Borítószöveg

Amikor Stockholmban egy sikeres vállalatvezető rituális gyilkosság

áldozata lesz, Jeanette Kihlberg rendőrfelügyelőnek félbe kell szakítania a
halott bevándorló fiúk ügyében folytatott nyomozást.

Több különös részlet bosszúra is utal – de vajon mi állhat az eset

hátterében?

Sofia Zetterlund pszichológusnőt kérik fel, hogy segítsen elkészíteni a

tettes profilját. Ám a két nő közt kialakulóban lévő szerelmi viszony
megnehezíti a közös munkát.

Jeanette eközben az eltűnt Victoria Bergman után is tovább kutat. A

nyomok egy sigtunai internátushoz, majd Dániába vezetik, és lassan
feltárulnak előtte a múlt mélyre temetett titkai. Sofia eközben
kétségbeesetten próbál visszatalálni a valódi énjéhez. Az Éhség a Victoria
Bergman-trilógia második kötete. Akárcsak a Bomlás, a második rész is
tele van meglepetésekkel, szédítő fordulatokkal, és a befejezés sem
kevésbé váratlan.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Victoria Bergmans svaghet/Andra delen/Hungerelden

Pocketförlaget, 2011

Fordította Papolczy Péter

Copyright © Erik Axl Sund, 2011

Copyright © Pocketförlaget, 2011

Published by agreement with Salomonsson Agency

Hungarian translation © Papolczy Péter, 2014

Magyar kiadás © 2014 Libri Könyvkiadó, Budapest

A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Borítófotó © Jeff Thrower/Shutterstock

Nekünk, kik vétkeztünk

SZABADESÉS

A rémálom kobaltkék kabátot visel, kicsit sötétebbet az éjszakai égbolt

színénél Djurgården és a Ladugårdsland-öböl fölött. Szőke, kékszemű,
vállán pici táska. Piros cipője túl kicsi a lábára, töri a sarkát, de ő
hozzászokott már a cipő okozta sebekhez, mostanra személyisége részévé
vált. A fájdalomtól képes éber maradni.

Tudja, hogy elég lenne megbocsátania, és akkor felszabadulhatnának, ő is

és azok is, akiknek megbocsát. Évek óta próbál felejteni, de mindig
sikertelenül.

Nincs tudatában, de bosszúja egy láncreakció eredménye.

Egy hógolyó indult gurulva útnak negyed élettel ezelőtt a Sigtunai Humán
Gimnázium fészerében, menet közben magával ragadta őt, majd folytatta
útját az elkerülhetetlen felé.

Kérdés, hogy mit tudnak a hógolyó későbbi útjáról azok, akik gyúrták.
Feltehetően semmit. Valószínűleg továbbléptek. Elfelejtették az egészet,
mintha egy ártatlan tréfa lett volna, amely ott, a fészerben kezdődött, és ott
is ért véget.

Ő viszont még mindig mozgásban van. Számára az időnek nincs

jelentősége, nincs gyógyító hatása.

A gyűlölet nem enyhül. Ellenkezőleg, egész lényét körülölelő éles

jégkristályokká dermed.

Hűvös az este, a délután és az este folyamán egymást váltó záporok miatt

nyirkos a levegő. A hullámvasút felől sikolyok hallatszanak. Feláll,
leporolja magát, körülnéz. Nagy levegőt vesz, és eszébe jut, miért van itt.
Feladata van, tudja, mit kell tennie.

A magas, átépített kilátótorony alól nézi, ami tőle kicsit távolabb folyik.

A vidámpark összes tarka lámpájának fénye élesen tükröződik az esőtől

nedves aszfalton.

Tudja, hogy eljött a cselekvés pillanata, még ha nem így tervezte is. A
véletlen egyszerűsített a helyzetén. Annyira leegyszerűsödött a dolog,
hogy senki nem is fogja érteni, mi történt.

Kicsit távolabb látja a fiút, egyedül áll a Szabadesés nevű móka kapujánál.

Megbocsátani a megbocsáthatót tulajdonképpen nem megbocsátás,

gondolja. Az igazi megbocsátás a megbocsáthatatlan megbocsátása.
Ilyenre csak egy isten képes.

A fiú zavartak tűnik, amikor ő lassan megindul felé, még el is fordul. Így
aztán nevetségesen egyszerű megközelíteni, és most már csak néhány
méter választja el tőle. A fiú még mindig háttal áll neki.

A valódi megbocsátás lehetetlen, őrült és nem tudatos, gondolja. És mivel

ő elvárja a bűnöstől, hogy megbánást tanúsítson, elérni soha nem lehet. Az
emlék gyógyulni nem akaró seb, és az is marad.

Erősen megragadja a fiú karját.

A fiú összerezzen, és megfordul, miközben ő a bal felkarjába szúrja az

injekciót.

A fiú néhány másodpercig meglepetten a szemébe néz, majd összecsuklik

a lába. Ő elkapja, és óvatosan leülteti egy padra.

Senki nem látta a manővert.

Minden teljesen rendben van.

Valamit kivesz a táskájából, és nagy gonddal a fiú fejére húzza.

Rózsaszínű műanyag álarc, malacpofa.

VIDÁMPARK

Jeanette Kihlberg bűnügyi felügyelő pontosan tudja, hol volt, amikor

értesült Olof Palme miniszterelnök meggyilkolásáról.

Taxiban ült, félúton volt Farsta felé, és a mellette ülő férfi mentolos
cigarettát szívott. Halk eső, rosszullét a túl sok sör miatt.

De Johan eltűnésének pillanata mindörökre fekete folt marad. Öt semmivé

lett perc. Melyektől egy becsípett vidéki vízvezeték-szerelő fosztotta meg,
aki történetesen éppen a fővárosban járt.

Egy lépés oldalra, felfelé szegezett tekintet. Johan és Sofia a felfelé tartó
kosárba kapaszkodik, és forog a világ, pedig ő két lábbal a szilárd talajon
áll.

Hirtelen összetörő üveg hangja.

Feldúlt kiáltások.

Valaki felsír, és Jeanette látja, ahogy a kosár emelkedik tovább.

Két férfi lökdösi egymást, Jeanette készül beavatkozni. Vet egy pillantást
felfelé Johanra és Sofiára. Alulról látja a lábukat. Négy inga.

Johan nevet valamin.

Mindjárt felérnek.

– Megöllek, te szemétláda!

Jeanette látja, hogy az egyik férfi nem ura a testének. Az alkoholtól a lába
túlságosan megnyúlt, ízületei túl merevek lettek, idegrendszere eltompult,
lelassult.

A férfi megbotlik, és elvágódik a földön.

Feláll, az arcát lehorzsolta az aszfalt és a kőtörmelék.

Gyereksírás.

– Apu!

Kislány, hat évnél nem idősebb, rózsaszínű vattacukrot tart a kezében.

– Nem megyünk? Haza akarok menni.

A férfi nem felel, csak körülnéz, az ellenfelét keresi, akin kiélheti a

frusztrációját.

Jeanette a rendőrreflextől vezérelve habozás nélkül cselekszik.

Megragadja a férfi karját.

– Maga – mondja óvatosan. – Csak nyugalom. – El akarja terelni a férfi

figyelmét. Nem akar szemrehányó hatást kelteni.

A férfi megfordul, és Jeanette látja, hogy véreres szeme nedvesen csillog.

Szomorúan, csalódottan, szinte szégyenkezőn.

– Apu… – ismétli a kislány, de a férfi nem reagál, üresen mered maga elé,
nem néz semmit.

– Ki a fene maga? – Kitépi a karját Jeanette szorításából. – Menjen a

picsába!

Lehelete fanyar, ajkát vékony, fehér hártya lepi.

E pillanatban Jeanette hallja, ahogy a kosár odafent eloldódik, és a

félelemmel vegyes örömből fakadó, lelkendező sikolyok hallatán
megfeledkezik magáról, lankad a figyelme.

Johant látja, haja égnek áll, száját üvöltésre tátja.

Hallja a kislányt.

– Ne, apu! Ne!

Azt viszont nem észleli, hogy a mellette álló férfi megemeli a karját.

A palack a halántékán éri Jeanette-et, ő megtántorodik. Érzi, ahogy vér

csorog végig az arcán. De nem veszíti el az eszméletét, éppen
ellenkezőleg.

Begyakorolt mozdulatokkal csavarja hátra a férfi karját, a földre teperi, és

a vidámpark biztonsági őre gyorsan ott terem segíteni.

És ekkor, öt perccel később jön rá, hogy Johan és Sofia eltűnt.

Háromszáz másodperc.

WALDEMAR-FÉLSZIGET

Mint az olyan emberek, akiket egész életükben elkerül a szerencse, mégis

képesek csimpaszkodni a reménybe, Jeanette Kihlberg a munkája során
maradéktalan rosszallással tekint még a legcsekélyebb pesszimizmust
sugárzó nézetekre is.

Ezért nem adja fel soha, és ezért reagál úgy-ahogy, amikor Schwarz
rendőrasszisztens dühítően eltúlozva sajnálkozik a pocsék idő meg a
fáradtsága miatt, és amiért nem történt előrelépés Johan keresésében.

Jeanette Kihlberg nem lát a pipától.

– A francba! Eredj haza, kurvára semmi hasznodat nem vesszük!

A hatás nem marad el. Schwarz hátrahőköl, mint egy kutya, ami szégyelli
magát, míg Åhlund bambán áll mellette. Jeanette sebe a kötés alatt lüktet a
haragtól.

Kicsit megnyugszik, sóhajt, és elhessenti Schwarzot.

– Felfogtad? További értesítésig fel vagy mentve a feladataid alól.

Nem sokkal később Jeanette magára marad. Beesett szemmel, merevre

fagyva áll a Vasa múzeum hátsó épületénél. Jens Hurtigot várja, aki, amint
megtudta, hogy Johan eltűnt, megszakította a szabadságát, mert részt akart
venni a keresésben.

Jeanette egy idő után megpillantja a parkon át közeledő civil rendőrautót,

tudja, hogy Hurtig ül benne, és hoz magával még valakit. Egy tanút, aki
állítása szerint látott egy fiatal fiút egyedül a vízparton előző nap késő este.
Annak alapján, amit Hurtig már a rádión elmondott neki, Jeanette tudja,
hogy nem szabad túl sok reményt fűznie ehhez a tanúvallomáshoz. Ennek
ellenére bebeszéli magának, hogy a remény, akármennyire hiú, mégiscsak
létezik.

Próbálja összeszedni a gondolatait, rekonstruálni az utolsó órák

eseményeit.

Johan és Sofia eltűnt, egyszer csak nem voltak sehol. Fél óra elteltével
bemondatta Johant a hangosbemondóval, és pattanásig feszült idegekkel
várt az információs pultnál.

Jött néhány biztonsági őr, és ő velük együtt visszatért a vidámparkba, hogy

folytassa a terv nélküli keresgélést. Ekkor az egyik ösvény porában fekve
rátaláltak Sofiára, és Jeanette-nek át kellett könyökölnie magát a tömegen,
hogy Sofia szemébe nézhessen.

Az arc, amely az imént még maga volt a felszabadultság, most aggodalmat

és bizonytalanságot tükrözött. Sofia nem volt magánál. Jeanette még arról
sem volt meggyőződve, hogy őt egyáltalán felismeri. Johan hollétéről
végképp nem tudott semmit. Jeanette nem maradt ott vele, muszáj volt
folytatnia a keresést.

Újabb fél óra elteltével hívta a kollégákat a rendőrségen. De hiába

csáklyázta ő és a bő húsz rendőr a vidámpark melletti vizeket, hiába
fésülték át a környéket, Johant nem találták. Ahogy a járőrautók sem,
amelyek a személyleírást megkapva a belvárost járták.

Végül bemondatták a helyi rádióban. Negyvenöt perccel ezelőtt lett

először valami foganatja.

Jeanette tudja, hogy jól, de robot módjára cselekedett. Egy olyan robotéra,
melyet megbénítanak az érzései. Önellentmondás. Ránézésre kemény,
rideg, hidegfejű, de valójában zavaros érzések irányítják. Az éjjel érzett
harag, esztelenség, félelem, szorongás, zavarodottság és belenyugvás
átláthatatlan masszává olvad össze.

Az elégtelenség az egyetlen állandósult érzése.

És nemcsak Johannal szemben.

Jeanette-nek eszébe jut Sofia.

Hogy érzi magát vajon?

Jeanette többször hívta, de eredménytelenül. Ha tudna valamit Johanról,

már csak jelentkezett volna. Vagy esetleg olyasmit tud, aminek az
elmeséléséhez erőt kell gyűjtenie?

Hagyd most ezt, gondolja, és elhessegeti a rettenetes gondolatokat.

Összpontosíts!

A kocsi megáll, Hurtig száll ki belőle.

– Hú, basszus – mondja. – Ez nem valami szép. – Jeanette bekötözött feje

felé biccent.

Jeanette tudja, hogy a seb vészesebb látványt nyújt, mint amilyen

valójában. Ott helyben varrták össze, a kötés átvérzett, véres a dzsekije és a
trikója is.

– Jól vagyok – mondja. – És nem kellett volna miattam otthagynod

Kvikkjokkot.

Hurtig vállat von.

– Ne hülyéskedj. És mégis mi a francot csináljak odafent? Építsek

hóembert?

Jeanette tizenkét órája először elmosolyodik. Nem kell mást mondaniuk,

elvégre tudja, Hurtig tisztában van vele, legbelül mennyire hálás neki,
amiért eljött.
Kinyitja az utasoldali ajtót, és kisegíti az idős hölgyet a kocsiból. Hurtig
még korábban mutatott egy képet Johanról a nőnek, és Jeanette megértette,
hogy a tanúvallomás gyenge lábakon áll. A nő még Johan ruháinak a
színét sem tudta megmondani.

– Itt látta őt? – Jeanette a köves partra mutat a móló mellett, ahol a
Finngrund világítóhajó van kikötve.

Az idős nő bólint, és megborzong a hidegtől.

– Itt aludt a köveken, én ráztam bele életet. Na, szépen vagyunk, mondtam
neki. Részeg, ilyen fiatalon…

– Igen, igen – mondta Jeanette türelmetlenül. – Mondott bármit?

– Nem, csak motyogott. Ha mondott is valamit, én nem hallottam.

Hurtig előveszi a Johanról készült fotót, és ismét megmutatja a nőnek.

– De nem biztos benne, hogy ezt a fiút látta?

– Hát, mint mondtam, a haja színe stimmel, de az arca… Nehéz

megállapítani. Hiszen részeg volt.

Jeanette felsóhajt, és elindul a part mentén húzódó ösvény felé. Részeg?,

gondolja. Johan? Baromság.

Átnéz a beteges, szürke ködbe burkolózott Skeppsholmen szigetre.

Hogy a francba lehet ennyire piszok hideg?

Lemegy a vízhez, kilép a kövekre.

– Itt feküdt? Biztos benne?

– Igen – mondja határozottan a nő. – Nagyjából itt.

Hurtig a tanú felé fordul.

– És aztán elment innen? A Lindgren múzeum irányába?

– Nem… – A nő elővesz egy zsebkendőt a kabátzsebéből, és hangosan

kifújja az orrát. – Eldülöngélt. Annyira részeg volt, hogy alig bírt
egyenesen állni.

Jeanette felpaprikázódik.

– De arra ment? A Lindgren múzeum felé?

Az idős hölgy bólint, és megint beletrombitál a zsebkendőbe.

Ekkor elhalad mellettük egy mentőautó felfelé a Djurgårdsvägen, a

szirénák hangjából ítélve a sziget belseje felé.

– Újabb téves riasztás? – kérdezi Hurtig, és összeszorított állkapoccsal

Jeanette-re néz, aki csüggedten csóválja a fejét.

Harmadszor hallja már mentő szirénáját, és egyik alkalomnak sem volt

köze Johanhoz.

– Hívom Mikkelsent – mondja Jeanette.

– Az Országos Bűnüldözésnél? – Hurtig meglepettnek tűnik.

– Igen. Szerintem nála nincs alkalmasabb ember ilyen ügyekben. –

Felegyenesedik, és pár fürge lépéssel visszasétál a kövekről az ösvényre.

– Úgy érted, gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények terén? – Hurtig

mintha már meg is bánta volna, amit az imént mondott. – Szóval, úgy
értem, még nem tudjuk, mi történt.

– Talán nem, de hiba volna nem ebből a feltételezésből kiindulni.

Mikkelsen koordinálta a kereséseket Beckholmenen, a vidámparkban és a
Waldemar-félszigeten.

Hurtig bólint, és részvéttel tekint Jeanette-re.

Jeanette előveszi a mobilját, látja, hogy lemerült, és ebben a pillanatban

megreccsen a rádió Hurtig úgy tíz méterre parkoló autójában.

Valami elnehezedik Jeanette-ben, amikor megérti, mi történik.

Mintha a vér a testében lefelé tartana, és őt is le akarná húzni a föld alá.

Megtalálták Johant.

KAROLINSKA KÓRHÁZ

A mentősök először halottnak hitték a fiút.

A régi olajsajtolónál találtak rá, szinte nem lélegzett, szinte nem volt
pulzusa.

Igencsak lehűlt, és látszott, hogy többször is hányt a szokatlanul hideg

nyári éjjelen.

Légúti károsodástól tartottak, hogy a maró gyomorsav esetleg a tüdejébe

jutott.

Nem sokkal tíz után Jeanette Kihlberg beszállt a mentőautóba, amely a

solnai Karolinska kórház intenzív osztályára készült szállítani a fiát.

A szobát elsötétítették, de a reluxa hasadékain átfurakodó gyér délutáni

napfény lángsárga csíkokkal mintázza Johan meztelen felsőtestét. A szív-
tüdő motor lámpáiból áradó lüktető mesterséges fény játéka az ágyon
olyan érzést kelt Jeanette-ben, mintha álmodna.

Megsimogatja Johan kézfejét, és egy pillantást vet az ágy melletti

mérőműszerekre.

A fiú testhőmérséklete kezd közelíteni a normális felé, nem sokkal van

harminchat fok alatt.

Jeanette tudja, hogy rengeteg alkohol van a szervezetében. Közel három

ezrelék volt, amikor behozták.

Jeanette egy szemhunyást sem aludt, zsibbadtnak érzi a testét, és azt sem
tudja eldönteni, vajon a szíve dörömbölése összefügg-e a homlokában
érzett lüktetéssel. A fejében idegen gondolatok visszhangoznak, egyszerre
frusztráltak, dühösek, riadtak, elesettek és csüggedtek.

Racionális ember volt. Egészen mostanáig.

Nézi a fiát fektében. Most van először kórházban. Nem, másodszor. Az

első alkalom tizenhárom éve volt, akkor született. Akkor Jeanette teljesen
nyugodt volt. Olyan alaposan felkészült, hogy már az orvosok döntése
előtt tudta, császár lesz belőle.

Erre itt nem tudott felkészülni.

Erősebben megszorítja Johan kezét. Még mindig hideg, de a fiú szemmel

láthatóan ellazult, nyugodtan lélegzik. A szobában csend van. Csak a gépek
elektromos zaja hallatszik.

– Figyelj… – suttogja tudván, hogy az eszméletlen ember is hall. – Úgy

gondolják, minden rendben lesz.

Próbálkozása, hogy reményt öntsön Johanba, félbeszakad.

Úgy gondolják? Inkább arról van szó, hogy fogalmuk sincs.

Beszélhettek az EKG-monitorról, az oxigénről és az infúzióról, és

elmagyarázhatták, hogy a nyelőcsövön leeresztett szonda ellenőrzi a
testhőmérsékletet, és hogy a szív-tüdő motor feladata felmelegíteni őt
belülről.

Beszélhettek a kritikus lehűlésről, és hogy milyen hatással van a

szervezetre, ha hosszasan időzik a hideg vízben, majd az esős és igen
szeles éjszakát a szabadban tölti.

Elmagyarázhatták, hogy az alkoholtól kitágulnak a vérerek felgyorsítva a

lehűlést, és a vércukorszint csökkenése miatt megnő az agykárosodás
kockázata.

Elmondhatták, hogy szerintük a veszély talán már elmúlt, és

elmagyarázták, hogy első ránézésre a vérgázok és a tüdőröntgen kedvező
képet mutatnak.

Mit jelent mindez?

Úgy gondolják. De fogalmuk sincs.

Ha Johan hall, akkor hallott mindent, amit ebben a szobában mondtak

Jeanette-nek. Nem lehet neki hazudni. Jeanette a fiú arcára teszi a kezét. Ez
nem hazugság.

Hurtig lép be a szobába, megszakítja a gondolatmenetet.

– Hogy van?

– Él, és rendbe fog jönni. Minden rendben, Jens. Hazamehetsz.

BANDHAGEN
Minden másodpercben százszor csap villám a földbe, azaz naponta
körülbelül nyolcmilliószor. Az év legnagyobb vihara vonul Stockholm
fölé, és 10:22-kor a villám egy időben két helyre is lecsap. A várostól
délre, Bandhagenben és a solnai Karolinska kórház közelében.

Jens Hurtig segédnyomozó a kórház parkolójában áll, készül hazaindulni,

amikor megszólal a telefonja. Mielőtt felvenné, kinyitja az autó ajtaját,
bepattan, elhelyezkedik a vezetőülésben. Látja, hogy Dennis Billing
rendőrkapitány hívja, és feltételezi, hogy csak érdeklődni akar a
fejleményekről.

– Hallottam, hogy megtaláltátok Jeanette fiát. Mi van vele? – A

rendőrkapitánynak nyugtalan a hangja.

– Altatják, Jeanette vele van. – Hurtig bedugja a kulcsot a gyújtásba, és

beindítja a motort. – Hál’ istennek, nincs életveszélyben.

– Remek, remek. Akkor ugye, lehet rá számítani, hogy Jeanette néhány

napon belül visszajön. – A rendőrkapitány cuppant párat. – És te hogy
vagy?

– Hogy érted?

– Elfáradtál, vagy ki tudsz menni ránézni valamire Bandhagenben?

– Miről van szó?

– Halott nőt találtak, talán meg is erőszakolták.

– Rendben, azonnal indulok.

– Ezt a tempót szeretem. Jó srác vagy, Jens. És figyelj csak… – Dennis

Billing rendőrkapitány nyel egyet. – Mondd meg Janne Kihlbergnek, hogy
teljesen rendben van, ha kicsit otthon marad ápolni a gyerekét. Őszintén
szólva, szerintem gondoskodhatna kicsit jobban a családjáról. Hallottam
hírét, hogy Åke elhagyta.

– Mire gondolsz? – Hurtigot kezdték fárasztani a főnök célozgatásai. –

Mondjam meg neki, hogy maradjon otthon, mert szerinted a nőknek nem
való a karrier, hanem a férjükkel és a gyerekeikkel kell törődniük?

– Francba már, Jens, hagyd ezt. Azt hittem, értjük egymást, és…

– Csak mert mindketten férfiak vagyunk – vág a szavába Hurtig –, még

nem jelenti azt, hogy azonos a véleményünk.

– Nem, persze. – A rendőrkapitány felsóhajt. – Talán azt hittem…

– Jó, mindegy. Szia. – Hurtig leteszi, mielőtt Dennis Billingnek ideje lenne
rá, hogy további faragatlanságokat vagy egyenesen sületlenségeket
beszéljen.

A solnai lehajtónál látja a Pampas Marina kikötői kocsmát és a vitorlások

hosszú sorát.

Hajó, gondolja. Veszek magamnak egy hajót.

Eső veri a bandhageni gimnázium sportpályáját, és Hurtig felteszi a

kapucniját, miközben becsapja a kocsiajtót. Körülnéz, nagyon is ismerős a
hely.

Többször volt már itt nézőként, amikor Jeanette Kihlberg játszott a

rendőrségi vegyes csapatban. Emlékszik, meglepődött, mennyire jól
játszik Jeanette, még a férfiak zöménél is jobban, és támadó
középpályásként ő volt messze a legkreatívabb. Ő vette célba a megnyíló
útvonalakat, olyan lehetőségeket vett észre, amiket senki más.

Hurtig látta, hogy Jeanette főnöki tulajdonságai különös módon a pályán

is megmutatkoznak. Tekintélye volt, de nem basáskodott.

Vajon hogy érzi most magát? Jóllehet Hurtignak nincs gyereke, és nem is
vágyik rá, hogy legyen, megérti, mennyire nehéz lehet Jeanette-nek. Ki
viseli gondját most, hogy Åke lelépett?
Tudja, hogy nagyon megviselte a meggyilkolt fiúk ügye.

Most meg a fiával történt valami, és Hurtig azt kívánja, bárcsak lehetne
több is Jeanette számára, mint a segédje. Barátja is egyben.

A név nélküli fiúkra gondol. Ha egy ember eltűnik, lennie kell valakinek,
aki hiányolja.

Lehangoltan siet a salakpályák melletti épületek felé.

Schwarz és Åhlund az öltözők épületének eresze alatt vár rá, intenek, hogy
jöjjön.

– De szar idő van! – Hurtig végighúzza kezét a homlokán, kitörli az

esővizet a szeméből. Az eget villám világítja be, Hurtig összerezzen.

– Félsz a vihartól, főnök? – Schwarz mosolyogva a karjába bokszol.

– Mi történt?

Åhlund vállat von.

– Halott nő. Feltehetően megerőszakolták, mielőtt agyonverték. Most nem

nagyon lehet látni, de a fiúk éppen sátrat állítanak. Kicsit várnunk kell.

Hurtig bólint, és szorosabban összehúzza magán a kabátot. Látja a

focipálya szélén álló óriási fényszórókat, és eltűnődik, ne szóljon-e egy
gondnoknak, hogy kapcsolja be őket. De nem, csak keresnék vele a bajt.
Az újságírók nyilván hallották a rendőrségi rádión a riasztást, és
bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Nem vágyik szurkoló közönségre.
Jobb lesz a lehető legnagyobb diszkrécióval eljárni.

– És ki jön még? Nem Rydén, ugye?

Åhlund a fejét rázza.

– Nem, Billing azt mondta, Ivo Andrić, mivel már dolgoztunk vele máskor
is.
Amikor Hurtig legutóbb beszélt a bosnyák igazságügyi kórboncnokkal, az
célzott rá, hogy a halott fiúk ügyét személyes kudarcnak éli meg, és
Hurtigot is ugyanaz a csüggedt lemondás kerítette hatalmába. Még ha
kudarcot vallanak is, a gyerekek attól visszakaphatnák a nevüket, de
minden pénzbe kerül, és ezek a gyerekek senkinek sem számítanak.

Personæ non gratæ. Minden ember egyformán értékes, ehhez az

igazsághoz kis lábjegyzet társul.

Hurtig elnézést kér, elmegy a helyszínelők fehér sátrához tájékozódni a

helyzetről, és amikor visszatér, erőteljes villámlás füröszti fehér fényben a
focipályát, mire Hurtig fellendíti a karját.

Ugrik egyet, és homloka ráncai egyértelműen arról árulkodnak, hogy nem

érzi jól magát.

– Andrić mindjárt itt van, és a helyszínelők szerint minden világos.

Uralják a helyzetet. Órákon belül kapjuk az első jelentést.

– Hogy érted, hogy minden világos? – Schwarz kérdőn néz rá.

– A nőt már azonosították. Mellette volt a táskája, abban a tárcája. A

jogosítványa szerint a neve Elisabeth Karlsson. Minden jel szerint
megerőszakolták, majd megölték. De majd Andrić megmondja, ha
megvizsgálja a holttestet. – Hurtig a fázós kezét dörzsölgeti. – A
helyszínelők teszik a dolgukat, két kutyás járőr átfésüli a környéket, és az
őrsön az esetleges hozzátartozókat keresik. Mi dolgunk lenne még?

– Mit szóltok egy kávéhoz? – Schwarz közönyösen indul a kocsi felé.

Az esővíz felbugyborékol az elvezető csatornában, és nagy pocsolyákban

gyűlik a salakon.

Hogy lehet így viselkedni?, gondolja Hurtig, és megy utánuk.

BANDHAGEN
Amikor Ivo Andrić behajt a bandhageni gimnázium parkolójába, Hurtigot,
Schwarzot és Åhlundot látja. Egy rendőrautóban ülnek, készülnek
elhajtani. Jens Hurtig üdvözlésképpen megemeli a kezét, ő viszonozza a
gesztust, majd leparkol a nagy téglaépület mellett.

Andrić a kocsiból bámulja a sötét, ázott focipályát. Az egyik sarokban áll a

helyszínelők kis sátra, a másikban egy elhagyatott, szánalmas focikapu
megtépázott hálóval. Zuhog az eső, semmi jelét nem adja, hogy készülne
elállni, de Andrić a lehető legtovább a kocsiban szándékozik maradni.
Eltölti a sajgó fáradtság, szeme mintha homokkal lenne tele. Eszébe jutnak
az elmúlt időszak eseményei, a halott fiúk ügye.

Néhány meleg nyári héten át ez az ügy kötötte le Ivo Andrić minden idejét,
és ő továbbra is szentül hiszi, hogy egyetlen elkövetővel van dolguk.

Jeanette Kihlberg jó munkát végzett, de a rendőrkapitány és az ügyész nem

végezte a dolgát, és Andrić számára ez az egész nagyon illúzióromboló
volt. Soha nem viseltetett különösebben nagy bizalommal az
igazságszolgáltatás iránt, de most azt a keveset is kiirtották belőle.

Minden levegő kiszökött a tüdejéből, amikor az ügyész megszüntette a

nyomozást.

Összehúzza magán a kabátot, és felveszi a baseballsapkáját. Kinyitja az

autó ajtaját, kiszáll a szakadó esőbe, és elkocog a kordon felé.

Elisabeth Karlsson az oldalán fekszik a vizes salakon a focipálya mellett,

és bal karja olyan természetellenes módon csavarodik, hogy
nyilvánvalóan törött. Látható sérülés amúgy nincs a testén.

Ivo Andrić levonja a következtetéseket, amelyek szerinte a tetthelyből is

megállapíthatók. A nőt szexuális támadás érte, de a halál okának
megállapításával várni kell, míg a holttest szárazon lesz a solnai
patológián. Utasítást ad a halott nő elszállítására, és néhány betegápoló
beteszi a holttestet egy szürke műanyag zsákba.
Ivo Andrić valamivel szaporább léptekkel megy vissza az autójához.

A látottaktól támadt egy ötlete, és minél gyorsabban alá akarja támasztani.

VITABERG PARK
Sofia Zetterlundnak óriási hézagok vannak az emlékezetében. Fekete
lyukak, melyeken álmában és végtelen hosszú sétái során áthalad. A lyuk
olykor tovább tágul, amikor egy illat megcsapja az orrát, vagy valaki
furcsán néz rá. A kép ismét helyreáll, ha meghallja a facipő hangját a
murván, vagy megpillantja valakinek a hátát az utcán. Olyan érzés, mintha
forgószél haladna át a Sofia által „énnek” nevezett ponton.

Tudja, hogy részese volt valaminek, amit már nem képes leírni.

Egyszer volt egy Victoria nevű kislány, és hároméves korában az apukája

épített benne egy termet. Egy kietlen termet, ahol csak a fájdalomnak és az
érzelmi sivárságnak jutott hely. Az évek során a terem köré erős
bánatfalak épültek, a padló bosszúvágyból készült, és végül a gyűlölet
vaskos mennyezete került rá.

Annyira zárt terem lett, hogy Victoria nem tudta elhagyni.

És most is ott van benne.

Nem én voltam, gondolja Sofia. Nem az én hibám volt. Amikor felébred,

rögtön bűntudat fogja el. Testének minden egysége felkészül a
menekülésre, a védekezésre.

Nyúl a Paroxetinért, és nyállal lenyel két tablettát. Hátradől, és várja, hogy

Victoria hangja elhallgasson. Nem teljesen, teljesen soha nem némul el, de
eléggé ahhoz, hogy Sofia már meghallja a saját hangját.

Hogy hallja Sofia akaratát.

Mi történt tulajdonképpen?

Illatemlékek. Pattogatott kukorica. Esőáztatta salak. Föld.

Valaki el akarta vinni kórházba, de ő megtagadta.

Utána semmi. Teljes feketeség. Nem emlékszik rá, hogy miképp jön fel a
lépcsőn a lakásba, arról nem is beszélve, hogy miképp jut haza a
vidámparkból.

Hány óra?, gondolja.

A mobil még mindig ott hever az éjjeliszekrényen. Nokia, régi modell,

Victoria Bergman mobilja. Meg fog tőle szabadulni. Ez az utolsó kapocs a
régi életével.

A telefon 7:33-at mutat, és van egy nem fogadott hívása. Megnyomja a

gombot, nézi a kijelzőt.

Nem ismeri fel a számot.

Tíz perc alatt kellően megnyugszik ahhoz, hogy felkeljen. Állott a levegő
a lakásban, kinyitja a nappali ablakát. Az utca néma és nedves az esőtől.
Bal kéz felé trónol a fenséges Sofia templom a park megfáradt, késő nyári
növényei között, és a Nytorg felől, kicsit távolabbról friss kenyér illata és
kipufogógáz szaga árad.

Néhány autó parkol odalent.

Az utca túloldalán a bicikliparkolóban a tizenkét kerékpár közül az egyik

defektes. Tegnap még nem volt az. Az ilyen részletek megragadnak benne,
akár akarja, akár nem.

Ha valaki kérdezné, fel tudná sorolni az összes bicikli színét. Jobbról balra
vagy balról jobbra.

Még gondolkodnia sem kéne.

Biztos a dolgában.

De a Paroxetintől ellazul, agya lecsillapodik, és a mindennapok

kezelhetőbbé válnak.

Úgy dönt, hogy lezuhanyozik, és ebben a pillanatban megszólal a

telefonja. Ezúttal a hivatalos.
Még mindig csörög, amikor beáll a zuhany alá.

A forró víztől felélénkül, és törülközés közben arra gondol, hogy

hamarosan teljesen magára marad. És szabadon tehet, amit csak akar.

Bő három hete haltak meg a szülei, amikor leégett a házuk. Hamarosan

több mint tizenegymillió korona fölött fog rendelkezni. Elég pénze lesz
ahhoz, hogy élete hátralevő részében már ne kelljen az anyagiak miatt
aggódnia.

Bezárhatja a rendelőt.

Oda költözhet, ahova akar. Új életet kezdhet. Mássá válhat.

De még nem, gondolja. Talán hamarosan, de még nem. Most még

szüksége van a munkája által biztosított rutinra. A percekre, amikor éghet
takarékon, nem kell semmire sem gondolnia. Ha nem kell gondolkoznia,
akkor megnyugodhat, és erre van szüksége, hogy távol tudja tartani
Victoriát.

Miután megtörülközött, felöltözik, és kimegy a konyhába.

Megtölti a kávéfőzőt, kirakja a laptopját a konyhaasztalra, és bekapcsolja.

Az online tudakozón látja, hogy az ismeretlen szám a värmdői

rendőrséghez tartozik, és görcsbe rándul a gyomra. Felfedeztek valamit?
Ha igen, mit?

Feláll, csinál egy csésze kávét, és közben eldönti, hogy megőrzi a

nyugalmát, és vár. Legyen ez a jövő gondja.

Leül a számítógép elé, kikeresi a VICTORIA BERGMAN nevű mappát, és

nézi a huszonöt szövegállományt.

Mindet VARJÚLÁNY-nak hívják, sorszámmal ellátva.

Az ő emlékei.

Tudja, hogy beteg volt, és össze kellett szednie az emlékeit. Éveken át

párbeszédet folytatott saját magával, felvette és elemezte a monológjait. E
munka révén ismerte meg Victoriát, és végül megbarátkozott a
gondolattal, hogy örökre együtt maradnak.

De most, hogy tudja, mire képes Victoria, nem fogja hagyni magát
manipulálni általa.

Kijelöli az összes állományt a mappában, mély lélegzetet vesz, és végül

megnyomja a törlés gombot.

Felugrik egy párbeszédablak, és megkérdezi, biztos-e benne.

Eltűnődik.

Egy ideje már eldöntette, hogy kitörli az önmagával folytatott

párbeszédeket, de nem volt még bátorsága hozzá.

– Nem, nem biztos – mondja fennhangon, és a Nemre kattint.

Olyan, mint a kilégzés.

Most Gao miatt aggódik.

Főz egy nagy lábos daralevest, megtölt egy termoszt, és beviszi neki. Gao
meztelenül fekszik a puha, sötét szobában, és Sofia látja a szemén, hogy
nagyon messze jár. A földön takaros kupacban hevernek a fiú rajzai, és
jóllehet Sofia órákon át takarított, a húgyszag még érződik a súrolószer
illata mellett.

Mihez kezdjen vele? Most már inkább teher, mint kincs.

Leteszi a termoszt a földre, az ágy mellé. Kimegy, visszatolja az ajtót fedő

könyvespolcot, és beakasztja a kampót. Gao ezzel estig ellesz.
A NYELV
hazudik és rágalmaz, és a vuhani Gao Liannak óvakodnia kell attól, amit
az emberek mondanak.

Semmi sem tudja meglepni, mert ura a helyzetnek, és nem holmi állat.

Tudja, hogy az állatok nem képesek kezelni az eltéréseket a normálistól. A

mókus mogyorót gyűjt télire egy fatörzsben, de ha az odú bejárata befagy,
nem ért semmit. A mogyorók megszűnnek létezni, hiszen nem lehet
hozzájuk férni. A mókus feladja, és meghal.

Gao Lian tudja, hogy az események eltérhetnek a normálistól, fel kell rá

készülnie.

szeme

tiltott dolgot lát, Gaónak le kell hunynia a szemét, várni, míg eltűnik.

Az idő azonos a várakozással, ezért az idő a semmi.

Ami még történni fog, az az idő tökéletes ellentéte.

Ha majd izmai megfeszülnek, hasa összehúzódik, és apró, oxigéndús

lélegzeteket vesz, akkor eggyé válik mindennel. Addig lassú pulzusa
fülsüketítő lármává erősödik, és minden egyszerre történik majd.

Abban a pillanatban az idő már nem nevetséges, az idő minden.

Minden másodperc önálló életet él, saját története van kezdettel és véggel.
Egy századmásodperces tétovázásnak végzetes következményei lehetnek.
Élet és halál múlhat rajta.

Az idő az akaratgyengék és a tehetetlenek legjobb barátja.

A nő adott neki papírt és tollat, és Gao órákon át rajzolhat a sötétben.

Emlékei belső tárából hívja elő a témákat. Embereket, akikkel találkozott,
tárgyakat, amelyek hiányoznak neki, és érzéseket, melyekről már
megfeledkezett.

Kismadár a fészkében a fiókáival.

Miután elkészül, félreteszi a lapot, és új rajzba kezd.

Nem tart szünetet, nem nézi meg, amit rajzolt.

A nő, akitől a táplálékot kapja, nem igaz és nem is hamis, és Gao

szemében az idő nem létezik. Nincs előtte, nincs utána. Az idő semmi.

Gao minden porcikájával befelé fordul, az emlékek saját gépezete felé.

BISTRO AMICA
Jeanette kijön Johan szobájából, és elindul a kórház főbejárata melletti
kávézóhoz. Jeanette rendőr, sőt rendőrnő, azaz még ilyen körülmények
között sem hanyagolhatja el a munkáját. Tudja, hogy valamikor később
visszaütne, felhasználhatnák ellene.

A liftajtó kinyílik, Jeanette a földszinten kilép az emberek kavalkádjába,

előreszegezi a tekintetét, és látja a mozgást, a mosolyokat. Teleszívja
tüdejét az élettel átitatott levegővel. Bár magának is nehezen vallja be,
szüksége van rá, hogy kicsit szünetet tartson az ágy mellett, az állott
levegőjű szobában töltött virrasztásban.

Hurtig tálcát hoz két gőzölgő csésze kávéval és két fahéjas csigával,
leteszi az asztalra kettőjük közé, majd leül. Jeanette elveszi az egyik
csészét. A forró kávé felmelegíti, és Jeanette cigarettára vágyik.

Hurtig elveszi a saját csészéjét, és fürkészve nézi Jeanette-et. Jeanette-nek

nincs ínyére a kritikus tekintet.

– Na? Hogy van? – kérdezi Hurtig.

– Jó kezekben van. Most az a legrosszabb, hogy nem tudom, mi történt

vele.

– Ezt értem, de erről nyilván tudtok majd beszélni, ha jobban lesz, és

hazamehet. Vagy nem?

– De, persze. – Jeanette felsóhajt, majd hozzáteszi: – De beleőrülök, hogy

egyedül ülök abban a csendben.

– Åke nem volt bent? Vagy a szüleid?

Jeanette megvonja a vállát.

– Åke Lengyelországban kiállít, és haza akart jönni, de amikor

megtaláltuk Johant… – Ismét vállat von. – Hát, sok mindent nem tudna
tenni. A szüleim meg nyugdíjas üdülésen vannak Kínában. Néhány hónapig
távol lesznek.

Jeanette látja, hogy Hurtig mondani készül valamit, de a szavába vág.

– Mi volt kint Bandhagenben?

Hurtig bedob egy kockacukrot a kávéjába, és megkeveri.

– Ivo még nincs teljesen kész, hát várunk.

– És mit mond Billing?

– Azonkívül, hogy szerinte otthon kéne maradnod Johannal, és a te hibád,

hogy Åke válni akar? – Hurtig sóhajt, és beleiszik a kávéba.

– Ezt mondta az az átkozott kígyó?

– Ezt. Kerek perec, kertelés nélkül. – Hurtig az égre mereszti a szemét.

Jeanette kimerültnek és hasznavehetetlennek érzi magát.

– A kurva életbe – dünnyögi, és tekintetével pásztázza a szobát.

Hurtig csendben ül, fogja a csigáját, letör egy darabot, és beteszi a szájába.
Jeanette látja, hogy valami nyomja a szívét.

– Mi az? Min jár az eszed?

– Nem hagy nyugodni, ugye? – kérdezi Hurtig puhatolózva. – Látszik

rajtad. Dühös vagy, amiért lekapcsoltak minket. – Letöröl pár morzsát a
borostái közül.

– Jens, figyelj ide… – Jeanette elgondolkozik. – Engem is legalább

annyira frusztrálnak a történtek, mint téged, szemétségnek tartom,
ugyanakkor nem vagyok annyira hülye, hogy ne tudnám, gazdaságilag
nem védhető…

– Menekült gyerekek. Nyomorult, illegális menekült gyerekek…

gazdaságilag nem védhető. Okádok. – Hurtig feláll, és Jeanette látja rajta,
mennyire feldúlt.

– Ülj le, Jens. Nem fejeztem be. – Jeanette-et meglepi, mennyire határozott
a hangja, pedig teljesen kimerültnek érzi magát.

Hurtig sóhajtva visszaül.

– A következőt fogjuk tenni… Nekem most Johanról kell gondoskodnom,

nem tudom, az mennyi ideig fog tartani. Neked ott a bandhageni nő ügye,
nyilván azt kell előrevenned. – Rövid szünetet tart, majd folytatja. – De
éppolyan jól tudod, mint én, hogy marad még másra időnk… ha érted,
mire gondolok. – Látja a csillanást Hurtig szemében, és önmagában is érzi
a lángolást. Szinte már el is felejtette ezt az érzést. Lelkesedés.

– Vagyis szerinted folytassuk, de suttyomban?

– Igen, pontosan. De köztünk kell maradnia. Ha kiderül, nekünk annyi.

Hurtig elmosolyodik.

– Igazság szerint már kiküldtem kérdéseket pár helyre, és a héten remélek

választ kapni rájuk.

– Bravó, Jens – mondja Jeanette, és viszonozza a mosolyát. – Értékellek,

de óvatosnak kell lennünk. Kikkel vetted fel a kapcsolatot?

– Ivo Andrić azt mondta, hogy a Thorildsplan mellett talált fiúnak a

szervezetében penicillin nyomát találták a többi nyamvadt drog és
érzéstelenítő mellett.

– Penicillin? És ez mit jelent?

– Hogy a fiú kapcsolatban állt az egészségüggyel. Feltehetően egy

orvossal, aki rejtőző, iratok nélküli menekülteknek segít. Ismerek egy
lányt, aki a svéd egyháznál dolgozik, és megígérte, hogy kapok tőle pár
potenciális nevet.

– Mennyeien hangzik. Nekem még megvan a kapcsolatom az UNHCR-rel

Genfben. – Jeanette érzi, hogy a jövő lassacskán visszatér hozzá. Ismét
létezik „majd”, nem csak a feneketlen „most”. – És van is egy ötletem.

Hurtig csendben vár.

– Mit szólnál ahhoz, ha készíttetnénk egy elkövetői profilt?

Hurtig meglepetten néz rá.

– De hogyan veszünk rá egy pszichológust, hogy részt vegyen egy nem

hivatalos… – fog bele a mondandójába, de aztán leesik a tantusz. – Vagy
úgy, Sofia Zetterlundra gondolsz?

Jeanette bólint.

– Igen, de még nem kérdeztem meg. Előbb veled akartam egyeztetni.

– Basszus, Jeanette – mondja Hurtig széles vigyorral az arcán. – Nálad

jobb főnököm még soha nem volt.

Jeanette látja, hogy komolyan is gondolja.

– Jólesik. Nem vagyok éppen jó passzban.

Eszébe jut Johan és a válása Åkétól. Magánélete jövőjéről pillanatnyilag

semmit sem tud. A magányos virrasztás Johan mellett vajon előképe-e
eljövendő életének? A végleges egyedüllétnek. Åke beköltözött az új
barátnőjéhez. Alexandra Kowalskához. Kurátor, ez állt a nő
névjegykártyáján. De miért a más férjével?

– Kimenjünk cigizni? – Hurtig feláll, mint aki rájött, hogy jobb lesz
megszakítani Jeanette gondolatmenetét.

– De te nem is dohányzol.

– Néha tehet kivételt az ember. – Kivesz egy doboz cigit a zsebéből, és

Jeanette felé nyújtja. – Semmit nem tudok a cigarettákról, de ezt neked
vettem.
Jeanette a dobozra néz, és elneveti magát.

– Mentolos?

Felveszik a kabátjukat, és kimennek a bejárat elé. Az eső kezd elállni, és a

láthatáron mintha a jobb idő ígéretének csíkja derengene. Hurtig meggyújt
egy cigarettát, odaadja Jeanette-nek, majd ő is rágyújt. Mélyen leszívja,
köhög, és az orrán fújja ki a füstöt.

– Maradsz a házban? Fenn tudod tartani? – kérdezi.

– Nem tudom. De Johan kedvéért muszáj megpróbálnom összehozni.

Azonkívül Åkénak beindult a bolt, a képei kezdenek elkelni.

– Igen, olvastam a recenziót. Egészen líraira sikerült.

– Csak kissé bosszant, hogy húsz éven át az én segélyemből dolgozott, és

az aratásnál nem lehetek ott.

Jeanette soha nem hitte volna, hogy ő és Johan ennyire keveset jelent neki,
hogy csak úgy hátat tud nekik fordítani, ott tudja hagyni őket.

Hurtig ránéz Jeanette-re, eltapossa a cigarettát, és tartja az ajtót.

– Magasról nagyobb a pofára esés.

Megöleli Jeanette-et, aki érzi, hogy szüksége van erre az ölelésre, de

rájön, hogy a gyengédség jelei is üregesek tudnak lenni, akár az elhalt
fatörzsek. Nem képes már elválasztani a halottat az élőtől, gondolja,
miközben megacélozza magát, hogy visszatérjen a némaságba Johan
mellé.

PATOLÓGIAI INTÉZET

Minden múltbéli tett ezernyi lehetőséget hoz létre, melyek aztán

hömpölyögnek tovább újabb végkifejletek felé.

Ivo Andrić számára a halál mindig ugyanúgy fest, még ha beálltának oka
minden alkalommal egyedi is.
Ivo Andrić elhagyja Bandhagent, és visszavezet Solnába. Azon
gondolkodik, amit az imént látott. A halál oka sok esetben a józan ész és a
képzelet világát elválasztó vonalon túl keresendő, és olyankor csak egy
beteg ember agya húzza meg a határt.

Annak alapján, amit Andrić a tetthelyen meg tudott állapítani, már tudni
véli, mi történt a nővel, és igazság szerint megkönnyebbülést érez. Sokkal
rémesebb is lehetne a történet.

Solnába érve azonnal a patológiára siet, mivel tulajdonképpen csak az

elméletét akarja alátámasztani. Nincs másra szükség, mint kicsit jobb
megvilágításra.

Ivo Andrić szemügyre veszi Elisabeth Karlsson meztelen testét a

rozsdamentes acél asztalon, és kevesebb mint egy percen belül tudja, mi
okozta a halálát. Jó volt a megérzése.

A nő hasán és mellén rozsdabarna, páfrányszerű minta látható, és a bal

csuklóján mély égési seb figyelhető meg, akkora, mint egy egykoronás. A
napnál is világosabb, mi történt.

Iskolai feladvány is lehetne.

Elisabeth Karlsson valószínűtlenül peches nő volt.

VITABERG PARK
Sofia Zetterlund kikapcsolja a számítógépet, és lehajtja a fedelét. Most,
hogy elhatározta, mégsem törli a Victoriával kapcsolatos állományokat,
mintha megkönnyebbülést érezne.

Feláll, odamegy a konyhapulthoz, megtölti vízzel a mosogatót. A forró

víztől összerándul a bőr a kézfején, fáj, bepirosodik, de ő minden erejével
benntartja. Próbára teszi magát, kényszeríti önmagát, hogy kibírja.

Csak azért kezdett viszonyt Mikaellel, mert így akart bosszút állni Lassén.
Most az egész értelmetlennek tűnik. Üresnek és hitványnak. Lasse meghalt,
és a fia, Mikael lassan, de biztosan egyre érdektelenebbé vált a számára,
még ha érzi is a kísértést, hogy leleplezze magát előtte.

Szakítok vele, gondolja, és végre kihúzza a kezét a mosogatóvízből.

Eltekeri a csapot, és jéghideg víz alá tartja a kezét. Eleinte kellemes enyhet
ad, utána a hideg veszi át a hatalmat, és ő megint kényszeríti magát, hogy
elviselje. A fájdalmat le kell küzdeni.

Minél jobban belegondol, annál kevésbé hiányzik neki Mikael. A

mostohaanyja vagyok, gondolja, és egyúttal a szeretője is. De képtelenség
felfedni előtte az igazságot.

Elzárja a csapot, leereszti a vizet. Egy idő után keze kezdi visszanyerni
eredeti színét, és amikor végleg elmúlik a fájdalom, Sofia visszaül a
konyhaasztalhoz.

A telefon előtte hever, és tudja, hogy fel kellene hívnia Jeanette-et. De

idegenkedik a gondolattól. Nem tudja, mit mondjon. Mit illenék mondania.

A szorongás erősen gyomorszájon találja, Sofia a hasához kap. Remeg, a

szíve megugrik, és úgy folyik ki belőle az erő, mintha valaki elnyeste
volna az ütőerét. Izzik a feje, és érzi, hogy elveszti a teste felett az uralmat,
fogalma sincs, mire készül éppen.

Beverni a fejét a falba? Kivetni magát az ablakon? Sikoltani?

Nem, igazi hangot kell hallania. Egy hangot, amely bebizonyítja, hogy ő
még mindig létezik, hogy kézzelfogható valóság. Csak ez teremthet most
csendet a bensőjében, és már nyúl is a telefon után. Jeanette Kihlberg úgy a
tizedik csörgés után veszi fel.

Zajokat hall a vonalban. A háttérzajt pityegés tűzdeli.

– Mi van vele? – Sofia csak ennyit bír kérdezni.

Jeanette Kihlberg a hangjából ítélve pont olyan rémes állapotban van, mint
a telefonhálózat.

– Megtaláltuk. Él, itt fekszik mellettem. Ez most elég.

A gyereked ott fekszik melletted, gondolja Sofia. Gao meg itt van velem.

Ajka megmozdul.

– Ma el tudok jönni – hallja a saját hangját.

– Örülnék. Gyere úgy egy óra múlva.

– Ma el tudok menni. – Hangja visszhangzik a konyhafalak között. Ismétli

magát? – Ma el tudok menni. Ma el…

Johan egy éjszakán át nem volt meg, ezt az éjszakát Sofia itthon töltötte
Gaóval. Aludtak. Semmi több. Ugye?

– Ma el tudok menni.

Teret nyer a bizonytalanság, és Sofia egyszeriben ráébred, hogy fogalma

sincs, mi történt, miután Johannal beültek a Szabadesés kosarába.

A távolból hallja Jeanette hangját.

– Jó, akkor ott. Hiányzol.

– Ma el tudok menni. – A telefon néma, Sofia a kijelzőre néz, és látja,

hogy a társalgás huszonhárom másodpercen át tartott.
Kimegy az előszobába, hogy cipőt és kabátot vegyen. Leveszi a csizmáját
a cipőtartóról, és érzi, hogy nyirkos, mint amit az imént használtak.

Vizsgálja a csizmát. Elsárgult levél ragadt a bal csizma sarkára, a fűzőket

ellepik a tűlevelek meg a fűszálak, a talpak sárosak.

Nyugalom, gondolja. Sokat esett az eső. Mennyi idő alatt szárad meg egy
bőrcsizma?

Nyúl a kabátért. Az is nyirkos, közelebbről megnézi. Az ujján úgy ötcentis

szakadás. A kilátszó vattabélésben talál némi földet.

Valami kilóg az egyik zsebéből.

Mi a franc ez?

Egy polaroid fotó.

Nem tudja, mit higgyen, amikor meglátja, mi van rajta.

A képen ő maga látszik úgy tízévesen. Elhagyatott parton áll. Erős szél fúj,
és hosszú, szőke haja szinte vízszintesen áll el a fejétől. A homokból egy
sor kettétört karó áll ki, és a háttérben pici, piros-fehér csíkos
világítótorony látszik. Néhány sirály körvonala a szürke égbolt előtt.

Kalapál a szíve. A kép semmit nem mond neki, a hely meg teljesen idegen
a számára.

DÁNIA, 1988

Álmatlanul fülelt, hallja-e a lépteit, és úgy tett, mintha óra lenne. Ha a

hasán feküdt az ágyban, hat óra volt, ha a bal oldalán, akkor kilenc, ha
hanyatt, akkor éjfél.

Jobb oldalára fordulva három óra volt, és amikor megint hasra feküdt, hat.
Bal oldal, kilenc, hanyatt, megint éjfél. Ha irányítani tudja az időt, akkor
apja elveszíti az időérzékét, és békén hagyja.

Nehéz férfi, szőrös a háta, izzad, és bűzlik az ammóniától, miután két órán
át gürizett a trágyázógéppel. A szitokszavak a fészerből felhallatszottak
Victoria szobájáig.

A férfi kiálló csípőcsontja az ő hasát súrolja, miközben ő a távolba mered

a férfi fel-alá járó válla felett.

A mennyezetre tűzött dán zászló a sátán keresztje, vérvörös és csontfehér.

A legegyszerűbb megtenni, amit a férfi akar. Simogatni a hátát, belenyögni

a fülébe. Ezzel legalább öt perccel le lehet rövidíteni az egészet.

Miután az öreg ágy nyikorgó acélrugói elhallgattak, és a férfi távozott,

Victoria felkel, és kimegy a vécére. Meg kell szüntetnie a trágyaszagot.

A férfi szerelőként dolgozik, Holstebróból való, és Victoria holstebrói

sertésnek hívja a környék régi tenyészfajtája után, melyet kimondottan
vágásra tartanak.

Victoria felírta a nevét a naplójába a többiével együtt, és a lista legelején

áll ez a disznó, akinek hálával tartozik, amiért nála lakhat.

A másik férfi igazság szerint tanult ember, jogász vagy mi, és

Svédországban dolgozik, amikor éppen nem a tanyán öl disznót. Őt német
lurkónak hívja, de csak ha nem hallja.

A német lurkó büszke rá, hogy régi, kipróbált módszerekkel dolgozik. A

jütlandi disznónak leperzselik a sörtéit, nem leforrázzák.

Victoria eltekeri a csapot, és sikálja a kezét. Ujjbegyei bedagadtak a

disznókkal való munkától. A sörték beszorulnak az ember körme alá, és
gyulladást okoznak, a védőkesztyű ezen nem segít.

Victoria ölt disznót. Árammal taglózta le őket, kieresztette a vérüket,

feltakarított maga után, kitisztította a padlólefolyót, és gondja volt a vágás
hulladékaira. A lurkó egyszer megengedte neki, hogy igazi taglót
használjon, és legszívesebben inkább a lurkót csapta volna agyon. Csak
hogy lássa, vajon az ő szeme is olyan kifejezéstelenné válik-e, mint a
disznóké.
Miután valamelyest tisztára sikálta magát, megtörölközik, és visszamegy a
szobájába.

Nem bírom tovább, gondolja. El kell mennem innen.

Míg öltözködik, hallja, hogy beindul a holstebrói sertés vén autója. Kicsit
szétnyitja a függönyt, kinéz az ablakon. Az autó kihajt a tanyáról, és a
német lurkó a melléképület felé indul, hogy folytassa a trágya
szétválasztását.

Victoria elhatározza, hogy kimegy a földnyelvre, és talán átkel a hídon

Oddesundba.

A szél beeszi magát a ruhája alá, és hiába van rajta kardigán meg
széldzseki, még a ház mögé sem ér, már didereg.

Megy tovább a vasút felé, követi a pályát ki, a földnyelvre. Időnként

elhalad a II. világháborúból hátramaradt lőtornyok és betonbunkerek
mellett. A földnyelv elkeskenyedik, kis idő elteltével már mindkét oldalán
víz látható, és amikor a vasút elkanyarodik a híd felé, ő megpillantja
néhány száz méterre a világítótornyot.

Lemegy a partra, látja, hogy egyedül van. A pici, piros-fehér

világítótoronynál lefekszik a fűbe, és felnéz a tiszta, kék égboltra.
Emlékszik, hogy egyszer ugyanígy feküdt, amikor meghallotta a hangokat
az erdőben.

Pont olyan szeles volt az idő, mint most, és Martin gügyögését hallotta.

Miért tűnt el Martin?

Nem tudja, de úgy véli, valaki vízbe fojtotta. Pont akkor tűnt el a mólónál,
amikor odajött a Varjúlány.

De zavarosak az emlékei. Van bennük egy fekete űr.

Egy fűszálat sodorgat az ujjai között, és nézi, ahogy a pergő kalász színt
vált a napsugarakban. A fűszál legtetején lát egy harmatcseppet, az alatt
egy teljesen mozdulatlan hangyát. A hangyának hiányzik az egyik hátsó
lába.

– Mire gondolsz, hangyácska? – suttogja, és picit ráfúj a kalászra.

Oldalára fordul, és a fűszálat óvatosan egy kőre teszi, maga mellé. A

hangya mozgolódni kezd, és átmászik a kőre. Mintha cseppet sem zavarná,
hogy hiányzik az egyik lába.

– Mit csinálsz te itt? – szólal meg valaki dánul.

Árnyék hullik Victoria arcára. Madárraj vonul el a férfi feje fölött.

Victoria feláll, és a férfival tart a lőtoronyba. Tíz perc alatt megvan, a férfi
nem különösebben szívós.

Mesél Victoriának a háborúról, a sok szenvedésről, amit a dánoknak el

kellett viselniük a német megszállás alatt, és hogy miként erőszakolták és
becstelenítették meg a nőket.

– És a németek kéjsóvár macái – mondja sóhajtva. – Azok kurvák voltak.

Ötezer disznóval keféltek.

Számtalanszor mesélt már Victoriának a dán nőkről, akik önszántukból

folytattak viszonyt német katonákkal, és Victoria már régen rájött, hogy ő
maga is egy német kölke, egy német lurkó.

A visszaúton Victoria néhány lépéssel lemarad tőle, és megigazítja koszos

ruháját. Szakadt a felsője, reméli, senkivel nem futnak össze. Kicsit sajog
ez-az, mivel a férfi gorombább volt a szokásosnál, ráadásul a talaj is
köves errefelé.

Dánia a földi pokol, gondolja.

RENDŐRPALOTA

Fél tízkor megszólal Jens Hurtig telefonja. Ivo Andrić neve jelenik meg a
kijelzőn.

– Szia, Ivo! Mit tartogatsz nekem mára? – Élvezi a főnök szerepét, még ha
csak ideiglenes is.

– Elisabeth Karlssonról van szó. Te vagy az ügyön?

– Amíg Jeanette nem dolgozik, én vezetem a nyomozást. Mit derítettél ki?

Ivo Andrić fújtat a telefonba.

– Szóval. Először is szexuálisan érintkezett valakivel közvetlenül a halála

előtt.

– Mármint a meggyilkolása előtt?

– Nem ennyire egyszerű. – Hurtig hallja, hogy Andrić nagyot sóhajt. –

Bonyolultabb a helyzet. Mint mondtam, szexelt. Talán önszántából, talán
nem. Piros foltok vannak a hátsóján, mint akit elfenekeltek. De olyan
furcsa dolgokat vesznek a fejükbe emberek, nem tudom megállapítani,
hogy megerőszakolták-e. Viszont a hátán és a combján lévő horzsolások
arra utalnak, hogy a szabadban történt. Találtunk rajta tűleveleket és
földtörmeléket is. De most jön a valószínűtlen rész. – Ivo Andrić elhallgat.

– Micsoda? Hogy meggyilkolták?

– Nem, nem. Ez itt más, egészen más. Hogy azt ne mondjam, szokatlan.
Kész ritkaság.

– Ritkaság?

– Igen, az. Értesz az elektromossághoz?

– Nem különösebben, ha őszinte akarok lenni.

Ivo megköszörüli a torkát.

– De azt talán tudod, hogy a villámhárító elvezeti a villámot a földbe, és

szétteríti a töltést az őskőzetben.

– Őskőzetben? Ja, igen… – Hurtig türelmetlenül dobol ujjaival az

íróasztala szélén.
– Ha közvetlenül a földbe csap a villám, az veszélyesebb. A jószágok, mint
például a legelésző tehenek, négy lábbal érintkeznek a talajjal, és így az
elektromos feszültség nagyon veszélyes a testük számára.

Hova akar kilyukadni?, gondolja Hurtig, majd rájön, hogy mit készül neki
elmesélni Ivo Andrić.

– Egy ember általában túléli, ha a földbe csap a villám, amennyiben csak a

két lábfeje érintkezik a talajjal – zárja mondókáját a szakértő –, de jelen
esetben sajnos az áldozat négykézláb állt, esetleg feküdt a földön, és a
szíve azonnal leállt.

Hurtig nem hisz a fülének.

– Micsoda? Megerőszakolták, majd agyonütötte a villám?

– Sajnos így fest. Ritkaság, mondtam. Hallatlan pechje volt, de mint

említettem, azt még nem sikerült megállapítanom, hogy megerőszakolták-
e. Azt viszont tudjuk, hogy nem gyilkosság áldozata.

– Akkor várjuk a további vizsgálatod eredményét. Jelentkezem, és te is

ígérd meg, hogy keresel, ha rájössz még valamire. Rendben?

– Teljes mértékben. Sok szerencsét. – Ivo Andrić leteszi a telefont.

Jens Hurtig hátradől a székben, felnéz a mennyezetre, elgondolkozik.

Amikor a nemi erőszakot gyilkosság követi, akkor erős a gyanú, hogy az

áldozat ismeri az elkövetőt, ezért kell meghalnia.

Hurtig beüti Åhlund mellékét a telefonba.

– Ki hallgatta ki Elisabeth Karlsson férjét? – kérdezi.

Åhlund megköszörüli a torkát.

– Schwarz intézte. Kiderült valami?

– Igen, mondhatjuk. Később elmondom, de most szeretném, ha megint

behoznánk a férjét, és ezúttal én akarok beszélni vele.

– Rendben. Rajta vagyok.

KAROLINSKA KÓRHÁZ

– Pocsék egy idő van – mondja Sofia Zetterlund a kórházi szobába lépve.
Bizonytalan mosoly játszik az ajkán, és Jeanette Kihlberg
várakozásteljesen bólint. Persze örül a viszontlátásnak, de valami
megváltozott Sofia arcán, valami új jelent meg rajta, amit egyelőre nem
tud értelmezni.

Az eső veri az ablakokat, és a szobát időnként bevilágítja a villám. Állnak

egymással szemben.

Sofia aggódó tekintettel nézi Johant, Jeanette odamegy hozzá, és

megsimogatja a hátát.

– Szia, jó látni téged – suttogja, és Sofia viszonozza a mozdulatot, majd

átöleli Jeanette-et.

– Mi az előrejelzés? – kérdezi.

Jeanette elmosolyodik.

– Ha az időjárásra gondolsz, nem valami fényes. – A könnyed hangnem

magától jön. – De Johannak jók a kilátásai. Ébredezik. Látszik, ahogy a
szemgolyója mozog a szemhéja alatt. – Johan arcának végre van már egy
kis színe, Jeanette megsimogatja a fiú karját.

Az orvosok végül mertek egyértelműen pozitívan nyilatkozni az

állapotáról, és amúgy meg jólesik olyan valakinek a társaságában lenni,
aki nem kolléga. Akinek nem kell a főnökeként viselkedni.

Sofia ellazul, megint olyan, mint régen.

– Nem szabad magadat okolnod – mondja Jeanette. – Nem a te hibád, hogy

eltűnt.
Sofia komolyan ránéz.

– Nem, talán nem. De szégyellem, hogy pánikba estem. Megbízható akarok

lenni, de szemmel láthatóan nem vagyok az.

Jeanette Sofia reakciójára gondol. Teljesen kikészülten talált rá, hason

feküdt zokogva. Kétségbe volt esve.

– Remélem, meg tudod bocsátani, hogy otthagytalak – mondja Jeanette. –

De hát Johant akkor még nem találtuk meg, és…

– Igen, te jó ég – vág a szavába Sofia. – Mindig talpra állok. – Egyenesen

Jeanette szemébe néz. – Ne felejtsd el, mindig talpra állok, soha nem kell
értem felelősséget vállalnod, akármi történjék is.

Jeanette szinte megriad Sofia hangjának és tekintetének komolyságától.

– Ha elbírok a bömbölő felső vezetőkkel, elbírok önmagammal is.

Jeanette megkönnyebbülten látja, hogy Sofia elmosolyodik.

– Én szemmel láthatóan még egy részeggel sem bírok el – mondja

Jeanette. Nevetve mutat a kötésre a homlokán.

– És te milyen előrejelzést kaptál? – kérdezi Sofia. Most már a szeme is

mosolyog.

– Négy öltés, pár hét múlva kiszedik. Üveggel fejbe vertek.

A szobát újabb villám világítja be. Az ablaküveg megremeg, és Jeanette-et

elvakítja az erős fény.

Fehér falak, fehér mennyezet, fehér padló. Fehér lepedő. Johan sápadt
arca. Jeanette-nek lüktet a szeme.

– De tulajdonképpen mi történt veled? – Jeanette alig mer Sofiára nézni,

amikor felteszi a kérdést.

A szív-tüdő motor piros fényei villognak. Johan testének árnyéka az

ágyban, Sofia fekete körvonala az ablak előtt. Jeanette megdörzsöli a
szemét, hogy ismét éles legyen a kép, visszatérjenek a színek. Most már
látja Sofia arckifejezését.

– Hát, mit mondjak? – kérdi sóhajtva Sofia, és a mennyezetet bámulja,

mint aki a szavakat keresi. – Kiderült, hogy sokkal jobban félek a haláltól,
mint valaha hittem. Ennyi.

– Azelőtt nem hitted, hogy félsz? – Jeanette kérdőn ránéz, és azonnal érzi,
ahogy feszíti mellkasát a saját félelme az elmúlástól.

– De, de nem így. Nem ennyire. Úgy tűnik, hogy a halál gondolata csak
akkor válik világossá, ha már gyereke van az embernek, és most ott volt
fent velem Johan, és… – Sofia elhallgat, és kezét Johan lábára teszi. – Az
élet hirtelen új értelmet nyert, és nem voltam felkészülve erre az érzésre. –
Jeanette felé fordul, és elmosolyodik. – Talán értelmezhetjük sokként is,
mivel hirtelen felnyílt a szemem, hogy mi az igazán fontos az életben.

Jeanette csak most ébred rá, hogy Sofia nem csupán pszichológus, akivel
könnyű beszélgetni.

Hurcol is valamit, hiányt vagy vágyat, talán bánatot.

Vannak feldolgozandó élményei, kitöltendő űrjei.

Szégyelli, hogy erre csak most jön rá. Hogy Sofia is ember, aki nem tud
folyamatosan csak adni.

– Mindig erősnek lenni annyi, mint nem is élni – mondja hosszas hallgatás
után Sofia ölelésében, és érzi, ahogy Sofia megszorítja mintegy jelezve,
hogy megértette a vigasznak szánt szavakat.

Egyszer csak nyöszörgés hallatszik Johan irányából, és ők a másodperc

egy tört részéig meglepetten néznek egymásra, míg fel nem fogják, mit
hallottak. A kő hangtalanul leesik Jeanette szívéről.

– Szívem – dünnyögi Johan fölé hajolva, miközben a fiú mellkasát

simogatja. – Jó, hogy újra itt vagy, picim. Anya itt van, vár rád.
Jeanette orvosokat hív, akik elmagyarázzák, hogy ez az ébredés
természetes velejárója, de még órákba fog telni, mire Johan
kommunikációképes lesz.

– Az élet mindannyiunkba lassan tér vissza – mondja Sofia, miután az

orvos magukra hagyja őket.

– Igen, lehet – mondja Jeanette, és ekkor úgy dönt, hogy elmondja, amit
tud. – Amúgy tudod, ki fekszik kómában a szomszédos osztályon? –
kérdezi.

– Fogalmam sincs. Ismerem?

– Karl Lundström – mondja Jeanette. – Ma elmentem a szobája előtt.

Igazság szerint nagyon furcsa – mondja. – Két folyosóval arrébb fekszik
Karl Lundström, ugyanolyan lepedőbe van bugyolálva, mint Johan, és a
személyzet mindkettőjükkel ugyanolyan gondosan bánik. Az élet
csakugyan egyformán értékes, mindegy, ki vagy.

– A férfiak világában élünk – feleli Sofia. – Ahol Johan nem ér többet egy
pedofilnál. Ahol senki nem ér többet egy pedofilnál vagy egy erőszakos
közösülőnél. Mindenki csak kevésbé lehet értékes.

Jeanette felnevet.

– Hogy érted ezt?

– Igen, az áldozat kevesebbet ér, mint maga a pedofil. Inkább védik a

feltételezett elkövetőt, mint a feltételezett áldozatot. A férfiak világa.

Jeanette bólint, de nem biztos benne, hogy érti. A fekvő Johant nézi.
Áldozat? Igazából ezzel a gondolattal még nem mert foglalkozni. Minek
az áldozata? Karl Lundströmre gondol. Nem, kizárt. Elhessegeti a fejéből
a férfit.

– Tulajdonképpen milyen a tapasztalatod a férfiakkal? – kérdezi

összeszedve a bátorságát.

– Szerintem utálom őket – feleli Sofia. Kifejezéstelen a tekintete. –

Csoportosan – teszi hozzá, majd Jeanette felé fordul. – És te?

Jeanette nem készült rá, hogy visszadobják neki a kérdést. Johant nézi,
Åkéra gondol, a főnökére, a kollégáira. Hogyne, vannak közöttük disznók,
de nem mindegyik az. Sofia nem arról a világról beszél, amelyben él. Az
ilyet megérzi az ember.

Vajon honnan ez a sötétség Sofiában? A tekintetén nehéz kiigazodni.

Gyűlölet vagy irónia, őrültség vagy tudás. Van egyáltalán különbség?,

gondolja Jeanette.

– Vágyom egy cigire. Jössz? – zavarja meg Sofia a gondolatait.

Mindenesetre Sofia nem fog ráunni. Mint Åke.

– Nem… menj csak. Én maradok Johannal.

Sofia Zetterlund veszi a kabátját, és kimegy.

STOCKHOLM, 1987

A berkenyét az ő születésének napján ültették. Egyszer megpróbálta

felgyújtani a fát, de az nem akart lángra kapni.

A meleg kupéban még érezni a korábbi utasok szagát. Victoria kinyitja az

ablakot, szellőztetni próbál, de a szagok mintha beették volna magukat a
kárpitba.

Fejfájással ébredt a koppenhágai hotelszobában, hurokkal a nyaka körül,

de már kezd enyhülni. Szája azonban még érzékeny, és fáj a széttört
metszőfoga. Végighúzza nyelvét a fogsorán. Letört egy szilánk, és tudja,
hogy amint hazaér, meg kell csináltatnia.

A vonat rándulva kigördül az állomásról, közben szemerkélni kezd az eső.

Azt teszem, amit akarok, gondolja. Mindent magam mögött hagyhatok,

soha nem kell visszamennem hozzá. Hagyni fogja? Nem lehet tudni.
Szükségük van egymásra.
Legalábbis egyelőre.

Egy héttel ezelőtt Hannah-val és Jessicával átkompoztak Korfuról

Brindisire, aztán elvonatoztak Rómába és Párizsba. Egész úton a szürke
eső látszott az ablakon át. Július volt, de akár november is lehetett volna.
Két értelmetlen nap Párizsban. Hannah és Jessica hazavágytak, s átfagyva
és átázva felültek a vonatra a Gare du Nordon.

Victoria bekucorodik az egyik sarokba, és a fejére húzza a kabátot. Egy

hónap európai vonatos csavargás után már csak a végső szakasz van hátra.

Hannah és Jessica az egész út alatt olyanok voltak, mint a rongybabák.

Bolyhos vattával kitömött szövettokok. Victoriának elege volt már
belőlük, és amikor a vonat megállt Lille-ben, úgy döntött, hogy leszáll.
Egy dán teherautósofőr felajánlotta, hogy elviszi, így vele tartott
Amszterdamba. Koppenhágában beváltotta az utolsó utazási csekkeket, és
bejelentkezett egy szállodába.

A hang elmondta neki, mit kell tennie. De tévedett.

Victoria életben maradt.

A vonat közeledik a helsingöri kompátkelőhöz, és Victoria eltűnődik,

vajon alakulhatott-e volna másképp is az élete? Feltehetően nem. De ennek
most már nincs jelentősége. Ő és a gyűlölet összetartozik, akár a villámlás
és a mennydörgés. Akár az ököl és a csapás.

Apja megkéselte a gyerekkorát, és a penge még mindig ott rezeg a szúrás

óta.

Victoriában nincs már semmi, ami mosolyogni tudna.

A hazaút egész éjszakán át tart, Victoria végig alszik. A kalauz közvetlenül

a megérkezés előtt felébreszti, Victoria szédül és rosszkedvű. Álmodott, de
nem emlékszik, mit, csak a testében sejlő kellemetlenség marad az
álomból.

Kora reggel van, hűvös a levegő. Victoria leszáll a vonatról, fogja a

hátizsákját, és kimegy a nagy, boltozatos várócsarnokba. Ahogy várható
volt, senki nem jött ki elé, s lemegy mozgólépcsővel a metróhoz.

A buszút Grisslingéig fél órát tart, és Victoria az időt arra használja, hogy
ártatlan sztorikat agyal ki az útról. Tudja, hogy apja majd mindent tudni
akar, nem elégszik meg valami elnagyolt beszámolóval.

Victoria leszáll a buszról, és lassan halad az utcában, ahol egykor annyi

mindent elnevezett.

Látja a Mászófát és a Lépcsőkövet. A dombocskát, amit Hegynek hívott, és

a patakot, ami egykor Folyó volt.

Tizenhét évesen lépked, de egy része még mindig kétéves.

A fehér Volvo a felhajtón áll, és Victoria látja a szüleit a kertben.

Apja neki háttal állva bíbelődik valamivel, anyja meg guggolva gazolja az
egyik virágágyást. Victoria leveszi a hátizsákját, és leteszi a teraszra.

Apja csak ekkor hallja meg, és megfordul.

Victoria rámosolyog, és integet, de apja kifejezéstelenül végigméri, majd

elfordul, és folytatja a munkát.

Anyja felnéz a virágágyásból, és óvatosan Victoria felé biccent. Victoria

viszonozza a biccentést, fogja a hátizsákot, és bemegy a házba.

A pincében kipakolja a piszkos ruháit, és beteszi őket a szennyeskosárba.

Levetkőzik, belép a zuhanyzóba.

A zuhanyzó függönye hirtelen meglibben egy légáramtól, és Victoria

tudja, hogy apja a zuhany előtt áll.

– Jól érezted magad? – kérdezi. Árnyéka a függönyre hull, és Victoriának

görcsbe rándul a gyomra. Nem akar válaszolni, de a sok megaláztatás
ellenére, amit az apjától elviselt, nem képes hallgatni sem, mert akkor
esetleg levetkőzik.
– Hát igen. Jó volt. – Próbál vidám, lezser hangot megütni, nem tudomást
venni arról, hogy apját egy méter sem választja el az ő meztelen testétől.

– És a pénz kitartott az egész úton?

– Igen. Még maradt is egy kevés. Hiszen vittem az ösztöndíjamat is, így…

– Jól van, Victoria. Te… – Apja elhallgat, Victoria zokogást hall.

Sír?

– Hiányoztál. Üres volt a ház nélküled. Mindkettőnknek, persze.

– De most itthon vagyok. – Próbál jókedvűnek tűnni, de érzi, ahogy nő a

gombóc a hasában, mivel tudja, mit akar az apja.

– Jól van, Victoria. Zuhanyozz le, aztán öltözz fel, anyával beszélni
akarunk veled. Anya már feltette a teavizet. – Kifújja az orrát a
zsebkendőjébe, szipog.

Igen, sír, gondolja Victoria.

– Mindjárt kész vagyok.

Vár, amíg apja elmegy, majd elzárja a vizet és megtörölközik. Tudja, hogy
apja bármelyik pillanatban visszajöhet, ezért amilyen gyorsan csak tud,
felöltözik. Még csak tiszta bugyit sem keres, visszahúzza azt, ami Dánia
óta rajta van.

Szülei némán ülnek a konyhaasztalnál, rá várnak. Csak a rádió hallatszik

az ablakpárkányról. Az asztalon teáskanna és egy tál mandulás süti. Anyja
tölt egy csésze teát, erős mentol-és mézillat terjeng.

– Isten hozott itthon, Victoria. – Anyja nyújtja a sütis tálat, de nem néz a
szemébe.

Victoria próbálja elkapni a tekintetét. Újra és újra.

Nem ismer meg, gondolja.

Csak a sütis tál van jelen a számára.

– Biztos vágytál már egy kis igazi… – Anyja elhallgat, leteszi a tálat, és
leseper néhány láthatatlan morzsát az asztalról. – A sok furcsa…

– Jól fog esni. – Victoria végigpásztázza tekintetével a konyhát, aztán

apjára néz.

– Valamit el akartatok mondani. – Beletunkolja a megcukrozott sütit a

teába, egy nagyobb darab leválik róla, és beleesik a csészébe. Lenyűgözve
látja, hogy azonnal feloldódik, és az apró morzsák a fenékre süllyednek,
mintha az egység soha nem is létezett volna.

– Anyával gondolkoztunk, amíg távol voltál, és arra jutottunk, hogy egy

időre elköltözünk innen.

Az asztal fölé hajol, mire az anya helyeslően bólint, mint aki meg akarja
erősíteni az állítást.

– Költözünk? Hova?

– Kaptam egy projektvezetői munkát Sierra Leonéban. Először hat

hónapra megyünk, és ha akarunk, maradhatunk még fél évet.

Forgatja maga előtt karcsú kezét, és Victoriának feltűnik, mennyire

ráncos, öreg hatást kelt.

Kemény, buzgó kéz. Izzó.

Victoria megborzong a gondolatra, hogy apja hozzáér.

– De én felvételiztem Uppsalába, és… – Tódulnak a könnyek, de nem akar

gyengének mutatkozni. Csak alkalmat adna az apjának, hogy megpróbálja
vigasztalni. A csészébe bámul, fogja a kanalat, és a süti morzsáit kásává
keveri.

– Messze van, Afrikában, és én…

Teljesen ki lesz neki szolgáltatva. Senkit nem fog ismerni, sehova nem tud
menekülni, ha kell.

– Elintéztük, hogy elvégezz pár kurzust onnan. Utána hetente néhányszor

kapsz segítséget.

Apja Victoriát nézi vizenyős, szürkéskék szemével. Ő már döntött,

Victoriának nincs beleszólása.

– Milyen kurzusokat? – Érzi a nyilallást a fogában, végigsimítja az állát.

Nem is kérdeztek tőle semmit a fogáról.

– Alapozó kurzus pszichológiából. Szerintünk tetszene neked.

Apja összekulcsolja maga előtt a kezét, és várja Victoria válaszát.

Anyja feláll, és elviszi a csészéjét a konyhapulthoz. Egyetlen szó nélkül

elöblíti, gondosan eltörli, majd beteszi a szekrénybe.

Victoria nem mond semmit. Tudja, hogy semmi értelme tiltakozni.

Jobb elraktározni a haragot, hadd nőjön nagyra. Egy nap majd kinyitja a
zsilipeket, és hagyja, hogy lángba boruljon a világ. Azon a napon majd
könyörtelen lesz, és engesztelhetetlen.

Victoria az apjára mosolyog.

– Rendben lesz. Elvégre csak néhány hónapról van szó. Klassz lesz új
dolgokat látni.

Apja bólint, és feláll az asztaltól, hogy jelezze, vége a társalgásnak.

– Most mindenki mehet a dolgára – mondja. – Victoriára talán ráfér a

pihenés. Én folytatom a munkát a kertben. Hatra bemelegszik a szauna, ott
beszélgethetünk tovább. Jó lesz? – Kérdőn néz először Victoriára, majd a
feleségére.

Bólintanak.
Este Victoria nehezen alszik el, forgolódik az ágyában.

Fájdalmai vannak, apja nagyon goromba volt. Sajog a bőre a forró víztől,
és fáj az alteste. De tudja, hogy az éjjel elmúlik. Feltéve, hogy apja
elégedett, és tud aludni.

Beleszimatol a valódi nyúlbőrből készült kiskutyába.

Emlékei között eltárolja az igazságtalanságokat, és alig várja a napot,

amikor apja meg mindenki más az ő kegyelméért könyörög majd.

KAROLINSKA KÓRHÁZ

Embert ölni egyszerű. Leginkább mentális akadályokat kell leküzdeni, és

ezen a téren nagyon eltérőek tudnak lenni a körülmények. Az emberek
többségének rengeteg korlátot kell ledöntenie hozzá. Empátia, lelkiismeret
és megfontoltság a legtipikusabb gátjai a halálos kimenetelű erőszaknak.

De egyesek számára nem nehezebb, mint felnyitni egy doboz tejet.

Látogatási időben sok ember van mozgásban. Kint tombol a vihar, az eső
verdesi az ablaküvegeket. Időnként villám világítja meg a fekete eget, és
azt szinte azonnal követi a dörgés.

A vihar itt van, egészen közel.

A falon a liftek mellett lóg egy térkép, és mivel ő senkitől sem akar
útbaigazítást kérni, ezen nézi meg, jó helyen jár-e.

Kezében görcsösen szorongat egy csokor sárga tulipánt, és valahányszor

szembejön valaki, ő leszegi a fejét, hogy elkerülje a szemkontaktust.
Kabátja, akárcsak nadrágja és puha, gumitalpú cipője teljesen hétköznapi.
Senkinek nem tűnik fel, és ha a várakozásokkal ellentétben valaki mégis
emlékezne rá, akkor sem tudja majd felidézni külseje részleteit.

Bárki lehetne, hozzá van szokva, hogy nem vesznek róla tudomást. Most
már nem érdekli, pedig egy időben fájt neki ez a közöny.

Régen egyedül volt, de már nincs.

Legalábbis nem ugyanúgy.

Balra a második ajtó. Gyorsan bemegy, becsukja maga mögött az ajtót,

megáll, fülel, de semmi nyugtalanítót nem hall.

Csend van, és ahogy számított rá, a férfi egyedül fekszik a szobában.

Az ablakban álló pici lámpa gyér, sárga fényétől a szoba lázasan dereng,
és kisebbnek látszik, mint amekkora valójában.

Az ágy végében lóg a beteg kórlapja, felveszi, elolvassa.

Karl Lundström.

Az ágy mellett áll néhány különféle gép és két infúziós állvány, melyeket
cső köt össze a férfi nyakával. A páciens orrából két vékony, áttetsző
szonda áll ki, és szájában újabb cső tűnik el.

Egy darab hús csupán, gondolja.

Álmosítóan ütemes csipogás hallatszik az egyik életfenntartó gép felől.

Tudja, hogy nem kapcsolhatja ki egyszerűen őket. Megszólalna a riasztó,
és a személyzet egy percen belül itt teremne.

Ugyanez áll arra is, ha megpróbálná megfojtani.

Elnézi őt. Szeme nyugtalanul mozog a lehunyt szemhéj alatt. Talán

tudatában is van a jelenlétének.

Talán még azt is tudja, miért jött, de magatehetetlen.

Leteszi a táskát az ágy végébe, kinyitja, elővesz egy kis fecskendőt, majd
az infúziós állványhoz lép.

Elolvassa a feliratot a csomagolásokon. Morfium és Táp.

Csak az eső és a lélegeztetőgép hangja hallatszik.

Fogja a fecskendőt, bedugja a tápszeroldatot tartalmazó műanyag tasak

felső peremébe, és kinyomja a fecskendő tartalmát. Kihúzza a tűt, majd
óvatosan megrázza a tasakot, hogy a morfium elkeveredjen a
cukoroldattal.

Miután végzett, fogja az egyik vázát, és megtölti vízzel a vécében. Leveszi

a papírt a tulipánokról, és beteszi őket a vázába.

Mielőtt kimenne a szobából, előveszi polaroid fényképezőgépét.

A vaku egyszerre villan egy újabb villámlással az ablak túloldalán, a kép

kicsusszan a gépből, és lassan kezd kibontakozni a szeme előtt.

Nézi a fotót.

A villám miatt a falak és a lepedő túl vannak exponálva, de Karl

Lundström teste és a váza, benne a sárga virágokkal, tökéletes.

Karl Lundström. Aki éveken át molesztálta a lányát. Aki nem bánta meg,
amit tett.

Aki el akarta dobni értéktelen életét, és tett egy szánalmas kísérletet, hogy
felakassza magát.

Aki kudarcot vallott még ebben is, ami bárkinek sikerült volna.

Kinyitni egy doboz tejet.

De ő segít neki véghezvinni a tervét. Ő lezárja, pontot tesz a végére.

Óvatosan kinyitja az ajtót, és hallja, hogy a férfi lassabban lélegzik.

Hamarosan teljesen leáll a légzése, és ezzel felszabadul néhány köbméter

friss levegő az élők számára.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Némán ülnek az autóban. Csak az ablaktörlők hangja és a rendőrségi rádió

halk recsegése hallatszik. Jens Hurtig vezet, Jeanette a hátsó ülésen ül
Johannal.
Hurtig rákanyarodik az Enskedevägre, és vet egy pillantást Johanra.

– Látom, jobban vagy. – Belemosolyog a visszapillantóba.

Johan szótlanul bólint, elfordul, kinéz az ablakon.

Mi történt vele?, gondolja Jeanette, és megint nyílik a szája, készül

megkérdezni, hogy érzi magát. De ezúttal türtőzteti magát. Nem akar
rátelepedni. A nyaggatástól nem fog megnyílni, és Jeanette tudja, hogy
ebben a helyzetben Johannak kell megtennie az első lépést. Tart, ameddig
tart. Talán ő maga sem tudja, hogy mi történt vele, de Jeanette érzi, valamit
elhallgat.

Nyomasztó a csend a kocsiban, amikor Hurtig rákanyarodik a ház

felhajtójára.

– Mikkelsen telefonált reggel – mondja, és leállítja a motort. – Lundström

meghalt az éjjel. Csak el akartam mondani, mielőtt látod az esti lapokban.

Jeanette magába roskad. Az eső kitartó kopácsolása a szélvédőn azt az

érzetet kelti benne egy pillanatra, hogy még mindig mozgásban vannak,
pedig tudja, a garázskapu előtt parkolnak. Egyetlen nyomuk volt, aki
elvezethette volna őket a fiúk gyilkosához, és az is meghalt.

– Várj itt, légy kedves, mindjárt jövök – mondja, és kinyitja a kocsiajtót. –

Gyere, Johan. Bemegyünk.

Johan az anyja előtt átvág a kerten, fel a lépcsőn, be az előszobába.

Egyetlen szó nélkül leveszi a cipőjét, felakasztja vizes kabátját, és bemegy
a szobájába.

Jeanette áll egy darabig, néz utána.

Mire visszamegy a garázsfelhajtóhoz, az eső csendes szemerkéléssé

szelídül. Hurtig a kocsi mellett állva cigarettázik.

– Rászoktál?

Hurtig elvigyorodik, és átnyújtja a cigarettát.

– Szóval Karl Lundström meghalt az éjjel – mondja.

– Igen, úgy fest, hogy a veséje végül felmondta a szolgálatot.

Két folyosóval arrébb. Azon az éjjelen, amikor Johan felébredt.

– És semmi furcsaság?

– Nem, nem valószínű, feltehetően a sok gyógyszer, amit belényomtak.

Mikkelsen holnapra ígért jelentést, és… na, hát csak akartam, hogy tudd.

– Ennyi? – kérdezi Jeanette.

– Igen, egyébként semmi különös. De a halála előtt közvetlenül látogatója

volt. A nővér, aki rátalált, azt mondta, az este kapott egy csokor virágot.
Sárga tulipánokat. A feleségétől vagy az ügyvédjétől. Az este folyamán
csak ők szerepelnek a bejelentkezett látogatók között.

– Annette Lundström? Ő nem kórházban van?

– Nem, nincs felvéve. Inkább csak elszigetelten él. Mikkelsen azt mondta,
hogy Annette Lundström hetek óta alig hagyta el a danderydi házukat, csak
a férjét látogatta. Reggel elmentek hozzá, elmondták neki, mi történt… hát,
elég állott szag volt nála.

Valaki sárga virágokat vitt Karl Lundströmnek, gondolja Jeanette. A sárga

általában az árulás jelképe.

– Rossz anya vagyok? – kérdezi.

Hurtig bizonytalanul nevet.

– Nem, lökd meg. Hiszen Johan tinédzser. Elkóborolt, találkozott

valakivel, aki piával kínálta. Berúgott, nagyon balul sült el az egész, most
meg szégyelli magát.

Vidíts csak, gondolja Jeanette. De nem stimmel valami.

– Ironizálsz?
Azonnal látja, hogy nem.

– Nem, Johan szégyelli magát. Látszik rajta.

Jeanette rátámaszkodik a motorháztetőre. Talán mégis igaza van,

gondolja. Hurtig az ujjaival dobol a kocsi tetején.

– És mi volt a nővel Bandhagenben? – kérdezi, és észreveszi, mennyire

egyszerű visszazökkenni a rendőrszerepbe. Milyen kellemes az
aggodalmon kívül valami másra összpontosítani.

– Schwarz kihallgatta a férjét, de én beszélek vele még egyszer.

– Szeretnék én is ott lenni.

– Jó, de nem vagy képben.

– Küldd át mailben, ami van, este elolvasom.

Elbúcsúznak, Jeanette visszamegy a házba, kimegy a konyhába, megtölt

egy poharat vízzel, és beviszi Johanhoz.

A fiú időközben elaludt, így Jeanette leteszi a poharat az éjjeliszekrényre,

és megsimogatja Johan arcát.

Lemegy a pincébe, gyorsan összekapkodja Johan szennyesét, berak egy

mosást. Az edzőpólóját és a sportzokniját. És Åke itt maradt ingeit.

Betölti a mosószer maradékát, becsukja az ajtót, és leül a forgódobbal

szemben. Egy korábbi élet nyomai forognak a szeme előtt.

Johanra gondol. A kocsiban egész úton nem szólalt meg. Egyetlen szót
sem mondott. Rá sem nézett. Úgy döntött, diszkvalifikálja az anyját.
Tudatosan kiszavazta.

Fájdalmas.
VITABERG PARK
Sofia Zetterlund kitakarított, befizette a számlákat, és megpróbálta
elintézni a praktikus teendőket.

Dél körül felhívja Mikaelt.

– Ezek szerint élsz még? – Hallja a hangján a keserűséget.

– Beszélnünk kell…

– Most nem jó. Úton vagyok egy ebédmegbeszélésre. Hívj inkább este.
Tudod jól, milyenek a napjaim.

– Pont olyan elfoglalt vagy esténként is. Hagytam pár üzenetet…

– Figyelj, Sofia. – Mikael felsóhajt. – Mit művelünk? Nem kéne inkább

szarni az egészre?

Sofiának elakad a szava, nyel néhányat.

– Hogy érted?

– Hát, szemmel láthatóan nincs időnk találkozni. Minek erőlködünk?

Amikor Sofia felfogja, mire gondol Mikael, nagy megkönnyebbülést érez.

Csupán néhány másodperccel előzte meg. Szakítani akar. Egyszerűen.
Semmi kecmec.

Sofia felkacag.

– Mikael, pont ezért próbáltalak elérni. Nincs öt perced, hogy beszéljünk?

A beszélgetés után Sofia leül a kanapéra.

Mosni, gondolja. Takarítani és kifizetni a számlákat. Virágokat

meglocsolni. Lezárni egy kapcsolatot. Praktikus, nagyjából egyforma
horderejű teendők.
Nem hiszi, hogy Mikael hiányozni fog neki.

Az asztalon ott hever a polaroidkép, amit a kabátzsebében talált.

Mit csináljak vele?, gondolja.

Nem érti. Ő van a képen, de mégsem.

Egyfelől az emlékképei nem megbízhatóak, Victoria Bergman gyerekkora

tele van hézagokkal, másfelől a fénykép részleteinek mindenképpen
emlékeket kéne ébreszteniük benne.

Fehér szegélyű, piros vattakabát van rajta, fehér gumicsizma és piros

nadrág. Ő soha nem öltözne fel így. Úgy néz ki, mintha más öltöztette
volna.

A háttérben a világítótorony is piros-fehér, így a színek miatt a kép

beállítottnak hat.

A tájból nem látszik sok, leszámítva a partot a letört karókkal. Sivár

környéknek tűnik, alacsony dombok, magas, elsárgult fű.

Lehet Gotlandon vagy talán az angol déli parton, netán Dániában. Skåne?
Észak-Németország?

Járt ezeken a helyeken, de nem ennyire kiskorában.

Késő nyár lehet, a ruhái alapján talán inkább ősz. Fúj a szél, biztosan hideg
volt.

A kislány, aki ő maga, mosolyra görbíti a száját, de a szeme nem

mosolyog. Jobban megnézve a képet a szemében mintha zavarodottság
tükröződne.

Hogy került ez a kabátzsebembe? Mindvégig ott lapult? Vajon Värmdőn

vettem magamhoz, mielőtt a ház leégett volna?

Nem, oda nem ebben a kabátban mentem.

Victoria, gondolja. Meséld el, amire nem emlékszem.

Semmi válasz.

Nem érez semmit.

RENDŐRPALOTA

Gyilkosságból nem történik sok, de annyira súlyos bűncselekmény, hogy

jó okkal nevezhető szimbolikusnak, ezért aztán politikai szempontból
fontos, hogy alaposan felderítsék az ügyeket, és magas legyen a megoldott
esetek aránya.

Svédországban minden évben úgy kétszáz gyilkosság történik, és a tettes

szinte minden esetben az áldozat környezetéből kerül ki.

Leif Karlsson számos, érthető okból szomorúnak tűnik, amikor Jeanette és

Hurtig belép a kihallgató helyiség ajtaján, és leül vele szemben.

Karlsson ellen a lehető legalacsonyabb fokú gyanú merül fel, „esetlegesen

gyanúsítható”, és Jeanette tudja, hogy ez gyakorlatilag szinte bármit
jelenthet.

Kinyit egy kis üveg ásványvizet, nyúl a magnó után, és belelapoz a

mappába, amelybe este jegyzetelt, miután Johan elaludt.

Szótlanul nézik egymást.

Leif Karlsson negyvenéves, az átlagosnál valamivel alacsonyabb. Sötét

zakó van rajta, és egy viseltes farmer, ami rosszul áll neki.

Jeanette feltételezi, hogy mivel a férfi felsősöknek tanít franciát és angolt,

az ülőmunka és a zsíros szószok meg a jó borok túlságosan nagy szeretete
tehető felelőssé a kezdődő pocakért. Első ránézésre bárki teljesen
ártatlannak gondolná.

Leif Karlsson úgy fest, mint aki inkább nyit ablakot, ha zavarja egy légy,
semhogy agyoncsapja egy újsággal.
Tekintete mindvégig dacos, de nem tűnik agresszívnak. Jeanette
tapasztalatból tudja, hogy aki fenyegetve érzi magát, vagy éppen a
lelepleződés határán van, az gyakran vesz fel agresszív pózt. A támadás
mint legjobb védekezés, ha máshoz már nem nyúlhatnak.

De Leif Karlssonnak mintha nem lenne rejtegetnivalója, és ő szólal meg

először.

– Feltételezem, hogy Elisabeth miatt vagyok itt, de nem értem pontosan,

miért. Az egyik kollégájuk, azt hiszem, Schwarznak hívták, már
kihallgatott, és nem tudom…

– Újabb információra derült fény, amelynek Schwarz kolléga még nem

lehetett a birtokában.

Hurtig összerezzen, és Jeanette úgy tesz, mint aki a papírjaiban olvasgat.

Bólint csak úgy magának, várja a férfi reakcióját, de az csak ül némán.

Jeanette látja, hogy Hurtig kezdi elveszíteni a türelmét.

Jeanette felnéz.

– Milyen volt önök között a viszony? – kérdezi Jeanette.

– Hogy érti? – Karlsson bámul rá. – Nincs leírva ott? – kérdezi a

papírkötegre mutatva.

– Hogyne lenne, de szeretném, ha maga mesélne kicsit. – Jeanette

elhallgat, és átfogalmazza a kérdést. – Milyen volt a szerelmi életük?

A férfi a fejét rázza, égre mereszti a szemét, és bánatosan elmosolyodik.

– Az érdekli, hogy lefeküdtünk-e?

– Így van. Lefeküdtek? Úgy értem, szexuális értelemben.

– Igen, le.

– Gyakran?
– De mi köze van ennek a… – Nagyot sóhajt, folytatja. – Igen, olyan
gyakran feküdtünk le, amilyen gyakran tizenöt év együttlét után szokás.

A gyakran relatív fogalom, gondolja Jeanette.

Az Åkéval töltött utolsó évben talán havonta egyszer feküdtek le

egymással.

Néha még ritkábban.

Jeanette emlékszik, milyen volt a megismerkedésük után. Eleinte minden

ébren töltött órát ágyban voltak, még enni sem keltek fel. De ez akkor volt.

Utána jött Johan, a karrier meg a hétköznapok minden nyűge, és

lényegében nem maradt rá idő. Jeanette némi bánatot érez, ha arra gondol,
mennyire könnyen elsekélyesedik és válik rutinszerűvé egy kapcsolat.

Előrehajol, próbálja elkapni a férfi tekintetét. Amikor végre sikerül,

mélyen a szemébe néz, és nagy levegőt vesz.

– Vagy én mondom el, hogy szerintem mi történt, vagy maga, és akkor túl
vagyunk rajta.

– Mire gondol? – kérdezi a férfi, és Jeanette látja, mennyire nehezen állja

a tekintetét. Verítékcseppek tűnnek elő a felső ajkán.

– Ha azt mondom, Rendelés megerőszakolt nők számára a déli kórházban

május elején, az ismerősen cseng?

Jeanette látja a férfin a küzdelmet, és tudja, hogy beletrafált.

– Vagy a csoport az otthonban élő nők számára. De az márciusban volt,

ugye?

Karlsson kifejezéstelenül mered rá.

– A Csend-őrség áprilisban, és aztán megint az otthon. Két további

látogatás a déli kórházban. – Kis szünet után hozzáteszi. – Szeretné,
hogy…
Leif Karlsson felzokog, és arcát a kezébe temeti.

– Elég! – mondja kérlelőn.

Hurtig értetlen arccal Jeanette felé fordul, közben a fejét csóválja.

Jeanette hátracsúszik a székével, feláll, és összeszedi a papírjait.

– Szerintem végeztünk. – Hurtigra néz. – Küldd be Schwarzot, fejezze be,

amit elkezdett. Jobb a látszatja.
KUNGSGATA
Hosszú évek ásatásai után, 1911 novemberében átadták Stockholm egyik
fontosabb utcáját, a Kungsgatát. A munka során feltárták egy viking falu
maradványait, amely egykor a mai Hötorg helyén állt.

Az utcát, mely eleinte a Helsingegathu nevet viselte, a tizennyolcadik

század elején átnevezték Lutternsgatára. Rossz környéknek számított, öreg
faházak és apró kalyibák szegélyezték.

Ivar Lo-Johansson írt az utcáról, írt a bohémekről és az itt élő és dolgozó

prostituáltakról.

A hatvanas években, amikor a főváros központja délebbre tolódott, az utca

kezdett lepusztulni, de a nyolcvanas évek felújításával visszanyert valamit
régi presztízséből.

Kenneth von Kwist ügyész leszáll a metróról a Hötorgnál, és szokás

szerint nehezen talál ki. Túl sok a feljárat, és föld alatt nem tájékozódik
jól.

Néhány perccel később a Koncertház előtt áll.

Esik az eső, az ügyész kinyitja az ernyőjét, és lassan elindul a Kungsgatán

nyugati irányban.

Nem siet.

Inkább lassú léptekkel halad ügyészségi irodája felé.

Ugyanis aggódik. Akárhogy csűri-csavarja, rosszul sül el. Akármit tesz, az

ő kezében marad a Fekete Péter.

Átkel a Drottninggatán, a Målargatán és a Klara Norra Kyrkogatán.

Mi történik, ha egyáltalán nem tesz semmit, csak elrejti az iratokat a

legalsó fiók fenekére?
Van esélye, hogy Jeanette Kihlberg soha nem szerez róluk tudomást, és
idővel majd felbukkannak új ügyek, a régiek meg feledésbe merülnek.

De mivel Jeanette-ről van szó, kétli, hogy egyszerűen továbblépne.

Túlságosan sok munkát fektetett már a halott fiúk ügyébe, és túlságosan

makacs. Túlságosan elhivatott.

Hiába próbált keresni róla valami terhelő tényt, nem talált semmit.

Még szolgálati mulasztásért sem jelentették fel soha.

Harmadik generációs rendőr. Az apja és a nagyapja is a testületnél

szolgált, és az ő aktájukban sincs semmi különleges.

Elhalad az Oscar színház és a Casino Cosmopol előtt.

Nagy katyvasz az egész, és rajta kívül ezt a problémát senki nem tudja
megoldani.

Vagy van valami, amire nem gondolt?

Egy szemszög, amely elkerülte a figyelmét?

Jeanette Kihlberg jelenleg ugyan a fiával van elfoglalva, de amikor a fiú

jobban lesz, Jeanette visszamegy dolgozni, és előbb vagy utóbb tudomást
szerez az új információkról.

Ezt nem tudja megakadályozni.

Vagy mégis?

RENDŐRPALOTA

Leif Karlsson kihallgatása után Jeanette visszamegy a szobájába, és várja,

hogy Hurtig utánamenjen. Elégedett magával, ismét kézbe vette a
csoportot, és legfőképpen: igaza volt. Belső iránytűje megmutatta a helyes
utat.
Meglepi, hogy Leif Karlssonnak semmi hozzáfűznivalója nem volt. A
felesége több év bántalmazás után végül baleset áldozata lett. Villámcsapás.
Ha ez nem történik meg, akkor tovább bántalmazza a nőt, és talán soha
nem bukik le. Reggel Jeanette elintézett néhány rövid telefont. Először a
déli kórházat hívta, utána az otthont a Blekingegatán. Ennyire egyszerű.

Azt még megértette, hogy egy Schwarz-félének ez elkerülte a figyelmét,

az viszont nyugtalanította, hogy Hurtig sem nézett utána Elisabeth
Karlsson múltjának.

Azzal vigasztalja magát, hogy mindenkinek lehet rossz napja. Neki is sok
volt már. Igen, a halott fiúk ügyében való nyomozás valójában rossz
napok egyetlen hosszú sora.

Kopognak, és Dennis Billing rendőrkapitány lép be a szobájába.

Jeanette észreveszi, hogy le van sülve.

– Nos? Visszajöttél? – kérdezi Billing fújtatva, kihúzza a vendégszéket, és

nehézkesen letelepszik rá. – Hogy érzed magad?

Jeanette sejti, hogy az utolsó kérdés nem csupán az ő hogylétéről szól.

– Minden rendben. Most éppen várom, hogy Hurtig jelentést tegyen Leif
Karlsson Schwarz általi kihallgatásáról.

– A bandhageni nő férje? – Billing kétkedőn néz rá. – Azt hiszed, hogy

neki köze van a dologhoz?

– Tudom, hogy köze van hozzá. Éppen most meséli el Schwarznak,

hogyan erőszakolta meg a csalitosban a focipálya mellett, ahol
megtaláltuk. A nő biztosan ott akarta hagyni, talán megismerkedett
valakivel. A pasas követi, leüti, megerőszakolja. És akkor a nőt
agyoncsapja a villám.

– Hihetetlen. – Billing megrázza magát, feláll, indulni akar. – És most mit

csinálsz? – Kinyitja a folyosóra nyíló ajtót, és Hurtig áll a túloldalon,
készül bejönni. – Szép munka, Jens. – Dennis Billing rendőrkapitány hátat
fordít Jeanette-nek, és a meglepett Hurtig vállát lapogatja. – Gyors és szép.
Ahogy szeretem.

– Van valami új ügyed számunkra? – Jeanette hátradől, és Billing széles

hátát nézi. Nagy verítékfolt közvetlenül a nadrág fölött. Egyértelmű jele
annak, hogy túl sokat ül, gondolja Jeanette.

– Nincs. Nyugi van, talán kivehetnétek egy kis szabit.

Jeanette és Hurtig egyszerre rázza a fejét, de Hurtig szólal meg.

– Ki van zárva. Inkább télen veszem ki.

– Én is – mondja Jeanette. – A szabadság túlságosan fárasztó volt.

Billing megfordul, és ránéz.

– Akkor néhány napig várj türelemmel, hátha történik valami. Szortírozd a

papírokat. Telepítsd újra a Windowst. Vedd lazára, és kész. Szia.

Billing választ sem várva kifurakszik Hurtig mellett, és megy a dolgára.

Hurtig vigyorogva becsukja maga mögött az ajtót, és az íróasztalhoz

húzza a széket.

– Beismerte? – Jeanette nyújtózik, kihúzza magát, és karját összekulcsolja

a tarkója mögött.

– Ügy lezárva. – Hurtig leül. – Vádat emelnek ellene a felesége

megerőszakolásáért, bántalmazásáért, és ha tartja magát a mostani
sztorihoz, a szabadsága korlátozásáért. – Hurtig elhallgat, mintha
gondolkozna valamin. – Az volt a benyomásom, élvezi, hogy elmondhatja.

Jeanette nem nagyon tud együtt érezni egy ilyen férfival.

A megalázottság érzése nem mentség, gondolja, és Åke meg Alexandra

jelenik meg a szeme előtt. Az élet része.

– Jó, akkor őt ejthetjük, és marad egy kis időnk a fiúkra.

Kihúzza az íróasztal egyik fiókját, és egy rózsaszínű dossziét vesz elő,
aminek láttán Hurtig kuncogni kezd.

Jeanette elmosolyodik.

– Megtanultam már, hogyan kell fontos dolgokat érdektelennek álcázni.

Senki nem venné a fáradságot ebbe belenézni. – Lapozgatni kezd az iratok
között. – Néhány dolognak utána kell mennünk – mondja. – Annette és
Linnea Lundström. Ulrika Wendin. Kenneth von Kwist.

– Ulrika Wendin? – Hurtig értetlenkedve néz.

– Igen, szerintem nem mondott el mindent. A megérzéseinkre kell

hagyatkoznunk.

– És von Kwist? – Hurtig széttárja a karját.

– Valami bűzlik von Kwist és a Lundström család együttesével. Még nem

tudom, mi, de… – Jeanette nagy levegőt vesz, majd folytatja. – Aztán van
még egy név, amire rá kell néznünk.

– Mégpedig?

– Victoria Bergman.

Hurtig meghökkenten néz.

– Victoria Bergman?

– Igen. Úgy egy nappal Johan eltűnése előtt eljött hozzám egy srác a
värmdői rendőrségtől. Göran Andersson. A Johan körüli zűr miatt nem
volt még időm foglalkozni azzal, amit megtudtam tőle, de azt mondta,
hogy Victoria Bergman nem létezik.

– Nem létezik? De hiszen beszéltünk vele.

– Így van, de ellenőriztem azt a számot, és megszűnt. Él, de más néven.

Valami történt húsz éve, és minden nyilvántartásból eltűnt. Történt valami,
amitől Victoria Bergmant elnyelte a föld.
– Az apja? Erőszakoskodott vele.

– Igen, valószínűleg az apja van a háttérben. És valami azt súgja nekem,

hogy a Bergman-szálat még nem írhatjuk le teljesen.

– Bergman-szálat? De mi köze van a mi ügyünkhöz?

– Megint csak a megérzések. Ez a két név vajon miért bukkan fel szinte
egyszerre. Sors? Véletlen? Mindegy, melyik. A mi esetünk meg a Bergman
és Lundström család között kell lennie valami összefüggésnek. Tudtad,
hogy éveken át közös ügyvédjük volt? Viggo Dürer. Aligha véletlen, és
ráállítottam Åhlundot, hogy nézzen rá Dürerre.

Jeanette látja, hogy Hurtig átérzi a mondandója súlyát.

– Bengt Bergman és Karl Lundström mindketten más gyerekeket is

bántalmaztak, nem csak a saját lányukat. Emlékszel, ugye, Bengt
Bergmanra és az eritreai testvérekre? Egy tizenkét éves lány és egy tízéves
fiú. Birgitta Bergman szokás szerint alibit biztosított a férjének. Ugyanez
áll Annette Lundströmre is, mindig megvédi a férjét, még ha az bevallja is,
hogy belekeveredett a harmadik világbeli gyerekek kereskedelmébe.

– Értem. Ezek a szálak vezetnek valahova. Csak annyi a különbség, hogy

Karl Lundström vallomást tett, míg Bengt Bergman tagadott.

– Igen. Nagyon össze vannak gabalyodva a szálak, de szerintem közös

csomópontba tartanak. Mindez összefügg, és összefügg a mi esetünkkel is.
Az egész bűzlik a suskustól. Sikeres emberekről beszélünk, Bergman a
Sidánál dolgozik, Lundström a Skanskánál. Gazdagok. Szégyen a
családokban. És hanyagul, talán tudatosan inkompetens módon kezelt
jogesetekről beszélünk.

Hurtig bólint.

– És a családok környezetében vannak nem létező emberek – mondja

Jeanette. – Victoria Bergman nem létezik. És a neten vásárolt névtelen
gyerek, akit kasztrálnak, majd a bozótba hajítanak, az ilyen gyerek sem
létezik.
– Hiszel az összeesküvés-elméletekben?

Ha van is irónia Hurtig megjegyzésében, Jeanette-ről teljesen lepereg.

– Nem. Inkább holista vagyok, ha van ilyen szó.

– Holista?

– Hiszek abban, hogy az egész több a részek összességénél. Ha nem értjük

meg a kontextust, soha nem értjük meg a részleteket. Egyetértesz?

Hurtig láthatóan mereng.

– Ulrika Wendin. Annette és Linnea Lundström. Viggo Dürer. Victoria

Bergman. Hol kezdjük?

– Javaslom, hogy kezdjük Ulrika Wendinnel. Azonnal hívom.

Gyerekek bántalmazása, gondolja. Elejétől a végéig erről van szó. Két

gyerek személyazonosság nélkül, a fehérorosz fiú, Jurij Krylov és az
egykori Sierra Leone-i gyerekkatona, Samuel Bai. És három nő, akit
szexuális bántalmazás ért gyerekkorában. Victoria Bergman, Ulrika
Wendin és Linnea Lundström.

Kopognak, Åhlund lép a szobába.

– Gyorsan ment – mondja Jeanette, és várakozásteljesen néz rá.

– Igen, gyorsan, mivel Viggo Dürer halott.

– Halott?

– Igen, a feleségével a vitorlásában égett két hete. Simrishamn mellett.

– Baleset?

– Igen, szivárgó gázvezeték. A hajót másodpercek alatt elnyelték a lángok.

Esélyük sem volt.
Åhlund átnyújt egy lapot egy telefonszámmal.

– Beszélj a nyomozás felelősével – mondja. – A neve Gullberg.

Jeanette beüti a számot. Akár rögtön túl is eshet rajta.

Gullberg beszédes, kedélyes férfi, aki vaskos déli tájszólásával részletesen

elmeséli, hogy két hete a vízi mentők hívást kaptak Viggo Dürer
telefonjáról. Dürer azt mondta, kigyulladt a hajója, és segítségre van
szüksége. De mire kiértek, a hajó már lángokban állt, és a két holttest
lényegében elszenesedett.

Másnap a kishajó-kikötőben találtak egy autót, amely Henrietta Dürer

nevén volt, benne egy táskát a házaspár holmijával, többek között
igazolványokkal.

– A jegygyűrűk alapján sikerült végérvényesen alátámasztani, hogy ők

azok. – Gullberg elégedetten cuppant. – A nevük és a dátum be volt
gravírozva, és mivel rokonaik nem voltak, a boncolás után azonnal
hamvasztották őket.

– A helyszínelők azt mondják, hogy a tűz a gázolajtartályban keletkezett.

Öreg hajó. Rossz vezetékek. Nem gyanakszunk bűncselekményre, ha erre
célzol.

– Nem célzok semmire – mondja Jeanette, és leteszi a telefont.

ZINKEN KOCSMA
Ulrika Wendin belép a kis kocsmába a Zinkensdamm sportpálya mellett, és
Jeanette-nek azonnal feltűnik, hogy a lány alaposan lefogyott. Ugyanaz a
póló van rajta, mint legutóbb, de most mintha több számmal nagyobb
lenne a kelleténél.

Ulrika leül a székre Jeanette-tel szemben.

– A kurva anyjukat – mondja, és ledobja a táskáját. – Fél órán át ültem egy

szemét ellenőrrel, aki nem akarta elfogadni a jegyemet. Kétszáz kibaszott
korona, csak mert egy seggfej buszsofőrnek rosszul van beállítva a
bélyegzője.

– Mit kér?

Erőltetettnek tűnik a mosoly a lány lesoványodott arcán, kapkodja a

tekintetét, testbeszéde nyughatatlanságról árulkodik.

– Amit maga.

Rendelnek, és Jeanette hátradől a kanapén.

– Nem baj, ha cigizünk, míg várjuk a kaját? – Ulrika feláll, mielőtt még
Jeanette válaszolhatna. A lány nyughatatlansága hártyaként borul egész
lényére.

– Szívesen.

Kimennek. Ulrika odakint az ablakpárkányra ül, Jeanette nyújtja neki a

cigarettásdobozt.

– Ulrika, tudom, hogy nehéz lehet, de szeretnék még beszélgetni Karl

Lundströmről. Korábban azt mondta, hogy mindent el akar mondani.
Megtette?

Ulrika Wendin meggyújtja a cigarettát, és közönyösen nézi Jeanette-et a

füstön át.

– Mit számít ez most, hogy meghalt?

– Attól még nem kell megállnunk. Tudott beszélni bárkivel arról, ami
történt?

A lány mélyet slukkol, sóhajt.

– Nem, hiszen lezárták a nyomozást. Senki nem hitt nekem. Szerintem még
az anyám sem. Az ügyész a magamfajták számára kitalált szociális
védőhálóról hablatyolt, de kiderült, csak úgy gondolta, hogy pszichológiai
kezelésre lenne szükségem a magatartászavarom miatt. Közönséges
tizennégy éves kis kurva voltam. És az a szemét ügyvéd…

– Mi van vele?

– Olvastam az összefoglalóját. A védelem állásfoglalását, von Kwist

mondta, hogy ez a neve az iratnak.

Jeanette bólint. Előfordul, hogy a védőügyvédet már a nyomozati

szakaszban bevonják, bár nem tipikus.

– Hogyne, a védőügyvéd szakvéleménye. Folytassa.

– Azt írta, egyáltalán nem vagyok szavahihető, gondjaim vannak… Az

iskolától kezdve egészen az ivásig. Bár soha nem találkozott velem,
ganéjnak állított be. Aki szart sem ér. Annyira bántott, hogy eldöntöttem,
soha nem felejtem el a nevét.

Jeanette Viggo Dürerre és Kenneth von Kwistre gondol.

Ejtett ügyek.

Van vajon több is? Ráébred, hogy ennek utána kell néznie. Az ügyvéd és az
ügyész múltját alaposan fel kell tárnia.

– Viggo Dürer meghalt – mondja Jeanette.

– Senkinek nem hiányzik. – Ulrika elnyomja a cigarettát az
ablakpárkányon. – Bemegyünk?

Az ételük az asztalon van, és Jeanette hozzálát, de Ulrika rá sem néz a sült

krumplis tányérra. Csak bámul ki az ablakon. Gondolkodik valamin, és
nyughatatlanul dobol az ujjaival az asztal lapján.

Jeanette nem mond semmit. Vár.

– Ismerték egymást – mondja Ulrika egy idő után.

Jeanette leteszi az evőeszközöket, és bátorítóan néz a lányra.

– Hogy érti? Kik?

Ulrika Wendin először habozik, de aztán előveszi a mobilját. Az egyik

legújabb modell, valójában egy kis számítógép.

Hogyan engedhet meg magának ilyet?

Ulrika néhányszor megnyomja a kijelzőt, majd Jeanette felé fordítja.

– A Flashbacken találtam. Olvassa.

– Flashback?

– Igen, csak olvassa. Majd megérti.

A kijelző egy internetes oldalt mutat sok hozzászólással.

Az egyik bejegyzésben egy lista látható olyan svédekről, akik állítólag

pénzeltek egy Sihtunum a Diaszpórában nevű alapítványt.

A lista vagy húsz nevet tartalmaz, és mire Jeanette végignézi őket, megérti,
mire gondol Ulrika.

A két néven kívül, melyekre Ulrika céloz, ő felismer egy harmadikat is.
VITABERG PARK
Sofia Zetterlund ül a nappaliban a kanapén, és bámul a sötétbe. Nem vette a
fáradságot, hogy lámpát gyújtson, amióta hazaért. Szinte koromsötét van,
az utcai lámpák fénye szivárog csak be.

Sofia érzi, hogy nem tud tovább ellenszegülni. Azt is tudja, nem ésszerű,
hogy visszafogja magát.

Muszáj együtt dolgozniuk Victoriával. Különben minden csak rosszabb

lesz.

Sofia tudja, hogy beteg. És tudja, mit kell tennie.

Ő és Victoria egy közös múlt bonyolult gyümölcse, akik két

személyiséggé hasadtak kétségbeesett igyekezetükben, hogy elviseljék a
brutális valóságot.

Egészen eltérő módon védekeznek, és eltérő stratégiákkal gyógyulnak.

Sofia a rutinokhoz való görcsös ragaszkodással tartja távol a betegséget.
Praxisa rendet tart az életében, elhallgattatja a zűrzavart odabent.

Victoriát a gyűlölet és a harag hajtja, az egyszerű megoldások híve, és

fekete-fehér világképe szerint végső esetben bármi eltörölhető a föld
színéről.

Victoria gyűlöli Sofia gyengeségét, gyűlöli, hogy be akar olvadni,

alkalmazkodni akar. Ahogy makacsul próbál elnyomni magában minden
igazságtalanságot, és egykedvűen elfogadja az áldozat szerepét.

Victoria visszatérése óta Sofia eltelt önmegvetéssel, és már nem látja a

magától értetődő utat maga előtt. Ingovánnyá vált minden.

Semmi sem értetődik magától.

Két nagyon eltérő akaratot kell kielégíteni és eggyé tenni. Reménytelen

egyenlet, gondolja.
Azt mondják, az embert a félelmei formálják, és Sofia személyisége az
abbéli félelméből fejlődött ki, hogy Victoria legyen. Victoria latensen
megbújt Sofiában, mint egy ellenpólus, egy ugródeszka.

Victoria tulajdonságai nélkül Sofia megszűnik létezni, üres váz marad

csupán.

Tartalmatlan.

Honnan jött Sofia Zetterlund?, gondolja. Nem emlékszik.

Végigsimítja a karját.

Sofia Zetterlund, gondolja. Ízlelgeti a nevet, és egyszeriben ráébred, hogy

ő maga valaki másnak a teremtménye. A karja valójában valaki más
tulajdona.

Minden Victoriával kezdődött.

Én egy másik ember terméke vagyok, gondolja Sofia. Egy másik én

terméke. Szédíti a gondolat, nehezen kap levegőt.

Hol találja a közös pontot? Victoriában mi az az űr, amit Sofia tölt be?
Meg kell találnia ezt a pontot, de erre csak úgy lehet képes, ha nem fél
Victoria gondolataitól. Mernie kell a szemébe nézni.

Fogékonynak kell válnia arra, aminek az elkerülésére egész léte épült.

Először is meg kell találnia azt a pontot az időben, amikor az emlékei már
a sajátjai és nem a Victoriáéi.

A polaroidképre gondol. Tízéves lehet, csúnya, piros-fehér ruhában áll

egy parton. Egyértelmű, hogy nem emlékszik rá. Ez az időszak, ez az
eseménysor Victoriáé.

Sofia megsimogatja a másik karját. A világos hegek a Victoriáéi.

Megvagdosta karját borotvapengével meg üvegszilánkokkal Elsa néni
háza mögött, Dala Flodában.
Mikor lépett színre Sofia? A sigtunai években már ott volt? A vonatos
csavargáson Hannah-val és Jessicával? Csupa homályos emlék, és Sofia
rájön, hogy emlékképei csak az egyetemi években, húszéves korától
válnak logikussá és strukturálttá.

Sofia Zetterlund beiratkozott az egyetemre, és öt éven át diákotthonban

lakott Uppsalában, utána Stockholmba költözött. Szakmai gyakorlat a
nackai kórházban, utána egy-két év munka kint, a huddingei igazságügyi
pszichiátrián.

Majd megismerkedett Lasséval, és elindította a magánpraxisát.

Még valami? Sierra Leone, természetesen.

Élete egyszeriben annyira lehangolóan rövidnek és tartalmatlannak tűnik, s

tudja, hogy egyvalaki tehet róla. Apja, Bengt Bergman ellopta a fél életét,
és arra kényszerítette, hogy a másik felét saját rutinjainak rabjaként
szenvedje végig. Munka, pénz, törtetés, serénykedés, ügyefogyott
kísérletek a szerelmi életre. Hogy dolgozzon, amennyit csak bír, így tartva
távol magától az emlékeket.

Sofia húszévesen már elég erős volt ahhoz, hogy átvegye Victoria életét,
hogy maga mögött tudja, és sajátot kezdjen. Az egyetemtől kezdve már
csak egyetlen személy volt, Sofia Zetterlund, aki ugyanúgy elfojtotta
Victoriát, mint az apja visszaéléseit. Eltörölte Victoria létét, ugyanakkor
megszűnt felette az uralma.

Sofia feláll, és kimegy az előszobatükörhöz. A tükörképére mosolyog, és

látja a fogat, amelyet Victoria letört egy koppenhágai hotelszobában. A
nyakat, amelyre kötelet hurkolt. Érzi, mennyire inas, mennyire erős.

Kigombolja a blúzát, benyúl a szövet alá. Érzi az érett női testet, emlékszik
Lasse, Mikael és Jeanette érintésére.

Tapogatózva halad tovább a bőrén. Lehunyja a szemét, és magába néz. Űr.

Leveszi a blúzát, és nézi magát. A tükörben követi saját körvonalát.

A test határai annyira egyértelműek. Ahol a bőr véget ér, ott kezdődik a
világ.

Odabent minden én vagyok, gondolja.

Keresztbe fonja karját a mellén, kezét a vállára teszi, mint egy ölelésben.
Keze az arcára csúszik, végigsimítja az ajkát. Lehunyja a szemét. Egyszer
csak hányinger fogja el, savanyú ízt érez a szájában.

Egyszerre ismerős és idegen.

Sofia lassan leveszi a nadrágot és a bugyit. Nézi magát az

előszobatükörben. Sofia Zetterlund. Honnan jössz? Mikor adta át Victoria
neked a stafétát?

Sofia nézi a bőrét, és úgy olvassa, mint egy térképet a saját és Victoria
életéről.

Megérinti a lábfejét, az érzékeny sarkát, amelyen a bőrkeményedés soha

nem vastagszik meg eléggé ahhoz, hogy ne szakadjon megint le.

Sofia sarka.

Végigsimítja a vádliját, a térdénél megtorpan. Érzi a hegeket rajta, érzi a

murvát alatta, amikor Bengt hátulról kapta el, ránehezedett, és a térdét
hozzányomta a murvás úthoz.

Victoria térde, gondolja.

A combja. Puhának érzi. Lehunyja a szemét, és tudja, hogyan nézett ki

utána. Látja a kék foltokat, amiket mindig megpróbált elrejteni. Érzi a
fájdalmat combja belsejének inaiban, amikor apja inkább ott ragadta meg,
nem a lábszáránál.

Victoria combja.

Felfelé indul a keze, a hátát simítja. Érzi az egyenetlenséget, eddig észre

sem vette.

Lehunyja a szemét, és érzi a meleg föld illatát, azt a különös illatot, amit
csak a Sierra Leone-i vörös föld árasztott.

Sofia emlékszik Sierra Leonéra, de nem emlékszik a hátán a sebekre, nem

látja az összefüggést, amit Victoria próbál felfedni. Néha meg kell
elégednünk a jelképekkel, gondolja, és eszébe jut, amikor egy lefedett
veremben ébredt, és meg volt róla győződve, hogy élve eltemetik a
gyerekkatonák, a téboly urai. Érzi teste nehezedését, a fenyegető
sötétséget, a dohos szövet szagát. Sikerült elmenekülnie.

Most már emberfeletti hőstettnek látja, de akkor nem jött rá, hogy
tulajdonképpen a lehetetlent vitte végbe.

Ő volt a társaság egyetlen túlélője.

Az egyetlen, aki át tudta hidalni a szakadékot valóság és képzelet között.

ZINKEN KOCSMA
Három név. Három férfi.

Először Karl Lundström és Viggo Dürer. Két ember, akiknek a sorsa

mintha valami különös módon összefonódna. De talán nincs ebben semmi
különös, gondolja Jeanette. Ugyanannak az alapítványnak voltak tagjai,
találkoztak az értekezleteken és a vacsorákon. Amikor Lundström csávába
került, egy ismerős ügyvédet keresett meg. Viggo Dürert. Nyilván így
működik ez. Szívességek és viszonzások.

De a Jeanette számára ismeretlen alapítvány, a Sihtunum a Diaszpórában

pénzelői között a listán ott állt Bengt Bergman neve is.

Az eltűnt Victoria Bergman apja.

Jeanette Kihlberg érzi, ahogy a szoba zsugorodik körülötte.

– Hogy találta ezt meg? – Jeanette visszaadja a mobilt, és ránéz a vele

szemben ülő fiatal nőre.

Ulrika Wendin mosolyog.

– Nem volt nehéz. Gugli.

Vacak egy rendőr lehetek, gondolja Jeanette.

– Flashback? Mennyire megbízható ez? – kérdezi, mire Ulrika felnevet.

– Hát, sok baromság van fent, de van, ami igaz. Többnyire pletykák pofára
esett celebekről. Itt nevezik meg őket, és amikor aztán az esti lapok is
lehozzák, ők arra hivatkoznak, hogy az interneten olvasták. Néha eltűnődik
az ember, nem maguk az újságírók kezdik-e el a szardobálást.

Jeanette úgy véli, a lánynak alighanem igaza van.

– És milyen szervezet ez? Sihtunum a Diaszpórában?

Ulrika fogja a villát, és piszkálgatni kezdi a sült krumpliját.

– Valami alapítvány. De nem találtam róla sok mindent…

Valaminek lennie kell, gondolja Jeanette. Majd ráállítom Hurtigot.

– Hogyan halt meg Viggo Dürer? – Ulrika felnéz a tányérjáról.

– Egy hajón égett. Baleset. A skånei rendőrség találta meg Simrishamntól

nem messze.

– Szenvedett?

– Nem tudom. Valószínűleg.

– És biztos ez?

– Igen. Őt is, a feleségét is elhamvasztották és eltemették.

Jeanette nézi a lány sovány alakját. Tekintete a semmibe mered, mintha

átlátna a tányéron, miközben a keze apró cikcakkokat ír le egy krumplival
a béarni mártásban.

Ez a lány segítségre szorul.

– Amúgy… gondolkozott már a terápián?

Ulrika gyors pillantást vet Jeanette-re, és megvonja a vállát.

– Terápián? Nem, egyáltalán.

– Van egy pszichológus barátnőm, szokott fiatalokkal dolgozni. Tudom,

hogy maga rengeteg dolgot őrizget odabent. Látszik. – Jeanette rövid
szünetet tart. – Hány kiló tulajdonképpen? Ötvenöt?

Újabb közönyös vállrándítás.

– Nem, negyvennyolc. – Ulrika arcán görbe mosoly jelenik meg, és

Jeanette-et eltölti a gyengédség. – Nem tudom, nekem való-e. Elég hülye
vagyok ahhoz, hogy így lehessen rajtam segíteni.

Tévedsz, gondolja Jeanette. Baromira tévedsz.

A rossz állapota ellenére Jeanette erőt lát a fiatal lányban. Rendbe tud
jönni, csak segítségre van szüksége.

– Sofia Zetterlundnak hívják a pszichológust. Már jövő héten találkozhat

vele, ha szeretne.

Jeanette tudja, hogy hazardíroz, de elég jól ismeri Sofiát, biztosan igent
fog mondani. Amennyiben Ulrika is akarja.

– Megengedi, hogy megadjam neki a számát?

Ulrika fészkelődik.

– Jó, rendben… De semmi hókuszpókusz, ugye?

Jeanette felnevet.

– Nem, ígérem. Komoly nő.

SIERRA LEONE, 1987

Amikor készültek lebiciklizni a strandra, megkérdezték tőle, kinek a

csomagtartóján akar utazni. Senkit nem akart megbántani, sírva fakadt.

– Edd meg a reggelidet, Victoria. – Apja rámered az asztal felett. – Ha

befejezted, tegyél egy klórtablettát a medencébe. A reggeli értekezlet után
megmártózom.

Máris több mint harmincöt fok van odakint, apja az izzadságot törölgeti a
homlokáról. Victoria bólint, és piszkálgatja a gőzölgő, undorító kását.
Minden falat megdagad a szájában, és utálja a fahéjas cukrot, amit apja
rászórat vele. Hamarosan megérkeznek a kollégák, és apja fel fog állni az
asztaltól. Akkor majd kidobhatja a reggelije maradékát.

– Hogy megy a tanulás?

Victoria nem néz apja szemébe, de érzi magán a tekintetét.

– Jól – feleli színtelen hangon. – Maslow-t vesszük. A szükségletekről és a

motivációról. – Nem gondolja, hogy apja ismerné Maslow-t, és reméli,
hogy a tudatlansága majd elnémítja.

Így is történik.

– Motiváció – motyogja apja. – Igen, arra szükség lehet. – Visszafordul a

tányérja felé.

Szükséglet, gondolja Victoria.

Miközben úgy tesz, mint aki eszik a kásából, elgondolkozik azon, amit a
szükségletek hierarchiájáról olvasott, kezdve a testi szükségletektől.
Úgymint élelem, alvás, és arra gondol, hogy apja módszeresen megfosztja
ezektől.

Aztán jön a biztonság iránti szükséglet, majd a szeretet és társaság iránti

szükséglet, végül a megbecsülés iránti szükséglet. Mindettől apja
megfosztotta, és továbbra is megfosztja.

A hierarchia legtetején áll az önmegvalósítás szükséglete, ezt a szót nem is

érti. Nem tudja, hogy ki ő, és mit akar, önmegvalósítása elérhetetlen, mivel
távol van tőle, az énjén túl. A szükségleteit illetően apja mindentől
megfosztotta.

Nyílik a teraszajtó, és egy Victoriánál néhány évvel fiatalabb lány áll az

ajtónyílásban.

– Te vagy az?! – kiáltja Victoria apja mosolyogva, és ránéz a

mindenesként dolgozó lányra. Victoriának már az első naptól fogva
kedvére volt.

Bengt is megszerette a törékeny, vidám kislányt, és dicsérgeti, kedves

megjegyzéseket tesz rá.

Már az első este vacsora közben eldöntötte, hogy gyakorlati okokból a

lány költözzön a szolgálati épületből a nagy házba. Attól a naptól kezdve
Victoria nagyobb biztonságban van álmában, mint már jó ideje, és anyja is
elégedettnek tűnt a megoldással.

Te vak tehén, gondolja. Egy nap majd utolér a sorsod, és akkor

megfizetsz, amiért szemet hunytál.

A kislány bejön a konyhába. Először riadtnak tűnik, de Victoriát és

Birgittát látva valamelyest megnyugszik.

– Szedd le az asztalt, ha végeztünk – mondja Bengt a kislány felé fordulva,

de félbeszakítja őt a nyitott ablakon át beáramló motorzaj és a földúton
gördülő kerékgumi hangja. – Fenébe, már itt is vannak.

Feláll, odamegy a kislányhoz, és megborzolja a haját.

– Jól aludtál? – Victoria látja a lányon, hogy feltehetően egyáltalán nem

aludt. Szeme dagadt és véreres, és óvakodva néz, amikor Bengt hozzáér.

– Ülj le, és egyél.

Rákacsint a lányra, és egy bankjegyet nyújt neki, amit ő azonnal eltesz,

mielőtt leülne Victoria mellé az asztalhoz.

– Figyelj csak – mondja Bengt, mielőtt kimegy –, taníthatnál az én

Victoriámnak egyet s mást az étvágyról. – A tányér felé biccent, és nevetve
eltűnik a folyosón.

Victoria tudja, hogy az este fárasztó lesz. Ha apja ilyen derűsen kezdi a
napot, akkor a nap végére általában éjkomor hangulat uralkodik.

Úgy viselkedik, mint valami istenverte gyarmatosító, gondolja. A Sida és

az emberi jogok? Csak fedőnév arra, hogy járjon-keljen, mint valami
átkozott rabszolgatartó.

Nézi a törékeny lányt, aki immár a reggelijére összpontosít.

Mit tett vajon vele? Van pár duzzanat a nyakán, és egy kis seb a
fülcimpáján.
– Na, akkor hát lássuk… – mondja az anyja sóhajtva. – Megyek mosni. Ti
ellesztek, ugye?

Victoria nem felel. Na, akkor hát lássuk? Soha nem látsz te semmit.
Szótlan, vak árnyék vagy elmosódott szélekkel.

A lány már megette a reggelijét, Victoria odatolja neki a sajátját. A lány

felragyog, és Victoria önkéntelenül visszamosolyog, amikor a lány
nekiesik a szürke, langyos tejjel fellazított masszának.

– Akarsz esetleg segíteni a medencénél? Megmutatom, hogyan kell. – A

lány felnéz rá a tányér fölött, és két falat között bólint.

Miután a második adagot is megette, kimennek a kertbe, és Victoria

megmutatja, hol vannak a klórtabletták.

A Sida, a svéd segélyszervezet több ház fölött is rendelkezik Freetown

peremén, és ők az egyik legnagyobban laknak, de egyúttal az egyik
legfélreesőbben is. A fehér, háromszintes házat magas kőfal veszi körül,
és a bejáratot terepszínű ruhába öltözött fegyveresek őrzik.

Victoria hallja a férfiak hangját a házból. Ide szervezték a konferenciát,

mivel Freetown most éppen nem elég biztonságos.

– Tépd le a csomagolás szélét – utasítja a lányt Victoria. – Aztán óvatosan

beteszed a tablettát a vízbe.

A lány szemében tétovázást észlel, és eszébe jut, hogy a személyzet

szigorúan el van tiltva a medencétől.

– Mondom, hogy szabad – makacskodik Victoria. – Az én medencém is.

Én is dönthetek róla, és én azt mondom, szabad.

A lány eltúlzott mozdulattal bedugja a kezét a medencébe, közben arcán

diadalmas mosoly jelenik meg. Csak azok mosolyognak így, akik egy
pillanatra helyet foglalhatnak az urak között. Ide-oda lengeti a vízben a
karját, majd elereszti a tablettát, és tekintetével követi, ahogy lassan
lesüllyed a fenékre. Kihúzza vizes kezét, nézegeti.
– Jó volt a víz? – kérdi Victoria, és óvatos bólintás a válasz. –
Megmártózzunk, mielőtt visszajön? – kérdezi.

A kislány a fejét rázza, azt mondja, nem szabad.

– Én megengedem – mondja Victoria, egy pillantást vet a házra, és

vetkőzni kezd. – Teszünk rájuk, hallani fogjuk, amikor végeznek.

Beugrik a medencébe, és a víz alatt úszik két hosszt.

Egy kicsit lebeg közvetlenül a felszín alatt, és élvezi a nyomást a

dobhártyáján. A víz közte és a fenti világ között tömör védelmet nyújt.

Amikor már fogytán a levegője, továbbúszik, és a medence széléhez érve

látja, hogy a lány már bedugta a lábát a vízbe. Victoria mellette bukik a
felszínre, vakító napfény fogadja. A lány a létrán ül, és mosolyog az
ellenfényben.

– Mint a hal – mondja Victoriára mutatva, aki ránevet.

– Ugorj be! Majd azt mondjuk, kényszerítettelek.

A lányt gyorsan sikerül meggyőzni, de nem hajlandó bugyiban és

melltartóban úszni, mint Victoria.

– A szandált mindenképpen le kell venned, és felveheted ezt itt. –

Odahajítja neki a vékony trikót, ami az imént még rajta volt.

A lány leveszi a ruháját, felveszi a trikót, és Victoria több, nagy

véraláfutást vesz észre a hasán és a derekán. Sajátos érzés lesz rajta úrrá.

Először haragot érez azért, amit az apja tett, aztán megkönnyebbül, amiért
nem őt verte meg. Utána lopakodva érkezik a szégyen egy új, eddig még
nem tapasztalt érzéssel. Szégyelli, hogy az apja lánya, ugyanakkor
növekszik benne valami, amitől elmegy a kedve attól, hogy úszni tanítsa a
lányt.

Nézi a sovány alakot a túlságosan bő trikóban a medence szélén. Az ő

trikója, a sigtunai iskola színes emblémája van rányomva.
Hirtelen rosszul érzi magát attól, hogy a lány az ő ruhájában van, és készül
lemerülni a medence sekély végében. Próbál rájönni, mit lát apja a
lányban. Szép, romlatlan, fiatalabb nála, és valószínűleg nem ellenkezik,
ahogy mostanában Victoria.

Ki a francnak képzeled magad, hogy átveheted a helyemet?, gondolja.

– Gyere ide! – Victoria igyekszik kedvesen szólni, de hallja, hogy inkább

parancsoló a hangja.

Emlékkép bukkan fel a fejében. Egy kisfiú, akit szeretett, de aki aztán
elárulta őt, majd vízbe fúlt. Ennyire egyszerű lenne?, gondolja.

– Dőlj be a vízbe, megtartalak alulról.

Victoria elhelyezkedik a kislány mellett, aki eleinte habozik.

– Na, ne légy gyáva! Foglak.

A lány óvatosan becsusszan a vízbe.

Könnyű, akár egy kisgyerek.

A lány az utasításoknak megfelelően mozgatja karját és lábát, de amikor

Victoria elengedi, hadd lebegjen, azonnal abbahagyja a tempózást, és
kapálózni kezd. Victoria minden alkalommal felbosszantja magát, de erőt
vesz, és lassan, de biztosan kivezeti a lányt a mélyvíz felé.

Itt már nem ér le a lába, gondolja Victoria, aki maga is a vizet taposva
marad a felszínen.

Elereszti.

RENDŐRPALOTA

– Sihtunum a Diaszpórában? Ez meg mit jelent? – Jens Hurtig kérdőn néz

Jeanette Kihlbergre.

– Ez Sigtuna ósvéd neve és a száműzetés ógörögül. Vagyis Sigtuna a

szétszóratásban, elköltözött, egykori sigtunai lakosok alapítványa. A közös
nevező mintha az lenne, hogy a tagok kötődnek vagy kötődtek az ottani
internátushoz.

– Az internátushoz? Ahova Jan Guillou is járt?

– Nem, egy másikhoz. Ez az, ahova a király is járt. A Sigtunai Humán

Gimnázium Svédország legnagyobb és legelőkelőbb internátusa. Olof
Palme is odajárt, Povel Ramel és Peter és Marcus Wallenberg, ha
mondanak ezek a nevek valamit… – Jeanette vigyorog, Hurtig
visszamosolyog.

Hurtig becsukja az ajtót, és leül az íróasztal túloldalára.

– És a király is támogatja az alapítványt?

– Nem, az alapítvány névsora nem hírességekből áll, de biztos vagyok

benne, hogy legalább hármat fel fogsz ismerni.

Hurtig füttyent egyet, amikor Jeanette megmutatja neki az adományozók

kinyomtatott listáját.

– Dürer, Lundström és Bergman ezek szerint nagy összegeket

ajándékozott az alapítványnak a hetvenes évek közepe óta – mondja
Jeanette. – De az alapítvány nem szerepel a megyei önkormányzatnál, ami
furcsa, hiszen Svédországban működik.

– Még valami?

– Régebben volt egy dániai ingatlanjuk, de túladtak rajta. Egyetlen értékes

vagyontárgyuk a Gilah nevű motoros vitorlás volt. Abban égett bent Dürer
és a felesége.

– Érdekes. És mit írnak a tevékenységükről?

Jeanette papírlapot vesz a kezébe, és fennhangon olvas.

– Az alapítvány célja a harc a szegénységgel és a gyerekek

életfeltételeinek javítása világszerte.
– Vagyis gyerekeket segítő pedofilok?

– Két pedofil, minimum. A listán húsz név szerepel, ezek közül kettőről
tudjuk biztosan, hogy pedofil. Bergman és Lundström. Tíz százalék. A
többi nevet nem ismerem, leszámítva Dürert, a két család ügyvédjét. De
lehet, hogy kettőnél több is érdekes lehet. Érted, mire gondolok?

– Felfogtam. Még valami?

– Semmi olyan, amit ne tudnánk már amúgy is. – Jeanette áthajol az

íróasztal fölött, és suttogóra fogja. – Hurtig, te ügyesebben bánsz a
számítógéppel, mint én. Szerinted ki lehet nyomozni, ki áll a Flashback
mögött? Képes vagy rá?

Hurtig mosolyog, de nem válaszol a kérdésre.

– Csak mert férfi vagyok, nem bánok ügyesebben a számítógéppel.

Jeanette sejti, hogy Hurtignak az évek során feltűnt, mennyire

foglalkoztatják őt a nemi szerepek, és most visszakap belőle egy kicsit.

– Nem, nem azért, mert férfi vagy – mondja. – Hanem mert fiatalabb vagy,
és még mindig számítógépes játékokat játszol.

Hurtig zavarba jön.

– Játékokat? Hát…

– Ne beszélj félre! Amikor a városban járunk, mindig elidőzöl a

játékboltok kirakatai előtt, és bőrkeményedés van az ujjbegyeiden, néha
még hólyagosak is. Egyszer, amikor együtt ebédeltünk, azt mondtad, hogy
a pizzapék úgy néz ki, mint a karaktered a Grand Theft Autóban.
Szenvedélyes játékos vagy, Hurtig. Pont.

– Jó, de… – A férfi tétovának tűnik. – Lenyomozni a felhasználót? Ez nem

minősül számítástechnikai behatolásnak?

– Senkinek nem kell tudnia róla. Ha van IP-címünk, talán szerzünk hozzá
nevet. Talán vezet valahova, talán nem. Nem kell belőle nagy ügyet
csinálni. Senkit sem fogunk zaklatni, nem kémkedünk, nem mérjük fel a
nézeteit. Csak egy nevet akarok.

– Jól van, megpróbálom – mondja Hurtig. – Ha nem megy, talán ismerek

valakit, aki segíthet.

– Remek. Aztán itt van az adományozók listája. Nézz utánuk, ha már benne
vagy, én meg foglalkozom Victoria Bergmannal.

Hurtig kimegy, Jeanette meg futtat egy keresést Victoria Bergmanról a

rendőrségi nyilvántartásban, de ahogy várta, nincs találat.

Talál ugyan két Victoria Bergmant, akit már rabosítottak korábban, de

egyiknek sem stimmel a kora a Sigtunába járó Victoria Bergmanéval.

Következik a népesség-nyilvántartás, és Jeanette bejelentkezik az

adóhivatal rendszerébe, ahol minden ma élő svéd állampolgár adatai
megtalálhatók.

Harminckét Victoria Bergmannak keresztelt ember létezik.

Többségük az elterjedtebb módon, Viktoriának írja a nevét, de ennek

alapján még nem lehet őket kizárni. Az írásmód idővel változhat, és
Jeanette emlékszik egy osztálytársnőjére felsőben, aki egy egyszerű
tollvonással átírta az S-t Z-re, hogy a hétköznapi Susannéból az
egzotikusabb Zuzannéra váltson. Néhány évre rá Zuzanne meghalt
herointúladagolásban.

Kiterjeszti a keresését, és az összes érintett személy adóbevallása

megjelenik a képernyőn.

Egyet leszámítva.

A listán huszonkettes számmal egy Värmdőn bejegyzett Victoria Bergman

áll.

Bengt Bergman, a nemi erőszakkal vádolt férfi lánya.

Jeanette változtat a keresésen, hogy az előző évi adóbevallást kapja meg,

de ugyanaz az eredmény. A värmdői Victoria Bergman szemmel láthatóan
nem foglalkozik azzal, hogy adatokat közöljön a bevételeiről és az
esetleges adókedvezményeiről.

Jeanette tíz évet visszamegy az időben, de semmi.

Sehol egy adat.

Csak egy név, egy személyi szám és a värmdői cím.

Jeanette egyre buzgóbban keresgél minden adatbázisban, amihez hozzáfér,

de akárhol nézi, csak megerősítést nyer, amit Göran Anderssontól tudott
meg a värmdői rendőrségen.

Victoria Bergman gyerekkora óta ugyanott él, soha egyetlen koronát nem
keresett, kiadása sem volt, nem kapott fizetési felszólítást, nem ment ki
hozzá végrehajtó, és még kórházban sem járt közel húsz éve.

Jeanette elhatározza, hogy még aznap felhívja az adóhivatalt, megkérdezi,

lehet-e itt valami tévedés.

Utána eszébe jut, hogy beszélt Hurtiggal az elkövetői profilról, és Sofiára

gondol.

Talán ideje lenne lépni az ügyben.

Eleinte csak kósza gondolatnak indult, de talán nem is olyan rossz ötlet.
Amennyire meg tudja ítélni, Sofia kellően tapasztalt ahhoz, hogy
elkészítsen egy ideiglenes elkövetői profilt.

Ugyanakkor kártékony is lehet bezárkózni egy leírásba, teljes mértékben

egy pszichológusi szakvéleményre támaszkodni.

Szinte ugyanolyan gyakorisággal vezeti félre a nyomozást egy rosszul

elkészített elkövetői profil, mint amilyen gyakorisággal egy jól sikerült
profil segíteni tud. Jeanette Niklas Lindgrenre gondol, az úgynevezett
Hagai Rémre. Nem az nehezítette meg a nyomozást, hogy a profil teljesen
mellélőtt? Dehogynem.
Az ország legkompetensebb igazságügyi pszichiáterei úgy vélték, hogy
valami különcről lesz szó, közeli barátok és intim kapcsolatok nélkül.

Amikor végül elkapták, és nyolcrendbeli garázdasággal, nemi erőszakkal

és gyilkossági kísérlettel gyanúsították, kiderült, hogy egy látszólag
szelíd, kétgyerekes apukáról van szó, aki fiatalkora óta nem váltott se
munkahelyet, se partnert.

Vagyis résen kell lennie, nem szabad, hogy Sofia Zetterlund vezesse.

Majd lesz, ahogy lesz, igazából nincs veszítenivalója. Azonkívül beszélnie

kell vele Ulrika Wendinről. Beüti a magánrendelő számát, és odaáll az
ablakhoz.

Odakint az elhagyatott Kronoberg park látszik, csak egy fiatalember

sétáltatja unottan a kutyáját. Jeanette mérsékelt érdeklődéssel figyeli a
kutyát, amint folyamatosan rátekeri a pórázát egy szemetesre, megáll, és
sürgetően a gazdira néz.

Ann-Britt veszi fel, de azonnal kapcsolja Sofiát.

– Szia – mondja Jeanette. – Értesz az elkövetői profilkészítéshez?

– Tessék? – szól bele Sofia, és Jeanette nyugodtnak, ellazultnak hallja a

hangját. – Te vagy az, Jeanette?

– Igen, ki más lenne?

– Tudhattam volna. Rögtön a tárgyra, mint mindig. – Sofia elhallgat, és

Jeanette hallja, ahogy hátradől. Megnyikordul a szék. – Arra vagy
kíváncsi, hogy mennyire értek a profilkészítéshez? Igazság szerint
gyakorlati értelemben nem nagyon, de felteszem, arról van szó, hogy az
ember tanulmányozza az elkövető elképzelhető demográfiai, szociális és
viselkedésbeli jellemzőit. Utána én legalábbis elkezdeném abban a
csoportban keresni, amelyikben a legnagyobb valószínűség szerint
található, és kis szerencsével…

– Talált, süllyedt – vág a szavába Jeanette, és örül, hogy Sofia minden

habozás nélkül egyből törni kezdte a fejét. – Igazság szerint ma már
ügyelemzésnek hívjuk – teszi hozzá. – Ez a szó kevesebb elvárást hordoz.
– Kis gondolkodás után kifejti. – A munka célja, ahogy mondtad, hogy
szűkítsük a lehetséges gyanúsítottak körét, és így remélhetőleg egy adott
személyre lehet irányítani a nyomozást.

– Soha nem pihensz? – fakad ki Sofia.

Johan csak néhány napja jött haza a kórházból, és Jeanette máris

belevetette magát a munkába. Erre gondol vajon Sofia? Hogy érzéketlen,
és hideg fejjel gondolkodik? De mi mást tudna tenni?

– Tudod, hogy pihenek néha – feleli nem tudván, hogy sértésnek vagy
aggódásnak értelmezze-e a megjegyzést. – De komolyan szükségem lenne
a segítségedre. Különböző okokból nem tudok mást megkérni. – Tudja,
hogy őszintének kell lennie. Ha Sofia nem vállalja, akkor Jeanette nem tud
máshoz fordulni.

– Rendben – feleli Sofia némi tétovázás után. – Gondolom, az egész arra

az elméletre épít, hogy amit mi, emberek, teszünk az életben, az
összhangban áll a személyiségünkkel. Például egy kényszerneurotikus
embernek mindig rend van az íróasztalán, és aligha hord vasalatlan inget.

– Így van – feleli Jeanette. – És egy bűncselekmény rekonstruálásából

következtetéseket tudunk levonni az elkövető személyéről.

– És az én segítségemet kéred ebben?

– Egy feltételezett sorozatgyilkosról van szó, és van néhány nevünk, amin

elindulhatunk. Kis személyleírás, ez meg az. – Hatásszünetet tart, hogy
hangsúlyozza a következő mondat jelentőségét. – Az ügyelemzést végző
személy nem láthat esetleges gyanúsítottakat. Az egyszerűen zavarja az
összképet, és szűrővé válik, rontja a tisztánlátást.

Jeanette hallja, hogy Sofia egyre hangosabban lélegzik, de szólni nem

szól.

– Találkozzunk nálam este, és folytassuk? – kérdezi Jeanette, hogy

rájöjjön, vajon Sofia elbizonytalanodott-e. – Valami másra is meg akarlak
kérni.

– Igen, mire?

– Este megbeszéljük, ha az úgy jó neked.

– Persze. Megyek – feleli Sofia, és a hangja egyszeriben nélkülöz minden

lelkesedést.

Leteszik, és Jeanette újból ráébred, hogy semmit sem tud Sofiáról.

Néhány perc alatt meg lehet kedvelni valakit, de megismerni évekbe telhet.

Bár Jeanette szorosabbra szeretné fűzni a kapcsolatot Sofiával, az egész

nagyon félelmetes. De nem tud lemondani róla. Legalább meg akarja
próbálni.

Úgy dönt, felhívja Åke anyját, és elintézi, hogy Johan hadd töltse nála és a
nagyapjánál a hétvégét. Ott biztonságban lesz, és kell neki a
levegőváltozás. Hogy valaki körülugrálja, és százszázalékosan
odafigyeljen rá. Mindaz, amivel ő maga jelenleg nem szolgálhat.

Åke anyja örül, hogy segíthet, és megbeszélik, hogy este átugrik Johanért.

Végül sor kerülhet a telefonbeszélgetésre Victoria Bergmanról.

Az adóhivatal telefonos ügyintézőjére mindenkinek egyformán várni kell,

és Jeanette Kihlberg illedelmesen kivárja a sorát.

Fémes robothang közli vele barátságosan, de kérlelhetetlenül, hogy a

hívásokat harminchét kezelő fogadja, és Jeanette a huszonkilencedik a
sorban. Várható várakozási idő tizennégy perc.

Jeanette benyomja a kihangosítót, s kihasználja az időt, hogy meglocsolja

a virágait, és kiürítse a szemetest, miközben a hang monotonon számlál
lefelé.

Ön a huszonkettedik a sorban. Várakozási idő tizenegy perc.

Valakinek egyszer be kellett olvasnia az összes lehetséges és nem
lehetséges számot, gondolja.

A telefonból pittyenés hallatszik, recsegés követi.

– Tessék, Adóhivatal, miben segíthetek?

Jeanette bemutatkozik, és a kezelő elnézést kér a várakozási idő miatt, de

megkérdezi, miért nem hívta a közvetlen számot? Jeanette azt feleli, hogy
nem tudja azt a számot, és így legalább maradt egy kis ideje merengeni,
tűnődni.

A kezelő nevetve megkérdezi, miért hívta őket, és amikor Jeanette

elmondja, hogy az 1970-ben született, Värmdőn nyilvántartásba vett
Victoria Bergmannak kéri minden anyagát, kis türelmet kér tőle.

Egy-két perc elteltével a kezelő visszatér, hangja döbbenetről árulkodik.

– Felteszem, hogy a 700607-es személyi számú Victoria Bergmanról

beszél?

– Talán. Remélem.

– Ez esetben van egy kis probléma.

– Igen, éspedig?

– Mindösszesen egy átirányítást találtam a nackai városi bíróságra. Amúgy

semmit.

– De mi áll benne szó szerint?

A kezelő megköszörüli a torkát.

– Olvasom. A nackai városi bíróság döntése értelmében az illető titkos

személyazonosságot kap. Az illetővel kapcsolatos kérdésekkel az említett
hatósághoz szíveskedjenek fordulni.

– Ez minden?
– Igen. – A kezelő lemondóan sóhajt.

Jeanette megköszöni, leteszi a kagylót, hívja a rendőrség központját, és

kéri, hogy kapcsolják neki a nackai városi bíróságot. Ha lehet, ne a
nyilvános számon.

A jegyző nem annyira készséges, mint az adóhivatal ügyintézője, de

megígéri, hogy amint lehet, mindent átküld Victoria Bergmanról.

Kurva bürokrata, gondolja Jeanette, majd kellemes estét kíván a

jegyzőnek, és leteszi a telefont.

Négy húszkor kap egy e-mailt a bíróságról. Csalódottan látja, hogy a

nackai városi bíróság által összefoglalt információ három sorban elfér.

VICTORIA BERGMAN, 1970– XX – XX – XXXX

BIZALMAS.

MINDEN ADAT MEGSEMMISÍTVE

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Jeanette hallja, ahogy a kocsi rákanyarodik a garázsfelhajtóra, és leparkol

az Audi mögött.

Remeg a gyomra az idegességtől.

Mielőtt beeresztené Sofiát, megnézi magát a tükörben, és kicsit

megigazítja a haját.

Talán sminkelhettem volna, gondolja. De mivel amúgy nem szokott,

biztosan csak bizarr mázolmánynak hatna rajta. Igazság szerint nem is
nagyon tud sminkelni. A rúzst meg a szemfestéket még megoldja, de
aztán?

Ajtót nyit, és Sofia Zetterlund belép az előszobába, majd becsukja maga

mögött az ajtót.
– Szia, isten hozott. – Jeanette gyengéden átöleli Sofiát, de fél, hogy túl
hosszan tartja a karjában. Nem akar túl nyilvánvalóan viselkedni.

Bár mi lenne túl nyilvánvaló?, gondolja, és elereszti Sofiát.

– Kérsz egy pohár bort?

– Kérek, köszönöm. – Sofia halvány mosollyal nézi. – Hiányoztál.

Jeanette mosolyog válaszképpen, és eltűnődik, vajon mitől ideges.

Vizslatja Sofiát, feltűnik neki, hogy hajszolt hatást kelt. Némi aggodalmat
érez, eddig csak a kifogástalan Sofiával találkozott.

Jeanette kimegy a konyhába, Sofia utána.

– Hol van Johan? – kérdezi Sofia.

– A nagyanyjánál tölti a hétvégét – válaszolja Jeanette. – Åke anyja az

imént vitte el, és Johan szinte nem is köszönt, amikor elment. Szemmel
láthatóan csak velem nem hajlandó beszélni.

– Adj neki időt. Elmúlik, hidd el.

Sofia körülnéz a konyhában, mint aki Jeanette tekintetét próbálja kerülni.

– Megtudtál még valamit arról, hogy mi történt a vidámparkban?

Jeanette sóhajt, és kinyit egy üveg bort.

– Azt mondja, találkozott valami lánnyal, aki sörrel kínálta. Többre nem
emlékszik. Legalábbis ezt állítja.

Jeanette Sofiának nyújt egy poharat.

– Hiszel neki? – kérdezi Sofia, és elveszi a bort.

– Nem tudom. De egyértelműen jobban van, és elhatároztam, nem fogom

nyaggatni. Úgy semmit sem szedek ki belőle.
Sofia mintha töprengene valamin.

– Szeretnéd, hogy szerezzek neki időpontot a gyerekpszichiátrián?

– Á, dehogy. Kiakadna. Szerintem egy kis normalitásra lenne szüksége,

például egy anyukára, aki itthon van este, amikor ő hazaér az iskolából.

– Vagyis Johannal abban egyetértetek, hogy a te hibád? – kérdezi Sofia.

Jeanette megdermed mozdulat közben. Az én hibám, ízlelgeti a szót.

Hibázni a saját gyerekünk kárára keserű dolog. A penészes konyhapult, a
mocskos padló íze. A lestrapált anya áporodott verítékének az íze, a
beivódott cigarettafüsté és a cseréletlen pelenkáé.

Sofiára szegezi a tekintetét, és távolról hallja a saját hangját, amint

megkérdezi tőle, ezt hogyan érti.

Sofia mosolyogva ráteszi a kezét a Jeanette-ére.

– Nyugodj meg! – mondja vigasztalón. – Ami történt, az lehet reakció a

válásotokra is, és azért téged okol, mert te állsz hozzá a legközelebb.

– Vagyis úgy érzi, hogy cserbenhagytam?

– Igen – feleli Sofia ugyanazon a gyengéd hangon. – Ami persze

ésszerűtlen. Åke az áruló. Johan talán egyként tekint rátok. A szülei
vagytok, akik cserbenhagyták. Åke árulása a szülők árulásává válik… –
Elhallgat egy pillanatra. – Bocsánat, ez úgy hangzik, mintha ugratnálak.

– Semmi baj. De hogy mászik ki ebből az ember? Hogyan bocsát meg

valaki egy árulást? – Jeanette nagyot kortyol a pohárból, majd csüggedten
leteszi az asztalra.

Sofia arcáról eltűnik a gyengédség, hangja feszesebbé válik.

– Az árulást nem lehet megbocsátani. Az ember megtanul élni vele.

Némán ülnek, és Jeanette mélyen Sofia szemébe néz.

Még ha vonakodva is, Jeanette megérti, mire gondol Sofia. Az élet tele van
csalódással, és aki nem tanul meg együtt élni vele, az aligha életképes.

Jeanette hátradől, s egyetlen nagy kilégzéssel megszabadul az egész napos

feszültségtől és aggodalomtól, amit Johan miatt érzett.

Mély lélegzetvétel, és agya működni kezd.

– Gyere, menjünk fel – mondja.

Sofia rámosolyog.

Kisvártatva már meztelenül fekszenek az ágyban. A vér egészen új módon

áramlik Jeanette testében, mégis valahogy ismerős az érzés. A
felszabadulás, a szabadjára engedett vágy tiszta, ősi érzése.

Mi történik?, gondolja Jeanette. Tagjai mintha maguktól mozdulnának,

mintha nem ő uralná a mozdulatait. Csak úgy megtörténnek.

Csukott szemmel deríti fel Sofia testét. Hagyja, hogy keze, ajka, bőre lássa
őt. Sofia meleg nyaka reszket a szája érintésére. Melle puha, sós íze van.
Erős test, erőteljes test, és Jeanette a magáévá akarja tenni. Sofia hasa
lassan jár fel s alá, és Jeanette az ujjbegyével apró, puha szőrt érzékel,
mely sűrűbbé és keményebbé válik a köldök alatt.

Nyelve már be is csusszant, és lágyéka táján áramütést érez az ereiben.

Szédeleg. Mintha minden mozgásban lenne: feltehetően az agy rendeli

magát alá a testnek, és nem fordítva. A szoba már nem létezik.

Mozdulataik lágyak, maguktól értetődnek, és Jeanette elmerül a lenti

melegben. Alig veszi észre, hogy Sofia az oldalára fordul, majd hasra.

Gyere közelebb, gondolja.

Sofia érti. Sofia minden egyes izma érti.

Minden mozgásban van, minden egyetlen kalapáló szívvé, egyetlen

fortyogó lénnyé olvad össze.
Mintha sírva fakadt volna. A felszabadulás és a hála könnyei.

Az idő már nem létezik. Később majd úgy emlékszik erre az éjjelre, mint
ami az örökkévalóságig tartott, mégis rövid volt, akár egy pillanat.

Utána az ágy meleg és nyirkos, s Jeanette félrehajtja a takarót. Sofia lassú,

lágy mozdulatokkal simogatja a hasát.

Végignéz saját meztelen testén. Jobban mutat, amikor fekszik, mint amikor
áll. A hasa laposabb, és a császármetszés helye kisimul.

Ha hunyorít, egész jól néz ki. Ha alaposabban szemügyre veszi magát,

akkor májfoltokat, erek hálóját, narancsbőrt lát.

Sofia bőre tisztább, szinte mint egy tizenévesé, és most éppen csillog az
izzadságtól. Karján és hátán Jeanette kis fehér, hegszerű csíkokat vesz
észre.

– Figyelj – mondja Jeanette. – Szeretném, ha találkoznál egy lánnyal, akit

ismerek, illetve elvileg már megígértem neki, hogy találkozhat veled,
talán hülyeség volt, de…

Elhallgat, jóváhagyást vár Sofiától, és amikor ránéz, Sofia bólint

válaszképpen.

– A lány eléggé le van harcolva, és szerintem egyedül nem képes

összeszedni magát.

– Mi a problémája? – Sofia fordul az ágyban, és karját a párna alá teszi.

Meztelen csípőjének körvonala kizökkenti Jeanette-et.

– Nem tudok sokat, csak annyit, hogy Karl Lundströmmel volt dolga.

– Jaj – válaszol Sofia. – Jó, ennyi nekem elég. Holnap megnézem a

naptáramat, aztán jelentkezem.

Sofia arca csupa titok. Mosolya szinte szégyellős.

– Jó ember vagy – mondja Jeanette, és megpihen az érzésben, hogy nincs

meglepve, amiért Sofia kész segíteni. Ha segítségről van szó, egy
pillanatra sem habozik.

– Felteszem, hogy Lundströmöt már nem gyanúsítjátok a gyilkosságokkal,

ha egyszer elkövetői profilt akarsz készíttetni.

Jeanette felhorkan.

– Ja, hát először is halott, de alapvetően azt gondolom, hogy ő itt csak
bűnbak volt. Mit tudsz a szexuális gyilkosságok elkövetőiről?

– Megint nem köntörfalazol, bele a közepébe. – Sofia visszafordul a

hátára, és kicsit eltűnődik. – Két típus létezik. A szervezett és a kaotikus. A
szervezettek szociálisan rendezett környezetből kerülnek ki, legalábbis
látszólag, és összességében valószínűtlennek tűnik, hogy gyilkosok
lennének. Megtervezik a gyilkosságokat, kevés nyomot hagynak.
Megkötözik és megkínozzák az áldozatukat gyilkosság előtt, és olyan
helyeken keresik az áldozatot, ahova ők maguk nem köthetők.

– És a másik típus?

– A kaotikus szexgyilkos. Többnyire terhelt háttérrel rendelkezik, és

véletlenszerűen gyilkol. Az is előfordul, hogy ismeri az áldozatot.
Emlékszel a Vámpírra?

– Így kapásból nem.

– Megölte a két mostohanővérét, ivott a vérükből, és azt hiszem, még evett

is… – Sofia elhallgat, és undorodó arcot vág, mielőtt folytatná. – Persze
sok gyilkos mindkét alaptípus jegyeit hordozza, de a tapasztalat azt
mutatja, hogy többnyire áll ez a felosztás, és szerintem a különböző
típusok eltérő nyomokat hagynak maguk után a tetthelyen.

Jeanette-et megint megdöbbenti, milyen gyorsan jár Sofia esze.

– Hihetetlen vagy! Biztos, hogy még soha nem készítettél elkövetői

profilt?

– Soha. De olvasni tudó, képzett pszichológus vagyok, sok pszichopatával

volt már dolgom, blablabla.

Nevetnek, és Jeanette ráeszmél, mennyire kedveli Sofiát. Ezeket a hirtelen

váltásokat a komolyság és a tréfa között. Hogy még viccelni is tud,
annyira komolyan veszi az életét. Mindenről.

Eszébe jut Åke zord megjelenése, a komor testtartás, amit Jeanette soha
nem tudott mire vélni. Hiszen soha semmilyen felelősséget nem vett a
nyakába.

Tekintetével követi a kontúrokat Sofia arcán.

A karcsú nyakat, a magasan ülő arccsontot.

Az ajkát.

Nézi a kezét és a szépen manikűrözött, világos, gyöngyházfényű lakkal

kifestett körmeit. Milyen tiszta, gondolja, és tudja, hogy ez nem most jut
először az eszébe.

Most itt fekszik, megnyílt. Hogy mi történik ezután, az a jövő zenéje.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Sofia a kanapén ül valaki mellett, akit megkedvelt. Egyre közelebb érzi

magához Jeanette-et, és érti is az okát. Egyrészt ott a fizikai vonzalom.
Másrészt tudja, hogy Jeanette sejt valamit a benne lakozó sötétségről.
Biztonságban érzi magát, ahogy hallja Jeanette szívverését a póló vékony
anyagán át, és csak azt tudja, hogy nincs tisztában önmagával és azzal,
hogy mit szeretne.

Jeanette ámulatba ejti, kihívja, ugyanakkor mintha őszintén tisztelné is. Ez

vonzódásának az oka.

Sofia nagy levegőt vesz, az illatok betöltik a tüdejét. Jeanette légzését az

ablakpárkányon kopácsoló eső kíséri.

Amikor Jeanette a segítségét kérte a nyomozásban, ő nagy hirtelen igent

mondott, de máris kezdi megbánni.
Tisztában van vele, hogy a józan ész szerint Jeanette felvetésének halálos
félelemmel kellene őt eltöltenie. Ugyanakkor talán ki is használhatja a
helyzetet. Mindent tudni fog a nyomozásról, és lehetősége lesz félrevezetni
őket.

Jeanette nyugodtan, tárgyszerűen mesél a gyilkossági ügy részleteiről.

És Sofia közben szembesül énje tiltott részével. Azzal, aki nem akar lenni.

– A hátukon lévő nyomok alapján korbácsolták őket.

Tudata mélyén ajtók nyílnak meg. Eszébe jutnak a nyomok a saját hátán.

Mindent maga mögött szeretne hagyni, csontra lecsupaszítani magát.

Sofia tudja, hogy soha nem tud egyesülni Victoriával, ha nem fogadja el a
cselekedeteit. Meg kell értenie, a sajátjaiként kell szemlélnie Victoria
tetteit.

– Azonkívül megcsonkították őket. Levágták a nemi szervüket.

Sofia érzi, hogy legszívesebben az egyszerű menekülési útvonalat

választaná, visszazárná jó mélyre Victoriát remélve, hogy lassan
megfakul.

Úgy kell viselkednie, mint egy színésznek, aki elolvassa a forgatókönyvet,

aztán kifejleszti magában a szereplő énjét.

És ehhez nem elég a puszta empátia.

Egy másik emberré kell válnia.

– Az egyik fiú kiszáradt, de egy másikat szinte profi módon balzsamoztak.

A vérét kieresztették, és formaldehiddel töltötték fel az ereit.

Egy ideig egyikük sem szól. Sofia érzi, mennyire megizzadt a tenyere. A
lábába törli, majd beszélni kezd.

A szavak maguktól jönnek. Nem kell gondolkoznia a hazugságokon.

– Tanulmányoznom kell még a hallottakat, de így elsőre azt mondanám,
szerintem egy harmincas férfit keresünk. Hozzájut érzéstelenítőhöz, ami
arra utal, hogy az egészségügyben dolgozik. Lehet orvos, ápoló,
állatorvos vagy hasonló. De mondom, még alaposabban elemeznem kell.
Aztán jelentkezem.

Jeanette hálásan néz rá.

A RENDELŐ

Sofia Zetterlund az íróasztalánál ülve ebédel a rendelőjében. Feszes lett a

napja, amióta Jeanette Kihlberg rávette, hogy találkozzon Ulrika
Wendinnel.

Miközben begyűri a gyorséttermi étel maradékát a szemetesébe,

párbeszédablak nyílik meg a laptopján.

Bejövő e-mail.

A feladó láttán meghökken.

Annette Lundström?

Megnyitja az üzenetet, és olvasni kezd.

Üdvözlöm, tudom, hogy néhányszor találkozott a férjemmel. Beszélnem

kéne Önnel Karlról és Linneáról, és megköszönném, ha minél előbb
felhívna a lenti számon.

Üdvözlettel, Annette Lundström

Érdekes, gondolja Sofia, és az órára néz. Öt perc múlva egy. Felemeli a

kagylót, és beüti a számot, jóllehet Ulrika mindjárt megérkezik.

Ulrika leül a vendégszékbe, keresztbe teszi a lábát, könyökét a karfára

támasztja, ökölbe szorított keze az ölében. Sofia is így ül le.

Ez a tükrözés: utánozza a fizikai jelzéseket, a mozdulatokat és az

arckifejezéseket. Ulrika Wendinnek magára kell ismernie Sofiában,
éreznie kell, hogy akivel beszél, az az ő oldalán áll.

Ha ez sikerül, akkor Ulrika is elkezdi majd utánozni Sofiát, és akkor ő a

testbeszéd alig észrevehető, apró változtatásaival ellazultabb állapotba
tudja terelni a lányt.

Pillanatnyilag a lába és a karja is zártságot mutat, és könyöke éles szögben

eláll a testétől, akár a tüske.

Egész teste bizonytalanságot tükröz.

Ennél jobban már nem lehet védekezni, gondolja Sofia, és leemeli egyik
lábát a másikról, majd előredől.

– Üdvözlöm, Ulrika – fog bele.

Az első találkozónak az a célja, hogy Sofia elnyerje Ulrika Wendin

rokonszenvét. Ulrikának rögtön be kell avatnia Sofiát a bizalmába. Hagyni
kell, hadd terelje olyan mederbe a társalgást, ahol biztonságban érzi
magát.

Sofia hátradőlve, érdeklődve figyel.

Ulrika elmondja, hogy szinte soha nem találkozik senkivel.

Előfordul, hogy hiányzik neki a társaság, de akárhányszor emberek közé

kerül, pánik fogja el. Bekerült egy kurzusra a felnőttképzésen. Az első
iskolanapon új barátok és új tudás reményével eltelve ment oda, de a
bejáratnál a teste megtorpant.

Soha nem mert bemenni.

– Nem is értem, ide hogy mertem eljönni – mondja Ulrika, és idegesen

kuncog.

Sofia tudja, hogy a lány a kuncogással akarja leplezni kijelentése súlyát.

– Emlékszik, mire gondolt, amikor benyitott hozzám?

Ulrika komolyan veszi a kérdést, elgondolkozik.

– A kurva életbe, azt hiszem – mondja meglepetten. – De ez nagyon fura,

miért gondoltam volna ezt?

– Ezt csak maga tudhatja – mondja mosolyogva Sofia.

Tudja, hogy az előtte ülő lány már döntött.

Nem akar tovább áldozat lenni.

Ulrika beszámolójából Sofia megérti, hogy a lány egy sor nehézséggel

küzd. Rémálmok, kényszerképzetek, szédülési rohamok, merevség, alvási
zavar és undor evéskor-iváskor.

Ulrika azt mondja, hogy csak a sört tudja minden gond nélkül magába
diktálni.

Sofia tudja, hogy a lánynak rendszeres támogatásra van szüksége, meg

egy biztos kézre, amelyben megkapaszkodhat.

Valakinek fel kell nyitnia a szemét, megmutatnia egy másik élet

lehetőségét ott, az orra előtt.

Sofia legszívesebben heti kétszer találkozna vele.

Ha túl sok idő telik el két foglalkozás között, akkor fennáll annak a
veszélye, hogy a páciens kételkedni kezd, megkérdőjelezi a terápiát, és ez
jelentősen megnehezítené a folyamatot.

De Ulrika nem akar hetente kétszer jönni.

Akármennyire győzködi őt Sofia, nem tudja rávenni, hogy két hétnél

gyakrabban találkozzanak, pedig már a díjáról is lemond.

Ulrika elmenőben mond valamit, amitől Sofiát nyugtalanság fogja el.

– Van valami…
Sofia felnéz a jegyzeteiből.

– Igen?

Ulrika nagyon picinek tűnik.

– Nem is tudom… néha nehéz… néha nem is tudom, mi történt valójában.

Sofia megkéri, hogy csukja be az ajtót, és üljön vissza.

– Meséljen még! – mondja, amilyen gyengéden csak tudja.

– Néha… néha azt hiszem, én tehetek róla, hogy megaláztak és

megerőszakoltak. Tudom, hogy nincs így, de néha felébredek reggel, és
biztos vagyok benne, hogy így van. Nagyon szégyellem magam… aztán
rájövök, hogy ez nem igaz.

Sofia határozottan néz Ulrikára.

– Jó, hogy ezt elmondta. Az ilyen élmények után előfordul, hogy ezt érzi
az ember. A bűn egy részét magára vállalja. Tudom, attól, hogy azt
mondom, ez előfordul, még nem lesz kellemesebb. De bízzon bennem. A
legfontosabb, hogy higgye el nekem, amikor azt mondom, nem tett semmi
rosszat.

Sofia várja Ulrika reakcióját, de ő csak ül némán a székben, bódultan

bólint.

– Biztos nem akar jövő héten visszajönni? – tesz újabb kísérletet Sofia. –
Van még két szabad időpontom, egy szerdán, egy csütörtökön.

Ulrika feláll. Zavartan bámulja a padlót, mint aki elárulta magát.

– Nem, szerintem nem. Mennem kell.

Sofia legyőzi a késztetést, hogy felálljon, és a lány karját megragadva

hangsúlyozza a helyzet komolyságát. Még korai bevetni ilyen eszközöket.
Inkább nagy levegőt vesz, uralkodik magán.
– Semmi baj. Hívjon, ha meggondolná magát. Addig is szabadon hagyom
azt a két időpontot.

– Viszlát – mondja Ulrika, és kinyitja az ajtót. – És köszönöm.

Ulrika kimegy, és Sofia az íróasztalnál ülve hallja, ahogy beszáll a liftbe,

majd a felvonó zúgva leereszkedik.

Ulrika óvatos „köszönömje” még a fülében cseng, és meggyőzi őt a

haladásról. Ebből az egy szóból Sofia kihallja, Ulrika nincs hozzászokva,
hogy a valódi énjét lássák.

Sofia elhatározza, hogy másnap felívja Ulrikát, megkérdezi,

gondolkodott-e, és nem akar-e visszajönni jövő héten. Ha nem tudja
rávenni, akkor javasolni fogja Jeanette-nek, hogy a hét folyamán nézzen
rá Ulrikára. Nem szabad szem elől téveszteni.

Segíteni akar, hogy új élet támadjon a hamvakból.

Sofia maga köré fonja a karját, és érzi a hegek egyenetlenségeit a hátán.

Victoria sebei.

SIERRA LEONE, 1987

Olyan erővel ragadta meg a fiú haját, hogy nagy tincsek szakadtak ki a
fejbőréből, s kezében vékony cérnaszálaknak tűntek.

Megütötte a fejét, az arcát, a testét, sokáig verte. Összezavarodva felállt,

lement a mólóról, és hozott egy nagy követ a folyópartról.

Ez nem én vagyok, mondta, és a fiú testét a vízbe süllyesztette. Most pedig

menj úszni…

A lány azonnal rúgkapálni kezd, de telemegy a szája vízzel, és lemerül.

Victoria úgy egy méterrel arrébb siklik, onnan nézi.

A lány kétszer jön még fel köhögve a felszínre, aztán elsüllyed, miután
sikertelenül próbál eljutni a medence széléhez. Victoria azonban
nyugodtan odaúszik, a hóna alá nyúl, és felhúzza. A lány nem tud megállni
a lábán, összeesik a járókövön a medence mellett. Oldalára fordul, és
heves okádásba kezd. Először jön a klóros víz, utána a reggelire
fogyasztott kása szürke, nyúlós huzalai.

Néhány perc alatt megnyugszik, és Victoria a karjában ringatja.

– Tudod… – mondja Victoria. – Akkorát rúgtál belém, hogy majdnem

elájultam.

A lány sír, s kis idő múlva halkan és szipogva bocsánatot kér.

– Semmi baj – mondja Victoria, és átöleli. – De legjobb lesz, ha erről

senkinek nem beszélünk.

A lány megrázza a fejét.

– Sorry – mondja még egyszer, és Victoriában már nincs gyűlölet.

Tíz perccel később már a kerti slaggal mossa a kövezetet. A lány

felöltözve ül a napernyő alatti nyugágyban a verandán. Rövid haja már
megszáradt, és mintha szégyenkezés lenne a mosolyában. A megbánás
mosolya valami ostobaság miatt.

Felváltva ütni és simogatni, védelmezni, aztán elpusztítani, gondolja

Victoria. Erre tanított az apám.

A szalonból már nem szűrődik ki hang, az ablakok csukva, és Victoria

reméli, senki nem hallott semmit. Csapódik az ajtó, és négy férfi száll be a
felhajtón parkoló nagy, fekete Mercedesbe. Victoria apja a lépcsőről
figyeli, ahogy az autó kihajt a kapun. Leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel
lemegy a lépcsőn, és rálép a medencéhez vezető útra. Victoria látja rajta,
hogy csalódott.

A lány elfordítja a tekintetét, amikor Bengt letolja a gatyáját, és

fürdőnadrágot húz. Victoria nem állja meg vihogás nélkül, amikor
meglátja a szűk, hetvenes évekbeli, virágmintás ereklyét, amitől apja nem
hajlandó megválni.

Apja egyszer csak megfordul, és tesz két lépést Victoria felé.

Victoria a szemén látja, mire készül.

Egyszer már megpróbálta őt megütni, de akkor Victoria fejbe verte egy

lábossal. Azóta nem próbálkozott. Mostanáig.

Nem, az arcomat ne, gondolja Victoria, mielőtt minden vörösbe borul, és

ő nekivágódik a veranda falának.

Újabb ütés éri a homlokán, a következő a gyomrán. Csillagokat lát, kétrét

görnyed.

A kövön fekve hallja a tömlődob fémes zörgését, majd égető fájdalmat

érez a hátában, és hangosan felvisít. Apja némán áll mögötte, ő meg nem
meri kinyitni a szemét. A meleg szétárad az arcában és a hátában.

Hallja apja súlyos lépteit a kövön, ahogy elhalad mellette a medence felé.
Mindig is túl gyáva volt beugrani, lemegy a létrán, és besiklik a vízbe.
Victoria tudja, hogy szokásához híven tíz hosszt fog úszni, se többet, se
kevesebbet. Miután végzett, kimászik, és visszajön hozzá.

– Nézz rám! – mondja sóhajtva, és végigsimítja Victoria hátát.

Victoria érzi, hogy a slag locsolófeje nagy sebet tépett a bal lapockája
alatt.

– Elég rémesen néz ki. – Apja feláll, és nyújtja a kezét. – Gyere be,
leragasztjuk.

Miután apja ellátta a sebét, Victoria bebugyolálva ül a kanapén, és

mosolyát a törölköző mögé rejti. Ütni, simogatni, megvédeni, elpusztítani,
ismételgeti magában, miközben apja elmondja, hogy a tárgyalások
zátonyra futottak, és hamarosan hazautaznak.

Victoria örül, hogy a freetowni projekt szemmel láthatóan kudarcba

fulladt.
Semmi nem működött.

Apja elmondja, hogy a Sida kudarca az öntözőrendszerrel az ország

északi részében szimbolikus következményekkel járt. Azt mondja, hogy
eltűnik a pénz, eltűnnek az emberek, és a konstruktív nacionalizmusról
meg az Új Rendről szóló jelszavak üresen konganak, akár az államkassza.

Harminc ember halt meg mérgezésben, és az emberek szabotázst meg

átkot emlegetnek. A projektet lefújták, és a hazautazást közel négy
hónappal előrehozták.

Kimegy a szobából, Victoria meg ül tovább a helyén, és nézi apja

fétisszobor-gyűjteményét.

Húsz nőalakot ábrázoló faszobrocskát sikerült összegyűjtenie, melyek

most az íróasztalon sorakoznak, várják a csomagolást.

Gyarmatosító, gondolja Victoria. Azért jött, hogy trófeákat gyűjtsön.

Van még egy életnagyságú halotti maszk is. Temne törzsi maszk, Victoriát
a szolgálólányukra emlékezteti.

Végighúzza ujjait az érdes famaszkon, és elképzeli, hogy az arc él.

Simogatja a szemhéját, az orrát, a száját. Felszíne kezd melegnek hatni az
ujjbegyei alatt, és a farostok valódi bőrré válnak az érintésére.

Már nem haragszik a szolgálólányra, mivel rájött, hogy nincs köztük

versengés.

Akkor jött rá, amikor verést kapott a medence mellett.

Ő az apja számára a legfontosabb, a szolgálólány csak játékszer, fabábu,

trófea.

Apja hazaviszi magával a maszkot.

Felakasztja valahova, talán a nappaliban.

Egy kis egzotikum, amit mutogatni lehet a vacsoravendégeknek.

Victoria számára azonban a famaszk több lesz dísztárgynál. Kezével életet
és lelket tud adni neki.

Ha apja hazaviheti a maszkot, ő is hazaviheti magával a lányt. Jogfosztott,

akár egy rabszolga. Senkinek nem fog hiányozni, mert nemcsak jogai
nincsenek, hanem árva is.

A lány elmondta Victoriának, hogy az anyja gyermekágyban halt meg, az

apját meg kivégezték, amikor bűnösnek találták, mert ellopott egy tyúkot.
A bűnösségét ősrégi módon bizonyították: igazságtétel vörös vízzel.

Éhgyomorra megetettek vele rengeteg rizst, majd kényszerítették, hogy

igyon meg egy fél dézsa vizet, melybe kólafa kérgét keverték. A vörös víz
kihányása az ártatlanság jele, de nem tudott hányni. Csak felpuffadt a
rizstől, és egy lapáttal agyonverték.

Senki nincs itt, aki a lány gondját viselné, gondolja Victoria. Vele megy
Svédországba, Solace-nek fogják hívni.

Azt jelenti, vigasz, és Solace-szal majd osztozhat a betegségén.

Mást is magával visz Svédországba.

Egy magot, melyet belé vetettek.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Jeanette Kihlberg látja, hogy nem ég fény a házban, és ebből tudja, hogy
Johan még nem ért haza. A nagymamánál töltött hétvége sok változást nem
hozott. A fiú ugyanannyira magába zárkózik, mint eddig, és Jeanette
teljesen tehetetlennek érzi magát. Mintha nem akarná elismerni a
problémát. Igaz, sok fiatal érzi magát szarul, de az ő kisfia nem olyan.

Johan annyira érzékeny lett, hogy Jeanette attól tart, a legcsekélyebb

félreértésbe is belerokkanna. Feltehetően álmában sem gondolta volna,
hogy a szülei szétmennek. Hiszen mindig ott voltak neki.

Az ő hibája lett volna? Túl sokat dolgozott vajon, ahogy Billing állítja, és
nem áldozott elegendő időt a családjára?
Åkéra gondol, aki kihasználta az alkalmat, hogy asszonyostul, gyerekestül
maga mögött hagyjon egy szürke, eseménytelen, külvárosi életet.

Nem, gondolja. Nem az én hibám.

Bemegy a házba, lámpát gyújt, majd kimegy a konyhába, és felmelegíti a

tegnapi borsólevest. Az öltés a fején gyógyulásnak indult, és nagyon
viszket.

Tölt egy pohár sört, és kinyitja az újságot.

Először Kenneth von Kwist ügyész fényképét pillantja meg, aki írt egy
vitaindító cikket a svéd börtönök biztonsági hiányosságairól.

Istenverte hülye, gondolja Jeanette, majd becsukja az újságot, és enni kezd.

Ekkor meghallja, hogy nyílik az ajtó. Johan hazaérkezett.

Jeanette leteszi a kanalat, és kimegy az előszobába. Johan tetőtől talpig

átázott, és amikor leveszi az edzőcipőjét, Jeanette látja, hogy zoknija
csuromvizes, cuppog az előszoba padlóján.

Csak semmi csesztetés, gondolja.

– Jó, semmi vész. Majd intézem. Ettél? – kérdezi.

Johan fáradtan bólint feleletképpen, leveszi a zokniját, és gyorsan eloson

az anyja mellett az előszobában a vécé felé.

Jeanette a konyhaasztalnál ül a levessel meg az újsággal, és tíz perc

elteltével eltűnődik, mit csinálhat ennyi ideig odabent Johan. A zuhany nem
hallatszik, teljes a csend.

Jeanette bekopog.

– Johan?

Végül Johan megszólal, de olyan halk, hogy Jeanette nem hallja.

– Johan, nem tudnád kinyitni? Nem hallak.

Néhány másodperc múlva fordul a zár, de Johan nem nyit ajtót.

Jeanette némán áll pár pillanatig, és csak bámulja az ajtót. Sorompó van
kettőnk között, gondolja. Mint mindig.

Jeanette végül benyit, és Johan a vécéfedőn kucorog. Jeanette látja rajta,

hogy fázik, levesz egy törölközőt, és bebugyolálja.

– Mit mondtál? – Leül a kád peremére.

Johan nagy levegőt vesz, Jeanette látja rajta, hogy sírt.

– Furcsa – mondja Johan halkan.

– Furcsa? Micsoda?

– Sofia. – Johan elfordul.

– Sofia? Miről jutott most eszedbe?

– Semmi különösről, de olyan furcsán viselkedett – mondja Johan. – Fent

a Szabadesésen. Üvöltött velem, és Martinnak szólított…

Jeanette erősen magához szorítja a fiát, és most már egyszerre erednek el

a könnyeik.

A LUNDSTRÖM-VILLA

A délutáni nap leereszkedik a víz közelében megbújó nagy, századfordulós

villa mögé. Juharfák szegélyezte murvás út vezet a házhoz, és Sofia
Zetterlund leparkolja az autóját az udvaron, leállítja a motort, és kinéz a
szélvédőn. Az ég acélszürke, és az imént még tomboló eső valamelyest
alábbhagyott.

Itt lakik hát a Lundström család?

Kicsit távolabb csónakházat lát a fák között. A telken áll még egy épület, és
magas kerítéssel körbevéve egy úszómedence is látszik. A ház elhagyatott
hatást kelt, mintha soha nem költözött volna ide senki. Sofia kiszáll az
autóból, követi a murvás utat a házig, és amikor fellép a bejárathoz vezető
széles kőlépcsőre, a várkastélyban felgyúl a fény, az ajtó kinyílik, és
alacsony, sovány nő jelenik meg az ajtónyílásban, sötét pléd a vállára
borítva.

– Jöjjön be, és zárja be maga után az ajtót – mondja Annette Lundström.

Sofia becsukja maga mögött az ajtót, és Annette Lundström bebotorkál az

előszobába, majd jobbra fordul. Mindenhol nagy dobozok tornyai állnak,
a költözés jele.

Annette Lundström negyvenéves, de inkább hatvannak néz ki. Borzas a

haja, és fáradtnak tűnik, amikor mélyen belesüpped egy ruhákkal teleszórt
kanapéba.

– Foglaljon helyet! – mondja halkan, és az asztal túloldalán álló fotel felé

int.

Hideg van a szobában, Sofia rájön, hogy a fűtést már kikapcsolták.

Belegondol a Lundström család helyzetébe. Pedofília és

gyerekpornográfia vádja, utána egy öngyilkossági kísérlet. Vérfertőzés.
Karl Lundström felakasztotta magát a fogdában. Kómába esett, utána
meghalt. Orvosi mulasztás, azt suttogják.

Lánya a szociális hatóság gondjaiban.

Sofia nézi az előtte ülő nőt. Egykor biztos szép volt, de aztán az élet fonák
oldalára került.

– Kér kávét? – Annette az asztalon álló félig teli kanna után nyúl.

– Igen, köszönöm. Jólesne.

– Vegyen ki egy csészét a dobozból, ott van, a földön.

Sofia lehajol. Az asztal alatt egy kartondobozban mindenféle porcelán

hever tessék-lássék módon elcsomagolva. Sofia kivesz egy csorba bögrét,
és tartja Annette-nek, hogy töltse meg.

Épphogy iható a kávé. Teljesen kihűlt.

Sofiának a szeme sem rebben, iszik pár kortyot, majd leteszi a bögrét az
asztalra.

– Miért akart találkozni velem?

Annette köhög, és összehúzza magán a plédet.

– Ahogy a telefonban is mondtam… Karlról és Linneáról szeretnék

beszélni. És lenne egy kérésem is.

– Kérése?

– A következő… – Annette tekintete élesebbé válik. – Tudom, hogyan

működik az igazságügyi pszichiátria. Még a halál sem oldja fel a
titoktartási kötelezettséget. Karl meghalt, és semmi értelme megkérdeznem
magát, miről beszéltek. Egyvalami viszont foglalkoztat. A találkozásuk
után Karl azt mondta nekem, hogy maga megérti őt. Hogy megérti a… hát,
a problémáját.

Sofia megborzong. Csontig hatol a hideg a házban.

– Én soha nem értettem meg a problémáját – mondja Annette –, és most,

hogy meghalt, már nem kell tovább védenem. De nem értem. Én úgy
tudom, hogy csak egyszer történt meg. Kristianstadban, Linnea hároméves
korában. Hiba volt, és tudom, hogy elmondta magának. A gusztustalan
filmjei, az egy dolog, azt még elviseltem volna. De azt nem, hogy ő és
Linnea… Szóval, Linnea szerette őt. Maga hogyan tudta megérteni a
problémáját?

Sofia érzi Victoria jelenlétét. Annette Lundström idegesíti.

Tudom, hogy itt vagy, Victoria, gondolja Sofia. De ezt most intézem én.

– Nem először volt dolgom hozzá hasonlóval – feleli végül. – Sokszor. De

nem szabad óriási következtetéseket levonni abból, amit mondott. Csak
néhányszor találkoztam vele, és nagyon labilis állapotban volt. Linnea
most fontosabb. Mi van vele?

Egyvalamiben alapvetően különbözik Annette Lundström és Birgitta

Bergman. Victoria anyja kövér volt, ez a nő meg szinte megszűnt létezni,
annyira lefogyott. Bőre rátapad a csontjaira. Annette Lundström
hamarosan teljesen eltűnik.

Magától elenyészik.

Valami mégis ismerős benne.

Sofia ritkán felejt el egy arcot, és egyszeriben biztosra veszi, hogy látta
már máskor is Annette Lundströmöt.

Az asszonynak megint kitisztul a tekintete.

– Igen… Elvették tőlem, és a danderydi gyermekpszichiátrián van. Hallani

sem akar felőlem, én meg nem tudhatok semmit arról, ami odabent
történik. Nem tudná kérni, hogy találkozhasson vele? Nyilván megvannak
a kapcsolatai.

– Nem sétálhatok csak úgy be oda, és kérhetem, hogy beszélhessek vele –

mondja Sofia. – Csak akkor találkozhatnék vele, ha ő maga akarná, és
őszintén szólva nem tudom, ezt mi módon lehetne elérni.

– Beszélhetek a gyermekpszichiátriával – mondja Annette.

Sofia látja rajta, hogy komolyan gondolja.

– Van még valami… – mondja Annette. – Valamit szeretnék megmutatni

magának. – Elővesz pár elsárgult papírlapot. – Ezt soha nem értettem.

Egymás mellé tesz három rajzot az asztalra.

Mindhárom zsírkrétával készült, és gyerekes kézírással a „Linnea” szignót

viselik.
Linnea 5 éves, Linnea 9 éves, Linnea 10 éves.

Sofia felveszi az egyik rajzot.

Az aláírás „Linnea 5 éves”, bár az ötös fordítva van, és szőke lány áll az
előtérben egy nagy kutya mellett. A kutya szájából hatalmas nyelv lóg ki,
melyet Linnea számtalan pöttyel látott el. Ízlelőbimbók, gondolja Sofia. A
háttérben nagy ház áll, és a telken valami pici szökőkút. A kutyától hosszú
lánc indul, és Sofiának nem kerüli el a figyelmét, milyen alapossággal
rajzolta meg a kislány a láncszemeket, melyek egyre zsugorodnak, majd
eltűnnek egy fa mögött.

A fa mellé Linnea írt valamit, de Sofia nem tudja elolvasni.

A felirattól nyíl mutat a fa felé, amely mögül egy szemüveges, görnyedt

férfi kukucskál mosolyogva.

A ház egyik ablakában áll valaki, a telek felé fordul. Hosszú haja van,
mosolygós szája és pici, helyes orra. Azzal tűnik ki az amúgy
részletgazdag, alapos rajzból, hogy Linnea neki nem rajzolt szemet.

Annak alapján, ahogy Sofia képzeli a Lundström családot, nem nehéz

kitalálni, hogy az ablakban álló személy Annette Lundström.

Annette Lundström, aki nem lát. Nem akart látni.

Ebben a megvilágításban a házon kívüli jelenet érdekesebbé válik.

Mit próbált Linnea ábrázolni, amit Annette Lundström nem akart látni?

Egy görnyedt, szemüveges férfi és egy nagy, pöttyös nyelvű kutya.

Most már látja a feliratot: U1660.

U1660?

STOCKHOLM, 1988

Bringával járjuk a világot,

Zenélünk utcákon, tereken.

Hangszer itt minden, mi hangot ad,

Furulyám, biciklikerekem.

Victoria Bergman a värmdői ház nappalijában nézi a falon lógó

fétisszobrokat.

Grisslinge egy börtön.

Nem tudja, mit kezdjen a napok holt óráival. Az idő úgy rohan át rajta,
mint valami szabályozatlan folyó.

Vannak napok, amikor nem emlékszik rá, hogy felébredt. Vannak napok,
amikor nem emlékszik rá, hogy elaludt. Vannak napok, amelyek kiesnek.

Más napokon pszichológia-szakkönyveket olvas, nagyokat sétál, lemegy a

strandra vagy a 222-es országútig, a körforgalomnál visszafordul, és
hazajön. A séták segítenek gondolkozni, de az arcát érő hűs levegő
emlékezteti őt testének határaira.

Nem ő az egész világ.

Felnyúl, leveszi a Sierra Leone-i Solace-ra emlékeztető halotti maszkot, és

az arca elé teszi. Erős faillatot áraszt, majdnem olyan, mint a parfüm.

A maszkon belül egy másik élet ígérete, egy másik helyé, és Victoria tudja,
hogy ebben soha nem lehet része. Apjához van láncolva.

Alig lát ki a maszk apró lyukain. Hallja a saját légzését, érzi leheletének
melegét, amely a maszkról visszapattanva nyirkos hártyát von arcára. A
hallban a tükör elé áll. A maszktól kisebbnek tűnik a feje. Mint egy tizenhét
éves lány egy tízéves fejével.

– Solace – mondja Victoria. – Solace Aim Nut. Immár ikrek vagyunk, te és

én.

Ekkor nyílik a bejárati ajtó. Apja ért vissza a munkából.

Victoria azonnal leveszi a maszkot, és visszaszalad a nappaliba. Tudja,
hogy nem szabad hozzáérnie apja holmijához.

– Mit csinálsz? – kérdezi apja nyersen.

– Semmit – feleli Victoria, és visszaakasztja a maszkot a helyére. Hallja,

hogy a cipőállvány megnyikordul, és zörögnek az egymásnak verődő
faakasztók. Léptek hangja a hallból. Victoria leül a kanapéra, és felkap egy
újságot az asztalról.

Apja belép a szobába.

– Beszéltél valakivel? – Körülnéz, majd leül a kanapé melletti fotelbe. –

Mit csinálsz? – kérdezi újból.

Victoria keresztbe fonja a karját, és apjára mered. Tudja, hogy ez idegesíti.

Élvezettel nézi, ahogy apja egyre nagyobb pánikba esik, idegesen
csapdossa a karfát, újra meg újra testhelyzetet vált, és egyetlen szót sem
bír kinyögni.

De egy idő után Victoria is egyre nyugtalanabbá válik. Észreveszi, hogy

apja gyorsabban veszi a levegőt. Arca mintha készülne feladni a küzdelmet
valami ellen. Kiszökik belőle a szín, beesik.

– Mitévők legyünk veled, Victoria? – kérdezi csüggedten, és a kezébe

temeti arcát. – Ha a pszichológus nem tud hamarosan rendbe hozni, akkor
nem tudom, mit csináljunk – mondja sóhajtva.

Victoria nem felel.

Látja, hogy Solace némán figyeli őket.

Hasonlítanak egymásra ők ketten.

– Lemennél bekapcsolni a szaunát? – kéri apja határozott hangon, és feláll.

– Anyu mindjárt jön, hamarosan eszünk.

Victoria arra gondol, kell, hogy legyen menekvés. Egy váratlan irányból
feléje nyúló kar, amely megragadja, és kirántja innen, vagy a saját lába
lehetne elég erős ahhoz, hogy messzire elvigye. De már nem emlékszik,
hogyan kell valahonnan elmenni, hogyan teremt önmagának célt az ember.

Vacsora után hallja, hogy anyja a konyhában tesz-vesz. Folyamatos

söprögetés, portörlés, pakolás, még sincs látszatja. Akármennyit takarít és
pakol, mindig minden pont ugyanúgy fest.

Victoria tudja, hogy ez amolyan biztonságot nyújtó burok, ahova anyja

bemászhat, és akkor nem kell látnia, ami körülötte zajlik, s ha Bengt
otthon van, akkor különösen hangosan csörömpölnek a lábosok.

Victoria lemegy a pincébe, és látja, hogy anyja megint elmulasztotta

kitakarítani a hasadékokat a lépcsőfokok között, még mindig ott vannak a
karácsonyfa tűlevelei.

Lemegy a szaunába, levetkőzik, és várja apját.

Odakint a jéghideg február, de itt bent csaknem kilencvenig felkúszott a

hőmérséklet. Ez az igen hatékony, új kályhának köszönhető, és Bengt már
elhencegte, hogy illegálisan rákötötte a villanyhálózatra.

A szauna mellett fut egy csatornacső lefelé a konyhából, és az új kályha

melegétől a hulladék szaga felerősödik.

Hagyma, ételmaradék, vérben sült kenyér, hús, cékla és megsavanyodott

tejszín bűze keveredik egy benzinre emlékeztető szaggal.

Apja végül lejön hozzá. Szomorúnak tűnik. Leveszi magáról a törülközőt,

miközben a lefolyócső másik végén ott áll Victoria anyja, és mosogat.

Amikor Victoria kinyitja a szemét, a nappaliban áll törülközőbe csavarva.

Tudja, hogy megint megtörtént. Kiesett az idő. Érzi, hogy altestét
kidörzsölték, karja érzékeny, és ő hálás, amiért nem kellett átélnie az
elmúlt perceket vagy órákat.

Solace a helyén lóg a nappali falán, és Victoria felmegy a szobájába. Leül

az ágyra, a törülközőt a földre hajítja, és összekuporodik. Hűvös a lepedő,
ő az oldalán fekve néz az ablak felé.
A februári hidegtől majdnem elreped az üveg, és Victoria hallja a
nyöszörgését a mínusz tizenöt fok kemény ölelésében.

Hat részre osztott ablak. Hat, külön bekeretezett festmény, amelyen

váltották egymást az évszakok, amióta hazajöttek. A két felső keretben a
kinti fa csúcsát látja, a két középsőben a szomszéd házat, a fa törzsét és a
régi hintája láncát. A legalsó két keretben fehér hótakaró látszik, és a piros
műanyag hinta, melyet lenget a szél.

Ősszel elsárgult fű volt, aztán lehullott, elrohadt levelek. És november

közepe óta a mindennap egyforma hótakaró.

Csak a hinta nem változik. Ott lóg a láncán a hat pici ablaküveg túloldalán,
melyek kerete jégkristállyal körülvett rácsot alkot.
KATARINA-HEGY
Az ősz az öböl felől érkezik, és sűrű, nyirkos hideggel burkolja be
Stockholmot.

A Katarina-hegyről még időnként átsejlik a túloldal az esőn. A távolabbi

szigetek már szürke párába burkolóznak.

Nem sokkal múlt hat óra.

Megáll az egyik utcai lámpa alatt, előveszi a cédulát a zsebéből, és még

egyszer ellenőrzi a címet.

Igen, jó helyen van, most már csak várnia kell.

Tudja, hogy a férfi hat körül végez, és negyedórára rá hazaér.

Olyan régóta vár már, egy óra ide vagy oda nem számít.

Az eső jobban elered, ő szorosabbra húzza kobaltkék kabátját, és toporog,

hogy melegen tartsa magát.

Harmadszor is átveszi fejben a tervet, elképzeli, ami történni fog, és ekkor

megpillant egy fekete autót, amely lassan közeledik. Az ablaküveg
sötétített, de a szélvédő mögött magányos férfi látszik. A kocsi megáll
rézsútosan előtte, majd betolat egy szabad parkolóhelyre. Fél perc múlva
nyílik az ajtó, és kiszáll a férfi.

Azonnal felismeri Per-Ola Silfverberget, és odamegy hozzá.

A férfi mosolya emlékeket ébreszt benne. Egy nagy ház Koppenhágában,

egy jütlandi tanya, egy mészárszék. Az ammóniabűz és a férfi erős
szorítása a nagy késen, amikor megmutatta neki, hogyan kell disznót
vágni. Átlósan fel és jobbra, hogy a szívét érje.

– Ezer éve! – A férfi odamegy hozzá, és erősen, szívélyesen magához

öleli. – Véletlenül jársz erre, vagy beszéltél Charlotte-tal?
Eltűnődik, van-e jelentősége a válaszának, és arra jut, hogy semmi az
égvilágon. Per-Olának nem lesz lehetősége ellenőrizni, igazat mond-e.

– Mit értesz véletlenen? – mondja a férfi szemébe nézve. – A közelben

voltam, és eszembe jutott, hogy Charlotte mesélte, ideköltöztetek,
gondoltam, erre kanyarodom, megnézem, itthon vagytok-e.

– Marha jól tetted! – A férfi nevetve a hóna alá nyúl, és átkelnek az úttesten.
– Charlotte sajnos csak néhány óra múlva ér haza, de gyere be egy kávéra.

Tudja, hogy Per-Ola mostanság egy nagy befektetési társaság

igazgatóságának az elnöke, hozzá van szokva az engedelmességhez, de
ahhoz nincs, hogy megkérdőjelezzék, amit mond. Nem létezik elfogadható
kifogás arra, hogy miért nem megy be vele.

– Jó, nincs más dolgom, miért is ne?

A férfi érintése és az arcszesze illata émelygéssel tölti el.

Érzi a morgást a hasában, és tudja, hogy odabent mielőbb ki kell mennie a

vécére.

Hatalmas lakás. Per-Ola körbevezeti, és ő hét szobát számol össze, mire a

nappaliba érnek. Ízlésesen van berendezve drága, de diszkrét bútorokkal.
Világos, skandináv stílus.

Két nagy ablak, ahonnan egész Stockholm látszik, jobb kéz felé tágas
erkély, legalább tizenöten elférnek rajta.

– Elnézést, de ki kell mennem vécére – mondja.

– Nem kell elnézést kérned. Ki a hallba, és jobbra. – A férfi mutatja az

irányt. – Kávét? Vagy mást kérnél? Egy pohár bort esetleg?

Ő elindul a hall felé.

– Egy pohár bor jólesne. De csak ha te is iszol.

Kimegy a vécére, ütőerében érzi szíve lüktetését, és a mosdó feletti

tükörben látja, hogy néhány verítékcsepp kiült a homlokára.

Leül a vécére, és lehunyja a szemét. Elárasztják az emlékek, és látja maga

előtt Per-Ola Silfverberg mosolygó arcát, de nem ezt a kedélyes
üzletembermosolyt, amit az imént látott, hanem a rideg, üres változatot.

Eszébe jut, ahogy a férfiakkal a tanyán kitisztították a disznóbelet, hogy

aztán hurkát, kolbászt készítsenek. Emlékszik Per-Ola érzéketlen
mosolyára, amikor megmutatta, hogyan lesz az állat fejéből disznósajt.

Visszamegy a nappaliba, de előtte kezet mos. A vágás alfája és ómegája a

higiénia. Megjegyzi, hogy mihez ér hozzá, utána majd mindenhonnan
letörli az ujjlenyomatokat.

Per-Ola Silfverberg bort tölt, és nyújtja a poharat.

– Most pedig meséld el, merre jártál ennyi éven át.

Ő megemeli a borospoharat, orrát a pohár szája fölé teszi, és mélyen

beszívja a levegőt. Chardonnay, gondolja.

A gyűlölt férfi nézi őt, miközben ő mélyen a férfi szemébe nézve kortyol a
borból. Hangosan szürcsöl, hagyja, hogy oxigén keveredjen a nedűhöz,
előhozza az ízeket.

– Feltételezem, van oka annak, hogy ennyi idő elteltével felkerestél minket
– mondja a férfi, aki egykor bántotta.

Összetett jellegű bor. Fűszeres gyümölcs, dinnye, őszibarack, sárgabarack

és citrusfélék érződnek rajta. Némi olajosság is felfedezhető.

Lassan, élvezettel nyeli le.

– Hol kezdjem?

Átlósan fel és jobbra, gondolja.

KATARINA-HEGY
A rendőrséget nem sokkal kilenc előtt riasztják.

Egy nő közli sikoltozva, hogy az imént ért haza, és holtan találta a férjét.

Jens Hurtig valójában már hazafelé tart a riasztás idején, de mivel

nincsenek más tervei, úgy gondolja, így legalább nem kell egyedül
töltenie az estét.

Már eldöntötte, hogy szabadságát majd akkor veszi ki, amikor a

legrosszabb az idő, és nagyon jól fog esni két hét valami meleg
országban.

Még ha a stockholmi telek többnyire enyhék is, és semmilyen módon nem

emlékeztetnek gyermekkora havas poklára fent, Kvikkjokkban, ahol
minden évben volt néhány, szinte elviselhetetlen hét.

Stockholmban olyan semmilyen az idő. Nem tél, de nem is más.

Öt fok, de mínusz ötnek érezni. A pára miatt. Az a kurva sok víz.

A világ egyetlen városa, ahol talán még a stockholminál is rosszabb a tél,

az a mocsárra épült Szentpétervár a Balti-tenger túlpartján, messze a Finn-
öbölben. A svédek építettek oda először várost, még mielőtt az oroszok
elfoglalták. Pont olyan mazochisták, mint a svédek.

Mintha élvezni kéne a nyomort.

A hídon szokás szerint áll a forgalom, Hurtig bekapcsolja a szirénát, hogy

tudjon haladni, de akármilyen jó szándékkal akarják is elengedni, nincs
hova lehúzódni.

Cikcakkban közlekedik a sávok között, eljut a lehajtóig, és rákanyarodik a

Katarinavägre. Itt gyérebb a forgalom, Hurtig padlógázt nyom.

Százötven kilométer per órás sebességgel hajt el a spanyol

polgárháborúban elesett svédeknek emelt, kezet formáló emlékmű mellett.

Élvezi a száguldást, a munkájával járó kiváltságnak tartja.

Megáll a kapu előtt, ahol már parkol két járőrautó villogó kék fénnyel.

A kapuban találkozik egy kifelé tartó kollégával. A férfi görcsösen

szorongatja a sapkáját. Hurtig látja, hogy falfehér. Annyira sápadt, hogy
szinte zöld, és Hurtig félreáll, hadd jusson ki időben, mielőtt elokádja
magát.

Szegény ördög, gondolja. Az első alkalom nem nagy móka. Persze

mókának soha nem móka. Nem lehet hozzászokni. Talán eltompul kicsit az
ember, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy jobb rendőr is lesz. De
könnyebben végzi el a feladatot.

A kívülállók számára a fásultak zsargonja gúnyosnak, érzéketlennek

hathat. De ez is a távolságtartás stratégiájához tartozik.

Jens Hurtig belép a lakásba, és örül, hogy ő már eltompult.

Tíz perccel később már tudja, kénytelen felhívni Jeanette Kihlberget, hogy
a segítségét kérje, és amikor Jeanette megkérdezi, mi történt, Hurtig azt
feleli, a legeslegrohadtabb dolog, amit egész rohadt pályafutása alatt látott.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Drága Johan, gondolja. Az még nem a világvége, ha mi, felnőttek, rosszul

viselkedünk.

Johan már elaludt, és Jeanette még mindig azon tűnődik, mitévő legyen
vele, amikor megszólal a telefon.

Jeanette felemeli a kagylót, és csalódására Hurtig az. Egy pillanat erejéig

abban reménykedett, hogy esetleg Sofia hívja.

– Most meg mi történt? Mondd, hogy fontos, különben…

Hurtig azonnal a szavába vág.

– Igen, fontos.

Elhallgat, és Jeanette a háttérben feldúlt hangokat hall. Hurtig azt mondja,

Jeanette-nek nincs más választása, vissza kell jönnie a városba.

Amit az imént látott, az nem emberi.

– Valami elmebeteg legalább százszor leszúrta a pasast, feldarabolta, majd

fogott egy sima festőhengert, és kifestette az egész lakást.

Francba, gondolja Jeanette. Ne most.

– Megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Kérek húsz percet.

És ismét cserbenhagyja Johant.

Pont egy darabolós gyilkosságra van most szüksége. Nem elég fejtörés
neki Johan. És ott van még a megszüntetett nyomozás.

És nem utolsósorban Victoria Bergman. Az az ügy hirtelen elakadt a

nackai városi bíróságon.

Az eső már alábbhagyott, de itt-ott vannak még nagy pocsolyák, és

Jeanette nem mer túl gyorsan hajtani, nehogy megcsússzon. Hideg a
levegő. Az utcai hőmérő tizenegy fokot mutat.

A Kolera park fái rogyadoznak az őszi színektől, és amikor Jeanette a

hídról elnéz a város felé, gyönyörűnek látja.

A LUNDSTRÖM-VILLA

Sofia megnézi a többi képet is. Az egyiken egy szoba van három férfival,
egy ágyon fekvő lány és valaki, aki elfordítja a fejét. A másik kép már
absztraktabb, nehezen értelmezhető, de ezen kétszer is szerepel az a
bizonyos figura. A kép közepén szem nélkül, arcok összevisszasága veszi
körül, és a bal alsó sarokban is ott egy alak, aki éppen elhagyja a rajzot.
Csak a teste fele látszik, az arca nem.

Összeveti az első rajzzal. Ugyanaz a szem nélküli alak, aki egy ablakból
néz egy kertet. Nagy kutya, férfi a fa mögött. U1660?

– Mi az, amit nem ért a rajzokon? – kérdezi Sofia a kávéscsésze mögül.

Annette Lundström tétován mosolyog.

– Ezt a szem nélküli embert. Gondolom, önarckép, ő maga az. De nem

értem, mit akar ezzel kifejezni.

Hogy lehet valaki ennyire vak?, gondolja Sofia. A nő egész életében

próbált szemet hunyni. Most meg azt hiszi, ezt kompenzálhatja azzal, ha
beismeri egy pszichológusnak, hogy valamit furcsáll a lánya régi rajzain.
Szerencsétlen utalás arra, hogy lát ő, de csak most. Ezzel minden
felelősséget a férjére hárít, neki nem kell belekeverednie.

– Azt tudja, hogy ez mit jelent? – kérdezi Sofia, és a fa melletti feliratra

mutat az első rajzon. – U1660?

– Igen, azt legalább értem. Linnea akkor még nem tudott írni, de lerajzolta
a férfi nevét. A kissé púpos az ott, a fa mögött.

– És ki ő?

Annette erőltetetten mosolyog.

– Nem az áll ott, hogy U1660. Hanem Viggo. Ez itt Viggo Dürer, a
barátnőm férje. Ez a kristianstadi ház, amit Linnea lerajzolt. Gyakran
jöttek hozzánk látogatóba, bár akkoriban Dániában éltek.

Sofia összerezzen. A szülei ügyvédje.

Vigyázz vele!

Annette egyszeriben szomorúnak tűnik.

– Henrietta, az egyik legjobb barátnőm hozzáment Viggóhoz. Szerintem

Linnea kicsit félt Viggótól, és talán ezért nem akarja őt látni a rajzon. Félt
a kutyától is. Rottweiler volt, ami azt illeti, elég jó róla a rajz.
Sofia bólint.

– De ha maga szerint Linnea áll az ablakban szem nélkül, akkor ki a lány a

kutya mellett?

Annette elmosolyodik.

– Biztos én. A piros ruhámban vagyok. – Leteszi az első rajzot, és kézbe

veszi a másodikat. – Ezen meg ágyban fekszem, míg a fiúk mulatnak. –
Zavartan nevet az emléken.

Sofia számára a napnál is világosabb, mit ábrázolnak Linnea rajzai.

Annette Lundström magát helyettesíti be a kislány helyébe a képeken,
számára a hol szem nélküli, hol elforduló, hol menekülő alak maga
Linnea.

Annette Lundström nem látja, mi zajlott körülötte.

Míg Linnea ötéves kora óta mindent felfogott.

Sofia tudja, hogy találkoznia kell Linnea Lundströmmel, akár az anyja

segítségével, akár anélkül.

– Nem bánja, ha lefotózom a rajzokat?

– Nem, tessék csak.

Sofia fogja a mobilját, készít pár képet Linnea rajzairól, és feláll a

fotelből.

– A következőt fogjuk tenni. Együtt elmegyünk Danderydbe. A főorvos a

pszichiátrián régi ismerősöm. Elmagyarázzuk neki a helyzetet, és ha
megfelelően játsszuk ki a lapjainkat, talán engedi, hogy találkozzam
Linneával.

Már majdnem hat óra, amikor Sofia Zetterlund rákanyarodik a

Norrtäljevägre.

Viggo Dürer? Miért nem emlékszik rá? A hagyatékról beszéltek telefonon.

Emlékszik az arcszeszére. Old Spice és Eau de Vie. Ez minden.

De Sofia tudja, hogy Victoria ismerte Viggo Dürert. Biztosan ismerte.

Erőt vesz rajta a nyugtalanság, bekapcsolja a rádiót. Lágy női hang mesél
az étkezési zavarokkal élők nehézségeiről. Amikor egy trauma okozta
fóbiától az ember fél a nyeléstől, és ezért képtelen enni-inni. Tönkrement
alapvető reflexek. Úgy tűnik, ennyire egyszerű.

Sofia Ulrika Wendinre és Linnea Lundströmre gondol.

Két fiatal lány, akiknek a problémái egy olyan férfi tetteiben gyökereznek,
akit Sofia nemrégiben kivizsgált Huddingében. Karl Lundströméiben.

Ulrika Wendin nem eszik, Linnea Lundström nem beszél.

Ulrika és Linnea egyetlen férfi tetteinek a következményei, és hamarosan

mindketten előtte ülnek majd, s folytatják a történetet ott, ahol Lundström
abbahagyta.

A rádióból szóló lágy női hangtól és a párás sötétben kúszó forgalom

fényeitől Sofia szinte hipnotikus állapotba kerül.

Két beesett szemű és arcú embert lát, s Ulrika lesoványodott teste eggyé
olvad Annette Lundströmével.

Egyszer csak rájön, kicsoda Annette Lundström. Helyesebben, ki volt.

Közel huszonöt év telt el azóta. Arca kerekebb volt, és akkoriban még

nevetett.
A CSIGA
a fülében kiszűri a hazugságokat. Nem eresztheti be a valótlanságot, mert
gyorsan eléri a gyomrát, és akkor megmérgezi az egész testét.

Korábban megtanulta már, hogy ne beszéljen, most megpróbál megtanulni

nem odafigyelni a szavakra.

Kiskorában sokszor elment a Sárga daru pagodába Vuhanban, hogy egy

szerzetest hallgasson.

Mindenki őrültnek tartotta az öregembert. Idegen nyelven beszélt, senki

nem értette, büdös és koszos volt, de Gao Lian kedvelte, mert a szavai Gao
szavai lettek.

A szerzetestől hangot kapott, és amint a hang elérte a fülét, Gao a sajátjává

tette.

Amikor a szőke nő lágy hangon szép dallamokat énekel, neki eszébe jut a
szerzetes, és olyankor a szívét kellemes melegség tölti el, ami csak az övé.

Gao nagy, fekete szívet rajzol a nőtől kapott krétákkal.

a gyomor

megemészti a hazugságokat, ha az ember nem vigyáz, de a nő megtanította

neki, hogy az ember védekezhet, ha a gyomorsavát elkeveri a
testnedvekkel.

A vuhani Gao Lian megkóstolja a vizet. Sós.

Sokáig ülnek egymással szemben, és Gao ad a nőnek a saját vizéből.

Egy idő után nem jön már több víz Gaóból. A nyakából vér folyik helyette,
íze piros és édeskés.

Gao keres valami savanyút, utána valami keserűt.

Miután a nő magára hagyja, ő ül tovább a földön, és egy krétát sodorgat az
ujjai között, amíg be nem feketedik a bőre.

Mindennap új rajzokat készít, és egyre ügyesebben veti papírra belső

képeit. Agyának nem kell diktálnia a kezének, hogy mit csináljon.
Egyszerűen csak felidéz egy képet a képzeletében, és a karja meg a keze
segítségével átmozgatja a papírra.

Megtanulja, hogyan használja a fekete árnyékokat, hogy hangsúlyozza a

fehéret, és a kontrasztok találkozásában új hatásokat hoz létre.

Rajzol egy égő házat.

PATOLÓGIAI INTÉZET

A részben feldarabolt holttest egy rozsdamentes acélból készült kocsin

hever. Karján és lábán tátongóan mély sebek mutatják, hol tárta fel Ivo
Andrić Per-Ola Silfverberg csontvázát ahhoz, hogy pontosabban felmérje
a sérüléseket.

Per-Ola Silfverberg ujjain és tenyerén a mély vágási sérülések arról

árulkodnak, hogy a késpengét megragadva próbált védekezni, és
nyilvánvalóan egy túl erős ellenféllel küzdött az életéért.

Aki vagy akik végeztek vele, elvágták az ütőerét a jobb alkarján, és a

testen számtalan szúrási seb figyelhető meg, mintha valaki tébolyult
dühében újra és újra belemártotta volna a kést.

A boncolás rengeteg véraláfutást rögzít, és a férfi nyakán Ivo Andrić

fojtogatás nyomát látja.

Egy erőteljes ütés több ujjízületét is eltörte, és a sok apró bevérzés a

mellkasi izmokon arra utal, hogy a tettes a testével a földre szorította.

Minden valószínűség szerint előbb megölték, utána feldarabolták.

Az elkövető anatómiai ismereteire utal, ahogy kipakolta a belső szerveket

a medencéből. Ugyanakkor a durva, tudatlan eljárásnak is vannak jelei.
A testet egy éles tárggyal darabolták fel, például konyhakéssel. A vágások
helye arra enged következtetni, hogy legalábbis a darabolást ketten
végezték.

Az összkép durva mértéktelenségről árulkodik, és szinte minden jel

szadista hajlamú elkövetőre utal.

Ivo Andrić a Jeanette Kihlbergnek készített jelentésben a következőt írja:

„A szadizmuson itt azt értjük, hogy egy egyént felizgat, ha másoknak
fájdalmat okozhat, vagy másokat megalázhat. Hozzá kell tennünk, hogy az
igazságügyi orvostudomány tapasztalatai alapján az olyan típusú
gyilkosok, akik kioltották Silfverberg életét, igen hajlamosak többé-
kevésbé hasonló módon megismételni a tettüket egy többé-kevésbé
hasonló áldozattal. Egy ilyen súlyos és ritka eset megkívánja a vonatkozó
szakirodalom alapos tanulmányozását, ami felettébb időigényes. Még
jelentkezem.”

Két személy eltérő mértékű anatómiai ismeretekkel.

RENDŐRPALOTA

BRUTÁLISAN MEGGYILKOLT ÜZLETEMBER, harsogja a cím, és

amikor Jeanette kinyitja az újságot, látja, hogy Per-Ola Silfverberg teljes
életét és pályafutását feltérképezték. A gimnázium után ipargazdaságtant
hallgatott, megtanult kínaiul, és korán rájött, mennyire fontos, hogy az
exportcégek az ázsiai piacok felé fordítsák a figyelmüket. Koppenhágába
költözött, és egy játékszereket gyártó cég ügyvezetője lett.

Egy később megszüntetett bűnügyi nyomozás kapcsán a feleségével

Svédországba költözött, ahol ügyes vállalatvezetőként vált ismertté, és az
évek során egyre gyakrabban kérték fel igazgatósági tagnak.

Jens Hurtig lép be Jeanette-hez, nyomában Schwarz és Åhlund.

– Ivo Andrić elküldte a jelentését, és ma reggel volt időm elolvasni. –

Hurtig átnyújt egy köteg papírt.

– Remek, akkor mondd el, mire jutott.

Schwarz és Åhlund várakozásteljesen néz. Hurtig megköszörüli a torkát,
mielőtt belefogna, és Jeanette kissé zaklatottnak látja. A maga részéről
megkönnyebbülést érez, amiért az áldozat már nem gyerek, hanem felnőtt
férfi.

– Na, lássuk, itt az áll, hogy „disznóvágásnál egy speciális szögben kell a
kést beszúrni, hogy elérjük a szív körüli nagy ereket”.

– Minden férfi disznó, nem? – kérdi Schwarz vigyorogva. Hurtig Jeanette-

re néz, várja a megjegyzéseit.

– Hajlok rá, hogy Schwarzcal értsek egyet, szimbolikus gyilkosságnak

tűnik, de kétlem, hogy Per-Ola Silfverberg legnagyobb bűne a férfi
mivolta lett volna. Inkább a kapitalista disznó kifejezés jut róla eszembe,
de ne ragadjunk meg ennél a gondolatmenetnél. – Jeanette biccent
Hurtignak, hogy olvassa tovább a jelentést.

– Per-Ola Silfverberg boncolása egy másik szokatlan, késsel okozott

sérülést is felfedett. A sérülés a férfi nyakán található. A kést bedöfték a
bőre alá, és elcsavarták, minek folytán a bőr alulról felpattant. – Végignéz
a jelenlévőkön. – Ivo ilyen sérülést még soha nem látott. Szintén szokatlan,
ahogy az áldozat alkarján elvágták az ütőeret. Mindez arra utal, hogy a
tettes rendelkezett némi anatómiai ismerettel.

– Vagyis nem orvos, de vadász vagy böllér elképzelhető – szól közbe

Åhlund.

Hurtig vállat von.

– Ivo továbbá azt feltételezi, hogy nem egyetlen tettesről beszélünk. Erre
utal a szúrások száma és az, hogy egyes sebeket mintha jobb kézzel, más
sebeket mintha ballal ejtettek volna.

– Vagyis lehet egy tettes, aki jól ismeri a test anatómiáját, és egy másik, aki
nem? – kérdezi Åhlund, miközben jegyzetel az előtte heverő noteszba.

– Talán – feleli Hurtig, és Jeanette-re néz, aki némán bólint. Elvarratlan

szálak, semmi több, gondolja.
– Mit mond a felesége? – kérdezi Jeanette. – Volt olyan érzése, hogy Per-
Ola veszélyben van?

– Tegnap egyetlen értelmes szót sem tudtunk belőle kihúzni – feleli Hurtig.
– Majd kicsit később beszélünk vele.

– Alibije van?

– Igen. Három barátnő egybehangzóan állítja, hogy együtt voltak a

gyilkosság idején.

– A zár nem sérült, ezért az áldozat feltehetően ismerte a tettest – mondja

Jeanette, de kopogás szakítja félbe a mondatát. Néhány másodpercig
szótlanul ülnek, majd nyílik az ajtó, és Ivo Andrić lép a szobába.

– Sziasztok, erre jártam – mondja Ivo.

– És van újság? – kérdezi Jeanette.

– Igen, remélhetőleg tisztul a kép – mondja Ivo, leveszi a baseballsapkáját,

és leül az asztalra Jeanette mellé. – Feltételezem, hogy Silfverberg és az
elkövető az utcán találkozott, és aztán a lakásban beszélgettek. A testen
kötözésnek semmilyen nyomát nem találtam, így valószínűleg normális
együttlétnek indult, csak elfajult. Ennek ellenére szerintem előre kitervelt
gyilkosságról van szó.

– Miből vontad le ezt a következtetést? – Åhlund felnéz a noteszából.

– A tettes nem mutatta ittasság jelét, és feltehetően pszichés betegség jelei

sem mutatkoztak rajta. Találtunk két borospoharat, de mindkettőt alaposan
eltörölgették.

– Mit tudsz mondani a darabolásról? – kérdezi Åhlund.

Jeanette szótlanul fülel. Nézi a kollégáit.

– A gyilkosság után a darabolás nem a megszokott módon, az elszállítás

megkönnyítése végett történik, és valószínűleg a fürdőszobában kerül rá
sor.
Ivo Andrić elmondja, hogy feltehetően milyen sorrendben darabolták fel a
holttestet, és hogyan helyezte el az elkövető a darabokat a lakásban.
Elmondja, hogy a lakást az éjszaka és a reggel folyamán alaposan
átvizsgálták árulkodó nyomokat keresve. Átnézték a fürdőszobai
szifonokat, akárcsak a lefolyókat és a padlólefolyó rácsát.

– Figyelemre méltó, hogy a combot milyen ügyesen leválasztották a

csípőről mindössze néhány vágással, és ugyanilyen szakértelemmel
vágták el a térdízületeket is, hogy a lábszárat eltávolítsák.

Ivo elhallgat, és végül Jeanette tesz fel két kérdést csak bele a levegőbe,
senkinek sem címezve.

– Mit árul el a darabolás a tettes jelleméről? És újból meg fogja tenni?

Jeanette néz egyikükről a másikra. Elkapja a tekintetüket.

Némán ülnek a tárgyalóban, ahol fogytán az oxigén, és tehetetlenségük

egyesíti őket.

KLARA-TÓ

A Klara-tó nevével ellentétben egy mocskos csatorna, se pecázásra, se

fürdésre nem alkalmas.

Nagy a szennyvízhálózat, és a környéken lévő ipar meg a rakpart

forgalma erős szennyezéseket okoz, nagy a nitrogén-, foszfor-és
fémtartalom meg a kátrányfélék mennyisége. Az orráig alig lát az ember,
akárcsak a közeli ügyészségen.

Egy nyomozásnak megvan a maga hierarchiája. Van egy főnök, néhány

nyomozó, és a nyomozásnak minden esetben van egy vezetője, az ügyész,
ő határoz a látási távolságról.

Kenneth von Kwist lapozgatja a Per-Ola Silfverbergről készült fotókat.

Ez már túl sok, gondolja. Nem bírom tovább.

Ha az ügyésznek meglenne a képessége, hogy érzéseit allegorikus képekre

fordítsa, akkor ripityára törve látná magát, mint amikor puskagolyó talál
el egy tükröt, és egyik szilánk sem nagyobb egy körömnél. De híján van
ennek a képességnek, és csak az aggodalom köti le a figyelmét, miszerint
rossz társaságba keveredett.

Ha nincs Viggo Dürer, akkor ő most ülhetne itt nyugodtan, biztonságban,

és csak számolná a napokat a nyugdíjig.

Először Karl Lundström, utána Bengt Bergman és most Peo Silfverberg.

Mindet Viggo Dürer mutatta be neki, de az ügyész sohasem tekintette
barátainak ezeket az embereket. Dolga volt velük, ez éppen elég.

Megelégszik ennyivel egy kíváncsi újságíró? Vagy egy olyan pedáns

nyomozó, mint amilyen Jeanette Kihlberg?

Tapasztalatból tudta, hogy csak a színtiszta egoistákban lehet megbízni. Ők

mindig határozott viselkedésmintát követnek, pontosan lehet tudni, mit
fognak tenni. Ezért aztán csak őket lehet jó eséllyel megvezetni.

De ha az embert olyannal hozza össze a sors, mint Jeanette Kihlberg,

akinek patetikus igazságszeretete szilárd alapokon nyugszik, akkor nem
annyira egyszerű jóslásokba bocsátkozni.

Vagyis nem próbálhatja meg a szokásos módon elhallgattatni Kihlberget.

Egyszerűen tennie kell róla, hogy a rendőrnő ne jusson hozzá ahhoz az
anyaghoz, amit ő itt őrizget. Tudja, hogy éppen bűncselekményt készül
elkövetni.

Az íróasztal legalsó fiókjából elővesz egy tizenhárom éves dossziét, és

bekapcsolja az iratmegsemmisítőt. A készülék sziszegő hangot adva
beindul, és mielőtt von Kwist megetetné a gépet a lapokkal, elolvassa, mit
állított Per-Ola Silfverberg dán védője.

A számos vád időben és térben meghatározatlan, ezért cáfolatuk különösen

nehéz. A tárgyalás kimenetele lényegében a lány beszámolóin múlik,
illetve hogy mennyire lehet hitelt adni a kijelentéseinek.

Von Kwist lassan beadagolja a papírt. Zörej hallatszik, majd apró, vékony,
olvashatatlan fecnik jönnek ki alul.

Következő lap.

A többi bizonyíték, mely a tárgyalás során bemutatásra került, nem erősíti

meg és nem is cáfolja a lány vallomását. Tanúvallomásában beszélt arról,
hogy állítólagosan miket követett el ellene Per-Ola Silfverberg. A
vallomást azonban nem bírta végigmondani. Állításainak egy részét csak a
rendőrségi kihallgatás videofelvételéből tudhattuk meg.

Újabb lapok, újabb fecnik.

A védelem a rendőrségi kihallgatás ellen kifogást emelt, legfőképpen a

kihallgatás vezetőjének rávezető kérdései és a válaszok kierőszakolása
miatt. A lánynak továbbá érdekében állt megrágalmazni Per-Ola
Silfverberget ezekkel a tettekkel. Amennyiben a lány be tudná bizonyítani,
hogy Per-Ola Silfverberg okozta a pszichés zavarait, elhagyhatná a
nevelőszüleit, és hazaköltözhetne Svédországba.

Haza Svédországba, gondolja Kenneth von Kwist ügyész, és kikapcsolja

az iratmegsemmisítőt.

STOCKHOLM, 1988

Nincs jó oka az újrakezdésnek, mondta neki. Mindig is az enyém voltál,

mindig is az enyém leszel.

Ő meg úgy érzi magát, mintha két személyből állna. Az egyik szeret, a
másik gyűlöl.

A csend olyan, akár a légüres tér.

Bengt hangosan szuszog egész úton Nackáig, és ez a hang teljesen

lefoglalja Victoriát.

Amikor megérkeznek a kórházhoz, leállítja a motort.

– Na – mondja Bengt, és Victoria kiszáll a kocsiból. Az ajtó tompa

puffanással becsapódik, és Victoria tudja, hogy apja ott fog ülni a beálló
csendben.

Azt is tudja, apja ott marad, így neki nem kell megfordulnia, hogy tudja:
csakugyan nő közöttük a távolság. Minden egyes méterrel, amennyit
távolodik tőle, könnyedebbé válnak a léptei. Tüdeje kitágul, és ő megtölti
levegővel, amely annyira más, mint amit apja mellett szív. Annyira friss.

Nélküle nem lennék beteg, gondolja.

Nélküle nem is létezne, ezzel tisztában van, de ezt nem akarja

végiggondolni.

A terapeuta, akihez jár, már nyugdíjas korban van, de dolgozik tovább.

Hatvanhat év, amihez bölcsesség társul. Eleinte nehézkesen ment, de

csupán néhány alkalom után Victoria érezte, hogy könnyebben megnyílik.

Amikor Victoria belép a rendelőbe, a doktornő szemét látja meg először.

Főleg az hiányzik neki. A szemében révbe ér.

A nő szeme segít Victoriának megérteni önmagát. Ősöreg szem, mindent

látott már, meg lehet benne bízni. Nem ül benne pánik, nem nevezi
őrültnek Victoriát, de azt sem mondja, hogy igaza van, vagy hogy
megértené őt.

Ennek a nőnek nem hízeleg a szeme.

Ezért tud Victoria belenézni és megnyugodni.

– Mikor érezte magát utoljára igazán jól? – Minden beszélgetést kérdéssel

kezd, melyhez aztán vissza-visszatér az egész foglalkozás alatt.

– Amikor legutóbb kivasaltam apa ingeit, és azt mondta, tökéletesek. –

Victoria mosolyog, mert tudja, hogy egyetlen gyűrődés sem maradt az
ingeken, és a gallérok pont olyan kemények voltak, amilyeneknek lenniük
kell.

Ez a szempár maximális figyelmet szentel neki, csak az ő kedvéért van ott.

– Ha választhatna valamit, amit egész hátralévő életében tehetne, az az
ingvasalás lenne?

– Nem, egyáltalán! – fakad ki Victoria. – Az ingvasalás baromi unalmas. –

És azonnal átlátja, mit mondott, miért mondta, és mit kellett volna
mondania. – Néha átpakolom a holmiját az íróasztalában meg a
komódfiókjaiban – mondja csak úgy, lendületből. – Csak hogy észrevesze
bármit, amikor hazajön. Szinte soha nem veszi észre.

– Hogy megy a tanulás? – szól közbe a doktornő, de egyetlen arcizmával

sem reagál Victoria válaszára.

– Megy. – Victoria megvonja a vállát.

– Milyen bírálatot kapott a legutóbbi dolgozatára?

Victoria habozik.

Emlékszik ugyan, mit írtak, de nem tudja, hogyan mondja el.

Röhejesen hangzik.

– Kitűnő, azt írták – mondja ironikus hangnemben. – Fantasztikusan jól

érti az idegi folyamatokat, és saját, izgalmas meglátásokat is megoszt,
szívesen látnám ezeket alaposabban kifejtve egy hosszabb munkában.

A terapeuta elkerekedett szemmel bámul rá, és összecsapja a kezét.

– De hiszen ez óriási, Victoria, nem örül, hogy ilyen dicsérettel kapta

vissza a munkáját?

– Hát – mondja Victoria óvatosan. – Ennek semmi jelentősége. Ez csak

színjáték.

– Victoria – mondja komolyan a pszichológus. – Tudom, beszélt már

arról, hogy nehezen különbözteti meg a színjátékot a valóságtól, ahogy
maga szokta fogalmazni, vagy a fontosat a lényegtelentől, ahogy én
szoktam fogalmazni… Ha jobban belegondol, ez nem pont erre példa? Azt
állítja, hogy jól érzi magát ingvasalás közben, de valójában nem akar
inget vasalni. És amikor tanul, amit amúgy szeret, és ragyogóan szerepel,
akkor… – Feltartja egy ujját, és Victoria szemébe néz. – Nem engedi meg
magának, hogy örömet érezzen, amikor megdicsérik valamiért, amit
szeret csinálni.

Ez a szem, gondolja Victoria. Lát mindent, amit ő maga soha nem látott,
csak sejtett. Felnagyítja őt, amikor ő próbál kicsinek látszani, és óvatosan
rámutat a különbségre aközött, amit ő látni, hallani, érezni vél, és aközött,
ami mindenki más valóságában zajlik.

Victoria azt kívánja, bárcsak ő is láthatna idős, bölcs szemmel. Mint a

pszichológus.

A pszichológus szobájában érzett megkönnyebbülés csak a főbejárathoz

levezető huszonnyolc lépcsőfokon át tart. Utána jön a csend a kocsiban
hazafelé.

Lakónegyedeken haladnak át, egyik ház a másik után, egyik család a másik
után. Lát egy vele egykorú lányt, aki karöltve sétál az anyjával.
Gondtalannak tűnnek.

Ez a lány lehetnék én, gondolja Victoria.

Rájön, hogy akárki lehetne.

De ez lett belőle.

– Vacsora közben tanácskozunk – mondja Bengt, amikor kinyitja a

kocsiajtót, és kilép az utcára. Megfogja a nadrágját, és olyan magasra
felhúzza a hasán, hogy látszik herezacskója körvonala. Victoria elfordítja
a tekintetét, és elindul a ház felé.

A ház olyan, akár egy fekete lyuk, amely megsemmisít mindent, ami csak
bemegy az ajtaján. Victoria benyit, és hagyja, hogy beszippantsa.

Anyja nem mond semmit, amikor belépnek, de a vacsorával elkészült.

Körülülik az asztalt. Anya, apa és Victoria. Ahogy ott ülnek, Victoria
ráébred, hogy családra emlékeztetnek.
– Victoria – fog bele apja, és eres kezét összekulcsolva leteszi az asztalra.
Bármit készül mondani, Victoria tudja, hogy tanácskozásról szó sem lesz.
Parancs fog elhangozni.

– Úgy gondoljuk, jót tenne neked egy kis környezetváltozás – mondja. –

És anyuval arra jutottunk, ötvözzük a kellemest a hasznossal. – Célzatosan
a feleségére néz, aki bólint, és tesz még egy kis krumplit a férje tányérjára.

– Emlékszel Viggóra? – Kérdőn néz Victoriára.

Emlékszik Viggóra.

Dán férfi, kiskorában rendszeresen meglátogatta őket.

Soha nem olyankor, amikor anya is otthon volt.

– Viggónak van egy tanyája Jütlandon, és szüksége lenne valakire, aki

gondját viseli a háztartásnak. Természetesen semmi megterhelőt nem kéne
csinálnod a jelenlegi állapotodban.

– A jelenlegi állapotomban? – Victoria megint érzi a lüktető haragot,

amint foszforeszkáló hálóként borul a bénultságára.

– Tudod, hogy értjük – mondja apja emeltebb hangon. – Magadban

beszélsz. Tizenhét éves vagy, és képzeletbeli barátaid vannak.
Dühkitöréseid vannak, úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. A javadat
akarjuk, és Viggónak vannak kapcsolatai Ålborgban, ők segíthetnek neked.
Tavasszal leutazol hozzá, punktum.

Némán ülnek, míg Bengt egy csésze teával zárja az étkezést. Betesz egy
kockacukrot az ajkai közé, és átszűri rajta a teát, míg a cukor fel nem
oldódik.

Nem szólnak, miközben iszik. Szürcsöl, mint mindig.

– A te érdekedben – zárja a témát, feláll az asztaltól, és a mosogatónál

kiöblíti a csészét. Victoria anyja fészkelődik, a távolba réved.

Bengt elzárja a vizet, megtörli a kezét, és a konyhapultra támaszkodik.

– Még kiskorú vagy – mondja. – Mi felelünk érted. Nincs miről
beszélnünk.

Igen, azt tudom, gondolja Victoria. Nincs miről beszélnünk, és soha nem
is volt.

RENDŐRPALOTA

Miután Ivo Andrić, Schwarz és Åhlund elhagyja a tárgyalót, Hurtig áthajol

az asztal felett, és halkan szól Jeanette-hez.

– Mielőtt folytatjuk Silfverberggel, hogy állunk a régi ügyünkkel?

– Állunk. Az én részemről legalábbis. És te? Találtál valamit?

– Jó és rossz hírek – mondja a férfi. – Melyikkel kezdjem?…

– Semmiképpen ne közhellyel – vág a szavába Jeanette. Hurtignak elakad a

szava, és Jeanette széles mosolyt lövell feléje. – Bocs, ugratlak. Kezdd a
rosszal. Tudod, hogy jobb szeretem úgy.

– Jól van. Kezdjük Dürer és von Kwist igazságügyi múltjával. Attól

eltekintve, hogy volt öt-hat ejtett ügy, amelyben egymással szemben álltak,
nem találtam furcsaságot. És talán ez sem különösebben meglepő, hiszen
ugyanolyan típusú bűncselekményekre specializálódtak.

Jeanette bólint.

– Folytasd.

– Az adományozók listája. A Sihtunum a Diaszpórábant egykori sigtunai

nebulók támogatják, vállalkozók, politikusok, makulátlan múltú, sikeres
emberek. Csak néhányuknak nincs közvetlen kötődése az iskolához, de
feltételezhetjük, hogy ismernek egy egykori diákot, vagy egyéb szálon
kapcsolódnak a társasághoz.

Falba ütköztünk, legalábbis egyelőre, gondolja Jeanette, és int Hurtignak,

hogy folytassa.
– Az IP-cím kicsit trükkös volt. Az adományozók listáját közlő felhasználó
ezt az egyetlen hozzászólást tette, és hosszasan kellett kotorásznom, mire
megtaláltam az IP-címét. Találd ki, hova vezet.

– Zsákutcába?

Hurtig széttárja a karját.

– Egy malmői éjjel-nappaliba. Akinek van huszonkilenc koronája, az

teljesen névtelenül vehet egy zsetont az automatába, és egy órát ülhet a gép
előtt.

– És a jó hír?

Jens Hurtig vigyorog.

– Per-Ola Silfverberg is az adományozók egyike.

Mielőtt Jeanette Kihlberg elhagyná a rendőrséget a munkanap végén,

Dennis Billing közli vele a Silfverberg-ügy anyagi feltételeit, és amikor
Jeanette elhajt a Tanácsháza előtt, arra gondol, hogy a beígért büdzsé már
most az elején is több mint a tízszerese annak, amit a meggyilkolt fiúk
ügyében elkölthetett.

Irat nélküli halott gyerekek nem annyira értékesek, mint a szép pályát
befutott, vaskos folyószámlával bíró svédek, állapítja meg magában, és
érzi, ahogy felszökik benne a düh.

Ha Billing biztosította volna az anyagi feltételeket, hogy egy rendes

elkövetői profilt készíttethessen, nem kellett volna magának intéznie.

Most Sofia végezheti a munkát kompenzáció meg elismerés nélkül, és

Jeanette ezt kínosnak tartja. Elhatározza, hogy nem fogja sürgetni Sofiát,
rábízza, hogy mennyi időre van ehhez szüksége.

Eltűnődik, tulajdonképpen milyen tényezők határozzák meg egy emberi

élet értékét.

A gyászolók száma a temetésen, a hagyaték vagy a sajtó érdeklődése a

halál iránt?

A halott társadalmi befolyása? A halott származása vagy bőrszíne?

Vagy a rendőrségi erőforrások összege a nyomozásban?

Tudja, hogy Anna Lindh külügyminiszter halálának a költsége

tizenötmilliónál állt meg, amikor a legfelső bíróság elítélte Mijailo
Mijailovićot gyilkosságért, és azt is tudja, hogy a testületen belül ezt
olcsónak tartják ahhoz a háromszázötvenmillióhoz képest, amibe Olof
Palme halála került mind ez idáig a társadalomnak.
VITABERG PARK
Sofia Zetterlund felébred, és a teste sajog, mintha lefutott volna egy
maratont álmában. Feláll, és kimegy a fürdőszobába.

De rohadtul nézek ki, gondolja, amikor megpillantja tükörképét a mosdó

felett.

Haja kócos, és elfelejtette lemosni a sminket lefekvés előtt. A szétkent

szemfesték olyan, mintha monokli lenne, és a rúzs rózsaszínű hártyát von
az állára.

Tulajdonképpen mi történt tegnap?

Letörli az arcát, megfordul, és félrehúzza a zuhanyfüggönyt. A kád csurig

van vízzel. Üres borosüveg hever a fenekén, és a felszínen úszó címke
alapján a drága riojai fogyott el, amely eddig a bárszekrényben állt.

Nem én iszom, gondolja. Hanem Victoria.

De volt még valami néhány üveg boron és egy fürdőn kívül? Elmentem
valahova az éjjel?

Kinyitja az ajtót, kinéz az előszobába. Nem lát semmi furcsát.

De amikor kimegy a konyhába, megpillant egy nejlonzacskót a

konyhaszekrény alatt, és még mielőtt lehajolna, hogy kicsomózza, tudja,
hogy nem szemét van benne.

Teljesen átázott ruhákat talál, kirángatja őket a zacskóból.

A fekete, kötött pulóvere, egy fekete alsónemű és a sötétszürke

edzőnadrág. Fásultan felsóhajt, és kiteríti a ruhákat a konyhapadlóra, hogy
közelebbről megvizsgálhassa őket.

Nem piszkosak, de savanykás szaguk van. Feltehetően azért, mert egész

éjjel a zacskóban voltak.
Kicsavarja a pulóvert a mosogató fölött. Piszkos, barna folyadék jön
belőle, és amikor megízleli, mintha sót érezne, de képtelenség
megállapítani, hogy a só a pulóverbe ivódott verítékből származik-e vagy
a városban mindenütt jelenlévő félsós vízből.

Tisztában van vele, hogy egyelőre legalábbis nem tudja megállapítani, mit
csinált az éjjel, ezért összeszedi a ruhákat, és kiakasztja őket száradni a
fürdőszobába, majd leereszti a kádból a vizet, és kiveszi a borosüveget.

Utána visszamegy a hálószobába, felhúzza a reluxát, és vet egy pillantást a

rádiós órára. Háromnegyed nyolc. Semmi gond. Tíz perc a zuhany alatt,
még tíz a tükör előtt, aztán taxival a rendelőbe. Az első ügyfél kilencre
jön.

Linnea Lundström egyre jön, erre emlékszik. De előtte? Nem tudja.

Becsukja az ablakot, nagy levegőt vesz.

Ez így nem megy. Ezt így nem bírom tovább. Victoriának mennie kell.

Fél órával később a taxiban ülve nézi arcát a visszapillantóban, miközben

a kocsi gurul a Borgmästargatán.

Elégedett a látvánnyal. Az álarc a helyén van, de legbelül reszket.

Most már tudatában van az emlékezetkieséseknek, ez régebben nem volt

így. Azelőtt annyira természetes részei voltak az életének a kihagyások,
hogy agya nem is észlelte őket. Egyszerűen nem léteztek. Most
megjelentek az életében, mint nyugtalanító, fekete lyukak.

Tudja, hogy meg kell tanulnia ezt kezelni. Meg kell tanulnia megint
létezni, és meg kell ismernie Victoria Bergmant. A gyermeket, aki egykor
volt. A felnőtt nőt, akivé később vált, elrejtőzve a világ és őelőle.

Az emlékek Victoria életéből, a Bergman családban töltött gyerekkorból

nincsenek rendszerezve, mint egy fényképarchívum, hogy az ember csak
kihúzzon egy fiókot, elővegyen egy mappát egy adott dátummal vagy
eseménnyel, és megnézze a képeket. A gyerekkori emlékek szeszélyesen
látogatják, olyankor ütnek rajta, amikor a legkevésbé számít rájuk. Néha
külső hatás nélkül bukkannak fel, máskor egy tárgy vagy egy beszélgetés
repíti őt vissza az időben.

Annette Lundström lesoványodott arcában Sofia egy lányt látott Victoria

Bergman első sigtunai évéből. Egy Victoriánál két évvel idősebb lányt, ő
is összesúgott a háta mögött, rásandított az iskola folyosóin.

Biztos benne, hogy Annette Lundström emlékszik a fészerben történtekre.

Hogy kinevette. És Annette-nek sejtelme sincs, hogy azt a nőt bízta meg a
lánya terápiájával, akit egykor kinevetett – erről Sofia meg van győződve.

Hamarosan szívességet tesz Annette-nek. Segít a lányának túltennie magát

egy traumán. Ugyanazon a traumán, amely őt is érte, és amelyről tudja,
hogy kitörölhetetlen.

Mégis megkapaszkodik a reményben, hogy sikerülhet, hogy nem kell

konfrontálódnia az emlékekkel, tekinthet rájuk a sajátjaiként. Agya
próbálta ettől megkímélni, még azt sem hagyta, hogy tudjon róluk. De ez
nem segített. Az emlékek nélkül ő üres váz csupán.

És nem javul a helyzet. Csak romlik.

Akárhogy csűri-csavarja a dolgot, nincs más megoldás, Victoria

Bergmant és Sofia Zetterlundot egyetlen tudatban kell egyesíteni, amely
hozzáfér mindkét személyiség gondolataihoz és emlékképeihez.

Azt is tudja, hogy erre mindaddig nem kerülhet sor, amíg Victoria ellöki
őt magától, kimondottan megveti énjének azt a részét, amely Sofia
Zetterlund. És Sofia is ódzkodik a gondolattól, hogy megbékéljen Victoria
brutális tetteivel. Két eltérő személyiség, semmi közös nincs bennük.

Leszámítva, hogy egyazon testen osztoznak.

RENDŐRPALOTA

– Látogatód van. – Amint Jeanette kiszáll a liftből, Hurtig utánakiált. –

Charlotte Silfverberg a szobádban ül. Bemenjek?
– Nem, egyedül intézem. – Jeanette hárítóan int, megy tovább a folyosón,
és látja, hogy szobája ajtaja nyitva áll.

Charlotte Silfverberg az ajtónak háttal néz ki az ablakon.

– Jó napot. – Jeanette belép, és elmegy az íróasztalig. – Örülök, hogy

eljött. Már akartam keresni magát. Hogy van?

Charlotte Silfverberg megfordul, de nem jön el az ablaktól. Nem felel.

Jeanette észreveszi a nőn a bizonytalanságot.

– Üljön le, ha gondolja.

– Köszönöm, inkább állok. Mindjárt megyek.

– Nos… Valami konkrét dologról akar beszélni? Ha nem, nekem lenne pár
kérdésem.

– Kérdezzen csak!

– Sihtunum a Diaszpórában – mondja Jeanette. – A férje az adományozók

listáján. Mit tud az alapítványról?

Charlotte egyik lábáról a másikra áll.

– Nem tudok többet, mint hogy férfiak csoportja, akik évente párszor
találkoznak, és jótékonysági programokról beszélgetnek. Szerintem csak
ürügy, hogy drága italokat fogyasszanak és megbeszéljék a régi
katonaélményeiket. Évente néhányszor vitorláznak a Gilahhal, ez is
hagyomány. Így hívják a hajójukat.

– Maga soha nem tartott velük?

– Nem. Minket soha nem kérdeztek, akarunk-e menni. Fiús móka volt, mint
mondtam.

– Azt, ugye, tudja, hogy Viggo és a felesége szerencsétlenségben meghalt

egy-két hete?
– Igen, olvastam róla. A Gilah leégett.

Jeanette-nek Bengt és Birgitta Bergman jut eszébe. Ők is bent égtek.

Balesetnek vélték a történteket.

Valami biztosan elkerüli a figyelmét.

– Tud bárkiről, aki meg akarhatta ölni Düreréket? Vagy konkrétan Viggót?

– Fogalmam sincs. Alig ismertem.

Jeanette gyanítja, hogy a nő tényleg annyira nincs képben, mint amennyire

mutatja.

– Szóval… Maga miről szeretne velem beszélni? – kérdezi.

– Valamit el kell mesélnem. – Charlotte elhallgat, nagyot nyel, és keresztbe

fonja a karját. – Tizenhárom évvel ezelőtt, egy évvel azt megelőzően,
hogy ideköltöztünk, Peo ellen vádat emeltek valamiért. Felmentették, és
persze minden megoldódott…

Vádolták valamivel, gondolja Jeanette, és eszébe jut a cikk, amit olvasott.

Ezek szerint valami kompromittáló?

Charlotte hátradől, az ablakpárkánynak támaszkodik.

– Néha úgy éreztem, követnek – mondja végül. – Jött pár levél is.

– Levél? – Jeanette nem bír tovább hallgatni. – Milyen levél?

– Hát, tulajdonképpen nem tudom. Furcsa volt. Az első rögtön azután jött,
hogy ejtették a vádat Peo ellen. Úgy gondoltuk, valami feminista lehet, akit
felbőszített, hogy nem vádolják őt.

– Mi állt a levélben? Megvan még?

– Nem, csupa összefüggéstelen dolog volt benne, kihajítottuk. Így utólag

persze ostobaság volt.
A rohadt életbe, gondolja Jeanette.

– Miből gondolta, hogy feminista írta? Mivel gyanúsították a férjét?

Charlotte Silfverberg hirtelen ellenségessé válik.

– Ennek könnyen utána tud nézni, nem igaz? Nem akarok róla beszélni.
Részemről le van zárva az ügy.

Jeanette megérti, hogy jobb nem felzaklatni a nőt.

– Fogalma sincs, ki küldhette a levelet? – Jeanette behízelgően mosolyog.

– Nem, mint mondtam, talán olyasvalaki, akinek nem tetszett, hogy Peót
tisztára mosták. – Elhallgat, nagy levegőt vesz, folytatja. – Egy hete megint
jött egy levél. Az nálam van.

Charlotte Silfverberg kivesz egy fehér borítékot a retiküljéből, és az

íróasztalra teszi.

Jeanette gyorsan kerít egy pár latex kesztyűt, és felveszi. Tudja persze,
hogy a borítékot Charlotte Silfverberg már összefogdosta, és a kézbesítés
során sokan mások is, de reflexből cselekszik.

Teljesen átlagos fehér boríték. Amilyet tízesével árulnak a

szupermarketben.

Stockholmi bélyegző, a címzett Per-Ola Silfverberg, gyerekes kézírás,

fekete tinta. Jeanette a szemöldökét ráncolja.

A levélpapír is ugyanolyan fehér, A4-es ív, a szokott módon összehajtva.

Mindenhol árulják ötszázas csomagolásban.

Jeanette kihajtogatja a lapot, és olvas. Ugyanazok a kézzel írt, fekete betűk:

A MÚLTJA MINDIG UTÓLÉRI AZ EMBERT.

Na, ez aztán eredeti, gondolja Jeanette, és felsóhajt. Nézi Charlotte

Silfverberget.
– Van benne helyesírási hiba – mondja aztán. – Eszébe juttat ez bármit?

– Nem biztos, hogy hiba – feleli Charlotte. – Ez a dán írásmód.

– Tudja, hogy ez bizonyítéknak minősül. Miért várt egy hetet, hogy

eljöjjön?

– Hát, nem igazán voltam magamnál. Csak most bírtam bemenni a lakásba.

A szégyen, gondolja Jeanette. A szégyen mindig közbeszól.

Bármivel gyanúsították is Per-Ola Silfverberget, az biztos szégyennel járt.

Erről Jeanette meg van győződve.

Charlotte a levél felé biccent.

– Előző héten kétszer hívtak telefonon. Amikor felvettem, nem szóltak

bele, a hívó letette.

Jeanette a fejét csóválja.

– Bocsásson meg – mondja Charlotte Silfverberg felé fordulva, és hívja

Hurtig mellékét a belső telefonon.

– Per-Ola Silfverberg – mondja, amikor Hurtig felveszi. – Reggel hívtam

a koppenhágai rendőrséget az ejtett váddal kapcsolatban. Megnéznéd,
kaptunk-e faxot?

Jeanette leteszi a kagylót, és hátradől a székében.

Charlotte Silfverberg arcát elönti a pír.

– Vajon – mondja megremegő hangon, majd megköszörüli a torkát, és

folytatja. – Van mód valamiféle védelmet kapni?

Jeanette megérti, hogy erre szükség lehet.

– Megteszem, amit tudok, de nem biztos, hogy még ma jutok valamire.

– Köszönöm. – Charlotte Silfverberg megkönnyebbültnek látszik,
összeszedi a holmiját, és elindul az ajtó felé.

– Lehet, hogy ma még be kell fejeznünk ezt a társalgást – mondja Jeanette.

Charlotte megáll az ajtónyílásban.

– Rendben – mondja háttal Jeanette-nek, miközben Hurtig besétál egy

barna mappával. Lehajítja a mappát Jeanette íróasztalára, és visszamegy a
szobájába.

A nyomozás Per-Ola Silfverberg ügyében összesen tizenhét oldalt tesz ki.

Jeanette-nek rögtön feltűnik, hogy Charlotte nem csupán magáról a vádról

nem árult el semmit, de egy nem éppen lényegtelen részletet is elhallgatott.

Charlotte és Per-Ola Silfverbergnek van egy lánya.

A RENDELŐ

Alvásproblémás ügyfél reggel kilenckor, és egy anorexiás tizenegykor.

Sofia szinte a nevükre sem emlékszik, amikor a foglalkozásokról készített

összefoglalót nézi át az íróasztalánál.

Teste rendetlenkedik az éjszakai kihagyás után. Kezén hideg veríték, szája

kiszáradt. A tüneteket fokozza a tudat, hogy hamarosan találkozik Linnea
Lundströmmel. Sofia néhány percen belül találkozik tizennégy éves
önmagával. A tizennégy évessel, akinek hátat fordított.

Egyre érkezik a rendelőbe egy ápolóval a gyerekpszichiátriáról.

Linnea Lundström fiatal nő, teste és arca lényegesen érettebbnek tűnik a

koránál. Túlságosan hamar kényszerítették, hogy felnőtté váljon, teste
máris egy életre elegendő poklot hordoz magában, és hátralevő éveit
annak szentelheti, hogy ezt megtanulja kezelni.

Negyed óra elteltével Sofia már sejti, hogy ez nem lesz könnyű.
Sötétséggel és gyűlölettel eltelt, szűkszavú lányra számított, várta a
belülről fakadó destruktivitás heves kitöréseit. Az nem lenne idegen Sofia
számára.

De egy teljesen másmilyen lány ül előtte.

Linnea Lundström kitérő válaszokat ad a kérdéseire, testbeszéde elutasító,

nem néz a szemébe. Félig elfordulva ül, és Bratz-lányos kulcstartóját
babrálja. Sofiát meglepi, hogy a danderydi pszichiátria főorvosa elengedte
Linneát erre a beszélgetésre.

Sofia éppen készül megkérdezni Linneát, mit vár a találkozásuktól, amikor

a lány maga is kérdéssel áll elő, amivel meglepi Sofiát.

– Amúgy mit mondott magának apu?

Linnea hangja meglepően tiszta és erőteljes, de tekintetét nem veszi le a

kulcstartóról. Sofia nem számított ennyire egyenes kérdésre, habozik.
Nem felelhet olyat, amitől a lány teljesen bezárkózik.

– Vallomásokat tett – mondja Sofia. – Sokukról kiderült, hogy nem igazak,

voltak köztük többé-kevésbé igazak is.

Kis szünetet tart, hogy figyelje Linnea reakcióját. A lánynak arcizma sem
rezdül.

– De mit mondott rólam? – kérdezi kis idő elteltével.

Sofiának eszébe jut a három rajz, amit Annette mutatott neki a danderydi
villában. Három jelenet, melyet Linnea gyerekkorában rajzolt, és
feltehetően visszaéléseket ábrázol.

– Annette azt mondta, maga megérti… megérti aput. Apu ezt mondta
Annette-nek. Hogy megérti őt. Tényleg megérti?

Újabb egyenes kérdés.

– Ha azt gondolod, hogy jobban fogod magad érezni, ha megérted őt, ezen
tudunk segíteni. Szeretnéd?
Linnea nem felel azonnal. Fészkelődik kicsit, Sofia látja rajta a tétovázást.

– Tud segíteni rajtam? – kérdezi végül, és zsebre teszi a kulcstartót.

– Szerintem igen. Sok tapasztalatom van olyan férfiakkal, mint az apád. De

nekem is szükségem lesz a te segítségedre. Segítesz, hogy segíthessek?

– Talán – mondja a lány. – Attól függ.

A liftajtó becsukódik, Linnea háta eltűnik Sofia szeme elől, és még ha a

lány azonnal bezárkózott is, amint megjött érte az ápoló, Sofia tanúja
lehetett a megnyílásának. Tudja, hogy talán még korai reménykedni, de a
lassú indítás ellenére a beszélgetés felülmúlta a várakozásokat, és Sofia
reméli, közelebb tud majd férkőzni a fiatal nőhöz, feltéve, hogy az igazi
Linneával találkozott, nem csak egy üres vázzal. Saját tapasztalatból tudja,
hogy vannak dolgok, amiket soha nem lehet megjavítani.

Valami mindig keresztben fekszik az úton.

RENDŐRPALOTA

Jeanette Kihlberg egy hosszadalmas telefonbeszélgetésen van túl Dennis

Billinggel, aki alapos győzködés után hozzájárult, hogy két rendőr őrizze
Charlotte Silfverberget.

A beszélgetés után Jeanette olvassa tovább Per-Ola Silfverberg dán

nyomozati anyagát.

A panaszos Per-Ola és Charlotte nevelt gyereke. Születése óta a

Silfverberg házaspár nevelte Koppenhága egyik külvárosában. A
nevelőszülőknél való elhelyezés okairól nem esik szó.

Mivel az iratok nyilvánosak, a panaszos nevét széles, fekete csíkkal

áthúzták, de Jeanette tudja, hogy könnyen ki tudja deríteni a lány nevét.

Most azonban leginkább az érdekli, hogy kicsoda Per-Ola Silfverberg.

Vagy legalábbis ki volt.

Kirajzolódnak a minták.
Jeanette lát hibát, mulasztást, fel nem tárt részleteket és manipulációt.
Rendőröket és ügyészeket, akik nem végezték a dolgukat, befolyásos
embereket, akik hazudtak, és eltorzították a tényeket.

Az anyagból hiányzik a lendület, az akarat, a képesség, hogy a panaszok

végére járjanak. A nyomozást különös hatékonysággal sikerült
meggátolni.

Jeanette egyre csüggedtebben olvas. Erőszakos bűncselekményekkel

dolgozik, de a szexuális bűnelkövetők mintha szó szerint körbezárnák.

Erőszak és nemiség, gondolja. A kettőnek nem kéne együtt járnia, de

túlságosan gyakran kísérik egymást.

Teljesen kimerül, mire végez az olvasással, de tudja, be kell mennie

Hurtighoz, hogy beavassa az újonnan megismert tényekbe. Jens Hurtig
mélyen elmerül egy köteg nyomozati anyagban, pont olyanban, mint
amilyet ő olvasott az imént.

– Ez mi? – Jeanette meglepetten mutat a Hurtig kezében lévő papírra.

– A dánok további anyagokat küldtek, és gondoltam, akár én is olvashatok,

a végén meg összerakjuk, amit tudunk. Így kicsit gyorsabb. – Hurtig
elmosolyodik. – Melyikünk kezdje?

– Én – feleli Jeanette, és leül. – Per-Ola Silfverberget tehát tizenhárom éve

azzal gyanúsították, hogy erőszakoskodott a nevelt lányával.

– Akkor töltötte be a hetet – teszi hozzá Hurtig.

Jeanette a jegyzeteibe pillant.

– Mindenesetre a lány részletesen beszámolt a… idézem: „Per-Ola

fenyítéses nevelési módszereiről, a verésekről és egyéb bántalmazásokról,
de nehezére esett beszélni a szexuális visszaélésekről”.

Hurtig a fejét csóválja.

– Ekkora disznót… – Elhallgat, Jeanette folytatja.

– A lány többször beszél Peo erőszakoskodásáról, hogy nyelves csókot
követelt tőle, és hogy nagyon erősen mosta a lány altestét.

– Kérlek. – Hurtignak szinte esdeklő a hangja, de Jeanette úgy érzi, túl kell
ezen esni, és könyörtelenül folytatja.

– A lány konkrét részleteket közölt, aprólékosan leírta érzelmi reakciót

olyankor, amikor Per-Ola éjjel meglátogatta őt a szobájában. A lány
beszámolt Per-Ola viselkedéséről az ágyában, és ebből az derül ki, hogy
anális és vaginális együttlétre is sor került. – Szünetet tart. – Röviden
ennyi.

Hurtig feláll.

– Nem baj, ha kinyitom az ablakot? Kis levegőre van szükségem – mondja

a park felé pillantva. – Együttlét, bassza meg? Gyerekek esetében nem
erőszakos közösülésnek kell nevezni?

Jeanette nem bír felelni. A friss levegő meglobogtatja a papírokat, és a

parkban játszó gyerekek zsivaja elvegyül a kopogó billentyűzetek és zúgó
légkondicionálók háttérzajával.

– És miért ejtették? – Hurtig Jeanette felé fordul.

Jeanette sóhajt, majd olvas:

– „Mivel azonban a lányon nem lehetett vizsgálatot elvégezni, nem zárható

ki az sem, hogy mindez nem felel meg a tényállásnak.”

– Micsoda? Nem zárható ki az sem, hogy mindez nem felel meg a

tényállásnak? – Hurtig tenyerével az asztalra csap. – Ez meg miféle
istenverte bikkfanyelv?

Jeanette felnevet.

– Igen, egyszerűen nem hittek a lánynak. És miután Peo védője rámutatott,

hogy a lány első kihallgatásán bizonyos értelemben rávezető kérdéseket
tettek fel a lánynak, és néha kissé sürgették… – Felsóhajt. – A
bűncselekményt nem lehet alátámasztani. Ügy lezárva.
Hurtig kinyitja a saját mappáját, lapozgat, keres valamit. Megtalálja,
kiveszi, és az asztalra helyezi a lapot.

– Itt a folytatás – mondja. – Silfverbergék, vagyis Per-Ola és Charlotte, a

nyomozás után úgy érzik, ujjal mutogatnak rájuk, és nem akarják már a
lányt. A dán szociális hivatal otthonban helyezi el. Szintén Koppenhága
környékén.

– Aztán mi lett vele?

– Azt nem tudom, de remélhetőleg, ahogy mondani szokás, ember lett

belőle.

– Ma húsz körül van – mondja Jeanette, és Hurtig egyetértően bólint.

– És most jön a furcsaság. – Hurtig felegyenesedik. – Silfverbergék

Stockholmba költöznek. Megveszik a lakásukat a Katarina-hegyen, és
minden szép és jó.

– De?

– A koppenhágai rendőrség valamiért újabb kihallgatást szeretne, és

felkeresnek minket Stockholmban.

– Micsoda?

– És behoztuk elbeszélgetésre.

Hurtig leteszi a kezéből a lapot, és áttolja Jeanette-nek, miközben a legalsó

sorokra mutat.

Jeanette olvassa a szöveget Hurtig ujja fölött.

Kihallgatás vezetője: Gert Berglind, nemi erőszak és vérfertőzés

ügyosztály.

A gyerekek odakint, akárcsak a billentyűzetek a szobákban, elnémultak.

Csak a légkondicionáló hallatszik, és Hurtig fújtatása.
Hurtig mutatóujja. Szépen vágott köröm, gyászkeret nélkül.

A kihallgatott jogi képviselője: Viggo Dürer.

Jeanette olvas, és rájön, hogy egy nagyon vékony hártya túloldalán létezik
egy másik igazság. Egy másik valóság.

Ülnök: Kenneth von Kwist, ügyész.

Csak hát az a valóság hallatlanul förtelmes.

DÁNIA, 1988

Nem kedvelte az idős, roskatag embereket.

A tejpultnál egy bácsi túlságosan közel jött, a húgy, piszok és étel édeskés
illatát árasztotta.

A húspultos néni hozott egy vödör vizet, és azt mondta, semmi baj,
miközben feltakarította mindazt, amit ő reggelinél magába tömött.

– Érzed? – A Svéd izgatottan néz rá. – Dugd mélyebbre a karodat! Ne

legyél ennyire gyáva!

A koca visításától Victoria habozik. Karja szinte könyékig eltűnik benne.

Még néhány centi, és érzi a kismalac fejét. Hüvelykujja az állkapcsánál

van, a mutató-és középső a feje búbján, a füle mögött. Ahogy Viggo
tanította. Aztán húzni óvatosan.

Ő lehet az utolsó. Az anya körül a szalmán tíz, sárgafoltos kismalac

verekszik a csecsekért. Viggo mindvégig mellettük állt, nézte az ellést. Az
első háromnál a Svéd segített, a többi hét magától kijött.

A hüvely izmai erősen megszorítják Victoria karját, és ő egy pillanatra

úgy véli, a koca görcsöt kapott. Ekkor kicsit erősebben húz, az izmok
mintha ellazulnának, és kevesebb mint egy másodperc múlva a kismalac
már félig kint van. További egy másodperc múlva már a véres,
összepiszkított szalmán fekszik.
Gerince rándul egyet, aztán mozdulatlan marad.

Viggo lehajol, és megsimogatja a kismalac hátát.

– Szép munka – mondja dánul, és görbe mosolyt lövell Victoria felé.

A kismalacok a születésük után úgy fél percen át mindig mozdulatlanul

fekszenek. Már azt hinni, elpusztultak, de aztán egyszer csak mocorogni
kezdenek, vakon bukdácsolnak egy kicsit, aztán megtalálják a koca
csecseit. De ez a malac rúgkapált. A többiek nem csináltak ilyet.

Victoria magában számol, és amikor harminchoz ér, aggódni kezd. Túl

erősen szorította? Rosszul húzta?

Viggo mosolya lehervad, amikor megvizsgálja a köldökzsinórt.

– Francba. Megdöglött…

Viggo lejjebb tolja a szemüvegét, és komolyan néz Victoriára.

– Semmi baj. Sérült a köldökzsinór. Nem te tehetsz róla.

De, én tehetek róla. És ha elmegyünk, a koca belakmározza a méhlepényt,

és magához vesz minden lehetséges táplálékot.

Meg fogja enni a saját kölykét.

Viggo Dürernek nagy tanyája van Struer mellett, és Victoriának a

tankönyveken kívül nincs más társasága, mint harmincnégy dán sertés, egy
bika, hét tehén és egy elhanyagolt ló. A tanyán egy rossz karban lévő
favázas ház áll a lehangoló, lapos táj közepén, a közelben szélmalmok,
akár Hollandia ronda kiadásban. Szélfútta, búbánatos szántóföldek
pokrócmintája húzódik a látóhatárig, ahol dereng egy vékony, kék csík, a
Venö-öböl.

Victoria két okból van itt: tanulni és pihenni.

Valódi okból is kettő van.

Elszigetelés, fegyelem.

Pihenésnek nevezik, gondolja. De a cél az elszigetelés. Hogy távol tartsák

őt másoktól, és fegyelemre szoktassák. Hogy ne lógjon ki a sorból. Ház
körüli munkák, tanulás. Takarítás, főzés, tanulás.

Munka a sertésekkel. És a disznó, aki rendszeresen meglátogatja őt a

szobájában.

A tanulás jelent valamit neki. Egy levelező kurzust választott

pszichológiából az ålborgi egyetemen, és egyetlen kapcsolatát a
külvilággal a konzulense jelenti, aki időnként közömbös véleményt küld
neki írásban a házi dolgozatairól.

Távolság, gondolja. Bezártan egy tanyán, a semmi közepén. Távolság

apától. Távolság az emberektől. Levelező tanfolyam pszichológiából egy
szobában, egy egyetemet végzett kondás házában.

Viggo Dürer ügyvéd hét hete vette fel Victoriát Värmdőn, és közel ezer
kilométert utaztak a vén Citroënjével át az éjfekete Svédországon és a
frissen ébredt Dánián.

Victoria kinéz a párás ablakon az udvarra, ahol az autó áll. Annyira

nevetséges, gondolja. Amikor leparkolják, mintha szellentene, nyögne, és
alázatosasan hajbókolva összerogyna.

Viggo undorító látványt nyújt, de Victoria tudja, hogy a férfi érdeklődése

napról napra lanyhul iránta. Hiszen minden nappal idősebb. Viggo
szeretné, ha Victoria leborotválná a szőrét, de ő nem hajlandó rá.

– Borotváld a disznókat inkább – mondja neki.

Victoria leereszti a rolót. Csak aludni szeretne, még ha tudja is, hogy
tanulnia kellene. Le van maradva, de nem azért, mert nincs motivációja,
hanem mert a kurzus kapkod. Egyik témától a másikig. Felszínes
ismeretek mélyebb gondolkodás nélkül.

Nem akar rohanni, elidőzik a szövegekkel, megvizsgálja őket kívülről,

magába néz.

Miért nem érti senki, mennyire fontos ez? Az emberi pszichét nem lehet
leírni egy dolgozatban. Potom kétszáz szó a skizofréniáról és a téveszmés
zavarról. Ennyivel nem lehet bizonyítani, hogy az ember bármit felfogott.

Visszafekszik az ágyra, és Solace-ra gondol. A lányra, aki elviselhetővé

tette az életet Värmdőn. Solace közel hat hónapon át pótolta őt az apja
számára. Most már hét hete nélkülözi.

Victoria összerezzen, amikor egy emelettel lejjebb becsukódik a bejárati

ajtó. Nem sokkal később hangokat hall a konyha felől, ezek szerint Viggo
egy másik férfival van.

Megint a Svéd?, gondolja. Igen, biztosan.

Óvatosan felül, kimászik az ágyból, kiönti a vizet a pohárból a

virágcserépbe, a poharat szájjal lefelé a földre teszi, és rátapasztja a fülét.

– Felejtsd el! – Ez Viggo hangja. A Svéd nehezen érti a jütlandi dialektust,

pedig évek óta Dániában él, és Viggo mindig svédül beszél vele.

Victoria gyűlöli, ahogy Viggo svédül beszél, az akcentust mintha erőltetné,

és lassabban mond mindent, mintha gyengeelméjűnek magyarázna.

– És miért nem? – A Svédnek bosszús a hangja.

Viggo néhány másodpercig hallgat.

– Rizikós. Érted?

– Bízom a ruszkiban, Berglind meg kezeskedik érte. Min aggódsz?

Ruszki? Berglind? Victoria nem érti, miről beszélnek.

A Svéd mondja tovább.

– És kinek hiányozna egy szaros kölyök Oroszországban?

– Halkabban. Odafent is van egy szaros kölyök, aki hallhatja, amit
mondasz.

– Apropó… – A Svéd megint felnevet, fütyül Viggo figyelmeztetésére, és

hangosan folytatja. – Mi volt Ålborgban? Minden rendben a gyerekkel?

Viggo rövid hallgatás után felel.

– Az utolsó iratokat a héten intézzük. Nyugodt lehetsz, megkapod a

kiscsajodat.

Victoria összezavarodik. Ålborg? Hiszen az akkor volt, amikor…

Hallja, ahogy járnak odalent, léptek a konyhapadlón, aztán a csukódó

bejárati ajtó. Szétnyitja a függönyt, és látja, hogy a melléképület felé
tartanak.

Előveszi a naplóját az éjjeliszekrényből, visszamászik az ágyba, és vár.

Ébren fekszik a sötétben, mellette a földön a mindig összepakolt hátizsák.

A Svéd késő éjjelig a tanyán marad. Hajnalban indulnak útnak, és Victoria

fél ötkor hallja a távolodó autók zaját.

Felkel az ágyból, bedugja a naplót a külső rekeszbe, behúzza a cipzárt, és

az órára néz. Háromnegyed öt. Viggo legkorábban tízre jön haza, addigra
ő már messze jár.

Mielőtt elhagyná a házat, kinyitja a szekrényt lent, a nappaliban.

Van benne egy régi, tizennyolcadik századi zenélő doboz, amellyel Viggo
mindig henceg a vendégeinek, és Victoria elhatározza, hogy kideríti,
vajon tényleg annyira értékese, mint mondja.

Erősen süt a reggeli nap, amikor besétál Struerba, ahonnan aztán valaki
elviszi Viborgig.

Viborgból a fél hetes vonattal Koppenhágába utazik.

A RENDELŐ
Alig egy percébe telik, hogy találjon egy képet Viggo Dürerről az
interneten. Az arcát megpillantva dörömbölést érez a mellkasában, és
tudja, hogy Victoria próbál neki mondani valamit. Csak hát a keskeny
arcú, kerek, vastag szemüvegű öregúr egyáltalán nem ismerős neki, csak
kellemetlen érzést kelt a mellkasában, és az arcszesz illatának emlékét
idézi.

Lementi a képet a merevlemezére, maximális felbontásban kinyomtatja.

Félalakos kép, Sofia az arc és a ruházat részleteit vizsgálja. Sápadt, vékony

hajú, hetvenes lehet, de nem különösebben ráncos. Arca inkább sima. Több
nagy májfolt van rajta, ajka telt, orra keskeny, orcája beesett. Szürke
öltöny, fekete nyakkendő, fehér ing és egy kitűző a zakó zsebén az ügyvédi
iroda logójával.

Egyáltalán nincsenek róla konkrét emlékei. Victoriától nem kap képeket,

nem kap szavakat, csak rezgéseket.

Leteszi a képet az íróasztalán álló fiókos iratrendezőre, fásultan sóhajt, és

az órára néz. Ulrika Wendin késik.

A sovány, fiatal nő halvány mosollyal válaszol Sofia köszöntésére. Beesett

a szeme.

Napokon át tartó részegség, gondolja Sofia.

– Hogy van?

Ulrika görbén mosolyog, láthatóan zavarban van, de habozás nélkül

mesélni kezd.

– Szombaton kocsmában voltam, láttam egy srácot, aki egész jól nézett ki,
aztán hazavittem. Megittunk együtt egy üveg Rositát, aztán lefeküdtünk.

Sofia nem tudja, hova fog kilyukadni a történet, így csak bátorítóan bólint,
és vár.

Ulrika felnevet.
– Nem is tudom, hogy tényleg megtettem-e. Mármint, hogy odamentem-e,
hazavittem-e. Olyan érzés, mintha valaki más tette volna, de persze
rendesen be voltam piálva.

Ulrika rövid szünetet tart, kivesz egy csomag rágógumit a zsebéből. Több
ötszázas jön vele.

Ulrika gyorsan visszanyomja őket a zsebébe, nem fűz hozzá megjegyzést.

Sofia tudja, hogy Ulrikának nincs munkája, alig tudna nagyobb összeget
előteremteni. Honnan ez a pénz?, gondolja.

– Nem kéne, hogy feszkózzam – mondja Ulrika, de nem néz közben

Sofiára. – Mert nem én feküdtem le vele. Hüvelybemeneti fájdalmam van.
Kínos, mi? Senkit nem tudok önként beereszteni, de neki fogadóképes
voltam, mert nem én feküdtem ott.

Hüvelybemeneti fájdalom? Nem ő feküdt ott? Sofia a nemi erőszakra

gondol, amit Ulrika Karl Lundströmtől szenvedett el. Tudja, hogy a
hüvelybemeneti fájdalom egyik állítólagos okozója az altest túlzott
mosása. A nyálkahártyák kiszáradnak, meggyengülnek, az idegek meg az
izmok egyaránt sérülnek, és a fájdalom állandósul.

Emlékképek a sikálásról, a gőzölgő zuhany alatt eltöltött órákról, a durva

szivacsról. Felidéződik a szappan illata, és hogy mégsem tudta lemosni
magáról a bűzt.

Más emberré kell válni, hogy merjünk vágyat, intimitást érezni. Hogy
normálisak lehessünk. Végleg tönkremenni, mert egy férfi azt tette, amit.
Sofiában fortyog a düh.

– Ulrika… – Sofia áthajol az asztal fölött, hogy nyomatékot adjon a

kérdésének. – El tudja nekem mondani, mit jelent a gyönyör?

A lány szótlanul ül egy ideig, majd válaszol.

– Alvást.

– Hogyan alszik? – kérdezi Sofia. – Meséljen róla!

Ulrika nagyot sóhajt.

– Nincs semmi. Csak üresség.

– Vagyis a maga számára az a gyönyör, ha nem érez semmit? – Sofia a

saját feltört sarkára gondol, a fájdalomra, amelyre az ő nyugalmához van
szükség. – A gyönyör a semmi?

Ulrika nem felel, csak kihúzza magát, és dühösen kifakad:

– Miután azok a szemétládák megerőszakoltak a szállodában – mondja

sötét tekintettel –, négy éven át minden nap vedeltem. Aztán megpróbáltam
összekaparni magamat, de nem tudom, mire mennék vele. Folyton nyakig
vagyok a szarban.

– Milyen szarban van nyakig?

Ulrika magába zuhan ültében.

– Mintha a testem nem a sajátom lenne, mintha sugározna valamit, amitől

az emberek azt hiszik, azt tehetnek velem, amit csak akarnak.
Megverhetnek, megdughatnak, mondhatok vagy tehetek akármit. Mondom,
hogy kibaszottul fáj, de nem érdekli őket.

Hüvelybemeneti fájdalom, gondolja Sofia. Nem kívánt közösülések,

száraz nyálkahártya. Ez a lány nem tudja, milyen érzés akarni, csak
álmodni tanult meg, és megúszni dolgokat. Az álom üressége magától
értetődően felszabadulás neki.

Ulrika viselkedése a kocsmában talán tartalmazott egy szükségszerű

összetevőt. Abban a helyzetben ő döntött, ő irányított. Ulrika annyira nincs
hozzászokva ahhoz, hogy saját akaratából cselekedjen, hogy egyszerűen
nem ismert magára.

Az ember könnyen disszociációra gyanakodhat. De a disszociáció nem

tinédzserkorban fejlődik ki, ez a kisgyerek védekezési mechanizmusa.

Inkább konfrontatív viselkedésről lehet szó, gondolja Sofia jobb elnevezés

híján. Amolyan kognitív önterápiáról.

Sofia tudja, hogy a lányt a szállodában történt erőszak közben

begyógyszerezték valamivel, amitől elernyedtek az altesti izmai, és nem
tudta visszatartani a székletet.

Megérti, hogy Ulrika állapota, az esetleges anorexiája, az önmegvetése, a

viszonylag hosszú ideje tartó alkoholizmusa és a fiúi, akik bántalmazták és
kihasználták, feltehetően mind arra az egyetlen, hét évvel ezelőtti
incidensre vezethetők vissza.

Mindenről Karl Lundström tehet.

Ulrika hirtelen még jobban elsápad.

– Mi az ott?

Sofia nem érti, mire gondol. A lány tekintete az íróasztalon szegeződik

valamire.

Öt másodperc csend. Utána Ulrika feláll a székből, és felveszi a

kinyomtatott képet az iratrendezőről. Viggo Dürer fotója.

Sofia nem tudja, mit mondjon. Francba, gondolja. Hogy ennyi eszem
legyen!

– Karl Lundström ügyvédje. – Csak ennyit bír mondani. – Találkozott

vele?

Ulrika néhány másodpercig nézi a képet, aztán visszateszi az íróasztalra.

– Á, felejtse el. Soha nem láttam az ipsét. Valaki másnak hittem.

A lány mosolyogni próbál, Sofia szerint sikertelenül.

Ulrika Wendin találkozott Viggo Dürerrel.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

– Akkor mi legyen a lányukkal? – Hurtig Jeanette-re néz.

– Természetesen borzasztóan érdekes nekünk. Deríts ki róla minél többet.

Név, lakcím s a többi. Na, hát tudod.

Hurtig bólint.

– Köröztessük?

Jeanette elgondolkozik.

– Ne, még ne. Várunk, aztán meglátjuk, mit találunk róla. – Feláll, készül
visszamenni a szobájába. – Felhívom von Kwistet, és javaslok egy holnapi
találkozót, hogy kideríthessük, mi a fene történt itt.

Jeanette telefonon gyorsan egyeztet egy időpontot az ügyésszel, hogy

megbeszéljék a megszüntetett nyomozást Peo Silfverberg ellen, aztán
autóba ül, és indul haza.

Stockholm szürkébbnek és nyirkosabbnak tűnik, mint valaha. Fekete-fehér

város. A látóhatáron felszakadozik a felhőzet, és a csillogó peremek
között Jeanette kék foltokat lát. Amikor kiszáll a kocsiból, földigiliszta és
nedves fű illata fogadja.

Johan a tévé előtt ül, amikor Jeanette nem sokkal öt után hazaér, és
bekukkantva a konyhába úgy látja, a fia már evett. Odamegy a kanapéhoz,
és puszit nyom a fejére.

– Szia, picim. Jó napod volt?

Johan vállat von, nem felel.

– Nagyi és nagypapa lapot írt. Letettem a konyhaasztalra. – Felhangosítja a

tévét.

Jeanette visszamegy a konyhába, fogja a képeslapot, nézi a fotót. A kínai

fal, magas hegyek, dimbes-dombos, zöld táj. Elolvassa a hátlapot. Jól
érzik magukat, de honvágyuk van. A szokásos frázisok.
Bepakolja a mosatlant a pultról a mosogatógépbe, majd felmegy
lezuhanyozni.

Mire visszajön, Johan már elvonult a szobájába, és Jeanette hallja, hogy

számítógépes játékot játszik.

Åkéval annak idején beszéltek róla, hogy eltiltanák Johant a legvéresebb

játékoktól, de gyorsan rájöttek, hogy nem lenne értelme. Minden
barátjának megvannak, azaz semmi gyakorlati eredményt nem hozott
volna. Túlságosan védelmező lettem volna?, gondolja, és ebben a
pillanatban támad egy ötlete.

Melyik játékkal nyaggatta őt legutóbb? Ami rajta kívül mindenkinek

megvan. Jeanette kimegy a konyhába, és Hurtigot hívja.

– Szia. Tudsz valamiben segíteni?

Hurtig kifulladt hatást kelt, amikor beleszól.

– Persze. Miről van szó? Vagy visszahívjalak?

– Erre álmodban is tudsz felelni. Melyik jelenleg a legnépszerűbb

számítógépes játék?

– Az Assassin’s Creed – vágja rá azonnal a férfi.

– Nem.

– A Counter Strike?

Jeanette-nek ez már ismerős.

– Nem, ha jól emlékszem, nem akciójáték volt.

Hurtig hangosan liheg a telefonban, majd ajtó csukódása hallatszik.

– Akkor biztos a Spore-ra gondolsz – mondja végül.

– Igen, az az. Erőszakos?

– A te választásaidon múlik, evolúciós játék, arról szól, hogy a
karakteredet egy pici sejtből a világegyetem urává kell fejlesztened, és
ehhez néha jól jön az erőszak.

A számítógép Johan szobájában elhallgat, Johan kinyitja az ajtót, kimegy

az előszobába, és elkezdi megkötni a cipőjét. Jeanette megkéri Hurtigot,
hogy várjon egy pillanatra, majd megkérdezi Johant, hova indul, de nem
kap választ, leszámítva a bejárati ajtó csukódását.

Miután a fiú elment, Jeanette tehetetlenül mosolyog, és felveszi a kagylót.

– Ma korábban jöttem haza, mert féltem, hogy Johan bezárkózott a

szobájába, vagy lelépett egy barátjához. Amióta hazaértem, már
mindkettőre sort kerített.

– Értem – mondja Hurtig. – És most akarsz neki egy kis meglepetést?

– Igen. Nézd el nekem a tájékozatlanságomat, de ha kölcsönadod a játékot,

fel tudom tenni Johan számítógépére, és aztán visszaadni neked?

Hurtig először nem felel, és Jeanette mintha kuncogást hallana.

– Figyelj – mondja azután. – Csináljuk a következőt… Most rögtön

kimegyek hozzád, felrakom Johannak a játékot, és akkor már este lesz
meglepetés.

– Klassz pasas vagy. Ha még nem ettél, pizzát tudok kínálni.

– Örömmel veszem.

– Kérsz?

Hurtig nevet.

– Igen, attól függ, melyik most a legnépszerűbb. Erre ugye álmodban is

tudsz felelni?

Jeanette veszi a lapot.

– A provence-i?

– Nem?

– Négy évszak?

– Nem, az sem – feleli Hurtig. – Nem sznob pizza.

– Akkor biztosan a Vesuvióra gondolsz.

– Igen, pontosan. Vesuvius.

Jeanette valami hangra ébred, feláll a kanapéról, és lát két üres pizzás
dobozt az asztalon. Ja, persze, gondolja. Átjött Hurtig, pizzáztunk, én meg
elaludtam, míg ő installálta a játékot.

Fény szűrődik ki Johan szobájának az ajtaja alatt, Jeanette odalopózik, és

benyit.

Hurtig és Johan neki háttal ül a számítógép előtt, és valami kék atkát

néznek elmélyülten, ahogy lebeg a képernyőn.

Annyira belefeledkeznek a játékba, hogy nem veszik észre.

– Kapd el! Kapd el! – suttogja Hurtig halkan, de érezhető izgalommal a

hangjában, és hátba veregeti Johant, amikor az atka bekap valami piros,
szőrös spirált.

Jeanette hirtelen felindulásában legszívesebben megkérdezné, mégis mi a

ménkűt művelnek hajnali négykor, és ágyba parancsolná őket, de amint
kinyitja a száját, meggondolja magát.

Le van szarva. Hadd játszanak.

Visszamászik a kanapéra, magára húzza a takarót, és megpróbál elaludni.

Hasra fordul, miközben elfojtott nevetés hallatszik Johan szobájából.

Némán köszönetet mond Hurtignak, ugyanakkor meglepi a felelőtlensége,
tudhatná, hogy egy kamasznak aludnia kell, különben nem bír figyelni az
iskolában, és feltehetően fuccs a holnapi edzésnek is. Hurtig még
megoldja a munkát valahogy, de Johan olyan lesz, mint egy zombi.

Hamar rájön, hogy felesleges próbálkoznia az alvással. Visszafordul a

hátára, bámulja a mennyezetet.

Még mindig látszik a három betű, amiket Åke egyszer részegen festett
zölddel keresztbe a mennyezetre. Nem segített, hogy másnap lefestette
őket, és mint oly sokszor, megígérte, hogy elintézi, de azóta sem történt
semmi. A fehér plafonon valamivel sötétebb árnyalatban látszik egy H, egy
S és egy E. Hammarby SE.

Ha el kell adni a házat, segítenie kell, az biztos, gondolja Jeanette.

Baromi sok papírmunka lesz, meg enteriőrépítésről papoló ügynökök. De

nem, Åke lelép Lengyelországba, pezsgőzik, és régi festményeket ad el,
amiket már régen megsemmisített volna, ha én nem akadályozom meg
benne.

A házasság és válás között törvény által előírt hat hónapos próbaidő

hirtelen a pokol tornácának tűnik Jeanette-nek. Utána jön maga a pokol a
vagyonmegosztás formájában. De önkéntelenül is elmosolyodik, amikor
arra gondol, hogy a közös vagyon fele jogilag őt illeti meg, és eljátszik a
gondolattal, hogy kicsit ráijeszt Åkéra, és úgy csinál, mintha követelné a
jussát. Vajon hogyan reagálna? Minél több festményt ad el, mire a válást
kimondják, annál több pénz jut Jeanette-nek.

Megint nevetés hallatszik Johan szobájából, és bár Jeanette örül a fia

jókedvének, magányosnak érzi magát.

Drága Sofia, gyere el hozzám hamarosan, gondolja, és a takaró alatt

összekuporodva az oldalára fordul.

Vágyik rá, hogy Sofia háta szorosan az ő hasához tapadjon, és hiányzik

neki, ahogy kifésüli a haját a homlokából.
VITABERG PARK
Sofia fogja a magnót, leül az ablakba, és lenéz az utcára. Elállt az eső. A
szemközti járdán egy nő vezet egy fekete-fehér border collie-t pórázon. A
kutyáról Sofiának eszébe jut Hannah, akit nem sokkal azután, hogy
hazatértek a vonatos csavargásból, nagyon csúnyán megharapott egy pont
ilyen kutya, és amputálni kellett az egyik ujját. Ennek ellenére továbbra is
mindennél jobban szereti a kutyákat.

Sofia bekapcsolja a magnót, és beszélni kezd.

Mi bajom van?

Miért nem tudom ugyanazt a gyengédséget és szeretetet érezni állatok

iránt, mint mindenki más?

Gyerekként annyiszor próbálkoztam.

Először ott voltak a botsáskák, velük ugyanis kevesebb baj van, mint egy
akváriummal, és megfeleltek, hiszen apa baromi allergiás volt
Esmeraldára, akit befogadott valaki, aki elviselte a macskákat. Aztán
megpróbáltunk szerezni valamit a nyárra, jött a nyuszi, aki elpusztult a
kocsiban, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy egy házinyúlnak is kell
innia, aztán volt a kölcsönkecske, ami egész nyáron álterhes volt, és csak
annyi maradt meg belőle, hogy mindenhol ott hevertek a kis ragacsos
bogyók, amik rátapadtak az ember talpára. Aztán a tyúk, amit senki sem
szeretett, és a szomszéd lova egy ideig még a nyúl előtt; hűséges állat volt,
vidám, szófogadó, kedves, és lehetett vele játszani meg etetni iskola előtt,
és a nyulat megharapta a lovas szomszéd farkaskutyája, ami biztos nem
született aljasnak, de akit vernek, az végül feldühödik, és a gyengébben
tölti ki…

Ezúttal nem fárad el a saját hangjától. Tudja magáról, hogy kicsoda.

Ül az ablakban, néz ki a leeresztett reluxa hasadékain, nézi, mi történik

odakint, és hagyja, hogy járjon az agya.
A nyúl nem tudott menekülni, mivel mindent hó fedett, ahova amúgy
elbújhatott volna, és a kutya elkapta a nyakánál, akárcsak azt a háromévest,
aki fagylalttal etette. A kutya mindent utált, így nyilván a fagyit is, és pont
az arcán kapta meg a gyereket, de senki nem foglalkozott vele igazán,
összevarrták, ahogy lehetett. Remélték a legjobbakat, aztán megint jött a
ló, lovaglóiskola, pónik, és a szív a naplóban, ami valami idősebb srácra
utalt, akinek tetszeni szerettem volna, vagy legalábbis jó lett volna, ha
észrevesz, amikor tülekedtem a folyosókon a megnőtt mellemmel és a
feszes nadrágomban. Le tudtam tüdőzni, és nem köhögtem, nem hánytam,
mint mikor váliumot vettem be, és túl sokat piáltam rá, és elég hülye
voltam ahhoz, hogy hazamenjek és összeesek az előszobában, és anya
gondomat viselte, én meg legszívesebben csak ültem volna az ölében,
hadd lehessek olyan pici, mint amilyen valójában vagyok, és csak érezni
az ölelését és a füstszagot, mivel anya is félt apától, és suttyomban
cigarettázott…

Kikapcsolja a magnót, kimegy a konyhába, és leül a konyhaasztalhoz.

Visszacsavarja a kazettát, kiveszi. Szép mennyiségű emlék gyűlt már össze

takaros kis sorban a dolgozószobája könyvespolcán.

Feláll, és bemegy a fiúhoz a titkos, puha, biztonságos szobába.

A fiú a földön ül, és rajzol, ő leül az ágyra, berak egy új, üres kazettát a
magnóba.

Ez a szoba kuckó, menedékhely, itt önmaga lehet.

KLARA-TÓ

A szavak csak úgy özönlenek Kenneth von Kwist szájából, amikor

beszámol a munkájáról Peo Silfverberg pótkihallgatása kapcsán, és
Jeanette-nek feltűnik, hogy közben egyetlen adatnak sem kell utánanéznie.
Von Kwistnek minden részlet a fejében van, és Jeanette-ben az motoszkál,
hogy kívülről megtanult történetet fúj. Az ügyész hunyorítva figyeli őt,
mint aki próbál rájönni érdeklődése okára.

– Úgy emlékszem, délelőtt telefonáltak a koppenhágai rendőrségtől –

mondja. – Azt akarták, hogy ügyészi minőségemben legyek jelen a
Silfverberggel folytatott beszélgetésnél. A kihallgatást az akkori
rendőrkapitány, Gert Berglind vezette, és Per-Ola Silfverberg hozta az
ügyvédjét, Viggo Dürert.

– Vagyis csak maguk négyen voltak jelen?

Von Kwist bólint, és nagy levegőt vesz.

– Igen, néhány órán át beszélgettünk, és minden vádat tagadott. Azt

mondta, a nevelt lányának mindig is élénk volt a fantáziája. Emlékszem,
elmondta, hogy a lányt rögtön születése után elvették a biológiai anyjától,
és nevelőszülőkhöz helyezték, a Silfverberg házaspárhoz. Világosan
emlékszem, mennyire elszomorította, és hallatlanul bántotta, hogy így
rászálltak.

Jeanette megkérdezi, hogyan emlékezhet ilyen részletekbe menően egy

ennyire régi történetre, mire von Kwist azt feleli, ragyogó memóriája van,
és gyorsan forog az agya.

– Van okunk hinni neki? – tesz egy kísérletet Jeanette. – Mármint Per-Ola a
feleségével rögtön elhagyta Dániát, amint kieresztették a fogdából, nekem
ez legalábbis azt súgja, hogy volt rejtegetnivalójuk.

Az ügyész hangosan felsóhajt.

– Feltételeztük, hogy igazat beszél.

Jeanette lemondóan csóválja a fejét.

– Annak ellenére, hogy a lánya állítása szerint elég sok mindent művelt
vele? Számomra teljesen érthetetlen, hogy ennyire egyszerűen szabadult.

– Számomra nem. – Az ügyész szeme keskeny réssé szűkül a szemüveg

mögött. Halovány mosoly bujkál a szája sarkában. – Elég régóta vagyok a
szakmában ahhoz, hogy tudjam, folyton történnek hibák és mulasztások.

Jeanette rájön, hogy nem jutnak egyről a kettőre, inkább témát vált.
– Mit szól Ulrika Wendin ügyéhez?

– Mit szeretne tudni? – A férfi iszik egy nagy korty vizet. – Hiszen hét éve
volt – teszi hozzá.

– Igen, de a ragyogó memóriájának köszönhetően nyilván emlékszik,

hogy ugyanaz a Gert Berglind vizsgálta Lundström ügyét, és azt a
nyomozást is megszüntették. Nem látott összefüggést?

– Nem, ezen soha nem tűnődtem.

– Amikor Annette Lundström alibit biztosított Karl számára Ulrika

Wendin megerőszakolásának az estéjére, maga elfogadta. Még csak nem is
ellenőrizte az állításait. Jól tudom?

Jeanette érzi, ahogy felszökik benne a harag, próbálja türtőztetni magát.

Tudja, hogy nem szabad felfortyannia. Meg kell őriznie a nyugalmát
függetlenül attól, mit tart az ügyész viselkedéséről.

– Hoztam egy döntést – feleli az ügyész nyugodtan. – Megfontoltam a

rendelkezésemre álló információkat. Az én kihallgatásom arról szólt,
hogy Lundström egyáltalán ott volt-e. És amikor kihallgattam, kiderült,
hogy nem. Ennyire egyszerű. Nem gyanakodtam, hogy hazudna.

– És ma sem gondolja, hogy alaposabban ki kellett volna vizsgálnia?

– Annette Lundström beszámolója csak egy volt a rendelkezésemre álló

információk közül, persze jobban utána lehetett volna menni. Mindennek
jobban utána lehetett volna menni.

– És azt mondta Gert Berglindnek meg a nyomozóknak, hogy folytassák a

munkát?

– Persze.

– De nem folytatták?

– Ez az ő megfontolt döntésük volt.

Jeanette nézi von Kwist mosolyát. A kígyó hangja szól ebből a férfiból.

SZENT JÁNOS-TEMPLOM

Az 1995. január 1-jén hatályba lépett pszichiátriai reform, amely a

pszichés betegek társadalmi integrációját célozta meg, elbaltázott reform
volt. Nem lehet nem a sors iróniájának tekinteni az intézkedés negatív
hatását a parlament szociális bizottságának elnökére, Bo Holmbergre. A
feleségét, Anna Lindh külügyminisztert egy olyan férfi gyilkolta meg, akit
a fellebbviteli bíróság pszichésen betegnek ítélt, és ezért zárt osztályon lett
volna a helye. Néhány kórházat kétségtelenül már a hetvenes években
bezártak, de képtelenség nem eltűnődni azon, mi történt volna, ha a
bizottság más eredményre jut a felmérés során, mint amire jutott.

A stockholmi hajléktalanszállók úgy bő kétezer ággyal rendelkeznek, más

szóval az ötezer hajléktalannak, akiknek többsége alkohol-vagy
drogproblémákkal küzd, folyamatosan meg kell küzdeniük azért, hogy
tető legyen a fejük fölött. Mivel ráadásul közel a felüknek pszichés
problémáik is akadnak, gyakran tör ki verekedés a szabad ágyakért, és
ezért sokan inkább máshol éjszakáznak.

A Szt. János-templom alatti nagy hegyüregekben, Norrmalmon teljes

kolóniák fejlődtek ki, akikben csak az a közös, hogy a társadalom
védelmét nem élvezhetik.

A nyirkosságtól csöpögő, katedrálisszerű termekben rátaláltak valamire,

ami legalább emlékeztet a biztonságra.

Apró, műanyagból vagy ponyvából készült kalyibák néhány kartondarab

és egy hálózsák mellett.

A lakhelyek minősége igencsak változó, egyik-másik szinte elegánsnak

mondható.

Felmegy a templom felé vezető lépcsőn, ráfordul a Johannesgatára, és a

temető kerítése mentén sétál.

Minden egyes lépés közelebb viszi őt valami újhoz, egy helyhez, ahol
letelepedhet, és boldog lehet. Nevet változtat, átöltözik, szakít a múlttal.

Ezen a helyen az élete új irányt vehet.

Előveszi a sapkát a kabátzsebéből, felteszi, és igyekszik elrejteni szőke

haját.

Jelentkezik az ismerős bizsergés a hasában, és akárcsak előző

alkalommal, eltűnődik, mit tegyen, ha vécére kell mennie.

Akkor minden megoldódott, mivel az áldozat magától beengedte, sőt

behívta. Per-Ola Silfverberg naiv volt, túlságosan jóhiszemű, és ráfaragott.

Per-Ola Silfverberg háttal állt neki, amikor ő előhúzta a nagykést, és

elvágta jobb alkarján az ütőeret. A férfi térdre rogyott, megfordult,
ránézett, majd a vértócsára a világos parkettán. Nehezen lélegzett, de attól
még megpróbált felállni, ő meg engedte neki, hiszen különben esélye sem
lett volna. Silfverberg meglepettnek tűnt, amikor ő elővette a polaroid
fényképezőgépet.

Közel két hetébe került, mire kinyomozta, hogy a nő a templom alatti

hegyüregben lakik. Családi háttere ellenére Fredrika Grünewald az utcán
kötött ki, és az utóbbi tíz évben Grófnő néven vált ismertté. Fredrika
rizikós befektetéseinek köszönhetően a Grünewald család minden
vagyonát elvesztette, ezzel tisztában van.

Egy ideig habozott, hogy kitöltse-e a bosszúját Fredrikán, ha már egyszer

úgyis megjárta a poklot, de nem jó félbehagyni, amit elkezdtünk.

El van döntve. Kész. Szánalomnak nincs helye.

Felidézi az emlékeket Fredrika Grünewaldról. Lát egy piszkos padlót,

hallja a légzést. Izzadságszag, nyirkos föld, gépolaj.

Mindegy, hogy Fredrika Grünewald volt-e az ötletgazda, vagy csak

végrehajtotta a rábízott feladatot, vétkes volt. A nem cselekvés is lehet
vétek.

Ráfordul a Kammakargatára, majd megint balra, a Döbelnsgatára. Most

már a temető másik oldalán van, itt kell lennie a bejáratnak. Lassít léptein,
és buzgón keresi az ajtót, amelyről a koldus beszélt. Úgy ötven méterrel
lejjebb lát egy sötét alakot egy fa alatt. Mellette egy szürke fémajtó
résnyire nyitva van, bentről halk moraj hallatszik.

Megtalálta a hegyüreget.

– Maga meg ki a franc?

A férfi kilép a fa alatti sötétségből.

A férfi részeg, ami jól jön, mert így csak homályos emlékképei lesznek
róla, ha egyáltalán megmarad benne bármi.

– Ismeri a Grófnőt? – A férfi szemébe néz, de mivel az igencsak kancsal,

nehezen tudja eldönteni, melyik tekintetét próbálja elkapni.

A férfi bámul rá.

– Mi van?

– A barátnője vagyok, találkoznom kéne vele.

A férfi kacarászik maga elé.

– Ó, a rossebbe, a nyanyának barátnői vannak? Erről fogalmam sem volt.

– Elővesz egy gyűrött cigarettás dobozt, és meggyújt egy csikket. – És
nekem ez hol éri meg? Úgy értem, ha elvezetem hozzá.

Már nincs róla meggyőződve, hogy a férfi ittas. Hirtelen ijesztően kitisztul
a tekintete. És ha emlékezni fog rá?

– Háromszázat kap, ha megmutatja, hol találom. Áll az alku?

Előveszi a tárcáját, és átnyújt a férfinak három darab százast, amit az

vidám vigyorral nyugtáz, majd kinyitja az ajtót, és int, hogy lépjen be.

Édeskés, fojtogató bűz csapja meg az orrát, zsebkendőt vesz elő a

zsebéből. Orra és szája elé tartja, hogy el ne hányja magát, a férfi meg
kuncog a reakcióján.

Hosszú lépcső vezet lefelé, és amikor szeme már hozzászokott a sötéthez,

lát valami gyér fényforrást legalul.

Belép a nagyterembe, és először nem akar hinni a szemének. Akkora, mint

egy focipálya, és legalább tízméteres a belmagassága. Mindenhol sátrak,
kartonok, kalyibák összevisszasága pici nyílt tüzek körül, és rengeteg
ember fekszik vagy ül a lángok mellett.

De a csend tűnik fel leginkább.

Halk suttogáson és horkoláson kívül semmi nem hallatszik.

A tisztelet lengi be az egészet. Mintha az itt élők megegyeztek volna, hogy

nem zavarják egymást, mindenki élhet békében a saját gondjaival.

A férfi elmegy mellette, ő meg követi befelé, az árnyak közé. Senki mintha
észre sem venné.

– Itt lakik a nyanya. – Fekete szemeteszsákokból épült kunyhóra mutat,

legalább négyen elférnek benne. A bejáratot kék pokróc takarja. – Én
megyek. Ha megkérdezi, ki vezette ide, mondja, hogy Börje.

Leguggol, és látja, hogy valaki mozog odabent. Lassan leveszi a

zsebkendőt a szája elől, és óvatosan lélegzik. Sűrű, fülledt a levegő, és ő
igyekszik szájon át beszívni. Előveszi a zongorahúrt, és a kezébe rejti.

– Fredrika? – suttogja. – Itt vagy? Beszélnem kell veled.

Közelebb megy a bejárathoz, előveszi a polaroid fényképezőgépet a

táskájából, és óvatosan félrehajtja a pokrócot.

Ha a szégyennek van szaga, akkor az facsarja most az orrát.

A RENDELŐ

Ann-Britt szól, hogy Linnea Lundström megérkezett, és Sofia Zetterlund

kimegy a várószobába, hogy üdvözölje a lányt.
Akárcsak Ulrika Wendin esetében, Sofia a háromlépcsős modellt kívánja
alkalmazni Linnea pszichoterápiás kezelése során.

A terápia első szakaszát kizárólag a stabilizációnak és a bizalom

megteremtésének szentelik. Támogatás és struktúra a kulcsszavak, és Sofia
reméli, gyógyszerezésre egyiküknél sem lesz szükség. Kizárni azonban
egyelőre nem lehet. A második szakasz az emlékezésnek, feldolgozásnak,
megbeszélésnek, a szexuális trauma újbóli átélésének ideje. Végezetül az
utolsó szakaszban a traumatikus élményeket le kell választani a jelen és a
jövőbeli nemi életről.

Sofiát meglepte Ulrika beszámolója az idegennel való kocsmai

találkozásáról. Színtiszta szexuális viselkedés, és Ulrika szemmel
láthatóan jobban érezte magát tőle.

Utána eszébe jut Ulrika reakciója, amikor meglátta Viggo Dürer képét.
Dürer fontos szerepet játszott Linnea gyerekkorában.

Vajon milyen szerepet töltött be Ulrika életében?

Linnea Lundström leül a vendégszékbe.

– Mintha csak az imént lettem volna itt – mondja. – Annyira beteg vagyok,
hogy naponta kell járnom?

Sofia örül, hogy Linnea tréfálkozni tud, nem feszült.

– Nem, nem erről van szó. De eleinte jobb, ha sűrűn találkozunk, így
gyorsan megismerjük egymást.

Sofia fokozatosan arra a témára tereli a társalgást, ami miatt

tulajdonképpen találkoznak Linneával: a lány és az apja kapcsolatára.

Sofia szeretné, hogy Linnea vesse fel a témát, amit az előző napi
beszélgetés során meg is tett, és a remény kisvártatva beteljesül.

– Maga szerint jobban megérteném magamat, ha jobban meg tudnám

érteni őt?
Sofia kicsit tétovázva felel.

– Talán… Először teljesen biztos akarok lenni benne, hogy engem látsz a
megfelelő személynek, akivel ezt megbeszélheted.

Linnea meglepettnek tűnik.

– Hát ki mással? Mondjuk a barátaimmal, vagy mi? Bele is halnék a

szégyenbe…

Sofia elmosolyodik.

– Nem, nem feltétlenül valamelyik barátoddal. De vannak más terapeuták.

– Maga beszélt vele. Maga a legmegfelelőbb, Annette mindenesetre ezt

mondta.

Sofia nézi Linneát, és megállapítja, hogy a legjobb szó erre a látványra a

dac. Most nem szabad elveszítenem, gondolja Sofia.

– Értem… Vissza az apádhoz. Ha beszélni szeretnél róla, hol kezdenéd a

legszívesebben?

Linnea előás egy gyűrött papírlapot a kabátzsebéből, és az íróasztalra

teszi. Szégyenkezés látszik az arcán.

– Tegnap valamit elhallgattam. – Linnea először habozik, de aztán áttolja a

lapot Sofiának. – Ezt a levelet apu írta nekem tavasszal. Ugye, el tudja
olvasni?

Szép a kézírás, mégis nehéz kibogarászni. A levelet Lundström egy

repülőúton írta csupán hetekkel a letartóztatása előtt.

Üres közhelyekkel kezd. Utána a szöveg töredékessé, összefüggéstelenné

válik.

A tehetség nem más, mint türelem és a bukástól való félelem. Benned

mindkettő megvan, Linnea, így minden lehetőséged megvan a sikerre,
még ha ezt most nem érzed is.
De számomra mindennek vége. Sebek vannak az életemben, melyek az
elszigeteltségben felfalják a lelket, mint a lepra.

Nekem árnyakat kell keresnem! Épen és egészségesen megközelíteni őket,

reszketve a nyomukban járni, megtanítani őket szeretni, otthont keresek az
árnyak otthonában.

Sofia felismeri a megfogalmazást. Karl Lundström a huddingei

találkozásuk során beszélt neki az árnyak otthonáról. Azt mondta, ez egy
titkos, tiltott hely metaforája.

Minden benne van ebben a könyvben. Rólad és rólam szól.

Kiderül belőle, én is csak arra vágyom, amire már ezrek, talán milliók
vágytak énelőttem, és a történelem szentesíti a tetteimet. A nemi késztetés
nem az én tudatomban lakozik, hanem a másokkal fennálló kollektív
kölcsönhatásban. A mások vágyaival.

Csak azt teszem, amit mások, és a lelkiismeretem szabad lehet. A

lelkiismeretem mégis azt mondja, hogy valami nincs rendjén! Nem értem!

Persze megkérdezhetném a delphoi orákulumot, Püthiát, a nőt, aki soha

nem hazudik.

Neki köszönhetően Szókratész megértette, hogy bölcs az, aki tudja, hogy
nem tud semmit. A tudatlan azt hiszi, tud valamit, amiről nincs ismerete,
ezért aztán kétszeresen tudatlan, hiszen nem tudja, hogy nem tud. De én
tudom, hogy nem tudom.

Azt jelenti ez, hogy bölcs vagyok?

Ezt követi néhány olvashatatlan sor, majd egy nagy, sötétvörös folt, Sofia
vörösbornak véli. Felnéz Linneára, és kérdőn felvonja az egyik
szemöldökét.

– Tudom – mondja a lány. – Kicsit kótyagos, biztos ivott.

Akárcsak Szókratész, én is bűnöző vagyok, akit a fiatalok megrontásával

vádolnak. De hiszen ő pederaszta volt, lehet, hogy a vádlóinak volt
igazuk? Az állam az isteneit imádja, nekünk, többieknek meg szemünkre
vetik, hogy démonokat bálványozunk.

Szókratész pont olyan volt, mint én! Rosszul cselekedtünk? Minden benne
van ebben a könyvben! Tudod amúgy, mi történt Kristianstadban
kiskorodban? Emlékszel Viggóra és Henriettára? Minden benne van ebben
a könyvben!

Viggo és Henrietta Dürer, gondolja Sofia. Annette Lundström beszélt

Dürerékről, és Viggo megjelenik Linnea rajzain.

Sofia felismeri Karl Lundström ambivalens hozzáállását helyeshez és

helytelenhez a huddingei beszélgetésből, és a kirakós darabok a helyükre
esnek. Olvas tovább, bár rossz érzés fogja el a levéltől.

A nagy alvás. És a vakság. Annette vak, Henrietta is vak volt, és ugyanez

áll a sigtunai iskola diáklányaira.

Sofia tudja, hogy Henrietta Dürer és Annette Lundström osztálytársak

voltak. Rajta is volt malacálarc, röfögött és nevetett. Akkor még nem
Dürernek hívták, hétköznapibb neve volt, Andersson, Johansson? De
közéjük tartozott, álarcot viselt, vak volt.

És hozzáment Viggo Dürerhez.

Ez túl sok. Sofia érzi, hogy összerándul a gyomra.

Linnea szakítja félbe a gondolatmenetet.

– Apu azt mondta, hogy maga megértette őt. Szerintem a levélben egy
olyan nőről beszél, mint maga, egy Püthiáról, így nevezi… bár olyan
furcsán ír.

– Milyen könyvre utal?

Linnea megint felsóhajt.

– Nem tudom… Sokat olvasott. De sokszor beszélt egy könyvről, a címe

Püthia útmutatásai.
– Pythia útmutatásai?

– Igen, de soha nem mutatta meg nekem.

Sofia kevesebb mint egy hét leforgása alatt találkozott két fiatal nővel, akit
ugyanaz a férfi tett tönkre. Jóllehet Karl Lundström meghalt, Sofiának
gondja lesz rá, hogy az áldozatok elégtételt kapjanak.

Mi a gyengeség? Áldozatnak lenni? Nőnek? Kihasználtnak?

Nem, a gyengeség ebből nem előnyt kovácsolni.

– Tudok segíteni, hogy emlékezz – mondja.

Linnea ránéz.

– Gondolja?

– Tudom.

Sofia kihúzza az íróasztalfiókot, és előveszi a rajzokat, melyeket Linnea

öt-, kilenc-, és tízévesen készített.

SZENT JÁNOS-HEGYÜREG

A Szent János-rend a tizenkettedik század óta működik, mottója „A

szegények és betegek segítésére”. Ezért aztán a gondviselés logikus műve,
hogy a norrmalmi Szent János-templom alatti hegyüreg a szegények és
kitaszítottak menedékhelye lett.

A hegyüreg kapujára ki van tűzve a rend zászlaja, egy kereszteslovag-

címer inverz változata, piros alapon fehér kereszt. Azt hirdeti, hogy itt
biztonságban lehetsz, mindegy, ki vagy. A gondviselés azonban olykor
tesz burkolt célzásokat, a biztonság ígérete csenghet hamisan is, most
például egy segélykiáltásként a lenti sírboltok sziklafalai között.

Jeanette Kihlberget reggel fél hétkor ébresztik telefonon, és Dennis

Billing rendőrkapitány utasítja, hogy azonnal menjen a városba, mert
meggyilkolt nőt találtak a Szent János-hegyüregben.
Gyorsan firkant egy levélkét Johannak, egy százas társaságában a
konyhaasztalra teszi, majd halkan kioson, és beül az autóba.

Hívja Jens Hurtigot, akit már értesítettek a központból, és ha a forgalom is

úgy akarja, tizenöt percen belül a helyszínen lehet. Annak alapján, amit
Hurtig hallott, kész lincshangulat uralkodik a hegyüregben, ezért
megbeszélik, hogy odakint találkoznak.

Teherautó kapott defektet az egyik alagútban, a kocsisor szinte nem

mozdul. Jeanette tudja, hogy el fog késni, felhívja Hurtigot, és szól neki,
menjen csak le nélküle.

A hídon megindul a forgalom.

A Kammakargata egy szakaszát egyirányúsították, ezért inkább a

Tegnérgatán és a Döbelnsgatán kerül.

Három, villogó kék fényű járőrautó már a helyszínen van, és úgy tíz
rendőr biztosítja feszülten a hegyüreg bejáratát.

Jeanette odamegy Åhlundhoz, és közben megpillantja Schwarzot kicsit

távolabb, egy vaskos fémajtó előtt.

– Mi újság?! – Muszáj üvölteni, különben nem hallanák.

– Totális zűrzavar. – Åhlund széttárja a karját. – Kiürítettük az egész

helyiséget, és közel ötven emberről beszélünk. Szóval… – Végigmutat a
társaságon. – A fenébe is, nincs hova menniük.

– Hívtátok már a Városmissziót? – Jeanette tesz egy lépést oldalra, hogy

elengedjen egy kollégát, aki készül kezelésbe venni az egyik
legagresszívabb tülekedőt.

– Persze, de el vannak havazva, most nem tudnak segíteni.

Ålund várakozásteljesen néz rá, Jeanette eltűnődik, majd ismerteti a tervet.

– A következőt tesszük. Rendelj ide egy sima helyi buszt, amilyen gyorsan
csak lehet. Abban felmelegedhetnek, aztán beszélünk közülük azokkal,
akiknek van mondanivalójuk. Bár felteszem, hogy a többségük nem
különösebben közlékeny. Nem szoktak azok lenni.

Åhlund bólint, és előveszi a rádióját.

– Lemegyek megnézni, mi történt, aztán reméljük, hogy nem telik túl sok
időbe, mire visszamehetnek.

Jeanette odamegy a fémajtóhoz, ahol Schwarz megállítja, és nyújt neki egy

védőmaszkot.

– Szerintem ezt tedd fel – mondja az orrát ráncolva.

A bűz csakugyan kibírhatatlan, Jeanette a fülére húzza a gumipántot, és

mielőtt lemenne a sötétbe, ellenőrzi, hogy a maszk szorosan körülzárja-e
az orrát.

A nagy terem úszik a fényszórók éles fényében, és zúgnak a lámpákat

árammal ellátó dízelaggregátorok.

Jeanette megáll, és végignéz a bizarr, föld alatti társadalmon.

Bádogváros, mintha Rio de Janeiro valamelyik nyomornegyedéből

repítették volna ide. Szemétből és utcán talált kacatokból épített otthonok.
Egyiket-másikat szemmel láthatóan ügyes kezű, szépérzékkel bíró ember
húzta fel. De akadnak gyermeteg kuckók is. Az összevisszaság ellenére
valamiféle szervezettség lengi be az egészet.

A struktúra iránti rejtett vágy.

Hurtig úgy húsz méterrel távolabb áll, int Jeanette-nek, aki óvatosan
elindul a hálózsákok, szemeteszsákok, dobozok és ruhák kupacai között.
Az egyik sátor mellett könyvvel teli kis polc áll. Egy lapra ki van írva,
hogy a könyvek kölcsönözhetők, de vissza kell őket hozni.

Jeanette tudja, hogy alaptalan az előítélet a hajléktalanokkal szemben,

miszerint ostobák, és nem érdeklődnek a kultúra iránt. Az idevezető
lépcsőfok feltehetően nem több egy kis balsorsnál, befizetetlen
számláknál, depressziónál.
Hurtig egy műanyag zsákokból készült sátor mellett áll. A bejárat előtt
kék, szakadt pokróc lóg, és Jeanette látja, hogy valaki fekszik odabent.

– Jól van, mi történt? – Jeanette lehajol, próbál belátni a sátorba.

– A nő odabent Fredrika Grünewald, Grófnőnek hívták, mert állítólag

nemesi család sarja. Ezt még ellenőriznünk kell.

– Oké. Más?

– Néhány tanú azt mondja, hogy egy Börje nevű férfi jött le tegnap délután
egy ismeretlen nő társaságában.

– Tudtunk már beszélni ezzel a Börjével?

– Nem még, de amolyan celeb idelent, szerintem nem lesz nehéz.

Köröztetjük.

– Jól van. – Jeanette közelebb lép a sátornyíláshoz.

– Csúnyán helybenhagyták. A fejét lényegében leválasztották a nyakáról.

– Kés? – Jeanette felegyenesedik, kihúzza magát.

– Nem hiszem. Ezt találtuk. – Hurtig feltart egy műanyagzacskót, hosszú

acélszál van benne. – Feltehetően ez a gyilkos fegyver.

Jeanette bólint.

– És nem az idelent lakók egyike a tettes?

– Szerintem nem. Akkor, hogy úgy mondjam, csak agyoncsapták és

kirabolták volna… – Hurtig eltűnődik. – Ez valami más.

– Vagyis nem loptak el tőle semmit?

– Nem. Itt hagyták a tárcáját, közel kétezer korona van benne, meg egy
érvényes havi bérlet.
– Oké. Mi a véleményed?

Hurtig vállat von.

– Talán bosszú. A gyilkos, miután kioltotta az életét, bekente ürülékkel.

Főleg a szája körül.

– Jaj, ne.

– Ivo kideríti, hogy a saját kakája-e, ha szerencsének van, akkor a

gyilkosé. – Hurtig a sátor belseje felé mutat, ahol Ivo Andrić néhány
kollégájával éppen buzgón csomagolja el a tetemet egy szürke
hullazsákba, hogy Solnába szállíttassák.

A helyszínelők leemelik a sátrat alkotó műanyagot, és Jeanette szeme elé

tárul a szánalmas kis lakhely. Pici spirituszfőző, néhány konzerv és egy
kupac ruha. Óvatosan felemeli az egyik ruhát, és látja, hogy Chanel. Alig
használt.

Elolvassa a bontatlan konzervek címkéit, és látja, hogy több importált is

van közöttük. Kagyló, libamájkrém, pástétom. Ilyet nem kapni a sarki
boltban.

Miért költözött le ide Fredrika Grünewald?, gondolja. Nem úgy tűnik,

hogy kimondottan pénzszűkében volt. Kellett lennie más oknak. De mi volt
az?

Jeanette végignéz a holmiján. Valami nem stimmel. Valami hiányzik.

Hunyorít, kezdi elölről, próbálja feltételezések nélkül szemlélni az
egészet.

Mit nem látok?, gondolja.

– Figyelj, Jeanette. – Ivo Andrić megkocogtatja a hátát. – Csak egyvalamit

akarok mondani, mielőtt elmegyek. Nem emberi ürülék van az arcán.
Kutyaszar.

Ebben a pillanatban meglátja.

Semmi nem hiányzik.

Van valami, aminek nem kellene itt lennie.

DÁNIA, 1988

És ma mered, te gyáva féreg? Mered? Mered?

Nem, nem mered! Nem mersz te semmit! Túl gyáva vagy!

Szánalmas vagy! Nem csoda, hogy senki nem törődik veled!

Ütött-kopott homlokzatok, szállók, bárok és szex-shopok szegélyezik a

járdákat, s Victoria befordul a kicsit nyugalmasabb keresztutcába, a
Viktoriába. Alig egy éve járt itt utoljára, és emlékszik, hogy a hotel itt van
nem messze, közvetlenül egy lemezbolt mellett.

Egy évvel ezelőtt nagy gonddal választotta ki a szállót. Berlinben a

Bergmannstrassén lakott, és amikor idejött, bezárult a kör. Logikus
választásnak tűnt a Viktoria utcában meghalni.

Kinyitja a recepcióhoz vezető régi fakaput, és észreveszi, hogy a hotel

nevét kiíró neoncső még mindig nem működik. A pult mögött ugyanaz az
unott férfi ül, mint legutóbb. Átadja Victoriának a kulcsot, ő meg néhány
gyűrött bankjeggyel fizet, amit Viggo konyhájában talált, egy sütis
dobozban.

Összesen közel kétezer dán koronája van, és több mint kilencszáz svéd.
Néhány napra elég lesz. A Viggótól ellopott zenélő doboz is érhet még
néhány százat.

A hetes szoba, ahol előző nyáron megpróbálta felakasztani magát, az első

emeleten van.

Míg felfelé lépked a nyikorgó falépcsőn, eltűnődik, vajon a mosdót

megjavították-e. Mielőtt eldöntötte volna, hogy felköti magát, hozzávágott
egy parfümös üveget a mosdó széléhez, és a porcelán egészen a lefolyóig
elrepedt.
Utána már nem volt több dráma.

A kampó kiszakadt a mennyezetből, ő meg a vécé padlóján ébredt

hurokkal a nyakában, feldagadt ajakkal, törött metszőfoggal. A vért egy
pólóval törölte fel.

Utána mintha mi sem történt volna. Minden pont ugyanúgy festett a

vécében, mint előtte, leszámítva a repedt mosdót és a kampó hagyta lyukat
a mennyezetben. Szinte észrevehetetlen, értelmetlen tett volt.

Kinyitja az ajtót, bemegy a szobába. Akárcsak annak idején, keskeny ágy

áll a jobb oldali fal mellett, egy szekrény bal kéz felé, és a Viktoria utcára
néző ablak pont olyan mocskos, mint akkor. Füst-és penészszag érződik,
és a mosdó ajtaja nyitva áll.

Lerúgja a cipőjét, ledobja a táskáját az ágyra, és ablakot nyit, hogy

szellőztessen.

Behallatszik a forgalom zaja és a kóbor kutyák ugatása.

Bemegy a vécébe. A lyukat a mennyezeten leglettelték, a mosdó repedését

szilikonnal javították, mostanra piszkos-szürke csíkká változott.

Becsukja a vécéajtót, lefekszik az ágyra.

Nem létezem, gondolja, és felnevet.

Előveszi a tollat és a naplóját a táskából, és írni kezd.

Koppenhága, 1988. május 23. Dánia egy kalap szar. Disznók és parasztok,
németek szajhái, németek kölkei.

Űr vagyok, repedés és értelmetlen cselekvések sora. A Viktoria utcában, a

Bergmannstrassén. Németek erőszakoltak meg dán földön. A roskildei
fesztiválon három német kissrác.

Most meg megalázott egy német katona dán kölke egy bunkerben, amit
németek építettek Dániában. Dánia és Németország. Viggo németdán. Egy
német szajhájának dán fia.
Most már hangosan nevet.

– Solace Aim Nut. Vigasztalj, megőrültem.

Mi a francnak lehetne ezt nevezni?

Leteszi a naplót. Nem őrült meg. Mindenki más őrült.

Viggo Dürerre gondol. A német lurkóra.

Megérdemelné, hogy megfojtsák, és bedobják egy óvóhelyre kint, az

Oddesundon.

Dán pinán át jött a világra, német lyukban végzi. Aztán felfalhatják a

disznók.

Megint kézbe veszi a naplót.

Elgondolkozik, visszalapoz. Két hónapot, négy hónapot, fél évet.

Olvas:

Värmdö, 1987. december 13.

Solace nem ébred fel azután, amit apa a szaunában tett vele. Félek, hogy
meghal. Lélegzik, a szeme nyitva, de mintha teljesen máshol járna.
Goromba volt vele. Solace feje a falba verődött közben, utána meg úgy
festett, mint egy marokkó-játék a szauna padján.

Nedves ronggyal törölgettem az arcát, de nem akart felébredni.

Halott.

Gyűlölöm apát. A jóság és a megbocsátás csak az elnyomás és a

provokáció másik formája. A gyűlölet tisztább érzés.

Victoria néhány oldalt előrelapoz a naplóban.

Solace nem halt meg. Felébredt, de nem mondott semmit, csak fájt a hasa,
és erőlködött, mint aki szülni készül. Mire bejött apa a szobánkba.

Amikor meglátott minket, először elszomorodott. Utána kifújta ránk az

orrát. Bedugta az ujját az egyik orrlyukába, és ránk taknyolt!

Nem tudott volna legalább inkább köpni!?

Alig ismeri fel a saját kézírását.

1988. január 24.

Solace nem hajlandó levenni a maszkot. Unom már a fapofáját. Csak

fekszik és nyavalyog. Nyekergő hangot ad. A maszk ránőhetett az arcára,
mintha a farostok beleették volna magukat.

Solace egy fabábu. Némán, holtan fekszik, és nyekereg a faarc alól, mert
pokoli fülledt a levegő a szaunában.

A fabábuknak nem lesz gyerekük. Csak megdagadnak a fülledt melegben.

Gyűlölöm!

Victoria becsukja a naplót. Az ablakon túlról nevetést hall.

Éjjel egy házról álmodik, amelynek minden ablaka nyitva. Az ő feladata

lenne becsukni őket, de amint az utolsóval is végez, kinyílik újra valahol
egy. Furcsa módon az ő döntése, hogy ne legyen minden ablak egyszerre
csukva, mert akkor túlságosan leegyszerűsödik a feladat. Becsukja,
kinyílik, becsukja, kinyílik, és így megy ez, míg rá nem un, akkor leül a
földre, és pisil.

Amikor felébred, ágya nedves, a pisi átfolyt a matracon, le a padlóra.

Még csak hajnali négy óra van, de úgy dönt, hogy felkel. Megmosakszik,
összeszedi a holmiját, kimegy a szobából, és viszi magával a lepedőt is,
kidobja egy szemetesbe a folyosón, aztán lemegy a recepcióra.

Beül a kis kávézóba, cigarettára gyújt.

Szűk egy hónap alatt most ébred negyedszer vagy ötödször arra, hogy
bepisilt. Korábban is előfordult már, de nem ilyen gyorsan egymás után,
és nem ilyen erőteljes álmok hatására.

Kivesz néhány könyvet a hátizsákból.

Az egyetemi pszichológia-tankönyv és Robert J. Stoller több kötete.

Elpakolta Freudtól a Három értekezés a szexualitás elméletéről című
könyvet is, és viccesnek, már-már nevetségesnek találja, mennyire vékony
a zsebkönyvkiadás.

Az Álomfejtés példányát szinte rongyosra olvasta, és várakozásaival

szöges ellentétben a hatására teljesen szembefordult Freud elméleteivel.

Miért lennének az álmok a tudattalan vágyak és a rejtett belső konfliktusok

kifejeződései?

És mi lenne abban a poén, hogy maga elől elrejtse a saját céljait? Mintha
egy személy lenne, amikor álmodik, és egy másik, amikor ébren van,
mitől lenne ez ésszerű?

Az álmok egész egyszerűn a gondolatait és a képzeletét tükrözik. Talán

van bennük szimbolika, de nem hiszi, hogy jobban megismerné magát, ha
sokat gondolkozna a jelentésükön.

Sületlenségnek tűnik, ha megpróbáljuk a valós élet gondjait a saját álmunk

értelmezésével megoldani, és szerinte egyenesen veszélyes is lehet.

Mi van, ha az ember téves jelentést tulajdonít nekik?

Érdekesebb, hogy az álmai tiszták, tudatosak, mint ráébredt egy cikk

elolvasása után. Tudatában van annak, hogy álmodik, és befolyásolni tudja
az álom alakulását.

Kuncog magában, amikor megállapítja, hogy minden alkalommal, amikor

bepisilt álmában, az a saját döntésén múlt.

Még viccesebb belegondolni, hogy a pszichológiatudomány a tudatos

álmodóknak szokatlanul nagy agykapacitást tulajdonít. Vagyis azért pisil
be, mert agya lényegesen kifinomultabb és fejlettebb, mint másoké.

Elnyomja a cigarettát, és újabb könyvet vesz elő. A kötődéselmélet

témájában végzett kutatás áttekintése. Milyen következményekkel jár a
csecsemő és az anya kapcsolata a gyerek életére nézve.

Bár a könyv nem része a kötelező szakirodalomnak, ráadásul le is

hangolja, nem állja meg, hogy bele-bele ne olvasson. Minden egyes oldal,
minden egyes fejezet arról szól, amitől őt megfosztották, vagy amiről
önként lemondott. A kapcsolatokról.

Anyja már a születésekor mindent tönkretett, és emberi kapcsolatainak

töredezett, mohlepte romjait apja nagy gonddal őrizte, megtagadva
mindenki másnak a belépést.

Victoria már nem tud mosolyogni.

Hiányzik neki a kapcsolat? Vágyik egyáltalán más emberre?

Mindenesetre nincsenek barátai, akiket hiányolhatna, vagy akik őt

hiányolnák.

Hannah-t és Jessicát már régen elfelejtette. Ők is elfelejtették őt? Mindazt,

amit megígértek egymásnak? Örök barátságot meg mindent?

De van egyvalaki, aki Dániába érkezése óta hiányzik neki. És nem Solace
az. Idelent elboldogul Solace nélkül.

Hiányzik neki az idős pszichológusnő a nackai kórházból.

Ha most itt lenne, tudná, hogy Victoria határozott céllal jött a szállóba:
hogy újra átélje saját halálát.

Ezzel egy időben arra is rájött, mit kell tennie.

Ha meghalni nem tud az ember, mássá válhat, és ő tudja is ennek a módját.

Először áthajózik Malmőbe, utána elvonatozik Stockholmba, majd

elbuszozik Tyresőbe, ahol az idős nő lakik.
És ezúttal mindent elmond, mindent, amit önmagáról tud.

Muszáj.

És Victoria Bergman tényleg meg fog halni.

PATOLÓGIAI INTÉZET

Ivo Andrić utoljára tizenöt éve hányt, Szarajevó ostroma alatt, amikor a
szerbek a város peremét támadták, és utána Ivo önként jelentkezett a
csoportba, amely összeszedte a körülbelül tíz család maradványait, akik
pechükre a halálosztagok útjába kerültek.

Alig tizenöt perce dolgozik Fredrika Grünewald holttestével, amikor

félbehagyja a boncolást, hogy felkeresse a legközelebbi vécét.

Ugyanaz a helyzet. Gyűlölet, megalázás, megtorlás.

A boncterembe visszafelé menet próbál nem gondolni a fiatal lányra, akit

kicipelt az ilidžai bérházból.

Ivo Andrić nem sír gyakran, és most sincs tudatában, hogy sír. Agya nem
közli vele, hogy egyik keze fonákjával éppen letörli a könnyeit, miközben
a másikkal eltávolítja a takarót Fredrika Grünewald meztelen testéről.

Előveszi a noteszát, és undorodva leírja, hogy a szegény nő alighanem

megfulladt, amikor a kutyaürüléket lenyomták a torkán.

A szája és a légutak az orrában meg a gégéje és a füle között az ürüléken

kívül nyomokban tartalmaznak kihányt rákot és fehér bort.

Miért dolgozom ezzel?, gondolja Ivo, és lehunyja a szemét.

Akarata ellenére megint eszébe jut a lány, aki az unokatestvéreinél volt

látogatóban Ilidžában.

Antonijának hívták, és az ő legkisebb lánya volt.

A RENDELŐ
Linnea Lundström az íróasztal másik oldalán ül a vendégszékben, és Sofia
ámulva nyugtázza, milyen gyorsan elnyerte a lány bizalmát.

– Ez, ugye, te vagy? – kérdezi Sofia a három gyerekrajzra mutatva. – Ez

meg itt Annette? – Linnea meglepettnek tűnik, de nem mond semmit.

– És ez meg talán a családotok ismerőse? – Sofia Viggo Dürerre mutat. –

Skånéből. Kristianstadból.

Sofia úgy látja, a lány megkönnyebbül.

– Igen – feleli sóhajtva. – De nem így nézett ki. Soványabb volt.

– Hogy hívták?

Linnea habozik egy kicsit, majd végül suttogva válaszol.

– Viggo Dürer, apa ügyvédje.

– Mesélnél róla?

A lány légzése felszínesebbé, szabálytalanabbá válik, mint aki nem kap

levegőt.

– Maga az első, aki megérti a rajzaimat – mondja.

Sofia Annette Lundströmre gondol, aki lényegében minden egyes

krétavonást félreértett Linnea rajzain.

Linnea gyorsan felel, és válasza meglepően lényegre törő, még ha a képek

tartalmáról nem mond is semmit.

– Kiskoromban… Kedveltem, amikor kicsi voltam.

– Viggo Dürert?

Linnea a földet nézi.

– Igen… Eleinte kedves volt. Aztán, talán ötéves koromtól nagyon furcsán
tudott viselkedni.

Linnea önszántából kezd mesélni Viggo Dürerről, és Sofia tudja, hogy

kezdetét vette a kezelés második szakasza. Az emlékezés és feldolgozás.

Sofia a rajzra gondol, melyen Viggo Dürer és a kutyája a Lundström

család kristianstadi kertjében látható. Karl Lundström maga is említette az
eseményt a levélben, amelyet Linnea hordoz magánál. Linnea megveti az
apját, de Viggótól fél. Megtette, amit Viggo mondott, Annette és Henrietta
meg maga volt a vakság. Szemet hunytak a fölött, ami a környezetükben
történt.

Mint mindig, gondolja Sofia.

Karl Lundström utána azt írta, hogy Viggo kétszeresen tudatlan, és

Lundström levelének egyéb részeiből Sofia levonja a következtetést,
miszerint Viggo kétszeres tudatlansága abból állt, hogy tévedett, és még
csak nem is tudott róla.

Már csak egy kérdés marad, gondolja Sofia. Milyen tekintetben

kétszeresen tudatlan Viggo?

Teljesen biztos benne, hogy mire célzott Karl Lundström. Áthajol az

íróasztal fölött, és Linnea szemébe néz.

– Elmesélnéd, mi történt Kristianstadban?

KLARA-TÓ

Kenneth von Kwist ügyész valójában nem nemesi származású, gimnazista

korában egyszerűen beszúrt egy vont a nevébe, hogy érdekesebbnek
tűnjön. Még mindig hihetetlenül hiú, és nagyon odafigyel mind a hírére,
mind a külsejére.

Kenneth von Kwistnek gondja adódott, és nagyon nyugtalan emiatt. Az

imént lezárt társalgás Annette Lundströmmel olyan aggodalommal tölti el,
hogy szunnyadó gyomorhurutja mintha igazi gyomorfekéllyé kezdene
alakulni.
Benzodiazepinek, gondolja. Akkora függést okoznak, hogy az ilyet szedő
egyén tanúvallomása erősen megkérdőjelezendő. Igen, biztosan erről van
szó. A túlzott gyógyszerezés miatt Karl Lundström mindenfélét
összefantáziált.

Kenneth von Kwist bámulja az íróasztalon előtte heverő papírköteget.

5 milligramm Stesolid, olvassa. 1 milligramm Xanor és végül 0,75

milligramm Halcion. Naponta. Baromi valószínűtlen.

Az elvonási tünetek olyan erősek lehettek, hogy Lundström bármit

beismert volna, csak hogy megkaphassa az adagját, gondolja, miközben
átolvassa a kihallgatási jegyzőkönyvet.

Temérdek szöveg, közel ötszáz gépelt oldal.

De Kenneth von Kwist ügyészt kétség mardossa.

Túlságosan sok ember keveredik bele. Személyes ismerősei vagy

olyanok, akikről azt hitte, hogy ismeri őket.

Ő maga mindvégig csak hasznos tökkelütött lett volna, aki segített, hogy
egy csapat pedofil és erőszakos közösülő megússza a büntetést?

Igaza volt vajon Per-Ola Silfverberg lányának, amikor nemi erőszakkal

vádolta a nevelőapját?

És Ulrika Wendint is tényleg elkábította-e Karl Lundström, majd elvitte

egy hotelbe, ahol aztán megerőszakolták?

Az igazság Kenneth von Kwist ügyész képébe röhög. Hagyta, hogy

kihasználják, ennyi. De mi módon tudja tisztára mosni magát úgy, hogy
közben ne hagyja cserben úgynevezett barátait?

Továbbá vissza-visszatérő utalásokkal találkozik a huddingei pszichiátrián

folytatott beszélgetésekre. Karl Lundström nyilván eltársalgott néhányszor
Sofia Zetterlund pszichológussal.

El lehet tussolni az egész ügyet?

Kenneth von Kwist bekap valamit a savára, és kikiált a titkárnőjének, hogy
keresse ki Sofia Zetterlund telefonszámát.

A RENDELŐ

Linnea Lundström elhagyja a rendelőt, de Sofia még sokáig ott marad, és

leírja a beszélgetésüket.

Szokásában áll két eltérő színű golyóstollat használni, egy pirosat és egy
kéket, hogy elkülönítse az ügyfél szavait a saját gondolataitól.

Amikor félrehajtja a hetedik csíkozott, telejegyzetelt A4-es lapot, hogy

elkezdje a nyolcadikat, hirtelen bénító fáradtság lesz rajta úrrá. Úgy érzi,
mintha az imént ébredt volna.

Néhány oldalt visszalapoz, hogy felfrissítse az emlékeit, hogy mit írt

eddig, és találomra olvasni kezd az ötössel jelölt lapról.

A szöveg Linnea beszámolója, amit kék golyóstollal vetett papírra.

Viggo rottweilerje mindig ki van kötve valahova. Egy fához, a lépcső

korlátjához a ház előtt, egy mormogó radiátorhoz. A kutya mindig
nekiront Linneának, ezért ő nagy ívben kikerüli. Viggo bemegy hozzá
éjjelente, a kutya az előszobában őrt áll, és Linnea emlékszik, ahogy a fény
tükröződött a kutya szemében a sötétben. Viggo mutat Linneának egy
fényképalbumot Linneával egyidős, meztelen gyerekekkel, és Linnea
emlékszik a fényképezőgép vakujának villanására a sötétben, és hogy egy
nagy, fekete női kalapot viselt, meg egy piros ruhát, amit Viggótól kapott.
Linnea apja bejön a szobába, Viggo bedühödik, veszekszenek, Linnea apja
elmegy, kettesben hagyja őket.

Sofiát meglepte, hogy a szavak csak úgy dőltek Linneából. Mintha a

története ott lapult volna már benne régóta megfogalmazva, és most, hogy
volt kivel megosztani az élményeket, végre szabadon kiáramolhatott.

Linnea nagyon fél kettesben maradni Viggóval. Viggo nappal kedves, de

éjszaka aljas, és korábban már olyat tett Linneával, hogy a lány járni is
alig tudott segítség nélkül. Megkérdezem, mit csinált vele Viggo, mire
Linnea azt feleli, szerinte „a kezével meg a csengettyűjével, és
lefényképezett engem, én meg nem mondtam semmit apunak és anyunak”.

Sofia tudja, hogy a csengettyű szó eufemizmus.

Linnea megismétli „a kezével, csengettyűjével, aztán vakuvillanások”,

majd azt mondja, hogy Viggo rabló-pandúrosat akar játszani, és Linnea a
rabló, és bilincset kap. A bilincs és a göcsörtös csengettyű egész reggel
dörzsöli őt, pedig alszik, bár mégsem alszik, mivel a vaku vörösen villog
lehunyt szemhéja belsejében. És minden odakint van, semmi sincs belül,
akár egy zümmögő szúnyog az ember fejében…

Sofia egyre jobban fújtat. Nem ismeri fel a megfogalmazást.

Észreveszi, hogy a szöveg többi részét piros tollal írta.

…egy zümmögő szúnyog, amely ki tud szabadulni, ha ő a fejét a falba

veri. Akkor a szúnyog ki tud repülni az ablakon, és az ablakon távozhat a
német lurkó disznószagú kezének és ammóniaszagú ruhájának áporodott
bűze is, hiába mossa a ruháját olyan sokszor, és a csengettyűjének lószőr
íze van, le kéne vágni és odadobni a disznóknak…

Ann-Britt jön be a szobába, és intéssel jelzi, hogy sürgős.

– Telefonon keresték. Kenneth von Kwist ügyész kéri, hogy jelentkezzen

nála, amint lesz egy kis ideje.

Sofia emlékszik egy házra szántóföldek között.

Üldögélt a koszos ablak előtt az emeleten, és szemével követte a tengeri

madarak röptét az égbolton. A tenger nem volt messze.

– Jól van. Kérem a számot, azonnal hívom.

És emlékszik a hűvös fémre a kezében, amikor markolta a taglót. Meg

tudta volna ölni Viggo Dürert.

Ha megtette volna, Linnea története másképp alakul.

Az emlékképek fakulnak, mint a jégdarab, amely annál gyorsabban olvad,
minél erősebben szorítja az ember.

Megint ránéz a jegyzetekre. Az utolsó három oldalon Victoria szavai

állnak. Victoria Bergman mesél Viggo Dürerről és Linnea Lundströmről.

…kiugró csigolyái még a ruháján keresztül is látszanak, akkor is, ha

öltönyben van. Kényszeríti Linneát, hogy levetkőzzön, játssza a játékait a
játékszereivel Linnea szobájában, amelynek mindig zárva az ajtaja,
leszámítva egy alkalmat, amikor Annette vagy talán Henrietta rájuk nyitott.
Linnea szégyellte magát, hiszen félmeztelenül állt négykézláb a földön,
miközben Viggo teljesen fel volt öltözve, és azt mondta, a kislány meg
akarta neki mutatni, milyen ügyesen le tud menni spárgába, mire
mindketten kérték, hogy ismételje meg, és ő lement spárgába, majd
felment hídba, és mindketten megtapsolták, pedig valójában az egész
teljesen beteg volt, hiszen tizenkét évesen már majdnem akkora melle volt,
mint egy felnőtt nőnek…

Sofia felismer részeket Linnea történetéből, de a szavak elkeverednek

Victoria emlékeivel. Ennek ellenére a szöveg nem idéz fel benne újabb
emlékképeket.

A vonalas papírlap összefüggéstelen betűkkel van tele.

Sofia hívja az ügyészt.

Kenneth von Kwist ügyész röviden elmondja, mit szeretne, kérdezi, hogy
Karl Lundströmöt gyógyszerezték-e benzodiazepinekkel, és Sofia mit szól
az egészhez.

– Nagyjából mindegy. Még ha erős gyógyszerek hatása alatt tette is meg a

vallomását, végül a lánya megerősítette az állításait. Most Linnea a fontos.

– Erős gyógyszerek. – Az ügyész horkant egyet. – Tudja maga, mi az a

Xanor? – Sofia felismeri a szokásos férfi felsőbbrendűséget, és kezd
felpaprikázódni.

Igyekszik nyugodtan és lassan beszélni, didaktikus hangot megütni, mint

aki gyerekhez szól.

– Közismert, hogy azoknál a betegeknél, akik hosszú időn át szedik a

Xanort, függőség alakul ki. Az elvonás kemény, és amilyen jól érzik
magukat, ha megkapják az adagot, annyira vacakul vannak, ha elmúlik a
hatása. Az egyik ügyfelem úgy írta le a Xanort, mint gyorsliftet menny és
pokol között. Ezért van narkotikumnak minősítve. Sajnos nem minden
orvos veszi figyelembe ezt az információt.

Hallja, hogy az ügyész nagy levegőt vesz.

– Jól van, jól van. Hallom, elvégezte a házi feladatot. – Felnevet, és próbál
békülékeny hangot megütni. – Mégsem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy amit arról mondott, amit a lányával tett, az nem stimmel… – Mondat
közepén elhallgat.

– Nem csak hiszem, hogy téved. Tudom. – Sofia arra gondol, amiket
Linneától hallott.

– Hogy érti? Van bizonyítéka a lány elbeszélésein túl?

– Van egy nevem. Linnea több ízben említett egy Viggo Dürer nevű férfit.

Sofia rögtön megbánja, amint kiejti az ügyvéd nevét a száján.

KATARINA-HEGY
Fredrika Grünewald sátrában egy csokor sárga tulipán volt az, ami feltűnt
Jeanette-nek, de nem csupán a virág színe keltette fel az érdeklődését,
hanem az egyik szárra rögzített kísérőkártya is.

A Katarina-templom órájának hat tompa ütése bűntudattal tölti el Jeanette-

et, amiért még mindig dolgozik, és nem megy haza Johanhoz.

De a Fredrika Grünewaldnál talált nyom miatt fontos gyorsan haladni.

Ezért áll most Hurtiggal a Silfverberg házaspár luxuslakása előtt.
Idetelefonáltak előtte, megbeszélték a találkozót.

Charlotte Silfverberg betessékeli őket a nappaliba. Jeanette a nagy

panorámaablakhoz lép, és elképedve nézi a kilátást. Egyenesen előre a
Nemzeti Múzeum és a Grand Hotel. Jobbra a Chapman hajószálló. Jeanette
tudja, hogy ennél szebb kilátás Stockholmban aligha létezhet. Megfordul,
és látja, hogy Hurtig már elhelyezkedett az egyik fotelben.

– Gondolom, gyorsan végzünk. – Charlotte Silfverberg a másik fotel

mellé áll, és két kézzel megragadja a háttámlát, mint aki csak az
egyensúlyát akarja megtartani.

Jeanette a kanapéra ül.

– Először is szeretném tudni, miért nem mesélt nekem a lányukról. –

Mintegy mellékesen mondja, előrehajol, és előveszi a noteszét. –
Helyesebben a nevelt lányukról.

Charlotte Silfverberg habozás nélkül válaszol.

– Mert számomra lezárt fejezet. Túl sokszor blamálta magát, és most már
nemkívánatos személy ebben a házban.

– Hogy érti?

– Hogy rövidre fogjam. – Charlotte Silfverberg nagy levegőt vesz, mielőtt

folytatná. – Madeleine újszülöttként került hozzánk. Az anyja nagyon fiatal
volt, azonkívül pszichésen súlyosan terhelt, nem tudta volna a gyerek
gondját viselni. Így hozzánk került, és sajátunkként szerettük. Igen, annak
ellenére, hogy mindvégig nehéz eset volt. Gyakran betegeskedett, sokat
nyafogott. Nem is tudom, hány éjszakát voltam fenn vele, amikor egyre
csak üvöltött. Egyszerűen vigasztalhatatlan volt.

– Soha nem derült ki, hogy mi baja volt? – Hurtig előrehajol, és kezét a
dohányzóasztalra helyezi.

– Minek kellett volna kiderülnie? Az a lány… hogy mondjam… selejtes

volt. – Charlotte Silfverberg csücsörít, és Jeanette érzi, hogy
legszívesebben pofon vágná a nőt.

Selejtes?

Így hívják, amikor olyan cudarul bánnak egy gyerekkel, hogy az egyetlen
védekezéshez folyamodik? Üvölt.

Jeanette a nőt nézi, és kicsit megriasztja, amit lát. Charlotte Silfverberg

nem csupán gyászoló asszony. Hanem gonosz ember is egyben.

– Szóval, felnőtt, elkezdte az iskolát. Apa pici lánya. Ő és Per-Ola a lehető

legtöbbet volt együtt, és ez ütött ki balul. Egy lánynak ne legyen ennyire
szoros kapcsolata az apjával. Annyira függővé vált Peótól, hogy a férjem
úgy vélte, egyértelmű határokat kell kijelölnie. A lány úgy érezte,
elárulták, és bosszúból elkezdett egy csomó előnytelen dolgot kiagyalni
Peóról.

– Előnytelen dolgot? – Jeanette már nem tudja féken tartani a haragját. – A

lány azt mondta, hogy Per-Ola megerőszakolta, bassza meg.

– Szeretném, ha vigyázna a szájára, amikor velem beszél. – Charlotte

Silfverberg mindkét tenyerét hárítóan feltartja. – Nem akarok többet
beszélni erről. Téma lezárva.

– Sajnos nem végeztünk még. – Jeanette leteszi a noteszt. – Nyilván érti,

hogy a lány erősen gyanúsítható a férje meggyilkolásával.
Charlotte Silfverberg mintha csak most értené meg a helyzet súlyát, és
némán bólint.

– Tudja, hol lehet most? – kérdezi Jeanette. – És le tudja nekem írni

Madeleine-t? Van különös ismertetőjegye?

A nő a fejét rázza.

– Felteszem, hogy még mindig Dániában van. Amikor elváltak útjaink, a

szociális hatóság vette a gondjaiba, és egy gyermekpszichiátriai klinikán
helyezték el.

Charlotte Silfverberg egyszeriben nagyon fáradtnak tűnik, és Jeanette azon

tűnődik, vajon sírva fakad-e. De összeszedi magát, és folytatja:

– Kék szemű, szőke. Persze ha nem festi a haját. Nagyon édes kisgyerek
volt, gyönyörű fiatal nővé válhatott. De persze tudni nem tudhatom…

– Semmi különös tulajdonság?

A nő felnéz.

– Kétkezes volt.

Hurtig felnevet.

– Hát, ez különös. Én is az vagyok.

– Miről beszélünk? – kérdezi Jeanette. Frusztrálja, hogy nem tudja, fontos

részletről van-e szó.

– Egyszerre jobb-és balkezes. – Hurtig fogja a tollát, és valamit leír az

előtte heverő noteszbe. Előbb a jobb kezével, utána a ballal. Kitépi a lapot,
és Jeanette-nek nyújtja.

– Jimi Hendrix is az volt, no meg Mijamoto Sigeru.

Jeanette elolvassa az írást. Hurtig kétszer írta le a nevét, és semmi

különbség nincs a két kézírás között. Egyformák. És ő erről még nem is
hallott.

– Mijamoto Sigeru?

– A nintendós videojáték-zseni – magyarázza Hurtig. – Övé többek között

a Donkey Kong.

Jeanette legyint a lényegtelen részletekre.

– Szóval Madeleine egyformán jól tudja használni mind a két kezét?

– Így van – feleli Charlotte Silfverberg. – Gyakran előfordult, hogy a bal

kezével rajzolt, miközben a jobbal írt.

Jeanette-nek eszébe jut, amit Ivo Andrić mondott Per-Ola Silfverberg szúrt
sebeiről. Hogy a szúrások elhelyezkedése két személyre utal.

Egy jobbkezesre és egy balkezesre. Két személy eltérő mértékű anatómiai

ismeretekkel.

Hurtig Jeanette-re néz, és mivel Jeanette ismeri, tudja, a férfi azon tűnődik,
nem most kellene-e megmutatni a kísérőkártyát, és amikor Jeanette
diszkréten bólint, Hurtig a zsebébe nyúl, és elővesz egy kis műanyag
tasakot a tárggyal.

– Mond ez magának valamit? – A tasakot Charlotte Silfverberg elé tolja,

aki kérdőn nézi a benne lévő kis kísérőkártyát. Az elején kép három
kismalaccal, és alatta a szöveg: GRATULÁLOK NAGY NAPODON!

– Mi ez? – Charlotte felveszi a tasakot, megfordítja a lapot, és a hátulját is

megnézi. Először meglepettnek tűnik, utána felnevet. – Ezt meg hol
szerezték?

Leteszi a kártyát az asztalra, és mind a hárman a hátuljára ragasztott

fényképet nézik.

Jeanette a képre mutat.

– Milyen kép ez?

– Ez én vagyok az érettségin. Akik elballagtak, azok csináltattak magukról
képet, és fotót cseréltünk egymással. – Charlotte Silfverberg mosolyog,
amikor felismeri magát a képen, és Jeanette nosztalgiát vél felfedezni az
arcán.

– Tudna mesélni kicsit az iskolájáról, szóval a gimnáziumi éveiről?

– Sigtunáról? – kérdezi a nő. – Miről beszél? Mi köze lenne Sigtunának

ahhoz, hogy valaki megölte Peót? És honnan szerezték ezt a képet? –
Homlokát ráncolja, és előbb Jeanette-re, utána Hurtigra néz. – Emiatt
jöttek, ugye?

– Igen, hogyne, de különböző okokból tudnunk kell egy picit a Sigtunában

töltött éveiről. – Jeanette próbálja elkapni a nő tekintetét, de az még mindig
Hurtig felé fordul.

– Nem vagyok süket! – Charlotte Silfverberg megemeli a hangját, végül

Jeanette felé fordul, és mélyen a szemébe néz. – És nem vagyok
félkegyelmű sem! Szóval, ha azt szeretné, hogy meséljek a diákéveimről,
akkor el kell nekem magyaráznia, hogy mit akar tudni, és miért.

– Bocsásson meg, mindjárt elmagyarázom. – Jeanette Hurtigra néz kis

segítségben reménykedve, de ő csak gúnyosan az égre mereszti a szemét.
Jeanette tudja, mire gondol. Hülye ribanc.

Jeanette nagy levegőt vesz.

– Ez csupán egy módja, hogy kiderítsünk néhány dolgot, amin tűnődünk. –

Elhallgat egy pillanatra. – Újabb gyilkossági ügyben nyomozunk, és
ezúttal az áldozat egy nő, aki sajnos köthető önhöz. Ezért kell egy kicsit
tudnunk a sigtunai éveiről. Ugyanis egy régi osztálytársnőjéről van szó.
Fredrika Grünewaldról. Emlékszik rá?

– Fredrika meghalt? – Charlotte Silfverbergen őszinte megrázkódtatás

látszik.

– Igen, és van, ami arra utal, hogy lehet azonos az elkövető. A kártya a
holtteste mellett hevert.
Charlotte Silfverberg nagyot sóhajt, és megigazítja az asztalterítőt.

– Nem illik rosszat mondani a halottakról, de Fredrika nem volt jó ember.

Ez már akkor látszott.

– Mire gondol? – Hurtig megint előrehajol, és karját az ölébe teszi. –

Miért nem volt jó ember?

Charlotte Silfverberg a fejét rázza.

– Fredrika kétségtelenül a legellenszenvesebb ember, akivel valaha

találkoztam, és tényleg nem mondhatnám, hogy gyászolom. Ellenkezőleg.

Charlotte Silfverberg elhallgat, de szavai visszhangoznak a frissen festett

falak között.

Miféle ember ez?, gondolja Jeanette. Miért ennyire gyűlölködő?

Mindhárman szótlanul ülnek, és Jeanette körülnéz a tágas nappaliban. A

falakon Silfverberg vérét egy milliméter vastag, fehér festék fedi.

Hurtig megköszörüli a torkát.

– Meséljen!

Charlotte Silfverberg mesél a sigtunai iskolában töltött időről, és Jeanette

meg Hurtig nem szól közbe, hagyják, hadd mondja.

Jeanette őszintének ítéli meg. A nő nem rejti véka alá, hogy egyike volt
Fredrika Grünewald alattvalóinak. Részt vett diákok és tanárok
zaklatásában.

Több mint fél órán át hallgatják Charlotte Silfverberget, majd Jeanette

végül előrehajol, és olvas a jegyzeteiből.

– Ha össze akarom foglalni, amit mondott, akkor Fredrikára intrikus

személyként emlékszik. Olyasmire vette rá önt, amit valójában nem akart
megtenni. Maga és két lány, Regina Ceder és Henrietta Nordlund volt a
legjobb barátnője. Így van?
Charlotte Silfverberg bólint.

– És egy alkalommal három lányon elvégeztek egy enyhén szólva

megalázó beavatási szertartást. Fredrika parancsára?

– Igen.

Jeanette vizslatja Charlotte Silfverberget, és amit lát, az nevezhető

szégyennek. Ez a nő szégyelli magát.

– Emlékszik a lányok nevére?

– Ketten abbahagyták az iskolát, velük így aztán nem ismerkedtem össze.

– És a harmadik? Aki ezek szerint továbbra is odajárt.

– Igen, rá jól emlékszem. Ő úgy tett, mintha nem történt volna semmi.
Fagyos volt, mint a jég, és amikor az ember összefutott vele a folyosón,
szinte kicsit büszkének tűnt. Az után, ami történt, senki nem bántotta. Békén
hagytuk. – Charlotte Silfverberg elhallgat.

– Hogy hívták azt, amelyik nem ment el az iskolából? – Jeanette

összecsukja a noteszt, készül végre hazaindulni.

– Victoria Bergman – mondja Charlotte Silfverberg.

Hurtig felnyög, mint akit ököllel gyomorszájon vágtak, és Jeanette is érzi,

hogy szíve kihagy egy ütemet. A noteszt a földre ejti.
ABIDJAN
Regina Ceder késő délután hagyja el a konzulátust, és megkéri a sofőrt,
hogy vigye a repülőtérre. Könyörtelen a hőség, és reméli, hogy egyik
diplomata vagy politikus sem vette észre az izzadságfoltokat a blúzán.
Csak öt után tudott először kimenni vécére az időpocsékoló
dagályosságuk miatt.

Itt nem tisztelik az időt, gondolja. És a hatalommal bíró nőket sem abból
ítélve, ahogy több kormányküldött bánt vele. Még a külügyminiszter is, aki
amúgy udvarias szokott lenni, felvette a többiek leereszkedő stílusát.

A sérelmek tekintetében nagy az egyetértés. A nemzetközi jogot már nem

annyira készek megérteni.

Szokás szerint nagy lárma és dugó van az utakon, és tudja, hogy legalább
egy órába fog telni, míg eljut a repülőtérre. A párizsi gép, amivel majd
továbbmegy Stockholmba, fél nyolckor száll fel. Regina az órájára néz, és
tudja, hogy aligha van esélye elkapni. De a diplomata-útlevél feltehetően a
segítségére lesz. Végső esetben majd nem engedik felszállni a gépet. Volt
már rá példa.

Fél óra elteltével a forgalom ritkulni kezd, és a sofőr rákanyarodik az útra

a bő tíz kilométerre álló elefántos kapu felé. Négy fehér, hátsó lábán álló
kőelefánt jelzi a bejáratot az abidjani repülőtér felé.

Regina teljesen ki van merülve.

Az elmúlt hét kész katasztrófa volt, de ő emelt fővel, példásan viselkedett.

Módszeresen átküzdötte magát a bürokrácia hegyein, elviselte a kifutófiúk
és egyéb beosztottak csipkelődéseit. Most, hogy lazíthat, a fáradtság úgy
támad rá, mint az álomkór vastag dunyhája.

Regina Ceder hangosan felsóhajt. Öt év lehetetlen emberekkel, semmi

tisztelet, semmi profizmus, általános inkompetencia és vegytiszta
ostobaság. Újév után befejezem, a fenébe is. A brüsszeli meló az enyém, ha
minden megfelelően alakul.
Megállnak a piros lámpánál egy importfogkrémet reklámozó óriásplakát
mellett. Ásítva nézi a képet, melyen piros háttér előtt egy mosolygó, szőke
nő rózsaszín ruhában felemel egy csíkos fogkrémtubust. A plakát alatt egy
kisfiú felállított egy asztalt három madárkalitkával, és kezében egy-egy
csapdosó fiókát tart, kitartóan próbálja eladni őket a járókelőknek.

Nagy, fekete madár száll fel az óriásplakát előtt, és letelepedik a tetejére

szerelt reflektorra, amikor Regina megérzi mobilja rezgését a blézere
zsebében.

Látja, hogy anyja hívja, és azonnal elfogja az aggodalom.

A sofőr bekapcsolja a rádiót. Francia nyelvű hírek. Telefon Regina

kezében, mosolygó nő az óriásplakáton, csibét áruló kisfiú. Mindez egy
pillanattá áll össze, mely végérvényesen beleég az emlékezetébe.

A hang a vonal végén közli vele, hogy a fia meghalt.

Baleset az uszodában.

A kisfiú és a reklámplakát eltűnik a dudáló taxik mögött, és a sofőr

hátrafordul.

– Pourquoi tu pleures?

Azt kérdezi, miért sír.

Bámul ki az ablakon, nem felel.

Nincs a megfelelő szavak birtokában.

RENDŐRPALOTA

Súlyos bűncselekmények esetében a véletlen elhanyagolható tényező.

Ezzel Jeanette Kihlberg hosszú évek gyilkossági nyomozásai után nagyon
is tisztában van.

Amikor Charlotte Silfverberg elárulta, hogy ő és a szexuális bűnöző,

Bengt Bergman lánya, Victoria iskolatársak voltak, Jeanette tudja, hogy ez
nem lehet véletlen egybeesés.

A Silfverberg-lakás előtt Hurtig elköszön, és elindul a hegyről levezető

falépcső felé. Jeanette beugrik a kocsiba, és mielőtt beindítja a motort,
megírja sms-ben Johannak, hogy negyedórán belül otthon van.

A hazaúton Jeanette a Victoria Bergmannal néhány héttel ezelőtt folytatott

furcsa beszélgetésére gondol. Felhívta Victoriát azt remélve, hogy ő
segítségükre tud lenni a halott fiúk ügyében, mivel az apja neve számos
nyomozásban felmerült gyerekek elleni szexuális erőszak és visszaélés
ügyében. De Victoria elutasító volt, azt mondta, húsz éve nem beszél a
szüleivel.

Jeanette emlékszik, hogy Victoria nagyon keserű hatást keltett, és célzott

rá, hogy apja őt is bántalmazta. Egy biztos. Meg kell találniuk valahogy.

Az eső még jobban elered, rosszak a látási viszonyok, és amikor Jeanette

elhalad Blåsut mellett, három autó áll az útpadkán. Az egyik csúnyán
összetört, feltehetően tömegkarambol. Mellettük a mentőszolgálat és egy
rendőrautó bekapcsolt vészvillogóval. Egy forgalmi rendőr irányítja az
autókat, amelyek lelassulnak, hiszen csak egy sáv járható, és Jeanette tudja,
hogy legalább húsz percet késni fog.

Mitévő legyek Johannal?, gondolja. Vajon mégis ideje lenne felkeresni a

gyermekpszichiátriát?

És Åke miért nem jelentkezik? Mostantól vállalhatna egy kis felelősséget.

De szokás szerint túlságosan leköti álmainak megvalósítása, és nincs ideje
senkire önmagán kívül.

Hogy soha nem felel meg az ember, gondolja, miközben ül a dugóban,

ötven méterre a kertvárosi kijárattól.

Talán nem a rendőrségi étkezőben álló sor a legmegfelelőbb hely ilyesmit

felhozni, de mivel Jeanette tudja, hogy Dennis Billing rendőrkapitány
ritkán elérhető, megragadja a lehetőséget.

– Mi a véleményed az elődödről, Gert Berglindről?

– Tudor testvér – mondja Billing némi gondolkodás után, majd hátat
fordít, és egy kanál krumplipürét mér ki a tányérjára. Jeanette folytatást
vár, de amikor az elmarad, megkocogtatja Biling vállát.

– Tudor testvér? Ezt hogy érted?

Dennis Billing komponálja tovább az ebédjét. Húsgombóc, tejszínes

mártás, kovászos uborka és végül egy kanál áfonyalekvár.

– Inkább tudós, mint rendőr – mondja. – Köztünk szólva rossz főnök volt,
soha nem volt jelen, amikor szükség lett volna rá. Ilyen testület, olyan
bizottság meg a sok előadás.

– Előadás?

Billing megköszörüli a torkát.

– Igen… Leülünk?

A rendőrkapitány egy távol eső asztalt választ, és Jeanette megérti, hogy

valamiért inkább négyszemközt akar beszélgetni.

– Aktív volt a Rotaryben meg egy csomó alapítványban – mondja két

rágás között. – Tagja volt az alkoholellenes egyesületnek, és vallásos volt,
hogy azt ne mondjam, túlzóan bigott. Etikai kérdésekről tartott
előadásokat vidéken. Néhányszor hallottam beszélni, és el kell ismernem,
magával ragadó volt, még ha csupa közhelyeket durrogtatott is. De nyilván
így működik ez. Az emberek csak annak a megerősítésére vágynak, amit
már amúgy is tudnak. – Elvigyorodik, és még ha Jeanette-nek nincs is
ínyére a cinikus stílus, hajlik rá, hogy egyetértsen vele.

– Alapítványok? Emlékszel, milyen alapítványok?

Billing a fejét rázza, miközben egy húsgombócot görget oda-vissza a

szósz és a lekvár között.

– Valami vallásos cucc, szerintem. Legendás volt a lágy hanghordozása,

de köztünk szólva nem volt olyan jámbor, mint amilyennek láttatni akarta
magát.
Jeanette hegyezi a fülét.

– Aha. Figyelek.

Dennis Billing leteszi az evőeszközt, és kortyol a gyenge sörből.

– Bizalmasan közölnék valamit, de nem szeretném, ha nagy feneket

kerítenél neki, bár gyanítom, hogy fogsz, mivel Karl Lundströmöt sem
ejtetted még. Nem gond, amíg nem megy a munkád rovására, de nagyot
fogok csapni az asztalra, ha észreveszem, hogy a hátam mögött
mesterkedsz valamiben.

Jeanette elmosolyodik.

– Ugyan már. Így is alig látszom ki a munkából. De mi köze van

Berglindnek Lundströmhöz?

– Ismerték egymást – mondja Billing. – Berglind valamelyik alapítványi

munkája kapcsán, és tudom, hogy évente többször találkoztak a dániai
gyűléseken.

Jeanette érzi, hogy megszalad a pulzusa. Ha arról az alapítványról van szó,

amelyikre gondol, akkor lehet, hogy nyomon vannak.

– Így visszatekintve – mondja Billing –, miután megtudtuk, miféle ember

volt Lundström, szerintem a Berglindről terjedő pletykákban lehetett egy
mákszemnyi igazság.

– Pletykák? – Jeanette igyekszik minél rövidebb kérdéseket feltenni,

nehogy a hangja elárulja, mennyire izgatott.

Billing bólint.

– Azt suttogták, hogy prostikhoz jár, és több kolléganő beszélt szexuális

ajánlatokról, sőt zaklatásról. De soha nem lett ügy belőle, aztán egyszer
csak meghalt. Infarktus, szép temetés, és egyik percről a másikra hőssé
vált. Dicsérték, amiért megfékezte a rasszizmust és a szexizmust a
testületen belül, pedig mindketten tudjuk, hogy ez baromság.
Jeanette bólint. Egyszeriben kezdi megkedvelni Billinget. Ennyire
bizalmasan még soha nem beszélgettek.

– És privátim is összejártak? Berglind és Lundström.

– Most jön… Berglindnek az irodája faliújságján volt egy kép, ami eltűnt
néhány nappal azt megelőzően, hogy Lundströmöt kihallgatták a
szállodában történt nemi erőszak kapcsán. Hogy is hívták a lányt? Wendin?

– Wendin. Ulrika Wendin.

– Így van. Nyaraláson készült a kép, Berglind és Lundström van rajta,

mindkettő egy-egy hatalmas halat fog. Amikor rámutattam, hogy nem
szerencsés, ha ő hallgatja ki a lányt, azt állította, csak futólag ismeri
Lundströmöt. Elfogult volt, és ezt ő is tudta, de mindent megtett, hogy
leplezze. A nyaraláson készült fotó kámforrá vált, és Lundströmből
egyszer csak távoli ismerős lett.

Az alapítvány, gondolja Jeanette. Nyilvánvalóan ugyanarról az

alapítványról van szó, amelyet Lundström, Dürer és Bergman pénzelt.
Sihtunum a Diaszpórában.

SVAVELSÖ

Jonathan Ceder megcsúszott a medence szélén, beverte a fejét, és

elvesztette az eszméletét, majd beesett a medencébe. Tüdeje megtelt vízzel,
a halál okaként fulladást állapítottak meg.

Beatrice Ceder, Jonathan Ceder nagyanyja átkozza magát, amiért hagyta a

fiút egyedül játszani a medencében, míg ő kávézott a fürdő büféjében.
Élete legnehezebb beszélgetése volt, amikor fel kellett hívnia a lányát,
Reginát, hogy elmondja, a fia meghalt.

Most már csak ő és Regina maradt. Jonathan nincs többé, és ez az ő hibája.

Még egy hétig sem tudott rá vigyázni.

Regina éjfélkor érkezik Arlandára, és ő várni fogja a lányát, de nem tudja,

mit mondjon. Mit lehet ilyenkor mondani?
Bocsánat, az én hibám? Nem lett volna szabad… Nem kellett volna
hagynom…

Senki nem látta, mi történt. De amikor otthagyta, legalább három másik

gyerek volt még a medencében, és ült egy nő a medence melletti
nyugágyak egyikében.

Említette a nőt a rendőröknek, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

Beatrice Ceder közel tíz éve nem dohányzik, de most rágyújt.

Ránéz a konyhai órára. Mindjárt tizenegy. Az inga hangja emlékezteti,

hogy az idő ketyeg tovább, bármi történjék is. Egy halott gyereknek ebből
a szempontból nincs jelentősége.

A taxi negyedórán belül itt van. Mit mondjon a sofőrnek, amikor

megkérdezi, hova utazik? Majd hazudni fog, azt mondja, Lanzarotéra
megy nyaralni a lányával és az unokájával.

Az idegen számára ő csak egy vidám nagymama lesz, akire vár két hét
napozás.

Be kell csomagolnom, gondolja. Bőrönd, kézipoggyász.

Elnyomja a cigarettát, és felmegy az emeletre.

Bugyik, fürdőruha, neszesszer, napolaj. Törülköző, útlevél, három

zsebkönyv, ruhák. Alsónemű, két szoknya, egy nadrág, ha esetleg hidegek
lennének odalent az éjszakák.

Beatrice Ceder nem tudja tovább türtőztetni magát, leül az ágyra, és szabad
utat enged a könnyeinek.

RENDŐRPALOTA

Fredrika Grünewaldot egy ismerőse fosztotta meg az élettől, gondolja

Jeanette Kihlberg. Mindenesetre ebből a feltételezésből kiindulva kell
dolgoznunk.
A nő holtteste semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy védekezni próbált
volna, és szegényes lakhelye annyira rendezett volt, amennyire az
elvárható. A gyilkosságot nem előzte meg dulakodás, vagyis Fredrika
Grünewald fogadta a gyilkost, aki aztán rárontott. Grünewald ráadásul
gyatra kondícióban volt. Jóllehet csak negyvenéves múlt, az elmúlt tíz évet
hajléktalanként élte, és ennek nyomait viselte magán.

Ivo Andrić szerint a mája olyan rossz állapotban volt, hogy feltehetően
alig két év maradt már csak az életéből, azaz a gyilkos feleslegesen fáradt.

De ha úgy van, ahogy Hurtig mondta, és a tettet bosszúból hajtották végre,

akkor az elsődleges cél nem a megölése, hanem a megalázása és
megkínzása volt. És e tekintetben a gyilkos maximális sikert ér el.

Az elsődleges vizsgálatok kimutatták, hogy a haláltusa időtartama harminc

perc és egy óra között lehetett. Végül a zongorahúr olyan mélyen hatolt a
nyakába, hogy csak a csigolyák és néhány ín tartotta a fejét a törzsén.

Találtak továbbá ragasztónyomokat a szája körül, és Ivo Andrić úgy

tippelte, sima szigetelőszalagtól származnak. Ami megmagyarázza, hogy
miért nem hallott senki sikolyt vagy kiáltást.

Az igazságügyi orvosszakértő tett továbbá néhány érdekes megfigyelést a

kivitelezést illetően. Ivo Andrić talált egy-két anomáliát a gyilkosság
módjában.

Jeanette előveszi a boncolási jegyzőkönyvet, és olvas:

Ha egyetlen gyilkosról beszélünk, akkor ő nagy testi erővel rendelkezik,

vagy adrenalin hatása alatt cselekedett, azonkívül nagyon ügyesen
használta egyidejűleg mindkét kezét.

Madeleine Silfverberg, gondolja Jeanette, de ő vajon elég erős-e, és miért

támadna rá Fredrika Grünewaldra?

Hihetőbbnek tűnik a másik lehetőség, miszerint két tettessel van dolgunk.

Az egyik fojtogat, a másik tartja az áldozat fejét, és megeteti ürülékkel.
Két személy?

Jeanette Kihlberg lapozgat a bekért tanúvallomások között. A templom

alatti hegyüregben élő embereket nem volt egyszerű kihallgatni. Nem
sokan voltak különösebben beszédesek, és a tanúskodni hajlandók zömét
megbízhatatlannak kellett tekinteni drog-és alkoholproblémái vagy
pszichés zavarai miatt.

Jeanette egyetlen információt talált érdemesnek arra, hogy utánamenjenek,

miszerint egy Börje nevű férfi lement a hegyüregbe egy ismeretlen nő
társaságában. Ezt több tanú is állította. Körözést adtak ki Börjére, de az
még nem hozott eredményt.

A nőt illetően a tanúvallomások gyengék voltak. Valaki azt mondta,

fejkendőt viselt, mások szőke, megint mások barna hajat említettek. Az
összegyűjtött tanúvallomások alapján a nő kora húsz és negyvenöt között
volt, és ugyanennyire szórt a magassága és a testalkata is.

Nő?, gondolja Jeanette. Valószínűtlennek tűnik. Még soha nem találkozott

nővel, aki ilyen jellegű, előre kitervelt, brutális gyilkosságot hajtott volna
végre.

Két gyilkos? Egy nő és egy férfi, aki a segítője?

Jeanette ezt sokkal jobb magyarázatnak tartja. Abban viszont biztos, hogy
ez a Börje nem volt bűntárs. Évek óta jól ismerik a föld alatt, és a tanúk
szerint nem goromba ember.

Miközben Jeanette a folyosón halad Jens Hurtig szobája felé, feltesz

magának egy költői kérdést.

Lehet ugyanaz a gyilkos, mint aki feldarabolta Silfverberget?

Nem kizárt, gondolja magában, és kopogás nélkül benyit.

Jens Hurtig az ablaknál áll, mint aki tűnődik valamin, majd megfordul,
megkerüli az íróasztalt, és lerogy a székére.

– Figyelj csak, elfelejtettem megköszönni a segítséget a számítógépes

játékkal – mondja Jeanette, és rámosolyog.– Johan a mennyekben van.

Szótlanul nézik egymást.

– Dánia válaszolt? – kérdezi Jeanette. – Mármint Madeleine Silfverberg

ügyében.

– Nem valami flott a dántudásom. – Hurtig elmosolyodik. – Beszéltem egy

orvossal a kezelőotthonban, ahova a lányt helyezték, és a kezelés évei alatt
végig tartotta magát ahhoz, hogy Peo Silfverberg megerőszakolta. És
állítólag rajta kívül még több férfi is, és mindez Charlotte mama szíves
jóváhagyásával történt.

– De senki nem hitt neki?

– Nem, pszichotikusnak tartották súlyos kényszerképzetekkel, és alaposan

begyógyszerezték.

– Ott van még?

– Nem, két éve kiírták, és állítólag Franciaországba utazott. – Hurtig

lapozgat a papírjai között. – Egy Blaron nevű helyre. Ráállítottam
Schwarzot és Åhlundot, de szerintem Madeleine-t elfelejthetjük.

– Lehet, de mégis azt gondolom, hogy rá kell néznünk.

– Főleg a kétkezűsége miatt.

– Igen, az meg mi volt? Miért nem mesélted soha, hogy te is az vagy?

Hurtig vigyorog.

– Balkezesnek születtem, és az iskolában én voltam az egyetlen. A többi

gyerek csúfolt, nyomoréknak hívott. Inkább megtanultam használni a jobb
kezemet, és ezért most mindkettőt tudom.

Jeanette-nek eszébe jut a sok meggondolatlan szó, amit ő maga is

kimondott nem tudva, milyen következményei lesznek.
Bólint.

– Visszatérve Madeleine Silfverbergre, megkérdezted az orvost, hogy

szerinte hajlamos-e az erőszakra?

– Hogyne kérdeztem volna, azt mondta, a kórházban csak saját magának

ártott.

– Igen, ez előfordul – mondja Jeanette sóhajtva, és Ulrika Wendinre meg

Linnea Lundströmre gondol.

– Jaj, de kezdem unni ezt a sok szart, amiben itt gázolunk.

Egymásra néznek az íróasztal fölött, és Jeanette magára ismer Hurtig

hirtelen tehetetlenségében.

– Nem adhatjuk fel, Jens. – Próbál vigasztaló hangot megütni, de maga is

hallja, milyen esetlenre sikerül.

Hurtig felegyenesedik, és mosolyogni próbál.

– Foglaljuk össze, mink van – fog bele Jeanette. – Két embert megöltek.
Peo Silfverberget és Fredrika Grünewaldot. A gyilkosságok különösen
kegyetlenek. Charlotte Silfverberg és Grünewald osztálytársak voltak, és
nem valószínű, hogy véletlen egybeesés, azaz feltételezhetjük, hogy kettős
gyilkosságról beszélünk. Esetleg kettős értelemben.

Hurtig arcán kétely jelenik meg.

– Azt mondod, esetleg. Tulajdonképpen mennyire veszed biztosra, hogy

két gyilkos volt? Szerinted kiindulhatunk ebből?

– Nem, de vegyük figyelembe munka közben. Emlékszel, mit mondott

Charlotte Silfverberg a megalázó rítusról az internátusban?

Hurtig kinéz az ablakon, és halvány mosoly terül szét az arcán, amikor

megérti, mire gondol Jeanette.

– Fogom. A két másik lány, akit megaláztak, és akik aztán eltűntek.

Silfverberg nem emlékezett a nevükre.

– Hívd fel a sigtunai iskolát, küldjenek osztálynévsorokat. Ha lehet,

évkönyveket is. Van pár érdekes nevünk. Fredrika Grünewald és Charlotte
Silfverberg. A két barátnő, Henrietta Nordlund és Regina Ceder. De a
legkíváncsibb mégiscsak az eltűnt Victoria Bergmanra vagyok. Hogy néz
ki? Te nem gondolkoztál ezen?

– De – feleli Hurtig, de Jeanette látja rajta, hogy nem mond igazat.

– Van még egy tényező, amit figyelembe kell vennünk, mielőtt

továbblépünk, de a mai értekezleten erről nem eshet szó, ha érted. – A
figyelem újjáéled Hurtig tekintetében, és int Jeanette-nek, hogy folytassa. –
Ott van Bengt Bergman, Viggo Dürer és Karl Lundström. Figyelembe
véve, hogy mindhármuk, akárcsak Per-Ola Silfverberg, kötődik a
Sihtunum a Diaszpórában alapítványhoz, talán az alapítványnak is van
köze az ügyünkhöz. És Billing mesélt valami érdekeset ebéd közben. Az
előző rendőrkapitány, Gert Berglind ismerte Karl Lundströmöt.

Hurtig egyszeriben nagyon éber lesz.

– Ezt meg hogy érted? Összejártak?

– Igen, és ez nem minden. Egy alapítványon keresztül ismerték egymást.

Akármilyen sült bolond számára egyértelmű, melyik alapítványról lehet
szó. Ez egyre rosszabb. Nem?

– De még mennyire. – A fellelkesült Hurtig ismét a fedélzeten van, és

Jeanette szívélyes mosollyal üdvözli.

– Figyelj – mondja Jeanette –, észrevettem, hogy töröd valamin a fejed, és

szerintem nem csak a meló miatt aggódsz. Történt valami?

– Apa megint. Úgy tűnik, egyre nehezebben fog menni neki a barkácsolás
és a hegedülés.

Ez nem igaz, gondolja Jeanette.

– Rövidre fogom, mert még sok a dolgunk. Először is elrontották a

gyógyszerezését a faaprítós baleset után. A jó hír, hogy kap a kórháztól
kárpótlást, a rossz hír, hogy üszkösödik, és amputálni kell az ujjait. Aztán
meg átment a fején egy Ferrari GF.

Jeanette-nek leesik az álla.

– Látom rajtad, nem tudod, mi az a Ferrari GF. Apa fűnyírótraktorja,

böhöm nagy.

Ha Hurtig nem mosolyogna, Jeanette azt hinné, valami nagy baj történt.

– Mi volt?

– Hát… El akart távolítani pár gallyat, amik a forgópengékbe akadtak,

felbakolta a gépet egy faékkel, aláfeküdt, hogy jobban lásson, és persze az
ék kicsúszott. A szomszéd varrta össze a koponyáját, miután anyám
leborotválta a haját. Tizenöt öltés a feje búbján.

Jeanette egy szót sem bír kinyögni, mindössze két név jut eszébe: Jacques
Tati és Carl Gunnar Papphammar.

– Mindig rendbe jön. – Hurtig legyint. – Szerinted mit csináljak, miután

beszéltem Sigtunával? Lesz még néhány órám az értekezletig.

– Fredrika Grünewald. Nézz utána a múltjának! Kezdd azzal, miért került

az utcára, aztán menj időben visszafelé! Minél több nevet gyűjts össze!
Abból indulunk ki, hogy bosszú volt az indíték, a környezetében lévő
embereket keressük. Olyanokat, akiket megsértett, vagy valami másért volt
a begyükben.

– Egy magafajtának szerintem mindenfelé voltak ellenségei. Felső osztály,

intrika, ármány, fantomcégek. Nem tisztel sem istent, sem embert, egy jó
üzletért még a barátait is átveri.

– Nagyon előítéletes vagy, Jens, azonkívül tudom, hogy szocialista is. –

Jeanette hangosan felnevet, és feláll, hogy induljon.

– Kommunista – mondja Hurtig.

– Tessék?

– Igen, kommunista vagyok. Kurvára nem ugyanaz.

A TISZTÁTALAN RÉSZEKET

meg lehet érinteni, és óvakodni kell az idegenek kezétől vagy az érintésért

cserébe pénzt kínáló kezektől. Csak a szőke nő keze érhet Gao Lianhoz.

A nő fésüli Gao hosszúra nőtt haját. Gao úgy látja, hogy világosabb is lett,
talán mert olyan sok időt tölt a sötétben. Mintha a fény emléke a fejében
raktározódott volna el, és megfestette a haját, akár a napsugarak.

Most éppen minden fehér a szobában, Gao nehezen lát. A nő nyitva hagyta
az ajtót, és behozott egy kis kád vizet, hogy megmosdassa őt, s Gao élvezi
az érintését.

Miközben a nő törölgeti, az előszoba felől csengés hallatszik.

keze

kirabolja az embert, ha nem figyel, és a nő megtanította neki, hogyan

legyen teljesen ura a kezének. Mindent, amit a keze tesz, azt okkal tegye.

Rajzolással edzi a kezét.

Ha meg tudja ragadni a világot, magába tudja zárni, és utána a keze által
szabadon ereszteni, akkor soha többé nem kell félnie semmitől. Akkor
hatalmában áll megváltoztatni a világot.

lába

tiltott helyekre viszi. Ezt tudja, mivel egyszer már elhagyta a nőt, hogy
megnézze a várost a szobán túl. Helytelen volt, ezt most már érti. Semmi
jó nincs odakint. A szobán túli világ gonosz, ezért védi őt meg tőle a nő.

A város olyan tisztának és szépnek tűnt, de most már tudja, hogy a föld
alatt és a vízben emberi tetemek évezredes maradványai vannak, és hogy a
házakban meg az élő emberekben csak a halál lakozik.
Ha a szív megbetegszik, az egész test megbetegszik, és meghalunk.

A vuhani Gao Lian a feketeségre gondol az emberek szívében. Tudja,

hogy a gonoszság fekete foltként jelenik ott meg, és hogy hét út létezik a
szívbe.

Először két út, aztán még kettő, végül három.

Kettő, kettő, három. Ebben az évben alapították Vuhant, a szülővárosát.

223-ban.

Az első út a fekete folthoz a hazug és gyalázkodó nyelvtől indul, a másik a

szemtől, mely tiltott dolgokat lát.

A harmadik út a fülön keresztül vezet, amely a hazugságokat hallja, és a

negyedik a hazugságokat megemésztő gyomortól indul.

Az ötödik út a megérinthető tisztátalan részeké, a hatodik a tolvaj kézé és a

hetedik a lábé, mely tiltott helyekre visz.

Állítólag a halál pillanatában az ember mindent lát, ami a szívében van, és

Gao eltűnődik, ő vajon mit fog látni.

Talán madarakat.

Egy vigasztaló kezet.

Rajzol és ír. Egyik lap követi a másikat. A munka megnyugtatja, és

megfeledkezik róla, hogy fél a fekete folttól.

Megint hallatszik a csengés.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Így vagy úgy minden összefügg, gondolja Jeanette Kihlberg, miközben

leliftezik a rendőrség mélygarázsába, és elindul a kocsija felé, hogy
hazamenjen. Még ha a munkanap hivatalosan véget ért is, nem tudja
kiverni a fejéből a sok furcsaságot és különös egybeesést.
Két lány, Madeleine Silfverberg és Linnea Lundström. Apjuk, Per-Ola
Silfverberg és Karl Lundström. Mindkettőt gyanúsították pedofíliával.
Lundströmöt Ulrika Wendin megerőszakolásával is. És az egyik pedofil
felesége, Charlotte Silfverberg és a meggyilkolt Fredrika Grünewald
osztálytársak voltak Sigtunában.

Elhajt a kijáratig, és int az őrnek. Az őr visszaint, és felnyitja a sorompót.

Az erős napfény elvakítja Jeanette-et, egy pillanatra semmit sem lát.

Közös ügyvéd, Viggo Dürer, akinek Bengt Bergman is ügyfele volt.

Bergman eltűnt lánya, Victoria szintén Sigtunába járt.

Az immár elhunyt rendőrkapitány, Gert Berglind hallgatta ki Silfverberget

és Lundströmöt egyaránt. Az összes férfi ugyanahhoz az alapítványhoz
köthető. Von Kwist ügyész? Nem, gondolja Jeanette, ő nincs benne. Csak
egy sült bolond, aki kapóra jött.

Per-Ola Silfverberget és Fredrika Grünewaldot megölték. Talán ugyanaz

az elkövető.

Karl Lundström a kórházban halt meg. Bengt Bergman halálra égett a

feleségével, akárcsak Viggo.

Balesetek? Igen, a nyomozás szerint minden erre vall.

De Jeanette-nek kétségei vannak. Valaki ártani akar ezeknek az

embereknek, és az alapítványnak köze van hozzá.

Jeanette leparkol a ház előtt, kiszáll a kocsiból, és tudja, hogy segítségre

lesz szüksége. Óriási szükségét érzi, hogy beszélhessen valakivel, akiben
megbízik, akinek megnyílhat, akihez tud személyes hangon szólni. Sofia
az egyetlen, aki kielégíti ezeket a feltételeket.

A szél borzolja a nagy nyír leveleit, és elsuhan a házfal mentén.

Megbízhatatlan, nyirkos szél, és Jeanette nagy lélegzetet vesz. Csak esni ne
essen már, gondolja, és nézi a kipufogógázokkal átitatott, vörös, alkonyati
égboltot nyugaton.
A ház üres és elhagyatott. A konyhaasztalon cédula hever, Johan írta,
Davidnál fog aludni, mert LAN-parti van.

LAN-parti?, gondolja Jeanette, és egészen biztosan tudja, hogy Johan

egyszer már elmagyarázta neki, mi az. Annyira rossz anya, hogy oda sem
figyel a fia szabadidős tevékenységeire? Feltehetően valami számítógépes
dolog.

Fogja a telefont, és hívja Sofia Zetterlundot. Vagy tízszer kicseng, mire

Sofia felveszi. Rekedt, erőltetett a hangja.

– Van időd beszélni kicsit?

Sofia sokáig nem felel. Utána megköszörüli a torkát.

– Nem tudom. Fontos?

Jeanette elbizonytalanodik, vajon jó időpontot választott-e a telefonálásra,

de úgy dönt, könnyed hangot fog megütni, hátha fel tudja oldani Sofiát
kicsit.

– Mit nevezünk fontosnak? – kérdi nevetve. – Åke és Johan, mint mindig.

Zűr. Csak szükségem van valakire, akivel dumálhatok… Kösz a legutóbbit,
amúgy. Hogy halad a tudod, mi?

– Mit tudok? Miről beszélsz?

Mintha Sofia horkantott volna, de Jeanette felteszi, hogy rosszul hallotta.

– Hát, amiről legutóbb itt nálam beszélgettünk. Az elkövetői profil.

Nincs válasz. Jeanette úgy hallja, mintha Sofia széket tolna át a padlón.
Aztán az asztalra helyezett pohár koccanása hallatszik.

– Halló? – szól bele. – Itt vagy még?

Még néhány másodperc csend, majd Sofia válaszol. Ezúttal sokkal

közelebbről szól a hang, és Jeanette hallja a légzését.
Sofia gyorsabban beszél.

– Szűk egy perc alatt négy kérdést tettél fel – mondja. – Van időd beszélni
kicsit? Hogy halad a tudod, mi? Halló? Itt vagy még? – Sofia sóhajt egyet,
majd folytatja. – Íme a válaszok: Nem tudom. Még nem kezdtem hozzá.
Halló. Itt vagyok, hol lennék?

Ugrat, gondolja Jeanette.

– Van kedved találkozni?

– Igen, van. Csak ki kell feküdnöm ezt a nyavalyát. Holnap este?

– Nagyszerű.

Leteszik, és Jeanette kimegy a konyhába, kivesz egy sört a hűtőből.

Bemegy a nappaliba, leül a kanapéra, és az öngyújtójával kinyitja az
üveget.

Eddig is tudta, hogy Sofia bonyolult lélek, de ez most vitte a prímet.

Jeanette megint kénytelen elismerni magában, hogy már egészségtelen
mértékben lenyűgözi őt Sofia Zetterlund.

El fog tartani egy ideig, mire megismerlek, Sofia, gondolja Jeanette, és

nagyot kortyol a söréből.

De meg fogom próbálni, az egyszer szent.

A RENDELŐ

Sofia telefonnal az ölében ül. Feláll, kitámolyog a konyhába, és újabb bort

vesz elő. Leteszi az üveget az asztalra, és előveszi a dugóhúzót. A második
próbálkozásnál a dugó szétmegy, és Sofia a hüvelykujjával benyomja a
palackba, majd visszatér a nappaliba.

Száraz a torka, nagyokat kortyol közvetlenül az üvegből. Odakint sötét

van, a saját tükörképét látja az ablakban.

– Megkeseredett, vén kurva vagy – mondja magában. – Mocskos, piás, vén

kurva. Nem csoda, hogy senkinek sem kellesz. Nekem sem kellenél.

Amikor másnap reggel nyolckor megérkezik a rendelésére, már bánja,

hogy előző este megivott két üveg bort.

Elvesztette az önuralmát, utána meg Jeanette Kihlberg hívta. Erre

emlékszik. De utána?

Sofia nem emlékszik már, mit mondott, de elfogja az érzés, hogy Jeanette
megbántódott. Victoria beszélt vele, de mit mondott?

És mi történt utána?

Amikor elindult otthonról, észrevette, hogy a cipője megint piszkos, a

kabátja meg vizes és füstszagú.

Motyog maga elé, hagyja, hogy az előző este emlékei előszivárogjanak a

tudatalattijából.

Victoria beszélt Jeanette-tel, és pimasz hangot ütött meg.

Sofia rájön, hogy Victoria személyisége felerészben mazochizmusból,

felerészben disszociációból áll. Egyre csak gyötri magát azzal, hogy
magára ölti kínzójának tulajdonságait, és újra átéli a saját poklát.

Victoriának van egy másik oldala is. Néha olyan, mintha jobban megértené
Sofiát, mint Sofia maga.

De el akar mindent mesélni Jeanette-nek. Meg akar nyílni neki.

Sofia homályba merül, ahol nem létezik az idő, és a kinti világ

mozdulatlanná dermed. Nincs hang, nincs mozgás. Csak a nyugalom.

E tökéletes csendben szívverése olyan, mint egy cölöpverő, szabályos

időközönként visszhangzik a fejében. Nyikorognak a szinapszisok, pattog
az agya, és a testében áramló vér a harag forró csermelye. Közben hallja a
gyógyulási folyamat hangját is.

Lehunyt szemhéja mögött látja, ahogy a seb összehúzódik. A seb éles széle
rázáródik a lüktető, sajgó múltra. Sofia megdörzsöli a szemét, feláll, és az
ablakhoz megy, hogy beeresszen egy kis friss levegőt.

Érzi a viszketést a mellkasában. Valami gyógyulásnak indult.

Sofia úgy dönt, nekilát annak, amire Jeanette megkérte. Készít egy
elkövetői profilt.

Leül az íróasztalhoz, leveszi a cipőjét, és akkor látja, hogy harisnyája

vörös a vértől.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Jeanette az ajtóban fut össze Johannal. Johan egy barátjánál készül aludni,
videojátékoznak, filmet néznek. Jeanette még szól neki, hogy ne maradjon
fenn túl sokáig.

Johan fogja a biciklijét, és lesétál a murvás úton. Befordul a sarkon.

Jeanette bemegy, és a nappali ablakából látja, ahogy a fiú felpattan a
nyeregbe, és pedálozni kezd az utcán.

Jeanette megkönnyebbülten sóhajt. Végre egyedül.

Boldognak érzi magát, és amikor arra gondol, hogy Sofia eljön hozzá,
várakozással telik el, szinte bűnös várakozással.

Kimegy a konyhába, és tölt egy kis whiskyt. Hagyja, hogy az aranyszínű

folyadék átmossa a nyelvét, és égesse a torkát. Érzi a melegséget a
mellkasában.

Lezuhanyozik, magára teker egy nagy fürdőlepedőt, és nézi magát a

tükörben. Kinyitja a fürdőszobaszekrényt, és előveszi a sminkkészletét,
amelyet vastag por lep.

Óvatosan kihúzza a szemöldökét. A rúzs nehezebb ügy. Felfelé túlszalad a

skarlátvörössel, letörli a törölközővel, és kezdi elölről. Amikor elkészült,
ráharap egy darabka vécépapírra. Gondosan lesimítja a szoknyáját,
megsimogatja a csípőjét. Ez az ő estéje.
Sofia döbbenten néz, majd hahotázni kezd.

– Komolyan mondod?

Egymással szemben ülnek a konyhaasztalnál, ahol Jeanette az imént

bontott egy üveg bort. Nyelvén még érzi a whisky édes ízét.

– Martinnak? Martinnak szólítottam? – Sofiát először mintha mulattatná a

dolog, de mosolya gyorsan lehervad. – Pánikroham – mondja aztán. –
Szerintem Johannal is ez volt. Pánikrohama lett, amikor látta, hogy téged
odalent fejbe vernek egy üveggel.

– Úgy érted, trauma? De hogyan magyarázod az emlékezetkiesését?

– A trauma emlékezetkiesést okoz. És nem szokatlan, hogy a trauma

bekövetkezte előtti pillanat is kiesik.

Jeanette megérti. Pánikroham, tizenéves fiú, hormonok. Mindennek

nyilván megvan a kémiája.

– És az új ügyek? – Sofia kíváncsinak tűnik. – Foglald össze, hogy álltok.

Mit tudtok?

Jeanette húsz perc alatt beszámol Sofiának a két legutóbbi esetről. Sofia
feszülten figyel, és bólogatva jelzi az érkelődését.

– Az első, ami szöget üt a fejemben Fredrika Grünewaldnál – mondja

Sofia, miután Jeanette befejezi a beszámolóját –, hogy megjelenik a
fekália. Szóval a szar.

– És…

– Szimbolikusnak tűnik. Szinte rituálisnak. Mintha a tettes mondani akarna

valamit.

Jeanette-nek eszébe jutnak a halott nő sátrában talált virágok.

Karl Lundström is kapott sárga virágot, de ez természetesen lehet véletlen

is.
– Van gyanúsítottatok? – kérdezi Sofia.

– Nincs, egyelőre senki – mondja Jeanette –, de van egy kapocs egy

Sihtunum a Diaszpórában nevű alapítványhoz. Lundström és Silfverberg is
érdekelt volt benne. És van egy ügyvéd, Viggo Dürer, akinek szintén
felmerült a neve. De ő is meghalt, így elfelejthetjük.

– Meghalt?

– Igen, néhány hete. Leégett a hajója, ottmaradt.

Sofia mintha zavart lenne, és Jeanette látni vél valamit a szemében.

– Nemrég volt egy furcsa telefonhívásom – mondja Sofia, és Jeanette látja

rajta, hogy habozik, elmesélje-e.

– Milyen értelemben volt furcsa?

– Kenneth von Kwist ügyész hívott, és arra célzott, hogy Karl Lundström
esetleg hazudott. Hogy az egészet kitalálta a gyógyszer hatása alatt. Nem
értettem, hova akar kilyukadni.

– Nem bonyolult. A bőrét akarja menteni. Neki kellett volna gondoskodnia

arról, hogy Lundström ne legyen gyógyszer hatása alatt a kihallgatás
során. Ha ezt elmulasztotta, akkor pácban van.

– Azt hiszem, hibát követtem el.

– Mire gondolsz?

– Megneveztem egy férfit, aki Linnea állítása szerint megerőszakolta őt, és

volt egy érzésem, hogy von Kwist felismerte a nevet. Egy szót sem szólt.

– Megkérdezhetem, hogy kiről van szó?

– Az imént említetted. Viggo Dürerről.

Jeanette azonnal tudja, miért volt Kenneth von Kwistnek furcsa a hangja.
Nem tudja, hogy kárörömmel reagáljon-e, elvégre úgy fest, Dürer
gennyes alak volt, vagy szomorkodjon, hiszen ezek szerint megerőszakolt
egy kislányt.

– Bármibe lefogadom, hogy von Kwist ezt megpróbálja szőnyeg alá

söpörni. Nem túlzás azt gondolni, hogy komolyan ártana neki, ha
kiderülne, hogy pedofilokkal és erőszakos közösülőkkel barátkozik.

Jeanette nyúl a borosüvegért.

– Tulajdonképpen ki ez a von Kwist? – Sofia tartja az üres poharát, és

hagyja, hogy Jeanette megtöltse.

– Több mint húsz éve dolgozik az ügyészségen, és nem Ulrika Wendin

ügye az egyetlen, ami zátonyra futott. És hát mivel nálunk dolgozik, ez azt
jelenti, hogy nem ő volt a legokosabb hallgató a jogon.

Jeanette felnevet, és látva Sofia értetlenkedő ábrázatát elmagyarázza.

– Nem titok, hogy a jogi diplomát szerzők közül a legkevésbé

tehetségesek kötnek ki a rendőrségnél, a végrehajtó hatóságnál vagy a
társadalombiztosításnál.

– Miért van ez így?

– Egyszerű. Nem vág eléggé az eszük ahhoz, hogy gazdasági jogászok

legyenek valami nagy exportcégnél, vagy saját irodát vigyenek vaskos
bevétellel. Von Kwist alighanem arról álmodik, hogy sztárügyvéd legyen
büntetőügyekben, de ahhoz túlságosan ostoba.

Jeanette a legfőbb felettesére gondol, a stockholmi megyei

rendőrfőkapitányra, aki az ország egyik legtöbbet fotózott rendőre. Aki
soha nem jelenik meg komoly fórumokon bűnügyi kérdéseket megvitatni,
de bármikor szívesen szerepel a pletykalapokban vagy megy el
premierekre drága ruhában.

– Ha meg akarod szorongatni von Kwistet, tudok bizonyítékot szolgáltatni

– mondja Sofia mutatóujjával kocogtatva a poharat. – Linnea mutatott
nekem egy levelet, amelyben Karl Lundström céloz rá, hogy Dürer
megerőszakolta a lányt. És Annette Lundström megengedte, hogy
lefotózzam Linneának néhány kiskori rajzát. Bántalmazásokat ábrázoló
jeleneteket. Itt van nálam minden. Akarod megnézni?

Jeanette szótlanul bólint, miközben Sofia fogja a retiküljét, megmutatja

Linnea rajzait és Karl Lundström fénymásolt levelét.

– Köszönöm – mondja Jeanette. – Ennek még biztosan jó hasznát veszem.

De attól tartok, ez inkább gyanú, mint bizonyíték.

– Értem – mondja Sofia.

Egy ideig némán ülnek, majd Sofia folytatja.

– Von Kwisten és Düreren kívül… Vannak még nevek?

– Igen, van még egy, ami visszatér. Bengt Bergman.

Sofia összerezzen.

– Bengt Bergman?

– Feljelentették két gyerek szexuális bántalmazásáért. Eritreaiak, egy kisfiú

és egy kislány. Papír nélküli gyerekek, akik nem is léteznek. A nyomozást
megszüntették. Aláírás: Kenneth von Kwist. Bergman ügyvédjét Viggo
Dürernek hívták. Látod az összefüggést?

Jeanette hátradől a kanapén, és nagyot kortyol a borból.

– Van még egy Bergman. Victoria Bergmannak hívták, Bengt Bergman

lánya.

– Hívták?

– Igen. Úgy húsz éve megszűnt létezni. 1988 novembere után nincs róla
semmi. Pedig beszéltem vele telefonon, és nem volt éppen diszkrét az
apjával való kapcsolatát illetően. Szerintem az apja őt is bántalmazta
szexuálisan, és ezért tűnt el. És Bengt meg Birgitta Bergman sem létezik
már. Nemrégiben haltak meg tűzvészben. Puff, ők is eltűntek.
Sofia bizonytalanul mosolyog.

– Bocsáss meg, de semmit nem értek.

– Felszívódás – mondja Jeanette. – Ez a Bergman és a Lundström család

közös nevezője, a felszívódás. A történetüket homály fedi. És szerintem
Dürer és von Kwist egyaránt részt vett a homályosításban.

– És Ulrika Wendin?

– Igen, őt te is ismered, hét éve egy hotelszobában több férfi

megerőszakolta, köztük Karl Lundström. Érzéstelenítőt fecskendeztek
bele. Nyomozást lezárta: Kenneth von Kwist. Újabb homályosítás.

– Érzéstelenítőt? Mint a halott fiúkba?

– Nem tudom, hogy ugyanolyan érzéstelenítő volt-e. Nem volt orvosi

vizsgálat.

Sofia bosszúsnak tűnik.

– Miért?

– Mert Ulrika két hetet várt, mielőtt feljelentette Lundströmöt.

Sofia eltűnődik. Jeanette tudja, hogy latolgat magában valamit, vár

türelemmel.

– Szerintem Viggo Dürer megpróbálta megvesztegetni – mondja kis idő

után.

– Miért gondolod?

– Amikor nálam járt, volt nála egy kis számítógép meg egy csomó pénz.
Véletlenül kiszórt pár ötszázast a földre. És meglátott egy fotót Viggo
Dürerről, amit akkor nyomtattam ki, és az íróasztalomon hevert. Amikor
meglátta a képet, összerezzent, én pedig megkérdeztem, felismeri-e az
illetőt, és ő letagadta, de egészen biztosra veszem, hogy hazudott.
GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

A Gamla Enskede kertvárost az előző század elején hozták létre, hogy

hétköznapi emberek vehessenek maguknak saját házat két szobával,
konyhával, pincével és kerttel ugyanazért az árért, amennyibe egy átlagos
kétszobás lakás került a belvárosban.

Kora este van, gyülekeznek a felhők. Szürke homály ereszkedik a

külvárosra, és a nagy, zöld juhar feketét ölt. Acélszürke a harmat a gyep
fölött.

Tudja, ki vagy.

Ugyan. Hagyd már. Nem tudhatja. Képtelenség.

Sofia nem akarja elismerni, de valahol sejti, Jeanette Kihlberg titkolt

szándéka, hogy őt kelepcébe csalja.

Sofia Zetterlund nyel egyet. Gégéje olyan, mintha egy száraz, éretlen
almát letoltak volna a torkán.

Jeanette Kihlberg forgatja a bora maradékát a poharában, majd kortyol.

– Szerintem Victoria Bergman a kulcs – mondja. – Ha őt megtaláljuk,

megoldottuk az ügyet.

Nyugalom. Lélegezz.

Sofia Zetterlund nagy levegőt vesz.

– Miért gondolod?

– Csak megérzés – mondja Jeanette a fejét vakarva. – Bengt Bergman

dolgozott a Sidánál, többek között Sierra Leonéban. A Bergman család ott
élt egy ideig a nyolcvanas évek második felében, és ez megint egy újabb
egybeesésnek tűnik.

– Ezt már nem tudom követni.

Jeanette felnevet.

– Hát, Victoria Bergman járt Sierra Leonéban, és onnan származott az ifjú

Samuel Bai is. És tényleg, most jut eszembe, te is jártál ott. Látod, milyen
kicsi a világ?

Hogy érti? Céloz valamire?

– Lehet – mondja Sofia elgondolkozva, és bensőjében morajlik az

aggodalom.

– Valaki vagy valakik, akikkel dolgunk van, ismeri a gyilkost. Karl

Lundström, Viggo Dürer, Silfverberg. Valaki a Bergman vagy a
Lundström családból. A gyilkos kikerülhetett a belső körből, de lehet
külső személy is. Akárki lehet. De szerintem Victoria Bergman tudja, ki az.

– Mire alapozod ezt az elméletet?

Jeanette újból felnevet.

– Ösztön.

– Ösztön?

– Igen, három nemzedéknyi rendőrvér folyik az ereimben. Az ösztönöm

ritkán téved, és most veszettül lüktet, valahányszor Victoria Bergmanra
gondolok. Hívd zsaruszimatnak, ha tetszik.

– Nekifutottam az elkövetői profilnak, akarod megnézni? – Sofia nyúl a

táskájáért, de Jeanette leállítja.

– Igen, mindenképpen, de előbb hallani szeretném a véleményedet Linnea

Lundströmről.

– Nemrég találkoztam vele. Terápiára jár. És mint mondtam, szerintem

nem csak az apja használta ki.

Jeanette fürkészve nézi.

– És hiszel neki?

– Teljes mértékben. – Sofia elgondolkozik. Úgy érzi, itt az alkalom, hogy

felfedje magát, megmutasson olyan részeket az énjéből, melyeket eddig
rejtegetett. – Én magam is jártam terápiára fiatalkoromban, és tudom,
mennyire felszabadító lehet mindent kitálalni. Fenntartások és
közbeszólások nélkül elmondani, min ment keresztül az ember, miközben
valaki csak figyel, és nem vág a szavába. Valaki, aki talán nem esett át
ugyanazokon a dolgokon, de rengeteg időt és pénzt áldozott a saját
képzésére, hogy megértse az emberi pszichét, aki komolyan veszi az
ügyfele történetét, segít és elemez, még ha csak egy rajzról vagy egy
levélről van is szó, aki képes levonni következtetéseket, aki nem csak azon
töri a fejét, melyik gyógyszer lenne megfelelő, és aki nem feltétlenül hibát
és bűnbakot keres, pedig…

– Hé! – Jeanette a szavába vág. – Mi történik éppen, Sofia?

– Tessék? – Sofia kinyitja a szemét, és Jeanette-et látja maga előtt.

– Egy pillanatra eltűntél. – Jeanette átnyúl az asztal fölött, és megfogja

Sofia kezét. Óvatosan megsimogatja. – Nehéz erről beszélni?

Sofia érzi, hogy forrósodik a szeme, tódulnak a könnyek, és szeretne

nekik utat engedni. De elmúlt a pillanat, megrázza a fejét.

– Nem. Azt próbáltam elmondani, hogy szerintem Viggo Dürer is benne

volt.

– Igen, az sok mindent megmagyaráz. – Jeanette elhallgat, mintha

emésztené a hallottakat.

Várj, hagyd, hogy ő folytassa.

– Folytasd! – Sofia hallja a saját hangját, mintha ott állna önmaga mellett.
Tudja, hogy Jeanette mit fog mesélni.

– Peo Silfverberg Dániában élt. Viggo Dürer szintén. Dürer védi

Silfverberget, amikor meggyanúsítják, hogy megerőszakolta a nevelt
lányát. Ő védi Lundströmöt, amikor meggyanúsítják Ulrika Wendin
megerőszakolásával.

– Nevelt lánya? – Sofia nehezen kap levegőt, nyúl a borospohárért, hogy

el ne árulja, mennyire feldúlja, amit hall. A poharat a szájához emeli, és
látja, hogy remeg a keze.

Madeleine-nek hívják, szőke, és szereti, ha a hasát csiklandozzák.

Üvöltött, sírt, amikor vérvétellel üdvözölték ezen a világon.

Az apró kéz, amely reflexből megragadja az ember mutatóujját.

STOCKHOLM, 1988

Nem kellett megerőltetnie magát, a történetek maguktól jöttek, és néha

mintha elébe ment volna az igazságnak. Előfordult, hogy összehazudozott
valamit, aztán valóra vált. Úgy vélte, különleges erő birtokában van.

Mintha akaratával tudta volna irányítani a környezetét, csak hazudnia

kellett, és a hazugság valóra vált.

A pénz kitart Koppenhágától egészen Stockholmig, és a tizennyolcadik

századi zenélő dobozt, amit a strueri tanyán lopott, odaadja egy alkesznak
a Főpályaudvar előtt. Reggel negyed kilenckor Victoria felszáll a tyresői
buszra, leül leghátul, és felcsapja a naplóját.

A sok útmunkálat miatt zötyög a busz, és a sofőr túl gyorsan hajt. Nehéz
így írni. Reszketegek a betűk.

Inkább belemerül az öreg pszichológusnővel folytatott beszélgetésekről

készített jegyzeteibe. A naplóba mindent felvezet, minden egyes
találkozást. Visszateszi tollát a táskába, és olvasni kezd.

Március 3.

Ez a szem megért engem, biztonságos érzés. Az inkubálásról

beszélgetünk. Ez azt jelenti, várni valamire, és lehet, hogy az én
inkubációs időm hamarosan letelik?
Arra várok, hogy megbetegedjem?

A szem Solace-ról kérdez, és elmondom neki, hogy Solace kiköltözött a

ruhásszekrényből. Most egy ágyban alszunk. A szauna bűze az ágyba is
követett. Beteg vagyok már? Elmondom, hogy az inkubációs idő Sierra
Leonéban kezdődött. Azóta hordozom magamban a betegséget, és nem
szabadultam meg tőle a hazatérésünk után sem.

A kór továbbra is bennem él, és megőrjít.

Ő fertőzött meg.

Victoria jobb szereti nem a nevén nevezni a pszichológust. Jólesik neki,

hogy az idős nő biztonságot nyújtó szemére gondol. A terapeuta nem más,
mint az a szempár, ezért csak így hivatkozik rá. Abban a szemben Victoria
önmaga lehet.

A busz megáll az egyik megállónál, a sofőr kiszáll, és felnyit egy fedelet a

busz oldalán. Biztosan valami baj van. Victoria megragadja az alkalmat,
megint előveszi a tollat, és írni kezd.

Május 25.

Németország és Dánia egybetartozik. Észak-Frízföld, Schleswig-Holstein.

Előbb német fiúk erőszakoltak meg a roskildei fesztiválon, utána egy
német katona dán kölke. Két ország vörösben, fehérben, feketében. Sasok
repülnek a lapos szántóföldek felett, rászarnak a szürke pokrócmintára, és
leszállnak Helgolandra, az észak-fríz szigetre, ahova a patkányok
menekültek, amikor Drakula meghozta a pestist Brémába. A sziget úgy
fest, akár a dán zászló, a sziklák rozsdavörösek, a tenger fehéren tajtékzik.

A busz beindul.

– Elnézést az utazás megszakításáért. Megyünk tovább Tyresőbe.

Az utazás hátralevő húsz percében Victoriának sikerül az elejétől a végéig

elolvasni a naplót, és miután leszáll, leül a fapadra a megállóban, és ír
tovább.
BB-nek gyereke születik, BB, az annyit tesz, Bengt Bergman, és ha a B
betűt a szárával tükörhöz tartjuk, nyolcas lesz belőle.

A nyolc Hitler száma, mert a H az ábécé nyolcadik betűje.

Most 1988 van. Nyolcvannyolc.

Heil Hitler!

Heil Helgoland!

Heil Bergman!

Összeszedi a holmiját, és elindul a Szem háza felé.

A tyresői ház nappalija világos, és a nap átsüt a nyitott teraszajtó előtt lógó
fehér csipkefüggönyön. Hanyatt fekszik egy napmelegkárpitos kanapén, az
idős nő vele szemben ül.

Mindent el fog mondani, és mintha se vége, se hossza nem lenne annak,

ami kikívánkozik belőle.

Victoria Bergmannak meg kell halnia.

Először mesél az egy évvel azelőtti vonatos csavargásról. És egy névtelen

férfiról Párizsban egy szobában, ahol csótányok mászkáltak a plafonon, és
szivárogtak a vezetékek. Egy négycsillagos szállóról a nizzai parti
sétányon. A férfiról az ágyban, aki ingatlanügynök volt, és bűzlött az
izzadságtól. És Zürichről, bár a városból semmire sem emlékszik, csak a
havazásra és az éjszakai mulatókra, és hogy kiverte egy férfinak egy parki
padon.

Beszél a Szemnek a meggyőződéséről, hogy a külső fájdalom meg tudja

szüntetni a belső fájdalmat. Az idős nő nem vág a szavába, hagyja, hadd
beszéljen. A függönyök lengedeznek a huzatban, és a nő kávéval meg
kuglóffal kínálja Victoriát. Most eszik először azóta, hogy eljött
Koppenhágából.

Victoria mesél egy Nikosz nevű férfiról, akivel Görögországban

ismerkedett meg. Emlékszik, hogy a jobb csuklóján viselte a drága
Rolexét, fokhagyma-és arcszeszszaga volt, de az arca és a hangja nem
maradt meg.

Próbál őszintén beszélni. De amikor a Görögországban történtekről

mesél, nehezére esik, hogy tárgyszerű maradjon. Hallja, mennyire
eszementen hangzik az egész.

Nikosz lakásán ébredt, és kiment a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.

– A konyhaasztalnál ott ül Hannah és Jessica, és kiabálnak velem, hogy

szedjem össze magamat. Hogy büdös vagyok, hogy fájó, szétrágott
körmeim, zsírpárnáim és visszereim vannak. És hogy szemét voltam
Nikosszal. – Az idős nő rámosolyog, ahogy szokott, de a szeme nem, a
szemében aggodalom ül.

– Tényleg ezt mondták?

Victoria bólint.

– Hannah és Jessica valójában nem két ember – mondja, mintha erre ő

maga is ebben a pillanatban jönne rá. – Hanem három.

A terapeuta érdeklődve nézi.

– Három személy – folytatja Victoria. – Egy dolgos, kötelességtudó és…

igen, engedelmes és erkölcsös. Van egy elemző, aki okos, tudja, mit kell
tennem, hogy jobban érezzem magamat. És aztán van egy zsémbes,
folyton azt nézi, mit kifogásolhat rajtam. Bűntudatot okoz.

– Egy dolgos, egy elemző és egy zsémbes. Vagyis Hannah és Jessica két
személy számos tulajdonsággal?

– Hát – feleli Victoria –, két személy, aki valójában három. – Tétován

felnevet. – Flúgosan hangzik?

– Nem, dehogy. Azt hiszem, értem.

A nő egy kicsit hallgat, majd megkéri Victoriát, hogy írja le Solace-t.

Victoria eltűnődik, de mintha erre nem lenne jó válasz.

– Szükségem volt rá – mondja végül.

– És Nikosz? Róla mesélne?

Victoria felnevet.

– El akart venni. El tudja képzelni, mennyire röhejes volt?

A nő némán ül a fotelben, pózt vált, hátradől. Mintha azon merengene, mit

mondjon.

Victoria hirtelen elálmosodik, és unja magát. Már nem megy olyan

könnyen a mesélés, de érzi, hogy mesélni akar. A szavak már
nyögvenyelősek, erőt kell vennie magán, hogy ne hazudjon. Szégyelli
magát a Szem előtt.

– Bántani akartam – mondja egy idő után, és rögtön nagy nyugalmat érez.

Victoria önkéntelenül elvigyorodik, de amikor látja, hogy az idős nő

cseppet sem tartja mulatságosnak, kezével eltakarja a száját. Megint
szégyelli magát, és erőlködve próbál visszatalálni a hanghoz, amely segíti
a mesélésben.

Kis idő múltán a pszichológus kimegy a szobából a vécére, és Victoria

nem állja meg, hogy elolvassa, amit a nő eddig írt, ezért amint egyedül
marad, felcsapja a noteszt.

Átmeneti tárgy.

Afrikai fétismaszk, Solace szimbóluma.

Rongykutya, Csatangoló, a gyerekkori biztonságos kötődés jelképe.

Ki? Nem az apa vagy az anya. Talán egy rokon vagy gyerekkori barát. A
legvalószínűbb, hogy felnőtt. Elsa néni?

Emlékezetkiesések. Disszoc/Multip?
Victoria nem érti, és igen hamar megzavarja az előszobából beszűrődő
léptek zaja.

– Mi az az átmeneti tárgy? – Victoria becsapva érzi magát, mivel a

terapeuta olyasmit írt le, amiről nem beszéltek.

Az idős nő visszaül.

– Egy átmeneti tárgy – mondja – olyan tárgy, amely olyasvalakit vagy -

valamit képvisel, akitől vagy amitől nehezen tudunk elszakadni.

– Mint például? – kérdi Victoria.

– Nos, egy plüssállat vagy egy pokróc vigaszt nyújthat egy kisgyereknek,
mert a tárgy az anyját jelképezi. Amikor az anya távol van, a tárgy veszi át
a helyét, és segíti a gyerek átmenetét az anyától való függésből az
önállóságba.

Victoria még mindig nem érti. Hiszen ő nem gyerek, már nagykorú.
Felnőtt ember.

Hiányzik neki Solace? A famaszk átmeneti tárgy volt?

Csatangoló, a valódi nyúlprémből készült kiskutya, nem tudja, hogyan

merült fel.

– Mi az a Disszoc és a Multip?

Az idős nő elmosolyodik. Victoria szomorúnak látja.

– Tudom, hogy elolvasta a feljegyzéseimet. De ezek nem abszolút

igazságok. – Az íróasztalon heverő notesz felé biccent. – Csupán az én
gondolataim a beszélgetésünkről.

– De mi az a Disszoc és a Multip?

– Azt jelenti, ha valakiben több önálló személy lakozik. De ez… –

Elhallgat, komoran néz. – Ez nem a maga diagnózisa – teszi hozzá. – Jó,
ha ezt megérti. Tekintse inkább személyiségjegynek.
– Hogy érti?

– A disszociatív személyiségzavar logikus önvédelmi mechanizmus, az

agy így kezeli a nehézségeket. Az ember autonóm személyiségeket fejleszt
ki, ezek önállóan, egymástól elkülönülten cselekszenek, hogy optimálisan
tudjanak megoldani különböző helyzeteket.

Mit jelent mindez?, gondolja Victoria. Autonóm, disszociatív, elkülönült,

önálló? Ő önálló és elkülönült önmagától mások által, akik benne vannak?

Ez így túlságosan abszurd.

– Bocsánat – mondja Victoria. – Folytathatjuk később? Úgy érzem, kis

pihenésre van szükségem.

Elalszik a kanapén. Amikor felébred, még mindig világos van odakint, de

a függönyök nem mozdulnak, a fény haloványabb, és teljes a csend. Az
idős nő a fotelben kötöget.

Victoria Solace-ról kérdezi a terapeutát. Valóságos? Az idős nő azt feleli,

hogy lehet affiliációs igény, de mit ért vajon ezen?

Hannah és Jessica valódi személyek, egykori osztálytársnői Sigtunából, de

léteznek őbenne is, ők a Dolgos, az Elemző és a Zsémbes.

Solace is létezik, de ő egy freetowni lány, és valójában nem így hívják.

Ugyanakkor Solace Aim Nut ott van Victoriában, és ő a Segítő.

Ő maga a Hüllő, aki csak azt teszi, amihez kedve van, és az Alvajáró, aki
csak nézi, hogy elmegy mellette az élet, és nem tesz semmit. A Hüllő eszik
és alszik, az Alvajáró kívül áll, és nézi, mit tesz Victoria többi része, nem
avatkozik közbe. Az Alvajárót kedveli a legkevésbé, de közben tudja, hogy
neki van a legnagyobb esélye a túlélésre, és ezt a részét kell kikupálnia. A
többit le kell hántani.

És ott a Varjúlány, és Victoria tudja, hogy énjének azt a részét nem lehet
elüldözni.

A Varjúlánynak senki nem parancsol.

Hétfőn bemennek Nackába. A terapeuta elintézte, hogy orvosi vizsgálattal
állapítsák meg, Victoria gyerekként szexuális bántalmazás áldozata volt-e.
Victoria nem kíván feljelentést tenni apja ellen, de a terapeuta azt mondja,
ezt az orvos valószínűleg úgyis megteszi.

Feltehetően be fogják utalni az igazságügyi orvosszakértői központba,

hogy alaposabban kivizsgálják.

Victoria elmagyarázta a nőnek, miért nem akar rendőrségi feljelentést

tenni. Számára Bengt Bergman halott, és egy tárgyaláson sem tudná
elviselni a vele való találkozást. Sérülései dokumentálásával más céljai
vannak.

Elölről akar mindent kezdeni, új személyazonosságot akar, új nevet, új

életet.

A terapeuta azt mondja, kaphat új személyazonosságot, ha elég nyomós

oka van rá. Ezért kell elmennie a kórházba.

Amikor bekanyarodnak a nackai kórház parkolójába, Victoria már el is

kezdi tervezgetni az új jövőjét.

Korábban nem volt jövője, hiszen Bengt Bergman megfosztotta tőle.

De most esélyt kap az újrakezdésre. Új nevet és titkos személyi számot

kap. Ellátja magát, képesítést szerez, és egy másik városban fog dolgozni.

Pénzt keres, eltartja magát, talán férjhez megy, és gyereket szül.

Normális életet fog élni, mint mindenki.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Gamla Enskedében sötét van, és szinte teljes némaság, csak néhány fiatal
hangja hallatszik az út felől. A csenevész, kopár, szinte szánalmas
loncsövényen szürkéskék fény szivárog át a szomszéd nappalijának
ablakából, arról árulkodva, hogy a legtöbb emberhez hasonlóan ilyenkor
tévét néznek odaát.
Jeanette feláll, odamegy az ablakhoz, leereszti a reluxát, megfordul,
megkerüli a kanapét, és leül Sofia mellé.

Némán ül, vár. Sofiának kell eldöntenie, hogy továbbra is munkáról

beszélnek-e, vagy áttérnek magánjellegű témákra.

Arra, ami készülőben van kettejük között.

Sofia emlékezteti Jeanette-et az elkövetői profilra.

– Megkukkantsuk? – kérdezi. Sofia áthajol a kanapé szélén, és kivesz egy

füzetet a táskájából.

– Rendben – feleli Jeanette, és csalódott, amiért Sofia a munka mellett

döntött.

Mindenesetre még nincs túl késő, gondolja. És Johan máshol alszik. Bele
fog férni még más is.

– Sok minden amellett szól, hogy a keresett személy kielégíti a borderline

diagnózis feltételeit. – Sofia lapozgat a füzetben. – Az illető vagy-
vagyokban gondolkozik, felosztotta a világot feketére és fehérre.
Gonoszra és jóra. Barátra és ellenségre.

– Úgy érted, hogy aki nem a barátja, az automatikusan az ellensége?

Nagyjából ezt mondta George W. Bush is, mielőtt megtámadta Irakot,
nem? – kérdezi mosolyogva Jeanette.

– De, nagyjából – feleli Sofia, és visszamosolyog.

– Mit szólsz ahhoz, hogy ennyire brutálisak a gyilkosságok?

– A tettre, illetve a bűncselekményre saját nyelvként kell tekinteni. Valamit

ki akar vele fejezni.

– Igen? – Jeanette végiggondolja, amit eddig látott.

– Szóval. Az elkövető a saját belső drámáját viszi színre önmagán kívül,

és azt kell kiderítenünk, mit próbál mondani az illető. Először is szerintem
eltervezett gyilkosságok voltak.

– Erről én is meg vagyok győződve.

– Ugyanakkor a kegyetlenség arra utal, hogy a gyilkosság pillanatnyi

dühkitörésben történt.

– Vagyis miről beszélünk? Hatalomról?

– Teljes mértékben. Erős szükséglet, hogy egy másik ember fölött

uralkodjon, tökéletesen a kezében tartsa. Az áldozatokat nagy gonddal
választja ki, ugyanakkor véletlenszerűen is. Fiatal, személyazonosság
nélküli fiúkat keres.

– Szadistának tűnik. Erről mit tudsz mondani?

– Hogy a gyilkos élvezi az áldozat kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét.

Talán még nemi gerjedelmet is érez. Az igazi szadista más módon nem
képes a gyönyörre. Néha előfordul, hogy az áldozatot fogva tartja, és a
visszaélések hosszabb időn át tartanak. Nem ritka, hogy az ilyen
bántalmazások gyilkossággal végződnek. Az efféle tetteket többnyire
gondosan kitervelik, nem hirtelen dühkitörés eredményei.

– De miért kell ilyen brutálisnak lenni?

– Mint mondtam, néhány elkövető számára kielégülést hoz, ha fájdalmat

okozhat. Lehet szükséges előjáték a szex egyéb formái előtt.

– És a bebalzsamozott fiú?

– Szerintem az kísérlet volt. Hirtelen szeszély.

– De mi hozhat létre egy ilyen személyiséget?

– Erre a kérdésre annyi különböző válasz létezik, ahány elkövető. És ha

már itt tartunk, ahány pszichológus. És most általánosságban beszélek,
nem konkrétan a bevándorló fiúk meggyilkolásáról.

– Mi a te véleményed?
– Szerintem az ilyen viselkedéshez a személyiségfejlődés korai zavarai
vezetnek, melyeket testi és lelki bántalmazás okoz.

– Vagyis az áldozat maga is tettes lesz?

– Igen. A tettes általában nagyon tekintélyelvű, erőszaktól sem mentes

nevelést kapott, és az anya passzív és megalkuvó volt. A tettes gyerekként
talán folyamatosan a válás fenyegető árnyékában élt, és magára vállalta
ennek felelősségét. Idejekorán megtanult hazudni, hogy elkerülje a verést,
közbe kellett avatkoznia, hogy megvédje az egyik szülőt, vagy valamelyik
szülő gondját kellett viselnie megalázó helyzetekben. Neki kellett vigaszt
nyújtania, ahelyett, hogy vigaszt kapott volna. Talán színpadias
öngyilkossági kísérletnek is tanúja volt. Fiatalon elkezdett verekedni, inni,
lopni, és a felnőttek erre nem reagáltak. Röviden úgy érezte,
nemkívánatos, csak a terhükre van.

– Vagyis úgy gondolod, hogy a tettesnek rémes gyerekkora volt?

– Alice Millerrel értek egyet.

– Kivel?

– Pszichológus volt, és úgy vélte, teljesen kizárt, hogy egy őszinte,

tiszteletteljes, meleg környezetben felnőtt ember valaha is bántani akarná a
gyengébbet, és egy életen át tartó sérülést akarna okozni másoknak.

– Ebben van valami. De nem vagyok teljesen meggyőzve.

– Nem, néha én is kételkedem benne. Van egy teljesen világos összefüggés

a férfi nemi hormonok túltermelése és a szexuális támadás elkövetésére
való hajlam között. A nők és gyerekek elleni fizikai és szexuális erőszakot
tekinthetjük módnak a férfiasság bizonyítására. A férfi az erőszak által
nyeri el azt a hatalmat és kontrollt, amelyre a társadalom hagyományos
nemi és hatalmi szerkezete feljogosítja.

– Súlyos.

– Azonkívül van egy kapocs a társadalmi normák és a perverzió mértéke

között, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy minél erősebb a kettős mérce
a társadalomban, annál termékenyebb talajra találnak a kihágások.

Jeanette úgy érzi, mintha egy lexikonnal beszélgetne.

Rideg tények és világos magyarázatok egymás hegyén-hátán.

– Jól van, ha már általánosságban beszélünk az ilyen típusú

bűnelkövetőkről, talán visszatérhetünk Karl és Linnea Lundströmre – tesz
egy kísérletet Jeanette. – Elképzelhető, hogy valaki szexuális
bántalmazásnak volt kitéve gyerekkorában, de semmilyen emléke nincs
róla?

Sofiának nincs szüksége gondolkozási időre. Azonnal felel.

– Igen. A klinikai gyakorlat és az emlékezetkutatás egyaránt alátámasztja,

hogy a gyerekkori erős traumák elraktározódhatnak úgy, hogy nem lehet
hozzájuk férni. Az okoz gondot, ha az ilyen emlékek rendőrségi
feljelentéshez vezetnek, mivel felül kell vizsgálni, hogy az állítólagos
bántalmazás valóban megtörtént-e. Nem szabad kizárni annak a
lehetőségét sem, hogy ártatlan embert vádolnak meg és esetleg ítélnek el
ilyen tettért.

Jeanette kezdi felvenni a tempót, és a következő kérdést már meg is

fogalmazta.

– És rávehető egy gyerek kihallgatás során, hogy valójában meg nem

történt bántalmazásról számoljon be?

Sofia komoly tekintettel néz rá.

– A gyerekek néha nehezen tudják felmérni az időbeliséget, azaz hogy

mikor vagy milyen gyakran esett meg valami. Sokszor azt hiszik, hogy a
felnőttek már úgyis mindent tudnak, és hajlamosabbak kihagyni, mint
hangsúlyozni a szexuális részleteket. Memóriánk bensőséges viszonyban
van érzékelésünkkel és észlelésünkkel. Vagyis amit látunk, hallunk és
érzünk.
– Tudnál mondani példát?

– Klinikai példa egy tizenéves lány, aki megérzi a fiúja ondójának a

szagát, és rájön, hogy nem most találkozik először ezzel az illattal. Az
élmény beindít egy folyamatot, melynek végén felidéződik benne apja
tette.

– És hogyan magyarázod, hogy Karl Lundström pedofil lett?

– Bizonyos emberek számára más egyének nem léteznek érzelmileg. Ki

tudják mondani, le tudják írni az empátia szót, de nincs valódi tartalma
számukra. És akik így működnek, azok hajlamosak borzalmas tettek
elkövetésére.

– De hogyan tudta leplezni?

– Egy olyan családban, ahol vérfertőzés történik, a határok felnőttek és

gyerekek között nem egyértelműek, elmosódnak. Minden szükségletet a
családon belül elégítenek ki. A lány gyakran átveszi az anya szerepét, és
helyettesíti a konyhában, de akár az ágyban is. A család mindent együtt
csinál, és kívülről nézve idillinek tűnik. De a kapcsolatok igencsak torzak,
és a gyereknek kell kielégítenie a szülők szükségleteit. A gyerek sokszor
több felelősséget vállal a szülőkért, mint fordítva. A család elszigetelten él,
még ha van is valamilyen felszínes társas életük. Hogy elkerüljék a
lebukást, időnként elköltöznek. Karl Lundström bizonyára maga is áldozat
volt. És hogy Millert idézzem, tragikus, ha az ember megüti a gyerekét,
csak hogy ne kelljen arra gondolnia, amit az ő szülei tettek vele.

– Szerinted mi lesz Linneával?

– A vérfertőzésnek kitett nőknek legalább a fele öngyilkossággal

próbálkozik, sokszor már tinédzserkorban.

– Ide én is tudok idézetet. Sírni sokféleképpen lehet: hangosan, halkan

vagy sehogy.

– Ki mondta?
– Nem emlékszem.

Jeanette észre sem vette, de Sofia időközben átkarolta, és amikor Sofia

közelebb hajol, és megcsókolja, az csupán az ölelés kiterjesztésének tűnik.

Jeanette többre vágyik. Teljes egészében meg akarja élni Sofiát.

– Johan máshol alszik. Nem akarsz maradni?

– De – feleli Sofia, majd megfogja Jeanette kezét, és felhúzza őt a

kanapéról.

RENDŐRPALOTA

Stockholm kellemetlen élmény tud lenni. A könyörtelen tél ellenségesen

szeles, a hideg mindenhova befurakszik, és szinte képtelenség védekezni
ellene.

A téli félévben a város lakói sötétben ébrednek, sötétben mennek munkába,

és sötétben indulnak este haza. Az emberek hónapokon át élnek a fény
fojtogatón tömör hiányában, és várják a felszabadító tavaszt. Bezárkóznak,
a magánszférájukban motoszkálnak, kerülik a felesleges szemkontaktust
embertársaikkal, és kizárják a külvilágot i-pod, mp3 lejátszó és
mobiltelefon segítségével. Lent, a metróban ijesztő a csend, és minden
zavaró hang, minden lármás beszélgetés ellenséges pillantásokra vagy
zord megjegyzésekre tarthat számot. A kívülálló számára Stockholm
olyan hely, ahol még a nap sem rendelkezik elég energiával ahhoz, hogy
áttörjön az acélszürke égbolton, s akár csak egy órácskára rásüssön az
istenek által elfelejtett emberekre.

Ugyanakkor az őszi díszbe öltözött Stockholm hallatlanul szép tud lenni. A

déli parton lakóhajók himbálóznak a hullámverésben, sztoikusan
ringatóznak a közönséges motorcsónakok, vízi robogók, igényes motoros
vitorlások és a Drottningholm meg a björkői vikingváros felé tartó fehér
kompok dagasztotta hullámokban. A tiszta, áttetsző víz körülöleli a szürke
és rozsdabarna, meredek sziklákat a város szívében lévő szigeteken, s a
fák hajladoznak sárga, piros és zöld pettyes mintázatukkal.
Amikor Jeanette Kihlberg munkába tart, az égbolt hetek óta először derült
és kék, és Jeanette nagy kerülőt tesz a rakpartok mentén.

Zsong a feje.

Fantasztikus volt az éjszaka, még érzi Sofia illatát, mintha még mindig a
közelében lenne.

Csupa elektromosság, gondolja Jeanette.

Mintha Sofia érintése energiával töltötte volna fel. Sűrű szikrát hányó,
vörös lüktetéssel.

Felváltva beszélgettek és szeretkeztek úgy négyig, amikor Jeanette

izzadtan és kifulladva felnevetett, és azt mondta, úgy érzi magát, mint egy
szerelmes tinédzser, de gondolnia kell a holnapra is.

Félelem nélkül aludt el Sofia karjában, mint egy gyerek.

Amikor Jeanette belép Jens Hurtig szobájába, ő éppen a szolgálati

fegyverét tisztogatja. Kilencmilliméteres Sigsauer. Hurtig nem tűnik
jókedvűnek.

– Fegyverápolás? – kérdezi Jeanette vigyorogva. – Megpucolhatod az

enyémet is. – Jeanette feláll, a szobájába siet, és hozza az íróasztala
fiókjában tárolt pisztolyt. – Na, mit tudunk Fredrika Grünewaldról? –
kérdezi, és átnyújtja a fegyverét.

– Itt született, Stockholmban – mondja Hurtig mintegy mellesleg, kinyitja a

tokot, és kiveszi a pisztolyt. – A szülei kint élnek Stocksundban, és az
utóbbi kilenc évben semmilyen kapcsolatuk nem volt a lányukkal. Fredrika
a család vagyonának oroszlánrészét elvesztette spekulációval.

– Hogyan?

– A szülei tudta nélkül mindent, közel negyvenmilliót belenyomott több új

cégbe. Emlékszel a wardrobe.comra?

Jeanette elgondolkozik.
– Hát, rémlik. Nem egy olyan webes vállalat volt, amit először
felbecsülhetetlennek hittek, aztán bedőlt a tőzsdén?

Hurtig bólint, tesz egy kis fegyverzsírt egy rongyra, és pucolni kezdi a
pisztolyt.

– Pontosan. Az volt az ötlet, hogy ruhákat árulnak a neten, de több

százmilliós adóssággal becsődölt. Grünewaldék a legjobban sújtott
családok között voltak.

– És mindez Fredrika hibája volt?

– A szülei úgy vélik, én meg nem tudom. Akárhogy is, nem tűnik úgy,
hogy szükséget szenvednének. Ugyanabban a házban laknak, és a felhajtón
parkoló autók darabja biztos ér egymilliót.

– Lehetett okuk, hogy meg akarjanak szabadulni Fredrikától?

– Nem hiszem. A tőzsde összeomlása után ő mondta fel az ismeretséget a

szüleivel. Az ő véleményük szerint azért, mert szégyellte magát.

– És miből élt? Szóval, még ha hajléktalan volt is, mintha lett volna pénze.

– Az apja elmondta, hogy mégiscsak sajnálta, és minden hónapban

befizetett ötezret a bankszámlájára. Ez a magyarázat.

– Szóval ebben nincs semmi furcsa.

– Nincs, szerintem. Stabil családi háttér. Jó jegyek, aztán internátus.

– Se férj, se gyerek?

– Gyereke nem volt – mondja Hurtig. – És a szülők szerint kapcsolata sem.

Legalábbis olyan, akit ők is ismertek volna. – A pisztoly utolsó darabjait is
a helyére teszi, aztán lerakja a fegyvert az íróasztalra.

– Talán konzervatív vagyok, de azért ezt kissé furcsállom. Azért csak

kellett lennie valami pasasnak az évek során.
Jeanette Hurtigot figyeli, és egy pillanat erejéig látja rajta a hamiskás
arckifejezést, amit arra az esetre tartogat, ha van még egy ász a zakója
ujjában.

– Na? Mit tartogatsz még? Ismerlek. – Jeanette Hurtigra mosolyog.

– Találd ki, ki járt Fredrika Grünewalddal egy osztályba?

– Vannak tippjeim. Mondd!

Hurtig átnyújt neki néhány papírt.

– Itt vannak az osztálynévsorok abból az időszakból, amikor Fredrika a

sigtunai internátusba járt.

– Jó, de ki az? – Jeanette átveszi a névsorokat, és lapozgatni kezd.

– Annette Lundström.

– Annette Lundström? – Jeanette Kihlberg Hurtigra néz, aki elmosolyodik

főnöke meglepett arcát látva.

Mintha valaki ablakot nyitott volna, hogy egy kis friss levegőt eresszen be.

Süt a nap, amikor Jeanette elkezdi átnézni a Hurtigtól kapott papírköteget.

Osztálynévsorok a sigtunai internátusból azokban az években, amikor
Charlotte Silfverberg, Annette Lundström, Henrietta Nordlund, Fredrika
Grünewald és Victoria Bergman odajárt.

Annette és Fredrika tehát osztálytársak voltak.

Annette szőke, és a templom alatti hegyüregben tartózkodók közül többen

is azt állították, hogy szép, szőke nőt láttak Fredrika sátrának közelében.

Börje, a férfi viszont, aki levezette a nőt, és remélhetőleg felismerné,

továbbra sem került elő.

Behozza Annette Lundströmöt kihallgatásra? Ellenőrizze az alibijét, és

talán szembesítse vele a tanúkat? De akkor kiderül, hogy gyanakszik
Annette-re, ami megnehezíti a további nyomozást. Bármelyik ügyvéd
elintézi, hogy szabadon engedjék, még mielőtt lenne ideje annyit mondani,
hogy hajléktalanszálló.

Nem, jobb lesz kivárni, hagyni Annette-et a bizonytalanságban lebegni

legalább addig, amíg Börje előkerül. Ugyanakkor behívhatja Annette-et
egy találkozóra azzal az ürüggyel, hogy Linnea bántalmazásáról
beszéljenek.

Hazudhat, mondhatja, hogy Lars Mikkelsen kérte meg erre. Működhet a

dolog.

Legyen így, gondolja nem is sejtve, hogy lelkesedése inkább késleltetni,

mint elősegíteni fogja az ügy megoldását, és közvetetten több embernek
okoz majd szükségtelen szenvedést.

KLARA-TÓ

Kenneth von Kwist végigsimítja az arcát. Egy kis problémából nagy

probléma lett. Talán egyenesen megoldhatatlan.

Végre belátta, hogy félkegyelmű volt, amiért segített Peo Silfverbergnek

és Karl Lundströmnek. Félkegyelmű volt, amiért éveken át hajszolta a
karriert, és mások ügyeit intézte. Mit kapott érte cserébe?

A sors utolérte Dürer ügyvédet, de mi van, ha Karl Lundström és Peo

Silfverberg ténylegesen bűnösök voltak? Kezdi gyanítani, hogy így volt.

A korábbi rendőrkapitány, Gert Berglind ideje alatt minden olyan

egyszerű volt. Mindenki ismert mindenkit, és elegendő volt a megfelelő
személyekkel érintkezni, hogy az ember feljebb jusson a szamárlétrán.

Lundström és Silfverberg közeli barátja volt Gert Berglindnek és Viggo

Dürernek egyaránt.

Amióta Dennis Billing átvette az irányítást, már nem annyira

súrlódásmentes az együttműködés a rendőrséggel.

Ami Kihlberget illeti, legalább van egy jól átgondolt terve a kapcsolatuk
javítására, mellyel egyúttal a rendőrnő figyelmét is más irányba tudja
terelni, legalább ideiglenesen, és ezzel időt nyer, hogy megoldja a
Lundström család okozta fejtörést.

Két legyet egy csapásra. Ideje helyrehozni a hibákat.

A rendőrségen már nem titok, hogy Jeanette Kihlberg és segédje, Jens

Hurtig magánnyomozást folytat a meggyilkolt bevándorló fiúk ügyében,
és a szóbeszéd most már Kenneth von Kwist fülébe is eljutott.

Azt is tudja, hogy nem hivatalosan keresik Bengt Bergman lányát, hogy a
Victoria Bergmant érintő iratok mind titkosítva lettek, és Kihlberg csak
egy üres lapot kapott a nackai városi bíróságtól.

Hívja egy kollégáját a nackai városi bíróságon.

Ötlete éppolyan ravasz, mint amilyen egyszerű, és arra a jogi alapelvre

épít, hogy minden lehetséges mindaddig, amíg minden fél tartja róla a
száját. Vagyis a nackai kolléga egy mukkot sem szól, és Jeanette Kihlberg
hálálkodva a lábát fogja csókdosni.

Öt perccel később Kenneth von Kwist elégedetten hátradől a székében,

tarkója mögött összekulcsolja a kezét, és mindkét lábát felteszi az
íróasztalra. Erről ennyit, gondolja. Már csak Ulrika Wendin és Linnea
Lundström van hátra.

Mit meséltek vajon a rendőröknek és a pszichológusnak?

Kénytelen elismerni, hogy fogalma sincs, legalábbis ami Ulrika Wendint

illeti. Linnea Lundström nyilván valami terhelőt mondott Viggo Dürerről,
de egyelőre nem tudja, mi lehetett, bár a legrosszabbtól tart.

– Piszok csitri – motyogja Ulrika Wendinre gondolva. Tudja, hogy a lány

Jeanette Kihlberggel és Sofia Zetterlunddal is találkozott, ezzel megszegve
informális egyezségüket. Az ötvenezer korona, amit a hallgatásáért kapott,
nem bizonyult elégnek.

El kell beszélgetnie Ulrika Wendinnel, hogy elmagyarázza neki, milyen

erőkkel áll szemben. Leveszi a lábát az íróasztalról, megigazítja az
öltönyét, és kiegyenesedik ültében.

Valami módon el kell hallgattatnia mind Ulrika Wendint, mind Linnea

Lundströmöt.

GRETA GARBO TÉR

Az egykori vállalkozó, Ralf Börje Persson, a Persson Építészet nevű

vállalat alapítója négy éve hajléktalan. Jól indult a cég, Persson sikeres
volt, sok jó szerződést gyűjtött be. Vett új házat, új autót, még több
megbízást szerzett. De amikor keményebbé vált a konkurencia, és a
bűnszervezetek betették a lábukat az építőiparba olcsó, fekete munkaerőt
alkalmazva Lengyelországból és a Baltikumból, az üzlet kezdett
rosszabbul menni. A kifizetetlen számlák kötege egyre csak vastagodott,
míg már nem lehetett megtartani az autót és a házat.

A korábban folyamatosan csengő telefon elnémult, és egykori úgynevezett

barátai eltűntek, vagy csak már nem akartak vele érintkezni.

Egy este, négy évvel ezelőtt Börje kiugrott vásárolni, és soha nem tért
vissza. Gyors körnek indult a tér körül, és egy mai napig tartó séta lett
belőle.

Börje az italbolt előtt áll. Pár perccel múlt tíz, és kezében egy kis
nejlonzacskót tart hat sörrel. Norrlands Guld, 7%-os alkoholtartalom.
Kinyitja az első sört, meggyőzi magát, hogy ez az utolsó folyékony
reggelije, ráncba szedi az életét, csak szűnne meg a remegés. Csupán az
egyensúly kedvéért kell az a sör. És mivel az önámításnak szüksége van az
előlegre, úgy érzi, megérdemel egy sört. Most, hogy új életet kezd.

Tesz egy fogadalmat, és rögtön be is tartja.

Megissza a sört, hogy kicsit egyszerűbb legyen az élet, és az első dolga

lesz elmetrózni a bergsgatai rendőrőrsre, hogy elmondja, mi történt a
Szent János-templom alatti hegyüregben.

Természetesen látta az újságplakátokon, hogy a Grófnőt meggyilkolták, és

természetesen rájött, hogy ő vezette le hozzá a gyilkost. De csakugyan a
saját lányánál nem sokkal idősebb szőke nő végzett volna ennyire
kegyetlenül az ő balsorstársával?

A sör langyos, de a célnak megfelel, és Börje egyetlen hosszú korttyal

kiüríti a dobozt.

Lassan ballag keleti irányban, ráfordul a Södermannagatára, és megy

tovább a Greta Garbo térig a Katarina iskolához. Ebbe az iskolába járt a
szemérmes színésznő is gyerekkorában.

A kör alakú tér macskakövekkel van kirakva, és a kör peremén gyertyán-

és vadgesztenyefák sorakoznak. Ralf Börje Persson talál egy árnyékos
padot, leül, és átgondolja, mit mondjon a rendőröknek.

Akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, végül rájött, hogy rajta kívül senki

nem láthatta Fredrika Grünewald gyilkosát.

Le tudja írni a nő kabátját. Tud mesélni a mély hangjáról. Az idegen

kiejtéséről. A sokkal idősebbnek tűnő kék szeméről.

Miután elolvasta, amit az újságok írtak a gyilkosságról, tudja, hogy

Jeanette Kihlberg vezeti a nyomozást, és hogy őt kell majd keresnie a
rendőrség recepcióján. De irtózik a gondolattól. Az utcán töltött évek alatt
erőteljes rendőriszony fejlődött ki benne.

Jobb lenne talán, ha inkább levelet írna, és elküldené a rendőrségre?

Belső zsebéből előveszi a határidőnaplóját, kitép egy üres lapot, és ráteszi

a bőr borítóra. Kivesz egy tollat a kabátzsebéből, és eltűnődik, mit kellene
írnia. Hogyan fogalmazzon, és vajon mi a fontos?

A nő pénzt ajánlott köszönetképpen, amiért levezette őt a hegyüregbe.

Amikor a nő elővette a tárcáját, valami feltűnt Börjének, és ha ő maga
lenne rendőr és nyomozna gyilkosság ügyében, akkor az efféle
megfigyelésnek óriási jelentősége lenne azon egyszerű oknál fogva, hogy
drasztikusan lecsökkenti a potenciális gyanúsítottak számát.
Ír. Kellő részletességgel ahhoz, hogy senki ne érthesse félre.

Ralf Börje Persson lehajol, hogy újabb sört vegyen magához, érzi, ahogy
a hasa a derékszíjának feszül, nyújtózik, és végül eléri a zacskó egyik
csücskét, amikor nyilallást érez a mellkasában.

Villanás a szeme előtt. Leesik a padról, a hátára érkezik, a cetlit még

mindig a kezében szorongatja.

A föld hidege felkúszik a fejébe, és találkozik az ittasság melegével. Börje

megborzong, és ekkor minden felrobban. Mintha egy vonat robogna bele
egyenesen a fejébe.

RENDŐRPALOTA

Annette Lundström nem lát át a hazugságon, és már másnap eljön.

– Nem szüntették meg a nyomozást Karl halálával? És miért nem

Mikkelsen…

– Elmagyarázom – vág a szavába Jeanette. – De van valami más is, amiről

beszélni akartam önnel. Mennyire ismeri Fredrika Grünewaldot? –
kérdezi, és figyeli Annette reakcióját.

Annette Lundström a homlokát ráncolva rázza a fejét.

– Fredrikát? – mondja, és Jeanette őszintének látja a meglepődését. – Mi

van vele? Mi köze van neki Karlhoz és Linneához?

Jeanette vár, hogy Annette maga folytassa.

– Hát, mit mondjak? Három évig egy osztályba jártunk, azóta nem
találkoztunk.

– Mit tud mondani róla?

– Mire gondol? Hogy milyen volt a gimnáziumban? Hiszen annak már

huszonöt éve.
– Attól még próbálja meg – kéri Jeanette.

– Nos, nem nagyon barátkoztunk. Más társaságunk volt, Fredrika a

népszerű lányokkal bandázott. A vagányokkal, ha érti.

Jeanette egy bólintással jelzi, hogy érti, és int, hogy folytassa.

– Úgy emlékszem, hogy Fredrika egy csapat hűséges alattvaló felett

basáskodott. – Annette elhallgat, és mintha eltűnődne valamin, amikor
Jeanette elővesz egy noteszt, hogy lejegyezze a neveket. – Tudni akarja, mi
a véleményem Fredrika Grünewaldról? – szisszen fel hirtelen Annette. –
Fredrika egy szemétláda volt, mindig keresztülvitte az akaratát. Hű
talpnyalók vették körül, mindent megtettek a kedvéért. – Egyszeriben
agresszívnak tűnik.

– Emlékszik a talpnyalók nevére?

– Váltogatta őket, de a leghűségesebb Regina, Henrietta és Charlotte volt.

Jeanette továbbra is a noteszre szegezi a tekintetét, és mintegy mellékesen

kérdezi:

– Az imént azt mondta, hogy Fredrika egy szemétláda volt. Mit értett ezen?

Annette-nek arcizma sem rezdül.

– Semmi konkrét nem jut eszembe, de gonoszak voltak, mindenki félt,

hogy a tréfálkozásuk célpontjává válik.

– Tréfálkozás? Ez nem úgy hangzik, mintha nagyon súlyos dolgokról lett

volna szó.

– Nem, többnyire nem is voltak azok. Tulajdonképpen egyetlenegyszer

lépték túl jócskán a határt.

– Mi történt?

– Volt két-három új lány, akiket be kellett avatni, és akkor elvetették a

sulykot. Részleteket nem tudok. – Annette Lundström elhallgat, kinéz az
ablakon, megigazítja a haját. – Tulajdonképpen miért érdeklődik
Fredrikáról?

– Mert meghalt, meggyilkolták, és fel kell térképeznünk az életét.

Annette Lundström szemmel láthatóan meghökken.

– Meggyilkolták? Borzalmas. Ki tenne ilyet? – kérdezi, és közben tétovává

válik a tekintete.

Jeanette határozottan úgy érzi, hogy Annette többet tud annál, mint
amennyit elárul.

Fáradt hangú nő szól a telefonba.

– Ceder lakás. Itt Beatrice.

Jeanette úgy hallja, hogy a nőnek akadozik a nyelve, mint aki ittas vagy
erős gyógyszer hatása alatt áll.

– Jeanette Kihlberg vagyok, bűnügyi felügyelő a stockholmi rendőrségnél.

Reginát keresem.

– Regina éppen Franciaországban pihen. Nincs túl jól, amióta a fia

meghalt balesetben… – A nő szipog, és Jeanette hallja, ahogy kifújja az
orrát.

– Sajnálom. Mostanában történt?

– Igen. A fia… Jonathan, szóval, belefulladt… – A nő nem bírja folytatni,

Jeanette várja, hogy összeszedje magát.

– De nyilván nem ezért telefonált? Mit szeretne?

Jeanette nagy levegőt vesz, mielőtt belekezdene.

– Jól tudom, hogy Regina a sigtunai gimnáziumba járt?

– Hogyne. Mint mindenki a családban. Jó nevű, kiváló iskola.

– Igen, ezt már tudom. – Jeanette eltűnődik, vajon a nő hallja-e
szükségtelenül szarkasztikus hanglejtését. – Azt is hallottam, hogy amikor
Regina harmadikos volt, történt valami kellemetlenség.

– Biztos arra gondol, amit azokkal a lányokkal csináltak. Amit Fredrika

Grünewald talált ki.

– Pontosan. Mi történt valójában?

– Undorító volt, nem lett volna szabad eltussolni. De ha jól tudom,

Fredrika apja és az igazgatónő jó barátok voltak, ráadásul ő volt az iskola
legfőbb támogatója. Ezért. – Beatrice Ceder felsóhajt. – Na de gondolom,
ezt már tudja.

– Természetesen – hazudja Jeanette. – De szeretném, ha elmesélné, mi

történt. Persze csak ha nem megerőltető. – Jeanette ráhajol az íróasztalra,
és bekapcsolja a felvevőt.

– Fekete csuhában és házi készítésű malacálarcokban kivezették a három

lányt egy szerszámos fészerbe, és jéghideg vízzel öntötték le őket. Az én
Reginám is benne volt eleinte, de ami történt, az teljes egészében Fredrika
Grünewald ötlete volt.

– Utána mi történt?

Beatrice Cedernek remeg a hangja.

– Arra kényszerítették őket, hogy kutyaszart egyenek.

Jeanette érzi, hogy teljesen kiüresedik.

Egyetlen szó teljesen lenullázza, érzi, hogy agya leáll, verziót frissít, és
újraindul.

Kutyaszar.

Erről Charlotte Silfverberg egy szót sem szólt. Ami talán nem meglepő.

– Meséljen még. Hallgatom.

– Hát, nem nagyon van már mit mesélni. Két lány elájult, de a harmadik
evett belőle, utána hányt.

Beatrice Ceder folytatja a történetet, Jeanette undorodva hallgatja.

Victoria Bergman, gondolja. És két másik, egyelőre névtelen lány.

– Fredrika Grünewald, Henrietta Nordlund, Charlotte Hansson meg az én

Reginám nyakába varrták az egészet. – Beatrice nagyot sóhajt. – De több
lány is benne volt, és Regina nem volt a főkolomposok között.

– Azt mondta, Charlotte-nak Hansson volt a családneve?

– Igen. Ma már nem így hívják. Tizenöt-húsz éve férjhez ment… – A nő

elhallgat.

– Igen?

– Silfverberghez ment hozzá, akit nemrég meggyilkoltak. Őrület…

– És Henrietta? – vág a szavába Jeanette, hogy elterelje a szót arról az

ügyről.

Beatrice Ceder azonnal, mintegy mellékesen rávágja a választ.

– Ő egy Viggo Dürer nevű férfihoz ment hozzá.

Egyből két új információ, gondolja Jeanette.

Megint Dürer. Szóval Henrietta volt a halott feleség.

A darabkák kezdenek a helyükre kerülni, a kép lassan, de biztosan kitisztul.

Jeanette biztos benne, hogy Per-Ola Silfverberg és Fredrika Grünewald

gyilkosa ebből a csoportból került ki, amely most két újabb névvel bővült.
Belenéz a jegyzeteibe.

Charlotte Hansson, jelenleg Charlotte Silfverberg. Per-Ola Silfverberg

felesége/özvegye.
Henrietta Nordlund, később Dürer. Viggo Dürer felesége. Halott.

– Emlékszik a megalázott lányok nevére?

– Nem, sajnálom… Nagyon régen volt.

Mielőtt leteszik, Beatrice Ceder megígéri, hogy jelentkezik, ha még eszébe

jut valami, és meg fogja kérni a lányát, Reginát, hogy keresse Jeanette-et,
amikor visszajön.

Jeanette leteszi a kagylót, leállítja a felvételt, és ekkor nyílik az ajtó,

Hurtig dugja be a fejét.

– Zavarok? – Komor a tekintete.

– Egyáltalán nem. – Jeanette feléje fordul a székkel.

– Mennyire fontos az utolsó tanú egy gyilkossági nyomozásban? – teszi

fel a költői kérdést Hurtig.

– Miről beszélsz?

– Börje Persson, a férfi, akit láttak a hegyüregben, mielőtt Fredrika

Grünewaldot megölték, halott.

– Mi van?

– Délelőtt szívrohama volt. A kórházból telefonáltak, amikor rájöttek,

hogy körözzük. Cédula volt a kezében, elküldtem érte Åhlundot és
Schwarzot. Az imént értek vissza.

Hurtig letesz egy határidőnaplóból kitépett lapot Jeanette elé.

Szép a kézírás.

Jeanette Kihlberg, Stockholmi rendőrség.

Szerintem tudom, ki tette el láb alól Fredrika Grünewaldot, azaz a Grófnőt

a Szent János-templom alatt.
Ragaszkodom viszont a jogomhoz, hogy névtelen maradjak, mivel nem
szívesen érintkezem a rendfenntartókkal.

Egy szőke, hosszú hajú nőt keresnek, a gyilkosság időpontjában kék

kabátot viselt. Átlagos magasságú, karcsú testalkatú, a szeme kék.

Ezeken túl feleslegesnek érzem a külsejével foglalkozni, hiszen egy ilyen

leírás inkább az én személyes megítélésemet tükrözné, semmint a tényeket.

Ugyanakkor volt egy különleges ismertetőjegye, ami szerintem

érdekelheti magukat.

Jobb kezének gyűrűsujja hiányzik.

VITABERG PARK
Megbocsátani nagy dolog, gondolja. De megérteni és nem megbocsátani
még sokkal nagyobb.

Szédítő érzés, ha az ember nemcsak a miértet látja, hanem megérti a teljes

eseményláncot, mely a végérvényes betegséghez vezet. Van, aki eredendő
bűnnek nevezi, mások predesztinációnak, de valójában nem más, mint
jéghideg, érzéketlen okozatiság.

Lavina egy kiáltás után, vagy gyűrűk a vízben egy bedobott kő helyén.
Kifeszített acéldrót a bicikliút legsötétebb része fölött, egy
meggondolatlan szó vagy pofon a pillanat hevében.

Néha szándékos, tudatos tettről van szó, amelyet nem csak a

következménye motivál, a cselekvő kielégülése is fontos szempont. Abban
az érzelemmentes állapotban, amelyben az empátia csupán egy szó,
tartalom nélküli hét betű, az ember a gonoszság felé közelít.

Minden emberségről lemondva vadállattá válik. Hangja mélyül, mozgása

megváltozik, tekintete kiüresedik.

Bemegy a vécére, kiveszi a fürdőszobaszekrényből a nyugtatós dobozt,

bevesz két Paroxetint, és nyaka gyors rándításával lenyeli őket egy korty
vízzel. Mindjárt vége, gondolja. Viggo Dürer meghalt, Jeanette Kihlberg
meg tudja, hogy Victoria Bergman gyilkos.

– Nem, azt nem tudja – mondja fennhangon. – És Victoria Bergman nem is

létezik. – De felesleges tettetni. A hang visszatért, és erősebb, mint valaha.

…tulajdonképpen olyan, mint lehunyt szemmel visszatartani a

lélegzetünket, és úgy csinálni, mintha az odakint nem létezne, ahogy a
hideg is létezik, bár az ajtó kívül tartja, és élvezkedhetünk a kanapén a
lambériás szabadidőszobában pattogatott kukoricával és egy Rose’s Lime
nevű gyümölcslével, ami valójában koktél…

Visszamegy a nappaliba, majd tovább a konyhába. Káprázik a szeme,

ahogy migrén előtt szokott.

A lámpa vörösen világít, mutatja, hogy a kis diktafon éppen felvesz.

Maga elé tartja a felvevőt, keze remeg, nyirkos az izzadságtól, és mintha a

saját testén kívül helyezkedne el, nézi önmagát az asztalnál.

…de működik, ha az ember elkever benne egy kis cukrot, és azt mondja a
haveroknak, ilyen íze van az igazi gyümölcslének, és tudja, hogy ők
tudják, hogy hazudik, és eljön a nap, amiért kap majd ezért a pofájára. De
jelen pillanatban ennek nincs jelentősége, mivel jó a hangulat, és jó film
lesz a tévében, és mindenki boldog és elégedett, hogy nem itt dúl a háború,
hanem Fekete-Afrikában. És étel van az asztalon, még ha jobban
belegondolva kicsit furcsa is az íze, de jobb nem belegondolni, mert akkor
fájdul meg az ember hasa, és utazhat harminc kilométert a sürgősségire…

Sofia úgy éli meg, hogy két helyen van egyszerre.

Az asztal mellett áll, és közben benne van a lány fejében. Hangja mély,
monoton, és visszhangzik a testében, miközben a konyha falairól is
visszaverődik.

…és utazhat harminc kilométert a sürgősségire, ahol viszont mindent

rendben találnak, és csak hazaküldik egy hideg autó hátsó ülésén. Egy
rakás szerencsétlenség, és nem képes megemberelni magát, csak hadovál
összevissza, pedig vendégei vannak meg minden, és a piának közben föle
lett, és a vendégek talán eltűnődnek, mi lehet ez, és ő pont azt szeretné, ha
ezen tűnődnének. Mi a fene lehet ez, amitől egy gyereknek mindig annyira
elviselhetetlenül megfájdul a hasa, hogy egyre csak üvölt, mígnem
kiállnak a kocsival, és ígérik, hogy mindjárt visszajönnek, elvégre
általában elmúlik, ő meg kicsit ideges és feszült, de bulizzanak csak
tovább, majd megoldódik, ahogy a székrekedést is megoldja egy kis
fügeolaj…

Amikor Sofia régebben azon dolgozott, hogy megértse Victoria

Bergmant, a felvett monológok katalizátorként működtek, de most pont az
ellenkezője a helyzet.
Az emlékek magyarázatot és választ tartalmaznak. Kézikönyv, használati
utasítás a létezéshez.

…aztán minden szép és jó, mehet tovább a buli, van gitár, van hegedű,
nagy kurjongatás és fenékpaskolás, és ne vágj már ilyen savanyú képet, és
szól, az ember a sárból jön és a sárba tér, a szegény ember nem más, csak
izom és vér. Mindenki sikítozik, és kérdezi, mi a ménkűt csinál ez a
gyerek, amikor késsel megvágja a saját karját, hogy csak úgy spriccel a
vörös vér, és érezhet valamit, ami többet jelent, mint egy nagyszabású
távolugrásrekord, az egyetlen ellenfél három évvel fiatalabb volt, és
nyúlszájú, bár ő ezt nem tudta, azt mondta, ilyennek kell lennie, és mivel a
fiú tudta, hogy a gyümölcslé nem gyümölcslé, hanem pia, az ember
csendben maradt, és ugrált, mintha az élete múlna rajta, pedig csak a
felnőttek játékába kellett belemenni, akik szerették nézni az aranyos
kisgyerekeket, milyen ügyesek, a jövő zálogai…

Sofiát az utcáról beszűrődő lárma zökkenti ki, Victoria hangja elhal. Úgy
érzi magát, mint aki most ébredt, kikapcsolja a diktafont, és körülnéz.

Üres, göcsörtös paroxetines levél a konyhaasztalon, a padló szutykos,

sáros lábnyomokkal van tele. Feláll, kimegy az előszobába, és látja, hogy
a cipője nyirkos és földes.

Vagyis megint kint járt.

A konyhába visszatérve látja, hogy valaki, feltehetően ő maga megterített

öt személyre, és ráadásul ülésrendet is kialakított.

Az asztal fölé hajolva elolvassa a névtáblákat. Bal kéz felé Solace és

Hannah ül egymás mellett, a másik oldalon Sofiának Jessica lesz a
szomszédja. Az asztalfőre Victoriát ültette.

Hannah és Jessica?, gondolja. Nekik mi keresnivalójuk lenne itt? Húsz éve

nem találkoztak, amióta otthagyta őket azon a vonaton, Párizs mellett.

Sofia a földre ereszkedik, és ekkor veszi észre, hogy fekete tust tart a
kezében. Oldalára fekszik, és nézi a fehér mennyezetet. Az előszobában
mintha csöngene a telefon, de nem akarja felvenni, lehunyja a szemét.
Mielőtt a fejében szóló üvöltés elfojt minden más hangot, még
visszakapcsolja a diktafont.

…a jövő zálogai, mérnökök és kutatók lesznek, és ők aztán nem fognak a

Konsum pénztárában ülni, hiszen ott csak kommunisták vásárolnak, jobb
kocsiba ülni és elmenni az ICA-ba, mert ott vásárolnak azok, akik jó
helyre teszik az ikszet, van ízlésük, kifinomultak. Nem olcsó IKEA-s szar
van a falukon, hanem igazi rajzok és festmények, amiket nehéz
megalkotni, mert a művészet nem más, mint a létrehozás fortélya, nem
csak festéket hajigálni egy vászonra, mint az az amerikai, aki ráadásul a
festményen mászkálva mondja el cigizés közben, mennyire zseniális.
Pedig biztosan nem volt az, egy felfuvalkodott hólyag volt, minden
gonoszág gyökere, hiszen azt hitte, menő festéket hajigálni, cigizni,
vedelni, züllött életet élni, talán csórónak lenni, és a nők önállósága
mellett felszólalni, és megmondani a frankót, és nem tartani menőnek, ha
valaki a saját lányát dugja, mint a Svéd Koppenhágában…

Utána sötétség és csönd. Az üvöltés abbamarad, ő megnyugszik, és

pihenhet, míg a tabletták kifejtik hatásukat.

Egyre mélyebb álomba merül, és Victoria emlékei hullámokban árasztják

el, először hangokként és illatokként, majd képek formájában.

Mielőtt a tudata végleg kikapcsol, még lát egy piros kabátos kislányt egy
dániai parton, és most rájön, hogy ki ő.

NÉMETORSZÁG, 1945

A barakkokból embernek már alig tűnő lények csoportját terelték,

lökdösték, vezették kifelé.

A fehér busz az oldalára festett vöröskereszttel már nem volt garancia a

szabad átvonulásra, mivel a nemzetközi szabályok már nem léteztek. Egy
vöröskereszt egy fehér teherautó tetején könnyű célpont volt a légteret
totálisan uraló brit légierő számára. A német útzáraknál azonban nem volt
gond, mert a hadoszlop járműveit a Gestapo kísérte.

Gilah Berkowitz erősebb volt rabtársai zöménél, és a kevesek közé

tartozott, akik még eszméletüknél voltak.

Negyvennégy férfi hagyta el Dachaut, negyvenöt, ha őt is számoljuk.

Legalább négy meghalt már, és még néhányan jó úton haladtak az elmúlás
felé. Mindenkinek kelései és elfertőződött sebei voltak, no meg krónikus
hasmenése, és még sokukra halál várt, ha nem sikerül hamarosan feltölteni
a készleteket.

Gilah maga is nagyon rossz bőrben volt. Négy nagy karbunkulus a

nyakán, a gyomra teljesen tönkrement, és aggodalommal töltötte el az
altesti fertőzés. Néhány hete kezdődött, a lágyéktáján kék repedések
jelentek meg, mint a vérmérgezésnél, de itt, a buszon nem lehetett ellátni,
hiszen az alteste más volt, mint a többieké.

Senki nem tudhatja meg, és az egyetlen, aki tudja, aligha éli túl a háborút.

Azért tudta megőrizni titkát a táborban töltött idő alatt, mert egy
őrparancsnoknak azonnal megtetszett. A kövér őrparancsnok kedvelte a
hermafroditákat, hímnősöket vagy csigabigákat, ahogy ő nevezte, és
megragadta az alkalmat, hogy némi védelemért és időnként egy kis
élelemért cserébe legyen saját csigabigája.

Tőle kapta a sebeket az altestén, de a szégyen ellenére soha nem próbált

megszökni a táborból. Most viszont, amikor azt mondták, szabad lesz,
kész volt megkísérelni a szökést. A szabadságot az ember nem ajándékba
kapja, hanem maga választja.

Elveszi.

RENDŐRPALOTA

– A gyilkosnak a jobb kezén nincs gyűrűsujj – ismétli Jeanette, és néma,

posztumusz köszönetet mond a Ralf Börje Persson nevű férfinak.

– Nem éppen lényegtelen – mondja Hurtig vigyorogva.

– Csak az a tragikus, hogy a legjobb információnk egy olyan tanútól

származik, akit kihallgatni már nem tudunk – mondja Jeanette. – Billingtől
kaptam egy rendőrfőiskolás csapatot, akik átnézik a sigtunai névsorokat,
minden évfolyamét. Már elkezdték hívogatni az egykori diákokat és
tanárokat, és főleg három névben reménykedem, hogy elhangzik az este
folyamán.

– Értem, a beavatási szertartás áldozatairól beszélsz. Victoria Bergmanról

és a másik kettőről, akik eltűntek.

– Igen. Aztán még egy hívást el kell intézni. Az a legfontosabb, és azt rád
bízom, Hurtig. – Jeanette átnyújtja neki a telefont. – Az iskola egykori
igazgatónőjét kell felhívnod. Nyugdíjas, Uppsalában él. Nagyon úgy fest,
hogy tudott a történtekről, és aktívan részt vett az eltussolásban. A neveket
mindenesetre elárulhatja nekünk, és ha nem emlékszik, akkor segíthet
megkeresni a felvételi kérelmeket. Hívd te, én teljesen kész vagyok, semmi
vércukrom nincs, megyek a büfébe egy kávéért meg valami édességért.
Kérsz valamit?

– Nem, kösz. – Hurtig felnevet. – Hogy a fenébe bírod? Hívom a dirit, te

kávézz meg nyugodtan.

Jeanette akkor ér vissza, amikor Hurtig leteszi a telefont.

– Na? Mi újság? Mit mondott?

– A lányokat Hannah Östlundnak és Jessica Fribergnek hívták. Személyes

adataik este érkeznek.

– Remek munka, Hurtig. Szerinted valamelyiküknek hiányzik a

gyűrűsujja?

– Fribergnek, Östlundnak vagy Bergmannak? És Madeleine

Silfverbergnek?

Jeanette jókedvűen néz rá.

– A mostohaapját illetően kétségtelenül volt indíték, de nem látom a

közvetlen kapcsot Fredrika Grünewalddal, leszámítva az internátust.

– Jó. De az kevés. Még valami?

– Henrietta Nordlund hozzáment Viggo Dürerhez.

Hurtig szótlanul bólint.

– És végül, de nem utolsósorban… A sigtunai beavatási szertartáson

Fredrika Grünewald kutyaszart szervírozott Hannah Östlundnak, Jessica
Fribergnek és Victoria Bergmannak. Mondjam még?

Hurtig kifújja a levegőt, és egyszeriben nagyon fáradtnak tűnik.

– Nem, kösz, egyelőre elég.

Hiába van a kimerültség szélén, gondolja Jeanette. Nem fogja feladni.

– Apád hogy van amúgy?

– Apa? – Hurtig megvakarja a szemét, és mintha jól szórakozna valamin. –

A jobb kezéről több ujjat leamputáltak, és most éppen piócákkal kezelik.

– Piócákkal?

– Igen, gátolják a véralvadást amputáció után. És sikerült az egyik ujját

megmenteni. Kitalálod, melyiket?

Hurtig egyszerre vigyorog és ásít, majd Jeanette-et megelőzve

megválaszolja a saját kérdését.

– Jobb kezének gyűrűsujját megtarthatta.

GAMLA ENSKEDE KERTVÁROS

Amikor Jeanette Kihlberg hazaér, annyira kimerült, hogy először fel sem
tűnik neki az ételszag a konyhában.

Hannah és Jessica, gondolja. Két szende kislány, akire senki sem

emlékszik különösebben.

És Victoria Bergman, akiről mindenki tud, mégsem ismerte senki igazán.

Holnap, ha a megbeszéltek szerint befutnak az évkönyvek, remélhetőleg
arcot is fog tudni kötni Victoria Bergmanhoz. A lány, aki színötös volt a
magatartást leszámítva.

Felakasztja a kabátját, bemegy a konyhába, és látja, hogy a reggel ragyogó

tisztán hagyott konyhapulton hatalmas a rendetlenség. A nappalin gyér füst
ül, ezek szerint valami odaégett, és a konyhaasztalon egy nyitott doboz
halrudacska hever egy salátafej romjainak társaságában.

– Johan? Itthon vagy? – Kinéz a hallba, és látja, hogy a fiú szobájából fény
szűrődik ki.

Megint aggódni kezdett miatta.

Az osztályfőnöke azt mondta, hogy a hét folyamán több óráról is

hiányzott, és amikor bent volt, szórakozottnak és unottnak tűnt. Levert volt,
magába fordult.

Ráadásul néhányszor összeverekedett az osztálytársaival, és ez korábban

soha nem fordult elő.

– Kipp-kopp – mondja Jeanette, és benyit a szobájába. Johan neki háttal az

ágyon fekszik. – Hogy vagy, kicsim?

– Csináltam neked vacsorát – dünnyögi a fiú. – A nappaliban van.

Jeanette megsimogatja a fia hátát, megfordul, és az ajtónyílásból látja,

hogy Johan megterített. Puha puszit nyom a homlokára, és kimegy
megnézni.

Az asztalon egy tányér szépen elrendezett, keményre sütött

halrudacskákkal, tésztával, néhány salátalevéllel és egy jókora adag
ketchuppal. Az evőeszköz a tányér mellett hever egy szalvétán, és egy félig
megtöltött borospohár meg egy égő gyertya koronázza a művet.

Vacsorát készített neki, erre eddig még nem volt példa, ráadásul nagy
gondot fordított rá.

Le van szarva a kupi a konyhában, gondolja Jeanette. Azért csinálta, mert

örömet akart szerezni.

– Johan?

Nincs válasz.

– Nem is tudod, mennyire örülök. Te nem eszel egy kicsit?

– Már ettem – szól ki Johan ingerülten a szobájából.

Jeanette egyszeriben megszédül, és végtelen fáradtság vesz rajta erőt. Ha

örömet akart szerezni, akkor miért ilyen elutasító?

– Johan? – szól neki megint.

Továbbra is csend. Jeanette leül egy kicsit Johan ágyára, mígnem

észreveszi, hogy a fiú időközben elaludt. Eloltja a lámpát, óvatosan
becsukja az ajtót, és visszamegy a nappaliba. Megint megpillantja a terített
asztalt, és kis híján sírva fakad.

Felsóhajt, amikor eszébe jutnak az Åkéval töltött esték: ültek a tévé előtt,
chipset ettek, és nevettek valami rossz filmen, de tudja, hogy aligha
hiányzik neki életének ez az időszaka. Tartalmatlan várakozás volt valami
jobbra, érzelmileg sivár lét, amely könyörtelenül felfalta egyik estét a
másik után, mígnem az estékből hónapok és évek lettek.

Az élet túl értékes ahhoz, hogy eldobjuk valami eseményre várva.

Valamire, ami továbblendíti az embert.

Nem emlékszik már, miben reménykedett, miről álmodott.

Åke ezzel szemben fantáziált az eljövendő sikereiről, amelyek által majd

megvalósíthatják közös álmaikat. Azt mondta, Jeanette majd otthagyhatja a
testületet, és megharagudott, amikor Jeanette azt felelte, hogy az az élete,
és a világ minden pénzéért sem változtatna rajta. Åke álértelmiségi
magazinmaszlagnak nevezte a véleményét, miszerint az álmok maradjanak
csak álmok, különben megsemmisülnek.

A veszekedés után napokon át nem beszéltek egymással, és talán nem ezen

múlt, hogy így alakult; mindenesetre a vég kezdete volt.
VITABERG PARK
Sofia a nappali padlóján ébred. Sötét van odakint, látja, hogy nem sokkal
múlt hét, de fogalma sincs, hogy reggel vagy este.

Felkel, kimegy az előszobába, és látja, hogy valaki tussal ráírt a tükörre.

Gyerekes kézírással áll rajta, hogy UNA KAM O!, és Sofia azonnal
felismeri Solace ákombákomait. Az afrikai szolgálólány soha nem tanult
meg rendesen írni.

UNA KAM O, gondolja Sofia. Krio nyelven van, és Sofia érti a szavakat.
Solace segítséget kér.

Letörli a tust a pólója ujjával, és közben meglátja, hogy a tükrön lejjebb is

áll valami: ugyanazzal a tussal írták, de apró, szinte betegesen pedáns
kézírással.

SILFVERBERG CSALÁD, DUNTZFELTS FASOR, HELLERUP,

KOPPENHÁGA.

Kimegy a konyhába, és öt mosatlan tányért meg ugyanannyi poharat lát az

asztalon.

Két teli szemeteszacskó áll a konyhapult alatt, és Sofia kotorászik a

hulladékban, hogy rájöjjön, mi került terítékre. Három zacskó chips, öt
csokis süti, két doboz sertéskaraj, három nagy üveg üdítő, egy grillcsirke
és négy csomag fagyi.

Érzi a hányás ízét a szájában, és a másik zacskóba bele sem bír nézni, mert
tudja, mi van benne.

Hasa fáj, görcsöl, de a szédülés lassacskán enyhül. Elhatározza, hogy

kitakarít, és elfojtja magában a történteket. Hogy elvesztette az önuralmát,
és teleette magát étellel és édességgel.

Fog egy félig teli borosüveget, és odamegy a hűtőhöz. Megtorpan, amikor

meglátja a cédulákat, újságkivágásokat, szórólapokat és a saját
feljegyzéseit a hűtőajtón. Rétegek százai mágnessel és celluxszal
felerősítve.

Egy hosszú cikk a Natascha Kampusch-ügyről: a lányt nyolc éven át

tartották fogva egy pincében Bécs mellett.

Részletes rajz a titkos szobáról, amit Wolfgang Priklopil épített a számára.

Jobbra bevásárlólista a saját kézírásával: Polisztirol. Enyv.

Szigetelőszalag. Ponyva. Gumikerék. Kampó. Villanyvezeték. Szög.
Csavar.

Balra egy kép egy elektromos sokkolóról.

A feljegyzések közül sok az „Unsocial mate” aláírást viseli.

Kellemetlen társ.

Lassan leereszkedik a padlóra.

RENDŐRPALOTA

Johan jókedvű, amikor Jeanette elviszi őt kocsival az iskolába; butaságnak

tűnik rágódni az előző estén. Reggeli közben Jeanette megint megköszönte
a vacsorát, és Johan halványan rámosolygott. Legyen ez most elég.

Jeanette kinyitja az irodája ajtaját, és rögtön egy vaskos csomagon akad

meg a szeme az íróasztalán.

Három évfolyamnyi évkönyv a Sigtunai Humán Gimnáziumból.

Néhány perc keresés után megtalálja.

Victoria Bergman.

Olvassa a szöveget a kép alatt, ujját végighúzza az egyforma egyenruhába

bújt, fiatal növendékjelöltek során, és megállapítja, hogy Victoria
Bergman a középső sorban áll, jobb oldalon majdnem a legszélén,
valamivel alacsonyabb a többieknél, és kicsit gyermekibbnek tűnik.
Sovány lány, szőke, feltehetően kék szemű, és Jeanette-nek először a lány
komoly ábrázata tűnik fel, meg az, hogy a többi lánnyal ellentétben nincs
melle.

Jeanette-nek mintha valami ismerős lenne a picike, komoly lányban.

Szembeötlően hétköznapi külseje van, valamiért egyáltalán nem erre

számított. Nincs sminkelve, és ettől szinte szürkének tűnik a többi fiatal
lány mellett, akik szemmel láthatóan igyekeztek minél csinosabban festeni.
Továbbá Victoria az egyetlen, aki nem mosolyog.

Jeanette kinyitja a következő évkönyvet, és Victoria Bergman nevét a

hiányzók névsorában találja meg. Az utolsó évnél ugyanez a helyzet, és
Jeanette-nek az az érzése támad, hogy Victoria Bergman már akkor is
értett a rejtőzködéshez. Megint kézbe veszi az első évkönyvet, és megnézi
a belső borítót.

A kép közel huszonöt éve készült, és nem hiszi, hogy egy esetleges
személyazonosításhoz ma még használható lenne.

Vagy mégis?

Valamit felismer ebben a szempárban. Mintha kerülné mások tekintetét.

Jeanette Kihlberg mélyen elmerül a fotó tanulmányozásában, amikor

megszólal a telefonja.

Kenneth von Kwist behízelgő hangon mutatkozik be, és Jeanette-et ezzel

azonnal felingerli.

– Ja, maga az. Miben segíthetek?

Von Kwist megköszörüli a torkát.

– Ne legyen ennyire nyers. Van valamim, amit értékelni fog. Tíz perc
múlva legyen egyedül a szobájában, és figyelje a faxot.

– A faxot? – Jeanette nem érti, mit akar az ügyész, és azonnal gyanakvóvá

válik.
– Hamarosan csak a maga szemének szánt információt fog kapni – mondja
von Kwist. – Tíz percen belül faxon érkeznek iratok a nackai bíróságról.
1988 őszén készültek, és rajtam kívül maga lesz az első, aki azóta olvassa
őket. Felteszem, tudja, hogy miről van szó?

Jeanette-nek eláll a szava.

– Értem – nyögi ki végül. – Bízhat bennem.

– Remek. Egészségére, és sok szerencsét. Élvezi a bizalmamat, és

remélem, hogy köztünk marad.

Várjunk csak, gondolja Jeanette. Csapda.

– Várjon, ne tegye le. Tulajdonképpen miért teszi ezt?

– Mondjuk… – Von Kwist elgondolkozik, majd újra megköszörüli a

torkát. – Így kérek elnézést, amiért kénytelen voltam korábban botot dugni
a küllők közé. Szeretném kiengesztelni, és nyilván tudja, megvannak a
kapcsolataim.

Jeanette még mindig nem tudja, mit higgyen. Az ügyész mintha

mentegetőzne, ugyanakkor a hangja pont olyan önelégült, mint mindig.

Miután leteszik, Jeanette hátradől a székben, és megint a kezébe veszi az

évkönyvet. Victoria Bergman továbbra is mintha kerülné a tekintetét, és
Jeanette még mindig nem tudja eldönteni, hogy valami alattomos tréfa
áldozata-e, vagy egy deus ex machina kellős közepébe csöppent.

Kopognak az ajtón, és belép Hurtig. Haja vizes, kabátja szarrá ázott.

– Bocs, hogy késtem. Ezt a trágya időjárást!

A fax úgy köpködi magából a lapokat, mintha soha nem akarná

abbahagyni, és Jeanette alig győzi az íróasztalára hordani őket. Amikor a
gép végre elcsendesül, Jeanette összeszedi és kupacba rendezi az összes
lapot.

1988 szeptemberében az igazságügyi orvostani központ egy jelentésben

kimondta, hogy Victoria Bergman súlyos szexuális bántalmazásnak volt
kitéve a teljes testi érés elérése előtt, és a nackai városi bíróság ezek után
engedélyezte számára személyes adatai titkosítását.

Jeanette undorodik a rideg stílustól. Teljes testi érés, ez meg mit jelent?

Olvas tovább, és a magyarázatot lejjebb találja. Victoria Bergman tehát az

igazságügyi orvosszakértők szerint tizennégy éves koráig a szexuális
erőszak számos válfajának volt kitéve. Egy nőgyógyász és egy
igazságügyi orvosszakértő alaposan megvizsgálta Victoria Bergman
testét, és megállapította, hogy a lány igencsak megrongálódott.

Igen, tényleg ez áll ott. Igencsak megrongálódott.

Végezetül azt olvassa, hogy a támadó személyét nem lehet megállapítani.

Jeanette meghökken. Vagyis a pici, sovány, szőke, komoly lány, aki nem
néz senkinek a szemébe, nem kívánta feladni az apját.

Eszébe jutnak a Bengt Bergman elleni rendőrségi feljelentések. A két

eritreai menekült gyerek, akik korbácsolás és szexuális bántalmazás
nyomait hordozták magukon, és a súlyos testi sértésnek kitett prostituált,
akit derékszíjjal vertek és análisan megerőszakoltak valami tárggyal.
Jeanette-nek úgy rémlik, palackkal.

A másik jelentés, amelyet a stockholmi megyei rendőrség készített,

rögzítette, hogy a kihallgatás alapján a kérvényező, Victoria Bergman
legalább öt-hat éves kora óta szexuális bántalmazásnak volt kitéve.

Igen, annál korábbi emléke nincs az embernek, ugye?, gondolja Jeanette.

Az efféle tanúvallomásnak mindenesetre nehéz megítélni a

valóságtartalmát. De ha a bántalmazások kiskorában kezdődtek, nyugodtan
feltételezhetjük, hogy már akkor kihasználták szexuálisan is.

Fenébe is, meg kell mutatni ezeket Sofia Zetterlundnak, mindegy, mit ígért
von Kwistnek. Sofia el tudja magyarázni, milyen pszichés hatással van egy
kislányra, ha ilyen rémesen bánnak vele.
Az utolsó iratból az derül ki, a nyomozásért felelős rendőr a kérvényezőt
érintő fenyegetettséget kellő súlyúnak ítélte ahhoz, hogy engedélyezzék a
védett személyazonosságot.

A bántalmazó személyét itt sem állapították meg.

Jeanette tudja, hogy a lehető leggyorsabban fel kell keresnie azokat, akik
részt vettek a nyomozásban. Igaz, hogy bő húsz éve történt mindez, de kis
szerencsével az illetők még aktívak.

Jeanette odamegy a résnyire nyitott kis ablakhoz. Kiráz egy cigarettát a

dobozból, meggyújtja, mélyen leszívja a füstöt.

Ha valaki bejön, és nyavalyog a füstszag miatt, kényszeríteni fogja az

illetőt, hogy olvassa el az iratokat, amelyekkel ő az imént végzett. Utána
csak átnyújtja neki a cigarettás dobozt, és rámutat a nyitott ablakra.

Visszaül az íróasztalához, és olvasni kezdi a nackai kórház pszichiátriai

osztályának szakvéleményét. Ennek tartalma nagyjából megegyezik a
többi iratéval. A kérvényezőnek engedélyezni kell a védett
személyazonosságot, a kérését alátámasztja az, ami körülbelül ötven
terápiás beszélgetés során kiderült: szexuális bántalmazás öt-és tizennégy
éves kora között, valamint szexuális bántalmazás tizenöt éves kora óta.

Szemét disznó, gondolja Jeanette. Kár, hogy meghaltál.

Hurtig bejön a kávéval, és mindkettőjüknek tölt. Jeanette megkéri, hogy

olvassa el az elejétől a bírósági határozatot, ő meg a vizsgálatról szóló
dokumentációt nézi át.

Felnyalábolja a vaskos papírköteget, és vet egy pillantást az utolsó oldalra,

mivel kíváncsi a vizsgálatban részt vevő rendőr nevére.

Amikor meglátja, kik írták alá a vizsgálati anyagokat, és javasolták a

bíróságnak, hogy engedélyezze Victoria Bergman számára a védett
személyazonosságot, kis híján félrenyeli a kávéját.

Hans Sjöquist, igazságügyi orvosszakértő

Lars Mikkelsen, segédnyomozó

Sofia Zetterlund, pszichológus

VITABERG PARK
Lehetett volna másképp.

A hideg linóleumpadló tapad Sofia Zetterlund csupasz vállához. Sötét van

odakint.

A mennyezetet az elhaladó autók lámpáinak fénycsóvái pásztázzák, a fák

száraz, őszi lombkoronái idegesen zizegnek.

Fekszik a konyhapadlón két szemeteszacskónyi kihányt ennivaló mellett,

és bámulja a hűtőt. A konyhában a kisablak és a nappali ablaka résnyire
nyitva, a kereszthuzatban lobognak a hűtőajtóra rögzített cédulák. Ha
hunyorít, úgy festenek, mint a szúnyoghálót felbőszülten csapdosó
légyszárnyak.

Mellette az ünnepi asztal, illetve most már csak maszatos tányérok és

mosatlan evőeszközök.

Nature morte.

Ami egykor eleven fény volt, most már csak viaszfoltokban létezik.

Sofia tudja, hogy holnap semmire sem fog emlékezni.

Mint amikor annak idején megtalálta azt a tisztást a tó közelében, Dala

Flodában, amikor megállt az idő, és aztán heteken át próbált újra rálelni.
Gyerekkora óta emlékezetkiesésekkel él.

Eszébe jut a vidámpark, és hogy mi történt azon az estén, amikor Johan

eltűnt. A képek próbálnak horgonyt vetni benne.

Sofia lehunyja a szemét, önmagába tekint.

Johan mellette ült a Szabadesés kosarában, Jeanette a kerítésen túlról nézte

őket. Lassan kúsztak felfelé méterről méterre.
Félúton felfelé megijedt, és az ötvenedik méteren túl szédülni kezdett. A
semmiből csapott le rá az irracionalitás.

Nem mert mozdulni. Alig mert levegőt venni. De Johan nevetett, a lábát
lóbálta. Ő kérte, hogy hagyja abba, de Johan csak vigyorgott, és csinálta
tovább.

Sofia emlékszik, arra gondolt, hogy a kosarat tartó csavarok emberfeletti

terhelésnek vannak kitéve, és előbb-utóbb engedni fognak. Ők meg
zuhannak majd a föld felé.

A kosár himbálózott, és ő rimánkodott Johannak, hogy hagyja abba a

nevetést, de Johan nem hallgatott rá. Arrogánsan, nagyképűen egyre
gyorsabban lóbálta a lábát.

És egyszer csak megjelent Victoria.

A félelem elillant, gondolatai kitisztultak, és ő megnyugodott.

Utána megint a feketeség.

Az oldalán feküdt. Az aszfalt törmeléke horzsolta a csípőjét, átfurakodott a

kabátján és a pulóverén. Beette magát.

Ismerős illat. Hűsítő kéz forró homlokán.

Hunyorított, és a lábak meg a cipők sorfalán túl látott egy padot, s a pad
mellett látta önmagát hátulról.

Igen, így volt. Látta Victoria Bergmant.

Hallucinált volna?

De nem képzelődött. Látta saját magát. A szőke haját, a kabátját, a táskáját.

Ő volt az. Victoria.

Feküdt a földön, és húsz méterrel odébb látta önmagát.

Victoria Johanhoz lépett, és megragadta a karját.

Ő próbált kiáltani Johannak, hogy vigyázzon, de amikor kinyitotta a

száját, nem jött ki rajta hang.

Feszít a mellkasa, úgy érzi, mindjárt megfullad. Pánikroham, gondolja, és

próbál lassabban lélegezni.

Sofia Zetterlund emlékszik, hogy látta önmagát, amint rózsaszínű maszkot

húz Johan fejére.

Fekszik a konyhapadlón a lakásában, és tudja, hogy tizenkét óra múlva

már fogalma sem lesz róla, miképp feküdt a konyhapadlón a lakásában, és
arra gondolt, tizenkét óra múlva felébred, és indul dolgozni.

De Sofia Zetterlund ebben a pillanatban tudja, hogy Dániában van egy

lánya.

Madeleine-nek hívják.

És most arra is emlékszik, hogy egyszer felkereste Madeleine-t.

De azt nem tudja, hogy holnap is emlékezni fog-e rá.

DÁNIA, 1988

Alakulhatott volna jól is.

Lehetett volna jó.

Victoria nem tudja, jó helyen jár-e, elveszettnek érzi magát, és úgy dönt,
jár egyet a tömb körül, összeszedi a gondolatait.

Van egy családnév, amin el tud indulni, és tudja, hogy a család Hellerupban
lakik, Koppenhága egyik villanegyedében. A férfi egy játékgyár ügyvezető
igazgatója, és a Duntzfelts fasoron lakik a feleségével.

Victoria előveszi a walkmanjét, és elindítja a kazettát. A Joy Division

nemrég kiadott gyűjteménye. Az Incubation szól, míg Victoria sétál a
fasorokban, és a zene monoton kerepelése hallatszik a fülhallgatóban.

Inkubáció. Kotlás, költés. Elrabolt madárfiókák.

Ő keltetőgép volt.

Csak azt tudja, hogy látni akarja a lányát. De utána?

Le van szarva, ha minden gajra megy is, gondolja, és ráfordul a

párhuzamos utcára, melyet szintén fák szegélyeznek.

Leül egy szemetes melletti elosztószekrényre, rágyújt, és úgy dönt, hogy

ottmarad, míg végére nem ér a kazetta.

She’s Lost Control, Dead Souls, Love Will Tear Us Apart. A kazetta
automatikusan oldalt vált, ráadás: No Love Lost, Failures…

Emberek mennek el mellette, nem érti, mit bámulnak.

Victoria visszaér a család háza elé, és látja a réztáblát a kapu melletti

kőfalon, ezért tudja, hogy jó helyen jár.

Silfverberg úr és neje és Madeleine. Elmosolyodik. Nevetséges. Victoria

és Madeleine, mint a svéd királylányok.

Körülnéz, nem látja-e senki, majd felmászik a kőfalon, és leugrik a

túloldalon. A földszinten fény, de a két felső emeleten sötét van.
Észreveszi, hogy az emeleti erkélyajtó nyitva áll.

Az ereszcsatornát használja létraként, és nem sokkal később már kitárja az

erkélyajtót.

Dolgozószoba tele könyvespolccal, a padlón nagy szőnyeg.

Leveszi a cipőjét, és óvatosan kisettenkedik egy nagy hallba. Jobb kéz felé
két ajtó van, balra három, ezek közül az egyik nyitva. A hall túlsó végében
lépcső, ez köti össze a szinteket. Lentről tévé hallatszik, focimeccset
közvetítenek.
Benéz a nyitott ajtón. Újabb dolgozószoba íróasztallal és két nagy polc,
tele játékokkal. A többi szobával nem foglalkozik, abból indul ki, hogy
senki nem csukja rá egy csecsemőre az ajtót.

Inkább ellopózik a lépcsőig, és elindul lefelé. A lépcső félkört ír le, ő

megáll középen, a pihenőben, ahonnan nagy, kőpadlós szobára lát, és egy
távoli ajtóra, alighanem a ház bejáratára.

A mennyezetről hatalmas kristálycsillár lóg, és a bal oldali fal mellett

felhajtott tetejű babakocsi áll.

Ösztönösen cselekszik. Nincsenek következmények, nincs más, csak az itt

és most.

Lemegy a lépcsőn, és leteszi cipőjét a legalsó lépcsőfokra. Már nem

próbál settenkedni. Annyira hangosan szól a tévé, hogy hallja a
kommentátorokat.

Középdöntő, Olaszország-Szovjetunió, null-null, Stuttgart.

A babakocsi mellett üvegezett szárnyas ajtó, kitárva. Odabent

Silfverbergék tévéznek, és a kocsiban ott fekszik az ő gyereke.

Inkubáció. Keltetőgép.

Nem ő a ragadozó madár, ő csak visszaveszi, ami az övé.

Victoria a kocsihoz megy, és a gyerek fölé hajol. A gyerek arca teljesen

nyugodt, de ő nem ismeri fel. Az ålborgi kórházban másképp nézett ki a
kislány. Haja sötétebb volt, arca soványabb, ajka vékonyabb. Most úgy fest,
mint egy puttó.

A gyerek alszik, és még mindig null-null az állás a stuttgarti stadionban.

Victoria lehúzza a vékony pokrócot. Gyerekén kék pizsama, karja

behajlítva, keze ökölbe szorítva a vállán pihen.

Victoria felveszi. A tévé hangosabban szól, és ettől ő nagyobb

biztonságban érzi magát. A kislány továbbra is alszik, Victoria érzi vállán
a teste melegét.

Még hangosabb az adás, és Victoria szitkozódást hall a szobából.

Szovjetunió vezet egy-nullra Stuttgartban.

Victoria maga elé tartja a gyereket. A lány bőre kisimult, és sápadtabb is

lett. Feje majdnem olyan, mint egy tojás.

Egyszer csak Per-Ola Silfverberg terem előtte, és néhány néma

másodpercen át Victoria csak bámul rá.

Nem hisz a szemének.

A Svéd.

Szemüveg, rövidre nyírt szőke haj. Yuppie ing, amilyet a bankárok

hordanak. Eddig még csak mocskos munkásruhában látta, és soha nem
volt rajta szemüveg.

A szemüvegben a saját tükörképét látja. Gyereke a vállán pihen a Svéd

szemüvegében.

A férfi úgy fest, mint egy tökkelütött, arca sápadt, ernyedt, kifejezéstelen.

– Hajrá Szovjetunió – mondja Victoria a gyereket ringatva a karjában.

Erre visszatér a szín a Svéd arcába.

– A kurva életbe! Mi a szart csinálsz te itt?!

Victoria hátrál egy lépést, amikor a Svéd megindul feléje a karját nyújtva a
gyerekért.

Inkubáció. Az idő a fertőzés és a betegség tünetei között. De a kotlási idő

is. Várakozás a kikelésre. Hogy írhatja le ugyanaz a szó a várakozást egy
gyerek születésére és a várakozást a betegség megjelenésére? Ugyanaz
lenne?
A Svéd kirohanásának hatására Victoria elereszti a gyereket.

A gyerek feje nehezebb a testénél, és Victoria látja, ahogy a kislány a

járólap felé tartva félfordulatot tesz.

A feje tojás, ami felreped.

A yuppie ing ide-oda rohangászik. Csatlakozik hozzá egy fekete női ruha
és egy hordozható telefon. A feleség pánikba esik, és Victoria csak nevetni
tud, mivel vele már senki nem törődik.

Litovcsenko, egy-null, ismétli az eredményt a tévé.

– Hajrá Szovjetunió – mondja megint Victoria, miközben a fal mentén

lecsúszik a földre.

A gyerek idegen neki, és elhatározza, hogy nem foglalkozik vele többet.

Mostantól csak egy tojás kék pizsamában.

RENDŐRPALOTA

Picsába, gondolja Jeanette Kihlberg, és kellemetlen érzés árad szét a

testében.

Tulajdonképpen abban nincs semmi különös, hogy Lars Mikkelsen részt

vett a vizsgálatban Victoria Bergman ügyében, de az már érdekes, hogy
arra jutott, védett személyazonosságra lesz szüksége, hiszen semmilyen
ítélet nem született.

De mégiscsak az a legfurcsább, hogy egy Sofia Zetterlund nevű

pszichológus végezte a pszichológiai elemzést. Nyilván nem lehetett az ő
Sofiája, hiszen a vizsgálat idején még a húszat sem töltötte be.

Hurtigot mintha mulattatná a dolog.

– Ezt a véletlent! Hívd fel most rögtön.

Szinte túl különös, gondolja Jeanette.

– Én hívom Sofiát, te hívd Mikkelsent. Kérd meg, hogy jöjjön át, ha lehet,
még ma.

Hurtig kimegy, és Jeanette hívja Sofiát. Senki nem veszi fel a

magánszámán, és amikor a rendelőt hívja, a titkárnő közli vele, hogy
Sofia beteg.

Sofia Zetterlund, gondolja. Mekkora az esélye annak, hogy Victoria

Bergman pszichológusát a nyolcvanas években ugyanúgy hívták, mint azt
a Sofiát, akit ő is ismer, és aki szintén pszichológus?

Egy számítógépes lekérdezésből kiderül, hogy Svédországban tizenöt

Sofia Zetterlund él. Kettejük pszichológus, és mindkettő Stockholmban
lakik, az ő Sofiája az egyik, a másik nyugdíjas, és évek óta egy
midsommarkranseni öregek otthonába van bejelentve.

Ő lesz az, gondolja Jeanette.

Az egész szinte eltervezettnek tűnik. Mintha valaki szórakozna vele, és

megkomponálta volna az egész történetet. Jeanette nem hisz a véletlenben,
a logikában hisz, és a logika azt súgja, létezik összefüggés. Csak ő nem
látja egyelőre.

Megint a holizmus, gondolja. A részletek hihetetlennek, felfoghatatlannak

tűnnek. De mindig van egy természetes magyarázat. Egy logikus összkép.

Hurtig megáll az ajtónyílásban.

– Mikkelsen az épületben van. A kávéautomatánál vár. Mi legyen Hannah

Östlunddal és Jessica Friberggel? Åhlund jelentette, hogy mindketten
hajadonok, és ugyanabban a Stockholm melletti kertvárosban van az
állandó lakcímük. Jogászok ugyanannál az önkormányzatnál.

– Szemmel láthatóan életre szóló barátnők – mondja Jeanette. –

Folytassátok a kutakodást. Kérdezz rá, hogy a körbetelefonálásokból
kiderült-e még valami, és állítsd rá Schwarzot, hogy nézze át a
nyilvántartásokat meg a helyi lapokat. A meglátogatásukkal még várunk
egy kicsit. Nem akarom blamálni magunkat, és jóval több kell még a
tarsolyunkba. Pillanatnyilag Victoria Bergman érdekesebb.

– És Madeleine Silfverberg?

– A francia hatóságok sokat nem tudtak mondani. Mindössze egy

provence-i címet kaptunk, és jelenleg aligha van lehetőségünk odautazni,
de persze erre a lépésre is rá kell szánnunk magunkat, ha minden más
csődöt mond.

Hurtig egyetért, kimennek a szobából, és Jeanette a kávéautomatához

megy, hogy találkozzon Lars Mikkelsennel. Mikkelsen két poharat tart a
kezében, és Jeanette-re mosolyog.

Jeanette elveszi az egyiket.

– Kösz, hogy átjöttél. Bemenjünk hozzám?

Lars Mikkelsen közel egy órán át marad, és elmeséli, hogy még igen
tapasztalatlan volt, amikor megkapta a Victoria Bergman-ügyet.

Természetesen nagyon emberpróbáló volt belekeveredni Victoria sorsába,

de ugyanakkor meggyőzte, hogy megfelelő szakmát választott.

– Évente úgy kilencszáz feljelentést tesznek szexuális visszaélések miatt. –

Mikkelsen sóhajtva gyűri össze az üres műanyag poharat. – Több mint
nyolcvan százalékban férfi az elkövető, és gyakran olyan, akit a gyerek
ismer.

– De tulajdonképpen mennyire gyakori?

– A kilencvenes években végeztek egy nagy kutatást tizenhét éves

gyerekekkel, és kiderült, hogy minden nyolcadik érintett.

Jeanette gyors fejszámolást végez.

– Vagyis feltételezhetjük, hogy egy átlagos osztályban legalább egy lány

őrizget valami sötét titkot. Talán még kettő is. – Johan osztálytársnőire
gondol, és hogy a fia valószínűleg ismer valakit, akit szexuálisan
kihasználtak.
– Igen, így van. A fiúknál minden huszonötödikre becsülik ugyanezt.

Szótlanul ülnek egy kicsit, fontolóra veszik a rút statisztikát.

Jeanette szólal meg előbb.

– Szóval, te vetted gondjaidba Victoriát?

– Igen, felkeresett egy pszichológus a nackai kórházból, aggódott az egyik

betege miatt. De a pszichológus nevére nem emlékszem.

– Sofia Zetterlund – segíti ki Jeanette.

– Igen, ez ismerősen cseng. Biztos így hívták.

– Azt a pszichológust is így hívják, akivel Karl Lundström miatt

kapcsolatba kerültél.

– Igen, a rohadt életbe… Most, hogy mondod. – Mikkelsen megsimogatja

az állát. – Vicces… De vele csak telefonon beszéltem néhányszor, és elég
rossz a névmemóriám.

– És ez a sok véletlen egybeesés közül csak az egyik. – Jeanette széles

kézmozdulatot tesz az íróasztalán gyülekező mappák és papírkötegek
felett. – Ha tudnád, mennyire gubancos kezd lenni ez az egész. De tudom,
hogy valahogy minden összefügg. És folyton Victoria Bergman nevébe
ütközünk. Mi történt valójában?

Mikkelsen elgondolkozik.

– Szóval, hívott Sofia Zetterlund, mivel sokat beszélt ezzel a lánnyal, és

arra jutott, hogy radikális változásra van szüksége. Hogy rendkívüli
intézkedésekért kiált a helyzete.

– Mint a védett személyazonosság? De kivel szemben kellett megvédeni?

– Az apjával. – Mikkelsen nagy levegőt vesz, és folytatja. – Ne feledd,

hogy a bántalmazások kiskorában kezdődtek, a hetvenes évek közepén, és
akkor még egészen másképp festett a jog. Annak idején leszármazottal
elkövetett fajtalankodásnak hívták, és a törvényt csak 1984-ben változtatták
meg.

– Az iratok között ítéletről egy szót sem találtam. Miért nem jelentette fel
az apját?

– Egyszerűen nem volt hajlandó. Sokat beszéltem erről a pszichológussal,

de hiába. Victoria azt mondta, hogy mindent letagad, ha feljelentést
teszünk. Csak a sérüléseiről készült látleletek voltak a kezünkben. Minden
egyéb csak gyanú volt, annak idején bizonyítéknak kevés lett volna. Ma
négy-öt évet kapna. És fizethetne úgy félmilliót kártérítésként.

– Ingyen nincs semmi. – Talán érzéketlenül hangzik, de Jeanette-nek nincs

ereje magyarázkodni. Feltételezi, hogy Mikkelsen tudja, hogyan érti. – És
mit csináltatok?

– A pszichológus, Sofia Zetterberg…

– Zetterlund – javítja ki Jeanette nyugtázva, hogy ezek szerint Mikkelsen

nem túlzott a rossz névmemóriáját illetően.

– Igen. Úgy vélte, hallatlanul fontos, hogy Victoria elhagyhassa az apját, és

lehetőséget kapjon máshol új névvel újrakezdeni.

– És akkor ezt elintéztétek neki?

– Igen, és segített még Hans Sjöquist igazságügyi orvosszakértő is.

– Láttam a nevét az iraton. Milyen volt beszélgetni Victoriával?

– Nagyon megkedveltük egymást, és idővel elnyertem a bizalmát is.

Jeanette elnézi Mikkelsent, és érti, hogy Victoria miért érezte magát

biztonságban mellette. Mint egy báty, aki az ember segítségére siet, ha a
többi gyerek aljasul viselkedik. Néha ő maga is érez vágyat arra, hogy
jobbá tegye az életet, még ha csak a világnak egy kis zugában is.

– Szóval Victoria Bergmannak új személyazonosságot kreáltatok?

– Igen, a nackai városi bíróság elfogadta a javaslatunkat, és mindent
titkosítottak. Így működik, azaz nekem sincs fogalmam, mi most a neve, és
hol lakik, de remélem, jól van. Bár meg kell mondjam, kétlem. –
Mikkelsen komoly ábrázatot ölt.

– Nekem ez problémás, mert szerintem Victoria Bergmant keresem.

Mikkelsen értetlenkedve bámul Jeanette-re.

Jeanette röviden összefoglalja, amit Hurtiggal kiderítettek, és

hangsúlyozza, mennyire fontos lenne megtalálniuk Victoriát. Ha másért
nem, hát azért, hogy kizárhassák.

Jeanette az órára néz, látja, hogy mindjárt öt, és úgy dönt, idősebb Sofia
Zetterlund várhat holnapig. Előbb a saját Sofiájával akar kicsit beszélgetni.

Összepakolja a táskáját, és lemegy a kocsijához, indul haza. Beüti Sofia

számát, a telefont a vállával a füléhez szorítja, és kitolat.

Kicseng, de Sofia nem veszi fel.

VICTORIA BERGMAN, VITABERG PARK

Lehetett volna másképp. Alakulhatott volna jól is.

Lehetett volna jó.

Ha az apja másmilyen. Ha az apja jó.

Sofia a konyhapadlón ül.

Motyog maga elé, ringatózik.

– Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához,

csakis énáltalam.

Felnéz a hűtőajtóra és a rengeteg feljegyzésre, cédulára meg kitépett

újságcikkre, és nevetőgörcsöt kap. Fröcsög a nyála.
Felismerte a L’homme du petit papier néven ismert pszichológiai
jelenséget. A cédulás férfi.

A kényszeres viselkedés, hogy az ember mindig mindenhol feljegyezze a

megfigyeléseit.

Megtöltse a zsebeit apró, szamárfüles feljegyzésekkel és érdekes

újságcikkekkel.

Az ilyen embernek mindig van kéznél notesze és tolla.

Kellemetlen társ.

Unsocial mate.

Solace Aim Nut.

Sierra Leonéban új barátra tett szert. Egy kellemetlen társra, akit Solace
Aim Nutnak nevezett el.

Az unsocial mate anagrammája.

Szójáték volt, de véresen komoly. Túlélési stratégia ahhoz, hogy

létrehozzon képzeletbeli személyeket, akik át tudták venni a helyét, ha apja
túlságosan igénybe vette őt.

Victoria a bűntudatát a személyiségeire ruházta át.

Minden pillantást, minden füttyögést, minden sokat sejtető kézmozdulatot a

saját értéktelensége megerősítéseként értelmezett.

Mindig is mocskos volt.

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő. Megtisztít minket minden

gonoszságtól.”

Saját belső labirintusában tévelyegve kilöttyint egy kis bort az asztalra.

„Mert felüdítem az eltikkadt lelket, és minden elepedt lelket kielégítek.”

Tölt magának még egy pohár bort, és kiissza, mielőtt a fürdőszobába
menne.

„Titeket, akik a szerencseistennek készítetek asztalt, a sorsistennőnek

töltötök italáldozatot, titeket kard alá számlállak, és mindnyájan
leborultok, hogy levágjanak benneteket.”

Éhségtűz, gondolja.

Ha az éhségtűz kialszik, meghalunk.

Hallgatja a belső morajlást és az ereit égető vért.

A tűz végül majd kialszik, a szív elszenesedik, és nagy, fekete folt marad
belőle.

Tölt még bort, lemossa arcát, iszik, zokog, de leerőlteti az egész pohárral,
leül a vécére, megtörli magát egy frottírtörülközővel, feláll, sminkel.

Miután elkészül, szemügyre veszi magát. Jól néz ki. A célnak megfelel.

Tudja, hogy amikor unott arccal megáll a bárpultnál, soha nem kell sokáig
várnia.

Annyiszor megtette már.

Majdnem minden este.

Éveken át.

A bűntudat vigaszként működött, mivel a bűnben otthonosan mozog.

Elkábította magát, és megerősítést keresett olyan férfiaknál, akik csak
önmagukat látják, és így képtelenek a megerősítésre. A szégyen
felszabadít.

De nem akarja, hogy a felszín alá lássanak. Soha nem láthatnak belé.

Ezért koszosak és szakadtak néha a ruhái. Fűfoltosak, ha hanyatt feküdt egy

parkban. Tudja, hogy a most egy pillanat, amelyből holnapra
emlékezetkiesés lesz.

Versengeni fognak, ki tudja őt meghívni a legdrágább italra. Akár a legyek

a kockacukron. A győztesnek gyengéden megsimogatja a kézfejét, és a
harmadik ital után a lába közé csúsztatja a combját. Nem színlel, mosolya
mindig őszinte.

Tudja, mit szeretne, hogy tegyenek vele, és mindig világosan el is mondja.

De innia kell még, hogy mosolyogni tudjon, gondolja, és iszik egy korty
bort az üvegből.

Érzi, hogy sír, de csak az arca nedves, és óvatosan letörli a cseppeket a

hüvelykujjával. Nem szabad tönkretenni a mázat.

Egyszer csak megszólal a telefonja a kabátja zsebében. Kidülöngél az

előszobába.

Látja, hogy Jeanette hívja, kinyomja, majd kikapcsolja a mobilt. Bemegy a

nappaliba, és lerogy a kanapéra. Elkezdi lapozgatni az asztalon heverő
folyóiratot, és eljut a közepéig.

Mennyi idő telt már el, és ez mégis ugyanaz az élet, ugyanaz a késztetés.

Élénk színű fotó egy nyolcszögletű toronyról.

Hunyorít, hogy keresztüllásson a mámoron, a képre szegezi a tekintetét, és

egy pagodát lát egy buddhista templom mellett. Az oldalon egy cikk
olvasható egy tematikus utazásról Vuhanba, Hupej tartomány székhelyére,
a Jangce keleti partjára.

Vuhan.

Mellette egy riport Kao Hszing-csien irodalmi Nobel-díjassal, és egy nagy

kép a regényéről, az Egy ember bibliájáról.

Gao.

Leteszi az újságot, és a könyvespolchoz megy. Óvatosan kihúz egy szakadt

bőrkötésű könyvet.

Nyolc értekezés az élet műveléséről, 1591-ben írta Gao Lian.

Ránéz a könyvespolcot a helyén tartó zárszerkezetre.

Gao Lian.

Gao Lian Vuhanból.

Először habozik, majd lassan megemeli a kampót, és az ajtó alig

hallhatóan nyikordulva kinyílik.

BELLA VITA, VICTORIA BERGMAN, VITABERG PARK

Bella vita. Jó élet.

Lehetett volna másképp. Alakulhatott volna jól is.

Lehetett volna jó.

Ha az apja másmilyen. Ha az apja jó.

Csak jónak kellett volna lennie.

Rajzok mindenütt. Gyerekes, naiv rajzok százai, talán ezrei szétszórva a

padlón vagy feltűzve a falra.

Mind nagyon részletes, de egy gyerek készítette őket.

Látja a grisslingei házat a tűz előtt és után, meg egy másikon a Dala Floda-
i telket.

Egy madarat a fészkében a fiókáival, az előtt és az után, hogy Victoria

agyondöfködte őket.

Kislány világítótoronynál. Madeleine, az ő lánya, akit elvettek tőle.

Emlékszik a délutánra, amikor megmondta Bengtnek, hogy terhes.

Bengt felpattant a fotelből, látszott rajta a rettenet. Üvöltve odarohant
hozzá:

– Állj fel!

Megfogta a karját, és felrántotta a kanapéról.

– Ugrálj már, a franc essen beléd!

Egymással szemben álltak, Bengt a lánya arcába fújtatott.

Fokhagymaszaga volt.

– Ugrálj! – mondta megint. Emlékszik, ő a fejét rázta. Soha, gondolta. Erre

nem veszel rá.

Arra is emlékszik, hogy Bengt visszaült a fotelbe, hátat fordított neki, és

sírt.

Körülnéz a szobában, amelyet menedékhelynek használt. A falon lévő sok

rajz és cédula között megpillant egy újságcikket kínai menekült
gyerekekről, akik hamis útlevéllel, egy mobiltelefonnal és ötven amerikai
dollárral érkeznek Stockholmba. Aztán eltűnnek. Százával évente.

Ismertető a hukou-rendszerről.

A sarokban a szobabicikli, ő maga használta. Órákon át pedálozott, majd

bekente magát illatos olajokkal.

Eszébe jut, ahogy Bengt megragadta és megszorította a kezét.

– Fel az asztalra – mondta zokogva, és rá sem nézett. – Fel az asztalra, a

rohadt életbe!

Úgy érezte magát, mintha másik testbe költözött volna, amikor végül
fellépett az asztalra, és Bengt felé fordult.

– Ugorj…

Ugrott. Fellépett az asztalra, és megint leugrott. És megint. És megint.

Addig ugrált, míg az afrikai lány le nem jött a lépcsőn. Rajta volt a maszk.
Rideg és kifejezéstelen volt az arca. Fekete szemüreg, mely mögött nem
volt semmi.

Hiába, gondolja Sofia.

Madeleine él.

A NAPRAFORGÓ

Másnap reggel Jeanette egyből az otthonba hajt, hogy meglátogassa az

idősebb Sofia Zetterlundot. Végül a metró közelében talál egy üres
parkolóhelyet, és leállítja az öreg Audit.

Az öregek otthona, ahova Sofia Zetterlund be van jelentve, a Svandamm

park közelében álló sárga, funkcionalista házak egyikében kapott helyet.

Jeanette-nek mindig is tetszett az Aspudden és a Midsommarkransen

városnegyed: a harmincas években épültek, mint városkák a városban.
Kétségtelenül jó lehet itt eltölteni az utolsó éveket, gondolja.

De tudja, hogy repedések vannak ezen az idillen. Egészen úgy tavalyig a

Bandidos nevű motoros banda néhány saroknyira innen kvártélyozta be
magát.

Elszív egy cigarettát, mielőtt bemenne, és az ifjabb Sofia Zetterlundra

gondol.

Sofia miatt kezdett volna ilyen sokat dohányozni? Napi egy doboznál tart,
és többször azon kapta magát, hogy Johan elől igyekszik titkolni, mint egy
stikabagós tini. De a nikotintól jobban forog az agya. Szabadabban és
gyorsabban. És most Sofiára gondol, arra a Sofiára, akibe belehabarodott.

Belehabarodott? Beleszeretett? Mi ez?

Egyszer megvitatta a dolgot Sofiával, és szembesülnie kellett egy számára

új felfogással. Sofia számára a szerelem nem a testi bizsergésről szól,
nem kellemes titokzatosság. Mint neki.
Sofia kifejtette, hogy a szerelem nem más, mint pszichózis.

A szerelem tárgya csupán egy idea, amely nem egyezik a valósággal, és a

szerelmes ember valójában csak a szerelem érzésébe szerelmes. Sofia egy
gyereket hozott példaként, aki egy háziállatot ruház fel valótlan
tulajdonságokkal, és Jeanette megértette, mégis megbántódott, hiszen pont
előtte vallott szerelmet Sofiának.

Elnyomja a csikket, és becsönget a Napraforgó Öregek Otthonába.

Most az idősebb Sofiára kell összpontosítania.

Vált pár szót az igazgatónővel, és bevezetik a társalgóba.

A szoba túlsó végében, az erkélyajtónál egy nő ül kerekes székben, és

bámul kifelé az ablakon.

Nagyon sovány asszony, hosszú, kék ruhát visel, egészen a lábujjáig ér.
Derékig érő haja hófehér. Harsány a sminkje, kék szemfesték, rikító vörös
rúzs.

– Sofia! – Az igazgatónő a kerekes székben ülő nőhöz megy, és a vállára

teszi a kezét. – Látogatója van. Jeanette Kihlberg a stockholmi
rendőrségtől szeretne önnel beszélni az egyik egykori pácienséről.

– Ügyfeleknek hívjuk őket. – Az idős asszony gyorsan felel, és némi

megvetés hallatszik a hangján.

Jeanette odahúz egy széket, és leül Sofia Zetterlund mellé.

Bemutatkozik, elmondja, miért jött, de az idős nő pillantásra sem méltatja.

– Valóban egy régi ügyfeléről lenne néhány kérdésem – mondja Jeanette. –

Egy fiatal nőről, akivel húsz éve találkozott.

A nő nem válaszol.

Kifelé szegezi a tekintetét valamire. Szeme fátyolosnak tűnik. Hályog,

gondolja Jeanette. Lehet, hogy vak?
– A lány tizenhét éves volt, amikor kezelte – próbálkozik Jeanette. –
Victoria Bergmannak hívták. Mond magának valamit ez a név?

A nő végre Jeanette felé fordítja a fejét, és Jeanette mintha mosolyt vélne

felfedezni az immár lágyabb, idős arcon.

– Victoria – mondja az idősebb Sofia. – Hogyne emlékeznék rá.

Jeanette hangosan kifújja a levegőt. Elhatározza, hogy egyenesen a tárgyra

tér, és kicsit közelebb húzza a széket.

– Van nálam egy kép Victoriáról. Nem tudom, mennyire lát jól, de
megnézné, hogy felismeri-e?

Sofia arcán széles mosoly terül el.

– Az nem fog menni. Két éve vak vagyok. De le tudom írni az akkori
külsejét. Szőke, a szeme kék, kicsit pettyes. Szép arca volt, egyenes,
keskeny orra, telt ajka. Különleges arca volt. Féloldalas mosoly, átható,
okos tekintet.

Jeanette nézi a komoly kislány képét az évkönyvben. Külsőre egyezik az

idős hölgy leírásával.

– Mi történt vele a kezelése után?

Sofia megint felnevet.

– Kivel? – kérdezi.

Jeanette-et gyanú fogja el.

– Victoria Bergmannal.

Sofia arcára visszatér a szórakozott kifejezés, és Jeanette néhány

másodpercnyi hallgatás után újra felteszi a kérdést.

Sofia szája ismét mosolyra görbül.

– Victoria? Igen, emlékszem rá. – A mosoly lehervad, és a nő végigsimítja
az arcát. – Jól fest a rúzsom? Nem maszatolódott el?

– Nem, nem, rendben van – feleli Jeanette. De fél, hogy Sofia

Zetterlundnak gondja van a rövid távú memóriájával. Valószínűleg
Alzheimer.

– Victoria Bergman – ismétli Sofia. – Különös história. Magának amúgy

füstszaga van… Megkínál?

Jeanette-et meglepi a hirtelen témaváltás. Sofia Zetterlund szemmel

láthatóan könnyen elveszíti a fonalat, de ez nem jelenti azt, hogy a hosszú
távú memóriája sem működik.

– Itt bent sajnos nem szabad dohányozni – mondja Jeanette.

Sofia válasza nyilván nem felel meg teljesen a valóságnak:

– De, a szobámban szabad. Gurítson oda, és akkor rágyújtunk.

Jeanette hátratolja a széket, feláll, és óvatosan elforgatja Sofia kerekes

székét.

– Jól van, üljünk be akkor magához. Hol a szobája?

– Utolsó ajtó jobbra a folyosón.

Jeanette int az igazgatónőnek, hogy kicsit félrevonulnak.

A szobában Sofia ragaszkodik hozzá, hogy a karosszékbe üljön, és

Jeanette segít neki elhelyezkedni. Ő maga az ablak melletti asztalkánál
foglal helyet.

– Akkor gyújtsunk rá – mondja Sofia.

Jeanette nyújtja az öngyújtót, és tartja a cigis dobozt, Sofia meggyújt egy

szálat.

– Van egy hamutál a faliszekrényben, Freud mellett.

Freud? Jeanette megfordul.

A szekrényben a háta mögött tényleg van egy nagy kristályhamutál,

mellette egy hógömb, egy vízzel teli díszgömb, amelyben havazik, ha az
ember megrázza.

A hógömb hátteréül szolgáló kép általában játszó gyerekeket,

hóembereket vagy egyéb téli témát ábrázol. De Sofia hógömbjében egy
nagyon komor ábrázatú Sigmund Freud látható.

Jeanette feláll, hogy levegye a hamutálat. A polc mellett nem állja meg,
hogy meg ne rázza a hógömböt.

Freud be van havazva, gondolja. Sofia Zetterlundnak mindenesetre van

humorérzéke. Megismétli a kérdését.

– Találkozott még valaha Victoria Bergmannal, miután ő megkapta a

védett személyazonosságot?

Az idős nő éberebbnek tűnik cigarettával a kezében.

– Nem, soha. Új törvényt hoztak a védett adatokról, senki nem tudja a

mostani nevét.

Eddig semmi új nem derült ki azt leszámítva, hogy Jeanette-ben tudatosul,

az idős asszony hosszú távú memóriája teljesen ép.

– Volt valami különös ismertetőjegye? A külsejére, úgy tűnik, nagyon jól

emlékszik.

– Nagyon intelligens lány volt. Talán még intelligensebb is volt a

kelleténél, ha érti, mire gondolok.

– Nem. Mire gondol?

Sofia válaszának nem sok köze van a kérdéshez.

– 1988 ősze óta személyesen nem találkoztam vele. De tíz évvel később
kaptam tőle levelet.
– Emlékszik, mit írt?

– Igen, persze nem szó szerint. De főleg a lányáról szólt.

– Lányáról? – kérdezi Jeanette kíváncsian.

– Igen. Terhes volt, és örökbe adta a gyerekét. Nem nagyon beszélt róla,
de azt tudom, hogy 1988 kora nyarán elutazott megkeresni a gyereket.
Akkoriban nálam lakott. Közel két hónapon át.

– Magánál lakott?

Az idős asszony egyszeriben nagyon komoly ábrázatot ölt. Mintha

megfeszülne a bőre, és kisimulna rajta a számtalan ránc.

– Igen. Hajlamos volt az öngyilkosságra, és kötelességem volt a gondját

viselni. Nem engedtem volna el Victoriát, ha nem tudom, hogy
mindenképpen viszont kell látnia a gyerekét.

– Hova utazott?

Sofia Zetterlund megrázza a fejét.

– Erről nem volt hajlandó beszélni. De erősebben jött vissza.

– Erősebben?

– Igen. Mint aki nagy tehertől szabadult meg. De amit Koppenhágában

műveltek vele, az helytelen volt. Nem szabad ilyet tenni emberekkel.

STOCKHOLM, 1988

Csak jónak kellett volna lennie.

„Halottak vagytok a számomra!”, írja Victoria a képeslapra, majd feladja a

stockholmi Főpályaudvaron. A lapon a királyi pár látható: XVI. Károly
Gusztáv aranyozott széken ül, a királyné mosolyogva áll mellette, és
látszik, hogy büszke az urára, ő az élete párjának engedelmes, hűséges
alattvaló.
Akárcsak anya, gondolja Victoria, és lemegy a metróba.

Victoriát Szilvia mosolya a Jokerére emlékezteti, ajka vörös bemetszés

fültől fülig, és eszébe jut, hallotta valakitől, hogy a király a magánéletben
igazi barom tud lenni, például gyufával lövöldözi a királynét, csak hogy
megalázza.

A Szent Iván-éj péntekje van. Victoria eltűnődik, vajon miképpen

lehetséges, hogy egy ünnep, amely eleinte a nyári napfordulóról
emlékezett meg, most mindig június harmadik péntekére esik, függetlenül
a nap helyzetétől.

Rabszolgák vagytok, gondolja, és megvetéssel bámulja a részeg

embereket, akik súlyos bevásárlószatyrokkal szállnak be a hűvös
metrószerelvénybe. Engedelmes lakájok. Alvajárók. Ő maga nem
gondolja úgy, hogy lenne bármit ünnepelnie, így csak visszamegy Sofia
tyresői házába.

Jól tette, hogy Koppenhágába utazott, mert most már tudja, hogy nem
érdekli őt a gyerek.

Akár meg is halhatott volna, nem számít neki.

De nem halt meg, amikor leejtette.

Nem nagyon emlékszik, mi történt, miután megérkezett a mentő, de a

gyerek nem halt meg, azt tudja.

A tojás felrepedt, de megmaradt, és senki nem tett rendőrségi feljelentést.

Futni hagyták.

És tudja is, hogy miért.

Amikor az óváros után átkel a hídon, látja a hajókat meg valamivel

távolabb a hullámvasutat, és arra gondol, hogy három éve nem járt
semmilyen vidámparkban. Akkor tűnt el Martin. Nem tudja, mi történhetett
vele, de úgy gondolja, beleesett a vízbe.
Áthalad a kapun, és Sofiát egy nyugágyban pillantja meg a kis piros, fehér
szegélyű ház előtt. Egy nagy cseresznyefa árnyékában ül, és amikor
Victoria közelebb megy hozzá, látja, hogy az idős nő alszik. Világos,
szinte fehér haja a vállára omlik, akár egy sál, és sminket visel. Ajka piros,
és kék szemfestéket tett fel.

Hűvös van, Victoria fogja a pokrócot, amelyet Sofia a lábára terített, és

betakarja.

Bemegy a házba, és kis keresgélés után megtalálja Sofia táskáját. A külső

zsebben van egy kopottas, barna bőrtárca. Három darab százast talál a
bankjegytartóban, és úgy dönt, egyet meghagy neki. A másik kettőt
félbehajtja, és beteszi a farmere farzsebébe.

Visszateszi a tárcát, és bemegy Sofia dolgozószobájába. A noteszt a

feljegyzésekkel az egyik íróasztalfiókban találja meg.

Victoria leül az íróasztalhoz, kinyitja a noteszt, és olvasni kezd.

Sofia leírt mindent, amit ő mondott neki, néha szó szerint, és Victoria
döbbenten látja, hogy Sofia még a mozgását és a hanghordozását is le
tudta jegyezni.

Victoria feltételezi, hogy Sofia tud gyorsírni, és később tisztázza le a

beszélgetéseket. Lassan olvas, mindent megrág.

Több mint ötven alkalommal találkoztak.

Fog egy tollat, és átírja a neveket a megfelelő változatra. Ha az áll a

szövegben, hogy Victoria tett valamit, amikor valójában Solace-t terheli a
felelősség, javítja. Legyünk igazságosak, nem akarta, hogy Solace tetteiért
okolják.

Victoria belemerül a munkába, és megfeledkezik az idő múlásáról.

Olvasás közben úgy tesz, mintha ő lenne Sofia. Ráncolja a homlokát,
próbál felállítani egy diagnózist.

A lap margójára feljegyzi a megfigyeléseit és elemzéseit.

Ahol Sofia nem értette meg, miről beszél Solace, Victoria a margón
elmagyarázza apró, olvasható betűkkel.

Tulajdonképpen nem is világos előtte, hogyan érthetett félre ennyi mindent

Sofia.

Victoria belefeledkezik a munkába, és csak akkor teszi le a noteszt, amikor

meghallja Sofiát a konyhában motoszkálni.

Kinéz az ablakon. Az út túloldalán, lent a tónál emberek esznek. A mólón

telepedtek le, és megterítettek a Szent Iván-éji ünnepségre.

A konyhából kaporillat száll be.

– Isten hozta itthon, Victoria! – kiált Sofia a konyhából. – Hogy sikerült az

út?

Victoria azt feleli, minden rendben volt.

A gyerek csak egy kékpizsamás tojás. Nem több. Túl van rajta.

A világos este majdnem ugyanannyira világos éjszakába fordul, és amikor

Sofia azt mondja, hogy megy lefeküdni, Victoria tovább ül a kőlépcsőn, és
hallgatja a madarakat. Csalogány panaszkodik egy fán a szomszéd
kertjében, és Victoria hallja a mólóról az ünneplés zaját. Eszébe juttatja a
dalarnai Szent Iván-éjeket.

Azzal indult, hogy lementek a folyóhoz megnézni a csónakokat, aztán

jöhetett a tánc a májusfa körül, amit a fiúk állítottak nagy csujogatások
közepette. A virágkoszorús nénik régen nevettek ennyit, de nem sokáig,
mert amikor a pia hatni kezdett, és apának mindenki más némbere sokkal
csinosabbnak tűnt, mint a saját felesége, akkor anyának éghetett az arca a
pofontól, amit azért kapott, mert ilyen baromi kövér. És milyen jó volt
mindenki másnak, akinek vidám, hálás és lelkes neje volt, nem ilyen
unalmas és durcás. És akkor akár oda is sündöröghetett a lányához
fogdosni, tapogatni, pedig közben fájt a hasa a sok édességtől, neki bezzeg
még egy üdítőre sem adott pénzt, ő csak járt-kelt a többi gyerek között, és
nézte, ahogy fülig vattacukrosan tombolát vesznek maguknak…
Victoria körülnéz. Egy ideje csend van a tónál, a nap dereng a látóhatár
alatt. Csak vagy egy órára fog teljesen eltűnni, és már kel is újra.
Besötétedni nem fog.

Victoria feláll, a kemény lépcsőn kicsit elgémberedett. Nem fáradt, pedig

majdnem reggel van már.

Az éles murva a csupasz talpába vág, inkább a gyep szélén halad. A

kapunál elvirágzott orgona áll, és bár a virágok fonnyadtnak tűnnek, még
mindig illatosak.

Az úton egy lélek sincs, Victoria lemegy a mólóhoz. Az esti mulatozás

maradványai szétterítve hevernek egy túlcsorduló szemetes körül, sirályok
lakmároznak belőlük. Vonakodva felreppennek, és vijjogva kiszállnak a tó
fölé. A víz fekete és hideg, néhány hal éberen figyel, és a vízfelszín fölött
elreppenő rovarok után kap. Victoria hasra fekszik, és bámul lefelé a
sötétbe.

A fodrozódástól elmosódik a tükörképe, de szereti így látni magát.

Helyesebb az arca.

Az ember megnyalja az ajkát, és bedugja a nyelvét a feltehetően hányás ízű

szájba, hiszen két üveg meggybor könnyebben jön fel, mint ahogy
lecsúszott. Tizenöt fiú heccelte egymást, és a személyzeti kalyiba nem volt
túl nagy. Kártyán döntötték el, hogy ki menjen be hozzá a másik szobába.
Ha a szabadban voltak, akkor mehettek mondjuk az iskola mögötti lejtőre,
amin aztán legurulhattak, és ott feküdtek kupacban csupán egy méterre a
gyalogúttól, és az emberek elfordították a tekintetüket, amikor meglátták
őket alulról, ő meg csak üvöltött a gyerekkel, hiszen azt mondta, fürödni
akar az óriáskerék után. Most meg csak állunk itt dideregve, inkább ugorj
be, mint hogy itt fecsegsz a nagyon aranyos új pesztonkádról…

Victoria látja, ahogy Martin lassan lesüllyed, majd eltűnik a vízben.

Hétfő reggel Sofia kelti, és azt mondja, tizenegy óra van, hamarosan be
kell autózniuk a városba.

Victoria felkel az ágyból, és látja, hogy a lábfeje piszkos, a térde fel van
horzsolva, és a haja még mindig nedves, de nem emlékszik, mit csinált az
éjjel.

Sofia a kertben tálalt reggelit, és étkezés közben elmondja, hogy Victoria

egy Hans nevű orvossal fog találkozni, aki majd megvizsgálja, és leírja,
amit lát. Utána ha még marad rá idő, találkoznak egy Lars nevű rendőrrel.

– Utálom a zsarukat – sziszegi Victoria, és látványosan eltolja magától a

csészét. – Nem csináltam semmit.

– Azon kívül, hogy kivett kétszáz koronát a tárcámból, ezért ma maga

fizeti a benzint, jut eszembe.

Victoria nem ismeri fel az érzéseit, de mintha megsajnálná Sofiát.

Új élmény.

Hans orvos a solnai igazságügyi orvostani központban, ő vizsgálja meg

Victoriát. Ez már a második vizsgálat, egy hete jártak a nackai kórházban.

Hans megfogja Victoriát, szétnyitja a lábát, bekukkant, és Victoria azt

kívánja, bár lehetne megint a nackai kórházban, ott egy doktornő vizsgálta.

Anita vagy Annika.

Nem emlékszik.

Hans elmondja, hogy a vizsgálat lehet kellemetlen, de ő segíteni akar neki.

Nem pontosan ezt hallotta mindig?

Hogy furcsa érzés lehet, de az ő érdekében történik.

Hans mindent megnéz a testén, és egy kis diktafonra mondja a látottakat.

Bevilágít a szájába zseblámpával, hangja tárgyilagos, monoton.

– Száj. Sérült nyálkahártya – mondja.

És folytatja a teste többi részével.

– Altest. Belső és külső nemi szervek, hegek kényszerített tágítás
következtében már ivarérés előtt. Végbélnyílás, hegképződés, korai,
gyógyult repedések, kényszerített tágítás, értágulat, zárógyűrű-fisszúra…
Éles tárgyak okozta hegek törzsön, hason, combon és karon, úgy
egyharmaduk ivarérés előtt keletkezett. Vérzés nyomai…

Victoria lehunyja a szemét, és arra gondol, azért teszi ki magát ennek,

hogy új életet kezdhessen, más emberré válhasson, és felejthessen.

Még aznap, délután négykor találkozik Larssal, a rendőrrel, akivel

beszélnie kell.

Figyelmesnek tűnik, megérti például, hogy Victoria nem akar vele kezet
fogni, ezért nem ér hozzá.

Az első találkozásra Lars Mikkelsennel a férfi irodájában kerül sor, és

Victoria neki is elmondja mindazt, amit Sofia Zetterlundnak már
elmondott.

Lars szomorúnak tűnik, amikor Victoria felel a kérdéseire, de nem veszíti

el az önuralmát, és Victoria meglepően el tud lazulni a társaságában. Egy
idő után érdekelni kezdi, valójában kicsoda Lars Mikkelsen, és
megkérdezi tőle, miért végez ilyen munkát.

Lars elgondolkozik, a válasz várat magára.

– Szerintem ez a legvisszataszítóbb bűncselekmény. Túl kevés áldozatnak

szolgáltatnak igazságot, és túl kevés elkövető kerül rács mögé – mondja
egy idő után, és Victoria magára veszi a hallottakat.

– Tudja, hogy én nem akarok senkit rács mögé juttatni?

Lars komoran ránéz.

– Igen, tudom, és sajnálom, még ha nem is szokatlan.

– Maga szerint ez miért van?

Lars óvatosan elmosolyodik, és mintha nem zavarná Victoria közömbös

hangvétele.

– Most már mintha maga kérdezne ki engem – mondja. – De válaszolok a

kérdésére. Szerintem egyszerűen még mindig a középkorban élünk.

– A középkorban?

– Igen, pontosan. Ismeri a leányrablás fogalmát?

Victoria a fejét rázza.

– A középkorban egy férfi megházasodhatott úgy is, ha elrabolt és

megerőszakolt egy nőt. Az erőszak miatt a nő kénytelen volt hozzámenni,
és a férfi egyben tulajdonjogot szerzett a nő vagyona felett.

– Értem. Na és?

– Az egész a tulajdonról és a függésről szól – mondja Lars. – A nemi

erőszakot eredetileg nem a nő sérelmének fogták fel, hanem tulajdon
elleni bűncselekménynek. A vonatkozó törvényeket azért hozták, hogy
megvédjék a férfi jogát az értékes szexuális tulajdonhoz, használhatta a
nőt saját céljaira, vagy kiházasíthatta. A nő nem is szerepelt a jogesetben.
Ő csupán tulajdon volt egy férfiak között dúló vitában. A nemi erőszakról
szóló diskurzusban nyomokban a mai napig megtalálható a középkori
nőkép. A nő mondhatott volna nemet, vagy nemet mondott, de igenre
gondolt. Nagyon kihívóan öltözködött. Csak a férfin akart bosszút állni.

Victoriát meglepi Lars fejtegetése. Soha nem hitte volna, hogy egy férfi
képes így érvelni.

– És ugyanígy él tovább részben a középkori gyerekkép is – zárja

mondandóját Lars Mikkelsen. – A felnőttek ma is tulajdonként tekintenek a
gyerekre. Saját törvényeik szerint büntetnek és nevelnek.

Victoriára néz.

– Elégedett a válaszommal?

Lars őszinte benyomást kelt, és szemmel láthatóan él-hal a munkájáért.

Victoria igazság szerint utálja a zsarukat, de Lars nem zsaruként
viselkedik.

Éjszaka van, Sofia alszik. Victoria beoson a dolgozószobába, és óvatosan

becsukja maga mögött az ajtót. Sofia nem szólt semmit arról, hogy
Victoria beleírt a noteszába, feltehetően észre sem vette még.

Victoria előveszi a noteszt, és folytatja, ahol legutóbb félbeszakították.

Szépnek látja Sofia kézírását:

Victoria hajlamos elfelejteni, amit tíz perccel vagy egy héttel korábban
mondott. Ezek a „kihagyások” sima emlékezetkiesések vagy a disszociatív
személyiségzavar jelei?

Észrevettem, hogy a legtöbb kiesés olyan beszédtémákat érint, amelyeket

általában nem képes szóba hozni. Gyerekkor, legkorábbi emlékei.

Victoria asszociálva mesél, az egyik emlék vezet a másikhoz. Egy másik

személyiség beszél vajon, vagy azért tűnik Victoria gyerekesebbnek, mert
könnyebb beszélnie az emlékekről, ha a tizenkét-tizenhárom éves önmaga
viselkedését ölti fel? Valósak-e az emlékek, vagy keverednek Victoria
mostani gondolataival a történtekről? Ki az a Varjúlány, akit olyan
sokszor emleget?

Victoria sóhajtva beszúrja:

A Varjúlány mindannyiunk együttvéve, kivéve az Alvajárót, aki még nem

jött rá, hogy a Varjúlány létezik.

Victoria egész éjjel dolgozik, és reggel hatkor aggódni kezd, hogy Sofia
hamarosan felébred. Mielőtt visszatenné a noteszt az íróasztalfiókba,
találomra belelapoz, leginkább mert nehezen válik meg tőle. Ekkor
észreveszi, hogy Sofia mégiscsak megtalálta már az ő megjegyzéseit.

Victoria elolvassa az eredeti szöveget a notesz legelső oldalán.

Első benyomásom Victoriáról, hogy nagyon értelmes. Jó előismeretekkel

rendelkezik a szakmámról és arról, és hogy miben áll egy terapeuta
munkája. Amikor lejárt az időnk, és erre rávilágítottam, váratlan dolog
történt, amiből kiderült, hogy az intelligenciájához nagyon heves
természet társult. Rám förmedt. Azt mondta: „szart se tudok”, „nulla
vagyok”. Régen nem láttam senkit ennyire dühösnek, és ez a kendőzetlen
harag nyugtalanít.

Victoria néhány napja megjegyzést fűzött ehhez.

Egyáltalán nem voltam mérges magára. Félreértés lehetett. Azt mondtam,

én nem tudok szart sem, és én vagyok egy nulla. Én, nem maga!

Mostanra Sofia elolvasta, amit Victoria írt, és választ hagyott neki.

Victoria, bocsásson meg, ha félreértettem a helyzetet. De annyira dühös

volt, hogy alig lehetett érteni a szavait, és azt a hatást keltette, mintha rám
haragudna.

A dühe nyugtalanított.

Egyébként elolvastam mindent, amit beleírt a noteszba, és szerintem

nagyon sok érdekes mondanivalója van. Cseppet sem túlzok, ha azt
mondom, a maga analízise sokszor annyira találó, hogy lepipálja az
enyémet.

Maga egy pszichológiai tanulmány. Menjen egyetemre!

Itt elfogy a hely a margón, és Sofia egy lapozásra buzdító nyilat rajzolt. A
következő oldalon még hozzátette:

Ugyanakkor értékelném, ha engedélyt kérne, mielőtt kölcsönveszi a

noteszt. Talán ha felkészültnek érzi magát, megbeszélhetnénk mindazt,
amit leírt?

Öleli, Sofia

A NAPRAFORGÓ

– Mit csináltak Victoriával Koppenhágában? – kérdezi Jeanette. – És

emlékszik rá, mi állt a levélben?
– Adjon egy cigit, hátha akkor eszembe jut.

Jeanette Sofia Zetterlundnak nyújtja a dobozt.

– Miről is beszélgettünk? – kérdezi Sofia néhány mély slukk után.

Jeanette kezdi elveszíteni a türelmét.

– Koppenhágáról és Victoria leveléről, amit tíz éve kapott tőle. Emlékszik

rá, mit írt?

Jeanette meglepetésére Sofia hangosan felnevet.

– Adja oda Freudot, legyen szíves…

– Freudot?

– Igen, babrálta, amikor idehozta a hamutálat, hallottam. Talán vak

vagyok, de süket még nem.

Jeanette a faliszekrényről leemeli a kis üveggömböt, benne Freud

portréjával, míg az idős nő újabb cigarettára gyújt.

– Victoria Bergman nagyon különleges lány volt – fog bele Sofia,

miközben lassan forgatja a hógömböt. A cigarettafüst tekereg kék ruhája
körül, és az üvegben a hó körbe-körbe kavarog. – Olvasta a
szakvéleményemet és a bíróság döntését Victoria védett
személyazonosságáról, és tudja az okát. Victoriát az apja és feltehetően
más férfiak is súlyosan bántalmazták szexuálisan.

Sofia elhallgat, és Jeanette-et lenyűgözi, ahogy az idős nő a pengeéles

intellektus és a demenciaszerű zavarodottság között ingázik.

– De azt feltehetően nem tudja, hogy Victoria multiplex vagy disszociatív

személyiségzavarral küzdött, ha ismerősek az ön számára ezek a
fogalmak.

Most már Sofia Zetterlund irányítja a beszélgetést.

Jeanette-nek homályos ismeretei vannak a fogalmakról. Az ifjabb Sofia
valamikor elmagyarázta, hogy Samuel Bainak is ilyen személyiségzavara
volt.

– Még ha nagyon ritka is, tulajdonképpen nem túl bonyolult – mondja az

idősebb Sofia. – Victoriának egészen egyszerűen ki kellett találnia több
változatot saját magából, hogy életben maradjon, és kezelni tudja az
emlékeit. Amikor új személyazonosságot kapott, papírja lett róla, hogy az
egyik személyisége ténylegesen létezik. A szorgos énje, amelyik képes
volt arra, hogy képezze magát, dolgozzon, röviden normális életet éljen.

Sofia megint elmosolyodik, Jeanette-re kacsint hályogos szemével, és

megrázza a hógömböt.

– Freud írt a morális mazochizmusról – teszi hozzá. – Egy disszociatív

személy mazochizmusa állhat abból, hogy újra átéli a saját bántalmazását,
amikor egy másik személyisége másokat tesz ki neki. Éreztem erre
hajlamot Victoriában, és ha nem kapott segítséget felnőttkorában, akkor
elég nagy a veszélye, hogy ez a személyiség tovább él benne. Az apja
szerepét játssza, hogy kínozza magát, hogy büntesse magát.

Sofia elnyomja a csikket az asztalon álló virágcserépben, majd hátradől a

fotelben, és Jeanette látja, ahogy visszatér arcára a szórakozott kifejezés.

Tíz perccel és egy leszidással később elhagyja a Napraforgót. A

beszélgetés közben Sofiával fejenként öt cigarettát szívtak, és lebuktak az
igazgatónő és egy ápolónővér előtt, aki bejött Sofiának beadni a
gyógyszerét.

Beül a volán mögé, és elfordítja a kulcsot. A motor hörög, de nem

hajlandó beindulni.

– Bassza meg – szitkozódik.

Lesétál a Három Jóbarát kocsmába, mely a városrész központjában, a

metróval szemben áll. Az ivó félig tele van, ő keres egy üres bokszot a
parkra néző ablaknál, rendel egy kávét, és tárcsázza Hurtigot.
A RENDELŐ

Nem azt szokták mondani, hogy a mértéktelenség a kielégületlenség egyik

legmarkánsabb tünete? Sofia Zetterlund magába zárkózva sétál a
Hornsgatán. És nem a kielégületlenség-e minden változás katapultja?

Tudja, hogy előbb vagy utóbb el kell mondania Jeanette-nek, ki is ő

valójában. Elmagyarázni, hogy beteg volt, de meggyógyult. Ennyire
egyszerű? Elegendő lesz elmesélni? És Jeanette vajon hogyan fog
reagálni?

Amikor megpróbált segíteni Jeanette-nek az elkövetői profillal, valójában

csak minden érzelgősség nélkül, hideg fejjel magáról mesélt. Nem kellett
elolvasnia a jelentéseket a tetthelyről, hiszen tudta, hogyan festettek.
Hogyan kellett festeniük.

Belép a recepcióra, és Ann-Britt azonnal megszólítja.

Sofia Zetterlund először meglepődik, utána mérgelődik, amikor Ann-Britt

elmondja, hogy ma már telefonált Ulrika Wendin és Annette Lundström is.

Ulrika és Linnea minden megbeszélt időpontját lemondták.

– Mindet? Indokolták valamivel? – Sofia ráhajol a recepciós pultra.

– Hát, Linnea anyja azt mondta, hogy ő maga már jobban van, és Linneát
hazaengedték. – Ann-Britt összehajtja az előtte heverő újságot, majd
folytatja. – Visszakapta a lány felügyeletét. Csak ideiglenesen vették
gondozásba, és most, hogy minden rendbe jött, úgy gondolja, Linneának
nincs már szüksége arra, hogy idejárjon.

– Agyalágyult! – Sofiában fortyog a düh. – Egyszer csak a fejébe vette,

hogy meg tudja állapítani, milyen kezelésre van a lányának szüksége?

Ann-Britt feláll, és a kamra előtt álló vízadagolóhoz megy.

– Ha nem is ezekkel a szavakkal, de lényegében ezt mondta, igen.

– És Ulrika mivel indokolta?

Ann-Britt tölt magának egy pohár vizet.

– Ő nagyon szűkszavú volt, csak annyit mondott, nem akar többet jönni.

Sofia sarkon fordul, visszamegy a lifthez, lent kimegy az utcára, és elindul

keleti irányban. A Maria Magdolna temetőnél balra fordul.

Ötven méterrel előrébb meglátja egy nő hátát, és mintha felismerné a

széles, ringó csípőt meg a kifelé álló lábfejet.

A nő leszegett fejjel halad, mintha valami belső súly húzná lefelé a

koponyáját. Ősz haja kontyban összefogva.

Sofiának összerándul a gyomra, érzi, hogy ellepi a hideg veríték, és

amikor megáll, látja, hogy a nő ráfordul a Hornsgatára.

Emlékképek, melyeket nehéz rekonstruálni. Töredékesek.

Bő harminc éven át a többi énjének emlékei éles szilánkokként lapultak

benne mélyen eltemetve – egy másik kor, egy másik hely összetört
darabkái.

Elindul, szaporázza lépteit, a végén már kocog a kereszteződésig, de a nő

eltűnt.

SVAVELSÖ

A Saint Tropez-ből érkező repülő időben száll le, és Regina Ceder

túlságosan vékony öltözékében kiszáll a gépből. Svédországban hideg
van, lehangolóan esik az eső az ablak túloldalán, és Regina egy pillanatra
megbánja, hogy megszakította a szabadságát.

De amikor anyja felhívta azzal, hogy a rendőrség kereste, illendőnek

érezte hazautazni. És az élet mégsem áll le, muszáj jelentkeznie a brüsszeli
állásra.

Tapasztalatból tudja, hogy a kemény munka átsegíti az embert a krízisen.

Mások esetleg érzéketlennek tarthatják, de ő csak racionálisnak véli magát.
Csak a vesztesek adják át magukat az önsajnálatnak, és vesztes a
legkevésbé sem szándékozik lenni.

Átmegy az érkezési csarnokon, összeszedi a poggyászát, és kimegy a

taxikhoz. Kinyitja az autó ajtaját, és ekkor megszólal a telefonja. Mielőtt
felvenné, gyorsan behajítja táskáját a hátsó ülésre, és bepattan.

– Svavelsőre, legyen szíves, Åkersbergában.

Titkos számról hívják, feltételezi, hogy a rendőrnő, aki néhány napja

telefonált, és beszélt Beatrice-szel. Sigtunáról és Regina egykori
osztálytársnőiről társalogtak.

– Tessék, Regina.

Nevetést hall, majd egy kattanással megszakad a hívás. Téves, gondolja, és

beteszi a telefont a retiküljébe.

A taxi megáll a házuk előtt. Fizet, fogja a poggyászát, és felsétál a murvás

úton a bejárathoz.

Mennyi emlék! Emlékek egy életről, amely nincs többé. Tulajdonképpen

nincs itt semmi, ami hiányozna neki, ráadásul pusztán gazdasági
értelemben az új kormány ellenére Svédországban már nem jó élni. Ha
megkapja a brüsszeli állást, akkor vehet egy házat Luxemburgban, és
tarthatja ott a pénzét.

Előveszi a kulcsait, kinyitja az ajtót, belép. Tudja, hogy Beatrice

bridzsezik, és csak később jön haza, ezért fogja el a nyugtalanság, amikor
lámpát gyújt az előszobában.

A padló vizes és sáros, mintha valaki cipővel ment volna be.

Erős klórszag van.

Beatrice takaros kupacban a konyhaasztalra tette Regina postáját, és

legfelül egy pici, fehér boríték hever. Nincs rajta bélyeg, és kusza, szinte
gyerekes kézírással az ANNAK, AKIT ILLET! szöveget írták rá.

Regina kinyitja, a borítékban egy fénykép van.

Polaroidkép, egy nőt ábrázol melltől lefelé, derékig érő vízben áll egy
medencében.

Regina jobban megnézi a képet, és felfedez valamit a felszín alatt.

A nőtől átlósan balra elmosódott arc látszik a vízben, tekintete üres, halott,
és száját üvöltésre tátja.

Amikor meglátja vízbe fúlt fiát és a nő jobb kezét, minden világossá válik.

Hallja, hogy valaki a konyhába lép, elejti a fényképet, megfordul, és ekkor

fájdalom hasít a torkába. Összeesik.

RENDŐRPALOTA

Késő délután van, Jeanette a dolgozószobájában ül egy A3-as ívvel maga

előtt, melyre felvázolta a nyomozás során felmerült összes nevet.

Csoportosította a neveket, jelölte a köztük fennálló kapcsolatokat, és

amikor ismét tollat ragad, hogy vonalat húzzon két név között, Hurtig
csörtet be a szobájába, és közben még a telefon is megszólal.

Jeanette látja, hogy Åke hívja, és egy kézmozdulattal türelmet kér

Hurtigtól.

– El kell jönnöd Johanért. – Åkénak feldúlt a hangja.

Hurtig bosszúsnak tűnik.

– Tedd le! Indulnunk kell.

– Mi a baj? – Jeanette Hurtigra mered, és két ujját feltartja a levegőbe. –

Most nem érek rá.

– Az mindegy. Beszélnünk kell…

– Nem most! – vág a szavába Jeanette. – El kell mennem, úgy egy óra
múlva érek haza.
Hurtig a fejét rázza.

– Nem, nem, nem – mondja halkan. – Éjfél előtt nem vagy otthon.

– Åke, várj egy percet. – Hurtig felé fordul. – Miről beszélsz?

– Regina Ceder meghalt. Lelőtték. El kell…

– Pillanat. – Jeanette megint a füléhez teszi a telefont. – Megmondtam.

Most nem tudok beszélni.

– Megszoktuk – mondja Åke sóhajtva. Csend. Letette, és Jeanette érzi,

hogy izzik az arca, és tódulnak a könnyei.

Hurtig tarja Jeanette kabátját.

– Bocs, nem akartam…

– Semmi gond. – Jeanette belebújik a kabátjába, közben kilökdösi

Hurtigot, eloltja a lámpát, és becsukja az ajtót.

Miközben lekocognak a lépcsőn a garázsba, Hurtig tájékoztatja Jeanette-et

a történtekről.

Beatrice Ceder, Regina anyja holtan találta lányát a konyhapadlón.

Hurtig gyorsan vezet. Először az Essingeleden haladnak, az Eugenia

alagút előtt jobbra, aztán Norrtull és tovább Sveaplan felé. Cikázik a sávok
között, és dühösen dudál az autókra, amelyek a sziréna és a kék fény
ellenére akadályozzák az előrejutást.

– Mondd, hogy Ivo Andrićé a munka. – Jeanette erősen kapaszkodik az

ajtó fogódzkodójába.

– Nem tudom. Talán. Schwarz és Åhlund már ott lesz. – Hurtig erőteljesen
fékez, amikor egy távolsági busz készül megállni előtte.

A roslagstulli körforgalom után már gyérebb a forgalom, és

rákanyarodnak az E18-ra.
– Åke csesztet?

A belső sáv üres, Hurtig beletapos a gázba. Jeanette látja, hogy már
százötven kilométer per óra fölött járnak.

– Nem, azt nem mondanám. Volt valami Johannal, és… – Megint érzi,
hogy kikívánkoznak a könnyek, de ezúttal nem a düh, hanem az
elégtelenség nyomasztó érzése miatt.

– Jól van. Mármint Johan.

Jeanette észreveszi, hogy Hurtig rásandít, és semmiképpen nem akar

indiszkrét lenni. Jens Hurtig néha ugyan mogorva és szűkszavú, de
Jeanette tudja, hogy legbelül érző ember, és érdekli az ő hogyléte.

– De rossz korban van – mondja Hurtig. – Hormonok meg minden. Aztán

a válás… – Elharapja a mondatot, mint aki tisztában van vele, hogy illetlen
témát hozott szóba. – Mindenesetre furcsa.

– Mi furcsa?

– Ez a kor. Arra gondolok, ami Sigtunában történt. Hannah Östlund,

Jessica Friberg és Victoria Bergman. Szóval, ebben a korban minden ilyen
aránytalan. Mint mikor először szerelmes az ember. – Hurtig szinte
szégyellősen elmosolyodik.

Ebben a pillanatban Jeanette az emberi elme legnagyobb rejtélyét éli át. A

szellemi szikrát. A megvilágosodást.

Ez az a pillanat, amikor minden a helyére kerül, eddig rejtett

összefüggések válnak világossá, az ellentmondások feloldódnak, a
disszonanciából harmónia lesz, és a zagyvaság értelemmel bíró, új alakot
ölt.

SVAVELSÖ

Ha valakinek a halálát lőtt seb, vulnera sclopetaria okozza, az gyilkosság,

baleset vagy öngyilkosság. Békeidőben ez utóbbi a legjellemzőbb, és
főleg férfiak dobják el így maguktól az életet.
Ivo Andrić számára teljesen világos, hogy Regina Ceder nem férfi, és nem
követett el öngyilkosságot. A nőt kétségkívül meggyilkolták.

A holttest hason fekszik a konyhapadlón, arca nagy vértócsában. Három

lövés találta el, egy a nyakán, kettő a hátán. A lövések sorrendjét és hogy
melyik volt a halálos lövés, egyelőre képtelenség megállapítani, de a
lőporszag hiánya a holttesten arra utal, hogy több mint egy méter
távolságról adták le őket.

Ivo Andrić tapasztalatból tudja, hogy a lyukak néhány órán belül

rozsdabarnák lesznek, és megmunkált bőrre fognak emlékeztetni.

Kimegy a konyhából, átvág az előszobán, és továbbhalad a murvás

udvarra. Amíg a helyszínelők ujjlenyomatokat és DNS-t gyűjtenek, nem
tud mit csinálni, ha nem akar lábatlankodni, és persze lábatlankodni akar a
legkevésbé.

Pillanatnyilag leginkább hazamenni akar.

SVAVELSÖ

Az utolsó kilométereket némán teszik meg.

Most, hogy minden a helyére került, Jeanette minél előbb találkozni akar
Beatrice Cederrel, hogy gyanúi beigazolódjanak.

A logika olyan, mint egy szikla a tengerben, amellyel szemben az

ostobaság hullámai tehetetlenek.

Mindvégig az orra előtt volt minden tény, de olykor nem látjuk a fától az
erdőt. Nem éppen szolgálati mulasztás, de talán gyatra rendőrmunka,
gondolja.

Rákanyarodnak a felhajtóra, és Jeanette megpillantja Ivo Andrićot a nagy

villa előtti lépcsőn. Fáradtnak és magába roskadtnak látja. Ettől a fránya
melótól túl gyorsan öregszik az ember, gondolja. Csupán egy-két év, és ő
is így fog kinézni.
Mentőautó áll a garázs előtt nyitott hátsó ajtóval. Elmennek mellette, és
Jeanette arra számít, hogy Beatrice Ceder fog benne ülni sokkos
állapotban, pokrócba bugyolálva a mentősök felügyelete alatt. De a kocsi
üres.

Ivo Andrić eléjük jön.

– Szia, Ivo. Minden rendben?

– Persze. Csak várnom kell, míg elkészülnek odabent. – Keserű mosoly

jelenik meg az arcán. – Közelről adtak le rá három lövést. Legfeljebb
három méterről. Azonnal meghalt.

– Janne! – Schwarz az ajtónyílásban áll. – Jó lenne, ha bejönnél beszélni az

anyával. Mintha lenne valami mondanivalója.

– Megyek. – Jeanette Hurtig felé fordul. – Beszélj a helyszínelőkkel, és ha

kész vannak, akaszkodj Ivóra. Rendben?

Hurtig bólint.

Beatrice Ceder sötétpiros bőrkanapén ül kókadozva, és Jeanette körülnéz a

szobában. A falakat könyvespolcok fedik. Az asztalon egy púpozott
hamutál mellett egy üveg konyak áll. Beatrice Ceder nagyot szív a
cigarettából, fojtogató a levegő a szobában.

– Mindenről én tehetek. Mondanom kellett volna előbb. – A nő

egyhangúan darálja a szavakat, és Jeanette sejti, hogy nem csupán az
alkohol miatt viselkedik ennyire apatikusan. Feltehetően be is
nyugtatózták.

Jeanette az egyik fotelt közelebb húzza az asztalhoz.

– Mit kellett volna mondania?

– Hogy már a fürdőben is láttam. De nem tudtam, hogy kicsoda. Hiszen

olyan régen volt, és…

A nő elhallgat, Jeanette várja a folytatást.

– Nem baleset volt. Ő ölte meg a kicsit.

– Kicsit? – Jeanette nem tudja követni.

– Igen, Jonathant. Regina kisfiát. Tudja, meséltem, hogy vízbe fúlt.

Jeanette-nek eszébe jut a beszélgetés, amikor Reginát kereste telefonon.

Beatrice mondta, hogy Regina elutazott, és megpróbálja túltenni magát a
fia halálán.

– Jonathant meggyilkolták! – Beatrice Cedert rázza a zokogás. – És most

Reginát is megölte.

– Kiről beszél pontosan?

A helyzet szomorúsága ellenére Jeanette-et elfogja egy érzés, amely szinte

már a megkönnyebbüléshez hasonlítható.

– Ő van a fényképen.

Fénykép? Jonathant meggyilkolták?, gondolja Jeanette. Minden túlságosan

felgyorsult, miközben az egész mintha lassított felvételen történne.

– Jól van, hol az a fénykép?

– Az a rendőr elvitte.

Jeanette megérti, hogy a nő Schwarzra vagy Åhlundra céloz. Feláll, a

lépcsőre nyíló ajtóhoz megy, és elkiáltja magát.

– Åhlund!

Néhány másodperc elteltével a rendőr felnéz rá.

– Igen?

– Te vagy Schwarz lefoglaltatok egy fényképet. Felhoznád?

– Egy pillanat, muszáj…

– Most!

Jeanette visszamegy Beatrice Cederhez, és leül.

– Maga szerint miért lőtték le Reginát?

Jeanette nézi a nő piros, kisírt szemét. Tekintete máshol kóborol, és hosszú

hallgatás után felel csak.

– Fogalmam sincs, de szerintem a múltban kell keresni az okát. Regina jó

ember, nincsenek rosszakarói… Csak… régen… – Elhallgat, mintha nem
kapna levegőt, és Jeanette reméli, hogy nem készül hisztériás rohamot
kapni vagy túllélegezni.

Åhlund beoson a szobába. Kezében műanyag tasakot tart, átadja Jeanette-

nek.

– Nyilván azonnal meg kellett volna kapnod, de Schwarz…

– Majd máskor megbeszéljük.

Jeanette nézi a képet, és Beatrice Ceder áthajol az asztal fölött.

– Ő az!

A fényképen egy nő áll egy medencében.

A kép a fekete bikinifelsőnél ér véget, a víz a nő derekáig ér, és a felszín

alatt egy arcocska látszik homályosan: tekintete üres, szája kitátva.

Akárki, gondolja Jeanette, ez akárki lehet. Mindegy. Az a fontos, hogy a

jobb kezén nincs gyűrűsujj.

– Ez itt Hannah Östlund – mondja Beatrice Ceder, és Jeanette ebből már

tudja, hogy igaza volt.

RENDŐRPALOTA

Beatrice Ceder megerősítette Jeanette gyanúit, és az összes elkötetlen szál

egyetlen egységet alkotva egymásba fonódott. Hamarosan megtudja,
mennyire szilárd ez az egység.

Nagyon erős a megérzése, de tisztában van vele, hogy attól még lehet
csalóka. A rendőri munka során fontos az ösztön, de nem szabad, hogy
felülkerekedjen és elhomályosítsa a látást. Az utóbbi időben csak vakon
bámulta a tényeket, nem hallgatott a megérzéseire, nehogy azt a hatást
keltse, mintha kizárólag az ösztöneire hagyatkozna.

Jeanette az esti rajztanfolyamra gondol, akkor végezte el, amikor járni

kezdett Åkéval. A tanár elmagyarázta, hogy az agy folyamatosan átveri a
szemet, ami viszont átveri a ceruzát tartó kezet. Az ember azt látja, amit
szerinte látnia kellene, és eltekint a tényleges valóságtól.

Egy kép két motívummal, attól függően, mire összpontosítunk.

A különböző emberek eltérő képessége a háromdimenziós képek

érzékelésére.

Hurtig ártatlan megfogalmazása a kocsiban megtorpanásra késztette

Jeanette-et, megnyílt, és csak hagyta, hogy minden a szeme elé táruljon.

Megértette, amit meg lehetett érteni, és nem törődött azzal, minek kellene
lennie az igazságnak.

Ha igaza van, akkor jó rendőr, aki elvégezte a dolgát, és ezzel kiérdemelte

a fizetését. Semmi több.

Ha viszont téved, akkor kritika fogja érni, megkérdőjelezik a hozzáértését.

Soha senki nem fogja kimondani, hogy azért tévedett, mert nő, és mint
ilyen nem képes vezetni egy nyomozást, de ott lesz a sorok között.

Délután bezárkózik a szobájába, megmondja Hurtignak, hogy ne zavarják,

és elkezd bekérni ujjlenyomatokat meg DNS-t.

Ivo Andrić éppen dolgozik a jelentésen Regina Cederről, és Jeanette

megkapja, amint elkészül.

Még a nap folyamán.

Fontos lenne megtalálni Victoria Bergmant, és míg a válaszokat várja,
átolvassa az idős pszichológusnővel folytatott beszélgetés alatt készített
jegyzeteit, és ismét álmélkodik a fiatal Victoria sorsán.

Gyerekkora teljes időtartama alatt az apja megerőszakolta és szexuálisan

kihasználta.

Új, titkos személyazonossága lehetővé tette, hogy új életet kezdjen valahol

máshol, messze a szüleitől.

De hova költözött? Mi lett belőle? És mire gondolt az idős

pszichológusnő, amikor azt mondta, hogy helytelen volt, amit Victoriával
tettek Koppenhágában? Mit tettek vele?

Van-e köze vajon a Silfverberg-, Grünewaldés Ceder-gyilkossághoz?

Jeanette nem hiszi. Egyelőre egyvalamit tud biztosan, hogy Hannah

Östlund fojtotta vízbe Jonathan Cedert. Az még csak feltételezés, hogy
valószínűleg Jessica Friberg készítette a képet, elméletileg készülhetett
önkioldóval is.

Mit mondott Sofia a tettesről? Hogy hasadt önképű személyről beszélünk.

Borderline személyiségzavarban szenved, s ezért az önmaga és mások
közötti határ elmosódik előtte. Hogy ez így van-e, az majd a
kihallgatásokon kiderül, jelenleg csekély jelentőséggel bír.

Ha nem ölik meg Charlotte férjét, Peo Silfverberget, minderre sokkal

hamarabb rájön.

Valójában Charlotte-nak kellett volna meghalnia. Hiszen még fenyegető

levelet is kapott. Hogy aztán miért a férfi járt pórul, arról csak találgatni
lehet, de tagadhatatlanul iszonyú bosszú volt.

Minden magától értetődik, gondolja Jeanette. Az emberi természet

törvénye, hogy mindaz, ami a lélek rejtekhelyein lapul, küzd a felszínre
törni.

Fredrika Grünewaldra és sigtunai osztálytársaira kellett volna

összpontosítania, a szertartásra, amelyet mindenki említett.

Kopognak az ajtón, Hurtig lép a szobába.

– Mi újság? – Az ajtótól balra a falnak dől, mint aki nem készül sokáig
maradni.

– Minden oké. Várok egy csomó adatot, még ma megkapom őket.

Bármelyik percben, azt remélem. És ha megkapom őket, országos
körözést adunk ki.

– Ők azok szerinted? – Hurtig a vendégszékhez megy, és leül.

– Feltehetően. – Jeanette felnéz a noteszából, hátratolja a székét, és a

tarkóján összekulcsolja a karját.

DÉLI PÁLYAUDVAR

Sofia Zetterlund rendbe szedi magát, hogy hazainduljon. Teljesen ki van

készülve.

Az őszi nap sárgára színezi a kinti fényt, és elcsitult már a szél, amely az
imént még az ablakot rázta.

Sofia elhagyja a rendelőt, és érzi a telet a levegőben. A téren csókák

gyűltek össze, készülnek a költözésre. A Déli pályaudvarnál megint látja a
nőt.

Felismeri a járását, a kifelé álló lábfejet, a széles, ringó csípőt, a leszegett

fejet és a feszes, ősz kontyot.

A nő eltűnik a pályaudvaron, és Sofia utánasiet. A nehéz lengőajtó

feltartóztatja, és amikor a pályaudvar csarnokába lép, a nőt sehol nem
látja.

Sofia odakocog a forgósorompóhoz.

A nő nincs ott, de arra még nem lehetett ideje, hogy átjusson és lemenjen a
mozgólépcsőn.
Sofia megfordul, és visszamegy. Benéz az étterembe és a trafikba.

A nő sehol.

A lemenő nap aranysárgán tükröződik az ablakokban és a kinti

homlokzatokon.

Tűz, gondolja. Az emberi élet, test és gondolatok elszenesedett

maradványai.

RENDŐRPALOTA

A nap átkukkant a felszakadozó felhőzeten, és Jeanette Kihlberg bűnügyi

felügyelő feláll az íróasztala mellől. Kinéz az ablakon, eltekint a
kungsholmeni háztetők felett, és nagy levegőt vesz. Megtölti a tüdejét,
majd felszabadító, hosszú sóhajjal kifújja a levegőt.

Hannah Östlund és Jessica Friberg, gondolja. Charlotte Silfverberg,

Fredrika Grünewald, Regina Ceder, Henrietta Dürer, Annette Lundström
és Victoria Bergman iskolatársai a Sigtunai Humán Gimnáziumban.

A múltja mindig utoléri az embert.

Mint gyanította, Hannah Östlund és Jessica Friberg mindketten

felszívódtak, és miután bemutatta von Kwistnek a bizonyítékokat, az
ügyész beleegyezett a köröztetésükbe. Fredrika Grünewald, valamint
Jonathan és Regina Ceder meggyilkolásának alapos gyanúja miatt. Peo
Silfverberg meggyilkolását illetően a gyanú foka alacsonyabb.

Most már csak várni kell, múlatni az időt, követni az eseményeket.

A nagy kérdés továbbra is az indíték. Miért? Bosszú, ennyire egyszerű?

Jeanette-nek megvan az elmélete okról és okozatról, csak az a gond, hogy

ha megfogalmazza a kapcsolódási pontokat, az összkép igencsak
valószínűtlennek tűnik.

Bergmanékat és Düreréket is ők ölték meg? Ők okozták a tüzet?

És Karl Lundströmöt?

De ez esetben miért álcázták balesetnek?

Gondolatait a telefon szakítja félbe, megfordul, az íróasztal fölé hajol, és

megnyomja a gombot.

– Tessék!

– Én vagyok – mondja Jens Hurtig. – Gyere át hozzám, mesélek valami

érdekeset.

Hurtig szobájának ajtaja tárva-nyitva áll, és amikor Jeanette belép, látja,

hogy Åhlund és Schwarz is ott van. Ránéznek, Schwarz vigyorogva a fejét
csóválja.

– Ezt hallgasd meg – mondja Åhlund Hurtigra mutatva.

Jeanette befurakszik közéjük, húz magának egy széket, és leül.

– Halljuk.

– Polcirkeln – fog bele Hurtig. – Nattavaarai egyházkörzet. Annette

Lundström, született Lundström és Karl Lundström. Unokatestvérek.

– Unokatestvérek? – Jeanette nem érti.

– Igen, unokatestvérek – ismétli Hurtig. – Háromszáz méterre születtek

egymástól. Karl és Annette apja testvérek. Két ház egy lappföldi faluban,
Polcirkelnben. Izgi, mi?

Jeanette nem biztos benne, hogy az izgi a megfelelő szó.

– Meglepő mindenesetre – feleli.

– Most jön a java.

Jeanette úgy látja, hogy Hurtigból mindjárt kitör a nevetés.

– Viggo Dürer voullerimi lakos volt. Az úgy harminc-negyven kilométer
Polcirkelntől. Odafönt ez nem távolság. Ha harminc kilométerre laksz
valakitől, annak lényegében a szomszédja vagy. És tudok még valamit a
Polcirkeln nevű faluról.

– És az nagyon tuti – szól közbe Schwarz.

Hurtig int, hogy maradjon csendben.

– A nyolcvanas években felreppent egy sztori a sajtóban. Egy szektáról

szólt, rengeteg tagozattal északon, és a központja Polcirkelnben volt.
Begolyózott laestadianisták. Hallottál már a Korpela mozgalomról?

– Nem mondhatnám, de felteszem, te igen.

– Harmincas évek – mondja Hurtig. – Kelet-norrbotteni, ítéletnapot hirdető

szekta. Próféciák a végnapokról és a hívőkért eljövő ezüsthajóról.
Orgiákat tartottak, melyek során a bibliai idézet alapján magukhoz ölelték
az önmagukban lakozó gyermeket, békaügetésben mentek az utakon,
levetkőztek meztelenre s a többi. Száztizennyolc embert hallgattak ki, és
kiszabtak negyvenöt büntetést, néhányat kiskorúakkal folytatott szexuális
tevékenységért.

– És mi történt Polcirkelnben?

– Hasonló. Rendőrségi feljelentéssel indult „A bárány zsoltárai” nevű

mozgalom ellen. A feljelentés gyerekek elleni nemi erőszakról szólt, csak
az volt a gond, hogy névtelenül tették. Annette és Karl Lundströmöt meg a
szüleiket megnevezték, de bizonyítani semmit nem lehetett. A nyomozást
megszüntették.

– Döbbenet – mondja Jeanette.

– Tudom. Annette Lundström csak tizenhárom éves volt. Karl tizenkilenc.

A szüleik ötvenesek.

– És mi történt utána?

– Hát, semmi. Elhalt a sztori a szektáról. Karl és Annette délre költözött, és

néhány évre rá összeházasodtak. Karl átvette az apja építészeti cégét,
bevásárolta magát egy építőipari konszernbe, aztán egy umeåi vállalatnak
lett az ügyvezetője. A család később sokat költözött országon belül,
mindig Karl új feladatai miatt. Amikor Linnea megszületett, lent laktak
Skånéban, de ezt már tudod.

– És Viggo Dürer?

– Az egyik cikkben felbukkan a neve. Egy fűrészmalomban dolgozott, és

nyilatkozott a lapnak. Idézem: „A Lundström család ártatlan. A bárány
zsoltárai mozgalom soha nem létezett, maguk, újságírók találták ki.”

– Miért készítettek vele interjút? Ő is meg volt nevezve?

– Nem. Szerintem minél gyakrabban akart szerepelni az újságokban.

Nyilván már akkor is megvoltak az ambíciói.

Jeanette Annette Lundströmre gondol.

Egy elszigetelt északi faluban született. Gyerekkorában jó eséllyel

belekeveredett egy szektába, ahol gyerekeket bántalmaztak szexuálisan.
Hozzáment Karl kuzinjához. A szexuális visszaélések folytatódnak,
terjednek, mint valami kór a nemzedékek között. Családok mennek szét.
Összeroppannak. Kiirtják magukat.

– Bírod még?

– Persze.

– Ránéztem Annette Lundström bankszámlájára, és… – Hurtig kis szünetet

tart, majd folytatja. – Te mondod mindig, hogy hallgassunk a
megérzéseinkre, én ezt tettem, és kiderült, hogy valaki nemrégiben
félmillió koronát fizetett be a számlájára.

A rohadt életbe, gondolja Jeanette. Valaki el akarja titkoltatni, mit csináltak

Linneával.

Júdáspénz.
JOHAN PRINTZ ÚT

Ulrika Wendin kikapcsolja a mobilját, és Skanstullnál lemegy a metróba.

Megkönnyebbült, hogy nem Sofia Zetterlund vette fel a telefont, hanem a
titkárnője, amikor odacsörgött megmondani, hogy nem megy többet.

Ulrika Wendin szégyelli, hogy hagyta magát elhallgattatni.

Ötvenezer korona nem nagy pénz, de ki tudta fizetni fél évre előre a
lakbért, és még egy új laptopot is vett.

A metró forgósorompójánál elég mélyen bedugja a lábát a fémrúd alá

ahhoz, hogy az érzékelők észrevegyék, ettől aztán maga felé tudja húzni a
sorompót egy kicsit, és át tudja magát préselni.

Von Kwist nagyon háborgott, amiért találkozott Sofiával. Biztosan félt,

hogy a terápia során elárulja, mit tett vele Viggo Dürer és Karl
Lundström.

Ulrika Wendinnek eszébe jut Jeanette Kihlberg, aki jó fejnek tűnt annak
ellenére, hogy zsaru.

El kellett volna mondania mindent?

Á, nem. Képtelen lenne még egyszer átélni az egészet, ráadásul nem

valószínű, hogy bárki hinne neki. Jobb csendben lapítani: aki sokat ugrál,
az előbb-utóbb kap a pofájára.

Kilenc perccel később leszáll Hammarbyhöjdennél, és gond nélkül áthalad

a kapun. Sem a szerelvényen, sem a kijáratnál nem volt ellenőr.

Finn Malmgren út, el az iskola mellett és át a házak közötti kiserdőn.

Johan Printz út. Be a kapun, fel a lépcsőn. Kinyitja az ajtót, bemegy.

Egy halom posta. Szórólapok, ingyenes újságok.

Becsukja az ajtót, rázárja, felteszi a biztonsági láncot.

Leereszkedik az előszoba padlójára, és közben elsírja magát. A papírkupac

puha a háta alatt, Ulrika az oldalára fordul.

Éveken át élt együtt fiúkkal, akik verték, és ő soha nem sírt.

Amikor ötödikes korában hazajött az iskolából, és az anyját kiütve találta a

kanapén, nem sírt.

Nagyanyja azt mondta róla, jól nevelt gyerek. Csendes gyerek, soha nem
sír.

Most viszont sír, és közben hallja, hogy valaki járkál a konyhában.

Ulrika Wendin feláll, és a konyhaajtóhoz megy.

A konyhában egy idegen férfi áll, és még mielőtt Ulrika reagálhatna, a

férfi orrba vágja.

Ulrika hallja a reccsenést.

A LUNDSTRÖM-VILLA

Linnea Lundström lehúzza apja elégetett levelének elszenesedett

maradványait a vécén, és visszamegy a szobájába.

Erről ennyit.

A pszichológusára, Sofia Zetterlundra gondol, aki elmesélte neki, hogyan

jutott Charles Darwin eszébe A fajok eredete alapötlete. Hogyan villant fel
egy másodperc alatt a lelki szeme előtt, és hogyan áldozta élete hátralevő
részét arra, hogy bizonyítékokat gyűjtsön az elméletéhez.

Sofia azt is elmesélte, hogy Einstein relativitáselmélete a tapsnál is

gyorsabban ötlött fel a tudósban.

Linnea Lundström ismeri az érzést, mivel most pont ezzel a tisztánlátással

szemléli ő is az életet.

Az élet egykor rejtély volt, de most már közönséges valóság, és nem több
üres váznál.
Darwinnal ellentétben neki nem kell bizonyítékot keresnie, és Einsteinnel
ellentétben nincs szüksége elméletre. A bizonyíték egy része őbenne van,
mint rózsaszínű hegek a lelkén. A többi része a testén látható sebek és
repedések formájában az altestén.

A bizonyíték egészen konkréttá válik, amikor reggel arra ébred, hogy az

ágy átázott a vizelettől, vagy amikor idegességében nem tudja
visszatartani.

Az elméletet az apja fogalmazta meg még az ősidőkben. Amikor még ő

csak néhány szót tudott mondani. A kristianstadi ház kertjében egy
pancsoló medencében az elméletet gyakorlatra váltotta, és az elmélet attól
fogva életre szóló igazság lett.

Linnea emlékszik az ágy szélén ülő apja álmosító szavaira.

A kezére a testén.

Közös esti imáikra.

„Vágyom rá, hogy hozzád érhessek és kielégíthessem a vágyadat. Az én

kielégülésem látni a te gyönyörödet.”

Linnea Lundström kihúzza az íróasztal székét, és a mennyezeti kampó alá

helyezi. Tudja kívülről a szöveget.

„Szeretkezni akarok veled, és megadni neked a szerelmet, amelyre méltó

vagy. Gyengéden simogatni akarlak kívül-belül, ahogy csak én vagyok rá
képes.”

Kihúzza az övet a farmeréből. Fekete bőr. Szegecselt.

„Örömmel tölt el, ha rád nézek, benned minden vágyat és gyönyört kelt.”

Hurok. Fellép a székre, az öv csatja a kampóra kerül.

„A kielégülés és a gyönyör sokkal magasabb szintjét fogod átélni.”

Öv a nyakra. A tévé szól lent a nappaliban.

Annette egy doboz csokival és egy pohár borral nézi.

X-Faktor, elődöntő.

Holnap matekdolgozat. Egész héten tanult, és tudja, hogy nagyon jó jegyet

kapna.

Egy lépés a levegőbe. A közönség engedelmesen tapsol, amikor a

stúdióasszisztens feltart egy táblát.

Egy apró lépés, és a szék jobbra borul.

„Valójában a dicsőség kiáradása.”

HAMMARBYHÖJDEN

Ulrika Wendin nem tudja, miként lehetséges, de talpon marad. Arca

zsibbad, és ő az idegen férfi szemébe néz. Egy röpke pillanatra mintha
együttérzést látna benne. A szánalom szikráját.

Utána visszanyeri a valóságérzékét, és hátratántorodik néhány lépést, ki az

előszobába, míg a férfi némán figyeli.

Minden nagyon gyorsan történik, de Ulrika úgy éli meg, mintha egy
örökkévalóságig tartana.

Oldalra ugrik, elcsúszik a szórólapokon, de sikerül visszanyernie az

egyensúlyát, majd ráveti magát a kilincsre.

Picsába, gondolja, és hallja a gyors lépteket a háta mögött.

Zár és lánc.

Begyakorlott mozdulatok, mégis úgy érzi, mintha perceken át bíbelődne a

lánccal. Kiront az ajtón, és ekkor megérzi hátán egy kéz érintését.

Feszülést érez a nyakán. Hallja a fújtatást közvetlenül a háta mögött, és

tudja, hogy a férfi elkapta a melegítője kapucniját.
Ulrika nem gondolkozik. Megijedni sincs ideje. Csak az adrenalin hajtja.

Kirántja magát a férfi szorításából, megfordul, tiszta erőből rúg, és reméli

a legjobbakat.

A lába között találja el.

Futás, futás a francba, gondolja, de lába nem engedelmeskedik.

Nem mozdul, csak nézi, ahogy a nagydarab idegen lassan lerogy a kőre a
lépcsőházban. Ulrika csak akkor veszi észre, hogy egész testében remeg,
amikor a férfi vicsorogva felnéz rá.

Sziszeg valamit, de nem lehet érteni, és próbál felállni.

Ekkor Ulrika futásnak ered.

Le a lépcsőn. Ki a kapun és egyenesen előre. El a biciklitároló mellett.

Megkerüli a fákat a bicikliút mentén, és beszalad az árnyak közé az
erdőbe. Nem fordul hátra. Csak szalad.

Sehol egy lélek. Ulrika nem mer visszafutni, előtte bozótos kis domb
emelkedik, a másik oldalán bérházak fényei derengenek.

Szürkület. Magas fenyők, köves, hepehupás talaj, mi a fészkes fenéért

futott be az erdőbe?

Ekkor megpillantja a férfit.

Tíz méterre. Rávigyorog Ulrikára, és mintha kés lenne a kezében. Ulrika a

pengét ugyan nem látja, de a férfi mereven előrenyújtja a karját, mint aki
tart valamit. Higgadtan közeledik felé, és Ulrika rájön, miért. Ő csak a háta
mögött lévő bozótos dombon át menekülhet.

Megkockáztatja. Megfordul, és beszalad a sötétségbe a gallyak meg tüskék

közé.

Sikít, ahogy a torkán kifér, és nem mer megfordulni.

Felfelé mászik, az ágak az arcát és a karját karmolják.

Mintha hallaná a férfi légzését, de az is lehet, hogy a sajátja.

Megint sikít. De ez csak elfojtott zihálásnak hallatszik, és kifullad tőle.

Átjutott a bozóton. Már csak néhány alacsony ág, a domb lejteni kezd,
Ulrika futásnak ered.

Egy ház hátulja. Pincelépcső. Fájdalom nyilall a gyomrába, amikor

meglátja, hogy az ajtó nyitva van, és odabent fény ég.

Ha fény ég bent, akkor van itt valaki. Aki segíteni tud.

Félrelöki az utolsó ágakat, és lerohan a lépcsőn, be a pincébe.

– Segítség! – kiáltja zihálva. Tárolók egy folyosón. – Segítség – mondja

megint.

Az ajtó. Be kell csukni az ajtót.

Megfordul. Hallja a férfi lihegését odakint, a lépcsőhöz vezető úton.

Utolsó erejével az ajtóhoz rohan, és hangosan becsapja.

Két másodperc. Felfogja, hogy néhány láda áll a folyosón, két

kartondoboz, és az egyiken néhány rongyszőnyeg. Az egyik tároló ajtaja
farönkkel van eltorlaszolva.

– Van itt valaki?

Nincs válasz. Homlokát elönti a veríték, nehezen lélegzik. Szíve annyira

ver, mintha készülne átszakítani a bőrét. Nincs itt senki.

A kilincs. A férfi rángatja. Kétszer. Aztán hallani, hogy zörög a zár.

Kulcsok?

Hogy jutott be amúgy a lakásába? Van kulcsa?

Le van most szarva.

Megfordul, hogy beljebb menjen a folyosón, és ebben a pillanatban
elalszik a mennyezeti lámpa. Az ajtó felől továbbra is zörgés hallatszik, és
az ajtó mellett piros pontként világít a villanykapcsoló a sötétben. De
Ulrika hátrál. Nem mer közelebb menni az ajtóhoz.

Befelé halad. Az egyik falhoz tapad, és csak most érzi meg a szagot.

Édes, émelyítő illat. Szennyvíz, ürülék? Nem tudja.

A folyosó balra kanyarodik, és Ulrika befordul. Villanykapcsoló azonban

nincs sehol, ő siet tovább előre, be a sötétségbe. A tárolórekeszek akár a
drótkerítésből készült kalickák. Pontosan tudja, hogyan néznek ki, pedig
semmit nem lát, csak érzi a fémszálakat a kezével.

Ekkor néhány méterre megpillantja egy villanykapcsoló piros fényét.

Az ajtó kinyílik, és a férfi felkapcsolja a villanyt.

Ulrika előtt öt méter távolságra csukott ajtó. Kilincs nincs rajta. Csak egy
kulcslyuk.

Balra van egy beugró a falban, a beugróban egy nagy fémtartály és egy
csomó cső.

Van mögöttük elég hely, hogy elbújjon.

Gyorsan odaoson, bemászik a csövek közé, és a falhoz lapul.

Innen jön a szag.

Kén, gondolja. A nagy tartály egy zsírfogó, és mintha rémlene neki, hogy
ebben a házban pizzéria működik.

Hallja közeledni a férfit. A léptek abbamaradnak, egészen közel van hozzá.

A férfi megint megmozdul. Ulrika lehunyja a szemét. Reméli, hogy a férfi

nem hallja a légzését és hangos szívverését.

Csak nehogy szipogni kezdjen. Csúnya találat érte az orrát. Nem kap rajta
levegőt, és vérzik. Érzi a melegséget a felső ajkán.

Tudja, hogy vége.

Kurvára vége van.

Látja a férfi bakancsát a zsírfogó és az egyik vaskos cső közötti résen át.
Csak áll, alig egy méterre tőle. Nem szól semmit.

Ulrika marad a helyén, beékelődve a fémtartály és a fal közé. Múlnak a

másodpercek, és Ulrika szerint egy perc is eltelik, mire a férfi elkezdi
valamivel ütni a csövet.

Fémes kongás, majd még egy, majd még egy. Könnyed ütések, és Ulrika
tudja, hogy a kés nyelét kocogtatja.

Savanyú íz önti el a száját, érzi a nyomást a torkában.

A férfi lépdelni kezd oda-vissza. Nyikorog a bakancsa, és a fémcső egyre

hangosabban kong, mintha a férfinak egyre fogyna a türelme.

Ekkor Ulrika megpillantja, mi áll a sarokban tőle alig karnyújtásnyira.

Vékony rézcsövek, legfelül lefűrészelve. Hegyük úgy fest, mint amelyek
képesek sérülést okozni, ha a megfelelő helyen találják el az embert.

Nyúl értük, de habozik.

Nyitott keze megremeg, és tudja, hogy nincs értelme.

Nem képes már rá. Nem bírja tovább.

Akkor ölj meg, gondolja. Ölj meg.

TANTO MAGASLAT
Látja a kocsit közeledni, és elbújik egy bokor mögött.

Messze lent ott a Tantolunden park, és a nap már csak vékony, fényes karéj
a háztetők fölött. Az essingei templom karcsú tornya vékony csík csupán
Smedslätten és Ålsten előtt.

Lent, a Tantolunden nagy gyepén néhány ember dacol a hideggel. Ketten

frizbiznek, pedig szinte teljesen besötétedett már. Látja, hogy odébb, a
strandnál valaki éppen megmártózik.

A kocsi megáll, a motort leállítják, a fényszórók kialszanak, beáll a csend.

A dán intézetekben töltött évek alatt próbált felejteni, de soha nem sikerült.
Most véghezviszi, amit egyszer egy örökkévalósággal ezelőtt elhatározott.

Az autóban ülő nők fogják lehetővé tenni, hogy hazatérjen.

Hannah Östlundot és Jessica Friberget fel kell áldozni.

Leszámítva a fiút a vidámparkban, csupa beteg emberről volt szó. Hiba

volt a fiút is elkapni, és amikor erre rájött, őt életben hagyta.

A fiú elájult, amikor tiszta alkoholt fecskendezett az ereibe, minekutána

rátette a malacálarcot. Az egész éjszakát együtt töltötték kint, a Waldemar-
félszigeten, és amikor végül rájött, hogy a fiú nem az ő féltestvére,
meggondolta magát.

A fiú ártatlan volt, de a nők, akik éppen őt várják a kocsiban, nem azok.

Csalódottan állapítja meg, hogy nem érez örömöt, még csak

megkönnyebbülést sem.

A värmdői látogatás is csalódás volt. Nagymama és nagypapa háza leégett,

ők meghaltak.
Remélte, hogy láthatja az arcukat, amikor belép az ajtón, és elébük áll.

Bengt arckifejezését, amikor elmondja, ki is az ő apja.

Apa és nagypapa egyben, a disznó Bengt Bergman.

A nevelőapja, Peo ezzel szemben mindent megértett. Még bocsánatért is

esedezett, és pénzt kínált. Mintha lett volna elég vagyona ahhoz, hogy
ellensúlyozza a tetteit.

Annyi pénz nincs a világon, gondolja.

A szánalmas Fredrika Grünewald először meg sem ismerte. Amiben nem

volt semmi különös, elvégre tíz éve találkoztak utoljára Viggo Dürer
strueri tanyáján.

Akkor mesélt Fredrika Sigtunáról.

Regina Ceder is ott volt. Igencsak terhes volt, és kövér, mint egy disznó,
állt Fredrika mellett, és jól szórakozott.

Néha életeket kell feláldozni. Jonathan halála megfelelt a céljainak, és

megölésével nyert értelmet a fiú élete.

Emlékszik az üres tekintetükre, az izzadságra és a szobában uralkodó

általános izgalomra.

Összehúzza magán a kobaltkék kabátot, és elhatározza, hogy odamegy a

kocsihoz meg a két nőhöz, akikről mindent tud.

Zsebre vágja a kezét, hogy ellenőrizze, nem felejtette-e el a

polaroidképeket, és ekkor belenyilall a fájdalom a jobb kezébe.

Nem tekinti nagy áldozatnak, hogy lenyeste a gyűrűsujját.

A múltja mindig utoléri az embert, gondolja.

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd

az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz
közösségünkhöz a Facebookon!