ítélet

Bárdos András

Copyright © Bárdos András 2010

ISBN 978-963-9905-12-2

© 2010 Bárdos András

Szerkesztő: Horváth Ágnes

Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa

Borító és tipográfia: Art-And Produkciós Iroda Készült a Szekszárdi Nyomda

Kft-ben.
Printed in Hungary

Az 5. oldalon az idézet Günter Grass: Ráklépésben című

könyvéből Magyar István fordítása.

„A történelem, pontosabban az általunk kikevert történelem egy eldugult klozet.

Folyton lehúzzuk, mégis visszajön a szar.”

Günter Grass

Ez a történet Magyarországon játszódik, a nem is olyan távoli jövőben.

Megbukott a Harmadik Köztársaság, a pártok kicserélődtek, közvetlenül
választják az elnököt, ő

nevezi ki a miniszterelnököt.

Más világ.

A történetet, a szereplőket meg több helység nevét is a fantázia szülte. Aki

összefüggéseket vél felfedezni, szereplőket valóságos személyekkel azonosít,
vagy fordulatokat megtörtént eseményekkel vet össze, az képzeleg.

Prológus

Február 18 ., csütörtök éjjel

– Valahogy ma este a szokásosnál is gusztustalanabb voltál!

Alda, mint rendesen, most is a legmagasabb fokozaton hagyta az ablaktörlőt,

holott már rég nem esett az eső. Nem is a csikorgás zavarta Hernádit, inkább
hogy semmibe veszik. Régi teóriája volt, hogy vannak a világon teremtő és
használó emberek, ő teremtő, természetesen. Ő dolgozik, nem is keveset, hogy a
feleségének drága autója legyen.

Így aztán persze őt zavarja csak, ha tönkremegy egy alkatrész.

Ezerszer szólt, elmagyarázta, hol csendesen, hol dühvel, olykor őrjöngve.

Eredmény nélkül.

Most is csak az éles hangra figyelt, vajon lekapcsolja-e Aida, és ha nem, mért
nem, figyelmetlenségből, vagy ez már a kínzás része, hogy unja meg ő, hogy
mondja ki ő, hogy…

– Azt hiszem, amit ma csináltál, már a többieket is zavarta.

– Hogy mi? Mi zavarta a többieket? – Az ablaktörlőre figyel, teljesen leköti.

– Nem vetted észre, hogy néztek, amikor kifejtetted az őzekre vonatkozó

nézeteidet?

Ó, igen. Az őzek. A sokadik whisky után a szülésről tartott előadást, nem is

olyan szűk baráti körben.

„…Például az őzek. Pár hónapig hordják, aztán minden fakszni nélkül megszülik
a gyereket. Nincs gyes. Meg gyed.

A kölyök kipottyan, megrázza magát, és megy a dolgára.

Az ember? Kilenc hónapig jajgat. Ezt ennék, azt ennék! Jaj, olyan kívánós
vagyok, nem hoznál egy kis sutit?… Éj el kettőkor?… Jó, nem olyan fontos…
Értem. Megyek már…

Ultrahang. Kenőcs a csíkok el en. Étrend. Méregdrága vitaminok. Előtted van,

ahogy őzanyu odaál őzapu elé: Drágám, elfogyott az Elevit! Nem szaladnál el a
patikába?

… És mégis: az őz megszüli az egészséges kölykét, és nem ment tönkre a család.

Tudjátok, miért van ez így? Miért tart ennyi ideig? Miért fekszik az embergyerek
hat hónapig, mint egy darab fa? Mert a nőkre bíztuk. Mert azt mondtuk,
megosztjuk a munkát. A férfiak fedezzék fel a kereket, a meleg vizet, Amerikát,
szál janak le a Holdon, dobjanak atomot Hirosimára, de addig a nők szervezzék
meg a szülést. Meg ami velejár. Hát így sikerült. Gratulálok, csajok!…”

Valami ilyesmit mondott a társaságban.

– Miért? Nincs igazam? Ha a férfiak szülnének, már rég meg lenne oldva.

– Miért nem veszed észre, hogy kicsit sem vagy vicces?

Hogy így csak egy tuskó beszél? Hogy kínos nekem is, neked is?
– Aida, a kurva életbe, ál ítsd már le az ablaktörlőt!

Február 19., péntek délig

Félig felemelkedett a székből, mintha így jobban hal anák, és kikiabált az ajtón.
– Jöj ön be, Karcsi!

Az őrmester hátrarúgta a székét, és bekopogott.

– Kérek engedélyt, alezredes úr!

– Na, jöj ön, ne marhuljon! Üljön le!

– Igen, tessék parancsolni!

– Mit hal ott, mi volt ma kint?

– Semmi. Szokásos, alezredes úr.

– Karcsi, figyeljen! Mi lenne, ha azt mondaná, Sándor?

Egyszer! Na?

– Én igyekszem, igyekszem…

– Na, jó, hagyjuk. Kér egy cigit? Figyeljen, valami nem kóser.

– Mi nem kóser… Sándor?

– Nem tudom, komám. Nem kóser. Hívja be a tiszteket.

– Alezredes úr… Sándor!… Még nincs öt óra, mindjárt indulnak a faluba.

Alszanak még.

– Én is indulok, nekem sincs öt óra. Hívja őket! A telefon után nyúlt, aztán
hagyta.

Nem értette a helyzetet, és semmit nem utált annyira, mint ha nem értett valamit.

Három éve szolgált Afganisztánban, egy éve vezette a missziót. Ezalatt összesen
két embert veszített, most egyszerre hármat.
Valamelyik gyáva játék katona a minisztériumban egyenesen arról beszélt, hogy
otthon adjon magyarázatot.

A parlamentben az egyik liberális, valami kis buzi,

„megfontolásra méltónak” nevezte az egész misszió helyzetét, mintha nem

tudnák, hogy háború van, a háborúban pedig meghalnak emberek.

Sajnos nem azok, akiknek kéne, gondolta.

Egész éj el nem aludt. Érezte, hogy történt valami, vagy történni fog, de képtelen
volt rájönni, mi az. Gyűlölte a civileket, gyűlölte a parlamenti sódert, a
„sóderbányát”, ahogy nevezte mindig.

Egymás után érkeztek a tisztek.

Eltelt vagy húsz perc, mire ott voltak mind. Az alezredes egyre nehezebben
türtőztette magát.

Már csak egyikük hiányzott, a negyedik század parancsnoka, kivételesen

kemény srác, az alezredes kedvence.

– Bocs, főnök, szarni voltam.

Általában ennyi belefér. Többen most is nevettek. Vagy legalább próbáltak.

– Hol volt, főhadnagy? Szarni? Mi meg addig vívjuk meg a háborút? Amíg maga
szarik?

Mindenki tudta, hogy baj van.

– Figyeljenek ide! Nem megyünk ma a faluba. Mindenki a táborban marad,

teljes harckészültség. Szarni se mehetnek. Értik? Főhadnagy, maga szerencsés!
Túl van rajta.

Most már mindenki nevetett, vagy inkább csak kuncogott.

– Alezredes úr, kérek engedélyt megkérdezni, mi történt!

A százados a táborparancsnok helyettese volt, neki kel ett feltennie a kérdést.

De nem várt választ kapott.

Két szót, amit az alezredestől még soha nem hal ott senki, amiről azt gondolták,
hogy nem is fogják hal ani soha.

Két szó, amit egy katona nem akar hal ani a felettesétől, különösen nem
háborúban.

– Nem tudom.

Afelől, hogy a faluvégi cigánykutyák ügyéből egyszer háborúság lesz, nem volt
kétsége senkinek.

Így hát a polgármester, akit a piacról hazatérő felesége ébresztett azzal, hogy
„valaki teleplakatírozta a főutcát”, inkább elégedettséget érzett, mint
aggodalmat.

Egyetlen percig sem titkolta, hogy ál áspontja szerint a kutyákat le kel ene lőni, a
gazdáikat meg „vissza kéne zsuppolni” – ahogyan szokta emlegetni – Ázsiába,

„ahonnan gyüttek”.

És ebben egyetértett nagyjából az egész falu.

A faluvégi három család, voltak vagy százan, apró, rogyadozó viskókban lakott.

Nem is a faluvégen, inkább azon is túl.

A központban ál tak az egyemeletes házak, aztán a bepucolt földszintesek, aztán

a földszintesek, amiket szégyenszemre nem pucoltak be, aztán a kukoricás, és
aztán a tanyák, az udvaron szaladgáló meztelen seggű

purdékkal, pár disznóval, félrehajított rozsdás talicskákkal, a fák alatt naphosszat

kártyázó hangos férfiakkal, meg a számtalan kutyával, éhes-girhes, lógó bőrű,
vicsorgó, lépten-nyomon elcsavargó cigánykutyákkal.

Mert ezeket a kutyákat nem szerette senki, maguk a cigányok sem. S minthogy
nekik sem nagyon volt mit enniük, a kutyáknak se adtak.

De a kutya nem olyan ál at – igaz, az ember sem –, ami csak úgy beletörődik, ha
nincs mit enni. Nem úgy gondolkodik, hogy ha nincs, hát nincs, azzal lefekszik
hűsölni…. Nem, a kutya nem.

Így aztán rendszeresen megjelentek a faluban, falkában, éhesen, dühösen,

nemegyszer veszetten.

– Aztán mi a szarom van azon a plakáton? – kérdezte a polgármester, nagy

büdös szájával ásítva egy nagy büdösét.

Az asszony, aki harminc éve könyörgött az urának, és akit harminc éve az ura
minden egyes bűzös szájnyitása arra emlékeztetett, hogy ennyit nem ért az ő
akarata, az ő

kérése, az ő egyetlen kérése, akár meg is szokhatta volna a sok szőr közül
kiáramló büdösét, de nem szokta meg, csak növesztette magában a gyűlöletet,
addig-addig, amíg már a férfinak csak az említése is undort váltott ki belőle, nem
múló, fergeteges undort. Szinte már ez az undor tartotta össze. Ez töltötte be a
napjait, ez foglalta őket keretbe, ez adott értelmet nekik, nem is menekült már,
inkább kereste a lehetőséget, egyetlen alkalmat sem hagyva kihasználatlanul,
amikor csendesen, a fogai közt vagy üvöltve a régi Tanácsházán kiadhatta
magából, ráönthette, ráboríthatta a férfira, hogy „már megint büdös vagy!”, hogy
„hányom el magam tőled”, meg a többit.

„Na, jól van, csendesebben!” – szokta ilyenkor mondani a férje, vagy rosszabb
kedvében, kedvenc szavajárásával:

„Húzzá'-takarodjá'!”, de a bűntudat vagy a szégyen legcsekélyebb jele nélkül.

Asszonyi hóbortnak tartotta, mint a fürdést, meg különösen a hajmosást.
Úgyhogy húzzál-takarodjál.

– Ami van. Az van a plakáton. Hogy „Elég!”, meg

„Gyüj ön mindenki holnap este a Régimozi elébe!”. Meg ilyenek. Meg „Kiircsuk
őket!”. Meg ilyenek.

– Kiircsuk, kiircsuk… Ha az olyan egyszerű volna…

– Az egyszerű. Csak nem az ilyen büdös fejű

dibdáboknak, mint te vagy…

– Maradja' má'! Fel se keltem, máris megy az ilyen büdös, olyan büdös…
Legyen má' az embernek egy kis nyugalom…

Két napon belül a harmadik dögöt találták a faluban, véres nyálú, légy lepte,
koszos korcsokat a cigányvégről.

Ismerték őket a faluban, bár ne ismerték volna, sunyi tolvajfajta mind, mint a
gazdáik.

Nem sírt utánuk senki, de azért így, a házak közt, ahol a gyerekek játszanak,
kiterítve…

Harminc kilométeres körzetben nem volt ál atorvos, se rendőr, de emberorvos is

csak hétfőn 10-től 12-ig, ahogy a faluban emberemlékezet óta nem volt munka
se, csak a kocsmárosnak, a csaposnak a kocsmában, a vegyesbolt
tulajdonosának, meg a polgármesternek, aki persze belenyúlt szépen a közösbe,
így mondták, legalábbis.

De most péntek volt, és a helyi intel igencia előző este összesűrűsödött mind,
amikor a „37-es”-ben együtt ült a falu elöljárósága a régen megszűnt iskola
tanítójával, meg a nyugdíjas postással, aki fölényes magabiztossággal tudott írni-
olvasni, magára szabadítva ezzel a többség mélységes bizalmatlanságát.

De dönteni nem tudtak.

Az ál atorvost nem szerették. Ha hívták, nem jött, ha jött, mérges volt, hogy
jönnie kel ett, nem vizsgálta az ál atokat, csak éppen rájuk nézett, vagy rájuk se,
aztán már kérte is, ami járt.

És nem kevés járt.

Amikor meg szóltak, hogy nincs a földön ennyi pénz, kiabált, hogy benzinre se
elég, meg hogy akkor ő nem jön többet, majd lássák meg, meg hogy egye meg
őket a disznóvész.

Így voltak az ál atorvossal. Nem jól voltak vele.

Nem szeretett jönni ide senki, mert hát igazság szerint nem is volt miért szeretni.

De ők itt éltek, szerették, nem szerették, és itt éltek a gyerekek is, itt játszottak,
és az egyik dögöt a régi istál ó mögött találták, éppen ott, ahol csúszdázni
szoktak. Nem tudtak sokat egészségről, betegségről, de annyit tudtak, hogy ez
nem jól van így…

Hát ne dögöljön meg minden cigány?

Február 19., péntek délután, este és

éjjel

A mocsoktól, nyomortól És a bűzlő korrupciótól szenvedő

kórházi

világban

lényegében

egyetlen

megbízható támpont akadt. Mindenki tudta, hogy olyan nővér nem született
még, akit a Központi Kórház nagy tekintélyű főorvosa, az ismert
sebészprofesszor ne akart volna megbaszni.

A koituszhoz magához egyáltalán nem ragaszkodott, nem volt híve a feltétlen

kölcsönösségnek. Ráadásul hely-

és időigényesnek tartotta, a végeredmény sem garantált, így szívesebben vette az

egyoldalú örömöt.

Amin túl volt éppen.

Vagyis azon gondolkodott, hogy ki ez a nő, és mit keres még a kocsijában…

„Talán arra vár, hogy megköszönjem, vagy mindjárt vegyem el feleségül?…

Netalán vigyem haza?” Hernádinak ugyanannyi kedve volt mindegyikhez.

A lány persze tudta ezt, tudnia kel ett, főleg, amikor az orvos elővette pálcikás
kommunikátorát, és nyomkodni kezdte. Hernádi nem volt virtuóz, és igényes
sem volt különösképpen. Sőt kifejezetten kerülte a szép nőket és ezzel a
bonyodalmakat.
Az autóban ülő nővér sem volt se különösebben fiatal, se különösebben attraktív.
Il úziói sem lehettek. Aligha álmodott arról, hogy a sietős és ügyetlen aktus után
az orvos kilép amúgy híresen rossz házasságából, és vele éli le az életét. Vagy
akár egy napját.

Hernádi doktor őszinte ember volt. Mióta az egyetemen megismerte az

orvostudományt, egyetlen percig sem hitt benne.

Mindig

megcsodálta

és

véletlenek

egybeesésének tartotta, ha egy betege meggyógyult. Bár saját beval ása szerint
ez ritkán fordult elő.

Nem is szerette különösebben az ilyen eseteket,jól ismerte a mondást: „Ne oldd

meg ügyfeled problémáját, mert ha már nincs neki, nem fizet többet!”.

Évtizedek alatt különös fejlődésen ment keresztül, ami a betegekkel való

kommunikációt il eti. Sokan barbárnak tartották emiatt.

Húsz éve így mondta: „Sajnos, egyelőre nem tudjuk kizárni a kóros sejtburjánzás
lehetőségét sem, de további vizsgálatok szükségesek”. Ma: .Asszonyom, önnek
rákja van”.

Mindenki utálta. A betegei különösen.

De körül engte valami dicsfény, és azt még a kol égái is elismerték, hogy remek
orvos. Amin igazán jót mulatott, mert ahhoz nem volt elég jó, hogy embereket
gyógyítson, de ahhoz igen, hogy megál apítsa, mennyire nem tud meggyógyítani
senkit.

A sok mitugrász körülötte jó modorral próbálta megtömni a zsebeit, lelkük rajta.

Ha visszaemlékszik, az orvosi esküt is arra tette, hogy minden beteget
megkopaszt, és minden nővért megdug.

– Hát… – sóhajtotta az autóban „húzzál már” hangsúl yal.

– A számomat tudod? Tudja?

– Jaj, drágám, hát mit nem tudok én?

Érződik, ahogy fogy a türelme, az órájára néz: „Úristen, fél van! Rohanok…
Hívom, drágaságom…”

A nővér arcán hirtelen düh, nem várt fordulat, előrelendül, kinyitja az ajtót,
aztán, mint akinek nincs mit veszteni:

– A nevemet se tudod, te köcsög! – A helyzethez képest kissé lomhán kimászik a

kocsiból, combján felcsúszik a szoknya,

gödröcskék,

felhőcskék…

egek,

mennyi

felhőcske, aztán ahogy csak bírja, bevágja az ajtót. – Hülye kurva! Mit vártál?!

Megfordul a fejében, hogy visszamegy a kórházba, de késő van. Talán haza?

Számol, tényleg késő, Lil a nyilván alszik… úgyhogy: igen, haza.

Mindezzel együtt tulajdonképpen szerette az életét, úgy értve, hogy sose akart
öngyilkos lenni, vagy más országba költözni, vagy ilyesmi. Igazából jól érezte
magát, és a gyerekein kívül semmi nem tudta kihozni a sodrából.

Néha a felesége. Aki szerint minden férfi barom, mert

„nem szeretnek mást, csak inni, kurvázni meg dicsekedni.

Meg a hülyébbje a focit.”

Néha azt gondolta, hogy a felesége egészen szel emes.

Viszont a hároméves Lil ával végképp nem tudott mit kezdeni. A fiával,
Marcival csak-csak, ő hol Zorro, hol Winnetou, vagy Obi van Kenobi, ezeket a
filmeket látta, tudta, melyik kardozik, melyik lő. Kezdetben még ahhoz is
hozzászólt, hogy tipi vagy vigvam, meg hogy miért volt Old Shatterhandnek két
puskája, a Medveölő meg a Henry-féle karabély.

Különben sem volt nagyigényű a gyerek. Ráadásul amióta egy farsangon az őt

táncba hívó óvónőt („Tessék, apuka, lehet bekapcsolódni a játékba!”) elküldte a
rohadt anyjába, kifejezetten tartózkodó volt vele a fia. Nagyon helyesen.

De Lil a…

Körülötte minden rózsaszín, mindenki herceg vagy tündér, aki pedig csak teheti,
menten elalél. Mit kezdjen ezzel?

Meggyőződése volt, hogy a lányának se így kel ene élnie, de nem akart
beleszólni, azon az ál ásponton volt, hogy mindenki úgy teszi tönkre a saját
életét, ahogy akarja.

Csak csendesen tegye.

Az öt páncélozott Audi halkan gördült a vil a elé.

Korábban három autót használtak. Egy vitte, kettő

kísérte az Elnököt, de a támadás óta ez is megváltozott.

Mióta évekkel ezelőtt egy, a sarkon ál ó autóból több lövést is leadtak a

konvojra, a célpontot ugyan elvétve, de több őrt is megsebesítve, lezárták az
egész utcát, ha kel ett.

Furcsa mód, bár ez volt az ország legbiztonságosabb környéke, több család is

elköltözött. A lakások azóta is üresen ál tak.

A rezidencia kapuja kinyílt, és két nagydarab, sötét kabátos figura lépett ki rajta.

Körülnéztek, megvárták, míg minden posztról jeleztek nekik, aztán szóltak az

Elnöknek, hogy jöhet.
A Titkár a kocsiban várt.

Azok közé tartozott, akik tegeztek az öreget, régi harcostársak voltak, bár azt,
hogy miért harcoltak, régen elfelejtették. Ha tudták valaha. A legvalószínűbb,
hogy mindig másért. De számukra a cél a harc volt maga.

Mindketten megál apították, hogy késő van, hogy kurva élet, és hogy menjenek
ezek a sunyiba.

Éj el egykor telefonálni nem szokás, jó, hogy Washingtonban még csak este van,
de ott az a bazi térkép, csak tudják már, hogy egész világ nem Amerika.

Egyikük sem szerette sem az amerikaiakat, sem az elnöküket, nagyképűnek és

erőszakosnak találták, bár csak egyszer találkoztak vele, il etve a Titkár egyszer
sem.

– Semmit nem tudtál meg, ugye?

Felesleges kérdés volt, a Titkár nem is válaszolt.

Egyikük sem beszélt angolul, sőt ami azt il eti, egyetlen nyelven sem, így
rendkívüli agresszióval reagáltak minden olyan helyzetre, ahol nem magyarul
kel ett megszólalniuk.

Kel ett volna.

Amikor először és utoljára rá tudták venni az Elnököt, hogy látogassa meg az

Afganisztánban harcoló magyar katonákat, nem kerülhették el, hogy
találkozzanak az afgán vezetővel.

Sőt az afgánok még közös sajtótájékoztatót is szerveztek, amelyen Akari elnök

csilingelő oxfordi angolsággal köszöntötte a megjelenteket, eredményesnek és
gyümölcsözőnek nevezte a találkozót, majd hosszan beszélt a két nép
barátságáról, a magyar katonák hősies helytál ásáról, egy szóval sem említve a
napokkal korábban lefejezett két magyar tiszt ügyét.

Hanem a két ország közt Európából látszó kétezer évnyi különbség egy perc alatt
elszál t, amikor a magyar Elnök lépett a mikrofonhoz.

„Dear everybody”, kezdte. „Very happy, to see here…

De inkább magyarul folytatnám, hogy mindenki értse…” Szédülten támolygott
haza Afganisztánból a magyar küldöttség, de a sajtó – lojalitásból – nem tett
említést az ügyről. Sem akkor, sem később.

– Szóval semmit – értette meg az Elnök. – Sokra megyek veled!

A Titkár kiválasztásakor elsősorban az emberi kapcsolat

volt

szempont,

képességek

csak

másodsorban, ezt az Elnök már sokszor megbánta. Bár az, hogy mennyire bánta
volna meg, ha nem így lett volna, nem derülhet ki sohasem.

– Hánykor hív?

– Egykor. Pont egykor, főnök. Egykor hív, igen. Szívesen szólt volna az Elnök,
hogy már elsőre is értette, hogy egykor, de inkább hal gatott. Aztán megtetszett
neki a játék.

– Hánykor?

– Egykor, főnök, mondom, egykor.

– Ja! Egykor. – Oldalra nézett, vajon érti-e a másik, hogy viccelnek vele, de csak
egy egyenes tekintet meredt rá.

Lil a sírására ébredtek.

Azt már megtanulta, hogy ne hívja a szüleit éj el, így hát csak hüppögött. Aida
félig felemelkedett az ágyban, de a férje rászólt.

– Hagyd már! Semmi baja. Mindjárt visszaalszik. – Nem tudom… Olyan furcsán
sír… Hal od? Fáj valamije.
– Ne csináld már, kérlek! Hajnalban kelek.

A gyerek nem bírta tovább, fortissimóra váltott.

Az anyja kikelt az ágyból, és megfogta a homlokát.

Melegnek érezte, felgyújtotta a vil anyt.

A beesett szemű, nyúzott arcú hároméves kislány az ágy szélén ült.

– Berci, átjönnél?

Csak gondolta, hogy „Ezt, öregem, csak azért csinálod, hogy kitoljál velem.
Nem hiszem el, hogy nem bírta volna ki a gyerek reggelig!”, és még sok ilyet,
amíg kimászott az ágyból. Hunyorogva a papucsát kereste, de eszébe jutott, hogy
már este se vette fel, mert a takarítónő megint elrakta.

Most Ibolykáért is elmormogott egy imát, de végül csak betámolygott a gyerek

szobájába.

Bántotta a fény, alig látott, de nyilvánvaló volt, hogy Lil a beteg.

– Fáj valamid?

– A buksim.

– És hol fáj a buksid?

A „buksi” szót megnyomta, jelezve, hogy erőszakot tesznek rajta épp, soha nem
értette, miért kel a gyerekekkel úgy beszélni, mintha idióták volnának.

Egy alkalommal, amikor nem sikerült valamilyen ürüggyel lelépnie egy családi
rendezvényről, halálosan megsértette Aida anyukáját egy „nem hülye a gyerek,
csak kicsi” megjegyzéssel. „Úgyhogy ne tessék úgy beszélni hozzá, mit egy
marslakóhoz, az Éva néninek, jó?” Éva néni soha nem bocsátott meg, amitől
Hernádi persze nem szenvedett egyetlen percet sem. „Majd megbékél a Mama”,
mondta a feleségének, aki ettől a naptól rendszeresen hal gatta a „hogy tudsz egy
ilyen emberrel élni” mondatokat. „Meglátod, egyszer még megöl.

Vagy kitesz az utcára.” „Nem tesz ki, Anya, dehogy tesz”, válaszolta ilyenkor
Aida, de már ebben is egyre kevésbé volt biztos…

– Lil a, mutasd, hol fáj a fejed?

– Hát itt – mutatott magára. Az anyja önkéntelenül elmosolyodott.

– Figyelj, kislányom! Próbálj aludni, holnap, ha nem leszel jobban, elmegyünk a

doktor bácsihoz.

– Apa is doktor bácsi!

– Igen, de ő felnőtteket gyógyít – suttogta, miközben leoltotta a vil anyt, azt

pedig már a folyosón tette hozzá, és persze csak magának, hogy „amúgy sem
bíználak rá”.

– Aludj, Lil a! Jó éjt!

Február 20., szombat délelőtt

– Ha most tréfásan azt kérdezném, melyikkel kezdjem, a jó vagy a rossz hírrel,

nehéz helyzetbe hoznám magam.

A kabinet nem ilyen bevezetőre számított.

Amiről az Elnök híres volt, az semmiképpen sem a humora.

A hadügyminiszter, aki az aktáit nézegette, ceruzával a szájában, féloldalt

fordítva a fejét nézett fel, a népegészségügyi miniszter pedig, aki maga nem volt
tagja a testületnek, csak meghívták, jelezve mintegy, hogy a tanácskozásnak
köze lehet a szakterületéhez, hátradőlt a karosszékben, mint aki biztonságot
keres, úgy várta a folytatást.

– Ugyanis jó hírem nincs.

Csak ő és a titkára tudta, miről lesz szó, és persze tudhatta a titkosszolgálati

miniszter, hiszen akár le is hal gathatta a tegnapi beszélgetést, sőt valószínűleg
lehal gatta, de erről meg ők ketten nem tudhattak semmit.

Mindenekelőtt
hadd

mondjam

el,

hogy

miniszterelnök urat néhány perce tájékoztattam mindenről.

Amit most mondani fogok, az a legmagasabban klasszifikált titok. Ennek

megfelelő elbánásban részesítsék.

Kérem.

„Most azonnal adjam ki a sajtónak?”, kérdezte magában a belügyminiszter, aki

bármit is tett, nem tudta megakadályozni, hogy az akár legszűkebb körben
elhangzó információk ne kerüljenek szinte perceken belül az el enzék vezéréhez,
vagy a sajtóhoz, vagy mindkettőhöz.

Többekben felmerült, hogy talán nem is tesz meg mindent, sőt az is, hogy tán
nem is feltétlenül akar. De ezt bizonyítani, a helyzetéből adódóan, csak ő maga
tudta volna.

A kabinet tagjai számára a rossz hír az volt, ha kiderült valami. Másfél év volt
még a ciklusból, másfél év a lehetőségekből, és ők élni akartak a lehetőségekkel.

És éltek is.

Erre a bejelentésre nem számítottak.

– A helyzet a következő. – Az Elnök felál t, és lábával hátratolta a széket. –

Tegnap felhívott az Egyesült Ál amok alelnöke. Eredetileg úgy volt, hogy maga
az elnök úr fog, de végül Kowalski volt a telefonnál.

Körbenézett. Nem szokott hozzá, hogy minden szempár visszanézzen rá. Idejét
nem tudta, mikor beszélt utoljára olyan emberekhez, akik nem ásítottak vagy
ettek éppen.
– Kérem, ne jegyzeteljen! – fordult a vezérkari főnökhöz. – Nagyon kérem, ne!

Jobb lábáról a balra ál t, aztán vissza. A Titkárra nézett, biztatásért talán, de

hát…

– Kowalski alelnök úr kifejtette, hogy az elnök úr beszélgetése hosszabbra nyúlt

a német kancel árral, mint tervezték, ezért őt kérte meg, hogy, tartva a
megtervezett időbeosztást, informáljon engem a kialakult helyzetről. Ami,
Kowalskit idézem: „egyelőre kezelhető”, de, ahogy fogalmazott, „bármelyik pil
anatban kikerülhet a kontrol alól”.

A belügyminiszter elengedte a szék karfáját, és hátradőlt. „Irán. Ez Irán. Nem

lehet más.” Évek óta valószínűnek, hónapok óta biztosnak tartották a
titkosszolgálatok, hogy Irán csapást akar mérni az Egyesült Ál amokra, Európára
és Izraelre, nagy erejű csapásokat, összehangoltan.

jelentések

egyre

aktívabb

tevékenységről szóltak, a diplomáciai keretek pedig közben gyakorlatilag

kimerültek, mivel Oroszország minden közös döntésnek el enál t.

– Az alelnök úr információja szerint egy új, eddig ismeretlen

mutációjú

influenzavírust

találtak

török

háziál atokban,

most
már

lovakban,

kutyákban,

szárnyasokban is, egy olyan vírust, amely el en pil anatnyilag nincs védőoltás.

Megkönnyebbülten mordult fel a terem, fel sem figyelve arra az apró részletre,
hogy amikor a védőoltásról beszélt, egy pil anatra megremegett az Elnök hangja.
Csak a hadügyminiszter hal gatott. „Te jó ég”, mondta valaki, az asztal végén
még valami káromkodásszerű is elhangzott, de valójában mindenki örült.
„Ennyi? Vírus?” Se a szuperexpressz pályázati elbírálása, se a Nemzeti
Informatikai Terv nem tűnt fel senkinek, de még az iráni titkos üzleteket sem
fenyegeti az éjszakai telefon? Csak a nátha? Majd tüsszögünk…

Az Elnök nem érzékelte a hangulatváltást. Folytatta.

– Igen. Tehát egy mutáció. A vizsgált ál atok esetében a mortalitás húsz százalék
feletti, a lappangási idő pedig szokatlanul hosszú, akár két hét is lehet. Így
mondta, „akár két hét is lehet”. Ennek nem igazán tudom, mi a jelentősége, de
valahogy nagy hangsúl yal mondta. Károly?

népegészségügyi

miniszter,

aki

korábban

kórházigazgató, még korábban egyszerű orvos volt, egyetlenként a teremben

rémülten nézett az Elnökre.

– Károly? Mire véled mindezt? Megmaradunk? Vagy kipusztul az emberiség?

Az asztal végéről mormogás hangzott, úgy tűnt, a többség elvesztette

érdeklődését az ügy iránt.
A

népegészségügyi

miniszter

azonban

hangos

torokköszörüléssel szót kért.

– Igen, igen, hát ez nem a legjobban hangzik. Nem a legjobban.

– De azért megmaradunk. Nem? – kérdezte most már agresszívan a Titkár, aki

soha nem tudta, mikor kel hal gatni, és mikor beszélni. Most sem.

– Nem feltétlenül. Il etve nem mind maradunk meg. Ha ez igaz. Hozzáteszem

nagy hangsúl yal: ha igaz.

– Hogy érted, Károly?

– Nézzétek. Egy öt-hét napos lappangású betegséget már szinte lehetetlen megál
ítani, hiszen napokkal az első

tünetek előtt fertőz. Kétheteset? Én azt mondom: lehetetlen.

– Lehetetlen? Károly, kérlek, nem éreztem riadalmat az alelnök hangján, csak

tájékoztatni akart a veszélyről…

– Értem, Elnök úr.

– Azt hiszem, itt kel enének további információk, nem igaz?

– Kel enének, Elnök úr. Kel enének. Mikor küldik át az izolált vírust?

– Ezt meg kel ett volna kérdeznem? Hát nem kérdeztem meg. És tudod, miért?
Mert nem érdekelt. De ha fontosnak tartod…

A pénzügyminiszter, aki eddig hal gatott, a vártnál és talán a szándékoltnál is

hangosabban szólalt meg.
– Szerintem mindannyian értjük a helyzetet, nem kel ene felülnünk ilyen
provokációknak. Az amerikaiak nem tudják megemészteni a vakcinaügyet. Most
nekiál tak zsarolni, világos, mint a nap. – Hátradőlt, vastag nyaka körül
meglazította az inget és folytatta. – Őszintén szólva már az is meglep, Elnök úr,
hogy idehozod ezt az ügyet. Mintha jelentőséget tulajdonítanál neki. Mintha
valami fontos történt volna. Szerinted az történt? Valami fontos?

Néhány éve még senki nem mert volna így beszélni egy kabinetülésen.
Valójában még soha senki nem mert így beszélni, megvádolni, sarokba szorítani
az Elnököt. De hát ő sem volt már a régi.

Most is csak egy sokat ígérő csendre futotta az erejéből, egy perc színpadias
várakozásra, de sehova se jutott a dolog, és valójában mindegy is volt már.

– Köszönöm, hogy eljöttetek! – Azzal felál t, és a papírjait meg egy koszos papír
zsebkendőt az asztalon hagyva kisétált a teremből.

Az ott maradók morfondíroztak egy darabig. Hogy lesz-e folytatás. Hogy

visszavág-e az Elnök a miniszterének, vagy annyira a kezében van már, hogy a
nyilvános sértést is el kel viselnie… Sok mindenen morfondíroztak.

De azon, amit a vírusról hal ottak, nem. Egy percet sem.

A hadügyminiszter viszont csendesen a vezérkari főnökre nézett. Ugyanarra

gondoltak. Húsz százalék… Kétmil ió ember…

– Az orvos szerint kutya baja Lil ának. Csak a szokásos.

Megfázás.

– Nahát! Ez meglepő.

Aida lelkiismeretesen telefonált mindig, ha valamelyik gyereket orvoshoz vitte,

noha erre a férje soha nem kérte.

Általában persze a legrosszabbkor csörgött a telefon, értekezleten, vizit közben,

vagy ha a vécén ült. Nem mintha Hernádit bármelyik értekezlet vagy bármelyik
beteg jobban érdekelte volna. A vécé más. Olyankor valóban, szívből haragudott
a feleségére.
– Más?

– Más nincs. Akarsz vele beszélni?

– Aida, dolgozom…

Hal otta, ahogy az őt követelő cérnahangot elnyomja a felesége altja:

„Kislányom, Apa most nem ér rá, majd este beszéltek, üzensz neki valamit?”

Valójában Aida igazán jó nő volt. És sokszor gondolta, hogy igazán kár érte.

Katolikus családban nőtt fel, és bár templomba nem járt, hívő maradt, a hívők
minden szorongásával és agresszív lelkiismeret-furdalásával. Képtelen volt
megemészteni, ha elkövetett valamilyen szörnyű gaztettet, például nem
emlékezett meg egy távoli rokon születésnapjáról, vagy későn ment a gyerekért
az oviba. Ami persze ritkán fordult elő.

Számon tartott minden ünnepet, minden betegséget, rákérdezett a legtávolabbi

ismerősök minden egyes gyerekére és unokájára, soha nem tévesztve el a
neveket, soha nem hibázva el egyetlen napot.

Viszont a szülés el enére megőrizte szinte hibátlan alakját, mel e formáját és

ruganyosságát, és az apró kis párna a csípője felett, Lil a születésének egyetlen
nyoma, csak még szexisebbé tette. Amit persze Hernádi alig-alig élvezhetett, a
szülés óta ugyanis Aida már nem két napot menstruált, hanem két hetet. Ha
éppen nem menstruált, akkor ovulált, vagy a feje fájt, vagy egész éj el nem aludt.

Vagy nehéz napja lesz, vagy nehéz napja volt. Vagy nehéz napja van.

Büdös, fájó elmúlásszaga volt a házasságuknak, halálszaga, magánybűze.

És már nem tehettek semmit. Hernádi túl épett ezen.

Ahogyan mindenen.

– Nem haragszol, ha erre most nincs időm?

Az asszony nem haragudott. Végül is a lényeg, hogy jól van a gyerek. Hogy
„kutya baja”.
Felkapta a kislányt, belecsókolt a nyakába, beszívta az il atát, aztán kicsit
eltartotta magától, és szigorú arccal, mintha vizsgáztatná, nekiszegezte a kérdést:

– Elmegyünk sütizni?

Hogy a várkonyi ál atorvos miért érkezett aznap délelőtt Ardára, nem tudta
senki, és nem is derült ki soha.

Talán értesítették, talán a megérzése hozta, talán csak véletlenül arra járt…

Ez utóbbi verziónak mindenesetre el entmondani látszik, hogy nem a rendelő,

nem is a Hivatal, hanem egyenesen a cigánytelep felé vette az irányt.

Márpedig arrafelé kevesen vették, ha igen, akkor is inkább választás előtt, de az

ál atorvos személyautóval ment, se konzervek, se kolbász, se levespor – se
választás.

Körözött egy keveset, aztán megál t az egyik romos, vályogból, kőből, téglából
hordott, szálas fahusángokkal megtámasztott, nejlonzacskókkal, kátránypapírral
befedett, düledező építmény előtt.

– Hal ó! Hal ó! Lázárék! Itthon vannak?

A viskóból sokszoknyás, kendős, hasig érő mel ű nő

ténfergett ki, kezét a kötényébe törölve, fejét félrefordítva, szemét az orvosra

emelve.

– Minek ordítozik? Senki sincsen, látja, nem? Elmentek.

Mind.

– És hova mentek? Lopni, mi? Fát lopnak? Vagy mit?

A cigány asszony nem türtőztette magát, minek is türtőztette volna.

Félig magyarul, félig cigányul ordított, holott tudta, mindketten tudták, sőt az
asszony remélte is, hogy a családja valóban lopni ment. Kicsik is, nagyok is, az
egész pereputty, és hogy valóban fát lopnak, hiszen ez volt az egyetlen értelmes
tevékenység, amivel fenn tudták tartani magukat. Fát loptak, eladták, elcserélték,
vagy fűtöttek vele – mi mást lophattak volna ezen a vidéken? A fűért nem
fizettek, igaz, nem is volt sok belőle. A sárért – abból lett volna elég – meg még
annyit se.

– Jól van, nyanya! Ne ordítson, hagyja már abba!

Olyan, hogy Lázárék nem voltak otthon, előfordult.

Ritkán, de előfordult. Hanem, hogy a kutyák… Hogy egy se…

– Ne visítson, inkább mondja meg, hol vannak a kutyák!

– Dögrováson.

Ezt olyan halkan mondta, mintha jelentősége lenne, holott nem volt, szerinte
legalábbis, jelentősége semmi.

– Dögrováson?

Az asszony befordult a házba, oda utána már nem mert menni a férfi, inkább a
ház mögé, a sufni felé került.

Olyan erővel csapta meg a rothadás bűze, hogy nem is értette, miért nem érezte
ez idáig.

Egy szérűszerű épület előtt, vagy tán inkább már bent, feküdtek a dögök
egymásra hajigálva, véresen, sárosan, némelyik kihűlt mereven, némelyik még
szinte élve.

Közelebb lépett, de csak egyet, visszatámolygott a szagtól meg a látványtól,

hánynia kel ett, kapaszkodót keresett. Megtántorodott, és a penge hegye éppen
akkor siklott halkan a bordái közé, amikor lendületből megfordult.

Két erő találkozott így.

Nem ordított, nem nyögött. Halkan térdre borult, nemigen láthatott a támadóból
semmit, vagy ha látott is, mindegy már. Elmondani úgyse fogja senkinek.

Egy pil anatig úgy tűnt, hogy hátraborul, de nem, arccal előre elterült a véres,
trágyával átitatott sárban.
A népegészségügyi miniszter úgy döntött, hogy még egyszer, utoljára átolvassa a
levelet, amit az Elnöknek írt.

Tisztelt Elnök Úr!

A kabinet mai ülése után szükségesnek érzem, hogy rávilágítsak bizonyos

tényekre, melyek alighanem elkerülték a figyelmedet.

Nem ismerem a protokollszokásokat, így azt sem tudom, az Egyesült Államok

alelnökének hívása mekkora súlyt ad az ügynek, de a rendelkezésemre álló
töredékinformációk alapján úgy gondolom, hogy nem mehetünk el szó nélkül a
történtek mellett.

Úgy gondolom, a Magyar Köztársaság minisztereként, hogy

különös

felelősségünk

megvizsgálni

körülményeket, még akkor is, ha késeibb a túlzott óvatosság vádja érhet

bennünket.

Ezért javaslom, hogy minél előbb hozzunk létre egy bizottságot, mely
megvizsgálja a lehetséges veszélyeket, és meghozza a szükséges döntéseket.

Tisztelt Elnök Úr!

Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal, a bizottság vezetését és az ezzel járó

felelősséget is vállalom.

Tisztelettel:

Rákos Károly

népegészségügyi miniszter

Sokadszorra is rendben találta, így kinyomtatta.

Köztudomású volt, hogy az Elnök nem használ számítógépet, nincs is a
szobájában. Küldönc viszi a levelet…

– Bercikém, Kelemen vagyok, szia! Kelemen Gabi.

– Gabikám, nem lehet, hogy később visszahívsz?

– Mikor később?

– Óra múlva? Vannak nálam, tudod…

– Hamarabb? Nem lehetne?

Hernádi az előtte ülő öregasszonyra nézett. Kelemen a legjobb barátja, ennek

meg már úgyis mindegy.

– Pár perc múlva hívlak.

– Várom!

Szegény banya. Ha tudná… Semmi, de semmi nem vár már rá ebben az életben,
csak szenvedés. A fél tüdejét már megette a rák, és most jóízűen falatozgat a
csontjaiból.

Csoda, hogy él. De amíg él, fizet.

Hernádinak akkor sem lett volna oka lelkiismeret-furdalásra, ha történetesen lett

volna lelkiismerete. Az asszonyt semmi nem menthette meg. A pénzével, a
pénzével igen, azzal takarékoskodhatott volna, de mi okból? Hogy többet
örököljön a két szarházi fia, akik jó, ha hetente látogatják? Hoznak banánt,
üdítőt, meg sok idegességet, ott vannak fél órát, húsz percet abból is
telefonálnak, „borzasztó ez, nézni, ahogy szegény anya leépül”, mondják. „Talán
jobb lenne már, ha vége lenne.” Persze, jobb lenne, mert akkor osztozhatnának a
Dob utcai lakáson. Az egyik most vált el, a másik hiteleket nyög, kel az a kis
pénz. Anyukának meg már úgyse, annyira… meg van ott még valami a
takarékban is, „csak ne szenvedjen sokat”, persze, persze…

Hohó, pajtikáim! Kéne, mi? De addig még itt van Hernádi papa! És amíg itt van,
addig nincs pénz, de nincs ám! Ó, sok-sok vizsgálat nincs itt még elvégezve,
sok-sok recept nincs felírva. Mennyi vizit! Mennyi jó tanács! Darabja ötezer!…
És hát, fiúk, tetszik, nem tetszik, meg is műthetjük még kicsit Anyut, majd
legfeljebb kinyitjuk, és be is csukjuk.

Mint a szekrényajtót. Csak innen nem emelünk ki még egy ingecskét sem, úgy
hagyjuk, ahogy volt. Ötvenezret ez is ér… Édes öregeim, örüljetek, ha a lakás
megmarad, mire elpatkol Anyu, de hogy a takarékbetét ki lesz pucolva, arról én
gondoskodom, professzor Hernádi…

– Halmai néni! – Azon kapta magát, hogy hangosabban beszél, szinte kiabál,
pedig a fülével nem volt gond az öregasszonynak.

– Halmai néni! – ismételte halkabban, mint a gyerek, akire rászólnak, hogy ne

ordítson. – Nem jók a leletei…

– Nem jók? Mit jelent, hogy nem jók?

– Hogy magyarázzam… Tudja, Halmai néni, a rák nem ál meg. De nem adjuk
fel, igaz?

Az öregasszony, mintha lekapcsolták volna az áramkörről, az ölébe ejtette a pil

antását. Két kezével fogta a retikül fülét, lassan dobolni kezdett a lábaival, talán
nem is hal otta a halálos ítéletét.

– Maga szerint mennyi?

Hányszor hal otta már ezt a kérdést… Miért ezt kérdezi mindenki? Honnan
tudhatná ő? Mennyi…

Néha kedvet érez, hogy őszintén válaszoljon, így: „Nézze.

Ez attól függ, mennyit fizet. Van itt még pár abraka, néhány dabraka, van hókusz
és pókusz, elhúzzuk, ha megéri magának… De ha nem, elteszem láb alól két hét
alatt.

Gondolja meg!”

De sosem válaszolt őszintén.

– Halmai néni, ne így fogja fel! Küzdünk. Számtalan lehetőségünk van. Azt nem
ál ítom, hogy könnyű lesz, azt sem ígérhetem, hogy egyszer csak teljesen
meggyógyul, de a tüneteit karban tartjuk, lássuk meg… Hm?

– Köszönöm, doktor úr! Köszönöm! Mennyivel tartozom?

– Ugyan, tessék hagyni, általában ötezret szoktam, de nem ez a lényeg, hanem

hogy Halmai néninek tessék minél gyorsabban meggyógyulni…

Az öregasszony reszkető kézzel húzza elő a borítékot, hát erre kel a táska, de a
tárcáját is előhalássza, mert kevesebbre számított, így most kipótolja.

Hernádi az óráját nézi, telefonálnia kel , visszahívni Kelement, mit akarhat, sose
hívta még itt, nyilván fontos.

A néni bogarászik, nem akar belecsúszni a pénz a borítékba...

– Jól van, jól van, tessék hagyni! – mondja neki az orvos, és kiveszi a kezéből a
pénzt is, a borítékot is.

– Kint tessék időpontot kérni, ki tetszik menni, és itt rögtön balra, a Marikánál…
Csókolom a kezét, vigyázzon magára, aztán semmi szaladgálás, hancúrozás…

Az öregasszony visszanéz. „Halmai néni”, istenem, ő

már csak Halmai néni, és nemsokára már csak „a néni” lesz a kettes ágyról.
„Tetszett pisikélni a néninek?”, kérdi majd egy unott kislány, ápolónőnek
öltözve. Visszanéz, bele az orvos szemébe: – Isten áldja, doktor úr!

– Akkor itt balra…

– Tudom, balra… Viszontlátásra!

Na, végre. Hernádinak mindene volt, elég. Pénze, jó lakása, gyors autója,
szeretője, amennyit csak akart, mindene. Csak ideje nem. És nem is tudott
megbocsátani senkinek, aki az idejét rabolta.

Persze, hogy itt tököl az öreglány, neki már semmi dolga, neki már csak
meghalni kel , az meg megy pil anatok alatt, hát hogy érthetné meg, hogy ez a
két perc késés felborítja a professzor úr napját?

– Szevasz, Gabikám, bocs, ne haragudjál…

– Te ne haragudjál! Van most két perced?

– Persze. Figyelek.

– Nem is tudom, hogy kezdjem. A segítséged kéne. Pár órával ezelőtt megöltek
egy ál atorvost egy Arda nevű

faluban. Hal ottál róla?

– Nem, tudod, én nem nagyon érek rá ilyenkor újságot olvasni…

– Nem úgy értem, úgy nem is hal hattál. A faluról.

– Ja! Nem.

– Oké. Várkony közelében van. Ál andó viták témája, hol van a föld segge
lyuka. Szerintem Arda az. Szóval. Van egy ál atorvos, egy undok pofa. Kiautózik
a faluba rendelési időn kívül, senki nem tudja, miért. Egyenesen a cigánytelepre
megy, nem tudni, mi okból. Ott egy percen belül szíven szúrják, indíték nincs. A
holttestet egy órán belül megtalálják a közeli erdőben, már amit megtalálnak,
mert egy falka kutya apró darabokra tépte. Kimennek az embereim, és a telepen
találnak vagy ötven döglött kutyát.

Ott fekszenek, véres, nyálas, gusztustalan kiszenvedett dögök… Én meg,

kedvenc doktorom, nem értek egy szót se…

– Gábor, hogy segíthetnék? Ide ál atorvos kel , meg elmegyógyász.

– Igen, persze. Tudom. Csakhogy napok óta rendszeresen találnak döglött

kutyákat a faluban.

Mindegyik véres, nyálas, gusztustalan.

– Ál atorvos?

– Megrendeltem a miénket, igazságügyi szakértő, a jövő

héten megy.

– Én innen mondjam meg, mi ez?

– Reméltem, hogy megmondod.

– Ja, jó. Hát ennél mi sem egyszerűbb. Egy sebész, innen Pestről, mondja meg,
mi baja az ardai cigányok kutyáinak.

– Ezért hívtalak, igen…

– Véresek?

– Aha.

– Habosak?

– Ja.

– Mióta halnak?

– Pár napja. Talán három? Négy?

– Mennyi pusztult el?

– Vagy ötven.

– Nézd, ez alapján a legvalószínűbb, hogy semmi.

Rosszat ettek a kutyák, valaki megmérgezte őket, ilyesmi.

Útban voltak valakinek?

– Mindenkinek.

– Hát akkor így.

– És ha nem így?

– Mit nem így?

– Azt mondtad, így a legvalószínűbb. És ha nem így?

– Nézd! Szerintem van valami buta gyilkossági ügyed, pár mérgezett kutyád,
plusz van egy haldokló öregasszony, akit kizavartam a rendelőből miattad.
– Értem. És ha nem?

– Akkor van egy vírus Ardán, ami úgy öli a kutyákat, mint az Ebola az embert,
és imádkozz, hogy emberek ne kapják meg, mert ha így fertőz, akkor egy
hónapon belül kórházba kerül a fél ország. És ha más nincs, akkor megyek, mert
egy folyosónyi ember vár rám.

– Menjél! Kösz!

– Szívesen.

– Figyelj… Ennek mennyi az esélye?

– Minek?

– Ennek az Ebola izének…

– Hogy Ebolád van Ardán? Semmi. Ilyenről még nem hal ott senki. Mert ilyen
nincs. Szevasz.

Az ardai polgármester asztalán megcsörrent a telefon.

Ismerte ezt a csörgést. A régiós közgyűlés elnöke volt, felettese a pártban,

nagydarab, gonosz ember. Hiába vadásztatta, pacaloztatta, kurváztatta
számtalanszor, hiába támogatta, szavazott rá, érvelt mel ette, szervezte a
csapatát, hiába minden… Utálták egymást, bizalomnak, őszinteségnek nyoma se
volt köztük.

Elnyomta a cigarettát, nagyot sóhajtott, és felvette a telefont. – Aszódi.

– Palikám, szevasz! Réz vagyok. Te! – Másodpercnyi csend a telefonban, mintha

intene valakinek, vagy a számítógépen böngészne. – Te! Mi ez a balhé nálatok,
Palikám? Hívott, most hívott engem valami tévés Pestről.

Hogy így a cigányok, meg úgy lincselés, meg tudom is én…

Te, mi ez? Nincsen tinálatok rend? Lincselés van?

A polgármester, aki nem volt egy nagy ravasz, annyit már kitanult a főnökéről,
hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni. Vagyis vagy hal ott valamit, vagy nem
hal ott semmit, vagy volt tévés, vagy nem, vagy érdeklődik most, vagy fenyeget.

Vagy zsarol.

– Jancsi, nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom.

Lincselés? Cigányok vannak, nem mondom, problémáink is vannak, tudod jól,

beszéltünk már erről nemegyszer. De most, hogy így konkrétan mire gondolsz,
azt hirtelen nem tudnám…

– Mondom, Palikám, hívott egy tévés Pestről, hogy kitört nálatok a háború, ölik
a népet a cigányok, csil agom. Te tudod ezt, nem én vagyok ott…

– Nincs, hidd el, nincs ilyen. Semmilyen sincsen.

– Na, jól van akkor, csak mondom, de ha nem téma, nem téma. Kovács keresett a
tévéből. Vagy Hajós? Várjál kicsit… Mindig bajom van a nevekkel, tudod, néha
a magamét is elfelejtem.

Hangos szuszogás a telefonban, mint amikor egy hatalmas test megpróbálja

megemelni magát, rákészül, lendületet vesz, visszazöttyen.

Az eltartott telefonban is hal otta, ahogy Réz kiabál:

„Nórika, hogy hívták ezt a tévést? Nem, dehogy, ezt a pestit, aki most hívott?
Lovász! Ez az!” A polgármester végiggondolta, amit hal ott. Rézt ismerve vagy
tudta a nevet, vagy nem. Vagy volt ilyen ember, vagy nem. Vagy elfelejtette
tényleg, vagy színház volt az egész, és Nórika unottan üldögél a másik szobában,
talán már észre sem véve, hogy a főnöke mit machinál. Úgyis egész nap
machinál.

Nórika igazi volt. Látta nemegyszer. Bár ne látta volna…

– Palikám! Lovász, ez a tévés muki, azt mondta, hogy fog téged keresni.
Úgyhogy ügyesen. Nem kel most a botrány, értesz engem biztos. Várjuk meg,
amíg elülnek a hul ámok. Érted, Palikám? Csil agom, szevasz! Szevasz!

Hívjál majd, hogy mi volt! Feleségednek kézcsókom. Éljen a pacal meg a kövér
vaddisznók!
Lehetett itt plakát az utcákon, lehettek kutyadögök, esti gyűlés a faluban, Réz
ravaszkodása, tévés „muki”. Egy biztos: a polgármesternek sok volt. Bénítóan
sok. Márpedig ha lebénult, lebénult rendesen.

Felkelt az asztal mel ől, bezárta az ajtót, visszaült a géphez, és böngészni kezdte
kedvenc pornóoldalait.

Az alezredes parancsával, „senki nem megy sehova!”, pontosan az történt, ami a

többi paranccsal a hadseregben.

– Jó, uraim. Szál ítási parancsot kaptunk, vagyis kilépünk a zöld zónából, és
megközelítjük Kabul déli elővárosát.

Egy

pil anatra

megál t,

mintha

egy

picit

elbizonytalanodott volna.

Elővárosát… Azt

mocskos,

poros

arab

viskórengeteget, a repülőtéri úttól délre.

Három év alatt nem tudta megtanulni, hogy Kabulban nincsenek arabok,
pontosabban méltatlannak érezte volna, ha különbséget kel tennie afgánok és
arabok közt.

– Megértve a parancs? Öt autóból ál a konvoj, és plusz az elhárító kocsi. Én ülök

az elsőben, helyettesem Marjai főhadnagy. Kérdés, komám?

– Mit viszünk, alezredes úr?

Ezt Marjai kérdezte, akit általában a legveszélyesebb küldetésekkel bíztak meg.

A kezdet kezdete óta itt volt, csak annyit ment haza, amennyit muszáj volt,
többször került tűzharcba a tálibokkal, több autót lőttek ki alóla, több sofőrt mel
őle.

– Karácsonyi ajándékot viszünk az araboknak, becsomagolva.

– Karácsonyi ajándékot? Februárban?

– Ne szarakodjál velem, Marjai! Szedjed össze a harcosaidat, pontosan tízkor

indulunk. Teljes fegyverzet, kiemelt veszélyesség, red kód, az anyjuk valagát.

Megértve? Kérdés?

Amikor ketten maradtak az őrmesterrel, elővette a cigarettáját.

– Kér egyet? Szabad! Ez nem kurva pláza…

– Most dobtam el, alezredes úr.

– Sándor, komám… Mindegy. Hagyjuk. Legyen alezredes. Tegnap kiadtam egy

parancsot az indulásra, egyet a maradásra, ma megint egyet a menésre, amúgy
jól vagyok, köszönöm szépen. Kiadok még ma pár parancsot, hátha nem jön
vissza mindenki, és akkor aztán beindulhatnak az otthoniak. Tudja, azon
gondolkodtam, hogy kötelezővé kéne tenni minden civilnek fél év Afganisztánt.
Vagy három hónapot. Jöj enek ide, nézzék meg, lássák, hogy milyen kocsiba
ülünk mi, és milyenbe az amerikaiak. Milyen fegyverünk van nekünk, és milyen
nekik.

Lássák csak, aztán megnézném, hogy vesznek-e el még tőlünk pénzt. Mindegy,
őrmester. Ez van. Nem kér egy cigit?
– Most dobtam el, alezredes úr.

– Milyen itt magának csak egész nap ülni, verni a gépet, nem

csinálni

semmit?

Egyszer

kijöhetne

velünk

misszióra…

– Elvagyok itt… De egyszer majd biztos.

– Egyszer… Még mindig nem ért el senkit?

– Senkit. Alezredes úr.

– Azért sajnálom, hogy nem kérdezte meg reggel ezt a híres dán harcost. Ez is…
– nagyot szippantott a cigarettából – egy dán elöljáró… Maga szerint hogy
harcol egy dán? Engem nem zavar, felőlem lehetnek itt dánok, lehetnek
hottentották is, de hogy egy magyar katonának egy dán parancsoljon… Ezek a
világon se voltak, amikor mi végigvertük egész Európát! Mindenki mitőlünk
rettegett!

Úgy imádkoztak, hogy ,A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Erre
jön egy ilyen bang és oluffson…

– Az nem egy tévé, uram? Az alezredes felnézett.

– Vicceltem. Na, figyeljen, őrmester! Elindulok ezzel a sok híres katonával,

megfordulunk, nem húzzuk az időt.

Délre itt vagyunk. Maga meg addigra megtudja, hogy mi a sápadt tökömért nem
érjük el az otthoniakat. Megtudja, hogy mi történt, és ha még nem értem vissza,
felhív.
Megértve? Kérdés?

Február 20., szombat délután, este és

éjjel

Az Elnök másodmagával ült a dolgozószobájában, amikor megkapta a levelet.

Ő kérte a találkozót, tele indulattal, de mire a pénzügyminiszter megérkezett,

elszál t a dühe.

Tudta jól, hogy a miniszternek igaza van. Ahogyan azt is tudta, hogy egy évvel
korábban az oltóanyagot nem az amerikai gyártótól, hanem egy magyar
konzorciumtól rendelték meg.

Soha nem kel ett kipróbálni, de több vizsgálat szerint a magyar minden előnye
kimerült abban, hogy ártalmatlan volt. Drága és haszontalan, szerencsére járvány
csak a gyógyszergyárak képzeletében létezett.

Az amerikai elnök elküldte a nagykövetét, aki meglepően udvariatlan volt,

kioktató, gőgös és fenyegető.

„Sajátos döntésről”, „szokatlanul barátságtalan gesztusról” beszélt,

„válaszlépéseket” helyezett kilátásba, és „minden korábbinál erőteljesebben
felhívta a magyar elnök figyelmét” a körülötte zajló, nehezen magyarázható
eseményekre. Marha.

– Rágyújthatok? – A miniszter hátradőlt a fotelben, és szivart vett elő.

– Az egész épületben tilos a dohányzás. Úgyhogy igen.

– Te vagy az Elnök! Változtasd meg!

– Van, amit még egy elnök sem tud megváltoztatni.

– Igen? És mi az?

A szobát szép lassan beborította a cigarettafüst. Az Elnök kinyitotta az ablakot,

kihajolt, és beleszagolt a sűrű, fekete februári szmogba.

– Látod, Kálmán? Ezzel se tudtunk mit kezdeni. Még büdösebb van, mint hét
éve. Még feketébb a város. Az ablakot se szívesen nyitom ki…

– Akkor hagyd csukva!

Megcsörrent a házi telefon, az Elnök beleszólt.

– Értem – mondta. – Jó, hozd be, kérlek!

Az ajtóban megjelent a Titkár erősen kopaszodó feje.

– Szabad? Bocsánat, csak sürgős jelzéssel van, ha nem haragszotok…

– Köszönöm, add csak ide! Köszönöm, menj nyugodtan!

– Fogadjunk, hogy Rákos írt?

– Ő.

– Ne ülj fel neki! Akar valamit. Tud valamit. Tud valamit, és akar valamit.

Az Elnök felolvasta a levelet, majd elgondolkodva a dohányzóasztalra dobta. –

Na?

– Szerintem nézz rá egy kicsit! Bizottság. Felelősség. Jó szöveg. Elnök úr, légy
felnőtt! Ez csapda. Ha igent mondasz, él a lehetőséggel, és pil anatok alatt egy
szükségál apotban találod magad. Ha nemet, ő szólt előre.

Ez az ember nincs velünk.

– Nincs, persze hogy nincs. De ki van? Nekem inkább Vass miatt fáj a fejem.

Hátratolta a székét, és újra az ablakhoz lépett. Már régen nem hitt senkinek.
Egyáltalán, az elmúlt hat és fél év legnagyobb tanulsága, hogy abból csak baj
lehet, ha valamit elmond valakinek. Vagy hal gat valakire.

Szép lassan beterítette a pánik. Először, másfél ciklus alatt most először gondolt
arra, hogy ki is ő valójában. És persze fogalma sem volt.

– Na, jó, hagyjuk egyelőre – sóhajtotta, és a fiókjába zárta a levelet.

Ebben a blúzban szerette a polgármester legjobban a felesége mel ét. Percek óta
nem tudta levenni róla a szemét, nem mintha valakinek feltűnt volna. El is
határozta, hogy jövő héten elviszi a várkonyi élményfürdőbe, amit ugyan rühel t
az asszony, mert minden alkalommal kikezdhetetlen gombafertőzést kapott, de
egyszer, az ő

kedvéért, csak eljön már. „Ha nem jön, majd viszem”, gondolta nagy bátran,
mert nagy bátran gondolni, azt tudott.

– Szólaljál már meg, vén hülye! Nem te vagy a polgármester? – lökte oldalba a
felesége, amitől felocsúdott kissé.

– Húzzá'-takarodjá'! – mordult a nőre.

Vagy százan voltak a teremben, többen transzparenst is hoztak, volt, aki a

szomszédos faluból invitálta a barátait, mintha disznóvágás lenne legalábbis, és
látott többféle egyenruhát is, nem hivatalosakat persze, vagy most már talán úgy
kel ene mondani, hogy félhivatalosakat. Éppen egy zöld sipkás, muris kis figura
lépett előre, nagy tapsot kapván.

– A Nemzeti Sereg parancsnoka vagyok. Köszönöm a bemutatást, annyit

hozzátennék, hogy nem egyszerűen Nagy István, hanem Borsodi Nagy István a
nevem. Hal ani engem ott hátul is?

Kis mozgolódás a hátsó sorokban, valaki igent kiált, van, aki egy
„hangosabban”-t.

– A Nemzeti Sereg minden bajtársának üdvözletét hozom. Azt mondanám csak,

mert azért nagyon sokat beszélni semmiképpen nem akarok, hogy veletek
vagyunk ebben a bajban. Azért is jöttem el közétek, és köszönöm, hogy hívtatok,
hogy elmondjam, nem vagytok egyedül. A sereg minden katonája mel ettetek ál .
Mel ettetek ál , és csak arra vár, hogy szóljatok. Azt tudnotok kel , hogy nem véd
meg benneteket se a rendőrség, se a katonaság, mert azok nem rendőrök és nem
katonák, mert aki egyenruhát ölt, annak igaz magyar embernek kel lennie, nem
paprikajancsinak, anyámasszony katonájának… – Itt elhal gatott, mert több ide il
ő kifejezés nem jutott eszébe, de csak egy pil anatra, aztán váratlanul nagyot
üvöltött:

– Mondjuk ki! Mondjuk ki, hogy aki ilyet tesz, az nem ember! Aki kést szúr az
ál atorvos szívébe, az nem ember!
Aki így él, az nem ember!

Többen skandálni kezdték, hogy „Mondjuk ki! Mondjuk ki!”, de a zöld törpe
folytatta.

– Tessék megnézni! Ott vannak a magyar média képviselői! Magyar emberek!

Tessék rájuk nézni, és megkérdezni: vajon az szerepel-e majd a tévében, ami itt
történt? Vagy megint mi leszünk a fasiszták? A nácik? Hát tudják, mit? Legyek
inkább fasiszta! Legyek náci! Csak ilyen ne legyek, mint ezek!

A polgármester összerezzent. Volt itt tévés elég, valamelyik közülük biztos a

Vadász, Lovász, vagy mi az isten, aki délután kereste, és nem is adta fel. A
hivatalit nem vette fel, hívta mobilon, még személyesen is megjelent, alig tudott
kislisszanni a hátsó ajtón…

Nem tetszett neki ez az egész, egy kicsit sem. Nem csak azért, mert el tudott
volna képzelni jobb programot is estére – ez persze már önmagában elég lett
volna –, de igaza volt Réznek. Nincsen erre most semmi szükség.

Majd jönnek mindenféle alakok a faluba, vizsgálnak ezt, vizsgálnak azt, még a
végén az is baj lesz, hogy a cigányoknak járó segélynek tudott jobb helyet, mint
hogy odaadta volna nekik. Mert az annyi – ezt tudta mindenki –, mint beleszórni
a szélbe.

Az meg végképp nem kel , hogy a vadászati engedélyeket is újravizsgálják, mert

az már a Réznek is kínos volna, és ami a Réznek kínos, az neki is kínos, nem kel
a ricsaj.

De hát hogy mondja ezt el száz embernek, akik vért akarnak, koncolást, és, igen,
igaz, lincselést? De honnan tudta ezt a Réz, amikor még senki nem tudta?

A feleségére nézett, a blúzra, az alatta domborodó mel ekre, és hirtelen nagyon

távolinak érezte a várkonyi élményfürdőt.

– És azt kérdezem én – üvöltött tovább a „Sereg”

„parancsnoka” –, hol van a polgármester? Ilyen időkben hol van a falu

elöljárója? Vajon itt van-e? – És hogy nyomatéka legyen a kérdésnek,
körbenézett, sőt, nem tudni, miért, még füttyentett is egyet. – És ha itt van, mit
gondol vajon?
Hát csak ennyit akartam mondani. Nem a szavak fognak mostan dönteni. Ide
most már a tettek kel enek! Isten áldja Ardát!

Többen rázendítettek, hogy „Pol-gár-mes-ter! Pol-gármes-ter!”.

Valaki hátulról megbökte a vál át, a felesége meg a fülébe sziszegte:

– Menjél már, te isten barma!

Inkább támolygott, mint lépett előre, úgy érezte, üres a feje, nemhogy beszélni, a
száját kinyitni sincs ereje.

Határozottan el enséges arcokat látott, mintha nem is együtt kártyáztak volna

még tegnap este is, mintha nem együtt élnének jóban-rosszban, esőben,
hőségben, aratásban, disznóvágásban. „Ez is a rühes cigányok miatt van”,
gondolta, de nem mondta, ezt se mondta.

Jól

van

már!

próbálta

elhal gattatni

bekiabálókat. – Figyeljenek már, hé, Jóska, komolyan, most én is mondok

valamit!

De nem mondott. Nem kel ett. Nem lehetett.

Két rendőr lépett be az ajtón, úgy néztek ki, mint aki mindjárt a Holdra szál ni
készül, kék szkafanderben, sisakkal a kezükben, és az eleje felé dúródtak.
Nem volt akkor már érdekes a polgármester – olyan nagyon persze előtte se volt
–, a leghangosabban kiabálók is elhal gattak, mindenki azt akarta tudni, mit
keres itt ez a két kiadós jószág, meg hogy honnan jöttek, mert nem voltak
ismerősek, meg hogy miért.

Megtudták hamar.

– Jó napot kívánok, Kol át hadnagy vagyok, a régiós rendőrségről. Kérem

szépen, hal anak engem ott hátul is?

Hal ották.

– Na, hát az van, hogy haza kéne szépen menni az uraknak és a hölgyeknek,
mielőtt nagyobb baj lesz.

Úgyhogy azt szeretném kérni, hogy szépen lassan, először az ajtó közelében ál
ók induljanak kifele, hogy elkerüljük a nagyobb macerát. – A tévések
szedelőzködni kezdtek, de más nem mozdult.

– Menjenek már! Menjenek már! – rikkantotta, amikor érzékelte, hogy egyszeri

kérésre nem fog innen kimenni senki, sőt még hangoskodók is akadtak, de a
hangoskodókat már tényleg nem szerette a rendőr hadnagy, úgyhogy emelt
hangon folytatta: – A saját testi épségük végett felszólítom önöket, hogy hagyják
el a termet, és a lehető legrövidebb úton menjenek haza!

– Itt vannak a cigányok! Itt vannak a cigányok! – sikította valaki hátulról, mire
lett olyan hangzavar, amilyen utoljára a járási szkanderverseny döntőjében volt,
annak meg volt már jó pár éve. Azóta nem volt kiabálás a régi moziteremben, és
nem volt szkander sem. Minek az ilyesmi, amikor inni is lehet?

– Menjünk nekik! – kiáltotta valaki. – Még ők jönnek ide? – A falun úrrá lett a
káosz.

– Legyenek már végre csöndben! A ház körül ott vannak a kol égáim, nem lesz
semmiféle nekik menés, újra mondom, tessék egyenesen hazamenni, otthon lehet
mindenkinek folytatni, amit folytatni akar.

Erre már néhányan elindultak, ennyit ért nekik a magyar szabadság, szolga nép,
hanem a zöm maradt, és nézett szembe a két nagy melák, kék színű marslakóval.
– Ez a mi kultúrházunk! Ez a mi falunk! Magyaroké! Aki magyar, velünk tart!
Aki magyar, velünk tart! – kiáltotta több egyenruhás. Maga a kis zöld muki is, de
hát valójában nem az övék volt, mert ha az övék lett volna, tudták volna, hogy
nem kultúrház. Csak egy üres, régi mozi.

– Ez mozi, te nagy eszű! – szólt valaki, aztán többen felvetették, hogy nézzék
meg, mi van odakinn, ez tetszett mindenkinek, főleg tetszett a két rendőrnek.

– Úgy van! – mondta a másik, aki eddig nem szólt. – Tessenek csak menni, aszt
megnézni, mi van odakünn!

Így hát kisomfordáltak, s minthogy odakünn nem volt semmi, a falubeliek

hazasétáltak szépen, az idegenek meg beültek az autóikba, és elhajtottak. Ki
Várkonyba, ki Pestre, ki meg – ahogy a rendőr hadnagy percekkel később a
felettesének telefonon jelentette – az anyja valagába.

Egy órán belül csendes volt az ardai főutca, vagyis lényegében az egyetlen ardai
utca, csak a járőröző

rendőrautó vil ogó lámpája maradt a felfordulásból.

– Aki magyar, velünk sajt – dünnyögte maga elé a polgármester elégedetten.

Mert ha levesszük, hogy elszál t az este, meg levesszük az asszony gyűlölettől
vil ogó tekintetét, egész jól kijött a dologból. Lehetett volna rosszabb is,
gondolta. Hú, ez nagyon rossz is lehetett volna!

„De mit mondok Réznek?”

Istenem, cicik, cicik, cicik… Bámulatosak!

Halvány, fehér, áttetsző bőrűek, lágy rezdülésekkel, barnára szoláriumozott

vaskemények, árkolt barna cipók, feltornyozott gigantikus emlékművek. Cicik,
popsik, pirszinges köldökök, szemöldökök, orrok, szájak, nyelvek, homlokok,
apró száj elé kapott kacsójú kacajok, mély, hisztérikus röhögések, salátástál
nagyságú kalapok, fokhagyma popsik, szétült kemence seggek…

Péter el volt veszve, el volt veszve teljesen.

Kicsit túlkoros volt már az első celebbálhoz, kicsit pocakos, kicsit kopaszodó,
kicsit túl sok volt a megaláztatás, kicsit túl sokszor kívánt már alázatosan jó
szórakozást másoknak, de most itt volt, kortyolt a Campariból, szürcsölt a
pezsgőből, falatozgatott a canapéból, és érezte, igen, érezte a végtelen elégtételt,
amire egész életében vágyott.

Nyeklett-nyaklott rajta a szmoking, de a nyakkendője nem ál t csálén, a kölcsön

lakkcipőt frissen vikszelte, a spontán alakuló kis körökben pedig – egyikhez a
másik után lépve – mindig volt hozzáfűznivalója. Végül is volt, aki volt. Nem
akárki. A nevét már többen ismerhették. Fogadni mert volna, hogy itt is tudják
vagy… mindegy is, hányan, sokan, de látásból ismerik, vagy legalább tippjük
van. „Te, az ott a sarokban, az a magas, zsidós arcú, az nem az új izé az
Antenna4-nél?”

Néha kicsit dadogott, ha izgult, elvörösödött a nyaka, az igazán jó érvek

többnyire beszélgetés után jutottak eszébe, de nagyon akart már „új izé” lenni az
Antenna4-ben, vagy bármi, bárhol, csak egyszer őt is meghívják egy bálba,
libbenő cicik, fokhagyma seggek, szmokingok, közepesen drága szivarok és
pezsgős aperitifek közé.

Mert aki számít, itt van.

– Szupersztár, szupersztár! – hal ja a sikoltást, erős pezsgő és multitechno zene

függönyén át, dum-dum, nem is a fülével hal ja, inkább az agyával, a bejáratnál
kisebb csődület, belép az új énekessztár, mega, giga, apró nyusziszemével
ijedten körbenéz, már megint egy megpróbáltatás, már megint beszélni fognak
hozzá, már megint egy szót sem fog érteni, hamar nyúl a pohár után, mindjárt
könnyebb lesz…

– Péter!

Mintha csáp lenne, megpróbálja visszavonni a tekintetét a zsabós, kesztyűs, apró

fiatalemberről, akihez egyetlen perc alatt több cici dörgölődzik, mint amennyi
hozzá egész életében fog, hátralép, fókuszál… és kirajzolódik előtte egy
gigantikus alak, főnöke gigantikus alakja, gigantikus főnöke alakja.

– Péter! Hát te?

– Szervusz, Hans, igen… hogy vagy… mikor jöttél…? A rémületen túl büszke is
magára, egész értelmes kérdés, egész gyorsan eszébe jutott…

– Itt vágyok egy ideje, gyere, mutatlak néhány ember!

Amikor álmodott, amikor valami gyönyörűt álmodott, hogy olimpiát nyer
kosárlabdában, hogy ünnepelt filmsztár vagy Booker-díjas író, akkor sem
álmodott ilyen szépet. Itt van.

Odalép hozzá a cég elnöke. És még be is mutatja „néhány ember”…

Mintha vascsövet dugtak volna a lábába, húzza maga után, Hans megfogja a
könyökét, egy csendes társasághoz vezeti. A többinél mindenesetre
csendesebbhez.

– Ismerjétek meg új információs CPO-nkat! Remek fiatalember.

Kezét nyújtaná, amikor újabb sikoltás. Közéjük nyomul egy push-up mel tartó,
sok ezer óra szolárium, egyetlen kéjes nyögés: „Uraim, maguk itt félrevonulva, a
pókerterem meg üres! Hamar, gyorsan, nem ér itt arisztokratásat játszani”, és
már löki őket, húzza, rángatja, előrehajló hatalmas hasdekoltázs, két aszott mel
bimbó, árkok, Mariana-árkok a két mel között, „jaj, maga olyan édes, na jöj
ön…”

Péter marad, a keze elöl, lassan a teste mel é engedi, nagyot fúj, „a kúúúrva
életbe…”

Ezt megúszta.

Ha látna csak egyetlen embert, akihez odaléphet, akivel szót válthatna az esti
adásról, a tegnapi meccsről, bármiről…

Megdörren a zene, olyan hangosan, mintha eddig nem a szívét akarta volna
kitépni. A színpadon, istenem, a színpadon Anikó, az ő hétköznapi istennője, akit
minden este összehasonlít a feleségével, akit szeret, imád, akiért rajong, és aki
még soha nem volt az övé, de akinél nem ál rosszul a szénája, hiszen
nemegyszer visszahívja, amikor keresi telefonon, és ez azért félreérthetetlen
jel…

Anikó… Anikóban az a csodálatos, hogy könnyű

megérteni, nem ad fel rejtvényeket, nem bonyolítja az életet…

–
Köszöntök

mindenkit

ezen

csodálatos

estén!

Kicsit

halk,

aztán

kicsit

gerjed

mikrofon. – Kol égáim mindjárt megoldják ezt az apró technikai hibát. –

Hátranéz, int, fejével türelmetlen mozdulatot tesz.

– Szóval, köszöntök mindenkit ezen a gyönyörű estén, és ha megengedik – itt a

mappájába néz –, egy Szamerszet Ma… Ma… Maugli-idézettel kezdeném,
melyre egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet…

Istenem, de gyönyörű ez a lány, gondolja Péter, az új információs CPO, a

szépreményű fiatalember, miközben egy mel ette il atfelhőben elil anó jelenést
követ a szemével, nagyot sóhajtva, boldogan.

– Ott forduljon balra már!

A konvoj nagy sebességgel robogott végig a városon, pontosabban azon a

romhalmazon, amit Kabulnak hívtak valaha. Lassítani nem szabad, a ténfergő
katona kiváló célpont, azt pedig, hogy melyik sarkon, melyik ház mögött, melyik
viskóban vár egy tálib, aknavetővel a vál án, nem lehet tudni. És azt sem, hogy
tálib-e. Egyik olyan, mint a másik. Aki jó ideje él Afganisztánban, annak nem
kel motiváció. Mindenkit gyűlöl, aki turbánt visel.

Méterekre voltak a tábortól, jó két órája indultak, de az őrmester nem

jelentkezett. Vagyis nem ért el senkit. „Ennek semmi értelme”, gondolta az
alezredes.

Szinte futott az iroda felé, amikor kilépett a poros, mocskos járműből.

– Mi az isten, őrmester! Nem hívott!

Nem,

alezredes

úr.

Nincs

kapcsolat

parancsnoksággal. Sötétedett már, amikor megcsörrent a telefon az őrmester

asztalán.

– A főparancsnok úr a parancsnok úrral akar beszélni – szólt egy hang, egy

otthoni hang.

– A főparancsnok…

– Adja már!

Elfelejtett kopogni, úgy lépett a szobába.

– Alezredes úr! Horváth tábornok úr keresi.

– És? Miért nem kapcsolja? Arra vár, hogy akarok-e beszélni vele? Idióta!

A telefonban a hadsereg főparancsnokának, a vezérkari főnöknek szokatlanul,

szinte nevetségesen magas hangja most még magasabbnak, még
szokatlanabbnak, még nevetségesebbnek tűnt.

– Szevasz, alezredes úr!

– Szervusz, Andor! Meglepsz.

– Sándor, mindjárt kapod írásban a parancsot. Ezennel téged és Marjai

főhadnagyot is hazarendel ek. Az utazásodról gondoskodtunk, este indulsz.
Holnapután reggel nyolckor jelentkezel a Honvédelmi Minisztériumban
szolgálattételre.

– Hazarendeltek? Miért?

– Nem azért, mert ott nincs szükség rád, hanem mert itt van. Nem mondhatok
többet. Az eligazításodat megkapod, ha jelentkeztél a minisztériumban. Kérdés?

– Van…

– Mindegy, mert válasz úgysincs.

– Elszúrtam?

– Mit?

– Ezt. Hát, ezt a dolgot. A missziót. A parancsnokságot.

– Nem. Valaki nagyon elszúrt valamit, de az nem te vagy. Pakolj, és készülj!

– Értettem.

– Azt nem hinném. De azért szevasz!

– Te, ez olyan, mint egy pártütés… Mi van veled?

Újraolvastad a Bánk bánt?

A miniszterelnök csendesen mosolygott. Egy ilyen találkozót

szinte

lehetetlen

megszervezni.

Ha

rezidenciájára hívja a hadügyminisztert és a vezérkari főnököt, az őrök azonnal

értesítik a titkosszolgálat vezetőit.

Semleges helyre sem mehettek, hiszen az Őrezred rendőrei kétfelé dolgoztak,

amiről ők tudtak, arról tudtak a feletteseik is.

Elszökni nem lehetett előlük, magára nem hagyták egyetlen pil anatra sem,
vagyis – az a gyanús, ami nem gyanús – a hivatali dolgozószobája volt a
legalkalmasabb hely.

A biztonságiak hetente el enőrizték, nincs-e benne poloska, legutóbb előző nap,

vagyis, ha hinni lehet nekik, legfeljebb a találkozó tényéről értesül majd az
Elnök. Arról, hogy mit beszélnek, nem…

És persze be is számol majd, személyesen. Hiszen az afganisztáni misszió

vezetőjének hazarendelése elég ok.

Bőségesen.

– Kávét?

Késő

van.

Nem

iszom
már

ilyenkor.

Köszönöm! – mondta a hadügyminiszter.

– Én sem. Most ittam. Indulás előtt. – A vezérkari főnök elmosolyodott. – A

lányom ma lett tizennyolc, este ünnepeltük, kel ett egy kis frissítő…

– Nahát! Ilka tizennyolc? Hihetetlen! Tegnap még a térdemen lovagoltattam.

– Miniszterelnök úr, nem is lovagoltattad a térdeden…

Hét éve még nem is ismertük egymást…

A miniszterelnök, aki közben a gépén böngészett valamit, felnézett, hogy lássa a

katona arcát. De az komoly volt. Mint egy katona arca. Egy pil anatra
elgondolkodott. A másik férfit jobban ismerte.

A fotelben terpeszkedő hájpacnit maga hívta a kormányba, komolyan gondolta,

hogy civil kel a hadsereg élére, és nála civilebbet nem ismert. Mérnök volt, aztán
az egyik elektromos cég igazgatója. Nemhogy katona nem volt, de valószínűleg
még indiánosat sem játszott soha.

Pont ő kel ett a sok hülye egyenruháshoz. Azt remélte, hogy már a lénye
felháborítja a katonákat, és el is lesznek szépen egymással, őhozzá nem jut el
semmi abból, ami ott zajlik, tőle nem számítanak semmire, csendesen tépik majd
egymás idegeit.

De nem. A dagadék ügyesebb volt, mint gondolta.

Megnyert magának egy csomó tisztet, a vezérkari főnököt például. Többek

között azzal, hogy nyilvánosan is

„Főnöknek” szólította. Mintha Csingacsguk lenne. Az utolsó mohikán. Szóval,

tényleg hülyék a katonák. Csak másképp hülyék.

A miniszterelnök komolyan nézett. Vagy inkább komoran, „mi ez az egész, mit

basztatsz?” nézéssel.
–

Vicceltem.

Viccelni

próbáltam.

Csak

nincs

humorérzékem – mondta.

– Ja. Bocs. Igen. Persze. Nekem kel ett volna érteni. Egy pil anatnyi csend. Innen
nehéz folytatni. Ha baráti beszélgetésre hívta volna őket, nem is erőltette volna.

– Akkor beszéljünk arról, amiért jöttünk. Az Elnök mai bejelentése… mondjuk

úgy, csak részben fedi a valóságot.

Kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett bemenni az erdőbe, ha nem tudta a

kiutat. Márpedig ebből az erdőből nem tudta. Ha van egyáltalán kiút.

Egyetlen perc alatt megváltozhat az élete. Tökéletesen kiadja magát két

embernek, akiket jóformán nem is ismer.

És ha ismerné őket? Ha a legjobb barátai volnának?

Ahogy az életében egymást váltó „legjobb barátaira” gondolt, meg arra, hogy
melyiket hány éve látta utoljára, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nagyobb
biztonságban lenne egy „igaz baráttal”, mint két szövetségessel.

Hirtelen eszébe jutott Miki, a gimnáziumi barát. Tíz évig megosztottak mindent,
pénzt, időt, titkokat. Aztán egy este, egy balatoni présházban, Miki felesége –
miközben férje mélyrészegen

aludt

bekopogott
hozzá.

Fájdalomcsil apítót kért, miközben olyan bébidol t viselt, amelyből kilátszottak a

nagyajkai.

A nő másnap otthon beval otta, nem is beval otta, inkább kéjesen és részletesen
elmesélte az éjszakát, hosszan ecsetelve a férfierőt, melyhez foghatóval nem
találkozott korábban.

Miki a csajnak megbocsátott, de vele nem találkozott többé. Nem is látta azóta…
húsz éve?

– Csak részben, igen. Nem azt mondom, hogy hazudott, vagy lényeges részeket
felejtett ki, de azért mégis, nem bánnám, ha tudnátok az igazat.

Mint aki a lehal gató-berendezésnek játszik, mintha nem lenne mindegy. Ha hal
gatják, úgyis vége a dalnak…

– Kurva nagy baj van, és kurva nagy botrány lesz. Itt most nem elég pofázni.
Lopni meg pofázni.

Túlzás volna azt ál ítani, hogy a mindig udvarias, mára kissé elhízott, elengedett
hajdani élsportoló hirtelen kifakadása meglepte volna a szobában ülőket. Inkább
az őszinteség vagy az őszinteség látszata volt zavarba ejtő.

Nem szokás ez. Nem szokás így beszélni.

Vendéglátójuknak meggyőződése volt, hogy senki nem hal gatja őket, de két
vendégének nem. Úgyhogy lehetett ez csapda is, provokáció, próbatétel, bármi.

A miniszterelnök észrevette, ahogy egymásra néztek, ha csak egy pil anatra is.
Megál t. Ez így nem fog menni. Be kel avatni őket.

Csörög az a kúúrrrrva telefon. Felvegye? Ne vegye?

– Telefóón! – Vajon miért gondolják az emberek, hogy szólni kel ?

– Hal om! – üvölti a polgármester a feleségének, mintha nem a másik szobában,

hanem egy másik bolygón pucolná a krumplit.
– Akkor mért nem veszed fel?

– Veszem már. Hal ó?

– Mi a pék fasza ez, Pali? – Réz. Tudta. Miért vette fel? – Nem hal asz? Mi a
pék… Gyűlés. Rendőrök.

El enszegülés. Pali! Te vagy ott a polgármester?

– Jancsi, tudod, mit? Gyere ide, aztán csinálj te valamit a tetves cigányokkal!
Meg a tetves kutyáikkal. – „Meg a tetves feleségemmel”, gondolta hozzá, de
nem mondta.

Hirtelen a távolból egy fémes pukkanás, aztán még egy és még egy. Aztán egy
erősebb, furcsa hang, mintha lőnének. Mi az isten? Az utcáról kiabálás, valaki
fut, többen futnak. Az apjától tanulta, hogyha sokan szaladnak egy irányba, ő
szaladjon a másikba. De most hogy? Most hogy, fater???

Aztán egyszerre sziréna hangja, meg a telefonban Rézé.

– Mi van, mi van ott? Mi történik? Aztán a felesége:

– Pali gyere, lövűdöznek!

Valaki kopog, nem is kopog, inkább dörömböl, a távolból kiabálás, újabb lövés,
de akkor már kint terem a kapu előtt. Kit érdekel most a Réz!

Mindenki a cigánysor felé, aztán többen vissza, újabb lövések, újabb sziréna,
újabb lábak dobog polgármester is fut, retteg, de fut, „ne menjenek arra!”, kiáltja
valaki, aztán erős reflektor, egy sötét terepjáró, aztán még egy, mögöttük
rendőrök, újabb lövések, a rendőrautó kifarol, és tehetetlenül, oldalával csapódik
a kerítésbe.

Kiabálás, nyögések, valaki segítséget kér, körülveszik az autót, az utca végén,

szemben árnyékok, „jönnek Lázárék!”, kiáltják, megint mindenki fut, aztán
csend, távoli kiabálás, a rendőrök nyögései.

Újabb és újabb szirénák, már mentő is, nem csak rendőrök.

– Ki itt a polgármester? – kérdi valaki. Már megint.

Előlép:

– Én. Én vagyok! – Az utca lassan megtelik fénnyel.

– Maga?

– Én.

– Jöj ön!

Átvágnak a kukoricáson, a putrik körül tucatnyi egyenruha, körben őrjöngő

cigányok, egyikük meglök egy rendőrt, az megbotlik, hátrabukik, a másik
előveszi a pisztolyát, a levegőbe lő, mindenki üvölt.

Nyugodjanak

már

le!

ordítják

rendőrök. – Kussoljanak el!

Az asszonyok sírnak, átkozódnak, „hol van a mentő?”, sikítja valaki, „na, arra
aztán várhatnak”, gondolja a polgármester, egy van a járásban, az meg a
karambolnál, aki sebet kapott, itt fog elvérezni. „Nem is baj”, gondolja,

„vérezzen el minél több. Vérezzen el mind.” Elviselhetetlen a bűz, mintha az

egész falu rothadna, valaki beleordít az éjszakába: „fáj, fáj, segítsen már
valaki!”, vil ogó fények, újabb lövés, a rendőrök hátrálnak, egyikük felé repül
valami, de nem találja el, aztán egy hegyes fém hasítja a levegőt. Újabb ordítás,
egy egyenruha csupa vér, lövések, valaki elterül.

A polgármester hátrál, nem, fut is már, felbukik, fut tovább, a háta mögött az
apokalipszis hangjai, valaki megkocogtatja a vál át, de miért olyan erősen,
akkorát ütnek rá, hogy elterül.

Felál na, de nem megy, „mi az isten, ez fáj, de rohadtul fáj! …Furcsa, hogy
csend lett”, gondolja, „lehet, hogy vége?”

Megérinti a vál át, de valahogyan nincs is vál a, vagy nem olyan, mint volt.
Almos, fáj, leteszi a fejét, Rézre gondol, aztán már nem érez semmit, talán
aludni… aludni, majd utána beszél vele, elmagyarázza neki, rohadt cigányok,
meg fogja érteni… Csend.

A Költöző Madarak elismerten a legjobb bulizenekarok egyike, így amikor

belekezdenek a „Csaó, csaó, kismadár, csaó, csaó, húzz el már” kezdetű
számukba, szinte az egész bálterem táncra perdül.

Péter közvetlenül a hangfalak mel ett dobálja magát, a nyakkendőjét levette,

ingnyakát meglazította, homlokáról csöpög az izzadság. Úgy táncol, ahogy él.

A bárpultnál hajdani operatőr, kamerába nem nézett már évek óta, helyére a
világban csak a hosszú lófarok emlékeztet, mintha minden szálat, ami elöl kihul
ott, hátra, a copfba kötött volna. Most producer és híres, főként arról, hogy ő
adja vissza a legmagasabb százalékot.

„Üzletszerzői jutaléknak” hívja, ál ítólag minden műsor után húszat. Vagyis

készít egy műsort, és az ár majdnem negyedét visszaadja annak, akitől a
megbízást kapta.

Pétertől nem messze a konkurencia egyik sztárja, lapos seggű, elhízott

feleségével. Bár naponta váltja a szeretőit, a fontosabb társadalmi eseményekre
mindig az asszonnyal érkezik, aki nemegyszer ilyenkor találkozik egyik-másik
vetélytársával. Bemutatkoznak, kedélyesen elcsevegnek, aztán mennek tovább,
mintha nem történt volna semmi.

A nő tudatáig valahogy nem jutott el, hogy a három gyerek nyomot hagyott rajta,
fonnyadó hátát, szomorú méhecskéit, több rétegben egymásra omló haját
kifejezetten hangsúlyozza a világos, szűk ruha. Szinte ráfekszik a férje vál ára,
imitálja a táncot, ennyi pezsgő után valószínűleg már túlélésre játszik.

Közben megjelenik Anikó, ma szőke, megrázza a tincseit, nagyot nevet,

Péterhez lép.
– Hahó! Milyen a buli?

Ez jobb kérdés, mint a „mikor érkeztél?”, ismeri el Péter, de hát Anikó… Anikó
valahogy mindig feltalálja magát, valahogy mindig tudja, mit kel mondani.

– Hú! Nagyon… És neked?

Elgondolkodik, értelmes volt-e a válasz, így szinte lemarad a nagy pil anatról,
amikor a nő megfogja a vál át – hozzáér! –, és a fülébe súgja:

– Bocs, mindjárt jövök!

Ha alaposan végiggondolja, ez volt eddig a legfelemelőbb, a legtöbb bizakodásra

okot adó pil anat köztük. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat tart valahova.

Egyre csökkenő önkontrol al hányja-veti magát a zenére, amikor hátulról valaki

megérinti a vál át.

Hans Aczél asszisztense az, aki bizonyos helyzetekben maga Hans Aczél.

Sima arcú, halszemű, félelmetes figura, könnyen felemeli a hangját, sőt ál ítólag
könnyen el is jár a keze, de ez csak legenda, mindenki csak hal otta, senki nem
látta.

– Most ezt hagyd abba, Péter, és gyere ki kicsit! Elnök úr akar veled. Köszönöm!

– Jövök, persze, bocsánat! – nyögi, aztán hosszan gondolkodik, vajon miért

mondta, hogy bocsánat.

Tudja jól, gondolkodott rajta eleget, ezek a dolgok, amik leginkább hátráltatják.
Nem tud erőt mutatni, ezért néznek át rajta, ráadásul a dadogás… igazán dühös
magára.

Egy pil anatra elveszíti szem elől az asszisztenst, megál , körbenéz, még az is
átsuhan az agyán, hogy elkövetett valamit, valamilyen hibát, talán itt, tánc
közben… Vagy a délutáni beszélgetése az el enzéki párt egyik buldogjával,
akinek kifejezetten az a dolga, hogy tartsa kordában az újságírókat, nem mintha
azok nem tartanák kordában magukat. De hát mi rosszat mondhatott?

Ösztönösen meg akarja igazítani a nyakkendőjét, és amikor megérinti

izzadságban fürdő nyakát, akkor jön rá, hogy a nyakkendőt levette korábban, de
hol? Hol?

Meglátja a távolodó asszisztensi hátat, fut utána, ne tetézzük a bajt még azzal is,
hogy lemarad. A sarkon befordulva kevés híján fel öki az Antennáé alelnökét,
éppen a vécéből lép ki, még a sliccét gombolja.

– Szia, Péter!

Ha sorrendet ál íthatna – szokott –, ki haljon meg először minden ismerőse

közül, biztosan az Alelnökkel kezdené.

Gyűlöletes ember, soha egyetlen szavát nem érti, mikor kel mosolyogni, mikor
megbotránkozni, de hát persze úgyse találja el, ezért kerüli, amikor tudja. Itt is
kerülte volna, nem tudta.

– Sziaaa… Péter!

Most jön rá, hogy nem köszönt.

– Szi… szi… szia, jaj, bocs, szia! – nyögi, de már elment a hajó, elszúrta
csúnyán.

– Be vagy nyomva, vagy mi?

– Ja, nem, nem, csak… – De hogy mi csak, azt már nem kel kiböknie, mert
belépnek egy terembe, ott ál Hans Aczél, az asszisztens és a kereskedelmi
igazgató körben, rájuk várnak, ez nyilvánvaló.

– Milyen a parti? – kérdi Aczél, de nem vár választ, meg is lepi, amikor Péter
megszólal.

– Szerintem nagyon… kel enek az ilyen alkalmak, amikor egy kicsit jobban
megismerik egymást a kol égák, szerintem jó, nagyon jó. Ez másnap a
munkában meg is látszik. Ez a tapasztalatom.

Az Alelnök félrefordítja a fejét kissé, a szája szélén az undok vigyor. „De

letörölném”, gondolja Péter, de Aczél folytatja:

– Néhány perce felhívott az elnök.

Péter fejében apró zavar keletkezik: „felhívott az elnök, mondja az elnök, hihi,
zavar a gépezetben, hapsikám…”

– Az elnök? – kérdi, erős hangsúl yal.

– A miniszterelnök.

Pil anatnyi csend. Hát ez nem az ő pályája. Ez az ember akkora Audival érkezett,
amekkora nincs is, valószínűleg kettőt szereltek össze a kedvéért, a szmokingja
saját, látszik az. „Nekem van szemem az ilyesmihez”, szokta mondani Péter. Egy
ember, aki többet keres havonta, mint ő öt év alatt, és akit néhány perce felhívott
a miniszterelnök.

– Elsősorban hozzád intézem kérdést, Péter. Ismered ügyet? Most hal meg. Itt,
mindenki előtt el kel ismernie, hogy nem tud valamiről. Nem ismer valamit, ami
nem is akármi, hanem egyenesen: „ügy”.

Vagy blöfföljön? „Ó, persze, az ügyet, hogyne, súlyos ügy.”

Egyikhez sem volt mersze.

– Milyen… ügyet? Elnök úr?

– Nem ismered. Remek.

Aczél végigsimított a haján, majd hosszan a cipője orrát nézte.

– Nem tudod, miért kért tőlem személyesen találkozást reggel hétre? Te, mondd
csak, nem ez volna munkád?

Többek között? Hogy az ilyesmit tudjad?

Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.

– Rendben. Menjél ki, kérlek!

Kitámolyog, szédül, a falnak támaszkodik. Elmerül, eltűnik, levegő után kapkod.

Haza! Haza!

Február 21., vasárnap reggel,

délelőtt

Lassan. Lassan.

Lassan… tisztul a tudata, nem érzi a vál át, fordulni próbál, felnyög. Lassan,
lassan…

Lüktet a feje, émelyeg, kiegyenesíti elzsibbadt karját, oldalra néz, az órát keresi.

Lassan, lassan, tisztul… nyolc óra… sikítás a falon túl…

gyerek sír… zene, nyolc óra…

NYOLC ÓRA!

Elaludt, átaludta a hétórás találkozót, az elnökökét, az övét meg az országét.

Mi van, ha már kereste, mi van, ha hívta, a telefon után kap, hol van, a fejében
tonnányi víz, négykézláb mászik, a kisebbik gyerek szirénázik, de mintha a
fejében, belül fújná a sípot, hol a telefon, „nem láttátok a telefonom?”. A
felesége a kanapén:

– Talán jó reggelt. Vagy nem? – Pontosan azzal a mármegintmindentrámhagytál

nézéssel, amit Péter a legjobban utál, mert ráhagyta, tényleg ráhagyta, de azért
már azt is nézzük, hogy a pénzt… a pénzt ki keresi… Vagy nem? „Mert
eldajkálgatnám én is itt a gyereket naphosszat, meg a seggemet növeszteném,
meg manikűr-pedikűr, ha te, angyalom, te szépen eljárnál dolgozni, ha neked
nem derogálna a munka, főzőcskéznék én is, hidd el, drágám, boldogan.” Ezt
persze csak gondolja, nem mondja, de gondolni nagyon gondolja. Annyira, hogy
az már mondás, szinte.

Az asszony persze érti, nem kel hozzá szó, térdére engedi az Ablak-Zsiráfot,
nézi ezt a pocakos, elengedett, kopaszodó, harmincéves mesügét, az ő férjét, két
gyereke apját.

– A pulton – mondja –, ott hagytad a pulton.

És igen, a pulton ott a telefon, a vége belelóg a tejtócsába, és persze kikapcsolva,

„ki kapcsolta ki?”, kód, gyerünk már, gyerünk, ne zenélj, indulj, mi ez…
Nem kereste senki.

Nagyot sóhajt, jó jel, gondolja, aztán egyből, hogy rossz jel, utálja, gyűlöli
magát, „ne üvölts már!”, ordít a fiára, annak pont ez kel . Rázendít, mintha
rázendíteni volna még hova,

„gyere ide, kisfiam”, mondja az asszony, de csak hogy kidomborítsa az ő

aljasságát, csak hogy mutassa a különbséget, „látod, így bánsz a gyerekeiddel”,
„látod, ez vagy te”.

– Nem kéne bent lenned?

– Mi? – Na, ez meglepő, hogy küldik, nemhogy marasztalnák. – Bent? Miért

kéne bent lennem? Nyolc óra.

– Hát, csak az éjszaka miatt gondoltam, szoktál, ilyenkor…

– Milyenkor?

– Mikor így… történik valami…

– Mi történt? – De már érzi, már sejti, az Elnök, az elnökök, mit aludt át, jó
isten, átaludta, hogy lefejezték, hogy felnégyelték, hogy… hogy
elbocsátották…?

A képernyőre pil ant, az ő képernyőjére, az ő

csatornáján, az ő műsorában. – Mi van? – kérdi. – Mi történt, mi ez…?

Hat halott eddig, megtervezett támadás, cigány bosszú, több tucat rothadó
kutyatetem, az ő tévéjében, az ő

országában, és átaludta, részegen, gyáván, rettegve, megszégyenülten – ezzel

vége, gondolja, vége, vége, vége.

– Vége! – nyögi halkan.

– Minek vége?

– Nekem. Végem. Elcsesztem.

A nő nézi, nézi, és igen, szereti ezt a pocakos, kopaszodó gyávát. Szereti, pedig
tudja, hogy megcsalná bárkivel, ha lenne mersze, ha volna kivel, megcsalná,
elhagyná, a tetejébe meg is gyűlölné, és főként megmagyarázná, hogy az egész
csak őmiatta, hogy ő nem volt jó feleség, anya, szerető, ő hízott meg, ő vette
semmibe, megmagyarázná, elhinné – megúszná.

meg

maradna

két

gyerekkel,

meg

reménytelenséggel, meg a sok kínos emlékkel.

– Készítsek ki ruhát? Mit vennél fel?

És persze a sötét öltönyt, meg a világoskék inget, mindegy, melyiket, meg a

barna cipőt, meg a barna övet.

Ahogy mindig. Csoda, hogy nem ebben alszik.

– Egyél valamit, mielőtt elindulsz! Csináljak bundás kenyeret?

– Te? Ez az Arda a te Ardád?

– Az. Ez az.

– Beszarok!

– Ugye?
– Jó, ettől még nincs Ebola a faluban.

– Lassan az lenne a legkevesebb…

– Hát azért…

– Mit hátazértozol? Mi? Mit hátazértozol? Amúgy miért kérded? Hal ottad a
hírekben?

Hernádi megtörölte a homlokát, nyelt a kólás üvegből, aztán böfögött egyet.

Nagyjából tíz órája nem ült le. Két ember halt meg a kezei között, háromszor
cserélt ruhát, merő vér volt mind, és persze ezek nem fizetnek ám!

Lövöldöznek, késsel dobálóznak, elvérezgetnek, de fizetni nem szeretnek. A

rokonok elé mégsem ál hat oda:

„Nézzék, megértem a gyászukat, de – lássák be – én mindent megtettem, nem is

ügyeletes napom, valamit csak kéne, nem…?”

Éjfélkor ugrasztották az ágyból – és nem is a saját ágyából –, a kórház ugyan

ügyeletes volt, de ő nem.

Mindegy, vészhelyzet, „mindenki a fedélzetre”, „egy mindenkiért, mindenki

egyért”.

Az összes orvos ott sertepertélt, az összes műtő

dolgozott, nem ezek a szakma legszebb pil anatai, senki se ezért lett orvos.
Hernádi meg pláne nem.

Egy embert torkon szúrtak, az olyan ál apotban volt, hogy csak nagy sokára
ismerték fel a rendőregyenruhát.

Egyáltalán minek hozták ide?

Hárman jöttek lőtt sebbel, kettőnek nem volt szerencséje, a harmadik…

szerencséje a harmadiknak sem volt, eltrafálta a vál át egy lövedék. Még élhet,
ha nagyon akar, bár sok öröme nem lesz abból az életből.

Voltak még mások másoknál, de azokról nem sokat tudott, nem is nagyon
kérdezősködött.

– Te vagy a rendőr, Gábor, és nem tudod, hogy ide hozták be őket?

– Az ardaiakat?

– Azokat.

– Hogy az istenbe… Tényleg nem tudtam. Én még itt helyszínelek. Mi van

velük?

– Három halott biztosan…

– Annyi itt is van. Cigányok?

– Kettő. Gondolom. A harmadik rendőr. Az nem cigány.

– Akit torkon szúrtak? Ő már itt meghalt. Minek vitték oda?

– Minek hozták ide?

– Nem jártam Kongóban, de ilyennek képzelem. Ha kimennénk, ezek újra

egymásnak esnének. Mi vagyunk a békefenntartók. Csak itt nincs béke. Nem is
tudom, mi lenne…

– Hát ne menjetek ki!

– Maradjunk itt örökre?

Hernádi elgondolkodott. Évek óta rendszeresek voltak a cigányok el eni

támadások, de ez valahogy…

– És mi van a kutyákkal?

– Itt most senki nem foglalkozik a kutyákkal, Berci.

– Pedig kéne.

– Mit? Várj egy kicsit… Hol írjam alá? Pil anat, tartsad…

igen, itt vagyok. Mit mondasz?

– Hogy kéne.

– Tegnap mást mondtál.

– Mit? Hogy nem kel foglalkozni a kutyákkal? Sose mondtam.

– Kéne?

„Most kapcsoljuk a helyszínt, Ardát, ahol a szörnyű

támadás történt éjszaka. Gábor, milyen a hangulat most Ardán?”

„Leírhatatlan, Anikó. Az emberek az utcán sírnak, senki nem érti, mi történt.”

„Rendőrök vannak még ott?”

„Igen, Anikó, a rendőrök valósággal megszál ták ezt a máskor oly békés kis
falut, és valóban csak ők tartják fenn a rendet, nélkülük…”

A pénzügyminiszter csatornát váltott, és harapott egy hatalmasat a virsliből.

„Korai volna prejudikálni, de tény, hogy a faluvégi cigányok szinte folyamatosan

provokálják a velük békésen együtt élni kívánó magyarokat. Nem lehet elmenni
amel ett sem, hogy ezt a vérengzést megelőzte…”

– Kálmán, elviszed a gyereket?

A mondat első felét alig hal otta, a végét viszont már szinte a fülébe süvítette a
konyhába belépő felesége.

Szokás szerint csak bugyi és mel tartó volt rajta, semmi más, meg egy törülköző
a fejére csavarva.

Azt sokévnyi házasság alatt sem tudta eldönteni, vajon ennyire nem érdekelte,
mit lát az amúgy távoli és ritkás szomszédság, vagy el enkezőleg, nagyon is
érdekelte, csak egyáltalán nem zavarta…

– Öltözzél már föl! Mért nem öltözöl föl?

– Miért, zavar? Pár évvel ezelőtt…

– Az pár évvel ezelőtt volt. – Meg pár kilóval, gondolta, meg feszesebb
kötőszövetekkel, meg kevesebb rossz emlékkel.

– Na, mi? Már nem tetszem?

„Nem kéne ebbe most belemenni”, gondolta a miniszter, nem biztos, hogy ez az
a nap.

– Dehogynem, édesem! – suttogta, magához húzva az asszonyt, és megcsókolta

a hasát. – És amúgy igen, elviszem Ágit.

Megcsörrent a telefonja, szelíden eltolta a feleségét, és beleszólt.

– Nemoda Kálmán.

Legközelebbi munkatársa volt, sokak szerint túl közeli is.

Fiatal, csinos és legfőképpen okos.

Csilingelt a hangja a telefonban, amikor elmondta („bocs, Főnök, hogy otthon,

de ezt muszáj… stb…), hogy Hajnal kereste.

– Kérdeztem, miért nem a mobilján, de azt felelte, nem tudja, mikor zavarja,
inkább csak üzenetet hagyna. Így mondta, „hagyna”, hogy kereste, és hogy
„kéne beszélni”.

Kéne. Naná, hogy kéne.

Hajnal annak idején sokat tett, hogy miniszter legyen belőle, ő pedig azóta tett
sokat, hogy ezt meghálálja.

Sokat, de nem eleget. A Nagy Ember elégedetlen volt, legalábbis ezt éreztette
vele, és ezt mondta mindenkinek.

Márpedig senkivel sem volt elégedetlen – sokáig.

Nem szerette a félmegoldásokat, nem szerette a tépelődést, nem szerette a vitát,

„ne tartsál nekem szemináriumot”, szokta mondani, de legfőképpen azt nem
szerette, ha becsapták.

Nemoda nem érezte, hogy valaha becsapta volna, de Hajnal igen, úgyhogy a
saját érzéseivel nem sokra ment.

Persze az is lehet, hogy mindez csak taktika, sarokba szorítás, zsarolás,

megfélemlítés. Senki, aki ismerte, nem mondta volna, hogy ez lehetetlen. Hajnal
rettenetes ember volt, majdnem olyan rettenetes, mint a híre.

– Köszönöm, Klára. Nem mondta, hogy miről?

– Ó, nem. Sajnos. Pedig kérdeztem. Mondtam: „Milyen ügyben, Hajnal úr?”, de

nem felelt, hanem megkérdezte, hány éves vagyok.

– És mit válaszoltál?

– Hogy huszonnyolc. Egyet lecsaltam. Úgyse tudja meg.

– Ebben ne legyél olyan biztos. És mit válaszolt erre?

– Azt mondta: „érdekes”.

– Érdekes?

– Igen. Azt mondta: „roppant érdekes”.

– Így? Roppant érdekes?

– Így. Kálmán, mi ebben az érdekes?

– Gőzöm sincs, kicsim… Klára.

,A mocsok.” Úgy érezte, szétrobban a feje. Mostanában egyre gyakrabban

érezte, feltételezte, hogy hajdani, legendásan alacsony vérnyomása már a múlté,
de bizonyosságot nem akart, így hát nem ment el orvoshoz.

Meg amúgy minek is ment volna?

Nézetei szerint az orvosok sarlatánok, tűzokádó sárkányok, pénznyelő

automaták, és ezt az ál áspontját miniszterként is hangsúlyozta, nemegyszer
nyilvánosan is, még csak nem is sokat finomítva az ismerősei előtt használt
megfogalmazáson.

Nem is szerették az orvosok. Persze furcsa is lett volna, ha szeretik,

mindenesetre ők lettek volna az egyetlenek.

Nemodát pont annyira nem szerették, amennyire nem érdekelte, hogy nem
szeretik. Vagyis nagyon.

„…a faluvégi építmények egy része a lángok martalékává vált. A nyomozást

vezető rendőr annak a véleményének adott hangot, hogy korai lenne bármit
mondani, de egyelőre semmi nem utal arra, hogy rasszista bűncselekmény
áldozatává vált volna több helyi lakos.” Nemoda undorodva fordult el a
televíziótól.

– Te, mi ez az egész? – kérdezte a felesége a tévét bámulva, de nem válaszolt.

Aztán hal otta még, hogy megkérdezi, Klára hívta-e, közben a tévé már valami
hokimeccsről beszélt, öltözni kel , a fene egye meg, kihűlt a virsli…

Február 21., vasárnap délben,

délután

Dél körül Péter már érezte, hogy nem bírja tovább. Hétre ment az Antenna4
elnöke a miniszterelnökhöz, és ha tudatni akarta volna, mi történt, már tudatta
volna.

Minden lehetőséget végiggondolt már, még a legképtelenebbeket is.

Hogy ő már nem is CPO, csak még nem jelentették be.

Várják, hogy csendesüljön az ardai cirkusz, vagy nem is várják, be is jelentették,

csak nem neki. De azt is, hogy a televízió elnökét ott fogták a miniszterelnök
hivatalában, mint Török Bálintot, talán már börtönbe is vetették, szobafogságban
tartják.

Arra is gondolt, hogy még nem ért véget a megbeszélés, vagy hogy
előszobáztatják reggel óta, „szívatják az öreget”, de aztán mindegyiket elvetette,
így csak a bizonytalanság maradt, a kétségbeesés.

Pedig milyen boldog lehetett volna a tévében! Minden jól ment, exkluzív
képeket szereztek az éjszakai lövöldözésről, amatőr felvételeket, melyeken jól
látszanak a távolban vil ogó
mentőautók,

ezzel

messze

megverték

konkurenciát, amelyik – mint rendesen – későn ébredt, és persze Anikó, aki

fáradtan, agyonhajszolva is csodálatos, a problémákkal hozzá fordul,
megfogadja a tanácsait, javaslatot is csak tőle fogad el.

Aminek persze nem lehetnek csak szakmai okai, ebben egészen biztos volt.

De ez a rothadt telefon.

Kitől kérjen tanácsot? Senkiben sem bízott eléggé, ez túl bizalmas ügy.

Le-feljárt a szobájában, izzadságcseppek ültek a homlokán, érezte, hogy

átvizesedett az inge, a sok kávétól fájt a gyomra – amikor megcsörrent a telefon.
Tünde volt, a felesége. Gondolkodott, hogy kinyomja-e, de nem volt mersze.

– Gyorsan!

– Mi gyorsan?

– Gyorsan mondd!

– Istenem, Péter! Te mindig olyan elfoglalt vagy!

– Na, jó, erre most nincs időm.

Amikor letette a telefont, azonnal megnézte, nincs-e nem fogadott hívása. Nem
volt. Mi legyen?

Újra Anikó beszélt a tévében, gyorsan felhangosította a készüléket.

„…juk ismét a helyszínt, hal asz engem? Egy kicsike pil anat, és kol égáim
helyreál ítják az összeköttetést Ardával. Igen, már sikerült is, mik tehát a
legfrissebbek, Nóra?”

„Köszöntöm a nézőket, szia, Anikó! Egyelőre nem erősítette meg a rendőrség

azt, amit itt több helyi lakos is mondott nekünk, hogy elsősorban itt a kutyák
ügye volt, ami a pánikot okozta, ezután volt az ál atorvos meggyilkolása, brutális
megölése, ugye, és ez így együtt vezethetett a tragédiához…”

„Nóra, arról mit tudsz, hogy a sérültek hogy vannak?”

„Hát nem olyan nagyon sokat, mert elvitték őket kórházba. Itt Ardán nincsenek
most sérültek.”

„Értem. És milyen a hangulat a városban?”

,A faluban. Most jónak mondható, nincsenek utcai összezördülések, itt azt

mondták többen is nekem, hogy az éjszaka beál táig nem kel különösebbekre
számítani.”

„Nóra Ardáról, most innen a stúdióból folytatjuk néhány hírrel…”

„Varázslatos”, gondolta Péter, „ez a nő tökéletes!”. De a következő gondolata az

Elnöké volt, meg a másik elnöké, meg a nem hívásé, elkomorodott, újra
összeszorult a gyomra…

Most még egyetlen perc, egyetlen szirénavij ogás, lézerkard-brummogás, akár

csak egyetlen láb dobbantása, még egy affektált „kérek almalét”, „kérek csokit”,
„pisilni kel ”, akár csak egyetlen utalás Tűzoltó Samre vagy Micimackóra,
megragadja az egyik gyereket a két lábánál fogva, és kihajítja az ablakon. Vagy
mind a kettőt.

A csukott ablakon.

Mint aki al ergiás a mogyoróra, és reggel-este mogyorót etetnek vele – így

szokta magyarázni, ha van még kinek.

Valójában a barátaik csak Aida miatt viselték el Hernádit, arra pedig, amit
mondhatott, végképp nem voltak kíváncsiak. Ami persze őt – tudjuk – egyáltalán
nem zavarta. Az egyetlen, ami zavarta, a gyerekek zsibongása volt, a sajátjaié
vagy a másoké – mindegy.
Őszintén megfogalmazódott benne, hogy megfojtja az egyiket, amit ők,
valahogyan, ösztönösen, éreztek is.

Ha lehetett – különösen a fia –, elkerülték az apjukat. Ha Aidát kérdezzük:

mindig. Ha őt: nem elégszer.

Különös, új fejleményt hozott a gyerekekhez fűződő

viszonyába Lil a hercegnős, tündér királylányos világa, melybe sajátos módon

vegyültek olyan szereplők, mint a szupermodel , a sztájliszt vagy a dizájner.

– Apa, játszunk?

– Apának pihenni kel , kislányom.

– Fáradt vagy?

„Na, ide figyelj! Apád ma megműtött három embert, kettő közülük meghalt.
Fürödtem, érted, fürödtem a vérben.

Megvizsgáltam vagy egy tucatot, köztük több halálos beteget. Nem akarok
hazudni, mindenkinek meg kel halni, nem sajnálom őket, csak iszonyúan unom.
Alig kerestem valamit, mert a halottak szarul fizetnek, ráadásul nem tudom
kiverni a fejemből, hogy egy olyan betegség jelent meg valami soha nem hal ott
faluban, amivel nemigen tudnánk mit kezdeni. Hát ezért kéne pihennem, még ha
a te Barbie-univerzumodban most fontosabb is, hogy a babád kiöltözzön arra a
csodálatos estélyre, melyen találkozik majd szíve választottjával, hogy aztán
örök szerelemben éljenek a rózsaszín műanyag kastélyban, aminek persze a
gyerekszobában lenne a helye, de itt van kint, láb alatt, pontosan a humidorom
előtt, amit éppen ezért csak olyan tornagyakorlatokkal érek el, melyektől
rendszeresen megfájdul a derekam…”

Ezt mondta vajon? Dehogy mondta! Hiszen a gyerek azért van, hogy
hülyeségekkel tömjük a fejét. Mikulással, Nyuszival, meg hogy Anya és Apa
nagyon szeretik egymást.

– Igen, fáradt vagyok.

– Apa? Te gyenge vagy?

– Miért lennék gyenge?

– Mert Anya azt mondta, egyek sokat, hogy nagy legyek és erős, és soha ne
fáradjak el…

– Pedig Anya tudja. Tudja, mi a fáradtság. Épp eleget panaszkodik rá…

– Te most viccelsz?

– Nem, nem viccelek. Miért, vicces volt?

– Egyáltalán nem volt vicces. Te szereted Anyát?

– Miért kérded, Lil a?

– Anya szerint nem. Mért nem? Anya öreg?

– Miért lenne öreg?

– Ráncos a homloka, és szemüveges, és…

– És? És?

Lil a közelebb húzódott az apjához, és végigsimított a nyakán. Apró mutatóuj a

megál t egy anyajegyen, Hernádi ösztönösen elhúzódott, de a kislány visszatette
a kezét.

– Ez mi? Anyapötty?

– Igen. Anyapötty. A másik neve anyajegy.

– Fáj?

– Figyelj, Lil a, miért gondolod, hogy Anya öreg?

– Nem ért meg engem. Nem ért meg úgy, mint te…

– Mint én?

De erre már nem válaszolt a gyerek.

Tudta, hogy nyert, hogy amiért jött, elérte, tudta, hogy az apja megzavarodott,
elbizonytalanodott, hogy érzett valamit, ott, ahol nem szokott, hozzábújt,
megfogta a kezét, az uj át simogatta, aztán átfogta a nyakát, fejét, a vál ára
fektette, és halkan, finoman puszit nyomott az arcára.

„Kis kurva”, gondolta az orvos, „de tudja, mit kel mondani… honnan tudja?
Honnan tudják? Hároméves és rafinált és aljas, kis végzet asszonya.”
Beleszagolt a gyerek hajába, talán vissza is akarta adni a puszit, de a gyerek
lecsúszott a térdéről, és csak az ajtóból szólt oda.

– Ma egész nap itthon maradsz?

– Aha. Egész nap. Majd később játszunk.

De nem mondott igazat. Persze nem tudhatta, hogy még aznap este elmegy
otthonról, hogy nem lesz már együtt ez a család sem aznap, sem máskor, soha
többé. Ha tudta volna, minden másképpen alakulhatott volna.

Volna.

Érezte az öltöző szagát.

Az izzadság, a zuhanyzó, a frissen mosott dresszek, a cipők, az izomlazító

krémek szagát együtt, összeolvadva, nem is szaggá, inkább érzéssé, a diadal, a
boldogság, a gondtalanság érzésévé. Aki sportolt, az tudja csak, mi a boldogság.

Hal otta az összetekert vizes törülköző csattanását, a papucsok klaffogását,

eszébe jutottak az öltözői viccek, a

„zrikák”, ahogy akkoriban mondták, a nagy, vad, kanos röhögések, a zuhanyzói

méricskélés, az egész primitív, mámoros világ, a fáradtság, és a pihenés ígérete,
ami mindig együtt jár a fáradtsággal. Ez csak a fiataloké: a pihenés a kimerültség
után.

A felnőtteknek senki sem ígér jót a rosszért cserébe, nem jár kisautó vagy fagyi a
matematikadolgozat után, bármilyen jól sikerült.

De a küzdelemtől nem ijedt meg. Ennyi maradt az atlétamúltból, meg az érmek,

kupák, medálok a vitrinben.
Amikor az önfejű, kemény katona és a malac miniszter kiment a szobájából, újra
átolvasta a jegyzeteket, amiket az elmúlt órákban készített. Összefüggéstelen,
használhatatlan ötletek, lehetetlen gondolatok, végrehajthatatlan tervek – ez volt
a titkos találkozó terméke.

De nem volt jobb.

Leült a gép mel é, és megpróbálta rendszerezni, tervvé alakítani a

zagyvaságokat.

Nem tudott tervek nélkül létezni. Sokszor mondta, hogy a terv olyan, mint a
MAV menetrendje: nem tudod meg, mikor jön a vonat, de legalább van mihez
viszonyítani a késést.

Az este vitathatatlan mélypontja az volt, mikor a hadügyminiszterré tett gigászi

játék mackó felál t, megigazította a nadrágját mindig és mindenkit újra és újra
zavarba ejtő, irtóztató pocakján, és bejelentette, mindarról, amit leírtak, erről az
egész ügyről, legalább két véleménye van, de nem ez a baj, hanem hogy
istenigazából egyikkel sem ért egyet.

Nem is a szel emtelenség, inkább az őszinteség rendítette meg őket.

Megpróbálták különválasztani a tényeket és az aggodalmakat.

Tény: az Egyesült Ál amok elnöki hivatala szükségesnek érezte, hogy értesítse

legalábbis az európai kormányokat egy készülődő, lényegében ismeretlen
vírusról és egy lehetséges világjárványról.

Tény: az amerikaiak azt ál ítják, hogy a Törökországban izolált vírus nem

mutáció, új, eddig csak ál atokban találták meg, a fertőzöttek húsz százalékát
napokon belül megöli.

Tény:

ugyan

mindezt

elmondták
Magyarország

elnökének, de annyira nem bíztak benne, hogy még valakinek ne mondják el. Így
két nappal korábban a miniszterelnök váratlan meghívást kapott a szlovén
kormánytól azzal a titkos, erőteljes és az amerikai követség által

alátámasztott

kéréssel,

hogy

meghívást

mindenképpen fogadja el.

Tény: Magyarország miniszterelnökét autókonvoj vitte a szlovén

kormányépületbe, ahol találkozott ugyan a kormányfővel, de csak míg a fotósok
előtt kezet fogtak, aztán átkísérte egy terembe, ahol a CIA egyik vezetője várta.

Tény: amit hal ott, azt jelenti, hogy az országra, Európára, a világra soha nem
látott pusztulás várhat. A vírust, ha átterjed az emberre, nem lehet megál ítani,
több okból. Már a lappangási idő alatt is fertőz, ami ráadásul szokatlanul hosszú,
két hét. Vagyis aki megkapja a betegséget, ezrekkel találkozik, mielőtt
megtudná, hogy megkapta a betegséget.

A vírus nemcsak sunyi, de agresszív is, tüdőgyul adást okoz, lényegében napok
alatt felfalja a tüdőt, és csak akkor dől hátra elégedetten, ha konstatálta, hogy a
beteg nem kap levegőt. Már jó ideje.

Tény: a magyar ál amelnök nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen

figyelmeztetést komolyan vegyen. És nem is vette komolyan.

Tény: a mögötte és a pénzügyminiszter mögött ál ó erők órák alatt százmil

iárdokat vesztenének, ha egy ilyen hír megrendítené a gazdaságot és a tőzsdét.
Vagyis időre van szükségük, hogy felkészüljenek.

Ugyanakkor tény: valamit tenni kel !

Sokkal több tény nem ál t rendelkezésükre.

Viszont rettegtek, hogy a hír igaz, de teljesen nem tudták kiverni a fejükből az
eshetőséget, hogy mégsem. Hogy a veszélyt eltúlozzák. Volt már ilyen. Láttak
már ilyet…

Nem tudhatták, mit tesz meg, vagy inkább mit meg nem tesz az Elnök és
mindenki, aki a háttérben mögötte, körötte (előtte?) ál , nehogy a pánik elsodorja
őket.

Nem hagyhatták ki a lehetőségek közül, hogy a népegészségügyi miniszter, aki

tehetséges és kel ően gonosz, hogy aspiráljon akár a miniszterelnöki, akár az ál
amelnöki székre, tesz valamit, vagy éppen elmulaszt tenni valamit. Vagyis,
ahogy egyikük fogalmazott már úgy éjféltájban: „beleszarik a ventilátorba”.

És persze nincs gyógyszer, és persze nincs elég kórház, és persze nincs elég
pénz, és még ott van az el enzék is, mely csak a jelre vár, és tetejébe a
folyamatosan érkező

hírek az ardai támadásról…

Abban pil anatok alatt megál apodtak, hogy lépni kel , nem holnapután, nem
holnap, nem majd, hanem most.

Ami eleinte kora estét jelentett, később már az éjszaka közepét.

Világos, hogy maguk mel é kel ál ítani több tekintélyes orvost,

vezető

tévéket,

befolyásos

politikai

háttérembereket,

több
kirakati

porcelánfigurát

parlamentből, és – bár erről hosszan vitatkoztak – az el enzéket. Az el enzék

vezetőiben ugyanis semmivel sem bíztak kevésbé, mint a sajátjaikban. Hiszen
egyikben sem bíztak semennyire.

Most viszont, túl több valóban szürreális találkozón, elmondhatta, hogy

feleslegesebben nem is tölthette volna az elmúlt órákat.

Értelme csak annak az öt percnek volt, amíg megmosakodott és

megborotválkozott.

Hozzászokott az éjszakázáshoz, utazások, költségvetés előtti napok, olykor egy-

egy lovagias kaland, előfordult, hogy nem ment haza, és nem ment aludni sem.
De valami eredményt – ha mást nem, hát egy orgazmust – mind hozott.

Ez a mai éjszaka nem.

A vezető orvosok, kórházigazgatók meghal gatták a tájékoztatást, vagy meg se

hal gatták. A kérésre meg bizonyosan nem figyeltek, mert kérésük nekik is volt,
il etve nekik volt csak igazán. „Most láthatja, miniszterelnök úr, mekkora a
felelősség, de ilyen forráshiányos intézménnyel nem

megy”,

„Természetesen

ál unk

betegek

rendelkezésére a szükséges anyagi feltételek biztosítása után”, Jelen pil anatnyi

ál apotunkban a betegel átás folyamatosságának biztosítását tekintjük fő
feladatunknak”, mintha összebeszéltek volna…
Persze annyira gyakorlottak voltak, ha egy kakukkos óra elbimbamozta a felet,
ők már vágták is rá, hogy mi van a

„rendelkezésre ál ó pénzeszközökkel”. Vagy mi nincs.

A tévéelnökök és lapszerkesztők pedig már az el enzék segge lyukából beszéltek

kifelé, ígéretet nem tettek, a

„sajtószabadságra”

hivatkoztak,

„kol égák

szakértelmére”,

„korrekt

és

kiegyensúlyozott

tájékoztatásra”, ilyenek…

Csak egyszer fakadt ki, éppen Péter főnökének, akit korábban két órát
várakoztatott többedmagával az előszobában népes titkárságával és vadonatúj,
hangtalan kávéfőzőjével.

Hans Aczél, az Antenna4 elnöke évekkel korábban azért jött haza

Magyarországra, mert tudása, tehetsége, kitartása, tekintélye éppen kevés volt a
németországi karrierhez, de éppen elég a magyarországihoz.

Azt pontosan tudta, hogyan kel megfélemlíteni az embereket, és hogy kit kel
megfélemlíteni, sőt azt is, kit lehet.

Nem volt buta, tájékozatlannak sem tartották, ismerte a politikát, tudta, hogy
jobban kel a miniszterelnöknek ő, mint amennyire neki kel a miniszterelnök.
Ez a miniszterelnök.

De most elszámította magát.

– Értem – tűnődött a politikus, miközben hátradőlt, jobb kezével hátrasimította a

haját, bal karjával pedig a bőrkanapén támaszkodott. – Értem. Ne haragudjon a
tájékozatlanságomért

itt

előrehajolt,

és

dohányzóasztalra dobott névjegyre pil antott –, Antenna4, ugye?

A tévéelnök nyelt egyet, és válasz nélkül hagyta a kérdést.

– A munkatársaim szerint többet kel ene tévét néznem, nem kerülnék ilyen kínos
szituációkba. Önöknél van a

„Ropd a táncot”, ugye? A nagylányom kedvenc műsora, azt hiszem, szerelmes

abba a szőke fiúba, nem jut hirtelen eszembe a neve, de lehet, hogy keverem?
Nem is szerelmes, hanem utálja? Ne haragudjon, mondtam, hogy tévéügyben
nem vagyok nagyon tájékozott...

Aczél látott már ilyet. Csinált is. Nem val túlzott rafinériára,

hogy

ilyen

szar

trükkel

eteti,
de – gondolta – belemegy a játékba. Úgy mégsem hagyhatja…

– Hát igen – na, ezzel kezdj valamit, ha tudsz, suhant át az agyán –, egyik kutya,
másik eb…

– Igen? Ilyen rossz véleménnyel van a munkatársairól?

Kutya? Eb? Érdekes, azt hittem, hogy legalább maguknak tetszik, amit
csinálnak.

„Kapd be, a kutyáddal, az ebeddel, a kis hülye trükkjeiddel, meg a nagy-nagy

kéréseddel együtt!” – Nem pont úgy értettem…

– Bocsánat, akkor félreértettem. Őszintén szólva, több munkatársam is azt

javasolta, hogy önt ne zavarjuk most ezzel az üggyel. Azt kértem tőlük, hogy a
legnagyobb médiumok vezetőit hívják, és az ön esetében megoszlottak a
vélemények.

– A harmadik legnagyobb televízió vagyunk e pil anatban…

– Valóban? Harmadik? Na! Az komoly! Akkor elmondanám, mi volna a kérésem

konkrétan. Bízhatok a diszkréciójában? Vagy abban sem?

– Furcsa. – Itt újra előrehajolt, és a kártyára nézett. – Ez az Antenna4, ami

hajnalban egyszer Ardának nevezte, egyszer Adrának a helyet, ahol a vérengzés
volt, ami önök szerint város, nem falu… Ez az, ugye? Amelyik egyszer három
halottról beszélt, egyszer kilencről, egyszer nyolcról.

Tudja, én nem nézek tévét, időm sincs, nem is érdekel, de a munkatársaim

néznek. És nagyon szorgalmasak.

Önöknél

mondta

egy

önök
által

szakértőnek

nevezett – ürge, hogy a cigányokat nem megnevelni, hanem kiirtani kel ene?
Ugye önöknél?

Erre se válaszolt volna szíve szerint, de a miniszterelnök harmadszor is feltette a

kérdést, vagyis nem költőinek szánta, hanem csapdának.

– Nem tudom.

– Nem tudja? Nem tudja, hogy mi történik a tévéjében? – Hátradőlt, kinézett az

ablakon, és szelídebb hangon folytatta. – Na, jó, én is bajban lennék, ha minden
ál amtitkárom napi tevékenységéről be kel ene számolnom.

A beszélgetésrész ezzel véget is ért. Elmondta, hogy miért kérte a találkozót,

beavatta a tévést, amibe beavathatta – és az nem volt sok –, majd kerek perec
megkérte, hogy a következő napokban maradjanak higgadtak, legyenek, ha
lehet, pontosak, és egyeztessenek a hivatal al. Meg is adta egy szakértőjük
számát, ő tartja majd a kapcsolatot, mondta, majd a legkevésbé sem megjátszott
kíváncsisággal várta a reakciót.

De reakció nem volt. „Köszönöm, hogy tájékoztatott, mi mindig a legnagyobb

igyekezettel és pontossággal…” (itt beszélgetőpartnere halványan
elmosolyodott), „a jövőben is hasonlóképp…”, így, úgy, tovább. Semmi.
„Köszönöm még egyszer, hogy eljött”, „Én köszönöm a meghívást”, „Viszlát!”,

,A legjobbakat!”.

Rohadjál meg a neved napján.

De Vass sportoló volt. Úgy élt, úgy gondolkodott, mint egy sportoló. Ha
szembeszél fúj, ha hátszél van – nyerni kel . Ha esik, ha havazik – nyerni kel .
Ha tökkelütött, gazember hülyéken kel is átverekednie magát – nyerni kel .

Nem lépett vissza, és már nem is léphetett.

Itt az esély, ez az esély.

Nyerni kel !

Melyik barom a következő?

Kelemen

egy

órája

várta

visszahívást

minisztériumból.

Vál alta a kockázatot, hogy feleslegesen csap lármát, hogy megkerüli a

feletteseit, de nem merte nem vál alni.

Sokadszor járta körbe a putrikat a zuhogó esőben, a cuppogó sárban, ájuldozott a

bűztől… és a félelemtől.

Nem a cigányoktól félt – bár abban nem lehetett biztos, hogy ha nem
hemzsegnének a rendőrök Ardán, ha nem vij ognának mindenhol szirénák, nem
helyszínelnének, nem ál nának sorfalat, hogy elválasszák a feketéket a
fehérektől, ha nem kutatná a környéket több tucat nyomozó, vagyis ha maga
lenne itt, vajon élne-e még.

Mégsem a cigányoktól félt, inkább a pajtánál egymásra dobált, rothadó, bűzlő

tetemektől, a fertőzéstől.

Nehezen val otta be magának, de attól félt, hogy meghal.

Látta magát hörögve, ahogyan vért köp, orvosok ál ják körül, FTMB-kór,
mondja az egyik, a másik bólint, ő lehet a főnök. Nincs kedve mosolyogni,
összehúzza magán a panyókára vetett köpenyt, az, ez az, mondja, FTMB. A
szörnyű betegség, amiből nincs gyógyulás, vagy ha van, az véletlen, vagy inkább
maga a csoda, az ál apot, ahol megál a tudomány, ahol az orvosok széttárják a
karjukat, a hozzátartozók figyelmét szelíden felhívják, hogy éjszaka ne
kapcsolják ki a telefonjukat, ez van, ennyit tudtunk tenni, de nem adjuk fel, amíg
élünk, remélünk, magyar ember bátor ember, a remény hal meg utoljára…

FTMB. Hernáditól tanulta a szakkifejezést, amit az orvosok akkor használnak,

ha civil van köztük. Egy rokon, vagy maga a beteg. FTMB. Faszom Tudja, Mi
Baja.

Megrázta magát. Sötétedett, hűlt a levegő, egy óra, kettő, és nem sok értelme
lesz itt maradni.

Nem hívták.

Mit tehetett még? A kapitányát már kereste, de az szerepel. Hol itt, hol ott. Úgy
volt, hogy jön a faluba, vele jön az országos kapitány, talán a miniszter is. De
nem jöttek.

Órákat vesztett ezzel. Persze megérkezhetnek még. Aki egyenruhát visel, az

tudja: csak az biztos, ami megtörtént.

Vagy az sem.

Kiabálást hal ott az utca végéről, „valami barom médiás”, gondolta, ahogy a falu
felé pil antott, egész nap itt hömpölyögnek, persze őt akarják, a
„sztárnyomozót”, másnak a nevét se tudják, csak ő jó nekik, hát kapják be.

Valahogy a hagymaszag is múlik idővel, a húgyszag is, megszokod, elnyeli az

orrod és az agyad közti idegpálya, de ez a bűz nem akart szűnni, enyhülni se.
Tépte, csavarta, szétrepesztette az orrát, az agyában lüktetett, dobolt, úgy érezte,
hogy soha, soha nem tudja lemosni magáról, kimosni magából. Olyan érzése
volt, amilyen a klausztrofóbia lehet.

Az óráját nézte, perceket adott magának, nem vár tovább, gyerünk innen,
gyerünk, mi köze ehhez, mi köze a vértócsákhoz, a szétforgácsolt
húsdarabokhoz, a lassan halmazál apotot váltó dögökhöz, mi köze ehhez az
egészhez, a gyilkosokhoz, halottakhoz, a minisztériumhoz, a kapitányhoz, miért
tartozna nekik? És mivel?

A barátjára gondolt, komoly, férfias arcára, a kutyára, akit lassan sétáltatni kel
ene, a lemezjátszóra, melyet néhány napja kapott, a lakására, az életére, ami nem
ez, nem ez a sárban cuppogó bűzös rothadás, ez nem az élet, ez a dögvész, ez a
pestis, ez a középkor, ez a halál…

Soha nem akart rendőr lenni. Soha nem akart gyilkosságokat nyomozni,
embereket megtörve látni, véresen látni, holtan látni. Nem akart gyilkosok
pimasz képébe nézni, jelentéseket írni, rokonok szemébe hazudni, a feletteseit
félrevezetni. Mégis ezt csinálta évek óta, haszontalanul, értelmetlenül,
kedvtelenül.

Felemelte a telefont.

– Szélesítsétek ki a zónát, Lajos! Faszomba!

A hadnagy Kelemen jobbkeze, helyettese, barátja volt.

Mindent tudott a főnökéről. Vagy majdnem mindent. Sokat tanult tőle,

túlságosan is sokat. Olykor arra gondolt, hogy nem is igen van már mit tanulnia,
meg hogy lassan ő is tud annyit, csak éppen frissebb, fiatalabb, és ha nem is
eszesebb, de jobban érti ezt a világot.

Mert Kelemen – ezt neki is el kel ismernie – már nem igazán találja fel magát
benne… Régi idők nagy tanúja. A múlt. Már inkább teher a testületen…

Persze Kelemen mindezt nem tudta. Persze Kelemen mindezt pontosan tudta.

– Ki?

– Ki, persze. Egy fél kilométert toljátok odább őket.

Hadd szóljon!

– Gábor, már most is pampognak. Azt mondják, hogy nincs meg nekik a mil ió.
Ami kel nekik a kamerázáshoz.

– Mil ió?

– Nem mil ió?

– Nem miliő?
– Miliő? Lehet. Miliő. De nincs nekik. Azt mondják, hogy az kel .

– Miliő, a faszomba, Lajos. Vigyétek odább a kordont, nyomjátok ki őket!

Kamerázzanak onnan. Ha meg pampognak, mondd, hogy én mondtam. A
nyomozás érdeke, mit tudom én… Lajos. Hajrá!

Letette, megnézte, nincs-e nem fogadott hívása. Nem volt.

Odaszűrődtek a veszekedés hangjai, autók berregtek, egy-egy foszlány, aztán

csend lett. Ismeretlen, fagyos, néma csend.

Körülnézett. Felsétált a domboldalon. Csend. Az egyik putriból füst szál t, a

többiből az sem. Megreccsen egy ág az egyik nyomrögzítő lába alatt, a távolból
hal atszik, furcsa, ilyen messziről… Mi ez a csend?

Körbenézett. Lába alatt a düledező viskók, messzebb a falu központja, a fák

mögött a csürhe, a tévésöpredék.

Hal otta, tudta, érezte, hogy valami hiányzik. Csend.

Tévések. Miliő. Falu. Falusi miliő. Sár. Cuppogó sár.

Elhanyagolt

porták,

bedűlt

kerítések,

istál ószag,

trágyaszag… csend. Mi hiányzik?

A kutyák… kutyaugatás…

Most már csak erre figyelt. Semmi zaj. Egy falu, kutyák nélkül?

Hát nincs itt egyetlen kutya sem?

– Hogy ál unk, Lajos?

– Rendbe vagyunk, Gabikám. Kitoltuk őket a faszodba.

– Örülök, hogy jó kedved van. Lajos, láttál kutyát, mióta itt vagyunk?

– Hát… dögöket. Többet is…

– Dögöket?

– Ja. Dögöket. Hármat, négyet. Most, hogy kérded, elég rondák voltak. Ezek itt
mind a rohadt cigánykutyákra panaszkodnak. Meg a sajátjaikat siratják. Erre is
figyelnünk kel ett volna?

– Nem tudom, Lajos, egyre inkább az az érzésem, hogy csak erre kéne
figyelnünk…

– Mi van, Gabi…? Csak erre?

– Asszem, Lajos, kurva nagy botrány lesz. Kurva nagy botrány.

– Maga Klára? Hajnal Tamás vagyok. De köszönöm, hogy eljött! Nem is hinné,
mennyit hal ottam magáról.

Mennyi mindent…

A pénzügyminiszter összerándult. Hajnalról mindenki tudta, hogy nem ál tőle

távol a durvaság, hogy módszereit

„anno” tanulta, és hogy a középkorban valószínűleg inkvizítor lett volna, de ez a

kezdés akkor is meglepte.

– Gyertek, üljetek le! Úgy örülök nektek! – A férfihoz fordult. – A nagyságos

asszony jól van? Ági lányod?

Nagyot nőtt?

Nemoda rosszat sejtett. Két mondat, két sértés, mi jön még? Hónapok óta nem
járt ebben az irodában. Igaz, egy ideje már Hajnal sem jött az övébe. De nem
mentek rosszul a dolgok, így nem figyelt különösképpen a kettejük viszonyáról
szóló pletykákra. Lehet, hogy kel ett volna?

– Kávé? Magda még mindig ugyanazt a méregerőset főzi, emlékszel. Persze

olyan régen jártál itt, hogyan emlékeznél…

Három. Három mondat, három bökés. Vagy visszaszól, vagy vége. Vagy már
vége?

Az iroda olyan volt, mint Hajnal maga. A berendezést mintha egy Király utcai
retro kiál ításról kölcsönözték volna.

Kiült fotelek, színehagyott párnák, az asztal egyik sarka letörve, ugyanaz az

asztal, ugyanúgy letörve, ahogyan először látta – mikor is? – ezer éve.

Akkor még kis pöcs bróker volt, senki nem értette, mit keres itt, legkevésbé ő.
De boldog volt: Hajnalnak volt szeme a tehetségekhez, és volt elég pénze, hogy
ezt be is bizonyítsa. Az ő kiszemeltje nem bukhatott meg, hacsak ő

meg nem buktatta.

Az embereit hűbérúrként kezelte, kényeztette és – ha szükségesnek tartotta –

alázta meg. Vagy egyszerűen eltemette.

De Nemoda megakadt a torkán. Ha képes lett volna magában – a kutyáin kívül –

bárki vagy bármi iránt bármilyen érzést felfedezni, valószínűleg gyűlölte volna
ezt az embert. Kis senki bankosként is tudálékos tökfejnek tartotta, akiben
azonban megvan a kel ő motiváció és akarat, hogy pénzt keressen, hogy emberek
sorsáról döntsön, hogy papírokat nagy kegyesen aláírjon, vagy fintorogva
eltoljon magától, vagyis megvan az akarat, hogy politikus legyen.

Márpedig elhivatott politikusokra mindig szükség van, különösen olyanokra,

akik tudják, honnan jöttek, és kinek mivel tartoznak.

De ez a fickó nem akart emlékezni. Keresztbe éppen nem tett, de hosszába sem,
nem segített, nem is akadályozott, és ez kevés. A legutóbbi postai tendert,
melynek kiírásában személyesen részt vett, kevés híján elbukta a Mounteverest
Rt., melyről mindenki tudta, hogy Hajnal érdekeltsége. Na, az lett volna a
pénzügyminiszter utolsó hibája, mielőtt beadja a lemondását. De végül nyert az
MRt., és mindenki jól járt, ha nem is nyugodott meg mindenki.

– Na, akkor beszéljünk üzletről! Klára, Klári, vagy Klárika? Hogy szólíthatom,
mondja meg, kérem!
– Klára, inkább. De van, aki Klárinak hív. Mondjuk, a Klárika nem annyira…

– Értem. Klára. Vagy Klári. Lenne egy kérésem. Lehet?

– Persze, Hajnal úr, hogyne, tessék csak…

– Jó. Megtenné, hogy kihúz innen a picsába, és a folyosón várja meg a

szeretőjét? Vagy mit tudom én, hol?

Megtenné?

Ez – ha nem is egyformán – mindkettejüket váratlanul érte, annál is inkább, mert

Hajnal mindezt ugyanazzal a mosol yal mondta, mint a
„deköszönömhogyeljött”-et.

A nő nem szólt semmit, csak a miniszterre nézett, és amikor nyilvánvalóvá vált,

hogy sem segítséget, sem szolidaritást, de még egy együtt érző pil antást se
várhat tőle, felemelkedett a bőrfotelből, és anélkül, hogy belekortyolt volna a
kávéba, vagy köszönt volna, kisétált az irodából. Hisztéria nélkül, még az ajtót
sem csukta hangosabban, mint máskor.

– Tamás, ez…

– Mi van? Mit „tamásez”? Idehozod a kurvádat, amikor életről és halálról…

– Szerintem a kurvatémát hagyjad! Te hagyjad!

Hát ez bátortalan kísérlet volt. Mindketten érezték, hogy ennek a beszélgetésnek

a hangneme sok beszélgetés hangnemét meghatározhatja, feltéve, ha lesz még
mód sokat beszélgetni.

Hajnal is érezte, tudta, ha most enged, nem ér célt.

– Na, húzzál te is a picsába, de nagyon gyorsan! Arra viszont ne fogadj, hogy

amikor visszamész a kis szaros minisztériumodba, még beenged a portás. Mire a
húgyagyú sofőröd kinyitja előtted a kocsiajtót, már el leszel zavarva ebből a
kormányból, csak akkor még nem fogod tudni. Szevasz!

Nemoda
nem

mozdult.

Ivott

egy

kortyot

kávéból – hideg volt és keserű –, visszatette a csészét az asztalra, és hátradőlt.

Hát ez pont úgy hangzott, mint egy üres fenyegetés. Mint egy gyenge ember
kétségbeesett próbálkozása arra, hogy komolyan vegyék.

De pontosan tudta, hogy amit Hajnal mond, szó szerint igaz. Feltehetően
előkészítette már a terepet, bár nem kizárt, hogy anélkül is elég lenne egyetlen
telefon, és ő pont oda zuhanna vissza, ahonnan jött. A semmibe. És még a száját
is befogná, és még örülne is, hogy nem esett baja.

Az Elnökre gondolt, legutóbbi beszélgetésükre. Imbecilis nézésére, apró szakál

ára, görbe hátára, riadt tekintetére.

Ilyen lehetett most ő is. A szakál t kivéve.

– Na, jó, ne veszekedjünk! Majd megbékítem Klárát.

– Kálmán, tisztázzunk valamit! – Hajnal nem véletlenül volt Közép-Európa

leggazdagabb embere és az oroszok legfontosabb üzleti partnere. Tudta, hogy a
sarokba szorított el enfélnél nincs veszélyesebb, hiszen csak rajtad keresztül tud
kijönni a sarokból, vagyis nincs vesztenivalója.

Szerette ilyenkor annyiban hagyni, egérutat adni, látszólag nem dűlőre vinni.
Hiszen dűlőn volt az már úgyis. De most úgy döntött, csavar még egyet a
dolgon. – Mi most nem veszekedtünk. Kálmán. Hanem elküldtelek a jó kurva
anyádba, te meg befogod. Érted? Befogod, mert jobb az neked! A jó viszonyt
pedig visszaál ítjuk, és úgy, hogy én megmondom, hogy mi van, te meg
felfogod. Aztán én megmondom, hogy mit csinálsz, te meg megcsinálod.
Comprendo?

Ez az olasz fordulat végképp megzavarta Nemodát, úgyhogy nem szólt, csak

bólintott egyet.

– Comprendo?

– Comprendo – válaszolta, tökéletesen helyreál ítva a hajdani atya-fiú viszonyt.

– Na. Faszer hoztad ide ezt a picsát? Mintha nem tudnád, miért hívtalak. Vagy
szerelmes vagy?

Bólinthatott volna, akár helyben is hagyhatta volna, de nem tette.

– Félreértés volt, hagyjuk.

– Félreértés. Ja. És az is félreértés, hogy hajnalban szétlőnek egy cigányputrit, és

annyit se szólsz, hogy bikkmakk.

– Gondoltam, tudod.

– Persze, hogy tudom, nem ez a kérdés. De talán neked is tudnod kéne ezt-azt.
Vagy nem? Mondjuk, hogy mit gondolok EN erről a kérdésről. Már nem a
cigányokról, azt tudod. Felőlem az egész sort kiirthatták volna, nem kel ett volna
megál ni öt embernél. Embernél? Egyébként öt?

– Úgy tudom, öt. Meg egy rendőr.

– Meg egy rendőr. Szóval csak kéne tudnod, mit gondolok ÉN, mi SZERINTEM
a teendő.

– Jó, persze, értem, de annyi mindent kel ett…

– Kálmán, ne bőszíts! A hülyét ne játsszad! És akkor még hol vagyunk a

lényegtől?

– Hol vagyunk?

Hajnal felszegte a fejét, és fújt egyet.

– Mi ez a vírus?
– Vírus?

– Mi ez a vírus?

– Nem tudod?

– Honnan tudnám? Egyszerű vál alkozó vagyok. Van egy-két üzletem,

koldulnom nem kel , de egy ilyen bizalmas információhoz hogy juthatnék
hozzá?

– Próbálkoznak az ameszok.

– Azt mondod?

– Azt.

– Ennyi?

– Ennyi.

– A múltkoriért?

– Azért. Szerintem.

– Hát szerintem nem. És többet mondok. Szerintem szerinted sem.

Arról, hogy a következő negyvennyolc óra kifordította magából az országot,

vagy csak megmutatta a maga valójában, megmutatta olyannak, amilyen –
megoszlanak a vélemények, így kel ett történnie, vagy lehetett volna másként?
Történelmietlen kérdés.

És mindegy is már. Ami volt, többé sose lesz. És mégis.

Ahogy volt, valahogy úgy volt mindig, vagyis úgy is lesz mindig.

Miért, hogy a cigányok ilyen szokatlan egységben, szokatlan szervezettséggel,

szokatlan gyorsasággal léptek fel?

Miért, hogy a reakció hasonló volt?

Miért húzódott vissza az el enzék, és hagyta magára a széteső, gyenge

kormányt?

Miért spriccelt szét olyan sebességgel a betegség, mint sehol másutt, miért
kaptak időt mások, és miért nem kaptunk mi?

Miért kel ett mindezt átélni, miért kel ett annyi embernek meghalni, miért…
miért… miért?

A népegészségügyi miniszter érezte a lehetőséget, de inkább megriadt tőle.

Mint a bolyból kiugrani vágyó biciklista, aki meglátja az emelkedőt, na, ezt még
mögöttük, gondolja, és visszaál a sorba, első gondolata a biztonság, és csak
második, hogy nem lesz tán ilyen sansz még egyszer soha.

Ha van második gondolat.

Rákos többször felemelte, többször letette a kagylót.

Aztán csak tárcsázta a miniszterelnököt.

Ahogy szokta, négyet várt, és letette. Majd visszahívja.

Ha visszahívja.

Azonnal csörgött. Átvil ant az agyán, hogy nem így szokott lenni, pár percet
ilyenkor mindig vár, olykor többet is, néha fél napot, „nem vagy te olyan fontos,
öcsém”, ezt üzeni a telefonos játék, van persze, akit azonnal visszahív, van,
akinek fel is veszi, így máris a harmadik csoportba sorolt, hogy tudd a helyed….
Hogy tudd a helyed!

Rákos nem bírta ezeket a játékokat.

Tudta, hogy ez a politika, il etve hogy ez is. Tudta, hogy mindenki így él, és
tudta, hogy neki is így kel ene.

De nem tudta rászánni magát. Voltak zűrös próbálkozások, előszobáztatás, ahogy

magán tanulta, vissza nem hívás, látványos névelfelejtés, nem köszönés, be nem
mutatkozás, oda nem figyelés, szavába vágás, sok módszert kipróbált, de valahol
mindig elszúrta, valamiért sosem volt hiteles. Így leszokott róla. Tette, amit
hasznosnak vélt, és másra hagyta a suta játékokat.
– Vártam, hogy hívj.

– Mi legyen?

– Olvastam a jelentésed.

– Mi legyen?

Csend a telefonban, mintha hezitálna a miniszterelnök, ami nem jel emző rá. De
hát mi jel emző itt már mire?

– Vannak nálam néhányan. Gyere át! Van most időd?

Ideje? Az persze volt. Csak ideje volt. De átmenni? És ki van ott? Kik? Nem úgy
hangzott, hogy gyere át bulizni kicsit… Dumcsizni…

Úgy hangzott: gyere, dönteni kel , szövetkezni kel , cselekedni kel . Harcolni kel
. Most eldőlhet az élete, és nem csak az övé, MI LEGYEN?

– Van, persze. Megyek.

– Hernádi doktor?

– Az vagyok.

– Jó napot, főorvos úr! Hamari Tibor vagyok a budapesti főkapitányságról.

Volna néhány perce? Persze. Néhány perce. Csak az van.

– Mondja!

Mióta hazaért, nem sokat pihent. Semmit. Susie, a kék autó hangjai szűrődtek ki
a másik szobából: „Mióta Susie kipöfögött az útra, nyilvánvaló volt, hogy görbe
utakon jár…” Ki néz ilyet? – gondolta, és megpróbált a rendőrre figyelni. Nem
mintha érdekelte volna, csak hogy minél hamarabb lerázhassa.

„Susie az út végéhez érkezett. Roncsautó lett belőle…”

– Zavarom?

Jó, hogy ez a valóságos csoda a legkedvesebb kicsi kocsival esett meg.”

– Ha már megkérdezte… Egész éj el műtöttem. Azóta pedig Miki egeret hal
gatok.

Ezt a rendőr nem értette teljesen, de volt fontosabb dolga, mint felderíteni a
sebész és Miki egér kapcsolatrendszerét.

Egyelőre Halmainé kapcsolatrendszerére volt kíváncsi.

„Beteg ebek”, búgta a bemondó. Szerencsére zenés rész következett.

– Csak két perc. Ismer egy bizonyos Halmai Józsefnét?

Olyan hangok bújtak át az ajtórésen, mintha egy egeret seprűvel próbálnának

agyoncsapni. Amennyire vissza tudott emlékezni a filmre, azért, mert éppen egy
egeret próbáltak seprűvel agyoncsapni.

– Persze. Tegnap volt nálam. – Arra gondolt, megkérdezi, miért, vagy: mi

történt, de, gondolta, úgyis kiderül. Vagy nem.

– És meg szabad kérdeznem, miért?

– Nem.

– Tessék?

– Nem. Képzelje, ha magát hererákkal kezelném, és bárkinek, aki telefonál,

elmesélném. Maga se gondolja komolyan…

– Halmainét he… – A rendőr úgy döntött, hogy nem dob egy poént, pedig a
nyelvén volt. Számtalanszor közölt már halálhírt, ismerte az összes
műsorszámot, az ájuldozós, a levegőért kapkodós, a fegyelmezett, fejet lehajtós,
a kiabálós, a könnyekben kitörős, a „nem, nem, nem hiszem el”-es előadást, és
ismerte az őszinte fájdalmat is, de megszokta már. Kezdetben szenvedett, aztán
mulattatta, most már csak halálos unalommal töltötte el.

Hernádi tetszett neki, az is, amit eddig mondott, az is, amit hal ott róla. De azért
viccelni…

„Ha van itt egy kötél, megmentem a hercegnőt…” Engem is megmentene most
egy kötél, gondolta az orvos, és várt. Csak kiböki a zsernyák, miért hívta.
– Eeegen. Hát persze. Nézze. A néni meghalt. Ezért keresem. Hogy tudna-e…

Hernádit meglepte a hír. Annyira, hogy első gondolata nem is a pénz volt, amitől
most már nem tudja megszabadítani sem az öreglányt, se két szarházi fiát.

– Meghalt? Meglep.

– Nézze! Ha elárulná, csak úgy informálisan. Bertalan.

Szólíthatom Bertalannak?

Ez annyira rendőrös volt, annyira tahó, hogy Hernádinak tetszett. A családja a

Bercit használta, mindenki más a főorvos urat, ez a marha meg bertalanozza.

– Ja… Persze. Bertalan. Úgy hívnak.

– Köszönöm, Bertalan! De szóljon, ha zavarja…

Vázolom a helyzetet. Az ör… az idős hölgyet halva találták a lakásában egy

órával ezelőtt. A szomszédok hal ottak valami furcsa zajt, úgy mondták, hogy
puffanást, tudja, ezekben a gangos házakban valaki mindig kinn ólálkodik.

Na de vissza a tényál áshoz. Szóval, ajtófelfeszítés módszerével behatoltak az

ingatlanba, és ott találták fekve, halva. Minket is hívtak, meg a mentőket is, de
mi értünk hamarabb. Mondjuk, vagy fél órával hamarabb, éppen mondtam a
társamnak, hogy ha lett volna esélye szegénynek, nem ez lenne most a tényál ás.
De mindegy. A fia mondta, hogy Bertalan kezelte, ezért hívom. Hogy mivel.

A fia nem nagyon tudta, csak azt mondogatja, hogy bement reggel egészségesen,
és lássa, másnapra elhalt.

Bármit akart elérni a rendőr, sikerült neki. Hernádi kijött a sodrából.

– Az a kis fasz! Ahelyett, hogy látogatta volna!

Beszűrődéses rákja volt az anyjának. Irreverzibilis.

– Beszűrődéses?

– Áttétes. Rákos volt az egész teste.

– Ne haragudjon, hogy ennyire tájékozatlan vagyok, de hát addig jó, amíg az
ember nem tudja az ilyesmit. Szóval abban meg lehet halni?

– Igen, abban meg lehet, de én nem hiszem, hogy abban halt meg.

„Ha még egyszer meglátom azt a kutyát, véget vetek nyomorult életének…
Elkaplak, te kutya…” Mintha a gyerekek felhangosították volna a tévét, ami
egyenesen abszurdumnak tűnt… Hová lehet ezt még hangosítani?

– Bocs… Tibor… Várna egy percet?

A rendőr hal otta, ahogy az orvos üvölt a gyerekeivel,

„Kussoltassátok már végre el azt a kurva tévét, megszűnik az agyam ettől a

szartól!”.

– Bocs. Itt vagyok. Diznit néznek a gyerekek.

– Nálunk is szoktak. Nekem a Hihetetlen család a kedvencem. Hát annyit tudok

röhögni neki. Nyulánykán, főleg. Meg a kis Irdatlankán. Na, jó, mindegy. Nem
szereti a rajzfilmeket?

Hernádi bölcsebbnek találta, ha erre most nem válaszol, a rendőr meg nem
erőltette.

– Hát, nem tudom. Csupa vér volt a ruhája. A blúza, főleg. Az nem a ráktól van?

– Nem lehet, hogy elesett, vagy ilyesmi? Mondta, hogy a szomszédok

puffanást…

– Külsérelmi nyom nemigen látszik rajta, hát persze meg kel várni a boncolást,
de így elsőre… Mondja, biztos nagy butaságot kérdezek, de jobb
megbizonyosodni. A rák kizárt, hogy fertőzzön?

Ez vagy a legokosabb, vagy a legostobább rendőr, akivel valaha találkozott.

Pedig Kelemen barátja jóvoltából sokkal több rendőrt ismer, mint amennyit
szeretne. – A rák? A rák? Kizárt! Ne vicceljen!

– Igen. Sejtettem. Igazából tudtam is, csak, tudja, jobb biztosra menni. – Várt,
hátha az orvos kérdez valamit, de nem kérdezett. – Na, szóval mert volt két
kutyája, és azok is meg voltak halva. Most ez kicsit furcsa, de nagyon hasonlóan.
Mintha ugyanaz lenne a halálok. Azért kérdeztem a rákot.

– Azt mondta, véresek voltak?

– Azt.

– Habosak, tajtékosak, ha lehet így mondani?

– Azok. Szerintem lehet így mondani.

– Orrukból, szájukból jött a vér? A nőnek is?

– Úgy látszott, igen. Onnan.

Amikor átéli az ember, egyik pil anat olyan, mint a másik. Ritkán érezzük, hogy
ez vagy az a másodperc megváltoztatja az életünket. De Hernádi most így érzett.
Azt is tudta, hogy ide ő kevés. És talán más is kevés. Ehhez talán mindenki
kevés.

– Tibor! Nyugodtnak kel maradnia! Elmondom, mit csinál. A rendőrt meglepte a

hangnemváltás, meglepte, hogy a doki így beszél vele. De imponált is neki. Így
hagyta.

– Lezárja a lakást. Aki bent volt, bent marad. Aki kint volt, kint marad. A kettőt
nem keveri. És most mondom, kit hív. És kit nem hív. Érti, Sherlock Holmes?

Aszódi feleségét, az ardai polgármesternét magát is meglepte, mennyire sajnálja

az intenzív osztályon sípoló, harákoló, ziháló férjét. A fertőtlenítő szaga
elnyomta a szörnyű szájszagot, meg nem is hajolt nagyon közel. Vál án a
hatalmas kötés a fél arcát eltakarta, kezéből kanul ál t ki, valahogy apró volt az a
terebélyes test a nagy fehér közegben. Elnyomott, kiszolgáltatott, remény
nélküli.

Az asszony tudta, hogy a férje sohasem épül fel, hogy nyomorék lesz akkor is,
ha véletlenül túléli. Nem is egyszerűen nyomorék, egy torzszülött, egy szörny,
nincs az a protézis, ami egy elvesztett vál at pótolna. Nem is tudta, mit kívánjon
inkább. Éljen az ember, vagy ne éljen?

Kötést vett elő, a terem sarkában vil ogó tévére nézett, a sorozat ment, amit
annyira utált, városi fickók, irodisták vagy mik kergettek benne ufókat, de lehet,
hogy fordítva, sose ezt nézte, hanem a négyesen a „Maradj velem, szaladj
velem” játékot, azzal a vicces kis pasival, meg a lyánnyal, akinek mindig kinn
volt a fél mel e.

Az urára nézett, hogy felérez-e, de nem érzett az semmit, se fel, se le, vagy ha
érzett, nem mondta. Az isten nyugossza meg, gondolta az asszony, ott, ahun van,
és a kötésébe merült.

Réz János, a kormányzó párt nagy tekintélyű, vidéki politikusa magára tornázta
a nadrágot, és még mindig lihegve rogyott a fotelbe. Nórika, a titkárnő
kiegyenesedett, gyorsan rendet rakott a főnök asztalán, megigazította magán a
ruhát, és megsimogatta a kövér ember homlokát.

– Ej, mekkora lókötő vagy te, János! Hát még ilyenkor is csak ezen jár az
eszed… – Begombolta a blúzát, sietve a szoknyájába gyürködte, aztán a
szemüvege után nézett. – Nem láttad véletlen a pápaszemem? – kérdezte
bátortalanul, mert tudta, ha egy perccel az aktus után még itt lábatlankodik, az
igen nagy dühöt válthat ki a megyei politikusok legkiválóbbikából.

– Nem láttam, csil agom. De menjél is már, országos ügyekben kel rendet tenni.
Ez a szegény Aszódi. Ez bizony keményen rábaszódi… – Nem is nevetett a saját
viccén, inkább felnyerített, felröfögött. – Hú, ez kemény, ez nagyon kemény, na
menjél, csil agom!

Nórika szép csendben távozott, ne pont ő zavarja már az országos ügyeket, nem
is távozott, inkább botorkált, szemüveg nélkül.

Február 21., vasárnap késő

délután, este

A Pest külvárosi gimnázium ebédlője lassan megtelt.

Mindenki eljött, és mindenkinek a mindenkije.

Hangya körbenézett. Büszke volt magára, az erejére, a tekintélyére, büszke volt

a munkára, amit az elmúlt években végzett.

Néhány hete írta éppen egy kis liberális buzi, valamelyik újságban, hogy az
elmúlt években két dolog működött precízen és hibátlanul: a feketegazdaság és a
náci pártok kommunikációja. S minthogy ő volt a Hazafias Front
kommunikációs igazgatója, a dicséretet magára vette.

Igaz, a kis pöcsöt előbb a lakása előtt homlokon lőtték szarral töltött injekciós
pisztol yal, aztán valamelyik csoport elkapta, és hülyére verte, kórházban van
azóta is.

Volt is belőle kisebb botrány, mert a Vezér nem tudott az akcióról, így nem is
adhatott engedélyt rá, azt meg nagyon nem szerette, ha valaki engedély nélkül
cselekszik. Még hajót is cselekszik...

Borsodi lépett hozzá, messziről bűzlött belőle a piaszag, nevetséges zöld sapkája
a kezében, ha lehet, így még murisabb volt, minden haja szála másfelé ál t, mint
aki áramba nyúlt, borostás, liheg, nem egy übermensch.

– Krisztiánékat nem látom.

„Na, és ki a faszt érdekel, hogy te kit nem látsz, te kis köcsög?” így hangzott
volna az őszinte válasz, de nem volt engedélye a Vezértől, pedig ő sem szerette a
törpét, meg a koszos csürhéjét, semmivel sem tartotta alkalmasabbnak az Új
Világ építésére, mint a cigányokat vagy a zsidókat.

De még szükség volt rájuk, vagy fene tudta, hogy szükség van-e rájuk,
mindenesetre a Vezér még nem határozta el magát.

Ezek a kis csoportok csak ártottak az ügynek.

Nevetséges külsejükkel, az ostoba jelmezekkel, a gyávaságukkal, hogy csak

pofáztak, de egy tisztességes akcióra nem voltak képesek. Tanulatlanok voltak,
vidékiek, röhejesek.

– Jönnek! – Lépett volna tovább, de a kis ember megfogta a karját.

– Hangya. Te szarozol velem. Ne szarozzál velem!

Durr, visszakézből egy pofon a kis buzinak, szinte már lendült a keze, de
fegyelmezett katona volt, az Új Világ katonája, a Hazafias Front katonája, nem
tehette, amit akart.
– Dehogy, Pista! Félreérted. Nem szaroz itt senki senkivel. Ott jönnek
Krisztiánék!

Az asztalt, közvetlenül a konyha előtt, nemzeti színű

zászlóval takarták le, mögötte ál tak a részt vevő

szervezetek zászlói. A Kitartás Fiai, a Fehér Magyarok, a Zöld Világ, a Hazafias

Front, a Nemzeti Sereg, a Betyárok, és a többi.

Az is az ő ötlete volt, hogy engedjék be a médiát, válogatás nélkül. Így

tévéstábok tucatjai várakoztak csendben az előcsarnokban. Beszélgettek,
telefonálgattak, üldögéltek, volt, aki szendvicset evett, voltak vagy ötvenen.

Meg nem szólította őket senki. Aki számított, bent volt a teremben, aki kint várt,
várjon.

– Szerintem kezdjük! – hajolt hozzá a Vezér, ami nem azt jelentette, kezdjük,
amint lehet, hanem: kezdjük most.

Kérlek,

foglaljatok

helyet!

lépett

előre

Hangya. – Láttátok kint, meghívtuk a sajtót, úgy gondoljuk, ami itt ma történni
fog, az az egész országra tartozik, és ma még nem jutunk el mindenkihez
magunk. Hiszen tudjátok, sejtitek, éppen ezért vagyunk itt, éppen erről kel most
fontos döntéseket hoznunk.

Úgyhogy hal juk a Vezért! De mielőtt beszélne, énekeljük el az indulónkat!

Legalább kétszázan voltak a teremben, különböző

egyenruhákban, ki zöldben, ki terepszínűben, de többségük feketében, sokan

árpádsávokkal, mások horogkereszttel.

Nemcsak felál tak ezekre a szavakra, de vigyázzba is vágták magukat, és ki-ki

saját rendjének megfelelően tisztelgett. Nagyok voltak az ideológiai
különbségek, de a Front indulóját mindenki elfogadta sajátjának.

Csak szívünkre hallgatunk,

új fekete sereg vagyunk.

Győzelem, dicsőség ősi útja vár,

szolgaságnak vége már.

Fényes napunk felragyog,

porba hullanak a csillagok.

Rend, erő, becsület a jelszavunk,

szebb jövőért harcolunk.

Hangya nem volt érzelmes alkat, az igazán nem. Sok összevert, szétrugdosott kis
patkány tudná mesélni, mennyire nem, de ha az indulót hal otta, mindig
megborzongott.

Tudta, hogy ide tartozik, tudta, mit akar, érezte a jövőt, soha, egyetlen pil anatig
sem kételkedett a sikerben.

És soha egyetlen pil anatig sem kételkedett a Vezérben sem.

– Sieg Heil! Kitartás! – dörrent meg a fekete kabátos, fekete inges, magas,
szemüveges, fiatal férfi hangja.

Beszélt a Vezér.

A magyarok eddigi történelme ma véget ér! Azért hívtalak ide benneteket, mert
ma este kezdődik az Új Világ!
Többen tapsoltak, de a zöm még várt. Nem volt világos, mi lesz ebből.

Ma este a magyarok megértik, hogy véget ért a pártokrácia kora!

Eddig azt hitték, hogy a bajoknak véget vetni szavazgatással lehet. Hogy
beikszeljük Likud Kálmánt, Moszad Pétert vagy TelAviv Ivánt, és akkor valami
változni fog. Hogy négyévente elvonszoljuk magunkat, választunk, és ezzel
lettünk valamit.

Hát nem ennyit kell tenni! Ettől nem jön el a szebb jövő. Pedig ma elég
közkedvelt mondás, hogy semmit nem adnak ingyen. A szabadságot sem. Azt
pedig nem lehet elérni úgy, hogy a zsidó rendszer játékszabályait elfogadjuk.
Hogy a zsidó játékszabályok szerint játszunk.

Azt a térfelet az ellenség jelölte ki. Mi ebből nem kérünk!

A feladatunk a nemzeti oldalon lévő tömegből kiemelni azokat a

nemzettestvéreket, akik képesek belátni, hogy az egyetlen út a népi ellenállás
útja. Ehhez pedig egyedül a Front teremti meg a feltételeket!

Ha kilépek az utcára, kifejezéstelen arcokat látok.

Legfeljebb a teljes közönyösséget, a fásultságot lehet leolvasni róluk.

De ha bekapcsolom a televíziót, ott sem látok mást.

Egészséges szemmel csak a pusztulás és a halál egyre fenyegetőbb jeleit látom.

tompítás

egyelőre

még

hatásos.

Átlagos

nemzettársunk önfeledten tapsol annak, ami a saját népének

halála.

Homoszexualitás,

fajkeveredés,

erkölcstelenség, az istenhit és a nemzetszeretet kigúnyolása az, amit láthatunk

nap mint nap. Ezt látjuk burkolt vagy pedig már-már teljességgel brutálisan
leplezetlen formában.

A fehér európai társadalmakban a következő

folyamatok fedezhetőek fel: határtalan egoizmus, a közösségi szemlélet

hanyatlása, abortuszok, az őshonos népesség

rohamos

csökkenése,

egyre

növekvő

bevándorlás, és persze ne feledkezzünk meg a legfontosabbról se, az új „

világvallás „ sulykolásáról, a

„szentséges” holokausztról.

De a történelem végső ura nem New Yorkban vagy Tel-Avivban székel, hanem
egy olyan helyen, amely nem kötődik a puszta anyaghoz. Ő pedig Isten. A
liberalizmus minden tézise ellentmond Isten törvényeinek, tehát törvényszerű
lesz a bukása.

És a történelem nem fog kímélni senkit. A liberalizmus megpróbál majd magával

rántani minél több ártatlant.

gazdasági

világválság,
mely

kapzsi

zsidókapitalizmus miatt alakult ki, előrevetítette ennek a beteg világrendnek a

bukását. Végérvényesen a történelem szemétdombjára kerül, amikor
bekövetkezik egy energiaválság. Az pedig bekövetkezik, hiszen az
ősmaradványi erőforrások végesek, és fogyóban vannak.

Egy új világrendnek kell megszületnie! Alapjait a nacionalizmus és a szociális

gondolat kell adja, a keresztény értékrend és életvitel mellett. A jelszavunk nem
lehet más: halál a liberalizmusra! Jöjjön végre a Hungarizmus!

Kitartás! Szebb jövőt!

Mintha szőke loknis kislányok volnának, úgy játszott hal gatóságával a Vezér.

A beszédet nem hal ották az újságírók, csak a csatazajt, a talpra ugró emberek, a
hátrarúgott, felboruló székek, a vadul összevert tenyerek zaját.

Az operatőrök egykedvűen előkészítették a kamerákat, aki telefonált, letette,

többen az ajtó felé indultak, hátha máris,

aztán

csendesen

ereszkedtek

vissza,

ki

törökülésbe, ki guggolásba, az unalom és várakozás megszokott rutinjába.

Bent újra Hangya kezében volt a mikrofon.

Lázasan jelentette be, hogy „kiosztásra kerül a Magyar Nemzeti Kiáltvány hat
pontja”, melyben benne található a most
kialakítandó

szervezet

alapszabálya.

Utána

„kiosztásra kerül a Magyar Fajvédő Cselekvési Terv”, mely megszabja, kinek mi

a teendője.
1.
A
Magyar

Nemzeti

Front

olyan

személyekből

lehetőleg

fiatalokból

álló

közösség – Mozgalom – akik az érett értelmű, erős erkölcsű egész ember

embereszményét elfogadják.

2. A magasabb rendű célok elérése és megvalósítása érdekében a magyartudatú,

lelkileg és fizikailag egészséges, tettrekész és büszke fiatalokból álló Mozgalom
állandó jellegű fejlesztése.
3.
A
munka

becsületének

és

munkás

megbecsülésének mozgalmi, majd társadalmi alapelvvé emelése.

4.
Küzdelem
minden

emberellenes,

társadalomellenes, erkölcstelen politikai, gazdasági és faji elnyomással szemben.

Elsősorban a kapitalizmus ellen,

mely

munkát

lélektelen,

profitteremtő

kényszertevékenységgé,

munkást

pedig

konzumtársadalom kiszolgáltatottjává aljasította, és a kollektivizmus ellen, mely

a munkát és a munkást hatalmi rögeszméinek szolgálatába kényszerítette.

5. Tökéletes és totális válaszokat adni korunk minden problémájára, legyen az

filozófiai, művészeti (kulturális), erkölcstani (etikai), szociális vagy társadalmi
(politikai).
6. Végső cél és feladat: az új típusú ember és az általa alkotott társadalom
megteremtése.

Nem szűnt a zaj a teremben, mindenki érezte, hogy valami nagynak, valami
jelentősnek a része, hogy ami itt történik, az maga a történelem, a magyarság
történelme, világméretű történelem, a kezdet, a születés, maga a genezis. Bár ezt
a szót kevesen ismerték.

Sőt, maga a Magyar Nemzeti Kiáltvány sem volt mindenki

számára

világos,

„kol ektivizmus”

„konzumtársadalom”

vagy

„profitteremtő

kényszertevékenység” még oly sok hungarista szeminárium és nemzeti előadás

után sem volt könnyen befogadható.

Az azonban többeknek feltűnt, hogy az aláírók közt nem szerepel egyetlen jelen
lévő szervezet neve sem, valójában aláíró sincs, említ viszont bizonyos Magyar
Nemzeti Front Mozgalmat, amiről nem hal ott még senki, így aztán azt se tudni,
kik a vezetői, hol a központja, milyen az egyenruhája, ki szedi a tagdíjat,
semmit…

De mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, újból felál t a Vezér:

A várakozás kora lejárt. Magyar testvéreinket már nem csak megfélemlítik,

kizsákmányolják, kisemmizik a zsidók és a cigányok, de már ölik is.
Lebegjen előttetek Solymosi Eszter tanúságtétele: ha mi nem öljük meg őket, ők
ölnek meg minket.

A szónok egyetlen gondolatot sem vesztegetett az éjszaka Ardán lemészárolt öt

cigány emlékére, mintha nem is történt volna ott semmi, folytatta: Meghalt egy
orvos. Mi volt a bűne'? Hogy nem volt cigány! Meghalt egy rendőr. Mi volt a
bűne? Hogy nem volt cigány!

Hát elég! Elég abból, hogy ez az ország, ez a nemzet befogadta a sehonnanjött,

tetves fajtájukat, enni adott nekik, eltűrte, hogy raboljanak, gyilkoljanak, eltűrte,
hogy kiforgassák mindenéből a magyar embert, de már nem tűr tovább. Mert
nagy a mi türelmünk, de nem végtelen!

Új mozgalmunk rendet tesz ebben az országban, rendet tesz a hazában, rendet

tesz a magyar ember szívében. Kitakarítjuk a portánkat, és ma kezdjük!

A terem felrobbant. „Ma kezdjük! Ma kezdjük!”, ordította mindenki, kívül

gyanakvóan néztek egymásra a tévések, sok szart láttak már, de ez nagyon szar,
gondolták. Nagyon nagy szar.

Akik bent a teremben, az asztalnál ültek, szemben a tomboló

szkinhedekkel,

hungaristákkal,

hagyományőrzőkkel,

neonácikkal,

turulosokkal,

szervezetek vezetői palástolni próbálták riadtságukat.

Semmiről nem tudtak, semmibe nem avatta be őket a Vezér, ami – ha kiderül – a
halálos ítéletük. Persze azzal is nehéz lesz elszámolni, ha tudtak róla, csak nem
szóltak a sajátjaiknak. Vesztüket érezték, vergődtek a csapdában, és nem volt
ötletük.
Ezért is volt a Vezér a vezér. És ezért is lett mindnyájuk vezére.

Tudták,

hogy

vége

dalnak,

romantikus

játszadozásnak, a jókedvű, spontán portyázásoknak a zsinagógák, a

cigánytelepek környékén, tudták, hogy magába szippantotta őket egy nagyobb,
egy gigantikus erő, a nemzetiszocializmus szel eme, amiben annyira hittek,
amiért annyit dolgoztak, és ami most itt van, hatalmas és vad, látványos, és
győzni fog.

Il etve Borsodi Nagy István nem tudta.

– Ál j! Ál j! Ál jatok meg egy pil anatra!

Nagyon lassan csitult a zaj, ezért elkérte a mikrofont, és többször belefújt.

– Egy-kettő, egy-kettő, hal ani engem? Picit várjunk, jó?

Persze mindennel egyetértek, ami itt elhangzott, amit testvérünk mondott, de egy
pil anat azért…

– Nincs azért! – kiáltotta valaki. – Ne gyere most a

„várjunk-egykicsit” dumával, Pista!

– Nem úgy értem… – kezdte volna, de a hangját elnyelte az őrjöngés, a dörgés: a

düh és az eufória hangzavara.

– Akkor most kikiáltom a Magyar Nemzeti Front Mozgalom megalapítását, ki

szavazza meg?

A Vezér szavaira mindenki feltette a kezét, volt, aki mindkét kezét, még maga
Borsodi is, szegény.

– Harc! – kiáltotta valaki, aztán a többiek is, lendültek az öklök, izzadtak a

homlokok, párásodtak a szemek: Harc!

Harc! Harc! Harc!

A Vezér, Hangya, Borsodi és még néhány ember a sajtótájékoztatóra készültek.

Megál apodtak, hogy minden szervezet vezetője kiül az asztalhoz, de beszélni

csak a Vezér fog. Elmondja, amit elmond, kérdések nincsenek, viszontlátásra.
Beengedik a libsi médiát, de nehogy már ki is szolgálják.

A Vezér elégedetten roskadt az egyik székre, lábát az asztalon pihentette. A

sürgés-forgást nézte, asztalok rendezgetését, székek húzogatását. Könnyebben
ment, mint remélte.

Vitára készült, akár test a test el eni vitára is, de legalább háborgásra, morgásra.
Semmi nem volt. Csak ez a kis pöcs Borsodi pampogott, de hát a Borsodi… Na,
gyerünk, gondolta. Szorítóból. Következik a második menet.

– Péter! Péter! Ez rohadt kemény. Ilyet még életemben… A híradó riportere az

iskola előtt ál t, gőzölgött a lehelete a hirtelen hidegben, az orrából szánkázó
vízszerű

váladékot a zakója uj ával törölte le. Rémülten nézett újra és újra a gimnázium
felé, mintha valaki kiszökött volna, csak azért, hogy rajta keresztül üzenjen a
médiának.

– Okés. Küldjünk oda közvetítőkocsit?

– Péter, várjál! Ezek olyanok, mint akik hatalomátvételre készülnek. De most

nem hülyülök.

– Oké. Lovi, figyelj! Nehéz volt ez a nap… – Az előző

se…
– Jó, nehezek ezek a napok, de próbálj meg higgadtabban…

– Asszem, Péter, te semmit nem értesz. Ez nem vicc, bazmeg!

– Rendben. Akkor beszélj ezzel a… hogy hívják, Vezérrel, és hívd be a holnap

reggeli műsorba.

– Péter, te eszednél vagy? Ez egy náci.

– Náci, náci. Olyan könnyen mondjátok, hogy náci. Miből gondolod, hogy az?

– Ő mondta, nem érted? Ő mondta magáról.

– Azt mondta: Csókolom, én egy náci vagyok. Ezt?

– Péter, én nem beszélek vele.

– Jó, majd felhívjuk.

– Na, figyelj, vissza kel mennem. Mi kel ebből estére?

– Mi? Minden. Amennyi csak lehet. Megy a balhé, nem?

Küldök közvetítőkocsit is. Meg kiküldőm Gézát.

– Gézát? Minek?

– Segíteni. Nem kel ?

– Péter, várj egy kicsit!

A tér túloldalán tűntek fel. Határozottan, majdnem futva közeledtek a gimnázium

körül lődörgő rendőrökhöz. És egyre többen. Már az arcokat is kivehették volna,
ha nem világít a hátuk mögött az utcai lámpa. Lehettek negyvenen, ötvenen,
amikor az előttük felsorakozó rendőrök vonalához értek.

– Tudjátok, ki vagyok? – ordította egyikük, méterekről az egyenruhások arcába.

– Lázár Vilmos vagyok. Tudjátok, ki Lázár Vilmos?

A rendőrök nem tudták, de elég ijesztő volt ahhoz, hogy segítséget kérjenek.
Sokat nem kel ett várni, hiszen a környező utcákban több százan várakoztak,
autókban, buszokban, sokan a kapuk alá húzódva. Nem akarták hergelni a
gyűlésező nácikat, de felügyelet nélkül se merték hagyni őket.

– Hát én vagyok a cigány bosszú! Én vagyok a fekete ördög! Elszárad a lelketek,

ha be nem engedtek most ide minket.

Annyira üvöltött, és az üvöltése annyira fenyegető volt, hogy a rendőrök

ösztönösen hátraléptek.

És jól tették, mert a cigányok kezében vil antak a kardok, kések, botok.

Volt, aki nuncsakut, volt, aki szamurájkardot hozott, aztán már repült is egy
dobócsil ag.

Az egyik rendőr éppen a fegyverét készült elővenni, amikor megérkezett az

erősítés. Vagy harminc rohanó, pajzsos, sisakos rendőr, mögöttük a többiek.

Addigra, a nagy kiabálásra már kiszédelegtek a tévések is, meg a fotósok is, a
cigányok húzódtak vissza, aztán valami repül, egyenesen az épület felé, és esik
le, az ablak alá, aztán már pukkan is, egy kézigránát, ami aztán nagyot szól egy
ilyen téren.

A rendőrök ordítanak, a cigányok menekülnek, de, csak hogy előnyük legyen,

egyikük a háta mögé hajít egy újabb kukoricát, méterekre a pajzsoktól, de a
kukorica nem robban, „vigyázzatok!”, üvölti egy rendőr, „hagyjátok őket!”, kiált
egy másik, a cigányok pedig eltűnnek a sarkon, éppen olyan gyorsan, amilyen
gyorsan jöttek.

A rendőrök elöljárója ordít, kivehetetlen, hogy mit, rádión erősítést kér, az iskola
kapuján tódulnak ki a feketék, a zöldek, a terepszínűek, a rémült rendőrök most
eléjük sorakoznak.

– Vissza! Vissza! – üvölti a Vezér. – Hagyjuk ezt a rendőr urakra, az ő dolguk

megvédeni minket. Ha meg nem megy nekik, majd megvédjük magunkat.

Többen nem értik, „kapjuk el őket!”, süvíti valaki, „kapjuk, kapjuk!”,

visszhangozza a tér, a levegő újra megtelik a vadászvágy hangjaival, „vissza!”,
ordít újra a Vezér, a rendőrök riadtan hátrálnak, nincs bennük, valahogy nincs
meg bennük a szilárd hit, hogy most a jó oldalon ál nak.
Remegnek a dühtől, szívük szerint ők is a cigányok után vetnék magukat, hát
ezeknek mindent szabad, békés gyűlést megzavarni, gránáttal dobálni a
rendőröket, nuncsakuval hadonászni?

– Péter, itt vagy még?… Péter… Péter… letetted?

Hamari

rendőr

nem

sértődött

meg

lesherlockholmesozáson,

tette,

amit

tennie

kel ett – szerinte.

Annyit megértett Hernádi tanácsaiból, hogy az orvos nagyon pánikol, el is

döntötte, ha bármikor sebészre lesz szüksége, ezt az embert messzire elkerüli.

Sokkal többet nem értett meg, de azért értesítette a főnökeit, azok meg az ő
főnökeiket. Valameddig el is juthatott a hír, de bizonyosan nem jutott messzire.

Talán egy másik napon, amikor nincsenek cigányok, nincsenek szkinhedek, meg
kutyák, meg lövöldözés, nem hajigál senki kézigránátot… talán egy másik napon
másként történt volna. És talán az se számított volna.

– Zárja le a lakást, őrmester! – szólt oda a mel ette várakozó rendőrnek.

Még egyszer benézett, nem hagytak-e ott valamit a helyszínelők, nem hagyott-e
valamit ott ő, aztán csendesen behúzta az ajtót. „Szegény öreglány”, gondolta és
elindult lefelé a lépcsőn.

Útközben arra gondolt, hogy nem jelent meg egyetlen rokon sem, pedig volt
neki, ha igaz, két fia is, nem jöttek, ami nem szokatlan, de mégiscsak furcsa. De
hát ez az ő

baja. Vagy már az övé sem.

Kilépett az utcára, nagyot káromkodott, összehúzta magán a kabátot, és elindult

a kocsija felé.

Esteledett, lassan szál ingózni kezdett a hó. A forgalmasabb utakon latyakos,

kormos, fekete tócsákba ál t össze, a hegyekben szikrázott, harsogott, ahogy
ráléptek.

– Van valami?

– Csak annyi, hogy minden rendben.

– Értem. Továbbítom. Nincs szükséged semmire?

A Vezér gondolkodott, a lehetőségeket vette számba.

– Nem, nincs. Minden rendben.

– Okés! Ezt is továbbítom. Na, menj vissza! Még észrevesznek valamit.

– Ezek? Viszont… régóta akarok valamit kérdezni…

– És úgy érzed, ez a legalkalmasabb pil anat?

– Nem az, hogy alkalmas, de… figyelj, van itt valaki, aki… Érted? Tud valamit!

– Rólad?

– Valamit. Van itt egy csávó…

– Nem fogok válaszolni, te is tudod. Nyilván nem vagy egyedül. Figyelnek.

Mondjuk úgy, vigyáznak rád. De most már hagyjuk ezt!
– Mások is vannak?

– Mások is. Máshonnan is. De ne ezzel foglalkozz…

– Mivel foglalkozzak, szerinted? Tövig benne vagyok ebben a szarban, érted…

Mivel foglalkozzak?

– Megmondjam? Akarod?

– Oké, oké. Hagyjad! Megyek vissza.

Köcsög. Ugyanekkora köcsög volt, amikor először találkoztak. Az egyetemre

menet fogta meg a karját egy ismeretlen fickó, egy másik meg megkérdezte, nem
inna-e meg velük egy kávét.

Hát nem, mondta, dehogynem, mondták ők.

Úgyhogy megittak. Elmondták, hogy a magyar ál am alkalmazásában ál nak, és

szeretik ezt az országot, és nem szeretik

azokat,

akik

veszélybe

sodorják.

És

meggyőződésük szerint ő, a Vezér – aki akkor persze még nem volt vezér –
pontosan ezt teszi. Veszélybe sodorja az országot.

Rengeteg hülyeséget beszéltek, emberekről, akiket nem ismert, helyekről, ahol

sohasem járt, de a lényeget, valahogy, mégiscsak tudták. Tudtak az egyetemi
szervezetről,

tudtak

a
gyűlésekről,

tudtak

több

kapcsolatáról, még azt is tudták, miben vett részt, miben nem.

Éppen eleget tudtak, hogy – így fogalmaztak – röpüljön az egyetemről, ne

kapjon munkát sohasem, és szó szerint:

„összeál jon egy szép priusz”. Nem akart priuszt. És nem akart repülni. Főleg,
hogy cserébe nem kértek semmit, csak hogy később, egyszer, valamikor nézzen
be hozzájuk.

Majd szólnak. Majd értesítik. Addig is „legyen jó fiú”.

Visszament a terembe, ahol készen ál t már minden.

Csak rá vártak.

– Kezdjük! – sóhajtotta. – Üssük ki őket!

A találkozót végig oldott, rendkívül bajtársias légkör jel emezte, bizonyítékaként

annak, hogy a magyarság jövőjét il etően felelősséggel gondolkodó vezetők
ültek egy asztalhoz.

megbeszélés

során

mindegyik

szervezet

kinyilvánította, hogy a jelenlegi, hatalmukat a pártokra építő, az országot a

cionizmusnak kiszolgáltató politikai vezetők alkalmatlanok és méltatlanok az
ország vezetésére.
Hasonlóan fontosnak ítélték, hogy csakis a szilárd ideológiai alapon működő, a
fegyelemre építő szervezetek összefogásával teremthetőek meg egy jobb
Magyarország alapjai.

Ezennel

bejelentjük

az

új

szervezet

megalakulását. Ez pedig a Magyar Nemzeti Front Mozgalom.

A Vezér bevezetője rövid volt és sokkoló. Így aztán egykét percig nem is szólalt
meg senki, amikor elhangzott a

„kérdezzenek” felszólítás.

Aztán csak magukhoz tértek az újságírók:

– Mint a Front vezetője, hogy látja a mai helyzetet?

– Mindenki érzi, hogy baj van. Itt az ideje, hogy nyilvánosságra hozzuk a Front
álláspontját, jövőképét, ideológiáját és stratégiáját. Ez segítheti a tisztánlátást,
felszámolja az egy oldalon álló, de egymással szót nem értő csoportosulások
közötti ellentéteket.

– És mondja, mi ebben a helyzetben a Front ál áspontja?

– A polgári társadalmi rend végóráit éli. Haldoklik, és ez a folyamat

visszafordíthatatlan. A dekadencia a haldoklás biztos jele. Következménye a
degenerálódás, mely már teljesen átitatta a nyugati társadalmakat. A
homoszexuálisok felvonulásai, a szinglikultusz, a konzumidiotizmus, az
abortusz, a holokausztvallás csak egy-egy megnyilvánulása az általános
leromlásnak.
Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előtt megjelentek.

– Milyennek látja Magyarország helyzetét? Úgy értem…

– Értem, hogy érti. Hazánk a perifériára szorult csatlós elszomorító képét

mulatja. A rend felbomlóban, a gazdaság romokban, az értékteremtő munkának
nincs becsülete. Minden párt, legyen az bármennyire radikális, a, polgári rend
szekerét tolja.

– Ön szerint mi fog történni most?

– Egyetlen alaptételt kell elfogadnunk: semmi sem javítható! A haldoklás egy

bizonyos stádiumában a haldokló már menthetetlen. Hiába pirosítják a képét a
hazugság rúzsával, hiába hamisítják a kórlapját hamis adatokkal, a halál már a
markában tartja. Értik ezt? Ha a polgári társadalmi rend menthetetlen, akkor mit
hozhat a jövő? Hosszú haldoklást? (A Vezér lenézett, majd fel.

Aztán körbe.) Uraim!Eljön a vér és a vas ideje!

– Vér és vas? Ezt hogy érti? (Kezdtek magukhoz térni a firkászok, egyszerre
többen is kérdeztek, de a Vezér leintette őket. Hirtelen csend lett.)

– A liberális világnézet az európai emberek betegsége, és ezért az abból fakadó

kapitalizmus csődje is elsősorban őket érinti. A munkára és a harcra kell
összpontosítanunk.

– Elég erősnek látszik a liberális világ. Mit gondol, mikor és milyen módon
változik a kép?

– Már említettem, hogy eljön a vér és a vas ideje. Ez a világtörténelem

legkegyetlenebb, legpusztítóbb időszaka lesz. Tűzben, mocsokban és vérben fog
megszületni az új világ. És az átalakulás hazánkban sem lesz vértelen.

– Mik lesznek ennek az új világnak az alapnormái?

– A munkás magyarok új társadalma a jövő társadalmi képlete. A munka

nemzetszolgálat, és ezért akik nem végeznek

társadalmilag
elfogadott

munkát,

munkakerülők, nyerészkedők, ügyeskedők, nem lehetnek teljes jogú tagjai az új

munkástársadalomnak. Ezért őket átneveléssel vagy kényszerítéssel tesszük
hasznossá társadalmunkban.

– A Front normáit nem lehetne általános elvárássá tenni?

– A Front olyan magas elvárásokat fogalmaz meg, melyeknek az átlagember

nem tud megfelelni. Nagy feladat sikeres végrehajtása átlag feletti embereket
kíván.

Ez viszont nem párosul egy felsőbbrendűségi tudattal.

Nincsenek

felsőbbrendű

emberek,

viszont

alsóbbrendűek – sajnos – még vannak.

– A cigányokra gondol?

– Rájuk. Is.

– Ne hal gassátok ezt az ál atot! – A hátsó sorból pattant fel egy köpcös, bajszos
ember. – Ez egy rohadék rendőrspicli!

A terem végében sorban ál ó egyenruhás karszalagosok közül többen

megindultak. A Vezér intett, hogy várjanak.

– Te is tudod, Zsolt! Mondd el nekik! Mondd el, hogy egy szar spicli vagy! Csak
lejáratod az eszmét!

– Nem ismerlek, de nem akarom, hogy itt légy! – A Vezér utolsó szavával
azonos pil anatban az egyik karszalagos hátulról tarkón vágta a kiabálót, aki
elterült a földön.

Az újságírók dermedten figyeltek, néma csend volt a teremben.

A kamerák a fekvő ember felé fordultak, akit ketten felemeltek, és csendesen

kikísértek a teremből. Nem tiltakozott. Szédülten támolygott köztük.

– Uraim! A tájékoztató ezzel befejeződött. Az eseményeket torzítatlanul akarom

látni a médiában. Az önök pályafutásának úgyis rövidesen vége. Ezt tudniuk
kell. Egyenként fogunk arról dönteni, hogy kinek mi lesz a helye az új világban.
Járjanak szerencsével. Kitartás!

Szebb jövőt!

„30-40 főből ál ó cigány társaság támadta meg délután Kispesten az ott békésen
ülésező radikális szervezeteket.

Úgy tudjuk, hogy bár több kézigránátot is elhajítottak, nem sérült meg senki, és
az anyagi kár sem jelentős.

Kapcsoljuk a helyszínen Lovász Károlyt. Karcsi, mi történt egészen pontosan?”

– Anya, gyere már be! Ilyet még nem láttál, hal od?

Hajnal, a Nagy Ember, miután elégedetten hazatért a pénzügyminiszteri

találkozó után, nagyot nyögve dőlt előre a kanapén, lábát leemelte az eléje tolt
fotel karfájáról, csipkés kispárnáját rettenetes pocakjára szorította, és így nézte
tovább a tévét.

– Gyere már, nem hiszem el! A cigány csávó, akinek a házánál éjszaka aprítottak
a Vass emberei, nekiment a kopaszoknak valami gyűlésen. Nézzed már!

– Ja, persze, ha egész nap bámulom azt a szart, ki csinál vacsorát? A takker néni?

– Mi van, „takker néni”? Mit beszélsz te?

Hajnalék háza a legnagyobb volt a Pest környéki városban, de talán a

legnagyobb egész Pest környéken.

Talán még Pesten is a legnagyobb lett volna, ha ott nincs a Parlament.

De kel ett is a nagy tér kettejüknek, meg a félévente fél órára, félszívvel
hazatántorgó lányuknak, aki úgy utálta őket, ahogy a Pest környéki városban
soha senki nem utált még senkit. De talán egész Pest környéken sem.

Amilyen fényűző volt a ház mérete, olyan puritán a berendezés, szent volt
viszont minden darab: a gigantikus herendi balerina a sarokban, a legendás
krakkói vízköpők a falon, a márkás képek négyökrös szekérről, nagy bajuszú
juhászemberről, lemenő, alkonyi napról. Olyan rondák, amilyet a giccsmúzeum
igazgatója is csak két uj al megfogva, magától eltartva vinne ki a kukába.

De Hajnal pénzt adott értük. Vagy pénzt adott értük, aki Hajnalnak adta őket, és
nem is keveset.

Az egyik reprodukcióját – tábortűznél bandázó dzsentri betyárok

oldalt

fekszenek

az

alkonyi

magyar

tájban – egyszer meglátta egy prágai vicces bolt kirakatában, rózsaszín pálmák,
világító szemű műanyag tehenek és új ávarázsolt bólogató kutyusok között.

Nagy hanggal hívta is a feleségét, aki persze nem tudta értékelni, milyen nagy
vagyon birtokában is vannak otthon az eredetivel.

Hajnal szerint az asszony egy segg, egy igazi kultúrbunkó, akit csak Carlos és
Juanita szerelme érdekel a Romantika Channelen, akinek aztán mindegy, hogy
Munkácsy vagy Csontváry, és akinek fogalma nincs a szépségről.

Egyszóval kincs, ahová csak nézünk, egy múzeum a ház, nem is takaríthatja
akárki, még leverné, elrabolná, összetörné, nem takaríthat itt senki más, csak az
asszony.

Mind a hatszáz négyzetmétert.

Nincs is nagyon gondja más programra, viszont így se drága étteremre, se
hivalkodó ruhára nem kel költeni, nincs annyi pénz a földön, amit ezek magukra
el ne szórnának, ha hagyja az ember.

Ha hagyja az ember.

Hát, Hajnal nem hagyta. Igaz, örökké koszosan, kendővel, köténnyel sok
gusztusa nem volt az asszonyra.

Nem csoda, ha idegen pályán kereskedik az ember, mikor a hazain fű se terem,

de ez már aztán igazán nem az ő

hibája, amikor elhagyja magát egy nő, akkor elhagyja magát. Csak körülnéz, mi
mást tehetne ilyenkor a férfi. Ha férfi. Amíg férfi.

– Jól van, Anya, hagyjad csak!

Nézte a tévét, nézte, és nagyon nem örült annak, amit látott. – El kel mennem –
szólt hátra a konyhába –, muszáj, angyalom, asszem, szar van a palacsintába.

– Felőlem… – sziszegte a nő, egykedvűen kikapcsolta a sütőt, kivette a tepsit és

a libasültet, veres káposztával, hagymás tört krumplival, pont úgy, ahogy az ura
nagyon szerette. Egyetlen, begyakorolt, higgadt mozdulattal kiöntötte a
szemétbe.

Magyarország elnöke az irodájában ült, és tévét nézett.

Bosszús volt, hogy nem ért haza kedvenc sorozatára, szíve szerint el is indult
volna, valójában el is indult, éppen csak kicsúszott az időből.

Ledobta a kabátját, nagyot káromkodott, bekapcsolta a tévét, lezöttyent a fotelbe,

és megtiltotta, hogy akár csak egy telefont is bekapcsoljanak hozzá.

Így azt is csak egy óra múlva tudta meg, hogy kereste a népegészségügyi
miniszter.

Rákos nem egyszerűen kilépett, valójában kitámolygott a miniszterelnök

dolgozószobájából.

Nem akarta elhinni, amit ott hal ott, nem akarta tudni, amit megtudott. Első
dolga volt az ál amelnököt tárcsázni, de csak a Titkárig jutott.

Aztán a húgát hívta, a feleségét, a többi rokont. Nem foglalkoztatta, mi ál

amtitok, mi nem, kit leplez le, kit nem, mivel használ magának, és mivel nem.

A családját akarta biztonságban tudni, és fogalma sem volt, hogyan adhatná meg
nekik a biztonságot.

Az Elnök titkára, régi jó barátja, kipróbált harcostársa az előszobában üldögélt,

kabátja a térdén, bámult a semmibe.

Hány órát töltött eddig így, ebben a pozícióban. Hány embert rázott le úgy,
ahogy az előbb a minisztert. Hányszor hal gatta végig, hogy „ez már tényleg
nem tűr halasztást”, meg hogy „ál amérdek”, meg hogy „emberek sorsa forog
kockán”. Hányszor mondta ki, hogy „amint lehet, visszahívjuk”, „személyesen
fogom tájékoztatni Elnök urat”.

Hányszor hajította a cetlit a szemétbe, sóhajtott nagyot, panaszolta Marikának, a

titkárság vezetőjének, mekkora marhák az emberek, és, ahogy fogalmazni
szokott: „Elnök úr jobb országot érdemelne…”

Ahogy a népegészségügyi miniszter kilépett a szobából, a hadügyek dagadt, a

titkosszolgálatok leírhatatlan, jelentéktelen külsejű felelőse, a szoprán hangú
vezérkari főnök és a hajdani élsportoló miniszterelnök egymásra néztek:
Bízhatunk benne? Naná, hogy nem.

Vajon

hívja

az

Elnököt?

Vagy

Nemodát,

a
pénzügyminisztert? Vagy Hajnalt, a Nagy Embert? Vagy a sajtót? Vajon
megteszi?

A miniszterelnök elégedetten dőlt hátra. Rémes volt a helyzet, de még jól is

elsülhet.

Tervei szerint alakultak a dolgok Ardán, és tervei szerint Kispesten.

Végignézett a szobában ülőkön. Titkos társain, szövetségesein. Nem is olyan

rossz csapat. Persze egyikük-másikuk feleslegessé válhat, ha az alezredes hazaér
Afganisztánból, de majd akkor meglátjuk. Mindent nem lehet eltervezni… Még
neki sem.

Egyöntetű ál áspontjuk volt, hogy az Elnök nem ért semmit. Elhitte, hogy
megbukott a misszióvezető, elhitte, hogy ezért kel hazarendelni, és elhitte, hogy
erről beszélnek egymás közt.

Később bizonyosságot is szereztek, amikor a feladattal megbízott titkosszolga

elektronikus levélben tájékoztatta a miniszterét az Elnök telefonbeszélgetéseiről,
majd a leiratokat is átküldte a kommunikátorára. Gyakorlatilag az Elnök volt az
egyetlen, aki joggal hihette, hogy más nem olvassa a leveleit.

Évek óta nem használta már senki sem az e-mailt, sem a többi elektronikus
hálózatot, hiszen akárhogy védték, csak az nem törte fel, aki nem akarta. Fülbe
súgtak, mint hajdanán a bennszülöttek, vagy a rejtőzködő terroristák. És még ez
sem volt elég védelem.

A pénzügyminiszter megköszönte a sofőrnek a fuvart, és elindult felfelé, a

házához vezető jeges lépcsőn. Tudta, hogy a karrierje – így vagy úgy – véget ért.

Nem volt ereje megál ni a nagy hatalmú ember előtt.

Lehajolt, letérdelt, lefeküdt, vége.

Csendben il esztette a zárba a kulcsot, minden másodperc nyereség, amíg nem

kel a felesége arcába néznie.

Az emeletről hangos zene zuhogott le, ahogyan minden korabeli lány, az övé is a
szörnyű multitechno zenét hal gatta.
– Te vagy? – hal otta a felesége hangját a konyhából, aztán már csak a tévé
hangja, „Országos vadászat indult a gimnáziumot megtámadó cigány család
után…” Leült, kabátban, figyelte a tévé vil ogását, egy göndör barna hajú nő
rázta a fürtjeit… „Ez nem szőke volt még reggel?”, gondolta. „Bár lehet, hogy az
egy másik volt…

Úristen, de jólesne egy pohár whisky! Töményen, szemét nélkül.”

Kelemen hazafelé tartott Ardáról, leváltották, negyven órája volt talpon.

Hátul ült a kocsiban, ennyi szolgálat után a szabályzat szerint nem vezethetett, és
most nem is bánta. Semmit nem értett, vagy inkább csak reménykedett abban,
hogy nem érti.

Tudta, hogy helyettese, a hadnagy már megpuhította a főnököket, tudta, hogy

nagyon szeretné ezt az ál ást, és tudta, hogy ha ő csak egyet hibázik is – mondjuk
ebben az ügyben –, meg is kapja.

Nem is tudta, mi fáj inkább: hogy elveszíti a munkáját, hogy elveszíti a barátját,
vagy hogy elveszíti minden il úzióját. Talán az ál ás. A pénz. A tisztelet. Ki ő, ha
nem ez?

Közeledtek Budapesthez, a falura gondolt, a kiterített holttestekre, hal otta a

nyögést, az ordítást, látta a tülekedő

tévéseket, a félrehajított kutyatetemeket, habos, véres pofájukat, és egy pil anatra

látta a jövőt. Aztán előrecsuklott a feje, és elaludt.

A hadnagy maradt még, azt mondta, elintéz egy-két dolgot, és intézett is.

Beszélt a váltás parancsnokával, szomorkodtak egy keveset, barátként

panaszolta, hogy bizony Kelemen már nem a régi. A szimata még éles, de
kicsúszik a kezéből a munka. Neki mint barátnak szörnyű nézni ezt, de hát a
szolgálat nem barátság kérdése. Meg kel ene tartani, persze, meg kel ene, a
kötelékben, de valahogy…

könnyítve a munkán, kisebb felelősség, fene tudja… persze az is lehet, hogy

összeszedi magát. Az lenne a legjobb, mindenkinek, sóhajtott, és ment tovább.
Telefonált, ki tudja, kinek, kezdte elölről, istenem, istenem, de azért mégiscsak a
testület az első, meg a meló, meg az ország biztonsága…
A putrikhoz került, csend, senki, hol vannak ezek, megreccsent egy ág a lába
alatt, összerázkódott, megfordult, elindult a falu központja felé.

Péter, az Antenna4 CPO-ja, információs vezetője csettintett az uj ával.

– Nnnagyon rendben volt! – ál apította meg az imént véget ért híradóról.

Reggeli rettegése mostanra általános szorongássá, gyomorgörcse enyhe égő

érzéssé csendesült.

Megevett persze egy marék gyógyszert, de hát, ahogy aggódó feleségének

fogalmazott: „ez benne van a pakliban”.

Hazamenésre nem is gondolhatott. Bármi történhet még az éj el, meg hát minek
is menne, itt van Anikó, meg itt van a kis gyakornok lány, csont szerelmes a
kicsike, lehet, hogy odaadja magát neki este, értékelés után.

Visszagondolt az időkre, amikor még nem volt saját irodája. A szerkesztőség

sarkába dobta a kabátját, a büfében udvarolt, vécén olvasott újságot… Erről meg
eszébe jutott, hogy akár el is veszítheti azt az irodát, és még annál többet is
veszíthet.

Lelkesen integetett a stúdióból kilépő sztároknak, a hüvelykuj át felmutatva

jelezte, hogy nagyszerű volt, aztán magára húzta az ajtaját és hagyta, hogy
összegörnyessze a fájdalom.

Az Antenna4 elnöke legbizalmasabb embereinek, asszisztensének,

az

Alelnöknek

és

marketingigazgatónak mesélte a reggel történteket.

Elmondta, a miniszterelnök rá akarta venni, hogy ne vegyenek észre semmit egy

lehetséges járványból, ne keltsenek
pánikot,

osszák

meg

egymással

az

információkat, „ne legyen még nagyobb a baj, mint amekkora”, idézte a

politikust.

Fejcsóválva gondolkodott, nem volt biztos benne, hogy megértette, mit is akart
valójában Vass. Alelnöke mosolytalanul közbeszúrta, hogy „amíg ez a tökfej itt
van, bátran ígérheted, hogy mi valamit tényleg nem veszünk észre”.

– Jó ez tökfej! – replikázott az Elnök. – És nem is annyira tökfej. – A másik

kettőre nézett, egy másodpercre összevil ant a három szempár. – Na, jó –
visszakozott –, az tökfej, de nekünk most pont egy tökfej kel .

– Hát, ha tökfej kel , megvan, tökfejebbet nemigen találsz – szólt bele az

asszisztens is.

– Na, jól van, most már van elég! – vetett véget a szel emeskedésnek az Elnök. –
Dolgozzunk is, mert ebből nem élünk meg.

– Akkor? Megál apodtunk? – Mosolytalan kérdés az Alelnöktől.

– Miben? – Mosolytalan válasz az Elnöktől.

– Hát, hogy tökfej.

– Jó már, jó, tökfej. Ez van már hivatalos. Rendben? Jót röhögtek, tökfej, tökfej,
de tudták, hogy kínjukban nevetnek.

Mi ez az egész? Mi lesz velük? Mi lesz mindennel?

A Lázár család, meg az innen-onnan összeszedett komák,

barátok
a

gimnáziumhoz

közeli

játszótér

legsötétebb sarkában gyülekeztek.

Néhányan eltűntek menekülés közben, de a többség dühösen és harcra készen

várt.

Vilmos, a családfő, hatalmas, félelmetes ember, máskor alig szólt, de most csak
ő beszélt, egyedül. A tervet magyarázta, mi jön most, mert jön, amíg elégtételt
nem vesznek, őket le nem ál ítja senki.

Testvérét kereste a szemével, Jánost. Vilmos volt a pöröly, János az ész, a

támadás terve is az övé, a gránátokat is ő szerezte. De János sehol. Elkapták?
Nem látták, hogy valakit is elkaptak volna. Megijedt? A János?

Csak nem… De akkor hol lehet? Hol lehet a János?

Az alezredes megtörölte izzadt homlokát, vál ára vette a zsákját, és elindult a

repülőtér kijárata felé.

Órákkal korábban leszál t a katonai gép, órák óta türelmetlenül várt, amíg
elvégeztek rajta minden létező

vizsgálatot.

Marjai már rég kint volt, fogalma sem volt, hogy miért.

Nem Afganisztánban vannak a kórokozók, gondolta, hanem itt, a Parlamentben,

meg az újságoknál. Őket kel ene vizsgálni, nem engem. Tizenkét órája volt,
akkor kel jelentkeznie a minisztériumban.

Először is hazamegy, lezuhanyozik, aztán majd meglátjuk.

A szülei távol éltek, egy tolnai faluban, nemigen beszéltek egymással, most is
csak éppen jelezte, hogy hazajött, de különösebb érdeklődést nem váltott ki a
hírrel.

Barátnője nem volt, valójában sohasem, nem is vágyott rá, nem is hiányzott.
Számára ez a város légüres tér. Ha nem mehet vissza, rombolni fog…

Hernádi percek óta kereste az ágy alá rúgott zokniját, perceken át cifrázta a
legváltozatosabb káromkodásokat.

Felrúgta az ál ólámpát, nagyokat ütött ököl el a falba – sebészeknek nem

szerencsés –, pedig ő maga döntött úgy a kórházból érkező telefon után, hogy
végképp feladja a pihenést, nem játszik később se Lil ával, vacsorázni sem fog,
hacsak meg nem ál a McDonaldsban, inkább bemegy a munkahelyére.

Valójában csak a frissen műtött betegekről kért tájékoztatást, de másról is kapott.

Folyamatosan érkeznek súlyos influenzás tünetekkel a kórházba, mondta a
belgyógyász, már értesítették a Főigazgatót, aki este tízre összehívott valami
rendkívülit, csodálja is, hogy Hernádinak nem szóltak, majd biztos fognak, de
ennyi már elég volt a doktornak, zokni, káromkodás, nem evés, indulás.

Az ajtóból fordította vissza a fia hangja.

– Elmész?

– El kel …

– Megígérted Lil ának, hogy játszol vele. Azóta várja.

Előbb beszélt Nagyival, neki is mondta, hogy mindjárt játszotok, csak még
fáradt vagy. De mindjárt nem leszel fáradt.

Hernádi valami furcsát érzett, más biztos azt mondaná, összeszorult a szíve,
vagy összefacsarodott, vagy össze nem is tudom, mit csinált, de ő nem mond
ilyet, hiszen nem is érez ilyet. „Na, erre most nincs időm”, gondolja, meglendíti
a karját, mintha integetne, de mégsem, aztán behúzza maga mögött az ajtót.

– Berci, itt vagy? Elmentél? – Hernádi felesége a kanapéra csúsztatja bágyadt

kislányát, és indul az előszoba felé.

– Apád elment? – kérdi a fiát, de már tudja, hogy el, a válasz csak egy vál
rándítás: „elment hát, ha nem törődött vele senki, miért ne ment volna el”.
– Rám haragszol? – Hangjával inkább vádolja, mint kérdezi a fiát. Újabb vál
rándítás: „kire haragudnék”, közli az a vál .

– Nem szereted apát, azért ment el.

Nem kéne, persze hogy nem kéne, de van olyan, hogy elszakad a madzag pont
akkor, amikor nem kéne, és az asszony ordít, sikít, közel jár, hogy üssön is, ha
nem is a gyereket, de magát, sok év tapintata, keserves kussolása, magába

fojtott

zokogása

tör

elő,

vádtűzhányó,

reménytelenségvulkán.

– Majd pont egy kis szarossal fogom megbeszélni, hogy jó-e a házasságom,
igaz? Előbb tanulj meg a vécébe hugyozni, ne mel é, aztán ítélkezzél!

És ömlik belőle, szó, zokogás, szitok, a kisfiú bénultan ál , szája lefelé görbül,
rémült szemével fogódzót keres, valami biztosat, bármit, ami tegnap is volt, ma
is van, holnap is lesz. Mert apa nincs, anya ki tudja, lesz-e, amikor csendesen,
mint az angyal szárnyának suhogása, megszólal Lil a, a hároméves kicsi lány:

– Anya, rosszul vagyok… – Sodródnak ki a hangok a száján, és már fordul is le,

fej el az ágyról, a nő odakap, felfogja, megemeli. A test súlyos, szinte élettelen,
loknis feje hátranyaklik.

– Lil a! – sikítja az asszony. – Kislányom, mi bajod? – Már józanodik. – Add a

telefont! – mondja a fiúnak, tiszta a feje, hisztériának nyoma sincs. – Hívd
apádat! – A gyerek keresi a számot. – A hármast nyomd! – Foglalt. – Próbáld
újra!

Lil a halkan sóhajt, ajka cserepes. – Kérem a hőmérőt? – Marci hozza, ezredszer
hozza. – Hívd újra! – Még mindig foglalt.
– Te jó ég! – Nem is tudta, hogy van ilyen láz. – Gyere, Marci, indulunk, vegyél
kabátot!

– De pont most? – kérdi a gyerek.

– Pont most. Gyere, kisfiam! Vagy meghal a húgod.

– Meghal? – Marci nem érti. De sokszor kívánta, hogy haljon meg. Vagy
legalább költözzön el. A nagyiékhoz például. Azok úgyis csak őt szeretik, akkor
legalább lenne csend egy délutánra, vagy legalább egy pil anatra. De nem, nem
hal, nem költözik, csak visít, sír és bömböl, és mindenki dédelgeti, mert ha az
ember szörnyeteg, akkor már mindenki szereti. Ez Lil a, egy igazi szörnyeteg.
Az anyjára néz, nem, nem viccel, az arcán rémület: Lil a meghal?

Húzza a kabátját, cipőre már nincs idő, papucsban a kocsihoz, csendesen

havazik.

– Hívd apádat!

– Foglalt.

– Jó, nézd… értem, amit mondasz, de erről…

tájékoztatnom kel az Elnököt!

Rákos Károly népegészségügyi miniszter az irodájában járkált, és egy díszpárnát

rugdosott. Percek óta próbálta őt meggyőzni a miniszterelnök, hogy egyelőre kár
lenne zavarni az Elnököt, majd ha biztosat tudnak. Mit is mondhatna neki, hogy
aj aj, meg hűha?

Eleinte barátként, később kifejezetten el enségesen beszélt Rákossal, aki a

mondatot, „szerintem te sem szeretnéd, ha az Elnök mindenről tudomást
szerezne”, kizárólag fenyegetésként tudta értékelni. Annak el enére, hogy
fogalma sem volt, mire céloz Vass.

Célozhatott sok mindenre, célozhatott bármire. Vagy blöffölhetett is. Bár minek
blöffölne, akinek négy ász van a kezében? Mert Vass, a maga kis külön
titkosszolgálatával, mindent tudott, ami a kormányában történik, abban egészen
biztos volt. Hiba lett volna akár a képességeit, akár az elszántságát, akár a
gonoszságát lebecsülni.
Igazi nagypályásnak tartotta a főnökét, magát meg barátainak rendszeresen
„kistáskaként” aposztrofálta. Piti ügyeskedő a nagystílű gengszterek között.

Tudta, hogy ez nem az ő pályája, nem az ő játszmája, nem az ő meccse. Van

verseny, amin egyszerűen nem szabad elindulni. Nyilvánvaló, hogy ez pontosan
ilyen verseny, ahogyan az is, hogy a többiek mind azt gondolják, ennek el enére
elindult.

Vagyis a legrosszabb recept: minden rosszból sok, mindenjóból kevés. Vagy

semmi. Nem nyerhet, és ha nyerne is, mit nyerne, ugyanakkor mindent
elveszíthet. És nincs kifelé út. Csak befelé. Blöffölnie kel , menni előre, mintha
játékos lenne a pályán, mintha figyelembe kel ene venni, mintha számolni kel
ene vele, egy jelölt, egy el enfél, nem is biztos, hogy leszámolunk vele, lehet,
hogy kiegyezünk, lássuk csak, mi az ára…

– Nem tudom. Tényleg nem tudom.

Csend. Mire gondolhat?

A miniszter egy utolsót, egy hatalmasat rúgott a párnába, tompán puffant az

ajtón.

Íme, egy meccs, amin se győzni, se veszíteni nem szabad. Mindkettő halálos
lehet. Vagyis addig tart az élet, amíg tart a meccs. Így aztán hiába is várják, akik
várják – orvosok, mentősök, kórházigazgatók –, hogy megszólaljon a miniszter.

A miniszter néma marad.

Az ország egyre több pontjáról jelentették, hogy a helyzet szokatlan, néhol

egyenesen tarthatatlan. Segítséget kértek, tanácsot, útmutatást, utasítást, de a
válasz elmaradt. Több rendelőbe visszahívták az orvosokat, volt, ahol még a
szabadságon lévőket is berendelték, de nem csökkentek a sorok.

A tünetek ugyanazok: fáradtság, levertség, láz, köhögés, mint egy

influenzajárvány.

A várkonyi kórházban lázadoztak az orvosok. „Több munka, több pénz”,

mondták, amit a főigazgató, a helyi el enzék prominense is támogatott.

Az egyik internetes híradó egyenesen az orvossztrájk lehetőségéről beszélt, ha

nem is azonnal, de az egyik orvost idézve: „közeles távlatban”.

Bár a kormány semmilyen formában nem kommentálta az eseményeket, több

szomszéd ország hivatalosan kért tájékoztatást a magyarországi történésekről.
Amit persze a külügyminiszter provokációnak tartott, és nem is terjesztett a
miniszterelnök elé.

Annál is inkább, mert tudomására jutott, hogy ha elszigetelt jelenségként is, de

más, a határokon túli kórházakban is jelentkeztek betegek, hasonló tünetekkel.

Vagyis megint csak összezár a kisantant, gondolta, és elsül yesztette a dolgot.

Az utcákon szinte folyamatosan szirénáztak a mentők, már ahol voltak mentők.

Az Ál ami Televízió késő esti, közéleti elemző

műsorában „súlyosnak” minősítette a helyzetet, hozzátéve, hogy a kormány

semmilyen formában nem kommentálta azt.

A legnagyobb üzleti alapon ál ó csatorna, ha nem is szakította meg a műsorát, de

a képernyő alján futó feliratban röviden tájékoztatta a nézőit a helyzet
komolyságáról.

– Jó, hogy jön, doki! Itt a vég! – rikkantja a műtősfiú, amikor meglátja a
kórházba belépő Hernádit. Nem is belép, inkább benyomul, betolakszik, egyre
kevésbé szelíden tolva arrébb az embereket.

A betegfelvételi pulttól a forgóajtóig ér a sor. Látott már ilyet, nem is egyszer,

amikor felvételis a kórház, influenza idején. De most nem felvételis. És nincs
influenza.

– Dehogy, dehogy! – mormogja, inkább csak magának. – Dehogy a vég. Ez csak

a kezdet.

Az értekezletig még van idő.

A szobájában leteszi a kabátját, aztán elindul körbe az épületben.

Az emelet csendes, a rendelőknél viszont újabb sorok, hamuszürke,

köhögő,

krákogó,

ziháló,

verejtékező

emberek. Az egyik padon valaki fekszik, többen körülál ják.

„Hozzon valaki vizet!”, kiabál egy idős asszony, de senki nem mozdul, pániknak
nincs nyoma, csendes, fásult, keserű tömeg.

Aki ál , ülne, aki ül, feküdne, mennének haza, órák óta várnak, és ki tudja,
meddig még.

Csak két rendelő van nyitva, az utolsó reggelre jut be, de folyamatosan jönnek,
így aztán mindenki csak percekig utolsó.

Bekopog az egyik ajtón, választ se vár, benyit, fásult, borostás orvos, fülében
sztetoszkóp. Előtte mázsás öregasszony, irdatlan emlői kibontva.

– Most ne köhögjön! – szól ingerülten az orvos, hal hatóan nem először. Az

asszony fuldoklik. – Nem bírok, doktor úr? – mondja.

– Akkor meg nem bírom megvizsgálni.

– Most mért velem veszekszik?

– Nem veszekszem. Dolgozni szeretnék…

– Én meg élni!

– Akkor ne köhögjön! Érti? Ha élni akar. Akkor ne köhögjön!

Hernádi a sarokba húzódik, ráér, ráér, inti az orvosnak, csak folytasd nyugodtan.

Fiatal srác, már dereng neki, hogy nem így képzelte, se a ma estét, se a karriert,
de még csak dereng.

– Jó. Néni! Ezek influenzaszerű tünetek, de nem tipikus influenza – mondja. –

Felöltözhet! Felírok gyógyszert, meg azt

is,

hogy

mit

hányszor

kel

beszedni.

Felöltözhet – ismétli, az asszony nem érti, tényleg nem érti, influenzaszerű, de

nem az… Akkor mi?

– Küldje be a következőt! – szól utána az asszisztens, de nem fogja, látszik, hogy

nem fogja.

Hernádi leül, csak a szemöldökével kérdi, mi ez az egész, a fiatal orvos meg

csak a vál ával meg a széttárt karjával válaszol.

– FTMB.

– FTMB.

Kopogás nélkül nyílik az ajtó.

– Tessék kicsit… jó? – szól oda az orvos a bekukucskáló fejnek.

– Várjak kint? – kérdi a fej.

– Tessék már egy percet… jó?

Halkan csukódik az ajtó, a két orvos egymásra néz, azzal a tipikus, őszinte
„fingomnincsmileszebből” nézéssel.

– Hányan voltak eddig? – kérdi a fiút.

– Vagy ötvenen – hangzik a válasz. Kis keresgélés a papírok közt, számolás. –

Harmincnégyen – javítja ki magát. – Csak harmincnégyen, de az is… De az is –
ismétli, az öregebb kol éga hangján.

– És? Hogy bírod?

– Nem gond. Túl leszünk.

Hát ebben Hernádi egyáltalán nem biztos. Sem abban, hogy nem gond, sem
abban, hogy túl lesznek.

Jó munkát kíván, aztán indul tovább, a folyosón új emberek, a portás szentségei,

a felvételis türelmét vesztve sziszeg, „ne tessék az arcomba fújtatni!”, sikítja
hisztérikus hangon.

„Hát ez nem az apokalipszis”, gondolja Hernádi, „de nagyon közelít”.

– Ez a rohadt nátha, csil agom – nyögött nagyot faluhangulatú, emeletes,

városszéli házának konyhájában a várkonyi és országos kormánypárti politikus,
Réz. – Ez a rohadt nátha. Ezt jól bekaptam.

– Mer' mindég meztelen lábbal járkálsz, még ki is, a kertbe! – sivította a

szomszéd szobából a felesége, aki az orvos előtt, mások előtt, bárki előtt
szívesen eljátszotta, hogy haj, de nagyon aggódik az uráért, haj, de nagyon a
felesége.

Pedig nem volt ő már felesége a férjének sok éve.

Mosott rá, főzött rá, de csak hogy lássák. Ahova viszont nem lát be a szomszéd,
ott nem is ügyelt a látszatra sem.

Pedig szerette a jót, csak éppen máshol szerette.

Mondjuk úgy: mindenhol szerette, ahol megadták neki. Az egész város tudta, a
férje is tudta, csak ő nem tudta, hogy mindenki tudja, így aztán felszegett fej el
jött, ment, semmit nem érzett az egészből. Várkony meg lassan a mosolygásba is
belefáradt. Ha így, hát így, mondták, ez se minekünk fáj.

De most tényleg beteg volt az a szegény ember.

– Hagyja már az urát, Rózsika! – szólt át a családi orvos, akit már az ágyából
rángattak ki. Apró, szikár, iszákos ember, orrára csúszó szemüveggel, nagy lógó
fül el, meg a füléből kilógó bozontos fekete szőrpamaccsal. – Nem ő

tehet róla! Benne van ez most a levegőben, nem tetszik nézni tévét?

– Van is nekem arra időm! – mondja az asszony, amikor belép, kezében az üveg
pálinkával. – Tévét nézni, persze!

Színházba ne járjak, doktor úr? Meg moziba?

Aztán elhal gat, amikor a tekintete megpihen a beteg politikus arcán.

Nem is szürke, hamuszürke. A szeme nem beesett, talán nincs is. A köhögés meg
olyan mélyről jön, ahonnan nem szokott. Pedig Réz nagy dohányos, „nagy
cigista”, ahogy magát nevezi, nem új dolog neki a köhögés.

– Na? – mondja az asszony. – Megmaradunk, doktor úr?

– Megmaradunk, Rózsika. De most… hogy is mondjam maguknak… nem

tudnám az urát jó szívvel elengedni munkába, meg ki tudja, hova.

– Na, az pont jó lesz! – vágja rá az asszony. – Mer' úgyis agyonhajtja magát,

nem baj az, ha pihen cseppet.

Szó, szó, szó, beszél a nő, beszél az orvos, csak Réz nem beszél, zihálva szedi a
levegőt, aztán már nem is szedi, küzd érte, jön a köhögés, eltartja a szájától a
zsebkendőt, piros.

– Most aztán – riad meg az orvos –, ennek a fele se tréfa. Hol a telefon, Rózsika?

– Csak tán nem mentőt hív? – kérdi az asszony, de az utolsó szó már rémülten
felfele kunkorodik, ahogy látja a férfit lassan előrecsúszni, már nem is szó az,
inkább sikoltás. – János, mi lelt?

De János nem felel, lassan csúszik lefele a székről, ketten próbálják felfogni, de
túl nagy a súly.

– Fogja, Rózsika! – nyögi az orvos. – Hívom őket, de az legalább tíz perc, mire
ideér a mentő.
Az Antenna4

televízió

elnöki

tárgyalójában

az

információs csoport vezetője és az Alelnök ültek, beszélgetésükbe telefonon

kapcsolódott be a cég elnöke.

Péter a kel eténél kissé hosszabban vázolta a helyzetet, az Alelnök kétszer is

közbeszólt, hogy fogja rövidebbre.

Péter mindkétszer elveszítette a fonalat, így újabb értékes percek vesztek oda, az
Alelnök elhatározta, lesz, ami lesz, inkább kivárja a szörnyű dadogást, hamarabb
szabadul.

Aztán az elvesztette a türelmét.

– Akkor most mit javasolsz? A vagy B? – kérdezte, de választ nem kapott.

– Ez is, az is… – kezdte Péter, de ez már sok volt.

– Jó – mondta a nagy hatalmú televíziós a telefon túloldalán. – Döntöttem.

Ahogy boldogult atyamesterem szokta mondani: akkor most azonnal várunk.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Péter, talán kicsit több türelemmel és szelídséggel a
hangjában, mint amit a helyzet megengedett volna.

– Úgy, hogy várunk. Nem csinálunk semmit.

– Jó döntés! – mondta Péter. – Határozottan egyetértek.

– Az anyám valagát! – sóhajtott Hernádi, de pont úgy sóhajtott, pont olyan pil
anatban, hogy mindenki hal otta.

– Problémája van a főorvos úrnak? – kérdezte a főigazgató, akit meglepett az

értekezletre betoppanó
„sztárdoki”, ahogy nemegyszer gúnyosan nevezte. Nem hívta

ugyanis,

és

szándékkal

nem

hívta

„válságtanácskozásra”.

Nem egyszer, nem kétszer hal otta már, hogy amit Hernádi ebben az életben
igazán akar, az semmi más, csak az ő ál ása, így aztán mindent elkövetett, hogy
soha ketten együtt ne méredzkedjenek, ne legyen a vetélytársnak lehetősége
bizonyítani semmit.

Tudta, hogy jó orvos, de azt is gondolta, hogy nagy barom.

Pedig tévedett.

Nem abban, hogy nagy barom, az végül is megítélés kérdése, hanem abban,
hogy mit akar Hernádi. Mert az igazság az, hogy nem akart az semmit, végképp
nem akart igazgató lenni. Nyugalmat akart, meg „sok éhes szájat, amit be kel
tömni”, hogy őt idézzük, tőle is a legordenárébbat.

– Bocs! – lökte oda, mint aki nem figyel, és nem is nagyon érdekli, ami körülötte
történik. Ami nagyjából igaz is volt.

Nem tartotta operatív embernek a főnökét, egészen pontosan egy lehetetlen

balfasznak tartotta, holott – és ez világos volt számára – most cselekedni kel .

De ami az értekezleten történt, az minden volt, csak nem cselekvés.

Volt hajbókolás, önigazolás, csesztetés, kávéivás, sóhajtozás, de cselekvés nem.

A gazdasági igazgató például ragaszkodott hozzá, hogy már reggel forduljanak a

kormányhoz, és tartsanak igényt egy

nagyobb

összegre

az

annyiszor

emlegetett

tartalékalapból, a krízisalapból, ahogy másképpen hívták, mert hát mi ez, ha nem

krízis.

Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy az orvosok ne is számítsanak túlórapénzre,

hacsak nem akarják az intézményt kivérezve, bezárt kapukkal látni.

A műszaki igazgató felhívta a figyelmet, hogy a hármas és a négyes rendelőben

másnap „teljes körű műszaki átvilágításnak” kel kezdődnie, és bár „nyilván
vannak fontosabb szempontok is”, de az „ál agmegóvás” sem elhanyagolható.

A főigazgató megköszönte a hozzászólásokat, és éppen

„elengedhetetlenül fontosnak” nevezte, hogy „minden körülményt

megvizsgáljanak”, amikor Hernádi profán, sőt talán nem túlzunk, ha azt ál ítjuk:
provokatív módon megzavarta:

– Bocs! Nem találom a telefonomat.

– Ez igazán súlyos probléma. Nyilván háttérbe szorítja mindazokat, melyekről

eddig beszéltünk. Ugye, kol éga?

– Bekaphatod! – mondta a sebész, és a mel ette ülő

személyzeti igazgatóhoz fordult, hogy elkérje a mobilját.

– Mit mondott, kol éga? Nem hal ottam jól. – A főigazgató elkövette azt a hibát,
hogy visszakérdezett.

– Azt mondtam, hogy bekaphatod! – És a mel ette ülőhöz fordulva folytatta: –

Add már ide azt a szart, légy szíves!

– Hernádi főorvos úr, felszólítom, hogy távozzék az értekezletről! Azonnal

menjen ki!

– Nem vagyunk az oviban, nem veszitek észre, hogy baj van? A főigazgató
felemelte a hangját.

– Kol éga! Azonnal távozzon!

Hernádi körülnézett. Ennyire kínos, ennyire lehetetlen helyzet nem fordult még
elő ebben a kórházban, pedig…

Volt, aki az asztalt nézte, volt, aki a mobilján kopogott, csak a belgyógyász
osztályvezető bámult kihívóan hol az egyik, hol a másik bajvívóra.

Neki pont ez, pont így kel ett, hul jon csak mindkettő, neki éppen volt egy remek
jelöltje a kórházigazgatói posztra, ha megüresedne, esetleg. Saját maga.

Hernádi lassan hátratolta a széket, összeszedte a holmiját, és kisétált a teremből.

Még azt sem volt ideje végiggondolni, mit hagyott odabenn, és mi vár rá ezek
után idekinn, amikor hozzálépett a főnök titkárnője.

– Főorvos úr! A felesége kereste. Többször. Azt mondta, nem éri el a mobilján.
Nagyon sírt. Szerintem hívja vissza!

– Nem adta meg a számát? A titkárnő zavartan nézett.

Évek óta takarított a főnöke után, akit még csak nem is szeretett, nem is tisztelt,
egy semmirekel ő, haszontalan pukkancsnak tartotta, évek óta hal gatta a
sületlenségeit, a hencegését, a gyenge vicceit, a hangos röhögését. Évek óta
dolgozott helyette, cserébe viselte a fölényeskedést, a hímsovén kandumát,
viselte, hogy mindent elfelejt, a kínosabbnál kínosabb pil anatokat, hal otta az
emberi butaság,

figyelmetlenség,

tunyaság
minden

megnyilvánulását… De ilyet még életében nem hal ott.

– Úgy érti, hogy a felesége nem adta-e meg a számát?

Nem tudja a felesége számát?

Hernádinak nem volt kedve elmagyarázni, hogy elhagyta a mobilját, és igen,

nem tudja a számot, hiszen ott van a telefonban, csak megnyomja a kettest, és ott
van, nem volt kedve magyarázni semmit, nem volt kedve megfelelni senkinek.

– Kapd be te is! – mondta a titkárnőnek, aki ezt végképp nem érdemelte, és akit
mel esleg nem tegezett soha.

Aztán kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.

A szervezők fejében megfordult, hogy lemondják a Sportcsarnokba hirdetett

GOA-afterpartit, de túlságosan sok jegy fogyott, és túlságosan sok pénzt
költöttek már, így arra a döntésre jutottak, hogy: nincs járvány.

Az országban minden intézmény maga döntött, az iskolák, a kórházak, mozik,

színházak, hivatalok, ha akartak, bezártak, ha akartak, nem. Ebből következően
aztán az önkormányzat iskolái, óvodái, az ál ami hivatalok, intézmények jelentős
része zárva maradt, a magánkézben lévő cégek azonban dolgoztak tovább.

A csarnok bérleti díja, a fel épő – ahogy hívták őket – technomágusok gázsija, a
sok-sok biztonsági intézkedés, nem beszélve a háttérben beszerzett hatalmas
mennyiségű drogról, melyet éppen a partin akartak értékesíteni, olyan
költségekbe sodorta őket, melyek nagyjából a cég végét jelentették volna. És
akkor: agyő, haszon, agyő, iroda, agyő, jövő…

Gyülekeztek az emberek, tizenéves fiatalok többnyire, színes kábátokban, kötött

sapkában, raszta haj al, hátizsákkal, bágyadtan a hajnali buliktól, és várva a
következő pil anatot, ami felpörgeti őket.

Tíz-tizenkétezer embert vártak, a jegyek többnyire el is fogytak, a raktárak

polcain sok hektónyi ásványvíz, tonnányi perec, szendvics, pogácsa – úgy
számoltak, hogy tizenegyre megtelik a színes drapériákkal, molinókkal
feldíszített csarnok, négy körül pedig már a pénzüket számolják.
Nemoda pénzügyminiszter lánya, a minden technozene iránt fogékony Ági is
egy másik buliból érkezett, bár láthatóan fogalma sem volt, hova.

Pupil ái hatalmasra tágultak, piros szeme folyamatosan könnyezett, mint aki apja
egyhavi fizetését költötte egyetlen éj el arra, hogy maradéktalanul jól érezze
magát.

Pedig nem akárki volt az apja, és nem akármennyi a fizetése. A különböző

titkosszolgálatok persze pontosan tudták, hogy mit csinál hétvégén a lány, így
aztán mindenki tudta, akinek tudnia kel ett, ketten nem tudták csak. Az
édesanyja

és

az

édesapja,

Magyarország

pénzügyminisztere.

Persze a titkosszolgálatok miniszterének azonnal, hivatalból el kel ett volna

járnia, hiszen így a politikus könnyedén zsarolható, de nem járt el, ahogyan nem
is leplezte le a titkot a szülők előtt. Megtartotta magának, meg azoknak, akik
még tudták, hiszen a titok, ha leleplezik, nem titok többé, vagyis addig van
fegyver a kezükben, amíg ki nem tudódik. Nemodának persze fogalma sem volt,
hogy bárki eljátszadozhatna vele, valójában bárki bármit tehetne vele, fogalma
sem volt, hogy a vékony szál, ami ingatag karrierjét még tartja – ha tartja –,
bármikor elszakadhat, elszakíthatja bárki.

Boldog

tudatlanságban

élt

a
Hajnal-féle

afférig – abban a hitben, hogy mégiscsak valaki ebben az országban. Hát igen.
Valaki. Valaki, aki soha nem akart volna lenni. És senki más se akarna az lenni,
ha ismerné a tényeket. Halott ember, aki csak azért él még, mert senki nem tudja,
valójában mennyit tud. És miről.

Ági boldog révületben támolygott be a Csarnok kapuján, barátai val anak,

hátának, fejének támaszkodva.

– A seggembe nem akarsz belenézni? – kérdezte a kopasz, szikár biztonsági őrt,

aki éppen a táskáját kutatta át. A társaságbéli fiúk, akik maguk is egy másik
világra szívták magukat az elmúlt tíz órában, sűrűn elnézést kértek az őrtől, aki
nagylelkűen intett nekik, hogy menjenek.

Hosszú ideje már a legdivatosabb küzdősport, a siken követőit hívták őrnek az

ilyen, átlagnál veszélyesebbnek ítélt eseményekre, azét a harci technikáét,
melyet kifejezetten gyilkolásra fejlesztettek.

A sikenesek többször is verekedésbe kerültek eleinte, ahogyan más biztonsági

őrök, de ezek a verekedések rendszerint extrém sérüléssel vagy halál al
végződtek.

A bíróságok pedig, melyek újabban már a legritkább esetben léptek fel azok el
en, akik a rendet képviselték, sorozatosan felmentették a megvádolt sikeneseket.
Így aztán senkinek nem volt kedve uj at húzni velük.

Nemoda lánya sem tette volna, ha tudatában van, hogy mit csinál. Vagy
tudatában lett volna bárminek.

Belül, a küzdőtéren és a széksorok között is ezrek ugráltak, bil egtek,

vonaglottak már, ki-ki aszerint, mennyire volt rázós az éjszaka.
Dobhártyarepesztő volt a zaj, a Hol andiából érkező „Dj GOA Constructor”
stílusa ez, gyors zene, követhetetlen ritmus, rettenetes hangerő. Ő ál t ott a
pultnál, ő keverte a zenét, vörösre festett rasztás haja, híres citromsárga zakója
száz méterről is elárulta, hogy ő az, vagyis a legnagyobb.

Ági és barátai kiszédelegtek a folyosóra, egyikük ásványvízre invitálta a

társaságot, meg anyagot is szerezni kel ett, valahol a vécé környékén lehetnek a
fiúk, azt mondták legalábbis, de melyik vécé, van itt budi több tucat.
Odébb, nagy kifeszített „GOA a természetért” molinó alatt vízipipázó, félig ülő,
félig fekvő, félig éber, félig alvó tinédzserek hal gattak előadást a „GOA-
filozófiáról”, a

„GOA-életmódról”, általában a „GOA tanításairól”.

– És nektek tudnotok kel , hogy mi a GOA, és mi nem a GOA. Tudnotok kel ,

hogy miért vagytok itt. Értenetek kel , hogy feloldódásunk a zenében nem
egyszerűen a természet ajándéka, de isteni adomány. Ezzel a szívetekben kel
élnetek és terjesztenetek a GOA eszményeit, a szépséget, a zenét, az anyagot,
ami közelebb hoz a zene lényegéhez, béke legyen veletek!

A magas, vagy inkább hórihorgas, szemüveges, majdnem kopasz fiú el épett a

mikrofontól, és dedikálni kezdte „GOA-nemzedék” című könyvét.

Sorba éppen nem ál tak érte, de eladott néhány darabot.

– Ők lesznek azok – mondta Ági társaságának egyik tagja a hal gatóságban ülők
egy kisebb csoportjára mutatva. – Ők az anyagosok.

De

hogy

valóban

ők-e,

arra

csak

abból

következtethettek volna, hogy szinte abban a pil anatban eltűntek a közelből,

amikor Ági váratlanul, mint a cirkuszi sátor, ami alól kirántották a cövekeket,
összeesett. Ha észrevették volna. De az első pil anatban, amíg az ösztöneik
irányították őket, csak Ágival foglalkoztak, a másodikban, amikor már az agyuk,
csak a meneküléssel.
Tudták, hogy pil anatokon belül itt lesz a biztonsági szolgálat, és az nem lesz
vidám.

Az ilyen eseményeken, ahol a szervezők maguk árulták a szereket, kíméletlenül

elbántak a túladagolókkal. Nem kérdeztek, már hívták is a mentőket és a
rendőröket, mutatván

kivételesen

erős

szándékukat

az

együttműködésre.

Most is megérkeztek, még látták, ahogy felszívódik a társaság, de nem keresték

őket, sosem bántották a potenciális vevőket. De itt, ez a kis béka, ez már nem
vesz semmit, ma biztosan nem, tőlük biztosan nem, úgyhogy pusztulhat, vigye a
rendőrség, csapjon le rá a törvény teljes szigorával. Kis drogpatkány, aki
beszennyezi a GOA tiszta eszményét.

Megragadták a két karjánál fogva, és mint egy mosórongyot, húzták végig a

bejárathoz.

Ott már várta őket a mentő és két rendőr, de az orvos rá se nézett, csak intett,
hogy tegyék a hordágyra, és már gurították is, vitték is. Nem látták többé. És ő
sem látott többé senkit.

Úgy halt meg a kórházba érkezés után, hogy nem tért magához, egyetlen pil
anatra sem. Papírjait nem találták meg, csak később, az orvosok az élőkkel
foglalkoztak, letakarták és az épület hátuljába vitték, egy ápoló és két jegyzetelő
rendőr társaságában.

Csak amikor a lakáshoz ért, csak amikor már fordult a zár, csak amikor látta,
hogy égnek a lámpák, de nincs otthon senki, akkor jutott eszébe a felesége, meg
az elveszett telefonja, meg a felesége számtalan hívása.

Aki látta a kórházi tárgyalóból kijövet, nem hitte el. Ez Hernádi? A flegma, a
szarkasztikus, a felsőbbrendű? Ez a dühtől ázott, remegő, csapkodó hisztérika?

A hír, hogy kihajította őt az értekezletről a Főigazgató, hamarabb ért a

földszintre, mint ő maga, pedig sebesen, kettesével vette a lépcsőket, a szobájába
se ment vissza, a portásnak se köszönt, pedig neki azért csak oda-odavakkantott
általában, amikor elhagyta az épületet.

De most nem.

Úgy dörrent ki, mint aki vissza se jön, mint aki örökre szánja az elmenést, búcsú
nélkül, haraggal. Mint aki egyszer majd visszajön persze, de akkor nagy hadak
élén, földig rombolja, felgyújtja az épületet, sóval beveti a helyét.

Néztek utána, „na, ez se lesz már hülye”, sóhajtott a portás, de persze csak hal
ótávolságon túl, akkor is csak csendben, magának, még visszajut, még fülibe
súgják, akkor aztán lesz nemulass, a Főorvos úr nem egy békés jószág…

Pedig

az.

Volt.

Békés

jószág.

Az

autóban

megnyugodott, már amennyire, jobb is így, gondolta, bukjon csak bele, vén tetű,
vagy oldja meg, ha tudja.

Ő megy haza, aztán meglátjuk, holnap ki mire jut.

Utána meg már az ajtó, a zár, a vil any, a senki…

Ezek meg? – sóhajtott magában, legalább annyira megkönnyebbülve, mint

amennyire kíváncsian. Kereste a felesége, valóban kereste, azt szokta, ha Lil a
beteg, de sírt is, azt nem szokta, még akkor sem, ha Lil a beteg. Mi a fene?
Üzenet sehol. Marci cipője az ajtóban. Eszébe jutott kedvenc nyomozója,
Columbo, neki is egy mondata: mit jelent egy magányos szög a falban? Egy
hiányzó képet…

Igen. Vagyis Marci meglévő cipője a hiányzó Marcit jelenti.

Elunta a nyomozást, lehuppant a kanapéra, bekapcsolta a tévét. A cigányokat

mutatták, persze, meg a kórházi sorokat, nini, ez a Központi Kórház, a csudába,
ez meg a Főigazgató. Felhangosította, de az első mondatokról így is lemaradt.

– …egyelőre nincs ok ijedségre, bár meg kel jegyeznem, hogy a kórház szűkös
forrásai kiapadófélben vannak, így a betegel átás folyamatossága veszélybe
kerülhet, amennyiben nem jutunk gyors kormányzati segítséghez.

Azt már a szoprán hangú férfi riporter tette hozzá, hogy a szakszervezetek
szerint a legkeményebb kényszerítő

eszközök is napirendre kerülhetnek, ha nem javul a helyzet.

Levette a hangot, tekintete az üzenetrögzítőre tévedt.

Pirosan vil ogott. Csak logikával következtette ki, hogy ez jelenthet valamit. Ha
belegondolt, még soha életében nem nyúlt a szerkezethez.

Mi lehet a „valami” egy üzenetrögzítőn? Ismét Columbóra gondolt, bár ez

inkább micimackós volt. Az üzenetrögzítőn a „valami” csakis egy üzenet lehet.
Megnyomta a vil ogó gombot, és a géphang után a felesége hangját hal otta.

– Berci, nincs több ötletem, nem érlek el. Hátha így. Lil a rosszul lett. Negyven
fok felett van a láza. Elájult. Velem van Marci is. Itt vagyunk a Lendvay utcai
kórházban. Gyere, nagyon kérlek!… Bí í í í .

Bassza meg! Öltözhet fel. Egy újabb hisztéria, nincs annak a gyereknek semmi
baja. Ez volt az első gondolat.

Ahogy mindig. „Mindig” ez volt az utolsó gondolat is, vagyis az egyetlen. De

most volt második.

Magára kapta a kabátot, futva indult az autó felé.

Amikor jött, örült, az utca végén egész jó parkolót kapott.

De most nagyon távolinak tűnt az autó.

Február 22., hétfő hajnalban,

reggel és délelőtt

Hogy az éjszakai támadássorozatból mennyi volt szervezett, mennyi spontán,

hogy mennyihez volt köze a Vezérnek és embereinek, mennyi volt személyes és
régen várt bosszú, hányszor és hol ütöttek vissza a cigányok, nem tudja senki, és
nem is vizsgálta senki.

A következő napok szenvedései elhomályosították ezét az első napét, az sem

derült ki soha, hányan haltak, sebesültek meg, kik ők, kik a bűnösök.

Nem derült ki semmi. És nem is fog. Nincs is, aki vizsgálja, nincs is mit
vizsgáljon.

Aznap

éjszaka

lángra

lobbant

Magyarország,

támadások itt is, ott is, gyújtogatás itt is, ott is, késelés, agyonverés, egy nógrádi
falunál még rendőrsortűz is volt.

És soha nem akart vége lenni annak az éjszakának.

Abban, hogy bosszút kel ál ni a cigányokon, akik a fertőzést

nemzetre

hozták,
majdnem

mindenki

egyetértett, de abban, hogy ennek ennyire erőszakosan kel -e történnie, már

távolról sem.

Reggelre tökéletesen hangnemet váltott a média is. Míg tegnap megpróbáltak

tudomást sem venni a történtekről, a hajnali

híradók,

elektronikus

újságok,

mobil

kommunikátorokra továbbított egyszerűbb hírműsorok valamennyien gyilkos

járványról, polgárháborús ál apotokról beszéltek. Jól ehet a járványnak nem volt
még egyetlen áldozata sem. Il etve volt, csak éppen az újságok nem tudtak róla.

Valójában senki nem tudott róla. Sejteni is csak egy ember sejtette: a Központi
Kórház nagy tekintélyű és nagytermészetű sebész főorvosa, Hernádi Bertalan. Őt
meg akkor már pont ez érdekelte legkevésbé.

A kora reggeli fagyban emberek ezrei vártak vonatra, buszra, ezrek és tízezrek
késtek el. Rendszertelenül járt a metró, ami maga újabb és újabb fennakadásokat
okozott.

Már nem is a kórházakban, de sok helyen a kórházak előtt ál t a sor, több

közintézmény nem nyitott ki, a reggeli műsorokban

orvosok,

egészségügyi

szakemberek

beszéltek – jórészt összevissza –, az egyik máris kialakuló pusztító

világjárványról, a másik könnyű lefolyású esetekről, hisztériáról,
hisztériakeltésről.

Az éjszakai kergetőzéstől kimerült, véres, sáros, elcsigázott Lázár família a

parkoló körül gyülekezett, a megbeszélés szerint.

Éjszaka többször is szétszakadtak, amint menekültek, vagy éppen üldöztek

valakit, az eredeti haditerv régen füstté vált. A megbeszélt helyeken, a
megbeszélt időpontokban volt, aki megjelent, volt, aki elmaradt, óráról órára
fogyott a csapat.

Aki pedig előkerült, egyre súlyosabb sérülésekkel került elő. Egyiküket, az

Ardával szomszédos faluban lakó kamasz fiút éppen akkor kapta el egy csapat
bakancsos, amikor a bérház falára vizelt. Basebal ütővel arcon vágták, amint
éppen fordult feléjük, az összecsukló fiút pedig addig rúgták, amíg mozgott.
Amíg levegőt vett. Nem indulatból, inkább kötelességérzetből csinálták.

Akkurátusan megvizsgálták, hogy él-e még, és csak akkor mentek tovább

vadászni, amikor meggyőződtek, hogy nem. De ott a sarkon belebotlottak a
család egy nagyobb

csoportjába,

és

egyiküknek

már

akkor

elmetszették a nyakát szamurájkarddal, amikor még rá sem eszmélt, hogy az

előtte ál ók kicsodák.

Így aztán a négy bomberdzsekis, karszalagos menekülő

magyar levente csak visszafelé sandítva látta, ahogy a cigányok elégtételt

vesznek a halotton olyan barbár módon, olyan kegyetlenséggel, amit leírni alig
lehet, végignézni meg egyáltalán nem.

Lázár Jánosnak pedig végképp nyoma veszett. Ahogy gyűltek a téren, ahogy
fogyott a levegő, megtört az indulat, és helyébe a végletekig való kimerültség
lépett, úgy csendesedett a társaság.

Ahogy fogyott ki az adrenalin az erekből, úgy kezdték számba venni a

veszteségeket. Rögtön az elején az a néhány frontos, aki nem buszokba szál t a
rendőrök védelme alatt, hanem elindult a mel ékutcákba, mintha csak
hazamenne, de persze vadászni vágyott, cigányvért inni, késekkel, botokkal
támadta meg a szétszóródott, rájuk leső

romákat.

Hamar felborult a rend, ha volt is szándék, minden ésszel alkotott tervet

felváltott az ölni vágyás, a gyilkos szenvedély, a bosszú szomja.

Többen voltak a cigányok, de a nácik képzettebbek, kipróbált, edzett harcosok

mind, feltüzelve az elmúlt órák magasztos élményei által, a beszedett gyorsítók
által, de hideg fej el, felkészülten – ölni akartak.

Irtani, nem verekedni, dühöt levezetni, büszkeséget gyógyítani.

De a halál elkerülte a cigányokat, vágott, szúrt, ütött sebekkel

tértek

vissza,

meg

egy

holttesttel:

az

agyonrugdosott fiúéval. Csak a János nem volt sehol.

Végigkérdezte a Vilmos a családot, de nem tudott senki semmit, amikor a

gránátot eldobta, akkor látták utoljára.

– Visszamegyünk érte! – jelenti be a családfő, és indul, a többiek nézik, erre nem

számítottak. Oda? Vissza?
Fényes nappal? Minden tele rendőrrel, meg az árulkodó nyomokkal, akit ott
megfognak és cigány, az nem szabadul, úgy lehet, soha többé.

De ha menni kel , menni kel . Feltápászkodnak, kísérik a családfőt, az se

kérdezte soha, kel -e segítség, csak segített, hát most segíteni kel neki.

Vagy húsz ázott-véres-tépett cigány indult a gimnázium felé, elhúzódtak tőlük a

hajnali munkába indulók, volt, aki ki is köpött rájuk, de választ nem kapott, még
egy nézést se, más dolga volt most a Lázár családnak.

Aki jött szembe, tudta, mi történt éjszaka, velük is, az országgal is, csak ők nem
tudtak semmit.

Már egészen a gimnázium közelében jártak, tovább a nyüzsgés miatt nemigen

mehettek volna, amikor az egyik kapualjban, kukák közt, kutyaszarban,
meglátták a Jánost.

Félig feküdt, félig ült, arca, inge csupa vér, bár sérülést nem láttak rajta sehol.

Szürke arcán szürke száj, nyitva, mint aki zihál… De nem zihált. Halott volt.

„Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!

fiatal

Negyedik

Magyar

Köztársaság

rövid

történetének legsúlyosabb válságát éli.

Az

ezeréves
magyar

haza

történetének

egyik

legsúlyosabb válsága elé néz, ha nem kap segítséget, és ha nem próbál meg
segíteni magán.

De honfitársaim! Azt se felejtsük el, hogy az egész emberi civilizációt, az egész

emberi fajt veszély fenyegeti, a természet új támadása, az ember új, minden
eddiginél nagyobb megpróbáltatása…”

– Ál j! Gyerekek, ál jatok le, a kurva életbe! – A televíziós rendező a kol égáinak

szánta a mondatot, de annyira hangos volt, hogy mindenki hal otta.

– Faszomba már, hogy megint késik a varió! Döme, indulj már be időben,
nagyon szépen kérlek! Tényleg akkora feladat ez?

Az Elnök az asztalra fektette a papírt, levette a szemüvegét, és megtörölte.

Sminkes, fodrász, öltöztető ugrott hozzá, púdereztek, fésültek, nyakkendőt

igazítottak.

– Fésületlen, amit mondok? – kérdezte tréfásan a fodrászra pil antva, kuncogott

keveset, majd meg is toldotta. – Fésületlenség? Vagy egyszerűen csak:
sületlenség? – A Titkár nagyot nevetett a jópofa szóviccen.

– Istenem, Elnök úr, hogy te még a legdrámaibb pil anatban sem veszíted el a jó
kedélyedet! – göcögte.

– Hát igen, ez igaz, de hát én már csak ilyen vagyok…

– Figyelem! Felvétel, ha az Elnök úr is kész van.

– Hát én teljesen kész vagyok…

Ezen már a kíséret többi tagja is elmosolyodott, főleg azok, akik a stúdió első
traktusában, a fényben ál tak, így feltételezhették, hogy látják őket.
– Ez nagyon szuper funny! – vicsorgott a sminkes lány, számtalan csil ogó
pirszingje alól, felül, közül. – Az Elnök úron be kel szarni!

Bocsánat,

bocsánat,

Elnök

úr,

egyetlen

percecskére…

Titkár

stáb

tagjaihoz

fordult. – Bocsánat, szólnának az elnök úrnak… úgy értem, az önök elnök

urának… úgy értem, Pápai úrnak, hogy beszélnék vele néhány szót?

– Nem láttátok Pápait? – kérdi valaki. – Szóljatok már neki!

Megál unk!

hal atszik
a

rendező

hangja

ismét. – Valami gáz van. Honnan tudjam? – zeng a levetett fülhal gatókban, a
Titkár pedig karon fogva félrehúzza az Ál ami Televízió időközben megjelent
elnökét, és a fülébe súgja:

– Elnök úr! Ez Magyarország történetének egyik legfontosabb pil anata. Mint

tudja, úgy döntöttünk, hogy az ál amelnök tévébeszédet intéz a lakossághoz.
Mint tudja, ezt a beszédet önök rögzítik, és az összes komoly televízió és
internetes újság lejátssza. Ezt mind tudja, ugye?

Az Ál ami Tévé elnöke, aki rettegett minden politikustól, minden gazdag

embertől, minden tévéstől – többek közt éppen ezért lett elnök –, de rettegett a
saját feleségétől, még talán a kutyájától is, aki rettegett mindentől és
mindenkitől, és aki nemcsak stratégiává, de életelvvé avatta a rettegést, az apró
Titkárt kis seggdugasznak tartotta, olykor nagy bátran – ha senki nem hal otta a
barátain kívül – még nevezte is, a tévéelnök tehát kihúzta magát, és válasz
helyett bólintott egyet.

– Tudja, remek! Akkor lesz szíves megmondani ennek a tévés vircsaftnak, hogy
dolgozzanak fegyelmezettebben?

Az Elnök úr ideje nem játék, de ha már nem dolgoznak, legalább az ordenáré

trágárságaiktól kíméljék meg. Az Elnök úr hívő, katolikus ember, akit sértenek
az efféle alantas emberi megnyilatkozások.

– Jól van már! Ne lovalja bele magát ennyire, rendben lesz minden.

– Köszönöm. Elnök úr, Elnök úr – fordult az asztal felé –, folytathatjuk? Mehet a

súgógép?

– Elejétől? – kérdezte az ország első embere, majd a rendező válasza után

(„nehéz lenne kötni, uram”) kissé sértődötten olvasni kezdett.

– Honfitársaim! Barátaim!
Az eseményeket kívülről, az üvegfalon túlról figyelő

televíziósok nem értették, mire megy ki a beszéd. Azt tudták, hogy valami
járvány van, mindenki tüsszög, a kórházak tele, azt is hal ották, hogy kutyákra is
veszélyes, meg hogy valami cigányok csinálták.

Hitték is meg nem is, hogy komoly a dolog, annak meg, hogy éjszaka móresre
tanítottak néhány mohikánt, inkább örültek, mint hogy különösképpen aggódtak
volna miatta.

Az Elnök megjelenése, komoly arca, a beszéd hangütése valahogy összezavarta

őket.

Nem mintha elhittek volna bármit is egy politikusnak.

Vagy bárkinek. Ó, ezen már régen túl voltak. Ha valaki bejelentett valamit,
tudták, hogy vagy úgy lesz, vagy nem.

Vagy másként. Vagy sehogy.

A Harmadik Köztársaság bukása óta nem volt megvetettebb ember, mint a

politikus. Legfeljebb a tévés…

A beszéd lassan véget ért.

Aki érteni vélte a helyzetet, most elbizonytalanodott. Aki úgy érezte, keveset ért,
most már tudta, hogy nem ért semmit.

„Nemzeti összefogás”, „összefogódzkodás”, „kart karba vetés”, „közös kiál ás”

volt a szövegben sok.

Konkrétum, hogy mit kel ene tenni, és mit nem kel ene, mi várható, és mi nem
várható – az nem.

Érezte ezt a szöveget író fiatalemberek hada is, de azzal védekeztek, hogy
terjedelmi okokból nem fért bele több.

Valamint azt ál ították, hogy „egy kommunikációnak csak egy message-e lehet”,
amit persze nem értett senki, tán ők maguk se, így aztán nem is firtatta senki.
Nincs tökéletes beszéd, zárta le a Titkár a vitát, mindennél van egy jobb, de erre
most nincs időnk. Van, ami van. Istenem! Jobb szövegírókat érdemelne az
Elnök, sóhajtotta, és berekesztette az értekezletet.

Ezt olvasta fel most a magyar ál am vezetője, a hadsereg legfőbb parancsnoka, a

legutóbbi választás győztese.

Jobb a semminél, ebben megál apodtak, és indultak vissza a Palotába, ahol –

reményeik szerint – már várta őket az orosz nagykövet – reményeik szerint –
pozitív válasszal.

Kelemen későn ébredt, önmagához képest későn, persze, hét körül, barátja a
konyhában neszezett, pirítóst csinált, kávét főzött. Nem is a zajokra ébredt: az il
atra.

Még mindig érezte a rothadásbűzt, kergette, űzte, nem eresztette a döglött kutyák
szaga, de már összekeveredett a friss borotválkozás, az átizzadt párna, a
kávéfőző, a belváros, az otthon il ataival.

Zúgott a feje az éjszaka megivott két pohár sörtől, vagy háromtól, nem sokat
ivott általában, ő se szerette az alkoholt, az alkohol se szerette őt. Arra nem volt
bizonyíték, hogy az alkohol szenvedett volna a találkozásaiktól, de ő

szenvedett, ezt sok tanú bizonyíthatja, még egynéhány felvétel is, bőven megál
ná a helyét a vád a bíróság előtt, bár minden ügye így megál ná.

Szabadnapja volt, de csak olyan lesz ez a szabadnap, mint a többi. Kettőt

számol, és már bent találja magát a kapitányságon, vagy kint valamelyik
helyszínen.

De most még itthon volt, pizsamában volt, éhes volt, nyugodt volt.

Felkelt, a konyha felé indult, az ajtófélfát támasztva barátja sziluettjét bámulta az

ablakból beömlő el enfényben.

Tegnap még tél volt, ma már tavasz, sütött a nap, a félig nyitott ablakon át enyhe
szél fújt a lakásba. Elszoktak a kemény téltől, volt, hogy egész évben egyszer
sem láttak havat, a vendéglők, cukrászdák kerthelyiségei csak hetekre zártak be,
az asztalokat, székeket akkor is kint hagyták, legfeljebb letakarták, egymáshoz
láncolták.
De idén más volt, főleg a február. Kemény, csikorgó fagyok, nagy havak.
Játszottak olyan három-négyéves forma kölykök a tereken, akik először ültek
szánkón, először hógolyóztak, először építettek hóembert. Hát most ennek
vége,jön a tavasz.

Aztán arra gondolt, mi lehet a félig fagyott ardai dögökkel, elvitte-e már őket
valaki, vagy ott bűzölögnek a mocsárrá lett hómezőn, a falu határában.

Aztán meg arra, hogy nem csak ő szereti a tavaszt, hanem szereti a vírus is, meg
a baktérium is. Újra érezte a gyomrában a szorítást. Eszébe jutott minden, a
sebesültek, a halottak, az éjszakai csaták, amiket hajnalig követett az internetes
tévék előtt, az ál ása, amit védeni kéne, a helyettese, akit viszont támadni.

Kinézett az ablakon a fakó, csupasz belvárosi fákra, aztán a barátjára, szerelmére

újra, a fiatal grafikusra, aki mel ett életében először nyertek értelmet olyan
szavak, hogy nyugalom, otthon, jövő… De hol vannak már ezek?

Nyugalom? Otthon? Jövő?

– Jó reggelt! – sóhajtotta. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy maga is

meglepődött. De a barátja nem.

Meg sem fordult, csak a vál a felett csámcsogta vissza, hogy üljön az asztalhoz.
Úgy járt el, ahogy mindig. Addig-addig kóstolgatott, mire kész lett az étel, ő már
nem volt éhes cseppet se.

– Te már meg is reggeliztél, mi?

– Nem, csak eszegettem, tudod – nagyot nyelt a pástétomból –, dehogy

reggeliztem.

Ahogy az asztalra tette a lekvárt, megsimogatta Kelemen kócos fejét. Volt az

kócosabb is, valaha, nem is olyan régen. Van, aki őszül, van, aki kopaszodik,
van, akinek ritkul a haja mindenütt, van, akinek elöl hul ik – neki ez mind-mind
egyszerre, de nem ebben mérik a férfit, igaz-e?

– Történt még valami éjszaka? – kérdezte, de meg is bánta.

A barátja biztosan nem figyelt a hírekre, és ha figyelt, se érthette meg őket:

teljesen lekötötte a munkája és az érzelmei. Arra, hogy mi történik kívüle, a
világban, már egyetlen gondolata sem maradt.

– Horkoltál, tudod? De mint egy gyárkémény.

– Az füstöl.

– Mi?

– Mondom, a gyárkémény füstöl.

– Jó. Füstöl. Akkor nem is horkoltál?

– Azt nem mondtam – nevetett tele száj al Kelemen –, nem mondtam, hogy nem
horkoltam, csak hogy a gyárkémény füstöl.

– Jól van, fasza. És akkor sokáig fogunk még a gyárkéményről beszélgetni?

A rendőr újra nevetett, megsimogatta, meg is csókolta a fiút, szeretettel nézett rá,
úgy érezte, talán még könnyes is a szeme. És talán könnyes is volt.

– Bemegyek.

– Ja.

– Te itthon dolgozol?

– Nem. Én a Koronában szaunázok.

– Nem baj, ha nem megyek veled?

– Mért volna? Imádok szaunázni. Imádom a Koronát.

– És engem? Engem nem imádsz?

– Te nem izzasztasz meg annyira, mint a szauna…

– Na, te kis szemtelen! Hát megizzasszalak?

– Azt mondtad, bemész…

– Mehetek később is.

– De én nem. Én most megyek. Tízig van masszőr. A Ll ajos.

– A Ll ajos?

– Az.

– Akkor öltözöm.

– Öltözzél! Én meg megyek vetkezni.

– Nana!

– Szmokingban szaunázzak?

– Azért csak vigyázz! Tudod!

– És mégis hogy vigyázzak? Kesztyűben masszírozzon?

Kiírjam a szaunára, hogy belépés csak egy napnál nem régebbi orvosi
igazolással, hm, Gabi? Mi legyen?

– Nem tudom. Nem tudom, mi legyen. Megyek öltözni.

– Kegggyetlenül jó volt a reggeli műsor! – értékelte Péter a hajnali stáb

munkáját. – Ü-ü-ütött, mint az ipari áram. Azt hiszem, ezért szegődtünk ide,
ezért adtuk a fejünket erre a nehéz munkára. Az ilyen napokért.

A jobb sorsra érdemes tévések – sokból a néhány – fogcsikorgatva hal gatták a

főnöküket. Ismerték régről, sejtették, hogy egyetlen percet se látott a műsorból,
és ha látott is, nem teljesen mindegy? Azért lett szerkesztő, mert riporternek buta
volt, egyszerűen nem ment neki, ami pedig mindenkinek ment. Aztán
szerkesztőnek volt gyenge, kinevetni már nem tudták, hiszen némi
hatalomárnyék már rá is hul ott a nagy-nagy hatalomfáról, de komolyan venni se
lehetett. Kínban hal gatták a dadogást, a locsogást, és csodálták a hadseregre
elegendő ambíciót: még azt sem mondhatták, hogy ez az önismeret teljes
hiányával párosult, ez nem lett volna igaz – Péter tudta, hogy nem egy lángész,
és azt is tudta, hogy nem megy neki a munka. De érezte, hogy nem ez a lényeg,
nem lehet ez a lényeg, nem záródhatnak be a kapuk valaki előtt, akiben ennyi az
alázat, a lojalitás. Nem volt neki más – a lojalitását árulta.
Amíg a tudását, vagy a tehetségét próbálta, nem sikerült. Szerencséje is volt.

A multivilág újrateremtette és újrahasznosította a szocialista embertípust. Aki

nem kérdez, nem csodálkozik, nem aggódik, csak teszi, amit mondanak neki,
teszi, amit elvárnak tőle. És mindenekfelett lojális a céghez, bármi is legyen a
cég, és a vezetőihez, bárkik is legyenek a vezetői.

Péter megtestesítette ezt az embertípust, akitől ugyan nem megy előre a világ,
sőt, hátra megy inkább, de építhető vele a multi szociokapitalizmus. Egy
darabig.

Aztán elhul ik ő is szépen, de addig él, boldog, remél, és azt hiszi, hogy része a
nagyjátéknak. Kis játékos a nagy pályán, de játékos. Aztán, ha kitart a lendület,
maradhat még, teljesíthet még, boldog lehet még. Nevetni, azt mindig fognak
rajta, de egyre keserűbb lesz ez a nevetés.

– Na igen. Mi legyen ma? Szerintem vigyük tovább ezt a cigányügyet, nem? Van
ebben még. Aztán itt van a járvány vagy mi, ebből is lehet. Kinek van valami
más?

Tíz órára hívta a kisfőnök, az Alelnök, fogalma nem volt, miért, de jó hír nem
lehetett.

Most reggel nyolc, van még két órája, valamit csak

„kiszaszerol”, ahogy magát biztatta, beszél ezzel, azzal, hátha érzékel valamit.

Ha barátságosak, ha felveszik a telefont, ha elfogadják a reggelimeghívást,

nyilván semmi baj, vagy semmi komoly baj. Ha elbújnak, elérhetetlenek, akkor
kezdhet izgulni.

Aki

sokat

dolgozott

ilyen

cégnél,
bámulatos

képességeket fejleszt ki magában.

Tudja, kivel kel előzékenyen beszélni, és kivel nem kel már. Egy igazi
multirabszolga a bőrével, a zsigereivel érzi, ha valaki kegyvesztett, vagy éppen
ki van rúgva, dead man walking, mondják ilyenkor, „halott ember sétál”,
becsukják az ajtót, ha arra jár, a telefonjukba merülnek, mintha csak az életük
múlna azon a beszélgetésen, mindenki tudja, csak ő nem tudja, nehogy már
tőlem tudja meg…

Így hát útnak indult az épületben. Először a büfé felé vette az irányt, mákos
tekercset kért, ahogy mindig, figyelte a büféslányt, lát-e valamit a szemében,
más-e a mozgása, rápil ant-e lopva, mintha figyelné, vajon milyen egy halott,
vajon sejti-e, vagy tudja is, de a lány nem pil ant, se lopva, se másként. Adja a
tekercset, elveszi a pénzt, elteszi a visszajárót is, ahogy minden reggel, se
szánalom, se kíváncsiság, nem, ez a lány vagy egy Blaha Lujza, vagy nem tud
semmit. Péter az utóbbira tippelt. Elővette a mobilját, és megcsörgette a műszaki
vezetőt.

Az egyetlen ember, aki a televízió indulása óta itt van, mindent tud az épületről,
a gépekről, az emberekről, munkája alig, így egész nap jön-megy, figyel, ő a cég
belső

szeme, lelke, füle, orra. És persze szája. Amit nem tud, az nincs. Amit nem
mond, nem is lesz.

A második csörgés után felvette. Ez jó jel, nagyon jó jel, bár az is lehet, hogy
nem.

Mert mi van, ha csak így akarja eloszlatni a gyanút, így akarja félrevezetni,
valójában legszívesebben szóba se ál na vele, de akkor magára vonja a
figyelmet, amit végképp nem akarhat.

– Szia! – préseli ki magából Péter a szót. – Beszéltünk, hogy kéne beszélni,

mondjad, neked mikor jó?

– Te, éppen benne vagyok valamiben – így a válasz –, nem baj, ha visszahívlak?
Semmi perc alatt végzek, okés?
– Persze, persze – mondja, ez minden volt, csak megnyugtató nem, most magát
okolja, minek kel ett ez, most csak még idegesebb, ha fel se hívja, a büfés lány jó
élmény volt, megnyugtató, ott kel ett volna abbahagyni, lenne két kibírható
órája. Így? Kibírhatatlan lesz. Úristen, még csak nyolc óra öt. Soha nem lesz tíz.
Hohó, barátocskám, mondja magának, aztán nehogy tíz után arra gondolj:
istenem, de boldog és gondtalan voltam még két órája…

Csengett a mobilja, végiggondolta, lehet-e jó hír, vagy csak rossz, igazán rájár a
rúd mostanában, nincs jó passzban, talán nem kéne… Gida volt, az Alelnök
asszisztense.

– Péter, elnézésedet kérjük, az a helyzet, hogy változott kicsit a program, hogy

nem lehetne-e délután négy, a délelőtt tíz helyett?

– Délután négy? – „Hát addig meghalok! Ki bírja ezt ki délután négyig?”,

gondolja. – Persze, semmi gond. Nekem is jobb a délután – mondja. – Ez a
betegségügy. Izé.

Teljesen el vagyok havazva…

– Jól van, az király, akkor délután négy. Pusszancs.

Pusszancs. Délután négy. Felér a szobájába, meg sem ál va, rá sem nézve veti
oda a titkárnőnek:

– Küldd be a grafikusokat, légy szíves! Most. Kösz! – És bemegy a szobájába.

És becsapja az ajtót.

Órákkal később jött a mentő Rézhez, aki addigra már vért köpött, és
folyamatosan köhögött. Többször is telefonáltak, az ágyon fekvő félig-meddig
eszméletlen politikus érdemeit és befolyását hangsúlyozták, függően attól, hogy
éppen meggyőzni vagy megfélemlíteni akarták azt, akivel beszéltek.

A mentődiszpécser ide kevés volt, hívták az országos szolgálatot, előbb a

szóvivőt, aztán a parancsnokot. Előbbi segítséget

ígért

–
hányadszor

vajon

azon

az

éjszakán –, utóbbi megértéséről biztosította őket, meg a kol égák jó szándékáról

és hozzáértéséről.

De mindegy volt már akkor a jó szándék meg a hozzáértés. Eldőlt már minden.
Csak még nem tudták.

– Az istenit maguknak, hogy nem tudtak gyorsabban jönni! – sikította Réz

felesége, amikor az autó megál t a ház előtt. Az orvos és a sofőr komótosan
kászálódott ki, mint akiknek ez a sokadik kászálódása ma, és feltehetően sokadik
is volt.

– Hol a betegünk? – kérdezte a jó negyvenes, kérges arcú orvos, és befelé vette

az irányt a tisztaszobába.

Ott már várta a család háziorvosa és házibarátja, szemlesütve, pironkodva az

asszony hangoskodása miatt.

Ismerték egymást mindahányan, a nő és a mentős látásból, a két orvos névről is.

Kis város Várkony, nem lehet eltűnni benne.

– Mi történt, doktor úr? – kérdi a mentős, mintha nem tudná máris, és már
sorolja is. – Hirtelen rosszul ét, mint egy erős influenza, hú, de vérzik! – ál meg
egy pil anatra. – Látom, látom… Elnök úr, hal engem?

Réz tétován bólint, feje felpolcolva, magánál van, de éppen csak hogy.

– Fáj valami? – kérdi a mentős, protokol az protokol , végig kel csinálni.

– Itt – bök a mel ére Réz –, meg itt – bök a fejére, aztán a gyomrára –, meg itt.

– Értem. Mindenhol fáj. Meghal gatom, elnök úr! Előkerül a varázspálca, a

sztetoszkóp, ettől orvos az orvos, belelát az emberbe, nyilván azért kel neki.
Hosszan hal gatja, komoly arccal kopogtatja, hol bólogat, hol csóválja a fejét.

– Köhögni tessék az elnök úrnak!

Réz a fejét rázza, hogy ne kel jen, aztán köhög mégis, újabb zsebkendőt pirosít
meg az elnöki vér.

A mentőorvos int a kol égának, a másik szobába hívja, Réz látja, persze hogy
látja, látja a felesége is, a vak is látná. Ez az az intés, ez az a hívás, amit soha
beteg nem akar látni. Meg feleség se, még akkor se, ha csak mások előtt feleség.

– Látta, doktor úr! Sima esetkocsival vagyunk – kezdi a mentős a kibújást, abból
bajnokságot tudna nyerni, kibújásból, meg elkerülésből, meg nem csinálásból.

Gyógyításból annyira nem, tudja is, ezért nem is igen gyógyít, inkább elkerül,
meg kibújik, meg nem csinál.

Ahogyan most is. – Én nem merem ebbe betenni, lehet, hogy más merné vagy
meri, én nem. Rohamkocsit kel ett volna, abba lehet csak ilyen beteget. Exitál
nekem, mire odaérünk. Azt már nem is mondom, hogy nem is tudom, hova az az
oda, mert a várkonyi kórház tele, a megyei tele, ide

küldenének

meg

oda.

Úgyhogy

énszerintem

mentőhelikopter. Az kéne.

– Mentőheli… – kurjant az öregebbik orvos. – Ne mondjad már, hát tirátok is

órákat vártunk, szerinted meg mentőhelikopter…

– Én nem tudok ennél jobbat. Ezt tudom. Én ebbe be nem teszem. Az ziher.

– És ezt ki mondja meg az asszonynak?

– Megmondom én, nincsen abban semmi. Ez a helyes, ez a jó. Ezt tudom.

Ahogy mondta, már fordult is ki a szobából, abba a másikba, ahol a nagybeteg

potentát feküdt.

– Na, hát kicsi szívem minden melegével csak azt tudom mondani, hogy az
elnök urat elkapta valami erős fertőzés, vírusnak gondolnám, de hát ez persze
mindig csak utólag lehet megmondva biztosan – megakad, a hal gatóságra néz,
meg a meglepett sofőrre –, már nem úgy értem, hogy utólag, hogy… értik…
hanem úgy utólag, amikor meggyógyulni tetszett. Na. Szóval inkább vírus, de
lehet baci is, itt ezt gyógyítani nem lehet. Én meg a felelősséget, hogy a mi kis
csotrogányunkkal nekivágjunk az elnök úrral, nem merem vál alni, tehát az
volna a tiszteletteljes javaslatom,

hogy

mentőhelikoptert

vagy

legalább

rohamkocsit tessenek… il etve abban én is tudok, hogy beszólok a központba, ha

és amennyiben működik a rádiónk. Mert idefelé nem működött. Kicsi szívem
minden melegével ennyit tudok most.

– Jelentkezem, tábornok úr!

– Isten hozott, alezredes úr! Marjai főhadnagy?

– Kint vár.

– Kint? Miért kint? Hozd be?

– Jelentkezem, tábornok úr!

– Üljetek le! Kávé? Tea? Rum? Bumm? Milyen jó színetek van! Szolárium? – A
vezérkari főnök szoprán hangján nagyot nevetett saját viccén, majd lehuppant az
íróasztala mögé.
Komor tekintetek néztek vissza rá, amihez nem volt hozzászokva, ha viccelt.

A körülötte dolgozóknak tetszett a humora, nagyokat nevettek mindig, olykor el

is gondolkodott, hogy a felettes vicce miért viccesebb, mint a beosztottaké…

De a három ember most nagyon messze járt egymástól.

Mert mi járt az Afganisztánból hazarendelt parancsnok fejében? Hogy néhány

hónapja a tálibok elrabolták két katonáját, estére pedig már az interneten
nézhették a felvételt, ahogy símaszkos, arabul gajdoló, üvöltöző alakok lefejezik
a két fiatalembert.

Az országot, a politikát, de még a hadsereget is sokkolták a képek, az emberek a

politikusokat, a politikusok a katonákat okolták, így Tímár alezredes joggal
gondolhatta, hogy a katonák viszont őt okolják. Vagyis vége az afgán
küldetésnek, vége a karriernek, vége az életének.

Düh, gyűlölet és bosszúvágy tombolt benne, amúgy is képtelen volt úrrá lenni az
érzelmein, vak volt és süket, ha elöntötte az indulat.

Marjai főhadnagy fejében hasonló gondolatok jártak, csakhogy ő nyugodt

maradt.

Tudta, hogy az elöljárója vétlen a két járőr halálában, de azt is sejtette, hogy ez
nem számít.

Ő viszont aligha lehet felelős, vagyis… Ki tudja, mit akarnak…

A „Főnöknek” viszont fogalma sem volt, mitől tart, mit remél a két katona, ő
parancsot hajtott végre, tudta, mi a dolga, ha nem is tudott mindent a parancs
hátteréről.

A dolga pedig annyi volt, hogy tartsa szóval őket, míg a miniszter nem
jelentkezik.

Nem ebben volt a legjobb a „Főnök”, nem az udvarias, semmitmondó társalgás

volt a specialitása, a két harcos sem volt éppen beszédes kedvében, hiszen csak
az életükről volt szó, nem többről, így aztán az előttük ál ó percek nem tűntek
különösebben kel emesnek.
– Na, meséljenek nekem arról a híres Afganisztánról!

Csinosak ott a lányok?

– Nem tudjuk, tábornok úr – szólalt meg Marjai a mel ette feszengő felettese
helyett. – Mi az afgán nép érdekében végeztünk építő, felújító és harci
feladatokat. Az afgán hölgyek iránt nem ál t módunkban érdeklődni.

– Persze, persze. Persze, hogy nem. Meg aztán hordják ezt az izét is, nem? Ezt
az uborkát.

– Burkát.

– Azt. A burkát.

Csend. Ez a téma kimerült, a következő meg valahogy nem adta magát.

Ismét Marjai lendítette tovább a társalgás kátyúba ragadt szekerét.

– Kérek engedélyt kérdezni, tábornok úr!

– Kérdezz, főhadnagy úr! De, ahogy az alezredes úr is, az egekre kérlek, tegezz,
jó? Kérhetlek?

– Értettem, An…dor, szóval azt szeretném kérdezni táb… Andor, hogy mi volna
a célja az ittlétünknek? Mert ugye ez eddig számunkra még nem derült ki.

– Igen. Egyelőre nem is fog. Más kérdés?

– Nincs. Andor. Ez volt minden.

Hatodik órája ült a sámlin. Annak idején, a laktanyában stokinak hívták, ő maga
ugyan nem volt katona, de az apja igen, és sokat mesélt az élményeiről.
Túlságosan is sokat.

A stoki lényege, hogy este a levetett ruhákat pontosan akkora méretűvé kel ett
hajtogatni, amekkora a stoki ülőkéje. Akinek nem ért el a széléig, vagy lelógott,
akár csak egy centit, az megbukott az el enőrzésen. Jött az őrvezető, esetleg a
tizedes, nagy hatalmú, zalai parasztfiú, aki három hónappal régebben vonult be,
vagyis élet-halál ura volt, és akkorát rúgott az ülőkébe a bakancsos lábával, hogy
a

körlet

sarkaiból

kel ett

összeszedni

ruhadarabokat.

– Na, harcos – üvöltötte ilyenkor –, így akarja megnyerni a harmadik

világháborút?

Hernádi látta maga előtt a pattanásos isten barmát, olyan sokszor hal otta a
történetet.

Még a kórházra is maradt egy elmeséletlen katonaélménye az öregnek,

feltétlenül el kel ett mondania, mielőtt meghal, de arra már, hogy mi volt a
történet, a doktor nem emlékezett sehogy se. Elég szar halála volt az öregnek,
tüdőrák. Megful adt végül is, akárhogy vesszük.

Ezerszer elképzelte az utolsó perceket, a levegőért kapkodást, a rémületet, hogy

nem megy, és hogy mi lesz.

Elképzelte az utolsó pil anatot, a lényegit, amikor már tudta az apja, hogy vége,
amikor már tudnia kel ett: hogy az milyen lehetett, mire gondolhatott, kire, vagy
ilyenkor nincs kire meg mire, csak az életösztön van, a még egy napot, még egy
percet, csak még egy pil anatot érzés? Vagy az sincs?

Ennyi köze volt az apja halálához, ez a gondolat, ez a félelem, ez a…

kíváncsiság.

Nem gondolta, hogy valaha ülni fog még így, kórházi ágy szélén, rács felett
átdugva a kezét, a másik kezét tapogatva, stokin görbülve, derekát egyengetve.

Az anyja évekkel azelőtt meghalt, a gyerekek gyerekek, ha betegek, hát betegek,

majd meggyógyulnak, Aida meg… Ha bajban lenne, esetleg, hát ő… biztosan…
a gyerekekre vigyázna.

És most itt ül, hatodik órája a sámlin. A stokin. Aida hazavitte Marcikát, abban
maradtak, hogy majd váltják egymást, de Hernádi nem mozdult. Idefelé a
kocsiban legalább a mobilját megtalálta. Csak egy sms-t küldött a feleségének,
„minden változatlan” szöveggel, de a hívásaira nem reagált, hiába vil ogott
percenként a telefon.

Ahogy a kórházba ért éj el, a feleségére támadt, mi ez az egész, rá volt bízva a

gyerek, mért nem vigyázott rá?

Az asszony zokogott, egyik kezében az alvó kisfiú, másikban a hamuszürke

kislány keze, mozdulni se mert, csak rázta a vál át a zokogás, már nem számított,
hogy a férfi ment el, hogy ő nem vette fel a telefont, már nem számított semmi, ő
volt a bűnös, ő, a rossz anya, a rossz feleség, a megtestesült rossz…

Lil a mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az intenzíven nem volt hely, így

sokadmagával egy kórteremben feküdt, rákötöttek mindent, amijük volt a
kórházban, de Hernádi látta, hogy csak úgy, csak hogy kössenek rá valamit –
felismerte az FTMB-kór kezelésének jegyeit.

Ő is így szokta. Lásd még: parasztvakítás. De ő nem volt paraszt. Orvos volt, az
egyik legjobban kereső fővárosi sebész, minden trükköt ismert, minden olcsó kis
aljasságot, amikor az eladó azt mondja: sajnos nincs, sajnos kifogytunk, egyet
tettem félre, magamnak, ott van hátul a raktárban, adjam oda? Hátrasétál, és
előrehoz az ezerből egyet, itt van, tessék, vigye. Ha Hernádit kérdezzük, ilyen a
jó kereskedő. Arról, hogy milyen a jó orvos – inkább ne kérdezzük.

– Aida, ez a gyerek nincsen el átva! – ordítja a feleségének. Marci felérzik,

ahogy a többi gyerek is.

– Fékezd már magad, te ál at! – sziszegi a nő. Marci csúszik le róla, húzódna az
apjához, de az sarkon fordul.

– Hol van egy kibaszott orvos?! – hal atszik a hangja a folyosóról.

– Ne tessék úgy kiabálni! – sistergi vissza a fiatal nővér.

Hernádi véletlenül belerúg a folyosón felhalmozott ágyak egyikébe, két kis test
is fekszik rajta. Több gyerek sírni kezd.

– Mi a kúúrva isten… – kiabálja az orvos a folyosó végéről.

– A kúúúrva anyád! – üvölti Hernádi vissza, már az összes gyerek ébren, Aida az
összeomlás szélén, de már a túloldalról. A két férfi orra összeér, Hernádi
bemutatkozik, a másik hátralép, nem rémült, de nem is szemtelen.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy kol éga.

– Igen, és a Központi Kórház osztályvezetője vagyok, sebészprofesszor, te meg

egy kis pöcs vagy, aki éppen készül megölni a lányomat. Nem látod, hogy
intenzíven a helye?

– Melyik az ön lánya, tanár úr? – kérdi az ügyeletes, még nincs harminc, a náthát
nehezen ismeri fel, vagy a lúdtalpat, de az embert, akitől félni kel , nagyon
könnyen. Hatalmas tapasztalata van benne.

– Hernádi Lil a – mondja egy fokkal szelídebben. – Ő a lányom. A hátsó

kórteremben van.

– Mindjárt jövök – feleli a kis doki, persze gőze nincs, melyik lehet a Hernádi
Lil a.

Neki van hangos gyerek, meg csendes, többet nemigen tud róluk. Csak kisegít,
csak besegít, nem is gyerekorvos még, nem is szakvizsgázott, de nincs más, az
öregek kiosztották a feladatot este, aztán elmentek aludni.

Persze úgy is mondhatnánk, hogy próbáltak előre pihenni a nehéz napokra, de

úgy is, hogy szartak bele.

Vajon melyikkel járnánk közelebb az igazsághoz?

Valójában Hernádi akkor veszítette el a fejét, amikor az ügyeletes főorvos

megérkezett, órákkal később. Azóta Aida már otthon volt a fiával, azóta hívta
folyamatosan, Hernádi azóta kucorgott a sámlin, és azóta nem javult semmit Lil
a ál apota.

– Üdvözlöm, főorvos úr! Árpád Lőrinc vagyok, ügyeletes főorvosa a kórháznak.

– Dagadt szemével Hernádira nézett, de az válasz helyett kérdezett.
– Maga aludt?

– Ezt hogy érti, kérem?

– Hogy aludt-e?

– Természetesen nem. Ahogy az imént mondtam, én vagyok az ügyeletes

főorvos. Ami még átlagos időkben sem engedi meg, hogy aludjunk. Mint azt
bizonyára tudja.

– Nem. Nem tudom. Tudja, én elég régóta nem adok ügyeletet.

Ha fontosnak érezte volna, hogy elnyerje ennek az embernek a szimpátiáját,

nyilván nem alázza meg. De meg akarta félemlíteni. És mint olyan sokszor
életében, most is helytelenül döntött.

– Értem. Ön bizonyára nagyszerű orvos. És mint apát is megértem. De én itt –

látja – több tucat gyerekért felelek.

Talán már százért is – tette hozzá, de már inkább csak magának –, és ki tudja,
hány felnőttért.

Hernádi megpróbált nyugodt maradni, de tudta, hogy ha továbbra is saját,

megszokott, beteglerázós mondatait hal ja viszont ettől a szétmosott köpenyes,
nagy bajuszú, évtizedekkel ezelőtt kiégett, és azóta már sokszorosan odakozmált
orvosimitátortól, el fogja veszíteni a fejét.

Annyira, amennyire még soha.

– Lássa – mondta a másik, nem is védekezésképp, inkább unalmában –, a kedves

feleségének megengedtük, amit senki másnak, hogy itt maradhasson a gyerek
mel ett.

Kislány? Kisfiú?

– Kislány.

– A kislány mel ett, nem kis veszélynek téve ki a másik gyereket, a… a…

kisfiút? Meg a többit, ugye. Hiszen, mint tudja, tilalom van a látogatásra.
Hernádi közel volt ahhoz, hogy üssön, szinte lendült az ökle, amikor magához
tért.

– Megnézné a lányomat?

– Nézze, én nem vagyok gyerekorvos…

– Küldene egyet?

– Momentán a fiatal Zsolt doktor…

– Zsolt doktor nem orvos.

– Még nem orvos.

– Főleg nem gyerekorvos.

– Még. Az lesz. Nagyon tetszik neki. Ügyes, tehetséges ember. Bízhat benne.

– Megnézné a lányomat?

– Ha ragaszkodik…

– Ragaszkodom.

– Hívom a fiatalembert. Két perc múlva ott vagyunk.

Fél óra telt el, amikor mappával a hóna alatt belépett az öreg és a szépreményű
fiatal orvos.

– Bocsánat, sürgős esethez kel ett…

– Ez nem az? Maga szerint ez nem sürgős eset?

Árpád főorvos megfogta Lil a vékony csuklóját, kitapintotta a pulzust. Óvatosan

megemelte a pihegő

gyerektestet, sztetoszkópját előbb a mel ére, majd a hátára helyezve. Sokat nem
tehetett, nem is lett volna értelme, minek játsszon színházat egy másik orvos
előtt.
– Nézze, ha engem kérdez, a lányának tüdőgyul adása van. Biztosat akkor
tudunk majd, ha kinyit a röntgen. Előre szólok, hogy nem lesz könnyű menet,
mert az egyik gépünket karbantartják, a másik pedig nem mindig bírja a
terhelést.

A szomszédos kórteremben felsírt egy gyerek, rögtön utána a másik. Az orvos

elhal gatott, majd folytatta.

– Szóval, készüljön fel.

– Hogy érti, hogy készüljek fel?

– Úgy, hogy idő. Ez bizony idő lesz. Nem dolgozik ma?

Ez most nem a sebészek ideje…

Elgondolkodott.

Vajon

dolgozik

ma?

Csak

az

értekezletről rúgták ki, vagy az ál ásából is?

– Köszönöm – mondta –, köszönöm, hogy megnézte.

– És? Egyetért a diagnózisommal?

– Sebész vagyok, nem tudom.

– Kérem. Ha segíthetünk valamiben, Zsolt doktor úr elérhető.

– Miben segíthetnének…

– Nézze, ilyenkor azt szoktam tanácsolni, mindegy, hisze istenben, vagy

melyikben hisz. Imádkozzon!

– Gondolja, hogy segít?

– Gondolja, hogy árt?

– Nem kenyerem. Nem kenyerem az ilyesmi. De köszönöm. Hosszan nézte a

távolodó öreg elformátlanodott sziluettjét, aztán visszaült az ágy mel é.

Az alvó kislány arcát nézte. Soha nem gondolkodott azon, hogy szép-e. Soha
nem is nézte meg ennyire ezt az arcot. Mintha az emlékezetébe akarná vésni…

Megrázta a fejét, nyögve felemelkedett, kávégépet keresett, nem talált.

Benézett a fiúmosdóba, felkavarodott a gyomra a bűztől.

Vizet engedett, az eleje sárgásbarna, sűrű folyadék, mint az iszap. Amikor

kitisztult, megmosta az arcát, a halántékát bevizezte. Hazudott az előbb, ő is
szokott, persze hogy szokott ügyeletet adni. Valóban ritkán, de nem soha. Az a
Főigazgató, aki soha.

A törött tükörben meglátta az arcát. Borostás, öregedő

ember. Kiegyenesedett, megropogtatta a hátát, és visszament a kórterembe.

A miniszterelnök az órájára nézett. Több volt, mint szerette volna.

A sebtiben összehívott kabinetülésről többen is hiányoztak, amit a legkevésbé se

bánt.

Azonban se a pénzügyminiszter, se más miniszterek távol éte nem gyorsította fel

a folyamatokat. Telt az idő, múltak a percek, mindenkinek volt egy jó ötlete, sőt
több is.

Papíron, az asztal mel ett elcsitították a polgárháborúval fenyegető

összecsapásokat, sőt elsimították az el entéteket cigányok és nem cigányok
között, megál ították a járványt, meggyógyították az embereket, felszerelték a
kórházakat, ki is fizették a felszereléseket, sőt az egész országot arrébb húzták a
Balkán tetejéről, jobb vidékekre.
A miniszterelnök mindig meglepődött, mennyire tájékozatlanok a kormány
tagjai.

Saját területükről még csak-csak tudtak ezt-azt, na, túlzásba azt se vitték, de a
többiekéről… Internetes újságokat olvastak, olykor tévét néztek, számukra az
volt Magyarország, amit onnan kinéztek, kiolvastak.

– Tudta-e valaki, hogy az Elnök tévébeszédre készül?

Csend lett a tárgyalóban. A hadügyminiszter tudta, de Vass tudta, hogy tudja. A

belügyminiszter nem voltjelen, ahogyan a pénzügyminiszter sem. A többiek meg
nem tudták. Semmit nem tudtak semmiről, miért pont ezt tudták volna?

– És mit mond? Vagy mondott? – kérdezte valaki.

– Mondta, de csak délben lesz a tévében. Hogy

„ismeretlen eredetű” a járvány, de nem veszélyes, enyhe lefolyású, meg a többi.

Nyugalomra intett, fogalmazzunk így.

– És ezt egyeztette – hangzott a következő

kérdés – veled, miniszterelnök úr?

– Szerintetek? Egyeztette? Semmit. És ez így nem mehet tovább. – Újra az

órájára nézett, tudta, hogy várja a két katona, itt pedig még semmit sem intézett.
– Kiosztok egy papírt. Kérem, olvassátok el, és adjátok vissza.

Mindegyikőtök névvel el átott példányt kap, így ez alapján kérem vissza. Ez egy
cselekvési terv. Olvassátok el, és mondjátok el a véleményeteket. Tessék.

A miniszterek a papírba mélyedtek, és ahogy mélyedtek, úgy sápadtak el.

Pedig amit olvastak, csak része, apró részlete volt a teljes tervnek. Amit
valójában soha nem ismerhettek meg.

Csak akkor következtethettek volna, visszafelé, amikor már mindenen túl voltak.
De akkor már kit érdekelt? Örült, aki élt.

– Kérem vissza, mindenkitől! – szólalt meg rekedtes hangján a miniszterelnök. –

Gyerekek, ez van. Akartam, hogy tudjátok. Van kérdése valakinek?

Nem

is

tudom…

hezitált

az

agrárminiszter – elérkezett ennek már az ideje? Úgy értem, mégiscsak az ál

amelnök… Csak tudnia kel ene róla, nem?

– Igen. Hát erre most pont nincs időnk. Ezért kértem, hogy hosszú ülésre
számítsatok. És hogy a mobilokat hagyjátok kint. Az asszisztensem mindjárt
ismerteti azokat a feladatokat, melyeket el kel ma végeznetek. Több fontos
kérdésben

is

döntenetek

kel .

Természetesen

fürdőszobám a rendelkezésetekre ál , ha szükséges.

Cateringről gondoskodtunk, kérem, kezdjétek el a munkát, melybe a nap

folyamán többször is bekapcsolódom majd.

Közben folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, hogy hol tartotok. Rendben lesz így?
Nem is tudták, mit mondjanak. Ilyen még nem volt.

Rémálmaikban sem. A miniszterelnök foglyul ejtette saját kormányát.

Bár az országban viszonylagos rend volt, a budapesti utcákon érezhetően nőtt a

feszültség. A Parlament előtt tüntetők gyülekeztek, idősebb emberek főleg,
annak el enére, hogy a rendőrség többször is távozásra szólította fel őket.

Már a kórházak előtt is sorok ál tak, helyenként bokáig vizesen, a hirtelen

enyhülés okozta olvadásban. Mintha minden autó útnak indult volna, a belvárosi
kerületekben lényegében megál t a közlekedés, az utcákon keresztben,
hosszában

mindenhol

kocsik

ál tak,

több

kereszteződésben ki is kapcsolták a lámpákat, úgysem törődött velük senki.

Az áruszál ító teherautók beszorultak a dugóba, vagy előrelátóan el sem

indultak, a boltokból pil anatok alatt kifogyott a pékáru és minden, ami friss.

Az idősebbek nagy cekkerekkel, húzós táskákkal járták az üzleteket, és

megvettek mindent, amíg pénzük volt. A városszéli hipermarketek parkolói
megteltek, már a kanyarodósavukat

is

megtöltötték

az

autók,

bevásárlókocsi pedig akkora kincs volt, hogy az se szívesen mondott le róla, aki
túl volt a vásárláson, és csurig töltötte a csomagtartóját liszttel, cukorral,
dobozos tej el, konzervvel. A pultok kiürültek, a készletek elfogytak, még nem
ért véget a reggel, amikor már csak néhány árucikk maradt, zokni, gyerekjáték,
fazekak, hasonló. Aki bejutott, ezeket vette, amennyit bírt, volt, aki egy egész
kocsinyi Legóval távozott. Valamire csak jó lesz, gondolta, ha másra nem,
cserealapnak. Akármi lesz is, gyerekek lesznek, játszani fognak, tudjuk, nagy
kincs a Lego, ha nincs…

A többségnek már nem voltak ismeretei hasonló helyzetekről.

Atavisztikus

ösztön

ébredt

bennük,

évszázados reflex, szerezni, szerezni, amíg van mit.

Birtokolni, hazavinni, bespájzolni…

A vonatközlekedés lényegében megszűnt, több vasutas-szakszervezet sztrájkba

lépett a lehetetlen körülmények miatt. A buszmegál ókban viszont százméteres
sorok ál tak, a telefonrendszerek sem bírták, nincs vonal, mondogatták az
emberek, mint hajdanán, amikor még „iker” volt, meg

„társbérlet”, meg szoba-konyha.

Sokan nem jutottak el a munkahelyükre, az üzemek ál tak, vagy fél gőzzel

dolgoztak, sok étterem ki se nyitott, a belvárosi plázák köré fegyveres őröket
rendeltek, hogy megvédjék a kirakatokat.

A szmog elviselhetetlen volt, szürke felhő ült a városra, az iskolákban leál t a

tanítás, hiszen a tanárok jelentős része nem ért be, ahogyan a gyerekek jelentős
része sem.

A televíziók hisztérikus közvetítéseket adtak Budapest különböző pontjairól,

magukból kivetkőzött, őrjöngő
emberekről beszéltek, és azt ál ították, hogy több külső

kerületben fosztogatni kezdtek. Minek hatására több külső

kerületben fosztogatni kezdtek.

A rendőrök többsége a kapitányságokon maradt, vagy otthon segített

bevásárolni, akik az utcán voltak – parancs híján –, megpróbálták láthatatlanná
tenni magukat.

Aki tudott, maszkot hordott, persze a maszkok is pil anatok alatt eltűntek az
üzletekből, már amelyik kinyitott már. Már amelyik kinyitott egyáltalán.

Az idősebbekben percről percre nőtt a rémület, a fiatalabbak közül viszont sokan

élvezték a helyzetet.

Különösen mert nem volt iskola.

És mert megjött a tavasz.

– Figyelj! Te ne add itt nekem a hülyét! Kapcsold a főnöködet! Azért vagy ott…
Te vagy a telefonos kisúr, nem?

Sok év telt el, hogy belépett a Palota kapuján, és – tudjuk – semmi nem járja át
olyan gyorsan az embert, mint a fontosság tudata. Így aztán nem lehet a Titkár
szemére vetni, hogy Hajnal szavai porrá zúzták az önbecsülését, és csil
apíthatatlan dühöt ébresztettek benne.

Ölni tudott volna, tombolni – de visszaszólni nem mert.

Igaz, sok minden megváltozott az országban, de ott azért még nem tartunk, hogy
Hajnalnak csak úgy vissza lehetne beszélni.

– Megnézem, Hajnal úr. – Ez volt minden, meg egy sóhaj, legalább egy jelzés,
hogy nem esett jól.

De ez is sok volt.

– Ne sóhajtozzál, hanem azonnal kerítsd elő azt a bumburnyákot!

A magyar ál am elnökének első asszisztensére, titkárára,

társalkodóférfijára,

bizalmasára,

táskahordozójára igen kevés ál ítást tehettünk anélkül, hogy ezzel egyidejűleg az

el enkezőjéről is ne tudtunk volna meggyőződni számtalanszor. Mert bátor nem
volt, de különösképpen gyáva se, eszesnek senki se tartotta, de azért voltak nála
butábbak is, haj aj, de mennyien!

Magasnak nem mondhatnánk, de alacsonynak sem, nem fekete, nem szőke, nem
barna, talán kese, vagy az se.

Becstelenséggel nem vádolhatta senki, de a becsület bajnoka se volt, szóval

semmilyen sem volt, és annak el enkezője sem, ám ha mégis, ha mindenképpen
le akarnánk írni, ha nem találnánk megnyugvást mindaddig, míg ki nem
jelentünk róla valamit, hát azt kel ene mondanunk, hogy szerette, tisztelte és
mindenekfelett elfogadta öreg barátját, az Elnököt.

Az életénél nem szerette jobban, de az ál ásánál igen. A kínval atást nem bírta
volna ki, de addig mindent.

Puskagolyó elé nem vetette volna magát, de egy sértést még megtorolt,
mondhatta azt bárki. Akár Hajnal is.

Így aztán a kis ember összeszedte a nagy bátorságot, és válaszolt.

– Uram! Tisztában van vele, hogy a Negyedik Magyar Köztársaság elnökéről

beszél?

Hajnal elhal gatott. Nem volt híve a megtorlatlanul hagyott hibáknak. A válasz
nélkül hagyott sértéseknek meg kivált nem, de most megingott egy pil anatra.
Aztán egy hatalmasat, egy jóízűt nevetett, és már szinte szeretettel gondolt a kis
pukkancsra.

– Igaza van. Tényleg. El is felejtettem. Na, adja gyorsan.

Délelőtt tíz óra volt, és a Parlament előtti tüntetésen ismerős arcok tűntek fel. Ott
volt több el enzéki politikus, sőt egy-két kormánypárti is, ismert fajvédők, az
asszony például, aki bestsel ert írt a cigányok kiirtásáról.
A könyvnek valóban voltak irodalmi értékei, olyannyira, hogy több nyelvre
lefordították. Nagy sikert sehol nem ért el, de Romániában és Olaszországban
keltett némi visszhangot.

Magyarországon

hetekig

szerepelt

sikerlistákon, annak el enére, hogy az értelmiség hosszas vitát folytatott arról,

hogy egyáltalán szabad-e kiadni egy ilyen könyvet. Vagy talán éppen azért.

Az aggastyán filozófus, korábban antikommunista el enál ónak álcázott

belbiztonsági ügynök, később liberális, majd baloldali, végül konzervatív
politikus, akinek hírét az alapozta meg, hogy hetente változtatta a véleményét, és
erre roppant büszke volt, kiál t a könyv mel ett. Hangsúlyozta, hogy nem ért vele
egyet, de egy könyvet nem lehet betiltani, azt már szerinte könyvégetés, az
utcákon rakott könyvmáglya követi, ami egyenesen vezet a munkatáborokhoz.

Arról már régen leszokott mindenki, hogy a hajdani belbiztonsági politikus

filozófus szavai mögött logikát vagy értelmet keressen, de az írás megjelent,
komoly viták követték, egy-egy bolt le is vette a polcról, de ezzel csak azt érték
el, hogy a többi – többet adott el.

Mindenesetre az asszony, akinek addigi legsikeresebb műve a vasárnapi rántott

csirkéje volt, híres lett és gazdag.

Bizonyos módon: celeb. A szó szoros értelmében, mert végigjárta a televíziós és

rádiós show-műsorokat, amíg el nem unták. És bizonyos módon: idol.

Több párt is támogatta, így elképzelhetőnek tűnt, hogy elindul a következő

választáson. Annak el enére – és ezt számtalanszor elmondta –, hogy nem ért
egyet a választások elvével, továbbra is a monarchia híve, de tudomásul veszi,
hogy ennek ma nincs realitása. (Amiben tévedett.)

Sudár termetével, kontyba font ősz hajával kirítt a tömegből, már a Szalay
utcából látszott, hogy megtisztelte az eseményt.
Eljött az egyik legismertebb humorista, aki előbb a televízióban, majd internetes,
személyre szóló kabaréiban kacagtatta

közönséget.

Karrierjét

fergeteges

cigányvicceivel alapozta meg, melyeket – jelezve jó szándékát – többször

kifejezetten cigány közönség előtt mutatott be.

Több százan voltak már a téren, talán ezren is, amikor szólásra jelentkezett
Borsodi Nagy István, aki akkor már a Front vezetőségi tagja volt, zöld színű
mackóját fekete, derékszíjas egyenruhára, muris sapkáját, mely egyszerre idézte
a leventéket, a New York Yankees basebal osait és Lear bolondját, fekete katonai
csákóra cserélte.

mikrofonhoz

lépett,

gondosan

és

gyakorlott

mozdulattal lej ebb húzta, hogy alkalmazkodjon apró termetéhez, majd

megzengette sipító torokhangját.

– Honfitársaim! Testvéreim! Fajmagyarok!

Hangya undorodva fordult el asztali kommunikátorától, melyen élőben figyelte a

Kossuth téri eseményeket.

– Nem tehetek róla, végem van, ha meglátom. Végem.

Ez a kis patkány a mi ruhánkban is patkány.

– Öld meg?

– Mi?

– Öld meg! – A Vezér hangja halk volt, szenvtelen, mintha csak azt mondta
volna: kérek egy pohár vizet. Az iroda sarkában ült, vagy inkább feküdt, lábát a
dohányzóasztalon nyugtatta. – Hogy mondjam másként?

Mit szeretnél hal ani?

– Nem, nem. Pont ezt akartam hal ani. Szabad kéz?

– Hogy? Mi? Nem értem. Azt sem tudom, miről beszélsz…

– Rendben, Vezérem. Megértettem. Mehetek?

A Vezér nem válaszolt, csak nagyot szívott a cigarettájából, annak el enére, hogy
az egész épületben tilos volt a dohányzás. A füstjelzőt régen leszerelték, amit
persze jelzett a tulajdonosok számítógépes rendszere, de tudták, kik a bérlők,
látták, milyen alakok járkálnak ide, úgyhogy nem szóltak.

Hangya, aki már évek óta nem használt mobiltelefont, csendesen behúzta maga
után az ajtót, és eltűnt a lépcsőház sötétjében.

Borsodi közben átszel emülten folytatta, annak el enére, hogy a téren is voltak
sokan, akik hasonlóan reagáltak a megjelenésére, mint kilométerekkel távolabb
Hangya.

– Mert mi az, amit tudunk? Tudjuk, kik vagyunk.

Magyarok. Igaz magyarok. Tudjuk, mit akarunk. Magyar Magyarországot.

Olyan Magyarországot, ami nem a jöttmenteké, az ideiglenesen hazánkban ál
omásozóké (némi derültség fogadta a retorikai fordulatot), hanem a miénk.

Szittya

magyaroké.

Európa
védőié.

kereszténység védőié. És most már azt is tudjuk, hogyan akarjuk. A Front

eszméivel! A Front harcosaival. A Front győzelmével.

„Egész jól beszél!”, gondolta a Vezér, az íróasztalon nyitva hagyott képernyőt

bámulva. „Kár érte.” Hogy a három katona kifogyott a beszédtémából, az nem
kifejezés.

Ha kínos csendekből várat lehetne építeni, kilencre már ál tak volna Kufstein
falai.

Tízre már a bástyák és a tornyok is.

Akkor érkezett a hír, hogy várja őket a miniszterelnök, amikor a „Főnök”,

Horváth Andor tábornok már egyszerűen nem mehetett ki többször, se vécére, se
„valaminek utánanézni”, se telefonálni. Többször már nem tehette fel a kérdést:
„Na, de igaz lelkükre, mondják meg, milyen hely ez az Afganisztán”, és kávéval
sem kínálhatta már meg őket többször.

Tímár alezredes és Marjai főhadnagy egymásra néztek, pil antásuk azt mutatta,
hogy inkább három misszió Baglanban,

mint

még

egyetlen

perc

ebben

karosszékben.

Nem is tudni, mitől mentette meg őket a tábornok asztalán megcsörrenő telefon.
– Uraim, köszönöm a türelmüket, mehetünk! – mondta, és katonától szokatlan
udvariassággal mutatta az utat az ajtó felé.

A Honvédelmi Minisztérium a kormányzati negyed keleti szárnyában volt,

méterekre a miniszterelnök irodájától, így nem vették igénybe az erre a célra
rendszeresített vil anyautókat. Horváth tábornok sajnálta, mert imádott velük
menni, és – el entmondva a szabályzatnak, és nemegyszer az Őrezred
munkatársainak is –, ha csak tudta, maga vezette az apró, kétszemélyes,
leginkább alacsony

építésű,

fedett

targoncára

emlékeztető

járműveket.

De most csak sétáltak, vagy egy tucat őr kíséretében. A belbiztonsági miniszter

az eseményekre hivatkozva megsokszorozta az épület és a celebritások őrizetét,
ezzel együtt megfigyelését is.

De ebben a menetben nem volt semmi titkolnivaló.

Vass – szokatlan udvariasság, vagy éppen csak kilépett valamiért? – már az

előszobában várta őket.

– Tábornok úr! Örülök, hogy látom. A minisztere már issza az isteni kávémat,
megsértene, ha nem kínálhatnám meg. – Aztán a két egyenruhás katona felé
fordult: – Tímár alezredes, megtisztel! Sokat hal ottam a hősiességéről.

Marjai főhadnagy, örülök, hogy épségben látom!

Fáradjanak be!

Az alezredes végképp összezavarodott. Kirúgni? Ilyen kezdés után? Bármit el

tudott képzelni egy politikusról, de ebben nem volt semmi logika.
Marjai sem értette a helyzetet, és a cinkosság, az elmúlt órák közös élményei
váratlanul egymásra hangolták a két férfit. Marjai úgy érezte, jobb főnöke nem is
lehetne Tímárnál, hiba volna az ál ására vágyni.

Hogy a miniszterelnök stílusa ilyen, vagy a helyzet kívánta meg, nem vált
világossá számukra soha, de egy perccel az után, hogy lehuppantak a kényelmes
bőrfotelokba, még mielőtt behozták volna a messze földön híres Vass-féle kávét,
már benne voltak a közepében.

Először is bemutatták őket a szoba sarkában üldögélő

hadügyminiszternek, akit persze már ismertek, hiszen megbízólevelüket

mindketten tőle vették át.

– Uraim! – kezdte a miniszterelnök. – Magyarország helyzete kritikus. Őszinte

leszek önökhöz, mert tudom, hogy elkötelezettségüket csak a meggyőződésükkel
együtt tudom megnyerni, ez pedig nem megy anélkül, hogy megismerjék a
tényeket. Különben csak parancsot hajtanának végre, amit nem akarok, és nincs
is semmi értelme. Nem vezetne sehova.

Kopogtak.

Tegye

csak

le!

mondta

belépő

titkárnőnek. – Kérem, szolgálják ki magukat! Figyelmükbe ajánlom a kávé mel é

azt a csokis aprósüteményt, mennyei.
Higgyék el!

A katonák egymásra néztek. Marjai már a szál odában is ivott – nem volt lakása
Pesten –, így ez volt ma a negyedik kávé. Az alezredesnek a harmadik. (A
„Főnök” már nem is számolta, lemondóan nyúlt a csésze után.)

– Informálódtak az itthoni helyzetről?

– Miniszterelnök úr! – kezdte a hivatali rendnek megfelelően a magasabbik

rangú és beosztású katona, vagyis Tímár alezredes. – Természetesen
igyekeztünk, de nem mondhatnám, hogy értünk mindent.

Marjai minden szóra bólintott, feszesen és lendületesen.

Valóban. Egyetlen szót sem értett abból, ami itthon fogadta.

– Így – folytatta Tímár – hazarendelésünk okai sem ismertek előttünk.

– Igen – mondta a miniszterelnök –, hiszen ez egy titkos operáció, és mit ér egy

titkos operáció, ha nem marad titokban? Igazam van?

– Igaz, miniszterelnök úr.

A hadügyminiszter felkapta a fejét. Világos, hogy költői kérdést tett fel Vass,
olyan kérdést, amire nem várt választ, és az is világos, hogy Tímár nem tudja
megkülönböztetni a költőit a valóságostól. De hát nyilván ezért lett katona, és
nem pedig műfordító.

– Nos – haladt tovább Vass, olyan gesztussal, mint amikor valakit

megakasztanak, nem örül, de nem is neheztel érte –, nos-nos-nos. Tehát.
Röviden, akkor…

vázolom a lényeget.

A két katona bólintott és várt.

– Nemrégiben, az időpont most nem lényeges, bizonyos körök, nem magyar

körök, azt az információt juttatták el hozzám, hogy Törökországban felfedeztek
egy feltehetően emberre is veszélyes vírust, mely rendkívüli sebességgel és
kiterjedéssel fertőz. Arra is felhívták a figyelmemet, hogy országunk a
veszélyeztetettek egyike. Természetesen hivatalosan is értesítették az ál
amelnököt, de azzal is tisztában voltak, hogy bizonyos körök, bizonyos érdekek,
bizonyos múltbéli történések hatására az ál amelnök nem lesz cselekvőképessége
teljes birtokában.

Vass kortyolt a kávéjából, és két vendégére nézett.

Kozmosznyi üresség nézett vissza rá. Azon volt, hogy megkérdezi, értenek-e
mindent. De látta, hogy felesleges.

Semmit sem értettek.

– Mondjak valamit a betegségről? – Marjai bizonytalanul bólintott, az alezredes

még bólintani is elfelejtett. – Mint azt bizonyára hal ották, úgy kezdődik, mint
egy influenza.

– És hogy végződik? – kérdezte Tímár önkéntelenül.

Talán nem is tudott róla, hogy megszólalt, ha rákérdeznek, valószínűleg kikérte

volna magának, hogy félbeszakította Magyarország miniszterelnökét, még akkor
is, ha egy liberális szarjancsinak tartotta.

– Jó kérdés! – mondta nem kevés él el Vass. – Jó kérdés.

Sok

esetben

halál al.

Az

esetek

húsz

százalékában.

– Minden tizedik ember meghal? – kérdezte Marjai, olyan értetlenséggel az

arcán, ami még őt magát is meglepte volna. Ha látja.
– Minden ötödik, igen. Ez a tipp. Nem volt még ilyen járvány, nem ismertük
eddig a vírust, így persze nem lehet tudni, mire hogy reagál, de… igen. Valahogy
így.

A reggel ezernyi kínos pil anata közül ez volt a legkínosabb. Rettenetes csend ült
a szobára, de nem a drámaiság vagy a félelem csendje, nem is a harckészségé.

Tökéletesen üres volt ez a csend. Úgyhogy a miniszterelnök hagyott időt, hogy

megemésszék.

– Van kérdésük? Alezredes úr? Főhadnagy úr?

A két katona ismét egymásra nézett, de most nem megerősítést, csak

bizonytalanságot láttak egymáson.

Marjai volt a fürgébb eszű. Vagy csak bátrabb.

– És mi ez az izé… cirkusz? A cigányokkal.

– Elterjedt a híre, hogy a betegséget a cigányok hozták az országra. Ugyanakkor

egy ál atorvost, aki a beteg ál atokat akarta megvizsgálni egy faluban, Ardán…

Hal ottak már Ardáról?

A két katona nem hal ott.

– Szóval az ál atorvost brutális kegyetlenséggel meggyilkolták, így sokan azt

feltételezik, hogy a cigányok végül is tevékenyen részt vettek a fertőzésben.
Több összetűzés is volt már országszerte. Most már azt kel mondjam. Jól
mondom, miniszter úr?

A hadügyminiszter bólintott, de hangot továbbra sem adott ki.

– És ami a nagyobb baj, elkezdték magukat megszervezni bizonyos erők az

országban. Bizonyos körök.

Marjai és Tímár maradék erejével figyelt, de csak szavakat tudtak elkapni.

Valami körök.

–
Nos,

tehát

bizonyos

körök,

radikálisok,

nemzetiszocialisták, anarchisták, hogy is fogalmazzak, talán nem túlzok, ha azt

mondom… fegyverkeznek.

Az alezredes előredőlt.

– Fegyverkeznek? És aztán mivel? Talán csúzlival?

Huszárcsákóval?

Most a miniszterelnök dőlt előre. Míg néhány másodperce két méter volt a két
arc között, most centik választották el őket egymástól.

– Nem éppen. Bár, hajói tudom, önök szokták az ilyen típusú fegyvereket
csúzlinak becézni. Csúzli – formálta a hangokat. – Kér még kávét?

– Nem, kávét nem – válaszolta az afganisztáni parancsnok, aki, bár teljes

sötétség volt az agyában, abban az egyben biztos volt, hogy mire felál nak
ezekből a kényelmes bőrfotelekből, a finom kávé és teasütemény maradványai

mel ől,

már

nem

lesz

afganisztáni

parancsnok.
– Pedig finom.

Marjai a Főnökre nézett. A Főnök a miniszterre. A miniszter meg vissza. Kezdett

szabályos párviadal á alakulni a beszélgetés, ők hárman ebből kimaradtak, de –
különböző okokból – tulajdonképpen mindhárman élvezték.

– Folytatom. Ezek a bizonyos körök fegyverkeznek, és e pil anatban úgy tűnik,

hogy az ál am el en esküsznek össze, céljuk, hogy az ál am el en törjenek.

– És milyen erőt jelentenek ezek a „bizonyos körök”? – kérdezte az alezredes, de

választ nem kapott.

– Erről majd a tábornok úr brífeli.

– Mit csinál a tábornok úr? – kérdezte a két katona egyszerre.

– Brífeli. Tájékoztatja. Beavatja. Világos a találkozásunk célja, uraim?

Nem volt világos. Annyi világos volt, hogy nem büntetés következik. Nem is
előléptetés. Nyilván valamilyen feladat, de a feladat mibenlétéről semmilyen
elképzeléssel nem rendelkeztek.

– Nem… teljesen… világos – mondta Tímár alezredes kínban, miközben az

zavarta legjobban, hogy ő van kínban, holott a másiknak kel ene.

Majd

lesz

mondta

Magyarország

miniszterelnöke. – A továbbiakról tábornok úr tájékoztatja önöket. Köszönöm,

hogy itt voltak, kérem, várjanak kint.

Tábornok úr, miniszter úr, maradnának egy percre?

Elrendeződtek Vass kérése szerint, kettő kint, kettő

bent, de mind a négyen érezték, hogy a miniszterelnök minden, csak nem

boldog.

A két katona leült az előszobában, és bár a szavakat nem

tudták

kivenni,

azt

hal ották,

hogy

Vass

torkaszakadtából ordít…

Hajnal azután értesült a rossz hírről, hogy harmadszor hívta sikertelenül az ál

amelnököt.

– Jó, hogy nem az internetről tudom meg – sóhajtotta, de a sóhajtás mögött, a

magára erőltetett nyugalom mögött ott tombolt az igazi Hajnal. Szegény kislány.
Semmi kétség, szíves-örömest lefejeztette volna a rossz hírt hozó emberét, ha
akár csak ötszáz évvel korábban születik, így azonban beérte azzal, hogy –
csendesen, szinte sziszegve – kiküldte a szobából.

Újra hívta az elnököt. Ezúttal nem a kis seggdugasz, nem is a titkárnő vette fel –
maga az ál amelnök búgott bele egy hal ót.

– Hajnal vagyok. Kerestelek.

– Tudom.

– Mégsem hívtál.

– Beszéljünk! Volna miről.

– Nekem mondod? Nekem mondod, hogy volna miről?

Elnök úr, te elvétetted a bejáratot! Ez nem a balettintézet. Itt egy piruettel nem
oldasz meg semmit.

– Ne telefonon…

– Rendben. Fél óra múlva ott vagyok.

– Fél óra? Lehet, hogy várnod kel .

– Nem szeretnék.

Meg kel nyugodni, szuggerálta magát az üzletember.

Nincs mese, beszélni kel Petrovval. Csakhogy még soha nem hívta. Mindig
Petrov jelentkezett, ha kel ett valami. És mit mondjon neki? Goszpogyin Petrov!
Baj van, és nem tudom egyedül megoldani… Segítsen!

Két eset van. Vagy visszautasítja, és akkor benne van a szarban, vagy segít, és
akkor benne van a szarban.

Soha nem érezte még magát ennyire bizonytalannak, tétovának. Elővette a híres
kockás papírt, és – ahogy szokta – számba vette a lehetőségeket.

Ha egyszer, ha csak egyetlenegyszer elfelejt összetépni, elégetni egy ilyen

papírt…

Felírta: vírus. Annyit tesz: elszabadult a járvány, nyilván halottai is vannak.

A mil iárdokért beszerzett vakcina használhatatlan, más nincs. Az amerikaiak

tudják, hogy ő van az üzlet mögött, az oroszok is tudják, de nekik legfeljebb
csak az fáj, hogy kihagyta őket. Az amerikaiaknak konkrét veszteségeik is
vannak. Az Elnököt fogja, hiszen mindent tud róla, amit meg nem, azt nem is
érdemes tudni. A pénzügyminiszter csak játssza a nagyfiút, két perc alatt
leiskolázta. Vass? Ő külön ügy. Kiismerhetetlen. Bármire képes. Romlott az
utolsó sejtjéig, vagyis valamelyest mégis kiszámítható.

Hajnal tudta, hogy csak ha az emberek legalantasabb ösztöneire épít, akkor nem
épít ingoványra. Vagyis Vass támadni fog. De csak akkor támadhat, ha az
oroszok csendben maradnak. Vagyis beszélnie kel Petrovval.

Ezt írta fel másodiknak: Petrov. Annyit tesz, most először, igazán és teljes
mértékig, használnia kel az orosz kapcsolatot. Ami persze attól olyan erős, hogy
nem használta soha. Ha kér: gyenge. Ha gyenge: nem kel . Ha nem kel : vége.

Ebből hogy jössz ki, öcsém, gondolta, és felírta a papírra a harmadik szót:
vereség.

Annyit tesz: ha leál , széttépik. Ebből a körhintából nincs kiszál ás, ha volna is,
senki sem hinné, hogy igazi, hogy nem csak úgy tesz, hogy ez is csak csel,
mássz ki egyetlen pil anatra a fedezékből, már szét is lőtték a fejedet.

Vagyis, negyedik szó: támadás! Annyit tesz: csak előre visz út. A híres kil ing
instinct. Hajnal nem tudott angolul, a kifejezést

egy

tanácsadótól

hal otta,

akit

többek

rábeszélésére bérelt fel évekkel ezelőtt, egyetlen hónapra.

Utána úgy rúgta ki, az egy hónapra való pénzt se fizette ki neki, igaz, az nem is
kérte. Merte volna?

A kislányra gondolt. Ágira. Nemoda talán még nem is tudja. Ha nem tudja, még
nem is szomorú. Még nem is dühös. Még azt sem tudja, hogy dühösnek kéne
lennie, nemhogy azt: kire. Végül is kábítószer az kábítószer. A túladagolás az
túladagolás.

Bárki is adja el a drogot. Bárhol is. A Sportcsarnok.

Micsoda szel emtelen trükkökkel hagyták ki annak idején Hajnalt az

építkezésből! A berendezésből. Aztán az üzemeltetésből. Vass. Mind Vass.
A GOA? Ez a spirituális izé? Ez a baromság? Vass! Hát persze, hogy Vass. A
biztonsági cég? Az is. Mind, mind: Vass. Szegény kislány…. De nem is olyan
rossz hír. Tudja ezt Nemoda? Nem tudja. Semmit sem tud. Még.

Gyerünk, vár az Elnök!

– Cicám! Ugydeúgydeúgy fogsz utálni…

Kelement az autóban, közel a rendőrkapitánysághoz érte a telefon. A Főnök

titkárnője volt, Evike. Egy évtizede dolgoztak együtt, és bár volt az épületben
egy-két különös fickó, Evike hangja mégis az egyetlen, ami bármikor, bármilyen
helyzetben, munka közben, halottszemlén vagy nyaralás alatt a Balatonban fel
tudta idegesíteni. Az affektáltságot is affektálta, mindezt magas, sipító
fejhangon, és mintha mindig be lenne dugulva az orra…

Úgyhogy igaza volt: úgydeúgy utálta.

– Gabí í – húzta el a szóvégi hangot –, be kéne jönnöd…

Figyú! Tudom, hogy szabin vagy, de a Főnök látni akar. Te, isten bizony, nem
tudom, miért, de nagyon sutyorogtak, szerintem fontos. Naaa? Gabigabigabí í…

Semmi oka nem volt felvilágosítani ezt a gutaütött picsát, hogy itt van már a
sarkon, hogy nem bírta ki otthon, a szabadnapján is be kel ett néznie, úgyhogy
nem szólt róla, csak megígérte, hogy ahogy tud, benéz. Ez elég volt Évikének,
boldogan sikongatva tette le a telefont. Úgyhogy akkor most hova? Be nem
mehet, hiszen megígérte, hogy később benéz, vagyis nem most, mennyi lehet a
nem most… fél óra, egy, kettő?

Aztán gondolt egyet, fogok én ezeknek játszani, csak néni ülök már be egy
moziba. Sarkon fordult, és újra a munkahelye felé vette az irányt.

Nagyot nézett Éviké, amikor öt perccel a beszélgetés után megjelent az ajtóban.

– Here is Johnny – vigyorgott arcát az ajtó résébe szorítva, de Éviké nem látta a
Ragyogást, neki a Szex és New York volt a kedvence, így aztán nem is értette a
poént.

– Bemehetek?
– Várjál, megkérdezem.

Kelemen lezöttyent a karosszékbe. Istenem, de sokat várt már itt, de sok időt
elvett a munkától ez a szoba! Éviké hátát nézte, aztán – mi tagadás – a fenekét,
de jó, hogy én a másik partnak evezek, gondolta, és elfordította a fejét.

Il etve elfordította volna. Mert Éviké roppant tompora mel ett megjelent egy arc.

Bent ült, a Főnök szobájában, és nem a Főnök volt, de nem ám! A Főnök magas
és kopasz, ez meg itt egy alacsony hajas baba, bizony, ő az, testi-lelki jó barátja,
helyettese, mindenese – Lajos.

Kelemen elfintorodott, és felál t a székből. De addigra már becsukódott az ajtó,

és ott ál t, terpeszkedett Éviké, a rettenetes titkárnő.

– Gabi, ide figyelj! Igyál egy kávét a kantinban! Tíz perc múlva vár a Főnök. Jó,
drágám?

Jó volt. Hogyne lett volna jó. Megpróbált nem gondolni arra, ami jöhet, de
persze nem tudott, végigfutott az agyán minden lehetőség, mi lehet a legjobb, mi
a legrosszabb.

Előléptetik, és Lajos kerül a helyére, de akkor miért vele beszélnek először?

Leveszik az ardai nyomozásról? Más ügyet kap? Mi lehet? Nem ment el a

kantinig, a gépből vett kávét, barátjára gondolt megint, a Koronára, a szaunára, a
masszázsra, a Ll ajosra… Na jó, gondolta, lesz, ami lesz.

– Most már bemehetek?

– Gabikám, persze, szeretettel vár a Főnök.

Nagy sóhaj bentről, a párnázott ajtón is kihal atszik, ahogy a Főnök felál a
székéből. Nyílik az ajtó, gyere be, Gabikám, mondja, és megint sóhajt, Lajos
nincs már bent, mégsincs egyedül, Kelemen ismeri ezt a pofát, honnan is…

– A testület ügyvédje, biztosan ismeritek egymást, találkoztatok már?

– Hogyne, többször is a főhadnagy úrral.

– Jó napot, ügyvéd úr! – mondja Kelemen, üres az agya, az asztalon paksaméta,
az ügyvéd a földet nézi, a háttérben halkan duruzsol a bűnügyi csatorna, a Főnök
leveszi a hangot, megköszörüli a torkát.

– Hát, egyikünk sem ezekért a pil anatokért lett rendőr. – Újabb köszörülés, az
ügyvéd, mintha zsákmányra lesne a padlón, meredten néz maga elé. – Gábor, ez
a testület nagyon sokat köszönhet neked, mindannyian tudjuk, hogy kevesen
tettek az ország biztonságáért annyit, amennyit te tettél. – Kis köhögés, szünet,
aztán újabb, felál , iszik egy kortyot az asztalán ál ó pohárból, visszaül, folytatja:
– De különböző okok fennál ása miatt úgy döntöttünk, hogy ha esetleg…
beadnád … hm, beadnád a nyugdíjazási kérelmedet, azt… nos, elfogadnánk.
Úgy értem, soron kívül elbírálnánk, és el is fogadnánk. Gyorsan.

Mit szólsz hozzá?

Semmit nem szólt. Csendben ült a süppedős műbőr garnitúrán, és nem jutott
eszébe semmi, de semmi helyénvaló válasz. Valami diplomatikus. Vagy időhúzó.

Vagy indulatos. Vagy kérdőre vonó. Semmi. Csak a rohadt nagy semmi. Ez volt
az élete. Az igazolványa, a pisztolya, amit egyetlenegyszer sem használt
huszonöt év alatt, az emberei, az ügyei. Nem akart rendőr lenni. Nem szeretett
rendőr lenni. De semmi más nem volt. Csak rendőr. És mindaz, ami még tegnap
is vágyálomnak tűnt, és elérhetetlenül távolinak, az most rémképpé lett és
valósággá. A barátja, a pihenés, a hosszú téli dologtalan esték… Nyugdíj?
Negyvenöt évesen! És aztán? A hátralévő

harminc? Vagy csak húsz? Vagy csak egy év? Vagy egyetlen nap? Nyugdíj?
Nem… Nincs ereje adni az udvarias kol égát, óh, hát persze, hol kel aláírni, de
majd a hivatali március 15-ödikékre azért elhívtok, néha egy üdvözlőkártya,
ahogyan a nagy öregeknek jár, a veteránoknak, esetleg belőlem is lehet még egy
kép a falon,

na

nem

bejáratnál,
de

mondjuk

pingpongteremben, persze nem portré, esetleg Kelemen Gábor főhadnagy a

céges szalonnasütésen, vagy mittudomén…

– Nem teljesen értem… ezt. Hogy… úgy érted, kirúgtok?

Az ügyvéd nagyot nyel, nem ússzák meg, persze hogy nem, nincs olyan
szerencséje, pedig az asztalán tonnányi munka vár, de hát hogy is gondolta, öt
perc, csak aláírnak, és már mehet is vissza, mekkora ökör volt…

– Gábor. Gábor! Ne úgy vedd! Nem rúg ki téged senki.

Úgy érezzük többen, hogy jobb így a testületnek, és – tedd a szívedre a kezedet,
Gáborkám – neked is jobb. De most őszintén.

– Már mért lenne nekem jobb? Hogy kibasztok?

– Na, Gábor, stílus…

– Stílus? Ez a kis szarházi Lajos munkája, érzem én. Hát tudom én. Nem vagyok
én akkora hülye!

– Gábor, nyugodj meg, kérlek, ennek semmi köze Lajoshoz.

– Tán nem is ő kerül a helyemre, igaz?

– Ez már nem az ön il etékessége, főhadnagy úr – szól közbe az ügyvéd, hangot

váltva, fenyegetően –, szerintem higgadjunk le, jó? így nem megyünk semmire.

A Főnök hátradől a karosszékben, hálásan néz a jogászra.

– Itt vannak a papírok, tessék áttanulmányozni őket.

Mindenhol meg vannak jelölve kék tintával, ahol alá kel ene írni a főhadnagy
úrnak. Tetszik látni.
Kelemen a papírokat böngészi, mintha olvasna, pedig nem, pára futja el a
szemét, csak nem fogom elsírni magam ezeknek, gondolja, leteszi a paksamétát,
erőt vesz magán, megköszörüli a torkát ő is, végre tud beszélni.

– Valamibe belenyúltam Ardával, igaz? Mondd meg!

Legalább ennyit mondjál meg!

A Főnök meglepetése hiteles, mi több, valódi, „mi a szarba nyúlhattál volna

Ardán”, ezt mondja a tekintete, és ezt mondják a szavai is.

– Nem, dehogy, mibe nyúltál volna?

– Akkor nem értem – mondja Kelemen. – Nem, nem írom alá, ezt te sem
gondolhattad komolyan, miért írnám?

Rúgjál ki, ha akarsz, én nem segítek.

– Nem értem, miért nem segítesz. Nem rajtam segítenél, hanem magadon, te kis
hülye.

– Magamon? Mi van? Hogy két és fél évtized után nem várhatok el egy kis
őszinteséget? Mindenemet a testületnek adtam, miért nem kaphatok cserébe
ennyit?

– Mennyit, bazd meg? Mennyit? – üvölti a Főnök, aztán felpattan, és rágyújt az

általános dohányzási tilalom el enére. – Te ne beszélj nekem őszinteségről! Meg
hogy ki kinek tartozik! Érted? Te ne!

Kelemen megál , talán még levegőt is elfelejt venni.

– Ezt hogy érted?

– Sehogy.

– Nem, nem. Hogy érted? Hal jam!

Az ügyvéd érzi, hogy a legrosszabb irányba mennek a dolgok, megpróbál

közbeszólni, de Kelemen leinti.

– Kuss, aktakukac seggdugó! Szádat befogod! Szóval?

Főnök? Miben nem vagyok én őszinte?

– Hagyjuk. Próbáljuk normálisan intézni ezt a…

Kelemen felugrik, egy rossz mozdulat, és megüti az elöljáróját, arcuk mil

iméterekre egymástól, a főhadnagy szájából fröcsköl a nyál, szabályos
dühroham, nem rá val , de az.

– Megmondod, vagy…

– Ne üvöltözz!

– Megmondod?

– Tudod, mit? Megmondom.

Az ügyvéd megpróbál közbelépni, de már késő, itt ma senki nem nyer, a kérdés
csak, hogy ki mennyit veszít.

– Szerinted – sziszegi a főrendőr – minek hívnak itt téged? A kol égák.

Gábornak? Vagy Gabinak? Szerinted én titkoltam el a magánéleti problémáimat?
Vagy te hazudsz évek óta, vagy ki tudja, mióta?

– Nincsenek magánéleti problémáim.

– Szerintem nem is ez – mentené az ügyvéd azt a kevés menthetőt, de itt ma

minden menthetetlen.

– Dehogyisnem ez. Kirúgtok, mert valaki azt mondta, hogy buzi vagyok?

– Nem. Kirúgunk, mert buzi vagy.

Az ügyvéd lemondóan néz, volna mit mondania, de tudja, hogy felesleges,

kimondatott, perek, bíróság, nyerhetetlen ügy, hacsak nem hazudik, de mi van,
ha be van drótozva, ettől kitelik, sőt mi van, ha az egész élőben megy az
interneten, a parancsnoknak vége, a főhadnagynak vége, de neki is vége,
mindennek vége…

– Kirúgtok, mert buzi vagyok? – Kelemen visszahuppan a karszékbe, előredől,

két keze az ölében. – Kirúgtok, mert együtt élek egy férfival?
– Valami keramikussal, nem igaz?

– Grafikus. Nem keramikus.

– Grafikus, keramikus. Nem mindegy? Leszarom, apám, hogy te kivel élsz.

Felőlem elefánttal is élhetsz a majomházban. Nem érted? Nem ez a baj. A baj,
hogy évtizedek óta hazudsz. Érted? Átbasztad a testületet, átbasztál engem. Mert
elfelejtetted elmondani, hogy egy köcsög buzeráns vagy. Ez a baj. És mielőtt
megtudnánk, hogy mit hazudtál még el, kibaszlak, mert nekem a testület a
mindenem. Ez a kis szar rendőrség. És te nem vagy rendőr. Te egy homokos
köcsögduda vagy. – Hirtelen lecsendesítette a hangját. – Írd alá! Írd alá, és
menjél!

A weekly meetinget, a rendes heti nagy értekezletet igazán nem szerette Péter.

Egyrészt mindig ott volt az Alelnök, kegyetlen, brutális figura, soha egyetlen
alkalmat nem szalasztott el, hogy belerúgjon, kinevettesse, porig alázza.

Arra gondolt, egyszer megkérdezi, mi a baja végül is vele, de félt, hogy nem
fogja érteni a választ, és akkor csak eggyel nagyobb a baj.

Másrészt meg csak úgy röpködtek az angol kifejezések, és bár tudott angolul,
vagy legalábbis nagyjából tudott, itt mindig butának érezte magát. Címek,
amikről sose hal ott, filmek, amiket nem látott. Így aztán megpróbált észrevétlen
maradni, ami többnyire sikerült is neki, hiszen ha semmi másban, ebben
mindenképpen elismerésre méltóan jó volt.

Már a tárgyaló megközelítése is külön feladat, hiszen el kel menni a szörny

irodája előtt. Úgy, hogy ne vegye észre.

Vagy legalább ne kel jen köszönni. Mert ha köszönni kel , ha megvil an a

szemkontaktus, abból már minden lehet.

Minden, de semmi jó.

Vagyis osonni kel . De úgy, hogy senki ne vegye észre az osonást. Az mégiscsak
kínos, ha észreveszik. Nézzétek, Péter itt oson! Ólálkodni kel és lopakodni, de
mint akinek eszében sincs egyik se, csak erre járt, de már megy is, itt se volt
igazán, ugyan mit is kezdenénk vele. Ilyenkor a túlzott sietség is veszélyes. A,
Péter, hová rohansz? Ha totyog: Péter, látom, ráérsz, te, azt mondd már meg
nekem…

Szóval nem jó ez sehogy se, mégis így van, ezért nem szerette hát Péter a heti
meetinget. Meg még pár másért.

De olyan kínos a helyzet, mint ma, nem volt még egyszer se.

Mert hát ma volt egy randi, ugye, az Alelnökkel, amit lemondott, már hogy ő, az
Alelnök, de itt találkozni fognak!

Vajon szóba hozza-e, amit tízkor nem akart? Vagy meghagyja négyre? Délutáni
csemegének? Utal rá?

Célozgat? Amit neki értenie kéne? Vagy csak néz? Mert ismerjük el: nézni, azt
tud…

Itt tartott a gondolkodásban, amikor az Alelnök szobája elé ért. Az ajtó nyitva. Itt
már annyit se gondolkodhat, mint a kapus a tizenegyesnél, itt már tenni kel ,
dönt is, elsüvít az ajtó előtt, mint a szél, de már az Alelnök hangja is süvít,
mintha csak rá várt volna: Péteeeeer!

Visszalép, ám mielőtt megszólalhatna, már utoléri az alelnöki intelem.

– Már megint nem köszönsz. A bálon azt hittem, véletlen.

De látom már, hogy kerülsz.

– Dehogy, dehogy… csak… nem tudtam…

Az Alelnököt nem annyira érdekli, mit nem tudott Péter, beinti, hel yel kínálja,
vizet hoz neki, aztán barátságosan az asztal szélére ül. Cipője orra csaknem a
fiatalember térdéhez ér, ha meglóbálná, érne is, de nem lóbál. Csak ül, néz, fejet
csóvál.

– Péter, Péter. A sírba viszel.

Péter arcán értetlenség, de nem tudni, minek szól, a mondatnak, a helyzetnek,

vagy egyszerűen csak: ilyen az arca. – Vártalak reggel. De te nem jöttél.

– Hogy érted, hiszen te mondtad le.

– Én? Nem is beszéltünk.

– Úgy értem, a titkárnőd.

– Most akkor én, vagy a titkárnőm? Mindegy, Péter.

Hagyjuk. Inkább elmondok neked egy történetet. Remélem, meg fogod érteni.
Meg fogod érteni?

– Persze. Meg fo-fo-fogom – hebegi, legszívesebben ütné magát a dadogás

miatt.

– Jó. A Pancsatantrából van.

– …?

– Nem tudod, mi az.

– N… nem ugrik be.

– Ókori ind mesegyűjtemény. Tudsz indul?

– Hát, szívesen mondanám, hogy eligazodom nagyjából, de hát nem. Valójában

nem tudok indul.

– Nem hátrány. A Pancsatantra szanszkritul van. Meg sem kérdezem, tudsz-e

szanszkritul. Elég lenne, ha angolul tudnál. Bár azt tudsz, nem? Nem adnak el.
Meg ilyenek.

Valamennyire tudsz. Bár én még nem hal ottam. Na, vissza a Pancsatantrához.
Élt egyszer egy városban egy Szuddhapata nevű ruhamosó. Tudod, mit jelent az,
hogy szuddhapata? Felteszem, nem. Azt jelenti: tiszta ruhás.

Tudod. Szanszkritul. Szóval, ennek volt egy szamara, aki alig kapott valamit
enni, ezért a gyöngeségtől alig ál t a lábán. Egyszer a ruhamosó egy tigrisbőrt
talált valahol.

Erre így szólt magában: Micsoda szerencse! Ezzel a tigrisbőrrel letakarom a

szamaramat, és éjnek idején az árpaföldre eresztem. Akik a közelében járnak,
tigrisnek fogják tartani, és nem merik elkergetni. A tervét végre is hajtotta. Tudsz
követni, Péter?

– Persze, persze, folytasd csak! Figyelek. – És igazat mondott. Tényleg figyelt.

– Oké. Szóval ettől kezdve a szamár éjnek idején kedvére eszegette az árpát. Az
éj vége felé a ruhamosó megint hazavezette, így aztán a szamár egy idő múlva
egészen meghízott és megerősödött, úgyhogy már alig lehetett megkötözni. Egy
napon aztán a szamár egy kancaszamarat hal ott a távolban ordítani. Erre
szerelmi sóvárgásában maga is ordítani kezdett. A csőszök ettől felismerték,
hogy a tigrisbőrben szamár van, és fütykösökkel, kövekkel és nyilakkal
megölték a szamarat.

És még egy versikét is hozzábiggyeszt a Pancsatantra, hogy jobban megértsed:

„Tigrisbőr takarta, védte, s félelmessé tette bár, ordítása elárulta. Ezért halt meg
a szamár.” Hát, eddig tart a mese, Péter.

Soha,

soha,

soha

nem

érezte

még

ennél

kényelmetlenebbül magát.

A mese alatt arra koncentrált, hogy észrevegye a végét, ne mulasszon el nevetni.

De, hogy fel is hívták a figyelmét a végére, valahogy az egész törekvés
értelmetlenné vált, ugyanakkor nézve a vele szemben ülő férfi komoly, kedves
arcát, nem is volt annyira biztos, hogy nevetni kel , de akkor mit kel ? Valaki
segítsen, legyen vége már! Miért kínoz ez az ember, mit akar tőlem?

– Vagy úgy akarsz járni, mint Szjámalaka, aki a legnagyobb megalázást is

elviselte, és akit utoljára kipenderítettek? Ez már egy másik mese, Péter. De ezt
majd elmondom legközelebb.

– Délután?

– Mi délután?

– Igen, délután négykor van találkozónk. Tudod, a reggeli helyett.

– Tényleg? – A naptárjába néz, homlokát ráncolja, ajkát biggyeszti. – Nekem

nincs beírva. Majd legközelebb. Na, menjünk

értekezni,

nem

ezért

fizetnek

részvényesek. – Azzal átkarolja Pétert, és elindul vele a szomszéd irodába…

Folyamatosan vil ogott Hernádi telefonja azután is, hogy Aida megérkezett a
kórházba. Ha csak egyszer is ránéz, tudta volna, hogy többen is keresték a
Központi Kórházból, a főigazgató titkárnője is, többek között. De kereste
Kelemen, a barátja, és az a rendőr is, aki korábban megtalálta Halmai nénit.

De minderről a főorvos semmit nem tudott. Nézte, nézte a félig ájult, félig alvó
kislányt, nem érzett lelkiismeret-furdalást (pedig érezhetett volna), sem
szomorúságot (pedig lett volna rá oka), csak elszánt dühöt. Meggyógyítja a
gyereket, akármi lesz is, meghalhat bárki, de Lil a nem fog.

Aida számtalanszor átgondolta, mit mond majd férjének, aki – bár tudta, hogy
Marci miatt a lakásuk foglya – egész éj el nem vette fel a telefont, és üzenetet is
csak egyet küldött: „semmi változás” szöveggel. De amikor belépett a
kórterembe, meglátta az ernyedt, sápadt kicsi testet, mel ette az ágy szélén
gubbasztó férfit, és szemében az aggodalmat,

többet,
a

rettegést,

többet,

az

elszántságot – összezavarodott.

– Miért nem vetted fel a telefont?

– Kimaradtál valamiből? – kérdezett vissza az orvos, és a nő tudta, hogy a maga

logikája szerint igaza van. Nem jár több egy el nem hagyott, de magára hagyott
feleségnek, ennyi a jussa, hiába is követelne többet, figyelmet, odaadást,
szeretetet, azt már más kapja, ha kapja, bár Aida esküdni mert volna rá, hogy a
férje egyetlen percnyi figyelmet, pil antásnyi érdeklődést sem szentel számtalan
szeretőjének.

– Hogy van?

Hernádi nem felelt, csak felnézett az asszonyra. Aida megfogta a gyerek

homlokát. Konstatálta, hogy lej ebb ment a láza, homloka gyöngyözött, szeme
olykor meg-megrándult. Aztán megrándult az arca. Aztán az egész teste. A férfi
innen borult rá, a nő onnan, homlokuk csaknem összeért, visszahúzódtak, de
csak centiket.

Lil a,

Lil a!

szólongatta

gyereket
az

asszony. – Ébredj, kislányom, hasadra süt a nap! Hahó, hahó, ki az ágyból

szaporán!

A gyerek szeme csukva maradt, de alig nyitott száján bugyborékolni kezdtek a

szavak. – Apa…

– Itt vagyok, kislányom.

– Apa. Nagyot aludtam. Ügyes vagyok?

Aida úgy érezte, nem bírja tovább, szeme megtelt könnyel, nem, ezt nem
érdemlem, gondolta, ez így már sok, édes istenem. Végigimádkozta az éjszakát
otthon, miközben fia kezét szorongatta, aki többször is felébredt, és kicsit sem
örült a szokatlan gyengédségnek.

– Nagyon ügyes vagy, Lil a!

– Akkor kapok csokit?

– Persze, csokit – suttogja az asszony, táskájából egész arzenál kerül elő,

feneketlen az a táska, mindig az van benne, ami kel . Csoki, fogkefe, patron a
játék pisztolyba, elem a vil ogós maciba, zsebkendő, bébiétel, alma, pelenka,
alvó ál at, bármi. Csodatáska. Csodaanya.

– Van nálad? – kérdi Hernádi, de most az asszony néz fel, ahogy az előbb ő,
azzal a tekintettel. Előrehajol, ugyanazt a blúzt viseli, mint tegnap, ugyanazt a
mel tartót, Hernádi megütközik, tán szaga is van, gondolja el enségesen, de az
nincs neki, szaga az tán még sincs neki.

– Jön a vizit, tessenek kimenni, de nagyon gyorsan! – sivít az ajtóból egy éles
hang, szemében izzó gyűlölet, a közöny, a sietség, a bosszankodás érthető, de ez
gyűlölet, igazi, átható, feltartóztathatatlan gyűlölet, és – ebben biztosak lehetnek
– nem nekik szól.

Itt az egész kórház, az egész szisztéma, az egész élete, az egész világ van
gyűlölve.

A gyerekek, a súlyos beteg kislány mel ett térdeplő

holtfáradt szülők csak megtestesítői mindennek, és mivel a szisztémának vagy a
világnak nem tudja nem behozni az ágytálat, így a gyerekeknek nem hozza be.
És mivel a kórházat vagy az életét nem tudja kizavarni, így a nőt és a férfit
zavarja ki.

Csendben felál nak, Hernádi se nyikkan, máskor ilyenkor már… De most – most
van. Ezek nem nyikkanós idők.

Kilépnek a folyosóra, a vizit sehol, el se kezdődött, ülhetnének bent, foghatnák

Lil a kezét, ehelyett itt várnak, a kólaautomata takarásában.

– Odaadtad neki a csokit? – kérdi az orvos.

Annyira

megijedtem,

amikor

bejött

harisnya – válaszolja a felesége, és egy könnycsepp végigszántja az arcát.

A szobafogságra ítélt kormánytagok éppúgy nem láttak hozzá a munkához,

mintha csak az irodájukban lettek volna, szabadon. Ezzel szemben egymást
okolták a helyzetért, és ülésük délelőttre már üvöltözős veszekedéssé fajult.

A miniszterelnök tudott róla, számított is rá, alighanem tett is érte. Mégiscsak az

ő kormánya volt. De azért a külvilág hírei csak elérkeztek a percről percre
rosszabb idegál apotba kerülő politikusokhoz.

Tudták, hogy Pesten gyakorlatilag megál t az élet. Az iskolák többsége bezárt, a

BKV valamikor tíz óra tájt kilátástalannak ítélte és feladta a harcot, leál tak a
metrók, de előfordult, hogy már az ál omást bezárni sem maradt ott ember. Így
aztán emberek bóklásztak a sínek közt, addig kitiltott csövesek húzódtak az
alagutakba, paplanok, takarók, nejlonszatyrok, bevásárlókocsik költöztek percek
alatt az ál omások padjaira.

Rendőrök alig voltak az utcán, továbbra is parancsra vártak. Egyes kerületekben

ki-kinéztek a forma kedvéért, máshol ki se, a kapitányságon zsugáztak, tévéztek
és aggódtak. De egyre többen választották a menekülést: egyszerűen
hazamentek.

A sajtó így-úgy működött, de persze mindenki azt beszélt, azt írt, amit akart,
huszonéves fiatalok járták a várost,

vál ukra

szerelt,

apró

URH-kamerával,

és

közvetítettek. Az egyik internetes híradóban például élőben éppen azokat a

perceket, amikor a Moszkva tér pavilonjait megtámadja és kifosztja egy
punktársaság. Valójában hajléktalanok, kakastaréj frizurával.

Aki tehette, otthon ült, és a közvetítéseket nézte, vagy éppen nem nézte.

Más városokban is egyre nagyobb volt a káosz, bár a rendőrök többnyire nem
hagyták teljesen magukra az utcákat. Győrben, Debrecenben, Szegeden leál t a
közlekedés, Pécsett viszont, mintha semmi nem történt volna, jártak a vil
amosok, igaz, üresen. Az emberek inkább otthon maradtak. Vagy ahol voltak.

Budapest belvárosát lassan leál ította a Parlament előtti tüntetés,

délre

már

inkább

tízezrek,
mint

ezrek

kockáztatták, hogy elkapják a titokzatos influenzát. A sajtó a hadsereg segítségét

kérte, tábori kórházak felál ítását követelte, mert a civilekben már nem volt hely,
a rendelők előtt százméteres sorok ál tak, ültek, olykor feküdtek, és a sorok –
rendező erő híján – kezdtek felbomlani.

Az

egyik

Pest

környéki

kórház

előtt

többen

összeverekedtek, a sajtó szerint persze cigányok. Vér is folyt, sérültek is voltak,

de aztán valahogy sikerült rendet teremteni.

A népegészségügyi miniszter, Rákos Károly az asztal mel ett ál t, félig háttal a

többieknek, és arra gondolt, hogy ha megfordul, meg is kel szólalnia. Kiélvezett
minden tizedmásodpercet, de aztán már nem várhatott tovább.

– Tegnap reggel már világos volt – válaszolta, miután arról faggatták, hogy
mióta volt ismert előtte a fertőzés súlyossága.

Többen felmordultak a teremben, volt, aki számon kérte, miért nem szólt
azonnal.

Rákos, akit azért hagyott ott a miniszterelnök, hogy legyen min csámcsognia a
többieknek, és hogy megfossza a szabad cselekvés lehetőségétől, pontosan tudta,
hogy a termet lehal gatják. Bármit mond, mintha az el enségeinek mondaná.

Mert hogy Vass az el ensége, az világos, ahogy el ensége

a

dagadék

hadügyminiszter

is,

belügyminiszter, isten se tudja megszámolni, hány el ensége van.

Közben a hivatala folyamatosan kereste, őket is sürgették, ütötték, rugdosták,

tenniük kel ene valamit, kórházakat

nyitni,

bezárni,

erőket

átcsoportosítani,

látogatási tilalmat elrendelni, sátrakat ál ítani, tanácsokat, gyógyszereket osztani,

mindenki mást várt tőlük, de mindenki várt tőlük valamit.

A sajtó megszel őztette az Elnök déli beszédét, így mindenki arra számított, hogy
déltől elindul a munka, megszületnek az intézkedések, harcolnak a betegség el
en.

De még nem volt dél.

Rákos

többször

is

megpróbálta

elhagyni
a

kormányülést, de nem engedték ki. Az ajtóban ál ó őrök udvariasan megkérték,

hogy használja a belső mosdót.

Mintha más dolga nem is lehetne, mint hugyozni. Nemigen tehetett egyebet,
mint amit tett. Húzta az időt, és várta, hogy dél legyen.

A Közlekedési Minisztérium ál amtitkára, aki a főnökét helyettesítette a szó

szerint zárt ülésen, ugyan egy televíziós barátjára hivatkozva („van egy spanom
a tévében”) azt ál ította, hogy az elnöki beszédben nincsenek konkrétumok, és
hogy végül is semmit sem jelent be, de a fiatalembert korábbi tapasztalatok
alapján annyira butának és megbízhatatlannak, a hírt pedig akkora
képtelenségnek tartották, hogy nem figyeltek rá, sőt lehurrogták.

Idővel persze meg is éheztek, így a sorskérdések háttérbe szorultak a

gyomorkérdésekkel szemben. A reggeli viszont igazán nagyon ízletes volt, ami a
cateringet il eti, csak a legjobbakat mondhatták Vassra.

Valamelyikük felvetette, hogy be kel ene kapcsolni a tévét. Van itt tévé?,
kérdezték, és a választ megkapták hamar, az egyik könyvespolcot kel ett
kinyitni, mögötte feltűnt egy hatalmas ledkészülék. Volt vagy két méter széles, jó
nagy lesz rajta az Elnök feje. Távkapcsolót nem találtak, mégis sikerült valahogy
életre kelteni.

– Ez jó? – kérdezte az egyik pincér, aki persze csak másodsorban lehetett pincér,
de ez annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt senkinek.

Két hatalmas szőke fej jelent meg a képernyőn, aztán – ahogy nyitott a kamera –
négy hatalmas szőke mel .

Majd még egy fej és még két mel .

– Ez ugyanaz a nő, vagy három különböző? – kérdezte az ipari miniszter, a

kormány doyenje. Lehet, hogy viccnek szánta, de nem nevetett senki.

„– Igen, ez az igazi szívás. Egyszer illóolajakat raktak a fürdővizembe, és az

eggész testem, érted, az eggész testem tiszta piros allergia lett.

– Igen, hát valóban, nagyon kell vigyázni…

– De nem az, hogy vigyázni, érted, mert az eggész testem…

– Én megmondom őszintén, szerintem az nagyon fontos, hogy az üveg

űrtartalma…

– Az nagyon, de ma már lehet kapni ezeket a kis izéket…

– Na, én meg hogy jártam, kedvességből, de csupppa-csupppa kedvességből

egyszer fahéjat tettek a fürdőmbe, te, mint aki megégett, érted…

– Hát ezt nem, mondjuk úgy, ez nem általános, éppen az illóolajokra szokták,
hogy a test napsugara, biztos valami hamis cucc, annyi a hamis cucc…

– Ja, lépni nem tudsz, olt állnak, érted a metrólejáróba, ilyenfekák, hát most ez
van, érted…”

A kormányülésen csak férfiak jelentek meg.

Egyetlen női miniszter volt, a női ügyek minisztere (bár eredetileg azt is férfira
akarták bízni, csak kitört a botrány, amikor a sajtó megszel őztette), de ő nem
volt velük – beteget jelentett. Nagyon beteget. A férfiak pedig megbabonázva
nézték a tévét.

– Hát, bazmeg – bukott ki az ipari miniszterből –, jó érzés tudni, hogy nálunk is

vannak nagyobb ál atok.

Többen ránéztek, aztán vissza a képernyőre… Lehet, hogy viccnek szánta, de

nem nevetett rajta senki.

– Számottevően jobban vagyok – nyögte Réz, miközben megpróbált felülni,

hogy felesége megigazíthassa mögötte a párnát, ő maga meg jobban ráláthasson
a tévére.

Rendkívüli elnöki beszédet ígértek délre, ezért kapcsolták be, mert amúgy
inkább használaton kívül volt a készülék. Valaha sokat nézték, de ma már inkább
a mobil kommunikátorukat használták, meg a kocsiban a telemonitort.

Lézeres fogyasztóklinikát reklámoztak éppen, a délelőtt amúgy is inkább csak

reklámokkal telt, valódi műsorok már nemigen voltak, olyanok, mint régen.
„Csodás fogyás” – ez volt a módszer neve, hal ottak róla, a városban többen ki is
próbálták. A polgármester feleségéről sokáig azt hitték, hogy Pesten, a „Csodák
Klinikáján” fogyasztották le, aztán kiderült, hogy gyomorrákja van.

– Te! Tudod, min gondolkodtam? Hogy még én röhögtem ezen a kis húgyagyú
Aszódin. Hogy rábaszódi.

Most már nem olyan vicces ez, csil agom. Mer' én is az vagyok. Rábaszódi.

– Menjél már, nem lesz semmi baj. Látod, máris jobban vagy. Nem is kéne tán a
rohamkocsi?

– Azt hagyjad, hadd jöj ön csak, abból nem lehet baj, ha itt van.

– Hát, volt itt ma már kettő orvos. Mire mentél velük? – rántotta fel az asszony a
hatalmas férfit a karjánál fogva, félig ültébe, félig fektébe. – Itt sertepertéltek,
aztán csak mind egyre rosszabbul lettél, most meg, hogy elmentek, azt mondod,
jól vagy.

– Azt éppen nem mondtam.

– Mit nem mondtál?

– Hogy jól vagyok. Csak hogy jobban. Az nem pont ugyanaz.

– Ó, ugyan má', jónál jobban, aztán a mégjobban, aztán egykettőre meg is

gyógyulsz. Hanem, te!

– Mi van?

– Az unokahúgod. Az nincsen jól. Vagyis hát…

Réz a fejével intett, hogy mondja már.

– Az Ági. Nemoda Ági. Az. Tudod?

– Az Ági. Persze. Pesten. És? Mi van? – Terhes, tudod…

– Mondjad már, mi van az Ágival!

– Baj van.
– Mi?

– Meghalt az Ági.

– Az Ági?

– Az. Meghalt. Azt mondják, valami diszkóbaleset.

– Ó, a kurva életbe! Diszkóbaleset?

Akárhogy próbálta maga elé idézni, nem tudta az Ági arcát. Arra emlékezett,
hogy valami csöves lett belőle, vagy efféle, hogy örökké csak a diszkó meg a
diszkó, meg rongyokban járt, meg aztán terhes is lett, gyereklány létére, de hogy
így…

– Hívni kéne a Kálmánt! Nem kéne?

– Hát, a Kálmánt most ne…

– Miért? Mi van a Kálmánnal?

Baj van, az nyilvánvaló. De nem velük, az is nyilvánvaló.

Vagyis akkora baj még sincs.

A kantinban, ahol a parancsra vártak, nem volt alkohol, ezért úgy döntöttek,
hogy egy felesre – hogy hiányzott ez az elmúlt egy évben – kiszöknek az
épületből.

Nem csak a nap, az előttük ál ókhoz való viszonyuk, de az egész életük

átértékelődött bennük, amikor a kapus szelíden, de határozottan visszafordította
őket.

Határozott parancsa volt, hogy a két tiszt nem léphet ki az utcára.

Marjai, csak az önérzet kedvéért, kakaskodott keveset, de az ügyeletes

moccanthatatlan volt, így hát csendben visszafordultak. Nem szóltak egymáshoz,
nem is néztek a másikra, elszoktak attól, különösen az alezredes, hogy így
bánjanak velük.

Már a folyosón belebotlottak a tábornok lihegő

szárnysegédjébe.

– Hol a szarban voltak? Majdnem riadóztattam maguk miatt az őrséget.

Miért

őriznek

egy

katonai

objektumot

civilek? – kérdezte a főhadnagy, de választ nem kapott, még egy rosszal ó pil
antást sem.

Mindenki tudta, hogy miért.

Hogy kik az őrök, milyen cég küldte őket, kinek mennyit hoz a konyhára az
üzlet, a szárnysegéd fejében meg sem fordult, hogy a főhadnagy esetleg nem
tudja. Szórakozni meg nem hagyott magával. Így aztán csendben maradt, és egy
életre megjegyezte Marjai nevét.

A tábornok az íróasztala mögött ült, és eszébe sem jutott hel yel kínálni őket,
amikor beléptek.

– Na, két ólomkatona, ezt jól elbaszták nekem!

Tímár és Marjai, a két ólomkatona, egyik lábáról ál t a másikra. Fogalmuk sem

volt, mit rontottak el, egyáltalán fogalmuk sem volt semmiről.

A tábornok a papírjaiba nézett, aztán fel, nem siette el.

Aztán kegyesen a kanapéra mutatott.

– Üljenek le. Kávét kérnek?

– Nem kérünk – válaszolták egyszerre, míg a parancsnok nagy nyögéssel felál t

az íróasztal mögül, és szabályosan levetette magát a kanapéval szemben ál ó
fotelbe.

– Tudják… – folytatta – nem kis kockázatot vál altam, amikor magukat

ajánlottam a feladatra.

Nőies hangja zavarba hozta a két katonát, ahogy zavarba hozott mindenkit.

Nem lehetett megszokni. Felhangosította a tévét, néhány másodpercig egy

búzamezőn pihent a szeme, aztán váltott a kép, egy nagy bajuszú ember tömte a
pipáját, ez már nem érdekelte a Főnököt.

– Mindjárt az Elnök beszél. Azt megvárjuk. Meg kel várnunk.

Kelemen az íróasztala mögött ült, és a holmiját pakolta.

Újrahívásra

ál ította

kommunikátorát,

de – akárhányszor próbálta a készülék – nem tudta elérni a barátját. A Korona. A

szauna. A Ll ajos. Pedig nagyon szerette volna.

Lehetett volna dühös. De nem volt. Lehetett volna szomorú. De az sem volt. És
felháborodott sem. És reményvesztett sem. Bosszúszomjas és lemondó sem.

Egyszerűen üres volt. Vagy még üres sem.

Dobozba rakta a papírjait, pár képet, igazán fontos dolgokat nem tartott az
irodájában. Tudta, bármit csinál, és bármennyire tekingetnek is másfelé a
többiek, mindenki őt figyeli. Még arra sem volt kíváncsi, hogy mikor, honnan
tudták meg, vajon előbb tudták-e, mint ő, és ha igen, ki és mennyivel, nevettek-e
rajta, vagy sajnálták, esetleg mindkettő, ki örül, ki szomorú – mindmind olyan
részlet, ami nem hagyta volna nyugodni, bárki másról lett volna szó. De róla
volt, és mindezt nem akarta tudni.

A barátját akarta elérni, aki most egy idegen férfi kezei között fekszik, és
biztosan nagyon jól van.

Kopogtak az ajtaján, „mindjárt kezdődik”, dugta be a fejét az egyik fiatal rendőr,

mintha nem lenne neki már teljesen mindegy, mi kezdődik mindjárt.

Így nyitva is maradt az ajtó, beszűrődött rajta a monitorok hangja, nézhették

volna az íróasztaloknál, de inkább a nagy képernyő körül gyülekeztek.

Kelement nem érdekelte az elnöki beszéd, folytatta a rendrakást, nem akart egy
doboznál többet vinni, csomagokkal

szerencsétlenkedni,

segítséget
kérni,

feltűnést kelteni. Valamit kivett, másvalamit betett, kipakolt, bepakolt, aztán

rájött, hogy mindegy.

A képeket nézte a falon. Egyiken fehér sortban, trikóban, a rendőrtenisztornán

már az első fordulóban kiesett, de a kép kedves emlék, utána elmentek sörözni,
valahogy olyan otthonos volt az egész. Aztán a kitüntetése, az országos
kapitánytól vette át, de a miniszter is gratulált, volt is mihez, sorozatgyilkost
fogott, nem is akárhogy. Elég. Elfordította a fejét, nem akarta, hogy elmúljék ez
a kényelmes lárvaál apot. Nem akarta, hogy fáj on, nem akarta, hogy lássák,
hogy fáj, nem akart semmit, csak kint lenni, meg hogy felvegye végre az a
gazember a telefont. Délután elmennek moziba, vagy járnak egyet a Duna-
parton…

Amikor felál t, amikor hóna alá csapta a dobozát, amikor már kilépni készült,
akkor, pont akkor mégiscsak összefacsarodott a szíve, de úgy, hogy
legszívesebben a földre kuporodott volna. Hát nem tudja megúszni. Elöntötte a
düh, a gyűlölet. Lajos, aki mindent tudott róla, tudott a barátjáról, az
életmódjáról, az életéről. Lajos, aki eltűnt, akit hiába keresett, amikor kijött a
Főnök irodájából, aki elárulta, tönkretette, megalázta, Lajos, akinek mindent
odaadott, de akiben – ezt most biztosan érezte – valójában soha nem bízott.

Hát akkor miért haragudna Lajosra? Csak magára haragudhat. Miközben a

rendőrök a monitorra meredtek, csendben kisurrant az épületből.

Hangya és a Vezér adó-vevőn tartották a kapcsolatot.

Tudták, hogy bárki lehal gathatja őket, ezért keveset beszéltek, de azt is olyan
titkos nyelven, hogy sokszor egymást sem értették. Volt, hogy magukat sem.

– Közel vagyok.

– Mennyire?

– Négy.

– Mi négy? Perc vagy méter?

– Ne írjam ki magamra, mire készülök?

– Perc?

– Nem.

– És mihez vagy közel?

Feladták. A Vezér úgy hajította a masinát a sarokba, hogy ezer apró darabra tört.
Elege volt Hangyából. A fanatizmusából, az odaadásából, az ostoba
szlogenjeiből.

Tudta, hogy amire kérték, az életveszélyes. Valójában mindennel, amit tett,

magát védte. És ez éppen elegendő

felhatalmazást adott neki, hogy bármit megtegyen. Régen nem hitt már a náci
eszmékben, de abban hitt, hogy az országnak rendre van szüksége, hogy a
liberalizmus a legsilányabb gondolat, amit valaha ember megfogalmazott, és
hogy őt sodorta a sors abba a helyzetbe, hogy megteremtse az erő ál amát.

Világos terve volt, és meg akarta valósítani.

Tudta, hogy a hadsereg, amit szervez emberekből, fegyverekből, gépekből,

gondolatokból, rendből, hitből, azokra lesz a legveszélyesebb, akik engedték
szervezni.

Komolyan álmodott a rend Magyarországáról, és komolyan hitt benne, hogy fel

tudja építeni, hitte, hogy az ország és a lakói is megmenthetőek.

Ha lepucolja róluk az évszázadok alatt rájuk rakódott iszapot, a szokások,

beidegződések, hagyományok, közös félelmek fekete, ragadós iszapját, az ország
újra nagy lesz, szervezett és erős. Sokat foglalkozott ezoterikus tudományokkal,
meggyőződése volt, hogy ha eltűnik a sértettség sötét árnyéka, újra tisztán és
napfényben úszik majd a nemzet. És ehhez nem kel más, csak rend, erő és
sikerek.

Átváltott Hangya asztali kommunikátorán, kíváncsi volt, mi történik az

országban.

A hírek többsége az egyik tévé ismert sztárjáról szólt, levetkőzött, vagy

levetkőzik, vagy felöltözik, ez most igazán nem érdekelte, átrágta magát a
salakon, „istenem, micsoda mocsok”, gondolta, gyűlölettel gondolt a híres
emberek világára, erre az elpuhult, gonosz, buta világra, amikor a szeme
megakadt az egyik hírblog címén: „Délben az Elnök bejelenti a statáriumot!”. A
cikkből kiderült, hogy a szerző értesült a beszédről, sőt a tartalmát is tudni vélte,
szerinte közeleg a rendkívüli ál apot, percekre vagyunk tőle.

A Vezér az órájára nézett: mindjárt dél. ,Akkor azt kivárjuk”, gondolta, és az

adó-vevő után nyúlt.

– Basszus…

A Központi Kórház főigazgatójának titkárnője újra, sokadszor és megint

sikertelenül hívta telefonon az intézmény sebészprofesszorát, Hernádi Bertalant.

A kórházban nem is egyszerűen hadiál apot volt: ez maga volt a háború. Minden
ágyon beteg, még a tárgyalókban elhelyezett kanapékon, az orvosok éj eli
nyugalmát szolgáló pihenőkben is. Mindenkit berendeltek, orvosokat, ápolókat,
beteghordókat, még a váltás portásnak is hasznát vették. Mindezt annak el enére,
hogy a szakszervezet többször is felhívta a menedzsment figyelmét a kol ektív
szerződés betartására.

Az orvosok egy része szerint az intézkedések többsége felesleges, semmi sem

bizonyítja, hogy a betegség veszélyesebb, mint egy átlaginfluenza. Abban is
meghalnak emberek, ebben is meg fognak. Tény, hogy az új vírus – ha új,
hiszem, ha látom – gyorsabban fertőz, mint az eddigiek, de annak nincs jele,
hogy maga a betegség súlyosabb lefolyású lenne.

Reggel óta dolgozott a röntgen, és feltűnően sok embernél talált tüdőgyul adásra
utaló jeleket, de akadt olyan orvos, aki szerint korai lett volna ebből messzemenő

következtetéseket levonni, így nem szűntek meg kifejezni elégedetlenségüket a

viszonyokkal kapcsolatban.

A főigazgató valamikor délelőtt, miután sikertelenül próbált

kapcsolatot

teremteni

az
Ál ami

Egészségkasszával,

más

igazgatókkal

egyeztetve

utasításba adta, hogy fájdalomcsil apító, vitamin, egyáltalán bármilyen

gyógyszer, ami a beteg ál apotának közvetlen javulásához nem vezet, csak térítés
el enében adható ki.

Ráadásul az olcsóbb szerek hamar elfogytak, így késő

délelőttől már több ezer forintot kel ett fizetni egy-egy piruláért. Amikor az
egyik ápolónő szíve megesett a rongyos pénztárcájában matató öregasszonyon,
és a tenyerébe csúsztatott egy méregdrága Rulexin tablettát, a főigazgató
kénytelen volt hosszas procedúrát követően fegyelmit indítani a lány el en.

A pénzügyi igazgató, ahogy jó menedzserhez il ik, meglátta a lehetőséget a

krízisben, és a bevételek növelésére szólította fel a kórház dolgozóit. Levelében
azt írta, hogy a válság végeztével komoly előnyökhöz juthat az intézmény,

amennyiben

sikerül

,jól

sáfárkodni

lehetőségekkel”.

A közel ezer dolgozó szinte mindegyike megérkezett a hívó szóra. Hernádi volt
az, akit sehogyan sem tudtak elérni, annak el enére, hogy eleve ügyeletet kel ett
volna adnia.
A főigazgató, aki roppant fontosnak és elfoglaltnak mutatta magát, 11.40-re
hívott össze értekezletet, melyen bejelentette, „hogy és amennyiben” a főorvos
úr nem kerül elő egyig, azonnali „fegyelmi mel etti elbocsátásban részesíti”.

A kórház vezetősége nem emelt szót a döntés el en, mindannyian dühösek voltak
Hernádira, aki a belosztályos professzor szerint „végiglopta és végigszopatta” a
kórházat, most meg, amikor baj van, és szükség lenne a szakértelmére, „elhúz a
bánatba”.

A vezetőség két női tagja, a humánigazgató és a vezető

ápolónő hal gatott, annak el enére, hogy Hernádi egyiküket sem lopta meg. Hogy
a két főbűn közül a másodikat sem követte-e el rajtuk, arra senki nem mert volna
esküdni, és zavart viselkedésük, ahogyan az asztalt bámulták, némán, szótlanul,
mégiscsak azt a feltevést erősítette, hogy nem pusztán a hal ott szavak miatti
szégyenérzet miatt sütik le pil antásukat. Történt ott több is, amiért – most úgy
vélik – szégyenkezniük il enék.

A statárium viszont kiadatott: Hernádi jön, vagy röpül.

Tudomásul vették, majd úgy döntöttek, hogy, ha már úgyis a tervezettnél

hosszabbra nyúlt a megbeszélés, a kis kol ektíva együtt tekinti meg az ál
amelnök déli tizenkét órára ígért televíziós beszédét.

– Elnök úr, megnézed magad?

Hajnal a Palota második emeletén, az elnöki dolgozószobában ült, sőt

terpeszkedett. Megtanult ülni, vagy így született – mindenesetre már az üléssel
jelezte, ki az úr, és ki a szolga. Persze csak addig vagy úr, amíg úrnak hisznek,
bil enjen meg csak egy pil anatra az egyensúly, már viseled is a körülményeket.
Mert valahogy másképp veszi fel az ember a telefont, ha fel kel venni, mint ha
fel lehet venni. Másképp kérdik, hogy megkínálhatnak-e valamivel, ha félni kel
tőled, és másképp ülnek szemben veled, ha nem vagy már a régi. Vagy csak azt
hiszik, hogy nem vagy már a régi.

Hajnal, aki szemvil anással is ölni tud, most vizsgázik.

Oroszlánfóka a vízben, vagy oroszlánfóka a parton?

– A munkatársaim szerint bölcs, higgadt beszédet mondtam – ál ítja az Elnök.

– Vagyis nem mondtál semmit se.

– Aki kapkod, hibázik.

– Nem baj. Nem is kel ett. Figyelj ide! Vass készül valamire. Az emberét, segíts
már…

– Melyiket? Van neki…

– A minisztert. A népegészségügyit.

– Rákos Károly.

– Azt. Na. Szerintem őt kihúzhatjuk. Hal ottad, hogy ál ítólag bezárta őket?
Bezárta a teljes kabinetet, hogy hegyezzék a zabot.

– Bezárta?

Az Elnök hal otta, mindenki hal otta, de nem akarta megál ítani Hajnalt a
mesélésben. Hajdani intel ektusából amúgy sem igen maradt más, mint hogy
szerette hülyeségekről beszéltetni az embereket. Istenem, de sokat röhögtek ezen
hajdanán a Titkárral. Aki persze akkor még nem volt Titkár. Csak egy haver az
egyetemről. Meg egy összekötő, a belbiztonságiaktól… Órákig hal gatták, hogy
aktuális beszélgetőpartnerük mit reggelizett, mikor volt utoljára széklete, mik a
tervei a napra, és így tovább. Értő

kérdéseket tettek fel, mondjuk így: Te, és nem volt sótlan a leves, én mostanában
mindig elsózom. Mire a faszi hosszan ecsetelte, sós volt-e vagy nem, ők meg
fuldokoltak a röhögéstől. Külön tehetség kel ett találni ürügyet, hogy
kirobbanhasson a nevetés, nehogy az il ető észrevegye: rajta röhögnek. De rég
volt, de jó volt! Még akkor volt, amikor rendszeresen úgy ébredt, hogy nem fáj
semmi. Ha az én koromban arra ébredsz, gondolta, hogy nem fáj semmid, azt
jelenti: meghaltál.

Megsimogatta fájós nyakát, a masszőrre gondolt, a csodamasszőrre, a Ll ajosra.

Nem tette volna érte tűzbe a kezét, valahogy mindig gyanús volt, hogy buzi, de
végül is a Központi Kórház dolgozója, ha buzi is, biztosan nem adja jelét.
Különben röpülne.
Az Elnök korántsem irtózott annyira a melegektől, mint arra
megnyilvánulásaiból következtetni lehetett volna, de ennél tovább sohasem
merészkedett, sem szóban, sem tettben, sem gondolatban.

Hogy választási kampányának központi témájává emelte a homoszexualitás el

eni harcot, nem bánta meg, hiszen győztek. Más meg nem számított. Különben
is. A szex már régen nem volt része az életének, amin a feleségét ismerők
cseppet sem csodálkoztak volna. Azt meg csak kevesen tudják, micsoda
akadályokba ütközik a csajozás, ha az ember ál amelnök. És elmúlt hatvanéves.

– Be, baszki. Ott ül a sok trottyos, Kukutyinban. Rákos is. A nagy hős. Hanem a
Nemoda lányát hal ottad?

Hal otta, naná, hogy hal otta, de a játék ugyanaz. Ha Hajnal rájönne, hogy
mókázik, lenne egy kis zivatar, de nem jön. Vagy nem akar jönni.

– Hogy terhes?

– Dehogy hogy terhes. Azt mindenki tudja. Meghalt.

– A Nemoda lánya? Nem tudtam. A szülésbe? – Érezte, hogy túljátssza, hogy

nem hagy lehetőséget a másiknak nem észrevenni, úgyhogy elhatározta, hogy
abbahagyja.

– Elnök úr! Te gúnyt űzöl belőlem. Nem. Kábítószertúladagolásba.

– Hol?

– GOA, Sportcsarnok.

– Goa? – Elhatározás ide, elhatározás oda, arról valóban fogalma nem volt, mi a
GOA.

– Elnök úr, úgy érzem, a beszélgetésünk idióta fordulatot vett. Mindegy, mi a

GOA. A lány úgy halt meg, hogy drogot kapott egy GOA-partin a
Sportcsarnokban.

– Most ezzel mit mondasz? Hogy Vass?

– Hogy Vass. A drog. A GOA. A Sportcsarnok.

– Mind?

– Mind.

– Érdekes! – Az ál amelnök felál t a fotelből, és sétálni kezdett a szobában. –

Érdekes! – dünnyögte, mert ismerte a másik észjárását. Sejtette, milyen
lehetőséget láthat az ügyben.

– Szerinted szóljunk a sajtónak?

– Szerintem szóljunk Nemodának.

Az

Elnök

megál t,

íróasztaláról

leemelt

egy

papírnehezéket – minden valamirevaló íróasztalon van papírnehezék, még azon

is, amin papír nincsen. Ez ilyen volt. Nehezék igen, papír nem – és játszani
kezdett vele.

Egyik kezéből a másikba dobálta, gyakorlott mozdulattal.

– Vigyázz! – szólt rá az üzletember. – Nehogy a lábadra ejtsd!

– Nem fogom – válaszolta az Elnök, aztán a faliórára nézett Három szőke nő

heherészett, aztán egyikük elkomorult, de azt nem értették, hogy miért. Il
óolajokról beszéltek, előttük az asztalon tucatnyi üvegcse. Aztán hirtelen vége
lett, valószerűtlenül hirtelen, talán mondat közben, és feltűnt az Elnök átszel
emült arca.

– Na, ez furcsán kezdődik. Megnézzük?

„Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!”

Az Elnök hangja az egész kórházat bezengte.

Hernádi – miután hazament átöltözni – újra kislánya mel ett üldögélt, újra a
kezét fogta, újra szólongatta. Lil a hol magához tért, hol elaludt, furcsa,
ájulásszerű álomba merült, nehezen reagált, alig mozdult.

Hernádinak nem volt kétsége, hogy tüdőgyul adása van, bár a röntgennek még a
közelébe se jutottak. Újabb és újabb orvosok suhantak el a folyosón, vagy
kukucskáltak be az ajtón, újabb és újabb fehér köpenyeknek magyarázta el, mit
keres ott szigorú zárlat idején. Persze minden szabálynak el ene szólt, hogy ott
volt, de nem merte elküldeni senki. Mégiscsak orvos. Főorvos. Professzor.

A feleségét szabályosan kilökdösték, amíg ő távol volt, amiért Hernádi igencsak

megharagudott rá. Úgy nézett rá, a „hátennyirenemvagyképes” nézésével, és
amikor az asszony vele, őt pajzsnak, kardnak használva akart visszatérni a
kórterembe, Hernádi szabályosan lerázta magáról. Így maga lehetett a lányával,
nem kel ett elviselnie Aidát, és még lelkiismeret-furdalást is okozhatott neki, ami
kedvelt szórakozása volt.

Aida minden érzését sajnálatba, szánalomba fektette, ezért nem tudott mit
kezdeni a férjével, akit élete során oly kevésszer lehetett sajnálni. Ha beteg
lenne, esetleg ha meghalna… De így? Erősen, egészségesen? Győztesen?

Ez vagy te, nézett a nőre, amikor visszaért, ennyit nem tudsz megtenni a
lányodért… Hogy adj neki egy szelet csokit, hogy fogd a kezét, amikor beteg,
ezt jelentette a nézés, és az asszony értette, tudta, hogy a férjének igaza van,
ennyire nem képes, semmire nem képes, ő minden baj oka, forrása, az ősgonosz,
az örökkön levő ördögi erő.

Ezt gondolta Aida, miközben a kórház körül sétált a februári tavaszban, az

olvadó jégcsapok, csöpögő ereszek és felvonuló karszalagos, leventesapkás
fiatalok között.

„Európa ránk figyel. A világ ránk figyel. Sorsunk az, ami mindig volt. Ránk vára
feladat, hogy megállítsuk a művelt világot fenyegető veszélyt.”

Az Elnök hangja az utcát is bezengte. Autó alig járt, üres volt minden, csak a
kórház frontoldalán volt mozgás a bejárat előtt kígyózó sorok miatt.

De hátul csak a csepegés, a csizma csikorgása meg az elnöki beszéd.

Dél volt. Aida folyamatosan hívta a férjét. Hiába. Hernádi kikapcsolta a telefont.

Február 22., hétfő délután

A televízió elnökének szavai hidegen kopogtak, mint az ónos eső az autók

tetején.

– Jó, kérem, én mindent ért, de a cég pénzt befizeti, nem? Tudtuk, hogy miért
befizet, nem? Kapták, amire befizettek? Nem kapták. Mit az, mit kap helyette?
Egy nagy-nagy szívatást. Szívatást. És itt most nem elég, ha kérünk bocsánat.
Ezt értsed meg. Sajnos összes partner figyel minket. A kérdésük pedig: vajon
bocsánatos bűn-e ebben a cégben ekkora bűn. A válasz pedig nem lehet más:
nem. Ha te, hát te. Ha tudsz mást, más.

– Nézd. – Az Alelnök széttárja a kezét, és elgondolkodik.

Ha most előhozza, hogy persze ő megmondta, az Elnök úgy érzi majd: rá akarja
hárítani a felelősséget. Vagyis el magától. Ez nem lehetséges. Ennek az el
enkezőjét kel éreznie. Hogy tudja, az ő területén volt a hiba. Vagyis ő

követte el. Nem keres kibúvót, ha kel , levágja az egyik kezét, ha szükséges,
levágja mindkettőt. – Nézd! Engedd meg, hogy kivizsgáltassam. Meddig kapok
időt? Négyre jó lesz?

– Legyen – mondja az Elnök, arcán semmi megjátszás, problémát old meg, viszi
az üzletet, egyik ügy olyan, mint a másik, nincs harag, nincs öröm, csak éppen
legyen vége, megnyugtatóan, csendesen. – Legyen négy. Írsz? Jössz?

– Jövök. És kérlek, ne felejtsd el, hogy nem akármilyen nap ez a mai. Meg a
tegnapi. És a holnapiról ne is beszéljünk.

– Nekem ehhez mi kozom? Magyarázzad te el! Ezek olik egymást. Mikor nem
ölték? De az üzletnek meni kel .

És most nagyon, de nagyon megsínylete üzlet – így mondják, megsínylete? – a

nem odafigyelés. Tudod jól, hogy ez nem lehetséges.

– Megértettem. Igazad van. Kivizsgálom, jövök.

Rendben?
– Várom téged.

Seggfej, igaz? Seggfejebbet nem találsz… Ez már hivatalos.

Az Alelnök nem a két szerencsétlen adáslibára haragudott, nem is a műsor

készítőire, még csak nem is Péterre, aki pedig egy személyben testesítette meg
mindazt,

amit

Magyarországról

gondolt.

Magára

haragudott. Hogy eltért minden szabálytól, figyelmen kívül hagyott minden

tapasztalatot.

Már nem érdekelte, ami még néhány perce akkora gondot okozott, nem izgatta a
műsoraik el en tiltakozó és egyre duzzadó tömeg az épület előtt, a rémült tévések
le-fel szaladgálása, a hónuk alatt dossziékkal fontoskodó semmirekel ők
locsogása, a kuckójukba húzódó biztonsági őrök, a két rendőr, akik lassan egy
órája várják az erősítést.

Ez mind-mind hidegen hagyta már. A főnöke most fenyegette meg: ha nem talál
megoldást, kirúgják. Életében először. Sokan féltették a magyarországi
munkavál alástól, sokan intették, hogy ne dolgozzon tévében, de ő nem hal
gatott senkire: ennyi pénzért zsákot is hordott volna napi tizenhat órában, vagy
lett volna buzikurva Thaiföldön. Bármi lett volna ennyi pénzért.

Akkor lépett az aktuális műsorok szerkesztőségébe, mikor egy tégla beszakította

és mil ió apró cserépre törte az ablakot. Kívülről behal atszott a gyűlölettől izzó
kórus, szűk kis utcában ál t a televízió épülete, így minden még hangosabb, még
ijesztőbb volt.

A tévések menekültek az ablaktól, többen sikoltoztak, egy fiatal lány szabályos

hisztériás rohamot kapott.

De Péter nem volt sehol. Elindult a szobája felé, amikor megcsörrent a telefonja.
A biztonsági őrök főnöke volt.

Kétségbeesetten ecsetelte, hogy a tömeg egyre dühösebb, ha nem kapnak

segítséget, nem tudják feltartóztatni őket.

Az egyik őr ál ítólag fegyvert is látott valakinél, de ebben száz százalékig nem

volt biztos. Azt követelik, hogy valaki menjen ki, és beszéljen velük. Ő pedig,
mint biztonsági főnök, arra gondolt, hogy talán az Alelnök úr, ha esetleg, tetszik
érteni…

– Aha – értette meg az Alelnök –, szóval menjek ki, és csendesítsem le őket. Ez

jó ötlet. De talán van jobb is.

Mindjárt visszahívom! – lökte oda a biztonsági embernek, és lenyomta a

telefont.

Vissza a szerkesztőségbe, csendesen leült a sarokba, és várt.

Ahogyan sejtette, nem kel ett sokáig várnia, valaki értesítette Pétert. Lihegve
rontott be az ajtón, szemével a végzetét kereste, hátha már el is ment, talán
megunta, más dolga akadt, valaki elhívta... de nem, nincs ekkora szerencséje, az
Alelnök ott gubbasztott a sarokban, sötét öltönyében, kötelező világoskék
ingében, mint egy nagy gonosz madár a szirt tetején, épp csak nem fújta fel
magát, épp csak nem tol ászkodott, de zsákmányra lesett, az biztos.

„Rohadjál meg a neved napján”, gondolta a szépreményű fiatalember, és

összeszedve a bátorságát, nyitotta a száját, hogy köszönjön…

De az Alelnök megelőzte.

– Nos, Péter, látom, nem akarsz te velem jóban lenni.

Biztosan köszönnél néha előre is, ha akarnál.

Túlzás, hogy a hangja bezengte volna a teremnyi helyiséget, de többen is hal

ották, mi jött ki a száján köszönés helyett. Ez pedig, akárhogyan nézzük, a
halálos ítélet. Ennek bizony híre megy, egy sms-t nem lehet megírni annyi idő
alatt, ahogy megtudja mindenki: Pétert leugatták a newsroomban. És vissza se
szólt. Néma maradt.
Halacska, sült halacska, kifilézett sült halacska.

Az Alelnök nem adott időt, hogy el enfele mindezt végiggondolja – jó sok időt
kel ett volna amúgy is adnia –, hanem már mondta is.

– Vil ámok cikáznak, és hol a CPO? Sehol. Az embereid szertefutnak, és hol a

CPO? Sehol. Szarik. Baszik.

Szopatik. Hol beszéljünk?

Péter a szobája felé mutatott, megvárta, míg főnöke az asztalra dobja hanyagul
az újságot, aztán szinte a lábnyomába lépve követte egészen a szobájáig.

Megpróbált erőt venni magán, és – bár tudta, hogy reménytelen – a maga

oldalára ál ítani az Alelnököt.

– Nézd, ne haragudj, most függetlenül mindentől, nagyon megnehezíted a

dolgom… Tudod, nem szerencsés, ha így beszélsz velem az embereim előtt.

– Függetlenül? Nehezítem? Embereid?

Az

Alelnök

nem

várt

választ,

de

tudta – tapasztalta –, hogy Péter nem különbözteti meg a költői kérdést a

valóditól, így, mielőtt a másik bonyolult magyarázkodásba kezdett volna,
leintette és folytatta:

– Na, ide figyelj! Egy órán belül, gondolom, az asztalomon lesz az incident
report. Tudni akarom, mi történt délben. Miért kel ett a hirdetőnek, aki a
kibaszott il óolajait jött eladni, magyarázkodni, hogy az il óolaj nem mérgező?
Ki súgta annak a két agyatlan csöcskirálynőnek, hogy erről kérdezzék? Ki nem
szólt be a stúdióba, hogy a szájukat befogják, de azonnal? És végül, Péter, ki ál
ította fel ezt az agyatlanokból ál ó stábot, ki felel értük, vagyis ki felel azért,
hogy megaláztuk a reklámozót, kizsigereltük, kifingattuk?

Egy óra múlva. És siessél, mert addig még ezzel a söpredékkel is tárgyalnod kel
!

– Mivel kel tárgyalnom? Söpredékkel? Nekem?

– Látom, az egészből annyit értettél meg, hogy valamitől majrézni lehet. Neked,
igen. Ki a CPO? Én? Vagy az Elnök menjen ki? Akarod, hogy szóljak neki?
Elnök úr, volna egy jó ötletünk, menjél ki te a kődobálók közé, ne az, aki miatt
itt vannak. „Persze, megyek, máris vagyok ot” – utánozta a főnökét, meglepően
szel emesen, de Péternek nem volt kedve nevetni.

– Nem, hát ez… Ezt nem kérheted… Megesznek ezek engem odakinn!

– Dehogy esznek, azt se tudják, ki vagy. De ha nem, nem. Ötlet volt. Hogy
jóvátedd a hibát. Menteni akartam a bőröd, de úgy látszik…

– Várj, várj! Ezt hogy érted? Ha kimegyek esetleg, akkor…

– Ígéretet nem teszek, de biztos jelentene valamit, ha megoldanád ezt a…

szart… itt kint.

Hogy miért pont azokban a pil anatokban érzi, hogy csak szalma van a fejében,
amikor a legjobban kel ene gondolkodnia… Semmi nem jutott eszébe. Se jó
mondat, se rossz. Se az, hogy nem megy ki, se az, hogy kimegy.

Ravasz gazember, csapdába csalta, de nem ma csalta, napok óta csalja, ő meg,
mint egy tulok, csak sétál beljebb és beljebb, mígnem ideér, a semmi szélére,
hiába a helytál ás, a kiemelkedő teljesítmény, itt nincsenek érdemek, csak
érdekek. „Tudod, mit?”, gondolja. „Rohadjál meg, kimegyek, lesz, ami lesz,
megmutatom, hogy kel ezt…”

– Rendben, és mit beszéljek meg velük?

– Péter, azt már igazán neked kel tudnod. Hát rendben.

Megyek. Egy órán belül report az eseményről és report a kint történtekről.
Ígéretet ne tegyél, csak ha kel .

Megértetted?

Megértette. Csak ha kel . Azt meg, hogy kel ett-e, eldönti az idő. Meg az
Alelnök.

A délben elhangzott rendkívüli beszéd megosztotta az országot.

Az Elnök közvetlen környezete egy különleges ál amférfi nagy

ívű,

már-már

filozófiába

hajló,

egyedi,

megismételhetetlen szel emi teljesítményének tartotta, mindenki más ostoba

hazugságnak.

Az

átszel emült,

de

nyugodt,

mosolygó

arc – kommunikációban jártas munkatársai nem győzték hangsúlyozni, hogy

derűs beszédet kel mondani, derűs arccal – inkább ingerelte az embereket,
mintsem megnyugtatta volna.

Oly nagy volt a különbség a tévében, interneten látottak és az utcán tapasztaltak

között, hogy aki a saját szemének, ismerősei beszámolóinak hitt, az kénytelen
volt hazugnak tartani az ál amelnököt.

Az internetes műsorok azonnali, visszacsatolásos mérései szerint az emberek

kevesebb mint öt százalékát elégítette ki maradéktalanul a beszéd, negyedük
viszont egyenesen hazaárulásnak tartotta. De összességében az emberek több
mint fele súlyosan elítélte a probléma ilyen kezelését.

Az Elnök, aki percekkel a beszéd elhangzása után már értesült a rossz hírekről,
kedvetlen volt és letört.

Hajnalnak – akit meglepett, mennyire nem fogja fel az Öreg, mi történik

körülötte – kel ett figyelmeztetnie: dupla vagy semmit játszik, és nem adhatja
fel.

– Két telefon vár ránk.

– Hogy? – kérdezett vissza a politikus, aki most a szokásosnál is

roskatagabbnak, betegesebbnek tűnt, sápadt arcán apró fehér szőrök, az életlen
penge, ráncos nyakán pedig sötétvörös sebhelyek, a túlságosan is éles penge
nyomai. De ki az, aki két pengét használ – egyet az arcára, egyet a nyakára – a
borotválkozáshoz?

– Hogy? Két telefon?

– Kettő. Egy Nemodának. Egy pedig tudod, kinek.

– Tudom, kinek?

– Pontosan tudod, Elnök úr. Pontosan tudod.

– Túlbecsülsz – mondta mosolyogva, és megsimogatta apró, fehér, rendezett ál

szakál át. – Hát jó. Kit hívjunk előbb? Nemodát? Vagy: ŐT?

Meg sem várva a választ, beszólította a Titkárt, és megkérte, hogy a lehető

legnagyobb tapintattal, de kerítsék elő a pénzügyminiszter urat, akit „nagy
fájdalom ért”, de akit ennek el enére „nem tud nélkülözni a haza” ezekben a
nehéz pil anatokban.

Meglepően hosszú idő telt el, hosszú percek, legalábbis, mire beszóltak, hogy
„Nemoda a vonalban”.
– Miniszter úr! Osztozom a fájdalmában. Kérem, engedje meg, hogy mély
együttérzésemet fejezzem ki a történtek miatt önnek, a nagyságos asszonynak és
egész családjának. Mindig szörnyű, ha elveszítünk egy életet, de nincs
szörnyűbb, mint egy fiatal élettől búcsút venni.

Hajnal két tenyerét lefelé fordítva intett neki, hogy sok lesz, ne játssza túl a
szerepet, hiszen olyan volt a hangja, mint a papé a temetőben, de az Öreg
leintette, „jó, jó, tudom, hogy mit csinálok” arckifejezéssel. És valóban tudta!

– Tudom, mit érez a gyilkosok iránt. De nem szabad elveszítenie a fejét! Bíznia
kel az igazságszolgáltatásban, semmi olyat ne tegyen, kérem, amit később
megbánna.

Hajnal hal otta, hogy Nemoda hangosabban beszél a telefonban, de hogy mit
mond, így sem tudta kivenni.

– Nem. Nem erről van szó. De ha ragaszkodik hozzá, tudok némi

felvilágosítással szolgálni.

Hajnal kezdett lemaradni, de az volt az érzése, hogy az Elnök pontosan azt teszi,
amit tennie kel .

– Rendben. De csak akkor, ha megígéri, hogy semmit nem tesz. A rendőrségre,

az ügyészségre, a bíróságra kel hagynia a dolgot. Kérem, ígérje meg mindenre,
ami magának szent… Rendben. Mikor?

Hajnal már megpukkadt a kíváncsiságtól, szel emtelen embertől ilyen szel emes
megoldást… ezt igazán nem feltételezte volna a Magyar Köztársaság lassan
leköszönő

elnökéről.

– Jó. Várom. És még egyszer: őszinte részvétem a lánya halála miatt.

Halvány, észrevehetetlen mosoly futott végig az arcán, amikor letette a telefont.

Vendége nem is vette észre.

– Mi volt ez, Elnök úr? Elárulod nekem?

– A jó ügy szolgálatában néha olyasmit cselekszünk, ami Isten ítélőszéke előtt

bizony nem ál ná meg a helyét.

– Most már lejöhetsz a papi szövegről, egy szót se értek.

– Elmagyarázom egy halott, kábítószerrel meggyilkolt leány apjának, hogy

tudom, ki felel a gyermek és méhében a magzat haláláért. Hiszen aki drogot árul,
az gyilkos, nem igaz? Nemegyszer megfogalmaztuk ezt már. Érzékeltettem a
szenvedő apával, hogy információim vannak. És meg is mutatok neki néhányat.
Titkosszolgálati jelentéseket, egyebeket, melyekből világosan kiderül, hogyan,
mely pontokon kapcsolódik életem főbűne, az éppen általam kijelölt, kiválasztott
és megbízott miniszterelnök és a kábítószeres maffia. Sajnos.

Hajnal, aki sokkal okosabbnak tartotta magát ennél a valaha jó eszű, de a

végsőkig korrumpálódott, elaggott, elhasználódott embernél, most elakadt.

– Kimaradtam valamiből, Elnök úr? Léteznek ilyen dokumentumok?

Az Elnök komótosan meggyújtotta a szivarját, a gyújtót csendben, nagy gonddal

az asztalra helyezte, megfordult, és a mil iárdos mágnás szemébe nézett.

– Nincsenek, drága barátom. De mire ideér az elgyötört apa,

és

fogadni

mernék,

hogy

nemsokára

ideér – elkészülnek. Higgyen nekem. Tilos a dohányzás, de kér egy szivart?

– Hát, most látták – énekelte szopránján a vezérkari főnök. De a két katona, a két
hazarendelt afganisztáni hős, Tímár alezredes és Marjai főhadnagy nem látott
semmit.

Vagyishogy láttak, mindent láttak, csak – úgy tűnik – azt nem látták éppen, amit
látniuk kel ett volna. De ezt már egyikük sem merte beval ani.
Tudták, hogy amit eddig nyújtottak, az kevés, vagy éppen semmi, de hogy miben
semmi, és mi lett volna a valami, hát arról már nem volt fogalmuk.
Megpróbáltak tehát megfelelni az elvárásnak, amit mindig megnehezít, ha
valójában nem ismerjük az elvárást. Annyit megértettek, hogy most már
semmiről sem szabad elárulniuk, hogy nem értették meg.

Valójában mindez nem ál annyira távol egy katona mindennapjaitól, így hát
megpróbálták. Próbáltak ők már nehezebbet is. Bólintottak tehát nagyot, majd
leesett a fejük, akkorát, hát persze, láttuk, világos itt minden.

A Főnök elégedetten dőlt hátra.

– Végül is, ha úgy veszem, ezzel csak a malmunkra hajtotta a vizet, nem igaz? –
kérdezte inkább magát, mint a két vitézt, de azok megint nagyot bólintottak.
„Hát persze, de még menynyire” bólintással. Legfőképpen a malmunkra.

Persze szívesen megkérdezték volna, hogy milyen vizet, milyen malomra, és ki

hajtotta, de ilyen előzmények után nem merték.

– Feltétlen – mondta torkát köszörülve Tímár alezredes –, feltétlen hajtotta. –

Valami általános kérdésen törte a fejét, valamin, ami nem leplezi le azt a
mérhetetlen sötétséget a fejében, mégis valamelyest segít az előrejutásban. De a
főhadnagy megelőzte.

– És akkor most? A hogyan tovább mikéntjéről kérek engedélyt érdeklődni.

Hogy így előál t. A helyzet.

Tímár döbbenten nézett katonatársára, fel sem tudta fogni, honnan jött a fejébe
ez a frappáns gondolat.

Afganisztánban hősiességnek, bajtársiasságnak, olykor kegyetlenségnek és

vakmerőségnek mutatta jeleit, de hogy penge agya volna, arra nézve még
következtetni sem engedett. Most meg csak így bemondja a megoldást.

A Főnök megvakarta a fejét.

– Hát, akkor – mondta – életbe lép a terv.

Na, most szabad értelmetlenül nézni, mert azt már igazán nem várhatják tőlük,
hogy ismerjék a „tervet”.
Úgyhogy leoldódott az arcukról minden értelem, és bénultan bámultak az asztal
túloldalán terpeszkedő

tábornokra.

– Ha megengedik, elmondom a tervet, il etve… még nem. De. Elmondom mégis.

Hogy az eseményeket az gyorsította fel, amikor a rendőrség ügynöke, a hajdani

radikális egyetemi hal gató, most a szélsőséges, hagyományőrző és neonáci
szervezeteket egyetlen csoporttá összegyúró, magát Vezérnek hívató fiatalember
mérgében falhoz vágott egy adó-vevőt, miáltal nem tudta lefújni az akciót,
melybe már bele is kezdett leghűségesebb katonája, a magyar
nemzetiszocializmus büszkesége, a vonzó külsejű és becsületes fiatalember, akit
mindenki csak Hangyának becézett, vagy mindennek semmi szerepe nem volt a
későbbiekben, mert ami történt, megtörtént volna merénylet nélkül is – erre a
kérdésre nem ad már választ a történelem.

Ha nem mérges, ha nem töri, ha eléri, ha lefúj a, akkor a hajdani kis zöld ruhás
ugra-bugra, az elkötelezett Szálasi-hívő, apró termetű magyar fasiszta Borsodi
Nagy István ma is él. De a sors úgy hozta, hogy Hangyát már nem lehetett megál
ítani.

Áttörte magát a tömegen, kabátjának belső zsebéből elővette kis kaliberű SIG-
Sauer pisztolyát, és ott, az emberek között, a térfigyelő, televíziós és rendőrségi
kamerák között fejére húzta fekete sapkamaszkját, és közelről, néhány méterről,
fél tucat golyót lőtt a szónokba.

Eleget gyakorlatozott a Bakony lankás lejtőin, mind a hat telibe találta a kis
ember mel ét, egyenként is végzett volna vele valahány. Majd elejtette a
fegyvert, lehúzta a maszkot, és sietős, de nyugodt léptekkel eltűnt a színpadot
övező

tömegben.

Senki nem látta, ki lőtt, aki meg látta, örült, hogy nem ő

kapta

a
fémzivatart,

hiszen

ebben

mindenki

egyetértett – kaphatta volna bárki. Ezt emelte ki percekkel később a Vezér

közleménye és minden nyilatkozata is: ez a támadás nem egyszerűen egy
kiemelkedő férfi el en irányult, ezeket a lövedékeket a magyar hazafiúi
érzelemnek szánták. Nem egy radikális vezetőt végeztek ki – a magyar nemzeti
érzéssel, az egész magyarsággal akartak végezni.

A téren felbolydult a tömeg, az addig sem békés tüntetők elveszítettek minden

korlátot, és a környék utcáin rombolni kezdtek.

A saját internetes televíziójában feltűnő Vezér fegyveres el enál ásra szólított fel
minden magyar embert, a felvételt pedig lejátszották az ország nagy televíziói is,
megmutatta minden újság, élőben közvetítette, majd újra és újra megismételte
minden mobilkommunikátor-szolgáltató.

A nagy gonddal megszervezett és csak a jelre váró Front-sejtek kapcsolatba

léptek a tagjaikkal és egymással, egyeztették a terveket, ahogyan számtalan
alkalommal egyeztették már, majd akcióba kezdtek.

Azonnal csatlakoztak hozzájuk a velük újonnan egyesült pártok és szervezetek,

de a vezetés felelősségét mindenhol a Vezér által kijelölt, egyenruhás Front-
tagok vál alták magukra.

Több városban szinte azonnal átvették a hatalmat, bármit is jelentett a szó azon a
délutánon. Sokkal többet persze nem, mint hogy betörtek a polgármester
hivatalába, az

elektronikuskartoték-irodákba,

felgyújtottak
több

épületet, el optak néhány autót, felfeszítettek sok fiókot, összevertek egy-egy

alkalmazottat.

A hivatalok jórészt üresek voltak, itt-ott vigyázott csak egy-egy őr, akik persze a
botrány első jelére eldobáltak sapkát, övet, egyenruhát, és futottak, volt, aki
egyenesen az el enük vonuló fekete sereg karjaiba. A fekete ruhás, maszkos,
csuklyás támadók többnyire fegyelmezetten viselkedtek, csak akkor ütöttek, ha
feltétlenül szükségesnek találták, az erre a célra előkészített
robbanószerkezeteket, gránátokat

például

egyeden

helyen

sem

hozták

működésbe.

Halott is kevés volt.

Nagykőrösön agyonvertek egy embert, de nem azért, mert el enál t, hanem mert
cigány volt, még ha utolsó leheletéig bizonygatta is, hogy tévedés történt, ő nem
cigány, hanem kurd. Lehet, hogy a három pattanásos kamasz nem tudta, kik a
kurdok, az is lehet, hogy tudták, csak mindegy volt nekik, de az sem kizárt, hogy
csak megbüntetni akarták a férfit, nem megölni. Mindenesetre addig verték a
fejét vascsövekkel, amíg péppé nem lapították.

De más túlkapás nem volt a városban, így az emberek végül is joggal beszéltek
„békés átmenetről”.

Általános vélekedés szerint a politikusok megkapták a lehetőséget, és nem éltek

vele, így, ha végül mel éfogás lesz a mai akció, az is az ő hibájuk. Mert estére az
ország legtöbb pontján a „feketék”, ahogy akkor már nevezték őket,
megszereztek minden fontos pozíciót. Épületeket, irodákat,
számítógépeket

feltörhetetlen

kóddal,

szervereket, kommunikációs eszközöket, hasonlókat.

Pénzhez, fontos adatokhoz viszont nemigen jutottak hozzá.

Ez volt hát a nagy radikális hatalomátvétel, néhány óra, volt, ahol néhány perc
alatt.

A hatalom központjai csak pár faluban tartották magukat, melyeknek – ki tudja,

miért – nem volt szerencséjük megismerni egyetlen kapucnis, nuncsakus,
basebal ütős fiatalembert sem. Meg Budapesten, ahol az Őrezred katonái és
rendőrei tartották magukat és ál ásaikat. Annál is inkább, mert komoly
támadásban nem volt részük, nem is készült el enük haditerv a Vezér irodájában.

A hatalomátvétel el egy időben végképp elszabadultak az indulatok a

kórházakban. Nem lehetett tovább titkolni, hogy több frissen bekerült vírusos
beteg is meghalt, és mindegy is volt már, hogy szívinfarktus vagy szélütés vitte
el őket, esetleg valamelyiket ledobták az emeletről, vagy a másikat megmarta
egy ál atkertből elszabadult vipera.

Mindegy volt már.

A híradók halálos járványról, gyilkos kórról beszéltek, szabadon idézve

mindenkit, aki hal atta a véleményét az ügyben, a kórházi ágyakon fekvők kívül,
a befelé törekvők belül sejtették megtalálni a biztonságot.

A közlekedés a sötétedéssel együtt leál t, sorra zártak be a benzinkutak, amelyik

nem zárt be, azt kirabolták, vagy az alkalmazottak menekültek el, és vittek, amit
csak tudtak.

A boltokból kifogyott minden áru, főleg miután a dolgozók magukra hagyták

őket. Amíg volt miért, fosztogatták a polcokat, aztán már csak magukat a
polcokat vitték el, jó lesz fűteni, ha már fához sem lehet hozzájutni.

A környező országok, ahol jobb volt valamivel a helyzet, lezárták a határokat,

amennyire ez egyáltalán lehetséges volt.

Ukrajna maradt egyedül nyitva a magyarok számára, de ott ál ítólag még

rosszabb volt a helyzet. Ott a nagyobb városokban már tankokkal próbálták
fenntartani a rendet.

magyar

nácik

becsületére

legyen

mondva,

megpróbálták átlátni a káoszt, a Vezér éjszakára kijárási tilalmat rendelt el, amit
persze el enőrizni nem tudott, hiszen a hatalomgyakorlás szervei, bármennyire
siettek is, még nem épültek ki.

A rendőrök inkább eldobálták a fegyvereiket, és hazamentek, de nem ál tak be a

feketék közé, a polgárőrök és a kis létszámú csendőrség nem jelentett olyan erőt,
mel yel koordinálni lehetett volna az egész országot.

Nagyobb problémát jelentett viszont, hogy az orvosok egy része, ahogy a Vezér
egyik üzenetében fogalmazott,

„dezertált”.

Nem véletlenül használta ezt a szót, hiszen korábban hadiüzemmé nyilvánított

minden egészségügyi intézményt (legfőképpen az Országos Kasszát, melyhez
egyelőre nem fért hozzá), így katonává minden orvost, vagyis
katonaszökevénnyé mindenkit, aki nem jelent meg a kórházban.

Egy Szolnok mel etti kis faluban például megtalálták a regionális kórház egyik
urológusát, akit olyannyira nem kényszerítettek vissza a munkahelyére, hogy ott,
helyben agyonverték.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az átalakulás vértelen volt, és nem
váltott ki visszatetszést az emberekből.

Hernádi nem is tudta igazából eldönteni: aggasztja vagy inkább megnyugtatja,

hogy míg délelőtt egymásnak adták a kilincset, délutánra már figyelmet
érdemlően ritkán kerültek elő orvosok. Nem kereste az okokat, nem törődött a
következményekkel, és már a röntgent sem hiányolta.

A laikus is láthatta, hogy Lil ának tüdőgyul adása van, nyilvánvalóan nagy
kiterjedésű, a szakember pedig ennél is többet láthatott. Mert a kislány délután
már az életet a halál al összekötő gerendán egyensúlyozott, ugyanakkor magához
tért, újra a régi Lil a volt, csak sápadtan, pihekönnyűén, erőtlenül.

Miért van az, hogy mindenki olyan kicsinek látszik a kórházi ágyban?

Mielőtt felébredt volna az áldásos álomból, többször összerezzent, és

megszorította az apja kezét. Akkorra a férfi már nem a háromlábú széken ült,
térdepelt, a kezét a rácsok közt a gyerek apró ökle köré fonta.

– Fázol? – Ez volt Lil a első kérdése. Nem látszott sem fájdalom az arcán, sem
ijedtség a szemében.

– Miért fáznék, kislányom? – kérdezett vissza Hernádi, azzal a biztos tudattal,

hogy a gyerek félrebeszél, elvette az eszét a magas láz.

– Kabátban vagy – suttogta az apró száj, majd biccentett is, mutatva, hogy nem a
levegőbe beszél.

Valóban kabátban volt, valahogy elfelejtette levenni, amikor visszaért, sajnálta rá

az időt, vagy észre se vette, mindegy is, rajta maradt vastag bundája, melyet
felesége akkora gonddal választott, amikor még választott neki, amikor még
gondja volt rá.

– Észre se vettem. Tényleg. Pedig elég meleg van, nem igaz? – kérdezte, és bújt
ki a kabátból, de Lil a kezét nem engedte el, amikor uj at cserélt, kezet is cserélt.

– Apa.

– Na, mondjad, kislányom.

– Nagyon fáj a pocakom. – Jaj-jaj! Hol fáj? Mutasd gyorsan!

A gyerek a mel ére mutatott, vagy mutatott volna inkább, de kevés volt az akarat,
erő is kel , az meg már kezdett kifogyni a sok beszédben.

– Hozok neked gyógyszert. Megvársz? – kérdezte, és mosolygott hozzá, hogy

világos legyen: viccel, de Lil a nem akart viccelni.

– Ne menj el! Mire visszajössz, meghalok.

Hernádi szemét elfutotta a könny, nem fordult el, a gyerek szeme csukva,
úgysem látja. Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta a hazugság. Még egy
„dehogyis” sem, egy

„nemondjilyet” sem.

„Holnap már Barbie-házat építünk otthon”, gondolta, de nem volt ereje

megszólalni. „Ugyan már! Meggyógyulsz!

Annyit se mondsz, hogy fapapucs”, hiszen ezt mondta mindig, amikor napokra
elutazott, csak hogy ne hal gassa a gyerekek karattyolását, amikor azt hazudta,
hogy várják a betegek. De csak egy nővér vagy egy adminisztrátor várta valahol
egy Pest környéki motelben, vagy egy hálás gyógyult beteg, vagy csak ment,
amerre vitte a kocsi, hiszen bármi jobb, mint otthon, bármit könnyebben viselt,
mint Aida hazug gondoskodását, Marci indián vij ogását, Lil a hercegnőinek
ájulását. Miért visít, ordít, sikít egy ájult hercegnő? Miért nem a pofáját fogja
be?

Annyit se mondsz, hogy fapapucs. Kinyitotta a szemét.

Lil a szeme is nyitva, benne értetlenség, rémület, odaadás.

Megtörölte a szemét, elmosolyodott, és megsimogatta a gyerek izzadt homlokát.

– Na. Most jól kisírtuk magunkat – mondta, miközben kifújta az orrát. – Fúj uk
ki a tiédet is! – Lil a orrához tartotta a zsebkendőt, a gyerek nagyot fújt a
szájával, már amennyire tudott bármiből is nagyot…

– Megtanítalak majd orrot fújni – súgta az orvos, miközben úgy érezte, megfojtja
a fájdalom, torka görcsbe rándult, levegő után kapkodott.
– Apa?

– Hm?

– Beszélgessünk!

– Persze, beszélgessünk.

Hátranézett, a szomszédos ágyra, valami furcsát hal ott, a lánya mel ett fekvő
beteg kisfiú zihálása, nyögései helyett furcsa, üres, mély csendet. Odalépett,
megfogta a fiú pulzusát, megfogta volna.

A folyosóra rohan, ordít, jöj ön valaki, exitál a gyerek, csend, távolról női
hangok, jöj ön már valaki, vissza az ágyhoz, szívmasszázs, legalább kiüthetné,
sehol egy újraélesztő, szájból szájba, semmi, még egyszer, semmi, a gyerek arca
csupa vér, a pizsamája véres, véres az ágya, még egyszer, semmi, a kúúúúrva
életbe, nincs itt senki?

Betámolyog egy nővér, szó szerint támolyog, ki tudja, mióta nem aludt, az ő
ruhája is véres, saját vagy egy beteg gyereké?

– Hagyja, doktor úr! Meghalt. Meghalt! Nem hal ja? Ne bazorgassa már azt a
nyomorultat, nem érti?

Hernádi felnéz, letörli a vért a szájáról. Ki ez a lány?

Arcán értetlenség.

– Leszoptam a Duna-parton – kegyelmez meg neki a nővér, amikor látja, hogy a

Főorvos a memóriájában kutat –, onnan ismer. Ha még megismer. De aztán
kidobott a kocsiból. Pedig szerelmes voltam magába. Ez a maga fia?

– Nem, dehogy…

– Akkor meg mit akar tőle? Mért nem hagyja békibe?

Majd jön valaki, aszt elviszi. Nincsen itt már mit csinálni. – Csendesen a gyerek
fejére húzta a takarót, és Hernádi felé fordult. – Mit csinál itt? Nem itt
dolgozik?!
– Nem, dehogy. Itt a kislányom. Lil a. Nagyon… nincs jól.

A nővér odalépett, Lil a homlokára tette a kezét – Mikor kapott lázcsil apítót?

– Órák óta nem járt itt senki, Lil a meg nem engedett…

– A kocsiban jobban tudta, mit akar, főorvos úr. Nem tűnt ennyire impotensnek.
Hozok valamit. Kér egy kávét?

– Van? Kávé? Bármi? Nem ettem… mióta… Lil a se.

A nővér a kislányra nézett, aztán az apjára. Véresen, álmosan, fáradtan, leverten,

feltehetően halálos betegen is szép nő volt, barna szemű, barna hajú, sápadt
barna bőrű.

Szép cigány lány. Megcsóválta a fejét.

– Istenem, istenem… Hozok maguknak valamit.

Réz, a nagyhangú és nagy hatalmú várkonyi politikus olyannyira jobban érezte

magát, hogy eldöntötte: felesége vigye be a kórházba! Nem várnak tovább a
rohammentőre, értelme sincs, oka sincs, minek tennék. Noha megroggyant a
lába, amikor kikászálódott az ágyból, és az első

lépéseket is csak nagy nehézségek árán tette meg, nem fordult vissza.

Értesült a városbéli eseményekről, de nem ijedt meg, látott már különbet is, azt
mondta, „majd el átom én a baját a sok taknyosnak”.

Hanem a Nemoda lány nem hagyta nyugodni. Meg az se, hogy fel se hívhatja az
apját. Morgolódott, káromkodott, meg persze nagyokat, véreseket köpött egész
délután.

Szidta a cigányokat, szidta a „pofavonalasokat”, ahogy nevezte őket, szidta saját

kormányát, „majd adnák én nekik”, szidott mindenkit, még a feleségét is szidta
egy keveset.

Pedig most helytál t az asszony, amikor senki se jött segíteni, még a mentő se,
akkor azért csak ott volt, csak tette a dolgát, nem is nagyon morgolódott hozzá.
Szóval sötétedett már, amikor eldöntötték: maguk mennek a kórházba, útnak is
indultak volna, ha nem csörren meg a telefon.

Réz az ajtófélfának támaszkodott, és nagyokat zihált, miközben fejével intett a

nőnek: menjél már, vedd már fel.

Talán… nem kel ett volna.

– Nórika férje az – rikkantotta az asszony, undorral a hangjában. Az undor nem

Nórikának szólt. Nem is az urának, holott mindenki tudta, ő is tudta, hogy
szeretők. A hangja egyenesen a férfinak szólt a telefonban, meg egy varázslatos
szombat estének, a híres nevezetes várkonyi

„Pálinka Bálnak”, ahol is, hogy, hogy nem, hajnalra valahogy összesodródott a
Réz felesége meg a Nórika férje. Egy sötét zugban kezdődött a matatás, aztán az
autóban folytatódott, de ott is csak a matatás, mert a Nórika férjének olyan
elégtelen volt a képessége, hogy boldoggá nem tudta tenni az asszonyt, csak
jókedvűvé: akkorát kacagott a kocsiban, hogy a könnye is folyt hozzá.

Így aztán nem maradt az este szép emlék egyiknek sem, nem is telefonált a férfi
többet a Rézék lakására, de még az utcán is csak igen nehezen köszönt, ha
összefutottak a vasárnap délutáni korzózásban, vagy a budapesti Operett Színház
vendégjátékakor, az amúgy használaton kívüli városi színpadon.

De most mégis telefonált, aminek oka volt bizonyára, az okot, azt csak magának
a politikusnak akarta elmondani annak személyes jel ege miatt, meg mert a
hangját sem akarta hal ani a nőnek.

Így aztán Réz visszafordult, a falnak támaszkodva vánszorgott vissza a

telefonhoz, elfelejtette nyilván, hogy nem volt rajta kábel évek óta. De az
asszony nem tette meg azt a szívességet, hogy elé hozza, ő meg nem kérte.

– Itt vagyok, mondjad, aranyom! – lihegett bele a készülékbe, és a mel ette ál ó

karosszékbe huppant. Olyan huppanással, mintha soha többé nem akart volna
onnan felál ni. És persze nem is nagyon akart.

– Nagy a baj, Pali! Nagy a baj! Te, ezek bementek az irodádba. És ott volt a
Nórika. – Nem tudta folytatni, sírt, vagy csak úgy csinált, de nem tudta folytatni.

– Na! Aztán? Mondjad már!

– Aztán nem tudni, csak hogy a Nórikát ott találták véresen, az irodád
összetörve, a bútorok felborítva, amit lehetett, el is vittek, szóval, ilyet, te…

Réz Nórikáért aggódott a második legjobban, és – javára legyen mondva – a

számítógép meg a bútorok sorsa is csak egy kevéssel érdekelte jobban.

– És mit vittek el? – kérdezte, és mindjárt utána: – Nórika jól van?

– Nem, nincs jól. Halálán van. Én úgy látom, legalábbis.

Ha lenne műszer, gyógyszer, ágy, akkor se lenne egy könnyű eset, de, te, ezek
még meg sem vizsgálták. Ott fekszik, alig mozog a szája, de még nem látta
orvos. A földön fekszik, érted, Pali? Egy pokrócon. Hát mivé lesz ez a világ?
Mondd meg nekem! Itt mindenki az orvosokat keresi, először azt mondták, hogy
értekezlet van, aztán hogy nagyvizit, de most már nem is mondanak semmit.

Érted te ezt, Pali? Semmit. Ha esetleg te kérdeznéd, a Réz Pál, mégiscsak, érted,
lehet, hogy a te nevedre…

– Én magam sem vagyok jól, magam sem vagyok jól.

Oda indultam én is, a kórházba. Te, és az irodára most ki vigyáz? Egyáltalán,

hogy mit vittek el, lehet azt tudni?

– Palikám, ki tudja megmondani, szerinted? Nórika a kórházban, te ott, a szoba

feldúlva, tárva-nyitva. Ki tudja azt most? Tudnál valamit, Palikám, az isten
áldjon meg, mégiscsak a te… titkárnőd, meg hát, tudjuk, azért a sok év csak
összekovácsolja az embereket…

– Értem, igen, persze, amit tudok…

– Az isten áldjon meg érte…

Réz letette a telefont. Általában, ha le akarta tenni, belekezdett egy mondatba,

akkor nyomta le, így a másik azt hihette, megszakadt valami okból, de most nem
vesződött vele. Letette, bumm.

– Menni kel , menni! – nyögte az asszony felé. – Most már kétszer annyira
menni.
– Bajban van a Nórika?

– Én vagyok bajban, te hülye, ha elvitték a gépemet meg a lemezeimet. Minden

ott van, érted? Minden. Induljunk már!

Pontosan négy órakor kopogott a televízió Alelnöke az Elnök titkárnőjének

ajtaján, de hiába.

– Elment a Főnök. Mikor? Egy órája? – kezdte jel egzetes éneklő, el enszenves
hangján a meglepően fiatal lány. Valahogy tekintélyesebb, érettebb asszony il ett
volna ebbe a komoly irodába, valójában senki nem értette, miért őt választotta a
Nagyember. De őt választotta, és jól tette: hűségesebb ebet, rettegettebb házőrzőt
nem is találhatott volna. Mintha az Olümposzi istenek irodája előtt ülne, úgy
viselkedett, és úgy is érezte magát, az épületben egyszerűen csak „Rémnek”
nevezték. Találóan.

– Mostanra beszéltük meg.

A lány nézett, és várta a folytatást, amit hal ott ugyanis, azt nem tekintette
értékelhető információnak. „Mostanra beszéltétek meg? És? Ki nem szarja le?
Elment, mert dolga volt. Ha akarod, megvárod.” Ezt mondta a tekintete, de meg
nem szólalt. Minek? Nem dolga magyarázkodni.

– Igen, de nagyon fontos lett volna. Tudod, kért tőlem valamit... – Az Alelnök
azon kapta magát, hogy egyik lábáról a másikra ál , és zavartan magyarázkodik
egy titkárnő előtt, aki húsz évvel fiatalabb és két diplomával kevesebb nála. –
Na, jó. Hát, akkor később…

Semmi válasz.

– Esetleg később. Csend.

– Szerinted mikor… várható?

– Nem tudom.

– Hát, akkor később… – Behúzta az ajtót, nagyot fújt, megál t egy pil anatra, és
azt kívánta, bárcsak ott lenne a közelben Péter…

Ki tudja, miért, de elcsendesedett az utca a hírre, hogy este a Vezér bejelenti a

hatalom átvételét a televízióban, egyben – figyelmen kívül hagyva az alkotmányt
– azonnali választásokat ír ki.

A tüntetők többsége hazament, levegőhöz jutottak az épületek, melyek még

tartották magukat. A Parlament, a Palota, a kormányzati negyed, néhány
fontosabb hivatal.

Oly sokat nem várhattak az estétől a magyarok, mégis bíztak a változásban.

Abban nagyjából egyetértett mindenki, hogy rosszabb nem jöhet.

A közlekedés nem indult újra, a televíziók is inkább konzervműsorokat,

filmeket, klipeket sugároztak, a rádiók hírei pedig csak szőrmentén érintették az
országban zajló eseményeket.

De a közszolgáltatások többsége üzemelt. Volt víz, fűtés, áram, aki idejekorán

bespájzolt az így vagy úgy kifosztott boltokból, nem kel ett hogy hiányát lássa
bárminek.

Estére lehűlt a nappal megenyhült levegő, fagyott újra, váratlanul, már

amennyire váratlanul, hiszen akkoriban akkor volt az idő meglepő, ha nem volt
meglepő.

Elcsitult az ország. Aki érezte magán a betegség első

tüneteit, az is inkább otthon maradt, a legutolsó híradásokból, az interneten

működő kamerák képeiből világosan látszott, hogy nincs értelme orvoshoz
fordulni.

A gyógyszerek jórészt elfogytak, ahogy az orvosok és az ápolók is, csak a

legelszántabbak vagy a legmerészebbek maradtak a betegek mel ett.

Senki nem tudta, mire megy ki ez az egész.

Megnyugvás, beletörődés és temetés, vagy véres háború lesz belőle, lecsitulnak

a kedélyek, kezet fog cigány a magyarral, pesti a vidékivel, öreg a fiatal al,
kormány az emberekkel, vagy megy tovább minden, ahogy eddig ment.

Mert a cigányok a magyarokat okolták, a magyarok a cigányokat, vidéken azt

tartották, hogy a pestiek főzték ki mindezt az egészet, egyék is hát meg. A
pestiek szerint viszont éppen vidékről jött a baj, az öregek a fiatalokban látták a
hibát, akik mindent készen kaptak, semmiért meg nem küzdöttek, a fiatalok
viszont az időseket okolták, akik csak tehernek jók az ország léghajóján. Miattuk
sül yed, ha emelkedni akarunk, ki kel dobni őket.

A kormánnyal mindenki elégedetlen volt, legfőképpen maga a kormány. Ha

beszélhetünk még egyáltalán kormányról.

Az ál amelnök lapít, szövetségesével éppen saját kormánya el en tör, a

miniszterelnök bezáratja saját minisztereit, és katonákkal készül.

Ez volna a kormány, melynek cselekednie kéne.

Viszonylag csend volt az ál amelnök palotája körül, amikor megérkezett a

pénzügyminiszter, ha nem is olyan hamar, mint azt az Elnök megjósolta.

Egyetlen nap alatt elvesztette a lányát, a munkáját és a méltóságát, ehhez képest

fürgén és látszólag ereje teljében lépett a Mahagóniterembe.

– Fogadja részvétemet! – lépett elé az Elnök, helyet mutatva a szófán. – Ha

bármiben segíthetek, tudom, ezek milyen nehéz percek, de higgye el, mi
valamennyien azon vagyunk… – Satöbbi, satöbbi.

Nemoda türelmesen kivárta, hiszen meghívásának, ittlétének oka teljességgel

titokzatos volt számára.

Nyilvánvalóan nem azért hívták, hogy meghal gassák kondoleálást, és nem is az

ország ügyei foglalkoztatják az Elnököt.

De akkor mi?

Saját ügyei, persze, de mennyiben érinti ez őt, a megbukott, megalázott,

megsemmisített minisztert, aki már az íróasztalához sem tud hozzáférni, hiszen
nem meri megközelíteni a kormányzati negyedet. Nyilván felismernék.

És ha felismernék, talán fel is koncolnák. A Palotához is csak kerülő úton

érkezett, így is rettegett, hogy szemet szúr a fekete autó. De szerencséje volt.

– Nem húzom az idejét, tudom, sejtem, mennyi a tennivaló, meg hát ezek a
válságos idők, ugye. Rettenetes.
Mi lett ebből az országból!

– Amit csináltunk belőle – válaszolta Nemoda, de az Elnök elengedte a füle mel

ett a szemtelen megjegyzést.

Se megnevelni, se meggyőzni nem akarta a vendégét, lehetőségei szűkösek

voltak, az oroszok válaszára hiába várt, abból az ákombákomból, amit reggel az
orosz követtől hal ott, csak annyi derült ki: fogalmuk sincs, ki mel é ál janak.
Senki sem szeret a pirosra tenni, ha feketén ál meg a kerék, és a kerék forgott
még, lassulni sem látszott.

Tohuvabohu. Így, meg úgy. Vagy amúgy. Lehet eső, lehet sár. Lássuk meg. Ilyen
mondatokat hal ott. Sokra nem ment vele. Úgyhogy Nemodával most egyetlen
célja lehetett.

Hozzá is látott.

Szeretnék

önnek

megmutatni

néhány

fotót,

dokumentumot, lejegyzett telefonbeszélgetést. Nézze, rettenetes időket élünk, de

nem szabad, hogy teljesen kivesszen belőlünk az emberség. Ezért gondoltam,
hogy joga van tudni. – Ezzel átadta a dossziét, a miniszterelnök valódi bűneinek
hamis dokumentumaival.

Csendben üldögéltek a konyhában. Az órákkal korábban elbocsátott híres

nyomozó, Kelemen Gábor és barátja, akinek arca még piros volt és harsogó az
egész napos szaunától, uszodától, kényeztetéstől, ki tudja, mitől.

– Még egyet? – kérdezte a rendőr – a néhai rendőr –, és kezébe vette a konyakos

üveget.
– Mmm. Elég. Nem szeretem ezeket a buzis italokat – válaszolta a másik. Aztán
nevetett. – Jó, hogy nem már csokiflipet itatsz velem.

Nem szívtelenségből nevetett, inkább segíteni akart. De nem segített, és ez

szomorúvá tette. Nem volt kedve búnak ereszteni a fejét, szépnek,
szerencsésnek, jó partinak tartotta magát, szinte már irigyelte magát
Kelementől…

Bár nemigen figyeltek a televízióra, azt hal ották, hogy éppen egy orvost
faggatnak a gyógyszerről, hogy valóban létezik-e, hatásos-e, van-e.

Az orvos azt mondta, hogy nem tudja, nem látta, de a riporter csak nem hagyta
békén. A képernyő bal sarkában meg jobb sarkában is futott egy szám, ez
lehetett a nagy ötlet, amivel a konkurenciára rávernek: egyik a feltételezett
betegek,

másik

halottak

folyamatosan

változó – növekvő – számát mutatta.

– Kel nekem ez a gyógyszer, érted, Gabi! Kel . Én nem megyek kórházba. Fúj,
koszos vécé, sok büdös ember…

– Hát, kórházba nem mész, az biztos. – Kelemen hangjában nem volt csipetnyi
bosszúság sem, olyannak szerette a fiút, amilyen, buta, rátarti, cukorfalat.

– Hát biztos is. De te se!

– Nem is!

Sokat ivott. Ha konyak is, ha buzis is, csak alkohol.

Pörgött, forgott vele a szoba. Forgott az asztal, forgott a szőnyeg, forogtak a

falak. Aztán már a gyomra is forgott.
Annak el enére, hogy rendőr volt, nem bírta az italt, és nem is nagyon szokta.

– Beszéljünk róla?

Meglepte a kérdés. Úgy érezte, hogy barátja mindent szeretne, csak éppen a
bajában társ lenni nem, inkább bosszankodik a melankóliában töltött percek
miatt, mintsem együttérezne vele.

– Csak ha akarsz.

– Ha te akarsz.

– Én szívesen.

– Jó – nagyot sóhajtott –, akkor gyerünk, ki vele. Miért rúgtak ki?

– Tudod, Lajos…

– A Ll ajos?

– Nem. Lajos. A helyettesem.

– Ja. Lajos. Azt hittem már, a Ll ajos. Kettőt masz, egyet rendőrködik. Jaj, ez
édi. Néha összekeveri, és megmasszírozza a gyanúsítottat, így mondjátok, ugye?

Gyanúsított.

Vagy

elkövető.

Igaz?

Ll ajos

megmasszírozza az elkövetőket. Te, szabad ezt? Elkövetőt mászni? Miért nem őt

rúgták ki? – Fuldoklott a nevetéstől.

Kelemen arcán is átsuhant a mosoly, bár nem tudta eldönteni, hogy a fiú az ő
kedvéért hülyéskedik, vagy hülye.

Mindegy, így is, úgy is szerette.

– Bocs. Szóval a La… – Nem tudta befejezni, annyira nevetett. De most már a
rendőr is vele, ennyi jókedv meg ennyi konyak csak ér valamit együtt.

– Na igen, folytasd, ne haragudj! A Lajos…

– A Lajos dumált.

– Dumált? És téged azért rúgtak ki, mert a Lajos dumált? És mit dumált? A
Lajos. He?

– Szerinted mit dumált a Lajos, he?

– Aha. És kinek dumált a Lajos, he? Csak nem a főnöködnek? He?

– De. A főnökömnek. Az ezredesnek.

– Azt nem tudom, mi az, hogy ezredes, de a főnököd az a kicsi kopasz ember,
akit többször is úgy mutattál be, hogy „ a Főnököm”. Az?

– Az.

– Mert az itt van.

– Hogy érted, hogy itt van?

– Hogy, hát hurkatolvaj.

– Az ezredes.

– Az. A te ezredesed.

– Honnan… – Honnan tudod: ezt kérdezte volna, megszegve viszonyuk

legfontosabb alapszabályát. Sose kérdezz a többire! Persze őt kérdezhette volna
bárki, nem volt ideje másik kapcsolatra, hajói belegondolt, erre sem, elegendő
biztos nem, de a fiúnak… Lehetett. Ideje is, kapcsolata is. Ezért hát nincs kérdés,
és nincs baj. Ha fontos, úgyis kiderül, ha nem, jobb nem tudni róla. Vagy
legalábbis nem beszélni róla. De már késő.
– Megmondjam?

– Mit?

– Hogy honnan tudom.

– Tudod?

– Tudom.

– Akkor ne. Ne mondjad.

Töltött magának, de sejtette, hogy ezt már nem issza meg. Hirtelen sok lett.
Nagyon sok. Most forgott csak vele igazán a szoba. Mint buta filmekben a
flashback, vil antak az elmúlt napok pil anatai. Az ardai sár. Az ardai bűz.

Lajos. A kordon. A tévések. Barátja, Hernádi. A vírus. A sorok a kórházaknál.

Aztán megint az ardai sár. Arda.

Arda. Mi van Ardán? Mi lehet Ardán? Valamiért kirúgták.

De ha nem azért, amit mondtak, akkor miért? Ugyanaz a furcsa érzése támadt,
mint előző nap a faluban. Amikor a kutyaugatást kereste. Valami hiányzik. Egy
láncszem.

Ahogy gondolkodott, egyre inkább érezte, tudta, mi van Ardán.

A megoldás.

Február 22., hétfő este, éjjel

Ahogyan tegnap sem, tegnapelőtt sem és sohasem, az ardai cigánycsalád feje,

Lázár Vilmos most sem figyelt a feleségére.

– Vilmos, szakadjon rád az ég, mit csinálsz már? Nem volt elég? Meghalunk
mind, nem érted meg?

Neki kéne csöndben lenni? Neki kéne meghátrálni? Hát azt már nem. Sohasem.
Alighogy számot vetettek az eddigi áldozatokkal, károkkal, döntöttek is.
Félreteszik a gyűlölségeket, megbocsátják, amit évek, évtizedek óta nem tudtak,
nem akartak megbocsátani egymásnak, és egybehívják a helyi és a környékbéli
családokat egyetlen nagy, mindent elsöprő, mindent eldöntő támadásra.

Úgy képzelte, hogy először Ardán rendezik a számlát, aztán benéznek

Várkonyba, rendet tenni kissé.

Sorra érkeztek a családok, kinek mije volt, hatalmas Mercedesekkel, rozzant

furgonokkal, már vagy százan vártak kint a kertben. A faluban persze híre ment,
hogy gyűlnek a cigányok, gyűltek hát a magyarok is, de amikor kiderült,
mekkora hatalmas nagy az el enség, már csak az maradt meg a faluban, akinek
volt mit védeni. Barát, rokon egy se. Rendőrt hiába is vártak volna. Sokan
eltűntek, aki megmaradt, a kórházra vigyázott, vagy átál t fekete ruhásnak.
Levette az egyenruhát, és beöltözött csuklyába, atil ába, leventesapkába.

Arda, az ardai magyarok magukra maradtak.

A cigánycsapat meg csak gyűlt, egymásnak mutogatták, ki mit hozott, ki kést, ki

szamuráj kardot, ki egyenesen valamiféle lőfegyvert. Puskát, pisztolyt, volt, aki
előásott egy hajdani Kalasnyikovot is. Jó az, jó volt mindig, jó is lesz mindig,
mondta, mikor kérdezték róla.

Este nyolc volt már, amikor Lázár Vilmos kimászott a házából, és végignézett a
seregén. Valahogy bent nem érezte, de most megcsapta az orrát a rettenetes bűz,
a rothadó kutyatetemek szaga. Nagyot káromkodott, „hát senki nem kaparta el
őket”, gondolta, de összefüggést nem keresett a faluban egyre több embert
ledöntő járvány és a dögök között.

Csak a szíve vitte, meg a szívében a gyűlölet. Elvesztette a testvérét az éj el, és

ha most nem mutatja meg az erejét, még ennél is sokkal többet veszíthet. Hát
megmutatja.

– Mindenki itt van-e?

– A Sámuelek nincsenek még, de mondták, hogy nem is nagyon gyünnek –

válaszolja egy reszelős hang a tömegből.

– Szarni rája – kiáltja valaki –, ha nem, nem.

– Indulhatunk-e? – kérdi Lázár, és végignéz az embereken. Eljöttek, meg kel

hagyni, eljöttek rendesen, lehetnek már vagy százötvenen, valahányan
fegyverrel, dühösen, elszántan.
– Hát nem arra várunk? – jön a válasz, amire Lázár

„dehogynem”-mel felel, aztán elmondja a tervet.

– Először: betérünk Ardára. Ottan rendet rakunk, ahogy kel . Az érthető, ugye.
De sok időt ne veszítsünk, mert továbbál unk egyből Várkonyba. Ott a városháza
az első…

Tovább nem jut, mert a hangját elsodorja a többiek hangja. Türelmetlenek,

mennének, tennék a rendet, nem kel a sok beszéd. Lázár érzi, hal ja, „gyerünk
rá”, kiáltja, és indul a kocsihoz, kezében balta, az övében kés.

Annyi magányosan eltöltött perc, óra, nap, év után, annyi gyűlölettel,

megvetéssel a szívében, undorral a gyomrában, akár érezhetett volna
megkönnyebbülést is. De nem érzett.

Aszódi Pál özvegye csak munkát, feladatot, sehonnan sehova vivő elfoglaltságot
látott a nagy büdös, koszos ember, a néhai ardai polgármester halálában.
Szörnyű, kegyetlen,

méltatlan

halálában.

Nem

sikerült

búcsú – haragban váltak el. Nem volt szándékában az öregasszonynak, de

mégiscsak kiprovokált egy „húzzá'-

takarodjá”'-t, az volt az utolsó, amit az ura szájából hal ott.

Ezt vitte magával a halála után, még ha messzire nem is vihette.

Hogy a súlyos sérülést, melyet a vál át szétroncsoló lövedék okozott, túlélhette

volna-e, nem kérdés már. Hogy milyen életet élt volna akkor? Mindegy. Hogy a
haláltusát meghosszabbíthatók volna-e? Bizonyosan, de ez se számít. Mert a
kórházat elözönlő köhögő, prüszkölő, lázas betegek úgyis nyilván megfertőzték,
megbetegítették, meg is ölték volna, ha meg nem ölte volna már korábban az el
átatlanság, a gyógyszerek és műszerek hiánya, meg a gyorsan jött tüdőgyul adás.
Nem egyedül ő halt meg aznap a kórházban, de ő halt meg először, így a
többieknél nagyobb figyelmet kapott. Ha orvost nem is, de papot, és főként nem
cipzáras zsákot, hanem ládát. Nézte, nézte az asszony, ahogy eltűnik a láda a
folyosókanyarban, sóhajtott, persze inkább csak megszokásból, aztán kezdte
pakolni a férje dolgait. Sok nem volt, csak ahogy kiszaladt otthonról, az órája, az
apja meg a nagyapja órája, meg a jeggyűrű, meg amit még behozott neki,
találomra, nagy hirtelen. Banán, a szemüvege, valami sportújság, azt találta a
vonaton, baja nem volt, költségekbe nem szívesen verte volna magát, ezért hát
elhozta. A pizsama, amit ki se csomagolt, meg elpakolta a nagy sporttáskába a
kötését, meg a rejtvényújságot. Több nem volt.

Szétnézett a zsúfolt kórteremben, egyedüli látogató, nem is értette, hogy

engedték be, miért nem küldték el. De beengedték, nem küldték el.

Sötétedett. Mielőtt kilépett, még egyszer visszanézett, nem hagyott-e ott valamit,
nézte a nyögő, sóhajtozó, köhögő embereket, ahogy egymás hegyén-hátán várták
a semmit, volt, hogy ketten egy ágyban, persze jobb lett volna otthon, de
elmenni már nem volt erejük. Semmit se hagy itt.

Semmi jót. A büdös ember itt marad, maradjon. Ő meg megy.

A kórház kijáratában ál t a portás, és nagyban magyarázott. Vigyázzanak, ha

mennek, intette a többieket, odakint vadásznak azokra, akik a kórházból lépnek
kifele.

Elterjedt ugyanis a városban, de lassan már az egész országban, hogy van

gyógyszer a betegségre, csak be kel kapni, és ripsz-ropsz meggyógyul tőle az
ember.

Csakhogy, így szólt a pletyka a portás szerint, nem jut mindenkinek. Csak
bizonyos emberek kapnak – alaposan megnyomta

„bizonyost”,

mint
aki

tudja,

mit

beszél –, tudják, a fejesek, meg ilyenek.

Több internetes újság már fő helyen cikkezett arról, hogy diplomaták meg –
tudják – diplomacák kapnak, meg a politika, vál alkozók, az orvosok meg
egymásnak adják. És nem is csak annyit, amennyi kéne, sokszoros adagot, ezért
nem jut másnak.

– Na és aztán maga kapott? – kérdi valaki, egy kalapos ember, az ácsorgók

közül, de a portás nyomban visszautasítja, „nincs ő akkora nagy ember, hogy
ilyesmibe bevegyék”. Így szólt a válasza.

– Na, csak mert én se. Kapott itt valaki? – kérdi ugyanaz, s minthogy nem
jelentkezik senki, nekiugrik a kórház őrének. – Hát mert úgy mondja, mintha
igaz lenne, meg mondja, hogy vadásznak ránk…

Félbeszakítja a portás:

– Naná, hogy vadásznak. Menjen csak kifele, aztán lássa meg, keresik a
gyógyszert, agyon is verik, ha nem vigyáz.

– De nincsen ilyen, ne mondja már!

Többen lehurrogják a kalapost, attól, hogy ők nem tudják, még igaz lehet,
sziszegi egy asszony, a többiek helyeselnek, úgy van, attól még lehet. Sőt kezd
már gyanús lenni a kalapos, aki ennyire tagadja, annak vaj lehet a fején, az
kiabál, akinek a háza ég…

Aszódiné nem várja meg, lesz-e már belül lincselés, a kijárat felé indul, kiváltva
ezzel némi tiszteletet, tagadhatatlanul.

A környező utcákon sok az ember, lézengenek, várakoznak, de tüntető tömeggé

nem ál nak össze, többen is odalépnek, a gyógyszerről kérdezik, valaki még fel
is ajánl neki egy levél el: „olcsó, asszonyom”, súgja a fülébe,
„ilyen olcsón nem kap sehol, higgye meg nekem”, „koszos cigány”, válaszolja
az özvegy, és lépked tovább, ahogy csak bír, az ál omás felé.

De a vonat nem jár, az sincs, akitől megkérdezné, fog-e, meg az sincs, aki az
újságosbódét elzárná. Ott lifegnek csipeszeken a lapok, már ami megmaradt,
mert a javát elhordták már. A fekete-fehér lapokat főleg, valahogy azt gondolni,
hogy a színes magazinoknál jobban melegít. A büfében ég a vil any, de a polcok
üresek, már ahol vannak polcok, az ablakok betörve, ki tudja, miért, az ajtón is
bejöhet, akinek bent van dolga.

Márpedig ő hazamegy. Haza, Ardára.

El is indul. Ki a pályaudvarról, át az utcán, arra, amerre gondolja, hogy a faluja

van. A sarkon kisebb társaság, kezükben üvegek, üresek jórészt, róla beszélnek,
ahogy elhalad mel ettük, és nem kedvesen. „Banya”, hal ja,

„zsidó”, meg ilyenek, hátranézni nem mer, elsuhan mel ette valami, aztán nagy
csörömpöléssel földet ér, röhögés, káromkodás – amikor hirtelen berántja valaki
egy kapualjba, és becsapja mögötte a vasajtót. Alacsony férfi, az arca csupa
borosta, fejében kötött sapka, egészen a szeméig behúzva.

– Mi a szent szart csinál itt, néni? – kérdi, kinéz a kukucskálón, jönnek-e, de

nem, csend van.

– Megyek haza – mondja az özvegy, nincs a hangjában félelem, ez meglepi a

kisembert.

– Haza? Ilyenkor? De miért nincs már otthon? Eh, mindegy. Nyanyák. Hova
megy? Haza?

– Ardára.

– Aztán mivel megy Ardára? Mert vonat nincs. Látta.

Busz nincs. Benzin sincs. He? Mivel?

– Megyek, ahogy bírok. Megyek és kész.

– Pénze van? – kérdezi a kötött sapkás, és fagyott tenyerét leheli.

Az asszony gondolkodik. Amivel már el is mondta, hogy van, legfeljebb leütik,
elveszik, mit veszíthet már.

– Mér? Elvisz?

– Ha pénze van.

– Mennyi az a „van”?

Miközben ziháló, izzadt, félig eszméletlen kislánya kezét fogta a zsúfolt

kórházban, Hernádi azon gondolkodott, menynyivel jobban járt volna, ha együtt
marad ezzel a gyönyörű cigány lánnyal, aki csüngött volna rajta, ahogyan csak
akarja, el átta volna, szerette volna, békén hagyta volna. Miért választotta Aidát?
Az életet Aidával. Az unalmat Aidával.

Meggyőződése volt, hogy a felesége sosem csalta meg.

Persze nyilván lett volna kivel – egy ilyen mutatós nő –, lett volna mikor, és
végképp lett volna miért. Mégsem csalta meg.

Az ő koordináta-rendszerében ez maga volt a hülyeség.

Persze lehetett volna tisztességnek is nevezni, de nem volt ilyen szó a

rendszerben.

Miért nem csalunk, ha nem csalunk? Nem lenne kedvünk hozzá? Dehogynem.
Nem jön a vágy? De, jön az. Nincs alkalmas hely, idő, partner? Nincs alkalom?
Ha akarom, mind van. Miért nem csal mégis, aki nem csal? Fél? A veszteségtől?
Vagy éppen a nyereségtől? A hazugságtól?

Vagy a valóságtól? Miért nem csalta meg Aida soha?

Rosszabb nem lett volna, nem lehetett volna a házasságuk.

Akkor miért?

Aidát érteni… Miért hívta éjszaka percenként, és miért nem hívja most? Órák
óta!

Lil a felébredt. Összerázkódott, megnyalta cserepes száját, és – amennyire képes

volt – megszorította apja kezét.

– Apa?

– Itt vagyok.

– Szomjas vagyok.

Hernádi megemelte a gyerek madárfejét, és egy korty vizet öntött a szájába.

Homloka újra forró volt, vizes borogatás kel ene, priznic, de nincs, aki hozzon.

A kórteremben sírtak, jajgattak a gyerekek, és percek óta nem jött senki,

Hófehérke is eltűnt valahol.

– Anya hol van?

– Nem tudom, kislányom. Tudod, ő nem jöhet be.

Bár rezzenetlen hangon mondta, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ha Aida
próbálta volna, az utóbbi órákban nem jutott volna be. Többeket is látott a
folyosón járkálni, civilruhában, akadt, aki fennhangon a gyerekét kereste. Persze
csak tippelhetett, de úgy tippelt, hogy a kórházat már nem őrzi senki. A gyerekek
szülei, ha nem jönnek, önszántukból nem jönnek.

De Aida mindezt nem tudta volna? Lehet, hogy Marcival van baj? Vagy olyan a
helyzet odakint, hogy nem mer kilépni az utcára? Arra, hogy az asszonynak is
lehet baja, nem gondolt, valahogy eszébe se jutott.

– Akkor felhívjuk? – lehelte a kislány, alig hal hatóan.

– Megpróbálhatjuk, igazad van.

De nem működött a telefon. Összeomlott volna a hálózat?

Hernádit egyre jobban izgatta, mi lehet az utcán, de a folyosón a televízió

klipeket adott. Egyik kezével elengedte a lányát, és mobil kommunikátorán
híreket keresett, amikor megcsörrent az imént még halott telefon. Kijelzőjén „A”
betű, annyit tesz, Aida. Szép emlék a múltból: amikor még fontos volt, nehogy
valaki meglássa a felesége nevét a kijelzőn. A feleségéét, aki a szeretők
tudomása szerint gyakorlatilag már nem is létezett, akivel csak azért maradt
együtt, mert az asszony beteg, orvos kezeli, pszichológus, pszichiáter, bármi,
meg ugye a pici gyerekek, őket végképp nem hagyhatja egy ilyen beteg nővel.
Szóval van is, meg nincs is, de valójában persze nincs, csak a forma, így, így,
így.

A nők hitték, mert hinni akarták, ha kel ett nekik a híres főorvos, járt hozzá mese
is. Önfeláldozásról, akaraterőről, lemondásról, romantikus férfiasságról. Már aki
igényelte.

Mert csak annak mesélt Hernádi, akinek mese kel ett. És annak se sokat.

Vil ogott az ,A”, és – meglepte őt magát is – valami furcsát érzett hirtelen,

örömöt, megkönnyebbülést, hasonlót.

De nem Aida volt.

Hanem Marci.

– Apa! – zokogott a telefonban. – Baj van, apa, baj van!

Anya…

– Mi van, fiam, értelmesen mondd!

– Anya rosszul van. Nem is válaszol, Apa, hol vagy?

Gyere!

Különösképpen nem lepődött meg, hogy bár az elmúlt huszonnégy órában

mindent elveszített, ami az élete volt évtizedeken át, mégsem érez igazi
veszteséget. Tudta, átlátta a veszélyeket, a lehetőségeket, de nem borította el
érzés, sem pánik, sem szomorúság, sem félelem.

Tette, amit kel ett, amit jónak látott, amit a pil anat hozott, igazi súlya mégsem
volt sem a betegségnek, sem az életveszélynek. De most. Mintha egy zongora
zuhant volna emelet magasból a fejére, a tüdejére. Aida beteg, a fia egyedül, a
város talán lángokban, ő pedig ül egy zsúfolt kórházban, halálosan beteg
gyerekek közt, és lehet, hogy ő

az épületben az egyetlen orvos.

Ez

valahogy

túl

volt

mindenen,

amit

az

élet – büntetésként – őrizhetett neki, túl volt minden tervezhetőn és

elképzelhetőn. Ez túl volt mindenen.

– Marci – szólt a készülékbe annyi nyugalommal a hangjában, amennyire csak

képes volt –, Marci. Maradj nyugodtan! Érted? Maradj otthon! Megyek érted!

Miközben újonnan szerzett hatalmas fekete autójában az Ál ami Rádió és

Televízió épületegyüttese felé hajtott, a nemzetiszocialisták, fasiszták, nyilas
hagyományőrzők, hungaristák tarka világát egységesítő, őket egyetlen
szervezetbe építő, szépreményű fiatalember, aki magát már

nem

egyszerűen

„Vezérnek”,

hanem

egész

Magyarország Vezérének neveztette, azon gondolkodott, hogy vajon legyőzte

vagy csak szem elől tévesztette az el enségeit.

Mert nem csengett a telefonja órák óta, hajói belegondolt, a merénylet óta sem
így, sem máshogyan nem kapott utasítást a tartóitól.
Győzött volna? A rohadék rendőrök, ál ambiztonságiak, politikusok egyszerűen
elmenekültek volna? Szerette volna ezt hinni, és egyre inkább hitte is, de
valahogy túl szép ez az egész. Márpedig ha egy mese túl szép, hogy igaz legyen,
akkor nem is igaz. Szaga, mint a szarnak, színe, mint a szarnak: akkor az szar.
Akárhogy is.

Agresszivitását a bizonytalanság percről percre növelte, többször

is

elővette

övéből

rendőrség

által

rendszeresített apró automata fegyvert, egy pisztoly és egy géppisztoly

keverékét. Játszott vele, társaira fogta, aztán visszatette a zsebébe.
Robbanásközeli ál apotban volt, amikor az autó fékezett a tévé udvarán.

A társaság elnöke várta, meg az alelnök, meg több igazgató, néhány képernyőről
ismert arcot is felfedezni vélt a fogadóbizottságban. Nem várta meg, hogy bárki
kinyissa az ajtót, lendületesen kinyitotta maga, és a díszkőre lépett.

felé

induló

televíziós

vezetőkre

még

kézfogástávolságon kívül ráförmedt.

– Ne is próbálkozzanak! A nemzet el enségeivel nem fogok kezet. – Dörgött a
hangja, a tévések pedig rémülten, dermedten ál tak, amikor a Vezér és kísérete
nagy lendülettel elindult a gépkocsipihenő irányába.

– Legyen szabad – iramodott utána csámpás lábain a tévé és rádió elnöke –,

legyen szabad, nem arra, ö… ö…

ö, Vezér. Úr. Itt, erre vannak a. Stúdiók. Meg kis csekélységgel is készültünk.
Pogi, ilyenek. Hát nagy lakomát, ilyen nehéz időkben…

A Vezér útba irányittatta magát, aztán csizmáját erősen a földhöz csapkodva

elindult a főépület felé. Érezte, hogy túljátssza a szerepét, de már benne volt,
végig kel ett csinálnia.

– Hol a stúdió? – kérdezte hűvösen, de az eddigieknél kevésbé el enségesen.

– Ott, arra – lépett elő az alelnök, kivil antva gal érja alól a nemzetiszín csil agot,
a Front jelképét.

A Vezér azonban nem reagált a gesztusra, tudta jól, hogy egy napja ott még
egészen másik jelvény vil oghatott.

Az már jobban meglepte, hogy a félig kisminkelten, kendővel az ál a alatt elé

érkező ismert tévésztár fekete egyenruhát viselt, és – festés közben is – a Front
csákóját.

Csak egyetlen percre merült fel benne, hogy tréfát űznek vele, de csak egyetlen
percre, utána feltalálta magát.

– Kitartás! – visította a nagy sztár, még a lakkcipős bokáját is összecsapta, mint

egy Mikszáth-hősbe oltott, cserkészsipkás Darányi Pál.

– Szebb jövőt magának! – hangzott a válasz, bár a Vezér mindent kívánt ennek a
ripacsnak, csak szép jövőt nem. Vagy bármilyet. – Mehetünk? – kérdezte, némi
zavart okozva, hiszen a televízió egyes csatornáján még futott a zenés műsor, de
a többin is ment valami: este tízre ígérték a nézőknek Magyarország
megmentőjét, de addig még volt fél óra.

Szólni senki nem mert, így az elnök volt kénytelen megtörni az egyre kínosabb
csendet.
– Vezérem, még fél órácska, fél óra. Igen.

– Mi fél óra? – kérdezett vissza Hangya. – Itt vagyunk, nem? Kezdődhet a

műsor! Vagy nem?

– Jaj, dehogynem – hadarta az elnök –, máris intézkedem, Karcsikám

intézkedjél, nagyon gyorsan!

A televízió és a rádió irányítótermeiben a legnagyobb pánikot okozta az utasítás:

le kel keverni az összes adást, és bekapcsolni a hármas stúdiót, adásba, most.

A turnusvezető, aki felelt az összes csatorna biztonságáért, a haját tépte. Azt

ordította, hogy ez számítógép, nem szalagos magnó, nem úgy van, hogy
egyszerűen csak lekeverem, de a vezetők visszaüvöltöttek, márpedig lekevered,
most azonnal!

Az alelnök felajánlotta, hogy ő maga húzza ki a dugókat a konnektorból, ha nem

történik valami. Egy technikust, aki útban volt, talán még fel is löktek, bár lehet,
hogy magától esett el a nagy tumultusban, mindenesetre addig-addig
ügyeskedtek, míg elsötétült és elhal gatott valamennyi ál ami televíziós és
rádiócsatorna.

És úgy is maradtak feketén, míg végre fel nem tűnt a hármas stúdió képe, aztán a
díszletben helyet foglaló egyenruhás műsorvezető, meg a Vezér savanyú
ábrázata.

Éppen olyan volt ez az öt perc, mintha elfoglalták volna az épületet, kisebb

harcok árán, ami végül is igaz volt, még ha ezek a harcok nagyon is kicsik
voltak, és nem is azok vívták, akikről gondolná az ember.

A Vezér mindenesetre túltett önmagán.

Hangya és kíséretének többi tagja egyaránt örült, bár meg is lepődött egyben,
ahogy elvesztett minden kontrol t a kamerák előtt, és közvetlenül a bűnösök
megbüntetésére szólította fel híveit.

– Bosszuljuk meg az elmúlt órák, az elmúlt napok, az elmúlt évek bűneit, ál

ítsuk meg az életünkre törő

cigányhordákat! Vessünk el mindent, ami a hazug pártokrácia része volt! El

enségünk mindenki, aki a magyarság megsemmisítésére törő dőzskapitalizmus
Nyugat által pénzelt kiszolgálója! Ragadjatok fegyvert, magyar

testvéreim,

vegyük

át

hatalmat

még

ma? – üvöltötte, miközben a riadt szemű tévés muki buzgón bólogatott hozzá. –
Fejezzük be, amit elkezdtünk, mutassuk meg a világnak, hogy Magyarország a
magyaroké!

A televízió irányítóhelyiségében csend volt. A folyosókon és a szobákban is.

Csend volt a sminkteremben, az előcsarnokban, a portán. Csend volt egész
Budapesten.

Csendben figyelt Magyarország.

Nézték a tévében az őrjöngő múltat, az őrjöngő jövőt.

Élezték a késeket, csomózták a kötelet. Akinek féltenivalója volt, félt a Vezér

szavaitól. Akinek nem volt – és ők voltak többen –, megörült neki.

Eljött hát az idő. A bosszú ideje. Bosszú a vacak óvodai kosztért, a pikkelő
tanárokért, a szoba-konyháért, a szemét munkáért, vagy a szemét
munkanélküliségért. Eljött az idő, most mi jövünk, az összeesküvés áldozatai, a
hazugságok áldozatai, az örök áldozatok.

Szörnyű volt az éj el Magyarországon.

Hajnal soha nem látott még teljesebb összhangot viselkedés, viselet és viselője
között, mint az orosz mágnás, Petrov esetében. Méretre igazíttatott angol
öltönye, háromezer dol áros Sandro Ciotti-cipője, kubai szivarja, tökéletes
modora, tökéletes angol és tökéletes magyar nyelvtudása nemcsak tiszteletet
érdemelt, de egyben ki is jelölte a helyét, ahogyan tárgyalópartnere helyét is.

Bár Petrov esetében balgaság partnerről beszélni.

Voltak, akik hasznosak lehettek számára, voltak, akik nem. Akit tudott, használt,
akit nem, azt nem is engedte a színe elé. Bár nyilván testőrök kísérték, Hajnal
soha nem látott egyet sem. Mint egy kifogástalan arisztokrata, úgy járt a
világban, de csak mint egy szel em, úgy volt látható.

Hajnal most kért először találkozót tőle. És kapott is. Egy Pozsony környéki vil a
címét, de a vil ából azonnal átvitték egy közeli erdészházba. Ott várta az orosz,
de nem jött ki elé.

Hajnal tudta, több dolgot jelenthet ez, kis semmibevevés a nagy semmibevevés
előtt, vagy kis lekezelés a nagy segítség előtt. Hogy mik Petrov érdekei, az
Hajnal előtt mindig rejtve maradt, és arról sem volt meggyőződve, vajon nem
maradnak-e rejtve maga Petrov előtt is. Mert – öltöny ide, szivar oda –
mégiscsak cseléd volt maga is, jól fizetett, magasan képzett, nagy hatalmú
cseléd. Az urak nem ezen a pályán játszanak. Ez itt edzőmeccs a salakoson, ők a
megvilágított műfüvesen rúgják a bőrt. Petrov itt király, gól övő center, megfel
ebbezhetetlen csapatkapitány, ott legfeljebb a padon ül, meg a labdás zsákot
cipeli.

A házba lépő magyart az első meglepetés akkor érte, amikor meglátta, hogy a
nappaliban nemhogy testőrök, de egyenruhás katonák ál nak, orosz
tengerészgyalogosok, automata fegyverekkel.

A második, amikor egyikük odalépett elé, szétrúgta a lábát, és a falhoz lökte.

– Minut! – mondta, és lapáttenyerét Hajnal vál ára ejtette.

– Motoz – tette hozzá, és végigsimította egészen a bokájáig. Erre nem számított

a sokszoros mil iárdos magyar. Nem is el enkezett, hiába is el enkezett volna.

– Megy! – lökte oda a katona, mintha terroristával beszélne.

– Paraszt! – csúszott ki Hajnal száján, de a reakció elmaradt.

– Itt – mutatott a katona egy ajtóra, de nem lépett közelebb, és nem nyitotta ki.
Hajnal maradék büszkeségével végigmérte a hatalmas katonát, eltartott egy
darabig, majd színpadias mozdulattal, kopogás nélkül benyitott az ajtón. De
Petrov nem volt bent.

– Üli! – szólt az orosz, és kiment.

– Talán ül – vágott vissza Hajnal a csukott ajtónak, mintha minden ruszki

kommandósnak tudnia kel ene magyarul, és nem ült le. Ez volt az ő lázadása.

Ám mielőtt körbenézhetett volna, nyílt egy oldalajtó, és belépett rajta az orosz

mágnás.

– Tamás! Udvozolek! Jol utaztál? Ném haragszol, hogy kértelek idé? Szlovákia?

– Dehogy, örülök, hogy tudunk beszélni, gondolom, értesültél a magyarországi

helyzetről…

– Jáj, ti magyarok, mindig csák á báj veletek, kelet volna maradni Oroszország,
ném lene semi báj… Jó-jó, csák vicelte. Szivar? Konyák?

Az apró helyiség pil anatok alatt megtelt füsttel, de nem nyitottak ablakot.

Ha Petrovról volt szó, meglepőnek botorság lett volna nevezni bármit. Körülötte
megtörténhetett a legnagyobb képtelenség is, ugyanakkor elmaradhatott a
legbiztosabb várakozás. „Nyáron havazhat, télen napozhat”, ez volt a kedvenc
mondása, most is ezt használta, amikor Hajnal megköszönte, hogy első szóra
fogadta.

– Nálam, Tamás, hitéléd ván. Ámenyi ákársz, hitéléd.

– Köszönöm, Pjotr Ivanovics! Igazán köszönöm! Jó tudni, hogy ilyen nehéz

időkben is van egy barát, aki segít.

– Én segit. Igén. Eben biztos léhét. Hogy ségit. És pontosán miben ségit?

Hajnal

megpróbálta

felvázolni
a

magyarországi

helyzetet, Petrov figyelmesen hal gatta, egyszer sem kérdezett közbe. Hajnal
tudta, hogy nem a valóságra kíváncsi – azt nálánál sokkal jobban ismeri –,
hanem arra, hogyan adja elő ő. Az ő verziójára. Az ő fontossági sorrendjére.
Arra, hogy mit hagy ki. Hogy kit hagy ki.

Viszont ha figyel, azt jelenti, kíváncsi. Ha kíváncsi, még nem döntött. Vagyis
van esély. Vagy el enkezőleg: régen elhatározta magát, és most éppen félrevezeti
a magyart.

Vagy megpróbálja félrevezetni. Vagy éppen azzal próbálja félrevezetni,

hogy

úgy

tesz,

mintha

megpróbálná

félrevezetni. Áh. Reménytelen. Úgysem tud eligazodni rajta.

A leginkább arra volt kíváncsi, mire készül Vass, hol ál a parlament, hol ál a
katonaság, egyáltalán van-e még katonaság… Szemével, bólintásaival irányította
Hajnalt, aki persze próbálta kitalálni, mit akar hal ani az orosz, és mit nem…

Tizenöt perc. Ennyit kapott. Egyetlen perccel sem többet. Amikor letelt, Petrov
felál t a karosszékből, a hamutartóba ejtette égő szivarját, és ölelésre tárta a
karját.

– Barátom. Köszönöm. Volt ez fontos találkozás, fontos tudás, nekem,

köszönöm. Barátság minálunk oroszoknál fontosabb mindennél. Én ál ok ki
barátaimért. Menjél most háza, Tamás, jo utát és jelentkezem, ahogy léhét.

Köszönöm, még egyszer.

Nem erre számított, de hogy jobbra vagy rosszabbra, azt igazán nem tudta volna
megmondani. Az világos volt, hogy Petrov hadiösvényre lépett, de hogy ki el en
ásta ki a csatabárdot, azt nem tudta, és nem is tudta meg soha.

Mert néhány perccel azután, hogy a kocsiból felhívta az Elnök többszörösen

védett, ennek el enére több oldalról is lehal gatott vonalát, hogy beszámoljon a
fejleményekről, békés erdei favágók egy csoportja lecsapott az erdészházra, és
kézigránátokkal, automata fegyverekkel tűzbe borította és lerombolta. Akit pedig
ott talált, azt megölte.

Így esett, hogy a magyar mil iárdos és a magyar ál amelnök elvesztette

legnagyobb támogatóját, vagy legnagyobb el enségét, és hogy végül is melyiket,
arra még következtetni sem tudtak soha, sem akkor, sem később.

Akárhogyan is, magukra maradtak.

Amikor a korábban Ardán rendet tevő Kol át hadnagy újra megérkezett a faluba,
már úgy érezte, lépni sem tud.

Vaskos lábai remegtek, két karján egy-egy mázsa súly, feje üvegburában. Távoli
volt a világ, szikrázóak a fények, valószerűtlenek a hangok.

Egyedül jött, a többi rendőr lelépett, vagy a katonai laktanyába szorult,

Várkonyon dühöngtek a fekete dzsekisek. Úgy érezte mégis, hogy az értesítésre:
cigányok vonulnak a központ felé, csak menni kel , azért volnánk rendőrök, nem
igaz?

Útközben lett rosszul, de olyan nagyon, hogy többször is majdnem árokba

kormányozta a szolgálati autót, pedig Várkonytól Arda csak harminc kilométer.
Ha tudta volna, hogy ilyen nehéz lesz, nem indul útnak. De ha tudta volna, hogy
ilyen nehéz tud lenni, akkor talán meg se születik.

Támolygott, ahogy kiszál t. Vaksin pislogott, erőltette a szemét, rázta a hideg,

abroncs szorította a fejét, köhögött, de úgy, hogy összegörnyedt, felegyenesedett,
újra köhögött.

Nem akart vége lenni. Komolyan eszébe jutott, hogy itt hal meg, aztán valamivel
jobban lett. Elindult a cigánysornak, de meg kel ett ál nia, mert hirtelen elment a
közvilágítás, sötétbe borult a falu.
– Mi az isten – hőkölt hátra –, csak ez hiányzott.

A sötétben mintha felerősödtek volna a hangok, vagy csak ő figyelt kevésbé

magára, mindenesetre zaj csak a háta mögül, a központ irányából hal atszott. A
cigánysor felől semmi.

De az is valami távoli zörgés, csörgés volt, alig hal ható, kivehetetlen. Most
merre?

Azt tudta, hogy kocsiba nem ül, amíg jobban nem lesz.

De itt se maradhat, a hidegben, az ardaiak meg igen jó emléket nem őrizhetnek

róla. Akkor hova?

Várt. Maradék ereje is kifutott a lábából, leült az útpadkára, vagy amit annak
hitt, rettenetes bűz csapta meg az orrát. Rothadás bűze, rothadó dög bűze. Szinte
négykézláb vonszolta magát a központ felé, ahonnan egyre élesebben hal otta a
hangokat. Motorzúgást eleinte, aztán kiáltozást, távoli, furcsa pukkanást, nem
elég hangosat, hogy lövés legyen, de valahogyan mégiscsak pukkanást.

Minden erejét összeszedte, és elindult. Köhögött, a szája megtelt a vér ízével. El

kel jutnia a faluba. Lassan lépdelt, próbálta követni az utat, de nem volt könnyű
a teljes sötétségben. Ahogyan maga elé bámult, egyszer csak látta, hogy jófelé
megy. Látta az utat, látta az út szélét, még a csíkokat is kivehette valahogy.

Talán a hold jött fel, gondolta, de nem, közelebb volt az, ami világított, egészen
közel, most már látta jól, ahogyan lángra kap előtte a ház, földszintes ház,
emeletes lángok.

A tűz megvilágította minden irányban az alföldi tájat, a végtelen, terméketlen

mezőket, a távoli, elhagyatott tanyák roskadozó,

düledező

falait,

halott
világítás

lámpaoszlopait, az egész pusztuló, haszontalan vidéket. A tűz élesen

megvilágította a sok gyűlöletet, a sok sérelmet, az egész lehetetlen, pusztulásra
ítélt világot.

A rendőr gyomrát fogva, lábát húzva nézett fel, nézte a tüzet. Úgy van, gondolta,
gyújtsátok csak fel, gyújtsátok fel egymást is, koncoljon fel mindenki mindenkit!

Nézte a tüzet, roggyant, erőtlen lábakkal, és nem tudta, hogy ez történik

pontosan.

Porig égetik a falut, és egymást koncolják fel az ardaiak, éppen csak mert így jó,
csak mert éppen ez tetszik nekik.

Ki bosszúból, ki gyűlöletből, ki puszta mókából. Van, aki csak azért, mert mások
is, van, aki azért, mert jobb dolga nincsen.

„Öljétek meg egymást mind!”, gondolta a rendőr, és vonszolta magát a tűz felé,
véres nyomot hagyva maga után a megvilágított, göröngyös falusi úton.

Az Antenna4 alelnökének mobil kommunikátora éppen abban a pil anatban

jelezte, hogy videoüzenete érkezett, amikor a szobájába lépett. Az Elnök
távozását nem tudta mire vélni.

Persze, belefér, megtáncoltatni, aztán ott felejteni riadtan, megalázva,

elgyengülve, mint egy darab kifacsart felmosórongyot a sarokban takarítás után.

Jó lesz az még valamire, operabálba már nem megyünk benne, talán a

homokozóba se vesszük fel, amikor a gyereket visszük a játszótérre, de
rongynak jó lesz.

Törlőnek, felmosónak, ládát bélelni, aztán szemetest. Erre gondolt, és így is

érezte magát.

De valahogy az Elnök… nem, az Elnök nem ilyen. Vagy akkora lenne a bűne,
hogy ezt érdemli éppen? De mit követett el? Összerázkódott.

Hát ez ő? Egy rettegő, reszkető gyomorbajos? Egy alkalmazott? Egy magyar?

Egy tévés? Talán már: egy Péter?
Elmosolyodott. Magán, a helyzeten, a jövőjén. Kinyitotta az üzenetet, csendben,
a félfának támaszkodva lejátszotta, aztán behúzta maga mögött az ajtót, az
íróasztala mögé ült, megropogtatta a karjait, a vál át, megmasszírozta a
homlokát, kilépett vadonatúj Sandro Ciotti-cipőjéből, és – mint egy szabadnapos
amerikai katona – lábát az asztalra téve rágyújtott egy szivarra.

– Semmi, semmi! – szólt bele a telefonba. – Minden rendben – válaszolta az

aggodalmaskodó biztonsági embernek, amikor az – látva a füstjelző vil ogását –
a helyzetről kérdezte.

Eldobta a szivart, csendben nézte, ahogyan vékonyodik a füstcsík.

A konkurens televízió éppen a járvánnyal, a betegek számával foglalkozott, nem

hal otta, mit beszélnek, de látta a két sarokban a két számot, bosszantotta, miért
nem a mieinknek jutott az eszébe…

Újra a kommunikátor után nyúlt, pil anatig hezitált, aztán újra lejátszotta.

A nemzetközi cég elnöke volt. Egyszer látta életében, apró, jel egtelen,
jelentéktelen ember, zakó, garbó, farmer a sok Armani-, Cerutti-öltöny között,
rövid, ősz haj, majdnem kopasz, sápadt, rózsaszín szeplős bőr, egyenes és
átlátszó, mint egy iskolai vonalzó, mintha még a centik is be lennének
rovátkázva rajta.

Azt gondolja, amit kel . Amit gondol, azt mondja. Amit mond, az van. A világot
problémáknak és megoldásoknak látja, hite, meggyőződése szerint minden
problémához járul egy, olykor több optimális megoldás, csak meg kel találni.

Hát itt a probléma. És már itt is a megoldás. Kevés szóval. Éppen annyival,
amennyi kel .

Megnézte másodszor is. Aztán harmadszor. De akkor már együtt mozgott a szája
a kétdimenziós emberével.

„Kedves Barátom!

Sajnálatos tényt kel közölnöm önnel, mely minden fájdalmas hatásával együtt is
új lehetőségeket teremt vál alatunk számára. A televízió elnöke sajnálatos
megbetegedése folytán meghatározatlan ideig nem tudja el átni
a

feladatát.

Együttérzünk

vele

bajban.

Mindazonáltal felkérem önt, hogy azonnali hatál yal vegye át az elnöki

feladatokat. És a szükséges lépéseket tegye meg. Hogy ezt a súlyos globális és
még sokkal súlyosabb magyar válságot vál alatunk ne csak túlélje, de
megerősödve kerüljön ki belőle. Mert tudjuk: minden krízis egy lehetőség.
Várom válaszát. Hogy vál alja-e a feladatot.” Megnézte negyedszer is. Vál alja-
e… Azt kérdi, vál alja-e.

Naná. Majd nem. Még szép, hogy vál alja.

Elaludt a szivar.

– Órák kérdése, és ott vagyunk – kedélyeskedett a Hummer sofőrje, de a hátul

ülő tiszteket nem derítették fel a tréfapetárdák.

Pedig az őrmester mindent bevetett. Valahol a Lánchíd környékén még

zsidóvicceket is mesélt, pedig utasai a legkevésbé sem bátorították.

Négyen ültek a katonai járműben, Tímár alezredes, az afganisztáni misszió

parancsnoka, heves vérű helyettese, Marjai főhadnagy, és a tiszt, aki feladatul
kapta, hogy kalauzolja el őket az egységekhez. Na meg a sofőr.

Tímár és Marjai több kérdést is feltettek induláskor, de választ nem kaptak, ezért
csend volt az autóban. Eltekintve az őrmester fárasztó locsogásától.

Amikor elhagyták a Budapest táblát, Marjai újra megkérdezte, hogy hova

mennek.

– Fehérvárra – hangzott a válasz, mintha parancsba kapta volna a tiszt, hogy

csak akkor közölheti velük az úti célt, ha elhagyták a forrongó fővárost, ami
valóban polgárháború képét mutatta. Bár nem volt világos, hogy ki harcol ki el
en.

Égő autók között vezetett az útjuk, de azt senki sem tudta volna megmondani,
melyiket miért gyújtották fel. Több kereszteződésben barikádokat emeltek,
persze bajban lettek volna, ha valaki megkérdezi: ki el en védenek mit?

Sok üzletet kifosztottak. Ez legalább érthető. De most már elkezdték a bankok,

középületek ablakait is betörni, és bejutni. Ki tudja, mit kerestek.

A város határában égett egy benzinkút épülete, az autók, amennyire tudtak, az út

el enkező oldalára húzódtak. Na, nem mintha olyan sok autó indult volna kifelé a
városból.

Vagy jött volna befelé. Aki tudott, takarékoskodott a benzinnel, amihez már
egyáltalán nem lehetett hozzájutni.

– Aztán Fehérvárra miért? – kérdezte Marjai, de válasz nem érkezett, úgy

látszik, csak ennyit mondhatott a tiszt, egy szóval sem többet.

Rejtélyes volt, ahogy rejtélyes volt minden, mióta hazaérkeztek. Úgy voltak vele
lassan, mint egy sivatagi el enőrző misszióval: túlélni, hazamenni. Ilyenkor sok
kérdés nincs. Múlik az idő, és élek. Egy perc, egy óra, és még mindig élek.
Begördül a konvoj a táborba – túléltem!

Hát

ennek

is

vége

lesz

egyszer,

és – gondolták – történhet bármi, belehalhat akárki, ők élni fognak. Mert itt

nincsenek győztesek, csak túlélők.
Ez lett Magyarország. Kabul. Csak a szürke por nélkül.

A tiszt az órájára nézett, és – csoda történt – megeredt a nyelve.

– Uraim! Perceken belül megérkezünk. A fehérvári lövészlaktanya a cél. Ott már

várja önöket a további parancs. Én elbúcsúzom.

„Ez egy robot”, gondolta Tímár. Valami új, haditechnikai fejlesztés, amiről még
soha nem hal ottam. Ilyen ember nincs.

Az egyenesen maga elé meredő tisztre pil antott, aki hirtelen elmosolyodott.
„Sok szerencsét!” – ez volt a mosolyban, de hogy gúnnyal-e, vagy őszintén,
ehhez kevés volt a Tímárban amúgy sem túltengő pszichológiai érzék.

Nem viszonozta a gesztust, hanem megköszönte a fuvart, a sofőrnek külön a

remek vicceket, és ahogy bekanyarodtak a laktanyába, meg sem ál tak még
jóformán, kinyitotta az ajtót.

– Alezredes úr! – vágta magát vigyázzba az egyszemélyes fogadóbizottság. –

Kérek engedélyt bemutatkozni!

– Rendben, rendben, pihenj! – sóhajtotta Tímár, akit bosszantott a jófiús

viselkedés. Valahogy nem érezte helyénvalónak.

– Alezredes úr! Kérek engedélyt önnek személyesen átadni! A vezérkar

parancsát!

– Jól van, adja, de lazítson már, hol van?

– Csak személyesen, alezredes úr! Szóbeli a parancs!

Na, ezen se lepődött már meg a két afganisztáni harcos, az elmúlt órák után már
szinte logikusnak tűnt.

– Na, mondja akkor!

– Értettem, alezredes úr! A parancs szerint mérje fel az ál ományt, és lehetőleg

tizenkét órán belül helyezze harckészültségbe! Aztán várjon az újabb parancsra!

– Ennyi?
– Ennyi.

– Köszönöm, katona. Elmehet!

– Kérek engedélyt maradni, uram! A parancs szerint ön mel ett maradok, és

teszem, amint mond, uram.

– Értem. Sorakoztassa fel az ál ományt!

– Most?

– Gondja van vele? Szundikálnak?

– Nem, úgy értem, az egészet?

– Miért, nem tud kétszáz katonát felsorakoztatni? Vagy hányat. Hányan vannak?

– Alezredes úr! Kérem, tekintsen bele a papírokba, szívesen megmutatom az

irodáját…

Beszélt tovább is, de a közeli repülőtérre leszál ni készülő Jumbo elnyomta a

hangját. Önkéntelenül a zaj irányába fordultak, de a sötétség és a fák miatt nem
láttak semmit.

– Mi ez? – kérdezte az alezredes, aki nem akarta elárulni teljes tájékozatlanságát,

holott minden hangjával elárulta.

– Menjünk az irodába! Mindent elmondok közben, alezredes úr. Ez egy amerikai

csapatszál ító gép volt, alezredes úr.

– Hagyja már ezt az alezredesezést, nagyon kérem!

Tudod mit? Szervusz. És mostantól Sándor. Rendben van?

– Rendben, okés! – engedett ki a tiszt. – Nekem jó.

Sanyi. Tímár nem oktatta ki a fiút a Sándor és a Sanyi közti különbségről, más
gondja volt.

– Szóval mi ez, mondd?

– Ez egy amerikai csapatszál ító gép.

– És mit csinál itt egy amerikai csapatszál ító gép?

A fiatal tisztet meglepte, hogy felettese ennyire nem érti a helyzetet. Meg is ijedt
kissé, egyfelől hová jutnak ilyen vezetővel, másfelől nem szerette a túlzott
felelősséget.

Márpedig ezekben a percekben úgy érezte, minden felelősség keskeny vál át

terheli.

– Hát, nézd! Amerikai csapatokat szál ít.

Tímárnak elkerekedett a szeme. Bajtársára, Marjaira nézett, aki – úgy tűnt –

kezdi összerakni a képet.

– És mit keres itt egy repülőgépnyi amerikai katona, mondd?

– Egy repülőgépnyi?

– Több repülőgépnyi?

Az épülethez értek, a kapuban ál ó maszkos őr feszesen tisztelgett, és beengedte

őket.

Az iroda szűk volt és tiszta, egyszerű bútorokkal, egy asztal al, néhány székkel.
Megfelelt.

– Egy kávé? Tea? Bélelt tea? Bélelt kávé? – kérdezte megjátszott jókedvvel és
megjátszott huncut mosol yal a tiszt, de mindketten elutasították.

– Magam részéről se bélelten, se béleletlenül.

– Csatlakozom – mondta Marjai –, inkább lássuk a feladatot.

A Központi Kórház épülete előtt egyre gyűlt a tömeg.

A néhány épületet, melyet még védtek, a Parlamentet, az Elnöki Palotát, a

kormányzati negyedet egyelőre nem háborgatták. A könnyebb célpontokat
keresték a dühtől tajtékzó emberek.
A bejárat előtt parkoló teherautó platóján egymást váltották

szónokok,

akik

az

orvosok

gyáva

megfutamodásáról, cserbenhagyásról, szeretteink, magyar véreink

megsegítéséről beszéltek. Azt azonban nem felejtették el, hogy odabent fertőző
betegek vannak, így bármennyire is szerették volna megkaparintani az
átlagemberek elől eldugott csodagyógyszert, nem mertek bemenni.

Elterjedt azonban, hogy az alkohol – igaz, csak ideig-

óráig – immúnissá teszi a szervezetet az új vírus el en. Így aztán körbejárt a

flaska, és a gyűlölet rövid időn belül az egekig ért.

A Vezér mobil kommunikátorán élőben figyelte, mi történik a kórház előtti téren,

és élőben figyelte, aki csak tudta, annak el enére, hogy egyetlen hivatásos
kamera, híradós vagy internetes nem volt a környéken.

Az

Ál ami

Televízió

kivételével

majdnem

mind

szórakoztató műsorokat sugárzott, korábban rögzített kabaréjeleneteket,

zeneszámokat, vetélkedőket.

Úgy gondolták, hogy a harcban, nélkülözésben, fosztogatásban, betegségben

megfáradt, kimerült nézőik erre vágynak leginkább. És igazuk volt.

Az emberek otthon arra vágytak, hogy valami elterelje a figyelmüket, nem

akartak még a tévében is borzalmakat látni. Éppen elég volt, amit a híradó
mutatott: szenvedés, nyomor, vér mindenütt.

Kezdett hűvösödni, a februári fagy mart a februári tavasz után, a beszédekből

kezdett kiveszni a muníció. A szónokok egymást ismételték és magukat, úgy
tűnt, nem vezet sehova a kórházi tüntetés. Amikor az egyik ablak rácsai mögött
pizsamás alak kiáltása hal atszott.

– Emberek! Magyarok! Megtaláltam! Megtaláltam!

Mindegy volt, ki ő, és mit talált meg, azt meg végképp nem tudták, hogy a
rácsok mögött a kórház pszichiátriai osztálya bújik meg diszkréten.

Felhördült, majd megindult a tömeg be a kapun, be a forgóajtón, és be az üvegen

át. Özönlöttek a kórházba,

„megvan, megtaláltuk”, kiáltozták, és törtek össze, amit lehetett, a recepciós

pultot, portásfülkét. El enál ás nélkül törtek be az irodákba, szórták szét, zúzták
darabokra, szaggatták ízekre, amit ott találtak, a bátrabbak már az emeletre is
felmerészkedtek, orvosok után kutattak, meg ápolók után.

Na, azokat kereshették! Az a kevés, aki egyáltalán az épületben volt, rég ledobta
a köpenyt, és bebújt valamelyik beteg mel é az ágyba, vagy elheveredett egy
pokrócon.

Volt, aki még vérrel is összekente magát, nehogy hántsák.

Bármit is kerestek, nem találták meg, így aztán egyre idegesebbek lettek az
emberek.

Sokan már a betegekre is gyanakodtak, ők rejtették el nyilván, csak hogy nekik

több jusson, így aztán már kijutott a pofonokból, rúgásokból nekik is. Aki
pizsamában volt, nem érezhette magát biztonságban.
Az egyik kórteremben még meg is gyul adt valami, a támadók közt elterjedt,
hogy így akarják őket kifüstölni az orvosok által felheccelt betegek, hát jó,
gondolták, ha tűz, legyen tűz, és perceken belül lángokban ál t a Központi
Kórház hatalmas, modern, sokemeletes épülete. A kint maradtak hátrahőköltek,
ők voltak a józanabbak nyilván, többen el is menekültek a térről, de a többség,
ha nem is szimpátiával, mindenesetre megértéssel fogadta a történteket.

Lássuk be, mondták egymásnak, nem volt más választásuk, a betegek maguknak
keresték a bajt, nem lett volna szabad froclizni az embereket, oda kel ett volna
szépen, csendben adni a gyógyszert. Persze hogy bedühödtek a tüntetők, ez
érthető, ennyi szenvedés után.

Lassan egyetlen hatalmas máglya lett az épület, aki tudott, menekült, de nem
sokan tudtak, így aztán bentieknek és az imént még kintieknek egy lett a sorsuk
mégis, de nem úgy, ahogy szerették volna.

Pest környékéről is látni lehetett a hatalmas tüzet, mementóját az emberi

gonoszságnak: a betegek és az orvosok nem akarták kiadni a gyógyulást jelentő
szereket, inkább magukra gyújtották az épületet. Így magyarázták legalábbis a
fájdalmas veszteséget, ki tudja, hány magyar életet, olyanokét, akik nem akartak
mást, csak ami másnak megadatott: biztonságot, egészséget, csodakapszulát.

A jelszó világos: vesszenek az orvosok, vesszenek a betegek és az őket irányító

cigány-amerikai-zsidó-idegen tőke. A dőzskapitalisták. Akik otthon dőzsölnek, a
kórházakban dőzsölnek, míg testvéreink az utcán a nemzetért harcolnak.

Vesszenek! Vesszenek!

Meg sem melegedett a motor, el sem hagyták Várkony híres kertvárosát, talán
száz métert ha haladtak, amikor lassított, majd az útról kicsúszva megál t az autó
a nagybeteg helyi, de országszerte is ismert és megbecsült kormánypárti
politikus, Réz János alatt.

Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a baj okát, és látta is, azonnal.

Felesége első látásra inkább mulatságos, mint ijesztő

pózban, szinte lógott, ahogy előrehajolva, jobb kezével a kormányba

csimpaszkodott. Mulatságos volt, vagy nem, Réznek nem volt kedve nevetni,
nem is kérdezte, inkább rárival t az asszonyra.
– Az anyádat, mi van veled, aranyom? – kérdezte, és nagy nyögéssel hátrahúzta
az ernyedt testet. Választ nem kapott, így pofozgatni kezdte a nőt, aki alig
mozdult, de mozdult. Valamennyit. Aztán, ahogy kezdett magához jönni, már
ketten nyögtek nagyokat, de a nő zihált is mel é, vacogott, magas láza lehetett,
ereje meg nem volt semmi.

Hogyhogy

ilyen

hirtelen

rosszul

lettél,

aranyom? – ébresztgette a politikus, aztán meg meglepődött, hogy a betegség a

közönyt fagyasztotta meg a feleségében, a gyűlöletet életre keltette.

– Nem hirtelen. Rosszul voltam már odabenn is. Adjál egy kis vizet! – érkezett a
válasz, halkan, vészjóslóan.

– Vizet? Aztán honnan adjak? Menjek vissza, lelkem?

Lépni nem tudok.

Folytatta volna még a szabadkozást, de félbeszakították.

– Ott van mögötted, a sárga szatyorban. Víz, meg minden. Adjál már! Mert te
nem gondolsz semmire, azért én még gondolhatok.

Most jött ám a nagy nyögés, amikor hátrahajolt a hájas ember. Nyögött volna
betegség nélkül is, igaz, akkor hátra se kel ett volna hajolnia…

De a vizet nem találta. Valami nyálasba túrt, megnézte az uj át, a tegnapi túrós
tészta maradékát elpakolta az asszony, de vizet, azt nem rakott, akárhogyan is
mondta.

Akkor megkocogtatta valaki az ablakot a férfi oldalán.

– Jól vannak, János? – A szomszéd volt, a szomszédasszony, nagy bajuszú, mint
a férje, nagy ivó, nagy mesélő, nagy huncut, mint a férje. És nagy gazember is,
mint a férje. Évek óta nem szólt egymáshoz a két család, pontosan azóta, hogy
Réz felesége megvádolta az asszonyt, hogy égeti a lámpát, kinyitja az ablakot, és
úgy mutogatja a „rettentő valagát” az ő urának. Hogy a mutogatáson vagy a
rettentő valagon rágott be az asszony, sosem derült ki, mindenesetre a két ház
közé magas kerítést építettek, az ablakokra spalettát szereltek, és még a fejüket is
elfordították, akár az utcán is, ha a másikra kel ett volna pil antani.

Pedig lett volna miről beszélni, ha csak arra gondolunk, milyen sokszor
meglátogatta Rézné a szomszédot, amikor senki nem volt otthon, és nem
kártyázni ment, akkor mindjárt gondolhatjuk, hogy lett volna téma egy kiadós
beszélgetéshez, de valahogy nem, mégsem akarták ezt nagy őszintén kibeszélni,
ráhányták inkább – ha a felejtését nem is tudták – legalább a harag földjét. Így
aztán, mintha sosem is lett volna a nagy szerelem, testi inkább persze, mint lelki,
a két család igazi gyűlölködésbe kezdett.

De azért azt nem ál ta meg az asszony, hogy a fél kerékkel az árok felett
egyensúlyozó, mozdulatlan autó utasait meg ne vizsgálja, és ha már
megvizsgálja, fel ne kérdezze.

– János! – kocogtatta meg gyűrűjével az ablakot megint. – Baj van?

Réz leengedte az ablakot, de rettentő köhögés kapta el, ahogy megcsapta a

sötétben a friss levegő, aztán egyszer csak elment az áram, sötétbe borult a
várkonyi kertváros.

– Segítene, szomszédasszony? – Nem is mondta, inkább szörcsögte, két köhögés

között. – Segítene?

– Na, most meg segítsek. Átjárunk a férjemhez témázgatni, aztán meg segítsek,
igaz-e, Irénke? – hajolt be az ablakon, miközben Réz felesége nagy nehezen
felemelte a kezét, és felkapcsolta az autó belső világítását.

Réz az egyikre nézett, aztán a másikra, de nem szólt, lett volna mit, persze, de
nyelt rá egyet, nem ez most a legfontosabb.

– Betegek vagyunk – lehelte vékony, de békülékeny hangon az autóban ülő nő, a

másik asszony férjének egykori elrablója –, mind a ketten – tette hozzá –, el is
indultunk a kórházba, de lássa…
– Hát a kórházba ne menjenek, oda aztán végképpen ne! Onnan jövök. Nem
lenne az annyira jó maguknak.

– Mért nem? – kérdezte a férfi, amilyen kevés hanggal csak tudta,

takarékoskodva egyre fogyó erejével.

– Jaj már! – hitetlenkedett a szomszédasszony. – Csak sejti azt János, hogy mért
nem.

Hát János nem sejtette. Nem jutott hozzájuk hír, mióta szedelőzködni kezdtek, de
előtte se sok. Sejtette, hogy ál a bál Várkonyon, de biztos volt benne, hogy a
kapitány megoldja.

Keménykezű, fiatal, de erős ember ál t a rendőrség élén, arról meg nem tudott
Réz, nem is tudhatott, hogy másnak ál t már az erős és keménykezű, derék
rendőr, egyenruháját fekete dzsekire cserélte, hajtókáján fekete-vörös
vaskeresztet hordott, kitartással köszönt, és ami a legjobban érdekelte volna
Rézt, ha tudta volna: pont olyanokra vadászott, amilyen ő, nagyvadakra,
politikusokra, helyi potentátokra.

Mert már legalább kétnapos meggyőződése szerint éppen ezek, a Réz-félék

hozták a bajt a városra, az országra, miattuk éltek a romák, mint Marci Hevesen,
miattuk buzult be az ország, miattuk vesztek el a jó magyar hagyományok, és
miattuk érte készületlenül a népet a betegség.

Tömeggyilkosok tehát, és mivel nincs most idő

„bíróságosat játszani”, meg „jogászkodni”, ahogy azokban az órákban sokan

mondták, „el kel kapni a grabancukat” a rendőrkapitány szerint.

Aki csárdás pofont kevert le mindenkinek, aki rendőrnek nevezte, mert ő

csendőr volt valójában, csendőr mindig is a lelkében, de a valóságban is már,
órák óta.

Úgyhogy igaza volt Réznek, a kapitány tényleg megoldotta, és megoldotta volna

őt is, meg a „Réz-ügyet”, mert volt már „Réz-ügy” Várkonyon, ha ideje lett
volna rá.

De eddig nem volt.

– És mért nem? – hajolt át a túloldalra Réz felesége, aki jobban volt,
határozottan jobban, beszélni is tudott már, ahogy a férje már alig. – Nagy
tudósasszony, mért nem?

– Hát, ha kérdezi – mosolyodott el a nő a gyűlölt asszony baján –, mert tele a

kórház, meg amúgy is körbezárták, meg mert az ura most nem népszerű annyira
Várkonyban, mint egy hete volt, bár ha engem kérdez, akkor is éppen hogy csak
versenyezett volna a telepi patkányok szarával, meg mert…

– Húzzad fel az ablakot! – nyögte férjének Rézné. – Minek hal gassuk a vén
szarkát…

– Aztán mert – folytatta az asszony az autó mel ett ál va, nagy élvezettel – úgy
tudja az egész város, hogy az ura tudja csak, hol van a híres gyógyszer a
betegségre, úgyhogy szerintem jönnek is ide lassan, megtudni, meg miegyéb… –
És mondta volna még nagy élvezettel, hanem addigra beindította a motort a Réz
János felesége, hátramenetbe kapcsolt, és lassan kihúzatta az autót az út menti
sárból.

– Az anyádnak a valagát! – sikította kifelé az autóból a vigyorgó asszonynak, és

elindult a sötétben a város irányába, a háború irányába, a végzetük irányába.

Egyelőre felmérni sem tudta senki, hányan haltak meg a kórházi támadásban. A
tűzoltókocsik a garázsban maradtak, így az épület még másnap is izzott, amikor
már csak a szénné feketedett falak ál tak.

Senki nem tudta, hányan voltak bent, hiszen még a zuhanyzóban is feküdtek
betegek pokrócon vagy a puszta kövön, azt meg, hogy hányan ostromolták meg
végül az épületet, és abból hányan menekülhettek meg, végképp nem lehetett
megsaccolni sem.

Százak. Ezrek. De a tömeg nem csil apodott, el enkezőleg, más kórházakat is

körülvettek, bár – okulva az előzőekből – támadni egyelőre nem mert senki.
Belül azonban kitört a pánik, hiszen a televíziók mégsem tudták végképp elhal
gatni az esetet. Vagyis csak megtudták, akik bent

feküdtek,

még
akkor

is,

ha

mobilok

használhatatlanok voltak.

Aki bent volt, bent maradt, aki kint volt, kint rekedt abban a kórházban is, ahol
Lil a feküdt, édesapjával, Hernádi doktorral. Pedig menniük kel ett, Aida beteg,
Marci magában, indulni, de merre? Lil ának itt se jobb, mint máshol, bár a hideg
nem fog jót tenni, mindegy, indulni kel akkor is, ki kel jutni, haza kel menni. De
hogyan?

Ezrek ál tak a kórház körül, inkább tétován, mint vadul, jelre vártak, egymásra
vártak, ki tudja, mire vártak.

Hernádi megemelte az alvó kislányt, akinek köhögése mintha csil apodni látszott
volna, de gyenge volt, még az apja karjában sem tudta tartani magát. Feje, karjai
lógtak, csak néha rázkódott össze, talán a fájdalomtól, talán a hidegtől, talán egy
rossz gondolattól.

Kilépett a folyosóra, karjában a pokrócba csavart, vacogó kisgyerekkel. Fekvő,

vérző, köhögő emberek mindenhol, jórészt gyerekek, de felnőttek is sokan, fehér
köpeny sehol, ha maradtak is orvosok, felismerhetetlenek voltak.

Magatehetetlen testek között lépkedett, egyiken-másikon át is taposva, többen

rámordultak, hová megy, miért nem marad ott, ahol volt. Akinek volt ereje, a
csodaszert kereste, az irodákban minden fiók kifordítva, a szekrények

felborítva,

üvegcserép

és
papírhalmaz

mindenütt.

Itt már gyógyítani nincs mivel, igaz, az sincs, aki gyógyítson, a fűtés is leál t,
nem kórház ez már, hanem temető. Ki innen! Bárhol csak jobb lehet, gondolta az
orvos, miközben Lil a pokrócába fúrta az arcát: ha valaki felismeri, tán meg is
lincselik.

Egy órába tel ett, mire a földszintre ért, de ott csak rosszabb volt a helyzet. A
bejáratot szabályosan elbarikádozták – kinek volt vajon ereje rá, bejönni persze
nem lett volna nagy ügy, kijutni azonban lehetetlenség volt.

Jól ismerte az épületet, tudta, hogy számos kijárat van, így elindult az egyik
hátsó ajtó felé.

– Doktor úr! – súgta egy hang, ahhoz nem elég hangosan, hogy meghal ja, de
ahhoz igen, hogy a halálos ítélete legyen. Többen felkapták a fejüket a szóra, de
keresni senki sem kezdte, hol van az orvos.

– Doktor úr! – Eggyel hangosabban. Hernádi ijedten kapta a hang irányába a

fejét, ha figyelte volna valaki, leleplezte volna magát. De nem figyelte senki. Az
ápolónő

volt, a szép cigány lány. A valamikor szép cigány lány, mert a betegség igen
elcsúfította, annyira, hogy az orvos elsőre meg sem ismerte.

– Á, maga! Te. Hogy van?

Figyeljen

ide!

sóhajtotta,

vagy
inkább

hörögte. – Hajoljon ide!

Hernádi csak egyetlen pil anatra tétovázott, de a lány észrevette.

– Ne féljen! Nem pont tőlem fogja megkapni. Figyeljen rám! Hagyja itt a
gyereket!

Az orvos visszahúzódott, és menni készült, amikor a lány maradék erejével

megfogta a karját.

– Nem úgy értem. Várjon kicsit. – Köhögni kezdett, rázta a testét a görcs, nem
tudta abbahagyni. Hernádi indult volna már, mit érdekelte, él-e, hal-e a lány, ha
dolga volt, hát a gyerekeivel volt dolga, senki mással.

– Va… va… van gyógyszer! – hörögte a lány. – Van gyógyszer – újabb köhögés
–, érti? Van!

– Milyen gyógyszer? – értetlenkedett az orvos, aki soha nem hal ott korábban
erről a betegségről, így aztán a gyógyszerről sem hal ott.

– Délután kezdték kioszta… ni. Ki… osztani. De csak pár darab… volt.
Osszevereked… tek. Fent! – Zihált, lihegett, Hernádi alig értette, és egyáltalán
nem hitte, amit a lány mond.

– És te? Kaptál? – kérdezte, csak mert kíváncsi volt, mit mond rá.

– Nem. De… – hosszú-hosszú köhögés – hogy. Dehogy kaptam. Az emeleten

osztották. Az emeleten – ismételte meg, amikor Hernádi feléje fordította a
fülét,jelezve: nem érti.

– Fent. Az irodában. Hagyja itt a lányt. Men… jen már!

Hátha… van még.

– Rendben – válaszolta, de a gyereket nem engedte. – Lil át viszem magammal,

megszerzem a gyógyszert, és jövök vissza, hozzád – súgta lassan, tagoltan a
lánynak, mintha a fülével is baj lenne, nem csak a tüdejével. – Öt perc, és itt
vagyok.
Az ápolónő lehanyatló fej el nézett utána, látta, vagy inkább érezte a betegség
sűrű ködén át, hogy a férfi nem hisz neki, nem megy az emeletre, és nem is jön
vissza öt percen belül. Ami annyi, mintha soha nem jönne. És persze nem is fog.
Menekül a kőikével, pedig annak már annyi, gondolta, és visszahanyatlott a
mocskos, véres lepedőre.

Jól látta, a férfi, karjában a kislánnyal, nem a lépcső, hanem a hátsó kijárat felé
indult, lépkedett szenvedő

betegek és holttestek felett, nem nézve jobbra, nem nézve balra, tette, amit kel ,
vitte a gyerekét, vitte a másikhoz, ennyit látott a világból, a kórházból, a
folyosóból, egy lépéssel mindig közelebb a célhoz.

Megtalálta a kijáratot, csak egy asztalt toltak elé.

Gyerekjáték, még Lil ával a karjában is.

De van, hogy nem rendelkezünk a sorsunk felett. Van, hogy döntünk, mégsem
mi döntöttünk. Olykor jobbra indulunk, holott balra il enék, balra, mikor jobbra
kel ene. Ki tudja, miért? Milyen ártó szel em, vagy el enkezőleg, jó szel em lép
elénk az úton, és emeli fel az uj át: ál j, nem erre, arra!

Hernádi ahelyett, hogy az asztalt félretolva kilépett volna a haláltól bűzlő

épületből, és a kisfiához indult volna, megál t az éjszakai sötétben, ami csak a
biztonsági lámpák halvány, piros fényétől derengett, és egyetlen pil anatra érezte,
átérezte, hogy életről és halálról dönt. A gyerekei életéről, a felesége életéről,
saját életéről.

Zseblámpák fénye vil ódzott odakint a csikorgó fagyban, árnyak suhantak, tüzek
gyul adtak. Betegebb volt a világ odakinn, mint idebenn, de valaki túléli, valaki
mindig túléli, a kérdés csak, hogy ki lesz az, én vagy mások.

A napközben olvadó hó estére jégcsapokká fagyott, az áttetsző amorf szobrokon

meg-megcsil ant a lámpák vad fénye.

Igen, gondolta a doktor. Igen. És megfordult, zsibbadó karjában a szinte élettelen

testtel, a lépcső felé, aztán fel az emeletre, arra, ahol az igazgatói irodát sejtette,
és jól sejtette. Be a párnázott ajtón – ugyan miféle titkokat rejtett ez az ajtó, mi
súlya van már azoknak a titkoknak –, át a törött üvegek szőnyegén, mindenhol
tűk, széttépett gézcsíkok, vér – mint a nyilvános vécé egy kétnapos rockkoncert
után.

Keresett, valamit keresett, fogalma sem volt, hogy mit.

Talán egy fiókot, egy szekrényt, egy félreál ó képet, és mögötte a széfet, valamit,
ami akár csak utalhat a gyógyszerre, amit mindenki keresett, amiért embereket
gyilkoltak, és aminek létezésében nem bízott még egy perccel ezelőtt sem.

Most bízott vajon? Hitte már? Elég volt a nővér sóhajtása, a felforgatott szoba
látványa? Vagy kel ett hozzá a sugal at, a nem tudjuk, honnan jövő, egyszer csak
elénk ál ó bizonyosság?

Pil anatok alatt megtalálta a tálkát. Aztán még egyet és még egyet.
Többségükben törött üvegcsék, köztük néhány ép. Az ismeretlen szérum. Itt van.
Hát mégis van.

Megfordult vele a világ. Megtámaszkodott az asztalban, aztán kabátja alá rejtve

a gyógyszert, másik karjában a lánnyal futott a kijárat felé, ahogy bírt. Pil anatok
alatt eltakarította az útból az akadályokat, és az utcára lépett.

Kegyetlen hideg vágta pofon, Lil a is felérzett a dermesztő

szélre.

– Anya, hova megyünk? – kérdezte, majd amikor rájött, hogy apja vál án hever,
keservesen sírni kezdett. Mintha bomba robban volna a csendes, hó fedte utcán,
zúgott, visított, visszhangzott a kislány sírása. Árnyak mozdultak a sötétben,
váltak le a téren rakott tábortüzekről, közeledtek apához és lányához.

Hernádi bevágódott egy nyitott kapun, kint hagyva a metsző szelet, Lil a
zokogott, az anyját követelte, az ágyát követelte: jobban volt.

Itt is, ott is kupacok mozdultak a kapualjban, vánszorgó, sáros ember-férgek,

gonosz, szőrös arcok, sunyi vadásztekintetek, ez nem valami orvos, kérdezte az
egyik kupac, anyád az orvos, válaszolta Hernádi, pofádat befogod, vagy rád
lépek.

Lil a hármasból négyes fokozatba kapcsolt, zengett a hangjától a körfolyosós

ház, alig volt már ilyen a városban, de ez még megvolt, szűk udvar, a hangot
felerősítő magas falak, emberroncsokkal telezsúfolt civil laktanya, a
polgárháború katonáival, a hideg elől fedett helyre húzódó, rettegő valaha-
emberek árnyaival.

Képtelen volt elcsendesíteni a gyereket, ezért az utcára menekült – menekülni,

erre az utcára? ,A kórházból jött”, kiáltotta valaki. „Orvos!”, ordította egy másik,
„gyógyszer van nála, gyógyszer van nála!”.

– Ál janak meg! Orvos vagyok, valóban, és nincs nálam gyógyszer! De tudom,

hol van! – súgta Hernádi. – Tudom, hol van, figyeljenek rám!

Az emberek, lehettek vagy húszan, elhal gattak, egyetlen esélyt adtak a

menekülő embernek. – Figyeljenek! Látják ott azt az ajtót? Ott bemennek, fel az
emeletre, ott találják a gyógyszert. Siessenek! Nagyon sokan vannak.

– Gyerünk! – kiáltotta valaki, és elszántan elindultak az épület felé.

Hernádi nagyot sóhajtott, amikor iszonyatos ütést érzett a karján. A földre

zuhant, lányával egyensúlyozva. Lil a felsikoltott, hirtelen elzsibbadt a karja,
enyhült a fájdalom, egy alak husánggal a kezében elfutott mel ette, egyenesen a
kórház irányába.

Feltápászkodott, úgy érezte, megbénul, de ment, kabátja alól nedves

üvegcserepek hul ottak. A szérum, gondolta, de ment tovább, vonszolta magát
arra, amerre a lakását gondolta, nem számított a távolság, minden lépéssel
közelebb jutott. Nem nézett hátra. Nem is gondolt hátra.

Így az is csak később jutott eszébe, hogy sorsára hagyta a nővért, sorsára
mindenkit a kórházban.

Azt még érzékelte, hogy őrjöngő, kiéhezett emberek rohanják meg az épületet,
itt is, ott is tüzek gyúlnak, szegény lány, gondolta, és menekült, összerogyott,
vonszolta magát tovább, egy lépés, még egy lépés, és él, mindketten élnek, lépés,
élnek, lépés, élnek, újabb lépés.

És még mindig élnek.

Újabb lépés.

Az éjszaka közepén megál t az élet Magyarország fővárosában, és vele együtt a

nagyvárosok többségében.
Nem volt vil any, nem volt fűtés, hirtelen előkerültek a szótár alig használt
szavai: gyertya, zsebrádió, táskarádió, faaprítás, gyújtós, már aki hozzájutott
ilyesmihez.

A kórházakban, zsúfolt rendelőkben kitört a pánik, aki tudott, menekült, de

miután életveszélyben volt mindenki, akiről feltételezték, hogy köze lehet a
gyógyszerhez – adott belőle vagy kapott belőle –, visszatódultak. Aki nem
tudott, azt összeverték vagy agyonverték.

A fél napja ál ásából menesztett rendőr barátjával Arda felé közeledett.

Autójuk navigációs rendszere leál t, ahogyan jórészt az autós kommunikátor is,

sem tévét, sem internetet nem tudtak

használni.

Néhány

rádióál omás

vétele

tulajdonképpen zavartalan volt, de azok inkább csak zenét sugároztak. Órák óta
a kocsiban ültek, nem volt fogalmuk arról, ami az országban történik.

Keresztülhajtottak több sötétbe borult falun és városon, egyszer meg is támadták

őket, üvegek, kövek repültek feléjük, de sem bennük, sem az autóban nem esett
kár.

– Tiszta Mad Max – fészkelődött élvezettel a rendőr szeretője –, hú, de izgi…

Azt már távolról látták, hogy Arda felett világosabb az ég, de hogy miért, azt
csak a közelben tudták meg. Előbb az árokban kuporgó vagy az úton talicskát
toló embereket látták, csak aztán a tüzet, égig érő, fekete kormú, fehér tüzet.

A falu szélső házai ál tak, háborítatlanul, beljebb lehetett a harc. Ha volt harc
egyáltalán.

Néhány száz méterre a táblától integető alak ál t az út közepén. Ál janak meg, ál

janak meg, kiáltozta messziről, nem hal ották, csak a sziluett bontakozott ki
egyre élesebben, ahogy közeledtek hozzá. Rongyos, mocskos, rémült, bajuszos
ember volt.

Segítsenek

már,

kérem

sírta

be

az

ablakon –, segítsenek!

– Mi történt, mondja! – szólt ki Kelemen.

Egy

asszonyt

hoztam

Pestről,

de

beljebb

megtámadtak ezek az ál atok, forduljanak meg, vigyenek innen, ezek tiszta

őrültek! – Remegett, fázott, félt.

– Dolgunk van bent – válaszolta Kelemen –, amúgy rendőr vagyok – hazudta.

– Pláne! Akkor ne menjen! Széttépik. Nem is emberek.

– Kik nem emberek? Kik nem?

– Figyeljen, én eddig nem mondtam, hogy cigány így meg úgy, de ezek nem
emberek. És ne disputáljunk tovább, menjünk már!

„Disputáljunk”? Kelemen megütközött a szón.

Bár értette persze, de kimondva sosem hal otta.

Halványan elmosolyodott. Nem kel ett volna. A férfi méretes revolvert kapott
elő a kabátja alól, és durván Kelemen fejéhez nyomta.

– Ennyi volt, öcsém, akkor kiszál ás. Ha nem kel ett a jó szó, kapsz kokit a
fejedre.

– Rendőr vagyok – kezdte volna Kelemen, de az idegen keményen fejbe ütötte a

pisztoly csövével.

– Na, barátom, azt éppen leszarom, hogy te ki vagy.

Kiszál sz, vagy szétlőlek azzal a kis hülye buzival együtt. – És a másik ülésre
mutatott.

– Éppenséggel én is buzi vagyok… – A folytatást kemény csattanás szakította

félbe.

Vagy csak félrerántotta a kezét a fegyver, ahogy visszaütött, vagy nem is akarta
meglőni, mindenesetre a mel ette ülő fiú kiáltott fel, arcát súrolta a golyó, a
kocsit pil anatok alatt bemázolva vérrel.

Mint az élve porzsolni vitt malac, úgy vonyított a pesti fiú, nem volt a
fájdalomhoz szokva, már egy kósza fejgörcsöt is kábítószeres pirulákkal
mulasztott, a támadót pedig pont annyi időre – egyetlen pil anatra – zavarta meg
a hang, hogy a volt rendőr, összeszedve kungfutudományát, visszakézből, nagy
erővel az ál a csúcsán vágja.

Kiugrott utána a kocsiból, és a földön fekvő férfi fejét megszorítva, nagy

tapasztalattal és, mondhatni, finom, előzékeny, de erőteljes és határozott
mozdulattal – kitörte a nyakát.

Nagyot fújt, az orrából dőlt a vér, megüthette, amikor kiugrott, odakapott, de

aztán már fordult a barátjához, aki nem is ült, inkább feküdt az autóban, lábával
a műszerfalat, az ajtót, az üveget rugdosta, kezét sebesült arcához szorította.

Kelemen behajolt, hogy megvizsgálja a sebet, hogy el ássa a fiút, hogy döntsön,
hogy a helyére üljön, hogy elindítsa végre az autót, amikor a szélvédőn át,
imbolygó fények között meglátta az ördögöt.

Fekete volt és vörös, kezében fejsze, szemében különös jéghideg közöny.

Kelemen megismerte. Találkoztak már.

Akkor is így nézett rá, akkor is ugyanilyen veszélyesnek tűnt, csak akkor sebzett
volt, gyászolt, az ő oldalán pedig pisztolytáska, körülötte fegyveres
kommandósok.

Igen, persze. Ismerte ezt az embert. Ő volt a cigány bosszú. Lázár.

– Katona, teljesítse a feladatát! Leléphet.

A térkép fölé hajló magas beosztású politikusok és magas rangú tisztek között ál
ó Tímár alezredes soha nem volt még olyan közel a halálhoz, mint egyetlen
másodperccel a mondat elhangzása előtt.

Sem akkor, amikor a tálibok rakéta- és géppuskatüzet zúdítottak a konvojára,

három tisztet megölve, tucatnyit megsebesítve, sem akkor, amikor egy afrikai
NATO-gyakorlaton a mel ette ál ó katona kezében robbant fel a kézigránát, sem
akkor, amikor kiskamaszként elcsábította bokszoló osztálytársa szerelmét, mire a
feldühödött fiú addig verte az iskola vécéjében, amíg mozgott, amíg el nem
vesztette az eszméletét, amíg el nem törte több csontját.

Hetekig feküdt kórházban, majd évekig nevelkedett intézetben, mivel felépülése

után gyomron szúrta a fiút, aki kevés híján elvérzett a játszótér mel etti
kukatárolóban.

De egyik sem volt olyan veszélyes helyzet, mint amilyet egyetlen kérdéssel
teremtett a maga számára.

Órák óta vártak a laktanyában az újabb parancsra, miközben folyamatosan

érkeztek a repülők és a katonai szál ító járművek, a legmodernebb PSZH-k,
teherautók, jó néhány tank is.

Az alezredes parancsára az alakulótéren felsorakozott több

kommandós

és

helyi

háborúkban

kipróbált

rendfenntartó alakulat, de volt olyan épület, melyet még Tímár parancsára sem
voltak hajlandók elhagyni a katonák.

Kísérletet tett rá, hogy jobbkezével, Marjai főhadnaggyal körbejárja a körleteket,

de volt, ahová egyszerűen nem engedték be. Kérdőn nézett a tisztre, aki
megvonta a vál át, és csak szemöldökével jelezte, hogy haladjon tovább, ne
keresse a bajt.

Még nem hajnalodott, amikor mozgás támadt az egyik épületben, több tucat,
automata fegyverekkel felszerelt, maszkos katona indult futva a leszál ópálya
irányába. Nagy hanggal érkezett a tiszt is Jelezve, magas rangú vendéget kapnak.

Percek múlva nyílt is az ajtó, és belépett rajta két miniszter, a hadügyek és a

belügyek felelőse, ott volt a Főnök, vagyis a magyar hadsereg parancsnoka, akit
más magas beosztású katonák követtek, és két feszesen viselkedő, de civilruhát
viselő amerikai, akik a miniszterelnök tanácsadóiként mutatkoztak be.

– Maradjanak ülve! – szólt a felkászálódó kettősnek a Főnök.

– Mindenki ismer mindenkit? – kérdezte, alig figyelve a válaszra. – Rendben –

folytatta –, mindjárt itt a miniszterelnök úr, és kezdünk.

Tizenkét órája még megkérdezte volna Tímár, hogy „mit kezdünk”, de most hal
gatott. Egyrészt tudta, hiába kérdez, másrészt, bár eddig csak sejtette, most már
tudta is a választ. Amit Afganisztánban tett eddig, azt most Budapesten fogja.
Eddig afgánokat fékezett meg, és tartott sakkban, most magyarokat fog.

Részletesen végig sem gondolta, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a

miniszterelnök. Arca kisimult, férfias.

Majdhogynem szépnek látszott a lámpa fényében, sem fáradtság, sem

megtörtség nem volt rajta. Készen ál t a harcra, és készen ál t a győzelemre.

– Jó napot, hogy vannak? – kérdezte derűsen, de választ nem várt, ahogyan nem
is válaszolt senki, még Tímárt is leintette jóindulatú helyettese.

– Minden készen, miniszter úr? – Inkább csak ál andóságot akart mutatni,

nyugalmat sugározni a kérdéssel, hiszen a kövér politikusnak fogalma sem
lehetett a konkrét tervekről. Azokat a vezérkari főnök készítette, feltehetően a
társaságban és a helyiségben láthatóan otthonosan mozgó két amerikaival.

– Természetesen – válaszolta a miniszter, és nagyot nyögve megigazította

pocakján a nadrágot. – Megkérem tábornok urat, hogy ismertesse mindazt, ami
előttünk ál .

Mindazokkal, akik előttünk ál nak. Hehe – lihegte, és lehuppant a székre.

– Miniszter úr a bajban is a régi – mosolygott az erőltetett viccen a Főnök, pont

úgy, ahogy lehetett: erőltetetten. De arra, hogy a két hűvös tekintetű

amerikainak lefordítsa a tréfát, kísérletet sem tett.

– Tehát. Az akció neve „CLEANING”. – Angolra váltott, és folytatta: – Az

akció parancsnoka Tímár alezredes. A vezénylés nyelve az angol. Az akció
kezdésének időpontja hajnali négy óra.

Tímár alezredes, aki most tudta meg, hogy parancsnok lesz, az órájára nézett.
Éjfél volt. Még négy óra tehát.

Rövid eligazítás volt. Megtudta a rendelkezésére ál ó alakulatok és katonák

számát. Megismerkedett a lépésekkel, a tervezett csapatmozgásokkal, az el enség
felmért erejével, elhelyezkedésével, felszereltségével, a rendelkezésre ál ó
fegyverek számával, minőségével.

A vezérkari főnök az akció „core value”-jának, alapértékének az effektivitást

nevezte, a gyorsaságot, a határozottságot, a pontosságot.

Cél, szögezte le, a civil áldozatok számának minimalizálása, nem elsődleges cél
ugyanakkor a fegyveres el enfél „mindenáron való” megóvása.

Felhívta a figyelmet a város értékeinek védelmére, de – szögezte le nyomban –

„az értékek védelme nem kockáztathatja

az

akció

sikerét”.

Vagyis

teljes

felhatalmazást adott Tímárnak: azt tehet, amit jónak lát.

Amíg a terv szerint cselekszik. Sajnos, folytatta a magas rangú, tanult katona,
„sem a fertőzött emberek fizikális, sem a harcolók mentális ál apota nem teszi
lehetővé, hogy elsődleges szempontunk az emberi élet védelme legyen”.

Ugyanakkor

folytatta

hangosan,

szinte

kiabálva – sosem szabad elfelejtenünk, hogy legfőbb érték az ember! És – tette

hozzá a két amerikaira pil antva – senkit sem hagyunk hátra. Megértették?

– Értettük – válaszolták a katonák, Tímár elgondolkodva, Marjai bizonytalanul,

a többiek dühösen. Nem tetszett nekik Tímár, nem tetszett annak idején sem,
mielőtt megkapta volna Afganisztánt, a legnagyobb lehetőséget. Nem tetszett,
amit ott csinált, és főként nem tetszett nekik, hogy hazajön, mint egy megváltó,
és ő kapja a feladatot. Az itthoniak pedig, akik sok év alatt sokat bizonyítottak,
csicskázhatnak neki.

Marjai

főhadnagy

is

megértette

feladatot? – kérdezte az eligazítást tartó vezérkari főnök.

– Megértettem – válaszolta katonás keménységgel, katonás tudatlansággal és

katonás reménytelenséggel a főhadnagy.

– Helyes. Gondolatolvasó. Hiszen még nem is mondtam.

Uraim, kérdés? – Nem volt, így folytatta: – Leléphetnek!

Am ekkor Tímár, aki feltehetett volna ezer különböző

kérdést az amerikaiakról, a csapatokról, a célról, az akció tervezett időtartamáról,

bármiről, egyetlenegyet kérdezett.

Éppen azt, amit nem kel ett volna.

Kicsit várt, mintha hatásszünetet tartana, megköszörülte a torkát, körbenézett,

majd határozottnak szánt hangon megszólalt.

– Mióta tervezik ezt?

A politikusok és a katonák egymásra néztek. A miniszterelnöknek elege volt, a

hadügyminiszter kivárt, a magyar katonák reménykedtek, a két amerikai a
miniszterelnök reakcióját leste.
– Katona, teljesítse a feladatát! – szólalt meg a Főnök, lezárva a meg sem nyílt
vitát, megmentve az akciót és Tímár életét. – Leléphet.

– Marjai főhadnagy marad! – szólt a szedelőzködők után a vezérkari főnök.

Egymásra nézett Marjai és Tímár, úgy, ahogy szoktak, némán is értve egymást,
tudatva, hogy egyvalakire számíthatnak, hogy bárki is lehet egyedül, ők biztosan
ketten vannak.

Egymásra néztek, és ez a nézés a legkevésbé sem tetszett a politikusoknak.

Egymásra néztek, és nem sejthették, hogy ez az utolsó jel, az utolsó üzenet, amit
válthatnak, hogy nem beszélnek többé egymással, de nem is hal anak többé
egymás felől.

Nem voltak barátok. Többek voltak annál. Szövetségesek.

Társak a bajban.

Voltak.

– Van telefonja, főhadnagy? Kommunikátora? Nem működik a rendszer, de

tudja, gól az, ami bent van a hálóban. – A Főnök barátságosan megveregette a
katona vál át, majd darabokra szedte és a szemetesbe dobta a kommunikátorát.

– Marjai főhadnagy speciális feladatot kap. Egy különleges egység élén kiemel a
képből egy személyt.

Csendben, mintha ott sem volna. Megértette?

– Megértettem. Kérek engedélyt kérdezni.

A Főnök először mutatkozott türelmetlennek.

– Ha azt akarja kérdezni, hogy ki a célszemély, ne fáradjon. Beszarok magukon!

– Marjai nem tiltakozott, így folytatta: – Nem hiszem el. Milyen kiképzést
kaptak maguk? Ha el akartam volna már mondani, nem mondtam volna el? Ha
nem mondtam el, nem azt jelenti, hogy nem akarom elmondani? Ha nem akarom
elmondani, maga szerint elmondom, ha megkérdezi? Komolyan mondom, nem
hiszem el.
A

miniszterelnök

mosolygott

magában

műdühkitörésen, a két miniszter unatkozott, Marjainak pedig sok volt ennyi

logikai fordulat.

– Én csak… – kezdte, de egyetlen szemvil anásra elhal gatott, és hátralépett. –

Megértettem. Kérek engedélyt távozni.

– Nem kap engedélyt. Itt marad. Mi megyünk ki.

Lázár és csapata félmunkát végzett Ardán.

Bár több házat is felgyújtottak, sokban csak beteg, elgyengült

embereket

találtak,

ami

értékük

volt,

elvették – ha megtalálták. De más kárt nemigen tettek bennük.

A cigánycsapat is fogyatkozott, egyre többükön ütköztek ki a betegség tünetei,

akárhányan is indultak bosszút ál ni korábban a faluból a városba, Ardáról
Várkonyba, alig kéttucatnyian indultak tovább.

Akkor botlottak előbb az Aszódi feleségébe, aztán Kelemenbe és barátjába. A

nőnek nem volt okuk megbocsátani, még ha zsugorodott is bennük a harci kedv,
de megölni se kívánkozott nekik, így aztán útjára bocsátották néhány botütéssel.
De hiába.

Elsodorta az utolsó furgon a támolygó asszonyt, és az árokba repítette. Ott is

maradt, amíg napokkal később rá nem találtak.

Meglelték hát a sárban fekvő, bűzlő tetemet, halála után kapott így tisztességet,
amit életében nem kapott meg senkitől.

Még a szomszédok sem mentek el a temetésre, csak az volt ott, akinek hivatali
dolga volt. Nem jutott akkoriban gyászoló minden búcsúztatásra.

Még az a szörnyűség is elkövettetett el ene, hogy a férje hazahozott teteme mel é

fektették. Szagolja a mindenség végéig, akit az együtt töltött évtizedekben sem
bírt szagolni, nem szabadult meg a kereszttől, és még az sem bizonyos, hogy a
temető igazgatója, aki a végtisztességekről rendelkezett, és aki igen-igen
tudatában volt a polgármester és a polgármesterné rettentő viszonyának, nem
azért tette ezt, hogy rossz legyen nekik, halálukban ugyanolyan rossz, mint
életükben volt.

Utálták a férfit a faluban, így hát az asszonyt, aki utálta, szeretniük kel ett volna
tán, vagy megbecsülni kissé, de nem. Utálták azt is. Ahogy utáltak mindenkit,
egymást, a cigányokat, a várkonyiakat, mindenki mindenkit.

De ez már nem segített Aszódinén, aki biztosan szívesebben égett volna a pokol
tüzében a teremtés végéig, mint hogy a halálba is magával vigye férjét – a
puttonyt, amit egész életében a hátán cipelt.

Így jártak el Aszódinéval a cigányok, de Kelemen meg a jajgató fiú az

anyósülésen, az már másik eset volt.

Nehezebb eset.

Kiszólította, kiszál ította őket a nagydarab, basebal ütős cigány ember a

kocsiból, a Kelemen kezéből meg úgy rúgta ki a pisztolyt, hogy méterekre az
úttól, a kukoricásban landolt, nem is találták meg, igaz, nem is keresték.

Reccsentek a Kelemen uj ai a rúgástól, mel éhez szorította a kezét, de mintha

tüzes vasat szorított volna.

Lázár azzal a mozdulattal megsuhintotta az ütőt, és akkorát csapott a véres arcú

fiatal grafikus fejére, hogy azonnal elmulasztotta vele a fájdalmat.

Kelemen szerelme úgy zuhant a földre, hogy látszott, már a levegőben elszál t
belőle az élet a borzalmas ütéstől.

Kelemen nyúlt volna utána, de megkapta annak az ütésnek a párját, csak

elcsúszva kissé, az ütő csak a vál át és a fél arcát zúzta össze, az életet
meghagyta benne.

A rendőr megszédült, a földre zuhant, aztán félig ülve, félig fekve, a könyökére
támaszkodva hörögni kezdett.

– Várjál, Lázár, várjál kicsit!

A cigány ember leengedte az ütőt, és – ki tudja, miért – szánalommal nézett a

kirúgott rendőrre.

– Mondjad, mi van! – dörrent rá, mint aki valami fontosat vár, valami
sorsváltoztatót, amiért érdemes kiesni a ritmusból, letérni a nem gondolkodás, a
reflexből cselekvés útjáról.

– Egyet mondjál, Lázár! Te ölted meg az ál atorvost, ugye? De nem dühből,

ugye? Pénzért ölted meg, igaz-e?

Ki pénzelt, mondjad! Ki fizetett, hogy ezt tedd? És most hova indulsz, mi? És
mit csinálsz még? És ki mondta, hogy…

– Ez nem egy volt – mondta a rendőr fölé magasodó fekete veszedelem, és

befejezte volna a beszélgetést egyetlen ütéssel, ha más nem rendeltett volna
sorsául, ha körültekintőbb lett volna, ha Kol át hadnagy az utolsó erejével meg
az automata fegyverével le nem sarabolta volna a cigány társaságot, elsőként is
Lázárt, aki a véres, iszapos földre bukott.

Így élte túl Kelemen a háborút, az acéltekintetű Lázárt, és szerelmét, aki ott
feküdt mel ette, ártatlanul, mit sem értve, véresen, halottan.

A kezébe vette az élettelen kezet, erősen markolta, mint aki nem ereszti soha
többet, a hátára feküdt, magzati pózba gyűrte a fájdalom. Vége volt.

Véget ért az ardai háború.

Február 23., keddre virradó

éjjel, hajnalban

– Nézzék, sajnálom, ami történt, nevezzük ezt ügyetlenségnek. Vagy legyen

félreértés. Remélem, nem szenvedtek… elnézést, szenvedtetek semmiben hiányt.
Jó, örülök. Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert – hogy is fogalmazzak – ez
vagyunk most… mi. Ahogy Dobó mondta – itt a miniszterelnök felszegte a fejét,
elmélyítette a hangját, és kántált, mint egy színész a Nemzeti színpadán –, „ez a
vár most az ország”.

Vass kormányának tagjai alig két órája szabadultak ki a vendéglátásnak

nevezett

fogságból,

máris

újabb

„vendéglátásba” estek.

Egy udvarias katonatiszt – ismerjük őt, nem szószátyár típus – kérte meg őket a
hosszúra nyúlt kormányülés végén, hogy „fáradjanak vele”. Fáradtak. Csendben
buszra szál tak, legyen, aminek lenni kel . A vaksötétben nem is találgatták,

hova

mennek,

többeknek

közülük

meggyőződése volt, hogy likvidálják vagy internálják őket.

A tiszt arra a kérdésre sem válaszolt, hogy kinek a katonai erejét képviseli,
magyar hatalomét, vagy nem magyarét, az ország korábbi rendjét védi, vagy ezt
az újat, már ha a rend szó esetünkben jelent bármit is.
Csak akkor nyugodtak meg, amikor Fehérvárra érkezvén meleg teával, rummal
várták őket, valamint sűrű

bocsánatkérésekkel.

Mondhatott Vass bármit, mégiscsak Magyarország miniszterelnöke volt,

képviselt valamit, ami legalább emlékeztette őket a valaha volt időkre. A reggeli
kávézásra a kertben, a titkárnő feszes vagy éppen szétült fenekére az irodában, a
lopva bekapott felesekre a tárgyalások szünetében, emlékeztette őket régi
életükre, és éles fénnyel megvilágította ennek a régi életnek a romjait.

– Nem mondok beszédet. Világos a helyzet. Velem vagy el enem. Az ál amelnök

elárulta az országot. Elárulta a hazát. Elárulta a nemzetet. Hagyta meghalni
fiainkat és lányainkat csak azért, hogy bizonyos üzleti körök megtömhessék a
zsebüket. Mindannyian tudjuk, miről van szó. Kiről van szó. Kikről van szó.
Éjszaka dekonspirálódott egy összeesküvés, melynek közepén nem más ál , mint
az ország elnöke. Sajnálattal értesültem róla, hogy az eset fegyveres incidensbe
torkol ott, ami – felnézett, elhal gatott, ivott egy pohár vizet, majd folytatta –
nem történhet meg.

Emberi életek kerültek veszélybe, emberi életeket veszítettünk el, miközben az

országban tüzek gyúlnak, kórházakat égetnek, kórházakat… – Elcsuklott a
hangja, elhal gatott.

„Ripacs”, gondolta a hadügyminiszter, „de jól csinálja”.

– Sajnálom – folytatta Vass –, hogy az én miniszterelnökségem idején jutott

ilyen bajba az ország.

Két választásom van. Vagy gyáván megfutamodom, lemondok – a szobában

morgás támadt –, ál j – folytatta hangosabban –, nem mondtam, hogy lemondok,
csak annyit, hogy két választásom van, ebből az egyik a lemondás. De –
felemelte a hangját – van másik is. Az ál amelnök diszkreditálta magát.
Remélem, mindannyian hasonlóan látjuk a helyzetet.

– Egy kurva szót nem értek – szólalt meg a sport- és médiaügyekkel foglalkozó
miniszter, megnyomva az „egy” szócskát. – De most komolyan, én vagyok az
egyetlen?

A miniszterelnök személyes elképzelése nyomán került még a kezdet kezdetén a

kormányba, „benne voltam az alapcsapatban”, szokta mondani, és kifejezetten és
kizárólag a sport és a média körül keletkező félhivatalos, il etve teljesen il egális
pénzeket mosta tisztára, nagy szakértelemmel. Minden más ügyre éppen az a
kifejezés volt a legtalálóbb, amit ő maga használt az imént. „Egy kurva szót nem
értett.” Csak éppen ezt nem tette szóvá soha, miért is tette volna. Az ő pozíciója
bizonyult a legerősebbnek évek alatt, ő a brancsból élve ki nem kerülhetett.

– De most tényleg – folytatta jel egzetes, pufók arcán ülő, de a helyzethez

sehogy sem passzoló mosol yal. – Csak én nem értem, mit csinált az Elnök?

– Hal gass most kicsit – intette le Vass, penge száját összeszorítva, mint akinek
nagyon, de nagyon uralkodnia kel magán. – Folytatnám. Az ál amelnök tehát
elárulta a hazát. Elárulta, amikor nem gondoskodott megfelelő

szérumról az esetleges fertőzés el en.

– De hát nem is volt ilyen szérum – vetette közbe egy hang hátulról, Vass
hirtelen nem is tudta azonosítani.

Érezte, hogy kezd veszélyes lenni a helyzet, a politikusokat,

bármilyen

pipogya,

korrupt,

ezerszer

zsarolható emberek voltak is, felbőszítette a fogva tartás, dühítette a bánásmód,

és felbátorította, hogy az életüket érezték veszélyben.

– Nem volt. De már van! – rikkantotta, szinte vidáman. – Van és van, de míg mil
iárdokat költöttünk a bizonyos körök által gyártott gyógyszerekre, addig erre
nem maradt pénz! Az Elnök elárulta a hazát, magára hagyta

bajban,
összeesküvést

szőtt

el ene,

ezért

folytatta

emeltebb

hangon,

elnyomva

morgást – nem tehetünk mást, mint alkotmányos jogunknál fogva

őt

minden

tisztségétől

megfosztjuk,

el ene

elfogatóparancsot adunk ki, a rendkívüli helyzetre tekintettel pedig – ahogy azt

már régen meg kel ett volna tennünk – rendkívüli ál apotot hirdetünk ki.

Már szinte kiabált, de kiabáltak a többiek is. Volt, aki nevetségesnek, volt, aki
vérlázítónak nevezte az eljárást, valaki azzal fenyegetőzött, hogy ezt soha nem
szavazzák meg, sem a kabinet, sem a parlament.

– Inkább tényleg mondjál le! – vetette oda a közlekedési miniszter, amire csend
lett. Hirtelen nagy csend. Nem akart ő ekkora csendet, ekkora súlyt, így sikerült.
– Semmit nem tehetek – rázta a fejét Vass. – Az imént, nincs egy perce,
rendkívüli ál apotot hirdettünk, az Elnököt pedig megfosztottuk minden
pozíciójától. Mindemel ett a kormány mandátuma e bejelentéssel kitelt.

– Te szarházi! – sziszegte egy hang, talán a fiatal ál amtitkáré, de a

miniszterelnök nem hal otta meg. Vagy úgy tett.

– Köszönöm az együttműködésüket, a katonák gondoskodnak a biztonságos

visszaútról. Szevasztok!

Viszlát!

Egyetlen pil anatig sem várt, kilépett az oldalajtón, melyet azonnal két
kommandós torlaszolt el.

Ahogy maga mögött hagyta a döbbent, morgó, kiabáló politikusokat, el is

vesztette irántuk az érdeklődését. Ha ekkor valaki megkérdezte volna, hol és
hogyan töltötte az elmúlt perceket, valószínűleg csak hézagosan emlékezett
volna.

Már más járt az eszében, át kel vennie a közleményt, melyet már

megfogalmaztak számára, és amelyben bejelenti az Elnök el eni eljárást és a
statáriumot. Fel kel olvasnia a rádiós beszédet, el kel juttatnia a lemezt minden –
még így vagy úgy működő – szolgáltató számára.

Áram nem volt, a tévék, az internet nem működtek, de a mobil kommunikátorok

egy része még képes volt fogni az adást, ha volt adás.

És persze még ki kel adnia a parancsot. Sok ideje nem maradt.

Csak a „mióta” maradt kérdés Tímár agyában, és fel is erősödött, amikor a

motorzúgást hal va, nem sokkal két óra előtt kilépett a gyakorlótérre.

Egymás mel ett sorakoztak a legmodernebb Humveek, nem

olyan

hatszemélyes

terepjárók,
amilyeneket

homokzsákokkal dekoráltak belülről a repeszek el en, nem, valódi, huszonnégy

személyes, páncélozott járművek, géppuskatoronnyal, lokátorral, az
amerikaiaktól sem látott ilyet Afganisztánban.

Ott ál tak a kavicson, nem kettő, nem tíz, sok tucat, volt tán száz is, mel ettük
sorakoztak terepszínű ruhában, kommandós felszereléssel a katonák, automata
fegyver mindegyik kézben, sivatagi bakancs mindegyik lábon, fekete maszk
mindegyik arc előtt.

Tímár ál t az ajtóban, a századparancsnokokra várt, és egyre nőtt benne a harci

kedv. És bár meghatározni nehezen tudta volna, ki el en kel harcolni, mit is kel
elérni valójában, a gyönyörűség, amit a feszes sorokba rendeződő

sereg

okozott

neki,

egyben

erkölcsi

bizonyosságot adott.

Jó ügyért harcol, amerikaiakkal, megint, ahogyan megszokta már, terroristák el

en, a gonosz el en, felhatalmazva a „legnagyobb határozottságra”. Nem lesz
abban hiba, gondolta a kemény, edzett katona, és félrefordított fej el figyelte a
tömegből kiváló, közeledő

parancsnokok sziluettjét a laktanya generátora biztosította gyenge fényben.

Nyolcan bontakoztak ki a sötétből, és sorakoztak fel előtte, ketten közülük

magasabb rendfokozattal, mint ő

maga, a többi alezredes, egy főhadnagy.

Rendben lesz ez, gondolta, és megkezdte az eligazítást.

Az épület túloldalán Marjai főhadnagy szál t kocsiba, egyszerű Volkswagen
várta, sofőrrel és két amerikaival, nem kérdezett senki semmit, nem is várt senki
semmit, csak elindultak lassan a kaszárnya kijárata felé.

A kapunál csatalakozott hozzájuk két másik autó, azokon sem volt semmi
katonai, semmi feltűnő, azokban is ült egypár katona, azok sem tudtak sokat.

Tudták valamennyien, hogy fontos a misszió, de nem nekik fontos. Számukra

egy a sok közül. Amit végre kel hajtani, amit túl kel élni, amit aztán el kel
felejteni.

Nem ismerték egymást. Nem is nagyon szóltak egymáshoz. Azonosító,

dögcédula nem volt rajtuk, ahogyan egyenruha sem, civilebbnek néztek ki sok
valódi civilnél, csak alkatuk, mozgásuk és a kabát alatt rejtőző

fegyverarzenál

árulta

el,

hogy

nem

gimnáziumi

matematikatanárok, hanem jól kiképzett kommandósok.

Irakot, Iránt, Afganisztánt megjárt veteránok, érzések, gondolatok nélkül.

Robotok. Élő fegyverek.

Ha Marjai hátrafordult volna a kocsiban, láthatta volna afganisztáni bajtársát,

egykori parancsnokát, Tímár alezredest, aki csapatának parancsnokaival
ismerkedett, angol nyelven, így arra is csak a kiejtésből következtethetett volna,
hogy ki hova valósi, de nem volt füle az ilyesmire, így fogalma sem volt az
emberei múltjáról. És nem is érdekelte.

De Marjai főhadnagy nem fordult hátra.

Egyenes háttal ült a kényelmes autóban, nem beszélt, becsukta a szemét, aludni
próbált. Fogalma sem lehetett, mikor érnek oda, hiszen fogalma sem volt, hova
indultak.

Pestnek talán, de hogy eljutnak-e oda, ha igen, maradnak-e, vagy mennek tovább
– kár lett volna ezen törnie a fejét, úgysem jön rá hamarabb, mint ahogyan meg
kel tudnia.

Éj el két óra volt. Véget ért az eligazítás. Tímár alezredes tisztelgett, és kiadta az
indulási parancsot.

Segédtisztje az egyik Humveehoz kísérte, beszál t, kényelmesen elhelyezkedett.

Levette a sapkáját, fejére húzta a maszkot, aztán a hátraforduló sofőr kérdő
tekintetét látva lassan bólintott: indulhatunk.

Hányszor lendítette meg Hernádi doktor a szikét, hányszor mosakodott be, hány
éjszakát virrasztott át…

Hányszor tartotta oda a zsebét, hányszor mondta, ó, ugyan, nem kel ett volna…
Csak azért, hogy szép, pesti lakásukat erre a budai, őrzött, biztonságos
lakóparkra cseréljék.

Csak azért, hogy esténként szörnyülködve hal gassák a rablótámadásokról szóló

híreket, hogy a gyerekeket biztonságban

tudhassák,

magukat

biztonságban

tudhassák, mindenüket biztonságban tudhassák.

És most mit nem adott volna, ha maradnak, ha sohasem költöznek el, ha

kilométerekkel kevesebbet kel ett volna gyalogolnia, vagy inkább vánszorognia
az alvó, tehetetlen, elnehezedett testtel, kislányával, akit nem is olyan régen
menekített ki a kórházból, melyet azóta megrohamozott és felgyújtott az őrjöngő
tömeg. Rémült, gyűlölettől fűtött, szerencsétlen emberek, akik azt hitték, hogy
elkerülhetik a sorsukat, kiléphetnek belőle, új életet kezdhetnek, ahol mások a
vesztesek, és ők a győztesek, ahol jó döntéseket hoznak, és ahol jön majd a
jutalom, egy boldog, gondtalan élet.

Amit most mások élnek.

Olyanok, akik végképp nem szolgáltak rá, csak szerencsések voltak és

gazemberek és gátlástalanok, míg ők ártatlanok, gyanútlanok. Hát nem lesznek
gyanútlanok többé. És ha veszni kel a kórháznak, hát vesszen. Ha veszni kel
odabent az embereknek: vesszenek.

Mert eljön az új világ, egy jobb világ, már itt is van, csak egy karnyújtás, csak
néhány apró lépés.

Ahogyan most Hernádinak. Egy karnyújtás. Néhány apró lépés.

Vánszorog Hernádi a budai hegyen, a mindig nett, frissen borotvált, jól öltözött
sebészprofesszor koszosan, harmadnapos

ruhában,

harmadnapja

mosdatlanul,

izzadtan, karjában a szőke kislány, a széltől óvott Lil a, élet és halál között,
lázasan, reszketve, önkívületben. Lil a többször is felérzett az úton. Egyszer,
amikor az apja néhány pil anatra a hideg kőre fektette, kínzó hátfájása nem
enyhült ettől sem, sajgott mindene, egyik lábát húzta a másik után, fejét a lába
után, lábát a feje után.

Több kerítésen, falon, kapun túljutott, de őrt nem látott sehol. Sem a fülkékben
várakozó, sem a szokott helyeken sétáló biztonsági embert nem látott egyet sem.

Sötét volt mindenütt, egy-egy ablakból imbolygott némi fény, zseblámpáé,

gyertyáé talán. A legsötétebb részeken kommunikátorával világított, más hasznát
amúgy se vehette. Így értek a házhoz, így botorkáltak felfelé a vaksötét
lépcsőházhoz. Az ajtó nyitva, belökték, az egyik tábla betörve, üvegcserép
mindenhol.

Az utolsó kilométereket viszonylagos nyugalomban tették meg, a belvárosi véres

lázadásnak alig látták nyomát, néhány felirat bontakozott csak ki egy-egy
felgyújtott abroncs vagy autó fényében.

De embert alig láttak, erőszakot meg éppenséggel sehol.

Hernádi nem is gondolt arra, hogy a lakása veszélyben lehet. Csak most, ahogy
az üvegcserép csikorgott a lába alatt, ahogy a szél befújt a betört ablaktáblán
keresztül. A készüléke fényénél feliratokat látott a falon, felemelte az apró
lámpást, „halál az orvosokra”, olvasta, feljebb:

„gyilkos”, még feljebb: „kiirtunk”.

Amennyire tudta, megszaporázta a lépteit, próbálta kettesével venni a lépcsőt, de

Lil a nehéz volt, száz kiló, vál ában, combjában ezer tűszúrás, vál a sajgott, lábát
feltörte az irodához való bőrcipő.

Felért a harmadikra, hirtelen fagyos szúrást érzett a szívében, amikor meglátta a

nyitott, sarkából félig kifordult ajtót, a levert zárat.

Vál ával halkan benyomta a vastag, többrétegű, fémekkel erősített falemezt, lába
alatt reccsenés, megál t, visszahúzódott. Fülelt. Csend. Újra belépett, karjában
Lil a felsóhajtott, ösztönösen lánya szája elé tette a kezét, mintha ezzel halkabb
lenne a sóhaj. Hátával benyomta a nappali ajtaját, il etve a helyiség ajtaját, ami
valaha a nappalija volt.

Most romok mindenütt, üres szekrények, törött tárgyak, üvegcserép. A

hálószobából alig érzékelhető fény szivárgott.

– Marci! – kiáltotta ösztönösen. – Marci, itt vagy?

Háta mögött megreccsent az összetört üveg. Maga elé kapta a kommunikátort,

gyenge fénye megcsil ant, majd kialudt végleg. Vaksötét volt. Várt.

– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?

A televízió alelnökének szavai keményen peregtek a telefonban.

Mióta szétszóródott a tömeg az épület körül, olyan volt az éjszaka a tévéseknek,

mint egy nyári táborozás.

Egy darabig keresték a büfést, s minthogy nem találták, feltépték az ajtót, és

szabályosan kifosztották a polcokat.

Megettek, megittak mindent, csipszet, almalét, nápolyit, kólát.

De volt tartalék bőven. A hűtőben nappalról maradt szendvicseket találtak, most

legalább tudták, miért kaptak reggelire olyan sokszor gyanúsan rágós zsemlét.

A szünetmentes áramforrás működött, akár műsort is csinálhattak volna, ha lett

volna kinek. De így csak jól voltak, közvetlen veszélyben nem forogtak,
dolgozni nem kel ett, és beteget sem találtak maguk között, amit különös, de
örvendetes véletlennek tartottak.

Ráadásul Péter vendégének tudhatta a csodás bemondólányt, Anikót, gyertyát

gyújtott az irodában, ott beszélgettek, kettesben, bensőségesen. Amikor Anikó
beszélt – többnyire ő beszélt –, Péter előrehajolt, és teljes erejével

koncentrált,

nehogy

egyetlen

hangot

is

eltévesszen. Kulcsfontosságú lehet minden részlet. Ha egyszer alkalma lesz rá,

meggyőzi a lányt, hogy ő a legbiztosabb választás. Nem olyan szép, mint egy-
két celeb, aki Anikó körül nyüzsgött, nincs is annyi pénze, de nagy jövő előtt ál ,
már CPO, lehet belőle bármi.

Anikó érezte Péter szándékait, és ismerte magát, ugyanakkor kiábrándítani sem

akarta a főnökét.

Abból, ami körülöttük zajlott, nem sokat érzékeltek, de hát általában nem sokat
érzékeltek abból, ami körülöttük zajlott.

– Nem jössz ide mel ém, a kanapéra? – kérdezte kacéran a lány, és szőkére
festett haját gyakorlott mozdulattal hátradobta. – Adok a sajtimból.
„Úristen, de cuki!”, gondolta Péter, amikor megcsörrent a telefon. „Megölöm”,
gondolta, amikor a hívó számára pil antott.

– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?

– Az irodámban ülök. Itt vagyok az irodámban. Kel ek?

Bátor hódítóból egy pil anat alatt váltott át rettegő

alkalmazottá. Anikó megérezte a változást, így ő is átalakult. Ugyanaz a

felsőbbrendű nézés, megbocsátó mosoly,

ami

minden

nézőnek

kijárt

közönségtalálkozókon. Egy istennő, na. Goddess.

– Tudod, hogy az Elnök beteg, ugye? Tudod, hogy én vagyok helyette, ugye? És
tudod, hogy ez neked nagyon szar, ugye?

– Az első kettőt tudtam. A harmadikat nem. De most már azt is tudom.

Péter magára talált, hangja magabiztos volt, majdnem szemtelen. A másiknak

feltűnt a hangnemváltás, de folytatta.

– Feljönnél hozzám, Péter?

– Most benne vagyok valamiben, tudod…

– Benne. Valamiben. Péter, valamiben vagy valakiben?

– Kérlek, Alelnök úr, nem értelek. De tudom, ez most vészhelyzet, és számomra

a cég érdeke mindennél fontosabb. Úgyhogy természetesen…
– Na, ide figyelj, te kis szarláda! Ne gyere nekem a céggel, ez személyes, te is
tudod. Kit érdekel a cég?

Szeretném, ha feljönnél, és hoznád a felmondásodat.

– Nem értem, miért? Úgy érzem, mindent megtettem a vál alatért...

Az Alelnök elvesztette a türelmét, úgy, ahogyan még soha nem vesztette el.
Ordított.

– Ne gyere nekem a szaros céggel, ez a kettőnk ügye…

– Szaros cég? Ezt hogy érted, Alelnök úr? Ez engem mint lojális alkalmazottat
nagyon bánt.

Az Alelnök most kapcsolt. Úgy érezte, megál a szíve.

– Felvetted? – kérdezte, de már meg is bánta a kérdést.

– Én? Mit? Ezt hogy érted? Szóval menjek?

– Felvetted az egészet, mi? Az egész szöveget. – Már inkább maga elé

motyogott, tudta, ez a vég, és csak magának köszönheti. – Nem. Koszi. Ne gyere
fel.

Rendben. Majd hívlak.

A székébe zuhant. Túljárt az eszén ez a kis bélféreg. Túl tudott járni. Még azt
sem mondhatta, hogy egy nagy ötlettel.

Hiszen minden készülékkel lehet rögzíteni, visszajátszani, sokkal vágni is. Nem
egy beszélgetést rögzített már maga is. És most mégis belefutott a késbe.

Soha ne mondd, hogy nincs lentebb. Mindig van lentebb.

A budapesti háború csak most kezdődött.

Lövés nélkül jutott el a kétezer katona a belvárosig, el enséget, ha volt is valahol,

nem láttak, menekültek a fekete dzsekisek a kiképzett, hidegfejű kommandósok
elől.
Nem lesz így háború, csak gyáva futás, elpárolgás, sötét bosszú: tudta ezt a
Vezér is, akinek fejében most ál t csak össze a kép. Ugyan, dehogy. Hogyan is
hihette. Nem ő

verte át a megbízóit – azok verték át őt. Felhasználták a képességeit, a

kapcsolatait, a büszkeségét, most meg felhasználják a tapasztalatlanságát.

Egyedül volt. Egyedül a bunkerré alakított külvárosi pincében, a „frontosok”

régi gyülekezőhelyén, egyedül a bajában, egyedül a gondolataival.

Annyira nem volt képzett, hogy meg tudta volna védeni, amit megszerzett, és
annyira buta sem volt, hogy elhitesse magával: van még remény. Egyetlen
vágya, egyetlen lehetősége volt: a túlélés. Akárhogyan.

Kinyitotta az ajtót, és a szobában várakozók felé kiáltott:

– Gyertek be! Jó? Gyertek!

A pince falait feketére, vörösre, birodalmi színekre mázolták. Mindenhol

zászlók, kifeszített molinók, náci jelképek, Wermacht-fotók, Hitler-fejek.

Négyen érkeztek, Hangya és még három vezető, mind egyenruhában,

pisztolytáskával,

tonfával,

gumibottal,

egyikük hátán, mint egy nindzsának, nuncsaku. Értesültek ők is a rossz hírekről,

és most magyarázatot vártak a Vezértől.

Egyre többen sugdosták a lázadók – így nevezték magukat – soraiban, hogy a

Vezér áruló, provokátor, titkosrendőr. A rá váró fiatal férfiak is hal ották a
pletykákat, és Hangya kivételével hitték is, nem is.

Hangya csak nem hitte. Egyszerűen túl sok energiát, áldozatot ölt ebbe az
emberbe, hogy képes legyen akár csak végiggondolni: mind-mind felesleges
volt. Sőt.
Kártékony. Mert ha elveszítik ezt a hirtelen indított háborút, mindent
elveszítenek.

Nem voltak még eléggé felkészültek, hiába a sok szervezés, a sok kiképzés – egy
erős, agresszív kommandóegység el en nincs esélyük. Többen is látták a
Humveek felvonulását, és hozták a hírt, ezek el en egy hadsereg is kevés,
nemhogy a pár ezer „pesti srác”, pár ezer lázadó. Persze nem tudták elfelejteni,
hogy van egy Vezérük, nevét kikezdte a pletyka, de a pletyka az csak pletyka,
van, hogy igaz, van, hogy nem. És ha nem? Akkor a Vezér még mindig Vezér,
gyors, erős, okos, sérthetetlen.

Akkor nincs veszve semmi.

Tudta mindezt a Vezér is persze, érezte a vesztét, a csatáét is, az ügyét is, a
sajátját is. Alkalmat keresett a menekülésre, de nem talált. Vagyis harcolni kel .

– Várkony – szólalt meg csendesen, de határozottan, ahogyan egy hadvezér szól

a bajban –, Várkony a megoldás.

A másik négynek mindegy volt, mit mond, csak a megoldásról beszéljen, ne a

kétségeiről. Csak azt ne mondja, hogy vége. Ha ő hisz benne, mindenki hisz
benne, ha beszél, elhal gat a pletyka.

– Várkonyban vagyunk a legerősebbek. Várkonyban várnak ránk a testvéreink.

Ott szervezzük meg az el enál ást.

Az

asztalon

fekvő

térképre

mutatott. – Megfelelő az irány, nem botlunk bele a levelibékákba. Nincs

körgyűrű, vagyis egyetlen irányból érkezhetnek. Sík vidék, látjuk, ha jönnek.
Várkonyba megyünk.
A Vezér igazi hadi stratégának bizonyult, és bár az a másik négy számára is
világos volt, hogy amit mond, merő

ostobaság, több volt a semminél. Haditerv volt. És nekik nem kel ett más, csak
egy haditerv. Amire építeni lehet.

Legrosszabb esetben a menekülést. A legjobban – a győzelmet.

Bólogattak. Várkony. Ez az! Hangya hálásan, csil ogó szemmel nézett vezérére,
aki nem hagyta cserben. Ha a Vezér bukik, ő az első, akit agyonvernek, ezt tudta
jól persze, nem kel ett hozzá sok ész, mindenki tudta jól.

De nem bukik. Sőt. A terv jobb, mint eddig bármi. A jónál is jobb. Fél győzelem.
Biztos győzelem! Mire ölelkezve kezet ráztak egymással, és elindult ki-ki a
dolgára, szinte már meg is nyerték a háborút. Lelkesen, önbizalomtól és
bizalomtól fűtötten hagyták el a bunkert.

Mindenki tudta a dolgát. Autók, teherautók, benzin, csapatok, nem sok idejük
volt előkészülni.

Miközben a lázadók hátra, a civilek a házaikba húzódtak, vagy menekültek

inkább. A kommandósok nagy sebességgel haladtak előre és tisztították meg a
várost.

Csak egy-két véletlenül arra siető járókelőt vagy hősködő

lázadót kel ett észhez téríteni, de a járművek előtt haladó cirkáló egységek
minden esetben megoldották maguk a feladatot, nem kel ett fegyverrel
beavatkozni.

Tímár az Erzsébet hídon átkelő derékhadat vezette, a Rákóczi úton haladtak,

nagy sebességgel, el enál ás nélkül.

Rádiósa valahol az Astoria környékén szólította a készülékhez. A vezérkari

főnök kereste.

– Hogy haladtok, alezredes úr?

– Jelentem, akadály nélkül. El enál ás nincs, az el enség nem mutatja magát.

– Tudom, Sándor, tudom! Nézd, hajók az információink, nem is fogja. Ami
mögöttetek marad, az már nem a ti dolgotok. Van ebben az országban rendőrség
is, nem igaz? Ti csak menjetek tovább.

– Értettem! – felelte Tímár, aki érezte, hogy sikeres hadműveletet hajt végre, és
hogy ez lehet karrierje legfontosabb éjszakája, így aztán meg sem kérdezte,
merre. De megtudta, kérdés nélkül is.

– Hajók az információink, Várkony felé nyomulnak.

Nyomulnak...

nevetett

saját

szaván

Főnök. – Menekülnek. Kis buzik.

– Azok – ismételte Tímár –, kis buzik.

Bár fogalma sem volt, kiről beszél. Kikről. Neki buzik a politikusok voltak,
liberális, belvárosi buzi mind, az aktuális el enségről pedig csak annyit tudott,
hogy ha valaki rájuk lő, visszalőnek.

– Jó, rendben. Folytassa tovább. Mi volt ez a hang? – Jelentem, esemény van,

kérek engedélyt távozni!

– Menjen, megadom. Beszámolót várok!

Kopogtak

lövedékek
a

páncélozott

autón,

kereszttűzbe, pergőtűzbe kerültek. Amilyen váratlan volt a támadás, olyan

esetleges és olyan sikertelen is.

Tímár kiadta a parancsot, mire kegyetlen géppuskatűz zúdult az el enségre. A

sötétben nem lehetett elbújni, jól látszott, honnan érkeznek a lövések. Durrantak,
puffantak a lövedékek, robbantak a gránátok a házakon, pil anatok alatt rommá
lőtték a két épületet. Csend lett. Vége. Ennyi volt. Kezébe vette a rádiót, és
kiadta az újabb parancsot.

Irány Várkony!

– Angyalom, virágom – köhögés –, most benne vagyunk – köhögés – a szarban.

Az autót, melyben Réz és a felesége közeledtek a kórházhoz, magasra tartott

kezével egy fekete dzsekis fiatalember, egy „lázadó” ál ította meg, a kertváros és
a belváros határán.

– Ez meg ki a tököm? – dünnyögte a politikus, de azt javasolta a feleségének,

hogy lassítson.

Az asszony megmaradt erejével már csak vezetett, beszélni vagy akár csak
jelezni nem fecsérelte az energiáit.

Megál t, de az ablakot nem húzta le. A magas, vékony, pattanásos fiú – látszott
rajta, hogy ha kacérkodott korábban is a gondolattal, a hungarizmus szel eme
csak az elmúlt napokban ejtette foglyul – bekopogott az ablakon, majd tekintete
elkalandozott, ahogy a filmekben látta.

Valószínűleg egész életében arról álmodott – miközben hol az anyja, hol a

mestere parancsait leste a kőműveskanál mel ett –, hogy egyszer majd így ál ít
meg egy autót, így kopog be, és így kéri az igazolványokat, holott semmi
szüksége rájuk. A nő leengedte az ablakot.

– Kérem a papírokat! – szólt be a még mozgó üveg fölött. Az asszony csak

nézett rá, válaszolni a férje próbált.

– Milyen papírokat, öcsém. He? Szarni kel ?

A fiú lassan elindult az autó másik oldala felé, ahol Réz már lehúzott ablakkal
várta.

– Na, mi kel , csil agom?

Befejezni nem tudta, mert olyan ütést kapott a fiú bokszeres öklétől, hogy arcát
elfutotta a vér.

– Induljál már! – förmedt rá a feleségére, de szemből két pisztoly is meredt

rájuk, úgyhogy az asszony az ölébe ejtette májfoltos, ráncos, szétdolgozott kezét.

– Kérem a papírokat! – mondta a fiú, ugyanazzal a hangsúl yal,

ugyanazzal

testtartással,

ugyanazzal

nézéssel. Gyakorolta, semmi kétség.

Réz átadta neki chipkártyás azonosítóját.

– Szál jon ki az autóból! – lépett elő egy alak a sötétből.

Ezt Réz ismerte, de nem tudta hirtelen, honnan.

– Ez egy tömeggyilkos, nem látod? – szólt a második fiú az elsőhöz, aki

láthatóan nem volt idevalósi. – Ez is egy gyógyszertolvaj gyilkos. Biztosan tele
az autó szérummal.

Vizsgáljad át! Mondom, vizsgáljad át! – förmedt rá a pattanásosra, aztán valami

furcsa hang, egy csattanás, vér a fiú száján, és elfekszik, átlőtt torokkal.

Hirtelen kiabálás, lövések ki-be, Réz és felesége az autó aljába bújva kuporog,
pár másodperc, csend, egy maszkos figura néz be az ablakon. „AH right?”,
kérdezi, de választ nem vár.

Újabb katonák, terepszínű gúnyában. Réz felemelkedik, a fegyveresek elsétálnak

mel ettük, kinyitja az ajtót, odébb löki a pattanásos, mozdulatlan testét, arrébb a
szétlőtt torkú fiú, most ismeri meg, a szomszédasszony gyereke. Azé, aki az
ároknál útba igazította őket. Kivonszolja magát, elterül az úton, karja
vértócsában, nincs ereje mozdulni, a megpróbáltatás, az ijedség meg a vírus,
vöröskeresztes férfi hajol fölé, hátraszól, hordágy érkezik, rágördítik, emelik,
viszik, fázik.

Él.

– Aida! Te vagy az? Csend.

Zúgás,

dobogás,

sikoltozás,

sírás,

kacagás,

csobogás – ez az ő lakása.

Erős

fények,

olvasólámpa,

pirosan

izzó

monitorkapcsolók, éjszaka is égő lámpák – ez az ő lakása.

Lábdobogás, tárgyak zuhanása, gépek berregése, kapcsolók kattanása,

számítógépek, kommunikátorok zizegése,
gyerekszájak

horkolása,

fészkelődés,

ajtócsapódás – hová lett a sok zaj?

Mélységes, sűrű, dunnavastag csend, áthatolhatatlan sötét. Mindkettőt az ember

hozta létre. A természetben nincs se vaksötét, se csend, ahogyan piszok sincsen.

Mindennek eredete, folyamata, következménye van, semmi sincs önmagáért,

ahogyan ez a mély zajtalanság önmagából jött, és önmagáért létezik. Hernádi
megfordult, semmit nem látott.

– Aida, te vagy? Marci? – Lil a mocorogni kezdett, ő a lábával a kanapét kutatta,

ott, ahol sejtette, csak motozott, topogott, de a kanapé nem volt sehol. Vagy ő
nem volt sehol.

A háló felé indult – remélte, hogy a háló felé –, amikor belebotlott a bútorba.
Nem volt a helyén, az biztos, de többet nem tudhatott. Kezével kitapogatta, és
ráfektette a kislányt. Halkan mordult a gyerek, horkantott, aztán megint csend.

Nem lépett, csoszogott a padlón, hogy ne essen el, többször félrerúgott tárgyakat,
de nem tudta azonosítani őket.

– Apa.

Megfordult. Figyelt. Újra a suttogó hang. – Apa.

– Igen, kislányom.

– Apa. – A suttogás erősebb, ahogy a gyerekek próbálnak csendesen beszélni, és

meggyőződésük, hogy sikerül is.

– Itt vagyok, megyek vissza hozzád, ne félj, csak tudod, a sötétben… – Beverte a
sípcsontját valamibe, felszisszent, lehajolt, megdörzsölte a lábát. Nagyot
káromkodott magában, de nem a gyerekek miatt, csak hogy ne csapjon zajt.
Felegyenesedett. Az ablakon alig látható, inkább csak sejthető fény szűrődött be.
Hajnalodik.
– Itt vagyok! – súgta a hang.

– Tudom, Lil a. Jövök. Egy pil anat…

– Marci vagyok. Apa! Itt ál ok az ajtóban.

– Marci?

Tonnányi súly zuhant rá, megszédült, torka görcsbe ál t, beszélni akart, de várnia
kel ett. Mel kasát abroncs szorította, eltévesztette a belégzés és a kilégzés
rutinját, légszomja volt. Megköszörülte a torkát, de hiába, alig érthető szavak
bugyogtak ki a torkán.

– Hol… Marci… gyere… Lil a… Anyád?

Söpört félre mindent az útjából, óvintézkedések nélkül, zajt csapva sodródott a

fia felé, és hirtelen ott volt, hatéves, húszkilós remegő kis test.

Karjába vette, magához szorította, a kisfiú karja ernyedten lógott a teste mel ett.
Végigtapogatta, nem érzett sérülést, sokkban lehet, gondolta, a hajnali fényben
lassan bontakoztak ki a sziluettek, de az arcokat még nem lehetett kivenni.

– Lil a?

– Hm?

– Lil a itt van? – kérdezte a fiú, alig nyitva a száját.

– Itt van, igen. Ott alszik a kanapén – mutatott a szoba közepe felé. Látni persze
nem láttak semmit.

– Anya azt mondta, hogy meg is halhat. Tényleg meghalhat, Apa?

Hernádi hal gatott. Akart válaszolni, persze hogy akart.

De nem tudott. Torkát két vasmarok szorította, a kétségbeesés és a sírás, küzdött

a hangjával, nem akarta még jobban megijeszteni a gyereket.

– Tudod, Lil a nagyon beteg. De – várt, fogalma sem volt, hazudik vagy nem, és
hazudni nem akart – nem halt meg. – Nem jött ki több. Egy „nem is fog” meg
végképp nem.
Marci érezte a bizonytalanságot, a gyomrával érezte, nem az agyával, érezte a
vibrálást, a kétségbeesést.

Elfordította a fejét. Nem sírt. – Apa!

– Mondjad, fiam…

– Te jól vagy?

Az öregedő orvos, a vén gazember, aki annyi lelken, testen, életen gázolt át, aki
csak örömöt, kéjt, kényelmet vagy kényelmetlenséget érzett, bosszús volt, ha
rosszul, vidám, hajói alakultak a dolgok, dühös, ha megzavarták, elégedett, ha
békén hagyták, aki menten jól érezte magát, ha nem volt a közelben senki,
akinek a gyerekeiről világéletében csak a nem alvás, a zaj, a kakaszag jutott
eszébe… A csirkefogó, örökösen kurvázó, érinthetetlen, megingathatatlan
orvos… elsírta magát. Rázta a vál át a zokogás.

Vele rázkódott a kisfiú is. Nem tudott beszélni. Aztán összeszedte magát,
suttogva, hogy fia ne érezze hangjában a rettegést, válaszolt.

– Én? Soha jobban, fiam. Soha jobban.

Csend. Lil a hangtalanul aludt, Marci gyenge teste lógott apja megviselt
karjában.

– Marci? – Csend. – Marci?

– Hm?

– Anya hol van?

A lassan, szervezetlenül mozgó lázadók autókaravánjai alig valamivel a

Humveekon robogó katonai konvoj előtt értek Várkonyba.

Rendezni a sorokat, felmérni az erőket, akár csak védelmi vonalat felál ítani –
nem maradt idő. Ahhoz elegen voltak a lázadók, hogy megszál ják az amúgy is
megszál t várost, kifosszák, amit még kifosztatlanul hagytak az elődök,
összeverjenek az utcán néhány embert, akiről nyilvánvalóan kiderült, hogy
összejátszik a gyógyszert rejtegetőkkel.
És arra is maradt idő, hogy betörjenek a kórházba, feldúlják, a mozdulni bírókat
az utcára zavarják, az orvosok után pedig hajtóvadászatot indítsanak. De többre
nem.

A Vezért a főút mel etti erdőben ál ták körül az emberei.

– A hazát nem veszthetjük el, még ha csatát is vesztünk – szónokolt, de egyre

kisebb figyelem övezte.

Világos volt, hogy az országot megszál va tartó lázadók többsége nem értesült a
„Várkony-tervről”, ahogy nevezték.

Vagy ha értesült, gyáván elfutott. Ahogy a Pestről velük együtt indulók jelentős
része is elpárolgott útközben. Ezzel együtt

nem

voltak

kevesebben,

mint

az

általuk

„levelibékának” becézett vagy „zsoldosokként” gúnyolt kommandósok.

A harcnak tehát lesznek áldozatai. Mert lesz harc. Ebben biztosak voltak.

Amikor

Vezér

befejezte,

leghűségesebb
és

legbizalmasabb embere, Hangya félrevonta. – Vezérem!

Beszélnünk kel !

– Beszéljünk – válaszolta a fiú kel etlenül. – Mondjad!

– Nem itt.

Gyanakvóan nézett Hangyára. Lojalitásában nem kételkedett, ítélőképességében

annál inkább. Fanatikus volt, így megfontolatlan, vad, kegyetlen, hithű.

– Hol? – kérdezte semleges hangon.

Hangya nem válaszolt, csak a közeli autóra mutatott. Az autóban?, gondolta a

Vezér, számbavéve, micsoda gondolatokat ébreszthet a többiekben, ha egy
autóban látják őket félrevonultan sutyorogni.

Hangya ült a sofőr-, a vezér az anyósülésre.

De nem szólalt meg egyik sem, Hangya gázt adott, és elindult. Nem kérdezett
senki semmit, úgyis kiderül, aminek ki kel derülnie. Percek óta autóztak, már
derengeni kezdett, amikor a Vezér megkérdezte, hova mennek.

Választ nem kapott, csak egy bólintást, Hangya egy közeli pajtára mutatott.

– Gyere, Vezérem! – fogta meg Hangya a karját, törődéssel, szinte szeretettel.

Meglepte a mozdulat, helyettese és testőre arcába nézett. Ott nem látott mást,
csak szánalmat, szeretetet, belenyugvást. Csupa olyasmit, amit nem látott még
eddig soha.

Aztán a ház sarkánál egy suhanás, alakok, sziluettek, valaki iszonyatos erővel
kirúgja a lábát, centikre az arcától egy katona arca, a Marjai főhadnagyé, valaki
megmarkolja a haját, és közvetlen közelről, szinte a fejébe fúrva a pisztoly
csövét szétlövi a koponyáját.

A Vezér előrebukik, arca a sárba, a tél végi latyakos havat vörösre színezi a vér.
Megragadják a kezét, lábát, egy teherautó platójára dobják, elindulnak a testtel
egyik irányba, egy másik autó elindul a másik irányba.
Egyetlen perc.

Misszió teljesítve.

Misszió sikeres.

Február 23., kedd délelőtt

Szikrázik Budapest a tavaszi napsütésben.

Jóformán Nemoda autója az egyetlen mozgó jármű az utcán. A kormányzati

negyedet katonák százai védik, csőre töltött automata fegyverekkel. Már ott
vannak a rendőrök is, mintha mindig is ott lettek volna, a kapitányságokon zajlik
az élet, mozgás, nyüzsgés, magyarázkodás nélkül.

A városba többfelől is teherautó-konvojok tartanak, a lerombolt Központi

Kórház előtt tábori sátrakat ál ítanak, több katonaorvos is feltűnik.

Nemoda akadálytalanul jut el a negyed bejáratához. Egy arc behajol, nevén

szólítja, miben segíthet, kérdi.

– Be szeretnék jutni – magyarázza szokásos lehengerlő

hangján, de szükségtelen, már emelkedik is a kapu, ő

pedig gurul egyenesen a miniszterelnöki iroda felé.

Meglephetné a bizalom, de nincs abban az ál apotban, hogy mérlegeljen.

Sem az épületeket sem a kertet nem viselte meg az előző negyvennyolc óra, nem
jutottak be ide a lázadók.

Hogy is képzelték, gondolja Nemoda, az viszont, hogy ő

hogy képzeli, nem merül fel benne.

A bejárat előtt újabb őrök. Igazolványt kérnek, de meg nem motozzák, átvilágító
kapu sincs, fel sem tűnik neki.

Újabb kapu, lépcső, ajtó, kopogás, előszoba, iroda, titkárnők, a szokásos kérdés:
kávé?
Aztán újabb ajtó, párnázott, erős fény, belép, szemben, az íróasztal mögött Vass.
Becsukódik az ajtó, pedig ő nem csukta be, aztán erős rántás a vál án, penderül,
nem is, inkább repül, arccal neki a lambériának. Csattanás, nyögés, távolról hal
ja, pedig ő nyögött, vér íze, valaki a lábába rúg, aztán a másikba. Esne össze, de
fogják, most motozzák, gondolja, reccsen, szakad a kabát, előkerül a pisztoly,
újra megragadják. Lépne, de nem érzi a lábát, egy székre lökik, megtörli az orrát,
valaki a kezébe nyom egy zsebkendőt. Vass mosolyog, nem gúnyosan, inkább
szánalommal. Ennyi tehát.

– Szia! – löki oda a miniszterelnök. – Rég nem láttalak.

Nemoda bólogat, megtörli az orrát újra, ez nem az ő orra, nem az ő vére, nem az
ő élete. Nem az ő halála.

– Csak azt nem értem – folytatja Vass –, hogy mit vétettem neked. Mást se hal
ok egész nap: vigyázz, Nemoda meg akar ölni. Beszélek az embereimmel,
tervezek, vagy épp csak ki akarok menni a vécére, valaki azonnal szól: vigyázz,
Nemoda meg akar ölni. Én nem hiszem el, miért is akarna, aztán jön, engedem,
hagyjátok, csak segíteni akar, és nem nekem volt igazam. Tényleg meg akar ölni.

– Én csak… – kezdte volna, de nem folytatta. Az ösztönei súgták, harcolj,

magyarázkodj, könyörögj, de az agya megál ította.

Az ítélet már készen. Úgyis végrehajtják. Bármi ál jon benne.

– Érted te egyáltalán, hogy mi történt? – Vass hangja a színész tónusából a

haldoklóhoz beszélő tónusára váltott. – Értesz bármit ebből az egészből? Láttad
te az utcán az arcokat? Tudtad te, mire készültek itt emberek?

Tisztában vagy vele, mit úsztunk meg?

Nemoda hal gatott. Valójában nem értette. És nem látta.

Nem tudta. És nem volt tisztában vele. Persze bármit mond, csak bőszíti vele a
győztest.

– Menjél, Kálmán, nincsen szükségem rád. Le akartál lőni. Az bűncselekmény.

Te nem vagy tisztában a lehetőségeiddel. Sajnálom. Lehetett volna. Mindent
sajnálok. A lányodat is. Őt különösen. Ez van.
EPILÓGUS

A járvány végigsöpört az országon – ahogy a világon is –, de az áldozatok száma

messze elmaradt attól, amitől előzetesen féltek.

Bár pontos számokat soha nem mondott ki senki, gyanítható volt, hogy az
erőszak több ember halálát okozta, mint maga a betegség. A tábori kórházakban
sok ezer embert ápoltak, így a többi orvosi intézményben valamelyest
normalizálódott a helyzet.

Néhány hét múlva a járvány elérte a csúcspontját, majd lassan visszaszorult.

Többször is elterjedt, hogy megtalálták a megfelelő

el enszert, de azok a feltételezések, hogy Magyarország rendelkezett vagy

rendelkezhetett volna a szérummal, nem bizonyosodtak be sohasem. Annak el
enére, hogy a miniszterelnök és valamennyi hozzá hű politikus ezt nem
feltételezésként, hanem tényként kezelte. Így arra sem derült fény, hogy a több
helyen is megtalált, titokban tartott üvegcsékben végül is milyen anyag volt,
hiszen elpusztult valamennyi. A hivatalos ál áspont szerint legalábbis.

Az országban a vártnál gyorsabban normalizálódott a helyzet. Elindult a fűtés,

újra volt áram, jártak a buszok és a vonatok, több európai intézmény is pozitív
szereplőként emlegette Magyarországot, példaként ál ítva más ál amok elé,
melyek nem tudtak ilyen gyorsan úrrá lenni a helyzeten.

Rövid időn belül feloldották a kijárási tilalmat és a rendkívüli ál apotot, sőt a

választást is kiírták, melyen Vass pártja nagy győzelmet aratott az éppen csak
szerveződő

el enzék felett. A károk és a veszteségek felméretlenek maradtak, miután a

miniszterelnök meghirdette a „Felejtés és Gyarapodás” programját, melynek
jelszava: „Előre, ne hátra!”. Így aztán a károk feltárására alakult szervezetek
gyorsan források nélkül maradtak, fel is függesztették a tevékenységüket, majd
végképp be is szüntették.

Néhány településen, Budapesten, Várkonyban és Ardán is, ahol sok volt az

áldozat, háromnapos gyászt rendeltek el, de az ideiglenes kormány ezt nem tette
az egész ország számára kötelezővé.
Gyorsan hegedtek a sebek.

Az ál amelnök el en vizsgálat indult hazaárulás vádjával, évekig tartották házi

őrizetben, de végül ítélet csak a Titkár el en született, korrupció miatt. Nyolc
évet kapott, de már az elsőben elvitte egy szívinfarktus.

Hajnalnak nyoma veszett. Egyesek szerint Uruguayba szökött, mások ál ították,

hogy itthon bujkál, egy ízben még a tévéhíradókba is bekerült, hogy Szerbiában
látták szakál asán egy gyerekzsúron, de aztán elhalt ez a pletyka is. Ha élt, ha
halt, nem volt rá szüksége többé az országnak: el is felejtették hamar.

A hadügy- és a belügyminiszter helyet kapott az új kormányban,

de

szerepük

mel ékszerep

maradt.

Mindketten visszavonultak a politikától a ciklus elején, egyikük egészségügyi,

másikuk családi okok miatt. A közéletben soha többé nem jelentek meg, és ha
nagy ritkán interjút kért tőlük valamelyik újság vagy televízió, elhárították azzal,
hogy nem érdekelnek már senkit a régi idők. A pletyka pedig, hogy a kövér
hadügyminiszter memoárjait írja, gyorsan elült, még a halála előtt.

Nemoda börtönbe került, súlyos vádakkal, de az ítélet voltaképp kedvező volt.

Szabadulásának idejéről és körülményeiről nem derült ki semmi, de azt

mindenki tényként kezelte, hogy elhagyta az országot. Úgy hírlett, hogy felesége
után költözött az Egyesült Ál amokba.

A népegészségügyi miniszter elkapta a betegséget, de erős szervezete és a kór

enyhe lefolyása miatt csak néhány napig nyomta az ágyat. A politikába nem tért
vissza, üzletember lett, azt beszélték, kevéssé sikeres.

Marjai főhadnagy nem került elő. Tímár alezredes egy darabig kereste,
érdeklődött utána, de miután – némi csalódására – visszahelyezték
Afganisztánba, nem volt módja kutakodni. Meg nem is tartotta annyira
fontosnak.

Karcsi, az őrmester újra ott lebzselt az előszobájában, lassan megtanulta a

„sándorozást”, de a veszélyes misszióktól továbbra is ódzkodott.

Egymás után négy évet hosszabbított Tímár, akinek nevéhez sem akkor, sem
később nem kötötték sem

„Budapest visszafoglalását”, sem a „várkonyi csatát”. Végül hazajött,

nyugdíjazták, kitüntették, kistafírozták, elfelejtették.

Hogy végül is mit tett ő azon a kora tavaszi éjszakán, nem értette meg soha, csak
annyit látott, hogy az országot végképp elfoglalták a nyálas, liberális buzik, és
hogy neki nincs ebben helye, se testileg, se lelkileg. Élete végéig visszavágyott
Afganisztánba, olyannyira, hogy öregkorára nem is maradt más témája, mint a
„hősi idők”. De a

„Cleaning” akcióról hosszú ideig nem szívesen beszélt, aztán meg már sehogy
se.

A vezérkari főnök, a sikeres akció kitervelője és végrehajtója hamarosan

korrupciós botrányba keveredett, és bár nem ítélték el soha, életét leleplezett
bűnözőként élte le, nagy, nagy csendben.

Réz János belerokkant abba a napba. Egészsége soha nem ál t helyre, viszont
felesége gyorsan gyógyult, és megtette, amiről egész életében ábrándozott:
elhagyta a rettenetes embert. „Ennyi volt, csil agom”, lökte oda búcsúzóul, és
számláján a család minden pénzével kilépett Réz életéből. De olyannyira, hogy
válóperük se volt soha, nem is látta az asszonyt többé. A temetésén láthatta
volna, arra elment az özvegy, de hát, persze, nem látta ott sem.

Kol át hadnagyot kitüntették a bátorságáért, aztán nyugdíjba is küldték mindjárt.

Egyedül halt meg, nem sokkal később az árnyékszéken találtak rá, napokkal
azután, hogy kiadta a lelkét. Bárki hamarabb halt volna meg, ha ennyit iszik,
mondták róla, és ahogy a leggonoszabb pletykákban is, ebben is volt valamennyi
igazság.

Hangyának nyoma veszett. Nem is kereste senki. Még csak nem is érdeklődött
utána senki. Akik látták elmenni a Vezérrel, egy darabig árulózták, aztán
elfelejtették. Él-e, hal-e, nem derült ki sohasem.
Az Antenna4 elnöke nem élte túl a betegséget, igaz, csak hónapokkal később
vitte el a tüdőgyul adás, de addig is sokat szenvedett. A tévében nem látták
többé. Az Alelnököt elmarasztalták a televízió teljesítménye miatt, a
leghamarabb fejezték be az adást, és a legkésőbb kezdték el azokon a bizonyos
napokon. A Péter készítette hangfelvételre nem hivatkoztak, bár hal ották a
főnökök, egészen biztosan. Ezt az is bizonyítja, hogy – bár őt megdicsérték

azért,

amiért

az

Alelnököt

elbocsátották – néhány hét múlva követnie kel ett korábbi főnökét. Később
politikusnak ál t, de nem volt sikeres, felesége elhagyta, aztán egy vál alatnál
kapott ál ást, ahol meg is találta végre a számítását. Anikónak jól ment a sora.

Haját megnövesztette, a híres „Anikó-féle hajdobást” lecserélte a mozdulatra,

melyben tincseit a füle mögé rendezi, hosszasan cikkezett erről a bulvársajtó,
egy-egy elemzés még komolyabb lapokban is megjelent.

Hernádi felesége, Aida nem került elő. Előbb Marci is elkapta a betegséget, majd
mindkét gyerek meggyógyult.

Apjuk új munkahelyen folytatta a praxist, és mindent, amit abbahagyott. Lil a és

Marci ritkán látták, ha látták is, fáradtnak és kedvetlennek mutatkozott. Bántotta
a zaj, kerülte a beszédet. Arra viszont, hogy mit tett a gyerekeiért, nem tért
vissza később. Egyetlenegyszer sem. Csak a rosszkedvű, fásult idegent látták
benne, és bár később változatos, izgalmas életet éltek mindketten, apjukkal
lassan megszakadt a kapcsolat, igazából el is feledkeztek róla. Inkább csak az
örökségért emlékeztek meg egy-egy születésnapról vagy karácsonyról, de
amikor kiderült, hogy nem sok maradt a hajdani vagyonból, elhagyták ezt is.

Kelement nem vették vissza a rendőrséghez, bár gyorsan gyógyult. Beosztását

más kapta, Lajos ismeretlen okok miatt nem felelt meg, később ki is vált a
rendőrség kötelékéből. Ez persze Kelemen ál apotán nem javított semmit. Egy
darabig próbálta elmondani, amit kiderített, vagy kideríteni vélt, a Vass
miniszterelnököt befeketítő
rágalmakat azonban nem szívesen hal gatta senki. Hogyan lehetett

volna

köze

az

eseményeket

kirobbantó

gyilkossághoz, hiszen ő a hős, aki megmentette az országot a polgárháborútól!

Ezzel együtt – és ezt maga a miniszterelnök is elismerte – a „lázadóknak” sok

tekintetben igazuk volt,

„alapvetően

jó

ügyet

képviseltek”,

mondta

több

beszédében is, „elhibázott eszközökkel”.

Ezzel persze nem mindenki értett egyet, de Magyarország új fénykora előtt ál t,

és csak kevesen érezték, hogy a boldogság ígéretét veszélyeztetni kel ene
felesleges vitákkal.

Béke

volt.

Csend.
Jártak

vil amosok.

kereszteződésben lassítottak, az átszaladó utasokra csilingeltek.

Az időjárás kiszámíthatatlanná vált, igaz, de a nagy téli fagyok elmaradoztak, a

kávéházak januárban sem zárták be a kerthelyiségeiket.

Alapvetően nem volt ok panaszra.

Tartalom

Prológus

Február 18 ., csütörtök éj el

Február 19., péntek délig

Február 19., péntek délután, este és éj el Február 20., szombat délelőtt

Február 20., szombat délután, este és éj el Február 21., vasárnap reggel, délelőtt
Február 21., vasárnap délben, délután

Február 21., vasárnap késő délután, este Február 22., hétfő hajnalban, reggel és
délelőtt Február 22., hétfő délután

Február 22., hétfő este, éj el

Február 23., keddre virradó éj el, hajnalban Február 23., kedd délelőtt

EPILÓGUS