Michael Connelly igazi legendának számít a bűnügyi

krimi műfajában. Huszonhét regényét eddig

harminckilenc nyelvre fordították le, s több mint 42
millió példányt adtak el belőlük. Köteteiben két
kiemelkedően népszerű figurát teremtett meg: Harry
Bosch nyomozót, illetve Mickey Haller védőügyvédet. A
Perújrafelvétel című krimiben e két karizmatikus férfi
útjai keresztezik egymást. Ezt a sztorit azok is élvezni
fogják, akik Connelly sötét hangvételű
detektívtörténeteit kedvelik, és azok is, akik
Connellyben a tárgyalótermi krimik mesterének, John
Grishamnak a riválisát látják.

Mickey Haller, aki egész életében a bűnösöket védte,

álmában sem gondolta, hogy valaha is átigazol a másik
oldalra, és a vádat fogja képviselni. Ám egy szép napon a
huszonnégy évre elítélt gyerekgyilkost, Jason Jessupot
szabadlábra helyezik. Az egykori DNS-minták
újraértékelésének köszönhetően ügyét a teljes
felmentés és a nem kevés kártérítés reményében
újratárgyalják. Haller nem kételkedik Jessup
bűnösségében, de csak azzal a feltétellel vállalja az
ügyet, ha együtt dolgozhat Harry Bosch nyomozóval és
az Államügyészi Hivatal legjobb ügyészével, Maggie
McPhersonnal.

Haller és csapata egy minden hájjal megkent

sztárvédőügyvéddel találja szemben magát, aki a médiát
is felhasználja, hogy védencét az igazságszolgáltatás
áldozataként tüntesse fel. A szabadlábon védekező
Jessup nappal a média reflekorfényében valódi
celebként viselkedik, éjszakánként azonban különös
átváltozáson megy keresztül. Csupán Haller és Bosch
tudja, hogy senki sincs biztonságban – hiszen lehet,
hogy a gyilkos ott folytatja, ahol huszonnégy éve
abbahagyta…
 Fordította
Babits Péter
 Michael Connelly
Perújrafelvétel

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Michael Connelly: The Reversal
Wounds of Honour, 2009
Little, Brown and Company
Hachette Book Group
237 Park Avenue, New York, NY 10017
www.hachettebookgroup.com

Copyright © Hieronymus, Inc., 2010

Hungarian translation © Babits Péter, 2012

Minden jog fenntartva.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2015

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Milbacher Róbert
A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte
A borítót Tóth Gábor tervezte
ISBN 978 963 357 516 1
Shannon Byrne-nek,
hálás köszönettel
 ELSŐ RÉSZ

AKASZTJÁK A HÓHÉRT
 Egy

Február 9., kedd 13.43

Amikor legutóbb a Water Grillben ettem, velem szemközt egy

ügyfél ült, aki előre eltervelten, hidegvérrel meggyilkolta a
feleségét és annak szeretőjét – egyszerűen arcon lőtte őket. S
amikor igénybe vette a szolgálataimat, nemcsak azt várta el, hogy
védjem a tárgyaláson, de azt is, hogy mentessem fel minden vád
alól, és köszörüljem ki a jó hírnevén esett csorbát. Ezúttal
olyasvalakivel ültem szemben, akivel még jobban kellett
vigyáznom: Gabriel Williamsszel, Los Angeles megye
államügyészével.
Ezen a fagyos, téli délutánon itt ültem le Williamsszel és a
hivatalvezetőjével – értsd: politikai tanácsadójával –, Joe Ridellel
Az ebédet fél kettőre időzítettük, amikorra a legtöbb ügyvéc már
visszatér a bíróságra, így az államügyésznek nem kellet tartania
attól, hogy rajtakapják, amint a sötét oldallal kokettál Mármint
velem, Mickey Hallerrel, az ördög ügyvédjével.
A Water Grill tökéletesen megfelel egy kellemes belvárosi
ebédhez. Jó étel és hangulat, meghitt elszigeteltség a több
asztaltól, s hozzá olyan borlap, amelynek sehol sem akad párja.
Egy ilyen helyen az ember nem veti le a zakóját, viszont a pincér
az ölébe teríti a fekete asztalkendőt, hogy még ezzel se kelljen
bajlódnia. A vád képviselői Martinit rendeltek az adófizetők
pénzén; én megmaradtam a tiszta víznél. Williams két korty gin
és egy szem olívabogyó után minden teketória nélkü a tárgyra
tért.
– Van egy ajánlatom, Mickey.
Bólintottam. Ennyit Ridell is elárult, amikor aznap reggel
felhívott, hogy megbeszéljük az ebédet. Beleegyeztem a
találkozóba, majd magamhoz vettem a telefont, hogy próbáljak
szerezni némi bennfentes információt ezzel az ajánlattal
kapcsolatban. Még a volt feleségem sem tudott semmit, pedig ő
az államügyészi hivatalnak dolgozott.
– Csupa fül vagyok – feleltem most. – Nem mindennap
történik meg, hogy egy államügyész ajánlatot tesz az embernek.
Tudom, hogy nem valamelyik ügyfelemről van szó – azok sosem
vívják ki a nagyfőnök figyelmét ráadásul most nincs is túl sok
ügyem. Alig megyeget az üzlet.
– Nos, igaza van – értett egyet Williams –, nem valamelyik
ügyfeléről van szó. Viszont van egy ügyem, amit szeretnék
magára bízni.
Újra bólintottam. Már értettem. Mindenki utálja az
ügyvédeket, amíg nincs szüksége rájuk. Nem tudtam, hogy
Williamsnek vannak-e gyerekei, de annak nyilván utánajárt, hogy
nem vállalok fiatalkorúakat, úgyhogy a feleségéről lehetett szó.
Alighanem bolti lopás, netán ittas vezetés, amit a férje próbál fű
alatt elrendezni.
– Kit kell kihúzni a bajból? – kérdeztem.
Williams Ridellhez fordult, és összemosolyogtak.
– Nem, semmi, ilyesmi – csóválta a fejét. – Az ajánlatom a
következő. Szeretném alkalmazni, Mickey. Azt akarom, hogy az
államügyészi hivatalnak dolgozzon.
Sok minden kavargott a fejemben, amióta Ridell felhívott, de
az egyszer sem jutott eszembe, hogy ügyészi állást ajánlanak.
Több mint húsz éve szereztem ügyvédi kamarai tagságot, ez idő
alatt olyan gyanakvás és bizalmatlanság övezett az ügyészek és a
rendőrök részéről, amilyenben legfeljebb az új fiúknak lehetett
része a Nickerson Gardensben. Így aztán képtelenségnek tűnt
még az ötlete is annak, hogy csatlakozzam hozzájuk. Egész
egyszerűen: ők nem akarnak engem, én nem akarom őket. A volt
feleségemen és a féltestvéremen kívül, aki a Los Angeles-i
Rendőrség nyomozójaként dolgozik, készséggel hátat fordítok
bármelyiküknek. Különösen Williamsnek, aki elsősorban
politikus, csak azután államügyész, ami még veszélyesebbé teszi.
Noha pályája elején rövid ideig dolgozott ügyészként, két
évtizedet polgárjogi ügyvédként töltött el, mielőtt külsősként
indult az államügyészi posztért, hogy a rendőrséggel és
ügyészséggel szembeni indulatok hullámán bevitorlázzon a
hivatalba. Ezért is fordítottam kínos figyelmet erre a flancos
ebédre, amióta csak az ölembe terítették az asztalkendőt.
– Dolgozzam maguknak? – kérdeztem. – Egészen pontosan
mint mi?
– Különleges ügyész. Egyszeri alkalom. Magára akarom bízni
a Jason Jessup-ügyet.
Hallgattam egy hosszú pillanatig. Először azt gondoltam,
nevetnem illene. Az egész nem lehet más, csak gondosan
előkészített tréfa. Azután már tudtam, hogy nem az. Sosem
hívnának meg a Water Grillbe csak azért, hogy megtréfáljanak.
– Azt akarják, hogy én járjak el Jessup ellen? Ahogy hallom,
nincs is miben eljárni. Az ügy olyan, mint a szárnyatlan kacsa.
Csak lepuffantják, és kisütik a zsírját.
Williams úgy rázta a fejét, mintha önmagát szándékozná
meggyőzni, nem engem.
– Jövő kedden lesz a gyilkosság évfordulója. Akkor fogom
bejelenteni, hogy újratárgyaljuk Jessup ügyét. És szeretném, ha a
sajtótájékoztatón ott állna mellettem.
Hátradőltem a széken, és végignéztem rajtuk. Felnőtt életem
jó részében mást se csináltam, csak tárgyalótermekben
nézelődtem; próbáltam megítélni az esküdteket és bírákat,
tanúkat és ügyészeket. Azt hiszem, elég jól értettem ehhez, az
asztalnál mégsem tudtam olvasni Williams és a cimborája
fejében.
Jason Jessup elítélt gyermekgyilkosként csaknem
huszonnégy évet töltött börtönben, mígnem a múlt hónapban a
Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az ítéletet, és
visszautalta az ügyet a megyének vagy újbóli tárgyalásra, vagy a
vádak ejtésére. Az érvénytelenítés annak a közel két évtizeden át
tartó jogi procedúrának vetett véget, amit Jessup jobbára maga
vezényelt a cellájából. Akárhány fellebbezést, indítványt, panaszt
és bármi egyebet nyújtott be, önjelölt jogászként egy lépést sem
jutott előrébb az állami és szövetségi bíróságokon, végül azonban
felkeltette egy Genetikai Igazság Projekt nevű jogi
segélyszervezet figyelmét. Ennek ügyvédei vették át az ügyet, s
végül kiharcoltak egy bírósági végzést, amelynek értelmében újra
meg kell vizsgálni az ondómintát annak a gyermeknek a
ruházatán, akinek megfojtása miatt Jessupot elítélték.
Jessup ellen még azelőtt született ítélet, hogy a DNS-elemzést
felhasználták volna a bírósági eljárásban, a sok évvel később
végrehajtott analízis pedig azt mutatta ki, hogy a ruhán talált
ondó nem Jessuptól, hanem egy ismeretlen személytől
származott. Noha a bíróság mindeddig fenntartotta Jessup
őrizetét, az új bizonyíték az ő javára billentette a mérleget. Az
állami Legfelsőbb Bíróság a DNS-elemzés eredménye és az
eljárás során tapasztalt egyéb hiányosságok figyelembevételével
megsemmisítette az ítéletet.
Nagy vonalakban ennyit tudtam a Jessup-ügyről; ez az
információ is jórészt a lapok tudósításain és tárgyalótermi
pletykákon alapult. Habár a teljes bírói rendelkezést nem
olvastam, a Los Angeles Times lehozta ennek részleteit, így
tudhattam, hogy a nagy port felkavaró döntés megerősítette
Jessup régóta hangoztatott érveit, továbbá feltárta a rendőrség és
az ügyészség eljárási hibáit. Védőügyvédként nem állítanám,
hogy nem örültem az államügyészség szorult helyzetének –
nevezhetjük ezt kisstílű bosszúnak is; még az sem számított, hogy
az ügy nem az enyém, vagy hogy a jelenlegi hivatalnak semmi
köze az 1986-os eredeti ügyhöz. A védelem olyan ritkán
könyvelhet el győzelmet, hogy más ügyvédek sikerei és az
intézmény vereségei láttán mindenkin eluralkodik a kaján
káröröm.
A Legfelsőbb Bíróság döntését a megelőző héten jelentették
be, hatvan napot hagyva az ügyészségnek arra, hogy újratárgyalja
vagy felmentse Jessupot. A döntés óta nem akadt olyan nap, hogy
Jessup ne szerepelt volna a hírekben. Telefonon és személyesen
is számos interjút adott a San Quentinben: az ártatlanságát
hangoztatta, miközben kemény szavakkal illette a rendőröket és
ügyészeket, akik ide juttatták. Helyzetével több hollywoodi
híresség és sportoló támogatását kiharcolta, miközben máris
polgárjogi keresetet nyújtott be mind az állam, mind a megye
ellen, hogy sokmilliós kártérítést követeljen az ártatlanul,
börtönben töltött évekért. A média állandó hírverést csapott
körülötte, amit ő arra használt fel, hogy népmeséi hősként
láttassa magát. Amikor pedig végleg becsukódtak mögötte a
börtön kapui, kétségkívül ő is az ünnepelt hírességek sorába
emelkedett.
Miután keveset tudtam a részletekről, az a benyomás alakult
ki bennem, hogy negyed évszázadon át ártatlanul bebörtönzött
emberként Jessup megérdemel minden kártérítést, amit csak ki
tud sajtolni. Annyit viszont akkor is tudtam, hogy ha csak a DNS
egyengeti Jessup útját, az ügy veszett fejsze, a perújrafelvétel
pedig a politikai mazochizmus tárgykörébe tartozik, így aligha
pattanhatott ki Williams vagy Ridell fejéből.
Hacsak...
– Mit tudnak, amit én nem? – kérdeztem rá. – Amit még a
Los Angeles Times se tud.
Williams kajánul elvigyorodott, és áthajolt az asztal felett,
hogy válaszoljon a kérdésre.
– Jessup a GIP segítségével is csak annyit tud bizonyítani,
hogy az áldozat ruhájáról vett DNS-minta nem az övé – felelte. –
Terheltként pedig nem az ő feladata megállapítani, hogy kitől
származik.
 – Vagyis átfuttatták a mintát az adatbankon.
Williams bólintott.
– Úgy van. És találtunk valakit.
Ennél többet nem mondott.
– Szóval ki az?
– Nem fogom elárulni, csak ha belép a csapatunkba.
Máskülönben bizalmasan kell kezelnem. Annyit viszont elárulok,
hogy a felfedezésünk olyan tárgyalási taktikához vezet, ami
semlegesítheti a DNS-kérdést, miközben a többi részt, és
bizonyítékot, sértetlenül hagyja. A DNS először sem kellett
ahhoz, hogy elítéljék. 1986-ban hittünk Jessup bűnösségében, és
vétkesen elhanyagolnám a kötelességemet, ha nem próbálnék
eljárást indítani ellene, függetlenül az elmarasztaló ítélet
esélyétől, a potenciális politikai hátrányoktól és az ügy
közmegítélésétől.
Úgy beszélt, mint aki kamerákat lát maga előtt, nem pedig
engem.
– Akkor miért nem indít ellene eljárást? – tettem fel a
kérdést. – Miért fordul hozzám? Háromszáz tapasztalt jogász
dolgozik a keze alatt. Csak akad valaki abban a Van Nuys-i
hivatalban, aki szemrebbenés nélkül vállalja az ügyet. Miért pont
én?
– Mert ezt a vádat senki sem képviselheti az Államügyészi
Hivataltól. Bizonyára maga is olvasta a híreszteléseket. Az ügyet
máris felkapták, még az sem számít, hogy egyeden istenverte
jogász sem dolgozik nekem, aki annak idején itt volt. Akkor is be
kell vonnom egy külsőst, egy független személyt, hogy a bíróság
elé állhassak. Valakit...
– Erre való az Igazságügyi Hivatal – bólintottam. – Ha
független jogász kell, megkaphatja.
Beletrafáltam a közepébe, és ezt mindenki tudta az asztalnál.
Nem történhetett olyan, hogy Gabriel Williams bevonja az ügybe
az IH-t. Ezzel politikai határvonalat lépett volna át. Kaliforniában
az IH vezetőjét választják, következésképpen a politika összes
helyi szakértője úgy látta volna, hogy ezt a posztot nézte ki
magának Williams következő állomásként útban a kormányzóság
vagy más, még magasabb tisztség felé. Williams a legkevésbé sem
vágyott arra, hogy valamelyik politikai ellenfelének a kezére
játsszon egy ügyet, amit aztán ellene fordíthatnak, lehetett
bármennyire régi. A politikában, a tárgyalóteremben és az
életben nem szokás ólmosbotot adni az ellenség kezébe, amivel
alkalomadtán ledorongolhat.
– Ezzel nem fordulhatunk az IH-hoz – közölte Williams
tárgyilagos hangon. – Ezért akarom magát, Mickey, a közismert
és köztiszteletben álló védőügyvédet. Szerintem a közvélemény
hajlandó lesz elhinni, hogy pártatlan ebben az ügyben, ennek
következtében bízik magában, és elfogadja az ítéletet, amit ki fog
harcolni.
Mialatt Williamsre meredtem, a pincér az asztalunkhoz
lépett, hogy felvegye a rendelést. Williams egy pillanatra sem
vette le rólam a tekintetét, úgy hessegette el.
– Nem nagyon követem figyelemmel az ügyet –
gondolkodtam hangosan – Ki most Jessup védőügyvédje? Nem
szívesen harcolnék olyasvalaki ellen, akit jól ismerek.
– Jelenleg nincs mellette más, csak a GIP jogászai és a
kirendelt védője. Nem bíztak meg senkit, mert, őszintén szólva,
arra számítanak, hogy ejtjük az egészet.
Bólintottam, miközben máris újabb akadály körvonalazódott
előttem.
– Nagy meglepetés vár rá – folytatta zavartalanul Williams –,
mert idehozzuk, és újratárgyaljuk az ügyét. Ő tette, Mickey, és
igazából nem is kell többet tudnia. Az a kislány soha nem fog
feltámadni, minden ügyésznek elég csak ennyit tudnia. Vállalja
el! Tegyen valamit a közösségért és önmagáért. Ki tudja, talán
meg is tetszik a dolog, és majd maradni akar. Ha így lesz, mi csak
örülni fogunk.
 Félig csukott szemmel meredtem az asztalterítőre, ahogy
elgondolkodtam a szavain. Egy pillanatig önkéntelenül is láttam
magam előtt a kislányomat, ahogy ott ül a tárgyalóteremben, és
látja, amint a vádlott helyett a nép képviseletében állok fel.
Williams tovább beszélt, észre sem vette, hogy magamban már
eldöntöttem a kérdést.
– A szokásos órabérét természetesen nem tudjuk kifizetni, de
ha vállalja, szerintem amúgy sem a pénzért teszi. Adhatok egy
irodát és egy titkárnőt. Meg amilyen szakértőre csak szüksége
van. Nálunk vannak a legjobb...
– Nem akarok az Államügyészi Hivatalban dolgozni.
Függetlennek kell maradnom. Teljesen önállónak. Nincs több
közös ebéd. Nyilvánosságra hozzuk a dolgot, azután nem
avatkozik a munkámba. És én határozom meg az eljárás menetét.
– Rendben. Használja a saját irodáját, csak ne ott tárolja a
bűnjeleket. És igen, természetesen önállóan dönthet.
– Ha megteszem, én választok helyettest, és saját nyomozót a
rendőrségen. Olyanokat, akikben megbízom.
– A helyettese irodán belüli vagy kívüli legyen?
– Belülről kell valaki.
– Akkor felteszem, a volt feleségéről beszélünk.
– Pontosan... már amennyiben vállalja. S ha valahogyan
sikerül kiharcolnunk a kedvező ítéletet, kiveszi a Van Nuysból, és
áthelyezi a belvárosba, a komoly ügyekhez, ahová való.
– Ezt könnyebb mondani, mint...
– Ez az ajánlatom. Kell vagy nem kell?
Williams gyors pillantást vetett Ridellre. Láttam, ahogy
állítólagos beosztottja alig észrevehetően bólintott.
– Rendben – fordult vissza hozzám Williams. – Akkor azt
hiszem, megállapodtunk. Maga győz, ő átkerül. Áll az alku.
A kezét nyújtotta az asztal felett, én pedig elfogadtam. Ő
mosolygott, én nem.
 – Mickey Haller a Nép képviseletében. Nem is hangzik
rosszul...
A Nép képviseletében. Ettől jól kellett volna éreznem magam.
Hasznosnak, egy nemes és igazságos ügy lovagjának. Mégis
elfogott valami rossz érzés, hogy átléptem egy láthatatlan határt.
– Remekül hangzik... – mormoltam.
 Kettő

Február 12., péntek 10.00

Harry Bosch odalépett az. Államügyészi Hivatal külső

fogadópultjához, a büntetőbíróság épületének tizennyolcadik
emeletén. Megadta a nevét, és közölte, hogy tíz órakor találkozója
van Gabriel Williams államügyésszel.
– A megbeszélés az A jelű tárgyalóban lesz – nézett fel a
recepciós, miután hosszan tanulmányozta az előtte álló
képernyőt. – Lépjen be az ajtón, forduljon jobbra, és menjen el a
folyosó végéig. Ott megint jobbra, és balról ott a tárgyaló. A név
ki van írva az ajtajára. Már várják.
Halk zümmögéssel megnyílt a falburkolatba süllyesztett
üvegajtó. Bosch átlépett rajta, miközben azon tűnődött, hogy kik
lehetnek azok, akik már várják. Amióta előző nap délután
megkapta az idézést az államügyész titkárától, egyszerűen nem
tudta kideríteni, miről van szó. A titoktartás az Államügyészi
Hivatalnál alapkövetelmény, de általában azért csak kiszivárgott
valami. Egészen mostanáig azt sem tudta, hogy egynél több
személlyel fog beszélni.
Ahogy követte az ismertetett útvonalat, Bosch eljutott az „A
tárgyaló” feliratú ajtóhoz. Itt bekopogott, mire egy női hang
felszólította, hogy lépjen be.
Belépett, és szemben találta magát egy nővel, aki
egymagában ült a nyolcszemélyes tárgyalóban, az asztalon
szétterített iratokkal, fényképekkel és egy laptoppal. Halványan
ismerősnek tűnt, Bosch mégsem tudta hová tenni. Vonzó fiatal
nő volt, akinek arcát sötét, göndör fürtök keretezték; aki élénk
tekintettel, ugyanakkor megnyerő és érdeklődő mosollyal követte
a mozgását. Mint aki tud valamit, amit ő nem. Az ügyésznők
szokásos egyenruháját, sötétkék kosztümöt viselt. Harry nem
tudta hová tenni, de gyanította, hogy helyettes ügyész lehet.
– Bosch nyomozó?
– Az vagyok.
– Jöjjön, foglaljon helyet!
Bosch kihúzott egy széket, és leült vele szemben. Az asztalon
egy helyszínelés fotóit látta, rajtuk egy gyermek szemetes
konténerben fekvő holttestével. Egy lányéval, aki hosszú ujjú, kék
ruhát viselt, és csupasz lábbal feküdt az építési törmelék között. A
fotó fehér szélei láthatóan elsárgultak. A papírkép régen
készülhetett.
A nő egy aktát csúsztatott a fényképre, mielőtt az asztal felett
a kezét nyújtotta.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk. A nevem Maggie
McPherson.
Bosch hallotta már a nevet, csak nem emlékezett, hogy hol
vagy milyen ügy kapcsán.
– Helyettes ügyész vagyok – folytatta –, és a Jason Jessup-
ügyön dolgozom. Az ügyész...
– Jason Jessup? – kérdezett közbe Bosch. – Perre viszik az
ügyet?
– Igen, pontosan. Jövő héten jelentjük be, és meg kell
kérnem, hogy addig kezelje bizalmasan ezt az információt.
Sajnálom, hogy az ügyész úr késik a megbeszélésről,..
Az ajtó kinyílt, Bosch felé fordult. Mickey Haller lépett a
tárgyalóba. Bosch felpattant. Nem mintha nem ismerte volna
Hallert – féltestvéreként nagyon is jól ismerte –, csak éppen nem
értette, mit keres az Államügyészi Hivatalban. Végtére is,
védőügyvéd. Éppúgy nem illik ide, mint kandúr a sintértelepre.
– Tudom – emelte fel a kezét Haller –, tudom, mit gondol. Mi
a fene folyik itt?
 Mosolyogva lépett az asztal McPherson felőli oldalához, hogy
kihúzzon egy széket. Bosch már tudta, hol hallotta a McPherson
nevet.
– Maguk ketten... – kockáztatta meg. – Házasok voltak,
ugye?
– Pontosan – felelte Haller. – Nyolc csodálatos éven át.
– De ha ő képviseli a vádat Jessup ellen, maga pedig védi, az
nem összeférhetetlenség?
Haller arcára széles mosoly ült ki.
– Összeférhetetlenség akkor lenne, ha ellentétes oldalon
állnánk, Harry. Csakhogy nem állunk. Mi képviseljük a vádat, mi
együtt. Én vagyok az ügyész, Maggie a helyettesem. És
szeretnénk, ha maga lenne a nyomozónk.
Bosch teljesen összezavarodott.
– Várjunk egy percet! Maga nem ügyész. Ez nem...
– Kijelölt, független ügyész vagyok, Harry. Ez egy törvényes
lehetőség. Nem lennék itt, ha nem lenne az. Ráhajtunk Jessupra,
és szeretnénk, ha segítene.
Bosch lassan visszaült a helyére.
– Abból, amit hallottam, az ügy reménytelen. Hacsak nem
állítják, hogy Jessup elcsalta a DNS-tesztet.
– Nem, semmi ilyet nem állítunk – felelt McPherson. –
Elvégeztük a saját elemzésünket, és minden stimmel. Az
eredményeik pontosak. Nem az ő DNS-e volt az áldozat ruháján.
– Ám ez nem jelenti, hogy vesztes az ügy – sietett hozzátenni
Haller.
Bosch McPhersonról Hallerre nézett, majd vissza. Valamit
láthatóan hiányolt a képből.
– Akkor kinek a DNS-e volt? – kérdezett rá.
McPherson vetett egy gyors pillantást Halíerre, mielőtt
válaszolt.
 – A lány nevelőapjáé – felelte. – Már halott, de úgy hisszük,
van magyarázat arra, hogyan találhattuk meg az ondóját a
mostohalánya ruháján.
Haller izgatottan áthajolt az asztal felett.
– Méghozzá olyan magyarázat, ami lehetővé teszi, hogy
Jessupot újra elítéljék a lány meggyilkolásáért.
Bosch egy pillanatra elgondolkodott, és lelki szemei előtt
felvillant saját lányának képe. Tudta, hogy van olyan emberi
gonoszság a világon, amit mindenáron meg kell fékezni, bármibe
is kerüljön. A gyermekgyilkosság e lista élén szerepelt.
– Oké – bólintott. – Benne vagyok.
 Három

Február 16., kedd 13.00

Az Államügyészi Hivatal sajtótájékoztatók céljára szolgáló

termét azóta nem újították fel, hogy beavatták a riportereket a
Charles Manson-ügy fejleményeibe. A terem megfakult,
faburkolatos falai és ernyedten lógó nemzeti lobogói, amelyek
ezernyi sajtótájékoztató hátteréül szolgáltak, kopottas
küllemükkel egyáltalán nem illettek a hivatal tényleges
hatalmához és rangjához. Az államügyészség sosem játszott
mellékszerepet, mégis azt a benyomást keltette, mintha még egy
tisztasági festésre se lenne pénze.
A helyszín ugyanakkor tökéletesen megfelelt a Jesuppal
kapcsolatos döntés bejelentéséhez, miután az igazságszolgáltatás
e megszentelt csarnokában talán most először fordult elő, hogy a
vád képviselőire mellékszerepet osztottak. Jason Jessup ügyének
újratárgyalása nem kis veszélyt és a kudarc esélyét rejtette
magában. Ahogy ott álltam az előtérben Gabriel Williams mellett,
seregnyi kamera, reflektor és riporter kereszttüzében, lassan
megvilágosodott előttem, hogy milyen szörnyű hibát követtem el.
A döntésem, hogy elvállalok egy ügyet, hátha ezzel kedvében
járok a lányomnak, a volt feleségemnek és önmagamnak,
katasztrofális következményekkel fog járni. Hatalmas pofára esés
lesz a vége.
Ritka pillanat érkezett el, a média pedig összegyűlt, hogy
tudósítson a történet végéről. Az Államügyészi Hivatal
nyilvánvalóan arra készült, hogy bejelentse, nem indít újabb
eljárást Jason Jessup ellen. Az államügyész talán nem kér
bocsánatot, de legalább annyit közöl, hogy nincs elég bizonyítéka.
Hogy nem tud felhozni semmit az ellen az ember ellen, aki
évtizedeket töltött börtönben. Az ügyet lezárják, így a törvény és
a közvélemény szemében Jessup végre újra szabad és ártatlan
lesz.
A médiát ritkán sikerül megvezetni ilyen ügyben – és
rendszerint nem reagál túl jól, ha ez történik –, most mégsem
lehetett kétséges, hogy Williams mindenkit átvágott a palánkon.
Az elmúlt héten titokban összeraktuk a csapatot, és áttekintettük
a rendelkezésre álló bizonyítékokat, erről pedig egyetlen szó sem
szivárgott ki – a büntetőeljárások történetében talán első ízben.
Máris láttam az első gyanakvóan összeráncolt homlokokat a
riporterek körében, akik felismertek, amint beléptünk, mégis
Williams volt az, aki bevitte a mélyütést, amikor az időt nem
vesztegetve odalépett a mikrofonokkal és digitális diktafonokkal
telerakott pulpitusra.
– Huszonnégy évvel ezelőtt, egy vasárnap délelőtt a tizenkét
esztendős Melissa Landyt elrabolták Hancock Park-i otthonának
udvaráról, és brutálisan meggyilkolták. A nyomozás hamarosan
elvezetett egy Jason Jessup nevű gyanúsítotthoz, akit
letartóztattak, bíróság elé állítottak, és életfogytig tartó börtön-
büntetésre ítéltek, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége
nélkül. A Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság két héttel ezelőtt ezt az
ítéletet helyezte hatályon kívül, majd utalta a hivatal
hatáskörébe. Azért vagyok itt, hogy elmondjam önöknek, a Los
Angeles Megyei Államügyészi Hivatal újra eljárást indít Jason
Jessup ellen Melissa Landy meggyilkolásának ügyében. Az
emberrablás és emberölés vádját továbbra is fenntartjuk. A
hivatal ezúttal is a törvény teljes szigorával fog lesújtani Mr.
Jessupra,
Egy pillanatra elhallgatott, hogy kellő súlyt adjon a
bejelentésnek.
– Mint önök is tudják, a Legfelsőbb Bíróság hibákat talált az
eredeti eljárásban, amire természetesen több mint két évtizeddel
ezelőtt került sor. Annak érdekében, hogy elkerüljük a politikai
konfliktusokat, és elejét vegyük a hivatal alkalmatlanságával
kapcsolatos minden esetleges vádaskodásnak, az ügyet egy
független, különleges ügyészre bíztam. Sokan önök közül ismerik
a mellettem álló férfit. Michael Haller két évtizede neves
védőügyvédként dolgozik Los Angelesben. A kamara tekintélyes
és nagy tiszteletben álló tagja, aki elfogadta ezt a megbízást, és a
mai naptól felelősséggel képviseli az ügyet. E hivatal mindig is
tartózkodott attól, hogy a média előtt tárgyalja meg az ügyeket,
ennek ellenére Mr. Hallerrel készen állunk felelni néhány
kérdésükre, amennyiben azok nem érintik az ügy részleteit és
bizonyítékait.
A riporterek egymást túlharsogva bombázták őket á
kérdéseikkel. Williams felemelt kézzel igyekezett lenyugtatni a
kedélyeket.
– Egyesével, emberek! Kezdjük önnel.
Az első sorban ülő egyik nőre mutatott. Nem emlékeztem a
nevére, csak azt tudtam, hogy a Timesnak dolgozik. Williams se
véletlenül választotta őt.
– Kate Salters a Timestól – mutatkozott be a nő segítőkészen.
– Elmondaná, hogyan merült fel egyáltalán a Jason Jessup elleni
eljárás ötlete, amikor a DNS-teszt eredményei tisztázták őt a
vádak alól?
Mielőtt beléptünk, Williams közölte, hogy ő teszi meg a
bejelentést, és ő válaszol a kérdésekre is, hacsak nem címezik
őket kimondottan nekem. Egyértelművé tette, hogy ő az esemény
főszereplője. Ahogyan én is kezdettől elhatároztam magam, hogy
ez az én ügyem lesz.
– Hadd válaszoljak – hajoltam közelebb a mikrofonokhoz. –
A Genetikai Igazság Projekt által elvégeztetett DNS-elemzés
csupán annyit tárt fel, hogy az áldozat ruházatán talált testnedv
nem Jason Jessuptól származott. Ez nem menti fel őt a vádak
alól, ami nagy különbség. A DNS-teszt csupán további adalékkal
szolgál az esküdteknek.
 Hátrébb léptem, és még épp elkaptam Williams „ne
szarakodjon velem!” pillantását.
– Kinek a DNS-ét találták meg? – kiáltott valaki.
Williams ezúttal nem késlekedett a válasszal.
– A bizonyítékokkal kapcsolatos kérdésekre nem válaszolunk.
– Miért vállalta el az ügyet, Mickey?
A kérdés a hátsó fertályból, a reflektorok mögül érkezett, így
nem láthattam a hang gazdáját. Odaléptem a mikrofonhoz, és
úgy fordítottam a testem, hogy Williamsnek hátrébb kelljen
húzódnia.
– Jó kérdés – feleltem. – Nem nagyon szoktam átlépni a
határt és átállni a másik oldalra, hogy így fogalmazzak, de ez az
ügy megköveteli tőlem. Mint az igazságszolgáltatás munkatársa
és a Kaliforniai Ügyvédi Kamara büszke tagja, esküt tettem arra,
hogy az alkotmány, a nemzet és az állam törvényeinek
szellemében mindenkor az igazság felderítésére törekszem. A
jogász egyik kötelessége, hogy egy igaz ügy elvállalásakor ne
vegyen figyelembe személyes szempontokat. Én ezt ilyen ügynek
tartom. Valakinek képviselnie kell Melissa Landyt. Áttekintettem
a rendelkezésre álló bizonyítékokat, és úgy vélem, a jó oldalon
állok. Többről van szó megalapozott gyanúnál, véleményem
szerint az álláspontunk bizonyítható.
Williams odalépett, és gyengéden a karomra fektette a kezét,
hogy hátrahúzzon a mikrofonoktól.
– A bizonyítékokat illetően ennél többet nem kívánunk
megosztani önökkel.
– Jessup máris huszonnégy évet töltött börtönben – vette át a
szót Salters. – Ha nem sikerül rábizonyítani az előre megfontolt,
szándékos emberölést, feltehetően szabadlábra kerül, mint aki
már letöltötte a büntetését. Mr. Williams, ön szerint valóban
megéri a fáradozást és költséget ennek az ügynek az
újratárgyalása?
 Mielőtt még befejezte volna a kérdést, már tudtam, hogy ő és
Williams lepaktáltak egymással. A nő feldobta a labdákat,
Williams pedig sorra leütötte őket, csak hogy minél jobb színben
fessen a tizenegy órás hírekben és a reggeli lapokban. Salters
cserébe kapott némi bennfentes információt a bizonyítékkal és a
tárgyalási stratégiával kapcsolatban. Én viszont abban a
pillanatban eldöntöttem, hogy ez az én ügyem, az én
tárgyalásom, az én alkum.
– Semmi sem számít – emeltem fel a hangomat.
Minden tekintet felém fordult. Még Williamsé is.
– Közelebb lépne a mikrofonokhoz, Mickey?
Ugyanaz a hang, a reflektorok mögül. Tudta, hogyan
szólítanak a barátaim. Újra odaléptem a mikrofonokhoz, hogy
félretoljam az utamból Williamst, és lecsapjam helyette a labdát.
– A gyermekgyilkosság olyan bűncselekmény, amire a
törvény teljes szigorával, az esetleges kockázatoktól függetlenül
kell lecsapni. A győzelem ezúttal sincs garantálva, de ezt a
lehetőséget is elfogadtuk. A lépés alapja a megalapozott gyanú, és
úgy vélem, ezt bizonyítani is tudjuk. Álláspontunk szerint a
bizonyíték egyértelművé teszi, hogy ez az ember követte el ezt a
rettenetes bűntettet, és nem számít, mennyi idő telt el azóta, vagy
hogy mennyi időt töltött börtönben. Le kell folytatnunk az
eljárást. Az én lányom csak alig valamennyivel idősebb, mint
Melissa volt... Tudják, az első tárgyalás óta feledésbe merült, de
az állam akkor halálbüntetést kért, az esküdtek azonban ellene
szavaztak, így a bíró életfogytig tartó börtönbüntetést szabott ki.
Ez akkor volt, most pedig most van. És mi újra halálbüntetést
fogunk indítványozni.
Williams a vállamra tette a kezét, és elhúzott a mikrofontól.
– Azért ne szaladjunk ennyire előre – szúrta közbe gyorsan. –
A Hivatal még nem határozott azzal kapcsolatban, hogy
halálbüntetést fog-e indítványozni. Erről majd csak később
születik döntés, de Mr. Haller rámutatott egy igen fontos és
szomorú tényre. Társadalmunkban nincs szörnyűbb
bűncselekmény, mint egy gyermek meggyilkolása. Mindent meg
kell tennünk, ami csak a hatalmunkban áll, hogy igazságot
szolgáltassunk Melissa Landynek. Köszönöm, hogy eljöttek.
– Várjunk egy percet! – kiáltott egy riporter a középső sorok
egyikéből. – Mi lesz Jessuppal? Mikor hozzák át ide a
tárgyalásra?
Williams mindkét kezével megkapaszkodott a pulpitus
szélében, hogy a szokványosnak tűnő mozdulattal távol tartson a
mikrofonoktól.
– A mai nap folyamán a Los Angeles-i Rendőrség őrizetbe
vette, és átszállította Mr. Jessupot a San Quentinből. A belvárosi
börtönben kerül elhelyezésre, amíg tart az eljárás. A büntetését
talán hatályon kívül helyezték, de az ellene felhozott vádak
továbbra is élnek. Egyelőre ennyit kívántunk nyilvánosságra
hozni.
Williams hátralépett, és intett, hogy kövessem az ajtó felé.
Kivárta, amíg elindultam, és eltávolodtam a mikrofonoktól. Csak
azután követett, és hátulról a fülembe súgta, ahogy kilépünk az
ajtón.
– Még egy ilyen, és ott helyben kirúgom.
Menet közben visszafordultam felé.
– Ha mit csinálok? Válaszolok egy előre megbeszélt kérdésre?
Kiléptünk a folyosóra. Ridell itt várt a Hivatal
sajtószóvivőjével, egy Fernandez nevű fickóval, de Williams a
másik irányba fordított. Még mostjs csak suttogva beszélt.
– Eltért a forgatókönyvtől. Ha még egyszer megteszi,
végeztünk.
Megálltam, és megfordultam, mire Williams kis híján nekem
ütközött.
– Nézze, én nem vagyok a maga bábja – közöltem. –
Független különleges ügyész vagyok, emlékszik? Ha másként
próbál kezelni, maga kerül a frontvonalra, méghozzá golyóálló
mellény nélkül.
Williams csak dühösen meredt rám.. Láthatóan nem értette a
dolgot.
– És mi ez a szarság a halálbüntetéssel? – kérdezte. – Itt még
nem tartunk, és nem volt rá felhatalmazása, hogy ezt nyilatkozza.
Nagyobb volt nálam, és magasabb is. A tömegével
betolakodott az intim terembe, és igyekezett a falhoz préselni.
– Ez majd eljut Jessuphoz, és elgondolkodtatja – feleltem. –
Ha szerencsénk van, alkut akar majd kötni, és vége lesz az egész
ügynek, polgári peres eljárás nélkül. Egy kalap pénzt takaríthat
meg. Mert valójában erről van szó, nem? A pénzről. Ha elítélik,
nincs kártérítési per, maga pedig megtakarít a városnak jó
néhány milliót.
– Ennek semmihez semmi köze. Ez az egész az igazságról
szól, és ettől még előre szólnia kellett volna, hogy mire készül. Az
ember nem hozza kellemetlen helyzetbe a saját főnökét.
Ezzel egyidejűleg még fenyegetőbben tornyosult fölém. A
mellkasára fektettem a tenyerem, és erélyesen hátratoltam.
– Még szerencse, hogy nem a főnököm. Nekem nincs
főnököm.
– Azt mondja? Ha akarom, itt helyben kirúghatom.
A konferenciaterem ajtaja felé mutattam.
– Az igazán szépen festene. Kirúgja a független ügyészt, akit
maga bérelt fel? Nem Nixon csinálta ezt a Watergate-botrány
idején? Neki is bejött. Miért nem megy vissza, és mondja el
nekik? Biztosan van még bent néhány kamera.
Williams vonakodott, rádöbbent a helyzetére. Anélkül hátrált
a szemközti fal felé, hogy akár megmozdultam volna.
Megválasztásra érdemtelen bolondnak tűnt volna, ha kirúg, s ezt
ő is tudta. Közelebb hajolt, és még jobban lehalkította a hangját,
amint elővette a létező legősibb fenyegetést. Készen álltam rá.
– Ne baszakodjon velem, Haller!
 – Akkor maga se baszakodjon az ügyemmel. Ez nem egy
kampányállomás, és nem is csak a pénzről szól. Gyilkosság
történt, főnök. Ha akarja azt az ítéletet, ne álljon az utamba!
Odavetettem neki egy csontot, amikor főnöknek szólítottam.
Williams összepréselte az ajkát, és egy hosszú pillanatig
meredten bámult rám.
– Akkor megértettük egymást – mondta végül.
Bólintottam.
– Igen, azt hiszem.
– Mielőtt beszél a médiának az ügyről, előbb kikéri a Hivatal
jóváhagyását. Megértette?
– Persze.
Elfordult, és nekiindult a folyosónak. A kísérete a nyomába
eredt. Én a folyosón maradtam, és követtem őket a
tekintetemmel. Igazság szerint semmit sem elleneztem annyira a
jogrendszerben, mint a halálbüntetést. Nem mintha sosem
végezték volna ki egy ügyfelemet, vagy akár tárgyaltam volna
ilyen ügyet. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy egy
felvilágosult társadalom nem öli meg a tagjait.
Ám valamiért ez sem gátolt meg abban, hogy az ügy kapcsán
halálbüntetéssel fenyegetőzzek. Ahogy ott álltam egyedül a
folyosón, arra gondoltam, talán jobb ügyész lesz belőlem, mint
valaha is álmodtam volna.
 Négy

Február 16., kedd 14.43

Általában ez az ügy legszebb része: beautózni a belvárosba a

hátsó ülésen a megbilincselt gyanúsítottal. Ezt semmi sem verte.
Szóba kerülhetett még az ítélethirdetés – ott ülni a
tárgyalóteremben, látni az elítélt tehetetlen döbbenetét és
rémületét –, de az autózás ennél is jobb volt, közvetlenebb és
személyesebb. Bosch mindig kiélvezte ezeket a perceket. A
hajszának vége, a nyomozás kíméletlen lendülete fokozatosan
átadja helyét a jogi eljárás kimértebb ütemének.
Ám ezúttal minden másképp alakult. Két hosszú nap telt el,
és Bosch már nem élvezett semmit. Ő és a társa, David Csu előző
nap utazott Corta Maderába, jelentkezett be egy motelbe a 101-es
mentén és töltötte ott az éjszakát. Reggel aztán áthajtottak a San
Quentinbe, és felmutatták a bírósági végzést, amelynek
értelmében át kell szállítaniuk Jason Jessup őrizetest Los
Angelesbe. Mindkét irányban hét hosszú órát töltött társával, aki
túl sokat beszélt. A visszaúton pedig hét hosszú órát egy
gyanúsítottal, aki nem sokat beszélt.
Immár a San Fernando-völgy végében jártak, egyórányira a
belvárosi börtöntől. Bosch háta mostanra megfájdult a sok
vezetéstől, miközben egész jobb lába sajgott, annyit nyomta a
gázpedált. Az autóba nem szereltek tempomatot.
Csu felajánlotta, hogy vezet visszafelé, de Bosch nemet
mondott. Csu vallásos buzgalommal tartotta magát a
sebességhatárhoz, még az autópályán is. Boscht megviselte volna
egyórányi késedelem és a vele járó nyugtalanság.
Mindezt félretéve, feszült csendben vezetett, és az ügyön
tépelődött, ami mintha visszafelé haladt volna. Még csak néhány
napja kezdte, még arra sem nyílt alkalma, hogy megismerje az
összes tényt, de máris beültette a gyanúsítottat a hátsó ülésre.
Bosch számára úgy tűnt, a letartóztatással indult minden, és a
nyomozómunka nem is kezdődött meg, csak miután Jessup rács
mögé került.
Vetett egy pillantást az órájára, és látta, hogy a tervezett
sajtótájékoztató mostanra lezajlott. Úgy számolta, négy körül
találkozik Hallerrel és McPhersonnal, hogy kivesézzék az ügyet,
de mire Jessupot leszállította, máris elkésett. És még be kell
mennie a rendőrségi irattárba, ahol két jókora kartondoboz csak
rá vár.
– Mi a baj, Harry?
Bosch vetett egy pillantást Csura.
– Semmi.
Nem akart beszélgetni egy gyanúsított előtt. Különben is, alig
egy éve dolgozott együtt Csuval. Ennyi idő még kevés ahhoz, hogy
a társa bármilyen következtetést is levonjon a viselkedéséből. Azt
sem akarta tudatni vele, hogy ezúttal helyesen következtetett.
Jessup szólalt meg a hátsó ülésen, most először, amióta
Stocktonnál rövid megállót kért, hogy kimehessen a mosdóba.
– Az a baja, hogy nincs ügye. Tudja, hogy az egész egy nagy
rakás szar, és nem kér belőle.
Bosch a tükörben vetett egy pillantást Jessupra. Kissé
előregörnyedt, miután a csuklóit megbilincselték, és lánccal
hozzákapcsolták a lábát összekötő béklyóhoz. A fejét kopaszra
borotválta, ahogyan mindenki, aki meg akarja félemlíteni a
rabtársait. Bosch gyanította, hogy Jessup sikerrel járt.
– Azt hittem, nem akar beszélgetni, Jessup.
– Így is van. Csak tartom a pofám, és megvárom az
ügyvédemet.
– Aki San Franciscóban van. Addig azért ne tartsa vissza a
levegőt.
 – Majd szól valakinek. A GIP-nek mindenfelé vannak
emberei. Már vártuk ezt.
– Igazán? Várták? Úgy érti, összepakolt a cellájában, amikor
szóltak, hogy át fogjuk szállítani? Mert azt hitte, hogy egyből
kiengedjük?
Jessup nem tudott mit válaszolni.
Bosch besorolt a 101-esre, ami átvitte őket a Cahuenga-hágón
és Hollywoodon, mielőtt elérték a belvárost.
– Hogyan akadt rá erre a Genetikai Igazság Projektre,
Jessup? – próbálta Bosch újraindítani a társalgást. – Maga
fordult hozzájuk, vagy ők keresték meg?
– Fent vannak a neten, ember. Elküldtem a fellebbezésemet,
és ők látták, hogy valami nagy szarság folyik az ügyemben.
Átvették, most itt vagyok. Maguk teljesen el vannak cseszve, ha
azt hiszik, hogy győzni fognak. Egyszer már elkaszáltak a
magukhoz hasonló szarháziak. Még egyszer nem fog
megtörténni. Két hónap alatt vége lesz. Huszonnégy évet húztam
le, mit számít még két hónap? Csak értékesebbé teszi a könyvem
jogait. Az is lehet, hogy köszönetet kellene mondanom magának
meg az államügyésznek.
Bosch újabb gyors pillantást vetett a tükörre. Általában
kedvelte a beszédes gyanúsítottakat. A legtöbbször ők dumálták
be magukat a börtönbe, Jessup gzonban túlságosan dörzsöltnek
és ravasznak tűnt. Gondosan megválogatta a szavait, tartózkodott
attól, hogy magáról a bűncselekményről beszéljen, és nem
követett el olyan hibát, amit Bosch ellene fordíthatott volna.
A tükörben most azt látta, hogy Jessup kifelé bámul az
ablakon. Nem lehetett tudni, mire gondol. Halott volt a tekintete.
Bosch egy börtöntetoválás felső részét látta a nyakán, amint
áttört a gallér vonalán. Mintha egy szó része lett volna, de nem
tudta biztosan.
– Üdv L. A.-ben, Jessup – szólt Csu anélkül, hogy
hátrafordult volna. – Itt lesz egy ideig, mi?
 – Baszd meg, te ferdeszemű kis rohadék! – vágta rá Jessup. –
Nemsokára vége lesz, és kint fogok henyélni a parton. Veszek egy
bazi nagy deszkát, és meglovagolom vele a hullámokat.
– Ne éld bele magad, faszikám! – felelte Csu. – Lebuktál.
Elkaptuk a töködet.
Bosch tudta, hogy Csu ki akar provokálni egy hasznos választ,
egy apró kis elszólást, de akkor is amatőrnek tűnt a próbálkozása.
Jessup ehhez túlságosan agyafúrt volt.
Harry kezdett beleunni a szájalásba, még hatórányi teljes
csend után is. Bekapcsolta a rádiót, és még elkapta az
államügyész sajtótájékoztatójáról szóló híradás végét. Adott rá
egy kis hangerőt, hogy Jessup hallhassa, és Csu csendben
maradjon.
– Williams és Haller nem beszélt a bizonyítékokról, azt
azonban jelezték, hogy nem tartják olyan lényegesnek a DNS-
elemzés eredményét, mint a Legfelsőbb Bíróság. Haller
elismerte, hogy az áldozat ruházatán talált DNS-minta nem
Jessuptól származik, ám szerinte ez nem menti fel őt a vádak
alól. Haller neves védőügyvéd, aki első alkalommal tárgyal egy
ügyet a vád képviselőjeként, ugyanakkor egy pillanatig sem
habozott kijelenteni: „Újra halálbüntetést fogunk indítványozni.”
Bosch visszavette a hangerőt, és belenézett a tükörbe. Jessup
továbbra is kifelé nézett az ablakon.
– Ehhez mit szól, Jessup? Benevezik a szurira.
Jessup fáradt hangon válaszolt.
– Csak játsszák a fasza gyereket. Ebben az államban
különben sem végeznek már ki senkit. Tudja, mit jelent a
halálsor? Hogy egyedül lehet a cellájában, és azt néz a tévében,
amit csak akar. Jobban hozzáfér a telefonhoz, kajához,
látogatókhoz. Tudja, mit? Remélem is, hogy erre hajt a rohadék.
Nem mintha számítana. Szarság az egész. Az egész elbaszott ügy.
Minden a pénzről szól.
 Az utolsó szavak hosszan lebegtek körülöttük, mielőtt Bosch
lecsapott rá,
– Milyen pénzről?
– Az én pénzemről. Figyelje csak meg, ember, hogy meg
fognak keresni az alkujukkal. Az ügyvédem előre szólt. Meg
akarnak majd egyezni. Ha bűnösnek vallom magam, letöltöttnek
tekintik a büntetést, és nem kell kifizetniük. Erről szól az egész
szarakodás, maguk ketten csak leszállítják a csomagot. Kibaszott
FedEx.
Bosch hallgatott, amíg azon tűnődött, mennyi lehet ebben az
igazság. Jessup milliókra perelte a várost és az államot.
Lehetséges, hogy az újratárgyalás egyszerű politikai manőver,
ami a pénz megtakarítását célozza? Egyik kormányhivatalnak
sincs biztosítása, az esküdtek pedig imádnak nevetségesen óriási
pénzbüntetéseket kiszabni az arctalan nagyvállalatokra és
bürokráciára. Ha elhiszik, hogy az ügyészek és a rendőrök
tévesen börtönöztek be egy ártatlan embert kerek huszonnégy
évre, minden képzeletet meghaladóan nagylelkűek lehetnek. Egy
nyolc számjegyű kártérítés hatalmas léket ütne a város és a
megye költségvetésében, még ha közösen állják is a számlát.
Ha viszont megdolgozzák Jessupot, és elfogadtatnak vele egy
alkut, amelyben a szabadságáért cserébe bűnösnek vallja magát,
a pernek lőttek. Akárcsak a filmgyárak pénzének, amire Jessup
pályázik.
– Kezd összeállni a kép? – érdeklődött Jessup.
Bosch vetett egy pillantást a tükörbe, és látta, hogy ezúttal
Jessup tanulmányozza őt. Újra előreszegezte a tekintetét. Amikor
a telefonja vibrálni kezdett, előhúzta a zakója zsebéből.
– Akarod, hogy felvegyem, Harry? – kérdezte Csu.
Egy kis emlékeztető arra, hogy vezetés közben törvénytelen
telefonálni. Bosch nem törődött vele, és fogadta a hívást. Gandle
hadnagy jelentkezett.
– Közel van, Harry?
 – Most jövünk le a 101-esről.
– Helyes. Csak szólni akartam, hogy tudja. Felsorakoztak a
fogadására, úgyhogy fésülködjön meg.
– Rendben, de talán jobb lesz, ha hagyom szerepelni a
társamat.
Bosch vetett egy pillantást Csura, de nem fejtette ki bővebben
a dolgot.
– Felőlem – válaszolt Gandle. – Mi a következő?
– A jogaira hivatkozott, úgyhogy csak bevarrjuk. Azután
vissza kell mennem, találkozni az ügyészekkel. Lesz néhány
kérdésem.
– Megvan a fickó vagy nincs, Harry?
Bosch ellenőrizte Jessupot a tükörben. A fickó újra kifelé
bámult az ablakon.
– Nem tudom, hadnagy. Semmivel sem tudok többet, mint
maga.
Néhány perccel később lekanyarodott a börtön hátsó
parkolója felé. Több tévécsatorna kamerája szegélyezte az ajtóhoz
vezető utat. Csu kiegyenesedett ültében.
– Kezdődik a vesszőfutás, Harry.
– Ja, de te viszed be.
– Menjünk mindketten.
– Nem, én maradok.
– Biztos?
– Biztos. Csak ne felejtsd ott a bilincsemet.
– Oké, Harry.
A parkolót megtöltötték a tévések furgonjai, tetejükön a
kihúzott antennákkal; csak egyetlen nyomsávot hagytak üresen a
rámpa előtt. Bosch lehúzódott, és megállt.
– Oké, készen áll, Jessup? – szólt hátra. – Nem kellene máris
jegyet árulnia?
Jessup nem válaszolt. Csu kinyitotta az ajtót, és kiszállt, majd
kinyitotta a hátsó ajtót Jessup előtt.
 Bosch a kocsi biztonságából nézte végig a kivételes
látványosságot.
 Öt

Február 16., kedd 16.14

Van egy nagy előnye annak, hogy korábban Maggie McPherson

férje voltam: sosem kell szembekerülnöm vele a
tárgyalóteremben. A házasságunkban és a válásunk után támadt
összeférhetetlenség megkímélt nem egy szakmai vereségtől és
kínos megaláztatástól. Nálánál jobb ügyészt még tényleg nem
láttam a pástra lépni – nem ok nélkül hívta mindenki így: Maggie
McEszlek.
Most először egyazon csapatban találtuk magunkat, és
egymás mellett ültünk ugyanannál az asztalnál, ám ami
kezdetben jó ötletnek tűnt – nem is beszélve arról, hogy
előrelépést kínált Maggie számára máris akadozó és nehézkes
együttműködéssé vált. Maggie nehezen dolgozta fel, hogy csak
másodhegedűs lehet. Nem ok nélkül, hiszen ő volt a hivatásos
ügyész. A drogdílerektől a piti tolvajokig, az erőszaktevőktől a
gyilkosokig bűnözök tucatjait juttatta már rács mögé. Nem kevés
tárgyaláson jártam én is, de sosem ügyészként. Maggie-nek egy
kezdőt kellett dajkálnia, és ez a felismerés nem töltötte el
boldogsággal.
Az „A” tárgyalóban ültünk, a nagy asztalon az ügy
szétteregetett irataival. Noha Williams megengedte, hogy a saját
független irodámban dolgozzak az ügyön, igazság szerint az nem
lett volna túl praktikus, miután az otthonomon kívül nem volt
más helyem. Irodaként jórészt Lincoln Town Carom hátsó ülését
használtam, az pedig aligha felelt volna meg az „Állam kontra
Jason Jessup” ügyhöz. A titkárnőm ugyan keresett egy belvárosi
ideiglenes irodát, de oda még napokig nem mehettünk. Maradt
tehát ez a hely, meg a zavart és feszült tekintetek.
 – Maggie – kezdtem –, ami a rosszfiúk bekasztlizását illeti,
készséggel elismerem, hogy a kifutófiúd se lehetnék. Ugyanakkor,
ha a politika és a rosszfiúk bekasztlizása együtt játszik, akkor a
fejesek engem látnak alkalmasabbnak. Ez a helyzet, akár
elfogadjuk, akár nem. Elvállaltam a munkát, és téged kértelek
magam mellé. Ha úgy gondolod, hogy...
– Nekem csak nem tetszik, hogy végig cipelhetem utánad a
táskádat – vágott közbe Maggie.
– Akkor majd cipelem én. Nézd, a sajtótájékoztató és a külső
megjelenés egy dolog, de egyébként ugyanabba a súlycsoportba
tartozunk. Te legalább annyi nyomozómunkát fogsz végezni,
mint én, ha nem többet. A tárgyaláson sem kell másként lennie.
Együtt dolgozzuk ki a stratégát és a koreográfiát, de ehhez el kell
fogadnod, hogy én is kiismerem magam a tárgyalóteremben.
Csak eddig a folyosó másik oldalán ültem.
– Na, itt tévedsz, Mickey. A védelem oldalán te csak egyetlen
személyért felelsz. Az ügyfeledért. Amikor ügyész vagy, az egész
népet képviseled, és az sokkal nagyobb felelősség. Hallottál már a
bizonyítási kötelezettségről?
– Rémlik. Nézd, ha úgy gondolod, hogy nem kellene ezt
tennem, én nem fogok tiltakozni. Menj és beszélj a főnököddel,
de ha engem levesznek az ügyről, levesznek téged is, azután a
pályafutásod hátralévő részére Van Nuysban ragadsz. Ezt
akarod?
Nem válaszolt, ami önmagában felért egy válasszal.
– Akkor jó – bólintottam. – Próbáljuk úgy végigcsinálni ezt,
hogy nem lépünk folyton egymás tyúkszemére, rendben? Te is
tudod, hogy nem azért vagyok itt, mert a nevemet akarom
fényezni. Számomra ez is csak egy ügy, nem több. Vagyis
mindketten ugyanazt akarjuk. Igaz, segítened kell nekem, de
ezzel nemcsak nekem segítesz, hanem...
A telefonom rezegni kezdett. Kitettem magam elé az asztalra.
Nem ismertem a kijelzőn megjelenő számot, de fogadtam a
hívást, csak hogy véget vessek a Maggie-vel folytatott kellemetlen
társalgásnak.
– Haller.
– Hé, Mick, hogy ityeg?
– Ki az?
– Pálcika.
Pálcika a szabadúszó videós, aki híranyaggal látta el a helyi
csatornákat, és néha a nagyokat is. Olyan régóta ismertem, hogy
már az igazi nevére sem emlékeztem.
– Miről lenne szó, Pálcika? Kicsit elfoglalt vagyok...
– A sajtótájékoztatón én adogattam fel a labdát, ember.
Ebből rájöttem, hogy Pálcika állt a reflektorok mögött, tőle
kaptam a kérdéseket.
– Á, igen, igen, nagyon jól csináltad. Kösz szépen.
– Akkor neked is lesz gondod rám, haver? Előre szólsz, ha
történik valami? Valami exkluzív.
– Persze, ne aggódj, Pálcika! Tudni fogsz mindenről, de most
mennem kell.
Kinyomtam a telefont, és visszatettem az asztalra. Maggie
valamit gépelt a laptopján. Ügy tűnt, megbékélt a helyzettel, és
nem akartam tovább bolygatni a dolgot.
– A fickó a hírcsatornáknak dolgozik. Még a hasznunkra
lehet.
– Ebben a munkában nincs ilyen mutyizás. Az ügyészi
szakma sokkal magasabb etikai szintet képvisel, mint a védelemé.
Megcsóváltam a fejem. Itt nem győzhettem.
– Ez baromság, és különben sem volt szó semmilyen muty...
Kinyílt az ajtó. Harry Bosch lökte be a hátával, miután a
kezében két nagy kartondobozt tartott.
– Bocs a késésért – szabadkozott.
Letette a dobozokat az asztalra. Gyanítottam, hogy a
nagyobbik a bűnjelek raktárából való, míg a kisebbikben az ügy
eredeti nyomozati anyagát tartják.
 – Három napba telt, amíg megtalálták a bizonyítékokat.
Nyolcvanhat helyett nyolcvanöthöz tették.
Vetett egy pillantást rám, majd Maggie-re, azután újra rám.
– Miről maradtam le? Máris kitört a polgárháború?
– Csak az ügyészi stratégiáról beszélgettünk, és úgy látszik,
ellentétes nézetet képviselünk.
– El tudom képzelni.
Elfoglalta a széket az asztal végén. Láttam rajta, hogy valami
nem hagyja nyugodni. Felemelte a kisebbik doboz fedelét, elővett
három vaskos irattartót, és lassan az asztalra helyezte őket.
Azután letette a dobozt a földre.
– Tudja, Mick, ha már hangot adunk a nézeteltéréseknek...
Úgy gondolom, szólhatott volna egy-két dologról, mielőtt
belerángatott ebbe a kis szappanoperába.
– Mégis miről, Harry?
– Mondjuk arról, hogy ez az egész nyavalyás ügy a pénzről
szól, nem a gyilkosságról.
– Miről beszél? Miféle pénzről?
Bosch csak nézett, egyetlen szó nélkül.
– Jessup kártérítési perére gondol? – kérdeztem rá.
– Pontosan – bólintott. – Ma az ide vezető úton érdekes
beszélgetést folytattam Jessuppal. Elgondolkodtató beszélgetést.
Még az is átfutott a fejemen, hogy ha rábírjuk a fickót az alkura, a
város és a megye ellen indított kártérítési pernek befellegzett,
mert aki elismer egy gyilkosságot, az már nem hivatkozhat arra,
hogy ártatlanul elkaszálták. Szóval igazán kíváncsi lennék rá, mi
folyik itt. Megpróbáljuk bíróság elé állítani a fickót, vagy meg
akarunk spórolni néhány millió dollárnyi közpénzt?
Felfigyeltem rá, hogy Maggie kihúzza magát, ahogy
végiggondolja a dolgot.
– Ezt nem mondhatja komolyan – avatkozott közbe. – Ha
ez...
 – Várjunk, várjunk csak! – vágtam közbe. – Vegyünk vissza
egy kicsit! Nem hinném, hogy erről lenne szó, oké? Nem mintha
még nem gondoltam volna rá, de Williams egyetlen szót sem
szólt semmilyen alkuról. Azt mondta, vigyem tárgyalásra az
ügyet. Ami azt illeti, éppen az említett okok miatt akarja ezt.
Jessup sose menne bele az alkuba, még ha szabadlábra kerülne
is, mert azon egy centet se keresne. Se könyv, se mozi, se
kártérítés a várostól. Ha akarja azt a pénzt, tárgyaláson kell
felmentetnie magát.
Maggie lassan bólintott, mint aki elismeri az érvelés igazát,
Bosch azonban nem lett békülékenyebb.
– De honnét tudja, mire készül valójában Williams? – tette
fel a kérdést. – Maga kívülálló. Talán épp ezért vonták be, hogy
felhúzzák, és rászegezzék a célra, azután hátradőljenek, és várják
a hatást.
– Igaza van – vélte Maggie. – Jessupnak még védőügyvédje
sincs. S amint lesz, rögtön rá fog térni az alkura.
Megnyugtatóan felemeltem a kezem.
– Inkább nézzük a mai sajtótájékoztatót! Bedobtam, hogy
halálbüntetést fogunk indítványozni. Csak azért tettem, hogy
lássam Williams reakcióját. Erre nem számított, a folyosón
nekem rontott. Azt mondta, erről nem én fogok dönteni. Azt
feleltem neki, hogy ez csak taktikázás, amivel rá akarom bírni
Jessupot az alkura. Láttam rajta, hogy ez a lehetőség teljesen
készületlenül érte. Ha arra készülne, hogy megtorpedózza a
kártérítési pert, leolvastam volna az arcáról. Ebben tényleg jó
vagyok. Olvasok az emberek fejében.
Éreztem, hogy még mindig nem sikerült teljesen
meggyőznöm Boscht.
– Emlékszik, amikor tavaly az a két hongkongi fickó azt
akarta, hogy tegyék fel az első Kínába tartó gépre? Akkor is jól
olvastam bennük, és ennek megfelelően cselekedtem.
 A szemén láttam, hogy Bosch megenyhült. A kínai sztorival
emlékeztettem rá, hogy tartozik nekem, és hogy ma jött el a
fizetésnap.
– Rendben – bólintott. – Akkor mit csinálunk?
– Abból indulunk ki, hogy Jessup ügye a bíróságra kerül.
Amint bejelentkeznek az ügyvédei, biztosan tudni fogjuk, de
addig is készüljünk erre a lehetőségre, mert ha én képviselném
Jessupot, nem mondanék le a gyorsított eljárásról, és
belekényszeríteném a vádat a kapkodásba. – Megnéztem az
órámon a dátumot. – Ha igazam van, negyvennyolc napunk van
a tárgyalásig. És rengeteg a munka, amit addig el kell végeznünk.
Összenéztünk, és néhány pillanatig néma csendben ültünk,
mielőtt átadtam a stafétabotot Maggie-nek,
– Maggie az elmúlt hét nagy részében az ügyészségi aktákon
dolgozott. Tudom, Harry, ebben az anyagban sok az átfedés a
maguk irataival, de nem kezdhetnénk azzal, hogy Maggie
végigfut az ügyön úgy, ahogyan a nyolcvanhatos tárgyaláson
tálalták? Úgy vélem, ez alkalmas kiindulópont lehet ahhoz, hogy
lássuk, ezúttal mit kell másként csinálnunk.
Bosch helyeslően bólintott, én pedig jeleztem Maggie-nek,
hogy kezdheti. Odahúzta maga elé a laptopját.
– Rendben, kezdjük az alapokkal. Miután akkor is
halálbüntetést indítványoztunk, az esküdtek kiválasztása volt az
egész procedúra leghosszabb része. Csaknem három hétig tartott.
Maga a tárgyalás megvolt hét nap alatt, azután három napon át
mérlegelték az ítéletet, majd a halálbüntetéses szakasz újabb két
héten át tartott. Ez a hétnapnyi tanúvallomás és jogi érvelés...
számomra kissé sűrű egy ilyen gyilkossági ügyben. Lényegében
kiveséztük a fickót, ami pedig a védelmet illeti... nos, erről nem is
nagyon lehetett beszélni.
Rám nézett, mintha én tehetnék a vádlott gyatra
képviseletéről, jóllehet én csak nyolcvannyolcban végeztem el a
jogi egyetemet.
 – Ki volt az ügyvédje? – kérdeztem.
– Charles Barnard. Utánanéztem a kaliforniai kamaránál.
Nem ő fogja védeni az új tárgyaláson, kilencvennégyben elhunyt.
Az ügyész, Gary Lintz, szintén jó ideje eltávozott.
– Egyikükre sem emlékszem. Ki volt a bíró?
– Walter Sackville. Rég nyugdíjba ment, de én még
emlékszem rá. Kemény fickó.
– Nekünk is volt néhány közös ügyünk – tette hozzá Bosch. –
Nem tűrte a szarakodást, egyik oldaltól sem.
– Menjünk tovább! – javasoltam.
– A vád szempontjából így festett a dolog. A Landy család; az
áldozatunk, a tizenkét éves Melissa; tizenhárom éves nővére,
Sarah; az anyja, Regina; és a nevelőapja, Kensington, a Hancock
Park-i Windsor Boulevard-on lakott. A házuk Wilshire-től úgy
egy háztömbnyire északra állt, közel a Szentháromság unitárius
templomhoz, ahol akkoriban a két reggeli istentiszteleten még jó
hatezer ember vett részt. Templomba menet az emberek egészen
a Hancock Parkig otthagyták az autójukat. Egészen addig, míg az
itt lakók megelégelték, hogy vasárnap lépni se lehet a környéken,
és a városházához fordultak az üggyel. Elérték, hogy hétvégére
parkolási tilalmat vezessenek be, így csak azok állhassanak meg
náluk, beleértve a Windsort is, akik a szélvédőre ragasztott
matricával igazolni tudják, hogy ott laknak. Vasárnap
reggelenként a városházával szerződött lopóautók úgy cirkáltak a
templom környékén, mint a cápák. Levadásztak mindenkit,
akinek a szélvédőjén nem virított ott a matrica. Szó nélkül
elvontatták a kocsikat. Így jutottunk el végül a
gyanúsítottunkhoz, Jason Jessuphoz is.
– Egy lopóautót vezetett – szúrtam közbe.
– Pontosan. Egy Aardvark Towing nevű külsős cégnek
dolgozott. Agyafúrt név, a cég mindig első helyen szerepelt a
telefonkönyvben, márpedig abban az időben az emberek még
használtak telefonkönyvet.
 Vetettem egy pillantást Boschra, akinek a reakcióján láttam,
hogy ő még mindig a telefonkönyvet használja az internet helyett.
Maggie nem vett észre semmit.
– A kérdéses reggelen Jessup a Hancock Parkban dolgozott.
Landyék otthonában akkoriban úszómedence épült a hátsó
kertben. Kensington Landy filmzenéket szerzett, és akkoriban
igen jól élt, tehát úszómedencét építtetett, ami együtt járt egy
hatalmas gödörrel és néhány hatalmas földhalommal. A szülők
nem akarták, hogy a gyerekeik hátul játszadozzanak. Nem
akarták, hogy bajuk essen, ráadásul a lányok aznap reggel a
legszebb vasárnapi ruhájukat viselték. A ház előtt hatalmas
élőkert feküdt, és a nevelőapa arra kérte a lányokat, hogy
játsszanak néhány percet odakint, mielőtt az egész család
elindulna a templomba. A nagyobbik lánynak, Sarah-nak kellett
vigyáznia Melissára.
– A Szentháromságba jártak? – kérdeztem.
– Nem, a Beverly Hills-i Szent Szívbe. A lényeg, hogy a
kölykök csak alig tizenöt percre maradtak felügyelet nélkül. Az
anya odafent készülődött, míg a nevelőapa, akinek szintén rajta
kellett volna tartania a fél szemét a lányokon, lent tévézett. Az
összefoglalót nézte az ESPN-en vagy mi volt akkoriban. Teljesen
megfeledkezett a lányokról.
Bosch megcsóválta a fejét. Pontosan tudtam, mit érez. Nem
ítélte el az apát, inkább nagyon is tudta, hogyan történhetett, s
mint minden szülő, rettegett attól, hogy a legapróbb hibának is
jóvátehetetlen következményei lehetnek.
– Egyszer csak sikoltozást hallott – folytatta Maggie. –
Kirontott az ajtón, és az udvaron ott találta az idősebb lányt,
Sarah-t, aki azt kiáltozta, hogy egy férfi elrabolta Melissát. A
mostohaapa kirohant az utcára, de már nem látott semmit. A
lánynak nyoma veszett.
Volt feleségem ezen a ponton szünetet tartott, hogy
összeszedje magát. A tárgyalóban mindenkinek volt egy kislánya,
így pontosan tudta, hogyan omlott össze a Landy család élete
egyetlen szemvillanás alatt.
– Kihívták a rendőröket, akik gyorsan ki is értek – folytatta
Maggie. – Végtére is, a Hancock Parkból hívták őket. Az első
körözést alig néhány perc alatt kiadták. A nyomozók azonnal
munkához láttak,
– Vagyis az egész fényes nappal történt? – kérdezett közbe
Bosch.
Maggie bólintott.
– Fél tizenegykor. A Landy család a tizenegy órás
istentiszteletre készült.
– És senki nem látott semmit?
– Ne feledje, ez a Hancock Park. Mindenütt magas sövények,
kerítések, zárt udvarok. Az ott élők távol akarják tartani a
külvilágot. Senki nem látott semmit. Senki nem hallott semmit,
amíg Sarah sikoltozni nem kezdett, akkor pedig már túl késő volt.
– A Landy-háznál is állt sövény vagy kerítés?
– Északon és délen háromméteres sövény a telekhatáron, az
utcafronton azonban semmi. Ebből arra következtettek, hogy
Jessup arra hajtott a vontatójával, és meglátta a lányt egyedül az
udvaron. Azután ösztönösen cselekedett.
Néhány percig néma csendben ültünk, ahogy belegondoltunk
az egész történet véletlenszerű voltába. Egy lopóautó elhalad a
ház előtt. A vezetője meglátja a kislányt, egyedül és védtelenül.
Egyetlen pillanat alatt eldönti, hogy elrabolhatja, és meg is
úszhatja az egészet.
– Szóval – törte meg a csendet Bosch –, végül hogyan
jutottak el hozzá?
– A nyomozók nem egészen egy óra múlva már a helyszínen
voltak. A nyomozást Doral Kloster felügyelő és a társa, Chad
Steiner vezette. Ellenőriztem őket. Steiner halott, Kloster
nyugdíjas, és előrehaladott Alzheimere van. Nem sok hasznát
vesszük.
 – A fenébe! – mormogta Bosch.
– Akárhogy is, gyorsan kiértek és gyorsan léptek. Kihallgatták
Sarah-t, aki először kukásnak írta le az elrablót, de a további
kérdések nyomán kiderült, hogy úgy értette, a férfi ugyanolyan
koszos kezeslábast viselt, mint a szemetesek. Azt mondta,
hallotta is a kukásautót az utcában, de nem látott ki a bokorból,
ahová elbújt a húga elől, miközben bújócskáztak. A gond csak az,
hogy vasárnap volt. Vasárnap nincs szemétszállítás. A nevelőapa,
amikor ezt hallotta, egyből megemlítette a vontatókat, amelyek
vasárnap egész délelőtt ott cirkáltak az utcában. Ez lett az első
számú nyom. A nyomozók megszerezték a szerződött külsős
cégek listáját, és sorban felkeresték őket. A wilshire-i szakaszon
három ilyen cég dolgozott. Ezek közé tartozott az Aardvark is,
ahol megtudták, hogy három vontató dolgozik ezen a környéken.
Behívták a sofőröket, köztük Jessupot is. A másik két fickót
Derek Wilbernnek és William Clintonnak hívták... de tényleg.
Külön-külön kikérdezték őket, de nem tűntek gyanúsnak.
Átfuttatták a nevüket a rendszeren, Jessup és Clinton tisztán
került ki, Wilbernnek azonban két évvel korábban volt egy ügye
nemi erőszak kísérletéért, amikor letartóztatták, de nem emeltek
ellene vádat. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy bevigyék, de a lány
még mindig nem került elő, ezért nem volt idő a formaságokra, a
hivatalos azonosításra.
– Így hát egyszerűen odavitték a házhoz – bólintott Bosch. –
Nem volt más választásuk. Mozgásban kellett tartaniuk a
dolgokat.
– Így igaz, Kloster azonban tudta, hogy vékony jégen jár.
Talán elérheti, hogy a lány azonosítsa Wilbernt, de a
bíróságon még mindig veszíthet, ha úgy tűnik, ő sugalmazta neki
a választ: „Ugye, ez volt az az ember?” Ő pedig biztosra akart
menni, ezért mindhárom overallos férfit elviszi a Landy-házba.
Mindhárom a húszas éveiben járó fehér férfi, mindhárom
munkaruhát visel. Kloster a gyorsaság kedvéért megkerüli a
hivatalos utat, hátha éppen ezzel menti meg a lány életét. Sarah
Landy második emeleti hálószobája az utcára néz. Kloster felviszi
a lányt a szobájába, és arra kéri, hogy nézzen ki az ablakon, az
ablakredőny résein át. Rádión odaszól a társának, aki kiszállítja a
három fickót a két rendőrautóból, és felsorakoztatja őket az
utcán, Sarah azonban nem ismeri fel Wilbernt. Jessupra mutat,
és azt állítja, hogy őt látta.
Maggie belenézett az előtte fekvő iratokba, és ellenőrizte az
időrendi sorrendet, mielőtt folytatta.
– Az azonosítás egy órakor történt. Ezt nevezem én gyors
munkának. A lány akkor még csak alig két órája tűnt el.
Megizzasztják Jessupot, de ő nem vall be semmit. Tagad
mindent.
Épp megdolgozzák, és semmire sem jutnak, amikor
telefonhívás érkezik. Egy kislány holttestére bukkantak a
Wilshire-i El Rey Színház mögött, egy konténerben. Ez úgy tíz
háztömb a Windsortól és a Landy-háztól. Később
megállapították, hogy a lány halálát fojtogatás nyomán
bekövetkezett fulladás okozta. Nem erőszakolták meg, a szájában
vagy a torkában sem találtak ondót.
Maggie itt abbahagyta az összegzést. Boschra nézett, majd
rám, aztán komoran bólintott, hogy egy pillanatra tisztelegjen a
halott emléke előtt.
 Hat

Február 16., kedd 16.48

Bosch elégedetten nézte, és hallgatta, ahogyan beszélt. Látta

rajta, hogy betéve tudja az egész ügyet. Maggie McEszlek. Nem
csoda, ha Ilyennek látják – s ami fontosabb, ő is így gondol
magára. Még csak nem egész egy hete dolgozott az ügyön, de már
a találkozásuk utáni első órában látta rajta. A nő ismerte a titkot.
Ez az egész nem a törvényről vagy az eljárásról szól, nem a
bűnüldözésről vagy az igazságszolgáltatásról. Egyszerűen arról,
hogy meg kell ragadnunk és magunkba kell olvasztanunk a
világban lappangó sötét erőket. A magunkévá kell tennünk, és
szenvedélyünk belső tüzén valami erős, éles tárgyat
kovácsolnunk belőle, amivel felvehetjük ellene a küzdelmet.
Kíméletlenül.
– Jessup ügyvédet kért, és nem válaszolt a további
kérdésekre – folytatta McPherson az összegzést. – Az ügy
kezdetben a nővér vallomására és a Jessup teherautóján talált
tárgyi bizonyítékokra, épült, az ülés hasadékában ugyanis
megtalálták az áldozat három hajszálát. Alighanem ott fojtotta
meg.
– A lányon nem találtak semmit? – kérdezte Bosch. –
Semmit Jessuptól vagy a teherautóról?
– Semmi felhasználhatót. A DNS-mintát két nappal később
vették le, amikor Melissa ruháját vizsgálták... igazából a
nagyobbik lány ruháját, amit a kisebbik aznapra kapott kölcsön.
Az elülső szegélyén kis mennyiségben ondót találtak. Ezt a tényt
feljegyezték, de a bizonyítási gyakorlatban akkoriban
természetesen még nem használtak DNS-elemzést.
Megállapították viszont a vércsoportot, ami A pozitív, a második
leggyakoribb a népesség körében, harmincnégy százaléké ilyen.
Jessupé egyezett, de ez csak annyiban számított, hogy belefért a
gyanúsítottak körébe. Az ügyész úgy döntött, elő se hozakodik
vele a bíróságon, mert így a védelem rámutathatott volna az
esküdtszék előtt, hogy a gyanúsítottak köre csak Los Angeles
megyében több mint egymillió férfira rúg.
Bosch látta, hogy McPherson újabb pillantást vetett a volt
férjére. Mintha egy személyben ő tehetne minden zavaros
ügyvédi praktikáról. Kezdte érteni, hogy miért nem működött a
házasságuk.
– Elképesztő, hová jutottunk – jegyezte meg Haller. – Ma
már a DNS önmagában is perdöntő bizonyíték lehet.
– Lépjünk tovább! – javasolta McPherson. – A vádnak ott
volt a három hajszál és a szemtanú. Jessup elkövethette a
bűntettet: ismerte a környéket, és a gyilkosság délelőttjén
dolgozott is. Ami az indítékot illeti, Jessup hátterének feltárása
során előkerült egy erőszakos ajpa és némi pszichopatológiás
viselkedés. Ennek javát a halálbüntetés indítványozásának
szakaszában is felhasználták, de mielőtt még ráugranál erre,
Haller, sosem ítélték el semmiért.
– Azt mondja, nemi erőszaknak nem volt nyoma? – kérdezte
Bosch.
– Sem behatolásnak, sem szexuális zaklatásnak. Ennek
ellenére nem kétséges, hogy ez egy szexuálisan motivált
bűncselekmény. Nem csak az ondó miatt... az egész az uralomról
szól. A bűnelkövető egy időre uralmat szerez a világ felett,
amelyre másként semmilyen hatással nincs. Ösztönösen
cselekszik. Akkoriban a ruhán talált ondó is ezt az érvelést
erősítette. Úgy tűnt, megölte a lányt, majd önkielégítést végzett,
azután eltüntette a nyomokat, de egy csekély mennyiségű
magfolyadék így is a ruhán maradt. A folt átvitelről árulkodott.
Elkenődött, nem cseppként maradt meg az anyagon.
 – Az új DNS-vizsgálat nyomán erre is van más magyarázat –
jegyezte meg Haller.
– Lehetséges – engedte meg McPherson de az új
bizonyítékokról beszéljünk inkább később. Most arról van szó,
amit 1986-ban tudtak, és bizonyítottak.
– Oké. Folytasd!
– Ennyi a bizonyíték, a vád mégsem erre építette az ügyet.
Két hónappal a tárgyalás előtt telefonhívást kaptak egy fickótól,
aki a megyei börtönben a Jessupéval szomszédos cellában
raboskodott. A férfi...
– Nevezzük börtönspiclinek – szakította félbe Haller. –
Sosem találkoztam még olyannal, amelyik igazat mondott, se
ügyésszel, aki ne használta volna ennek ellenére.
– Folytathatnám? – kérdezte méltatlankodva McPherson.
– Kérlek – emelte fel a kezét Haller.
– Felix Turner visszaeső drogterjesztő, aki úgy járt ki-be a
megyei börtönben, hogy kiemelték belső szolgálatra, mert
legalább olyan jól ismerte a rendtartást, mint a fegyőrök. Ő vitte
az ételt a szigorúan elkülönítendő fogvatartottaknak. Ő pedig azt
mondta a nyomozóknak, hogy Jessup olyasmiket mondott neki,
amit csak a gyilkos tudhatott. Kihallgatták, és valóban ismert
olyan részleteket, amiket nem hoztak nyilvánosságra. Mint hogy
az áldozat cipőjét lehúzták, de szexuálisan nem bántalmazták,
meg hogy a gyilkos utána megtörölte magát a lány ruhájával:
– Ők pedig hittek neki, és koronatanút csináltak belőle –
bólintott Haller.
– Hittek neki, és beidézték tanúnak. Nem koronatanúnak. A
vallomása ezzel együtt sokat nyomott a latban. Igaz, négy évvel
később a Times külön cikkben foglalkozott Felix
„Köpönyegforgató” Turnerrel, a hivatásos börtönspiclivel, aki hét
év alatt tizenhat különböző ügyben tanúskodott, ezáltal elérte az
ellene felhozott vádak és a büntetések jelentős mértékű
csökkentését, mialatt olyan egyéb előnyöket harcolt ki magának,
mint a külön cella, a jó állás vagy az ingyen cigaretta.
Bosch emlékezett a botrányra, ami a kilencvenes években
rázta meg az államügyészséget, és komoly változtatásokat hozott
a besúgók felhasználásának bírósági gyakorlatában. Még csak
nem is ez volt a legsúlyosabb csapás, amit az igazságszolgáltatás
az évek során elszenvedett.
– Az oknyomozó újságíró minden hitelétől megfosztotta
Turnert. Kiderült, hogy egy magánnyomozót alkalmazott, aki
szépen összegyűjtötte az információt, ezután eljuttatta hozzá.
Talán emlékszel rá, hogy ezt követően szigorítottunk a
szabályokon.
– Nem eléggé – vágta rá Haller. – Ma is alkalmaznak
börtönspicliket, pedig véget kellett volna vetni a használatuknak.
– Nem foglalkozhatnánk végre az üggyel? – McPhersont
láthatóan fárasztotta Haller kötözködése.
– Dehogynem – felelte Haller. – Foglalkozzunk.
– Oké. Szóval mire a Times cikke megjelent, Jessupot már
régen elítélték, és bedugták a San Quentinbe. Természetesen
rögtön fellebbezett azon az alapon, hogy a rendőrség és az
ügyészség eljárási hibát követett el, de semmire sem ment vele.
Minden feljebbviteli fórum egyetértett azzal, hogy bármenynyire
is hiteltelen tanú Turner, nem gyakorolt akkora hatást az
esküdtszékre, hogy azzal megváltoztathatta volna az ítéletet. A
fennmaradó bizonyíték is bőven elegendő volt az elítéléséhez.
– S ezzel vége – bólintott Haller. – Lepecsételve és iktatva.
– Érdemes megjegyezni, hogy egy évvel a Times leleplező
cikke után Félix Turnert meggyilkolták Nyugat-Hollywoodban.
Az ügyet sosem oldották meg.
– Ami engem illet, nem lep meg a dolog – vont vállat Haller.
Ez egy időre megakasztotta a társalgást. Bosch arra használta
a szünetet, hogy visszatérjen az eredeti témához és feltegyen
néhány kérdést.
 – A bizonyítékként felhasznált hajszálak még megvannak?
McPhersonnak beletelt néhány pillanatba, amíg ejtette Felix
Turnert, és visszatért a bizonyítékokhoz.
– Igen, megvannak. Az ügy talán huszonnégy éves, de állandó
össztűz alatt áll. Jessup és az ügyvédei sokat segítettek ezen a
téren. Miután kitartóan érkeztek a fellebbezések és bírói
rendelkezések, nem semmisítették meg a tárgyaláson felhasznált
bizonyítékokat. Persze ez tette lehetővé, hogy elvégezzék a
ruháról származó DNS-minta újbóli elemzését is, de ettől még
megvannak a további bizonyítékok, és fel is tudjuk használni
őket. Jessup kezdettől állította, hogy az autóban talált hajszálakat
a rendőrök helyezték el.
– Nem hinném, hogy a védekezése sokban különbözne attól,
amit az első tárgyaláson és a fellebbezései során mutatott – vélte
Haller. – A lány a manipulált körülmények miatt tévesen
azonosította, azután már mindenki sietett lezárni az ügyet. A
tárgyi bizonyítékok hiánya láttán a rendőrök elhelyezték a
hajszálakat az általa vezetett teherautóban. Nyolcvanhatban az
esküdtek még vevők voltak az ilyesmire, de azóta jött Rodney
King és a kilencvenkettes zavargások, az O. J. Simpson-ügy, a
Rampart-botrány és a többi vitatott eset, ami megtépázta a
rendőrség tekintélyét. Ezúttal talán nagyobb szerencséje lesz.
– Akkor miben bízunk? – tette fel a kérdést Bosch.
Haller az asztal felett elnézett McPherson felé, mielőtt
válaszolt.
– Amennyit eddig megtudtam, abból úgy vélem, sokkal
jobbak lennének az esélyeim a folyosó másik oldalán.
Bosch látta, hogy McPherson tekintete elfelhősödik.
– Akkor talán ideje lenne visszatérni a megszokott helyedre.
Haller megrázta a fejét.
– Nem, megállapodtunk. Talán rosszul tettem, hogy
belementem, de akkor is végigcsinálom. Amellett, nem gyakran
van alkalmam az igazság oldalán harcolni. Pedig hozzá tudnék
szokni... akár még a vesztes ügyekhez is. – Mosolyogva fordult
volt feleségéhez, aki nem viszonozta a gesztust.
– Mi a helyzet a lány nővérével? – kérdezte Bosch.
McPherson visszafordult felé.
– A szemtanúval? Ő a másik gondunk. Ha életben van, most
harminchét éves, épp csak nem tudunk ráakadni. A szülei már
nem fognak segíteni. A vér szerinti apja Sarah hétéves korában
halt meg. Az anyja öngyilkosságot követett el a húga sírjánál,
három évvel a gyilkosság után. A nevelőapja addig ivott, míg
ráment a mája, és hat évvel ezelőtt meghalt, miközben az
átültetésre várt. Az egyik itteni nyomozó utánanézett a
számítógépen, de Sarah Landy nagyjából a nevelőapja halálával
egy időben végleg eltűnt San Franciscóból. Ugyanabban az évben
ért véget a próbaideje, miután tiltott szer birtoklása miatt
elítélték. A nyilvántartás szerint kétszer ment férjhez és vált el,
kábítószer-birtoklásért és kisebb bűncselekményekért többször
letartóztatták. Azután, mint mondtam, eltűnt a térképről. Vagy
meghalt, vagy felszívódott. Még ha nevet is változtatott, az
ujjlenyomatának elő kellett volna bukkannia, ha az elmúlt hat
évben bármit elkövetett, de nincs semmi.
– Nem hiszem, hogy bármit tehetünk az ügyben, ha ő nincs
meg – jelentette ki Haller. – Szükségünk lesz egy hús-vér
emberre, aki huszonnégy év távlatából is rámutat Jessupra, és azt
mondja, hogy ő volt az.
– Egyetértek – bólintott McPherson. – Ő a kulcs. Az
esküdteknek az ő szájából kell hallaniuk, hogy annak idején,
kislányként nem tévedett. Ma is ugyanolyan biztos, mint akkor
volt. Ha nem találjuk meg, és vesszük rá erre, akkor nem marad
más, mint az áldozat három hajszála. Náluk pedig ott lesz a DNS,
ami üt mindent.
– Mi pedig csúfosan elbukunk – tette hozzá Haller.
McPherson nem szólt többet, de nem is kellett.
– Ne aggódjanak! – szólt helyette Bosch. – Én megtalálom.
 A két jogász egyszerre fordult felé. Bosch láthatóan nem a
megnyugtatásukra törekedett. Komolyan gondolta, amit
mondott.
– Ha életben van – pontosított. – Én megtalálom.
– Rendben – bólintott Haller. – Ez legyen most a
legfontosabb.
Bosch elővette kulcscsomóját, és kinyitotta a hozzá kapcsolt
kis zsebkést. Ezt használta arra, hogy felvágja a bűnjeles doboz
vörös pecsétjét. Nem tudta, mi lapul a dobozban. A huszonnégy
évvel korábbi tárgyaláson felhasznált bizonyítékok az
államügyészi hivatal birtokában maradtak. A dobozban azokat a
további bűnjeleket helyezték el, amelyeket begyűjtötték, de nem
tártak a bíróság elé.
Bosch gumikesztyűt húzott elő a zsebéből, mielőtt felnyitotta
a dobozt. Legfelül, egy papírzacskóban megtalálta az áldozat
ruháját. Ez meglepte. Feltételezte, hogy a ruhát bizonyítékként a
bíróság elé terjesztették, már csak azért is, hogy elnyerjék az
esküdtek szimpátiáját.
A zacskó felnyitásakor dohos szag áradt szét a tárgyalóban.
Bosch a vállánál fogva kiemelte a ruhát. Mindhárman hallgattak,
ahogy felmutatta az öltözéket, amit egy kislány viselt, amikor
meggyilkolták. Kék ruha volt, elöl sötétebb kék masnival. Egy
tízszer tízes négyzetet kivágtak belőle, rajta az ondó nyomával.
– Miért van itt? – tette fel a kérdést Bosch. – Nem mutatták
be a tárgyaláson?
Haller nem felelt. McPherson előrehajolt, és tüzetesen
megvizsgálta a ruhát, amíg a választ fontolgatta.
– Szerintem.... szerintem a kivágás miatt. Ha bemutatják a
ruhát, a védelem rákérdezhetett volna a kivágásra, az pedig
elvezethetett a vércsoporthoz. A vád úgy dönthetett, hogy nem
megy bele ebbe a bizonyítékok feltárása során, inkább bízik a
helyszínelők fotóiban, amelyeken látni a kislányt a ruhájában. A
védelemre bízták, hogy hozakodjon elő vele, de az nem tette.
 Bosch összehajtotta a ruhát, és letette az asztalra. A dobozból
előkerült egy pár fekete bőrcipő is. Aprónak és gyászosnak látta
őket. Egy második papírzacskó az áldozat alsóneműjét és zokniját
tartalmazta. A kísérő laborjelentésben az állt, hogy ezeken is
kerestek idegen testnedveket, hajszálakat és elemi rostokat, de
nem találtak semmit.
A doboz aljában, egy kis műanyag zacskóban, ezüstlánc
lapult, rajta kis medállal. Ahogy alaposabban is megvizsgálta,
Bosch felismerte a medálon Micimackó alakját. Egy másik
zacskóban gumiszalagra fűzött, áttetsző kék műanyag golyókból
álló karperecét talált.
– Hát ennyi – sóhajtott fel.
– Mindent újra meg kell vizsgáltatnunk a szakértőkkel –
jelentette ki McPherson. – Sose lehet tudni. A tudomány sokat
fejlődött az elmúlt huszonnégy évben.
– Elintézem – bólintott Bosch.
– Mellesleg – ráncolta a homlokát McPherson –, hol találták
meg a cipőt? A helyszínen készült felvételeken nem látni az
áldozat lábán
Bosch vetett egy pillantást a doboz tetejének belső felére
ragasztott tárgylistára.
– Eszerint a holttest alatt találták meg. Nyilván még a
vontatóban leesett, talán amikor az áldozatot megfojtották. A
gyilkos ezt dobta először a konténerbe, csak azután a holttestet.
A tárgyi bizonyítékok által megidézett képek határozottan
komorrá tették a vád képviselőit. Bosch lassan elkezdett
visszacsomagolni mindent. Utolsónak a nyakláncot tartalmazó
zacskót helyezte el.
– Hány éves volt a lányuk, amikor leszokott Micimackóról? –
kérdezte.
Haller és McPherson összenézett. Haller habozott.
– Öt vagy hat – felelte McPherson. – Miért?
 – Azt hiszem, az enyém is. Vajon egy tizenkét éves lány miért
hordta a nyakában?
– Talán amiatt, akitől kapta – válaszolt Haller. – Hayley, a
lányunk is mindig hordja a karkötőt, amit öt éve adtam neki.
McPherson úgy nézett rá, mint aki megkérdőjelezi az állítást.
– Jó, nem mindig – sietett hozzátenni Haller –, de
alkalmanként. Olyankor, amikor érte megyek. Talán a vér
szerinti apja adta neki a nyakláncot, mielőtt meghalt.
McPherson számítógépe halk pittyenéssel életre kelt. Az
ügyésznő megnézte a beérkezett e-mailt, majd hosszan meredt a
kijelzőre, mielőtt megszólalt:
– John Rivastól jött, aki az első meghallgatáson képviseli a
vádat a 100-as tárgyalóban. Jessupnak új ügyvédje van; és John
azon dolgozik, hogy kitűzzék az óvadéki meghallgatás időpontját.
Jessup az utolsó busszal jön át a városi börtönből.
– Ki az ügyvéd? – kérdezett közbe Haller.
– Ez tetszeni fog. A csavaros eszű Clive Royce ingyen vállalta
az ügyet. A GIP szerezte meg.
Bosch ismerte a nevet. Royce nagy kalibernek számított, a
média kedvencének, aki sosem hagyott ki egy lehetőséget, ha
kamera előtt szerepelhetett, és elmondhatta mindazt, amit a
bíróságon belé fojtottak.
– Naná, hogy ingyen vállalta – fintorodott el Haller. – A
járulékos előnyökre hajt. Nyilatkozatok és szalagcímek, Clive-ot
csak ezek érdeklik.
– Még sosem harcoltam ellene – vetette közbe McPherson. –
Alig várom.
– Jessup meghallgatását máris kitűzték?
– Még nem, de Royce már ezen dolgozik. Rivas tudni akarja,
hogyan akarjuk kezelni a dolgot. Ő ellenzi az óvadékot.
– Ne, inkább fogadjuk el – döntött Haller. – Hadd menjen!
McPherson ugyanakkor csukta le a számítógépét, amikor
Bosch visszatette a kartondoboz fedelét.
 – Velünk tart? – kérdezte tőle Haller. – Felmérni az
ellenséget.
– Ma már hét órán át élvezhettem a társaságát, elfelejtette?
– Nem hinném, hogy Jessupra gondolna – vetette közbe
McPherson.
Bosch bólintott.
– Nem, kihagyom. Át kell vinnem a bűnjeleket az
elemzőkhöz, azután még le kell nyomoznom a szemtanúnkat.
Majd szólok, ha megtaláltam.
 Hét

Február 16., kedd 17.30

A 100-as tárgyaló a városi bíróság legnagyobb termének

számított, ahol a délelőtti és délutáni első meghallgatásokat
tartották. Bárkit bármilyen bűncselekménnyel vádolnak,
huszonnégy órán belül a bíró elé kell állítani, ehhez pedig
hatalmas tárgyalóterem kell, hatalmas karzattal, ahol a
megvádoltak rokonai és barátai helyet foglalhatnak. A
letartóztatást követően itt tartják az első meghallgatást, amelyen
az érintettek még nem sejtik, milyen hosszadalmas, gyötrelmes
és nehéz út áll előttük. Az első meghallgatáson nem ritka, hogy
anyu, apu, az asszony, a sógor, a nagynéni, a nagybácsi, még egy-
két szomszéd is megjelenik, hogy támogassa a vádlottat, és
felháborodjon a letartóztatásán. Tizennyolc hónap elteltével,
amikor a jogi eljárás cirkalmas úton elvezet az ítélethozatalhoz, a
vádlott szerencsés, ha anyu ott ül a hallgatóság soraiban.
A korlát túlsó fele hasonlóan mozgalmas, tele a
legkülönfélébb jogászokkal – sokat tapasztalt veteránok, unott
kirendelt jogi képviselők, a multik minden hájjal megkent
jogászai, óvatoskodó ügyészek és médiacápák keverednék a
küzdőtéren vagy préselődnek a vádlottat elválasztó üvegfalhoz.
E hangyaboly felett aznap délután Malcolm Firestone bíró
elnökölt, aki leszegett fejjel ült, élesen kiugró vállai minden egyes
évvel közelebb kerültek a füleihez. Fekete talárja leginkább
összecsukott szárnyakra emlékeztetett, emiatt Firestone egész
megjelenése keselyűt idézett, amelyik türelmetlenül várja, mikor
mélyesztheti bele karmait a bűnüldözők által odavetett véres
falatokba.
 Firestone tűzte ki tárgyalásra az egyes ügyeket. Három órakor
kezdett, és a letartóztatottak számától. függően akár az éjszakába
nyúlóan dolgozott, ennek következtében szeretett gyors tempót
diktálni. A 100-as tárgyalóban gyorsan kellett cselekedni,
különben fennállt a veszélye, hogy az embert elkaszálják. Az
igazságszolgáltatás itt olyan futószalaggá alakult át, ami sosem
állt le. Firestone haza akart menni, a jogászok is haza akartak
menni. Mindenki haza akart menni.
Ahogy a tárgyalóba léptem Maggie-vel, azonnal megláttam a
felállított kamerákat a baloldalt kialakított üvegkalitkánál, ahol a
letartóztatott személyeket vonultatták fel. Miután ezúttal nem
tűztek a szemembe a reflektorok, kiszúrtam Pálcika barátomat is,
amint felállította a háromlábú állványt, amelynek a gúnynevét
köszönhette. Meglátott, és felém biccentett, amit viszonoztam.
Maggie megkocogtatta a karomat, és egy férfira mutatott, aki
három másik jogásszal a vád asztalánál ült.
– Az ott Rivas a végén.
– Oké. Beszélj vele, amíg én bejelentkezem a bírósági
titkárnál.
– Nem kell bejelentkezned, Haller. A vád képviselője vagy,
emlékszel?
– Ja, persze. El is felejtettem.
Az asztal felé indultunk, ahol Maggie bemutatott Rivasnak.
Az ügyész még tejfeles szájú újonc volt, legfeljebb néhány éve
kerülhetett ki valamelyik jó nevű jogi egyetemről. Amennyire
láttam, csak az idejét múlatta, taktikázott, várta, mikor léphet
feljebb a szamárlétrán, és menekülhet ki az előzetes
meghallgatások földi poklából. Nyilván az sem segített, hogy a
folyosó túloldaláról érkeztem, kiragadni ezt a gyöngyszemet a
mindennapos ügyek moslékéból. A testbeszéde ékesen árulkodott
tartózkodásáról. Rossz asztalhoz ültem le; róka voltam a
tyúkketrecben. Aki tudta, hogy még a meghallgatás vége előtt rá
fog erősíteni minden gyanakvására.
 A kötelező kézrázás után tekintetemmel keresni kezdtem
Clive Royce-ot, aki a korlátnál ülve társalgott egy fiatal nővel,
alighanem az asszisztensével. Közel hajoltak egymáshoz, és egy
vaskos iratköteget tanulmányoztak. Kinyújtott kézzel
közeledtem.
– Clive „Gentleman” Royce! Mi a helyzet, cimbora?
Felnézett, és a mosoly azonnal szétáradt napbarnított arcán.
Akár egy tökéletes úriember, felállt, mielőtt elfogadta a
kezem.
– Mickey, mi van veled? Sajnálom, hogy most az egyszer az
ellentétes oldalon állunk.
Tudtam, hogy sajnálja, de nem túlságosan. Royce úgy építette
fel a karrierjét, hogy gondosan kiválasztotta a nyerő ügyeket.
Nem vállalta volna el az ügyet, és nem lép a média kereszttüzébe,
ha nem gondolja, hogy az ingyen hírverést és újabb diadalt jelent.
Azért jött, hogy legyőzzön, nyájas mosolya mögött éles fogak
rejtőztek.
– Én is. Tudom, hogy még bánni fogom a napot, amikor
átültem a másik asztalhoz.
– Nos, úgy vélem, mindketten a kötelességünket végezzük,
nem? Te kisegíted az államügyészt, én jóhiszeműen megvédem
Jessupot.
Royce még mindig angol akcentussal beszélt, noha ötven
évének több mint a felét az Egyesült Államokban élte le. Ez a
kulturáltság és kifinomultság aurájával vette őt körül, rácáfolva
arra a szokására, hogy a legszörnyűbb bűntettekkel megvádolt
embereket védte. Háromrészes öltönyt viselt, gabardin zakóján
az elmosódott, de még mindig látható krétavonallal. Tar
koponyáját egyenletes barnára süttette; szakállát feketére
festette, és a legutolsó szálig tökéletes rendben tartotta.
– Így is lehet nézni.
 – Ó, de hát hová is tettem a jó modoromat? Mickey, ő itt a
munkatársam, Denise Graydon. Ő fog nekem segédkezni Mr.
Jessup védelmében.
Graydon felállt, és határozottan megrázta a kezem.
– Örülök, hogy megismertem – szóltam.
Körülnéztem, hátha Maggie is a közelben van, és
bemutathatom, de ő összebújt Rivasszal az asztalnál.
– Nos – fordultam vissza Royce-hoz látjuk ma az ügyfeledet?
– Úgy bizony, ő lesz az első az ezután következő csoportban.
Már beszéltem vele, és készen állunk megtenni az indítványunkat
az óvadék kiszabására, de ha már maradt néhány szabad
percünk, nem lépnénk ki a folyosóra, hogy váltsunk néhány szót?
– Persze, Clive. Menjünk csak!
Royce megkérte az asszisztensét, hogy várjon a tárgyalóban,
és szóljon, ha a vádlottak következő csoportját bekísérik az
üvegketrecbe. Követtem Royce-ot a kapun át és végig a folyosón a
zsúfolt karzatok között, míg végül a rácsokon át kiléptünk az
előtérbe.
– Nem kérnél egy csésze teát? – tudakolta Royce.
– Nem hiszem, hogy lenne rá idő. Mit szeretnél, Clive?
Royce összefonta a karját, és elkomorodott.
– Meg kell mondjam, Mick, hogy nem akarok rosszat neked.
Mi ketten jó barátok és kollégák vagyunk, de ezúttal vesztes
helyzetbe hoztad magad. Jól látom? Mihez kezdjünk ezzel?
Elmosolyodtam, miközben mindkét irányban elnéztem a
zsúfolt folyosón. Senki sem figyelt minket.
– Azt mondod, hogy az ügyfeled bűnösnek vallja magát, és
kiszabadul?
– Épp ellenkezőleg. Ebben az ügyben nem lesz semmiféle
alkudozás. Az államügyész rossz döntést hozott, nagyon is
nyilvánvaló, miben mesterkedik, és ehhez téged használ
gyalogáldozatként. Figyelmeztetnem kell arra, hogy ha
ragaszkodsz Jason Jessup ügyének újratárgyalásához, csak
magadat hozod nagyon kellemetlen helyzetbe. Mint jó kolléga,
úgy gondoltam, tartozom neked annyival, hogy ezt elmondjam.
Mielőtt felelhettem volna, Graydon lépett ki a tárgyalóból, és
fürge léptekkel felénk indult.
– Valaki az első csoportból nincs készen, úgyhogy Jessup
feljebb került, épp most hozzák.
– Rögvest ott leszünk – bólintott Royce.
Graydon habozott, majd rádöbbent, hogy a főnöke nem
szeretné, ha itt lábatlankodna a közelünkben. Visszafordult az
ajtó felé, Royce pedig újra felém fordult a figyelmével. Sikerült
megszólalnom, mielőtt ő tette volna.
– Nagyra értékelem az előzékenységedet és a hozzáállásodat,
Clive, de ha az ügyfeled tárgyalást akar, megkapja. Mi készen
állunk. Majd meglátjuk, ki hozza magát kellemetlen helyzetbe, és
ki megy visszaér börtönbe.
– Nos, ez pompás. Alig várom, hogy megmérkőzzünk.
Követtem vissza a terembe. A bíróság tovább ülésezett. A
folyosón haladva észrevettem Lorna Taylort, irodavezetőmet és
második volt feleségemet, aki az egyik zsúfolt padsor végében ült.
Odahajoltam hozzá.
– Hát te mit keresel itt?
– Látni akartam a nagy pillanatot.
– Honnét tudod egyáltalán? Én is csak tizenöt perce tudtam
meg.
– Akárcsak a KNX. Éppen irodát kerestem, amikor a
rádióban meghallottam, hogy Jessupnak jelenése lesz a
bíróságon, így hát beugrottam.
– Köszönöm, hogy megtisztelsz minket, Lorna. Hogy megy a
keresés? Tényleg ki szeretnék kerülni ebből az épületből.
Mihamarabb.
– Még ma három helyre is elmegyek. Ennyinek elégnek kell
lennie. Holnapra meghozom a végleges döntést, rendben?
– Igen, de...
 Hallottam, hogy a törvényszolga Jessupot szólítja.
– Oké, most mennem kell. Majd beszélünk.
– Kapd el őket, Mickey!
A vád asztalánál, Maggie mellett, egy üres szék várt rám.
Rivas hátrébb húzódott a korláthoz, míg Royce az üvegkalitkához
lépett, ahol az ügyfelével sugdolózott. Jessup narancssárga
kezeslábast – szabványos rabruhát – viselt, és nyugodtnak,
összeszedettnek tűnt. Bólogatva hallgatott mindent, amit Royce a
fülébe súgott. Valahogy fiatalabbnak tűnt, mint gondoltam;
nyilván arra számítottam, hogy a börtönben töltött évek jobban
megviselték. Tudtam, hogy negyvennyolc, de nem tűnt
idősebbnek negyvennél. Nem láttam rajta a beteges sápadtságot
se. Halvány, de egészséges volt a bőre, kivált a túlságosan barna
Royce mellett.
– Hol voltál? – suttogta Maggie. – Már azt hittem, nekem kell
intéznem a meghallgatást.
– Csak váltottam néhány szót odakint a védelem
képviselőjével. Kéznél vannak a vádpontok? Ha be kell olvasnom
őket a jegyzőkönyvbe,
– Nem kell felsorolnod a vádakat. Csak annyit kell tenned,
hogy felállsz, és közlöd: fennáll a szökés veszélye, és Jessup
súlyos veszélyt jelent a társadalomra nézve, ezért...
– Nem hiszem, hogy fennáll a szökés veszélye. Az ügyvédje az
imént mondta el, hogy készen állnak a perre, és nem érdekeltek a
megegyezésben. Neki a pénz kell, azt pedig csak úgy szerezheti
meg, ha részt vesz a tárgyaláson... és nyer.
– Szóval?
Döbbentnek tűnt, ahogy lenézett az előtte fekvő iratokra.
– Mags, neked az a filozófiád, hogy vitába szállj mindennel,
és ne engedj egy fikarcnyit se. Szerintem ez itt nem fog működni.
Van egy stratégiám és...
Felém fordult, és közel hajolt hozzám.
 – Akkor legjobb lesz, ha itt hagylak a stratégiáddal meg a
kopasz haveroddal együtt.
Hátralökte a székét, és felállt, miközben felkapta'az
aktatáskáját a padlóról.
– Maggie...
Kirontott a kapun, és a terem kijárata felé sietett. Néztem,
ahogy távozik, s bár egyáltalán nem tetszett a fejlemény, tudtam,
hogy tisztáznunk kell munkakapcsolatunk főbb vonalait.
Elhangzott Jessup neve, majd Royce azonosította magát a
jegyzőkönyv kedvéért. Én is felálltam, hogy elmondjam a
szavakat, amelyeket tőlem vártak.
– Michael Haller az állam képviseletében.
Még Firestone bíró is felkapta a fejét, hogy olvasószemüvege
felett végigmérjen. A tárgyalóteremben talán hetek óta először
történt váratlan esemény. Egy menő védőügyvéd odaállt az állam
képviseletében.
– Nos, uraim, ez egy előzetes meghallgatás, és előttem fekszik
egy óvadék kiszabására tett indítvány.
Jessupot huszonnégy évvel korábban gyilkossággal és
emberrablással vádolták. Amikor a legfelsőbb bíróság
megsemmisítette az eredeti ítéletet, nem vetette el ezeket a
vádakat. Ezt csak az Államügyészi Hivatal tehette meg, vagyis a
huszonnégy évvel korábban felhozott vádak éppúgy érvényben
maradtak, mint Jessup kijelentése arról, hogy nem bűnös. Az
ügyet tehát tárgyalásra kellett bocsátani. Az óvadéki kérelmet
általában a kijelölt bíró előtt nyújtották be, Jessup azonban
Royce-on keresztül már most előhozakodott vele Firestone-nál.
– Bíró úr – kezdte Royce –, ügyfelem előzetes
meghallgatására huszonnégy évvel ezelőtt már sor került. A mai
napon azt szeretnénk, ha döntés születne az óvadék kiszabásáról
és az ügy tárgyalásra bocsátásáról. Mr. Jessup épp elég hosszú
ideig várt a szabadságra és az igazságra. Nem áll szándékában
lemondani a gyorsított eljárásról.
 Tudtam, hogy Royce meglépi, mert én is pontosan ezt tettem
volna. Minden bűncselekménnyel megvádolt embernek joga van
a gyorsított eljáráshoz. A tárgyalásokat gyakran elhalasztják a
védelem kérésére vagy annak hallgatólagos beleegyezésével, ha
mindkét oldalnak idő kell a felkészülésre, Royce azonban, hogy
nyomást gyakoroljon rám, ragaszkodott az azonnali eljáráshoz.
Miután az ügy és a bizonyítékok életkora meghaladta a
huszonnégy évet, az egyetlen szemtanú hollétéről pedig semmit
sem lehetett tudni, nem kellett agygépnek lennie ahhoz, hogy
felmérje: az idő a vádat szorítja. Amikor a legfelsőbb bíróság
hatályon kívül helyezte az ítéletet, az óra elkezdett ketyegni. A
Népnek attól kezdve hatvan napja maradt, hogy tárgyalásra
bocsássa Jessupot. Ebből tizenkettő máris eltelt.
– A bírósági titkár kijelölheti a tárgyalás időpontját –
jelentette be Firestone –, de szívesebben venném, ha majd a
tárgyalást vezető bíró döntene az óvadék ügyében.
Royce összeszedte a gondolatait, mielőtt válaszolt.
Mindeközben alig észrevehetően oldalt fordult, hogy a kamerák
jobb szögben vehessék.
– Bíró úr, az ügyfelemet huszonnégy évvel ezelőtt hamis vád
alapján börtönözték be, s ezt nemcsak én állítom, de az állami
Legfelsőbb Bíróság is. Most kiengedték a fegyházból, és
idehozták, hogy újból szembe kelljen néznie a tárgyalással.
Mindez része egy olyan alattomos mesterkedésnek, aminek
semmi köze az igazságszolgáltatáshoz, csakis a politikához és a
pénzhez. Ahhoz, hogy akik bűnös módon korlátozták egy ember
szabadságát, elkerülhessék a felelősségre vonást. Ha egy másik
napra helyeznénk át ezt a meghallgatást, azzal csak folytatódna
az igazságszolgáltatás megcsúfolása, ami immár több mint két
évtizede folyik.
– Hát legyen!
Firestone kelletlennek és bosszúsnak tűnt. Homokszem
került a gépezet fogaskerekei közé. Az elé beterjesztett listán
legalább huszonöt név szerepelt, ő pedig időben végig akart futni
valamennyien, hogy még nyolc előtt hazaérjen vacsorázni, Royce
arra készült, hogy a végletekig lelassítsa a futószalagot, amikor
vitát indítványozott annak eldöntésére, hogy Jessup szabadon
bocsátható-e, amíg a tárgyalását várja – csakhogy Firestone és
Royce még nem hallotta a nap meglepetését. Ha a bíró nem ér
haza vacsorára, arról én biztosan nem tehetek.
Royce indítványozta, hogy Jessupnak ne kelljen óvadékot
fizetnie, egyszerűen védekezhessen szabadlábon, bár ezt csak
nyitóajánlatnak szánta – pontosan tudta, hogy Jessup
szabadulásához kapcsolódnia kell bizonyos pénzösszeghez. A
gyilkosságok gyanúsítottjait nem szokás csak úgy szabadon
engedni. Azon ritka alkalmakkor, amikor egy gyilkossági ügyben
óvadékot állapítanak meg, annak összege általában kirívóan
magas, s hogy ezt Jessup a támogatóitól szedte össze, vagy az
állítólagos könyv- és filmjogokból, nem tartozott a tárgyhoz.
Royce azzal zárta az indítványt, hogy Jessup esetében nem
kell tartani a szökés veszélyétől, pontosan azon érvelés alapján,
amit Maggie-nek körvonalaztam. A vádlottnak nem áll érdekében
elszökni. A vallottnak egyetlen érdeke, hogy huszonnégy évnyi
raboskodás után végre tisztázhassa a nevét.
– Mr. Jessupnak nincs más szándéka, mint egyszer s
mindenkorra bebizonyítani az ártatlanságát, s hogy milyen
keserű árat kellett fizetnie az Államügyészi Hivatal szakmai
tévedéseiért.
Mialatt Royce beszélt, végig Jessupot figyeltem az
üvegkalitkában. Tudta, hogy a kamerák is őrá irányulnak, ezért
fenntartotta a jogos méltatlankodás pózát, de erőlködése ellenére
sem tudta leplezni a tekintetéből sugárzó dühöt és gyűlöletet.
Huszonnégy évnyi börtön égett bele a szemébe.
Firestone végzett a jegyzeteléssel, majd felszólított a
válaszadásra. Felálltam, és kivártam, amíg lenézett rám.
– Csak rajta, Mr. Haller – biztatott.
 – Bíró úr, abban az esetben, ha Mr. Jessup hitelt érdemlően
igazolja a lakóhelyét, az állam nem emel kifogást az ellen, hogy
szabadlábon védekezzen.
Firestone egy hosszú pillanatig némán meredt rám, miközben
feldolgozta azt a tényt, hogy válaszom tökéletes ellentétje annak,
amit várt. Még a tárgyalótermi sustorgás is elhalkult, ahogy
mindenkiben tudatosult válaszom jelentősége.
– Jól értem önt, Mr. Haller? – kérdezett rá Firestone. – Nem
ellenzi, hogy egy gyilkossági ügy vádlottja minden anyagi kikötés
nélkül szabadlábon védekezhessen?
– Pontosan, bíró úr. Tökéletesen biztosak vagyunk abban,
hogy Mr. Jessup meg fog jelenni a tárgyaláson. Egy centet se kap,
ha elszökik.
– Bíró úr! – kiáltott fel Royce. – Tiltakozom az ellen, hogy
Mr. Haller ily módon befeketítse ügyfelemet a média jelen lévő
képviselői előtt. Ügyfelemnek ezen a ponton nincs egyéb
szándéka, mint...
– Megértettem, Mr. Royce – szakította félbe Firestone –, és
úgy gondolom, hogy azok a kamerák éppúgy az ön érdekeit
szolgálják. Hagyjuk inkább ennyiben. A vád ellenvetésének
hiányában szabadlábra helyezem Mr. Jessupot azzal a feltétellel,
hogy hitelt érdemlően igazolnia kell a lakóhelyét. Mr. Jessup a
tárgyalást lefolytató bíróság engedélye nélkül nem hagyhatja el
Los Angeles megye területét.
Firestone ezután továbbutalta az ügyet a bírósági titkárnak,
hogy jelölje ki az ügyben illetékes bíróságot, így végre kikerültünk
Firestone bíró hatóköréből, aki újraindíthatta a gépsort, és még
időben hazaérhetett vacsorára. Összeszedtem a Maggie által
hátrahagyott iratokat, és elléptem az asztaltól. Royce is visszatért
a helyére, és bőr irattáskájába söpörte az aktáit. Fiatal
asszisztense segített neki.
– Milyen érzés, Mick? – kérdezte Royce.
– Micsoda? Ügyésznek lenni?
 – Igen, a másik oldalon.
– Az igazat megvallva, nem sokban különbözik. Ez is csak a
szokott procedúra.
– Nem fogják szó nélkül hagyni, hogy elengedted az
ügyfelemet.
– Ha nem értik a tréfát, legyen az ő bajuk. Csak arra vigyázz,
nehogy belekeveredjen valamibe, Clive. Mert ha igen, akkor
tényleg megnézhetem magam. De ő is.
– Ezzel nem lesz gond, vigyázunk rá. Tudod, most emiatt kell
a legkevésbé aggódnod.
– Hogy érted?
– Nincs túl sok bizonyítékod, a szemtanúdnak nyoma veszett,
és a DNS mindent visz. A Titanic kormányánál állsz, Mickey, és
Gabriel Williams nyomta a fejedbe a kapitányi sapkát. Csak azt
nem tudom, neked miért éri meg.
Mindabból, amit elmondott, csak egy valamin tűnődtem el.
Honnét tud a szemtanú eltűnéséről? Én persze nem kérdeztem
semmit, ahogyan nem válaszoltam a piszkálódásra sem, hogy mit
kapok cserébe az államügyésztől. Játszottam a hetykén
magabiztos ügyészt, aki ellen mindig harcoltam.
– Mondd meg az ügyfelednek, hogy élvezze ki a szabadságot,
Clive, mert amint megszületik az ítélet, mehet vissza a rács mögé.
Royce elmosolyodott, miközben összecsukta a táskáját,
azután témát váltott.
– Mikor kapjuk meg az anyagodat?
– Majd még beszélünk róla. Holnap délelőtt megpróbálom
összeállítani.
– Helyes, Akkor nemsokára beszélünk, Mickey, igaz?
– Amikor csak gondolod, Clive.
A bírósági titkár íróasztala felé indult, nyilván azért, hogy
gondoskodjon ügyfelének szabadon bocsátásáról. Átsiettem a
kapun, szóltam Lornának, és együtt hagytuk el a tárgyalótermet.
Odakint riporterek és operatőrök kisebb hada várt. A tudósítók
arról faggattak, miért nem tiltakoztam a szabadlábra helyezés
ellen, én pedig közöltem, hogy nem nyilatkozom, azzal
továbbmentem. Hátramaradtak, hogy megvárják Royce-ot.
– Nem is tudom, Mickey – szólalt meg idővel Lorna. –
Szerinted az államügyész mit fog szólni ahhoz, hogy még
óvadékot se kértél?
Alig ért a kérdés végére, megcsörrent a telefon a zsebemben.
Csak most ébredtem rá, hogy elfelejtettem kikapcsolni a
tárgyalóteremben. Ez a kis feledékenység sokba kerülhetett
volna, attól függően, hogyan ítéli meg Firestone a bíróság
munkáját hátráltató zavaró tényezőket.
Vetettem egy pillantást a kijelzőre, mielőtt feleltem
Lornának.
– Nem tudom, de szerintem mindjárt kiderül.
Feltartottam a telefont, hogy lássa a kijelzőn az ÜGYÉSZSÉG
szót.
– Vedd csak fel. Nekem sietnem kell. Óvatosan, Mickey!
Arcon csókolt, és elsietett a felvonók felé. Fogadtam a hívást.
Eltaláltam, Gabriel Williams keresett.
– Mi az ördögöt művel, Haller?
– Ezt hogy érti?
– Most hallottam, hogy hagyta óvadék nélkül lelépni
Jessupot.
– Így van.
– Akkor újra megkérdem: mi az ördögöt művel?
– Figyeljen, én...
– Nem, maga figyeljen! Nem tudom, hogy kedvében akart-e
járni egy ügyvéd haverjának vagy csak ennyire ostoba, de egy
gyilkost sosem engedünk szabadlábra. Megértette? Most pedig
azt akarom, hogy menjen vissza, és kérjen új meghallgatást az
óvadék ügyében.
– Nem. Nem kérek semmi ilyet.
 A döbbent csend legalább tíz másodpercre nyúlt, mielőtt
Williams megszólalt.
– Jól hallottam, Haller?
– Nem tudom, mit hallott, Williams, de nem megyek vissza új
meghallgatást kérni. Valamit meg kell értenie. Hozzám vágott
egy zsák szart, és nekem abból kell várat építenem. A bizonyíték
huszonnégy éves. A DNS hatalmas léket vert az egész
érvelésünkbe, a szemtanú pedig nyom nélkül felszívódott. Rajta,
mondja csak meg, hogy maga szerint mégis mit kellene
kezdenem ezzel?
– Mi köze ennek ahhoz, hogy kiengedte a fickót a rács mögül?
– Nem látja, ember? Jessup huszonnégy évet töltött
börtönben. Ami nem egy lánynevelő intézet. Akármi is volt,
mikor bekerült, mostanra még rosszabb lett. Ha szabadlábra
kerül, el fogja szúrni. És ha elszúrja, azzal csak nekünk segít.
– Vagyis kockára teszi a közbiztonságot, amíg az a fickó kint
van.
– Nem, mert maga beszél a Los Angeles-i Rendőrséggel, és
megfigyelteti. Így senkinek nem esik baja, és időben közbe
tudnak lépni, hogy abban a pillanatban bevarrják, amint elkövet
valamit.
Újabb csend állt be, ám ezúttal fojtott hangok hallatszottak a
háttérben, ahogy Williams meghányta-vetette a dolgot
tanácsadójával, Joe Ridellel. Mire újra meghallottam a hangját,
már nyoma sem volt a felháborodásának.
– Oké, csináljuk így. Ha legközelebb meg akar lépni egy ilyet,
először hozzám forduljon, megértette?
– Ez nem fog megtörténni. Független ügyészt akart,
megkapta. Tetszik, nem tetszik, ez van.
Újabb csend állt be, majd minden további szó nélkül letette.
Összecsuktam a telefont, és néhány pillanatig figyeltem Clive
Royce-ot, amint kilépett a teremből, hogy begázoljon a riporterek
és kamerák közé. Mint egy igazi profi, kivárta, amíg mindenki
elfoglalta a helyét, és minden objektív rá szegeződött, csak azután
kezdett bele első rögtönzött, mégis gondosan megkomponált
nyilatkozatába.
– Úgy vélem, az Államügyészi Hivatal egyszerűen beijedt,.. –
kezdte.
Én is ezt mondtam volna, ezért nem kellett végighallgatnom a
folytatást. Elindultam.
 Nyolc

Február 17., szerda 9.48

Sokan nem akarják, hogy megtalálják őket, ezért tesznek is

erről: ágakat húznak maguk után, hogy összezavarják a
nyomokat. Mások csak menekülnek, még az sem érdekli őket, ha
nyomok maradnak utánuk. Csak az számít, hogy maguk mögött
hagyják a múltat, és minél távolabb kerüljenek tőle.
Miután ellenőrizte az Államügyészi Hivatal nyomozójának
munkáját, Bosch alig két órán belül kiderítette a hiányzó
szemtanú, Sarah Landy jelenlegi nevét és tartózkodási helyét.
Melissa Landy nővére nem húzott ágakat maga után, csak
menekült, minél távolabbra. Amikor az ügyészség nyomozója, aki
San Franciscóban a nyomát vesztette, nem nézett visszafelé,
hibát követett el. Előrenézett, ezért nem talált semmit.
Bosch ugyanott kezdte, ahol elődje: beütötte a gépbe Sarah
Landy nevét és születési dátumát, 1972. április 14-ét. A rendőrség
különféle keresőmotorjai számtalan kapcsolódási ponton
hozzáfértek a nyilvános és zárt rendszerekhez.
Elsőként jöttek elő az 1989-es és 1990-es drogbirtoklási
ügyek, amelyeket a gyermekvédelmi szolgálat tapintatosan és
diszkréten kezelt, majd 1991 végén egy, 1992-ben pedig további
két letartóztatás, amit az ifjúságvédelmi osztály már nem próbált
eltussolni. A próbára bocsátás és a rehabilitáció után jött néhány
év, amikor Landy nem hagyott maga után digitális ujjlenyomatot,
egy másik kereső azonban kidobta azokat a Los Angeles-i
címeket, amelyeken a kilencvenes évek elején lakott. Bosch
ismerte ezeket .1 lerobbant környékeket, ahol olcsó lehetett a
lakbér, és könnyen hozzáférhető a drog. Sarah a kínálatból a
kristályos metadont választotta, amely milliárdszámra égeti el az
agysejteket.
Azután annak a lánynak a nyoma - aki a bokor mögött
rejtőzött, és onnét nézte végig, ahogy egy gyilkos elrabolja a
húgát – itt el is veszett.
Bosch felnyitotta az első aktát az iratdobozból, hogy
megnézze Sarah Landy adatfelvételi lapját. Itt megtalálta a
társadalombiztosítási számát, amelyet a születési dátummal
együtt beütött a keresőbe. Két új nevet kapott: 1991-től Sarah
Edwards, 1997-től Sarah Witten. Ha csak a vezetéknév változik,
az nők esetében általában házasságot jelent – az ügyészség
nyomozója meg is találta a két házasságkötés iratait.
Sarah Edwards név alatt a letartóztatások folytatódtak: két
alkalommal vagyon elleni bűncselekmények, egyszer tiltott
kéjelgés miatt, de a letartóztatások között hosszabb idők teltek el,
így Sarah sorsa nyilván elég részvétet keltett ahhoz, hogy ezúttal
is elkerülje a börtönt.
Bosch végignézte a letartóztatások során készült fényképeket,
fiatal nőt látott, változó hajviselettel és hajszínnel, ám mindenhol
dacos és sebzett tekintettel. Egy alkalommal a fotó megörökített
egy lila bevérzést a bal szeme alatt és egy nyílt sebet az
állkapcsán. A fényképek minden szónál beszédesebben mesélték
cl a történetet, a drogok és a bűntettek mélybe vezető spirálját.
Az a lelki seb sosem gyógyult be, a bűntudat sosem enyhült.
Sarah Witten név alatt a letartóztatások okai nem változtak,
csak a helyszínek. Nyilván megérezte, hogy az ügyészek és a bírák
türelme kezd elfogyni, már nem sokáig számíthat a szánalmukra.
San Franciscóba költözött, ahol újra sorozatosan összetűzésbe
került a törvénnyel. Drogok és piti bűncselekmények, amelyek
mindig kéz a kézben járnak. Amikor Bosch megnézte a fotókat,
olyan nőt látott, aki messze idősebbnek tűnt a koránál. Harminc
helyett legalább negyvennek nézett ki.
 2003-ban került először huzamosabb időre börtönbe, amikor
a Sán Mateó-i megyei börtönben hat hónapot kellett lehúznia,
miután bűnösnek vallotta magát egy drogbirtoklási ügyben. A
nyilvántartás szerint négy hónap után részt vett a belső
rehabilitációs programban. A rendszer itt elvesztette a nyomát.
Ezeken a neveken vagy ezzel a társadalombiztosítási számmal az
Egyesült Államok ötven államában senkit sem tartóztattak le,
ahogy senki nem folyamodott vezetői engedélyért sem.
Bosch kipróbált néhány digitális manővert, amit még a
lezáratlan ügyek osztályán tanult, ahol az internetes nyomkeresés
önálló művészeti ággá nőtte ki magát, de így sem talált semmit.
Sarah-nak nyoma veszett.
Miután félretette a számítógépet, elővette az eredeti aktákat,
és elkezdte átfutni a lapokat, hátha megakad a szeme valami
hasznos nyomon, ám ennél sokkal fontosabbat talált, amikor a
kezébe került Sarah születési anyakönyvi kivonatának másolata.
Ekkor jutott eszébe, hogy Sarah a húga meggyilkolásának
időpontjában az anyjával és a nevelőapjával lakott.
Az anyakönyvi kivonaton a Sarah Ann Gleason név szerepelt.
Beütötte ezt a számítógépbe a születési idővel együtt. Ezen a
néven a bűnügyi nyilvántartásban nem talált semmit, előkerült
viszont egy vezetői engedély, amit hat évvel korábban állítottak ki
Washington államban, és csak alig két hónappal korábban
újítottak meg. Lekérte a fotót, és megtalálta az egyezést, bár
éppen csak. Bosch hosszú ideig nézte a képet. Megesküdött volna
rá, hogy Sarah Ann Gleason megfiatalodott.
Úgy tűnt, maga mögött hagyta a rázós éveket, és rátalált
valamire, ami megváltoztatta. Talán részt vett egy
gyógykezelésen. Talán gyermeke született. Egy biztos: valamitől
jobbra fordult az élete.
Bosch ezután végigfuttatta a nevet egy másik
keresőrendszeren, hogy lekérje a névhez kapcsolódó
közműszámlákat. A cím egyezett a jogosítványon szereplővel.
Bosch biztosan tudta, hogy megtalálta. Port Townsend. Felment
a Google-ra, és begépelte.
Hamarosan elé tárult a Washington északnyugati csücskében
fekvő Olympic-félsziget térképe. Sarah Landy háromszor
változtatta meg a nevét, és a kontinentális Egyesült Államok
legtávolabbi csücskébe menekült, de Bosch így is megtalálta.
A telefon éppen megcsörrent, amikor utána nyúlt. Stephen
Wright hadnagy jelentkezett, a Los Angeles-i Rendőrség
Különleges Nyomozórészlegének parancsnoka.
– Csak szólni akartam, hogy tizenöt perccel ezelőtt
szabadlábra helyezték Jessupot. Az egész egység részt vesz a
követésében, és minden reggel eljuttatjuk magának a
megfigyelési naplót. Ha szüksége lenne bármi másra, vagy be
akar kapcsolódni egy időre, csak hívjon.
– Köszönöm, hadnagy. Úgy lesz.
– Reméljük, történik valami.
– Az lenne a legjobb.
Bosch kinyomta a telefont. Azután felhívta Maggie
McPhersont.
– Néhány dolog. Először is, az embereink rajta vannak
Jessupon. Megmondhatja Gabriel Williamsnek.
Mintha halk kuncogást hallott volna, mielőtt a nő felelt.
– Azért ez muris, nem?
– De. Talán lepuffantják Jessupot, és akkor nem kell
bajlódnunk a tárgyalással.
A Különleges Nyomozórészleg elit megfigyelő alakulatként
több mint negyven éve létezett, noha messze több áldozatot
követelt, mint a rendőrség bármely más egysége, beleértve a
kommandósokat is. A KN titkosszolgálati módszerekkel figyelte
meg a csúcsragadozókat – azokat az erőszakos bűnelkövetőket,
akik nem álltak le, amíg tetten nem érték, és le nem kapcsolták
őket. A megfigyelés mestereiként a nyomozók türelmesen
kivárták, amíg a gyanúsított újabb bűncselekményt követett el,
csak akkor léptek közbe és tartóztatták le, sokszor végzetes
következményekkel.
McPherson nyilván azt találta murisnak, hogy Gabriel
Williams az emberi jogokat védte, mielőtt elnyerte az
államügyészi posztot, és számos alkalommal perelte a
rendőrséget a KN túlkapásai miatt, azt állítva, hogy az egység
kiprovokálja a gyanúsítottak halálával végződő összecsapásokat.
Odáig ment, hogy „halálosztagnak” bélyegezte az egységet,
amikor bejelentette, hogy pert kezdeményez a lövöldözés miatt,
amelynek végén mind a négy rabló holtan feküdt egy Tommy
gyorsétterem előtt. Most ugyanez a halálosztag lépett közbe, hogy
segítse a Jessup elleni ügyet és Williams politikai előrelépését.
– Tájékoztatni fogják a tevékenységéről? – kérdezte
McPherson.
– Minden reggel megkapom a megfigyelési naplót. És
felhívnak, amint kedvező fordulat történik.
– Tökéletes. Van még valami? Nem nagyon érek rá... egy
korábbi ügyemen dolgozom, és mindjárt kezdődik a
meghallgatás.
– Ja, és megtaláltam a szemtanút.
– Maga fantasztikus! Hol él?
– Fent Washingtonban, az Olympic-félsziget északi
csücskében. Egy Port Townsend nevű helyen. A születési nevét
használja, Sarah Ann Gleason, és úgy tűnik, hat éve teljesen
átlagos életet él.
– Ez jó nekünk.
– Nem biztos.
– Miért?
– Nekem úgy tűnik, hogy szinte egész életében menekülni
próbált az elől, ami akkor vasárnap történt a Hancock Parkbam
Ha végül is elszakadt a múlttól, és teljes életet él odafent Port
Townsendben, talán nem akarja majd feltépni a régi sebeket, ha
érti, mire gondolok.
 – Még a húga kedvéért sem?
– Talán még azért sem. Huszonnégy év telt el.
McPherson hosszú ideig hallgatott, mielőtt újra megszólalt.
– Szerintem ez cinikus világnézet, Harry. Mikor tervezi, hogy
odautazik?
– Amint lehet, de előbb gondoskodnom kell a lányomról. Egy
barátjánál volt, amíg én felmentem Jessupért a San Quentinbe.
Nem jól sült el a dolog, és most megint útra kell kelnem.
– Sajnálattal hallom. Oda akarok utazni magával.
– Szerintem boldogulok.
– Tudom, hogy boldogul, de talán jót tenne, ha egy nő és egy
ügyész is lenne magával. Egyre inkább úgy érzem, hogy Sarah az
egész ügy kulcsa, és ő az én szemtanúm. Nagyon fontos, hogyan
közelítünk felé.
– Már vagy harminc éve közelítek a szemtanúk felé.
Szerintem ez...
– Hadd intézze az itteni irodánk az utazást. Így repülhetnénk
együtt, és átbeszélhetnénk a stratégiát.
Bosch felsóhajtott. Tudta, hogy úgyse lenne képes lebeszélni
McPhersont.
– Legyen, ahogy akarja.
– Helyes. Szólok Mickey-nek, és intézem az utat. A reggeli
géppel megyünk. Holnap rá is érek. Az elég hamar van? Nem
szívesen várnék a jövő hétig.
– Elintézem.
Bosch egy harmadik okból is telefonált, de úgy döntött, ezt
inkább elhallgatja. Azzal, ahogyan a washingtoni utat intézte,
McPherson nem arra biztatta, hogy beavassa a nyomozási
módszereibe.
Miután letették a telefont, Bosch dobolni kezdett az asztalon,
miközben próbálta kitalálni, mit mondjon Rachel Wallingnak.
Néhány perc múltán elővette a telefonját, és felhívta.
Emlékezetből tudta Walling számát. Meglepetésére a nő azonnal
felvette, pedig már látta maga előtt, ahogy megnézi a nevét a
kijelzőn, majd rábízza a hívást a hangpostára. A kapcsolatuk
talán rég véget ért, de a heves érzelmek nem múltak el ilyen
nyomtalanul.
– Helló, Harry!
– Helló, Rachel! Hogy vagy?
– Jól. Hát te?
– Elég jól. Egy üggyel kapcsolatban hívlak.
– Naná. Harry Bosch sosem a hivatalos csatornákat
használja, ha van rövidebb út is.
– Erre nincs hivatalos csatorna. És azért hívlak téged, mert
bízom benned, és mindennél többet adok a véleményedre. Ha a
hivatalos csatornákat használom, kapcsolnak egy quanticói
profilozót, aki csak egy hang a telefonban, ráadásul két hónapig
vissza se hív. Te mit tennél a helyemben?
– Hm... talán pontosan ezt.
– Azt sem akarom, hogy a Hivatal érintve legyen. Csak a
véleményedre és a tanácsodra lennék kíváncsi, Rachel.
– Melyik ügy?
– Szerintem tetszeni fog. Egy tizenkét éves lány huszonnégy
évvel ezelőtti meggyilkolása. Egy fickót elítéltek érte, de most
újra kell tárgyalnunk az ügyét. Arra gondoltam, a bűnügy profilja
hasznos lehetne az ügyészség számára.
– A Jessup-ügy az a hírekből?
– Pontosan.
Tudta, hogy felkeltette az érdeklődését. Hallotta a hangján.
– Rendben, küldd át, amid van. És mennyi időt kapok?
Tudod, megvan a magam saját munkája is...
– Ezúttal nem kell sietned, nem úgy, mint az Echo Park-i
ügynél. Holnap elutazom a városból, talán több napra is. Azt
hiszem, eltölthetsz néhány napot az aktával. Még ugyanott vagy,
a Million Dollár Theater felett?
– Igen.
 – Oké, akkor csak beadom a dobozt.
– Itt leszek.

Kilenc

Február 17., szerda 15.18

A bíróság épületének tizenharmadik emeletén nyíló 124-es

tárgyaló cellája üresen állt, leszámítva ügyfelemet, Cassius Clay
Montgomeryt, aki mogorván ült a sarokban, és akkor sem állt fel,
amikor látta, hogy visszatérek.
– Bocs a késésért.
Nem szólt semmit. Tudomásul sem vette a jelenlétemet. –
Ugyan már, Cash. Úgysem mehet sehová. Mit számít, hogy itt vár
rám vagy a megyeiben?
– A megyeiben legalább tévé van, ember – nézett fel rám.
– Oké, akkor most kihagyta az Opraht. Idejönne, hogy ne
kelljen beüvöltenem az egész cellát?
Felállt és a rácshoz lépett. A túlsó oldalon álltam, az
egyméteres küszöböt jelző piros vonal mögött.
– Felőlem akár üvölthet is. Úgyse hallja rajtunk kívül más.
– Mondtam már, hogy sajnálom. Sűrű napom volt.
– Ja, és gondolom, egy nigger szart se számít, ha ott villoghat
a tévében, és játszhatja a fasza gyereket.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Láttam a hírekben, nagykutya. Most meg maga az ügyész?
Mi ez a szarság?
Bólintottam. Az ügyfelemet tehát jobban aggasztotta, hogy
köpönyegforgató vagyok, mint az, hogy ő húzta a nap legutolsó
meghallgatását.
– Nézze, azt tudnia kell, hogy csak vonakodva vállaltam el az
állást. Nem vagyok ügyész. Védőügyvéd vagyok. A maga
védőügyvédje. Néha mégis előfordul, hogy odajönnek az
emberhez, és kérnek valamit, amire nehéz nemet mondani.
– Akkor most mi lesz velem?
– Semmi sem változik. Továbbra is a védőügyvédje vagyok,
Cash, és most nagy döntés előtt állunk. A meghallgatás rövid lesz,
igazi sétagalopp. Csak kitűzik a tárgyalás időpontját, és kész.
Ugyanakkor Mr. Hellman, a vád képviselője azt mondja, hogy az
ajánlata csak máig érvényes. Ha azt mondjuk Champagne
bírónak, hogy vállaljuk a tárgyalást, akkor az ajánlat füstbe megy,
és mehetünk a tárgyalásra. Elgondolkodott ezen?
Montgomery két rács között kidugta a fejét, de nem válaszolt.
Rájöttem, hogy nem képes elhatározni magát. Negyvenhét éves,
és az életéből kilenc évet máris börtönben töltött. Fegyveres
rablással és súlyos testi sértéssel vádolják, amiért kinéz neki a
nagy bukta.
A rendőrség szerint Montgomery vevőnek adta ki magát a
Rodia Gardens lakótelep egyik autós drogpiacán, fizetés helyett
azonban fegyvert rántott, és azt követelte a dílertől, hogy adja át
a cuccot és a pénzt. A díler a pisztolyáért kapott, mire az elsült.
Most a díler, egy Darnell Hicks nevű bandatag, élete végéig
csücsülhet a tolókocsiban.
Ahogyan az a lakótelepeken megszokott, senki sem működött
együtt a nyomozókkal – még maga az áldozat is azt állította, hogy
nem emlékszik a történtekre, inkább rábízta a haverjaira, hogy
egyenlítsék ki a számlát. A nyomozók ezzel együtt vitték az ügyet:
a térfigyelő kamera felvette, ahogy Montgomery elhajtott a
telepről, és megtalálták a kocsit is, annak ajtaján az áldozatéval
megegyező vérrel.
Nem volt súlyos ügy, de ahhoz mégis elég volt, hogy a vád
előálljon egy ajánlattal. Ha Montgomery elfogadja, hátom évet
kaphat, ebből úgy két és felet kell leülnie. Ha kockáztat, és
elfogadja a bíró által kiszabott ítéletet, a tizenöt éves kötelező
minimumot biztosan megkapja. A súlyos testi sértés és a
fegyveres rablás kísérlete vitt mindent. Azt pedig tapasztalatból
tudtam, hogy Judith Champagne bírónő nem túl elnéző a
fegyveres bűncselekmények esetében.
Azt javasoltam az ügyfelemnek, hogy fogadja el az ajánlatot.
Nekem nem sok agymunkámba került, de nem is nekem kellett
rács mögé mennem. Montgomery nem tudott dönteni. Nem is
annyira a börtön miatt, sokkal inkább mert az áldozat, Hicks, egy
olyan bandába tartozott, amelynek a keze az állam valamennyi
börtönébe elért. Még a három év is egyet jelenthetett a
halálbüntetéssel. Montgomery nem tudhatta biztosan, hogy
megússza.
– Nem tudom, mit mondhatnék – sóhajtottam fel. – Ez egy jó
ajánlat. Az ügyész nem vágyik erre a tárgyalásra. Nem akar
tanúnak egy olyan áldozatot, aki nem akar tanúskodni, és
legalább annyit árthat az ügynek, mint amennyit használ. Inkább
a biztonságra megy, de magának kell döntenie. Egyedül
magának. Volt rá néhány hete, most itt tartunk. Néhány perc
múlva ki kell mennünk.
Montgomery próbálta megrázni a fejét, de a homloka
befeszült két rács közé.
– Ez mit jelent? – kérdeztem.
– Azt, hogy el van baszva az egész. Nem győzhetünk, ember?
Most már maga is ügyész. Nem tud szólni egy jó szót az
érdekemben?
– Ez két különböző ügy, Cash. Nem tehetek semmi ilyet.
Magáé a döntés. Vagy a három év, vagy a tárgyalás. Ahogy
korábban is mondtam, megpróbálkozhatunk néhány dologgal a
tárgyaláson. Nincs fegyverük, az áldozat nem erősíti meg a
sztorijukat, viszont ott a vér a kocsija ajtaján, meg a videofelvétel,
amelyik rögzítette, hogy elhajt a Rodiából a lövöldözés után.
Megpróbálhatjuk azt megjátszani, amit maga mond: önvédelem.
Anyagot akart venni, mire ö látta meg a maga pénzét és ő
próbálta lehúzni magát. Az esküdtek talán elhiszik, főleg ha ő
nem tanúskodik. Sőt, talán akkor is, ha tanúskodik, mert
ráveszem, hogy addig hivatkozzon az ötödikre, amíg végül
mindenki úgy látja, hogy ő az új A1 Capone.
– Ki az az Al Capone?
– Most hülyül, igaz?
– Nem, ember, ki az?
– Hagyjuk, Cash. Mit mond, mi legyen?
– Maga felől oké, ha tárgyalásra megyek?
– Felőlem oké, csak van egy kis hézag. Tudja.
– Hézag?
– Egy nem is jelentéktelen hézag a között, amit most
ajánlanak, és a között, amit akkor kap, ha elveszítjük a pert.
Minimum tizenkét éves hézagról beszélünk, Cash. Az elég sok idő
ahhoz, hogy feltegye egyetlen lapra.
Montgomery elhátrált a rácsoktól, amelyek lenyomata ott
maradt a homloka két oldalán. Most a kezével ragadta meg a két
acélrudat.
– Három év vagy tizenöt, sehogy se húzom el. Minden
börtönben vannak embereik. Itt a megyeiben viszont van ez a
rendszer, minden rab külön, szépen elzárva. Itt elvagyok.
Bólintottam. Problémát csak az okozott, hogy minden egy
évnél hosszabb büntetést állami börtönben kellett letölteni. A
megyei börtönökben csak azokat tartották fogva, akik a
tárgyalásukra vártak vagy csak rövidebb időre kerültek rács
mögé.
– Oké, akkor, gondolom, marad a tárgyalás.
– Asszem igen.
– Akkor várjon. Nemsokára jönnek!
Halkan bekopogtattam a tárgyaló ajtaján, mire az ügyeletes
kinyitotta. A bíróság ülésezett, Champagne bírónő egy másik
ügyben tartott meghallgatást. Megláttam az ügyészemet a
korlátnál, és odaléptem hozzá, hogy váltsunk néhány szót. Most
először vittünk közös ügyet Philip Hellmannel, aki kivételesen
méltányos fickónak tűnt. Ezért is döntöttem úgy, hogy még
egyszer utoljára próbára teszem méltányosságának határait.
– Hé, Mickey, hallom, kollégák lettünk – fogadott
mosolyogva.
– Átmenetileg. Azért nem akarok maguknál karriert csinálni.
– Helyes, nincs szükségem vetélytársakra. Szóval hogy áll a
védencével?
– Szerintem még egyszer át kellene rágnunk magunkat a
dolgon.
– Ne csinálja már, Mickey! Épp elég nagylelkű voltam, nem
kaphat...
– Nem, igaza van. Tényleg nagylelkű volt, Phil, és én nagyra
becsülöm ezért. Az ügyfelem is hálás, de nem fogadhatja el az
ajánlatát, mert ha bekerül egy állami börtönbe, neki vége.
Mindketten tudjuk; hogy Hicks haverjai mindenütt ott vannak.
– Először is, én nem tudom. Másodszor, ha az ügyfele tényleg
így tudja, akkor talán nem kellett volna lehúznia Hicks haverjait.
Helyeslően bólogattam.
– Találó észrevétel, de az ügyfelem kitart amellett, hogy
önvédelem volt. Az áldozata nyúlt először a fegyveréért. Vagyis
tárgyalásra megyünk, és magának arra kell kérnie az esküdteket,
hogy szolgáltassanak igazságot az áldozatnak, aki erre nem tart
igényt. Aki csak akkor tanúskodik, ha kényszeríti, és akkor is arra
fog hivatkozni, hogy nem emlékszik semmire.
– Talán így is van. Ha egyszer meglőtték.
– Lehet, talán még az esküdtek is beveszik, különösen ha
feltárom a múltját. Kezdetnek mindjárt felteszem a kérdést, hogy
miből él. Az alapján, amit a nyomozóm, Cisco feltárt, tizenkét
éves kora óta árul drogot, és a saját anyja küldte az utcára.
– Ezt már egyszer megfutottuk, Mickey. Mit akar? Lassan
kedvek kapok, hogy azt mondjam, bassza meg, irány a
tárgyalóterem.
 – Hogy mit akarok? Semmiképp sem akarom, hogy elszúrjon
egy ígéretes karriert.
– Vagyis?
– Nézze, ember, maga még nagyon fiatal. Emlékszik, mit
mondott a vetélytársakról? Nos, ugyanúgy nincs szüksége arra,
hogy egy elvesztett ügy kerüljön a neve mellé, mindjárt a
legelején. Maga egyszerű megoldást akar, megmondom hát, hogy
mit akarok. Egy évet a megyeiben és rehabilitálást. A
rehabilitálás árát maga határozza meg.
– Most hülyül?
Túl hangosan méltatlankodott, amivel magára vonta a bírónő
rosszalló pillantását. Ezután már halkabban folytatta:
– Magának tényleg elment az esze?
– Még nem. Ha belegondol, ez a legjobb megoldás, Phil.
Mindenkinek.
– Ja, és a bírónő mit fog szólni, ha előállok ezzel? Az áldozat
egy életre tolókocsihoz lesz kötve. Judy nem veszi be ezt a szart.
– Megkérjük, hogy hátramehessünk az irodájába, és
mindketten előadjuk neki az érveinket. Elmondjuk, hogy
Montgomery tárgyalást akar, és önvédelemre fog hivatkozni,
hogy az államnak komoly fenntartásai vannak, amiért az áldozat
semmilyen formában nem kíván együttműködni, és különben is
egy bűnszervezet magas rangú tagja. Judy ügyész volt, mielőtt
bíró lett volna. Meg fogja érteni. És alighanem jobban együtt érez
Montgomeryvel, mint a drogdíler áldozatával.
Hellman egy hosszú pillanatig elgondolkodott. Eközben véget
ért az előző meghallgatás, és a bírónő elrendelte Montgomery
bevezetését. Eljött a nap vége.
– Most vagy soha, Phil – sürgettem.
– Oké, csináljuk – döntötte el.
Hellman felállt, és a vád asztalához lépett.
– Bírónő – szólalt fel –, mielőtt bekísérnék a vádlottat,
megtárgyalhatnánk az esetet az irodájában?
 Champagne, a veterán bíró, aki mindent legalább háromszor
látott, a homlokát ráncolta.
– Jegyzőkönyv mellett, uraim?
– Arra talán nem is lesz szükség – felelte Hellman. – A peren
kívüli megállapodás feltételeit szeretnénk pontosítani.
– Akkor szíves-örömest. Mehetünk.
A bírónő felállt a helyéről, és visszavonult az irodájába.
Hellmannel követtük. Ahogy a bírósági titkár mellett nyíló
kapuhoz értünk, odasúgtam a fiatal ügyésznek.
– Montgomerynek jóváírják a bent töltött időt, ugye?
Hellman megtorpant, és visszafordult felém.
– Most aztán...
– Csak hülyültem – hűtöttem le. Megadóan emeltem fel a
kezem.
Hellman a homlokát ráncolta, azután elfordult, és folytatta
útját a bírónő irodája felé. Egy próbát azért megért.
 Tíz

Február 18., csütörtök 7.18

Néma csendben reggeliztek. Madeline Bosch a gabonapelyhet

bökdöste kanalával, miközben csak nagyon keveset sikerült
belőle lejuttatnia a gyomrába. Bosch tudta, a lányát nem az
izgatja, hogy megint el kell utaznia. Még az sem, hogy ő megint
itthon marad. Amennyire látta, lánya kezdte élvezni a szüneteket,
amelyekkel rendszertelen utazásai jártak. Nem, őt azok a
szabályok zaklatták fel, amelyeket a távolléte idejére hozott. A
lány tizennégy évesen máris huszonnégynél képzelte magát, s ha
rajta múlik, nyilván beéri annyival, hogy majd ellesz egyedül.
Vagy ha nem, az utcában lakó barátnőjénél. A lehető legutolsó
választása lenne, hogy Mrs. Bambrough vigyázzon rá.
Bosch tudta, hogy a lánya tökéletesen ellenne egyedül, csak
még ő nem állt készen erre. Alig néhány hónapja éltek együtt,
amióta Madeline elveszítette az édesanyját. Bosch még nem tudta
elengedni a kezét, bizonygathatta a lány bármennyire lelkesen,
hogy készen áll erre.
Bosch végül letette a kanalat, és megtörte a csendet.
– Nézd, Maddie, tanítási nap van, és amikor legutóbb
Rorynál aludtál, egész éjjel fent voltatok, és lepasszoltátok a
másnapi órákat, ezért Rory szülei és a tanárok egyformán
haragudtak rátok.
– Mondtam már, hogy nem lesz még egy ilyen.
– Én csak azt mondom, hogy várjunk egy kicsit. Megmondom
Mrs. Bambroughnek, hogy nem baj, ha Rory átjön, csak ne
maradjon éjfélig. Megcsinálhatjátok együtt a házit vagy ilyesmi.
– Mintha bárkinek kedve lenne idejönni, miközben az
igazgatóhelyettes pesztrálgat. Kösz szépen, apa.
 Boschnak ügyelnie kellett, nehogy elnevesse magát. Ez az ügy
semmiségnek tűnt ahhoz képest, amivel a lány akkor birkózott,
amikor októberben ideköltözött. Akkor rendszeresen járt,
terápiára, mégis úgy látszott, sosem fogja feldolgozni az anyja
elvesztését. Bosch bármikor szívesebben választotta ezeket az
apró-cseprő vitákat az akkori depressziós időszak helyett.
Vetett egy pillantást az órájára. Mennie kellett.
– Ha majd kijátszadoztad magad az étellel, betehetnéd a
tányért a mosogatóba. Ideje indulnunk.
– Kijátszottad, apa. Az a helyes szó.
– Bocsáss meg. Kijátszottad magad az étellel?
– Igen.
– Helyes. Akkor menjünk.
Felállt az asztaltól, és átlépett a szobájába, hogy magához
vegye utazótáskáját. Nem sok mindent vitt magával, legfeljebb
egy éjszakányi távollétre számított. Ha szerencséje van, akár az
esti géppel is hazajöhet.
Mire visszatért, Maddie már ott állt az ajtóban, iskolatáskával
a vállán.
– Mehetünk?
– Nem, csak unalomból állok itt.
Odalépett hozzá, és megcsókolta a feje búbját, mielőtt még
elhúzódhatott volna tőle. Azért megpróbálta.
– Megvagy!
– Apaaa!
Bezárta az ajtót maguk után, és betette a csomagját a
Mustang hátsó ülésére.
– A kulcsod megvan?
– Igen!
– Csak biztos akarok lenni.
– Indulhatnánk? Nem akarok elkésni.
Azután néma csendben hajtottak le a dombról. Amikor az
iskolához értek, meglátta Sue Bambrough-t, aki kiterelte a
lajhárként mozgó kölyköket az autókból, és útnak indította őket
az iskola felé. Mozgásban tartotta a dolgokat.
– Tudod, ahogy szoktuk, Mads. Felhívsz, SMS-t küldesz,
csetelsz, hogy tudhassam, minden rendben.
– Már itt se vagyok.
Korábban kinyitotta az ajtót, mielőtt még elértek volna odáig,
ahol az igazgatóhelyettes állomásozott. Maddie kipattant, azután
visszafordult a táskájáért. Bosch kivárt, várta a jelet, hogy
minden rendben közöttük.
– Vigyázz magadra, apa!
Ez volt az.
– Te is, kicsim.
A lány becsapta az ajtót. Bosch leengedte az ablakot, és
odamanőverezett Sue Bambrough mellé. Kihajolt a nyitott
ablakon.
– Hé, Sue. Nem nagyon örül, de azért túlteszi magát rajta.
Mondtam neki, hogy Aurora Smith átjöhet, de nem maradhat
sokáig. Ki tudja, talán tanulnak is egy kicsit.
– Jó, meglesz, Harry.
– A csekket a konyhapulton hagytam, és van egy kevés
készpénz is, ha valamire szükségetek lenne.
– Kösz, Harry. Csak szólj oda, ha egy éjszakánál többről lenne
szó. Részemről nem gond.
Bosch vetett egy pillantást á tükörbe. Meg akart kérdezni még
valamit, de nem szívesen tartotta fel a sort.
– Mi az, Harry?
– Szóval... a kijátszadoztad magad nem helyes? Mármint
nyelvtani szempontból, tudod...
Sue próbált nem mosolyogni.
– Nincs semmi gond azzal, ha kiigazít. Ne vedd személyes
sértésnek. Itt egész nap azt sulykoljuk beléjük, mi hogyan helyes.
Amikor hazamennek, ők is sulykolni akarnak. Amúgy a helyes
alak kijátszottad magad, de tudom, hogy érted.
 Bosch bólintott. Valaki a sorban rátenyerelt a dudára –
alighanem egy apuka, aki le akarta passzolni a gyerekét, hogy
még időben beérjen dolgozni. Bosch köszönetet mondott Sue-
nak, és besorolt a forgalomba.
Maggie McEszlek előző este felhívta Boscht, és közölte, hogy
Burbankből nincs semmi, ezért egy közvetlen járatra foglalt, ami
az IAX-ről indul. Ez azt jelentette, hogy brutális autóút várt rá a
reggeli csúcsforgalomban. A domboldalban lakott, közvetlenül a
Hollywood Freeway felett, ám ezen a gyorsforgalmi úton
történetesen nem lehetett eljutni a reptérre. Helyette a
Highlanden ereszkedett le Hollywoodba, majd átvágott a La
Cienegára, ami a Baldwin Hills közelében, az olajmezőknél
teljesen bedugult, és Bosch máris kezdett kifutni az időből. Innét
a La Tijerán haladt tovább, de mire a repülőtérre ért, így is az
egyik bejárathoz közeli drága parkolóhelyen kellett hagynia a
kocsiját; arra már nem maradt ideje, hogy bebuszozzon egy
távolabbi parkolóból.
Miután a pultnál kitöltötte a nyomtatványokat, majd mint
rendőrtisztet, az egyik biztonsági ember átkísérte a kapun, már a
beszállás utolsó fázisa zajlott. A tekintetével McPhersont kereste,
de nem látta sehol, ebből arra következtetett, hogy már fent van a
gépen.
Felszállt, és megejtette a szokásos tiszteletkört: beköszönt a
pilótafülkébe, felmutatta a jelvényét, és kezet rázott a személyzet
tagjaival. Ezután indult csak a gép hátsó része felé. Ő és
McPherson egyaránt a kijárat mellett ültek, a folyosó két oldalán.
A nő már elfoglalta a helyét, a kezében magas starbucksos
poharat tartott. Ő láthatóan idejében érkezett.
– Már nem hittem, hogy sikerül – jegyezte meg.
– Nem sokon múlt. Hogy ért ide ilyen hamar? Magának is
van egy lánya.
– Tegnap este beadtam Mickey-nek.
Bosch bólintott.
 – A kijárat mellett, a legjobb helyen. Ki az utazási ügynöke?
– Az egyik legjobb, ezért is akartam én intézni. A számláját
majd megküldjük a rendőrségnek.
– Oké, sok szerencsét!
Bosch feltette a táskáját, hogy legyen helye kinyújtania a
lábát. Miután leült, és becsatolta magát, látta, hogy McPherson
az előtte lévő ülés hátsó zsebébe tuszkolt két vaskos iratköteget.
Ő nem készült semmivel. Az aktáit a táskájában hagyta, s nem is
szándékozott elővenni. Csak előhúzta hátsó zsebéből a
jegyzetfüzetét, és közelebb hajolt, hogy feltegyen McPhersonnak
néhány kérdést, amikor egy utaskísérő lépett közelebb a
folyosón, és lehajolt hozzá.
– Ön a nyomozó, ugye?
– Nos, igen. Ha bármi...
Mielőtt belekezdhetett volna a Piszkos Harry monológba, az
utaskísérő tájékoztatta róla, hogy átültetik az első osztály egy el
nem foglalt helyére.
– Ó, ez igazán kedves öntől és a kapitánytól, de azt hiszem,
erre semmi szükség.
– Nincs többletköltség. Ez csak...
– Nem erről van szó. Tudja, ezzel a hölggyel vagyok, aki a
főnököm, és mi ketten... tudja, meg kell tárgyalnunk egy ügyet. A
hölgy valójában ügyész.
Az utaskísérő egy hosszú pillanatig emésztette a
magyarázatot, azután bólintott, mielőtt visszatért a gép elejébe,
hogy tájékoztassa a döntéshozókat.
– És még azt mondják, hogy kihalt a lovagiasság – jegyezte
meg McPherson. – Lemondott az első osztályról, csak hogy velem
lehessen.
– Igazából azt kellett volna mondanom, hogy adja a helyet
magának. Az lett volna az igazi lovagiasság.
– Hát, éppen visszajön...
 Bosch a folyosó felé fordult. Ugyanaz a mosolygó utaskísérő
közeledett feléjük.
– Kicsit átrendezzük a sorokat, és lesz hely mindkettőjük
számára. Jöjjenek!
Felálltak és előreindultak. Bosch levette a csomagját, mielőtt
követte McPhersont, aki mosolyogva fordult hátra.
– Az én gáncstalan lovagom.
– Bizony – bólintott Bosch.
A két ülés egymás mellett állt az első sorban. McPherson az
ablaknál foglalt helyet. Alig ültek le, a gép fel is szállt, hogy
megkezdje háromórás útját Seattle-be.
– Nos hát – szólalt meg McPherson –, Mickey mondta, hogy
a lányaink sosem találkoztak.
Bosch bólintott.
– Azt hiszem, ezen változtatnunk kell.
– Mindenképpen. Hallom, hogy egykorúak, és a fényképük
alapján még hasonlítanak is egymásra.
– Hát, az édesanyja hasonlított magára. Ugyanez a bőrszín.
És temperamentum, tette hozzá magában. Elővette és
bekapcsolta a telefonját, hogy megmutassa Maddie fotóját.
– Ez elképesztő – hüledezett McPherson. – Testvérek
lehetnének.
Bosch beszéd közben elnézte a lánya fényképét.
– Iszonyú nehéz lehetett számára. Elvesztette az édesanyját,
és átköltözött az óceán túlsó partjára. Otthagyta az összes
barátját. Engednem kell, hogy a maga tempójában szokjon hozzá
a változásokhoz.
– Egy okkal több, hogy megismerje az itteni családját.
Bosch csak bólintott. Az elmúlt évben számtalan közeledést
visszautasított a féltestvére részéről, hogy összeismertessék a
lányaikat. S nem volt benne biztos, hogy az idegenkedése a két
unokatestvér vagy a két féltestvér kapcsolatának szólt-e.
 Miután a társalgás láthatóan zsákutcába jutott, McPherson
szétteregette, és felnyitotta az aktáit. Bosch lekapcsolta, és eltette
a telefonját.
– Akkor dolgozni fogunk? – kérdezte.
– Csak egy kicsit. Fel akarok készülni.
– Mennyit szándékozik elmondani neki? Arra gondoltam,
hogy csak az azonosítást említsük meg. Hogy hajlandó-e
megerősíteni és újra tanúskodni.
– Ne hozzuk elő a DNS-t?
– Pontosan. Amiatt könnyen meggondolhatja magát.
– De nem kellene előre tudnia, hogy mibe mászik bele?
– Ráér még megtudni. Hosszú idő telt el. Lenyomoztam. Volt
néhány rázós szakasz az életében, de úgy tűnik, sikerült túllépnie
ezeken. Odafent talán majd kiderül, hogyan.
– Akkor majd rögtönözünk. Ha úgy érezzük helyesnek, el kell
mondanunk mindent.
– Döntse el maga.
– Az a jó ebben, hogy csak egyszer kell megtennie. Nem kell
végigcsinálnunk vele az előzetes meghallgatást vagy az
esküdtszéket. Nyolcvanhatban Jessup ügyét tárgyalásra
bocsátották, ezt a legfelsőbb bíróság nem semmisítette meg, így
most egyenesen mehetünk a bíró elé. Csak egyszer lesz
szükségünk rá, azzal kész is.
– Az jó. És maga fogja kikérdezni.
– Igen.
Bosch bólintott. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a nő
jobb ügyész Hallernél, akinek, végső soron, ez az első ügye. Harry
örömmel hallotta, hogy McPherson fogja kezelni a tárgyalás
legfontosabb tanúját.
– Mi lesz velem? Engem melyikük fog kérdezni?
– Szerintem ez még nem dőlt el. Mickey arra számít, hogy
Jessup tanúskodni fog. Tudom, hogy erre vár, de arról még nem
beszéltünk, hogy mi lesz magával. Az a gyanúm, hogy maga fogja
visszaolvasni az első tárgyalás esküvel megerősített vallomásait.
Becsukta az aktákat, és úgy tűnt, ezzel le is tudták a munkát.
Az utazás hátralévő részében a lányaikról csevegtek, és az
ülészsebekben talált magazinokat lapozgatták. A gép korán
landolt a SeaTacen, ők pedig átvették a bérelt autót, és északnak
indultak. Bosch vezetett. Az autót felszerelték GPS-szel, de az
államügyészség utazási ügynöke ezzel együtt ellátta McPhersont
térképekkel is. Felhajtottak Seattle-be, majd kompon átkeltek a
Puget-szoroson. Lent hagyták az autót, és kiültek a fedélzeti
kávézóba, ahol találtak egy asztalt az ablak mellett. Bosch éppen
kifelé nézett ezen az ablakon, amikor McPherson meglepte egy
észrevétellel.
– Nem boldog, igaz, Harry?
Bosch felé fordult, és megvonta a vállát.
– Fura ez az ügy. Huszonnégy éves, és azzal kezdjük, hogy a
rosszfiú börtönben van, mi meg kiengedjük. Nem mondom, hogy
ez boldogtalanná tesz, csak olyan fura az egész, nem?
A no arcán halvány félmosoly játszott.
– Nem az ügyről beszélek. Magáról. Maga nem boldog ember.
Bosch lenézett a kávéjára, amit mindkét kezével szorongatott.
Nem a komp rázkódása miatt, hanem mert a hidegben jólesően
átmelegítette a kezét.
– Hm – komolyodott el még jobban.
Hosszú hallgatást várt rájuk. Bosch nem tudta biztosan,
mennyire akarja kiadni magát egy nőnek, aki alig egy hete ismeri,
de máris észrevételeket tesz vele kapcsolatban.
– Mostanában nem nagyon van időm boldognak lenni –
felelte végül.
– Mickey mesélt Hongkongról, és ami a lányával történt.
Bosch bólintott, bár tudta, hogy Maggie nem ismerheti a
teljes történetet. Azt senki sem ismeri, csak Madeline és ő.
 – Igen. Nagy törés ez az életében. Ez van, azt hiszem. Talán
ha egyszer újra boldognak látom a lányomat, én is az leszek, de
elképzelni se tudom, hogy ez mikor lesz.
Amikor felemelte a tekintetét, McPherson szemében nem
látott mást, csak együttérzést. Elmosolyodott.
– Igen, szerintem is össze kellene hozni a két unokatestvért –
lépett tovább.
– Feltétlenül – értett egyet a nő.
 Tizenegy

Február 18., csütörtök 13.30

A Los Angeles Times hosszú tudósítást közölt az első napról,

amit Jason Jessup huszonnégy év után szabadon töltött. A
riporter és a fotós hajnalban találkozott vele Venice Beachben,
ahol Jessup negyvennyolc évesen újra próbát tett kedvenc
gyermekkori időtöltésével, a szörföléssel. Először még
bizonytalanul állt a kölcsönzött deszkán, de hamarosan magára
talált, és meglovagolta a hullámokat. A fénykép, amelyen Jessup
kinyújtott karokkal és az ég felé emelt tekintettel kibukkan egy
bukóhullám mögül, a lap címoldalára került. A fotón az is jól
látszott, mire képes két évtizednyi szakadatlan edzés a
börtönben. Jessup teste duzzadt az izmoktól. Szívósnak és
erősnek tűnt.
A partról az út egy westwoodi In-N-Out gyorsétterembe
vezetett, ahol a hamburger és sült krumpli mellé ingyen ketchup
jár. Ebéd után Jessup Clive Royce belvárosi irodájába ment, és
két órán át tanácskozott csapatával, amely jogi és hétköznapi
ügyekben egyaránt képviselte. A Timest erre a tanácskozásra már
nem engedték be.
Jessup a délután folyamán megtekintette a Viharsziget című
filmet a hollywoodi Chinese moziban. Akkora adag pattogatott
kukoricát rendelt, ami egy négytagú családnak elég lett volna, és
az utolsó szemig betermelte. Ezután visszatért Venice-be, ahol
egy középiskolai szörfös haverja jóvoltából egy parthoz közeli
lakásban szállt meg. A nap grillpartival végződött, amelyen
maroknyi támogatója vett részt, akiknek a hite sosem ingott meg
Jessup ártatlanságában.
 Az íróasztalomnál ülve nézegettem a Jessupról készült színes
fotókat, amelyek két teljes oldalt töltöttek ki a lap első oldalain.
Ahogy eddig is tette, az újság alaposan kivesézte a történetet –
talán a Pulitzer-díjra hajtott, amikor aprólékosan tudósított
Jessup szabadság felé vezető útjának utolsó állomásairól. Egy
ártadan ember kiszabadítása a tökéletes sztori, a Times pedig
mindent megtett, hogy besöpörjön érte minden érdemet.
A legnagyobb fotón Jessup leplezetlen örömmel ült a piros
műanyag tálca előtt, amit az In-N-Outban helyeztek elé, rajta a
dupla hamburgereiddel és a hatalmas adag ketchupben-sajtban
fürdő krumplival. Alfél irat szerint:

Miről mesél ez a széles mosoly? – Jessup huszonnégy év

után elfogyasztja első dupla hamburgerét. „Ennyi idő
alatt másra se tudtam gondolni!”

A legtöbb fotó hasonlóan könnyed feliratokat kapott, és

mindenütt a mosolygó Jessupot lehetett látni – ahogy beült a
filmre a vödörnyi kukoricával, a sörét szorongatta a grillpartin
vagy a középiskolai haverját ölelgette; ahogy átsétált a ROYCE ÉS
TÁRSAI ÜGYVÉDI IRODA üvegajtaján. Sem a cikk, sem a
fényképek hangneme nem utalt rá, hogy Jason Jessup olyan
ember, akit éppenséggel egy tizenkét éves lány meggyilkolásával
vádolnak.
A cikkíró csak annyit említett, hogy bár Jessup élvezi a
szabadságot, nem sző terveket a jövőre nézve, amíg „jogi
problémái” meg nem oldódnak. Tetszetős szófordulat,
gondoltam, amennyiben egy emberrablási és emberölési vádra,
vagy egy függőben lévő tárgyalásra használják.
Az újság előttem hevert az íróasztalon, amit Lorna bérelt a
Broadway-n lévő új irodámban, a Bradbury Building második
emeletén* alig háromsaroknyira a központi bíróságtól.
– Szerintem elkélne valami a falakra.
 Felnéztem. Clive Royce lépett be, aki észrevétlenül áthatolt az
előtéren, miután Lornát elküldtem a Philippe’sbe ebédért. Royce
átmeneti irodám üres falaira mutatott. Összehajtogattam az
újságot, és felmutattam a címoldalát.
– Épp most rendeltem egy ötvenszer-ötvenes nyomatot a
szörfölő Jézusodról, majd azt kiakasztom a falra.
Royce az íróasztalhoz lépett, elvette a lapot, és úgy tett, mint
aki először látja a képet, noha mindketten tisztában voltunk az
igazsággal. Royce biztos kézzel egyengette a sztori útját, hogy
jutalomból megjelenjen az a bizonyos üvegajtó, rajta az ügyvédi
irodája nevével.
– Igaz, ami igaz, remek munkát végeztek vele, nem? –
Visszaadta az újságot.
– Nyilván... azoknak, akik szeretik az önfeledten szórakozó
gyilkosokat.
Royce nem felelt, úgyhogy folytattam.
– Tudom, mit csinálsz, Clive, mert én is ezt tenném, de amint
odaállunk a bíró elé, meg kell, kérjelek, hogy fejezd be. Nem
fogom engedni, hogy megmérgezd az esküdteket.
Royce a homlokát ráncolta, mint aki igazságtalannak tartja
még a felvetést is.
– Ez. a szabad sajtó, Mick. A médiát nem lehet beszabályozni.
A fickó most jött ki a börtönből, és tetszik vagy sem, ez egy jó
sztori.
– Pontosan, és te exkluzív jogokat adsz a reklámért cserébe. A
reklámért, ami talán kételyeket ültet az esküdtek fejébe. Mára
mit terveztél? Jessup mondja be a bűnügyi híreket az 5-ös
csatornán? Vagy ő lesz a bíró a megyei chilievő versenyen?
– Ha tudni akarod, egy országos csatorna is megkereste, de
én önmérsékletet tanúsítottam, és nem engedtem. Azért majd ezt
is mondd el a bírónak.
– Hű, tényleg nemet mondtál egy országos csatornának?
Vajon azért, mert az ország más államaiból aligha fognak
esküdteket választani, vagy mert valami ennél is jobb ajánlatot
kaptál?
Royce újra a homlokát ráncolta, mintha a lelkébe taposnék
ezekkel az igaztalan vádakkal. Körülnézett, elvette a széket
Maggie asztalától, és közelebb húzta, hogy leülhessen velem
szemben. Csak azután szólalt meg, hogy keresztbe tett lábbal
helyet foglalt, és gondosan eligazította az öltönyét.
– Mondd, Mick, a főnököd tényleg azt hiszi, hogy csak mert
külön épületbe helyez át, attól az emberek úgy fogják gondolni,
hogy tőle függetlenül cselekszel? Ugye, ezt ő sem gondolja
komolyan?
Elmosolyodtam. Az önérzetemre hiába is próbálna hatni.
– Csak a jegyzőkönyv kedvéért, Clive: nekem ebben az
ügyben nincs főnököm. Független ügyészként dolgozom Gabriel
Williamsnek. – Körülmutattam az irodán..- Itt vagyok, nem a
bíróságon, és az ügyben minden döntést ennél az asztalnál fogok
meghozni. Csakhogy az én döntéseim egyelőre nem sokat
számítanak. Annál fontosabbak a tieid, Clive.
– És szerinted miben kellene döntenem? Netán ajánlasz
valamit?
– Pontosan. Csak ma, délután öt órával bezáróan. Az
embered bűnösnek vallja magát, én leállok a halálbüntetéssel,
vagy mindketten próbára tesszük a szerencsénket az esküdteknél.
Sose lehet tudni, talán úgy gondolják majd, hogy Jessup
letöltötte a büntetését.
Royce szívélyesen elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Ez bizonyára örömmel töltené el a város vezetőit, de attól
tartok, csalódást kell okoznom, Mick. Ügyfelemet a legkevésbé
sem érdekli a vádalku lehetősége, s ez nem is fog változni. Inkább
abban reménykedtem, hogy mostanra te is belátod, mennyire
hasztalan tárgyalásra vinni az ügyet, és szép csendben elejted a
vádat. Ezúttal nem győzhetsz, Mick. Az államnak meg kell
hajtania a derekát, és szerencsétlenségedre te vagy az a bolond,
aki önként vállalta, hogy elvigye a balhét.
– Hát, akkor majd meglátjuk. Nem igaz?
– Nos, valóban.
Kihúztam az íróasztal középső fiókját, és elővettem egy zöld
műanyag tokot, benne számítógépes lemezzel. Felé csúsztattam
az asztal lapján.
– Nem számítottam rá, hogy személyesen ugrasz be érte,
Clive. Azt gondoltam, átküldőm egy nyomozóval vagy bírósági
titkárral. Jó néhányan dolgoznak neked, nem igaz? Ugyanúgy,
ahogyan a főállású újságírók is.
Royce lassan átvette a lemezt. A műanyag tokra ezt írták: A
VÉDELEM ANYAGA 1.
– Nocsak, milyen harapósak vagyunk ma. Mintha két hete
még te is közénk tartoztál volna, Mick. Mint az ügyvédi kamara
megbecsült tagja.
Bűnbánóan bólintottam. Most megfogott.
– Sajnálom, Clive. A hivatal szelleme máris belém bújt.
– Bocsánatkérés elfogadva.
– És azért se haragudj, hogy az idődet vesztegetem. Mint azt
a telefonban is mondtam, a ma reggeli állapot szerint ennyink
van. Többnyire régi iratok és jelentések. Nem fogok
bizonyítékokat rejtegetni előled, Clive. Ahhoz túl sokat szívtam
emiatt a másik oldalon. Amit én megkapok, neked is meglesz, de
jelenleg nincs másunk.
Royce megkocogtatta a műanyag tokot az íróasztal szélén.
– A szemtanúk listája?
– Megvan, de jelen állás szerint alapvetően ugyanaz, mint a
nyolcvanhatos tárgyaláson. Hozzáadtam a nyomozómat, és
lehúztam néhány nevet... a szülőket, olyanokat, akik már nem
élnek.
– Gondolom, Felix Turnert is lehúztad.
Kajánul elmosolyodtam.
 – Szerencsére nem lesz esélyed beidézni a tárgyalásra.
– Ami nagy kár. Imádtam volna feldugni az államnak a
seggébe.
Bólintottam, miközben magamban megjegyeztem, hogy
Royce elhagyta a shakespeare-i angolságot a vegytiszta amerikai
köznyelv kedvéért. Mindezt a Turner felett érzett
csalódottságának tudtam be. Az újbóli tárgyaláson az első eljárás
egyetlen részlete sem kerülhetett elő. Az új esküdtek nem
tudhattak arról, ami korábban történt. Ez pedig egyet jelentett
azzal, hogy a körmönfont börtönspicli alkalmazása – bármekkora
baklövés is volt a vád képviselői részéről – nem sérthette az
ügyészség mostani érdekeit.
Úgy döntöttem, ideje továbblépni.
– A hét végére talán lesz egy másik lemez is.
– Igen. Alig várom, hogy láthassam, mivel rukkolsz elő.
Nem kerülte el a figyelmemet a gúnyos felhang.
– Csak egy dolgot ne felejts el, Clive. Ez is kétirányú utca. Ha
túlléped a harminc napot, megyünk a bíró elé.
A bizonyítékok kezelésére vonatkozó szabályok
megkövetelték, hogy a két oldal legkésőbb a tárgyalást megelőző
harminc nappal befejezze az anyagok átadását. A határidő
túllépése szankciókat vont maga után, és megnyitotta az utat a
tárgyalás elnapolása előtt, ami több időt adott a sértett félnek a
felkészülésre.
– Nos, mint te is sejtheted, az itt taglalt eseményekben
nemigen várható fordulat – felelte Royce. – Ennek következtében
a védelmünk még igencsak gyerekcipőben jár, de én sem fogok
játszadozni veled, Mick. Hamarosan megkapod a lemezünket. ..
feltéve, hogy lesz bármi, amit megoszthatunk veled.
Tudtam, hogy a védelemnek rendszerint nem sok
megosztanivalója van a váddal, hacsak nem készül agresszív
védekezésre, mégis figyelmeztetnem kellett Royce-ot, mert egy
ilyen régi ügyben előfordulhat, hogy előás egy alibit igazoló
szemtanút vagy bármi mást. Mindenről tudni akartam, mielőtt
előhozakodik vele a bíróságon.
– Ezt nagyra értékelem – bólintottam.
A válla felett láttam, hogy Lorna belép az irodába. Két barna
papírzacskót hozott, az egyikben az én marhahúsos
szendvicsemmel.
– Ó, én nem tudtam...
Royce hátrafordult a széken.
– Á, a bájos Lorna. Hogy van, kedvesem?
– Helló, Cllve! Látom, megkapta a lemezt.
– Valóban. Köszönöm, Lorna.
Megfigyeltem, hogy Royce angol akcentusa és formális
szóhasználata bizonyos alkalmakkor felerősödik, különösen
vonzó hölgyek jelenlétében. Eltűnődtem, hogy ez mennyire lehet
tudatos.
– Két szendvicset hoztam, Clive – árulta el Lorna. – Nem kéri
az egyiket?
Nem jó alkalmat választott a nagylelkűségre.
– Szerintem Clive épp távozni készült – siettem leszögezni.
– Igen, szívem, mennem kell, de azért köszönöm a jólelkű
ajánlatát.
– Itt leszek, ha szükséged van rám, Mickey.
Lorna visszavonult az előtérbe, és betette maga után az ajtót.
Royce visszafordult hozzám, és lehalkította a hangját.
– Tudod, őt sosem szabadott volna elengedned, Mick..
Érdemes lett volna megtartani. S most, hogy az első Mrs.
Hallerrel vállvetve igyekeztek megfosztani egy ártatlan embert a
rég megérdemelt szabadságától, van ebben az egészben valami
vérfertőzésszerű, nem gondolod?
Egy hosszú pillanatig némán meredtem rá.
– Van még valami, Clive?
Feltartotta a lemezt.
– Azt hiszem, mára be kell érnem ennyivel.
 – Jó. Akkor most folytatom a munkát.
Kikísértem az előtéren át, és becsuktam utána az ajtót,
mielőtt Lornához fordultam.
– Nem különös érzés? – firtatta. – A másik oldalon állni...
mint a vád képviselője...
– De az.
Feltartotta az egyik papírzacskót.
– Kérdezhetek valamit? – húztam fel a szemöldököm. –
Kinek a szendvicsét ajánlottad fel neki, a sajátodat vagy az
enyémet?
Rezzenéstelen arccal nézett, majd kis bűnbánó mosoly jelent
meg az ajkán.
– Csak udvarias próbáltam lenni. Gondoltam, mi ketten
megosztozhatunk egyen.
Megráztam a fejem.
– Soha ne add oda a marhahúsos szendvicsemet senkinek!
Kivált ne egy ügyvédnek. – Kikaptam a kezéből a papírzacskót. –
Köszönöm, kedvesem – vettem elő legjobb brit akcentusomat.
Felkacagott, én pedig visszavonultam az irodámba ebédelni.
 Tizenkettő

Február 18., csütörtök 15.31

Miután Port Townsendnél lehajtott a kompról, Bosch és

McPherson követte a kölcsönzött autó GPS-ének utasításait,
egészen a Sarah Ann Gleason jogosítványán szereplő címig. Az
útvonal átvezetett egy viktoriánus tengerparti kisvároson, majd a
nagyobb és elszigeteltebb birtokok távoli vidékére. Gleason
otthona kis faháznak bizonyult, amely nem részesült a közeli
település viktoriánus bájából. A nyomozó és az ügyész megálltak
a tornácon, ahol bekopogtak, de nem kaptak választ. – Talán
dolgozik, vagy ilyesmi – jegyezte meg McPherson.
– Lehet.
– Menjünk vissza a városba, és szerezzünk egy szobát, azután
jöjjünk vissza öt körül.
Bosch vetett egy pillantást az órájára. Az iskola nemrég ért
véget, Maddie alighanem már hazafelé tart Sue Bambrough-val.
Gyanította, hogy lánya konok hallgatással bünteti az
igazgatóhelyettest.
Lelépett a tornácról, és elindult a ház sarka felé.
– Hová megy?
– Körülnézek hátul. Maga csak maradjon.
Alig fordult be a sarkon, már látta, hogy száz méterrel a ház
mögött másik építmény áll. Egy ablaktalan pajta vagy garázs.
Leginkább a kéményével hívta fel magára a figyelmet – a tető fölé
nyúló két fekete csőből csak hőhullámok törtek elő, füst nem. A
becsukott garázskapuk előtt két autó és egy furgon parkolt.
Bosch olyan sokáig meredt a látványra, hogy végül
McPherson is megkerülte a faházat.
– Mi a...?
 Bosch feltartott kézzel csendesítette el, majd a melléképület
felé mutatott.
– Mi az? – suttogta McPherson.
Mielőtt Bosch válaszolhatott volna, az egyik garázskapu
felnyílt, és egy alak lépett ki rajta. Fiatal férfi vagy kamasz fiú
benyomását keltette. Ruhája felett hosszú, fekete kötényt viselt.
Lehúzta egyik könyékig érő kesztyűjét, hogy rágyújthasson.
– Francba! – suttogta McPherson, megválaszolva a saját
kérdését.
Bosch visszahúzódott a ház sarka mögé, hogy elrejtőzzön a
fiatal férfi elől. Magával húzta McPhersont is.
– Az összes letartóztatása... mind a metadonhoz kötődött –
suttogta.
– Remek – suttogott vissza McPherson. – A koronatanúnk
metadont gyárt.
A fiatal dohányos elfordult; valaki nyilván megszólította a
pajtából. Ledobta és eltaposta a csikket, mielőtt bement az
épületbe. Lerántotta maga mögött a kaput, de az tizenöt centivel
a föld felett megakadt.
– Menjünk! – bólintott Bosch.
Elindult, de McPherson a karjára tette a kezét.
– Várjon, most meg mit csinál? Hívnunk kell a Port
Townsend-i rendőrséget, hogy küldjenek erősítést, nem?
Bosch válasz nélkül, némán meredt rá.
– Útközben, a városban láttam egy rendőrőrsöt – tette hozzá
McPherson, mintha meg akarná győzni, hogy az erősítés csak a
hívásukra vár.
– Ha erősítést hívunk, nem lesznek túlzottan együttműködők,
miután nem bajlódtunk azzal, hogy érkezéskor bejelentkezzünk
náluk – közölte Bosch. – Ha pedig letartóztatják a nőt, a
koronatanúnk előzetesbe kerül tiltott szer terjesztéséért. Maga
szerint ezt hogy fogják értékelni az esküdtek?
McPherson nem válaszolt.
 – Megmondom, mi lesz. Maga itt marad, amíg én
körülszaglászok. Három jármű, feltehetően három vegyész. Ha
egyedül nem boldogulok, még hívhatunk erősítést.
– Nyilván fegyverük is van, Harry. Maga...
– Nem hinném, hogy van fegyverük. Akárhogy is, utánajárok,
és ha zűrösnek tűnik a helyzet, hívjuk Port Townsendet.
– Nem tetszik ez az egész.
– Még a javunkra fordíthatjuk.
– Mit? Hogyan?
– Gondolkodjon! És várja a jelemet. Ha valami rosszul sülne
el, pattanjon be a kocsiba, és tűnjön el innen.
Amikor felé nyújtotta a kocsi kulcsait, McPherson vonakodva
átvette, Bosch látta rajta, hogy azon agyai, miként fordíthatnák
javukra a helyzetet. Ha kompromittáló helyzetben találták a
szemtanút, akkora előnybe kerültek vele szemben, hogy
biztosíthatták az együttműködését és vallomását.
Bosch hátrahagyta McPhersont, hogy a kavicsos ösvényen
sietve a pajta felé induljon. Nem próbált elrejtőzni, arra az esetre,
ha őrszemet állítottak. Még a kezét is zsebre tette, hogy eltévedt
utazó benyomását keltse.
A kavicságy lehetetlenné tette, hogy teljes némaságban
közelítsen, ám ahogy közelebb ért, már hallotta a pajtából
kiszűrődő hangos zenét. Rock and rollt, amit nem tudott
beazonosítani. Valami kemény gitárzene dübörgő
ritmusszekcióval és régies hangzással. Olyan nóta, amit régen,
talán még Vietnamban hallgattak.
Öt méterre lehetett a résnyire nyitott ajtótól, amikor az újra
felemelkedett, és ugyanaz a fiatalember lépett ki rajta. Ebből a
távolságból Bosch huszonegy évre becsülte a korát. Amint
megjelent előtte, Boschba belevillant, hogy tudnia kellett volna:
nemsokára újra rá fog gyújtani, mert az előbb félbehagyta a
cigarettázást. Most már elkésett, a dohányos meglátta.
 A fiatal férfi mégsem habozott vagy fújt riadót, csak
kíváncsian méregette, miközben a csomagból kirázott magának
egy újabb cigarettát. Úszott a verítékben.
– Fent parkol a háznál? – kérdezte.
Bosch háromméternyire megállt, és előhúzta zsebéből a
kezét. Nem nézett a ház felé, inkább fenntartotta a
szemkontaktust a kölyökkel.
– Igen. Miért? Probléma? – kérdezte.
– Nem, csak a legtöbben lejönnek idáig, Sarah ide szokta
irányítani őket.
– Ó, azt az üzenetet nem kaptam meg. Sarah bent van?
– Persze, menjen csak be.
– Biztos?
– Persze, mindjárt végzünk.
Bosch kezdte úgy érezni, hogy olyasvalamibe keveredett,
amire nem számított. Vetett egy pillantást hátrafelé, és látta
McPhersont a ház sarkánál. Talán nem így tervezték, de elfordult,
és a nyitott kapu felé indult.
A hőség azonnal mellbe vágta. A pajta belső terében pokoli
forróság uralkodott, és nem véletlenül. Bosch legelőször egy
hatalmas kemence nyitott ajtaját látta, amely mögött narancs-
sárgán izzottak a lángok.
A sugárzó hőség forrásától úgy három méterre egy másik
fiatal férfi és egy idősebb nő állt, szintén hosszú kötényben és
könyékig érő vastag kesztyűben. A férfi egy hosszú fogóval olvadt
üvegtömböt tartott, amit a nő egy fatuskó és egy másik fogó
segítségével megmunkált.
Üveget készítettek, nem drogot. A nő hegesztőmaszkkal védte
az arcát, ezért Bosch nem azonosíthatta, mégis szinte biztosan
tudta, hogy Sarah Ann Gleasont látja maga előtt.
Visszahúzódott az ajtóból, és jelzett McPhersonnak.
Feltartotta a hüvelykujját, de nem tudta, hogy ebből a távolságból
jól látja-e, ezért magához is intette.
 – Mi a fenét művel, ember? – kérdezte a dohányos.
– Az ott benn Sarah Gleason, igaz? – kérdezett vissza Bosch.
– Ja, ki más?
– Beszélnem kell vele.
– Meg kell várnia, amíg végez ezzel a darabbal. Amíg lágy,
nem hagyhatja abba. Lassan négy órája ezen dolgozunk.
– Még meddig tart?
– Úgy egy órát, de talán beszélhet hozzá addig is, amíg
dolgozik. Megrendelése van?
– Minden rendben, tudunk várni.
Amint McPherson odahajtott a bérelt autóval, Bosch
kinyitotta az ajtaját, és csendesen elmagyarázta neki, hogy
helytelen következtetést vontak le a látottakból. Elmondta, hogy
a pajtában üvegtárgyakat készítenek, majd hozzátette, hogy majd
akkor akar beszélni Gleasonnal, ha nem lesz mellette más.
McPherson megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
– És ha idecsődítettük volna az erősítést?
– Szerintem összetörtek volna valamit.
– És lenne egy kibukott szemtanúnk.
Kiszállt az autóból, míg Bosch a műszerfalon hagyott aktáért
nyúlt, amit a kabátja és a hóna alá rejtett, hogy észrevétlenül
bevihesse.
Beléptek a műhelybe, ahol Gleason már várt rájuk levett
kesztyűkkel és a homlokára tolt maszkkal, hogy láthassák az
arcát. A dohányos nyilván azt mondta neki, hogy potenciális
ügyfelek érkeztek, és Bosch eleinte nem is tett semmit, hogy ezt
megcáfolja. Nem akarta felfedni az igazi céljukat, amíg egyedül
nem lehettek a nővel.
– Harry vagyok, ő pedig itt Maggie. Bocsánat, hogy csak így
berontottunk.
– Ó, semmi gond. Szeretjük, ha az emberek láthatják, mit is
csinálunk itt. Ha már szóba került, éppen benne vagyunk
valamiben, és folytatnom kellene a munkát. Nyugodtan
maradjanak csak, és figyeljenek, majd mesélek róla, hogy éppen
mit csinálunk.
– Az nagyszerű lesz.
– Csak lépjenek kicsit hátrébb. Tényleg forró anyagokkal
dolgozunk.
– Semmi gond.
– Honnét jöttek? Seattle-ből?
– Nos, ami azt illeti, egészen Kaliforniából. Messzire
vetődtünk.
Ha szűkebb hazájának említése tett is Gleasonra bármilyen
hatást, nem adta jelét, csak mosolyogva felvette a maszkot és a
kesztyűt, azzal visszatért a munkájához. Az elkövetkező negyven
percben Bosch és McPherson azt figyelte, ahogy Gleason és két
társa végez a munkadarabbal. Gleason munka közben kitartóan
mesélt, és kifejtette, hogy a csapat mindhárom tagjának más-más
a feladata. Az egyik fiatal férfi üvegfúvó volt, a másik a formázó.
Gleason irányította a munkát. A csapat éppen egy másfél méteres
szőlőlevélen dolgozott, ami elkészülte után, egy nagyobb
installáció részeként, a Rainier Pincészet seattle-i központjának
előcsarnokát díszíti.
Gleason mindeközben a közelmúltjából is megosztott néhány
részletet. Elmondta, hogy két éve hozta létre a saját műhelyét,
miután három éven át inaskodott egy seattle-i üvegműves
mellett. Bosch hasznosnak találta ezt az információt, ahogyan azt
is, hogy látta őt munka közben, amint súlyos szerszámaival a
gyönyörű és törékeny, ugyanakkor vörösen izzó és életveszélyes
anyagot munkálta.
A kemencéből sugárzott a fojtogató hőség, ezért Bosch
McPhersonnal együtt levette a kabátját. Gleasontól megtudta,
hogy a kemence 1300 fokon ég, és eltűnődött, hogyan tud bárki
ilyen hosszú ideig ekkora hőségben dolgozni. A hevítőkemence
nyílása, amelyben újra és újra áthevítették a készülő szobrot,
mielőtt újabb rétegeket vittek fel, egyenesen a pokol kapujának
tűnt.
Amikor végeztek az aznapi feladattal, és a munkadarabot
elhelyezték a szárítóban, Gleason megkérte munkatársait, hogy
takarítsák fel a műhelyt, mielőtt hazamennek. Bosch és
McPhersont az irodájába irányította, amíg rendbe szedte magát.
Az iroda pihenőként is funkcionált. Négy széket, egy asztalt,
egy iratszekrényt és nagy öltözőszekrényt helyeztek el itt, a
sarokban kis főzőfülkével. Az asztalon fekvő fűzős dosszié
műanyag tasakjaiba fényképeket csúsztattak, amelyek a műhely
korábbi munkáit mutatták be. McPherson tanulmányozta a
fotókat, és sok láthatóan nagy hatást tett rá. Bosch elővette hóna
alól a becsempészett aktát és letette az asztalra, készen a
kezdésre.
– Fantasztikus lehet, amikor valaki képes megalkotni valamit
a semmiből – jegyezte meg McPherson. – Bárcsak én is képes
lennék rá!
Bosch a válaszon gondolkodott, de mielőtt még kitalálhatta
volna, kinyílt az ajtó, és Sarah Gleason lépett be rajta. A maszk, a
kötény és a kesztyűk – minden eltűnt, ettől a nő kisebbnek
látszott, mint amire Bosch számított. A százötvenet is alig érte el,
s talán ha negyvenöt kilót nyomhatott. Bosch tudta, hogy a
gyermekkori traumák olykor kihatnak a növekedésre. Nem
csoda, ha Sarah Gleason úgy fest, mint egy gyermek testébe zárt
felnőtt.
A nő időközben leengedte őzbarna haját, már nem szoros
kontyban volt a tarkóján. Kék farmert, bakancsot és fekete pólót
viselt, utóbbin a Death Cab felirattal. Egyenesen a hűtő felé
indult.
– Kérnek valamit? Alkoholt nem tartok, de ha valami
hűsítőre van szükségük...
 Bosch és McPherson nem élt az ajánlattal. Harry észrevette,
hogy a nő nyitva hagyta az iroda ajtaját. Hallotta, ahogy felsöprik
a műhelyt. Odalépett, és becsukta az ajtót.
Gleason elfordult a hűtőtől, kezében egy ásványvizes üveggel,
majd amikor látta, hogy Bosch becsukta az ajtót, arcán azonnal
átsuhant a félelem. Bosch megnyugtató gesztussal emelte fel
egyik kezét, miközben a másikkal elővette jelvényét.
– Minden rendben, Gleason kisasszony. Los Angelesből
jöttünk, és csak szeretnénk bizalmasan beszélni önnel. –
Szétnyitotta és a nő felé tartotta a jelvényét.
– Mi ez?
– A nevem Harry Bosch, ő pedig Maggie McPherson. A Los
Angeles Megyei Államügyészi Hivatal munkatársa.
– Miért hazudtak? – csattant fel Gleason indulatosan. – Azt
mondták, meg akarnak rendelni valamit.
– Nos, valójában nem mondtunk ilyet, csak a munkatársa
feltételezte rólunk. Egy szóval sem mondtuk, miért jöttünk ide.
A nő láthatóan tartott tőlük. Bosch arra gondolt, hogy
csúnyán elrontották a belépőjüket, és vele az esélyt, hogy Gleason
tanúskodjon, ám ekkor a nő előrelépett, és kivette a kezéből a
jelvényt. Gondosan tanulmányozta, az igazolvánnyal együtt.
Bosch nem szokott hozzá, hogy elvegyék tőle a jelvényét – hosszú
rendőri pályafutása során talán ha ötödször fordult elő vele.
Látta, ahogy a nő tekintete megállapodik az igazolványán; ebből
tudta, hogy felfigyelt az általa megadott és az igazolványon
szereplő név eltérésére.
– Harry Boscht mondott?
– Harry a rövidített változat.
– Hieronymus Bosch. A művész után nevezték el?
Bosch bólintott.
– Anyám szerette a festményeit.
– Nos, én is szeretem. Szerintem tudott ezt-azt a bennünk
lakozó démonokról. Az édesanyja is ezért szerette?
 – Azt mondanám, igen,
A nő visszaadta a jelvényét, miközben Bosch érezte rajta,
hogy sikerült megnyugtatnia. A zavar és feszültség pillanatai
elmúltak, köszönhetően a középkori festőnek, akinek nevét Bosch
is viselte.
– Mit akarnak tőlem? Több mint tíz éve nem jártam L. A.-
ben.
Bosch agyán átfutott, hogy ha igazat mond, akkor még a
nevelőapja ápolására vagy temetésére se ment haza.
– Csak beszélgetni szeretnénk – felelte. – Leülhetünk?
– Miről akarnak beszélni?
– A húgáról.
– A húgomról? Nekem nincs... Nézze, azonnal mondják meg,
mi ez az egész...
– Akkor hát nem tudja?
– Mit nem tudok?
– Üljünk le, és elmondjuk.
A nő végül az étkezőasztalhoz lépett, és lehuppant egy székre.
Puha dobozos cigarettát vett elő a zsebéből, és rágyújtott.
– Bocs – szabadkozott. – Ez az egyetlen megmaradt
szenvedélyem. S ahogy maguk felbukkantak itt... muszáj
rágyújtanom.
Az elkövetkező tíz percben Bosch és McPherson felváltva
elmondták a történetet, rövidített formában ismertetve Jason
Jessup szabadsághoz vezető útját. Gleason szinte semmilyen
érzelemnek nem adta jelét. Se könnyek, se felháborodás. Még a
DNS-tesztről sem kérdezett, ami kiszabadította a férfit a
börtönből. Csak annyit fűzött hozzá magyarázatként, hogy
senkivel sem tartja a kapcsolatot Kaliforniában, nincs tévéje, és
nem olvassa a lapokat. Azt mondta, ez éppúgy zavarná a
munkájában, mint a rehabilitációban.
– Újra fogjuk tárgyalni az ügyet, Sarah – közölte McPherson.
– És azért vagyunk itt, mert ehhez szükségünk van a segítségére.
 Bosch látta, ahogy Sarah magába fordul, és csak most kezdi
mérlegelni, ami az elhangzottakból következik.
– Olyan régen történt – szólalt meg végül. – Nem
használhatnák fel, amit az első tárgyaláson mondtam?
McPherson megrázta a fejét.
– Sajnos nem használhatjuk fel, Sarah. Az új esküdtszék még
csak nem is tudhatja, hogy volt egy korábbi tárgyalás, mert ez
befolyásolná a bizonyítékok megítélésében. Ezáltal előítéletet
táplálnának a vádlott iránt, a számára hátrányos ítélet pedig
megtámadható lenne. Azokban az esetekben, amikor az első
tárgyalás tanúi meghaltak vagy beszámíthatatlanná váltak, úgy
olvassuk fel az első tárgyaláson elhangzott vallomásukat, hogy
nem mondjuk meg az esküdteknek, honnét származnak. Ahol
viszont nem ez a helyzet, mint az ön esetében, ott szükség van
arra, hogy a szemtanú személyesen jelenjen meg a tárgyaláson.
Nem lehetett tudni, hogy Gleasonban egyáltalán
tudatosulnak-e McPherson szavai. Hosszú ideig csak a távolba
meredt, és amikor megszólalt, akkor sem vette le a szemét arról a
pontról.
– Egész életemben mást se tettem, csak próbáltam elfelejteni
azt a napot. Mindent kipróbáltam, hogy ez megtörténjen.
Drogoztam, hogy teljesen elzárjam magam a külvilágtól. En...
mindegy is, a lényeg, hogy nem tudom, miben lehetnék a
segítségükre.
Mielőtt McPherson felelhetett volna, Bosch közbeavatkozott.
– Megmondom, mi legyen. Beszélgessünk néhány percig
arról, mire emlékszik, rendben? Ha nem megy, hát nem megy.
Maga áldozat, Sarah, és nem akarjuk, hogy újra végig kelljen
csinálnia ezt az egészet.
Várt néhány pillanatot Gleason válaszára, de az csak ült
némán, és az előtte álló ásványvizes palackra meredt.
– Kezdjük azzal a nappal – javasolta Bosch. – Most nem azt
szeretném, hogy idézze fel újra a húga elrablásának rettenetes
pillanatait, csak emlékezzen vissza arra, amikor a rendőrség
kérésére azonosította Jason Jessupot.
A nő lassan bólintott.
– Emlékszem, ahogy kinéztem az ablakon. Az emeleten. Egy
kicsit széthúzták a redőnyt, hogy jobban lássak. Engem nem
láthattak kívülről. Azok a férfiak. A sapkás volt az. Levetették vele
a sapkát, és akkor láttam, hogy ő az. Emlékeztem rá.
Boscht felbátorította a sapka említése. Nem emlékezett rá,
hogy látta volna a jegyzőkönyvekben vagy hallotta volna
McPherson összegzésében, ezért kedvező jelnek találta, hogy
Gleason emlékszik rá.
– Milyen sapkát viselt? – kérdezett rá.
– Baseballsapkát – felelte Gleason. – Kéket.
– A Dodgersét?
– Nem tudom biztosan. Szerintem akkoriban se tudtam.
Bosch bólintott, és folytatta.
– Mit gondol, ha mutatnék néhány fényképet, azonosítani
tudná a férfit, aki elrabolta a húgát?
– Úgy érti, ahogy most néz ki? Kétlem.
– Nem, nem úgy – avatkozott közbe McPherson. – A
tárgyaláson arra van szükség, hogy megerősítse az eredeti
tanúvallomását. Akkori fotókat mutatunk önnek.
Gleason kicsit habozott, majd bólintott.
– Persze. Bármit műveltem magammal az évek során, annak
a férfinak az arcát sosem tudtam kitörölni a fejemből.
– Akkor lássuk!
Amíg Bosch felnyitotta az asztalon fekvő aktát, Gleason új
cigarettára gyújtott az előző segítségével.
Az irattartóból hat azonos korú, testfelépítésű és bőrszínű
férfi fekete-fehér fényképe került elő, közöttük Jessup 1986-os
fotója. Harry tudta, hogy ez az ügy fordulópontja.
A fényképeket két sorba rendezte. Jessupé az alsó sor
közepére került. Az ötös helyre. Ez volt Bosch szerencseszáma.
 – Nem kell sietnie – tette hozzá.
Gleason ivott egy korty vizet, azzal félretette a palackot. Az
asztal fölé hajolt, arca így alig harminc centire került a fotóktól.
Nem tartott soká. Habozás nélkül rámutatott Jessup fényképére.
– Bárcsak elfeledhetném! – sóhajtott fel –, de képtelen
vagyok rá. Mindig is ott bujkált a fejemben. A legsötétebb
zugokban.
– Van bármilyen kétsége az ön által kiválasztott fényképpel
kapcsolatban? – kérdezte Bosch.
Gleason közelebb hajolt, és még egyszer megnézte, mielőtt
megrázta a fejét.
– Nincs. Ő az.
Bosch vetett egy pillantást McPhersonra, aki alig
észrevehetően bólintott. A tanú egyértelműen azonosította a
vádlottat, s csupán egy valami hiányzott részéről: az érzelem,
amit az eltelt huszonnégy év kiölt belőle. Harry tollat vett elő, és
Gleason felé nyújtotta.
– Ha megkérném, aláírná és dátumozná az ön által
kiválasztott képet?
– Miért?
– Ez igazolja, hogy beazonosította. Segít a bíróságon, a
bizonyítási eljárásban.
Boschnak feltűnt, hogy a nő meg sem kérdezi, a megfelelő
embert választotta-e – ez is csak megerősítette abban, hogy
élénken emlékszik mindenre. Újabb jó jel. Miután a nő visszaadta
a tollát, Bosch összecsukta, és félrecsúsztatta az irattartót, azzal
vetett egy pillantást McPhersonra. Most jött a nehezebb rész. A
megbeszéltek szerint Maggie jelez, amikor előhozakodhatnak a
DNS-sel, és ő úgy ítélte meg, hogy számíthat Gleason
közreműködésére.
McPherson nem várt tovább.
– Van még valami, Sarah, amiről beszélnünk kell. Említettük
a DNS-elemzést, ami hozzásegítette Jessupot az új tárgyaláshoz
és a reményeink szerint csak ideiglenes szabadlábra
helyezéséhez.
– Igen.
– Nos, fogtuk ezt a DNS-mintát, összevetettük a kaliforniai
számítógépes adatbázissal, és egyezést találtunk. A húga ruháján
talált ondónyom a nevelőapjuktól származott.
Bosch tüzetesen figyelte Sarah reakcióját. Pillanatnyi
meglepettség se tükröződött az arcán vagy a szemében. Az
információ nem volt új számára.
– Kétezernégytől az állam DNS-mintát vesz minden
letartóztatott személytől. Ugyanebben az évben az apját
letartóztatták személyi sérülést okozó közúti baleset okozásáért.
Nem állt meg a stoptáblánál, és...
– A mostohaapámat.
– Hogyan?
– Azt mondta, „az apámat”. Nem volt az apám, csak a
mostohaapám.
– Bocsásson meg, elnézést. A lényeg, hogy Kensington Landy
DNS-mintája bekerült az adatbázisba, és egyezik a ruháról levett
mintával. Az nem állapítható meg, hogy a minta mennyi idővel a
felfedezése előtt került az anyagra. Ugyanúgy történhetett a
gyilkosság napján, mint egy héttel vagy akár egy hónappal előtte.
Sarah átkapcsolt robot üzemmódra, mint aki ott is van meg
nincs is. Tekintetével újra egy távoli pontra meredt, messze kívül
a szoba falain.
– Van egy elméletünk, Sarah. A boncolás során megállapítást
nyert, hogy a húgán nem követtek el nemi erőszakot sem a
gyilkosság napján, sem azt megelőzően. Azt is tudjuk, hogy az
általa viselt ruha valójában az öné volt, Melissa aznap reggel csak
kölcsönvette.
McPherson szünetet tartott, de Sarah nem szólalt meg.
– A tárgyaláson meg kell majd magyaráznunk, hogyan került
az ondó a ruhára. Ha nem tudjuk megmagyarázni, azt feltételezik
majd, hogy a gyilkostól származik, következésképpen a
nevelőapja a gyilkos. Elveszítjük a pert, és Jessup, a valódi
gyilkos, szabadon távozhat. Ezt ön sem akarhatja, Sarah. Nem
kevesen vannak, akik úgy gondolják, hogy huszonnégy év börtön
elegendő büntetés egy tizenkét éves lány megöléséért. Ők nem
értik, miért csináljuk ezt, de szeretném, ha tudná, Sarah, hogy mi
nem tartozunk közéjük. Ebben biztos lehet.
Sarah Gleason először nem felelt. Bosch könnyekre számított,
de azoknak nyomát se látta, ezért komolyan eltűnődött azon,
hogy az átélt traumák és mélyrepülések csakugyan minden érzést
kiöltek-e Gleasonből. Avagy olyan lelkierővel rendelkezett, ami
rácáfolt apró termetére. Akárhogy is, amikor végül válaszolt,
színtelen és érzelmektől mentes hangja rácáfolt feltoluló
érzelmeire.
– Tudják, mit gondolok? – tette fel a kérdést.
McPherson előrehajolt.
– Mondja el, Sarah!
– Az az ember mindhármunkat megölt aznap. A húgomat,
azután anyánkat... azután engem. Egyikünk sem úszta meg.
Hosszú időre csend lett. McPherson lassan kinyújtotta a
kezét, és Gleason karjára tette, megnyugtató gesztusként egy
olyan helyzetben, amelyben nincs megnyugvás.
– Sajnálom, Sarah – suttogta.
– Oké – húzta ki magát Gleason. – Elmondok mindent.
 Tizenhárom

Február 18., csütörtök 20.15

A lányomnak máris hiányzott az anyja főztje, pedig még csak

egy napja kellett nélkülöznie. Bedobtam a félig elmajszolt
szendvicset a szemetesbe, azon tűnődve, hol szúrhattam el,
amikor megszólalt a telefonom. Maggie jelentkezett a távolból. –
Mondj egy jó hírt – kezdtem köszönés gyanánt.
– A csodálatos lányunkkal töltheted az estét.
– Igen, ez tényleg jó. Csak nem ízlik neki, amit készítettem.
Mondj még egy jó hírt.
– A koronatanúnk kész a tárgyalásra. Tanúskodni fog.
– Azonosította Jessupot?
– Igen.
– Beszélt a DNS-ről, és beleillik az elméletünkbe?
– Beszélt, és beleillik.
– És eljön ide, hogy tanúskodjon a tárgyaláson?
– Eljön.
Úgy éreztem, mintha töltőre kapcsolták volna a testemet.
– Ez sok jó hír egyszerre, Maggie. Van rossz is?
– Hát...
Éreztem, ahogy az elemeim újra lemerülnek. Egy pillanaton
belül megtudom, hogy Sarah még mindig drogos, vagy valamely
más akadályozó tényező miatt nem jelenhet meg a bíróság előtt.
– Szóval mi az?
– Szóval természetesen meg fogják kérdőjelezni a vallomását,
de az szilárd lábakon áll. Nagy traumát élt át, ami meg is látszik
rajta. Igazából csak egy valami hiányzik: az érzelem. Olyan sok
mindenen keresztülment az életben, hogy olyan, mint aki teljesen
kiégett... mármint érzelmileg. Se könnyek, se nevetés, csak az
arany középút.
– Azon még lehet segíteni. Majd felkészítjük.
– Nos, ezzel nagyon kell vigyázni. Nem azt mondom, hogy
nem jó úgy, ahogy van.. Csak azt mondom, hogy olyan
semmilyen. Minden más stimmel. Szerintem tetszeni fog, és
segíteni is fog abban, hogy Jessup visszakerüljön a börtönbe.
– Ez fantasztikus, Maggie. Készen állsz rá, hogy a tárgyaláson
kikérdezd?
– Persze.
– Royce a metadonnal fog támadni, emlékezetkiesés és a
többi. Meg az életvitelével. Készen kell állnod minden létező
aljasságra.
– Készen fogok állni. Neked meg ott van Bosch és Jessup.
Még mindig azt gondolod, hogy tanúskodni fog?
– Jessup? Muszáj lesz neki. Clive tudja, hogy nem csinálhatja
meg az esküdtekkel, huszonnégy év után végképp nem. Vagyis
igen, ő az enyém, ahogyan Bosch is.
– Harry esetében legalább nem kell tartanunk attól, hogy
kiderül valami.
– Amit Clive is pontosan tud.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Hogy ne becsüld alá Clive Royce-ot. Tudod, ti ügyészek
mindig beleestek ebbe a hibába. Túlságosan magabiztosak
vagytok, és ez sebezhetővé tesz titeket.
– Köszönjük, szakértő úr. Majd felírjuk valahová.
– Bosch hogy viselkedett?
– Ahogy Bosch szokott. Feléd mi újság?
Kikémleltem a konyhaajtón. Hayley a kanapén ült, maga előtt
a dohányzóasztalon a házi feladatával.
– Hát, először is, megvan a bíró. Breitman, egy-tizenkettes
tárgyaló.
 Maggie egy pillanatig latolgatta az információt, mielőtt
válaszolt.
– Ezt nem nevezném előnynek egyik oldal számára sem. Igazi
középutas. Sosem volt ügyész, sosem volt védőügyvéd, csak egy
alapos és megbízható jogász. Nem hinném, hogy bárkinek is a
pártját fogná.
– Egy bíró, aki igazságos és pártatlan. Az lenne még a valami.
Maggie nem válaszolt.
– Az irodájában találkozunk előzetes egyeztetésre, szerdán
reggel nyolckor, mielőtt a bíróság megkezdené a munkát. Ebbe
mit olvasol bele?
A bíró nyilvánvalóan találkozni akar a jogi képviselőkkel,
hogy az irodájában vitassa meg az ügyet, informálisan és a média
figyelmétől távol.
– Szerintem ez jó. Alighanem próbálja tisztázni a
szabályokat, ami a médiát és az egész eljárást illeti. Úgy tűnik,
kemény kézzel akar irányítani.
– Én is erre gondoltam. Ott tudsz lenni szerda reggel?
– Meg kell néznem a naptáramban, de szerintem igen.
Próbálok minden mást lepasszolni.
– Ma átadtam Royce-nak az eddigi anyagot. Jobbára az első
tárgyalás anyagát.
– Tudod, hogy bármit visszatarthatsz a harmincnapos
határidőig?
– Igen, de mi értelme lenne?
– Minél korábban adod át az anyagot, annál több ideje van
felkészülni. Amúgy is próbál nyomást gyakorolni ránk azzal, hogy
nem mond le a gyorsított eljárásról. Te azzal gyakorolhatnál rá
nyomást, ha csak a legutolsó percben adnád át neki, amink van.
Harminc nappal a tárgyalás előtt.
– A következő körben majd észben tartom, de ezek tényleg
csak a régi anyagok voltak.
– Sarah Gleasonnal a tanúk listáján?
 – Igen, még Sarah Landy név alatt, ahogyan nyolcvanhatban.
Cím nélkül. Clive nem tudja, hogy megtaláltuk.
– Maradjon is így, amíg nem muszáj elárulnunk. Nem
akarom, hogy zaklatva vagy fenyegetve érezze magát,
– Mit mondtál neki a tárgyalással kapcsolatban?
– Hogy feltehetően két napig lesz rá szükség. Plusz az utazás.
– És ez nem lesz gond?
– Hát... saját vállalkozása van, de csak néhány éve. Éppen
zajlik nála egy nagyobb munka, másként azonban lassan megy az
üzlet. Azt gyanítom, hogy ide tudjuk hozatni, amikor szükség lesz
rá.
– Még Port Townsendben vagy?
– Igen, még csak egy órája végeztünk. Most vacsoráztunk, és
foglaltuk el a szobánkat. Hosszú napunk volt.
– Holnap hazajöttök?
– Úgy tervezzük, de kettőig nincs gépünk. Kompra kell
szállnunk még ahhoz is, hogy a repülőtérre eljussunk.
– Oké, reggel indulás előtt hívj fel! Arra az esetre, ha eszembe
jutna valami a tanúval kapcsolatban.
– Oké.
– Jegyzeteltetek?
– Nem akartuk, hogy ez leblokkolja.
– Akkor felvettétek?
– Nem, ugyanabból az okból.
– Jó. Amíg lehet, ki akarom hagyni az anyagból. Mondd meg
Boschnak, hogy ne írjon le semmit, Leadhatjuk Royce-nak a hat
fotót, ami alapján beazonosította Jessupot, de ez minden.
– Rendben, megmondom Harrynek.
– Mikor, ma este vagy holnap?
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Semmit, rá se ránts! Még valami?
– Igen.
 Megfeszültem. Kicsinyes féltékenységem egy pillanatra
kiszabadult az ellenőrzésem alól.
– Szeretnék köszönni a lányomnak.
– Ó! – A megkönnyebbülés szétáradt a tagjaimban. –
Mindjárt adom.
Kivittem a telefont Hayley-nek.
– Anya az.
 MÁSODIK RÉSZ

A LABIRINTUS
 Tizennégy

Február 23., kedd 20.45

Mindketten csendben tették a dolgukat, Bosch az étkezőasztal

egyik végében a lánya a másikon. Bosch a megfigyelési
naplókkal; a lány a házi feladatával, a könyveivel és a felnyitott
laptoppal. Fizikai közelségben, de semmi több. A Jessup-ügy
lekötötte Bosch minden figyelmét, ahogy lenyomozta a régi
tanúkat, és igyekezett felhajtani újabbakat; a lányára nem sok
ideje maradt. Ahogyan szülei, Maddie is értett a haragtartáshoz,
és nem bocsátotta meg egykönnyen, ha éjszakára az iskola
igazgatóhelyettesének gondjaira bízták, ezért konok hallgatással
büntette Harryt. Tizennégy évesen igazi szakértőnek számított
ezen a téren.
A megfigyelési napló még csalódottabbá tette Boscht. Nem
annyira a tartalma miatt, sokkal inkább mert megkésve jutott el
hozzá. A bürokrácia útvesztőin keresztül érkezett, a különleges
nyomozórészlegtől a központon át a főnökéhez, akinél három
teljes napot állt, mielőtt végre kézbesítették Bosch asztalára.
Ennek eredményeként Jason Jessup első három napjának
megfigyeléséről hat nappal később értesült. Túl lassan mentek a
dolgok, tennie kellett ezzel valamit.
A napló dátum, időpont és helyszín alapján, tömör
egyszerűséggel számolt be a megfigyelt személy mozgásáról. A
legtöbb bejegyzés egyetlen sorból állt. A naplóhoz fényképeket is
csatoltak, ám ezeket legtöbbször tekintélyes távolságból
készítették, hogy a célszemély észre ne vegye őket. A szemcsés
felvételeken látni lehetett, amint Jessup úgy közlekedik a
városban, mint akármelyik szabad ember.
 Bosch végigolvasta a jelentéseket, amelyek alapján gyorsan
arra a következtetésre jutott, hogy Jessup máris különválasztotta
nyilvános szerepléseit a magánéletétől. Nappal teljes
összhangban mozgott a médiával, aminek következtében a
társadalomba való beilleszkedése nagy sajtónyilvánosság mellett
zajlott. Újra megtanult autót vezetni, étlapról választani,
mérföldeket futni anélkül, hogy a falnál vissza kelljen fordulnia.
Éjszaka azonban előbújt Jessup másik énje, nem is sejtve, hogy a
tekintetek és a kamerák akkor is elkísérik, amikor egyedül cirkál
bérelt autóján. Megfordul a város valamennyi utcasarkán.
Bárokba, sztriptízklubokba, prostituáltak közé jár.
Valamennyi ténykedése közül egy tette igazán kíváncsivá
Boscht. Szabadságának negyedik éjszakáján Jessup felhajtott a
Mulholland Drive-ra, a várost kettészelő Santa Monica-hegység
gerincén kanyargó útra, amely éjjel és nappal egyaránt a legszebb
panorámát nyújtja a városra. Nem csoda, ha Jessup ide
kívánkozott: a gerinc szigetként emelkedett ki az északra és délre
izzó fénytengerből; egyszerre kínált izgató és fenséges látványt.
Korábban Bosch is gyakran feljárt ezekre a helyekre.
Jessup azonban nem állt meg egyik kilátónál sem. Autójával a
Franklin Canyon Park bejáratának közelében húzódott le, ahol
kiszállt, és a kaput megkerülve belopódzott a bezárt parkba.
Ez okozott is némi problémát a nyomozók számára, akiknek
jelenléte a kihalt helyen könnyen feltűnhetett. A bejegyzés talán
ezért lett rövidebb még a többinél is:

10/02/20 – 01.12. A személy behatol a Franklin Canyon Parkba.

Piknikterület, északkeleti sarok, a Blind Man túraútvonalnál

10/02/20 – 02.34. A személy elhagyja a parkot, nyugatra tart a

Mulhollanden, a 405-ös felé, majd délnek.
Ezt követően Jessup visszatért venice-i szállására, és az éjszaka
hátralévő részét itt töltötte.
Infrakamerával készítettek egy felvételt a parkban tartózkodó
Jessupról. Annyit lehetett látni, hogy az egyik piknikasztalnál
ücsörög. És csak ücsörgött.
Bosch letette a nyomatot az asztalra, és felnézett a lányára.
Balkezes volt, akárcsak ő. Úgy festett, mint aki éppen egy
matematikai feladatot old meg.
– Mi az?
Az anyjától a radarját örökölte.
– Öö... fent vagy a neten?
– Igen, mi kellene?
– Megkeresnéd a Franklin Canyon Park térképét? A
Mulholland Drive-nál.
– Hadd fejezzem be ezt!
Bosch türelmesen kivárta, amíg lánya végez egy olyan feladat
ellenőrzésével, amelyről tudta, hogy messze meghaladná az ő
képességeit. Az elmúlt négy hónapot végig abban a félelemben
élte le, hogy a lánya egyszer csak a segítségét kéri egy házi feladat
megoldásához, miközben rég túllépett az ő tudásán. Ezen a téren
Maddie nem sok hasznát vette, ezért próbált olyasmikben a
segítségére lenni, mint a megfigyelőképesség vagy az önvédelem.
– Oké.
Maddie letette a ceruzát, mielőtt középre húzta a
számítógépet. Bosch vetett egy pillantást az órájára. Mindjárt
kilenc.
– Tessék!
Maddie átcsúsztatta a számítógépet az asztalon, és felé
fordította a kijelzőjét.
A Mulhollandtől délre és a Coldwater Canyon Boulevard-tól
nyugatra fekvő park nagyobb volt, mint Bosch gondolta, a térkép
sarkában feltüntetett adatok szerint 605 holdas. Sosem gondolta
volna, hogy Hollywood Hills kereskedelmi szempontból
elsőrangú földjén akad ekkora beépítetlen terület. Látta, hogy a
térképen több túraútvonalat és piknikezésre kijelölt helyet is
jelöltek. Az északkeleti szekció pihenőhelye a Blinderman
túraútvonalnál feküdt; a megfigyelési naplóban alighanem ezt
nevezték tévesen „Blind Man”-nek.
– Mi az?
Harry a lányához fordult. Két napja most először
kezdeményezett beszélgetést. Úgy döntött, nem hagyja ki a
lehetőséget.
– Nos, megfigyelünk egy fickót. A különleges nyomozórészleg
embereivel. Ezt a hivatalt kifejezetten a követésre és
megfigyelésre hozták létre, a fickó pedig most szabadult a
börtönből. Valamikor régen megölt egy kislányt. És valamilyen
okból elment a parkba, hogy ott üldögéljen egy piknikasztalnál.
– Nem mondod! Mások nem azért szoktak odajárni?
– Nem az éjszaka kellős közepén. A park már bezárt, úgy
kellett belógnia, azután... csak ücsörgött.
– A park közelében nőtt fel? Talán csak jól ismeri a helyet.
– Nem hinném. Úgy tudjuk, Riverside megyében nőtt fel.
Bejárt L. A.-be szörfözni, de nem találtam semmilyen kapcsolatot
a Mulhollanddel.
Bosch még egyszer tanulmányozta a térképet, és felfigyelt rá,
hogy a parknak van egy alsó és egy felső bejárata is. Jessup a
felső bejáratot használta. Ez nem esett az útjába, hacsak nem a
pihenőhelyet és a Blinderman túraösvényt vette célba.
Visszacsúsztatta a számítógépet a lánya elé, és újra ránézett
az órájára.
– Mára kijátszadoztad magad a háziddal?
– Kijátszottad, apa. Kijátszottad magad? Tudod, ahogy
megbeszéltük.
– Bocs. Kijátszottad magad?
– Még van egy matekpéldám.
– Jó. Nekem még el kell intéznem egy hívást.
 Wright hadnagy mobilszámát megtalálta a megfigyelési
naplóban. Gyanította, hogy otthon találja, és bosszús lesz, amiért
zavarja, de akkor is megejtette a hívást. Felállt, és átsétált a
nappaliba, hogy ne zavarja Maddie-t. Beütötte a számot a
telefonba.
– Wright.
– Itt Harry Bosch, hadnagy.
– Mi az, Bosch?
Nem tűnt bosszúsnak.
– Bocs, hogy otthon zavarom. Én csak...
– Nem otthon vagyok, Bosch. Itt vagyok a fiúkkal.
Bosch meglepődött.
– Történt valami?
– Nem, csak az éjszakás műszak sokkal izgalmasabb.
– Jelenleg hol vannak?
– Egy Townhouse nevű bárban, Venice Beachen. Ismeri a
helyet?
– Voltam ott. Egyedül van?
– Igen és nem. Egyedül jött, de felismerték. Hordják neki az
italokat, és szerintem a luvnyáknak se kell könyörögnie.
Mondom, az éjszakai műszak mindig izgalmasabb. Azért hívott,
hogy leellenőrizzen?
– Nem igazán.. Csak lenne néhány dolog, amit
megkérdeznék. Megkaptam a naplót, és azon tűnődöm, hogyan
juthatnék hozzá hamarabb. A legtöbb anyag háromnaposnál is
régebbi. A másik dolog a Franklin Canyon Park. Mit tud mondani
arról a kitérőről?
– Melyikről?
– Miért, többször is volt ott?
– Ami azt illeti, háromszor. Miután négy nappal ezelőtt
először felment, az elmúlt két éjjel is ott járt.
Az információ annál is érdekesebbnek tűnt Bosch számára,
mert sejtelme sem volt arról, mit jelenthet.
 – Az utóbbi két alkalommal mit csinált?
Maddie felkelt az étkezőasztaltól, és átjött a nappaliba, hogy
leüljön a kanapéra és kihallgassa a telefonbeszélgetést.
– Ugyanazt, amit az első éjjel – felelte Wright. – Beszökik, és
elmegy ugyanarra a pihenőre. És csak ül, mint aki vár valamire.
– Mire?
– Mondja meg maga.
– Bár tudnám! Mindig ugyanakkor megy fel?
– Igen, fél óra plusz vagy mínusz.
– És minden alkalommal a Mulholland felőli bejáratot
használja?
– Igen. Belopakodik, és ugyanazt az ösvényt használja, ami a
pihenőbe vezet.
– Eszembe jutott, hogy miért nem a másik bejárat felől
közelít. Könnyebben odajutna.
– Talán szeret a Mulhollanden vezetni és nézni a fényeket.
Bosch egyetértett azzal, hogy ezt a lehetőséget is számba kell
venni.
– Felhívnának az emberei, hadnagy, amikor legközelebb
odamegy, bármilyen későn is legyen?
– Felhívhatják, de akkor sem tud utánamenni és a közelébe
férkőzni. Túl rizikós. Nem akarjuk leleplezni magunkat.
– Megértem, de azért csak hívjanak fel. Egyszerűen tudni
akarom. És a naplóval mi lesz? Van rá mód, hogy időben
megkapjam?
– Bejöhet hozzánk, és minden reggel elviheti az előző adagot.
Talán észrevette, hogy egy megfigyelési időszak hattól hatig tart.
Minden naplót másnap hétkor adunk le.
– Oké, hadnagy, akkor így lesz. Kösz az infót.
– Legyen hasznára!
Bosch összecsukta a telefont, miközben a Franklin Canyon
Parkon és Jessup ottani látogatásain tűnődött.
– Mit mondott? – érdeklődött Maddie.
 Bosch vonakodott, és századjára is azon törte a fejét, jól teszi-
e, hogy beszél neki az ügyeiről.
– Azt mondta, hogy az emberünk még kétszer visszament a
parkba. Mindkét alkalommal csak ült és várt.
– Mire?
– Senki se tudja.
– Talán csak szüksége van egy helyre, ahol teljesen egymaga
lehet, és senki sem zavarja.
– Talán.
Bosch azonban kételkedett ebben. Szerinte Jessup okkal tett
mindent. Csak ezt az okot kellett kitalálnia.
– Végeztem a házival – jelentette Maddie. – Mit szólnál a
Losthoz?
DVD-n nézték vissza a sorozatot, kínos lassúsággal haladva
előre az öt évadban. A film egy rakás emberről szólt, akik
repülőgép-balesetet szenvedtek a Csendes-óceán egy ismeretlen
szigetén. Bosch csak üggyel-bajjal követte nyomon az
eseményeket, mégis nézte a sorozatot, mert az teljesen magával
ragadta a lányát.
Csak most nem volt erre ideje.
– Oké, egy részt – adta meg magát. – Azután te elmész
lefeküdni, én pedig tovább dolgozom.
A lány elmosolyodott. A fejlemény boldoggá tette, egy
pillanatra még Bosch nyelvtani és szülői hiányosságait is
elfelejtette.
– Kapcsold be – bólintott Bosch. – És készülj fel rá, hogy
nem fogok emlékezni mindenkire.

Öt órával később Bosch egy sugárhajtású gép fedélzetén utazott,

amely összevissza rázkódott a heves turbulenciától. Lánya a
folyosó túlsó oldalára ült, nem a mellette árválkodó üres székre.
A folyosó két oldaláról szorongatták egymás kezét, de az
ugrándozó gép folyton elszakította őket egymástól; hiába kapott
lánya keze után.
Épp amikor hátrafordult az ülésben, hogy lássa, amint
leválik, és elrepül a gép farka, csengőhangot hallott. Az
éjjeliszekrény felé kapott, és megmarkolta a mobilját. Nehezen
talált rá a hangjára.
– Itt Bosch.
– Shipley a KN-től. Mondták, hogy hívjam fel.
– Jessup a parkban van?
– Igen, egy parkban, de máshol.
– Hol?
– A Fryman Canyonban, a Mulhollandnél.
Bosch ismerte a Fryman Canyont. Úgy tíz percre lehetett a
Franklin Canyontól.
– Mit csinál?
– Csak sétálgat az egyik ösvényen. Ugyanúgy, mint a másik
parkban. Sétálgat az ösvényen, azután leül. Utána már nem
csinál semmit. Csak ül egy darabig, aztán távozik.
– Oké.
Bosch vetett egy pillantást az óra fluoreszkáló számaira.
Pontban két óra.
– Kijön? – érdeklődött Shipley.
Bosch a hálószobában alvó lányára gondolt. Tudta, hogy
megfordulhatna, még mielőtt felébred.
– Öö... nem, velem van a lányom, és nem hagyhatom magára.
– Maga tudja.
– Mikor van vége a műszaknak?
– Hét körül.
– Felhívna utána?
– Ha azt akarja.
– Szeretném, ha minden reggel felhívna, amikor végez. Hogy
elmondja, merre járt.
 – Öö... rendben, azt hiszem. Kérdezhetek valamit? Ez a fickó
ölte meg a lányt, igaz?
– Igen.
– Egész biztos ebben? Úgy értem, semmi kétség, igaz?
Bosch visszagondolt Sarah Gleasonra.
– Semmi kétség.
– Oké, azért jó tudni.
Bosch pontosan értette. Megerősítésre vágyott. Ha a
körülmények megkövetelik a fegyverhasználatot Jessuppal
szemben, tudni akarta, hogy kire és mire nyit tüzet. Többet nem
is kellett mondania.
– Kösz, Shipley. Majd beszélünk.
Bosch kinyomta a telefont, és visszaengedte fejét a párnára.
Eszébe jutott az álom a repülőgépről. Ahogy a kezét nyújtotta a
lánya után, de már nem érte el.
 Tizenöt

Február 24., szerda 8.15

Diane Breitman bírónő köszöntött minket az irodájában, majd

kávéval és süteménnyel kínált bennünket, ami a
büntetőbíróságon azért nem jellemző. A bírónő előtt
megjelentem én és a helyettesem, Maggie McPherson, valamint
Clive Royce, aki a helyettesét talán otthon hagyta, de a humorát
nem. Megkérdezte a bírónőtől, hogy kaphatna-e inkább egy forró
teát.
– Nos, ez kedves – szólt a bírónő, miután valamennyien
helyet foglaltunk előtte, kezünkben a csészékkel és
csészealjakkal. – Sajnos eddig egyikükkel sem volt alkalmam
találkozni a bíróságon, ezért azt gondoltam, kezdjük meg a
munkakapcsolatunkat némiképp oldottabb körülmények között,
itt az irodámban. Ha szükséges, bármikor kiléphetünk a
tárgyalóterembe, hogy jegyzőkönyv mellett folytassuk. –
Biztatóan elmosolyodott, de egyikünk sem felelt.
– Kezdjük talán azzal, hogy nagy tiszteletben tartom a
bíróság munkáját – folytatta Breitman –, és ugyanezt elvárom az
előttem megjelenő jogászoktól is. Elfogadom, hogy a tárgyalás az
üggyel kapcsolatos tények és bizonyítékok ütköztetésére szolgál,
ugyanakkor nem tolerálok semmilyen viselkedést, amely túllép
az illendőség vagy joggyakorlás bevett keretein. Remélem,
megértettük egymást.
– Igen, bírónő – felelt Maggie, míg mi Royce-szal
bólintottunk.
– Helyes, akkor most beszéljünk a médiáról. A tudósítók úgy
köröznek az ügy felett, mint a helikopterek, amelyek még az
autópályán is követték O. J.-t. Ezzel nincs mit kezdeni.
Megkereséseket kaptam három helyi televíziós csatornától, egy
dokumentumfilmestől és a Dateline NBC-től. Valamennyien a
tárgyalás egészét kívánják rögzíteni. Jóllehet ezzel nincs
problémám, amíg az esküdtek részesülnek az őket megillető
védelemben, annál inkább aggódom azon tevékenységek miatt,
amelyek a tárgyalótermen kívül zajlanak. Van bármilyen
észrevételük e tekintetben?
Kivártam egy pillanatig, majd amikor senki sem szólt, én
megtettem.
– Bírónő, szerintem az ügy sajátos természete és az eltelt
huszonnégy év miatt egyaránt máris akkora figyelmet kapott a
média részéről, hogy komoly nehézséget fog okozni tizenkét
olyan esküdt, illetve pótesküdt kiválasztása, akik a média
szűrőjén keresztül nem ismernék máris az ügyet. Értem ez alatt
azt, hogy a vádlottat a Times címoldalán láthatjuk szörfölni, és a
Lakers pályája szélén foglal helyett Ilyen körülmények között
hogyan találunk pártatlan esküdteket? A média, Mr. Royce
tevékeny részvétele mellett, ártatlanul meghurcolt emberként
mutatja be a vádlottat, miközben még az őt terhelő
bizonyítékokat sem ismeri.
– Tiltakozom, bírónő – szúrta közbe Royce.
– Nem tiltakozhat – vágtam rá. – Ez nem bírósági
meghallgatás.
– Azelőtt te is ügyvéd voltál, Mick. Mi van az ártatlanság
vélelmével?
– Ő már bűnösnek bizonyult.
– Egy olyan tárgyalás során, amelyet az állam Legfelsőbb
Bírósága a jog megcsúfolásának nevezett. Erre akarod építeni a
vádat?
– Te is tudod, Clive, hogy még mindig ügyvéd vagyok, és az
ártatlanság vélelme a bíróságra való, nem a Larry King Live-ba.
– Nem is voltunk a Larry King Live-ban... egyelőre.
– Látja, mire gondolok, bírónő? A védelem...
 – Uraim, kérem! – emelte fel a hangját Breitman.
Kivárt egy pillanatot, amíg mindnyájan lehiggadtunk.
– Klasszikus helyzettel állunk szemben, amikor a
közvélemény azon jogát, hogy megismerhesse a tényeket,
ellensúlyoznunk kell a pártatlan esküdtszék, szabad tárgyalás és
igazságos ítélet iránti jogos igénnyel.
– De a médiának nem tilthatjuk meg, hogy tárgyalja az esetet,
bírónő – tiltakozott sietve Royce. – A sajtószabadság az amerikai
demokrácia egyik sarokköve. Mindemellett rámutatnék azokra a
körülményekre, amelyek az ügy újbóli tárgyalásához elvezettek. A
Legfelsőbb Bíróság súlyos hiányosságokat tárt fel, és
bebizonyosodott, hogy az Államügyészi Hivatal törvénytelen
eszközökkel érte el ügyfelem bűnössé nyilvánítását. Meg kívánja
tiltani a médiának, hogy foglalkozzon ezzel az üggyel?
– Ugyan, kérem – nyögött fel Maggie. – Nem arról van szó,
hogy alkotmányellenesen korlátozni próbáljuk a sajtó- és
szólásszabadságot, hanem arról, hogy ön a média eszközeivel
nyilvánvaló módon manipulálni próbálja a tárgyalás kimenetelét.
– Ez teljességgel valótlan! – kiáltott fel Royce. – Válaszoltam
a média kérdéseire, igaz, de nem próbáltam befolyásolni semmit,
Bírónő, ez...
Éles csattanás hallatszott a bírónő asztala felől. Breitman
előkapta kis kalapácsát egy dekoratív írószerkészletből, és
erélyesen lecsapott vele az asztallapra.
– Ideje lehiggadniuk, és hagyjanak fel a személyes
kirohanásokkal is. Mint azt korábban jeleztem, nem látok
kivetnivalót a médiában, nem is kívánom korlátozni a sajtó
munkáját, de nyilatkozási tilalmat fogok elrendelni minden
érintett jogász ellen, amennyiben úgy ítélem meg, hogy nem
viseltetnek kellő felelősséggel a jelen ügy iránt. Önökre bízom
annak mérlegelését, hogy mi tartozik bele a médiával való
felelősségteljes és méltányos kapcsolattartás körébe, de arra előre
figyelmeztetek mindenkit, hogy ezen a téren a szabályok minden
áthágását haladéktalanul és az érintett félre nézve sérelmes
módon fogom megtorolni. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
Ha átlépik a határt, megnézhetik magukat!
Elhallgatott, és várta a reakciókat. Senki sem szólt.
Visszatette a kis kalapácsot az aranyozott írótoll mellett
kialakított kis rekeszbe, mielőtt nyájasabb hangon folytatta:
– Helyes – bólintott. – Akkor, szerintem, megértettük
egymást.
Továbblépett a tárgyalás szempontjából fontos egyéb
kérdésekre, elsőként a kitűzött időpontra, és tudni akarta, hogy
az mindkét félnek alkalmas-e. Royce nem tiltakozott a hathetes
határidő ellen, sőt megismételte, hogy ügyfele nem kíván
lemondani a gyorsított eljárásról.
– A védelem április ötödikére készen áll, feltéve, hogy a vád
nem akarja továbbra is eltitkolni előle a bizonyítékait.
Megcsóváltam a fejem. Ezzel a fickóval nem volt mit tenni.
Hiába vettem erőt magamon, és gyorsítottam meg az anyag
kiadását, mégis úgy döntött, hogy tesz egy kísérletet, és
megpróbál befeketíteni a bírónő előtt.
– Eltitkolni? – húztam fel a szemöldököm. – Bírónő, én
máris a védelem rendelkezésére bocsátottam az eddig összegyűlt
anyagokat, de mint azt ön is tudja, ez kétirányú utca, és én
mindeddig semmit sem kaptam viszonzásképpen.
– Az első tárgyalás anyagát bocsátotta a rendelkezésemre,
Breitman bírónő, a tanúk nyolcvanhatos listájával egyetemben.
Ez mindenben ellentmond a tájékoztatási kötelemnek.
Ahogy Breitman hozzám fordult, láttam rajta, hogy Royce-
nak sikerült megszereznie az első pontot.
– Igaz ez, Mr. Haller? – kérdezte.
– Nem egészen, bírónő, az eredeti tanúlistát szűkítettük, és ki
is egészítettük. Emellett...
 – Egyetlen névvel – avatkozott közbe Royce. – Egyetlen
névvel egészítették ki, az is a saját nyomozójuk. Mintha nem
tudnám, hogy a nyomozója egyben a tanúja is lesz.
– Nos, egyelőre nincs újabb név a listánkon.
Maggie is beszállt a vitába.
– Bírónő, az ügyészségnek a tárgyalást megelőző legkevesebb
harminc nappal kell rendelkezésre bocsátania a bizonyítékait,
márpedig számításaim szerint a tárgyalásig még negyven nap is
hátravan. Mr. Royce azon az alapon vádolja rosszhiszeműséggel a
vádat, hogy nem bocsát a rendelkezésére egy olyan anyagot,
amelynek ő maga sincs birtokában. Úgy tűnik, Mr. Royce
egyetlen jótettet sem hagy megtorlás nélkül.
A bírónő feltartott kézzel követelt csendet, miközben felnézett
a falra függesztett naptárra.
– Azt hiszem, Ms. McPherson a lényegre tapintott –
állapította meg. – A tiltakozásához még nem érett meg az idő,
Mr. Royce. Az eljárással kapcsolatos minden anyagot március
ötödikével, egy pénteki nappal kell egymás rendelkezésére
bocsátaniuk. Amennyiben ekkor is gondok adódnának, újból
foglalkozunk a kérdéssel.
– Értem, bírónő – hajtott jámboran fejet Royce.
Legszívesebben felemeltem volna a kezem, hogy lepacsizzak
Maggie-vel, de a bírónő aligha nézte volna jó szemmel. Mégis,
hihetetlenül jó érzés töltött el, hogy legalább egy pontot én is
elnyertem Royce-tól.
Miután megvitattuk a tárgyalással kapcsolatos többi részletet,
a találkozó véget ért, és mi kisorjáztunk a bírónő irodájából.
Menet közben megálltam beszélgetni a bírósági titkárral. Nem
ismertem túl közelről, de nem akartam Royce társaságában
távozni. Attól féltem, hogy elveszteném az önuralmamat, amikor
ő pontosan ezt akarja.
 Miután kilépett a tárgyalóterem kétszárnyú ajtaján, én is
véget vetettem a társalgásnak, hogy Maggie-vel az oldalamon
kifelé induljak.
– Szétrúgtad a seggét, Maggie McEszlek – lelkendeztem. –
Mármint képletesen.
– Mit se számít, ha a tárgyaláson nem rúgjuk szét.
– Ne aggódj, szétrúgjuk. Azt akarom, hogy te vedd át a
tájékoztatást. Csináld csak, amit az ügyészek szoktak. Fullaszd
bele az anyagba. Hadd kapjon annyit, amennyiből sosem
böngészi ki a lényeget.
Elmosolyodott, amint elfordult, és a hátával kilökte az ajtót.
– Kezdesz ráérezni.
– Remélem is.
– Mi lesz Sarah-val? Rá fog jönni, hogy megtaláltuk, és ha
van esze, nem vár a hivatalos tájékoztatásra. Talán ő is keresteti a
saját emberével. Meg lehet találni, Harry bebizonyította.
– Ezzel kapcsolatban nem sok mindent tehetünk. Ha már
Harrynél tartunk, hol van ma reggel?
– Felhívott, és közölte, hogy utána kell járnia néhány
dolognak. Majd később jelentkezik. Nem igazán válaszoltál a
Sarah-val kapcsolatos kérdésemre. Mi lesz, ha...
– Szólj neki, hogy talán mások is meg fogják keresni, a
védelem részéről, de nem köteles beszélni velük, ha nem akar.
Az előtér felé vettük az irányt, majd balra, a felvonók felé
fordultunk.
– Ha nem áll szóba velük, Royce panaszt fog emelni a
bírónál. Ő a koronatanú, Mick.
– És? A bíró se fogja szóra bírni, ha egyszer nem akar
beszélni. Royce addig is értékes időt veszít. Játszadozni akar
velünk, ahogyan a bíró előtt is tette, hát akkor majd mi is
játszadozunk vele. Hé, ehhez mit szólsz? Írjunk fel a tanúk
listájára minden olyan elítéltet, akivel Jessup valaha is egy
cellában raboskodott. Azzal egy ideig ellesznek a nyomozói.
 Széles mosoly jelent meg Maggie arcán.
– Tényleg kezdesz belejönni, tudod?
Bepréselődtünk a szűkös fülkébe. Maggie-vel olyan közel
kerültünk, hogy meg is csókolhattuk volna egymást. Belenéztem
a szemébe, és ezt feleltem:
– Azért van, mert nem akarok veszíteni.
 Tizenhat

Február 24., szerda 8.45

Miután kitette lányát az iskolánál, Bosch megfordult a kocsival,

és visszaindult a Woodrow Wilsonon, ahol újra elhaladt otthona
és a környékbeli házak előtt, útban a Mulholland Drive felső
kereszteződése felé. A Mulholland és a Woodrow Wilson hosszan
kanyargott a hegyoldalban, mégis csak kétszer keresztezte
egymást, a hegy aljában és tetején, így a helyiek csak alsó és felső
kereszteződésről beszéltek.
A hegytetőn Bosch jobbra kanyarodott a Mulhollandre, és
követte egészen a Laurel Canyon Boulevard-ig. Itt félrehúzódott,
hogy elintézzen egy hívást. Beütötte a számot, amit Shipley adott
meg neki, mint a KN ügyeletesének számát. Az ügyeletest
Willmannek hívták, és mindent tudott a folyamatban lévő
megfigyelések állásáról. A KN egy időben négy-öt egymáshoz
nem kapcsolódó megfigyelési ügyön is dolgozott; ezek
mindegyike kódolt nevet kapott, hogy a célszemélyek valódi neve
még véletlenül se hangozhasson el. Bosch tudta, hogy Jessup
megfigyelése a Retro kódnevet kapta, miután egy régi ügyhöz és
annak újratárgyalásához kötődött.
– Itt Bosch, a gyilkosságiaktól. Én nyomozok a Retro-ügyben.
Tájékoztatást kérnék a gyanúsított jelenlegi helyzetéről, mert épp
készülök felkeresni az egyik kedvenc helyét. Csak nem akarom,
hogy véletlenül összefussunk.
– Tartsa!
Bosch a félretett telefonon át hallotta, ahogy az ügyeletes
rádión tájékoztatást kér Jessup aktuális helyzetéről. Mire a
telefonkagylón keresztül eljutott Boschoz, a választ érthetetlenné
tette a statikus zaj. Kivárta, amíg a központos újra jelentkezett.
 – Retró biztos helyen – jelentette Boschnak. – Szerintünk
számolja a bárányokat.
„Biztos helyen." Mármint otthon.
– Akkor rendben – felelte Bosch. – Köszönöm, őrmester.
– Bármikor.
Bosch összecsukta a telefont, és visszasorolt a Mulhollandre.
Néhány kanyarral később elérte a Fryman Canyon Parkot, és
lefordult. Reggel beszélt Shipley-vel, miután az átadta a
szolgálatot a nappalos csapatnak. Azt jelentette, hogy Jessup
ezúttal a Franklin és Fryman kanyonokat egyaránt felkereste.
Boscht egyre inkább emésztette a kíváncsiság, hogy mit kereshet
ezeken a helyeken – s ezt még inkább feltüzelte a jelentés,
miszerint Jessup elhajtott a Windsoron álló ház mellett is, ahol
egykor a Landy család lakott.
A Fryman egyenetlen, meredek terepén kanyargó ösvények
vezettek fel a csúcson kialakított parkolóhoz és kilátóhoz, ahová
legegyszerűbben a Mulhollandról lehetett eljutni. Bosch korábbi
ügyei kapcsán is járt itt, ismerte a park kiterjedését. Lehúzódott,
hogy megálljon, a kocsi orrával észak és a San Fernando-völgy
panorámája felé. A viszonylag tiszta időben a völgyön át egészen
a San Gabriel-hegységig lehetett ellátni. Az egy héten át tomboló
brutális januári viharok kitakarították az eget, a szmog csak
lassan kúszott vissza a völgy teknője fölé.
Néhány perc múltán Bosch kiszállt, és elsétált a padhoz, ahol
Shipley elmondása szerint Jessup húsz percen át ücsörgött,
miközben nézte a lenti fényeket. Bosch is leült, és megnézte az
óráját. Tizenegykor kell találkoznia egy szemtanúval. Addig több
mint egy órája maradt.
Miután hiába ült Jessup helyére, ebből nem derült ki
számára, mit csinált a gyanúsított a parkokban tett gyakori
látogatásai során, Bosch úgy döntött, leereszkedik a
Mulhollanden a Franklin Canyonig.
 A Franklin Canyon Park ugyanazt a benyomást keltette
benne: nagy, zöldellő folt a nyüzsgő metropolis közepén.
Megtalálta a pihenőhelyet, amit Shipley és a KN jelentései
említettek, ám ezúttal sem értette, mi vonzotta ide Jessupot.
Kipróbálta a Blinderman túraútvonalat, és addig sétált rajta, míg
a lába bele nem sajdult az emelkedőbe. Ekkor, még mindig teljes
értetlenséggel, megfordult, hogy visszainduljon a parkoló és a
pihenőövezet felé.
A visszaúton elhaladt egy nagy és öreg szikomorfa mellett,
amit az ösvény széles ívben megkerült. A fa gyökerénél, annak
két ága között szürkésfehér anyagra lett figyelmes. Közelebbről is
megnézte, és rádöbbent, hogy viaszt lát. Valaki gyertyát gyújtott
ezen a helyen.
A parkban mindenfelé táblák tiltották a dohányzást és a nyílt
láng használatát, a tűz lévén a parkra leselkedő legnagyobb
veszély, valaki mégis gyertyát gyújtott ennél a fánál.
Bosch legszívesebben felhívta volna Shipley-t, hogy
megtudakolja tőle, gyújtott-e gyertyát Jessup, amikor előző éjjel
a parkban járt, de tudta, hogy rossz húzás lenne. Shipley nemrég
adta le az éjjeles műszakot, alighanem mélyen alszik. Várnia kell
estig, mielőtt felhívná.
Körülnézett, és kereste a további jeleket, amelyeket talán
Jessup hagyott hátra. Úgy tűnt, egy állat nemrégiben bevackolta
magát a fa alá, de másként nem látta nyomát semmilyen
tevékenységnek.
Ahogy kiért az ösvényről, és eljutott a tisztásra, ahol a
pihenőt kijelölték, meglátott egy parkőrt, amint éppen belenézett
egy szemetesbe, amelynek fedelét előzőleg leemelte. Harry
közelebb lépett hozzá.
– Uram!
A férfi feléje pördült, védekezőn, maga elé emelve a szemetes
tetejét.
– Igen, uram!
 – Elnézést, nem akartam megijeszteni. Én... én csak
sétálgattam az ösvényen, és láttam egy nagy fát... talán
szikomorfa lehet... és úgy tűnik, valaki gyertyát égetett a lábánál.
Csak eszembe jutott...
– Hol van ez?
– A Blinderman ösvényen.
– Mutassa meg!
– Ami azt illeti, eszem ágában sincs még egyszer felmászni
oda. Nem olyan cipővel készültem. Egy nagy fa az, az út közepén.
Biztosan megtalálja nélkülem is.
– A parkban tilos a nyílt láng használata!
A parkőr hangos csattanással visszatette a szemetes fedelét,
hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavainak.
– Tudom, ezért is jelentettem. Csak azt szeretném tudni, van-
e valami különleges abban a fában, amiért valaki így tett.
– Itt minden fában van valami különleges. Az egész park
különleges.
– Igen, ezt nem kétlem. Én csak...
– Láthatnám az igazolványát, kérem?
– Hogyan?
– Az igazolványát. Mutasson valamilyen igazolványt. Egy férfi
ingben és nyakkendőben, „nem olyan cipőben”, több mint gyanús
errefelé.
Bosch megcsóválta a fejét, és elővette a jelvényét.
– Tessék, az igazolványom.
Szétnyitotta és feltartotta, hogy a parkőr tanulmányozhassa
néhány pillanatig. Eközben a kitűzőjéről leolvasta a férfi nevét.
– Rendben? – kérdezte. – Akkor most már válthatunk
néhány szót, Brorein... őrmester?
– Városi parkőr vagyok, nem őrmester – felelt Brorein, – Ez
egy nyomozás része?
– Nem, ez egy sajátos helyzet része, amelyben válaszol a
kérdéseimre az előbb említett fával kapcsolatban. – Bosch
elmutatott arrafelé, ahonnét érkezett. – Most már tudja, miről
beszélek? – kérdezte.
Brorein megrázta a fejét.
– Sajnálom, de ez itt az én pályám, és kötelességem…
– Nem, haver, ez sokkal inkább az én pályám. Azért kösz a
segítséget, majd kitérek rá a jelentésemben.
Elindult, és a parkoló felé vette az irányt. Brorein utánam
kiáltott.
– Amennyire tudom, nincs semmi különleges abban a fában.
Az csak egy fa, Borsh nyomozó.
Bosch anélkül intett oda, hogy visszafordult volna. Eközben a
diszlexiát is feljegyezte azon tulajdonságok listájára, amiket ki
nem állt Broreinben.
 Tizenhét

Február 24., szerda 14.15

Védőügyvédként mindig akkor arattam a legnagyobb

sikereimet, amikor a vádat készületlenül értem, és megleptem a
húzásaimmal. Az egész állam rutinszerűen működik, ez alól az
sem kivétel, amikor leszámol azokkal, akik áthágják a törvényeit.
Újsütetű ügyészként ezt tartottam szem előtt, és megfogadtam,
hogy nem adom át magam a rutin veszélyes kényelmének.
Megfogadtam magamnak, hogy mindig készen fogok állni Clive
Royce ravasz húzásaira. Számítok rájuk. Előbb fogok tudni róluk,
mint ő maga. S mint a rejtőzködő kobra, csak arra várok, hogy
villámgyorsan lecsaphassak.
Ez az ígéret hozott minket össze Maggie McEszlekkel az új
irodámban tartott stratégiai megbeszélésekre, s ezen a délutánon
arra fókuszáltunk, mi lesz ellenfelünk tárgyalás előtti
védekezésének központi eleme. Tudtuk, hogy Royce indítványt
nyújt be az eljárás megszüntetésére. Ez nem lehetett kétséges,
legfeljebb az, hogy milyen alapon képzeli. Készen akartam állni
minden lehetséges indokra. Azt mondják, háborúban az
orvlövész úgy iktatja ki az ellenséget, hogy legelőször a
parancsnokot, a rádióst és a felcsert lövi le – ezek híján a többi
katona pánikba esik, és szétszalad. Én is ezt reméltem elérni,
amint Royce benyújtotta az indítványát. Gyorsan és határozottan
akartam lépni, olyan demoralizáló érvekkel és válaszokkal,
amelyek azt az érzetet erősítik a védencében, hogy nagy bajban
van. Ha Jessup pánikba esik, talán a tárgyalás is elmarad.
Lehetőség nyílik a vádalkura, A bűnösség elismerésére. Ez is van
olyan jó, mint győzni a folyosó túloldalán.
 – Szerintem egyrészről azzal fog érvelni, hogy előzetes
meghallgatás nélkül a vádak többé már nem állják meg a
helyüket – vélte Maggie. – Ezzel két legyet üt egy csapásra. Arra
kéri a bírót, hogy szüntesse meg az eljárást, de legalábbis
rendeljen el egy újat.
– Csakhogy ez esetben az ítéletet semmisítették meg, ami
annak a tárgyalásnak az eredménye, most pedig új tárgyalás lesz.
Az előzetes meghallgatást senki sem kérdőjelezte meg.
– Ezzel érvelünk mi.
– Helyes, ez csak legyen a tiéd. Mi van még?
– Nem fogok különféle ötletekkel előállni csak azért, hogy
utána rám háríthasd a felkészülés feladatát. Ez a harmadik,
amelyik visszahullik rám, amíg a te oldaladon csak egy ilyen van.
– Oké, a következőt látatlanban elviszem. Mink van?
Maggie elmosolyodott, én pedig rádöbbentem, hogy épp most
sétáltam bele a saját csapdámba, ám mielőtt még meghúzta volna
a zsinórt, kinyílt az iroda ajtaja, és Bosch kopogtatás nélkül
belépett.
– A legjobbkor – kaptam az alkalmon. – Mi a helyzet, Harry?
– Van egy szemtanúm, akit szerintem meg kellene
hallgatniuk. Azt hiszem, épp jó lenne számunkra, és az első
tárgyaláson nem használták.
– Ki az? – kérdezte Maggie.
– Bill Clinton – felelte Bosch.
A név alapján senki olyan nem jutott eszembe, aki bármi
módon kötődött az ügyhöz, Maggie azonban, akinek a fejében
volt minden részlet, tüstént kapcsolt.
– Az egyik sofőr, aki Jessuppal dolgozott.
Bosch rámutatott.
– Pontosan. Jessuppal dolgozott az Aardvark Towingnál. Ma
már saját javítóműhelye van a La Breán, Olympic közelében. A
Presidential Motors.
 – Szellemes – jegyeztem meg. – És milyen hasznunkra lehet?
Bosch az ajtó felé mutatott.
– Odakint ültettem le Lornánál. Miért nem hívjuk be, hogy
személyesen mondja el?
Maggie-re néztem, s amikor nem láttam ellenvetést,
megkértem Boscht, hogy hívja be Clintont. Mielőtt az előtérbe
lépett volna, lehalkította a hangját, és közölte, hogy lefuttatta
Clinton nevét az adatbázisban, de nem talált róla semmit. Nincs
priusza.
– Semmi az égvilágon – tette hozzá. – Még csak tilosban sem
parkolt soha.
– Az jó – bólintott Mgggie. – Akkor halljuk a mondanivalóját!
Bosch kiment az előtérbe, és egy alacsony, az ötvenes évei
közepén járó férfival tért vissza, aki kék munkásnadrágot és inget
viselt, a mellrészén ovális folttal, amelybe a Bill nevet hímezték.
A haját gondosan ápolta, és nem viselt szemüveget. A körme alatt
piszkot láttam, de ezen könnyen lehet segíteni, ha meg kell
jelennie az esküdtek előtt.
Bosch elhúzott egy széket a faltól, és letette az iroda közepére,
szemben az asztalommal.
– Kérem, foglaljon helyet, Mr. Clinton, hadd tehessünk fel
önnek néhány kérdést.
Miután Clinton helyet foglalt, Bosch egy biccentéssel átadta
nekem a kezdeményezést.
– Először is, Mr. Clinton, köszönjük, hogy idefáradt, és
hajlandó felelni a kérdéseinkre.
Clinton bólintott.
– Minden rendben. Amúgy se tolonganak az üzletben.
– Miféle munkát végeznek? Valami különlegeset?
– Mondhatni. Autókat újítunk fel, jórészt brit kocsikat,
Triumphokat, MG-ket, Jaguarokat, ritka darabokat.
 – Értem. Mit kóstál manapság egy Triumph TR 250-es?
Clinton meglepetten nézett rám, miután némi jártasságról tettem
tanúbizonyságot az ő szakterületén.
– Az az állapottól függ. Tavaly huszonötért adtam el egy ilyen
szépséget, de a felújításra majdnem tizenkettő ment el. Nem
számítva a munkaidőt.
Bólintottam.
– A középiskolában volt egy ilyen kocsim. Bár ne adtam volna
el!
– Csak egyetlen évig gyártották, még hatvannyolcban.
Keresett típus a gyűjtők körében.
Bólintottam. Érintettünk nagyjából mindent, amit arról a
kocsiról tudtam. Egyszerűen imádtam a fa műszerfalért és a
lehajtható tetőért. Hétvégeken ott cirkáltam vele Malibuban, és a
parton lógtam, pedig még szörfölni se tudtam.
– Akkor most ugorjunk hatvannyolcról nyolcvanhatra,
rendben?
Clinton megvonta a vállát.
– Felőlem oké.
– Ha nem bánja, McPherson kisasszony jegyzetelni fog
közben.
Clinton csak a vállát vonogatta.
– Oké, akkor kezdjük. Mennyire emlékszik arra a napra,
amikor Melissa Landyt meggyilkolták?
Clinton széttárta a karját.
– Hát, mondhatjuk, hogy elég jól emlékszem rá, már csak a
történtek miatt is. Megölték azt a kislányt, aztán kiderült, hogy
együtt dolgoztam a fickóval, aki tette.
– Nyilván megviselte.
– Igen, egy darabig kivoltam.
– Azután továbblépett?
– Hát, nem, nem igazán... de ma már nem gondolok rá
állandóan. Belevágtam a műhelybe, meg minden.
 Bólintottam. Clinton kellően hitelesnek és őszintének tűnt.
Kezdetnek megtette. Boschra néztem. Tudtam, hogy kiszedett
valamit Clintonból, ami szerinte aranyat ér. Azt akartam, hogy ő
vegye át a tanút.
– Bili – szólalt meg Bosch. – Beszéljen egy kicsit arról, ami
akkoriban folyt az Aardvarknál. Arról, hogyan ment az üzlet.
Clinton bólintott.
– Hát, igen, akkoriban nem ment túl fényesen, de azután
elfogadták azt a törvényt, ami megtiltotta a parkolást a Wilshire
mellékutcáiban, hacsak az illető nem ott lakott. Akinek nem volt
engedélye, azt elvontattuk. Így aztán vasárnap reggelenként ott
cirkáltunk a környéken, és összeszedtük az istentiszteletre
érkezők autókat. Akkor még Mr. Korish volt a főnök, és olyan sok
kocsit vontattunk el, hogy nemcsak felvett egy sofőrt, de még a
túlórákat is fizetni kezdte. Nagy muri volt, már csak azért is, mert
több cég is megkapta ugyanezt a szerződést, úgyhogy egymással
versenyeztünk. Mint valami sportban, csak húztuk a strigulákat.
Clinton vetett egy pillantást Boschra, hogy lássa, erre
kíváncsiak-e. Harry bólintott, és kérte, hogy folytassa.
– Azután az egésznek vége lett. Az emberek kiokosodtak, már
nem parkoltak le bárhol. Valaki mondta, hogy a templomban is
hirdették; senki ne parkoljon a Wilshire-től északra, így aztán a
túl sokból túl kevés lett. Mr. Korish közölte, hogy csökkentenie
kell a költségeket, ezért az egyikünknek mennie kell, de talán
másnak is. Bejelentette, figyelni fogja a teljesítményünket, és
majd annak alapján dönt.
– Mikor történt ez a bejelentés a gyilkosság napjához
viszonyítva? – kérdezett közbe Bosch.
– Közvetlenül előtte. Akkor még mindhárman megvoltunk.
Tudja, még nem rúgott ki senkit.
Átvettem a kérdezősködést, hogy megtudakoljam, milyen
hatással volt a bejelentés a sofőrök egymás közötti versenyére.
 – Hát, nem volt könnyű. Korábban mindnyájan barátok
voltunk, azután hirtelen ki nem állhattuk egymást, mert
mindenki meg akarta tartani az állását.
– Hogyan dolgozott akkoriban Jason Jessup?
– Mint egy eszelős.
– A nyomás miatt?
– Igen, mert ő állt az utolsó helyen. Mr. Korish egy táblán
követte az eredményeinket, és ő vontatott a legkevesebbet.
– És nem örült ennek?
– Nem, nem örült. Igazi faszkalap lett belőle, már bocs a
kifejezésért.
– Emlékszik, hogyan viselkedett a gyilkosság napján?
– Valamennyire. Ahogy Bosch nyomozónak is elmondtam,
kezdte kisajátítani az utcákat. Tudja, azt mondta, hogy a Windsor
mostantól az övé. Meg a Las Palmas és a Lucerne. Ilyenek.
Derekkel, a másik sofőrrel, közöltük vele, hogy nincs ilyen
szabály. Erre azt mondta: „Oké, akkor próbáljatok csak vontatni
ezeken a helyeken, majd meglátjátok, mi történik”.
– Megfenyegette magukat?
– Ja, mondhatjuk. Valahogy úgy.
– Határozottan emlékszik arra, hogy a Windsor is azon utcák
közé tartozott, amelyeket magának követelt?
– Igen, határozottan emlékszem. A Windsort is akarta.
Mindez hasznos információnak tűnt, jól jellemezte a vádlott
lelkiállapotát. Ugyanakkor kihívást jelentett, hogyan vetessük
jegyzőkönyvbe, ha Wilbern vagy Korish nem támasztja alá –
amennyiben még él és elérhető.
– Beváltotta bárhogyan is a fenyegetését? – kérdezett közbe
Maggie.
– Nem – felelte Clinton –, de ez ugyanaznap volt, amikor a
lány meghalt. Letartóztatták, és azzal vége lett. Nem mondanám,
hogy túlságosan sajnáltam, amikor elvitték. A végén Mr. Korish
Dereket is lapátra tette, mert hazudott neki a priuszáról. Én
maradtam utolsónak. Még négy évet húztam le ott, mielőtt
félretettem annyi pénzt, hogy beindítsam a saját üzletemet.
Szokványos amerikai sikertörténet. Kivártam, hátha Maggie
folytatja, de nem akarta. Én annál inkább.
– Mr. Clinton, az elmúlt huszonnégy évben elmondta ezt
bárkinek a rendőrségen vagy az ügyészségen?
Clinton megrázta a fejét.
– Nem igazán. Úgy értem, beszéltem a rendőrrel, aki akkor
vezette a nyomozást. Kérdéseket tett fel, de sosem kellett a
bíróság elé állnom vagy ilyesmi.
Mert akkoriban még nem volt szükség rá, gondoltam. Most
viszont annál nagyobb szükség van rá.
– Miért olyan biztos benne, hogy Jessup fenyegetése éppen a
gyilkosság napján hangzott el?
– Egyszerűen tudom. Jól emlékszem arra a napra, mert nem
sűrűn fordul elő, hogy az ember munkatársát letartóztatják
gyilkosságért. – Bólintott, hogy ezzel is nyomatékot adjon
szavainak.
Boschra néztem, hátha kihagytunk valamit. Bosch értett a
gesztusból, és visszavette a kezdeményezést.
– Kérem, Bill, nekik is mesélje el, amit nekem mondott.
Amikor a rendőrautóban ült Jessuppal, útban a Windsor felé.
Clinton bólintott. Könnyen lehetett irányítani, amit szintén
kedvező előjelnek tekintettem.
– Hát, az úgy történt, hogy eredetileg azt hitték, Derek az
emberük. Mármint a rendőrök. Priusza volt, de hazudott róla, ők
pedig rájöttek. Ettől egyből ő lett az első számú gyanúsított.
Úgyhogy betették Dereket egy rendőrautó hátuljába, minket
Jasonnel pedig egy másikba.
– Elárulták, hová viszik magukat?
– Azt mondták, további kérdéseket akarnak feltenni, ezért azt
hittük, a kapitányságra visznek. Rajtunk kívül két rendőr ült a
kocsiban, és hallottuk, ahogy arról beszélnek, hogy azonosítás
lesz. Jason rákérdezett a dologra, ők meg azt felelték, hogy nem
nagy ügy, csak kell nekik néhány overallos fickó, hogy a
szemtanú kiválaszthassa közülük Dereket.
Clinton itt elhallgatott, és várakozással teli pillantást vetett
Boschra, rám, majd Maggie-re.
– És mi történt? – biztattam.
– Hát, Jason először közölte a rendőrökkel, hogy nem vihetik
el csak így, és nem használhatják fel egy szembesítéshez. Ők azt
felelték, hogy csak a parancsot teljesítik. Úgyhogy átmentünk a
Windsorra és megálltunk a ház előtt. A zsaruk kiszálltak, és
odamentek a nyomozóhoz, aki a társaival együtt odakint várt.
Jasonnel az ablakon át néztük őket, de nem láttunk szemtanút
vagy ilyesmit. Azután a nyomozó bement a házba, még csak
vissza se nézett. Nem tudtuk, mi történik, erre Jason váratlanul
azt mondta, hogy adjam neki kölcsön a sapkámat.
– A sapkáját? – kapott a szón Maggie.
– Igen, a Dodgers sapkámat. Akkor is rajtam volt, ahogy
mindig, és Jason azt mondta, hogy kölcsön akarja kérni, mert
ismeri az egyik zsarut, aki ott ácsorgott a ház előtt, amikor
odaértünk. Azt mondta, egy meló kapcsán összeverekedett a
fickóval, és nagy baj lesz, ha felismeri. Azt mondta, ezért kell
odaadnom neki a sapkámat.
– Mit válaszolt neki? – kérdeztem.
– Akkor még nem tűnt nagy dolognak, mert nem tudtam,
amit később, ha értik, mire gondolok. Odaadtam neki a sapkát, ő
meg felvette. Amikor a zsaruk később odajöttek értünk, nem
vették észre. Kiszállítottak a kocsiból, azután odaállítottak Derek
mellé. Ott ácsorogtunk, azután rádión odaszóltak az egyik
zsarunak, erre határozottan emlékszem, mire az felénk fordult, és
arra kérte Jasont, hogy vegye le a sapkát. Levette, erre néhány
perccel később hirtelen körülvették, és megbilincselték Jasont,
mert kiderült, hogy ő az, nem Derek.
 Clintontól Bosch, majd Maggie felé fordultam. Láttam az
arckifejezésén, mennyire fontosnak találja az elhangzottakat.
– Tudják, mi a fura? – kérdezte Clinton.
– Nem. Mi?
– Sosem kaptam vissza a sapkámat.
Elmosolyodtam, ő visszamosolygott rám.
– Majd veszünk magának egy újat, ha ennek az egésznek
vége. Most hadd tegyem fel a legfontosabb kérdést. Amit az
imént nekünk elmondott, hajlandó megismételni a bíróságon,
Jason Jessup tárgyalásán?
Clinton elgondolkodott néhány pillanatig, mielőtt válaszolt.
– Igen, hajlandó vagyok – felelte.
Felálltam, és megkerültem az íróasztalt, hogy felé nyújtsam a
kezem.
– Akkor, úgy tűnik, ön lesz az új tanúnk. Köszönjük a
segítségét, Mr. Clinton.
Kezet ráztunk, azzal intettem Boschnak.
– Minden fontos kérdést érintettünk, Harry?
Bosch is felállt.
– Igen, egyelőre. Most visszaviszem Mr. Clintont a
műhelyébe.
– Remek. Még egyszer köszönöm, Mr. Clinton.
Clinton felállt.
– Csak szólítson Billnek.
– Úgy lesz, megígérem. Billnek és tanúnak fogjuk szólítani.
A maga mesterkélt módján mindenki nevetett, azzal Bosch
kiterelte Clintont az irodából. Visszatértem az íróasztalom mögé,
és leültem.
– Beszélgessünk erről a sapkáról – fordultam Maggie-hez.
– Jó kapcsolódási pont – vágott bele. – Amikor kikérdeztük
Sarah-t, emlékezett rá, hogy Kloster rádión leszólt a hálószobából
az utcára, és arra kérte Jessupot, hogy vegye le a sapkát. Sarah
ezután azonosította. Harry átnézte az eredeti aktákat, és
megtalálta a Jessup letartóztatásakor készült jegyzéket. A
Dodgers sapka azon is szerepelt. Még nem sikerült előkeríteni
magát a sapkát, ami huszonnégy év után nem is csoda. Talán
magával vitte a San Quentinbe. Akárhogy is, ha nincs meg a
sapka, ott a jegyzék.
Bólintottam. Ez több szinten is hasznos lehetett. Azt mutatta,
hogy a független tanúvallomások egymást támogatják; kikezdte a
védelem azon álláspontját, hogy ennyi idő elteltével már nem
lehet az emberi emlékezetben bízni, s végül, de nem
utolsósorban: jellemezte a vádlott lelkiállapotát. Jessup tudta,
hogy a lelepleződés veszélye fenyegeti. Valaki meglátta, amikor
elrabolta a lányt.
– Nagyon jó – elöntöttem el. – Mit gondolsz az első témáról,
hogy vetélkedés tört ki közöttük, mert valakit vagy valakiket
lapátra akartak tenni?
– Megint csak a lelkiállapotot jellemzi. Jessup nyomás alá
került, és levezette a felgyülemlett feszültséget. Talán az egész
emiatt történt. Talán egy agyturkászt is fel kéne vennünk a
tanúlistára.
Bólintottam.
– Te mondtad Boschnak, hogy keresse meg, és kérdezze ki
Clintont?
Megrázta a fejét.
– Neki jutott eszébe. Ebben nagyon jó.
– Tudom. Csak szeretném, ha minket is beavatna, ha készül
valamire.
 Tizennyolc

Február 25., csütörtök 11.00

Rachel Walling egy belvárosi üvegpalota egyik irodájában akart

vele találkozni. Bosch megkereste a címet, és lifttel felment a
harmincnegyedik emeletre. A Franco, Becerra & Itzuris ügyvédi
iroda ajtaját zárva találta, ezért be kellett kopogtatnia. Rachel
azonnal megjelent, és beinvitálta a fényűző irodakomplexumba,
ahol se ügyvédek, se titkárnők, se mások nem tartózkodtak. Meg
sem állt a tárgyalóig, ahol a hatalmas ovális asztalon ott feküdt a
doboz és az aktaköteg, amit egy héttel korábban adott át neki.
Ahogy beléptek, Bosch a padlótól a mennyezetig érő óriás
panorámaablakhoz lépett.
Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta ilyen magasból a
belvárost – ellátott egészen a Dodgers stadionjáig, sőt még azon
is túl. Alatta magasodott a rendőrségi központ üvegfalú épülete,
mellette a Los Angeles Times székházával. Tekintete
elkalandozott az Echo Park felé, és eszébe jutott a nap, amelyet
ott töltött Rachel Wallinggal. Akkor még egy csapatot alkottak,
több szempontból is, de mindez már a múlt ködébe veszett.
– Mi ez a hely? – kérdezte, miközben tovább meredt a
látképre, háttal a másiknak. – Hol van mindenki?
– Nincs senki. A pénzmosás elleni harcban használjuk,
úgyhogy üres. Ahogyan a fél épület. Válság van. Korábban
ügyvédi iroda volt, de csődbe ment. Mi csak béreljük. Az épület
tulajdonosai pedig hálásak az állami apanázsért.
– Honnét van a pénz, amit tisztára mosnak? Drogokból?
Fegyverekből?
– Tudod, hogy nem mondhatom meg, Harry. Néhány hónap
múlva úgyis olvasni fogsz róla. Ráérsz akkor is összerakni.
 Bosch bólintott, amint eszébe jutott az ajtón látott név:
Franco, Becerra & Itzuris. FBI. Ravasz.
– Vajon az épület tulajdonosai a következő bérlőnek is
elmondják, hogy az FBI ezen a helyen buktatta le a rossz fiúkat?
Még akkor is, ha azok netán a rossz fiúk barátai lesznek?
Walling nem válaszolt, csak az asztal mellé állított székekre
mutatott. Bosch elfoglalt egyet, majd alaposan megnézte a nőt,
aki – tőle szokatlan módon – kibontotta a haját. Korábban is
látta így, de sosem munka közben. A sötét fürtök bekeretezték az
arcát, és segítettek ráirányítani a figyelmet sötét szemére.
– A cég hűtői üresek, máskülönben megkínálnálak valamivel.
– Kösz, elvagyok..
A nő kinyitotta a dobozt, és nekilátott előkeresni az aktákat.
– Igazán nagyra értékelem a segítségedet, Rachel – törte meg
a csendet Bosch. – Remélem, nem okoztam túl nagy
kellemetlenséget.
– A munkával nem, azt mindig élvezem. Annak viszont nem
örülök, hogy visszatértél az életembe, Harry.
Bosch nem számított erre.
– Hogy érted?
– Van valakim, és beszéltem neki rólad. Az elméletedről meg
a többiről. Nem örült, hogy a te dolgoddal töltöm az estéimet.
Bosch nem tudta, mit feleljen erre. Rachel Walling minden
mondatába belekódolt egy rejtett üzenetet, ő pedig nem igazán
vágyott rá, hogy ezt megfejtse.
– Sajnálom – bökte ki végül. – Mondtad neki, hogy ez csak
munka, hogy a szakmai véleményedre vagyok kíváncsi? Hogy
csak azért fordultam hozzád, mert bízom benned, és ebben te
vagy a legjobb?
– Tudja, hogy én vagyok a legjobb, de nem számít. Csak
essünk túl ezen! – Felnyitotta az aktát.
– A feleségem halott – bukott ki Boschból. – Tavaly ölték
meg Hongkongban.
 Nem tudta, miért mondja el neki. A nő hirtelen felkapta a
fejét, és Bosch látta rajta, hogy nem tudott erről.
– Ó, istenem, rettenetesen sajnálom!
Bosch bólintott, és úgy döntött, megtartja magának a
részleteket.
– Mi van a lányoddal?
– Most velem él. Jól elvan, de neki sem könnyű. Az egész csak
négy hónapja történt.
A nő bólintott, és láthatóan nem tudta, mit mondjon ilyen
helyzetben.
– És veled mi van? Gondolom, neked sem lehet könnyű.
Bosch bólintott, de ő sem találta a megfelelő szavakat. A
lánya immár kizárólag az övé lett, de rettenetes áron. Rádöbbent,
hogy bár ő hozta elő a témát, képtelen beszélni róla.
– Oké, ez tényleg fura – húzta ki magát. – Nem tudom, miért
borítom rád ezt az egészet. Majd valamikor máskor folytathatjuk
ezt a beszélgetést... már ha akarod, de most inkább térjünk vissza
az ügyhöz, oké?
– Persze, hogyne. Csak a lányodon gondolkodtam.
Elveszítette az anyját, távol került mindentől, amit ismert és
szeretett. Tudom, hogy mindent megteszel érte, de akkor is...
nehéz lesz megszoknia.
– Igaz, de nem véletlenül mondják, hogy a kölykök könnyen
alkalmazkodnak. Máris van egy csomó barátja, és jól tanul.
Mindkettőnknek meg kellett találnunk a magunk új helyét, de azt
hiszem, most már boldogulni fog.
– És te is boldogulni fogsz?
Bosch egy pillanatig mélyen a szemébe nézett, mielőtt
válaszolt.
– Máris sokat fejlődtem. Nálam van a lányom, aki a legjobb
dolog az életemben.
– Az jó, Harry.
– Az.
 A nő elfordította a fejét, ahogy végzett az akták és fényképek
kipakolásával. Bosch látta, hogyan alakul át egy szempillantás
alatt, és vedlik vissza FBI-os profilozóvá, aki kész jelentést tenni.
A zsebébe nyúlt, és előhúzta a jegyzetfüzetét, amelynek
bőrkötésébe a rendőrség jelvényét nyomták. Felütötte, és írni
kezdett.
– A fényképekkel szeretném kezdeni – jelentette be Walling.
– Rendben.
Kiteregette a négy felvételt, rajta Melissa Landy konténerben
fekvő holttestével, majd Bosch felé forgatta őket. A felső sorba
helyezett még két fotót a boncolásról. Bosch számára sosem volt
könnyű halott gyermekek fényképeit nézegetni, de most a
szokottnál is nehezebbnek tűnt. Hosszú ideig meredt a
fényképekre, amíg rájött, hogy azért érez szorítást a gyomrában,
mert a holttestet egy szemetes konténerben hagyták. Már maga a
módszer is árulkodott róla, hogy mit gondolt a gyilkos az
áldozatról, s ezzel tovább fokozta azok szenvedését, akik szerették
a lányt.
– A konténer – szólalt meg görcsösen. – Szerinted a gyilkos
ezzel is üzenni akart?
Walling elgondolkodott, mint aki először mérlegeli a kérdést.
– Ami azt illeti, szerintem éppen ellenkezőleg. Úgy vélem,
szinte biztosan spontán választás. Nem volt része a tervnek.
Kellett egy hely, hogy megszabaduljon a holttesttől, ahol nem
látják meg, és a holttest sem kerül elő azonnal. Tudott a színház
mögötti konténerről, és felhasználta. Véletlen egybeesés, nem
tudatos választás.
Bosch bólintott. Előrehajolt, és feljegyezte a füzetbe, hogy
vissza kell mennie Clintonhoz, megkérdezni a szemetesről. Az El
Rey a wilshire-i környékhez tartozott, ahol az Aardvark sofőrjei
dolgoztak. Alighanem ismerték a helyet.
– Bocs, de nem akartam mindjárt az elején helytelen
feltevésből kiindulni – szabadkozott írás közben.
 – Semmi gond. Pontosan azért akartam a lány fényképeivel
kezdeni, mert az a meggyőződésem, hogy a kezdet kezdetétől
félreértették ezt a bűntettet.
– Félreértették?
– Nos, úgy tűnik, a nyomozók névértéken vették a
bűncselekményt, és úgy tekintettek rá, hogy mindez része volt a
gyilkos eredeti tervének. Másként: Jessup elrabolta a lányt,
méghozzá azzal a céllal, hogy megfojtsa és egy konténerbe dobja.
Ezt támasztotta alá a bűntényről készült profil is, amit
megküldték az FBI-nak és a Kaliforniai Igazságügyi Hivatalnak,
hogy összevethessék a nyilvántartott bűncselekményekkel.
Felnyitotta a mappát, és elővette a részletes profilt és a
nyomtatványokat, amelyeket Kloster nyomozó töltött ki
huszonnégy évvel korábban.
– Kloster nyomozó hasonló bűncselekményeket keresett,
amelyeket talán szintén Jessup nyakába varrhattak. Nem találtak
semmit, s ezzel ki is fújt.
Bosch több napot töltött az eredeti iratok tanulmányozásával,
és mindenről tudott, amit Walling eddig elmondott. Mégis
közbevetés nélkül hallgatta, mert az az érzése támadt, hogy
mindebből egy merőben új következtetést fog levonni. Walling
művészi szintre emelte a nyomelemzést. Nem számít, ha az FBI
nem ismeri fel, és használja ki kellően a képességeit. Ő mindig
meg fogja tenni.
– Úgy vélem, ebben az ügyben kezdettől hibás profilt
állítottak fel. Ehhez járult még az a tény, hogy az adatbázisok
akkoriban nyilván nem álltak olyan fejlett szinten, mint
manapság. Az egész megközelítés téves volt, így aztán nem csoda,
ha zsákutcába jutottak vele.
Bosch bólintott, és sietve lejegyzett valamit.
– Megpróbáltad újra felépíteni a profilt? – kérdezte.
– Amennyire lehetett. A kiindulópontot itt láthatod magad
előtt. A képeken. Nézd meg a lány sérüléseit.
 Bosch az asztalon heverő első sor fénykép fölé hajolt. Ami azt
illeti, ő nem látott sérüléseket a lányon, akit egyszerűen
behajítottak egy szeméttel teli konténerbe. A színházban nyilván
valamilyen bővítés vagy felújítás zajlott, mert a konténer jórészt
építési törmelékkel telt meg – fűrészporral, festékes vödrökkel,
fadarabokkal. Gipszkarton-lapok töredékeit és csomagoló-
anyagokat is látni lehetett. Melissa Landy arccal felfelé feküdt az
egyik sarokban. Bosch egyetlen csepp vért sem látott a ruháján.
– Milyen sérülésekről van szó? – kérdezett rá.
Wallis felállt, az asztal fölé hajolt, és a tolla hegyével jelölte
meg azokat a területeket, ahová Bosch figyelmét akarta
irányítani. Az áldozat nyakának elszíneződött bőrfelületet
rajzolta körül.
– A nyaksérülésekről – felelte. – Ha megnézed, ovális alakú
bevérzés látható a nyak jobb oldalán, és a túloldalon, ezzel egy
vonalban, egy másik, nagyobb bevérzés. Ennek alapján
egyértelmű, hogy egy kézzel fojtották meg.
A tollát használta az elmondottak illusztrálásához.
– A hüvelykujj a jobb oldalon, a négy ujj a másikon. Egykezes
fogás. De miért egykezes?
Visszaült, mire Bosch is hátrébb húzódott a képektől. A
felvetés, hogy Melissát fél kézzel fojtották meg, nem lepte meg,
Kloster eredeti anyagában is szerepeit.
– Huszonnégy évvel ezelőtt ezt úgy magyarázták, hogy Jessup
a jobb kezével megfojtotta a lányt, míg a baljával maszturbált. Az
elmélet egy valamire épített, az áldozat ruháján talált ondófoltra.
Ez olyasvalakitől származott, akinek ugyanolyan volt a
vércsoportja, mint Jessupé, tehát feltételezték, hogy az övé.
Eddig tudsz követni?
– Hogyne.
– Oké, a probléma tehát az, hogy ma már tudjuk, az ondó
nem Jessuptól származott, ily módon az 1986-os profil és elmélet
megdőlt. Ezt erősíti, hogy az írásmintája alapján Jessup
jobbkezes, a tanulmányok pedig kimutatták, hogy a jobbkezesek
szinte kivétel nélkül a domináns kezüket használják az
önkielégítéshez.
– Erről is vannak tanulmányok?
– Nem is hinnéd, mennyi. Csak fel kell menned a hálóra.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel az egész
internettel.
A nő elmosolyodott, de társalgásuk témája a legkevésbé sem
hozta zavarba. A mindennapi munkájához tartozott.
– Mindenről készítenek tanulmányokat, beleértve azt is, hogy
az emberek melyik kezükkel törlik ki a seggüket. Ami azt illeti,
egész jól szórakozom ezeken, de ami a lényeg, a nyomozók
kezdettől fogva tévedtek. A gyilkosságra nem egy nemi aktus
közben került sor. Hadd mutassak még néhány fotót!
Átnyúlt az asztalon, hogy az összes fotót egy halomba söpörje
és félrehúzza. Azután kiteregette a képeket, rajta annak a
vontatónak a belső terével, amit Jessup a gyilkosság napján
vezetett. Az autó még külön hevet is kapott, amelyet á
műszerfalra ragasztottak.
– Oké, szóval a kérdéses napon Jessup Matildát vezette –
folytatta Walling.
Bosch tanulmányozta a három fotót. A teherautó fülkéjében
példás rend uralkodott: GPS híján Thomas Brothers térképek
sorakoztak a műszerfalon, míg a tükörről kis plüssállat –
alighanem a cég névadó földimalaca – lógott alá. A középső
pohártartóban a 7-Eleven Big Gulpja állt, míg a kesztyűtartó
ajtajára matricát ragasztottak a „Füvet vagy lét – nincs potyaút!”
felirattal.
Walling ismét a tollával rajzolta körbe a kérdéses területet, a
műszerfal alá beszerelt rendőrségi rádióvevőt.
– Belegondolt valaki, hogy mit jelent ez?
Bosch vállat vont.
– Akkoriban? Nem tudom. Miért, ma mit jelent?
 – Oké, Jessup az Aardvarknak dolgozott, ami a várossal
kötött szerződés alapján autók elszállításával foglalkozott.
Ugyanakkor ezzel nem volt egyedül. A hasonló cégek között ádáz
verseny dúlt. A sofőrök lehallgatták a rendőrségi adást, ezért
időben értesülhettek a balesetekről és parkolási
szabálysértésekről. így tudtak versenyben maradni, érted? Csak
az a gond, hogy minden autót felszereltek ilyen egységgel, amit
minden sofőr hallgatott, és próbált mindenki más előtt kiérni.
– Értem. És ez mit jelent?
– Oké, kezdjük az emberrablással! A tanúvallomásból és a
körülményekből egyértelmű, hogy ez nem olyan bűntény, amit
precízen megterveztek és következetesen végrehajtottak.
Kényszeres cselekmény. Ennyit ők is tudtak az elejétől fogva. A
motivációval nemsokára részletesebben is foglalkozunk, most
elég legyen annyi, hogy Jessup valami miatt szinte teljesen
meggondolatlanul cselekedett.
– Azt hiszem, a motivációjáról tudnék mesélni – vetette
közbe Bosch.
– Jó, arra én is kíváncsi lennék. Egyelőre maradjunk
annyiban, hogy Jessup valamilyen belső késztetés hatására
cselekedett, amikor elrabolta a lányt. Belökte a kocsijába, és
elhajtott vele. Nyilvánvalóan nem tudta, hogy a nővére a bokor
mögött rejtőzik, és megfújja a vészkürtöt. Elvégzi tehát az
emberrablást, és elhajt, csakhogy az autójába szerelt rendőrségi
vevőn percek múlva meghallja az emberrablás hírét. Ekkor
tudatosul benne, hogy mit tett, s emiatt milyen helyzetbe került.
Sosem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan híre megy a dolognak.
Úgy-ahogy észhez tér. Rájön, hogy fel kell adnia a tervét, és
átkapcsol önvédelmi módba. Meg kell ölnie a lányt, hogy
kiiktassa a szemtanút, majd el kell rejtenie a holttestet, hogy ne
bukjon le.
Bosch bólogatva követte az elméletet.
 – Vagyis azt mondod, hogy az elkövetett bűncselekmény nem
egyezik meg azzal, amit eltervezett.
– Pontosan. Fel kellett adnia az eredeti tervét.
– Vagyis amikor Kloster hasonló ügyeket keresett, végig rossz
nyomon járt.
– Úgy van.
– De vajon létezett-e egyáltalán terv? Magad mondtad, hogy
kényszeres cselekmény volt. Felismerte a lehetőséget, és egy
belső késztetés hatására ösztönösen cselekedett. Milyen terve
lehetett akkor?
– Ami azt illeti, több mint valószínű, hogy komplex és
szövevényes terve. Az ilyen gyilkosok mindig tökéletes
pszichoszexuális élményre vágynak, amiről hosszan és
részletesen fantáziáinak. Sejtheted, hogy ebben gyakran szerepet
kap a kínzás és gyilkosság is. Ez a fantázia olyannyira a
mindennapjaik részévé válik, hogy idővel eljutnak arra a pontra,
amikor a vágyból késztetés, majd pedig cselekvési kényszer lesz.
Amikor átlépik a határt, és engednek a kényszernek, az áldozat
elrablása talán teljességgel esetleges és improvizatív, ám maga a
gyilkosság módja már nem az. Az áldozat egy olyan megvalósult
fantázia főszereplőjévé válik, amit a gyilkos korábban már
számtalanszor lejátszott magában.
Bosch vetett egy pillantást a füzetére, és rádöbbent, hogy rég
felhagyott a jegyzeteléssel.
– Oké, de te azt mondod, hogy itt nem ez történt. Feladta a
tervet. A rádióban hallott az emberrablásról, ez pedig
visszarángatta a fantázia világából a valóságba. Rájött, hogy
bármikor lebukhat. Megölte, és kidobta a lányt, hátha így
elkerülheti a lelepleződést.
– Pontosan. Ily módon, amint azt találóan megjegyezted, a
nyomozók hiába próbáltak egyezőségeket találni más
gyilkosságokkal, mintha csak almát hasonlítgattak volna a
körtéhez. Nem találtak hasonló ügyet, ebből pedig arra
következtettek, hogy a bűntény egyszeri alkalom és késztetés
eredménye. Én másként gondolom.
Bosch felnézett a fotókról Rachel szemébe.
– Szerinted korábban is megtette?
– Szerintem nagyon is elképzelhető, hogy korábban is átadta
magát a kényszeres cselekvésnek. Nem lepne meg, ha
kiderítenéd, hogy más emberrablásokban is részt vett.
– Huszonnégy évnél is régebbi ügyekről beszélünk...
– Tudom. S miután Jessupot nem kapcsolták Össze egyetlen
ismertté vált megoldatlan gyilkossági üggyel sem, feltehetően
eltűnt vagy elszökött gyerekekről van szó. Olyan esetekről,
amelyekben nem végeztek helyszínelést. Nyom nélkül eltűnt
lányokról.
Boschnak eszébe jutottak Jessup éjszakai látogatásai a
Mulholland Drive mentén fekvő parkokban. Arra gondolt, talán
már tudja is, miért gyújtott gyertyát Jessup egy fa tövénél.
Azután egy döbbenetesebb és ijesztőbb gondolat
fogalmazódott meg benne.
– Gondolod, hogy egy ilyen fickó képes ezeknek a régi
bűnügyeknek az emlékével táplálni a mostani fantáziáit?
– Hogyne lenne képes. Börtönben volt, mi más választása
lenne?
Bosch újabb szorítást érzett a gyomrában, amelyet az az
erősödő meggyőződése csak fokozott, hogy nem elszigetelt
gyilkossággal van dolguk. Ha Walling elmélete megállja a helyét
– s ebben nem volt oka kételkedni –, úgy Jessup több hasonló
gyilkosságot követett el. S miután huszonnégy éven át a hűvösön
tartották, most szabadon jár-kel a városban. Nem kell soká várni,
amíg annyira felerősödik benne a belső késztetés, hogy újra
megadja magát neki, és gyilkoljon.
Bosch gyors elhatározásra jutott. Amikor Jessupon újra
eluralkodik a késztetés, és gyilkos kényszerré növi ki magát, ő ott
lesz, hogy elpusztítsa.
 Amikor újra összpontosított, látta, hogy Rachel különös
tekintettel méregeti.
– Köszönök mindent – szólalt meg elfúló hangon. – Azt
hiszem, most mennem kell.
 Tizenkilenc

Március 4., csütörtök 9.00

Még csak a meghallgatás zajlott az előzetes indítványokkal

kapcsolatban, de a tárgyalóterem máris zsúfolásig megtelt
bámészkodókkal, a média képviselőivel és tekintélyes
mennyiségű jogásszal. A vád asztalánál ültem Maggie-vel, és újra
előadtuk az álláspontunkat. A Breitman bíró elé tárt minden
kérdést megvitattunk, és jegyzőkönyvbe mondtunk; most az a
rész következett, amikor a bíró további kérdéseket tett fel, majd
meghatározta a rendet. Kezdtem nyugtalanná válni. A Clive
Royce által benyújtott indítványok mind rutinszerűnek
számítottak, Maggie-vel meggyőzően érveltünk ellenük, és
készen álltunk rá, hogy ezeket az érveket szóban is feltárjuk, ám
az ehhez hasonló meghallgatások tartogathattak meglepetéseket.
Nemegyszer előfordult, hogy a védelem képviselői az előzetes
meghallgatáson soroztak meg. S olykor a tárgyalás kimenetele
még azelőtt eldől, hogy elkezdődhetne – éppen a bíró által
előzetesen hozott szabályok miatt.
Hátradőltem, és elnéztem magam mögé, majd egy gyors
pillantással végigtekintettem a termen. Színlelt mosollyal
biccentettem egy ismerős ügyvédnek, aki a karzaton foglalt
helyet, mielőtt visszafordultam Maggie-hez.
– Hol van Bosch? – kérdeztem,
– Nem hiszem, hogy el fog jönni.
– Miért nem? A múlt héten is alig láttuk.
– Dolgozik valamin. Tegnap hívott, és megkérdezte, hogy itt
kell-e lennie. Azt feleltem, hogy nem feltétlenül.
– Remélem, valami olyasmin dolgozik, ami kapcsolódik
Jessuphoz.
 – Azt mondja, igen, és hamarosan nekünk is elmondja.
– Kedves tőle. Négy hét múlva tárgyalás.
Eltűnődtem, Bosch miért őt hívta helyettem, a vezető ügyész
helyett, és rájöttem, hogy ez leginkább Maggie miatt zaklat fel.
– Figyelj, én nem tudom, mi történt közöttetek azon a kis
Port Townsend-i kiruccanáson, de akkor is engem kellene hívnia.
Maggie megcsóválta a fejét, mintha hisztis kiskölyök lennék.
– Nem kell aggódnod. Tudja, hogy te vagy a vezető ügyész.
Szerintem csak azt gondolja, hogy túl elfoglalt vagy a napi
események követéséhez. Én is kész vagyok elfelejteni, amit Port
Townsendről mondtál, de csak most az egyszer. Még egy ilyen
megjegyzés, és nekünk kettőnknek komolyan meggyűlik a bajunk
egymással.
– Oké, sajnálom, én csak...
A figyelmemet Jessup vonta magára, aki a védelem asztalánál
ült Royce-szal. Önelégült vigyorral meredt rám, én pedig
rádöbbentem, hogy mindvégig minket nézett, talán még ki is
hallgatott.
– Bocsáss meg egy pillanatra...
Felálltam, és a védelem asztalához léptem. Odahajoltam fölé.
– Segíthetek valamiben, Jessup?
Mielőtt Jessup felelhetett volna, az ügyvédje közbeavatkozott.
– Ne szólítsd meg az ügyfelemet, Mick. Ha akarsz tőle
valamit, kérdezd meg tőlem.
Jessup újra elvigyorodott, és láthatóan felbátorodott védője
magatartásán.
– Üljön csak vissza – mordult rám. – Nincs mondanivalóm a
maga számára.
Royce feltartott kézzel hallgattatta el.
– Majd én elintézem. Hallgasson!
– Megfenyegetett. Panaszt kéne tennie a bírónál.
– Azt mondtam, hallgasson. Majd én elintézem.
Jessup karba tette a kezét, és hátradőlt a székén.
 – Van valami probléma, Mick? – kérdezte Royce.
– Nem, semmi probléma. Csak nem tetszik, ahogy bámul.
Visszatértem a helyemre, és haragudtam magamra, amiért
így elveszítettem az önuralmam. Leültem, és az esküdtek helyén
felállított kamerára sandítottam. Breitman bírónő engedélyezte a
tárgyalás és a különféle meghallgatások felvételét, de csak egy
statikus kamera segítségével, amelynek képét valamennyi
csatorna és hálózat felhasználhatta.
Néhány perccel később a bírónő elfoglalta a helyét, és csendet
parancsolt. Egyesével végigvettük a védelem indítványait, és
minden további vita nélkül megállapodtunk a tárgyalás
rendjében. A legfontosabb rutinindítvány az eljárás beszüntetését
kérte a bizonyítottság hiányára való hivatkozással, amit a bírónő
egy rövid megjegyzés kíséretében elvetett. Amikor Royce is meg
akart szólalni az ügyben, Breitman kijelentette, hogy nem tartja
szükségesnek a kérdés további megtárgyalását. Élveztem a nyers
letorkollást, bár igyekeztem unottnak és szakszerűnek tűnni.
A bíró csupán azt az egyetlen indítványt tartotta vitára
érdemesnek, amelyben Royce rendhagyó módon azt kérelmezte,
hogy ügyfele smink használatával elfedhesse a nyakát és ujjait
borító tetoválásokat. Royce azzal az érvvel támogatta meg az
indítványt, hogy a tetoválások kivétel nélkül a börtönben
készültek, ahol védence huszonnégy évet töltött ártatlanul. Azt
állította, ezek alapján az esküdtek előítéletet fogalmazhatnak meg
vele kapcsolatban. Ügyfele a tetoválásokat bőrszínű alapozóval
kívánta elfedni, míg Royce azt is el akarta érni, hogy azok
létezéséről a vád ne tehessen említést az esküdtek előtt.
– Be kell valljam, ilyen jellegű indítvány még sosem feküdt
előttem – ismerte el a bírónő. – Hajlok rá, hogy helyt adjak neki
és megtiltsam a vádnak, hogy ráirányítsa a figyelmet, de mint
látom, a vád képviselői tiltakoztak az indítvány ellen azon az
alapon, hogy elégtelen információt közöl e tetoválások tartalmát
és történetét illetően. Beavatna minket a kérdéskörbe, Mr.
Royce?
Royce felállt, hogy az asztala mögül válaszoljon a kérdésre.
Ahogy felé fordultam, a tekintetemet Jessup keze vonta magára.
Tudtam, hogy Royce-ot leginkább az ujjpercek tetoválásai
aggasztják. A nyakat a tárgyalás során könnyen eltakarhatta egy
galléros inggel, de a kezeket már nehezebben tudta elrejteni.
Mindkettő négy ujjára a BASZD MEG kifejezést tetoválták, és
Royce tudta: gondom lesz rá, hogy az esküdtek láthassák. Emiatt
Jessup talán nem is tanúskodhatott a védelem oldalán, mert
Royce tudta, hogy akár egy odavetett megjegyzésként, akár
célzottan, de tudatosítani fogom az esküdtekben a tetoválás
üzenetét.
– Bírónő, a védelem álláspontja szerint ezek a tetoválások
aközben kerültek Mr. Jessup testére, hogy ártatlanul börtönbe
került, csupán e rettenetes helyzet gyümölcsei. A fegyház
veszélyes hely, bírónő, ezért a rabok tesznek bizonyos lépéseket
önmaguk védelmében. Ez olykor tetoválások eszközével történik,
amely a megfélemlítést, illetve a más rabokkal való
közösségvállalást célozza, még ha a rab másként nem is vállal
közösséget társaival. Ezek a tetoválások nyilvánvalóan táptalajt
adnának az esküdtek előítéletének, ezért is kérünk mentességet.
Hozzá kívánom még tenni, hogy az egész csupán taktikázás a vád
részéről, amely a tárgyalás késleltetésére irányul, és hogy a
védelem a maga részéről kitart eredeti elhatározása mellett,
miszerint nem kívánja késleltetni az igazságszolgáltatást.
Maggie sietve felpattant, ő nyújtotta be az írásbeli indítványt,
ezért a bíróság előtt is ő védte meg.
– Hallhatnánk, bírónő, hogy pontosan mivel is vádol minket
a védelem?
– Egy pillanat, McPherson kisasszony, ezt magam is hallani
szeretném. Kifejtené ezt az utóbbi kijelentését, Mr. Royce?
Royce udvariasan meghajolt.
 – Igen, természetesen, Breitman bírónő. Védencem aláveti
magát egy tetováláseltávolító eljárásnak, ám az időbe telik, és
nem lesz kész a tárgyalásra. Amikor elutasítja az alapozó
használatára vonatkozó egyszerű kérésünket, a vád megpróbálja
hátráltatni a tárgyalást a műtéti beavatkozás elvégzéséig, ezzel
pedig igyekszik aláásni a védelem első perctől hangoztatott
törekvését, miszerint nem kíván lemondani a gyorsított
eljárásról.
A bírónő Maggie McPherson felé fordította tekintetét. Ő
következett.
– Bírónő, az egész a védelem koholmánya. Az ügyészség
egyszer sem folyamodott haladékért vagy ellenezte a védelem
gyorsított eljárásra vonatkozó kérelmét. A vád teljes mértékben
készen áll a tárgyalásra, ily módon az állítás nélkülöz minden
valós alapot. A vád kizárólag azért tiltakozik az indítvány ellen,
mert a vádlott ezáltal másnak adhatná ki magát. A tárgyalás az
igazság felderítésére irányul, az alapozó használata pedig
lehetővé tenné, hogy a vádlott elrejtse valódi személyiségét, ami
hátrányosan érintené a tárgyalás célkitűzését. Köszönöm, bírónő.
– Reagálhatok, bírónő? – szólt Royce azonnal, még álló
helyzetből.
Breitman néhány pillanatnyi szünetet tartott, míg rövid
jegyzetet készített Maggie álláspontjáról.
– Nem szükséges, Mr. Royce – felelte végül. – Az ügyrenddel
kapcsolatban úgy határozok, hogy Mr. Jessup alapozófestékkel
elfedheti a tetoválásait. Amennyiben úgy dönt, hogy tanúskodik
önmaga védelmében, a vád képviselői nem érinthetik ezt a
kérdést az esküdtek jelenlétében.
– Köszönjük, bírónő – bólintott Maggie.
Leült anélkül, hogy a legcsekélyebb jelét adta volna
csalódottságának. Ez is csak egy volt az ügyrendi döntések
sorában, melyek közül a legtöbb a vádnak kedvezett. A
legrosszabb esetben is csekély veszteség.
 – Oké – élénkült fel a bírónő –, akkor úgy vélem, érintettünk
minden kérdést. Van még valami a jogi képviselők részéről?
– Igen, bírónő – állt fel újra Royce. – A védelem szeretne
benyújtani egy új indítványt.
Ellépett az asztalától, és elvitte az új indítvány egy-egy
példányát előbb a bírónőnek, azután nekünk, hogy Maggie-vel
külön is tanulmányozhassuk az egyoldalas dokumentumot.
Maggie gyorsan olvasott, és ezt a képességét genetikai úton a
lányunkra is továbbörökítette, aki a házi feladatán felül heti két
könyvet falt fel.
– Ez baromság – mormolta, mielőtt még a dokumentum
címét elolvashattam volna.
Azután már gyorsan beértem. Royce egy új ügyvédet kívánt
bevonni a védelembe, ezzel egy időben összeférhetetlenségre való
hivatkozással ki akarta zárni a tárgyalásból Maggie-t. Az új
ügyvédet David Bellnek hívták.
Maggie megpördült, hogy végignézzen a karzaton. Követtem
a tekintetét, és a második sor végében ott ült David Bell. Látásból
ismertem, mert néhányszor előfordult Maggie társaságában,
miután a házasságunk véget ért. Egyszer, amikor a lányomért
mentem Maggie lakására, Bell nyitott ajtót.
Maggie visszafordult, és fel akart állni, hogy megszólítsa a
bíróságot, de a vállára tettem a kezemet, hogy visszatartsam.
– Ezt majd én.
– Ne, várj – suttogta kapkodva. – Kérj tíz perc szünetet. Át
kell beszélnünk.
– Pontosan ezt fogjuk tenni.
Felálltam, és megszólítottam a bíróságot.
– Akárcsak ön, bírónő, mi is most kaptuk meg ezt.
Kérhetnénk haladékot, hogy írásban reagáljunk, de inkább most
vitatnánk meg. Ha a bíróság tartana egy rövid szünetet, készen
állnánk a válasszal.
 – Tizenöt perc, Mr. Haller? Addig elintézek egy másik ügyet,
aztán újra találkozunk.
– Köszönöm, bírónő.
Ez azt jelentette, hogy el kell hagynunk a helyünket, amíg egy
másik ügyész elintézi a dolgát a bírónővel. Félretoltuk az aktákat
és Maggie számítógépét, hogy helyet csináljunk az asztalon,
azután felálltunk, és elindultunk kifelé. Ahogy elhaladtunk
mellette, Bell felemelt kézzel próbálta felkelteni Maggie
figyelmét, de az ügyet se vetett rá.
– Fel akarsz menni? – kérdezte Maggie, amint kiléptünk a
kétszárnyú ajtón. Azt javasolta, hogy használjuk az Államügyészi
Hivatal egyik irodáját.
– Nincs idő kivárni a liftet.
– Akkor menjünk lépcsőn. Csak három emelet.
Beléptünk az épület zárt lépcsőházába, ahol megragadtam a
karját.
– Jó lesz itt is – állítottam meg. – Mondd meg,, mit
csináljunk Bell-lel.
– Baromság az egész. Életében nem tárgyalt bűnügyet, nem
hogy gyilkosságot.
– Na ja, kétszer nem követed el ugyanazt a hibát.
Szúrós pillantást vetett rám.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Csak egy ízléstelen poén. Ne is törődj vele!
Szorosan összefonta a mellkasán a karját.
– Ennél pitibb dolgot még életemben nem láttam. Royce le
akar kapcsolni az ügyről, ezért Bellhez fordul. És Bell... nem
hiszem el, hogy képes ezt tenni velem.
– Nyilván neki is kinéz ebből valami. Sejtenem kellett volna,
hogy Royce valami hasonlóval próbálkozik.
Ezt a védelmi taktikát én is használtam korábban, de sosem
ilyen nyilvánvaló módon. Ha nem tetszett a bíró vagy az ügyész,
úgy is ki lehetett golyózni az ügyből, ha bevontunk valakit a
csapatba, akivel kapcsolatban fennállt az összeférhetetlensége.
Miután a vádlottnak alkotmányos joga szabadon megválasztania
a védőit, legtöbbször a bíró vagy az ügyész alkalmatlanságát
mondják ki. Royce ezt agyafúrtan játszotta meg.
– Látod, mire megy ki a játék, ugye? – kérdezte Maggie. – El
akar szigetelni. Tudja, hogy én vagyok az egyetlen, akiben
megbízol, ezért megpróbál elválasztani minket. Tudja, hogy
nélkülem veszíteni fogsz.
– Kösz a bizalmat.
– Tudod, hogy értem. Még sosem képviselted a vádat. Nekem
kell átsegítenem téged az első ügyeden. Ha engem kizárnak, ki
fog segíteni? Kiben bízhatsz?
Bólintottam. Igaza volt.
– Oké, lássuk a tényeket. Meddig voltál együtt Bell-lel?
– Együtt? Sosem, csak találkozgattunk, annak is hét éve. Az
egész két hónapig tartott, és hazudik, aki mást állít.
– Az érdekellentét magából a kapcsolatból adódik, esetleg
mondtál vagy tettél valamit, vagy tudomása lehet olyasmiről, ami
konfliktushoz vezethet?
– Nincs semmi ilyen. Jártunk, de egyszerűen nem működött.
– Ki dobott kit?
Elhallgatott, és lehajtotta a fejét.
– Ő engem.
Bólintottam.
– Itt az érdekellentét. Mondhatja, hogy még mindig haragszol
rá.
– A sértett büszkeségem, igaz? Ezt a baromságot. Ti férfiak...
– Hagyd abba, Maggie! Hagyd abba! Én csak azt mondom,
mivel érvelnek. Nem értek egyet vele, sőt, ami azt illeti...
A lépcsőház ajtaja kinyílt, és belépett az ügyész, aki a szünet
idejére elfoglalta a helyünket, hogy felfelé induljon a hivatala felé.
Ránéztem az órámra. Még csak nyolc perc telt el.
 – Visszavonult az irodájába – vetette oda elhaladtában. –
Amúgy maguk értik a dolgukat.
– Kösz.
Kivártam, amíg a léptei a következő fordulóban kopogtak,
csak azután fordultam újra Maggie-hez.
– Oké, akkor most mit csináljunk?
– Mondd meg a bírónak, hogy ez egyértelmű kísérlet a vád
munkájának szabotálására. Felbéreltek egy ügyvédet azzal a
kizárólagos céllal, hogy engem ellehetetlenítsenek, máskülönben
semmilyen módon nem segítheti a munkájukat.
Bólintottam.
– Oké. Mi van még?
– Nem tudom. Mit mondhatnánk még,.. időben túl távoli,
érzelmi szempontból keveset jelentett, semmilyen módon nem
gyakorolhat hatást a személyes értékítéletemre.
– Igen, igen, igen... de mi van Bellel? Vagy van valamije, vagy
tud valamit, amire figyelnem kell?
Úgy nézett rám, mint valami árulóra.
– Maggie, tudnom kell, hogy vár-e még valamilyen
meglepetés a meglepetésen felül!
– Oké, hát nincs semmi. Nagyon le lehet égve, ha pénzt fogad
el csak azért, hogy engem kigolyózzanak.
– Ne aggódj, ehhez is két ember kell. Menjünk!
Visszatértünk a tárgyalóterembe, és menet közben
odabólintottam a titkárnak, hogy hívja vissza a bírónőt az
irodájából, ám ahelyett, hogy a vád asztala felé vettem volna az
irányt, Royce-hoz léptem, aki most is ügyfele mellett ült. Immár
Dávid Bell is az asztalnál foglalt helyet, Jessup másik oldalán.
Áthajoltam Royce válla felett, és elég hangosan suttogtam ahhoz,
hogy az ügyfele is hallhassa.
– Amikor majd visszajön a bírónő, Clive, esélyt adok neked
arra, hogy visszavond ezt az indítványt. Ha nem teszed, először is
kellemetlen helyzetbe hozlak a kamera előtt, aminek a felvételét
digitálisan megőrzik az örökkévalóságnak. Másodszor, lőttek a
múlt héten tett ajánlatomnak, hogy megváltjuk a bent töltött
éveket. Végleg.
Láttam, ahogy Jessup szemöldöke néhány centit feljebb
húzódik. Ő még nem hallott az ajánlatról, ami egyszerre kínált
szabadságot és pénzt – nem is csoda, mert sosem tettem ilyet,
erről azonban már Royce-nak kell őt meggyőznie. Sok szerencsét
hozzá!
Royce elmosolyodott, mint aki örül, hogy viszontlát.
Kényelmesen hátradőlt, és ledobta tollát a jegyzettömbjére. Egy
aranyozott Montblanc igazán különb bánásmódot érdemelt
volna.
– Most kezd igazán érdekes lenni, nem, Mick? – kérdezte. –
Nos, megmondom, mi lesz. Nem vonom vissza az indítványt, és
ha tettél is ajánlatot a börtönben töltött évek anyagi
megváltásáról, én nem emlékszem rá.
Vagyis szerinte blöfföltem. Erről már csak az ügyfelét kellett
meggyőznie. Láttam, ahogy a bírónő kilép irodája ajtaján, és
felhág a helyére vezető három lépcsőfokon. Még egy mondatot
odaszúrtam Royce-nak.
– Bármennyit fizettél is Bellnek, kidobott pénz.
Átléptem a vád asztalához, és állva is maradtam. A bírónő
csendet parancsolt.
– Oké, vissza a Kalifornia kontra Jessuphoz, Mr. Haller,
kíván reagálni a védelem legutóbbi indítványára, vagy elfogadja?
– Bírónő, a vád itt helyben reagálni szeretne erre az...
indítványra.
– Akkor hát tessék.
Igyekeztem a hangomba csempészni némi jogos
felháborodást.
– Bírónő, én sem vagyok cinikusabb, mint bárki, de nem
mondhatnám, hogy meglepett a védelem taktikázása ezzel az
indítvánnyal. Ha már itt tartunk, nem is nevezném indítványnak,
hiszen sokkal inkább átlátszó kísérlet az igazságszolgáltatás
rendjének aláaknázására, amikor megtagadja Kalif..,
– Bírónő – pattant fel Royce –, határozottan tiltakozom a
személyeskedő megjegyzések ellen, amelyeket Mr. Haller a
jegyzőkönyv és a média előtt hangoztat. Az egész nem más,
mint...
– Mr. Royce, önnek is lehetősége lesz reagálni, miután Mr.
Haller válaszolt az indítványára. Kérem, üljön vissza!
– Igen, bírónő.
Royce leült, én próbáltam felidézni, hol tartottam.
– Folytassa, Mr. Haller!
– Igen, bírónő. Mint ön is tudja, a vád kedden minden
vizsgálati anyagát átadta a védelemnek. Ami most ön előtt
fekszik, nem más, mint egy rendkívül alattomos kísérlet Mr.
Royce részéről, aki csak most ébred rá, mi vár rá a bíróságon. Azt
gondolta, az állam a szőnyeg alá fogja söpörni az ügyet. Most már
tudja, hogy nem ez fog történni.
– De mi köze ennek az adott indítványhoz, Mr. Haller? –
kérdezte türelmetlenül a bírónő.
– Minden – feleltem. – Hallott már az esküdtek
megvásárlásáról? Nos, Mr. Royce jogászokat vásárol. A vizsgálati
anyag tanulmányozásából kiderült számára, hogy Margaret
McPherson alighanem a vád legfontosabb képviselője. Ahelyett,
hogy a tárgyaláson cáfolná a bizonyítékainkat, Mr. Royce oly
módon próbálja gyengíteni a vádat, hogy szétforgácsolja a
bizonyítékokat feltáró csapatot. Alig négy hét választ el a
tárgyalástól, és indítványt nyújt be a helyettesem ellen. Az általa
felbérelt ügyvéd csekély vagy semmilyen tapasztalattal nem
rendelkezik a büntetőügyek terén, a gyilkossági ügyekről már
nem is beszélve. Mi más célja lenne ezzel, bírónő, ha nem az,
hogy összeférhetetlenséget jelenthessen?
– Bírónő!
Royce újra felpattant.
 – Mondtam már, Mr. Royce – fordult felé Breitman –, hogy
ön is megkapja a lehetőséget.
Kihallatszott hangjából a figyelmeztetés.
– De, bírónő, én...
– Üljön le!
Royce leült, a bírónő újra felém fordította figyelmét.
– Bírónő, ezt a cinikus lépést a teljes kétségbeesés ihlette.
Őszintén remélem, hogy ön nem engedi eltorzítani az alkotmány
eredeti szándékait.
Mintha mérleghintán ültünk volna: én le, Royce fel.
– Egy pillanat, Mr. Royce – jelezte a bírónő feltartott kézzel,
hogy vissza is ülhet a helyére. – Beszélni akarok Mr. Bellel.
Most Bellnek kellett felállnia. Jól öltözött férfi volt, szőke
hajjal és rózsás arcbőrrel, de láttam tekintetében a
nyugtalanságot. Akár ő fordult Royce-hoz, akár az hozzá,
szemlátomást nem számított rá, hogy a bíróság előtt kell majd
magyarázkodnia.
– Mr. Bell, eddig még nem volt alkalmam találkozni önnel a
bíróságomon. Ön büntetőügyekkel foglalkozik, uram?
– Nos, nem, asszonyom, általában nem, de ügyvéd vagyok, és
már több mint harminc tárgyaláson képviseltem a védelmet.
Kiismerem magam a tárgyalóteremben, bírónő.
– Nos, jó önnek. Hány gyilkossági esetben képviselte a
védelmet?
Kitörő örömet éreztem, ahogy láthattam mozgásba lendülni
az általam elindított folyamatot. Royce megkövülten látta, ahogy
terve apró cserepekre törik, akár egy drága váza.
– Szigorúan véve egyik sem volt gyilkossági ügy, de akadt
több gondatlan halálokozás és...
– Azért az nem ugyanaz. Hány bűnvádi eljárásban vett részt?
– Újra csak azt mondhatom, bírónő, hogy egyben sem.
– Akkor mit tehet hozzá Mr. Jessup védelméhez?
 – Széles körű tárgyalótermi tapasztalataimat, de nem
hinném, hogy itt a szakmai előéletem lenne a kérdés. Mr. Jessup
jogosult szabadon megválasztani jogi képviselőit, és...
– Egész pontosan milyen érdekellentét áll fel ön és
McPherson kisasszony között?
Bell zavartnak. tűnt.
– Megértette a kérdést? – emelte fel a hangját a bírónő.
– Igen, bírónő. Az összeférhetetlenség abból adódik, hogy
korábban intim kapcsolatot folytattunk, és most egymás
ellenfelei vagyunk.
– Ön házas?
– Nem, bírónő.
– Mikor volt ez az intim kapcsolat, és mennyi ideig tartott?
– Hét évvel ezelőtt volt, és úgy három hónapig tartott.
– Azóta kapcsolatba kerültek egymással?
Bell a mennyezetre emelte a tekintetét, mintha onnét akarná
leolvasni a választ. Maggie közelebb hajolt hozzám, és belesúgott
a fülembe.
– Nem, bírónő – felelte Bell.
Felálltam.
– Bírónő, a teljes hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem,
hogy Mr. Bell az elmúlt hét évben mindig küldött karácsonyi
lapot McPherson kisasszonynak, aki ezt a gesztust nem
viszonozta.
Halk nevetés hullámzott végig a tárgyalótermen. A bírónő
nem törődött vele, csak lenézett egy előtte fekvő iratra. Úgy tűnt,
eleget hallott.
– Egész pontosan milyen érdekellentét miatt is aggódik, Mr.
Bell?
– Öö... bírónő, nem könnyű beszélni erről ennyi ember előtt,
de én vetettem véget a kapcsolatnak McPherson kisasszonnyal,
és tartok tőle, hogy ezek után maradt benne némi neheztelés. Ez
az összeférhetetlenség alapja.
 A bírónő nem vette be, és ezt a teremben mindenki tudta.
Még nézni is egyre rosszabb volt.
– McPherson kisasszony – fordult el a bírónő.
Maggie hátratolta a székét és felállt.
– Maradt önben neheztelés Mr. Bell irányában?
– Nem, bírónő, legalábbis a mai napig. Az életem csak jobbá
vált az elmúlt hét évben.
A hátunk mögött halk nevetgélés jelezte, hogy Maggie nyila
célba talált.
– Köszönöm, McPherson kisasszony. Leülhet. És ön is, Mr.
Bell.
Bell hálásan rogyott le a székére. A bírónő előrehajolt, és
tárgyilagos hangon szólt bele a mikrofonba.
– Az indítványt elutasítom.
Royce tüstént felállt.
– Bírónő, én nem kaptam szót a döntés előtt.
– Az ön indítványát tárgyaltuk, Mr. Royce.
– De én szerettem volna reagálni arra, amit Mr. Haller...
– Mr. Royce. Meghoztam a döntést, így nem látom értelmét a
további vitának. Ön talán igen?
Royce rádöbbent, hogy szenvedhet még csúfabb vereséget is.
Le kellett írnia a veszteséget.
– Köszönöm, bírónő. – Leült.
A bírónő ezután véget vetett a meghallgatásnak, mi pedig
rögvest összepakoltunk, és az ajtó felé indultunk, de így sem
előzhettük meg Royce-ot. Ő, az ügyfele és az állítólagos segítője
úgy sprintelt ki a teremből, mintha el akarná érni az utolsó esti
vonatot. Royce ezúttal arra sem vesztegette az időt, hogy szóba
álljon a média odakint várakozó képviselőivel.
– Köszi, hogy kiálltál mellettem – szólt Maggie, amint elértük
a lifteket.
Megvontam a vállam.
 – Magamért álltam ki. Komolyan gondoltad, amikor azt
mondtad, hogy Bell óta jobbá vált az életed?
– Annál csak jobb lehet. Igen, határozottan.
Felé fordultam, de nem tudtam többet kiolvasni a szeméből.
Ekkor kinyílt a liftajtó, és mögötte megjelent a kiszállásra készülő
Harry Bosch.
 Húsz

Március 4., csütörtök 10.40

Bosch kilépett a felvonóból, és kis híján beleütközött Hallerbe

és McPhersonba – Vége? – kérdezte.
– Kihagyta – felelte Haller.
Bosch megpördült, és megnyomta a lift hívógombját, mielőtt
az ajtó becsukódott volna.
– Lefelé mennek?
– Az a terv – felelte Haller olyan hangon, hogy Bosch kiérezze
belőle iránta érzett bosszúságát. – Azt hittem, nem jön el a
meghallgatásra.
– Nem is. Magukért jöttem.
Lementek a lifttel, majd Bosch meggyőzte őket, hogy
sétáljanak egy tömböt, a rendőrségi központ épületéig. Itt beírta
őket látogatóknak, azután felmentek az ötödikre, a rablási és
gyilkossági csoport szintjére.
– Most először járok itt – jegyezte meg McPherson. – Olyan
csend van, mint egy templomban.
– Igen, az osztály minden báját elvesztette, amióta
átköltöztünk – felelte Bosch.
Az épület csak alig hat hónapja üzemelt. Valóban csendes és
steril helynek tűnt. A központ legtöbb dolgozója, beleértve Boscht
is, nosztalgiával gondolt vissza a régi épületre, a Parkes Centerre,
lehetett bármilyen lerobbant állapotban is.
– Van itt egy külön irodám – mutatott egy ajtóra a terem
túlsó végében.
A kulcsával kinyitotta az ajtót, és beléptek a nagy, tárgyalóra
emlékeztető térbe, amelynek közepére ovális asztalt állítottak. Az
egyik oldalon hatalmas üvegfal nézett az osztály közös irodájára,
de Bosch lehúzta a redőnyöket, hogy senki ne láthasson be. A
szemközti falon, egy nagy fehér táblán fényképek sorakoztak,
alattuk számtalan jegyzettel. A fotók mind fiatal lányokat
ábrázoltak.
– Egy hete megállás nélkül ezen dolgozom – kezdte Bosch. –
Talán elgondolkodtak azon, hová tűntem, ezért elérkezettnek
láttam az időt, hogy megmutassam, mim van.
McPherson tett néhány lépést, és hunyorogva nézett körül,
apró jelét adva hiúságának. Szemüveget kellett volna viselnie, de
Bosch még sosem látta, hogy ezt tette volna.
Haller az asztalhoz lépett, amelyen több régi irattartó dobozt
gyűjtöttek össze. Lassan kihúzott egy széket, hogy leüljön.
– Maggie, maga miért nem foglal helyet?
McPherson összeszedte magát, és elfoglalta az asztal végében
álló helyet.
– Ez az, aminek gondolom? – kérdezte. – Mind úgy néz ki,
mint Melissa Landy.
– Nos – sóhajtott fel Bosch –, előbb menjünk végig sorjában
a dolgokon, azután mindenki levonhatja a maga következtetését.
Bosch állva maradt. Az asztaltól a fehér tábla elé lépett.
Háttal a táblának vágott bele a történetbe.
– Szóval van egy barátom. Ért a profilozáshoz. Még sosem...
– Hol dolgozik? – kérdezett közbe Haller.
– Az FBI-nál, de mit számít? A lényeg, hogy még sosem
találkoztam nála jobb szakemberrel. Nem sokkal azután, hogy
bevontak, informálisan megkértem arra, hogy nézze át az eredeti
aktákat, amit ő meg is tett. Arra a következtetésre jutott, hogy
nyolcvanhatban alapvetően rosszul ítélték meg az ügyet. Amíg az
eredeti nyomozók ösztönös és hirtelen felindulásból elkövetett
bűntettet láttak, addig ő valami egészen mást. Röviden
összefoglalva arra jutott, hogy az a személy, aki megölte Melissa
Landyt, korábban is gyilkolhatott.
– Helyben vagyunk – nyögött fel Haller.
 – Nézze, ember, én tényleg nem tudom, mi baja velem.
Bevont ebbe az ügybe, mint nyomozót, én pedig nyomozok. Miért
nem akarja engedni, hogy szépen elmondjam, mire jöttem rá?
Aztán azt kezd vele, amit csak akar. Ha úgy gondolja, hasznos,
felhasználja. Ha nem, kukába vele. Én elvégeztem a munkámat
azzal, hogy mindezt kiderítettem.
– Nincs magával, semmi bajom, Harry, csak hangosan
gondolkodom. Hangosan gondolkodom azokról a dolgokról,
amik megnehezíthetnek egy tárgyalást. Megnehezíthetnek egy
bizonyítást. Tudja, hogy amit el akar mondani nekünk, azt már
rég át kellett volna adnunk Royce-nak?
– Csak amennyiben fel akarja használni.
– Micsoda?
– Azt hittem, jobban ismeri nálam a vizsgálati anyag
kezelésének szabályait.
– Ismerem is őket. Miért van ez az egész felhajtás, ha nem
úgy gondolja, hogy fel kellene használnunk az anyagát?
– Miért nem engeded, hogy végre elmondja, amit akar? –
avatkozott közbe McPherson. – Akkor talán majd megérted.
– Akkor hát, rajta – intett Haller. – Amúgy pedig csak annyit
mondtam, hogy „helyben vagyunk”, ami általánosan használt
kifejezés a dolgok váratlan alakulása felett érzett meglepetésre.
Ez minden. Kérem, folytassa, Harry.
Bosch vetett egy gyors pillantást a táblára, majd visszafordult
kétfős hallgatóságához, és folytatta.
– Tehát a barátom, a profilozó úgy véli, hogy Jason Jessup
valószínűleg Melissa Landyt megelőzően is gyilkolt, de sikeresen
eltitkolta az érintettségét ezekben a korábbi ügyekben.
– Tehát körülnézett kicsit – szúrta közbe McPherson.
– Igen. Tudnunk kell, hogy az eredeti nyomozó, Kloster sem
volt rest, ő is körülnézett, csak ő egy merőben rossz profilból
indult ki. Ondónyomot talált a ruhán, fojtogatás nyomait a
nyakon, a holttesttől pedig egy nyilvános helyen szabadultak
meg. Ő ehhez a profilhoz keresett egyezőségeket, és nem talált,
legalábbis nem olyat, amit felhasználhatott. Ennyi, vége a
kutatásnak. A nyomozók azt hitték, Jessup hirtelen késztetésre
cselekedett, elkapkodta a dolgot, és lebukott. – Elfordult, és
végigmutatott a táblára rögzített fényképek során. – Úgyhogy én
másik irányba indultam el. Olyan lányokat kerestem, akik
eltűntek, és sosem kerültek elő. Akik elszöktek otthonról, vagy
akiket feltehetően elraboltak. Jessup Riverside megyei, ezért
kibővítettem a keresést Riverside és L. A. megyékre. Miután
Jessupot huszonnégy éves korában tartóztatták le, egészen
tizennyolc éves koráig visszamentem, vagyis a keresést az
ezerkilencszáznyolcvan és ezerkilencszáznyolcvanhat közötti
időszakra korlátoztam. Ami az áldozatok profilját illeti, a tizenkét
és tizennyolc év közötti fehér bőrű lányokat kerestem.
– Miért emelte fel a korhatárt tizennyolcra? – kérdezett
közbe McPherson. – Az áldozatunk csak tizenkettő volt.
– Rachel... mármint a profilozó, azt mondta, hogy az ilyen
bűnelkövetőknél előfordul, hogy kezdetben a saját
korcsoportjukból választanak áldozatot. Először megtanulnak
gyilkolni, azután elkezdenek finomítani a szűrőn, attól függően,
milyen áldozatról fantáziáinak.
– És ezt az egész munkát egyedül végezte? – érdeklődött
McPherson. – Vagy Rachel is segített?
– Nem, ő csak a profilt állította fel. A társam segített néhány
dologban, amíg összeraktam mindezt, de így sem volt könnyű,
mert nem minden nyilvántartás teljes, főleg azoknál az ügyeknél,
amelyekben örökre leragadtak az ELTŰNT státusnál. Az
otthonukból elszökött gyerekek aktái is rég elvesztek.
– Nem digitalizálták őket? – kérdezte McPherson.
Bosch megrázta a fejét.
– L. A. megyében nem. Prioritásokat állítottak fel, amikor
átálltak a számítógépes nyilvántartásra, és visszamenőleg csak a
súlyosabb bűncselekmények adatait vitték fel. A szökéses esetek
csak akkor kerültek be, ha fennállt az emberrablás lehetősége.
Riverside megyében más a helyzet. Miután ott kevesebb az ügy,
mindent digitálisán archiváltak. Akárhogy is, a kérdéses
időszakra a két megyében összesen huszonkilenc esetet találtunk.
Még egyszer mondom, ezek a megoldatlan esetek. Amikor egy
lány eltűnt, és soha többé nem ment haza. Fogtuk az eseteket, és
a legtöbb a tanúvallomások vagy egyéb okok miatt nem egyezett,
de ezt a nyolcat nem zárhattuk ki.
Bosch a táblához fordult, és felnézett a nyolc mosolygós lány
fotójára. Valamennyi a vizsgált hat évben tűnt el.
– Nem mondom, hogy Jessupnak bármi köze van ezeknek a
lányoknak az eltűnéséhez, csak azt, hogy ez is lehetséges. Amint
Maggie is megjegyezte, a lányok valamennyien hasonlítanak
egymásra és Melissa Landyre. Ez a hasonlóság amúgy a
testalkatra is kiterjedt. Öt kilónál és tíz centinél nagyobb eltérés
egyik áldozatnál sincs.
Bosch visszafordult hallgatósága felé, és látta, amint Haller és
McPherson megigézetten mered a fényképekre.
– Minden fotó alá feljegyeztem az ügy sajátosságait –
folytatta. – Külső személyiségjegyek, az eltűnés helye és
időpontja, a lényeges dolgok.
– Jessup ismerte bármelyiket is? – kérdezett közbe Haller. –
Összekapcsolható valamelyikkel?
Bosch is tudta, hogy egyedül ez számít.
– Nem találtunk perdöntő bizonyítékot... legalábbis egyelőre
– felelte. – A legesélyesebb ez a lány. – Elfordult, és balról az első
felvételre mutatott. – Az első lány, Valerie Schlicter.
Ezerkilencszáznyolcvanegyben tűnt el ugyanazon a riverside-i
környéken, ahol Jessup felnőtt. Jessup tizenkilenc volt, ő
tizenhét. Mindketten a riverside-i középiskolába jártak, de
miután Jessup korán kibukott, itt valószínűleg nem
találkozhattak. A lányt csellengőként tartották nyilván, mert
problémás családból jött. Az anyjával és a bátyjával élt, azután
úgy egy hónappal a középiskola befejezése után lelépett. Máig
eltűnt személyként van nyilvántartva, legfőképp a kora miatt, egy
hónappal az eltűnése után betöltötte a tizennyolcat. Valódi
nyomozás nem is zajlott az ügyében. Többé-kevésbé csak annyi
történt, hogy várták, mikor megy haza. Nem ment.
– Semmi több?
Bosch visszafordult, és Hallerre nézett.
– Egyelőre ennyi.
– Akkor tényleg nincs gond az anyagátadással. Ez itt semmi.
Nincs értékelhető kapcsolat Jessup és a lányok között. A
legesélyesebb, a riverside-i lány is öt évvel idősebb Melissa
Landynél. Az egész legjobb esetben is erőltetettnek tűnik.
Bosch mintha némi megkönnyebbülést hallott volna ki Haller
hangjából.
– Nos, azért lenne itt még valami.
Az asztal végébe állított irattartó dobozokhoz lépett, és kivett
egy aktát, amit letett McPherson elé.
– Mint tudják, Jessupot szoros megfigyelés alatt tartják,
amióta csak kiengedték.
McPherson felnyitotta az aktát, és megtalálta a Jessup
megfigyelése során készült nagy alakú fotókat.
– Jessuppal kapcsolatban megtanulták, hogy nincs
hétköznapi rutin, ezért huszonnégy órában és a hét minden
napján figyelik. A jelentések alapján két jól elkülöníthető élet
körvonalazódik. Az egyik a nyilvánosság előtt zajlik, a média ezt
nevezi a szabadsághoz vezető útnak. Széles mosoly a
kameráknak, óriás hamburgerek, szörfölés a Venice Beachen,
egyik talkshow a másik után.
– Igen, észrevettük – jegyezte meg Haller. – És a legtöbbet az
ügyvédje szervezi.
– Azután ott a magánélete – folytatta Bosch. – A bárok, az
éjszakai autózások és a kései látogatások...
– Látogatások? – kapott a szón McPherson. – Hol?
 Bosch utolsó szemléltető eszközéhez, a Santa Monica-hegység
térképéhez folyamodott, amit kiteregetett előttük az asztalon.
– Amióta kiengedték, Jessup kilencszer hagyta el venice-i
lakóhelyét, hogy az éjszaka közepén végigautózzon a hegytetőn
kanyargó Mulholland Drive-on, majd onnét minden éjjel
látogatást tegyen egy vagy két parkban. A Franklin Canyon a
kedvence. Ott hatszor járt, de néhányszor megfordult a Storie
Canyonban, a Runyon Canyonban és a Fryman Canyon
kilátójában is. -
– Mit csinál ezeken a helyeken? – kérdezte McPherson.
– Nos, először is, ezek közparkok, tehát sötétedés után zárva
tartanak – felelte Bosch. – Egyszerűen belóg, úgy hajnali kettő-
három óra tájban. Belóg, azután csak ücsörög. Elmélkedik. Néha
gyertyát gyújt. Az egyes parkokon belül mindig ugyanazon a
helyen, általában egy túraútvonal vagy fa mellett. Fényképünk
nincs, mert túl sötét van, és nem akarjuk megkockáztatni, hogy
közelebb menjünk. A héten néhányszor én is elkísértem a KN
embereit. Úgy tűnik, mintha meditálna ezeken a helyeken.
Bosch bekarikázta a térképen a négy parkot. Valamennyi a
Mulhollandról nyílt, és egymás közelségében feküdt.
– Erről is beszélt a profilozójával? – kérdezte Haller.
– Igen, beszéltem, és ugyanazt gondolja, amit én. Hogy
sírokat látogat meg. A holtakkal társalog... az áldozataival...
– Ó, ember... – nyögött fel újra Haller.
– Igen – bólintott Bosch.
Hosszú csend lett, amíg Haller és McPherson végiggondolta a
hallottakat.
– Harry... próbáltak valaha is feltárásokat végezni ezeken a
helyeken? – kérdezte végül McPherson.
– Eddig még nem. Nem eshetünk neki az ásókkal, amíg feljár
ide. Tudná, hogy készülünk valamire, és ezt nem akarjuk.
– Értem. Mi van a...
– Kutyákkal. Igen, tegnap álcázva felvittünk oda kettőt...
 – Hogyan lehet álcázni egy kutyát? – vágott közbe Haller.
Bosch felnevetett, ami oldotta valamelyest a feszültséget.
– Szóval van két kutyánk, de nem rendőrautóban és nem
egyenruhában vittük őket oda. Próbáltuk úgy beállítani, mintha
valaki kutyát sétáltatna, de ez sem egyszerű, mert a parkokban
tilos kutyát sétáltatni. Akárhogy is, megtettük, ami tőlünk telt,
jöttünk és mentünk. Ellenőriztem a KN-nál, Jessup a Mulholland
közelében sem volt, amikor ott jártunk. Éppen szörfözött.
– És? – kérdezett közbe McPherson türelmedenül.
– Ezek olyan kutyák, hogy a földre fekszenek, ha megérzik az
emberi bomlás szagát. Állítólag a talajon át, százméteres
mélységből is képesek kiszúrni. Akárhogy is, a Jessup által
látogatott négy helyből háromban a kutyák nem reagáltak, egy
ponton azonban a kettőből az egyik igen.
Bosch figyelte, ahogy McPherson megpördül a székén, és
Haller felé fordul, aki visszanéz rá, mintha valamilyen titkos és
néma nyelven kommunikálnának egymással.
– Meg kell jegyezni, hogy az adott kutyának elég rossz a
statisztikája, eddig az esetek harmadában tévesen riasztott. A
másik kutya ugyanezen a helyszínen nem reagált.
– Remek – bólintott Haller. – Mi következik ebből?
– Nos, ezért hívtam ide magukat. Eljutottunk arra a pontra,
amikor talán érdemes lenne ásni egy kicsit. Legalábbis az egyik
helyen. Ha megtesszük, azt kockáztatjuk vele, hogy Jessup
tudomást szerez a díszkíséretéről. Ha viszont ásunk, és emberi
maradványokat találunk, az elég ahhoz, hogy vádat emeljünk
Jessup ellen?
McPherson előrehajolt, amíg Haller hátradőlt és láthatóan
átadta a kezdeményezést a helyettesének.
– Nos, a feltárásnak nincs törvényes akadálya – közölte
McPherson. – Közterületről beszélünk, még bírósági végzést sem
kell kérnie, de most akar ásni, egy igazoltan megbízhatatlan
kutya szimatára támaszkodva, vagy inkább várjunk a tárgyalás
végéig?
– Vagy amíg legalább elkezdődik... – vetette közbe Haller.
– A másik kérdés még bonyolultabb – folytatta McPherson. –
A vita kedvéért tegyük fel, emberi maradványokat találunk az
egyik vagy akár az összes helyen. Igaz, Jessup magatartását
vélhetően az motiválja, hogy pontosan tudja, ki lett eltemetve
ezeken a helyeken, de vajon ez bizonyítja a bűnösségét? Aligha.
Igen, vádat emelhetünk ellene, de az. alapján, amit eddig tudunk,
Jessup könnyen megvédheti magát. Egyetértesz, Michael?
Haller előrehajolt és bólintott.
– Tegyük fel, hogy ásni kezdünk, és megtaláljuk az egyik lány
maradványait. Még ha bizonyítja is a személyazonosságot, ami
önmagában erősen kétséges, nem lesz semmilyen bizonyítéka,
hogy összekapcsolja a halálát Jessuppal. Egyedül az róható fel
neki, hogy ismeri a helyszínt. Ami mindenképpen fontos, de elég
ahhoz, hogy a bíróság elé álljunk vele? Nem tudom. Egy ilyen
ügyben szívesebben lennék védő, mint vádló. Szerintem Maggie-
nek igaza van, számtalan más módon is magyarázhatja, honnét
tud az áldozatok sírhelyéről. Kitalálhat egy nem létező gyilkost...
valakit, aki megölte a lányokat, és beszélt neki róla, vagy akár
kényszerítette, hogy vegyen részt az eltüntetésükben. Jessup
huszonnégy évet töltött börtönben. Ezalatt hány másik elítélttel
került kapcsolatba? Ezrekkel? Tízezrekkel? Köztük hány
gyilkossal? Az egészet az egyikük nyakába varrhatja, mondhatja,
hogy a börtönben hallott ezekről a helyekről, és úgy döntött,
elmegy, és imádkozik az elhunytak lelki üdvéért. Bármit
kitalálhat. – Újra megcsóválta a fejét. – A lényeg, hogy a védelem
ezt akárhogyan megjátszhatja. Ha nincs szemtanú vagy döntő
tárgyi bizonyíték, szerintem nagy bajban lennénk a bíróságon.
– Talán a sírokban van olyan tárgyi bizonyíték, ami döntő
lehet – vetette fel Bosch.
 – Talán, de ha nincs? – vágta rá Haller. – Sosem tudhatja,
talán Jessup magától is bevall mindent, de mekkora ennek az
esélye?
McPherson átvette a szót.
– Michael említette, hogy maguk a maradványok is rizikósak.
Lehet-e azonosítani őket? Meg tudjuk-e állapítani, mióta vannak
a földben? Ne feledje, Jessupnak bombabiztos alibije van az
elmúlt huszonnégy évre. Ha kirángatunk néhány csontot, de nem
tudjuk kétséget kizáróan bizonyítani, hogy legalább nyolcvanhat
óta ott vannak, Jessup szabadon távozhat.
Haller felállt, és a táblához lépett, hogy magához vegyen egy
jelölőfilcet. Egy üres helyre két kört rajzolt fel.
– Itt tartunk most. Az egyik az ügyünk, a másik ez az egész,
amit most elénk tálalt. Két külön dolog. Van egy ügyünk, ami
nemsokára bíróság elé kerül, és van egy új nyomozásunk. Amíg a
két kör nem metszi egymást, jók vagyunk. A nyomozása nem
befolyásolja a tárgyalást, így a kettő különválik egymástól. Érti?
– Hogyne – bólintott Bosch.
Haller megragadta a törlőpárnát, és leradírozta a két kört a
tábláról. Ezután két másik kört rajzolt, ám ezek már metszették
egymást.
– Ha most elkezd ásni és csontokat talál? Megmondom, mi
lesz. A két kör kapcsolódni fog egymáshoz. A maga felfedezése a
mi felfedezésünkké válik, így mindent a védelem és a nagyvilág
elé kell tárnunk.
McPherson helyeslően bólogatott.
– Akkor, mit csinálunk? – tette fel a kérdést Bosch. – Ejtjük
az egészet?
– Nem, nem ejtjük – felelt Haller –, csak vigyázunk, és
különválasztjuk a kettőt. Tudja, mit mondanak a legjobb
tárgyalási stratégiának? Minél egyszerűbb, annál jobb, ember. Mi
se bonyolítsuk a dolgunkat. Válasszuk külön a két kört, vegyünk
részt a tárgyaláson, és ítéltessük el a fickót Melissa Landy
meggyilkolásáért. S ha ez megtörtént, feláshatjuk az egész
Mulhollandet.
Bosch tekintete átvándorolt Haller egymást metsző köreiről a
fényképek sorára. Minden idegszála azt közvetítette, hogy a
lányok közül néhányan sosem lettek idősebbek, mint ahogyan a
fotókon láthatók. A földbe kerültek, és Jason Jessup juttatta őket
oda. Ki nem állta a gondolatot, hogy akár még egy napot is
eltöltsenek a földben, de tudta, hogy akkor is várnia kell.
– Oké – döntött végül. – Tovább dolgozom az eddigiek
szerint. Egyelőre. Van viszont még valami a profillal
kapcsolatban, amit nem árt tudniuk.
– Még egy meglepetés?—húzta fel a szemöldökét McPherson.
– Halljuk!
Haller visszatért a helyére. Bosch kihúzott egy széket, és
maga is helyet foglalt.
– A profilozónk azt mondja, hogy egy Jessuphoz hasonló
gyilkost a börtön sem változtat meg. Az a sötétség a lelke mélyén
sosem tűnik el. Megmarad. Kivár. Akár egy kóros daganat. És a
külső behatásokra reagál.
– Újra gyilkolni fog – bólintott McPherson. .
Bosch lassan bólintott.
– Egyelőre talán csak azért keresi fel az áldozatai sírját, hogy
kapjon egy kis... ihletet, de ha meglesz az a külső behatás, jó
eséllyel hamarosan cselekedni fog.
– Akkor legjobb, ha készen állunk. Én vagyok az, aki
kiengedte. Ha van bármi kétsége a megfigyelésével kapcsolatban,
velem ossza meg.
– Nincs semmi – vont vállat Bosch. – Ha Jessup meglépi,
rajta leszünk.
– Mikor tervezi, hogy legközelebb kimegy a KN-nel? –
érdeklődött McPherson.
– Bármikor mehetnék, de van egy lányom is, akit vagy
elviszek valakihez, vagy felbérelek mellé valakit.
 – Egyszer én is menni akarok.
– Miért?
– Látni akarom az igazi Jessupot. Nem azt, aki a lapokban és
a tévében szerepel.
– Hát...
– Mi az?
– Tudja, nők nincsenek a csapatban, mert egy pillanatra se
akadhatnak le a fickóról. Nincs lehetőség kimenni a mosdóba.
Üvegbe pisálnak és hasonlók.
– Ne aggódjon, Harry, boldogulni fogok!
– Akkor elintézem.
 Huszonegy

Március 19., péntek 10.50

Az órámra néztem, amikor meghallottam Maggie-t, aki oda-

köszönt Lornának a recepción. Belépett az irodámba, és ledobta
az asztalomra a táskáját – egy elegáns és stílusos olasz táskát,
amilyet sosem vett volna magának. Túl drága és túl vörös.
Szerettem volna tudni, kitől kapta, ahogyan sok minden mást is
szerettem volna tudni, amit sosem mondott volna el nekem.
Bár a vörös aktatáska származása lett volna a legnagyobb
gondom! Tizenhárom napon belül megkezdődött az esküdtek
válogatása, és Royce-nak végül csak sikerült gyomorszájon
vágnia a tárgyalás előtt. Azzal a két centi vastag iratköteggel, ami
előttem feküdt az asztalon.
– Merre jártál? – kérdeztem, a hangomban nyilvánvaló
bosszúsággal. – Hívtalak a mobilodon, de ki volt kapcsolva.
Az asztalomhoz lépett, miközben magával vonszolt még egy
széket.
– A fontosabb, hogy te merre jártál?
Vetettem egy pillantást a naptáramra, de nem láttam
semmilyen bejegyzést.
– Miről beszélsz?
– Azért kapcsoltam le a telefonomat, mert Hayley díjátadóján
voltam. Nem szeretik a telefoncsörgést, amikor a kölykök
átveszik a kitüntetésüket.
– Á, a francba!
Szólt, még e-mailt is küldött. Kinyomtattam, és a hűtőajtóra
tettem, épp csak a naptáramba vagy a telefonomba nem írtam be.
Elszúrtam.
– Ott kellett volna lenned, Haller. Büszke lettél volna rá.
 – Tudom, tudom, ezt elszúrtam.
– Semmi gond. Lesz más alkalom. Elszúrni vagy eljönni.
Ez fájt. Jobb lett volna, ha nekiesik a torkomnak, ahogyan
máskor csinálta, mert ez a passzív-agresszív viselkedés még
jobban belém mart. És ő vélhetően tudta ezt.
– A legközelebbin ott leszek – fogadtam meg. – Ezt veheted
ígéretnek.
Nem jegyezte meg epésen, hogy „Persze, Haller” vagy
„Hányszor hallottam már ezt!” S ezzel valahogy tovább rontott a
helyzeten. Inkább rátért egyenesen az üzletre.
– Az mi?
Az előttem fekvő dokumentumra mutatott.
– Clive Royce utolsó nagy húzása. Egy indítvány, hogy a
bíróság ne vegye figyelembe Sarah Ann Gleason tanúvallomását.
– És persze péntek délután adja le, három héttel a tárgyalás
előtt.
– Inkább tizenhét nappal.
– Ó, bocsáss meg. Mi áll benne?
Átforgattam az indítványt, és felé csúsztattam az asztalon.
Jókora fekete iratkapocs fogta össze a lapokat.
– Kezdettől ezen mesterkedett, mert tudta, hogy ő a
kulcsszereplő. Sarah a koronatanúnk, nélküle semmilyen
bizonyíték nem számít. Még a teherautóban talált három hajszál
is csak közvetett, ha leveszi Sarah-t a tábláról.
– Ezt értem, de hogyan próbál megszabadulni tőle? –
Forgatni kezdte a lapokat.
– Kilenckor adták le, és nyolcvanhat oldalas, ezért még nem
tudtam teljesen feldolgozni, de egyszerre két irányból támad.
Megkérdőjelezi az eredeti azonosítást, azt mondja, befolyásolták
a gyerek Sarah-t és...
– Ezt már megvitatták első fokon, és a fellebbezéseknél is
elfogadták a vallomást. Csak a bíróság idejét vesztegeti.
 – Ezúttal másfelől közelít. Ne feledd, Kloster alzheimeres,
már nem fog tanúskodni. Nem nyilatkozhat a nyomozásról, és
nem védheti meg magát. Royce tehát azt állítja, hogy Kloster
mondta meg Sarah-nak, kit azonosítson, ő mutatott rá először
Jessupra.
– És ezt mire alapozza? Amikor csak Sarah és Kloster
tartózkodott a szobában?
– Nem tudom. Nem indokol, de gyanítom, hogy azt
kifogásolja, amikor Kloster rádión leszólt, hogy Jessup vegye le a
sapkáját.
– Az sem számít. Az egészet azért szervezték, hogy lássák,
Sarah tudja-e azonosítani Derek Wilbernt, a másik sofőrt. Ezek
után nevetséges azt állítani, hogy Kloster befolyásolta a
szemtanút, amikor az Jessupot választotta. Az azonosítás
váratlan módon végződött, éppen ezért hiteles és meggyőző.
Ebben nem látok semmi veszélyt. Ezt az érvelést még Kloster is
ízekre szedné.
Tudtam, hogy igaza van, de nem is az első támadás miatt
aggódtam.
– Ó, ez csak a belépő, semmiség a második részhez képest. A
teljes tanúvallomás kizárását követeli azon az alapon, hogy a tanú
emlékezete megbízhatatlan. Az indítványban szerepel az összes
kábítószerrel kapcsolatos ügye, egészen a legutolsó
metadonkristályig. A letartóztatások jegyzőkönyvei és a
börtönbeli jellemzések, a szemtanúk, akik részletesen leírják a
drogfogyasztási szokásait, hogyan váltogatta a partnereit, és hitt
abban, hogy a lélek képes kilépni a testből... úgy rémlik, Port
Townsendben elfelejtette említeni ezeket. S ha ez sem lenne elég,
a szakértői igazolják, hogy a metadon fogyasztásának
mellékhatásaként megtörténhet az emlékezetvesztés és hamis
emlékek berögződése is. Mindent egybevetve? Cseszhetjük az
egészet.
 Maggie nem válaszolt, csak tovább olvasta Royce
indítványának összegzését.
– Itt és San Franciscóban is vannak nyomozói – tettem
hozzá. – Alapos munkát végeztek, Mags. És tudod, mit? Még csak
Port Townsendbe sem kellett elmenniük, hogy megkérdezzék. Itt
azt írja, hogy nem kell megtenniük, mert teljesen mindegy, Sarah
mit mond. Nem lehet bízni a szavában.
– Amit az ő szakértői állítanak, a mieink megcáfolják –
közölte Maggie nyugodt hangon. – Számítottunk erre,
megvannak rá az embereink. A legrosszabb esetben senkinek
sem lesz igaza. Te is tudod.
– Nem a szakértők jelentik az igazi fenyegetést...
– Rendben leszünk – erősködött. – És nézd ezeket a tanúkat.
Volt férjek és élettársak. Látom, hogy Royce tapintatosan
elhallgatta az ő priuszukat. Drogos az összes. Striciket és
pedofilokat csinálunk belőlük, akik nem tudják megbocsátani
Sarah-nak, hogy felállt a mocsokból, amiben ők benne ragadtak.
Tizennyolc volt, amikor hozzáment az első férjéhez, az meg
huszonkilenc. Sarah elmondta. Nagyon szívesen elbeszélgetek
vele a tanúk padján. Tényleg úgy érzem, hogy túlreagálod ezt a
dolgot, Haller. Vitathatunk mindent. Rávehetjük, hogy
szerepeltesse az úgynevezett tanúit a bíróságon, és sorban kiütjük
az összeset. Egy valamiben azért igazad van. Ez Royce utolsó
húzása, ha nem is nevezném nagynak.
Megráztam a fejem. Csak azt látta, ami a papíron szerepelt,
amit blokkolhattunk vagy háríthattunk a saját kardunkkal. El-
siklott a felett, ami kimondatlanul maradt.
– Tudod, ez az egész Sarah-ról szól. Royce tudja, a bíró nem
akarja majd lehúzni a koronatanúnkat. Tudja, hogy ezt
megússzuk, de közli a bíróval, hogy mi vár Sarah-ra, ha
tanúskodni akar. Az egész élete, minden pikáns részlet, minden
elszívott fű és minden megmarkolt farok terítékre kerül, neki
pedig nem lesz más választása, mint ott ülni és hallgatni. Azután
Royce odaállít egy dokit, aki képeket mutat egy szétcsúszott
agyról, és közli, hogy ezt teszi a metadon. Tényleg kitesszük
ennek? Elég erős, hogy elviselje? Talán meg kellene keresnünk
Royce-ot ajánlattal, hogy letöltöttnek vesszük a büntetést, és a
város hajlandó fizetni valamennyit. Köthetnénk egy alkut, ami
minden érintettet megnyugtat.
Maggie ledobta az asztalra az indítványt.
– Most hülyülsz? Beijedtél ettől a szartól?
– Nem ijedtem be, csak realista vagyok. Én nem jártam
Washingtonban. Nem ismerkedtem meg ezzel a nővel. Nem
tudom, hogy képes-e elviselni ezt. Amellett még mindig lehet egy
második esélyünk azokkal az ügyekkel, amiken Bosch dolgozik.
Maggie hátradőlt a széken.
– Semmi garancia rá, hogy bármi is lesz azokból az ügyekből.
Mindent ebbe kell beleadnunk, Haller. Ha kell, visszamegyek
Sarah-hoz, és fogom egy kicsit a kezét. Részletesebben
elmondom, mire számítson. Felkészítem. Annyit máris tud, hogy
nem lesz sétagalopp.
– Finoman fogalmazva.
– Szerintem éppen elég erős. Még az is lehet, hogy szüksége
van erre. Megvallani a bűneit és lezárni a múltat. Nála ez a
megváltásról szól, Michael. Tudod jól, miről beszélek.
Egy hosszú pillanatig mélyen egymás szemébe néztünk.
– Akárhogy is, szerintem erősebb, mint gondolnánk, és ezt az
esküdtek is látni fogják. Igazi túlélő, és a túlélőket mindenki
szereti.
Bólintottam.
– Van tehetséged a meggyőzéshez, Mags. Ez egy adottság.
Mindketten tudjuk, hogy neked kellene vinned az ügyet, nem
nekem.
– Kösz, hogy ezt mondod.
 – Rendben, akkor menj oda, és készítsd fel mindenre. Talán a
jövő héten. Addigra meglesz a beosztás, így azt is megmondhatod
neki, mikor kell ideutaznia.
– Oké – bólintott.
– Addig is, hogy áll a hétvégéd? Valamit válaszolnunk kell
erre. – Az asztalon fekvő indítványra mutattam.
– Nos, Harry végre elintézte, hogy holnap éjjelre bekerüljek a
megfigyelő csapatba. Ő is jön... azt hiszem, a lánya ott alszik
valakinél. Ettől eltekintve, szabad vagyok.
– Miért akarod mindenáron megfigyelni Jessupot? A
rendőrök megteszik helyetted.
– Mondtam már, látni akarom, milyen, amikor azt hiszi, hogy
senki sem látja. Javasolnám, hogy te is gyere, de neked ott lesz
Hayley.
– Amúgy se vesztegetném erre az időmet. Ha már találkozol
Boschsal, átadnád neki az indítvány egy példányát? Szükségünk
lesz rá, hogy utánajárjon néhány tanúnak és vallomásnak. Nem
mindegyik szerepelt Royce átadott anyagában.
– Ravasz a fickó. Az utolsó pillanatig nem szerepelteti őket a
tanúlistán. Ha a bíró elutasítja az indítványt azon az alapon, hogy
Gleason szavahihetőségét az esküdteknek kell megítélniük,
visszavág egy bővített tanúlistával. Azzal, hogy oké, de akkor
nekem is vannak tanúim az esküdtek számára.
– Breitmannek pedig engednie kell, vagy ellentmond a saját
ügyrendjének. Okos. Tudja, mit csinál.
– Mindegy, Boschnak akkor is kell egy példány, bár
szerintem még mindig a régi ügyeken dolgozik.
– Nem számít. A tárgyalás mindennél fontosabb.
Ellenőriznünk kell a fickók hátterét. Beszélsz vele, vagy inkább én
beszéljek?
Amikor felosztottuk a tárgyalás előtti teendőket, Maggie
kapta a feladatot, hogy készüljön fel a védelem tanúiból. Kivéve
Jessupot. Amennyiben tanúskodik, ő az enyém.
 – Beszélek vele – bólintott.
Összeráncolta a homlokát. Ezt a szokását még nem figyeltem
meg.
– Mi az?
– Semmi. Csak azon gondolkodom, hogyan támadjuk meg
ezt. Szerintem be kellene dobnunk egy korlátozó indítványt, hogy
Royce ne tehessen meg akármit. Érvelhetnénk azzal, hogy Sarah
életének eseményei nem relevánsak a szavahihetőségét illetően,
ha ugyanúgy azonosítja Jessupot, ahogyan annak idején tette.
Megráztam a fejem.
– Azzal érvelnék, hogy sérelem éri az ügyfelem hatodik
kiegészítésben biztosított jogát, ha nem kérdezhetem ki a
vádlóját. A bíró korlátozhat bizonyos témákat, ha azok újra és
újra ismétlődnek, de ennél többre ne nagyon számíts.
Lebiggyesztett ajakkal vette tudomásul az igazamat.
– Egy próbát persze megér – tettem hozzá. – Egy próbát
minden megér. Ami azt illeti, bele akarom fullasztani Royce-ot a
papírokba. Azt akarom, hogy egy egész telefonkönyvön kelljen
átrágnia magát.
Felnézett rám, és elmosolyodott.
– Mi az?
– Szeretem, amikor ilyen dühös és bosszúszomjas vagy.
– Még nem láttál semmit.
Elfordult, mielőtt még egy lépéssel is továbbmentünk volna.
– Hétvégén hol akarsz dolgozni? – kérdezte. – Ne feledd,
Hayley a tiéd. Nem fog örülni, ha mindketten végigdolgozzuk az
egész hétvégét.
Ezen el kellett gondolkodnom. Hayley imádta a múzeumokat.
Annyira, hogy én már bele is fáradtam, amikor újra és újra
visszamentünk ugyanazokra a helyekre. És szerette a filmeket.
Utána kellett járnom, nem játszanak-e valami újat.
– Reggel hozd át, és készülj arra, hogy a válaszunkon kell
dolgoznod. Néha cserélhetünk is. Délután elviszem moziba vagy
valahová, azután elmehetsz arra a megfigyelésre. Majd
összerakjuk valahogy.
– Oké, megbeszéltük.
– Vagy...
– Vagy mi?
– Vagy áthozhatod ma este, és egy kis vacsorával
megünnepelhetjük a kölykünk második osztályelsőségét. Utána
pedig dolgozhatnánk egy kicsit.
– Úgy érted, aludjak ott?
– Persze, ha akarsz.
– Csak szeretnéd, Haller.
– Az biztos.
– Amúgy először osztályelső. Csak hogy tudd, mit mondj ma
este.
Elmosolyodtam,
– Ma este? Komolyan?
– Remélem.
– Nem kell aggódnod. Minden rendben lesz.
 Huszonkettő

Március 20., szombat 20.00

Miután Bosch említette, hogy egy ügyész is csatlakozni kíván a

KN megfigyelőcsapatához, Wright hadnagy úgy intézte a
beosztást, hogy szombat este dolgozzon, és azt az autót vezette,
amelyikbe a látogatók kerültek. A kocsi Venice-ben, egy
nyilvános parkolóban, a parttól hatsaroknyira vette fel őket.
Bosch itt találkozott McPhersonnal, azután odaszólt Wrightnak,
hogy minden rendben, készen állnak. Tizenöt perccel később egy
fehér sportterepjáró gördült be a parkolóba. Bosch átengedte
McPhersonnak az első ülést, és bemászott hátra. Nem
lovagiasságból tette. A hátsó ülés lehetővé tette, hogy a hosszú
éjszakai műszak során kicsit kinyújtóztassa a tagjait.
– Steve Wright – nyújtotta a hadnagy McPherson felé a kezét.
– Maggie McPherson. Köszönöm, hogy önökkel tarthatok. –
Semmi gond. Mindig örülünk, ha az Államügyészi Hivatal
érdeklődik a munkánk iránt. Reméljük, eredményes estje lesz. –
Hol van most Jessup?
– Amikor ott hagytam, a Brigben volt az Abbot Kinney-n.
Szereti a zsúfolt helyeket, ami csak jó nekünk. Van bent néhány
emberem, meg pár az utcán is. Mostanra kezdjük felvenni a
ritmusát. Bemegy valahová, kivárja, hogy felismerjék és
fizessenek neki, azután továbbáll... ha nem ismerik fel, nagyon
hamar.
– Talán szívesebben hallanék az éjszakai kiruccanásairól,
mint az ivási szokásairól.
– Az csak jó, ha iszik – jegyezte meg Bosch a hátsó ülésről. –
Ok-okozati összefüggés. Amikor alkoholt fogyaszt, általában a
Mulhollanden lyukad ki.
 Wright helyeslően bólintott, azzal kihajtott a parkolóból.
Tökéletesen alkalmas volt a feladatra, miután egyáltalán nem
tűnt rendőrnek. Ötvenes, szemüveges férfi, ritkuló hajjal és
ingzsebében mindig két-három tollal, emiatt inkább
emlékeztetett valami könyvelőre – miközben több mint két
évtizede dolgozott a KN-nél, és számos halállal végződő akcióban
részt vett. A Times úgy minden öt évben egyszer foglalkozott a
különleges nyomozórészleggel, általában a halálozási statisztikák
kapcsán. Bosch emlékezett rá, hogy az utolsó ilyen tudósítás „a
KN szürke bérgyilkosának” nevezte Wrightot. A riporterek és
szerkesztők ezt nyilvánvalóan lesajnálásnak szánták, Wright
azonban kitüntetésként viselte a címet. Még a névkártyájára is
rányomtatta, természetesen idézőjelben.
Wright végighajtott az Abbot Kinney Boulevard-on, és
elhaladt a Brig előtt, amely a keleti oldalon, egy kétszintes épület
aljában üzemelt. Miután kétsaroknyira eltávolodott, élesen
visszafordult, és a bártól félsaroknyira, egy utcai tűzcsap előtt
parkolt le.
A Brig kivilágított utcai cégtáblája egy bokszolót ábrázolt a
ringben, vörös kesztyűkben, készen a bunyóra. A kép nemigen
illett a bárhoz, de Bosch ismerte a történetét. Sokkal fiatalabb
korában ezen a környéken élt. Tudta, hogy a bokszolós cégtáblát
egy korábbi tulaj szereltette fel, aki még az eredeti
tulajdonosoktól vette a helyet. Visszavonult öklözőként a belső
teret is a bokszmotívum felhasználásával alakította át. A
homlokzat egyik oldalán egy falfestmény is megörökítette a
bokszolót és feleségét, noha ők maguk már rég eltűntek.
– Itt az Ötös – jelentkezett be Wright. – Mi a státusunk?
A napellenzőre csíptetett mikrofonba beszélt. Bosch tudta,
hogy a lábával, egy padlón elhelyezett gomb segítségével hozza
működésbe, míg a hangszórókat a műszerfal alatt helyezték el. Ez
az elrendezés lehetővé tette, hogy a megfigyelést végző személy
keze vezetés közben szabadon maradjon, s ami fontosabb:
segített megőrizni az inkognitót. Egy hagyományos rádióvevő
biztos lebukáshoz vezetett volna. A KN túlságosan profi volt egy
ilyen hibához.
– Hármas – felelt egy hang. – Retro még a helyén Egyessel és
Kettessel.
– Vettem – nyugtázta Wright.
– Retro? – húzta fel a szemöldökét McPherson.
– Így nevezzük. A frekvenciánk eléggé kiesik, és az FCC
listáján a munkaügyi felügyelőségnél van nyilvántartva, de azért
nem árt az óvatosság. Személyek vagy helyek nevét sosem
használjuk nyíltan.
– Értem.
Még kilenc óra sem volt. Bosch nem számított rá, hogy
Jessup hamar távozik, különösen addig, amíg akad, aki fizet neki
egy italt. Miután elhelyezkedtek, Wright láthatóan megkedvelte
McPhersont, akit készséggel tájékoztatott a munkafolyamatokról
és a megfigyelés művészetéről. Lehet, hogy halálra untatta ezzel,
de McPherson nem adta ennek jelét.
– Tudja, amint felvettük a célszemély ritmusát, már sokkal
könnyebben reagálunk. Vegyük például ezt a helyet. A Brig
egyike annak a három-négy helynek, ahol Retro rendszeresen
megfordul. A különböző bárokba különböző embereket
építettünk be, hogy bármikor bemehessenek, amikor ott
tartózkodik, és eljátszhassak a törzsvendéget, aki jelenleg bent
van a Brigben, ugyanaz a két fickó, aki mindig bent szokott lenni.
Másik kettő megy be a Townhouse-ba, ha ott jár, és megint másik
kettő a James Beachbe. Így megy ez. Ha Retro fel is figyel rájuk,
azt hiheti, hogy csak azért látta őket korábban, mert
törzsvendégek. Ha viszont ugyanazt a fickót két különböző
helyen látná viszont, gyanakodni kezdene.
– Értem, hadnagy. Látom, alaposan felkészültek.
– Szólítson csak Steve-nek.
– Oké, Steve. Tudnak a belső emberei kommunikálni?
 – Igen, de süketek.
– Süketek?
– Mindenkin van testmikrofon, tudja, mint a kémfilmekben,
fülhallgatót azonban nem viselhetnek ilyen nyilvános helyeken,
mert túl szembetűnő lenne. Ezért aztán lehetőség szerint
lejelentik a helyzetüket, de nem hallanak semmit, hacsak az
inggallérjuk mögül elő nem veszik a fülhallgatót, és behelyezik.
Sajnos ez nem olyan, mint a tévében, ahol csak a füldugót kell
betenni, nincs madzag.
– Értem. És az emberei is isznak a bárban, amíg
megfigyelnek?
– Ha valaki egy ilyen helyen kólát vagy egy pohár vizet kérne,
azonnal feltűnne, így aztán ők is piát kérnek, de beosztják. Retro
szerencsére szereti az ilyen zsúfolt helyeket. Ez megkönnyíti a
szemmel tartását.
Amíg elöl folytatódott a társalgás, Bosch elővette telefonját,
és belekezdett abba, amit manapság csevegésnek szokás nevezni:
SMS-t küldött a lányának. Bármennyire tudta, hogy több
szempár is a Brigre és ezen belül Jessupra tapad, mégsem tudta
megállni, hogy eközben pillanatonként fel ne kapja a tekintetét.

„Mizu? Jól mulatsz?”

Madeline a legjobb barátjánál, Aurora Smithnél aludt, alig

néhány saroknyira az otthonától, Bosch mégsem lehetett ott, ha
szüksége lett volna rá. Beletelt néhány percbe, amíg a lány
duzzogva válaszolt, de betartotta az alkut. Válaszolnia kellett a
hívásaira és az üzeneteire, különben Bosch – ahogyan a lány
fogalmazott – rövidebbre fogja a pórázát.

„Minden ok. Nem kell ellenőrizned.”

„De kell. Az apád vagyok. Ne maradj fenn soká!”

 Ezzel meg is voltak. Gyorsírás, gyorskapcsolat. Bosch tudta,
hogy segítségre van szüksége. Annyi mindent nem értett. Néha
úgy tűnt, minden rendben, teljes a boldogság, máskor azonban
csak arra várt, Maddie mikor szökik el otthonról. Az együttélés
nyomán erősebbé vált a kötődése, mint valaha lehetségesnek
tartotta volna – másra se tudott gondolni, mint a lánya
biztonságára és jövőjére. Olyannyira vágyott rá, hogy jobbá tegye
az életét, és elfeledtesse vele a múlt szörnyűségeit – az érzés néha
fizikai fájdalomként jelentkezett, abroncsként szorongatta a
mellkasát mégis úgy tűnt, képtelen átnyúlni a folyosó túlsó
oldalára. A repülő hevesen rázkódott, és ő mindig elvétette.
Eltette a telefont, és újabb pillantást vetett a Brig bejáratára.
Dohányosok csoportosultak odakint. Ebben a pillanatban egy
hang hallatszott élesen a rádióban, hátterében az egymásnak
csapódó biliárdgolyók éles kopogásával.
– Kimegy. Retro elindult.
– Korainak tűnik – jegyezte meg Wright.
– Dohányzik? – kérdezte McPherson. – Talán csak...
– Eddig még nem láttuk.
Bosch rajta tartotta szemét az ajtón, ami hamarosan
felpattant. Egy férfi, akit nagy távolságból is könnyen azonosított
Jessupként, kilépett, és elindult a járdán. Az Abbot Kinney észak-
nyugati irányban szelte ketté Venice-t. Jessup arrafelé tartott.
– Hol parkol? – kérdezte Bosch.
– Sehol – felelte Wright. – Néhány saroknyira lakik. Gyalog
jött.
Ezután csak néma csendben figyelték. Jessup két háztömbnyi
utat tett meg az Abbot Kinney-n, elhaladt egy sor étterem, kávézó
és galéria előtt. Forgalmas volt a szombat este, ilyenkor szinte
minden hely nyitva tartott. Belépett egy Abbot’s Habit nevű
kávézóba. Wright rádión utasította egyik emberét, hogy kövesse,
ám mielőtt ez megtörténhetett volna, Jessup már meg is jelent
újra, kávéspohárral a kezében, és tovább gyalogolt.
Wright beindította a terepjárót, és besorolt az ellenkező
irányba tartó forgalomba. Csak kétsaroknyira fordult vissza, ahol
Jessup nem láthatta, ha történetesen éppen arra néz.
Mindeközben állandó rádiókapcsolatban maradt társaival.
Egész láthatatlan háló feszült Jessup körül. Még ha észre is veszi,
akkor se rázhatja le őket.
– Hazafelé tart – jelentette egy hang a rádióban. – Talán
korán lefekszik.
Az Abbot Kinney, amit arról az emberről neveztek el, aki több
mint egy évszázaddal korábban megépítette Venice-t, beletorkollt
a Brooks Avenue-ba, amelyet aztán a Main Street keresztezett.
Jessup átvágott a főutcán, és elindult az egyik sétálóutcán, ahová
gépjárművek nem hajthattak be. Wright készen állt erre, és a
Pacific Avenue-ra irányította a két követőautót, hogy a túlsó
végében várjanak.
Maga Wright a Brooks és a főutca kereszteződésében állt le,
majd várta a jelentést, hogy Jessup kiért a Pacificre. Két perc
némaság után a nyugtalanság erőt vett rajta, és beleszólt a
rádióba.
– Hol van, emberek?
Senki sem válaszolt. Senki sem látta Jessupot. Wright sietve
beküldött valakit.
– Kettes, menj be! Használd a huszonhármast.
– Oké.
McPherson visszanézett a hátul ülő Boschra, mielőtt Wright-
hoz fordult.
– Többféle taktikát alkalmazunk. Rádión nem szoktuk őket
részletezni. – Kimutatott a szélvédőn. – Az a huszonhármas.
Bosch vörös széldzsekis férfit látott, aki hőszigetelt
táskájában pizzát szállított ki, és most besétált egy Breeze Avenue
nevű utcába. Kivártak, míg végül a rádió életre kelt.
 – Nem látom. Végigmentem, de nincs...
Az adás megszakadt. Wright nem szólt. Kivártak, majd újra
meghallották ugyanazt a hangot.
– Kis híján nekimentem. Két ház közül lépett ki. Akkor húzta
fel a sliccét.
– Oké, felismerte? – kérdezett rá Wright.
– Negatív. Útbaigazítást kértem a Breeze Court felé, mire azt
felelte, hogy ez a Breeze Avenue. Még jók vagyunk. Mostanra ki
kellett érnie.
– Itt a Négyes. Megvan. A San Juan felé tart.
A Négyest Wright a Pacificre irányította. Jessup a San Juan
Avenue egyik lakásában élt, a gyorsforgalmi és a part között.
Bosch érezte, ahogy a gyomrát szorongató feszültség lassan
enyhül. A megfigyelés olykor cseppet sem könnyű. Jessup
bevonult csorgatni két ház közé, és ezzel mindenki idegeit
felborzolta.
Wright átirányította csapatát a San Juan Avenue körüli
térségbe, a Pacific és a gyorsforgalmi közé. Jessup a saját
kulcsával bement a második emeleti lakásba, ahol lakott, míg a
rendőrök gyakorlottan elfoglalták .a helyüket. Eljött az újabb
várakozás ideje.
Bosch a korábbi megfigyeléseiből már tudta, hogy ilyenkor a
jó rendőr legjobb ismérve, ha nem feszélyezi a hallgatás. Vannak,
akik kényszeresen ki akarnak tölteni minden csendet. Harry
sosem tartozott közéjük, és nem gondolta, hogy a KN-től bárki
ilyen lenne. Kíváncsian várta,.hogyan viselkedik McPherson
most, amikor Wright már kioktatta a megfigyelés egyszeregyéről,
és nem maradt más hátra, mint ülni és figyelni.
Bosch elővette telefonját, hátha elmulasztott egy üzenetet a
lányától, de nem. Úgy döntött, nem zaklatja egy újabb
ellenőrzéssel, inkább eltette a mobilt. Most kezdett csak igazán
számítani, hogy átengedte McPhersonnak az első ülést. Elfordult,
és kinyújtotta lábát az ülésen, hátát az ajtónak támasztva.
McPherson hátranézett, és elmosolyodott az autó sötétjében.
– Én meg azt hittem, hogy igazi úriember – jegyezte meg. –
Közben csak ki akart nyújtózni.
Bosch viszonozta a mosolyt.
– Most lebuktam.
Ezután már mindenki hallgatott. Bosch azon tűnődött, amit
McPherson mondott, amíg a parkolóban arra várakoztak, hogy
Wright felvegye őket. Először is, átadott neki egy másolatot a
védelem által benyújtott legutolsó indítványról, amit a kocsija
csomagtartójába zárt, majd közölte vele, hogy ellenőriznie kell a
tanúkat és a vallomásaikat, hátha a vád előnyére fordíthatják
őket. Azt mondta, Hallerrel egész nap azon dolgoztak, hogy
visszavágjanak az indítványra, ami meg akarja fosztani Sarah
Ann Gleasont a tanúskodás jogától. A bíró ezzel kapcsolatos
döntése a tárgyalás egész kimenetelét befolyásolhatja.
Boscht mindig is aggasztotta, amikor azt látta, hogy a ravasz
ügyvédek manipulálják a törvényt és igazságszolgáltatást. Az ő
ténykedését sosem érhette ilyen vád. A helyszíneléssel kezdett, és
követte a bűnjeleket, egészen a gyilkosig. Voltak talán bizonyos
szabályok, de a legtöbb esetben ezt az egyenes utat járta be. A
bíróságon viszont másként mentek a dolgok, más szempontok
kerültek elő. A jogászok értelmezési, elméleti és eljárásjogi
kérdéseket feszegettek. Többé már semmi sem haladt egyenes
vonalban. Az igazszolgáltatás beleveszett egy labirintusba.
Hogyan lehetséges, tűnődött el, hogy egy ilyen rettenetes
bűntény egyetlen szemtanúját nem engedik felszólalni a vádlott
ellen? Több mint harmincöt éve dolgozott rendőrként, de még
most sem értette a rendszer működését.
– Itt Hármas. Retro elindult.
Bosch felhagyott a töprengéssel. Eltelt néhány másodperc,
majd egy másik hang is bejelentkezett.
– Autóba ült.
 Wright átvette az irányítást.
– Oké, készüljünk fel a követésre. Egyes, ki a Mainre és a
Rose-ra, Kettes le a Pacificre és Venice-re. Mindenki más
maradjon a helyén, amíg nem tudjuk az irányt.
Néhány perc múlva megkapták a választ.
– Északra a főúton. A szokásos.
Wright átirányította az embereit, és a gondosan összehangolt
követőegységek útnak indultak, amint Jessup a Main Streeten
elautózott a Picóig, majd onnét a 10-es gyorsforgalmi felhajtójáig.
Keletnek tartott, majd besorolt az északi 405-ösre, ahol a
kései óra ellenére sok autó zsúfolódott össze. Ahogy várták, a
Santa Monica-hegység felé közeledtek. A megfigyelő járművek
közé a sportterepjáró mellett befért egy fekete Mercedes kabrió,
egy családi Volvo kerékpárokkal a hátulján, és két eredeti japán
szedán is. A Hollywood Hills-i munkához már legfeljebb csak egy
hibrid hiányzott. A csapat a papírsárkánynak nevezett technikát
alkalmazta. Ketten párhuzamosan haladtak a céljárművel, egy
előtte, egy másik utána, s ezek gondosan megkoreografált
rendben váltogatták egymást. Wright terepjárója a sárkány farka
lett, amely távolról tartott lépést az eseményekkel.
Jessup egész úton betartotta a sebességkorlátot. Ahogy a
gyorsforgalmi emelkedni kezdett a hegyoldalon, Bosch
visszanézett a hátsó ablakon, és látta, hogy a Getty Museum úgy
emelkedik ki a ködből, mint egy ódon várkastély, maga mögött a
sötét égbolttal.
Azzal számolva, hogy Jessup a szokott helyszínek és a
Mulholland felé tart, Wright leválasztott az alakzatról két autót,
és előreküldte őket. Azt akarta, hogy még Jessup előtt a
Mulhollandre érjenek, és a megfigyelők éjjellátó készülékkel
felszerelkezve várják Jessup érkezését.
Jessup az eddigi szokásához híven a mulhullandi kijáratot
választotta, és nemsokára már keletnek tartott a hegylánc
gerincén kígyózó kétsávos úton. Wright eközben elárulta, hogy
ilyenkor a legnagyobb a lelepleződés veszélye.
– Darázs kéne ahhoz, hogy rendesen végezhessük a
dolgunkat, de nem futja rá – jegyezte meg.
– Darázs? – ráncolta a homlokát McPherson.
– Ez is egy kód. Helikoptert jelent. Jól jönne egy.
Az éjszaka első meglepetése öt perccel később érte őket,
amikor Jessup megállás nélkül elhajtott a Franklin Canyon Park
mellett. Wright sietve visszahívta embereit a parkból, mialatt
Jessup továbbautózott kelet felé.
Jessup lassítás nélkül hagyta el a Coldwater Canyon
Boulevard-t, majd a Fryman Canyon kilátóját is. Amikor áthaladt
a Mulholland és a Laurel Canyon Boulevard kereszteződésén,
merőben új terepre, vezette megfigyelőit.
– Mennyi az esélye, hogy kiszúrt minket? – kérdezte Bosch.
– Semennyi – felelte Wright. – Ahhoz túl jók vagyunk.
Valami mást forgat a fejében.
Az elkövetkező tíz percben a Cahuenga-hágón át keletnek
követték Jessupot. A parancsnoki autó messze lemaradt a többi
mögött, így Wright és utasai csak a rádión értesülhettek az
eseményekről.
Egy autó Jessup előtt haladt, míg a többi mögötte. A hátsó
autók a szokott ütemben váltogatták egymást, hogy Jessup
tükrében a fényszórók képe folyamatosan változzon. Végül
bejfutott egy rádióüzenet, mire Bosch azonnal előrehajolt az
ülésen, mintha ezzel is közelebb kerülhetne az információ
forrásához.
– Van itt egy stoptábla, és Retro elkanyarodott északnak.
Sötét van ahhoz, hogy lássam az utcatáblát, de a Mulhollanden
kell maradnom. Túl kockázatos. Aki utánam jön, forduljon el
balra a táblánál.
– Vettem. Megvan a balkanyar.
– Várjon! – élénkült fel Bosch. – Mondja neki, hogy várjon.
 Wright vetett rá egy pillantást a tükörben.
– Valami eszébe jutott? – kérdezte.
– A Mulhollanden csak egy stoptábla van. A Woodrow
Wilson Drive. Tudom. Lefelé kanyarog, és lejjebb, a highlandi
lámpánál újra becsatlakozik a Mulhollandbe. Az első autó onnét
követheti, de a Woodrow Wílson túl szűk. Ha beküld oda egy
kocsit, könnyen kiszúrhatja.
– Biztos benne?
– Biztos. A Woodrow Wilsonon lakom.
Wright elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt beleszólt a
rádióba.
– Balkanyar törölve. Hol a Volvo?
– További parancsig várunk.
– Oké, tovább felfelé, balkanyar a biciklikkel. Figyeljenek a
szembejövőkre! És az emberünkre.
– Vettem.
Wright terepjárója hamarosan elérte a kereszteződést. Bosch
látta, hogy a Volvo félrehúzódott, a hátuljáról hiányoztak a
kerékpárok. Wright is leállt, hogy rádión ellenőrizze csapatait.
– Egyes, felvette a pozíciót?
– Igen. A lenti lámpánál vagyunk. Retrónak semmi jele.
– Hármas?
Nem érkezett válasz.
– Oké, mindenki várjon, amíg nem hallunk.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Bosch. – Mi van a
biciklisekkel?
– Nyilván megsüketítitek. Majd ha hallunk...
– Itt Hármas – hallatszott egy suttogó hang. – Beértük.
Becsukta a szemét.
Wright fordított az utasok kedvéért.
– Leoltotta a fényszórókat, és megállt.
Bosch újra érezte a mellkasán azt a szorítást.
– Biztos, hogy az autóban van?
 Wright továbbította a kérdést a rádión.
– Igen, látjuk. Egy gyertya ég a műszerfalán.
– Pontosan hol vannak, Hármas?
– Úgy félúton lefelé. Halljuk a gyorsforgalmit.
Bosch teljesen előrehajolt a két ülés között.
– Kérdezze meg, hogy látnak-e házszámot. Adják meg a
pontos címet.
Wright elismételte a kérést, majd csaknem egy perc telt el,
mire meghallották az elsuttogott választ.
– Elég sötét van, zseblámpa nélkül nem sokat látni, de
valamennyi fény kiszűrődik a szomszédos házból, amelyik előtt
állunk. Egy olyan lábakon álló ház, ami kinyúlik a hágó fölé.
Innét úgy tűnik, hetvenkettő vagy -három.
Bosch hátracsúszott, és nagyot huppanva ült le az ülésre.
McPherson felé fordult, Wright a tükörben meredt rá.
– Ismeri a címet? – kérdezte Wright.
Bosch bólintott a sötétben.
– Igen – felelte. – Az én házam.
 Huszonhárom

Március 21., szombat 6.40

A lányom vasárnap szeretett sokáig aludni. Máskor utáltam

elvesztegetni a vele töltött időt, hiszen csak minden második
hétvégén és szerdánként találkozhattam vele, de ez a vasárnap
most különbözött. Örömmel engedtem aludni, míg én korán
keltem, hogy folytassam a munkát, és megmentsem a
koronatanúmat a kizárástól. Épp a konyhában töltöttem ki az
aznapi első kávémat, amikor kopogtatást hallottam a bejárat
felől. Odakint még alig világosodott. Ajtónyitás előtt belenéztem
a kukucskálóba, és megkönnyebbülten láttam, hogy volt
feleségem áll odakint Harry Bosch társaságában.
A megkönnyebbülés rövid életűnek bizonyult. Amint
elfordítottam a gombot, benyomultak, és magukkal hozták a
belőlük sugárzó rossz energiákat is.
– Baj van – közölte Maggie.
– Mi az? – kérdeztem.
– Az, hogy Jessup ma hajnalban letáborozott a házam előtt –
felelt Bosch. – Tudni akarom, hogyan jött rá a címemre, és mi a
nyavalyát csinál.
Túl közel lépett hozzám, ahogy ezeket mondta. Nem tudtam,
mi rosszabb, a lehelete vagy a vádló hangneme. Azt sem tudtam,
mi jár a fejében, de ráeszméltem, hogy a rossz energia belőle
árad.
Hátrébb léptem.
– Hayley még alszik. Hadd csukjam be a hálószobája ajtaját!
A konyhában van frissen főtt kávé, koffeinmentes, de készíthetek
egy erősebbet is.
 Végigmentem a folyosón, és ellenőriztem a lányomat. Még
aludt. Becsuktam az ajtót, és reméltem, hogy a várhatóan hangos
beszélgetés nem fogja felébreszteni.
Két látogatóm még akkor is állt, amikor visszatértem a
nappaliba. Egyikük se töltött magának kávét. Bosch alakja élesen
rajzolódott ki a városra néző nagy panorámaablak előtt, amely
miatt az egész házat megvettem. A válla felett láttam, ahogy az
égbolt alja egyre világosabbá válik.
– Kávét?
Csak meredten nézett rám.
– Oké, akkor üljünk le, és beszéljük meg.
Intettem a kanapé és a székek felé, de Boscht mintha
odaszögezték volna.
– Ugyan már, ne csinálja!
Elsiettem előttük, és leültem az ablak melletti székre. Végül
Bosch is megmozdult. Helyet foglalt a kanapén, Hayley
iskolatáskája mellett. Maggie leült a másik székre. Ő szólalt meg
először.
– Próbáltam meggyőzni róla Harryt, hogy a tanúlistán nem
adtuk meg az otthoni címét.
– Természetesen nem. Sosem adunk ki otthoni címeket a
vizsgálati anyagban. Ez esetben két elérhetőséget adtam meg, a
maguk irodáját és az enyémet. Még a rendőrségi központnál is
csak a diszpécser száma szerepel, nem a közvetlen vonalé.
– Akkor hogyan talált rá a házamra? – kérdezte Bosch,
továbbra is vádló hangon.
– Nézze, Harry, olyasvalamiért hibáztat, amihez semmi
közöm. Nem tudom, hogyan találta meg a házát, de nem lehetett
olyan nehéz. Ugyan már, az interneten bárki megtalálhat bárkit.
A ház a sajátja, igaz? Fizeti az ingatlanadót, a közműszámlákat,
és lefogadom, hogy regisztrált szavazó... nyilván republikánus.
– Független.
 – Remek. A lényeg, hogy bárki megtalálhatja, ha akarja.
Ehhez vegye hozzá, hogy ritka nevet visel. Nem kell mást tenni,
csak beütni a...
– Megadta nekik a teljes nevem?
– Muszáj volt. Ez az előírás, s ezt minden tárgyalás előtt
megtették, amin valaha is részt vett. Nem ez a lényeg. Ha
Jessupnak van internet-hozzáférése, akkor...
– Jessup huszonnégy éven át börtönben ült, még nálam is
kevesebbet tud az internetről. Valakinek segítenie kellett ebben,
és lefogadom, hogy Royce volt az.
– Nézze, ezt nem tudhatjuk.
Bosch szúrós pillantást vetett rám. Elsötétült a tekintete.
– Képes a védelmébe venni?
– Nem veszek a védelmembe senkit. Én csak azt mondom,
hogy hiba lenne elhamarkodott következtetéseket levonni.
Jessupnak van egy szobatársa, ráadásul kisebbfajta hírességnek
számít. A hírességek bármire rá tudják venni az embereket, nem?
Úgyhogy nyugodjunk, le, és vegyünk vissza egy kicsit. Mondja el
inkább, hogy mi történt a háznál!
Bosch egy fokkal nyugodtabbnak tűnt, de higgadtnak azért
most sem neveztem volna. Félig arra számítottam, hogy
bármelyik pillanatban felpattan, és összetör valamit, vagy lyukat
bokszol a falba. Szerencsére Maggie-től hallottam vissza a
történetet.
– A KN-nel voltunk, őt figyeltük. Azt hittük, felmegy az egyik
parkba, ahogy szokott, ám ehelyett elhajtott valamennyi mellett,
és továbbment a Mulhollanden. Amikor eljutott Harry utcájáig,
le kellett maradnunk, hogy ne vehessen észre. A KN-nél vannak
kerékpárok is. Ketten felültek rájuk, és letekertek az úton. Ők
látták Jessupot az autójában, Harry háza előtt.
– A rohadt életbe! – csattant fel Bosch. – A lányom is ott él
velem. Ha az a fasz csak...
 – Ne olyan hangosan, Harry, és vigyázzon a szájára! Az én
lányom ott fekszik a fal túloldalán. Kérem, inkább térjünk vissza
az éjszakára. Mit csinált Jessup?
Bosch habozott. Maggie nem.
– Csak ült ott – felelte. – Úgy fél órán át. És meggyújtott egy
gyertyát.
– Egy gyertyát? Az autóban?
– Igen, a műszerfalon.
– Mi a nyavalyát jelenthet ez?
– Ki tudja?
Bosch képtelen volt tovább ülve maradni. Felugrott a
kanapéról, és járkálni kezdett.
– Azután, hogy letelt a fél óra, elhajtott és hazament – fejezte
be Maggie. – Ennyi. Venice-ből egyenesen idejöttünk.
Most én álltam fel és kezdtem járkálni, de Boschtól tisztes
távolságra.
– Oké, gondoljuk ezt végig. Gondoljuk végig, mit csinált!
– Itt az új Sherlock – mordult fel Bosch.
Bólintottam. Számítottam erre.
– Van okunk feltételezni, hogy tudja, vagy akár csak gyanítja,
hogy követjük? – kérdeztem.
– Nem, az lehetetlen – vágta rá Bosch.
– Várjunk egy kicsit, ne siessük el – vágott közbe Maggie. –
Sokat gondolkodtam ezen. Az éjjel nem sokon múlt. Emlékszik,
Harry? A Breeze Avenue-ra?
Bosch bólintott. Maggie nekem is elmagyarázta, miről van
szó.
– Azt hitték, hogy az egyik venice-i sétálóutcán nyoma
veszett. A hadnagy beküldött egy fickót pizzásnak öltözve, Jessup
meg váratlanul előbukkant két ház közül, ahová elvonult
brunzolni. Nem sokon múlt.
Széttártam a karomat.
 – Hát, talán erről van szó. Talán ez gyanakvást szült benne,
és úgy döntött, végére jár a dolognak. Ha felbukkan a nyomozás
vezetőjének házánál, azzal maga után vonja a rendőröket, ha
tényleg a nyomában lihegnek.
– Szóval ez lenne a teszt? – kérdezte Bosch.
– Pontosan. Senki sem avatkozott közbe, amíg ott volt, ugye?
– Nem, békén hagyták – felelte Maggie. – Ha ki is szállt volna
a kocsiból, talán egészen más lenne a helyzet.
Bólintottam.
– Oké, szóval vagy tesztel, vagy tervez valamit. Utóbbi
esetben felderítést végzett. Látni akarta, hol lakik.
Bosch megtorpant, és kinézett az ablakon. Az ég mostanra
teljesen kivilágosodott.
– Egy dolgot azonban nem árt észben tartani – tettem hozzá.
– Nem csinált semmi törvénybe ütközőt. Az utca közterület, és a
korlátozó végzés értelmében Los Angeles megye területén
szabadon közlekedhet. Szóval bármire is készül, jól tették, hogy
nem állították meg, és fedték fel magukat.
Bosch az ablaknál maradt, nekünk háttal. Nem tudtam, mi
járhat a fejében.
– Harry... én megértem a félelmeit, és együtt is érzek
magával, de ez nem vonhatja el a figyelmünket. Nemsokára
kezdődik a tárgyalás, és még rengeteg a dolgunk. Ha elítéltetjük a
fickót, örökre rács mögé kerül, és többé nem számít, hogy tudja-e
a címét vagy sem.
– Akkor maga szerint mit tegyek? Üljek minden éjjel a
tornácon, puskával az ölemben?
– A KN a nap minden percében követi, igaz? – fordult felé
Maggie. – Megbízik bennük?
Bosch egy hosszú pillanatig nem válaszolt.
– Nem fogják elveszteni – mondta ki végül.
Maggie rám nézett, és láttam az aggodalmat a tekintetében.
Mindnyájunknak volt lánya, és egyikünk se bízta volna szívesen
másra, még akár egy elit megfigyelőosztagra sem. Egy pillanatig
elgondolkodtam valamin, amit azóta latolgattam, hogy
megkezdődött ez a beszélgetés.
– És ha ideköltöznének? A lányával? Lakhatna Hayley
szobájában, miután Hayley ma visszamegy az anyjához. És
használhatja az irodát. Van benne egy kanapé, amin épp elég
éjszakát töltöttem el. Biztosíthatom róla, hogy kényelmes.
Bosch elfordult az ablaktól, és rám nézett.
– Hogyan? Maradjunk itt az egész tárgyalás alatt?
– Miért ne? A lányainknak végre lenne alkalmuk találkozni
egymással, amikor Hayley is átjön.
– Szerintem jó ötlet – szúrta közbe Maggie.
Nem tudtam, mire érti: hogy a lányaink találkoznak, vagy
hogy Bosch ideköltözik a gyerekével.
– Ráadásul én minden este itt vagyok – érveltem tovább. –
Ha el kell mennie a KN-nel, bevállalom a lányát, különösen ha
Hayley is itt van.
Bosch néhány pillanatig elgondolkodott, de végül megrázta a
fejét.
– Nem, ezt nem tehetem – közölte.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Mert az az én házam. Az én otthonom. Nem menekülök el a
fickó elől. Ő fog menekülni előlem.
– Mi lesz a lányával? – tette fel a kérdést Maggie.
– Tudok gondoskodni a lányomról.
– Gondolja csak végig, Harry – kérte Maggie. – Gondoljon a
lányára! Nem akarhatja kitenni ekkora veszélynek.
– Nézzék, ha Jessup tudja a címemet, akkor valószínűleg ezt
a címet is tudja. Nem az a válasz, hogy ideköltözöm. Ez...
megfutamodás lenne. Talán csak próbára tesz, hogy mit lépek.
Úgyhogy nem csinálok semmit. Nem költözöm el. A KN vigyáz
ránk, ha pedig visszatér, és csak kiszáll a kocsijából, várni fogok
rá.
– Nem tetszik ez az egész – jelentette ki Maggie.
Belegondoltam abba, amit Bosch az én címemről mondott.
– Nekem sem – vágtam rá.
 Huszonnégy

Március 31., szerda 9.00

Boschnak nem kellett jelen lennie a bíróságon – ami azt illeti,

ráért megjelenni az esküdtválogatás után, amikor elkezdődött a
tárgyalás mégis közel akart kerülni a férfihoz, akit a KN oldalán
árnyékként követett. Látni akarta, hogyan reagál Jessup, ha majd
újra találkoznak. Másfél hónap telt el, amióta megtették azt a
hosszú autóutat a San Quentinből. Bosch szükségét érezte, hogy
közelebb kerüljön hozzá, mint azt a megfigyelés engedte. Ez
segített életben tartani benne a tüzet.
Ezen a megbeszélésen le akarták zárni az összes nyitott
kérdést, mielőtt másnap sor kerül az esküdtek kiválasztására,
azután pedig magára a tárgyalásra. Dönteni kellett az utolsó
indítványokról, véglegesíteni az időrendi beosztást, és mindkét
fél benyújthatta a tárgyi bizonyítékok listáját, amelyeket fel
kívánt használni a bíróság előtt.
A vád képviselői felkészültek mindenre. Az elmúlt két hétben
Haller és McPherson kiélesített, és felfényezett mindent,
végigjátszotta a tanúk kihallgatását, újra átgondolt minden érvet.
Gondosan megtervezték azt is, hogyan tárják fel a huszonnégy
évvel korábbról származó bizonyítékokat. Készen álltak. A húr
megfeszült, a nyílvessző bármikor kiröppenhet.
Még a halálbüntetéssel kapcsolatos döntés is megszületett –
vagy inkább nyilvánosságra került. Haller hivatalosan
visszavonta, noha Bosch mindvégig gyanította, hogy csak
fenyegetésre használja, mert nem tud kibújni az ügyvéd bőréből.
Az Államügyészség tényleges életfogytiglani börtönbüntetést
kért, és ennek elégnek is kellett lennie, hogy igazságot
szolgáltasson Melissa Landynek.
 Bosch maga is készen állt. Gondosan újranyomozta az ügyet,
és felkutatta a tanúkat, akiket a bíróság elé citálhatnak. Eközben
minden alkalmat megragadott, hogy a KN-nel legyen – már
azokon az éjszakákon, amikor a lánya a barátainál vagy Sue
Bambrough-val, az igazgatóhelyettessel aludt. Elvégezte a maga
részét: segített Hallernek és McPhersonnak, hogy ők is
elvégezhessék a magukét. Mindketten magabiztosan vágtak bele
a tárgyalásba, ami újabb okot szolgáltatott arra, hogy Bosch a
bíróságon legyen. Látni akarta, ahogy beindul a gépezet.
Breitman bírónő néhány perccel kilenc után vonult be a
terembe, és csendet kért. Bosch a korlátnál ült, közvetlenül a vád
asztala mögött, ahol Haller és McPherson egymás mellett foglalt
helyet. Felajánlották neki, hogy húzzon oda egy széket, de ő
szívesebben vonult a háttérbe. Hátulról akarta megfigyelni
Jessupot, amellett a két ügyészből túlságosan nagy nyugtalanság
sugárzott. A bírónő most dönti el, hogy engedi-e tanúskodni a
tárgyaláson Sarah Ann Gleasont. Ahogy Haller előző este
fogalmazott, semmi más nem számít. Ha elveszítik Sarah-t,
elveszítik az ügyet.
– A Kalifornia állam kontra Jessup ügy jegyzőkönyvébe –
kezdte a bírónő, amint elfoglalta a helyét. – Jó reggelt!
Miután az érintettek kórusban feleltek, a bírónő azonnal a
lényegre tért.
– Holnap kezdetét veszi az esküdtek kiválogatása, majd
elkezdődik maga a tárgyalás. A mai napon tehát kisöpörjük a
garázst, ha fogalmazhatok így, hogy végre beálljunk az autóval.
Ha vannak utolsó kérelmek, függőben lévő indítványok, bárkinek
bármi mondanivalója a bizonyítékokkal vagy bármi egyébbel
kapcsolatban, most jött el az ideje. Számos indítvány maradt
függőben, úgyhogy ezekkel kezdjük. A vád kérését arra
vonatkozóan, hogy tárgyaljuk újra a vádlott testét borító
tetoválások eltakarását, ezúton elutasítom. A kérdést hosszasan
megvitattuk, és nem látom értelmét a további szószaporításnak.
 Bosch vetett egy pillantást Jessupra. Ebből a szögből nem
láthatta a vádlott arcát, csak azt, hogy Jessup helyeslő bólintással
fogadja az aznapi első határozatot.
Breitman ezután sietve végigvette mindkét oldal kisebb
horderejű indítványait, és kínosan ügyelt rá, hogy egyik se
tűnhessen kivételezettnek. Bosch látta, hogy McPherson
strigulákkal követi nyomon az állást.
Mindez csak bevezetésként szolgált a nap döntése előtt.
Miután Sarah-t a tárgyaláson McPhersonnak kell kikérdeznie,
két nappal korábban ő tárta a bíróság elé a védelem indítványával
szembeni érveit. Noha Bosch ezen az előzetes megbeszélésen
nem vett részt, Hallertől tudta, hogy Maggie jól felépített
szónoklata csaknem egy órán át tartott, s ezt még egy tizennyolc
oldalas írásbeli válasszal is megtámogatta. A vád képviselői
bíztak az érvek erejében, Breitmant azonban egyikük sem ismerte
annyira, hogy előre tudja, milyen döntést fog hozni.
– És most – emelte fel a hangját a bírónő –, elérkeztünk az
indítványhoz, amelyben a védelem kérelmezi Sarah Ann Gleason
tanúként történő kizárását a tárgyalásról. A kérdést megvitattuk,
s miután mindkét oldal ismertette az álláspontját, a bíróság kész
meghozni a döntést.
– Szólhatok, bírónő? – állt fel Royce a védelem asztalánál.
– Mr. Royce – sóhajtott fel Breitman –, őszintén szólva én
nem látom értelmét a további érvelésnek. Benyújtotta az
indítványát, és engedtem, hogy reagáljon a vád képviselőjének
válaszára. Mit lehetne még erről elmondani?
– Igenis, bírónő.
Royce visszaült, s így soha nem derülhetett ki, milyen
támadást akart még intézni Sarah Gleason ellen.
– A védelem indítványát elutasítom – közölte a bírónő
azonnal. – A védelem részére széles körű felhatalmazást adok a
vád tanújának megkérdezésekor, illetve a saját tanúk
felvonultatásában, amennyiben tisztázni kívánja Gleason
kisasszony szavahihetőségének kérdését az esküdtszék előtt,
mégis úgy vélem, hogy a tanú szavahihetőségét és
megbízhatóságát az esküdteknek maguknak kell megítélniük.
Pillanatnyi csend állt be a teremben, mintha mindenki
visszatartaná a lélegzetét. A vád és védelem képviselői egyaránt
hallgatásba burkolóztak. Újabb köztes megoldás született, ezt
Bosch is tudta – mindkét oldal elégedetten nyugtázhatta, hogy
kapott valamit. Gleason tanúskodhat, így a vád bebiztosította az
ügyet, de a bírónő felhatalmazta Royce-ot arra, hogy minden
rendelkezésre álló eszközzel támadhassa a tanút. Minden azon
múlt, hogy Sarah elég erős-e ezt elviselni.
– Most pedig szeretnék továbblépni – folytatta a bírónő. –
Előbb beszéljünk az esküdtek kiválogatásáról és az ülésrendről,
azután jöhetnek a bizonyítékok.
Breitman a továbbiakban körvonalazta, hogyan képzeli el a
potenciális esküdtek hátterének feltárását. Noha a lehetséges
esküdteknek mindkét oldal feltehetett kérdéseket, ennek
időtartamát mindkét oldal esetében szigorúan korlátozta. Fel
akarta pörgetni az eseményeket, hogy a lendület a tárgyalás
során mindvégig kitartson. A két felet annyiban is korlátozta,
hogy egyenként tizenkét esküdtet utasíthattak el minden
indoklás nélkül, emellett hat pótesküdt megválasztásáról is
rendelkezett, mert mint mondta, hajlamos rövid úton kitenni az
esküdtszékből azokat, akik illetlenül viselkednek, krónikus késők
vagy képesek elaludni egy tanúvallomás alatt.
– Gondoskodni szeretnék az utánpótlásról, mert rendszerint
szükségünk van rá – jegyezte meg.
A vétójog korlátozása és a tartalékok magas száma
ellenvetéseket szült mind a vád, mind a védelem képviselői
részéről. A bírónő végül vonakodva megemelte a vétók számát,
de figyelmeztetett, hogy nem engedi a végtelenségig húzni az
esküdtválogatás folyamatát.
 – Azt akarom, hogy a válogatás a pénteki nap végére
befejeződjék. Ha húzzák az időmet, én is húzom az önökét. Ha
kell, péntek éjfélig bent tartom az esküdtszéket és minden
jogászt. Hétfőn hallani akarom az első nyitóbeszédet. Van
ellenvetésük?
A bírónőnek láthatóan sikerült meghunyászkodásra
késztetnie mindkét oldalt. Nyilvánvalóan eltökélte magában,
hogy ő fog parancsolni a tárgyalótermében. A következőkben
részletezte az ülésrendet, és közölte, hogy a tanúvallomásokat
mindennap pontban kilenckor kezdik, és délután ötig
folytatódnak, kilencvenperces ebédszünet, valamint tizenöt
perces délelőtti és délutáni szünet mellett.
– Így hat teljes óra marad a tanúvallomásokra – folytatta. –
Ha tovább húzzuk, az esküdtek végleg elvesztik a fonalat. Ezért
ragaszkodom a hat órához. Önökön áll, hogy minden reggel itt
legyenek, és készen álljanak, amikor kilenckor bevonulok azon az
ajtón. Van kérdésük?
Amikor nem volt, Breitman mindkét oldaltól megtudakolta,
hogy becslése szerint mennyi időt szán majd az ügy
bemutatására. Haller azt felelte, hogy ez nem igényel négy napnál
többet, attól függően, hogy a védelem képviselője meddig
faggatja a tanúit. Ez utóbbit máris Royce-nak és annak a
törekvésének szánta, hogy ízekre szedje Sarah Ann Gleasont.
A maga részéről Royce mindössze két napot igényelt. A
bírónő ezután sajátos számítást végzett, és arra jutott, hogy négy
meg kettő egyenlő öttel.
– Ebbe bele kell férnie az egyórás hétfői nyitóbeszédeknek is,
vagyis péntek délutánra végzünk. Ez esetben a rákövetkező héten
meghallgathatjuk a záróbeszédeket is.
Egyik oldal sem emelt kifogást a számítás ellen. Vagy a
törekvés ellen, hogy mielőbb végezzenek. Persze egy tárgyalás
mindig képlékeny dolog, tele egy sor ismeretlen tényezővel. Egyik
oldaltól sem követelhetik meg, hogy tartsa magát az előzetes
meghallgatáson elhangzottakhoz, de mindketten tudták, hogy
következményei lesznek, ha szónoklataikkal megtörik a tárgyalás
lendületét.
– Végezetül, jöjjenek a bizonyítékok és szemléltetőeszközök –
szólt Breitman. – Felteszem, mindkét oldal tanulmányozta a
másik listáját. Van bármilyen ellenvetés ezzel kapcsolatban?
Haller és Royce egyszerre állt fel. A bírónő biccentett Royce
felé.
– Először ön, Mr. Royce.
– Igen. Bírónő, a védelem tiltakozik az ellen, hogy a vád a
kijelzőkön mutassa be a Melissa Landy holttestéről készült
fényképfelvételeket. Ez a megoldás nem csupán barbár, de
alkalmas az előítéletek gerjesztésére.
A bírónő elfordult a székével Haller felé, aki mindeddig állva
maradt.
– Bírónő, a vád kötelessége bemutatni az áldozatot.
Bemutatni a bűntettet, ami miatt itt vagyunk. A legkevésbé sem
vágyunk az előítéletek felszítására. Elismerem, hogy Mr. Royce
félelmei nem alaptalanok, de semmilyen módon nem
szándékozzuk átlépni a jó ízlés határait.
Royce nem hagyta annyiban a dolgot.
– Ez egy huszonnégy éves ügy, bírónő.
Ezerkilencszáznyolcvanhatban még nem voltak kijelzők és
hasonló hollywoodi kellékek. Úgy vélem, ez sérti ügyfelem
igazságos eljáráshoz való jogát.
Haller máris készen állt a saját ellenvetésével.
– Az ügy korának semmi köze ehhez a kérdéshez, de a
védelem készen áll úgy bemutatni ezeket a felvételeket,
ahogyan...
McPherson megragadta a kezét, hogy félbeszakítsa. Haller
lehajolt, mire ő belesuttogott valamit a fülébe.
– Elnézést, bírónő – egyenesedett fel Haller. – A vád készen
áll úgy bemutatni ezeket a felvételeket, ahogyan
ezerkilencszáznyolcvanhatban tették. Kész örömmel az esküdtek
kezébe adnánk a színes fényképfelvételeket, de a bíróság korábbi
gyakorlatából az derült ki, hogy ön nem helyesli ezt az eljárást.
– Nos, igen, álláspontom szerint a fényképek körbeadása
közvetlenebb formában alkalmas arra, hogy előítéleteket
ébresszen az esküdtekben – felelt Breitman. – Ezt kívánja, Mr.
Royce?
Royce belemanőverezte magát egy csapdába.
– Nem, bírónő, egyetértek a bíróság álláspontjával. A
védelem csupán korlátozni kívánja e felvételek felhasználását.
Mr. Haller több mint harminc olyan fényképet terjesztett be,
amit ki óhajt vetíteni. Szerintünk ezzel túllihegi a dolgot, ez
minden.
– Breitman bírónő, ezeken a felvételeken a holttest a
megtalálása helyén, illetve a halottszemle idején látható.
Valamennyi...
– Mr. Haller – emelte fel a hangját a bírónő –, hadd
szakítsam félbe ezen a ponton. A helyszínen készült felvételek
elfogadhatóak, amennyiben a megfelelő célból és
tanúvallomásokkal alátámasztva mutatják be őket, de nem látom
szükségét, hogy kitegyük az esküdteket a szegény lány
boncolásán készült fényképeknek is. Erre nem fog sor kerülni.
– Értem, bírónő – bólintott Haller.
Állva maradt, míg Royce leült, zsebében a részleges
győzelemmel. Breitman folytatta, miközben feljegyzett magának
valamit.
– Önnek van bármiféle ellenvetése a Mr. Royce által
beterjeszteni kívánt bizonyítékokkal kapcsolatban, Mr. Haller?
– Igen, bírónő, a védelem be kíván mutatni számos
droghasználattal kapcsolatos tárgyat, amelyek egykor Gleason
kisasszony tulajdonát képezték. A vád nem kapott lehetőséget
arra, hogy tanulmányozza ezeket, de meggyőződésünk, hogy
csupán annak bizonyítását célozzák, amit a tárgyalás során mi
magunk is készségesen elismerünk majd, és a tanú kikérdezése
során is részletesen érinteni fogunk. Ez pedig nem más, mint
hogy a tanú életének egy korábbi szakaszában rendszeres
drogfogyasztó volt. Nem látjuk szükségét, hogy fényképeken
lássuk, hogyan vette magához ezeket a kábítószereket, vagy hogy
bemutassák ennek kellékeit. Ez alkalmas lenne az ellenszenv és
az előítélet kiváltására, ráadásul a vád álláspontjának
ismeretében feleslegesek is.
Royce felállt, készen a válaszra. A bírónő átadta neki a
terepet.
– Bírónő, ezek a bűnjelek kulcsfontosságúak a védelem
szempontjából. A Mr. Jessup elleni eljárás alapjában véve egy
kábítószerfüggő vallomására épül, aki talán nem is emlékszik a
történtekre, nem hogy elmondhatná azokat. Ezek a szemléltető
eszközök segítenek megérteni az esküdtekkel, milyen mértékben
került a tanú a törvénytelen szerek befolyása alá életének e
meghatározó szakaszában.
Royce végzett, de a bírónő továbbra is némán tanulmányozta
a listát.
– Rendben – tette végül félre a dokumentumot. –
Mindketten meggyőzően érveltek. Azt fogjuk tehát csinálni, hogy
egyenként kezeljük a beterjeszteni kívánt bizonyítékokat. Ha a
védelem be kíván terjeszteni egy bizonyítékot, előbb az esküdtek
bevonása nélkül megtárgyaljuk, és akkor hozok döntést az adott
kérdésben.
A jogi képviselők helyet foglaltak. Bosch kis híján
megcsóválta a fejét, de nem akarta magára vonni a bírónő
figyelmét, mégsem hagyta nyugodni, hogy a védelem megúszta
ennyivel. Huszonnégy évvel azután, hogy látta, amint a kishúgát
elrabolják a saját kertjükből, Sarah Ann Gleason hajlandó volt
tanúskodni arról a rémálomba illő szörnyű pillanatról, ami
örökre megváltoztatta az életét, s mindezért az áldozatért és
erőfeszítésért cserébe a bíró szabad kezet adott a védelemnek
arra, hogy üvegpipákkal és a drogfogyasztás egyéb kellékeivel
rontson neki, amelyeket valaha arra használt, hogy elmeneküljön
e borzasztó valóság elől. Bosch szemében ez végképp nem tűnt
méltányosnak. Közelében sem járt annak a képnek, amit a valódi
igazságszolgáltatásról alkotott.
Ezután a meghallgatás hamarosan véget ért, a felek
összecsomagoltak, és együtt indultak a kijárat felé. Bosch
hátramaradt, hogy elvegyüljön a Jessup köré gyűlt csoportban.
Nem szólt, de Jessup így is megérezte a jelenlétét, és
hátrafordult.
Önelégülten elmosolyodott, amikor meglátta Boscht.
– Nocsak, Bosch nyomozó, csak nem követ?
– Miért? Kellene?
– Sosem lehet tudni. Hogy halad a nyomozása?
– Hamarosan megtudja.
– Igen, de addig...
– Ne beszéljen hozzá!
Royce avatkozott közbe, aki elfordult, és végigmérte őt is.
– És maga se beszéljen vele – mutatott az ujjával Boschra. –
Ha tovább zaklatja az ügyfelemet, panaszt emelek a bírónál.
Bosch védekezően feltartotta a kezét.
– Jóban vagyunk, ügyvéd úr. Csak dumálunk.
– Rendőrökkel nincs barátság.
Jessup vállára tette a kezét, és elterelte őt Bosch közeléből.
Odakint az előtérben egyenesen a rájuk várakozó riporterek
és kamerák felé vették az irányt. Bosch elhaladt mellettük, de
még épp időben nézett vissza, hogy lássa, amint Jessup
arckifejezése megváltozik. A ragadozók szenvtelen
könyörtelensége átadta helyét a sebzett ártatlanságnak.
A riporterek sietve köréjük gyűltek.
 HARMADIK RÉSZ

IGAZ ÉS MÉLTÁNYOS ÍTÉLET

 Huszonöt

Április 5., hétfő 9.00

Figyeltem, hogyan vonulnak be és foglalják el a helyüket az

esküdtek. Alaposan megvizsgáltam őket, főként a szemüket. Azt,
hogy milyen szemmel néznek a vádlottra. Sok minden kiderülhet
a bizonytalanságból vagy az alig leplezett utálatból.
Az esküdtek kiválogatása menetrend szerint megtörtént. Az
első kilencven potenciális esküdttel egy nap alatt végeztünk, de
csak tizenegy alkalmasat találtunk közöttük, a többit jobbára
azon az alapon kellett elvetnünk, hogy a médiának hála,
behatóan ismerte az ügyet. A második körben ugyanilyen ádáz
harcok dúltak, így egészen péntek este háromnegyed hatig kellett
várnunk, míg végül összeállt a szükséges tizennyolc fő.
Ott ültek előttem az esküdtjeim, a tekintetem pedig ide-oda
ugrált az arcok és az öntapadós cetlikre felírt nevek között, ahogy
próbáltam az emlékezetembe vésni, ki kicsoda. A legtöbbjükről
máris sok mindent tudtam, de azt akartam, hogy a nevük
magától az eszembe jusson. Úgy akartam rájuk nézni és beszélni
velük, mintha a barátaim vagy közeli ismerőseim lennének.
A bírónő a helyén ült, készen a kilenc órai kezdésre. Először
megkérdezte a felek jogi képviselőitől, van-e bármilyen új vagy
lezáratlan fejlemény, amivel foglalkozniuk kellene. Amikor senki
sem jelentett be ilyet, beszólította az esküdteket.
– Rendben, akkor hát mind összegyűltünk – jelentette be. –
Meg akarom köszönni az esküdteknek és minden érintettnek,
hogy pontosan megjelent. A tárgyalást a jogi képviselők
nyitóbeszédeivel kezdjük. Ezeket ne tekintsék a bizonyítási
eljárás részének, csupán...
 A bírónő elhallgatott, tekintetével az esküdtszék hátsó sorára
tapadva. Egy nő félénken felemelte a kezét. A bírónő egy hosszú
pillanatig némán meredt rá, majd vetett egy pillantást az előtte
fekvő ülésrendre.
– Tucci kisasszony, kérdése van?
Ellenőriztem a táblázatomban. A tízes számú, Carla Tucci.
Egyike az esküdteknek, akik még nem mentek emlékezetből.
Jellegtelen arcú, barna hajú nő Kelet-Hollywoodból. Harminckét
éves, hajadon, asszisztens egy klinikán. A színkód alapján olyan
esküdt, aki az erősebb személyiségekhez vonzódik.. Ami
önmagában nem rossz – csak az a kérdés, hogy az erősebb
személyiség a bűnös vagy nem bűnös ítélet felé hajlik-e.
– Azt hiszem, láttam valamit, amit nem kellett volna –
jelentette be ijedt, gyenge hangon.
Breitman bírónő egy pillanatra maga elé meredt, és tudtam,
miért. A tárgyalás máris megfeneklett. Készen álltunk, mégis
késedelmet szenvedtünk, mielőtt a nyitóbeszédek a
jegyzőkönyvbe kerülhettek volna.
– Oké, essünk túl rajta! Azt akarom, hogy az esküdtszék
maradjon a helyén. Mindenki maradjon a helyén, amíg Tucci
kisasszony és a jogi képviselők társaságában gyorsan
visszavonulunk az irodámba, hogy kiderítsük, mi ez az egész.
Felállás közben ellenőriztem az esküdtek kiosztását. Hat
alternatívával számoltunk. Ebből három a vádat támogatta, kettő
ingadozott, egy pedig a védelem pártját fogta. Ha Tuccit
bármilyen okból alkalmatlanná nyilvánítják a feladatra, az
utódját véletlenszerűen választják ki a pótesküdtek közül. Ez azt
jelenti, hogy jó eséllyel olyan esküdtet kapok helyette, aki az én
álláspontomat támogatja, s csupán egy a hathoz eséllyel olyat, aki
a védelemét. Ahogy elindultam a bírónő irodája felé, úgy
döntöttem, az esélyek nekem kedveznek, ezért minden tőlem
telhetőt megteszek majd, hogy kigolyózzam Tuccit az
esküdtszékből.
 Az irodában a bírónő még az íróasztala mögé sem vonult be,
nyilván abban a reményben, hogy csak jelentéktelen kérdésről,
apró fennakadásról van szó. Egy csoportban álltunk meg az iroda
közepén, leszámítva a jegyzőkönyv vezetőjét, aki oldalt foglalt
helyet.
– Rendben, akkor a jegyzőkönyvbe – bólintott a bírónő. -
Tucci kisasszony, elmondaná nekünk, hogy mit látott, és ez miért
nyugtalanítja?
Az esküdt a földre meredt, és görcsösen összefonta maga előtt
az ujjait.
– Reggel a metrón utaztam, és velem szemközt egy férfi
újságot olvasott, úgy tartotta, hogy láthattam a címlapot. Nem
akartam odanézni, de láttam egy fotót arról a férfiról, akit
vádolnak, és elolvastam a fejlécet.
A bírónő bólintott.
– Jason Jessupról van szó, igaz?
– Igen.
– Melyik újságban látta?
– Azt hiszem, a Timesban.
– Hogy szólt az a fejléc, Tucci kisasszony?
– Új tárgyalás, régi bizonyíték Jessup ellen.
Az aznap reggeli Times. Nem láttam, csak a neten olvastam a
tudósítást, amely egy vádhoz közeli forrásra hivatkozva azt
állította: a Jason Jessup ellen lefolytatott újbóli eljárásban teljes
egészében az első tárgyalás bizonyítékait fogják használni, ezért
minden az áldozat nővérének tanúvallomásán áll vagy bukik. A
cikket Kate Salters szállította.
– Olvasta a tudósítást, Tucci kisasszony? – kérdezte
Breitman.
– Nem, bírónő, csak egy pillanatra láttam, és amikor
felismertem a képet, elfordítottam a fejem. Ön azt mondta,
semmit sem tudhatunk az ügyről. Ez csak úgy felbukkant
előttem.
 A bírónő elgondolkodva bólintott.
– Rendben, Tucci kisasszony. Visszavonulna egy percre a
folyosóra?
Az esküdt távozott, és becsukta maga után az ajtót.
– A fejléc mindent elárult, nem igaz? – tette fel Breitmah a
kérdést.
Royce-ra nézett, majd rám, várva, hogy melyikünk nyújt be
indítványt vagy tesz javaslatot. Royce nem szólt. Gyanítottam,
hogy ugyanabba a kategóriába sorolta az esküdtet, mint én, de a
hat alternatívával talán nem foglalkozott olyan mélyen.
– Úgy vélem, a baj már megtörtént, bírónő – szögeztem le. –
Az esküdt tud az előző tárgyalásról. Akinek csak alapszintű
ismeretei vannak a bírósági gyakorlattal kapcsolatban, az tudja,
hogy perújrafelvétel esetén a vádlottat az első tárgyaláson
bűnösnek találták. Tudni fogja tehát, hogy Jessupot egyszer már
elítélték. Bármennyire is a vád malmára hajtaná ez a vizet, úgy
tartom igazságosnak, hogy mennie kell.
Breitman bólintott.
– Mr. Royce?
– Egyetértek Mr. Haller helyzetértékelésével, leszámítva az
állítólagos igazságérzetét. Csak azért akarja leléptetni az
esküdtet, hogy bepasszírozza az esküdtszékbe valamelyik
istenhívő alternatíváját.
Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem.
– Ezt válaszra se méltatom. Ha az ügyvéd úr nem akarja
eltávolítani, felőlem maradhat.
– Erről nem önök döntenek – emlékeztetett a bírónő.
Kinyitotta az ajtót, és visszahívta az esküdtet. – Köszönjük az
őszinteségét, Tucci kisasszony. Visszatérhet az esküdtek
különtermébe összeszedni a holmiját. Elbocsátjuk önt, a
titkárságon majd tájékoztatják a továbbiakról.
Tucci tétovázott.
– Ez azt jelenti...?
 – Igen, önt sajnálatos módon el kell bocsátanunk. A fejlécből
olyasmit tudott meg, amit nem szabadott volna. Önmagában
annak ismerete, hogy Mr. Jessupot korábban már tárgyalásra
bocsátották ebben az ügyben, befolyásolja az értékítéletét, ezért
nem maradhat az esküdtszék tagja. Most távozhat.
– Sajnálom, bírónő.
– Akárcsak én.
Tucci görnyedt tartásban és bizonytalan léptekkel távozott,
mintha csak őt vádolták volna egy bűncselekménnyel. Miután az
ajtó becsukódott mögötte, a bírónő felénk fordult.
– Ha más nem is lesz, egyértelmű üzenetet küldtünk a többi
esküdtnek. Máris csak öt tartalékunk van, és még el se kezdtük,
de legalább tisztán láthatjuk, milyen hatással van a média a
tárgyalásra. Nem olvastam ezt a tudósítást, de el fogom olvasni.
És ha azt fogom látni, hogy a jelenlévők közül nyilatkozott valaki,
nagyon csalódott leszek. És általában következményei szoktak
lenni annak, ha valaki csalódást okoz nekem.
– Bírónő – szólt Royce –, én ma reggel olvastam a cikket, és
senkit sem említ név szerint, csupán egy vádhoz közeli forrásra
hivatkozik. Már rá is akartam irányítani erre az ön figyelmét.
Megráztam a fejem.
– Ez a legócskább trükk, ami csak létezik. Alkut kötni az
újságíróval, hogy álca mögé rejtőzhessen. Vádhoz közeli forrás?
Mr. Royce éppenséggel a folyosó túlsó oldalán ül. Ez nyilván elég
közeli egy riporter számára.
– De bírónő! – bukott ki Royce-ból. – Nekem semmi közöm
az eff...
– Folytatnunk kell a tárgyalást—fojtotta belé a szót Breitman.
– Menjünk vissza a terembe!
Visszakullogtunk. Amint benyitottunk a terembe,
tekintetemmel végigpásztáztam a karzatot, és a második sorban
megláttam Salterst, a riportert. Sietve félrekaptam a tekintetem,
abban a reményben, hogy a röpke pillantással nem árultam el
magam. Én voltam a forrása. Manipulálni akartam a sztorit, hogy
ezzel hamis magabiztosságba ringassam a védelmet. Eszem
ágában sem volt így változtatni az esküdtszék összetételén.
Miután visszatért a helyére, a bírónő lejegyzett valamit a
tömbjére, majd elfordult, és újfent figyelmeztette az esküdteket,
hogy nem olvashatnak újságot, és nem nézhetnek tévés
hírműsorokat. Csak ezután fordult a bírósági titkárhoz.
– Audrey, a cukorkás tálat, kérem.
A titkár felkapta a savanyú cukorkákkal teli üvegtálat az
asztaláról, egy fiókba borította a tartalmát, majd odavitte a tálat a
bírónőnek, aki kiszakított a tömbjéből egy papírlapot, azt hat
darabra tépte, és mindegyikre ráírt valamit.
– Egytől hatig számokat írtam minden egyes cetlire, most
pedig a tartalék esküdtek közül véletlenszerűen kiválasztom azt,
aki elfoglalhatja a tízes széket.
Összehajtogatta és az üvegtálba szórta a papírdarabkákat,
majd megkeverte, mielőtt a feje fölé emelte a tálat. A másik
kezével kihúzott egy cetlit, széthajtogatta, és felolvasta a
tartalmát.
– A hatos számú tartalék esküdt – jelentette be. – Szeretném
megkérni, hogy a holmijával együtt foglalja el a tízes számú
helyet. Köszönöm.
Nem tehettem mást, csak ültem és néztem az új tízes számú
esküdtet, egy Philip Kirns nevű harminchat éves filmes és
televíziós statisztát. A foglalkozása nyilván arra utalt, hogy
színésznek készült, de az álma sosem vált valóra, ezért hivatásos
statisztaként tartotta fenn magát. Vagyis minden áldott nap a
díszletek között dolgozott, ahol látta azokat, akiknek sikerült, ez
pedig szüntelen keserűséggel töltötte el, és a védelem oldalára
állította – mindenkor a kisembert támogatta a hatalmaskodó
ügyészek ellenében. Nem véletlenül jelöltem meg pirossal, és
most a nyakamba varrták.
 Maggie belesúgott a fülembe, miközben figyeltük, ahogy
Kirns elfoglalja a helyét,
– Remélem, nincs semmi közöd ahhoz a cikkhez, Haller,
mert szerintem épp most buktunk el egy szavazatot.
Védekezően felemeltem a kezem, de látszott, hogy hiába is
próbálnám megetetni.
A bírónő teljes figyelmével az esküdtek felé fordult.
– Azt hiszem, végre elkezdhetjük – jelentette be. – A
nyitóbeszédek következnek. Ezeket ne tekintsék a bizonyítási
eljárás részének, csupán lehetőséget adnak a vád és a védelem
képviselőinek arra, hogy elmondják az esküdtszéknek, mire
számíthatnak a bizonyítási eljárás során, mit fognak látni és
hallani a tárgyaláson, miután az ő feladatuk önök elé tárni
mindazon bizonyítékokat és tanúvallomásokat, amelyek alapján
önök később mérlegelhetik az ügyet. A vád nyitóbeszédével
kezdünk. Mr. Haller!
Felálltam, hogy a vád asztala és az esküdtek padja között álló
emelvényre lépjek. Nem vittem magammal jegyzetfüzetet,
fotókat, sem semmi mást. Úgy vélem, először mindig magunkat
kell eladnunk az esküdteknek, csak azután az álláspontunkat, és
hogy ezt megtehessem, végig fenn kell tartanom a
szemkontaktust, közvetlennek, nyíltnak és őszintének kell
tűnnöm. Ezúttal ráadásul rövid és célratörő beszéddel készültem,
amihez nem kellettek a jegyzeteim.
Azzal kezdtem, hogy bemutatkoztam, azután pedig
bemutattam Maggie-t, majd a korlát mögött ülő Harry Boscht is
azonosítottam mint a nyomozóhatóság képviselőjét. Csak ekkor
tértem rá a lényegre.
– Egyetlen dolog miatt vagyunk ma itt: hogy olyasvalakit
képviseljünk, aki már nem tud szólni a maga nevében. A tizenkét
esztendős Melissa Landyt ezerkilencszáznyolcvanhatban az
otthona kertjéből rabolták el. A holtteste alig néhány órával
később egy konténerből került elő, amibe egyszerűen
belehajították, mint egy zsák szemetet. A halálát fojtogatás
okozta, a férfi pedig, akit e rettenetes bűnténnyel vádolunk, ott ül
a védelem asztalánál.
Vádló ujjal mutattam Jessupra, pontosan úgy, ahogyan a vád
képviselői az évek során az én védenceimre mutogattak.
Alakoskodónak és szenteskedőnek éreztem magam, amiért ujjal
mutogattam valakire, legyen bár hidegvérű gyilkos, de ez sem
tartott vissza. Nemcsak hogy rámutattam Jessupra, de újra és
újra célba vettem az ujjammal, ahogy összefoglaltam az esetet;
ahogy beszéltem az esküdteknek az általam beidézett tanúkról és
arról, amit tőlük hallhatnak. Gyorsan haladtam, de azért
felhívtam rá a figyelmet, hogy egy szemtanú azonosította Melissa
elrablóját, és hogy az áldozat hajszálait megtalálták Jessup
teherautójában. Ezután tértem rá a nagy fináléra.
– Jason Jessup elvette Melissa Landy életét. Elragadta őt az
otthonából, a családjától, ebből a világból. Ráfonta az ujjait
ennek a gyönyörű kislánynak a nyakára, és kipréselte belőle az
életet. Megfosztotta őt a múltjától és a jövőjétől. Elvett tőle
mindent. És az állam képviseletében ezt be is fogom bizonyítani
önöknek.
Még egyszer bólintottam, hogy aláhúzzam az ígéretet, azután
visszatértem a helyemre. A bírónő előző nap arra utasított
minket, hogy a nyitóbeszédben szorítkozzunk a lényegre, de
Breitmant még így is meglepte szűkszavúságom. Beletelt egy
pillanatba, amíg ráébredt, hogy végeztem. Csak akkor közölte
Royce-szal, hogy ő következik.
Ahogyan számítani lehetett rá, Royce a tárgyalás második
felére tartogatta nyitóbeszédét, amikor majd a védelem tárja elő a
bizonyítékait. Ezzel a bírónő figyelme újra felém irányult.
– Rendben. Mr. Haller, szólíthatja az első tanúját.
Visszatértem az emelvényre, ezúttal a jegyzeteim és az
irataim társaságában. Az esküdtválogatás előtti hét java részét
arra fordítottam, hogy felkészüljek a tanúimnak szánt
kérdésekre. Védőügyvédként ahhoz szoktam, hogy az állam
tanúit faggattam, és fogódzkodót kerestem a vallomásukban,
ezúttal azonban egészen más feladat várt rám: a tanúk irányítása
és az alapok megvetése, még a bűnjelek és bizonyítékok feltárása
előtt. Korábban abban á tudatban vágtam bele a munkába, hogy
mindig könnyebb lerombolni valamit, mint felépíteni, ám ebben
az esetben az építő szerepét osztották rám.
– Az Állam szólítja William Johnsont.
A terem felé fordultam. Amíg én kiléptem a pulpitusra, Bosch
elhagyta a bíróságot, hogy bekísérje Johnsont a tanúk
váróterméből, most pedig visszatért, a nyomában egy alacsony és
vékony férfival, akinek a bőre sötét volt, akár a mahagóni.
Galambősz hajával Johnson jócskán idősebbnek tűnt ötvenkilenc
événél. Bosch átkísérte a kapun, majd a tanúk padja felé
irányította, ahol sietve letette az esküt.
Be kellett vallanom magamnak, hogy ideges vagyok. Azt
éreztem, amit házas éveink alatt Maggie nemegyszer próbált
megértetni velem. Mindig a bizonyítás terhének nevezte, ami
nem szakmai, hanem lelki teher – annak tudata, hogy az egész
népet képviseljük. Mindig elvetettem ezt mint fontoskodást,
hiszen a vádé mindig is meghatározó szerep – ő képviseli a
hatalmat. Mi ebben a teher, vagy legalábbis akkora teher, mint
ami az ügyvédre nehezedik, aki egymagában harcol védence
szabadságáért? Sosem értettem, mit akar elmondani ezzel.
Egészen mostanáig.
Most végre megértettem. Megéreztem. Az első tanúmat
készültem kikérdezni az esküdtszék előtt, és úgy izgultam,
mintha ez lenne a legelső tárgyalásom.
– Jó reggelt, Mr. Johnson! – köszöntöttem. – Hogy van,
uram?
– Jól vagyok, köszönöm.
– Helyes. Elmondaná nekünk, hogy mivel foglalkozik?
 – Igen, uram. A Wilshire Boulevard-on álló El Rey Színház
üzemeltetési igazgatója vagyok.
– „Üzemeltetési igazgató”, mit is jelent ez?
– Én gondoskodom arról, hogy minden rendben menjen; a
színpadi világítástól a mosdókig minden hozzám tartozik. Ezt
persze értsék úgy, hogy villanyszerelők dolgoznak a világításon és
vízszerelők a mosdókban.
Előzékeny mosoly és halk nevetgélés fogadta a szavait.
Feltűnő karibi akcentussal, de tisztán és érthetően beszélt.
– Mióta dolgozik az El Reynél, Mr. Johnson?
– Már harminchatodik éve. Hetvennégyben kezdtem.
– Hű, azért ez valami. Gratulálok! Mindvégig üzemeltetési
igazgató volt?
– Nem, úgy küzdöttem fel magam. Karbantartóként kezdtem.
– Szeretném, ha visszaemlékezne
ezerkilencszáznyolcvanhatra. Akkor már ott dolgozott, ha jól
értettem.
– Igen, uram. Akkor még karbantartóként.
– Oké, és emlékszik abban az évben a február tizenhatodikai
napra?
– Igen, emlékszem.
– Vasárnap volt.
– Igen, emlékszem.
– Elmondaná a bíróságnak, miért?
– Mert ezen a napon találtuk meg annak a kislánynak a
holttestét az El Rey mögötti konténerben. Borzalmas nap volt.
Vetettem egy pillantást az esküdtekre. Minden szempár a
tanúmra szegeződött. Eddig rendben.
– El tudom képzelni, milyen borzalmas lehetett, Mr.
Johnson. Elmondaná, kérem, hogy milyen körülmények között
bukkant rá a kislány holttestére?
– Kisebb felújítást végeztünk a színházban. Egy vízszivárgás
miatt új válaszfalat kellett húznunk a női mosdóba. Én
talicskáztam ki a lebontott törmeléket, a régi falat, az elkorhadt
tartóelemeket, ilyeneket, hogy a konténerbe borítsam. Ahogy
felemeltem a fedelét, ott találtam a kislányt.
– A konténerben korábban összegyűlt hulladék tetején?
– Pontosan.
– Őt is elborította valamennyi szemét vagy törmelék?
– Nem, uram, a legkevésbé sem.
– Tehát bárki is dobta be oda, sietve tette, és még arra sem
maradt ideje, hogy betakarja...
– Tiltakozom.
Royce felpattant az asztalánál. Tudtam, hogy tiltakozni fog,
de így is végigmondtam a mondatot, és elültettem a gondolatot
az esküdtek fejében.
– Mr. Haller befolyásolja a tanút, és olyan következtetéseket
ad a szájába, amelyek levonására nincs képesítése.
Visszavontam a kérdést, mielőtt a bíró helyet adhatott volna a
tiltakozásnak. Kár lett volna hagyni, hogy a bíró az esküdtek
szeme láttára a védelem pártját fogja.
– Mr. Johnson, aznap akkor először járt a konténernél?
– Nem, uram. Korábban kétszer is kimentem oda.
– Azt megelőzően, hogy megtalálta az áldozat holttestét,
mikor járt ott utoljára?
– Úgy kilencven perccel korábban.
– Akkor látta a holttestet a törmelék tetején?
– Nem, nem volt ott semmilyen holttest.
– Vagyis az a megelőző kilencven percben került a
konténerbe, jól mondom?
– Igen, pontosan.
– Rendben, Mr. Johnson, akkor megkérném, hogy vessen egy
pillantást a képernyőre.
A termet felszerelték két nagyméretű lapos képernyővel,
amelyeket az esküdtek padjával szemközt helyeztek a falra. Az
egyik kijelzőt kissé a karzat felé fordították, hogy az ott ülők is
nyomon követhessék a digitális prezentációt. Maggie a
PowerPoint program segítségével, saját hordozható
számítógépéről állította be a megjelenített képet. Az elmúlt két
hétben készítette el a prezentációt, miközben gondosan
elterveztük a tárgyalás egész menetét. Az összes régi fényképet
beolvastuk, és betöltöttük a programba. Maggie most bemutatta
közülük az elsőt. Egy felvételt a szemeteskonténerről, amelyben
Melissa Landy holttestét megtalálták.
– Ez az a konténer, amelyikben a kislány holttestét
megtalálták, Mr. Johnson?
– Pontosan az.
– Miért olyan biztos benne?
– A házszámot, ötvenöt-tizenöt, festékkel ráfújták az
oldalára. Én magam csináltam. A szám a mi címünkhöz tartozik,
és ráismerek az El Rey hátsó homlokzatára is. Elég hosszú ideje
dolgozom itt.
– Oké, és ezt látta, amikor felemelte a fedelet, és benézett a
konténerbe?
Maggie továbblépett a következő diára. A teremre eddig is
csend borult, de most mintha teljessé vált volna a némaság,
ahogy Melissa Landy konténerben fekvő holttestének képe
betöltötte a kijelzőket. A bizonyítékok kezelésére érvényes
rendelkezések értelmében a régi bizonyítékokat csak adott
módon tárhattam az új esküdtek elé. Nem támaszkodhattam
teljes egészében az eredeti nyomozati anyagra, meg kellett
találnom azokat, akik hidat képeztek a múlt felé. Johnson volt
közülük az első.
Johnson nem válaszolt azonnal, csak meredt maga elé, mint
mindenki más a teremben. Azután váratlanul egy könnycsepp
gördült végig sötét arcán. Ahogy kellett. Ha a védelem asztalánál
ülök, némi cinizmussal tekintettem volna erre, de így tudtam,
hogy Johnson reakciója szívből jön. Ezért is jelöltem meg őt első
tanúmként.
 – Ez ő – mondta végül. – Ezt láttam.
Bólintottam, amint Johnson keresztet vetett.
– És mit tett, amikor meglátta?
– Tudja, akkoriban még nem voltak mobilok, ezért
berohantam, és az ügyelő telefonján hívtam a
kilenszáztizenegyet.
– A rendőrök gyorsan kiértek?
– Igazán gyorsan, mintha már gőzerővel keresnék a kislányt.
– Még egy utolsó kérdés, Mr. Johnson. Látható volt ez a
szemeteskonténer a Wilshire Boulevard felől?
Johnson határozottan megrázta a fejét.
– Nem, a színház mögött állt, csak akkor lehetett látni, ha
valaki behajtott hátra.
Haboztam. Többet is kihúzhattam a tanúból – olyan
információt, ami az első tárgyaláson nem derült ki. Amit Bosch
gyűjtött a nyomozás során, s amiről talán Royce sem tudott. Most
egyenesen rákérdezhettem, hogy kiderüljön, de rábízhattam a
védelemre is, hogy a kérdéseivel utat nyisson előtte. Az
információ ettől még ugyanaz marad, csak nagyobb súllyal esik
latba, ha az esküdtek azt látják, hogy a védelem megpróbálta
leplezni.
– Köszönöm, Mr. Johnson – bólintottam végül. – Nincs több
kérdésem.
A tanút átadták Royce-nak, aki az emelvényre lépett,
miközben én leültem.
– Csak néhány rövid kérdés – kezdte. – Látta, hogy ki
helyezte el az áldozat holttestét a konténerben?
– Nem, nem láttam – felelte Johnson.
– Vagyis amikor hívta a kilenszáztizenegyet, nem tudhatta,
hogy ki az elkövető. Jól mondom?
– Pontosan.
– Azelőtt a nap előtt, látta egyszer is a vádlottat?
– Nem, nem hinném.
 – Köszönöm.
Ezzel vége is lett. Royce a jellemző kérdéseket tette fel,
amelyek nem sok értékkel bírtak a védelem szempontjából.
Johnson nem azonosíthatta a gyilkost, amit Royce jegyzőkönyvbe
is vetetett, de ezúttal talán jobban tette volna, ha passzol. Azzal,
hogy megkérdezte Johnsontól, látta-e korábban Jessupot,
kinyitott előttem egy ajtót. Újra felálltam, hogy belépjek rajta.
– Újbóli kérdések, Mr. Haller? – húzta fel a szemöldökét a
bíró.
– Csak röviden, bírónő. Mr. Johnson, a kérdéses időszakban
vasárnaponként milyen gyakorisággal dolgozott?
– Nos, általában az volt a szabadnapom, de ha akadt valami
rendkívüli munka, akkor szóltak, hogy menjek be.
Royce tiltakozott azon az alapon, hogy olyan kérdéskört
érintek, amely nem következik az ő kérdéseiből. Megígértem a
bírónőnek, hogy rövid úton nyilvánvalóvá teszem a kapcsolatot, ő
pedig engedélyt adott erre és elutasította a tiltakozást.
Visszafordultam Mr. Johnsonhoz. Reméltem, hogy Royce
tiltakozni fog, s ettől úgy tűnhet, mintha belém akarná fojtani a
szót, mielőtt a Jessupra nézve terhelő információ kipattanhatna.
– Említette, hogy a konténer, amelyben a holttestet
megtalálta, az épület mögötti mellékutca végében állt. Ugye,
nincs parkolóhely az El Rey Színház mögött?
– Van egy parkoló, de az nem az El Rey-hez tartozik. Mi a
mellékutcáról tudunk eljutni a hátsó ajtóktól a konténerhez.
– Kihez tartozik ez a parkoló?
– Egy céghez, amelyiknek sokfelé vannak helyei. A neve City
Park.
– Elválasztja ezt a parkolót egy fal vagy kerítés a
mellékutcától?
Royce újra felállt.
– Egyik kérdés a másik után, bírónő, és egyiknek sincs köze
ahhoz, amit én kérdeztem Mr. Johnsontól.
 – Már csak néhány kérdés, bírónő.
– Válaszolhat, Mr. Johnson – rendelkezett Breitman.
– Van egy kerítés – felelt Johnson.
– Szóval az El Rey mögött húzódó mellékutcából és a
konténertől át lehet látni a szomszédos parkolóba, és a
parkolóból is jól lehet látni a konténert, igaz?
– Igen.
– A kérdéses napot megelőzően, amikor felfedezte a
holttestet, előfordultak olyan alkalmak, hogy vasárnap is
dolgozott, és azt látta, hogy a színház mögötti parkolót
használják?
– Igen, úgy egy hónappal korábban munkába mentem, és sok
kocsit láttam hátul, köztük lopóautókat is.
Nem tudtam megállni. Vetettem egy pillantást Royee és
Jessup felé, hogy lássam, kapcsolnak-e. Arra készültem, hogy én
viszem be az első találatot a tárgyaláson. Azt hitték, hogy
Johnson jelentéktelen tanú, aki nem szolgál más célt, csak hogy
tájékoztasson a holttest megtalálásának körülményeiről.
Tévedtek.
– Érdeklődött, mi történt? – kérdeztem.
– Igen – felelte Johnson. – Megkérdeztem, mit csinálnak,
mire az egyik sofőr azt válaszolta, hogy kocsikat vontatnak oda az
utcákról, amelyek azután egy járműtelepre kerülnek, ahonnét a
tulajdonosaiknak úgy kell kiváltaniuk őket.
– Vagyis a parkoló amolyan átmeneti tárolóhelyként
funkcionált?
– Igen.
– Esetleg a vontatást végző vállalat nevét is tudja?
– Rajta volt a teherautókon. Aardvark Towingnak hívták.
– Azt mondta, teherautókon. Több ilyet is látott?
– Igen, ketten-hárman is voltak, amikor én láttam.
– Mit tett azután, hogy a vállalat sofőrjei tájékoztatták a
tevékenységükről?
 – Szóltam a főnökömnek, az pedig felhívta a City Parkot,
hogy tudnak-e erről, úgy gondolta, adódhatnak biztosítási
problémák, különösen, ha az emberek feldühödnek azon, hogy
elvontatják a kocsijukat. Mint kiderült, az Aardvark nem
használhatta volna a helyet. Nem kapott rá felhatalmazást.
– Mi történt?
– A továbbiakban nem tehették le az autókat a parkolóban, a
főnököm pedig megkért, ha hétvégén dolgozom, figyeljek oda,
hogy betartják-e a szabályt.
– Vagyis többé nem használták a színház mögötti parkolót?
– Így van.
– Ugyanazt a parkolót, ahonnét rálátni arra a
szemeteskonténerre, amelyben utóbb rábukkant Melissa Landy
holttestére.
– Igen, uram.
– Amikor Mr. Royce az imént megkérdezte, hogy találkozott-
e korábban is a vádlottal, ön azt felelte, hogy nem hinné, igaz?
– Igen.
– Miért fogalmazott így? Miért nem egészen biztos benne?
– Mert előfordulhat, hogy ő is egyike volt az Aardvark
sofőrjeinek, akik használták a parkolót. Vagyis nem lehetek
benne biztos, hogy nem láttam-e korábban is.
– Köszönöm, Mr. Johnson. Nincs több kérdésem.
 Huszonhat

Április 5., hétfő 10.20

Amióta csak bevonták az ügybe, Bosch most először érezte,

hogy Melissa Landy jó kezekbe került. Épp az imént látta, amint
Mickey Haller bevitte az első találatot a tárgyalás során. Fogta az
első kis információtöredéket, amit ő bányászott elő, és okosan
felhasználta. A találat nem számított perdöntőnek, de azért
rendesen ült – első lépése lehetett az útnak, amelynek a végén
kiderül, hogy Jessup jól ismerte az El Rey Színház mögötti
parkolót és konténert. Mielőtt a tárgyalás véget ér, ennek
jelentősége is letisztul az esküdtek fejében, ám e pillanatban
ennél is többet jelentett számára, ahogyan Haller az általa
szállított információt hasznosította: a védelem ellen fordította, és
úgy tüntette fel, mintha az megpróbálná megakadályozni e
részlet napvilágra kerülését. Okos húzás volt, ami Bosch
szemében sokat javított Haller ügyészi megítélésén.
A kapunál várta Johnsont, és kikísérte a tárgyalóteremből a
folyosóra, ahol megrázta a kezét.
– Sokat jelent a vallomása, Mr. Johnson. Nem lehetünk érte
elég hálásak.
– Maguk azt teszik, amit kell. Rács mögé dugják azt az
embert a kislány meggyilkolásáért.
– Hát, ott még nem tartunk, de ez a terv. Kár, hogy az
újságolvasók zöme azt gondolja, egy ártatlan embert akarunk
lecsukatni.
– Nem, ő a maguk embere. Én tudom.
Bosch feszengve bólintott.
– Vigyázzon magára, Mr. Johnson!
– Jól gondolom, hogy szereti a dzsesszt, ugye, nyomozó?
 Bosch már visszafordult a tárgyalóterem felé. Most
hátranézett Johnsonra.
– Ezt meg honnét tudja?
– Csak úgy gondoltam. Vannak jó előadásaink. New Orleans-i
dzsessz és hasonlók. Ha valaha szüksége lenne egy jegyre, csak
keressen meg.
– Oké, úgy lesz. Köszönöm.
Bosch belépett a telembe vezető ajtón, miközben mosolyogva
gondolt arra, mennyire ráhibázott Johnson. S ha ezt eltalálta,
talán abban is igaza lesz, hogy az esküdtek elítélik Jessupot.
Ahogy elindult a folyosón, hallotta a bírót, amint felkéri Haliért,
hogy szólítsa a következő tanúját.
– Az Állam szólítja Regina Landyt.
Bosch tudta, hogy ez lesz. Már egy héttel korábban, a bíró
jelenlétében és a védelem tiltakozása ellenére megállapodás
született erről. Regina Landy nem állt rendelkezésre, mert
elhunyt, de miután az első tárgyaláson tanúskodott, a bírónő
engedélyezte, hogy a vallomását felolvassák a mostani
esküdteknek.
Breitman az esküdtek felé fordult, hogy magyarázatot adjon,
miközben kínosan ügyelt arra, hogy ne említse a korábbi
tárgyalást.
– Hölgyeim és uraim, az állam egy olyan tanút szólít, aki
személyesen nem tud megjelenni önök előtt, ugyanakkor
korábban esküvel megerősített vallomást tett, amit ma
felolvasunk önöknek. Nem az önök feladata mérlegelni, hogy a
tanú miért nem áll rendelkezésre, vagy hogy honnét származik a
vallomása. Önöknek csupán magát a vallomást kell megítélniük.
Hozzá kell tennem, hogy ehhez a védelem tiltakozása ellenére
járultam hozzá. Az Egyesült Államok alkotmánya jogot biztosít a
vádlottak számára, hogy kérdéseket tegyenek fel vádlóiknak, ám
mint azt hallani fogják, a tanút egy jogász fogja kikérdezni, aki
korábban Mr. Jessupot képviselte. ~ Visszafordult a terem felé. –
Folytathatja, Mr. Haller.
Haller Boscht hívta a tanúk padjára, aki letette az esküt, és
helyet foglalt, mielőtt a megfelelő helyzetbe állította a mikrofont.
Ezután felnyitotta a magával hozott kék irattartót. Haller
belevágott.
– Bosch nyomozó, röviden elmondaná, milyen
tapasztalatokkal rendelkezik a bűnüldözés területén?
Bosch az esküdtek felé fordult, és válasz közben lassan
végighordozta rajtuk a tekintetét. Nem hagyta ki a pótesküdteket
sem.
– Harminchat esztendeje léptem be a rendőrség kötelékébe,
ebből több mint huszonöt éven át gyilkossági ügyeken dolgoztam.
Ez idő alatt több mint kétszáz emberölési ügy nyomozását
vezettem.
– Ebben az ügyben is ön vezeti a nyomozást?
– Igen. Ugyanakkor az eredeti nyomozásban nem vettem
részt. Az ügy csak idén februárban került hozzám.
– Köszönjük, nyomozó. A tárgyalás egy későbbi szakaszában
még beszélgetünk az ön által végzett munkáról. Készen áll
felolvasni Regina Landy ezerkilencszáznyolcvanhat október
hetedikén tett, esküvel megerősített vallomását?
– Készen állok.
– Rendben. En olvasom fel azokat a kérdéseket, amelyeket
eredetileg Gary Lintz helyettes államügyész és Charles Barnard
védőügyvéd tett fel, ön pedig felolvassa a tanú válaszait. Kezdjük
Mr. Lintz kérdéseivel.
Haller itt szünetet tartott, amíg tanulmányozta az előtte fekvő
átiratot. Bosch eltűnődött, zavart okoz-e, hogy ő olvassa fel egy
nő válaszait. Amikor egy héttel korábban beleegyezett ebbe, a
bírónő kategorikusan megtiltotta a Regina Landy által tanúsított
érzelmek leírását. Bosch az átiratból tudta, hogy a nő
végigzokogta az egész vallomást, ám a jelenlegi esküdtek felé ezt
nem kommunikálhatta.
– Akkor kezdjük – húzta ki magát Haller. – Mrs. Landy,
kérem, leírná nekem, milyen kapcsolatban állt az áldozattal,
Melissa Landyvel?
– „Én vagyok az édesanyja – olvasta Bosch. – Ő a lányom
volt... amíg el nem ragadták tőlem.”
 Huszonhét

Április 5., hétfő 13.45

Regina Landy első tárgyalásról származó vallomásának felok

vasasa egészen ebédidőig elhúzódott. A vallomást fel kellett
olvasnunk, hogy megállapítsuk, ki volt az áldozat és ki
azonosította, ám a szülői érzelmek megnyilvánulásai nélkül
mindez puszta formalitásnak hatott, így amíg az első tanú okot
adott a reménykedésre, a második olyan színtelen vallomást tett,
amilyet csak egy síron túli hang képes. Láttam, hogy Bosch
tolmácsolásában Regina Landy szavai csak összezavarják az
esküdteket, miközben nem adnak magyarázatot arra, miért
marad távol az anya gyermeke állítólagos gyilkosának
tárgyalásáról.
A vád csapata Duffynál ebédelt, ami viszonylag közel esett a
bírósághoz, ahhoz mégis elég messze, hogy ne kelljen tartanunk
az esküdtek felbukkanásától. Senki sem volt elragadtatva a
tárgyalás kezdetétől, de erre nem is lehetett számítani, ügy
komponáltam meg a tényfeltárást, mint valami szimfonikus
zeneművet, ami lassan és csendesen indul, majd fokozatosan
erősödve tör a zenei és érzelmi csúcspont felé.
Első nap a tényeket kellett rögzítenünk. Be kellett mutatnom
a holttestet; tudatosítanom kellett, hogy van egy áldozat, akit
elraboltak az otthonából, később pedig holtan találtak meg –
hogy valakit meggyilkoltak. Az első két tanú révén ezt be is
mutattam; a délutáni tanú, az orvos szakértő majd teljessé teszi a
képet. A vád ezután áthelyezi a hangsúlyt a vádlottra és a
bizonyítékokra, amelyek a bűncselekményhez kapcsolják. Az ügy
igazán majd ekkor kel életre.
 Csak Boschsal ketten tértünk vissza az ebédből, Maggie
elment a Checkers Hotelbe, hogy a délutánt a koronatanúnkkal,
Sarah Ann Gleasonnal töltse. Bosch még szombaton felutazott
Washingtonba, és vasárnap délelőtt vele együtt tért vissza.
Gleasonnak csak szerda délelőtt kellett tanúskodnia, de a
közelben akartam tudni, és azt vártam Maggie-től, hogy a lehető
legtöbb időt szánja a felkészítésére. Maggie már két alkalommal
járt Washingtonban, hogy eltöltsön vele némi időt, de úgy
éreztem, minden további alkalmat meg kell ragadnunk kettejük
kötelékének erősítésére, ami pozitív hatást gyakorolhat az
esküdtekre is.
Maggie csak vonakodva hagyott minket magunkra. Aggódott,
hogy ha nem tartja rajtam a szemét mint a helyettesem, hibát
találok elkövetni. Megnyugtattam, hogy egy szakértő tanú
kikérdezésével még elboldogulok, de majd szólok, ha baj lenne.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos a vallomása.
A délutáni ülésszak döcögősen indult, tíz percet kellett
várnunk egy esküdtre, aki nem ért vissza időben az étkezésből.
Miután az esküdtszék összeállt, és helyet foglalt, Breitman bírónő
újfent kioktatta az esküdteket a pontosságról, és elrendelte, hogy
a tárgyalás hátralévő részében közösen étkezzenek – s ha ez nem
lenne elég, egy törvényszolgának is el kell kísérnie őket. Ily
módon senki sem kóborolhat vagy késhet el.
Miután kitárgyaltuk az ebéd kérdését, a bírónő zsémbes
hangon engedélyt adott a következő tanúm bevezetésére.
Biccentettem Boschnak, aki elindult a váró felé David
Eisenbachért.
A bírónő várakozás közben egyre türelmetlenebbé vált, de
Eisenbachnak a szokásosnál valamivel több idő kellett ahhoz,
hogy végiggyalogoljon a termen, és fellépjen a tanúk padjára.
Hetvenkilenc éves korára bottal járt, emellett egy párnát is hozott
magával, mintha öregfiúk meccsre érkezne a Colosseumba.
Miután letette az esküt, elhelyezte székén a párnát, és csak
azután foglalt helyet.
– Dr. Eisenbach – kezdtem –, elárulná az esküdtszéknek,
miből él?
– Mostanra félig visszavonultam, így a nyugdíj mellett
halottszemlék konzultánsaként szerzek némi jövedelmet. Alkalmi
bevételt, ahogyan önök mondanák. Felülvizsgálom a
boncolásokat, majd elmondom a jogászoknak és az esküdteknek,
hogy a boncolást végrehajtó orvos mit csinált helyesen és mit
nem.
– Mielőtt félig visszavonult, hol dolgozott?
– Los Angeles megye helyettes tiszti főorvosa voltam.
Harminc éven át.
– Ebben a minőségében végzett boncolásokat?
– Igen, uram, végeztem. Összesen több mint húszezret. Ez
nem kevés halott.
– Valóban, dr. Eisenbach. Valamennyire emlékszik?
– Természetesen nem, legfeljebb egy maroknyira. A többire
csak a jegyzeteim alapján.
Miután engedélyt kaptam a bírónőtől, hogy közelebb lépjek a
tanúk padjához, elhelyeztem előtte egy negyvenoldalas
dokumentumot.
– Felhívnám a figyelmét erre az iratra, amit ön elé tettem.
Azonosítaná?
– Igen, ez egy boncolási jegyzőkönyv
ezerkilencszáznyolcvanhat február tizennyolcadikáról. Az elhunyt
neve Melissa Theresa Landy. Az én nevem is szerepel rajta. Az én
ügyem volt.
– Ez azt jelenti, hogy ön hajtotta végre a boncolást?
– Igen, ezt akartam mondani.
Ezt követően kérdéseket tettem fel a halottszemle rutinjával
és az áldozat gyilkosságot megelőző egészségi állapotával
kapcsolatban. Royce többször is tiltakozott azon az alapon, hogy
célzatos kérdéseket teszek fel. A bírónő néhányszor igazat is adott
neki, de nem ez számított. Royce azt a taktikát választotta, hogy
szüntelen félbeszakításaival megpróbál kizökkenteni a ritmusból,
akár volt alapja a tiltakozásnak, akár nem.
E közjátékok ellenére Eisenbach sikeresen tanúsította, hogy
erőszakos halálának időpontjáig Melissa Landy tökéletes
egészségi állapotban volt. Kimondta, hogy a vizsgálatok alapján
nem történt szexuális jellegű erőszak, ahogyan semmilyen jel
nem utalt korábbi szexuális tevékenységre sem, Melissa tehát
még szűz volt. A halál okát fulladásban jelölte meg. A
nyakcsontok törése és a torok bevérzése alapján fojtogatásra
következtetett, amit egy nagy testi erővel rendelkező férfi
félkézzel vitt véghez.
Egy lézeres mutatópálca segítségével Eisenbach azonosította
a boncoláson készült felvételeken a bevérzések jellegzetes
mintáját, ami az egykezes szorítást bizonyította. A vörös ponttal
megmutatta a hüvelykujj nyomát a nyak jobb oldalán, valamint a
nagyobb, négyujjas nyomot a bal oldalon.
– Megállapítást nyert, doktor úr, hogy a gyilkos melyik kezét
használta, amikor megfojtotta az áldozatot?
– Igen, egyszerűen igazolást nyer, hogy a gyilkos a jobb kezét
használta a szorításhoz.
– Kizárólag a jobb kezét?
– Pontosan.
– Megállapítást nyert, hogy ezt hogyan hajtotta végre?
Felfüggesztette a lányt valahová, amíg fojtogatta?
– Nem. A sérülések, különösen a nyaki csontok törése alapján
arra következtetünk, hogy a gyilkos a nyakára préselte a kezét, és
nekiszorította egy ellenálló felületnek.
– Lehetett ez egy gépjármű ülése?
– Igen.
– Esetleg egy férfi lábszára?
 Royce tiltakozott, mivel szerinte a kérdés puszta spekuláció.
A bírónő egyetértett, és utasított, hogy lépjek tovább.
– Húszezer halottszemlét említett, doktor úr. Felteszem, ezek
között akadtak fojtogatási ügyek is. Szokatlannak számít egy
olyan eset, ahol a gyilkos mindössze az egyik kezét használja az
áldozat megfojtásához?
Royce újfent tiltakozott, ezúttal azért, mert szerinte olyan
kérdést tettem fel, amelynek megválaszolása kívül esik a tanú
tapasztalati korén. A bírónő a javamra döntött.
– A tanú húszezer boncolást hajtott végre – közölte. –
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezalatt szerteágazó
tapasztalatokra tett szert. A tiltakozást elutasítom.
– Válaszolhat a kérdésre, doktor úr – bólintottam. –
Szokatlannak számít?
– Nem mondanám. Sok emberölésre tusakodás és egyéb
körülmények között kerül sor. Láttam már ilyet. Ha a másik kéz
foglalt, megteszi egy is. Egy tizenkét éves lányról beszélünk, aki
alig negyven kilót nyomott. A gyilkos fél kézzel is megadásra
kényszeríthette, ha a bal kezével éppen valami mást csinált.
– Akár autót is vezethetett?
– Tiltakozom – szólalt fel Royce. – Ugyanazon az alapon.
– Az én álláspontom is ugyanaz – vágta rá Breitman. –
Válaszolhat, doktor úr.
– Igen – felelte Eisenbach. – Ha az egyik kezével a járművet
irányította, a másikkal megfojthatta az áldozatot. Ez is egy
lehetőség.
Ezen a ponton úgy véltem, mindent kiszedtem Eisenbachból,
amit lehetett. Végeztem, és átadtam a tanút Royce-nak.
Sajnálatos módon Eisenbach olyan tanú volt, aki mindkét
oldalnak tartogatott valamit. És Royce is igyekezett kiszedni
belőle a magáét,
– „Ez is egy lehetőség”, ugye, így fogalmazott, dr. Eisenbach?
– Megbocsát?
 – Azt mondta, hogy a Mr. Haller által felvázolt forgatókönyv,
egyik kéz a volánon, a másik a nyakon, egy lehetőség, így történt?
– Igen, ez egy lehetőség.
– De miután nem volt ott, nem tudhatja biztosan. Igazam
van, doktor úr?
– Igen, ebben igen.
– Egy lehetőséget említett. Milyen más lehetőségek adódnak
még?
– Nos... nem tudom. Én csak az ügyész úr kérdésére
válaszoltam.
– Mit szólna egy cigarettához?
– Hogyan?
– Tarthatott a gyilkos egy cigarettát a bal kezében, amíg a
jobbal a lányt fojtogatta?
– Hát, gondolom. Igen.
– Mi a helyzet a péniszével?
– A...
– A péniszével, doktor úr. Fojtogathatta a lányt a gyilkos a
jobb kezével, míg a baljával a péniszét fogta?
– Azt kell mondjam,nos, igen, ez is egy lehetőség.
– Maszturbálhatott az egyik kezével, míg a másikkal a lányt
fojtogatta, igaz, doktor úr?
– Bármi lehetséges, de a boncolás eredményei közül semmi
sem utalt erre.
– És mi a helyzet azzal, ami nem került a jegyzőkönyvbe,
doktor úr?
– Nem tudok semmi ilyesmiről.
– Ezt értette alkalmi bevételen, doktor úr? Hogy a tényektől
függetlenül a vád képviselőinek keze alá dolgozik?
– Nem mindig dolgozom a vád képviselőinek.
– Ennek igazán örülök.
Felálltam.
– Bíró, a védelem megsérti a tanú...
 – Mr. Royce – szakított félbe a bírónő. – Maradjunk a
civilizált normáknál! És a témánál.
– Igen, bírónő. Doktor úr, az ön által végrehajtott húszezer
halottszemle közül hány esetben történt szexuális indítékból
elkövetett erőszak?
Eisenbach felém nézett, de semmit sem tehettem érte. Bosch
időközben átvette Maggie helyét az asztalnál, most pedig
közelebb hajolt, és a fülembe suttogott.
– Mit csinál Royce? Ezzel nekünk segít.
Feltartottam a kezem, hogy ne vonja el a figyelmem Royce és
Eisenbach szóváltásától.
– Nem, ezzel saját maguknak segít – suttogtam vissza.
Eisenbach még most sem válaszolt.
– Doktor úr – sürgette a bírónő kérem, válaszoljon a
kérdésre.
– Nem számoltam, de sok esetben történt szexuális
indítékból elkövetett erőszak.
– Ezt is beleértve?
– A boncolás eredményei alapján nem erre a következtetésre
jutottam, de valahányszor egy fiatal gyermek, s különösen leány
az áldozat, és egy idegen elrabolja, szinte bizonyosan...
– Kérem annak jegyzőkönyvbe vételét, hogy a tanú nem felelt
a kérdésre – vágott közbe Royce. – A tanú tények helyett a
személyes véleményét közölte.
A bírónő mérlegelte a közbevetést. Felálltam, készen a
beavatkozásra, de nem szóltam.
– Kérem, doktor úr, hogy csak a kérdésre feleljen – döntött a
bírónő.
– Azt hittem, azt teszem – ráncolta a homlokát Eisenbach.
– Akkor hadd fogalmazzak egyértelműen – bólintott Royce. –
Nem talált szexuális erőszakra utaló jelet Melissa Landy
holttestén. Jól mondom, doktor úr?
– Így igaz.
 – Mi a helyzet az áldozat ruhájával?
– Rám csak a holttest tartozik. A ruházatot a hatósági
szakértők elemzik.
– Hát persze.
Royce habozott, és lenézett a jegyzeteire. Láttam, azon
tűnődik, milyen messzire merészkedhet. Eddig rendben, de
megéri-e a kockázat?
Végül meghozta a döntést.
– Nos, doktor úr, egy perccel ezelőtt, amikor tiltakoztam a
válasza ellen, ön említést tett az emberrablásról. A boncolás
során milyen bizonyítékot talált erre?
Eisenbach hosszan elgondolkodott, még az előtte fekvő
jegyzőkönyvbe is beleolvasott.
– Doktor úr!
– Nos, emlékeim szerint önmagában a boncolás nem
szolgáltatott bizonyítékot erre.
– Ami azt illeti, a boncolás éppen az ellenkezőjére
szolgáltatott bizonyítékot, nem igaz?
Eisenbach teljesen összezavarodott.
– Nem igazán értem, hová akar kilyukadni.
– Felhívhatnám a figyelmét a boncolási jegyzőkönyv
nyolcadik oldalára? Az előzetes halottszemle megállapításaira.
Royce kivárta, amíg Eisenbach a kérdéses oldalra lapozott.
Én is megtettem, noha nem volt rá szükségem. Tudtam, merre
tart Royce, és nem állíthattam meg. Legfeljebb annyit tehettem,
hogy készen álltam a tiltakozásra.
– Doktor úr, a jegyzőkönyv szerint az áldozat körme alatt
nem találtak sem vért, sem idegen szöveteket. Látja az idézett
részt?
– Igen. Én vizsgáltam meg a körmöket, de tisztának
bizonyultak.
– Ez arra utal, hogy nem karmolta meg a támadóját, a
gyilkost. Jól mondom?
 – Ez volt a következtetés, igen.
– Ebből pedig az is következik, hogy ismerte a támadóját,
aki...
– Tiltakozom!
Felpattantam, de már elkéstem. Royce már elhintette a
gyanakvás magvát az esküdtekben.
– Személyes vélemény, nem tény – közöltem. – Bírónő, a
védelem képviselője nyilvánvalóan kétkedést próbál kelteni a vád
megalapozottságával kapcsolatban.
– A tiltakozásnak helyt adok. Egyben figyelmeztetem, Mr.
Royce.
– Igen, bírónő. Nincs több kérdésem a vád tanújához.
 Huszonnyolc

Április 5., hétfő 16.45

Bosch bekopogott a 804-es szobába, és a kukucskáló elé állt.

McPherson azonnal kinyitotta az ajtót, majd gyors pillantást
vetett az órájára, ahogy hátralépve beengedte.
– Miért nincs a bíróságon Mickey-vel? – kérdezte.
Bosch belépett. Alakosztályból szép kilátás nyílt a Grand
Avenue-ra és a Biltmore hátsó homlokzatára. A nappaliban egy
kanapét és két széket látott, az egyikben Sarah Ann Gleasonnel.
Bosch biccentett köszönésképpen.
– Mert nem ott van rám szükség, hanem itt.
– Mi történt?
– Royce a védelem felé billentette a mérleg nyelvét.
Beszélnem kell erről Sarah-val.
A kanapé felé indult, de McPherson a karjára tette a kezét, és
megállította.
– Várjon egy percet. Mielőtt Sarah-val beszélne, velem kell
beszélnie. Mi történt?
Bosch bólintott. McPhersonnak igaza volt. Körülnézett, de
nem látott alkalmas helyet, ahová félrevonulhattak volna.
– Sétáljunk egyet.
McPherson a dohányzóasztalhoz lépett, és felkapott egy
belépőkártyát.
– Mindjárt jövünk, Sarah. Szüksége van bármire?
– Nem, jól vagyok. Itt várok. – Felmutatott egy vázlatfüzetet.
Ezzel kötötte le magát.
Bosch és McPherson elhagyta a szobát, és a lifttel lement a
hallba. A bárban egyre többen iszogattak, de azért találtak egy
meghitt zugot a bejárat közelében.
 – Oké, szóval mit csinált Royce? – kérdezett rá McPherson.
– Amikor kikérdezte Eisenbachot, kifordította Mickey
kérdését, hogy a gyilkos csak a jobb kezét használta a
fojtogatáshoz.
– Igen, mert közben vezetett. Pánikba esett, amikor
meghallotta a rendőrségi felhívást, és megölte a lányt.
– Igen, ez a vád álláspontja. Nos, Royce ismertette a védelem
álláspontját. Azt firtatta, lehetséges-e, hogy miközben a lányt
fojtogatta, a gyilkos a másikkezével maszturbált.
McPherson magában végiggondolta a kérdés jelentőségét.
– Ez volt a vád eredeti feltevése, még az első tárgyalásról.
Hogy a gyilkosság a nemi erőszak része volt. Mickey-vel
gyanítottuk, hogy amint Royce megkapja a nyomozati anyagot, és
megtudja, hogy a DNS a nevelőapától származik, arra fog
játszani. A gonosz mostoha lesz a bűnbak. Azt mondja, ő ölte meg
a lányt, amit a DNS is bizonyít. – McPherson összefonta a karját,
ahogy tovább bontogatta a szálat. – Ezzel két probléma is van.
Sarah és a hajszálak a kocsiban. Valami tehát nem stimmel.
Royce-nak elő kell rukkolni valamivel vagy valakivel, hogy
hiteltelenné tegye Sarah vallomását.
– Ezért vagyok itt. Elhoztam Royce tanúlistáját. Ezek az
emberek bújócskáznak velem, ezért nem tudok mindenkit
lenyomozni. Sarah-nak látnia kell a listát, hogy megmondja, kire
érdemes összpontosítani,
~ Honnét tudhatná?
– Muszáj neki, végtére is az ő ismerősei. Barátok, férjek,
drogosok. Mindnek van priusza. Velük lógott, mielőtt egyenes
útra tért. Minden cím az utolsó ismert, s mint ilyen,
használhatatlan. Royce bujtatja őket.
McPherson bólintott.
– Nem véletlenül tart ott, ahol. Oké, beszéljünk Sarah-val.
Először hadd próbáljam én! – Felállt.
– Várjunk egy kicsit – állította meg Bosch.
 McPherson ránézett.
– Mi az?
– És ha a védelem elmélete helytálló?
– Most hülyül?
Bosch nem felelt, McPherson pedig nem sokáig várt a
válaszra. Visszaindult a liftek felé. Bosch felállt és követte.
Visszatértek a lakosztályba. Bosch megfigyelte, hogy Gleason
felvázolt a füzetébe egy tulipánt, amíg távol voltak. Leült a
kanapéra, vele szemközt, míg McPherson a mellette álló széket
foglalta el.
– Sarah – szólalt meg McPherson beszélnünk kell. Úgy
véljük, hogy egy ismerőse a régi időkből, amikről már sokat
beszéltünk, megpróbál segíteni a védelemnek. Ki kell derítenünk,
ki az, és mit fog mondani.
– Nem értem – ráncolta a homlokát Sarah, – Tizenhárom
éves voltam, amikor az egész történt. Miért számít, hogy utána
kik voltak a barátaim?
– Azért számít, mert tanúskodhatnak olyan dolgokról, amiket
ön tett vagy mondott.
– Miféle dolgokról?
McPherson megcsóválta a fejét.
– Ez a legrosszabb az egészben. Nem tudhatjuk. Csak azt
tudjuk, amit a védelem ma a bíróságon is nyilvánvalóvá tett.
Mindent el fog követni azért, hogy a nevelőapja nyakába varrja a
húga meggyilkolását.
Sarah felemelte a kezét, mintha egy ütés ellen védekezne.
– Ez őrület! Én ott voltam! Láttam, ahogy az az ember
elrabolta!
– Mi tudjuk ezt, Sarah, de most csak az számít, ami eljut az
esküdtekhez, ami alapján ítélni fognak. Bosch nyomozó elhozta a
védelem tanúinak listáját. Szeretném, ha megnézné, és
elmondaná, hogy melyik név mit jelent számára.
 Bosch előhúzta táskájából a listát. Odaadta McPhersonnak,
aki továbbította Sarah-nak.
– Ne is törődjön a jegyzeteimmel – szabadkozott Bosch –,
nyomozás közben írtam őket, amikor próbáltam kideríteni a
tartózkodási helyüket. Csak a neveket nézze.
Bosch figyelte, ahogy az ajka lassan mozog, miközben olvasni
kezd. Azután megdermedt. Sarah meredten bámult a lapra, és
könny csillant a szemében.
– Sarah! – biztatta McPherson.
– Ezek az emberek... – suttogta Gleason. – Azt hittem, sosem
látom őket többé.
– Talán így is lesz – nyugtatta meg McPherson. – Csak azért,
mert szerepelnek a listán, még nem hívják be valamennyit
tanúskodni. Előszedik a régi neveket, és mindenkit felírnak, hogy
összezavarjanak minket, Sarah. Ez a szénakazal, amibe az igazi
tanút rejtették, és a nyomozónk, Bosch nyomozó, csak az idejét
vesztegeti, ha a szénával foglalkozik, nem a tűvel. Kell itt lennie
legalább egy névnek, ami fontos. Melyik lehet az, Sarah? Segítsen
nekünk!
A nő szótlanul meredt a listára.
– Valaki, aki elmondhatja magáról, hogy közel állt önhöz.
Akivel elég időt eltöltött, hogy megtudhassa a titkait.
– Azt hittem, a férj nem tanúskodhat a felesége ellen.
– Egy házastársat sem lehet kényszeríteni arra, hogy a másik
ellen tanúskodjon, de kiről is beszélünk, Sarah?
– Róla.
Az egyik névre mutatott. Bosch közelebb hajolt, és elolvasta.
Edward Roman. Bosch követte egy zárt rehabilitációs intézetig,
Észak-Hollywoodba, ahol az első börtönbüntetése után Sarah is
kilenc hónapot töltött, ezért csak arra tudott gondolni, hogy a
csoportterápián kerültek kapcsolatba. Utolsó ismert címként
Royce egy Van Nuys-i motelt adott meg, de innét Román rég
kijelentkezett. Bosch nem jutott hozzá közelebb, míg végül
betudta a nevet a szénakazal részének.
– Roman. Együtt voltak a rehabon, igaz?
– Igen – felelte Gleason. – Azután összeházasodtunk.
– Mikor? – kérdezte McPherson. – Nincs anyagunk erről a
házasságról.
– Miután kikerültünk. Ismert egy lelkipásztort. A parton
házasodtunk össze, de nem tartott soká.
– Elváltak?
– Nem... valahogy már ez sem érdekelt. Azután, hogy már jó
útra tértem, egyszerűen nem akartam bolygatni a múltat.
Kizártam magamból ezt is, mintha meg se történt volna.
McPherson Boschra nézett.
– Aligha számít törvényes házasságnak – kockáztatta meg
Bosch. – Az anyakönyvben nincs benne.
– Nem számít, hogy házasok-e vagy sem – rázta meg a fejét
McPherson. – Roman nyilvánvalóan önként tanúskodik, amit
szabadon megtehet. Az számít csak, hogy mit fog mondani. Ön
mit gondol, Sarah?
Sarah lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom.
– Esetleg azt, amit a húgáról és a nevelőapjáról mesélt neki?
– Nem tudom. Azok az évek... alig emlékszem belőlük
bármire is.
Néma csend lett, míg McPherson meg nem kérte Sarah-t,
hogy nézze meg a listán szereplő többi nevet is. Megtette, azután
megrázta a fejét.
– Némelyik embert nem is ismerem. Voltak olyanok az
életemben, akiknek csak a becenevét tudtam.
– De Edward Romant jól ismerte.
– Igen. Együtt voltunk.
– Meddig?
Gleason kényszeredetten rázta meg a fejét.
 – Nem sokáig. Bent a rehabon még azt gondoltuk, egymásnak
lettünk teremtve, de amint kijöttünk, nem működött. Talán ha
három hónapig tartott. Azután újra letartóztattak, és mire
kikerültem a sittről, már nyoma veszett.
– Lehetséges, hogy nem kötöttek törvényes házasságot?
Gleason egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt tehetetlenül
vállat vont.
– Bármi lehetséges, azt hiszem.
– Oké, Sarah, most néhány percet megint konzultálnom kell
Bosch nyomozóval. Addig is szeretném, ha elgondolkodna
Edward Romanen. Bármi eszébe jut, csak segít vele. Mindjárt
McPherson elvette tőle a tanúk listáját, és visszaadta Bosch-
nak. Elhagyták a szobát, de ezúttal csak néhány lépést tettek a
folyosón, mielőtt egymás felé fordultak, és sugdosva beszélgetni
kezdtek.
– Jobb lesz, ha mielőbb megtalálja – sürgette McPherson.
– Mindegy – vont vállat Bosch. – Ha Royce koronatanúja,
úgysem áll szóba velem.
– Akkor derítsen ki róla mindent, amit lehet. Legyen valami a
kezünkben, amikor majd eljön az ideje, hogy eltapossuk.
– Meglesz.
Bosch elfordult és a folyosón a felvonók felé indult. Amikor
McPherson utána szólt, megállt és visszafordult.
– Komolyan gondolta? – kérdezte a nő.
– Mit?
– Amit odalent mondott. Amit kérdezett. Azt hiszi,
huszonnégy évvel ezelőtt csak kitalálta az egészet?
Bosch egy hosszú pillanatig csak nézett rá, végül megvonta a
vállát.
– Nem tudom.
– És a hajszálak a kocsiban? Azok nem őt igazolják?
Bosch feltartotta a kezét.
 – Csak közvetett bizonyíték. Én nem voltam ott, amikor
megtalálták.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Azt, hogy néha történnek dolgok, amikor az áldozat
gyermek. És hogy nem voltam ott, amikor megtalálták.
– Ember... magának a védelemnek kellene dolgoznia. Bosch
leengedte a kezét.
– Abban biztos lehet, hogy ezt már ők is végiggondolták.
Visszafordult a liftek felé, és folytatta útját a folyosón.
 Huszonkilenc

Április 6., kedd 9.00

Olykor az igazságszolgáltatás gépezete rendesen működik.

A második tárgyalási nap a meghirdetettek szerint, pontosan
kezdődött. A teljes esküdtszék megjelent, a bírónő a helyén ült,
míg Jason Jessup és jogi képviselője a szemközti asztalnál.
Felálltam és szólítottam az első tanúmat, miközben reméltem,
hogy ez a nap gyümölcsözőbb lesz számomra. Harry Bosch
mostanra Izzy Gordont is bekísérte a terembe. Öt perccel kilenc
után helyet is foglalt a tanúk padján, miután letette az esküt.
Aprócska nő volt, fekete keretes szemüveggel, ami óriásira
nagyította a szemét. A feljegyzéseim szerint idén töltötte be az
ötvenet, de jócskán idősebbnek tűnt.
– Gordon kisasszony, elárulná az esküdteknek, mivel
foglalkozik?
– Igen. Ezerkilencszáznyolcvanhat óta helyszínelőként,
nyomelemzőként és törvényszéki szakértőként dolgozom a Los
Angelest Rendőrségen.
– Már az év február tizenhatodikán is ebben a munkakörben
dolgozott?
– Igen. Az volt az első munkanapom.
– És aznap milyen feladatot kapott?
– Azt a feladatot kaptam, hogy tanuljak. Beosztottak egy
vezető helyszínelő mellé, és munka közben gyakoroltam a
szakmát.
Izzy Gordon nagy felfedezés volt a vád számára. Két
technikus és egy felügyelő dolgozott Melissa Landy ügyének
három különböző helyszínén – a windsori házban, az El Rey
mögötti konténernél és Jessup vontatójában –, Gordont azonban
a felügyelő mellé osztották be, így mindhárom helyszínen jelen
lehetett. A vezető helyszínelő azóta rég meghalt, a technikusok
pedig nyugdíjba vonultak, de különben sem tudtak volna
mindhárom helyszínről vallomást tenni. Gordon jelenléte viszont
lehetővé tette, hogy egyszerre ismertessem a helyszínelés során
előkerült összes bűnjelet.
– Ki vezette a helyszínelést?
– Art Donovan.
– Önt pedig beosztották mellé arra a napra?
– Igen. Egy emberrablásból indult gyilkossági ügyben. A
végén egész nap mást se csináltunk, csak egyik helyszínről a
másikra mentünk három egymáshoz kapcsolódó helyszín között.
– Akkor vegyük végig egyenként ezeket a helyszíneket.
Az elkövetkező kilencven percben végigvettük Gordonnal az
1986. február 16-i kör állomásait, miközben előtártam a
vonatkozó fényképeket, videókat és jelentéseket. Royce
rendszeres időközönként továbbra is próbálta megakadályozni,
hogy az esküdtek akadálytalanul megemészthessék az így kapott
információt, de ezzel csak annyit ért el, hogy kezdte magára
haragítani a bírónőt. Felismertem ezt, ezért nem panaszoltam be.
Azt akartam, hogy még ellenszenvesebbé tegye magát. Ez még
kapóra jöhet.
Gordon vallomása prózaian indult, amikor először azokat a
sikertelen erőfeszítéseket taglalta, amelyek révén lábnyomokat
vagy bármilyen egyéb nyomot igyekeztek találni Landyék
pázsitján, de kezdett izgalmassá válni, amikor visszaemlékezett
rá, hogyan riasztották az új helyszínhez – az El Rey mögötti
szemeteshez.
– Hívtak, miután megtalálták a holttestet. Diszkréten
kezeltük a felfedezést, mert a család ott volt a házban, nem
akartuk felzaklatni, amíg megerősítést nem nyert, hogy előkerült
egy holttest és az az ő kislányuké.
– Ön és Donovan ment el az El Rey Színházhoz?
 – Igen, Kloster nyomozóval. Ott találkoztunk a törvényszéki
orvossal. Miután az ügyet gyilkossággá nyilvánították, más
technikusoknak is szóltak.
Gordon vallomásának az El Rey-i helyszínre vonatkozó része
lehetővé tette számomra, hogy a kijelzőkön további videókat és
fényképeket mutassak be az áldozatról. Ha mást nem is, azt
mindenképpen el akartam érni, hogy a képek beleégjenek az
esküdtek agyába. A legelemibb ösztönükre akartam hatni. A
bosszúvágyra.
Számítottam rá, hogy Royce tiltakozni fog, és így is tett, de
ekkorra már eljátszotta a bírónő jóindulatát, így süket fülekre
talált az érvelésével. Miénk lett a pálya.
Izzy Gordon végül elvezetett minket a bűnügy utolsó
helyszínére, a vontatóhoz – s ami fontosabb, megtudtuk, hogyan
talált rá a három hosszú hajszálra az ülés hasadékában, majd
bízta azokat Donovan gondjaira.
– Mi történt ezekkel a hajszálakkal? – kérdeztem.
– Egyenként műanyag zacskóba zárták és felcímkézték őket,
majd összevetés és elemzés céljából a tudományos nyomozási
osztályhoz kerültek.
Gordon gördülékenyen és hatékonyan tanúskodott. Amikor
átadtam őt a védelemnek, Royce megtette, amit lehetett. Nem
bajlódott azzal, hogy megkérdőjelezze a bűnjelek begyűjtésének
módszerét, csupán megpróbált újabb érveket felvonultatni a
védelem álláspontja mellett. Ennek jegyében átugrotta az első két
helyszínt, és egyből a vontatóval kezdte.
– Gordon kisasszony, amikor kiérkezett az Aardvark Towing
telephelyére, a rendőrök már ott tartózkodtak?
– Igen, természetesen.
– Hányan?
– Nem számoltam, de többen.
– És a nyomozók?
 – Igen, a bírói végzés értelmében már elkezdték az egész
telephely átkutatását.
– Azok a nyomozók is, akikkel korábban a többi helyszínen
találkozott?
– Igen, azt hiszem. Felteszem, igen, bár pontosan nem
emlékszem.
– Nekem úgy tűnik, minden részletre pontosan emlékszik.
Miért nem emlékszik azokra a nyomozókra, akikkel együtt
dolgozott?
– Sok emberrel dolgoztunk ezen az ügyön. Kloster vezette a
nyomozást, de neki a három helyszín mellett azt a lányt is
kezelnie kellett, aki szemtanúként látta az emberrablást. Nem
emlékszem, Kloster a telephelyen tartózkodott-e, amikor
kiértünk, de valamikor megfordult ott, az biztos. Úgy gondolom,
ha konzultál a helyszínelési naplóval, pontosan meg tudja
állapítani, ki és mikor tartózkodott a helyszínen.
– Nos, akkor pontosan ezt fogjuk tenni.
Royce közelebb lépett a tanúk padjához, hogy három
dokumentumot és egy ceruzát adjon Gordonnak. Ezután
visszatért a pulpitusra.
– Mik ezek a dokumentumok, Gordon kisasszony?
– A helyszínelési naplók.
– Mely helyszínekről származnak?
– Arról a három helyszínről, amelyen a Landy-ügy kapcsán
dolgoztam.
– Lenne olyan szíves, hogy egy percig tanulmányozza ezeket a
naplókat, majd az imént kapott ceruza segítségével bekarikázna
minden nevet, amely mindhárom felsorolásban szerepel?
Gordon nem egészen egy perc alatt végzett a feladattal.
– Kész? – kérdezte Royce.
– Igen, négy nevet találtam.
– Elárulná nekünk, mely négyet?
 – Igen. Önmagamat, a helyszínelés vezetőjét, Art Donovant,
valamint Kloster nyomozót és a társát, Chad Steinert.
– Önök négyen voltak azok, akik aznap mindhárom bűnügyi
helyszínen megfordultak. Jól mondom?
– Igen.
Maggie közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon.
– Azzal jön, hogy egyik helyszínről megfertőzte a másikat.
Alig láthatóan megráztam a fejem.
– Az vétlen károkozás lenne. Szerintem arra megy, hogy
szándékosan helyezték el a bizonyítékokat.
Maggie bólintott és hátradőlt. Royce feltette a következő
kérdést.
– Egyikeként az alig négy személynek, aki mind a három
helyszínen járt, ön nyilván pontosan ismeri ennek a bűntettnek a
természetét és jelentőségét. Jól mondom?
– Nem igazán értem, hogyan gondolja.
– A helyszíneken tartózkodó rendőrök méltán háborodtak fel
a bűntényen?
– Nos, mindenki a szakmai normák szerint járt el.
– Úgy érti, senki sem törődött azzal, hogy az áldozat egy
tizenkét éves lány?
– Nem, nagyon is törődtünk, sőt azt mondhatjuk, hogy az
első két helyszínen igen feszült volt a hangulat. Az egyiken a
család, a másikon a halott kislány miatt. Arra nem emlékszem,
hogy a telephelyen is így lett volna.
Rossz válasz, gondoltam. Ajtót nyit a védelem számára.
– Oké – bólintott Royce –, tehát azt mondja, hogy az első két
helyszínen felfokozott érzelmi állapotot tapasztalt, igaz?
Felálltam, csak hogy a saját fegyverét fordítsam Royce ellen.
– Tiltakozom. A tanú már válaszolt a kérdésre, bírónő.
– Helyt adok.
Royce nem hagyta magát eltántorítani.
 – Akkor hogyan mutatkoztak meg ezek az érzelmek? –
kérdezte.
– Hát, beszélgettünk. Art Donovan azt mondta, őrizzük meg a
szakmai tárgyilagosságunkat. Azt mondta, a lehető legnagyobb
körültekintéssel kell eljárnunk, már csak a kislány miatt is.
– Mi a helyzet Klosterrel és Steinerrel?
– Ők is ugyanezt mondták. Hogy minden követ fel kell
forgatnunk, hogy mindent meg kell tennünk Melissáért.
– Név szerint szólította az áldozatot?
– Igen, erre emlékszem.
– Mennyire volt dühös és zaklatott Kloster nyomozó?
Felálltam és tiltakoztam.
– Nem a tanú személyes véleménye a mérvadó.
A bírónő egyetértett, és utasította Royce-ot, hogy lépjen
tovább.
– Gordon kisasszony, vetne egy pillantást az ön előtt fekvő
helyszínelési naplókra, és elárulná nekünk, hogy a nyomozók
érkezését és távozását nyilván tartják-e időpont szerint?
– Igen. Minden név mellett szerepel az érkezés és távozás
időpontja.
– Ön korábban tanúsította, hogy önt és a felettesét leszámítva
Kloster és Steiner nyomozó volt az egyetlen, aki mindhárom
helyszínen megjelent.
– Igen, minthogy ők vezették a nyomozást.
– Valamennyi helyszínre ön és Mr. Donovan előtt érkeztek
ki?
Gordonnak beletelt egy kis idejébe, amíg utánajárt ennek a
listákon.
– Igen, előttünk.
– Vagyis hozzáférésük volt az áldozat holttestéhez, mielőtt
önök kiérkeztek az El Rey Színházhoz. Jól mondom?
– Nem tudom, mit ért „hozzáférés” alatt, de igen, ők érkeztek
először a helyszínre.
 – Ahogyan hozzáférésük lehetett a vontatóhoz is, mielőtt
önök odaértek, és kényelmesen elhelyezhettek három hajszálat az
ülés hasadékába, igaz?
Tiltakoztam, azon az alapon, hogy a kérdés spekulációkra
indítja a tanút olyasmivel kapcsolatban, aminek nem lehetett
szemtanúja, és a „kényelmesen” jelző használata miatt sértő is.
Royce nyilvánvalóan az esküdteknek játszott. A bírónő utasította,
hogy fogalmazza át a kérdést minden további célozgatás nélkül.
– A nyomozóknak lehetett hozzáférése a vontatóhoz, mielőtt
önök kiérkeztek, s mielőtt elsőként vették észre az ülés
hasadékába ékelődő három hajszálat, jól mondom?
Gordon a korábbi tiltakozás után már úgy válaszolt, ahogy
vártam.
– Nem tudom, mert nem voltam ott.
Royce ezzel együtt megszólította az esküdteket, és
tudatosította bennem, melyik irányt választotta. Gyaníthatóan
arra építette fel a védelmet, hogy a rendőrség – személy szerint
Kloster és/vagy a társa, Steiner – helyezte el a három hajszálat,
ezzel bebiztosítva Jessup elítélését, miután az áldozat tizenhárom
éves nővére, Sarah azonosította. Ezen túlmenően Royce azt is
bizonyítani akarta, hogy Sarah szántszándékkal azonosította
tévesen Jessupot, miután a Landy család leplezni próbálta azt a
tényt, hogy Melissa a nevelőapjának esett áldozatul.
Nem választott magának egyszerű utat. A sikeréhez kellett
legalább egy esküdt, aki bevette, hogy a két összeesküvés
egymástól teljesen függetlenül, mégis összehangoltan működött.
Ugyanakkor legalább két ügyvédet ismertem a városban, aki
képes lehetett erre, és Royce közéjük tartozott. Fel kellett
készülnöm mindenre.
– Emlékszik rá, mi történt, miután megtalálta a három
hajszálat az ülésben? – kérdezte Royce a tanútól.
– Megmutattam Artnak, mert ő végezte a bűnjelek tényleges
begyűjtését. Én csak megfigyeltem, és tapasztalatokat szereztem.
 – Kloster és Steiner nyomozóknak is szóltak a felfedezésről?
– Igen, azt hiszem.
– Emlékszik, mit tettek ezután?
– Nem emlékszem, hogy bármit tettek volna a bűnjelek
vonatkozásában. Ők vezették a nyomozást, ezért megmutattuk
nekik a bűnjeleket, és ennyi.
– Elégedett volt önmagával?
– Azt hiszem, nem értem.
– Ez volt az első munkanapja, az első ügye. Elégedett volt
önmagával, amiért kiszúrta a hajszálakat? Büszke volt?
Gordon habozott egy pillanatig, mintha a kérdés mögött
rejtőző csapdát keresné.
– Igen, örültem, hogy kivehettem a részem a munkából.
– Sosem tűnődött el azon, miként lehet, hogy ön, a zöldfülű
találta meg azokat a hajszálakat, nem a főnöke vagy a két
nyomozó?
Gordon újra habozott, mielőtt nemmel felelt. Royce nem
kívánt több kérdést feltenni. Remekül végezte a dolgát: több
magvat is elhintett, amiből utóbb valami hasznos sarjadhatott ki
a védelem számára.
Az újabb körben én is megtettem, amit lehetett, és arra
kértem Gordont, sorolja fel a hat egyenruhás rendőrt és a további
két nyomozót, akik a lista szerint még Kloster és Steiner előtt
érkeztek ki a helyszínre, ahol Melissa Landy holttestét
megtalálták.
– Tehát feltéve, de nem megengedve, ha Kloster és Steiner
nyomozók hajszálakat próbáltak szerezni az áldozattól, hogy azt
később máshol helyezzék el, azt nyolc másik rendőr szeme láttára
kellett volna megtenniük, avagy őket is be kellett volna avatniuk
a tervükbe. Ez így helytálló?
– Igen, annak tűnik.
Köszönetet mondtam a tanúnak, és visszaültem. Royce
visszatért az emelvényre.
 – Szintén feltéve, de nem megengedve, ha Kloster és Steiner
hajszálakat kívántak elhelyezni a harmadik helyszínen, azoknak
nem feltétlenül kellett az áldozat fejéről származniuk, amíg
akadtak egyéb források is, nem igaz?
– Nem tudom, milyen egyéb forrásokra gondol.
– Például az áldozat otthoni hajkeféje is szolgáltathatott ilyen
hajszálakat, nem igaz?
– Alighanem.
– Jártak az áldozat otthonában, ugye?
– Igen, ez is a bűntény egyik nyilvántartott helyszíne volt.
– Nincs több kérdésem.
Royce megfogott, ezért én úgy döntöttem, nem erőltetem
tovább a dolgot. Visszavágna, bármit is szednék még ki a tanúból.
Gordont elbocsátották, majd a bírónő ebédszünetet rendelt
el. Közöltem Boschsal, hogy délután ő következik, felolvassa
Kloster vallomását az esküdtek előtt. Megkérdeztem, van-e kedve
velem ebédelni és megbeszélni a védelem stratégiáját, de azt
felelte, hogy nem lehet, más dolga van.
Maggie visszaindult a szállodába, hogy Sarah Ann Gleasonnal
ebédeljen, így magamra maradtam.
Legalábbis azt hittem.
Ahogy a folyosón át a terem kijárata felé haladtam, a hátsó
sorok egyikéből vonzó nő toppant elém. Mosolyogva nyújtotta a
kezét.
– Mr. Haller? Rachel Walling vagyok az FBI-tól.
Először nem esett le, de végül a név megmozgatott bennem
valamit.
– Á, igen, a profilozó. Maga zavarta össze a nyomozómat
azzal az elmélettel, hogy Jason Jessup sorozatgyilkos.
– Remélem, azért nem csak összezavartam vele.
– Ezt majd meglátjuk. Mit tehetek önért, Walling ügynök?
– Csak meg akartam kérdezni, van-e kedve velem ebédelni,
de miután zavaró tényezőnek talál...
 – Tudja, mit, Walling ügynök? Szerencséje van. Szabad
vagyok. Együnk együtt!
Az ajtó felé mutattam, azzal elindultunk.
 Harminc

Április 6., kedd 13.15

Ezúttal a bírónő érkezett késve. A vád és védelem képviselője a

megjelölt időben ott ült az asztalánál, készen a kezdésre,
Breitmannek azonban nyomát sem lehetett látni. A bírósági
titkár sem tudatta, hogy személyes jellegű vagy a tárgyaláshoz
kapcsolódó késésről van-e szó. Bosch felállt a helyéről, és
közelebb lépett a korláthoz, hogy megkopogtassa Haller hátát.
– Nemsokára kezdünk, Harry. Készen áll?
– Készen, de beszélnünk kell.
– Mi a baj?
Bosch hátat fordított a védelem asztalának, és lehalkította a
hangját, hogy alig lehetett hallani.
– A KN embereivel találkoztam ebédidőben. Mutattak
valamit, amiről tudnia kellene.
Talán túlzottan titokzatosnak tűnt, de az éjszakai megfigyelés
során készített képek, amelyeket Wright hadnagy mutatott neki,
nem hagyták nyugodni. Jessup készült valamire, és bármi is volt
az, hamarosan véghezviszi.
Mielőtt Haller felelhetett volna, a zsivaj abbamaradt, amint a
bírónő elfoglalta a helyét.
– Tárgyalás után – súgta oda.
Újra előrefordult, Bosch pedig visszatért a helyére. A bíró
utasította a törvényszolgát, hogy engedje be az esküdteket, így
hamarosan mindenki a helyére került.
– Elnézést kérek – kezdte Breitman. – Ezúttal az én
hibámból késünk. Közbejött egy személyes ügy, és tovább tartott,
mint gondoltam. Mr. Haller, kérem, szólítsa a következő tanúját.
 Haller felállt, és szólította Doral Klostert. Bosch felállt, és a
tanúk padja felé indult, míg a bírónő újra elmagyarázta az
esküdteknek, hogy a vád által beidézett tanú nem elérhető, ezért
Haller és Bosch fogja felolvasni előzőleg tett, esküvel is
megerősített vallomását. Jóllehet erről Royce tiltakozása ellenére
az előzetes meghallgatás során megállapodtunk, a védelem
ezúttal is felállt, és tiltakozott.
– Ezt a kérdést már megvitattuk, Mr. Royce – emlékeztette a
bírónő.
– Arra kérném a bíróságot, hogy vizsgálja felül korábbi
álláspontját, miután az korlátozza védencem, Mr. Jessup
alkotmányos jogát, hogy szembenézhessen a vádlóival. Kloster
nyomozónak korábban nem tették fel azokat a kérdéseket,
amelyeket a védelem jelenlegi álláspontjának figyelembevételével
én tennék fel neki.
– Csak azt ismételhetem, Mr. Royce, hogy a kérdésben döntés
született, és nem kívánom újratárgyalni az esküdtek jelenlétében.
– Igen, bírónő, de így korlátozza védencem jogait.
– Mr. Royce, eddig igen türelmesen viseltem az esküdtek
fülének szánt ellenvetéseit, de a türelmem kezd elfogyni. Most
már leülhet.
Royce meredten nézett a bírónőre. Bosch jól tudta, mit csinál.
Az esküdteknek játszik. El akarja érni, hogy az esküdtek azt
érezzék: ő és a védence hátrányos helyzetben van. Tudatosítani
akarja, hogy nemcsak a vád van Jessup ellen, de a bíróság is.
Amikor már nem merte tovább nyújtani a pillanatot, újra
megszólalt:
– Bírónő, nem ülhetek le, amikor ügyfelem szabadsága a tét.
Ez a példátlan...
Breitman dühödten csapott le az asztalra. Mintha fegyver
dörrent volna a teremben.
– Nem az esküdtszék előtt fogjuk ezt megbeszélni, Mr. Royce.
Az esküdteket kísérjék vissza a váróterembe.
 Az esküdtek kikerekedett szemmel és a váratlan feszültségtől
rémülten sorjáztak ki a teremből, de utoljára valamennyien
visszanéztek a válluk felett, hogy még egy pillantást vessenek a
jelenetre. Royce egész idő alatt egy pillanatra sem vette le a
szemét a bírónőről, és Bosch mindvégig tudta, hogy csak
színészkedik. Pontosan ezt akarta elérni: lássák az esküdtek,
amint eltiporják, és meggátolják abban, hogy előhozakodjon az
üggyel. Az sem számított, hogy száműzték őket a teremből.
Mindnyájan tudták, hogy Royce-nak keményen az orrára
koppintanak.
Miután az utolsó esküdt után becsukódott az ajtó, a bírónő
visszafordult Royce felé. Abban a harminc másodpercben, amíg
az esküdtek távoztak, szemlátomást sikerült lehiggadnia.
– Mr. Royce, e tárgyalás végén a bíróság megsértéséért
eljárást kezdeményezek ön ellen, amelynek során részletesen
minősítjük és megfelelően szankcionáljuk az ön tetteit. Addig is,
ha úgy rendelkezem, hogy üljön vissza, és maga ezt elmulasztja
megtenni, a törvényszolgával fogom leültettetni. Még az sem fog
érdekelni, hogy itt van-e az esküdtszék vagy sem, megértette?
– Igen, bírónő. Szeretnék elnézést kérni, amiért engedtem,
hogy pillanatnyi érzelmeim eluralkodjanak rajtam.
– Hát jó, Mr. Royce. Most üljön le, és szólítsák ismét az
esküdteket.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, míg végül
Royce lassan visszaült a helyére. A bírónő csak azután adott
utasítást az esküdtek szólítására.
Bosch elnézte a visszatérő esküdteket. Valamennyien Royce-
on tartották a szemüket, és Harry látta, hogy az ügyvéd
taktikázása bevált. Rokonszenvet látott a tekintetükben, mintha
azt éreznék, hogy ők is bármelyik pillanatban magukra
haragíthatják a bírót, és ezért ugyanilyen kemény megtorlásban
részesülhetnek. Nem tudták, mi történt a teremben, miután
becsukódott mögöttük az ajtó, de Royce úgy festett, mint egy
kölyök, akit elzavartak az igazgatói irodába, és most visszatért,
hogy mindenkinek elmesélje megpróbáltatásait.
Mielőtt folytatódott volna a tárgyalás, a bírónő az
esküdtekhez fordult.
– Szeretném, ha az esküdtszék tudná, hogy egy ilyen
tárgyalás óhatatlanul is hatással van természetes érzelmeinkre.
Mr. Royce-szal megvitattuk, és megoldottuk a kérdést. Az imént
történteket ne vegyék figyelembe. Folytassuk is az esküvel
megerősített vallomás felolvasásával. Mr. Haller!
– Igen, bírónő.
Haller felállt, és az emelvényhez lépett, kezében Doral Kloster
kinyomtatott vallomásával.
– Bosch nyomozó, ön még most is eskü alatt vall. Önnél van
annak az esküvel megerősített tanúvallomásnak egy példánya,
amelyet Doral Kloster nyomozó ezerkilencszáznyolcvanhat
október nyolcadikán tett?
– Igen, nálam van.
Bosch maga elé helyezte a lapokat, majd olvasószemüveget
vett elő a zakója belső zsebéből.
– Oké, akkor én felolvasom a kérdéseket, amelyeket Gary
Lintz helyettes államügyész tett fel Kloster nyomozónak, ön
pedig felolvassa a tanú válaszait.
Egy sor rövid kérdés után, amelyek egyértelművé tették a
tanú illetékességét és szakértelmét, hamarosan Melissa Landy
meggyilkolásának ügyére terelődött a szó.
– „Ön, nyomozó, ugyebár a wilshire-i kapitányságon
dolgozik, jól mondom?”
– „Igen, a súlyos bűncselekmények és emberölési ügyek
osztályán.”
– „És ez az ügy nem emberölésnek indult.”
– „Nem, nem annak. A társammal együtt hazulról hívtak be,
miután a járőrök kiérkeztek a Landy-házhoz, és az előzetes
vizsgálódás során megállapítást nyert, hogy feltehetően
emberrablás történt. Ez súlyos bűncselekménynek minősül, ezért
értesítettek minket.”
– „Mi történt, miután kiérkezett a Landy-házhoz?”
– „Először is elkülönítettük az ott tartózkodó személyeket, az
anyát, az apát és Sarah-t, a nővért, azután külön-külön, majd
együttesen is kikérdeztük őket. Sokszor ez a leghatásosabb
módszer, és ezúttal is bevált. A közös kihallgatás határozta meg a
nyomozás irányát.”
– „Beszéljen nekünk erről. Hogyan találták meg a helyes
irányt?
– ,,A külön lefolytatott kihallgatás során Sarah elmondta,
hogy a lányok bújócskáztak, és ő az élőkért sarkában álló bokor
mögé bújt, amely korlátozta a rálátását az utcára. Azt mondta,
hallott egy szemetesautót, majd látta, ahogy egy kukásember
átvágott az udvaron, és megragadta a húgát. Ezek az események
vasárnap történtek, ezért tudtuk, hogy aznap nem szállíthatták el
a szemetet, de amikor Sarah a szülei előtt is elismételte, amit
nekünk mondott, az apa azonnal közölte, hogy vasárnap
délelőttönként több vontatóautó is járőrözik a környéken, s hogy
a sofőrök ugyanolyan kezeslábast viselnek, mint a köztisztasági
alkalmazottak. Ez lett az első nyom.”
– „És hogyan követték ezt a nyomot?”
– „Megszereztük azoknak a járműtelepeknek a címét,
amelyekkel a város szerződést kötött, és amelyek a wilshire-i
kerületben tevékenykedtek. Ekkorra több más nyomozót is
bevontam a munkába, így felosztottuk magunk között a listát.
Azon a napon csupán három vállalkozás dolgozott. A nyomozók
páronként felkerestek egyet-egyet. Mi a társammal a La Brea
Boulevard-ra mentünk, ahol egy Aardvark Towing nevű cég
tartott fenn telephelyet.”
– „Mi történt, amikor odaértek?”
– „Azt találtuk, hogy éppen zárni készülnek. Miután szinte
csak a templomot körülvevő szigorított parkolási övezetben
dolgoztak, délre végeztek. A három sofőr éppen lezárta a
járműveket, és hazafelé készült, amikor odaértünk.
Valamennyien önként hozzájárultak ahhoz, hogy azonosítsák
magukat, és válaszoljanak a kérdéseinkre. Amíg a társam feltette
a bevezető kérdéseket, én visszatértem az autóhoz, hogy
megadjam a nevüket a központnak, hátha szerepel valamelyikük
a bűnügyi nyilvántartásban.”
– „Kik voltak ezek az emberek, Kloster nyomozó?”
– „William Clinton, Jason Jessup és Derek Wilbern.”
– A nyilvántartásban történő keresés milyen eredményt
hozott?”
– „Korábban csak Wilbernt tartóztatták le nemi erőszak
kísérletéért, de az ügy nem jutott el a vádemelésig. Amennyire
emlékszem, négy évvel korábban történt.”
– „Ez ráterelte a gyanút Melissa Landy elrablása kapcsán?”
– „Igen. A Sarah-tól kapott személyleírás nagy
általánosságban illett rá. Teherautót vezetett, és kezeslábast
viselt, korábban pedig letartóztatták szexuális jellegű
bűncselekmény miatt. Az én szememben ettől ő lett az ügy első
számú gyanúsítottja.”
– „Mit tett ezután?”
– „Visszatértem a társamhoz, aki még mindig egy csapatban
hallgatta ki az alkalmazottakat. Tudtam, hogy az időzítés döntő
fontosságú. A kislány még nem került elő. Odakint kellett lennie
valahol, márpedig az ilyen ügyekben az a tapasztalat, hogy minél
hosszabb időre tűnik el valaki, annál kisebb a valószínűsége,
hogy élve kerül elő.”
– „Így hát döntést kellett hoznia.”
– „Igen. Úgy döntöttem, Sarah Landynek látnia kell Derek
Wilbernt, hogy kiderüljön, azonosítja-e benne az elkövetőt.”
– „Ezért beszervezte a társait egy azonosításra.”
– „Nem.”
– „Nem?”
 – „Nem. Úgy éreztem, erre nincs idő. Mozgásban kellett
tartanom a dolgokat. Meg kellett próbálnom megtalálni azt a
kislányt, megkérdeztem tehát a sofőröket, hogy hajlandóak-e
különböző helyszíneken, külön-külön is felelni a kérdéseinkre.
Mindnyájan igennel feleltek.”
– „Habozás nélkül?”
– „Igen. Mindnyájan belementek.”
– „Mellesleg, mi történt a többi nyomozóval, akik a wilshire-i
kerületben tevékenykedő többi vontatócéget keresték fel?”
– „Nem találtak senkit, akit gyanúsítottként kezelhettek
volna.
– „Úgy érti, olyan személyt, aki szerepelt a bűnügyi
nyilvántartásban?”
– „Sem a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepeltek, sem a
kihallgatásuk során nem derült ki semmi.”
– „Akkor tehát Derek Wilbernre összpontosítottak?”
– „Így van.”
– „Miután Wilbern és a másik két sofőr beleegyezett abba,
hogy külön-külön is kihallgassák őket, önök mit tettek?”
– „Kihívtuk a járőröket, majd beültettük Jessupot és Clintont
az egyik autó hátsó ülésére, Wilbernt pedig egy másikba. Ezt
követően lezártuk az Aardvark telephelyét, és előrementünk a
saját autónkon.”
– „Vagyis elsőként értek a Landy-házhoz?”
– „Szántszándékkal. Megkértük a járőröket, hogy kerülővel
menjenek a Windsorra, a Landy-házhoz, így mi érhettünk oda
elsőként. Amikor visszaérkeztünk a házhoz, felvittem Sarah-t az
emeleti hálószobájába, amely az előkertre és az utcára nézett.
Leengedtem a redőnyt, és mondtam neki, hogy egy résen
keresztül kémleljen ki, így a sofőrök nem láthatták.”
– „Mi történt ezután?”
– „A társam a ház előtt várakozott. Amikor megérkeztek a
járőrautók, kiszállítottam belőlük a három férfit, és
felsorakoztattam őket a járdán. Megkérdeztem Sarah-t, hogy
felismeri-e bármelyiküket is.”
– „Felismerte?”
– „Eleinte nem, de az egyikük, Jessup, baseballsapkát viselt,
és lefelé nézett, így az ellenzőtől nem lehetett látni az arcát.”
Bosch itt átugrott két teljes lapnyi kérdést. Ezeket az
oldalakat nagy, vörös X-szel húzták át, miután Jessup
viselkedésére és arra a kísérletére vonatkoztak, hogy elrejtse az
arcát. Jessup akkori védője tiltakozott a kérdések ellen, a bíró
pedig helyt adott a tiltakozásának, csak hogy az átfogalmazott és
újból feltett kérdések ellen is tovább tiltakozhasson. Az előzetes
meghallgatás során Breitman egyetértett Royce-szal abban, hogy
a jelenlegi esküdteknek nem kell végighallgatniuk ezt a
szóváltást. Royce-nak ezt is sikerült kiharcolnia.
Haller onnét folytatta, ahol a csörte véget ért.
– „Rendben, nyomozó, akkor elárulná az esküdteknek, mi
történt ezután?”
– „Sarah megkérdezte, lehetséges-e, hogy a férfi levegye a
sapkáját. Rádión odaszóltam a társamnak, aki megkérte
Jessupot, hogy vegye le a sapkát. Sarah szinte azonnal
felismerte.”
– „Azt a férfit, aki elrabolta a húgát?”
– „Igen ”
– „Várjunk egy percet! Azt mondta, Wilbern volt a
gyanúsított.”
– „Igen, miután korábban letartóztatták egy szexuális jellegű
bűncselekmény miatt, őt találtam a legfőbb gyanúsítottnak.”
– „Sarah határozottan azonosította az elkövetőt?”
– „Többször is megkértem, hogy erősítse meg az azonosítást.
Megtette.”
– „Ön mit tett ezután?”
– „Otthagytam Sarah-t a szobában, és lementem a
földszintre. Amikor kiértem a ház elé, letartóztatás alá helyeztem,
megbilincseltem és beültettem Jason Jessupot egy járőrautó
hátuljába. Megkértem a rendőröket, hogy ültessék Wilbernt és
Clintont egy másik autóba, majd vigyék be őket a wilshire-i
központba kihallgatásra.”
– „Ezen a ponton kikérdezte Jason Jessupot?”
– „Igen, kikérdeztem. Ismétlem, az idő ellenünk dolgozott.
Úgy éreztem, nincs idő bevinni a kapitányságra és megszervezni
egy hivatalos kihallgatást. Ehelyett beültem hozzá az autóba,
felolvastam a jogait, és megkérdeztem, hogy hajlandó-e beszélni
velem. Igennel felelt.”
– „Felvette a beszélgetést?”
– „Nem, nem vettem. Őszintén szólva, elfelejtettem. Gyorsan
peregtek az események, és csak arra tudtam gondolni, hogy
megtaláljam azt a kislányt. A felvevő ott volt a zsebemben, de
elmulasztottam rögzíteni a beszélgetést.”
– „Oké, tehát kikérdezte Jessupot.”
– „Kérdéseket tettem fel, de csak ismétlődő válaszokat adott.
Tagadta, hogy bármilyen módon érintett lenne az
emberrablásban. Beismerte, hogy aznap délelőtt a környéken
dolgozott, és elhajthatott a Landy-ház előtt is, bár arra nem
emlékezett, hogy járt-e a Windsoron. Megkérdeztem, emlékszik-e
arra, hogy látta a Hollywood táblát, mert a Windsorról egyenesen
fellátni a hegyoldalra és a feliratra. Azt mondta, nem emlékszik
arra, hogy látta volna a Hollywood jelet.”
– „Mennyi ideig tartott ezt a beszélgetés?”
– „Nem sokáig, talán öt percig. Félbeszakították.”
– „Mi történt, nyomozó?”
– „A társam bekopogott az autó ablakán, és láttam az arcán,
hogy valami fontos dolog történt. Kiszálltam, és akkor elmondta.
Megtalálták az áldozatot. A Wilshire-en egy kislány holtteste
került elő az egyik szemeteskonténerből.”
– „Ez megváltoztatott mindent?”
 – „Igen, alapjaiban. Bevittem Jessupot az előzetesbe, azután
a holttest megtalálásának helyszínére hajtottam.”
– „Mit talált a helyszínen?”
– „Egy megközelítőleg tizenkét-tizenhárom éves lány
holttestét, amelyet a konténerbe dobtak. Akkor még nem
azonosítottuk, de Melissa Landynek tűnt. A szülőktől megkaptam
a fényképét. Szinte biztosan tudtam, hogy ő az.”
– „Ekkor a nyomozás hangsúlya áttevődött erre a helyszínre?
– „Teljes mértékben. A társammal elkezdtük a
kihallgatásokat, mialatt a helyszínelők és a törvényszéki orvosok
megvizsgálták a holttestet. Rövid úton kiderült, hogy a színház
hátsó udvarával szomszédos parkolót átmeneti járműtelepként
használta az egyik vontatócég. Megtudtuk, hogy a kérdéses cég az
Aardvark Towing.”
– „Ebből milyen következtetést vontak le?”
– „Számomra ez azt jelentette, hogy a meggyilkolt lány és az
Aardvark más módon is kapcsolatba hozható egymással. Az
egyetlen szemtanú, Sarah Landy, az Aardvark egyik sofőrjében
azonosította az emberrablót, most pedig az áldozatot egy olyan
konténerben találtuk meg, amely az Aardvark által is használt
parkoló közelében állt. Előttem kezdtek összeállni a részletek.”
– „Mi volt a következő lépésük?”
– „Ezen a ponton különváltunk a társammal. Ő a helyszínen
maradt, én visszatértem a wilshire-i kapitányságra, hogy
megkérjem a végzéseket.”
– „Mire vonatkozóan?”
– „Az Aardvark Towing egész telephelyére vonatkozóan.
Egyet a vontatóra, amit Jessup aznap vezetett. Két másikat
Jessup otthonára és saját autójára.”
– „Megkapta ezeket a végzéseket?”
– „Igen. Richard Pittman bíró volt az ügyeletes, és éppen a
Wilshire Country Clubban golfozott. Odavittem neki a
végzéseket, ő pedig a kilencedik lyuknál aláírta őket. Azután
elkezdtük a kutatást, először az Aardvarknál.”
– „Ön jelen volt a kutatásnál?”
– „Igen, jelen voltam. A társammal ketten vezettük.”
– „S valamikor eközben értesült arról, hogy olyan bűnjel
került elő, ami fontos lehet az ügy szempontjából?”
– „Igen. Bizonyos idő elteltével a helyszínelő csapat vezetője,
Art Donovan tájékoztatott arról, hogy a Jason Jessup által aznap
vezetett teherautóban három barna színű és nagyjából harminc
centiméter hosszú hajszálat találtak ”
– „Donovan azt is közölte, hogy a teherautón belül pontosan
hol kerültek elő ezek a hajszálak?”
– „Igen, azt mondta, beékelődtek a teherautó ülésének
vízszintes és függőleges támlája közé, a hasadékba.”
Bosch itt összecsukta az átiratot. Kloster vallomása
folytatódott, de elérték azt a pontot, ahol Haller szerint
abbahagyhatják, miután jegyzőkönyvbe vetettek minden fontos
részletet.
A bíró ezután megkérdezte Royce-ot, kíván-e az
elhangzottakhoz bármit hozzáfűzni. Royce, a kezében két
összetűzött dokumentummal, válaszra emelkedett.
– A jegyzőkönyv kedvéért nem szívesen veszek részt ebben a
procedúrában, ami ellen a tiltakozásomat is kifejeztem, de
miután a bíróság állítja fel a szabályokat, nekem is ezek szerint
kell játszanom. Két rövid részletet közölnék a védelem Kloster
nyomozóhoz intézett kérdéseiből és az azokra adott válaszokból.
Átadhatom a kiemelt részeket tartalmazó dokumentumokat
Bosch nyomozónak? Az leegyszerűsítené a dolgokat.
– Átadhatja – bólintott a bírónő.
A törvényszolga átvette az iratokat Royce-tól, és kézbesítette
Boschnak, aki gyorsan átfutotta őket. Csak két oldalt ragadtak ki
a vallomás átiratából, ebből két szóváltást sárga kiemelővel
jelöltek meg. Amíg Bosch átolvasta őket, a bírónő elmagyarázta
az esküdteknek, hogy Royce azokat a kérdéseket fogja feltenni,
amelyeket Jessup korábbi védője, Charles Barnard, míg Bosch
továbbra is Kloster nyomozó válaszait közli.
– Folytathatja, Mr. Royce.
– Köszönöm, bírónő. Akkor következzen az átirat részlete.
„Összesen mennyi idő telt el, nyomozó, amíg lezárta az Aardvark
Towingot, elszállította a három sofőrt a Windsorra, majd
visszatért a bírói végzésekkel?”
– „Konzultálhatok az esetnaplóval?”
– „Igen.”
– „Úgy két óra és harmincöt perc.”
– „Amikor elhagyta az Aardvark Towingot, biztosította a
telephelyet?”
– „Lezártuk a garázsokat, és az egyik sofőrnek, talán Mr.
Clintonnak, volt kulcsa a kapuhoz. Ezt vettem kölcsön, amikor
bezártam.”
– „Ezután visszaadta neki a kulcsot?”
– „Nem, megkértem, hogy egy ideig magamnál tarthassam, s
ő ezt engedélyezte.”
– „Így amikor visszatért az aláírt bírói végzéssel, önnél volt a
kulcs, és egyszerűen csak kinyitotta a kaput.”
– „Így igaz.”
Royce lapozott egyet, és arra kérte Boscht, hogy tegye
ugyanezt.
– Rendben, akkor következzék a másik részlet. „Kloster
nyomozó, milyen következtetésre jutott, amikor közölték önnel,
hogy hajszálakat találtak a vontatóban, amelyet Mr. Jessup aznap
vezetett?”
– „Semmilyenre. A hajszálakat akkor még nem
azonosították.”
– „Mikor azonosították őket?”
– „Két nappal később felhívtak az elemzőktől. Az egyik
technikus közölte, hogy megvizsgálták a hajszálakat, és azok
közeli egyezőséget mutatnak az áldozattól vett mintákkal. Azt
mondta, minden valószínűség szerint az áldozat a forrás.”
– „Ebből mire következtetett?”
– „Hogy Melissa Landy nagy valószínűséggel abban a
járműben volt.”
– „Volt egyéb bűnjel is, ami összekapcsolta az áldozatot a
járművel vagy Mr. Jessup személyével?”
– „Nem találtunk más bűnjelet.”
– „Vért vagy egyéb testnedveket?”
– „Nem.”
– „Rostokat az áldozat ruhájából?”
– „Nem.”
– „Semmi egyebet?”
– „Semmit.”
– „Miután a teherautóból semmilyen más bűnjel nem került
elő, megfordult valaha is a fejében, hogy a hajszálakat valaki
tudatosan helyezte el oda?”
– „Csak annyiban foglalkoztam ezzel a lehetőséggel, mint az
ügy bármely más aspektusával, de kizártam azon az alapon, hogy
a szemtanú egyértelműen azonosította Jessupban az
emberrablót, ő pedig azt a teherautót vezette. Nem gondoltam,
hogy a bűnjelet valaki utólag helyezte el. Ki tett volna ilyet? Senki
sem próbálta felültetni Jessupot. Az áldozat nővére azonosította
őt.”
Itt végződött a felolvasás. Bosch vetett egy pillantást az
esküdtekre, és látta, hogy mindenki éberen ülte végig az egész
tárgyalás talán legunalmasabb szakaszát.
– Még valami, Mr. Royce? – tette fel a kérdést a bírónő.
– Nincs más, bírónő —. felelte Royce.
– Rendben – bólintott Breitman. – Azt hiszem, ezzel
elérkeztünk a délutáni szünethez. Tizenöt perc múlva itt várok
mindenkit, és ezúttal igyekszem példát mutatni a
pontosságommal.
 A terem ürülni kezdett, miközben Bosch lelépett a tanúk
padjáról. Egyenesen Hallerhez lépett, aki összebújt
McPhersonnal. Bosch kéretlenül beavatkozott fojtott
szóváltásukba,
– Atwater, igaz?
Haller felnézett rá.
– Igen. Tizenöt perc múlva legyen készen.
– És lesz ideje beszélni a bíróság után?
– Teszek róla, hogy legyen. Délben én is folytattam egy
érdekes beszélgetést, amiről be kell számolnom.
Bosch otthagyta őket, és kifelé indult. Tudta, hogy a liftek
közelében elhelyezett kávéautomatánál hosszú sor kígyózik, és
számos esküdt is itt várakozik, ezért úgy döntött, inkább nekivág
a lépcsőnek, és egy másik szinten keres kávét, ám előtte még
benéz a mosdóba.
Amint belépett, meglátta Jessupot az egyik mosdókagylónál,
ahol a kezét mosta. Szeme a tükör vonala alá került, így nem
láthatta, hogy Bosch ott áll mögötte.
Bosch mozdulatlanul várt, miközben azon tűnődött, mit fog
mondani, ha majd találkozik a tekintetük.
Ám alig hogy Jessup felemelte a fejét, és meglátta a tükörben
Boscht, az egyik fülke ajtaja kivágódott, és a tízes számú esküdt
lépett ki rajta. Egy zavart pillanatig egyik férfi sem szólt.
Jessup végül letépett egy papírtörülközőt, megszárogatta a
kezét, és a használt kendőt a szemetesbe dobta. Az ajtó felé
indult, míg az esküdt átvette helyét a mosdónál. Bosch némán a
vizeldéhez lépett, de még visszanézett Jessupra, amint az
távozott.
Célzásra emelte az ujját, és meghúzta a képzeletbeli ravaszt.
Jessup nem vett észre semmit.
 Harmincegy

Április 6., kedd 15.05

A szünetben ellenőriztem a következő tanúmat, és

megbizonyosodtam róla, hogy készen áll. Maradt még néhány
szabad percem, ezért megkerestem Boscht az egy szinttel lejjebb
üzemelő kávéautomatánál. A hatos számú esküdt kettővel előtte
állt. Megfogtam Bosch könyökét, és magammal húztam.
– Később is vehet kávét. Meginni már úgyse lenne ideje. Csak
szólni akartam, hogy ma délben együtt ebédeltem az FBI-os
barátnőjével.
– Micsoda? Kivel?
– Walling ügynökkel.
– Ő nem a barátnőm. Miért ebédelt magával?
Kivezettem a lépcsőházba, és beszélgetés közben felfelé
indultunk.
– Nos, azt hiszem, inkább magával akart ebédelni, de olyan
gyorsan elhúzott, hogy be kellett érnie velem. Figyelmeztetni
akart minket. Azt mondta, figyelemmel követi a tárgyalásról
készült tudósításokat, és szerinte ha Jessup lépni fog, az
nemsokára bekövetkezik. Azt mondta, a feszültségre reagál,
márpedig életében talán még sosem volt ekkora nyomás alatt.
Bosch bólintott.
– Én is valami ilyesmiről akartam beszélni. – Körülnézett,
hogy lássa, senki sem tartózkodik hallótávolságon belül. – A KN
szerint Jessup éjszakai tevékenysége fokozódott a tárgyalás
kezdete óta. Most már minden éjszaka eljár.
– A maga házához?
– Nem, oda nem tért vissza, és egy hete a Mulholland
környékét is elkerüli, viszont az elmúlt két éjjel olyasmiket
csinált, ami újdonság.
 – Mint például, Harry?
– Mint például amikor vasárnap követték Venice-től egészen
a Santa Monica móló alatt nyíló raktárig.
– Milyen raktárig? Miről beszél?
– Valamikor a városé volt, de dagálykor néha elárasztja a víz,
ezért kiürítették és lezárták. Jessup lyukat vájt az egyik korhadt
oldalfalba, és bemászott.
– Miért?
– Ki tudja? Nem mehettek be, másképp megkockáztatták
volna a lebukást. De nem is ez az igazi újság. Az igazi újság az,
hogy Jessup múlt éjjel a venice-i városházánál találkozott néhány
fickóval, azután együtt elmentek az egyik part menti parkolóba,
egy ott álló kocsihoz. Az egyik fickó egy lepedőbe csomagolt
tárgyat vett elő a csomagtartóból, és átadta neki.
– Valamilyen fegyvert?
Bosch vállat vont.
– Akármi is legyen, nem látták, de a rendszám alapján
azonosították a két fickót. Marshall Daniels. San Quentinben ült
a kilencvenes években, egy időben Jessuppal.
Most kezdtem csak érzékelni a Boschból sugárzó feszültséget
és türelmetlenséget.
– Akkor ismerhetik egymást. Danielst miért csukták le?
– Drog- és fegyverbirtoklásért.
Vetettem egy pillantást az órámra. Vissza kellett mennem a
terembe,
– Akkor feltételeznünk kell, hogy Jessupnak fegyvere van.
Korlátozhatjuk a jogait, amiért kapcsolatot tárt fenn egy elítélt
bűnözővel. Van közös kép Jessupról és Danielsről?
– Vannak képeik, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt
akarjuk.
– Ha fegyvere van... Biztos abban, hogy a KN képes
megállítani, mielőtt kárt tenne bárkiben?
– Igen, de sokat segítene, ha tudnák, mire készül.
 Kiléptünk a folyosóra, ahol nyomát se láttam az esküdteknek
vagy bárki másnak a tárgyalásról. Rajtam kívül mindenki
visszatért a terembe.
– Majd még beszélünk erről. Be kell mennem, különben a
bíró az én torkomnak ugrik legközelebb. És én nem vagyok
Royce, nem engedhetek meg magamnak egy eljárást, csak hogy
az esküdtek jobban szeressenek. Menjen, és hozza be Atwatert.
Visszasiettem a 112-es tárgyalóba, és durván félrelöktem az
útból néhány bámészkodót, akik ráérősen őgyelegtek az ajtónál.
Breitman bírónő nem várt rám. Láttam, hogy rajtam kívül
mindenki a helyén van, még az esküdtek is. Végigsiettem a
folyosón, majd át a kapun, és lehuppantam Maggie mellé.
– Ez szoros volt – suttogta. – Szerintem a bírónő arra hajt,
hogy kiegyenlítse az esélyeket, és téged is beidézzen a bíróság
megsértéséért.
– Erre meg is van az esélye.
A bírónő elfordult az esküdtektől, és észrevett a vád
asztalánál.
– Á, köszönjük, hogy csatlakozik hozzánk ezen a szép
délutánon, Mr. Haller. Kellemes volt a városnézés?
Felálltam.
– Elnézést, bírónő. Közbejött egy személyes ügy, és tovább
tartott, mint gondoltam.
Breitman már újabb gúnyos szemrehányásra nyitotta a
száját, amikor rádöbbent, hogy ugyanazokat a szavakat
használtam, amelyeket ő a reggeli késésnél – az ő késésénél.
– Szólíthatja a következő tanúját, ügyvéd úr – közölte
mogorván.
A tanúk padjára szólítottam Lisa Atwatert, és visszafordultam
a terem felé, hogy lássam, amint Bosch végigvezeti a folyosón a
DNS-szakértőt. Megnéztem az időt a hátsó falra szerelt órán. Azt
terveztem, hogy a nap hátralévő részét Atwater vallomására
szánom, hogy minden apró részletet tisztázzunk, mielőtt vége
lenne a mai ülésnek. Ez lehetővé teszi Royce-nak, hogy egész este
a tanúm kikérdezésére készüljön, de ezt boldogan beáldoztam
azért, amit én nyertem az ügylet révén – minden esküdt abban a
tudatban mehet haza, hogy megcáfolhatatlan bizonyíték
kapcsolja össze Jason Jessupot Melissa Landy meggyilkolásával.
Ahogy kértem, Atwater magán tartotta köpenyét, amikor
átjött a rendőrségi laborból. A világoskék felső felruházta a
hozzáértés és szakértelem látszatával, ami másként nem
sugárzott róla. Atwater nagyon fiatal volt – alig harmincegy –, s
ha ez nem lenne elég, egyik oldalt rózsaszín csíkokat festetett
szőke hajába, ahogyan az egyik bűnügyi sorozat szuperdögös
technikusától látta. Amikor először találkoztunk, próbáltam
rávenni, hogy szabaduljon meg a csíkoktól, de közölte, hogy nem
hajlandó feladni a személyiségét. Az esküdteknek, mint mondta,
ilyennek kell elfogadniuk őt.
Legalább a köpenye nem volt rózsaszín.
Atwater bemutatkozott, és letette az esküt. Miután elfoglalta
a tanúk padját, kérdéseket tettem fel neki az iskoláiról és szakmai
tapasztalatáról. Legalább tíz perccel többet szántam erre, mint
máskor tettem volna, de nem tudtam levenni a szemem rózsaszín
csíkjairól, és azt gondoltam, mindent meg kell tennem azért,
hogy a megalapozott szakmai önbizalom jelének tüntessem fel
őket.
Végül elérkezett vallomásának lényegi része. Gondosan
megfogalmazott kérdéseim nyomán tanúsította, hogy ő vetette
össze egymással a Landy-ügyből származó két különböző mintát,
'és ő végezte el a kapcsolódó DNS-elemzést. Először a
problémásabb analízist vettük.
– Atwater kisasszony, le tudná írni nekünk, hogy a Landy-ügy
kapcsán először mire kapott megbízást?
– Hogyne. Február negyedikén küldtek egy szövetdarabot. Ez
az áldozat ruhájából származott, amit a gyilkosság napján viselt.
– Honnét származott?
 – A Los Angeles-i Rendőrség raktárából, ahol a többi
bűnjellel együtt ellenőrzött körülmények között tárolták.
Alaposan begyakorolta a válaszait. Semmivel sem utalt arra,
hogy az ügyben már korábban is tartottak egy tárgyalást, vagy
hogy Jessup börtönben töltötte az elmúlt huszonnégy évet. Ezzel
előítéleteket keltett volna Jessup iránt, és utat nyithatott az egész
eljárás érvénytelenítése előtt.
– Miért küldték el önnek ezt a szövetdarabot?
– Egy folt került az anyagba, amit huszonnégy évvel
korábban a rendőrség szakértői ondóként azonosítottak. Azt a
feladatot kaptam, hogy vonjam ki és lehetőség szerint
azonosítsam a DNS-t.
– Amikor megvizsgálta az anyagmintát, látta nyomát a
genetikai hordozóanyag bárminemű károsodásának?
– Nem, uram. Megfelelően gondoskodtak a tárolásáról.
– Oké, tehát megkapta ezt a Melissa Landy ruhájából
származó szövetdarabot, és kivonta belőle a DNS-t. Eddig jól
látom a helyzetet?
– Igen.
– Mit tett ezután?
– Kóddá alakítottam a DNS-profilt, és bevittem a CODIS
adatbázisba.
– Mi ez a CODIS?
– Az FBI egységesített DNS-nyilvántartó rendszere. Képzelje
el úgy, mint egy országos DNS-adatbázist. A bűnüldöző szervek
által begyűjtött DNS-minták mind ide kerülnek, alkalmas
formában ahhoz, hogy összevethessék őket más mintákkal.
– Tehát betáplálta azt a DNS-mintát, amit a Melissa Landy
által a gyilkosság napján viselt ruhából, illetve az azon
fennmaradt ondófoltból nyert?
– Igen.
– És kapott találatot?
 – Kaptam. A profil a lány nevelőapjához, Kensington
Landyhez tartozott.
Egy bírósági tárgyalás olyan hatalmas tér, ahol folyamatosan
áramlanak a visszafojtott hangok és energiák. Érezzük, még ha
éppen nem is halljuk őket. Emberek suttognak a karzaton, a
törvényszolga és a bírósági titkár hívásokat bonyolít le, a gyorsíró
vezeti a jegyzőkönyvet. Mégis, a 112-es tárgyalóteremben egyeden
pisszenést sem lehetett hallani, miután Lisa Atwater megejtette
ezt a bejelentést. Hagytam néhány pillanatig kicsengeni, abban a
tudatban, hogy ez a tárgyalás mélypontja. Ezzel az egyeden
válasszal Jason Jessup javára billentettem a mérleget, de innét
már csak felfelé vezet az út. Innét az én ügyem. És Melissa Landy
ügye. Ezt sosem felejthetem el.
– Miért került Kensington Landy DNS-mintája a CODIS
adatbázisba? – kérdeztem.
– Mert Kalifornia állam törvényeinek értelmében minden
letartóztatott személytől kötelezően DNS-mintát kell venni.
Kétezernégyben Mr. Landyt letartóztatták személyi sérülést
okozó közúti baleset okozásáért. Noha végül csak szabálysértési
eljárást indítottak ellene, a letartóztatás okán tőle is Vettek DNS-
mintát. A profilja így került be a rendszerbe.
– Rendben. Most térjünk vissza az áldozat ruhájára és az
azon talált ondófoltra. Az ön megállapítása szerint hogyan került
az ondófolt arra a ruhára, amelyet Melissa Landy a meggyilkolása
napján viselt?
Atwater eleinte mintha nem értette volna a kérdést.
Meggyőzően játszott.
– Nem tudom – felelte végül. – Lehetetlen pontosan tudni,
mikor került az anyagra az a folt.
– Úgy érti, akár a gyilkosság előtt egy héttel is történhetett?
– Igen. Lehetetlen megállapítani.
– Egy hónappal korábban?
– Lehetséges, miután...
 – Egy évvel?
– Csak azt tudom mondani, hogy...
– Tiltakozom!
Royce felállt. Épp időben, gondoltam.
– Bírónő, mi köze ennek a tárgyhoz?
– Visszavonom, bírónő, Mr. Royce-nak igaza van. Eltértünk a
tárgytól.
Egy pillanatnyi csenddel nyomatékosítottam, hogy Atwater-
rel új irányba készülünk továbbindulni.
– Atwater kisasszony, ön nemrégiben egy második DNS-
elemzést is elvégzett a Melissa Landy-ügy vonatkozásában, jól
tudom?
– Igen, így történt.
– Beavatna minket ennek részleteibe?
Mielőtt felelt volna, füle mögé simította rózsaszín csíkokkal
tarkított haját.
– Igen. A Melissa Landy hajszálaiból származó DNS-minták
kinyeréséről és összehasonlításáról van szó. Az áldozat hajszálai
két forrásból származtak, az eredetileg elvégzett boncolásból,
illetve abból a teherautóból, amit az eset idején a vádlott, Jason
Jessup vezetett.
– Hány hajmintáról beszélünk?
– Végső soron egyenként egyről. A céljainkra alkalmas DNS
kizárólag a hajszálak gyökerében található meg. A
rendelkezésünkre álló hajminták alapján csupán egy alkalommal
tudtunk felhasználható DNS-mintát kivonni a vontatóban fellelt
hajszálakból, így összevethettük a hajgyökérből származó DNS-t
a boncolás során kinyert hajminta DNS-ével.
Végigvettük az eljárást, hogy a tudományos magyarázat a
lehető legegyszerűbben hangozzon – amennyit még mindenki
megért, ahogyan a tévében. Az egyik szememet a tanún
tartottam, a másikat az esküdteken, így tudhattam, hogy
mindenki tudja tartani a tempót.
 Végül kiérkeztünk a genetikai szakzsargon alagútjának túlsó
végén, ahol ott várt Lisa Atwater következtetése. Színkódolt
diagramok és ábrák jelentek meg a képernyőkön, hogy gondosan
elmagyarázza őket, s mindezt egyetlen cél érdekében: hogy súlya
legyen a szavainak, az esküdteknek hallani kellett őket. A
legfontosabb dolog, amit egy tanú a bíróságra hozhat: a szava.
Miután a képernyők elsötétültek, mindent Atwater szavai
döntöttek el.
Elfordultam, és visszanéztem az órára. Tartottam magam az
időrendhez. Nem egész húsz perc múlva a bírónő berekeszti az
ülést. Visszafordultam, hogy bevigyem a végzetes csapást.
– Atwater kisasszony, van önnek bármiféle kételye a
genetikai egyezőséget illetően, amellyel kapcsolatban az imént
tanúskodott?
– Nem, nincs semmilyen kételyem.
– Ön tehát teljes bizonyossággal vallja, hogy a Melissa
Landytől a boncoláskor vett hajminta kizárólagos egyezőséget
mutat azzal a hajmintával, amit a vádlott által
ezerkilencszáznyolcvanhat február tizenhatodikán vezetett
vontatóautóból vettek?
– Igen, így van.
– Számszerűsíteni is lehet ezt az egyezőséget?
– Igen, amint korábban bemutattam, a CODIS protokollja
szerint tizenhárom genetikai markerből kilenc egyezik. E kilenc
egyedi azonosító jegy egyezőségének esélye egy az 1,6 trillióhoz.
– Azt mondja tehát, hogy egy az 1,6 trillióhoz az esélye,
miszerint a vádlott által vezetett teherautóból nyert hajminta
nem Melissa Landyhez, hanem valaki máshoz tartozott?
– Így is fogalmazhatunk, igen.
– Atwater kisasszony, tudja ön, mennyi a föld jelenlegi
népessége?
– Úgy hétmilliárd.
 – Köszönöm, Atwater kisasszony. Egyelőre nincs több
kérdésem.
Visszatértem a helyemre, és leültem. Azonnal elkezdtem
összerakni a dossziékat és iratokat, hogy eltegyem őket az
aktatáskámba, mielőtt hazaindulok. A mai nap a
jegyzőkönyvekbe került, és a következő előtt még hosszú éjszaka
várt rám. A bírónő láthatóan nem neheztelt, amiért tíz perccel
korábban végeztem. Készen állt lezárni az ülést és hazaküldeni az
esküdteket.
– A védelem holnap teheti fel a kérdéseit a tanúnak.
Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy élénk figyelemmel
követte a mai vallomásokat. Holnap délelőtt pontban kilenc
órakor itt találkozunk, és még egyszer szeretném figyelmeztetni
önöket, hogy nem nézhetnek semmilyen hírműsort, sem...
– Bírónő.
Felnéztem az aktákból. Royce az asztalánál állt.
– Igen, Mr. Royce?
– Bocsásson meg, Breitman bírónő, amiért félbeszakítom, de
az én órám szerint még csak négy ötven van, és tudom, hogy ön
szereti a lehető leghatékonyabban kihasználni a napot. Szeretnék
kérdéseket feltenni a tanúnak.
A bírónő Atwaterre nézett, aki még mindig a tanúk padján
ült, majd visszafordult Royce-hoz.
– Szívesebben venném, Mr. Royce, ha holnap kezdené meg a
tanú kikérdezését, semmint elkezdi most, és tíz perc után
félbehagyja. öt óra után nem ülésezünk. Ezt a szabályt már csak
az esküdtek miatt sem fogom megszegni.
– Megértem, bírónő, de én nem tervezem félbehagyni a tanú
kikérdezését. Ötre végzek, és akkor a tanúnak nem kell holnap is
idefáradnia.
A bírónő egy hosszú pillanatig Royce-ra meredt, az arcán
hitetlenkedő kifejezéssel.
 – Mr. Royce, ugye tudja, hogy Atwater kisasszony a vád egyik
fontos tanúja. Azt akarja mondani, hogy öt perc alatt végez a
megkérdezésével?
– Nos, ez természetesen a válaszok hosszától is függ, de én
tényleg csak néhány kérdést szeretnék feltenni, bírónő.
– Hát legyen. Folytathatja. Atwater kisasszony, ön még
mindig eskü alatt vall.
Royce a pulpitushoz lépett, én pedig éppoly zavartan
figyeltem, ahogyan a bírónő. Arra számítottam, hogy Royce a
holnapi délelőtt jókora részét rászánja a tanúra. Ez csakis valami
trükk lehetett. A tanúlistáján saját DNS-szakértője is szerepelt,
de sosem mondott volna le a lehetőségről, hogy próbálja
megszorongatni a vád tanúját.
– Atwater kisasszony – kezdte –, a teherautóból származó
minták levétele, elemzése és összehasonlítása során alkotott ön
bármilyen képet arról, hogyan kerültek a hajszálak a
teherautóba?
Hogy időt nyerjen, Atwater arra kérte Royce-ot, hogy
ismételje meg a kérdést, de ezután is csak akkor válaszolt, amikor
a bíró beavatkozott,
– Válaszolna a kérdésre, Atwater kisasszony? – szólította fel a
bírónő.
– ÖÖ... igen. Bocsássanak meg. A válaszom nem, az általam
végzett labormunkának semmi köze annak megállapításához,
hogyan került a minta a teherautóba. Ez nem az én feladatköröm.
– Köszönöm – bólintott Royce. – Csak hogy mindenki
számára egyértelmű legyen: ön nem tudja megmondani az
esküdteknek, hogy a hajszálak, amelyek ön szerint egyértelműen
az áldozathoz tartoztak, hogyan kerültek a teherautóba, vagy
hogy ki tette őket oda, igaz?
Felálltam.
– Tiltakozom. A tanú nem illetékes ezt megítélni.
– Helyt adok. Átfogalmazná a kérdést, Mr. Royce?
 – Köszönöm, bírónő. Atwater kisasszony, önnek nincs
semmilyen tudomása arról, hogy az ön által tesztelt hajszálak
hogyan kerültek abba a teherautóba, igaz?
– Pontosan, igen.
– Tehát képes azonosítani Melissa Landy hajszálait, de
ugyanezzel a bizonyossággal nem tudja tanúsítani, hogyan
kerültek a teherautóba, igaz?
Újra felálltam.
– Tiltakozom. A tanú már válaszolt a kérdésre.
– Úgy vélem, hallani szeretnénk a tanú válaszát – közölte
Breitman. – Atwater kisasszony?
– Igen, ez így van – felelte Atwater. – Nem tanúskodhatom
arról, hogyan kerültek a hajszálak a teherautóba.
– Akkor nincs több kérdésem. Köszönöm.
Hátrafordultam, és felnéztem az órára. Maradt két percem.
Ha vissza akarom terelni az esküdteket a helyes irányba,
sürgősen tennem kell valamit.
– Újabb kérdések, Mr. Haller? – húzta fel a szemöldökét a
bírónő.
– Csak egy percet kérek, bírónő.
Elfordultam, és odahajoltam Maggie-hez.
– Mit csináljak? – súgtam a fülébe.
– Semmit – suttogott vissza. – Hagyd ennyiben, vagy még
rosszabb lesz. Elmondtad, amit akartál. Ő is elmondta. A te
mondandód fontosabb. Bejuttattad Melissát a teherautóba.
Hagyd ennyiben.
Valami azt súgta, hogy ne hagyjam ennyiben, de semmi sem
jutott az eszembe. Nem találtam Royce kérdéseiben semmit,
amivel elfeledtethettem az ő érvét, és megtámogathattam az
enyémet.
– Mr. Haller! – szólt türelmetlenül a bírónő.
Felálltam.
– Egyelőre nincs több kérdésem, bírónő.
 – Akkor jó, a mai ülést berekesztem. A bíróság holnap
délelőtt kilenckor ül újra össze, és figyelmeztetem az esküdteket,
hogy ne olvassanak újságot, nézzenek híradót vagy tárgyalják ki
az ügyet a családtagjaikkal, barátaikkal. Mindenkinek jó pihenést
kívánok.
Azzal az esküdtek felálltak, és elkezdtek sorban kivonulni.
Vetettem egy gyors pillantást a védelem asztala felé, és láttam,
hogy Jessup gratulál Royce-nak. Mindkettő szája fülig ért,
miközben én focilabda nagyságú űrt éreztem a gyomromban. Úgy
éreztem, egész nap – a tanúvallomások csaknem hat órája alatt –
hiába játszottam tökéletesen, ha az utolsó öt percben hagytam
magam megverni egy potyagóllal.
Ülve maradtam, amíg Royce, Jessup és mindenki más
elhagyta a termet.
– Jössz? – kérdezte Maggie a hátam mögött.
– Egy perc. Találkozhatnánk az irodában?
– Sétáljunk odáig együtt.
– Most nem vagyok jó társaság, Mags.
– Tedd magad túl rajta, Haller. Nagy napod volt. Nagy
napunk volt. Öt percig tündökölt, és ezt az esküdtszék is tudja.
– Oké, akkor nemsokára találkozunk.
Feladta, és hallottam, ahogy távozik. Néhány perc múltán
leemeltem egy dossziét az előttem heverő irat halom tetejéről.
Melissa Landy iskolai fotóját tűztem a belső oldalára.
Mosolyogva nézett a kamerába. Semmiben sem emlékeztetett a
lányomra, mégis folyton Hayley-t juttatta eszembe.
Magamban megfogadtam: többet nem engedem, hogy Royce
túljárjon az eszemen.
Néhány perc múlva valaki lekapcsolta a lámpákat.
 Harminckettő

Április 6., kedd 22.15

Bosch a hintáknál állt, negyed mérföldnyire délre a Santa

Monica mólótól. A parti sétány végében a Csendes-óceán sötét
vizét az óriáskerék táncoló fényei és színei keltették életre. A
vidámpark tizenöt perccel korábban bezárt, a fényjáték azonban
egész éjszaka folytatódott, a hatalmas kerék örökké változó
mintái ott izzottak a hideg sötétség mélyén.
Harry elővette telefonját, és hívta a KN központosát. Már
korábban bejelentkezett, hogy várják a hívását.
– Itt újra Bosch. Az emberünk?
– Úgy tűnik, bevackolta magát éjszakára. Biztos alaposan
kifárasztották a bíróságon, Bosch. Útban hazafelé bevásárolt a
Ralphsban, azután egyenesen hazament, és azóta is itt van. Öt
éjszaka óta ez az első, hogy nem ment el valahová.
– Azért ne számítsanak rá, hogy így marad. Figyelik a hátsó
ajtót is, igaz?
– És az ablakokat, az autóját és a biciklijét. Rajta vagyunk,
nyomozó, ne izguljon.
– Nem izgulok. Megvan a számom; ha elindul, hívjanak.
– Úgy lesz.
Bosch eltette a telefont, és a móló felé indult. A víz felől erős
szél támadt, amely az arcába és a szemébe hordta az apró szemű
homokot, ahogy közelített a nagy építményhez. A móló leginkább
zátonyra futott anyahajóra emlékeztetett. Hosszú volt és széles, a
tetején óriási parkolóval, egy sor étteremmel és ajándékbolttal.
Középütt teljes vidámpark működött, hullámvasúttal és
óriáskerékkel. A hagyományos pecásboltok a gondnokság és egy
kisebb étterem társaságában a túlsó végébe szorultak. Mindez fa
tartóoszlopok egész erdején állt, és kétszáz méternyire benyúlt a
vízbe, a partra robajló hullámok felett.
A szárazföldön a tartólábak közét fából ácsolt falakkal
rekesztették el, hogy ily módon kevéssé biztonságos
raktárhelyiség jöjjön létre. A biztonságot két tényező is
veszélyeztette: a teret semmi sem védte az extrém magas
hullámoktól, amelyek a víz alatti földrengések nyomán támadtak,
emellett a móló több száz méter hosszan húzódott a-parton, így a
rekeszfalak szüntelenül a nedves homokban álltak. A folyamatos
korhadás valamelyik fázisában járó falak eredetileg városi
raktárakat öveztek, valójában azonban menedékül szolgáltak a
hajléktalanoknak, akiket a városnak rendszeres időközönként ki
kellett zavarnia.
A KN megfigyelői azt jelentették, hogy Jason Jessup előző
éjjel átbújt a déli fal alatt, és harmincegy percet töltött a
raktárban.
Bosch elérte a mólót, és elindult mellette, keresve azt a
pontot, ahol Jessup bemászott. Kis elemlámpát hozott magával,
és gyorsan megtalálta a helyet, ahol á fal alapjánál kikaparták,
majd részben visszatemették a gödröt. Lekuporodott, bevilágított
a lyukba, és megállapította, hogy túl szűk számára. Félretette a
lámpát, azután ásni kezdett, mint egy kutya, amikor szabadulni
próbál a sintértelepről.
A lyuk hamarosan elég nagynak tűnt, hogy átmásszon rajta.
Ehhez a feladathoz öltözött: régi fekete farmert és munkáscipőt
húzott, felette hosszú ujjú pólóval és kifordított
rohammellénnyel, hogy elrejtse a fényvisszaverő betűket.
Sötét, barlangszerű térben találta magát, amelyet át- meg
átjártak a fenti pallók között beszűrődő fénysugarak.
Felegyenesedett és leverte a homokot a ruhájáról, mielőtt
végigpásztázta a területet az elemlámpával, melyet közeli
munkákhoz szántak, sugara alig ért el a távolabbi helyekre.
 Nyirkos bűz ülte meg a levegőt, és a teret betöltötte az alig
huszonöt méternyire partnak csapódó hullámok robaja. Bosch
felfelé irányította a fényt, és látta a móló gerendáin
megtelepedett gombaréteget. Elindult a félhomályban, míg
nemsokára elérkezett egy vízhatlan vászonnal letakart
csónakhoz. Amikor felemelte a vászon egyik sarkát, egy régi
mentőcsónakra ismert. Továbblépett, és előbb egymásra
halmozott bójákba, majd mobil kordonokba botlott, amelyek a
SANTA MONICAI ÖNKORMÁNYZAT feliratot viselték.
Ezután háromrakatnyi állványhoz érkezett, amelyeket a móló
javításához és festéséhez használtak. Láthatóan hosszú ideje
érintetlenül hevertek, lassan bele is süppedtek a homokba.
Hátul kisebb tárolóhelyiségek sorakoztak, de a fa oldalfalak
rég megrepedeztek és kitöredeztek, ami legjobb esetben is
védtelenné tette az itt tárolt anyagokat.
Az ajtókat egyik helyiségen sem zárták, így Bosch sorban
végiglátogatta őket. Valamennyit üresen találta, kivéve az utolsó
előttit. Ennek ajtaján vadonatúj lakat csillogott. Ráirányította a
fénysugarat a rekeszfal egy szélesebb hasadékára, és megpróbált
bekémlelni, de csak egy takaró szegélyét látta, mást nem.
Hátrébb lépett és letérdelt a lakat elé, majd a szájába vette az
elemlámpát, amíg előhúzta zsebéből a tolvajkulcsot. Dolgozni
kezdett a lakaton, és gyorsan megállapította, hogy csak négy
pecekből áll. Kevesebb, mint öt perc alatt kinyitotta.
Benyitott a tárolóba, amit jórészt üresen talált – csak egy
összehajtott takaró hevert a földön, a tetején párnával. Más
semmi. A KN jelentése szerint előző éjjel Jessup egy takarót
hozott magával, amikor lesétált a partra. Arról nem esett szó,
hogy a takarót maga mögött hagyta a móló alatt, ahogyan
párnáról sem olvasott a jelentésben.
Bosch abban sem lehetett biztos, hogy ugyanazon a helyen
áll, ahol előző nap Jessup. Végigpásztázta a fénnyel a falat, majd
a móló alsó felét, ahol hirtelen megtorpant. Tisztán ki tudta venni
egy ajtó körvonalát. Egy csapóajtóét. Alulról zárták be, egy másik,
új lakattal.
Szinte biztosan tudta, hogy a móló parkolója alatt van; olykor
még hallotta is a hazafelé tartó járművek dübörgését. Gyanította,
hogy a csapóajtót egykor az itt tárolt anyagok berakodásához
használták. Tudta, hogy használhatná az egyik állványt, és
felmászhatna, hogy tanulmányozza a második lakatot, de úgy
döntött, nem bajlódik ezzel. Visszavonult a tárolóból.
Ahogy visszazárta a lakatot, érezte, amint a telefonja vibrálni
kezd a zsebében. Gyorsan kirántotta, abban a biztos tudatban,
hogy a KN közli vele, Jessup ma este is útnak indult, de a kijelzőn
a lánya nevét olvashatta. Felnyitotta a telefont.
– Hé, Maddie!
– Apa? Ott vagy?
Alig hallotta a hangját a hullámok robajától. Belekiáltott a
telefonba.
– Itt vagyok. Valami baj van?
– Hát csak... mikor jössz haza?
– Hamarosan, kicsim. Még van egy kis dolgom.
A lány még jobban lehalkította a hangját, hogy Boschnak be
kellett fognia a másik fülét, ha hallani akarta. A vonal túlsó
végéről elért hozzá a gyorsforgalmi zúgása. Tudta, hogy Maddie
kivonult a hátsó erkélyre.
– Apa, olyan házikat csináltat velem, amiket csak jövő héten
kell beadni.
Bosch ezúttal is Sue Bambrough-ra, az igazgatóhelyettesre
bízta.
– Jövő héten még hálás leszel ezért, amikor mindenki
másnak tanulnia kell, te meg már készen leszel.
– Egész este tanulok, apa!
– Mondjam meg neki, hogy tartson egy kis szünetet?
 A lánya nem felelt, de Bosch így is értette. Azért hívta fel,
hogy ő is tudja, milyen szenvedéseket kell kiállnia, de azt már
nem akarta, hogy bármit is tegyen ezek ellen.
– Megmondom, mi legyen. Ha majd hazaérek, megmondom
Mrs. Bambrough-nak, hogy otthon nem az iskolában vagy, ezért
nem kell mindvégig tanulnod, rendben?
– Ühüm. De miért nem mehetek át Roryékhoz? Ez nem
igazság...
– Talán majd legközelebb. Most dolgoznom kell, Mads.
Beszélhetnénk erről holnap? Szeretném, ha lefeküdnél, mire
hazaérek.
– Ahogy akarod.
– Jó éjszakát, Madeline! Zárjatok be minden ajtót, az erkélyt
is. Holnap találkozunk.
– Jó éjt!
Nem lehetett nem hallani a szemrehányást a hangjában. Még
Bosch előtt kinyomta a telefont. Ő is eltette a magáét, amikor
hirtelen zajt hallott, mintha fém csapódott volna fémnek. A hang
a lyuk felől érkezett, amelyen át a raktárba kúszott. Azonnal
lekapcsolta az elemlámpát, és a csónakot fedő vászon felé
lopódzott.
Ahogy ott kuporgott a csónak mögött, egy emberi alakot
pillantott meg, amint felegyenesedett a fal mellett, majd
elemlámpa nélkül megindult a sötétben. Habozás nélkül a tároló
felé vette az irányt, amelyen az új lakat csillogott.
A fenti parkolóban utcai lámpák világítottak, a pallók és a
mennyezet repedésein keresztül ide is leszűrődött erőtlen fényük.
Ahogy áthaladt a fénypászmákon, Bosch látta, hogy Jessup az.
Lejjebb húzódott, ösztönösen az övéhez kapott, hogy
megbizonyosodjon róla, ott a fegyvere. A másik kezével eközben
elővette és lenémította a telefonját. Nem akarta, hogy a KN
központosának hirtelen eszébe jusson értesíteni őt arról, hogy a
célszemély elindult.
 Megfigyelte, hogy Jessup egy nehéznek tűnő zsákot cipel.
Egyenesen a lezárt tárolóhoz ment, amelynek ajtaja hamarosan
kinyílt. Nyilvánvalóan a saját kulcsát használta.
Amikor Jessup hátralépett, Bosch egy fénysugarat látott az
arcára vetülni, amint visszafordult és tekintetével végigpásztázta
a teret. Megbizonyosodott arról, hogy egyedül van, mielőtt
belépett a kisebb helyiségbe.
Néhány pillanatig nem hallatszott semmi, azután Jessup újra
felbukkant az ajtóban. Kilépett és becsukta, majd visszazárta az
ajtót. Azután megint keresztezte a fényt, amint száznyolcvan
fokban végigtekintett a raktár belső terén. Bosch még kisebbre
húzta össze magát. Jessup alighanem gyanakodott, miután
kimélyítve találta a fal alatt húzódó járatot.
– Ki van ott?! – kiáltotta.
Bosch nem moccant. Még levegőt sem vett.
– Mutasd magad!
Bosch ujjai a kabát alá siklottak, és rákulcsolódtak a fegyver
agyára. Minden jel arra utalt, hogy Jessup szerzett egy fegyvert.
Ha felé indul, Boschnak elő kell rántania a pisztolyát, mielőtt ő
teszi.
Erre azonban nem került sor. Jessup sietve visszavonult a
lyukon át, és hamarosan elnyelte őt a sötétség. Bosch fülelt, de
csak a hullámok robaját hallotta. Kivárt még harminc
másodpercet, mielőtt a lyuk felé lopódzott. Nem kapcsolta vissza
a lámpát. Nem lehetett biztos abban, hogy Jessup valóban
elment.
Ahogy megkerülte az állványokat, beütötte a sípcsontját egy
kiálló fémcsőbe. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal lábába,
miközben felborult a fémkeretek egyensúlya. A felső két állvány
zajosan lecsússzam a halom tetejéről, és csörömpölve hullott a
homokra. Bosch a földre vetette magát.
Jessup nem tért vissza. Elment.
 Bosch lassan felkelt. Sajgott a lába, és dühös volt magára.
Elővette a telefonját, és hívta a KN központját.
– Arról volt szó, hogy hívnak, ha Jessup elindul! – suttogta
indulatosan.
– Tudom – felelte a központos. – Nem is indult el.
– Micsoda? Maga... azonnal adja a felettesét, vagy aki még
bent van.
– Sajnálom, nyomozó, de nálunk ez nem így...
– Hallgasson ide, maga tőkétlen barom, Jessup nem vackolta
be magát éjszakára. Az imént láttam, és kis híján rosszul sült el a
dolog. Most pedig keressen valakit, mielőtt felhívom Wright
hadnagy otthoni számát.
Várakozás közben Bosch a falhoz lépett, hogy kimászhasson a
raktárból. Alig tudott rálépni sajgó lábára.
A sötétben nem találta a helyet, ahol bekúszott a fal alatt.
Végül felkapcsolta a lámpát, és a föld felé irányította. Megtalálta
a gödröt, de azt is látta, hogy Jessup visszalapátolta rá a
homokot, ahogyan előző éjjel tette.
Egy hang szólalt meg a telefonban.
– Bosch? Itt Jacquez. Azt állítja, hogy látta a célszemélyt?
– Nemcsak állítom, láttam is. Hol vannak az emberei?
– A zéró ponton, ember. Nem ment sehová.
A zéró pont a megfigyelt személy lakóhelyét jelentette.
– Baromság. Most láttam a Santa Monica móló alatt. Hozza
ide az embereit, de azonnal.
– Minden kijáratot figyelünk, Bosch. Egyszerűen nem...
– Figyeljen rám, nagyokos! Jessup az én ügyem. Jól ismerem,
és az előbb kis híján belebotlottam. Most pedig hívja fel az
embereit és derítse ki, melyikük aludt el, különben...
– Visszahívom – közölte Jacquez kurtán, azzal letette.
Bosch újra csörgőre állította a telefont, mielőtt eltette a
zsebébe. Letérdelt, és a kezével lapátolva kiásta a lyukat. Ahogy
átfurakodott a résen, félig arra számított, hogy Jessup ott várja a
másik oldalon,
A férfinak nyomát sem lehetett látni. Bosch felegyenesedett,
és dél felé nézett, Venice irányába, de az óriáskerék fényeitől
semmit sem látott. Ezután elfordult, és felnézett a part mentén
sorakozó szállodákra, lakóházakra. A parti sétányon sokan jártak,
de egyik alakban sem ismert rá Jessupra.
Huszonöt méternyire lépcső vezetett a felső oldalra, a móló
parkolójához. Bosch arrafelé indult, miközben még most is
csúnyán sántikált. Félúton járhatott a lépcsőn, amikor
megcsörrent a telefonja. Jacquez jelentkezett.
– Rendben, hol van? Már úton vagyunk.
– Épp ez az. Elvesztettem. El kellett rejtőznöm, és azt hittem,
maguk rajta vannak. Most érek fel a mólóra. Mi a nyavalya
történt, Jacquez?
– Az egyik fickónak el kellett vonulnia a bozótosba. Azt
mondta, rendetlenkedik a gyomra. Ha engem kérdez, ez az utolsó
műszakja az egységnél.
– Jesszusom!
Bosch felért a lépcsőn és kilépett az üres parkolóba. Jessupot
semerre sem látta.
– Oké, fent vagyok a mólón. Nem látom sehol. Meglépett.
– Oké, Bosch, két perc, és ott vagyunk. Szétszóródunk.
Megtaláljuk. Autót vagy biciklit nem vitt magával, úgyhogy egy
gyalogost keresünk.
– Bármelyik hotelnél foghatott magának egy taxit. A helyzet
az, hogy nem tudjuk, hol van... – Boschnak hirtelen támadt egy
ötlete. – Mennem kell. Hívjon, ha megtalálják, Jacquez!
Megértette?
– Igen.
Bosch véget vetett a hívásnak, majd tüstént hazatelefonált.
Megnézte az időt, s miután tizenegy is elmúlt, Sue Bambrough
jelentkezésére számított.
 Mégis a lánya vette fel a kagylót.
– Apa?
– Hé, kicsim, te még fenn vagy?
– Csak a rengeteg házi miatt. Ki akartam kapcsolni egy kicsit,
mielőtt lefekszem.
– Rendben. Figyelj csak, át tudnád adni Mrs. Bambrough-
nak?
– Apa, már a szobámban vagyok, egy szál pizsamában.
– Oké, akkor csak menj az ajtóhoz, és mondd meg neki, hogy
vegye fel a konyhai telefont. Beszélnem kell vele. Addig is öltözz
fel. El kell jönnötök onnan.
– Micsoda? Apa, de...
– Hallgass rám, Madeline! Ez most nagyon fontos. Megkérem
Mrs. Bambrough-t, hogy vigyen át magához, amíg érted nem
jövök. Azt akarom, hogy menjetek el onnét.
– Miért?
– Azt nem kell tudnod. Csak tedd, amit mondok. Most pedig,
kérlek, hívd a telefonhoz Mrs. Bambrough-t.
A lánya nem felelt, de hallotta a szobaajtó nyitódását, majd a
kiáltást:
– Magát keresik.
Néhány pillanattal később felvették a konyhai telefont.
– Halló!
– Sue, itt Harry. Meg kell tenned valami. El kell vinned
Maddie-t a házból. Most azonnal. Egy óra múlva elmegyek érte.
– Nem értem.
– Figyelj, Sue, egy fickó után nyomozok, aki tudja, hol lakom,
És most elvesztettük. Nincs ok a pánikra, nem valószínű, hogy
odamegy, de jobb az óvatosság. Ezért azt akarom, hogy menjetek
el onnét. Most azonnal. Menjetek át hozzád, majd én is
odamegyek. Menni fog, Sue?
– Azonnal indulunk.
 Örült a nő hangjából kicsendülő magabiztosságnak, amit
nyilván annak köszönhetett, hogy tanárként és
igazgatóhelyettesként dolgozott egy állami iskolában.
– Oké, én is úton vagyok. Hívjatok, amint átértetek.
Csakhogy Bosch még nem volt úton. A hívás után eltette a
telefont, és visszatért a lépcsőn a partra, a raktár fala alatt ásott
lyukhoz. Átmászott a palánkok alatt, s ezúttal a zseblámpáját
használta, hogy visszataláljon a lezárt tárolóhoz. Újra feltörte a
lakatot, mialatt mindvégig az járt a fejében, hogy Jessup
megszökött a rendőrök elől. Vajon csak véletlen egybeesés, hogy
épp akkor távozott a lakásából, amikor a KN embere elhagyta a
helyét, vagy tudott a kíséretéről, és csak a lehetőségre várt?
Egy ideig még nem deríthette ki.
Végül kinyitotta a lakatot, bár ez hosszabb időbe telt, mint
először. Belépett a tárolóba, ahol a takaróra és párnára
irányította a fénysugarat. A Jessup által hozott zsák is ott feküdt
mellettük, oldalán a Ralphs felirattal. Bosch térdre ereszkedett,
és már készült felnyitni, amikor életre kelt a telefonja. Jacquez
jelentkezett.
– Megvan. A Nielsonon, az Óceán Parknál. Úgy tűnik,
hazafelé sétál.
– Ezúttal próbálják meg nem elveszíteni, Jacquez. Mennem
kell.
Szétkapcsolt, mielőtt Jacquez válaszolhatott volna. Sietve
felhívta a mobilján a lányát, aki Sue Bambrough kocsijában ült.
Bosch megnyugtatta, hogy visszafordulhatnak és hazamehetnek.
A hírt nem fogadta a várt általános megkönnyebbülés, lánya
továbbra is zaklatott és paprikás hangulatban faggatta. Bosch
nem hibáztatta, de nem maradhatott vonalban.
– Egy óra múlva otthon leszek, akkor majd megbeszélünk
mindent, ha még ébren leszel. Nemsokára találkozunk.
Kinyomta a telefont, és a zsákra összpontosított. Felnyitotta
anélkül, hogy elmozdította volna.
 A zsákban tucatnyi gyümölcskonzervet talált: cukros
szirupban tartósított felezett őszibarackot, kockázott ananászt és
valami gyümölcskoktélt, mellettük egy csomag műanyag kanállal.
Egy hosszú pillanatig értetlenül meredt ezekre, mielőtt a
tekintete felsiklott a falon, a gerendák és a lezárt csapóajtó felé.
– Kit akarsz ide zárni, Jessup? – suttogta maga elé.
 Harminchárom

Április 7., szerda 13.05

Minden tekintet a tárgyalóterem végére szegeződött. Elérkezett

a legfontosabb mérkőzés ideje, s bár az én jegyem a ring mellé
szólt, ugyanúgy csak néző lehettem, mint bárki más. Ennek nem
nagyon örültem, de együtt tudtam élni a döntésemmel. Az ajtó
kinyílt, és Harry Bosch a tárgyalóba vezette koronatanúnkat.
Sarah Ann Gleason előre közölte velünk, hogy nem hozott
magával elegáns ruhát, és a tanúskodás kedvéért sem kíván ilyet
vásárolni, így most is fekete farmert és lila selyemblúzt viselt.
Elbűvölőnek és határozottnak tűnt. Nem volt szüksége az elegáns
cuccokra.
Bosch a jobbján maradt. Amikor kinyitotta a kaput, beékelte
testét a nő és Jessup közé, aki a védelem asztalánál ült, s éppúgy
Sarah bevonulását figyelte, mint mindenki más.
A kaputól Bosch egyedül engedte tovább, de Maggie
McEszlek már az emelvényen állt, és szívélyes mosollyal figyelte
tanúja közeledését. Eljött a nagy pillanata, és azt olvastam ki a
mosolyából, hogy reménykedik a mindkettőjük számára
megnyugtató lezárásban.
Jól indult a nap, Bill Clinton, a korábbi vontatósofőr
vallomásával, azután ebédig Bosch vette át a szót. Clinton mesélt
a gyilkosság napjáról, amikor Jessup kölcsönkérte tőle a Dodgers
sapkát, mielőtt a Windsor Boulevard-on álló ház előtt sor került a
rögtönzött azonosításra. Arról is tanúskodott, hogy az Aardvark
sofőrjei gyakran használták, éppen ezért jól ismerték az El Rey
Színház mögötti parkolót, s hogy Jessup éppen aznap reggel
követelte magának a Windsor Boulevard-t. A vád szerzett néhány
megkérdőjelezhetetlen pontot, és Clinton semmit sem mondott,
amibe Royce beleköthetett volna.
Ezután, immár harmadik alkalommal, Bosch foglalta el a
tanúk padját, de most nem mások vallomását olvasta fel, hanem
a saját nyomozásával kapcsolatban tanúskodott, és bemutatta a
Dodgers sapkát – ellenzője alatt a BJ monogrammal – mint
olyan bűnjelet, amit Jessup huszonnégy évvel korábbi
letartóztatása során vettek nyilvántartásba. Ugyanakkor meg
kellett kerülnünk annak említését, hogy a sapka Jessup egyéb
használati tárgyaival együtt a San Quentin raktárában töltötte az
elmúlt huszonnégy évet, mert ezzel elárultuk volna, hogy
Jessupot korábban már elítélték Melissa Landy meggyilkolásáért.
Most pedig megjelent Sarah Ann Gleason a vád utolsó
tanújaként, akinek a fellépése remélhetőleg az egész ügy érzelmi
csúcspontját jelenti. Egy testvér tanúskodik rég elvesztett
húgának ügyében. Hátradőltem a helyemen, hogy lássam volt
feleségemet – az általam ismert legjobb ügyészt amint eldönti az
egész ügyet.
Gleason letette az esküt, mielőtt elfoglalta helyét a tanúk
padján. Apró termete miatt a törvényszolgának lejjebb kellett
engednie a mikrofont. Maggie megköszörülte a torkát, és
belevágott.
– Jó reggelt, Gleason kisasszony! Hogy érzi magát?
– Jól, amennyire lehet.
– Beszélne egy kicsit magáról az esküdteknek?
– Hm. Harminchét éves vagyok. Egyedülálló. A washingtoni
Port Townsendben élek, immár hetedik éve.
– Mivel foglalkozik?
– Üvegműves vagyok.
– És milyen kapcsolatban állt Melissa Landyvel?
– A húgom volt.
– Mennyivel fiatalabb önnél?
– Tizenhárom hónappal.
 Maggie megjelenítette a képernyőkön a testvérpár fényképét.
Két mosolygós kislányt láttunk egy karácsonyfa előtt.
– Azonosítaná ezt a fényképet?
– Ez én vagyok és Melissa, az utolsó karácsonyunkkor.
Mielőtt elrabolták.
– Vagyis akkor ez ezerkilencszáznyolcvanöt karácsonya?
– Igen.
– Feltűnt, hogy önök ketten közel egyforma magasak...
– Igazán már nem is volt az én kishúgom. Utolért a növésben.
– Megosztoztak a ruháikon is?
– Megosztoztunk néhány holmin, de voltak olyan
kedvenceink is, amiket sosem adtunk kölcsön egymásnak. Ezen
aztán sokat veszekedtünk.
Elmosolyodott, míg Maggie megértően bólogatott.
– Azt mondta, mielőtt elrabolták. Ezzel a rákövetkező év
február tizenhatodikára célzott, amikor a húga emberrablás és
gyilkosság áldozata lett?
– Igen, pontosan.
– Oké, Sarah. Tudom, hogy ez nem könnyű önnek, de
megkérhetem, hogy mesélje el az esküdteknek, mit látott és tett
azon a napon?
Gleason bólintott, mint aki megacélozza magát az előtte álló
megpróbáltatásra. Vetettem egy pillantást az esküdtekre, és
láttam, hogy minden tekintet rá szegeződik. Ezután a védelem
asztala felé fordultam, hogy összenézzek Jessuppal. Nem kaptam
félre a szemem, csak meredten néztem, és igyekeztem
tudatosítani benne a saját üzenetemet: ez a két nő – az egyik
kérdez, a másik válaszol – ki fog csinálni.
Végül Jessup nézett félre elsőként.
– Vasárnap volt – kezdte Gleason. – Úgy volt, hogy
templomba megyünk. Az egész család. Melissával már
felöltöztünk, és anya arra kért, hogy elöl várjunk.
– Miért nem mehettek a hátsó udvarra?
 – A nevelőapám úszómedencét építtetett, ezért hátul
hatalmas sár volt, meg egy óriási gödör. Anya aggódott, hogy
beleesünk, és összekoszoljuk a ruhánkat.
– Így hát az előkertbe mentek.
– Igen.
– Mindeközben hol voltak a szülei, Sarah?
– Anya még az emeleten készülődött, a nevelőapám a
tévészobában nézett valami sportközvetítést.
– Hol volt ez a tévészoba?
– Hátul, a konyha mellett.
– Oké, Sarah, most bemutatom a vád bizonyítási eljárásának
tizenegyes számú tételét. Ez annak a Windsor Boulevard-i
háznak a homlokzata, ahol élt?
Minden szempár a képernyők felé fordult. Megjelent a sárga
téglahomlokzat, amelyet az utcáról fotóztak le, hogy láthatóvá
váljék a széles élőkért, két oldalán a három méter magas
sövénnyel. A ház teljes szélességében egy tornác futott végig,
amit a felfuttatott dísznövények szinte teljesen elrejtettek. A
járda és a tornác lépcsői között kövezett gyalogösvény vezetett át
a pázsiton. Miközben a tárgyalásra készültem, tucatszor láttam
ezt a fotót, de csak most vettem észre, hogy a gyalogösvény teljes
hosszában egy hasadék húzódik, a járdától egészen a tornácig. Ez
valahogy helyénvalónak is tűnt, tekintve, hogy mi történt a
házban.
– Igen, ez volt az otthonunk.
– Mondja el, mi történt aznap az előkertben, Sarah.
– Nos, úgy döntöttünk, hogy amíg a szüléinkre várunk,
bújócskázunk egyet. Először én számoltam, és a tornác jobb
oldalán, annál a bokornál találtam rá Melissára.
Megmutatta a helyet a fényképen, én pedig ráeszméltem,
hogy elfelejtettünk lézeres mutatóeszközt adni a kezébe.
Kapkodva kinyitottam Maggie aktatáskáját, és megtaláltam,
majd felálltam és a bírónő engedélyével odaadtam neki.
 – Oké, Sarah, akkor a lézer segítségével megmutatná
nekünk? – kérte Maggie.
Gleason a piros pont segítségével kört rajzolt a tornác jobb
sarkában álló sűrű bokor köré.
– Ide bújt el, ön pedig megtalálta?
– Igen, azután ő kezdett számolni, és én úgy döntöttem, hogy
ugyanoda bújok el, mert ott biztosan nem fog keresni. Amikor
végzett a számolással, elindult lefelé a lépcsőn, és megállt a kert
közepén.
– A rejtekhelyéről látta őt?
– Igen, a bokron keresztül. Tett egy félkört, miközben engem
keresett.
– Azután mi történt?
– Először hallottam megállni egy teherautót, azután...
– Itt álljunk meg egy kicsit, Sarah. Azt mondta, hallott
megállni egy teherautót. Látta is?
– Nem, a rejtekhelyemről nem.
– Honnét tudja, hogy teherautó volt?
– Nagyon hangosnak és súlyosnak tűnt. Éreztem, ahogy
megremegteti a földet.
– Oké, mi történt azután, hogy hallotta a teherautót?
– Hirtelen egy férfit láttam meg a kertünkben... aki
egyenesen odament a húgomhoz, és megragadta a csuklóját.
Gleason lesütötte a szemét, és a kezére meredt, amelyet
görcsösen összeszorított az ölében.
– Ismerte ezt a férfit, Sarah?
– Nem, nem ismertem.
– Soha azelőtt nem látta?
– Nem, soha.
– Mondott valamit?
– Igen, hallottam, ahogy azt mondta: „Velem kell jönnöd.”
Mire a húgom azt felelte... azt kérdezte: „Biztos?” Ennyi. Azt
hiszem, a férfi mondott valami mást is, de azt már nem
hallottam, Kézen fogva elvezette. Ki az utcára.
– Ön pedig tovább rejtőzött?
– Igen. Én nem... valamiért mozdulni se tudtam. Nem
tudtam segítségért kiáltani, nem tudtam csinálni semmit. Halálra
rémültem.
Elérkezett az ünnepélyes pillanat, amikor a tárgyalóteremben
teljes némaság uralkodott, leszámítva a tanú és az ügyész
szóváltását.
– Hallott vagy látott még valamit, Sarah?
– Hallottam egy ajtó csapódását, azután azt, ahogy a
teherautó elhajtott.
Láttam a könnyeket Sarah Gleason arcán. A bírósági titkár is
észrevehette, mert egy doboz zsebkendőt vett elő a fiókjából,
majd átsietett a termen, ám ahelyett, hogy Sarah elé tette volna a
zsebkendőket, a kettes számú esküdthöz lépett, akinek szintén
eleredtek a könnyei. Minden jól alakult. Ott akartam látni azokat
a könnyeket Sarah arcán.
– Mennyi idő telt el, Sarah, mielőtt előbújt a rejtekhelyéről,
és elmondta a szüleinek, hogy a húgát elvitték?
– Talán egy perc se, de már akkor is elkéstem, Melissa eltűnt.
A szavai nyomán olyan néma űr támadt, mint amilyen a
testvérét is elnyelte. Mindörökre.

Gleason az elkövetkező fél órában Maggie segítségével próbálta

felidézni, mi történt ezután – ahogy nevelőapja kétségbeesetten
hívta a 911-et; ahogy a rendőrök kihallgatták; ahogy a szobája
ablakán kitekintve Jason Jessuppal azonosította a férfit, aki
elrabolta a húgát.
Maggie-nek nagyon óvatosnak kellett lennie, hiszen az első
tárgyalás esküvel megerősített vallomásait használtuk. Annak a
tárgyalásnak a jegyzőkönyve teljes egészében Royce
rendelkezésére állt, és nem lehetett kétségem afelől, hogy az
asszisztense, aki most Jessup másik oldalán foglalt helyet, Sarah
Ann Gleason minden egyes szavát összeveti azzal, amit az első
tárgyaláson mondott. Ha csak egyetlen apró részleten változtat,
Royce a legelső alkalommal a torkának ugrik, és ezt az eltérést
használja arra, hogy megfossza a hitelétől.
Számomra a vallomás közvetlennek és nem begyakoroltnak
tűnt. A két nő tökéletes összhangban működött együtt. Maggie
hatékonyan és gördülékenyen jutott el addig a pontig, amikor
Sarah újfent azonosította Jessupot.
– Volt önben bármi kétely, amikor
ezerkilencszáznyolcvanhatban Jason Jessupban ismerte föl azt a
személyt, aki elrabolta a húgát?
– Nem, szemernyi kétely sem.
– Hosszú idő telt el azóta, Sarah, mégis arra kell kérnem,
hogy nézzen körül a tárgyalóteremben, és mondja el az
esküdteknek, látja-e azt az embert, aki ezerkilencszáznyolcvanhat
február tizenhatodikán elrabolta a húgát?
– Igen, ő az.
Pillanatnyi habozás nélkül mutatott Jessupra.
– Leírná nekünk, hol helyezkedik el, és milyen öltözéket
visel?
– Mr. Royce mellett ül, és világoskék inget visel sötétkék
nyakkendővel.
Maggie hatásszünetet tartott, mielőtt Breitman bírónőhöz
fordult.
– Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a tanú azonosította a
vádlottat.
Azután visszatért Sarah-hoz.
– Ennyi év után sincs kétely önben, hogy ez a férfi rabolta el a
húgát?
– A legkisebb kétely sincs bennem.
Maggie visszafordult a bírónő felé.
 – Bírónő, kissé talán korai, de úgy vélem, ez alkalmas időpont
lenne a délutáni szünethez. Ezt követően új irányba indulnék el a
tanúval.
– Rendben van – bólintott Breitman. – Tizenöt perc szünetet
tartunk, és mindenkitől elvárom, hogy kettő harmincötre itt
legyen. Köszönöm.
Sarah közölte, hogy ki kell mennie a mosdóba, és elhagyta a
termet Boschsal, aki gondoskodott róla, hogy a folyosón ne
futhasson össze Jessuppal. Maggie leült az asztalhoz, és közelebb
húzódtunk egymáshoz.
– Elkaptad őket, Maggie. Egész héten arra vártak, hogy ezt
hallhassák, és jobban sikerült, mint ahogy várták.
Tudta, hogy az esküdtekről beszélek. Nem szorult rá a
helyeslésemre vagy a bátorításomra, mégsem tudtam megállni.
– Most jön a rázós rész – felelte. – Remélem, kitart.
– Eddig remekül csinálja. Harrytől is nyilván ezt hallja.
Maggie nem válaszoltalak felütötte a jegyzeteit és vázlatos
forgatókönyvét. Hamarosan belemerült a munkájába.
 Harmincnégy

Április 7., szerda 14.30

Boschnak el kellett hessegetnie a riportereket, amikor Sarah

Gleason kilépett a mosdóból. A testét használta pajzsként a
kamerák ellen, ahogy visszakísérte őt a tárgyalóterembe.
– Igazán nagyszerűen csinálja, Sarah – mondta eközben. –
Ha minden így marad, a fickó visszakerül oda, ahová való.
– Kösz, de ez volt a könnyebbik rész. A neheze csak most jön.
– Ne áltassa magát, Sarah! Itt nincs könnyű rész. Csak
gondoljon mindig a húgára, Melissára. Valakinek ki kell állnia
érte. Magának kell megtennie.
Amíg a teremhez értek, Bosch rájött, hogy a nő elszívott a
mosdóban egy cigarettát. Érezni lehetett rajta.
Odabent végigsiettek a folyosón, és átadta őt Maggie-nek, aki
a kapunál várta. Bosch odabólintott az ügyésznek. Ő is
nagyszerűen végezte a dolgát.
– Végezze ki őket! – súgta oda.
– Úgy lesz – ígérte Maggie.
Miután lepasszolta a tanút, Bosch visszaindult a folyosón, a
hatodik sor felé, amelynek közepén az imént kiszúrta Rachel
Wallingot. Egy sor tudósítón és bámészkodón kellett
átverekednie magát, amíg a közelébe került, hogy leüljön mellé az
üres helyre.
– Harry.
– Rachel.
– Szerintem a szék gazdája azt tervezi, hogy visszajön.
– Nem gond. Amint elkezdődik az ülés, vissza kell mennem.
Szólhattál volna, hogy jössz. Mickey mondta, hogy a minap is
beugrottál.
 – Szeretek itt lenni, ha van rá időm. Izgalmas ügynek tűnik.
– Reméljük, az esküdtek nemcsak izgalmasnak látják.
Annyira szeretném újra rács mögött látni ezt a fickót, hogy már
fáj.
– Mickey mondta, hogy Jessup alvajáró lett. Még mindig...
Lehalkította a hangját, amikor látta, hogy Jessup végighalad
a folyosón a védelem asztala felé.
-...eljár otthonról?
Bosch suttogva felelt.
– Igen, és múlt éjjel kis híján kibabrált velünk. A KN
elvesztette.
– Ne!
Kinyílt a hátsó ajtó, amelyen át Breitman fellépett a bírói
emelvényre. Mindenki felállt. Bosch tudta, hogy vissza kell térnie
a saját helyére, hátha szükség lesz rá.
– Végül megtaláltam – fejezte be. – Most mennem kell, de
délután szabad vagy?
– Nem, vissza kell mennem az irodába. Most is csak szünetet
tartok.
– Oké, Rachel, akkor kösz, hogy benéztél. Majd beszélünk.
Amíg mások helyet foglaltak, ő kiaraszolt a sorból, majd a
folyosón át sietve visszatért a kapuhoz, hogy elfoglalja helyét,
közvetlenül a vád asztala mögött.
McPherson folytatta Sarah Ann Gleason kihallgatását. Bosch
úgy látta, hogy az ügyész és a tanú eddig kivételes munkát
végzett, de azt is tudta, hogy most új területre lépnek, és az eddig
elhangzottak mind érvényüket veszíthetik, ha a továbbiakat nem
sikerül hihetően és megcáfolhatatlan módon tálalniuk.
– Sarah – kezdte McPherson –, mikor ment férjhez az anyja
Kensington Landyhez?
– Hatéves koromban.
– Kedvelte Ken Landyt?
 – Nos, nem, nem igazán. Eleinte rendben mentek a dolgok,
de azután minden megváltozott.
– Olyannyira, hogy néhány hónappal a húga halála előtt ön
megpróbált elszökni otthonról, jól tudom?
– Igen.
– Bemutatom a tizenkettes számú tételt, egy ezerkilencszáz-
nyolcvanöt november tizenharmadikai dátumot viselő rendőrségi
jelentést. Elárulná az esküdteknek, mi áll benne?
McPherson egy-egy másolatot a tanú, a bírónő és a védelem
rendelkezésére bocsátott. Mialatt az ügyön dolgozott, Bosch
útjába került a jelentés, mint egy szerencsés és véletlen
felfedezés.
– Ez az eltűnésemmel kapcsolatos jelentés – felelte Gleason.
– Az anyám bejelentette, hogy elszöktem otthonról.
– És a rendőrök találták meg?
– Nem, egyszerűen hazamentem. Nem volt hová mennem.
– Miért szökött el otthonról, Sarah?
– Mert a nevelőapám... szexuális viszonyt folytatott velem.
McPherson bólintott, majd egy hosszú pillanatig engedte
kicsengeni a választ. Három nappal korábban Bosch arra
számított volna, hogy Royce méltatlankodva tiltakozik a fordulat
ellen, de már tudta, hogy a tanú ezzel a védelem kezére is játszik.
Kensington Landy bűnbakként szolgált, és Royce tárt karokkal
fogadott mindent, ami megerősítette ezt.
– Mikor kezdődött? – törte meg végül a csendet McPherson.
– A szökésem előtti nyáron – válaszolta Gleason. – Melissa
elrablása előtti nyáron.
– Bocsásson meg, Sarah, amiért felélesztem önben ezeket a
szörnyű emlékeket. Korábban tanúsította, hogy ön és Melissa
kölcsönadták egymásnak némelyik ruhájukat, igaz?
– Igen.
– Az a ruha, amit Melissa az elrablása napján viselt,
valójában az ön ruhája volt, igaz?
 – Igen.
McPherson ekkor bemutatta a ruhát mint a vád következő
bizonyítékát, Bosch pedig az esküdtek elé tolta egy fej nélküli
próbababán.
– Ez az a ruha, Sarah?
– Igen, ez az.
– Talán észrevette, hogy a szövet egy négyzet alakú darabját
eltávolították a ruha alsó szegélyéből. Látja a helyet, Sarah?
– Igen.
– Tudja, miért távolították el a szövetdarabot?
– Igen, mert azon a résben ondót találtak a ruhán.
– Mármint a rendőrség munkatársai?
– Igen.
– Erről akkoriban is tudomása volt, amikor a húgát
meggyilkolták?
– Csak nemrég tudtam meg. Akkoriban nem mondták el
nekem.
– Tudja, hogy a genetikai elemzés alapján kivel azonosították
az ondót?
– Igen. Elmondták, hogy a nevelőapámmal.
– Ez meglepte önt?
– Sajnos nem.
– Van rá valamilyen magyarázata, hogyan került a folt a
ruhára?
Royce most már tiltakozott a kérdés spekulatív természete
miatt, s persze azért, mert a válasz eltérített a védelem
álláspontjától, ha ezt nem is említette. Breitman helyt adott a
tiltakozásának, így McPhersonnak más utat kellett választania.
– Sarah, azt megelőzően, hogy az elrablása reggelén
kölcsönadta a húgának, utoljára mikor viselte ezt a ruhát?
Royce felállt, és újfent tiltakozott.
– Spekulációk a huszonnégy évvel ezelőtti eseményekkel
kapcsolatban, amikor a tanú még csak tizenhárom éves volt.
 – Bírónő – tiltakozott McPherson is –, Mr. Royce semmilyen
kifogást nem emelt az úgynevezett spekulációk ellen, amíg azok
beleillettek a védelem által felállított elméletbe, most azonban
tiltakozik, amikor kezdünk a dolgok mélyére hatolni. Ez nem
spekuláció. Gleason kisasszony az igazsághoz híven idézi fel
életének legsötétebb, leggyászosabb napjait, és nem hiszem...
– Tiltakozás elutasítva – vágott közbe Breitman. – A tanú
felelhet a kérdésre.
– Köszönöm, bírónő.
Mialatt McPherson megismételte a kérdést, Bosch az
esküdteket tanulmányozta. Tudni akarta, hogy ugyanazt látják-e,
amit ő: egy védőügyvédet, aki próbálja meggátolni az igazság
napvilágra kerülését. Bosch mindeddig tökéletesen meggyőzőnek
találta Sarah Gleason vallomását. Hallani akarta, mit tud még
elmondani, és remélte, hogy az esküdtek is így vannak ezzel,
tehát nem vennék jó szívvel, ha a védelem ezt bármi módon
akadályozná.
– Két nappal előtte, este viseltem – felelte Gleason.
– Tehát pénteken, tizennegyedikén este. Valentin-napon.
– Igen.
– Miért viselte ezt a ruhát?
– Anyám nagy vacsorát főzött az ünnep tiszteletére, és a
nevelőapám azt mondta, hogy nekünk is szép ruhába kell
öltöznünk.
Gleason újra lesütötte a szemét, így elveszítette a
szemkontaktust az esküdtekkel.
– A nevelőapja létesített önnel szexuális kapcsolatot aznap
éjjel?
– Igen.
– Akkor is ezt a ruhát viselte?
– Igen.
– Sarah, van tudomása arról, hogy az apja eja...
– Nem volt az apám!
 Sarah felsikoltott, és a hangja bevisszhangozta a termet,
visszaverődött arról a száz emberről, akik immár ismerték a
legsötétebb titkát. Amikor McPhersonra nézett, Bosch látta, hogy
ő is az esküdtek reakcióját fürkészi. Ebből tudta meg, hogy
szántszándékkal hibázott.
– Bocsásson meg, Sarah, A nevelőapjára gondoltam. Van
tudomása arról, hogy a nevelőapja ejakulált-e az önnel együtt
töltött idő alatt?
– Igen, és egy része a ruhára ment.
McPherson tanulmányozta a jegyzeteit, ide-oda lapozgatott a
tömbben. Azt akarta, hogy a válasz a lehető legtovább lógjon a
levegőben.
– Otthon ki intézte a mosást, Sarah? .
– Jött egy bejárónő. Abbynek hívták.
– A Valentin-nap után betette a ruhát a szennyesbe?
– Nem, nem tettem.
– Miért nem?
– Mert féltem, hogy Abby megtalálja, és rájön, mi történt. Azt
gondoltam, szólna anyámnak vagy hívná a rendőrséget.
– Az miért lett volna rossz dolog, Sarah?
– Én... anya olyan boldog volt... nem akartam mindent
tönkretenni.
– Akkor hát mit csinált azzal a ruhával?
– Még akkor éjjel kitisztítottam a foltot, azután betettem a
szekrényembe. Nem tudtam, hogy a húgom fel fogja venni.
– Amikor két nappal később elkérte öntől, mit mondott neki?
– Már rajta volt, amikor megláttam. Mondtam neki, hogy én
akartam felvenni, de azt felelte, hogy már késő, mert nem
szerepel azoknak a ruháknak a listáján, amiket sosem adunk
kölcsön egymásnak.
– Látta a foltot a ruhán?
– Nem. Megnéztem, de miután lent volt a varrásnál, nem
láttam semmit.
 McPherson újabb hatásszünetet tartott. Bosch a
felkészülésből tudta, hogy ebben a kérdéskörben minden
lényeges pontot érintett. Elégséges magyarázatot adott a DNS-re
is, ami miatt az egész elkezdődött – most azonban tovább kell
vezetnie Gleasont az emlékek sötét útján, mert ha nem teszi,
Royce aligha hagyja ki az alkalmat.
– Sarah, megváltozott a kapcsolata a nevelőapjával, miután a
húga meghalt?
– Igen.
– Amennyiben?
– Soha többé nem nyúlt hozzám.
– Tudja, hogy miért? Beszélt erről?
– Nem tudom, miért. Sosem beszéltünk erről. Egyszerűen
csak nem történt meg többet, én pedig próbáltam úgy tenni,
mintha soha nem is történt volna meg.
– Ennek ellenére ez az egész... a nevelőapja, a húga halála...
nem múlt el nyomtalanul ön felett, igaz?
– Igen.
– Beszélne erről, Sarah?
– Hát... elkezdtem drogokat szedni, és újra elszöktem
otthonról. Sokszor elszöktem, ami azt illeti. Nem érdekelt a szex,
csak egy eszköz volt, amivel elérhettem, amit akartam.
– Le is tartóztatták?
– Igen, sokszor.
– Miért?
– Főleg a drogok miatt. Egyszer azért, mert leszólítottam az
álruhás rendőrt. És lopásért.
– Fiatalkorúként hatszor, felnőttkorában még ötször
tartóztatták le, jól mondom?
– Nem számoltam.
– Milyen drogokat vett magához?
– Főként kristályos metadont, de ha akadt más, azt se
vetettem meg. Akkoriban semmi se érdekelt.
 – Részt vett tanácsadáson és terápián?
– Rengetegszer. Sokáig nem működött, azután mégis. Tiszta
lettem.
– Mikor történt ez?
– Úgy hét évvel ezelőtt. Amikor betöltöttem a harmincat.
– Hét éve tiszta?
– Igen, teljes mértékben. Egészen megváltozott az életem.
– Szeretném bemutatni a tizenhármas számú tételt, amely
egy Pines nevű Los Angeles-i rehabilitációs magánklinika
felvételi és állapotfelmérő lapja. Emlékszik rá, hogy járt ezen a
helyen?
– Igen, anyám küldött oda, tizenhat évesen.
– Amikor először került komolyabb bajba?
– Igen.
McPherson kiosztotta a felvételi lap másolatait a bírónak, a
titkárnak és a védelemnek.
– Oké, Sarah. Szeretném ráirányítani a figyelmét a sárga
kiemelővel megjelölt részre, a felvételi lap állapotfelmérésre
szolgáló részében. Kérem, felolvasná a megjelölt sorokat az
esküdteknek?
– „A fiatalabb testvér három évvel korábbi halála miatt PS
tünetek, heves bűntudat, a szexuális zaklatás jellegzetes
utótünetei. Teljes testi és lelki állapotfelmérés javallt.”
– Köszönöm, Sarah. Tudja, mit jelent a PS rövidítés?
– Poszttraumás stressz.
– A Pinesban végrehajtották a javallt teljes állapotfelmérést?
– Igen.
– Szóba került a nevelőapja által elkövetett szexuális zaklatás
is?
– Nem, mert hazudtam.
– Hogyhogy?
– Akkorra már más férfiakkal is létesítettem szexuális
kapcsolatot, így sosem említettem meg a nevelőapámat.
 – Korábban, mielőtt a mai napon a bíróságon felfedte
előttünk életének ezt a sötét szakaszát, beszélt bárkinek is a
nevelőapjáról és a vele folytatott szexuális viszonyról?
– Csak önnek és Bosch nyomozónak. Senki másnak.
– Az évek során kötött házasságot?
– Igen.
– Egynél több alkalommal?
– Igen.
– De még a férjeinek sem beszélt erről?
– Nem. Ez nem olyasmi, amit bárkinek el akar mondani az
ember. Az ilyesmit megtartjuk magunknak.
– Köszönöm, Sarah. Nincs több kérdésem.
McPherson fogta a jegyzeteit, és visszatért a helyére, ahol
Haller egy lelkes karszorítással köszöntötte. A gesztust az
esküdteknek szánták, ám ekkorra már minden tekintet Royce-ra
szegeződött. Eljött az ő ideje, és Bosch látta, hogy Sarah Gleason
mindenkire nagy hatással volt. Ha Royce bármivel próbálkozik,
az könnyen visszaüthet az ügyfelére.
Royce okosan döntött. Úgy látta, jobb lesz, ha a kedélyek
lecsillapodnak egy kicsit, ezért felállt, és közölte a bíróval, hogy él
a jogával, és a tanút a védelem bizonyítási eljárásának keretében
hallgatja meg. Ezzel gyakorlatilag lemondott az azonnali
kérdésekről. Majd visszaült a helyére.
Bosch vetett egy pillantást az órájára. Negyed ötre járt. A
bírónő felszólította Hallert, hogy hívja be a következő tanúját, de
Bosch tudta, hogy nincs több tanú. Haller McPhersonra nézett,
majd mindketten bólintottak. Haller lassan felállt.
– Bírónő – jelentette be az Állam végzett a vád
ismertetésével.
 Harmincöt

Április 7., szerda 19.20

A vád képviselői a Casa Hallerben gyűltek össze vacsorára.

A boltban kapható szószból sűrű bolognai mártást
készítettem, hozzá kifőztem egy nagy doboz pennét. Maggie a
saját receptje alapján készült Cézár-salátával segített ki, amit
házasságunk alatt mindig nagyon szerettem, de már évek óta
nem jutottam hozzá. Bosch és a lánya érkezett utoljára, miután
Harry előbb visszavitte Sarah Ann Gleasont a szállodai szobába,
és gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen.
A lányaink eleinte szégyenlősen viselkedtek, zavarba hozta
őket szüleik látható öröme, amellyel e rég várt pillanatot
nyugtázták. Ösztönösen a ház legtávolabbi sarkába, a hátsó
irodába gyűltek, ahol látszólag beletemetkeztek a házi
feladatukba, de nemsokára már a folyosón is hallani lehetett
nevetgélésüket.
Nagy tálba szedtem a tésztát és a szószt, majd összekevertem
az egészet, mielőtt szóltam a lányoknak, hogy szolgálják ki
magukat, és utána vonuljanak vissza a vacsorájukkal az irodába.
– Amúgy hogy megy a munka? – kérdeztem, amíg kiszedték
az adagjukat. – Készül az a házi feladat?
– Apa... – nyögött fel Hayley, mintha a legbelsőbb
magánügyeiben vájkálnék.
Próbát tettem az unokatestvérénél.
– Maddie?
– Öö... az enyém mindjárt kész.
A lányok összenéztek, és elnevették magukat, mintha lenne
valami hihetetlenül mókás a kérdésben vagy a válaszban. Azután
kiszaladtak a konyhából, vissza az irodába.
 Mindent kitettem az asztalra, ahol a felnőttek ültek, majd
még egyszer meggyőződtem arról, hogy becsuktam az irodához
vezető ajtót, így se a lányok ne hallhassák a mi társalgásunkat, se
mi az övéket.
– Nos – szóltam, miután továbbpasszoltam a tésztát Bosch-
nak –, mi végeztünk a magunk dolgával. Most jön a neheze.
– A védelem – bólintott Maggie. – Szerinted mit tartogatnak
Sarah-nak?
Végiggondoltam a kérdést, miközben próbát tettem a
tésztával. Finomnak tűnt. Büszke voltam a tudásomra.
– Tudjuk, hogy mindent bevetnek ellene, ami csak van –
feleltem végül. – Ő az ügy lelke.
Bosch a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtott lapot.
Amikor kinyitva az asztalra fektette, láttam, hogy a védelem
tanúinak listája.
– A mai ülés végén Royce azt mondta a bírónak, hogy egy nap
alatt ismerteti a védelem álláspontját – jegyezte meg. – Azt
mondta, csak négy tanút idéz be, miközben a listán huszonhárom
szerepel.
– Nos, mindvégig tudtuk, hogy a többi csak figyelemelterelés
– vont vállat Maggie. – El akarja rejteni a lényeget.
– Oké, tehát Sarah még egy kört szerepel – tartottam fel az
egyik ujjamat. – Azután ott van maga Jessup. Szerintem Royce is
pontosan tudja, hogy fel kell léptetnie. Ez kettő. Ki még?
Maggie előbb lenyelte a falatot, csak azután felelt.
– Hé, ez egész jó, Haller. Mikor tanultál meg főzni?
– Ez egy helyi különlegesség, úgy hívják, Uncle Bens.
– Nem, valamit adtál hozzá, amitől jobb lett. Hogy lehet,
hogy amíg házasok voltunk, sosem főztél ilyet?
– Szükség törvényt bont. Ilyen az egyedülálló apák élete, nem
igaz, Harry? Maga is szokott főzni?
Bosch úgy nézett ránk, mintha elment volna az eszünk.
– Egy rántottával még elboldogulok – felelte –, de ez minden.
 – Akkor kanyarodjunk vissza a tárgyaláshoz – javasolta
Maggie. – Szerintem Royce előrukkol Jessuppal és Sarah-val.
Azután ott van még a titokzatos tanú, akinek nem bukkantunk a
nyomára. A fickó az utolsó terápiáról.
– Edward Roman – bólintott Bosch.
– Igen. Roman. Ez három, a negyedik pedig lehet a
nyomozója vagy akár a metadonszakértője, de talán az egész csak
porhintés. Nincs is negyedik tanú. Royce minden erejével
próbálja elterelni a figyelmet a lényegről. Nem akarja, hogy bárki
felismerje. Bármire figyelhetnek, csak az igazságra ne.
– Mi a helyzet Romannel? – tettem fel a kérdést. – őt talán
nem találtuk meg, de tudunk valamit a vallomásáról?
– Semmit az égvilágon – felelt Maggie. – Újra és újra
feltettem a kérdést Sarah-nak, de sejtelme sincs róla, mit fog
tanúsítani. Még arra sem emlékszik, hogy valaha beszélt volna
neki á húgáról.
– A Royce által átadott anyag szerint Sarah-nak a
gyermekkorával kapcsolatos „kinyilatkoztatásairól” fog
tanúskodni – jegyezte meg Bosch. – Ennél többet nem tudunk, és
Royce persze azt állítja, hogy nem készült jegyzet a meghallgatása
során.
– Akárhogy is – véltem –, megvan a bűnügyi nyilvántartás,
tehát tudjuk, kivel van dolgunk. Roman pontosan azt fogja
mondani, amit Royce hallani akar. Ilyen egyszerű. Bármit, amivel
segít a védelemnek. Ezért szerintem nem is azzal kellene törődni,
hogy mit fog mondani, tudjuk, hogy úgyis hazudni fog, sokkal
inkább azzal, hogyan üssük ki a nyeregből. Mit tudunk róla,
amivel megcáfolhatjuk?
Maggie-vel egyszerre néztünk Boschra, aki készen állt a
válasszal.
– Azt hiszem, lesz itt valami. Még ma este találkoznom kell
valakivel, de ha minden jól megy, reggelre meglesz. Majd akkor
beszéljünk erről.
 A Bosch nyomozási és kommunikációs módszerei felett érzett
elégedetlenségem elérte a forrpontot.
– Ugyan már, Harry! Egy csapat vagyunk. Ez a titkosügynök-
duma nem igazán működik, amikor a tárgyalóteremben egész
nap mi visszük vásárra a bőrünket.
Bosch lenézett a tányérjára, és láttam, ahogy addig vörösödik,
amíg az arca sötétebb lesz a szósznál is.
– Maguk viszik vásárra a bőrüket? A megfigyelési naplóban
sehol sem láttam, hogy Jessup a maguk háza előtt lógott volna,
Haller, úgyhogy ne beszéljen nekem arról, ki mennyit kockáztat.
Magát a munkája köti a tárgyalóteremhez. Kellemes és
biztonságos, néha veszít, néha győz, de bármi is történjen,
másnap ugyanúgy ott lesz. Ha vásárra akarja vinni a bőrét,
próbálja meg egyszer odakint a való életben. – Kimutatott az
ablakon a város felé.
– Hé, fiúk, vegyünk vissza egy kicsit! – avatkozott közbe
Maggie azonnal. – Mi történt, Harry? Jessup visszament a
Woodrow Wilsonra? Talán ideje intézkedni, hogy visszakerüljön
az előzetesbe...
Bosch megrázta a fejét.
– Nem rólam van szó. Az első éjszaka óta nem járt az
utcánkban, és több mint egy hete a Mulhollandet is elkerüli.
– Akkor mi van?
Bosch letette a villát, és félretolta a tányért.
– Amióta a KN látta egy elítélt fegyverkereskedő
társaságában, azóta tudjuk, hogy jó eséllyel szerzett magának egy
fegyvert. Nem látták, mit vett át a fickótól, de miután lepedőbe
volt csavarva, nem kell hozzá nagy fantázia. Kíváncsiak rá, mi
történt a múlt éjszaka? Valami okostojás a KN-től úgy döntött,
hogy elvonul a bokrok közé, és kiszarja magát, miközben nem
szólt senkinek, Jessup pedig szépen kisétált az ajtón.
– Elvesztették? – kérdezett közbe Maggie.
 – Igen, amíg én bele nem botlottam, közvetlenül azelőtt, hogy
ő botlott volna belém, aminek nem biztos, hogy jó vége lett volna.
Tudják, éppen mit csinált? Előkészített egy cellát valakinek, és
amennyire tudni lehet... – Áthajolt az asztal felett, hogy suttogva
fejezze be a mondatot: – ...elképzelhető, hogy a lányomnak!
– Várjon már egy kicsit, Harry – tette fel a kezét Maggie. –
Cellát készített elő valahol? Hol?
– A móló alatt. Van ott egy raktár. Lakatot tett az egyik
tárolóra, és múlt éjjel konzervkaját is vitt oda. Tudják, mintha
előkészítené a helyet.
– Oké, ez ijesztő – ismerte el Maggie –, de hogy a lányának?
Ezt nem tudhatjuk. Maga mondta, hogy csak egyszer járt az
utcájukban. Miből gondolja, hogy...?
– Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy ne erre
gondoljak, érti?
Maggie lassan bólintott.
– Igen, értem. Ez pedig visszavezet ahhoz, amit korábban
mondtam. Kapcsolatot tart fenn egy elítélt bűnözővel, egy
fegyverkereskedővel, vagyis megszegte a feltételes szabadon
bocsátás szabályait. Már csak néhány nap van hátra a
tárgyalásból, most már nyilván nem próbálkozik semmivel és
olyan hibát sem követ el, amilyet vártunk. Törekedjünk a
biztonságra, és juttassuk vissza a rács mögé, míg vége nem lesz.
– És ha nem ítélik el? – tette fel a kérdést Bosch. – Akkor mi
lesz? A fickó kisétál, és véget ér a megfigyelése is. Szabadon
járhat-kelhet anélkül, hogy bárki látná.
Néma csend lett az asztal körül. Meredten néztem Boscht, és
megértettem, mekkora nyomás nehezedik rá. Az ügy, a lányát
fenyegető veszély... és még a volt felesége sincs itt, hogy segítsen.
Végül Bosch törte meg a feszült csendet.
– Ma este magával viszi Hayley-t, Maggie?
Maggie bólintott.
– Igen, amint itt végeztünk.
 – Maddie is magukkal maradhat ma éjjel? Hozott magával
egy váltás ruhát. Reggel eljövök érte, hogy bevigyem az iskolába.
A kérés láthatóan meglepetésként érte Maggie-t, különösen
azután, hogy a lányok csak most találkoztak. Bosch nem hagyta
ennyiben.
– Találkoznom kell valakivel, és nem tudom, mi lesz a vége –
tette hozzá. – Lehet, hogy eljutok Romanhez. Szeretném, ha
eközben nem kellene végig Maddie miatt aggódnom.
Maggie bólintott.
– Oké, rendben. Amúgy is úgy látom, gyorsan
összebarátkoztak. Csak remélni merem, hogy nem lesznek fent
egész éjjel.
– Köszönöm, Maggie.
Újabb harminc másodpercre csend lett, mielőtt
megszólaltam.
– Beszéljünk arról a celláról, Harry!
– Múlt éjjel ott álltam benne.
– Miért a Santa Monica móló?
– Szerintem, mert közel van ahhoz, ami a tetején található.
– A prédához.
Bosch bólintott.
– Mi a helyzet a zajjal? Azt mondja, közvetlenül a móló alatt
van?
– Az emberi hang terjedését lehet korlátozni. És amikor ott
jártam, olyan hangosan zúgtak a hullámok, hogy egész éjjel
kiáltozhattam volna, akkor se hall meg senki. Odalentről
szerintem még egy lövést sem hallani.
Bosch tagadhatatlan meggyőzőerővel beszélt a világ sötét
zugairól és az ott lappangó gonoszról. El is ment az étvágyam.
Félretoltam a tányéromat, miközben a gyomromat görcsbe
szorította a rettegés.
A rettegés, amely Melissa Landy és a többi névtelen áldozat
miatt töltött el.
 Harminchat

Április 7., szerda 23.00

Gilbert és Sullivan a Lankersham Boulvardon parkoló egyik

autóban, a San Fernando Road északi végében várakozott rá. A
lerobbant helyet főként használtautó-kereskedések és
javítóműhelyek népesítették be. A kedvező bérleti díjakkal
kecsegtető ipari övezet közepén lepusztult motel állt, amely heti
ötven dollárért kínált szobákat. Még nevet sem kapott, félig
kivilágított tábláján csak ennyi állt: MOTEL.
Gilbert és Sullivan az utcán dolgozó drogellenes csapat két
tagját, Gilberto Reyest és John Sullivant takarta. Amikor Bosch
Edward Roman nyomába eredt, minden hasonló egységet
értesített a környéken, miután Roman anyagából arra a
következtetésre jutott, hogy Sarah-val ellentétben ő sosem
hagyott fel ezzel az életformával. Kellett lennie valakinek a
kábítószerellenes osztálynál, aki tudott róla.
A befektetett munka Reyes hívásával térült meg. Ő és a társa
ugyan nem ismerte Román jelenlegi tartózkodási helyét, de a
korábbi ténykedése nyomán ismerte őt magát, s azt is tudta, hol
rejtőzik a jelenlegi partnere, nyilván az ő visszatérésére várva. A
régi drogosok gyakran összeállnak egy-egy prostituálttal, akinek
védelmet kínálnak, cserébe megosztoznak velük a keresetükből
vett narkón.
Bosch leállította autóját társai kocsija mögött. Kiszállt, és
közelebb lépett, de mielőtt beült a hátsó ülésre, ellenőrizte, hogy
nincs rajta hányadék vagy bármilyen testnedv, amit a
mostanában beszállított személyek hagyhattak maguk után.
– Gondolom, Bosch nyomozó – köszöntötte a sofőr,
gyaníthatóan Reyes.
– Igen, hogy vannak, fiúk?
 Előrenyújtotta a kezét, s miközben bemutatkoztak,
mindketten lepacsiztak vele. Bosch tévedett. Akit latin
származásúnak vélt, az volt Sullivan, míg Reyes hamisítatlan árja
benyomását keltette.
– Gilbert és Sullivan, mi?
– Így neveztek el minket, amikor egy párba kerültünk –
bólintott Sullivan. – Aztán rajtunk is ragadt.
Bosch bólintott. Be is érte ennyi haverkodással. Mindenkinek
van beceneve és ahhoz egy története. A két férfi együtt nem
lehetett annyi idős, mint Bosch egymaga, így nyilván azt se tudta,
ki a nyavalya az a Gilbert és Sullivan.
– Szóval ismerik Edward Romant?
– Részesültünk a megtiszteltetésben – felelt Reyes. – Egy
ember alakú szart képzeljen el, amely mindig a mocsok felszínén
úszik.
– De ahogyan a telefonban is mondtam, már jó egy hónapja
nem láttuk – tette hozzá Sullivan. – Úgyhogy vettük a másikat, a
család keresőjét. Itt él a hármas szobában.
– Mi a neve?
Sullivan felnevetett. Bosch nem értette.
– A neve Sonia Reyes – felelte Reyes. – És nem a rokonom,
– Vagy csak nem tudsz róla – toldotta meg Sullivan.
Nevetésben tört ki, de Bosch ügyet se vetett rá.
– Betűzné? – kérte.
Elővette a jegyzetfüzetét, és leírta a nevet.
– Biztosak benne, hogy odabent van?
– Biztosak – bólintott Reyes.
– Oké, van még valami, amit tudnom kell, mielőtt bemegyek?
– Nincs – felelt Reyes –, de úgy terveztük, hogy mi is
bemegyünk magával. Lehet, hogy nem lesz túl szívélyes.
Bosch előrenyúlt, és megpaskolta a vállát.
– Nem, erre semmi szükség. Nem akarok tömeget a
szobában.
 Reyes bólintott. Vette az üzenetet. Bosch nem akart tanúkat,
bármire is készült.
– Azért kösz a segítséget. Nem felejtem el.
– Fontos ügy, mi? – kérdezte Sullivan.
Bosch kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Mind az – felelte.
Becsukta az ajtót, kétszer rácsapott a tetőre, azzal elindult.
A motelt háromméteres drótkerítés vette körül. Boschnak
meg kellett nyomnia a csengőt, és felmutatnia a jelvényét a
kamerának. Miután beengedték, elsietett az iroda mellett, és
nekiindult a szobákhoz vezető függőfolyosónak.
– Hé! – hallott egy hangot maga mögött.
Megfordult, és egy férfit látott, aki kigombolt ingben hajolt ki
az iroda ajtaján.
– Mi a faszt csinál, ember?
– Menjen vissza, és csukja be az ajtót. Rendőrségi ügy.
– Szart se érdekel. Beengedtem, de ez akkor is magánterület.
Nem mehet be csak...
Bosch gyors léptekkel visszaindult felé a folyosón. A férfi
végigmérte, és visszahátrált anélkül, hogy Boschnak egy szót is
kellett volna szólnia.
– Oké, ember, megértettem.
Visszahúzódott, és becsukta az ajtót. Bosch elfordult, és
minden gond nélkül megtalálta a hármas szobát. Közelebb hajolt,
hátha kiszűrődik valami. Nem hallott semmit.
A kukucskálóra tette a mutatóujját, ahogy bekopogott. Kivárt,
majd újra kopogott.
– Nyissa ki, Sonia! Eddie küldött.
– Ki maga?
Női hangot hallott, rekedt és gyanakvó hangot. Elővette az
ilyenkor szokásos választ.
– Az nem számít. Eddie küldött, hogy magára bízzak valamit,
amíg vége nem lesz.
 Semmi válasz.
– Oké, Sonia, akkor megmondom neki, hogy passzolt. Majd
keresek valaki mást, akit érdekel.
Levette az ujját a kémlelőnyílásról, és elindult. Az ajtó szinte
ugyanebben a pillanatban felpattant.
– Várjon!
Bosch visszafordult. Az ajtó alig tíz centire nyílt ki. A mögüle
kiszűrődő sápadt fényben beesett szempárt látott.
– Hadd lássam!
Bosch körbenézett.
– Mi, itt? – kérdezte. – Minden tele van kamerákkal.
– Eddie mondta, hogy senkinek ne nyissak ajtót. Maga meg
tiszta zsaru.
– Talán az is vagyok, de ez sem változtat azon, hogy Eddie
küldött. – Bosch újra elfordult. – Majd megmondom neki, hogy
én megpróbáltam. Legyen szép estéje!
– Oké, oké. Bejöhet, de csak addig, amíg odaadja a cuccot. Ne
is számítson másra!
Bosch az ajtó felé indult. A nő visszahúzódott mögé, és
kinyitotta. Bosch belépett, felé fordult, és meglátta a pisztolyt.
Régi revolver volt, a tár alapján egyetlen golyó nélkül. Felemelte
a kezét. Látta a nőn, hogy szenved; hogy túl régóta várt már
valakire, akiben vakon bízik – alighanem potyára.
– Erre semmi szükség, Sonia. Különben se hinném, hogy
Eddie hagyott volna benne golyót is.
– Egy azért maradt. Nem hiszi?
Nyilván az, amelyiket önmagának szánt. Csont és bőr narkóst
látott maga előtt, a vég küszöbén. Aki nem akarja kivárni a teljes
összeomlást.
– Adja azt ide – utasította. – Most!
– Oké, csak lazítson. Leteszem ide.
Bosch a jobb kezével benyúlt zakója zsebébe, és előhúzta az
összegyűrt alufóliát, amit még Mickey Haller konyhájából hozott
el. Miközben eltartotta a testétől, érezte, ahogy a mohó tekintet
minden mozdulatát követi, A bal keze hirtelen előrelendült, és
megragadta a fegyvert. Azután előrelépett, és durván az ágyra
lökte a nőt.
– Fogja be, és ne mozduljon! – parancsolt rá.
– Mi a...?
– Azt mondtam, fogja be!
Kipattintotta a tárat, és ellenőrizte. A nő igazat mondott: egy
töltény még maradt. Kicsúsztatta a tenyerére, majd zsebre tette.
Bedugta a fegyvertár öve mögé. Csak ekkor húzta elő, és mutatta
fel a jelvényét.
– Jó a szeme – jegyezte meg.
– Mit akar?
– Mindjárt rátérünk.
Bosch megkerülte az ágyat, miközben körülnézett a sivár
szobában. Cigarettától és nehéz testszagtól bűzlött. A nő holmija
műanyag szatyrokban hevert a földön – cipők az egyikében,
ruhák néhány másikban. Az egyetlen éjjeliszekrényen csikkekkel
teletömött hamutartó és egy üvegpipa.
– Mivel gyilkolja magát, Sonia? Crackkel? Heroinnal? Vagy
inkább metadonnal?
A nő nem felelt.
– Többet segíthetek, ha tudom, mit szeretne.
– Nem kell a segítsége.
Bosch felé fordult, és végigmérte. A dolgok eddig pontosan
úgy alakultak, ahogyan várta.
– Igazán? – kérdezte. – Nem kell a segítségem? Gondolja,
hogy Edward Román visszajön magáért?
– Visszajön.
– Rossz hírem van. Már fel is szívódott. Ha engem kérdez,
kivakarták a szarból, szépen felöltöztették, és miután megteszi,
amit várnak tőle, esze ágában sem lesz visszajönni ide. Megkapja
a kövér kis csekkjét, azután keres magának egy új partnert. –
Elhallgatott, amíg újra végigmérte. – Valakit, aki még el tudja
adni magát.
Látta a nő szemében a tompa felismerést. Ő is tudta, hogy
igazat mond.
– Hagyjon békén! – mormolta maga elé rekedtes hangon.
– Tudom, hogy semmi újat nem mondok. Máris régebb óta
vár Eddie-re, mint azt valaha gondolta volna, igaz? Hány napja
van még a bérletből?
A választ kiolvashatta a tekintetéből.
– Máris lejárt, igaz? Talán ha leszopja a fickót az irodában,
maradhat még néhány napot, de azután? Nemsokára akarja majd
a pénzét.
– Menjen már innen!
– Úgyis is lesz, Sonia, de maga is velem jön. Most azonnal.
– Mit akar?
– Mindent tudni akarok Eddie Romanről.
 NEGYEDIK RÉSZ

A NÉMA TANÚ
 Harminchét

Április 8., csütörtök 9.01

Mielőtt a bíró szólíthatta volna az esküdteket, Clive Royce

felállt, és védence azonnali felmentését kérte. Azzal érvelt, hogy
az Állam nem tett eleget bizonyítási kötelességének. Azt mondta,
az államügyészség által feltárt bizonyítékok nem elegendőek a
megalapozott gyanú fogalmának kimerítésére. Készen álltam
vitába szállni a vád részéről, de a bírónő felemelt kézzel jelezte,
hogy maradjak a helyemen. Azután rövid úton elvetette Royce
beterjesztését.
– Indítvány elutasítva – jelentette ki Breitman. – A bíróság az
ügyészség által feltárt bizonyítékokat elégségesnek ítéli ahhoz,
hogy az esküdtszék megfontolás tárgyává tegye őket, Mr. Royce, a
védelem készen áll?
– Igen, bírónő.
– Rendben, uram, akkor szólítom az esküdteket. Tart
nyitóbeszédet?
– Csak röviden, bírónő.
– Rendben, majd alkalomadtán emlékeztetem erre.
Az esküdtek bevonultak, és elfoglalták kijelölt helyüket. A
legtöbbjük arcán várakozást láttam, amit kedvező jelként
értékeltem – mintha azon tűnődnének, hogyan lesz képes a
védelem kiásni magát a bizonyítékhegy alól, amit a vád
rálapátolt. Talán csak a vágyaim mondatták ezt velem, de felnőtt
életem java részében az esküdtek reakcióit vizslattam, és tetszett,
amit láttam.
Miután köszöntötte az esküdteket, a bírónő Royce felé
fordult, majd emlékeztetett mindenkit, hogy csupán a
nyitóbeszéd következik, nem tényszerű beszámoló. Royce
tökéletes magabiztossággal lépett fel az emelvényre, semmilyen
jegyzetet vagy aktát nem. vitt magával. Tudtam, hogy ugyanúgy
gondolkodik a nyitóbeszédről, ahogyan én: rezzenéstelen
tekintettel az esküdtek szemébe nézni és a saját elméletünket
sulykolni, tűnjék bármennyire légből kapottnak vagy
hihetetlennek is. El kell adni az álláspontunkat. Ha mi nem
hiszünk benne, ők sem fognak.
Most fizetődött ki, hogy idáig halogatta a nyitóbeszédét. Ő
indította a napot, és még csak nem is kellett tényeket közölnie –
olyan elrugaszkodott dolgokat mondhatott, amilyeneket még
senki ezen a bíróságon. Semmi más nem számított, csak hogy az
esküdtek nyitott füllel hallgassák.
– Jó reggelt, hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék. Ma a
tárgyalás új szakaszába lép. A védekezés szakaszába. Ma
elkezdjük megismertetni önökkel a védelem álláspontját, és
higgyék el nekem, ez csaknem mindenben különbözni fog attól,
amit a vád az elmúlt három napban igyekezett elhitetni. Nem
szándékozom sok idejüket elrabolni ezzel, mert Jason Jessup és
jómagam egyaránt mohón várjuk, hogy bemutathassuk azt a
bizonyítékot, amit a vád mindeddig elmulasztott megismerni
vagy önök élé tárni. E ponton még nem számít, mi ez a
bizonyíték, egyedül az számít, hogy önök végül megismerjék, s ez
alapján pontos képet alkothassanak arról, mi is történt
ezerkilencszáznyolcvanhat február tizenhatodikán a Windsor
Boulevard-on. Arra kérném önöket, hogy nagyon figyeljenek. Ha
ezt teszik, önök is láthatják kirajzolódni az igazságot.
A jegyzettömb felé fordultam, amire Maggie Royce beszéde
közben firkálgatott. SÜKET DUMA, írta nagy betűkkel. Még
semmit sem látott.
– Ez az eset – folytatta Royce – egy valamiről szól. Egy család
sötét titkáról. A vád bizonyítási eljárása során egy múló
pillanatra önök is betekintést nyerhettek ebbe, ám ez csak a
jéghegy csúcsa, ma pedig megismertetjük Önöket az egész
jégheggyel. Ma megismerik a kérlelhetetlen igazságot.
Megtudják, hogy az igazi áldozat Jason Jessup. Áldozata egy
család fondorlatainak, amelyekkel leplezni próbálták legsötétebb
titkukat.
Maggie közelebb hajolt, és a fülembe súgott.
– Most kapaszkodj!
Bólintottam. Pontosan tudtam, merrefelé tart az érvelés.
– Ez a tárgyalás egy szörnyetegről szól, aki meggyilkolt egy
gyermeket. Egy szörnyetegről, aki meggyalázott egy fiatal lányt,
és tovább akarta folytatni a másikkal, de akkor valami rosszul
sült el, és megölte azt a gyermeket. Ez a tárgyalás egy családról
szól, amely olyannyira rettegett ettől a szörnyetegtől, hogy
mindent megtett e bűncselekmény elleplezése és a valódi gyilkos
személyének eltitkolása érdekében. Még azon az áron is, hogy egy
bűnbakot kerestek helyette. Egy ártatlan embert.
Az utolsó mondatnál Royce színpadias mozdulattal Jessupra
mutatott. Maggie utálkozva csóválta meg a fejét, hogy az
esküdtek lássák felháborodását.
– Lenne olyan szíves felállni, Jason? – kérte Royce.
Ügyfele engedelmeskedett, és az esküdtek felé fordult,
egyenesen belenézett a szemükbe, egyetlen pillanatra sem
rezzent meg vagy fordította el a tekintetét.
– Jason Jessup ártatlan ember – közölte Royce a jogos
méltatlankodás hangján. – Belőle csináltak bűnbakot. Egy
ártatlan ember esett áldozatul a hirtelen jött ötletnek, hogy
valamiképp elfedjék a létező legszörnyűbb bűncselekményt, egy
gyermek meggyilkolását.
Jessup leült, Royce pedig hatásszünetet tartott, amíg a szavai
beleégtek minden esküdt agyába. Az egész jelenet színpadias és
kimódolt volt.
– Két áldozattal van dolgunk – szólt végül. – Melissa Landy
áldozat, akinek elvették az életét. Jason Jessup szintén áldozat,
akinek megpróbálják elvenni az életét. A család összeesküdött
ellene, a rendőrök pedig kapva kaptak az alkalmon. Nem
foglalkoztak a bűnjelekkel, inkább a helyszínre csempészték a
magukét. S most, huszonnégy évvel később, miután a szemtanúk
eltűntek, és az emlékek megfakultak, előállnak mindezzel...
Royce lehajtotta a fejét, mint aki már alig képes elviselni az
igazság rá nehezedő súlyát. Tudtam, hogy összegezni készül az
elhangzottakat.
– Hölgyeim és uraim, egyetlen okból vagyunk itt mindnyájan.
Kideríteni az igazságot. Mielőtt még vége lenne a mai napnak,
önök tudni fogják az igazságot a Windsor Boulevard-ról. Tudni
fogják, hogy Jason Jessup ártatlan.
Royce itt újabb szünetet tartott, mielőtt köszönetet mondott
az esküdteknek, és visszatért a helyére. Jessup egy gondosan
megkoreografált mozdulattal ügyvédje vállára helyezte a kezét,
megszorongatta, és köszönetet mondott neki.
A bírónő ezzel együtt nem sok időt hagyott Royce-nak, hogy
kiélvezze a pillanatot és a sikeres nyitóbeszédet – máris
utasította, hogy szólítsa az első tanúját. Elfordultam a helyemen,
és láttam, hogy Bosch ott áll a terem végében. Biccentett felém.
Elküldtem Sarah Ann Gleasonért a hotelszobába, amint a
bíróságra érkező Royce tudatta velem, hogy őt fogja szólítani első
tanúként.
– A védelem a tanúk padjára szólítja Sarah Ann Gleasont. –
Royce akkora hangsúlyt helyezett a védelemre, mintha egy
teljességgel váratlan fordulatot jelentene be.
Bosch kilépett a teremből, majd egy pillanat múltán
visszatért Gleasonnel, akit átkísért a folyosón és a kapun.
Gleason egyedül tette meg a hátralévő utat. Ezúttal is hétköznapi
öltözéket viselt, kék farmert egyszerű fehér blúzzal.
A bírónő emlékeztette rá, hogy még mindig eskü alatt vall,
mielőtt Royce felé fordult, aki ezúttal egy vaskos iratköteg és
jegyzettömb társaságában lépett fel az emelvényre. A kellékek
nagy része alighanem Gleason megfélemlítését célozta, mintha
jelezni akarta volna, hogy tud minden rosszról, amit csak az élete
során elkövetett.
– Jó reggelt, Gleason kisasszony!
– Jó reggelt!
– Tehát ön a tegnapi nap folyamán tanúsította, hogy
szexuális zaklatás áldozata lett a nevelőapja, Kensington Landy
jóvoltából, igaz?
– Igen.
A legelső szaván érezni lehetett a felindultságot. Talán nem
hallhatta Royce nyitóbeszédét, de előre felkészítettük rá, merre
akarja elvinni az ügyet a védelem. Máris félelmet láttam a
szemében, és az esküdtek sosem vették jól az ilyesmit. Maggie-vel
nem sokat segíthettünk ezen. Sarah ezúttal magára volt utalva.
– Életének mely szakaszában kezdődtek a zaklatások?
– Tizenkét éves koromban.
– És mikor végződtek?
– Tizenhárom éves koromban. Miután a húgom meghalt.
– Érdekes, hogy nem a húga meggyilkolásáról beszél, csupán
a haláláról. Van ennek valami oka?
– Nem igazán értem, mit akar ezzel.
– Nos, a húgát meggyilkolták, nem igaz? Nem egy baleset
"áldozata” lett.
– Nem, meggyilkolták.
– Akkor az imént ön miért beszélt pusztán a haláláról?
– Nem igazán tudom.
– Talán nem biztos abban, hogy mi történt a húgával?
Maggie felpattant, mielőtt Gleason válaszolhatott volna.
– A védelem zaklatja a tanút. Érzelmi reakciót akar
kicsikarni, nem a válaszra kíváncsi.
– Bírónő, én csak próbálom kideríteni, miért tekint a tanú
úgy a bűnesetre, ahogy, A tanú ezzel kapcsolatos véleményére
vagyok kíváncsi, és a válaszon kívül semmit sem próbálok
kicsikarni belőle.
 A bírónő mérlegelte a kérdést.
– Elutasítom. A tanú válaszolhat a kérdésre.
– Akkor megismétlem – bólintott Royce. – Gleason
kisasszony, ön nem biztos abban, hogy mi történt a húgával?
Amíg a jogászok perlekedtek, Gleason összeszedte magát.
Erőteljes hangon válaszolt, miközben dacosan meredt Royce-ra.
– Tökéletesen biztos vagyok abban, mi történt vele. Ott
voltam. Az ön ügyfele elrabolta, és utána soha többé nem láttam.
Szikrányi kételyem sincs ezzel kapcsolatban.
Legszívesebben felálltam, és tapsoltam volna. Ehelyett csak
bólintottam. Tökéletes válasz volt. Royce továbblépett, és úgy
tett, mintha nem dobták volna képen egy paradicsommal.
– Azért voltak az életében olyan szakaszok, amikor
összezavarodott, nem igaz?
– Azzal kapcsolatban, hogy mi történt a húgommal és ki
rabolta el? Sohasem.
– Azokról az időszakokról beszélek, amikor pszichiátriai
klinikák és börtönök falai közé zárták.
Gleason lehajtotta a fejét, amint tudatosult benne, hogy nem
ússza meg a tárgyalást az elveszett évekkel való szembesülés
nélkül. Csak remélni mertem, hogy úgy reagál erre, ahogyan
Maggie-vel megállapodtak.
– A húgom meggyilkolását követően sok minden rossz irányt
vett az életemben – felelte.
Ezután már egyenesen Royce szemébe nézett, úgy folytatta:
– Igen, eltöltöttem bizonyos időt ezeken a helyeken. Úgy
vélem, és ezzel jogi képviselőim is egyetértenek, hogy mindez
amiatt volt, ami Melisszával történt.
Jó válasz, gondoltam. Harcolni fog.
– Erre később még visszatérünk – bólintott kimérten Royce.
– Most térjünk vissza a húgára. Tizenkét éves volt a
meggyilkolása idején, igaz?
– Igen.
 – Vagyis pontosan annyi, mint ön, amikor a nevelőapja
szexuálisan zaklatni kezdte, jól mondom?
– Nagyjából annyi lehetett.
– Figyelmeztette a húgát a veszélyre?
Hosszú csend állt be, amíg Gleason a válaszon gondolkodott.
Erre a kérdésre nem lehetett jól felelni.
– Gleason kisasszony – sürgette a bírónő. – Kérem, feleljen a
kérdésre.
– Nem, nem figyelmeztettem. Féltem.
– Mitől félt? – kérdezte Royce.
– A nevelőapámtól. Mint arra ön is rámutatott, életem
folyamán számos terápián vettem részt. Tudom, hogy egy
gyermeknél nem szokatlan, ha képtelen beszélni az őt ért
traumáról. Az ember megragad ebben a viselkedésben. Csapdába
ejtik a félelmei. Sokszor hallottam ezt.
– Más szóval, együtt úszott az árral.
– Talán, bár ezzel leegyszerűsíti a dolgot. Inkább...
– Akkoriban sok félelem volt az életében?
– Igen, én...
– A nevelőapja mondta önnek, hogy senkinek se beszéljen
arról, amit önnel művel?
– Igen, mondta...
– Megfenyegette?
– Azt mondta, ha bárkinek elmondom, elvesznek anyámtól és
a húgomtól. Azt mondta, gondja lesz rá, hogy az állam azt higgye,
anyám tudott mindenről, és hogy alkalmatlannak nyilvánítsák a
gyereknevelésre. Elvesznek tőle minket, Melissát és engem.
Azután pedig különválasztanak, mert a nevelőszülők sosem
fogadnak örökbe egyszerre két gyereket.
– És ön hitt neki?
– Igen. Tizenkét éves voltam. Hittem neki.
– És ez megijesztette, igaz?
– Igen, én a családommal akartam ma...
 – Nem ugyanez a félelem és a nevelőapja zsarnokoskodása
vette rá arra, hogy akkor is együtt ússzon az árral, amikor a
nevelőapja megölte a húgát?
Maggie azonnal felugrott tiltakozni, azon az alapon, hogy a
kérdés célzatos és puszta spekulációra épül. A bírónő egyetértett,
és helyt adott a tiltakozásnak.
Royce zavartalanul és könyörtelenül folytatta:
– Nem igaz, hogy ön és az anyja pontosan azt tette és
mondta, amit a nevelőapja követelt, hogy ezzel eltussolja Melissa
meggyilkolásának valódi körülményeit?
– Nem, ez nem...
– Ő utasította, hogy mondja azt, egy teherautósofőr volt, és
hogy válasszon egyet azok közül, akiket a rendőrség
felsorakoztatott a ház előtt?
– Nem! Ez...
– Tiltakozom!
– Nem is játszottak aznap semmilyen bújócskát, igaz? A
húgát a házban gyilkolta meg Kensington Landy. Igaz?
– Bírónő!
Most már Maggie is kiabált.
– A védelem zaklatja a tanút ezekkel a célzatos kérdésekkel.
Nem is akarja meghallgatni a válaszokat, csak a hazugságait
akarja belesulykolni az esküdtekbe!
A bírónő Maggie-től Royce felé fordult.
– Rendben, akkor most mindenki higgadjon le. A
tiltakozásnak helyt adok, Mr. Royce, egyszerre csak egy kérdést
tegyen fel a tanúnak, és adjon neki időt a válaszra. És ne tegyen
fel célzatos kérdéseket. Emlékeztetnem kell rá, hogy ön hívta be a
tanút. Ha bármit sugalmazni kíván vele kapcsolatban, azt akkor
kellett volna megtennie, amikor még a vád tanújaként
keresztkérdéseket intézhetett hozzá.
Royce igyekezett bűnbánó képet ölteni. Nem lehetett könnyű.
 – Elnézést kérek, amiért elragadtak az indulataim, bírónő.
Többet nem fog előfordulni.
Nem számított, hogy előfordul-e. Royce már megszerezte a
pontot. Nem beismerést akart kicsikarni Sarah-ból – erre aligha
számíthatott –, csak tudatosítani próbálta az esküdtekben a saját
elméletét. Ezt sikeresen meg is tette.
– Oké, lépjünk tovább – bólintott. – Ön korábban említette,
hogy felnőtt életének jelentős részét tanácsadásokon és
elvonókúrákon töltötte, nem is beszélve a börtönbüntetésekről.
Ez így megállja a helyét?
– Bizonyos mértékig – felelt Gleason. – Józanul és tisztán
élek már...
– Csak a kérdésre válaszoljon – vágott közbe azonnal Royce.
– Tiltakozom – állt fel Maggie. – A tanú válaszolni próbál a
kérdésre, csak Mr. Royce-nak nem tetszik a teljes válasz, ezért
megpróbálja belefojtania szót.
– Engedje válaszolni Mr. Royce – nyögött fel fáradtan
Breitman. – Folytassa, Gleason kisasszony!
– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy immár hét éve
tiszta vagyok, és a társadalom hasznos tagja.
– Köszönjük, Gleason kisasszony.
Royce ezután végigvezette életének tragikus és szennyes
állomásain, szó szerint egyik letartóztatásról a másikra, hogy
feltárja Sarah pokoljárásának minden egyes részletét, amit oly
soká igyekezett elfeledni. Maggie gyakran tiltakozott azon az
alapon, hogy mindennek semmi köze Jessup azonosításához, de
Breitman büntetlenül hagyta a legtöbb kérdést.
Royce végül azzal fejezte be, hogy előkészítette a terepet
következő tanújának.
– Visszatérve az észak-hollywoodi rehabilitációs központhoz,
ezerkilencszázkilencvenkilencben öt teljes hónapot töltött itt,
igaz?
 – Nem emlékszem pontosan, hogy mikor voltam ott és
mennyi ideig. Önnél nyilván megvannak a hivatalos papírok.
– De arra azért emlékszik, hogy találkozott egy másik
bentlakóval, bizonyos Edward Romannel, ismertebb nevén
Eddie-vel?
– Igen, emlékszem.
– Akivel közel kerültek egymáshoz.
– Igen.
– Hogyan találkoztak?
– Egy terápiás csoportba kerültünk.
– Hogyan írná le az akkori kapcsolatát Eddie Romannel?
– Nos, a terápia során kiderült, hogy vannak közös
ismerőseink, és ugyanazokat a dolgokat kedveljük.., értse ez alatt
a drogokat. Úgyhogy kezdtünk együtt lógni, és ez folytatódott
azután is, hogy kiengedtek.
– Romantikusnak nevezné a kapcsolatukat?
Gleason minden öröm nélkül nevetett.
– Amennyire két drogos kapcsolata romantikus lehet –
felelte. – Azt hiszem, a megengedő kapcsolat a helyesebb
kifejezés. Tettünk egymásnak bizonyos engedményeket, de erre
nem használnám a romantikus jelzőt. Alkalmi szexuális
kapcsolatban álltunk, ha éppen képes volt rá, de nem volt ebben
semmi romantikus, Mr. Royce.
– Ön tehát azt sem hitte el, hogy önök ketten házasok?
– Eddie szervezett valamit a parton, odahozott egy fickót, aki
lelkipásztornak mondta magát, de az nem volt valódi. Nem volt
törvényes.
– De akkoriban mégiscsak azt gondolta, nem?
– Igen.
– Akkor mégiscsak szerelmes volt belé?
– Nem, nem voltam belé szerelmes. Csak azt hittem, ő majd
megvéd.
– Tehát férjhez ment, legalábbis azt hitte. Együtt éltek?
 – Igen.
– Hol?
– Különféle motelekben, a Völgyben.
– Az együtt töltött idő alatt nyilván megbízott Eddie-ben.
– Bizonyos dolgokban igen.
– Bízott benne annyira, hogy beszéljen a húga haláláról?
– Nyilván. Nem tartottam titokban. Az észak-hollywoodi
csoportterápián is beszéltem róla, ő pedig ott ült mellettem.
– Mondta neki valaha is, hogy a nevelőapja ölte meg a húgát?
– Nem, mert nem ez történt.
– Tehát ha Eddie Román eljönne ebbe a tárgyalóterembe, és
azt tanúsítaná, hogy Ön ezt mondta neki, akkor hazudna?
– Igen.
– Ön tegnap és ma ugyanakkor azt tanúsította, hogy hazudott
az orvosoknak és a rendőröknek. Lopott, és számos más
bűncselekményt is elkövetett. Most mégsem hazudik. Azt akarja,
hogy ezt elhiggyük?
– Nem hazudok. Ön életemnek egy adott szakaszáról beszél,
amikor megtettem ezeket a dolgokat, nem is tagadom. A világ
szennye voltam, rendben? Csakhogy ezen már túljutottam,
méghozzá hosszú-hosszú ideje. Nem hazudok.
– Rendben, Gleason kisasszony, nincs több kérdésem.
Ahogy Royce visszaült a helyére, Maggie-vel összedugtuk a
fejünket.
– Jól állta a sarat – vélte Maggie. – Szerintem tartsuk itt még
egy kicsit, csak amíg megpendítek néhány húrt.
– Jól hangzik.
– McPherson kisasszony! – sürgette a bírónő. Maggie felállt.
– Igen, bírónő. Csak néhány kérdést.
A pulpitushoz lépett a maga jegyzettömbjével. Átugrotta a
bevezetőt, és egyből a lényegre tért.
– Sarah, ezzel a férfival, Eddie Romannel és a kamu
házassággal kapcsolatban... kinek az ötlete volt az egész?
 – Eddie kért meg, hogy házasodjunk össze. Azt mondta,
együtt dolgozhatnánk, mint egy csapat. Megosztozhatnánk
mindenen, ő megvédene engem, és soha nem kényszeríthetnének
minket, hogy egymás ellen tanúskodjunk, ha bármelyikünket
letartóztatnák.
– Mit jelentett ez a csapatmunka az ő elképzelései szerint?
– Nos, én... azt akarta, hogy áruljam magam, így neki legyen
pénze a drogokra és a motelszobára.
– Megtette ezt Eddie-nek?
– Rövid ideig igen. Azután letartóztattak.
– Eddie letette az óvadékot?
– Nem.
– Elment a bíróságra?
– Nem.
– A jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy bűnösnek vallotta magát
kéjelgésben, ezért letöltöttnek vették a büntetését.
– Igen.
– Mennyi ideig ült előzetesben?
– Azt hiszem, tizenhárom napot.
– Eddie ott várta, amikor kiszabadult a börtönből?
– Nem.
– Találkozott még vele?
– Nem, soha többé nem találkoztam.
Maggie vetett egy pillantást a jegyzeteire, majd átpörgetett
néhány lapot, mielőtt megtalálta, amit keresett.
– Oké, Sarah, ön a mai tanúvallomása során többször is
említette, hogy életének ebből a sötét időszakából nem emlékszik
bizonyos dátumokra és eseményekre, amelyekkel kapcsolatban
Mr. Royce is kérdéseket tett fel. Ez így megállja a helyét?
– Igen, ez igaz.
– Azokban az években, amíg kábítószert fogyasztott,
terápiára járt, és többször is börtönbe került, képes volt valaha is
elfelejteni, hogy mi történt a testvérével, Melisszával?
 – Nem, soha. Minden egyes nap gondoltam rá. Ahogyan ma
is gondolok.
– El tudta felejteni azt a férfit, aki behatolt a kertjükbe, és
elragadta a húgát, míg ön a bokor mögül nézte?
– Nem, soha. Minden egyes nap gondoltam rá. Még ma is
gondolok.
– Volt egyetlen olyan pillanat is, amikor kételkedett abban,
hogy az ön által azonosított férfi rabolta el a húgát?
– Nem.
Maggie elfordult, és célzott pillantást vetett Jessupra, aki a
jegyzettömbjére meredt, és írogatott, alighanem értelmetlen
firkálmányokat. Rajta tartotta a szemét, és csak várt. Csak
amikor Jessup felnézett, hogy lássa, miért akadt el a
vallomástétel, akkor tette fel az utolsó kérdést.
– Soha nem kételkedett, Sarah?
– Nem, soha.
– Köszönöm, Sarah. Nincs több kérdésem.
 Harmincnyolc

Április 8., csütörtök 10.35

A bírónő Sarah Gleason vallomását követően elrendelte a

délelőtti szünetet. Bosch a helyén ülve kivárta, amíg Royce
Jessuppal együtt felállt, és kifelé indult. Csak azután kelt fel, hogy
az árral szemben haladva a tanúhoz lépjen. Ahogy ellépett Jessup
mellett, kedélyesen rácsapott a karjára.
– Szerintem kezd megfolyni a sminkje, Jason.
Mosolyogva ment tovább.
Jessup megtorpant, és válaszolni készült a kötekedésre,
amikor Royce megragadta a másik karját és magával rángatta.
Bosch ment, hogy felsegítse Gleasont a tanúk padjáról.
Miután közel két napot töltött itt, a fizikai és lelki kimerültség
jelei egyaránt megmutatkoztak rajta. Úgy tűnt, egyedül a székből
sem képes felállni.
– Remekül csinálta, Sarah – mondta neki.
– Köszönöm. Nem tudom, hisz-e nekem bárki is.
– Mindenki, Sarah. Mindenki.
Visszavonultak a vád asztalához, ahol Haller és McPherson is
hasonlóan értékelte a vallomást. McPherson felállt a helyéről, és
magához ölelte Sarah-t.
– Kiállt Jessup ellen, és kiállt a húgáért. Erre egész hátralévő
életében csak büszke lehet.
Gleason hirtelen könnyekben tört ki, és tenyerébe temette az
arcát. McPherson sietve újra magához ölelte.
– Tudom, tudom. Uralkodott magán, és végig erős maradt.
Most már nyugodtan kisírhatja magát.
 Bosch az esküdtek padjához lépett, hogy elvegye a papír
zsebkendőt. Odavitte a dobozt Gleasonnek, aki megtörölgette a
szemét.
– Mindjárt vége – nyugtatgatta Haller is. – Végzett a
vallomástétellel, úgyhogy ha akar, leülhet a karzaton, és
végignézheti a tárgyalást. Szeretnénk, ha elöl ülne, amikor Eddie
Roman vallomást tesz, azután felültetjük a délutáni gépre, hogy
hazatérhessen.
– Oké, de miért?
– Mert Eddie hazugságokat fog állítani magáról. S ha ez lesz,
szeretnénk, ha a maga arcába kellene belehazudnia.
– Nem hinném, hogy ez problémát okozna neki. Sosem
okozott.
– Nos, az esküdtek mindenesetre látni szeretnék, hogyan
reagál. És ő hogyan reagál. Ne féljen, van valami a
tarsolyunkban, amivel megizzaszthatjuk Eddie-t. – Azzal Bosch
felé fordult. – Készen állunk?
– Csak intsen.
– Kérdezhetek valamit? – szakította őket félbe Gleason.
– Persze – felelte Haller.
– Mi van, ha nem akarok rajta lenni a délutáni gépen? Ha itt
akarok lenni az ítélethirdetéskor? A húgom miatt.
– Mi egyáltalán nem bánnánk, Sarah – felelte Maggie. –
Örülünk magának, és maradjon, ameddig csak gondolja.
Bosch a terem előtt, a folyosón állt. Telefont tartott a
kezében, és egy ujjal gépelte be a lányának szánt SMS-t – ebben
az erőfeszítésben zavarta meg egy beérkező üzenet. Hallertől jött,
és egyetlen szóból állt:
MOST
Eltette a telefont, és elsietett a tanúk váróterméhez. Sonia
Reyes görnyedten, leszegett fejjel ült a székben, maga előtt két
üres kávéspohárral.
– Ébresztő, Sonia! Meg tudja csinálni. Oké? Készen áll?
 A nő elgyötörten nézett fel rá.
– Túl sok a kérdés, nyomozó...
– Oké, akkor legyen csak egy. Hogy érzi magát?
– Ahogy kinézek. Van még abból a cuccból, amit a klinikán
adtak?
– Ennyivel kell beérnie, de valaki rögtön visszaviszi, amint itt
végzett.
– Ha maga mondja, nyomozó. Nem emlékszem, hogy ilyen
korán fenn lettem volna, amióta bevarrtak a megyeibe.
– Annyira azért nincs korán. Menjünk!
Felsegítette, és elindult vele a 112-es tárgyaló felé. Reyes
úgynevezett néma tanú lett. Nem tanúskodott a tárgyaláson, nem
is volt abban az állapotban, de miközben végigkísérte a folyosón,
és leültette az első sorban, Bosch gondoskodott róla, hogy
Edward Roman is felfigyeljen rá. Mindezt abban a reményben,
hogy kivonja Románt a játékból, sőt talán még arra is rábírja,
hogy változtasson a vallomásán. És abban a hiszemben, hogy
Roman nem ismeri a szabályokat, így azt sem tudja, hogy ha
Reyes beül a hallgatóság soraiba, később már nem tanúskodhat,
és nem leplezheti le a hazugságait.
Bosch az öklével lökte be az ajtót, mert tudta, hogy ezzel is
magára vonja mindenki figyelmét, ezután előreengedte, és
végigvezette a sorok között Reyest. Edward Roman már középen
ült, letette az esküt, és tanúskodott. A Royce által kölcsönzött
öltöny sután lógott rajta, de legalább megborotválták, és rövidre
vágták seszínű haját. Szó szerint hápogni kezdett, amikor
meglátta Soniát a teremben.
– Kétszer voltunk együtt terápián...
– Csak kétszer? – kérdezte Royce, aki nem figyelt fel a zavaró
tényezőre.
– Mi?
– Azt mondta, hogy csak kétszer volt csoportterápián Sarah
Ann Gleasonnel?
 – Nem, ember, úgy értem, naponta kétszer.
Bosch elkísérte Reyest a neki fenntartott helyre. Azután ő is
helyet foglalt mellette.
– Ez megközelítőleg milyen soká tartott? – tudakolta Royce.
– Azt hiszem, egy-egy alkalom úgy ötven percig – felelte
Roman, miközben nem tudta levenni a szemét Reyesről.
– Úgy értem, milyen sokáig jártak a terápiára? Egy hónapig,
egy évig, meddig?
– Ö, hát öt hónapot.
– És lefeküdtek egymással, amíg odabent voltak a
központban?
Roman lesütötte a szemét.
– Oö... ja, igen.
– Hogyan tehették ezt? Úgy tudom, a szabályok szigorúan
tiltják.
– Nos, lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség. Megtaláltuk az
alkalmat és a helyet.
– A kapcsolatuk azután is folytatódott, hogy kikerültek a
központból?
– Igen. ő néhány héttel előttem szabadult. Azután kijöttem,
és összekerültünk.
– Együtt éltek?
– Aha.
– Ez igent jelent?
– Igen. Kérdezhetek valamit?
Royce megtorpant. Erre nem számított.
– Nem, Mr. Roman – felelt helyette Breitman. – Ön nem
kérdezhet. Önnek tanúként felelnie kell a kérdésekre.
– De akkor is, hogyan hozhatták be így ide?
– Kit, Mr. Roman?
Román, a hallgatóságra és köztük is Reyesre mutatott.
– Hát őt.
 A bírónő Reyesre nézett, azután a mellette ülő Boschra. Sötét
gyanú suhant át az arcán.
– Megkérem az esküdteket, hogy néhány percre vonuljanak
vissza. Nem fog soká tartani.
Az esküdtek kivonultak az ajtón. Miután az utolsó is távozott,
a bírónő tekintete megállapodott Boschon.
– Bosch nyomozó!
Harry felállt.
– Ki az a nő ön mellett?
– Bírónő – állt fel Haller. – Válaszolhatok a kérdésre?
– Alig várom.
– Bosch nyomozó mellett Sonia Reyes ül, aki vállalta, hogy
konzultánsként segíti a vád munkáját.
A bírónő Hallerrol Reyesre nézett, majd vissza Hallerre.
– Azt akarja, hogy a saját hatáskörömbe vonjam a dolgot, Mr.
Haller?
– Bírónő, Reyes kisasszony jól ismeri a tanút. Miután a
védelem előzetesen nem bocsátotta rendelkezésünkre Mr.
Romant, felkértük Reyes kisasszonyt, hogy a keresztkérdések
előtt tanácsokkal szolgáljon számunkra.
Haller magyarázata nem látszott oldani Breitman
gyanakvását.
– Fizetnek ezért a tanácsadásért?
– Segítünk neki bekerülni egy klinikára.
– Azt remélem is.
– Bírónő – állt fel Royce –, én is szólhatnék?
– Csak rajta, Mr. Royce!
– Szerintem egyértelmű, hogy a vád képviselői igyekeznek
megfélemlíteni Mr. Romant. Ez a maffiához illő húzás, bírónő, a
legkevésbé sem méltó az Államügyészi Hivatal hírnevéhez.
– Nos, az Államügyészi Hivatal nevében határozottan
tiltakozom a minősítés ellen – jelentette ki Haller. – A bírósági
gyakorlatban tökéletesen etikusnak és elfogadhatónak számít a
tanácsadók alkalmazása. Korábban Mr. Royce is igénybe vette
egy esküdtválogató konzultáns szolgáltatásait, ami ellen senki
nem emelhetett kifogást, most azonban, amikor a vád
konzultánsáról tudja, hogy le fogja leplezni a tanúját, mint
notórius hazudozót és olyasvalakit, aki a védtelen nők
kizsákmányolásából él, tiltakozik. Megadván minden illő
tiszteletet, bírónő, én ezt nevezném maffiához illő húzásnak.
– Rendben, erről most nem fogunk vitát nyitni – döntötte el
Breitman. – Úgy vélem, a vádnak feltétlenül jogában áll
konzultánsként alkalmazni Reyes kisasszonyt. Az esküdtek
visszatérhetnek a helyükre.
– Köszönöm, bírónő. – Haller is visszaült a helyére.
Ahogy az esküdtek visszatértek, Haller hátrafordult, és
ránézett Boschra. Csak alig észrevehetően bólintott, de Bosch így
is látta rajta, hogy elégedett. A szóváltás a bírónő előtt nem is
továbbíthatta volna hatásosabban az üzenetet Roman felé.
Tudjuk, miben utazol, szólt az üzenet, és ha ránk kerül a
keresztkérdések sora, az esküdtek is tudni fogják. Roman
választás elé került. Kitarthatott a védelem mellett, vagy
elkezdhette játszani a vád játékát.
A vallomástétel folytatódott, mihelyt az esküdtek újra
elfoglalták a helyüket. Royce rövid úton megállapította, hogy
Roman és Sarah Gleson kapcsolata nem egészen egy évig tartott,
és a drogok mellett a személyes történetek megosztásával is járt –
ám amikor ezekre a történetekre került a sor, Roman átállt az
ellenséghez, cserbenhagyva Royce-ot.
Tehát volt olyan alkalom, amikor a húga meggyilkolásáról
beszélt?
– Alkalom? Rengeteget beszélt róla. Másról se beszélt, ember.
– Elmesélte önnek részletesen azt, amit úgy nevezett, „ahogy
valójában történt”?
– Igen, elmesélte.
– Megosztaná a bírósággal, hogy mi volt ez?
 Roman habozott, és az állát vakargatta válasz előtt. Bosch
tudta, hogy a munkája most érik be, vagy éppen most megy
veszendőbe.
– Elmondta, hogy bújócskáztak a kertben, amikor egy fickó
odajött, és elrabolta a húgát, ő meg végignézte az egészet.
Bosch tekintete körbejárt a bíróságon. Először az esküdteket
mérte végig, akiken látta, hogy még ők is valami egészen másra
számítottak Romantől. Azután jött a vád asztala, ahol McPherson
megragadta és megszorította Haller karját, utolsónak pedig
Royce következett, aki hirtelen vonakodni látszott. Az
emelvényen állva a jegyzeteit bújta, csípőre tett kézzel, mint egy
bosszús tanár, aki nem tudja kihúzni a jó választ az egyik
diákjából.
– Ez az a történet, amit Sarah Ann Gleason a csoportterápián
mesélt, igaz? – kérdezte végül.
– Igen.
– De később nem mesélte el az események egy másik
változatát is, „ahogy valójában történt”, amikor bizalmasabb
kapcsolatba kerültek egymással?
– Öö, nem. Végig kitartott ennél a történetnél.
Bosch látta, hogy McPherson újra megszorongatja Haller
karját. Az egész ügy most dőlt el.
Royce olyan benyomást tett, mint egy búvár, akit a nyílt vízen
hagyott a hajó. Tovább taposta a vizet, de már tudta, hogy csak
idő kérdése, mikor merül el. Azért megtette, ami tőle telt.
– Mr. Roman, ön ez év március másodikán kapcsolatba lépett
az irodámmal, és felajánlotta, hogy tanúskodik a védelem
oldalán, igaz?
– A dátumra már nem emlékszem, de telefonáltam, igen.
– És beszélt a nyomozómmal, Karen Revelle-lel?
– Beszéltem egy nővel, de a nevére már nem emlékszem.
– És neki ugye egészen más történetet mondott el, mint ami
az imént elhangzott?
 – De akkor nem álltam eskü alatt vagy ilyesmi.
– Az igaz, uram, de másként mesélte a történetet Karennek,
jól mondom?
– Még az is lehet. Nem emlékszem.
– Nem azt mondta Karennek, hogy Gleason kisasszony azt
mesélte önnek, hogy a nevelőapja gyilkolta meg a húgát?
Haller felállt tiltakozni, mondván, hogy Royce nem csupán
célzatos kérdést tesz fel a tanúnak, de annak a kérdésnek nincs
semmi alapja, és csupán egy olyan vallomást próbál az
esküdtekbe sulykolni, amit a tanú nem kíván megtenni. A bírónő
helyt adott a tiltakozásnak.
– Bírónő, akkor a védelem rövid szünetet kér, hogy
tanácskozhasson a tanúval.
Mielőtt Haller tiltakozhatott volna, a bírónő elutasította a
kérést.
– Az imént elhangzottak alapján önnek március másodika óta
rengeteg alkalma volt felkészülni erre a percre. Harmincöt perc
múlva ebédszünetet tartunk. Akkor majd tanácskozhat a
tanújával, Mr. Royce. Most felteheti a következő kérdést.
– Köszönöm, bírónő.
Royce lenézett a jegyzettömbjére. Bosch a helyéről jól
láthatta, hogy egy üres lapra mered.
– Mr. Royce! – sürgette Breitman.
– Igen, bírónő, csak egy dátumot ellenőrzök. Mr. Román,
miért hívta fel az irodámat március másodikán?
– A tévében, láttam valamit az ügyről. Ha már itt tartunk,
magát láttam. Éppen erről beszélt, én pedig tudtam róla ezt-azt,
miután Sarah-val korábban együtt voltunk. Úgyhogy odaszóltam,
hátha kellek vagy valami.
– Azután eljött az irodámba, igaz?
– Ja, igaz. Elküldött értem egy nőt, hogy vigyen oda.
– Amikor eljött az irodámba, egészen másfajta történetet
mesélt el, mint amit az imént az esküdtek előtt.
 – Mint már említettem, nem emlékszem pontosan, hogy mit
mondtam. Kábítószerfüggő vagyok, uram. Nem emlékszem
semmire, és nem is igazán érdekel. Csak azt tudom, hogy eljött
értem az a nő, aki elvitt egy kellemes kis motelbe, nekem pedig
akkoriban nem telt szállásra. Úgyhogy belementem a játékukba,
és azt mondtam, amit kértek.
Bosch ökölbe szorította a kezét. A tanúvallomás, a védelem
számára teljes katasztrófába torkollott. Elnézett Jessup felé, hogy
lássa, tudatában van-e annak, hogy most dőlt el a sorsa. Jessup
mintha megérezte volna – elfordult, hogy a dühtől és
felismeréstől elsötétült szemmel visszanézzen rá. Bosch
előrehajolt, és lassan felemelte a mutatóujját. Azután elhúzta a
torka előtt.
Jessup elfordult.
 Harminckilenc

Április 8., csütörtök 11.30

Sok szép pillanatot megéltem már a bíróságon. Álltam a

vádlottak mellett abban a pillanatban, amikor megtudták, hogy
az én munkámnak köszönhetően szabadon távozhatnak. Álltam
az esküdtek előtt, miközben jóleső borzongással töltött el az
igazság tudata, és döngöltem már hazugokat könyörtelenül a
tanúk padjába. Szakmai pályafutásom során ezekért a
pillanatokért éltem, mégis csak kevés ért fel azzal, amikor
Edward Roman vallomása nyomán Jason Jessup egész védelme
kártyavárként omlott össze.
Miközben Roman minden hitelétől megfosztotta magát a
tanúk padján, volt feleségem és ügyésztársam úgy szorongatta a
karomat, hogy szinte már fájt. Önkéntelenül csinálta, mert ő is
tudta: ezt a csapást Royce sem heverheti ki. Amúgy is törékeny
védelmének egyetlen tartóoszlopa omladozott a szemünk láttára.
Nem annyira azért, mert a tanú cserbenhagyta, hanem mert az
esküdtek azt látták, hogy a védelem nyilvánvaló módon egy
hazugságra épít. Ezt pedig nem bocsátották meg. Eldőlt az ügy, a
tárgyalóteremben ezt mindenki tudta, a bírónőtől a legutolsó
bámészkodóig. Jessupnak leáldozott.
Elfordultam, és hátranéztem, hogy megosszam a pillanatot
Boschsal. Végtére is, az egész „néma tanú” manőver az ő ötlete
volt. Láttam, ahogy Jessupra meredt, és elhúzta az ujját a torka
előtt, egyezményes jeleként annak, hogy vége.
Visszafordultam a bíróság felé.
– Mr. Royce – törte meg a csendet Breitman –, folytatja a
tanú kikérdezését?
– Egy pillanat, bírónő – felelte Royce.
 Indokoltnak találtam a kérdést, Royce-nak ugyanis nem sok
választása maradt. Vagy leírja a veszteséget, és véget vet a kínos
vallomástételnek, vagy kérelmezheti a bíróságnál, hogy
nyilvánítsa Romant ellenérdekelt tanúnak, ami önmagában
rendkívül kínos, mivel az illető tanút éppen ő szólította
vallomástételre, de legalább ad némi mozgásteret, hogy célzatos
kérdésekkel felfedje, amit Román eredetileg mondott a védelem
nyomozójának, s hogy ettől mi tántorította el. Persze ennek is
megvolt a maga veszélye, különösen annak fényében, hogy az
első megbeszélésükről nem készült feljegyzés vagy hangfelvétel,
amit ily módon nem is kellett a rendelkezésünkre bocsátani.
– Mr. Royce! – csattant fel a bírónő. – Rendkívül értékesnek
találom e bíróság idejét, ezért vagy tegye fel a kérdését, vagy
átadom a tanút Mr. Hallernek.
Royce lassan bólintott, mint aki elhatározásra jutott.
– Elnézést, bírónő, de egyelőre nincs több kérdésem.
Royce leverten kullogott vissza a helyére és az ügyfeléhez,
akit láthatóan felbőszített ez a fordulat. Felálltam és az emelvény
felé indultam, mielőtt még a bírónő átadta volna nekem a tanút.
– Mr. Roman – szólítottam meg az –, ön tanúvallomása kicsit
zavaros számomra, úgyhogy tegyük helyre a dolgokat. Az
esküdtszék előtt tett vallomása értelmében Sarah Ann Gleason
mondta vagy nem mondta önnek, hogy a nevelőapja gyilkolta
meg a húgát?
– Nem mondta. Csak azt akarták, hogy ezt mondjam.
– Kik akarták?
– A védelem. Az a nyomozónő és Royce.
– A motelszobán kívül kapott mást is annak fejében, hogy ma
itt tanúskodik?
– Csak annyit mondtak, hogy gondjuk lesz rám. Hogy sok
pénz múlik a...
 – Tiltakozom! – harsam fel Royce. Felpattant az asztala
mögött. – Bírónő, a tanú nyilvánvalóan ellenérdekelt, és
összevissza hazudozik.
– Az ön tanúja, Mr. Royce. Válaszolhat a kérdésre. Folytassa,
uram!
– Azt mondták, hogy sok pénz forog kockán, és hogy gondjuk
lesz rám.
Ez csak egyre jobb lett nekünk és egyre rosszabb Jessup
számára, de azért vigyáznom kellett, nehogy kárörvendőnek vagy
bosszúszomjasnak tűnjek az esküdtek szemében. Igyekeztem arra
összpontosítani, ami igazán számított.
– Sarah annak idején, hosszú évekkel ezelőtt, hogyan mesélte
a történetet, Mr. Roman?
– Ahogy mondtam. Az udvaron volt, elbújt, és látta, ahogy a
fickó elviszi a húgát.
– Utalt egyszer is arra, hogy tévesen azonosította az
elkövetőt?
– Nem.
– Mondta egyszer is, hogy a rendőrök megmondták neki, kit
kell azonosítania?
– Nem.
– Hallott tőle egyszer is olyat, hogy egy ártatlan embert
vádoltak a húga megölésével?
– Nem.
– Nincs több kérdésem.
Vetettem egy pillantást az órára, miközben visszatértem a
helyemre. Még mindig maradt húsz percünk az ebédszünetig. A
korai ebéd helyett a bírónő felkérte Royce-ot, hogy szólítsa a
következő tanúját. Karen Revelle nyomozónő érkezett. Tudtam,
mit tervez, és készen álltam rá.
Revelle férfias megjelenésű nőként nadrágot és sportdzsekit
viselt, míg savanyú arckifejezéséről lerítt, hogy valaha rendőr
volt. Miután letette az esküt, Royce azonnal a tárgyra tért, talán
abban a reményben, hogy még orvosolhatja a kárt, mielőtt az
esküdtek ebédelni indulnak.
– Mivel foglalkozik, Revelle kisasszony?
– Nyomozómunkát végzek a Royce és Társai Ügyvédi Iroda
számára.
– Vagyis nekem dolgozik, igaz?
– Pontosan.
– Ez év március másodikán folytatott ön telefonbeszélgetést
egy Edward Roman nevű férfival?
– Igen.
– Mit mondott ekkor Roman?
Felálltam és tiltakoztam. Arra kértem a bírónőt, hogy az
emelvény mellett vitassuk meg a kérdést.
– Akkor jöjjenek – bólintott.
Maggie-vel követtük Royce-ot a bírói emelvényhez. Breitman
várakozó pillantást vetett rám.
– Először is azon az alapon tiltakozom, hogy bármit mondjon
a tanú a Romannel folytatott megbeszélésről, az egyértelműen
másodkézből származó értesülés, s mint ilyen, nem
megengedhető. Ennél is nagyobb baj, hogy Mr. Royce kifogást
emel a saját tanúja ellen, és arra használja Revelle-t, hogy
megfossza Romant a hitelétől, amit szintén nem tehet meg,
bírónő. Mr. Royce átkozottul közel jár a hamis esküre való
felbujtáshoz, miután a két tanú közül az egyik bizonyosan
hazudik, és mindkettőt ő szólította!
– Határozottan tiltakozom Mr. Haller minősítése ellen. –
Royce a korlát felett közelebb hajolt a bírónőhöz. – Hamis esküre
való felbujtás? Ezen a pályán vagyok már több mint...
– Először is, lépjen hátrébb, Mr. Royce – szakította félbe
Breitman zord hangon. – Másodszor, megtarthatja magának az
önigazoló tiltakozásait, ugyanis Mr. Hallernek mindenben igaza
van. Ha engedem, hogy a tanúja folytassa a vallomását, nemcsak
hogy hallomásból vett tények hangzanak el, de olyan helyzet áll
elő, amelyben az ön egyik tanúja bizonyíthatóan eskü alatt
hazudott. Mindkettő nem mondhat igazat, egy hazugot pedig
nem ültethet a tanúk padjára. Úgyhogy megmondom, mi lesz. Ön
elbocsátja a nyomozóját a tanúk padjáról, Mr. Haller benyújt egy
indítványt, hogy az eddig elhangzottakat töröljék a
jegyzőkönyvből, én pedig helyt adok a kérelmének, Azután
elmegyünk ebédelni. Ez idő alatt ön és az ügyfele
megtárgyalhatja, mi legyen a következő lépés, bár számomra úgy
tűnik, a lehetőségeik az elmúlt fél órában igencsak
behatárolódtak. Ez minden.
Nem várt választ, egyszerűen csak visszagördült a székével a
helyére.
Royce követte a bírónő tanácsát, és véget vetett Revelle
megkérdezésének. Én benyújtottam az indítványt, azzal be is
fejeztük. Fél órával később már ott ültem Maggie-vel és Sarah
Gleasonnel a Water Grillben, ahol az egész ügy elkezdődött. Úgy
döntöttünk, megengedjük magunknak ezt a fényűzést, ha már
megünnepelhetjük a vég kezdetét a Jason Jessup-ügyben, és a
Water Grill különben is Sarah szállodájával szemben áll. Az
asztaltól csak Bosch hiányzott, aki úton volt, hogy leadja néma
tanúnkat, Sonia Reyest a megyei kórház rehabilitációs
központjába.
– Hű! – szóltam, miután mindhárman helyet foglaltunk. –
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna hasonlót a bíróságon.
– Én sem – értett egyet Maggie.
– Nos, én is jártam néhány bíróságon, de akkor sem értem,
mit jelent ez az egész – szúrta közbe Gleason.
– Csak azt jelenti, hogy közel a vége – felelte Maggie.
– Azt jelenti, hogy az egész védelem összeomlott – tettem
hozzá. – Tudja, a védelem egyszerű teóriát állított fel. A
nevelőapa megölte a lányt, a család meg eltussolta az ügyet.
Kitaláltak egy történetet a bújócskáról és az overallos
emberrablóról, hogy eltereljék a rendőrök figyelmét a
mostoháról. Végül pedig a nővér, maga, hamisan azonosította
Jessupot. Egyszerűen csak rámutatott valakire, akinek semmi
köze nem volt a gyilkossághoz.
– És Melissa hajszálai a teherautóban? – kérdezte Gleason.
– A védelem szerint utólag helyezték el. Akár egy
összeesküvés során, akár a családi akciótól függetlenül. A
rendőrök felismerték, hogy nincs túl sok bizonyítékuk; csak egy
tizenhárom éves lány azonosította az elkövetőt, ez minden. Így
hát elemeltek néhány hajszálat a fésűjéből vagy a holttestéről,
hogy elhelyezzék a vontatóban. Ebéd után, ha Royce van olyan
ostoba, hogy folytassa, előkerülnek a nyomozási és helyszínelési
naplók, amelyek arról tanúskodnak, hogy Kloster nyomozónak
alkalma és ideje is volt elhelyezni a hajszálakat a vontatóban,
mielőtt a bírói végzés birtokában a helyszínelők felnyitották a
fülkét.
– De hát ez őrület – rázta a fejét Gleason.
– Talán – engedte meg Maggie –, de erre építették fel a
védekezést, és Eddie Roman lett .a koronatanú, akinek azt kellett
volna tanúsítania, hogy maga is a nevelőapját nevezte meg
gyilkosként. Ő ültette volna el a gyanakvás magvát. Több nem is
kellett volna, Sarah, csak egy kis kétely. A gond akkor kezdődött,
amikor Román körülnézett a teremben, és meglátott egy
ismerőst, név szerint Sonia Reyest, ezért azt hitte, bajban van.
Tudja, Eddie pontosan azt tette Soniával, amit annak idején
magával. Találkoztak, és közel kerültek egymáshoz, a nő pedig
eladta magát, hogy ő hozzájuthasson a szeréhez. Amikor
meglátta őt a bíróságon, tudta, hogy bajban van. Tudta, ha Sonia
odaül a tanúk padjára, és elmondja, mit művel vele, ugyanazt,
amit magával, akkor az esküdtek is megtudják, hogy ki is ő
valójában... egy hazug és önző szemétláda, azután pedig már
mondhat bármit. Azt sem tudhatta, hogy Sonia beszélt-e nekünk
azokról a bűncselekményekről, amiket közösen követtek el. Végül
úgy döntött, jobb lesz megmaradni az igazságnál. Felültetni a
védelmet, és a saját oldalára állítani az ügyészséget. Ezért
változtatta meg a meséjét.
Gleason bólintott, mint aki kezdi megérteni.
– Gondolja, hogy Mr. Royce tényleg megmondta neki, mit
akar hallani a szájából, és kész volt fizetni a hazugságaiért?
– Persze – bólintott Maggie.
– Nem tudom – siettem hozzátenni. – Régóta ismerem Clive-
ot. Nem hinném, hogy így intézi a dolgokat.
– Micsoda? – hördült fel Maggie. – Szerinted Eddie Roman
magától találta ki ezt az egészet?
– Nem, de beszélt a nyomozóval, mielőtt eljutott magához
Clive-hoz.
– Részleges beismerés. Szerintem túl jóindulatú vagy, Haller.
Clive nem véletlenül tartott, ahol.
Sarah megérezhette, hogy felszított egy vitát, ami már jóval a
tárgyalás előtt elkezdődött közöttünk.
– Akkor most már tényleg vége? – kérdezte.
Elgondolkodtam egy hosszú pillanatig, mielőtt bólintottam.
– Ha én lennék Clive helyében, már javában azon
gondolkodnék, mi a legjobb az ügyfelemnek, és nem engedném
ítélethirdetésig vinni ezt az ügyet. Elkezdenék gondolkodni az
alkun. Talán még ebédidőben felhívnám a vád képviselőjét.
Kitettem a telefonomat az asztalra, mintha azt várnám, hogy
Royce bármelyik pillanatban szólhat. Ebben a pillanatban Bosch
bukkant fel, és foglalta el a helyet Maggie mellett. Megragadtam,
és rá emeltem ásványvizes poharamat.
– Isten éltesse, Harry! Ma kitett magáért. Úgy nézem, Jessup
kártyavára nemsokára összedől.
Boseh megemelte a saját poharát, hogy odaérintse az
enyémhez.
– Royce-nak azért igaza volt – jegyezte meg. – A
maffiafilmekben látni ilyen aljas húzást. Én is a Keresztapából
lestem el. – Feltartotta poharát, hogy a két nővel is koccintson. –
Akárhogy is, egészségünkre! Maguk ketten az igazi sztárok.
Remek munkát végeztek, ma is, tegnap is.
Mind koccintottunk, csak Sarah habozott.
– Mi a baj, Sarah? – kérdeztem. – Épp maga félne az
üvegcsörgéstől?
Büszkeséggel töltött el a jól sikerült poén.
– Semmi – felelte –, csak szerintem nem hoz szerencsét
vízzel koccintani.
– Hát – hervadt le a mosolyom –, még a rossz szerencsénél is
több kell ahhoz, hogy megváltozzanak a dolgok.
Bosch témát váltott.
– Mi lesz most? – tette fel a kérdést.
– Épp most mondtam Sarah-nak, hogy szerintem az ügy nem
jut el az esküdtekig. Clive-nek fontolóra kell vennie az egyezséget.
Nemigen van más választása.
Bosch elkomorodott.
– Tudom, hogy sok pénz forog kockán, meg hogy a főnöke
szerint ez mindennél fontosabb, de a fickónak rács mögött a
helye.
– Tökéletesen igaza van – értett egyet Maggie.
– Természetesen – tettem hozzá. – S azok után, ami ma
délelőtt történt, abszolút lépéselőnyben vagyunk. Jessupnak el
kell fogadnia, amit kínálunk, különben...
A telefonom életre kelt. A kijelzőn az ISMERETLEN szó
jelent meg.
– Falra festett ördög – jegyezte meg Maggie.
Sara-hoz fordultam.
– Talán mégiscsak rajta lesz azon a délutáni gépen.
Felnyitottam a telefont és bemutatkoztam.
– Mickey, itt Williams államügyész. Hogy van?
Megráztam a fejem a többiek felé. Nem Royce hívott.
– Jó vagyok, Gabe. Hát maga?
A közvetlen hangnem sem hozta zavarba.
 – Kellemes híreket hallottam a bíróságról.
A bejelentés megerősítette, amit mindig is gyanítottam.
Habár maga Williams egyszer sem mutatkozott a
tárgyalóteremben, a karzaton ott ültek az emberei.
– Nos, remélem, tetszenek. Ebéd után majd kiderül, lesz-e
ennél is jobb.
– Mérlegeli a megegyezést?
– Nos, egyelőre nem. A védelem képviselője még nem
jelentkezett, de gyanítom, hogy hamarosan előáll egy javaslattal.
Talán e pillanatban is erről tárgyal az ügyfelével. Én ezt tenném a
helyében.
– Azért szóljon, mielőtt bármibe is belemenne. Elhallgattam,
amíg mérlegre tettem a kijelentést. Láttam, amint Bosch a
zsebébe nyúl, és előhúzza a saját telefonját, hogy megejtsen egy
hívást.
– Tudja, mit, Gabe! Ha már független ügyész vagyok,
maradjak is független. Majd tájékoztatom az alkuról, ha és
amennyiben megállapodunk.
– Részt akarok venni a tárgyaláson – erősködött Williams.
Láttam elsötétedni Bosch tekintetét. Ösztönösen tudtam, hogy
véget kell vetnem a hívásnak.
– Majd még visszatérünk erre, államügyész úr. Valaki más
keres, talán éppen Clive Royce.
Épp akkor csuktam össze a telefont, amikor Bosch, mielőtt
felállt.
– Mi az? – kérdezte Maggie.
Bosch egészen elfehéredett.
– Lövöldözés volt Royce irodájában. Négyen fekszenek
kiterítve a padlón.
– És Jessup az egyikük? – kérdeztem.
– Nem... Jessup eltűnt.
 Negyven

Április 8., csütörtök 13.05

Bosch elhajtott, és McPherson ragaszkodott hozzá, hogy vele

tarthasson, míg Haller Gleasonnal együtt visszaindult a
bíróságra. Bosch elővett a tárcájából egy névkártyát, és
megtalálta rajta Stephen Wright hadnagy számát. Átadta a
kártyát és a telefonját McPhersonnak azzal, hogy üsse be a
számot.
– Kicsörög – mormolta McPherson.
Bosch visszavette a telefont, és éppen akkor emelte a füléhez,
amikor Wright beleszólt.
– Itt Bosch. Mondja azt, hogy az emberei rajta vannak
Jessupon.
– Bár így lenne!
– A fenébe! Mi a nyavalya történt? Hogy veszthették el?
– Vegyen vissza, Bosch. Rajta voltunk. Az egyik emberem
holtan fekszik Royce irodájában.
Ez betalált. Bosch eddig nem gondolt rá, hogy rendőrök is
lehetnek az áldozatok között.
– Hol vannak? – kérdezte Wrightot.
– Úton oda. Hárompercnyire.
– Mit tudni?
– Rohadtul semmit. A tárgyalás alatt nem tapadtunk rá olyan
szorosan, ezt maga is tudta. A bíróságon egyetlen csapat, előtte és
utána teljes védelem. Ebédidőben ma is követtük a bíróságról
Royce irodájához. Alig néhány perce voltak bent, amikor az
embereim lövöldözést hallottak. Jelentették, azután behatoltak.
Az egyikük meghalt, egy másik megsebesült. Jessup kirontott
hátul, amíg az emberem megpróbálta újraéleszteni a társát. El
kellett engednie Jessupot.
 Bosch megcsóválta a fejét. A lányán kívül másra se tudott
gondolni. Még kilencven percig iskolában lesz. Biztos helyen.
Egyelőre.
– Ki kapott még golyót? – kérdezte.
– Amennyire tudom, Royce és a nyomozója, meg egy másik
ügyvéd, egy nő. Szerencse, hogy ebédidő volt. Más nem maradt
az irodában.
Bosch nem sok szerencsét látott egy négyes gyilkosságban és
abban, hogy Jessup szabadon járkál, kezében egy fegyverrel.
Wright tovább beszélt.
– Nem fogok keserves könnyeket ejteni néhány ügyvédért, de
az emberemnek két kiskölyke van odahaza, Bosch. Ez rohadtul
nem jól van így.
Bosch ráfordult az Elsőre, ahol a távolból villódzó fényeket
látott. Royce irodája egy zsákutcában állt, Japantown peremén, a
Kyoto Grand Hotel mögött. Kényelmes sétányira a bíróságtól.
– Megvan, hogy Jessup merre menekült el?
– Igen, mindenki látta. Fel fogják ismerni.
– Hol van a többi embere?
– Mindenki a helyszínre tart.
– Ne, inkább mindenki keresse Jessupot. Az összes létező
helyen, ahol csak megfordult. A parkokban, mindenütt, még az
én házamnál is. A helyszínen nem sok hasznukat vennénk.
– Ott találkozunk, és majd kiküldöm őket.
– Csak az időt vesztegeti, hadnagy.
– Gondolja, hogy bármit tehetek, ha egyszer a helyszínre
akarnak jönni?
Bosch megértette, milyen lehetetlen helyzetbe került Wright.
– Már közel vagyok. Beszélünk, ha odaértek.
– Két perc.
Bosch összecsukta a telefont. McPherson megkérdezte tőle,
mit hallott Wrighttól, ő pedig néhány szóval tájékoztatta,
miközben lehúzódott egy járőrautó mögé.
 Amikor felemelte a sárga műanyag szalagot, és átbújt alatta,
McPherson követte a példáját. Miután a lövöldözés alig huszonöt
perccel korábban történt, a helyszínt még csak az elsőként
kiérkező egyenruhás járőrök népesítették be, és hatalmas volt a
káosz. Bosch talált egy őrmestert, aki parancsokat adott ki a
helyszín megóvásával kapcsolatban.
– Őrmester, én Harry Bosch vagyok a gyilkosságiaktól. Ki
vezeti a nyomozást?
– Nem maga?
– Nem, én egy kapcsolódó ügyön dolgozom, ez nem az
enyém.
– Akkor nem tudom, Bosch. Azt mondták, a gyilkosságiak
küldenek valakit.
– Oké, akkor már biztosan úton vannak. Ki van odabent?
– Két fickó a központból. Roche és Stout.
Bébicsőszök, gondolta Bosch. Amint a gyilkosságiak
megérkeznek, ők távoznak. Elővette a telefonját, és hívta a
hadnagyát.
– Gandle.
– Ki kapja a négyes gyilkosságot a Kyotónál, hadnagy?
– Bosch? Hol van?
– A helyszínen. Az én emberem volt a tárgyalásról. Jessup.
– A rohadt életbe, mi történt?
– Nem tudni. Kit küldött ide, és hol a francban van már?
– Négyen mennek. Penzler, Kirshbaum, Krikorian és Russell,
de mind a négyen a Birdsben ebédeltek. Én is odamegyek, de
magának nem kell ott lennie, Harry.
– Tudom. Nem maradok soká.
Bosch összecsukta a telefont, és keresni kezdte McPhersont,
akit a nagy kavarodásban elveszített maga mellől. A nő egy férfi
mellett guggolt, aki a járdán ült, a Royce irodájával szomszédos
óvadékügynökség előtt. Bosch emlékezett a rendőrre arról az
éjszakáról, amikor ő és McPherson részt vett Jessup követésében.
A keze és az egész inge vértől vöröslött, miután próbálta
megmenteni a társa életét.
– ...az autójához lépett, amikor visszaértek. Csak egy percre.
Beszállt és kiszállt. Azután, ahogy bementek az irodába, rögtön
meghallottuk a lövéseket. Behatoltunk, Manny pedig azonnal
golyót kapott, ahogy kinyitottuk az ajtót. Én is eleresztettem
néhányat, de muszáj volt segítenem Mannyn...
– Vagyis Jessup a kocsijából vette ki azt a fegyvert?
– Csak úgy lehetett. A bíróságon fémdetektorok vannak. Ott
még nem lehetett nála.
– De látni nem láttak?
– Nem, magát a fegyvert nem. Ha látjuk, tettünk volna
valamit.
Bosch otthagyta őket, hogy a Royce és Társai ajtajához lépjen.
Ugyanakkor ért oda, amikor Wright hadnagy. Egyszerre léptek
be.
– Uramisten – nyögött fel Wright, amint meglátta padlón
fekvő emberét.
– Hogy hívták?
– Manuel Branson. Két kölyke van, és nekem kell
megmondanom a feleségének.
Branson a hátán feküdt. Bemeneti nyílásokat láttak a nyaka
bal oldalán és az arca felső részén. A vér hatalmas tócsába gyűlt
körülötte. A nyaklövés láthatóan roncsolta a nyaki verőeret.
Bosch hátrahagyta Wrightot, elhaladt a recepciós pult
mellett, és nekivágott a jobb kéz felől nyíló folyosónak, ahol
üvegfal engedett betekintést egy tárgyalóba, mindkét végében
ajtóval. A többi áldozat odabent feküdt, és itt találta a két
nyomozót is, akik kesztyűs kézzel jegyezték fel a részleteket.
Roche és Stout. Bosch megállt a tárgyaló első ajtajában, de nem
lépett be. A két nyomozó felnézett rá.
– Ki maga? – kérdezte az egyik.
– Bosch, gyilkossági csoport.
 – A magáé?
– Nem egészen. Egy kapcsolódó ügyön dolgozom. A többiek
már jönnek.
– Jesszusom, csak két sarokra vagyunk a központtól...
– Nem ott voltak, Hollywoodban ebédeltek, de ne aggódjon,
ideérnek. Ezek már úgysem mennek sehová.
Bosch végignézett a holttesteken. Clive Royce holtan ült a
székén, a hosszú tárgyalóasztal végében. A feje hátrahanyatlott,
mintha a mennyezetet nézné. Csak a homloka közepén látszott
egy vértelen bemeneti nyílás, de a kabátja és a szék háttámlája
így is vérben úszott a kimeneti sebtől.
A nyomozó, Karen Revelle, a földön feküdt, a tárgyaló
végében, a másik ajtó közelében. Úgy tűnt, menekülni próbált,
amikor egy sorozat hátulról leterítette. A hasán feküdt, így Bosch
nem tudta megítélni, hányszor találták el.
Royce csinos asszisztense, akinek nevére Bosch nem
emlékezett, nem volt csinos többé. A teste Royce-hoz képest
átlósan feküdt, felsőtestével az asztalon, a tarkóján bemeneti
nyílással. A lövedék a jobb szeme alatt távozott, és szétszaggatta
az arcát. A kimenet mindig több kárt okoz, mint a bemenet.
– Na, mit gondol? – kérdezte az egyik nyomozó.
– Úgy tűnik, egyből tüzet nyitott. Lelőtte ezt a kettőt, majd
leszedte a harmadikat, amint a kijárat felé menekült. Azután a
kijárat felé indult, és szembetalálta magát a KN emberével.
– Ja, nagyon úgy fest.
– Ellenőrzöm a hely többi részét.
Bosch továbbindult a folyosón, és a nyitott ajtókon át
bekémlelt az üres irodákba. Az ajtók mellett névtáblákat
erősítettek a falra – az egyikük emlékeztette rá Boscht, hogy
Royce asszisztensét Denise Graydonnak hívták.
A folyosó a kis főzőfülkében ért véget, ahol hűtőt és
mikrohullámú sütőt látott. Itt is elhelyeztek egy nagyobb asztalt.
És a kijárat résnyire nyitva állt.
 A könyökével lökte ki az ajtót, és kilépett a szemetesekkel
szegélyezett mellékutcára. Elnézett mindkét irányba, és fél
saroknyira jobbra egy fizetőparkolót látott. Gyanította, hogy
Jessup itt állította le az autóját, és ide ugrott el a fegyverért.
Visszatért az épületbe, s ezúttal hosszabb időt szánt az üres
irodák átkutatására. Tapasztalatból tudta, hogy veszélyes terepre
tévedt. Ez egy ügyvédi iroda, és akár halottak az ügyvédek, akár
nem, az ügyfeleiknek jogaik vannak, rá pedig vonatkozik a
titoktartási kötelezettség. Ennek jegyében nem érintett semmit,
nem nyitott ki egyetlen fiókot vagy aktát sem. Egyszerűen
végigpásztázott a tekintetével minden felületet, és csak az elöl
hagyott iratokba olvasgatott bele.
Revelle irodájában járt, amikor McPherson csatlakozott
hozzá.
– Mit csinál?
– Csak nézelődök.
– Még gond lehet belőle, ha bemegyünk bármelyik irodába.
Az ügyészség munkatársaként én nem...
– Akkor várjon odakint. Mint mondtam, csak nézelődöm.
Biztosítom a terepet.
– Ha maga mondja. Elöl leszek. Közben megérkeztek a
riporterek. Kész cirkusz.
Bosch Revelle asztala fölé hajolt. Nem nézett fel.
– Váljék egészségükre!
McPherson ugyanabban a pillanatban hagyta el a szobát,
amikor Bosch elolvasott valamit a jegyzettömbön, ami a telefon
mellett, egy félrehúzott irathalom tetején feküdt.
– Maggie, jöjjön vissza!
A nő visszatért.
– Ezt nézze meg!
McPherson megkerülte az asztalt és közelebb hajolt, hogy
beleolvasson a jegyzetekbe. Az oldalt véletlenszerűen odavetett
sorok, telefonszámok és nevek borították. Némelyeket
bekarikáztak, másokat áthúztak. Revelle alighanem telefonálás
közben írogatott ebbe a tömbbe.
– Mi az? – ráncolta a homlokát McPherson.
Anélkül, hogy a lapot érintette volna, Bosch a jobb alsó sarok
egyik bejegyzésére mutatott. Csak annyit olvasott, Checkers
– 804, de nem is kellett több.
– Francba! – csattant fel McPherson. – Sarah még csak nem
is a saját nevén jelentkezett be! Hogyan talált rá Revelle?
– Nyilván követett minket a bíróság után, és lefizetett egy
portást a szobaszámért. Azt kell feltételeznünk, hogy erről Jessup
is tud.
Bosch elővette a telefonját, és felhívta Mickey Haliért.
– Itt Bosch. Sarah még magával van?
– Igen, itt a bíróságon. A bíróra várunk.
– Oké, nem akarom megijeszteni, de ne menjen vissza a
szállodába!
– Rendben. És miért ne?
– Mert minden jel arra utal, hogy Jessup ismeri a helyet.
– Akkor most mi legyen?
– Kiküldünk egy csapatot a bíróságra, hogy megvédjék
magukat. Ők tudni fogják, mi a teendő.
– Csak vigyázzanak Sarah-ra. Nekem nincs rá szükségem.
– Ebben maga dönt, de azt tanácsolom, hogy ne hősködjön.
– Összecsukta a telefonját, és McPhersonhoz fordult. – Oda
kell küldenem egy csapatot. Azt akarom, hogy üljön be az
autómba, menjen el a lányomért és a sajátjáért, azután keressen
egy biztonságos helyet. Ha odaért, hívjon fel, és oda is küldök egy
csapatot.
– Az autóm kétsaroknyira van. Nem lenne...
– Csak az időt vesztegetné. Vigye az enyémet, és induljon.
Felhívom az iskolát, hogy maga megy Maddie-ért.
– Oké.
– Köszönöm. Hívjon, ha bármi...
 Az iroda előteréből kiáltozás hallatszott. Dühös férfihangok.
Bosch tudta, hogy Manny Branson barátaitól származnak, akik
meglátták a földön elesett társukat, és az agyukat elöntötte a vér.
– Menjünk! – bólintott.
Visszafelé indultak a folyosón. Bosch látta, hogy Wright a
bejárat előtt áll, ahol dühtől kivörösödött, könnyes arccal
vigasztalja a KN két emberét. Bosch megkerülte Branson
holttestét, és kilépett az ajtón. Megérintette Wright könyökét.
– Egy pillanatra, hadnagy.
Wright elfordult két emberétől, és követte. Bosch keresett egy
félreeső helyet, ahol négyszemközt beszélhettek. Nem mintha
tartania kellett volna attól, hogy kihallgatják őket – a helyszín
felett legalább négy híradós helikopter körözött, akkora zajt
csapva, ami jótékonyan leplezett minden szóváltást.
– Szükségem lesz a két legjobb emberére – hajolt közelebb
Bosch Wright füléhez.
– Oké. Mit forgat a fejében?
– Az egyik áldozat íróasztalán láttam egy feljegyzést. A
koronatanúnk szállodája és szobaszáma. Gyaníthatóan a gyilkos
is tud erről. A benti lövöldözés arra utal, hogy kiiktat mindenkit,
akinek csak köze van a tárgyaláshoz. Azokat, akik szerinte
átverték. Hosszú a lista, de szerintem a tanúnk az élén szerepel.
– Értem. Csapdát akar állítani a hotelnél. Bosch bólintott.
– Igen. Egy ember kint, egy bent, én a szobában. Várunk, és
meglátjuk, mi lesz.
Wright megrázta a fejét.
– Négy ember kell. Kettő bent és kettő kint. A szobát meg
nyugodtan felejtse el, Jessup sosem jut át az embereimen. Inkább
keresünk egy alkalmas helyet, ahonnét belátni mindent. Úgy
csináljuk, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Bosch bólintott.
– Oké, menjünk.
‘ – Csak még valami.
 – Mi az?
– Ha magát is bevonom, hátul kell maradnia. Az én
embereim kapcsolják le.
Bosch egy hosszú pillanatig meredten nézte, próbált olvasni a
szavak rejtett jelentésében.
– Kérdéseim vannak – felelt végül. – A Franklin Canyonnal
és a többi hellyel kapcsolatban, amit fel kell tennem Jessupnak.
Wright elnézett Bosch válla felett, a Royce és Társai Ügyvédi
Iroda bejárata felé.
– Az egyik legjobb emberem fekszik odabent, nyomozó. Nem
garantálhatok semmit, ugye megérti?
Bosch rövid hallgatás után bólintott.
– Igen, megértem.
 Negyvenegy

Április 8., csütörtök 13.50

Több tudósító sereglett a bíróságra, mint a tárgyalás során

bármikor. A karzat eFső két sorában végig riporterek és
operatőrök nyüzsögtek, míg a többi helyet a bírósági
alkalmazottak és jogászok töltötték meg, akik hírét vették, mi
történt Clive Royce-szal.
Sarah Gleason a bírósági titkár asztala mögött ült. Ezt
eredetileg a rendőröknek tartották fenn, de a titkárnak ide kellett
őt ültetnie, hogy a riporterek ne férhessenek hozzá. Mindeközben
én a vád asztalánál ülve vártam a bírónőre, mint egy hajótörött a
szigetén. Se Maggie, se Bosch. Senki a védelem asztalánál.
Teljesen magamra maradtam.
– Mickey – suttogta valaki a hátam mögött.
Megfordultam, és Kate Salterst láttam a Timestól, ahogy
áthajolt a korlát felett.
– Most nem beszélhetek. Ki kell találnom, hogy mit fogok
mondani.
– Nem gondolja, hogy a védelem tanújának teljes
megsemmisítése vezetett oda, hogy...
A bírónő mentett meg. Breitman belépett a terembe, fellépett
az emelvényére, és helyet foglalt. Salters elhallgatott, és a kérdés,
amelyet egész hátralévő életemben el akartam kerülni,
kimondatlan maradt – legalábbis egyelőre.
– Folytatjuk a Kalifornia kontra Jessup ügy tárgyalását.
Michael Haller megjelent az Állam képviseletében, de sem az
esküdtek, sem a vádlott vagy a védelem képviselői nincsenek itt.
Meg nem erősített beszámolók alapján tudomásom van arról,
ami az elmúlt kilencven percben Mr. Royce irodájában történt.
Hozzá tud tenni valamit ahhoz, Mr. Haller, amit a televízióban
láttam és hallottam?
Felálltam, hogy megszólítsam a bíróságot.
– Nem tudom, bírónő, hogy a média miről számolt be, de azt
megerősíthetem, hogy Mr. Royce-ot és az asszisztensét, Graydon
kisasszonyt az ebédidő folyamán az irodájában meggyilkolták.
Karen Revelle szintén életét vesztette, akárcsak egy rendőr, aki
megpróbált közbeavatkozni. A gyilkosságok gyanúsítottja Jason
Jessup, aki jelenleg szabadlábon van.
A mögöttem hallható zsivajból arra következtettem, hogy bár
születtek különféle spekulációk, a média eddig még nem
erősítette meg a történteket.
– Nos, ezek valóban lesújtó hírek – bólintott Breitman.
– Igen, bírónő. Valóban azok.
– Mégis úgy vélem, félre kell tennünk érzelmeinket, és
gondosan kell eljárnunk. A kérdés az, hogyan folytassuk az
eljárást? Nincs kétségem a válasz felől, mégis kész vagyok
meghallgatni a vád véleményét, mielőtt meghoznám a döntést.
Lenne tehát hozzáfűznivalója, Mr. Haller?
– Igen, bírónő. Arra kérem a bíróságot, a mai napra rekessze
be a tárgyalást, és különítse el az esküdtszéket, amíg a további
fejleményekre várunk. Indítványozom továbbá Mr. Jessup
feltételes szabadlábra bocsátásának megszüntetését és
letartóztatásának kezdeményezését.
A bírónő egy hosszá pillanatig mérlegelte az indítványokat,
mielőtt válaszolt.
– A vádlott letartóztatására, illetve a feltételes szabadlábra
bocsátás megszüntetésére irányuló indítványnak helyt adok, de
az esküdtek elkülönítését nem találom indokoltnak. Attól tartok,
Mr. Haller, nincs más lehetőségem, mint érvényteleníteni az
eljárást.
Tudtam, hogy ez lesz az első gondolata. Attól a pillanattól
fontolgattam a válaszomat, amióta beértem a bíróságra.
 – Az Állam ellenzi a tárgyalás érvénytelenítését, bírónő. A
törvény egyértelmű e tekintetben. Mr. Jessup lemondott arról a
jogáról, hogy jelen legyen a tárgyaláson, amikor önként távol
maradt. A védelem által korábban benyújtott listából
nyilvánvaló, hogy ő lett volna az utolsó tanú, és most már bátran
kijelenthetjük, hogy nem fog tanúskodni. Ha mindezt számításba
vesszük, és...
– Ezen a ponton félbe kell szakítanom, Mr. Haller. Úgy
vélem, önnek nincs tudomása egy fontos részletről, s attól tartok,
ez a hajó már elment. Nyilván emlékszik rá, Solantz
törvényszolgát be kellett osztanunk, hogy ebédidőben az
esküdtek mellett legyen, elkerülendő a hétfői késés
megismétlődését.
– Igen.
– Nos, Los Angeles belvárosában nem könnyű gondoskodni
tizennyolc fő étkeztetéséről, ezért Solantz törvényszolga
mindennap autóbusszal utaztatta az esküdteket a Cliftons
Cafeteriába. Az étteremben tévékészülék üzemel, de Solantz
törvényszolga mindig gondoskodott arról, hogy azt ne a helyi
csatornákra kapcsolják. Sajnálatos módon a készülék a mai
napon a CNN-re volt állítva, amikor a csatorna úgy döntött, hogy
élőben közvetíti a Mr. Royce irodájában történt eseményeket.
Több esküdt látta ezt az élő közvetítést, és megértette a történtek
jelentőségét, mielőtt még Solantz törvényszolgának alkalma lett
volna közbeavatkozni. Képzelheti, hogy Solantz törvényszolga e
pillanatban a legkevésbé sem elégedett önmagával, ahogyan én
sem vele.
Vetettem egy pillantást a törvényszolga asztala felé. Solantz
leszegett fejjel viselte a megaláztatást. Visszanéztem a bírónőre,
és már tudtam, hogy nem tehetek semmit.
– Felesleges is mondanom, az esküdtszék elkülönítését
indítványozó javaslata megalapozott, csak kissé megkésett.
Emiatt és az eset valamennyi körülményét számításba véve úgy
látom, a tárgyalótermen kívül történt események nyomán a
továbbiakban nem bízhatunk az esküdtszék pártatlanságában.
Eljárási hibát szándékozom bejelenteni, és amint Mr. Jessup újra
megjelenik a bíróság előtt, ismét lefolytatjuk az eljárást.
Itt egy pillanatra elhallgatott, hátha kifogást próbálok emelni,
de én is tudtam, hogy igaza van, és az egyetlen lehetséges utat
választja.
– Szólítsák az esküdteket! – emelte fel a hangját.
Az esküdtek hamarosan besorjáztak az ajtón, és a legtöbben
vetettek egy árulkodó pillantást a védelem üres asztalára.
Miután mindenki helyet foglalt, a bírónő megnyitotta a
jegyzőkönyvet, és elfordította székét, hogy közvetlenül az
esküdteket szólíthassa meg.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, tájékoztatnom kell
önöket arról, hogy olyan tényezők miatt, amelyeket egyelőre nem
ismerünk a maguk teljességében, de talán hamarosan
megismerünk, a Kalifornia kontra Jason Jessup tárgyalást
eljárási hibára való hivatkozással meg kell szüntetnem. Nem
könnyű szívvel teszem ezt, hiszen önök valamennyien nem kevés
időt és fáradságot áldoztak e jogi eljárás lefolytatására.
Itt elhallgatott, amíg végignézett a zavart arcokon.
– Senki sem szereti olyasmire pazarolni az idejét, aminek
nincs értékelhető és a számára is látható eredménye. Az
elnézésüket kérem emiatt, miközben köszönetét mondok a
munkájukért. Önök minden egyes napon megbízhatóan
teljesítették a feladatukat. Közelről figyeltem önöket a
tanúvallomások alatt, és valamennyien hasonlóan nagy figyelmet
tanúsítottak az eljárást iránt, amiért a bíróság nem lehet elég
hálás. Az esküdtszéket ezennel feloszlatom, önöket pedig
felmentem esküdti kötelességük alól. Távozhatnak.
Az esküdtek lassan visszavonultak a váróterembe, miközben
sokan még vetettek egy utolsó pillantást a teremre. Miután
távoztak, a bírónő visszafordult hozzám.
 – Mr. Haller, amennyiben számít a véleményem, ön jól
szerepelt a vád képviseletében. Sajnálom, hogy így végződött, de
ezen a bíróságon bármikor szívesen látjuk, a folyosó mindkét
oldalán.
– Köszönöm, bírónő. Nagyra értékelem a szavait, és
köszönöm a segítséget, amit a munkámhoz kaptam.
– Ugyanez áll a csapata többi tagjára is.
A bírónő ekkor felállt, és elhagyta az emelvényt. Ezután
hosszú ideig csak ültem, hallgattam, ahogy a karzat lassan kiürül
mögöttem, és arra gondoltam, amit Breitman a végén mondott.
Eltűnődtem, hogyan és miért torkolhatott az eljárás ebbe a
szörnyűségbe, ha mindenki a lehető legjobb munkát végezte.
– Mr. Haller!
Megfordultam. Riporterre számítottam, de két egyenruhás
rendőr állt mögöttem.
– Bosch nyomozó küldött minket. Védőőrizetbe vesszük önt
és Mrs. Gleasont.
– Miss Gleason, és ott ül.
Sarah türelmesen várakozott a bírósági titkár asztalánál.
– Sarah, ezek a rendőrök vigyázni fognak önre, amíg Jason
Jessup őrizetbe nem kerül, vagy...
Nem kellett befejeznem. Sarah felállt, és elindult felénk.
– Akkor vége a tárgyalásnak? – kérdezte.
– Igen. A bírónő eljárási hiba miatt érvénytelenítette. Ez azt
jelenti, hogy ha Jessup meglesz, elölről kell kezdenünk az
egészet. Egy új esküdtszékkel.
Bólintott, bár kissé zavartnak tűnt. Sokszor láttam ezt a
kifejezést olyanok arcán, akiket naivan szippantott magába az
igazságszolgáltatás gépezete. Amikor távoztak a bíróságról, sokan
képtelenek voltak megérteni, mi történt. Sarah Gleason is
közéjük tartozott.
– Most ezekkel az emberekkel kell mennie, Sarah.
Megkeressük, amint tudjuk, hogyan tovább.
 Csak bólintott, és az ajtó felé indult.
Kivártam egy ideig, egyedül a tárgyalóteremben, azután
elindultam az előtér felé. Láttam, hogy a riporterek több esküdtet
is elkaptak. Megállhattam volna, de abban a pillanatban nem
érdekelt, hogy bárkinek mi mondandója van az üggyel
kapcsolatban. Nem érdekelt már semmi.
Kate Salters meglátott, és kivált társai közül.
– Beszélhetnénk, Mickey?
– Most nincs kedvem beszélgetni. Hívjon fel holnap!
– Ez a nap híre, Mick.
– Nem érdekel.
Elfurakodtam mellette a liftek felé.
– Hová megy?
Nem feleltem. Elértem a liftekig, és beugrottam az első
nyitott fülkébe. Itt a hátsó sarokba húzódtam, és egy nőt láttam a
gombok mellett, aki ugyanazt kérdezte, mint Salters.
– Hová megy?
– Haza – feleltem.
A nő megnyomta az F gombot, azzal elindultunk lefelé.
ÖTÖDIK RÉSZ

VÉGJÁTÉK
 Negyvenkettő

Április 8., csütörtök 16.40

Bosch Wrighttal egy bérelt irodában állomásozott, szemben a

Checkers Hotellel. Noha senki sem feltételezte, hogy Jason
Jessup ostoba módon besétál a szálloda főbejáratán, erről a
helyről jól beláthatták az egész területet, a két másik
megfigyelőállással együtt.
– Nem tudom – csóválta a fejét Wright, ahogy kinézett az
ablakon. – A fickó dörzsölt, nem?
– Alighanem – felelt Bosch.
– Akkor nem várhatjuk, hogy csak úgy besétáljon ide. Talán
nem ide vezet az első útja, és mostanra már félúton jár Mexikó
felé, míg mi ezt a hotelt nézegetjük.
– Talán.
– A helyében én odamennék, és meghúznám magam.
Megpróbálnék minél több időt a parton tölteni, mielőtt
megtalálnak, és visszahurcolnak a Q-ba.
Bosch telefonja vibrálni kezdett. Látta, hogy a lánya keresi. –
Kilépek, amíg ezt elintézem – jelezte Wrightnak. – Ellesz
nélkülem?
– Menjen csak!
Bosch fogadta a hívást, amint kilépett az irodából a folyosóra.
– Hé, Mads. Minden rendben?
– Most meg egy rendőrautó áll az utcán.
– Igen, tudom. Én küldtem oda. Elővigyázatosságból.
Egy órával korábban már beszéltek, miután Maggie
McPherson biztonságba helyezte a lányokat egyik barátja Porter
Ranch-i otthonában. Elárulta a lányának, hogy Jessup
szabadlábon van, és azt is elmondta, mi történt Royce
irodájában. Maddie ugyanakkor nem tudott Jessup két héttel
korábbi éjszakai látogatásáról.
– Akkor még mindig nem kapták el a fickót?
– Rajta vagyunk, most is éppen ezen dolgozom. Maradj
Maggie néni közelében, és vigyázz magadra! Hívlak, amint vége.
– Oké. Hé, Maggie néni beszélni akar veled.
McPherson átvette a telefont.
– Mi a legújabb hír, Harry?
– Ami eddig. Keressük, és ott várjuk minden ismert
helyszínen. Wrighttal vagyok Sarah szállodájánál.
– Csak óvatosan.
– Ha már itt tartunk, hol van Mickey? Nem kért a
védelmünkből.
– Még otthon van, de azt mondta, nemsokára átjön.
– Ez jól hangzik. Később még beszélünk.
– Szóljon, ha van valami!
– Úgy lesz.
Bosch összecsukta a telefont, és visszatért az irodába. Wright
még az ablaknál állt.
– Szerintem csak az időnket vesztegetjük – közölte. – Jobb
lesz, ha véget vetek ennek az egésznek.
– Miért? Történt valami?
– Az imént szóltak rádión. Megtalálták Jessup autóját.
Venice-ben, Bosch. Egészen máshol jár,
Bosch tudta, hogy Jessup a kocsival félre is vezetheti őket.
Kihajt a partra, ott hagyja a kocsit, és taxival visszamegy a
belvárosba. Mégis hajlott rá, hogy egyetértsen Wrighttal. Csak
vesztegetik az idejüket.
– A fenébe... – mordult fel.
– Ne aggódjon, meglesz. Itt hagyok egy csapatot, meg egy
másikat a házánál. Mindenki más Venice-be megy.
– És a Santa Monica móló?
 – Már ott vagyunk. Több csapat is várakozik a parton, de
eddig semmi mozgás a helyszín körül.
Wright kézbe vette a rádiót, és elkezdte átirányítani az
embereit. Bosch eközben a szobában járkált, próbált belelátni
Jessup fejébe. Egy idő után újra kivonult a folyosóra, hogy ne
zavarja Wrightot, és felhívta a főnökét, Larry Gandle-t.
– Itt Bosch. Csak jelentkezem.
– Még a hotelből?
– Igen, de már készülünk továbblépni a partra. Gondolom,
hallotta, hogy megtalálták a kocsiját.
– Igen, most voltam ott.
Bosch meglepődött. Azt gondolta volna, hogy a Royce
irodájában fekvő négy áldozattal marad.
– Az autó tiszta – tette hozzá Gandle. – Jessup magánál
tartotta a fegyvert.
– Hol van most? – kérdezte Bosch.
– Még Venice-ben – felelte Gandle. – Épp átkutatjuk Jessup
szobáját. Kellett egy kis idő a végzéshez.
– Van valami?
– Eddig nincs. Ez a rohadék, ha látta a bíróságon az
öltönyében, nem is gondolná... Nem tudom, mit hisz róla, de a
valóságban úgy él, mint egy állat.
– Hogy érti?
– Mindenütt konzervdobozok, az étel ott rohad bennük.
Mindenütt szemét és mocsok. Takarókat akasztott az ablakokra,
hogy olyan sötét legyen, mint egy barlangban. Az egész olyan,
mint egy börtöncella. Még irkált is a falakra.
Minden egyszerre tudatosult benne. Már tudta, kinek
készítette elő Jessup azt a börtöncellát a móló alatt.
– Miféle étel? – kérdezett rá.
– Hogyan? – kérdezett vissza Gandle.
– A konzervek. Milyen étel volt bennük?
 – Nem tudom... gyümölcsök, barack... csupa olyasmi, amit
frissen is megkaphat bármelyik boltban. Neki mégis
konzervdobozból kellett, mint a sitten.
– Kösz, hadnagy.
Bosch összecsapta a telefont, és sietve benyitott az irodába.
Wright mostanra leszállt a telefonról.
– Az emberei bemásztak a móló alá, és ellenőrizték a raktárt,
vagy csak távolról figyelik?
– Egyelőre maradnak a megfigyelésnél.
– Vagyis nem ellenőrizték a helyet?
– Ellenőrizték a környéket. Semmi nyoma, hogy bárki átment
a fal alatt, úgyhogy hátrébb húzódtak, és most kivárnak.
– Jessup odabent van. Belógott.
– Honnét tudja?
– Csak tudom. Gyerünk!
 Negyvenhárom

Április 8., csütörtök 18.35

A nappali végében, a panorámaablaknál álltam, és néztem a

várost, ahogy a nap lebukott mögötte. Jessupnak odakint kellett
lennie. Mint egy veszett vadra, úgy vadásznak rá, míg-nem
sarokba szorítják és leszedik. Ennek a játszmának nem is lehet
más végkifejlete.
Jessup bűnösségéhez nem férhetett kétség, mégsem tudtam
felülemelkedni a saját érintettségemen. Nem jogilag –
személyesebb értelemben. Fel kellett tennem magamnak a
kérdést, hogy tudatosan vagy sem, de talán én indítottam el az
egész lavinát, amikor leültem tárgyalni Gabriel Williamsszel, és
belementem, hogy átüljek a folyosó másik oldalára. Talán amikor
beleegyeztem Jessup szabadon bocsátásába, ezzel
megpecsételtem a sorsát, ahogy Royce-ét és a többiekét is.
Védőügyvéd vagyok, nem ügyész. A vádlottat képviselem, nem a
vádat. Talán öntudatlanul is én tettem lépéseket és végeztem
manővereket, hogy sose szülessen ítélet, így ne kelljen együtt
élnem a bűntudattal.
Egy bűnös ember agya ilyeneken jár, de nálam nem tartott
soká. Megcsörrent a telefonom. Anélkül húztam elő, hogy
levettem volna a tekintetem a városról.
– Haller.
– Én vagyok. Azt hittem, átjössz.
Maggie McEszlek.
– Nemsokára, csak előbb végzek itt. Minden rendben?
– Nálunk igen. Jessup számára nem. Nézed a híradót?
– Nem. Mit mondanak?
 – Kiürítik a Santa Monica mólót. Ott van az Ötös helikoptere.
Még nem erősítették meg, hogy az egésznek köze lenne
Jessuphoz, de azt mondják, a különleges nyomozórészleg egysége
zöld utat kapott a szökevény keresésére. A part felől hatolnak be.
– A cella? Jessup elrabolt valakit?
– Ha meg is tette, nem mondták.
– Hívtad Harryt?
– Próbáltam, de nem vette fel. Szerintem ő is lent van a
parton.
Elszakadtam az ablaktól, és felkaptam az asztalról a
távirányítót. Bekapcsoltam a tévét, és az Ötösre váltottam.
– Most már én is látom.
A képernyő felülről mutatta a mólót és a környező partot.
Úgy tűnt, emberek mozognak a parton, akik délről és északról
egyszerre közelítenek a móló felé.
– Szerintem igazad van. Csak ő lehet. Akkor pedig magának
csinálta azt a cellát. Egy helyet, ahol biztonságban érezheti
magát.
– Ilyen cellában töltötte a fél életét. Szerintem tudja, hogy
érte jönnek. Hallania kell a helikoptereket.
– Harry szerint a hullámok akkora zajt csapnak, hogy még
egy lövést se hallani.
– Hát, nemsokára kiderül.
Néhány pillanatig némán meredtem a képernyőre, mielőtt
újra megszólaltam.
– A lányok is ezt nézik, Maggie?
– Úristen, dehogy! Játszanak a másik szobában.
– Helyes.
Csendben néztük az adást, és hallgattuk a tudósítót, aki
semmitmondóan locsogott. Egy idő után Maggie feltette a
kérdést, ami egész délután ott motoszkálhatott benne.
– Gondoltad, hogy ez lesz a vége, Haller?
– Nem, hát te?
 – Nem, soha. Azt hittem, minden megmarad a tárgyalóterem
falai között. Ahogy máskor.
– Igen.
– Hát, Jessup legalább megmentett minket egy megalázó
vereségtől.
– Hogy érted? Megfogtuk, ezt ő is látta.
– Nem láttad az esküdtekkel készült interjúkat?
– Hol, a tévében?
– Igen, a tízes esküdt minden csatornának azt nyilatkozza,
hogy nem találta volna bűnösnek Jessupot.
– Kirnsre gondolsz?
– Igen, a pótesküdtre. Mindenki, akit megkérdeztek, azt
mondta, hogy bűnös, bűnös, bűnös, Kirns azonban közölte, hogy
őt nem győztük meg. Nem született volna egyértelmű döntés,
Haller, és te is tudod, hogy Williams nem nevezett volna be még
egy körre. Jessup simán kisétált volna a bíróságról.
Ahogy végiggondoltam mindezt, csak a fejemet ráztam.
Minden fáradozásunk füstbe ment. Csak egyetlen esküdt kellett,
aki kiábrándult a társadalomból – és Jessup szabadon
távozhatott. Elfordultam a képernyőtől a távolba vesző nyugati
horizont felé, ahol Santa Monica kapaszkodott a Csendes-óceán
partjába. Mintha még a köröző helikoptereket is láttam volna.
– Nem tudom, vajon Jessup megtudja-e valaha is –
mormoltam magam elé.
 Negyvennégy

Április 8., csütörtök 18.55

A nap lebukott a Csendes-óceánba, fényével vakítóan zöld

csapást hasított a vízfelszínbe. Bosch Wright mellett állt a parton,
alig százméternyire a mólótól. Mindketten a 10x10 centis
kijelzőre meredtek, ami a Wright mellkasára szíjazott
berendezéshez tartozott. A KN részéről Wright vezette a Jessup
elfogására indított akciót. A kijelzőn a raktár félhomályos belső
terének szemcsés képét láthatták. Bosch kapott fülhallgatót, csak
mikrofont nem, így hallhatta az éterben zajló kommunikációt, de
nem járulhatott hozzá. Bármi mondanivalója akadt, Wrighttal
kellett megosztania. A móló körül zúgó hullámok hangjától alig
értett bármit.
– Itt az Ötös, bent vagyunk.
– Stabil képet akarok – adta ki az utasítást Wright.
A videó képe fókuszba került, így Bosch már láthatta, hogy az
objektívet a raktár hátsó részében kialakított kisebb tárolókra
irányították.
– Az ott.
Az ajtóra mutatott, amely mögött látta eltűnni Jessupot.
– Oké – bólintott Wright. – A célpont jobbról a második ajtó.
Ismétlem, jobbról a második ajtó. Mindenki vegye fel a helyét.
A kép meglódult, ahogy a kamera új pozíciót vett fel. Az
objektív még közelebb fókuszált.
– Hármas és Négyes...
A többit elmosta egy hullám robajló zaja.
– Hármas és Négyes, ismételjék meg – szólt a mikrofonba
Wright.
– Hármas és Négyes pozícióban.
 – További jelentkezésig várjanak. Fent mindenki rendben?
– Igen, felvettük a helyünket.
A kiürített móló tetején egy másik csapat várakozott, miután
kis mennyiségű robbanószert helyezett a Jessup tárolójának
mennyezetén nyíló csapóajtó négy sarkába. Wright parancsára a
KN berobbanthatta az ajtót, hogy fentről és oldalról egyszerre
hatoljon be.
Wright befogta a mikrofont, mielőtt Boschhoz fordult.
– Készen áll erre?
– Készen.
Wright elengedte a mikrofont, és kiadta a parancsot a
csapatoknak.
– Oké, adjunk neki egy esélyt. Hármas, ki van hangosítva?
– Akövetkező mondat már a hangszóróba megy. Három,
kettő, egy... és beszélhet.
Wright próbálta meggyőzni a tőle százméternyire, a móló
alatt lapuló férfit, hogy adja meg magát.
– Jasson Jessup, itt Wright hadnagy beszél a Los Angeles-i
Rendőrségtől. Minden oldalról körül van véve. Jöjjön ki tarkóra
tett és összekulcsolt kézzel, majd induljon el a várakozó rendőrök
felé. Ha bármiben eltér ettől, tüzet nyitunk.
Bosch kihúzta a fülhallgatót, és fülelni kezdett. A móló alól
kiszűrődtek Wright fojtott szavai. Nem kétséges, hogy Jessup is
hallotta őket, ha odabent tartózkodik,
– Egy percet kap – jelentette be zárómondatként Wright.
A hadnagy várakozás közben vetett egy pillantást az órájára.
Harminc másodperc után megszólította a móló alatt
felsorakozott embereit.
– Van valami?
– Itt Hármas. Semmi.
– Négyes, tiszta.
Wright felsóhajtott, ahogy Bosch felé fordult, mint aki
remélte, hogy erre már nem kerül sor.
 – Oké, akkor parancsszóra behatolás. Semmi kapkodás és
kereszttűz. A fentiek vigyázzanak, hogy ha behatolnak, a lent...
Hirtelen mozgás látszott a kijelzőn. Az egyik tároló ajtaja
felpattant, de nem azé, amit figyeltek. A kamera élesen irányba
lendült, hogy ráfókuszáljon. Bosch látta, ahogy Jessup kivágódott
a kamra sötétjéből, és támadó testhelyzetet vett fel.
– Fegyvere van! – kiáltotta Wright.
A lövöldözés hangjai alig tíz másodperc múlva elhaltak, ám
addigra a rendőrök közül legalább négyen a teljes tárat
kiürítették. A hangzavart a fentről felhangzó detonáció tette
teljessé, Bosch ekkorra már látta, ahogy Jessup elterül a földön.
Mintha csak kivégzőosztag előtt állt volna, a testét egy ideig álló
helyzetben tartotta a több irányból egyszerre érkező lövedékek
becsapódása. Azután a gravitáció visszavette az irányítást, ő
pedig összecsuklott.
Néhány pillanatnyi csend után újra Wright hangja hallatszott
a rádióban.
– Mindenki egyben van? Létszámellenőrzés!
A móló alatt és felett mindenki bejelentkezett.
– Vizsgálják meg a célszemélyt!
Bosch látta a videón, ahogy két rendőr közelebb lép Jessup
teteméhez. Egyikük a pulzust ellenőrizte, a másik célba vette a
halottat a fegyverével.
– Kész van.
– Vegyék el a fegyverét!
– Megvan.
Wright kikapcsolta a videót, mielőtt Boschhoz fordult.
– Hát ennyi – közölte.
– Ja.
– Sajnálom, hogy nem kapta meg a válaszait.
– Én is.
Elindultak a parton a móló felé. Wright az órájára nézett,
majd bejelentette a rádión, hogy a halál pontos időpontja 19.18.
 Bosch elnézett a hullámzó víz felett. A nap már egészen eltűnt
az óceánban.
 HATODIK RÉSZ

A HÁTRAMARADOTTAK
 Negyvenöt

Április 9., péntek 14.20

Harry Boschsal a piknikasztal mellett ültünk, onnét néztük,

ahogy a tisztiorvos emberei felásták a földet. Harmadszor
végezték ezt a munkát, ezúttal a Franklin Canyon-béli fa alatt,
ahol Jason Jessup gyertyát gyújtott.
Nem kellett volna itt lennem, de akartam. Ezúttal is Jason
Jessup rémtetteinek bizonyítékában reménykedtem, hátha
könnyebbé teszi a történtek elfogadását.
A három feltárás során mindeddig semmit sem találtunk. A
csapat lassan haladt, centinként hántotta le az újabb és újabb
földrétegeket, hogy mindent aprólékosan átrostáljon, és
elemezzen. Reggel óta itt rostokoltunk, és az eltelt időben
reményeim helyét a józan cinizmus vette át azzal kapcsolatban,
hogy mit is csinált Jessup azokon az éjszakákon, amikor
követtük.
A fa és két pózna között fehér vászonlap feszült, ez védte meg
az ásatókat a napfénytől és a felettük cirkáló híradós helikopterek
kameráitól. Valaki kiszivárogtatta a keresés hírét.
Bosch egy kötegnyi aktát szórt szét az asztalon; az eltűnt
személyek ügyeit. Készen állt a lányok leírásával és anyagával,
amennyiben bármilyen emberi maradványokat találnak. Én
csupán a reggeli újsággal fegyverkeztem fel, és már másodszor
olvastam el a vezető sztorit. Az előző napi események címlapot
érdemeltek a Timesban, egy színes fotó társaságában, amelyen a
KN két embere a Santa Monica móló csapóajtajára szegezte a
fegyverét. Egy kis bekeretezett írás a KN múltját idézte fel. A
szalagcím így szólt: ÚJABB ÜGY, ÚJABB LÖVÖLDÖZÉS – A KN
VÉRES TÖRTÉNETE.
 Olyan érzésem támadt, mintha a sztori máris külön életre
kelt volna. A médiától mindeddig senki sem derítette ki, hogy a
KN tudott Jessup fegyveréről. Amikor ez kipattan – márpedig
biztosan kipattan –, kétségkívül megkezdődnek az újabb viták,
belső vizsgálatok indulnak, magas rangú rendőröket faggatnak a
tévében. A legfontosabb kérdés pedig ez lesz: miután
megállapítást nyert, hogy Jessupnak fegyvere van, hogyan
maradhatott szabadlábon?
Már csak ezért is megkönnyebbüléssel töltött el, hogy már
nem állok az ügyészség ideiglenes szolgálatában. A bürokraták
sajátos világában az ilyen kérdések hajlamosak elválasztani az
érintetteket a munkakörüktől.
Az én megélhetési esélyeimen mindez már nem fog
változhatni. Szépen visszatérek a régi irodámba – a Lincoln Town
Car hátsó ülésére – és a régi szakmámhoz, az ügyvédkedéshez. A
tisztább ügyekhez és egyértelmű célokhoz.
– Maggie McEszlek is jön? – tudakolta Bosch.
Letettem az újságot az asztalra.
– Nem, Williams visszaküldte Van Nuysba. Az ő szerepe a
történetben véget ért.
– Akkor mégsem helyezték át a belvárosba?
– Abban alkudtunk meg, hogy akkor helyezik át, ha megvan
az elmarasztaló ítélet. Ezt elbuktuk.
Az újság felé intettem.
– Esélyünk se volt kiharcolni. A tartalék esküdt mindenkinek
elmondja, aki csak hajlandó meghallgatni, hogy ő nemmel
szavazott volna. Akár azt is mondhatjuk, hogy Gabriel Williams
szavatartó ember. Maggie marad a helyén.
A politika és az igazságszolgáltatás metszetében már csak így
mennek a dolgok. Ezért is vártam már nagyon, mikor mehetek
vissza megvédeni a bűnösöket.
Ezután egy ideig csendben ücsörögtünk, míg én a volt
feleségemre gondoltam, meg a kárba veszett erőfeszítéseimre,
hogy lendítsek egyet a karrierjén. Felötlött bennem, hogy talán
neheztel is rám emiatt. Azért reméltem, hogy nem nagyon. Rossz
lenne olyan világban élni, ahol Maggie McPherson haraggal
viseltetik irántam.
– Találtak valamit – jelezte Bosch.
Felnéztem a gondolataimból, és összpontosítottam. Az egyik
helyszínelő egy csipesz segítségével műanyag zacskóba tett
valamit, majd felállt, és elindult felénk. Kathy Kohl, a
törvényszéki archeológus volt az.
Átadta a zacskót Boschnak, aki feltartotta maga előtt. Egy
ezüst karkötőt láttam benne.
– Csontok sehol – jelentette Kohl –, csak ez. Ez is
kettőnegyvennél, márpedig ennél mélyebbre csak nagyritkán
ásnak el valakit. Ugyanaz a helyzet, mint a másik kettőnél.
Akarja, hogy tovább ássunk?
Bosch vetett egy pillantást a karkötőre, mielőtt Kohl felé
fordult.
– Még fél métert? Nagy gond lenne?
– Egy nap terepmunka bármikor felülmúl egy nap
labormunkát. Ha azt akarja, hogy ássunk, hát ásunk.
– Kösz, doki.
– Igazán nincs mit.
Kohl visszatért a gödörhöz, Bosch pedig odaadta nekem a
zacskót, hogy én is vessek rá egy pillantást. Egy gyerek karkötője
lapult benne, a szemek és a függők között megtapadt
földdarabkákkal. Ki tudtam venni egy teniszütőt és egy kis
repülőgépet.
– Felismeri? – kérdeztem. – Az egyik eltűnt lányé?
Az aktakupac felé intett.
– Nem. Egyik felsorolásból sem emlékszem ilyen karkötőre.
– Lehet, hogy csak elveszítette valaki.
– Kétszáznegyven centi mélyen?
– Akkor gondolja, hogy Jessup temette el?
 – Lehetséges. Nem szívesen mennék haza üres kézzel. Az a
fickó nem véletlenül járt ide. Ha nem itt temette el az áldozatot,
talán itt végzett vele. Nem tudom.
Visszaadtam neki a zacskót.
– Úgy látom, túl optimista, Harry. Ez nem vall magára.
– Oké, akkor maga szerint mi a nyavalyát keresett itt fent
Jessup az éjszaka közepén?
– Szerintem Royce-szal csak szórakoztak velünk.
– Royce-szal? Most meg mi a csudáról beszél?
– Az orrunknál fogva vezettek, Harry. Fogadja el!
Bosch feltartotta a kis műanyag zacskót, és lerázta a
karkötőről a földet.
– Klasszikus félrevezetés – magyaráztam. – A jó védekezés
titka a jó támadás. Próbára teszi a saját ügyét, mielőtt még a
bíróság elé kerülne. Megkeresi a gyenge pontokat, ha pedig nem
tudja megerősíteni őket, akkor megtalálja a módját, hogy
elterelje róluk a figyelmet.
– Eddig értem.
– A védelem ügyének leggyengébb láncszeme Eddie Roman
volt. Royce egy notórius hazudozót és drogfüggőt ültetett a tanúk
padjára. Tudta, hogy kellő idő birtokában maga vagy megtalálja
Romant, vagy kiderít róla egyet s mást. Terelnie kellett.
Lefoglalni magát, hogy addig se nyomozzon Román után.
– Azt mondja, tudott arról, hogy követjük Jessupot?
– Könnyen kitalálhatta. Nem tiltakoztam túlságosan a
szabadlábon történő védekezés ellen. Ez szokatlan lépés volt, ami
nyilván elgondolkodtatta Royce-ot, ezért egy éjszaka kiküldte
Jessupot, hogy lássa, mi lesz. Ahogy korábban már felvetődött, a
maga házához is ő irányította el, hogy kicsikarjon valamilyen
reakciót. Amikor ennek nem lett semmilyen értékelhető
eredménye, Royce nyilván úgy gondolta, hogy rossz nyomon jár,
ezért ejtette az egészet. Jessup nem is jött ide többet.
 – És azt a következtetést vonta le, hogy biztonságban
megépítheti a kis rejtekhelyét.
– Logikusnak tűnik, nem?
Bosch alaposan megrágta a választ. Azután az aktákra tette a
kezét.
– És ezek az eltűnt lányok? – tette fel a kérdést. – Talán az
egész csak véletlen egybeesés?
– Nem tudom. Talán soha nem is tudjuk meg. Csak annyi
biztos, hogy eltűntek, és ha Jessupnak bármi köze volt ehhez, a
titka örökre a sírba szállt vele.
Bosch zavart arckifejezéssel állt fel, kezében még most is a
bűnjeles zacskót szorongatva.
– Sajnálom, Harry!
– Én is.
– És most, hogyan tovább?
Bosch megvonta a vállát.
– Jön a következő ügy. Tovább dolgozom az osztályon. Hát
maga?
Széttártam a karomat és elvigyorodtam.
– Tudja, miből élek.
– Biztos benne? Átkozottul jó ügyész lehetne...
– Kösz a lehetőséget, de mindenki csinálja, amihez tehetséget
érez magában. Különben sem engednének vissza a folyosó másik
oldalára, egy ilyen ügy után biztosan nem.
– Hogy érti?
– Kell majd valaki, akire rákenhetik az egészet, én pedig
kapóra jövök, hiszen én engedtem szabadon Jessupot. Figyelje
csak meg! A zsaruk, a Times, még Gabriel Williams is mindenért
engem fog okolni. Ezzel nincs is semmi baj, amíg békén hagyják
Maggie-t. Tudom, hol a helyem a világban, és vissza is térek oda.
Bosch jobb híján bólintott, majd újra megrázta a műanyag
zacskót, benne a karkötővel, miközben ujjaival tovább kapargatta
róla a földet. Azután, ahogy újra megvizsgálta közelebbről,
láttam, hogy felfigyelt valamire.
– Mi az?
Megváltozott az arca. Az egyik függőt tisztogatta a fólián
keresztül. Azután odaadta nekem.
– Vessen rá egy pillantást! Mit lát?
Egy megfakult és mocskos függőt. Alig egy centi széles kis
ezüstnégyzetet, az egyik oldalán kis pánttal, a másikon tálra vagy
csészére emlékeztető mintával.
– Mint egy teáscsésze egy négyzet alakú csészealjon –
feleltem. – Nem tudom.
– Nem, fordítsa meg. Az alján.
Megtettem, és megláttam, amit ő.
– Mint... a végzősök kalapja. Ebbe a kis pántba mehetett a
bojt.
– Igen. A bojt nincs meg, nyilván lebomlott a földben.
– Oké, és ez mit jelent?
Bosch elfordult, és keresni kezdett az akták között.
– Nem emlékszik? Az első lány, akiről beszéltem. Valerie
Schlicter. Egy hónappal azután tűnt el, hogy leérettségizett a
Riverside-ban.
– Oké, szóval azt mondja...
Bosch megtalálta, és felütötte a vékony dossziét. Három fotót
is talált Valerie Schlicterről; az egyiken a végzősök ruhájában és
kalapjában. Sietve végigfutotta a többi iratot.
– Egy szó sincs benne karkötőről – jegyezte meg végül.
– Talán mert nem az övé. Azért ez még kevés bűnjelnek, nem
igaz?
Mintha nem is szóltam volna, Bosch kirekesztett magából
minden kétkedő hangot.
– Utána kell járnom. Az anyja és a testvére még él. El kell
vinnem ezt hozzájuk, hogy lássák.
– Biztos abban, Harry, hogy... ?
 – Van más választásom?
Felállt, visszavette tőlem a műanyag zacskót, és
összerendezte az aktáit. Szinte hallatszott, ahogy az adrenalin
pezseg az ereiben.
Egy kopó, amelyik szimatot fogott. Indulnia kellett. A kis
esély is jobb, mint a semmilyen.
Én is felálltam, hogy kövessem a gödörhöz. Csak annyit
mondott Kohlnak, hogy utána kell járnia a karkötőnek, és kérte,
hogy azonnal szóljon, ha bármi mást találnának.
Kisiettünk a kaviccsal felszórt parkolóba, Bosch gyorsan
haladt, még az sem érdekelte, lépést tartok-e vele. Külön autóval
érkeztünk.
– Hé – kiáltottam utána. – Várjon már meg!
A parkoló közepén megtorpant.
– Mi az?
– Szigorúan véve még mindig én viszem a Jessup-ügyet,
úgyhogy mielőtt elrohanna, árulja már el, mit gondol. A karkötőt
itt temette el, de a lányt nem? Van ennek bármi értelme?
– Semminek sincs értelme, amíg nem azonosítom a karkötőt.
Ha valakitől azt hallom, hogy az övé volt, akkor megpróbáljuk
kitalálni, hogyan tovább. Ne feledje, amikor Jessup idefent járt,
nem tudtunk a közelébe férkőzni. Túl kockázatos lett volna.
Vagyis nem tudjuk pontosan, mit csinált. Az is lehet, hogy ezt
kereste.
– Oké, majd meglátjuk.
– Most mennem kell.
Folytatta útját a kocsija felé. Én mellette parkoltam a
Lincolnnal. Utána kiáltottam:
– Majd szóljon, oké?!
Visszanézett, miután elérte az autóját.
– Ja – felelte. – Úgy lesz.
Azzal bevágódott a kocsiba, és a motor dübörögve életre kelt.
Bosch ugyanúgy vezetett, ahogyan eddig gyalogolt: a kerekek
kipörögtek, port és kavicsot köpködve a levegőbe. Hajtotta a
küldetéstudat. Beültem a Lincolnba, és követtem a kijáraton át,
fel a Mulholland Drive-ra, de hamar nyomát vesztettem a
kanyargós úton.
 Köszönetnyilvánítás

A szerző szeretne köszönetét mondani azoknak, akik segítséget

nyújtottak a kutatómunkában, és támogatták a könyv megírása
során. Közéjük tartozik Asya Muchnick, Michael Pietsch, Pamela
Marshall, Bili Massey, Jane Davis, Shannon Byrne, Daniel Daly,
Roger Mills, Rick Jackson, Tim Marcia, David Lambkin, Dennis
Wojciechowski, John Houghton, Judith Champagne bírónő,
Terrill Lee Lankford, John Lewin, Jay Stein, Philip Spitzer és
Linda Connelly.
A szerző emellett haszonnal forgatta Kevin Davis Defending
the Damned: Inside a Dark Corner of the Criminal Justice
System [A bűnösök védelme: Betekintés a büntetőjogi rendszer
egy sötét zugába] című munkáját.