Marcellus

Mihály

A TRÓNBITORLÓ

Aeterna Roma

Copyright Marcellus Mihály, 2015

Szerkesztette: Békési József

Borítókép: Szendrei Tibor
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője

a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez
való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve

ISBN 978 963 426 371 5

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
www.goldbook.hu

· info@goldbook.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető György Géza vezérigazgató

„ Mert a gőg félelmetes csaló s legtöbbször éppen akkor csal lépre,

mikor

azt hiszed, hogy a legfigyelemreméltóbb dolgokkal foglalkozol.”

Marcus Aurelius - Elmélkedések

Jelen

Az új császár

Lucius Calpurnius Piso és Publius Salvius Iulianus

consuli esztendejében maius nonaeje előtt négy nappal (Kr. u. 175. május 3.)

Antiochia, Syria


Nyugtalan tömeg fészkelődött a Forum szomszédságában, a helytartói palota

széles lépcsősora előtt. A fehér márvány vakított a napsütésben, ami növelte a
jelenlévők ünnepi hangulatát. E pillanatban jól megfértek a hatalmas téren a
barna bőrű helyiek a világ minden tájáról besorozott római katonákkal, rőt hajú
gallokkal, szőke germán származásúakkal. Legbüszkébben a III. Cyrenaica legio
tagjai feszítettek. A hazai egység, megannyi keleti háború győzedelmes hada, a
nagy Hadúr „magánhadserege" ma méltán érezhette úgy, hogy a sikert égi
jutalom koronázza meg. Még lemezpáncéljukat is alaposan kifényesítették. Talán
így még soha nem ragyogott egyetlen vért sem, hogy ezzel is megtiszteljék a
nagy vezérüket, akit ma különleges dicsőség ér.

A nép órák óta várakozott, egyre erőteljesebbé vált a nyugtalanság. Hangos

kiáltások sürgették meg az eseményeket, de valójában senki sem tudta pontosan,
mi fog történni. Csak azt hallották, hogy Caius Avidius Cassius, a Kelet
Oroszlánja, az újjászületett Marius, a legfőbb katonai parancsnok ma uralkodóvá
magasztosul. Az elmúlt hetek szóbeszéde, hogy az előző nagyságos császár,
Marcus Aurelius Antoninus az égbe ragadtatott és istenné vált, nem okozott
általános gyászt, bár mindenki tisztelettel adózott a nevének. Ám mostanra a
többség már a trón várományosát, az új uralkodót várta nagy érdeklődéssel.

A tér egyik felében dalra fakadtak az emberek. Keleties hanglejtésű énekek

csendültek, amit a gyönge szél nem kaphatott szárnyára, így nem vált általánossá
a dalolás. Másutt tülekedés, veszekedés támadt, talán az előnyös helyekért vagy
az elemózsia miatt, amit a Hadúr hadsegédei osztogattak a jelenlévőknek. A
mindenért elégedetlenkedő szírek csaknem összeverekedtek, ám gyorsan
közbeavatkoztak a III. legio katonái, hogy legalább ezen a jeles napon ne
történjen rendbontás.

Varrestes, a primus pilus, a legfőbb centurio fellépdelt a helytartóság

lépcsőjén, hogy jobban lássa az egybegyűlteket. A görög tiszt elégedetten nézett
körbe: ezrek hömpölyögtek a téren, várva a nagy beiktatást, az ünneplést.
Türelmetlen tömegek kellenek, akiket végül kielégíthetnek a ceremóniával.
Adódott ugyan némi ellenérzése, amolyan megmagyarázhatatlan belső
nyugtalanság, de most elnyomta a félelmeit. Holnap úgyis jelentkezik a kétely és
a feszültség, de ma legyen ünnep, a lehetőségek nagy napja.
 Őt is magával ragadta a sokaság lelkesedése. E pillanatban hitt és remélt,
hogy jó irányba halad a Vezér útja. Hiszen oly látványos sikerek segítették erre a
magas pulpitusra. Minden bizonnyal az istenek akarják, hogy a szír Avidius
Serenusok és a latin Cassiusok egyesüléséből származó nagy utód örökölje a
birodalmat. Neki, mint mélyen vallásos embernek ugyan voltak fenntartásai.
Féltette barátját a rá nehezedő feladatoktól, de leginkább attól, lelke miként
formálódik át e végzetes tehertől, s ezért nem szűnt meg imádkozni Cassiusért.
Ám ma, itt és most úgy gondolta, ha az istenek ennyire támogatják őt, akkor neki
nem kell aggodalmaskodnia. Hiszen a barátja bizonyított is az esztendők során.
Ha harcedzett ember kell a trónra, vajon ki lehet nálánál jobb választás? Ezernyi
csatát nyert meg Rómának. Ugyan kegyetlen szigorral tartotta össze a seregeit,
de olyan katonaságot tudhat a magáénak, amely semmitől sem retten meg és
minden ellenséget megfutamít. Emellett bírja a keleti emberek teljes bizalmát,
ezzel együtt oly személyiségek támogatását, akik elengedhetetlenek lesznek a
hatalma megszilárdításához. Ilyen Lucius Volusius Maecianus, Aegyptus egykori
kormányzója, aki a lépcsősor tetején ácsorogva maga is a várakozó tömeget
figyelte. Varrestes feléje intett üdvözlésül, amit az idős, szálfaegyenes férfi
könnyed eleganciával viszonzott. Maecianus is ama erős kötél, ami biztosíthatja
Avidius Cassius terveinek sikerét, hiszen egykor kivételes hatalma volt Aegyptus
felett, amelyből jócskán maradt még, s emellett soha nem csalhatja meg őt. Erős
kötelék az együttes gyász Maecianus leánya elvesztése iránt, aki Cassius
felesége volt. A seb még túl friss, nem hegedt be sem az apa, sem a férj szívében.
Varrestes bizonyos volt abban, hogy a Nílus földjének egykori kormányzója
lenne az utolsó, aki elfordulna a Hadúrtól.

A tér végébe újabb tisztelgő csoportok érkeztek, akik látni akarták az

uralkodójuk diadalát, így már csak a szomszédos Forumon akadt szabad hely, ám
onnan az emberek nem láthattak rá zavartalanul a helytartói palota porticusára.
Így aki kiszorult oda, szobrokra, emelvényekre, sőt háztetőkre mászott fel, hogy
minél jobb rálátást biztosítson magának. Távoli zsivaj csapott fel hirtelen, s
amint Varrestes odakapta fejét, még éppen láthatta, amint az egyik kíváncsiskodó
lezuhan Fortuna szentélyének tetőszegélyéről. Varrestes kuncogni kezdett
magában. A szerencse istennője ma nem hozott szerencsét valakinek...

Még egyszer végignézett az egyre nyugtalanabb tömegen. Az érzelmek

felkorbácsolódtak, a lelkesedés türelmetlen vágyakozásba csapott át, hogy
láthassák végre leendő uralkodójukat. Itt az idő. Az első centurio megfordult,
méltósággal fellépdelt a lépcsősor tetejére, majd belépett a helytartóság oszlopos
porticusába.


Elutasította az aranyberakásos díszvértet és a bíborköpenyt. Aescolios,

Syria frissen kinevezett kormányzója hiába erősködött, hogy fontos a fényűzés
látszata a dicsőség e napján. Hiába mondogatta, hogy e nép számára ragyogás
kell, arany csillogása, drágakövek szivárványszíne, mert csak ebből értik a
hatalmasság erejét.

- Katona vagyok - dörrent Cassius hangja a hozzá hasonlóan barnás bőrű

kormányzó és a mögötte tüsténkedő tisztjei felé. - Caius Avidius Cassius vagyok.
A hadvezér. A legfőbb hadvezér Keleten. Most pedig császár leszek. Amióta az
eszemet tudom, fegyver volt a kezemben, s mellemen egyszerű vért. Hogyan is
tagadhatnám meg magamat? Hogyan is utasíthatnám el most, a legdicsőbb
napomon épp azokat a holmikat, amik idáig segítettek?

Maecianus és Varrestes, a legfőbb bizalmasai közeledtek a terem bejárata

felől. Apósa még oda sem ért mellé, amikor méltósággal felszegett fejjel
beleszólt a vitába.

Igaza van Aescoliosnak, Caius! Az uralomhoz nemcsak eredmények

kellenek, hanem külsőségek is. Ha nagy uralkodó kívánsz lenni, aki megnyeri a
népet, akkor cselekedj az ő tanácsa szerint!

Cassius nem figyelt rá, mintha nem is hallotta volna az intő szavakat.
Inkább Varresteshez fordult.

Beszélj, parancsnok!

Varrestes szeme gúnyosan csillogott a titulus hallatán. Cassius

szándékosan nevezte parancsnoknak, hogy ezzel is jutalmazza hű, talán
leghűségesebb emberét, bár tudta, ez rá nemigen hat.

Caius, elérkezett az idő. A tömeg a tiéd, megpuhult, mint a főtt hús! Azt
teszel velük, amit akarsz. Itt vannak már a barátaink, eljöttek a küldöttségek
Armeniából, Pamphyliából és a többi támogató tartományokból is.
 A hír hallatán Cassius elégedetten elmosolyodott, majd a többiek felé
fordult.

- Látjátok? Mindenki az enyém. Kezemben a Kelet. Kezemben lesz az

egész birodalom. Sőt az egész világ. Ezért hát... nincs szükség a külsőségekre,
Lucius. Semmiféle trükkre, amit Aescolios erőket. Díszek és sallangok nélkül
leszek császár, az erőm segítségével. Mert csak az erő számít! Ezt ne feledjétek!
Most pedig... — A terem másik vége felé mutatott, ahol néhány süveges alak
várakozott csendben - ...menjenek a papok! Én pedig időben érkezem, ha
elvégeztétek az áldozást. És te, Purgo, készen állsz?

Quintus Immotius Purgo, Syria tartomány katonai legatusa lelkesen intett a

fejével. Öröm sugárzott róla, hogy maga adhatja át az uralkodói diadémot a
vezérének.

Tudod, Caius - mondta ünnepélyesen elmosolyodva -, nagyon kedveltem a

régi uralkodót, szánom is a halálát. A szívembe hasított a hír, amikor magad s
katonáid bejelentettétek, hogy nincs többé. Az égiek fogadják be Marcus
Aureliust, azt kívánom. De úgy hiszem, te leszel a trónon az, aki igazi, hatalmas
Rómát épít. Benned megvan a nagyság, az erő és az...

Purgo! Elég! — dörrent rá katonatársára Cassius. Akaratlanul is kesernyés

epeíz gyűlt a szájába, amit ma, ezen a jeles napon nem akart érezni. - Hagyd az
előző uralkodót a férgeknek és az enyészetnek. Egy dolgod van: a jövőbe nézni!

Purgo, aki hatalmát a Hadúrnak köszönhette, ezért hűen szolgálta, most is

azonnal engedelmeskedett a parancsnak.

Igazad van! Egy dolgot látok csak, téged, az Imperatort, akit magam fogok
uralkodóvá avatni. Igazán nagy megtiszteltetés. Köszönöm az isteneknek!

- Helyes - bólintott feszülten Cassius, majd intett Purgónak, hogy vegye

magához a jelvényeket, és induljon kifelé, a palota bejáratához. Ketten maradtak,
Varrestes meg ő.

Nagy nap, de félelmetes nap is. - A görög nyugtalan arccal faggatta. - Mit
gondolsz, a gazdátlanná vált pannoniai legiók is mellénk állnak, Caius?

Cassius ízlelgette a szót. Gazdátlan...

 - A pannoniaiak ostobák... Nincs önállóságuk. Megvezethetők. Mindig is
azok voltak. Úgy hiszem, ha elég hangosan kiáltok, meghallanak, hisznek és
gondolkodás nélkül engedelmeskednek nekem. Ahogyan a nyugati legiók
Galliában meg Hispaniában. S ha ezek is mögém sorakoztak, akkor már csak a
római senatus lehet az ellenségem. De ők nem jelenthetnek nehézséget, hiszen
magam is közéjük tartozom.

- Bízom benne, hogy egyszerű lesz felülnöd a trónra.

- Római consul voltam, óriási vagyon felett rendelkezem, s e pillanatban

hét legio áll a szolgálatomban. Mi kell még az uralomhoz, a legfőbb
hatalomhoz? Mások is így lettek imperatorrá. Minden a kezemben van, hogy én
is győzedelmes legyek, barátom.

Győzedelmes... - vigyorodott el Varrestes. Napégette arcából előbukkanó

fehér fogai szinte vakítottak. - Mint egy oroszlán. - Ezzel Cassius régi, kopottas
mellvértjére bökött, amelyen két, szépen kovácsolt, nagy sörényű oroszlán
feszített egymással szemben, üvöltésre tátott pofával. Egykor ő ajándékozta neki.

- Győzedelmes és könyörtelen. A cél érdekében - morogta Cassius, majd

büszkén végighúzta tenyerét a régi jó vértjén. Dehogy válik meg éppen ettől a
beiktatás pillanatában! Hiszen a jelvénye ez, a talizmánja, a hatalmának legfőbb
szimbóluma.

Megyek... Felség. Nemsokára elérkezik a te pillanatod. Várunk odakinn. -

Varrestes az öklét a lemezvértjéhez csapta, azzal távozott.

- Rendben, barátom... Jövök... Hamarosan... - válaszolt Cassius, inkább

csak magának.

Újra keserűnek érezte a torkát.

Egyes-egyedül állt magányosan a hatalom tornácán, szemben önmagával,

gondolataival, lelkével.

Felség...

...elérkezik a te pillanatod..

Varrestes jól beszélt. A pillanat bizony elérkezett.

 Még ha közel sem érzi olyan magasztosnak legbelül, mint ahogy hiszik.
Hazugság pillanata az egész.

Egy szemvillanásnyi időre megszédült a belső vádtól. Összezavarodott

körülötte minden.

Hatalmat kell szereznie! Bármi áron! Ha ez a lehetősége, akkor így. Mert a

gyöngék véletlenül szerzett győzelme soha nem lehet akkora diadal, mintha
vérengző oroszlánok járnák a vidéket, akiktől minden test és lélek retteg. Ide
pedig oroszlánok kellenek, hogy félelmet keltsenek a világ népeiben. Ha Róma
újra a mindenség uralkodója akar lenni, oroszlánokra van szüksége.

Meg kellett tennie!

Eljött az ő ideje!

Egy hang, ami időről időre kísértette immár több mint harminc esztendeje,
most ismét megszólalt a fejében, ezúttal jóval cinikusabban, mint szokott:

„Nincs kétségem, hogy Róma egyik legjobb harcosaként tisztelünk majd.”

Emlékképek rohanták meg, hiába tiltakozott ellenük ezen az ünnepélyes

órán.

Vajon az vagyok? - kérdezte magától. - Ezek után is Róma egyik legjobb

harcosa maradok?

Az elméje gunyoros játékra késztette. Most, amikor a beiktatási

ceremóniára kellene figyelnie, gondolatai hirtelen a réges-régi múltba röpítették,
hogy megkeressék e mondat gazdáját. Évtizedeket szállt vissza, egyenest
Rómába, ahol minden kezdődött. Ahol fiatalon volt egy barátja, akit Catiliusnak
hívtak.

És ott volt még egy lány is...

Első visszaemlékezés

 Becsvágy és kudarc

Harmincegy évvel korábban (Kr. u. 144.)

Róma

1.

A palaestra (Tornacsarnok, gyakorlóaréna, egyfajta ókori edzőterem, ahová a római ifjaknak kötelező
volt eljárniuk testük erősítése végett, bár sokkal megengedőbben, mint az egykori Görög Birodalom
fiatalságának.) homokján néha vérnyomok is látszottak, de ez valójában senkit nem
taszított a gyakorlatozók közül. Akik ide jártak, a „Görögnek” nevezett
tornacsarnokba, hogy római szokás szerint naponta eddzék testüket,
méltányosnak is véltek némi vérhullajtást. A lelkes ifjak néha szándékosan
okoztak sebeket. Maguk futottak bele a tompított kardokba vagy gerelyekbe,
hogy utána dicső sérülésekkel büszkélkedhessenek, elsősorban a lányok előtt.
Ennek egyedül a palaestra tulajdonosa, Theonides nem örült, mert könnyen
perbe foghatták, mivel nem szavatolta a nagynevű patríciusok fiainak
biztonságát. Előfordultak már ilyen ügyei, ám ha éppen az egyik senator meg is
vádolta, mindig akadtak olyanok a vagyonosok közül, akik mellé álltak, hogy
megvédjék. A harc kiegyenlítettnek látszott a bíróság előtt éppen úgy, ahogyan
Theonides tornacsarnokában.

Az öreg görög, aki felszabadított rabszolgaként, egykori gladiátorként

maga is az izmok és fegyverek bűvöletében élt, mára járóbottal, megroggyant
lábakkal vánszorogva jelent meg a csarnokban. Régebben még együtt edzett az
ifjúsággal, néha megfricskázta őket azzal, hogy a gyakorlatokat tökéletesebben
végezte, s a fegyvert bámulatosabban forgatta, mint a feleannyi idős
szenátorgyerekek. Mára azonban győzött felette a köszvény és a régi sérülések
okozta gyengeség. Naponta ott tartózkodott a palaestrán, de csupán a
legelőkelőbbekkel foglalatoskodott, főként azokkal, akiktől segítséget és
védelmet remélt, ha újabb perek szabadulnának a nyakába.

Ha az izmai már nem is működtek megfelelően, azért maradt még szeme a

jó harcosokhoz. Mostanában persze csak legyintett. Elkényeztetett, puhány
nemes ifjak keresték fel többnyire, akik a kötelező testmozgást lerövidítve,
inkább a tornacsarnok medencéjében ázva töltötték az időt. Vagy a már említett
módon, álságos viadalokon igyekeztek dicső sebeket ejtetni magukon, hogy
henyélve mutogassák, miközben frissítőket és gyümölcsöket rendeltek a
rabszolgáktól.

Bezzeg az ő idejében!

Mit tudhatnak ezek az élet-halál harcról, a valódi, végzetes szúrásoktól és

vágásokról? Mit tudhatnak a kiszolgáltatottságról? Theonides még most, jócskán
megvagyonosodva sem felejtette el, mit jelentett fiatalon a számkivetettség,
amelyből csak egy lehetősége volt kitörni: ha minél többet és minél
látványosabban gyilkol. Pedig nem rendelkezett harcos görög felmenőkkel, s
ifjan egészen mást képzelt jövőjének. Kereskedőnek állva atyja üzletét segítette
volna sikerre. Ám mégis az aréna lett az osztályrésze, miután gondviselője
mélyen titkolt, kétes üzelmei kiderültek. Családját bebörtönözték, őt pedig
rabszolgának adták. Kényszermunkát végzett, amíg fel nem figyelt rá valaki, aki
megcsodálta izmait, ruganyosságát. Theonides akkoriban meggyűlölt mindent és
mindenkit, ezért közönyösen fogadta a változásokat. Halál a bányában vagy
halál az arénában: olyan mindegy tán. Ám társai a ludusban (Gladiátoriskola, amelyet a
lanista, vagyis a gladiatorait versenyeztető tulajdonos azért tart fenn, hogy a küzdői minél
eredményesebbek legyenek a megmérettetések során.) megértették vele, hogy a bányával
szemben itt, a porondon igenis van előbbre jutás, ha kielégíti a nézők vágyait.
Felfogta végül, hogy ha jó harcossá válik, egyszer eljöhet a szabadság és a
tisztelet időszaka. El is jött. Ma a leghíresebb tornacsarnokot tartja fenn
Rómában, vendégei között alig akad lovag ifjonc, elsősorban a legbefolyásosabb
ősi családok leszármazottai látogatják, s ha gladiátorszemmel béna is a kezük,
merev is a lábuk, aranyaik további jó előmenetelt biztosítanak Theonides
csarnokának.

Ilyen volt a kedvence is. Ha megérkezni látta, nagyon vigyázott még az

arcvonására is, nehogy kiüljön rá a csalódottság. Ugyanis a mindig szomorkás
kinézetű fiatalember gyomorbajosokra jellemző, vékony alkatával, ha igyekezett
is helytállni a birkózásban, az ökölvívásban vagy a fegyverek forgatásában,
bizony soha nem járt az élen. Ez mindkettejüket zavarta: az ifjút elsősorban, de
legalább annyira magát Theonidest is. Mindig is tapasztalta szorgalmas
igyekezetét, de a tehetség dolgában hiányok mutatkoztak. Már akkor beteges
alkatnak látta, amikor először meglátogatta a palaestrát még az átlagnál is
vékonyabb karokkal, erőtlenebb combokkal. Ennek ellenére lelkesen végezte az
edzéseket, s hitt abban, hogy olyanná válhat, mint némelyik erősebb fiú.
Theonides titkon - hiszen sértés lenne kimutatnia - megsajnálta őt. Egy idő után
küldetésének érezte, hogy segítse az erősödését. Ezt az izmai meggyúrásával
kezdte talán egy esztendeje, s noha mostanában már bottal kényszerült járni,
nem adta fel ezen küldetését.

A gazdag ifjú mindig korán jött. Számtalanszor elmondta a fiatalembernek,

ha erős testet akar, adja meg neki a pihenés lehetőségét is. Ugyanis minden
büszke férfiúi nagyzolás ellenére az izomzatnak is szüksége van nyugvásra.
Ekkor gyarapodik az erő. Ehhez még a szellem hasonló nyugalma is szükséges,
így lesz biztos a siker. Ám hiába magyarázta ezt, védence mindig közvetlenül
napfelkelte után érkezett, az elsők között lépett a tornacsarnok kövére, hogy
folytassa csekély izmainak sanyargatását.

Most is ő volt a harmadik korán kelő, aki bebocsátást kapott a porticus

oszlopai között. A szolgák bevezették, levetkőztették subligarra, s elvitték
tunikáját meg a díszes köpenyét. Theonides olajozott kézzel várta a
gyúróteremben. Mára már rajta kívül senki mást nem vállalt, csak őt, noha régen
saját kezével lazította megannyi patricius izmait.

- Hogy aludtál, domine? - kérdezte az ifjútól, miközben mélyen meghajolt.

Az érkező komoly tekintettel s elmaradhatatlan főhajtással köszöntötte. Róma
egyik legjobb házából származott, ennek ellenére egyedül csak ő üdvözölte ilyen
tisztelettel az itt megfordult, nyegle ifjak közül.

- A gondolatok, főként a feladatok néha elzavarják Morpheust. Hasra dőlt

a kemény gyúróágyon, majd megvárta, amíg a két szemrevaló, áttetsző ruhát
viselő görög leány végigkeni bőrét az illatos olajjal. Csak utána folytatta. - Pedig
gondoltam a tanácsodra, Theonides. Az istenek látják, megpróbáltam.

- De nem sikerült, domine - állapította meg halkan a görög, közben

örömmel vette tanítványa szája szegletében azt a tétova mosolyt. - Nem
tökéletesen...

- Így igaz. S ha valami nem megy, nem fecsérlek rá felesleges időt,

barátom. Hiszen az idő hatalmas érték, még a pénznél is nagyobb. Kezdjük!

Theonides nekigyürkőzött a munkának, s alaposan megdolgozta az ifjú

hátizmait, vállgömbjét, karjait, combját. Közben arra gondolt, nagyszerű lehet,
ha valakinek nem az aranytallérok jelentik a valódi kincset, hanem Cronos
ajándéka. Persze miért is vágyódna a gazdagság iránt egy olyan valaki, aki
mindennek bővében van? Bezzeg ő, aki Róma egyik legismertebb
edzőporondjának tulajdonosa, bizony nem sokat gondolkodna azon, vajon időt
szeretne-e magának vagy kincsektől nehéz ládát a hálószobába, az ágya mellé.

Amint gondolataiból visszatért a feladatához, örömmel tapasztalta, hogy az

utóbbi időben mind az ő keze munkájának, mind az ifjú kitartó igyekezetének
köszönhetően érzékelhető izomréteg vastagodott a testre. Van remény.

Talán egy jó edzőtárs, egy igazi ellenfél kellene neki, morfondírozott a

görög. Egy olyan valaki, aki nem hátrál vissza ellenfele rangjától, s bátran
készteti küzdelemre. Hiszen mindegyik patricius óvakodik attól, hogy akár csak
megkarcolja őt. Talán éppen ez a baja. Óvják, mint a törékeny tojást.

Eszébe jutott valaki. Fiatalabb, mégis erős és szilaj. Nem ijed meg
akármitől, imádja a küzdelmet. Theonides biztosra vette, szemei nem csalták
meg vele kapcsolatban: ha felnő, kiváló katonája lesz a birodalomnak.

Hogy is hívják... na!

Avidius... Avidius Cassius. Igen. Az hírlik róla, hogy a nagy Cassiusok

leszármazottja, sőt még Heródes királyé is. Ez utóbbit jobban hitte, mert a fiú
keletinek látszott barna arcával, sötét, göndör hajával, tüzes tekintetével. Gyors,
ügyes kis fickó. Talán kihívást jelenthet védencének, s ezáltal kedvező hatást is
gyakorolhat a fejlődésére, ha sikerül edzőpárossá szervezni őket.

Végiggondolta, de úgy döntött, még elmélkedik rajta.

A gyúrás után a gazdag ifjú atletizált egy keveset. Futott a palaestra körül
kijelölt gyepsávon, majd tornagyakorlatokat végzett. Lassú volt, mint mindig,
mint akinek bizonyos mozgásfajták fájdalmat okoznak, noha az egy évvel
ezelőtti teljesítményét nem is lehetett összehasonlítani az ideivel. De még most
is volt mit tanulnia.

Theonides e pillanatban döntötte el, hogy összehozza az új fiút vele, lesz,

ami lesz.

2.

Mindig vitatkozott.

Atyja szigorú parancsba adta, hogy naponta gyakoroljon a palaestrán. Erősítse

magát, mint a rómaiak, hogy ne különbözzön tőlük. Ám Avidius Cassius, aki
éppen csak betöltötte a tizenhetedik évét, megkérdőjelezte az állítás helyességét.
Felnőttes nyakassággal dacolt minden utasítással szemben. Atyja hiába próbálta
büntetésekkel megtorolni ellenkezéseit, ő emelt fővel szállt vitába vele, akár egy
öntudatos patricius. Több alkalommal is hangoztatta, hogy nem kívánja a
senatorok korcs ivadékait utánozni, hiszen ő több náluk. Az ő ereiben királyok
vére csörgedezik, nem áll szándékában hát lealacsonyodni azokhoz, akiket csak
a vagyonuk tesz előkelővé.

Végül belátta, hogy a test edzése felszabadító dolog. Izmai gyorsan

erősödtek, ahogy rendszeresebben látogatta a Görög Csarnokot, s még az
edzőtársai is dicsérték eredményeit. Ahogy sikerei kapcsán egyre népszerűbb
lett, megértette, hogy mit akart az atyja, és egy napon elé járult, hogy bocsánatát
kérje. Az idősebb Avidius örömét fejezte ki fia belátása miatt. E győzelem után
azt az útravalót adta neki: „Caius, több vagy, minta környezetedben élők, hiszen
oly királyi felmenőkkel dicsekedhetsz, amit mások még álmodni sem mernek
maguknak. Azonban itt rómainak kell lenned. Sőt rómaibbnak a rómainál, hogy
érvényesülj, fiam. Ahogyan én is teszem. Nekünk többet kell bizonyítanunk,
jobban kell harcolnunk, hogy révbe jussunk.”

Amint a fiús hév csitult a lelkében, felfogta, hogy atyja, az egykori katonai
parancsnok milyen erőfeszítéssel küzdötte fel magát arra a méltóságra, amelyért
még Pius császár is elismerően szól róla. De titkon megfogadta azt is, az ő
előmenetele gyorsabb lesz és kevésbé alárendelt. Megesküdött magának, nem
lesz alázatoskodó és szent életű csak azért, hogy ezek befogadják a köreibe.

Valami megváltozott. E fogadalom után már nem egy magának való fiú
lépett be az ajtókon. Magabiztosabban érkezett mindenhová, így az emberek
hamarosan másként néztek rá. Ez történt a Görög Csarnokba tett legközelebbi
látogatása alkalmával is.

Szokásos lendülettel kezdte gyakorlatait azon a reggelen. Erőnek sosem

volt hiányában, bármikor túlszárnyalta a korabelieket, még a nála idősebbeket is
súlyemelésben, futásban vagy úszásban. Lándzsája minden alkalommal célba
talált, kardjának hegye soha nem bukott ernyedten a föld felé. Kemény kézzel
tartotta a markolatot, ami úgy simult a kezébe, mintha az istenek is vívónak
teremtették volna. Már tizenhét évesen kész harcos volt. Úgy érezte, bármelyik
legióban megállná a helyét. Olyan előnnyel rendelkezett, ami a többieknek még
aligha adatott meg: jól bánt a lovakkal - ez nemigen volt mindennapos dolog
Rómában -, és ügyes lovasnak mondhatta magát. Atyja vére ez, a régi kemény
katona öröksége, amit magában hordoz. Egyre büszkébb volt rá.

Csak akkor hagyta abba teste erőltetését, amikor a „nyamvadt görög”,

ahogy magában nevezte Theonidest, mellébicegett.

- Jó. - Az öreg a fülébe lihegte e szót. Cassius már egy ideje észrevette
magán, hogy idegesíti, ha valaki túl közel jön hozzá. A görög ilyen volt; minden
tanítványát megérintette, némelyiket megölelte vagy biztatóan vállba paskolta,
de mindenkihez hozzáért valamilyen formában. Cassius gyűlölte ezt;
minduntalan hátralépett, ha Theonides közeledett felé. Ezúttal is kitért a marok
elől, ami a vállát vette célba.

Jó vagy, fiam, egyre jobb. Az apád büszke lehet rád.

Az is. Ő se forgatja ám rosszul a kardot.

- Ó, persze! Hallottam az idősebb Avidius sikeres katonai szolgálatáról.

Mindenki csak jót mondott róla. Most is, amikor a császári hivatalban
tevékenykedik. De hagyjuk atyádat, fiú. Nekem te kellesz. A harciasságod. A
győzelembe vetett hited. A szilárd lelked.

- Mit tervezel, Theonides mester? - Cassius szembefordult az öreggel.

 Semmit. Semmi különöset. - Az öreg színpadiasan az ajkát biggyesztette.
- Csak tudni szeretném, ki mernél-e állni egy nálad jóval idősebbel?

Teleszívta a tüdejét. Végre! Talán most megmutathatja valódi tudását.

Eljött az ő ideje!

Szívesen. Ki az ellenfél?

Theonides hátramutatott egy magányosan gyakorló fiatalember felé.

Magasabb volt, mint ő, de véznább, fejletlenebb. Világosbarna, göndör fürtjei
remegtek, miközben kardjával támadta a bábokat, hogy gyakorolja a megfelelő
döfést. Kicsit lassú, gondolta Cassius, miközben elmosolyodott.

- Legyen akaratod szerint, mester.

- Ismered őt?

- Nem. Ismernem kellene?

- Nem. Egyáltalán nem érdekes, hogy ki az ellenfél. Bizonyára atyád is ezt

mondja mindig. Csak a győzelem fontos, bárki emeli rád a kardját. Várj itt! - Az
elégedett görög odabicegett a szóban forgó alakhoz. Valamit pusmogtak, közben
az illető ránézett és illendően meghajolt felé. Cassius nem tudta mire vélni ezt az
eleganciával teljes mozdulatot, ezért ő is hasonlóképpen válaszolt, majd
elfordult, mert úgy vélte, felesleges egymásra bámulniuk. Ha akar valamit, úgyis
odamegy hozzá.

Ez hamarosan meg is történt.

- Salve („Légy egészségben” - általános római üdvözlés.) - köszöntötte a fiatalember.

Cassius méltányolta, hogy a szükségesnél nem jött közelebb hozzá, csupán
Theonides ölelte meg kettejüket. - A nevem Catilius Severus - folytatta cinikus
mosollyal, mintha felismerést várna.

- Caius Avidius Cassius - biccentett ő is. Örömmel tapasztalta, hogy a

Catilius nevű nem nyújtott kezet. A mosolygása okát ugyan nem érette, de nem
is nagyon törődött vele. -Theonides mester azt mondja, nem kell ismernem az
ellenséget, csak le kell győznöm. Megfogadom a tanácsát.

- Jól teszed, fiú. Értelem és hűség lakozik ennek az embernek a szívében,

bölcs dolog megszívlelni a szavait.

- Köszönöm kioktatásodat, de nem vagyok fiú. - Cassius hidegen bámult

idősebb társára. - Férfi vagyok, már jó ideje van felnőtt-tógám. Bármikor harcba
szállhatok Rómáért, mert nem vagyok már gyermek. Így aztán veled is
harcolhatok.

- Ó! - mosolyodott el megint Catilius, Meghajolt előtte, ám felfedezhető

volt mozdulataiban valamiféle játékosság, ami nem tetszett Cassiusnak.

- Gúnyolódsz velem? - kérdezte éllel.

- Ugyan, dehogy! Miért is tenném? Nincs okom senkivel gúnyolódni, akit

csak most ismertem meg, s valójában azt sem tudom, kicsoda. Bár azt látom,
hogy bősz vagy és elszánt. No, meg harcias! Honnan ez a kérlelhetetlen
szilajság?

- Miért kérdezgetsz? Inkább gyakoroljunk. Ha szópárbajra kellek, talán

válassz mást! - Cassius végignézett rajtuk, s nem rejtette el nemtetszését.

Jó házból való ifjút véltem felfedezni az imént. De lehet, hogy tévedtem.

Lehet, hogy megcsalt a szemem - válaszolt Catilius helyett a görög, majd
belekarolt a fiatalemberbe, hogy visszakísérje a gyúrópadokhoz.

Cassius idegesen bámult utánuk, noha örült, hogy magára hagyják. De a

kíváncsiság mégsem hagyta nyugton.

- Várj... - szólt utánuk. - Azt mondtad, harcost keresel... Ha így van, akkor
még mindig akad itt egy.

Harcos? Tudod, milyen az? A jó harcos mindig kész a küzdelemre, fiam.

Nem sérti meg és nem meneszti az ellenfelet.

Cassius dühében odacsapta a gyakorló fakard hegyét a földhöz. Le is

hasadt egy szilánk a fegyverről.

- A harcos elsősorban arról ismerszik meg, hogy uralkodik az indulatain,

fiam - fordult vissza hozzá Theonides, s vele Catilius is.

Nem vagyok a fiad, uram, de a kardom bebizonyíthatja, hogy harcos

vagyok.

- Biztosan? Hiszen kicsorbult, lehasadt. Ilyen harcost könnyű megverni,

igaz, Catilius?

Az idősebb fiú elmosolyodott, közben kivillantak szép, gyöngysorra

emlékeztető, fehér fogai. Bizonyára esténként zsályalevelekkel dörzsöli őket a
tükör előtt. Micsoda puhány, nyögte magában Cassius. Még egy tőrrel is
legyőzné! Az első, amit tenne vele, hogy sarat tömne a szájába, hogy a fogai
feketék legyenek. Piszkosak, szuvasak, mint a köznépé. Ellenszenvet érzett ez
iránt a Catilius iránt, de nem tudta megmondani, miért. Talán a fölénye és a
könnyedsége miatt, ami elárulta, hogy az élet napos oldalán született, ahol soha
nem kellett semmilyen nehézséggel szembenéznie. Ugyan ő sem tudhatja magát
szegénynek, sőt... De naponta eszébe jutott, milyen áron jutott el odáig a
családja, hogy ő is a római gazdagok testedzésein vehessen részt.

- Nem tudom, mi olyan vicces, uraim - vetette oda nekik. - De úgy

gondolom, egy hasadt végű rudius is lehet veszélyes fegyver. Persze ahhoz olyan
fegyverforgató kéz kell.

- A tied ilyen? - kérdezte Catilius.

- Meglehet, uram. Talán ki kellene próbálnod, hogy tudd. Csak szólnod

kell.

- Szólok hát... - biccentett Catilius. Máris előhúzta a fakardját, s felemelt

egy pajzsot a földről. Cassius követte a példáját. A görög biztatóan vállon verte
mindkét neveltjét, majd hátraugrott, hogy ne akadályozza az ifjakat a
versengésben.

Cassius szabad utat engedett a haragjának, ahogy szokta. Olyan sebesen

rontott az idősebbre, hogy Catilius hirtelenjében védekezni is alig tudott a
fapenge ütése, szúrása ellen. Lassú volt, kétségtelenül, de nem annyira, mint
ahogy elsőre gondolta. Cassius azt vette észre, hogy élvezi, ahogy a megfontolt,
idősebb fiú észhez tér, hárít a pajzsával és harcolni próbál. Mozgása valamelyest
felgyorsult, mintha tehetsége lenne hozzá, hogy felvegye a küzdelem ritmusát.
Ám őt nem érhette utol.

Szép! - lelkendezett a görög a palaestra homokján kívülről. Néha tapsolt is

örömében, amikor egy-egy látványos támadást vagy védekezést látott. Cassius
pedig egyre inkább meg akarta nyerni magának e két ember elismerését.

Végül sikerült térdre kényszerítenie az idősebbet. Egy ügyes összecsapást

követően Cassius csavart egyet a pengéjén, amitől kifordult Catilius kezéből a
fakard, és az ifjú térdre rogyott a homokban. Cassius föléje állt, kihúzta magát,
és ellenfele nyakának szegezte a fegyverét. Fekete hajcsigáiból bőven csurgott az
izzadság, ahogyan a legyőzött fél világosbarna fürtjeiből is. Nehéz verítékszag
feszült közéjük.

Nagyszerű volt, fiatal urak! Nagyszerű küzdelem! - Az öreg megint

tapsolni kezdett, ám valami fondorlatosság még most is ott rejtőzött a hangjában,
amit Cassius nem tudott megfejteni. De nem is törődött vele. Hisz legyőzött egy
nálánál idősebb nemest, most csak ez számít. Ráadásul közönsége is akadt: a
csarnok korán kelő ifjai mind abbahagyták a maguk gyakorlatait, hogy az ő
harcukat figyeljék. Némelyik még közelebb is jött, hogy jobban láthassa a
kardforgatást. Cassius diadalmasan fintorgott feléjük.

- Szívesen látnálak küzdeni benneteket máskor is - mondta a görög. - Jók

vagytok együtt.

- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza Cassius. Hangja csípősre sikerült,

hiszen úgy vélte, ma itt ő az egyetlen igazi harcos.

- Jók vagytok mind a ketten, és ezzel segíthetitek egymást a to-

vábbfejlődésben. Te, Avidius Cassius uram, erőből harcolsz, lendülettel,
győzelemre törve. Ez példás jellemre, igazi hérosz erejére utal. Ám az ellenfeled
megtaníthat arra, hogy gondolkodj is az összecsapás közben. Taktikázz. Ebben
volt jobb Catilius uram. Így a harcotok kiegyenlítettnek hatott. De ha folytatni
kívánjátok, nincs akadálya. Ha valahol, hát itt van méltó helye a küzdelemnek.

A görög behízelgő fintora arra serkentette, hogy újra megmutassa erejét.

Intett Catiliusnak, hogy emelje fel a homokból a fakardot. Az idősebb fiú
örömmel vette az újabb küzdelmet. Összecsapásuk természetesen megint
Cassius lehengerlő győzelmével végződött, de kezdett titkon egyetérteni a
göröggel. Catilius valóban megfontoltabb. Nem mozdul feleslegesen, csak
annyit, amennyire szüksége van a védekezéshez vagy a csekély támadásaihoz. A
gyengébb test bölcsessége ez, hogy ne fulladjon ki idő előtt. Valószínűleg ezért
bír olyan sokáig ellenállni neki. Ezt talán érdemes megtanulnia tőle. Még
hasznát veheti.
Fújtattak az arénában, mint a bősz bivalyok. Egyre többen gyűltek köréjük, és
most már hangosan biztatták őket a harcban. Többnyire a Catilius nevet hallotta
emlegetni, de örömére szolgált, hogy jó néhányan neki szurkoltak.

A harmadik küzdelem előtt egy szolga sietett be a porondra, majd valamit

súgott Catilius fülébe. A fiatal arcról lelohadt a felszabadult mosolygás, helyére
komoly felelősségtudat ült. Amint a szolga távozott a körükből, Catilius hozzá és
Theonideshez fordult.

- Most mennem kell. De holnap is van nap. Ha van kedved a folytatáshoz,

itt megtalálsz.

A búcsúzó ellenfél kedves mosolyának Cassius sem tudott ellenállni, maga

is ránevetett, majd bólintott, hogy itt lesz.

Pezsgett a vére a harctól. A lelke megtelt diadallal, hogy győzött egy

idősebb, láthatóan befolyásos ellenfél felett, ám leginkább az tette büszkévé,
hogy elismerő pillantások vették körül. Ma elért valamit. Dicsőség övezte, ami
mindennél többet jelent. Mámor fellege úszott a tekintete elé, szinte
megemelkedett ettől a csodálatos érzéstől. Ezért érdemes élni!

Meghallgatta még a görög elemzését a kardforgatásáról, meg néhány jó

tanácsot, de csak fél füllel. Egyedül azzal törődött, hogy a tornacsarnok látogatói
most megtudhatták, milyen erős ellenfél. Amint az öreg befejezte, ő keményen
folytatta a gyakorlatozást, izmainak edzését. Súlyokat emelt, néhányszor
végigügetett a csarnokot körbeölelő füvön, majd minden gyakorlatot újrakezdett.
Még erősebb akart lenni, hogy végül legyőzhetetlen lehessen. A legjobb katona,
akit valaha látott Róma.

5.

Imádta a rabszolgavásárt. Ha tehette, a Görög Csarnokból hazafelé mindig útba
ejtette az Amphiteatrum Flavium* (A Colosseum eredeti neve, az építői, a Flaviusok, vagyis
Vespasianus, Titus és Domitianus császárok miatt. Colosseumként csak később nevezték.) környéki
utcákat, ahol szinte naponta sorakoztak fel az eladásra várók. Apja
nehezményezte, hogy érdeklődik e dolgok iránt. Számtalanszor elmondta neki, a
jó katona nem abban leli gyönyörűségét, hogy elveszi mások szabadságát. Annál
még az is tisztességesebb, ha megöli az ellenségét. Cassius ezzel sem értett
egyet. Heves vére azt diktálta, minden hatalom a győztesé, így az elfoglalt
területek népének sorsa is annak kezében van. A győzelem zamatát érezte a
szájában, ha ezeket az embereket minden joguktól megfosztva felsorakozni látta.
Így kell lennie. Ha Róma uralkodik a világ felett, és legyőzi ellenségeit, annak
legyen látszata.

Tüzetesen végignézte a rabokat, némelyiknél el is időzött. Az izmaikat

bámulta elsősorban, s nemegyszer azon kapta magát, ahogy végiggondolja, neki
hogyan lehetne a kiszemelt illetőhöz hasonló alkata. Terveket készített magában,
amiket a következő napon, a palaestra súlyzói között meg is valósított. Ezeknél
persze sokkal nagyobb örömöt jelentett a női rabszolgák megvizsgálása. Számta-
lanszor eldöntötte, félrerakott pénzéből titokban vesz magának egy vonzó lányt,
aki egyedül csak az ő kedvére tesz. Ehhez persze külön lakást is kellene
szereznie a város szélén, ám még nem rendelkezett akkora vagyonnal, hogy ezt a
családja tudta nélkül biztosíthassa magának. De ha megtalálja a megfelelő
szolgát erre a szerepre, meg fogja vásárolni és megoldja valahogy a rejtekhely
kérdését is, hiszen testében izzott a vágy, hogy saját kéjnője legyen. Titkon
számtalanszor tette már tiszteletét a Suburra jobb házaiban, ahol az ott kéjelgő
asszonyok közül néhányan meg is szerették és visszavárták. De egy idő után
émelygés fogta el a gondolatra, hogy ugyanabban az ágyban hever, és ugyanabba
a testbe engedi magját, amelybe egy órával korábban talán egy kiszolgált katona,
egy kereskedő vagy egy tisztátalan idegen, s ahogyan egy óra múltán ismét más
fogja tenni őutána. Felhagyott e házak látogatásával annak reményében, hogy
hamarosan olyan lakás és olyan ágy fogadja, benne olyan asszonnyal, aki csak rá
vár.

Ezzel az elhatározással szemlélte meg a mai kínálatot. Ébenfekete szépség

vonta magára a figyelmét. Akár egy kecses africai párducnak, úgy remegtek
testének izmai az emelvényen, csípeje pedig hívogatóan imbolygott. Rövid,
göndör haját vörösre festette, hatalmas aranykarikák lógtak a füléből és az
orrából. Mezítelen keblei vadul táncoltak, hogy figyelmet keltsenek a
bámészkodók között. Cassius gerjedelmet érzett, de nem fekete bőrű asszonyra
vágyott. Csak kíváncsiságból kérdezte meg az emelvény mellett álló kereskedőt,
hogy mennyit kér a nőért, de sokallta érte az árat, amikor megtudta.
Továbbsétált. Vörös hajú gall nőt láthatott, utána egy elítélt fekete hajú asszonyt,
de akadtak szőke hajú ikerlányok is, alig kinőve a bakfiskorból. Ezek nem
keltették fel az érdeklődését, hiszen lapos, majdhogynem éretlen testek voltak, s
arcuk nem sugallt vágyakozást. Cassius számára a leggerjesztőbb az érett, buja
test felkínálkozása volt. A vágyódó asszonyi tekintet, az epekedő ajkak, a
mindent elsöprő kívánalom. Ilyet nemigen találni a rabszolgapiacon.

Csalódottan visszasétált a férfiak pódiuma felé, hogy inkább az izmokban

gyönyörködjön, ha már mást nem talált. A nézelődők között hirtelen megakadt a
szeme három csuklyás alakon, akik méretüknél fogva akár gyerekek is lehettek.
Nem furcsállta ugyan, hogy nála fiatalabbakat is érdekelhetnek a rabszolgák, de
úgy érezte, valami nincs rendben velük. Figyelni kezdte őket a távolból.

A csuklyások elvegyültek az emberek között, miközben pusmogva

bámulták a rabszolgákat. Egy fekete bőrű, mogorva tekintetű óriás előtt időztek
leginkább, aki megvetően tekintett rájuk. Nyilvánvalóan nyakas természet
lehetett, hiszen csuklóit egy fagerendához láncolták. Azok hárman azonban nem
rettentek meg tőle; egyikük - a legmagasabb - ujjal mutogatott a rab ágyékkötője
felé, ami alig takarta el méretes férfiasságát. Kuncogás hallatszott.

Cassiusban gyanú ébredt a csuklyások kiléte felől, ám váratlanul más

dolog vonta el a figyelmét. A sétálgató, zömében férfiakból álló nézelődők
között egy magas férfi nyomult előre, egyenest a csuklyások felé. Cassius maga
sem értette, miért figyel fel rá szinte ösztönösen, de ahogy egyre közeledett,
nyomban tudta, hogy rosszban sántikál. Egészen biztos lett benne, hogy az illető
piaci zsebmetsző, aki a leggyengébb áldozatra vadászik. Közelebb ment hozzá,
közben gyorsan előhúzta tunikája alól a mindig keze ügyében lévő tőrt.

Az alak, amint a csuklyások közelébe ért, hirtelen meglódult. Elszaladt a

három bámészkodó mellett, s közben futtában kirántott valamit a legmagasabbik
ruhája alól. Cassius azonnal az útját állta. A tolvaj, kezében az elorzott
erszénnyel, megrémült a tettenérés miatt. Küzdeni próbált, ám Cassius
könnyedén leteperte. Izmai ösztönösen működtek, amikor öklével arcon vágta,
hogy ne fickándozzon a keze alatt. Kését a torkának szegezte, közben az arcába
ordított:

- Ide azzal, amit elloptál! Ma börtönben végzed!

 A bűnös nem adta meg magát azonnal, ezért Cassius újra megütötte. Ettől
amaz belátta, hogy jobb engedni az erősebbnek, ha már nem tud elmenekülni a
szorításából. Cassius éppen diadalmaskodott volna, ám egy parancsoló hang,
méghozzá egy nőé, megállította.

- Hagyd őt! Hadd menjen!

Felnézett, kereste a hang gazdáját. A legmagasabb csuklyás alak beszélt

hozzá, de nem fedte fel a kilétét a csetepatéra összegyűlt emberek előtt. Feléje
intett, majd a két másikkal együtt sebtében arrébb sietett az embergyűrűből.

Cassius megragadta az elrabolt erszényt. Ennyi maradt csak a dicsőségből,

a tolvaj ugyanis kihasználva a zavart kereket oldott. Ő azonban elindult a
csuklyás hölgy után, hogy visszaszolgáltassa az elrabolt holmit, de maga se
tudta, mit remél ettől. Egyszerűen kíváncsi volt a különös helyzetre.

Jóval arrébb érte őket utol. Itt már nem sétálgatott senki, az Amphiteatrum
Flavium rabszolgakapuja látszott csak, meg néhány koldus a földön, amint
száraz lepényt rágcsálnak.

- Ez a tiéd - nyújtotta a lány felé az erszényt, aki nem nyúlt érte, a

csuklyája rejtekéből kandikált rá. A két másik még hátrébb húzódott az
árnyékba.

Mitől félsz? Miért nem veszed el? - lépett közelebb Cassius. Amaz hátrálni
kezdett, aztán mégis erőt vett magán, és az erszény után nyúlt.

- Köszönöm neked, ifjú, hogy megvédted a tulajdonomat - mondta. Amint

megfogta az erszény nyakát, Cassius ujjaival megérintette a fehér csuklóját. A
lány visszakapta a kezét, s dacos pillantással korbácsolta őt a kámzsa alól. Ám
Cassius nem ijedt meg; huncutul ránézett, majd újra odatartotta az erszényt. Ő
lepődött meg a legjobban, amikor az ismeretlen még egyszer megragadta a
holmiját, de mintha mégis benne lenne a játékban, ezúttal nem húzta el a kezét.
Cassius újra megérintette a csuklóját, ám most nem kapott haragos pillantást.

-A nevem Caius Avidius Cassius - mondta neki. A lány erre hátracsapta a

csuklyát, és kihúzta magát.

Köszönöm a bátorságodat, kedves Cassius. - Míg beszélt, szemei

félreérthetetlenül mosolyogtak. - Büszke lehetsz magadra, hogy megmentettél
egy nemes hölgyet Róma forgatagában.

- Büszke is vagyok! - húzta ki magát Cassius. - De még büszkébb

lehetnék, ha megtudhatnám nevedet, szép hajadon.

A nevem... - Az ifjú hölgy ajka hirtelen megfagyott. Cassius biztosra vette,

hogy nem a valódi nevét fogja hallani. - A nevem... Annia... legyen ez elég.

- Elég hát, hisz szépséges arc párosul hozzá. Mi kellhet más egy férfinak?

- Férfinak! - kacagott fel Annia. Cassius felháborodottan szóra nyitotta a

száját, hogy hangot adjon a sértettségének, ám a lány megelőzte: - Nos, igen,
férfias cselekedet volt, amit tettél, ezért hát férfi vagy... a szememben.

Cassius szájára fagyott a tiltakozás, ahogy az utolsó szavakat meghallotta.

Megborzongott. Mintha villám csapott volna belé a hallottaktól, olyan igézően
búgtak a hangok a dús, kívánatos, vörös ajkak közül. Belemeredt Annia
szemébe, ami egy pillanatra vágyódást mutatott, s ez felgerjesztette őt. Pontosan
ezt a pillantást kereste minden nőben, ezt a kacér, hívogató tekintetet. Kiszáradt
a torka, nem tudott szóhoz jutni. A lány vonásai arról árulkodtak, pontosan érti,
mi zajlik benne, mintha nagy tapasztalattal rendelkezne e téren.

Cassius attól tartott, hogy Annia, befejezettnek tekintve a találkozást,

távozik. Azt mondta, ami először eszébe jutott, hogy marasztalja.

Miért nem engedted, hogy a tolvaj méltó büntetést nyerjen? Az ifjú hölgy
ismét ránézett, ami megint nem maradt hatástalan.

Nem akartam feltűnést. Ha a városi katonaság idejön, nekünk is

kellemetlen kérdéseket tehetnek fel. - Miért, kik vagytok ti? De leginkább te
érdekelsz. Ki vagy?

Egy gazdag villa kertjébe zárt virág. Ez vagyok. A többi nem érdekes.

Cassius hirtelen arra gondolt, mennyire szeretné a maga kertjében tudni ezt
a virágot.

Minden érdekes. Ha már a szeszélyes istenek idesodortak, hogy segítsek.

A cohortes urbi (Róma város rendfenntartó serege, valójában a városi rendőri egység.)
egyik egysége trappolt el a közelükben, szerencsére nem vették észre őket, ám
Annia láthatóan megijedt.

- Most mennünk kell! Köszönöm, hogy segítettél.

Láthatlak még?

A lány nagy, meleg, barna szeme tagadást sugárzott.

Hidd el, semmi értelme. Jobb, ha elfeleded ezt a találkozást. –

Nincsenek véletlenek, Annia! Hiszek ebben.

A lány a társai felé fordult. A két másik még jobban eltakarta az arcát a
kámzsával. Annia is felöltötte a magáét, hogy utánuk induljon.

Kérlek, várj! Úgy látom, a rabszolgavásár téged is annyira érdekel, mint

engem. Talán holnap is megnézed az új árut, ugyanebben az időben...

A lány óvatosan körülnézett, majd tétován visszafordult:

- Meglehet - ezzel a barátnői után sietett.

Cassius egy darabig még bámult utána. Maga sem értette, mi ütött belé.
Testi vágyai érett nőt kívántak, idősebbet, tapasztaltat, aki buja élménnyé teszi a
vele töltött időt. Annia, bár fiatal volt, teste fejlettnek látszott. Amennyire a rajta
lévő kámzsás cucullus láttatni engedte a vonalait, keblei finoman domborodtak a
ruha alatt. Ugyanakkor teljesen érett nőnek sem lehetett nevezni. Vérforraló
tekintete viszont, amelyben az ősi asszony vágyódása izzott, mindenért
kárpótolta.

Találkozni akar vele. Találkozni fog.

Aludni is alig tudott a két fontos élménytől, ami a nap folyamán érte. A
Catiliusszal vívott harca és a találkozás Anniával.

Milyen szerencsés! Őseinek lelkei rátekintettek, utat mutattak. Talán éppen

most jelölik ki azt az ösvényt, ami a csodák mezejére, a magasságba, a
halhatatlanságba vezeti. Mindig arra vágyott, hogy útja felfelé íveljen, nagy
célok felé. És minél hamarabb. Tisztelte ugyan az atyját, azonban soha nem
értette meg, hogy miért hű a régi eszmékhez, miért alázatos, miért elégszik meg
a lassú sikerekkel. Vele szemben neki nincs ideje arra, hogy lassan építkezzen, s
idős korára csak egy átlagos előmenetelt mutathasson fel magának. Az apja
ugyan köztiszteletnek örvendett, mindenki szerette, de az ősi patriciusokhoz
mért vagyonnal alig, valós hatalommal pedig egyáltalán nem rendelkezett. Ö
nem így akar élni. Neki minden kell. S minden most kell, vagy legalábbis minél
hamarabb. Amikor atyja megrótta, mert türelmetlen, kapkodó, egyszerűen
kinevette az öreget. Néha már igazán elege volt ezekből az idejemúlt
szentbeszédekből.

Jó úrra lépett, érezte. Ez az ő iránya. Ha Catiliust minduntalan legyőzi a

küzdőtéren, egyre befolyásosabb barátok veszik körül. Ebből még nagyon sokat
nyerhet.

Ha pedig Annia kegyeibe férkőzhet... nos, akkor...

Forróság futott végig rajta a gondolattól. Megszerezni magának egy ilyen

szépséget több mint egyszerű kihívás. Akár életcél is lehet. Az a lány... ahogyan
néz... ahogyan tartózkodva kínálja magát... mintha nem is emberi lény lenne.
Talán maga Vénusz született benne újjá.

Félig ébren szövögette terveit, ezért fáradtabbnak érezte magát reggel,

mint ahogyan este lefeküdt. Mintha kőkolosszus súlya nehezedne karjaira és
lábaira, emelni is alig bírta őket. Talán okosabb lett volna otthon maradni
délelőtt, hogy kipihenje magát, ő azonban hallani sem akart erről. Hisz várja a
porond, rajta Catiliusszal.

S utána várja a rabszolgavásár...

Csak nem valami kikapós fehérnép ágyában töltötted az éjszakát, fiam? -

kérdezte a görög, amikor meglátta.

Ennyire látszik, hogy nem aludtam sokat? - válaszolt vissza gunyorosan.

Nem várta meg Theonides intelmeit a mértékletességről, azonnal nekiállt
megmozgatni a testét, miközben szemeivel lopva Catiliust kereste a csarnokban.

Már ott volt. Hullámos haja verítéktől csepegett, tehát legalább egy órája
sanyargatta az izmait. Vékony teste csillogott az izzadságtól, ahogy a
bronzsúlyokat emelgette, majd egy szalmabábun gyakorolta az ökölvívást. Két
ütés között megérezte, hogy nézik. Feléje fordult, majd az ellenállhatatlanul
nyájas mosolyával köszöntötte. Cassius hasonlóképpen üdvözölte, de nem ment
oda hozzá. Úgy érezte, mint erősebbnek, győztesnek, tekintélyt kell tartania. Ha
küzdeni akar, jöjjön ő. Felé sem nézett többet, de amíg a maga gyakorlatait
végezte, egyre csak azt várta, Catilius mikor hagyja végre abba a szalmazsák
püfölését.

Legalább egy órát kellett várakoznia, ami maga volt a kínszenvedés. Szinte
remegett a türelmetlenségtől, hogy mikor mutathatja be újra harci tudását a
többiek előtt, s mikor alázhatja meg ismét az ifjú uraságot. Ez idő alatt majdnem
megszegte önmagának tett fogadalmát, s kétszer is csaknem odament hozzá,
hogy maga szólítsa fel a küzdelemre. Ám mindig győzött az önbecsülés.

Végül Theonides hozta meg a jó hírt, amint lassan odabicegett mellé, majd
nem túl nagy lelkesedéssel megkérdezte:

- Készen állsz ismét összemérni erődet az ifjú Catiliusszal? Bár én azt

mondom, nem állsz készen. Ma nem vagy formában.

- Meg se hallom a varjak szavát! - nevetett fölényesen Cassius. Eldobta a

kendőt, amivel a nyakáról itatta fel az izzadságot, majd a fakardjáért nyúlt. -
Mindig készen állok a harcra!

- Harcra mindenki készen állhat. De nem mindegy, hogyan végzi be.

Vigyázz hát, nehogy megsérülj vagy magad okozz sérülést.

Nem is figyelt a károgásra. Büszkén düllesztette ki mellkasát, s felemelt

fejjel indult a küzdőtér homokja felé. Catilius már ott várta, hanyagul lóbálta a
fakardot, mint valami komolytalan játékszert. Még látni is rossz volt a fegyver
iránti tiszteletnek ezt a hiányát. Ő nem tett soha ilyet, még egy fakarddal sem.
Megsuhintotta a sajátját, forgatta a kezében, mintha valódi, vérengző penge
lenne, életet kioltó, győzelemmel és hatalommal felruházó varázseszköz.

A görög tapsának jelzésére egymásnak estek. Kétségtelenül gyengébben

harcolt, mint tegnap, de még így sem győzhette le a gazdag fiú. Ám amannak
azért sikerült olyan előnyös támadásokat kieszközölnie, ami megnyújtotta
kettejük küzdelmét, miközben olyan látványosságot kínáltak ezzel a porond
körül álló ifjaknak, amire senki sem számított, még Theonides sem. Lihegve
támadtak és védekeztek a rajongók fülsiketítő zsivajában. Akár a gladiátorok,
akik az életükért harcolnak. Elzuhantak a homokban, felugrottak vérszomjas
küzdőkként, s fújtattak, mint megvadult ragadozók. Végül megint Cassius nyert,
de győzelmét ezúttal leginkább a véletlen eredményezte, semmiképpen nem a
fölény.

Dühös volt, hogy gyengébbnek bizonyult, mint előző nap. Keserűnek

érezte a veszteséget, hisz valóban az volt: veszteség - kicsúszott a kezéből a
frissen szerzett tekintély. Nem győzték le, de a saját szemében kudarcot vallott
ezzel a majdnem döntetlennel. Ez nem történhet meg még egyszer! Küzdenie
kell, kegyetlenül!

Catilius távozott, mielőtt ismét összecsaptak volna. Ugyanaz a szolga jött

el, mint aki tegnap megakasztotta a visszavágójukat. Ellenfele - most jobban
megnézte magának - valóban elkomolyodott a hírektől, amit a fülébe suttogtak,
mintha mindaz, amit eddig tett itt, az edzőporondon, csak játék lenne, ám amit
hall, az a léte lényege. Pedig testközelből jól látható volt az az élvezet, ahogy
küzd, s ahogy vékony teste erővel telik meg, hogy legyőzze a szemben állót. Ma
hitt a győzelemben, s majdnem elérte: Catilius ma oroszlán volt! S talán, ha nem
szólítja el a szolga fontoskodása, a következő mérkőzésen végérvényesen föléje
tornyosult volna.

Be kellett látnia, hogy ő sem sebezhetetlen. Ebből megint tanult:

acélosabbá kell válnia, ha Róma vitézeinek legjobbja akar lenni.

Ahogy nézte a távozót, aki ismét feléje biccentett a nagy hatalmúak

könnyedségével, váratlanul felébredt benne a kíváncsiság. Ki lehet ez a Catilius?
Hiába ismételgette magában, hogy felesleges tudnia társa és ellenfele kilétét,
akkor is meggyökeresedett benne a szándék, hogy kideríti.

Amikor Catilius alakja a kísérőkkel együtt eltűnt a Görög Csarnok

porticusának boltíve alatt, Cassius nem bírta tovább türtőztetni magát. Faggatóra
fogta Theonidest.

- Nem értem az ellenfelemet. Egyszer gyenge, könnyű legyőzni. Egyszer

meg taktikázik. Tudni akarom, hogy kivel állok szemben. Meg akarom őt érteni.

Az öreg sejtelmesen mosolygott egy darabig, közben a porondot nézte,

ahol a szél táncra hívta a homokszemeket.

- Ez egyedül a te feladatod, fiam. Ebben nem segíthetek - szólalt meg

legvégül, aztán egyszerűen faképnél hagyta.
 Cassius indulatosan forgolódott körbe. Újabb ellenfelet keresett magának,
hogy visszaszerezze tekintélyét. Talán bele is kötött volna valakibe, annyira
feszültnek érezte magát, de végül sikerült legyűrnie a dühét. Belátta, önmagának
köszönheti, hogy a teljesítménye gyengébbre sikerült, mint tegnap. Túl sokat
akar egyszerre. Most, kifulladva, hirtelen megértette, hogy a fékevesztett
mohóság nem vezeti el a teljes siker panteonjához, ahová el akar érni.

Úgy bölcselkedem, mint a saját atyám: megfáradtan, békét ácsingózva.

Ugyan!

Elhessegette magából a kételyeket, hogy újra ereje teljében legyen.

Rámutatott az egyik fiúra, aki idősebb is lehetett nála, de hogy magasabb volt, az
biztos. Harcolni akart, a feszültségét kiadni, megmutatni önmagának, hogy
fáradtan is legyőzhetetlen. Ám a legény, aki a porond széléről bámulta őt,
elmosolyodott, s feltartva kezét elfordult tőle. Egy másikra mutatott, aki szintén
szemtanúja volt a Catiliusszal folytatott elkeseredett küzdelemnek. Amaz
úgyszintén visszakozott; meghajolt előtte, elismerve erejét és a benne rejlő
harcos nagyságát, de nem kívánta a kardját összemérni vele.

Ez is győzelem...

Hirtelen rátört a fáradság, megszédült. Ennie kell valamit, vagy egyszerűen

csak kényeztetnie magát a medencében. Miért is ne? Egy nagy harcos is
kedvezhet a testének...

Pihennie kell.

Fáradtan nem találkozhat Anniával.

4.

Egy órácskát ázott a csarnok langyos vizében, majd úszott egy nagyot a
frigidariumban* (A hagyományos római fürdőkben három, különböző hőmérsékletű helyiség és
medence található: a tepidarium (a langyos, meleg), a caldarium (forró), és a frigidarium (hideg)),
amitől alaposan felfrissült. Izmai újra feszesekké váltak, bágyadtsága elillant,
helyébe visszatért a szokásos avidiusi magabiztosság. Így már felkészülten
indulhatott találkára Venusszal. A Görög Csarnok a Mars-mező szélén, egy
sportkedvelő császári rokon adománytelkén terpeszkedett. Reggelente az Aqua
Virgo vízvezeték büszke boltívei vetettek rá árnyékot. Szépen kövezett út haladt
innen a város szívébe, a Forum Romanumra meg a Flaviusok
Amphiteatrumához, hogy a vagyonos patricius ifjak minden nehézség, sár és az
út pora nélkül érhessenek el otthonról az izzasztó létesítménybe. Avidius Cassius
is e kőlapokon igyekezett vissza a központ felé, gondolataiba mélyedve.
Néhányan az újdonsült rajongói közül, akik szintén ebben az időben hagyták el
Theonides palaestráját, ruha- és fegyverhordozó rabszolgákkal körülvéve,
ráköszöntek; némelyik még a fejét is meghajtotta előtte. Jólesett e gesztus. Azt
jelentette, hogy valódi tekintélyt vívott ki a fiatal nemesek között, ám ki nem
mutatta volna örömét. Komor tekintettel bólintott feléjük, s folytatta útját.
Közben megvetően figyelte az izzadt kölyköket körülugrándozó szolgákat.
Miféle harcosok válhatnak ezekből? Még a csatatéren is szolgák lesik majd
vágyaikat, készítik el eledelüket vagy nyoszolyáikat a katonai sátorban. Micsoda
bárgyú puhányság! Katonák ezek? Róma seregébe készülnek? Vagy csupán
neves atyáik vagyonán élősködve játsszák el, hogy a birodalom védelmezői,
amikor fakardokat csapkodnak az arénában, ahol a legnagyobb ellenségük nem
más, mint a veríték és az elfáradás?

Cassius undorodott tőlük, mélységesen megvetette őket. Soha eszébe nem

jutott volna, hogy szolgákkal körülvéve érkezzen a göröghöz, hírül adva
mindenkinek, hogy az ő atyja sem éppen a szegények közül való. Ezt gyűlölte
meg Catilliusban is: minduntalan serviusok jöttek érte. Vagy csak fontoskodott
volna ezzel? Lehet. Bár ahhoz, hogy nagyon gazdag, nem fért kétség. A
vagyonosoknak pedig nagy felelősség nyugszik a vállán, hogy pénzüket jól
fialtassák. Talán ez vonta el Catiliust időről időre a legváratlanabb pillanatban a
gyakorlótérről.

Könnyűszerrel kideríthette volna az okát, csak meg kellett volna bíznia

egy szolgát azzal, hogy kövesse, figyelje, és hozzon hírt róla. Ám ha túlzott
érdeklődést mutat ellenfele iránt, megalázza önnön harcias és büszke lelkét. Nem
teheti. Inkább újra és újra legyőzi őt a porondon, ismeretlenül. Bárki legyen is ő,
bármely magas tisztségviselő leszármazottja, bármennyi vagyon örököse,
minduntalan kikap Avidius Cassius kezétől; és itt ez a lényeg. Ám bárhogyan
hangoztatta is fennen önmagában, nem sikerült elcsitítania a kíváncsiságot, ami
ott maradt a lelkében, sötéten lapulva.

Nem sietett, nehogy Annia lássa heves igyekezetét, ha történetesen

meglesné őt a távolból. Ismerte már az olyan szabad felfogású lányokat, amilyen
ő is lehet. Leselkednek, még talán valamely felszabadítottjukkal követtetik is a
szívüknek kedves férfiút, hogy minél többet tudjanak meg róla. Ezt egy lánytól
jobban el tudta fogadni, mint egy férfitől. Egy ilyen tett egy hölgynél az
érdeklődés jele, s a gyümölcse hamarosan beérik.

Lassan, kényelmesen végigsétált a férfirabszolgák sora előtt. A kikiáltó

harsogva dicsérte a „portékák” erényeit, beszélt a teherbírásukról, és arról,
miféle munkához értenek. Cassius érdeklődés nélkül haladt tovább azok előtt,
akiket a rikkancs megbízható háziszolgáknak minősített. Még akkor sem torpant
meg, amikor neki intézték szavaikat. A gladiatornak szánt rabok felé vette az
irányt, s ebben nem volt egyedül. Sokkal nagyobb érdeklődés fogadta a kiállított
harcosokat, mint bármely mást a rabszolgapiacon. Mi sem mutatta jobban Róma
álszentségét, minthogy olyan matrónák is ott legeltették a szemüket szép
számmal a mezítelenre vetkőztetett, izmos férfiak előtt, akik egyébként igen
nagy tiszteletnek örvendtek a társadalomban. Cassius némelyiket ismerte is:
hivatalnokfeleségek, akár négy-öt gyermek szülői, elismert méltóságok, akik
férjeikkel együtt saját páhollyal rendelkeztek a császár tribunalja előtt. Itt viszont
kiéhezett szajhákként, elkerekedett szemmel bámulták némelyik rab méretes
hímtagját. Sokan közülük éppen e tulajdonság miatt vásárolták meg az illetőt,
noha férjeik csak annyit kaptak magyarázatul, hogy szükség van a háznál erős
testőrökre, házőrző szolgákra. Csakhogy Cassius nagyon jól tudta, valójában mi
következik ezek után a tisztesnek mondott római villák falai mögött.

Ha valahol, hát biztosan itt rejtőzik az istennő is. Nem felejtette el, hogy
Annia is legalább olyan érdeklődéssel bámulta a meztelen férfitesteket, ahogyan
az itt jelenlévő asszonyok többsége. Ez zavarta, de bátorította is egyben.
Egyrészről nem kell sokáig várnia, amíg tartózkodását levetkőzve odaadja magát
neki a lány. Másfelől csalódást okozott, hogy a makulátlan Venus is olyan
megalázóan testi, mint ezek itt. Vajon ő is venne magának saját férfiszolgát,
hogy vágyait kitöltse rajta? Vajon ő is befeküdne egy félig állat alá, hogy néhány
percnyi élvezetet kapjon? Bizonyára. Ha nem most, hát később biztosan ilyen
asszonnyá
válik ebben a társadalomban. Hacsak... hacsak nem kap olyan társat, aki
megakadályozza, hogy valaha is a könnyen megszerzett, alantas élvezetek iránt
érdeklődjön. Cassius megfogadta magában szent esküvéssel, hogy mindent
megtesz ezért. Olyan élményt fog biztosítani a lánynak, amivel egy életre
magához láncolhatja.

A lelke legmélyén megnyugodott, amikor nem lelte meg az élvezkedve

bámészkodó asszonynép között az ő istennőjét. Ugyanakkor átjárta a feszültség
is: vajon hol lehet, ha itt nem?

Tartása mit sem változott, amíg újra végigjárta a rabszolgapiac különböző

emelvényei előtt ácsorgókat, de belül nem csitult a tanácstalanság. Nem találta a
lányt. Ugyanakkor fel sem merült benne, hogy Annia cserben hagyja. Azok az
igéző szemek, amik érdeklődéssel és kívánalommal teltek meg, miközben
rávetültek... Vagy a húsos ajkak, amelyeket a vörös nyelvecske oly sokszor
nedvesített meg kéjes lassúsággal... Ezek a jelek biztosan nem csapták be. Az ő
Venusa nem lehet közömbös iránta. De akkor hol van hát?

Eszébe jutott, mennyire zavarta a lányt a tömeg, amikor a tolvaj miatt a

figyelem központjába kerültek. Hát persze! Tart attól, hogy lelepleződik, ezért
nem jön ide. Biztosan a hatalmas Amphiteatrum árnyékában várja, a
rabszolgakapunál, ahol elbúcsúztak egymástól.

Alig bírta visszafogni igyekezetét, olyan hevesen sietett át a piacon.

Néhány őgyelgőt meg is lökött a vállával, akik rendre utasítóan kiáltottak utána,
de ezzel most nem törődött. Még azzal sem, hogy esetleg feltűnést kelt a
viselkedésével vagy leleplezi vágyakozását a kapkodásával. Semmi sem
érdekelte, csak az, hogy az Amphiteatrum melletti rejteken ne várassa tovább
Anniát.

Végre odaért. Az utcácska torkolatánál egy kéregető görnyedezett a markát

tartva a rabszolgavásárra igyekvők felé. Nem messze tőle egy színes leplekbe
öltözött, ébenfekete bőrű jósnő nyekergett az asztalkája mögül, kedvező
jövendölést ígérve, ha megszánják egy-egy asszal.

Rajtuk kívül senki más nem volt ott.

Annia mégis cserben hagyta!

 Hirtelen méregbe gurult. Rárivallt a koldusra:

- Hé, te! Járt itt egy kámzsás alak mostanában?

Nem, uram! Senki nem járt itt. Csak az éhség... - nyögte a koszos,
görnyedt alak, miközben feléje nyújtotta a markát. Cassius undorodva kerülte ki,
majd kilépett az utcára, hogy minden irányba körülnézzen. Nem tudta, mit
tegyen: menjen innen vagy várakozzon még, hátha késve is, de megérkezik, akit
vár.

Uram! - Éles kiáltás jutott el hozzá. - Uram! Nagyuram!

Összerezzent; fellelkesülve kereste a hang forrását, abban reménykedve,

hátha egy szolga hoz üzenetet Anniétól, amelyben egy másik találkahelyet
javasol. Ám csak a fekete bőrű jósnő kurjongatott felé.

Nagyuram! Lehetséges ez? Te lennél?

Cassius megvetően pillantott rá, közben egyre csak a Forumra vezető

széles utcát leste, hátha megpillantja a lányt.

Nagyuram! Hadd jósoljak neked! Nem fogod megbánni! Még csak pénzt
se kérek érte, csak azt, hogy emlékezz rám, ha a jóslat megvalósul!

Cassius lassan beengedte a nőt és a mondandóját a figyelmébe. Mit beszél

ez?

- Uram! - A jósnő, látva, hogy nem kergetik el, közelebb merészkedett,

majd meghajolt előtte. Kezét feléje emelte, s amikor Cassius nem mutatott
ellenállást, gyorsan megérintette a mellkasát a szíve tájékán, mintha titkokat
akarna olvasni onnan. - Uram, minő szerencse ért, hogy jövendölhetek neked.
Nagy leszel, nevedet az uralkodók között említik majd! Viszont sejtelmed sincs
még, hogy hová vezet a sorsod! Ideje megtudnod, uram!

- Beszélj! - förmedt rá, de fél szemmel még mindig a rabszolgavásár felé

igyekvőket pásztázta.

- Fejed egykor császári koronát fog viselni! Kezedben jogar lesz. Legiók
követnek. Te leszel a legerősebb hadvezér Nyugattól Keletig. Helytartók rettegik
majd nevedet.
 - Hallgass el! Helytartók rettegik a nevemet, de most egy senki lány is
képes becsapni engem! - üvöltött fel Cassius, és most végképp szabadjára
engedte indulatait. Megtaszította a fekete asszonyt, aki végigterült a porban,
ruhája is szétnyílt rajta, kimutatva sötét szemérmét. De ez sem volt elég.
Odaugrott a jósasztalhoz, belerúgott, aztán dühödten összetiporta a varázserejű
csecsebecséit.

- Most jövendölj, te nyomorult! - üvöltötte, aztán reszketve az indulattól,

elsietett a rabszolgapiac felé.

A jósnő feltápászkodott a koszból, leporolta magát, közben rikácsolva

üvöltött utána:

Elpusztulsz majd te is, mint a többi zsarnok! Megdöglesz, kifolyatják a

véred, mint a disznóknak!

Hallotta az átkot a háta mögött, de nem érdekelte. Meggyűlölte

hirtelenjében az egész világot, s ha igaz lett volna most a jóslat, hogy végtelen
hatalommal bír, fel is perzselte volna az egészet.

5.

Néhány nap múltán

Ezen az estén csend terpeszkedett a falak között az Avidius-villában.

Ma nem zajongtak a porticusnál locsogó vendégek, akik mohó falánksággal és

leereszkedő magamutogatással jutalmazták az igyekvő császári hivatalnok
vacsorameghívását. Cassius eddig többnyire kimentette magát, mert még látni is
gyűlölte a hetvenkedő uraságokat meg a császárpárti nagyzolást. Szívesebben
tért haza a csendes házba, bár a lelkében lobogó tűz nem sokat csitult ettől.

Tisztálkodott, átöltözött, majd egyenesen az atrium felé vette az irányt. A

család, ha magában étkezett — a trichnium helyett ide hozatta az ételt. A nyitott
díszudvar szökőkútja és az alkonyatkor még jobban illatozó cserjéi
megszépítették a vacsorát.

Atyját még az asztalnál találta. Anyja, akivel soha nem volt szoros a kapcsolata,
mostanában még jobban eltávolodott tőle. Csak a megszokott és kötelező
érintkezésekkor látta, de ekkor sem beszélgettek túl sokat. Ám mindig és
mindenért elégedetlen természete azt váltotta ki Cassiusból, hogy már nem
igényelte a társaságát. Atyja azonban más volt, ő igyekezett kárpótolni ezért,
persze a maga módján. Szokásos római modorban, bal könyökére támaszkodva
hevert a kereveten, és az előtte lévő asztalkáról köményes, halszószos káposztát,
hozzá megpörkölt gyümölcsöt falatozott. Ide érezte a garum* (Halmártás. Apró
halakat, főként makrélát alaposan besóz az ókori szakács, majd érlelni hagyja (a napon) hónapokig, amíg
pépes állagú masszává nem lesz. Ez a garum, az egyik legértékesebb szósz a római konyhában.)
orrfacsaró szagát. Cassius kicsi korától undorodott a halszósztól, sőt mi több, a
halételektől, bármilyen finoman is készítették el. Olyankor inkább elhúzódott az
étkezőktől, vagy egyszerűen távozott, s még az atyai szigor sem tudta
visszacibálni. Most sem ment túl közel, bár a nyitott atrium könnyített a szagon:
az esti szellő kiragadta a tető alól a halbűzt.

Atyja csak rágcsált, magába mélyedve. Szórakozottan, biccentve köszönt

neki, majd tovább evett. A világért sem fogyasztotta volna étkét ülve, noha ez
most nem számított igazi hagyományos latin vacsorának. Cassius sejtette, hogy
itt is Róma hatalmát akarja szimbolizálni, az urizáló, mindent félvállról vevő
erőt. Majmoló, morogta saját apjáról. Nem érdekelte, hogy megbántja őt
gondolatban. Az. Majmoló. Kegyért ácsingózik a gazdag latinok, a nála
magasabb polcon ül ópatriciusok között. A vagyonát herdálja azért, hogy
megfelelő kapcsolatokat nyerjen az ilyen költséges vacsorákon. Ám amikor
szünetet rendel el, mert nem akarja végképp kimeríteni a tarsolyát a kiadások
miatt, akkor maga is csak egyfogásos vacsorán nyammog, mint a plebejusok.
Képmutató!

Szíve szerint a tiszteletteljes köszönést követően távozott volna, ám valami

nem hagyta, hogy így tegyen. Különös érzés tört rá, ami csak nagy ritkán jött elő
a rejtekéből: kérdezni akart atyjától, a bölcsebbtől. Talán háborgó lelkét akarta
megnyugtatni ezzel...

Apja megelőzte.

- Mi a baj, Caius?
 Ó, semmi... semmi, atyám.

- Nem úgy látom. Ha akarsz valamit, ne várakozz. Beszélj.

Egyedül vagy? - nézett körbe zavartan. Még nem döntötte el, hogy be
akarja-e avatni szülőjét a saját gondjaiba.

Nem vagy éhes? Egész nap nem láttalak.

- Azt hittem, ma is vendégeid lesznek. Nem siettettem a hazaérkezést.

- Ej, fiam. - Az idősebb Avidius hangja megfakult már, de azért őrzött még
valamicskét a harctéren parancsolgató tiszt erélyességéből. Zengett az orgánuma,
betöltötte az egész atriumot, körbefutotta a díszoszlopokat és a szobrokat.
Tagadhatatlanul gyógyírt jelentett Cassius lelkének, még ha korholta is. Mikor
tanulod meg végre, hogy neked is ki kell venned a részed ezekből a vacsorákból,
ha előbbre akarsz jutni? Azt hiszed, nekem végtelen öröm hallgatni azt a sok
badarságot, amit félig részegen ezek összehordanak? De lenyelem, hiszen
barátok és támogatók nélkül elvész az ember Rómában. Tudhatnád, hogy az
előbbre jutás itt nem a tehetséged hozadéka, hanem hogy ki ajánl be egy
magasabb posztra. A császár városában így szokás.

Ezért is gyűlölöm annyira! A császárság megrontja a lelkeket! csattant fel

dühösen Cassius.

Hallgass! Nem tűröm még a fiamtól sem az ilyen gyalázkodó beszédet!

Minket a császárság tett naggyá, hiába maradtál köztársaságpárti. Piusnak
köszönhetem az előmenetelemet... Egyébként is... Nehogy azt hidd, hogy máshol
másként van! Azt hiszed, nálunk, Syriában az erényeidet néznék? Ugyan! Ott is
csak a patrónus emelhet feljebb, s ha nincs ilyened, maradsz a porban, bármilyen
tehetséges is vagy! Hidd el, mindenütt így megy ez!

Csak a seregben nem! - vágta rá magabiztosan Cassius. - Ott a tehetséged

emel tisztté, igaz, atyám? Hiszen te is nagynevű katona voltál egykoron. Nem
hiszem, hogy patrónusok tettek parancsnokká. Hanem a kardod és a szíved. Vagy
tévedek?

Nos... ez valóban így van. A sereg az más...

- Nekem ennyi elég is. Hiszen én is parancsnok leszek, minden ellenséget

legyőző vezér, atyám! A magam erejéből.

Bizonyára - bólintott az idősebb Avidius, aztán szórakozottan feléje

nyújtotta a garumos káposztát. Cassius undorodva, felháborodottan fordult el.
Évek óta étkezünk együtt, gondolta, és még mindig nem tanulta meg, hogy
gyűlölöm a halat!

Egyél akkor a gyümölcsből. És tölts bort mindkettőnknek.

Nem vett a tálból, de öntött a serlegekbe a jó erős falernumi borból. Az

apjáét kicsit megvizezte, ő viszont tisztán akarta inni. Egymásra emelték, aztán
szokás szerint az atyja, az istenek iránti tiszteletből, egy kortynyit a szökőkút
vizébe löttyentett. Cassius nem követte a példáját; egy húzásra kiitta az egész
serleg tartalmát, majd újra töltött.

Az öreg lassan felült a kerevetről, hogy maga is megkóstolja a nedűt,

közben lassan őszülő szemöldökét felvonva bámult rá. Cassiust nemigen
érdekelte, hogy mi a véleménye. Meg is korholhatja. Ma akkor is rendesen be
fog rúgni.

- Igyál csak - szólalt meg az idősebb Avidius mély zengésű, nyugodt

hangján. - Van az úgy, hogy csak ezzel a folyadékkal moshatod ki a keserűséget
a lelkedből. Férfidolog. Most már bizonyos, hogy valami rágja a szívedet.
Öntözd csak meg.

Meglepték a szavai. Jólestek, megértést sugalltak. Pont erre volt szüksége,

s örült, hogy éppen az atyjától kapja meg. Eldöntötte: beavatja a titkába.

Csendben maradtak, csak a kerti csobogó muzsikája hallatszott, meg az

idősebb Avidius egykedvű nyammogása. Lassan leszállt az est, de egyikük sem
kiáltott szolgáért, hogy mécseseket hozasson. Jólesett a sötét. Betakarta a
különbségeket. Cassius egy idő után már alig látta atyja valamicskét meghízott,
de még izmos alakját, a rómaiaktól elütő barna bőrét, a sűrű, erősen szürkés-
fehéres haját, a sajátos, ősz szemöldökeit, amelyek fehér pamacsokként gyűltek
a szeme fölé. Most, hogy szinte az arcvonásai is elmosódtak, akár képzelhette
azt is, hogy egy baráttal ücsörög az atriumban, s rákezdte.

- Mi kell ahhoz, hogy megszerezd egy nő szívét?

Az öreg Avidius jelentőségteljesen abbahagyta a falatozást.

 - Türelem.

S ha abból a fegyverből nincs elég a raktárban? - Akkor a katona odavész.

A csatát pedig elvesztik.

Minden esetben?

- Bizony. Nincs annál jobb felszerelés az ilyen csatába igyekvő harcosnak,

mint a türelem. Még a scutum, a vért sem olyan fontos. Még a gladius sem.

Azt várta, hogy atyja kíváncsiskodik a leányt illetően. Nem tette, így ez
ismét bizalomra gerjesztette iránta Cassiust.

- Egyszer találkoztunk. A rabszolgavásáron.

- A rabszolgavásáron? Vakmerő teremtés.

- Az. Biztosan tudom, hogy megdobbantottam a szívét.

És?

- Nem láttam többször. Mindennap odamegyek abban az időpontban,

amikor egymásra találtunk. Reménykedve várom, hogy újra lássam. Olyan...
igéző jelenség... De nem jött el többé.

- Ha hiszed, hogy hatást gyakoroltál a lelkére, akkor bizakodj. Számos oka

lehet annak, hogy nem jött el eddig.

- Ugyan, mi? Ha úgy szeretne látni, ahogyan én őt, mindent megtenne

azért, hogy ott legyen!

Miből gondolod, hogy nem próbálta meg? Lehet akár beteg is... vagy
családi körülményei hátráltatják. Elutazhatott hirtelenjében a szüleivel. S még az
is megeshet, hogy nem is idevalósi. Lehet, hogy jobban szenved, mint te, azért,
mert attól tart, úgy hiszed, becsapott téged.

Bár így lenne! Reménykedem, hogy ez legyen az akadály, ne más egyéb!

- Higgy benne! Én a helyedben nem azzal kezdeném, hogy nem akar látni,
még mielőtt megismernétek egymást. Ostobaság! Miért ne akarna? A dolgok
egyszerűbbek, mint gondolnánk, Caius. Csak mi, emberek bonyolítjuk túl őket.
Ne fáraszd elmédet és szívedet azzal, hogy önmarcangoló rémképeket képzelsz.
Menj oda türelmesen nap mint nap. Várj rá higgadtan és reménykedve, mást
úgyse tehetsz. És készülj fel lélekben, hogy egyszer megjelenik. Higgy benne.
Ha az istenek akarják, egyszer eljön.

Örült a biztató szavaknak, s annak még jobban, hogy a sötétség beburkolta

őket. Semmiképpen nem akarta volna, hogy atyja lássa a szenvedő arcát,
ahogyan Anniáról beszél. Éppen elég volt, hogy a hangja is megremegett, amint
mesélt róla. Ám az idősebb ember bölcsessége lámpást gyújtott a lelkében:
valóban, miért is mondana le róla ilyen gyorsan? Miért is ne várhatna még rá?
Miért felejtené el őt csak azért, mert néhány napig nem sikerült találkozniuk?

- Köszönöm - suttogta, majd odalépett atyjához, és olyat tett, amit még

soha. Megragadta a sötétben alig látható kezet, majd tisztelettel a homlokához
érintette. Ezután távozott a lakosztályába, de előtte magához vette a
boroskancsót, hogy ha már nem is bánatában, de bizakodásában öntsön fel a
garatra.

6.

Reggel persze bódultan ébredt. Nem csodálkozott, hisz amikor éjszaka a

falernumit magába töltötte, kijátszva az éjszakában is éber rabszolgákat, újabb
támadást indított a kamra ellen. Gyorsan elfogyott a következő kancsó bor is.
Mégis, bódultság ide, kialvatlanság oda, sokkal frissebbnek érezte magát reggel,
mint néhány nappal ezelőtt, amikor utoljára mérte össze rudiusát Catiliusszal.

Hiába, ilyen erőt ad a remény! Újra tanult valamit, s büszke volt arra, hogy
éppenséggel a saját atyjától. Mégis van miért felnéznie az elpuhult hivatalnokra,
hisz oly kincseket rejthet az élettapasztalata, ami felér akár egykosárnyi, sőt mi
több, ládányi aureusszal is.

Ébredése után szokása szerint jéghideg vízben mosdott meg, amit katonás
erénynek tartott, ezért soha nem hanyagolt el. Mint mindig, most is megvolt az
eredménye: azonnal magához tért, a koponyáját feszítő fájdalmak pedig rögvest
elillantak. Tagjaiba élet költözött, ahogy a kelő nap vöröses, éles, de még kevés
meleget adó sugarainál elindult a csarnokba a Viminalis lejtőjétől.

A magabiztosság végigáramlott az ereiben. Igen, jól mondta tegnap este az

apja! Nem kell feladni elsőre, hiszen nem katonás, nem férfias dolog
meghátrálni. Harcolni kell azért, amit fontosnak érez. Ki kell tartani az utolsó
pillanatig: csak így győzhet! Hiszen a hit olyan erőket mozgathat meg, amik
csodákat is képesek teremteni.

Átkelve az Aqua Virgo vízvezetékének boltíve alatt, egyre azon

gondolkodott, mikor mérheti össze erejét Catiliusszal. Nemcsak a vele szembeni
diadalmas győzelem hiányzott, vagy a többiek elismerő pillantása, hanem a
nemes ifjú személyiségéből áradó finomság is, ahogyan vereségét kezelte. Most,
hogy egyre jobban ismerte a többieket, s le is nézte őket jelentéktelenségükért és
üres élvhajhászatukért, egyedül Catiliust érezte magához méltónak, sőt...
Beismerte, bár szigorúan csak magának, hogy megnyerő modorával és előkelő-
ségével - amit nyilván az Avidius Cassiusok vagyonánál sokkal nagyobb
gazdagság erősített benne - vonzó példának hatott az az ifjú. Cassius úgy vélte,
ezt a szintet, ezt a modort kell elérnie, s akkor bizonyosan boldogul az életben,
bárhová is vezeti a jó sors. Egy-egy kedvező pillanatban, mint amilyen a mostani
is volt, nem szégyellte, hogy baráti érzelmek halovány jelei fogannak benne
iránta. Imponált neki az eltökéltség, a kitartás és a hit, hogy egyszer legyőzheti
az erősebbet. Ha e tulajdonság nem övezte volna Catiliust, bizony nem kapott
volna ekkora elismerést tőle. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy nagy ritkán
engedi nyerni, hogy még jobban erősítse benne az elszántságot. Persze ehhez
először az kell, hogy végre újra megjelenjen az edzőporondon.

Apró csalódottságot érzett, bár nagyon nem lepődött meg azon, hogy
Catilius ma sem jött el. Napok óta beteg lenne? Vagy elutazott tán? A délelőtt
folyamán megjelent az egyike azon szolgáknak, akik a kíséretéhez tartoztak.
Miközben Cassius izzadva végezte erősítő gyakorlatait, élesen figyelte az
érkezőt, aki azonnal Theonideshez lépett. Sikerült a beszélgetők szájáról
leolvasnia néhány szót, ami valamiféle udvarias tanácskozásnak látszott. Mintha
arról biztosította volna a kísérő a görögöt, hogy ura jobban érzi magát, és
hamarosan visszatér az edzőcsarnokba. Ezután a szolga egy figyelemre méltó
méretű pénzes zacskót nyújtott át neki, amitől Theonides szája csaknem a füléig
húzódott. Azonnal leültette a felszabadítottat az asztalához, majd borral kínálta.
A beszélgetés jóval kedélyesebben folytatódott, bár a távolság miatt Cassius már
nem állapíthatta meg, hogy miről.

E pillanatban határozta el, hogy megszegi az önmagának tett fogadalmat.

Sietve befejezte a gyakorlatokat, aztán visszatért a thermába megmosakodni.

Közben egyfolytában fohászkodott magában, hogy ne induljon még el Catilius
felszabadítottja.

Szerencséje volt. Mire felkanyarította magára a tunikát és az atyjától

megörökölt, büszkén hordott katonai köpenyt, a szolga éppen búcsúzkodni
kezdett Theonidestől. Meghúzódott az egyik épület mögött, majd a nyomába
szegődött. Mindennél jobban akarta tudni, hol lábadozik a gazdag fiú.

Mit művelsz? - állította meg egy hang, amint éppen kilépett volna a
csarnok porticusából. A görög állt mögötte, s botját rábökte, mintha valami
vétkesre mutatna vele. Szemei szúrósan meredtek rá, ettől egy pillanatra tényleg
latornak érezte magát, aki valóban elrabol valamit: egy személy magánéletének
titkát.

Úgy gondoltad, véget ért az edzés, te pedig szabadon távozhatsz? Atyád

nem ezért fizet olyan busásan, hogy hagyjalak meglógni. Még hátravan néhány
lándzsagyakorlat.

- Mester, hagyj! Mennem kell!

- Nem kell menned! Nem engedtelek el sehová! - förmedt rá az öreg.

Cassius már-már úgy érezte, vét a szokás ellen, ha szembeszáll az akaratával.
Ennek ellenére nem tágított.

- Később visszatérek bepótolni a lándzsavetést, ígérem ne...

- Azt hittem, Cassius, hogy különb vagy, mint ezek a gazdag kölykök. De
tévedtem. Csalódtam benned az önfejűséged miatt. Még egyszer mondom:
maradj, és folytasd a feladatodat!

Csak egy pillanatig gondolkodott. A heves vérmérséklete, a benne

uralkodó folyamatos nyugtalanság mondatta azt vele, amit általában egy Avidius
Cassiustól várhatott az ember. Rámordult a görögre valami olyasmit, hogy „kit
érdekel, hogy csalódtál”, azzal dühösen kirontott a kapun.

Még látta befordulni a szolgát a hatalmas, kettős vízvezeték boltíve alatt.

Megszaporította a lépteit, nehogy eltűnjön előle, ha már ekkora áldozatot hozott.
Mint valami veszélyes küldetésben lévő katona, a siker reményével settenkedett
egyre előbbre, s amikor maga is befordult a boltív alatt, megtorpant, hogy
körbekémleljen.

A szolga - mint valami rettenetes lemures (A halottak szellemei, amelyektől igen tartottak az
általában babonás rómaiak.) - úgy eltűnt, mintha soha nem is járt volna erre.

Cassius haragosan felkiáltott, és botját, amit a Rómában gyakori

zsebmetszők vagy támadók ellen hordott magánál, indulatosan a földhöz vágta.
Vállalta a kitiltást a csarnokból, de valójában a semmiért tette! Jó pár minutának
el kellett telnie, amíg megnyugodott annyira, hogy gondolkozzon. Azonnal
eszébe is jutott valami.

A leggazdagabbak általában a Caelius-domb környékén, illetve főként a

tetején laknak, hogy Róma füstje és a szegényebb negyedek bűze ne zavarja a
kényes orrukat. Valami azt súgta, hogy Catilius is odafenn élhet, magasan az
átlagemberek szintje és gondjai felett, meg sem értve a nyomorultak nehézségeit.
Ha arra indul, kis szerencsével talán utolérheti a szolgát is. Sebtiben nyakába
szedte a lábát.

Fortuna kegyes kedvében volt ma: a loholás meghozta gyümölcsét. A

Caelius előtt, az egyik, domb felé kapaszkodó sétány kanyarulatánál
megpillantotta a felszabadítottat.


A villa egyik kényelmes szobájában betegség verejtékszaga keveredett

papírtekercsek dohosságával. Csend borult a helyiségre, amelynek közepén, egy
széles ágyon a gazdag fiú minden idegszálával a filozófiai intelmeket falta, s
néha a takaróra helyezett írótáblára jegyzetelt egy-egy magvas gondolatot.

Homlokán láz ütötte izzadságcseppek gyűltek csatornákba, amelyek aztán

lefolytak a füle és az éppen csak serkenő szakálla mellett a nyakába, hogy onnan
a tekercsre cseppenjenek. Ez arra figyelmeztette, hogy ideje bevenni az orvos
által kevert gyógyitalt. De először odaadó törődéssel felitatta a papirosról a
verejtéket, nehogy a rá írt mondatok lássák kárát. Csak ezután nyúlt az ital felé, s
kortyolta be az orvosságot.

Szenvedett attól, hogy nem mozoghat. Hiányzott a testedzés. Szívesen járt

volna egyet, de a gyomrát támadó kegyetlen görcsök fekvésre ítélték. Ahányszor
megpróbált az orvos intelmeinek ellene tenni, mindig megbánta: rosszullétet,
fájdalmat kapott büntetésül az engedetlenségért. Így aztán lassan belátta, hogy
akik a pihenést tanácsolták, nem az üdítő mozgást akarták elvenni tőle, csupán a
gyógyulását kívánták elősegíteni. Végül tanulással ütötte el a tétlen órákat, ami
hasznosnak bizonyult, mert feledtette vele a kínokat és szellemben is
gyarapodott.

A szolgák, ismerve tudásszomját, szinte csak settenkedtek az anyja

hatalmas házában, nehogy megzavarják. Ám most mégis jövés-menés nesze
jutott a füléig. Kíváncsian kémlelt a folyosó felé.

Az a szabados dugta be a fejét az ajtónyílást takaró függöny mögül, akit a

csarnokba küldött a fizetséggel.

- Jöjj, Apicius! Elvégezted, amit rád bíztam?

Igen, uram! Most érkeztem a görögtől. Kedélyessé tette jobbulásod híre.

Még ha nem is ez az igazság...
 - Még inkább fokozta kedélyét a csengő aranytallér, amit kapott, ugye? -
mosolyodott el az ifjú.

- Persze, hiszen görög - vágta rá fintorogva Apicius.

-Te is az lennél, nem?

Uram, bölcsőm Hellasban ringott ugyan, de mióta megboldogult atyád

megvásárolt és felszabadítva befogadott a házadba, nekem ti vagytok a
családom. Ahová mentek, oda megyek én is. Nem hiszem, hogy bárki
emberfiának jobb sora lenne, mint itt nekem.

- Megtisztelő, amit mondasz. És viszont: nem sok nemes mondhat

magáénak olyan segítőt, aki baráti érzelmeket táplál ura iránt. Bár itt az úr szó
értelmét vesztette, azt hiszem. Ha rajtam áll majdan, ilyen világot akarok látni
magam körül.

- Dicső világ lesz az. Adják az istenek, hogy megvalósuljon. Leginkább azt
adják az istenek, hogy erőre kapj, uram. Aggódom a makacs láz miatt. Jobb
lenne ismét hívatni az orvost.

- Hagyd az orvost. Más itt a baj. Talán éppen a jólét gúnyol ki, vagy éppen
a túl sok törődés tesz gyengévé. Vajon egy egyszerű legionariusnak ennyi
szeretetben és odaadásban van része, ha megsérül vagy megbetegszik a
táborban? Nem hinném. Nem is tart sokáig a betegsége, hiszen tudja, hamar fel
kell épülnie.

- De te nem vagy legionarius, sem egyszerű tiszt, uram.

- Talán éppen ez a baj...

Apicius folytatta volna az érvelést, ám újabb szolgáló lépett a helyiségbe. A

porticus felől jövő nomenclator* (Vendégeket bejelentő rabszolga.) meghajolt, majd
tiszteletteljes hangon megszólalt.

- Egy ifjú kér bebocsátást, látogatás céljából, uram. Hozzád érkezett. Még
nem láttam itt soha. Azt üzeni, a gyakorlókard vágyakozása küldte... A nevét
nem akarta elárulni, de azt mondta, erről tudni fogod, ki ő.

Nocsak, vonta fel a szemöldökét, és hirtelen több gondolat is átsuhant

rajta.

- Bocsáss meg, uram - tárta szét kezét Apicius. - Éreztem ugyan, hogy
követ valaki a csarnok környékéről, de biztos voltam benne, hogy sikerült
leráznom. Ezek szerint túl óvatos volt és körültekintő. Nem jelent rád veszélyt?

- Nincs semmi baj. Ismerem őt. Egyetlen utasításom van. Ne mu-

tatkozzatok előtte. Hagyd meg a szolgáknak, hogy maradjanak a konyha és a
hátsó helyiségek környékén. Csak akkor jöjjön valaki, ha kéretem. Ne lássa a
vendég a pompát és a szolgahadat.

Parancsodra, uram — válaszolt Apicius, majd felállt és meghajolt. - Ha

kívánod, én azért a közeledben maradok. Ki tudja, miért jött ez az ifjú...

- Dönts magad erről. Ha úgy akarod, maradj a közelben. Bizonyos vagyok

benne, nem lesz szükségem rád. Most távozzatok, kérlek.

Apicius és a nomenclator kimentek a szobából. Az ifjú előbb sietve fel

akart kelni, hogy ne a betegágyán fogadja a vendéget, de aztán arra gondolt,
felesleges minden képmutatás. Ha beteg, hát lássák őt betegként. Ha szégyelleni
való is a gyengeség, a hazugság még inkább az. Bár sejtette, ezzel a nézettel ő
van kisebbségben a római ifjúságon belül.

A nomenclator ismét megjelent, de ezúttal nem egyedül. Mivel nem tudta a

nevét, szó nélkül húzta el a függönyt az érkező előtt, majd meghajolt, távozott.

- Caius Avidius Cassius, hát hiányoztam a gyakorlókardodnak?

Körbeszagolt a helyiségben. Gyűlölte az izzadságszagot, különösen, ha nem is

az övé. A szoba tele volt ezzel a bűzzel; e pillanatban megbánta, hogy nem tudott
uralkodni a kíváncsiságán, és mégis felkutatta Catiliust. Tartott attól is, hogy a
láthatóan beteg ifjú valami nyavalyát ragaszt rá. Bizonyára kiütközött a vonásain
mindez, mert a vendéglátója így szólt:
 - Ne félj, nem hordozok semmiféle ragályt. Az én betegségem nem olyan
természetű, hogy továbbadhatnám. Légy csak nyugodt. Bár a kockázat a tiéd, ha
olyan helyre teszed a lábad, ahová nem hívnak.

- Ez aztán a hagyományos római szíveslátás! - vetette oda Cassius. Nem

ment közelebb az ágyhoz, hiába intett neki Catilius. - Így jár az, aki látogatni jön
beteg harcostársát.

- Harcostársak lennénk? Csupán eddzük izmainkat és közben szórakozunk.

- Te lehet, hogy jól szórakozol. Így már értem, miért maradsz újra és újra
alul a kardommal szemben. Én viszont nem szórakozásból járok a Görög
Csarnokba, ha tudni akarod. Egyetlen percnyi edzést sem azért végzek, hogy
elüssem az időt valamivel, vagy eleget tegyek a szokásnak. Tudatosan készülök.

- És megosztod velem, hogy mire készülsz ilyen elszántan? - kérdezte

Catilius, majd tapsolt egyet. Egy szolga érkezett szempillantás alatt. - De mielőtt
válaszolsz, mondd, kérlek, mit innál szívesen? Valami gyümölcslevet, netán
hideg tejet? Gondolom, még ifjú vagy ahhoz, hogy az erjedt szőlő levével
mérgezd magad.

- Tejet? Minek nézel te engem? - kacagott fel gúnyosan Cassius. Ha

másvalaki mondta volna ezt, talán még meg is torolja a sértést, ám Catiliusnak
elnézte. - Bármikor legyőzlek borivásban is, ha arra kerülne a sor, hidd el.

- Bacchusra, megsértettelek! Bocsásd meg nekem! De ami a borivó

versenyt illeti, hát, ebben nem kételkedem, hogy te nyernél... A mostani
állapotomban nem is lennék jó társad. - A várakozó szolgához fordult. - Hozz,
kérlek, Cassius úrnak a legjobb boromból. Nekem egy gyengébb fehéret,
alaposan felvizezve. Köszönöm.

A szolga távozott, de Cassius még mindig meredten bámult a

vendéglátójára.

Megcsalt volna a fülem? - szólalt meg végül. - Vagy jól hallottam, hogy
azt mondtad a rabszolgának: „kérlek”? Meg azt, hogy „köszönöm”?

Nálunk ez így szokás. Tudod, nem felejtjük el, hogy nagynak lenni nem
kegyetlenség kérdése. Te igen büszke vagy a kardodra, az erődre, igaz?
 Így igaz. A fegyver a testem része, az erőm pedig én magam vagyok. Ezt
tanácsolom neked is.

Catilius fanyarul elmosolyodott.

- Az igazi erő nem az izmokban található, még csak nem is a fegy-

veredben. Ha nincs lélek és jóság, nincs értelme izomnak, fegyvernek, testnek. A
lélek a központ. A mindent éltető lélek. És hidd el, egy rabszolga éppen annyi
lélekkel rendelkezik, mint a legősibb római családok tagjai. Nincs különbség
ember és ember között.

- Felforgató nézet. Nem félsz, hogy megbüntetnek e véleményed miatt?

- Ugyan... mi rosszat mondtam volna azon kívül, amit nagyra becsült

görög és római filozófusok is állítanak?

- Filozófia... Anyókáknak, öreguraknak való időtöltés. Miért nem a

kardodat szorongatod inkább? A filozófiával nem leszel ügyesebb harcos, és
soha, de soha nem fogsz így legyőzni engem!

Gondolod, hogy ez az én egyedüli célom? - nevetett Catilius. Sokra tartod

magad. El sem tudod képzelni, hogy az embernek másfajta feladatai is lehetnek,
mint edzés a porondon? Vagy izmok növelése? Pökhendi ifjak legyőzése? Én
kicsivel több és nagyobb feladat végzéséért tartozom felelősséggel...

Vajon mi lehet az? - kérdezte pimasz vigyorral Cassius, de közben megjött

az ital.

Elvették a tálcáról a borokat, s megvárták, amíg távozik a szolga. Cassius,

bármilyen kíváncsi is volt, nem folytatta a faggatózást. Mégiscsak vendégségbe
jött egy olyan valakihez, aki iránt - bármennyire nem akarta elismerni - egyre
erősebb rokonszenvet érzett. Feléje emelte poharát, és a legőszintébben ezt
mondta:

Gyógyulj meg, Catilius! Igaz szívvel ezt kívánom!

- Köszönöm a kedvességedet. És azt is, hogy meglátogattál. Manapság

ritka az ilyen belülről fakadó, ösztönös jóság.

- Még a végén barátok leszünk - kuncogott Cassius, majd Catiliust követve

ő is belekortyolt a borba. Az első pillanatban megérezte, hogy ilyen remek italt
még nem eresztett le a torkán, ezért elismerően biggyesztett a szájával. Közben
leült végre a felkínált székre is. — Hát... aki ezzel fogadja a vendégét, az tényleg
jó ember. Az méltó a barátságra. De ettől még nem kerülheted el, hogy a
gyakorlókardom legyőzzön.

Nagyon magabiztos vagy mindennel, ami a fizikai erőből származik.

Vigyázz, ez a gyengeséged is lehet.

Én meg úgy tartom, egy katonának ez az egyetlen hit, amit a magáénak

kell vallania. Mondd, ha valaha a harctéren leszel, vajon miben segíthetnek ezek
a tekercsek? Nem a kardod ismerete, a penge ereje lesz a megmentőd? A
filozófia ugyan mire jó ott, ahol vér ömlik szerteszét a mezőn? Bár sejtem, te
nem arra születtél, hogy háborút vezess.

- Meglehet. Ha rajtam állna, nem lennének háborúk. Mi jó van abban? A

halott az halott, akár római, akár barbár. Veszteség mindkét oldalon. Háborúk
helyett érdemi tanácskozásokra lenne szükség, hiszen Róma mindent elért már,
amit csak elérhetett. Nem kell tovább terjeszkednie. Tekintélye is akkora, hogy
szükségtelen fegyverrel fenyegetőznie.

- A régiek azt mondták, ahogyan atyám is, hogy a békét csak fegyverrel
lehet megvédeni. Ha a te Rómád néhanap nem vicsorítana az ellenségre, bizony
hamar akadnának, akik örömmel kipróbálnák az ellenálló képességét. És amit a
császár művel...

Miért? Mit művel a császár? - Catilius olyan hirtelen váltott át a könnyed

csevegésből komoly érdeklődésbe, hogy Cassius egy pillanatra megdermedt.

- Ó! Talán nem kellene erről beszélnem, de... téged valahogy meg-

bízhatónak tartalak. A császárunk pedig nem fog egy fiatal ellenzékit börtönbe
vetni, ha elmondja a véleményét.

Bizonyára nem kapsz büntetést. Ez nem az a korszak, Cassius. Szerencsére

nem olyan időket élünk, mint száz esztendeje...

- Igen, igen, olvastam Neróról. Az tény, hogy nem olyan veszélyes

a helyzet. Ám mégiscsak császárság alatt állunk a dicső köztársasági rendszer
helyett.
 - És vajon ez neked miért jelent gondot? Nem hinném, hogy kevesebb
vagyonnal rendelkezel, s gyengébb igazságszolgáltatást vagy közerkölcsöt kell
elszenvedned, mint a régi időkben.

- Látom, császárpárti vagy.

- Az bizony!

- Sőt neked valamiért megéri annak lenni.

Catilius elnevette magát.

Anyám a legnagyobb Róma-környéki tetőcserép-manufaktúra tulajdonosa,

én pedig a közvetlen örököse vagyok. Nézd csak meg otthon a házatok cserepeit,
nagy valószínűséggel a mi jelünket láthatod abba is beleégetve. Nekem nincs
szükségem politikai pártállásra, így is, úgy is gazdag vagyok.

- Szerencsés vagy.

Nem tagadom.

- Mégis, inkább legyek kevésbé szerencsés és gazdag, de erős. Inkább

legyek egészséges katona, mint dúsgazdag, akit régen megholt emberek
emlékiratai és gondolatai érdekelnek. Olyan ez számomra, mintha nem is római
lennél. Mintha nem érdekelne a birodalom. Mintha felette állnál a mindennapok
nehézségeinek.

- Azt hittem, barátokká leszünk. Sértegetni akarsz? Cassius felemelte a

kezét.

- Nem, dehogy. Nem ismersz eléggé. Amit gondolok, azonnal kimondom.

Ne bántódj meg miatta. De tényleg tudni akarom, mi az a titokzatosság, ami
körülleng. Mindenki vigyáz rád, mindenki előtt tiszteletben állsz, fiatalkorodra is
olyan érett szellem sugárzik belőled, mintha nem is e föld lenne az otthonod. Ki
vagy te?

Az, akinek ismersz. Catilius, a cseréptetőgyáras fia. A többi nem fontos

ahhoz, hogy tisztelj, vagy ahhoz, hogy éppenséggel legyőzz a fakardoddal.
Köztünk csak annyi a különbség, hogy engem érdekel az, ami az emberek
fejében és a lelkében van. Téged pedig inkább a harc és a győzelem. Mindkettő
fontos. Ha ezt belátod, nem érzel különlegesnek.

Ennél sokkal több köztünk a különbség. Az én atyám szorgalmas erővel

jutott el odáig, hogy a császári hivatal megbecsült tagja legyen. Sokat kellett
bizonyítania, szinte egész életében.

- Megbecsülés jár az ilyen embernek! Légy rá büszke, hogy ilyen atyád

van!

Mondod te! A tiéd bizonyára olyan gazdag és hatalommal bíró, hogy...

- Nekem nincs atyám. Meghalt.

Cassius, aki élvezte a szópárbajt és azt, hogy őszinte szavakra kényszeríti

Catiliust, most hirtelen megtorpant. Talán bőven túlment a maga nyers és
erőszakos szabályain is.

- Bocsáss meg... ezt nem tudtam.

- Honnan tudhattad volna? De most láthatod, nem lehet mindenki

irigylésre méltó, aki nálad előnyösebb helyre született. Meg fogod érteni, hogy
minden élő lélek rendelkezik sérülékeny résszel is, még akkor is, ha mindenki
irigyli. Mindenkinek van gyenge pontja.

- Igazad van - bólintott mélyen Cassius. Szánalom támadt benne a beteg

iránt, aki amellett, hogy erőtlenebb nála, még félárva is. Ügy döntött, nem
ostromolja tovább, hanem elfogadja olyannak, amilyen.

- Mindenki legyőzhető.

- Csak te nem, vitéz katona! - próbálta feloldani a borongósságot Catilius. -

Nem lennék az ellenséged!

Ne is légy! - nevetett vissza Cassius, azzal kihörpintette a maradék borát,

majd azonnal töltött magának egy újabb pohárral.

- Igyekszem, hogy ne legyek az! De mondd, kit tartasz ma a birodalom

igazi ellenségének? A szarmatát? Az aegyptust? Vagy a nyugtalan tritonokat?
Kikkel harcolnál legszívesebben?
 - A szarmaták nyüzsögnek északkeleten, de nincs elég erejük egy-
magukban, azt hiszem. Ha bele is kóstolnak a határ menti területekbe, igazából
egyedül soha nem merészelnek háborút indítani.

Ezt bizony magam is így hallottam - bólintott Catilius. - Ilyen jó szemed

lenne a politikához?

- A hadászathoz. Ahhoz van jó szemem. A politika nem érdekel. S ha már

így megkérdezted, nem a szomszéd népek jelentik a veszélyt, hanem a római
politika.

- Ezt meg hogy értsem?

- Ha beszélhetek előtted őszintén, és azt hiszem, megtehetem, akkor

kimondom a véleményemet. Pius császár nemtörődöm politikát folytat. Úgy
hiszi, ahogyan te is, hogy Róma mindent elért, mindenkit legyőzött, nincs
szüksége határvédelemre, hadjáratokra. Pedig a hadsereg a jóléttől elpuhult.
Tudom atyámtól, aki még mindig kapcsolatokat tart fenn az egykori
tiszttársaival. ők beszéltek arról, hogy mennyire elszoktak a legiók az ínséges
időktől. Mára nyomorult vénemberek gyülekezete lett az a félelmetes sereg, amit
legyőzhetetlen római oroszlánoknak tartottak a világ minden pontján. Ez is a
császár hibája.

- Hiszen magad mondtad, hogy nincsenek igazi ellenségek. Még a

szarmaták sem mernek egyedül Róma ellen törni. Akkor csak azért legyen
háború, hogy megmozgassuk a katonaságot?

- Akár azért. Róma ereje a katonaság. Ha a legiók nem hatékonyak, vége

Róma nagyságának, Hidd el, így van.

Imádkozzunk hát Marshoz, hogy uszítsa a környező népeket Róma ellen?

Csak azért, hogy te elégedett légy a csapatainkkal? Nem gondolod, hogy a béke
értékesebb dolog annál, mint amit te óhajtasz?

- Soha nincs béke. Ezt tudnia kellene a császárnak. Ha valami ekkorára

nőtt, mint a birodalom, mindig lesznek olyanok, akik megpróbálják kikezdeni az
erejét. Olyan ez, mintha egy kívánatos nőismerősödet állítanád ki közszemlére.
Soha többé nem lehetsz nyugton, hiszen mindenki meg akarná magának
szerezni. Állandóan vigyáznod kell rá.
 - Úgy vélem, Róma nem egy védtelen asszony. Róma egy harcias matróna,
aki nemcsak fegyverrel, hanem pörlekedéssel, fenyegetéssel, vagy akár
segítségnyújtással, szövetkezéssel is képes elérni célját.

- A fegyver viszont jobb megoldás. És egyszerűbb.

Ha félelmet gerjesztesz fegyverrel, hogy megtartsd tekintélyedet, mindig

akad, aki úgy hiszi, erősebb, és legyőzhet. Nem tartom jó megoldásnak a
megfélemlítés politikáját.

Hát látszik is, hogy császárpárti vagy. Soha nem lesz belőled katona.
Biztosan senator leszel, nagy hatalmú úr, aki a meleg és védett otthonából hoz
döntéseket.

- Erre is szükség van, nemde? - nevetett Catilius könnyedén. S ha ezt

szánja nekem a jó sors, hát láthatod, hogy békés és jóságos döntéseket hozok
majd. De ne szaladjunk ennyire előre. Ki tudja még, hová vezethet engem az
istenek akarata! Ám hogy te valóban a harctéren találod meg az életcélodat,
abban biztos vagyok.

- Igen, egy esztendő múlva szeretnék jelentkezni a legióba. Atyám

segítségével biztosan sikerül. Bizonyítani akarok.

- Nincs kétségem, hogy Róma egyik legjobb harcosaként tisztelünk majd.

- Én pedig tudom, hogy ha a senatus tagja leszel, te éppen olyan

tisztességgel végzed majd feladataidat a birodalomért, mint én a harctéren.

- ...Valójában már most ezt teszem... - bökte ki Catilius. Cassius egy

pillanatra felfigyelt a váratlan mondatra, amely úgy bukott elő a másikból, mint
valami önmagát leleplező vallomás. Ám egy szolga megzavarta a pillanatot: -
Uram, megérkezett az orvos, hogy megvizsgáljon.

- Köszönöm. Kérd a türelmét, s néhány minuta múlva bocsásd be, kérlek.

Amint távozott a szolgáló, Cassius, kihörpintve borát, felállt a székről.

Most nyugodtan lépett közelebb a vendéglátójához, eszébe sem jutott már
ragályra gyanakodni.

Örülök, hogy láthattalak. Jó volt beszélgetni veled. Azt kívánom, hogy

mihamarabb erősödj meg. Mert jobban illik hozzád a kard a gyakorlótéren, mint
ez az ágy meg a tekercsek.

Legyen kívánságod szerint... barátom. Ha az istenek akarják, hamarosan

találkozunk, és nem itt. Megszorították egymás csuklóját, s Cassius távozott.

Még mielőtt az orvos belépett volna a helyiségbe, Apicius dugta be a fejét

Catilius szobájába.

- Csaknem elmondtad, uram...

Catilius kifelé meredt az ablakon, mintha látni vélné a távozó fiú erőteljes
alakját.

Csaknem... Pedig olyan jó lett volna... Amilyen őszinteséggel jött ide,

olyan őszinteséggel kellett volna fogadnom...

Magad akartad, hogy ne ítéljenek meg másként.

Talán hibáztam...

7.

Felszabadultnak érezte magát.

A találkozás Catiliusszal örömre derítette, noha sejtette, ma még csalódásban is

lesz része, hiszen biztosan hiába vár Anniára. Még az is megfordult a fejében,
hogy eme élmények után nem tölti az időt értelmetlen ácsorgással a
rabszolgapiacon, bár ez nem tűnt erős elhatározásnak. Inkább magába mélyedt, s
újra próbálta végigélni a beszélgetés minden részét azzal az emberrel, aki - a
fiatalsága ellenére is - tudja, hogy mit beszél. Büszke volt rá, hogy olyan
rómaival sikerült közeli ismeretségbe kerülnie, akinek a térdéig sem érnek fel
ezek a mostani elkényeztetett ficsúrok, nyálas szájú senatorkölkök.

Mire észbe kapott, ösztönei győztek - megint a találkahely felé tartott. Már
feltűntek előtte Traianus fürdőjének óriási boltívei és bejárati oszlopai, ami csak
erről a pontról nézve takarhatta el az Amphiteatrum Flaviumot. Még néhány
lépés, és teljes valójában megmutatkozott a birodalmi nagyság jelképe, amit
valaha a Flaviusok - az öreg Vespasianus, majd a fiai, Titus és Domitianus
építettek. Ha Róma lakosai bálványként és szimbólumként tekintettek erre a
hatalmas, gyűrűre emlékeztető épületre, Cassius megvetette. Mint elkötelezett
köztársaságpárti, valójában mindent gyűlölt, ami a jelenlegi egyeduralomhoz
fűződött. Sok esetben tüntetőleg áldozott azokon a helyeken, amelyek a régi
Rómára emlékeztettek. Arra a régi, köztársasági Rómára, amelyben minden
embernek lehetősége volt feljebb emelkedni, ahol valós hatalmat jelentettek a
néptribunusi tisztségek. Ahol nem taszíthatta egy őrült zsarnok romlásba a
birodalmat. Igen, ez fájt a legjobban. Nero példája a leggyalázatosabb, hiszen jól
ismerte, mi több, tanulmányozta is a történetét. Az ifjú Lucius Domitius
Ahenobarbus* (Nero születési neve.) tisztességgel indult az útján. Claudius császár
utódja Neróként rátermettnek mutatkozott a trónra, közkedvelt lett a patriciusok
és a plebs, a birodalom teljes polgársága előtt. Császárrá avatásakor kijelentette,
hogy a hatalom nagy részét átruházza a senatusnak, ő csak Italia jólétével kíván
foglalkozni. Tökéletes jónak mutatta magát esztendőkön át, s elhitette, nincs nála
nagyobb hazafi, nincs erősebb elkötelezettje a város és a birodalom fejlődésének.
Tett is ezért: építkezett, utat engedett a fejlesztéseknek, közben ígérgetett,
ígérgetett, ígérgetett egyfolytában. Olyan tökéletesen végezte e színjátékot, hogy
egy egész birodalom hitte el neki, s állt mellé, mint reménykedő gyermek az
atyja lábához. Még akkor is bíztak benne, amikor bolondot csinált magából, s
költőként, lírát pengetve szórakoztatta népét, vagy amikor kocsiversenyen indult
az arénában. Ám a tömeg lassacskán felismerte a hazugságait, amikor már csak a
circus látványossága volt, de a kenyéradomány elmaradt. Az álarc lehullt. Imitt-
amott tőrpengék is villantak, összeesküvések, merényletek támadtak ellene, de
még akkor sem ébredt rá, hogy hazugsággal, félrevezetéssel nem lehet sokáig
kormányozni. Végül elbukott, éppen olyan gyalázatosan, ahogyan ő küldött
halálba megannyi nagy rómait, köztük Senecát, Petroniust és még sorolhatni,
kiket.

Ez a császárság lényege. Összpontosított hatalom olyanoknak a kezében,

akik érdemtelenek erre. Akik rossz irányba viszik a birodalmat. Akik csak a
maguk jólétéről gondoskodnak. Semmi szükség erre!

Hirtelen megtorpant. Felderengett az elméjében a fekete bőrű javasasszony

alakja, amint a sikátor sarkán jövendöl neki. Mit is mondott? Hogy ő is császári
koronát fog viselni, jogart tart a kezében, legióknak parancsol.

Eh, badarság! Ostoba fecsegés.

És elbukik ő is, mint a többi zsarnok...

Talán a Tiberis felől támadó bűzös szellő tette, de most megborzongott.

Egy pillanatra el is felejtette, hol van, s hová tart. A kép beléje mart: ő, mint
zsarnok uralkodó, az előtte hajbókolók felett...

Nem, soha! Megrázta a fejét, hogy elkergesse a gondolatokat. Meg-

érdemelte az az ostoba asszony, hogy szétrugdalta a holmiját. Ilyen bolond
beszédet!

Korábban érkezett a vásárra, de nem bánta. Szokása szerint először

végigsétált, hogy megszemlélje a kínálatot. Gyönyörködött a férfirabok
hullámzó izmaiban, és néhány szemrevaló asszony bájaiban a női emelvényen,
amit bőven engedtek láttatni a kereskedők, hogy ezzel is vásárlásra csábítsák a
közönséget. De most valahogy mégsem volt türelme élvezkedni a látványon,
inkább hátrébb húzódott az egyik emeletes ház földszintjén üzemelő étkezde
teraszára. Leült a fapadra, oda, ahová az erős május végi napfény nem
hatolhatott be, és merengni kezdett.

Ha atyja kicsivel többre vitte volna, talán ő is olyan gazdag és finom úr

lehetne, mint Catilius. De felesleges bárkit is hibáztatnia, tény, hogy hátrányban
van. Egyet tehet: meg kell mutatnia, hogy ő is elérheti ezt a szintet. Bizonyítania
kell, és ami a legfontosabb: a saját erejéből. Így aztán méltó barátja lehet ennek a
dúsgazdag patriciusnak...
 Szinte észre sem vette az idő múlását. A nagy Amphiteatrum tövében
sétálgató vagy éppen dolgukra igyekvő emberek zsivaja sem hatolt a fülébe.
Amikor a taverna szolgája - egy vörös hajú, túlságosan nőies gall férfi -
hozzálépett, hogy megérdeklődje, kíván-e enni vagy inni valamit, csak
harmadjára hallotta meg a szavait, úgy elmélyedt a jövőt tervezgető, fogadkozó
gondolataiban. Ezenközben még az sem merült fel benne, hogy elszalasztja azt,
amiért naponta jár ide.

Végül, miután több mint egy órát időzött a taverna faasztalánál, felkelt a
helyéről. Ma sem jött el a lány. Belemart a csalódás, de már nem olyan perzselő
erővel, mint az elmúlt napokban. El kell engednie, hiszen egyoldalú az
érdeklődés, ennek pedig semmi értelme nincsen. Másként gondolta eddig. Úgy
hitte, megvan Anniában is a vágyakozás, hogy megismerkedjen vele. Tévedett.
Keserűen belátta, felesleges várni, még akkor is, ha atyja higgadtságra és
türelemre intette. Csalódott; ideje hát továbblépni, kitörölni magából az emlékét.
Mit is várt egy elkényeztetett fruskától?

Az ösztönei és a szíve azonban nem engedték ilyen könnyen távozni.

Hiába az elhatározás, a férfiúi kemény döntés, a benseje súgása marasztalta, arra
sarkalva, hogy még egyszer, szépen lassan sétáljon végig a rabszolgapiac teljes
hosszán, majd látogassa meg a keskeny utcát. Aztán ha tényleg nem találkoznak,
akkor esetleg... végleg...

- Avidius... Cassius.

A hang idegen csengésű volt, mintha kérdés lett volna. Ám Cassius csak
első pillanatban törődött a hanglejtéssel. A másodikban már valami különös,
futótűzszerű érzés ragadta el. A szíve hevesen kezdett verni, mintha az elmúlt
egy órában tucatszor futotta volna körbe az Amphiteatrumot.

Annia állt előtte, fején kámzsával. Egyedül volt, s látszott rajta, nyugtalan.
Cassius örömében szóra nyitotta volna a száját, de a lány megelőzte.

- Menjünk innen. Túl sokan vannak. Túl sok kíváncsi szempár. Szó nélkül
elindult a bérházak közötti sikátorok egyikéhez, majd eltűnt az árnyékban.
Cassius remegett az örömtől, amint követte a rejtekhelyre. Még az sem
érdekelte, hogy olyan helyre kell bebújnia, ahol döglött patkány szaga terjeng.
Azonnal arra gondolt, ha ez a szépséges, finom hölgy megteszi ezt érte, az
mindent jelent, csak iránta való közömbösséget nem.
 - Hittem... Hittem, hogy egyszer mégis eljössz! Es most megadatott!

- Akartam már korábban is jönni. Készültem, hogy meglátogassam a

piacot. Egyszer még láttalak is, amint ott állsz a kis utcánál. Csakhogy akkor
éppen gyaloghintón vittek egy fontos találkozásra, nem cselekedhettem
akaratom szerint. De gondoltam rád néha.

- Gondoltál rám? Néha? Ez csodálatos. Én viszont mindig csak rád

gondoltam. Nem felejtettem el a szemeidet. A bőrödet. Az illatodat. A
szépségedet.

A lány elpirult, amint a bókokat hallgatta, mégsem vette le a szemét róla.

Követelőzés volt a tekintetében, ami arra serkentette Cassiust, hogy folytassa,
amit elkezdett. Ő pedig értette az üzenetet; volt már annyi tapasztalata, hogy
tudja, mit vár a lány.

Közelebb lépett, lágyan megcirógatta az arcát. Annia nem húzódott el.

Igéző pillantásokat küldött felé, szemében a tavaszi égbolt ragyogása csillogott.
Cassiust egészen megbabonázta a látvány. Érzelmeivel együtt a vére is
felkorbácsolódott, érezte, hogy tunikája alatt duzzadt és kemény lesz, szíve
szerint odanyomta volna altestét a lányéhoz. Keze lesiklott a telt keblekhez, de
Annia hirtelen megállította.

- Ne! Ne még! Főleg ne itt.

Cassiust lehűtötte az intelem, s bármennyire is vágyott Annia testére,

valahol belül elégedett hang csendült fel. E lány nem adja könnyen magát. Ez
érték lett a szemében, amióta annyi könnyű nőt ismert meg közelebbről, majd
feledett el egyik pillanatról a másikra. Végre egy lány, akit nem lehet
egykönnyen ágyba csalogatni, hanem ki kell élvezni a legfőbb gyönyörig tartó út
minden állomását.

Visszahúzta a kezét. Megelégedett azzal, hogy ismét megsimogatta az

arcát és a kámzsa alól előbukó haját. Egy pillanatig nem is hitte el, hogy akire
ennyi napon keresztül várt, most itt van, bizonyítva érdeklődését.

- Menjünk innen! Ez a hely nem illik hozzád - mondta hirtelen, aztán

megragadta a kezét, és maga után húzta. A lány engedelmesen követte.

Cassius jól ismerte a várost. Emlékezett a környéken egy apró ligetre, amit
esténként érdemes volt elkerülni, nappal viszont biztonságosnak tűnt, ám rossz
híre miatt még akkor sem nagyon látogatták a polgárok. Traianus fürdője és a
köztársasági városfal között bújt meg, az Esquilinus déli lejtője alatt. Szorosan
fogta Anniát, hogy elvezesse az Amphiteatrum Flavium és a fürdő látogatói elől
e csendes, elhagyatott helyre.

- Jöjj! - intett a liget olajfái, ciprusai és fenyői felé, mintha a saját otthona
ajtajára mutatna. - Itt nem láthatnak meg.

Annia körülnézett, alaposan megszemlélte a helyet, majd Cassius szemébe

meredt.

- Bízhatok benned?

- Nincs a földön senki, akiben jobban - mosolyodott el.

- Helyes. Nem vagyok akárki...

- Azt tudom én nagyon jól - válaszolt Cassius, majd gondolt egyet. Ideje
hadi taktikát változtatni, ha ez a lány ilyen sokra tartja magát. - De ha úgy
érzed, térjünk haza és inkább folytassunk titkos levelezéseket.

Az biztonságosabb.

Annia csúfondárosan elnevette magát. Cassius vére újfent felpezsdült ettől;

kedve lett volna hirtelen magához szorítani ezt a kívánatos teremtést, letörni
csekélyke ellenállását. De uralkodott magán.

A lány belépett a fák árnyékába, elsétált a kavicsos úton egy rozoga padig,
aztán lehuppant rá.

- Nem jössz? - kérdezte, miután Cassius nem mozdult. - Félek egy ilyen
értékes lány társaságában.

- Nocsak! Idáig tartott a nagy Avidius bátorsága? A katonavér csak ennyit

engedett meg neked? Hol van a syrek legendás ereje belőled, fiú?

Fiú? Gyűlölte, ha valaki így nevezi. Lassan fellépdelt a domboldalon a

padig, de nem ült le Annia mellé.
 - Honnan tudsz a származásomról? És hogy katona volt az atyám?

- Nem olyan nagy ez a város, hogy ne lehessen ezt-azt hallani...

Megtudtam. Most pedig... Helyet foglalhatsz a jelenlétemben. - A lány kacéran
meredt rá.

Köszönöm, de állva többet látok belőled.

Nos, ha csak ezért jöttem, akkor inkább küldök magamról egy

viaszszobrot. Azt kedvedre bámulhatod. - Felállt, majd lendületesen elindult
visszafelé. Cassius taktikája csődöt mondott ebben a pillanatban, ezért megint
változtatott rajta: visszahúzta. Amint a test nem ellenkezett, még erősebben
vonta magához, a karjaiba zárta. Érezte Annia remegését a mellkasán, de ez nem
tiltakozást jelentett, inkább vágyakozást. Hirtelen elszakadt a gát, s ő minden
mámoros kívánalmát kieresztette: falta, csókolta, ölelgette a lányt, egyre
szorosabban. Nem érzett még akkor sem ellenkezést, amint markolászni kezdte a
kebleit, s végül még azt is megtehette, hogy benyúlt a lány könnyű stólája alá.
Majdnem elájult a gyönyörtől, ahol megérintette a keblek selymes bőrét, s a
puha teltséget. Ágyékát erősen hozzányomta a lányhoz, hogy érezze ő is,
mennyire vágyik rá. Annia nem húzódott el, hanem hozzádörgölőzött, s le is
nyúlt a tunikája alá. Cassiusban robajlott a vágy, lefejtette magáról Annia
stóláját, hogy a szemével is gyönyörködhessen a keblekben. Rátapasztotta
nyakára és a szabaddá vált mellekre a száját, csókolgatta, szívta, kényeztette.
Ám a lány ekkor hirtelen hátralépett, visszarántotta magára a ruháját, s ijedten
bámult rá.

Cassius nem értette, mi történt. Újabb rohamot kísérelt meg, de Annia még
hátrább lépett.

- Ne, kérlek! Elég volt most ennyi... félek...

- Mitől félsz? A gyönyörtől? Az örömet hozó kéjtől? Attól nem kell félni,
hiszen azért vannak, hogy éljünk vele! Kérlek! Kérlek!

- Hagyj most! Vigyázni kell, nehogy észrevegyenek - szabadkozott, majd

kezét is előre nyújtotta, hogy megállítsa Cassiust. Most már mennem kell.
Eljöttem... ez legyen bizonyíték. De hagyj elmennem.

- Látlak még?
 Annia, mint aki egy pillanatra megbánta, hogy ennyire belemelegedett,
aggódó szemekkel bámult rá. Aztán, mint aki döntésre jutott, azt felelte:

- Igen. Most elutazom. Hat nap múlva találkozhatunk. Ebben az

időpontban. Itt.

- Várni foglak. Már most hiányzol.

Annia nem válaszolt, csak megmutatta egyik mosolyát amazok közül,

amelyek eddig is elkábították Cassiust. Aztán megint elkomolyodott.

- Egyet ígérj meg!

- Bármit! vágta rá Cassius.

- Jól gondold meg a választ, mert ezen múlik, hogy láthatjuk-e még
egymást vagy sem.

- Mondtam: bármit megígérek ezért!

- Soha, de soha nem fogsz követni. Nem firtatod, honnan jövök, hová térek
haza. Megígéred?

- Megígérem! - válaszolta azonnal Cassius, bár sejtette, hogy nem őszintén

teszi.

Annia nem ment közelebb, csak mosolyogva intett, mielőtt távozott volna.
Amikor Cassius oda akart lépni hozzá, hogy csókot kérjen búcsúzóul, megint
kinyújtotta a kezét, hogy távol tartsa magától. Így nem maradt más öröme, csak
gyönyörködni a távolodó istennő könnyed lépteiben, testének körvonalában,
amit a kacér nap mutatott meg, amint átvilágított a vékony ruháján.

Cassius sokáig bámult utána, még akkor is, amikor Annia már nem volt
sehol. Még mindig vert a szíve a gyönyörtől, s ha most nem is kapta meg, amit
akart, ígéretesnek érezte az indulást. Értékes a lány, ám mégsem olyan
tartózkodó, mint gondolta. Bódultan gondolt arra, micsoda érzés lesz magáévá
tenni ezt a gyönyörű leányt, aki biztosan átélte már a szerelmet, ha ennyire
merész és vágyakozó. Öröm lesz összefonódni vele, érezni testének
követelőzését, szomját és éhét a kéjre. Újra megremegett, ahogy belegondolt a rá
váró nagy élménybe, s hímteste ismét vastagodott, mint valami kemény, döfésre
készülő fegyver.

Az övé lesz a lány! Hamarosan!

Az előző napi találkozás után biztos volt benne, Catilius jó ideig nem jelenik
meg az edzőporondon. Hiányolta, de már nem érezte legyőzendő ellenfélnek.
Magában inkább szurkolt neki, hogy mihamarabb felülkerekedjen a betegségén,
s egészségesen láthassa viszont. Addig neki egy feladata marad: edzeni,
gyakorolni, tovább erősödni, hogy még a véletlenek se vehessék el tőle a diadalt.

Így is tett: egész délelőtt a szalmabábut meg a gyakorlócölöpöt püfölte a

csarnokban, kardot, tőrt és dárdát hajított, hogy minél pontosabb legyen a
dobása. Ebben az elfoglaltságában egyedül déltájban zavarta meg Catilius egyik
szolgájának az érkezése.

Cassius csak fél szemmel figyelte, hisz bizonyára Theonideshez jött. Ám a

szolgáló mégsem a görögöt kereste, hanem egyenesen hozzá lépett, és illendően
meghajolt. A kezében lévő, kelmével bebugyolált csomagot feléje nyújtotta.
Cassius értetlenül bámult hol rá, hol a holmira.

- Üdvözöllek, Avidius Cassius úr - köszöntötte a küldönc kifogástalan

modorban, majd ismét meghajolt. Hirtelen a tegnapi párbeszéd jutott eszébe a
szolgák helyzetéről és az irántuk tartott tiszteletről. Lehet, hogy tényleg megéri
jól bánni velük?

- Üdvözöllek én is... - próbálta tisztességesen viszonozni a megszólítást.

Nem is esett nehezére. - Mi járatban?

- Az én Catilius uram küldött hozzád ezzel az ajándékkal és üzenettel,

amelyet szintén ez a kelme rejt. Kérlek, vedd át, ami a tiéd.

Cassius felvont szemöldökkel fogta meg az ajándékot. Hosszúkás, kemény

holmit rejtett az anyag, meg valami puhábbat, ami nem lehetett más, mint egy
tekercs.

A türelmesen várakozó szolga jelenlétében kibontotta a csomagot. Valóban

egy tekercs lapult benne, ám a másik holmi alaposan meglepte. Egy díszes római
pugiót érinthetett meg, persze nem olyat, ami a közönséges legionariusok
derekán fityeg, hanem finom mívű, kidolgozott darabot. A markolaton szépen
vésett mondatot lehetett olvasni: „Tisztesség és erő”. Cassius elismerősen nézett
fel a mellette várakozóra.

- Hát ez? - nyögte ki.

- A tiéd, uram - hajolt meg ismét a szolga.

Sebtében kigöngyölte a tekercset is, majd olvasni kezdte.

„Kedves Ellenfelem!

Fogadd el e fegyvert attól, akinek a kezében kevésbé mutat jól. Hogyan is

fogalmaztál tegnap? Azt mondtad, soha nem lesz belőlem katona. Meg azt is,
hogy senator leszek, és meleg otthonból végzem feladatomat. Lehet, hogy tényleg
így lesz. Ám mivel nyilvánvaló, hogy te Róma nagy harcosa leszel, fogadd el
támogatásomat. Ez a pugio sokkal jobban illik hozzád, mint hozzám.

Használd Róma dicsőségére, s közben emlékezz egy barátra.

- C. - ”

Meghatódott.

Még soha nem kapott ajándékot senkitől. Atyja azt sulykolta belé, hogy
semmit ne fogadjon el ingyen, az embernek mindenért meg kell dolgoznia.

És most itt van ez a gyönyörű tőr...

Vajon elfogadhatja-e?

Miért is ne, hiszen őszinte szívvel adták. Most igazán kivételt tehet, hiszen
annak, akitől érkezett, semmiféle előnye nem származik abból, hogy így
kedveskedjen.

- Mondd meg uradnak, hogy keresem a szavakat, de nem találom.

Ezért egyszerűen csak azt mondom, amit érzek és gondolok. Azt üzenem
neki, hogy nagylelkű ez az ajándék, és rendkívül hasznos annak, aki katonaként
képzeli el a jövőjét. Tolmácsold meleg köszönetemet uradnak.

A szolga meghajolt, majd olyan gyorsan távozott, mint valami szellem.

Cassius pedig elfogultan forgatta a tőrt, ami úgy simult a markába, mintha
egyenesen neki készítették volna.

8.

Kegyetlenül lassan teltek a napok Annia nélkül. Ráadásul Catilius is

távol maradt még az edzőcsarnoktól. Cassius egyre unottabban végezte az
edzéseket, de ahányszor csak elkalandoztak a gondolatai, vagy kedvét szegte a
várakozás, mindig visszakényszerítette magát a feladatok elvégzéséhez. Nem
engedett időt a lazításnak, a fegyelmezetlenségnek. Céljai voltak, s ezt
következetesen betartatta még önmagával is. Semmi nem térítheti el attól, hogy
álmai megvalósuljanak. Semmi nem foszthatja meg attól, hogy a legnagyobb
római harcossá váljon. Olyannyira beleégett lelkébe ez a gondolat, hogy szinte
betegesen, fanatikusan menekült az erőfeszítésbe. A végén már Theonidesnek
kellett figyelmeztetnie a túlzásaira.

A görög néhány nap múlva, egy reggelen magához hívatta. Gondjaid

vannak, látom - kezdte, szokása szerint minden köntörfalazás nélkül. - Miben
segíthetek?
 Cassiust sértette, hogy Theonides ülve fogadta, ám őt nem kínálta hellyel.
Ennek jegyében elég fagyosan válaszolt neki.

- Rosszul látod. Nekem nincsenek gondjaim. Csak céljaim vannak.

- Célok... Néha áldásnak tűnnek, néha átoknak.

- Én áldásnak ismerem. Aki átoknak véli, az nem akarja megvalósítani. Az

csak egy gyönge nyomorult, aki áhítozik valami iránt, ami soha nem lehet az
övé.

- Kemény beszéd. Olyan kemény, hogy még magukat a céljaidat is

elijesztheti.

- Ugyan, miket hordasz itt össze! - Nem bírta tovább elviselni a vén görög
mesterkélt bölcselkedését, gondolatai egészen máshol jártak, lelkét feszültség
zavarta. - Izmokat fejleszteni, fegyverfogást gyakorolni jövök ide, hogy neves
katona váljék belőlem. Nem azért, hogy telebeszéld a fejem. Inkább győzz meg
valakit, hogy álljon ki velem! Sokkal többet érne, mint feleslegesen fecsegni.

Theonides egy darabig bámulta őt, de jó ideig nem szólalt meg. Sikerült
megsértenem, gondolta Cassius, de egyetlen szavát sem bánta meg. Már azt
hitte, a beszélgetésük itt véget ért, amikor váratlanul megszólalt a görög:

- Ellenfelet kapsz. Menj az edzőporondra.

Végre! Felpezsdült a vére arra a gondolatra, hogy ismét harcra emelheti a

fakardot, s diadalt arathat. Körülnézett az arénát körbevevő nagy, füves
gyakorlótéren, keresve, vajon kit jelölnek küzdőtársnak. Láthatóan senki nem
készülődött arra, hogy összemérje vele a fegyverét.

- Az ellenfeled mögötted van. Hát hogyan lehet, hogy egy ekkora vitéz
erre nem számít?

Maró gúny érződött Theonides hangjából, amint feléje károgta szavait.

Cassius azonnal megfordult. Ám az epés válasz, ami felgyülemlett benne,
bennszakadt, helyette öröm ragadta el.

Catilius állt előtte, kezében a gyakorlókard. Erősebbnek,

pirospozsgásabbnak látszott annál, ahogy napokkal ezelőtt az ágyból meredt rá.
Szemei harci vágytól szikráztak, arcán a fanyar mosoly arról árulkodott, örömét
leli abban, hogy mozoghat.

- Végre! - Ez volt az egyetlen szó, ami elhagyta az ajkát, s máris felemelte

az egyik fakardot a földről.

Catilius nem szólt, csak tovább mosolygott, s szokatlan gyorsasággal

megtámadta. Cassius hátrált, közben nevetett, ahogy elöntötte a vidám
tettrekészség. Elszánta magát, hogy nem győzi le azonnal a felgyógyult ifjút,
hadd kerekedjen még nagyobb kedve a küzdelemhez. Higgyen csak az erejében.
Ám rá kellett döbbennie, hogy szükségtelen alakoskodnia: a gazdag fiú úgy
harcolt, mintha kicserélték volna. Mozdulataiba élet és erő költözött, mintha
harci démonok bújtak volna bele ebbe a vékonydongájú testbe. Adódott egy-egy
pillanat, amikor Cassius alig bírta hárítani a csapásokat, és csak a szerencsén
múlott, hogy nem került a földre. De mindezek nem a feszültséget növelték
benne, mint máskor, hanem az örömét. Már nem ellenfélként nézett Catiliusra;
egy barátnak szurkolt, a sikerén örvendezett.

Theonides tapssal jutalmazta a kitűnő összecsapást, ahogyan a körülöttük

álló, elképedt és felszabadultan nevető patriciusifjoncok is. Catilius
megérdemelte az elismerést, s Cassius azon vette észre magát, hogy maga is
örömmel üti össze tenyerét.

Catilius meghajolt, azzal a kisfiús bájjal, azzal a belülről jövő, természetes

könnyedséggel, ami mindig is jellemezte őt. Ezt követően odalépett hozzá,
megragadta a csuklóját, és magasra emelte.

Akárhogy is... az igazi győztes Caius Avidius! Úgyis tudjuk mind! -

kiáltotta nevetve. Cassius annyira meglepődött ezen az önzetlenségen, hogy
ösztönösen megölelte társa vállát, aztán meglapogatta, mint valami régi jó
barátot.

Az még az én harciasságomat is felülmúlja, ha valaki legyőzi a betegségét,

hogy aztán az arénában se legyen rest! Te nyertél, Catilius!

- Ugyan! Túlzol. Bár hidd el, nem esik rosszul az elismerés egy olyan
harcra született férfitól, mint amilyen te vagy. A hiúság gyarló emberi
tulajdonság, de mit tegyünk, ha ott csírázik mindenkiben, így bennem is. Az
istenek látják, főként az enyéim, Hercules és Mars, hogy mennyire sokat
jelentenek a dicsérő szavak.
 - Nem üres szavak ezek, s nem is hízelegni valók. Ha így haladsz, bizony
vissza kell vonnom a véleményemet, amit a meglátogatásodkor mondtam.
Bizony, még talán katona is lehet belőled! És én visszaszolgáltatom neked az
ajándék tőrödet.

- A tiéd, nem adhatod vissza.

- Örülök, hogy személyesen is megköszönhetem végre.

Megveregették egymás vállát, a társaik még hangosabban éljeneztek,

Theonides pedig látva ezt a nagy egyetértést, egyenesen ujjongott. Ám nem
sokkal később ismét megérkezett egy díszes ruházatú felszabadított - nem az,
akit múltkor követett -, hogy üzenetet hozzon, s ezzel ismét távozásra késztesse
Cassius ellenfelét. Úgy látszik, ez nem maradhat ki a gazdag fiú életéből.
Cassius megint erős késztetést érzett, hogy megfejtse a titkát, ám lelke
nyugalomra intette, hiszen az utóbbi napok sok mindent felfedtek újdonsült
barátjáról. Nem lehet elégedetlen. Talán nincs is rá szükség, hogy még többet
megtudjon róla.

Mielőtt távozott volna, Catilius odalépett hozzá, a szemébe nézett.

Némán nyújtotta a kezét. Cassius megragadta a csuklóját, majd elégedett

mosollyal bólintott felé,

- Innen folytatjuk.

- Így van - válaszolt Cassius, majd szemével követte, amint elviharzik a

szolga nyomában.

Hat nap múlva...

Lágy eső szemerkélt, elmosta a füstöt az égről, megtisztította a levegőt. A pára
ugyan rátelepedett a mellkasra, de a hatására mégis több illat szabadult fel, mint
eddig. Olajfák és gyanta erős balzsamát érezte a kicsi ligetben, amíg Anniára
várt. Tartott tőle, hogy az eső miatt nem jön el. Bár, ha a sikátorba-képes volt
bebújni vele, akkor egy kis zápor biztosan nem riasztja el. Akarja őt a lány,
ebben nem volt kétsége.

Remegett a lelke e gondolattól; úgy őrizgette magában, mint a Vesta-

szüzek a szent tüzet. Most nem járt az eszében semmi sem a harcias, eszményi
férfiről, aki félvállról veszi a női nemet meg az érzelmeket, nem feszítette a
mellkasát kemény büszkeség. Egyet akart csak: Annia odaadását, szerelmét, ami
most fontosabb volt a harctéri győzelemnél is.

Mint mindenről mostanában, erről is Catilius jutott az eszébe. Vajon tud-e

olyan odaadóan, epekedően vágyakozni valaki iránt, mint ő? Van-e kedvese, akit
a karjában és az ágyában tudhat? Bár az is lehet, hogy már régen házas, és bőven
túl van az effajta érzéseken. Ki tudhatja? De bármilyen életmódot is követ, van
vér benne; Cassius úgy gondolta, a szerelem Catilius számára is legalább olyan
mélységű és erejű szükséglet, mint az ő számára.

Megcsikordult egy kavics. A közeledő Annia felszisszent a saját maga által

okozta hangra, ami elárulta szándékát. Meg akarta ijeszteni, játékosan, pajkosan,
de Cassius azonnal észrevette őt. Bár ne tette volna! Átkozta magát a jó füléért,
az ösztöneiért; kíváncsi lett, vajon mit tett volna a lány, ha engedi egészen közel
jönni. De mindegy már. Felállt a fogadására, közben érezte, hogy egész teste
remeg a vágyakozástól.

Annia arcáról lelohadt a könnyű mosoly, amint közelebb ért. Hirtelen

mozdult, váratlanul, mint aki támadást intéz a másik ellen; a férfi mellkasa felé
lendült, hogy mihamarabb megérinthesse, megsimítsa, érezze a tapintását a
ruhán keresztül is.

Cassius a női kezek melegétől, mohó követelőzésétől szinte már fel-

nyögött. Karjába vonta Anniát, végigsimogatta az esőtől nedves, csupasz karjait,
magához ölelte, közben visszaroskadt vele a padra, ahol eddig várakozott. A lány
nem húzta el az ajkát, amikor követelőzően megcsókolta, majd kóstolgatta.
Zihálva viszonozta a csókokat, nyelvével erőszakosan maga is behatolt Cassius
szájába, mintha hatalmat akarna venni a másikon, s nem csupán elfogadni a férfi
akaratát.
 - Még! Még! - lihegte, amint Cassius egy pillanatra elvonta a fejét, hogy
mély levegőt vegyen. - Ne hagyd abba! Még!

Lelkesen engedelmeskedett. Ajkai puhán, de győztesen hódították Annia

vastag, érzéki száját, közben kezei vándorútra indultak a lány bő ruhája alatt.
Forró kebleket érintett, a dombtetőkön hegyes, kemény csúcsokkal, amik
reszkettek az ujjai között. Csak ezután kalandozott lefelé, a csípő tájára, majd
még lejjebb, a combokhoz, ahol forróság és nedvesség honolt. Cassius szinte
elvesztette az eszméletét a mámorosságtól; megrészegülten járta végig a női
rejtek minden ujjnyi területét. Keze lassan, szinte ösztönösen mozgott, hogy még
több gyönyört adjon. Annia ajkain először halk nyögések, majd egyre
szemérmetlenebb hangok törtek elő, amint a kéj magával ragadta. Cassius
közben megérezhette a finom tapintásokat is a tunikája alatt, amik egyre
hevesebbé váltak. Legvégül egy elfojtott sikoltás és férfias hördülés fonódott
össze a levegőben, s kapaszkodott egymásba felettük, jelezve testük örömének
beteljesedését. Lihegve meredtek egymásra, közben fürödtek a titkos játékot
követő bódultságban.

Annia kipirultan fektette fejét Cassius vállára, magába szívta az izzadt bőr
szagát. Szája rátapadt a nyakára; Cassius felszisszent a váratlan fájdalomra,
amint a lány beleharapott, ám az örömérzet lassan múló hatása még mindig erős
maradt ahhoz, hogy kéjessé változtassa a fogak marását.

Nem szóltak jó ideig, csak figyelték a saját zihálásuk elcsendesülését.

Cassius simogatni kezdte a lányt, ám Annia egy idő után kibontakozott az ölelő
karokból, mintha hosszan tartotta volna vissza a légzését, és most végre
levegőhöz jutna. Cassius újra próbát tett, hogy visszavonja őt magához, ám
Annia most még erőteljesebben állt ellen: lefogta a kezeit, eltolta magától.
Cassiusnak nem tetszett ez a hirtelen elhidegülés, hiszen még kezén érezte Annia
testének ragadós nedvességét. Egy ilyen tett után érthetetlen e hirtelen
távolságtartás.

- Most mennem kell! - mondta hirtelen a lány, s arcára oly vonások ültek,
amelyek idegenné tették őt Cassius szemében. Mi történt ezzel a csodálatos
istennővel? Egyik pillanatban maga a megtestesült Venus, akinek minden
porcikája a szerelem tüzében lobog, s gyönyörért epekedik, a másikban meg
olyanná válik, mintha északi tél fagyasztotta volna meg az érzékeit.

- Eressz, hallod? Mennem kell! Nem találhatnak itt!

 Cassius körülnézett. Egyetlen emberi alak nem látszott sehol égen s
földön, mintha csak ők ketten lettek volna egész Rómában. Az eső visszatartotta
az embereket, akik vagy otthon maradtak, vagy Traianus fürdőjében kerestek
menedéket, bár errefelé még jó időben sem nagyon vetődött el senki.

- Ki találhatna rád? Ugyan, ki elől kell elbújnod?

- Hagyd a faggatózást! - Annia fagyos arccal meredt rá, hangja

parancsolón csattant.

- Mennem kell és kész! Ne állj az utamba, mert nem jövök el máskor!

- Ne tégy velem ilyet! - Cassius túl keserűen szólalt meg, de nem

érdekelte, hogy ezzel feltárja érzelmeit a lánynak. Ma nagyon közel kerültek
egymáshoz - miért is kellene eltitkolnia az érzését?

E hangra Annia arca elvesztette maszkszerű merevségét, s visszaköltözött

belé az érzelem, a vágyódó nőiesség. Cassius megnyugodott ennek láttán.

Akkor eljössz még? Mikor? Mikor? Mondd már, hogy mikor?

Talán holnap... ugyanitt...

- És mi lenne, ha egy szobában találkoznánk végre, egy kényelmes

kereveten?

Annia rámeredt, nem szólt. Szemeit lehunyta ugyan, mint aki maga is
vágyódik erre, de végül lassan nemet intett a fejével.

- Itt... most még itt... - Aztán egyszerűen megfordult és távozott. Cassius

sokáig bámult utána, s közben okokat keresett magában a különös viselkedésre.
Ám végül átmosta kételyeit az örömteli beteljesedés érzése, hiszen ma
mégiscsak a karjaiban tartotta, s ha megszagolja a kezét, még mindig érezheti a
legszentebb női testrész illatát. Mit akarhat többet ennyi idő alatt? Bizakodnia
kell, nem kételkedni, hiszen a dolgok szépen haladnak a maguk medrében. A
lány az övé lesz, valójában már most is az. A többi nem számít.

9.

Hiába várta másnap Anniát, nem jött el. Napokig nem mutatkozott a lány. Egy
ideig azzal csitította magát, hogy eddig is jól tudta, nem könnyű elszöknie a...
Honnan is? Hisz azt sem tudja, mely patrícius famíliához tartozik, mely neves
római leánya. Idegesítőnek vélte ezt a nagy titkolózást, de végül is nem tehet
ellene, hiszen fogadalmat tett. Mégis, egyre inkább elkeserítette, hogy semmit
nem tud Anniáról, s nem is várhatja, hogy ez megváltozzon. Ráadásul még a
megígért találkák sem biztosak, pedig epekedve várta az alkalmakat, hogy egyre
többet kapjon az istennőjéből. Lassan felőrölte az idegeit ez a bizonytalan
kapcsolat; néha azon kapta magát, hogy megátkozza azt a percet, amikor
megpillantotta Anniát.

Nem tudta, mit tegyen. Sodródott elkeseredetten, mint egy ócska tutaj a
viharban megvadult Tiberisen. Mindez persze kihatott a mindennapjaira is. Újra
észrevették rajta társai a feszültséget a Görög Csarnokban, ahogyan az atyja is
otthon, amikor néha szót váltottak egymással, de legfőképpen a szolgákkal
éreztette elkeseredettségét. Dühös volt mindenre és mindenkire. Így még azon
kevesek is, akik kedvelték, kitértek az útjából, nehogy rajtuk töltse ki
rosszkedvét.

Mindezt tetézte, hogy az utóbbi napokban Catilius ismét távol maradt az

edzésektől. Hivatalos ügy - közölte vele Theonides csitítóan, ám Cassius szerette
volna, hogy a gazdag fiú maga üzenjen neki az állapotáról, az elfoglaltságáról.
Többet várt tőle azok után, hogy ilyen jól összemelegedtek az utóbbi időben.

Egyik nap, amikor a feszültség hatására dárdája elvétette a szalmabábu-

ellenséget, a patríciuskölykök valamelyike hangosan kinevette, majd gúnyos
megjegyzést tett rá.

- Most bizony nem lenne nehéz dolga Catiliusnak! Lehet, hogy könnyedén
a földbe döngölne, Cassius! Köszönd az isteneidnek, hogy éppen most nincs itt,
mert vesztenél vele szemben, úgy hiszem.
 A csúfolódó nem azok közül származott, akik csak ímmel-ámmal végezték
gyakorlataikat. Ha azok közül lett volna, Cassius talán legyint, s elengedi a
szavakat a füle mellett. Ám a fiú - név szerint Manlius Spurius Varro - semmivel
sem vette komolytalanabbul az edzést, mint ő. Erős, ügyes, tehetséges harcosnak
ítélte, akiből lehet valaki természetesen nem olyan nagyság, mint amilyen majd
ő lesz - Róma hadseregében.

A gúnyos hang irányába fordult. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve

felkapta és elhajította a másik dárdát, amely pontosan Varro szétterpesztett lábai
között csapódott a homokba. A hosszú nyél néhány ujjnyira állapodott meg a fiú
ágyékától. Varro ösztönösen hátraugrott, aztán mindenféle trágár kézjelet
mutogatott dühében, majd rekedten odavetette:

- Minek képzeled magad, te, hogy ezt merészeled? Egy senki vagy, egy
felkapaszkodott katona kölke, aki azt hiszi magáról, a patriciusok befogadták,
mert jól nyal az atyja! Vagy mert Catilius az ellenfele! Ugyan! Attól még senki
vagy, kevesebbet érsz, mint egy fakard!

Cassius felnyögött, mint egy túlterhelt teherhúzó ökör. Ez túl sok volt,
érezte, és abban is bizonyos volt, hogy nem tudja szó vagy tett nélkül elviselni.
Felemelt a földről két félredobott gyakorlógladiust, az egyiket Varro lába elé
hajította, a sajátjával pedig feléje mutatott.

- Mocskolni mered családom nevét? - hördült fel fojtottan, de elég

hangosan ahhoz, hogy Varro jól értse. - Te nyomorult pondró! Ki vagy te? Én
viszont tudom, hogy az Avidiusok kik! Királyi vér buzog az, ereimben! A
Cassiusok meg olyan ősi család, amilyen a tiéd csak szeretne lenni, Spurius
Varro! Az én egyik elődöm tőrének nyoma ott volt Caesar testében! Egyike volt
ama harmincöt késszúrásnak. És te ki vagy?

Meg sem várta a választ, hanem dühét szabadjára engedte, mint valami
megfékezhetetlen vadállat. Ordítva vetette neki magát Varrónak, aki védekezni
próbált, s talán az első kardcsapásai meg is oltalmazták, ám a következő támadás
már visszakozásra késztette. Összeszorított fogakkal próbált hárítani s hátrálni,
de Cassius ereje lehengerelte, a bevitt ütések és döfések a földre taszították,
Végül kiáltozva adta meg magát, ám Cassius, mint valami süket bosszúálló
démon, egyre ütötte és ütötte a farúddal. Theonidesnek kellett közbeavatkoznia,
hogy megállítsa az ámokfutását.
 Megbolondultál? Mit művelsz itt? - üvöltött rá. Cassius még remegett az
indulattól, de hagyta, hogy az öreg görög kicsavarja a kezéből a fakardot.

Sértegetett! Megvédtem a családom tisztességét. Ehhez jogom van!

Jogod van? Takarodj a szemem elől! Ne is lássalak az elkövetkezendő

napokban! Csak a bajt csinálod itt nekem. Hogyan magyarázom meg Varro
atyjának ezt a balesetet? Hiszen ő az egyik legbőkezűbb támogatóm!

- Majd kicsit szűkösebbre veszed a kiadásaidat! Úgyis túl nagy lábon élsz
mostanában! - mordult vissza Cassius, majd útszéli módon, a lehető
legmegvetőbb arckifejezéssel Theonides lába elé köpött. Forrt benne a harag.
Legszívesebben a többi kölyköt is eltángálta volna, akik odagyűltek, hogy
megszemléljék a kialakult botrányt, de hirtelen észbe kapott. Ha nem fogja
vissza magát, talán olyan kegyetlenséget követ el, ami a saját előmenetelének is
gátat szab.

El kell tűnnie egy időre. Meg kell nyugodnia.

Ha lehetséges ez egyáltalán...

Újra meglátogatta a ligetet, a rozoga padot, ami sokat tapasztalt már, de biztos
volt benne, hogy megint feleslegesen teszi, akárcsak ez elmúlt két napban. Nem
jön a lány.

Tévedett. Annia egyszer csak feltűnt a cédrusok, fekete fenyők és

magyalbokrok szegélyezte ösvényen, szinte kiviláglott e sötét háttérből. Cassius
felállt, hogy üdvözölje, de őszintén szólva fogalma nem volt, hogy ezúttal
milyen fogadtatást kap a lány részéről.

Annia, mikor odaért, megölelte, de nem olyan lelkesen és vágyódóan, mint

eddig. Csókja heves volt ugyan, de rövid ahhoz, hogy belelovalja Őt az
érzékiségbe, és tettekre sarkallja. Cassius nyugtalanul figyelte, mi következik
ebből.

Ölelkeztek, de olyasmire, amit múltkor vérük hevessége kezdeményezett,

ezúttal nem került sor. Annia simogatta őt, csókjával halmozta az ajkát, de mást
nem akart. Lehet, hogy csak beszélgetős kedvében van. Cassius azzal vigasztalta
magát, esetleg Annia azoknak a keserű asszonyi napoknak az időszakát éli,
amikor a testi vágyat elfojtja a fájdalom ott belül, a has tájékán; ott, ahol a
magzat is megfogan. Sejtette, hogy így van, hiszen érdekelte a női test
működése. Olyannyira érdeklődött ez iránt egykoron, hogy mind a
prostituáltaktól, akikkel eddig dolga volt, mind pedig az atyja katonaorvos
ismerőseitől kérdezősködött, hogy tisztában legyen azzal a csodával, amit az
asszonyi nem jelent. Sejtette, mi zajlik Anniában, ezért maga sem erőltette a
dolgot.

A kérdés azonban váratlanul érte.

A lány a mellkasának dőlt, közben - mintha engesztelni akarná valami el

nem követett vétség miatt - cirógatni kezdte az ölelő karját. Eközben erről
érdeklődött:

Mely isten az, akit magadénak vallasz? Ki az, akinek őszinte szívvel
áldozol?

Cassius nem tudta, mire utalhat e kérdés, ám el is gondolkodtatta a hitéről.

A lelkében kutatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna.

- Sok hazai syr istent ismertem. De mégiscsak Róma az, aki minden felett
áll. Ám nemigen hiszek az istenekben.

- Nem hiszel az istenekben? Hm. Lehet, hogy neked van igazad. Akkor
úgy kérdezem, ha csupán égi hatalmasságoknak s harcosoknak látod őket, kit
tartasz a legerősebbnek közülük? Ha mégis hinnél, melyik iránt vonzódnál?

- Az istenem római lenne, hiszen legyőzte a syr isteneket is. Mars az, akit
leginkább tisztelek.

Hát jó. - Annia komoly arccal meredt rá, csodálatosan rajzolt, igéző szemei
szinte világítottak. Esküdnél Marsra? Megesküszöl az ő nevére, hogy soha
senkinek nem árulod el, ami kettőnk között történt?
 - Miért kell megesküdnöm?

- Mert én kérlek rá, Caius.

- Akarlak téged! Tudhatnád! Miért kellene titkolózni? Teljes egészében a

magaménak szeretnélek tudni!

- Tégy le erről. - A lány feléje fordította keserű arcát. - Nem lehet.

- Miért nem?

Nem vagyok a magam ura. Atyám... atyám nagy hatalmú ember. Ráadásul
nagyon szigorú. Nem ismer irgalmat erkölcsi kérdésekben. Én pedig nem
kerülhetem meg őt.

Miért nem? Megszökhetnénk! Még nincs sok vagyonom, de ígérem,

hamarosan nem lesz nálam erősebb harcosa a birodalomnak. Hamarosan büszke
leszel rám, mert a legnagyobbak között említik majd a nevemet. Hidd el!

- Tudom, hogy így lesz. - Annia a tenyerei közé fogta az arcát, és lágyan
megcsókolta a száját. - Tudom, hogy erősebb leszel mindenkinél. Ezért érzem...
ezt az... ellenállhatatlan vonzódást irántad. Megbabonáztál, Caius. Mintha magad
lennél Mars. De értsd meg, nem mehetek veled.

Pedig... veled terveztem a jövendőt... amióta megláttalak...

- Tudom, de akkor sem. Vedd ezt tudomásul. Jobban teszed, ha nem

táplálsz semmi reményt.

Egy darabig csendben voltak. Cassius ezernyi kérdést tett volna fel, de
nem akarta szabadjára engedni az indulatait, hiszen legutóbb is csak baj
származott belőle. Mégis egyre nagyobb erővel kínozta a fájdalom, az
értetlenség.

Kérlek, mondd meg: mit jelentek neked? - Még a fogai is csikorogtak,

ahogyan kimondta.

- Hogy milyen sokat jelentesz, azt azzal bizonyítom, hogy itt vagyok. Mert
nem szabadna itt lennem. De nagy hatást tettél rám, Avidius... Nem is tudod,
mekkorát... és milyen veszélyest. Ne hidd, hogy nem lelem örömömet abban, ha
hozzád bújok. Azonban mondtam: nem vagyok szabad, s nem dönthetek a
vágyaim szerint. Ezt meg kell értened. Megesküszöl hát Marsra, ahogyan
kértelek?

Cassius lehunyta a szemét.

- Ennyire szükséges ez az eskü? Vajon mi váltja ki belőled ezt az erős

akaratot?

- Talán csak az, hogy ne tiltsanak el a szüleim a szabad világtól.

Biztosítékot akarok. Vagy azt szeretnéd, hogy egy szobába bezárva gazdag
fogolyként tengessem az életem? Megismerések, tapasztalatok, titkok
felfedezése nélkül?

- Hát én csak egy felfedezés lennék? Tapasztalatszerzés?

- Miért, nem? Nem az-e a csók, amit egy idegennel váltunk? Nem az-e,
amit tapogató kezünkkel megismerünk? Tanulni akarok, tapasztalni, világokat
megismerni! Hiszen túl fiatal vagyok a bezárkózáshoz! Ezt te is megértheted!

- Semmit nem érthetek, amíg nem beszélsz nyíltan. Mondd meg végre,
hogy ki vagy te!

- Nem mondhatom. Neked sem lenne jó, ha megtudnád. - Annia megint

felegyenesedett, hogy eltávolodjon tőle. - Esküdj, hogy titokban tartod mindazt,
ami kettőnk között történt. Ha férfi vagy, és tudom, hogy az vagy, megteszed.

- Megteszem hát! - szakadt ki Cassiusból a feszültség. - Hogyne tenném,

hiszen nem akarok rosszat neked. De mégis, ha megfogadom a titoktartást,
elmondhatnád, ki vagy.

Annia lehajtotta a fejét. Vaskos, csókolni való, vérvörös ajkai lefittyedtek

a sajnálkozástól, haja is előrebukott az arcába. Cassius könnycseppeket vélt látni
a szeme sarkában.

- Hagyjuk ezt, kérlek! Ha egy kicsit is szeretnél, nem erőltetnéd.

Szenvedek tőle.

- Én is szenvedek... - nyögte ki Cassius, de megbánta. Egy igazi férfi

szenvedése nem lehet beszédtéma, ha egy nő könnyei buggyannak elő. — De ez
nem számít. Nem faggatlak tovább, inkább bízom benned. És remélem, egyszer
elnyerhetjük a beteljesedést, amikor félelmek nélkül lehetünk egymáséi.

- Így legyen! - szakadt ki Anniából a vágyakozás. Cassius e pillanatban

teljesen biztossá vált abban, hogy a lány őszintén beszél. - Esküdj hát! Hallani
akarom!

Mint a vallási liturgián résztvevők, Cassius is kihúzta magát ültében, hogy

méltó módon tegyen fogadalmat.

- A legnagyobb isten, Mars előtt mondom neked, Annia, nem adom tovább
a kettőnk titkát, s nem fedem fel harmadik fél előtt, hiszen ez a miénk, csak a
miénk. Ha létezik Mars, hát úgy segítsen egész életemben, hogy nem szegem
meg eskümet.

Annia mosolyogva bólintott, majd hogy megpecsételje a fogadalmat,

forrón szájon csókolta. Cassius levegőt is alig kapott, ám amikor a kezei útra
keltek, hogy gyönyört keressenek, a lány ismét elhúzódott tőle.

- Most ne, kérlek. Szent ez a pillanat, hiszen fogadalmat tettél. Talán jobb
lenne távoznom, hogy az esküd tiszta maradjon.

Felállt, ám Cassius, aki nem értett semmit, megragadta a kezét.

- Miért játszol velem? - szakadt ki belőle visszafojthatatlanul.

- Azt hittem, az eskü a folytatáshoz kell, hogy megnyugodj végre. Viszont

te nem akarod a folytatást. Azt hiszem, végleg távozni akarsz...

Szél sepert közéjük, felkorbácsolta a port, és a gyantaillattal együtt

vadállatok vizeletének szagát is erre sodorta a Flavius Amphiteatrum felől.

Annia lesütötte a szemét, nem szólt. Vajon mi mást jelenthet ez, mint
beismerést? - hörögte magában Cassius, de még mindig uralkodott magán,
visszafojtva dühét.

- Nem játszani akartam... - nyögte végül nagyon lassan a lány. ‑ Nem ez

volt szándékomban. Újra és újra elismerem neked, hogy nagy hatást tettél rám.
Csakhogy amit te vágysz, az nem történhet meg. Nem lehetünk egymáséi. Ugy
nem, ahogy te akarod.
 Ezúttal csendben maradt ő is. Felesleges faggatnia, erőltetnie a válaszokat.
Cassius keserűen megértette, hogy az istennője olyan helyzetben van, amit nem
tud irányítani.

Akkor miért ment bele ebbe a játékba? Hiszen játék volt csupán, játék egy
hiszékeny fiúval, amit Annia nem vett komolyan, s nem érezte ennek a
felelősségét sem.

Cassius felugrott a helyéről. Nem fogta többé vissza magát, hanem

csikorgó hangon üvöltözve adta ki magából fájdalmát:

Miért? Miért kezdtél bele, miért hitetted el velem, hogy fontos vagyok, ha
nem futotta az egészből annyira, hogy közelebbről is megismerkedjünk. Ennél
még egy szajha is többet ígér!

Annia sértetten kelt fel a padról, s rideg tekintettel mérte végig.

Azt tanácsolom, válogasd meg a szavaidat! Elmondtam az érveimet, de ez

nem jogosít fel arra, hogy sértegess! Arra kényszerítesz, hogy azt mondjam,
kettőnk között vége mindennek. Távozom! Tartsd be az ígéretedet, és a legjobb,
ha el is felejtesz, Avidius Cassius!

Annia indulatosan odaverte a divatos saruját a kaviccsal szórt úthoz, ami

legalább úgy csikorgott, mint Cassius fogai. Reszketett a dühtől, amint látta
szerelmének haragos távozását, de legfőképpen azért, mert valószínűleg soha
többé nem találkozhat vele. Mintha kitéptek volna egy nagy darabot a szívéből,
úgy kapott a mellkasához. Még levegőt is elfelejtett venni. A halálnál is
kegyetlenebb fájdalom kerítette hatalmába, amint a lány egyre távolodott tőle.

Arra gondolt, utána rohan, hogy visszatartsa szép szóval, vagy akár erővel.
De meggondolta magát: nem hajíthatja el a férfias tartását, főként, ha már amúgy
sem változtathat a dolgokon. Visszaroskadt a padra, a tenyerébe temette az arcát.

El kell fogadnia ezt. Egy ideje már maga is érezte, hogy a lány titok-
zatossága elfogadhatatlan, kezelhetetlen. Előbb-utóbb úgyis így végezte volna a
kapcsolatuk. Talán jobb is, hogy az elején történt mindez.

El kell fogadnia? Tényleg? A természetes indulatok azonban, amelyek egy

Avidiust mindig is jellemeztek, megkérdőjelezték a belenyugvást. Miért is
kellene elfogadnia? Legalább meg kell tudnia a miérteket! Választ kell kapnia a
kérdésekre, ha már úgyis mindegy az egész. Es addig nem nyugszik, amíg
választ nem kap!

Megvárta, amíg a lány hallótávolságon kívülre kerül, majd óvatosan a

nyomába szegődött.

Annia, amint a néptelen ligetet maga mögött hagyva visszaért a Forum

körüli nyüzsgésbe, fejére húzta a kámzsát. Cassiusnak igyekeznie kellett, hogy
ne tévessze szem elől a sietős alakot, aki könnyedén eltűnhetett volna az utcákon
járó emberek, sürgő-forgó rabszolgák sokadalmában. Szerencsére az Isteni
Claudius szentélyénél balra fordult, egy kevésbé forgalmas utcára, aminek a
vége lassan emelkedett. A Caeliusra megy. Hova máshova, mint a
leggazdagabbak dombjára! Nemrég járt arrafelé, amikor ugyanígy titkos és
bizony nem túl tisztességes módon követett valakit, hogy felfedje titkát, s most
ismét ehhez az eszközhöz folyamodik. Megtorpant, hogy lelkében lerendezze
ezt; választ várt, feloldozást, amiért most éppen azzal teszi ezt, aki a
legfontosabb neki, s akinek ígéretet is tett. Nem kellene visszafordulni,
elfelejteni mindezt? Hagyni, hadd menjen, s nem vájkálni a titka után? Emelt
fővel viselni a sebeket, és tovább menni, mint egy igazi Avidius Cassius, akit
nem rendíthet meg még a kudarc sem?

Mindezek után, ami kettejük között történt, jogot formált ahhoz, hogy
tisztán lásson. Esküje nem engedi, hogy bárkinek is beszéljen róla, de ezúttal
nem elégszik meg annyival, hogy semmi köze a lány titkaihoz. Elégtételt akart.

Továbbindult a domb felé, Annia nyomában.

Az utcák lépcsős sikátorokká keskenyültek, néhol olajbokrok rejtették az

átjutást. A lány nyilván sokszor használta már ezt az utat, amikor szükségét
érezte, hogy ne keltsen feltűnést. Vajon őelőtte hányszor óvakodott ezen az
ösvényen, hogy valami rejtett találkahelyen valakinek a karjába hulljon —
ahogyan az övébe is? Most, e csalódott helyzetében nagyon is el tudta képzelni
róla, hogy gyönyöröket kerget...

Az útvonal egyre ismerősebbé vált. Ahogy a cserjék fedte ösvényről egy

domboldali utcára ért ki, ahol hatalmas villák sorakoztak egymástól olyan
távolságra, hogy gazdáik ne zavarják egymást, felderengett, hogy járt már erre.
Ezen az úton haladt el, amikor a szolgát követte, hogy meglepje saját otthonában
Catiliust. Bár az a ház jóval arrébb állt, még jócskán mennie kellett volna, hogy
odaérjen.

A kámzsás alak megtorpant egy oszlopsoros kapu előtt, majd ‑ mint akinek
szabad bejárása van - belépett oda.

Újra beléje nyilallt a kérdés: érdemes-e folytatni? Itt és most még

visszafordulhat, s talán le tudja győzni fájdalmát... idővel. Ám ha továbbmegy,
hogy beletúrjon Annia titkába, azzal a saját sebét is fájdalmasan kitágítja.
Bölcsebb lenne távozni.

Továbbment.

Az út cédrusai és cserjéi jótékonyan eltakarták, így nem kellett attól

tartania, hogy a villa porticusában vigyázó rabszolgák észreveszik. Csendben
leselkedett arrafelé, de nem látott semmi érdemlegest. A kapu mögött szolgák
serénykedtek, a kert egy részét is beláthatta, de Annia nem tűnt fel a szemei
előtt.

Talán hátulról több látszik, gondolta magában. A cserjék takarásában

egészen a villa előkertjének széléig eljutott úgy, hogy senki nem figyelt fel rá. Itt
talált egy ösvényt, amit a rabszolgák taposhattak ki, amikor a belső sövényeket
nyírták. Ezen indult el, remélve, hogy észrevétlenül beleshet a ház mögötti
kertrészbe. Lassan settenkedett, mint valami zsákmányra vadászó ragadozó, aki
eltökélte, hogy eredmény nélkül nem tér haza. Tudni akarta, kié e ház, e birtok, s
kié Annia. Ezért a felfedezésért hajlandó lett volna órákat itt tölteni a bokorban,
bogarak, gyíkok, kígyók között bujkálva.

Egy órát vesztegelt így, elgémberedve, amikor hangok hallatszottak a ház

hátsó része felől. Még jobban kidugta a fejét a sövény közül, közben szíve
hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy most mindenre magyarázatot kaphat.

Szolgák hoztak ki frissítőket a házból egy kerti asztalkára, amelyet két

oldalról két fekvőágy fogott közre. Annia hangja egyre jobban erősödött, majd
teljesen tisztán hallotta, ahogy a lány kijött a házból. Megremegett, amint
megpillantotta az alakját. A lány nekidőlt az erkélyt tartó egyik
márványoszlopnak, amelyen különböző formájúra festett aranyszínű halak és
kék habok díszelegtek. Jó hátteret biztosított ez Annia igéző alakjának, Cassius
szinte belefeledkezett a gyönyörködésbe. A lány nem tűnt búbánatosnak,
ellenkezőleg: a kert színes virágait mustrálta, közben vidáman csevegett
valakivel, aki még a házban tartózkodott. A szavait nem értette, de a kacaja elég
sokat elárult arról, mennyire nem vette szívére a szakításukat. Cassiust ez
végtelenül elkeserítette, fel is merült benne, hogy mégis bölcsebb lenne hazatérni
ahelyett, hogy a saját szívét fájdítja e látvánnyal. Ám a lábai nem
engedelmeskedtek.

A hang gazdája végül előbukkant a házból, s kezében két boros-kehellyel

odalépett Anniához. Nála magasabb, fiatal férfi volt, bár az arcát még nem
láthatta. A lány rámosolygott, megölelte úgy, olyan ártatlanul, mintha nem tette
volna ugyanezt vele is közel két órával ezelőtt. Ingerülten arrébb kúszott, hogy
még jobb rálátást keressen, ám a térde alatt egy száraz ág nagyot reccsent.
Megtorpant. A kertben állók is meghallhatták az árulkodó hangot, mert mind a
ketten feléje fordultak. A férfi előrelépett a tető árnyékából, így most tisztán
kivehetővé vált az ábrázata.

Cassius csaknem felkiáltott meglepetésében.

Catilius állt a terasz szélén, arra a pontra szegezve tekintetét, ahonnan a

zajt hallotta. Utána könnyedén felnevetett és legyintett, mintha azt mondta volna,
bizonyára valami rágcsáló vagy kutya matat a zöldben. Annia is kacagott, majd
megölelte, megcsókolta, végül átvette tőle az egyik borosserleget. Leheveredtek
a fekvőágyakra. Catilius azonban odahívatta a ház egyik szolgáját, hogy utasítsa,
ellenőrizze a sövényt, mert valami neszezik benne.

Cassius rémülten húzódott hátra, aztán amilyen gyorsan csak lehetett,

kimászott az útra. Szerencséje volt; mire a szolga egy furkósbottal kilépett a ház
utca felőli porticusán, hogy az ösvény felé sietett, ő már az utca túloldalán lévő
cserjés rejtekét élvezte. Visszafelé szaladt, hogy mihamarabb eltűnjön a
környékről. Csak jóval lejjebb, a domb aljában, az olajbokrok takarásában állt
meg, hogy újra felidézze azt a szörnyűséget, amit látott.

Becsapták! Rút játékot játszottak vele! Annia és Catilius összeesküdtek,

hogy meggyalázzák, nevetségessé tegyék! Csak így történhetett. Nincs más
magyarázat erre!

De miért?

Catiliusban már egyre erősebben bízott, és a barátjának kezdte tartani.

Miért árulta el őt? Miért érezte szükségét, hogy így megalázza? Talán így próbált
felülkerekedni rajta? Felesleges volt, hiszen bizonyította neki, hogy nem nézi le
betegessége miatt, nem veti meg a gyengeségét.
 S vajon Annia miért szövetkezett ellene? Miért ment bele ebbe a
szánalmas játszmába? Hiszen elég közel kerültek egymáshoz, még ha nem is
olyan mértékben és módon, ahogy Cassius szerette volna. De azért mégis történt
valami, amit egy jó házból származó lány bizony méltán szégyellhetne. Nyilván
Annia ezért érezte szükségét, hogy megeskesse, ezzel hallgatásra bírja. Így aztán
a részéről le lett tudva mindaz, ami történt. Förtelem! Micsoda csepűrágó
magatartás!

Szédült a csalódástól, elkábult a megaláztatástól. Tapogatózva haladt,

mintha ráborult volna az éjszaka, a bérházak falainak támaszkodva meg-megállt,
hogy levegőt vegyen. Rosszullét, hányinger környékezte. Kés forgott a friss
sebben, ahányszor arra gondolt, mit tettek vele azok, akiket megszeretett.
Kegyetlen ötletek is befészkelték magukat az elméjébe. Arra gondolt, talán
nyilvánosan kellene megaláznia Anniát, hogy fájdalmát az ő megszégyenítésébe
fojtsa. Az is eszébe jutott, hogy ha legközelebb a Görög Csarnokban szembe
kerül Catiliusszal, bizony kezek és lábak fognak törni, s a gazdag fiú vére
elkeveredik a gyakorlótér homokjával.

Nem tért haza. Este szédülten kóválygott a Suburra környékén, mint aki
nem tudja, mihez kezdjen ezek után, aztán felkereste az egyik szajhát, akivel a
legtöbbször volt ez idáig. Amaz nem kérdezett semmit, csak kiszolgálta vad
vágyakozását, majd némán hevert mellette az ócska ágyon, és töltögette a sűrű
egymásutánban kiürülö borospoharát. Cassius egyre csak döntötte magába a
bort. Még az sem érdekelte, hogy ilyen ócskát régen engedett le a torkán.
Öntudatlanná akarta inni magát, sőt belepusztulni a vedelésbe. Az lenne a
legjobb! Egy idő után már a szajha is vonakodott kiszolgálni, hiszen attól tartott,
a fiú itt hal meg a szobájában. Az örömlányokat futtató férfi segédei aztán
kivitték egy közeli ligetbe, és ott magára hagyták, bár előtte az egyikük meg-
szabadította súlyos erszényétől.

Két napig hevert öntudatlanul a bokrok közt, de végül túlélte az

önpusztítást. Szerencsére Róma éjszakai kegyetlenkedői nem találták meg.
Később bűzösen, sártól ragadva, kábultan támolyogva tért haza, hogy rendbe
szedje magát, s váltson néhány szót atyjával.

A következő napon beállt a seregbe. A legelső olyan alakulatot választotta

ki, amelyik hamarosan elhagyja Rómát. Az északkeleti határ mellé, Pannoniába
indultak a különítmények az ott állomásozó alák és cohorsok váltására, és a
hazatérő veteránok helyeinek pótlására. Ö ezek közül a Prima Civium
Romanorum lovas egységébe kérte felvételét. Az idősebb Avidius hiába
erősködött, hogy talál magának közelebb is katonai csapatot, amelyik ráadásul
méltóbb is lenne a nevéhez, Cassius nem engedett a tervéből. Végül az atyja
hírneve segített abban, hogy felfigyeljenek rá, és fiatal újoncként besorozzák, bár
Cassius visszautasította a különleges bánásmódot. Hallani sem akart arról, hogy
megkülönböztessék, kényeztessék. Itt végre önmaga akart lenni minden előny,
becsapottság és hazugság nélkül. Ám még itt sem volt nyugta.

Egy hónapot töltött el az egységében, túljutott a gyors kiképzésen. Már

csak az eskütétel maradt hátra„ A váltás csapat parancsnoka már az indulást
tervezte az északi tartományba, amikor híre jött, hogy a nagy utazás előtt a
császár maga akarja szemrevételezni és elbúcsúztatni a messzire induló katonai
különítményeket.

A találkozásra Pius császárral a Mars-mezőn került sor, ahol a beépítések

ellenére is elég szabad terület állt rendelkezésre a katonai gyülekezőkhöz. A
csapat felsorakozott, elhangzottak a feljebbvalók iránti engedelmesség
fogadalmai, valamint az eskü, hogy minden csepp vérükkel védelmezik és
diadalra segítik Rómát, a legdicsőbbet. Közben ragyogtak a napfényben a két
napig fényesített lemezvértek, sisakok, fegyverek és lószerszámok. A sereg
minden katonája lélegzetvisszafojtva bámult a Bellona-szentély felé, ahol az
emelvényen a nagyságos és bölcs Pius jóságos arccal tekintett végig a
mozdulatlanul, márványszobrokként feszítő lovasokon. Ezután maga mellé
szólította kijelölt utódát, a Caesart, akit Marcus Aurelius Antoninusnak nevez-
tek. A fanfárok felharsantak, s ebben az ünnepi pillanatban a megszólított ifjú
trónörökös fellépett az emelvényre, oldalán egy leánnyal. A katonaság éljenzett,
a gyalogosok a kardjaikat a szögletes scutumokhoz, a nyeregben ülők az ovális
lovaspajzsaikhoz csapkodták üdvözlésül. Pius örökbefogadott fia és annak
újdonsült arája elismerő mosollyal köszöntötték a katonáikat. Minden torok
dicsőséget zengett az uralkodónak meg nagyszerű utódjának a Mars-mező széles
lapályán.

Egyet kivéve.

Cassius az ala harmadik sorából tisztán látta, hogy ki az, akit a császár a
Caesarjaként mutat be, s ki az, aki a leányaként a trónörökös oldalán feszít.

A felismerés után tüdejéből kiveszett a levegő, csaknem megfulladt a

látvány hatására. Uralkodnia kellett magán, hogy le ne forduljon a lováról. Végül
összeszorította az ajkát, némaságot fogadott, miközben körülötte minden torok a
császári család dicsőítését zengte.

Hát ezért volt ez a nagy titkolódzás!

A földre meresztette a szemét, hogy ne lássa a trónörököst, aki nem olyan

régen még Catiliusként mutatkozott be neki, s ő egy idő után a barátjának érezte.
A Caesar mellett álló lányt sem kívánta látni, aki néhány nappal korábban
Anniaként engedett a közeledésének, odaadóan és kéjesen biztatva, reményt
adva.

Az eskü utáni rövid kimenőn nem atyját látogatta meg, s nem tartott
katonatársaival sem, akik a környékbeli tavernákba indultak, hogy még utoljára
jól benyakaljanak a hazai borból. Egyenesen a Tiberis partjára sietett. Dühtől
fortyogva előhúzta övéből a tőrt, amit attól kapott, akit valaha a barátjának hitt.
Csikorgó fogakkal olvasta el újra a vésetet: „Tisztesség és erő”.

Ugyan, hol a tisztesség?

Nagy ívben a folyóba vetette a fegyvert, majd azonnal megfordult, hogy

visszatérjen a táborba.

Kegyetlenül hosszúnak tetszett az a két nap, amíg végre a különítmények

elindultak Pannonia felé. A sereg minden egyes lépéssel növelte a távolságot
Rómától, ami a katona számára fájdalom és szenvedés, ám Cassius éppen
fordítva érezte. Egyre inkább megkönnyebbült, amint a homályba vesztek a
város falai, Italia útjai. Remélte, soha többé nem látja viszont ezt a két embert,
akik ilyen sebet ejtettek rajta.

Jelen

Antiochia, Syria tartomány

Nagyuram...
Elméje csak nagy nehézséggel engedte el Annia alakját, amint ott állt császári
atyja és a trónörökös között az emelvényen. A Catiliusnak megismert Aurelius
magabiztos arcát sem volt egyszerű elfeledni, ahogy mindentől megfosztja őt.
Az első seb a legnagyobb az életben. Ő ezt kapta tőle, nem felejtette el, bármi is
jött ezután. S íme: eljött a pillanat - még ha egy emberöltőt is kellett rá várnia -,
hogy mindent megtoroljon. Mégsem volt olyan boldog, mint ahogy szerette
volna.

- Jöjj, Caius, mindenki rád vár...

Még hagyta felvillanni a szeme előtt Annia Faustina kacér pillantását,

Marcus könnyedségét, a közös fiatalkoruk napsugarát, meg a csalódást. Aztán
azt is, amivé később lettek: Róma szolgái, kegyencei, zsarnokai vagy bábjai.
Mielőtt végképp kilépett volna a sokezres tömeg elé, erőt akart meríteni a
lelkének, ezért előhúzta az apróra gyűrt levelet, ami több mint egy hónapja, a
legtitkosabb utakon jutott el hozzá. A hajtások mentén elporladtak már a szépen
rajzolt betűk, de ő mostanra kívülről ismert minden szót, hiszen ezerszer
elolvasta a címzés nélküli üzenetet.

„Tedd, mit tenni kívánsz, s én csak egyet mondok rá: segéljenek téged ehhez az
istenek!

Ő beteg. Talán most tényleg a halálán van. Azonban ismerheted Marcust:

vajon mikor volt egészséges? De ha elmegy, engem, s gyermekeimet ki véd meg?

Én melletted állok. Szövetkezzünk: neked császári támogató kell, nekem

védelem, ha magamra maradok.

- A te Anniád - ”

Újra megremegett a soroktól. Nem erőt nyert, inkább elgyengült tőle.

Végül kiűzte gondolataiból a múlt utolsó morzsáját, kihúzta magát, és megindult
Varrestes után. Itt az idő, hogy elvegye, amiért egész életében vágyott. Felszegett
fejjel, méltóságának teljes tudatában lépett ki a tömeg elé.
 Sok tízezernyi torok harsogta a nevét, amint az idegyűltek megpillantották
a helytartói palota előtt. A hang leginkább egy semmiből előrobajló vihar
zúgására emlékeztette, amely képes mindent elsöpörni maga előtt.
Félelmetesnek, de egyidejűleg magasztosnak is érezte. A fergeteges
tetszésnyilvánítás végre kikergette belőle a nyugtalanságot és a keserűséget. Itt a
jutalma - élveznie kell hát! A tömeg imádja, éljenzi - a tömeg nem hazudhat.
Mint istenét, úgy zengik a nevét, magasztos jelzők kíséretében. Leginkább az
„Avidius, az oroszlán” vagy „Avidius, a hősünk” becézést kántálták sokfelől;
mindkettőre büszke volt, hiszen a nép a sajátjának tartja őt, emellett
rendíthetetlen és félelmetes vadnak, amelyet lehetetlenség legyőzni. Vajon akad-
e nagyszerűbb dolog a világon?

Mosoly terült szét az arcán, de közben izgatott volt, belül remegett a

megdicsőüléstől. Kemény, józan katonaként akarta mindig is elfogadni az őt
megillető jutalmat, ám most kudarcot vallott: az ünnep pátosza hatást gyakorolt
rá. Bármennyire is hétköznapinak akarta tekinteni, ami történik, mégis isteninek
érezte. Mintha az Olympos tetején kedélyeskedne az égiekkel, akik
bebocsátották a színük elé, hogy megélhesse e pillanatot. Purgót, a talpnyalót,
aki vigyorogva tartotta fel a karját, most földöntúli szerzetnek, félistennek látta,
amint megcsillant az erős napfény a kezében tartott diadémon, amit hamarosan a
fél világ szeme láttára a fejére helyez. Isteneknek látta a római vallás meghívott
augurjait és papjait is, akik jó pénzért nem kérdezték meg, tisztességes-e az,
hogy új császárt kiáltsanak. Mindegyik jelenés volt - fénybe burkolózott, nem e
világi lények, akik az ő szentséges felavatását szolgálták. Ilyennek látta a népet
is, amely félkörben hullámzott és zsivajgott a lépcsők alján, szinte a lábai előtt.
Mind-mind istenek, kántáló, harsogó, földöntúli jelenések.

A legfőbb haruspex (Áldozó, áldozatvizsgáló papok, akiknek legfontosabb feladatuk volt a leölt
állatok belsőségéből megfejteni az istenek akaratát.) magasba tartva mutatta a népnek az
áldozat belső részeit, amint frissen vágta ki a letaglózott bika testéből. A vér
szertefröccsent, Cassius is kapott belőle bőven. A pap hosszan sorolta az
erényeket, magasra tartva a vértől csepegő belsőséget. Cassius még
mámorosabbá lett, ahogy meghallotta, hogy az érte áldozott szent fehér bika
belei biztató jeleket mutatnak. A lépcső aljában citera és csengettyű hangja
csendült, ércesen vágva a szélzúgásba.

Minden őérte van! Minden őt szolgálja!

Várakoztassuk még kicsit Purgót és a diadémot, meg a papokat!

 A pillanatot kiélvezve széttárta a karját, mint egy messze földön híres
gladiator, aki éppen legyőzte legádázabb ellenfelét. A tömeg felvisított, mindenki
ismételte a mozdulatát. Lendülő karok erdejévé vált a hatalmas Forum, ahogy
utánozták őt. Ha akarja, akár a folyónak mennek megrészegültségükben. Hát
nem ez az igazi hatalom?

Bármit megtehet mostantól.

Meg is fog tenni!

Hirtelen egy ősi mese jutott az eszébe. Történet inkább, bár ő zagyva
mesének vélte. A história a gyűlölt Julius Caesarról szólt.

Hányszor hallotta az önimádó, kevély férfiról ezt a mesét. Hányszor

fordult meg a gyomra, amint újra és újra végiggondolta.

A nagy Caesar, Róma zsarnoka - aki mi mást akart volna, mint újabb
királyságot a köztársaság ellenében? - megrendezte az előadást a Forum
Romanum szélén, a vágyai szerint átalakított Rostrán, hogy elkábítsa a
polgárságot. Miféle aljasság kell egy ilyen rendezvényhez? Miféle ocsmány
tiszteletlenség az ősi köztársaság magasztossága ellen?

Caius Julius Caesar háromszor utasította vissza a diadémot. Marcus

Antonius, a nagy szerető, a nagy barát és a nagy fegyvertárs, no meg a rokon,
bortól bűzölögve újra és újra feléje nyújtja a királyi fejéket, túlzó, jól látható
mozdulattal, ahogyan a Suburra táncosai vagy olcsó színészei teszik, hogy még
az utolsó sorok is jól kivehessék a gesztust. Caesar figyelt, s látván, hogy nincs
ínyére a népnek a királyválasztás, látványosan elutasította azt mindháromszor.
Bohózat! A nagy Caesar, a Dictator Perpetuus, az örök parancsoló ilyen ganéj
eszközökhöz folyamodik?

A tudat, hogy pontosan egy hónappal később tőrök végeztek Caius

Juliusszal, s az elkövetők között az egyik felmenője is jelen volt, még
boldogabbá tette Cassiust. Üzenetnek érezte az istenektől, hogy éppen most
jutott mindez az eszébe. Nem jelenthet ez mást, csak azt, hogy Caesarral
ellentétben ő valóban kiérdemli a diadémot. Az elpuhult nemesi pipogyaság, a
hetvenkedés és az őrült becsvágy bábjai helyett végre olyan fejére kerül a
császári ékszer, aki szenvedéseivel, győzelmeivel, erejével és hitével tette magát
érdemessé rá.
 Szélzúgásnak hallotta a felszólítást, hogy lépjen elő a papok szent körébe.
Megtette. A béljós újabb jövendölést kántált, a pap - mint valami megszentelt
olajat - Iuppiter áldását és támogatását árasztotta rá, majd amint a hangjuk elhalt,
s elhátráltak, Purgo legatus lassan, végtelenül lassan ráeresztette homlokára a
koszorút idéző császári diadémot. A tömeg visított, üvöltözött, éljenzett.
Gondolkodás nélkül császárrá fogadták.

Az aranydiadém szinte izzott, égette a bőrét. Egy pillanatra úgy érezte, le

kell rántania a homlokáról, ám végül elmúlt a kín, mintha csak álmodta volna, s
a legfőbb hatalom koszorúja megnyugodott a fején.

Újabb imák, újabb áldozás. Elege volt belőlük. Félretolta a papokat,

testőrségének pedig intett, hogy tisztítsák meg a lépcsősor tetejét minden
felesleges személytől. Egyedül akart maradni az új hatalmával, idefenn, a tömeg
felett. Beszédhez készülődött; erejét összeszedve, torkát köszörülve kilépett a
legfelső lépcsőfok szélére.

- Ismeritek az oroszlánt? - harsogta. Hangja visszhangot vert, ereje miatt

még a szél sem tudta széjjelmorzsolni a szavait. - Hogyne ismernétek! Hiszen
syrek vagytok, déliek, erősek és vakmerők. Hozzátok az oroszlán illik! És ma
választottatok egyet uralkodótokul!

A tömeg felhördült, éljenzett. Imitt-amott újra felhangzott a szokásos

„Avidius, az oroszlán!” kántálás, aztán el is csendesült, ahogy a beszéde
folytatására vártak.

- Elég volt abból, hogy nyulak, patkányok, kígyók adták egymásnak a

diadémot. Veszett sakálok, ostoba majmok uralkodtak mindeddig a birodalmi
trónon. Vagy éppen erőtlen, szárnyaszegett bagoly... - Itt megállt, hogy érzékelje
a közönsége hangulatát. Nyilván tudhatták, kiről beszél, hisz nemegyszer
nyilvánította ki véleményét az előző uralkodóról. A tömeg lelkesedése azonban
nem lanyhult, a zúgás nem fagyott meg. - De most végre megfelelő császár
foglal helyet a világ leghatalmasabb trónján. Ígérem nektek, többé nem érheti a
birodalmat szégyen, megfutamodás, kudarc vagy legyőzöttség! Fogadom,
népem, hogy naggyá teszlek! Ha csak meghallják nevünket, rettegve menekül-
nek majd mind a határainktól. Ha felemeljük tekintetünket, szemünk
megperzseli az ellenségeinket. Ha karjainkat magasba emeljük, még az ég is
behódol Rómának!
 Az eddigieket is felülmúló tombolás robajlott végig a hatalmas téren,
szinte megreszkettette az épületek oszlopait is. Sokan a fülükre tapasztották
tenyerüket, hogy meg ne sikerüljenek a hangorkántól. — Vége a gyalázatnak és
a gyengeség korának, ha egy oroszlán ül fel a trónra! De addig még sok harcot
kell megvívnunk, hogy a birodalom újra békés legyen. A Kelet velem van! Hét
legio a nevemet kiáltja, ám van még elég, amit magunk mellé kell állítani! De
higgyetek! Itt állok előttetek, annyi kegyetlen küzdelem után, erősen és
eltökélten. Higgyetek, hogy az oroszlán mindig győz!

A sokezernyi jelenlévőt most alig lehetett lecsendesíteni. Újra kántálás

indult el jobb szélről, ami végigvisszhangzott az egész tömegen. Cassius úgy
vélte, ennyi elég is. Megnyerte a végső csatát. Innentől senki nem vonhatja
kétségbe a valós hatalmát.

Intett a fejével a mindig feszülten figyelő Varrestesnek, hogy befejezte, és

jöhet a jutalmazás. Az első centurio jelzett, mire a katonai kürtök megreccsentek
a levegőben, valamicskét elnyomva a hangzavart. Szolgák szaladtak elő a
helytartóság oldalkapuin, kezükben kosarak, amelyeket dugig töltöttek a pékek
friss lepénnyel, fűszerezett hússal, gyümölcsökkel. Szinte azonnal tülekedés
kezdődött a finom falatokért, így az éljenző hangzavarból hamarosan dulakodás,
veszekedés, dühös kiabálás lett.

Cassius nézte őket fentről egy darabig, aztán gúnyos fintorral az arcán
visszahúzódott a lépcső széléről. Zabáljatok csak, gondolta. A nép csak kellék.
Nélküle nem lenne hatalom, hisz kin uralkodhatna a mindenkori vezér? Kitől
fogadná a hódolatot? Kit adóztathatna meg, ha kifogy a kincstár? S kit sorozna
be a seregébe, ha kitör a háború? A nép szükséglet, önigazolás, támasz. Ha
keményen bánsz vele, hálás, hiszen utat mutattál neki. Vannak népek, akik mit
sem tudnak kezdeni a szabadsággal, a görögös jogokkal: vezér kell nekik, aki
uralkodik rajtuk, s megmutatja a győzelem felé vezető ösvényt, ők pedig kérdés
nélkül, boldogan indulnak a jelzett irányba. Zabáljanak hát, megérdemlik. Hadd
érezzék az uruk törődését.

Beszélhet így egy köztársaságpárti?

Cassius elkomorodott lelkének hirtelen jött támadásától; el is csitította

volna szívesen, csak nem sikerült. Köztársaságpárti? Nos, az volt, valóban az,
utolsó csepp véréig; hitt a demokráciában, az egyeduralomtól mentes senatusi
vezetésben. Íme, most maga is azzá vált, amit legjobban gyűlölt. Hogy lehet ez?
Miként áhítozhatott ennyire a trón után, vagy azért, hogy élet-halál ura legyen
egy egész birodalom felett? Hogyan válaszolhatna meg atyjának, ha az a
megboldogult, jó emlékű ember az elyziumi mezőkön napozva átkiáltana hozzá
ide, a jelen komor valóságába, hogy megkérdezze tőle, vajon nem szégyelli
magát?

A szívem a köztársaságot élteti, atyám! - mondaná neki. De a karom s

kardom csak a trónon lehet erős! Ahhoz, hogy egyedüli uralkodó legyek, még
sokat kell harcolnom! Ám ha győzök, olyan nagyszerű imperiumot hozok létre,
ami még a köztársaságot is elfeledteti az emberekkel! A te emlékedre, atyám!

Igen, ezt mondaná neki, az atyja pedig megértené őt, mint annyiszor, más
esetben is, amíg ék.

Kirázva a fejéből a bódító, álomszerű gondolatokat, visszatért a helytartói

palota fogadócsarnokába, közben odakiáltott Varrestesnek, aki most is a
közelében volt, mint mindig:

- Hamarosan haditanácsot ülünk. Mindenki a gyűlésterembe! Várom a

futárok és a kémek jelentését!

A primus pilus felvonta szemöldökét.

- Nem ünnepelsz? Nem pihensz és nem pecsételed meg jó vacsorával,

borral, szórakozással azt, amit annyira vágytál, és ami e jeles napon teljesedett
be?

Cassius egy pillanatig elidőzött Varrestes érzékeny arcán. Különös ez az

ember: éppen olyan szigorú, mint ő, s nem kevés olyan hősi eseményt
számolhat, ahol győzelemre vezette embereit. Erős, konok, elszánt. Talán még
rajta is túltesz e tulajdonságokban. Most mégis szórakozásra gondol ahelyett,
hogy harcosokat toborozna, megfigyelőket hallgatna ki. Hiszen ami most itt
történt, még csak az első lépés egy hosszú-hosszú menetelésben. Ráadásul elég
védtelen és törékeny lépés. Meg kell óvni, őrséggel kell körbezárni. És ha eljön
az idő, meg is kell magyarázni...

Vagy talán gúnyolódik vele, mint mostanában annyiszor, mióta

valamelyest megromlott legendás, fiatalkori jó barátságuk?

- Hogy elértem... az maga az ünnep, barátom - válaszolt neki. - Mit

akarhatnék még? Különleges ágyasokat? Keleti édességet az asztalomra,
borokat, süteményeket, aszalt gyümölcsöket? Ugyan! Sokkal nagyobb ajándék,
ha katonáim az ilyen kivételes napokon is kiválóan teszik a dolgukat.
Számíthatnak a bőkezűségemre, ahogyan én is számíthatok a hűségükre. Szólj
hát mindegyiknek, hogy a gyűlésteremben találkozunk. Egy óra múlva!

- És a nép? - tárta szét karját Varrestes.

- A nép? Adtunk neki enni, most zabál. Mi kell még az öröméhez?

Foglalkozzunk inkább a magunk dolgaival. Azok sokkal fontosabbak.

Tudni akarom a legközelebb állomásozó legiók helyzetét, akik ellen-

ségessé válhatnak. Ismerni akarom azoknak a hadvezéreknek a nevét, akik a
legkorábban ideérhetnek a koronázás hírére, hogy szembeszegüljenek a
döntéssel. És azokét is, akik szintén jogot formálhatnak a trónra. Hol vannak az
előző uralkodó testőrparancsnokai, akik szintén trónkövetelőként léphetnek elő?
Hol vannak, s mire készülnek az Antoninus-ház tagjai? Fel kell készülnünk
mindenre. Nincs idő a pihenésre, az ünneplésre!

- Tudom, hogy igazad van, Caius. - Varrestes közelebb lépett, olyan közel
hozzá, amilyent más nem engedhetett volna meg magának. - De elmondom az én
gondolataimat, hátha elfogadod jó tanácsként. Fontold meg, hisz a javadat
akarom még most is, tudhatod. Én

úgy vélem, nem tesz jót a nép előtt, ha nyugtalannak látnak. Ha nem ünnepelsz,
nem mutatod meg nekik magad, még azt találják hinni, hogy nem is vagy igazi
császár, nincs elég erőd a trónon maradáshoz, s akkor elpártolnak tőled. Jelenj
meg közöttük, de ne harci díszben, hanem tógában, a béke hírnökeként.
Lakomázz velük, hogy lássák, te is élvezed az életet, s nem csak a vérontás
boldogít. Én vagyok a legutolsó, aki kedvelné a főúri lakomákat, hiszen ismersz.
Én voltam az is, aki a katonái között akart maradni, ezért még a te
kinevezéseidet is visszautasította. Az akaratodból lehettem volna a tribunusod, a
nagy hatalmú testőrparancsnokod, de nem vállaltam. Távol áll tőlem a rang, a
pompa meg a kockázat, ahogyan a vagyonos patríciusok világa is. Ám neked
több adatott. Most meg kell nyugtatnod a népet, hogy erős vagy, igazi császár.
Fogadd meg a tanácsom. De legfőképp...

Varrestes elhallgatott, Cassius pedig megérezte, hogy fontos dolgot akar

mondani.
 - Folytasd!

- Áldozz az isteneknek magad is, ne csak a papjaid! A népnek fontos, hogy

a parancsolója tisztelje az isteneket. Azt mondod, már hiszel bennük, hát mutasd
meg a nép előtt! Áldozz!

Elgondolkodtatták a hallottak. Igaza lehet a primus pilusnak, ahogy már

eddig sok esetben. Lassan elmosolyodott, amint végigmérte az alakját. A köpcös,
vele egykorú görög férfi cinkosan biccentett felé, mintha olyan jól ismerné, hogy
még a gondolataiba is belelát. Valószínűleg ez így is volt, Cassius ezért is tartotta
maga mellett. Túl sok mindent tudott róla.

- Hát itt tartunk, te centurio! - kacagott fel hirtelen. - Itt tartunk, hogy
tanácsokat adsz a császárodnak ahelyett, hogy térdre borulnál előtte?

Varrestes hasonló derűvel válaszolt:

- Tudhatnád, a magamfajta egyedül csak a szentséges Zeus előtt térdepel.

Még ha ő maga kérné, vagy a villámaival csapkodná a fenekemet, akkor sem
borulnék ember elé!

- Csak vigyázz, nehogy szavadon fogjon! - Felfelé bökött az ujjával. -

Nézd csak, ott délen máris felhők gyülekeznek!

- Azok a felhők nem háborúságot, csak enyhet hoznak. Ezt meg illene
tudnia egy császárnak. Főleg, ha innen származik!

Jó volt nevetni, nem is hagyták abba egy darabig. Odakinn a Forumon a

sokadalom ricsajozva harcolt az ünnepi falatokért, ők eközben fenn, a palotában
ezzel a ritka, katonákra oly kevéssé jellemző derűvel pecsételték meg a nagy
napot. Cassius ekkor döntött úgy, hogy megfogadja Varrestes tanácsát, de csak a
tiszti megbeszélés után.

Később a gyűlésteremben a tanácskozás azzal vette kezdetét, hogy

meghallgatták a messzi földekről érkezett futárok és kérnek híreit. Ezután a
résztvevők mindegyike egyetértett abban, hogy a pannóniai, germániai, noricumi
és galliai csapatoktól nem kell tartaniuk. Eléggé érzékeny és veszélyes helyzet
alakult ki az északi határoknál Marcus Aurelius honvédő harcai ellenére is, így
ha Róma fenn akarja tartani a nagy nehézséggel kivívott, vitatható győzelmét a
germánok és a szarmaták felett, nem mozdíthatja el onnan a haderejét, ahogyan a
praetorianus gárdát sem. Csak a Moesiában, Dalmatiában, Hispaniában állo-
másozó egységek léphetnek fel ellenségként, vagy a belső területeken várakozó
vexillatiók, ha akad valaki, aki ideküldi őket. De ezek nem jelentettek nagy
kihívást az Avidiushoz hű hét legiónak. A katonai helyzet e pillanatban nem
igényelte a harckészültséget, ami a jelenlévők többségének láthatóan örömére
szolgált. Ennek ellenére Cassius - mivel nemigen hitt a jó híreknek - számos
olyan paranccsal látta el a tisztjeit, amelyek elsőre feleslegesnek tűntek, ám
mindenképpen a teljes biztonságot szolgálták. Ezután feloszlatta a gyűlést, hogy
engedjen Varrestes tanácsának. Együtt indultak el az éjszakában, testőrség
nélkül. Az utcák megteltek ünneplőkkel, akik kurjongatva éljenezték az új
császárt, bár nem is sejtették, hogy éppen közöttük halad el, köpennyel a hátán,
csuklyával a fején. Kedve lett volna megállni és köszönteni az ő népét, de
Varrestes nem engedte; igyekezniük kellett, hogy részt vegyenek a syrek
legősibb és legnemesebb családjának, a Mussadineseknek az ünnepi lakomáján,
amit az új császár tiszteletére rendeztek. Nem időztek ott sem sokáig, hiszen egy
másik nagy nevű dinasztia tagjai is pompás vacsorával kedveskedtek neki.
Cassius mindenütt otthonosan viselkedett, mert atyja egykoron jól megtanította a
keleti illem szabályaira is, aminek nagy hasznát vette, amióta itt állomásozott a
seregével. Viszont csak akkor tudott igazán felszabadultan falatozni, amikor
visszatértek a III. legio erődjébe, az övéi közé. Nevetnie kellett magán. Íme, a
császár, a világ ura, aki az aranyszőttes szőnyegek helyett szívesebben tapodja a
castrum principiájának durva deszkáit, elefántcsont székek helyett nagyobb
örömöt jelent az ácsolt padokon terpeszkedni, és különleges, bódító italok
helyett durva bort kortyolgatni a tisztjeivel meg a katonáival. Egészen hajnalig
velük maradt, hogy így hálálja meg kitartásukat és hűségüket. Friss ételeket és
italokat biztosított a számukra, hogy a mellette harcolók érezzék a törődést. Még
a külvárosi bordélyokat is megnyittatta előttük az elkövetkező éjjeleken - ezt is
Varrestes tanácsára -, a költségeket pedig a kincstárából állta.

- Igazad volt - ismerte el, amint a tisztek zöme elaludt körülöttük, vagy
eloldalgott, hogy tiszteletét tegye a bordélyokban. - Erre is szükség volt. De
szerencsére nem mindennap avatnak császárt.

Varrestes elkomorodott, talán a bor hatásától, talán mástól. Nem akarta

érteni a tréfát, inkább aggódva pillantott fel rá.

- Remélem, valóban nem avatnak újat a közeli jövőben. Cassius elnevette

magát.
 Bízz az oroszlánban. Hát neked mondjam?

Ez most más, mint eddig, Caius. Itt csak egyszer hibázhatsz, és az istenek
máris elpártolnak tőled.

Az istenek a győztessel vannak. Ne nyugtalankodj. Hányszor menekültünk

meg kilátástalan helyzetekből? Hányszor éreztük a halál szelét? Te tudod a
legjobban, hiszen velem voltál mindvégig. És mindig győztünk! Én mondom a
syr istenei előtt, ahogyan Iuppiter és Mars előtt is, hogy az égiek győztesnek
választottak. A kezdetektől!

A kezdetektől? – kérdezett vissza Varrestes, bortól tompán. Cassius akin

nem fogott az ital, hiszen soha nem vitte túlzásba, úgy gondolta, egy részeg barát
igazat beszélhet, ezért kivárta, amíg a kedvenc primus pilusa befejezi. –
Emlékszem én olyan oroszlánra, aki… egyáltalán… nem tűnt győztesnek, Caius.
Még csak oroszlánkölyöknek sem… Talán egyszerűen csak… embernek kellett
volna maradnia… Amilyen az elején volt.

Mozdulatlanul hallgatta Varrestes szavait. Ő volt az egyetlen, aki ilyet

mondhatott büntetlenül, ez megmaradt előjogaként még akkor is, ha Cassius unta
az aggodalmaskodást és a kritizálást. Ám ahhoz eléggé felkavarta Cassiust, hogy
visszapergesse az időt magában. Nem kellett sokat keresgélnie, gyorsan ráakadt
arra, amit Varrestes említett.

Második visszaemlékezés

Vajon mi a tervük veled

az isteneknek?


Harminc évvel korábban* (Kr, u. 145.)

Intercisa castellum,** (A mai Dunaújváros-Dunapentele, amely az egykori Alsó-Pannónia tarto-

mány jelentősebb települése volt. A Duna-parti kiserődről van szó, amely az Öreghegy északi részén állt, és
amelynek a helyére Kr. u. 180-ban egy újabb, kőből épített, erősebb castellumot alapított Commodus.)

Pannonia Inferior tartomány

Ala I. Civium Romanorum lovasegység állomáshelye

Az intercisai castellum parancsnokságán jelentéstételre gyűltek össze a tisztek.

Az egyik lovas felderítőt hallgatták, egy helybélit, aki mindnyájukat
túlszárnyalta a lovaglótudományával és a helyismeretével, ezért bizonyos
tisztelet övezte, s mindannyian adtak a szavára. A tisztek körbeülve hallgatták a
principián, amire bőven ráfért volna a felújítás.

- Úgy tűnik, egyre elszántabbak ezek a szarmaták, parancsnok. Megint

megtámadtak egy kisebb majorságot az innenső parton. Mire az embereink
odaértek, már lángokban állt a ház és a terményraktár. Mindent kifosztottak,
mielőtt felgyújtották volna. Úgy tűnik, még a padlókat is tisztára seperték, hogy
semmit se hagyjanak hátra.

- És mi történt az ott lakókkal? - kérdezte a lovasok praefectusa, Manlius

Septulus Grippa, aki egy személyben az erőd parancsnokának is számított.

Nagyon ravaszak! Nem bántották az embereket, mert tudják, hogy az még

nagyobb haragot és gyűlöletet okozna a köreinkben. Ügyesen csinálják!

Ne csodáld már ennyire a nyomorult szarmatákat, Magnatus! Még a végén

közibük állsz! - vetette oda egy másik tiszt, név szerint Sidonius decurio, aki
vöröslött a korai órán elfogyasztott bormennyiségtől. Magnatus, a felderítő nem
szólt, csupán lekicsinylő pillantással méltatta társát, majd folytatta a
beszámolóját.

- Alig láttuk őket, olyan gyorsan tűntek el, noha zsákokat, fémedényeket és
más ellopott holmikat cipeltek. Úgy hiszem, sűríteni kellene az őrjáratokat.

- Még hogy békés tartomány! - kiáltott felháborodottan a parancsnok. -

Állandóan fürkésznünk kell a folyót, hogy meglássuk ezeket a tolvaj népeket!
Egy csepp nyugta sincs az embernek! Pedig állítólag béke van, nyugalomról
beszél mindenki a határok mentén.

- A határok mentén soha nincs béke - vetette oda Sidonius. Köpött egyet a
principia durva deszkapadlójára, majd töltött a serlegébe a savanykás
ellátmányborból. Középkorú volt, már rég a praefectusok közt lett volna a helye,
vagy talán magasabb poszton, ha ügyesen végzi a feladatát. De Sidonius csak
egyetlen dologgal bánt kiválóan: a serleg maradéktalan kiürítésével. No, meg az
áskálódással. Tudhatnád, hiszen te vagy a mindentudó parancsnok, Manlius.
Vagy mégsem vagy olyan elhivatott?

Grippa már megszokta az altiszt mogorvaságát, nem is szólt semmit.

Inkább tovább méltatlankodott.

- A nagy Pius békés birodalmában élünk, vagy nem? Ezek a mocskos

szarmaták meg olyan nyugtalanok, mint a nyúl pöcse! Valahogy meg kellene
állítani őket, amíg teljesen el nem szemtelenednek...

- Pius császár csak a maga Rómájával törődik! Hogy mi van a határokon,

nem is érdekli.

Mindenki hátrafordult, még Grippa is mereszteni kezdte a szemét a gyenge

homályba, ahová nem ért el a mécsesek fénye. A tőle legtávolabbi sarokban ülő,
magányos fiatalember, aki a legifjabb tisztnek számított, folytatta.

- Ha tenni kell valamit, hát tegyünk, és ne Piusra meg a római hiva-

talnokok támogatására várjunk. Csak magunkra számíthatunk.

Grippa elfintorodva próbált valamit mondani, azonban a hang újra előtört a

homályból.
 - Akár háború is kitörhetne, és nemcsak itt, a Danuvius mentén, hanem
Britanniában vagy Iudeában is. Ott is ugyanez a helyzet. De hiába tudjuk és
hiába mondanánk Rómának! Pius a fejébe vette, hogy béke van. Így aztán
magunkra maradtunk, nekünk kell rendet teremteni!

- Á! Igen! Avidius Cassius ismét bölcselkedő kedvében van! - röhögött fel

Sidonius. Megint a császárt szapulja a kölyök!

Az alak felkelt a homályból, közelebb jött. Megragadta Sidonius serlegét,

aztán az illető fejére öntötte a vöröslő nedűt. Sidonius sértetten pattant fel, hogy
lekeverjen egy pofont a szemtelen ifjúnak, ám Cassius elhajolt előle, majd úgy
mellbe taszította, hogy a borgőzös decurio hanyatt vágódott a tisztek lábaihoz.

- Elég legyen! - üvöltött Grippa. Cassius, mit képzelsz te magadról, hogy

így bánsz egy rangidőssel?

- Nem rangidős! - Avidius Cassius sötét syr arcából fenyegetően villantak

ki a szemei. Még a felettes utasítása sem ijesztett rá. - Egyenrangúak vagyunk!
Ami persze nem nekem, a legfiatalabb decuriónak nevetséges, hanem egy olyan
öregnek, aki nem tudott továbblépni. Miért tiszteljem őt, ha csak vedelni képes
meg feleslegesen pofázni?

- Te átkozott déli fattyú! - rikácsolta részegen Sidonius, miközben két tiszt

kivezette a levegőre. - Te mocskos disznó! Ezt még megkeserülöd!

Grippa egy darabig figyelte, ahogy a tisztjét kicipelik az ajtón, aztán

hirtelen Cassiushoz fordult, hogy parancsot adjon.

- Hát jó! Ha egyenrangú vagy Sidoniusszal, végezd ugyanazt a feladatot.

Kísérd el, járőrözz vele, s majd meglátjuk, mennyire leszel hős. Ha egyszer is
összeakaszkodtok, lefokozlak! Holnap reggel indultok. Valóban kiérdemelted a
decurio rangot, mert fegyelmezett voltál mindeddig. Csakhogy ez itt most
különleges feladat, és ha egyszer is kudarcot szenvedsz, mész vissza
közkatonának. Értettél, Avidius?

- Hogyne, parancsnok! Végre, valami bölcs döntés! - Cassius nyíltan a

felettese képébe nevetett, majd távozott a principiáról.

Egy év nagy idő. Még ha nem is képes kitörölni a Rómában töltött esztendőket,
de valamelyest el tudja homályosítani. Már-már elfelejtette a miérteket, de
inkább szándékosan hárította el magától az emlékképeket. Most és itt, távol a
várostól viszont önmaga lett, tetteit nem mások véleménye befolyásolta. Megérte
idejönni. Erős lett tőle, a lelke pedig kitágult, ahogy az egész világot
megtapasztalta. Pont erre volt szüksége. A hideg éjszakákra, amikor bármelyik
pillanatban felharsanhat a gyülekezést jelentő kürtszó. Néha előtörő nyakassága
miatt szükségét látta a fegyelemnek is, ha jó harcos akar lenni. Bár újonc létére
már most is sokkal következetesebb és eltökéltebb volt, mint az itt állomásozó,
elkényelmesedett katonák zöme.

Az összetűzés ezzel a pojáca Sidoniusszal valószínűleg elhozza a

komolyabb összecsapást kettejük között, de nem bánta, sőt! Valójában már
akarta is. Ki sem kerülhetik, ha testközelben lesznek a járőrözés alatt. De ennél
boldogabbá tette az, hogy végre tehet is valamit. Mióta megérkezett Rómából,
egy teljes esztendőn át valójában csak bámulták a túlpartot, vagy kilovagoltak
hébe-hóba, leginkább azért, hogy megmozgassák az elgémberedett állataikat.
Egyik katonát sem lelkesítette a gondolat, hogy komolyabban összeakaszkodjon
a szarmatákkal. Senkiben sem buzgott a harci szellem, a győzni akarás,
különösen annak fényében nem, hogy a feletteseik Rómából nem vártak el
semmiféle megmozdulást, a költséges katonai eseményekről nem is beszélve.
Pedig csendes háború folyt a határ mentén, amiről Róma nem akart tudomást
venni. Mindenki látta, hogy a szarmaták mozgolódnak, s ennek később issza
meg a levét a birodalom, de ez senkit nem érdekelt a trón körül, csak az, hogy
kényelem és jólét uralkodjon. Persze ez a nép számára is előnyös volt, még az
atyja is ezt magyarázta leveleiben, amiket sűrűn küldött fiának. Szüksége van a
birodalomnak aranykorra, háborútól mentes békeidőkre a valós és szellemi
építkezéshez, gyarapodáshoz, hiszen Róma mindent elért, amit szeretett volna -
írta egyik levelében.

Cassius azt üzente vissza: a békeidő egy katonás birodalom számára csak
gyengülést és romlást hozhat. A sereg elpuhult vénasszonyok gyülekezetévé válik,
akik már azt sem tudják, miért is küldettek a határ menti erődökbe. Dorbézolnak
gyakorlatozás helyett, vedelnek és bujálkodnak a környékbeli bordélyokban, s
némelyek a katonai foglalatosság mellett kiegészítő keresetként testőrködést
vállalnak egy-egy nevesebb politikus vagy vagyonosabb úr mellett. Ha így
haladunk, nem marad, aki a határainkra vigyázna. Ezt te rendjén valónak véled,
atyám? Cassius, apjával szemben hitte, hogy valóban így van ez, hiszen nap
mint nap látta ezen állítások bizonyítékát. Talán éppen ez sarkallta arra, hogy
régi fogadalmát - miszerint Róma legnevesebb harcosa lesz - semmiképpen se
feledje el.

Csaknem végigvirrasztotta ezekkel a gondolatokkal az éjjelt, de a korai

kürtszó nem okozott nyugtalanságot. Ahogy telt az idő, egyre erősödött, lélekben
és testben egyaránt. A kevés alvás, a korai kelés nem jelentettek fiatal, izmos
testének megpróbáltatást, sőt minden ilyesmit úgy kezelt, mintha a sors akarná
gyarapítani az erejét és elszántságát. Maneseim harcosnak nevelnek, gondolta
ilyenkor, majd meghátrálás nélkül elébe ment a kihívásoknak. Hiszen megvolt a
cél: Róma oroszlánjává kell lennie.

2.

Az erődudvart végigseperte a kora tavaszi szél, fagyos agyarakkal kapaszkodott

a vastag köpenyes lovasokba. A magaslaton, amely a széles határfolyó felett
emelkedett, itt-ott bátortalan levélkék bukkantak elő a szürke-barna fák ágai
között, megtörve a télutó adta komorságot. A reggeli fuvallat enyhe virágillatot
hozott az erdők felől és a magaslattól nyugatra elterülő polgárváros kertjeiből.
Amint kilépett a barakkjából, megérezte az édeskés szagot; jó kedvre derítette. A
szürke ló is - Egérnek nevezte, maga sem tudta, miért - vidáman nyihogott,
amikor megpillantotta őt közeledni az istállók felé. Megpaskolta, felszerszá-
mozta, majd a kötőfékével maga után vonta az erődudvarra, ahol a többiek
gyülekeztek. Közben észrevette egyik barátját, Aemilius Fusciust is a többiek
között, egy római kereskedő legkisebb fiát, aki műveltsége folytán jó
beszélgetőtársa, ereje folytán elszánt bajtársa lett az elmúlt esztendőben. Ő
ugyan egy másik turmához* (A turma a lovas ala kisebb egysége. Tizenhat vagy huszonnégy ilyen
egység van egy alában, mindegyiket egy-egy decurio vezeti (tizedesnek megfelelő rang)). tartozott, de
vele tartott a járőrözésben néhány hasonlóan megbízható fiúval együtt.

Sidonius pöffeszkedve ült a nyeregben. Látszott rajta, ma sem kímélte

magát a vöröslő méregtől. Lábfejei kifelé állva lógtak a lova hasa mellett, mintha
soha életében nem ült volna nyeregben, vagy nem is érdekelné, hogyan illik egy
római tisztnek lovagolni. Gyűlölködve méricskélte, majd gúnyosan vigyorogva
nézett rá, amikor Cassius melléje ért.

- Nocsak! A harmadik decurio is kegyeskedik csatlakozni hozzánk! Hurrá!

Végre teljes a győztesek létszáma, hiszen itt van velünk Avidius Cassius! Így
biztosan nem érhet minket baj!

Cassius elengedte a füle mellett az epés megjegyzést. Feltette vörös tollas

sisakját, az álla alatt meghúzta a szíjat, majd egyetlen ruganyos mozdulattal,
helyből Egér nyergébe ugrott. Ezt ebben a társaságban nem sokan tudták
utánacsinálni.

- Mi a parancs, rangidős? - kérdezte Sidoniustól, rá sem nézve, de arra

vigyázva, hogy kihúzza magát a nyeregben, mint egy tekintélyes harcos.

- Kicsit körülnézünk, tiszt úr. Hát mi más lenne? Aztán visszatérünk az

erődbe. Kötve hiszem, hogy ezek a nyomorult fattyak olyan sűrűn átjönnének a
folyón.

Cassius bólintott, de még mindig nem nézett rá. Amint Sidonius belevájta
sarkát lova véknyába, hogy elinduljon a kitáruló erődkapu felé, ő is mögé
irányította a hátasát. A három turma egymás mögé sorakozva megindult a part
felé a limesúton.

Amire elérték a polgárváros északi szélét, az illatos szél elállt, szabad utat
engedve az összegyűlt felhők cseppjeinek. Hideg eső zúdult a nyakukba, szemei
bántóan koppantak a lovak fejére, a katonák testére, s zajosan csattantak a
sisakokon, vérteken. Sidonius dühösen szitkozódott; mindenki tudta róla, ő az
egyetlen, aki a vizet semmilyen formában nem viseli el, még esőként sem.
Iuppitert gyalázta meg az összes égi istent, hogy ilyen gyatra vidéken kell
állomásoznia.

Cassiust egyáltalán nem zavarta a csapadék, de az annál jobban, hogy

felettese ilyen zajt csinál az óbégatásával. Már-már ráförmedt, hogy fogja be,
amikor Sidonius másik oldalán a felderítő, Magnatus hirtelen felmutatott a
kezével. Előre bökött a távoli, út menti cserjés felé, amely örökzöld lévén nem
hullatta le leveleit, így bőven nyújthatott fedezéket az esetleges ellenségnek. A
sereg megtorpant, aztán némi késlekedés után védekező alakzatba fejlődött.

Cassius is úgy hitte, rejtőzködik ott valaki. Hamarosan beigazolódott a

sejtés: néhány sötét alak menekült el onnan, tovább, az út menti bozótosok
takarásában.

- Utánuk! - üvöltötte Sidonius. - Elevenen megnyúzom ezeket az

átkozottakat! Gyerünk!

- Ne! - harsogta Cassius, amit maga sem tudott megmagyarázni.

Ösztönösen érezte meg, hogy rossz döntés születik. - Ne menjetek! Csapda lesz!

Sidonius és a két turma üldözőbe vette az ellenséget. A saját egysége

harcosai azonban vele maradtak. Cassius majdnem mindegyiket ismerte név
szerint, és tudta róluk, bármi történik is, mellette állnak.

E néhány ember már felismerte a fiatal kora ellenére benne lakozó igazi
katona erényeit, így vakon megbíztak benne.

- Várjunk! - szólt nekik. - Lehet, hogy szükségük lesz a segítségünkre.

A Sidonius vezette csapat hamarosan beérte a menekülő gyalogosokat. Ám

mire dárdáikkal felnyársalhatták volna őket, az út két oldalán magasodó bozótos
megelevenedett: prémes ruhákba, pikkelyes páncélokba öltözött, kucsmás alakok
bukkantak elő, feszes nyilakból halálos vesszőket eresztve a különítményre. Az
első lövések azonnal kivégezték Sidonius embereinek több mint a felét. Cassius
ezt látva elkeseredetten felkiáltott, majd azonnal a bozótos mögé vágtatott, hogy
hátba támadja az ellenséget. Harminc embere követte; dárdákkal vették célba a
lesből nyilazó szarmatákat, így a Sidoniusszal tartó csapatok maradéka
megmenekülhetett a csapdából.

Nagy veszteség árán, de a szarmatáknak sikerült végül kereket oldaniuk; a

cserjerengeteg szinte elnyelte őket. Látván, hogy a holt bajtársakon nem segíthet,
a túlélők pedig nem szenvedtek súlyos sebeket, Cassius azonnal a menekülők
után vezényelte a maradék járőrcsapatot. Akadt olyan is, aki sebesülése dacára is
vele tartott, hogy megtorolja a sérelmeket. Mindannyian sejtették, hogy ennek a
kelepcének önmagában semmi értelme nincsen. Ellenben az út mentén,
északabbra egy igen gazdag birtok található, Intercisa egyik legvagyonosabb
polgárának és papi elöljárójának, Aulus Muntius Alexandernek a gazdasága,
amely telis-tele a legértékesebb kincsekkel. Mi más lehet e támadás célja?

Amint közeledtek, az esőtől kesernyés füstszag igazolta félelmüket.

Cassius szinte őrjöngve rontott be a villa porticusán, ahol kisebb állóháború
alakult ki. Alexander szolgái nem adták könnyen magukat, de lassacskán
alulmaradtak a túlerővel szemben. Megannyi lefejezett rabszolga, agyonnyilazott
tetem hevert a villa udvarának szépen rakott kövén.

A szűk hely miatt Cassius inkább leugrott a lováról, és hosszú lovassági

spathájával rontott az ellenfélnek. A szarmatákat láthatóan megriasztotta a
rómaiak váratlan érkezése - biztosra mentek, azt hívén, hogy könnyen,
véráldozatok nélkül sikerül kifosztani a gazdag tanyát. Amint Cassius e hitükben
megrendítette őket néhány szarmata levágásával, intett két harcosának, hogy
kerüljék meg a villaépületet, hátha sikerül hátba támadni a nyilazó ellenséget. A
két társa nem követte azonnal, így egyedül fogott neki a tervének.

Váratlanul sikoltást hallott az épület mögül. Még gyorsabban rohant a

hang irányába, amelynek gazdája minden bizonnyal egy nő, aki nagy bajban van.

Az elkeseredett hangot követve egy pajtához ért, ahol három szarmata éppen egy
asszonyt próbált lefogni. Egyértelmű volt, mi a céljuk, hiszen az egyik bajszos,
barna bőrű alak már a vastag derékövét is kibontotta, s a bőrköntösét is
szétnyitotta, ahonnan előmeredezett vaskos férfiassága. Az asszony mezítelenül
hevert a szalmán a kíméletlen markok kalodájában, kiszolgáltatván az ellenség
kényének-kedvének; hosszú, kék stolája* (Stola: általános római női viselet. Két téglalapból
összevarrt, bokáig érő, rendszerint ujjatlan ruha, amit mell alatt díszes övvel kötnek el. Feketén és barnán
kívül minden színben előfordult, elkészítése jelezte az adott hölgy társadalmi rangját is.) meg az
alsóruhája elszakítva hevert a földön. Hiába küzdött vadmacskaként, nem
menekülhetett a gyalázat elől.

Cassius nem fékezte az indulatait. Amint rájuk tört, kardjának egyetlen

suhintásával lemetszette a nekivetkőzött szarmata fejét, amely vért fröcskölve
bukott le a harcos nyakáról, majd a szalmabálák közé gurult. A fej nélküli test,
mintha nem hitte volna el saját tragédiáját, lassan csuklott össze, egyenest a
ruhátlan asszony lábai elé, aki sikongva húzódott hátra tőle.

A két másik szarmata rárontott Cassiusra. Barbár nyelven szitkozódva,

vicsorogva támadtak, üvöltöttek, akár a farkasok, hogy ráijesszenek, de hiába. ő
állta a sarat, nem hátrált, hanem minden erejét beleadta a küzdelembe. Meg
akarta menteni a nőt, egy római ember feleségét, akár a saját élete árán is.

A széles bőr csuklóvédője felett megvágták a karját, de szinte észre sem

vette. A szarmata azonban elbizakodottá vált, Cassius pedig - akinek jó szeme
volt ezt felismerni - azonnal kihasználta. Lendületesen előreugrott, majd a harcos
torkába döfte a hegyes pengéjét. A harmadik ezt látva egyszerűen kereket oldott.
Cassius azonban nem érte be ennyivel: felragadta a földről az egyik kardot, egy
pillanat alatt megítélte a nehézségét és a súlypontját, majd a futó alak után
hajította. A kard zajosan vágta át a levegőt, ahogy forogva üldözte a szarmatát,
majd pontosan a bal lapockája alatt hatolt be a testébe, átdöfve a szívét.

Amint a harmadik ellenfél is ártalmatlanul dőlt el, az asszony felé fordult.

Azt hitte, már rég elmenekült, ám még mindig ott ült a szalmán, maga alá húzva
lábait, kezével eltakarva kebleit. Egyenesen rá nézett, tekintete hálát sugallt, s
még mindig nem mozdult.

Cassius nem tudta róla levenni a szemét. Az asszony nem látszott már
ugyan fiatalnak, de idomai akár Vénuszéval is vetekedhettek volna. Igéző volt,
ahogyan szétomlott hajának barna csigái lehulltak a vállára. Mélyzöld szeme
kérdőn, kutakodva figyelte, s pillája talán megreszketett a felsejlő gondolatra,
hátha egy római katona se különb, mint a szarmaták, s ott folytatná, ahol a
gyalázat az imént abbamaradt. Cassius nem titkolta önmaga előtt: megkívánta őt.
A nő kiszolgáltatottsága, buja vonalainak látványa megtette hatását hosszú ideje
nélkülöző férfitestében. Mélyet lélegzett, hogy lecsillapítsa vágyódását és
uralkodjon magán. Hiszen egy igazi katona a védtelenek megmentője, nem pedig
a kihasználója.

Felemelte az asszony stóláját a földről, és feléje nyújtotta. A nő elvette,

magára borította a kék anyagot, de még most sem sietett. Cassius elfordult tőle,
otthagyta, hogy visszatérjen a küzdelembe. A megkívánás okozta pezsgő vér
még ott zubogott az ereiben, ezért bőszen vetette bele magát a csatába.

A villa bejárata előtt, ahol bátortalan kerti virágok próbáltak előbújni, amíg
a harcolók le nem taposták őket, végső pontjához ért a küzdelem. Körben több
mint ötven tetem hevert, csak két szarmata maradt életben, de ők csapdába
kerültek. Hátuk mögött egy kőfal zárta el a menekülés útját, előttük karéjban
pedig a rómaiak és a villa sértetlenül maradt szolgái, ugrásra készen. Ám
védtelenségükben is előnyhöz jutottak, mert az egyikük egy fiatal újoncot
szorított maga elé, mintha fedezéket keresne mögötte, tőrét pedig a torkának
szorította.

Egy római sem mert mozdulni, hiszen a társuk élete múlott egy
megfontolatlan lépésen. Az idősebbik szarmata, aki kivont kardjával a túszt
fogva tartó társa mellett állt, jelzett a kezével, hogy engedjék útjukra őket.
Miután nem húzódott hátrébb senki, alig érthető latinsággal megszólalt:

Engedjetek ... Nem hal meg a fiú, ha elengedtek... Hadd menjünk...

Még mindig nem történt semmi. A szarmata egyre dühösebb lett, s maga is
az újonc nyakához tartotta a kardja hegyét fenyegetésül.

- Meghal! Keresztüldöföm! Meg fog halni a kölök, ha nem engedtek el

minket!

- Elmenekülnél innen? - mordult rá végül Cassius, miközben óvatosan

közelebb lépett, mintha tárgyalni akarna. - Fosztogatni jöttél, de most inkább
távoznál?

- Mondtam: menni akarunk. Akkor életben marad a kölök.

- Van egy ajánlatom. Talán megérted latinul is. Küzdj meg az életedért, és
elmehettek, ha nyersz. De ha én győzök, itt maradtok fogolynak.

- Hé, mit művelsz? - förmedt rá Aemilius Fuscus aggódva. – Ne

kockáztass feleslegesen, hiszen úgyis csapdában vannak.

Nincs kedvem itt órákon át tétlenül ácsorogni! Neked talán van? Fuscus
válaszolt volna, ám a szarmata ingatni kezdte a fejét és vicsorogva tiltakozott:

Nem! Nincs küzdelem! Nem tartjátok be az egyezséget úgysem! Nincs

küzdelem!

Az ellenséges harcos, miközben feléjük hörgött, elvette a kardját az újonc

nyakától. Cassius csak erre várt. Szempillantás alatt repült a spathája, s mire a
kiabáló szarmata észbe kapott volna, egyedül maradt. A társa nyakát
keresztüljárta a penge ott, ahol nem takarta el az újonc. A kezéből kihullott a tőr,
amit eddig a fogoly nyakához szorított.
 A fiatal túsz azonnal arrébb vetődött, majd felkapott a földről egy elejtett
kardot, és belemerítette a magára maradt ellenfélbe, mielőtt az támadott volna rá.
A szarmata elképedve bámulta a mellkasából meredő pengét, ami mintha az
égből sújtott volna le. A földre roskadva legyőzőjét kereste a szeme, mert nem
hitte el, hogy egy ifjú tette ezt vele.

A győzelemtől megmámorosodott rabszolgák azonnal szétszéledtek, hogy

megkeressék urukat és a gyermekeket. Cassius rendbe szedte magán a vértet,
megigazította a sisakot, helyére csúsztatta spatháját, miközben a ház népe újra
megjelent a villagazdaság urával, Muntius Alexanderrel.

A városi szentély papja nem tűnt aszkétának. Hatalmas has uralta testét,
ehhez képest eltörpült teljesen kopasz, kerek feje, két vékony lába, és izom
nélküli karja. Cassiusnak azonnal eszébe jutott az asszony, akit a pajtában látott.
Hogyan tartozhat egy ilyen férfihoz egy olyan nő? - kérdezte magától, ám végül
a szánalom erősebbnek bizonyult a gúnynál. A férfi testén kék-zöld foltok
tarkállottak, ruháját megszaggatták, orrát betörték. Bizonyára ellenszegült, nem
akarta kincseit engedelmesen kiszolgáltatni az ellenségnek. Talán mégis vak-
merő volt, ez esetben tisztelet jár neki...

Három szolga támogatta Alexandert. Bicegő lábakkal ugyan, de a

megmentői elé jött. Összevert arcán őszinte hála terült szét, s megpróbált
meghajolni, hogy nyomatékossá tegye köszönetét, de a hatalmas test
megroggyant. Ha Cassius nem kapja el, összeesett volna a lába előtt. Végül a
szolgák fogták közre és támogatták, hogy elmondhassa, amit akar.

- Küzdelmed nemes volt, ifjú harcos. Az istenek is látták, hidd el.

Megtudhatom a neved, hogy imádkozzam érted?

Caius Avidius Cassius vagyok. Csak egy katona az erődből.

- A Legjobb és Legnagyobb Iuppiter előtt mondom, fiam, nem sokáig

leszel csak egy katona... Az istenek fizessék vissza jóságodat és társaid hűségét.

- Köszönöm, nemes Alexander úr. - Cassiust mélyen meghatotta ez a fajta

őszinteség egy ilyen gazdag ember szájából. Úgy érezte, le kell oldania a katonai
sisakját, majd fedetlen fővel kell meghajolnia luppiter papja előtt. A sebesült
férfi még ezután sem kívánt visszavonulni, hanem szolgái védelmező gyűrűjében
megáldotta Cassiust, majd a köréje gyűlt harcosokat is mind. Csak ezután fordult
a gyermekei felé, akiket a szolgák rejthettek el, s most előhoztak az atyjukhoz.
Kövérkés kislány és egy nagyobb fiú csimpaszkodott a sérült pap nyakába.

Jó érzés volt hálát kapni jutalmul. Különös: ha valaki fizetett volna azért,
mert megvédik a gazdaságát, a szerettei életét, nem érezte volna ilyen
magasztosnak. Az áldás többnek bizonyult zsáknyi sestertiusnál is...

A gazda a szolgák segítségével végül visszavonult a házba, Cassius pedig

felemelte a fejét, hogy visszaszíjazza a sisakot. Eközben vette észre, hogy a villa
épületének egyik ablakán át a megmentett asszony felé néz.

Ahogy az arca felengedett a félelem dermedtségéből, még igézőbbnek

látszott. Mintha valóban a tavasz napfénye ragyogná be most, hogy biztonságban
van. Cassius le sem tudta venni róla a szemét, de az asszony sem fordult el
pironkodva, mint valami szemérmes arisztokrata leányzó. Sőt végül
elmosolyodott, majd lassan bólintott feléje. Ezután a függöny visszahullott az
ablak elé.

Cassius tüdejéből kiszaladt a levegő. Mélyet kellett lélegeznie, hogy

visszatérjen az ereje. Hogy erőt vegyen magán, az újonchoz lépett, akit a
szarmaták túszul ejtettek. Látta már talán egyszer-kétszer, de nem ismerte
közelebbről; nemrég küldték a pótlás különítménnyel. Ifjú volt, fiatalabb, mint ő,
de nem túl sokkal. Nálánál vaskosabb csontozata, széles, erős állkapcsa jó
birkózót sejtetett. Gyorsaság tekintetében is dicséretre méltónak bizonyult,
hiszen egy szempillantás alatt végzett az utolsó szarmatával. Először úgy
gondolta, fegyelmet követelő decurióként keményen megdorgálja, amiért az
ellenség fogságába esett, de aztán rájött, hogy igazából nincs oka büntetni.
Megállt előtte, fölényesen felemelte a fejét, de nem förmedt rá.

Megsebesültél?

- Nem, decurio.

Tudnod kell, szégyen, ha az ellenség fogságába kerülünk.

- Szégyellem is magam. De úgy vélem, az istenek alázatra akartak tanítani

ezzel.

Cassius mindenre számított, csak ilyen magyarázatra nem.

- Az istenek? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy jönnek ide az istenek?

 - Tegnap szidtam őket, kétkedtem a védelmükben, a jelenlétükben. Ma
viszont jó leckét adtak.

- Az biztos, hogy jó lecke volt. Nekünk is. Azt tanácsolom, ne szidd többé
az isteneket, hogy nyugtunk legyen a harcban.

Az újonc elnevette magát.

- Ígérem, nem esik meg velem még egyszer.

- Helyes - vakkantotta kemény parancsnokhoz méltóan Cassius.

- Mentségedre legyen szólva, hogy egyáltalán nem féltél az ellenség

késétől, s nem késlekedtél, amikor ölni kellett. Mi a neved?

A nevem Varrestes, decurio. Carcarides Varrestes.

Na, még csak ez kellett! Minden istenekre: egy görög!

3.

- Mi lett volna, ha véletlenül engem találsz el? - kérdezte Varrestes a decurióját a

tíz nappal azelőtti eseményről. A castellum keleti falához épített fürdő meleg
vizes medencében kényeztették magukat. Cassius a mostanában felvett
szokásaként nem üldögélt egyetlen újonc mellett sem, legalább négy lépéssel
arrébb áztatta magát, ezért a görög hangosan tette fel a kérdést.

Cassius nem kiabált.

Olyan nincs, hogy véletlen. Ezt tanuld meg - vetette oda Varrestesnek,
majd a fejét hátrahajtva beleeresztette a vízbe vastag szájú haját.

- Ugyan, decurio! Mindenki tévedhet! Mindenki elvétheti egyszer. És

akkor mi történik?

Ha elvéted, baj van. Ezért nem vétheted el. Addig kell gyakorolnod, amíg
tökéletesen nem megy.

A pengéd egyujjnyira a torkomtól állt bele a szarmata nyakába. Hogy

lehetsz biztos egy ilyen dobásban, amikor kifárasztott a harc, meg is sebesültél a
karodon, talán a kezed is remegett?

Cassius gondolatai elkalandoztak, csak félig figyelt. Valóban remegett, de

nem a harc hevétől vagy a vérontástól, sokkal inkább annak az asszonynak a
látványától. Nem tudta elfejteni. Azóta is sűrűn a szeme elé feszült a kép,
ahogyan finom karjaival átfogja a melleit, amelyek rakoncátlanul előbukkantak,
szinte kibuggyantak a kezei között, rejtőzködve, de kínálkozva is egyszeriben.
Kiszáradt a szája, amint újra látta maga előtt a kiszolgáltatottságában is
kívánatos nőt, a mezítelen bőrt, a leomló hajcsigákat, a rémülettel telt, mégis
vonzó tekintetet... Bizony remegtek a kezei. Ha tudná ez a görög, hogy
mennyire, most még jobban aggodalmaskodhatna...

- A katonának tökéletesen kell uralnia fegyverét, Varrestes. Ha nem ez a

célod, már most jobban teszed, ha elmégy szántóvetőnek vagy kereskedőnek.
Vagy papnak...

- Én jobb választ tudok a saját kérdésemre, mint te, decurio.

Kíváncsian várom - nyögte Cassius, és szándékosan elnyomott egy ásítást.

Az isteneim védtek. Az isteneim vezették a kardodat a jó irányba. Ők nem

engedték, hogy bajom essen!

Cassius válaszra sem méltatta, csak gúnyosan felkacagott, majd újra a

vízbe mártotta a haját.

- Szóval, te nem vagy az a vallásos fajta, Cassius.

- Hé! - förmedt rá hirtelen. Még a gőzölgő vízből is kiemelkedett.

 - A felettesed vagyok, nem Cassius, nem szólíthatsz így! Ezt jól jegyezd
meg. Decurio vagyok, te pedig közkatona, egy újonc. Még az is szabályellenes,
hogy együtt lubickolj velem.

- Ó - válaszolt Varrestes, de nem tűnt szeppentnek. - Ilyen szigorúak

lennének a rendszabályok a seregben?

- Még annál is szigorúbbak, és te meg fogod őket tanulni, görög.

- Szeretek tanulni. Ezzel nem ijesztettél rám.

Cassiusnak már a nyelvén volt valami csattanós válasz, de aztán valahogy

elmúlt a mérge. Ismét Alexander asszonya körül jártak a gondolatai, talán ezért
volt békülékeny kedvében.

- Csak nem az istenek nagyságán merengsz, parancsnok? - faggatta tovább

Varrestes.

- Nem nagyon hiszek bennük, ha tudni akarod.

- Már az előbb is gondoltam. Bár nem értem, miért. A te szülőfölded

környékén sok csoda termett.

- Honnan tudod, hol a szülőföldem? Miről beszélsz, te görög? Kire

gondolsz?

Mithrára. Vagy ahogy a birodalomban hívják és tisztelik, Mithrasra, a

Fényhozóra, Sol Invictusra, a Legyőzhetetlen Napra. Soha nem gondoltál rá mint
istenedre? Netán Baálra és Astartéra, akik a syriai városok istenei? Vagy a
zsidók istenére, az Örökkévalóra? Ő is azon a környéken uralkodik. Egyikük
sem melegítette át a szívedet?

Cassius csak ingatta a fejét. A beszélgetés fárasztotta ugyan, de valami

miatt Varrestest - bármit cselekedett vagy mondott - nem érezte unalmasnak. Így
aztán hagyta, hadd jártassa a száját.

- No és a Tűz és Fény urához, Ahuramazdához mit szólsz? Nem

érdeklődtél a csodái iránt?

A név hallatán Cassiusban felötlött egy ősrégi emlék: atyja egy óriási
máglya előtt áll, imádkozik, aztán a jóság istenéről beszél neki. Tényleg ez volt a
neve: Ahuramazdá. Megőrződött benne ugyan az idősebb Avidius Serenus
vallása, talán ezt a sajátjának tudhatná, de ha jól belegondolt, valójában ez is
hidegen hagyta.

Nem érdekelnek az istenek.

Pedig őt ismered. Látom rajtad. Volt vele dolgod.

- Számít az? Egyáltalán nem.

- Hát akkor mi számít... decurio? Ha az istenek nem, akkor mi a lényeges

ezen a nyomorult földön?

Keserűség csengett Varrestes hangjából, Cassius felfigyelt erre.

- A magányos emberek menedéke a vallás. Te is magányos vagy?

Cassius érezte, hogy dárdája betalált. A görög fiú lehajtotta a fejét, és a

vízből áramló gőzt bámulta, sokáig nem szólalt meg.

- Vesztettél már el valakit - kezdte végül -, aki a legfontosabb volt neked?

Mindennél fontosabb? Azt hiszem, igen.

Most visszakapta a saját dárdadöfését. Mit mondhatna Varrestesnek? Azt,

hogy igen, igaza van, volt valaki, aki kiszakította a szívét, majd eltűnt vele? Nem
beszélhet róla, nem tépheti fel újra a sebeit, amelyek már majdnem behegedtek.
Végül ő is csak a gőz pamacsait bámulta, aztán közbeszólt, hogy elkerülje az
emlékezést.

- Folytasd, Varrestes.

- Atyám volt a mindenem, hiszen anyám korán elment. Meggyászoltuk,

ahogyan az igazi görögök szokták, aztán összefogtunk, mi ketten, a család
maradéka. Engem atyám nevelt s faragott férfivá görög rátermettséggel, de
Róma szellemében. Ő is katonaként szolgálta a birodalmat, nagy harcosnak
ismerték. Ezt adta tovább nekem is. Ám egyszer, nem olyan rég, nem tért haza a
legióval. Ott veszett Britanniában. Akkor, amikor igazi Pax Romanáról papolnak
a senatusban, mégiscsak odaveszett az atyám egy csatában, Britannia szigetén!
Hogy lehet ez? Béke van vagy háború? Mondd meg nekem!
 Varrestes utolsó mondatai keserűségbe fúltak, szinte kiabált a fájdalomtól.
Cassius hirtelen magára talált mindabban, ami elhangzott, s most a világért sem
akarta volna berekeszteni a beszélgetést.

- Azt kérded, hogyan lehet ez? - vette át a szót. - Olyan egyszerű pedig!
Hazugság minden, amit hallasz! Hazugság, hogy béke, van! Hazugság, hogy
Rómának már nincs ellensége, hiszen hatalma csúcsára hágott. Hazugság, hogy
mindent elért! A baj gyökere, hogy akik odafenn ülnek, nem is törődnek a
határokkal, a katonasággal, a lassan feléje lopakodó ellenséggel. Ők csak Róma,
az Örök Város jólétével foglalkoznak.

- Kikre gondolsz?

- A császárra például. - Cassius nem halkította le a hangját, nem szégyellte

a véleményét, ám Varrestes ezt hallva behúzta a nyakát. Nem akart felségsértés
vádjáért felelni. - Ismerheted Hadrianust, az előző uralkodót, hiszen nagyon
szerette a te fajtádat. Azért is hívták „Görögöcskének”. Nagy ember volt, ha
egyáltalán nagy ember lehet egy császár. Ő bizony végigjárta a határokat, az
erődöket, mert mindent meg akart ismerni, első kézből akart tudni a bajokról,
hogy orvosolja. Ő tényleg tett valamit a magunkfajtákért, Varrestes! De a
mostani, meg a körülötte lebzselő, kifinomult nagyurak bizony azt sem tudják,
milyen a katonaélet vagy, hogy mire van szüksége a helyőrségnek. Amióta Pius
hatalmon van, ki sem dugta az orrát Róma környékéről, s ha nem szükséges,
még a városba sem megy fel. Alig látták az emberek. Nem érdekli, mi történik a
tartományokban, egyedül csak az, hogy Róma népe megkapja a
gabonaellátmányt, a bor- és olajadagját. Miféle császár ez?

A görög fiú döbbent arccal hallgatta a kifakadást. Szólni sem mert, szíve
szerint itt sem akart volna lenni. Háborúságok dúltak a lelkében, s ha magában
egyet is értett az elöljárójával, nem szerette volna ilyen nyíltan hangoztatni.

A te atyád ennek a politikának az áldozata, Varrestes - folytatta Cassius,

közben valamennyire visszafogta magát, hogy megnyugtassa az újoncot. - Csak
hogy tudd, jól gondolod. Én biztosan támogatlak ebben. És... azt tudnod kell,
hogy... sajnálom az atyádat. Megértem a fájdalmadat.

Varrestes szólni akart, bár az igazi görögökre jellemzően érzelmei

megakadályozták az azonnali cselekvésben vagy beszédben. Kétségtelenül
nagyon jólestek a decurio szavai. Ám amikor megköszönte volna az
együttérzést, a bejárat felől egy altiszt érkezett, a tábori praefectura embere, aki
nem tartozott az itt állomásozó lovasokhoz. Nem ismerték, még a nevét sem
tudták, noha látták már többször is intézkedés közben.

A középkorú férfi egyenest odalépett Cassius fölé.

Avidius Cassius decurio, ha nem tévedek?

- Nem tévedsz, jó a szimatod. Mi járatban erre, uram? – kérdezte rátartian

Cassius. Varrestes csak meredt rá, mintha nem is ugyanazt az embert látná: az
imént még császárellenes, köztársasági ízű kirohanást hallatott, most azonban
éppen olyan arroganciát mutat, mint a császári talpnyalók.

- Jöjj a praefectus castrorum hivatalába, kérlek. Odakísérlek, decurio. - A

tiszt meghajolt, mintha valami nagyság előtt hajbókolna. Cassius nem tudta mire
vélni, ám kíváncsi volt, ezért lendületesen kimászott a medencéből,
megtörölközött, majd az öltözőben magára vette a tunicáját, saruját, köpenyét
meg a katonai szerelvényeit. Amint elindult a tábortiszt nyomában, hirtelen
visszafordult a göröghöz.

- Varrestes! Ne feledd, még folytatjuk!

Úgy hitte, Grippa, aki szóban már megdicsérte a múltkori helytállásáért és a

józanságáért, valami kimagasló feladattal bízza meg, ami felér egy újabb
jutalommal. Ám nem erről volt szó.

- Kerülj beljebb, Avidius Cassius - udvariaskodott az ala parancsnoka,

majd hellyel kínálta. Cassius leroskadt a székre Grippa íróasztala előtt.

- Azért hívattalak, hogy elmondjam, két levél is érkezett hozzám. Ám csak

az egyikről tudom, mit tartalmaz. A másikról csak sejtem.

Az öreg harcos titokzatos pillantásokat vetett rá, mint aki a vesékbe is

képes belelátni. Végül előhúzta azt a levelet, aminek a viaszpecsétjét már
korábban feltörte, vagyis ami neki szólt.

- Nem olvasom el még egyszer. Már megtettem. Téged magasztalnak

benne. A levél Alexander úrtól érkezett, aki biztosított arról, hogy jutalmat ad a
helyőrségnek, amiért megmentették az ő és családja életét. Név szerint kitér rád,
a helytállásodra, az erődre. Megígérte, a feljebbvalók kegyeibe ajánl. Ha nem
tudod, elmagyarázom, mit jelent ez. Nem azt, hogy az istenei elé viszi a nevedet
imáiban. Inkább azt, hogy politikusok és katonai vezetők fognak hallani a
hőstettedről.

Grippa komoran mondta mindezt, azonban Cassius nem értette, miért. Hát
nem a helyőrség büszkeségére szolgál egy ilyen cselekedet? Egy arisztokrata
hálája nem jelent rangot és dicsőséget az egész castrumnak?

- Ez bizonyára örömhír, és nemcsak nekem, hanem mindnyájunknak,

praefectus. Vagy te nem így véled? - kérdezte.

- Régóta szolgálom Rómát, elég jól ismerem az ilyen helyzeteket.

Alexander levele, aminek a másolatát bizonyára Rómába is elküldte, azt
eredményezi majd, hogy egy hónapon belül érkezik egy dicsérő üzenet, aminek
te bizonyára örülni fogsz. Én nem annyira. De ne szaladjunk ennyivel előre. Az
intersicaiak szemében, akik megtudták a tettedet, hős lettél. És Alexander
gondoskodott róla, hogy sokan megtudják. Csak ezt akartam veled közölni.
Továbbá átadni neked egy másik levelet.

Elővett egy bontatlan tekercset, amin messziről látszott, hogy küldője

semmiben nem szenved hiányt. Cassius utánanyúlt, hogy magához vegye, de
Grippa visszahúzta a kezét.

- Kedvellek. Jó katona vagy, nevet fogsz szerezni magadnak. Ha el nem

rontod valamivel. Egyetlen jó tanácsot adok neked, aztán te dönts róla, hogy
megfogadod-e vagy sem. Vigyázz a csapdákra. Leginkább a hiúság csapdáira. A
gyors sikert elért emberek sokszor megvakulnak, mert a hirtelen fény elveszi a
tisztánlátásukat.

- Miről beszélsz, praefectus uram? Nem igazán értelek, bár ez minden

vágyam.

- Nem vagy te olyan ostoba, fiam. - Grippa gúnyos fintort küldött felé. -
Ne is próbáld eljátszani nekem, hogy nem érted, amit mondok. Vagy ha most
tényleg nem érted, később meg fogod, abban biztos vagyok. És akkor jól jöhet
egy kezed ügyében levő jó tanács, ami megóvhat a bajtól.

- Bajtól? Milyen bajról beszélsz?

- A bajok legfőbb okozója a nő. Ezt ne feledd. Óvatosan kóstold az édes

gyümölcsöt, mert belül tüskés, akármennyire kívánatos is kívülről nézve. Az
pedig nem igazán hasznos egy katonaembernek, ha megsebesíti magát.

Cassius továbbra is úgy tett, mintha nem értene semmit, ám magában arra
gondolt, egyáltalán nem szerencsés, hogy a dolgok ilyen nyilvánvalóak errefelé.
Sejtette, hogy Alexander feleségétől kapott levelet, ami örömmel töltötte el, ám
annak a legkevésbé sem örült, hogy ezt más is tudja. Grippa végül odanyújtotta a
tekercset, ő pedig utánakapott, majd bedobta a tunicája nyakán, mintha nem is
érdekelne annyira.

- Parancsolsz még valamit, praefectus?

- Ez minden, Avidius Cassius.

- Pedig én jobban örültem volna, ha hívásodnak az az oka, hogy

hadgyakorlatot készítesz elő, netán nagyobb ellenőrző körutakat tervezel, és
ebben kéred a segítségemet.

- Nem. - Grippa megint elfintorodott. - Nekem már nem... Nos, nekem

nincsenek ilyen terveim... egyelőre. Végeztünk, decurio.

Alig várta, hogy visszaérjen a szállására. Mint decuriónak, kijárt neki a barakk
végében egy saját helyiség, ahol a csapat tagjaitól elkülönítve pihenhetett. Ide
vonult vissza, majd feltörte a viaszpecsétet, ami nem árult el semmit a küldő
kilétéről, aztán olvasni kezdte a szépen írt sorokat.

„Avidius Cassius Decurio!

Nem telt el nap, hogy ne imádkoztam volna isteneimhez ama esemény után,
amelybe belegondolnom is rémes. Az imáim azonban nem csupán azért
hangoztak Minervához, mert megmentett a gyalázat ama mocskától, amelyet
egyetlen asszonynak sem lenne szabad átélnie. Te akadályoztad meg e
szörnyűséget, kedves decurio, így imáim érted szállnak elsősorban, s a
galambok, amelyeket a városi Forum Minerva-szentélyébe vittem a minap is,
érted lettek áldozva. Tettedet egy hálás asszony köszöni a megmentett gyermekei
és ura nevében is.

Szívesen látnálak, kedves Avidius Cassius, nem csupán a képzeletemben,

amikor mindennap, az alkonyat beálltakor fohászkodni térek az említett
szentélybe, hanem akár a valóságban is, hogy személyesen is megköszönhessem
mindazt, amit cselekedtél. Áldjanak az istenek, Róma nagy katonája. - Lidilla
Hulvinia”

Kétszer is elolvasta a levelet, agya közben azonnal terveket szőtt. Hogyan tudna
észrevétlenül kiosonni a castellumból, s megjelenni Intercisa főterének
templomában úgy, hogy ne keltsen feltűnést? Egyre csak ezen gondolkodott. Az,
hogy nem megy el, nem enged a nyilvánvaló meghívásnak, fel sem merült
benne. Közben egyfolytában maga előtt látta az asszonyt - már a nevét is tudta:
Lidilla – ott a pajtában; ismét csak kiszáradt a szája az emléktől. Mennie kell,
bármi áron.

Az időpont valójában előnyösnek tűnt, hiszen alkonyatkor a tisztek

nyugovóra térnek, és többnyire pihenőt engednek a katonáknak is. Ezzel nem
lesz gond, nem tűnhet fel senkinek a távolmaradása, hacsak valami váratlan hadi
helyzet nem zavarja meg az esti csendet, de remélte, nem most lesz ilyen.

Mindenesetre a délelőtt és a délután folyamán alaposan megmozgatta

harmincfős csapatát, hogy indokolt legyen a pihenő sötétedéskor, aztán amint
elérkezett az idő, jelezte a praefectus castrorumnak, hogy áldozni indul Iuppiter
városi szentélyébe. Az ősz hajú, idős táborparancsnok felvonta a szemöldökét,
de nem szólt semmit, végül biccentett egyet. Cassius a tunikájára rántott katonai
köpenyét összehúzta magán, aztán amint kisétált a kapun, a fejére borította a
csuklyát is. Csak egy szál tőrt hozott magával; nem gondolta, hogy éppen most
lesz szüksége rá, de mégiscsak férfiasnak hat, ha a katonaembernél, aki titkos
légyottra készül, valami fegyver is akad.

Lassan sétált le az erőd magaslatáról a város házai felé, amíg a nap

szegélye megvilágította a Forum szobrait, templomait. Amint a korong,
elbúcsúzva a világtól, teljes egészében alábukott, hogy átadja a várost a
félhomálynak, Cassius merészebben haladt a Minervának szentelt oltárhoz. Ez a
hely a Forumtól keletre, egy apró liget közepén, díszfák védelmében rejtőzött.
Itt-ott lassan fáklyák, szénserpenyők gyulladtak az utcákon, hogy megtörjék a
tavaszi este rohamát, ám ő ezek nélkül is jól látta, merre kell tartania. Hamarosan
átkelt a felkövezett Forumon, majd le is tért róla a túlsó felén, hogy
belopakodjon a Harcias Szűz Istennőnek szentelt kertbe.

A fák tökéletes védelmet adtak volna nappal is a kíváncsi szemek ellen, de

így, naplementekor csak az fedezhetett volna fel itt bármiféle titkos találkát, aki
tudja, hogy mit kell keresnie. Cassius először nem is látott senkit, sem a
szoborcsoportnál, sem az oltár előtt. Mintha kihalt volna a szentély.

Talán csak játék az egész. A vágyak játéka, gondolta magában. Már-már

azon morfondírozott, hogy visszafordul. Így talán a saját lelkét is megóvhatná.

A test vágya azonban hatalmasabbnak tetszett. A döntés megszületett, ám

nem az elméjében. A vére zubogott, ez hajtotta a szentély titokzatos, sejtelmes,
mámort ígérő sötétje felé.

Amint kibukkant egy apró udvarra, a közepén oltárral, félkörben

szobrokkal, tűz lobogására lett figyelmes, amit kívülről egyáltalán nem lehetett
látni. Sötétre számított, ám az oltár környékét világosság töltötte be. A másik
kellemetlen meglepetést ekkor vette észre. Hárman is gubbasztottak az oltár
környékén: az egyik előtte, a másik a kőülőkék egyikén, a harmadik a szobor
lábainál hajbókolt. Asszonyok voltak mind, szerencsére. Cassius csalódottan
húzódott vissza a fák mögé, közben még komolyabban fontolóra vette, hogy
távozik. Ám a katonalelke tiltakozni próbált, s arra figyelmeztette, hogy nem
adhatja fel ilyen könnyen a küzdelmet.

Mindegyiket alaposan megfigyelte a lángok fényében. A hozzá közelebb

ülő nő alakja tűnt a leginkább hasonlatosnak Alexander feleségéhez. Eközben az
oltárnál tevékenykedő asszony abbahagyva a fohászt, csendben, lehajtott fővel
elindult az ösvényen kifelé. A szobrok előtt imádkozó, aki a legtávolabb volt
tőle, folytatta az ájtatosságot. Cassius úgy ítélte, bármit is tesz, amaz nem veheti
észre őt. Erőt vett magán; a faragott kőpadon ülő, lefátyolozott asszonyhoz
lépett.

- Lidilla? - kérdezte kiszáradt torokkal, rekedten.

A megszólított felnézett. A tűz gyér fényénél is látszott, ő az. Tekintete

nem mutatott felismerést, örömöt még kevésbé. Cassius szíve nagyot dobbant,
de nem a vágytól, hanem a csalódottságtól. Megint rászedték. Vagy rászedte
önmagát.

- Bárki is vagy, hagyj fohászkodni. Ne zavard áhítatomat - hallatszott a nő

hangja, ami hirtelen megölte benne a várakozás örömét. Legszívesebben elfutott
volna, vissza az erődbe, az igazi otthonába. Ám mégis ellenállt az ötletnek: nem
akarta kudarcnak megélni a pillanatot, még ha egyértelműen az is volt.

Összeszorított fogakkal bólintott a nő felé, aki visszabújt a csuklyája

rejtekébe, mintha tudomást sem akarna venni a zaklatóról. Cassius megfordult,
vigyázva, hogy fájdalom vagy legyőzöttség ne legyen észrevehető a
mozdulataiban, majd visszavonult a fák közé, a sötétbe. Elfordulva a szentélytől,
a lángoktól, az asszonytól, magába roskadva nekitámaszkodott az egyik fa
törzsének.

Miért? Miért? Miért?

Ennyire félreértette volna a helyzetet?

Vagy a sors bünteti valamiért?

Hirtelen elhatározással már indult volna vissza az erődbe, a biztonságba,

hogy többé le se jöjjön onnan, amikor váratlanul megérintette valaki.
Megrökönyödve tapogatta a kezet, amely beléje csimpaszkodott, a forró bőrt, a
kutakodó ujjakat. Azonnal megfordult. Lidilla volt az. Bár nem láthatta a
sötétben, a kámzsától az arcát, de azt megérezte, hogy ezúttal telis-tele van
szenvedéllyel. Kezei végigsiklottak a karján, megtapogatták az izmait, a
mellkasát.
 Egy magabiztos nő, akit nem kell noszogatni, bizony nagy áldás. Amikor
magán érezte Lidilla türelmetlen kezeit, nagyon gyorsan megbocsátott az oltár
előtti megalázó jelenetért, ami nyilvánvalóan csak a titkon figyelőknek szólt. A
fák közé már biztosan nem láthatnak be. Maga is simogatni kezdte az asszony
igéző testét, azt a testet, amit Alexander pajtájában látott először, ráadásul
mezítelenül, és azóta annyiszor, de annyiszor jutott az eszébe. És íme, most itt
van, érzi a szuszogását, az illatos bőrét, hajának cirógatását. Érzi a követelőzést,
amint benyúl a tunicája alá. Cassius felhördült a gyönyörtől, miközben maga is
szabad utat engedett az ujjainak az asszony ruhája alatt.

- Várj! - szólalt meg Alexander felesége. Cassius megijedt, hogy éppen e

forró pillanatban vonakodik a nő, de nem ez történt. Lidilla szétnyitotta a
köntösét, és egészen a derekáig felhúzta a stolát, hogy szabaddá tegye az altestét.
Aztán ugyanezt tette Cassius ruhájával is.

- Gyere! - nyögte, miközben hátát nekivetette az egyik fa törzsének.

Cassius megrészegült örömmel engedelmeskedett a parancsnak.

- Én azt hittem akkor, hogy félreértettelek. Szégyen marta a lelkemet - mondta

Cassius néhány nappal az első, szentélybeli találkozás után egy titkos szobában,
egy még titkosabb városszéli ház mélyén, amit Lidilla nevezett ki találkahelyül.

Az asszony kielégülve hevert az ágy színes takaróin. Meztelenül élvezte a

szénserpenyőkből áradó meleget, a félhomály buja színeit. Súlyos keblei még
reszkettek a nemrég átélt gyönyörtől, combjait néha összedörzsölte, hogy újra
emlékezzen, milyen ajándékot kapott az imént ott. Cassius mellette könyökölt
féloldalasan, miközben szemeivel szinte itta a látványt. Vágya éppen lelohadt, de
érezte magában, nem sokáig marad ez így. A nő biztatva mosolygott rá, mint aki
nem is hallotta eddigi szavait, mert csak a maga gyönyörével van elfoglalva. Ám
végül mégis megszólalt, s különös hangja megremegtette Cassius szívét.

- Szégyen? Nem tűnsz te olyan szégyenlősnek.

 - Akkor úgy éreztem, nagyot hibáztam. Baj lesz belőle.

- És most? - Lidilla hozzádörzsölte hosszú combját.

- Egy istennő érintéséből nem lehet baj. Áldást jelent.

- Nem hiszem, hogy hirtelen ilyen vallásos lettél. Vagy mégis?

- Akadhat olyan földöntúli erő, ami megváltoztathatja a nézetemet. Miért

is ne történhetne ez éppen most?

- Remélem, tényleg így van.

- Hogy istennő vagy, az igaz. És hogy hódolok neked, azt is láthatod.

- Ha istennő lennék, nem is akarnék ennél nagyszerűbb hódolatot, ifjú

Cassius! Pedig pap felesége vagyok, aki mellett láttam már, milyenek is lehetnek
az elfogult imádók.

- A pap felesége, ó, igen. - Cassius szájában megkeseredett a szó. Vallásos

aggály éppenséggel nem marta a lelkét, de nyugtalanítónak tartotta, hogy egy
haruspex asszonyát csábította el. Talán valamiféle átok származhat belőle...

- Csak nem félsz a férjemtől? - nevetett a nő, kitalálva gondolatát. A

hangjában volt némi gúny is, amit hirtelen nem tudott mire vélni. Remélte, nem
rajta kacag az asszony.

- A férjem már nem... nos... nem érdeklődik a testem iránt. Többet jelent
neki luppiter formás combja vagy szakálla, a márványszobrok magasztossága,
mint az élő, forró hús. Én viszont a tudtára adtam, hogy vannak számomra
vágyottabb dolgok is, mint a puszta áhítat. Megértette, hallgatólagosan
elfogadta, hogy keressem és megtaláljam a gyönyör titkos rejtekét magamnak.
Amint látod, megtaláltam. Nincs mitől tartanod. Ez még csak házasságtörést sem
jelent, ifjú Cassiusom.

- Ennek örülök. De ne nevezz ifjúnak, nem szeretem.

- Pedig tudhatnád, ez az egyik legnagyobb erény. Már csak azért is, mert
olyan könnyű elveszíteni. Irigylésre méltó az ifjúságod duruzsolta Lidilla,
Cassius el nem tudta volna képzelni, hogy elcserélje őt egy fiatalabb lányra.
 - Különös. Nekem meg éppen az a csodálatos, hogy érett asszony örömét
tudhatom a magaménak, nem pedig valami tapasztalatlan, rihegő leányét, Annia.
Így vagy gyönyörű és kívánatos.

Az asszony mozdulata megakadt, noha nagy bókot kapott. Kérdő

tekintettel pillantott rá. Cassius nem értette az okát, ezért ő is csodálkozva nézett
vissza.

- Mi történt? Túl szépet mondtam? - vigyorodott el, de a nő komoly

maradt.

Nem. Nem éppen.

Akkor miért nézel így rám?

- Nem is emlékszel rá?

- Mire?

Az imént... egy nevet mondtál, de nem az enyémet.

Ugyan! Nem tudom, miről beszélsz. Az asszony hajthatatlan maradt.

Úgy szólítottál az előbb, hogy Annia.

A név hallatán hirtelen megborzongott. Megakadt a levegő a tüdejében,

keserű ízt kezdett érezni a torkában. Hát nem lehet ezt a nevet kitörölni
magából? Hiába próbálja, ösztönösen is képes előbukkanni, hogy újra és újra tőrt
döfjön belé?

Mély levegőt vett, majd gyorsan legyűrve a rossz érzéseit nevetni próbált,
hogy megnyugtassa az asszonyt.

- Nem is tudom, hogyan buggyanhatott ki a számon. Ez egy régi történet...

nagyon régi. Nincs jelentősége. Csak egy pillanatra emlékeztettél valakire...
De... már nincs jelentősége. A lényeg, hogy te gyönyörű vagy és kívánatos.
Elfogadod ezt magyarázatnak?

- Tehetek mást? - kérdezett vissza Lidilla. Az enyhülés jeleként lassan

mosolyogni kezdett.
 - Hidd el, nincs jelentősége a múltnak, csak a jelennek. Ennek kell élnünk -
igyekezett végképp megnyugtatni őt Cassius.

- Nos, ha ez a véleményed, akkor bizonyíts. Éljünk hát a jelennek,

használjuk ki e percet is, Cassiusom. Folytassuk, amit az előbb abbahagytunk. -
Lidilla kezei végigmotoszkáltak Cassius hasán, majd lejjebb jutottak a lábai
közé. Nem kellett sokat keresgélnie: a vágy nagyon is tapinthatóvá vált. Lidilla
odacsúszott a fiúja ágyékához, lassan, vérforralóan lassan közeledett, amíg
nedves ajkai rátaláltak arra, amit keresett...

5.

Hazudott az éjjel. Amikor azt mondta, a múltnak nincs jelentősége, becsapta

Lidillát. Bárhogy is próbálkozott, csak távol tudta tartani magától az emlékeket
ideig-óráig, ám képtelen volt kimosni magából a kudarcot és Anniát. Mint
valami folyton kitörő, átkozott tűzhányó lávája, újra és újra kibuggyant a
lelkéből, ráadásul a legrosszabbkor és a legrosszabb módon. Most aztán megint
nyugtathatja magát, megpróbálhatja távol tartani az érzést, ami bármikor újra
előtörhet belőle. Őrület!

Hajnal előtt vissza kellett érnie az erődbe, hogy az ébresztőnél jelen

legyen. Fáradt volt. Az asszony elrabolta minden erejét, de bárhogy is történt,
ennél nem tudott volna kellemesebb fáradtságot elképzelni. A lelkét viszont egy
másik nő keserű emléke gyötörte meg; miközben Lidilla kielégülten szundított
mellette, ő álmatlanul forgolódott, a múlt keserűségén rágódva, ami még inkább
meggyengítette. Aggódni kezdett, hogy hirtelenjében valami komoly hadifeladat
adódik, ami frissességet és állóképességet igényel. Nem lenne képes egy ilyen
éjszaka után következetes vezetőként irányítani a csapatát.
 Felöltözött csendben, hagyta aludni Lidillát. Még egy pillanatig elidőzött a
tekintete a gyönyörű testen, majd távozott a szobából. A lak tulajdonosa, Lidilla
felszabadított szolgálónője engedte ki a házból.

Odakinn az utcán éppen hogy felderengett a közeli hajnal gyenge

kezdeménye. A feketéből enyhe sötétszürkére váltott az égbolt, majd keleten
mély bíborcsík jelezte egy új nap lassú érkezését. A szél még a télről mesélt,
még akkor is, ha a császári naptárban már aprilis elejét írtak.

A keskeny utcán sötét volt még. Nagyon távol, talán a szélesebb decumanus
kereszteződésénél lobogott némi bátortalan fény, amit a vigilek* (Éjszakai őregység a
római városokban, elsősorban Rómában. Elsősorban a háztüzekre ügyeltek naplemente után, de feladataik
között volt a közbiztonság fenntartása is.) nem vettek észre, s égve felejtettek. Ez most jól
jött, segített a tájékozódásban.

Eljutott a decumanusig, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy

figyelik. Úgy érezte, jobb elébe menni a dolognak, ezért hirtelen behúzódott egy
sötét sikátorba, s onnan leste, ki lehet az, aki követni meri.

Két alak settenkedett el az orra előtt. Sejtette, hogy az éjszaka patkányai, a

városi tolvajok vagy az ezeknél is veszélyesebb rablók, akik még a gyilkosságtól
sem riadnak vissza, ha úgy gondolják, áldozatuk tehetős. Megragadta a tőr
markolatát a köpönyege alatt, bár remegett minden tagja a kimerültségtől, s
tartott tőle, nem lenne most olyan győzedelmes küzdő, mint általában. Egyedül
abban reménykedett, hogy a két sötét alak továbbhalad, nem figyel fel rá.

Nem volt szerencséje. Amazok megtorpantak, hisz őt keresték. Vártak egy

ideig a sikátorban, hogy megtévesszék, aztán visszafordultak hozzá.

- Gyere csak elő, hadd tapogassunk meg egy kicsit. Talán akad nálad
valami érték a magunkfajta nincsteleneknek, barátom! - mordult rá az egyik
útonálló, egy csuklyás, akinek nem láthatta az arcát. Azt viszont a sötét ellenére
is jól kivehette, hogy kést tart a kezében. Hamarosan két másik is előbukkant a
semmiből, amitől Cassiust a hideg rázta. Túl sokan vannak egy ilyen éjszaka
után, gondolta, de nem tehetett egyebet, mint felkészülni, hogy megvédje magát.

Az egyik megmozdult, de túl lassan. Cassius még ernyedten is gyorsabb

volt, mint ő, azonnal előrántotta a tőrét, majd döfött. A támadó ahelyett, hogy
csendben eloldalgott volna, dühös kiáltásaival próbálta tüzelni a társait. Immár
három felbőszült alak rontott rá, s Cassius úgy vélte, ebből nem tudja kivágni
magát.

Az egyik megszúrta ugyan, bár érezte, hogy a seb nem komoly. Viszont
arra elég volt, hogy felébressze a dühét. Cassius kiugrott a sikátorból, aminek a
fala megakadályozta, hogy körülvegyék, majd rávetette magát a legközelebbi
alakra. A tőre biztosan siklott bele a testbe, jóval súlyosabb sebet okozva, mint
amit kapott. Ám ezzel szinte a maradék ereje is elpárolgott. A harmadik útonálló
az öklével belecsapott az arcába, amitől megszédült, hátratántorodott. A
negyedik pedig nekiesett, ő is ütlegelte, majd lefogta, hogy végképp
ártalmatlanná tegye.

- Na, te hős! Látom, oda a bátorság! Jó leszek hozzád: megválthatod

magad az erszényeddel. Remélem, van neked olyan!

A rabló közelebb hajolt, hogy a gúnyos szavakat jól értse a fogoly. Ám

amaz nem ijedt meg.

- Nem tudom, ki vagy - lihegte Cassius ernyedten. - De ha most elengedsz,

ígérem, nem lesz bántódásod. Ha viszont nem, esküszöm mindenre, hogy
megkereslek és elveszem az életedet. Az erszényemnél sokkal többet nyerhetsz,
ha megfogadod az ajánlatomat.

Az útonálló hangosan felröhögött, mint aki remekül szórakozik. Aztán

hirtelen egy hatalmas ökölcsapással válaszolt Cassiusnak, akinek csaknem kitört
a nyaka, ahogy a feje hátralódult az erőtől. Majdnem elájult, de összeszedte
magát, és jó adag nyálat gyűjtve váratlanul leköpte a támadóját. Amaz felhördült
ettől, újra ökölbe szorította a kezét, amikor hátulról, a semmiből ütés érte;
menten összerogyott. Az, aki őt tartotta a hátrafeszített kezeinél fogva, maga is
menekülőre vette a dolgot. A láthatatlan segítség azonban megragadta, majd kés
villant, ami egyenesen az útonálló hátát érte. Jajongva roskadt össze a mocskos
sikátorban.

Cassius még szédült az ütéstől, szemei előtt apró fehér pontok tömkelegét
látta nyüzsögni. Aztán mást is észrevehetett: egy ismerős arcot, aki föléje hajol.
Nem volt abban az állapotban, hogy azonnal felismerje, így időbe telt, amíg
rájött, hogy Varrestes a titkos megmentő.

Amaz nem is kérdezett semmit, hanem felnyalábolta, és megindult vele a

castrum felé.


Biztosan a reggeli őrség egyik tagja buzgólkodhatott a parancsnoknál jutalomért,

mert alig értek vissza az egyre erősebben derengő pirkadatban, s alig mosta ki
Varrestes a sebeket, máris küldönc érkezett a principiáról. Grippa parancsnok
látni akarta. Cassius erőtlenül, még mindig vérezve felült a szalmazsákján, aztán
csak ennyit mondott.

Menni kell. Ez a parancs.

Feltápászkodott, bicegve elindult, bár elég nehezen, ezért végül Varrestes

támogatta el a főhadiszállásra. Útközben Cassius megkérdezte azt, ami
leginkább foglalkoztatta e pillanatban.

Kémkedtél utánam? Micsoda ostobaságot kérdezek. Hát persze hogy

kémkedtél! Hisz milyen más módon menthettél volna meg?

Varrestes nem válaszolt egy darabig. Aztán némi gondolkodás után

rávágta.

Igen. Lehet, hogy most megbízhatatlannak vagy gyanúsnak gondolsz, de én

megéreztem, hogy baj lesz.

- Megérezted? Hát ki vagy te? Félisten?

- Nem vagyok félisten. Csak egy tisztességes ember, akinek azt tanították a
szülei, hogy ha jót tesznek vele, hálálja meg.

Ugyan mi jót tettem én veled?

Hát megmentetted az életem, decurio! Már el is felejtetted?

- Á, tényleg! És te ezért vigyáztál rám?

- Igen. Megéreztem, hogy bajba fogsz kerülni. Megijedtem, hogy az, aki
megmentette az életemet, valahol hamarosan a halállal fog farkasszemet nézni.
Megéreztem, érted? Ítélkezz bárhogy felettem, meg is vonhatod tőlem a
bizalmadat, akkor is ez az igazság: követtelek, a nyomodban voltam, mert
tudtam, hogy szükséged lesz rám.

- Nem ítélkezem - nyögte Cassius. - Végül is nem olyan nagy baj, hogy
éppen ott voltál. De hogy hol jártam, arról hallgass.

- Bízz bennem - válaszolt Varrestes, majd elváltoztatott hangon folytatta: -

Avidius Cassius decurio Iuppiter szerelmétől nem képes elszakadni, ezért a
szentélyben áldozott ma éjjel. Majd amikor áldozatát bemutatván haza kívánt
térni az erődbe, éjszakai rablók támadták meg. Mivel elkísértem az áldozásra
mint beosztott harcosa, igazolhatom, hogy így történt, pontosan így, minden
mellébeszéléstől mentesen.

- Remekül hazudsz vetette oda Cassius a megmentőjének, azzal beléptek a

principiára.

A hűvös hivatali helyiségben Grippa fogadta; összevont szemöldökkel

mérte végig az érkezőket. Az írnok kiment volna, de intett neki, hogy maradjon.
Cassius úgy vélte ebből, valami egyéb baj is akadhatott, ha a parancsnoknak
tanúra van szüksége.

- Este kerestelek - kezdte Grippa -, hogy megosszak veled egy hírt, de nem
találtalak a helyeden, Avidius Cassius decurio. Hol tartózkodtál reggelig?

Cassius összeszedte magát, némi vért letörölt a karjáról, ahol felhasították

a bőrét, majd rákezdte:

- A városi szentélyben jártam. Áldoztam a legcsodálatosabb istennek, mert

nemrég fogadalmat tettem neki, hogy övé mindenem.

- Á - nyögte Grippa. Arcán fanyar fintor terült szét, nem is nagyon titkolta,
hogy mennyire hiszi el ezt a magyarázatot. - Hirtelen eszedet vette az istenhit,
Avidius Cassius. Csodás, ha valakinek van hite. Így látod te is, Varrestes?

Cassius kísérője komoly arccal bólintott. Neki legalább nem kell hazudnia,
hisz olyan vallásos, mint az ostoba görögök általában, gondolta Avidius.

- Csodálatos bizony, praefectus. A hit igazi adomány az Egekből.

 - Jól van - fújt egyet a parancsnok. - Varrestes, nem kérdem, hogy
igazolod-e Cassius vallomását. Ha igaz, miért kérdeném, ha hazudott, akkor is
ugyanazt vallod, amit ő. Veled nincs dolgom. Menj! Lelépni! Amíg Varrestes
lassan - mint akinek egyáltalán nincs kedve engedelmeskedni a parancsnak - s
megfontoltan köszöngetve távozott a principia rozoga épületéből, Grippa
hátravetett, összekulcsolt kezekkel bámult kifelé az ablakon a kora reggeli
fénybe. Amint magukra maradtak, megfordult, majd egészen más hangnemben
szólalt meg.

- Foglalj helyet, kérlek. - Cassius fülét megütötte a korholást elhagyó,

méltányoló hangnem, miközben a legközelebbi széket az asztal elé húzta, hogy
lerogyjon rá.

Grippa ezután az írnokhoz fordult, aki értve a jelet, hogy kezdjen bele a
feladatába, felvett egy tekercset az asztalról. Grippa már feltörte a pecsétet, de
Cassius így is felismerte rajta a császár jelét. Az írnok kigöngyölte, olvasni
kezdte.

„Jó Manlius Septulus Grippa praefectus, a trón barátja!

Áldjon az, aki áldja a Birodalmat is - Iuppiter és Mars hozzon örömet az

életedbe! Úgy ismerünk, mint a császár hűséges hívét, a birodalmunk odaadó
személyét, aki elfogadja dicséretünkkel egyetemben a döntésünket is.

Tudomásunkra jutott, hogy az általad védett határvidéken a túlparti

szarmata nép nem nyugszik. Úgy gondoljuk, új, erős katonai fellépést kell
foganatosítanunk, hogy az ellenség nehogy túl vakmerővé váljon. Új stratégiára
van szükségünk, amely megvédi a vidék gazdálkodóit, a Birodalom polgárait.
Ugyanakkor hallottunk egy névről, amely nevet egy igen befolyásos barátunk
emleget fel dicséretképpen, mint megmentőt s mint harcos hőst, aki képes lehet
megálljt szabni az elszemtelenedett szarmatáknak. E név többször jut fülünkbe,
mert többször illeti dicséret. A dicséret pedig nem feledhető el, ezt te is tudod.

Jó Grippám! Néked bő termést hozott az élet: sok katona megfordult az

egységeidben, sokan ismerték meg bölcs irányításodat. Úgy hiszem,
megérdemled, hogy visszatérj Rómába, s mi itt keblünkre öleljünk, mint értünk
egész életében hadakozót. Jöjj hát, hagyd el a mi engedélyünkkel állomáshelyed,
hogy átvedd jutalmadat császárodtól. Helyedbe pedig hadd ültessük méltó
utódodat, aki komoly dicséretben részesült. ő Caius Avidius Cassius, a harcos
ifjú, akinek többen is az életüket köszönhetik. Segítsd Őt, amíg ott vagy, majdan
pedig, ha visszatérsz hozzánk, imáid szálljanak az ifjúért, aki számára te
megbecsült előd maradsz, jó példakép, örök fegyvertárs.

Kérlek tehát, a levél kézbevételekor mondj le praefectusi címedről Avidius

Cassius javára, hogy utána körünkben üdvözölhessünk.

Róma barátja, légy egészségben, amíg újra látunk

Imperator Titus Aelius Caesar Hadrianus

Antoninus Augustus Pius”

Kínos csend következett. Cassius elképedve hallotta, hogy egyik pillanatról a

másikra egy egész helyőrség, egy harcos ala felelős parancsnoka lett. Aztán
hirtelen természetessé vált a kinevezés. Miért is csodálkozik? Hiszen nem ezt
várta? Nem erre készült mindig is? Nem úgy gondolta, hogy sorsa az előmenetel,
a hírnév és a diadal felé vezeti?

Könnyedén elmosolyodott, ezzel el is fogadta a tisztséget. Ám Grippa

arcán közel sem látszott ilyen békés érzelem. Keserűség sötétlett a szemeiben,
amint ránézett, bár gyűlöletnek, irigységnek nyomát sem látta benne.

Győztél, fiam. Tudom, ez a sorsod, Avidius. Tanácsoltam már neked egyet

s mást, bár azokat sem fogadtad meg, mégis egyetlen útravalót még hadd adjak
neked. Ne engedd, hogy a lelked elfeledje, honnan jöttél és ki volt az atyád. Ha
olyan katona leszel, mint ő, felesleges az aggódásom. Ám ha eltérsz ettől,
bizony, jó, ha figyelsz a lépteidre. Ingoványon haladsz. Ha túl erőszakos és
heves vagy, belesüllyedsz a mocsárba.

Cassius sértőnek érezte, hogy élete egyik legcsodálatosabb pillanatában

kioktatják, mint valami ostoba kölyköt. Nem szólt, de tekintetében biztosan
felvillant a nemtetszés, mert Grippa abbahagyta a szónoklatot, és bólintott is
hozzá, mint aki mindent ért. Megint intett az írnoknak, aki egy másik tekercset
vett elő, és átnyújtotta neki.

- A hivatalos kinevezésed, Avidius Cassius praefectus. Viseld méltón a

címet. Később bejelentem a tábori oltár előtt a változást, remélem, akkor a
köreinkben fogsz tartózkodni. - Grippa nem takarékoskodott az epésséggel az
utolsó szavaknál, majd megfordult, s távozott,

mint akinek e helyiség már nem jelent semmit.

Micsoda diadal! Nem számított rá, hogy ilyen elképesztő ajándék vár rá a
mai napon! Cassius szíve megtelt örömmel, lehunyta a szemét, teleszívta a
tüdejét, mint aki egy új életet nyert. Egy lelkesítő mondat jutott eszébe, amit
önmaga dicséretére mormolt el a lelke mélyén:

Ráléptem az útra... hogy Róma oroszlánja legyek!

A mámort az írnok hangja törte össze, amint közönyösen megszólalt:

- Mi az első parancsod, Cassius praefectus?

Mi is legyen? Mi lehet egy jó praefectus első utasítása, ha azt akarja, hogy

az emberei tűzbe menjenek érte?

- Miután Grippa bejelentette a módosítást, kétszerezd meg a katonák mai

bor- és ételadagját, s mondd nekik, hogy az egészségemre fogyasszák el.

- Bölcs döntés, uram - bólintott az írnok, de sem az arcán, sem a hangján

nem tükröződött a véleménye. Távozhatok?

- Igen. De ne légy messze tőlem. Soha ne légy messze - mondta Cassius,

mire az írnok visszafordult felé s rámeredt. Cassius belemélyesztette a szemeit
az övébe, hogy érezze, mennyire eltökélt. - Sok dolgunk lesz.

Talán tényleg léteznek az istenek? És ha léteznek, valóban az lenne a céljuk,

hogy naggyá tegyék egy Cassiusoktól származó asszony és egy Avidius
frigyének gyümölcsét? Erőssé tegyék, s elindítsák az úton egy principatust
gyűlölő patricius asszony és egy ősi szír királyi sarj közös gyermekét?

Hogyan is lehetne másként! Cassius bódultan emelte arcát az ég felé; még

borra sem volt szüksége, hogy mámort érezzen, vidámságot, emelkedett
hangulatot. Hiszen lábát olyan ösvényre helyezte a sors vagy talán mégis az
istenek! -, ami nagyon is jó irányba halad. Emellett még a férfiúi vágyait is
beteljesíti: olyan asszonyt adott neki, akivel együtt hálni - még ha férjes is -
bűntelenség, sőt erény. Hát nem isteni segedelem mindez azért, hogy elérje,
amire született?

Mintha gall bortól részegült volna, olyan kábultan vett részt a

csapatszemlén, ahol Grippa a szögletes, fehér tábori oltárba kapaszkodva,
fennhangon lemondott a vezetői posztjáról. Igen, kábult volt, noha egy kortyot
sem ivott. Józanul ünnepelte az első lépést a célja felé. Így fogadta meg - nem
isteneknek, nem ősi amuletteknek, nem is lareseinek, csak önmagának esküdött,
konokul -, hogy erős vezetője lesz a rábízott seregnek, szívével fog vezetni, nem
a hatalom pálcájával. Így gondolta még akkor is, amikor a kihirdetett dupla
fejadag meg az innen-onnan előkerült itókák alaposan fejbe verték a
katonaságot. Nem bánta: ünnepeljenek csak. Örüljenek a döntésnek. Aztán ha
kell, menjenek, s haljanak meg az új elöljárójukért. Ez a katona dolga.

Grippa alaposan benyakalt; most, hogy leköszönt, már nem érdekelte a

tekintély. Fanyarul vigadott, minden mondata valamiféle cinikus szófordulatban
testesült meg. Cassius egy idő után kerülte a társaságát, bár nehéznek tetszett,
hiszen népszerű vezetőként sokan körbevették, s valójában méltó módon
búcsúztatta el őt az egész tábor. Szerencsére sehol nem hallatszott
szembehelyezkedés a császári döntéssel, senki nem firtatta, miért is kellett
lemondani egy újonc javára egy régi, igazán köztiszteletben álló katonatisztnek.
Sőt ahogyan a régit a jókívánságaikkal látták el, úgy az új felettesükkel is
hasonlóan bántak. Valójában most derült ki, hagy sokan kedvelik azt a szikár,
szabály- és törvénytisztelő fiatal katonát, akit Caius Avidius Cassiusnak nevezett
el az atyja.

Varrestes mellé botorkált; Cassius azt hitte, eszméletlenségig részeg, de a

teli borospoharát szorongatva szólt hozzá. Most se mondott ostobaságot.

- Én a helyedben most búcsúztatnám el szeretettel Grippát. Borral

köszönteném, és valahogy kierőszakolnék magamból valami szép beszédet, hogy
a többiek lássák az iránta való szeretetemet. Ez fontos lehet a jövőre nézve. Bár
tudom... te képtelen vagy kedveskedő beszédre...

Tény, hogy szerette volna, ha végre minden a maga törvényes medrébe tér
vissza, ahol tábori fegyelem uralkodik, s neki nem kellene rímeket faragnia egy
leköszönő vezető előtt, de megfontolta Varrestes szavait. A bölcsesség hosszú
távon értékesebb eszköz, mint a hirtelen indulatok. Erőt vett magán: teletöltötte
serlegét, majd egy másikkal is ugyanígy tett, aztán látványosan odalépett a
pityókos Grippa elé. Fiatal kora ellenére kialakult tekintélyét jelezte, hogy a volt
parancsnok közelében lévő katonák egymást csitítgatva figyeltek rá, hogy jól
hallják szavait.

- Parancsnok! - kezdte. - Engedd, hogy együtt ürítsem veled ezt a poharat,

közben emlékezzek egy igazi katonára, aki méltó az ünneplésre. - Átnyújtotta az
egyik serleget Grippának, aki szórakozottan magához vette, majd szokása szerint
kilöttyintett belőle egy keveset az isteneknek. - Engedd, hogy megköszönjem az
égieknek, hogy a te kezed alatt szolgáltam, s megtanulhattam, miként kell
dicsőséget hozni Rómának idegen földeken. Bölcs tanácsaidat úgy őrzöm majd,
mintha atyám mondta volna. Az istenek áldjanak, bármerre visz is a sorsod.

Grippa szólni sem tudott, csupán felvonta szemöldökét csodálkozásában.

Arcán meglepettséggel vegyes meghatódottság látszott, ami végül tettekben
nyilvánult meg. Odalépett, megölelte és néhányszor alaposan hátba is veregette,
csak úgy visszhangzott a tenyere Cassius bőrvértjén. A katonák fülsiketítő
örömujjongásban törtek ki, mindkét vezetőt éljenezték. Tényleg igaza volt
Varrestesnek. Cassius belátta, még nagyobb tiszteletet vívott ki magának ezzel a
lépéssel.

Később, miután elcsitultak a részeg kurjongatások, a kockajátékok zajai, a

röhögés, Cassius az újratöltött serlegével feltelepedett az egyik sarokbástyára,
hogy a lassan előtörő szürkületben az alkony maradék fényeiben gyönyörködjön.
Jó néhányan vele tartottak azok közül, akik józanabbak maradtak. Köztük volt
Fuscius, Magasatus, sőt még Sidonius is, aki a sebesülése után némileg
uralkodott nagyhangú önmagán, mintha megváltoztatta volna a szarmatáktól
elszenvedett kudarc. Cassius sejtette, hogy ez csupán időleges dolog, de nem
akarta kerülni őt, hiszen neki is a parancsnokává vált, s ha valamiben, hát abban
teljesen biztos volt, hogy nem kivételezhet innentől senkivel. Vele tartott
Varrestes is, természetesen. Kezdett úgy gondolni rá, mint aki terveinek és
elképzelésének jó támasza lesz, talán megbízható barát is, bár ehhez még sokat
kell bizonyítania.

Egy darabig némán kortyolgatták borukat, közben bámulták a széles

folyamat meg a túloldalt húzódó, rejtelmes ártéri erdőt, ahol talán e pillanatban
is őket lesi a mindig nyughatatlan ellenség. De nem baj. Az ellenség éppen azért
adatott, hogy jó katonákat szüljön Róma. Vajon teremne-e a föld igazi hősöket,
ha semmi sem fenyegetné a birodalmat? Akármennyire különös gondolatnak
tetszett ez még önmagának is, ezt is a sors kegyének vette.

Ahogy visszaemlékezett a múltra, az eddigi életére, gyermekkorától

egészen idáig, bizony nem tudott volna ehhez hasonló napot említeni. Vajon nem
különleges nap az, amikor az ember a sző legmélyebb értelmében, minden
porcikájában boldognak érzi magát?

6.

Maius végén

A harcosok csendben hasaltak az aljnövényzetben. Az éjszaka megszülte a maga

sejtelmes hangjait a folyóparton: halk neszezések jöttek a víz felől. Alig hallható
cuppogásokat okozott egy apró mancs a sárban, zizzenés kelt életre az ártéri erdő
cserjéi felől. Elenyésző, óvatos hangok mind, amelyeket vagy vadászó állatok,
vagy az azok elől menekülő lények lábai okoztak a fanyar szagú, meleg, tavasz
végi éjszakában. Órákon át csak vijjogás, zizzenés, cuppanás, halk motozás
hallatszott.

Aztán egyszer csak erősebb csobbanást lehetett észlelni, majd azt követően
újabbakat. Ezeknek, bármennyire is szerettek volna hallhatatlanná válni, nem
sikerült becsapniuk a lapulók fülét. Emberi settenkedés neszei ismétlődtek a
nádasban.

Varrestes felemelte a kezét, hogy türelemre intse a többieket. Szemük

annyira hozzászokott a sötétséghez a kemény gyakorlatozásoknak köszönhetően,
hogy látásuk vetekedett még a vadállatokéval is. így aztán az utasításokat nem
szavakkal, hanem mozdulatokkal adta egységének. Kezét egészen addig
magasban tartotta, amíg megerősödtek a gyanús neszek. Bocskorok halk,
tapasztalt fül számára mégis jól kivehető cuppogása jelezte, hogy a betolakodók
leléptek tutajaikról a talajra, s közelednek.

Varrestes járőrei az elmúlt hónapokban alapos kiképzést kaptak, így készen

álltak a csapda bezárásához. Fegyvereikkel a kezükben, néma erdei lidércekként
várakoztak a megfelelő pillanatra, amikor a rajtaütés tökéletesen sikerülhet.

A pillanat elérkezett. Varrestes keze meglendült, e jelre négy íjász

emelkedett ki a sűrűből; a csillagtalan éjszakán az ösztöneikre és a fülükre
hagyatkozva küldték útjukra a vesszőiket. A lövedékek célba találtak: a
szarmaták némelyike horkantva rogyott össze a parti sárban, de jó néhányan az
erdő felé menekültek, ám ott egyenesen az egység nagyobbik részének a karjaiba
szaladtak. A némaságot egy csapásra felváltotta a zajongás, a fegyverpengék
erőszakos csattogása, dulakodás és szitkozódás hangja. A sötétség elnyelte az
egymással ölre menők külsejét, ám cserében a hangokat jól felerősítette.
Szellemek eszelős viadala folyt a sötét parton.

A helyőrség katonái rövid küzdelem után legyűrték a meglepett

portyázókat. A szarmaták gazdag villákról, könnyen szerzett zsákmányról
álmodozva óvakodtak át a határon most is, mint mindig, de a remélt kincsek
helyett halált kaptak. Hamarosan az utolsó harcos is a fülledt illatú
aljnövényzetbe hullott, gyomrában egy római pugióval. Cassius parancsnok
utasításának engedve Varrestes ezúttal is két rablónak hagyta meg az életét, a
többi holtan maradt a nádasban, táplálékul szolgálva az éjszaka dögevőinek. E
tetemek közül némelyiket vastagabb letört ágakhoz kötözték, ezután alaposan
berúgták a folyóba, remélve, hogy ha nem is szemben, de nem sokkal lejjebb
átér a túlpartra a véres küldemény, hogy elrettentő példával szolgáljon.

Ezután Varrestes hátrahagyva a nagyobbik csapatot, hogy továbbra is

hívatlan látogatókra lessen - a járőregység kisebbik felének élén a két
megkötözött foglyot az erődbe vezette. Amint bebocsátást nyertek a kapun,
Cassius nyughatatlan alakja azonnal megjelent. Száját résnyire nyitotta, amitől a
tűzfényben megcsillantak a rá jellemző, erős fogai. Tényleg olyan, mint egy
oroszlán, gondolta Varrestes. Egy tépni és szaggatni kész ragadozó.
 Cassius közelebb jött, hogy az őrtüzek fényében szemügyre vegye a két új
foglyot. Akadt már a tömlöcben jó néhány elcsípett szarmata, bár a legtöbbjükért
kincsekkel, többnyire rabolt holmival már fizettek az övéik. Ám előfordult olyan
csere is, amikor a rabért egy értékes paripát ajánlottak fel odaátról. Most
azonban első ránézésre látszott, hogy a két nyomorult szarmata nem ér sokat.

- Nos? - kérdezte Varrestes a felettesét. Avidius Cassius olyan közel

taszította a rabokat a tűzhöz, hogy csaknem megperzselődött a ruházatuk, ahogy
neki is, de ez cseppet sem zavarta. A tekinteteket kutatta, a szemek árulkodó
jeleit. Cassius remek megfigyelő hírében állt, Varrestes irigyelte is tőle ezt a jeles
tulajdonságát. Olyan esetre is emlékeztek, amikor valamelyik ellenséges
főember egyszerű gúnyában próbált portyát vezetni ideát, a város környékén, de
amikor fogságba estek, Cassius kutakodása felfedte a csalást. A szarmata némi
kínzás után végül bevallotta, hogy népe ifjúságának lovas vezetője és a legősibb
nemzetség egyik sarja. Hatalmas váltságdíjat kaptak érte az ellenségtől, messze
az eddigi legnagyobb kincset, amiből megújult az erődkapu, és valamelyest
rendbe hozták az elavult katonai fürdőt. Bár ahhoz, hogy a therma megfelelő
legyen, még jó néhány ilyen nagy fogásra lett volna szükség.

A parancsnok abbahagyta a tekintetek vizslatását.

- Silány áru mindkettő - morogta. - Pedig mit adnék egy igazi törzsfőért.

- Úgy hiszem, ezeknek is megvan az értékük... Talán valamelyiknek az

apja csak fizet értük valamennyit... - válaszolt, de Cassius inas alakja nem
fordult felé. Elnézett a folyó felőli falhoz, majd intett az őröknek. Varrestes
azonnal kitalálta, mi fog történni.

Korábban az erőd keleti oldalán túl, a magaslat folyó felőli legszélén két
óriási cölöpöt emeltek. A parancsnok utasította az embereit, hogy kötözzék a
foglyokat ezekhez az oszlopokhoz, és gyújtsanak még őrtüzet is melléjük, hadd
láthassák a legélesebb szemű szarmaták, milyen sors vár rájuk, ha
átmerészkednek.

Kétségtelen, hogy az ehhez hasonló intézkedések miatt jóval megcsappant

a portyázások és támadások száma a korábbiakhoz képest. Amit elmulasztott
Grippa ezen a vidéken, azt az új praefectus, Avidius Cassius könnyen pótolta,
sót, tovább is fejlesztette a határvédelem lényegét. Csapdákat állíttatott,
rendszeres járőrözést folytatott, így Intercisa lakói teljes biztonságban érezhették
magukat. Ennek pedig meglett a haszna is: a hálás polgárság nem egy befolyásos
tagja dicsérő méltatásokat küldött Alsó-Pannonia helytartójához vagy egyenesen
Rómába, a trón elé az Ala I. Civium Romanorumról és új vezéréről. Egyik
pillanatról a másikra Caius Avidius Cassius, aki nemrég még egyszerű újonc volt
a római civil lovas hadtestben, magasztalt tiszt lett, Alsó-Pannonia egyik
büszkesége. Varrestes maga is nagyra becsülte a férfit, ám legfőbb óhaját
kénytelen volt megtagadni. Cassius barátjává, segédjévé fogadta őt; e bizalom
odáig terjedt, hogy a legfőbb decurio posztját, azaz a második helyet, a
parancsnok-helyettesi rangot kínálta fel neki, ám vissza kellett utasítania.
Ugyanis az istenek megintették álmában a döntés előtti éjszakán, azt súgván,
maradjon csak egyszerű katona, ne vállaljon soha túl magas tisztségeket. Így
Varrestes inkább nem fogadta el e megbecsülést. Cassiusnak ez persze nem
tetszett, hiszen változatlanul nem érintette meg a vallás, de nagy nehezen belátta,
hogy az álmoknál nincs fontosabb tanácsadó. Varrestes isteni kegynek tartotta,
hogy a parancsnok ezután is úgy bánt vele, mint legfőbb bizalmasával.

Miután hajnalban a portyázókat figyelő másik csapat is megérkezett az

erődbe, valamint a déli partszakaszon szolgálatot teljesítők is jelentkeztek,
Cassius a szokott módon vezényelte le a reggeli sorakozót és a formaságokat.
Ahogyan legtöbbször, most is volt néhány jó szava minden katonájához, így még
az idősebbek is a szívükbe zárták. A legnagyobb meglepetésre Sidonius, az
örökké morgó, ellenséges öreg harcos is megkedvelte. Végül már úgy
engedelmeskedett a parancsainak, mintha maga a császár utasította volna, s nem
volt feladat, amit nem teljesített volna szívesen, ha Cassius kérte. Ezeket látva
Varrestes, sokukkal együtt úgy vélte, Avidius Cassius valóban arra született,
hogy katonákat irányítson, híres hadvezére legyen Rómának, s nagy dicsőséget
szerezzen a trónon ülőnek.

A sorakozó után a parancsnok egy vadászatra volt hivatalos, amit Intercisa

előkelői szerveztek az ő tiszteletére, valamint a város ünnepére. Cassius rá és
Fusciusra bízta az erődöt, majd visszavonult a praetoriumba, hogy könnyű
ruhára váltson: fehér tunikát, bőrpáncélt, de előkelőbb köpönyeget akart magára
ölteni, hogy megtisztelje a vadászaton részt vevő arisztokratákat. Ám még hozzá
sem kezdett a ruha levetéséhez, egy szolga máris utánaszaladt, hogy jelentse,
futár érkezik a limesúton. Cassius ezért visszatért az erődudvarba megvárni a
hírnököt, hátha valami fontos parancsot hoz.

A futár lihegve, fáradtan ugrott le a lováról. Cassius intett, mire a katonák

közül valaki bort hozott neki, egy másik meg egy favedernyi tiszta vizet tolt a
verítékező ló elé. A hírnök, mielőtt elfogadta volna az italt, tisztelettel átnyújtotta
a küldeményt. Két levéltekercs cserélt gazdát e pillanatban, s ekkor még senki
nem tudta, mit váltanak ki ezen üzenetek.

Az első Marcus Pontius Laelianus Larcius Sabinustól, Alsó-Pannonia

helytartójától jött, de a másik viaszpecsétjén nem látott jelzést. Cassius egy
minutumot sem akart tovább várni, ezért még ott, az erődudvar közepén, gyors
mozdulattal feltörte a helytartói levelet.

Sabinus, aki eddig mindig dicsérte, vagy éppen a császár elismerését

továbbította, most is a trón utasítását közölte vele. Cassius hangosan olvasta a
levelet az elejétől, majd egy idő után egyre lassabban és akadozva folytatta:

„Barátunk és büszkeségünk, jó Cassius!

Örömhírt kaptam, amit e tartományban alattam szolgáló tisztekkel, akik

érdemesek erre, meg akarok osztani, hogy együtt tegyük széppé az istenek e
gyönyörű és kiváltságos ünnepét.

E nagy napon Pius császári Felségünk örökbefogadottja, trónutódja és

Augustus-társa, Marcus Aurelius egybekelt a császár édeslányával, az isteni
Faustinával. E két isteni lény frigykötése csodálatos alkalom a Birodalom
egészének, amely erősíti a trónt és erősíti a római világ teljességének hitét a
folytonosságban.

Arra kértem mindenkit, így téged is, jó Avidius Cassius, térj az állam
isteneinek szentélyébe, s áldozz Iuppiter, Iuno és Minerva szentsége előtt Marcus
és Faustina boldogságáért, frigyük erejéért, bő gyermekáldásért, amely
jogfolytonosságot hoz a mi csodálatos birodalmunknak. Imádkozz, hogy e két
ember erőben és boldogságban szolgálja azt, ami mindnyájunknak a
legfontosabb: dicső Rómánkat.

Jóságodért áldjanak az istenek! Légy egészségben!

Marcus Pontius Laelianus Larcius Sabinus,

helytartó, Pannonia Inferior, Aquincum”



A levél végén lévő szavakat már rekedt károgással olvasta, közben sűrűn
megállt, hogy levegőt vegyen. De végig fennhangon mondta, bár Varrestes nem
is értette, miért olvassa fel neki. Ám valamiért kétségtelenül fontosnak tartotta
megosztani vele. Amint végzett, a kezébe nyomta a tekercset, majd azonnal a
másikat törte fel. Ezt már magában futotta át, de talán jobb is volt így. Miközben
szemei elmélyültek a szépen írt betűk sorai között, tekintete egyre sötétebb lett.
A végén egyszerűen felhördült, pontosan úgy, mint egy dárdával megsebzett
vadállat, elnyomott egy könyörtelen káromlást, ami minden isteneknek szólt, s
még az ég is beleremegett a szitok erejébe. Aztán egyszerűen az udvar porába
hajította a tekercset, ó pedig, fuldokolva az indulatoktól, távozott.

Varrestes elképedve maradt ott egyedül. Nem tudta, mit tegyen, de abban
biztos volt, hogy a tekercset nem hagyhatja a földön. Felemelte s mivel
egyáltalán nem érezte tiszteletlenségnek, átfutotta a sorokat.

„Caiusom!

Ha van eget verő ostobaság a világon, akkor én éppen most teszem ezt. Ha van
megbocsáthatatlan bűn a világon, akkor éppen most követem el. S vajon lehet-e
mentségem minderre azok után, amit veled tettem?

Nem hagy nyugodni a bűntudat, hogy megbélyegzel magadban. Nem hagy

nyugodni az sem, hogy nem hallok felőled, élsz-e, vagy Rómáért adtad életed
valahol idegenben, én pedig soha többé nem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem.

Olyan szívesen látnálak! Akár távolról is. Akár azzal is megelégednék,

hogy ha tudhatnám, hogy élsz, jól vagy s nem neheztelsz arra, aki elárult téged.
Mert aki ezt tette, kénytelen volt ezt cselekedni. Értsd: bár égetően fájt, de meg
kellett akadályoznom, hogy oly lépésekre késztess a vonzerőnek erős fegyverével,
ami botrányt kavarna azokban a körökben, ahová tartozom. Az a lány, aki akkor
voltam, megingott, s félő volt, hogy összeomlik. Talán ez elfogadható indok a
történtekre, ha megbocsátani nem is lehet.

Az én életemet túlságosan megtervezték az istenek. Nem vagyok a magam

ura, mások akaratát kell cselekednem. Bárcsak szabad lettem volna... veled.
 Nem tudom, merre jársz, de e levél talán egyszer megtalál, és enyhülést
hoz a szívednek, ahogyan írása az enyémnek. De akár olvasod valaha, akár
feltöretlenül porlad el valahol, tudnod kell, gondolok rád. Talán túl sokat is.

Áldjanak az istenek, ezer áldással.

Az, aki nem felejti, milyen jó volt egykor a ligetben,

Traianus fürdőjénél”

Varrestes nagyot nyelt. Vihar közeledtét érezte. Vajon mit akarhatnak az

isteneknek, hogy engedték céljához érkezni e kósza levelet, amit fél esztendeje
írtak a parancsnoknak? Nem számított sok jóra...

Talán túlságosan belemélyedt barátja titkaiba. Szégyellni kezdte magát.

Összehengergette e tekercset, majd lassan, tanácstalanul Cassius után indult a
praetoriumba. Ám mielőtt odaért volna, az épület felől egy lovas vágtatott elő
őrült sebességgel, vad dühvel, a kétfőnyi kísérete alig bírta tartani vele az iramot.
Cassius volt az. Arca indulatoktól feszült; nem nézett rá, hanem egyenest az
erődkapu felé vette az irányt. Az őrség tagjai kapkodva igyekeztek kinyitni a
kapuszárnyakat, hogy azonnal szabad utat engedjenek a parancsnoknak, aki lova
megfékezése nélkül kiviharzott rajta, jócskán a két hadi szolgája előtt. A katonák
értetlenül bámulták, ahogy gyilkos iramra kényszeríti hátasát, vaskos porfelleget
verve maga után.

Valamivel éjfél után riasztották. Nem tudott aludni; mint valami érzékeny állat,
egyre erősebben sejtette a baj közeledtét. Már akkor biztos volt benne, hogy
valami történni fog, amikor estefelé Cassius hazazavarta a kíséretét. A két harcos
már órákkal azelőtt tajt részegnek látta a parancsnokot.

A vigilek, a városi őrség egy különítménye kért bebocsátást a kapu előtt.

Fáklyáik lángja hangosan zúgott a feltámadó éjszakai szélben. Mikorra Varrestes
odaért, ordibálásig fajult a vita amazok és az erőd kapujánál strázsálók között.
Nem akarta, hogy az egész castrum felriadjon, ezért megpróbálta lecsitítani a
veszekedőket.

- Csendet! Üvöltözés helyett mondjátok el, mi járatban ilyen későn.

Különben hajnalig állhattok itt a kapu előtt!

- Itt állni? Azt már nem! - feleselt vissza a lovas különítmény vezetője, egy
ősz hajú, testes, de szigorúan katonás kinézetű férfi. Ha beszélt is már vele,
Varrestes a nevét meg nem tudta volna mondani, csak azt, hogy a városi
Ordónak dolgozik, és a rendfenntartás a feladata az utcákon. Hátrabökött a
hüvelykujjával a csapata mögött álló szekérre. - Inkább ledobjuk ide a málhát,
aztán továbbállunk. Annyira nem értékes ám a szállítmány!

Varrestes sejtette, miről van szó, ezért visszaválaszolt volna, ám sokkal

jobban izgatta a szekér és annak rakománya. Kinyittatta a kaput, ugyan csak
annyira, hogy kiférjen rajta, majd jelzett, hogy két ember kísérje el. Az egyikük
egy fáklyát hozott magával.

A csapat lovasai kelletlenül arrébb nógatták lovaikat, hogy ő az embereivel

odasétálhasson a szekérhez. Felrántotta a takarót. Amikor a katonája
odairányította a fáklyát, a meggyötört emberi alakban a mocskos, bűzös,
eszméletlenre lerészegedett Cassiust ismerte fel. Valami hasonlóra számított, de
még így is megdöbbentette a látvány. - Mi történt? - kérdezte, bár félt meghallani
a valóságot.

- A drágalátos parancsnokotok ma kitett magáért. - A vigilek vezetője köpött egy

nagyot az éjszakába. - Pedig hát éppen miatta rendezték a vadászatot. Mindenki
hajbókolt előtte, ő pedig senkit nem tisztelt. Durván bánt az elöljárókkal és a
társaság nemes tagjaival. Én hallottam már róla egyet s mást, nem csodálkozom
azon, amit tett. Ostoba mentula* (A férfi nemi szerv obszcén kifejezése a rómaiak körében.), egy
hitvány farok! Vajon melyik ócska tanyáról kaparták elő ezt az embert, hogy az
erődünk parancsnokának tegyék? Kinek a rokona, hogy méltatlanul ilyen
megtiszteltetésben részesült?

- Vigyázz a szádra! - förmedt rá Varrestes az őrség vezetőjére, ám az nem

ijedt meg tőle.

- Mit beszélsz, kölyök? Én már akkor fegyvert fogtam Róma védelmére,

amikor még az apád ágyékában lapultál, te! A parancsnokoddal együtt! Úgyhogy
ne képzeljétek már magatokat olyan nagy hősnek! Szégyen, amit ez a Cassius
művelt! Szégyen és gyalázat! Remélem, megtorolják a tettét Rómából!

- Te szájjártató vénember, mit képzelsz magadról? - üvöltött rá, bár nem

állt szándékában még jobban elmérgesíteni a helyzetet. - Róma tisztjét gyalázza
a szavad, ezért megütheted a bokádat! De a felesleges fecsegés helyett mondd
már el végre, hogy mit tett a parancsnokom?

- A parancsnokod? Úgy benyakalt, hogy minden állatot, ami az útjába

került a vadászaton, őrjöngve mészárolt le, mint egy eszement. Még a saját lovát
is elverte, el is menekült szegény pára, De ez semmi ahhoz, ami ezután történt.
Összeverekedett a városi Ordo fejével, Publius Fraterius Massima nagyurunkkal,
aki az egész látványosságot csak a parancsnokod iránti tiszteletből szervezte
meg. Még a nagyméltóságú Aulus Muntius Alexandert, a Iuppiter-papunkat is
inzultálta, ahogyan az ő feleségét is. Bár mindenki tudja, hogy azt az asszonyt
amúgy is hágni szokta a titkos találkahelyén, nem kellett volna úgy bánnia vele
nyilvánosan is, mint egy cédával. De úgy bánt. Remélem, ezt is megtudja Róma,
és lefokozza ezt az undorító férget.

- Elég legyen ebből! - Varrestes úgy csattant fel, hogy a vigilek

parancsnoka rezzenten hátrahőkölt, az emberei közül pedig némelyek a kardjuk
markolatához kaptak. - Menjetek innen! A többi a mi dolgunk! Takarodjatok! -
Intett két emberének, hogy szedjék le a parancsnokot a szekérről. Amíg azok
felnyalábolták a magatehetetlen Cassiust, a városiak vezetője még odakiáltott:

- Nem éppen! Lesz még ennek folytatása! Meglátod! - Ezzel parancsot

adott, majd a fáklyás sereg élére ugratott. Vadul porzottak el a domboldali úton
az alvó város felé.

Varrestes ingerülten meredt az éjszakában alig kivehető porfelhőre, bár

nem tudta, kire legyen igazán dühös. A városiakra vagy a parancsnokra, aki nem
tudta kordában tartani indulatait? Netán egy levéltekercsre, ami a lehető
legrosszabbkor érkezett? Végül is nem az ő dolga megítélni mindezt. Ám
Cassius a barátja: nem lehet közömbös a sorsa iránt.

Utasította az embereit, hogy vigyék a parancsnokot a saját ágyába, hadd

aludja ki magát, és vigyenek neki egy dézsa vizet is. Holnap pedig lesz néhány
szava hozzá.


Nem nyitotta rá az ajtót túl korán, hogy Cassius kialudhassa a mámorát. Biztos
volt benne, még most, késő délelőtt sem találja ébren, ám csalódnia kellett.
Cassius a szalmazsákja szélén ült, szemei vérben forogtak, tekintete nyúzott,
sebesült vadállatéra emlékeztetett. A mindig vonzó, barnás arcbőre betegessé
fakult, karjai ernyedten lógtak a teste mellett.

- Üdvöz légy. Nem kérdezem, jól sikerült-e a vadászat...

Cassius nem válaszolt, csak ráemelte mogorva tekintetét. Sütött a

szemeiből, hogy a pokolba kívánja őt.

- Látom, mit szeretnél. Hogy takarodjak innen és hagyjalak békén. De nem

teszem, parancsnok. Nem leszek elnéző veled.

Cassius levette a szemét róla, meg is vonta a vállát, mint aki azt mondja:
csinálj, amit akarsz. Úgy tűnt, nem áll szándékában megszólalni.

- Hallottam, miket műveltél. Meg fognak büntetni. Nem érdekel?

Lassú, tagadó fejingatás volt a válasz.

Varrestest hirtelen elöntötte az indulat. Úgy förmedt rá, mint valami

értetlen kölyökre.

- Nem érdekel, hogy miket műveltél? Nem érdekel semmi, amit elértél? És
hogy elvesztheted? Hiszen olyan büszke voltam rád, a megmentőmre! Az
istenek ajándékának véltem, hogy megismerhettelek! Úgy gondoltam, ők
irányítottak az utamba, hogy példaként járj előttem. Mindeddig így is éreztem
ezt, leszámítva a pap feleségét talán... De most nem tudom, mit gondoljak,
Caius! Te mondd meg, mi történt veled!

A konok hallgatás folytatódott. Viszont Cassius megmoccant,

bizonytalanul felkelt a helyéről. A belőle kipárolgó bor szaga keveredett az
izzadsággal meg a mosdatlansággal, és egyfajta visszataszító, állatias bűzzé
elegyedett. A dézsához lépett, letérdelt, a tenyerével merített belőle, majd lassan
bekortyolta. Utána az egész fejét belenyomta, aztán amikor kiemelte, szanaszét
fröcskölte a vizet.

Varrestes szótlanul bámulta, amit művel, végül feladta a terveit. Nincs

értelme faggatni. Megfordult, hogy távozzon; már majdnem kilépett az ajtón,
amikor Cassius váratlanul megszólalt. Felismerhetetlenségig rekedt volt a
hangja.

- Megtörtént. Nem tudom, hogyan, de megtörtént.

Visszafordult hozzá. Örült, hogy egyáltalán hallja a hangját.

- Bölcs parancsnokom, nagyon nagy a tehetséged ahhoz, hogy mindent,

amit elértél, egy pillanat alatt tönkretégy. Van ennek valami értelme?

Értelme? Semminek nincs értelme.

- Egyáltalán nem nyugtalanít, hogy mindenki előtt lejárattad magad?

Hetvenkedő, nagyképű pojácák mind! Nem érdekelnek!

Tudsz esetleg mást is mondani mentségként? - Aztán gondolt egyet,

hirtelen az orra alá dugta a tekercset, amit az erőd udvaráról szedett fel. - Ez
okozta az őrületedet, nagy vitéz?

Cassius tekintete felizzott, amint megpillantotta a levelet. Varrestes azt

hitte, utánakap, vagy legalábbis dühöngeni fog, de nem ez történt. A parancsnok
lehiggadva lassan bólintott, mint akinek már minden mindegy, aztán csak ennyit
mondott, szinte magának. - Hogyan is érthetnéd...

Értesd meg. Beszélj végre. Hátha az segít. Csak egyet ne tégy: ne mélyedj
önmagadba!

Sokáig hallgattak, aztán Cassius másnaposságtól vöröslő szeme lassan

megint rávetült, majd vissza a tekercsre.

- Minden összedőlt, amit... eddig felépítettem. Minden. És ez az oka.

Újra csend lett. Cassius maga elé meredt, közben úgy kezdett zihálni,
mintha fegyveres edzést vagy menetgyakorlatot tartana. Elképzelhetetlenül
nehéz lehetett erről beszélnie.

- Naponta vágtam ki a szívemből őt, másnapra mindig visszanőtt, de… de

végül csillapodott, nagy nehezen. Lassan, nagyon lassan megfakult a kép. Erre
most jön ez a levél. Nem kellett volna jönnie! Már rég el kellett volna enyésznie
valahol félúton. Mindent tönkretett!

- Az biztos, hogy mindent tönkretett, te nagy hős!

- Mit tehettem volna! Nem tudtam megálljt parancsolni...!

- Minek? Az indulataidnak? Én eddig a férfiasság példaképének láttalak!

Csalódtam! Még mindig oroszlánnak gondolod magad? Pedig a vadak is tudják,
hogyan kell megfékezni az indulataikat, hogy ne veszítsenek. Tudnak lapulni.
Hogyan is lennél te oroszlán, szíriai, ha

még magadon sem tudsz uralkodni! Egy lány miatt. Egyáltalán ki ez a lány?

- Senki.

- Olyan nincs! Ki az?

A császár leánya.

A dühöngő Varrestes megszédült. Talán csak tréfál vele, gondolta, de

amint újra Cassiusra meredt, mindent látott a tekintetében, csak éppen humort
nem.

Micsoda? A császár leánya volt a szeretőd? Miket beszélsz te?

Meghibbantál teljesen?

Cassius arcára hirtelen visszaköltözött az élet. A fakóság szétoszlott a

bőrén, a tekintete újra csillogni kezdett, mint általában. Hangjából kiveszett az
élettelenség is, ahogyan lassan ezt mondta.

Annia Galeria Faustiasa Minor, Pius császár leánya rótta azokat a sorokat,
Varrestes. Nem kell elhinned. Éppen elég, hogy én tudom ezt az őrjítő tényt.

- Ennyire szeretted, hogy nem tudsz a gondolatától megválni?

 Cassius hirtelen elfordult, szégyellte az elérzékenyülést. Varrestes hirtelen
megsajnálta. Barátom, ha nem is vagy oroszlán, de legalább emberi szív lakik
benned, gondolta, majd felállt és magára hagyta a parancsnokot az emlékeivel.

Amint az erődudvarra ért, nagyot szippantott a kellemes, nyár végi

levegőből. Áldotta az isteneket, hogy az ő élete nem ennyire bonyolult, s
nincsenek különleges kalandjai. Tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy elégedett
legyen az életével. Ajándéknak érezte ezt az egyszerűséget. Ugyanakkor fájt a
barátját így látnia. Elvesztette önuralmát, férfias erejét, ezzel elveszítette
pártfogóit is, ahogyan el fogja veszíteni mindazt, amit eddig a magáénak
mondhatott: rangot, befolyást, hírnevet.

Cassius, Cassius... Vajon mi a tervük veled az isteneknek?

Zajt hallott a praetorium felől. Cassius utánajött, arcán zaklatottság

vonásai gyűrődtek, de az éjszaka lidércei teljesen eltávoztak tőle. Ha csak most
találkozott volna vele tegnap reggel óta, el sem hiszi, hogy eszméletlenségig
lerészegedett az elmúlt este. Odasietett hozzá, megragadta a karját, mintha
fontosnak érezné, hogy elmondja, amit akar.

- A szívembe mart... amit mondtál, Varrestes. Hogy csalódtál bennem.

Megfogadom...

- Inkább ne tedd, Caius.

- De! Megfogadom, hogy nem csalódsz bennem többé. Az leszek, aki

mindig is akartam lenni. Róma oroszlánja. Oroszlán, aki képes uralkodni
mindenen, még önmagán is.

Varrestes rámeredt. Cassius különös, zöldes árnyalatú szeme, ami

varázslatot kölcsönzött a tekintetének, most azt azt sugallta, soha életében nem
beszélt még ilyen komolyan.

Különös, de a büntetés elmaradt. Talán akadtak titkos támogatói Cassiusnak a

háttérben. Netán volt olyan valaki, akinek kapóra jött az intercisai arisztokrácia
megalázása. Vagy talán az istenek tettek csodát vele, még akkor is, ha maga
Cassius nem hódolt nekik soha életében. Nem tudni, mi okból, de a parancsnok
nem kapott fenyítést. Az eset után néhány nappal Sabinus helytartótól levél
érkezett. A benne foglalt utasítás szerint Cassiust parancsnokhelyettesi rangban
egy segédcsapat élére helyeztette át Aquincumba. Vele tarthatott két szabadon
választott hadsegédje is; Magnatust és természetesen Varrestest vitte magával. A
lezajlott botrányról, esetleges rendreutasításról nem esett szó, még csak arról
sem, hogy ez az áthelyezés a tettei következménye. Valóban, mintha az istenek
intézték volna el, hogy Avidius Serenus fia katonai karrierjén ne essen
semminemű csorba,

Az elkövetkezendő évek megmutatták, hogy Cassius komolyan vette a

fogadalmát, amit a poros intercisai erődudvaron tett barátjának.

Aquincumban nem akadt sok dolga; gyakorlatozással töltötte az időt,

továbbá az alárendelt egység megregulázásával. De leginkább azzal, hogy
magába szálljon, keresve és megtalálva a saját ösvényét. Húsz hónapnyi
aquincumi szolgálat után kemény, de igazságos parancsnokként búcsúztatták el
egységének katonái, amint egy újabb áthelyezési parancsot kapott.

Új állomáshelyén, Moesiában, Publius Aelius Aqua praefectus táborában

már igazi kihívások vártak rá, amelyek valódi katonai jellemmel vértezték fel. E
helyütt bizonyította be, hogy nincs nála erősebb és talpraesettebb, szigorúbb és
kérlelhetetlenebb. Hadi tapasztalatai egyre gyarapodtak, tettei újabb és újabb
dicsőséget hoztak. Neve hamarosan a legnagyobb hadvezérek között lett számon
tartva. Különösen az ominózus moesiai eset után, amikor az életét önnön
vakmerősége és halált megvető bátorsága mentette meg. Varrestes akkor nagyon
aggódott érte, nem adott volna egy rézast sem az életéért. De Cassiusnak
konokságával és megfélemlíthetetlenségével sikerült megtörnie a nyakas sereget,
méghozzá egyedül, fegyvertelenül, amitől egyszeriben tekintélyes parancsnok és
ünnepelt hős lett. Bár Varrestes megérezte barátjában a legkevésbé kívánatos
vendég - a gőg és nagyravágyás beteges jeleit is.

7.

Lucius Octavius Cornelius Publius Salvius fulianus Aemilianus

és Caius Bellicius Calpurnius Torquatus consuli évében* (Kr. u. 148.)

Danuvius menti segédcsapattábor, Moesia Superior (A mai Szerbia és Nyugat-Bulgária

vidékén.)

januarius eleje

Fagyos szél söpört végig a Danuvius mentén, csavargatva az ártéri erdők

lombtalan fáit, ágakat törve, törzseket zúzva. A kétarcú Janus istenről elnevezett
hónap nem hazudtolta meg önmagát: két napja még tavaszt idéző enyheséggel
kábította a környék népeit, ma viszont hirtelen megmutatta másik, zordabb
oldalát.

Ezen a cseppet sem kívánatos napon érkezett meg az erődbe Varrestes és

Magnatus kíséretében Cassius, az új parancsnokhelyettes. Az erőd kapuját félig
nyitva találták. Mögötte ásítozó strázsák kornyadoztak, akik még csak a
legapróbb katonai szabályokat sem tartották be, amint a hidegtől reszkető lovak
benyomultak az erőd területére. Cassius nem állta meg szó nélkül.

- Hé, te! Őr! Gyere közelebb! - rivallt a vastag, kecskebőrből igénytelenül

összevarrt köpenyben didergő egyik katonára, aki a kapu mellett a dárdájára
támaszkodva várakozott. A sötét képű, szakállas, lenőtt hajú férfi gyanútlanul
lépett közelebb, vakkantott néhány üdvözlő szót. Erős borszag bukott elő a
szájából.

- Meg sem kérdezed, kik vagyunk? Vagy hogy mit akarunk itt, az erődben?

Az egyszerű felfogású katona bambán válaszolt.

- Hallottuk, hogy tisztek fognak majdan érkezni. A nagyságos császár

akaratábul gyönnek majd ide tiszt urak a szomszédos tartománybul, hogy Aqua
parancsnok alatt vezényeljék a tábort. Biztos vagyok benne, hogy ti vagytok
azok.

- És ha mégsem? És ha az ellenség kémeit engeded be ilyen könnyűszerrel,

katona? Akkor is az lesz a mentséged, hogy azt hitted, tisztek vagyunk? Mi a
neved?

- Sappianusnak ismer mindenki, uram. - A katona megszeppent, és

igyekezett megmutatni, emlékszik a fegyelemre is.
 - Megjegyzem a nevedet. Ha még egyszer fegyelemsértésen kaplak, meg
foglak büntetni. De nem úgy, ahogyan felétek szokás. Előre figyelmeztetlek, az
én büntetésem keményebb lesz, katona. Megértettél?

Meg, uram! Igyekezni fogok!

Helyes. Most pedig parancsolom, hogy zárd be a kaput. Csak indokolt

esetben lehetnek nyitva.

- Nem zárhatom be, uram! Umbo tribunus és néhány tiszt hamarosan

visszatér. Azt parancsolták, nyitott kapuval várjam őket, mert nincs kedvük a
hidegben várakozni.

Értem. - Cassius ebben a pillanatban még higgadt volt. Varrestes látta rajta,
fölényes és nyugodt akar maradni, ám nem sikerült sokáig uralkodnia a
vérmérsékletén. Elüvöltötte magát, mégpedig olyan módon, hogy talán senki
nem akadt az erődben, aki ne hallotta volna.

- Azonnal zárjátok be a kaput, vagy vasra veretek mindenkit! Hitvány

banda!

Sappianus és a vele lévő öt katona megrezzent a hatalmi hangtól; azonnal

nekiláttak, hogy becsukják a kétembernyi nagyságú, vaskos tölgyfa kaput, majd
ráhelyezzék a keresztgerendát.

- Jól van - válaszolt Cassius. - Most pedig, ha bárki kér bebocsátást,

először győződjetek meg róla, ismeritek-e. Kérdezzetek jelszót, ha egyáltalán
használtok ilyet, ti nyomorultak. Megértettél, Sappianus? A havi zsoldoddal
fizetsz érte.

- De a tribunusunk van kinn, uram... Ismerem őt jól. Mit tegyek? -

válaszolt szeppenten Sappianus,

- Most viszont a tribunusnál is keményebb felettes áll előtted! Cassius

először megmutatta a tekercset, amelyen a kinevezése volt, majd megugratta a
lovát, amitől az őr arca előtt kapálóztak a paták. A szerencsétlen Sappianus
hátravetette magát, úgy megijedt a megvadított lótól. Társai is megrettentek;
azonnal megadták magukat az új főtisztnek.

- Még egyszer mondom, de utoljára! Senki sem jöhet be ellenőrizetlenül

vagy jelszó nélkül! Ha kérdezik, ki döntött így, hát mondjátok, hogy az új
parancsnokhelyettes, Avidius Cassius.

- Igenis, így lesz, nagyságos tiszt úr! - vakkantotta engedelmesen

Sappianus, majd katonásan kihúzta magát.

Aznap este, miután az erőd és az auxilia parancsnoka, Publius Aelius Aqua

praepositus megmutatta a szállásukat, majd végigvezette és bemutatta őket a
felsorakozott egységek előtt, eligazításra hívta hármójukat a praetoriumba.

Ismertem atyádat - kezdte Aqua, miután meghajtotta fejét az említett

nagyság fia előtt. - Megtiszteltetés volt vele szolgálni. Bizonyosan
megtiszteltetés lesz a fiával is együtt lenni.

- Remélem, így lesz - vetette oda ridegen, elégedetlen hangon Cassius.

Varrestes sejtette: a kapunál történtek kavarták fel, és mindaz, amit ezután látott.
Részeg lődörgők a táborban, szabályok felrúgása, katonai függelemsértések. -
Bár úgy hittem, e hely elég fontos ahhoz, hogy magunkra is érvényesnek
gondoljuk és betartassuk a ránk, rómaiakra jellemző katonai szigort. Az első
benyomásom a csalódás volt, parancsnok.

Aqua egy mély, ráncos, rosszul összeforrt sebhelyet viselt a bal szeme
alatt, ami fél arcának hunyorgó ábrázatot kölcsönzött. Most ezt simogatta,
közben sóhajtva tekintett fel rájuk.

- Ne vedd illetlenségnek, ifjabb Avidius, amit most mondok. Ítélkezés előtt

inkább ismerkedj meg a táborral, nézz körül, értsd meg mindazt, ami itt
uralkodik. És azután beszélgessünk csalódásról, függelemsértésről, fegyelemről.

Cassius már szóra nyitotta a száját, hogy megfelelőképpen meg-

válaszoljon, s Varrestes tudta, mi hangzott volna el. Bizonyosan az, hogy:
„szükségtelen várni, hiszen látszik a fegyelem vérlázító hiánya” vagy
„botrányos, hogy nincsen szigor és katonai erény egy ilyen nagy táborban”.
Aztán hirtelen becsukódott a száj, szó nem szökött ki, Cassius néma maradt.
Helyette beleegyezően bólintott, hozzá egy kissé el is mosolyodott.

- Legyen akaratod szerint, parancsnokom. Ezt a lehetőséget mindenképpen

meg kell adnom egy olyan embernek, aki kedvelte atyámat.

- Megtisztelsz, uram - válaszolt Aqua. - Ha vársz, s türelmesen figyelsz,

megérted a lényeget. Nem csak csavargók vagy Róma csecsét szívók vannak itt,
kedves Avidiusom. Meglátod, találsz itt jó katonákat is, akik tűzbe mennének a
császárukért. Ha egyáltalán van értelme a császárért tűzbe menni... Bocsáss meg,
csak kicsúszott a számon. Nincs kedvem eljátszani, mekkora tisztelője vagyok.

- Mi a bajod a császárral? - kérdezte hirtelen Cassius indulat nélkül,

mintha örömét lelné, hogy belecsimpaszkodhat a témába. - Mostanában semmit
nem hallottam felőle. Beszélj róla. Lehet, hogy nem árullak be neki, bár tény,
hogy a kinevezettje vagyok. - Felnevetett, hogy megnyugtassa Aquát, bízhat
benne. Bár Aqua egyáltalán nem tűnt ijedősnek. Inkább abból a szókimondó
fajtából származott, aki, bármi történjék is, s akár az egész addig felépített
életútja, az eredményei bánják, nem rejti véka alá a véleményét.

- Nos... Az öregebb Avidius nem volt besúgó, inkább egyenes jellem, igazi
katona. A fiáról sem tudok elképzelni mást. És ha mégis, hát nem érdekel. Az
igaz szóért elítéltetni erény, nem pedig vétek. Így tartom.

- Így tartom én is. Az igaz szó az élet lényege. Fűszer - vágta rá Cassius,
miközben zöldes szemei is mosolyra derültek. Varrestes ebből észrevette, hogy
kedvére való az öreg parancsnok.

- Fűszer, igen. Egyre kevesebb van ebből a fűszerből. De én megtartom

magamban, amíg csak élek, s valószínűleg ez már nem tart sokáig. És
kimondom, a nagy császár, Pius, akit mindenki szeret, meg a caesarja, Marcus
Aurelius Antoninus túlzottan finomkezűek. Nem tudják, hogyan kell keményen
tartani a birodalmat. Nincs bennük erő, tűz és küldetéstudat. Inkább
hivatalnokok, mint harcosok. Csakhogy nekünk hadvezérek kellenek. Ám ők
óvatosak és félénkek, túlzottan sokat törődnek azzal, hogy mit gondol róluk a
világ. Pedig a világ akkor gondolna róluk kedvezőt, ha erősek és hatalmasok
lennének, ha elvégeznék azt a küldetést, amit a birodalom népei várnak tőlük.
Hát, ez a véleményem.

- Most aztán tudom...

- Nem bánom, ha tudod, Avidius uram. Úgy hiszem, nincs a feladata

csúcsán a legfelsőbb vezetés. Ott, ahol sokkal nagyobb hírt jelent az, hogy
megszületett a leendő császárné, Faustina első gyermeke, mint a határvidék
megerősítése és a felkészülés a védelemre, az istenekre mondom, szerintem
bajok vannak.
 - Megszületett... - nyögte ki Cassius a szót, miközben sötét arcát felleg
vonta be. Bár a beszélgetésnek a legkevésbé sem ez volt a lényege, ő még
egyszer elismételte: - Megszületett...

Aqua folytatta, mintha észre sem vette volna a helyettese megdöbbenését.

- Miféle uralom az, ahol a katonák nem kapnak elismerést? Ahol csak az
ügyeskedő hivatalnokok hatalmaskodása, a korrupció, a lopás, a puhányság
jelenti a dicsőséget? Ahol az a tekintélyes és becsülni való, aki minél többet oroz
a birodalom vagyonából? Ahol a senatus egymás sötét üzelmeit védi ahelyett,
hogy leleplezné a csalásokat és tisztára mosná az intézmény becsületét? Ilyen
Rómát akarunk magunknak? És olyan császárokat, akik mindezt elnézik, és
békülékenységből még csak nem is vizsgálják az ügyeket?

Senki sem válaszolt - Aqua kérdése úgy függött a levegőben, mint valami
tollpihe, amit a szél kavar egyre feljebb, nem engedve földet érni. Egy idő után
senki nem rá, hanem Cassius fájdalmas arckifejezésére figyelt. Varrestes
nyugtalanul megragadta a karját, hogy visszarántsa a jelenbe. Sejtette, hol
kalandozott az elmúlt percekben.

- Nos... - szólalt meg rekedten Cassius, mint akinek hirtelenjében

egyáltalán nincs kedve beszélgetni. - Nos... talán nem ennyire sötét a helyzet
Rómában, parancsnokom. Azonban tény, hogy vannak bajok odafenn. Azt
viszont tudom, ha szerencsém vagy szerencsétlenségem magasabb posztokra
emel, biztosan nem fogom eltűrni a csalásokat. Minden szabályszegést meg
fogok büntetni, hogy igazságosságot teremtsek. Megfogadom, hogy így lesz.
Esküszöm, de nem az istenekre, akik néha elrejtik szándékaikat előlünk. Tudod,
kire esküszöm neked, jó Aqua? Olyan valakire, akinek a szava kőbe vésett
törvény volt az én életemben. Esküszöm atyám nevére, hogy a jogot, a
tisztességet és az igazságosságot fogom szolgálni. Atyám neve a biztosíték, hogy
nem fogok soha másként cselekedni.

Aqua egy pillanatig csendben maradt, majd meghajtotta a fejét a tisztelete

és az elismerése jeléül.

- Ilyen beszédet vártam egy igazi Avidiustól. Büszke vagyok, hogy fülem
hallhatta szavaidat.

Cassius felállt, lassan, mintha sziklák súlya nehezedne a vállára.

 - Örülök, hogy büszke vagy, jó parancsnok. Akkor is légy az, amikor
elkezdem a fogadalmam teljesítését. - Ezzel meghajolt Aqua előtt. Távozott,
mielőtt választ kapott volna.

Tizenhét nappal később...

Faustina, a leendő császárné, Pius császár leánya és Marcus Aurelius

leendő császár első gyermekének ünnepén

Atyádnál jobb parancsnok nem született erre a megátkozott földre. Publius

Aelius Aqua, ez a köpcös, izmos, de a sertől nagy hasú praefectus ezzel a
mondattal kezdte a vacsorát, amit a leendő császár elsó gyermekének születése
alkalmából tartott. Állami ünnepséggé emelték ezt az eseményt Rómában, ezért
gondoskodtak arról, hogy az egész birodalom tudjon róla. Császári futárok vitték
a hírt sebtében a határvidékekre is, hogy a sereg se maradjon le az örömhírről.
Ennek ellenére a vacsorán, a jelenlévők között nem esett szó az eseményről,
sokkal inkább az öreg Avidius erényeiről.

A fahasábok sercegve-pattogva lángoltak az ócska praetoriumban.

Nehézkesen sikerült felmelegíteniük a helyiséget, ahol Aqua parancsnokon, az új
helyettesén, Cassiuson, valamint Magnatuson és Varrestesen kívül még négy
tiszt is jelen volt. Ez utóbbiak közül a két fiatalabb katona centurio rangot viselt,
a két, veteranus kora felé igyekvő férfi pedig tribunusi rangot. Ez utóbbiak
egyikét - az asztalnál ülők közül a legerősebbnek tűnő harcost - Umbónak
nevezték. Nem kellett sokáig találgatni, mi sugallta ezt a becenevet. Umbo
koponyája éppen olyan gömbölyűnek, simának és keménynek látszott, mint a
római gyalogosok scutumjának pajzsdudora. Ö evett a legtöbbet, még a fiatalok
elől is elvette a maradékot, a borral vagy a serrel sem takarékoskodott, bár nem
látszott meg rajta a hatása. Varrestes észrevette, hogy a lakoma közben idegenül
méregeti őket, elsősorban Cassiust. Nem csodálkozott rajta, hiszen ők, mint új
tisztek, elvették a lehetőséget Umbótól és társaitól az előléptetésre. Miért is
kedvelné őket ezek után?

Aqua folyamatosan az idősebb Avidiusról és a keleti harcterekről mesélt

ízesen, szakadatlan hévvel. Cassiust ez nyilván szórakoztatta, de látszott rajta, a
felét sem hiszi el az atyjával történt csodálatos eseményeknek. Amúgy sem volt
éppenséggel vidám kedvében. Varrestes tudta, szíve szerint nem jött volna el a
császári gyermek születését megünnepelni, egyedül az Aqua iránti tisztelet hozta
mégis ide.

Amikor Aqua végül kifogyott az Avidius-regékből, következett az

unszolása:

Meséljetek még Rómáról. Tényleg olyan varázslatos, mint ahogy

mondják?

Amióta ebbe a táborba érkeztek, mindennapossá lett ez a kényszerű esti

csevegés, ami kezdett elég unalmassá és fárasztóvá válni. Több alkalommal
kellett már kielégíteni a kíváncsiságot a birodalmi főváros iránt érdeklődők
körében, de leginkább Aqua társaságában. Varrestes, Cassiusszal és
Magnatusszal, egyfajta védekező szertartást eszelt ki ez ellen. Varrestes felelt
először erre, válaszul mindig mosolyogva bólogatott, még a szemét is az ég felé
fordította, dörmögött néhány mondatot, s ha ez elégnek bizonyult, akkor aznap
nem esett több szó a birodalom fővárosáról. Ám többnyire Aqua nem elégedett
meg a mimikákkal: hallani akart eseményekről, anekdotákról, fontos történelmi
tényekről, különösen az ital fogyásával egyenes arányban. Ekkor jött Magnatus,
az eraviscus felderítő, aki nem beszélte jól a latint, ezért nagyon tömören
morgott valamit, remélve, a kíváncsi vezérnek emiatt elmegy a kedve a
társalgástól. Ha viszont végképp nem lehetett leállítani - ahogyan ma sem -,
akkor Cassiuson volt a sor: mesélt a városról, amelynek a történelme valóban
színes, káprázatos legenda lehet annak, aki soha nem járt ott.

Cassius pedig beszélt és beszélt, ha már ennyire muszáj volt. Kielégítette

Aqua kíváncsiságát, aki tátott szájjal hallgatta, mint egy gyermek, akinek a lelke
kiszáradt a tétlenségtől, s most vidám élményekre vágyakozik. Újabb és újabb
történetek hangzottak el, egészen addig, amíg az idős parancsnok felett végül
győzött a ser bódító ereje, és pillái végzetesen elnehezültek.

A parancsnok sem daliásnak, sem tekintélyes hadúrnak, sem vagyonos

arisztokratának nem volt mondható, mégis gyorsan megkedvelték. Vagy talán
éppen azért. Egyszerű népek szülötte lehetett, sűrű szemöldökű, hadaró beszédű,
tréfálkozásra fogékony alak, aki inkább engedett a serege óhajának a nyugalom
érdekében, mintsem hogy erős kézzel kormányozva feszültséget okozzon, s
ezzel megbolygassa a katonai egység kialakult békéjét.

Nem így Umbo. Rajta első pillanattól látszott, hogy nincs benne sem béke,
sem tisztelet senki iránt. Nyilvánosan lenézte az idősebb férfit, különösen azóta,
hogy nem őt, hanem egy idegenből ideirányított fiatal tisztet neveztek ki a
helyetteséül. Most is, amikor Aqua feje álmosan megbillent, hangosan
felröhögött, mintha valami mókát látna. Végül - nem bírván tovább, hogy ném
jut szóhoz, őt nem kérdezik, nem kíváncsiak a véleményére - belevágott Cassius
beszédébe a maga módján, nyers, parancsolgatáshoz szokott hangon.

- Mondd csak, ifjú úr, ha meg nem bántalak a kérdésemmel... - fordult

Cassius felé -, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen született arisztokrata, egy
Rómában nevelkedett tiszt, akinek ilyen híres és legendás a felmenője, éppen
ebben a koszfészekben köt ki? Mi szél sodort erre? Talán a kalandvágy?

Cassius gúnyosan elmosolyodott. Ám mielőtt válaszolhatott volna, Umbo

megelőzte.

Nem tréfát mondtam, hogy nevess rajta, ifjú úr. Kérdeztelek, a tisztesség
pedig azt sugallja, hogy válaszolj rá becsülettel.

Varrestes észrevette Cassius színeváltozását e pimasz rendreutasítástól.

Biztosra vette, hogy hamarosan indulatok fognak elszabadulni e helyiségben,
amit az elfogyasztott bor és ser is fel fog erősíteni. Aqua is felriadt a
bóbiskolásból; különös módon azonnal megérezte, hogy mi történt.

- Umbo, tiszteld a felettesedet! Hagyd a kötözködést! - rivallt rá, közben

még az asztalra is rácsapott az öklével.

Cassius hirtelen közbevágott, de meglepően nyájas hangot használt, mint akit

nem is érint a vita.

- Ó, nem, a tribunus nem kötözködött, parancsnok! Dehogy! Valójában a

legegyértelműbb kérdést tette fel. Lehet, hogy fordított helyzetben én is erről
faggattam volna. - Cassius olyannyira belelovalta az álkedvesség mímelésébe
magát, hogy még a karjait is széttárta, mint egy mindent megértő atya. Jól
színészkedett, akár egy igazi csepűrágó. Varrestes majdnem elröhögte magát,
miközben Cassius folytatta. - íme, a válaszom, tribunus! Ha előbbre akar jutni az
ember, vállalnia kell a nehezét. Nem csupán a könnyebb végét kell a
feladatoknak megragadni, aztán puhány módon valahogy elvégezni, vagy még
azt sem. A mihaszna disznók tulajdonsága ez. Ha tényleg érdekel, miért vagyok
itt, hát azért, hogy a nehezebb végéről fogjam meg a feladataimat.

- Á, és mi lenne ez a feladat? - Umbo szeméből sütött a gúny.

- Lehetetlen, hogy nem találtad még ki, bölcs tisztem. Azt hittem,
megfejtetted, hiszen olyan egyszerű. De talán éppen ezért vagy még mindig csak
egy lezüllött segédcsapat tisztje. Várj, segítek. A feladat az, hogy még az olyan
tehetségtelen tuskókból is jó katonát faragjak, mint amilyen te vagy.

Umbo tekintete megfagyott, egész teste mozdulatlansága azt jelezte,

hirtelen fel sem fogta, mit merészeltek neki mondani. Talán még soha senki nem
mert vele így beszélni. Egy pillanattal később aztán, ahogy Cassius hirtelen
vaddá és kegyetlenné változó tekintetére pillantott, az egész arcát elöntötte a pír,
sőt a kopasz feje búbjáig vörös lett, ahogy felfogta a szavak értelmét. Ám mivel
nem csapott vissza dühösen, hanem lassan elmosolyodott, közben higgadt
módon megfelelő választ keresett, Varrestes úgy érezte, hogy a vártnál
veszélyesebb és komolyabb ellenféllel állnak szemben.

- Gyönyörű feladat, ifjú ember - válaszolta Umbo rezzenéstelen tekintettel,

merev mosollyal; csak a nyakán látszott, hogy nyeldekelve próbálja legyűrni az
ingerültségét. - Nagy feladat. És lehet, hogy veszélyes is. Mindenesetre kíváncsi
vagyok a végeredményre.

- Látod, Umbo? Akadnak még az életben nem várt örömök. Lássunk is

neki a munkának. Indulj most azonnal, szedd össze az egységedet, és kezdjétek
meg az éjszakai őrszolgálatot.

- Éjszakai őrszolgálatot? - A tar fejű tiszt elnevette magát. - Ó, látszik,

hogy sokat kell még tanulnod itt, uram, hogy el tudd végezni a kitűzött
feladatodat. Én japodi származású vagyok. Illyr, ahogy ti neveztek. Az én
egységem nem őrködik éjszaka. Az a trákok dolga a seregen belül.
 - Hallgass, Umbo, és menj a dolgodra! - csattant fel hirtelen Aqua, hogy
rendet teremtsen. - Szólj, hogy az őrök kezdjék meg a feladatukat.

Ezt hallva Umbo kelletlenül felkelt, nem akart nyíltan ellenkezni még
Aquával, a legfőbb parancsnokkal is, de gúnyos vigyort lövellt Cassius felé. Le
sem vette róla a szemét, amíg beszélt.

- Igenis, Aqua parancsnok. Engedelmeskedem, majd pedig pihenni térek a

szállásomra. Ez a vacsora éppenséggel nem volt az ízlésemnek való.

- Menj gyorsan, bajkeverő! - kiáltott utána Aqua. Megvárta, hogy Umbo

elhagyja a helyiséget, utána azonnal Cassiushoz fordult: - Te pedig, a nagy
Avidius fia, kérlek, értsd meg a gondjainkat. Már az elején említettem neked,
hogy oka van annak, amiért nehéz fegyelmet tartani. A moesiai sereg több helyi
törzsből verbuválódott. Ráadásul az illyrek között trákok is vannak, akik ha nem
is ellenségek, de lenézik egymást. Ahhoz, hogy itt béke legyen, engedékenynek
és nyugodtnak kell lenni.

- Vagy éppen szigorúnak - vetette oda Cassius, majd maga is felkelt a

helyéről. Indulás előtt még szólt egy mondatot. - Jó Aqua parancsnok, te
egyfolytában dicséred atyámat, talán túlzóbban is, mint illenék. De ha ennyire
ismerted, legalább egyet eltanulhattál volna tőle, mert ő bizony az ilyesmiben
nem ismert tréfát. Soha nem engedte, hogy a katonai tekintélyt bárki is aláássa a
táborában. Ezt is raktározd el az elmédben a többi történet között. Hidd el, ez
most fontosabb, mint a hősökről való regélés. - Ezzel társai élén távozott,
faképnél hagyva a leforrázott Aquát és a másik tribunust, meg a két szótlan, félig
részeg centuriót.

8.

Varrestes jól sejtette: a háború elkezdődött.

Cassius sem vele, sem Magnatusszal nem osztotta meg erről a gondolatait, de
mindketten tudták, hogy valami nagyon súlyos dolog vette kezdetét ezen az
estén, aminek kétes a kimenetele egy ilyen elvadult, engedetlen segédcsapatnál.
Ám ez egyiküket sem tartotta vissza attól, hogy teljes szívükkel Cassius
igyekezetét támogassák a rend megszilárdításában.

Már megérkezésükkor egyértelművé vált, hogy az auxiliáris tábor minden

fegyelmet nélkülöz. Közönyös feladatvégzés, a legszükségesebb katonai és
hadászati követelmények elmaradása, függelemsértés, parancsmegtagadás -
mind-mind szerepeltek azon a listán, amit érkezésük óta naponta összeállítottak
a látottakból. A csapattábor inkább emlékeztetett levitézlett veteranusok
szórakozóhelyére, mint Róma határvidéki castrumára. Szégyen volt látni a
lezüllött férfiakat, akiken valaha jól feszült a vért, a fegyvert is jól forgatták, ám
mostanra a legfőbb gondjuk abból állt, hogy a hasukat tömjék vagy forró fürdőt
vegyenek az erődfal melletti thermában, ahol akár a nap felét is elszórakozták.
Egy biztos: az a tiszt, aki Róma megbízásából érkezik, hogy Róma erejét,
szigorát és erényét hozza el ide, nem nézheti ezt tétlenül.

Varrestes nem aludt ezen az éjszakán. Amikor Magnatus is felkelt, mert

képtelen volt elszenderülni, már biztos volt benne, hogy ma éjjel nem lesz
pihenés.

Cassius, mint Aqua kinevezett helyettese, a praetorium melletti egyik tiszti

barakkban lakott egyedül, az ő szállásuk közvetlen szomszédságában. Amint
meghallották, hogy kilép a barakkból, rögtön csatlakoztak hozzá, ráadásul teljes
fegyverzetben. Tőr vagy kard nélkül ezen az éjszakán őrültség lett volna a
táborban mutatkozni.

Cassius jól megfigyelte az elmúlt napokban, hogy kikre számíthat. A

trákok II., III. és IV. centuriája az erőd legénységének azon elenyészően kevés
részéhez tartozott, amely megvetette a többség vitézekre szégyenletes, szabados
életmódját. Ők a Moesi törzsből származtak, igazi, kemény katonáknak vallották
magukat, akik szintén a puhányságot tartották a legnagyobb véteknek egy
táborban. E tulajdonságuk miatt Cassius arra szemelte ki őket, hogy támogassák
terveiben, ami a fegyelem visszaállítását szolgálta. A II. Moesi centuria harcosai,
élükön vezetőjükkel, Ballision centurióval, készséggel álltak a rendelkezésére.
 Amint Varrestes és Magnatus is csatlakozott hozzájuk, meg is tudhatták,
mit eszelt ki erre az éjszakára Cassius. A tábor azon részén, ahol titkon
gyülekeztek, egyetlen pisszenés sem árulta el, hogy csaknem száz harcos egy
bizonyos terv alapjait teszi le, majd elindul, hogy végrehajtsa.

Csontszínű hold ragyogott az égen, megvilágítva a sarokbástyákat, a négy égtáj

felé néző erődkapukat, a felújításra váró, kettős cölöpkerítést. A tél farkasa nem
habzsolta be az éjszaka fényeit, mint ahogyan januarius idején, a Danuvius
mellett, ködbe burkolózva olyan gyakran szokta, hanem szabad kitekintést
engedett az őröknek minden irányba.

Nyugalom volt a falakon. Néhány kósza őr elvégezte a feladatát a

bástyákon, ám a többségre ez nem volt jellemző. Az északi kapu mellett
mindenesetre éber tekintettel bámészkodott egy trák katona. Álmosság
környékezte, bágyadtan figyelte a fehér fénnyel megsütött folyópartot, a széles,
hordalék okozta világosabb sávot, mögötte az ártéri erdőket, ahová az ellenség
befészkelhette magát. Nem látott mozgást, már amennyire az égi csontkorong
fehér világossága és a saját szeme engedte. Megnyugodott. Fázósan összehúzta
magán a szakadt katonai posztóköpenyt a láncing felett. Bizony, szükség lesz ma
is arra, ami nélkül soha nem mászik fel a szeles cölöpfalra. Előhúzta a borostöm-
lőjét. Nem jó itóka, túl fanyar, már-már savanyú is, de tüze van, ami
végigmelegítheti a belsejét. Bekortyolt egy nagyot, elfintorodott. Hamarosan
megromlik. A tábori ellátmány raktárából lopta egy hete, akkor még elég jó
minőségűnek érezte. Talán a meleg tábortüzek mellett, majd újra a hidegbe
kihurcolva veszthetett az állagából. A katona nem foglalkozott tovább ezzel,
inkább az ajkához emelte a tömlő száját, hogy újra meghúzza.

Ez a korty túl nagyra sikeredett. Még az est beállta előtt, a tábortűznél

heverészve jó alaposan benyakalt egy nagy korsónyi sert, amit a sátortársa lopott
a raktárból, így ez a néhány nyelet alaposan fejbe vágta. Nem érdekelte
különösen. Hiszen mi mást tehetne itt az ember? Nincs ellenség, senki nem
támadhat rájuk. Meg aztán érdekel egyáltalán valakit, hogy lopakodik-e bárki is
a folyópart közelében? Úgyis lopakodik. Ott vannak mindenütt a szarmaták.
Megállíthatatlanok, mint a méhrajzás. Ha igazán akarnák és összefognának,
olyan gyorsan törhetnék át a határvonalat, hogy a rómaiak észre sem vennék,
már nem is lenne tartományuk.

Furcsa zajra lett figyelmes. Madárcsicsergés a téli éjszakában?

Már éppen ledőlt a cölöpsor sarkában, hogy széltől védett helyen tovább
kortyolgatva elszundítson reggelig, de a hang most nem hagyta nyugton. A
kihegyezett végű karókhoz lépett, hogy körülnézzen, ám madárnak semmilyen
nyomát nem látta. Megragadta a cölöpfal két rönkjét, hogy kikukkantson a
mélybe, ahol körben a kettős árok húzódik. Talán ott csivitelhet ez a kósza
madár...

Amint kidugta a fejét, fekete alakok tömegére lett figyelmes, amint a

gerendák repedésein felkapaszkodva csaknem a fal tetejéig jutottak. Az egyik,
aki szinte karnyújtásnyira volt hozzá, felágaskodott, majd megragadta a vállánál
fogva, és lerántotta a mélybe. Az őr tehetetlenül zuhant az erődárok felé,
miközben a tömlőből, amit nem engedett el, sugárban ömlött ki a bor.

A kapuőr felijedt a sikolyra, de először azt hitte, csak álmodta. Éppen négy
asszonnyal hált együtt. A valóságban még soha nem volt része ebben a
gyönyörben, bár mindig szerette volna megtapasztalni, milyen is az igazi orgia.
Az tartotta életben, hogy ha leszerel, asszonyokat vásárol magának az összegyűlt
zsoldból, aztán esténként velük tölti majd az idejét. Ez lett az életcélja, ez
foglalkoztatta mindennap, így nem tűnt furának, hogy éjszakánként is ezzel
álmodik.

Most, hogy éppen kiemelkedett az illatozó, puha asszonyi karok ölelő

csapdájából, a lágy keblek fullasztó gyönyöréből és az altestek nedves
tocsogásából, először nem is tudta, mit tegyen. Hallgatózott, azt remélve, hogy
csak valami állat nyöszörgött, s ő tovább alhat a képzelt szerelmeivel azon a
vágytól fűtött ágyon.
 Sikolyt nem hallott ugyan még egyszer, de valami csicsergés eljutott a
füléhez. Különösnek vélte, bár találkozott már télen is énekesmadárral, amely
nem tudta befogni a füttyögő csőrét, s minduntalan felzavarta még a
legfagyosabb éjeken is. Vajon mi vezérli ezeket a szárnyasokat, hogy a hidegben
is énekeljenek?

Nem törődött vele, inkább igyekezett mihamarabb visszasüppedni az

álmába. Legszívesebben ott is maradt volna a dermesztő valóság helyett.

Most nagyon is érzékelhető nyikorgás akadályozta meg, hogy visszatérjen

az asszonyok ölelő bujaságába. Ez már nem kábulat, nem is tévedés. Valaki a
kapunál mintha a keresztgerendát akarná elmozdítani. Talán ellenség?

Feltápászkodott a kapubástya alatti szélvédett helyéről, ahol minden

alkalommal takarókba burkolózva, kényelmesen vészelte át az őrséget.
Kimászva megborzongott a hidegtől. Ágyéka, ami feszesen meredezett előre az
átélt álombéli élményektől, azonnal lelohadt, amint az éjszaka hidege
megérintette. Dideregve bicegett a kapuhoz, ahol...

...ahol a keresztgerendát már valakik kiemelték a villából, a kapu szárnyait

pedig megnyitották annyira, hogy az ellenség beáramolhatott rajta. Az őr
megrázkódott a hirtelen jött félelemtől. Mit tegyen most? Soha, amióta itt
szolgált, még csak a lehetősége sem mutatkozott annak, hogy ellenség tegye a
lábát a tábor területére. Most azonban a legrémesebb álmai váltak valóra.
Ráadásul fogalma nincs arról, mit kell ilyenkor cselekednie!

Visszafordult a tábor felé, hogy jó hangosan elordítsa magát. Ez tűnt a

legésszerűbb ötletnek ebben a pillanatban.

Mielőtt azonban bármilyen hangot adhatott volna, kegyetlen ütés csapódott

a fejére. A hófehér hold fényével átitatott világ hirtelen összemosódott a nagy
feketeséggel.

*

A fal mentén szinte mindenkit felkészületlenül ért a támadás. Az a néhány
éberebb katona pedig nem képviselt olyan erős harci tudást, fegyverkészséget,
amivel ellenállhatott volna az ismeretlen benyomulóknak. A falakon felkúszó,
vagy a megnyitott északi táborkapun beáramló alakok alig botlottak ellenállásba.
Betörésük gyors volt, hatékony és elsöprő erejű. Néhány holttest szegélyezte
nyomukat, de zömében foglyokat ejtettek, akiket megkötözve taszítottak az erőd
főútjára.

Ezután az északi erődsarokhoz siettek, a tábori thermába, ahol jó néhány

katona feküdt részeg öntudatlanságban, köztük tisztek is. A meleg fürdő heve
gomolygó gőzt képzett a hideg éjszakában, amint a váratlanul támadó sereg
kiráncigálta az ajtón a magatehetetlen katonákat, hogy a tábori decumanus útra
cipelje őket. Nem is kellett megkötözni őket; olyan részegek voltak, hogy
semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Ezután a betolakodó csapat kardot
előrenyújtva sorakozott fel a praetorium előtt, nyíltan, mint egy csatához készülő
sereg.

Aqua parancsnok teljesen szabálytalanul kapta magára a vértezetét. Csak

belebújt, ám az oldalt lógó szíjakat nem volt ideje bárkivel is meghúzatni. Hasán
lötyögő lemezpáncéllal, fedetlen fővel igyekezett a tábori szentély elé, hogy
szembenézzen a várakozó ellenséggel. Varrestes, aki ott állt Cassius mellett,
mint mindig, jól látta az éles holdfényben a kivont karddal közeledő,
fenyegetőző parancsnokot. Mögötte, néhány katonája kíséretében feltűnt Umbo
megtermett alakja is.

Amint Aqua a felsorakozó ellenség sorai között felismerte Cassiust,

dühében a földhöz vágta a gladiusát. Idegen nyelvű szitkai az egész erődudvart
betöltötték.

Nyilván Umbónak sem jelentett gondot megérteni, hogy az új pa-

rancsnokhelyettes milyen kegyetlen módon tette próbára az éjszakai őrséget. Ám
nem mutatta, inkább gúnyosan forgolódott körbe az emberei között, mintha
értelmet keresne e cselekedetben. Végül mégis megszólalt.

- Micsoda gyalázat ez, ifjú Cassius? Minek hiszed magad, tán valami
igazságtevő istenségnek? Mire volt ez jó?

- Hogy mire? - Cassius hangja úgy dörgött, mint valami égiháború.

Nemigen fogta vissza a haragját. - Pontosan arra, hogy bemutassam nektek,
mennyit jelentene az ellenségnek elfoglalni ezt az erődöt.

Légy hálás, tribunus, hogy én jöttem és nem a vérszomjas szarmaták. Már

nem élnétek, abban biztos vagyok.

- Nem hinném, hogy ez megtörténne, ha háborús helyzet állna fenn a

szarmatákkal! - csattant fel Umbo. Ám Aqua, aki józanul mérlegelt, leintette.

- Hallgass! Avidiusnak igaza van! Az jön be ide, aki akar. A tábor lakóiból
kiveszett a katonák hite, ereje, odaadása. Ez gyalázatos. Okuljatok belőle.

- Nem szeretnélek megbántani, nagyságos parancsnokom - vetette oda

Umbo Aquának -, de én nem szopogatnám ily hévvel egy ilyen ficsúr farkát. Ha
neked ez ízlik, uram, tedd. De ez a kölyök nem az én ízlésem szerint való.

- Válogasd meg a szavaidat, tribunus, azt ajánlom! - rivallt rá még az

előbbinél is hangosabban Cassius. Varrestes, Magnatus és a trák centuria
vezetője, Ballision centurio előrenyújtotta a kardját, hogy nyomatékot adjon e
szavaknak.

- Állj, állj! Csak nem fogtok egymásnak rontani, emberek! - üvöltött Aqua,
közben dühösen letépte magáról a lemezvértet, és azt is a földhöz csapta. - Egy
táborhoz tartoztok! Tiszteljétek a feljebbvalót, Róma kinevezettjét, ez a
dolgotok! Takarodjatok aludni, s holnap a reggeli sorakozón mindent
megbeszélünk. Jutalmat is, büntetést is, jogot is, kihágást is.

Umbo megértette, hogy neki szól Aqua minden intelme. Nyilván

észrevette azt is, hogy a teret egyre több illyr katona és főleg az ő népéből való
japodi tölti meg, akik jóval később ugyan, mint illett volna, de felfegyverkezve
érkeztek. Fenyegetőzve, ellenkezve lépett elő.

- Hát én nem kívánok egy ilyen római kölyök akaratának engedel-

meskedni! Lehet, parancsnok, hogy neked csodálatos élményt jelent legendát
zengeni az öreg Avidiusról, és ki tudja, lehet, hogy még a farkát is bekaptad,
vagy engedted, hogy hátulról rád másszon néhányszor, de nekem ő nem jelent
semmit. A kölyke pedig inkább a hátrányunkra van, mint az előnyünkre. Nem
kérünk belőle!

Az Umbo mögött álló katonák közül néhányan azt visszhangozták, hogy:

„Nem kérünk”. Varrestesnek az volt a benyomása, hogy nem általános ez a
nézet, és maguk az illyrek sem tudják, Umbo mellett álljanak-e vagy fogadják el
az új vezetőt. Ezért a tribunus tettekre sarkallta az embereit. Alaposan hátba
vágta, meg is taszajtotta a mellette álló katonát, aki a hadi szolgája vagy a
helyettese lehetett. A kegyetlen vadembernek látszó, vicsorgó, dühödt harcos
előrecsapott a kardjával, hogy ráijesszen Cassiusra, közben egyfolytában hörgött,
mintha őt sértették volna vérig. Úgy látszott, valóban nekiront a trákok
centuriájának, ám Aqua parancsnok nem akarta tétlenül tovább nézni ezt a
felfordulást; előrelépett, hogy megakadályozza a két csoport összecsapását. Erre
a felhergelt katona olyan hévvel tört előre, hogy képtelen volt megállítani
kardját, amikor váratlanul az útjába került a parancsnok. A penge könnyedén
szaladt bele Aqua combjába. Az auxilia prepositusa csak felszisszent, pedig
mindenki sejtette, mekkora fájdalmat jelent, ha egy gladius hegye elnyírja az
izmokat. Védekezni próbált, hátratántorodott, de megbotolva a földre zuhant.
Cassius, Varrestes és a trákok azonnal előrerontottak, hogy ledöfjék a harcost,
aki kardot emelt a parancsnokukra. Már-már elérték a fenyegető kardhegyek,
amikor Cassius elordította magát, oly hevesen, hogy mindenki hátrahőkölt
ijedtében. A felbolydult táborban fagyott csend állt be.

- Ne adjatok neki kegyes halált! - üvöltötte. - Aki parancsnokára kezet

emel, annak túl könnyű e végzet! Zárjátok be, s ahogy felkel a nap, meglátjátok
mind, hogyan jutalmazzák a szabályok megszegőit a katonaságban. Legyen
okulásotokra! Teátrálisan Aquára mutatott, akit már gondjukba vettek a
harcosok. - Ilyen még egyszer nem fordulhat elő ebben a táborban, Aqua
parancsnok. Erre személyesen megesküszöm én, Caius Avidius Cassius. Most,
hogy sebesülésed korlátoz az erőd vezetésében, átveszem a parancsnokságot.

Néhányan felhördültek Cassius fenyegetéseitől. Umbo emberei közül jó

páran visszahúzódtak, eltűntek a barakkjaikban, mintha nem is lettek volna
szemtanúi az esetnek. Ám a tar fejű tribunus és az őt körbevevő legalább ötven
harcos nem tágított. Kihívóan figyelték, amint a felcserek felnyalábolják a sérült
parancsnokot, hogy a valetudinariumba cipeljék. Közben a trákok közül
néhányan földre gyűrték a katonát, aki sebet ejtett Aquán. Erővel kellett
kicsavarni kezéből a kardot, majd hátrafeszíteni a kezeit, hogy megkötözhessék.

Umbo és emberei feszülten figyeltek; úgy látszott először, ki akarják szabadítani

a társukat, de végül elszállt a bátorságuk a nyílt harctól. Varrestes, Magnatus
meg a trákok centunója, Ballision ennek ellenére összecsapásra készen
várakoztak, hogy adott esetben azonnal Cassius védelmére kelhessenek. Ő
viszont vakmerően álldogált középen, mintha nem is az ellenség legfőbb
célpontja lenne e pillanatban. Talán éppen e közöny és merészség miatt Umbo
körül ritkulni kezdett a katonák sora; sokan eldugták fegyverüket, majd
visszatértek barakkjaikba a lassan kibontakozó pirkadatban. Varrestes és a trák
centuria egészen addig állt Cassius mögött, amíg Umbo utolsó embere is meg-
hátrált. Végül, miután egyedül maradt, a tribunus köpött egy nagyot, hogy
tömören kinyilvánítsa véleményét, majd arcán fenyegető fintorral maga is
távozott.

Cassius megköszönte Ballision helytállását, akik megerősítették ismét: egy

szigort és hadi erényeket támogató, igazi parancsnok mindig számíthat rájuk.
Varrestes ettől megnyugodott. Ha el is indult a háború, az első csatát
megnyerték. De vajon mennyi lesz még a végső győzelemig?

Aqua reggelre belázasodott. A döfés átszaladt a combján, eret is ért, mert alig
tudták elállítani a vérzést, de szerencsére végül sikerült. Az viszont
egyértelművé vált, hogy mostanában nemigen fog visszatérni belé az erő, hogy
ellássa a parancsnoki posztot.

Cassius, aki alig aludhatott egy órát, kora reggel parancsot adott, hogy
állítsanak egy méretes cölöpöt a tábor közepére, aztán tüstént meglátogatta a
kórházat, hogy Aqua állapota felől érdeklődjön. Varrestes aggódott érte, hiszen
mint új, teljhatalmú parancsnoknak, terhekkel, felelősséggel kell szembenéznie,
ami könnyen kiszívhatja az erejét. De nem állíthatta le, nem foghatta vissza.
Nem tehetett egyebet, minthogy imádkozott érte az isteneihez erőért.
 Már Varrestes is ott volt a felcserek barakkjában Cassiusszal és
Magnatusszal, amikor az öreg sebe újra felszakadt. Hiába varrták össze ismét,
hiába szorították el, patakzott a vére, az arca pedig egyre sápadtabb lett. Cassius
ingerülten mordult az orvosokra, hogy tegyenek már valamit, végül
elégedetlenül maga is segíteni próbált. Átvette a gyolcsszárat, amivel
megpróbálták elszorítani a combját annyira, hogy elálljon a vérzés. Alaposan
meghúzta, így sikerült újra bevarrni a felszakadt sebet. Egészen beleizzadt az
igyekezetbe, hogy megmentse a parancsnokot.

Csak akkor távoztak mellőle, amikor a nap felemelkedett a túlparti erdők

csupasz koronái fölé. Addigra Aqua már nem volt az eszméleténél, túl sok vért
vesztett. Cassius megpaskolta a parancsnok erőtlen karját, majd mindhárman
távoztak, hogy részt vegyenek a reggeli sorakozón és azon az eseményen, amitől
Varrestes a legjobban tartott.

Nem kellett támogatást kérniük. Érzékelve az erődbeli feszültséget,

legalább harminc trák harcos magától gyülekezett a valetudinarium ajtajánál,
hogy Cassius védelmére keljen. Közrefogva kísérték el őket a tábor útjainak
kereszteződéséig, ahol már kezdetét vette a sorakozó. Centuriák keresték
helyeiket közönyös lassúsággal, egyáltalán nem katonához illő módon. Cassius a
fejét ingatta nemtetszésében.

Nagy nehezen mindenki megtalálta a maga egységét. Az ég felé törekvő

nap fénye beragyogta a négyszögletes egységekben feszítő csapatokat, akik
ebben a pillanatban talán mégis méltónak látszottak a római auxilia
elnevezéshez. De csak ebben a pillanatban. A következőben valaki
megtántorodott, és részegen nekiesett a mellette állónak, ebből pedig megint
kavarodás lett. Cassius ezt is látta, de nem szólt, csak állkapcsának izmai
mozdultak meg idegesen. Lassan, méltóságteljesen végigsétált a katonai
egységek előtt, miközben a frissen földbe ásott cölöpöt méregette. Nagy munka
lehetett. A fagyos föld kiásása jól megizzaszthatta a katonákat, de így van
rendjén. Munka, edzés, gyakorlatozás: ez a katona jelszava, más nem lehet.
Elégedett volt a látvánnyal, a vaskos fenyőtörzs több mint két
embermagasságnyira meredezett ki a földből. Éppen elég arra, amire tervezte.

Fellépett az emelvényre, amely a praetorium és a tábori szentély előtt állt.

Harsogó hanggal köszöntötte a fagyos reggelt és a teljes tábori legénységet,
mind a kétezer lelket.
 - Moesiai auxilia! Centuriák, tisztelgés! - A szóra a csapatjelvények a
magasba emelkedtek, kürtszó harsant, bár elég bátortalanul. Iuppiter, Iuno és
Minerva nézzen kegyesen az ő katonáira! Mars urunk pedig tanítson meg
benneteket, milyen Róma igaz harcosának lenni! A mai nappal én, a prepositus
kijelölt helyettese, Caius Avidius Cassius, hivatalosan átveszem a
parancsnokságot. Minden, amit teszek, Róma seregeinek okulására történik, és
remélem, javára szolgál. Most pedig...

Varrestes tudta a dolgát. Intett Ballisionnak, akinek az emberei magukkal

vonszolták a megkötözött harcost, aki megsebesítette Aquát. Még most is
dühöngött; köteleit rángatva próbált szabadulni, de erősen tartották. Ám az
nehezebb feladatnak ígérkezett, hogy az oszlophoz kötözzék, ezért valaki
alaposan fejen ütötte, hogy elkábuljon és abbahagyja a küzdelmet. Így sikerült
megoldani a bogot a hátrakötött kezein, majd mellel a cölöphöz szorítani, s újra
megkötözni az oszlopot átölelő csuklóit.

- Most pedig bűnhődjön az, aki fegyvert emelt a parancsnokára és

életveszélyesen megsebesítette. Umbo tribunus! Lépj ki! A te feladatod lesz
megkorbácsolni a katonát, aki vétett a tábori fegyelem és a felettes iránti tisztelet
ellen.

A tiszt, aki még ezen a fogcsikorgatóan hideg reggelen sem viselt sisakot, a
neve hallatára ösztönösen előrelépett. Ám utána nem mozdult, hiába nyújtotta
feléje a korbácsot az egyik katona.

- Talán azt szeretnéd, tribunus - vetette oda neki fölényesen Cassius -, hogy
engedetlenségedért az egész egységed büntetést kapjon? Ha jól emlékszem,
ennél kevesebbért is megtizedeltek már cohorsokat. De ha rosszul emlékszem,
akkor legfeljebb ti lesztek az elsők. Nos, végrehajtod a parancsot?

Varrestes állkapcsa megfájdult a szorítástól, a feszültség átjárta az egész

testét. Nyugtalankodott a döntés miatt. Nem kellene ennyire kiéleznie
Cassiusnak a helyzetet. Talán szemet lehetne hunyni bizonyos dolgok felett, és
kivárni a megfelelő pillanatot, amikor az egész tábor engedékenyebbé lesz. De
aztán rájött, hogy ilyet nem várhat egy végletekig lezüllött egységtől. A kocka itt
most tényleg el lett vetve.

A tér közepén a tar tribunus lassan megmozdult, s átvette a korbácsot.

Megsuhintotta azt, majd egy olyan erejű csapással illette a megkötözött emberét,
amit leginkább egy gyermek kap az apjától, ha engedetlen. Újabb és újabb
gyenge ütés érte az elítéltet, aki még csak fel sem szisszent, amint a tunikájához
értek az ólmos végű bőrszíjak.

Cassius gúnyos mosollyal figyelte a játékot, de az ötödik suhintásnál

egyszerűen lelépdelt az emelvényről, hogy a cölöphöz sétáljon. Az újdonsült trák
testőrei, s maga Varrestes is azonnal utánaeredtek, hogy megvédhessék, ha
Umbo emberei terveznek valamit.

- Segítek, tribunus. Hiszen azért vagyok parancsnok. Megígértem neked

nemrég, mindent megteszek, hogy te is jó katonája légy a birodalomnak. Első
lecke: fegyelem és engedelmesség. Add csak ide azt a korbácsot! Megmutatom,
hogyan kell használni!

Umbo megvetően a földre hajította a sokfarkú kínzóeszközt. Cassius

kinevette ezért, de mire ő maga hajolt volna le érte, már az egyik trák felvette, a
kezébe adta. A parancsnok gúnyos arccal Umbóra meredt, felvont szemöldökkel,
jelezve, hogy érdemes figyelni. Odament az oszlophoz bilincselt fogolyhoz, egy
mozdulattal széthasította a tunikát, majd addig rángatta le róla, amíg szabaddá
tette a hátát. Utána hátrébb lépett, hogy legyen hely megsuhintani a korbácsot.
Az első csapás hangos hördülést váltott ki az elítéltből, a második már sikolyt.
Cassius olyan erővel ütötte a megkötözöttet, hogy a korbácsszíjak végén lévő
ólomdarabok szinte beleágyazódtak a húsba. Amint kitépte, bőr- és
húsfoszlányok repkedtek, vér fröccsent szerteszét a cölöp körül, a keserves
jajszó betöltötte a tábort. Ám Cassius nem kegyelmezett, egyre jobban
belelovalta magát. Már a homlokáról is csurgott az izzadság, de nem hagyta
abba. Varrestes fogai csikorogva feszültek egymásnak: ez már túl sok! Ez már
kegyetlenség! Meg kellene állítania a barátját, ha nem akarja, hogy közutálat
tárgyává legyen.

Amikor Cassius, talán tizedjére, éppen visszarántotta a korbácsot,

odaugrott mellé, és csak az ő számára hallhatóan azt mondta:

- Elég már, Caius! Nem kell megölnöd! Ettől nem lesz a tiéd Faustina.
Viszont az ellenségeddé teszel mindenkit!

- Hallgass! Vissza a helyedre! - rivallt rá Cassius, majd újra megsuhogtatta

a félelmetes eszközt, és lecsapott. Elhaló jajgatás kísérte mozdulatát, s körben
néma, döbbent csend. Még kétszer megismételte, aztán elhajította a vértől,
húscafatoktól ragacsos korbácsot. Lassan körbefordult az egész tábor előtt.

- Értitek ezt a beszédet, amit én beszélek? Értitek már? Remélem,

hamarosan mindannyian megtanuljátok!

Varrestes aggódva figyelte a felsorakozott sereget. Már szinte látta maga

előtt, hogy hirtelen lerohanják az előttük hetvenkedő fiatal parancsnokot. De ez
mégsem történt meg. Jó néhány arcot gyűlölet torzított, voltak, akik
szitkozódtak, de senki nem mert a fegyveréhez nyúlni, még Umbo sem.

- Az elítéltet vessétek a tábori tömlöcbe, de lássátok el a sebét. Katona, ez

neki is kijár. Ha viszont Aqua parancsnok nem éli túl a sérülést, saját kezemmel
végzem ki őt. Ezt viszont lázadóként megérdemli. A centuriák holnaptól hideg
vízben fürödnek, kétnaponként menetgyakorlat teljes felszereléssel. Ebéd után az
összes tisztet várom a praetoriumba, hogy az új szabályzatot megbeszéljük. Most
pedig oszolj!

Az egységek sokkal fegyelmezettebben vonultak el, mint ahogy érkeztek.

Ketten leoldozták a foglyot a cölöpről, hogy a tömlöcbe vonszolják. Megkötözni
már nem kellett, alig maradt benne élet.

A trákok egy része visszatért a barakkokba, de az a harminc fő, aki

kötelességének érezte, hogy Cassiusszal maradjon, nem tágított.

Végül Varrestes is elindult a szállása felé. A parancsnok haragosan

figyelte. Aztán látszott, hogy meggondolja magát és megenyhülve odaszólt neki:

- Annak a nőnek a nevét ne vedd a szádra! Értettél, Varrestes? A barátom

vagy, ezért mondom ilyen finoman! - Ám szemei gyilkos vadállatként villogtak,
ezért Varrestes jobbnak látta, ha nem kezd vitatkozni, nem mond semmit, nem
figyelmezteti őt a túlzásokra, hanem békén hagyja. Magának viszont be kellett
vallania, hogy most először megijedt a barátjától.

 9.

Aprilis

A tavasz beálltával Cassius megszaporította a hadgyakorlatok és a menetelések

számát. A módszer hatott a seregre; egyre komolyabban vették a fegyelmet,
ezzel arányosan lassan kisebbségbe kerültek azok, akik a kényelmes, meleg
fürdőzést, az éjszakai ivászatokat, az engedély nélküli távolmaradásokat vélték
katonai erénynek a határvidéken. A hitvány, nyamvadt puhányokból lassan újra
római katonákká lettek azok, akik elfogadták Cassiust a parancsnokuknak. Ám
korántsem volt ez igaz a teljes táborra, ahogyan a vezérkarra sem, hiszen a
tisztek között is megmaradt a léhaság csírája. Néhányan a centuriók közül, s
valójában mindegyik tribunus, aki megszokta a kényelmet, nem érezte fontosnak
a kemény, önsanyargató katonaélet visszaerőltetését az erődbe. Tessék-lássék
módon engedelmeskedtek az új parancsnoknak, de a kötelességük lejártával a
lehető legrosszabb példát mutatták: tivornyákat rendeztek a tábor barakkjaiban
vagy éppen a fürdőben. Megesett, hogy éjszaka olcsó nőket csempésztek be a
castrum falai közé, hogy velük múlassák az időt. Cassius megbüntette őket, de
hasztalannak tetszett minden megtorlás. Ráadásul a tisztikar köreiben is akadt
olyan valaki, aki uszítva és gyűlölködve nyílt szembefordulást hirdetett a római
katonaság rendszabályaival. Vajon ki más lehetett, mint a sértett és hatalomra
áhítozó ellenfél, Umbo.

Aqua sebe elfertőződött; nem sikerült egyetlen orvosnak sem csodát tennie
vele. Ennek ellenére nem engedte levágatni a lábát, amit utólag igazoltak az
események, hiszen a seb környéke nem üszkösödött el, csupán az izmok
mondták fel a szolgálatot. Aqua egyik lábára bénává lett, így reménye sem
maradt arra, hogy visszatérjen a parancsnoki tisztségbe. Kérvényezte hát a
leszerelését Rómától, továbbá javasolta a posztjára Avidius Cassiust, akit
ráadásul alaposan megdicsért a feletteseinek küldött levelében. Az egyik
mondatában ezt írta:

„Végre egy erényes és kemény római, aki tudja, mi a rend, s hogy

milyennek kell lennie a csapatainknak, ha győztesnek akarjuk tudni magunkat!”
E fejleményeket tapasztalva az erőd egyik fele engedelmesen elfogadta Cassiust
Aqua utódjának, a többiek azonban folyamatosan tervet forraltak a fegyelem
megcsáklyázására. Ám minden táboron belüli feszültségről hamarosan elterelte a
figyelmet a felderítők által hozott, váratlan hír: a szarmaták a szemközti parton
gyülekeznek, mintha elszánták volna magukat, hogy rárontanak a ripára*. (Ripa
(ripae) - a birodalom folyami határvonala, jelesül a Danuvius, azaz a Duna.)

Cassius, félretéve az ellentéteket, egységes haditanácsot hirdetett a felderítők

jelentésének reggelén a praetoriumba, ahová ezúttal minden tiszt eljött. Húsz
centurio foglalt helyet-a principia hosszú asztala mellett, velük jöttek az
egységek tribunusai is. Umbo is részt vett az egyeztetésen, úgy látszott, maga is
Varrestes éppen elreteszelte volna a principia ajtaját, hogy elkezdhessék végre a
tanácskozást, amikor Aqua bicegett be, botjára támaszkodva. Cassius ugyan őt is
meghívta a tanácskozásra, de amikor nemleges választ kapott, örült, hogy a
nyomorék harcos távolmarad. Most visszahőkölt a szánalmas, katonához
méltatlan látványtól. Az egykori parancsnok, aki nemcsak Cassiusnak,
Varrestesnek is a kedvére való volt, egy vállas hadi szolga karjába kapaszkodva
nehézkesen botorkált, majd merev lábát - mint valami testéhez kötözött botot -
igazítva próbált kényelmes ülést szerezni magának. Mindenki Aqua kínjait
figyelte. Jó idő elteltével végül elkezdődhetett a tanácskozás.

- Uraim - kezdte Cassius -, örülök a jelenléteteknek, hogy kivizsgáljuk a

helyzetet. Látnunk kell, hogy az ellenséges csapatösszevonás milyen mértékben
fenyeget

- Az istenek legyenek itt - nyögte fáradtan Aqua -, ezen a tanácskozáson.

Jó lenne, ha róluk nem felejtkeznétek el. Nélkülük nem vagyunk rómaiak és
semmi keresnivalónk e helyen. Hívjátok ide az isteneket, hogy bölcs útmutatást
adjanak hálás fiaiknak. Ha ez nincs, hiába minden.

Varrestes helyeselve bólogatott. Szintén úgy érezte, hálával kell

megemlékezni az istenek kegyéről, amely mindeddig békét tartott fenn e
vidéken, s kérni kell őket, hogy ez minél tovább tartson így. Ám Cassius,
ahelyett, hogy bármiféle vallási ceremóniát foganatosított volna, következetesen
folytatta:

- Tehát, úgy vélem, a feladatunk elsődlegesen az, uraim, hogy kivizsgáljuk

a jelenlét okait. Elsőként beszéljetek ti, felderítők, hogy mit tapasztaltatok.

Az egyik trák, egy alacsony, vékonydongájú férfi kezdte a beszédet.

Hangja olyan sűrű szakállerdőn át szüremlett, hogy alig hallották tisztán, mit
mond.

- Az északi partszakaszon mindenütt látszanak a szarmata seregek. A

túlparton táborokat állítottak fel több helyen is. Tegnap éjjel átmerészkedtünk a
másik part közelébe egy úszó fatörzs fedezékében. Ott nem láttunk semmiféle
harcias készülődést. Úgy tetszett, inkább szertartásokat végeznek, megáldják a
folyót, mintha a vallásuk követelményeit gyakorolnák. Nem éreztük
ellenségesnek a látottakat.

- Értem. Magnatus, te is ott voltál. Mi a te véleményed erről?

A felderítő tiszt, Cassius bizalmasa felállt, úgy kezdett el beszélni. -

Parancsnok és tiszt urak, én értek egyet előttem szólóval. A gyülekezés jelenthet
ijesztést, de nem kell ijedezni. Félni nincs mitől. Békét láttam a parton, nem
háborús készülődést.

Néhányan megmosolyogták az eraviscus tört latinságát, de Cassius komoly

maradt, így köszönte meg a felderítője hozzászólását.

- Nos hát... - folytatta volna, ám Umbo erős hangja belerikoltott a

helyiségbe.

- Én viszont úgy vélem, ifjú parancsnok, felesleges megkérdezni, hogy egy

ilyen embermozgás veszélyes lehet-e. Csak egy ostoba gondolhatja azt, hogy cél
nélkül nyüzsögnek odaát a szarmaták. Csak egy gyáva tartózkodik attól, hogy
erővel lépjen fel. Én máris indulnék át a vízen, hogy...

- Ostoba? Gyáva? Mit merészelsz? Bizony, jól látszik, ki az ostoba és

gyáva ebben a helyiségben! - förmedt rá dühösen Varrestes, közben felpattant a
helyéről, hogy így folytassa Umbo kioktatását, ám Cassius békítően megragadta
a vállát. Higgadt mozdulata elégnek tűnt

ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen.

 - A víz, ami a szarmaták és közöttünk folyik, ez esetben egy határvonal,
tribunus. Ezt az ostobák valóban elfelejthetik, de egy rómainak jó ezt észben
tartani. Ugyanis éppen az különbözteti meg a római harcost a barbártól, hogy
szabály szerint küzd, s így küzdelme dicsőséges. Ha hátba támadod az
ellenségeidet, abban nincsen semmi magasztosság. Talán még te is megérted ezt,
Umbo...

Olyan megvetően ejtette ki az utolsó szavakat, hogy a kopasz tribunus

sértett indulattal az asztalra csapott, majd felpattant, és azon nyomban távozott.
Más ezúttal nem tartott vele a tisztek közül, pedig Varrestes sejtette, hogy jó
néhányan mellette állnak még, amiből később baj lehet.

Cassius zavartalanul folytatta a beszédét.

- Nos hát, egyelőre nem fenyeget közvetlen veszély, így a járőrözést és a

part folyamatos ellenőrzését javaslom, amíg nincs okunk másként cselekedni. Mi
erről a véleményed, Aqua prepositus?

- Megtisztelsz, hogy kíváncsi vagy a gondolataimra, jó Avidius. Döntésed

megfelelő. Én azonban egy másik veszélyre hívnám fel a figyelmedet, ami
sokkal nagyobb bajt okozhat e pillanatban, mint a szarmaták. Talán ezt is
orvosolni kellene, vagy legalábbis felkészülni rá. Tudod, mire gondolok?

- Tudom, miről beszélsz, uram - válaszolt a fiatal parancsnok, majd az ajtó

felé pillantott, amelyen az imént távozott Umbo. - Ez a gond nem igazi gond. Így
vagy úgy, de hamarosan úgyis megoldódik. Esküszöm neked.

Aqua megtört tekintete rászegeződött Cassiusra.

- Legyen így. De ne feledkezz meg az óvatosságról. Még nincs minden a

kezedben.

- Köszönöm aggódásodat, amelyet atyainak érzek, de ugyanakkor

alaptalannak is. Inkább legyen atyai és alaptalan figyelmeztetés, mint váratlan
támadás, amire nem tudtam megfelelően felkészülni. Szavaidat nem feledem.
Most pedig... térjünk vissza a feladatokra, uraim. Azt javaslom, osszuk fel három
részre az auxilia létszámát. Az első egység járőrözzön a tábortól északra, s
figyelje az ellenséges parton folyó készülődést. A másik sereg tegye ugyanezt az
erődtől délre. A harmadik egység maradjon a castrumban, és fogadja a két
felderítő sereg fény- és füstjelzéseit, illetve biztosítson erősítést vagy védelmet
baj esetén. Van ehhez hozzászólni valótok, uraim?

A tribunusok egyetértettek, csupán az egyikük javasolta azt, hogy a

feszültségek elkerülése végett ne vegyes csapatokat válogassanak össze egymás
mellé, hanem hadd menjenek az illyr származású centuriák északra, a trákok
délre. Cassius megkérdezte a centuniókat is erről, akik túlnyomó többségben
bölcs lépésnek ítélték ezt. Aqua sem ellenkezett. Varrestest ugyan nem
kérdezték, de valamiféle rossz előérzet kerítette a hatalmába. Vajon miért fontos
ez a tribunusoknak?

Mielőtt beosztották az egységeket és a parancsnokokat az északi, illetve a

déli különítménybe, Varrestes félrevonta Cassiust.

- Arra azért érdemes lesz odafigyelned, Caius, hogy Umbo hogyan

parancsnokol, s kikkel áll össze. Gyanúsnak érzem a trákok és az illyrek
szétválasztását.

Cassius szótlanul meredt rá, arca sem elfogadásról, sem ellenkezésről nem
árulkodott.

- Az isteneid beszéltek hozzád, s figyelmeztettek erre? – mondta végül, de

hangja nem nélkülözte a gúnyt, ezért Varrestes már bánta, hogy megemlítette
félelmét.

Mire visszatértek az asztalhoz, nagyjából ki is alakult, ki mely ponton,

mely parancsnok alatt fog felsorakozni. A tisztikaron érződött a feszültség,
mintha az előttük álló feladat felrázta volna, s friss kihívással ajándékozta volna
meg őket.

Az egyik tribunus, Ceionus, akinek a cohorsába Cassius trák centuriái is

tartoztak, felsorolta a végeredményt.

- Parancsnok és vezérkar, halljátok hát: északra megy az illyrek első

cohorsa, és a másodikból két centuria, amelyben szintén illyrek szolgálnak.
Parancsnokuknak Fragtarastius és Umbo tribunusokat kérik. Délre a trákok
mennek, a teljes moesi cohors. Ők téged szeretnének vezetőjüknek, Avidius
parancsnok. A többiek a castrumban maradnak. Elfogadod ezt a felosztást,
uram?

Cassius egy pillanatra elgondolkodott, közben alig észrevehetően

Varrestesre sandított.

Nem.

A tisztek kérdő tekintettel meredtek rá. Némelyik sértettnek látszott, amiért

a felettesük így vélekedik a közös döntésről.

Miért, uram?

- Aggályaim vannak - válaszolt Cassius. - Az a véleményem, hogy a

tribunusok maradjanak a castrumban, s bízzuk meg a felderítés vezetésével
inkább az altiszteket. Umbo tribunust mindenképpen az erődben akarom tudni,
talán nem kell magyaráznom, miért. Hogy ebből ne legyen lázongás, minden
tribunust a táborban tartok. Elfogadjátok döntésem?

A tribunusok egymásra bámultak, néhányan szóvá tették véleményüket, de

végül nem ellenkeztek. Talán nem is vágytak igazán a parti sárban való
tapicskolásra.

- Helyes - válaszolt Cassius. - A seregek felosztásával egyetértek. Uraim,

az egységek két órán belül induljanak. Készítsétek fel a szemeteket és fületeket,
mert nagy szükség lesz rájuk. Ha északon a járőrözés során ellenséges betörést
tapasztaltok, azonnal támadjatok és kergessétek vissza az ellenséget a folyóba.
Ezzel egy időben adjatok jeleket a tábor számára, tudassátok, mi történt. Mi
ugyanígy cselekszünk délen. Mars legyen veletek! Most pedig induljatok
készülődni, oszolj!

A tanácskozás résztvevői tisztelegve elsiettek a dolgukra. Ám alig hagyták

maguk mögött a principiát, az illyr centuriók egy része a tribunusokkal együtt
egy csoportba gyűlve beszélgetni kezdett a barakkok árnyékában. Varrestes
véletlenül fedezte fel őket, amikor még mindig a gyanútól serkentve kilépett a
távozók után az erőd udvarára. Intett Cassiusnak, de amazt nem érdekelte, mit
vitatnak meg; ő inkább Aquához segített visszatérni a barakkjába. Varrestes
megállította.

- Mégis hallgattál az intelemre...

- Eddig még nem tanácsoltál nekem rosszat, barátom. Miért ne hallgatnék

rád?
 - Akkor most is jegyezd meg, amit mondok. Valami készül... Az udvaron
sustorgók felé bökött. Cassius rájuk pillantott, mint aki tudomásul veszi a
gyülekezést, de nem érdekli különösebben. – Azok ott nem véletlenül
beszélgetnek. Nem a napi boradagjukról fecsegnek, ebben biztos vagyok.

- Nyilván igazad van. De most más dolgom akadt. És neked is, hiszen te itt
maradsz, hogy megvédd a tábort.

Megvédeni?

- A belső ellenségtől, úgy értem.

Nos, igaz, van mitől.

Elbúcsúztak egymástól. Cassius átnyalábolva a gyenge Aquát a barakkok

felé segítette őt. Közben elhaladt a még mindig pusmogó tiszti csoport mellett,
de nem pillantott rájuk.

Varrestes két óra múltán ott állt a nyugati kapu tornyában, hogy
tisztelegjen a távozóknak, elsősorban a délcegen kilovagló Cassiusnak. A
parancsnok búcsút intett, majd vágtára fogta hátasát a trákok élén. Utánuk az
illyrek indultak északnak, lendületesen, kurjongatva, mintha valami lelkesítő
játék venné a kezdetét.

Amint elült a paták zaja, lelépdelt a toronyból, hogy a vele maradt

támogató trák centuriával a háta mögött és a pökhendi Magnatusszal az oldalán
végigvonuljon az erődúton a principiáig. Ide akart beköltözni addig, amíg híreket
nem hall Cassiusról. Féltette őt, s féltette önmagát is - attól tartott,
megállíthatatlan erővel rohan feléjük a veszedelem, s így, egyedül, védtelenül, a
barátjától elszakítva még ijesztőbb lesz a várakozás.

Csak az istenek tudhatják, hogy mi fog történni... Csak bennük bízhatott e

pillanatban.

Két nappal később

Legtöbb idejét a tábori szentély előtt töltötte. Az erődbe kényszerült tribunusok,

a centuriók, s a katonák némelyike gúnyolta is emiatt. Persze csak azok, akik
Umbo hívei maradtak; a nyakasok, az ellenállók, a szabályszegők. Szerencsére
egyre fogyatkozott a számuk, hiszen a táborban maradók legalább kétharmada
tisztességes, vallásos, engedelmes katonává érett az elmúlt időszak fegyelmezése
folytán, így Varrestes megnyugodott valamennyire. Bár nem teljesen. Nem
kapott ugyanis hírt Cassiusról, ellenben arról, hogy valami készül az északi
egységben, igen. De már későn ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene.

Ma reggel két futár érkezett a castrumba egyórányi különbséggel. Az első

jóval messzebbről, mint az utóbbi - Moesia tartomány székhelyéről hozott két
levelet, amelyeken a magasságos római trón pecsétje állt. Aqua és Cassius
szerepelt rajtuk címzettként; Varrestes a Caiusnak küldöttet felbontatlanul
elrakta, ám a lemondott parancsnoknak szólót saját kezűleg azonnal elvitte.
Aqua betessékelte, leültette a barakkjában. Azt akarta, hallja más is, mit írtak
neki Rómából. Ezután higgadt mozdulatokkal feltörte a császári pecsétviaszt.

Mindketten tudták, mi áll a levélben, ezért feleslegesnek tűnt nyug-

talankodni. Aqua felolvasta lassan, elhaló hangon. A combját ért támadás és a
hosszú gyógyulás óta már nem volt a régi, leginkább lelkileg nem. Varrestesnek
az jutott az eszébe, mennyire igaz a mondás Aquára, hogy valóban csak árnyéka
egykori önmagának. A levél tartalma semmi olyan bejelentést nem, tartalmazott,
ami sértette volna a személyét. A császári rendelkezés szerint felfüggesztették a
castrum élén betöltött praepositusi rangjából, s érdemei elismerése mellett
anyagi támogatásban is részesítették, hogy megrendült egészségét méltóképpen
tudja orvosolni a hátralévő időszakban, amit az istenek még engednek megélnie.
Varrestes figyelte az arcát. Az utolsó mondatnál megremegett az ajka, hangja
megfakult, el-elbicsaklott, s fájdalmas szomorúság ült tekintetére. Aztán
uralkodott magán, felszegett fejjel folytatta. A császári levél a helyébe a
népszerűnek ismert Caius Avidius Cassiust nevezte ki a tribunusok fölé,
praepositusként, az auxilia teljhatalmú vezéreként. Aqua ezután visszaadta a
tekercset, majd kezet nyújtott. Varrestes megragadta az öregember alkarját, ám
Aqua nem eresztette egykönnyen. Marka erősen tartotta a fiatalabb csuklót, s
közelebb húzta magához, hogy elmondja neki, ami szándékában áll.

- Nagy jövő áll Avidius előtt... - nyögte, mint valami látnok.

- Igen, tudom - bólintott Varrestes. - Kedvelik az istenek, még ha ő nem is

keresi a kegyüket.

- Ne is azt keresse. Inkább az alázatot. Az jobb áhítat, mint az isteneknek

adott áldozat. És jobb védelem, mint a lemezvért.

Ha valamit, hát az öregemberes kioktatásokat kedvelte a legkevésbé az

életben. De Aqua meglepő erővel tovább szorította a kezét.

- Avidius előtt ott a végtelen. A végtelen jó és a végtelen gonosz. Rajta áll,

melyiket választja. Segíts neki. Mert te jó vagy. S te tudod, hogy merre vezet ez
az út. Ő, az istenek kegyeltje, még nem tudja az ő ösvényét. Mutasd meg neki.

A hang, az erő és az öregember átható tekintete gondolkodóba ejtette

Varrestest. Igaza van Aquának. Ő valóban belelát Cassiusba, látja a hibáit is az
erény és a nagyság mellett. Hát tényleg így akarják az istenek?

- Ígérem, figyelek rá, uram. Légy nyugodt. Hiszen eddig is igyekeztem

tanácsommal elvonni a túlzásoktól, a hiábavalóságoktól, az értelmetlen
döntésektől. Talán az istenek ezért küldtek a közelébe.

- Biztosan, fiam - bólintott Aqua, majd az ócska tábori takarót a nyakáig

húzta, noha nem érezték hiányát a melegnek. - Ne feledd! Az istenek feladattal
láttak el. Avidiust kell vigyáznod, segítened. S védened, még talán önmagától is.
Most menj, s közben emlékezz. Az istenek számon kérik rajtad, ha nem teszed
meg, amit meg kell tenned, amikor eljő az idő.

Kihátrált a barakkból, hogy minél távolabb tudja magától ezt a jö-

vendölésben kifogyhatatlan öreget. Mivé vált ez az ember? Amikor idekerültek,
még a tábor erős vezetőjeként néztek fel rá. De most? Varrestes lihegve
igyekezett ki a szabad levegőre, hogy megtöltse a tüdejét. Ám ahogy lehunyt
szemmel teleszívta magát a tavaszi illatokkal és a folyó fanyarságával teli
levegővel, hirtelen összeroskadt a lelke. Az öregnek igaza van. Caius nem
vallásos, így nincs odaadás benne, nincs hit és bizakodás az istenek döntése
iránt. Semmi nem fékezheti meg, ha elszabadul benne az indulat. Caius
leginkább kalandor, aki a lelke sugalmaira hallgat, semmi másra. Ez bizony
teljesen igaz. Számára a jó vagy a rossz irány pillanatnyi döntés kérdése. Nem
kétséges, hogy ebből ki kell emelnie őt. Hisz mi másért lettek barátok? Mi
másért tartja maga mellett őt Caius, ha nem azért, hogy segítse elkerülni a
túlkapásokat? Biztosan így van. Segítenie kell hát neki.

Mire visszatért a principiára, a kapuőrök vezetője újabb érkezőt jelentett

be neki. E futár jóval közelebbről jött: az északi járőrök különítményétől, talán
hárommérföldnyire az erődtől. Végtelen nyugalommal, egyszerű tényként
közölte a hírt, hogy az illyr cohors centuriái támadást hajtottak végre a túlparti
szarmaták ellen. Varrestes, ezt hallván, dühében a principiára kísértette magát a
hírnökkel, továbbá Umbót is odahívatta, hogy magyarázatot kapjon. Az erődben
maradt trák egységek centurióit és tribunusát, valamint Magnatust is berendelte
tanúként a meghallgatásra. Amikor mindenki megérkezett és értetlenül bámulta
Varrestest, utasította a felderítőt.

- Mondd el még egyszer, mi történt, hogy a tisztek is hallják bizonyságul.

Részletesen beszélj!

- Elmondhatom, ha kell. - Az illyr arca közönyös grimaszba rándult,

közben jó párszor Umbóra pislantott. Varrestesnek ez elég volt: biztosra vette,
hogy a túlparton történtek valamilyen formában a tribunushoz kötődnek. - Az
illyrek egyik centuriója felvetette, hogy hadi dicsőséget hajtunk végre, ha
átlopakodunk, aztán egyszerűen lemészároljuk az ellenséget. Ezzel - így mondta
- megszűnik a fenyegetettség, és hadizsákmányra is szert teszünk. Aztán még ott
van az is, hogy így elterjed a rómaiak kegyetlenségének a híre, és kétszer is
meggondolják azok a nyomorultak, hogy fenyegessenek minket. Erre a többiek
egyöntetűen melléje álltak. Hajnalban átúsztak ötszázan. Pirkadatra végeztek
majdnem kétezer szarmatával. Mivel azoknál nem voltak komoly fegyverek,
gyorsan elhullottak, de aranyat meg egyéb értékes holmikat zsákmányoltunk
tőlük. És a hadi dicsőség is a miénk.

- Milyen dicsőségről beszélsz, ember? - rivallt rá Varrestes annyira, hogy

hiába tudta maga mellett Umbót, a futár megszeppent. Hátra is lépett a dühében
fröcsögő görög elől. - Mióta dicsőség a parancsmegtagadás? Mióta tehet egy
járőregység azt, amit csak akar, ha eleve határozott utasítást kapott? Ez nem
dicsőség, ez gyalázat, katona! Biztosítalak, meglesz a büntetés az
engedetlenségért.

- De hát győztünk, uram! Levertük a szarmatákat. Egy sem maradt élve

azon a partszakaszon. Az nem számít?

Varrestes válaszképpen újra rá akart förmedni a hírnökre, amikor Umbo

váratlanul beleszólt a beszélgetésbe, éppen olyan tiszteletlenül, mint általában.

- Csak nem irigyled az illyrek bátorságát, ifjú Varrestes? Talán azért van ez
a nagy cirkusz, mert az én illyrjeim tudják, hogy mit kell tenniük, te meg a
nagytiszteletű ifjú Avidius pedig csak tapogatóztok a sötétben, hogy hogyan
oldjátok meg a határvidék gondját-baját? Hát így kell megoldani, ahogyan az
enyéim tették! Dicsőség nekik, Mars áldása legyen rajtuk!

- Á, értem! - Varrestes dühösen csapott vissza, bár szégyellte, hogy

elragadják az indulatok. - Valójában gyanítottam, de most már biztossá is vált
előttem, hogy te adtad a parancsot. Az istenek nevére, bizton állíthatom, nem
másért tetted ezt, csupán azért, hogy fitogtasd erődet! Vagy éppen azért, hogy
szembeszállj a parancsunkkal!

- Ohó! - kacagott fel gúnyosan Umbo, teátrálisan széttárva karjait. - Túl

messzire mész, ifjú uram! Hogyan parancsolhattam volna bármit is, amikor ide
kényszerültem, a táborba? Hiszen nem a te felettesed, a nagy Avidius döntött
úgy, hogy a tribunusok ne keveredjenek bele ebbe az ügybe? Nem láthattam a
harci helyzetet, így utasításokat sem adhattam. Ártatlanul vádolsz! Ez
megbocsátható egyszer-kétszer egy tapasztalatlan fiatal katonának, ráadásul egy
görögnek, aki egy másik, nevesebb fiatal katona farkába kapaszkodva próbál
előnyhöz jutni, de ennyiszer már nem nézhető el. Nem bánthatsz meg többé
ártatlanul. Visszautasítom!

Umbo a végén már keményen felemelte a hangját, mint akit olyan sérelem
ért, amin fel kell háborodni. A jelenlévők mozdulatlanul hallgatták a kifakadását,
de a Cassiushoz hű trák centuriók némelyike közelebb húzódott Varresteshez,
hogy baj esetén megvédhesse.

- Ezt a hangot meg én utasítom vissza! Felelni fogsz e szavakért! - mordult

rá Varrestes, de Umbo nem tűnt megszeppentnek. Csak akkor fújt visszavonulót,
amikor a trákok a nyomaték kedvéért megragadták a kardjuk markolatát, s ki is
vonták valamennyire a hüvelyből. Látszott a tekintetükön, örömmel használnák
Umbo ellen.

Varrestes végül a tisztekhez fordult.

 - Egyetlen megoldás maradt, uraim... Minden egység érjen vissza az
erődbe. Értesítenem kell a parancsnokot a vétség miatt. Ha ő is jelen lesz,
igazságot fog szolgáltatni. A szabályszegők pedig elnyerik méltó büntetésüket! -
Ezzel indulatosan távozott a principiáról, magára hagyva minden résztvevőt. A
trákok két centuriója sebtében utánasietett, hogy megoltalmazza az életét.

Íme, itt van, amitől tartott! Nincs más megoldás, csak a nyílt
szembehelyezkedés. Rettegve gondolt arra, mi fog történni, ha visszatér Cassius.
Büntetésben nem lesz hiány, az bizonyos. Felsietett a déli sarokbástyára, ahol
már az elindulás napjától száraz gallyakból összerótt máglya várt arra, hogy
tüzes hírmondóként üzenetet küldjenek vele a távolba, a tábor parancsnokának.

Itt az idő, nem várhat! Az egyik sarokbástya védelmében fáklya lobogott,

hogy késlekedés nélkül meggyújthassák a máglyát. Varrestes megragadta, kitépte
a tartóról, majd azonnal a száraz ágak közé hajította. A tűz tétovázott egy
keveset, cirógatta, nyaldosta az apró ágakat, mintha azon tanakodna magában,
megtegye-e ezt a félelmetes feladatot, hogy visszahívja Cassiust az erődbe. A
lángok lassan, megfontoltan végül döntöttek; fellobbant az izzás, s a tűz néhány
pillanat alatt elvégezte a dolgát: emésztve borította be az egész máglyát.

Elsőként az északra küldött centuriók érkeztek meg, valamikor a délután

második felében. Az erőd illyr katonái lelkesen tódultak ki a köszöntésükre,
ünnepelték bajtársaikat, akik legyőzték a szarmatákat a parton. A hír különös
módon úgy terjedt, mint a pestis - kevesebb mint egy óra alatt szinte mindenki
megtudta a táborban. Varrestes figyelte a csapatok betódulását az erődkapun,
közben hallgatta a hetvenkedő dicsekvést a nagy rajtaütésről és győzelemről;
sejtette, kinek a műve volt, hogy mindenki tudjon az eseményekről.

Úgy döntött, nem avatkozik bele. Nem kéreti a centuriókat, nem vonja
őket felelősségre. Nem az ő dolga. Így is éppen elege volt már a megbízott
parancsnoksági posztból, amit Caius a távozásakor ráerőltetett. Mihamarabb
vissza szerette volna adni neki, s remélte, egy órán belül meg is teheti. Ha pedig
Cassius ismét itt lesz, ráadásul teljhatalmú táborparancsnokként, akkor
bizonyosan lesz néhány keresetlen szava a fegyelmezetlenekkel szemben.

Alig csendesült el a tábor az illyr egységek érkezése után, ismét nyílt a

kapu. Az egyik trák tiszt azonnal értesítette őt, hogy megérkezett a parancsnok.
Varrestes elésietett.

Nem a teljes déli sereg tért haza, csupán három egység tartott Cassiusszal,
köztük Ballision és a II. centuria. A többiek, amint Caius elmondta néhány
szóban, továbbra is őrzik a határt a délebbi sávon. Nem beszélt többet, amíg be
nem értek a principiára, ahová Ballision is követte őket. Itt azonban Cassius
rögtön faggatóra fogta. Varrestes mindent elmondott.

- Az illyrek hírnöke reggel, a hivatalos kinevezésed érkezése után nem

sokkal hozta a hírt, hogy az északiak átúsztak és elpusztították a szarmatákat.
Fegyvereket ugyan nem sokat zsákmányoltak, de kincseket annál inkább. Harci
készültségnek ők sem találták nyomát az ellenség részéről, így könnyűszerrel
győztek.

- Annak jelét mi sem tapasztaltuk délen - válaszolt Cassius. - Nem ítéltük

fenyegetésnek a jelenlétüket. Jog szempontjából tehát Rómát ítélik majd el a
kegyetlenségért, ha meghallják e történetet. Hiszen a szarmaták nem törtek a
határainkra. S mit fognak majd mondani? Hogy a frissen kinevezett
táborparancsnok nem tud úrrá lenni a fegyelem kérdésén? Ezt nem hagyhatom.

- A büntetésednek keménynek és egyértelműnek kell lennie - válaszolt

Ballision a maga ijesztően mély hangján. - Mi veled vagyunk,
engedelmeskedünk, bármit is parancsolsz.

- Köszönöm. Most, hogy Róma is elismert az auxilia vezetőjének, téged,

Ballision, megteszlek a teljes trák cohors elöljárójának, a tribunusotok
feljebbvalójának. Immár nem egy egység centuriója vagy, hanem az összesé.
Számítok a hűségedre, ha eljön a tettek ideje.

- Megtisztelsz, uram! - hajtott fejet a trák, miközben mellvértjéhez emelte

öklét. - Nem fogsz csalódni bennem.

- Helyes. Akkor az első parancsom, Ballision, hogy rendeld ide a

centuriáidat, s álljatok készen. Hamarosan lesz itt egy gyűlés. Ha valakire
rámutatok, és azt mondom, bűnös, fogjátok le. Itt az ideje, hogy rendet
teremtsünk ebben a castrumban.
 - Igenis, parancsnok! - mordult Ballision, majd azonnal távozott, hogy
engedelmeskedjen az utasításnak.

- Mit tervezel? - kérdezte Varrestes aggódva, miután ketten maradtak.

- Mit tervezhet egy vezető, akit nyíltan próbálnak elgáncsolni? Mit

tervezhet a vezető, akinek a parancsát semmibe veszik? Csak azt fogom tenni,
amit tennie kell egy rómainak. Te pedig támogatni fogsz benne.

- Amíg ésszerű... és nem túl könyörtelen.

Cassius szemei felvillantak, mintha valami gyűlöletes szitkot hallott volna.

- A parancsnokod vagyok, azt teszed, amit mondok! A finomkodás ideje

lejárt! Az észszerűség és a könyörtelenség immáron testvérekké váltak ebben a
táborban. Megértettél?

Cassius tekintetének haragvó zöldje most valóban fenyegető fenevadéra

emlékeztetett. Varrestes nem tudott ellenkezni vele, bár szíve szerint
megfontoltságra intette volna őt. Ugyanakkor igazat kellett adnia neki: egy
frissen kinevezett parancsnoknak meg kell mutatnia az erejét, fegyelmet kell
teremtenie. Ez nem is kérdés. Ám Varrestes vérfürdőtől tartott...

- Meg - nyögte ki végül. - Megértelek, de tudnod kell, mi vagyunk

kisebbségben e táborban. Az illyrek többen vannak, így ha összecsapásra kerül a
sor, alul maradhatunk.

- Összecsapás? - Cassius még indulatosabban meredt Varrestesre. - Miről

beszélsz, ember? Itt a fegyelem a lényeg. Katonákat kell faragnunk ezekből az
elkényelmesedett patkányokból! Miféle összecsapásról beszélsz te? Ez itt egy
római erőd, ahol a szigor alapvető követelmény. Ezt kell újra megteremteni,
hiszen én vagyok a parancsnok. Élet és halál ura lettem itt. Nem szégyenülök
meg!

- Hát csak vigyázz, Caius! Sokan fenekednek arra, hogy megbuktassák az

új parancsnokot.

- Jöjjenek csak! Te azonban inkább félted az életedet, minthogy támogasd

a katonai szabályok betartását? Miféle katona vagy te?
 Újra nyílt az ajtó, ami Varrestesbe fojtotta a választ, pedig lett volna mit
mondania a bátorságról és a vakmerőségről. Ballision lépett be, s jelezte, hogy a
centuriák felsorakoztak az épület mellé. A vita ugyan elhalt, de Varrestes és
Cassius tekintete, mint birkózóké az arénában, elválaszthatatlanul kapaszkodott
egymásba még egy darabig; szinte izzottak a pillantások. Végül a parancsnok így
szólt Ballisionnak.

- Látni akarom a rajtaütésben résztvevő egységeket. Sorakoztassátok fel

őket itt, a principia előtti téren.

- Igenis, parancsnok! - mondta Ballision, majd kilépett az ajtón, hogy

utasítsa a hírvivőit.

Ismét egyedül maradtak, de nem folytatódott a szóváltás.

- A kinevezésed - mondta fakó hangon Varrestes, majd odaadta Cassiusnak

a római tekercset. Amaz feltörte, átfutotta, mozdulatlan arccal ismét
összetekerte. A benne írottak egy cseppet sem gyakoroltak rá hatást, mint aki
előre tudta, mi áll benne.

Hosszú idő telt el, amíg az egységek elfoglalták a helyeiket. Túl hosszú
idő. Közben vigyorogva mesélték, miként lepték meg s mészárolták le a túlparti
népséget. Még akkor sem fejezték be a beszédet, amikor kilépett az ajtón
Cassius.

Varrestes elkiáltotta magát:

- Csendet! A parancsnok szólni kíván!

Valaki felröhögött a hátsó sorokban.

- A parancsnok? - hallatszott a gúnyos hang. Néhányan szintén felkacagtak

a környéken. Cassius úgy tett, mintha nem is hallotta volna, ellenben odafordult
a vigyorgó Umbo felé. A tar tribunus arcvonása lekicsinylőnek, megvetőnek s
győzedelmesnek tetszett, mintha éppen most fosztotta volna meg vezetői
tekintélyétől. Cassius halovány fintort küldött felé, ami semmi jót nem ígért.

Aqua bicegett előre a semmiből, két katona támogatásával. Átnyújtotta a

saját tekercsét Varrestesnek, aki azonnal megértette, hogy a régi parancsnok
azzal akarja megnyugtatni a kedélyeket, ha mindenkivel megismerteti Róma
döntését.

Kihajtotta, aztán amilyen hangosan csak tudta, olvasni kezdte a már ismert
sorokat:

„Szeretett Aqua Praepositus, Igaz Katonánk!

Elszállt feletted az idő, mint írtad. Nos, az idő kíméletlen, élesebb és

fájdalmasabb fegyver, mint kardjaink és dárdáink. Tudjuk mi magunk is. Ám
bármennyire rohan az idő, egyetlen dolognak állandónak kell maradnia, ez
pedig a megbecsülés azok iránt, akik szolgálják a Birodalmat, annak egységét,
erejét. Te ezek közé tartozol, így nevedet a dicsőség koszorúja övezze életed
hátralévő minden napján, hiszen nékünk igaz harcosunk voltál, s maradsz
tisztségek nélkül is igaz ember. Lemondásodat elfogadjuk, s elismerésünk mellett
egy nagyobb összeggel is megköszönjük a véred hullását, az izmaid fáradozását
szeretett országunkért. Hallottuk friss sebedet: gyógyítsd hát e jutalommal is.

Továbbá, megfontoltuk javaslatodat, ami elnyerte tetszésünket. Helyedbe

Caius Avidius Cassiust helyezzük teljes jogú praepositusként és az auxilia
parancsnokaként, hogy erős kézzel igazgassa utánad Moesia e castrumát. Aki
neki a barátja, az a miénk is. Akit ő ellenségnek tart, legyen nékünk is
ellenségünk, s bűnhődjék Caius Avidius Cassius praepositus kezétől.

Az istenek legyenek közöttetek!

Róma, Palatinus

Augustus Antoninus Pius és Caesar Aurelius Antoninus”

A sorok között bujkáló röhej egyszeriben elhalt. Valami megváltozott a

tekintetekben. Mintha nem is gondolták volna, hogy elérkezhet az a pillanat,
amikor a fiatal parancsnok mögött nem Aqua megfakult tekintélye, hanem maga
Róma, a császár hatalma áll. Némelyikük talán most döbbent rá, hogy mindaz,
amit eddig tettek, valójában az uralkodót és a kinevezettjét sértette meg.
 - Katonák! - Cassius, átvéve a szót, hangosan kiáltott. Tekintete nem
nélkülözte a haragot és a fenyegetést. Magasra emelte a saját tekercsét, jelezve,
hogy itt a kinevezés, amit az előző levél megemlített. - E tábor parancsnoka
vagyok, teljhatalmú praepositus, mint hallottátok. Egyikőtöknek megígértem, ha
rangom engedi, fegyelemre fogom tanítani ezt a csürhét, akik ti vagytok. Most
eljött a pillanat, hogy a tribunusotoknak tett eskümet betartsam.

- Itt kaján vigyorral Umbóra nézett. A kopasz férfi most nem tűnt annyira
vidámnak.

- Lépjenek ki azok, akik az éjjel részt vettek a szarmaták megtámadásában

a túlsó parton. Gyerünk! A többiek vonuljanak hátrább a barakkok közé.

Fészkelődés támadt a sorok között. Többen egymásba gabalyodva

igyekeztek távozni a térről. Akik maradtak, közel ötszázan, négyszögletes
alakzatba rendeződve várták, hogy mi fog történni. Már közel sem volt olyan
büszke a tekintetük, inkább nyugtalanul bámultak körbe, többségében Umbo
felé. A tribunus, ha sejtette is, hogy mi fog következni, igyekezett nem mutatni
aggodalmát.

Amint az ötszáz fős alakzat mozdulatlanná merevedett, Cassius harsogva

folytatta.

- A katona dolga a harc. Róma katonája legyőzhetetlen, erős, diadalmas...

Ám, hogy ilyenné váljon, a legfontosabbat kell megtanulnia, ez pedig a
fegyelem. Ha a parancs iránt nincs engedelmesség, a sereg szétfoszlik,
kikezdhetővé válik. A katona tehát először fegyelmezett, s csak utána válik
erőssé, diadalmassá, legyőzhetetlenné.

Várt, hogy mondandója eljusson mindenkihez, majd a hatásszünet után

ismét folytatta.

- Ma hajnalban súlyos függelemsértést követtetek el. Megtagadtátok a

parancsomat. Az utasításom arról szólt, hogy védjétek a határt, s csak akkor
támadjatok, ha az ellenség átjön a folyón. Ti ezzel szemben meggondolatlanul
nekimentetek a túlparti népségnek, veszélyeztetve magatokat, a határ védelmét.
Hiszen fordítva is megeshetett volna, mégpedig mennyire könnyen. Ha a
szarmaták netán kelepcét állítanak nektek a túlparton, vajon ki ment meg titeket
tőlük? S ha ők felkészültebbek a háborúra, most ötszáz katonánkkal kevesebb
lenne az erődben. A folyó túloldalán pedig az ellenséges harcosok tömegei
vérszemet kapva a könnyű győzelemtől, azt lesnék most, mikor rohanhatnak le
minket. De tudjátok, mit? Legyen ötszáz alkalmatlannal kevesebb az
erődünkben, így legalább egy életre megtanulja mindenki a fegyelmet! Ballision!
Lefegyverezni őket! Kötözzétek meg mindnyájukat!

A trák tiszt kivonta kardját, a nyomaték kedvéért felemelte, majd olyan

hangon, hogy a tábor falai is megremegtek, parancsot kiáltott. Erre mind a
mögötte felsorakozott egységei, mind a táborban állomásozó trákok egy
emberként engedelmeskedve rárontottak az erődudvar közepén várakozó
illyrekre. Kisebb dulakodások is kialakultak ugyan, az elfogottak közül
néhányan üvöltve kértek magyarázatot, hogy vajon miben vétkeztek, ha végül
győztesen kerültek ki a rajtaütésből. A legtöbben zavarodottan tűrték, amint
megbéklyózzák őket - nem tanúsítottak komolyabb ellenállást. Ebben nagy
szerepe volt Cassius tekintélyének, amit a ma érkezett hivatalos kinevezés is
megerősített.

Minden megkötözöttre két harcos jutott, miután a trákok lefegyverezték és

elkezdték összeterelni a rabokat. Közben fogoly és fogva tartó egyaránt a
principia előtt feszítő parancsnokra tekintett, hogy megkapja a következő
utasítást.

Cassius körbenézett, hogy minden elítélt a helyén van-e, s minden tekintet

rá szegeződik-e, aztán dühtől torzult hangon rikoltott.

- Keresztre velük!

E rekedt kiáltástól, ami kegyetlenül hatolt át a nyüzsgés falán, fagyott

némaság vette birtokába az erődudvart. Még a fegyelmezett és harcias trákok is
megtorpantak egy pillanatra. Varrestes kétlépésnyire állt Cassiustól, de úgy
érezte, köd szállt alá: nem látta tisztán barátját, mintha az már egy egészen más
világhoz tartozna, s annak szabályai szerint járna el. Hirtelen idegennek érezte
őt. Félelmetes idegennek.

- Mi? - nyögte éretlenül. - Mit akarsz?

A parancsnok csak félig sandított rá.

- Csak azt, amit megérdemelnek. Te hol voltál eddig, hogy nem láttad,
milyenek?
 - De ők a katonáid! - Varrestes keserűen vitatkozott. - Rómaiak! A császár
szolgái! Az uralkodó katonáit végezteted ki, nem az ellenséget.

- Ki az ellenség? - Cassius most melléje ugrott, s szinte a nyálát az arcába

fröcskölve rivallt rá. - Az, aki be sem tör a határon, mégis lemészárolják, csupán
kedvtelésből? Vagy az, aki kigúnyolja parancsaimat és dacból nem
engedelmeskedik. A döntésem helytálló! Meglásd, lesz még itt fegyelem!

Farkasszemet néztek egymással. Szó nem bukott elő, csak a tekintetek tüze
csapott össze. Végül Varrestes ingatni kezdte a fejét, majd a homlokához nyúlt,
jelezve, háborodottnak tartja felettesét. Cassius szemei megvillantak ugyan, de
végül nem bántotta őt. Csak ennyit mondott.

- Menj innen! Bújj a praetoriumba, s ne nézd, hogy a férfiak hogyan

intézik a dolgaikat. A puhány jelenléted elveszi e döntés férfias magasztosságát.
Menj!

Varrestes otthagyta, bár amint belépett a praetoriumba, már érezte, hogy

ostobán cselekedett. Bármilyen kegyetlen tett is ez, lehet, hogy mégis
Cassiusnak van igaza. Megszégyenítették, kinevették, megtagadták a parancsait,
ráadásul az általános katonai fegyelmet is megszegték ezek: bűnhődniük kell.
Ám neveltetése és istenhite folytán minden életet tisztelt, még a bűnösökét is.
Ezért aztán nem tudott belenyugodni a tudatba, hogy ötszázan pusztulnak el
hamarosan Róma katonái közül olyan módon, mint a legaljasabb latrok.

Csak este jött elő a praetoriumból, bár egész délután hallotta a kopácsolást
az erődfalon kívülről, a fájdalmas sikolyokat, a kegyelemkéréseket. Felhágott a
nyugati bástyára, amit vészjóslóan színezett meg a vörösen izzó lemenő nap. A
bástya fokáról mintha valami elátkozott erdő terült volna a lába elé, százszámra
meredeztek a keresztfák, rajtuk odaszegezett, fuldokló, vérző emberek. Tisztán
látszott az ötszázak szenvedő tekintete ebben az egyre mélyülő, vérszínű
fényben. Hallatszott a nyöszörgésük, a jajongásuk, de az átkozódás is, amint
utolsó lélegzetvételükkel Avidius Cassiust becsmérlik.

Megborzongott a látványtól. Eddig még semmi nem riasztotta meg az

életben ennyire, mint ez. Szinte rosszul volt, hányingere támadt.

Vajon mi lesz ezután? Vajon mivé lesz az az ember, akit - a mai napig úgy
hitte - az istenek emelnek egyre feljebb?
 Nem tudta a választ. Magába fordult, hogy az istenei tanácsát hívja
segítségül.

Dulakodás hangja ébresztette reggel. Alig bírt elaludni éjszaka, hiszen a

kereszten haldoklók hörgései mintha áthatoltak volna az erődfalon, a
barakkokon, egészen az ágyáig. Minden pisszenésre felriadt, s máris a fülébe
jutott az elítéltek nyöszörgése, a halál közeli hörgés, a kapkodó lélegzetvétel,
amely az utolsó csepp levegőért is megküzd, hogy egyetlen minutával
megtoldhassa ezt a nyomorult földi életet.

Ám most nem elhaló jajongást hallott, hanem határozottabb zajokat.

Gyorsan felkelt a szalmazsákjáról, felkapta a keze ügyében lévő pugiót, aztán
kirontott a barakkjából.

Az erődudvaron az illyrek dühöngő csapatai éppen lefegyvereztek egy őrt álló

trák egységet. Megkötözve a földre teperték őket, arcukat a porba nyomták.

Lázadás az erődben!

Nyílt felkelésbe torkollott Cassius kegyetlenkedése.

Ha ezt akartad, Caius, hát megkaptad! - nyögte magában Varrestes, de

ösztönösen római katonához méltóan cselekedett, s azonnal a parancsnoki
szállásra vitték, hogy megvédje feljebbvalóját. Három illyr elállta útját. Varrestes
előredöfött, meg is sebesítette az egyiküket, s megütötte a másikat, aki rá akarta
vetni magát. Ám a harmadik hátulról megragadta, hogy a földre rántsa, ami
sikerült is. Nem kímélték. Három felől záporoztak rá az ütések, három ököl
gondoskodott arról, hogy megérezze gyűlöletük erejét. Itt, ebben a pillanatban el
is búcsúzott az életétől, s egészen biztosra vette, a felkelés áldozatai között
végzi. Ahogyan minden bizonnyal Cassius is.

Hirtelen gyalázkodó üvöltés harsant fel. Ettől abbamaradt az ütlegelése,

talpra rántották. Sajgott mindene, az egyik szeme máris bedagadt, alig látott
vele, de nem mutatta az ellenfeleknek a gyengeségét. Inkább kihúzta magát,
megkísérelt egyenesen állni a fogvatartók markában.

A dühödt kiáltás megismétlődött, újra és újra. Leküzdve feje sajgását s füle

zúgását, Varrestes Umbo hangjára ismert, amint megveszekedett indulattal
üvölti:

- Gyere elő, te féreg! Te mocskos gyilkos! Jer elő, dugd ki a pofádat, ha

mered!

Umbo a tér közepén, Cassius szállása előtt állt szétvetett lábakkal, kezében
egy hajítódárda, a másikban gladius. A dárda hegyét fenyegetően szegezte a
tiszti szállás bejáratára, hogy azonnal elhajíthassa, ha Cassius megjelenik.
Közben megállás nélkül hívta és gyalázta.

Varrestes csalódottan figyelt. Nem jön elő? Félne szembenézni támogatók

nélkül az erőd lázadóival? Vagy talán már nincs is a castrumban? Elmenekült
volna?

Közben Umbo rekedtre kiabálta magát, szitkain és gúnyos megjegyzésein

a felhergelt tömeg jókat röhögött.

- Látom, csak akkor vagy hős, te nagy Cassius, ha körbevesznek az

embereid. Most viszont nincsenek veled. Bezártuk őket a barakkjaikba, lefogtuk
őket, nem segíthetnek. Hát ennyit ér a te hatalmad!

A zendülők felujjongtak a győzelem mámorától, Umbo pedig folytatta.

- Vár rád egy üres kereszt, hogy megtudd, micsoda érzés felszegezetten távozni
az alvilágba, te átkozott! Csak gyere végre elő! De inkább hadd döfjem át a
páncélodat, hadd verjem ki kezedből fegyveredet, és amikor előttem heversz a
porban, kölyök, hadd hugyozzam le a tetemedet! Nem érdemelsz mást, te
vérszomjas senki. Gyere hát!

Lassan megnyílt a praetorium ajtaja. Minden katona, még a porban heverő trák
foglyok is meredten figyelték az ajtónyílást. Umbo még jobban megmarkolta,
majd hajításra emelte a dárdát. A férfi, aki a reggeli fényben kilépett a
szállásáról, nem viselt biztonságos lemezvértet, sem sisakot, sem pajzsot, de
fegyvereket sem. Avidus Cassius parancsnok szinte mezítelenül lépett elő a
zendülők elé, csupán egy bőrszíjakkal megerősített ágyékkötő volt rajta, olyan
holmi, amit az arénában a gladiatorok is hordanak. Széttárta a karját, hogy
lássák, fegyvertelen. Arcán nyílt mosoly terült szét, mint aki cseppet sem fél a
kialakult helyzettől, és még most is úgy képzeli, kezelni tudja a megvadult
lázadókat. Varrestes látta a zöld szemében villogó vérszomjat, de ebben a
pillanatban nem gondolta, hogy Cassius felülkerekedhet. Ám a látvány, ahogy
előjött, s az a merészség, ahogy megmutatta magát, nagy hatást gyakorolt rá is.
Cassius fiatal kora ellenére is fejlett izmai megkapó, sőt tekintélyes látványt
nyújtottak, de leginkább a megrettenthetetlenség és a legyőzhetetlenségbe vetett
hit tűnt az igazi fegyverének. Varrestesnek az jutott az eszébe, pontosan ilyenek
lehettek a régi görög félistenek, kívül s belül egyaránt.

Kijött az udvar közepére, megállt a zendülők előtt, néhány lépésre

Umbótól. Amaz ettől kissé meghátrált, le is engedte a dárdát. Varrestes biztosra
vette, hogy Umbo sem maradt közömbös e fellépés iránt, ahogyan a többiek
sem.

Cassius még mindig széttárt kézzel állt a tömeg előtt, közben mezítelen
lábával indulatosan toppantott. A talpa alól por szállt fel. Szarmata pajzsokra
emlékeztető kerek mellizmai úgy hullámoztak, mintha éppen az ellenséggel
birkózna, ujjai lassan ökölbe szorultak, s arca felvette a vadállatokéra
emlékeztető vonását, majd rekedt hangon felkiáltott.

- Hát zendülésre adtátok a fejeteket? - üvöltötte. - Nem volt elég ötszáz

kereszthalál? Többet akartok?

Nem válaszolt senki, egyedül Umbo húzta ki magát, de ő is néma maradt.

- Engem akartok? Itt vagyok hát! Fegyvertelenül, mint látjátok. Nem lenne
nehéz elpusztítani, bár néhányatokat biztosan magam előtt küldeném a halálba.
De gyertek csak, próbáljátok meg! Így legalább az, aki ítélkezik majd felettetek,
nemcsak függelemsértésért és lázadásért, hanem azért is büntet majd, mert kezet
emeltetek a parancsnokotokra, Róma kinevezettjére. Tetézzétek csak vétketeket!

Varrestes észrevette, hogy jó néhányan azok közül, akiket nem háborított

meg teljesen a gyűlölet vagy Umbo uszítása, most hátrébb húzódtak. Akadt
olyan is, aki felrántotta az elfogott trákját a földről, hogy megoldja a kötelét.
Cassius szavai kétségtelenül célt értek. Ám még nem győzött mindenki felett. Ha
győzhet egyáltalán.

A fegyvertelen parancsnok most Umbo felé lépett egyet, mintha

fenyegetné. Varrestes egyszerűen őrültségnek tekintette ezt a mozdulatot, szinte
maga előtt látta, amint barátja meztelen testét átjárja a hegyes fém.

- Umbo tribunus! Mire esküdtél fel Rómának? Engedetlenségre?

Parancsmegtagadásra? Rangidős meggyilkolására? Beszélj hát! Katonának
tartod magad, vagy egy elkényelmesedett, gőgös senkinek, aki úgy hiszi,
felkelhet a hatalom ellen? Hát miféle katona vagy te? Katona vagy te egyáltalán?

Umbo arca a kopasz feje tetejéig elvörösödött, szemei kiguvadtak a dühtől.

Rázta az indulat a kezében a dárdát, néha meglendült a csuklója, hogy útjára
engedje a fegyvert, de minduntalan meggondolta magát. Hörgés szakadt ki a
torkából a tehetetlen dühtől. Cassius nyugodt, mozdulatlan alakja még inkább
fokozta ezt a hatást.

- Úgy látom, nem vagy az! Csak egy uszító! Csak egy felbujtó, aki
elrejtőzik a tömeg mögött, s előre küldi őket, hogy helyette ők végezzék el az
alja munkát. Nyomorult senki vagy, Umbo, aki mások hátán akarsz naggyá
válni, csakhogy ne kelljen erőt kifejtened a küzdelemben. Jobban tennéd, ha
belátnád, hogy veszítettél. Ha így teszel, megkímélem az életedet, hiszen elég
sok ártatlan vér elfolyt tegnap. Nem a te embereidre gondolok, hanem a vétlen
szarmatákra. Ők ártatlanul szenvedtek a gyalázatosságod miatt. Tedd le a
fegyvert, te nyomorult senki!

Pillanatnyi csend állt be. Varrestes most látta elérkezettnek a pillanatot,

amikor a dárdahegy keresztüljárja Cassiust. Ám megdöbbenve láthatta, hogy
Umbo nagyot köpve elhajítja a dárdát a földre, kettejük közé.

- Helyes! - kiáltotta Cassius. - Most pedig oldjátok el a trákokat, s

nyissátok ki a barakkjaikat. Te pedig, Umbo...

A tribunus ki akarta használni a pillanatot, amikor Cassius a zendülők felé

fordult. A másik kezében még ott szorongatott gladiusszal rárontott a
parancsnokra. Cassius számított ilyesmire, mert olyan könnyedén lépett el a
penge elől, mint valami táncos. Umbót a lendület továbbvitte néhány lépéssel,
ami elég időt adott arra, hogy Cassius felragadja a porból az elhajított dárdát.
Amikor a tribunus visszafordult, hogy végezzen vele, már a saját vashegyével
nézett farkasszemet. Ám a gyűlölet erejét még a józan ész sem tudta megfékezni:
Umbo szidalmakat üvöltve rontott Cassiusra, előrenyújtott pengéje egyenest a
mezítelen mellkast célozta meg. A dárda első döfése azonban lelassította a
támadását. Cassius az oldalát célozta meg, talán szándékosan nem ejtett rajta
halálos sebet, hogy észhez térítse a tribunust, vagy hogy ezzel megnyerje a
zendülők sokaságát. Ám Umbót még jobban hatalmába kerítette a gyilkos
indulat: nem visszakozott, nem állt meg egy pillanatra sem. Vérző oldalát
megtapogatva, saját vérét látva eszelősen újabb támadást indított a parancsnok
ellen. Cassius ezúttal kapott egy vágást a bal karjára, de még csak rá sem
pillantott, mintha nem is érezné. Ám a dárdája ezúttal olyan erővel csapódott a
tribunus mellkasába, hogy átszakította a lemezvértet, s a hegye Umbo hátán
bukkant elő.

Dermedt némaság fogadta a történteket. A látvány megrázta az egész

sereget. Egy meztelen férfi fegyvertelenül legyőzött egy ellene fellépő, halálát
kívánó ellenfelet, aki végül a saját fegyverétől szenvedte el az ítélkező végzetet.
S még az sem számított, hogy centuriák sora állt mögötte. Ez a gondolat
megrettentette a zendülők egységeit. Amint Umbo a melléből kiálló dárdanyéllel
térdre rogyott Cassius előtt, hirtelen minden lázadó ugyanezt tette, mintha a
haldokló mozdulata egy végső utasítást jelentett volna. Míg a legyőzött tribunus
reszketve küzdött az életéért, hogy aztán térden állva, dárdanyéllel kitámasztva
lelje halálát, az illyrek mindannyian kegyelmet kértek Cassiustól.

Varrestes, akit eközben elengedtek a fogva tartói, hogy maguk is porba

hullva esedezzenek kíméletért, nem hitt a szemének. Kínzásra, halálra
készülődött, de íme, a bátorság és vakmerőség diadalát látta maga előtt
lejátszódni, mint valami csodálatos hellén istenlegendáról szóló színházi
előadást.

E pillanatban értette meg, hogy Avidius Cassius nem holmi egyszerű

halandó. Félisten ő, a régi hősök méltó utóda.

Jelen

 Ki erősebb, mint az oroszlán?

Junius közepe

Alexandria, Aegyptus tartomány

Zeus szentélye nem átlagos hely, főleg egy görögnek. Mélységes nyugalom
uralkodik benne, mintha az idő megállt volna a hatalmas istenség lábainál, aki
arannyal és márvánnyal övezve, rendíthetetlenül trónolt magasan a hívők feje
felett. Varrestes éppen ezt a nyugalmat kereste a zaklatott lelkének, különösen
most, hogy egy olyan földön várakozik, ami izzó katlan, valójában mindig is
nyugtalan terület volt: Aegyptus. Éppen ezért még odaadóbban folytatta a
szertartását. Mindenkiért imádkozott, aki valaha fontos volt neki. Családjáért,
akiknek viaszszobrait magával hordozta a megemlékezésekre. Ifjúkori társaiért,
akikkel annyi csínytevésben vettek részt, s akikről manapság olyan keveset tud.
De legtöbbet barátjáért, fegyvertársáért fohászkodott. A hősért, akivel együtt
járták végig ezt a hosszú, kemény utat Intercisától Nílusig, s a császári
kinevezéséig: Caius Avidius Cassiusért. Érte legalább egy órát könyörgött az
istenek istene előtt, felemlítve erényeit, tompítva hibáit. Áldozatot is bemutatott
érte, de többre tartotta, ha személyesen kér védelmet annak az embernek, akivel
annyiszor kerültek a halál küszöbére, s annyiszor játszották ki Libithina
fenyegető árnyát.

Amíg az áldozópapok csendben tevékenykedtek a szent tűznél, Varrestes

folytatta fohászát Zeus hatalmas márványlábai előtt. Újra végigmondta sorokba
szedett gondolatait, kérve a Nagy Villámhozót, fordítsa feléje a fülét, és
hallgassa meg. Olyan hittel és erővel kérte mindezt, hogy szinte látta maga előtt
megmozdulni az óriási szobrot. Varrestes vallásos hite még azt is elfogadta, hogy
ez megtörténhet csak azért, hogy az istenség megtisztelje egy odaadó hívét.

Miután elmondta kéréseit, várt egy keveset. Utána egyszerűbben, minden

hivatalos formát mellőzve kiengedte elméjének zaklatottságát, szabad folyást
engedett kétségeinek. Úgy beszélt az istenével, mintha atyjának panaszkodott
volna.

Mit kell tennie, hogy a barátja iránti hűségén soha ne essen csorba, de
lelkiismerete is tiszta maradjon? Hogyan mentheti meg a lelkét attól a csapdától,
amit hatalomnak neveznek? Hiszen ő maga soha nem akart naggyá lenni, csupán
szolgálni azt a hőst, akit az istenek emeltek fel. Ám úgy akart érte és Rómáért
élni, hogy soha ne bántsa meg az isteneit, sem a maga lelkét, de társainak se
ártson.

Egyre ezt a kérdést suttogta Zeus trónja felé: Mit tegyek, hogy tisztán
őrizzem meg magam a test és a lélek mételyétől?

Moccant valami; hívő lelke megint csak csodát társított a vágyaihoz.

Felette magasan a hatalmas szobor szája, amelyet csigákba rendezett szakáll vett
körül, szóra nyílt. Hallani is vélte a mennydörgés hangját, amint az isteni tanács
a fülébe jutott, levegőt, szentélyt remegtetve.

Támogasd császárodat, jött a szózat valóságos erővel. Varrestes kö-

rülnézett, ijedten kapkodta a fejét. Csak ő hallotta vajon? Vagy mindenki
számára hallhatóan szólalt meg az istenek istene? Nem látta a meglepődést a
papok arcán, senki nem meredt Zeus szobrára. De vajon csak azért nem, mert
számukra már megszokott, hogy a Nagy Villámhozó Felség gyakorta hallhatóan
is kinyilvánítja akaratát a körükben?

Újra az üzenetre gondolt, ami befészkelte magát a szívébe, s melegséggel

bélelte ki. Szólt hozzá az Ég! Így kell cselekednie! Megfogadta, hűen szolgálja
az egyetlen császárt, és minden erejével a tisztesség oldalán áll, hódolva annak,
aki ma minden istenek felkentje. Nem vitatja többé a módot, amivel megrengette
a Keletet, csak egyet lát: Cassius majd ötven napja trónra került, ma is ott ül,
hiszen az istenek akarták őt. Ők engedték a birodalom élére, miután a vén
filozófus bevégezte az életét a távoli északon. Ők látják szívesen császárként,
még ha e pillanatban a senatus vagy az irigyek ellene huhognak is. De el fog
jönni a pillanat, amikor fejet hajtanak az új császár előtt, mert ő az istenek
támogatottja.

Varrestes lelke megnyugodott. Végre mélyen beszívhatta a levegőt a

tüdejébe, mert bizonyosságot nyert az istenek akarata felől. Zeus is igenli
Cassiust a trónon. Nem kell ennél nagyobb megerősítés.

Hálás szemekkel meredt az óriásszoborra, amely mozdulatlanul kémlelte a

megérthetetlen múltat és a felfoghatatlan jövőt az Alexandria közelében álló
szentélyében, ám Varrestes megesküdött volna, Zeus helyeslően mosolyog rá.

E mosoly örömével lépett ki a szentély ajtaján, hogy a reá váró katonai

kísérettel együtt részt vegyen azon a szertartáson, ahol Avidius Cassiust az
aegyptusi seregek is imperatorrá kiáltják.

Lucius Volusius Maecianus proconsul palotája előtt

Alexandria, Aegyptus

Az óriási téren mozdulatlan szoborként feszítettek a Traianus császár által

alapított II. Traiana Fortis legio katonái. Mint egyforma szőlővenyigék egymás
mögött egy hatalmas ültetvényen, melynek vége a semmibe vész, úgy
sorakoztak, dermedten, fegyelmezetten. A cohorsok előtt centuriók és tribunusok
feszítettek, a farkasprémbe öltözött jelvényvivők magasba tartották az egységek
signumait, kürtösök körbecsavart csövekre emlékeztető bucinákat szorítottak a
testükhöz. Legelöl, a gyalogság parancsnoka mellett az egyik harcos, az
imaginifer egy rúdra erősített arcképet emelt fel, amelyben a jelenlévő Avidius
Cassius önmagát ismerhette fel. Barnás keleti arcok meredtek előre,
rettenthetetlen ragadozókra emlékeztetve; a tekintetek azt súgták, nincs e kerek
világon senki, aki megfutamodásra késztethetné őket.

Cassius a kedvenc paripáján ült a közel hatezer főnyi, tégla alakzatokba

rendeződött sereg előtt. Caius Calvisius Statianus, az aegyptusi kormányzó
éppenolyan fegyelmezetten ült mellette a lován, mint amilyen mozdulatlanul
várakoztak a legionariusok. Az üdvözlésen kívül egy szót sem szólt hozzá, amíg
várakoztak. Amúgy sem volt bőbeszédű. Statianus megtestesítette az engedelmes
katonát, aki még a kormányzói székben sem felejtette el, mit jelent a hadsereg
részének lenni. Feltétlen engedelmességgel hallgatta az utasításokat, amiket az
utóbbi időben az új császárától kapott, Cassius pedig tisztában volt vele,
maradéktalanul el is végzi.

Még nem kezdődött el a felavatás. A kinevezett haruspex és a helyi papok

szertartása is váratott magára, de a térség szélén felgyülemlett, érdeklődő tömeg
már a türelmetlenségének adott hangot. Am a zsivaj egyértelműen a Kelet
vezérét éltette, az új császárt, aki erővel tesz igazságot a birodalomban.

Cassius mögött leghűségesebb emberei gyülekeztek, akik e nagy tervből

bőséggel kivették a részüket. Észrevehető volt rajtuk a fáradtság, hiszen nem kis
feladatot végeztek eddig: figyeltették a határokat, kémeik híreket hoztak a
birodalmon belüli csapatmozgásokról, miközben ők maguk az új császárhoz hű
haderő felvonulását tervezték meg arra az esetre, ha Róma a Senatus parancsára
megtámadná a Keletet. Cassius tudta, hogy sokan alig aludtak az elmúlt
hetekben, s ez ki is ütközött rajtuk. Ingerültebbé, nyugtalanabbá váltak, s
némelyik nem szégyellte bevallani, tart a jövőtől. Szíve szerint leváltotta vagy
pihenőre küldte volna e megfáradtakat, de nem lehetett; mindenkire szükség volt
a maga helyén, hiszen bármelyik pillanatban háború robbanhat ki. Akármikor
megjelenhet a tengeren az ellenség...

Az ellenség.

Az igazi ellenség el fog jönni előbb-utóbb. De jól van így. El kell jönnie,
hogy összemérje vele a kardját, és ő végre legyőzze nyilvánosan, erősebbként,
oroszlánként. Mindez szükségszerű a terv elvégzéséhez. S hogy terve fontos, az
is igazolja, hogy nincs benne kétely. Az elején talán volt, ám az a félelem régen
elmúlt, talán azóta, amióta homloka megérintette a császári diadémot, s
elmondhatja, uralkodók közé számoltatik a neve. A diadal mindent
megváltoztatott. Ezért semmi sem túl drága...

Cassius úgy gondolta, a katonai ceremónia utáni bejelentése e tervet

erősíti, továbbá talán a tisztjei félelmét is el fogja oszlatni, ahogyan egykor az
övét is elkergette a dicsőség. Hiszen a katonának nem gondolatok kellenek, nem
tépelődés, hanem feladat: harc! Abban pedig biztos volt, hogy e tervében
Statianusra és Aegyptusra - a haderőre és hátországra - számíthat.
 A hatalmas tér legnagyobb emelvényén kezdetét vette az áldozat-
bemutatás. Fehér ökröket tereltek az oltár elé egy rámpán, egymás után kilencet.
Gyapjúsüveges papok, fejüket köpenyükkel befedő áldozók hosszú, vékony
pengéjű késekkel - amelyek gyorsan elérik a test mélyén dobogó szívet, hogy
kivágják belőle az életet az istenek tiszteletére -, imát mormolva hamar végeztek
velük. Cassius szemei résnyire szűkültek, ahogy a kifröccsenő vért figyelte az
állatok fájdalmas rángásával együtt. Magasztosságot érzett benne. Minden csepp
kiontott vér egy-egy győzelem, diadal a mindenség felett.

Hiányérzete támadt.

Hol van Varrestes? Számára már egyfajta talizmánná vált a görög, még ha
aggodalmaskodásával gyakorta fárasztotta is. Mégis a tisztessége és az istenhite
a záloga lett annak, hogy trónja nem bukik meg, tervei pedig sikerülnek.

Nem kellett sokáig keresgélnie. A görög szabályosan nyírt, csigákba

göndörödő, egyre szürkülő haja feltűnt a tér sarkában. Varrestes, mint a tisztek
többsége, csak akkor viselte a sisakot, ha az alkalom megkívánta. A keleti naptól
átforrósodott vas elviselhetetlen volt annak, aki nem e tájékon született. Cassius
ezt is puhányságnak ítélte. Számára ugyanis nem jelentett gondot, hogy sisakja,
vértezete átveszi a déli nap melegét.

Amint melléje lovagolt, a görög felcsatolta a vassisakot, amelyen ezúttal

nem keresztben, hanem homloktól tarkóig futott a vörös tiszti taréj. E pillanatban
a császár kísérőjének, tanácsadójának számított, aki lovon vesz részt az
ünnepségen, még ha eredeti rangja nem egyéb, mint primus pilus, vezető
centurio.

Merre jártál? — kérdezte Cassius.

Varrestes úgy nézett rá, mint diadalmas hadvezér.

A külvárosban. Érted imádkoztam Zeus templomában.

Miért nem Isis szentélyében tetted? Az itt van a szomszédban. - Látszik,

hogy még mindig mit sem értesz a vallásos érzelemhez, te császár. Nekem nem
lehet más istenem, csak Zeus. Nincs rajta kívül más. Mint a szerelemben.

- Ott leszek. De azért hálás lehetnél a templomért is. Senki nincs az

embereid között, aki olyan lelkesen próbálja megnyerni neked az istenek erejét,
mint én. Zeus villáma nem lenézendő fegyver, barátom. Ha idővel vallásos is
lettél, azért van még mit tanulnod.

Cassius válaszolt volna - szokás szerint valami gúnyosat, amin bizonyára

mindketten elnevetik magukat -, amikor a mindeddig néma Statianus
előrelovagolt Cassius másik oldaláról, majd felemelte a kardját. Kezdetét vette a
császári üdvözlés és a legionariusok hűségesküje. Az eddig szobormerev sereg
megmozdult: félelmetes zaj visszhangzott végig a térségen, ahogy ezrek vonták
elő kardjaikat fémes csikorgással, s ütötték oda scutumjaik pajzsdudorához, hogy
minél erősebb hanggal köszöntsék az új császárt. E mozdulat már önmagában is
fogadalomnak számított, hogy mindannyian a halálba menetelnek azért, aki itt
feszít előttük csodálatos fekete aegyptusi lován, mint valami diadalmas keleti
istenség. De hatezer torok szavakkal is kifejezte ezt az odaadást, Mozdulata
atyáskodó lett, még ha nem is ennek szánta, ám csodát tett vele. A legionariusok
újra odacsapták fegyvereiket a pajzsokhoz, még hangosabban üvöltötték
fogadalmukat, s tették ezt egészen addig, amíg Statianus jelzése csendre nem
intette őket.

Az enyéim vagytok, véglegesen hozzám tartoztok, gondolta magában

Cassius, majd tisztelegve elvonult az első cohors előtt, szemeit az elöljárókra
vetette, akik karlendítéssel üdvözölték. Végül Statianus, Varrestes és a tisztjei
társaságában távozott a legiogyülekezés helyszínéről.

Minden tisztjét, minden egyes emberét, aki eddig mellette állt, meg akarta várni.
Jelezték érkezésüket Armeniából, Palaestinából, Ciliciából és Osroenéból azok a
legatusok, akiket maga helyezett a posztjukra. Ahogyan a Pamphyliában
állomásozó kegyeltjét is. Ígérte megjelenését a lyciniai nemesek képviselője is,
akivel ráadásul házassága folytán rokoni kapcsolatban állt. Jöttek mind, ő pedig
illően köszöntötte támogató embereit, akik felvállalták vele a közösséget abban a
hatalmas vállalkozásban, amit így neveztek maguk között: keleti trónigénylés.

Nem késtek sokat még a legmesszebbről érkezők sem, bár máskor már
ennyiért is büntetéseket osztott. Most azonban nem akart kegyetlen lenni. Inkább
türelmesen várt, közben csatlakozott apósához. Mosolyogva próbált szót váltani
Maecianusszal, ám az idősebb férfi sápadtsága nem engedett fel. A friss gyász
nemcsak az arca színét, de lelke örömeit is elrabolta. Cassius megértette, hiszen
maga is sokat veszített Volusia halálával, bár soha nem volt szerelmes az
asszonyba. Ezen fájdalmas titkáról nem beszélt senkinek, de mégis ez volt az
igazság. Noha jóságos teremtés volt, ráadásul szép és tehetséges gyermekekkel
ajándékozta meg, Volusia mindig csak a második helyet tudhatta a magáénak a
szívében. Néha még azt sem. Leginkább ez végezhetett vele - és nem betegsége -
, amikor megértette a tényt.

Intett a szolgának, hogy töltsön még bort a várakozó tiszteknek és

helytartóknak. A palota hófehér márvány fogadószobájában ültek, aegyptusi
istenek szobrai között, amelyeket nem a keleti istenhit iránti tisztelet hozatott
ide, éppen ellenkezőleg: a római luppiter és Mars mindenható fölénye. Ez
minden jelenlévőnek magabiztosságot adott.

Amint ismét felemelték a serlegeiket, az ajtónálló őr jelentette, hogy

Quintus Immotius Purgo, az utolsó meghívott is megérkezett. Cassius újabb
serleget hozatott. Purgo késése miatt végképp nem érzett dühöt: Syria egykori
legatusát, aki csaknem két hónapja saját kezűleg helyezte a fejére a császári
diadémot Antiochiában, akkor és ott a praetorianus gárda praefectusává nevezte
ki. Azóta a testőrségnek jócskán megnövekedett a szerepe és a feladatköre.

- Itt vagyunk hát, barátaim, akik együtt álmodtunk egy jobb világról. -
Cassius, kezében borosserleggel, könnyedén kezdte beszédét. Ám ülve nem
tudott, s nem is akart szónoklatot mondani, ezért felkelt, hogy körbesétálva
folytassa mondandóját. - Nagy álom ez, mi pedig bátran mertünk álmodni arról,
hogy Róma olyanná lesz, amilyennek mi szeretnénk látni.

Hatásos csend. Az apró neszezések, suttogások mind elültek, hogy teljes

odaadással figyeljék az új császárt.

Cassius, ahogy lassan körbesétált, mindegyik barátjának szentelt annyi

időt, hogy megálljon előtte, szemeit pedig belemélyessze az illető tekintetébe.
Bizakodó pillantásokat kapott vissza, a hit és elkötelezettség jelét.

- A fele utat bejártuk álom és valóság között. Sok mindent elértünk, de a

legfőbb cél még hátravan. És mi lehetne a legnagyobb győzelem, ha nem az,
hogy véglegesen elérjük vágyainkat, s tervünk tökéletesen valósuljon meg.
Bíztok abban, hogy meg tudjuk tenni, amit akarunk?

A katonák egy emberként csapták öklüket a vértjükhöz az igenlés jeleként.

Purgo lelkesen bólogatott is hozzá, ahogyan a nyársat nyelt Statianus is, aki még
mindig vigyázzállásban feszített, mint aki nem ismeri a hétköznapok
könnyedségét. Végül mégis feloldódott annyira, hogy a bólogatás mellé mosolyt
kölcsönözzön. Egy másikuk, Cilicia propraetora - Cassius tudta róla, barátságnál
jóval több egyoldalú érzelmet táplál iránta - helyeslően tapsikolt is.

- Akkor halljátok, mit kell tennünk, hogy mihamarabb elfogadjanak engem

a trónon, s ne aggályoskodjanak tovább velem szemben. Lerohanjuk Rómát.

Egy pillanatnyi csend után hirtelen zaklatott zsivaj töltötte be a

márványterem levegőjét. Statianus, Aescolios és Varrestes izmai megfeszültek,
elkerekedett szemekkel fogadták a bejelentést. Purgo egyfolytában csak két szót
ismételgetett, mint aki nem értette jól az elhangzottakat:

- Rómát? Lerohanni? - A kormányzók és propraetorok egymást

kérdezgették, nem értették-e félre a bejelentést. Egyedül Lucius Volusius
Maecianus hevert továbbra is közönyösen a kereveten, hagyományosan bal
könyökre támaszkodva, mintha egy tricliniumban várna vacsorára. A borába
meredt, aztán megforgatta a serleget, és a szájához emelte. A legnagyobb
természetességgel fogadta a veje bejelentését.

- Igen - folytatta határozottan Cassius. - El kell mennünk Rómába. A

miénk. Ott van a trónom, tehát a város hozzám tartozik. Be kell vonulni oda,
hogy az egész világ megértse, én vagyok az új császár. A papoknak is
csatlakozniuk kell hozzám, hogy helyreálljon a törvényes rend. S mivel tudjuk,
hogy ezzel a Senatus nem ért egyet, erőt kell mutatnunk. Ráadásul, ha most
indulunk, váratlanul érkezünk a kapukhoz. Nem lesz idejük felkészülni. Könnyű
és gyors, veszteségek nélküli győzelem lesz. De szükséges, hogy odamenjünk.

- Miért? - nyögte ki Purgo.

Cassius letette a serleget, majd szokása szerint kezeit hátul, a derekánál

összekulcsolta. Ismét végignézett a jelenlévőkön, hogy lássa, érzékelje a
véleményüket.

Nem csak a Kelet császára vagyok, Purgo. Hanem az egész birodalomé.

Ezért az egész birodalomnak kell látnia, hogy a trón az enyém. Mégpedig
sürgősen. Ha Róma a lábaim előtt hever, én pedig felülhetek a trónra, győztünk.
Hiszen Róma maga a birodalom.

És ha nem úgy sikerül, ahogyan tervezed?

- Nos... - Cassius fölényes kacajba kezdett. - Akkor Róma másképpen fog

térdre kényszerülni, ami kegyetlenebb megoldás, ezért nem ezzel kezdem. De ha
rákényszerítenek, hát megtudják, milyen érzés, ha nem kötnek ki többé az
aegyptusi gabonaszállító gályák.

Aescolios, a Purgo helyett kinevezett syriai katonai parancsnok előrelépett,

tisztelettel biccentett császára felé.

- Engedelmeddel, felség, ez a legjobb terv. Róma megszállása, s ha mégis

ellenállnak, jön a kiéheztetés! Támogatom, s támogatják katonáim is. Syria
katonai ereje mögötted áll, uram. Ha te vagy a császárunk, meg kell kapnod
Rómát, a trónt, a téged illető hatalmat. Egyetértek veled.

- Köszönöm, barátom. Tudtam, hogy Anthiochia népei és Syria nem

kételkedik imperatora hatalmában. És a többiek? - fordult körbe. - Mit szólsz
ehhez, Statianus? És te, bölcs Varrestes, bizalmasom, miért hallgatsz?

- Nem várjuk meg a Senatus lépését, hátha meggondolják magukat? - Nem

a felszólítottak válaszoltak, hanem Pamphylia tartomány propraetora,
Luppertius, aki olyan vonásokat öltött, mintha valami nagyon keserű ételt
erőltetne le épp a torkán. - Abban állapodtunk meg legutóbb, hogy időt adunk
nekik. Üzentünk is a Senatusnak. De háborúzni, bevonulni, erőszakot elkövetni a
városon... ez nem volt a tervünkben.

- Hát most van! - hördült fel elégedetlenül Cassius. - Nem bújhatunk el,
nem várakozhatunk sokáig a Senatus döntésére, mert biztos vagyok benne, a
gondolkodás álcája mögött seregeket gyűjt, hogy ellenünk forduljon. Császár
vagyok! El kell foglalnom a helyemet! Vagy nem értetek ezzel egyet?

- Ha ez vértelen... és nem ártalmas Róma népének, az ártatlanoknak,

elfogadható - nyögte Statianus megkésett válaszát, de látszott az arcán, hogy
szíve szerint megvétózná a tervet. - Mindannyian tudjuk, mit tettél Aegyptusért a
marhapásztorok felkelésekor. Sokkal tartozom neked, melletted állok. De Róma
törékeny ékszer. Tedd, mit tenni akarsz, de csak óvatosan...
 Váratlanul egy eddig néma jelenlévő vette át a szót: Maecianus. Hangja
mennydörgésként zengett a teremben:

- Leginkább azért jó a terv, mert Rómában ott vannak a volt császár

családtagjai, sőt maga Commodus is. Ha őt elfognánk... Persze, nem durván,
nem erőszakkal, mert az visszatetszést váltana ki. Ebben igaza van
Statianusnak... Ám ha sikerülne, hogy úgy mondjam, az őrizetünk alá vonni a
fiatal caesart, akkor bizony senki nem igényelhetné a trónt rajtad kívül, Caius
Avidius... A császár rokonai alkalmatlanok. Egyedül Pompeianus jöhetne szóba,
Lucilla férje, de ő öreg, s ahogy hallom, a látása is megromlott. Kétlem, hogy
küzdene a trónért. Most kell cselekedned, amíg fel nem ocsúdnak. Ha viszont ezt
nem teszed meg, a gyors győzelmet engeded ki a kezedből, s akár többesztendős
háborúságot indíthatsz az útjára.

- Végre valaki gondolkodik is! - sóhajtott fel Cassius, elismerően mutatva

az apósára. Az idős férfi még mindig a kereveten hevert, nem is mutatott
hajlandóságot, hogy felkeljen vagy legalább szembeforduljon a többiekkel.

- Kémeim jelentették, hogy Commodus caesar nem tartózkodik Rómában -

vetette közbe váratlanul Varrestes. Lesütötte a szemét, mintha szégyenlené,
amiért ellenkeznie kell, ugyanakkor szükségesnek érezte, hogy kiigazítsa a
tévedést. - A legifjabb Antoninus Pannoniában van.

- Pannoniában? Miért lenne Pannoniában? - kérdezte Maecianus értetlenül.

- És hogyhogy külön kémeid vannak, Varrestes? Nem bízol a mieinkben?

- Nem mondtam ilyet, jó Lucius Volusius. Csak szeretek mindenről időben

hírt kapni, ráadásul tisztán akarok látni. Az istenek...

- Jaj, ne is folytasd! - csattant fel Maecianus, mintha megsértődött volna az

őszinteség miatt. - Tudom, tudom, az isteneid iránti tiszteletből!

Varrestes szemei összeszűkültek, de csak ennyit préselt ki a száján:

- Úgy van, nem tévedsz, uram. Az istenek iránti tiszteletből akarok

tisztességesen élni, eljárni és mindent úgy látni, ahogyan történik. Ezt nem
róhatják fel bűnömül.

Nyilván azért van Pannoniában - vette át a szót sietve Cassius, hogy

lecsitítsa az indulatokat -, hogy gyászolja nemrég elhunyt atyját.
 Biztosan jók a kémeid, Varrestes? — szólt közbe Statianus is. Az
aegyptusi kormányzó nemigen ismerte Varrestest, most mégis epésen intézte
hozzá a szavait. - Mert nem hinném, hogy jó döntés egy alig tizennégy esztendőt
megélt ifjúnak az ellenség közelében lennie, még ha a helyszínen akarná is
gyászolni elhunyt atyját. Különösen, hogy őt tartják a trónörökösnek. Úgy
vélem, sem a Senatus, sem a rokonai nem engednék ezt a kockázatot. Szerintem
a kémeid tévednek.

Cassius figyelte a szócsata kialakulását, s többször is megpróbálta

megfékezni, de aztán úgy döntött, hagyja, ha erre van szükség.

- Uraim, láthattátok, miféle politikát folytatok. Az erő politikáját, ami

mindeddig győztessé tett. A cél előtt ne kételkedjetek abban, hogy a terveim
megvalósulnak. Még egyszer felteszem a kérdést: velem jöttök Róma ellen?

A túlnyomó többség ezúttal lelkesebben fogadta és igenelte Róma

elfoglalását. Sőt Armenia, Osroene, Petrae vagy éppen Lycinia elöljárói hevesen
bólintottak a kérdésre, némelyik még szavakba is öntötte támogatását, hogy
megnyugtassa a császárát hűségéről. Cassius elmosolyodott: ez sem volt túl
nehéz. Ám mégis aggasztotta valami. Varrestes, aki korábban mindenben vele
tartott, vállt vállnak vetve, most valahogy nem nyilvánított egyértelmű
véleményt. Mintha magába rejtené gondolatait, pedig hát éppen azért tartotta
maga mellett, mert nem volt olyannyira elfogult vele, mint a többiek.

- Mondd, mit súgnak az isteneid? - kérdezte tőle némi gúnnyal. - Hallhattál

tőlük valamit, ha ilyen csendes vagy. Ha elárulod, talán változtatok azon, amit
elterveztem. Vagy nem. De jó lenne tudni, te magad vagy az isteneid hogyan
látják. Mert az én istenem, Mars, támogat és velem van.

- Barátom. - Varrestes különösen tiszta hangon kezdte. Arcán nem

tükröződött semmi közvetlenség, inkább olyannak tűnt, mint valami szertartás
vezetője, amikor szent szövegből olvas. - Ha kíváncsi vagy rá, elmondom a
véleményemet. Bár attól tartok, hiába teszem. Mégis halld: harcolj a trónodért
azokkal, akik szembeszállnak az igényeddel. De Rómát megtámadni dőreség.
Még jobban magadra haragítod az ellenségeidet, s akik eddig nem tudták,
hogyan kezeljenek, vagy már hajlottak arra, hogy elfogadjanak, azok is ellened
fordulnak majd. Ha tudni akarod, életed legrosszabb döntését hoztad meg.

- Még soha nem mondtál nekem ilyet - válaszolt azonnal Cassius.

 Varrestes mereven nézett a szemébe, mint aki egy cseppet sem tart az új
császártól:

- Még soha nem tettél olyat, hogy ezt kelljen mondanom. Nem támogatom
harcodat a saját fővárosod ellen. És az én isteneim sem.

- A te isteneid! - nyögte dühösen Cassius. - A te leigázott görög isteneid

hogyan is tudhatnák jobban, mint Iuppiter vagy Mars! Bár oly mindegy már!
Hiszen a jelenlévők többsége velem tart. Ez is diadal, Varrestes. Ez is jelent
valamit.

- Meglátjuk - bólintott magabiztosan feléje a görög.

- Akkor rád nem számíthatok a tervben? Nem tartasz velünk?

Varrestes egy pillanatra maga elé meredt, a feszültségtől ökölbe szorult

kezét nézte.

- Ezt nem mondtam. Az esküm hozzád köt. Katona vagyok, teszem a

dolgomat, s ha parancsot adsz, indulok. Nem lehetek áruló.

Az ajtónálló megjelenése megdermesztette az amúgy sem meleg

beszélgetést. Egy hírnök lépett be s nézett körül tanácstalanul, majd amikor
észrevette a császárát, odasietett hozzá. Egy levelet nyújtott át neki, aztán öklét a
mellvértjéhez emelte. Cassius megragadta a tekercset, utána egy kézlegyintéssel
útjára engedte a hírnököt.

- Á! Egy újabb hódolat! Méghozzá Herodestől - vigyorodott el, miközben

gyakorlottan feltörte a pecsétet. Elolvasta a levelet, ami csupán egy
szempillantásnyi időt vett igénybe, majd összetekerte, s a vértje mögé gyűrte. Az
álla megfeszült; csak remélte, a remegést, ami rátört a rövid üzenettől, nem
vehette észre senki.

Mégsem jó hír?

Dehogynem! - vágta rá, de sejtette, hogy Varrestes átlát rajta, mint

általában. Akkor meg minek átejteni? Máskor talán megtette volna, hogy
ismerteti vele az üzenetet, ám most ez elmaradt. Ahelyett, hogy egyszerűen
odaadta volna neki a levelet, még mélyebbre gyűrte a bőrvértje alá, hogy senki
ne férhessen hozzá. - A számát sem tudom már a hűséget fogadók leveleinek. -
Ezzel nevetve távozott mellőle, mint aki megrendíthetetlenül biztos a dolgában.
Középre lépett az egymással tanácskozó, beszélgető, zömében katonaként
szolgáló társaságban, majd rákezdte:

- Uraim, megszületett hát a válasz. Megyünk, hogy jogos trónt foglaljunk!

Bízzatok bennem, bízzatok magatokban és az erőtökben. Bízzatok abban, hogy
csak az ilyen tisztességes követeléssel lehet újjáépíteni Rómát, megszépíteni,
megtisztítani, naggyá és erőssé tenni mindnyájunk bölcsőjét. Holnap adjátok
tudtára tartományaitok katonai vezetőjének vagy az alattatok szolgáló katonai
vezetésnek e legfrissebb készültség hírét. Tudassátok velük, hogy hamarosan
indulunk Aegyptus hajóin, hogy ezzel is megtévesztést okozzunk. Most pedig...
elég a politikából. Pihenjetek, élvezzétek az estét, hiszen messziről érkeztetek
hívó szavamra. Most átadom a termet a vacsorának, a szórakozásnak.

Hamarosan szolgák tódultak be a lefüggönyözött bejáratokon, hogy

kereveteket, asztalokat hozzanak. Kis idő múltán előételek legváltozatosabb
kínálata foglalta el az asztallapokat, különböző erősségű borok töltötték meg a
serlegeket, vagy keveredtek a cserépkratérekben vízzel, gyümölcsökkel, mézzel.
A terem egyik végébe zenészek telepedtek, hogy pengetős, ütős és fúvós
hangszereiken hazai dalokat játsszanak. Cassiust örömre derítette a keleti
muzsika hangja, ám a lelkéből nem űzte el a nyugtalanságot. Varrestes sejt
valamit. Varrestes figyel, mint felhergelt vadászeb. Szimatot kapott.

Ugyan miért is kellene neki Varrestes szimatával törődnie? Elvégre ő a

császár, döntést hozott, amit a legtöbben támogatnak is. Szükségtelen
nyugtalankodnia.

Úgy döntött, csak azért is kiveszi a részét a mulatozásból. Mivel látta,

hogy apósa kedvetlenül távozik, nem is látott okot arra, hogy visszafogja magát.
Bort kért az egyik szemrevaló rabszolgalánytól, aztán amíg amaz mosolyogva
teletöltötte a serlegét, Cassius eldöntötte, hogy nem csak a bor felszolgálására
fogja őt használni ezen az estén.

*

Bárhogyan is próbálta, Varrestes nem értette Cassius viselkedését. Miért van
szükség erőszakra egy ilyen bizonytalan helyzetben? Polgárháborút akar? Ma
csak hét legiót tudhatnak a magukénak, ám birodalomszerte ennek csaknem a
háromszorosa várakozik arra, hogy bármelyik pillanatban ellenük vonuljon.

Szinte pontosan száz esztendővel ezelőtt ugyanez történt a birodalomban.

Nero pusztulása éppen ilyen hatalmi űrt okozott. Négy trónkövetelő lépett fel
azért, hogy magának tudhassa a világ legerősebb uralkodói székét. Közülük
Galba egy időre meg is szerezte, ám fukarsága és hatalmi gőgje a saját seregét
fordította ellene. Ott volt még Otho és Vitellius, akik az őrült Nero árnyékában
ügyesen felépítették hatalmi bástyájukat, ahonnan kedvezően ostromolhatták a
meggyengült trónt. Az egykori britanniai hadjárat hőse, a iudeai háború leverője,
a pannoniai seregek vezetője, az öreg Vespasianus is elérkezettnek látta az időt,
hogy versenybe lépjen a hatalomért, s végül ő győzedelmeskedett. De milyen
áron! Róma utcáit soha nem látott dúlás szennyezte be, a polgárháború
megszámlálhatatlan ártatlan életébe került. Egyedül Vespasianus vérontást
kerülő jellemének volt köszönhető, hogy nem lett sokkal nagyobb a veszteség.
De így is egy lerombolt fővárost kellett neki, majdan fiainak, Titusnak és Domi-
tianusnak újjáépítenie. Nem beszélve arról, hogy látva a polgárháborúban
legyengült birodalmat, még az északi batavusok is fellázadtak Róma ellen.

Erre vágyik Cassius? Lerombolt és megtört Rómát akar a lábai előtt látni?
Bár tény, hogy nemigen bízhat békében, ha a Senatus hallgat. Hiszen a Curia
tétlenségének árnyékában könnyen juthat szóhoz az Antoninusokhoz hű
praetorianus gárda, hogy a saját választottját segítse hatalomra. Ráadásul itt és
most is szava van a pannoniai egységeknek, ahogyan száz esztendővel ezelőtt.
Békésen biztosan nem történhet meg a hatalomátvétel, ezt ő is tudja. De Róma -
ez a tisztességben megőszült matróna - nem érdemli meg, hogy újra feldúlják,
kifosszák, leteperjék és meggyalázzák.

Bort töltetett, majd elkortyolgatta szépen lassan, közben régi ismerősével,

Petrae legatusával beszélgetett a kialakult helyzetről. Az illető támogatta Cassius
ötletét, bár Varrestes nem volt meggyőződve arról, hogy nem az elvakult hűség
miatt. Nagyon is el tudta képzeli, hogy a legatus egészen másként beszélne, ha
nem tartozna hálával az új császárnak, hiszen néhány esztendővel ezelőtt éppen
Cassius helyezte őt a petraei hatalom élére, mint megbízható emberét.

Valami nincs rendjén, gondolta egyre erősebben. Valahol legbelül olyan

rossz dolog lapul, ami nagy bajt fog okozni. De bármi is az, neki meg kell
tudnia, hogy mindent tisztán lásson.

Maga is eljátszadozott egy táncosnővel a kereveten, amikor a vendégek

zöme már csak az ital mámorának és a testi gyönyöröknek adta át magát. Görög
rabszolganőből volt a legtöbb; mindegyik szerelemre termett, karcsú, kéjes és
vonzó teremtés, akik csípejük egyetlen rándításával, tekintetük villanásával,
csillogó fekete hajcsigáik libbenésével képesek felforralni a férfiak vérét. Ám
Varrestes elvből nem választott soha a saját népéből származó rab asszonyokat
kedve töltésére, hogy ezzel is tisztelettel adózzon a görögségnek. Ezért is esett a
választása egy dús keblű germán szőkeségre. A nő úgyszintén örömét lelte az
erős férfiú vágyakozásában, így sokáig élvezték egymás társaságát.

Amint a test szomja kielégülésre talált, Varrestes elindult a mindenütt

kéjelegve vagy részegen heverő testek között, hogy bort keressen magának és
alkalmi kedvesének. Sehol nem talált a teremben, csupán a földre kiöntve, ezért
tovább kutakodott a függönyökkel elzárt kisebb helyiségekben. Az egyik ilyen
szobában rálelt a tevékeny Cassiusra, amint két rabszolganővel igyekezett
gyönyörhöz juttatni magát. Nem vette őt észre, hiszen háttal volt neki, miközben
hímtagját felváltva hol az egyik, hol a másik testbe mélyesztette.

Varrestes vissza akart vonulni, hogy ne zavarja a szórakozni vágyókat,

amikor megpillantotta a földön Cassius elhajított bőrvértezete és ruhája mellett a
tekercset. Egy pillanatig elgondolkodott, van-e joga más levelébe tekinteni, de a
kíváncsiság és a gyanú olyan mélyen férkőzött az elméjébe, hogy igazoltnak
vélte tettét. Felemelte a tekercset, majd kisurrant a szobából. Kicsivel arrébb
megállt, és lassan, zajtalanul kihajtogatta a papyrust. A viaszpecsét alapján
valóban nem kisebb személytől, mint Herodes Atticustól érkezett, aki nemcsak
Antoninus Pius császár sógora volt, hanem az előző uralkodó, Marcus Aurelius
Antoninus tanítója is. E nagy férfiúnak a végtelen gazdagságával csak
bölcsessége vetekedhetett. Ha egy ilyen ember üzenetet ír, az nagyon fontos
lehet. Végre kinyitotta a tekercset; ennyi állt benne:

Emanes (Görög szó, jelentése: te őrült.)

Eddig csak sejtette, de most egyenesen biztossá vált, hogy valamit eltitkolnak
előle. Ha Herodes így illeti az új császárt ahelyett, hogy hűségéről biztosítaná,
nagy baj van. Ingerülten visszahajította a levéltekercset a szobába, ahonnan a
felhevült kéjelgés hangjai áradtak, így biztosra vette, nem fedezték fel tettét. Ő
maga nem tért vissza a germán rabszolgalányhoz, akármennyire is elbódította az
odaadásával, hanem felöltözött, aztán zaklatottan a szállására távozott.

Izzadságtól csatakosan, de kielégült bágyadtsággal roskadt le az ágy szalmájára,

a két görög lány mellé. Hármójuk verejtékének szaga éppen úgy egyesült, mint
imént a testük. Cassius e pillanatban, amíg ágyékában érezte a kéj utolsó
rándulásait, a két nő okozta gyönyört, az ajkak és más testrészek ízét a szájában,
hajlandó volt maga mellett tartani őket, hátha szüksége lesz még rájuk. Ám
nagyon hamar visszatért a nyugtalansága; még a gerjedelem meg az átélt élmény
sem tudta elfelejtetni vele a gondjait legalább hajnalig.

- Menjetek innen! Hagyjatok magamra! - kiáltott végül a rabszol-

galányokra, akik nem értvén ezt, ijedten ugrottak ki az ágyból. Egyik sem mert
kérdezősködni, hogy miért nem elégedett velük a felség, hiszen ők mindent
megtettek, hogy örömre gerjesszék. Jobbnak látták inkább szó nélkül távozni az
oroszlán agyarai elől.

Nem tudta kiverni a fejéből az esti beszélgetést a göröggel. Most először

érezte azt, hogy Varrestestől tartania kell. Nem ellenségként gondolt rá, csupán
valahol a gyomra tájékán különös nyomás jelent meg, amint maga elé idézte
legutóbbi gyanakvó tekintetét.

Mit tehetne ez ellen? Valójában semmit, hiszen - ahogy a nagy előd

mondta - a kocka el van vetve. Nincs visszaút. Ha bármit meg akarna bánni vagy
jóvá akarna tenni, mindent vissza kellene adni, amit eddig kapott az élettől. Azt
pedig nem teheti meg. Az istenek, akikben az utóbbi időben megtanult hinni,
megszabták az útját. Nem tehet mást, minthogy elfogadja azt, amivé lennie kell.

Vajon volt-e valaha választása?

Harcosnak kellett lennie. Róma harcosának, vezérének, amióta csak az

eszét tudta. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor dönthetett volna másként is. Most,
elheverve csupaszon az ágyban, egy másik kéjes éjszaka jutott az eszébe.
Rómára gondolt, egy ehhez hasonló ünnepségre, s mindarra, ami utána
következett. Hiszen valójában ez határozta meg az egész jövőjét, s ez segítette el
egészen idáig.

Harmadik visszaemlékezés

Oroszlán születik

Tizennégy évvel korábban* (Kr. u. 161.)

Ludi Romani.* (A rómaiak tizenhat napig tartó, játékokkal zsúfolt ünnepe, amit szeptemberben
rendeztek meg, s valószínűleg a szürethez, a borhoz is kapcsolódott.)

Róma

Most, hogy annyi év után újra végigsétált a Forum Romanumon, különös érzése
támadt. Nem találta a helyét. Mintha már máshová tartozna. Még akkor is, ha
fiatal éveit a birodalom fővárosában töltötte. Noha a syriai Cyrrusban született,
abból az időszakból vajmi kevés maradt meg, egyedül a Rómában töltött
ifjúkorra emlékezett élesen. De most, annyi év után az is megfakulni látszott.
Emlékezett a helyekre, amelyekhez események párosultak, de olyan idegenül,
mintha valaki másnak az elmondott élményeit juttatná az eszébe. Kivéve egyet,
amely ellen erővel küzdött.
 Mióta hirtelen elhatározásból elhagyta a várost - felfoghatatlanul sok
esztendeje -, csak egy alkalommal járt itt, ebben az évben, tavasszal, de e
látogatás gyors volt, szükségszerű, rövid; megfosztotta a szabadidőtől. A martius
hónapban elhunyt Antoninus Pius utódjának, Marcus Aureliusnak és
társcsászárának, Lucius Verusnak a beiktatási ceremóniájára érkezett. El kellett
jönnie, hiszen meghívót kapott az eseményre, de a kelleténél egy perccel sem
időzött többet, hiszen hadgyakorlatok várták vissza a moesiai határra. Különös
módon még sajnálkozott is, amiért nem találkozhatott a beiktatottakkal, mintha a
múltbéli ellentét valóban elvesztette volna a jelentőségét. Csak sebtében
látogatta meg betegeskedő atyját és a rokonait is, aztán máris indult vissza az
állomáshelyére. Ezúttal azonban nem kellett sietnie. Hiszen most nem egy
általános meghívást kapott, hanem az új társcsászárok személyesen kérették
Rómába. Megtiszteltetésnek hatott, hogy ezek ketten rá, a már bizonyított
vezérre is számítanak. Persze sejtette, hogy miről van szó. Hogyne sejtette volna.

Amint Marcus Aurelius - akit a lelke legmélyén még mindig Catilius

néven emlegetett, mint fiatalkorában - trónra lépett, hogy tovább vezesse a békés
Római Birodalmat, amit Piustól örökölt, váratlan ellenségek rohanták meg a
határokat. Békére készülsz, de hirtelen mindenki rád támad. Az isteneknek van
humorérzékük - ha léteznek egyáltalán. Mozgolódott Britannia, Aegyptus is
feszengett az uralom ellen, ám mindez semmi volt ahhoz képest, ami Keleten
kezdett kibontakozni. A Nagy Vologeses, Parthia nyugtalan királya elérkezettnek
látta az időt megvalósítani régi álmát, hogy elfoglalja Armeniát. Cassius szerint
inkább tűnt ez fricskának a rómaiak orrára, mint átgondolt haditervnek, bár való
igaz, elsőre két csatát is megnyertek a latinokkal szemben. De ha Vologeses
gondolkodik, tudhatná, sokáig nem tarthatja fenn a hódítását. Cassius biztos volt
abban, hogy a társcsászárok ezért hívatták, s nem az élete folyására kíváncsiak.
Rá van szükségük, a kelet szülöttére, a fegyelmező, lendületes parancsnokra, aki
otthon van e területen. Bizonyosan egy komoly kinevezéssel fog visszatérni
állomáshelyére, amit hamarosan el kell hagynia az új feladatok miatt. Állt elébe.
Sőt: elvárta a sorstól. Ha volt valami értelme annak, hogy évtizedekkel ezelőtt,
egy bicegő görög edzőcsarnokában összecsapott valakivel, akiből császár lett,
hát valójában ez lehetett az. Az ebből adódó további rossz élményekre viszont
nem akart emlékezni, erővel hárította el magától.

Fizess hát, Catilius! Emlékezz rá, hogy már fiatalon legyőztelek - és

hányszor! Most is én vagyok az erősebb, hiszen arra kérsz, hogy érted harcoljak.
És lám: én harcolok is, hiszen ez a dolgom. Bármi is történt réges-rég.
 Elfintorodott ezekre a gondolatokra. Az idő valamelyest elcsitította azt a
gyilkos gyűlöletet, ami fiatalon arra késztette, hogy azonnal elhagyja Rómát, és
katonának álljon Pannoniában. De nem tüntette el teljesen. Bőven maradt még
ellenérzése és véleménye az egykori edzőtársról, aki imperator lett, ahogyan
voltak félelmei is a birodalmat illetőleg. Éppen ezért nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy ő - egy syriai főtiszt fia, immáron nagy és rettegett nevű
hadvezér -, gyakorlatiasabbként, erősebbként mennyivel alkalmasabb lenne a
császári trón elfoglalására, mint ez a Marcus Aurelius Antoninus.

Hamarosan meg kellett jelennie a császári palotában, hogy meghallgassa,

miért rendelték ide. Előre eltervezte, milyen magabiztos mosollyal fogadja el a
magasabb katonai kinevezést.

A Palatinuson már tudtak jöttéről, amikor a helyettesével, Varrestesszel és

a hadsegédjével bebocsátást kért az uralom legfőbb szentélyébe, a Domus
Flaviába. A testőrök és szolgák, sőt egyáltalán az egész udvar kevésbé volt
fényűző, mint ahogy várta a nagy Pius utódjától. Talán akkora a gond errefelé,
hogy gyászba kell öltöznie a birodalomnak? Vagy ez is Marcus Aurelius
Antoninus híres takarékossági politikájából fakad? Nevetnie kellett ezen a
sápadtságon, ami jellemezte a világ központját. Megint csak az az állandóan
kísértő gondolat jutott eszébe, mennyivel másabb lenne minden, ha ő ülne a
trónon.

Néhány fős kíséret vezette őket végig a palota zegzugos folyosóin, ám nem
a basilicába tartottak, hanem abba a szárnyba, ahol a császárok magánlakrésze
helyezkedett el. Cassius ebből is azt vette ki, hogy különleges elbánást, ezzel
együtt nagyszabású feladatokat fog kapni uralkodóitól. Hamarosan megálltak
egy hatalmas ajtó előtt, amelynek két oldalán lila ruhás, skorpióvértes gárdisták
feszítettek mereven. Itt felszólították Varrestest, hogy várakozzon a folyosón.
Cassius rápillantott bátorítólag, majd átadta fegyvereit, s leoldotta vörös tollas si-
sakját, amit a hóna alá csapott. Ezzel is könnyeddé akarta tenni az első igazi
találkozást a császárral, az egykori Catiliusszal.

Lassan tárult fel az ajtószárny, mintha a türelmét akarná próbára tenni. De

Cassius higgadtságot erőltetett magára, hogy ezzel is fölényét mutassa. Benn két
testőr szegődött mellé, akik a terem túlsó végébe kísérték, Marcus és Lucius
Verus színe elé. Amint a közelükbe ért, könnyedén meghajolt előttük, közben
gondosan ügyelt, hogy a hunyorgó mosoly ne szűnjön meg az arcán.
 Az ifjabb Antoninus szintén elmosolyodott, de szokásos módon ezt őszinte
szívből tette. Cassius mindig is irigyelte ezt tőle. Éppen olyan könnyeden, olyan
született eleganciával mozdult meg s biccentett felé, ahogyan fiatalkorukban is.
Egyedül az arca változott: nyúzottabbá vált, apró ráncok pókhálói futották be, s
haja is elindult a kifehéredés útján. Még tavasszal, a beiktatás alkalmával sem
látta rajta annyira a korosodás nyomait, mint most. Egyedül a szeme tükrözött
erőt; tekintete azt súgta, hogy ura lesz a helyzeteknek, soha nem futamodik meg
a kihívások elől.

- Barátom, Caius Avidius! Üdvözöllek ennyi esztendő után. Jer közelebb! -

Antoninus kinyújtotta a karját, s megszorította a csuklóját üdvözlésül. Cassius
újra a hatása alá került ennek a szívélyes nyájasságnak, ami a fiatal Catiliust is
jellemezte. - Végre láthatlak közelebbről is. Engedd bemutatnom fogadott
testvéremet, trónon társamat, Lucius Verus Augustust, a Ceioniusok családjából.

A Marcus Aureliusnál testesebb, izmosabb, katonásabb férfi rámosolygott,

majd kezét nyújtotta. Cassius azt mondta volna első látásra, hogy barbárabb,
nyersebb is. Ám amint nevetni látta, s üdvözlő hangját is meghallotta, a
bársonyos orgánum éppen az ellenkezőjét váltotta ki. Verus kellemesnek tűnt,
bár nem akart hinni az első benyomásnak. Különösen, hogy annyi rosszat
beszéltek róla...

Amint az üdvözlés ceremóniája lezajlott, Marcus Aurelius folytatta:

- Hallottam atyádról, Caius Avidius. Ő trónunknak támasza, elhunyt atyám

tiszteletet érdemlő segítője. Sajnálattal hallom, hogy most Aesculapius* (A
gyógyítás, a római kori orvostudomány istene.) kegyére van utalva. Fogadd együttérzésemet
miatta, s reményemet, hogy hamarosan visszatér a trón szolgálatába, amit olyan
hűen végzett.

Köszönöm... Felség. Bár nem most kezdődött betegsége, de megtisztelsz

az együttérzéseddel. Az idő, úgy vélem, segíthet gyógyulnia. Üdvözletét küldi
neked általam.

Az idő homokja... ó, igen... nem csak gyorsan pereg, ahogy mondják

némelyek... hanem sok mindent elsimít, begyógyít. Az idő a mi szárnyunk,
fejlődésünk segedelme. Jócskán megváltoztál Theonides edzőporondja óta,
ahogyan én is. - Antoninus elnevette magát, kivillantak szabályos, fehér
gyöngyökre emlékeztető, gondosan ápolt fogai. Cassius arra gondolt, mi lenne,
ha erre azt válaszolná, ami a szívén volt: Valójában te késztettél e változásra az
árulásoddal.

Ám nem akarta felszínre engedni a múlt csalódását. Azt az örömöt pedig

végképp nem akarta megadni, hogy fájdalmat lássanak rajta. Inkább ezt mondta:

- Ó, igen. Rémlik valami arról az öreg gladiatorról, aki palaestrát

üzemeltetett. Emlékszem. Mintha te is jártál volna hozzá, felség.

- Talán az én emlékem élesebb lenne a fiatalkorunkról? - nevetett

cinikuson Marcus Aurelius. - Ebben az esetben én lehetek a boldogabb, Avidius,
mert tisztábban emlékszem azokra az ártatlan és szép időkre. Bár visszatérnének.

Cassius magába fojtotta, mennyire nem ért egyet. Visszatérni? Oda, ahol
minden kezdődött? Minden, ami annyi keserűséggel itatta át az életét?

- Ma harcos vagyok, nem is akármilyen, úgy hiszem – válaszolt

szerénytelen büszkeséggel. - Méltó módon szolgálom a birodalmat és téged,
benneteket, uraim. A múlt valóban az, ahogyan az előbb említetted: gyors
szárnyalás, változás, aminek nincs jelentősége. Nem is akarok emlékezni rá. A
jelen a fontos. És a jövő.

Antoninus felvonta a szemöldökét, mint akit meglepett e szózat. Cassius

remélte, hogy így van, bár nem állt szándékában elmérgesíteni a helyzetet.

- Ó! Igazad van, Caius Avidius barátunk. Tökéletesen igazad van. Bölcs

vagy, a szavaid pedig tettre kész ember szavai, aki nem kívánja hízelgéssel
tölteni az idejét. Éppen ilyen emberre van szükségünk egy nagy feladat élére. Ha
vállalod, persze! Hízelgés nélkül, határozottan, a hatalom erejével
győzedelmeskedni a rossz felett. Ez neked való feladat.

Cassius elnevette magát, bár nem akart kedélyes lenni. Ha ti tudnátok,

hogyan készülök arra, amit nékem adni szándékoztok, meglepődnétek, gondolta
magában. Bólogatni kezdett, mint aki bátorítja a nagy császárt, hogy beszéljen
végre.

- Nos, jó Avidius, arra gondoltunk - kezdett bele nyájasan Antoninus a

szónoklatba -, hogy tapasztalataid, egyenességed és erőd segítségével légy jó
consulja Rómának a jövő esztendőben. Megfelelő tisztségnek véled ezt,
barátom?
 Cassius megszédült a csalódástól. Az egész hite és magabiztossága, sőt a
tervei mind kútba estek e pillanatban. Hát azért jött ide, hogy a város
főhivatalnokává válasszák? Nem akármilyen poszt az sem, természetesen, de mit
sem ér a seregek főparancsnoki rangjához képest!

Becsapottnak érezte magát, talán kitervelt gúny áldozatának is. Amint

Antoninus könnyed mosolyát nézte, aki széttárt karral még mindig a válaszára
várt, mintha mit sem értene a tartózkodásából, bizonyos volt benne, hogy a
bolondját járatják vele. Ő mint consul? Hiszen Rómának nem hivatalnokokra
van szüksége, hanem olyan kemény katonákra, mint ő! Hát nem veszi ezt észre
az uralkodó?

Mit tegyen most? Kérje ki magának? Vagy mondja azt, köszöni a

megtiszteltetést és elmereng rajta? Talán ez az utóbbi lépés megfelelő lehet.

- Nagyságos császárok, uraim - hajtotta meg végül a fejét. Nem

mosolyogta meg őt Antoninus, sem Verus, aki közben már két pohár bort is
benyakalt. Talán mégis tévedett a gúnyt illetőleg? Hiszen éppenséggel nem
leértékelték a személyét, hanem ellenkezőleg: felmagasztalták, s méltónak vélték
a consuli hivatásra. - Hogyan is köszönhetném meg figyelmeteket? Az elképedés
csupán annak szól, hogy egy ilyen magamfajta harcos lélek mindig is a
hadseregben képzelte el az előrelépés lehetőségét. Azonban ti ennél többnek
láttatok engem, ezért illessen benneteket köszönet. Ha consulhoz méltónak ítél a
császár, azt hiszem, ez nagyon nagy megtiszteltetés. Mégis... gondolkodóba
ejtettetek, elég jártasság van-e bennem, hogy jól igazgassam a várost és a
birodalmat. Adtok nekem időt mindezt átgondolni?

- Ó, hogyne! - örvendezett Antoninus. - Tudnod kell, hogy itt is katonára,

katonai erényre van szükség, jó Avidiusom. A korrupció olyan mértékű, hogy
csak megfelelően erényes, katonás és megkörnyékezhetetlen személyiséget
akarunk a consulok között látni. A kiszemelt consulpárod sem kevesebb
tisztességben, mint te. Így biztosítva látjuk a jövőt, a város haladását, a
tisztességes kormányzást. Míg meghányod-veted magaddal, rendelkezésedre
bocsátjuk egyik villánkat a Caelius-dombon, barátom. Remélem, igenlő
válaszoddal megörvendeztetsz bennünket.

Cassius meghajtotta a fejét, mint aki tényleg megtisztelőnek gondolja a

kinevezést, bár még mindig marta a csalódás. Aztán hirtelen eszébe jutott
valami.
 - Emlékszel egy réges-régi beszélgetésünkre, felség? Az is egy villában
esett meg, éppen a Caeliuson.

Antoninus elmosolyodott.

- Hát mégiscsak jó a te emlékező tehetséged! Ha azt nem felejtetted el,

akkor emlékezned kell Theonidesre és az edzéseinkre is.

- Emlékszem, hogyne. - Nem zavarta, hogy beismeri az iménti

taktikázását. Ez most már nem számított. - De egy mondatra is, ami azóta is
kísért, mindig az eszembe jut. Olyasmi, mint egy amulett, amit magával hordoz
az ember, és a végén már a részévé válik. Így hangzott: „Nincs kétségem, hogy
Róma egyik legjobb harcosaként tisztelünk majd.” Te mondtad ezt.

- Így volt. Az az érdekes, hogy e mondat után csaknem elárultam neked, ki

vagyok, és hogy már réges-régen az általad oly megvetett Pius császár mellett
munkálkodom Rómáért trónörökösként. Különös, hogy nem ismertél fel.

- Nem akartam ismerni Róma hivatalnokait, vezetőit, gazdagjait. Atyámtól

eleget hallottam sokuk viselt dolgairól, így nem jártam efféle körökbe.

- Tudom. - Antoninus bizalmaskodóan közelebb hajolt. - És ne hidd, hogy

néhanap nem irigyeltelek ezért a szabadságért. De miért említetted ezt?

- Ezzel is azt akarom neked bizonyítani, hogy az én tehetségem nem a

tógához fűződik, hanem a vérthez. Nem szavakkal tudok nyerni, hanem karddal
és dárdával. Ezt pedig neked kell megértened, felség, mielőtt bármily magasabb
posztra kívánnál emelni.

- Megértettem, barátom. Bár emlékezem a zendülő moesiaiak feletti

győzelmedre, ahol szinte csupaszon, szavaid és kiállásod erejével győzted meg
az erőd lázadóit, hogy mivé kell válniuk. Ebből is a nagyság sugárzik. Újra csak
azt mondhatom: Rómának feddhetetlen jellemre van szüksége a vezetésben. De
végül is reád bízom a döntést, s elfogadom, bármi lesz az. Öt napod lesz rá,
addig légy a vendégünk, vegyél részt körünkben az ünnepségeken.

- Atyámhoz költöztem be érkezésemkor, hiszen háza az én házam is...

- Tudom. Én mégis szeretném, ha elfogadnád kedveskedés gyanánt a

caeliusi villát. A szolgáim minden vágyadat és kívánságodat lesni fogják, nekem
pedig a hagyományos római vendégbarátság okán igazi ajándékot jelentene, ha
gondoskodhatnék rólad.

- Ha így kívánod, legyen akaratod szerint, felség - hajtotta meg fejét

Cassius, s e pillanatban megfakult valamennyire az ellenérzése, amit valaha
Antoninusszal szemben fenntartott. Gondolkodni fog a megbízatáson. Ha ezzel a
békét, a tisztességet és Rómát szolgálhatja.

- Még valami. Csak egy kérés - mosolygott rá Antoninus, majd mókásan

elfintorodott. - Nagyon taszítanak a gladiator-előadások meg a venatiók (Venatio:
állatviadal.) az arénában, de ha megtisztelsz azzal, hogy holnap velem, s velünk
tartasz, legalább lesz értelme odamennem.

Köszönöm a meghívásodat. De érdekelne, miért taszítanak a

gladiatorjátékok?

- Hmm. Mi jó van abban, hogy embert emberrel szembeállítunk, egészen a

vére folyásáig, csak hogy jól szórakozzunk? Van ebben valami magasztosság?
Nekem nincs.

És a háború, felség? - Cassius elvigyorodott, miközben e kérdést

feszegette. Még azt sem bánta, hogy gúny szivárog a szavai közt. A gladiator-
összecsapások a háború kicsinyített másai.

A háború más. Szükségszerűség. Nem öröm, nem szórakozás, nem

vágyakozás. Szükségszerűség. - Antoninus ezzel meghajtotta fejét, s búcsút
intett. - Találkozunk holnap, barátom.

Verus bormámoros mosollyal maga is felé bólintott, Cassius pedig

viszonozva ezt, távozott.

2.

Varrestes másnap délelőtt elkísérte a Circus Maximus keleti bejáratáig, ahol

elbúcsúzott tőle. Itt már a testőrség várta.
 - Kívánj szerencsét. Nem vagyok jó az ilyen nyilvános alkalmakban. Az
udvari sürgés-forgásban sem nagyon. A nagyságok előtti hajbókolásban meg
végképp nem.

Varrestes kuncogva válaszolt.

- Hát, szerintem sem, Caius. Vigyázz, nehogy túl katonás légy. Ez inkább
szórakozás, ahogy már mondtam neked az este. De ne aggódj, a császár sem
szereti az ilyesfajta otrombaságokat, mint a cirkuszi játékok, csak megjelenik a
nép kedvéért. Viszont ez mindenki másnak kellemes időtöltés. Úgy fogadd te is.

- Igyekszem. Bár nagyobb örömmel lennék inkább a katonáim között.

- Ebből látszik, Caius, hogy nem vagy te már idevaló. A consuli hivatás
felvetése is csak tévedés. Katona vagy, a legjobbak közül való, nem pedig
hivatalnok.

Cassius bólogatott, egyetértett Varrestesszel. A barátja legalább tökéletesen

ismeri őt, s érti, mivé kell lennie. De még elodázta a döntést, hogy elfogadja-e a
császárok megbízását - szinte játszadozott vele, mint egérrel a macska.
Végtelenül hízelgett a lelkének, hogy a város első embere legyen.

A praetorianusok jelezték, hogy kövesse őket, ezért búcsút intve elfordult.

Ha a hiúságának nem is, a fegyelem iránti szenvedélyének igazán tetszett, hogy a
testőrök nem kivételeztek vele sem, noha ismerték őt. Felszegett fejjel indult
volna utánuk, de Varrestes még váratlanul odakiáltotta:

- Itt lesz?

Cassius megfordult, Varrestesre meredt. Nem is értette először, mit kérdez.

- Ő... itt lesz?

Megborzongott a háta; mintha hideg szél csapott volna le rá a felette

magasodó Palatinusról, amint rádöbbent, miről beszél a görög. Nem is tudott
értelmes választ adni, csak a vállát vonta.

- Nem tudom. Talán...

- Hát csak vigyázz! - vetette oda keményen Varrestes, mint valami

közerkölcsökért felelős személy, majd elfordult, hogy az útjára menjen. Ám
Cassius egy helyben maradt a gondolataival, noha a testőrök erélyesen
utasították az indulásra.

Vajon találkozni fog... vele?

Az évek kiseperték belőle a gyűlöletet, de az emlék élő maradt. Amint

megkapta a császári meghívót, az érzések újra felfeslettek, hogy megszüljék a
vágyakozást az egykori igéző istennő iránt. Amióta megérkezett a városba,
bujkált benne a gondolat, hátha útjába vezérli őt a sors, de erővel nem engedte
felszínre törni. Kísértette a vágy, hogy végigjárja azokat a helyeket, ahol annak
idején Anniával rejtőzködött, de könyörtelenül elfojtotta magában ezt a
késztetést is. Ennek ellenére még az elmúlt éjszakán is vele álmodott. Ma reggel
azzal a gondolattal ébredt, hogy talán megpillanthatja a Circus Maximusban,
ahová a császár hívta meg. Milyen érzés lenne újra látni, ennyi esztendő
elmúltával? Engedelmeskednének-e az izmai a tudata ellenére, hogy odamenjen
hozzá, beszélgessen vele? Hisz nem tehetné meg. Ő már császárné, akit ezer
tekintet kísér, véd és figyel. S mégis, mindent megadna, kockázatot is vállalna,
hogy újra reá mosolyogjon, mint régen. Bárcsak felbukkanna valahol, tőle távol,
a sorok között. Bárcsak egy pillantást vethetne rá, s vissza is kaphatna ebből
valamit. Talán megtörténik. Hiszen nem csak a gazdag patríciusoknak, de a
császároknak s hozzátartozóiknak is saját páholyaik vannak a Circusban. Miért
is ne lehetne ott Annia, a férje oldalán?

Félt tőle. Be kellett látnia, ha még szégyenkezve is, de félt a találkozástól.

Ugyanakkor semmire sem vágyott jobban, mint a pillantásra, s egy meleg
mosolyra tőle. Másra úgysem számíthat már többé...

Hagyj el, takarodj, fájdalmas vágyakozás!

A testőrgárda fegyveresei felvezették a felső szintre, ahol a császári család

tagjainak fenntartott fedett erkély húzódott. A körbefutó emelet lezárt
szárnyának mindkét végét gárdisták vigyázták. Őt azonnal beengedték a
fegyveresek; egyikük átadta a testőrök parancsnokának, aki késlekedés nélkül a
császári páholy elé vezette.

- Felség, íme, Avidius Cassius — hajbókolt a gárda vezetője, majd

határozottan hátba ütötte őt, hogy lépjen előrébb. Cassius meg is tette.

Az ifjabb Antoninus és mellette a borosserlegét bűvölő Verus lelkesen

köszöntötték.

- Megtiszteled e helyet. Jer, foglald el ezt a páholyt itt mellettem. A

feleségem úgyis távol marad most az efféle izgalmaktól. Ülj mellém, jó Avidius!

A nyájas invitálásnak nem lehetett ellenállni. Leült Marcus Aurelius mellé,

közben megmustrálta a viseletét. Elnyerte a tetszését, hogy az uralkodó nem
tógában és puha viseletben jelent meg a játékokon, hanem Herculest, a házi
istenét ábrázoló domború mellpáncélban, bíborköpenyegtől fedve. Olyannak
látszott most, mint egy hadvezér, s Cassius ebben a pillanatban hajlamos volt
arra, hogy - ha szeretettel nem is - tisztelettel tekintsen rá. Az iménti
megjegyzése viszont keserű szózatként visszhangzott benne: „A feleségem úgyis
távol marad most az efféle izgalmaktól.”

- Kocsiversennyel kezdődik a mai előadás - kezdte könnyed módon a

beszélgetést Antoninus. - Bevallom, ez az, amit leginkább elviselek, ha már itt
kell ülnöm, hogy a nép láthassa a császárát. - Kuncogott hozzá, s tette ezt olyan
őszinte vidámsággal, hogy Cassius is

elvigyorodott. Közben egy turbános, színes ruhás, fekete bőrű szolgáló

meghajolt előttük, hogy bort töltsön.

A hatalmas hippodromban talán nem is volt szabad hely. Az emberek

összezsúfolódtak, zajongtak; trágárságok hangja jutott a fülébe, de éppen úgy
vidám megjegyzések is, főként a császárok magasztalása. Alapvetően jó kedvű,
színes forgatag látszott körben a sorok között, ahol többnyire máris győzött
Liber nedűje a józanság felett, noha alig múlt el a nap hatodik órája. (Dél a római
időmérésben.) Erős borszagot hozott a tömeg felől a szél, amit csak a ketrecekbe
zárt vadállatok testének kipárolgása nyomott el valamelyest. önfeledt szórakozás
képe terült a szeme elé - mintha nem is egy parthiai hadjáratra készülő
birodalom népét látná maga előtt.

Odalenn a homokon négy versenyző készülődött. Könnyű quadrigáik (Négy

ló vontatta kétkerekű harci kocsi.) előtt nyugtalan paripák várakoztak türelmetlenül,
mintha tudták volna, hogy az elkövetkező hét kör alatt ők lesznek a verseny
egyedüli főszereplői. A fogadásokat lebonyolító szabadosok lelkesen törtek át a
tömegen, végigjárták a sorokat, hogy mindenki megtehesse a tippjét. Ma is a
zöldek színét viselő hajtó tűnt a legesélyesebbnek, akit általában a császár és a
köznép támogatott. A következő, aki könnyűszerrel nyerhetett, a kékek közül
került ki. Ez a fiatal dalia a vagyonos nemesek versenyzője volt, felkészült,
neves hajtó, így az általános lelkesedésen meglátszott, hogy ma nagy versenyre
várnak a Circus Maximus lelátóin szorongók.

Antoninus közben elfogadta a serleget a turbános szolgától, s egy

pillanatig sem zavartatta magát, hogy mindenki az ő jelére vár, hogy
megindulhasson a hajsza. Kiöntött egy cseppet a borból az istenek tiszteletére,
majd összekoccintotta a serleget Cassiuséval. Mosolyogva kortyolt egyet, csak
ezután emelkedett fel a helyéről. Amint a nép meglátta őt, fülsiketítő, szinte már
őrjöngő éljenzés vette kezdetét, ami úgy tűnt, soha nem akar abbamaradni.
Antoninus pedig kedélyesen integetett a népének, nem is mint uralkodó, sokkal
inkább mint egy gondoskodó apa, aki szívével szereti ezeket az embereket.
Cassiust magával ragadta a tömeg szeretete császára iránt. Mit adna, ha őt is így
imádnák! Mit adna, ha érte is így tűzbe menne egy egész város, tartomány,
birodalom! Hiszen ahhoz kétség nem fér, hogy ő sokkal jobban rászolgálna erre
a tiszteletre.

- A versengést megnyitom! Győzzön az arra érdemesült!

Fanfárok zúgtak, dobok peregtek, örömteli kiáltás és fütty harsogott,

miközben Marcus Aurelius a kezével jelezte az indulást. Hogy ez a versenyzők
számára is minél észrevehetőbb legyen, az aréna feletti emelvényről egy zászlót
tartó szolga a császári jeladással egyazon időben meglengette a vörös szövetet.
Abban a szempillantásban őrült roham indult meg az arénában. Lovak nyihogtak
eszeveszettül, hajtók kiáltoztak, s közben ostorok csattogtak a levegőben, hogy a
legjobb az élre törhessen. Már az első percekben is látszott, hogy valóban a zöld-
és a kékpárti atléták között dől el a verseny, mert az első kör felénél több
lóhosszal lemaradt a vörös és a fehér hajtó kocsija.

Cassiust nemigen kötötte le a hajsza. Antoninus sem követte népe példáját,

s nem szurkolt rekedten kiabálva, biztatva a támogatottját, ahogyan például
Verus tette. A társcsászár - elmaradhatatlan serlegével a kezében, ami még
ránézésre is nagyobbnak tűnt, mint egy átlagos ivóedény - állva kurjongatott,
hogy győzelemre segítse kedvencét, a zöldek circuspártjának hajtóját. Antoninus
ellenben - aki az ünnepélyes jeladás után visszaült a helyére - mosolyogva
bámészkodott mindenfelé, közben integetett néhány közelben ülő senatornak,
ismerősnek. Mikor észrevette, hogy nincs egyedül a versenyek iránti
tartózkodásban, közelebb húzódott Cassiushoz.
 - Minden vérontás nélküli bűn legnagyobbika az álságosság. Mi tagadás,
felesleges megjátszanunk, hogy imádjuk a futamokat, az állathajszákat, a
kegyetlenkedést. Örömömre szolgál, hogy nem is próbálod eljátszani, mennyire
igaz római vagy. Már ami az arénát és a circusi versenyeket illeti.

- Mi hasznom lenne belőle, ha én is itt üvöltöznék a közeledben, holmi

gyerekded játékokat lesve, uram? Nyernék ettől valamit? - Cassius közben kiitta
a bor utolsó cseppjét is.

- Nemigen.

- Nem játszom hát semmit, hanem a magam felfogása szerint cselekszem,

felség. Ami most éppen a tiéddel megegyező.

- Igaz, ha mellettem állsz is a mérkőzések iránti közönyben, ez nem jelenti

azt, hogy másban is hasonlítasz hozzám. Miért is kellene? Van-e nagyszerűbb,
mint a különbségek kölcsönös tisztelete és a megegyezésre való hajlandóság?

- Bizony, nincs. Bár néha szükség van arra, hogy az erősebb ráerőltesse
hatalmát és véleményét a másikra.

- Valóban?

- Valóban, felség. Azt úgy nevezik, hogy háború.

- Háború... - rágcsálta a szót íztelenül Antoninus. - Mindig eszembe

juttatod, annyit beszélsz róla. Pedig nem mondhatnám, hogy Mars dárdájára van
éppen szükség ebben a korszakban, de ha mégis, remélem, megvéd az ő szent
pajzsa. Hiszen gyerekfejjel, Salius papjaként magam is hordoztam azt.

- Mars pajzsánál több kell nekünk, felség, ha uralni akarod a Keletet. Ha le

akarsz számolni a parthusokkal, nem elég a hit, s nem elég Ancile* (Szent pajzs, ami
az égből hullt alá Numa Pompilius idejében, s amit a hozzá hasonló tizenegy másolattal a Salius-papok
őriznek. A Saliusok e szent pajzsokkal és fegyverekkel minden márciusban végigjárták Rómát, táncolva,
énekeket és imákat harsogva. Marcus Aurelius már nyolcévesen e papi rend tagja lett Hadrianus
támogatásával.) védelmében bízni. Már most szervezni kellene a legiókat, a
támadást, a hadjáratot.

- Tudom. Ezt is tesszük, hidd el. Hadvezéreim hamarosan megérkeznek,

hogy megvitassuk a lehetőségeket.
 - Ha megbocsátasz, felség! Nem megvitatni kell, hanem azonnal támadni.
Meglepetésszerűen lerohanni őket. A Kelet népei csak ebből értenek. Az erőből!
Higgy nekem, én is közülük származom!

Antoninus melegbarna szeme szinte belefúródott az övébe. Vajon mire

gondolhat a betegesen sápadt arca, a szeme körüli ráncok, az őszülésnek induló
hajcsigák mögött? Egyetért, s megfogadja egy olyan ember tanácsát, aki már
gyerekkorában is bizonyította vitézségét vele szemben? Hallgat arra, aki azóta
hányszor és hányszor tette erődökben, forrongó, engedetlen katonák között?

- Igazad van - nyögte a császár. - Máris ötleteket adtál. Mars adja rád
áldását, hogy megtermékenyítetted elmémet új gondolatokkal a harcok terén!

- Csak szólnod kell, felség. Bármikor állok rendelkezésedre a ta-

nácsaimmal. Kérdezz, s én csak a valóságot fogom neked mondani hízelkedés
nélkül, hiszen nem tartozik a jellememhez.

- Ez aztán értékes tulajdonság, Avidius. Nem szívelem a dörgölődzést,

csupán a tisztán csengő szavakat, amiket az igazság késztet kimondásra. Nos...
bizonyos vagyok benne, hogy szükség lesz a tanácsaidra. Hiszen olyan dicsőn
meggyőzted már a kezed alatt szolgáló katonákat is arról, mi a helyes út. S ők
hallgattak bölcsességedre. Kell nekünk ez a tehetség.

- Azért... - kezdte Cassius fanyar fintorral, majdhogynem nevetve. - Azért

azt ne feledd, felség, hogy a meggyőzésben a bölcs szavak mellett használtam
egyebet is. Olyanokat, amiket már nem szívesen hall meg a fül. Például keresztre
feszítést, megtizedelést az engedetlen katonák között, összeláncoltak
vízbefojtását, kezek s lábak levágását, hogy fegyelem legyen. A bölcsesség ez
esetben csupán a cégér, a valódi eredményt egészen más dolgok hozták meg.
Remélem, nem okoztam vele csalódást. Csak hát ezt is tudnod kell, mielőtt
túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítasz a bölcsességnek, a
beszélőképességnek, a kiállásnak. A katonák egyetlen nyelvet beszélnek, s ez
nem más, mint a szigor.

Verus olyan erővel kezdett kurjongatni, hogy szinte lehetetlenné tette a

beszélgetést. A tömeg is felhördült, nyilván valami olyasmi történt az arénában,
ami felkorbácsolta a kedélyeket. A császár és Cassius visszafordultak az
események felé, bár Antoninus ábrázatán látszott, nem derítették örömre az
imént hallottak.
 Az utolsó, hetedik kör nem hozott nagy meglepetést. A zöld és a kék
versenyző kocsija szinte fej fej mellett haladt a cél felé, ám a kék hajtó lovai az
utolsó kanyarnál kisodródtak valamelyest, így nem tudták utolérni a zöldet, aki
verhetetlenül vágtatott be a célba. Cassius nem tette volna a tűzbe a kezét a
végső küzdelem tisztaságáért; azt a kis elcsúszást a kanyarnál akár meg is
rendezhették. De őt nem is érdekelte annyira, ki lett a győztes, a nép pedig a
legnagyobb örömmel üdvözölte a számára legkedvesebb hajtó diadalát. Falakat
rengető üdvrivalgás rázta a Circus Maximust, amihez Verus vadállatias
ordibálása is jócskán hozzátett. Antoninus is felállt, a korláthoz lépett, hogy in-
tésével köszöntse a nyertest, de bátorítólag üdvözölte a másodikként érkező
kéket, majd a fehér és végül a piros versenyzőt is. A győztest kevéssel később a
testőrség felvezette a páholyokhoz, ahol a császárok a fejébe nyomták a diadal
koszorúját, és ünnepélyesen bemutatták a Circus közönségének. A tömeg
tombolt örömében.

Szünet következett, kenyér- és kolbászosztás a sorok között, az egyszerű

plebs köreiben. Erőszakos tülekedés támadt az ingyen ételért, hiszen ki ne tudta
volna, hogy e játékok legnagyobb vonzereje a nép körében a koszt, amit az
ünnepség szervezői térítés nélkül biztosítanak a közönség számára. A senatorok,
a befolyásos emberek, de még a jobb módú polgárság tagjai is arra használtak
ezt az időt, hogy akár távolról is, de üdvözöljék az uralkodókat. Maga Marcus
Aurelius is kedves szavakat küldözgetett egy-egy ismerősnek, akik a környező
páholyokban foglaltak helyet. Cassius egyedül maradt. Csak bámészkodott
mindenfelé, hátha valamely ismerősön akad meg a szeme. Újra bekúszott az
elméjébe a vágy, hogy megpillanthassa a lányt, akit nem tudott elfelejteni, noha
annak férje egy karnyújtásnyira áll tőle. Bizarr helyzet. Erőt vett magán, hogy
megint messze zavarja a gondolatot.

A porondot közben kitakarították, a keréknyomokat a szolgák elsimították

gereblyéikkel. Néhány minutum leforgása alatt olyan rendezetté vált a hosszúkás
hippodrom, mint a verseny előtti reggelen, amikor csak kósza varjak és a rájuk
vadászó macskák apró nyomai pettyezték alig láthatóan a homokot.

A közelből oroszlánok bőgése hallatszott fel a páholyhoz. Cassius szívének

kedves volt e hang, bármely állati üvöltéstől meg tudta különböztetni a sörényes
királyét, hiszen önmagát e vadállat megtestesülésének tartotta. Érdeklődve
figyelte az eseményeket a Circus oldalába vájt nyílásokban, ahol meg is
pillanthatta e fenséges ragadozókat. Ám a rácsok nem csapódtak fel, hogy
szabadba engedjék őket, ezért még dühödtebben bőgtek odabenn. Ellenben egy
másik folyosó ajtaja megnyílt, rajta hatalmas testű, erőteljes, csíkos lovak
ügettek be az arénába, s nyugtalanul vágtattak körbe. Ha sok rómainak
újdonságszámba ment is az efféle teremtmény, Cassius jól ismerte az africai
füves puszták állatát, a zebrát. Azt is tudta róluk, hogy még az oroszlánnal
szemben sem éppen védtelenek, így sejtette, hogy izgalmas összecsapás
következik.

Közben más állatok is feltűntek a porond további bejáratain. Hegyes,

csavart szarvú négylábúak - antilopok - rohantak szerteszét a zebrák között, ezek
szintén Africából kerültek ide. Jóval arrébb sokkal testesebb állatok is feltűntek:
vízilovak, valószínűleg az aegypthusi Nílus vizéből. Lassú, elnehezült, ostobán
cammogó lényekként lődörögtek a homokban, de Cassius ismerte őket:
meglepően kemény és könyörtelen vadászok, s gyorsak is, ha úgy hozza a sors.

Ahogy lassan megtelt az aréna különböző méretű és külsőben egymástól

elütő vadakkal, úgy vált az oroszlánok hangja egyre erősebbé és dühödtebbé. A
kiéheztetett nagymacskák idegesen várták a csapóajtók mögött a lehetőséget,
hogy támadjanak, vadásszanak és megtömhessék a hasukat. Némelyikük a fogai
közé vette a rácsokat, és indulatosan rázogatta, de hasztalan. Az idő még nem
érkezett el.

Avidius annyira belefelejtkezett az állatokkal megtöltött porond

látványába, hogy nem is figyelte a császári páholy körüli változásokat. Ám
azonnal hátrafordult, amint meghallotta a váratlan katonai köszönést. Így látta
meg a teljes felszerelésben feszítő hadvezér kíséretében az érkező alakot, s ettől
azon nyomban elállt a lélegzete.

Annia Faustina magasodott az uralkodói erkély bejáratánál. Cassius alig

ismerte fel. Nem egy lány jelent meg köztük, ahogyan ő emlékezett rá, hanem az
igéző, eszményi asszony, akinek a szépségét az idő nem elcsente, inkább még
jobban tökéletesítette.

Annia nem pillantott rá, csupán férje felé fordította fejét, miközben a
kísérője - Cassius felismerte személyében a császárhoz utolsó lélegzetéig hű
Statius Priscust, a Kelet nagy hadvezérét - arrébb tessékelte útjából a testőröket.
Faustina könnyedén belépett a körükbe, elmosolyodott, s ettől Cassius szíve oly
hevesen kezdett dobogni, hogy már-már attól félt, meghallják a dübörgést a
mellette lévők.
 Le kellett volna vennie a tekintetét az istennőről, már csak az illendőség
kedvéért is, de képtelen volt rá: szinte felfalta a szemével. Minden porcikáját
megbámulta, olyan mohón, mint az éhező, akit végre terített asztalhoz engednek.
Gyönyörködött az alakjában, amelyen semmi sem árulkodott arról, hogy
immáron több gyermek anyjának mondhatja magát. Hosszú stolájában, amely a
sárga különböző árnyalataira festett szövetből készült, s amelyet mell alatt
ibolyaszínű vastag szövetöv fogott össze, olyannak tetszett, mint egy érett, ám
mégis, az esztendők múlásától kikezdhetetlen ifjú teremtés. Arcának festése is a
lilás szint hangsúlyozta, ettől Cassius szemében égi szépségűvé emelkedett.
Minden ujján drágakövekből készült gyűrűk csillogtak, nyakában zöldes
smaragdlánc kacérkodott a napfény ragyogásával. Tartása méltó volt rangjához s
káprázatos szépségéhez, amit az ékszerek még istennőibbé emeltek. A
fondorlatosan feltűzött, vaskos csigákba rendezett haja, s a beleköltött
drágaköves diadém végképp azt sugallta, hogy egy nem e világi, csak
képzeletben létező nymfát lát maga előtt.

Antoninus hangjára tért magához. A császár a baljával Annia kezét fogta,

jobbjával feléje intett, amint bemutatta őket egymásnak. Cassius azonnal
felemelkedett a helyéről.

- Kedvesem, ismerd meg vendégünket, akire nagy jövő vár, s aki már
bizonyította érdemességét a hadsereg élén. Caius Avidius Cassius parancsnok
nálunk marad még néhány napig, hogy döntsön egy kérdésben, amit elébe
adtunk. Avidius Cassius parancsnok, íme, a császárnéd, Annia Faustina, Pius
császár leánya.

Annia most egyenesen ránézett. Cassius kihúzta magát, s meghajtotta a

fejét, közben nagyon remélte, nem látszik, hogy mellkasa megremeg. Lopva az
asszony tekintetét figyelte, vajon mit árul el. Ám Faustina pillantása könnyed
felsőbbrendűséggel siklott át rajta, mint aki egyszerűen tudomásul vette, hogy
létezik egy Avidius Cassius is, aki történetesen éppen jelen van a császári
körben. A felismerés legapróbb jelét sem mutatta, ami végtelenül elkeserítette
Cassiust. Gyalázta magát, hogy lélekben ilyen felkészületlenül jött ide. Hirtelen
azt érezte, el kellene vágtatnia innen, el Rómából, hátrahagyva megbízatást,
uralkodókat, s visszabújni az erődbe a katonái közé, ahol otthon érzi magát.

- Á! És vajon miben kell döntenie? - Faustina megint nem pillantott rá,

hanem Antoninusra nézett, de a kíváncsiskodó hang felkeltette Cassius
figyelmét.
 - Consulnak szántuk a jövő évre. Ám Avidius igazi katona, úgy hiszi, a
harctéren jobb hasznát vesszük, ezért latolgatja a megbízás elfogadását.

Csend telepedett a lelátóra, így Cassiusnak könnyű volt elmerülni Faustina

ragyogó szépségében, csillogó mosolyában. Nem is várta, hogy folytatódjon a
beszélgetés e témáról. A kellemesen búgó hang azonban ismét felcsendült.

- Nos, lehet, hogy tévedek, hiszen nem asszony dolga a hadviselésről és a

politikáról beszélni, ám úgy vélem, a város is harctér, ahol nagyon sok
küzdelmet kell megvívni. Róma is egyike azon helyeknek, amelyek katonának
valók.

Cassius úgy hitte, e szavakat csak a képzelete teremtette. Aztán amint

ráemelte a császárnéra a tekintetét, megértette, hogy nem csalta meg a hallása.

Annia Faustina... marasztalná? Hihet a fülének?

Fanfárok felcsattanó hangja jelezte, hogy itt az ideje a venatio kezdetének.

Faustina helyet foglalt a férje és a lassan lerészegedő Verus között, aki csak a
saját serlegével volt elfoglalva. Ezúttal nem kellett jelt adnia a császárnak, az
állatviadal a szervezők akaratából kezdődött, a játékmester indította el. A
porondon bóklászó állatok, akik elhúzódtak az oroszlánok szagától,
megérezhették a változást, mert mindegyik felkapta a fejét, gyanakodva
szimatolgatott a levegőbe.

A rácsok, amelyek eddig visszatartották a bőgő oroszlánokat, hirtelen

felcsapódtak, szabad utat engedve a sörényes vadászoknak. Amazok azonnal
kirontottak a ketrecükből, s többnyire a legközelebbi vadat vették üldözőbe. A
tömeg, amely jócskán belakott már az ingyen ételből, s bort is kapott az ebéd
mellé, most újult erővel üdvözölte a látványosságot. Hangos zsivajjal biztatták
az oroszlánokat, hogy minél több antilopot támadjanak meg, ám a fürge
kistestűek gyorsan kitértek az útjukból, és a hippodrom legtávolabbi részébe
menekültek. A hosszúkás arénát elfelező spina* (A hippodromot középütt elválasztó,
különböző szobrokból álló fal.) jó védelmet nyújtott a számukra. Az oroszlánok egy
része azonban felugrott erre az elválasztó falra, s bőszen üvöltözve mérte fel,
hogy merre bujkál a táplálék. Némelyik hatalmasat ugorva vetette magát a
kiszemelt állatra, aztán a legyűrt áldozatot szétroppantva kényelmesen falatozni
kezdett a fehér homokon. Ám ekkor egy quadriga száguldott be, fémbe öltöz-
tetett lovakkal. Elrobogott az oroszlán előtt, s a rajta ülők egyike egy kampós
bottal elragadta a legyőzött tetemet a megelégedett ragadozó elől. Amaz
morogva vette tudomásul, hogy elvették a húst, amiért küzdött, de nem maradt
ideje megtámadni a gyors szekeret, így aztán másik áldozatot szemelt ki
magának. A vadászat az arénában újra és újra kezdetét vette.

Ha érdekelte is az oroszlánok vadászata az arénában, ez most jócskán

lényegét vesztette. A gondolatai nem tudtak szabadulni attól a szívet reszkettető
ténytől, hogy az egykori istennője egy karnyújtásnyira ül tőle. Vajon ki tudna
egy ilyen helyzetben nyugodt lélekkel szurkolni a vadaknak? Néha odapislantott
fél szemmel, de nem látott egyebet, minthogy Annia Faustina emelt fővel,
egyenes tartással ül a férje mellett, pávatollas legyezővel frissíti magát, s közben
arcára elégedett mosoly terül. Ez a mosoly - Cassius nem tudott másra gondolni -
neki szól. Biztos volt benne, hogy jelentősége van. Hisz mégiscsak eljött a
Circusba, noha a férje egyértelműen jelezte, hogy nem lesz itt. Mi ez, ha nem
egyfajta üzenet? Csak remélni tudta persze, hogy megérzése nem csal, de a lelke
mélyén úgy érezte, van ebben igazság.

A remény melegíteni kezdte a belsőjét, a csalódottság hirtelen vidám

érzületbe csapott. A lelke mélyebbik részéből azonban figyelmeztetés bukott elő
Varrestes hangján: „És vajon mit vársz ettől a találkozástól? Semmit nem
nyerhetsz tőle. Nem is emlékszik rád, nem is a tiéd, soha nem is lehet az.”
Cassius a hang hallatán nagyot nyelt. Újra keserűséget kezdett érezni a torkában.
Tényleg, vajon mi értelme az egésznek? Vajon miért játssza vele ezt a
megátkozott sors? Miért kell mégis látnia, ha semmi sem következhet ebből?

Megfogadta erővel, hogy csak a vadakra figyel, kiutasítja elméjéből a

gondolatot, hogy Annia közelében ül. Még előrébb is hajolt a korláthoz, hogy
csak és kizárólag a porondot láthassa. Erre a többiek is követték a példáját, így
nem nyert semmit, hisz ugyanúgy ott maradt a szeme sarkában Faustina alakja.

Az oroszlánok közben egyre több antilopot ragadtak el s kebeleztek be

annak ellenére, hogy a szekér minduntalan felbukkant, hogy megfossza őket a
zsákmánytól. Így az éhesebb fenevadak kisebb csapatokban űzőbe vették a
nagyobb testű zebrákat. A vezérhím a jóval ügyesebb vadásznak bizonyuló
nőstények élén elébe vágott az egyik kiszemelt csíkos állatnak, ezalatt a fiatalabb
nőstények a hátára ugrálva belecsimpaszkodtak, hogy a földre döntsék. Ám a
zebra nem adta olcsón az életét, lerázta magáról a vadászokat, s hátsó patájával
az egyiket olyan erővel rúgta meg, hogy elterült a földön, nem is mozdult többé.
A vezérhím, mintha elérkezettnek látta volna az időt, hogy megmutassa erejét,
maga rontott rá az állatra. Hatalmas ugrással rávetette magát, majd óriásira tátott
pofájával egyenest a torkába harapott. A csíkos vad megkísérelt szabadulni tőle,
de a hatalmas sörényes egyre csavarta a nyakát, egyre lejjebb húzta maga mellé a
földre. A zebra küzdeni próbált, rúgkapált a homokban, néhány életveszélyes
rúgása el is érte az oroszlánt, de az a fájdalmak ellenére sem engedte el
áldozatát. Végül hangos roppanással eltört a zebra nyaka; rángatózó lábakkal
terült el a porondon. A hatalmas sörényű oroszlán büszkén eresztette el a torkát,
majd hangos bőgéssel jelezte győzelmét az ellenfél felett.

Cassiust megigézték e küzdelem képei. Az imént még úgy érezte, meg kell
erősítenie magát valahogy, hiszen nincsen felvértezve Annia bájai és az emlékek
ereje ellen. Most viszont éppen kedvencétől, az oroszlántól kapott útmutatást.
Hiszen amaz is elszenvedte a rúgásokat a haldokló zebra patáitól, nem is
akármilyen erejűeket, de nem mutatta a fájdalmát. Így kell tennie neki is, ha
diadalmas akar maradni.

- Mintha azt mondtad volna, drága uram, hogy a mi vendégünk legalább

annyira viszolyog a circusi játékoktól, mint tenmagad - jegyezte meg Faustina
váratlanul olyan hangosan, hogy jól hallja Cassius is. - És íme, le sem veszi a
szemét a porond oroszlánjairól. Hogyan is értsük akkor ezt?

Antoninus szórakozottan nevetett, mondott is valamit, de Cassius nem

hallotta jól; csupán Annia Faustina szavait értette. Emlékeztette magát iménti
fogadalmára, mielőtt válaszolt volna.

- Úrnőm, a férjed szavai igazak! - szólalt meg acélos hangon, de tréfásan

fintorogva, hogy könnyedséget erőltessen magára. - Nem mondhatnám, hogy sok
időt töltöttem életem során circusban, s remélem, ez a jövőben sem változik
meg, ám ezek az oroszlánok mások. Ők a küzdeni akarás, az erő, így végső
soron a római harcos férfiú eszményképei.

- Így véled? - kérdezte Annia csúfondáros mosollyal.

- Így, igen. Számomra mindig is ők az igazi katona példaképei.

- Akkor te is ilyen vérengző vadász lehetsz. Kérlelhetetlen harcos. -

Szeretném hinni, hogy így van - bólogatott Cassius.

Annia még jobban feléje fordult, mintha már őt sem érdekelnék a

porondon zajló események, s folytatta:
 - Biztosan így van. Hallottam rólad. Te voltál az a merész tiszt, aki szinte
ruhátlanul, csak a saját bátorságába öltözködve nyerte meg a lázadó katonákat.
Nagy vihart kavart e tett, Cassius. Vajon mit tettél volna, ha nem hallgatnak rád
és megtámadnak?

- Akkor meghalok.

- Ó, igen, ez egyértelmű. Mit tehettél volna ellene?

- Semmit, úrnőm. Ha a tömeg nekiindul, senki sincs, aki megfékezze. De a

katonán múlik, miként megy át a túlvilágra: megrettenve-e vagy utolsó
pillanatáig elszántan és félelem nélkül.

- Elszántan és félelem nélkül - forgatta, ízlelgette Annia e kifejezéseket a

szájában. - Ezek jó szavak. Illenek hozzád, bárki légy is. Biztos vagyok benne, a
hőstetted tökéletesen úgy zajlott a zendülőkkel szemben, mint ahogy beszélik.
Nem költött hozzá senki semmit. Úgy látom, olyan vagy, aki büszke a
kihívásokra és a veszélyekre.

- Atyám arra nevelt, hogy katonaként testvéreimnek tartsam az

elszántságot és a szigort.

- Atyád az az Avidius, aki atyámnak, Piusnak is a jobbkeze volt az állami

hivatalok élén?

Igen, úrnőm - bólintott. - Ő az. S ha nem kínozná betegség, most is azt

tenné a jelen császár mellett, amit egykor atyád oldalán.

- Dicsőséges dolog az imperatorok nagyságát szolgálni olyan hűen,

ahogyan az atyád tette. Jutalmul bizonyosan meggyógyítják az istenek.

Bizonyosan - biccentett erre Cassius, bár sem az imperatorokkal, sem az

istenek áldásával nem tudott egyetérteni.

Én nagyon remélem, hogy férjem és az ő társcsászára mellett harcolsz

majd, ha mégsem fogadod el a consuli posztot. Bár, ha a tanácsomra lennél
kíváncsi...

- Kíváncsi vagyok a tanácsodra, úrnőm! - vetette közbe Cassius, nem túl

hevesen, de nem is közönyösen. Csak titkon, legbelül epekedett a szavaiért. -
Hallgatlak.

Faustina ránevetett. Fehérre dörzsölt fogai éppen úgy elkápráztatták, mint

az a kellemes kacagás, ami őszintén bukott elő belőle.

- Nos, látszik rólad, Avidius Cassius uram, hogy nem akármilyen házból
származol. Nekünk, a császári trónnak pedig szükségünk van azokra a
különleges egyénekre, akik nem szolgálókként, nem talpnyalókként és
érdekemberekként, hanem becsületes, hűséges támogatókként küzdenek Róma
jövőjéért. Ha az ilyen emberek kerülnek a város és a birodalom vezető
posztjaira, idővel megszabadulunk a korrupciótól, a harácsolástól, amely a
politikába éppen úgy befészkelte magát, ahogyan a gazdaságba is. Tennünk kell
ellene. Es csak a megbízható, erős jellemű barátok segíthetnek ebben. Ha valaki
consullá lesz, s elég erényes hozzá, hogy ne térítse le az útról a megvesztegetés
okozta könnyű gazdagodás csábítása, annak nagy tisztessége és jutalma lesz a
jövendőben. Annak nevét mindvégig emlékezetünkben tartjuk, Avidius Cassius
uram.

- Ez bizony nagy érdem.

Nagyobb, mint egy márványszobor, amely lelketlenül feszít a Forumon, a

fejét galambok tisztelik le fehér pettyekkel, a lábát mocskos kezek fogdossák.
Viszont a szívben és elmében őrzött nagyságok megkophatatlanok.

Már-már meggyőzöl, hogy consul legyek, felséges asszonyom.

Ha nem lenne tisztességtelen megoldás, meggyőznélek. De mivel az, csak

remélem, hogy erényes, erős és megkörnyékezhetetlen katona veszi kezébe a
város vezetését.

- Milyen jól összemelegedtetek, Faustinám - nevetett Verus, miközben a

serlegéből a bor hosszú, barbárokéra emlékeztető szakállára csorgott, majd le a
tógájára. - Ne hagyd magad, Avidius! Nem kell nekünk olyan consul, akit
asszonyok beszélnek rá a tisztségükre. Így is túl sok asszony vezeti Rómát!

- Drága Luciusom, tudod, némely asszony ért is a vezetéshez, talán jobban

is, mint a férfiak - válaszolt vissza a császárné némi csipkelődéssel. - Főként, ha
serlegük tartalma az egyetlen érték a számukra.

- Most aztán jól megadtad nekem, Anniám! - nevetett még hangosabban

Verus, aztán megint ivott, amitől újabb bormennyiség ömlött a szakállára. -
Jobban kivégeztél, mint az az oroszlán a zebrát.

Antoninus eddig némán hallgatta a beszélgetést, nem akart beleszólni.

Most sem tette, de Cassius elcsípte egy korholó pillantását, amit a részeg
Verusnak címzett. A társcsászár értette, ennek jeléül felemelte a kezét, s onnantól
csendben maradt. Ekkor fájdalmas oroszlánbődülés csapott fel a porond felől,
ami visszaterelte a figyelmüket a venatióra.

A sörényesek egy csoportja éppen az egyik vízilovat próbálta becserkészni.

A homokhoz lapuló nagymacskák legyező alakban, kúszva közelítettek a
hatalmas hústömeghez, amely háttal állt nekik, s látszólag nem is vette észre a
készülődést. Ám amint túl közel kerültek hozzá, a víziló megfordult, hogy
meglepő sebességgel rontson rá a vadászaira. Könnyedén tiporta halálra az egyik
nőstény oroszlánt, amely túlságosan óvatlan volt. Egy másik helyből vetődött rá,
hogy mentse a sebesült falkatársát, de karmai lecsúsztak a vastag, kemény
bőrről, s ő is bezuhant az óriási talpak alá, amelyek kíméletlenül kitaposták

belőle az életet. Az oroszlánok ettől észre tértek, s visszavonultak a tomboló

víziló közeléből.

- Nos, mindenkinek megvan a maga természetes ellenfele, mint látjátok -

szólalt meg Antoninus. - Az oroszlán sem győzhet le mindenkit. Szükségtelen
azt hinni, nála nincs erősebb. Mindenki lebírható vagy így, vagy úgy. Végül
pedig az marad fenn, aki jól tudja álcázni magát.

Cassius ezekből az utolsó mondatokból valamiféle burkolt közlendőt érzett

ki, de nem tudott vele mit kezdeni, mert valójában nem értette. Inkább elengedte
a füle mellett. Az oroszlánfalka újabb rohama ismét visszacsábította a
figyelmüket az arénába. A taktika nem változott: megint körbefogtak egy
vízilovat, majd egyszerre támadtak minden irányból. Ismét akadt olyan sörényes,
amelyik pórul járt; a hatalmas talpak alatt végezte. Egy másik nagymacska a
szürke hústömeg vaskos szájába harapott, amint a Nílus állata eltátotta a pofáját.
De ez az oroszlán sem élte túl a támadást, mert a víziló addig rángatta a fejét,
amíg a nőstény koponyája beljebb került a szájába. Azon nyomban ráharapott a
nagymacska fejére, amely véres masszává lapult a hatalmas fogak között. A
tömeg felhördült az iszonyatos látványtól, ám a küzdelem nem maradt annyiban.
Újabb oroszlánok támadtak, mintha a falka becsületéről lett volna szó. A másik
oldalról ekkor egy újabb víziló bukkant fel, úgy tűnt, fajtársának védelmére kel.
Azonnal végigrontott a sörényesek között, az egyiket eltiporta, a többit, akik a
társát fenyegették, messzire zavarta. Cassius lopva Faustinára pillantott. Az
asszony észrevette, majd olyan tekintetet öltött magára, mintha azt mondaná:
„Erről beszéltem.”

Egészen az alkonyat kezdetéig tartott a venatio, amíg az állatok száma meg

nem fogyatkozott. Ezután kiterelték a kevéske maradék állatot a circus
porondjáról, a levadászottak tetemét kampókkal s szekerekkel kivontatták,
egyedül a még éhes oroszlánok egy része maradt benn, és a vízilovak. A
közönség sejtette, mi fog következni, ezért hangosan éljenzett, sürgette a játékok
folytatását.

- Azt hiszem, eleget láttam - szólalt meg Antoninus, s megsimította

felesége vállát. Annia helyeselt, aztán maga is jelezte, hogy visszavonulna. Verus
már hortyogott a saját székében. Priscus, aki nyársat nyelt katonaként, szinte
vigyázzban ülve nézte végig társaságukban a viadalt, most azonnal felpattant,
hogy kikísérje a császári párt a lelátóról.

- De hiszen valami jeles mutatvány veszi kezdetét itt hamarosan, nemde? -

mondta Cassius kíváncsian. - Benneteket ez nem érdekel? - Ez is egy ama
dolgok közül - válaszolt fanyarul Antoninus amit szívesen kihagynék az
életünkből, mert besározza Róma nevét.

- Miért, mi következik most?

- Hamarosan bűnözőkkel töltik meg az arénát - kezdte magyarázni a

császár. - Valójában ítélet-végrehajtás veszi kezdetét odalenn, amit a törvény
hitelesít. Mivel a köznépnek tetszik, így maradnia kell a hagyomány miatt, de ha
rajtunk múlna, bizony beszüntetnénk.

- A hagyomány fontos dolog - mosolyodott el Cassius, s meglepve vette

észre Faustina szája szegletében is ezt a cinkos nevetést.

- Á! Ha neked tetszik, kedves Avidius, jó vendégünk - mondta Antoninus -

, maradj hát, s élvezd. Hiszen nincs jogom senki szenvedélyét, vágyakozását
vagy szórakozását megtiltani. Maradj, a szolgáink gondoskodnak rólad.

- Csupán a kíváncsiságomat elégíteném ki. Megtisztelsz, felség!

Semmiség! Erezd jól magad! És még valami! Két nap múlva, a játékok
utolsó estéjén, a jó Statius Priscus meg kívánja kóstoltatni velünk a
villagazdasága borát. Csatlakozz hozzánk, kérlek. Ott talán vidámabb
hangulatban múlathatjuk az időt.

Köszönöm a meghívást, felség. Ha időm engedi, természetesen veletek

töltöm azt az estét.

- Ha időd engedi? Mi más lehet fontosabb, ha itt vagy a körünkben? -

nevetett Antoninus, majd megragadta Cassius vállát. - Ott légy, elvárunk!

Cassius meghajtotta a fejét. Amint ismét rájuk nézett búcsúzóul, Faustina

is biccentett, majd ennyit tett hozzá férje meghívásához:

Akkor tehát Priscusnál újra találkozunk, oroszlános katona. Cassius most

nyíltan és merészen nevetett az asszony szemébe, és bólintott.

3.

Statius Priscus villája

Quirinalis domb

Cassiust egy császári hírnök kereste fel Priscus lakomája előtt néhány órával.
Antoninus személyes üzenetét hozta, mely szerint nem tud részt venni az
ünnepségen. Váratlan balszerencse esett a családjában, ezért meg kell látogatnia
őket. Sajnálja, hogy le kell mondania a találkozást, hiszen ő maga hívta meg az
estére. De ragaszkodik hozzá, hogy ennek ellenére is csatlakozzon az
ünneplőkhöz. Feleségét, Anniát, és fivérét, Verust már megbízta azzal, hogy
vegyék a szárnyuk alá, s tegyenek meg mindent azért, hogy jól érezze magát az ő
jelenléte nélkül is.
 Cassius elgondolkodott e híren. Egy hosszú percig latolgatta a lehetőséget,
hogy köszönettel nemet mond a meghívásra, s ezzel küldi el a hírnököt. Am
végül képtelen volt rá. Egyrészt meg akarta mutatni a fontoskodó Antoninusnak,
hogy nélküle is boldogul, s nem is olyan elveszett az udvar körében. Hiszen azok
is csak emberek, némelyik nálánál szegényebb, műveletlenebb; mi végre is
érezné kevesebbnek magát, mint ők? Másfelől itt volt Annia. Nem remélt
semmit, ám ha arra gondolt, hogy csak egy-egy kedves szavával, egy igéző
mosolyának élményével lesz kevesebb, ha távol marad, már keserűséget érzett a
belsőjében. El kell mennie a lakomára, hogy tiszteletét tegye előtte. Aztán majd
időben távozik, ha betelt a szépsége látványával, s elviszi ezt az ajándékot
magával a férfiak világába, a seregbe, ahol jó ideig semmi más, csak ez
melegítheti fel a lelkét.

Lóra kapva követte a hírnököt. Amaz elvezette Priscus villájába, a

Quirinalis-domb északi felére, ahol akkora területen feküdt a hadvezér birtoka,
hogy nem is látszottak a szomszédok. Csupán a Sallustius közkert széle szabott
határt a hatalmas teleknek.

Már a bejáratnál nyüzsgés, zene és vidámság fogadta. Serlegek sokasága

várt gazdára, hiszen ez az időszak - ahogyan maga a Ludi Romani is - egyfajta
ősi, hagyományos borünnepként maradt fenn birodalomszerte. Amolyan szüreti
mulatságnak tartották meg, s noha a tizenhat napos játékok, a császári jelenlét
magasztossá és a patriciusoknak is elfogadhatóvá csiszolta a fényét, mégis csak
egy egyszerű, plebs által kikövetelt vigasság képezte az alapjait. Így aztán a
magánházaknál mindenütt lehullt róla a nemeskedő lepel, hogy az éjszakák
folyamán azzá váljon, amire létrejött egykoron: féktelen, bortól átitatott
mulatozássá.

Priscus háza igyekezett megtartani az estén az úrias formát, ha már másért

nem, azért, mert vendégül látta a császári udvar egy részét is. A többnyire még
józan, modoros senatorok, felcicomázott szépasszonyok, feszes katonatisztek
közé keveredve első pillanatban azt sem tudta, hol a helye, ám nem maradt
sokáig egyedül. A felséges Lucius Verus volt az első, aki csatlakozott hozzá.
Különös, de a társuralkodó színjózannak tűnt, mint aki egyetlen kortyot sem
ivott egész nap. Lelkesen üdvözölte, mintha ezer esztendeje ismerték volna
egymást.

- Mea carrissime! (Kedvesem!) Hát megjöttél? - A hatalmas termetű férfi, aki

a külseje folytán akár egy tekintélyes, erőteljes hadvezér képében is
tetszeleghetett volna, megölelte őt. A szorítása is arról árulkodott, hogy Verus
egyáltalán nem puhány, legalábbis testi adottságok tekintetében biztosan nem.
Belekarolt, majd magával vonta egyre beljebb és beljebb, a beszélgető csoportok
közé. - Bátyám a lelkemre kötötte, hogy ha már ő nem tud figyelni rád,
gondoskodjam én arról, hogy jól érezd magad. De előtte a legfontosabb, ami
nélkül mit sem ér egy udvari mulatság! Kapcsolatok! Jegyezd meg jól, Avidius
Cassius! Kapcsolatok! Ne riadj meg soha a puccos népektől, ezek is ugyanúgy
böfögnek, mint a tengerész a kikötők kocsmáiban, csak mindezt több millió
sesterciusos villájukban teszik. Ne ijedj meg tőlük, inkább használd ki őket a
magad céljaira. Itt is van például valaki, akit ismerned kell...

Megálltak egy beszélgető csoportnál. A társaság zömében ékes, színes

ruhát és vagyonokat érő ékszereket viselő asszonyokból állt, akik egy fiatalabb
lovagot és egy idősebb, tekintélyes, szálfaegyenes férfiút vettek körül. E férfi
tógát viselt, kezében borospoharat emelgetett, s közben tréfákat mesélt, amitől a
hallgatósága hatalmas kacagásban tört ki.

- Megzavarhatom e boldog gyűlést egy szóra? - vágott közbe Verus, s

nemigen törődött vele, hogy egy tréfa közepén tette, durván levágva egy éppen
felvezetett poén fejét. Ám a hölgyek és a két úr nem neheztelt emiatt.
Szívélyesen fogadták a nagy szakállú társuralkodót.

- Öröm, ha látunk, felség! - mondta fejet hajtva a fiatalabb férfi, akiről

Cassius rögtön látta, hogy katonatiszt. Az idősebb azonban némán mosolyogott;
kivárta, hogy mit kívánnak tőle.

- Engedjétek meg, hogy bemutassak valakit, akinek vagy így, vagy úgy, de
a bátyám szerint nagy jövőt ígérnek az istenek. Elsősorban a te figyelmedbe
ajánlom őt, jó Maecianus senator. E jeles vendéget Avidius Cassiusnak hívják.
Ismerd meg, talán a nevét is érdemes megjegyezni, hogy ne érjen váratlanul a
felbukkanása a hősök között.

A magas, egyenes tartású Maecianus nem nyújtott kezet, csupán enyhén

meghajolt és a szemébe nézett. Cassius úgy érezte, mintha valaki dárdával
vájkálna a tekintetében.

- Avidius... Avidius... Az egykori neves szír parancsnok! Ismertem őt.

- Senator uram, akkor ismerd meg az ő fiát! - hajtott fejet a nagyság előtt
Cassius.
 - Nos... Akinek ilyen atyja van, annak méltán ajándékozhatnak nagy jövőt
az istenek. Nem is kell mást csinálnia, mint atyja nyomdokaiban haladni. Te így
teszel, ifjú Avidius Cassius?

Nem örült e kérdésnek, hiszen úgy hitte, már rég túlszárnyalta atyját
erélyben, erőben, előmenetelben. De illendően próbált válaszolni.

- Ha atyám lába nyoma a római erény és a szigor ösvénye, uram, akkor azt
hiszem, nemigen maradok le mögötte.

- Nagyszerű! - bólintott nem túl lelkesen Maecianus senator, ám az

asszonyok egyre nagyobb figyelmet szenteltek neki. Elsősorban a külsejének és
annak, hogy a társcsászár mutatta be.

- Ő az a hős... - mutogatott feléje Verus. - Az a hős, aki... tudjátok... Hol

is? Dalmatiában egyedül, fegyvertelenül s szinte mezítelenül szállt szembe a
zendülő katonákkal...

- Moesiában, felség - javította ki Cassius, de a hely egyáltalán nem

érdekelte sem Verust, sem az asszonyokat, ellenben a tény annál inkább. A
hölgyek elismerően sóhajtoztak, szinte a tekintetük is bepárásodott, mintha egy
görög félisten jelent volna meg a körükben. Innen tudhatta Cassius, hogy
igencsak nagy hírnévre tett szert Rómában a moesiai lázadás leverésével. Még
Maecianus is felfigyelt e mondatra, s egészen más tekintettel méregette őt.

- Nos, elismerésem, ifjú Avidius. Ezt a történetet én is hallottam.

Örömömre szolgál, hogy üdvözölhetek egy igazán vakmerő katonát. -

Kezet nyújtott, mire Cassius gondolkodás nélkül megszorította a csuklóját. -
Valóban atyád nyomdokában jársz. Csak így tovább, fiam! Szerezz érdemeket
Rómának! Csak Rómának, senki másnak! - folytatta a senator, majd ismét
enyhén megbiccentette a fejét, mintha jelezné, hogy nem kíván tovább
beszélgetni vele. Az asszonyok azonban nem adták fel ilyen könnyedén; faggatni
kezdték, hogy vajon mekkora veszélynek volt kitéve, valóban nem ijedt-e meg a
lázongó gyilkosoktól, s megannyi egyéb kérdés hangzott el. Ám Verus
kimentette a körükből.

- Maecianus azért fontos, mert ha elfogadod a consuli kinevezést, e

tisztségben az ő párja leszel - magyarázta neki, miután újabb nagy hatalmú
patríciusokra vadásztak a tömegben. - Erős, erényes ember. Igazságos. Nem
feltétlenül hű a jelen eszmékhez, de igazságos. S ami a legnagyobb érdeme: nem
talpnyaló.

- Hát mihez hű, ha nem a jelenhez? - kérdezte kíváncsian Cassius. -

Maecianus betegesen köztársaságpárti. Gyűlöli az egyeduralmat, megvet minden
császárt.

- És mégis példaértékű emberként mutatod be nekem? - csodálkozott el.

- Miért ne tehetném? - vigyorodott el Verus, miközben széttárta a karjait. -

Hiszen Maecianus tényleg nagyszerű politikus. A mi imperatorságunk a
bátyámmal pedig nem zsarnoki uralom, úgy hiszem. Nem követelünk
hajbókolást a hatalmunknak. Csak azt kívánjuk, ami Rómának előnyös. A
fivérem nem akar a lelkeken uralkodni, hanem szellemi szabadságot szeretne
egy olyan imperum élén, ami gazdag és erős, mert a népei szabadok, de
erényesek és műveltek. A politika megoszt és tönkre is tesz, de mi nem akarjuk,
hogy ettől a megosztottságtól gyengüljön a birodalom, ezért felül kívánunk
emelkedni ezen. Ha ezt mindenki megérti, akkor nincs többé széthúzás, és a
köztársaságpárti meg az augustianus* (Császárpárti.) is egyaránt békében élhet
egymás mellett, s jó előmenetelt nyerhet a birodalom tisztségeiben. Érted?

Cassius azonnal megjegyezte magának Maecianust. Ha elfogadja a consuli

címet, előnyös dolog kiismernie őt. Ha nem, talán később még segítségére lehet
egy erényes ember, aki nem kedveli az imperatori hatalmat, hanem a res publica
iránt dobog a szíve.

Verus továbbvonszolta, újabb senatoroknak mutatta be, s dicsekedett el

úgy a moesiai hőstettével, mintha maga tette volna. Cassius úgy vélte, tényleg
előnyösek e lakomák arra, hogy nevet szerezzen magának, s néhányan
felfigyeljenek rá, hogy aztán amikor szükség van egy erős katonára,
emlékezzenek, kit kell segítségül hívni. Remélte, nyerhet ebből valamit.

Végül Verus találkozott valamelyik kedves barátjával a sok közül, akinek

bemutatta őt ugyan, de végül már nem törődött vele annyira, mint az elején.
Amikor néhány úrhölgy vette körül, hogy megismerkedjen vele, Verus végképp
hanyagolta őt. Keményen nekikezdett az ivásnak a baráttal, s innentől kezdve
Cassius biztos volt benne, hogy teljesen megfeledkeztek róla. Itt az ideje tehát,
hogy a saját lábára álljon, önmagát szórakoztassa. Olyan ez, mint valami
vadászat az ismeretlen rengetegben. Egyrészt erősíti a vadász önbizalmát a
kihívás. Másrészt: minden rengeteg csak addig félelmetes, amíg meg nem is-
merik. Úgy döntött, ennek a második gondolatnak most eleget fog tenni.

Ám nem volt olyan egyszerű feltárni a vadont, mint ahogyan hitte. Elsősorban
olyanoknak mutatkozott be, akik tiszteknek látszottak, de közülük egyetlenegy
sem akadt, aki szívesen diskurált volna egy nála rangban alacsonyabbal. Hiszen
mindenki azért jött el, hogy a magasabb rangúak figyelmét hívja fel magára,
ebből nyerjen lehetőségeket egy jövőbeli előléptetéshez. Cassius így hát nem is
próbálkozott sokat, hamar belefáradt, ráadásul megalázónak és gyalázatosnak
érezte, hogy kegyért kell kuncsorognia. Egy igazi Avidius nem tesz így, de nincs
is rá szüksége, hiszen a híre elöl megy, mint a vesszőnyalábbal menetelő
lictorok* (A nagyobb római közhivatalnokokat megilletett egy tömeget oszlató, hagyományos
rendfenntartó egység, a törvényszolgák, akiket lictoroknak neveztek. Ezek vesszőnyalábbal, a fascesszel a
vállukon meneteltek a méltóság előtt, s ha szükség volt, a vesszőket használták a tömeg oszlatására. Ítélet-
végrehajtó szerepük is volt. Rómán kívül a vesszők közé bárdot is tűzhettek, s ezt is használhatták a
magistratusok, a praetorok, avagy a consul védelmében.) Megfogadta, nem fog megalázkodni.
Ehhez híven háttérbe is húzódott, s egymagában kezdett kortyolgatni egy
serlegnyi bort. Nagyon zamatosnak ítélte, úgy döntött, ezt elmondja Priscusnak
is, hiszen végső soron borkóstolásra gyűltek össze. Ám arra lett figyelmes, hogy
az általános zsongás hirtelen elhalkul. Cassius a háttérből nyújtogatta a nyakát,
hogy többet lásson. Sikerült észrevennie a tiszteletteljes csend okát: néhány
fényűző matróna kíséretében Annia Faustina császárné jelent meg csillogva,
mintha maga is egyetlen óriási drágakőből metszett ékszer lenne. Cassiusnak
elhomályosult a tekintete, ahogyan messziről gyönyörködött benne, de végül
inkább elfordult, s arrébb ment, hogy ne is lásson többet belőle. Egy idő után
persze ismét kíváncsivá vált, ezért a szeme kutakodni kezdett. Az istennő
kedélyesen csevegett mindenkivel, majd egymaga indult el a tömegben, mintha
keresne valakit.

Verus és az iszákos barátja - valami színész - kétlépésnyire előtte, egy

lándzsát vető görög hoplita életnagyságú márványszobra mellett ücsörgött és
röhécselve vedelt. Faustina láthatóan ide tartott. Cassius nem akarta még felfedni
magát, ezért egy másik szobor mellé húzódott, hogy ne vegyék észre.

Faustina, odaérve Verushoz, üdvözlés nélkül vette faggatóra.

- Hol hagytad a katonát?

- A katonát? - kacagott fel a társcsászár, mintha valami mókásat mondott

volna. A színészforma barát vele röhögött. - Nem tudom észben tartani a
katonáidat, Annia, akikre különleges figyelmet fordítasz. Inkább írj listát róluk.

- Részeges disznó! - sziszegte Faustina, de vigyázott, hogy a körülötte

állók ne hallják szavait, ne lássák indulatát. - Ha csak egy kicsit józanabb lennél,
tudnád, kiről beszélek. Az oroszlános katonát keresem. Avidiust, akit a férjem
rád bízott. Hol hagytad?

- Á! Arra a kis szír birkapöcsre gondolsz, aki túl sokat képzel magáról? Az
istenek segglyukára mondom, idegesít a kölyök. És jobb, ha te is elkerülöd. Azt
tanácsolom.

- Én meg azt, hogy egyszer az életben tégy eleget az ígéretednek, amit

fivérednek tettél. Azt mondta neked, figyelj rá, hiszen fontos lehet nekünk. De
hiába is kérek tőled ilyesmit.

Faustina legyintve otthagyta a sógorát, majd illendően körbeszemlélt a

helyiségben, mintha csak az egyik udvari kísérőjét keresné. Cassius tudta, hogy a
következő pillantása már rá fog vetülni, de nem akart elbújni előle.

- Ó, itt vagy, Avidius! - Az úrnő arcán halovány fintor jelent meg, amint
észrevette. - Akkor hát mindent hallottál.

- Nem volt nehéz, hölgyem - válaszolt merev arccal Cassius, jelezvén,

hogy Verus szavai megsértették.

- Nem érdemes komolyan venned a véleményét - próbálta enyhíteni a

skandalumot Faustina.

- Azt kéred, ne vegyem komolyan a császáromat? Hiszen az imperator

minden szava szent, ahogyan az istenek szava is. Hogyan kergethetném ki a
fülemből és az elmémből? S ha ez a véleménye rólam, ugyan mit tehetnék én?

- Ne légy cinikus, Avidius Cassius. Tudod te, mennyit ér az elhangzott szó.

Ráadásul egy jó katonának, aki ennyi mindent elért ifjúkora óta, nem áll jól a
gúny. Inkább a határozottság és az igazi férfierő. Abból úgyis olyan kevés van
errefelé.

E mondat elnémította Cassiust. Faustina szemei a semmibe révedtek,

mintha valami csalódás érte volna mostanában.
 - De hisz a meghívottak egy jó része katonatiszt, felséges asszonyom.
Hogy mondhatod, hogy ezek nem határozottak és nem férfias jellemek?

- Ugyan! - Faustina kacaja tömény gúnnyal telt meg. - A legtöbben már

harcolni is elfelejtettek. Atyám idejében nem volt háború. Ezeknek a nagy
hősöknek csak arra volt gondjuk, hogy ne szokjanak el a mellvért
kényelmetlenségétől, bár még az is megtörtént sokukkal, hogy kikezdte a
vállukat. Katonák? Szájjártatók, magamutogatók. És leginkább politikusok, akik
a nép megosztásából remélik a vagyonukat. Ha karddal kellene védeni
asszonyaikat, gyermekeiket vagy hazájukat, mindjárt gondolkodóba esnének.
Vajon melyikük lett volna képes arra ezek közül, hogy fegyvertelenül álljon ki a
zendülők elé, mint te? Nem hiszem, hogy sok ilyet találnék e nagy hadvezérek
között, jó Avidius. És olyat sem, aki ifjú korában sértetten távozott az
otthonából, majd nem sokkal később szigorú, erős és híres hősként tért vissza...

Faustina hangja most ellágyult, olyan szemekkel nézett rá, mint egykor a
Colosseum árnyékában rejtőzve. Cassius megborzongott a gyönyörtől, de furcsa
módon a lehető legtermészetesebb módon fogadta a változást, mint aki mindig is
erre várt.

- Tehát mégis emlékszel...

- Mindenre emlékszem... - Az asszony halkabbra vette a hangját, szemei

még több melegséget sugároztak. - Nagyon sokszor a börtönöm rácsait éppen
ezek az emlékek tágították meg, hogy szabadnak érezzem magam.

- Én sem tudtalak elfelejteni... Annia. Ennyi idő után sem. Bárcsak

korábban találkozhattunk volna, amikor még...

- Ugyan... soha nem voltam szabad. Most pedig egyenesen rabságban élek.
A kötelesség foglya vagyok. Semmit nem tehettél volna ez ellen. Most mégúgy
sem, hiszen már császárné vagyok.

- Talán mégis...

- Semmit. Egy filozófus bölcsességének cellájában élek, tekercsek közé

szorítva. Életemet a férjem gondolatai határozzák meg. Nincs saját vágyam,
csupán a birodalom jobbításának vágya. Nincs semmi, ami színt hozna, nincs
fékezhetetlen nevetés, nincs pajkosság, játék, nincs vadság, ha éppen azt
akarnám. Csak tekercsek vannak, filozófia, amit hallgatnom kell. Reggeltől estig
uralkodói felelősség vesz körül, aszerint kell élnem. Ez rabság a léleknek, és
nem tehetek ellene semmit. Kitörhetnék, ám mi értelme lenne? Hisz a
szabadsággal, amit nyernék, sok jó is odaveszne. Csapda ez a léleknek...

A szavak valóságos keserűséget tartalmaztak; Cassius érezte a fájdalmat

bennük. A vágya ugyan beteljesült, hiszen nemcsak beszélhet az egykori
istennőjével, de megtapasztalhatta, hogy amaz örömmel emlékezik a közös
múltjukra. Viszont nem történhet semmi több. Itt ér véget az érzelem, mint a
szakadéknak futó út.

- Nincs tovább. Itt az ideje, hogy elfogadjuk sorsunkat - mondta keserűen.

Hiába vigyázott, kihallatszott a hangjából a csalódottság okozta remegés.

Annia egy apró lépéssel közelebb jött, de nem annyira, hogy ezt a
körülöttük lévők illetlennek tarthassák. Suttogva mondta, hogy senki se érthesse:

- Inkább bízzuk az istenekre. Leginkább az istennőkre. - Ezzel távozott, s

szétnyitva legyezőjét egy közelben beszélgető senatorcsoporthoz csatlakozott.
Kedélyesen kezdett csevegni velük, mintha mi sem történt volna. Cassius már le
is mondott az utolsó pillantás öröméről, s csaknem elfordult, hogy borosserleget
keressen magának. Ám Faustina, kihasználva a senatorok vitáját, vetett felé egy
pillantást. Cassius lelkét ez a legmagasztosabb boldogsággal töltötte meg.

Olyan ajándékot kapott, ami sokáig eltart majd az ínséges esztendőben. A

szív szavai, amiket az imént hallott, hozzájuk a vágy viszonzott pillantása - hát
álmodhatott ennél többet? De azt is megértette, hogy nem követelhet egyebet.
Mennie kellene, hogy ez a fényes ajándék maradjon meg benne utolsónak; se
bormámor, se mulatozás ne homályosítsa el. Valami mégis itt tartotta, nem is
tudta volna megmondani, mi. Így aztán maradt, s hamarosan ő is helyet foglalt
egy másik helyiség kerevetjén, két vacsoravendég között. Innentől már nem látta
többé a császárné fenséges alakját, ám a véletlen egy tekintélyes ismerős mellé
sodorta. Fuscus senator megszólította, örömmel üdvözölte, s azonnal maga mellé
vette. A senator - az elmondása szerint - ismerte az atyját, s őt is kedvelte, ezért
ragaszkodott hozzá, hogy vele mulasson hajnalig. Így Avidius átadta magát a
vacsora örömének, a beszélgetésnek és a borozásnak.

Fuscus szája be nem állt, szinte egész éjjel mesélte az atyjával végigélt katonai
történeteit. Ezenközben mindketten elég közel kerültek Liber mámorához, így az
oldott kedélyek között egy idő után Fuscus azt javasolta, kerítsenek maguk mellé
társaságot a női nemből. Akadt is jelentkező. A lakoma és a hivatalos ünnepelés
már jó ideje véget ért, hogy helyébe a gyönyörök forrósága és az éjszaka buja
mámora lépjen. Táncosnők, örömlányok, kéjfiúk árasztották el a helyiségeket,
közben imitt-amott muzsikusok pengették hangszereiket, fújták a fuvoláikat és a
sípjaikat, ám már ezek sem tűntek szomjasnak: mindegyik megvált ruhájától,
hogy kéjelegve táncoljon a zenészek emelvényén. Még a csörgőkkel zenélő nők
is mezítelenül játszottak egészen addig, ameddig valamelyik vendég meg nem
kívánta őket, s maga után nem vonszolta valamelyik félreeső helyiségbe.

Fuscus két táncosnőt rendelt oda magukhoz, akik bort hozva letelepedtek
melléjük. Ölelgetve hallgatták őket, s a senator nem is nagyon tudott a
gyengéden cirógató női kezek ostromának ellenállni. Hamarosan átadta magát a
gyönyörnek. Cassius sem maradt érzéketlen az őt kényeztető nő iránt, aki
áttetsző selyemruhájában, izgató mozdulataival, ingerlő érintésével alaposan
felkorbácsolta férfiúi vágyakozását. Végül a nő a fülébe suttogta:

- Kövess, ne zavarjuk a barátodat, uram... Van itt egy szoba...

A mima felkelt és maga után vonta egy függönnyel ellátott helyiségbe.

Közben gyakorlott kezei egy pillanatig sem pihentek meg Cassius bőrén.
Odabenn a sötétben felsejlett egy kerevet, rajta puha, illatos párnákkal, amire
rálökte Cassiust. Föléje térdelt, majd altestével a hímtagját dörzsölgette, s
csupasz keblével a mellkasát simogatta. Cassius felhördült a gyönyörtől,
melyben régóta nem volt része. Megragadta a leányt, maga alá fordította, hogy
türelmetlenül a magáévá tegye, ám amaz, mint valami sikamlós hal, kicsúszott a
markából.

- Várj még, uram... - nyögte kéjesen. - Nincs idebenn bor, mindjárt

hozok...

- Jó! De siess! - lihegte vágyakozva Cassius, miközben a félhomályban

távozó nő alakját figyelte részegülten.

Hamarosan megint meglibbent a függöny. Újra rátelepedtek a meztelen

combok, az ujjak ismét cirógatták, szinte az eszméletlenségbe kergették. Érezte a
hasán a síkos női altestet, amint hevülve csúszkált rajta, ő pedig egyre csak
markolászta az izzadt combokat, a kerek, húsos melleket. Végül
megkegyelmezett neki a rajta ülő, s meredő falloszát befogadta forró,
nedvességtől csepegő testébe. Cassius oroszlánként hördült fel, amint a kéj édes
hulláma elragadta. A felette lovagló nő azonban nem gyorsított az iramon, mint
aki nem akarja, hogy túl gyorsan véget érjen az örömérzet. Lassú mozdulatokkal
emelte magát, ugyanígy ereszkedett bele a férfiúi dárdába minduntalan, s amikor
Cassius kéjvágytól hajtva meg akarta ragadni, hogy maga diktáljon gyorsabb
tempót, a határozott asszonyi kezek lefogták a csuklóit, hogy a kerevetre
szorítsák. A nő így egészen közel hajolt hozzá, s a nyaklánca az arcát sodorva
beleakadt valamibe. Talán le is szakadt, bár Cassius e pillanatban egészen másra
figyelt, mint az ilyen lényegtelen dologra. Alteste már kielégülést vágyott,
robbanás hevét érezte felgyülemleni magában. A nő azonban még mindig
játszott vele, hogy nyújtsa, növelje a gyönyört.

Végül Cassius testét lobbanó tűz járta át; az élvezet egyre rázta, mintha
abba sem akarna maradni. A nő sikoltva engedte szabadjára kielégülését szinte
ugyanabban a pillanatban, amikor ő; körmei közben belevájtak a feszes
férfiizmokba. Amint a testi öröm lezúduló árja elapadt, ráhullott az izzadtan
pihegő férfire, s ölelve simogatta.

Cassius jó ideig levegőért kapkodott. Talán még soha nem élt át ilyen
gyönyört. Teste, lelke, érzékei mélységes megnyugvásával szívta tele a tüdejét.
Megpróbálta arrébb tolni az ernyedt testet, hogy még több levegőhöz jusson,
amikor a keze idegen dologhoz ért. A nő arcán maszk volt, szemeit és orrát
valami fából faragott maskara fedhette. Cassius nem törődött vele; ha ez a kéj
segédeszköze volt, hát alaposan megszolgálta a feladatát. Mivel igazán
felejthetetlen volt ez az együttlét, nem törődött tovább az álarccal, inkább
hagyta, hogy teste az ernyedtség tengerébe zuhanjon.

Alig derengett be az ablakon a hajnal, máris felriadt. Egyedül feküdt a

kereveten. A nő, aki olyan nagy gyönyörben részesítette, már nem volt sehol.
Eszébe jutott a leszakadt nyaklánc. Tapogatózni kezdett maga körül, a párnák
alatt, de nem talált semmit. Nem maradt hát más az éjszaka csodájából, csak az
emlék meg a párnákból terjengő izzadságszag.

Lassan feltápászkodott, magára húzta a szőnyegen heverő tunikáját, s

megkereste valahol kinn a saruját meg a könnyű chlamyst* (Vállon szabadon lengő
katonai köpeny.) is, amiben érkezett.
 A ház csendes volt, a szolgák megkezdték ugyan a takarítást, de olyan
nesztelenül, hogy Cassius észre sem vette ténykedésüket. Némelyik szobából,
ami mellett halkan elhaladt, hortyogások nesze szűrődött ki, így biztos volt
benne, hogy a vendégek zöme még jó ideig fog aludni, s talán délnél előbb nem
is lesz hangos a ház. Ő sem szívesen indult. Az éjszakai leány itt tarthatta volna
még egy darabig.

Bánta, hogy nem így történt. Még talán meg is jutalmazta volna valamivel,
ha mellette marad. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy megszemléli a szolgákat,
hátha a házból való a lány, s nem felbérelt kéjnő. A homályos vendégszobák
mellől egyenest a mellékfolyosó felé fordult, ahol halk jövés-menést tapasztalt.
Asszonyok és lányok csoportjai igyekeztek ezen át a fogadóterembe, hogy
tisztává varázsolják, mire a vendégek felébrednek. Cassius elvegyült köztük,
mindegyikük arcát megbámulta, de nem talált arra a nőre, aki a kis szobába
vezette az éjjel.

Talán nem is szükséges felfednie őt, gondolta magában, majd a kijárat felé
vette az irányt. Ekkor egy könnyed alak bukkant elő a mellékhelyiségek felől,
vízzel teli favederrel a kezében. Cassius azonnal felismerte.

- Te voltál velem az éjjel.

A leány lesütötte a szemét, mintha zavarban lenne, majd bólintott.

- Igazán kedvemre való volt, amit tettél, leány. De miért hagytál magamra
hajnal előtt?

A fénynél most jobban megnézhette a nőt. Világosbarna haját pánt fogta

kontyba, arcát szeplők pettyezték, szemei alatt a kialvatlanság halovány karikái
gyülekeztek. Ennek ellenére szemrevalónak tűnt most is, de az éjszaka kábulata
és a festék, amivel tegnap feldíszítették, jóval vonzóbbá varázsolta a
valóságosnál. Cassius letett arról a szándékáról, hogy megjutalmazza.

- A dolgom után kellett néznem, uram.

- Mondd, miért vettél fel álarcot az éjjel?

A leány megint maga elé meredt, s végül csak ennyit mondott:

- Nem tudok rá válaszolni, uram. Sürgős dolgom van. Kérlek, engedj most
utamra.

- Jól van. Menj csak. Nem tartóztatlak - morogta kedvetlenül Cassius.

Meglopottnak érezte magát. Mintha a gyönyörök Olympusa váratlanul
hétköznapi dombbá szelídült volna. Hátra sem fordult a távozó szolgáló után,
inkább kisietett a házból, majd utasított valakit, hogy vezessék elő a lovát.

Mire hazaporoszkált, az éjszaka mámora megfakult az elméjében, s az

egész belsője csak egyetlen élményre emlékezett igazán: Faustina mosolyára,
kedves szavaira, titkos vallomására, ami több mindennél, még az éj gyönyöreinél
is.

4.

Még aznap este válaszolnia kellett, hogy elfogadja-e a consuli kinevezést, hiszen
valójában ezért hívták Rómába. Varrestes is elkísérte, de ahogy az első
alkalommal, most sem engedték tovább a császári lakosztály folyosójánál.

Míg a fogadóhelyiségben várakozott egyedül, végiggondolta, hogy bölcsen

döntött-e, tiszta lelkiismerettel, befolyásolástól mentesen. Úgy hitte, megfontolt
lesz a válasz, s ha a császárokban akad szemernyi tisztesség, belátják ezt.

Különös módon odabenn csak Antoninus várta, kimerült tekintettel. Talán

ehhez hozzásegített az a családi balszerencse is. Gondolta, megkérdezi, hogy van
a rokon, aki miatt távolmaradt Priscus estélyétől, de végül mégsem tette. Annak
mindenesetre örült, hogy mostanra visszaért a városba. A két császár közül Verus
volt az, akit jobban megvetett, különösen a tegnap este óta. Inkább Antoninus
bánatos képét nézi, mint a másik császár borgőzös, fennhéjázó, modortalan
ábrázatát.
 - Üdvözöllek, Mars katonája - kezdte a császár, mint aki már sejti is a
döntést. - Tudom, az vagy, látszik rajtad. Odahúz a szíved...

- Mi tagadás, felség. Hiába is próbálnám leplezni. De halld szavamat:

becsülettel végiggondoltam mindent, még azt is, hogy valódi hasznára
válhatnék-e a birodalomnak, ha elfogadom a kinevezést. Hajlottam rá, hogy ha
találok legalább három nyomós érvet, amivel többet tehetnék e poszton, mint a
harctéren, akkor igent mondok. Tépelődtem, felség, valóban tépelődtem, de arra
jutottam, nincs olyan terület, ahol nagyobb hasznomat vennéd tógában, mint
vértben. Antoninus meredten nézte, fáradt szemei alatt karikák sötétlettek.
Cassiusnak az volt a benyomása, hogy az uralkodó nincs jól, de nem akarta
szóvá tenni. Végül Marcus Aurelius Antoninus nehézkesen megszólalt.

- Hittem, s... reméltem, hogy mégis elfogadod. Ugyanakkor tökéletesen

megértem a döntésedet. Miért erőltessünk a takács kezébe hentesbárdot? Miért
bízzuk meg a halászt, hogy holnaptól építsen utat a hadseregnek? Mindenki
abban szolgálja Rómát, amiben a legjobb.

- Köszönöm a megértést, felség. Valójában még most sem értem, hogy

miért tiszteltél meg a consuli címmel engem, egy ízig-vérig katonát.

Antoninus megint hallgatott egy sort, aztán nagyot sóhajtva újra beszédre
nyitotta a száját.

- Megvan az oka. Több is. De egyik sem becsületes. Jogod van tudni
mindegyiket.

- Szeretném is tudni! - feszengett nyugtalanul Cassius.

- Egyfelől... úgy hiszem, fiatalkorunkban becsaptalak téged. Emlékszel.

Hogyne emlékeznél. Úgy barátkoztunk össze, hogy én szándékosan eltitkoltam,
mi több, még Theonidest meg a többi ifjút is megeskettem, hogy eltitkolják, én
vagyok a trónörökös. Azt akartam, hogy végre olyannal is barátkozzak, aki nem
a hatalmamért dörgölődzik hozzám. Igazi barátokra akartam szert tenni. Ezért
tagadtam a kilétem előtted. De... ahogy a végére emlékszem, nagyon rosszul sült
el...

Éles az elméd és jó az emlékező tehetséged, gondolta sértetten Cassius,

amint az ifjúkora legnagyobb kudarcát eszébe juttatták. Azonnal felötlött benne
Faustina fiatal arca, a liget, az ölelkezés, a test vágyakozása, a kettejük titka,
amit nem ismerhet senki...

- Tudok Annia Faustináról is. Arról, hogy találkoztatok - vetette oda

mintegy mellékesen a császár. Cassius hirtelen megszédült a leleplezéstől. - Nos,
igen - folytatta Antoninus fáradtan. - Tudok róla, már akkor tudtam, amikor
megtörtént. Hiszen ha nem az én kezemben futottak volna össze Róma titkai,
nem is lettem volna méltó a trónra Pius atyám után. De nem okoltam senkit.
Ártatlan gyermeki dolognak véltem. S valójában, ha nem az lett volna, nos,
akkor is én idéztem elő. Ezt hagyjuk is. Ám az fájdalmat okozott, hogy távoztál
a városból az első adandó alkalommal, mi pedig nem tudtunk rólad semmit.
Lelkifurdalás támadt rám. Valójában azóta is az gyötör, amiért ilyen helyzetbe
hoztalak. A legkevesebb, hogy felajánlom neked Róma első emberének posztját,
hogy engeszteljem fiatalkori kínodat.

Cassius mereven hallgatta a császár vallomását. Tudja ez az ember, hogy

mit beszél? Tudja, hogy minden szavával újabb sebet üt a lelkén? Tudja,
mekkora sértés, hogy sajnálatból akar hivatali posztot lökni az ölébe?
Összeszorította a fogát, hogy ne törjön ki, de nem állt tőle távol az indulatosság.

- A másik ok atyádhoz fűz - folytatta a császár. - Végtelenül tisztelem őt.

Sokat jelentett az én atyámnak is, hiszen a legmegbízhatóbb, igazmondó
tisztviselőként dolgozott a trón mellett. Tudom, hogy az egyetlen gyermeke a
mindene. Úgy véltem, érte, az ő szeretetéért megtehetem, hogy egy vértől
mentesebb, békésebb világ élére helyezlek, hogy többet láthasd őt, s
megnyugodhasson, hogy a közeledben lehet idős napjaiban.

- Ezt valóban így tervezted? - hördült fel hirtelen Cassius. Még a székről is
felemelkedett elfojthatatlan dühében. - Úgy gondoltad, megajándékozhatsz,
felség? Azt hitted, boldoggá leszek attól, hogy az intézkedésed megvéd a
harctértől csak azért, hogy atyám örüljön? Én azt hittem, az érdemeim vezettek
el idáig! De úgy látom, most megint be lettem csapva!

Csendet erőltetett magára, hogy teleszívja a tüdejét. Talán nem kellene

kiengednie a dühét éppen a császára ellen. Ám a benne robajló indulat nem
ismert határt.

- Megint becsaptál! Hiába telt el annyi esztendő, megint megtetted!

Lehetsz te császár, felséges úr, lehetsz a legnagyobbak közül való, nevezhetnek
Aureliusnak, az arany fiának, az ifjabb Antoninusnak, tisztelhetnek téged
Pontifex Maximusként vagy a birodalom első imperatoraként, akkor sem
változtál semmit. Nem vagy egyéb, mint az egykori Catilius, aki jól
eljátszadozott az emberi érzésekkel. Most is ezt teszed, és még csak meg sem
érzed, mekkora csalódást okozol. Nos, felség, azt hiszem, valóban jól döntöttem.
A megbízatást a lehető legkomolyabban visszautasítom. Katona vagyok, a
harctéren a helyem, hogy Róma népéért küzdjek, akármit szól az atyám, s
akármi a te véleményed. Feledd el, kérlek, a nevemet, s ne érezd úgy a
jövendőben, hogy ügyelned kell rám, vagy hogy tartozol nekem bármivel.

Felállt a helyéről, s szíve szerint kirontott volna, de katona lévén ezt a

tiszteletlenséget nem tudta megtenni a feljebbvalójával szemben. Ezért mereven
állt, a semmibe révedve, amíg a császár megtört hangja meg nem szólalt.

- Jót kívántam tenni, de a visszájára fordult... Bocsássanak meg nekem az

istenek. Hiszen látom, te nem fogsz. Menj hát a tieidhez, Avidius Cassius.

Azonnal engedelmeskedett. Könyörtelen arccal, mintha az ellenség

fészkében lenne, előrelendítette a jobbját, majd rekedt hangon felkiáltott:

- Ave, Imperator! - Ezután megfordult, s fegyelmezetten kimasírozott a

teremből. Soha többé nem jön vissza ide, mormogta magában. Soha többé,
hacsak nem seregei élén, hogy rendet tegyen ebben a züllött, fennhéjázó
városban.

Másnap reggel

Minél korábban akart indulni, hogy ne is adjon lehetőséget egy újabb

találkozásra az udvar bármely tagjával. Elege volt belőlük. Meggyűlölte,
megvetette mindet, főként ezt a beteges filozófust, aki atyáskodva mindent jóvá
akar tenni, közben mást sem tesz, mint belegázol az emberi érzésekbe. Elég volt!
 Vissza kell térnie a legtisztább helyre, ami valaha is létezett: a hadseregbe.
A város sokkal félelmetesebb, mocskosabb, átkozottabb, ahhoz képest a
katonaság a vérrel, a kínokkal, a nélkülözéssel együtt is sokkal tisztességesebb
terület. Nem akar idetartozni, még a legvékonyabb szállal sem. Dühét még az
sem oldotta fel, hogy Annia arca csalódottan bukkant elő az elméjében,
szomorúan emelve rá tekintetét. De hiába. Semmi sem állíthatja meg, egy olyan
asszony pedig, akiben csak messziről gyönyörködhet, akit nem kaphat a
karjaiba, amikor éppen kedvet érez hozzá, végképp nem foszthatja meg az
elhatározásától.

Varrestes ellenőrizte a rakományt, a két hadsegéd pedig, akik kíséretként

velük tartottak, felmálházták a lovakat. Cassius a nyeregbe ugrott, s még arra
sem méltatta a császári villa gondnokát és a búcsúra felsorakozott szolgákat,
hogy rájuk pillantson. Emelt fővel, mereven előre tekintve léptetett ki az
udvarról a hosszúkás ciprusokkal szegélyezett, kövezett útra. Ám alig haladt el
néhány lépésnyit, Varrestes utánakiáltott, hogy álljon meg. A távolból, az
ellenkező irányból egy hírnök vágtatott feléjük. Amint odaért eléje, mélyen
meghajtotta a fejét, de nem szólt semmit. A kezébe nyomott egy tekercset meg
valami színes szőttesbe csavart holmit. Cassius átvette, majd intett a lovasnak,
hogy mehet. Ezután előreügetett, hogy magányosan törje fel a tekercs viaszát.

A levélben Annia Faustina kézírására lelt.

„Jó Cassius, oroszlános katonám!

Mindent, ami történt, bizonyára az istenek tervezték el. Megtudtam, hogy menni
akarsz, s én valószínűleg soha többé nem látlak. Fáj e gondolat. Reméltem, hogy
consulként a közelemben lehetsz annyira, amennyire a sorsunk engedi. Hisz a
sors nem mindig olyan fukar, mint képzelnénk. Az istenek, de főként az istennők
engedékenyek néhanap. Hogy értsd, mire gondolok, bontsd ki ajándékomat.

Védjenek az istenek, bármerre mész is, mert tudom, a véred hajt, a

becsvágyad és az erőd pedig nagy dolgokra vágyakozik, de az bizonyosan nem
Róma magistratusában vár reád.

Ha teheted, tartsd meg emlékemet s titkainkat!

 Annia”

Újra és újra elolvasta a levelet, hogy megértse a tartalmát, de leginkább, hogy az

édes üzenetet újraélje. Csak ezután nézte meg a titokzatos ajándékot.

Egy fából faragott, Venus istennőt ábrázoló maszk került a szeme elé,
amint széthajtogatta a szövetet.

Jelen

Alexandria, Aegyptus

Mire visszatértek a gondolatai a maszkról, s arról a gyönyörrel teljes éjszakáról,

megvirradt, ám Cassius nem sietett kikelni az ágyból. Újra élte azt a pillanatot,
amikor Annia Faustina, éjszakai istennőként meg ajándékozta őt önmagával.
Olyan csodát kapott, olyan váratlan adományt, amire nem számított, s hajlamos
volt azt hinni, hogy az istenek akarták úgy. Ám kezében az álarccal újra
becsapottnak érezte magát. Kóstolót kapott a legcsodásabb ételből, de nem
falhatott többé belőle. Mohó, türelmetlen lénye nem aznap apró kegyelemnek
örült, mindjárt a nagy egészet akarta. Dühöngve vágtatott el Rómából akkoron -
immáron másodszor menekült Faustina és Marcus elől -, s jó ideig mindent
átkozott, ami eszébe juttatta a várost, a császárokat, az udvart. És Faustinát.

Nem kevés időnek kellett eltelnie, mire lecsillapodott benne a harag

annyira, hogy becses értéknek tartsa azt az éjszakát, dédelgetve magában, mint
valami talizmánt, ami varázserőre képes. Mostanra már ez lett a megnyugvása,
örömének egyetlen szentélye: a szerelem istennőjével töltött egyetlen,
megismételhetetlen éjszaka. Ám a lelke legmélyén lévő homályban mégiscsak
remélni kezdett valamit, ami az elmúlt esztendők alatt napról napra ébredt
álmodozásból lehetőséggé. S íme, friss uralkodóként a reménység, a vágy akár
élő valósággá is válhat.

Csak győznie kell most, s minden megvalósul. Mihamarabb el kell tiporni

azokat, akik vissza akarják tőle serezni a trónt. És akkor az övé lesz, amit mindig
is akart. Övé lesz Faustina, nem csak egy lopott éjszakára: mindörökre.

Rómát el kell foglalnia. Aki szembejön vele, hogy visszatartsa, azzal

végeznie kell, gyorsan, határozottan. Ez az egyetlen stratégia ahhoz, hogy a
törekvéseit megvalósíthassa, s vele megnyerjen mindent, mielőtt a fél világ
felfedezi, hogy becsapta őket.

Mert igen: becsapott mindenkit.

Miért tette, hogyan merészelte?

Az ötlet, vele a végzetes gyűlölet Syriában született, ott is erősödött meg

benne. A harcok idején, amikor a császárok végre belátták szavai igazát, hogy
támadniuk kell, ha nem akarják elveszteni Armeniát és a Keletet, haderőt
küldtek Parthia ellen. Ő is ott volt, hiszen ki sem maradhatott volna a
háborúságból. Szerencsére számos strategos és hadvezető ismerte meg addigra a
nevét, s belátták, egy ilyen oroszlánra van szükség a parthusok ellen.

Nem sokkal azután, hogy faképnél hagyta Rómában Antoninust, sürgetővé

vált Syria megerősítése. Az idősebb császár az öccsét, Lucius Verust nevezte ki a
keleti haderő legfőbb irányítójának, ám ez rögtön kudarcba fulladt. Verus
nemigen sietett a harctérre, valójában egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik ott. Jó
messze a hátországban, Antiochiában telepedett le egy kényelmes palotában,
amit hatalmánál fogva kisajátított. Első lépésként nem a katonai vezetőket
hívatta hadi tanácskozásra, hanem benépesítette szálláshelyét a legkorhelyebb
helyi

színészekkel, örömlányokkal és fiúkkal, akik a szórakozását biztosították. Íme,

Róma imperatora, akinek az élen kellett volna nyargalnia, hogy bátorítsa keleti
seregét, ehelyett kurvákkal, fiúcskákkal, iszákosokkal vette körbe magát.
Olyanná vált ettől Cassius szemében, mint egy éretlen kölyök, aki végre
kiszabadult az idősebb császári testvér komoly fennhatósága alól, most pedig
kiélvezi, hogy tőle messze azt tehet, ami csak jólesik. Mindeközben mindenki
tudta róla, hogy eljegyezte Aurelius Antoninus lányát, Lucillát, így valójában
elkötelezett férfiú. Micsoda fertelmesség! Micsoda felelőtlenség, miféle
ocsmányság ez! Cassius azt kívánta, Verus - akár valami fertelmes asszonysze-
mélytől elkapott bajban, akár a féktelen italozás miatt - pusztuljon el ott, hogy
soha ne lássa viszont Róma falait.

Bármennyire meggyűlölte is, egyetlen jó cselekedetet sikerült a neve mellé

feljegyeznie. Nem erőltette rá hadvezéreire a saját katonai terveit, amelyek
persze amúgy is gyatrák és erőtlenek lettek volna. Amint az első hetek után
kiélte magát az antiochiai palotájában, a züllött táncosnő, Panthea, és a hírhedt
fiúszerető, Pergamus karjaiban, megkésve, de még éppen időben összehívta az
ott állomásozó seregek vezető tisztjeit, hogy Statius Priscust nevezze ki a
cappadociai támadó egységek legfőbb parancsnokának. Jó döntés volt, hiszen
Priscus olyan erős tiszteket rendelt maga mellé, akik könyörtelenül nekimentek
Vologeses seregeinek, hogy letörjék a parthiai ellenállást. Közöttük volt a saját
neve is, amely már igazán jól csengett a hadvezérek tanácskozásán.

Cassius jól emlékezett arra a napra, amikor immáron legatusi rangban érte
a felszólítás, hogy a Harmadik Gallica Legióval a háta mögött vegyen részt
Armenia felszabadításában. Örömmel tett eleget a felkérésnek. Ha valamikor, hát
ekkor indult útjára a megdicsőülése, hogy végül a győzelem szimbólumává
váljon. Ez eredményezte azt is, hogy néhány évvel később a keleti tartományok
feletti különleges megbízatással korlátlan hatalomra tehetett szert. S talán azok a
rút tervek is akkor születtek, amit Verus eszelt ki ellene.

De sokkal jobban belevésődött az elméjébe az a néhány esemény, ami a

későbbi hatalmát és befolyását készítette elő. Az egyik ilyen az volt, amikor
betörve északról, Cappadociából Armeniába, Priscus egységeivel kikergették a
parthusokat a tartományból, s megszalasztották őket az Araxes folyón át, ami
vörösre színeződött a pórul járt ellenség vérétől. Artaxata, az armeniai főváros
felszabadulásának ünnepe s az új cliensuralkodó, Sohaenus herceg beiktatásának
ceremóniája olyan emelkedett örömben részesítette, hogy maga is megjelent a
szentélyben, Varrestes őszinte megrökönyödésére. Ahogyan Sohaenus királlyá
avatását végignézte, Cassiust hirtelen elragadta a vágyakozás: a lelke mélyében
azt érezte, nem halhat meg addig, amíg át nem éli a hatalomnak ezt a gyönyörét.

Boldogító nap volt az is, amikor maga Statius Priscus, a keleti hadjárat
első embere - valamint egy másik neves hadvezér, Publius Martius Verus is - azt
közölte jelentésében, hogy Avidius Cassius legatus könyörtelen és félelmet nem
ismerő hadvezetése nélkül nem adatott volna meg Róma győzelmének
dicsősége. Minden valószínűség szerint ezért is kaphatta meg egy esztendővel
később a syriai kormányzó posztját. Cassius, hogy ne érje kudarc, olyan kemény
terhelésnek vetette alá a seregeit, ami mások számára szinte elviselhetetlennek
tűnt, ám az ő katonái nem zúgolódtak. Így aztán a következő esztendőben áttört
velük az ellenség földjére, sorra hódította meg a városokat. Legvégül, legyőzve
Vologeses seregeit, elfogta, kegyetlenül megkínozta, majd megölte az uralkodót,
s dicsőség tárgyaként mutogatta a levágott fejét. Ezután az europai, africai és a
keleti tartományokból verbuvált vegyes hadseregével bevonult Ctesiphonba,
hogy megbüntesse annak népét a gyalázatos támadás miatt. Cassius szabad
rablásra adott engedélyt az évek óta csak a vérontásnak élő, zsákmányban
reménykedő harcosainak. Néhányan ugyan ellenezték a döntését, de nem számí-
tott. Ki kellett elégítenie a katonák vágyait, hogy ne fásuljanak bele a
gyötrelmekbe. A jutalmazás mindig jó segítség ahhoz, hogy engedelmesen
folytassák a nehézségekkel teli hadjáratot. Engedékenysége nyomán egy egész
nagyváros polgársága esett áldozatul a katonák mohóságának, de Cassiust nem
érdekelték a részletek, még ha be is látta, hogy túl kegyetlen az eszköz. Maga is
úgy érezte, ha most elrettentő példával szolgál az ellenségeinek, talán nem kell
annyi erőfeszítést kifejteniük a következő csatában. Ezért közönyösen tűrte még
azt is, hogy az emberei a parthiai Bahram-tűz-szentélyek ártatlan papjait is
lemészárolják kincsek reményében, sőt bátorításul néhol maga is részt vett a
lefejezésekben. Amint végigdúlták Ctesiphont, s vér patakzott az utcákon,
parancsot adott, hogy égessék fel a várost mint az ellenállás utolsó jelképét.

Ezt követően olyan nevet szerezett magának, ami a birodalom minden

népe számára ismertté tette őt. A parthus főváros elpusztítása után alakja eggyé
vált a félelmet nem ismerő római harcos jelképével, aki karddal tesz igazságot a
birodalomban. Már akkor is előszivárogtak olyan hangok, amelyek azt sugallták,
ilyen császárra lenne szüksége a birodalomnak, nem pedig a kurvákkal meg
fiúcskákkal henyélő, részeges bolondra, akit egy pillanatig sem érdekel a
hadjárat, vagy a másikra, aki a háború alatt is csak a római árvaházi
alapítványaival meg a nép jólétével foglalatoskodik, s közben filozófiai
tekercseket böngész.

Cassius hallotta, mi több, jól megjegyezte e hangokat. Nem tudta, nem is

akarta leplezni, hogy maga is egyre jobban egyetért velük.

Parthia legyőzésének ünnepére érkezve, a syriai főhadiszálláson,

Antiochiában is szembesült azzal, hogy a keleti népek őt tartják a legnagyobb
hősüknek. Ez újabb magabiztosságot adományozott neki. Ez volt a háború
legdicsőbb napja, amire igazán büszke volt, de ez hozta a legnagyobb fájdalmat
is, megpróbálva a hitét...

Aznap azért gyűltek össze, hogy Verus jelenlétében lakomát üljenek a

háború befejezése és a végső diadal miatt.

Ám ekkor egy egészen más háború vette kezdetét...

 Negyedik visszaemlékezés

A győztes

Kilenc évvel korábban* (Kr. u. 166.)

Antiochia, Syria

Késve érkezett, de nem a véletlen hozta így. Egyszerű volt az ok: látni akarta az
egybegyűltek tekintetét, amint belép a terembe, beleértve az undorító Verus
ábrázatát is. Hiszen itt ő a hős, ő fejezte le átvitt értelemben és a valóságban is az
ellenséges erőket. Ki akarta élvezni a neki

járó mélységes tiszteletet.

Minthogy tudomására jutott, Verus különös ízlése folytán a lakomán jelen

lesz az a fogoly is, akit Vologeses király szánt Armenia trónjára a legyőzött
rómaiak kormányzója helyett, úgy gondolta, maga is alkalomhoz illő ajándékkal
érkezik. Kezében egy zsákot lóbálva lépett be a terembe.

Amint felfedezték a keleti nagy háború neves résztvevői, hogy megjelent a

kitárt ajtóban, egyértelmű üdvrivalgás tört ki. Még a nyársat nyelt Statius Priscus
is fennállva verte össze tenyerét, s közben Vivas, Avidius! Vivas, victor!* (Éljen
Avidius, éljen a győztes!) kiáltással tisztelte meg. Ezt azonnal átvették a jelenlévők, így
a hangos zsivaj egyetemes skandálássá erősödött. Mindenki ezt harsogta, ahogy
egyre közelebb lépett a trónon ülő társcsászárhoz, aki - bármennyire akarta volna
látni Cassius - nem tapsolt, nem éljenzett. Verus féloldalas mosollyal figyelte a
közeledtét, s amikor eléje ért, csak akkor tett felé megtisztelő gesztust. A rá jel-
lemző hosszú szakállát már nem viselte; az a hír járta, hogy valamelyik syr
kurvája tanácsára vált meg tőle, hogy kedvesebbnek tűnjön a helyi népek előtt.
Cassius úgy hitte, bármit is tesz, nem lesz az.
 - Üdvözöllek, Avidius, Syria kormányzója! Hiányoztál a társaságunkból.
De öröm a szívemnek, hogy itt üdvözölhetlek, mint a parthusok legyőzőjét.

Minden szem rávetődött, magasztos üdvözlő szavakat vártak tőle, ezért

elcsendesültek, hogy jól hallják őt ebben a hatalmas, színes szobrokkal zsúfolt
teremben. Cassius nyájas arccal körbetekintett, mintha a pillantásával mindenkit
a keblére akarna ölelni. Aztán megakadt a szeme a jelenlévő parthus hercegen,
de csak egy röpke időre. Azonnal megszólalt, ám hangja jóval hidegebben
zengett, mint ahogy várták.

- A győzelem nekem is nagy ünnep, tisztelt uraim! Néhányan valóban

megdolgoztatok ti is azért a címért, hogy parthiai győztesek legyetek. Néhányan
igen.

- Jöjj, ülj közénk, hadvezér, tiszteld meg asztalunkat - mondta erre Verus,
akin látszott, hogy pár serlegnyi bort már megkóstolt a lakoma előtt.

- Meghívásod megtisztelő, felség. Vajon az ellenség hercegét is ilyen

tisztelettel hívtad meg ugyanehhez az asztalhoz?

Verus az állapotánál fogva nem értette azonnal, mit akar mondani Cassius,
ezért ostobán elvigyorodott a válasz előtt. De aztán észbe kapott.

- Talán ismered te is a fogalmat, s vele a hagyományt is, ami úgy hangzik:

clementia.*(Könyörületesség.) Vagy tán annyira nem is vagy római, jó Avidiusom? S
így aztán nem érted a lényeget?

Annyira vagyok római, nagy uram, hogy tudjam, ki a barát, ki az ellenség.

A barátot szeretem, az ellenséget legyőzöm. Ez a dolgom, azt hiszem,
bizonyítottam is. Ám néha elbizonytalanodom, ahogyan most is. Pacorus herceg,
aki közöttünk foglal helyet, nem más, mint Vologeses király embere, így
éppenséggel nem a barátunk. Addig nemigen ülök veletek egy asztalhoz, amíg ő
itt van.

Ne légy ünneprontó, Avidius! - nyögte Verus. - A nagyság tegyen

megengedővé, barátom! Hiszen nincs már ellenség. Róma győzött.

- Ó, igen! Csak azért vagyok itt, mert Róma valóban győzött. Hoztam is
egy ajándékot ez alkalomból.
 - A Charisok* (A Venust kísérő nők.) aranyló mellbimbójára mondom... te aztán
jobb belépőt tudsz tartani, mint a görög színészek! Mutasd hát az ajándékodat,
Avidiusom!

- Örülök, felség, hogy tetszik, bár hidd el, nem kedvelem a görög
színészeket. Valójában egyetlen színészt sem. Nem biztos, hogy örülni fog
theatrumhoz szokott szemed annak, amit hoztam!

Verus a kezével jelezte, hogy bontsa ki az ajándékot; mindezt úgy tette,

mintha uralkodói kegyet gyakorolna.

Cassius kioldotta a köteléket, majd egy lendületes mozdulattal Pacorus, a

parthusi herceg felé lendítette a szövetzsák száját. Mint egy ballistalöveg, olyan
lendülettel repült ki onnan valami, egyenest a méltóságteljes tartással ülő herceg
arcának csapódva.

Egy levágott fej volt, éppenséggel már az enyészet jelei is meglátszottak

rajta. Pacorus elsápadt a látványától, s annak tudatában, hogy e fej rohadt
bőrének foszlányai az ő arcán is ottmaradtak, összegörnyedve elhányta magát.

- Úgy látom - folytatta Cassius, az öklendező hercegre mutatva -, hogy a ti

vendégetek nem ismeri az illemet. Nem hányunk oda a székünk mellé, az asztal
alá, ahol ünnepi étket tálalnak fel. Én syriai vagyok, tudom, milyen komolyak az
elvárások egy vacsorán. De ez itt nem érdemli meg a meghívást és a tiszteletet.

Néhányan igazat adtak neki, ezért többen is követelni kezdték, hogy

távolítsák el Pacorust. Végül Verus intett az őrségnek, akik kivezették a még
mindig görnyedt hadifoglyot.

- Így jó! Végre magunk vagyunk - mondta mosolyogva Cassius. A tiszti

kar most ismét megtapsolta, mintha nem is történt volna az imént semmiféle
skandalum. Ám Verus odaszólt hozzá:

- Felvennéd azt, amit az előbb elszórtál, kedves Avidiusom? Igazán

megtisztelnél vele, ha nem hagynál semmit szanaszét.

- Zavar ez a kis holmi, itt a padlón, felség?

- Mi tagadás, jobban szeretem, ha nem levágott fejek díszítik a termemet,

hanem táncosnők.
 - Ó, persze, uram. Igazad van. Én vagyok a hibás, hiszen mindig
elfelejtem, te nem vagy hadvezér. Szeretsz messze tartózkodni a harcoktól, így a
kezed általában bortól vereslik, nem vértől. Megértelek.

Verus meglepő módon nem sértődött meg e szavakra, hanem hangos

hahotába kezdett, mint aki nem veszi komolyan az ellenfelét.

- Ó, Avidius! Most azt hiszed, megdöfted az önérzetemet a férfias

dárdáddal? Többet kell neked harcolnod ehhez, barátom, s több érdemet
szerezned. Tudod, egészen szórakoztató vagy, te kis syr.

Verus tovább röhögött, megalázva Cassiust, aki végül inkább otthagyta,

hogy elvegyüljön a katonatisztek között. Ők legalább - bármi is történt az imént -
a legnagyobb szeretettel fogadták.

Később a szolgák, akik feltakarították Pacorus hányadékát, a levágott fejet

is ki akarták vinni a teremből, de Cassius az útjukat állta.

- Ez itt az én kormányzóságom. Az én palotám. A díszeiről is én

rendelkezem. Helyezzétek vissza oda, ahol volt.

A szolgák engedelmesen, de nem titkolt undorral tették le a terem közepére

a fejet, nem messze Verustól. A társcsászár valójában csak mulatott ezen
testőrségének vezetőjével, továbbá néhány bizalmasával, akik között akadt olyan
is, aki néhány hónapja még ágrólszakadt színészként tengette az életét, ma pedig
Verus udvarának minden gazdagsággal elhalmozott tagja lett. Együtt ittak,
közben gúnyosan röhécseltek Cassius mogorvaságán. Ám Verus végül mégis
szóra emelkedett a bort kóstolgatók csoportja felett.

- Hadd emeljem serlegemet, uraim, a győzedelmesekre. A fejeket

lemetszőkre. A béke elhozóira. A sebeket elviselőkre. A Rómáért ke-
gyetlenkedőkre. S azokra, akik vérengzésükkel még az istenek haragját is
kivívták. Akik megszegték a seleuciaiaknak tett békeszerződést. S akik ezáltal
ragályt indítottak el az egész földön. Emelem a serlegem e dicső vezérekre,
leginkább közülük egyre.

A teremben elcsitultak a hangok, mintha mindenki ítéletet hallgatna a

császár társától. Még annak ellenére is visszakozást váltott ki e néhány mondat,
hogy jól látszott, Verusból leginkább az ital beszél.
 Maecianus, az aegyptusi kormányzó, a gabonaellátmányért felelős
proconsul, nem mellesleg a nemrég született gyermekeinek gondoskodó
nagyapja, odalépett gyorsan Cassius mögé, és atyáskodó féltéssel megragadta a
vállát. Aggódása így teljesen jogosnak tetszett.

- Fiam, ne szólj vissza! - súgta a fülébe erélyesen. - Jusson eszedbe, mit

szenvedhetnek el gyermekeid a főhatalomtól, ha az ítélkezni szándékozik.
Engedd el e szavakat a füled mellett a békesség kedvéért.

Megfontolta apósa intelmeit. Egyetlen minutáig tartott, s persze nem a jó

tanács szerint döntött. Lerázta magáról az aggódó kezeket. Előrelépett Verus
felé, majd magasba emelte ő is a saját serlegét, mintha valami nagy áldomást
mondana.

- Köszönöm meleg szavaidat, felség! Én pedig hadd köszöntsem a

legnagyobbat, az igaz császárt, aki példamutatóan harcolt Rómáért. Ha nem is
láttuk a csatamezőn, de hatalmas diadalt aratott a syriai színészek, bohócok,
csepűrágók, kurvák és hímringyók között. Áldassék neve a császárnak, aki
átruházta a hatalmat a hadvezéreire, mert nem érdekelte a háború. Áldjuk nevét
azért, mert ha idejében érkezik, és elkezdi a háborúját, ahogy egy császárhoz
illik, akkor talán nem vész oda a syr legiónk, vele a kormányzónk, akinek a
helyét én most, ahogy mondani szokták, az érdemeim elismeréséül kaptam.

Verus megint nevetett, mint akinek móka ez az egész. De végül kibukott a

száján:

- Ó, igen! Mulatozunk, vigadunk, kiadjuk lelkünk nyomását. Itt te vagy otthon,

Avidius barátom. Nagy szerencséd, hogy fivérem, Marcus, akinek akaratát én a
legszentebbnek tartom, kedvel téged, s megfelelőnek tart ezekre a posztokra. Az
is érdemeidet növeli, hogy valóban nagy tettet hajtottál végre, visszaszerezted
nekünk a Keletet. De vigyázz! Mielőtt a fejedbe száll a dicsőség, Avidius
Cassius, gondold csak meg, mit jelent a maiestas!* (Felségsértés.) És mit vonhat
magával?

- Uram - vágott közbe egy hang hirtelen. Maecianusé volt, aki még mindig
Cassius mögött állt. - Tudnod kell, mielőtt vádaskodsz, Avidius nem szegte meg
a békeszerződést Seleuciával. Amazok támadtak seregeinkre orvul, miután
ígéretet tettünk, hogy bántatlanok maradnak. Avidius csak azután támadta meg
őket, miután meggyőződött az árulásukról.
 - Most már tudom! - csattant fel dühösen a társcsászár. – Mily nagyszerű e
tudat! Vajon ki téved? Az én hírnökeim-e, vagy a tiétek? Ugyanis az enyéim azt
állítják, Avidius Cassius, nem tudván ellenállni híres vérengző hajlamának,
kardélre hányta Seleuciát, ahogyan

Ctesiphont is.

- Nos, uram, felség - válaszolt hirtelen Cassius. Még véletlenül sem szűrte
meg a szavaiból a gúnyt. - Ez a te véleményed. Egy olyan vezéré, aki nem
láthatott semmit a harctéren, hiszen ott sem volt. A császár csak henyélt az
ágyasaival, s borát itta, amíg mi megküzdöttünk a parthusokkal. A testvére is
filozofálgató anyókaként inkább a régi írásokat böngészte ahelyett, hogy időben
harcra buzdította volna seregeit. Mert ha ez történik, nem kellett volna annyi
katonánk vérét megkönnyeznünk, valamint a kegyetlen megtorlásra sem lett
volna szükség. Ez lenne Róma felséges ereje? Nem, ez a puhányság, ami Rómát
veszélybe és végső pusztulásba viszi. Ez Róma szégyene! Igaz hadvezérnek
kellene odaülnie a trónra!

- Á, és talán te lennél az? - üvöltött fel Verus dühösen. - A politika nem

más, mint diplomácia, alkudozás, mérlegelés. Ha te lennél Róma legfőbb vezére
vagy politikusa, bizony hamar diktatúrává meg vérfürdővé válna itt minden. És
lám, nem is tudod megtagadni magad, barátom. Szívből örülök, hogy végül nem
lettél Róma consulja, amikor ki akartunk nevezni. De nézzük csak a jelentést. Én
bizony ráismerek a híres Avidiusra, aki kardját soha nem hagyja pihenni a
hüvelyében. Ő az, aki még akkor is harcol, hogy önmaga erejét bizonygassa,
amikor már nincs is ellenség. Ő az, akit egész életében a bizonyítás vágya hajt,
hogy megmutassa, ér annyit, mint egy tribunus, vagy akár egy centurio. Ó,
milyen szánalmas ez! Igen, megnyerted a háborút, Avidius. Győztél, Avidius. De
nem lettél az, aki szerettél volna. Csak egy hentes vagy, húsdaraboló, aki úgy
hiszi, a kegyetlenséggel kiválthatja a tiszteletet. A vér szolgája vagy. Egy
tisztességes hadvezér kegyet gyakorol a legyőzöttek felett. Te képtelen vagy
erre, hiszen számodra a győzelem egyenlő a vérpatakokkal, a jajongással, a
mészárlással. Ha ez az igaz hadvezér, nos, én inkább vagyok úr a magam
palotájában, ágyasaimtól körbevéve, minthogy úgy éljek, ahogyan te. Szánalmas
vagy!

Verus szavai különös erőt kölcsönöztek; mindenkit megingattak a

helyiségben. Ismerték arról az oldaláról, hogy nagyon szeretett volna jó rétor
lenni, de nem adták meg neki az istenek ezt a tehetséget. Ennek ellenére most
olyan átütő erővel beszélt, hogy a hadvezérek többsége - akik feltétel nélkül
elismerték Avidius Cassius hőstetteit - gondolkodóba esett. Olyan is akadt, aki e
szavak hatására elhátrált tőle, mintha máris halálos ítéletet mondtak volna felette
felségsértés vádjában. Néhányuk elbizonytalanodott: mi hát az igazság Avidius
felől? Hogyan ítéli meg az udvar? Hát mégsem támogatja őt Marcus Aurelius?

- Köszönd a bátyámnak, hogy elvisellek - vetette oda a társcsászár, de nem

folytatta. Felkelt, hogy távozzon színes, nevetséges, csepűrágók és bohócok
alkotta udvartartásával együtt. Sértetten kihúzta magát, megvető pillantásokat
lövellt Avidius, Maecianus és a háttérben feszítő Varrestes felé, amint kilépett a
teremből.

Cassius csendre intett mindenkit, miután becsapódott az ajtó a társcsászár

mögött.

- Uraim! Ti, akik velem harcoltatok véretek ontásával! – fordult végül

körbe Cassius. - Mindannyian tudjátok, hogy ez nem lehet Róma! Egy vedelő
semmirekellő nem lehet császár! Mi ott küzdöttünk az arcvonalban, vért
ontottunk, sebeket szereztünk, miközben ő csak vadászgatott, s csak arra volt
gondja, hogy megfelelő ágyast szerezzen magának mindkét nemből. Ha ez a
császárság, hát gyűlölöm! Mindig is gyűlöltem ezt! Merjétek kimondani ti is! Ha
ez a császárság, undorító és fertelmes! Én nem akarok egy olyan birodalom
hadvezére lenni, amelynek az élén ilyen alakok ülnek!

- Marcus jóságos! - kiáltott be valaki. Varrestes hangját ismerhette fel

hátulról, aki aggódva bámult rá. - Lucius Verus nem éppen a legjobb vezér.
Ebben egyetértek veled, Caius Avidius. De Marcus jóságos! Ne fordulj ellene!

- Lehet! Marcus lehet jóságos! De ő is többre tartja a filozófiát meg a régi

tekercseket, mint a jelen gondjait. Ide Caesar Augustus kell vagy Traianus, aki
erőt képviselt. Akinek a szava istenek szava! Vajon hol vannak már ezek?

Csend töltötte be a helyiséget. Végül mindenki egyetértett Cassius

gondolataival, bár óvakodtak attól, hogy hangosan kifejtsék, hiszen ez egyenlő a
császár elleni lázadás vétkével. De ott belül mindnyájan elfogadták Cassius
igazát. Serlegek telítődtek jó borokkal, koccintások zaja hallatszott, miközben a
syr kormányzó csatát nyert Verus társcsászárral szemben.

Vajon hány ütközet vár még rá, hogy megnyerje a végső háborút?


Később, a Verusszal való nyílt tusakodás kezdete után legalább egy héttel, egy
levél érkezett Cassiusnak, ami sok mindent elárult az udvari intrikákról. A feladó
nem volt más, mint Faustina - bár nem ez a név szerepelt a tekercsen -, aki úgy
érezte jónak, ha tájékoztatja titkos szerelmét a legfelsőbb körök véleményének
ütközéséről.

Az üzenet valójában Lucius Verus és Marcus Aurelius levélváltásáról

szólt, de jól tükrözte a két társcsászár eltérő véleményét.

Cassius örömmel üdvözölte Faustina támogatását. E pillanatban már nem a

szerelem vagy a vágyakozás került előtérbe, hanem elsősorban az érdek.
Akadhat-e annál nagyobb előny egy hadvezér számára, minthogy szert tesz egy
hírnökre az ellenség legbelső vonalai mögül?

A levél kedves hangvételben kezdődött, amit most Cassius a kormányzói

palota mécses-fényénél gyorsan átugrott. Imádta Faustinát, még jobban, mint
eddig, hiszen a hozzá való hűségét bizonyította e tekerccsel. Ám most nem a
szerelmes szavakat érezte a legfontosabbnak, ezért a tényszerű mondatokkal
foglalkozott csak, többször is átfutotta e sorokat. Először Verus üzenetét
olvashatta, amint aggodalommal telve írt fivérének, Marcus Aureliusnak, róla.

„….Avidius Cassius a trónra vágyik, már amennyire ez nekem a benyomásom, s

ahogy az nagyapám, a te apád uralkodása alatt is köztudomású volt. Szeretném,
ha figyeltetnéd... Téged filozofáló anyókának, engem korhely bolondnak hív.
Gondold meg, hogy mi a teendő. Én ezt az embert nem gyűlölöm ugyan, de
vigyázz, nehogy az történjen, hogy nem megfelelően gondoskodsz magadról és
gyermekeidről, amikor tényleges szolgálatban tartasz egy ilyen személyt, akit a
katonák szívesen hallanak, szívesen látnak...”

Ezután Marcus Aurelius császár válasza következett, amit Cassius még
mohóbban falt a szemeivel:

„Elolvastam leveledet, amely sokkal inkább aggodalmaskodó, mintsem egy

imperátorhoz méltó, és nem helyénvaló napjainkban. Mert ha isteni végzésből
neki van szánva az Imperium, nem ölhetnénk meg, még ha akarnánk sem. Hiszen
tudod, mit mondott dédapád: »Senki sem öli meg az utódját«. Ha pedig nincs így,
magától fog végzetes csapdába esni, a mi kegyetlenségünk nélkül is. Vedd hozzá
még azt is, hogy nem vádolhatjuk azt, aki ellen senkinek sincs panasza, és akit,
ahogy magad is mondod, a katonák szeretnek. Azonkívül felségsértés esetén
törvényszerű, hogy az legyen a látszat, hogy erőszakot szenvedett el még az is,
akiről bebizonyították, hogy bűnös. Hiszen tudod magad is, mit mondott
nagyapád, Hadrianus: »Szánalomra méltó a sorsa azoknak a császároknak,
akiknek csak akkor hittek, mikor valakit azzal vádoltak, hogy a császár életére
tör, de a gyilkosság bekövetkezett«. Neki tulajdonítom inkább ezt a kijelentést,
mintsem Domitianusnak, aki állítólag először mondta ezt, mivel a zsarnokok jó
mondásainak nincsen akkora tekintélyük, mint amekkorát megérdemelnek.
Legyenek meg Cassiusnak a saját szokásai, leginkább azért, mert jó hadvezér,
komoly és bátor, az államnak szüksége van rá. S ami azt a mondásodat illeti,
hogy vigyáznom kell a gyermekeimre az ő halála árán is: sokkal inkább az én
gyerekeim pusztuljanak el, ha már inkább megérdemli a szeretetet Avidius, mint
ők, s ha az állam javára válik, hogy Cassius éljen, mintsem Marcus gyerekei”. *
(Részlet a Historia Augusta (A római császárok élete) című korabeli krónikából, amelyet az udvari szerző
Diocletianus számára gyűjtött össze tanulságul, s melynek hitelességét néhány kutató megkérdőjelezi. E
levélváltás a két császár között ebben a műben szerepel.)

Újra és újra elolvasta a levelet.

Nem értette Antoninust. Miért teszi ezt? Miért védi őt? Miféle újabb trükk ez,
amivel bizonyítani akarja, hogy jó hozzá? Hiszen tudnia kell, hogy nem kedveli
egyiküket sem, s ha tehetné, eltörölné őket a föld színéről. Őt is, nemcsak Verust.
Számára csak gyűlölet születik Verus és Antoninus uralkodásából, megvetés és
undor. Nincsen szüksége ilyen császárokra. Erkölcsi korlátok nélküli, teljes
győzelemre vágyik, amit nem adhat meg Marcus, az istenfélő, erőtlen filozófus,
s nem érhet el Verus, a részeges bolond. Ostobákkal, maradiakkal és gyöngékkel
pedig nem lehet dolga.
 De Marcus mintha mégsem értené ezt. Vajon miért? Ennyire tisztességes
lenne? Létezhet az, hogy a gyűlölet - a legegyszerűbb, legmélyebb emberi
tulajdonság - ennyire nem képes kisajátítani magának Marcus Aurelius
Antoninust?

Legalább megvetné. Vagy tartana tőle. De egyiket sem teszi. Marcus nem
fél tőle, egy cseppet sem, utálni pedig végképp nem utálja. Mintha inkább
szánakozna miatta. Ennél viszont nincs rosszabb, gyomorforgatóbb,
megalázóbb!

Eljött a pillanat, amikor Cassius már a jóindulatra is gyilkos gyűlölettel

válaszolt. Ez nem fog enyhülni, csak fokozódni fog.

Végül elolvasta Faustina utolsó sorait is.

„Édes Avidiusom, syr hősöm! Légy körültekintő! Adjanak szemet a tarkódra is az

istenek, hogy óvatos légy. Figyelj, vigyázz, mert Cerberus liheg mögötted, s
acsarkodva próbál elveszejteni. Ígérd meg, nem pihen a gyanakvásod!

Áldjanak az istenek, s emlékezz rám! Ahogyan az én testem is emlékezik

rád, ahogy magamba fogadtalak! Vágyom veled lenni.

Az, aki a tiéd”

A féltést és a fenyegetettséget el is feledte, ahogyan végigáramlott rajta a

forróság az asszonytól, akit nem szűnt meg imádni. Sem harctéri, sem
kormányzói feladatai nem térítették el a gondolatait arról, milyen ajándékot
kapott Rómában, a Ludi Romani éjjelén, abban a sötét szobában. Micsoda
elképzelhetetlen titkot rejtegetnek ők ketten, ami megédesíti minden pillanatát,
ha rágondol! Még annak ellenére is, hogy már három esztendeje asszonyának
tudja Maecianus leányát, aki gyermekekkel is megörvendeztette. Férj lett, s apa,
többszörös apa. De még a házassága és gyermekei iránti elkötelezettsége mellett
sem tud szabadulni annak a varázslatos együttlétnek az emlékétől! Talán szereti
Volusiát, de még az is lehet, hogy csak a szövetség Maecianusszal jelentette az
igazi értelmét ennek a frigynek, semmi más. Mert ha jóságos is a feleségével,
gondolatai mindig Faustina körül jártak. Persze nem bánta. Miért is kellene ezt
megtudnia Volusiának? Maradjon csak abban a hitben, hogy ő a férje kincse,
ékszer a nyakon, csillogó diadém a homlokon, amit büszkén viselnek. Talán nem
is kell több egy jó házassághoz.

A figyelmeztetés végre eljutott a tudatáig, bár nem nagyon akart

foglalkozni vele. Vajon hányszor volt már halálos veszélyben? Számát sem
tudja. Soha nem rettent meg semmitől, mintha a vakmerőség lenne a vér az
ereiben, ami egyre csak zubogva élteti őt. Ha eddig sem, ház ezután sem fog
megijedni senkitől, főként, ha amaz kellően álnok ahhoz, hogy ne szemből
támadjon. Nincs miért aggódnia: ellenség híján van, hisz mindenkit legyőz.

Valaki illendően kopogva kért bebocsátást. Ezen az órán csak egyetlen

ember tehette ezt meg: Varrestes. Gyorsan elrejtette Faustina üzenetét, mielőtt
belépni engedte.

A görög, akinél jobb barátra nem lelt még életében, bírálón ingatta fejét,
amint a kormányzói szobába tette a lábát. Mivel egyhetes hadgyakorlatra vitte a
syrek egységeit a sivatagba, nem találkoztak a Verusszal történt vita óta. Most,
úgy tűnt, rá akarta zúdítani hét napon át érlelt rosszallását.

- Tudom, hogy nem hiszel az istenekben - mondta neki elfogult hangon,

miután megragadták egymás csuklóját azzal a rájuk jellemző gyakorlatias
gyorsasággal -, de kérlek, ne tégy ellenük. Hiszen attól, hogy nem fogadod el a
létezésüket, ők még vannak, így beleszólhatnak az életedbe. Legalább ne
haragítsd magadra őket.

- Varrestes, Varrestes! - hahotázott hirtelen Cassius, de inkább zavarában,

mint jó kedvében. - Mi másért is rohannál a kormányzói szobámba késő este,
mint azért, hogy az istenek nevében szólj, barátom? De jól van így! Lehet, hogy
majd egyszer kiderül, azok, akikben egész életemben nem hittem, védtek, óvtak
minden rossztól, tenyerükön hordoztak, mindezt pedig én egyedül neked
köszönhetem. Ha pedig így van, mi szükség a szertartásokra, a tiszteletre, a
fohászokra, az áldozásokra? Az istenek a markomból esznek. Láthatod már,
hiszen idestova több mint húsz esztendeje vagy mellettem.

— Igen, tudom, hogy különleges helyzetben vagy. Egyoldalú a szeretet,

mert ők kedvelnek, ha te nem is hiszel bennük. De vigyázz! E szeretet és
támogatás véget érhet. Még nem tettél olyat, ami megsérti őket, mert mindig
időben figyelmeztettelek, te pedig figyeltél a szavamra. Ám most elindultál egy
olyan úton, Caius, ami a verembe vezethet. Már nem hallgatsz rám. Hányszor
kértelek, hogy ne támadj a császárok ellen? Könyörögtem, hogy ne uszítsd a
többieket ellenük. Nem fogadtad meg a szavam. Nyíltan szembeszállsz
Verusszal, aki Róma élén áll a testvérével, s bármilyen is ő, mégiscsak Augustus
a birodalom trónján. Hányszor kértelek, inkább hallgass, amíg el nem jön a te
időd? De te nem tudsz hallgatni. Elvakultan nekitámadtál. Csodálom, hogy nem
ajándékoztad neki Vologeses levágott fejét!

Pedig szép ajándék lett volna egy olyannak, aki még a közelébe sem járt a
harctérnek - vigyorgott kajánul Cassius. Varrestes nem oldódott fel ettől.

Azt hiszed, mindez játék. Egy gyakorlóaréna, benne tét nélküli harc, ugye?
Pedig megérthetnéd, hogy nincs esélyed Verusszal szemben, ha nyílt
összecsapásra kerül sor. Ne légy konok, de ami a legfontosabb: ne fuvalkodj fel.
Te is csak ember vagy, aki tévedhet. Vigyázz hát, Cerberus itt leselkedik a hátad
mögött.

- Fura! Ma már hallottam valakitől azt, hogy vigyázzak Cerberusszal, mert

fenekedik rám ez a fenevad! - Cassius elkomolyodott. A titkos levél sorai
végigperegtek előtte.

Hát akkor még jobban ügyelj, Caius. Az istenek nem véletlenül üzenik egy
napon kétszer ugyanazt. Intő jel, ha nem tudnád.

Igazad van - jegyezte meg Cassius, de nem folytathatta mondandóját, mert

a szolga bebocsátást kért.

- Uram, itt a vacsorád. Varrestes parancsnok is veled tart? Két főre hozzam
a terítéket?

Cassius hirtelen nem is tudta, mit mondjon, majd gyorsan odafordult a

barátjához:

- Velem tartasz? Nekem nemigen van mostanában jó étvágyam. Így

legalább nem vész kárba az étel, hiszen te a sivatagban biztosan éhező fenevad
lettél.

- Számíthatsz rám, Caius. Nem mondhatnám, hogy Syria pusztasága

elkényeztetett. Elég hangosan korgott a gyomrom néhanap.

A szolga értette, majd elosont, hogy hamarosan két tálra rakott étellel
érkezzen meg. A vacsora katonához méltónak látszott: tojás, hal szeletelve
sárgaborsó-pástétommal, hozzá olyan gyümölcsök darabkái - sárga,
narancsszínű, zöld és vörös -, amit széles e vidék kínál az ínyenceknek. Hozzá jó
júdeai bor jutott.

Az egyik kerevetet Varrestes foglalta el, aki előtte gyorsan megszabadult a

katonai sarujától. Ilyen fontos elmondania véleményét a Verusszal folytatott
összecsapásáról, hogy még az alapvető tisztálkodást is feleslegesnek tartotta?
Varrestes verítéktől bűzlött, nyomában izzadt lábszag töltötte be a helyiséget.
Cassiusban felvetődött a gondolat, hogy utasítja, térjen a szállására és fürödjön
meg alaposan, úgy jöjjön vissza. De jól tudta, mit váltana ki ezzel. Varrestes, az
ő legfőbb kritikusa mindjárt azt vágná a fejéhez, hogy megváltozott, puhánnyá
lett, ma már fontosabb a kormányzói kényelem, mint a nyers katonai erény. Ezért
inkább elviselte Varrestes lábszagát.

Csak ezért jöttél, hogy megrój az isteneid miatt? - kérdezte Cassius,

miután a szolgák mindent behordtak az étkezőbe. - Vagy más beszédtéma is
akad?

Nem elég beszédtéma, hogy te nekimész Verus Augustusnak? A felségnek? -

válaszolt rá Varrestes, aki valóban elég éhes lehetett, mert a halszeleteket, a
tojást és a gyümölcsöket szinte egyszerre tolta a szájába. Cassius ellenben
fanyalogva nézte a terítéket. Nem volt éhes. Mostanában egyre kevésbé. Néha,
amikor feleségével és gyermekeivel vacsorázhatott, inkább csak eljátszotta a jó
étvágyú, jó kedélyű családfőt. De szenvedett akkor is, hiszen szíve szerint
kiöklendezte volna a falatokat.

Egyébként nem is ezért jöttem. Van más is. - Varrestes éppen lenyelt egy nagy
falatot, ám egy újabbat vett az ujjai közé, ezzel hadonászva mondta el a fontos
hírt. - Zendülés van északon. Valami háborúság kezd kialakulni.

- Háborúság? Úgy érted, olyan, mint itt Parthiában?

Nem tudni még. Viszont a saját hírnökeim...

- Ó, igen! - nevetett Cassius felszabadultan. - A saját hírnökeid mindent

jobban tudnak!
- Így igaz - folytatta komolyan Varrestes, de közben köhintett egyet, mintha
valami csípős fűszerre harapott volna. - Ők jól tudják, jobban, mint a többi... De
folytatom. Fenn, északon, a Danuvius folyó mentén a germán népek
felzendültek. Belépést kérnek a birodalomba vagy szép szóval, vagy erőszakkal.

- Szép szóval vagy erőszakkal? Micsoda? - hüledezett felcsattanva

Cassius. - Hát mit képzelnek ezek magukról?

- Hát éppen ez az, hogy nagyon is sokat képzelnek, Caius - mondta

Varrestes, s közben úgy rágcsálta a haldarabkát, mintha furcsa ízt érezne a
szájában. - Hallottam ezt-azt. Az itt állomásozó seregek egy részét vissza fogják
rendelni Pannoniába.

- No lám! - kiáltott lelkesen Cassius. - Az isteneid milyen igazságosak!

Megbüntetik a császárokat egy újabb háborúval!

- És ugyan ki szenvedne ettől jobban, Caius, mint maga a birodalom népe?

Vajon mennyiben érdekes, hogy a császárok szenvednek-e? Hiszen a polgárok
gyötrődnek elsősorban! De... milyen ízű ez a hús?

Cassius nem is figyelt, inkább az északi háború lehetőségeit fontolgatta. Ismerte

a germánokat és a szarmatákat, akik abban a térségben élnek. Ha nagyon
akarnák, szövetkezhetnek is egymással. Akkor viszont megint néhány nehéz
esztendő következik a császárságra...

Ám nem tudta folytatni a gondolatát, mert Varrestest hirtelen rázni kezdte

valami görcsre emlékeztető, megállíthatatlan erő. Fájdalomtól üvöltve próbált
felkelni, csakhogy reszkető tagjai nem engedték, hogy ezt tegye. Végül
öklendezve előrehajolt, hogy mindent, amit eddig felfalt, visszaokádjon a
szőnyegre. Ezután fájdalmas nyögések közepette tovább reszketett a váratlan
rosszulléttől.

Cassius azonnal hívta a szolgákat, addig is próbált életet lehelni a

barátjába. Varrestes arca úszott a verítékben, rángtak a végtagjai, miközben alig
volt eszméleténél. Rettegve gondolt arra, hogy elveszítheti őt; az egyetlent, aki
megérti, aki nem hízeleg neki, aki tetteinek igaz tükre. Pofozgatni kezdte, s
amikor a szolgák hideg vizet meg ecetet hoztak, Cassius ezzel locsolta az arcát.

- Elhal a lélegzete, uram! - kiáltott az egyik szolga, de tovább itatta

Varrestest, aki különös módon nem fuldoklott az ecetes víztől, mint mások ilyen
helyzetben, hanem mohón magába nyelte.

Cassius elhátrált.

- Felcsert ide! Tüstént! - üvöltötte olyan hangosan, hogy talán a közeli castrum
orvosa is meghallotta a kiáltását. Ezután tétlenül figyelte a szolgák ténykedését
egészen addig, amíg megérkezett a valetudinarium gyógyítója, aki mindenkit
arrébb tessékelt. Cassius követte szemével a gyakorlott mozdulatait: az ősz
doktor valamilyen elegyet testált Varrestes szájába, ami először nem hozott
változást. Ezt látván elkeseredetten húzódott hátra, s talán életében először
őszinte szívvel tárulkozott ki az istenek előtt. Görcs szorította a torkát, de így is
elég érthetően mormogta az imáját minden istenek felé, hogy tartsák meg neki a
legjobb barátját. Hosszú ideig fohászkodott így a terem sarkában, majd a csak
dísznek tartott lararium elé lépve még hangosabban folytatta a könyörgést. Csak
akkor szüntette be, amint az orvos igyekezete nyomán lassan megszűnt az
eszeveszett rángás, a halálos hörgés. Varrestes teste megnyugodott; az orrából és
szája sarkából szivárgó vércsíkok is elapadtak, ám a felcser gondterhelt arca nem
engedett fel.

- Beszélj! Mi történt vele?

- Milyen ételt vett magához? - Az orvos félelmetesen higgadt maradt.

- A halból evett. Nem is evett, falt. Panaszkodott is rá, hogy furcsa az íze.

- Akkor kellett volna kidobni az ételt. Két dolog lehetséges, uram. Az

egyik, hogy a hal romlott volt, ám ez nem okozott volna vérzést, ezért a másikra
gondolok...

Megmérgezték! - csattant fel dühödten Cassius; máris megvolt a

gyanúsítottja. Ám először a konyhai szolgákat hívatta maga elé. A két fekete
bőrű férfi és egy syriai asszony, akik a kormányzói palota cocinariumában* (A
római ház konyhája) tevékenykedtek, most félszegen léptek eléje. Mélyen lehajtották
a fejüket, látván az úr végtelen dühét, ami semmi jót nem ígért.

Honnan származik a hal? Kitől hozattátok?

- A legjobb antiochiai piacról, domine - válaszolta a legidősebb, s rangban

is legmagasabban álló fekete férfi.
 - Ma is ugyanaz szállította, mint eddig?

- Igen, uram, de... egy mulasztásomat be kell valljam. Ma nem én mentem

személyesen a piacra, hanem a halkereskedő emberei hozták ki, mert... mert
magántermészetű elintéznivalóm volt a rokonságomban, uram... bocsáss meg,
kérlek.

- Megbocsátani? - üvöltötte dühösen Cassius, nyála a szolgáló arcába

fröccsent. - Nem ismerem e szót! A leghűbb katonatársam halálának okozója
vagy. Megbűnhődsz ezért! - Felragadta a halas tálat, majd odaugrott a rettegő
fekete bőrű férfihoz, aki térdre hullva könyörgött kegyelemért. Cassius, mit sem
hallva ebből, őrjöngve a dühtől, belemarkolt a halszeletekbe, majd a férfi szájába
nyomta őket. A fekete szakács fuldokolva próbálta kiköpni a húst, de Cassius,
aki egyik kezével a szolga tarkóját fogta, a másikkal egyre csak gyömöszölte a
szájába, nem engedte, hogy visszaöklendezze. A szolgák rettegve kiabáltak,
közben hátra is húzódtak, hogy elkerüljék az úr haragját. Még az orvos is
jajongni kezdett.

- Ne, uram! Meghal az embered!

Cassius végre elengedte a szolgáját, aki bizonyára jócskán evett a húsból.

Arrébb lépve, rámeredve várta a hatást.

- Most meglátjuk, felcser - vetette oda az elképedt orvosnak -, hogy

mérgezett volt-e a hús. Ha ugyanazok a tünetek, akkor valaki nagyon meg fog
bűnhődni!

A fekete férfi, akinek az arcán szétkenődött a beléje erőszakolt halhús,

tátogni és reszketni kezdett. Jajgatva terült el a földön. Ugyanaz a görcsös
remegés kezdte eluralni a testét, mint Varrestes esetében. A felcser azonnal
odaugrott hozzá, hogy a gyógyszerrel könnyítsen rajta, de Cassius
megakadályozta, hogy melléje térdeljen.

Hagyd! - kiáltott rá.

De kormányzó úr! Domine! Meg fog halni! - rimánkodott az Orvos.

- Súlyosan mulasztott! Az én bizalmasom láthatja kárát! Bűnhődjön! - üvöltötte

kérlelhetetlenül Cassius, majd végignézte, amint a fekete szolga száján, orrán,
később még a szemein is vér szivárog elő. Fájdalmas görcsei közepette még be is
vizelt, amitől szúrós húgyszag kezdett terjengeni a teremben, összekeveredve az
étel, a hányadék és a verejték szagával. Ám Cassiust semmi nem érdekelte, csak
a megtorlás, így mereven a szoba közepén állva, mint egy bosszúálló isten,
végignézte a szolga kétségbeesett végvonaglását egészen addig, míg nem
mozdult többé. A syr szolgálónő zokogva borult elé kegyelemért, ahogyan a
másik, fiatalabb fekete konyhai szolga is. Az orvos csendben hátrahúzódott.
Belátta, hasztalan minden erőfeszítés a parancsnok megállítására.

- Ajánlom, fohászkodjatok az isteneitekhez! - förmedt a szolgálókra. A

felcser megnyugodva sóhajtott fel, hogy Cassius őt nem okolja, de ebben a
pillanatban feléje fordult, rámutatott: - Te is, mert neked is szól, medicus!
Áldozzatok és könyörögjetek az isteneitekhez, hogy meggyógyuljon az én
tisztem! Mert ha nem éli túl, ti is követitek az alvilágba! Most menjetek!
Vigyétek ki ezt a nyomorultat! Csak az orvos maradjon itt!

Rettegve próbálták kivonszolni a szolga tetemét. Nem sikerült megtenniük,

ezért Cassius elbődült. Nyers hívására két felfegyverzett testőr lépett be,
parancsra várva.

Vigyétek ki, hantoljátok el valahol.

De uram... — nyögte vakmerően a syr asszony. - Hadd temessék el a

rokonai...

- Nem érdekelnek a rokonai! Elég nagy bajt okoztak már eddig is!
Tüntessétek el valahol!

A két vitéz megragadta a húgytól és hányadéktól bűzlő tetemet, aztán

kivonszolta a teremből.

- Takarodjatok el ti is! - rivallt a konyhai szolgákra. - Mostantól

mindketten a fürdőknél fogtok dolgozni, mint a medence takarítói. Meg ne
lássalak titeket még egyszer a konyha közelében!

A nő keserves zokogással, a fiatalabb szolga lehajtott fejjel hátrált ki a

helyiségből. Amint magukra maradtak, Cassius szétvetett lábbal, fenyegető
arccal megállt az orvos előtt.

- Most te jössz! Beszélj, túléli-e a barátom?

 A felcser nagyokat nyeldekelve, reszkető kezeit a háta mögé rejtve hajtotta
le a fejét, majd az eszméletlen Varrestesre pillantott.

- Nem tudom, uram! Én nem tudhatom! Csak az istenek tudják!

- Csak az istenek! Mindig csak az istenek! Miért nem előzték meg a bajt,
ha annyira mindentudók és mindenhatók? - Féktelen dühében lesodorta az
asztalról a vacsora maradékait. A tányérok ijesztően csattantak a padlón.

- Ámbár... - folytatta remegő hangon az orvos: - Ámbár, minden kijött

belőle, amit evett... Ha ez így van, és elég erős a gyomra, akkor van remény.

Cassius megenyhült erre a mondatra, mindjárt elvesztette fenyegető

magatartását. Letérdelt a kerevet mellé, aztán egészen közelről vizsgálni kezdte
Varrestes vonásait. A fájdalom eltorzította ugyan az ábrázatát, de lélegzetvétele
megnyugodott, mint aki mélyen alszik.

Ezt jó jelnek vélte.

Két nap telt el azóta, hogy megmérgezték Varrestest. Cassius szinte végig
mellette maradt, csak látogatóba tért haza Volusiához és a gyermekeihez a
magánpalotájába. Amikor a felesége felrótta, hogy mostanában oly kevés időt
tölt velük, válasz nélkül felkelt, és távozott otthonról. Visszatért Varrestes mellé,
hogy virrasszon mellette. Közben ezer módot eszelt ki, hogy miként torolhatná
meg e gaztettet az elkövetőjén.

Verusnak pusztulnia kell! Ez az aljas, nyomorult, züllött féreg két bűnt is

elkövetett, amiért számot kell adnia. Egyrészt neki szánta a mérget, s ha terve
sikerült volna, már nem lenne életben az, aki merészen, felséges mivoltát
semmibe véve, alkalmatlanságát fennen hangoztatva száll szembe vele. De nem
Verus vágyai szerint történt a dolog: a legjobb, legártatlanabb szenvedte el
gyalázatos cselvetését. Ezért még inkább érdemes a bosszúra.
 A tragédia utáni napon nyomoztatott a piaci szállítók után; ennek hatására
a rá következő reggelen négy férfi átvágott torkú tetemét találták meg az egyik
sikátorban, nem messze egy hírhedt örömtanyától. A halkereskedő persze a piac
aedilisétől* (Aedilis: városi tisztségviselő. Feladata a piacok ellenőrzése, az áruk minőségének
megvizsgálása, a csalások megbüntetése. A közkutak tisztaságáért és a városi bűnözésért is felel. Mint
minden római tisztséget, ezt is ketten vagy többen végezték.) követelte a gyilkosok kézre
kerítését s a vesztesége megtérítését, hiszen nem maradt senkije, aki szállíthatná
az áruját. A tisztviselő erre megvonta a vállát. Cassius persze korábban hívatta
őt, hogy ismertesse vele a történteket. Így a halkereskedő kérése kielégítetlen
maradt, nyomozásba pedig senki nem kezdett a négy fiatal meggyilkolásával
kapcsolatban. Őt magát romlott áru eladásáért szintén perbe fogták.

Mindez persze nem elégítette ki Cassiust. Egyre azon gondolkodott, miféle

eszközök állnak rendelkezésére, hogy visszaadja a társcsászárnak azt, amit
okozott. Éjt nappallá téve szövögette terveit, s közben Iuppiter Optimus
Maximus szentélyébe tért, hogy imádkozzon barátjáért, emellett pedig áldozatot
mutasson be. Még a papokat is háromszorosan fizette meg, hogy minél
odaadóbban próbálják kieszközölni az istenség kegyét. Ezután azonnal visszatért
Varrestes pihegő teste mellé, hogy folytassa a tervek megalapozását. A gyűlölet
magába nyelte, remegett az indulattól, hogy megfizessen Verusnak. Lassan
megszületett az elképzelés, hogyan lakolhatna meg a társcsászár. Ám Varrestes
ekkor tért magához.

A felcser éppen megvizsgálta. Erősítő oldatokat próbált beléje testálni,

amikor Varrestes hirtelen felült az ágyban. Első pillanatban azt sem tudta, hol
van, de azonnal félretolta az orvosságos üvegcsét. Száját sebek csúfították - a
visszahányt mérgező étel nyomai -, de ennek ellenére kínok nélkül, érthetően
szólalt meg.

- Átkozott hal... majdnem megölt - nyögte.

- Barátom, mily jó hallani a hangod! - ugrott mellé Cassius örömmel.

Egyszerűen magához ölelte a kábult férfiút. - Átkozott hal, igen, de átkozottabb
az, akitől származik! Átkozott Verus! De hadd örüljek most annak, hogy hallom
a szavaidat! Bevallom, rettegtem, hogy nem látlak viszont élve.

- Ne temess el... ilyen könnyen... - lihegte fáradtan Varrestes. Arcába csak

lassan költözött vissza az élet, szemei alatt karikák éktelenkedtek, de mosolya
gyógyulást ígért.
 - Ha tudnád... - sóhajtott fel Cassius. - Ha tudnád, mennyi mindent tettem,
amit eddig nem, hogy felépülj, barátom! Még a szentélyben is voltam, hogy
áldozatra bírjam a papokat!

- Micsoda jellem! - nyögte Varrestes, a hangjából csipkelődés áradt.

Cassius megörült a barátja humorának: a felépülés biztos jele ez.

- Nos, az isteneidnek köszönöm, hogy gondoskodtak rólad! Valóban

elgondolkodtató, hogy a hit milyen erőkre képes. Az istenek meg mennyire
kitartóan szeretik az övéiket.

- Ezt eddig egyedül csak te nem értetted... de talán most már érteni fogod.

- Lehetséges - egyezett bele Cassius, aztán megint elsötétült az arca. - De

előtte van valami, amit még rendbe kell tennünk. Verus volt az, aki meg akart
mérgezni engem, de szerencsétlen módon neked jutott ez osztályrészül.
Láthatod, mennyire gonosz, és a gonoszoknak büntetés jár! Mondd, mit tegyek
ezzel a nyomorulttal? Bármit mondasz, megteszem! Már terveim is vannak! Egy
biztos: lakolnia kell!

- Kergesd el a gyűlölet fellegeit, mert nem kapok levegőt tőlük! - nyögte

szenvedve Varrestes. - Elég a halálból, a megtorlásból, az ellenségeskedésből.
Légy végre erősebb ezeknél az alantas érzéseknél! Cassius elképedve hallgatta
barátja szavait. Hagyni mindent megtorlatlanul? Szó nélkül lenyelni, hogy meg
akarták gyilkolni? Mi ez a gyalázat?

- Nem! - üvöltötte szikrázó szemekkel. A felcser ijedten görnyedt össze.

Amikor Cassius intett, hogy távozzon, mélyet sóhajtva, megkönnyebbülten
iszkolt el. - Nem hagyhatom, hogy ilyen megaláztatásban legyen részem. S nem
hagyhatom, hogy egy ártatlan szenvedjen emiatt.

- Amennyiben én vagyok az az ártatlan, hát tudnod kell, én nem vágyom

megtorlásra. - Varrestes arca fáradt s nyúzott volt ugyan, de szemei nagyon is
komolyan meredtek Cassiusra. Olyan komolyan, hogy nem lehetett félvállról
venni az akaratát. - Ha rám való tekintettel tervezed mindezt, megkértek rá, ne
tedd! Vond vissza haragod!

- Hogyan tehetném mindezt? Hogyan csukhatnám be a szemem,

dughatnám be a fülem azok előtt, amik történtek? Hiszen azt, amit veled tett,
nekem címezte az az átkozott korhely! Azt kívánod tőlem, mindezt hagyjam
válasz nélkül?

A görög magabiztosan bólintott.

- Ha én szenvedtem el, amit neked szántak, talán hallgatsz a szavamra, s

elfogadod, amit kérek. Ne gondolkodj megtorláson.

- De miért? - rikoltotta szinte már magánkívül Cassius. - Mondj egy okot,

hogy miért nem!

- Hagyd az istenekre az ítélkezést! Hidd el, ők jobban elvégzik helyetted!

- Ugyan! - csattant fel még mindig idegesen Cassius. - Az istenek! Hogyan

ítélkeznének a császár felett?

- Azt hittem, kezdesz hinni bennük.

Hinni? Bár hihetnék bennük! Varrestes értetlenül ingatta a fejét.

Hát nem látod a hatalmukat rajtam? Meg kellett volna halnom. S íme, élek.
A méreg nem tudott megölni!

- Ám ha jobban odafigyelnek rád - vette át a szót gúnyosan Cassius -, talán

el is kerülhetted volna e bajt. Miért kellett egyáltalán belekerülnöd e végzetbe,
ami majdnem az életedbe került? Hogy jobban szórakozhassanak ők odafenn?

- Hagyd abba, Caius! Nem érted, vagy nem akarod érteni, egyre megy. Túl
zaklatott vagy, így nem is tudhatod... nem tudhatod, mekkora az a hatalom. -
Varrestes kifáradva lehunyta a szemét, mint akinek fogytán az ereje. Cassius
felismerte ezt, így nem erőszakoskodott tovább.

- Jó... Jó, jó! Elfogadom! Legyen akaratod szerint. Csak gyógyulj meg,
barátom! Száz Verusnál is többet érsz nekem.

No, ez jólesett, Caius! Akkor hát megígéred, hogy nem támadsz Verusra, s
kivárod az istenek büntetését?

Lassan jött a válasz, de nem maradt el.

- Legyen így, ha így kívánod. De csak ha az istenek visszaadnak téged

nekem.

Visszaadnak, nyugodj meg. Még van itt feladatom... - nyögte mosolyogva

Varrestes, aztán lassan elalélt a kimerültségtől.

Sóhajtva nézte barátját. Remélte, így lesz, s ha igen, nem is érdekes

annyira a bosszú, hiszen Varrestes a legfontosabb kincs. S talán tényleg igaza
lesz: a nyomorult Verus valahol kileheli a lelkét, rútul végzi az istenek döntése
vagy a saját züllöttsége által - oly mindegy. Még mindig kételkedett abban, hogy
az égiek az érdemük szerint bánnak azokkal, akik magasabb poszton élik az
életüket. Lehet, hogy ágyban, kéjes rabszolganők és fiúcskák ölelő karjaiban
leheli ki a lelkét az az átkozott. Vajon abban mi a büntetés? S vajon mi az
engesztelés a szenvedőknek?

E pillanattól Varrestes kívánsága lett a parancs a lelkének, így nem

vágyakozott kegyetlen megtorlásra, csak arra, hogy a barátja épüljön fel
mihamarabb, hogy újra betölthesse a bizalmi tisztséget az oldalán ugyanúgy,
ahogyan eddig.

Jelen

Alexandria,
Aegyptus Julius nonae* (Július 7-e.)

A forró szél egyre csak támadott dél felől, nem szűnt meg összecsapni a tenger
sós párájával a homoktól fehér rakotisi* (Rakotis - az ókori Alexandria kikötői városrésze.)
partok felett, ám e háborúban egyik sem kerülhetett a másik fölébe. Felettük
nevető harmadikként a tűző nap győzött egyedül, hatalmát és erejét semmi nem
vonhatta kétségbe. Sugarainak izzó dárdái minden élőt ostromoltak, vakító fénye
szemet kápráztatott, izzasztó melege még a tüdőt is kiégette minden élőlény
minden egyes lélegzetvétele során.

Ezernyi lemezvért csillogott a ragyogó napban az alexandriai kikötő fehér

falai közötti hatalmas gyülekezőhelyen. A helyi legio, a Secunda Traiana Fortis
cohorsai készülődtek a behajózáshoz, hogy Róma felé induljanak. Ha izzadtak is
a forróságban, egyikükön sem látszott ennek semmi nyoma; mind délcegen,
harcra készen feszítettek. Végső utasításra várakoztak a legfőbb
parancsnokuktól, akit kikiáltott császáruknak is tartottak. Avidius Cassiust várták
a gyülekezőtérre, hogy lelkes beszéddel indítsa útnak a legióját az a hadvezér,
aki igazi fegyelemre tanította a sereget. Számukra nem is volt lényeges, hogy
útjuk végállomása Róma, ahol nem ellenséget kell megbüntetni, hanem e
birodalom békés polgárait, akiknek csupán annyi a bűnük, hogy nem fogadják el
Avidius Cassius trónigényét.

Cassius a kormányzó, Calvisius Statianus oldalán igyekezett a kikötő felé

kíséretével, bár lova lépteit nemigen sürgette meg, hisz tömegek éljenezték a
fehér homlokzatú házak, pálmák szegélyezte főutcán. Egyre jobban élvezte a
hatalommal együtt járó népszerűséget, pontosan azt, aminek mérgétől Varrestes
óva intette mindig is. De eh, mit tudhat erről Varrestes! Hisz most sincs vele,
egyre többet marad távol mellőle. Szövetséges, barát ugyan, de mindezt csupán
csak kritikusként, nem rajongóként gyakorolja. Még azt sem veszi észre, hogy az
erőviszonyok megváltoztak: a régi felettese mára a birodalom egyik felét uraló
imperator, mi több, kikiáltott császár! Emlékei szerint nem tette őt meg az
ellenőrének, vizsgálójának, ezért az utóbbi napokban egyre többször zavarták az
intelmei. Ugyan az istenek nevében igyekezett mindig is szólni, de Cassius a
papjának sem rendelte maga fölé őt. Minek is tette volna? Hiszen mára már nem
mondhatja magát hit nélkül valónak.

Igen, egyre erősebben hitt az istenekben, akik elsegítették idáig. Talán nem
is lehetne teljes jogú császár, ha nem látná az istenek kegyét a sorsa
alakulásában. Mert bizony az Ég vezetése látszik élete minden lépésében. Ám
Varrestes két napja mégis ezt vágta a fejéhez: „A te vallásosságod fordítottja az
igazinak, Caius. Valójában te úgy gondolod, az isteneknek megtiszteltetés, hogy
segíthetnek neked. Nem különös ez a felfogás?” Cassius még soha nem sértődött
meg ennyire. Most először nem rejtette el haragját azzal szemben, aki szinte az
egész életében harcostársa, barátja, szinte testvére volt. De nem is bánta. Előbb-
utóbb Varrestesnek is meg kell tanulnia, hol a helye... a császárával szemben.

A hatalmas tömeg egyre hullámzott az út két oldalán. Barna déli népek

öröme ragyogott mindenütt, sötét arcokból elővillanó fehér fogak látványa,
üdvözlésre emelt karok erdeje megnyugtató bizonyosságot adott neki, hogy jó
úton jár, s amit tervez, számos nemzetnek válik majd örömére a Keleten. Még
jobban lelassította a menetet. Kegyes hangulata lévén lehajolt, hogy az út
mentén gyülekezőket megsimítsa a kezével. Az asszonyok, a gyermekek szinte
felvisítottak a gyönyörtől, amikor megérintette őket. Akadt olyan, nem is egy,
aki megragadta a kezét, hogy csókokkal borítsa. Nem császárnak, inkább
közéjük ereszkedő élő istennek látták őt, akinek az érintése gyógyító erejű.

Micsoda nagyságot jelent a nép ereje! Cassius e látványtól, a fogadtatástól,

a szeretettől mély vallásos hangulatba került. Lelke magasztosságot igényelt,
ezért nem a kikötő irányába vezette tovább a kíséretét, hanem a part felé fordult
egy keresztutcán, amely egyenesen az alexandriai Iuppiter-szentély terébe
torkollt.

A hatalmas, oszlopos fehér épületet Caesareumnak hívták; egykoron

Cleopatra kezdte építtetni az ő nagy szerelme, Marcus Antonius tiszteletére, ám
pusztulásuk után végül Augustus császár volt az, aki méltóképpen fejezte be a
templomot. Ő Iuppiter Optimus Maximus tiszteletére szentelte fel, így e hely lett
Alexandriában a legméltóbb arra, hogy Róma isteneit imádják benne. Akadt
azonban még egy ok arra, hogy miért kedvelte s látogatta sűrűn e templomot
Cassius. E hely szakasztott mása volt egy Antiochiában magasodó szentélynek.
Oda tért be élete során először, hogy fájdalmai, félelmei közepette az istenek felé
tolmácsolja kérését. S az volt az a hely, ahol megvilágosodott.

Mily régen volt az, amikor először ismerte fel, hogy a sorsa, a tettek, az őt
ölelgető körülmények valójában tényleg egy felette létező hatalom tudatos
lépései. Régen bizony, hat hosszú esztendeje! Akkor kezdte belátni Varrestes
igazát. S maga a felismerés is Varresteshez kapcsolódott, nem sokkal azután,
hogy a barát gyógyulni kezdett a mérgezésből.

A Caesareum előtti téren megállva megparancsolta Statianusnak, hogy

várakozzanak rá, amíg Iuppiter Optimus Maximus kegyét kieszközli a sereg
elindításához, majd betért a csendes, hűvös szentélybe. Mintha az idő nem is
számítana, leroskadt az egyik kőülőkére. Gondolataiba mélyedve előhívta
emlékeiből Varrestes csodálatos felépülését és az istenek válaszait, talán azért is,
hogy megnyugvást nyerjen a jövendőre. Eszébe jutott az a különös aegyptusi
ember is, aki az ellensége volt ugyan, ám mégis minden szavát a bölcsesség
kútfejének érezte. Ő maradt az örök tanulság, hogy a fölény nem páncél, nem
scutum, ami megvédheti az életet... Ha az az ember ügyesebb, oda lett volna a
frissen megszerzett kinevezése, a keleti provinciákra szóló főhatalom. Mi lett
volna, ha akkor éri a vég?

Talán éppen az istenek akarták megmutatni, mennyire törékeny lehet a

legerősebb márványszobor is?

Ötödik visszaemlékezés

Syria hőse, tudsz-e hinni?



1.

Antiochia, Syria

Nos, a hite akkor nem igazán állta ki a próbát Varrestesszel kapcsolatban. Ám a

hűsége kiegészítette a vallás hiányosságait, így mindenképpen megtartotta
ígéretét a görögnek, és feladta a Verus elleni megtorlásra vonatkozó terveit.
Amúgy pedig: ha az istenek valóban léteznek, és nem csak a görög kivételes testi
erejének vagy a véletlennek köszönhette, hogy felépült a mérgezésből, akkor
végső soron az égiek is megtartották az ígéretüket. Varrestes másfél hónapi
lábadozás után úgy tért vissza a seregbe, mintha mi sem történt volna. Ereje nem
fogyatkozott meg, sőt erősebb is lett a megtapasztalásoktól, hogy a felhőkben
lakozók visszahívták az életbe. Cassiusnak ez akkor nem keltette fel az
érdeklődését: inkább a fogadalom, a barátjának adott szó akadályozta meg
abban, hogy valamilyen módon neki ne menjen Verusnak. Arra mindenesetre
kíváncsi volt, hogy akár földi, akár égi eszközökkel, de lesz-e folytatása az
ügynek.

Lett is. Háromesztendőnyi várakozás után érkezett Syriába a hír, hogy

Lucius Verus, aki Marcusszal együtt utazott vissza az italiai határ felé a germán
háború és a mindent elárasztó pestisjárvány elől, egyszer csak lefordult a lovas
kocsiról. Három napot élt még, de már képtelen volt szavakat nyögni, csupán
néma kábulatban meredt fivérére, aztán a harmadik napon lehunyta a szemét, így
távozott. Cassiust meglepte a hír. Nem talált e halálban semmi emelkedettet,
semmi császárit, semmi hatalmast. Még a legutolsó lázadó is dicsőségesebben
hal meg, ha éppen egy római kard metszi el a beleit. Ennél még az is magaszto-
sabb. Hiszen lefordulni egy szekérről katonához, császárhoz méltatlan módon, és
elterülni a sárban vénemberek szoktak, erőtlen szegények vagy szolgák. De
bárhogy is firtatta a körülményeket, egy dolog nagy jelentőséggel bírt: Verus
elpusztult, s akárhogy is elmélkedett rajta, rá kellett ébrednie, hogy az istenek
betartották az ígéretüket.
 Varrestes aznap este eljött hozzá egy amphorányi különleges borral. Tudta,
miért jön, örömmel is látta a barátját.

- Megtörtént, Caius - mondta a görög, közben letépte a korsó viaszdugóját,

majd öntött az asztalon lévő serlegekbe. - Megtörtént.

Cassius nem szólt, csak merengett maga elé. Amióta hallotta e hírt,
megroggyantak lelkében az isteneket kigúnyoló, létezésüket tagadó oszlopok
talapzatai. Ki más ítélkezhetett volna Verus felett, mintsem az égiek, akik
megelégelték azt a töménytelen mocskot, ami ettől a nyomorulttól származott? A
birodalom szégyene volt; sem hadvezér, sem művelt férfiú, sem jó politikus, sem
érző ember. Csak egy csökevény, ami még a fivérét, a jóval bölcsebb,
komolyabb Marcus Aureliust is visszatartotta az uralkodás tökéletes végzésében,
hiszen folytonosan Verusra kellett figyelnie, nehogy ostoba túlkapásokat tegyen
a kormányzásban. Némelyek persze elhíresztelték, hogy Marcus ölette meg őt,
mert Verus, aki addig szelíden követte az idősebb uralkodótárs utasításait, a
Syriában töltött esztendők után a saját lábára állva egyre engedetlenebbé vált.
Hírlett, hogy amint visszatért Rómába, első intézkedésként az egyik hatalmas
városi villáját éppen olyan züllött tömegekkel töltötte meg, mint Antiochiában,
hogy ugyanolyan többnapos dorbézolásokban vegyen részt. Ráadásul vétkei az
egyre mértéktelenebb italfogyasztással együtt megnövekedtek. Már nem átallott
merő szórakozásból verekedést szítani különböző tavernákban vagy akár az
utcán is, csupán egyszerű köpenyben, fején csuklyával, így közben sokszor fel is
ismerték. Néha a sikátorokban találtak rá a testőrségének tagjai hajnaltájt,
amikor olyan részeg volt, hogy már haza sem talált egyedül. Ráadásul mindenütt
nyilvánosan kockázott, ami egyrészt tiltottnak számított, másrészt pedig megve-
tendő, alantas szórakozásnak ítélték az erényes rómaiak. De mindez semmi
ahhoz a szóbeszédhez képest, ami Cassius fülébe jutott. Mondják, Verus
részegen arra vetemedett, hogy erőszakot tegyen felesége, Lucilla anyján.
Amikor egy titkos levélben megkérdezte Faustinát, igaz-e a szóbeszéd, az
asszony tagadta mindezt, ám Cassius nem igazán hitt neki. Miért is várná el,
hogy ezt a szégyent bevallják neki? Hiszen mekkora gyalázatot jelent ez a
birodalom első asszonyának? Az ilyen megaláztatást bizonyára soha senkinek
nem ismerné be. Neki aztán főleg nem...

Hallott olyat is, hogy talán éppen Faustina gyilkoltatta meg bosszúból azt
az aljast, vagy éppenséggel Lucilla, a császárleány nem tudta elviselni férje
kicsapongásait, miután a tudomására jutott mindez, ezért maga végeztette ki.
Megannyi lehetséges ok a halálra, megannyi lehetséges elkövetővel. Ám Cassius
lassan nyiladozó istenhite végül az összes gyanúsítottat felmentette, s egyre
erősebben kezdte úgy vélni, hogy Iuppiter villámokat tartó keze hozott igazságos
ítéletet. Varrestes, aki mindezt szavak nélkül is megértette, végtelenül örült a
lelki fejlődésnek.

- Akkor igyunk az istenekre, akik igazságosan döntöttek. És te nem

szennyezted be a kezed egy császár vérével - emelte fel a serlegét. Cassius
elnevette magát. Ő is megemelte az ivóedényt, majd hirtelen ötlettől indíttatva
kilöttyintett egy keveset a borból.

- Hogy lásd, mennyire így van, meg is tiszteltem az isteneket. Elfogadom,

hogy ők szabadítottak meg minket ettől az átkozottól. Egyetlen dologban viszont
nincs igazad.

Ittak egy jó nagy kortyot a finom, lágy, de csalókán erős déli borból, majd
Varrestes megkérdezte:

Mire gondolsz?

- Én változatlanul szívesen szennyezném be a kezem császárvérrel...

Maradt is ehhez még egy alany.

Varrestes elgondolkodott egy pillanatig, majd kimondta, ami az elméjében

kóválygott:

Nos, Marcus egyedül maradt. Most fog meglátszani, hogy Verus tartotta-e
őt vissza a sikerektől, vagy egyedül is olyan gyengén kormányoz, mint ahogy
eddig tette. Vajon sikeresebbek lesznek-e a harcai a Danuvius mentén a
germánokkal szemben, mint eddig? Most dől el minden. Még az is lehet, téged
különleges figyelemben fog részesíteni. Hagyd meg az életét, hátha naggyá tesz.

- Gyűlöletem a császárok ellen nem hunyhat ki. De elfogadom a

tanácsodat, egyelőre megelégszem azzal, hogy az istenek bosszút álltak az
egyikükön. Kíváncsian várom a további lépéseiket.

...Három évet kellett várnia az újabb égi válaszra. Ekkor tört ki a

marhapásztorok felkelése Aegyptus északi részén. Senki sem vette komolyan,
hogy néhány elégedetlen állattartó és birtokos öklét rázva hőbörög a hirtelen
megemelkedett gabonaárak miatt. Ám váratlanul magasra csaptak az indulat
lángjai. Az elkeseredett, éhínségtől meggyötört gazdák azt rótták fel, hogy a
birodalom, amely számít ugyan a nílusi gabonára, ezért különleges előjogokat
ad, de azzal mégsem törődik, mi lesz az egyszerű néppel az aszályos időkben. A
hőzöngés napok alatt nyílt katonai fellépésbe torkollott, így Aegyptus, a középső
területtől egészen Alexandriáig, olyanná vált, mint egy lángoló katlan. Cassiust
maga az aegyptusi kormányzó, Caius Calvisius Statianus kérte fel sürgős
levélben, gyorsfutáron keresztül, hogy segítsen leverni a lázadást, mert az ő
egységeit már visszavonulásra késztették a zendülők.

Cassius meg sem várta a római megerősítést, hanem saját jogkörben

döntött: az antiochiai székhelyéről késlekedés nélkül lovas csapatokat indított
Aegyptusba, hogy mihamarabb beleavatkozhasson az újabb háborúval fenyegető
politikai helyzetbe. Azonnal értesítette a Caesareában állomásozó palestinai
sereget is, hogy tüstént induljon Alexandriába. Mivel a judeai legio félúton volt
Antiochia és Aegyptus között, biztosra vette, hogy gyorsabban a helyszínre
érkeznek azok a katonák, mint ő, sőt akár el is fojtják a lázadást, mire maga is
megérkezik. Ám nem így történt. Még a palaestinai zsoldosok is kevésnek
bizonyultak, hogy megfékezzék az elkeseredett aegyptusiak támadásait. A
felkelés sokkal nagyobb lánggal égett, mint elsőre gondolták, ráadásul az ellenfél
felkészült a támadásra, így még zsákmányolt ostromgépekkel is rendelkezett.
Továbbá a birtokukban volt még egy fegyver, ami komoly veszedelmet jelentett:
a nemzeti érzelemmel kevert ősi hit, amit a vezér alakja maga személyesített
meg...

2.

Servius Calpurnius Scipio Orfitus és Sextus Quintilius Maximus

consulok évében*(Kr. u. 172.)

augustus közepe

Alexandria, királyi palota

Calvisius Statianus nyugodt arccal köszöntötte, mintha nem is ő küldte volna azt
a sürgető tekercset a vészterhes helyzetről. Közben igazi római jellemmel,
ijedség nélkül fogadta a legújabb híreket, amik egy újabb falu, vele egy kisebb
római helyőrség legyőzéséről szóltak, valamint egy nagyobb város ostromáról,
amely már szinte Alexandria szomszédságában helyezkedett el. Cassius nem
rejtette volna véka alá a dühét és az elégedetlenségét vele szemben, ha nem látta
volna sebeit: Statianusnak vérző kötés borította a bal karját, amit egy
szövetpánttal a nyakába függesztve tartott. Bicegve jött elé, látszott, takargatni
akarja a jobb combját átjárt lándzsa nyomát. Cassius megbocsátott neki, de csak
azért, mert igazi, kemény harcosnak ismerte, aki annak ellenére is részt vesz a
harcokban, hogy kinevezése nem követeli meg a csatatereken való személyes
megjelenést.

- Jöjj, pihenj meg - mondta a sebesült aegyptusi praefectus. - Tudom, csak

egyetlen percre maradsz, mert a feladat nem engedi nyugtodat. Bár házam
rendelkezésedre áll, hogy előtte tisztálkodj vagy pihenj egy keveset.

- Jól ismersz. - Cassius levette sisakját, helyet foglalt, majd letörölte poros
arcát a nyakából levett szövetkendővel, de nem fogadta el a felajánlott fürdőt.
Varrestes csendben megállt az ajtónál, mint egy testőr. - Nincs lelki békém, amíg
zavar van a tartományokban. De egy korty bor mellett sietve elmondhatod, mik a
legfrissebb hírek, merre az ellenség, kiféle ez a vezér.

- Máris, kormányzó. - Statianus azonnal intett a szolgálóknak, hogy

hozzanak valami könnyű harapnivalót, hozzá pedig a legjobb bort, majd
fájdalmas arccal lerogyott az asztal másik oldalára. - Varrestes nem tart velünk? -
kérdezte.

Az én barátom úgy véli - mondta Cassius, de közben az ajtó mellett álló

görögre tekintett -, ha túl nagy hatalom adatik egyetlen katona kezébe, az eltereli
a figyelmét, és megváltoztatja. Ő katona akar maradni. Én nem félek ennyire
ettől, bár tiszteletben tartom a nézeteit.

Statianus Varrestesre pillantott, talán gúny ült az arcán, talán csak a sebek
okozta fájdalom torzította el - nem lehetett megállapítani. Nem nézett rá többet,
hanem Cassiusnak intézte szavait.

A túl nagy hatalom most éppen áldás az istenektől, Caius. Félek, ha a te

erőd sem állítja meg a marhapásztorok zendülését, ebből akár hosszú háború is
lehet. Az meg nem hiányzik itt, a keleti tartományokban.

- Egyetértek veled. Ugyan ki szeretne háborút? - mondta Avidius Cassius.

Szavai kétértelműen csengtek, inkább azt sejtették, hogy neki aztán semmilyen
kifogása nincs egy jó csetepaté ellen. Közben kitekintett az oszlopokkal
támogatott, nyitott erkélyen túlra, ahol a közeli Pharos-sziget híres világítótornya
magasodott. Kedvére való volt a hatalmas építmény látványa, a jelzőfüst, a
tükrök által gerjesztett éles fény - amit mérföldekről észrevehet a hajós -, s a
tetejében álló Helios, a délceg Napisten szobra. Ha valamiért, hát ennek a
lenyűgöző toronynak a megvédéséért is érdemes volt ide érkeznie. - Örülök,
hogy időben szóltál. Meglásd, béke lesz itt, vagy így, vagy úgy. Beszélj, ki ez a
vezér, akitől még a magadfajta is megretten, elfelejtve legyőzhetetlen római
mivoltát?

Statianus megfeszült a nyilvánvaló megaláztatástól, azonban nem válaszolt

vissza. Ugyan egy pillanatra gyilkosan tekintett rá, de Cassius jól tudta, az
ember, aki segítséget kér tőle, most nem mer szembeszállni vele. Sőt ha
valamikor, hát most tudja igazán a maga oldalára állítani őt...

- A rettegés talán nem illő szó ide, tisztelt vendégem - szólalt meg
Statianus. - De... igazad van, kegyelmes Avidius... kudarcot vallottunk, s a
kudarc Róma számára a tisztelet és a fölény elvesztése is. Nem kell mondanom
neked, milyen harcos vagyok, ám most néma az ajkam a megvetésed előtt.

- Ó, nem, nem! - nevetett hangosan Cassius, amiből nem hiányzott a

fölényes felhang sem. - Senki sem ítélkezhet feletted, praefectus. Te megtetted,
amit tehettél, többet is, de szerencsés, hogy a folytatásban egy erősebbhez,
hozzám fordultál. Itt az ideje, hogy orvosoljuk a bajt, mielőtt komoly fekéllyé
nem változik.

Statianus nem hajtotta le a fejét, jelezve, hogy nem akarja magára venni a
lekicsinylő szavakat. Mereven nézett Cassius szemébe, mint aki változatlanul
egyenrangúnak hiszi magát vele. Cassius elmosolyodott, majd megveregette az
ép vállát, mint egy régi barát.
 - Még mindig érdekelne, hogy ki is ez a vezér - vetette oda, miközben a
szolgák illatozó húsdarabkákat, hozzá jó bort tettek az asztalra. Belecsipegetett,
meghúzta a serleget, közben figyelt a praefectusra.

- Isidorusnak hívják... - válaszolt Statianus. - Pap. Ősi tanokat hirdet, a régi

aegyptusiak vallását tanítja, egyenesen ráerőlteti az emberekre. Nemzeti
érzéseket sulykol beléjük, hogy minél többen ellenálljanak Rómának. Megőrjíti
őket, még azokat is, akiket a józan érdek hozzánk kötött. Veszélyes alak.
Egyfajta jelképpé vált, így egymaga komolyabb pusztítást tud okozni, mint a
felkelők teljes fegyverzete.

- Bizony, így van... Nincs semmi, ami nagyobb pusztítást visz végbe, mint
az egyéni érdek. Te is jól tudod, mi történik, ha megpróbálod az embereket
megosztani és egymás ellen fordítani. Van ennél nagyobb fegyver? Kipróbált, ősi
bomba ez, amit ha belősz a nép közé, még akkor is egymásnak eső, acsarkodó
rémekké válnak, ha előtte lelkiismeretes, erényes szabadságharcosoknak
képzelték magukat. Bízd csak ide. Megvan a fegyver Isidorus ellen.

- Kíváncsian várom a lépéseidet, nagyúr! Bízom a sikeredben!

- Biztos lehetsz benne, Caiusom. Mindent megteszek egy déli szö-

vetségesért annak reményében, hogy ha majd én szorulok segítségre a
közeljövőben, éppen ilyen szívesen áll mellém. Ugye, számíthatok rád, ha eljön
ez az idő?

Statianus nagyot nyelt.

- Hűség kötelez hozzád, Avidiusom, ha most elcsitítod a zendülést, mielőtt

Róma túlságosan nagy figyelmet fordít erre a vidékre. Szeretném, ha a császár
nem észlelne semmit az itt kialakult bajból.

- Nem fog. Az istenekre esküszöm neked.

- Te? Az istenekre esküszöl? Aki hírhedten istentelen voltál mindig is?

Cassius elmosolyodott, mint egy atya, ha fiát kell nevelnie.

- Sok mindent nem tudsz rólam, barátom. Például azt, hogy megtértem
Iuppiter erejéhez. Hiszem, hogy ő irányítja az életemet. Tényleg így van, hisz
felemelt, győzedelmessé tett. Mára minden az enyém, amit valaha csak
álmodtam, beleértve Syria kormányzását és a keleti tartományokban való
befolyásomat is. Kell ennél nagyobb bizonyosság?

- Ó, nem... nem kételkedem a hitedben...

Egy katonai futár kért bebocsátást a helyiségbe. Mint ilyet, tüstént

bevezették. Statianus nehézkesen felkelt a helyéről, hogy fogadja az üzenetet,
ám a hírnök Cassius felé fordult, majd köszönésképpen keményen odaverte az
öklét a mellvértjéhez.

- Uram, nagyságos Avidius Cassius kormányzó úr. Sürgős levél Rómából,

ami Antiochiában már nem talált téged, ezért lóhalálában utánad hoztam ide.
Parancsolj.

Cassius mosolyogva vette át a tekercset, majd feltörte a császári

viaszpecsétet. Közben intett Statianus egyik emberének, hogy lakassák jól a
futárt. Ezután kigöngyölte a levelet, mosolyogva átfutotta, mintha előre tudta
volna milyen hírt kap. Az aegyptusi praefectushoz fordulva hangosan felolvasta.

„Caius Avidius Cassiushoz, Syria legatusához és kormányzójához, Róma

trónjának hűséges katonájához!

Légy egészségben, kormányzó!

Hírét kaptuk az aegyptusi bucoli* (A görög szó pásztort jelent, esetünkben marhapásztort. A
történelem is Bukoli-felkelésnek nevezi a Kr. u. 172-ben kirobbant egyiptomi forradalmat) zendülésnek,
ezért utasítunk, tüstént indulj seregeddel Alexandriába, hogy segítségére légy a
praefectusunknak, Calvisius Statianusnak. A lázadás mindenkinek káros,
aegyptusinak is, Rómának is, és a keletnek is, ezért mihamarabb tapostassék el.
Hogy minél gyorsabban győzedelmeskedj az ellenség felett, isteni császárunk,
Marcus Aurelius Antoninus különleges jogkörrel hatalmaz fel a Kelet
tartományai felett. Hatalmadban áll más keleti provinciák katonaságát is
mozgósítani, s ha úgy látod jónak, bevonni a küzdelembe, hogy minél hamarabb
szabaddá váljon Róma éléskamrája, Aegyptus. Kinevezésed hamarosan
megérkezik.
 Bízunk lojalitásodban és hűségedben a császári trónhoz. Védjenek és
áldjanak Római istenei.”

- A császári pecsétgyűrű nyoma –

Cassius felnézett és győzedelmesen ránevetett az elképedt Statianusra.

- Ha netán kételkedtél volna, praefectusom, hogy az istenek mellettem

állnak, íme, hallhattad. Jelet adtak. E pillanattól nem csak egy provincia
kormányzója vagyok, hanem sokkal több annál: a Kelet vezére. Erről beszéltem.
Iuppiter és Mars mellettem van.

Statianus, aki nem szerette volna, hogy ennyire nyilvánvaló legyen, nem
tud úrrá lenni a katonai helyzeten a saját tartományában, s azt sem, hogy valaki
más üljön a nyakába, komor arccal hallgatott. Egy darabig farkasszemet nézett
Cassiusszal, de végül lesütötte a tekintetét.

- Látom erődet, hatalmadat. Látom, hogy az istenek gazdagítanak,

kormányzóm. Köszönöm, hogy eljöttél segíteni.

Mi sem természetesebb egy szövetségessel szemben. Most pedig... -

hátraszólt az ajtóhoz a némán feszítő barátjának - itt az idő, hogy harcoljunk is,
igaz, Varrestes?

Türelmetlenül várom, hogy győzzünk - kongott Varrestes hangja a terem

túlsó feléből.

Cassius rákacsintott Statianusra, majd felkelt, és felrántotta a harci sisakját.

*
Miután küldöncöket küldött a hadban álló, bár éppen visszavonuló Traiana
legiónak, Cassius tábort vert közvetlenül Alexandria külvárosa alatt. A vele
érkező egységei és a helyi csapatok összefüggő, legyezővonalban kialakított
falat képeztek a lázadók előtt, hogy felmorzsolják a torkolat mocsaraiból induló
aegyptusiak támadásait. Mivel Alexandriától délre már minden várost
elfoglaltak, s nem kevés római helyőrséget is felégettek, a marhapásztorok
szövetségének harcosai vérszemet kaphattak, így aztán biztosak voltak a
győzelemben. A többnyire vallási fanatikusokból és szabadságharcosokból álló
többezres sereg úgy hitte, az ősi Kelet isteneitől kaptak felhatalmazást és
támogatást arra, hogy véglegesen elzavarják a hódítókat. A készülődésükből
látszott, semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy elhozzák a Nílus
földjének szabadságát.

A tábor kiépített védőfalának tetejéről Cassius szinte óránként figyelte a

mocsarak környékét, hogy minden váratlan csapatmozgást azonnal észleljen.
Nem bízta ezt senkire, még Varrestesre sem. A saját szemével akart mindent
látni, miközben lassan kialakult benne egy terv, ami - a nevéhez és a
személyéhez híven - igazán vakmerőnek tűnt, de Cassius nem látott más
lehetőséget. A merészség amúgy is mindig meghozza a maga hasznát.

Első lépésként kiválasztott a bizalmas katonái közül száz sötét bőrű,

aegyptusihoz hasonlító embert, majd elindította őket azzal a paranccsal, hogy
titokban álljanak a felkelők közé, s próbáljanak a lázadók vezérének közelébe
jutni. Ha kell, akár merényletet is kövessenek el, hogy belülről gyengítsék a
lázadást. S ha így nem megy, hát győzzék meg az ingadozókat, hogy ez a
felkelés nem hozhatja el a Nílus országának szabadságát, csupán az emberek
életét veszi el, vágyaikat töri össze, így nagyobb reménytelenséget és fájdalmat
okoz. Még azt is meghagyta nekik, hogy ajánljanak jutalmat azoknak, akik
meginogva hajlandók elpártolni Isidorustól.

Cassius merénylői a felkelők útjába eső településeken rejtőztek el, s

amikor támadás érte e pontokat, megadták magukat, majd jól játszva szerepüket,
önként csatlakoztak a szabadságharcosokhoz.

A terv működni kezdett, mielőtt még Cassius bármiféle összecsapást

vezényelt volna a marhapásztorok ellen. Lassan, láthatatlanul jutott el fültől
fülig, tudattól tudatig, ahogyan az alattomos ragály szedi áldozatát. Megfertőzött
mindenkit, aki az útjába került. Nyomában kétely ütötte fel a fejét: ugyan hány
és hány legio jöhet még Rómából, hogy eltiporja Isidorus felkelését? Ha netán
mégis győznének, ki élvezi ennek hasznát? Isidorus király lesz? Zsarnok? Vagy
tán fáraóként kell majd tisztelni? És mit kapnak a többiek, a törzsi vezetők, a
gazdák? Megtalálják majd ők is a számításaikat ebben a törékeny szabadságban?
Hisz Róma, ha le is igázta őket, mégiscsak hagyta kereskedni, gazdagodni a
Fekete Föld munkásait. A birodalom uralkodása nem a kegyetlenkedésre épült,
hiszen egyedüli érdeke a termés begyűjtése, ehhez pedig béke kell. De hogyan
uralkodik majd Isidorus? Könyörtelen zsarnokként, az istenek egyetlen
szószólójaként mindent megenged majd magának? Hiszen már most is úgy hiszi,
csak ő mondhat igazságot. Pedig hány és hány vezér ontotta vérét az
ostromokban ugyanúgy, mint ő, sőt még inkább!

E gondolatok gyökeret vertek az egymással csak a háborúság miatt

együttműködő törzsek vezetői között. Az első hetekben máris megmutatkoztak
az eredmények: akadt olyan pásztorfamília, amely feladta a harcot, kivált a
zendülők seregéből. Persze a merénylők sem működtek mindenütt tökéletes
sikerrel. Az egyikük nem megfelelő fülbe súgott, így árulónak és felbujtónak
minősítve megfosztották fejétől, amit aztán Cassius táborába küldtek. Ám a
széthúzást már nem lehetett megállítani. A beígért jutalom erősebbnek hatott,
mint a hazafias érzelmek, ahogy ez általában lenni szokott a múltban, s ahogyan
a jövőben is így lesz, amíg ember az ember.

A terv másik része abból állt, hogy Cassius egy helyütt, Alexandria
védelmének egyik legkényesebb pontján - látszólagos figyelmetlenség okán -
meggyengítette a serege védelmét. Táborait óvatosan széthúzva, seregeit elrejtve
olyan lehetőséget kínált az ellenségnek, amit a fanatikusok semmiképpen sem
utasíthatnak vissza, még ha gyanakodnak is valamelyest. Cassius jól sejtette,
hogy Isidorus tartalékai megfogyatkoztak. Mivel az emberei is elkezdtek
elpártolni mellőle, égető szüksége van győzelemre, ami egyfelől bizonyítja
erejét, másfelől megtöltheti fogyatkozó élelemraktárait. Ebben a helyzetben egy
felkelő, akinek nincsenek igazi, több évtizedes harci tapasztalatai, valamint nem
olyan keményen kiképzett és mindent elviselő, mint egy római, valószínűleg
belegyalogol a csapdába. Cassius annyira hitt ebben, hogy még a táborát is
áttette a meggyengített álláshoz, hogy személyesen foghassa el a támadók
vezetőit.

Napokig kellett várakozni bármiféle siker reményében, de megtanulta - ahogyan

keményen tartott katonáinak is megtanította - a türelem erényeit.
 Az egyik este őrszemei lopakodva tértek vissza hozzá, hogy jelentést
tegyenek.

Parancsnok, az ingovány felől mozgást tapasztaltunk. Azt hiszem, jönnek!

- Meg tudod becsülni, mennyien? - Cassius, aki napok óta kuksolt

csendben egy halom mögött, egy leterített pokrócon, ami a szállása és az őrhelye
is volt egyben, a hírre most gyorsan felcsatolta a sisakját.

Nem láthattam őket, és a társam sem. De nagy zajt hallok. Olyat, mint
amikor feldühödött sereg vonul csatába.

Akkor hát a csapda működni fog.

Úgy tűnik, parancsnok.

- Menjetek vissza a helyetekre, ott várjátok a megbeszélt jeleket ‑ utasította

őket, majd odaszólt a közelében lapító katonáknak.

- Értesítsétek az egységeket, de nagyon óvatosan. Készüljenek, mert erre

tart a pásztorok hadserege! - Gúnyosan ejtette ki az utolsó szavakat, hogy ezzel
is bátorítsa embereit, hiszen csupán állattartókból összeverbuválódott, lázongó
tömeggel kell szembenézniük, akiknek fogalmuk sincs a hadászatról,
stratégiáról.

Varrestes mellette hasalt, mindent hallott. Amikor távoztak a hírvivők,

odaszólt a barátjának.

- Azt azért ne feledd, hány várost foglalt el a pásztorok hadserege, ahogy

te nevezed őket...

Cassius indulatosan felcsattant. Elege lett az állandó ellenkezésből.

- Hallgass! Hogyan is hasonlíthatnád ezeket össze egy római cohorsszal

vagy legióval, amely az én kezem alatt szolgált?

- De még nem is láttuk őket, Caius! Nincsenek harci tapasztalataink velük

szemben. Csupán a nyomaikat látjuk, amiket maguk után hagytak.

- Nos, a nyomaik... csőcselékre utalnak. És azok is! Talán a győzelmeik is

csupán a véletlennek meg a gyenge ellenállásnak voltak köszönhetők... De
bárhogy is, Mars velünk lesz, megállítjuk őket.

Nyugtalan feszültség ereszkedett a tájra. A mocsarak felől különös hangok

hallatszottak: csaknem emberi sikolyok, röfögések, horkantások, mély
bődülések, elhaló vonítások, amiket az éjszaka még jobban felerősített. Miután
napok óta itt tanyáztak, Cassius már fel sem vette e neszeket; az ingovány
sejtelmes zajait vadászó állatok okozzák, így nincs ebben semmiféle ijesztő vagy
rémes dolog. Bár úgy hitte, némely túlzottan vallásos katonája ebben is valami
égi intelmet képzel, ezért gondosan utasította a tisztjeit, magyarázzák el az
ostobábbaknak, hogy csak a mocsár vadjai űznek tréfát velük.

A várakozás zsongását végre felváltotta valami egészen távoli, de

határozottan érzékelhető nesz. Nemsokára a saját fülével is hallotta a közeledő
csapatok hangját. Siető lábak igyekeztek az ingovány felől nagy
összevisszaságban, amik azt feltételezték, hogy egy hadirend nélküli csapat tart a
csapda felé.

Cassius a legnagyobb nyugalmat erőltette magára, úgy figyelt. Csak

egyetlen szót kellene rikoltania, máris nappali fénybe öltözne a környék, hiszen
megannyi olajjal, szurokkal megtöltött máglyát rejtett el megfelelő távolságban
egymástól, amiket fáklyákkal azonnal lángra lehet lobbantani. Egy azt következő
vezényszóra pedig többcohorsnyi fegyelmezett, de vérszomjas legionarius keríti
be az ellenséget és... máris vége a zendülésnek. Miért is ne lehetne ilyen
egyszerű a megoldás, ha Mars és Iuppiter vele van? Ahogyan a trón támogatását
is maga mellett tudhatja, hiszen a császár akaratából ő lett itt a legnagyobb úr.
Hogyan is lehetne másként ezek után?

A zajok egyre erősödtek, sőt félelmetes dübörgéssé növekedtek. Maga

Cassius is nyugtalanul nyújtogatta a nyakát, hogy jobban hallhassa. Talán
nagyobb az a sereg, mint képzelte? Ilyen hangokat sokezernyi rohanó láb okoz,
amely eláraszthatja az egész környéket.

Valami nincs itt rendben...

A sötét ellenére Varrestes arcán is meglátta a nyugtalanságot, amint az

egyre erősödő zajban hol ide, hol oda kapkodta a fejét. Ekkor egészen közelről
felbődült valami, nyomában egyre-másra ismétlődött ez az öblös hang.

- Tüzet! - üvöltött fel, minden zajt túlkiabálva. Hangja nyomán hamarosan

itt is, ott is lángok csaptak fel, bevilágítva a védvonalat...

...és azt a bivalycsordát, amelyet az állásaik felé tereltek, és amelyik most

megvadulva, egyre fenyegetőbben rontott feléjük.

Az ijesztő termetű, széles szarvú vízi bivalyok rémes ellenségnek

látszottak, hiszen nem visszakoztak, nem ijedtek meg az embertől, még ha
katona volt is az, hanem megállíthatatlanul törtek a rejtett római állások felé.
Némelyiket már el is érték: Cassius a saját szemével látta az egyik közeli máglya
fényében, amint egy bivaly nekiront valamelyik centuriójának, szarva hegyével
könnyedén felkapja, arrébb hajítja, majd áttapos rajta. Ezt látva a katonák jó
része visszafelé inalt az elővárost körbefogó omladékfalak védelmébe. E
pillanatban a bivalyok győztek: senki nem szállt szembe a megvadult
állatsereggel.

- Milyen ostobák vagyunk! - Cassius az elképesztő látvány hatására

hangosan felkacagott, majd egyre folytatta, mintha megőrült volna. Varrestes és
több tiszt is aggódva bámult felé, de akkor sem hagyta abba. - Milyen...
ostobák... vagyunk! Cselünkre csel a válasz! Csapdánkra csapda! Idehajtották
ezeket a barmokat a mocsárból. Elterelték a figyelmünket ezekkel a dögökkel,
ők pedig egy másik ponton fognak támadni.

Mintha az ég is igazolni akarta volna a szavait, jóval arrébb, a távolban

máglyák apró lángjai lobbantak fel. De csatazajra hiába vártak a messzeségből,
mert a bivalyok bőgése minden egyéb hangot elnyomott.

- Centuriók! - üvöltötte Cassius, közben felkaptatott arra a halomra,

aminek a tövében napokig kushadt. Rekedtre kiabálta magát, hogy a bivalyok
miatt szétszóródott tisztjei meghallják végre a hangját. - Négy cohors induljon
oda, ahol a tűz ég! Azonnal! A bajtársaink segítségre szorulnak! A többi vissza a
fedezékbe.

Mindeközben az állatok szabad garázdálkodását számos harcos a

dárdájával szorította vissza, mintha nem is csatát, inkább vadászatot terveztek
volna ma éjszakára. Egyre több nagyszarvú hullott el, e tetemek a csorda útját
állták, így a bivalyok lassan visszahúzódtak a mocsár felé. Az azonnali
parancsteljesítéshez szokott katonák tüstént csatasorba rendeződtek, majd
futólépésben indultak a távoli ütközet helyszínére. Cassius búcsút intett nekik,
majd leugrott a halom tetejéről. Csendben visszahúzódott a fedezékbe, a
maradék egység katonáihoz.

Varrestes melléje kuporodott.

- Mi nem megyünk? Magukra hagyjuk amazokat?

- Nem... dehogy. - Cassius szája sarkában még mindig ott bujkált a kacaj,
amiért ilyen egyszerű és hatékony csellel fogott ki rajta ez az Isidorus. - Miért
hagynánk? Hiszen most küldtem oda négy cohorst az arcvonalból.

- Lehet, hogy sokkal többen vannak, mint gondolnánk... Ránk is szükség

lehet.

- Ránk itt van szükség.

- És a máglyákat nem kellene újra eloltani?

- Úgy jó, ahogy van, Varrestes. Hiszen jól látta az ellenség, hogy
meggyújtottuk, s azt is, hogy az egységeink elvonulnak innen. - Vagyis...

- Vagyis cselre csel, aztán még egy csel.

- Cselre csel, és még egy csel - ismételte elégedetten Varrestes, mint

valami mondókát.

Talán egyórányi időt kellett kivárniuk csendben, amíg az előbbieknél jóval

finomabb hangok kezdtek áramolni a víz felől, amit már nem lehetett a nádas és
a sás zúgásának vélni. A bivalyok addigra visszatértek a Nílus messzibb
nádasaiba, bőgésük is távolivá vált, nem zavarták a hallgatózást.

- Itt vannak - súgta Cassius Varrestesnek. - Készülj.

A lobogó máglyák fényeit kikerülve, a közeledő hajnal félhomályában

sietős alakok árnyai tűntek fel, egyre több és több. A titokzatos sereg harcosai
egymás mögött haladva settenkedtek el a halom mellett, ami elrejtette
mindkettejüket. A lopakodók talán azt hitték, nem maradt itt római katona, ezért
mellőzték az óvatosságot a gyorsaság javára, hogy mihamarabb Alexandria falai
mögé érhessenek.

Cassius ekkor felkaptatott a halomra és elkiáltotta magát:

 - Legionariusok! Ellenség előttünk! Támadás!

A bozótosok, a titkon emelt fedezékek, halmok és falromok mögül

mellvértes vitézek rontottak elő. A lázadók haragos csatakiáltást hallattak, amint
lelepleződtek, hogy ezzel is megrettentsék a rómaiakat. Őrült rikoltozás vette
kezdetét, mintha őrjöngő kísértetek törtek volna a védvonalra. Közben
mindegyik felkelő a fénybe húzódott, hogy jobb eséllyel vehesse fel a harcot.
Cassius, oldalán Varrestesszel, belerohant az egyik máglya melletti
csoportosulásba; kaszabolva vágta át magát a felfegyverzett marhapásztorok
sorain. Fakó köpönyeges, többnyire tarra nyírt fejű vagy turbánszerű kendőt
viselő alakok bukkantak elő mindenünnen, hajlított kardot, dárdát vagy
zsákmányolt gladiust emelve rá. Cassius vérengző félistennek hitte magát:
bármelyik harcos, aki szembeszállt vele, alulmaradt és a földre omolva lehelte ki
a lelkét. Mellette Varrestes sem kímélte Róma ellenségeit, ahogyan a felbőszült
katonaság sem. Eljött a bosszú pillanata, amire eddig vártak.

A marhapásztorok sem adták könnyen magukat; konokul harcoltak a

végletekig. Akkor sem visszakoztak, amikor testüket számos seb borította. Akadt
olyan felkelő, aki még a lába elvesztése után, a földön heverve is csapkodott a
kardjával, hátha megadják istenei a dicsőséget, hogy sebet ejthet a gyűlölt
ellenségen. Küzdöttek utolsó leheletükig, de nem állhattak ellen a jól képzett
legionariusoknak. Mégis, dicséretre méltó volt az az erőfeszítés, amivel
megkíséreltek ellenállni, s ezt Cassius is megjegyezte magában, miközben
egymás után küldte őket az alvilágba.

A lázadók első csoportjából legalább százan azonban kihasználták a

zűrzavart. Előreszöktek, hogy minél gyorsabban elrejtőzzenek az előváros házai
között. Amint Cassius észrevette, magához rendelt egy centuriát, és utasította
őket, hogy vegyék űzőbe az ellenséget. Valahol legbelül érezte csak, hogy a
szökevények között ott lesz az, akit keres, s akinek e pillanatban igazán nagy
elismeréssel adózik.

Mielőtt a lázadók elrejtőzhettek volna a hajnali félhomályban derengő

utcák között, Cassius katonái az útjukat állták. Véres küzdelem kezdődött
Alexandriáért s Róma hatalmáért e mocskos, vályogtéglás kunyhókból álló
település szélén, amely éppen olyan dicstelennek hatott, mint maga az egész
felkelés a pásztorokkal a Nílus mocsarában. De ez is csak egy csatatér, ahol
Rómának kell győzedelmeskednie.
 Cassius most keményebb harcosokkal találta szemben magát, ami nyilván
azt jelentette, hogy Isidorus testőrségéhez van szerencséje, ám ez sem tartotta
vissza attól, hogy éppolyan vakmerően rontson rájuk, mint a korábbiakra. Halált
osztott maga előtt, amerre járt; kardja csatakossá vált a vértől. Amint észrevette,
hogy Varrestes kutyaszorítóba került egy tar, alacsonyabb férfival szemben,
azonnal odaugrott, hogy belerúgjon az aegyptusiba, aki ettől elterült a földön. A
görög így levegőhöz jutott. Cassius odakiáltott neki:

- Ne simogasd! A tiéd! Pusztítsd el! - majd újabb legyőzendő ellenfelet

keresett magának. A karját váratlanul megsebezte az egyik harcos, amelyik a
testével védelmezett egy hatalmas növésű, erős izomzatú aegyptusit. Még soha
nem látott ekkora férfit Kelet népéből. Bizonyára ő lehet a vezér, a tekintély és
az elszántság letéteményese, akinek sikerült a lehetetlen, hogy ennyi különböző
embert szólítson a zászlaja alá Róma ellen. Micsoda erő lakozhat benne,
nemcsak a hatalmas izmokban, hanem belül, a lélekben is! Dicsőség lesz
legyőzni!

Cassius legyűrte a testőrt, és egyenesen a nagy termetű férfi felé rontott.

Amaz így ellökte magától azt a rómait, akivel éppen harcolt. Nyilván
felismerhette, hogy a legionariusok vezérével van dolga.

- Gyere, te gyalázatos latin! Te nyomorult kis féreg! Akárki is az istened,

mindjárt találkozhatsz vele! - hörögte felé rossz latinsággal, de elég érthetően.

Cassius nem is próbált beszélni, inkább a kardjával válaszolt. Tudta, erő

dolgában ellenfelénél van az előny, neki csak a gyorsaság maradhat a megfelelő
fegyver. Csapásait jól kiszámolta, azonnal helyet változtatott, hogy kifárassza.
Eközben őt is elérte az aegyptusi kardhegye - a szablya sikoltva vágott a váll-
lemezei közé, sérülést ejtve a félrecsúszó fémlapok között -, ám maga is ütött
rajta sebet, így jó ideig táncoltak körbe-körbe, nem tudván a másik fölébe
kerülni. Végül Cassius kitartása és mozgékonysága meghozta a várt jutalmat.
Amint lanyhulni kezdett az óriás figyelme, egy gyors elhajlás után a gyomrába
mártotta a pengéjét.

Az aegyptusi suhintott még egyet-kettőt a szablyával, miután Cassius

kirántotta a kardját a testéből, de erő már nem maradt a csapásaiban. Ámulattal
meredt a nála alacsonyabb rómaira, majd lassan megroggyant, de még ekkor sem
terült el a földön. Vér ömlött a sebéből, majd az alapos döfés mentén szakadni
kezdett a hasfal, az összepréselt belek utat találtak kifelé. Végül a harcos hasára
szorított kézzel, fájdalomtól nyöszörögve zuhant a lábaihoz, majd kínlódva
kilehelte a lelkét. Halálát pillanatnyi tiszteletteljes csend kísérte. A látványtól a
fegyverek összecsapása megtorpant.

- Róma győzött, felesleges ellenállnotok! - kiáltott Cassius, véres pengéjét

maga elé tartva a győzelem bizonyítékaként. - Ne kövessétek ennek az embernek
a sorsát! A vezéretek bevégezte!

A felkelők egy kisebb hányada, felfogván a római erőfölényt, valóban

feladta a harcot. De a fanatikusabbak közül sokan nem fogadták el, hogy
veszítettek, ezért szinte őrjöngve vetették magukat a küzdelembe, azonban nem
sok sikerrel. Akik nem értették meg, hogy a harc ideje lejárt, azokkal hamarosan
végzett egy dárda vagy egy kard. A százból húsznál alig többen élték túl a
hajnali csatát.

Amikor végképp elcsendesedett a fegyverek zaja, Cassius összetereltette a

túlélőket, hogy megszemlélje őket. Bátor tekinteteket látott, megvető, harcias
arcokat.

A vezéretekre büszkék lehettek. Jó katona volt! - vetette oda nekik, maga

sem értette, miért. Talán a harciasságuk elismeréséül, esetleg vigasztalásul.

Mindenki jó katona, aki hűen követi a parancsot. Akár vezér, akár a legutolsó
harcos - válaszolt egy korosabb, tar fejű férfi az első sorban, ráadásul tökéletes
latinsággal. Ő volt az, akit földre taszított, hogy megmentse Varrestest. Az egyre
erősödő hajnali fényben jól látszott, hogy az illető feketére festette a szemhéját,
nyakában pedig egyszerű bőrszíjakon ősi istenek amulettjei ragyogtak. Varrestes
megragadta a ruháját, hogy a porba lökje, amiért tiszteletlenül jártatja a száját, de
Cassius intett - tán fricskául a görögnek, amiért nem végzett vele időben -, hogy
hagyja békén. A tar aegyptusi jelképesen leseperte magáról Varrestes markának
nyomát.

- Ó, milyen öntudatos vagy, te marhapásztor, noha kardjainkkal néztek

farkasszemet. Mármint azon kevesek, akik megmaradtak a lázadók seregéből.

- Ha az istenek úgy akarják, római, a kard ellenetek fordul. S ha akarják,

ellenünk. Minden odafenn dől el. Te pedig csak a nagy egészet szolgálod, nincs
akaratod felette.

S te kit szolgálsz, te szónok képességű marhapásztor?

 Az igazságot.

Vajon mi lehetne igazabb, minthogy legyőztünk titeket, számítottunk a cselre,

miután ránk küldtétek a bivalyaitokat. Most a fogságunkban vagytok, a többség
vérbe fagyva hever a lábaink előtt. Beszélj, ha te más igazságot ismersz, avagy
másként látod a tényeket. Mert én úgy látom, vezéretek itt fekszik holtan, ti
pedig római tömlöcben végzitek, vagy keresztfán.

- Ez csak a győztesek igazsága. Foglyokká lettünk, igen. De ez nem

gyengíti a többiek erejét, akik hisznek a szabadságban és az igazságban. Sőt
erősíti!

- Ugyan... - Cassius nevetett egyet, majd folytatta. - Többiek? Jól tudom,

hány és hány emberetek pártolt el tőletek az elmúlt hónapokban. Tettem róla,
hogy így legyen. Én tettem ezt, Avidius Cassius. És az isteneitek nem léptek fel
ellenem.

Tudom, ki vagy. Azt is, hogy embereid belopakodtak a soraink közé, hogy
eltérítsék a gyávákat közülünk. Igazából szolgálatot tettél ezzel, így legalább
csak a hitükhöz hűek maradtak meg.

- Ó, igen - nevetett hangosan Cassius. - Maroknyian.

Maroknyi hithű többet ér, mint több ezer ingatag, azt ne felejtsd el.

- Lehet. De amikor kaszabolni kell az ellenséget, barátom, az ingatag kard

is jól jön. Azzal is lehet sebet ejteni.

- Az ingatag ember kardja gyengén sebez. Inkább életben tartja az

ellenségét, hogy hasznot húzzon belőle. Nem kell nekünk ilyen harcos. De
nektek, rómaiaknak, mindegy, hiszen parancs alatt éltek, nem ismeritek a
szabadságot. Csak a szemetek előtt látható vagy megfogható dolgokban hisztek.
Mit is jelenthet nektek a szabadság? Már rég nincs olyanotok!

Cassius megint nevetgélt. Letörölte válláról és karjáról a saját vérét, majd

közelebb ment a magabiztosan álló aegyptusihoz. Meg nem tudta volna
mondani, hogy miért, de élvezte a vele való beszélgetést.

- Úgy gondolod, nincs értéke nálunk a szabadságnak?

 Úgy gondolom, az egész birodalmatok egymástól való függésre, félelemre,
bizalmatlanságra épül. Ezt nem lehet szabadságnak nevezni.

Talán mást és mást jelenthet a szabadság különböző vidékeken ‑ válaszolt

Cassius cinikusan, bár magában elismerte, hogy a fogolynak igaza van.

- Egy szabadság létezik, ahogyan egy igazság és egy hit is. Nem hiszem,
hogy sokat tévedek, ha azt mondom, te, római, mindegyikkel hadilábon állsz.
Főleg a hittel. Csak azt látod, ami előtted van, de nem láthatsz bele a lélekbe...

Varrestes hátba taszította a festett szemű férfit a szemtelensége miatt, de

Cassius megint jelzett, hogy hagyja. Inkább odaszólt neki, hogy sorakoztassa fel
a katonákat, fogják körbe a foglyokat, s álljanak indulásra készen. Aztán
visszafordult a beszélgetőtárshoz.

Talán nem is akarok, mert nem az én dolgom lelkeket vizsgálni. Én kardot

és páncélt, csatamezőt és stratégiát vizsgálok, mert ez a dolgom.

S mégis ilyen jól elbeszélgetsz valakivel, aki az ellenséged. Vajon miért?

Talán a belső nyugtalanságodat akarod csitítani? Büszkeségeddel akarod tetteidet
igazolni? Vagy a vétkeidet? A bizonytalanságodat? A hitetlenségedet?

Akárhogy is van, egyben nem vagyok bizonytalan: te a foglyom vagy. A

harc befejeződött, a vezéretek elesett. Itt a vége a nagyszerű forradalomnak.
Most neked kell elszámolnod a saját tetteiddel és a lelkeddel.

Látod... látod... - A felkelő hangja már szinte barátságos volt.

- Mondom én, hogy valami hibádzik a hittel. Te csak a szemednek hiszel,

azt fogadod el, amit igazságnak akarsz vélni. Azt mondod, a vezér meghalt. Mert
a csalóka szemed vezérnek kiáltott ki egy harcost csupán azért, mert fejedelmi
termete, hatalmas izmai azt sejtették, hogy ő lehet a legkülönb. Ám a
bölcsességet nem tudod az izmok fölé helyezni még te sem, nagy katona.

Talán nem volt bölcs ez az óriás?

- Nem volt vezér. Hiába ruháztad fel magadban ezzel, ő csak egy testőr
volt. Az én testőröm.

Cassius megint nevetett. A meglepetések napja hát ez, de nem bánta. A

győzelem tudatában szórakozottan fogadta a saját felsülésének hírét.

Te vagy hát Isidorus, a pap.

- Így ismernek. Bár a „Felkelés vezére” cím sokkal jobban tetszett

mostanában. Vagy az: „Szabadság elhozója”, „Nílus fénye”, de legjobban az,
hogy a „Rómaiak elkergetője”.

- Szép nevek. Kár, hogy mára már egyik sem igaz. Látod, így változtatja
arcát a te nagy igazságod. Ennyire érdemes vele foglalkozni, hiszen ami ma
fekete, holnap fehér lesz. Ami ma győztes, holnap halott. Ez viszont az én
igazságom, amit sokkal egyszerűbben meg lehet jegyezni. Ajánlom,
tanulmányozd.

- Túl egysíkú ez az igazság. Nincs benne semmi finom, semmi ékes.

Talán díszes faragványnak kell lennie? Éppen azért tiszta és egyenes az

igazság, mert egyszerű és egyértelmű.

- Neked bizonyára elég ez is. Ám a magunkfajta ősi népek adnak a

díszítésre, katona. A léleknek nem elég a pőreség, ékíteni kell.

Cassius nevetve mondta:

Mi mások is lehetnek egy pap szavai! Hiszen lelkeket kellett magad mellé
állítanod. Ki más is érthet jobban a szavakhoz, s azoknak kifordításához, mint
egy magadfajta pap?

Isidorus most először mosolyra húzta a száját, de csak egy pillanatara.

Tekintete azonnal visszatért ahhoz a merevséghez, amiről Cassiusnak egy kőből
faragott bagoly jutott az eszébe, aki szinte igézően bámul rá, miközben egyet
sem pislant.

- A szavak a lélek hírmondói. Beszélni kell hát, hogy az emberek

megértsék egymás lelkét. A szavak nem csak parancsot közvetítenek, hanem
finom gondolatokat, érzéseket. A kardforgatás helyett ebben is jeleskedhetnél,
római.

Cassius nem tudta eldönteni, Isidorus a rá jellemző finom és árnyalt

módon akarja-e megszégyeníteni őt, vagy általános bölcseleteket nyilatkoztat ki,
de most elege lett a beszélgetésből. Ám megparancsolta az embereinek, hogy
vigyázzanak rá, ne bántsák, inkább táplálják, mert terve van még vele.

Valóban tényleg hályog ül a szemén? Valóban csak azt látja, amit látni
akar, s csak úgy, ahogyan szándékában áll? Igaza lehet ennek a férfinek?

Talán igen. Most, hogy szívét adta az isteneknek, egyre több kétely veszi
körül, ami nem hagyja nyugodni. Kitárult a világa, annyi bizonyos, de ez a
mérhetetlenül nagy terület, amit mostanában birtokolt, ingoványra épült. Sokkal
szilárdabbnak, rendíthetetlennek tudta magát addig, amíg nem kereste az égiek
kegyét, tanácsukra, súgásaikra egyáltalán nem figyelt. Akkor mindig biztos volt
magában: ölni kell, fegyelmet tartani, mert ennél nincs nagyobb erény. Ha akkor
találkozik ezzel az aegyptusival, nem alakult volna ki ez a kíváncsi beszélgetés,
hanem Isidorus hamarjában követte volna a halálba az óriás férfit, akit Cassius
vezérnek hitt.

Mi a jobb hát? A hit ereje vagy a bizonyosságé?

E gondolatok kavarogtak benne az Isidorusszal való beszélgetés után,

miközben csaknem két hónapnyi hadjárat után visszavonult Alexandriába, a
tisztogató munkát meg az ellenfél megosztását rábízva az alparancsnokaira.

3.

Érkezése után nem sokkal Calvisius Statianushoz kapott meghívást. A

gabonapraefectus már kevésbé húzta a lábát, karjáról is lekerült a kötés, bár még
nem tudott volna baljával serleget emelni. Azért megpróbálta, ami elnyerte
Cassius tetszését.

Sikere elismeréséül ünnepi vacsorát készítettek a számára. Ráadásul a két

hónapnyi csatározás, ami felmorzsolta a marhapásztorok főerejének
fenyegetését, időt adott arra is, hogy Alexandriában elterjedjen kinevezésének
híre. Cassius érezte is Statianus modorában a változást, ahogyan az aegyptusi
udvar főemberei esetében, sőt a tisztek soraiban is. Ugy fogadták, mint a
megkérdőjelezhetetlen hatalom birtokosát, mint egy imperatort. Ez pedig
végtelenül imponált Cassiusnak.

Jó idő óta ez volt az egyetlen rendezvény, amire a feleségét, Volusiát, és lassan

ifjúkorba cseperedő fiait is magával hozta, valamint Maecianust, az apósát, aki
egyben az egyik legelkötelezettebb híve volt. Alexandra lányának ugyanakkor
még nem engedte meg, hogy az udvar fényűzésében forgolódjon, ezért neki
otthon kellett maradnia. Valójában a felesége is szívesen kimaradt volna ebből,
ám Cassius egyszerűen megparancsolta neki, hogy vegyen részt az oldalán az őt
éltető ünnepségen, s nem igazán érdekelte, mit szól ehhez az asszony. Valójában
nem állt más a szándékában, mint utánozni a császár megjelenését, aki minden
nagyobb alkalom során hitvesével jelenik meg. Mivel egyre inkább úgy hitte,
hatalma a legfőbb trónhoz hasonlatos - valóban nem sokkal kevesebb annál -,
neki is így kell cselekednie.

Színes lakoma vette kezdetét, amit először africai táncosok bemutatója tett
különlegessé. Az olajozott, csillogó fekete testek kígyókként csavarodtak,
táncukat rugalmasság, erő és hajlékonyság jellemezte, amit dobszó és fúvós
hangszerek kísértek. Amint féloldalt Volusiára pillantott, láthatta, hogy az
asszonya ezt a látványosságot szívesen fogadja, arcáról eltűnt végre a
megszokott fanyarság és zárkózottság. Cassiust váratlanul elöntötte a
melegség. Fiai már majdnem harcosok: tíz és tizenkét nyarat megélt ifjak,
jóképűek, inas testűek, akik már most erősen ragadják meg a gladiust. Mellettük
Volusia, aki - ha leveti önkéntes magányát, testi visszafogottságát és túlzott mat-
rónaerkölcsét - akár ragyogó dáma is lehetne, fénypontja egy ilyen színes
rendezvénynek. Gyengéden megérintette az asszony karját, aki nagy nehezen
elvonta szemét a fekete bőrű táncosok hihetetlen mozdulataitól. Naponta
jellemző sápadtsága most felitatódott, helyette kipirult arcán kétoldalt rózsák
vöröslöttek, szemeiben mosoly gyulladt, lénye hirtelen kilépett a hétköznapok
közönyéből. Cassius hosszú idő óta most döbbent rá asszonya szépségére, s arra,
hogy talán több időt kellene vele töltenie, megszínesíteni az életét, részessé tenni
a gyönyörökben, amelyek visszahozhatják a szépségét, életvidámságát. Megfo-
gadta magának, bármit is érez Faustina iránt, több időt tölt majd a hitvesével.

Az apósára pillantott. Íme, ez az ember az egyedüli az egész világon, aki

szavak nélkül is érti őt, még Varrestesnél is jobban; ismeri a gondolatait, helyesli
őket. Maecianus jól tudja, hogy ő nem szerelmes a lányába, de ez soha nem
érdekelte. Számos kétértelmű mondatban hozta tudtára, hogy az asszony a férj
kísérője, s a férj dönti el, e kíséret milyen szoros kapcsolatot jelent a két ember
között. Azt is sejtette, hogy mást szeret, de soha nem firtatta. Maecianus imádta
a lányát, de igazi római jellemként a hatalmat, így a férfiak erős baráti
szövetségét sokkal többre értékelte, ezért ezt helyezte minden fölé. Büszke volt
arra, hogy őt a vejének tarthatja, így innentől kezdve fiának is tekintette, vagyis
eleve többnek, mint a saját lányát. Ezzel a családi helyzet jó megoldásra talált
Cassius számára.

A lakoma előtt még gladiatorbemutatóra is sor került, ami már kevésbé

váltotta ki Volusia tetszését, annál inkább a fiaiét. Az asszony arcára visszatért az
a fajta szürke közöny, amit nagyon nem kedvelt rajta, ezért gyorsan lelohadt a
lelkesedése, hogy több időt töltsön vele. Inkább a vendégekkel kezdett
foglalkozni, akik amúgy is a kegyét keresték. Magára hagyta családját, hogy szót
váltson néhány főtiszttel. Egyedül Maecianus maradt a fiúkkal és Volusiával,
akit ellenben cseppet sem zavart, hogy az ünnepelt kiélvezi az egybegyűltek
tiszteletét.

Hamarosan véget ért a gladiátoröszecsapás, melynek eredményeképpen

egy agyondöfött, vérző hulla maradt a rivalgó vendégsereg alkotta gyűrű
közepén, amit sebtében eltávolítottak a szolgák. Még a kövezetet is felmosták
utána. A győztest ellenben meginvitálták a lakomára, mint nagybecsű vendéget.
Ha az aegyptusi nemesség női meghívottai nem is, a római hivatalnokok
szabadosabb feleségei, lányai leplezetlen érdeklődéssel vették körül a nyertest,
mustrálták izmait, borral kínálták.

Nem sokkal később Statianus leállította a pengetősök által játszott csendes

háttérzenét, majd az emelvényre bicegett, hogy serlegét magasra emelve
beszédbe fogjon.

- Róma nagyságai, Aegyptus nemesei, híveink és barátaink! Azért jöttünk

ma ide, hogy tisztelegjünk egy hős előtt, aki hatékony csapást mért a városainkat
emésztő zendülésre. Mint megtudhattátok, az ő személyében nem csupán egy
hadvezér vont kardot a szabadságunkért és békénkért, hanem egy különleges
császári megbízott, akinek jóval nagyobb hatalom jutott, mint eddig bárkinek...

E mondatot hangos tetszésnyilvánítás követte: sokan tapsoltak, főként az

asszonyok, ünnepelve a jóképű és daliás megmentőjüket; a férfiak, elsősorban a
katonák, öklüket a mellükhöz ütve, hangosan dicsőítették őt. Ám Cassius
figyelmét nem kerülte el, hogy Statianus az utolsó mondatot alig észrevehető
fintor kíséretében mondta, amit talán mások észre sem vettek. Mindenesetre ő jól
elraktározta ezt magában.

- ...és akit maga az isteni császárunk, Marcus Aurelius emelt e dicsőségre,

hogy szolgálja a Kelet békéjét és nyugalmát. Az istenek áldását kérem erre a
hősre! Tegyétek velem együtt ti is ezt! Áldják az istenek Avidius Cassiust!

Statianus magasba lendítette a kezében lévő aranyserleget, nem zavarta,

hogy néhány csepp kilöttyent a vörös italból egyenesen a ruhájára. A vendégek
mindegyike kedélyesen követte példáját. Jókívánságok tömegét zúdították az
ünnepeltre.

Mivel úgy szokás, hogy a méltatott férfiú is szót kapjon, ezért Cassius
felszökkent az emelvényre a praefectus mellé.

- Barátaim! Ti, akik most eljöttetek, hogy szeretetetekről biztosítsatok

engem - kezdte kedélyesen -, köszönöm figyelmességeteket. Talán megéreztétek
azt, hogy Mars a kegyébe fogadta fiát. Talán megláttátok, hogy Iuppiter nemcsak
villámokat osztogat, hanem áldást is az ő fiának, Avidiusnak. Jól tettétek, hogy
mindezt észrevettétek, hiszen az istenek a győzteseket áldják, s én megígérem
nektek, nem adom alább. Győztesek vagyunk mi, rómaiak, hiszen az Ég arra hí-
vott minket, hogy uralkodjunk! Nem tehetek mást én sem, minthogy
engedelmeskedjek isteneim ezen akaratának, és jól uralkodjak a világ népein -
fejezte be Cassius, majd szemével Varrestest kereste, s amikor jóval arrébb
megtalálta a tisztek között a bosszús tekintetét, helyesbített. - A nekem adott
keleti világ népein!

Szavait minden eddiginél hangosabb tetszésnyilvánítás követte, majd

amikor lassan elült a zajongás, Statianus intett a zenészeknek, hogy folytassák a
dolgukat. Kellemes, keleties zene taktusai keltek szárnyra, s a vendégsereg
visszatért a kerevetekre, hogy fogadja a lakoma első fogásait.

Cassius újra csatlakozott a tisztekhez. Mely más témáról folyhatott volna a

beszélgetés, mint a marhapásztorokkal való összecsapás részleteiről. Quintus
Immotius Purgo, az egyik legőszintébb híve, aki a syriai kormányzóságon
megannyi szívességet tett már neki, így bátran támaszkodhatott rá, mint katonai
helyettesre, kifejtette véleményét a vallási fanatikusok rémtetteiről. Az ilyenek
nem is emberek, inkább megbokrosodott állatokhoz hasonlatosak, mondta. A
másik beszélgetőtárs, Cnaeus Pisidius Ceron, Aegyptus egyik questora, akit jól
ismertek a nílusi tartományban, kétkedve ingatta a fejét. Cassius kedvelte a józan
Ceront, hiszen terve volt vele: meg akarta nyerni őt maga mellé, hogy
ellensúlyozza Statianus megbízhatatlanságát ebben a provinciában.

Taszíts le egy embert a megszokott szintjéről - válaszolt a questor -, taposs

rá, lehetetlenítsd el, s mindjárt kegyetlenné válik, bárki is volt előtte. Senki sem
születik megbokrosodott állatnak, ahogyan te mondod, Purgo.

Úgy beszélsz, uram, mintha nem Róma hivatalnoka, inkább az ellensége és

kritikusa lennél - vetette oda sértetten Purgo. Kövérkés arcán őszinte düh
vöröslött, amiért épp a nagy Avidius Cassius társaságában ellenkeznek vele.

- Ó, nem, dehogy! - nevetett Ceron. Vékony ábrázatának metszése

egyenesen arisztokratikusnak látszott Purgóé mellett. - Ti jól tudjátok, nem kell
bizonygatnom, mennyire híve vagyok a trónnak. De az emberi érzések nem
fogyhatnak ki belőlünk. Ezzel is Róma erejét növeljük, úgy hiszem.

- Marcus Aurelius híveként mi mást is mondhatnál, Ceron barátom -

mondta kedélyesen Cassius. - A filozófus megnyerte a szívedet. Még a kardot is
kiütötte a kezedből egy megfakult tudományos tekerccsel.

Ceron fölényesen felnevetett. Jól állt neki a kacaj, őszinteséget sugárzott,

az egészséges fogak látványa vonzóvá tette őt mindenki számára, gazdagságot és
igényességet sugározva magáról. Cassius is tudta, mennyit ér e jeles férfiú, bár
legkevésbé a fogai szépsége érdekelte.

- Ismerlek, Avidiusom, már megint a kardoddal kívánsz hetvenkedni. Ám

egy dolog nagyon fontos az uralkodásban, barátom. Sőt megkockáztatom, ez a
legfontosabb dolog az egész életben. Ha ez nincs, nincs értelme semminek. Ha
viszont rendelkezel vele, gazdag vagy, megfontolt, erős.

- Főként akkor, ha végre megtudhatjuk, mi az - tréfálkozott könnyedén

Cassius.

- Légy türelmes, úgyis elárulom. De előtte fel kell vezetni a dolog

lényegét. Hát soha nem ültél be egy színházi előadásra, Avidiusom? Ha
megtetted volna, bizony tudnád, hogy nem azonnal dobjuk oda a közönségnek a
megfejtést, hanem lépésről lépésre építjük fel a mondanivalót. Nem kell
kapkodni, mert az csökkenti a lényeg értékét. Érted, fiatal barátom?
 Cassius kedvelte Ceront, nevetgélt a bölcselő szavain. Tipikus antoninusi
okfejtés...

- Nos, most, hogy kellően felvezettük, elmondom. Az életben a

legfontosabb az arányérzék, barátaim. Ha csak egyvalamihez értesz, nem vagy
nagyszerű lény. Ha sok mindenhez, még akkor sem biztos. De ha ismereteidet
megfelelőképpen kevered, az igények figyelembevételével vegyíted, bizony,
bölcs vezetővé válsz.

- Lehet, hogy igazad van, és én hajlamos vagyok elismerni, hogy az arány

fontos dolog. De mondtál egy másik szót is, ami elengedhetetlen: az igény.
Először az igényeket kell látnod, hogy arányos légy. Én éppen ezért nem értek
egyet a trón politikájával. Nem látja az igényt a birodalomban. Ma nem
filozofálgatásnak kell érvényt szerezni, hanem a kard erejének. Első, hogy
legyőzzük ellenségeinket. Ahogyan e marhapásztorokat is.

- Én teljesen más politikai nézetet vallok, mint te, Avidiusom, ennek

ellenére nagyon kedvellek. Tudod, miért? Mert kimondod, amit gondolsz. Van
merszed hozzá. Jól teszed. A nyílt viták visznek előre, nem a rejtőzködés,
ármánykodás és a titkos áskálódás. Ám most is ellent kell mondanom neked.
Feledd el a kardodat, a seregeidet, a magas tisztségedet. Gondolj arra, hogy
egyszerű szántóvető vagy, mondjuk... mondjuk, Hispániában. A faludat
megtizedelte a pestis, ami az egész birodalmon átrohant. Nincsenek embereid a
földeken, a családodból is sokan odavesztek a ragálytól. Nincs jövőd,
szegényebb lettél, mint néhány esztendeje. Mire van szükséged? Zsarnokra,
dictatorra, harcos imperatorra, aki az ellenség ellen vezényel, hogy azt is
elveszítsd, amit a sors eddig meghagyott neked? Vagy egy érző szívű emberre a
trónon, aki segélyeket oszt, felkarolja az árvákat, jogot adományoz a
szegényeknek, elhagyja az adókat, hogy talpra állhassanak a nincstelen
gazdálkodók, a nyomorultak sokasága?

- Én katona vagyok, barátom, nem láthatok másként. Az én feladatom,

hogy legyőzzem az ellenséget, hadizsákmányt szerezzek, amiből jut a
szegényeknek is. Én ezen az állásponton vagyok.

- Nos, igen. Igazad van neked is. Hiszen ez az ősi római álláspont. Csak
hát változnak az idők. Az ellenségeink is változhatnak. Lehet, hogy már nem a
kard a megfelelő eszköz arra, hogy legyőzzük őket... Talán a kiegyezés, a közös
gazdálkodás, a cserekereskedelem jobb lehetőség, mint a lekaszabolás... Bár
lehet, hogy tévedek. Sem császár, sem hadvezér nem vagyok. De abban
mindenképpen hiszek, hogy az ellenségeink is változnak. Értelmes szóval a
magunk oldalára is fordíthatjuk őket.

Purgo elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon. Úgy vélte, meg kell
védenie felettesét a questorral szemben.

- Ceron uram, talán nem hallottál az északi háborúról? A nagy császár

hosszú ideje tartózkodik Pannoniában, hogy rendezze a háború ügyét, de
legfőképpen, hogy legyőzze az ellenségeinket. A germánok pedig bizony nem
akarnak békét kötni, sem cserekereskedelmet folytatni. Be akarnak törni a
birodalomba, hogy raboljanak, fosztogassanak. Ahogy az előbb mondtam, uram,
amikor kinevettél: állatok ők, megvadult népség, akik csak egy szóból értenek,
az pedig a dárdák és gladiusok szava, semmi más.

- Ó, igen, az északi háború... — dünnyögte bólogatva Ceron. - Igazad van.

Talán én vagyok túlzottan békepárti. Mégis inkább Antoninus oldalán állok, aki
a háborúságban is képes a nép jólétére ügyelni. Ez a nagyság és nem a fegyver
lengetése, Avidiusom. De egyetértek veled is, Purgo. Lehet, hogy az
ellenségeink vadállati módon akarnak lerohanni bennünket. Kész vagyok
elismerni az igazatokat, hiszen én nem vagyok katonaember.

Cassius elnevette magát.

- Nos, hogy lásd, nem csupán fegyverek csörgésétől megviselt elméjű

hibbantakkal van dolgod, elismerem, hogy jól szóltál. Sőt bizonyítékom is akad
arra, hogy az ellenség soraiban akadhat olyan bölcs, akit nem nagyon találni még
a mieink soraiban sem. Van egy meglepetésem a számotokra. Nem terveztem
ugyan, de engedd meg, hogy megmutassam neked. Fogadd ezzel elismerésemet
bölcsességedért, barátom.

Magához intett egy ajtónálló katonát, majd odavetette neki, hogy hozassa
ide a tömlöcből Isidorust. A lemezvértes harcos tisztelgett, majd sürgősen
távozott, hogy eleget tegyen a legfőbb parancsnok utasításának.

Hamarosan egy négyes egység jelent meg, közrefogva a felkelők alacsony

vezérét, akinek időközben a cellában kiserkent a haja, s a festék is lemállott a
képéről. Így közel sem tűnt olyan fenyegetőnek és erőteljesnek, mint ahogyan
Cassius megismerte. A négyes egység odavezette hozzá, majd parancsra
várakozva némán feszített tovább. A vendégsereg zöme felállt a helyéről, hogy
közelebbről lássa, mit tervez az ünnepelt ezzel a fogollyal.

- Oldjátok el a bilincsét! - utasította őket Cassius, majd gúnyos mosollyal

meredt Isidorus szemeibe. - Üdvözöllek, papom! Régen találkoztunk. Régen
osztottad meg bölcsességedet velem, szinte már hiányzott. Most elérkezett az
idő, hogy újra beszélj, s bizonyítsd széles körű ismereteidet a barátaim előtt.
Készen állsz erre?

- Azért hagytál életben, hogy a circusod látványossága legyek?

- Mivel megkíméltem az életedet, az enyém vagy! Azt tehetek veled, amit

akarok. De lásd, nem a halálodat kívánom, inkább a szavaid erejét. Hogy
bizonyítsam, nem csak ostoba állatok, eszüket vesztett vadak vannak a Róma
ellen támadók közt.

Isidorus nem válaszolt azonnal, előtte körbenézett a hatalmas csarnokban, a

gyomrukat tömő, bort vedelő, gazdag sokadalmon, amelynek egy része az ő
népéből származott.

- Aki Róma ellen tör, annak inkább észnél kell lennie. Így tettem én is.
Tiszta szívvel és elmével mentem neki a te fajtádnak, Avidius Cassius. Meg az
én fajtámnak is; azoknak a nyomorultaknak, akik most is Róma csecsén
csüngnek, hogy előnyökhöz jussanak, közben a saját hazájukat és népüket
árulják el. Ezekre gondolok itt... - Isidorus a fejével megvetően intett a lakoma
sötétebb bőrű vendégei felé, akik az aegyptusi arisztokráciából kerültek ki. -
Minden lélegzetvételük gyalázat, s isteneink, akikben persze már nem hisznek,
kellő módon fogják megítélni őket. Eljön ennek is az ideje!

- Mondd, jóember - hajolt közelebb Ceron, mint aki nem is ellenséget,

hanem megértendő, megoldandó jogi helyzetet lát Isidorus személyében -, mi
hajtott arra, hogy embereket toborozz magad mellé, s fellázadj? Tudhatnád, hogy
a birodalom nem ereszti a Nílus vidékét.

Mondd a szélnek, hogy ne fújjon, uram - válaszolt tisztán, indulatok nélkül

a pap. - Mondd a férfinek, ne kívánja meg asszonyát. S mondd az aegyptusinak,
hogy ne óhajtsa a szabadságot. Egyik parancsod sem teljesülhet.

Szavaid tanult ember szavai valóban. Avidiusunk szemét és jóságát dicséri,

hogy megkímélte az életedet. Talán valami bölcs dologgal meg tudod majd
téríteni mindazt a rosszat, amit a birodalom ellen tettél.
 Ha ez a sorsom, hát legyen... - nyögte Isidorus. Válla megereszkedett,
karja erőtlenül lógott a teste mellett. Gyöngeséget sugárzott, mintha megbánta
volna mindazt, amit mindeddig cselekedett.

Cassius felkacagott a fölénytől.

- Íme, még az ádáz ellenség is meghunyászkodik! - kiáltotta hangosan

mindenkinek. - Ez a bizonyítéka annak, hogy az égiek a mi pártunkon állnak!
Lám csak, az isteneink szeretik Avidius Cassiust!

A mozdulat olyan váratlanul támadt a semmiből, hogy még a katonák sem

vették észre. Mire a legelső felocsúdott, a megtörtnek hitt Isidorus máris
kirántotta a mellette álló testőr övéből a pugióját - alig észrevehetően sikkantott
a fém, ahogyan kiragadták a tokjából -, hogy Cassiusra vesse magát. A lábai nem
értek földet, olyan erővel rugaszkodott el, mint egy párduc, közben ezt sziszegte:

- Az én isteneim viszont gyűlölnek!

Amint észrevette a feléje nyomuló merénylőt, Cassius hátrahőkölt

ijedtében, és azonnal a saját tőre után kapott. Ám önmagában ez nem menthette
volna meg az életét. Az egyik katona sokkal gyorsabban mozdult, mint a
többiek, ő Isidorus után vetette magát, hogy megvédje a császár megbízottját. A
papot sikerült arrébb taszítania, még mielőtt az előre nyújtott pugioheggyel
elérte volna a kiszemelt áldozatot.

Látva a tőr közeledését, Cassius sebesen elhátrált, a pugióját pedig a

merénylőbe döfte, maga sem tudva, hol találja el. Isidorus felnyögött, de
hangjából még mindig a gyilkolás vágya érződött ki.

A sebesült Isidorus a testőr taszításától Ceron questorra zuhant,

zsákmányolt tőre pedig egyenesen a nyakát szúrta át. Ceron a torkához kapott,
hörgő hangot hallatva, rángatózó testtel dőlt hátra a kerevetről. Isidorus eltévedt
tőre ütőeret érhetett, mert a sebből hoszszú, erős sugárban lövellt a vér, beterítve
a közelben álló, sikoltozó női vendégeket.

Noha erősen vérzett a válla Cassius döfésétől, Isidorus meglepő

gyorsasággal ugrott talpra, hogy bevégezze eredeti céljait. Kirántotta a tőrt
Ceron nyakából, majd a kiszemelt felé fordult.

- Mindenhatónak képzeled magad, te nyomorult? - üvöltötte felé, majd újra

elrugaszkodott volna, ám abban a pillanatban az egyik őr hátba döfte a kardjával.
Isidorus felkiáltott a fájdalomtól, de nem omlott össze. Egy másik döfésre volt
szükség, hogy megtörjön a lendülete. Végül a pap, kezében a véres pugióval,
Cassius lába előtt rogyott össze. A vállából és hátából szivárgó vér tócsába gyűlt
a parancsnokot védelmezően körülvevő katonák sarui körül.

Cassius még önmagának sem merte bevallani, mennyire váratlanul érte a

támadás. Ám a vendégeknek végképp nem mutathat megdöbbenést, ezért
azonnal fölényes mosolyt erőltetett magára.

- Mit is mondott ez az ember? - kérdezte színpadiasan a mellette álló,

elképedt emberektől. - Hogy mindenhatónak hiszem-e magam? Lássuk csak...
Az istenek megvédtek egy merénylőtől, s életben tartottak. Akkor mi erre a
válasz? Talán az, hogy igen?

Olyan könnyedén adta elő mindezt, hogy a támadás szemtanúi közül

néhányan nevetni kezdtek, mintha csak valami tréfáról lett volna szó. Ám
igazából senki nem nyugodott meg, hiszen a meggyilkolt vére folyása még el
sem apadt. Cassius azonnal Ceronhoz fordult. A questor már nem élt: kínlódó
vonásait ábrázatára fagyasztotta a halál.

Amint az aggódó Varrestesszel együtt Statianus is odaért, a praefectus

arcán semmiféle együttérzés vagy sajnálkozás nem tükröződött. Sokkal inkább
egy olyan aedilisre emlékeztetett, aki utálkozva tapasztalja, hogy a visszaélések
éppen az ő piacán történtek meg. Cassius még azt is kiolvasta a tekintetéből,
hogy őt okolja mindezért. Statianus azonban nem szólt egyetlen szót sem, csak
intett a szolgáinak, akik azonnal kicipelték a holttesteket, majd feltörölték a vért
a kövezetről, az asztalokról, hogy megkíséreljék visszaállítani a rémisztő
esemény előtti rendet. Csak ezután fordult Cassiushoz.

- És te, uram? Nem sérültél meg?

Cassius gúnyolódva, erős nyomatékkal válaszolt:

- Az isteneknek hála, nem. Megvédtek a gyilkostól. Jobban védenek, mint

a saját testőrségem.

- Ahogy én láttam, éppen az egyik testőröd mentett meg. Ne fukarkodj a

dicsérettel - válaszolt Statianus, majd a dolga után nézett. Varrestes ott maradt,
hogy a saját szemével is meggyőződjön róla, nem esett-e karcolás a barátján, s
csak ezután nyugodott meg. Szóra nyitotta a száját, Cassius biztos volt benne,
intelmeinek egyikét adja majd elő, de végül nem szólt semmit.

Az ünnepség könnyed hangulata már nem tért vissza. A halálos

gladiatorküzdelmekhez szokott római asszonyok és férfiak nehezebben viselték,
ha közülük válik fegyver áldozatává valaki egy lakomán, ezért többen is
elbúcsúztak és távoztak. Maga Volusia is ijedten jött közelebb. Ismerve férje
dühét, nem mert nyilvánosan aggodalmaskodni, inkább csak feléje biccentett.
Maecianus átölelte őt, meg a fiúkat, majd Cassiusra pillantott. Elég volt ennyi.
Szavak nélkül is megértette, hogy vejének semmi baja nincs, hisz a híres
szerencséje most sem hagyta cserben. A lányával s unokáival együtt ő is
elhagyta Statianus palotáját.

Az aegyptusi legio és a syr csapatok tisztjein, valamint a legközelebbi

katonatársakon kívül egy idő után mindenki hazatért, csak ők maradtak együtt. E
kör azonban végképp kitartott Cassius mellett. Akár napokon keresztül vele
virrasztottak volna. Senki sem szólt hozzá, nem zavarta a nagy ember
nyugalmát: csendben iszogattak, halkan beszélgettek egymással. Még Varrestes
sem ült mellé. Cassius különös módon örült is annak, hogy most békén hagyják.
A gondolataiba mélyedt, kérdéseket intézett a lelkéhez abban a reményben, hogy
választ kap. Bár a legfontosabb felelet egyértelműen látszott...

Az istenek tényleg vele vannak!

Miért kellett ennek megtörténnie?

Talán figyelmeztetni akarják az istenek a felesleges vakmerőségeire?

Vagy éppen ellenkezőleg: azt mutatták meg, hogy bármit is tesz, mellette
állnak, fölé nyújtva védő kezüket?

Mi lehet ennek a mai merényletnek a magyarázata?

Bárhogy is történt, a tény az, hogy az istenek óvják őt.

De vajon így fogják védeni akkor is, ha engedve lelke mohóságának,

megkísérli megszerezni a legnagyobb hatalmat?

Jelen


1.

Alexandria, Aegyptus

Megborzongott a szentély hűvösében, a jóságos és nagyságos Iuppiter szobra

előtt. Elhessegette gondolatait hitről, felkelőkről, Isidorusról meg a különös
megmenekülésről. Lelkében a meggyőződésereje duzzadt.

Hát kivel mással lennének az istenek, ha nem a győztessel, a legfőbb

kinevezettel, a Kelet oroszlánjával? Felesleges ezen tépelődni tovább.

Inkább fel a harcra, fel Róma ellen!

Elérkezett az idő.

Eltökélten hagyta maga mögött a Caesarium márványoszlopait, hogy

csatlakozzon a türelmesen várakozó Statianushoz.

Nincs visszaút! El kell indítania az első hadihajót Róma felé!

Statianus hatalmas és felséges otthona a móló szélén állt, kiváló helyen. A

csiszolt mészkő oszlopai ragyogtak a napfényben, Aegyptus varázslatosságát és
erejét hirdetve. Cassius - bár másik pazar szépségű palotát is felajánlottak neki,
ahol kiterjedt udvartartással rendelkezhetett volna -, szívesebben maradt a part
menti épületben, amit e föld királyainak emeltek. Az egykori fáraók palotáján
így ketten is osztoztak, de katonaemberek lévén nem érezték szükségét
felesleges dőzsölésnek.

Noha úgy vélte, a májusi császárrá koronázása volt a hivatalos beiktatás,

amellyel tartozott az őt leghűségesebben támogató Syriának, mégsem tért vissza
többé Antiochiába. Megértvén, hogy a politika gócpontja Alexandria, itt maradt,
s csak helyettesein keresztül kormányzott Syriában. Még egy oka is akadt a
döntésének: nem bízhatott Statianusban úgy, mint korábban. Ugyan a praefectus
mindent megígért, minden támogatást megadott neki, mióta a marhapásztorok
felkelését sikeresen leverte, ám Cassiusnak az volt az érzése, ha kiderül, amit
titokban cselekedett, a praefectus - ez a gáncstalan, merev gerincű jellem - lesz
az első, aki szembefordul vele. Figyeltette hát, ahogyan mostanában Varrestest
is. Nem örült neki, hogy két ilyen kulcsfontosságú embere meginoghat, de biztos
volt benne, hogy akár többekkel is megtörténhet ez, ha megtudják az igazságot.
Ezért egy külön egységet hozott létre, amely a tisztjeinek hűségét vizsgálta, s
amely amazok minden mozgását jelentette neki.

Amint az elsó két triremát* (Trireme vagy triremis: három evezősoros római nehézgálya.)
tengerre bocsátották, majd ünnepélyesen megvárták, amint kievez a védett
Magnus-kikötőből a hajóhídon át, amely elrejtette a készülődést a minden
égtájról érkezett, kíváncsi tengerészek elől, teljes kíséretével visszatért Statianus
palotájába. Ma is, mint mindennap, ide gyűltek a trón megszerzésében őt
támogató provinciák követei meg a katonai vezetők, hogy további terveket ké-
szítsenek a csapatok behajózásáról. Vita támadt a jelenlévők között, amelybe
Cassius nem kívánt beleszólni. Inkább az erkély szélén állva bámulta kedvencét,
a Pharos szigetén meredező világítótornyot. A tetején kavargó füst könnyedén
táncolt észak felé a befoghatatlan kékségben. A szigeten túl elterülő tenger olyan
kéknek és simának tetszett, hogy bármennyire is erőltette a szemét, nem látta,
hol olvad össze a végtelen víz határa a végtelen égboltéval. Jó jelnek vélte
Neptunus** (- A tengerek istene a római mitológiában. Görög megfelelője
Poszeidón.) nyugalmát. A tervük sikert fog aratni. E pillanatban jobban hitte,
mint bármit a világon, hogy bosszúja jogos, amiért ellenségei a távollétében
megfosztották senatori rangjától, római vagyonától. Hitte, hogy a város
lerohanásában az istenek is támogatják, hiszen ők a jog mellett állnak. Tovább
már nem terjedtek a gondolatai, s erővel zavarta el elméjéből a titkos merénylőt,
ami be akart furakodni a lelkébe, hogy emlékeztesse vétkeire és hazugságaira.
 Így kell lennie! - zárta le a vitát önmaga lelkiismeretével, majd a tisztek
felé fordult.

- Én váltig állítom, ha egyszerre törünk rájuk, a hatás nem marad el! -

erőltette Aescolios a véleményét. A syr kormányzó hevesebbnek tűnt a
többieknél, egy egész hajóhadat küldött volna nyilvánosan a város ellen. - Már a
látványtól is híre kelne, hogy jön Avidius a trónjáért. Mindenki azonnal megadná
magát, hiszen Rómában nincs hadsereg, csak a városi cohors, a rendfenntartók.
Még a praetorianus gárda is északon harcol. A város üres és védtelen.

Pamphylia tartomány propraetora, Luppertius tagadóan ingatni kezdte a

fejét.

- Szükségtelen ráijeszteni Rómára. Változatlanul az a véleményem,

elhamarkodjuk terveinket ezzel a gyors katonai megszállással. Mire jó az, ha
Avidiust máris zsarnoknak tekintik, még mielőtt megszerzi a trónt? Kinek
használ ez?

Cilicia sötét bőrű, mindig mosolygó kormányzója széttárta a kezét, majd

alázattal Cassius felé bólintott.

A nagy Iulius Caesar sem tett másként! De bárhogy is lesz, így döntöttünk,
mi, együtt. Tartsuk is magunkat a terveinkhez. Megkockáztatom a szót, uraim:
talán nem is árt, ha a várost kicsit felrázza valaki a halotti álmából. Előnyös lehet
némi tisztogatás és rendrakás a birodalom székhelyén.

Cassius igenlésül bólintott egyet, majd feszesen, hátravetett kezekkel lassú

sétába kezdett, ahogy gondolkodás közben szokta.

Kis hajórajokra osztva küldjük a flottát Italia partjaihoz. Nem kell

idejekorán megtudniuk, hogy mit tervezek - mondta végül.

- De ha Ostiában gyülekezünk, s ott várjuk be az összes hajót, hamar híre

megy, hogy nagy sereg száll partra - mondta Purgo praefectus praetorio.

- Talán bölcs dolog lenne - szólalt meg váratlanul Maecianus a szokott

félhangos módon, mintha magában beszélne -, ha a sereg egy része délebbre,
Misenumnál kötne ki, hogy gyalog érkezzen a városba az Appián keresztül. Így
ollóba is foghatjuk Rómát.
 Ollóba fogni a Szent Várost... Valóban szükség van erre? - kérdezte
Statianus hüledezve. Cassius rápillantott, és azonnal válaszolt.

- Olyannyira, hogy én már parancsot is adtam e két gálya kapitányának,

hogy ott kössenek ki. Megint a lelkembe láttál, Maecianusom. Ez a győztesek
terve. Parancsomra az első tíz gálya Misenum kisebb kikötőjében fog
lehorgonyozni, gondosan elkerülve Neapolist, nehogy feltűnést keltsen a
lakosság előtt. Amíg a sereg másik része megérkezik Ostiába, addig ők
gyalogszerrel a város falaihoz érkeznek. Neked pedig... Statianusom... az a
mondandóm: ha nem akarunk fájdalmat okozni Rómának, mert ahogyan
mondtad a múltkorjában, törékeny ékszer, akkor rá kell ijesztenünk, hogy ne
nyakaskodjon, hanem engedelmeskedjen nekünk. Csak így kerülhetjük el a
vérontást. Egyedül ez a megfelelő...

Az ajtó váratlanul csapódott ki, mintha huzat rántotta volna meg.

Mindannyian a bejárat felé fordultak, ahol Varrestes alakja tűnt fel. Arcán nem
titkolt indulat vonásai feszültek, ahogy végignézett rajtuk.

Cassius előrelépett, hogy a szokásos, gúnyos hangnemben szólítsa meg.

- Üdvöz légy! Azt már megszoktuk, hogy kerülöd a hadi tanácskozásokat,

jó Varrestes, bár hiába súgtam meg neked, még nincs itt a béke ideje, s nem
akaszthatod szögre a kardodat. De hogy e tanácskozásokat úgy zavard meg,
mintha egy tavernába törnél be...?

Hogy nincs itt a béke ideje? - Varrestes villogó szemekkel meredt rá, s
kétszer olyan hangosan válaszolt, mint Cassius. - Azt mondod? Hát tudd meg,
nem is lesz béke! Most kezdődik igazán a háborúság, ha nem térsz észhez még
időben... császárom!

Maecianus, aki soha nem kedvelte Varrestest, felcsattant, hogy rendre

utasítsa, ám a görög tovább harsogott.

Ismeritek talán Caius Vettius Sabinianus Julius Hospest? Tudjátok, kiről

beszélek?

- Pannonia legatusa, ha jól emlékszem - vágta rá azonnal Statianus.

- Mi van Hospesszel? Mit akarsz ezzel mondani? - faggatta Purgo

Varrestest, s kerek arcán látszott, rossz hírre számít.
 - Igen, a pannoniai kormányzóról van szó. Csak hát már nincs
Pannoniában. Ugyanis nagyobb sereggel hamarosan megérkezik Rómába, hogy
védőgyűrűbe fogja. Valakinek feltűnhetett a készülődésetek, urak!

Zavar támadt a teremben, egyedül Cassius és Varrestes nézett mereven

egymás szemébe.

- Mit tehetünk ez ellen, Avidius? - kérdezte azonnal Purgo. - Ezt hogyan

védhetjük ki?

- Én inkább azt kérdezném - válaszolt rideg nyugalommal Cassius -,

hogyan jutott el odáig a tervünk híre? Ki az áruló közöttünk?

A tisztek és helytartók értetlenül bámultak egymásra, majd a császárukra.

Meggyőződésük volt, hogy senki sem cselekedett Avidius Cassius ellen.

- Biztosíthatlak, hogy aki ebben a teremben van, mind megbízható híved,

Caius - válaszolt Maecianus. - Innen nem mehetett ki a hír, s ha mégis, nem
juthatott volna el ilyen rövid idő alatt Pannoniába. Nyugtasson meg a tény, hogy
nincs köztünk áruló.

Minden szem Cassiusra tapadt, ám ő le nem vette a szemét Varrestesről,

mintha még várna tőle valamit. A görög végül újra megszólalt.

- Én inkább azt kérdezném meg, ki utasította Hospest erre a lépésre.

Hosszú csend következett, majd végül Maecianus hangjától visszhangzott

a terem.

- Mondd csak, jó Varrestes, de kérlek, ne bántódj meg... Ezt is a te saját

kémeid közölték veled?

Úgy van.

- És van az igazukra valami kézzelfogható bizonyíték?

- Csak a szavuk.

- Ez elég?
 Varrestes közelebb lépett, de higgadtan folytatta:

Azért a bizalmas kémeim, mert hitelt adok a szavaiknak. Még soha nem
csalódtam bennük.

- Ez azért is különös, mert nekem is vannak kémeim, Varrestes folytatta

Maecianus. - Ők sem lehetnek rosszabbak a tieidnél. De ők nem említettek
semmiféle csapatmozgást Italiában.

- Vizsgáltasd meg az embereid szemét és fülét, uram. Talán akkor

megtalálod a miérteket.

Csak ne olyan hetykén, Varrestes... Miért hiszed többnek magad, mint mi?
Talán többet remélsz Cassiustól?

- Ha megbocsátasz, uram, semmit nem várok el a császárunktól. Ha

jellemem ezt megengedte volna, már régen akár a trónja mellé is feljuthattam
volna. Nem lett volna nehéz dolgom, hiszen ezt maga Avidius Cassius ajánlotta
fel egykoron nekem, mint legfőbb bizalmasának. Ám én nem akartam több lenni,
csupán katona, aki szolgál. S ez így is marad. Visszautasítom hát a szavaidat,
Maecianus! Egyébiránt pedig nem is értem, miért ilyen gondolatok ragadnak el
benneteket. Sokkal ésszerűbb lenne azon gondolkodni, miként kerülheti el a
sereg a csapdát. Ugyanis a partra szállók egyenest Hospes kelepcéjébe sétálnak
bele. Erre nem gondoltatok, urak?

Statianus és Aescolios felnyögött:

- Bizony, így van!

- Badarság! - mondott ellent Maecianus, mintha csak örömét lelte volna

benne. - Semmiképpen nem neszelhette meg Hospes a tervünket. Valami véletlen
folytán térhet vissza Italiába, ha egyáltalán igaz a kérnek állítása.

Cassius némán, szinte összeszorított ajkakkal hallgatta a vitát, majd halkan

odaszólt Varrestesnek:

- Kövess, kérlek... - Ezután előreindult a tanácskozóteremből ki, a

halábrákkal és vízi szörnyekkel díszített falú folyosóra. Amikor Varrestes
megállt mellette, s tekintetét ráemelte, lassan beszélni kezdett.
 Mondd, kérlek, az isteneid nevére, akikben olyan hűségesen hiszel: igaz,
amit mondtál? A görög értetlenül ingatta a fejét, mielőtt megszólalt:

- Hát még mindig nem érted? Mindazt, amit teszek, elsősorban érted
teszem, Caius. Még mindig nem hiszed, hogy van önzetlenség, van tiszta hűség
és hit, amiben nincsen semmi érdek? Lehet, hogy te másként látod mindezt, de
ami engem illet, barátom, nem változtam. Azért vagyok veled, azért tartanak
melletted az istenek, hogy meglátásaimmal, észrevételeimmel segítselek. A
kémeim elsősorban a te biztonságodat szolgálják, nem a saját előnyömet. Azért
vannak, hogy téged óvjanak. De te inkább arra gyanakodsz, hogy az ellenséged
vagyok. Pedig nem vagyok az, ameddig nem teszel azzá. Tudom, észrevettem,
figyeltetsz. Nem bízol bennem. Én viszont ennek ellenére hűen szolgállak, mert
Zeus egykoron ezt mondta nekem a templomában. A válaszom tehát az:
halálosan biztos, hogy a kémeim igazat mondtak.

Aggodalom gyűlt Cassius arcára, amit csak Varrestes előtt mert kimutatni.

Tudod... nos, nekem is van kémem... A legcsodálatosabb kém, akit ember

láthatott a szemével. A leghűségesebb. Ám ő nem szólt nekem erről. Nem
küldött üzenetet.

- Talán nem állt módjában. Én mindenesetre mást nem mondhatok, Caius,

mint azt, hogy a kémeim igazat mondtak. Ne higgy nekem, hiszen szíved joga,
kinek a szavában bízol. Tégy belátásod szerint. De egyet tudnod kell: én mindig
téged szolgáltalak, s a védelmedet tartottam a legfontosabbnak.

- Tudom... barátom - nyögte Cassius. Talán itt lenne az ideje, hogy

beavassa őt abba, amit cselekedett. El kellene mondani neki, hogy mindaz, amit
felépítettek együtt, hazugságon alapszik. Az ő hazug álmain, amivel
tartományokat csapott be, hogy hatalmat szerezzen. Igen, most kell elmondani
neki...

Szóra nyitotta a száját, de nem tudta hangokba önteni, amit akart. Nem
gyávaságból. Egyszerűen úgy érezte, még nyerő helyzetben van, addig viszont
felesleges fellebbenteni a fátylat, összezavarva az emberei hitét, hűségét. Ám az
mindenképpen aggasztotta, hogy ő miért nem kapott hírt a baljós készülődésről a
legbecsesebbtől. Talán csak nem érte baj Faustinát?

Nem szólt, csak barátságosan megveregette Varrestes vállát, megköszönve

e gesztussal a jóságát, majd visszatessékelte a tisztek és kormányzók közé.
 - Nem látom okát, hogy visszavonjam nagyszabású tervünket, uraim.
Róma elfoglalásának hadi vállalkozása folytatódjék! - jelentette ki a terem
közepén, majd faképnél hagyva embereit visszavonult a magánlakrészébe.
Mindeközben egyre csak Annia Faustina igéző szépségét látta maga előtt, s
megborzongott a féltéstől.

Vigyáztak-e rád az istenek, édes Annia? S velem vagy-e még?

2.

Egy hónappal korábban...

Brigetio castrum

Pannonia provincia

Junius calendaeja előtt két nappal*(Május 30.)

Csend ült a teremben, még az állandóan járó huzat sem borzolta az olajmécs
lángját. Még az is gyászolt. Bekövetkezett hát.

Faustina engedelmeskedett Marcusnak, aki azt kérte, hagyja őt meghalni

magányosan, a saját gondolatai közepette. Ne asszonyi könnyek gördítsék át a
túlvilágra, hanem az érzések, amik a lelkének kiolthatatlan lámpásai. Nevetve
akar távozni, nem jajszóval a füle mellett.

Engedelmesen magára hagyta. Ha nem is érzett már régóta szerelmet

iránta, a kellemmel teli férfiú mindig meglepte a hirtelen jött erejével és
hősiességével. Lehet, nem a kardforgatás és az élet kioltása jelentette e
hősiességet Marcus esetében, nem is a daliás termet vagy az izmok hullámzása.
Ám a bölcsesség, a magabiztosság és az erényesség, ami tulajdonsága volt,
bizony a gladiatorok és harci hősök fölé emelte. Most, hogy haldokolni látta,
tudván, mit hozhat a holnap, sajnálkozott felette. Imát mormolt, hogy bárcsak
felesleges legyen az egyezség, amit Avidiusszal kötött, hogy ő megvédi majd a
családjával együtt, a trónért cserébe. Bárcsak soha ne jönne el az a pillanat, hogy
özvegyként majd egy másik férfinek kell nyújtania a kezét azért, hogy
biztonságot nyerjen. Nem firtatta, hogy tisztességes volt-e ez a megállapodás
Avidius Cassiusszal, főként azért, mert amikor megköttetett, volt még remény
Marcus felépülésére. Talán siettette volna a férje halálát ezzel is? Talán
mihamarabb a föld alatt akarta tudni Marcus Aurelius császárt, az ő hites urát,
hogy Cassiusnak nyújtsa a kezét? S ha igen, vétkezett ezzel?

Bizonyára. De ugyan ki ítélkezhetne egy császárnő, egy istennő felett? Így

tett egykoron, igen. Bátorította Cassiust, hogy használja ki a lehetőséget; éljen a
titkos szerelmük adta lehetőséggel. És íme, ő élt is: idő előtt elterjesztette
Marcus halálát Keleten, meglovagolva az ebből adódó előnyöket. Túl gyorsan
tette mindezt, de Faustina nem okolta ezért. Ismerte Cassiust. Mindene a
hatalom, bármit megtenne érte, s utána azonnal annak ellenkezőjét is, hogy
minél nagyobb hatalomra tehessen szert. Neki pedig ez kapóra jött, hiszen olyan
férfi mellett köthet ki, aki biztosan betartja a neki tett ígéretét. A tenyerén
hordozza, kényezteti, fogadott fiaként felneveli Commodust. Cassius nem csapja
be őt, s inkább szakítja meg kapcsolatát a családjával, rokonságával, mint vele. S
ha az isteneknek mindez nem tetszik? Hát akkor majd fejüket csóválva, ítélkezőn
nézik végig, ahogyan a két szerelmes Marcus sírja felett egymásra talál.

Rideg gondolatok... miközben az utolsó sóhajok hagyják el Róma

legtisztességesebb és egyben legunalmasabb császárának ajkát. De így kell
lennie. Mégis jobb ez így. Hirtelen azért kezdett imádkozni, hogy az istenek
mégis vigyék magukkal a férjét, aranyozzák be a nevét, tegyék dicsővé, csak...
csak ne adják őt vissza az életnek.

Ugyan hogyan is térhetne belé vissza az élet? Hiszen múlt éjszaka, amikor
elküldte maga mellől, már beszélni is alig tudott. Mostanra már ki is lehelte a
lelkét.

Nyílt az ajtó. A praefectus praetorio tért be hozzá. Faustina számított rá,

hogy a halálhírt fogja hallani, így megtört arcot vágott, mint egy igazi, gyászoló
özvegy.
 Felséges császárné... - kezdte Tarrutienus Paternus. - Úgy hiszem...

- Mondd gyorsan, parancsnok! - vetette oda Faustina fájdalmasan. -

Legyünk túl rajta minél előbb!

- Asszonyom... - Paternus hangja megremegett, mintha zavarban lenne. -

Nem is tudom, hogyan mondjam...

Mondd, ahogy tudod! - rivallt rá nyersen Faustina.

Asszonyom, valami egészen különös dolog történt. A császári felség

felkelt az ágyából. Most éppen levest szürcsöl. Mintha kicserélték volna.

Faustina nemes asszonyhoz legkevésbé sem illően felhördült.

- Micsoda? Megbolondultál? Miket beszélsz?

Paternus vidám mosolya azonnal lelohadt, amint Faustina dühével

szembesült.

Jöjj, kérlek, nézd meg a magad szemével! - Előresietett, hogy előzékenyen

kinyissa előtte az ajtót, majd a brigetiói castrum praetoriumába vezette, ahol a
császár magánlakrésze helyezkedett el. Amíg odaért, arra gondolt, talán tréfát
akarnak űzni vele. De ki lehet az a nyomorult féreg, aki ezt meg merné tenni?
Egy pillanatig sem hitte el, hogy igaz a hír, amíg a saját szemével nem
tapasztalta, hogy...

...Marcus az asztalnál ült. Arca nyúzott volt ugyan, ám barna szemei

megteltek élettel. Szinte mosolyogtak rá, amint belépett. Lehetséges ez?

Faustina hátratántorodott megrökönyödésében, mintha kísértetet látna. A

szobában lévő felcser kapott utána, nehogy elájuljon. Elrántotta a kezét dühében,
nem akarta, hogy bárki is hozzáérjen e pillanatban. Ám a férje játékos fintort
küldött felé, amit mindig is szokott, ha legyőzte az éppen soron következő
rosszullétet vagy betegséget.

- Megint győztem, édes... - nyögte halkan, de most határozottan

mosolygott.

Megszédült, ahogyan meghallotta Marcus hangját. Hisz tegnap ilyenkor

már beszélni sem tudott!

Itt a vég. Ha kiderül, hogy megállapodott Cassiusszal, Marcus bosszút

állhat, még ha nem is jellemző rá. De ez olyan súlyos sértés, amit még ő sem
visel el vérontás nélkül.

Mit tegyen most?

Örömöt erőltetett magára, hogy eljátssza a boldog asszonyt, akinek a férjét

visszaadták az istenek. Jól kell alakítania a szerepet! Marcus nem veheti észre,
hogy már eltemette magában.

- Jöjj közelebb, kedves... Nem szellem vagyok, hanem hús-vér. A férjed.

Vagy tán kísértetnek vélsz, önmagam manesének, aki éppen a neki szánt
ételáldozatot fogyasztja?

Hogy... történhetett ez... Marcus? - lépett közelebb Faustina, de még

mindig nem tért magához a látványtól.

Hogy hogyan? Talán az istenek úgy vélték, elég dolgom van még. És íme,
akad is. Alig gyengít meg a betegség, máris bitorló fenekedik a trónomra. Ki
sem lehelem a lelkem, máris árulóvá válik az egyik legjobb katonám!

- Biztos vagy benne, hogy igaz ez a hír? - Faustina odalépett az

izzadságban úszó Marcus mellé, magához ölelte, s közben gyengéden
hátraseperte a férfi őszülő, de mégis dús, rakoncátlan hajcsigáit. - Nem lehet,
hogy csak félreértés az egész?

- Akár az, akár nem, nekem ki kell vizsgálnom! Nincs szánalmasabb, mint
egy ingatag trón, amit kézről kézre lehet adni, mint egy szépen színezett
gemmát. Erőt érzek magamban, hogy utánanézzek a történteknek.

- Inkább pihenned kéne, nehogy ismét elragadjon a betegség. A trónod

biztonságban van, amíg ilyen hűséges emberek vigyáznak rád, mint Paternus
testőrparancsnok vagy Hospes legatus. Hagyd most a politikát, inkább lábadozz
még. Tedd meg szerető hitvesed kedvéért, hogy inkább az egészségedre figyelsz,
mint szüntelenül zakatoló elmédre.

- Nos... ha ez a kívánsága az én szerető feleségemnek, miért is ne tegyek

eleget? Legyen! Néhány nap múlva is megleckéztethetem a trónbitorlót. Ezen
már nem múlik.

Faustina nevetve ölelte meg a férjét.

- Helyes, uram! Örülök, amikor hallgatsz aggódó szavamra. Jöjj vissza az

ágyba, hadd simogassam meg tagjaidat, hogy élet költözzön beléjük.

Marcus Aurelius Antoninus felkelt a tábori asztaltól, ahol az imént

elfogyasztotta az éltető meleg leveskét, majd lassú, terhes léptekkel követte
feleségét az ágyhoz. Közben magához ölelte, s ennyit duruzsolt a fülébe:

- Vajon lehet-e a világon még egy olyan büszke férj, mint én, akinek ilyen
jóságos feleséget adott az Ég?

Amint Marcus elszenderült a gyógyulófélben lévők mély, egyenletes

szuszogásával, Faustina halkan kisietett a szobából. Visszatérve a maga
szállására azonnal papyrust vett elő, tintát és stylust. A levél nem várhat egy
minutát sem!

„Kedves!” - kezdte a tekercset minden illendő levélforma nélkül, hogy

mihamarabb elküldhesse.

„Az istenek játszanak velem! Hosszú betegségét Marcusnak te is ismered, hiszen

részletesen tudattam veled a kezdetét, s azt is, hogy bizonyára ebből már nem
épül fel. Ma azonban reám pirítottak az égiek. Marcus felkelt betegágyából
egészségesen, mintha csak valami ostoba álom tartotta volna eddig a haldoklók
között.

Kérlek, édes, légy óvatos a terveiddel. Tudom, nincs isten s ember, ki

megállíthatna szándékaidban. Jól is van ez így. Én sem beszélek le, csupán
figyelmeztetni akarlak. Ő dühös a trón elbitorlásáért, nem fog kegyelmezni
annak, akiben csalódik.
 Imádkozom és továbbra is remélem, hogy a közeljövő összeolvasztja
szívünket. Addig is cselekedj bölcsen, s ügyesen kerüld a császár bosszúját,
amely elpusztíthat téged, s engem is elhamvaszthat, ha nem figyelünk, és nem
leszünk résen eléggé.

Óvjanak az istenek.”

Nem írta alá a nevét ezúttal, bár ha valaki alkalmatlannak a kezébe kerülne e
tekercs, nem moshatná le magáról a felségárulás vétkét. S bizony, ez őt is
magával ránthatja, hiszen azonnal kiderül, hogy Avidius Cassius múzsája,
terveinek támogatója nem más, mint Aurelius Antoninus csalfa és számító
hitvese. E pillanatban elviselhetetlen súllyal nehezedett a vállára a kérdés: mivé
váltál, Pius leánya? A hatalom cédájává? Ócska kurvává, aki a védelemért
cserébe uralkodókkal bújik ágyba?

Nem törődött semmivel, csak a levéllel. Mindenki érdeke, hogy minél

hamarabb céljához érjen, s figyelmeztesse Avidiust a nem várt veszélyre.

Gondosan összehajtogatta, több helyen is lezárta a széleket viasszal, hogy

hangsúlyozza titkosságát és fontosságát. Ezután maga indult a legmegfelelőbb
ember keresésére.

A férfit, akinek a szolgálataira számított, Parnassosnak hívták. Az illetőt

egykor neves gladiatornak ismerték tartományszerte, ám amikor Marcus a
germánok ellen, a határok megvédésére hívta a birodalom minden népét,
Parnassos otthagyta az arénát, s a ludust, amelyhez tartozott, hogy
engedelmeskedjen császárának. A germánok legnagyobb betörése után, amikor a
római haderő lassan visszafoglalta Pannoniát, ő a fél szemével fizetett a
lelkesedéséért, de nem bánta meg. Továbbra is a császár szolgálatában maradt,
ha nem is a sereg soraiban. Ereje mit sem fogyatkozott az elmúlt időszakban, a
félvakság pedig nem akadályozta a különleges feladatok végzésében, így
Faustina biztos volt benne, nincs semmi égen s földön, ami meggátolná, hogy e
heros eljuttassa az üzenetet a címzettnek. Eldöntötte magában, ha Parnassos
most is úgy bizonyít, ahogyan eddig, kisebb vagyonnal fogja meghálálni hűségét
és diszkrécióját, valamint fontolóra veszi a felszabadítását.

A szolgára a kovácsok műhelyében talált rá, de nem lepte meg túlságosan.

Parnassos rajongása a fegyverek iránt nem szűnt meg még akkor sem, amikor
leszerelték, hogy házi szolgálatra rendeljék. A hatalmas termetű férfi föléje
magasodott, amint tisztelete jeléül felállt a kovácstűzhely mellől, ahol
segédkezett. Faustina alig tudta leplezni elfogultságát és kéjes vonzódását a
domborodó izmok látványa iránt, de erőt vett magán. Intett neki, hogy kövesse a
kovácsműhelyből az erőd egyik mellékutcájára, ahol nem akadt tanúja a
beszélgetésüknek.

- Parnassos! Eddig nem okoztál csalódást nekünk! Nem szaporítom a szót,

hogy milyen fontos küldetést kell végrehajtanod. Annyit mondok csak, ha e
levelet nagyon gyorsan eljuttatod Caius Avidius Cassius saját kezébe
Alexandriába, gazdagon megjutalmazlak. Ám ha bárki megtudja a tartalmát
Avidiuson, a császár hadvezérén kívül, halállal lakolsz. De bízom benned, így
inkább reménykedj jutalmadban, ha teljesíted e feladatot. Nagyon sürgős!
Értettél, Parnassos?

Felséges asszonyom! Szavad parancs. Tüstént megyek! De kérdem én:

mikor kellett aggódnod, hogy az üzeneteidet más is megkaphatja?

- Tudom, tudom, Parnassos! Csak a nyomaték kedvéért mondtam. E

tekercs mindennél fontosabb! Juttasd el a hadvezérnek, utána megkapod
jutalmadat.

Bízhatsz bennem, úrnőm! Máris indulok!

Ezzel átvette a tekercset.

Faustina végül egy jókora bőrerszényt nyújtott át neki. - Ha bárminemű

gond adódna, ez a zacskó biztosan megoldja. Használd, hogy mihamarabb célba
érj.

Parnassos illendően meghajtotta a fejét, majd hatalmas markába vette az

erszényt.

Parancsod szerint teszek, felséges asszonyom, s ha visszatértem,

elszámolok a maradékkal - mondta az óriás. Ismét meghajolt, majd azonnal a
lakrészébe ment, hogy felkészüljön a nagy útra.

Az istenek kísérjék e levelet, vigyék el ahhoz, akinek a legfontosabb

megtudni a tartalmát! - fohászkodott magában Faustina. Talán két héten belül
feltörheti a pecsétjét Caius, s bölcsen védheti magát a kudarctól. S leginkább őt
is megvédheti.

A negyedik napon

Dalmatia és Macedonia határában

A második ló Lissus előtt rogyott össze alatta. Kétmérföldnyit kellett

gyalogolnia, hogy beérjen az úti állomásra, ahol váltáslovat remélt. A felséges
asszonytól kapott aranyból alig használt valamit. Csak az előző ló árát vette ki
belőle, meg kenyérre valót - tisztelete jeléül még borra sem költött belőle a
fogadóban, ahol étkezett, csak hideg kútvizet vett magához -, bőven maradt
pénze egy újabb remek hátasra. Az majd elviszi legalább Oricumig, ahol minden
feltűnés nélkül tengerre szállhat. Egy napja megkísérelt hajót bérelni a dalmát
Ulciniumban, egy kisebb kikötőben, de egyetlen hajó sem indult Aegyptus felé.
Neki viszont bármilyen módon, de oda kell jutnia. Még akkor is, ha zsarolnia,
netán gyilkolnia kell érte, vagy akár felvásárolnia egy hajót. Nem okozhat
csalódást a felséges asszonynak...

Lissus városát párafüggöny vonta be, jelezvén a tenger közelségét. A zord

hegyi táj, amelyen eddig végignyargalt, szelídülni látszott, az erdők ligetekké
váltak, a levegő sóssá, frissítővé. Parnassos teleszívta a tüdejét, amint a
nyereggel a hátán begyalogolt az elővárosi úti állomás udvarára.

Néptelennek látszott a hely. Csak zajongó csirkék rohangáltak a lába alatt,

s külön harcot vívtak minden egyes ehető magért, amit a vándorok saruja hordott
be a fallal körbevett fogadó területére.

Egy tagbaszakadt férfi jött elébe, kezében fejsze. Szíves fogadtatás, annyi
mérföld után. De Parnassos megszokhatta már ezt. Gallként úgy vette észre, a
déli népek körében sokkal olcsóbb az emberélet, mint északon, a vér is
hevesebb, nem kell sok ahhoz, hogy az utazó egy ház mögötti gödörben végezze,
ha nem elég felkészült. Persze tudta, izmai, tapasztalata és jó érzéke őt
mindenképpen megvédi a váratlan bajoktól, így kedélyes vendégként közeledett
a fejszés emberhez, hogy megnyerje magának.

Üdvöz légy, uram! - mondta neki nyájasan. - Ne gondolj ellenségednek.

Nincs mitől tartanod.

Az állomás fenntartója mogorván méregette, majd végül tisztelettel

meghajolt a vendég előtt, amikor maga is megbizonyosodott, hogy ártatlan
vándor tért be hozzá.

Bocsásd meg bizalmatlanságomat, jó uram. A nevem Astibus, enyém ez a

fogadó. Mostanában lázadoznak a hegyi népek, némelyik idáig is
leszemtelenedik, noha nálam rendszeresen bukkannak fel a környékbeli erőd
római járőrei, hogy rendet tartsanak. Még a vendégek is elmaradnak, egyedül a
római császári futárposta jön ide váltáslovakért, de hát ők annyian vannak, hogy
a felkelők sem merik megtámadni őket. Te viszont nagyon vakmerő vagy, hogy
egyedül szeled át a vidéket.

- Küldetésem van, nem időzhetek sehol. Nem várhatok arra, hogy

csendesedjen a vidék. Hozzád is csak egy jó hátasért tértem be. - Parnassos
tudta, hogy a nevét eltitkolni sértés egy ilyen helyen, ahol szívesen látják, de
nem érdekelte. Első a feladat és annak biztonsága.

Astibus kedélyesen betessékelte a vendégét a fogadó naptól fedett részébe,

ahol asztalok és padok várták a pihenni, enni, inni vágyó vándort. Ha már itt
vagyok, ilyen kellemes helyen, kérlek, valami harapnivalóról is gondoskodj
nekem. De egy óránál tovább nem maradhatok. Sürgősen tovább kell mennem,
ha van lovad, amit megvehetek tőled.

Lovam? - A férfi a fogát szívta.

- Nincs lovad? - érdeklődött nyugtalanul.

- Van... is... meg nincs is...

- Ezt meg hogyan értsem, ember? - Parnassos most először használta

megfélemlítő erejét, bár megtanulta, hogy nem mindig ez a célravezető. De néha
igen, talán most is. Teleszívta mellkasát, elbődült. - Ne űzz gúnyt belőlem, sok út
van már mögöttem, amit senkinek nem kívánok.
 Bocsáss meg, istenek kegyeltje. Igazad van, ha valakit idáig segített az Ég,
nem lehet tréfálkozni vele.

- Jól látod, uram. Van hát lovad, vagy nincsen?

Astibus nagyot nyelt.

- Van... Egy gyönyörű fehér csődöröm... Most szereztem, terveim voltak

vele. Aki eladta nekem, levelet is mutatott, hogy aegyptusi lovaktól származik. A
fedeztetés is nagyon jövedelmező foglalatosság, ha ő adja a magot. Jó pénzt
hozhat öreg napjaimra.

- Megértelek én, barátom - mondta Parnassos. - Más lovad nincsen?

Hitványabb is megteszi. - Nem folytatta, mert ezzel elárulná, hogy nem hosszú
útra kell a hátas, hanem a környékbeli kikötőkhöz.

- Nincsen. Néhány órája két császári futár is megtisztelt, s egy egész

küldöttség. Mind délről érkeztek. Híreket vittek az isteni Marcus udvarába. Bár
azt mondják, meghalt a nagy császár. Mondd, igaz a hír?

- Honnan tudhatnám én, ember? - vetette oda Parnassos. - Tehát nincs már
több lovad?

- Nincs, uram. Volt nyolc pihent csődöröm. Mindet elvitték a császár

futárai. Meg a küldöttség, amely a görög kikötőkből jött és arról a nyavalyás
Avidius Cassiusról hozott hírt.

- Kiről? - Parnassos kíváncsi volt rá, mit beszél a tartomány népe a férfiról,
akinek éppen egy tekercset visz titokban. Lejjebb húzta a kötést a bal szemén, s a
jobbal a fogadósra figyelt.

- Nem tudod, kiről beszélek? - mondta amaz. - Úgy hírlik, Avidius Cassius a
felséges császárunk jobbkeze volt, mégis áhítozta a trónt, pedig akkor még nem
hallottuk az isteni Marcus halálhírét. Azóta viszont annyi mindent beszélnek a
kikötőből jövő népek, hogy beléje sajdul a fülem. Mi lehet az igazság? Valóban
az égbe költözött volna a nagyságos császár?

- Én csak annyit tudok, hogy császárunk nem halt meg - válaszolta

keményen Parnassos. - Ez elég is, hogy megnyugtasson mindenkit. Most pedig
hozasd az ételt, utána egyezkedünk.
 Szemrevaló asszonyság szolgálta fel neki a húst meg a kenyeret. Rajta is
felejtette a tekintetét, ám Astibus sürgősen visszaparancsolta a nőt a házba. Talán
félórányi falatozás után ismét útra készen állt, ekkor hívatta a fogadóst.

- Nekem mennem kell, uram. Nem várakozhatok tovább. Ezért, ha nincs

más lovad, el kell vinnem a fehér csődörödet.

Astibus a fejét fogta, amin már alig maradt haj, csak barna májfoltok
terpeszkedtek rajta.

- Mondj egy árat.

A fogadós mondott, de azt hitte, ezzel a magas összeggel biztosíthatja,

hogy nála marad a lova. Ám Parnassos szemrebbenés nélkül nyúlt az erszénybe,
aztán beleszámolta a pénzt Astibus remegő markába. Meg is toldotta egy
tallérral, hogy ne panaszkodjon a férfi. Astibus szemei elkerekedtek a pénz
láttán. Mosoly fakadt az arcán, tekintete, mozdulatai, minden arról árulkodott,
hogy talán életében nem kötött ilyen remek üzletet. Azonnal hozatta a lovat,
közben egyfolytában dicsérte. Parnassos végül megkérte, hogy fejezze be az
ömlengést. Felszerszámozta a csodaszép hátast, majd búcsúzkodni kezdett.

- Astibus uram, köszönöm a vendégszeretetedet, az istenek óvjanak.

- Téged óvjanak, fiam! A fehér ló feltűnő, és ezek a vadak mindenütt

lesben állnak. Vigyázz magadra! Te szorulsz inkább az istenek segítségére.

- Ne félts, uram! Sok kalandon mentem már át! Most is velem lesznek
azok, akik eddig is velem voltak.

- Úgy legyen! - vágta rá a fogadós, majd integetve várta meg, amíg a lóra
pattanó félszemű óriás kinyargal az udvarról.

Alkonyodott.
Még estére el akarta érni a kikötőt, hátha rögtön talál hajót Alexandria irányába.
Időben volt, ezért úgy tervezte, akár két napot is vesztegelhet, ha nincs azonnali
járat. Ám addigra szereznie kell, bármilyen módon.

Igyekezett mindig is mentesítenie lelkét úrnője viselt dolgaitól, de most

mégis felötlött benne a kérdés: mi dolga lehet a birodalom első asszonyának, a
jóságos Marcus Aurelius hitvesének a kegyetlen lázadóval, aki a hírek szerint el
akarja rabolni a trónt? Megtudhatná - csak egy mozdulat kérdése, s már
olvashatná is a sorokat. Aztán egy újabb mozdulattal összeolvaszthatná a
pecsétviaszt; senki nem venné észre, hogy egyszer már fel lett törve. De ezt soha
nem tenné meg, hiszen szíve minden dobbanásával tisztelte és szerette a
császárt, ahogyan annak hitvesét is.

A távolban feltűnt a naplementében vöröslő csodálatos tenger. A látóhatár

aljában a kikötőváros apró házai is felvirítottak még, mielőtt a napkorong meg
nem mártózott a távoli habokban. Hamarosan odaér a kikötőbe, akkor aztán
eldől, milyen gyorsan állhat ennek az Avidius Cassiusnak a színe elé.

Valami nekicsapódott; először nem is értette, mi az. Talán egy denevér,

mint nemrég, amikor a homlokának röppent egy. Ám hirtelen éles fájdalom
hatolt a mellkasába, s amint lenézett, egy nyílvesszőt látott kiállni onnan. A kín
belé mart, levegőt is alig tudott venni, de lélekjelenléte nem hagyta el.
Megtámadták! Sarkával hatalmasat rúgott a lóba, hogy gyorsaságra serkentse. A
fehér paripa nyihogva a fájdalomtól, engedelmes vágtába kezdett. Parnassos
tudta jól, hogy a nyílvessző nem ért végzetes pontokat a testén, biztos volt
benne, túléli, hiszen ennél sokkal kegyetlenebb sérüléseket is megélt már az
arénában. Csak mihamarabb eltűnhessen innen!

A második nyílvessző a ló nyakát járta át, ami azonnal lelassította az

állatot. Hangja már-már emberi sikollyá változott a fájdalomtól. Parnassos
rettegve próbálta kihúzni belőle, de a nyílvessző szétroncsolta az állat légcsövét.
A nagybecsű fehér ló hörögve rogyott össze, csaknem maga alá temette.
Leugrott róla, majd futva keresett magának rejteket a közeli erdőben, ám mielőtt
az első fa mögé ért volna, egy újabb nyílvessző a hátába csapódott. Az erejétől
az út porába hanyatlott.

Ez már sokkal nagyobb kínt okozott. Sejtette, hogy a tüdejét érte;

krákogva vért köhögött fel. Dühösen húzta elő kardját, hogy védekezhessen, de
az ellenség nem mutatta magát. Nyilván attól tartottak, hogy egy ilyen óriás még
haldoklása közben is kárt tehet bennük.

Két újabb nyílvessző hatolt a testébe. Parnassos e pillanatban döbbent rá,

élete hosszú kalandja itt ér véget, Dalmatia és Macedonia határán, a semmi
közepén. Fájtak sebei, de egyik sem annyira, mint a tudat, hogy az úrnője
legfontosabb üzenetét nem tudja eljuttatni a címzetthez.

Hamarosan előbukkantak a gyilkosai is. Toprongyos útonállók gyűltek

köréje, s a biztonság kedvéért távolról még beleeresztettek egy-egy nyílvesszőt.
Parnassos utolsó erejével az út porából felemelte a fejét, köpött egyet feléjük,
majd összeroskadt. Nem mozdult többé.

Kizsebelték, letépték az oldalára kötött zsákot. Utána otthagyták az út szélén,

ahol meghalt. Hamarosan hollók szárnyai rebbentek, varjak is károgva érkeztek
a lakomára. Csak idő kérdése volt, meg a dögevők mohóságáé, hogy mikorra
válik teljesen felismerhetetlenné a férfi, aki idáig hozta a császárné üzenetét.

Amint a rablók visszatértek a sziklák mögötti lesállásukba a zsákmánnyal,

hangos vigadalom vette kezdetét. Kézről kézre járt az erszény, amiben még jó
néhány aranyaureus csillogott. A tábortűz fényénél meg is vizsgálták,
ragyogásától vad kurjongatásba kezdtek a koszos, rongyos útonállók. Ma igazán
nagy zsákmányra tettek szert.

Valaki előhúzta a zsákból a tekercset. Nem volt különösen díszes, ezért

figyelmet sem érdemelt. Az egyik nagy szakállú férfi a szeme elé vette, megtörte
a pecsétet, s kihengergette, de semmit nem értett a szövegből. Röhögve lökte oda
egy másiknak, aki éppen húst evett. Amaz jó tréfának vélte, hogy a zsíros kezét a
papyrusba törli. A maga barbár nyelvén aztán odavakkantotta a többieknek, hogy
ez még erre sem jó, azután könnyedén a tűzbe vetette a levelet, és röhögve
falatozott tovább.

A tekercs szélei barnásra pörkölődve zsugorodni kezdtek, majd lángra

lobbantak. A levél, ami emberek sorsát változtathatta volna meg, hamarosan
hamuvá porladt a névtelen útonállók tábortüzében.

3.

Jelen

Alexandria, Aegyptus

Egy nappal azután, hogy megtudta kémeitől, Róma felkészült a támadásra, újabb
értesítés érkezett Varrestes szállására. Az írás szerint a Pannoniában állomásozó
haderők között megbúvó kémei saját szemükkel látták élve Marcus Aurelius
Antoninust, a dicső császárt, akiről már hónapokkal ezelőtt azt állította Avidius
Cassius, hogy halott. A jelentés írója, a saját felderítője azt is közölte, hogy
legutóbb maga is találkozott vele, amint egy katonai egység élén éppen
Macedonia felé tartott.

Varrestes kiejtette kezéből a tekercset. Megszédült a hír hallatán. Ha nem

támaszkodik rá a faragott lábakon álló larariumára, összerogyott volna. Életében
nem élt át még ekkora megdöbbenést. Le kellett roskadnia a szobájában lévő
kerevetre. Szívét s lelkét támadta meg mindaz, amit az üzenetben olvasott.
Fuldoklott a felelősség erejétől, a hirtelen támadó becsapottságtól, a
lelkifurdalástól. Reszketve látta be, hogy tudtán és akaratán kívül felségárulást
követett el - a legrútabb bűnt, amit legjobban megvetett.

Marcus Aurelius él!

 Hogyan történhetett meg vele, hogy elhagyták kifinomult érzékei? Hogyan
fogadhatta el azt minden bizonyíték és tényszerűség nélkül, hogy Antoninus Pius
utódja tavasszal kilehelte lelkét Pannoniában?

Elméje vadul, szinte tébolyodva kereste a pillanatot, amikor néhány

hónappal ezelőtt Avidius testőrsége bejelentette a császár halálát. Amint
kitisztultak az emlékek, hirtelen mindent megértett. Mélységes gyűlölet támadt a
lelkében valaki iránt, aki elhitette vele - vele is, ahogyan sok százakkal, ezrekkel
és százezrekkel -, hogy a nagyságos Aurelius Antoninus nincs többé, s a helye
megüresedett...

Caius!

Az álnok, a hazug, a gyalázatos!

A bűnös!

Hiszen őt magát is bűnbe kavarta a hazugságával! Ráadásul nem csupán az

uralkodója előtt kell számot adnia erről, hanem az istenei előtt is, hiszen Avidius
még az istenhitét is beszennyezte a hazugságával.

Gyötrő fájdalom izzott a lelkében, egyre azt kutatta, miként tehetné ezt
jóvá. Közben ismét felkapta a jelentést, kigöngyölte, újraolvasta. Eszébe ötlött
valami. Indulatos hangon kikiáltott a szállása előtt posztoló őrnek, hogy azonnal
rendelje ide a felderítőt.

A harcos jött is hamar, bár nem értette, miért kell személyesen is

jelentenie. Varrestes mindent írásban kért, hogy megőrizhesse, s ha kell, vissza
tudja keresni a jelentéseket.

- Scordus, jó szolgám! - üdvözölte, amint belépett a felderítő. - Ne rettenj

meg!

A középkorú, csupa izom katona, amint meglátta őt, aggodalmasan

közelebb lépett:

- Rosszul vagy tán, uram? Segíthetek valamiben?

Hagyj! A hír hatása, amit hoztál... Mert alapjaiban rengetni meg a hitünket.
De kérlek, figyelj jól rám, mert meg kell a válaszoddal erősítened engem.
Tudnom kell a tökéletes igazságot! Mondd újra: valóban a császárt láttad
Göröghon felé igyekezni?

Scordus, Varrestes legjobb speculatora* (Speculator: felderítő, kém, hírszerző, s

némely esetben hóhér is a legióban.) jellegzetes, rekedt hangján gondolkodás nélkül
válaszolt.

Uram, parancsnokom, az istenekre mondom, nem csalt meg a szemem.

Minden úgy volt, amint leírtam neked e jelentésben. Jól ismerem a nagyságos
császárt, hiszen volt alkalom látni őt, amikor a testőrségben szolgáltam, naponta
meneteltem olyan közel hozzá, mint ide az ajtó. Higgy nekem, uram, ő volt az, a
seregei élén menetelt nagyon is élően. Pertinax, a hadvezér szolgál alatta, ő
vezényelte a legiót. Bizonyára azért, hogy rajtunk üssön.

- Minden kétséget kizáróan ő az? Megesküszöl az életedre?

- Uram! Mikor mondtam neked valótlant? De megismétlem, pa-

rancsnokom, hogy bizonyos légy benne: elvegyültem a táborban, ahová
eljuttatott a szimatom. Ott saját szememmel láttam tíz napja a császárt.
Lefogyott, csont és bőr, de erős és dühös, amiért Avidius Cassius úr szemet
vetett a trónra, ha szabad ezt mondanom. Azt tervezi, hogy idejön megbüntetni
az ellene lázadt keleti tartományokat. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a
macedon kikötő felé tartanak, hogy átkeljenek a tengeren, hanem hallottam is
néhány katonától. Tenni kellene valamit, hogy megengesztelődjön. Mert ha
idejön, végünk.

- Bizony, tenni kellene! Ezt jól látod! Csak éppen azt nem tudom, mit.
Pedig gyorsan kellene cselekednünk, hogy enyhítsük haragját! Varrestes hangja
kopogóssá vált az elkeseredéstől. Valóban siralmasnak érezte a helyzetet, hiszen
egy olyan vétek kellős közepén találta magát, amit a saját jószántából soha, de
soha nem követett volna el! Sőt azonnal felkoncolta volna azt, aki a katonái
közül erre vetemedik. Most viszont őt is az igazi császár ellen lázadók soraiba
számlálják. Ráadásul csak azért... azért, mert akadt egy ember, történetesen a
legközelebbi barátja, aki ellenállhatatlan késztetést érzett a főhatalom
megszerzéséért. Ennek érdekében pedig még a nemzetek becsapásától sem riadt
vissza!

- Most menj! Köszönöm hűségedet, Scordus. Ígérem, kitalálok valamit,

hogy lecsendesítsem a császáromat. Hiszen én soha nem árultam volna el őt!
 - Tudom, uram! - Scordus úgy vigasztalta a felettesét, mintha az atyja lett
volna. - Tudom, hogy mekkora benned a tisztelet és az erény. Te nem tettél volna
ilyet, ha Cassius úr... nem csap be mindenkit.

- Úgy van. S nemcsak én, hanem nagyon sokan vagyunk e helyzetben.

Nem veszhet el mindenki csak azért, mert félrevezették...

A felderítő tisztelettel meghajolt, hogy távozzon, ám Varrestes hirtelen

megállította.

- Várj egy pillanatig mégis. Újabb feladatot adok neked. - Felugrott a

helyéről, majd az íróasztalkájánál kinyitotta a tintát tartalmazó üvegcsét,
belemártotta a stylust, aztán a jelentést tartalmazó tekercsre írt néhány mondatot.

„Statianus, kérlek, olvasd el a felderítőmnek ezt az üzenetét, s hidd, mert az

istenekre mondom, minden szava igaz! Ne kételkedj, inkább mérlegelj. Vétkesek
vagyunk felségárulásban, tudtunkon kívül. Ha nem akarunk így maradni,
cselekednünk kell!

Keress, ha döntésre jutottál.”

Összegöngyölte, majd több ponton leviaszolta a tekercs széleit, aztán átnyújtotta

Scordusnak.

- Nagy feladatod lesz, bár látszólag jelentéktelen! Vidd e levelet a

tartományi praefectus, Statianus palotájába, és személyesen a kezébe add! Csak
az ő kezébe! De vigyázz, Avidius Cassius is a közelében van. Neki nem szabad
megneszelni, hogy tőlem hozod e levelet. Akár ölhetsz is, hogy e tekercs
titokban maradjon.

- Bízd csak rám, uram. Minden rendben lesz! - válaszolt Scordus, majd
azon nyomban elsietett a szállásról.

Amint magára maradt, hirtelen üresnek érezte magát, elhagyatottnak,

elárultnak.
 A legjobb barátja cselekedte ezt az aljasságot vele. Mit tegyen most? Mely
lépés tenné ót tisztává istenei, császára, s... talán a leglényegesebb... önmaga
lelke előtt?

Némi tépelődés után kapta a köpenyét, felöltötte fegyvereit. Elindult oda,

ahol, ha megoldást nem is, legalább választ remélt.

Nem tudott aludni, mint aki sejtette, hogy ez az éjszaka megváltoztathatja a

sorsát. Bár Cassius mostanában egyetlen éjjelen sem tudott igazán pihenni.
Kábultan meredt a mennyezetre ezen a hajnali órán, majd felkelt, hogy italt
töltsön magának.

Valami volt a levegőben.

Varrestes tegnapi bejelentése Hospes katonai felvonulásáról őt is

nyugtalanná tette. Egyre azon gondolkodott, miként lehetne mindezt ügyesen
kivédeni. Ezenközben mindig visszatért a legfontosabb kérdéshez, amit újra és
újra feltett magának...

Vajon miért nem értesítette erről Faustina?

Vagy csak általános dolgokról van szó, ezért is nem tartotta fontosnak,
hogy levelet küldjön róla?

Netán... a levél nem jutott el hozzá? Esetleg Faustinával történt valami,

ami meghiúsította az üzenet küldését?

Nincs idő és mód megtudni az igazságot. Egyetlen lehetőség maradt:

sietni, hogy Róma mihamarabb a kezébe kerüljön. Akkor már nem lesznek
kérdések, bizonytalanságok, még ellenségek sem, akiktől tartania kell. Ha addig,
amíg elfoglalja a várost, sikerülne elkerülni a lelepleződést, nyert ügye van. Övé
lesz a trón, a Senatus a lába elé fog borulni, hogy a kegyét keresse. S ő
mindenkinek kegyesen meg fog bocsátani, hiszen azt látta Marcus esetében,
hogy ez a jól bevált stratégia. Aztán majd titokban, a nyilvánosság háta mögött
kivégezteti azokat, akikben nem bízik. Ahogy megveti lábát a városban, eltünteti
Marcust is. Már ki is szemelte az orvgyilkosokat. Utána sorban megöleti a
császári családot, Commodust, a nővéreit férjestül, még talán a vén Pompeianust
is, nehogy kedvet kapjon szembeszállni vele a trónért. S ha ezt megtette, utána
már nem jöhet semmi baj. Csak végre ott lehessen már Rómában a seregével! De
addig túl kevés az idő. Talán mégis sűríteni kellene a katonákkal teli hajók
indulását, hogy minél gyorsabban megérkezzenek Italiába...

Egy ajtónálló sietett elé, hogy vendéget jelentsen be. Cassius furcsállotta,
hogy kora reggel hívatlan látogató zavarja meg. Ám amint meghallotta, hogy
Varrestes kér bebocsátást, azonnal intett, hogy engedjék be. Teleszívta a tüdejét.
Vajon mit tudhatott meg újfent az ő ősrégi harcostársa?

A görög úgy rontott be, mint egy felbőszült bika. Még soha nem látta
ennyire feldúltnak és ellenségesnek.

- Légy átkozott! - rivallt rá, amint a díszes fogadóterem közepére ért. -

Megátkozlak, amiért átokká tetted a keleti emberek életét, s elvetted jövőjüket,
biztonságukat!

- Hé! Teljesen kifordulsz magadból! - Cassius közönyös próbált lenni,

mint aki mit sem ért. - Már a jó modor sem számít? Mifelénk köszönni is szokás,
barátom!

- Barát? Ne nevezz többé barátnak! Az nagyon régen volt, amikor mi

barátok voltunk! - förmedt rá Varrestes. Kisvártatva azért lecsillapította magát,
látva, hogy hangja erejétől az őrség is belép a helyiségbe. Halkabban, de
határozottságából mit sem veszítve folytatta. - Talán akkor még azok voltunk,
amikor nem vakított el a hatalommámor. Amikor elképzelhetetlen lett volna,
hogy a saját vágyaid és érdekeid kedvéért tömegeket hitegetsz, s hazudsz nekik
naponta!, Akkor még barátok voltunk! De mára éppen az lettél, amit mindig is
megvetettél. Verusnál is rosszabbá váltál!

- Ne túlozz! - válaszolt nyugodt fölénnyel Cassius. - Mindenkihez jó

vagyok. Szeretnek, s én viszontszeretem népemet. Amikor majd Róma is a
lábam elé borul, meglásd, jóságos leszek én is. S akkor te majd bocsánatot fogsz
kérni, hogy Verushoz hasonlítottál.

- Róma a lábad előtt? Még mindig nem látod be, mekkora őrültséget
tervezel? Ha nem tudnád, Marcus Aurelius Antoninus, akiről te azt hazudtad az
év elején, hogy már halott, s magad láttad a ravatalon, nos, az a Marcus éppen
ide tart a seregével! Térj észre! Az uralmadnak vége, Caius! Lásd már be, hogy
vesztettél! De nem is ez a nagyobbik baj, hanem az, hogy magaddal rántottál
tartományokat és népeket is, akik a te őrültséged miatt fognak szenvedni!

Cassius elnevette magát.

- Tudod, szánalmas ez, nagyon szánalmas... Az ostoba Purgo már rég

rájött, hogy mit terveztem. Maecianus is. Ők már egy ideje tudják, hogy
hazudtam Marcusról, ennek ellenére mellettem maradtak. Ám te... éppen te, a
legközelebbi bizalmasom... nem jöttél rá, hogy mi folyik körülötted. Szánalmas,
hogy ennyire jóhiszemű vagy. De ez mit sem változtat azon, hogy mellettem
álltál.

Varrestes szemei lángot lövelltek, talán meg is perzselték volna, ha

közelebb áll hozzá. Aztán a rá jellemző módon megint lehiggadt, ahogy győzött
benne a józan ész.

- Lehet, hogy szánalmas vagyok a jóhiszeműségem miatt. Csakhogy

inkább legyek az, mint hazug felségáruló! Az egész életed hazugság!

- Lehet, barátom! - Cassius változatlanul magabiztosan nevetett Varrestes

felé. - Lehet! Mégis, egyetlen hajszál választ el tőle, hogy felüljek a trónra, és ez
az új helyzet sem akadályoz meg benne.

- Mégis hogy gondolod? A dühös császár majd megijed a haragos zöld

tekintetedtől meg a mellvérteden lévő oroszlánoktól, és kitér az utadból? Mit
tervezel? Egyáltalán mire számítasz még? Meg kéne adnod magad, hogy
kegyelmet nyerj! Ez az egyetlen esélyed, ahogyan a többi provinciának is, akik
veled tartottak.

- Soha! Soha nem adom meg magam! Az istenek pedig mellettem állnak, s
hidd el, hamarosan enyém a trón. Meglátod! Te ostoba, látszik, hogy görög
vagy! Mindjárt a megadásra gondolsz!

- Mit tehetsz még ezután? - Varrestes újra üvöltött. - Hiszen hamarosan

megérkezik a császár! Az igazi császár, akinek bemocskoltad a nevét, pedig a
bokájáig sem érsz fel tisztességben!
 - Hogy mit teszek? Hogy mit teszek? Elhíresztelem, hogy nem ő a császár.
Ő csak hasonlít rá, s kihasználja ezt. Ha ezek a keleti népek ezt elhiszik,
győztem. El is fogják hinni! Mindent elhisznek nekem! Elég ostobák ahhoz, nem
is látnak az orruknál tovább! Bármit beadhatok nekik, ők örömmel fogadják
vagy éppenséggel közönyösen, de senki nem fordul ellenem. Ilyen ez a nép. Ha
szólítom őket, harcba mennek bárki ellen, nem is kérdezik, mi a haszna.
Meglásd, ellene mennek Marcusnak, ha azt mondom róla, ő csak egy ábrázatra
hasonló rokon, aki hatalmat akar venni felettem. Biztosítalak, én fogok nyerni. S
ha mellettem maradsz, hatalmas vagyonod lesz. Megbecsült emberként,
gazdagon szerelhetsz le. Ráadásul hamarosan!

- Nem kérek a te gazdagságodból. A te hazug győzelmedből. Semmit nem

akarok a te világodból, ahol egyetlen igaz szó sem akad, minden csak becsapás,
uszítás, ellenségeskedés, szemfényvesztés. Megvetlek! Gyáva vagy, mert félsz
az igazságtól. Nincs jellemed, hogy feladd a felesleges harcot, hogy legalább az
embereket megkíméld.

- Az embereket? Én vagyok az istenük! Én tettem őket önhitté, erőssé,

büszkévé. Én tanítottam meg harcolni őket. Ők az enyéim.

- Igaz, harcolni tanítottad ezeket. Ráuszítani bárkire. De a jövendőt nem

látod, s azt sem, mekkora veszélybe kergeted őket. Mindenki ellenségévé teszed
ezeket a népeket, merő szórakozásból.

Cassius megint nevetett.

Nem, nem. Tévedsz. Nem szórakozásból. Az egyetlen, igaz, élő

császárukért, Avidius Cassiusért kell harcolniuk. Hogy megvédjék az
uralkodójukat. Ez a feladatuk!

Varrestes kifulladt a dühtől, nem tudott válaszolni egy darabig.

Cassius rámordult.

Te is a katonám vagy! A hűséged kötelez, hozzám köt! Vigyázz, nehogy

ellenem tégy, mert megbánhatod.

- Árulóvá tettél az igazi császárommal szemben. Hitszegővé aljasítottál az

isteneim előtt. Gyalázatossá tettél önmagam előtt. Mit akarhatsz még? Hűséget?
Nevetséges!
 - Bizony, hűséget. Ha nem állsz mellettem, te leszel az első, akiről a te
Antoninusod megtudhatja, hogy árulója lett. De te lehetsz az első azoknak a
sorában is, akik nem érik meg a hajnalt, mert szembefordultak a Kelet
Oroszlánjával.

Most Varrestes kacagott fel, de túlságosan keserűen.

Hazugság, cselvetés, fenyegetés, büntetés. Ez a te uralmad gyümölcse,

Caius. Hát ilyen uralkodó vagy te. Ennyire futotta tőled. Ezzel kifordult a
teremből, s elhagyta a palotát. Az őrök parancsra várva pislantottak be a hálóba
az uralkodójukra, de végül utasítás hiányában hagyták elmenni.

Cassius mérlegelte a szavakat, közben egy pillanatig eljátszott a

gondolattal, hogy mégis utánaküldi a katonáit. Ha elfogná, ha tömlöcbe vetné,
talán megtörne, és előbb-utóbb visszatérne hozzá. De a régi barátság
visszatartotta. Ráadásul nem hitte, hogy Varrestes igazából ellene fordul. S ha
mégis, nos, ő nem egy szónok alkat, nem felbujtó személyiség, nincs benne elég
tűz, hogy embereket állítson maga mellé. Nem lehet rá veszélyes. Hadd menjen,
hadd dúljon-fúljon magában. Ha lehiggad, lehet, hogy másképpen kezd
gondolkodni.

Cassius újra töltött a könnyű, vizezett borból, lassan elkortyolgatta, végül

mégiscsak megváltoztatta a véleményét. A cél előtt nem engedheti meg, hogy ne
legyen elég alapos. Hívatta Maecianust. Ha az apósa néhány emberrel
meglátogatja és meggyőzi Varrestest arról, hogy mit kell hinnie, s mit nem, talán
az biztonságosabb lenne a jövő szempontjából.

4.

A szállása közelében lévő Zeus-szentély, amit mindig is látogatott, s ahová
mindig szívesen tért be megnyugodni, most is az útjába került. Szüksége volt
lelki békére, isteni tanácsra jobban, mint eddig bármikor. Cassiustól hazafelé
menet kikötötte a lovát, majd belépett a hűvös márványfalak közé. Kitárt
lélekkel roskadt le az ülőkék egyikére a hatalmas szobor előtt.

Újra ismételte Cassius minden szavát. Egyre erősebbé vált a meg-

győződése, hogy egykori barátja megőrült. Emanes. Igaza volt Herodesnek. Ha
valaki ennyire képtelen lemondani a hatalomról, ha mindent kockára tesz érte,
annak bizonyosan beteg az elméje. Különösen, hogy már a következményekkel
sem kíván törődni. Ennél még az eszelős Nero is bölcsebbnek tűnt!

Lüktető koponyáját szorongatva döbbent rá, e pillanatban ő az egyetlen,

aki tehet valamit, hogy a végzet rohamát megállítsa. És ha ez azzal jár, hogy
szembe kell fordulnia régi barátjával, akkor sem torpanhat meg. Cassius már
nem a régi; nem tudja, mit cselekszik, oly erős benne a trón megszerzésének
mohó vágya. Neki kell megállítani őt, ám egyedül nem érhet el semmilyen
eredményt. Cassius ezért is engedte el: tudja róla, hogy magányosan tehetetlen,
így ártalmatlan rá nézve. Szövetségeseket kell találnia, akik hasonlóképpen
rettegettnek látják Cassius dicstelen uralmát és a közelgő fenyegetést. De vajon
vele lesznek-e az istenek? Vajon nem tetézi bűneit egy újabb árulással?

Megmozdult valami a szeme sarkában. Egy pillanatra meg is ijedt tőle,

felkapta a fejét. Mi történt? Valaki leselkedne utána? Hát már a templomban sem
lehet biztonságban a legújabb zsarnoktól?

Egyetlen emberi lény sem tartózkodott Zeus hatalmas szobra körül.

Megnyugodva tapasztalta, hogy teljesen egyedül van idebenn. Az istenség
azonban mintha megmoccant volna és rávetette volna a tekintetét. Varrestes
hátrahőkölt, fel is ugrott a kőülőkéről a látomás miatt, amely túlságosan
valódinak tetszett.

Egyszer már megtörtént ez vele! Hirtelen eszébe jutott tisztán és élesen,

amint Zeusnak ugyanebben a templomában, nem is olyan régen megkérdezte az
istenek királyától: Mit tegyek, hogy tisztán őrizzem meg magam a test és a lélek
mételyétől?

Ismét maga előtt látta, amint a szobor megnyitja száját, hogy szózatot
intézzen hozzá. Megborzongott a háta az újraélt élménytől.
 Támogasd császárodat! - jött a mennydörgő hang akkor. Varrestes e
pillanatban döbbent rá, hogy - tudtán kívül ugyan - félreértette az istenség
utasítását.

Hiszen nem Cassius az igazi császár! Soha nem volt az!

Úgy érezte, most ismét útmutatást kapott az égiektől. Jóvá kell tennie
mindent! Nincs ennél fontosabb feladata, ha igazán tisztelni akarja az istenét.

Hálát mormolt Zeusnak, aki most nem nézett rá, hanem óriási festett
szemeivel a végtelenbe meredt. Ám Varrestes így is megértette, mit kell tennie.

Kilépett a keskeny utcára, amely mindig is néptelen volt. Most azonban

nem tűnt annak.

Talán harminc lovas várakozhatott félkörben a szentély előtti kis téren. A

sorok közül Maecianus léptetett elő kedvenc fekete lován, majd eléje érve
leugrott a nyeregből.

- Üdvöz légy, barátom! - kezdte nyájas mosollyal.

- Mi járatban itt, Lucius Volusius uram? Talán mindannyian a Mennydörgő

Zeus hitére tértetek át? Ez esetben menjünk vissza a templomba együtt! Az
istenkirály örülni fog a lelkesedéseteknek.

- Nem, nem, nem! - Maecianus értette a gúnyos tréfát, a maga részéről

meg is toldotta. - Maradnánk a fejlettebb változatnál, Iuppiternél. Ő nagyobb
erőt nyújt és a szobrai is korszerűbbek. A persely is duzzadtabb ott, s a papok is
elégedettebbek. De nem a vallási kérdések hoztak ide, barátom.

- Kíváncsian várom, hogy mi. Én meg azt hittem, sorban állunk Zeus
szentélyének bejárata előtt.

- Nem istentiszteletre jöttem. Téged akartalak meglátogatni az

otthonodban, de megpillantottam a templom előtt a lovadat. Ez a satnya jószág
oly feltűnő, mintha a nevedet írnád rá azzal, hogy „itt keress, itt vagyok”!

- Ez a satnya jószág bizony sok nehéz helyzetből kihúzott már, Maecianus

uram! Nem is hinnéd, micsoda erő van benne. Néha nem is gondoljuk, hogy
azok a legerősebbek, akik nem szépek, nem hivalkodóak, nem híresek.
 - Bizony, nem! Igazad van! De hagyjuk már e szavakat! Nem Zeusért és
nem is a lovakért kerestelek, Varrestes. Hanem azért, hogy megértessek veled
valamit. Valami egyszerű tényt.

- Á! Valami egyszerű tény! Ezért hoztál magaddal harminc fegyverest? Mi

a terved, uram? Le akarsz számolni egy magányos istenhívővel, aki éppen a
templomból jön ki?

- Leszámolni? Ugyan! Ki beszélt itt leszámolásról? - Maecianus

színpadiasan széttárta a karját.

- Nem is beszélni szoktak róla. Inkább szavak nélkül, titokban cselekszik.

- Azért jöttem, barátom, hogy megértessem veled, Avidius bölcsen döntött.

A kocka el van vetve, amint mondta egykoron valaki, aki egészen hasonló
helyzetben volt, mint mi. Meg kell tennünk a megfelelő lépéseket, hogy Róma a
kezünkben legyen. Ha jól emlékszem, annak idején te sem tiltakoztál, nem
kiabáltad a torkodat rekedtre Avidius terve ellen.

- Valóban nem! - válaszolt keményen Varrestes, s most úgy felemelte a

hangját, hogy lehetőleg minden katona fülébe eljusson. Csakhogy változott a
helyzet. Te tudod, de a katonáid talán nem, hogy Marcus Aurelius él. Egyedül
Avidius Cassius híresztelte a halálát, hogy előnye származzon belőle. És vajon
mit tesz veletek egy élő uralkodó, ha megneszelte a felkelést? Megdicsér majd
titeket? Megjutalmaz?

Csak néhány katona arcizma rándult, de Varrestes már ezt is eredménynek

ítélte. A többi vagy tudta, hogy mi az igazság, vagy egyáltalán nem érdekelte a
közvetlen utasításnál több.

- Ügyes. - Maecianus a katonáira nézett, majd vissza. - De hidd el, ők nem

fognak átállni hozzád. Te azonban az ellenségünkké válsz, ha megtagadod
Cassiust. Ő mindig jó volt veled, a testvéreként gondolt rád. Nem fordulhatsz el
tőle.

- S ha mégis túl nagy kérés egy „testvértől”, hogy fogadjam el a

hazugságot igazságképpen, uram? Mi történik akkor? Megöletsz?

- Régóta nem öltem embert. Nem is akarom Caius Avidius bizalmasával

kezdeni. Megértheted, hogy meg kell fosztanunk a szabadságodtól, mielőtt
valami bajt okoznál. De ígérem, semmi bántódásod nem lesz. Azon nyomban
szabadon engedünk, ha megesküszöl az istenekre, hogy Avidiust szolgálod.

- Nem tehetem, uram! Az istenek egészen más utasítást adtak nekem! -

Varrestes odalépett a lovához, hogy megkíséreljen ellovagolni, ám a katonák az
útját állták.

Úgy látom, nem akarod megérteni, hogy fogoly vagy.

Nehéz azt megérteni. Főleg egy olyan ember szájából, aki érdemtelen az
ítélkezésre.

- Varrestes, nem jó taktika, ha magadra haragítod azt, aki segíthet neked.

De ha ezt kívánod, mert örömödet leled a szenvedésben, hát legyen akaratod
szerint. Fogjátok el!

Legyűrték a fehér porba, majd hátrakötözték a csuklóját. Két katona

felhajította a lovára, mint egy zsákot, aztán elindultak vele visszafelé, a palota
irányába. Ám nem jutottak messzire.

Az ócska kunyhókkal szegélyezett, napszítta kövektől fehérlő, poros utcán

egy másik katonai csapat bukkant elő a semmiből, hogy meggátolja a
továbbhaladást. Maecianus hangosan rárivallt az utat elállókra.

- Kik vagytok, s mit akartok a császár vejétől?

A sereg nagyobbnak tűnt, mint Maecianusé, ezért nem parancsolgatott

nekik, inkább megvárta, míg egy katona kiválik közülük és feléjük üget. A lova
ismerősnek tűnt, s amint közelebb került, Maecianus máris felismerte Statianus
praefectust.

- Á, barátom! Jó, hogy jössz! Árulás vétségén kaptuk császárunk egy

bizalmas emberét. Talán felismered a lováról Varrestest, aki éppen Avidius
császár ellen akart lázadást szítani.

- Miatta jöttem én is - válaszolt Statianus, majd megigazította a fején a

vörös tollas harci sisakot.

- Örömmel hallom, praefectus. Akkor egyképpen gondolkodunk. Statianus

elfintorodott, majd lassan, mint aki minden szót ki akar élvezni, ennyit mondott.
 - Nem egészen, jó Maecianus uram! Szerencsére nem gondolkodunk
egyféleképpen! - Amint kimondta az utolsó szót, elővonta kardját, hogy
rárontson az idősebb férfira. Maecianus, korához és megszokott úri
könnyedségéhez képest meglepően gyorsan rántotta elő a spathát; védekezése is
gyakorlottságot mutatott, amint hárította a praefectus támadását. Statianus
serege, mintha ezt jelzésnek értelmezte volna, nyomban roham alá vette
Maecianus lovasait. Fémek ijesztő csengése, üvöltés, lovak nyihogása és
zihálása töltötte be az utcát, ahol még soha nem történt ilyen összecsapás. A
kendőikbe burkolózó helyi lakosok a viskóik ablakaiból vagy a pálmák
törzsének fedezékéből ámulva figyelték a hadakozást. Visongva éljeneztek, ha
bármelyik táborból holtan zuhant a földre egy katona. Számukra mindegy volt,
melyik vész oda, hiszen mindkét sereg a gyűlölt rómaiak páncélzatát viselte.

A fiatalabb, erősebb Statianus hamarosan fölébe kerekedett Maecianusnak;

az egyik lendületes csapásától az idősebb férfi lebukfencezett a lováról, majd
elterült a porban. Ám nem adta fel a harcot ott sem, ezért maga Statianus is
leugrott a nyeregből. Maecianus azonban kihasználta, hogy a kormányzó lova
nem engedelmeskedett azonnal, s nem poroszkált arrébb, ezért felkelt a földről,
majd az állat fedezékéből a fiatalabb katonára támadott. Bele is döfött a
mellpáncél váll-lemeze és a csuklóvédő között a húsába. A megfent spatha
jókora sebet ejtett Statianuson, aki el is ejtette a fegyverét. Maecianus
felkacagott a hirtelen szerzett előnytől, majd pengéjét rászegezve kiabálni
kezdett.

- Hát te is Cassius ellen fordulsz? Éppen te, akivel annyi jót tett? Micsoda
felségáruló!

- Nem én vagyok a felségáruló, hanem ti! Avidius mindenkit becsapott!

Miféle császári tekintély az ilyen?

- Ugyan! - Maecianus nyeregben érezte magát. Még előrébb nyújtotta

kardját a vérző Statianus torkához, s tovább folytatta. - Szükséges csel volt, hogy
mindenki mellé álljon. Mára pedig az a lényeg, hogy Avidius Cassius a Kelet
kikiáltott uralkodója, ezen pedig nem változtat semmi! Nincs értelme
szembemenned vele!

- Nem értelek, de hálás vagyok az Égnek ezért! - kiáltotta Statianus. - Az

én erényem nem fogadja el a hazugsággal nyert trónt! Soha nem állok a hazug
mellé! Cassius trónbitorló, semmi más!
 - Cassius a császár! Pusztulj, ha nem ismered el őt! - Maecianus
előrelendült, hogy a kardjával elérje Statianus nyakát, aki e pillanatban
könnyedén elhúzódott a lelassult ember mozdulata elől, majd egyszerűen
megragadta a kard markolatát, s kirántotta a kezéből. Maecianus meglepetten
bámulta a hihetetlen erőt és gyorsaságot, ahogyan lefegyverezték. Sebtében
lehajolt a praefectus elejtett kardjáért, fel is kapta, ám amint döfni próbált vele,
Statianus megelőzte. Lendületes csapással elválasztotta Cassius apósának fejét a
törzsétől. Vér freccsent a fehér porra és a sápadt kövezetre, amint a férfi teste
eldőlt a földön. A feje jóval arrébb gurult, egy virágzó bokor tövében akadt meg.

A praefectus katonái legyőzték Maecianus harmincfős egységét, ám

egyetlen harcosnak sikerült elmenekülnie az összecsapás helyszínéről.

- Nem hagyhatjuk, hogy hírt vigyen Cassiusnak! - Statianus intett az egyik

íjásznak, aki azon nyomban vesszőt illesztett a nyílhúrra, majd alaposan
megfeszítette. A kilőtt nyílvessző átsuhant az utca felett, pálmák koronáját
hagyva maga mögött, majd pontosan a menekülő jobb lapockája alá csapódott. A
lovas, lefordulva a nyeregből, elterült a földön. Nem mozdult többé.

Varrestes, akit az imént kiszabadítottak a fogságból, odalépett a

kormányzó mellé.

- Időben jöttél!

Statianus gyorsan betekerte a sebét egy rongydarabbal. Mivel a baljával

nem sikerült ügyesen tevékenykednie, Varrestes segített neki: rácsomózta a
szövetet.

- Hidd el, sokat gondolkodtam, hogy adjak-e a szavadra - mondta közben a

kormányzó. - De ostobaság lett volna kételkedni benned! Ha a császár idejön,
hogy megbüntesse Cassiust és a lázadókat, mindent elveszítünk, amit idáig
szereztünk. Ezt nem hagyhatjuk.

- Így van! Ezért hát...

- Mondd meg te, mit cselekedjünk! - emelte rá a tekintetét Statianus. - Ha

van terved, a legióm szívesen engedelmeskedik neked.

- A tervem? Nos, a tervem... - Eljött hát a pillanat, gondolta Varrestes. Az

istenség szavának kell engednie. Támogatnia kell a császárát, azt pedig csak egy
módon lehet. - A palotába! Hívasd a legiódat, mert Cassius önszántából meg
nem adja magát!

5.

Nyugtalanság fogta el, nem volt maradása a palotában. Talán mert távozni látta
Statianust, s nem tudta, hová megy? Vagy mert Maecianus még mindig nem tért
vissza, hogy jelentést tegyen, sikerült-e megpuhítania Varrestest? Netán azért,
mert még a mai napra tervezett öt hajó elindítására sem került sor?

Egyre erősebb zavart érzett maga körül. Úgy látszik, császárként is szigorú
praefectus módjára kell viselkednie: mindent egy kézben kell tartania, magának
ellenőriznie, ha azt akarja, hogy működjenek a dolgok. A legfontosabb
tapasztalat, hogy akár fenn van az ember, akár lenn, valójában nem bízhat
senkiben, csak önmagában.

Jelezte a palota őrségének, hogy utána kíván nézni, mi az oka a behajózás

megakadásának, közben üzent Purgónak is, aki az épület szomszédságában lévő
erődben állomásoztatta a praetorianus csapatot. Szavára néhány minuta alatt
felsorakoztak az egységek, hogy elkísérjék a kikötőbe. Szüksége volt a
fegyelmezett testőrségre, mert büntetnie kell, ő pedig élvezettel fog büntetni a
mulasztásért. Oly régóta nem öltötte magára a lehetetlent nem ismerő,
könyörtelen parancsnok ábrázatát, hogy szinte már hiányzott. Meg is fogadta,
többé nem fosztja meg magát attól az örömtől, hogy a régi Avidius Cassiusként
kegyetlen ítéleteket osztogasson.

Kilépett a palota széles udvarára, a lengedező pálmafák díszsora elé.

Világossárga homok, naptól fehér kövek borították a térséget, amit északról a
tenger, délről pedig Isis fehéren ragyogó márványtemploma határolt. A lila ruhás
praetorianusok - három teljes cohors - feszes vigyázzban sorakoztak előtte e
hatalmas szabad terület közepén. Purgo odaügetett mellé, maga hozta
vezetékszáron a lovát. Cassius lendületesen felugrott a nyeregbe, majd
rosszkedvűen kurta parancsot vakkantott.

- Úgy tűnik, az utasításaimat nemigen veszik komolyan a kikötőben. Meg

kell leckéztetnünk a resteket, katonák!

Tízfős lovas egység fonódott köréje védelmezően, amint elindultak

Rakotis felé. A praetorianus csapat többsége gyalogosokból állt, ők szinte
futólépésben követték az élen poroszkálókat. Ám valahonnan kiabálás hangja
csattant fel, ami erősödött, élesedett, mintha egyre több torok venne részt a
hangzavarban. Ez megfordulásra késztette Cassiust.

A palotához vezető széles úton, bámészkodó, üvöltöző lakosok sora között

legionariusok meneteltek feléje. Teljes harci szerelést viseltek mindannyian,
mintha valami hadgyakorlatra indulnának. Cassius egy pillanatig
elgyönyörködött a fegyelmezettségükben, amint a centuriók kiáltásaira egyszerre
csapták a földhöz harci csizmáikat. Igéző látvány ez minden katonának, maga is
a hatása alá került. Ám ahogyan a szeme a sereg előtt menetelő vezérekre siklott,
azonnal megváltozott a véleménye.

Varrestes és Statianus egymás mellett lovagolt feléje; ha az arcukat még

nem is, de ruházatukat nyomban felismerte. A fegyelmezett sereg pedig nem
hadgyakorlatozni indult, hanem...

- Vissza a palotába! Azonnal! - üvöltötte a parancsot, majd a lovasai élén

tüstént a jól védhető épület felé vágtatott. A praetorianus sereg a nyomában
loholt, majd megértve a kialakuló helyzetet, védővonalat képzett a palota
oszlopos bejárata előtt.

Mire Cassius felért az első emelet erkélyére a közvetlen testőrségével, a II.

Traiana Fortis legio első cohorsai Statianus vezetésével a palota udvarára
érkeztek, aztán zajosan csatasorba álltak. A napfényben megcsillanó vértek
tömege és az elszánt ábrázatú emberáradat egyértelművé tette, hogy az
összecsapás elkerülhetetlen. Cassius ezért azonnal futárt küldött a kikötőben
állomásozó palestiniai és syr egységeiért. Csak remélte, hogy a palota másik
oldalán kimenekülő hírnök épségben ér el a katonáihoz, hogy hamarosan velük
térjen vissza.

Még hitt abban, hogy katonás ereje, legendás hírneve, s meghunyászkodást

nem ismerő jelleme megfordíthatja az események sorát. Ha szózatot intéz
hozzájuk, talán megingathatja az ellenséggé szegődött katonák elszántságát, s ha
mégsem, akkor is időt nyerhet, amíg felmentő serege megérkezik Rakotisból.

Merészen kiállt az erkélyre, hogy mindenki jól lássa a térségről, amelyet a

két szembenálló sereg teljesen elfoglalt, majd beszélni kezdett. Szavait
visszaverték és felerősítették a parti sziklák, így még csak üvöltenie sem kellett,
hogy meghallják a beszédét.

- A leggyalázatosabbra készültök! A siker és a győzelem kapujában árultok

el engem. Leromboljátok sok-sok esztendő munkáját, mert nem értitek, amit
cselekedni akarok! Miféle szüleményei vagytok ti a birodalomnak?

Szünetet tartott, hogy mindenki megértse a szavait. A II. legio soraiból

fütyülések és kurjongatások jöttek, amiket nemigen ítélhetett támogatásnak, de
mégis folytatta.

- Ha most támadtok a tieitek ellen, minden remény odavész, hogy

megnyerjük Rómát és a trónt! Tudhatnátok! Én győzelmet ígérek nektek, ha
velem tartotok! Én soha nem szegtem meg az ígéretemet!

Az egyik közelebbi cohorsból felkiáltott valaki. A rekedt hang tisztán

érthető volt az erkélyen is:

- Hazug! Nyomorult felségáruló! - Erre egyre többen kezdték kántálni e

szavakat, szinte visszhangzott tőle a palota környéke, a Pharos-sziget, s az egész
hatalmas kikötő. De Cassius nem adta fel.

- Ki tanított titeket fegyelemre? Ki volt az, aki harcra edzett benneteket?

Ki volt az, akit magatok kiáltottatok császárnak ezen a szent helyen nemrég?
Kivel szőttétek terveiteket a világhatalomért és a trónért? S most
szembefordultok vele? Ennyit ér az eskü itt, délen? Ti vagytok az árulók mind! S
árulók azok, akik ellenem vezetnek benneteket!

A legionariusok kántálása egyre erősödött, közben Varrestes és Statianus

előrébb lovagolt a praetorianusok felé.


Statianus végül lemaradt, hogy ne szakadjon el teljesen a katonáktól, ha hirtelen

parancsot kell adnia nekik. Ám Varrestes vakmerően megközelítette a
testőrséget, hogy jól lássák, ki az, aki az uruk ellen fordul. Nézte az arcokat,
amelyeken többnyire zavarodottság látszott, hiszen maguk sem tudták, kinek
higgyenek. Varrestesnek éppen ez adott reményt a győzelemre, mert minden
harcos úgy ismerte őt, mint Avidius Cassius régi, legfőbb bizalmasát.

Amikor rövidke csend állt be, azonnal átvette a szót; üvöltve válaszolt az
erkély felé.

- Hittünk valakiben, aki előttünk járt mint dicső katona! Hittünk a

tisztességében! De csalódnunk kellett, mert becsapott bennünket! A legio nem
hisz a hamis szavaknak! Avidius Cassius, add meg magad önként, hogy
megkíméld katonáidat! Sok vérontást elkerülhetünk, ha belátod tévedésedet, és
elénk járulsz!

Erre mindenki csendben maradt mind a legionariusok, mind a

praetorianusok soraiban: feszülten várták a választ. De Cassius nem könnyítette
meg a helyzetet. Talán abban reménykedett, hogy felmentő sereg érkezik a
segítségére? Talán. Bár Statianus, amint megértette, hogy Cassius ettől vár
megoldást, azonnal hírnököket küldött a trónbitorlót támogató seregekhez,
amelyben ismertette a kialakult drámai helyzetet. Persze megtörténhet, hogy
nem hisznek e szavaknak, és továbbra is az új császárt szolgálják. Abban az
esetben kétségtelenül vér fog folyni...

- Hitvány áruló vagy, Varrestes! Ellenem hangolod a katonákat! Talán

magad is kiszemelted a császári trónt? Olyan régóta vettél részt a hatalomban,
hogy mára már megéheztél a dicsőségre? Te vagy a hitszegő, a nyomorult áruló!
S minden katona az, aki melletted áll!

A praetorianusok is üvöltözni kezdtek uruk védelmében, míg a

legionariusok folytatták a „hazug, nyomorult felségáruló” szavak kántálását. A
rend végleg felborult, fülzsibbasztó hangorkán borította be a szembenálló
seregek sorait.

Varrestes még közelebb ment a praetorianusokhoz, hogy vakmerőségével

figyelmet szerezzen. Valamennyire le is lohadt a zaj, amint megszólalt. Ebből is
látta, a katonák még mindig adnak a tekintélyére.

- Én hivatalosan ma is csak egy primus pilus vagyok. Csak egy első

centurio. Ilyen az, ha valaki hatalomra akar törni? Ám te, aki egykor régen szinte
meztelenül álltál ki a lázadók elé, most már annyira félted a hatalmadat, hogy
nem mersz elénk jönni! Gyáva lettél, Cassius! Gyáva és hazug!

Felzúgott a legio elismerő támogatása, majd Varrestes e zene kíséretével

folytatta olyan hangosan, hogy majdnem kiszakadt a torka az erőlködéstől. De
ezt mindenkinek hallania kell!

- Nem török a hatalmadra, Avidius Cassius! Tudod, miért? Mert nincsen

neked hatalmad! Ennek a tengernek a másik partján az a császár készülődik az
átkelésre, akit te holtnak hazudtál. Pedig nagyon is él! Hamarosan itt lesz, hogy
megbüntessen mindnyájunkat! Ezt akarod?

A hangzavar csak némileg csitult el, ami annyit jelenthetett, hogy akadtak
jócskán olyanok, akik nem hallották a hírt az igazi császár közeledéséről. Még a
praetorianusok arcán is értetlenség látszott, s Varrestes sokuk szájáról le tudta
olvasni, amint zavartan azt kérdezik: „Marcus Aurelius él?” Itt az idő, hogy
erősítse bennük a trónbitorló iránti kételyt.

- Jól hallottátok, katonák! Marcus Aurelius Antoninus él! S ha nem

teszitek le a fegyvert, mindnyájan megbűnhődtök!

Ekkor rekedten őrjöngő hang töltötte be a térséget az erkély felől.

- Hazugság! Így akar ellenem fordítani benneteket, praetorianusok! Ne

hallgassatok az árulóra! Marcus Aurelius császár halott! Én vagyok a kikiáltott
uralkodó! Harcoljatok értem!

Varrestes nem látta jól, de az erkélyen, ahol a testőrsége körében álldogált

Cassius, heves mozgás alakult ki.

- Vigyázz, dárdát hajít feléd! - kiáltott neki hátulról Statianus, de mire

felocsúdott volna, a fegyver zúgva meg is érkezett. Őt nem találta el, de a jobb
lába mellett egyenesen a lova hasát járta át. A kedvenc hátasa, az egyáltalán nem
szemrevaló szürke csődör vad nyerítéssel ágaskodott fel a fájdalmában, majd
patáival őrülten kapálózni kezdett. Ez megijeszthette a praetorianusokat. Talán
azt hitték, Varrestes harcra serkenti a katonáit ellenük, ezért a pattanásig feszült
helyzetben vad kurjongatással rontottak feléje, hogy eltiporják. Amint a lova
összerogyott, s ő elterült a földön, dárdák pattogtak mellette a kövezeten,
némelyik életveszélyesen közel a testéhez, az arcához.

Egy erős kéz rántotta fel a földről, hogy felhúzza a nyeregbe. Statianus őt
mentve előreugratott, és ellovagolt, miközben a legiója harci üvöltéseket hallatva
indult meg a támadó testőrség felé. A vérontás, Cassiusnak köszönhetően,
visszavonhatatlanná vált.

- Nem esett bajod? - kérdezte Statianus, miután biztonságba cipelte.

- Nem! De tegyünk róla, hogy itt és most véget érjen a hazugság uralma!
Gyerünk! - Varrestes elővonta a spatháját, és a katonákkal együtt gyalogosan
rontott a praetorianusok felé. Statianus maga is leugrott a nyeregből, hogy
kövesse példáját. Egy idő után meghallotta Varrestes minden harci zajt áttörő,
már-már eszelős hangját, amint azt üvölti:

- Hol vagy, nagy Avidius? Nem látlak a harcban! Régen mindig az élen
jártál! Most elbújsz? Félsz az igazságtól? Jöjj, harcolj!

Oldalról, Neapolis házai felől újabb egységek tódultak a palotaudvarra.

Varrestes azonnal felismerte a syrek legiójának egy részét. Úgy látszik, a teljes
sereg nem bocsátkozott harcba Avidius mellett, de így is érzékeny túlerőt
képeztek. Ekkor a palaestin egységek is megérkeztek, s ők kiegyenlítették az
összecsapás arányát, ugyanis Statianus mellé álltak a trónbitorlóval szemben.
Varrestes hangosan felröhögött örömében, majd tovább nyomult a palota bejárata
felé. Statianus alig bírta utolérni. Közben egyfolytában üvöltözött, hogy
megalázza katonái előtt Cassiust.

- Hol vagy, dicső hadvezér? Elbújtál valamelyik egérlyukban? Vagy éppen

elmenekülni készülsz a palotából? Hát így tesz egy császár? Így tesz Róma
oroszlánja? Ezzé vált Kelet nagy Hadura? Az újjászületett Marius meghátrál?

Az oldalán Statianusszal, háta mögött a II. legio első cohorsaival végül

elért a kapuhoz, amit már alig védtek a testőrök. Berontott rajta. A katonák
elárasztották a palota első emeletét, amelynek az erkélyéről Cassiust látta
beszélni. Ő most nem volt sehol, csupán a palotaőrség aegyptusi harcosai
próbálták feltartóztatni a betörést, ám ez nem sikerülhetett. A düh és a
csalódottság - nem beszélve az igazi uralkodó közeledése miatti félelemről - oly
mértékben járta át a katonákat, hogy ma, itt és most végezni akartak a hazuggal.

Varrestes tisztában volt azzal, Cassius milyen fondorlatos, s menynyi

tervet eszelhetett ki arra, hogy elmeneküljön, ha ez szükségessé válik. Minden
apró helyiségbe benézett, minden függöny, szobor mögé bedöfött a kardjával,
ahol rejtekhelyet sejtett, de egyelőre sehol nem találta őt. Titkos ajtókat töretett
be a katonáival, konyhákat, fürdőhelyiségeket, rabszolgaszállásokat dúlt fel, de
nyomát sem lelte Cassiusnak. Már csaknem feladta a kutatást, amikor a második
szinten, ahol egykori barátja az államügyeket tanácskozta a tisztjeivel, végre
megpillantotta őt.

Caius Avidius Cassius nem bújt el. Büszkén feszített az arany

oroszlánokkal díszített aegyptusi székén, amelyet néhány hete nevezett ki
trónusának. Teljes harci díszben volt, mellén kedvence, a két egymással szemben
álló oroszlánt ábrázoló vért - amit egykor, nagyon régen tőle kapott -, fején
császári diadém. Ám uralkodói jelvények helyett kardot fogott a kezében.
Varrestes úgy vélte, a spatha jobban is áll neki, mint a jogar. Fölényesen nevetett
a szemébe, mint aki még most is rendíthetetlenül hisz a győzelmében. Varrestes
ahelyett, hogy rátámadott volna, leeresztette a kardját. Szánalom fogta el.

Hát itt vagy. Nem rejtőztél el.

- Elrejtőzni? En? Nem. Hol másutt lennék, mint hatalmam központjában -

válaszolt nevetve Cassius, mint egy győztes uralkodó. A tróntermemben. Már
ennyit sem tudsz rólam? Varrestes, Varrestes, te ócska görög. Biztosra veszem,
szemet vetettél a hatalmamra.

Varrestes ingatni kezdte a fejét. Nem akarta elhinni, hogy egykori barátja
nem fogja fel a valóságot. Nem is tudta, mit válaszoljon erre.

Ami nincs, arra nem lehet szemet vetni. De azt hiszem, felesleges is
minden szó, Caius. Itt a vég.

- Hol? Nem látom? Csak egy görögöt látok, aki megkísérli megdönteni a
törvényes császár uralmát.

Varrestes nem bírta tovább, kiszakadt belőle az indulatos igazság.

 - Te ostoba, ostoba állat! Még most is hitegetsz, cselt próbálsz kieszelni,
hogy becsapj mindenkit, aki meg akar állítani! Szégyen, amit művelsz!

- Nincs itt csel, ha te nem tervezel ilyesmit! Itt csak Cassius van, az
egyetlen igazi császár, Avidius Cassius! Hódolj vagy pusztulj! Varrestes
felsóhajtott.

- Ismertem egyszer egy igazi Cassiust, aki elég erős volt ahhoz, hogy
belássa a tévedését is. Ő trónra méltó volt, de felemésztette a hatalomvágy! Aki
belőle lett, az csak gyalázat Rómának! Gyötrelem Keletnek!

- Úgy hiszed, e hátrányból nem tudok előnyt faragni? Ennyire te-

hetségtelennek ismersz? Szavam az istenek szava itt, Keleten. Ne hidd, hogy
győzhetsz felettem. Sem te, sem bárki más nem állhat fölém. Vagy megtanulod
ezt, vagy elpusztulsz!

Cassius felállt, lassan, fenyegetően közelebb lépett, mintha élvezné ezt.

Varrestes, aki kíséret nélkül talált rá ebben a helyiségben, hátrált, majd felemelte
a kardját, hogy készen várja a támadást.

Micsoda nyomorult ez a Varrestes! Hát őt jelölte ki a sors a számára befejezésül?

Megvetően bámulta a görög fürtjeit, amik alig őszültek az idők során,

mióta ismerte őt. Hány esztendeje is? Talán huszonöt. Vagy több is. Nagy idő.
Egykor a testvérének tartotta. Később unalmasnak és túlzottan
szabálytisztelőnek. Végül idegesítette az állandó kritikája. Mostanra ellenségek
lettek, mert Varrestes rájött mindenre. Nos, talán mégiscsak ő a legalkalmasabb
arra, hogy lezárja mindezt...

Vakmerően, mint aki már semmitől nem fél, leengedett fegyverrel ment
felé. A görögön látszott, hogy tart tőle, az erejétől, a cseleitől. Nem baj, rettegjen
csak.
 Meggyorsította lépteit, amitől Varrestes feléje suhintott, hogy megállítsa.
Ő rögtön védte a csapást, majd feléje döfött. Kardja hegye azonnal beleszaladt a
görög karjába, hiába feszült rajta csuklóvédő fém meg lemezpáncél.

- Ó, megleptelek talán? Nem hitted, hogy erősebb vagyok, mint te? Hát
persze hogy nem! Hiszen mi ketten soha nem mértük össze a pengéinket! Lám,
most ez is elérkezett. Úgyhogy ne hozz szégyent rám, testvér!

- Bár más oltaná ki az életed! - nyögte elkeseredetten a görög. Bár

pusztultál volna korábban, mielőtt megváltoztatott a hatalom! Nem fájna
ennyire! De tudd meg, bennem él még a szeretet az egykori Cassius iránt.
Kegyetlenül nehéz kardot emelnem rád!

Cassius nevetett. Talán most megpuhíthatják a szavai a régi barátot.

- Akkor ne tedd! Lásd be, hogy ott vagyok benned. S miért? Mert barátod,
testvéred, uralkodód vagyok, akinek egész életedben szolgáltál! Miért fordulsz
hát ellenem?

Varrestes testi és lelki gyötrődését látva Cassius már-már úgy érezte,

győzelmet tudhat a magáénak. Hiszen huszonöt esztendőnyi barátság nem illan
el, mint a füst! Ereje van, tartalma, teste, amit nem lehet egyszerre semmibe
venni.

Sejtését alátámasztva Varrestes leengedte kardja hegyét egészen a

kövezetre, amin keservesen koppant a fém. Szemeiből könny tört elő, bár
igyekezett volna visszatartani.

- Miért tetted ezt? Miért fontosabb a gyalázat, a hazugság, mint a béke,

barátom? - kiáltotta elkeseredetten feléje. - Miért nem tudod kimondani, hogy
vége?

- Talán mert nem akarok nyomorult fogolyként, cellában megrohadni!

Vagy mindenki szeme előtt keresztre feszítve kilehelni lelkemet, vásári
látványosságként. Egy Cassius több ennél, görög! Ugyan, mit érthetsz te ebből!
Mit tudhatsz a becsvágyról te, aki egész életedben nem akartál feljebb kerülni,
csupán szolgálni, centurióként engedelmeskedni. Te aztán nem érezhetsz ebből
semmit!

- Az én lelkem tiszta! - üvöltötte Varrestes. - Ennek a fontosságát viszont

te nem értetted soha, ember!

- Minden feladatot és küldetést elvégeztem tiszta lélekkel! Az én lelkem is

tiszta! Rómát szolgáltam minden erőmmel! Semmit nem tettem, ami nem a
birodalom érdekeit szolgálta. Gyerekkoromtól harcolok a dicső imperiumért.
Róma hőse vagyok! Mit akarhat még az ember?

- Alázatot! Tisztaságot! Az istenek jóindulatát!

- Eh, istenek! Néha segítenek, néha ellenem törnek! Megpróbáltam hinni,

áldozni, a szeretetüket kérni, de mégsem kellenek ők nekem! Nincs szükségem
rájuk!

- Ennek ellenére ők lesznek a bíráid!

- Nem hiszem! - kacagott fel, s rárontott a megtört Varrestesre. Fejezzük be

e gyér küzdelmet. Emeld a kardod.

Még mindig ketten voltak a fogadóteremben. Cassius hirtelen ötlettől

vezérelve úgy gondolta, ha gyorsan végez Varrestesszel, lesz ideje elbújni vagy
elmenekülni, míg ide nem ér az ellenség. Ha ízekre szedik vagy lerombolják a
palotát, ő akkor is megúszhatja a titkos katakombákban, amiről még az évek óta
itt lakó Statianus sem tud. Heves támadással szorította vissza Varrestest az
ajtóig, ám a görög végül minden csapását védte. A fájdalom gyengítő ereje
elmúlhatott, visszatért helyébe a bosszúvágya, de Cassius nem nyugtalankodott
emiatt, hiszen jóval erősebb vívó és katona hírében állt, mint a görög.

Már éppen fölénybe került volna vele szemben, s Varrestes térdei

megroggyantak a rohama erejétől, amikor indulatos kiabálás közepette a II. legio
egyik egysége nyomult a folyosóról a terembe, mögöttük Statianusszal. Látva a
helyzetet, a praefectus azonnal megparancsolta, hogy a katonák engedjék le
fegyverüket, így várják meg a párviadal eredményét.

Itt a vége! Innen nem menekülhet csak láncokban, rúgások, ütlegek,

köpések közepette. De vajon ezt érdemelné egy Avidius Cassius?

- Hitvány nyomorultak, ti mind! - üvöltötte kacagva, miközben alaposan

megrohamozta Varrestest. A görög visszakozott, térdre rogyott, ám váratlanul
felemelkedett, hogy visszaverje a támadást. Most Cassius került abba a
helyzetbe, hogy hátráljon. Becsmérlő szavakat akart még elhinteni a katonák
között, ám Varrestes hirtelen jött ereje beléje fojtotta a szót.

Talán itt az idő!

Hátrált, közben védekezett a görög spathájának villogó támadásától, majd

egyszerre leengedte a kardját, mint akit megbénított valami ismeretlen erő. A
nyaka felé lendülő csapás védtelenül érte: a penge az álla alatt hatolt be a
torkába.

Szétrobbant a tudata a fájdalomtól, de nem tartott sokáig. Egyetlen,

mindent uraló utolsó mondat suhant át rajta, ami végső visszhangot vert a
lelkében:

Vajon Faustina megsirat-e?

A fej a trón lábához gurult, véres ösvényt festve maga mögött. Cassius
merevre fagyott tekintete vádlón bámult rá a földről. Varrestest elfogta a
rosszullét. Nem, nem a lefejezéstől. Nem a mindent beterítő vértől. Egyedül
attól, hogy közös útja egy jó baráttal idáig jutott, és imigyen ért véget. Eldobta a
véres fegyvert, majd lihegve odabotorkált az ablakhoz, hogy teleszívja tüdejét.

Statianus melléje lépve csak ennyit mondott.

- A te egykori barátod már régen meghalt. És ne feledd: inkább egy

pusztuljon, mint emberek és nemzetek sokasága. A tetted jogos volt, az
isteneknek tetsző.

Az utolsó mondat lelket vert belé.

Igen, az isteneknek tetsző. Ők adtak erőt, hogy szembeforduljon az

igazságtalansággal. Ők segítették, hogy harcba szálljon a nála is erősebbel. Bár,
mint katona, jól tudta, nem az ő ereje győzött, nem is a fürgesége, sem nem
kardja éle.

Cassius akarta így. Ő választotta ki a megfelelő, pillanatot, hogy távozzon,

s igazi harcosként adja fel a küzdelmet. Vesztett. De győzött is.

Utóhang

Két héttel Avidius Cassius halála után...

Nicopolis, Epirus provincia

A forró szél bele-belekapott a praetorium erkélyére szerelt hatalmas napellenző

vászonba. Az izzó nap már szinte kifakította a színes anyagot, a tenger felől jövő
tüzes légáramlat pedig folyamatosan rázta, remegtette, mint valami rakoncátlan
vitorlát. Ám a ponyva árnyékában pihenő férfiút ez a legkevésbé sem zavarta. A
szél jó barátnak számított: elfújta a harcterek halálszagát. A napfény és a nyári
meleg pedig az életet jelentette öregedő lelkének, amelynek most ismét váratlan
nehézségekkel és csalódásokkal kell szembenéznie.

Marcus Aurelius Antoninus csendben hevert egy kényelmes kereveten,

félig ülve, félig fekve, miközben levelet olvasott. Néha feltekintett a tekercsből,
ekkor gondolatai elszárnyaltak e helyről messzi földekre vagy éppen a
közelmúltba. Csontos keze remegett, ahogy a papyrust tartotta, arca is szikárabb
volt a megszokottnál, de elszántság tükröződött rajta.
 Nemrég kelt fel betegágyából, ám pihenésre a legkevésbé sem adódott
ideje. Aegyptus forrongása, a trónkövetelő lázadása sietségre sarkallta. Nem
hiányzott egy újabb háború kiteljesedése, hiszen még a nagy vérveszteséget és
károkat okozó germán hadjárat sem zárult le teljesen. Quadország, a
markomannok és a szarmaták megadták ugyan magukat, letették a fegyvert,
behódoltak Rómának, engedelmeskedtek a békeszerződésben követelteknek, de
Antoninus nemigen hitt a tartós békében. Ahhoz sokkal nagyobb, megrendítőbb
győzelemre lett volna szükség. A germánok és szarmaták nem vesztettek eleget,
nem szenvedtek el megfelelően nagy kudarcot ahhoz, hogy ne merjenek újra
Róma ellen fenekedni.

Ám ha idejekorán is, de be kellett fejeznie a Danuvius menti harcokat

Cassius és a Kelet miatt. A hírek arról beszéltek, hogy az egykori barát, a
megbízható katona, a dicső hadvezér, akire az egész Keletet bízta, uralkodóként
mindent a sajátjának tulajdonít. Kelet pedig túl forrongó pontja a birodalomnak,
szükségtelen egy ilyen lázadás szikrájával lángra lobbantani. Antoninus
leginkább attól tartott, az ilyen Cassius-félék becsvágya óriási rombolást vihet
véghez, hiszen a keleti emberek fanatikusok, s ha valaki az élükre áll a
szabadság ígéretével, könnyűszerrel okozhat egy újabb, emberéletet és
költségeket felemésztő háborúskodást. Ezért találta a legfontosabbnak, hogy
Róma védelmére gondoljon, s küldte oda hetekkel ezelőtt Hospes legatust. Ezért
vélte szükségszerűnek azt is, hogy Pertinax hadvezetésével, nyomában öt
kemény legióval személyesen keljen át a nagy vízen, hogy rendet teremtsen
keleten. A parazsat időben el kell taposni, nehogy fellobbanva máglya legyen
belőle.

A legfontosabb, hogy Commodus biztonságban van Pannoniában. Ha

ennek a hitszegő Avidiusnak sikerült volna Rómát a kezeibe kaparintani, s vele a
törvényes trónutódot, valóban nagy sebet ejtett volna a császárság intézményén.
Ám szerencsére a megérzései ebben is segítették. Cassius csak levegőt markolna
nagy mohóságában...

Igaza volt hát Verusnak...

Ő maga nem hitte volna, hogy Avidius Cassius szava, katonai erénye,
főként pedig a hűsége csak ennyit ér. Nem hitte, hogy a férfi, akit fiatal korától
ismer, s akinek a katonai előmenetele a szeme előtt - valójában az ő
támogatásával - teljesedett ki, képes szembefordulni vele. Ha létezett ember,
akiben valaha igazán csalódott, az ő volt.
 S mégis... mit adna azért, ha Cassius időben visszakozna, fejet hajtana
előtte! Boldoggá tenné e lépés, mert így maga is örömmel léphetne vissza attól,
hogy birodalma lázadóit megbüntesse. Ó, istenek, mennyire gyűlöli a büntetést,
még magát e szót is megvetésre méltónak tartja! Miért van az emberekben
hajlam az ígéretek, az eskük megszegésére, a hazudozásra, a bűnökre? Hiszen
ennél ocsmányabb vétek nincs is égen s földön, ami rúttá teszi a lelket!

Ha küldöttség élén idejönne Cassius, hogy kegyelmet kérjen, az istenekre,

ő bizony megbocsátana! Mi örömét lelné abban, hogy börtönbe vesse, száműzze,
netán halálra ítélje? Hisz nincs nagyobb kincs a lélek öröménél, a szabadságnál.
Nincs nagyobb erény annál, ha jót próbálunk cselekedni másokkal. Talán meg is
szégyeníthetné, s jó útra terelhetné a kegyességgel, a megbocsátással. Talán...

Megborzongott a gondolattól, hogy hamarosan ismét fegyvert kell

ragadnia odaát. Meg kell ütköznie Cassiusszal. Le kell győznie, hogy ezzel végül
igazságot szolgáltasson a trónnak Aegyptusban, Syriában meg a többi lázadó
tartományban. Szükséges lépés, tudta jól, de mélységesen nyomasztotta a
gondolat, hogy egyvalaki mértéktelen becsvágya miatt ezreknek kell elhullnia, a
mészárosmunka pedig rámarad. Bár megkegyelmeznének az istenek, bár olyan
megoldást nyújtanának, amellyel elkerülheti a háború kegyetlenségeit! Elege
volt már ebből. Egész uralkodását átjárta a vérontás, s ha nagy ritkán a Palatinus
dombjának virágillatában ébred is, ösztönösen a táborok büdösét érzi, mintha
kitörölhetetlenné válna az érzékszerveiből. Elég a harcokból! Egyedül a béke
hozhat fejlődést, a megbocsátás erénye pedig tisztességet és együttműködést.

Szemei belerévültek a szél mozgatta vászontetőbe, képzelete azon túl

láttatta vágyait, amint kezet nyújt az eléje boruló Avidiusnak. Bárcsak így lenne!
De ő még ifjúkorában sem ismerte a meghátrálást. Emlékezett a vívóleckékre
annál az öreg görög edzőnél, aki akkoriban olyan felkapott volt a nemes ifjak
körében. Hogy is hívták, na, hogyan is?... Igen, Theonides... Legalább harminc
éve történt, s íme, még emlékszik a nevére. Ahogyan emlékszik arra is, milyen
könyörtelenül harcolt az ifjú Avidius. Eléje jöttek a későbbi képek is: a megvető,
ifjú tiszt, aki lázadókat fegyelmezett meg puszta akaratával és
magabiztosságával. Milyen dicső tettek! Legendás tettek! Ám e lépése mindent
eltörölt, amit erényként a neve mellé jegyeztek fel. Ó, igen, számos filozófiai
levél, amit olvasott, méltán tartja a lélek legnagyobb csapdájának a
hatalommámort. Mélységes verem ez, amibe mindenki beleszédül, aki nem
képes elég fegyelmezetten megzabolázni vágyait. Íme, hát itt az intő példa arra,
hogy még a legtehetségesebbek is megtántorodhatnak e verem peremén...
 Antoninus bólogatott saját bölcs gondolatain, némely mondatot a saját
tudta nélkül hangosan is kimondott, mintha önnön lelkével beszélgetne. Aztán
visszatért a levélre, amelyet Faustina írt neki korábban Pannoniából, ahol őt
biztonságban akarta volna hagyni Commodusszal. Értette ugyan, miért jött
mégis utána az asszony, de bizony jobban tette volna, ha ezt az ügyet rábízza.

„...Jól gondold meg, hogy mit teszel Avidius Cassiusszal és a vele

összeesküvőkkel. Ne akard megkímélni azokat az embereket, akik neked nem
kegyelmeznének, sem pedig nekem vagy a gyermekeidnek, ha ők győznének.”*
(Faustina levelének részlete, a levél teljes szövegét a Historia Augusta című korabeli „császárkrónika”
Avidius Cassiusról szóló részében lehet olvasni.)

Elgondolkodtatták e sorok, miközben ismét az imbolygó tetővászonra szegezte a

tekintetét.

Nos, Faustina ilyen következetesen akarja Cassius gyors megbüntetését.

Volt ugyan válasza a miértre, s néhány jelentés is hevert az asztalán ennek
igazolásaképpen, de nem állt szándékában ezekről merengeni, hiszen már
döntésre jutott. Ha módjában áll, életben hagyja Cassiust mindazokkal együtt,
akik kegyelmet kérnek, tettüket megbánja. Szokás szerint enyhe büntetéssel
sújtja majd a felkelők mellé álló városokat, circusi játékok tartásának megvonása
egy időre, meg hasonló badarságok. Száműz néhány hangadót, elkobozza a
lázadás vezéreinek vagyonát, de emberéletet nem akar kioltani. Még Faustina
kedvéért sem. Cassius gyerekeihez pedig végképp nem akar nyúlni, hiszen ők
mit sem tehetnek apjuk ostoba becsvágyáról, a mételyes árulásáról. Szegény
Faustina, milyen csalódott lesz, ha megtudja a hadjárat végén, hogy - ha
módjában áll - ő bizony megkegyelmez akár még Cassiusnak is.

Az erkély bejáratán a hitvese alakja jelent meg. Antoninus sorsszerűnek,

az istenek válaszának vélte, hogy asszonya éppen az ő gondolatainak közepén
bukkan elő.

- Hogy vagy, kedvesem? - kérdezte nyájas hangon, már-már kicsit

anyáskodva Faustina. Hajának csodás csigáit mintha művész faragta volna,
ruházata ékszerektől ragyogott az epirusi napfényben. Ehhez az istennői
látványhoz nem illett asszonyos aggodalmaskodás.
 - Az istenek jók hozzám, minden kérdésemet válasszal jutalmazzák. -
Meglibbentette a tekercset. - Éppen múltkori üzenetedet olvasom, s közben azon
törtem a fejem, miért vállalod velem ezt a felesleges utat a déli tartományok felé.
S íme, jöttél, magad voltál a válasz: a gondoskodásod miatt.

- Mi másért, Marcus? Nekem csak a te boldogságod a legfontosabb, s az

egészséged, amelyet tartsanak meg sokáig az istenek. Iunónak nem szűnök meg
naponta áldozni, hogy visszaadott nekem téged a halál torkából.

- Ó! - nyögte Antoninus, s e pillanatban azokra a jelentésekre gondolt,

amelyek részletesen taglalták Faustina és Avidius Cassius kapcsolatát, egykori
találkozásaikat, üzenetváltásaikat. Megkeseredett arcán a mosoly. - Az én
odaadó, szerelmes hitvesem! Lehet-e nálam boldogabb és elégedettebb férfiú e
világon?

- Nincs, hidd el. Senki sem lehet ilyen boldog. De asszony sem akadhat,
akinek ekkora öröme lehet, mert ily csodálatos férjet adományoztak neki az
istenek. S ilyen erőset, aki nem fog kegyelmezni az ellenségének. Büszke leszek,
ha már holtnak tudom azt a nyomorult trónbitorlót, Marcus. Ő mindennek az
oka! Betegségedet, napi nyugtalanságaidat mind neki köszönheted. Pusztuljon
mihamarabb! Légy te a diadalmas győztes, akit ismét az egész világ éljenez.
Nem beszélve szerető hitvesedről.

Antoninus mosolyogni próbált, de nem ment könnyen.

Meglibbent a függöny, ami eltakarta a bejáratot. Jól ismert hosszúkás fej

bukkant elő jellegzetesen hátrasimított hajjal, hosszú, bozontos, már-már
barbárnak ható szakállal. Pertinax illendően meghajolt a császári pár előtt.

Beszélj, jó hadvezérem. Netán véget ért a csapatok hajóra szállása, és

indulhatunk? Én készen állok az útra. S te, Faustina?

Én is, kedvesem! - vágta rá az asszony kedélyesen.

Publius Helvius Pertinax megköszörülte a torkát, mint mindig, ha

egyszerre több mondatot szándékozott kiejteni a száján. Ráadásul némi izgalom
is lobogott a szemében.

Nem, felség. A hajók még nem teltek meg, a tenger sem nyugodott le
annyira, hogy útnak induljunk. Ám ha mi nem is megyünk még keletre, kelet
maga jött ide hozzánk. Küldöttség érkezett Alexandriából, a trónbitorló
táborából.

Faustina arca megrándult. Antoninus nem nézett rá ugyan, mégis

észrevette a változást.

- Ó, meghallgattak az istenek! Iuppiter, atyám, bár eljönne Avidius, hogy

megbocsássak neki! Bárcsak véget érne az ellenségeskedés!

Nem, felség, Avidius Cassius nincs köztük. Egy centurio érkezett

küldöttségbe, s vele Aegyptus praefectusa.

Minő sorrend ez? Egy centurio, s vele egy kormányzó?

Úgy tűnik, felség, a fontosabb vendég valóban a centurio.

- Bocsásd hát elém őket!

Pertinax katonásan biccentett, majd eltűnt a függöny mögött. Hamarosan

zajok éledtek a praetorium előtt, amint a küldöttség tagjai a testőrség vigyázó
sorfala között az épületbe léptek. Antoninus nem kelt fel kilesni az erkélyről,
még ha kíváncsi is volt az érkezőkre; megtette ezt helyette Faustina, akinek a
sápadtsága nemigen szűnt a hír hallása óta.

Hamarosan egy praetorianus tiszt lépett ki az erkélyre hozzájuk, majd

szolgálatkészen meghajolt. Antoninus visszatért vele a lakrészébe, magára
hagyva a hitvesét. A tiszt rásegítette urára a domború mellkast kölcsönző,
aranyló díszvértjét, az erő és hatalom jelképét, felülre a bíbor császári
köpönyeget, majd fellebbentve a függönyt átkísérte a fogadóterembe. Antoninus
a szokott könnyedségével vonult be a helyiségbe, ahol a küldöttség tíz tagja
sorakozott fel, kivont kardokkal feszítő testőrök gyűrűjében.

Az érkezők mélyen meghajoltak a színe előtt. Antoninusnak nem is kellett

eltöprengni, máris tudta, hogy kegyelemkérők egy csoportja jött elé, hogy
alkudozzanak az életükért, s még az is lehet, hogy segédkezet ajánlanak fel a
lázadók ellen. Őket kedvelte a legkevésbé. Sokkal jobban tisztelte a kemény és
megingathatatlan ellenséget, mint az érdekeik mentén ide-oda hajló embereket.

Ha jól értesültem, Avidius Cassiustól jöttök - vetette oda nekik. -

Beszéljetek, mi okból járultatok elém?
 Egy erős csontozatú, zömök, középkorú harcos lépett előre katonásan,
tisztelettel.

- Varrestes vagyok, primus pilus, első centurio a III. Cyrenaica legióból,

felséges uram. Velem tartott Statianus kormányzó is Aegyptusból. Valamint
néhány keleti tartomány küldöttje is eljött velünk, hogy megkövessünk téged.
Azért vagyunk itt, mert szeretnénk tudtodra adni, hogy ocsmány hazugság
áldozata lett a Keletnek mindazon tartománya, amely Avidius Cassius mellé állt.

- Á, ocsmány hazugság áldozatai! - Antoninus leült a praetorianus tiszt

által mögéje helyezett székre, ám nem nézett a Varrestesként bemutatkozó
tisztre, úgy folytatta. - Nocsak! Ezt meg hogyan értsem, centurio?

Avidius elhitette a népekkel, hogy te már az Egekben vagy, felséges uram.

S a népek el is hitték. Ilyen ügyes ez az Avidius Cassius? Talán olyan ő,

mint egy szemfényvesztő mágus?

Varrestes nagyot nyelt, nem folytatta, mint akit lefőztek ezzel a gúnyos
mondattal. Helyette Statianus kormányzó lépett előre, hogy illendő meghajlás
után átvegye a szót.

Az volt, felség! Ügyes, jó beszédű ember volt, aki hatást tudott gyakorolni
a népekre. Ráadásul legendává vált a harci sikerei és az elvárásai folytán. Hisz
magad is ismerted őt! Igen, felség, nehéz lett volna kételkedni benne, s
magabiztosságában, olyan harcos volt.

Antoninus az utolsó szót hallva felkapta a fejét, a könnyed felsőbbség,

amivel a küldöttséget kezelte, hirtelen elporladt belőle.

Volt? Mi történt vele? Netán belátta tévedését és megadta magát? Vagy

pedig...?

Varrestes válaszképpen felemelt egy bőrzsákot a földről, ami eddig a

lábánál pihent. Kinyitotta a száját, s egy rongyokba tekert valamit vett elő.
Kigöngyölte az ajándékot, majd Antoninus elé térdelve a lábához helyezte.

Avidius Cassius levágott feje hevert a terem kövezetén. Az arc mintha

megbékélt volna sorsával, a forróság ellen bebalzsamozott bőr vonásai
ugyanakkor valami nem e világi magabiztosságot sugalltak; fölényt, ami azt
üzente, a halál sem állíthatja meg Őt abban, amiben hisz. Ám a halállal szemben
nincsenek akadályok, amelyek feltartóztathatják az elérkezését, jutott Antoninus
eszébe. Igaz, ez a szerencsétlen ember, ez a tehetséges hadfi önmagának
köszönhette a visszafoghatatlan halál eljöttét. Őt pedig, noha egy Avidiusnál
gyengébben forgatott kardot, meggyógyították és éltették az istenek, hogy lássa a
trónbitorló végzetét. Az istenek döntése ez, akaratuk kiteljesedése, amiért há-
lával tartozik nekik. De most nem tudott kellő odaadást érezni, mert
mélységesen megszánta azt, akinek a feje talán egy arasznyira hevert a sarujától.
Nincs többé sem magabiztossága, sem fenyegető ereje, sem hatása a népekre,
sem diadala. Bár ne így történt volna! Bár időben megértette volna ez az ember,
hogy a zsarnokság jutalma ez, mert az álnokság nem kendőzhető el időtlen
időkig.

Faustina megjelenése változtatta meg a feszült csendet. Amint

megpillantotta a kövezeten heverő fejet, halkan felsikkantott, szája elé kapta.
Aztán, mint aki szégyelli tettét, újra higgadt méltóságot erőltetett magára.

Antoninus nem törődött Faustina megnyilvánulásával. A lelke parancsát

követve felkelt a székéből, majd tisztelettel megállt a fej felett.

- Hát ez lett a vége! - nyögte fájdalmasan a halott arc felé. - De akármi is

történt, úgy emlékszem rád, mint ifjúra, aki már akkor megleckéztetted
kardoddal császárodat. S úgy, hogy félelem nélkül vezetted seregeidet, bárhová,
bármely hadszíntérre vitt is a sorsod. Emlékezem rád, a győztesre. Az
oroszlánra. S e pillanattól feledem, hogy életed vége előtt mily fordulatot tettél.
A hősre akarok emlékezni, nem az elbukott emberre.

A küldöttség tagjai összenéztek, majd ismét a császárukra emelték

tekintetüket, mintha nem értették volna jól e szavakat. Antoninus feléjük
fordulva tovább beszélt.

Pontot tettetek e háborús helyzet végére. - Ujjával Statianusra és

Varrestesre mutatott. - Feltételezem, ti voltatok, akik elválasztottátok e fejet a
törzsétől. S most eljöttetek, hogy jutalmat nyerjetek ezért. Így van?

Varrestes nemet intett.

Nem akarok jutalmat kérni, felség. Nem egyszerű merénylő vagyok, aki
megvívtam vele, s legyőztem, most pedig tettemért tartom a markom. Annál
sokkal nehezebb a helyzetem. Hidd el, mindaz, amit cselekedtem, már a
büntetést is magában hordja. Hiszen fiatalkori barátom nyakát vágta el a
pengém, egy olyan emberét, akivel együtt sírtam, együtt kacagtam, együtt
szenvedtem a harctéren, együtt ünnepeltem a győzelmet. De Avidius Cassius
kifordult önmagából, tönkretette népét, ellenségévé vált a sajátjainak, s most
éppen útra készült, hogy bevegye Rómát. Avidius Róma és önmaga ellenségévé
vált. Ezt nem hagyhattam. Nem veszhetünk mindannyian egy ember mohósága
miatt.

Antoninus hosszan belemélyesztette a szemét a Varrestes nevű tiszt

tekintetébe. Tetszett neki, amit abban látott. Őszinteség és nyíltság kéklett benne,
amely nem tűri a hazugságot. Hitt a szavainak, s ennek jeleként bólintott.

- Nos, kormányzó? - fordult Statianus felé. - Te mit vársz tőlem?

Kegyelmet?

- Felség... vétkes vagyok abban, hogy az elején együttműködtem a

trónbitorlóval. Az ereje, a hatalma elkábított, ezért szemet hunytam egyre jobban
előtörő mániájának, hogy császár akar lenni. Amikor elterjesztette a hírt, hogy
téged az istenek magukhoz ragadtak, én is hittem neki...

S nincs talán császári posta, ami levélfordultával meghozná a hírt, hogy a

törvényes császárotok él? Vagy inkább magatok is hinni akartatok neki? Mert
úgy vélem, ez utóbbi az igazság. Most menjetek! Később majd döntök a sorsotok
felől. Menjetek mind, a praetorianusaim elszállásolnak titeket.

Amint magára maradt a helyiség közepén, mögötte a néma Faultinával,

beszélni kezdett a levágott fejhez.

Látod, barátom... Micsoda dőreség azért élni, hogy másoknál nagyobbak

legyünk. Mennyi elvesztegetett erő és idő azért küzdeni egy emberöltőn át, hogy
bebizonyítsuk, többek vagyunk a másiknál, vagy hogy megszerezhessük
magunknak azt, ami az övé. Bármennyire is szeretted volna, neked mégsem
maradt a fejeden császári diadém, nem lett tiéd a birodalom, s nem lett a tiéd
egyéb vágyad sem, amit hasztalan titkoltál. Csak abban reménykedem, egyetlen
dolgot megkapsz az istenektől: nyugalmat a föld alatt.

Amint befejezte, magához intett egy praetorianus tisztet az ajtóból.

- Parancsnok, hirdesd ki a katonák között, hogy Avidius Cassius nincs

többé, s távollétünkben győzetett le. Adj kétszeres adag bort és ételt a
legionariusaimnak.

A tiszt a mellére csapta öklét, távozott is volna, ám Antoninus utánaszólt.

- Kérlek még valamire.

- Igenis, felség!

- Nem mutatjuk meg senkinek ezt a fejet. A katonák örömükben

megrugdosnák, méltatlan dolgokat cselekednének vele. Azt akarom, hogy négy
katonád, aki nem ismerhette Avidius Cassiust, tisztelettel és kegyelettel temesse
el a táboron kívül, az olajfaerdő mellett, mint megholt katonánkat.

- Mint megholt katonánkat... - ismételte fanyalogva a tiszt.

- Megholt katonánknak nevezed az ellenségedet, aki eltiport volna? -

csattant fel hirtelen Faustina hisztérikus hangja. - Égesd el inkább, hogy soha
senki ne találjon a nyomára! Egy átkozott árulónak ez a jutalma!

- S a segítői mit kapjanak jutalmul? - vetette oda Antoninus, de nem nézett

Faustinára. Nem akarta látni, hogy elsápad, amint beléje szakad a szó. Végül
annyit hallott csak, hogy az asszony sértett indulattal távozik a helyiségből.
Antoninus a tiszthez fordulva folytatta.

- Igen... Temessük el, mint megholt katonánkat. A hatalom holttá teszi a

lelket. Vajon elmenekülhetünk-e a tátongó csapdája elől, vagy végül
mindannyian belezuhanunk?

A tiszt engedelmesen távozott. Antoninus le sem vette a tekintetét a halott

ábrázatról, mintha magában búcsúzott volna a közös emlékektől. Hamarosan
megzavarták ebben: négy fiatal katona jelent meg, egy díszes takarót hoztak,
hogy abba bugyolálják a fejet. Mindeközben a tábor sátorrengetegének
végeláthatatlan sorai között innen is, onnan is üdvrivalgás zúgott fel, ami
behatolt a nyitott ablakon, mintha valami diadalmas vihar készülődne Nicopolis
egén. A katonai egységeknek e pillanatban jutott a tudomására, hogy a
trónbitorló már nincs az élők sorában. Hamarosan eléje járulnak, hogy diadalmas
kiáltásokkal ünnepeljék. Ezért Antoninus megsürgette a katonákat. Aztán
váratlanul mégis megállította őket.

- Várjatok!
 A vitézek engedelmesen elengedték a takarót.

- Ebbe! - Antoninus leoldotta magáról a bíbor császári köpenyt, aztán a

kövezetre dobta. A katonák elképedve bámultak egymásra, majd engedve az
utasításnak Antoninus palástjába tekerték a fejet. Ezután tisztelegve elhagyták a
praetoriumot, hogy elinduljanak a nyugati táborkapu felé, amelyen keresztül a
leggyorsabban juthatnak el a tengerparti olajfaerdőhöz.

Antoninus visszatért az erkélyre, egy darabig elkísérte őket a szemével,

majd magában ennyit mormogott hangosan.

- Békés álmokat, katona. Hamarosan találkozunk odaát.

Az első centuriák ezenközben magasztaló kiáltásokat hallatva gyűltek a

praetorium elé, karjukat üdvözlőn lengették feléje, hogy éljenezzék a győztes
császárukat.

Utóhang után

Annak ellenére, hogy minden provincia, amely Avidius Cassius lázadása mellé
állt, megkövette és újra császárnak kiáltotta Marcus Aureliust, ő szükségesnek
érezte, hogy személyes jelenlétével fojtsa el a trónbitorlás legapróbb parazsát is.
A sereg, amely Nicopolisban a lázadás végét ünnepelte, most mégis átkelt a
keleti tartományokba, hogy harci felvonulásával elvegye kedvét azoknak, akik
még dédelgettek volna a lelkükben bármiféle melegséget Cassius iránt. Ám ha
akadtak is ilyenek a katonai vezetés, a hivatalnokréteg, a nemesség vagy a
polgárság rétegeiben, jól titkolhatták, mert soha többé nem került felszínre a
lázadás gondolata. Ha Antoninus neheztelt is rájuk, elsősorban a syriai
Antiochiára, amely fészke volt a lázadásnak, s erőt adó központja Avidius
hatalmának, hamarosan megenyhült, látva a népek őszinte megbánását. A
büntető intézkedések talán csak fél évig nehezítették ezen városok helyzetét,
ezután mindenki visszakapta jogait.

Magának fogadott ígérete szerint Antoninus nem bántotta Avidius Cassius

árva gyermekeit. Először ugyan száműzetésbe küldte őket, elsősorban azért,
hogy az ellenséges római közhangulattól védje őket, de ezen ítéletet is
felfüggesztette, valamint visszaadatta nekik a trónbitorló elkobzott vagyonát.
Egy gyerekkori barát emlékéért tette ezt, semmi másért. Faustina, megtudván e
cselekedetet, napokig támadta urát, amiért túl lágykezű az ellenséggel, de
Antoninus - ismervén a legeltitkoltabb eseményeket is - elégedett vigyorral
nyugtázta ezt. Következetessége hatására a téma egy idő után megszűnt létezni
kettejük között. Faustina egy évvel később bekövetkezett haláláig nem vált ez
többé beszédtémává, mintha soha nem is létezett volna az a harmadik ember, aki
egyiküknek annyi gyönyört, a másikuknak végtelen fájdalmat okozott...

Varrestest és Statianust mint katonáit, akik nem álltak ki eléggé

határozottan törvényes császáruk mellett, Marcus száműzte a birodalomból. A
szabad Germania területére toloncolták mindkettejüket. Varrestes azonban, aki
mindig is gyűlölte a hideget, ellenkezve a döntéssel, végül a Rómától
függetlenné vált Armenia hegyei között telepedett le. Nem sokkal később futár
érkezett a császári kegyelemmel, és visszahívás a birodalomba, ám őt már ez
nem érdekelte. Szögre akasztotta kardját, állattartóvá lett, amihez a megörökölt
családi vagyonból teremtette meg az alapot. A tiszta hegyi levegőben, a felette
feszülő kék ég alatt lassan feledésbe is merült a harcos múlt, a katonai életforma,
a szenvedéssel teli napok emléke, kivéve egyet: azt a pillanatot, amikor ő, a
békére igyekvő, s erényeinek élő, tiszta szívű harcos saját kezével állította meg
az elszabadult szörnyet, amely talán az egész birodalmat feldúlta volna. Csak
néha, egyre kevesebbszer jutott eszébe, hogy e szörny nem volt egyéb egykoron,
mint igaz barátja.

A Tisztelt, Hűséges Olvasómhoz

Önálló regényként látott napvilágot ez a történet, bár azok, akik a Marcus

Aurelius Pannóniában trilógia három részét elolvasták, sok ismerős névre
lelhetnek, sőt utalásokat is felfedezhetnek, amelyek semmiképpen sem idegenek
a trilógiától.

A trónbitorló valójában egy közbülső történet, ami az Északi vihar

eseményei és Az utolsó háború kezdete közötti időszakban zajlott. A könyvben
említés történik arról, hogy Marcus Aureliusnak sietősen kellett befejeznie az
első germán háborúját (talán éppen ez az oka, hogy a markomannoknak,
quadoknak és szarmatáknak sikerül 177-178-ban kirobbantani a másodikat),
hogy még időben leverhesse Avidius Cassius trónkövetelő lázadását Keleten. A
kronológia szerint Kr. u. 175-ben történik mindez, a birodalmat felbolydító
események mindazonáltal három hónap alatt eljutnak a végkifejlethez.

E három hónap krónikája ez a mű. Hatalommámorral, becsapással, a vágy

és a szerelem mindent áttörő erejével átitatott történet valójában három ember,
három történelmi személyiség alakja köré fonódik: Marcus Aurelius; a felesége,
Faustina; és az ellenlábas, Avidius Cassius köré.

E három főhős mellett még további valós történelmi személyeket tudtam

felsorakoztatni e regényben, akár csak röpke szerepekre is, mint például A
Pannon című regényemben is szereplő Pertinax hadvezért, későbbi császárt.
Ennek az a magyarázata, hogy e háborús időszakban minden nevet szerzett
katona a helyén állt, hogy hatékonyan részt vegyen a birodalom egészének
védelmében, erősítésében. Kétségtelenül diadalmas, egyben
megpróbáltatásokkal teli és nagyon tanulságos időszak volt ez Róma számára.

A valóságosak (Verus, Maecianus, Volusia, Statianus, Priscus, Isodorus)

mellett természetesen szerepelnek fiktív hősök is e lapokon, mint például a
Cassius környezetében lévő Varrestes, Theonides, Lidilla, Purgo, Aescolios,
Grippa, Aqua, Ballision, Celon, és sorolhatnám.

Egy olyan, emberi sorsokra kihegyezett történetet nyújtok át a tisztelt

olvasónak, amely izgalmakban bővelkedve meséli el Avidius Cassius
trónbitorlását, továbbá egy másik oldalról, más dimenzióból ismerteti meg a
Marcus Aurelius Pannóniában trilógia szereplőit, teljesebb arcukat, újabb
vonásaikat fellebbentve ezzel.

Marcellus Mihály