Ed McBain

Lidércnyomás

ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST

Ed McBain
LONG TIME NO SEE

Fordította
SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ

©1977 by HUI Corporation

Hungarian translation by Szíjgyártó László, 1979

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György
Szikra Lápnyomda 78–1112 Budapest, 1979
Felelős szerkesztő Gera Judit
Műszaki vezető Sebestyén Lajos
A kötetet Vámos Ildikó tervezte
Kiadványszám 4329
Megjelent 20 (A5) ív terjedelemben,
Primusz betűtípusból szedve
MA 3561

ISBN 963 271 104 1

ISSN 0324-3117

1
 1

A város úgy élt a gondolataiban, mint valami csillagrendszer.

Bolygók bolyai keringtek egy ragyogó Nap körül. Aszteroidák
és üstökösök úsztak a fekete űrben. Néha színes bombák rob-
bantak a szemgödrei mögött, nyomjelző lövedékek villantak fel
szeszélyesen, és tűntek a semmibe, világító rakéták hasítottak
vaksága éjjelébe.
Vak volt, de ismerte a várost.
Novemberben néha kegyetlenül hideg tud lenni ez a város.
Az ő számára mindenesetre november az év legrosszabb hó-
napja. Novemberben egyszerűen képtelen melegen tartani ma-
gát. Novemberben még a kutya is didereg. A kutya vakvezető-
nek kiképzett fekete labrador. A neve Stanley. Ha a kutyára
gondolt, mindig nevethetnékje támadt. Egy fekete ember meg
egy fekete kutya! Ma délelőtt is dobott valaki egy pénzdarabot
a bögréjébe a csörrenéséből ítélve huszonöt centes lehetett –,
aztán megkérdezte: – Hogy hívják a kutyát, pajtás? – Rögtön
tudta, hogy egy fekete ember beszél. Pusztán a hangjából bár-
kiről meg tudta állapítani, milyen a bőrének a színe, és mi a
nemzetisége.
– A kutyát? Stanleynek – felelte.
– Jó helyen vagy, Stanley testvér mondta az illető, és to-
vábbment.
"Stanley testvér". A kutya fekete, tehát magától értetődik,
hogy "testvér". Stanley nyilván őrültnek nézte a pasast. A jó
öreg kutya! Elveszett ember volna nélküle. – Igaz, Stanley? –
kérdezte, és megpaskolta a kutya fejét. Stanley nem szólt sem-
mit. A jó öreg Stanley jóformán sohasem szól. Szerencse, hogy
2
van ez a kutyája. Amikor hazakerült a háborúból, ahol tropára
ment a szeme, a háztömbben lakók adták össze a pénzt, hogy
megvehesse magának a kutyát. Nem német juhászkutya, de
ugyanúgy van idomítva, akárhová elvezeti őt a városban. Ő
meg imádja ezt a várost. Akkor is imádta, amikor még látott, és
még most is imádja. Ma este is, a földalattin, hazafelé jövet,
valaki felajánlott neki egy ülőhelyet. Egy férfi volt, a hangjából
ítélve olasz. – Hé, pajtás, nem akar leülni? – érintette meg a
könyökét. Nyilván tudta, milyenek a vakok, nem kapott hozzá
ültéből hirtelen, nem ijesztette halálra. Csak a könyökét érin-
tette meg szelíden. – Hé, pajtás, nem akar leülni? – Volt valami
abban is, ahogy mondta – igen, egészen biztos, hogy volt már
dolga vakokkal. Nem volt a hangjában semmi, ami azt éreztette
volna, hogy egy idős hölgyhöz vagy pláne egy nyomorékhoz
beszél. Úgy szólt hozzá, mint ember az emberhez: ha le akar
ülni, üljön le. El is fogadta az ülőhelyet. Ha nem ilyen hangon
szólítja meg, visszautasította volna, de az az ember nem szá-
nakozott rajta, csak egy kicsit meg akarta könnyíteni számára a
dolgokat. Így elfogadhatta.
Az ember megvakul...
Húszéves korában megvakul, és egyszerre mindenki úgy néz
rá, mintha öregember lenne. Tíz évvel ezelőtt hazajött a hábo-
rúból, üres szemgödrein fekete szemüveg, és Mama meg
Chrissie sírt, mint a bolond. Ugyan már, ne bőgjetek, mondta,
semmi az egész. Semmi a fenét. Vak volt, és ez bizony nem
semmiség.
De aztán lassacskán megtanult újra "látni". Megtanulta, ho-
gyan vezettesse magát Stanley kutyával oda, ahová csak menni
akar. Megtanulta, hogyan kell olvasni a Braille-írást meg azt is,
3
hogyan kell lyuggatni egy palavesszővel. Az olyasmit, hogy a
cipőfűzőjét hogyan kell megkötni, már úgyis tudta a legtöbben
még csak oda se néznek, mikor befűzik a cipőjüket, így aztán
egy vak ember számára se probléma, ha meg kell kötnie a ci-
pőfűzőjét. És néhány pénzdarabot se nehéz csörgetni egy bá-
dogbögrében. Csak egy feliratos tábla kell, amit a nyakába
akaszthat, és már meg is indíthatja az üzletét. Szabad vállalko-
zás. ISTEN ÁLDJA MEG A JÓSZÍVŰ ADAKOZÓT. A táblát
Chrissie készítette neki, keménypapírból, ráírta a szöveget,
kilyukasztotta a két sarkát, és spárgát húzott keresztül a lyuka-
kon. A tábla, a bádogbögre, Stanley, a fekete labrador – és ő
máris a legjobb úton van a meggazdagodás felé. Örökké hálás
lesz a háborúnak. Anélkül hogyan kezdhetett volna saját vál-
lalkozásba?
Ennek már tíz éve.
Teljes rokkantsági nyugdíj. Egy bádogbögre. Csak csörget-
ni, csörgetni kell benne a pénzdarabokat, és figyelni, mikor
csörren meg benne egy újabb érme. Aztán mikor vége a nap-
nak, meg kell számolni, mennyit keresett. Hazaviszi a pénzt
Isabelhez, és együtt szépen megszámolják. Leülnek a konyha-
asztal mellé, kiborítják az érméket a viaszosvászon abroszra,
aztán kitapogatják őket az ujjaikkal, kitapogatják és szortíroz-
zák. Isabellel hat éve ismerkedett meg a Stemen, egy kocsmá-
ban. Akkorra már egészen jó koldus lett belőle. Ott csoszogott
a jó öreg Stanley mögött, figyelte maga körül a város zsivaját,
egyes hangokat kiszűrt a levegőből, és azokkal szórakozott,
miközben lassan ballagott a járdán, a pénzdarabokat csörgetve
a bögrében, nyakában a táblával – az már új tábla volt, a Déli
Tizenkettedik utca egyik boltosa készítette neki –, jobbjában
4
Stanley pórázát szorongatva. Jó napja volt aznap, és beugrott a
kocsmába egy pohár italra. Úgy délután négy körül lehetett.
Egy nő ült mellette. Parfümillat és whiskyszag. A kocsma hát-
só részében szólt a wurlitzer.
– Mi legyen, Jimmy? – kérdezte a csapos.
– Bourbon, sima vízzel.
– Adom.
– Papa is sima vízzel szokta inni a bourbont – szólalt meg a
nő. A hangjából ítélve fehér nő volt. Déli.
– Igazán?
– Igen. A bourbon csapvízzel nagy szám odahaza.
Tennesse-ből való vagyok.
– Ahá! – mondta ő.
– Tessék, Jimmy!
A pohár megcsörrent a pulton, ahogy a csapos elébe tette.
Előrenyúlt, és tapogatózva megkereste a poharat.
– Egészségére – mondta, és kiitta.
– Egészségére – mondta a nő. – A nevem Isabel Cartwright.
– Az enyém meg Jimmy Harris.
– Örvendek a szerencsének.
– Maga fehér? – kérdezte ő.
– Hát nem látja?
– Vak vagyok.
A nő halkan felnevetett. – Én is.
Hat hónap múlva feleségül vette. Mind a ketten teljesen va-
kok. A Hetedik utcában béreltek lakást, a Mason Avenue kö-
zelében, nem akart Diamondbackben, a külvárosban lakni, nem
azért, mert most már fehér felesége volt, hanem egyszerűen
csak azért, mert Diamondbackben lakni nem jó se a feketék-
5
nek, se a fehéreknek. Maguk a feketék nevezték el ilyen szé-
pen, gondolván, hogy a név nemcsak kellőképpen gunyoros,
hanem vicces is. Csakhogy Diamondback körülbelül annyira
nevezhető viccesnek, mint egy csörgőkígyó, és a harapása is
éppoly halálos. Isabel apja feljött Tennessee-ből az esküvőjük-
re. Akkor már hat hónapja együtt éltek, az se számított volna,
ha az öreg ordítozik és jelenetet rendez, azt mondták volna ne-
ki, hogy menjen szépen haza, és fulladjon bele a csapvizes
bourbonjába. De kedves öregember volt, azt mondta, tudja,
hogy Jimmy gondoskodni fog a lányáról. Igaz, hogy egy olyan
ember lesz a férje, aki még a saját kezét se látja, ha fekete arca
elé tartja, de az biztos, hogy róla gondoskodni fog.
Gondoskodott is.
Néha még táncoltak is egymással.
Bekapcsolták a rádiót, arra táncoltak. Ő elég jól táncolt a
háború előtt. Titokban mindig is hallott zenét, amit senki más
nem hallhatott. Mint ahogy az agyában felvillanó fényeket se
láthatta senki. Annak idején azt hitte, hogy a vakság örökös
sötétséget jelent. Pedig nem. Fények villannak, az agyában
támadt elektromos impulzusokra emlékképek jelennek meg,
általában rengeteg minden történik a fejében. A szeme előtt
nem lát semmit, de mögötte annál többet. Megtapogatja Isabel
arcát. Gyönyörű arc. A haja szőke, azt mondja. Az öreg Jimmy
Harris remek pipit fogott ki magának, és halálosan szerelmes
belé. Érte csörgeti az ócska bögrét, s az ő csontjait ropogtatja
az ágyban.
Számítása szerint két háztömbre volt a Hetedik utcától, ahol
laktak. Földalattival jött a Negyedik utcáig, és most vágott ke-
resztül a Hannon Square-en, ahol az első világháborús tábor-
6
nok lovasszobra áll a kis pázsitdarab közepén a gesztenyefák
árnyékában. Az ő nyavalyás háborújában nem voltak lovak.
Csak hegyes punji-karók meg falvak megtisztogatása. Körül-
venni egy falut, aztán keresztülgázolni rajta: az ő háborúja ez
volt. Meg az, hogy otthagyta a szemét egy dzsungel fenekén.
Szép munka volt, Jimmy. Kinyírtad. M-16-os automata gép-
pisztolya még mindig köpködött, beszórta vele az ösvény jobb
oldalán a bozótot, ahonnan a géppuska váratlanul tüzelni kez-
dett. Aztán csend lett. Csak az őrmester hangja: Szép munka
volt, Jimmy. Kinyírtad.
Aztán várt.
Dzsungeling, terepszínű üveggyapot zubbony és tábori nad-
rág volt rajta, a lábán fekete nylonzokni és bőrtalpú dzsungel-
bakancs. A felső része lyuggatott vászonból, hogy az izzadság
elpárologjon. A fején mefisztó-sapkával bélelt acélsisak, álcázó
huzattal. A derékszíján lógott egy gézt, sótablettákat és hintő-
port tartalmazó elsősegély-csomag; egy tölténytáska a golyó-
szórójához való tárakkal; egy Claymore-táska hat repesz- és két
füstgránáttal; egy szurony, egy gázálarc meg két kulacs víz. Az
aljnövényzetben kuporgott, várt és fülelt. Tisztán hallotta, hogy
a rádiósuk segítséget kér a Bravótól.
A gránát valahonnan jobbról jött a magasból. Az Alfa egyik
tagjának figyelmeztető kiáltása túl későn hangzott fel. Még
megfordult, és látta, hogy a gránát úgy röppen át a dzsungel
fölött gomolygó hőségen, mint valami ritka trópusi madár, és
éppen félre akart ugrani előle, belehasalni a mögötte levő bok-
rokba, amikor körülbelül másfél méterrel a feje fölött felrob-
bant. Szerencsére nem vitte el az egész fejét, csak a homlokát
nyitotta fel, s a szeméből csinált rántottat. A támaszpont kór-
7
házában az orvos azt mondta, mázlija van, hogy életben ma-
radt. Ez már azután volt, hogy a Bravo a segítségükre sietett.
Azóta a nap óta nem lát. December tizennegyedike volt. Tíz
éve, tizenegy nappal karácsony előtt. Azóta vak.
A Hannon Square-en novemberben már lombjukat vesztet-
ték a gesztenyefák. Tisztán hallotta, hogy siránkozik csupasz
ágaik közt a szél. Már közeledett a szoborhoz. Vannak dolgok,
amiket a vak megérez: a tárgyak visszaverik a hangokat vagy a
meleget, a mozdulatok olyan változásokat idéznek elő a leve-
gőben, amelyeket megérez az arcán. Hallotta, hogy valahol a
Culver Avenue-n csikorogva sebességre kapcsol egy busz.
Hószag volt a levegőben. Reménykedett, hogy talán mégsem
fog havazni. A hó megnehezíti a...
Stanley hirtelen megállt.
Rántott egyet a pórázon. A kutya nem mozdult.
– Mi van? – kérdezte. A kutya morgott.
– Stanley! – szólt rá.
Csend, csak a kutya morgott még mindig.
– Ki van ott?
Valami szagot érzett. Azonnal ráismert. Abból az időből,
amikor megműtötték a támaszpont kórházában. Megérezte,
mert feléje sodorta a novemberi szél. Kloroform! A kezében
tartott bőrszíj vibrálásából érezte, hogy Stanley egész testében
megfeszül. Aztán a kutya egyszerre csak vinnyogni kezdett. A
kloroformszag minden egyebet elnyomott. Elfordította tőle a
fejét, de érezte, hogy a póráz egyre jobban megfeszül a kutya
súlyától. Stanley mindjárt elterül a járdán! Kétségbeesetten
próbálta lábon tartani. Küszködött. Jobbra hajolt, beledőlt a
szélbe. De a kutya már a járdán feküdt. Hallotta, hogy a feje
8
fölött pattognak a gesztenyefa szélfútta ágai. Hirtelen elve-
szettnek érezte magát. Nem akarta elengedni a pórázt, mert –
teljesen értelmetlenül – úgy érezte, hogy ha elengedi, altkor
igazán vak lesz. Hiszen a kutya az ő szeme! De tudta, hogy
Stanley eszméletlen, tudta, hogy a kutyát kloroformmal elká-
bították. Kinyílt a marka. Úgy engedte el a pórázt, mintha egy
mentőövet engedne el. Visszahátrált a kutyától. Csak a no-
vemberi szél süvöltött a fülébe. Lépteket nem hallott.
– Hol van? – kiáltott fel.
Csend. Csak a szél.
– Ki maga? Mit akar?
Hirtelen elkapták hátulról. Érezte, hogy a nyaka valakinek a
könyökhajlatába szorul, a feje hátrarándul, álla az égnek eme-
lődik. Aztán jött a fájdalom. A perzselő tűzcsík a torkán. Hir-
telen nedves lett az inge nyaka. Meleg nedvesség volt. Bal keze
széttárt ujjai görcsösen kaptak a levegőbe. Köhögött, fullado-
zott, lélegzet után kapkodott. A következő pillanatban elterült a
kutya mellett a járdán. Átvágott torkából ömlött a vér, csillogó
vörös patakokban folyt a szobor talapzatáig, megkerülte, aztán
végigcsörgedezett az enyhén lejtő járdán, és eltűnt a borbolya-
bokrok közt.

A nő, aki ezen a csütörtök estén nyolc előtt tíz perccel megta-
lálta a holttestet, egy Puerto Ricó-i asszonyság volt, aki nem
beszélt angolul. Lenézett a férfira meg a kutyára, s először azt
hitte, hogy egyikükben sincs élet, de aztán észrevette, hogy a
kutya lélegzik. Első gondolata az volt, hogy hagyja az egészet a
fenébe. Más dolgába avatkozni sohase fizetődik ki, olyankor
9
meg pláne nem, ha az illető a járdán fekszik, és kilátszik a
nyaka belseje, Aztán rájött, hogy az állat vakvezető kutya, és
nyomban mérhetetlen szánalom fogta el a halott iránt. Meg-
csóválta a fejét, csettintett egyet a nyelvével, átment az utca
másik oldalára a telefonfülkéhez, bedobott a készülékbe egy
tízcentest, és feltárcsázta a 911-et. Tudta, hogy a 911-et kell
feltárcsázni, mert erre a számra a hirdetések angolul is, spa-
nyolul is felhívták a figyelmet, és a városnak ebben a részében
bizony nem ártott tudni, hogyan kell sürgős esetben felhívni a
rendőrséget. A férfi, aki felvette a kagylót, értett spanyolul. Ő
is spanyol származású volt, családja a második világháborút
követő nagy bevándorlási hullám idején jött át Mayagüezből
Amerikába. Ő akkor tizenkét éves volt. Most már árnyalatnyi
akcentus nélkül beszélt angolul; inkább a spanyol tudása volt
némileg fogyatékos. De így is ki tudta venni az asszony izga-
tott gagyogásából, hogy egy halott vak embert talált a Hannon
Square-en, a szobor mellett. Amikor megkérdezte az asszony-
tól, hogy mi a neve, az szó nélkül letette a kagylót.
Tökéletesen meg tudta érteni. Ilyen volt ez a város.

Amikor a két detektív, Carella és Meyer a helyszínre érkezett,

egy URH-s kocsi parkolt mar rézsűt a járda mellett. Mögötte
meg egy fekete szedán, pontosan olyan, mint egy halottas ko-
csi. Carella sejtette, hogy a Gyilkossági csoporté.
– Ni csak, ni csak, ki van itt – mondta Monoghan.
– Ni csak, ni csak – visszhangozta Monroe. A Gyilkossági
csoport két detektívje zsebre dugott kézzel állt, közrefogva a
járdán görcsbe rándulva heverő férfit. Majdnem egyformán
10
voltak öltözve, mindkettőjükön fekete télikabát és szürke pu-
hakalap volt, a nyakukban kék gyapjúsál. Robusztus termetűek
voltak mind a ketten, a válluk széles, mellük és csípőjük izmos,
arcuk darabos, s a szemükön látszott, hogy hozzászokott már
az efféle látványhoz, akár vak volt az áldozat, akár nem.
Monoghan és Monroe pontosan olyan benyomást keltettek,
mintha ikrek volnának.
– Már tíz perce, hogy itt vagyunk – jegyezte meg csípősen
Monoghan.
– Tizenkettő – helyesbített az órájára pillantva Monroe.
– Kicsit kevesen vagyunk bent ma este mondta Carella.
– Már mentőkocsit is hívtunk – folytatta Monoghan. – Rá-
dión.
– És a rendőrségi orvosszakértő is útban van már – tette
hozzá Monroe.
– Meg a laborból is jönnek a fiúk.
– Nyugodtan megköszönhetnék – mondta Monroe.
– Köszönjük – felelte Carella, és lenézett a holttestre.
– Egy szikra élet sincs már a pasasban mondta Monoghan.
– Takarosan felnyitotta valaki a torkát – tette hozzá Monroe.
– Nézzék csak meg azokat a csöveket benne.
– Hányhatnékja van tőle az embernek.
A városban, amelynek ezek a detektívek az alkalmazásában
álltak, előírás volt, hogy a Gyilkossági csoport hekusainak
minden gyilkosság helyszínén meg kell jelenniük, noha az utá-
na következő nyomozást a bejelentést felvevő körzet detektív-
jei folytatták le. Ritka esetben fordult elő – valószínűleg éppen
azért, mert ellenőrző és tanácsadói minőségükben specialisták
voltak –, hogy a Gyilkossági csoport detektívjei olyan ötlettel
11
vagy akár csak egy apró információval is tudtak volna szolgál-
ni, amely hozzásegített az eset megoldásához. Többnyire egy-
szerűen csak útban voltak. Monoghan és Monroe máris össze-
zavarta a dolgot, amikor mentőt hívott, mielőtt a rendőrségi
orvosszakértő a helyszínre érkezett. Hideg este volt, és fagy-
pont körüli hőmérsékletben senki sem szeret toporogni. Már-
pedig a mentők nem vihették el a holttestet, amíg a rendőrségi
orvosszakértő meg nem vizsgálta.
– Ki nem állhatom a késeléseket – mondta Monoghan.
– Ez nem késelés – mondta Monroe.
– Hát mi? Mérgezés? Ez a pasas itt nyitott nyakkal fekszik a
földön. Felakasztották talán?
– Ez vágott seb – mondta Monroe, – Nagy különbség. A
késelés... – Hirtelen előkerült a jobb keze a kabátzsebéből,
ökölbe szorítva, mintha egy képzeletbeli kést markolna. A ké-
selés az, amikor sutty! – mondta, és a levegőbe döfött az öklé-
vel. – Ez a késelés. A vágott seb meg az, amikor nyissz! –
mondta, és a képzelt késsel egy nagyot kanyarintott a levegő-
ben.
– Szerintem, ha egy pasast késsel intéznek el, akkor az ké-
selés – mondta Monoghan.
– Szerintem is – mondta Monroe.
– Akkor meg minek...
– Én csak azt mondom, amit a boncoló orvos fog mondani.
A boncoló orvos azt fogja mondani, hogy ez vágott seb.
– Egen, de én meg arról beszélek, hogy mit fogok mondani
a feleségemnek holnap a reggelinél. Mondjam azt, hogy talál-
tunk egy pasast, akit megvágtak? – kérdezte Monoghan, és
röhögni kezdett.
12
 Monroe-ból is kitört a röhögés. Leheletük olyan volt a fa-
gyos levegőben, mintha tollpihe szállna a szájukból. A kis tér,
ahol a halott a hátán feküdt a szobor mellett, harsogott a röhö-
gésüktől. Carella már hallotta a távolban a mentőautó sziréná-
jának türelmetlen vijjogását. A halott fejéről leesett a fekete
szemüveg, s összetörve hevert mellette a járdán. Carella bele-
nézett a heges szemüregekbe, ahol a szemeknek kellett volna
lenniük. Aztán elfordult. A fekete labrador a halottól körülbelül
egy méterre feküdt az oldalán, Meyer a kutya mellett kupor-
gott. A halott férfi nyitott torkából kiömlött vér végigfolyt a
járdán, és befolyt a testes kutya hasán a bozontos fekete szőrbe.
A kutya még lélegzett. Meyer azon tűnődött, hogy mi legyen a
kutyával. Még sohasem volt olyan esete, amelyben eszméletlen
kutya szerepelt volna.
– Mit csinálunk a kutyával? – kérdezte Carellától.
– Én is éppen azon tűnődöm.
– Vakvezető kutya – mondta Monoghan. – Lehet, hogy látta
a tettest. Esetleg megkérdezhetik tőle, hogy ki volt.
Monroe-ból ismét kitört a röhögés. Monoghan, lévén ő a
szellemesség szerzője, szerényen megtartóztatta magát egy
pillanatig, aztán ő is követte kollégája példáját. Együtt nyerí-
tettek bele a sötétségbe.
A kutya még akkor is eszméletlen volt, amikor a mentőautó
megérkezett. Már négy URH-s kocsi volt a helyszínen, tetejü-
kön villogtak a forgó lámpák. A teret már körülzárták. Hideg
este volt, mégis elég sokan összecsődültek, a rendőrök nem
győzték biztatni őket, hogy menjenek a dolgukra. – Mozgás,
emberek, nincs itt semmi néznivaló! A mentőorvos kiszállt a
kocsiból, gyorsan körülnézett, kinek van rendőrjelvény a ka-
13
bátjára tűzve, és odalépett a Gyilkossági csoport hekusai mel-
lett álldogáló Meyerhez és Carellához. Lenézett a holttestre.
– Vihetjük? – kérdezte.
– Még nem – mondta Carella. – Még nem látta a rendőrségi
orvosszakértő.
– Akkor miért hívtak ki minket? – kérdezte a mentőorvos.
– Pár percet igazán várhatnak – mondta Monoghan. – Nem
halnak bele.
A mentőorvos ránézett.
– Bezony nem – mondta Monoghan, és bólintott is hozzá.
– Maga itt a felelős? – kérdezte a mentőorvos.
– Én hívtam ki a mentőkocsit.
– Várhatott volna vele – mondta mérgesen az orvos, azzal
sarkon fordult, és visszament a járda mellett parkoló mentőko-
csihoz. A mentős már kinyitotta a kocsi végében az ajtót. Az
orvos odaszólt neki, hogy csukja be.
A helyettes rendőrségi orvosszakértő tíz perc múlva érkezett
meg. A mentőorvos közben négyszer is azzal fenyegetőzött,
hogy elmegy. Mind a négyszer Carella csillapította le. A men-
tőorvos mind a négyszer megjegyezte: – Ki tudja, hány hal-
doklónak volna szüksége ránk a városban? – A rendőrségi
orvosszakértő egy Michael Horton nevű ember volt. Nyakken-
dős öltöny és fekete nagykabát volt rajta, a kezén fekete bőr-
kesztyű. Kalapot nem viselt. Lehúzta jobb kezéről a kesztyűt,
és kezet fogott Carellával. Aztán letérdelt, hogy megvizsgálja a
holttestet. A rendőrségi fotós a kutyához lépett, és azt kezdte
fényképezni.
– Csinos kis vágás, mondhatom – mondta Horton. – Átmet-
szette a gégét meg a nyaki ütőereket. A halál azonnal beállt.
14
Egyéb seb nincs az áldozaton. Nézzék meg a kezeit. Sehol egy
vágás rajtuk, úgy látszik, nem védekezett. Csinos kis vágás.
Jókora penge lehetett. Egyetlen, de nagyon mély nyisszantás,
biztos, hogy nem zsebkéssel csinálták. Nagyon csinos kis vá-
gás. Tétovázásnak semmi jele, a sebszélek határozottak. Segít-
senek hasra fordítani. – Carella letérdelt. Kettesben hasra for-
dították az áldozatot. Horton szemügyre vette a hátát. – Itt sincs
semmi állapította meg. Felhúzta a halott kabátjának a gallérját,
és szemügyre vette a tarkóját. Kis híja, hogy a gerincoszlopát is
át nem vágták. Oké, fordítsuk vissza. – Carella segítségével
újból a hátára fordították a hullát. Szeretném, ha zacskót húz-
nának a kezeire, hátha van valami ruhafoszlány a körmei alatt.
Ugye, nem szükséges a helyszínen ujjlenyomatot venniük róla?
– Még nem tudjuk, kicsoda – mondta Carella.
– Megvárom, amíg átkutatják a zsebeit – mondta Horton. –
A boncolás is azt fogja megállapítani, hogy a halál oka a vágott
seb a nyakon.
– Na, mit mondtam? – kérdezte Monroe.
– Tessék? – kérdezte Horton.
– Semmi – mondta Monoghan, és mogorván nézett Mon-
roe-ra.
– Mi van a kutyával? – kérdezte Carella.
– Miféle kutyával?
– Azzal ni. Megvizsgálná a kutyát is?
– Kutyákat nem vizsgálok – mondta Horton.
– Gondoltam, hogy...
– Nem vagyok állatorvos, kutyákat nem vizsgálok.
– Hát akkor ki vizsgálja meg? – kérdezte Carella.

15
 – Nem tudom – mondta Horton. – Jó pár éve dolgozom már
rendőrségi orvosszakértőként, de döglött kutyát még sohasem
vizsgáltam.
– Az a kutya még él – mondta Carella.
– Akkor mért akarja, hogy megvizsgáljam?
– Hogy megtudjuk, mi baja.
– Honnan tudhatnám, hogy mi baja? Nem vagyok állator-
vos.
– Ez a kutya eszméletlen – mondta Carella. – Gondoltam,
vet rá egy pillantást, és megmondja nekünk, hogy mi...
– Nem, az nem az én dolgom – mondta Horton. – Én itt vé-
geztem, adja ide, amit alá kell írnom. Azt még megvárom,
amíg megállapítják a halott személyazonosságát.
– Nem tudom, hogy a fotós végzett-e már vele – mondta
Carella.
– Hát kérdezze meg, jó? – mondta Horton.
Megint odajött a kocsitól a mentőorvos. A körmeit fújta. –
Most már vihetjük? – kérdezte.
– Azt hiszi, csak magának sietős? – kérdezte Carella.
– Itt várakozom már...
– Nem érdekel! – mondta Carella. – Itt gyilkosság történt,
maradjon hát nyugton, oké?
– Ki tudja, hány haldoklónak volna szüksége ránk a város-
ban? – mondta a mentőorvos.
Carella nem is felelt neki. Odalépett az eszméletlen kutyát
fényképező rendőrségi fotóshoz. – Végzett a halottal? – kér-
dezte.
– Csak a polaroid-gépemmel – felelte a fotós.

16
 – Nos, akkor lásson neki, amihez még kell – mondta
Carella. – Kezd mindenki türelmetlen lenni.
– Még ujjlenyomatot se vettem róla.
– Az orvosszakértő azt mondja, hogy zacskót kell húzni a
kezeire.
Egy technikus éppen a holttest körvonalait rajzolta ki a jár-
dán. A fotós megvárta, amíg végez, aztán nekiállt elkészíteni a
még szükséges felvételeket. Vaku villant többször egymás
után. A helyettes rendőrségi orvosszakértő hunyorgott. A men-
tős, közben ismét kinyitotta a mentőkocsi végében az ajtót, már
reménykedett. Meyer félrevonta Carellát. Éppen éjszakai meg-
figyelésre készültek indulni egy raktárházba, mikor a bejelentés
befutott; mind a kettejükön szőrmebélésű bekecs és füles
gyapjúsapka volt.
– Mit csinálunk a kutyával? – kérdezte Meyer.
– Nem tudom – felelte Carella.
– Nem hagyhatjuk csak úgy itt, igaz?
– Nem.
– Akkor mit csinálunk?
– Nem tudom. Talán állatorvost kéne hívni. – Carella egy
kis szünet után hozzátette: – Magának van kutyája?
– Nincs. És magának?
– Ugyanis arra gondoltam, hogy... Igen, azonnal kerítenünk
kell egy állatorvost. Lehet, hogy a kutyát megmérgezték, vagy
valami.
– Bizony – bólintott Meyer. – Beszólok a körzetbe, hátha
Murchison ide tud küldeni valakit.
– A központban bizonyára akad valaki... Mondja, ismeri azt
az alakulatot, amelyiknek azok a kopói vannak?
17
 – Miért?
– Azoknak kell hogy legyen egy állatorvosuk, aki gondját
viseli a kutyáknak, nem gondolja?
– Elképzelhető. De hadd szóljak be előbb a körzetbe, aztán
majd meglátom, mitévő legyek.
– Persze, csak menjen. Azt hiszem, a fotós végzett már a
holttesttel, szeretném átnézni a zsebeit.
Meyer odament a legközelebbi URH-s kocsihoz, váltott né-
hány szót a rendőrrel, aztán beszállt a kocsiba, és a mikrofon
után nyúlt. Carella meg a fényképészhez lépett, aki éppen új
tekercs filmet tett a gépébe.
– Átnézhetem a halott zsebeit?
– Most már csinálhat vele, amit akar – felelte a fotós.
A halott zakója zsebeiben Carella csak egy levél gyufát meg
egy földalatti-tantuszt talált. A jobb oldali nadrágzsebében ta-
lált meg egy tantuszt, egy kulcskarikát két kulccsal, valamint
tizenkét dollár négy centet, 25, 5 és 2 centesekben meg egy-
pennysekben. A bal nadrágzsebében talált egy irattárcát, s a
tárcában tizenhét dollárt – egydolláros címletekben – meg mű-
anyag tokban egy igazolványt, amelyet a Perry Street 821.
szám alatti Vakvezető Iskola állított ki. A kártya egyik oldalára
ez volt gépelve:

Igazolvány
JAMES R. HARRIS (lakik: ISOLA, DÉLI HETEDIK UTCA
3415) és STANLEY nevű vezető kutyája (FEKETE LABRA-
DOR VIZSLA) számára.

18
 Az igazolványt bizonyos Israel Schwartz, az iskola igazga-
tója írta alá, és a jobb alsó sarkában ott volt az iskola pecsétje
is. A kártya másik oldalán Harris és a szájkosaras kutya fény-
képe alatt a következő nyomtatott szöveg állt:

Ezen igazolvány feljogosítja tulajdonosát, hogy vezető ku-

tyája a közlekedési vállalatok szerelvényeit térítés nélkül
igénybe vehesse. (A kutya gazdája nélkül nem utazhat.) Át nem
ruházható.

A 3400-as háztömb közvetlenül a Mason Avenue mellett

volt. James Harris nem egészen két sarokra volt már a lakásá-
tól, amikor meggyilkolták. A bőr irattárcába – belül – egy me-
dalion volt tűzve, Carella szerint valami szentet ábrázolt. Harris
bal csuklóján Braille-karóra volt, a bal keze középső ujján
jegygyűrű. A jobb kezén a középiskolai végzettséget jelentő
emlékgyűrű. Az "Emory" gyűrűje. Ez egy diamondbacki kö-
zépiskola.
Odalépett a technikus. Leguggolt Carella mellé, a halott
holmijait külön-külön kis barna zacskókba rakta, a zacskókat
lepecsételte, és ellátta címkével.
– Maga szerint mi ez? – kérdezte Carella, és megmutatta
neki a medaliont.
– Nem vagyok vallásos – mondta a technikus.
– De maga szerint is egy szentet ábrázol, nem?
– Még ha vallásos lennék is – mondta a technikus –, az én
vallásom nem ismer szenteket.
– Megtalálta, amit kellett? – kérdezte Horton.
– Meg – mondta Carella.
19
 – Szeretném, ha zacskót húzna a halott kezeire – szólt oda
Horton a technikusnak.
– Oké – mondta a technikus.
– Holnap reggel az első dolgom az lesz, hogy elküldök egy
embert a tetemnézőbe – mondta Carella.
Horton bólintott.
– Jó éjszakát – mondta, és elment. Carella odament a fotós-
hoz, aki a környező terepről készített felvételeket. – Szeretném,
ha reggel elmenne valaki maguktól a tetemnézőbe, hogy fel-
vegye a halott ujjlenyomatait. Én is odaküldök egy embert,
hogy átvigye őket a nyilvántartóba.
– Hánykor? – kérdezte a fotós. – Mondjuk nyolckor.
– Olyan hajnali órában?
– Mit csináljak? – kérdezte Carella, és tehetetlen mozdulatot
tett a technikus felé, aki éppen akkor húzott egy műanyag
zacskót a halott jobb kezére.
Meyer jött vissza az URH-s kocsitól. – Mire jutott? – kér-
dezte.
– A neve James Harris – mondta Carella. – Mindjárt itt a
Hetedik utcában van a lakása. Mi lesz a kutyával?
– Murchison azonnal ideküld egy állatorvost.
– Helyes. Itt maradna, amíg elnézek erre a címre?
– Elkészítette már a helyszínvázlatot?
– Még nem.
A mentőorvos éppen akkor lépett hozzájuk, mikor Meyer
feltette a kérdést. – Ide figyeljenek – mondta –, ha azt hiszik,
hogy addig itt fogunk lógni, amíg megcsinálják azt a nyavalyás
vázlatot...
– Pár perc az egész – mondta Meyer.
20
 – Legközelebb csak akkor hívjanak ki, ha már mindennel
készen vannak – mondta a mentőorvos. – Ami meg a kutyát
illeti...
– Mi van vele?
– Az a hekus ott azt mondta, hogy a kutyát is el kell vin-
nünk. Nem vagyok hajlandó kutyát szállítani a mentőkocsiban.
Azt...
– Ki mondta, hogy a kutyát is el kell vinnie?
– Az a nagy mélák hekus ott. Az a feketekabátos.
– Monoghan?
– Nem tudom, hogy hívják.
– A kutyát nem kell elvinnie – mondta Meyer. – De a holt-
testet addig nem mozdíthatják el, amíg el nem készítettem a
helyszínvázlatot. Értve vagyok? Csak egy perc az egész, ígé-
rem.
Carella tudta, hogy fél óráig is el fog tartani.
– Mindjárt visszajövök, Meyer.

21
 2

A kis előtérben nem égett villany.

Carella elővett a bekecse zsebéből egy kis ceruzalámpát, és
rávillantotta a levélszekrényekre. A 3/c számú lakás levélszek-
rényén állt a név: J. HARRIS. Eloltotta a zseblámpát, és meg-
próbálkozott a belső lépcsőház ajtajával. Nem volt bezárva.
Odabenn a magasföldszinti pihenőn egy szál villanykörte ló-
gott, sárgás fényt vetve a linóleummal borított lépcsőre. Neki-
indult a lépcsőnek. A bérkaszárnya szagai ismerősek voltak.
Már megszokta őket az évek során, amióta a 87. körzetben
dolgozott.
Kettesével vette a lépcsőfokokat, nem mintha sietett volna,
csak mert mindig kettesével szokott lépcsőt mászni. Tizenkét
éves korában szokott rá, amikor kezdett hosszúlábú, nyurga
fiúvá serdülni. Az anyja el is nevezte égimeszelőnek. Tizenhét
éves korában állt meg a növekedésben, de akkor már majdnem
száznyolcvan centi volt. Most széles volt a válla, keskeny a
csípője, teste izmos, de nem kövér, és egy atléta könnyed ke-
csességével mozgott. A haja barna volt, barna a szeme is, de
kissé ferde vágású, amitől érdekesen mongolos volt az arca.
A körzet területén a bérkaszárnyák mindig vagy nagyon
melegek, vagy nagyon hidegek voltak. Ez a ház fülledt meleg
volt, megrekedt benne a napközbeni gőzfűtés melege. Miköz-
ben a lépcsőt mászta, levette füles gyapjúsapkáját, a bekecse
zsebébe gyűrte, aztán kigombolta a kurta bekecset. A csukott
ajtók mögül televíziók hangját hallotta. Valahol lehúztak egy
vécét. Felért a második emeleti pihenőre. Ott három lakás volt.

22
A 3/c a pihenő végében volt, a legmesszebb a lépcsőtől. Beko-
pogott az ajtaján.
– Jimmy? – kérdezte egy női hang.
– Nem, asszonyom. Rendőr vagyok.
– Rendőrt mondott?
– Igen, asszonyom.
Várt. Az ajtó résnyire kinyílt, amennyire a biztosítólánc en-
gedte. Odabenn sötét volt, a nő arcvonásait nem tudta kivenni.
– Tartsa ide a jelvényét – mondta a nő. Már a kezében volt a
jelvény, azt mindig látni akarták. Egy szétnyitható kis bőrtok
belső részébe volt tűzve, a tokban volt átlátszó műanyaglap
alatt az igazolványa is. Odamutatta a nőnek, és várta, hogy az
tudomásul vegye.
– Idetartja? – kérdezte a nő.
– Igen – ráncolta össze zavartan a homlokát Carella.
A szűk ajtórésben megjelent a nő keze. Hadd tapogassam
meg – mondta, és Carella csak ekkor eszmélt rá, hogy a nő vak.
Közelebb tartotta a jelvényt, és nézte, ahogy a nő ujjai kitapo-
gatják a kék zománcot, és a város címere körül napként csillo-
gó sugaras arany karikákat.
– Hogy hívják? – kérdezte a nő.
– A nevem Carella. Detektív vagyok.
– Azt hiszem, igazat mond – mondta a nő, és visszahúzta a
kezét. De a biztosítóláncot nem vette le. – Mit akar? – kérdezte.
– Itt lakik Jimmy Harris?
– Valami baj van? – kérdezte azonnal a nő.
– Mrs. Harris... – kezdte Carella, és elakadt. Ezt a mozzana-
tot gyűlölte legjobban a rendőri munkában. Nem lehetett ked-

23
vesen csinálni, semmi, de semmi nem enyhíthette a dolgot. – A
férje meghalt – mondta.
Csend volt az ajtórésben, csend mögötte is a sötétségben.
Aztán:
– Mi... micsoda?...
– Bemehetek? – kérdezte Carella.
– Igen – mondta a nő. – Tessék... – Hallotta, hogy kiakasztja
a biztosítóláncot.
Az ajtó kitárult. A lépcsőházból beszűrődő világosságban
látta, hogy a nő fehér, szőke és karcsú, hosszú, öves kék ruha
és feltűnően nagy, fekete szemüveg van rajta, amely nemcsak a
szemét, hanem az arca elég nagy részét is eltakarja. Mögötte
sötét volt a lakás. Habozott, hogy belépjen-e. A nő megérezte a
habozását, és azonnal megértette az okát is. Meggyújtom a vil-
lanyt – mondta, megfordult, biztos mozdulattal a falhoz lépett,
s a bal kezével alig érintve elindult mellette. Megkereste a
kapcsolót, és felkattintotta. Egy mennyezeti lámpa fénye
árasztotta el a helyiséget. Carella belépett, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Egy konyhában álltak. Carella ezen nem lepődött meg; a
körzetben sok lakás bejárati ajtaja nyílt a konyhára. A konyhák
némelyike makulátlanul tiszta volt, némelyike meg piszkos. Ez
a konyha egyiknek sem volt nevezhető. Ha nem tudta volna,
hogy a lakás bérlői vakok, azt hihette volna, hogy csak hanyag
a háziasszony. A nő szemközt állt vele, fejét a vakokra jellem-
ző módon kicsit félrehajtva, felszegett állal, várakozva.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, a férjét megölték.

24
 – Megölték? – Az asszony rázni kezdte a fejét. – Nem –
mondta –, maga bizonyára... Nem, ez csak valami tévedés le-
het.
– Bárcsak az lenne, Mrs. Harris.
– De hát miért ölték volna meg…? Nem. Nem létezik! Hi-
szen ő vak.
Carella tökéletesen értette az okoskodását. A gondolat el-
képzelhetetlen volt. Vakokat és kisgyermekeket nem szoktak
meggyilkolni. Mint ahogy barázdabillegetőket sem szoktak
megfojtani, és nem tépik ki a pillangók szárnyát sem. Ezúttal
mégis megtették. Valaki megtette. A nő férje e pillanatban hol-
tan fekszik a járdán. Valaki elvágta a torkát. Carella megismé-
telte, ezúttal nagyon lassan: – A férje meghalt, Mrs. Harris.
Meggyilkolták.
– Hol van?
– Hamarosan beszállítják a Buena Vista Kórházba.
– Most hol van?
– A Harmon Square-en.
– Hogy ölték meg?
Enyhén délies akcentussal beszélt, olyan halkan, hogy
Carella alig értette. De félreérthetetlen volt, amit mondott, azt
mondta ki, ami a lelkét nyomta, azt akarta hallani, amit Carella
eddig szándékosan elhallgatott.
– Leszúrták.
A nő hosszúnak tűnő ideig hallgatott. Odakinn az utcán au-
tógumi sivított az aszfalton, felbőgött egy motor, aztán a gumik
ismét felsivítottak, ahogy a kocsi befordult egy sarkon. A mo-
torzúgás elhalkult, aztán a semmibe veszett.

25
 – Foglaljon helyet – mondta a nő, és tévedhetetlen mozdu-
lattal a konyhaasztal felé mutatott. Carella kihúzott egy széket,
és leült. A nő keresztülvágott a konyhán, megkereste kezével a
vele szemközti szék hátát, és nyomban le is ült rá.
– Ha akarja, beszélgethetünk máskor is mondta Carella.
– Nem jobb, ha most beszélünk?
– De igen, ha van ereje hozzá. Sokat segíthet.
– Mit akar tudni? – kérdezte a nő.
– Mikor beszélt utoljára a férjével, Mrs. Harris?
– Ma délelőtt. Együtt mentünk el hazulról. Tízkor.
– Hová mentek?
– Nekem a belvárosban van állásom. Jimmy a Hall
Avenue-ra készült. Rendszerint ott dolgozik. A Circle és a
Montgomery közt. – Egy kis szünet után hozzátette: – Koldul.
– Maga hol dolgozik, Mrs. Harris?
– Egy postán szállító cégnél. Katalógusokat borítékolok.
– Miféle katalógusokat?
– A cég áruinak reklámjait tartalmazzák. Havonta kétszer
küldjük ki őket. A címeket egy másik lány gépeli, én csak be-
dugom a katalógusokat a borítékokba. Emléktárgyakat árulunk,
hamutartókat, só- és paprikaszórókat, üvegalátéteket, italkeverő
pálcákat... meg ilyesmit.
– Mi a cég neve?
– Praktikus Újdonságok. A Dutchman soron van. A konfek-
ciós negyedben.
– Szóval maga meg a férje ma délelőtt tízkor együtt mentek
el hazulról?

26
 – Igen. Igyekszünk nem kerülni bele a csúcsforgalomba a
földalattin. Jimmynek kutyája van, és így... – Hirtelen abba-
hagyta. Stanley hol van?
– Gondját viselik, Mrs. Harris.
– Valami baja esett?
– Nem tudom. Lehet, hogy csak elkábították, de lehet,
hogy... – Carella nem fejezte be a mondatot.
– Mit akart mondani? Hogy megmérgezték?
– Igen, asszonyom.
– Stanley nem fogad el ételt idegentől. Csak Jimmytől. Így
van idomítva. Még tőlem se fogad el semmit. Hiába kínálom.
Mindig Jimmynek kell etetnie.
– Hamarosan megtudjuk, mi történt vele – mondta Carella. –
Az állatorvos már úton volt a helyszínre, amikor eljöttem.
Mondja, Mrs. Harris, maga meg a férje mindig így szokták
csinálni? Mindennap együtt mentek el délelőtt tízkor hazulról?
– Hétfőtől péntekig mindennap.
– És mikor szoktak hazajönni?
– Én általában három, fél négy körül érek haza. Jimmy ki
szokta várni az estét. Öt és hat közt mennek haza az emberek a
munkából, olyankor sok pénzt keres. Aztán vár még egy fél
órát, betér egy kocsmába egy pohár italra, csak azért, hogy
biztosan ne kerüljön bele a csúcsforgalomba. Fél
hét-háromnegyed hét körül száll fel a kifelé jövő földalattira.
Mire hazaér, van már... – Hirtelen ráeszmélt, hogy jelen időben
beszél egy halottról. S a ráeszmélés fájdalmas volt. Carella
látta, hogy könnyek gördülnek ki a túlméretezett szemüveg
alól, és végigfolynak az arcán. Várt.
– Ne haragudjon – mondta a nő.
27
 – Ha gondolja, hogy inkább...
– Nem, nem – mondta a no és megrázta a fejét. – Ő... ő leg-
később fél nyolcra szokott hazaérni. – Hirtelen felállt, és biztos
léptekkel egyenesen a mosogató melletti stelázsihoz ment. Ki-
tapogatta a rajta levő Kleenex-dobozt, kivett belőle egy
papírzsebkendőt, és kifújta az orrát. – Fél nyolcra már rendsze-
rint elkészítettem a vacsorát. Vagy elmentünk valahová enni
valamit. Jimmy imádott a Kínai étterembe járni, sokszor va-
csoráztunk ott. A kutya segítségével oda mehettünk, ahová
csak akartunk – folytatta, és ismét sírni kezdett.
– Csak az az egy kutyájuk van?
– Igen. – A szájára nyomta a zsebkendőt, abba motyogta
bele ezt az egyetlen szót. Aztán kivett a dobozból egy másik
papírzsebkendőt, és ismét kifújta az orrát. – A vakvezető ku-
tyák sokba kerülnek – folytatta. Nekem nem volt rá szükségem,
csak a munkahelyemen voltam Jimmy nélkül, meg amikor ha-
zajöttem a munkából. Nekem botom van, én... én... – Már nem
sírt, hanem zokogott, mélyen a melléből tört fel a fájdalmas
zokogás, alig jutott tőle lélegzethez.
Carella várt. A nő belezokogott a zsebkendőbe. A mögötte
levő konyhaablakon keresztül Carella észrevette, hogy pilinc-
kázni kezd a hó. Kíváncsi volt, vajon végeztek-e már a hely-
színen. A hó megnehezíti a laborosok munkáját. A hópelyhek
csendesen hulltak. A nő nem tudhatta, hogy havazik. Nem lát-
hatta, és nem is hallhatta. Csak zokogott tovább az összegyűrt
zsebkendőbe, aztán végre kihúzta a vállát, felemelte a fejét, és
megkérdezte: – Mit akar még tudni?
– Mrs. Harris, van valaki, akiről el tudja képzelni, hogy
ilyesmit elkövethetett?
28
 – Nincs.
– Voltak ellenségei a férjének?
– Nem – mondta. – Vak volt. – Carella megint csak tökéle-
tesen követni tudta az okoskodását. Vakoknak nem szoktak
ellenségeik lenni. A vakokat sajnálják, vagy együttéreznek ve-
lük, de gyűlölni sohasem gyűlölik.
– Nem kaptak fenyegető leveleket vagy telefonokat az utób-
bi...
– Nem.
– Mrs. Harris, a házasságuk vegyes házasság volt...
– Vegyes?
– Úgy értem, hogy...
– Ja, arra gondol, hogy én fehér vagyok.
– Arra. Nincs valaki, a szomszédok közül... vagy a munka-
helyén valaki... akárki... aki esetleg nem jó szemmel nézte a
házasságukat?
– Nincs.
– Meséljen a férjéről.
– Mire kíváncsi?
– Hány éves volt?
– Harminc. Augusztusban volt pontosan harminc.
– Születésétől fogva vak volt?
– Nem. A háborúban sebesült meg.
– Mikor?
– Tíz éve. Az idén decemberben lett volna tíz éve. Decem-
ber tizennegyedikén.
– Mióta voltak házasok?
– Öt éve.
– Magának mi volt a lányneve?
29
 – Isabel Cartwright.
– Mrs. Harris... – kezdte Carella, és ismét habozott egy ki-
csit. – Nem volt dolga a férjének... más nővel?
– Nem.
– És magának más férfival?
– Nem!
– Hogy éreztek a házasságukkal kapcsolatban a hozzátarto-
zói?
– Apám imádta Jimmyt. Ő két éve halt meg. Jimmy ott volt
a betegágya mellett Tennessee-ben.
– És az édesanyja?
– Anyámat nem ismertem. Belehalt a szülésbe.
– Maga vakon született?
– Igen.
– Testvérei vannak?
– Nincsenek.
– És a férjének?
– Neki van egy húga. Chrissie. Christine. Maga írja, amit
mondok?
– Igen. Zavarja? Abbahagyhatom, ha...
– Ne. Nem zavar.
– A férje szülei élnek?
– Az anyja él. Sophie Harris, ő még mindig
Diamondbackben lakik.
– Jól kijön vele?
– Igen.
– Mrs. Harris, nem jut eszébe az utóbbi hetekből valami,
akármi, ami miatt megharagudhatott valaki a férjére, vagy...
– Nem.
30
 – Még akkor sem, ha ez hihetetlennek tűnik?
– Még akkor se. Semmi.
– Hát jó – mondta Carella. – Nagyon köszönöm. – Azzal
becsukta a noteszét.
Rendes körülmények közt meg kellett kérnie a gyilkosság
áldozatának a feleségét, hogy menjen el vele a tetemnézőbe, és
azonosítsa a halottat. Most azonban habozott, nem tudja, mité-
vő legyen. Isabel Harris kétségkívül ki tudja tapogatni a kezé-
vel a férje arcát, és éppolyan határozottan azonosítani tudja,
mintha látna. Csakhogy egy hullát azonosítani mindenki szá-
mára nagy megpróbáltatást jelent, s azt csak elképzelni tudta,
mennyire feldúlhat valakit, akinek meg is kell érintenie a holt-
testet. Esetleg inkább Jimmy anyját kellene felhívnia, gondolta,
és őt kérni meg, hogy jöjjön el reggel vele együtt a tetemnéző-
be. Sophie Harrist, Diamondbackből. A nevét beírta a noteszé-
be, az este folyamán még felhívhatja. De aztán töprengeni
kezdett, hogy nem tagad-e meg ezzel Isabel Harristől egy olyan
jogot, amely kizárólag őt illeti meg, s pusztán csak azért tagad-
ja meg, mert vak. Úgy döntött, hogy korrektül fog eljárni. Az
évek folyamán megtanulta, hogy a korrektség a legkifizetődőbb
– sőt talán az egyetlen lehetséges – eljárás.
– Mrs. Harris – mondta –, ha egy gyilkosság áldozata nős
vagy férjezett, rendszerint a férj, illetve a feleség szokta azono-
sítani a holttestet. – Megint habozott. – Nem tudom, hajlandó
volna-e megtenni. Vagy inkább nem?
– De igen – mondta a nő. – Most mindjárt?
– Jó lesz reggel is.
– Hánykor?
– Tízkor magáért jövök.
31
 – Jó – bólintott a nő. – Tízkor.
Carella az ajtóhoz lépett, aztán visszafordult. A nő háta
mögött még mindig csendesen hullt a hó.
– Mrs. Harris – mondta.
– Tessék?
– Nem lesz semmi baja? Nem lehetnék valamiben a segít-
ségére?
– Nem lesz semmi bajom – mondta a nő.

Amikor a kopogás felhangzott az ajtón, Isabel már ágyban volt.

Felemelte órája fedelét, és kitapogatta a domború Brail-
le-számokat. Húsz perc múlva éjfél volt. Azonnal arra gondolt,
hogy a detektív jött vissza; valószínűleg megérezte, hogy ha-
zudott neki. Kihallott valamit a hangjából, vagy észrevette,
hogy megrebben az arca. Készakarva hazudott neki, amikor
határozott nem-mel válaszolt a kérdésére. És most természete-
sen visszajött; nyilván tudni akarja, hogy miért hazudott.
Jimmy halott, akár mindjárt az elején megmondhatta volna a
detektívnek az igazat. Most meg fogja mondani.
Hosszú flanellhálóing volt rajta, a téli hónapokban mindig
hálóingben aludt, de attól a perctől fogva, hogy kitavaszodott,
meztelenül. Jimmy azt mondta, hogy szereti megtalálni a didi-
jét, anélkül hogy előbb végig kellene tapogatni egy méter tex-
tilneműt. Kikelt az ágyból, talpa alatt hideg volt a deszkapadló.
Tizenegykor kikapcsolták a gőzfűtést, éjfélre már kegyetlenül
kihűlt a lakás. Bebújt egy pongyolába, és kinyújtott kézzel el-
indult a hálószoba ajtaja felé, kikerülve a jobboldalt álló széket.
A lakásban nem volt szüksége a botra. Kilépett a nappaliba – a
32
két szoba közt nyikorgott a küszöb –, és elhaladt a zongora
mellett, amelyen Jimmy úgy szeretett játszani. Hallás után ját-
szott, azt mondta, hogy a maga korának ő volt az Art Tatumja.
Volt a fenét. Furcsa, mennyire megsiratta. Már egy éve nem
szerette – a könnyei mégis eléggé őszinték voltak.
Már a konyhában volt. Megállt az ajtó előtt. Akárki volt is
az odakint, még mindig kopogott. A kopogás akkor maradt
abba, amikor ő megszólalt.
– Ki az? – kérdezte.
– Mrs. Harris?
– Tessék!
– Rendőrség – mondta a hang.
– Carella detektív?
– Nem, asszonyom.
– Hát akkor ki?
– Romney őrmester vagyok. Lenne szíves kinyitni az ajtót?
Valószínűleg megtaláltuk a férje gyilkosát.
– Egy pillanat – mondta Isabel, és kiakasztotta a biztosító-
láncot.
A férfi belépett a lakásba, és betette maga mögött az ajtót.
Isabel hallotta, amint az ajtó nesztelenül becsukódik, aztán
hallotta, hogy a zárban megfordul a kulcs, és kattan a rugó.
Mozgás. Padlódeszka-recsegés. A férfi már közvetlenül előtte
állt.
– Hol van? Isabel nem értette.
– Hová tette a férje?
– Mit? Ki... kicsoda maga?
– Mondja meg, hol van – mondta a férfi – és nem esik bán-
tódása.
33
 – Nem tudom, miről... én nem... – Majdnem felsikoltott.
Remegve hátrált a férfi elől, és beleütközött maga mögött a
falba. Hallotta, hogy fém súrlódik fémhez, érezte a férfi hirte-
len feléje tett mozdulatát, aztán érezte, hogy valami éles és
hegyes tárgy szegeződik a torkának.
– Nehogy sikítani merjen! – mondta a férfi. – Hol van?
– Nem tudom, mire gondol.
– Azt akarja, hogy megöljem?
– Nem, könyörgöm, ne...
– Hát akkor hol van? – kérdezte a férfi.
– Kérem szépen, én...
– Hol van? – ismételte meg a férfi, és hirtelen teljes erőből
pofon ütötte, leverte róla a fekete szemüveget. – Hol van? –
mondta, és ismét pofon ütötte. – Hol? Hol?

34
 3

– Nem mindenkivel lehet az évszakokról beszélgetni – mondta

Meyer. – Egy átlagembernek például, aki Floridában vagy Ka-
liforniában lakik, fogalma sincs róla, hogy különböző évszakok
vannak. Azt hiszi, hogy az időjárás nyilván mindig egyforma,
egyik nap olyan, mint a másik.
Meyer igazán nem úgy festett, mint egy flaszterfilozófus,
noha valóban a flasztert koptatta, miközben Harrisék lakása
felé igyekezve fürgén szedte a lábát Carella oldalán, és valóban
filozofált. Inkább látszott annak, ami volt: munkáját végző he-
kusnak. Magas, testes férfiú volt, porcelánkék szemekkel, s az
arca sokkal kerekebbnek látszott, mini amilyen valójában volt.
Talán tökéletes kopaszsága miatt: már harmincadik születés-
napja előtt kopasz volt.
Kopaszsága óriási türelmének volt a következménye. Meyer
ugyanis egy zsidó szabó fiának született, olyan környéken, ahol
túlnyomó többségben árják laktak. Az öreg Max Meyernek
erős humorérzéke volt. Utónévül is a Meyert adta a fiának:
Meyer Meyer lett belőle. Igazán vicces volt. "Meyer Meyer,
Meyer Meyer, égetni való gazember" – kántálták kórusban a
környékbeli srácok. S hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van,
egy szép napon a lámpaoszlophoz kötözték, és tüzet gyújtottak
tornacipős lába alatt. Meyer türelmesen imádkozott, hogy
eredjen el az eső, türelmesen imádkozott, hogy jöjjön arra va-
laki, és vizelje le a lángokat. Az eső csakugyan eleredt, de ő
addigra már végérvényesen eldöntötte, hogy a világ tele van
őrültekkel. De végül is megtanulta, hogy ilyen névvel is lehet
élni, és el lehet viselni a csúfolódásokat, vicceket, sértéseket és
35
szellemességeket, amelyeket a neve az esetek többségében
provokált. Csak türelem kell hozzá. Csakhogy a türelmet nem
adják ingyen: hullani kezdett a haja. Harmincéves korára olyan
sima lett a kobakja, mint egy görögdinnye. És lám, mostanában
újabb probléma merült fel. A televízióban megjelent egy ko-
pasz hekus. Ha még egyszer úgy meri szólítani a kollégái közül
valaki, hogy...
Türelem, gondolta. Türelem.
A havazás éjfél körül elállt. Most, pénteken délelőtt tízkor,
már csak vékony hóréteg borította a járdákat, mintha porcu-
korral szórták volna be. A fejük fölött tisztán ragyogott az ég-
bolt. Egyikük fején se volt semmi, de mindketten vastag téli-
kabátot viseltek. Kezüket zsebre dugták, kabátjuk gallérja fel
volt hajtva. Meyernek beszéd közben mintha tollpihék szálltak
volna a szájából, a szél elsodorta őket a jobb válla fölött.
– Sarah meg én egyszer Svájcban voltunk – mondta. – Pár
évvel ezelőtt, szeptember vége felé. Ott már a télre készülőd-
tek. Sarlóval levágták a magasra nőtt füvet, aztán kiteregették
száradni, hogy a teheneknek legyen mit enniük a télen. Meg fát
is vágtak és nagy halmokba rakták, a teheneket meg lehozták a
hegyekből, és behajtották őket az istállókba – szóval csupa
készülődés volt minden. Tudták, hogy nemsokára havazni fog,
és fel kell készülniük a télre. Hát igen, az évszakok tette hozzá,
és bólintott. – Évszakok nélkül egyhangú volna a világ, termé-
szetellenes. Legalábbis szerintem. Carella csak dünnyögött.
– Mire gondol, Steve?
– Nem is tudom – mondta Carella. Pedig arra gondolt, hogy
fázik. Arra gondolt, hogy novemberhez képest átkozottul hideg
van. Eszébe jutott az előző esztendő, amikor a város egész té-
36
len csak kétféle időjárással számolhatott. Vagy arra ébredt az
ember, hogy hóvihar dühöng, vagy arra, hogy tiszta az égbolt, s
a hőmérséklet alig valamivel van nulla fok fölött. Más lehető-
ség nem volt. Nem örült a gondolatnak, hogy az idén se lesz
más lehetőség. Arra gondolt, hogy igazán nem bánná, ha Flo-
ridában vagy Kaliforniában élne. Tűnődni kezdett, vajon nem
tudná-e hasznát venni valamelyik floridai város egy tapasztalt
hekusnak. Például hogy kinyomozzon két vakmerő bankrablót.
Elüldögélhetne egy pálmafa árnyékában, egy nagy pohár jeges
italt szürcsölgetve. Még a gondolatba is beleborzongott.
Harrisék épülete fényes nappal barátságosabbnak látszott,
mint az előző este. Igaz, hogy mocskos volt a homlokzata –
mocsok nélkül nem is lenne ez a város város –, de a vörös tégla
a mocskon is átlátszott, és az épület valahogy színesebbnek
tűnt a ragyogó napfényben. Olyasmi volt ez, amiről az emberek
meg szoktak feledkezni a várossal kapcsolatban. Még Carella
is rendszerint úgy gondolt a városra, hogy csak a fekete és a
fehér különböző árnyalatai jellemzik. Kormos bérkaszárnyák
magasodnak a szürke égbolt felé, fekete aszfalt borítja az út-
testeket, a járdák és a járdaszegélyek szürkék, a világváros
egyszínű, baljóslatúan komor. Pedig ennek éppen az ellenke-
zője az igaz.
Van szín az épületeken: a vörös mellett sárga tégla, a na-
rancssárga meg kékre festett favázak mellett barnakő, erezett
márvány, narancsbeton, rózsaszínű stukkó. Vannak színek a
palánkokra ragasztott plakátokon: az egymást fedő, tarka ösz-
szevisszaságban rikító hirdetmények – amelyek közt a
rockkoncertekétől a masszázsszalonokéig mindenféle akad –
sokszor hatalmas, absztrakt falfestmények benyomását keltik.
37
Vannak színek a közlekedésben, és nemcsak a közlekedési
lámpák: piros, sárga és zöld fények villóznak fémes izzással az
esőáztatta járdákon, egy mesevilág képzetét keltve, a spektrum
minden színe együtt van ezeken a zsúfolt utcákon, olyan az
egész, mint egy mozgó mozaik. Vannak színek a szemétben:
ennek a városnak több a szemete, mint az Egyesült Államok
városai közül bármelyiknek, s a szemetesek meg-megújuló
sztrájkjai miatt gyakran össze se szedik. Műanyag zacskókban
hever a bérkaszárnyák falai tövében, a modern technológia
zöld, homokszínű és halványsárga termékei őrzik a nyolcmilli-
ós város iszonyú mennyiségű hulladékát, ha a patkányok ki
nem rágják a zsákokat, és tartalmuk nem szóródik szét bűzlő
kupacokban a járdákon. Vannak színek – isten legyen irgalmas
a földalattin utazókhoz! – a grafitókon is, amelyeket festék-
szóróval festenek e tömegközlekedési eszköz vadonatúján
csillogó kocsijainak oldalára. Trágár cirkalmak hirdetik ennek
vagy annak a maché-nak a férfiasságát, mi az, hogy: tizennégy
földalatti kocsira tizennégyszer van fölfestve a nevük. És végül
van szín az embereken is. Nemcsak fehérek vagy feketék. De-
hogy. Ahány polgár, annyi színárnyalat!
A két detektív szótlanul ment fel a bejárathoz vezető lép-
csőn. Az egyik az évszakokon tűnődött, a másik a színeken. De
mind a ketten a várossal kapcsolatban. Felmásztak a lépcsőn a
második emeletre, és bekopogtak a 3/c számú lakás ajtaján.
Carella megnézte az óráját, és még egyszer bekopogott.
– Tíz órát mondott neki? – kérdezte Meyer.
– Annyit. – Carella ismét bekopogott. – Mrs. Harris? – kiál-
totta. Semmi válasz. Még egyszer bekopogott, és az ajtóra ta-

38
pasztotta a fülét. A lakásban nem hallatszott semmi nesz, Me-
yerre nézett.
– Mire gondol? – kérdezte Meyer.
– Kerítsük elő a házmestert – mondta Carella.
Lementek a lépcsőn, és megkeresték a házmesterlakást. Ott
volt, ahol a legtöbb házban lenni szokott: a magasföldszinten, a
lépcsőház végében. A házmester egy Henry Reynolds nevű
fekete férfi volt. Azt mondta, hogy hat éve házmesterkedik a
házban, és jól ismeri Harrisékat. Kétségkívül nem tudta még,
hogy Jimmy Harrist előző este meggyilkolták. Miközben újból
felmentek a lépcsőn a második emeletre, egy pillanatra be nem
állt a szája, de arról, amit nyilván tragédiának tartott volna, ha
tud róla, egy szót se szólt, és azt sem kérdezte meg, hogy miért
akar a rendőrség bejutni a lakásba. Ezt se Carella, se Meyer
nem találta furcsának. Ebben a városban gyakran előfordult,
hogy a polgárok nem tettek fel kérdéseket. Túlságosan is jól
ismerték a zsarukat, és rendszerint egyszerűbb volt együttmű-
ködni velük, és nem akadékoskodni. Reynolds bekopogott a 3/c
számú lakás ajtaján, az ajtó felé hajtotta a fejét, és fülelt egy
darabig, aztán vállat vont, és a nála levő kulccsal, kinyitotta az
ajtót.
Isabel Cartwright Harris a frizsider mellett feküdt a padlón.
A torka át volt vágva, feje furcsa szögben csavarodott félre
önnön vére tócsájában. A frizsider ajtaja nyitva volt. A frizsi-
derből kihúzták a hús- meg egyéb élelmiszertartókat, tartalmu-
kat kiborították a földre. Nyitott bádog- és kartondobozok he-
vertek szerteszét, A padló ragadt a vérrel keveredett liszttől,
cukortól, zabpehelytől, őrölt kávétól, szétmorzsolódott két-
szersülttől, salátalevelektől és törött tojásoktól. A konyhaszek-
39
rény fiókjait is kirángatták, kések, villák és kanalak hevertek
fiókostul a papírszalvétákból, cukorfogókból, egy dugóhúzó-
ból, egy sajtreszelőből, szettekből és gyertyákból álló szemét-
dombon, amelyekét ugyancsak fiókostul borítottak ki a padló-
ra.
– Jesszusom! – kiáltott fel Reynolds.

A holttestet déli tizenkettőkor szállították el. A laborosok ket-

tőkor végeztek a lakással, akkor engedték át Meyernek és
Carellának. A többi helyiség is ugyanolyan vadul fel volt dúl-
va, mint a konyha. A heverőről leszedték és felhasították a
párnákat, tömésüket kiráncigálták és ledobálták a padlóra. A
heverő és a szobában levő valamennyi kárpitozott szék fel volt
fordítva, a fenekük és a hátuk felhasítva. A nappaliban csak
egyetlen állólámpa volt, de az is fel volt döntve, az ernyőjét
leszedték, és a szoba másik sarkába hajították. A hálószobában
lehúzták az ágyról a lepedőt, a matracokat felhasogatták, belü-
ket kicibálták. A komód fiókjait kihúzták és felfordították, bu-
gyik, alsónadrágok, melltartók, pulóverek, kesztyűk, zsebken-
dők, zoknik, hosszú és rövid ujjú trikóingek és utcai ingek he-
vertek szétszórva a padlón. A ruhaszekrényben lerángatták a
vállfákról a ruhákat, és szétdobálták a szobában, némelyik a
komódon, némelyik a padlón kötött ki. Magát a szekrényt is
alaposan átkutatták, kinyitották és megvizsgálták a
cipősdobozokat, a cipők talpbélését felhasították; egy szerszá-
mos doboz tartalmát kiborították a padlóra; a szekrény polcát
borító viaszosvásznat kitépték a rajzszögek alól. Valószínűnek
látszott, ha ugyan nem nyilvánvalónak, hogy valaki keresett
40
valamit a lakásban. Sőt: a keresés barbár módja arra látszott
mutatni, hogy az illető feltétlenül meg akarta találni, amit ke-
res.
Carellának és Meyernek nem volt ilyen határozott célja, ők
nem egy bizonyos valamit kerestek, ők csak reménykedtek,
hogy találnak valamit, ami magyarázatot ad a történtekre,
akármilyen csekélyke is az a valami. Két embert gyilkoltak
meg brutálisan, valószínűleg néhány órán belül. Az első gyil-
kosságot még el lehetett könyvelni közönséges utcai gyilkos-
ságnak is, ilyesmi gyakran fordul elő ebben a szép városban, és
az utcai gyilkosságoknak nem kell hogy feltétlenül indítékuk is
legyen. A második gyilkosság azonban egyszerre más színben
tüntette fel mind a kettőt: inkább tervszerűnek, mint értelmet-
lennek. Ha huszonnégy órán belül azonos módon gyilkolnak
meg egy férjet meg a feleségét, az már ésszerű magyarázatot
követel. A detektívek azt kérdezték, hogy: miért? És kerestek
valamit, ami feleletet adhat erre a miértre.
A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy mindkét áldozat
vak volt. Nem találtak semmiféle címjegyzéket, amit egy látó-
képes áldozat lakásán találhattak volna, és naptári bejegyzése-
ket, vásárlási jegyzékeket, feljegyzéseket se találtak. Ami le-
vélféle akadt a lakásban, az mind Braille-írással volt írva. Per-
sze azért ezeket is összeszedték, hogy majd a központban "le-
fordíttassák" őket, pillanatnyilag azonban ezek a levelek nem
mondtak nekik semmit. Volt a lakásban egy öreg szabvány
írógép is, a labor technikusai már felvették róla az ujjlenyoma-
tokat, és se Carella, se Meyer nem tudta, hogy milyen egyéb
információval szolgálhatna. Találtak egy betétkönyvet, az Első
Szövetségi Bank helybeli fiókja állította ki a Yates Avenue-n.
41
Harriséknak kétszáztizenkét dollárjuk volt a közös betét-
könyvben. Aztán találtak egy, porlepte fényképalbumot, nyil-
vánvaló volt, hogy évek óta nem nyitották ki, Jimmy Harris
fényképei voltak benne, gyermek- és ifjúkorából. Az albumban
látható személyek többsége fekete volt, Jimmy még azokon a
képeken is többnyire fekete katonák társaságában állt a lencse
elé, amelyeken egyenruhában volt látható. Az album vége felé
találtak egy nyolcszor-tízes, fényes felületű fényképet.
A nyilvánvalóan beállított felvétel öt férfit ábrázolt. Az öt
közül kettő fehér volt, három fekete. A fénykép egy alul fából,
felül ponyvából összetákolt, sátorszerű építmény előtt készült,
és mind az öten mosolyogtak rajta. Egyikük, aki az első sorban
guggolt, egy ákombákom betűkkel írott táblát tartott maga
előtt. A táblán ez állt:

2. raj
Alfa őrs

A hálószoba padlóján szétszórt okmányok közt megtalálták

a kutya papírjait. Fajtiszta labrador volt, a neve Stanley. A ku-
tyát is meg a gazdáját is a Perry Streeten levő Vakvezető Isko-
lában képezték ki. A padlón hevert még egy házassági bizo-
nyítvány – a két tanú neve, aláírásuk szerint, Angéla Coombes
és Richard Gerard volt –, egy leszerelési bizonyítvány, amelyet
az Egyesült Államok Hadserege, valamint egy biztosítási köt-
vény, amelyet az Amerikai Hagyatéki Rt. állított ki. A biztosí-
tott James Harris volt, a kedvezményezett Isabel Harris, az ő
halála esetén pedig a biztosított édesanyja, Mrs. Sophie Harris.
A biztosítás összege huszonötezer dollár.
42
 Egyebet nem találtak.

Carella íróasztalán éppen akkor szólalt meg a telefon, amikor

húsz perccel négy után visszatért Meyerrel a csoport szobájába.
Gyorsan belökte a lécválaszfal ajtaját, berohant, és felkapta a
kagylót.
– 87-es csoport, Carella – jelentkezett.
– Itt Maloney beszél, a kutyás alakulattól.
– Tessék, Maloney.
– Mit csináljak ezzel a kutyával?
– Milyen kutyával?
– A fekete labradorral. Maguktól küldte ide valaki.
– Hogy van a kutya?
– Kitűnően. De lenne szíves megmondani, mit kezdjünk ve-
le?
– Egy gyilkosság áldozatáé volt – mondta Carella.
– Igazán érdekes – mondta Maloney –, de mi köze ehhez a
kutyás alakulatnak?
– Semmi. Csak nem tudtuk, mit csináljunk az este azzal az
állattal.
– Tehát fogták magukat, és ideküldték.
– Nem, dehogy. Az ügyeletes őrmester kerített egy állator-
vost...
– Igen, a mi állatorvosunkat, így aztán idekerült a kutya, és
nem tudjuk, mit csináljunk vele.
– Miért nem tanítják be?

43
 – Tudja maga, mibe kerül egy ilyen kutya betanítása? Meg
aztán honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán alkalmas-e a feladat-
ra?
– Az igaz – mondta Carella, és sóhajtott egyet.
– Szóval, mi legyen? Mit csináljak vele?
– Vissza fogom hívni az ügyben.
– Mikor? Ha hétfő reggelig nem kerül el innen ez a kutya,
szólok a gyepmesteri hivatalnak.
– Mitől fél? Nem veszett kutyát küldtünk a nyakára. Az egy
vakvezető kutya, és ahogy én láttam, teljesen egészséges.
– Az hát, nem is arról van szó, Carella. Sokkal több hivata-
los plecsni meg egyéb szarság lóg a nyakörvén, mint a város
valamennyi kutyájának együttvéve. Nem erről van szó. Hanem
arról, hogy mit csináljunk vele. Ez itt nem állatkert, hanem a
rendőrség egyik alakulata, és nekünk is dolgoznunk kell, ép-
púgy, mint maguknak. Szeretnék, ha ez a nyavalyás kutya a
maguk irodájában lenne? Szeretnék, ha a maguk munkáját za-
varná?
– Nem, de...
– Nos, mi se szeretnénk, ha a mienket zavarna. Szóval csak
annyit mondok, hogy ha hétfőn reggel nem az lesz az első dol-
ga, hogy felhív, és megmondja, mi legyen ezzel a kutyával,
már viszi is el a gyepmesteri hivatal, és akkor Isten irgalmaz-
zon neki.
– Felhívom, Maloney.
– Helyes – mondta Maloney, és letette a kagylót.
A nyomozók szobája pénteki napokon pontosan ugyano-
lyan, mint a hét többi napján, beleértve a vasár- és ünnepnapo-
kat is. Egy kicsit kopott, egy kicsit elhanyagolt, látszik rajta,
44
hogy lestrapálódott az idők folyamán az állandó használattól, a
túlzott igénybevételtől, mégis barátságos és otthonos, úgyszól-
ván az egyetlen hely a városban, ahol igazán jól érzik magukat
azok, akik itt dolgoznak. Az ő számukra nem létezik sehol a
világon még egy körlet, ahol ilyen jól éreznék magukat. Ha
Carellát áthelyeznék Peoriába vagy Perthbe, Amszterdamba
vagy akár Amherstbe, nem tudna mit kezdeni magával. Sőt:
még ha ennek a városnak valamelyik vadonatúj, fényesen csil-
logó körzetébe helyeznék is át, úgy erezné, hogy hirtelen a
Marsra került. El se tudta képzelni, hogy valahol másutt legyen
hekus. Hekusnak lenni annyit jelent, hogy az ember a
Nyolc-Hetesben hekus. Úgy bizony. Legalábbis ami Carellát
illeti, ez volt a helyzet. Minden más körzetet és minden más
hekust ehhez a körzethez és ennek a körzetnek a hekusaihoz
mért. Ez a lokálpatriotizmus. Az ember büszke az otthonára. És
ez a szoba neki második otthona volt.
A szobát az épület első emeletén tengőajtós lécfal választot-
ta el a folyosótól. A folyosón két tejüvegtáblás ajtó volt, az
egyiken IKTATÓ a felirat, a másikon meg FÉRFI MOSDÓ.
Ha egy hölgyre jött rá a pipilés, megkérték, fáradjon le az épü-
let földszintjére, ahol az eligazító asztalával szemközti falon
volt egy NŐI MOSDÓ feliratú ajtó. Járt egyszer a kapitánysá-
gon délről egy hekus, egy fegyveres rablásért körözött pasast
kellett átadnia. Látta a MOSDÓ feliratú ajtókat, azt hitte, hogy
azok mögött csak kezet mosni lehet, és hangosan töprengeni
kezdett, hol végezhetné el a szükségét.
Az illemhelyet Amerika-szerte másképp nevezik, mint
ahogy gondolná az ember. Nevezik fürdőszobának, öltözőnek,
pihenőnek, de illemhelynek – soha. Az amerikaiak nem szere-
45
tik az "illemhely" szót. Selejtes emberi termékekre utal. Az
amerikai, a világ legtöbb szemetet produkáló nációja nem sze-
ret selejtes emberi termékekről meg testi szükségletekről be-
szélni. Az udvarias átlagamerikai külföldön inkább összepisili
magát, mint hogy megkérdezze, hol az illemhely. A
Nyolc-Hetesben csak a bűnözők kérdezik meg, hol az illem-
hely. – Hé, hol a klotyó? – ordítják. Behozhatnak ide akár úto-
nállót, akár prostituáltat, akár betörőt, mindnek az az első kér-
dése, hogy hol a klotyó. A bűnözőknek átlagban húsz-harminc
másodpercenként ki kell menniük a klotyóra. Ennek az az oka,
hogy a bűnözőknek gyenge a hólyagjuk. Viszont pontosan tud-
ják, hogy kell nevezni az illemhelyet.
Jelenleg csak két bűnöző tartózkodott a nyomozók szobájá-
ban. Ez a szám valamivel alatta volt a péntek délutáni átlagnak.
Az egyik bűnöző a helyiség másik végében volt, a kalitkában.
Fel-alá járkált benne, de nem a jogait emlegette. Ez szokatlan
volt. A legtöbb bűnöző folyton a jogait emlegeti. Erről lehet a
legbiztosabban megkülönböztetni a bűnözőket a bűncselek-
ménnyel vádolt közönséges polgároktól A bűnözd mindig a
jogait emlegeti. – Tisztában vagyok a jogaimmal – mondja,
aztán feltétlenül az következik, hogy: – Hé, hol a klotyó? – A
nyomozók szobájában tartózkodó másik bűnözőt Cotton Hawes
detektív faggatta a lécfal mellett sorakozó iratszekrények előtt
álló íróasztalok egyikénél. Ha egy idegen megnézte volna
Hawest, aztán megnézte volna a pasast, akit kihallgatott, nehe-
zen tudta volna megállapítani, melyikük a jó, és melyikük a
rossz.
Hawes száznyolcvan centi magas volt, és nyolcvanhat kiló.
A szeme kék volt, állkapcsa szögletes, az álla gödrös. A haja
46
vörös, kivéve egy csíkot a bal halántékán, ahol egyszer meg-
késelték, s mikor a seb begyógyult, furcsamód fehéren nőtt ki a
haj a helyén. Szabályos, egyenes orra volt, széles szája; vastag
alsó ajka. Valahogy tüzesnek látszott, mint a próféta, akit vil-
lám sújtott, de túlélte. Az asztala előtt ülő férfi majdnem olyan
magas volt, mint Hawes, de valamivel testesebb, és feltűnően
jóképű. Fekete haja volt, és sötétbarna, kifejező szeme, akár
egy költőnek. A profilja mint Barrymore-é, a haja középen a
homlokába nőtt, mint Valentinónak. Ezek már nem a mi kor-
társaink, nyájas olvasóm, de ennek az úriembernek bizony
kortársai voltak. Legalább hatvanöt éves volt, ha nem több, és
aznap délután tartóztatták le, mert betört egy lakásba. Rajta-
kapták a helyszínen, lába előtt a betörőszerszámokkal. Éppen
egy falba süllyesztett széfen "dolgozott", amikor a portás besé-
tált a lakásba a saját kulcsával meg egy zsaruval. Nem tudott
semmit se felhozni a mentségére. Csöndesen hallgatta Hawes
kérdéseit, és halkan, csüggedten válaszolgatott rájuk. Harmad-
szor bukott le. A vád betöréses lopás volt, egy lakásban kapták
el, fényes nappal. Nem volt ugyan fegyver nála, de harmadszo-
ri lebukás esetén, a cella kulcsát már mindenképpen eldobják.
Nem látszott túlságosan jókedvű betörőnek ezen a péntek dé-
lután, mikor az alkonyat már kezdett beszivárogni a nyomozók
szobájába.
Meyer felkattintotta a mennyezeti lámpákat. Hawes úgy
kapta fel a fejét, mintha egy mozsarat sütöttek volna el fölötte.
Foglya továbbra is összekulcsolt kezét bámulta az ölében. De
az utcára néző ablakok melletti íróasztalnál ülő detektív, Ric-
hard Genero is felnézett az írógépről. Genero jelentést gépelt.
Utált jelentést gépelni. Tudniillik nem volt tisztában a helyes-
47
írással. Különösen a "revolver" szóval volt megakadva, pedig
az fontos szó a törvény revolveres őreinek előmenetele szem-
pontjából. Genero mindig "levorver"-nek írta, pontosan úgy,
ahogy ejtette. De hát ő a klozettet is "klozit"-nak ejtette.
Genero ugyanis Calm's Pointból való volt, a városnak abból a
részéből, ahol úgy beszélik az amerikai nyelvét, mint a liver-
pooliak az angolt. Generót nemrég léptették elő detektívvé.
Azért sikerült ilyen magasra kapaszkodnia a rendőrségi sza-
márlétrán, mert egy lövöldözés során véletlenül a saját lábába
lőtt. Azaz hogy pontosak legyünk – ezzel a lövéssel indított el
egy olyan eseménysorozatot, amely ráterelte a rendőrség feje-
seinek figyelmét s amellyel kiérdemelte az áhított arany jel-
vényt. A nyomozók szobájában nem nagyon kedvelték. Az
anyja viszont imádta.
Most odaintett Carellának. Carella az asztalához lépett.
– R-e-v... – kezdte.
– Igen, tudom – mondta Genero, és rámutatott a jelentésé-
ben a szóra. Helyesen írta le. Vagyis a jövő héten nyilván ké-
relmezni fogja, hogy léptessék elő hadnaggyá. – Steve –
mondta –, volt egy telefonja, miközben házon kívül volt.
Grossman százados kereste a laborból. Valami körömpiszok
ügyében.
– Oké, rögtön visszahívom.
Genero felnézett a falon az órára. – Azt mondta, hogy ha öt
után kerül vissza, csak hétfőn hívja fel.
– Talált valamit Grossman?
– Nem tudom.
– Ki az ott a kalickában?
– Az az én foglyom.
48
 – Mit követett el?
– A parkban kefélt.
– Az is bűn?
– Közszemérem elleni vétség – mondta Genero, és mindjárt
idézte az Állami Büntetőtörvénykönyv vonatkozó paragrafusát.
Btk. 245, másodfokú vétség. "Ha valaki nyilvános helyen
szántszándékkal szeméremsértő módon mutogatja nemi szerve-
it vagy egyéb intim testrészét, közszemérem elleni vétséget
követ el..." Rajtakaptam.
Carella a kalitkára nézett. – És hol a nő? – kérdezte.
– Az meglépett – mondta Genero. – De a bugyija megvan.
– Nagyszerű – mondta Carella. – Príma bizonyíték. A lehető
legprímább, Genero.
– Szerintem is – mondta büszkén Genero. – A pasas három
hónapra sittre kerülhet.
– Abból majd nyilván okul – mondta Carella, és visszatért
az íróasztalához. A kalitkában fel-alá járkáló delikvens úgy
húsz év körülinek látszott. Valószínűleg leszólította a Grover
Parkban egy ott cirkáló prostituált, és ő úgy gondolta, hogy
eltölt egy kellemes félórát a ragyogó novemberi délutáni nap-
sütésben, legfeljebb annyit kockáztat, hogy egy kicsit megcsípi
a hideg, de nem számolt a törvény örökké éber őreivel, akiket
ebben az esetben Richard Genero képviselt. Úgy látszott,
mintha a kalitkában levő delikvenst sokkal jobban aggasztaná,
hogy mit szól majd a mamája, mint a rá váró esetleges börtön-
büntetés. Carella sóhajtott egyet, felütötte telefonjegyzékét, és
feltárcsázta a Rendőrségi Laboratóriumot. Grossman a hetedik
kicsengésre vette fel a kagylót. Hallani lehetett a hangján, hogy
liheg.
49
 – Rendőrségi Labor, Grossman – jelentkezett.
– Steve vagyok, Sam.
– Már lenn voltam az előcsarnokban mondta Grossman. –
Maradjon a vonalban, hozom a dossziét.
Carella várt. Maga elé képzelte Grossmant a főkapitányság
belvárosi épületének üvegfalú csendjében. Grossman magas,
szikár férfiú volt, aki otthonosabban festett volna egy New
England-i farmon, mint a steril, rendezett laborban. Szemüvege
mögött ártatlanul kék volt a szeme. Volt az egyéniségében va-
lami előkelőség, valami régmúlt időkre emlékeztető nyugalom
és melegség, még olyankor is, mikor tudományos tényeket
köpködött pattogó, tekintélyt parancsoló beszédmodorában.
Csak a múlt hónapban léptették elő századossá. Carella képes
volt beutazni a belvárosba, a főkapitányságra, hogy meghívja
egy ebédre a nagy esemény megünneplésére.
– Hello, Steve?
– Itt vagyok.
– Kezemben a dosszié. James Randolph Harris, magassága
százhetvenhét centi, súlya...
– Ezt meg honnan tudja, Sam?
– Átküldte az adatokat a személyi nyilvántartó. Azt hittem, a
maga kérésére.
– Nem.
– Akkor talán innen kérte valaki.
– Priusza van Harrisnek?
– Nem, dehogy. Ez katonai anyag. De tízéves, Steve, azóta
nyilván változott az ábra.
– Egy tekintetben feltétlenül, Sam. Akkor még nem volt
vak.
50
 – Akarja, hogy beolvassam a többit is? Egészen biztos, hogy
magának is küldenek belőle egy példányt. Tudják, hogy a maga
esete, nem?
– Igen, nyilván tudják. Ma reggel beküldtem egy embert a
tetemnézőbe, mikor ujjlenyomatot vettek róla. Egy pillanat. Itt
is van a Nyilvántartó borítékja az asztalomon.
– Szóval nem szükséges, hogy én olvassam fel.
– Nem. Csak arról meséljen, hogy mi volt Harris körme
alatt.
– A pasas kertész volt.
– Miből gondolja?
– Föld volt a körme alatt.
– Piszok?
– Föld. Nagy különbség, Steve. Piszok a maga meg az én
körmöm alatt van, igaz?
– Igaz – mosolyodott el Carella.
– Meg a hozzánk hasonló művelt embereké alatt – mondta
Grossman.
– Hát persze.
– James Harrisnek azonban föld volt a körme alatt. Egyhar-
mad rész kérges föld, egyharmad rész homok és egyharmad
rész humusz. Kitűnő virágföld.
– De hát hol lehet ebben a városban kertészkedni? – kérdez-
te Carella.
– Az ablakpárkányon – felelte Grossman.
– Mm – dünnyögött Carella.
– Segít ez valamit?
– Nem tudom. Sam, a pasasnak a feleségét is megölték.
Tudta?
51
 – Nem. Nem tudtam.
– A technikusai ott voltak ma délután. Nagyon hálás lennék,
ha visszahívna, ha esetleg találtak valamit.
– Majd szólok Daviesnek, hogy reggel hívja fel.
– Nagyon köszönöm.
– A hivatalban lesz?
– Holnap állítólag szabadnapom van mondta Carella. –
Mondja meg Daviesnek, hogy próbáljon meg otthon felhívni.
– Oké. Egyéb?
– Ennyi az egész, Sam. Köszönöm.
Carella letette a kagylót, és fel akarta bontani a
manila-borítékot, de felnézett az órára, és inkább ismét a tele-
fonjegyzékét lapozta fel. Már tíz perc múlva öt volt, de azért
feltárcsázta a számot.
– Fort Jefferson – jelentkezett egy férfihang.
– A 6149-es melléket kérem.
– Maradjon a vonalban – mondta a férfi.
Carella várt. A következő pillanatban már jelentkezett is egy
másik férfihang.
– Országos Véderő-bizottság.
– Carella detektív, 87-es körzet. Bizonyos információra
volna szükségem.
– McCormick százados a másik vonalon beszél. Meg tudja
várni, vagy hívja önt vissza?
– Megvárom – mondta Carella. Várakozás közben kibontot-
ta a Személyi
Nyilvántartótól érkezett manila-borítékot. A címzés ez volt
rajta: Steven Carella det., 87. körzet. Vagyis nem volt kimon-
dottan pontos. Miként Grossman a telefonban már jelezte, Har-
52
ris nem volt rovottmúltú; ujjlenyomatai csak azért szerepeltek a
nyilvántartóban, mert valamikor az Egyesült Államok hadse-
regében szolgált. Ha polgári közszolgálatban állt volna, akkor
is vettek volna róla ujjlenyomatot, és a Nyilvántartó ugyanígy
járt volna el. A papír nem sokat mondott Carellának. Megadta
Harris személyleírását, születési dátumát, és rajta voltak mind-
két kezének az ujjlenyomatai. Carella éppen vísszadugta a bo-
rítékba a papírt, mikor McCormick jelentkezett a vonalban.
– McCormick százados.
– Százados úr, Carella detektív vagyok az isolai 87-es kör-
zetből. Nem tudom, a segítségemre tudna-e lenni.
– Hát... – mondta McCormick, és Carella tudta, hogy a szá-
zados az órára pillant.
– Tisztában vagyok vele, hogy későre jár – mondta.
– Hát... – mondta McCormick.
– De hát két gyilkosság ügyében nyomozunk, és nagyon há-
lás lennék, ha valamivel a segítségemre tudna lenni.
– Mire volna szüksége? – kérdezte McCormick.
– Az egyik áldozat a hadseregben szolgált. A szolgálati lap-
ját szeretném megnézni.
– Azt írásban kell kérni – mondta McCormick.
– Gyilkosságról van szó, százados úr, szeretnék kicsit gyor-
sabban haladni, mint...
– Közvetlen kapcsolatban van a gyilkosság az áldozat kato-
nai szolgálatával?
– Nem tudom. Csak valami fogódzót keresek.
– Mm – dünnyögött McCormick. – Nálunk mindenesetre
csak azoknak van a szolgálati lapja, akik jelenleg Fort Jeffer-
sonba vannak beosztva.
53
 – Ezzel tisztában vagyok. Fel kell hívnia St. Louist.
– És nekik is minimum huszonnégy órájukba kerül, amíg
felkutatják az illetőt. Ha nem hetvenkettőbe.
– Segítene, ha közvetlenül én hívnám fel őket?
– Nem hinném – mondta McCormick.
– Akkor lenne szíves felhívni őket helyettem?
– Mindjárt öt óra.
– St. Louisban még nincs annyi – mondta Carella.
– Adja meg az ember nevét.
– James Randolph Harris.
– Mikor szolgált a hadseregben?
– Tíz évvel ezelőtt.
– Felhívom őket. A teljes 201-es szolgálati dossziéját akar-
ja?
– Ha lehetne. És lenne szíves megmondani nekik, hogy
gyilkosságról van szó, tehát sürgős?
– Megmondom.
– És arra is megkérné őket, hogy a dossziét egyenesen hoz-
zám küldjék?
– A tájékoztatási törvény paragrafusaira fognak hivatkozni.
– Ez nem ütközik a tájékoztatási törvénybe.
– Akkor is ragaszkodni fognak a szolgálati úthoz. Az a
gyanúm, hogy hozzám is csak hétfőn jut el a dosszié, még ak-
kor is, ha elegendő nyomást gyakorolok rájuk. Meg az is a
gyanúm, hogy ki kell jönnie érte Calm's Pointba. Hacsak nem
találok egy őrmestert, aki éppen a belvárosba megy.
– Tegyen meg mindent, ami csak módjában van.
– Megpróbálok.
– Köszönöm – mondta Carella, és letette a kagylót.
54
 A faliórán néhány perccel múlt öt. A szoba másik végében
Genero ismét gépelni kezdett. Hawes hirtelen felállt az íróasz-
tala mellől, és odaszólt a foglyának: – Oké, cimbora, gyerünk –
és odavezette az asztalhoz, ahol az ujjlenyomatokat vették fel.
A hadnagy csukott ajtaja mögött csengett a telefon. Még egyet
csengett, aztán elnémult. Carella benyúlt az íróasztala alsó fi-
ókjába, ahol mind az öt városrész telefonkönyvét tartotta. Fel-
ütötte az isolait, a P-hez lapozott, és végighúzta az ujját az ol-
dalon, amíg a Praktikus Újdonságok számához nem ért. Azon-
nal föltárcsázta a számot.
– Praktikus Újdonságok – jelentkezett egy női hang.
– Itt Carella detektív a 87-es körzetből. A cég tulajdonosával
szeretnék beszélni, kérem.
– Azt hiszem, Mr. Preston már hazament – mondta a nő.
– Lenne szíves megnézni?
– Kérem, uram. – Kattanás hallatszott a vonalban. Carella
várt. Várakozás közben azon meditált, hogy munkaideje felét
telefonálással tölti, a másik felét meg jelentések gépelésével,
három példányban. Talán rá kellene szoknia a szivarra, gon-
dolta.
– Hello! – szólalt meg a női hang.
– Igen, itt vagyok.
– Sajnálom, uram, de Mr. Preston már csakugyan hazament.
– Meg tudná adni az otthoni számát?
– Sajnálom, uram, de az otthoni számát tilos...
– Gyilkossági ügyben nyomozok – vágott a szavába Carella.
– Igazán sajnálom, uram, de akkor se vállalhatom a...
– Akkor kapcsoljon valaki máshoz, aki felelős beosztásban
van ott – mondta Carella.
55
 – Csak én vagyok itt meg Miss Houlihan. Én is éppen menni
készültem, amikor...
– Kapcsoljon Miss Houlihanhez – mondta Carella.
– Kérem, uram, de Mr. Preston számát ő se fogja megadni –
mondta a nő. Megint egy kattanás. Carella várt. Az apja sziva-
rozott. Az apja szivarozott, amióta csak vissza tudott...
– Itt Miss Houlihan – jelentkezett egy hang. Határozott orr-
hang volt. – Parancsoljon.
– Itt Carella detektív a...
– Tudom, Mr. Carella. Azt is tudom, hogy Mr. Preston ott-
honi számát szeretné megkapni.
– Úgy van.
– Sajnos, azt nem szabad...
– Mi a beosztása a Praktikus Újdonságoknál, Miss
Houlihan?
– Én vagyok a könyvelő.
– Miss Houlihan, mi két gyilkosság ügyében nyomozunk.
– Igen, tudom. De...
– Az egyik áldozat a Praktikus Újdonságoknál dolgozott.
– Igen, nyilván Isabel Harris.
– Úgy van.
– Tudjuk.
– Feltétlenül szükségem van Mr. Preston telefonszámára.
– Azt értem – mondta Miss Houlihan. – De ön is értse meg,
Mr. Carella, hogy tilos megadnunk a cégnél dolgozók otthoni
telefonszámát.
– Miss Houlihan, ha azt akarja, hogy bemenjek a központba,
és bírósági végzéssel kényszerítsem rá, hogy megadjon egy
telefonszámot...
56
 – Csakhogy éppen zárni akartunk, amikor felhívott – szólt
közbe Miss Houlihan. – Hétvége van.
– És az mit jelent?
– Azt, hogy ha be is megy valahova valamilyen végzésért,
hétfőig már úgyse talál itt senkit. És hétfőn már ezen a számon
is felhívhatja Mr. Prestont.
– Az ügy nem várhat hétfőig.
– Sajnálom, de nem segíthetek.
– Mondja, Miss Houlihan, ismeri a Btk. 195. paragrafusának
tizedik cikkelyét?
– Nem, nem ismerem.
– Az a címe, hogy Segítség megtagadása hatósági közegtől.
Én hatósági közeg vagyok, Miss Houlihan, és maga megtagad-
ja tőlem a segítséget. – Carella csak részben mondott igazat. A
nevezett vétséget nevezett cikkely így határozta meg: "Ameny-
nyiben valaki egy hatósági közegről tudja, illetve az igazolja
magát, hogy hatósági közeg, és annak felszólítására indokolat-
lanul elmulaszt vagy megtagad segítséget nyújtani ahhoz, hogy
a hatósági közeg egy harmadik személy letartóztatását fogana-
tosítsa, illetve azt valamilyen vétség elkövetésében megakadá-
lyozza, másodfokú vétséget követ el."
Miss Houlihan szokatlanul hosszú ideig hallgatott.
– Miért nem keresi meg a számot a telefonkönyvben? –
szólalt meg végül.
– Hol lakik Mr. Preston?
– Riverheadben.
– Mi a keresztneve?
– Frank.

57
 – Köszönöm – mondta Carella, és letette a kagylót. Elővette
fiókjából a riverheadi telefonkönyvet, és végighúzta az ujját a
benne szereplő mintegy negyven Prestonon. Az Edgeheath
Road déli részén lakott egy Frank Preston. Carella felnézett az
órára, és feltárcsázta a számot.
A telefont csak az ötödik kicsöngésre vette fel egy nő.
– Halló?
– Halló. Beszélhetnék Mr. Prestonnal?
– Ki keresi, kérem?
– Carella detektív a 87-es körzetből.
– Kicsoda?
– Carella detektív a...
– Szóval a rendőrség?
– Igen – mondta Carella.
– Mr. Preston még nincs itthon.
– Kivel beszélek, kérem? – kérdezte Carella.
– A feleségével.
– Hányra várja haza a férjét, Mrs. Preston?
– Péntekenként hatra szokott hazajönni. A vak lányról van
szó?
– Igen.
– Milyen szörnyűség.
– Bizony az. Megmondaná a férjének, Mrs. Preston, hogy
később újra megpróbálom elérni?
– Megmondom.
– Köszönöm – mondta Carella, és visszatette a kagylót a
helyére.
Meyer is éppen telefonált a maga íróasztalánál. Jimmy any-
jával, Sophie Harrisszel beszélt. – Körülbelül fél óra múlva ott
58
leszünk. Megfelel? – kérdezte, aztán bólintott. – Hát akkor vi-
szontlátásra. – Letette a kagylót, és megfordult a forgószékkel.
– Van kedve velem jönni? – kérdezte Carellától.
– Hát persze – mondta Carella.
– Úgy bőgött a telefonban, mint egy csecsemő. Most ért ha-
za a tetemnézőből, ahol azonosította a két holttestet. Sikerült
megtudnia valamit a katonáktól?
– Nem sokat. Éppen most hívtam fel azt a pasast is, akinél
Isabel dolgozott. Frank Preston a neve. Még nincs otthon. Ké-
sőbb újra megpróbálom, hátha tud nekünk mondani valamit.
Eddig még mind a ketten kitöltetlen váltók, nem?
– Mármint Jimmy meg Isabel?
– Egen. Tulajdonképpen még azt se tudjuk, hogy kik voltak,
igaz?
– Még nem – mondta Meyer. – Gyerünk; beszéljünk a ma-
mával.

59
 4

A város tempója éppen változóban volt.

A hét munkanapjainak álmos négynegyedeséből gyorsabb rit-
musra váltott, mint amikor egy negyedhangot egy nyolcad se-
bességével játszanak el, és harminc másodpercenként felhang-
zik egy-egy tizenhatod is – hétvége előtti péntek este volt. Isola
szigetén a felvégtől az alvégig csak úgy özönlöttek a polgárok
a földalatti kioszkjaiból, hogy minél hamarább forró fürdőt
vegyenek, és fehérneműt váltsanak. Riverheadben, Calm's
Pointben és Majestában a tömegközlekedési hálózat legna-
gyobbrészt a föld fölött húzódott, a magasvasút építményei a
város utcái fölött kanyarogtak, amilyen kecsesen a szerencsét-
len tervezés lehetővé tette, a betonba ágyazott acél tartóosz-
lopok a még a századforduló táján lefektetett kockakövek közé
voltak beépítve. A magasvasút pályateste és állomásai örökös
árnyékot vetettek a tájra. A graffitókkal telemázolt szerelvé-
nyek előbújtak a földalatti alagutakból, és csattogva robogtak a
pályatesteken távoli végállomásaik felé. Annak, aki Riverhead
másik végén lakott, két óra tíz percet kellett utaznia a legtávo-
labbi Calm's Point-i állomásig. A Concorde-dal majdnem
ugyanennyi idő alatt Párizsba lehet érni. Itt, Diamondbackben,
a pályatest a föld alatt húzódott, s ocsmány firkálmányokat
csak az avenue-kat és az utcákat szegélyező bérkaszárnyák
falain lehetett látni.
Diamondback fekete városrész volt, és a fekete szép szín –
Diamondback mégsem volt szép. Az itteni földalatti kioszkjai-
ból kiözönlő feketék napközben a legkülönbözőbb munkakö-
rökben dolgoztak, s a többségük alantas munkát végzett. Az
60
asszonyok közül sokan más asszonyok helyett takarítottak,
mosogatták a drága porcelánedényeket, fényesítették a nehéz
ezüst evőeszközöket, más asszonyok helyett törölgették a port
a külföldön, francia és angol régiségkereskedésekben vásárolt
bútorokról, más asszonyok helyett akasztották a coboly- és
nercbundákkal tömött szekrényekbe a rendelésre készült ruhá-
kat, más asszonyok helyett öblögették a kristály pezsgőspoha-
rakat, és rakták ki a konyhaajtó elé a szemétbe az üres családi
borosüvegeket, amelyeknek a címkéjén olvasható szavakat
még kiejteni sem tudták. A férfiak közül némelyek az éttermek
konyháin dolgoztak, mosogattak, a padlót seperték, rakodtak
vagy cipekedtek, miközben odakint az étteremben a vendégek
libamájpástétomot meg szárnyas mellehúsát rendeltek á la
Béarnaise. Mások meg a konfekcióipar és -kereskedelem za-
vartalan menetét biztosították, ruhákkal megrakott fogasokkal
teli targoncákat tolták áruháztól áruházig a Kerry Cross-tól
délre eső területen, ahol örökké nyüzsgött a tömeg, s a bikákat
kerülgető torreádorok ügyességével kígyóztak jobbra-balra az
éktelen forgalomban. A taxikban, amelyeket kerekes ruhaszek-
rényeikkel kerülgettek, meg kicseleztek, a kormánykerék mö-
gött többnyire hozzájuk hasonló feketék ültek, hogy pénzes
utasaikat a Dix folyóra néző teraszos luxusépületekbe szállít-
sák, ahol fekete asszonyok mosogatták a drága porcelánedé-
nyeket, és fényesítették a nehéz ezüst evőeszközöket, és ez a
körforgás ismétlődött ad infinitum.
Az épület, amelyben Sophie Harris lakott, messze elmaradt
a város déli oldalán a folyóra néző bérházaktól, és még mesz-
szebb a város másik oldalán emelkedő Smoke Rise zárkózott
villáitól. Itt nem volt kapus, sőt még kapu sem. Valaki egysze-
61
rűen kiemelte a sarkaiból, és elvitte; csak az üresen tátongó
kapukeret maradt a helyén, s mögötte a fülkeszerű belépő, egy
másfélszer két és fél méteres bemélyedés, baloldalt egy sor
levélszekrénnyel. Megkeresték Sophie Harris névtábláját,
megnyomták alatta a csengőt, és a belső előtér ajtajához léptek,
amely még megvolt ugyan, de el volt csúfítva szívekbe karcolt
nevekkel. Nem számítottak rá, hogy csengetésükre válaszul
felhangzik a berregés, és nem is hangzott fel. Diamondbackben
a legtöbb belső előtér ajtajáról már akkor leszakították a zárat,
amikor még indiánok szaladgáltak az őserdőkben, és a házi-
uraknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy megcsi-
náltassák. Ehelyett a bérlők szerelték fel a lakásuk ajtaját annyi
zárral, mint egy erődítmény kapuját, ezeken az ajtókon egy
hadseregnyi betörő se hatolhatott volna be. Annak, aki megéri
a negyvenedik évét, és még mindig nem ő maga a legjobb or-
vosa önmagának, tényleg orvos kell. Annak, aki negyven
percnél tovább lakik Diamondbackben, és nem lesz belőle
szakértő lakatos, feltétlenül kirabolják a lakását.
A húgyszag abban a pillanatban megcsapta az orrukat, mi-
helyt benyitottak a belső előtérbe. Carella úgy hőkölt vissza a
szagtól, mintha egy vödör moslékot loccsantottak volna az ar-
cába. – Pfuj – mondta Meyer, és gyorsan elindult a lépcső felé.
A magasföldszinti pihenőn rádió bömbölt egy ajtó mögött, a
lemezlovas géppuskaropogásszerű halandzsája még a rock and
roll dübörgését is túlharsogta: valamilyen arckrém kiválóságait
magasztalta. Az első emeleten egy sovány tarka macska üldö-
gélt a folyosón. Olyan óvatosan nézett a detektívekre, mintha
betöréssel gyanúsítanák. Sütés-főzés illatai terjengtek az épü-

62
letben, orrfacsaró keveréket alkotva az élet egyéb szagaival.
Bekopogtak Sophie Harris lakásának ajtaján.
– Ki az? – kérdezte egy női hang.
– Meyer detektív – mondta Meyer. – Kis idővel ezelőtt ve-
lem beszélt telefonon.
Hallották, hogy kinyitják a zárakat. Először a kulcsra nyílót,
aztán a Fox-zárat, amelynek vasrúdja tompán puffant a padlón,
mikor az asszony leeresztette. Az ajtó kinyílt.
– Jöjjenek be – mondta az asszony.
Amikor beléptek a lakásba, Carella agyában felötlött a kér-
dés: mit érez vajon az Amerikai Egyesült Államokban élő fe-
keték többsége, amikor feketéket lát a televízió képernyőjén?
Nem azt gondolja-e: A teremtésit, tényleg ez volnék? Ha egy
diamondbacki lakásban élnek – ahol belépéskor az ember első
pillantása a mosogató fölött szabadon lógó, patkányok rágta
villanyvezetékekre esik –, elhiszik-e vajon, hogy amit a televí-
zióban látnak, hű ábrázolása saját életkörülményeiknek? Vagy
a kis képernyőn ugrabugráló feketék azt a reményt jelképezik
számukra, amit Amerika jelent? Azt hiszik, hogy problémáik
egy szép napon csakugyan olyan gondtalan, tévéjátékokban
hallott beszédtémákká jelentéktelenednek, amilyenek eláraszt-
ják a nappalijukat, ahol szivárgó vezetékcsövek rohasztják fe-
jük felett a mennyezetet, amíg egy szép napon rájuk nem sza-
kad, hiába telefonálnak a háziúrnak (aki fehér) meg az Egés-
zségügyi Osztálynak (amely fütyül az egészre)?
Sophie Harris negyvenes évei vége felé járt. Fiatalabb korá-
ban valóságos szépség lehetett – a bőre meleg csokoládébarna
volt, a szeme aranysárga, mint egy macskáé. Még mindig kar-
csú volt, és magas, de a nem a televízióban élő feketék világá-
63
ban eltöltött évek súlya alatt meggörnyedt a válla, megőszült a
haja, ráncos lett az arca, és csengő hangjából rekedt suttogás
lett, amelyet még jobban lehalkított a legújabb tragédia, a két
gyilkosság. Azonnal mentegetőzni kezdett, amiért olyan a la-
kása, amilyen – Carella is; Meyer is makulátlanul tisztának
találta –, aztán megkérdezte, innának-e valamit. Whiskyt? Te-
át? Talán egy kis bor is akad a frizsiderben – mit parancsolnak?
A detektívek köszönték, de nem kértek semmit. A nappali ab-
lakán keresztül, amelyen nem volt függöny, látták, hogy vibrál
a szemközti tér neonreklámja a kinti sötétségben. Valahonnan
egy mentőkocsi szirénája hallatszott ebben a városban mindig
szól valahol a sziréna.
– Mrs. Harris – kezdte Carella –, néhány kérdést szeretnénk
feltenni a fiával meg a menyével kapcsolatban...
– Kérem, csak tessék – mondta az asszony. – Tőlem telhe-
tőleg igyekszem a segítségükre lenni.
Abban a szertartásos modorban beszélt, mint a legtöbb fe-
kete, ha fehérekkel van dolga, főleg akkor, ha a fehérek ható-
sági személyek. Hamis és erőltetett volt ez a beszédmodor,
mintegy tagadása annak az etnikumnak, amelyet a hamis és
erőltetett tévéjátékok is olyan ügyesen elkennek. A televízió-
nézők számára a tévéjáték valóság. Fütyülnek ők erre a szaros
diamondbacki lakásra. Számukra az a valóság, amit a tévében
látnak. Számukra az a valódi család a gazdasági válság idején,
amelyet a tévében mutatnak, még saját apjukról is megfeled-
keznek, aki 1932-ben heti öt dolcsiból küszködött a megélhe-
tésért. A televízióban látott orvos a valóságos, meg a televízió-
ban látott hekus. A televízióban minden valóságos, kivéve a
sci-fit, de még az is valóságosabb, mint a holdra szállás.
64
 Itt ültek tehát. Két valóságos hekus meg egy valóságos fe-
kete asszony. Az egyik hekus olasz volt, de nem viselt piszkos
ballonkabátot, nem keresgélte a szavakat, és nem tetette hü-
lyének magát. A másik hekus meg kopasz volt, de nem szopo-
gatott nyalókát, nem borotváltatta a fejét, és nem öltözködött
úgy, mint a polgármester. A fekete asszony férjének nem volt
vegytisztítóüzlet-hálózata, és ő nem úgy volt öltözve, mintha
táncmulatságra készülne. Zavarba ejtette a két férfi jelenléte,
mert a két férfi fehér volt, noha fehér volt a saját menye is,
amíg élt. És meg is félemlítette a jelenlétük, mert hekusok vol-
tak. Itt ültek hármasban, valóságos, feszélyező közelségben
egymáshoz, mert egy valóságos valaki meggyilkolt két másik
embert. Különben alighanem soha az életben nem találkoztak
volna. Ez olyasmi volt, ami a televízióból hiányzik: az élet
tisztára véletlen jellege. A televízió világában mindennek oka
van, és mindenkinek van indítéka. Csak a hekusok tudják, hogy
még Sherlock Holmes is tisztára marhaság, és hogy az esetek
többségében egy hátba döfött kés is teljesen értelmetlenül kerül
oda. Azért ültek itt, hogy megtudják, volt-e egyáltalában vala-
miféle indíték, és nem lepődtek volna meg, ha kiderül, hogy
nem volt egy szemernyi sem.
– Mrs. Harris – kezdte Carella –, sok barátja volt a fiának
meg a menyének?
– Véleményem szerint volt néhány.
Még mindig az az erőltetett beszédmodor. Carella sejtette,
hogy az asszony már a következő mondatai valamelyikében
használni fogja az "igazán" szót. Az "igazán" biztos jele annak,
hogy aki használja, olyan nyelven beszél, amilyenén rendes
körülmények között nem szokott.
65
 – Meg tudná mondani a nevüket?
– Személyesen egyik barátjukat sem ismertem.
– Nem panaszkodtak valamelyikre?
– Nem. Soha egy rossz szót se hallottam tőlük senkiről.
– Tudna róla, ha az utóbbi időben összevesztek volna vala...
– Szerintem mindenkivel nagyon jól kijöttek. Igazán.
– Azt próbáljuk kideríteni, nem volt-e valaki...
– Igen, tudom. De hát ők... vakok voltak.
Megint a vakság! Megint a vakság, mintha ez indokolná,
miért nem fogadhatja el a tényt, hogy mindkettőjüket meg-
gyilkolták. Vakok voltak, tehát nem mészárolhatták le brutáli-
san őket – márpedig lemészárolták.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, próbálja meg túltenni
magát azon, hogy vakok voltak. Tudom, nehéz elhinni, hogy
valaki ártani képes két tehetetlen...
– De valaki mégis ártott – mondta Mrs. Harris.
– Igen. Pontosan ez az én...
– Ártott bizony – mondta az asszony.
– De ki, Mrs. Harris? Nem jut eszébe mégis valaki, aki árta-
ni akarhatott nekik?
– Senki a világon.
– Egyiküknek sem volt semmiféle problémája? Se Jimmy,
se a menye nem fordult magához soha tanácsot kérni valami-
lyen személy és természetű ügyben?
– Soha.
– Maga szerint boldogok voltak egymással?
– Nagyon boldognak látszottak.
– Nem volt Jimmynek más nője?
– Nem.
66
 – Biztos benne?
– Tudnék róla.
– És mi a véleménye ugyanebben a vonatkozásban
Isabelről?
– A rajongásig szerette Jimmyt.
– Gyakran meglátogatták magát?
– Legalább havonként egyszer. Meg aztán az ünnepeken,
karácsonykor, Hálaadás ünnepén... Úgy volt, hogy a jövő héten
is eljönnek. Már meg is rendeltem a pulykát. Négy és fél kilós.
Hatan lettünk volna rá. Jimmy meg a felesége, Chrissie lányom
meg a fiúja és egy férfi, aki hozzám szokott járni.
Hirtelen megváltozott a beszédmodora. Amikor a jövő heti
Hálaadás ünnepe, meg az ünnepre való megszokott készülődés
került szóba, egyszeriben visszaesett megszokott beszédmodo-
rába. Lehet, hogy ez a két detektív nem tudja megérteni az ő
feketeségét, osztozni benne meg, pláne nem tud, de legalább a
Hálaadás ünnepét megérti. Nincs senki Amerikában, aki ne
értené meg a pulykacombot, a sütőtökös pitét, a batátát meg a
hálaadó imát.
– Amikor látogatóba jöttek...
– Bizony csak jöttek – bólintott az asszony. Eszébe jutott,
hogy soha többé nem fognak látogatóba jönni. S a ráeszmélés
fájdalma kiült az arcára, aranyossárga szeme hamuszürke lett.
– A szomszédok közül nem tett valaki megjegyzést a házas-
ságukra?
– Mire gondol?
– Arra, hogy a menye fehér nő volt.

67
 – Nem. Legalábbis előttem nem. Bizonyára voltak, akik
szerint Jimmynek nem kellett volna fehér lányt elvennie. De
előttem ilyesmit nem mertek volna mondani.
– És hogy érzett maga a házasságukkal kapcsolatban, Mrs.
Harris?
– Teljes szívemből szerettem azt a lányt.
– Tudja, Mrs. Harris, hogy maga is kedvezményezettje a fia
biztosítási kötvényének?
– Igen, Isabel után – mondta. – Vagyis a második. – Meg-
csóválta a fejét. – Isten áldja meg őket a haló poraikban is.
– Huszonötezer dollárt kap – mondta Carella, az asszony
arcát figyelve.
– Isten áldja meg őket a haló poraikban is – ismételte meg
az asszony.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, az a férfi, akiről azt
mondja, hogy magához szokott járni... Megkérdezhetem, mi a
neve?
– Charles Clarke.
– Mióta ismeri?
– Körülbelül fél éve.
– Menyire komoly a kapcsolatuk?
– Hát... megkért, hogy legyek a felesége:
– És maga igent mondott?
– Nem. Még nem.
– De gondolja, hogy esetleg igent mond?
– Valószínűleg.
– És ezt meg is mondta neki?

68
 – Csak annyit mondtam, hogy talán majd ha Chrissie elkerül
a háztól. Úgy van, hogy jövőre férjhez megy. Júniusra tervez-
zük az esküvőt. A fiúja akkor fejezi be a középiskolát.
– Hány éves a lánya? – kérdezte Carella.
– Chrissie? Tizenhét.
– Szóval maga azt mondta Mr. Clarke-nek, hogy júniusban
esetleg hozzámegy?
– Igen. Ha Chrissie már elkerült a háztól.
– És Mr. Clarke mit szólt ehhez?
– Hát... neki sürgős. Mint általában a férfiaknak.
– Mivel foglalkozik Mr. Clarke?
– Ökölvívó-menedzser.
– Kit menedzsel?
– Egy Black Jackson nevű bokszolót. Hallott róla?
– Sajnos, nem.
– Állandóan fellép a St. Joe-ban. Vagyis a Szent József aré-
nában.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, remélem, nem sértődik
meg a kérdésemen. – Habozott egy kicsit. – Szoktak pénzről
beszélgetni? Mármint maga meg Mr. Clarke.
– Néha.
– Tudta Mr. Clarke, hogy maga kedvezményezettje egy hu-
szonötezer dolláros biztosítási kötvénynek?
– Igen.
– Maga mondta meg neki?
– Jimmy mondta meg. Amikor arról beszélt, hogy gondos-
kodott rólam arra az esetre, ha vele meg Isabellel történne va-
lami. Eleget kellett szegénynek gürcölnie ahhoz is, hogy ön-
magáról gondoskodjon, de azért velem is mindig törődött. –
69
Egyenesen Carella szemébe nézett. – Ha arra gondol, hogy
Charlie-nak valami köze van a fiam meg a felesége meggyil-
kolásához, álmodik, miszter.
– Azért mindenesetre szeretnénk beszélni vele – mondta
Carella.
– Beszélhetnek, ha tetszik, itt lakik mindjárt a sarkon túl a
Holmanen. Holman Avenue 623. De nem Charlie ölte meg
őket. Ha kíváncsi a véleményemre...
– Nos, Mrs. Harris?
– Valami őrült lehetett – mondta az asszony. – Csakis vala-
mi őrült.

Hát igen, el lehetett képzelni, hogy csakugyan valami őrült

volt.
Kétségtelen, hogy a város tele van őrültekkel, és noha rend-
szerint csak a forró nyári hónapokban szoktak felbukkanni,
nincs törvény, amely megtiltaná, hogy november kellős köze-
pén is előbújjanak rejtekükből, és meggyilkoljanak két tehetet-
len vakot. Csakhogy az őrültekkel éppen az a baj, hogy őrültek,
örültek esetében nem lehet okokat keresni, nincs értelme indí-
tékokon töprengeni, őrültek esetében csak annak az elméletnek
az alapján lehet dolgozni, hogy valahogy majd csak belebotlik
az ember a megoldásba, például a pasas esetleg dühöngeni
kezd egy zsúfolt étteremben, letartóztatják, és bevallja, hogy
csak az elmúlt hónapban hatvannégy vakot gyilkolt meg, a
legkülönbözőbb városokban. Az egyiket például Londonban. A
televízióban bemutatott krimikben rengeteg az őrült, a televí-
ziós társaságok nyilván úgy okoskodnak, hogy az otthon ülő
70
néző számára kellemesebb, ha olyan történeteket lát, amelyek-
ben egy dilinós követi el a gyilkosságokat, és nem egy hozzá
hasonló épeszű ember, valamilyen indítéktól vezettetve. Meg-
nyugtató, ha a gyilkos őrült. Csakhogy az ilyet kinyomozni
nem nagy élvezet, mivel nincs kiindulópont, az ember nem
tudja, merre lépjen. Csak reménykedni lehet, és a remény csa-
lóka madár.
Elindultak tehát megkeresni Charlie Clarke-ot. Róla lega-
lább feltételezhető volt, hogy valami indíték alapján akarta el-
tenni láb alól Jimmy és Isabel Harrist. Akár vakok voltak, akár
nem. Ha konkrét gyanúsított nincs, kénytelen az ember bele-
kapaszkodni a víz színén lebegő legközelebbi szalmaszálba,
abban a reményben, hogy hátha felölti egy mentőcsónak vagy
legalább egy gerenda méreteit.
A Holmanen álló épület hasonló volt ahhoz, amelyben
Sophie lakott. A bejárathoz vezető lépcső fokára nagy fehér
betűkkel fel volt pingálva a figyelmeztetés: NE ÁCSOROG-
JUNK és NE LABDÁZZUNK. Beléptek a külső előtérbe, ahol
balkéz felől ütött-kopott levélszekrények sorakoztak a, falon.
Charles C. Clarke neve a 22. számú lakás levélszekrényén volt
olvasható. A belső előtérbe vezető ajtó felső fele tejüveg volt,
az üveg átlósan be volt repedve a bal alsó sarkától a jobb fel-
sőig. Az ajtó nem volt bezárva. A magasföldszinti pihenő
húgy- és borszagú volt. Villany nem égett. Carella felkattintotta
a zseblámpáját, és elindultak felfelé a lépcsőn.
– Maga szerint mit jelent az a C? – kérdezte Meyer.
– Miféle C?
– Hát a Charles meg a Clarke között mondta Meyer.
– Ja. Talán Clarence-et.
71
 – Szerintem Cyrilt.
– Nem. Vagy Clarence-et, vagy Clyde-ot.
– Cyrilt – mondta Meyer.
Az első emeleti pihenőn a villanykörtét nem törték össze és
nem is lopták el. Carella eloltotta a zseblámpáját. A fémszá-
mok Clarke ajtaján ugyanolyan barnára voltak mázolva, mint
maga az ajtó. Az ajtón három kulcslyuk is volt látható. Charlie
Clarke nem volt könnyelmű. A számok alatt volt a fém csen-
gőtekerő. Carella a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és tekert
egyet rajta. A lakásban éles, csilingelő csengőszó hangzott fel.
Carella másodszor is tekert egyet a csengőn. Ránézett Meyerre,
és éppen harmadszor is meg akart próbálkozni a csengővel,
amikor a folyosó végén kinyílt egy ajtó. Egy kisfiú nézett ki
rajta. Nyolcéves ha lehetett. Barna bőre volt, barna szeme és
afrofrizurája. A lábán hálószoba-papucs, kockás fürdőköpenye
derekán öv.
– Szia – mondta.
– Szia – felelte Carella.
– Mr. Clarke-ot keresitek?
– Igen – mondta Carella. – Nem tudod, hol van?
– A tornacsarnokban. Nem tudjátok, hogy van egy profi
bokszolója?
– Akinek Black Jackson a neve – mondta Carella.
– Hát mégis tudjátok?
– Aha.
– Mi a második keresztneve? – kérdezte Meyer.
– Black Jacksonnak? – kérdezte a fiú. Annak nincs második
keresztneve, ő egyszerűen csak Black Jackson. – Azzal föl-

72
emelte ökleit, és a bokszolok klasszikus pózába vágta magát. –
Meg vagyok hűlve. Feküdnöm kéne.
– Akkor okosabb, ha gyorsan visszabújsz az ágyba – mondta
Meyer. – Hol van az a tornacsarnok?
– Itt van kicsit följebb a Holmanen.
– Mr. Clarke-nak mi a második keresztneve?
– Nem tudom – mondta a fiú, elvigyorodott, és becsukta az
ajtót.
Megfordultak, és elindultak lefelé a lépcsőn. A magasföld-
szinti pihenőn Carella ismét felkattintotta a zseblámpáját. Egy
hatalmas termetű fekete asszonyság várta őket a lépcső aljában,
amikor leértek a földszintre. Virágmintás háziruhája fölött zöld
kardigánt viselt, két keze a csípőjén.
– Mi a hézag, biztos urak? – kérdezte. A detektívek nem
mutatkoztak be, a nő mégis rögtön tudta, hogy zsaruk.
– Nincs semmi hézag – mondta Carella.
– Akkor mit keresnek itt?
– Semmi köze hozzá, naccsám – mondta Meyer. – Bújjon
vissza a lakásába, oké?
– Ebben a házban én vagyok a házmester. Tudni akarom,
mit keres itt két idegen.
– A házkezelőségtől vagyunk – mondta Meyer –, azt ellenő-
rizzük, hogy ég-e a villany a lépcsőházban valamennyi emele-
ten. Csavarjon be néhány körtét, különben megbírságoljuk, ha
visszajövünk.
– Dehogy vannak maguk a házkezelőségtől – mondta a nő.
De Meyer és Carella már kint voltak a külső előtérben. Nem
tudhatták, hogy Charlie Clarke csakugyan elkövetett-e valamit,
azt azonban semmiképpen sem szerették volna, hogy egy fi-
73
gyelmeztető telefont kapjon. Hogy útban van hozzá a rendőr-
ség. Még hallották, hogy a házmesternő azt mondja mögöttük:
– Méghogy a házkezelőségtől! Egy sza-a-a-art!

Charlie Clarke tip-top kis emberke volt, garbónyakú, sárga

ingben, rozsdabarna kardigánban és sötétbarna nadrágban. A
lábán barna lakkcipő. Szivarszipka lógott a szája sarkában,
benne kialudt szivar. A tornacsarnok első emeletén találtak rá,
a Holman Avenue és a 78. utca sarkán; a szorító szélén kö-
nyökölt, és két egymással edző fekete ökölvívót figyelt. Az
egyik óriás volt, és lúdtalpas, a másik kisebb és sokkal fürgébb.
Állandóan az óriás körül táncolt, és jobbkezesekkel szurkálta.
A tornacsarnokban mindenütt bokszolok ugráltak kötélen, meg
püfölték a hatalmas bokszzsákokat. Az egyik sarokban egy
sápadt kis emberke – kisközépsúlyúnak látszott – szabályos,
monoton ritmusban öklözte a zsákot. Carella és Meyer a szorí-
tóhoz sétált. A földszinten leírták nekik Clarke külsejét. A le-
írás tökéletesen pontosnak bizonyult, egészen a szája sarkában
lógó kialudt szivarig.
– Mr. Clarke? – kérdezte Carella.
– Egen. Sss! – mondta. – Mi a nyavalyára vársz, fiú? – or-
dított be a szorítóba. A kisebbik, fürgébb bokszoló abbahagyta
a táncot a nagyobbik körül, és elkeseredetten leejtette az ökleit.
Atlétatrikója hátán nagy betűkkel rikított a neve: BLACK
JACKSON. – Sose ütöd ki az ellenfeled, ha folyton csak szur-
kálod – folytatta Clarke. – Bőven volt alkalmad bevinni neki
egy balkezest, nem árulnád el, mi a fenére vársz?

74
 – Arra vártam, hogy fedetlenül hagyja magát – mondta
Jackson.
– Annyiszor hagyta magát fedetlenül, mint szombat este egy
kurva! – mondta Clarke.
– Semmi értelme a balkezesnek, ha nem lehet igazán bevin-
ni – mondta Jackson.
– Nehézsúlyú világbajnok akarsz lenni, vagy parkett-táncos?
– kérdezte Clarke. – Én csak azt látom, hogy táncolsz és szur-
kálsz, táncolsz és szurkálsz. Ha ki akarsz ütni egy akkora me-
lákot, mint Jody, meg kell ütnöd, fiú! Hogy elrepüljön az a
nyavalyás feje. Nem táncolnod kell vele! – Hirtelen elfordult a
szorítótól, és megkérdezte: – Mi van, biztos urak?
– Most mi legyen? Mit csináljunk? – kérdezte Jackson.
– Dolgozzatok egy darabig a zsákon szólt vissza Clarke a
válla fölött.
– Melyiken?
– A nagyon.
Jackson megfordult, és elindult a szorító túlsó oldala felé. A
nagyobbik bokszoló követte. Együtt bújtak át a köteleken. Egy
megafon hangja robbant bele a hatalmas, visszhangzó csarnok
verítékszagú ritmusába: "Andrew Henderson hívja fel az édes-
anyját! Andrew Henderson hívja fel az édesanyját!"
– Nos, miről van szó? – kérdezte Clarke.
– Jimmy és Isabel Harrisről – felelte Carella.
– Ne vicceljen – mondta Clarke. – Mi közöm van nekem
ahhoz az ügyhöz?
– Igaz, hogy megkérte Sophie Harrist, hogy legyen a fele-
sége?

75
 – Az igaz – mondta Clarke. – Mondja csak, mi akar ez len-
ni? Információt akarnak szerezni valakiről, aki maguk szerint
tényleg elkövette a gyilkosságot, vagy megpróbálják az én
nyakamba varrni? Mert én tegnap este fél nyolckor, amikor a
fiút megölték, legalábbis az újságban úgy olvastam, hogy akö-
rül történt, itt voltam ám a csarnokban, és az emberemmel
dolgoztam.
– Ne izgassa fel magát – mondta Meyer.
– Nem vagyok izgatott – mondta Clarke. – Csak tudok
egyet-mást. Nem élhet meg hatvan évet az ember
Diamondbackben, hogy ne tanulna meg bizonyos dolgokat.
– Például mit tud, Mr. Clarke?
– Tudom, hogy ha megölnek egy feketét, a zsaruk feltétlenül
egy másik feketét vesznek gyanúba. Nem tudom, miért vannak
itt, de bármibe lefogadom, hogy azért, mert fekete vagyok.
– Vesztett – mondta Carella.
– Akkor világosítson fel – mondta Clarke.
– Azért vagyunk itt, mert megkérte Sophie Harrist, hogy le-
gyen a felesége, és tudja, hogy az az asszony egy huszonötezer
dolláros biztosítási kötvény kedvezményezettje. Ezért vagyunk
itt.
– Azt hiszik, én öltem meg azt a két kölyköt, hogy megka-
parinthassam a huszonöt lepedőt, ugye?
– Hánykor ért ide az este?
– A szentségit, ember, megőrjít!
– Ha van alibije, három perc az egész, és itt se vagyunk.
Csak azt mondja meg, hogy hánykor ért ide, és hánykor távo-
zott.
– Hétkor már itt voltam, és éjfélkor távoztam.
76
 – Látta valaki?
– Warrennel és az edzőtársával dolgoztam.
– Warrennel?
– Warren Jacksonnal. Akit menedzselek.
– És ki volt az edzőtárs? Ugyanaz, aki most?
– Nem. Egy Donald Rivers nevű srác. Nem látom itt. Úgy
látszik, ma nem jött el.
– Ki látta még?
– Csak Diamondback valamennyi bokszolója és menedzse-
re. Warrennek mérkőzése lesz kedd este, meg kell dolgoztas-
sam. Kérdezzenek meg akárkit a tornacsarnokban, válasszanak
ki bárkit, akit a teremben látnak, és kérdezzék meg, itt dolgoz-
tam-e a fiúval az este. Héttől éjfélig. Nyolctól kilencig volt az
övé a szorító, ezt leellenőrizhetik odalent is. Az idő többi ré-
szében meg futtattam, ugráltattam, a zsákokat püföltettem vele,
szóval végigcsináltattam vele minden szarságot.
– Hová ment, mikor innen eltávozott? kérdezte Meyer.
– A kávézóba. Itt az utcában. Nem tudom, mi a neve, de a
tornacsarnokból mindenki odajár. Ott van a Holman és a Het-
venhatodik utca sarkán. Ott mindenki ismer, kérdezzék csak
meg, voltam-e ott az este.
– Meg fogjuk kérdezni – mondta Meyer. – Mi a második
keresztneve?
– Semmi közük hozzá – felelte Clarke.
Kérdezősködtek a tornacsarnokban, és megtudták, hogy
előző este hét óra és éjfél között legalább hatan ott látták Clar-
ke-ot. Beszéltek az utca sarkán levő kávézó tulajdonosával is,
aki elmondta, hogy Clarke és a bokszolója röviddel éjfél után
állított be az éjszaka, és legalább egyig, ha nem fél kettőig ott
77
ültek, és beszélgettek. A halottkém jelentése szerint Jimmy
Harrisnek valamikor este fél hét és fél nyolc között vágták el a
torkát. Az időpontot a halottkém azért tudta ilyen szorosan
meghatározni, mert a holttestet a gyilkosság után szinte azon-
nal felfedezték, még a hullamerevség sem állt be. Isabel Harris
esetében a lehetséges időhatár jóval tágasabb volt: a halottkém
szerint valamikor este tíz és éjfél után egy között ölték meg.
Ahhoz, hogy Jimmyt Charlie Clarke akár fél hétkor is megöl-
hesse a Hannon Square-en, aztán hétre Diamondbackbe, a kül-
városi tornacsarnokba érhessen, gyorsabban kellett volna mo-
zognia, mint a kilőtt puskagolyó. Ez logikai képtelenség volt.
És nem juthatott vissza a külvárosból a belvárosba sem,
Harrisék lakásáig, addig a legvégső időpontig, ameddig a ha-
lottkém szerint Isabelt megölhették.
Ez azonban még mindig nem jelentett semmit.
Ebben a városban ötven dollárért is megölhetnek valakit. És
az adott esetben huszonötezer dollár volt a tét, márpedig ennek
a tizedrészéért is fel lehet fogadni egy zászlóaljnyi bérgyilkost.
Még nem tudták, hogy a laborosok találtak-e használható ujj-
lenyomatokat a Harris-lakásban. De addig is – minden eshető-
ségre számítva – elhatározták, hogy reggel utánanézetnek
Charles C. Clarke-nak a Nyilvántartóval. Majdnem nyolc óra
volt már, mikor elhagyták Diamondbacket. Carella letette Me-
yert a legközelebbi földalatti-állomásnál, aztán hazahajtott
Riverheadbe.

78
 5

A ház ajtaja zárva volt.

Éppen egy ilyen este kellett zárva lennie a nyavalyás ajtónak,
hogy ő kint álljon a hidegben, amíg előkotorja a kulcsait!
Megnyomta a csengőt, de azért dühösen dörmögve a kulcsait is
keresgélni kezdte. Dermedtek voltak az ujjai, ügyetlenül koto-
rásztak az aprópénz közt a jobb oldali zsebében. Végre előke-
rült a kulcskarika. Annyi tolvaj kulcs volt rajta, hogy egy betö-
rőt minden további nélkül elítélhettek volna érte. A ház nagy,
zegzugos monstrum volt a Donnegan's Bluff közelében,
Carelláék röviddel az ikrek születése után vásárolták. A régi
szép időkben kétségkívül egy jókora családnak és seregnyi
cselédnek adott menedéket. Csakhogy ezek a régi szép idők
elmúltak. Végül mégiscsak Fanny nyitott neki ajtót.
– Nini, csak nem maga az? – kérdezte.
Fanny a házvezetőnőjük volt, egy ötvenes évei vége felé já-
ró nagydarab nő, fehér blúzban és élénkzöld pantallóban,
amely ugyancsak megfeszült a derekán: legalább hatvanöt kiló
volt. Festett, vörös haja lángolt, mint a neon, ajkáról zamatos ír
akcentussal gyöngyöztek a szavak, akár az óbor. – Már azt hit-
tem, sose jön haza – mondta.
– Fázom, Fanny – mondta Carella. – És éhes is vagyok.
– Jó, jó, csak ne fenyegetőzzön – mondta Fanny. – Theodora
a nappaliban van. Jöjjön be, nehogy megfagyjon.
– Ha lenne szíves félreállni az ajtóból...
– Jól van na, félreállok – mondta Fanny, és csakugyan félre-
állt, hogy Carella beléphessen.

79
 Sok-sok éve volt már, hogy Fanny Carelláékhoz került.
Teddy apja szegődtette hozzájuk egy hónapra a saját pénzén,
mivel úgy érezte, hogy lányának legalább ennyi időre szüksége
van, hogy összeszedje magát az ikrek születése után. Fannynek
akkoriban kék volt a haja, csiptetős szemüveget viselt, és öt
kilóval kevesebbet nyomott. Az előre fizetett hónap nagyon
gyorsan eltelt, és Carella kénytelen volt sajnálattal közölni
Fannyvel: szerény fizetéséből nem engedheti meg magának,
hogy állandó házvezetőnőt tartson. Fanny azonban nem az a
fajta nő volt, akit könnyen el lehet intézni. Saját családja nem
volt, és Carelláékat határozottan megkedvelte, így aztán azt
mondta Carellának, hogy fizessen csak annyit, amennyit éppen
össze tud kaparni, ő majd kiegészíti a jövedelmét éjszakai
munkával, lévén képzett ápolónő, s ráadásul jó erőben is van.
Carella kereken visszautasította az ajánlatot. Fanny erre csípőre
tette a kezét, és megkérdezte: – Szóval csak úgy egyszerűen ki
akar tenni az utcára, mi? – Így folyt a vita egy darabig, és
Fanny végül is maradt. Maradt mind a mai napig.
– Theodora a nappaliban van – ismételte meg. – Hozhatok
inni valamit? Vagy még mindig szolgálatban van?
– Egy whiskyt kérek szódéval, de jó erőset – mondta
Carella. Levetette a kabátját, és felakasztotta az előszobafo-
gasra.
– Ilyen időben igazán hordhatna kalapot is – mondta Fanny.
– Ki nem állhatom a kalapot – mondta Carella.
– Úriember kalapot hord – mondta Fanny, azzal bement a
konyhába, ahol egy mosogató és egy bárszekrény volt az egy-
kori, étellift aknájába süllyesztve. A szalonban a tízéves ikrek a

80
televíziót nézték. Carella megállt az ajtóban, és beszólt: – Szi-
asztok.
– Szia, papa – mondta April.
– Szia – mondta Mark is.
– Puszit nem kapok?
– Várj, amíg a néni megnyeri a pénzt – mondta April.
– Miféle néni?
– Sss, papa, ötezer dollár a tét – mondta Mark.
– Viszlát – mondta Carella, elindult a nappali felé, aztán
visszafordult, és megkérdezte: – Vacsoráztatok már?
– Igen, papa. Sss – mondta April.
Carella továbbment a folyosón. A nappaliban Teddy a kan-
dalló előtt ült. Nem hallotta, hogy Carella csengetett, nem hal-
lotta, hogy Fannyvel meg az ikrekkel beszélgetett, s most azt
sem hallotta, hogy a férje közeledik. Teddy Carella ugyanis
süketnéma volt. Ott ült a kandalló előtt, és a lángokba bámult.
A tűz fénye vörösen és narancssárgán csillant meg éj fekete
haján: mintha aranypénzekkel szórta volna be. Carella megállt
az ajtóban, és elnézte az arcát, a lángokba révedő, sötéten
fénylő barna szemeket, a telt ajkakat, a remekbe formált arc-
csontokat. Mint mindig, most is túláradó boldogság töltötte el.
Csak állt, és nézte szótlanul az asszonyt, ugyanolyan érzések-
kel, mint amikor először találkozott vele. És ez már mindig így
lesz, ezért kezességet mert volna vállalni. A világot néha nem
értette, de Teddy iránt érzett szerelmét tökéletesen meg tudta
érteni Odament hozzá. Teddy most már megérezte, hogy jön,
feléje fordult, az arca a pillanat töredéke alatt megváltozott:
tűnődőből meghitten bizalmassá vált. Ez az arc mindent elárult,
a szeme és a szája elmondott mindent, amit a nyelve nem tudott
81
elmondani. Felállt a fotelból, és férje karjaiba vetette magát.
Carella magához szorította, megsimogatta a haját, és gyengéd
csókot nyomott az ajkára.
Teddy kezei kérdésekkel árasztották el, s a kérdésekre ő is a
kezeivel válaszolt, azzal a jelbeszéddel, amelyre az asszony
tanította. Néha elvétette, és a szájával beszélt, Teddy ilyenkor
az ajkait figyelte. Fanny behozta Carellának az italt, de ez sem
szakította meg élénk társalgásukat. Carella beszámolt
Teddynek a második áldozatról, és az asszonynak elfelhősödött
a szeme, mikor leolvasta férje kezéről, arcáról és szájáról a
szörnyűséget. Carella beszámolt Sophie Harrisről és Charles C.
Clarke-ról is – akinek még mindig nem tudták a második ke-
resztnevét –, valamint Maloneyról, a Kutyás Alakulattól, és
Teddy megkérdezte, mi lesz a kutyával, mire Carella azt
mondta, hogy nem tudja. Kettesben vacsoráztak a faborítású
ebédlőben. Később bejöttek a gyerekek, hogy puszit adjanak
lefekvés előtt. April elmondta, hogy a néninek a televízióban
nem sikerült nyernie. Mark megjegyezte, hogy pedig arra a
kérdésre akárki tudott volna felelni, akinek csak egy csöpp kis
esze van. April, aki nem vette észre, hogy tulajdonképpen mit
is mond, megjegyezte: – Én nem tudtam volna felelni rá – mire
mindnyájan elnevették magukat.
Már majdnem fél tíz volt, egy hosszú munkanap után.
Csöndben szürcsölgették a kávéjukat, egymás kezét fogva az
asztal fölött. Az eset azonban alattomban kezdett ismét előtérbe
tolakodni, s Carella azon kapta magát, hogy sietve hörpinti fel
az utolsó korty kávét. Amikor hirtelen felállt az asztaltól,
Teddy értetlenül nézett fel rá.

82
 – Fel kell hívnom azt a Preston nevű pasast – mondta
Carella.
Teddy várt, a férje száját figyelte.
– Nem mész fel még lefeküdni?
Teddy még mindig várt.
– Egy perc, és én is jövök – mondta Carella, és kisfiúsan
elmosolyodott.
Teddy bólintott, egyik kezével felnyúlt a férje arcához, és
megérintette. Carella belecsókolt a tenyerébe, ő is bólintott,
aztán átment a nappaliba, hogy feltárcsázza Preston számát. A
nappaliban volt a telefon.
– Halló? – jelentkezett egy férfihang.
– Mr. Preston?
– Tessék?
– Carella detektív vagyok. Korábban már kerestem egyszer.
– Tudom, Mr. Carella.
– Isabel és Jimmy Harris meggyilkolása ügyében nyomo-
zunk, és szeretnék néhány kérdést feltenni önnek.
– Úgy érti, hogy most?
– Ha alkalmas az időpont.
– Hát... mondjuk.
– Amikor tegnap Mrs. Harrisszel beszéltem, azt mondta,
hogy az ön cégénél dolgozik.
– Úgy van.
– A postázóban.
– Úgy van.
– Mióta dolgozott önnél, Mr. Preston?
– Két-három éve.
– Mi volt a munkaköre?
83
 – Ő borítékolta a katalógusainkat.
– Ki dolgozott még vele egy szobában?
– Egyedül volt a szobában. A címeket egy másik lány gé-
pelte és ragasztotta a borítékokra. Az a lány azonban a külső
irodában dolgozik.
– Mi a neve?
– Jennie D'Amato. Ő veszi fel a telefonokat, és ő fogadja az
ügyfeleket is.
– Meg tudná adni a címét?
– Így fejből nem. Ha felhívja hétfőn az irodát, megtudhatja
tőle magától.
– Hány embert foglalkoztat, Mr. Preston?
– Az irodában csak magam vagyok, és három lány... azaz
Isabel nélkül kettő.
– Mi a harmadik lány neve?
– Nancy Houlihan, ő a könyvelőm.
– Foglalkoztat valakit az irodán kívül is?
– Igen. A raktárban.
– Hol van a raktár?
– Körülbelül tíz háztömbre az irodától. A folyónál.
– Ott hányan dolgoznak?
– Csak két férfi, ők állítják össze, csomagolják be és adják
postára a rendeléseket.
– Szóval a cége...
– Postán szállít – egészítette ki a mondatot Preston. – Ki-
küldjük az árjegyzékeinket, s a beérkezett rendeléseket a rak-
tárban csomagoljuk, és onnan postázzuk. Nagyon jelentéktelen
kis cég.

84
 – Az a két férfi, aki a raktárban dolgozik... be szokott járni
az irodába?
– Csak péntekenként. Hogy felvegyék a fizetési csekkjüket.
– Volt valami kapcsolatuk Isabel Harrisszel?
– Mindenesetre ismerték.
– Mi a nevük?
– Alex Carr és Tommy Runniman.
– Tudja a címüket?
– Hétfőn azokat is megkaphatja. Csak hívja fel az irodát.
Kilenc után bármikor.
– Mondja, Mr. Preston, hogy jött ki Isabel a többi alkalma-
zottal?
– Prímán.
– Nem volt semmi probléma?
– Tudtommal semmi.
– És hogy jött ki vele ön?
– Én?
– Igen, uram, ön.
– Alig ismertem.
– Azt mondta, hogy két-három éve dolgozott önnél...
– Az igaz. Csakhogy én ritkán érintkezem személyesen az
alkalmazottaimmal.
– Hogy történt, hogy felvette Isabelt, Mr. Preston? Hiszen
vak volt.
– Akkor már régóta gondoltam arra, hogy olyan valakit kéne
felvennem, aki más munkára nem alkalmas. Az ő munkakör-
éhez nem kellett látni. Csak borítékba dugni a katalógusokat.
– Mennyit fizetett neki, Mr. Preston?
– Viszonylag elég jó fizetést kapott.
85
 – Viszonylag?
– A másik két lányhoz viszonyítva.
– Nem kapott többet?
– Többet?
– Igen, uram. Azért kérdezem, hogy nem volt-e oka esetleg
valakinek irigykedni rá, hogy...
– Nem, viszonylag ugyanannyit kapott, mint a másik két
lány.
– Uram, ön ismét a "viszonylag" szót használta.
– Csak azt akartam vele mondani, Mr. Carella, hogy nem
lehet elvárni, hogy a postázó ugyanannyi fizetést kapjon, mint
a könyvelő vagy a gépírónő; csak ezt és semmi egyebet. Vi-
szonylag annyi fizetést kapott, amennyit egy látóképes személy
kapott volna az ő munkakörében. Se többet, se kevesebbet. A
másik két lánynak nem lehetett oka irigykedni rá.
– És mit tud mondani a raktárban dolgozó férfiakról?
– Nem értem, mire gondol.
– Mrs. Harris csinos nő volt. Nem udvarolt neki véletlenül
valamelyikük?
– Fogalmam sincs róla.
– De minden pénteken bementek az irodába a fizetési
csekkjükért.
– Úgy van.
– Ön nem találkozott ilyenkor velük?
– A csekkjeiket Nancy állította ki. Nancy Houlihan, a
könyvelőm.
– De Mrs. Harrist ismerték, azt mondta.
– Igen, természetes, hogy ismerték.
– Talán... látta is, hogy beszélgetnek vele?
86
 – Igen.
– De azt nem tudja, hogy nem kezdett-e ki vele valamelyik-
ük...
– Nem, én...
– ...és nem talált-e visszautasításra?
– Honnan tudnám?
– Mr. Preston, azt hiszem, érti, mi a célja a kérdezősködé-
semnek. Azt próbálom kideríteni, nem volt-e Isabel munkatár-
sai közül valakinek akár a legcsekélyebb oka is arra, hogy...
– Igen. Pontosan értem, mi a célja. De sajnos, nem tudok
segíteni.
– Oké – mondta Carella. – Nagyon köszönöm, Mr. Preston.
Hétfőn majd telefonálok az irodába azokért a címekért.
– Helyes.
– Jó éjt, uram.
– Jó éjszakát – mondta Preston, és letette a kagylót.
Carella néhány pillanatig a telefonkagylón tartotta a kezét.
A riverheadi házban is megvolt mind az öt városrésznek a te-
lefonkönyve, akárcsak bent a munkahelyén. Az íróasztal alatt
hevertek a padlón. Felvette az isolai telefonkönyvet, és felütöt-
te a D-nél. Tudta, hogy Nancy Houlihan még a pontos időt se
mondaná meg neki, márpedig nagyon szeretett volna további
információkat szerezni, és úgy gondolta, hogy Jennie
D'Amatónál több lehet az esélye. Az isolai telefonkönyvben
hetvennégy D'Amato szerepelt, de egyikük sem volt Jennie.
Felütötte a riverheadi könyvet. Tizenkét D'Amato, de Jennie
egy sem. Calm's Point-ban huszonkilenc D'Amatót talált, de
Jennie ezek közt sem akadt, csak egy J. a Pierce Avenue-n.
Felírta a számát. A majestai telefonkönyvben is szerepelt egy J.
87
D'Amato, annak a számát is felírta. A bethtowni telefonkönyvet
meg se nézte. Szentül meg volt győződve róla, hogy
Bethtownban csak nyugdíjas zsaruk laknak, még most is, miu-
tán megépült a híd. A Calm's Point-i számot tárcsázta fel elő-
ször, és azonnal telibe talált.
– Hello?
– Miss D'Amatóval szeretnék beszélni.
– Miss D'Amato vagyok.
– Jennie D'Amato?
– I... igen. – Óvatos, puhatolózó volt a hang.
– Carella detektív vagyok. Azt hiszem, magával beszéltem
ma délután.
– Ó. – Szünet. Egy kicsit hosszúra nyúlt. Igen.
– Maga dolgozik a Praktikus Újdonságoknál, ugye?
– Én.
– Miss D'Amato, szeretném, ha mesélne nekem egy kicsit
Isabel Harrisről.
– Mire kíváncsi?
– Elsősorban az érdekelne, hogyan jött ki az irodában dol-
gozó munkatársaival.
– Jól.
– Nem volt semmi nézeteltérése vagy valami?
– Nem. Azazhogy...
– Azazhogy?
– Hát, a szokásos.
– Mit ért azon, hogy "a szokásos"?
– Hát tudja, hogy van az egy munkahelyen, különösen, ha
kicsi. Előfordulnak néha apróbb sértődések, de semmi ko-
moly...
88
 – Miféle sértődések?
– Ó, hogy is mondjam? Hát például felveszi valaki a tele-
font, és elfelejt átadni egy üzenetet. Vagy lemegy valaki kávé-
ért, és elfelejti megkérdezni a többiektől, nem kell-e nekik is
valami. Ilyesmiken sértődnek meg.
– Ugye, maga szokta felvenni a telefont?
– Igen.
– De megesett, hogy más vette fel, és elfelejtette átadni az
üzenetet.
– Az csak egyetlenegyszer fordult elő.
– Ki vette fel a telefont? Ki felejtett el átadni egy üzenetet?
– Isabel.
– És ki sértődött meg?
– Hát... Nancy. Ugyanis a fiúja telefonált, és Isabel elfelej-
tette megmondani.
– Ez mikor történt?
– A múlt hónapban valamikor.
– Újabban nem fordultak elő hasonló "sértődések"?
– Nem. Komolyak nem.
– És amikor lement valaki kávéért? Azt mondta, hogy...
– Az én voltam. Én mentem le egyszer kávéért, és elfelej-
tettem megkérdezni Nancytől, hogy nem kell-e neki valami, ő
meg megorrolt. Az nem Isabel volt.
– Ismeri a két férfit, aki a raktárban dolgozik?
– Alexet meg Tommyt? Hogyne.
– Velük kijött Isabel?
– De mennyire. Az igazság az, hogy Alex mindig viccelő-
dött is vele, hogy szívesen... de hiszen tudja.
– Mire gondol?
89
 – Tudja azt maga.
– Hogy szívesen elvinné valahová? Arra gondol?
– Még annál is többre. Tudja azt maga. Hogy menjen el vele
víkendezni, meg ilyesmi. De csak viccelődött. Tudta, hogy
Isabel férjnél van.
– És Isabel hogy reagált az ilyen ajánlatokra?
– Nem voltak azok ajánlatok. Tudja, Alex csak ilyesmiket
mondott: "Jöjjön, Isabel, szökjünk el együtt valahová." Isabel
meg csak nevetett rajta.
– Na és Tommy? Ő is szokott viccelődni vele?
– Hát viccelődni mind a ketten viccelődtek vele. Mivelhogy
vak volt, tudja. Azt hiszem, csak azért csinálták, hogy egész
embernek érezze magát.
– A viccelődésen túl nem ment a dolog?
– Nem hinném.
– Isabel soha...
– Mondom, hogy nem hinném. Csak viccelődés volt, semmi
több. Talán még annyi, hogy Alex néha áthajolt az íróasztal
fölött, és nyomott az arcára egy csókot, meg ilyesmi.
– Tommy is?
– Nem. Ő ilyet sose csinált.
– Mit gondol, nem találkozott valamelyikükkel az irodán
kívül is?
– Hát egyszer-kétszer elkísérték a földalattihoz. Tudja, ők
csak péntekenként jöttek be az irodába a fizetési csekkjükért.
Isabel fél három körül szokott elmenni, nekik meg már fél há-
rom előtt ott kellett lenniük, hogy még zárás előtt beválthassák
a bankban a csekkjüket, így aztán néha elkísérték a földalatti-
hoz.
90
 – Alex is meg Tommy is?
– Igen, mind a ketten.
– Nem gondolja, hogy randevúzott is valamelyikükkel?
– Nem tudom.
– De mit gondol?
– Azt, hogy vak létére bizony elég kacér volt.
– Milyen értelemben?
– Hát ahogy öltözködött, meg ahogy ült... Abból gondolom,
hogy kacér volt.
– Miért, Miss D'Amato, hogyan öltözködött?
– Túlságosan kivágott meg rövid ruhákba. A Praktikus Új-
donságoknál egyikünk se prűd, nem is lehetünk azok, és...
Elakadt a hangja. Carella egy pillanatig azt hitte, hogy szét-
kapcsolták őket.
– Miss D'Amato? – mondta.
– Igen, itt vagyok.
– Mit akart mondani?
– Csak azt, hogy véleményem szerint feltűnően öltözködött.
– De hát azt mondta, hogy...
– Csak ennyit mondtam.
Carella nem erőltette tovább. Inkább témát változtatott. –
Mondja, Miss D'Amato, nem lepődött meg valaki, mikor Isabel
ma délelőtt nem ment be dolgozni?
– Mindnyájan meglepődtünk. Soha egy napot se hiányzott,
és mindig pontos volt. Fontos volt neki a munkahelye. Amikor
ma délelőtt nem jött be, Mr. Preston meg is kért, hogy hívjam
fel, és kérdezzem meg, nincs-e valami baja.
– Ezekkel a szavakkal?
– Nem értem.
91
 – Azt mondta, hogy "Hívja fel, és kérdezze meg, nincs-e
valami baja?"
– Pontosan nem emlékszem a szavaira. Azt gondolta, talán
beteg vagy valami.
– Ezt mondta?
– Igen. Azt mondta, hogy Isabel biztosan beteg vagy valami,
különben bejött volna. Ezért kért meg, hogy hívjam fel.
– És felhívta?
– Igen.
– Hány órakor?
– Fél tizenegy körül. Tíz órára szokott bejönni.
– Felvette valaki a kagylót?
– Nem.
Carella és Meyer fél tizenegykor nyilván még lent álltak az
épület előtt, a rendőrségi orvosszakértőt meg a laborosokat
várták. A lakásban nem lehetett senki, csak Isabel Harris –
holtan.
– Később még egyszer megpróbálkozott?
– Igen, fél tizenkettőkor. Egy férfi vette fel a kagylót, és azt
mondta, hogy rendőr. Akkor tudtuk meg, hogy Isabelt megöl-
ték.
– Megmondta a rendőr, hogy hogy hívják?
– Igen, de elfelejtettem a nevét.
A laboratóriumi technikusok közül lehetett valamelyik.
Zsebkendővel fogta meg a kagylót. És felvette, mert a telefon
csöngött, s ha egy gyilkosság színhelyén csöng a telefon, lehet,
hogy éppen a gyilkos telefonál.
– És maga megmondta Mr. Prestonnak, hogy mi történt?
– Igen.
92
 – Hogyan reagált rá?
– Hát... hát természetesen... meg volt döbbenve.
– Semmi több?
– Egyszerűen csak meg volt döbbenve.
– Úgy hangzott, mintha valami mást akart volna mondani.
– Nem, dehogy.
– Mintha még valami más is történt volna.
– Hát... nagyon szerette Isabelt.
– Mr. Preston?
– Igen.
– Szóval mégiscsak több volt az egyszerű megdöbbenésnél?
– Sírni kezdett.
– Sírni? Amikor megmondta neki, hogy Isabel meghalt?
– Igen.
– Aztán?
– Megkért, hogy hagyjam magára. Erre én kijöttem az iro-
dájából, de egy kis idő múlva újra megkért, hogy hívjam fel
még egyszer a lakást, hátha valami tévedésről van szó.
– És maga felhívta?
– Fel. Ugyanaz a rendőr vette fel a kagylót. Megkérdezte, ki
beszél, ugyanúgy, ahogy az első alkalommal is, és én meg-
mondtam neki, hogy a Praktikus Újdonságoktól beszélek, ahol
Isabel dolgozott, és megkérdeztem, biztos-e benne, hogy Isabel
meghalt. Azt mondta, hogy igen, meghalt. Megköszöntem neki
a felvilágosítást, aztán bementem és megmondtam Mr.
Prestonnak, hogy szó sincs tévedésről.
– Ő erre mit mondott?
– Semmit. Csak bólintott.

93
 – Miss D'Amato, amikor azt mondta, hogy Mr. Preston na-
gyon szerelte Isabelt, úgy érti, hogy több volt köztük, mint egy
munkaadó és az alkalmazottja közti kapcsolat?
– Nem tudom, mi volt köztük.
– De mégis?
– Hogy Mr. Preston mit csinál, az az ő dolga.
– Miss D'Amato, van oka azt hinni, hogy volt valami Isabel
és Mr. Preston közt?
– Nem tudom, mi volt köztük.
– De nekem az az érzésem, hogy maga szerint volt valami.
– Már mondtam, hogy Isabel elég kacér volt. Ha valaki nem
tudta, hogy vak... ugyanis akkora napszemüveget viselt, hogy
senki nem mondta volna meg róla, hogy vak, ahogy ott ült és
dolgozott. És mindenkire szélesen rámosolygott, különösen a
férfiakra, és én azt hiszem, hogy ha egy férfi kalandot keresett,
könnyen azt gondolhatta, hogy Isabel kacérkodik, és ő is ka-
landot keres.
– Mr. Preston is azt gondolta, hogy Isabel kalandot keres?
– Hogy ő mit gondolt, azt nem tudom.
– Ő is viccelődött vele, mint Alex meg Tommy?
– Nem. Ő sohasem viccelődött vele.
– Akkor miből gondolja, hogy érdeklődött iránta?
– Nézze, Mr. Preston nős ember, nem szeretnék kellemet-
lenséget okozni neki. Isabel meghalt, neki már semmi sem árt-
hat. De Mr. Preston él, és nős ember.
– Volt valami viszonyféle köztük, Miss D'Amato?
– Egyszer láttam őket együtt.
– Hol?

94
 – Az irodától nem messze van az utcában egy koktélbár. A
múlt héten egyik nap munka után bementem oda, és ők ott ül-
tek kettesben hátul az egyik bokszban.
– Mr. Preston észrevette magát?
– Nem hinném. Én a helyiség másik oldalán ültem le... ott
várt egy bokszban egy ismerősöm.
– Olyan valaki, aki szintén ismerte őket?
– Nem.
– Említette a fiúnak, hogy...
– Lány volt az ismerősöm.
– Említette a lánynak, hogy a főnöke ül ott egy nővel az
irodából?
– Említettem. Ugyanis zavarba jöttem, és úgy gondoltam,
talán el kéne hagynom a helyiséget.
– De nem hagyta el.
– Nem. Ott maradtunk a barátnőmmel egy pohár italra, ők
meg egymás kezét fogták.
– Mr. Preston és Isabel?
– Igen. Nézze, én nem szeretnék kellemetlenséget okozni
Mr. Prestonnak...
– Nem fog, emiatt ne aggódjon – mondta Carella. – Ezek
csak rutinkérdések, amilyeneket mindig fel kell tennünk olya-
nokkal kapcsolatban is, akiket eszünk ágában sincs gyilkossá-
gért letartóztatni.
– Hát remélem is, hogy nincs. Az csak nem főbenjáró bűn,
ha... tudja, mire gondolok.
– Tudom.
– Ha valaki egy nő kezét fogja,
– Nem bizony.
95
 – Még az se, ha... hiszen tudja.
– Bizony az se. Nagyon sokat segített, Miss D'Amato, kö-
szönöm, hogy ennyi időt áldozott rám.
– De nem szeretnék senkinek se kellemetlenséget okozni –
mondta a lány.
– Jó éjszakát, Miss D'Amato.
– Jó éjszakát.

96
 6

Az Edgeheath Road Riverhead egyik olyan negyedében volt,

amely aránylag még nem pusztult le annyira, mint a város
egyes részei. Az utca rövid volt, és korántsem olyan falusias,
amilyennek a "hangás"-ra utaló nevéből gondolta volna az em-
ber, de kétségtelenül kedvezőbb benyomást keltett, mint a
mondjuk csak másfél kilométerrel odébb található utcák.
Mindkét oldalán bérházak sorakoztak, de az északi végében
egy park volt, nyilvános golfpályával, és ott még novemberben
is tágas zöld térséget láthatott az ember; és az égboltot sem
zárták el a szem elől az éles szögletű építmények.
Az utca ezen a szombaton reggeli kilenc órakor mintha még
fel se ébredt volna egészen. Carella leparkolt, aztán elindult a
vörös téglaépület bejárata felé, amelyikben Preston lakott. Az
előcsarnokban egy fekete télikabátos asszonyság haladt el mel-
lette, üres bevásárlószatyorral a kezében. Szemmel láthatóan
előre fázott a kinti hidegtől, az arcát már a puszta előérzete is
kicsípte. Carella megkereste Preston nevét az előcsarnokban a
lakók névjegyzékén, liften felment a negyedik emeletre, vé-
gigment a folyosón az 55. számú lakásig, és becsöngetett,
A nő, aki ajtót nyitott, Carella becslése szerint az ötvenes
évei derekán járhatott; barna haja divatos bubisra volt vágva,
barna szeme kutatóan lesett ki az arcához képest túlságosan
kicsi szemüveg mögül. Maga az arc éles és szögletes benyo-
mást keltett, hegyes volt az álla, és hegyes az orra, s a hatást,
hogy az ovális túlságosan nyújtott, csak fokozta a keskeny
szemüveg és a mögötte sandító szempár. Carella dolgozott
egyszer egy angol detektívvel, aki azt magyarázna neki, hogy
97
Angliában a bandzsákat nevezik "sandának". Az ajtóban álló
nő nem volt bandzsa. Csak összeszűkült szemmel lesett ki
Carellára: sandított.
– Mutassa, kérem, a jelvényét – mondta.
Carella megmutatta neki a jelvényét meg a személyi igazol-
ványát. A nő gondosan áttanulmányozta mind a kettőt, aztán
bólintott. – Nos, mit óhajt?
– Carella detektív vagyok, én telefonáltam...
– Igen, láttam a nevét az igazolványon. Mit óhajt, Mr.
Carella?
– Frank Prestonnal szeretnék beszélni, ha itthon van.
– Azt hittem, az este már beszélt vele.
– Ön Mrs. Preston?
– Az vagyok.
– Van néhány dolog, Mrs. Preston, amit személyesen sze-
retnék megkérdezni a férjétől. Itthon van?
– Itthon. Megnézem, hogy fogadhatja-e.
– Köszönöm.
A nő becsukta az ajtót. Carella jó néhány pillanatig állt a
folyosón. Az épületben néma csend volt. Ezekben a vastag
falú, régi házakban... Az ajtó újra kinyílt.
– Jöjjön be – mondta Mrs. Preston.
A lakás alaprajza olyan volt, mint egy fejtetőre állított L. A
bejárati ajtó az L hosszabbik szárának a végén nyílt, aztán kö-
vetkezett egy hosszú folyosó, amely a túlsó végén derékszög-
ben balra fordult. Carella elindult Mrs. Preston nyomában a
folyosón. Elhaladtak bal kéz felől egy konyha meg egy nappali
szoba mellett, aztán jobb kéz felől következett egy hálószoba, s

98
azon túl kezdődött az L rövidebbik szára. E rövidebb folyosó
végén még egy kis szoba volt, nyitva állt az ajtaja
Preston ott ült egy fotelben, és a televíziót nézte. Geszte-
nyebarna háziköntös volt rajta, a lábán barna házipapucs. A
hatvanas évei elején járó, busa fejű, lapátkezű, testes férfiú
fejét gyér ősz haj koszorú övezte a fülei körül meg hátul a ko-
ponyáján. A feje búbja kopasz volt. Ősz volt bozontos szemöl-
döke is, kék szeme szúrás. Az orra bárki másnak az arcában
nagynak tűnt volna, de az ő arcához arányítva tökéletesen
megfelelő méretűnek látszott. Elmehetett volna színésznek; a
színpadokon a legtöbb színésznek nagy feje és éles vonásai
vannak. Éppen a délelőtti híradók egyike ment a televízióban.
Preston nehézkesen felállt a fotelből, gyorsan a televízióhoz
lépett, és kikapcsolta.
– Korán jött – mondta.
– Nem szerettem volna elszalasztani.
– Miért nem telefonált előbb?
– Itt jártam a környéken, s csak úgy eszembe jutott, hogy
beugrom.
– Azt hittem, minden megbeszélnivalónkat megbeszéltük az
este a telefonon.
– Néhány dolgot még szeretnék megkérdezni öntől.
– Akkor rajta, kérdezzen.
– Szívesebben beszélgetnék négyszemközt. Ha nem harag-
szik, Mrs. Preston...
– Már megyek is – mondta az asszony, azzal megfordult és
elindult a folyosón.
Carella becsukta maga mögött az ajtót. Prestont hirtelen
mintha nyugtalanság fogta volna el. Kihalászott a köntöse zse-
99
béből egy gyűrött csomag cigarettát, és Carella elé tartotta.
Carella tagadólag rázta meg a fejét. Preston a szájába dugott
egy cigarettát, aztán kihalászott a köntöse zsebéből egy levél-
gyufát. Meggyújtott egy szálat, lángját a cigarettájához tartotta,
aztán elrázta, és a gyufát beledobta a televízión a hamutartóba.
A szobának két ablaka volt. Carella kilátott rajtuk az utca
szemközti oldalára, és azon túl a Barbara Avenue fölött húzódó
magasvasút pályájára.
– Mr. Preston – kezdte Carella –, azt szeretném megkérdez-
ni, hogy milyen kapcsolatban volt Isabel Harrisszel.
– Milyen kapcsolatban?
– Igen, uram.
– Mit ért azon, hogy kapcsolatban? Az alkalmazottam volt.
– Mr. Preston. Igaz, hogy tegnap délelőtt sírni kezdett, ami-
kor megtudta, hogy Isabel meghalt?
– Ki mondta ezt magának?
– Igaz vagy nem?
– Igaz.
– Az is igaz, hogy ön és Isabel legalább egy alkalommal ta-
lálkoztak egy koktélbárban?
– Talán valami rossz van benne?
– Egy szóval se mondtam, hogy rossz van benne, Mr.
Preston. Csak azt szeretném tudni, hogy igaz-e.
– Igen, igaz.
– Mikor volt ez?
– A múlt héten.
– Meghívta egy pohár italra, ugye?
– Nem egészen úgy volt, ahogy maga gondolja.
– Hát hogyan?
100
 – Isabelt nagyon nyugtalanította valami. Szeretett volna be-
szélni valakivel róla. Így aztán munka után betértünk egy pohár
italra, és kés?.
– Mi nyugtalanította, Mr. Preston?
– Hát... valami személyes természetű dolog.
– Igen, de mi volt az?
– Hát szerintem ez igazán csak az ő dolga volt, nem gon-
dolja?
– Nem.
– Szerintem az volt.
– Mi nyugtalanította Isabelt, Mr. Preston?
– Nem fontos. Nem ez a lényeg. Csak azt próbáltam megér-
tetni magával, hogy az, amire célzott...
– Mire céloztam?
– Hogy viszonyunk volt Isabellel, vagy valami.
– Nem céloztam rá, hogy viszonyuk volt, Mr. Preston.
– Akkor jó. Mert ha lett volna, nyilván nem viszem egy
olyan helyre, amely pár lépésre van az irodától, ugyanabban az
utcában. A találkozónkban nem volt semmi titkos. Nem volt
semmi rejtegetnivalóm. Egyik alkalmazottam hozzám fordult a
problémájával, és én megpróbáltam segíteni rajta.
– A Praktikus Újdonságoknál nincs külön irodája?
– De van. Mi köze ennek a...
– Nem beszélgethettek volna ott?
– Olyasmiről volt szó, amit nem lehetett tíz perc alatt meg-
beszélni.
– Na jó. Mesélje el, mi történt azon a délután.

101
 – Ő három körül ért oda. Én a helyiség hátsó részében vár-
tam az egyik bokszban. Amikor megláttam, hogy belép, elébe
mentem, és hátravezettem a bokszhoz.
– Mit mondott Isabel?
– Először nem akarta elárulni, hogy mi nyugtalanítja.
– Mi nyugtalanította?
– Jimmy. A férje.
– A férjével kapcsolatban micsoda?
– Az előbb már mondtam, hogy...
– Mr. Preston, ők mindketten halottak, és ha annak, ami
Isabelt nyugtalanította, valami köze van a...
– Nincs köze.
– Honnan tudja?
– Hát csak... nem hiszem, hogy köze volna.
– Nem bízná rám ennek a megítélését? Mi nyugtalanította
Isabelt?
– Hát... azt hitte, hogy a férjének más nője van.
– Ejha – mondta Carella.
– Szóval... természetes, hogy... bántotta a dolog. Nagyon
bájos teremtés volt, és... bántotta a gondolat, hogy a férje hűt-
len hozzá.
– Miből gondolta, hogy az?
– Csak úgy gondolta.
– Ösztönös megérzés volt talán?
– Azt hiszem.
– De reális ok semmi. Csak feltételezte, hogy a férje félre-
lép, ugye?
– Hát igen. Azt hiszem.

102
 – Nem voltak se suttogva folytatott telefonbeszélgetések, se
parfümillatú ingek...
– Nem, dehogy.
– És ez volt az, ami nyugtalanította. Ezért fordult önhöz, és
ezért tértek be egy pohár italra a bárba a múlt héten. Hogy
megtárgyalják a lehetőséget, hogy Jimmy Harris más nőnek
csapja a szelet.
– Igen.
– Mit várt öntől, Mr. Preston, mit tegyen az ügyben?
– Ó, nem hinném, hogy várt volna valamit.
– Akkor miért fordult önhöz?
– Hát... csak hogy elbeszélgessünk.
– Mert, ugye, mással nem tudott elbeszélgetni az irodából?
– Valószínűleg nem.
– Egyik lánnyal sem.
– Valószínűleg.
– Csak önnel.
– Hát...
– Ez volt az első eset, hogy önhöz fordult Valamilyen prob-
lémájával?
– Ez.
– Először ültek egy pohár ital mellett?
– Igen.
– Biztos ön ebben? – kérdezte Carella.
– Egészen biztos.
– Én ugyanis – mondta Carella – másként vagyok értesülve.
– Egy kis szünetet tartott, és Preston szemébe nézett. Nem volt
másként értesülve, csak annyit tudott, amennyit Jennie
D'Amato mondott neki: hogy egyetlen alkalommal, a múlt hé-
103
ten, együtt látta Prestont Isabellel. Ez volt minden, amit tudott,
semmi több. Vagyis hazudott, hazardírozott, és a hazárdjáték –
kifizetődött.
– Hát... talán egyszer vagy kétszer korábban is leültünk egy
pohár ital mellé – mondta Preston.
– Hányszor, Mr. Preston? Egyszer vagy kétszer?
– Kétszer.
– És ebben most tényleg biztos?
– Igen.
Carella felhúzta a szemöldökét. Nem is kellett több.
– Azazhogy azt hiszem, többször is mondta Preston.
– Hányszor?
– Vagy féltucatszor.
– Ugyanabban a kis bárban?
– Hát... nem.
– Másikban?
– Igen.
– Sok másikban?
– Igen.
– És a bárokon kívül másutt nem?
– Mr. Carella...
– Nézze, Mr. 'Preston, meggyilkoltak egy férfit meg egy nőt,
és én arra próbálok rájönni, hogy miért. Pár perccel ezelőtt azt
mondta, hogy ön és Isabel Harris közt csak olyan kapcsolat
volt, amilyen egy munkaadó és alkalmazottja közt lenni szo-
kott. Beült vele egy bárba egy pohár italra, mert Isabelnek va-
lami problémája volt, amiről beszélni szeretett volna önnel.
Oké, eddig rendben. Csakhogy most meg azt mondja, hogy
legalább hatszor összejött vele az irodán kívül.
104
 – Csak annyiszor.
– Rendben van, hatszor, vagy ahogy ön mondta, fél tucat-
szor. Le is feküdt vele, Mr. Preston?
– Nem értem, mi...
– Legyen szíves felelni a kérdésemre. Lefeküdt Isabel
Harrisszel?
– Igen.
– Tehát mégiscsak viszonya volt vele.
– Nem viszonynak tekintettem.
– Hát minek tekintette, Mr. Preston?
– Szerettem Isabelt. Azt terveztem, hogy elveszem.
– Aha – bólintott Carella. – Tudott erről a felesége?
– Nem.
– Hát Jimmy?
– Ő sem. Éppen erről beszéltünk a múlt szerdán. Hogy
megmondjuk nekik.
– Tehát az a szöveg, hogy Jimmynek nője volt...
– Azt csak én találtam ki.
– Szóval hazugság volt.
– Ha annak akarja nevezni.
– Miért, ön minek nevezné?
– Igaza van. Hazugság volt.
– Tehát azért találkoztak a múlt... mikor is?
– Szerdán. Szerda délután.
– Szóval szerda délután azért találkoztak, hogy megbeszél-
jék, hogyan mondják meg a dolgot a házastársuknak...
– Azért.
– És hogyan döntöttek? Mit főztek ki?

105
 – Nem főztünk ki semmit, Mr. Carella, nem szeretem, hogy
ezt a kifejezést használja. Nem főztünk ki semmit, nem esküd-
tünk össze semmire, mi csak...
– Csak, Mr. Preston?
– Csak szerelmesek voltunk egymásba, és azt terveztük,
hogy jelenlegi házasságunkat felbontjuk, és összeházasodunk.
– Miután mindössze fél tucatszor találkoztak?
– Hát...
– Vagy talán többször?
– Hát...
– Többször?
– Az elmúlt év folyamán rendszeresen találkoztunk.
– Aha.
– Szerettük egymást.
– Igen, ezt értem. Mondja, Mr. Preston, hol volt ön csütör-
tökön este fél hét és fél nyolc között?
– Miért érdekli?
– Mert akkor ölték meg Jimmy Harrist.
– Nem én öltem meg.
– Akkor mondja meg, hogy hol volt.
– Hát...
– Nos?
– Isabellel.
– Hol?
– Egy motelban a Culveren.
– A saját nevén jelentkezett be?
– Nem.
– Milyen nevet használt?
– Nem emlékszem.
106
 – Emlékezzen, Mr. Preston. Ajánlom, hogy emlékezzen.
Nagyon nyomatékosan ajánlom, hogy emlékezzen, méghozzá
ebben a pillanatban!
– De hát csakugyan nem emlékszem. Minden alkalommal
más nevet használtam.
– Akkor azt hiszem, a legokosabb, ha magára kap valamit,
és megmondja a feleségének, hogy velem jön a kapitányságra.
– Várjon egy pillanatig.
– Várok.
– Valamilyen Felix volt a név.
– Milyen Felix?
– Felix... azt hiszem, a vezetéknév P-vel kezdődött.
– Gondolkozzék!
– Felix Pratt vagy Pitt... nem emlékszem, melyik volt a kettő
közül.
– Korábban is ezeket a neveket használta?
– Igen.
– Rendben van. Mi a motel neve?
– Arany Motel.
– Azt mondja, a Culveren van?
– Igen, a régi Hannover Kórház közelében.
– Felhívom és megkérdezem, be volt-e jelentve náluk csü-
törtök délután. Rendben van?
– Rendben.
– Hol a telefon?
– A feleségem...
– Foglalja el valamivel a feleségét, amíg telefonálok. Mert
ha nem volt az Arany Motelban csütörtökön, mikor Jimmy
Harris torkát elvágták, velem jön. Érti, mit mondok?
107
 – Ott voltam.
– Oké. Hívja be a feleségét, és mondja meg neki, hogy fül-
tanú nélkül szeretném használni a telefont.
– Rendben van.
– Akkor rajta!
– Nem fogja?...
– Nem. Nem fogom elárulni neki, hogy félrelépett.
– Köszönöm.
– Szóljon neki.
Preston az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Kinézett a folyosóra,
aztán ismét visszafordult Carella felé, és kérő pillantást vetett
rá. Carella bólintott. Preston kilépett a folyosóra, és elkiáltotta
az asszony nevét: – Sylvia?! Az asszony valahonnan a lakásból
válaszolt: – Tessék, Frank?
– Sylvia, Mr. Carella telefonálni szeretne... Bejönnél egy
pillanatra?
– Megyek, Frank.
– A telefon a hálószobában van – mondta Preston. – A fo-
lyosó végén.
– Köszönöm – mondta Carella.
Mikor végigment a folyosón, Mrs. Preston fordult be az L
kanyarulatában: – A telefon a hálószobában van – mondta.
– Igen, köszönöm – mondta Carella, benyitott a hálószobá-
ba, de visszanézett, és megvárta, amíg Preston és a felesége
eltűnik a folyosó végén a tévészobában. Akkor becsukta az
ajtót, és egyenesen az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett.
Azon volt a telefon. A magasvasút, egy háztömbbel odébb ép-
pen akkor csattogott végig a síneken. A szoba végében levő
ablakokon keresztül tisztán látta, hogy robog az égbolt hátteré-
108
ben, feketén a hideg novemberi szürkeségben. A látvány fur-
csamód egy régi emléket idézett fel benne. Egy játékvasútét. A
riverheadi házét, a gyerekkorából. Az apja harsány nevetését.
Nézte a vasutat, és egy pillanatra megfeledkezett róla, miért
is van itt, hogy egy gyilkosság ügyében nyomoz. Csak nézte,
amíg a szerelvény be nem dübörgött az állomásra, aztán fel-
vette a telefonkagylót, és feltárcsázta a 411-est, a tudakozót.
Amikor a telefonoskisasszony jelentkezett, megkérdezte, mi a
száma az Arany Motelnek a Culveren, s a nő megadta neki.
Azonnal fel is tárcsázta. Az ablakokon keresztül látta, hogy a
szerelvény továbbindul az állomásról. Egy könyvtár rémlett fel
előtte. És ő maga, amint a könyvtárba igyekszik, könyvekkel a
hóna alatt. Feje fölött a magasvasút. S a járda havas.
– Itt az Arany Motel. Jó reggelt – jelentkezett egy férfihang.
– Jó reggelt. Carella detektív vagyok. A rendőrségtől.
– Parancsoljon, uram.
– Nagyon hálás lennék, ha utánanézne, szerepel-e a beje-
lentőkönyvükben egy házaspár, amelyik állítólag ott volt csü-
törtökön, azaz november tizennyolcadikán.
– Uram?
– Tessék.
– Ez esetben kénytelen vagyok önt visszahívni.
– Nem a hivatalomban vagyok.
– Hát az bizony... Honnan tudhatom, hogy csakugyan rend-
őr?
– Hívja fel a 87-es körzetet, mondom a számát, és kérdezzen
meg akárkit, hogy dolgozik-e ott egy Carella nevű detektív. A
szám Frederick 7-8024. Aztán ha leellenőrzött, azonnal hívja

109
vissza ezt a számot, ahonnan beszélek. Westmore 6-2275.
Megjegyezte a számokat?
– Igen, uram.
– Nagyon kérem, siessen.
– Igenis, uram. Máris hívom a körzetet.
– Helyes – mondta Carella, és letette a kagylót. Újabb sze-
relvény futott be a magasvasút állomására. Várt. A szerelvény
továbbindult. Az órájára pillantott. Az ággyal szemközt egy
fénykép állt a komódon. Frank és Sylvia Prestont ábrázolta,
csak jóval fiatalabban. Néhány fénykép gyerekeket ábrázolt,
valószínűleg Prestonék gyerekeit. Volt ott egy esküvői kép is,
feltételezte, hogy a rajta látható fiatal pár szintén Prestonék
valamelyik gyermeke és a párja. A komódon álló elektromos
ébresztőóra nagymutatója könyörtelenül rótta a számlapot.
Újabb szerelvény futott be az állomásra. Carella sóhajtott
egyet. Várt. A szerelvény továbbindult. Elkeseredetten felvette
a kagylót, és feltárcsázta a motelt.
– Itt az Arany Motel, jó reggelt.
– Jó reggelt, itt ismét Carella detektív. Leellenőrzött a kör-
zetnél?
– Uram, a telefon abban a pillanatban megszólalt, mihelyt az
előbb letettem a kagylót. Még nem volt alkalmam...
– Mi a neve? – kérdezte Carella.
– Gary Otis.
– Hát ide figyeljen, Mr. Otis – mondta Carella. – Én itt egy
gyilkossági ügyben nyomozok, és nem érek rá megvárni, amíg
maga végigtelefonálja a várost, hogy valóban hekus vagyok-e,
vagy sem. A nevem – van magánál ceruza? – Stephen Louis
Carella, a Stephen p-h-val, másodosztályú detektívként dolgo-
110
zom Isola 87. körzetében. A jelvényem száma 714-56-32, a
parancsnokom neve Peter Byrnes detektívhadnagy. Mindent
felírt?
– Hát... azt hiszem, igen.
– Helyes. Ha kiderülne, hogy nem vagyok detektív, perelje
be a várost. De addig, Mr. Otis...
– Hogy perelhetném be a várost?
– Kezd az idegeimre menni, Mr. Otis – mondta Carella.
– Bocsánat, uram, de hogy perelhetném be a várost? Tegyük
fel, hogy ön egy férj, és azért hívott fel, hogy megtudja...
– Tegyük fel, hogy valóban detektív vagyok, méghozzá
egyre ingerültebb. Ott van maga előtt az a bejelentőkönyv?
– Itt, uram, de azt hiszem, meg tudja érteni, miért nem sza-
bad kiadnom vendégeink bármelyikének a nevét.
– Mr. Otis, én bemehetek a központba is bírósági végzésért,
hogy megnézhessem a bejelentőkönyvüket, de akkor még in-
gerültebb leszek, mint amilyen máris vagyok. Ha ilyesmire
kényszerít, elmegyek az Arany Motelba, és ha csak egyetlen
svábbogarat találok valamelyik szobában, felhívom az Egés-
zségügyi Hivatalt, és becsukatom azt a lebujt. Szóval jó lesz,
ha utánanéz, hogy az intézménye makulátlanul tiszta-e, és ma
is pontosan olyan állapotban van-e, mint aznap volt, amikor
megnyitották, mielőtt arra kényszerít, hogy szombat délelőtt
megtegyem a hosszú utat a belvárosba egy bírósági végzésért.
– Ez fenyegetés akar lenni, Mr. Carella?
– Tekintse, aminek akarja, Mr. Otis. Nos, milegyen?
– Nálunk nincsenek svábbogarak a szobákban.
– Nagyszerű. Akkor viszlát, viszem a bírósági végzést.
– De ha valóban hekus...
111
 – Valóban hekus vagyok, Mr. Otis.
– És ha valóban gyilkosságról van szó...
– Valóban gyilkosságról van szó. Mondja, Mr. Otis, miért
portáskodik maga? Miért nem megy el ügyvédnek Philadelp-
hiába?
– Én nem portás vagyok. Hanem az Arany Motel tulajdono-
sa.
– Aha – mondta Carella. – Értem.
– Természetes hát, hogy igyekszem megvédeni a vendégei-
met.
– Persze. Mondja, Mr. Otis, bejelentkezett magához csütör-
tök délután bizonyos Mr. Pratt és a felesége? Vagy Mr. Pitt és a
felesége? A keresztnév valószínűleg Felix.
– Egy pillanat.
Carella várt.
– Igen, volt itt bizonyos Mr. és Mrs. Felix Pitt.
– Maga volt a recepcióban, amikor bejelentkeztek?
– Nem emlékszem. Azaz egy pillanat. Nem az a vak nő
volt?
– De igen – mondta Carella.
– Igen, én írtam be őket a bejelentőkönyvbe. Gyönyörű nő,
de a férje sokkal idősebb. Először nem is vettem észre, hogy
vak. Nagyon nagy napszemüveg volt rajta. Sejtelmem se volt
róla, hogy vak. Persze mikor a férje vezette a lifthez, akkor
rájöttem.
– Hány órakor jelentkeztek be?
– Az nincs feltüntetve a bejelentőkönyvben.
– Nem is emlékszik rá?
– Valamikor késő délután;
112
 – És mikor mentek el?
– Nyolc óra körül. Azt hiszem, annyi lehetett. Kimentem,
hogy harapjak valamit, s amikor visszajöttem, éppen akkor
mentek el. Emlékszem, a férfi készpénzzel fizetett.
– Köszönöm, Mr. Otis – mondta Carella.
– Remélem, megérti, hogy miért...
– Igen, megértem. Köszönöm – mondta Carella, és letette a
kagylót.
Egy darabig csak ült, még a kezét se vette le a kagylóról.
Tehát megerősítést nyert, hogy Isabel Harris és Frank Preston a
csütörtök délutánnak legalábbis egy részét, valamint az estét
csakugyan együtt töltötte egy motelban. S mivel szenvedélye-
sen, mondhatni vak szenvedéllyel ölelkeztek, egyikük se ro-
hanhatott el a város másik végébe, a Hannon Square-re, hogy
este fél hét és fél nyolc között elvágja Jimmy Harris torkát.
Nem más, mint maga Gary Otis, az Arany Motel tulajdonosa
látta őket, amikor este nyolckor elhagyták az intézményét.
Isabel Harris valószínűleg néhány perccel azelőtt ért haza,
hogy Carella bekopogott az ajtaján. A férje akkor már legalább
két órája halott volt, ha nem több.
Visszagondolt a kérdésekre, amelyeket a gyilkosság estéjén
feltett neki, visszagondolt arra a bizonyos kérdésre is: "És ma-
gának más férfival?" A válasz egy kurta "Nem!" volt. Nem
lepődött meg a hazugságon. A gyilkossági ügyekben mindig
rengeteg a hazugság. De nem lepődött meg a könnyeken sem.
Néha azt is megsiratja az ember, akit éveken át gyűlölt. A
könnyek maguktól buggyannak ki, olyan ősi, természetes reak-
ció ez, mint az üvöltés, amelyet az első ember hallatott, aki
kiragadott egy égő fahasábot a tűzből. Carella felállt, vissza-
113
ment a folyosón, és megköszönte Prestonéknak, hogy használ-
hatta a telefonjukat. Preston kérdő pillantást vetett rá. Carella
kurtán bólintott. Összeesküvőnek érezte magát.

114
 7

A két koporsó úgy volt felállítva a kápolnában, hogy égy kis

átjáró maradt köztük, így akik eljöttek leróni a kegyeletüket,
egyszerre haladhattak el a két ravatal előtt. A halottasházban
fehérek is, feketék is voltak, néhányan a szőnyeggel borított
előcsarnokban beszélgettek suttogva, a többiek meg bent ültek
a kápolnában az összecsukható faszékeken, vagy a kovácsolt-
vas rácsnál térdeltek, és imádkoztak, amely mögött selyemmel
letakart bakokon állt a két koporsó.
Sophie Harris az első sorban ült egy széken, talpig feketé-
ben: fekete volt rajta a cipő, a harisnya, fekete a ruha, és fekete
a fátyol a kalapján. Carellát családjának nőtagjaira emlékeztet-
te, még a gyermekkorából, a megözvegyült távoli nagynénikre
és unokanővérekre, akiket sose látott más ruhában, csak feke-
tében. Leült Sophie Harris mellé. Az asszony feléje fordult,
ránézett, aztán elfordította a fejét.
– Mrs. Harris – szólította meg Carella –, kimehetnénk egy
pillanatra?
– Magának nincs több mondanivalóm válaszolta az asszony.
– Ne itt vitatkozzunk – mondta Carella.
Az asszony a koporsókat nézte.
– Szeretnék beszélni magával – mondta Carella. – Volna
szíves kijönni?
Az asszony kelletlenül felállt a székről, és a kitárt, boltíves
kapun némán kilépett az előcsarnokba. Carella követte.
– Megelégedésére szolgál, hogy beszélt Charlie-val? – szi-
szegte az asszony, összeszorította az ajkát, s a két keze is
ökölbe szorult egymáson maga előtt.
115
 – Muszáj volt beszélnem vele – mondta Carella.
– Miért? Megmondtam, hogy nem ő a gyilkos.
– De fennállt a lehetőség, hogy ő az.
– És gondolja, hogy még mindig fennáll?
– Nem.
– Csak azért zaklatta, mert fekete – mondta Sophie.
– Nem, Mrs. Harris, ez nem igaz. Én nem zaklattam, csak
kikérdeztem. Azt is csak azért, mert igenis elképzelhető volt,
hogy ő ölte meg a fiát és a menyét.
Az asszony az arcába nézett.
– Meg akarom találni a gyilkosukat, akárki volt – mondta
Carella.
Az asszony csak nézett tovább az arcába.
– Higgyen nekem.
– Rendben van – bólintott az asszony. Hiszek.
– Nincs semmi, amiből kiindulhatnék folytatta Carella. – Az
égvilágon semmi. A maga segítségére van szükségem. Próbál-
jon meg erősen gondolkodni. Nem volt haragban valakivel
Jimmy vagy a felesége? Vagy...
– Nem – rázta a fejét Sophie. – Senkivel Nem volt harago-
suk.
– Nem is zördültek össze valakivel? Néha egy szón is képes
megsértődni valaki, és képes...
– Szó sincs róla. Maga nem ismerte Jimmyt. Soha életében
nem mondott egy rossz szót se senkinek.
– Mrs. Harris, akárki ölte meg Isabelt, a jelek szerint kere-
sett valamit. Van sejtelme róla, hogy mit kereshetett?
– Nincs.

116
 – Sohase említette Jimmy, hogy pénze, ékszere vagy valami
efféléje van eldugva?
– Nem.
– Sokan próbálják elrejteni értékeiket a betörők elől...
– Nem voltak elrejteni való értékei.
– Mrs. Harris, nem volt véletlenül Jimmy ismerősei közt
rovottmúltú?
– Nem – mondta Sophie, és azonnal meg kérdezte: – Fel-
tenne ilyen kérdést egy fehér embernek is?
– Ide figyeljen, Mrs. Harris. Hagyja már ezt abba, jó? A fiát
brutálisan meggyilkolták, vagyis a legszörnyűbb bűnt követték
el, amit csak el lehet követni, tudnom kell hát, hogy nem is-
mert-e valami bűnözőt. A kérdés logikus, akár fehér emberről
van szó, akár feketéről. Szóval hagyja ezt abba! – Olyan emelt
hangon beszélt, hogy az előcsarnokban tartózkodó gyászolók
mind feléje fordultak.
Erre ismét suttogóra fogta a hangját. – Nos; volt Jimmynek
rovott múltú ismerőse?
– Nem. Ilyesmiről sohase tett említést. Legalábbis nyíltan
nem.
– Ezt hogy értsem? Burkoltan igen?
– Nem. Sose említette, hogy rovott múltú ismerőse lenne.
– Akkor mit akart mondani a "nyíltan", szóval?
– A fiam soha életében nem követett volna el rosszat –
mondta Sophie.
– Mrs. Harris, az imént azt mondta, hogy a fia nyíltan soha-
se említette, hogy rovott múltú ismerőse lenne. Mit jelent ez?
– Semmit.

117
 – Talán valami olyasmit mondott a fia, hogy ő keveredett
valamilyen bűncselekménybe?
– Nem. Nem keveredett semmiféle bűncselekménybe.
– Vagy talán tervezett valamilyen bűncselekményt?
– Nem tudom. Bizony isten, nem tudom. Jimmynek zavart
volt az elméje.
– Micsoda? Zavart volt az elméje?
– Lidércnyomása volt. – Lidércnyomása?
– Amióta hazakerült Fort Mercerből.
– Fort Mercerből?!
– Az ottani katonai kórházból. Az is van ott északon a bör-
tön mellett.
– Miben nyilvánult meg az a lidércnyomás?
– Abban, hogy éjszaka felriadt és üvöltött.
Berohantam a szobájába, ő meg ott ült az ágya közepén, és
úgy meredt a sötétbe, mintha látna. Amikor átöleltem, az egész
teste hideg veríték volt. Megkérdeztem: "Mi az, Jimmy? Mi
bajod, fiacskám?" Semmi. Soha nem felelt. Csak ült és reszke-
tett a karomban. Csakis lidérces álmai lehettek.
– És amikor ébren volt, nem beszélt ezekről az álmokról?
– Nem. De Isabeltől tudom, hogy még mostanában is voltak
ilyen álmai.
– Mikor beszélt erről Isabel?
– Nem is olyan régen.
– Mrs. Harris. Az imént azt mondta, hogy tudni bizony isten
nem tudja, Jimmy nem tervezett-e valamilyen bűncselekményt.
De elképzelhető?
– Azt hiszem.
– Mondott valamit, aminek az alapján el tudja képzelni?
118
 – Csak annyit mondott, hogy azon van, hogy meggazdagod-
janak.
– Kik?
– Ő meg Isabel.
– Hogy mondta?
– Mr. Carella, meg kell hogy mondjam magának az igazat.
Azt hiszem, valami törvénybe ütköző dolgot tervezett.
– Ezt ő mondta?
– Nem.
– Akkor miből gondolja, hogy?...
– Ml másért lett volna szüksége egyik volt katonatársára?
– Hogy érti ezt?
– Azt mesélte, hogy kapcsolatba lépett egyik haverjával.
– A katonaságtól?
– Azt hiszem, egyik katonatársára gondolt.
– Kire?
– A nevére nem emlékszem.
– Megmondta, hogy miért lépett kapcsolatba vele?
– Csak annyit mondott, hogy az illető fog segíteni gazdaggá
tenni őt meg Isabelt.
– Hogy hogyan, azt nem mondta?
– Nem.
– Akkor miért gondolja, hogy valami törvénybe ütköző
dolgot tervezett?
– Nem is tudom. Talán mert a katonák értenek a fegyver-
használathoz.
– De kifejezetten nem mondta a fia, hogy...
– Nem. Kifejezetten nem.

119
 – Hát... – mondta Carella, és vállat vont. Úgy hangzik az
egész, gondolta, mint egy krimifilm. Két volt bajtárs szövetke-
zik, hogy kiraboljon egy bankot vagy egy játékkaszinót Las
Vegasban. Lehetséges, gondolta, minden lehetséges. Kételke-
dett ugyan benne, és mégis: lehetséges volt. A fenébe is, miért
ne lehetne?
– Köszönöm – mondta. – Nagyon sokat segített.
De nem volt biztos benne, hogy csakugyan segített.

A nyomozók szobájában ezen a szombat délelőttön olyan volt a

hangulat, mint egy székesegyházban. Ne tessék nevetni. No-
vemberi napfény tűzött be ferdén a magas ablakok rácsai közt,
sugarai bearanyozták az íróasztalok lapját és az írógépeket.
Porszemek csillogtak a legyezőszerűen szétterülő fénykévék-
ben. Genero íróasztalán orgonamuzsika szólt a rádióban.
Carella valami csodát várt. De csoda nem történt.
Genero gépelt.
Vásárolt magának egy puha fedelű zsebszótárt, abból nézte
ki a szavakat. Az írógép billentyűiről minduntalan belepillan-
tott a nyitott szótárba. Az el-elakadó gépelés idegesítette
Carellát; mégiscsak illetlenség egy templomban gépelni.
Egyébként csodák ma már nincsenek, és az ügy egyre áporo-
dottabb lett, mint a másnapos élesztő.
Az orgonamuzsika elárasztotta a szobát. Carella úgy érezte
magát, mintha gyónni készülne. Pedig nem gyónt, amióta ab-
bahagyta a templomba járást. Ez tizenöt éves korában történt.
Véletlenül akkor veszítette el a szüzességét is egy riverheadi
bérház tetején, egy Suzie Ryan nevű lány segédletével. Suzie ír
120
volt, és tizenhét éves. Tapasztalt, felnőtt nő. Ugyanabba a
templomba járt, amelyikbe Carella. Miután kijózanodott a ház-
tetőn, Carella úgy érezte, hogy el kell mennie, és meg kell
gyónnia, hogy vétkezett. De aztán töprengeni kezdett: mi lesz,
ha a pap megkérdezi, ki volt, aki vele vétkezett? Tudta, hogy a
papok a templom sötétjében is látják az ember arcát. A pap
tudni fogja, hogy Stephen Louis Carella volt az, aki vétkezett,
aztán majd azt is tudni akarja, ki volt a bűnre kapható ifjú
hölgy, és akkor neki be kell mártania Suzie Ryant, pedig Suzie
nagylelkű volt, és szenvedélyes, s ő életének abban a bimbózó
korszakában akár a pokol torkába is követte volna. Töprengett,
hogy mitévő legyen. Végül is úgy döntött, hogy nem megy el
gyónni. Akkor határozta el azt is, hogy templomba se jár többé,
ennek azonban semmi köze sem volt Suzie-hoz. Azért határoz-
ta el, hogy nem jár többé templomba, mert a templomban min-
dig elálmosodott. Az apja megkérdezte: – Miért nem jársz már
templomba? – Carella visszakérdezett: – Te miért nem jársz,
papa? – Semmi közöd hozzá – felelte az apja.
Rájött, hogy ha tizenöt éves korában nem hagyta volna abba
a templomba járást, most imádkozhatna, hogy Isten tegyen
valami csodát, vagy legalább vezesse rá a rejtély nyitjára, hogy
megoldódjék minden problémája. De csak az orgonamuzsika
szólt a rádióban, és Genero gépelt a levegőben szétáradó hang-
zatoktól elütő tempóban. S Carella nemcsak hogy a rejtély
nyitjának nem volt birtokában, hanem még arról sem volt hal-
vány fogalma sem, hogy mi legyen a következő lépése.
Elhatározta, hogy felhívja Fort Mercert.
Elhatározása nem a józan következtetés eredménye volt,
hanem egyszerűen csak a végső kétségbeesésé. Amíg
121
Sophie-val nem beszélt, szinte semmit sem tudott a halott fér-
firól. Egy gyilkosság esetében rendkívül fontos megtudni, ho-
gyan töltötte utolsó huszonnégy óráját az áldozat: hol járt, kik-
kel találkozott, mik történtek vele. Azt, hogy Isabel Harris hol
töltötte a halála előtti huszonnégy órának legalábbis egy részét,
már tudta: Frank Prestonnal, az ágyban. De Jimmyről csak any-
nyit tudott, hogy délelőtt a szokott időpontban távozott el ha-
zulról, napközben valószínűleg szokott helyén, a Hall
Avenue-n koldult, és az is igen valószínű, hogy mielőtt haza-
indult – ugyancsak szokása szerint –, betért egy kocsmába,
hogy ne kerüljön bele a csúcsforgalomba.
Carella elmulasztotta megkérdezni Isabeltől, hogy Jimmy
vajon mindennap ugyanabba a kocsmába tért-e be. Ez hiba
volt. Lehet, hogy nagy hiba. Isabeltől többé már nem kérdez-
hetett semmit, pedig bizony elképzelhető volt, hogy Jimmy
találkozott valakivel a kocsmában, összeveszett vagy legaláb-
bis összekülönbözött valakivel – ki a fene tudhatja? A kocsma
bizony rejtély maradt, pusztán csak Carella felületessége miatt.
Bosszantotta, hogy így eltolta a dolgot. Bosszantotta, de azért
nem gyötörte magát halálra miatta. Inkább fontolóra vette azt a
két adatot, amelynek a birtokába jutott, a két, látszólag össze-
függéstelen részletet, amely Jimmy Harrist élettelen hullából
élő, lélegző emberi lénnyé változtatta.
Az első adattal pillanatnyilag semmit sem tudott kezdeni.
Lehet, hogy Jimmy Harris csakugyan felvette a kapcsolatot
valamelyik régi bajtársával, mert támadt valami – esetleg tör-
vénybe ütköző – ötlete, hogyan lehet könnyen, gyorsan meg-
gazdagodni, erről azonban Carella semmiképpen sem bizo-
nyosodhatott meg, amíg nem beszélt Jimmy régi bajtársaival.
122
Egyelőre azonban még semmit sem tudott Jimmy katonásko-
dásáról, illetve csak annyit, hogy annak idején a 2. raj Alfa
őrsében volt, és akció közben megvakult. Ha szerencséje van,
McCormick százados esetleg még hétfő előtt visszahívja, és
megadja Jimmy katonai szolgálatáról a kért felvilágosítást.
Csakhogy nem hitte, hogy ilyen szerencséje lenne. Ott volt
viszont a másik dolog, amit szintén Sophie Harristől tudott
meg.
A fiának lidérces álmai voltak.
Carella feltárcsázta a 0-t, azaz a Központot, és megkérdezte,
mi a kódszáma az övezetnek, ahol Fort Mercer fekszik. A
telefonoskisasszony közölte, hogy nem ismer Fort Mercer nevű
várost. Carella elmagyarázta, hogy valahol az állam északi ré-
szén van, a Castleview börtön közelében. A kisasszony azt
mondta, hogy fogalma sincs róla, hol a Castleview börtön.
Carella elmagyarázta, hogy Rawleyben. A kisasszony erre
megadott neki egy zónakódszámot, és Carella feltárcsázta elő-
ször az 1-est, aztán a kódszámot, aztán a helyi szám hét jegyét,
az 555-öt és az 1212-t. Addigra szinte el is felejtette, miért tár-
csázta fel ezt a hosszú számsort, mint ahogy elfelejtette a jel-
vénye számát, a társadalombiztosítási igazolványának a szá-
mát, sőt saját második keresztnevének a kezdőbetűjét is. Me-
gint egy telefonoskisasszony jelentkezett: « Tudakozó. Melyik
város számát adjam? – Carella elmagyarázta, hogy Rawleyben
keres egy várost, és tulajdonképpen Fort Mercerrel szeretne
beszélni. – Az Paxtonban van, uram közölte a
telefonoskisasszony, aztán hozzátette: – Fort Mercernek több
száma is van. Melyiket óhajtja?
– A kórházat – mondta Carella.
123
 – Kórház is kettő van. A General Hospital meg az
Evacuation Hospital.
– Próbáljuk meg a Generalt.
– Óhajtja felírni a számot, uram?
– Igen, kérném – mondta Carella.
– 963-7047 – mondta a nő.
– Köszönöm – mondta Carella. – Tehát 963...
De a nő már letette a kagylót. Carella sóhajtott egyet, ismét
feltárcsázta az 1-est, aztán az övezet kódszámát, aztán a 963-at
és a 7047-et. A telefon kicsengett. A helyiség másik végében
Genero, aki úgy látszik, liberális gondolkodású volt, átkapcsolt
a rádión egy rock and rollt sugárzó állomásra. Odafönt
Paxtonban még mindig kicsengett a telefon. Carella már kezdte
azt hinni, hogy talán bezárták a kórházat.
– Kórház – jelentkezett egy férfihang.
– A Fort Mercer-i General Hospital? – kérdezte Carella.
– Igen, uram, az.
– Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet. Egy beteggel kap-
csolatban szeretnék felvilágosítást kapni, aki körülbelül tíz év-
vel ezelőtt feküdt maguknál Szeretném, ha Beszélhetnék vala-
kivel, aki...
– Kivel akar beszélni, uram?
– Akárkivel, aki részletes felvilágosítást tud adni a betegről.
– Hát, uram... Honnan tudhatnám, hogy ki az, uram?
– Csak van ott valaki, aki tíz évvel ezelőtt is ott volt, nem?
– Hogyne, uram, az egészen biztos. Csakhogy... ez nagyon
nagy kórház, uram, igazán fogalmam sincs róla, kihez kapcsol-
jam.
– Beszélhetnék a kórház parancsnokával? Nem tudom, ki az.
124
 – Wrigley tábornok, uram.
– Hozzá tudna kapcsolni?
– Egy pillanat, uram.
Carella várt. Egy női hang jelentkezett szinte azonnal.
– Wrigley tábornok irodája.
– Carella detektív vagyok az isolai 87-es körzetből. Beszél-
hetnék a tábornok úrral?
– Sajnálom, uram, a tábornok úr ma nincs benn.
– Talán ön is tudna segíteni nekem – mondta Carella.
– Megpróbálok, uram.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, amelynek az áldoza-
ta valamikor Fort Mercerben feküdt a kórházukban. Róla sze-
retnék megtudni mindent, amit csak lehet.
– Mikor feküdt nálunk?
– Tíz éve.
A nő hümmögött.
– Tudom, hogy ez nagyon régen volt.
– Bizony régen, uram.
– De biztos vagyok benne, hogy a nyilvántartások vissza-
menőleg megvannak.
– Természetesen, uram, megvannak. Nem is ez a probléma.
– Hát mi a probléma?
– Őszintén szólva, nem tudom, uram, hogy az ilyesmit el
lehet-e telefonon intézni.
– Szeretnék megspórolni egy kirándulást az állam északi
részébe. Egy gyilkosságról van szó.
– Értem. Átkapcsolom a Nyilvántartóba.
– Köszönöm.

125
 – Csak maradjon a vonalban – mondta a nő. – Úgy fog hal-
latszani, mintha letettem volna a kagylót, de csak átkapcsolom.
– Köszönöm.
Ismét várt. Persze, gondolta, egy gyilkosság kényelmetlen
dolog. Senki se szereti, ha ilyesmivel zavarják, senki se szereti,
ha felhívják a nagy városból, hogy olyan valakiről érdeklődje-
nek, aki tíz éve járt ott. Ördög vigye. Ez itt egy kórház, egy
nagy intézmény. Rengeteg a beteg. Átkapcsolom a Nyilvántar-
tóba. A Nyilvántartót talán érdekli a dolog. A történelemmel a
Nyilvántartó foglalkozik, a távoli meg a közelebbi múlttal is.
Átkapcsolom a Nyilvántartóba, mert mi itt a mostani betegek-
kel foglalkozunk, nem érünk rá hullákkal foglalkozni, csak
azért, mert valamikor, amikor még éltek, itt voltak valahol.
– Nyilvántartó, Hollister őrmester beszél.
– Itt Carella detektív, 87-es körzet. Egy gyilkosság áldoza-
táról szeretnék informálódni.
Hollister őrmester füttyentett egyet. – Hallgatom.
– A neve James Harris, tíz évvel ezelőtt ápolták a Fort
Mercer-i kórházban.
– Második keresztneve van?
– Randolph.
– A dolog egy kis időt igényel – mondta Hollister. – Ha
megengedi, visszahívom.
– A számom Frederick 7-8024. De őrmester...
– Tessék, uram.
– Tulajdonképpen inkább beszélni szeretnék valakivel, aki
ismerte Harrist, amikor ott feküdt. Mármint inkább, mint hogy
maga egyszerűen beolvassa nekem a kórlapját.

126
 – Azért csak hadd nézzem meg a kórlapját, jó? Rövidesen
visszahívom, uram.
– Őrmester, egy gyilkosságról van szó!
– Igen, uram, értem.
– Köszönöm. Akkor várni fogom a hívását.
Kattant egyet a vonal. Carella fölnézett a faliórára. Délelőtt
10 óra 37 perc volt.
– Hogy írják azt a szót, hogy ékszer? – kérdezte Genero.
– Ott van maga előtt a szótár, nézze meg – mondta Carella.
– Hogy nézzem meg, ha egyszer nem tudom, hogy írják?
– Azt csak tudja, hogy é-vel kezdődik, nem?
– Azt igen, de milyen betű jön utána? X-szel nem találom.
Carella ismét fölnézett az órára. 10 óra 38 perc volt.

Az állam északi részéből csak pár perccel tizenegy után futott

be a hívás. Addig Carella felhívta a Bűnügyi Nyilvántartót,
hogy nézzenek utána Charles C. Clarke-nak, és legépelte há-
rom példányban az esedékes jelentését. A Nyilvántartóban
megígérték, hogy hamarosan visszahívják. De el volt rá ké-
szülve, hogy hétfőnél korábban csak akkor fog hallani róluk, ha
valamikor a nap folyamán még egyszer felhívja őket. Arra is el
volt készülve, hogy a kórházat is még egyszer kénytelen, lesz
felhívni. Amerikában – és legjobb tudomása szerint széles e
világon – semmit sem intéznek el, míg legalább kétszer oda
nem telefonál az ember. Aztán következik a levelezés. Előbb
egy udvarias levél, aztán egy hét múlva egy sürgető. Gyanítot-
ta, hogy így volt ez már az ókori Rómában is, mielőtt a barbár
hordák be nem törtek az északi határokon, hogy apró termetű
127
lovaikon végignyargaljanak a város utcáin. A szenátorok fel-
kapták tógájuk alját, és futva menekültek, megválaszolatlan
viasztáblákat szorongatva a mellükhöz. Mögöttük futottak a
titkáraik, rágógumival a szájukban, zilált öltözékben.
– 87-es körzet, Carella.
– Itt Anderson ezredes, Fort Mercer, kórház.
– Igen, uram – mondta Carella.
– Bizonyos Hollister őrmester azzal hívott fel a Nyilvántar-
tóból, hogy ön egy beteg után érdeklődik, akit néhány évvel
ezelőtt én kezeltem.
– Igen, uram, egy James Harris nevű ember után.
– Hollister azt mondta, hogy meggyilkolták. Igaz ez?
– Igaz, uram.
– Sajnálattal hallom – mondta Anderson. – Mi érdekli, Mr.
Carella?
– Félek, hogy nevetségesnek fogja találni.
– Azért csak mondja.
– Ma délelőtt beszéltem Harris anyjával, aki azt mondta,
hogy a fiának lidérces álmai voltak.
– Na és?
– Olyasvalakivel szeretnék beszélni, aki esetleg tud valamit
róluk.
– A lidérces álmokról?
– Igen. Hogy milyen természetűek voltak.
– Én plasztikai sebész vagyok, Harris szellemi rehabilitálása
nem az én feladatom volt. Három kórházat is megjárt, mielőtt
hozzánk került. Célunk az volt, hogy felkészítsük a civil életre
a szörnyű megrázkódtatás után, ami érte. A seb rendkívül csú-
nya volt, igen komoly és nagyarányú plasztikai műtétet igé-
128
nyelt. De az új helyzetébe való beilleszkedésre lelkileg a pszic-
hiátriai csoport készítette fel. Csakis ők tudhatnak róla, ha li-
dérces álmai voltak.
– Meg tudná mondani, ki volt a csoport vezetője?
– Valószínűleg Königsberg alezredes.
– Beszélhetnék vele?
– Már nincs nálunk. Áthelyezték a washingtoni Walter Re-
edbe, esetleg próbálja meg ott. Lehet, hogy Paul már ezredes.
Azaz várjon csak, ő már akkor ezredes volt, amikor elment
innen, ma már alighanem dandártárbornok.
– Anderson ezredes, hol lehetnek a pszichiátriai leletek? El-
képzelhető, hogy még Fort Mercerben vannak?
– Igen, minden bizonnyal.
– Ha ma délután odahajtanék, beléjük pillanthatnék?
– El lehet intézni.
Carella a faliórára pillantott. – Két órakor megfelel?
– Kitűnő. Meghagyom a kapunál, hogy engedjék be. Meg-
kaphatnám a teljes nevét?
– Stephen Carella detektív. C-a-r-e-1-l-a. A Stephen ph-val.
– A General Hospital a vörös téglás igazgatási épülettől
jobbra van. Ha bejön a főkapun, kanyarodjon jobbra, és par-
koljon le a látogatók számára kijelölt ovális, térségen. A bejá-
rati ajtón belül ül a recepciós, ő majd megmondja, hol talál
meg. Az irodám az első emeleten van.
– Kettőkor ott leszek – mondta Carella.
– Helyes – mondta Anderson. – Tehát a viszontlátásra.
Carella letette a kagylót, ismét felnézett az órára, aztán
megnézte a falon a szolgálati beosztást. Eszerint Meyer ezen a
szombaton szabadnapos volt, de azért felhívta a lakását. Sarah
129
Meyer vette fel a kagylót, megismerte Carella hangját, és rög-
tön azt mondta. – Ó, szó se lehet róla.
– El van foglalva valamivel?
– Esküvőre készülünk.
– Hánykor?
– Semmi trükkös kérdés, Steve! – mondta Sarah. – Rögtön
idehívom.
Carella várt. Amikor Meyer a telefonhoz jött, az első szava
ez volt: – Nem megy.
– Fort Mercerbe kell hajtanom – mondta Carella.
– Fort Mercerbe? Az hol van?
– Északon, a Castleview mellett.
– Jó utat.
– Kinek lesz az esküvője?
– Irwinnek, a Görénynek.
– Az unokaöccsének?
– Az unokaöcsémnek. Képzelje, már felnőtt férfi lett. Gon-
dolta volna? Sajnálom, Steve, de nem mehetek magával. Még
szmokingba is kell bújnom.
– Nem volna azért ideje még beugrani valahova?
Meyer sóhajtott egyet.
– Meyer!
– Jó, jó. Hová kellene beugranom?
– Sam Grossman azt mondta, hogy Jimmy Harrisnek föld
volt a körmei alatt. Nem vizsgálná át a lakást? Hátha elásta,
amit a gyilkos keresett?
– Hol lehet elásni valamit egy lakásban?
– Nem látott virágládát az ablakokban?
– Nem is néztem.
130
 – Hát akkor nézze meg. És ha nincsenek az ablakpárkány-
okon virágládák, menjen le a hátsó udvarba, hátha ott ástak el
mostanában valamit.
– Mondhatom, szép kis feladat egy olyan szombaton, ami-
kor az ember esküvőre készül.
– Hány órakor lesz az az esküvő?
– Háromkor.
– Akkor még majdnem négy órája van.
– Hogy felássak egy udvart, lezuhanyozzak, megborotvál-
kozzam, szmokingba bújjak, és elfuvarozzam az egész családot
az Adams Boulevardra? Miért megy Fort Mercerbe?
– Mert Jimmy Harrisnek lidérces álmai voltak.
– Nekem is vannak – mondta Meyer, és letette a kagylót.
Carella elmosolyodott, és ő is letette.
A telefon szinte abban a pillanatban újból felcsengett. A
Bűnügyi Nyilvántartóból telefonáltak, és közölték, hogy Char-
les C. Clarke-nak nincs priusza.

A lakást nyomasztóan megülte a halál csendje.

A konyha padlóján szétszórt szemetet egy csomóba seperte
valaki, de a lakás többi helyisége még mindig olyan volt, mint
megannyi romhalmaz. Vajon ki fog végül is kitakarítani? –
tűnődött Meyer. A frizsider mellett, ahol Isabel halálos görcsbe
rándulva feküdt, még ott voltak testének krétával kirajzolt kör-
vonalai. A konyha padlóját előbb-utóbb felmossa valaki, fel-
mossa a linóleumról a körvonalakat és a vérfoltokat is. A lakást
előbb-utóbb kibérli valaki. Az új bérlő egyszer majd úgy mel-
lékesen megemlíti a vendégének, hogy ebben a konyhában
131
gyilkosság történt. A frizsider mellett átvágott torokkal találták
a ház asszonyát. "Ne vicceljen" mondja majd nyilván a vendég,
aztán rátérnek a legújabb baseballeredményekre.
De most még ott voltak Isabel Harris krétával kirajzolt bi-
zonytalan körvonalai a padlón, ott volt alvadt vére is a linóle-
umon. És a szobákban ott voltak felhasított bútorai és szétszórt
ruhadarabjai. Meyer olvasta valahol, hogy a vakok a különböző
színű ruhadarabokat különböző fiókokban tartják, nehogy vé-
letlenül zöld nyakkendőt kössenek lila inghez, vagy piros blúzt
vegyenek fel narancssárga szoknyához. A ruhadarabokat arról
is megismerik, hogy különböző öltéseket varrnak a szegélyük-
be meg az ingek aljába, mivel nekik az ujjuk a szemük, a ta-
pintás a látásuk. Meyer el se tudta képzelni magát vaknak. Úgy
érezte, inkább öngyilkos lenne, ha hirtelen elveszítené a szeme
világát.
A konyhában egy kis ablak volt a mosogató fölött, belepte a
zúzmara. A lakásban hideg volt, a házmester nyilván abban a
pillanatban kikapcsolt minden fűtőtestet, mihelyt a rendőrség
eltávozott – az ember ne pazaroljon fölöslegesen, meg aztán
minek a meszesképűeket még gazdagabbá tenni, mint amilye-
nek. Meyer kesztyűs tenyere élével nekiesett a zúzmarának, és
ledörzsölte egy darabon. A nagyjából kerek lyukon először a
szemközti épület téglafalára esett a tekintete, aztán az ablak
külső párkányára.
Egy virágláda állt a párkányon.
Az elmúlt nyár virágainak elhervadt, elszáradt szárai, mint a
hullák, hevertek a ládában levő fagyott földön. Meyer meg-
próbálkozott az ablakkal; a városban a legtöbb lakás ablaka be
volt szögezve. Ez könnyen kinyílt. Bevette a ládát a párkány-
132
ról, letette a stelázsi tetejére, aztán becsukta az ablakot. A
konyha padlóján heverő villák, kések és kanalak halmazából
kikeresett egy leveseskanalat, és megpróbált beleásni a ládában
levő földbe. A megkérgesedett felső réteg az első próbálkozá-
soknak ellenállt, aztán hirtelen engedett. Valaki nemrég ásha-
tott ebben a földben, teljesen laza volt, könnyen mozgott benne
a kanál. Meyer lehúzta a kesztyűjét, és két kézzel mélyen bele-
túrt a földbe. Semmi. Körülnézett, mire vagy mibe boríthatná
ki a ládából a földet. Kinyitotta a mosogató alatti Szekrényke
ajtaját, és talált is benne egy csomó barna papírzacskót. Az
egyiket kibontotta, ráterítette a stelázsira, és kanalazni kezdte
rá a földet.
A virágláda gyorsan kiürült.
Nem volt benne semmi, csak föld.
Meyer beletett egy kanálnyit egy bizonyítékgyűjtő boríték-
ba, hogy majd átküldjék Grossmannek a laborba. Aztán el-
hagyta a lakást, és lement a hátsó udvarba.

133
 8

A Fort Mercer-i kórház, a General Hospital közvetlenül a spa-

nyol-amerikai háború előtt épült. Erről a Női Hadtest ama őr-
mestere tájékoztatta Carellát, aki elvezette abba a helyiségbe,
ahol a leleteket őrizték. Carellának nem volt oka kételkedni az
őrmester szavában: a kórházon látszott, hogy a századforduló
táján építették. Látszott a magas, boltozatos mennyezeteken, a
vastag falakon és az embereknél kétszer magasabb ablakokon.
Liften ereszkedtek le Anderson ezredes irodájából, és végigha-
ladtak egy földszinti folyosón, amely egy kolostor
kolonnádjára emlékeztetett. Az ablakokon egy kopár kertre
lehetett kilátni, s azon túl a gyepszőnyegre, amely hullámosan
hömpölygött egészen le a Harb folyóig. A távolban, egy – a
folyópartból kinyúló – földnyelven Carella tisztán kivehette
Castleview, az Állami Büntetőintézet szürke falait. Sok isme-
rőse volt abban a börtönben, elítélt gonosztevő valamennyi.
Vagyis úgyszólván üzlettárs.
Az őrmester csinos szőkeség volt – Carella szerint úgy har-
minc év körüli –, olyan öntudatosan viselte az olaj zöld egyen-
ruhát, mint egy divatmodell, alacsony cipősarkai ütemesen
kopogtak a folyosó csempézett padlóján, csípője ringott, kék
szemében visszatükröződött a fakó novemberi napfény.
– Nem gondolja, hogy eleve számítottak arra a nyavalyás
háborúra? – kérdezte. Különben miért építettek volna két kór-
házat is Fort Mercerbe? Tudja, hogy ennek mi a neve?
– Igen. General Hospital.
– Ismeri az ezzel kapcsolatos viccet?
134
 – Nem. Mi a vicc?
– A közlegényeknek nem építettek kórházat?
Carella rábámult.
– A közlegényeknek – ismételte meg a nő.
– Ja. Ez a generálisoké?
– Eltalálta – mondta a nő és nevetett. Carellának hirtelen az
az érzése támadt, hogy a nő talán flörtölni akar. Szó sincs róla,
gondolta. De hátha mégis? Nem, semmi esetre sem.
– Megérkeztünk – mondta a nő, fürgén odalépett a folyosó
jobb kéz felé eső oldalán egy nehéz faajtóhoz, és kinyitotta.
Carella követte a fém iratszekrényekkel zsúfolt, hatalmas
helyiségbe. Itt is boltozatos volt a mennyezet, ide is magas ab-
lakokon áradt be a világosság. A szekrények úgy sorakoztak
egymás mellett, mint a sírkövek a temetőben, az ajtótól a he-
lyiség legtávolabbi sarkáig. Hirtelen szinte megoldhatatlannak
érezte a feladatot, hogy megtalálják James Harris kórtörténetét
ebben az iratszekrényektől visszhangos helyiségben. Anderson
ezredes nem egészen öt perce azt mondta Carellának, hogy az
őrmester segítségével könnyen megtalálja majd, amit keres, s
Carellában most mégis felvetődött a kérdés, vajon nem egy
egész szakasz kellene-e ahhoz, hogy meg tudjon birkózni a
feladattal. Döbbenete nyilván az arcán is meglátszott.
– Semmi ok az ijedelemre – mondta az őrmester. – Remekül
meg van ez szervezve. Egy szempillantás alatt megtaláljuk a
dossziét, aztán én majd segítek átböngészni. Hogy szólítsam,
Carella detektívnek, Mr. Carellának vagy minek?
– Én hogy szólítsam magát?
– Janetnek.
– Én meg Steve vagyok.
135
 – Hát akkor szia.
– Szia.
Aligha találták volna meg a dossziét egy szempillantás alatt,
ahogy azt Janet ígérte, ha James Harrisnek nem lett volna má-
sodik keresztneve. A kórház építése óta eltelt évek folyamán
nem kevesebb, mint negyvenhét James Harris fordult meg
benne, nem kevesebb, mint négy háború áldozatai: mozgalmas
korszaka volt ez Amerikának. De a negyvenhét sebesült közül
csak kettőnek volt James Randolph Harris a neve, s az egyik
fehér volt, a másik meg fekete, így aztán csak öt percig tartott a
keresés. A dosszié nehezebb volt, mint a keresés, ha ugyan
szabad a kilókat úgy mérni a percekhez, mint mondjuk az al-
mát a narancshoz.
Janet egy másik faajtón keresztül egy szomszédos, kisebb
szobába vezette Carellát. Rideg, fehér falaival, apró ablakaival,
s közepén a magas hátú székekkel körülvett egyszerű faasztal-
lal szakasztott olyan volt, mint egy szerzetesi cella. Carella
hirtelen ráeszmélt, hogy ma csupa egyházi vonatkozású hason-
lat jut az eszébe: a nyomozók szobája olyan, mint egy székes-
egyház, a folyosó, mint egy kolostor folyosója, s most ez a
szoba, mint egy szerzetesi cella. Már igazán csak az hiányzott,
hogy egy barna csuhás, csuklyás, tonzúrás férfiú sétáljon be a
másik ajtón, hóna alatt egy iniciálékkal díszítendő kódexszel.
– Ez a legkedvesebb tartózkodási helyem az egész kórház-
ban – mondta Janet, kihúzott egy széket az asztal alól, és leült.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Carella.
– Attól függ, hogy mit keresel – mondta Janet, és keresztbe
vetette a lábát. Jó lába volt. Talán mégis flörtölni akar, merült
fel Carellában ismét a gondolat. De ismét elvetette.
136
 – Valami olyan papírt keresek, amelyben említés történik
arról, hogy Harrisnek lidérces álmai voltak.
– Oké – mondta a nő. – Felezzük meg a munkát. Te lapozz
hátulról előre, én meg lapozok elölről a közepe felé. Mit szólsz
hozzá?
– Remek.
– Mondta már neked valaki, hogy ferde vágású a szemed?
– Igen.
– Mert az.
– Tudom.
– Mm – dünnyögött a nő, bólintott, és kurtán elmosolyodott.
– Hát akkor lássunk munkához – mondta Carella. – Igazán
hálás vagyok, hogy ennyit segítesz nekem.
– A parancs, az parancs – mondta a nő, és megint elmoso-
lyodott.
Csendben dolgoztak, úgy kóstolgatták a dossziét, mint a
borkóstolók a bort – egyik papírt a másik után vették a kezük-
be, belenéztek, aztán félretették –, azzal a különbséggel, hogy a
borkóstolók nem belenéznek, hanem beleisznak a poharakba.
Janet bukkant rá az első olyan papírra, amelyben említés történt
a lidérces álmokról
– Itt van valami – mondta.
A valami egy feljegyzés volt, Ralph Lemarre őrnagy készí-
tette Paul Königsberg alezredes számára egy álomról, amelyet
James Randolph Harris közlegény mesélt el neki.
Röviddel karácsony előtt vagyunk.
Jimmy anyja meg az apja karácsonyfát díszít a nappaliban.
Jimmy és még négy fiú a padlón ülve nézi. Jimmy apja odaszól
a fiúknak, hogy segítsenek neki a fát díszíteni. A fiúk nem
137
akarnak segíteni. Jimmy anyja azt mondja, hogy ha fáradtak,
nem kell segíteniük. Karácsonyfadíszek potyognak le a fáról, és
akkora csörrenéssel törnek össze a padlón, hogy Jimmy apja
megijed, elveszti egyensúlyát a létrán, lezuhan a padlóra,
egyenesen az összetört karácsonyfadíszekre, és összevissza
vágja magát. A szőnyeg zöld, beissza a vért. Jimmy apja elvér-
zik a szőnyegen. Jimmy anyja sír. Mikor felemeli a szoknyáját,
látni, hogy penise van.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdezte Janet.
– Még a saját álmaimat se tudom megfejteni – mondta
Carella. – Nézzük, mi a véleménye Lemarre őrnagynak.
Az őrnagynak akkor még úgyszólván semmiféle véleménye
nemi volt. Először hallotta az álmot, és a feljegyzésben nem
volt utalás arra, hogy ismétlődő álomnak tartaná. Az álomra
vonatkozó egyetlen megjegyzése Jimmyvel folytatott előző
beszélgetéseivel volt kapcsolatos. A fiú apja autóbaleset áldo-
zata lett, mikor Jimmy hatéves volt, és az anyjának egyedül
kellett felnevelnie gyermekeit. Lemarre őrnagy úgy okosko-
dott, hogy az álomnak az a része, amelyik férfiúi nemi szervet
tulajdonít egy nőnek, alighanem azzal van valamiféle össze-
függésben, hogy a baleset után Sophie Harris nemcsak az anya,
hanem az apa szerepét is betöltötte a kis Jimmy életében.
– Hm – dünnyögött Janet, és vállat vont. Nyilvánvaló volt,
hogy az álomfejtés hidegen hagyja.
Carella tökéletesen meg tudta érteni a lányt. Ő maga olyan
családban nőtt fel, amelyben az álmokat bekövetkezendő ese-
mények előjelének tartották. Ha valaki azt álmodta, hogy hét
ember felcipelt nyolc bála gyapotot négy lépcsőfokon, a leg-
okosabbnak tartották elszaladni a helybeli lottóirodába, és
138
megfogadni aznapra a 784-et. Ha meg azt álmodta valaki, hogy
Clara néni leesett a háztetőről, úgy gondolták, nem árt kapcso-
latba lépni a szomszédban a temetkezési vállalkozóval, vagy
legalábbis ágyat biztosítani a legközelebbi kórházban. Carella
családjában senki sem tartotta az álmokat a személyiség vagy a
magatartás kulcsának. Carella csak akkor kezdett másként vé-
lekedni az álmokról, amikor belépett a rendőrség kötelékébe,
azaz pontosabban, amikor detektív lett belőle. Akkor magya-
rázta el neki egy rendőrségi pszichiáter, hogy egy visszatérő
álmot a múltba vezető sötét alagútnak lehet tekinteni. Ha a pá-
ciens és a pszichoanalitikus együttműködik, megvilágíthatja ezt
az alagutat, rekonstruálhatja, miféle trauma okozza a makacsul
visszatérő álmot, és ezzel lehetővé teszi a páciens számára,
hogy reális szinten foglalkozzék vele, és ne rögeszmének tart-
sa. Carella annak idején nem tulajdonított túl sok értelmet a
dolognak.
Csakhogy az a fajta ember volt, aki nem nyugszik addig,
amíg egy felvetődött problémát a maga számára kielégítően
meg nem ért. Ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy tökéletesen
meg kell értenie. Még ma sem tudta pontosan, hogyan állapít-
ják meg a fegyverszakértők egy gyanús golyóból annak a
fegyvernek a huzagolását, valamint vájatainak és rovátkáinak a
számát, amelyből kilőtték, de körülbelül tudta, hogyan csinál-
ják, és ez elég volt neki. Ugyanígy volt a pszichoanalitikával is:
úgy gondolta, hogy érti, amennyire egy laikus értheti. Nem írta
alá azt az elméletét, hogy minden gyilkosság gyökereit a távoli
múltban kell keresni, az effajta spekulációkat meghagyta a ka-
liforniai krimiíróknak, akik, úgy látszik, a gyilkosságot olyas-
valaminek tartják, ami egy fél évszázadig fődögél egy fazék-
139
ban, s csak akkor kezd felforrni, amikor a magándetektívnek
éppen munkára van szüksége. Hogy mikor találkozott utoljára
gyilkossági ügyben nyomozó magándetektívvel? Soha.
De ma délelőtt Sophie azt mondta neki, hogy a fia mostaná-
ban kapcsolatba lépett egyik régi bajtársával. Hát igen, ez egy
láncszem a múltba, Jimmy kapcsolatba lépett valakivel, akit a
szó betű szerinti értelmében tíz éve nem látott. Ha ő képes volt
visszamenni a múltjába valamiért – és Sophie szerint egy való-
színűleg törvénybe ütköző vállalkozáshoz keresett szövetségest
–, akkor talán nem árt, ha Carella is visszamegy ebbe a múltba.
Ezért jött ma ide. Hogy átkutassa azt a sötét alagutat, hogy
megtudja, vajon képes volt-e valaki annak idején megfejtem a
kórházban a lidérces álmokat, amelyek miatt Jimmy verítékben
úszva, egész testében remegve riadt fel éjszakánként.
Az álomról legközelebb egy hat nappal Lemarre első fel-
jegyzése után keltezett jegyzőkönyvben történt említés. Az
álom minden tekintetben azonos volt. Amikor Lemarre meg-
kérdezte Jimmytől, mivel magyarázza, hogy álmában penise
van az anyjának, Jimmy így felelt: – Hát azzal, hogy álom. Az
álmokban minden előfordulhat.
– Igen, csakhogy az édesanyjának a maga álmában penise
van, nem?
– De igen.
– Talán úgy él a gondolataiban, hogy férfias természetű nő?
– Az anyám? Nagyon téved.
– Akkor miért van penise az álmában?
– Azért, mert álom – felelte Jimmy.
Amikor a következő alkalommal, azaz két nap múlva össze-
ültek, Lemarre megkérdezte Jimmytől, megengedi-e, hogy
140
szalagra vegye a beszélgetésüket. Jimmy tudni akarta, hogy az
mire jó. Lemarre elmagyarázta, hogy akkor módjában lenne
szóról szóra írásba áttenni a beszélgetéseiket, alaposan átta-
nulmányozni, amit mondott, s akkor talán sikerül valamilyen
értelmes magyarázatot találnia. Jimmy erre beleegyezését adta.
És következett a dossziéban legalább ötven sűrűn gépelt oldal,
amely kizárólag annak az álomnak a boncolgatásával foglal-
kozott, amely Jimmyt éjszakáról éjszakára tovább kísértette.
Mire átrágták magukat az első húsz oldalon, Janet elvesztette
az érdeklődését.
– Nem innál egy kis kávét? – kérdezte.
– Szívesen meginnék egy csészével.
– Azt hiszem, tudok keríteni – mondta a nő, és kacsintott
egyet. – Úgy tervezted, hogy még ma este visszamész?
– Mi? – kérdezte Carella.
– Úgy értem, hogy a városba.
– Igen, szeretnék.
– Mert amennyi anyag itt van – mutatott a nő az asztalon
tornyosuló papírhalomra –, alighanem itt töltjük az egész délu-
tánt.
– Azt hiszem, hogy azzal, ami hátravan, már egyedül is meg
tudok birkózni, ha neked...
– Nem, dehogyis. Élvezettel csinálom mondta a nő. – Csak
hadd hozzam a kávét, jó?
– Persze. De komolyan, ha szívesebben visszamennél a...
– Mondom, hogy élvezettel csinálom – ismételte meg Janet.
Találkozott a tekintetük, és Carella most már tudta, hogy a nő
csakugyan flörtölni akar, és fogalma sem volt róla, mit kell
ilyenkor csinálni.
141
 – Hát igen... – mondta. – Elvezetés munka.
– Hozom a kávét – mondta a nő.
– Remek.
– Aztán majd meglátjuk, mikor mész vissza a városba.
– Oké.
A nő bólintott. Aztán megfordult, és kimasírozott az azzal
szemközti ajtón, amelyiken bejöttek. Carellának sikerült egy
pillantást vetnie a kinti folyosóra, az ablakokon besütött a no-
vemberi napfény. A nő becsukta maga mögött az ajtót, és
Carella hallgatta, hogyan távolodik cipősarkainak a kopogása.
Az órájára pillantott. Tíz perccel múlt három. Újból nekilátott a
gépírásos szövegnek.
Egyik kérdés a másik után.
Csakugyan karácsonyfa a karácsonyfa? Csakugyan az apja
díszíti? Hol vágja meg magát, amikor leesik a létráról? Biztos
benne, hogy penise van az anyjának? És így tovább a végte-
lenségig, ugyanazok a kérdések, és lényegében ugyanazok a
válaszok. A végén a lidérces álom Carella számára is lidérces
álommá lett, és éppúgy szeretett volna szabadulni tőle, mint
annak idején Jimmy és Lemarre.
Ismét megnézte az óráját. Majdnem fél négy volt. Hová
mehetett vajon Janet a kávéért? Mi lehet vajon a vezetékneve?
Anderson ezredes csak ennyit mondott: – Az őrmester majd
leviszi a földszintre, és segít megkeresni, amire szüksége van. –
Lehet, hogy az ezredes összetalálkozott az őrmesterével a lép-
csőházban, és felszólította, hogy térjen vissza az emeletre az
irodájába, Lés végezze őrmesteri teendőit.
Carella rájött, hogy nehezen tud úgy gondolni a lányra, mint
őrmesterre, őrmester Murchison, aki a Nyolc-Hetesben az el-
142
igazító asztalnál ül. Őrmester annak a tucatnyi veteránnak
akármelyike, aki URH-s kocsin ellenőrzi, helyükön vannak-e
az őrszemes rendőrök. Hogyishívják Janet nem őrmester, hatá-
rozottan nem az. Carella mindenesetre nehezen tudott így gon-
dolni rá. De hát tulajdonképpen egyáltalán miért gondol rá,
tűnődött, akármilyen alakban vagy formában? Aztán azon
kezdett tűnődni, hogyan juthattak az eszébe az őrmesterrel
kapcsolatban az "alak" meg a "forma" szavak, és rájött, hogy
túlságosan sok pszichiátriai jelentést olvasott, és kezdi akarat-
lanul is a saját "id"-jét, "egó"-ját, "libidó"-ját vagy mijét vizs-
gálni. Sóhajtott egyet, és ismét a dossziéval kezdett foglalkoz-
ni.
Erre a két szóra esett elsőnek a tekintete: "nagyobb áttörés".
Lemarre arra a beszélgetésre vonatkozólag használta ezt a ki-
fejezést, amelyre másfél hónappal Jimmynek a kórházból való
elbocsátása és ezzel egyidejű leszerelése előtt került sor.
Lemarre láthatólag nem tulajdonított fontosságot annak a kö-
rülménynek, hogy az "áttörés" jelzőjeként önkéntelenül a saját
őrnagyi rangját jelentő "major" szót használta. Carella elmoso-
lyodott. Vajon mit szólna Lemarre őrnagy Janetnek a General
Hospitallal kapcsolatos kis szóviccéhez? Már megint Janet! De
hát hol van Janet? Úgy látszik, Kolumbiába ment a kávéért.
Halogatta a "nagyobb áttörés" elolvasását; mihelyt megoldotta
Jimmy karácsonnyal kapcsolatos álmának rejtélyét, kénytelen
lesz beülni a kocsijába, és nekivágni a hosszú útnak, vissza a
városba. Halogatta, halogatta, halogatta három teljes percig.
Amikor végre nekilátott az olvasásnak, fél négy múlt öt perc-
cel.

143
LEMARRE: Oké, Jimmy, menjünk sorra még egyszer az
egészen.
HARRIS: Minek? Halálosan unom már, hogy folyton arról
a nyavalyás álomról beszélünk;
LEMARRE: Én is.
HARRIS: Akkor hagyjuk a fenébe, doki.
LEMARRE: Nem, ne hagyjuk. Mert ha hagyjuk, soha nem
lesz képes szabadulni tőle.
HARRIS: Egy szart nem.
LEMARRE: Meséljen a karácsonyfáról.
HARRIS: Hát... karácsonyfa.
LEMARRE: De milyen?
HARRIS: Közönséges karácsonyfa.
LEMARRE: És az édesanyja meg az édesapja díszíti, ugye?
HARRIS: Ők hát.
LEMARRE: És maga meg a barátai a padlón ülnek, és nézik.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Hányan vannak?
HARRIS: Velem együtt? Öten.
LEMARRE: És csak ülnek, és nézik.
HARRIS: Egen, a díványon.
LEMARRE: Azt mondta, hogy a padlón.
HARRIS: Mi?
LEMARRE: Azt mondta, hogy mindnyájan a padlón ülnek.
HARRIS: A padlón vagy a díványon. Nem mindegy?
LEMARRE: Melyiken a kettő közül?
HARRIS: A padlón.
LEMARRE: A nappaliban.
HARRIS: M-m.
144
LEMARRE: Ugye, a nappaliban?
HARRIS: Egen. Már mondtam.
LEMARRE: És maga hány éves az álomban?
HARRIS: Nem tudom. Tizennyolc, tizenkilenc. Ekörül.
LEMARRE: De az édesapja meghalt, amikor maga hatéves
volt.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Az álomban maga mégis tizenéves, mikor nézi,
hogy a fát díszíti.
HARRIS: Azért álom, nem?
LEMARRE: Azt mondja, szőnyeg van a padlón.
HARRIS: Zöld szőnyeg.
LEMARRE: A nappaliban.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Vastag szőnyeg?
HARRIS: Egen.
LEMARRE: A karácsonyfadíszek mégis összetörnek, mikor
lepotyognak, ugye?
HARRIS: Egen.
LEMARRE: A vastag szőnyegen.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: És zajt csapnak.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Miféle zajt?
HARRIS: Hát amilyet a karácsonyfadíszek csapnak, ami-
kor összetörnek,
LEMARRE: Hm.
HARRIS: Olyat, mint a dobpergés.
LEMARRE: Tényleg úgy hangzik? Mint a dobpergés?
145
HARRIS: Egen. A lemezjátszón.
LEMARRE: Miféle lemezjátszón?
HARRIS: Volt ott egy... Valaki dobolt.
LEMARRE: Hol?
HARRIS: A lemezen.
LEMARRE: Miféle lemezen?
HARRIS: Volt ott egy lemezjátszó.
LEMARRE: A nappaliban?
HARRIS: Nem. A...
LEMARRE: Mondja csak.
HARRIS: A klubhelyiségben. Úristen!
LEMARRE: Mi?
HARRIS: Szentséges úristen!
LEMARRE: Mi baj, Jimmy?
HARRIS: Hiszen az...

Kinyílt az ajtó.
– Szia – mondta Janet – Ne haragudj, feltartóztattak. –
Egy-egy fedeles pergamenpapír pohár volt mind a két kezében.
Mind a kettőt letette az asztalra, aztán leült Carella mellé, és
keresztbe vetette a lábát. – Remélem, édesen szereted – mond-
ta.
– Édesen.
– Akkor jó. Találtál valamit?
– Egy nagyobb áttörést.
A nő leszedte a poharakról a fedelet, s közelebb húzta a
székét. – Nem zavar, ha veled olvasok? – kérdezte, és hozzá-
érintette a térdét Carella térdéhez.

146
 – Dehogy zavar... sőt – mondta Carella, és az egyik, pohár
után nyúlt. Majdnem felborította. Remegett a keze, mikor
megfogja. Beleszürcsölt a kávéba, aztán folytatta az olvasást.
De nagyon is tudatában volt, hogy Janet ott ül mellette, a feje
közel van az övéhez, az asztal alatt összeér a térdük.

HARRIS: A klubhelyiségben. Úristen!

LEMARRE: Mi?
HARRIS: Szentséges úristen!
LEMÁRRE: Mi baj, Jimmy?
HARRIS: Hiszen az...
LEMARRE: Folytassa.
HARRIS: Az Lloyd volt!
LEMARRE: Ki az a Lloyd?
HARRIS: Az elnök.
LEMARRE: Minek az elnöke?
HARRIS: A klubé.
LEMARRE: Miféle klubé?
HARRIS: A Sólymoké. Diamondbackben. Mielőtt beso-
roztak.
LEMARRE: Mi van Lloyddal?
HARRIS: Ő táncolt vele. A klubhelyiségben, az alagsor-
ban. Mi ott ültünk a padlón, öten. Dob szólt a
lemezen, rengeteg dob, úgy hangzott, mintha...
rengeteg dob szólt.
LEMARRE: Kivel táncolt Lloyd?
HARRIS: A nőjével. Roxanne-nal.
LEMARRE: És maga meg a másik négy fiú...

147
HARRIS: A díványon ültünk, és néztük őket. Lassú rockot
táncoltak. Lloyd felénk fordult, és ránk szólt:
Mit bámultok? Menjetek innen a nyavalyába!
Roxanne azt mondta: Ne menjenek, ha fáradtak.
Mire Lloyd: Igenis menniük kell, ha én paran-
csolom! Roxanne meg felénk fordult, és azt
kérdezte: Hagyjátok, hogy parancsolgasson
nektek? A fiúk erre azt mondták: Egy túrót!,
felugrottak a díványról, és elkapták Lloydot.
LEMARRE: Mit akart Lloyd, hová menjenek?
HARRIS: Föl.
LEMARRE: Miért?
HARRIS: Mert csak ültünk, és hallgattuk a dobpergést.
LEMARRE: Miért mondta Roxanne, hogy fáradtak?
HARRIS: Mert tényleg fáradtak voltunk. Egész hónapban
verekedtünk.
LEMARRE: Verekedtek?
HARRIS: Bandaharcot vívtunk. Az ellenséges bandával.
LEMARRE: Mikor volt ez, Jimmy?
HARRIS: Közvetlenül mielőtt besoroztak.
LEMARRE: Hány éves volt akkor?
HARRIS: Tizennyolc.
LEMARRE: És egy Sólymok nevezetű banda tagja volt?
HARRIS: Igen. Egy klubé.
LEMARRE: És egy másik bandával verekedtek?
HARRIS: December elejétől.
LEMARRE: És ez az eset mikor történt a klubhelyiségben?
Ez is decemberben?
HARRIS: Közvetlenül karácsony lelőtt
148
LEMARRE: Tehát egész hónapban egy másik bandával ve-
rekedtek...
HARRIS: Súlyos harcokat vívtunk.
LEMARRE: És most pihentek.
HARRIS: Egen. És Lloyd ránk parancsolt; hogy menjünk
onnan.
LEMARRE: Hova?
HARRIS: Már mondtam. Föl.
LEMARRE: De Roxanne azt mondta, hogy ne menjenek, ha
fáradtak.
HARRIS: Pontosan. A fiúk meg azt mondták Lloydnak,
hogy egy túrót parancsol nekik, aztán nekiestek
és elráncigálták, Roxanne-tól, akivel ott táncolt
a parkett közepén. A lemez meg forgott, a do-
bok meg szóltak, mint a nyavalya. Istentelenül
verte őket az a dobos.
LEMARRE: Kik kapták el Lloydot?
HARRIS: Ahányan voltak. Csak én nem.
LEMARRE: És aztán?
HARRIS: Tudja, ott van az az oszlop a helyiség közepén.
Tudja, olyan, mint azok a tetőgerendákat tartó
vasoszlopok. Nekilökdösték az oszlopnak. Fo-
galmam sem volt róla, mit akarnak csinálni vele,
csak azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő volt az
elnök. Mondtam is nekik: Hé, nyugi, ő az elnö-
künk. De ők... de ők csak...
LEMARRE: Tovább, Jimmy.
HARRIS: Csak nem hallgattak rám. Hozzákötözték a fá-
hoz, és Roxanne már sírt. De még hogy sírt!
149
LEMARRE: A fához?
HARRIS: Akarom mondani, az oszlophoz. Roxanne sírt.
Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött ellenük,
nem akarta hagyni magát, de ők csak azért is
végigmentek rajta, egyik a másik után, mind a
négyen
LEMARRE: Azt akarja mondani, hogy megerőszakolták?
HARRIS: Én megpróbáltam megakadályozni őket, de nem
tudtam. Utána kicipelték, egyszerűen felkapták
és kicipelték.
LEMARRE: Miért?
HARRIS: Mert vérzett. Mert megsebezték, mikor azt csi-
nálták vele.
LEMARRE: Hová cipelték?
HARRIS: A telekre.
LEMARRE: Miféle telekre?
HARRIS: Hát arra, ami ott van.
LEMARRE: Hol?
HARRIS: Ott a sarkon. Tele volt gazzal. Oda dobták.
LEMARRE: Aztán?
HARRIS: Nem... nem... a fene egye meg, nem bírok...
LEMARRE: Nem baj, Jimmy.
HARRIS: De hát akkor miért sírok? Hiszen én nem bán-
tottam. Én egy ujjal sem nyúltam hozzá.
LEMARRE: Semmi baj, Jimmy. Sírjon csak nyugodtan.
HARRIS: Miért az én szemem világát vette el az Isten? A
másik négy bántotta. Miért engem büntet az Is-
ten?

150
LEMARRE: Jimmy! Annak, ami akkor történt, semmi köze
ahhoz, hogy megvakult.
HARRIS: Dehogynem. De mennyire, hogy köze van.
Mindennek!

Ezzel véget ért a beszélgetés, véget ért az ötvenoldalas gép-

irat. Dr. Lemarre még hozzáfűzte egy jegyzetben, hogy Jimmy
Harris ennél a pontnál teljesen összeomlott, zokogni kezdett, és
fél óra hosszat csillapíthatatlanul zokogott. Az orvos végül is
kénytelen volt visszavinni a kórterembe, és nyugtatót adni be
neki.
Amikor legközelebb összeültek, Jimmy nem volt hajlandó
még egyszer beszélni az esetről, és nem volt hajlandó megne-
vezni a banda tagjait sem, akik Lloydot az alagsor oszlopához
kötözték, aztán megerőszakolták Roxanne-t. Az orvos véle-
ménye az volt, hogy ennek a napnak a borzalmai miatt álmo-
dott Jimmy ismételten arról, hogy az apja halálra vérzett; ami-
att, hogy nem lehetett meg nem történtté tenni a dolgokat,
amelyeket annak idején képtelen volt megakadályozni.
Lemarre csak azt nem értette egészen, miért lett a lidérces
álomban Roxanne-ból Jimmy apja. Azt sejtette, hogy Jimmy az
álombéli anyának miért tulajdonít penist: a tudatalattija jelké-
pesen próbál megmagyarázni valamit; az ilyesmi nem szokat-
lan eset. Ráadásul a tudatalattija nem is akármit próbál meg-
magyarázni, hanem azt – eléggé érthető módon –, hogy a jel-
képes halál a valóságban nemi erőszak volt. Az álombéli nőnek
penis van a szoknyája alatt; a valóságban csakugyan penisek
kerültek Roxanne szoknyája alá. Amikor Lemarre megkérdezte

151
Jimmytől, hogy mi történt Roxanne-nal, miután a fiúk kicipel-
ték a telekre, Jimmy kijelentette, hogy nem tudja.
Megtalálta valaki?
Nem tudom. Egyszerűen eltűnt.
Soha többé nem látta?
Soha.
Mi történt Lloyddal?
Kirúgtuk a klubból, és új elnököt választottunk magunknak.
– Ezzel kész is? – kérdezte Janet.
– Úgy látszik.
– És ez kielégítő magyarázat?
Carella kétkedően hümmögött.
– Pedig ezért jöttél ide, ugye?
– Körülbelül.
– Segít valamit?
– Nem.
– Vagyis az eredmény nulla, igaz?
– Alighanem.
– Akkor legalább vigyél el vacsorázni.
Carella rábámult.
– Négykor lejárt a szolgálatom – mondta Janet. – Gyere ve-
lem haza, és igyál valamit, amíg átöltözöm. Aztán jó korán
megvacsorázhatunk és... quien sabe! Ez spanyolul van tette
hozzá, és elvigyorodott. – Mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy nős vagyok.
– Én is férjnél vagyok, de a férjem jelenleg Japánban van. A
te feleséged meg a városban. Vagyis itt mind a ketten szalmák
vagyunk. Tehát mit szólsz hozzá?
– Nem tehetem.
152
 – Dehogynem teheted – mondta Janet, és ismét elvigyoro-
dott. – Csak meg kell próbálnod.
– Még ha megpróbálnám, se menne.
– Tudok egy nagyszerű kis éttermet, nem messze a kórház-
tól, van bor meg gyertyafény meg cigányzene. Hát nem vágyol
egy kis romantikára az életben? Úristen, én hogy vágyom!
Gyerünk haza, átöltözöm piros estélyibe, aztán...
– Nem tehetem, Janet
– Oké – mondta a nő.
– Janet...
– Ne mondj semmit, tényleg így oké.
– Ne haragudj.
– Mondom, hogy így oké – ismételte meg Janet. – De tény-
leg.

Egész úton hazafelé a nőre gondolt. Pedig hosszú út volt.

Nemrég olvasott valamelyik magazinban egy cikket, mely
szerint jelenleg a harmincöt és harminckilenc év közötti ame-
rikai nők ötven százaléka folytat házasságon kívüli viszonyt.
Elképesztő szám, ha tekintetbe vesszük, hogy amikor a
Kinsey-jelentés készült, az arány még csak harmincnyolc szá-
zalék volt. Nem tudta, mennyi ez a százalék Francia-, Német-
és Olaszország asszonyainak esetében – mivel ezek az orszá-
gok a Közös Piachoz tartoznak –, de Dickensénél is dickensibb
szíve mélyen úgy érezte, hogy a Brit Birodalom hölgyei eseté-
ben ez a szám nem lehet ekkora – nem, az ő esetükben soha!
Mindenesetre tény, hogy minden második amerikai asszony a
hét minden egyes napján vagy éppen útban van egy úriember
153
ágya felé, vagy éppen egy úriember ágyából jön, és az illető
úriember nincs házastársi kapcsolatban a sétáló kedvű hölgy-
gyel. Mivel joggal feltételezhetjük – bizonyítható erejű maga-
zincikkünk erre nem lévén, csak feltételezhetjük –, hogy a
harmincöt és harminckilenc év közötti férfiak ötven százaléka
hasonlóképpen van elfoglalva, akkor bizony ennek a nyavalyás
országnak minden egyes ilyen korú polgára olyan valakivel
szórakozik, aki nem a saját felesége, illetve a saját férje, és vice
versa...
Még a gondolat is elképesztő.
S ami még elképesztőbb: megtörténhetik; hogy egy olyan
nő, aki az ötven százalékba tartozik, olyan férfiba botlik, aki
nem tartózik bele a férfiak ötven százalékába. Ennek az esélye,
gondolta Carella, úgyszólván elkerülhetetlen. Itt van például
Hogyishívják Janet őrmester és Steve Carella detektív: össze-
kerültek, és együtt ültek egy szerzetesi cellára emlékeztető
szobában, lehajtott fejjel, mintha imádkoznának, a térdük ösz-
szeért, és itt süllyedjen el, ha nem úgy viselkedett, mint aki
örök nőtlenséget és örök némaságot fogadott! "Sajnálom, Ja-
net", dünnyögte, "igazán borzasztóan sajnálom", dünnyögte;
úgy dünnyögött, mintha olvasót morzsolna és litániát mormol-
na, miközben visszafelé hajtott a városba, azon tűnődve, hogy
vajon mit szalasztott el az alatt az olajzöld szoknya alatt, meg
milyen ajkat, keblet...
Ebből elég, gondolta Carella.
Inkább Lemarre őrnagy jelentésére terelte gondolatait, és
rájött, hogy az orvos következtetései legalább olyan kiábrándí-
tók, mint amilyen Janettel való rövid találkozása volt. Lévén
aktív zsaru, Carella az orvos helyében Jimmy traumát okozó
154
emlékének inkább a bűnügyi aspektusait érezte volna szüksé-
gesnek közelebbről megvizsgálni. De úgy látszik, a pszichiáte-
rek másképp gondolkoznak, úgy látszik, őket nem nagyon ér-
dekli, egy nemi erőszak vérző áldozata, akit kitettek egy üres
telekre...
Megtalálta valaki?
Nem tudom. Egyszerűen eltűnt.
Soha többé nem látta?
Soha.
És ezzel el is volt intézve a dolog; az már szinte csak vélet-
lenül derült ki, hogy Lloyd helyébe új elnök került. Roxanne-t
körülbelül tizenkét évvel ezelőtt erőszakolhatták meg az alag-
sorban, mivel Jimmy akkor volt tizennyolc éves. Egyszerűen
csak beszélni kellene Sophie Harrisszel, és megtudni tőle, hol
laktak akkoriban, aztán utánanézni az illetékes körzetben,
akármelyik körzet az, hogy működött-e a területükön egy
Sólymok nevű, fiatalkorúakból álló banda, amelynek Lloyd
nevű vezérét elmozdították, és megerőszakoltak-e egy Roxanne
nevű lányt. Igen, ezt kell tennie, ha visszaér a városba, feltét-
lenül ezt kell tennie. Lemarre megelégedhetett annyival, hogy
sikerült a lidérces álom gyökeréig ásnia – ha ugyan sikerült –,
Carellát azonban az érdekelte, hogy vajon letartóztatták-e egy
B kategóriába eső bűncselekmény elkövetőit.
Lábát a sebváltón tartva, a kereszteződés nélküli autóutakon
megengedett maximális kilencvenöt kilométerrel robogott a
város felé. Háromnegyed Ötkor még hatvan kilométerre volt a
várostól, s már kezdett sötétedni.

155
A nő, aki botjával a járdát tapogatta, születése pillanatától fog-
va a sötétség birodalmában élt. Hatvanhárom éves volt, és
egyedül lakott a Delaware-tól nem messze az egyik bérházban.
A bérház egy kilométeres körzetében két tucat pornómozi és
legalább ugyanannyi "masszázs-szalon" zsúfolódott össze. A
testápoló intézmények úgy reklámozták magukat, mint az áru-
házak, kirakataik feketére meg méregzöldre festett üvegtábláin
nagy betűs feliratok hirdették, hogy "tíz dolcsi egy gyúrás, tel-
jesen újjászületik", s az üzem NON STOP működik. A
pornómozik olyan filmeket játszottak, amilyenek sohase kerül-
tek a város déli részén található flancos álompaloták vásznaira,
ahová a délutáni bevásárlásaikat végző hölgyek tértek be meg-
pihentetni fáradt lábukat, s egyben megbizsergetni fantáziáju-
kat a kiszámítottan hatásvadászó "művészfilmekkel".
A nőnek egy harmonika lógott a nyakában. A harmonikából
élt. Nem tartotta magát koldusnak, s talán nem is volt az. Csak
egy vak muzsikus. Utcasarkokon játszott, hallás után, melódi-
ákat csalt ki a zeneszerszámból, amely az apjáé volt, amíg élt.
Negyven éve halt meg, amikor ő huszonhárom éves volt. Ak-
kor kezdte maga megkeresni a kenyerét, és büszke volt rá,
hogy ez sikerült is neki. Fogalma se volt róla, hogy a környék,
ahol lakik, az utóbbi négy évben valóságos erkölcsi fertő lett.
Reggelenként odaköszönt a szabónak, akinek a Delaware és
a Pierce sarkán volt üzlete, és a szabó visszaköszönt neki, s
közben két házzal odébb máris férfiak osontak be egy "Égi
Testek" nevezetű intézménybe, az utca szemközti oldalán pedig
egy filmszínház a "Különleges Gyümölcstorta" című filmet
hirdette. Tudta, hogy a lakásától a földalattiig vezető úton
mindenütt részegek hevernek a kapualjakban, de hát ilyen ez a
156
város, részegekkel mindig számolni kell, itt mindig vannak
részegek. Bevásárlásait többnyire a lakásától négy saroknyira
levő nagy szupermarketben intézte el, és nem tudta, hogy attól
jobbra is, balra is egy-egy masszázs-szalon csalogatja a vendé-
geket, az egyiknek "Pihenő", a másiknak "Testápoló" a neve.
Egyszer az egyik masszázsüzem ügynöke egy röplapot nyo-
mott a kezébe, amely egy csomó meztelen ifjú hölgyet és ko-
pasz férfiút ábrázolt, amint éppen a közös szaunázás, pezsgő-
fürdő és más egyéb gyönyöreit élvezik. A röplapot a harmoni-
kás nő kezébe nyomni fölösleges pazarlás volt. Az ő világtalan
világa derűs világ volt. Ő aztán csakugyan nem látott soha éle-
tében semmi rosszat. De amikor eldobta a röplapot, sötét, kaján
nevetés hangzott fel a háta mögött.
Ahogy most a járdán lépkedett, maga élé tartotta hosszú,
fehér botját, amely úgy mozgott jobbra-balra, mintha lágy
szellő fújná; hol a járdát érintette meg vele, hol az üres levegőt.
Befordult a sarkon a Pierce-re, és elindult a háztömb közepén
álló épület felé, ahol lakott. A szabó üzlete zárva volt; hatkor
zárt, és most már hét óra húsz perc volt. Végighúzta botját a
szabó üzletétől északra álló barnakő épület telkét határoló ko-
vácsoltvas rácskerítésen, eljutott az ürességig, ahonnan lépcsők
vezettek a szemeteskannák tárolójához – érezte a szagukat a
hideg novemberi levegőben –, aztán következett a lépcső másik
oldalán a lámpaoszlop, aztán az épület tornáca, aztán azon túl
ismét a rácskerítés, amely derékszögben hirtelen befordult a
nagy bérház homlokzata felé, amelytől már csak a harmadik
volt az épület, amelyikben lakott.
Azon tűnődött, hogy vajon mennyit kereshetett ma. Nem
volt könnyű harmonikázni, mihelyt beállt a hideg. Levágott
157
ujjú kötött kesztyűt viselt, s noha igyekezett állandóan mozgat-
ni az ujjait, azok bizony minduntalan meggémberedtek, kény-
telen volt abbahagyni a játékot, és fekete télikabátja zsebébe
dugni a kezét, hogy felmelegedjen. Hosszú sál volt a nyakában,
az eladónő nagyon kedves volt, megmondta, hogy lila; ilyen
kedvesek az emberek. A Pierce 1142 előtt kint álltak a
szemeteskannák, az épület házmestere sohasem vette be őket
éjfél előtt. Valószínűleg tökrészegen üldögél alagsori lakásá-
ban, s jóformán csak akkor jut eszébe, hogy bevegye a kanná-
kat, amikor már ismét kitenni kéne őket. Bebüdösítik az egész
környéket.
Most ő maga is szívesen ivott volna egy keveset, éppen csak
annyit, hogy becsípjen egy kicsit, ha már az idő ilyen csípős.
Elmosolyodott a kis szójátékon, belépett az épületbe, és kita-
pogatta az előtér falán sorakozó levélszekrények közül a har-
madikat. Ez volt az ő levélszekrénye. Mindig "megnézte", noha
az unokahúgán kívül utoljára csak a várostól kapott egy levelet,
amelyben értesítették, hogy be fogják hívni esküdtnek. A leve-
let a szabó olvasta fel neki, és belőle bizony kitört a nevetés,
mikor a szabó befejezte az olvasást. Irt egy válaszlevelet az
írógépén, s közölte az esküdtszék elnökével, hogy örömmel
tenne eleget a megtisztelő megbízatásnak, hiszen ő is vak, akár
Justitia, de sajnos, kénytelen mindennap kiállni az utcára ke-
nyeret keresni. Az esküdtszék elnöke nem válaszolt a levelére,
és ő nem jelent meg a megjelölt időpontban, mégsem zaklatta
többé senki.
Elővette kézitáskájából a levélszekrény apró kulcsát, kita-
pogatta a szekrényen a kulcslyukat, beledugta a kulcsot – a
zárat tizenhétszer törték fel és javították meg, amióta a házban
158
lakott, s most hál' istennek éppen használható állapotban volt –,
kinyitotta a levélszekrényt, belenyúlt, és kitapogatta. Semmi, öt
már nem érik meglepetések. Szinte nem is emlékezett rá, mikor
érte utoljára meglepetés. Azaz dehogyis nem emlékezett: a
hatvanadik születésnapján, amikor a folyosó végén lakó Jerry
Epstein uzsonnát rendezett a tiszteletére. Mindenkit meghívott
rá az épületből, meghívta a szabót is a sarokról, akinek a neve,
mint megtudta, Athanasioa Parasekvopoulos, de ő mindig csak
úgy emlegette, hogy "a szabó", mivel egyszerűen képtelen volt
kimondani a nevét, még gondolatban is. De az az uzsonna cso-
dálatos meglepetés volt, bőven volt finom ennivaló meg
whisky... igazán jó volna most is becsípni egy kicsit, hiszen
szinte csontig fagyott. De emlékezete szerint tényleg az volt az
utolsó meglepetés. Elég szomorú, gondolta. Nincs sok öröm az
életben, ha az embert már nem érik meglepetések.
Visszatette a levélszekrény kulcsát az erszényébe, az er-
szényt meg a kézitáskába, aztán kinyitotta a belső előtérbe ve-
zető ajtót. Itt már nem volt szüksége a botra, biztos léptekkel
ment a lépcsőig, balkezével megfogta a karfáját, jobbjában a
botot tartotta, a nehéz harmonika a nyakában lógott. Előre örült
a gondolatnak, hogy leveheti, tölthet magának egy pohár
whiskyt, és leülhet megszámolni a pénzt. Valaki egy összehaj-
togatott bankjegyet is tett a bögréjébe, nem tudta, milyen név-
értékű, majd megkérdezi Jerrytől, ha már otthon van. Vagy
reggel a szabótól. Nem, a szabó vasárnap zárva tart. Keze vé-
gigsiklott a karfán.
Éppen a magasföldszinti pihenőn ment keresztül, amikor
meghallotta, hogy nyílik és csukódik a belső belépő ajtaja. Fü-
lelt. Recsegtek a lépcsőfokok; fölfelé jött valaki. A karfa a pi-
159
henő hosszában vízszintesen húzódott, aztán ismét föl, az első
emelet felé. A léptek közeledtek. Az újabb lépcső kezdetét jel-
ző oszlop után nyúlt, kitapogatta a tetején a csiszolt fagolyót.
Kezét ismét a karfára téve elindult tovább felfelé, amikor vala-
ki elkapta hátulról. Még sikítani se volt ideje. Ez volt az utolsó
meglepetés az életében: a penge, amely a nyakának szorult, és
fülétől a füléig könyörtelenül elvágta a torkát.

160
 9

A város, amelynek Carella az alkalmazottja volt, öt – valami-

kor önálló – városból áll ugyan, lakói tudatában azonban csak
Isola szigete "a város". Aki Calm's Pointban, Riverheadben,
Majestában vagy Bethtownban lakik, és Isolába megy, mindig
csak azt mondja, hogy "a városba megyek". És ha már bent van
a városban, akkor három helyen lehet: vagy a felső városban
(uptown), vagy az alsóvárosban (downtown), vagy a városkö-
zépen (midtown). Ha az uptownból átkel a Riverheadbe vezető
hidak valamelyikén, már nem azt mondja, hogy "tovább me-
gyek a felsővárosba", hanem azt, hogy "Riverheadbe megyek".
Ha Riverheadből a downtownba igyekszik, akkor "a városba
megy". Ha valahol a midtownban van, és a pénzügyi negyed,
illetve a Régi Kikötő felé tart, akkor viszont a downtownba
megy. És ha a Van Buren Circle közepén áll, és a midtownba
készül, megint csak a downtown felé tart.
A crosstown megint más tészta: azt jelenti, hogy keresztül-
megyünk a városon.
A nem városbeliek kedvéért az alapító atyák – lévén meg-
fontoltak és előrelátók a lehető legegyszerűbben: sakktábla-
szerűen építették fel a várost. A kelet-nyugati irányú Hall
Avenue két, majdnem egyenlő részre osztja Isolát. A szigetet
északon a Harb folyó határolja, s a Hamilton-hídon át jutunk a
város északi részébe. Ennek a folyónak a partján áll – az állam
északi részén – a Castleview. A Harb hosszú, széles és mocs-
kos, és sehol se szélesebb és mocskosabb, mint ott, ahol a II.
világháborút közvetlenül követő években az állam még
északibb részén a Taslough Straits hidat építették. Mocskos
161
panamákra derült fény az építkezés során, még a botrányt ki-
vizsgáló államügyész ellen is vádat emeltek – de ez már egy
másik történet. Délen a Dix folyó határolja Isolát, a harmincas
években leginkább itt dobták vízbe a cementpapucsos hullákat.
Az effajta tevékenység színhelyét azóta áthelyezték a Sand's
Point-i Spindrift repülőtérre, ahol bizony gyakran találnak di-
vatjamúlt autókba zárt, oszlásnak indult gengszterhullákat. A
Hall Avenue-vel párhuzamos utcák – akár északra vannak, akár
délre – mind a Régi Kikötőbe vezetnek, ahonnan kompon át
lehet kelni Bethtownba, alagúton el lehet jutni Majestába vagy
Calm's Pointba, vagy meg lehet kerülni a szigetet, amíg az
uptowni Devil's Breakig nem ér az ember, ahonnan átkelhet
Riverheadbe. Zavarba ejtő a város, az igaz, de még mindig
jobb, mint Tokió. Sértődés ne essék, de még Biloxinál is jobb.
A hölgyet a város midtownnak nevezett részében ölték meg.
Az egyszerűség kedvéért – és nem kényszerítő közigazgatá-
si okokból – a rendőrség a midtownt két földrajzi területre
osztotta, és a területeket elnevezte Midtown Eastnek és Mid-
town Westnek, noha ezzel a szigetet inkább derékban vágta
ketté, mint a fejétől a talpáig. Volt idő, amikor a midtownt a
rendőrség függőlegesen osztotta ketté, és nem vízszintesen,
akkor viszont Midtown Northnak és Midtown Southnak ne-
vezte az így létrejött területeket. De ez még akkor volt, amikor
szekerek robogtak a macskaköves utcákon; Igen, a város za-
varba ejtő, de a rendőrség még inkább az. Zavarba ejtő volt
valamikor a brit pénzrendszer is, de hát előbb vagy utóbb min-
den jobbra fordul.
Az első emeletre vezető lépcső aljában heverő halott nő
számára azonban már soha többé nem fordulhatott jobbra
162
semmi A detektívnek, akihez Midtown Eastben befutott a be-
jelentés, Bruno Tauber volt a neve. Amikor Tauber nagyszülei
Amerika földjére tették a lábukat, még egy umlaut volt az a
betűn. A nevet akkor Täubernek írták. Az umlaut azt jelentette,
hogy az äu-t áj-nak kell ejteni. Az elamerikaisodás során az
a-ról eltűnt az umlaut, a nevet Taubernek írták, és úgy ejtették,
hogy a "tower" szóval rímelt. Tauber még csak nem is tudott a
különbségről. Már az apja is így ejtette a nevet. És így ejtette
az anyja, meg így ejtették a testvérei is. Tehát ő is így ejtette.
Taubernek. Hogy a "tower"-rel rímeljen. A különbségről csak a
nagyszülei tudtak volna, csakhogy ők már nem éltek, de ha
éltek volna, alighanem ők is egyetértettek volna abban, hogy a
dolgok a végén mindig jobbra fordulnak.
Tauber lenézett a halott nőre. Csupa vér volt a pihenő, és
véresek voltak a harmonika billentyűi is – a szentségit neki, hát
egyetlen szombat este se múlhat el ebben a városban gyilkos-
ság nélkül?
– Hol az a pasas, aki bejelentette? – kérdezte Tauber a mel-
lette álló rendőrtől.
– Ott ni – mondta a rendőr. – Az a szürkepulóveres.
– Hogy hívják?
– Nem tudom.
– Oké, kösz – mondta Tauber. – De ne nyúljon ám semmi-
hez!
– Ugyan miért nyúlnék? – kérdezte a rendőr.
– Csak a biztonság kedvéért mondom felelte Tauber, és el-
indult a pihenő másik vége felé, ahol egy férfi támasztotta az
1/a számú lakás ajtaját.

163
 A férfi az ötvenes évei vége felé járhatott, sovány volt, és
kopaszodott. Csak a fülei mögül kandikált elő egy-egy ősz
tincs, az volt sima koponyájára fésülve. Gyűrött fekete nadrá-
got és az atlétatrikó fölött szürke pulóvert viselt. A pulóver tele
volt kiégett lyukakkal; Tauber önkéntelenül arra a következte-
tésre jutott, hogy a pasas pipázik. Vagy talán többször is meg-
próbálta felgyújtani magát. Fekete keretes pápaszem volt az
orrán, barna szeme idegesen cikázott ide-oda a lencse mögött.
Amikor Tauber hozzálépett, megvakarta az állát. Ráfért volna a
borotválkozás. Úgy látszik, gondolta Tauber, ma este néni volt
sehol. Szombat este van, és ő itthon maradt. Ezt megjegyezte
magának.
– Maga találta meg a holttestet? – kérdezte.
– Igen, uram, én.
– Hogy hívják?
– Gerald Epsteinnek.
– Ki az a nő, ismeri? – kérdezte Tauber, fejével a pihenő
másik vége felé intve.
– Nagyon jó ismerősöm. A neve Hester Mathieson, az első
emeleten lakik.
– Hogy talált rá a holttestre?
– Hogy érti?
– Véletlenül jött ki a lépcsőházba? Vagy éppen hazajött va-
lahonnan?
– Dehogy. Elmenni készültem. Tejért akartam leszaladni.
– Hány órakor?
– Negyed nyolc körül.
– Hogyhogy észrevette a holttestet ott a pihenő másik végé-
ben?
164
 – Hát úgy, hogy odanéztem.
– Oda is ment hozzá?
– Oda.
– Rögtön ráismert?
– Rögtön.
– Aztán mit csinált?
– Visszajöttem a lakásomba, és felhívtam a rendőrséget.
– Hány órakor?
– Egy-két perc múlva. Rögtön az után, hogy megtaláltam a
holttestet.
– Hallott előzőleg valamit idekintről?
– Nem.
– Egyáltalán semmit? Se sikolyt, se dulakodás zaját, semmi
ilyesmit?
– Semmit. Be volt kapcsolva a televízióm.
– Egész este itthon volt?
– Itthon.
– De nem hallott semmit.
– Nem.
– Mit mondott, hogy hívják a nőt?
– Hester Mathiesonnak.
– Lenne szíves betűzni a vezetéknevet?
– M-a-t-h-i-e-s-o-n.
– Nem tudja véletlenül, hány éves?
– Hatvanhárom.
– Azt is tudja, hogy vannak-e rokonai?
– Van egy unokahúga, aki régebben járt hozzá, de elköltö-
zött Chicagóba
– Mikor?
165
 – Körülbelül fél éve.
– Mi a neve?
– Stephanie Welles.
– Azt is tudja, hol lakik Chicagóban?
– Valahol a Warrington Avenue-n. A pontos címet nem tu-
dom. Pedig ha Hester levelet kapott tőle, mindig engem kért
meg, hogy olvassam fel neki.
– Nem tudott olvasni?
– Hogy érti?
– Hát Hester. Aki meghalt.
– Vak volt – mondta Epstein. – Nem tudta?
– Vak?
– Nem vette észre a fehér botot?
– Nem – mondta Tauber. – Nem vettem észre. Szóval vak
volt?

Carella éppen megvacsorázott, amikor megszólalt a telefon. A

nappaliban üldögélt, s a kandalló párkányán álló órát nézte.
Azon járt az esze, hogy ágyba kéne vinnie a feleségét. Még
csak kilenc óra volt ugyan, de az ikrek már aludtak, Fanny meg
a televíziót nézte a szalonban, s Carellában az a hangulat,
amelyet Janet keltett benne odafent Fort Mercerben, őszinte és
mohó vággyá alakult át Teddy után, aki –abból ítélve, hogy
milyen sokat sejtető, sőt kihívó pozitúrába vágta magát a szoba
túlsó végében, ahol egy magazint olvasott – alighanem ugya-
nannak az esti szórakozásnak a gondolatával foglalkozott, mint
Carella. Amikor megszólalt a telefon, Carella önkéntelenül
ismét az órára pillantott, aztán sóhajtott egyet, odament az ajtó
166
melletti alacsony asztalkán álló készülékhez, és felvette a
kagylót.
– Halló? – szólt bele.
– Halló! Beszélhetnék Carella detektívvel? – kérdezte egy
férfihang.
– Ki beszél?
– Tauber. Midtown Eastből.
– Mi van, Tauber?
– Egy hullánk van itt a North Pierce 1147-ben. Egy nő, aki-
nek elvágták a torkát.
– Na és?
– A nő vak. Kaptunk tegnap egy körözvényt... pár perccel
ezelőtt utánanézettem a csoportnál, megtudtam, hogy a maga
utasítására adták ki, és felhívtam a Nyolc-Hetest. Az ügyeletes
őrmester kapcsolt a lakására. Remélem, nem zavartam meg
valamiben.
– Nem, semmiben – mondta Carella.
– Nem volna kedve esetleg idejönni? Hátha itt is a maga
gyilkosa működött? El tudom képzelni. Beszéltem a Gyilkos-
sági csoport egyik hekusával is, akit ideküldtek. Szerinte nem
lenne akadálya áttenni az ügyet tőlünk magukhoz, ha maga is
úgy gondolja, hogy azonos esetről van szó. Nem, jönne hát ide,
és nézne körül? Az orvosszakértő épp most végzett a hullával,
és már kértem egy rendőrnőt is, hogy megmotozza. Nem a
munka alól akarok kibújni, de ha ez ugyanaz a gyilkos, tényleg
magának kéne kézbe vennie az ügyet.
– Azonnal indulok – mondta Carella.
– Nekünk itt még bőven van tennivalónk – mondta Tauber.
– A cím...
167
 – Megjegyeztem.
– Akkor viszlát – mondta Tauber, és letette a kagylót.

A kép mindig ugyanaz.

Mármint a bűnügyek színhelyén. Mindig ugyanolyan URH-s
kocsik parkolnak a járda mellett, tetejükön ugyanúgy villog a
lámpa, csak az oldalukon látható szám változik, aszerint, hogy
melyik körzetről van szó. Ugyanolyanok a sorompók, ame-
lyekkel a rendőrség a helyszínt körülzárja: bakokra fektetett
deszkák, ferde fehér és fekete csíkokkal, s rajzszöggel rájuk
van tűzve a kartonlap: BŰNÜGY SZÍNHELYE – BELÉPNI
TILOS. Fekete nagybetűk fehér alapon, amilyen fehér csak egy
halott tud lenni: mindig ugyanolyanok. És ugyanolyanok a
zsaruk is, akár tél van, akár nyár, akár ősz, akár tavasz. Ebben a
városban semmi sem változik, csak az évszakok, s néha még
azok sem. Az egyenruhás rendőrök mindig megilletődöttnek
látszanak egy kicsit, ha gyilkosság történik, miközben a bá-
mészkodókat sürgetik, hogy mozgás, emberek, nincs itt semmi
néznivaló, pedig ami a kíváncsiságot illeti, teljesen
együttéreznek velük, mintha nem is a törvény emberei volná-
nak, hanem ők is civilek, mint a szájtáti bámészkodók. Hideg
este volt. Ebben a városban a rendőrök néhány évvel ezelőtt
télidőben még nehéz kék télikabátot viseltek, de manapság már
csak hosszú jéger-alsóneműt hordanak a zubbony meg a nadrág
alatt, s emiatt sokkal testesebbnek látszanak, mint amilyenek
valójában, meztelenül a zuhany alatt. Természetesen a gyil-
kosságról sugdolóznak.

168
 A detektívek is mindig ugyanolyanok. Magas, többnyire jól
megtermett emberek; Carellának néha az volt az érzése, hogy a
detektíveket a méreteik, és nem a rátermettségük alapján válo-
gatják ki az egyenruhás rendőrök közül: nem azt nézik, hogy
van-e különleges adottságuk az ésszerű következtetések levo-
násához vagy éppenséggel a legvadabb találgatásokhoz. A leg-
több detektív nem viselt kalapot. És majdnem mindegyik egyik
cigarettáról a másikra gyújtott. Sokan közülük rövid
kocsikabátot vagy kötött mandzsettás, alul kötött passzés cip-
záras dzsekit viseltek. Ha nem tudta volna róluk az ember,
hogy detektívek, azt hihette volna, hogy egy kuglicsapat tagjai
gyűltek össze a gyilkosság színhelyén. A Gyilkossági csoport
hekusait azonban rögtön fel lehetett ismerni. Mind pontosan
úgy néztek ki, és úgy is beszéltek, mint Monoghan és Monroe,
a két tökéletes mintapéldány; mintha csekély szépséghibával
egyazon öntőformából kerültek volna ki. A Gyilkossági csoport
idősebb hekusai közül a legtöbbnek még mindig a fekete volt a
kedvenc színe. Mintha gyászolnának. Volt egyszer egy
Saunders nevű híres detektív a Gyilkossági csoportban, az járt
mindig tetőtől talpig feketében. Legendás hőstetteket vitt vég-
hez, úgy nevezték, hogy "a Fekete Dögvész". Fekete nadrág-
ban, fekete zakóban, fekete nyakkendős fehér keménygallérban
járt, s télidőben fekete nagykabátban, fején fekete keményka-
lappal, amelyet Londonban vásárolt, amikor egyszer megláto-
gatta a nagyszüleit, s a Scotland Yard úgy kezelte, mint valami
látogatóba érkezett hírességet. Esős időben "paraplénak" neve-
zett fekete esernyőt hordott, a Jubilee Street egyik sorházában
üldögélő Nagymamától kapta. Olyan könnyedén oldotta meg a
gyilkossági ügyeket, ahogy más ember feltöri a diót. (Ez még
169
abban az időben volt, amikor valóban a Gyilkossági csoport
nyomozta ki a gyilkossági ügyeket, nem úgy, mint manapság,
amikor a körzeti detektíveknek kell kinyomozniuk.) Az ő pél-
dájára kezdtek feketében járni a Gyilkossági csoport hekusai,
ezzel jelezve, hogy ők egy elit alakulat tagjai. Ha egy civil ru-
hás rendőrt fekete ruhában látott az ember, azonnal tudta róla,
hogy a Gyilkossági csoport hekusa. Még az áruházi detektívek
is fekete ruhát öltöttek, abban a reményben, hogy a Gyilkossági
csoport tagjainak nézik őket.
Ez persze rég volt, nyájas olvasóm. Manapság az idősebbe-
ket kivéve, a Gyilkossági csoport hekusait elsősorban arról
lehet felismerni, hogy olyan ábrázattal jelennek meg egy-egy
gyilkosság helyszínén, mintha ők volnának annak tulajdonosai,
mint a jómódú polgárok, mikor éppen körülnéznek hatalmas
birtokukon. A télikabátjukra tűzött jelvények pontosan ugya-
nolyanok, mint a körzeti detektívek jelvényei – kék zománc
alapon a város címere körül napként csillogó sugaras aranyka-
rikák –, azzal az egyetlen különbséggel, hogy az aranybetűs
Nyomozó szó fölött ott áll, hogy Gyilkossági csoport. A gyil-
kosság színhelyén valamennyi detektívnek a nagykabátjára
vagy a dzsekijére van tűzve a jelvény. Vagyis tulajdonképpen a
detektívek is mind egyformák.
A magasföldszinti pihenőn furcsán kibicsaklott nyakkal he-
verő nő is pontosan olyan volt mint bármelyik gyilkosság ál-
dozata – az áldozatok is mindig egyformák. Aki elég sok halá-
los sebet látott már, lassan elveszíti érzékét a különbségek
iránt, kivéve persze a rendőrségi orvosszakértőt. Szinte min-
degy, hogy a sebet sörétes puska, kés, revolver, fejsze, base-
ballütő vagy jégcsákány okozta, hiszen az eredmény mindig
170
ugyanaz. Az eredmény a hekust mindig arra emlékezteti, hogy
az élet múlandó. De emlékezteti valami másra is, és ez az, ami
olyan nehézzé teszi a munkáját. Arra emlékezteti, hogy az élet
olcsó. Arra emlékezteti, hogy a halált hirtelen és értelmetlenül
is meg lehet vásárolni – Carella szerint főleg értelmetlenül.
Carella szerint egy gyilkosság mindig értelmetlen, s teljesség-
gel indokolhatatlan.
Két mentős éppen a hordágyra emelte a holttestet. Az egyik
már kezdte is ráteríteni a gumilepedőt. Carella igazolta magát,
és megkérte a mentősöket, hogy várjanak egy percet, szeretne
egy pillantást vetni a halottra.
– Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyük el – mondta az egyik
mentős.
– Én meg azt kérem, hogy várjanak vele egy percet –
mondta Carella.
– Azt a rendőrségi orvosszakértő mondja meg, hogy mikor
vihetünk el egy hullát, és mikor nem – mondta a mentős. –
Egyáltalán ki maga? Maga vezeti itt a vizsgálatot? Azt hittem,
hegy az a másik hekus.
Carella nem is válaszolt. Letérdelt a holttest mellé, és bele-
nézett a halott nő arcába, mintha a gyilkos kilétét próbálná le-
olvasni róla. A nő nyakán tátongó seb ijesztő volt; elfordította
róla a tekintetét. A halott kezeire műanyag zacskókat húztak,
mint mindig, ha a gyilkos fegyver kés volt, s a támadás köz-
vetlen közelről történt. Egyetlen kötelességtudó rendőrségi
orvosszakértő sem hagyta figyelmen kívül azt a lehetőséget,
hogy az áldozat védekezés közben karmolni próbált, a esetleg a
körme alatt van egy foszlány a gyilkos bőréből vagy egy csepp
a véréből.
171
 – Rendben van – mondta Carella, – Vihetik.
– Mi a fene? – kérdezte gúnyosan a mentős. – Ilyen gyorsan
rájött, hogy ki a tettes?
Carella felállt a holttest mellől. Nem szólt egy szót sem,
csak keményen a mentős szemébe nézett. A mentős észrevehe-
tően meghökkent, aztán sző nélkül a holttest fölé hajolt, és rá-
terítette a gumilepedőt. Ugyancsak szó nélkül kapta fel társával
a hordágyat, hogy lecipelje a lépcsőn.
– Maga Carella? – szólalt meg egy hang Carella háta mö-
gött.
Carella megfordult. Egy detektív állt előtte, jelvénye a twe-
ed nagykabát hajtókájára volt tűzve. Jó húsban levő, zömök,
kék szemű, szőke férfi volt. Szivarozott. Az egész lépcsőház
bűzlött a szivarjától.
– Tauber? – kérdezte Carella.
– Egen – mondta Tauber. – Szóval ideért?
– Ide.
Nem fogtak kezet. A törvény őrei ritkán fognak kezet egy-
mással. Még a Rendőrségi Segítő Egylet meg a Smaragd
Egyesület táncos összejövetelein sem szoktak kezet fogni. Jel-
legzetes foglalkozási sajátosság, gondolta Carella. Hajdan a
lovagok azért fogtak kezet, hogy meggyőződjenek róla, nem
rejtegeti-e a másik egy tőr markolatát az öklében s a pengéjét a
ruhája ujja alatt. Úgy látszik, a hekusoknak nincs rejtegetni
való tőrük.
– Látta a nőt? – kérdezte Tauber.
– Igen, vetettem rá egy pillantást.

172
 – Egy rendőrnő már meg is motozta. Nem engedtem, hogy
bevigyék a holmiját a megőrzőbe, azt akartam, hogy előbb
maga lássa. Ismer egy Young nevű hekust a Gyilkosságitól?
– Nem.
– Ő mondta, hogy maga átvehetné ezt az ügyet, ha úgy ta-
lálja, hogy ugyanazzal a gyilkossal van dolgunk. Tisztában
vagyok vele, hogy egy átvágott torok, az egy átvágott torok. De
ha jól emlékszem a maga körözvényére, ott mindkét áldozat
vak volt, és egyiküktől sem raboltak el semmit. Jól emlék-
szem?
– Jól.
– Nos, ennek a hölgynek huszonkét dollár ötven cent volt a
kézitáskájában, a nyakában egy aranylánc, kereszttel és a jobb
kezén egy aranygyűrű, apró gyémánttal. Akárki ölte meg, nem
vitte el sem a pénzt, sem az ékszereket, és itt hagyott egy jó
állapotban levő harmonikát is. Ott van a fal mellett, már el is
láttam címkével, megér vagy kétszáz dollárt, nem gondolja?
Szóval itt sem rablás volt az indíték. A modus operandi meg
véleményem szerint teljesen azonos.
– Valóban az – mondta Carella.
– Nem a munka alól próbálok kibújni, higgye el – folytatta
Tauber. – Van épp elég esetem, a fene enné meg, igazán nem
számít, hogy eggyel több vagy kevesebb. Abba se halok bele,
ha több. De tényleg azt hiszem, hogy ezt is a maga gyilkosa
követte el.
– Értem. Ki találta meg a holttestet?
– Az a pasas ott a pihenő végében. Csak néhány kérdést tet-
tem fel neki, maga bizonyára feltesz neki még néhányat, ha
átveszi az ügyet. Mi a véleménye? Gondolja, hogy átveszi?
173
 – Azt hiszem, át – mondta Carella.
– Akkor talán ne is maradjak itt tovább, ugye?
– Hogy állítsuk ki a jelentést?
– Nem tudom. A Gyilkosságinál valószínűleg az én neve-
men szerepel az ügy. De Young szóbeli jóváhagyását megkap-
tam, hogy átadhatom. Gondolja, hogy ez elég?
– Nem tudom. Talán.
– Akkor megmondom, mit csinálok. Ha visszaérek a kapi-
tányságra, felhívom a Gyilkosságit, és megkérdezem, hogy
állítsuk ki a jelentést. Oké? Ha később felhív, megmondom,
mit javasolnak. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy
kezelje nyugodtan úgy az ügyet, mintha magához futott volna
be a bejelentés.
– Ilyen messze a downtowntól?
– A körözvénye alapján – mondta Tauber, és vállat vont. –
Két szokatlan gyilkosság kinyomozásához kért támpontot,
nem? Nos, itt van egy harmadik, amely, úgy látszik, összefügg
a másik kettővel. Szerintem ez elég támpont.
– Vagyis gondolja, hogy a körözvény feljogosít rá?
– Szerintem igen.
– Csak nem szeretnék összeütközésbe kerülni a bürokráciá-
val – mondta Carella. – Erre aztán igazán semmi szükségem,
épp elég egy újabb gyilkosság.
– Ne féljen, nem lesz semmi zűr.
– Mit csináljunk például a nő értékeivel meg egyéb holmi-
jával? Kerüljenek a Nyolc-Hetes megőrzőjébe, vagy küldjem át
őket a Midtown Eastbe?
– Szerintem maguknál kéne maradniuk.
– Én legalábbis azt hiszem – mondta Carella.
174
 – Én is.
– Hol a holmi?
– A készpénzen meg az ékszereken kívül alig volt nála va-
lami – mondta Tauber. – Ott van minden a fal mellett egy
zacskóban, ha akarja, megnézheti. – Azzal odamutatott a fal
mellett heverő harmonikára meg egy barna papírzacskóra. A
harmonikán is, meg a zacskón is címke lógott. Carella felvette
a zacskót, és belekukucskált.
– Hozzányúlhatok a holmihoz? – kérdezte.
– A maga esete – vont vállat Tauber.
– Úgy értem, hogy a laborosok már végeztek vele?
– Csak azzal, amin ujjlenyomatok lehettek. Az erszénnyel, a
hajkefével meg a címjegyzékkel. De a jegyzék Braille-írással
van írva, nem sokat ér vele.
– De azért megnézhetem?
– Hát persze. Mondom, hogy a laborosok már végeztek vele.
Carella belenyúlt a zacskóba, és kivette a címjegyzéket. A
jegyzék tulajdonképpen csak egy kivehető lapokat tartalmazó,
nyolcszor tizenkét centiméteres, fekete kis irattartó volt. A la-
pok nem voltak megvonalazva, s a legtöbb tele volt domború
pontokkal. Három pontsor egymás alatt, aztán egy üres sor,
aztán megint három pontsor. Carella feltételezte, hogy ezek
jelentik a neveket, címeket meg a telefonszámokat.
– Kíváncsi volnék rá, hogy csinálják – mondta Tauber. –
Hiszen vakok.
– Valószínűleg van hozzá megfelelő szerszámuk – mondta
Carella.
– Igen, valószínűleg.
– Mit gondol, le tudja ezt fordítani valaki a rendőrségen?
175
 – Valószínűleg kénytelen lesz a Sifre-csoporthoz fordulni –
mondta Tauber.
– Itt van valami – mutatott Carella az irattartó hátsó fedelé-
nek belső oldalára. Egy cédula volt ráragasztva, s a cédulán
bizonyt talán kézírással ez állt:
Baleset vagy egyéb baj esetén kérem Miss Stephanie Wellest
értesíteni. Isola, Pershing Avenue 1847. AV 2-1474.
– Nyilván úgy gondolta, hogy...
– Egen – mondta Carella.
– Kénytelen volt kézzel írni, különben...
– Egen.
– Egyébként ezzel sem ér semmit – mondta Tauber. – A cím
már nem jó. A Welles-nő fél éve Chicagóban lakik.
– Chicagóban? Hol?
– Valahol a Warrington Avenue-n.
– Kije a halottnak?
– Az unokahúga.
– Más rokona nincs?
– Tudtommal nincs.
– Akkor vele kell kapcsolatba lépni – mondta Carella.
– Én a maga helyében átkutatnám a lakást, mihelyt a labo-
rosok végeztek, nincsenek-e valahol levelek. Hátha talál egy
címet.

A Pershing Avenue-t az I. világháború előtt Grant Avenue-nak

nevezték. Építészetileg a széles sugárút akkor is éppen olyan
volt, mint most. A közepén forsythiabokrokkal és juharfákkal
beültetett sétány húzódott, most, november derekán persze
176
lombtalanul, s mindkét oldalán hatalmas, gránit alapzatú,
mészkő homlokzatú épületek sorakoztak. Előttük tágas udva-
rok, téglaalapzaton álló óriási beton virágtartókkal. Az I. vi-
lágháború előtt a Grant Avenue-t szegélyező épületek a város
legelőkelőbb ingatlanai közé tartoztak. Most tele voltak firkál-
va graffitókkal, a legkülönbözőbb kölyökbandák tagjainak ne-
vei éktelenkedtek rajtuk. A graffitókat egymásra mázolták: a
Pók 19-re ráfestették a Tőr 21-et, arra meg a Salazar IV-et és
így tovább, úgyhogy végül senkinek a neve sem volt kiolvas-
ható.
Lehetséges, hogy Pók 19 ugyanúgy érzett, ahogy Grant
érezhetett a mennyországban, mikor a sugárút nevét Pershingre
változtatták. Pershing csak kis híján kerülte el, hogy az ő nevét
is ne cseréljék ki Kennedyre, röviddel a gyilkosság után, ami-
kor még lámpaoszlopokat is neveztek el az elhunyt elnökről.
Odafenn a mennyországban az öreg John Joseph – mert ez volt
a tábornok keresztneve – nyilván kezdett már morogni, hogy
sic transit gloria mundi, s hogy milyen sokba kerül az
utcanévtáblák kicserélése. De szerencsére valakinek idejében
az eszébe jutott, hogy a körülbelül három háztömbbel arrébb
levő Roosevelt Streetet már átkeresztelték Kennedy Streetre, és
egy másik útvonalnak ugyanerre a névre való átkeresztelése
mind a gyalogosokat, mind az autósokat csak megzavarná. A
Pershing Avenue lakói hálásak voltak. Egyikük sem utálta
Pershing tábornokot, azt a komor novemberi napot pedig,
amelyen az elnököt meggyilkolták, úgyse fogják soha elfelej-
teni.
Carella a Pershing Avenue 1847-től két sarokra parkolt le –
közelebb nem talált helyet –, és gyalog folytatta útját, nekife-
177
szülve a csupasz gesztenyefák ágai közt süvítő szélnek. Csa-
kugyan átkutatta Hester Mathieson lakását, hogy nem talál-e
valahol Stephanie Wellestől származó leveleket, de nem talált.
A vak nő nyilván nem látta semmi értelmét, hogy olyan leve-
leket őrizgessen, amelyeket mással kellett felolvastatnia magá-
nak. Aztán felhívta azt a postahivatalt, amelyikhez a Pershing
Avenue tartozott, hogy megkérdezze, nem hagyta-e meg ott fél
évvel ezelőtt az új címét Stephanie Welles. Az éjszakai ügye-
letes, aki felvette a kagylót, azt mondta, hogy telefonáljon be
reggel, mert most csak a leveleket osztályozó és kihordó pos-
tások vannak bent. Erre megnézte a Hester címjegyzékében
talált címet az isolai telefonkönyvben is: Stephanie Welles
ugyanazon a számon szerepelt benne. Elképzelhető volt, hogy a
lakást kiadta albérletbe valamelyik ismerősének, s Carella fel is
tárcsázta a számot. Hagyta, hogy a készülék tizenkétszer ki-
csengjen, aztán letette a kagylót.
Ekkor már este tíz óra volt.
Tauber körülbelül negyven perccel korábban távozott a
helyszínről, miután megígérte, hogy megkérdezi a Gyilkossági
csoporttól, hogyan veheti át az ügyet a Nyolc-Hetes. Amikor
Carella öt perccel tíz után felhívta, Tauber közölte vele, hogy
beszélt Younggal, és a Gyilkossági csoport hekusa írásbeli
meghatalmazást fog küldeni mind a Midtown East, mind a
Nyolc-Hetes parancsnokának, tehát a dolog rendben van. Sok
szerencsét kívánt Carellának az ügyhöz. Carella azonnal, még
aznap este meg akarta állapítani Stephanie Welles tartózkodási
helyét, mielőtt még ez a nyom is kihűl. Abban a reményben
hajtott a Pershing Avenue-ra, hogy esetleg az új bérlő is meg
tudja mondani, hol lakik Stephanie Welles Chicagóban, vagy
178
ha nem, Stephanie talán a házmesternél meghagyta a címét.
Nem azért volt fontos neki a cím, hogy értesítse Stephanie-t
nagynénje haláláról, hanem azért, hogy információkat szerez-
zen tőle az elhunytról. Sejtelme sem volt róla, mit és mennyit
tud Stephanie a halott nő szokásairól és ismerőseiről, de hát
Hester címjegyzékében az állt, hogy baleset vagy egyéb baj
esetén Stephanie-t kell értesíteni, és Hester Mathiesont bizony
olyan baleset érte, hogy nagyobb már nem is érhette volna.
Vállába húzta a nyakát.
Metsző volt a szél.
Látta az épületeken a graffitókat, és próbálta is megfejteni
őket – de nem sikerült.
Nagyapja azért jött át Olaszországból Amerikába, mert úgy
hallotta, hogy itt az utcák arannyal vannak kikövezve. Ilyesmi-
ről persze szó sem volt, és Giovanni Carella hamarosan rájött,
hogy aranyrögöknek a tejeskocsi bakjáról legfeljebb a citro-
mokat nézheti, amelyeket a lova potyogtat el. Az utcák még
csak olyan tiszták sem voltak – legalábbis Giovanni szerint –,
mint szülővárosának, Nápolynak az utcái, bár lehet, hogy ez az
állítás vitatható. De azokban az időkben, amikor Carella nagy-
apja először tette a lábát Amerika földjére, őt és a hozzá ha-
sonló Európából bevándoroltakat hagyományos otthonszerete-
tük arra késztette, hogy még nyomornegyedbeli lakásukra is
büszkén tekintsenek. Az épületek – a saját épületük, meg a
szomszéd épület meg az azzal szomszédos – az otthont jelen-
tették számukra – s valamennyi együtt a "vicinanzá"-t –, s az
ember nem mocskolja be az otthonát, nem szarik oda, ahol
eszik. Nekik még álmukban se jutott eszükbe, hogy egy bérház
falára firkáljanak, akármilyen barátságtalan volt is az épület.
179
Az se jutott eszükbe, hogy a trolibuszok oldalára firkáljanak –
földalatti kocsikra meg nem is firkálhattak, a földalatti építése
akkor még csak folyamatban volt –, mert ők Európában sok
évszázados szépségekkel éltek együtt, és még nem szokták
meg, hogy Amerikában minden csak azért van, hogy legyen
mit megváltoztatni vagy tönkretenni.
Carella felsietett a homlokzati verandához vezető széles
lépcsőfokokon, miután elhaladt két üres beton urna mellett –
mind a kettő olvashatatlan nevekkel volt telefirkálva –, és ke-
resztülvágott az udvaron. A kivilágított udvaron két srác lab-
dázott, ránéztek, mikor elhaladt mellettük, aztán tovább ját-
szottak. Belépett a külső előtérbe, és keresgélni kezdte a levél-
szekrényeken a házmester lakásának a számát, amikor az 54.
számú lakás levélszekrényének a nyílása alatt egyszerre csak az
S. WELLES néven akadt meg a tekintete. Nem tudhatta, hogy
ez mit jelent: Stephanie Welles tartotta-e meg isolai lakását,
noha Chicagóba költözött, vagy egyszerűen csak az nem tar-
totta fontosnak kicserélni a nevet a levélszekrényen, akinek a
lakást átengedte vagy bérbe adta?
Mindenesetre megnyomta a levélszekrény alatt a csengőt.
Semmi. Még egyszer megnyomta, felkészülve rá, hogy a belső
előtér ajtajához ugorjon, ha megszólal a berregő. Nem szólalt
meg. A sor végén megtalálta a házmester levélszekrényét, és
megnyomta alatta a csengőt. Várt néhány pillanatig, s már ép-
pen még egyszer meg akarta nyomni, mikor válaszul megszó-
lalt a berregő. Gyorsan a belső előtér ajtajának kilincséhez ka-
pott, és benyitott. A térség nagyobb volt, de megrekedt benne a
száraz hőség. Bal kéz felől két radiátor sípolt és sziszegett a fal
mellett. Hátul volt egy dukkózott, kétszárnyú vasajtós lift, s a
180
jobb oldali falon egy kartontábla kiragasztva, rajta kézzel írt
nagybetűkkel egyetlen szó: HÁZMESTER s alatta egy fekete
nyíl. Elindult, amerre a nyíl mutatott, és bekopogott a 10. szá-
mú lakás ajtaján. Egy férfihang válaszolt: – Hallom. Ki az?
– Rendőrség – mondta Carella.
– Kicsoda?
– A rendőrség.
– Nafene – mondta a férfihang.
Carella várt. Az ajtó mögül csoszogás és dörmögés hallat-
szott, mint a kabaréban a függöny mögül. Aztán végre kinyílt
az ajtó. A házmester fehér ember volt, Carella becslése szerint
hetven felé járhatott, gyűrött kék nadrág és ujj nélküli fehér
trikóing volt rajta, a lábán csúnyán elnyűtt piros bársony
házipapucs. Nyűgösnek és álmosnak látszott. Carella a konyha
mögött a nyitott ajtón keresztül belátott a hálószobába, látta az
ágy végét s rajta a visszahajtott paplant. Gyanította, hogy ál-
mából verte fel a házmestert, és azt is gyanította, hogy nem túl
lelkesen fog válaszolni a Stephanie Wellesre vonatkozólag fel-
tett kérdésekre. A házmester Hangneme nyomban meg is erő-
sítette a gyanúját.
– Mi az isten van? – kérdezte.
– Ne haragudjon, hogy éjnek idején zavarom – mondta
Carella.
– A zavarás már megtörtént. Halljam, mit akar!
– Egy gyilkossági ügyben nyomozok, és...
Ebből a házból gyilkoltak meg valakit?
– Nem, uram.
– Hát akkor mit akar tőlem?

181
 – Egy Stephanie Welles nevű – nő hollétét szeretném kide-
ríteni. Gondolom, ő talán..»
– Nincs itthon – mondta a házmester. Carella rábámult.
– Hol van? – kérdezte.
– Dolgozik. Éjszaka dolgozik.
– Azt akarja mondani, hogy még mindig itt lakik? – kérdez-
te Carella.
– Persze hogy itt lakik. Ha nem itt lakna, mért keresné itt?
– Hát nem Chicagóban lakik?
– Én talán Chicagóban lakom? Vagy maga talán ott lakik?
– Azt hittem, Chicagóba költözött.
– Nem. Nem költözött Chicagóba.
– Meg tudná mondani, hol dolgozik?
– Le akarja tartóztatni?
– Miért tartóztatnám le?
– Nem ütközik törvénybe, amit csinál.
– Mit csinál?
– Nem mondom meg, hol dolgozik, ha azért akar odamenni,
hogy letartóztassa.
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni neki a nőről, akit
meggyilkoltak.
– Ki az a nő?
– A neve Hester Mathieson. Ismeri?
– Nem.
– Egy Jimmy Harris nevű személyt ismer?
– Nem.
– Hát egy Isabel Harris nevűt?
– Azt se.
– Nem beszélt magának Miss Welles egyiküktől se?
182
 – Nem ismerem én őt olyan jól – mondta a házmester. –
Csak azt tudom, hogy éjszaka dolgozik, és amit csinál, nem
ütközik törvénybe. Vagyis ha oda akar szaladni, hogy letartóz-
tassa...
– Hova szaladnék?
– Hát a munkahelyére.
– Az hol van?
– Nem mondom meg – mondta a házmester, és be akarta
csukni az ajtót. Carella a nyílásba tette a lábát. – Vegye ki on-
nan a lábát! – mordult rá a házmester.
– Ki tudom én szedni magából, hogy hol dolgozik – mondta
Carella. – Csak ahhoz még egyszer ide kell fáradnom.
– Ne mondja!
– De mondom. Például a szemeteskannái miatt.
– A szemeteskannáim kifogástalan állapotban vannak.
– Hát akkor az alagsori csövek miatt. Vagy a villanyvezeté-
kek miatt. Higgye el, miszter, fogok találni valami hibát. Na-
gyon értek hozzá.
– Azt meghiszem – mondta a házmester. – De azzal, hogy
engem fenyeget, nem fogja Stephanie Wellest megtalálni.
– Hol dolgozik? – kérdezte Carella. – És ne nyomja ezt a
nyavalyás ajtót a lábamnak!
– Le akarja tartóztatni?
– Csak egy gyilkosság áldozata felől szeretném kikérdezni.
– Ő nem gyilkolt meg senkit.
– Mintha az előbb azt mondta volna, hogy nem ismeri olyan
jól.
– Annyira azért ismerem, hogy tudjam róla, nem ölt meg
senkit.
183
 – Hol dolgozik?
– A Tahiti Paradicsomkertben.
– Mi az? Masszázs-szalon?
– Egészségügyi Klub.
– Naná.
– Törvényesen működik – mondta a házmester.
Carella kivette a lábát az ajtónyílásból, s a házmester be-
csapta az ajtót.

184
 10

A Tahiti Paradicsomkert a Talbot Avenue-n volt, már a felső-

városban, négy háztömbre a Calm's Point-i hídtól. Még rövid
tíz évvel ezelőtt is azt lehetett volna mondani, hogy a Tahiti
Paradicsomkert "a magasvasút árnyékában fekszik". De törté-
netünk idején már nem járt magasvasút a Talbot Avenue fölött,
vagyis ez a kifejezés – akármilyen újnak hat is ebben a formá-
ban – nem alkalmazható a Tahiti Paradicsomkertre. Meg aztán
tíz éve még nem is voltak efféle masszázs-szalonok a városban,
amelynek Carella az alkalmazásában állt, tehát a Tahiti Paradi-
csomkert akkor nem is feküdhetett a magasvasút árnyékában,
de még a törvényében sem. Illetve, hogy pontosak legyünk: ha
tíz évvel ezelőtt létezett volna Tahiti Paradicsomkert a Talbot
Avenue-n, csakis a magasvasút és egyben a törvény árnyéká-
ban feküdhetett volna. Világos? Próbáljunk meg koncentrálni.
A masszázs-szalon homlokzatát valódi bambuszrudak és
gyékényszőnyegek díszítették. A szalon neve az ajtón X alak-
ban keresztbe tett bambuszrudakra szegezett fatáblába volt
égetve. Kilincsnek is egy – persze jóval rövidebb – bambusz-
rúd szolgált. Carella benyitott az ajtón, és egy ugyancsak bam-
busszal és gyékénnyel dekorált, de a homlokzatnál jóval han-
gulatosabb helyiségben találta magát, mert függönyök mögé és
falifülkékbe rejtett, tompított fényű piros és zöld villanykörték
világították meg. Az ajtótól körülbelül egy méterre íróasztal
állt, s az asztal mögött egy lány ült, háttal a falnak. Amikor
Carella belépett, fölpillantott. A külsejéből ítélve vagy kínai
volt, vagy japán, de az is lehet, hogy polinéziai. Mindenesetre
185
távol-keleti. Madame Gin-Sling kosztümöt viselt, az anyaga
brokátnak látszott, s vagy három centi magas nyaka volt, de
ujja nem. Meztelen karján nefrit karkötők. Amikor Carella
mögött halkan becsukódott az ajtó, elmosolyodott.
Carella visszamosolygott. Még nem döntötte el, hogyan
csinálja. Ha megmondja, hogy hekus, lehet, hogy házkutatási
parancs nélkül be se engedik. Ha viszont sikerül bejutnia,
Stephanie Wellesnek mindenképpen kénytelen lesz megmon-
dani, hogy kicsoda, ha információt akar kapni tőle a halott nő-
ről. Még akkor is azon tűnődött, hogyan lépjen fel, amikor az
asztal mögött ülő lány megszólalt: – Tessék, uram, mivel szol-
gálhatok?
Úgy döntött, hogy egye fene, kuncsaftnak adja ki magát.
– Attól függ, hogy mit tud ajánlani – felelte.
– Parancsoljon helyet foglalni, uram, és elsorolom.
– Ha lenne szíves – mondta Carella.
Leült egy székre az asztal mellett. A lány feléje fordult a
forgószékkel. Hosszú ruhája combig fel volt hasítva, látni le-
hetett, hogy fekete csipke alsónemű van rajta. Rendkívül magas
sarkú, bokapántos fekete szaténcipőt viselt. Az íróasztalon álló
telefonkészüléken tömérdek gomb volt, pillanatnyilag egyik
sem világított. Abba a falba, amelyiken a bejárati ajtó volt, egy
akváriumot is süllyesztettek. Az akváriumban trópusi halak
nyüzsögtek az irizáló buborékok közt. Carella székétől jobbra
még egy ajtó volt. Hirtelen kinyílt, kilépett rajta egy bikini
fürdőruhának látszó öltözéket viselő lány, Carellára pillantott,
aztán egyenesen az íróasztalhoz lépett, letett rá egy rózsaszínű
szelvényt, s csak annyit mondott: "Benny". "Benny", ismételte
meg az asztalnál ülő lány, fogta a szelvényt, és ráírt valamit. A
186
másik lány megfordult, ismét Carellára pillantott, aztán kinyi-
totta az ajtót, és visszament oda, ahonnan jött. Nesztelenül
csukódott be utána az ajtó.
– Ez Stacey volt, az egyik lány, aki itt dolgozik – mondta a
recepciós.
– Hány lány dolgozik itt? – kérdezte Carella.
– Hat – mondta a recepciós.
– És mi a neve magának?
– Miért érdekli?
– Csak kíváncsiságból kérdezem.
– Az én nevem Jasmine.
– Ö! Jasmine?
– Igen. Szóval, uram, ez egy zárt körű egészségügyi klub, s
csekély tagsági díj ellenében – ami természetesen megújítható
igénybe veheti a berendezéseinket, értve alatta a zuhanyozót, a
szaunát és a pezsgőfürdőt, plusz korlátlan mennyiségben fo-
gyaszthat italokat, és természetesen megmasszíroztathatja ma-
gát valamelyik lánnyal, vagy ha tetszik, akár kettővel is.
– Kettővel is. Értem – mondta Carella.
– A tagsági díj fél órára húsz dollár, egy teljes órára har-
minc. Egy teljes órára tulajdonképpen negyven dollárt kellene
kérnünk, ugyebár, hiszen egy teljes óra két félóra, ugyebár, mi
azonban csak...
– Igen – szólt közbe Carella –, ez igazán nagy kedvezmény.
– Az bizony.
– És ezért a pénzért masszázst kapok, és...
– Igénybe veheti a szolgáltatásainkat.
– És ingyen ihatok.
–Igen.
187
 – És két lánnyal mibe kerül?
– Kétszer annyiba, mint eggyel.
– Ó! Szóval ebben az esetben nincs kedvezmény.
– Sajnos, nincs – mondta Jasmine, és mosolygott. – Azt is
tudnia kell, hogy a lányok kizárólag borravaló alapon dolgoz-
nak, amennyiben egyéb szolgáltatást is kíván tőlük. És az ki-
zárólag az ön magánügye.
– Értem – mondta Carella.
– Nos, hogy parancsolja? – kérdezte Jasmine. A kezébe vett
egy ceruzát, és maga elé húzott egy rózsaszínű jegytömböt,
amelyre nyomtatva volt valami, de a félhomályos helyiségben
Carella nem tudta kivenni, hogy mi. – Egy lánnyal vagy kettő-
vel? Fél órára vagy teljes órára?
– Egy óra a leghosszabb idő, amit itt tölthetek?
– Lehet kettő is, de az hatvan dollár.
– És ha tegyük fel, fél órát kérnék, aztán meggondolnám
magam? Ha úgy látnám, hogy hosszabb időre, mondjuk egy
teljes órára van szükségem?
– Hát... ilyesmi eddig még nem fordult elő.
– Értem – mondta Carella. – Azazhogy hadd ismételjem el,
pontosan értettem-e mindent.
– Ahogy parancsolja – mondta Jasmine, és ismét mosoly-
gott.
– Szóval ez egy egészségügyi klub, és a tagsági díj fejében
igénybe vehetem a klub berendezéseit, és megmasszíroztatha-
tom magam egy lánnyal. Amennyiben egyéb szolgáltatást is
kívánnék valamelyik lánytól, az szigorúan az én magánügyem,
és borravaló alapon megy.
– Pontosan.
188
 – De mintha a tagsági díjról azt mondta volna, hogy meg-
újítható..
– Pontosan.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy minden alkalommal meg kell újítania.
– Értem. Vagyis minden alkalommal újból fizetnem kell.
Hétköznapi nyelvre lefordítva ez azt jelentette, hogy a Tahiti
Klub fél órára vagy egy teljes órára bérbe ad egy szobát
Carellának húsz, illetve harminc dollárért, és ugyanakkor ren-
delkezésére bocsát egy vagy két prostituáltat, akik kölcsönös
megegyezés alapján, külön tiszteletdíj ellenében, szexuális
szolgáltatásokra is hajlandók. Amennyiben a klubot azzal vá-
dolnák, hogy megsérti a Btk. 230. paragrafusának 25. cikkelyét
(azazhogy elősegíti a prostitúciót), kétségkívül azt hozná fel
védelmére, hogy a prostitúciót egy jogi személy csakis akkor
segíti elő, ha tudva és akarva bocsáttatja áruba valakivel a tes-
tét (márpedig itt a Tahiti Klubban a kuncsaftok és a lányok
közt bármiféle külön megállapodás szigorúan az illetők ma-
gánügye).
Vagy ha azzal vádolnák a klubot, hogy prostitúció céljára
személyeket és helyiséget bocsát rendelkezésre, akkor azt hoz-
ná fel védelmére, hogy a Tahiti egészségügyi klub, amely csak
masszázst, ingyen italt, zuhanyozót, szaunát és pezsgőfürdőt
biztosít a tagjainak. Vagy...
Vagy ha azzal vádolnák a klubot, hogy bordélyház, illetve
lehetővé teszi egy bordélyház – vagy nevezzük bárminek a
prostitúció intézményét – működését, akkor – de hát hányszor
mondjuk, hogy ez egy egészségügyi klub?!

189
 Vagy ha azzal vádolnák, hogy bármilyen szolgáltatása elő-
segíti, illetve megkönnyíti a prostitúció virágzását, akkor azzal
védekezne, hogy a szauna, a pezsgőfürdő, a masszázs és az
ingyen ital önmagában korántsem segíti elő a prostitúciót, és
különben is: egy fecske még nem csinál nyarat...
– Csak egy lányt kérnék, fél órára – mondta Carella.
– Rendben van, uram. Szabad a nevét? Csak a keresztnevét
kérném.
– Andy – mondta Carella.
– Rendben van, Andy. Honnan hallott rólunk?
– Hogy érti?
– Az utcán nyomott a kezébe valaki egy prospektust, vagy a
hirdetésünket olvasta valamelyik lapban?
– Egyik barátom ajánlotta, hogy jöjjek ide.
– Rendben van, Andy. Lenne szíves előre fizetni? Húsz dol-
lár.
– Természetesen – mondta Carella, és kivett a tárcájából egy
húszdollárost. Kíváncsi volt rá, vajon hajlandó volna-e a rend-
őrség megtéríteni egy ilyen kiadást. Elképzelte magát, ahogy
besétál az Iktatóba, és átnyújtja Miscolónak a számlát egy
kuplerájban tett látogatásáról.
– Köszönöm – mondta Jasmine, elvette a bankjegyet, és be-
tette az íróasztala középső fiókjában egy vaskazettába. Nagyon
sok bankó volt abban a kazettában.
– Ha most fogja ezt a rózsaszínű szelvényt – szakította le
Jasmine a jegytömbről a legfelsőt –, és befárad vele a társalgó-
ba, valamelyik lány a gondjaiba veszi. Tudom, hogy Stacey
szabad, és ha önnek...
– Én egy bizonyos lányra gondoltam – mondta Carella.
190
 – Ó! – mondta Jasmine, és felhúzta a szemöldökét. – Tehát
ön már járt nálunk?
– Nem. A barátom ajánlotta, hogy őt kérjem.
– Kit? – kérdezte Jasmine.
– A neve Stephanie... – kezdte Carella, de abba is hagyta,
nem akarta kimondani a vezetéknevet.
– Stephanie?
– Igen.
– Stephanie nevű lány nincs nálunk.
– Ez az igazi neve – mondta Carella, és úgy döntött, hogy
mégis kimondja a teljes nevet. – Stephanie Welles.
– Mm – dünnyögött Jasmine. – Csakhogy nálunk mindegyik
lány az igazi nevét használja. Semmi okuk titkolni az igazi
nevüket.
– Tudom – mondta Carella. – Valószínűleg éppen ezért
árulta el a barátomnak is az igazi nevét, ugyebár? Mert minde-
gyik lány az igazi nevét használja, és nincs, semmi titkolniva-
lójuk, ugyebár?
– Mm – dünnyögött Jasmine.
– Szóval megkaphatom Stephanie-t? – kérdezte Carella.
– Már mondtam önnek, hogy...
– Tudom, hogy itt dolgozik.
– Hát akkor miért nem megy be, és nézi meg, hogy talál-e a
lányok közt Stephanie nevűt? Akármi történik ön és bármelyik
lány közt...
– Tudom. Szigorúan magánügy.
– Úgy van.
– Köszönöm. Le tudná pár szóval írni, hogy néz ki
Stephanie?
191
 – Nem ismerek itt senkit, akit Stephanie-nak hívnának –
mondta Jasmine, és mosolygott.
– Oké, kösz – mondta Carella, azzal felállt, és benyitott a
jobb oldali ajtón.
A társalgó ugyanúgy volt dekorálva, mint a recepció: bam-
busszal és gyékénnyel. Az ajtótól balra eső fal teljes hosszában
bárpult húzódott. A pulton félgallonos Scotchos, vodkás, gines
és rizspálinkás, valamint negyedgallonos szódás és tonikos
üvegek álltak, meg egy vizeskancsó, egy vödör jég s mellette
egy tálon citrom- és citrusszeletek. A jegesvödör mögött mű-
anyag poharak voltak egymásba rakva. A bárpulttal szemközti
fal félköralakban volt kiképezve, a fal mentén fehérre festett,
magas hátú fonott székek sorakoztak, rikítóan színes párnákkal.
Két széken ültek az egyiken egy szőke, a másikon egy barna
lány, mint a kettő olyan bikiniszerű öltözékben, mint Stacey.
Mikor Carella a szobába lépett, mind a ketten ránéztek és el-
mosolyodtak.
– Hilló – mondta a szőke. – Bobbie vagyok.
– Hilló, Bobbie.
– Én meg Lauren – mondta a barna.
– Hello, Lauren.
– És magának mi a neve?
– Andy.
– Iszik valamit, Andy?
– Köszönöm, még nem. Stephanie-t keresem.
– Épp az imént ment szobára valakivel – mondta Bobbie.
– Gondolják, hogy rövid időn belül szabadul?
– Elképzelhető – mondta, Lauren. – Nem inna addig mégis
valamit?
192
 – Egy Scotchot ha lesz szíves, vízzel – mondta Carella.
– Megkaphatnám a rózsaszínű szelvényt? – kérdezte
Bobbie. Felállt a fonott székből, és keresztülsétált a szobán.
A lányok öltözéke, miként most már tisztán látta Carella,
pontosan olyan volt, mint a sztriptíz-táncosnőké: a felső rész
egy elöl összekapcsolt melltartó volt, az alsó meg egy átlósan
megkötött sálszerű valamivel takart fügefalevél, a sál anyaga és
színe ugyanolyannak látszott, mint a felső része. Bobbie-n ma-
gas sarkú, bokapántos körömcipő volt, s ettől különösen hosz-
szúnak tűnt a lába, noha a lány nem volt magasabb százhatvan-
öt-százhetven centinél. A másik széken ülő lány Carellát nézte.
A melltartója szűkebbnek látszott, de lehet, hogy csak a keble
volt teltebb. Egyik lány sem lehetett huszonötnél idősebb.
Egyik sem volt szép, de mind a kettő vonzó. Ráadásul frissen
mosakodottnak, üdének és egészségesnek látszottak.
– Tessék, Andy – mondta Bobbie, és mosolygott. – Scotch
vízzel.
– Köszönöm – mondta Carella, és pohárral a kezében az
egyik fonott székhez lépett.
– Szóval maga már járt nálunk – mondta Bobbie,
– Nem én. Soha életemben. Hogy őszinte legyek, más masz-
százs-szalonban sem.
– Akkor honnan ismeri Steffet?
– Egyik barátom ajánlotta, hogy jöjjek ide.
– Ja. Tetszett neki Steff, mi?
– Igen.
– Nyilván ő is tetszett Shanának.
– Kinek?
– Hát... Stefinek, öt hívják Shanának.
193
 – Úgy értve, hogy itt, ugye?
– Egen. Shana. Itt ez a neve. Szerintem szép név. Shana.
– A Bobbie is szép név.
– Hát rossznak éppen nem rossz – mondta Bobbie –, de a
Shana jobb. Ha újra kezdhetném, azt hiszem, én is olyasféle
nevet választanék, mint a Shana. Mondjuk Sherryt. Vagy va-
lami hasonlót.
– Hm...
– Igaz, hogy Sherryből rengeteg van a környéken.
– Bobbie-ból is rengeteg van – mondta Lauren.
– De Shanából nincs. Szerintem legalábbis. Steff jó nevet
választott. Nem tudom, honnan vehette.
– Volt egyszer egy "Shana, a Dzsungel Királynője" –
mondta Lauren.
– Nem, az Sheena volt.
Kinyílt a recepció ajtaja, és egy alacsony, kövér ember lé-
pett be a társalgóba, szivarral a szájában. Szinte rogyadozott a
nehéz barna télikabát súlya alatt. Előreesett a válla, az arcát
kifútta a szél, zilált volt a haja. Pöfékelve lépett be, s az első
szava ez volt: – Szomjas vagyok. Keverj egy italt, Blondie.
– Bobbie a nevem – mondta Bobbie.
– Óriási! Bobbie – mondta a kövér. – Keverj egy bourbont
vízzel.
– Bourbonnal nem szolgálhatunk.
– Óriási! – mondta a kövér.
– Az imént fogyott ki – mondta Lauren.
– Ma rengetegen kértek bourbont.
– Óriási! – mondta a kövér, és dühösen szívott egyet a szi-
varján. Olyan csalódott képet vágott, mintha sírni akarna.
194
Mintha nem is a társaság, csak a bourbon kedvéért jött volna
ide.
– Mit szólna egy kis rizspálinkához? – kérdezte Bobbie. –
Olyan, mint a bourbon.
– Oké, legyen – mondta a kövér. – Vízzel.
– Megkaphatnám a rózsaszínű szelvényt? kérdezte Bobbie.
A kövér odaadta neki. Carella még mindig nem jött rá, hogy
megy az elszámolás: Bobbie se az ő, se a kövér szelvényére
nem írt semmit, csak letette őket a pultra, egy hamutartó alá. A
fonott széken üldögélve szürcsölgette italát, s közben a jobb
kéz felé eső műanyag zsalus ajtót meg a bárpult túlsó végében
levő, bambusszal borított ajtót tanulmányozta.
Lauren meg őt. – Jólesik? – kérdezte.
– A pia? Isteni.
– Kurva hideg van odakinn – mondta a kövér.
– Hányadik pasas mondja ezt már máma! – forgatta a sze-
mét Lauren. Aztán azt kérdezte Carellától: – Biztos, hogy meg
akarja várni Shanát?
– Biztos – mondta Carella.
– Pedig csak hallomásból ismeri, a barátjától, igaz?
– Az igaz, de megígértem neki, hogy Shanát látogatom meg.
– Mert én nagyon kellemesen bizsergek ám magától –
mondta Lauren. – Azt hiszem, remekül kijönnénk egymással.
Maga meg én.
– Valószínűleg – mondta Carella. – De tényleg megígértem
a barátomnak. Talán majd máskor.
– Talán – biggyesztette el a száját Lauren, és máris a kövér-
re fordította figyelmét, aki elvette Bobbie-tól az italt, és szinte
egy slukkra felhajtotta.
195
 – Micsoda napom volt ma! – mondta.
– Egen – bólintott Bobbie –, a szombat mindig nehéz nap.
– Kapok még egy ilyet, oké? – kérdezte a kövér. – Micsoda
napom volt!
A bárpult túlsó végében kinyílt a bambusszal borított ajtó, és
egy lány lépett a szobába. A szeme füstszürke volt, sűrű szem-
pillája erősen kibodorítva, szemhéja halvány kékre festve.
Szőke haja bubisra volt vágva, frufruval a homlokában, hátul
fölstuccolva. Kiálló pofacsontja volt, lendületes vonalú profil-
ja, finoman ívelt nyaka és válla. A magas, karcsú lány ugyano-
lyan hiányos öltözéket viselt, mint a többi. – Hilló! – köszönt
oda mindenkinek, de tulajdonképpen senkinek, aztán keresz-
tülsétált a szobán, és eltűnt a recepcióban.
– Ő Shana – mondta Lauren.
A lány a következő pillanatban vissza is jött, körülnézett,
rámosolygott Carellára, aztán rámosolygott a kövérre, és meg-
kérdezte: – Jól érzik magukat?
– Shana – mondta Carella –, egyik barátom azt ajánlotta,
hogy magát kérjem, ha...
– A nagy szőkét én viszem szobára – vágott a szavába a kö-
vér.
Carella feléje fordult.
– Igen, cimbora, jól hallotta – mondta a kövér.
– Vagyunk itt elegen, fiúk – mondta Lauren. – Ezen ne
vesszenek össze, oké?
– Szó sincs összeveszésről – mondta a kövér. – De nekem
nehéz napom volt. Ha magának is a nagy szőke kell, vigye
szobára később. Most én viszem.
– Tessék az itala – mondta Bobbie.
196
 – Kösz – mondta a kövér.
– Mi a neve? – kérdezte tőle Shana.
– Arthur.
– Megkaphatnám Arthur szélvényét? – kérdezte Shana.
– Ott van a hamutartó alatt.
– Meddig szándékozik maradni? – kérdezte nyájasan
Carella.
– Mi köze hozzá? – kérdezte Arthur, szívott egyet a szivar-
ján, aztán belekortyolt a poharába.
– Azt mondta, hogy vigyem szobára Shanát később. Csak
azt szeretném tudni, hogy mennyivel később.
– Az nem tartozik magára – mondta Arthur, és ismét szívott
egyet a szivarján.
– Mi áll a rózsaszínű szelvényen, Shana? – kérdezte Carella.
– A rózsaszínű szelvényen két óra áll – mondta Arthur. –
Pontosan két óra.
– Annyit nem várhatok.
– Az a maga baja.
– Szeretnék beszélni magával egy percre.
– Miről?
– Magánügy. Beszélhetnénk valahol négyszemközt, lányok?
– Talán a mosdóban – mondta Lauren.
– Hol a mosdó?
– A zsalus ajtó mögött.
– Nem megyek magával semmiféle mosdóba – mondta
Arthur. – Szobára megyek Shanával.
– Csak egy percre, Arthur – mondta nyájasan Carella.
– Egyetlen percem sincs.

197
 – Nekem meg két órám nincs – mondta Carella, és mosoly-
gott. – Jöjjön, Arthur, beszéljük meg a dolgot. Biztos vagyok
benne, hogy ezek a lányok itt nem szeretnék, ha valami zűr
lenne, és biztos vagyok benne, hogy maga se. Beszéljük meg a
dolgot úriember módjára, Arthur. Oké?
– Hát jó, egy percet adok – mondta Arthur, és berontott a
zsalus ajtón.
Carella követte. Az ajtó mögötti helyiség túlsó végében há-
rom elfüggönyözött zuhanyozófülke vált, az ajtó melletti falon
két piszoárkagyló. Az ajtóval szemközti falon meg egy tucat
öltözőszekrény. Meg mosdókagylók. A mosdókagylók mellett
egy fekete állt, piros zakóban, csokorra kötött zsinórnyakken-
dővel. Amikor a két férfi belépett, rájuk mosolygott.
– Négyszemközt szeretnénk beszélni – fordult hozzá
Carella. – Magunkra hagyna egy percre?
– Az öltözőszekrényekre kell vigyáznom – mondta a fekete.
– Majd én vigyázok rájuk maga helyett – mondta Carella.
– Nem lehet. Ez a dolgom.
Carella elővette a tárcáját, a fekete markába nyomott egy
ötdollárost, és rámosolygott: – Csak egy percre.
– Hát... oké – mondta a fekete. A hangja bizonytalan volt, de
azért elvette az ötdollárost, és kiment a zsalus ajtón.
– Rajta, beszéljen – mondta Arthur.
– Ide nézzen, Arthur – mondta Carella, azzal a zsebébe
nyúlt, elővette a bőrtokot, amelybe a detektívjelvénye volt tűz-
ve, és kinyitotta. – Sss – tette az ajkára az ujját.
– Óriási! – mondta Arthur.
– Ne féljen, nem razziázok – mondta Carella.

198
 – Hát mit csinál? – kérdezte Arthur. Még csalódottabb képet
vágott, mint amikor megtudta, hogy kifogyott a bourbon.
Carella csak most vette észre, hogy arany jegygyűrű van a
pasas bal kezén.
– Arthur – mondta –, maga csak egy dologra vigyázzon.
Csak arra vigyázzon, hogy el ne árulja odakint senkinek, hogy
hekus vagyok. Érti?
– Hát a mai napom tényleg nem sikerült – mondta gyászo-
san Arthur.
– Dehogynem sikerült, Arthur – mondta Carella. – Nincs
még veszve semmi, higgye el. Csak most szépen kimegyünk
innen, és maga megmondja Shanának, hogy meggondolta ma-
gát, és nem vele megy szobára.
– De ha razziázni akar, ugye megmondja? Mert akkor én
egyenest megyek az ajtónak. Nem engedhetem meg magam-
nak, hogy egy ilyen helyen kapjanak el. Ugye, megteszi nekem
ezt a szívességet?
– Nem razziázok – mondta Carella. – Gyerünk, Arthur.
– Előbb talán lezuhanyozhatnánk, ha már itt vagyunk –
mondta Arthur. – Itt megkívánják, hogy lezuhanyozzon az
ember, mielőtt szobára megy.
– Stimmt – mondta Carella.
A zuhanyozásnak semmi köze sem volt a tisztálkodáshoz.
Ez is csak azt a célt szolgálta, hogy védelmet nyújtson a tör-
vény paragrafusai ellen. Ha Carella meztelenül vagy csak egy
törülközővel a derekán lépett be egy szobába, aztán bejött egy
lány, hogy megmasszírozza, és a szexuális szolgáltatásokért
járó külön tiszteletdíjról tárgyaljon vele, fel lehetett tételezni,
hogy Carella a saját viselkedésével vette rá a lányt, hogy felkí-
199
nálkozzék neki. Tekintettel erre, valamint arra, hogy a prostitú-
ció a legjelentéktelenebb a 230. paragrafusban felsorolt tör-
vényszegések közül – a paragrafus többi cikkelyében megha-
tározott vétségekkel, illetve bűntettekkel ellentétben – csupán
kihágás, nem érte meg, hogy letartóztatást eszközöljenek. Egy
kihágás legfeljebb tizenöt napi börtönnel vagy maximum 250
dollár pénzbírsággal büntetendő. Ha egy rendőr volt olyan os-
toba vagy buzgó, hogy letartóztasson egy kurvát, a lány rend-
szerint már egy óra múlva ismét kint volt az utcán, miután a
stricije kifizette helyette az ötven dolláros bírságot. A város-
ban, amelynek Carella az alkalmazásában állt, az utóbbi időben
nem is rendeztek razziákat a masszázs-szalonokban: túlságosan
sok volt a jogi kibúvó. Márpedig ha azokat nem lehet elkapni,
akik a kuplerájokat üzemeltetik, meg a lányokat sem, akik a
szolgáltatásokat végzik, ki marad? Az olyan pasasok, mint ez a
kövér Arthur, akinek még a gyomra is remeg a nehéz télikabát
alatt a gondolatra, hogy a felesége esetleg megtudja, hogy a
Tahitiban töltötte ezt a szombat estét.
Carella kiment, hogy szóljon Shanának: ő fog szobára men-
ni vele.

Lezuhanyozott, megszárítkozott, és a dereka köré csavart egy

narancssárga törülközőt. A piros zakós feketétől kapott egy
műanyag zacskót, beletette a szolgálati revolverét táskástul –,
az irattárcáját, a bőr jelvénytokot, a kulcsait, a készpénzét meg
az óráját. A fekete látta a rendőrségi Specialt, de nem szólt
semmit; öt dolcsival néha nagyon, de nagyon sokat el lehet
érni. Carella a műanyag zacskót belecsavarta egy másik törül-
200
közőbe, aztán belökte a társalgóba vezető zsalus ajtót. Shana
ott várta. Arthur nem volt sehol. Eltűnt a másik két lány is.
Carella kíváncsi lett volna rá, hogy Arthur vajon melyiket vá-
lasztotta.
– Vigyünk magunkkal italt? – kérdezte Shana.
– Nem. Megleszünk anélkül is – mondta Carella.
– Mit rejteget a törülközőben? – kérdezte Shana.
– Családi ékszereket – mondta Carella.
– A kezében levőre gondoltam – mondta Shana, és nevetett.
– Jöjjön – mondta, és kinyitotta a bárpult végében levő ajtót.
Carella követte. Egy szűk folyosóra jutottak, a falait bam-
busznád borította, a mennyezetét meg a padlóját gyékény. A
lány benyitott egy zsalus ajtón egy körülbelül kétszer két és fél
méteres szobába. A szoba három fala közé egy ágy volt beszo-
rítva, az egyik falat teljesen elfoglalta. Az ágyat szemkáprázta-
tó sárga, piros és kék mintás takaró borította, a körülötte levő
három falat meg tükör. A negyedik fal és az ágy közt üresen
maradt keskeny padlócsíkot fonott szalmaszőnyeg. A fal mel-
lett színes folyadékokkal – nyilván ezeregyéjszakabeli olajfé-
lékkel – teli üvegek sorakoztak a padlón. Az ajtón tolóretesz
volt. Shana betolta a reteszt, megfordult, rámosolygott
Carellára, és az ágyhoz lépett. Leült rá, és lehúzta a cipőjét.
– Készen vagyok – mondta, és ismét mosolygott. – Szóval
maga most van először masszázs-szalonban?
– Igen – mondta Carella.
– Akkor elmondom, hogy mennek itt a dolgok. Azért a húsz
dollárért, amit odakint fizetett, megmasszírozom – fél órára
fizetett be, ugye?
– Igen, fél órára.
201
 – Oké. Amennyiben a masszázson kívül egyebet is óhajt,
pótdíj fizetendő.
– Mennyi az a pótdíj?
– Általában huszonöt dollár a kézimunka, negyven a furu-
lyázás és hatvan a kettyintés. De mivel Lauren azt mondja,
hogy maga az egyik barátom ismerőse, esetleg megállapodha-
tunk...
– Nem. Nem vagyok egyetlen barátjának sem az ismerőse –
mondta Carella.
– Nem? De hát Lauren azt mondta...
– Hazudtam.
Shana rábámult.
– Tényleg hazudtam – mondta Carella.
– Miért?
– Mert beszélni akartam magával.
– Hazudnia kellett, hogy beszélhessen velem?
– Tudniillik az igazi nevén kerestem, így aztán kénytelen
voltam hazudni valamit.
– Honnan tudja a nevemet?
– Valakinek a címjegyzékéből.
– Kiéből?
– A nagynénjééből. Akit Hester Mathiesonnak hívnak.
– Nem értem.
– Detektív vagyok – mondta Carella.
– Mutassa a jelvényét – mondta a lány.
– Itt van benne a törülközőben. Higgye el, hogy detektív
vagyok.
– Fegyver is van abban a törülközőben?
– Az is.
202
 – Mi akar ez lenni? Razzia?
– Nem.
– Akkor mit keres itt?
– A nagynénje...
– Jesszusom, csak nem történt vele valami?
– Meghalt. Megölték.
– Úristen!
– Fogadja részvétemet.
– Hogy ölték meg?
– Valaki elvágta a torkát.
– Úristen!
Csend lett a szobában. Carella hallotta, hogy a folyosó vé-
gén nevet valaki. Halkan becsukódott egy ajtó. Ránézett a
lányra. Az dermedten bámult a padlón heverő bokapántos ci-
pőkre. A bikini felső része fölött tele volt szeplővel a melle.
Csak ült ölbe tett kézzel, és a cipőket bámulta. Hosszú, gondo-
san manikűrözött körmei vérvörösen csillogtak. Carella azon
tűnődött, hogyan szólítsa. Egy pillanattal előbb még Shana
volt, egy lány, aki közömbösen sorolta el egy idegennek a kü-
lönböző nemi aktusok árait. Hester Mathieson címjegyzékében
azonban Stephanie Welles néven szerepelt, és azzal, hogy
Carella megemlítette a gyilkosságot, mintha hirtelen mindket-
ten átkerültek volna ebből a homályosan megvilágított, álom-
szerűnek tűnő szobából egy bérkaszárnya lépcsőházába, amely
ugyancsak homályosan volt megvilágítva, de túlságosan is va-
lóságos volt.
– Miss Welles – szólította meg, mert úgy érezte, hogy így
helyes. A lány válaszul kurtán bólintott, még mindig a cipőit

203
nézte. A fal mellett sorakozó üvegeken megcsillant a tükrökből
visszaverődött fény. – Mikor látta utoljára a nagynénjét?
– Mielőtt itt munkába álltam.
– Az mikor volt?
– Körülbelül fél éve. Májusban. Annak éppen fél éve, nem?
– Azóta nem látta?
– Nem.
– Közelállónak érezte magához?
– Nagyon szerettem. Mondhatnám rajongtam érte.
– De május óta mégsem látogatta meg.
– Nem.
– Beszélni se beszélt vele?
– Úgy érti, hogy telefonon?
– Igen.
– Igyekeztem legalább hetenként egyszer felhívni. Tudja, ő
vak volt. Hogy volt képes valaki... miért tehette?... – Stephanie
értetlenül rázta a fejét.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– A múlt héten.
– A múlt héten mikor?
– Csütörtök este. Azt hiszem, csütörtök volt. Szerdán és
csütörtökön vagyok szabadnapos.
– Miről beszéltek?
– Hát amiről szoktunk.
– Miről?
– Hát... a munkámról hazudoztam. Azt ugyanis nem mond-
hattam meg neki, hogy itt dolgozom. Ezért is hagytam abba a
látogatásaimat nála. Mert ha ott kellett volna ülnöm szemközt
vele, és úgy hazudnom neki... megérezte volna, hogy hazudok.
204
A vakok megérzik a dolgokat. Ha ott ültem volna véle egy
szobában, egészen biztosan rájött volna, hogy mi az igazság, és
én... azt nem bírtam volna elviselni. Ugyanis az anyám meg-
halt, senkim sem volt, csak Hess néni, és én nem akartam...
fájdalmat okozni neki... nem akartam, hogy rájöjjön... hogy
ilyen helyen dolgozom.
– Hát mit mondott neki, hol dolgozik?
– Azt, hogy egy légitársaságnál. Mint stewardess. Azt
mondtam, hogy Chicagóban kell laknom, mert onnan szállók
fel, és csak nagy ritkán jutok el ebbe a városba. Azt szoktam
mondani, hogy a repülőtérről telefonálok. Elhitettem vele, hogy
igyekszem úgy módosíttatni a beosztásomat, hogy ismét gyak-
rabban meglátogathassam. Elhitettem vele, hogy tényleg ezen
dolgozom. De sokszor írtam neki, és felhívtam, amikor csak
tudtam.
– Hogy tudott írni neki?
– Hogy érti?
– Azt hazudta, hogy Chicagóban lakik...
– Ja. Él ott egy barátnőm, valamikor ő is itt dolgozott a Ta-
hitiban, ő küldte utánam a nénikém leveleit, én meg neki küld-
tem el a válaszleveleimet, hogy adja fel Chicagóban.
– Nem lett volna egyszerűbb itthagyni ezt a helyet, és vala-
mi olyan munkát keresni, amelyet a nagynénje se...
– A pénz a lényeg – mondta Stephanie, és vállat vont.
– Hogy került ide?
– Hát... arról nem szívesen beszélek. Munka kellett, és kész.
– Rengeteg munkalehetőség akad ebben a városban.
– Csakhogy sehol se fizetnek olyan jól, mint itt. Itt annyit
kerestem, hogy nemcsak magamnak volt bőven elég, hanem
205
még Hess néninek is küldhettem néha valamicskét. Meg aztán
nagyon vágytam egy Benzre is.
– Egy micsodára?
– Egy Mercedes-Benzre. Régóta vágytam rá. Így aztán vá-
laszoltam egy szexlapban megjelent hirdetésre, és elvállaltam a
munkát. Most fizetem a kocsit, részletre vettem. Sokat keresek
itt. Jó munkaerő vagyok – mondta Stephanie, és vállat vont. –
Nagyon jól tudok furulyázni.
– Milyen gyakran küldött pénzt a nagynénjének?
– Rendszeresen.
– Mennyit?
– Ötven dollárt, százat. Mikor hogy.
– Tudott valaki arról, hogy ez a külön jövedelme van a nén-
jének?
– Miért? Kirabolták? Ki is rabolta valaki?
– Nem, nem rablógyilkosságnak látszik. De néha megesik,
hogy az emberek irigységből is...
– Nem volt az olyan sok pénz. Küldtem neki, amennyit csak
tudtam, de nem volt az egy vagyon. Egyébként a néném soha
senkinek sem beszélt arról, hogy mennyit keres. Biztos vagyok
benne, hogy azt se árulta volna el a világért se senkinek, hogy
pénzt kap tőlem.
Ismét nevetés hallatszott a folyosó végéről. Egy lány neve-
tett, csengőn, őszintén. Stephanie kivett egy zsebkendőt a pad-
lón heverő dobozból. Kifújta az orrát, és a zsebkendőt bedugta
a derekán a fügefalevelet takaró szoknyaszerű sál kötésébe.
Aztán az órájára pillantott.
– Amikor utoljára beszélt a nénjével... – kezdte Carella.

206
 – Kérdezzen csak – bólintott Stephanie –, de arra kérem,
hogy gyorsan, mert csak egy fél órára fizetett be, és szeretik, ha
betartjuk az időt.
– Nem említette a nénje, hogy fél valamitől?
– Nem.
– Fenyegető levelekről vagy telefonokról se tett említést?
– Nem.
– Semmiről, ami nyugtalanítja, vagy gondot okoz neki...
– Semmiről – mondta Stephanie.
– Semmiről – ismételte meg Carella.

Miközben hazafelé hajtott Riverheadbe – a meghibásodott fű-

tőberendezés kétségbeesetten kattogott, de még a szélvédőről
se tudta leolvasztani a zúzmarát –, nekilátott összegezni, hogy
mire jutott. Az, amit Stephanie Wellestől tudott meg, jóformán
a semmivel volt egyenlő, ökölbe szorította kesztyűs kezét, dör-
zsölni kezdte a szélvédőt, és megtisztított egy dinnye nagyságú
területet. Tudta, hogy pillanatok alatt újból belepi a zúzmara,
de addig is élvezte, hogy látja maga előtt az utat. Még fél ti-
zenkettő sem volt, és szombatonként ilyen kora éjszaka még
nem nagy a városból kifelé menő forgalom.
A dolog csütörtökön kezdődött Jimmy Harris meggyilkolá-
sával, pénteken délelőtt folytatódott Jimmy feleségének meg-
gyilkolásával, s azóta ő cikcakkban tévelygett ide-oda – lénye-
gében teljesen haszontalanul – a városban meg az államban,
hogy végül ma este Hester Mathieson meggyilkolásával zsák-
utcába jusson, és téglafalba ütközzön. Csütörtök, péntek,

207
szombat. Három nap, és az ügy még mindig olyan rejtélyes,
mint a legelején volt, ha nem rejtélyesebb.
Carella fáradt volt, és ingerült, s talán vigasztalan is. Min-
denesetre vigasztalódni próbált, méghozzá tényekkel, mivel
tudta, hogy a rendőri munkában nincsenek rejtélyek. Csak
bűntények vannak, és emberek, akik elkövették őket. Az em-
berek néha profik – például a fegyveres rablók, betörők és né-
melyik gyilkos. Néha meg amatőrök – mint a legtöbb gyilkos.
Vagy néha őrültek – mint a legtöbb gyújtogató, némelyik gyil-
kos és sokan a törvénysértők egyéb fajtáiból, a nemi erőszakot
elkövetők, vaklármacsapók, retikülrablók meg papagájtolvajok
közül is.
Szóval vegyük a tényeket.
Három vakot öltek meg ugyanennyi nap alatt. Egyiküktől
sem raboltak el semmit. Az első két áldozat lakását fenekestül
felforgatták. Tehát a gyilkos keresett valamit. De mit? Tényleg
elásott volna valamit Jimmy? Piszok, azazhogy föld, virágföld
volt a körmei alatt, tehát valószínű, hogy elásott valamit.
Csakhogy akkor a gyilkos miért tépte fel a bútorokat, miért
borította fel a lámpát, miért szórta szét a padlón a villákat meg
a késeket, egyáltalában miért viselkedett ilyen eszelősen?
Azért, mert előzőleg nyilván nem tudta, hogy Jimmy elásta,
amit keres. De vajon megtalálta-e, amit Jimmy elásott? Igen,
megtalálta. Hogy ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy Hester
Mathieson lakását nem dúlta fel, mint Jimmyékét. Ha már
megtalálta, amit Jimmy elásott, nem kellett másutt keresnie;
Eddig jó. Sőt: remek. Csakhogy: akkor miért kellett megölnie
Hester Mathiesont? Ha tőle nem akart semmit, akkor miért ölte
meg?
208
 Csupa probléma. Ha gyilkosság történik valahol, probléma
mindig bőven akad. Carella abban a pillanatban felhívta Me-
yert, mihelyt hazaért Fort Mercerből, szerette volna megtudni,
talált-e valami bizonyítékot arra, hogy csakugyan ástak mosta-
nában Harrisék lakásán vagy a hátsó udvarban? Előre felké-
szült rá, hogy mit fog kérdezni Meyertől; ezen spekulált az
unalmas autóút utolsó szakaszában. Ha Meyer a telefonhoz jön,
azt fogja kérdezni: – Na, hogy sikerült az aranyásás? – Még
akkor is ezen kuncogott, amikor feltárcsázta az ismerős számot.
De nem vették fel a kagylót. Meyer kétségkívül még mindig az
esküvőn volt; nem mindennapi esemény, hogy egy olyan vala-
ki, mint Irvin, a Görény megnősül. Eszébe jutott az a nap,
amikor Irvin tizenhárom éves lett, és ennek örömére bar
micvó-t ültek. Ha jól emlékszik – és jól emlékezett –, ugya-
naznap helyezték át Cotton Rawest a Nyolc-Hetesbe. Nem fe-
lejtette el, hogy amikor először találkoztak a hadnagy irodájá-
ban, Hawes elmagyarázta, hogy a nevét Cotton Matherről, a
híres puritán prédikátorról kapta, és rögtön hozzátette, hogy
rosszabbul is járhatott volna: elnevezhették volna Increase-nek
is. Ő vitte ki Rawest a nyomozók szobájába, és mutatta be
Meyernek, aki éppen egy italboltban történt gyilkosság miatt
bosszankodott: biztosan lekésik miatta Irvin...
A tényeket, kérem! Maradjunk a tényeknél.
Három vakot öltek meg ugyanennyi nap alatt. És senki nem
emlékszik senkire, aki ellenséges érzülettel viseltetett volna
Jimmy, Isabel vagy Hester iránt. Rendes emberek voltak. Ren-
des emberek, sőt vakok, vagyis rendesebbek már nem is lehet-
tek volna. Csak éppen Jimmy anyja gondolja azt, hogy a fia
valami rosszban törte a fejét, hogy fegyveres rablótámadást
209
vagy mit készült elkövetni egyik régi bajtársával. Ennek a va-
lószínűsége Carella szerint körülbelül ugyanannyi volt, mint
azé, hogy gyémántbányákat fedeznek fel a Marson. De hát ki
tudhatja? Nagyon okos gyereknek kell lenni annak, aki akár
csak a saját apját is ismeri, és még okosabbnak az anyának, aki
fel tudja fedezni a leendő bűnözőt a kis szarháziban, akit szop-
tat és dajkál. De hát nem volt-e Jimmy végül is annak idején
egy Sólymok nevezetű, fiatalkorúakból álló banda tagja? Bi-
zony hogy az volt. S ez nem olyan fickóra vall, aki egész élete
folyamán a becsület és a törvény útját követte. Ez bizony olyan
fickóra vall, aki a maga idején betört néhány koponyát, megta-
podott néhány bordát, és általában véve éppoly esztelenül vi-
selkedett, mint a gyilkos, aki feldúlta a lakását, mert keresett
valamit, amit esetleg elástak, vagy nem ástak el, akármi a nya-
valya lehetett is az.
Ha elástak valamit a lakásban, csakis kis tárgy lehetett. Egy
városi lakásban nincsenek legelőnyi térségek. Hátsó udvarok
persze vannak, és Jimmy oda is lemehetett elásni valamit, ha
ugyan egyáltalán elásta. De hát ezt csak akkor tudja meg, ha
még ma este vagy holnap reggel ismét felhívja Meyert. Holnap,
holnap, holnap, milyen lassan jön el az a holnap. Még mindig
húsz perc van vasárnapig, és isten tudja, hány hét vagy hónap
hétfőig! Carellának az volt az érzése, hogy soha nem lesz hétfő.
Szóval adva van ez a Jimmy Harris nevű vak, ez a rendes
ember, aki az anyja véleménye szerint valami fegyveres rablá-
son törte a fejét, és adva van bájos és ártatlan felesége, Isabel,
aki bizony csúnyán kirúgott a hámból, legalábbis élete egy ré-
szét motelokban töltötte a munkaadójával, aki őrülten szerel-
mes volt belé, és azt tervezte, hogy feleségül veszi. Vagyis
210
adva van egy derék vak házaspár, ahol az egyik házasfél alig-
hanem bűncselekményt tervezett, a másik, meg már el is köve-
tett egyet, mivel a városban, amelynek Carella az alkalmazá-
sában állt, a házasságtörés bűncselekménynek vagy legalábbis
minimum háromhavi börtönnel vagy ötszáz dollár pénzbírság-
gal büntethető, B kategóriájú vétségnek minősül.
Ezt meg kellett volna említenie a derék Janetnek odafent
Fort Mercerben. Azt kellett volna mondania: – Tudod-e, Janet,
hogy van a Büntetőtörvénykönyvnek egy "Házasságtörés" cí-
mű paragrafusa, amely büntetendő vétségnek minősíti, "ha a
közösülő felek bármelyikének él a törvényes házastársa"? Tud-
tad ezt, Janet? – Az ám, de Janet nem arra csábította, hogy
szegjék meg a törvényt, csak arra, hogy vacsorázzanak együtt,
tud egy nagyszerű kis éttermet. És különben is: miért gondol
megint őrá, mikor ismét hazafelé hajt?
Hester Mathieson szintén vak volt és rendes teremtés, csak
véletlen, hogy egy kurva az unokahúga. Amiben persze még
nincs semmi rossz, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt,
hogy a pénz, amelyet az unokahúgától kapott, mocskos pénz
volt. Hester ezt nem vehette figyelembe, mert először is: nem
tudta, hogy az unokahúga milyen életet él, másodszor: nem
tudta, hogy a rendszertelenül érkező százasokat egy olyan
szakma jövedelmezi, amelynek állítólag nincsenek ugyan ál-
dozatai, viszont elegendő pénzhez juttat egyes gazembereket,
hogy egyéb bűnöket követhessenek el, amelyeknek vannak
áldozatai. Például hogy kábítószert adjanak el tizenéveseknek.
Lehet, hogy ezt Arthur sem tudta ma este, pedig az a hatvan
dollár, amit kifizetett a kökényszemű Jasmine-nek, hogy két
boldog órát tölthessen egy prostituált társaságában, egyenesen
211
azoknak a gazembereknek a kezébe kerül, akik az efféle üzleti
vállalkozásokat vezetik. S noha Stephanie Welles, akit Shana
néven is ismernek, semmi ilyesmit nem mondott Carellának,
Carella biztosan tudta, hogy minden dollárból, amelyet a furu-
lyázásért kap – márpedig nagyon jól tud furulyázni –, jó né-
hány cent szintén a gazemberek kezébe kerül. Márpedig a
gazemberek nem rendes emberek, s noha Carella még nem
látott semmiféle összefüggést Shana foglalkozása és nagynénje
halála közt, azt tudta, hogy ahol patkányszar van, ott holtbiztos,
hogy előbb-utóbb patkányt is talál az ember.
Szóval adva van Jimmy, Isabel és Hester « mondhatjuk úgy
is, hogy három rendes vak ember. Igaz, hogy külön-külön
mindegyiküknek az életében volt szégyellni-, illetve rejteget-
nivaló, és lehet, hogy ez jelent valamit, de az is lehet, hogy
nem. És adva van ő, Carella; akinek fogalma sincs róla, mi
legyen a következő lépése, csak azt tudja, hogy ezt az ügyet is
ugyanúgy kell kezelnie, mint a többit. Ki kell ásnia a tényeket,
és ki kell értékelnie őket. Már eddig is ezt tette, és be kell val-
lania, hogy nem jutott semmire. Tehát tovább kell ásnia, újabb
tények után, aztán ki kell értékelnie őket, számítva, rá, hogy
akkor se jut semmire. Ebben az esetben a legokosabb, ha most
mindjárt kilép a testületből, és elmegy utcaseprőnek. Vagy le-
galábbis hazamegy, és lefekszik aludni.
Ásított egyet.
Ismét ökölbe szorította a kezét, és ismét ledörzsölte a zúz-
marát a szélvédőről. Aztán elhatározta, hogy réggel kimegy
Diamondbackbe, és megpróbálja kideríteni, miért voltak
Jimmy Harrisnek még évekkel azután is lidérces álmai, hogy a

212
derék Lemarre őrnagy felszínre hozta, megvizsgálta és meg-
magyarázta a traumát, amely feltételezhetőleg okozta őket.

213
 11

Carella nagyon remélte, hogy nem a Nyolc-Hármas körzetbe

kell kimennie.
Tudniillik a Nyolc-Hármas körzetben dolgozott Hájas Ollie
Weeks.
Isola huszonhárom körzetre volt osztva, s ebből öt kint volt
Diamondbackben. A diamondbacki körzetek valamilyen okból
– hogy ez az ok mi volt, azt csak a hajdani rendőrfőnökök tud-
ták volna megmondani – nem egyesével, hanem párosával vol-
tak sorszámozva. Ott volt először is a sziget legkeletibb csú-
csán a Hét-Hetes, amely Riverheaddel volt határos, s a Devil's
Break környékét foglalta magában. A Hét-Hetest szerencsés
körzetnek tartották, de csak a két hetes miatt, ami a kockajá-
tékra utalt. Valójában ott volt a legmagasabb a bűnözési arány
az egész városban, még a West Riverheadben levő hírhedt
Százas-Egyesnél is magasabb. A 101-est egyébként Custer
Utolsó Állomásának nevezték, Martin Custer detektívhadnagy,
az ottani csoport vezetőjének tiszteletére. A rendőrségi zsargon
egyik érdekessége volt, hogy míg a 87-est például
Nyolc-Hetesnek nevezték, s a 93-ast Kilenc-Hármasnak, a
101-est nem Egy-Nulla-Egyesnek, hanem Százas-Egyesnek
emlegették.
De menjünk tovább. A Hét-Hetestől nyugatra volt a
Hét-Kilences körzet, amelyet a Harb folyó határolt, s a nyo-
mozók ottani szobájának ablakaiból remek kilátás nyílt a Ha-
milton-hídra – már ha sikerült valakinek keresztülkukucskálni
a kapitányság és a folyó közti ezer-egynéhány bérkaszárnya
214
ormai és tornyai közt. A Nyolc-Egyes a Diamondback folyó
másik oldalán terült el, és lenyúlt dél felé egészen a Hall
Avenue-ig, ahol North Diamondbackből hivatalosan már South
Diamondback lesz. Próbáljunk meg figyelni. A Nyolc-Hármas
és a Nyolc-ötös úgy ült egymás mellett, mint a sziámi ikerpár:
az egyik arccal a folyó, a másik arccal a Hall Avenue felé.
Diamondbacknek ebben a részében az utcának áhítatot ger-
jesztő nevei voltak: Szent Antal sugárút, Püspök út, Templom
körút meg Oltáriszentség utca. A Nyolc-Hetes körzet – amely
csak azokban gerjesztett áhítatot, akik imádták – nyugat felől
mind a kettővel határos volt. Északon, a folyó határolta, délen
meg a Grover Park. A földrajzórának vége.
Hájas Ollie Weeks detektív volt a Nyolc-Hármasban.
Carella nem szeretett vele dolgozni. Csak azért, mert Ollie faj-
védő volt. Carella nem szerette a fajvédőket. Ollie jó hekus
volt, de elfogult fajvédő. Elfogultsága mindenre és mindenkire
kiterjedt. Kis híja, hogy embergyűlölő nem volt. Azért kis híja,
mert egyeseket viszont kimondottan szeretett. Ez utóbbiak közé
tartozott például Steve Carella. Mivel a vonzalom nem volt
éppenséggel kölcsönösnek mondható, Carella csak akkor tette a
lábét a Nyolc-Hármas körzetbe, ha elkerülhetetlenül szükséges
volt. Még telefonálni is csak akkor telefonált a
Nyolc-Hármasba, ha egy baltás gyilkost épp az ottani kapi-
tányság lépcsőjén láttak utoljára. Hájas Ollie iránt érzett ellen-
szenve már-már a hálátlansággal volt határos. Végül is Ollie
nem is olyan rég legalább két esetet segített nekik megoldani.
Carella remélte, hogy nem a Nyolc-Hármasba kell kimen-
nie. Amikor felhívta Sophie Harrist, hogy megkérdezze, hol
laktak Jimmy fia tizennyolc éves korában, lélegzet-visszafojtva
215
várta, mit fog felelni. Sophie azt felelte, hogy akkor a Landis és
a Dinsley sarkán laktak. Carella fellélegzett, és áradozva mon-
dott neki köszönetet. Az egyszerű felelet egyáltalán nem indo-
kolta az áradozását, de hát a Landis és a Dinsley sarka a
Nyolc-Ötös körzetben volt.
Vasárnap délelőtt tízkor mentek el a Nyolc-Ötösbe. Meyer
másnapos volt, de azért elég világosan be tudott számolni róla,
mit talált, azazhogy mit nem talált előző nap Harrisék lakásán.
– Pontosan ahogy képzeltem – mondta. A konyhaablakban
levő virágládában ástak el valamit, aztán valaki később kiásta.
– Jimmy?
– Lehet. De az is lehet, hogy a gyilkos. Mintát vettem a pi-
szokból...
– Földből – mondta Carella.
– Mi?
– Az föld, és nem piszok.
– Egen. Mintát vettem belőle, és átküldtem a laborba. Még
mielőtt elmentem volna Irvin esküvőjére. Ha nem tudná,
ugyancsak sok munkát adott nekem tegnap.
– Körülnézett a hátsó udvarban is?
– Oda is lementem, mielőtt elhagytam az épületet. De ásás-
nak semmi nyomát nem láttam.
– Milyen állapotban volt a virágláda?
– Hogy érti?
– Az is ki volt borítva a padlóra, mint a többi holmi?
– Mármint a piszok?
– Mármint a föld.
– Nem. Benne volt a ládában.

216
 – Ha a gyilkos az egész lakásban mindent felforgatott, miért
bánt vajon ilyen kíméletesen a virágládával?
– Talán nem a gyilkos ásta ki, ami benne volt – vont vállat
Meyer, és felnyögött.. Úristen, megvonom a vállam, és bele-
nyilallik a fejembe! Nem lett volna szabad innom. De tényleg
nem. Bírom az italt, nem rúgok be, de másnap mindig pokolian
rossz a közérzetem. Tényleg másnapos vagyok.
– Mit szokott inni? – kérdezte Carella.
– Scotchot. Miért? Nem mindegy, hogy mit iszom?
– Némelyik ital rosszabb közérzetét okoz másnap, mint a
többi. Például a gin. Meg a bourbon. De a legrosszabb a ko-
nyak.
– Én Scotchot ittam, és mégis rossz a közérzetem – mondta
Meyer. – Persze ez azért van, mert zsidó vagyok.
– Mi köze a két dolognak egymáshoz?
– Az indiánok meg a zsidók szokták fenemód kutyául érezni
magukat másnap, ha Scotchot ittak – mondta Meyer. – Tudja,
hogy az egyetemista zsidó lányoknak meg a kínai ételektől
fájdul meg a fejük? A bennük levő monosodium glutamáttól.
Ezt el is nevezték "Egyetemista Zsidó lány-tünetnek".
– Elképesztő. Honnan tud maga ilyesmit?
– Megnéztem.
– Hol?
– A lexikonban. Az "Egyetemista Zsidó lányok" alatt.
– Én életemben nem néztem egyetemista zsidó lány alá –
nevetett Carella.
– Én is csak azért – mondta Meyer –, mert volt az az ese-
tem...
– Tudom, tudom – mondta Carella.
217
 – Istenemre mondom, hogy igaz. Volt az az esetem az indi-
ánnal, aki folyton Scotchot öntött egy egyetemista zsidó lány
kínai ételeibe, s a lánynak pokolian megfájdult tőle a feje. Vé-
gül is kénytelen voltam letartóztatni az indiánt.
– S a fejfájás nem jelentkezett többet.
– Csak az indián nem. Hat évet kapott.
– És mi lett a lány fejfájásával?
– Orvoshoz ment vele. Az meg azt mondta neki, hogy túl
szűk alsóneműt visel.
– Honnan tudta?
– Megnézte.
– Ő is a lexikonban? Mi alatt?
– A szoknyája alatt – sütötte el boldogan a poént Meyer.
Még akkor is ezen röhögtek, amikor megmutatták jelvé-
nyüket a 85. körzet előtt őrt álló rendőrnek. A rendőr megnézte
a jelvényeket, aztán őket is. Gyanús volt neki a két röhögő pa-
sas, de azért beengedte őket: fájjon csak miattuk az ügyeletes
őrmester feje. A 85. körzet épülete pontosan olyan volt, mint a
87-esé: a bejárattól jobbra és balra egy-egy ugyanolyan zöld
gömb, előtte ugyanolyan széles lépcsőfokok, az ajtó mögött az
eligazító, az eligazító magas asztala előtt ugyanolyan rézkorlát,
s az asztal mögött itt is egy őrmester trónolt, akár a bírák a Brit
Birodalomban. Megmutatták a jelvényüket, és közölték vele,
hogy a Nyomozó Csoportból szeretnének beszélni valakivel.
– Egy bizonyos valakivel? – kérdezte az őrmester.
– Azzal, aki felvilágosítást tud adni a körzetben működő fi-
atalkorú bandákról.
– Az alighanem Jonesy lesz – mondta az őrmester, és bedu-
gott egy dugót a mellette levő kapcsolótáblába. Várt egy dara-
218
big, aztán azt mondta: – Ott van Jonesy, Miké? Tudná adni? –
Megint várt. Aztán: – Hello, Jonesy, két detektív van itt, a fia-
talkorú bandákról szeretnének beszélni valakivel. Segítségükre
tudna lenni? – fülelt egy pillanatig, aztán megkérdezte: – Me-
lyik körzetből is valók?
– A Nyolc-Hetesből – mondta Meyer.
– A Nyolc-Hetesből – ismételte meg az őrmester a telefon-
ba. – Oké, értem – mondta, és kihúzta a dugót. – Felmehetnek
– mondta –, várja magukat. Hogy van Dave Murchison? Ugye,
ő maguknál az eligazító őrmester?
– Ő – mondta Carella.
– Mondják meg neki, hogy üdvözlöm. John Sweeney va-
gyok, valamikor együtt koptattuk a járdát Calm's Pointban.
– Megmondjuk – mondta Meyer.
– Kérdezzék meg tőle, hogy is volt az a sonkás tojással –
röhögött Sweeney.
A 85-ös detektívjeinek, úgy látszik, nyomdára is telt a kis-
kasszából vagy honnan: nagy betűs nyomtatott tábla hirdette a
falon: NYOMOZÓCSOPORT. Alatta egy színes kéz mutatta
az irányt: pontosan olyan volt, mintha valaki dédnagymamájá-
nak a keze volna. Ez az egyébként lepusztult eligazítónak va-
lami antik, bár vásári méltóságot kölcsönzött. Úgy mentek fel a
vaslépcsőn, mintha otthon volnának. Befordultak, végigmentek
a folyosón, s ott volt a hekusok tanyája. Csakhogy itt nem léc-
fal választotta el a folyosótól, hanem egy sor alacsony irat-
szekrényből alakítottak ki valami falfélét. Az ütött-kopott
fémbarikádon belül mindjárt egy íróasztal állt, s mögötte egy
ingujjas fekete óriás észrevehetően várakozó kifejezéssel az
arcán.
219
 – Jonesy vagyok – mondta. – Jöjjenek be, és foglaljanak
helyet.
Az íróasztalán egy műanyag névtáblán ez állt: Richard Jo-
nes nyomozó. Az asztal tele volt ismerős űrlapokkal, amilye-
neken a jelentéseket szokták kiállítani, meg központi körleve-
lekkel, lopott kocsik körözvényeivel, állami közleményekkel,
rendőrségi fotókkal, ujjlenyomat-kártyákkal, szóval rajta volt
minden, ami a város bármelyik detektívjének az íróasztalán
lenni szokott, az ugyancsak megszokott összevisszaságban.
Jonesyn kívül még négy férfi tartózkodott a helyiségben. Kettő
az íróasztalánál ült, és gépelt. A harmadik az őrizetes rácska-
litkának támaszkodott, s a benne csücsülő fekete lánnyal be-
szélgetett. A negyedik a vízhűtő fölé hajolva a csapot leste.
– Steve Carella vagyok – mondta Carella, és Jonesy asztala
mellé húzott egy széket. – Ő meg a kollégám, Meyer Meyer.
– Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Jonesy.
A vízhűtőnél álló detektív kiegyenesedett, és megkérdezte: –
Mi a nyavalya van ezzel a vacakkal? – A kérdés mindenkinek
szólt, de nem felelt rá senki. – Egy csepp víz se jön ki belőle.
– Egy Sólymok nevezetű, fiatalkorúakból álló bandát kere-
sünk.
– Jó helyen keresik – mondta Jonesy.
– Ismeri őket?
– Már nem aktívak. Verekedős banda volt, de ennek már tíz
vagy tizenöt éve. Egy részüket besorozták, letartóztatták vagy
megölték, a többi meg kábítószeres lett. Évek óta nem hallot-
tam róluk egy mukkot sem.
– Hány tagja volt a bandának?

220
 – Húszan-huszonketten alkották a vasmagot, s még vagy
ötvenen lehettek Diamondback-szerte. Ezek a bandák szeretik a
szó szoros értelmében hadseregnek képzelni magukat. És né-
melyik tényleg az: négy-ötszáz tagja is van, a város minden
részéből. Ha hadat üzennek, nem mindegy, hány tagot tudnak
kivinni az utcára. Csak három héttel ezelőtt is volt szerencsénk
egy bandaháborúhoz, s esküszöm az élő istenre, hogy az egyik
banda, a "Tengerek Urai", legalább ezer tagot mozgósított.
Mellékesen szólva imádom ezeket a nagyképű elnevezéseket.
Egy spanyol, bandával ütköztek meg a Grover Parkban. A
Nyolc-Kilences is a segítségünkre jött, mert a spanyol banda
meg az ő körzetükből való, "Caballeros" a neve. Rohadt egy
társaság.
– Visszatérve a Sólymokra – mondta Carella –, mond ma-
gának valamit a Lloyd név?
– Ez vezeték- vagy keresztnév?
– Csak annyit tudunk, hogy Lloyd. Tizenkét évvel ezelőtt
állítólag ő volt a banda "elnöke".
– A kollégám biztos többet tudna mondani róla, mint én. Ő
kezdeményezte ezt a részleget. Mert akár hiszik, akár nem,
olyan erős a bandatevékenység a körzetünkben, hogy kényte-
lenek voltunk egy speciális részleget alakítani. Ketten is arra
vesztegetjük a drága időnket, hogy utcai huligánbandákat
pásztorolunk, ahelyett hogy a polgárokra vigyáznánk, hogy ne
támadják meg és rabolják ki őket. Vessünk egy pillantást a
kartonokba, hadd lám, mit tudunk erről a Lloydról. Nem va-
gyok benne biztos, hogy ennyi időre visszamenőleg is vannak
kartonjaink, de azért nézzük meg.
Voltak kartonok annyi időre visszamenőleg is.
221
 Akárki volt is Jonesy kollégája, remek munkát végzett,
amikor egyénenként dossziékba gyűjtötte nemcsak a Sólymok,
hanem a körzetben működő valamennyi fiatalkorú banda tág-
jainak anyagát. Lloyd Baxter dossziéja tipikus "vezéri" dosszié
volt. Elemi és középiskolás korában állandóan bliccelt, s abban
a pillanatban, mihelyt a tanköteles felső korhatárt elérte – va-
gyis tizenhat éves korában –, végleg ki is maradt az iskolából,
és fél év múlva már le is tartóztatták harmadfokú betörési kí-
sérletért, amit a törvény így határoz meg: "ha valaki tudatosan
behatol egy épületbe, vagy törvényellenesen ott tartózkodik,
azzal a szándékkal, hogy az épületben bűncselekményt követ
el". A szóban forgó épület természetesen egy iskola volt. Be-
törte az egyik ablakot, és behatolt az épületbe, állítólag azzal a
szándékkal, hogy írógépeket lopjon. Fellebbezett, hogy csak
kihágásért ítéljék el – "ha valaki tudatosan behatol valahová,
vagy törvényellenesen ott tartózkodik" –, ami egyszerű tör-
vénysértés, s csak három hónap vagy százötven dollár pénz-
büntetés jár érte: pontosan annyit kaphat egy prostituált is. Há-
romhavi fogházbüntetésre ítélték, s az ítéletet felfüggesztették,
mert még kiskorú volt. Négy hónappal később, közvetlenül
azután, hogy a próbaidő lejárt, letartóztatták súlyos testi sérté-
sért. Akkor már a Sólymok néven ismert fiatalkorú banda
"tiszthelyettese" volt, az a személy pedig, akit bántalmazott,
egy Luis Sainz nevű srác, a Los Hermanos nevű banda "elnö-
ke". Lloyd ismét megúszta felfüggesztett ítélettel, valószínűleg
azért, mert az áldozata is huligán volt, mint ő maga, és a bíró
úgy gondolta, hogy nincs értelme közköltségen szálláshoz és
élelmezéshez juttatni olyan huligánokat, akik úgyis elintézik
egymást, ha rájuk bízzák, hogy maguk válasszák meg a megfe-
222
lelő terepet és a megfelelő módszereket. Mikor Lloyd megúszta
a testi sértést is, a Sólymok még azon a héten elnökükké vá-
lasztották: a diadalmasan hazatérő hőst illő parádéval fogadták,
és megkapta az elnöki címmel járó kegyúri jogokat is.
Az újonnan megválasztott vezérnek megszavazott jutalmak
egyike egy Roxanne Dumas nevű lány volt. A neve után ítélve
sztriptíztáncosnőnek vagy a néhai francia regényíró ükunoká-
jának vélhette volna az ember, de nem volt egyik sem. Csak
egy tizenöt éves lány volt, akinek a szülei Jamaica bűbájos
szigetéről jöttek Amerikába, ősei közt angolok és franciák is
akadtak, s ő maga bájos volt, és szeretetre méltó, amíg a város
befolyása alá nem került.
Különös város volt ez a város.
Roxanne tizenkét éves volt, mikor a szülei Jamaicából a vá-
rosnak abba a negyedébe költöztek, ahol szinte kizárólag a Ka-
rib-tenger szigeteiről legálisan vagy illegálisan bevándorolt
idegenek laktak. És noha a negyed lakossága túlnyomóan ja-
maicaiakból állt, a törvény őrei spanyolosan Little Cruz
Baynek nevezték el a környéket, s ez a keresztet jelentő név
később Little Cruise Bayjé torzult, félreérthetetlen utalásként
az ott cirkáló jamaicai származású tizenéves prostituáltakra,
akikből ugyancsak bőven akadt, lévén a város fehérgalléros
tisztviselői rendkívül elnézők, ha arról volt szó, hogy egy kis
café au lait sem árt ebédidőben. Roxanne hajszál híján kerülte
el, hogy őt is beavassák a legősibb mesterség titkaiba: szülei
tizenhárom éves korában Little Cruise Bayből Diamondbackbe
költöztek, olyan környékre, ahol az uralkodó bőrszín a fekete,
és a fekete szép szín, bármilyen nemzetiségű az ember.
Roxanne tizennégy éves korában kezdett "járni" a Sólymok
223
egyik tagjával, egy tizenhat éves fiúval, tizenöt éves volt, mi-
kor Lloyd Baxter tettleg bántalmazta a Los Hermanos elnökét,
és a Sólymok elnöke lett. Lloyd akkor tizenhét éves volt, va-
gyis pimaszul fiatal ahhoz, hogy elnök legyen, hiszen akadtak a
harmincadik évük felé járó banda vezérek is, mi több: néme-
lyikük nős volt, sőt családos. Lloyd és Roxanne azonnal meg-
értették egymást. A leány előző fiúja, egy Henry nevű srác zú-
golódás nélkül lelépett; akkoriban már húsz dollár értékű hero-
int fogyasztott naponként, és a legjobb úton volt afelé, hogy
dühöngő kábszeres legyen. Két év múlva meg is halt – túl nagy
adag heroint vett be –, röviddel Jimmy Harris traumát okozó
karácsonyi élménye előtt, amelyről Fort Mercer-i tartózkodása
idején számolt be Lemarre őrnagynak.
A rendőrségi dossziéban azonban semmi sem utalt arra,
hogy Roxanne-t a banda tagjai megerőszakolták, aztán a vérző
lányt egy üres telekre cipelték volna. Pedig a tizenkét év előtti
karácsonynál jóval élőbbről is tartalmazott anyagot, részletesen
beszámolt valamennyi bandatag jelleméről és sorsáról, a beso-
rozottakéról, a letartóztatottakéról s a kábítószeressé vagy kur-
vává váltakéról éppúgy, mint azokéról, akik – akár természetes,
akár erőszakos halállal – elpatkoltak. Az alagsori megerősza-
kolásról azonban nem volt benne egy árva szó sem, mint ahogy
arról sem, hogy egy vérző tinédzserlányt találtak volna a klub-
helyiség melletti sarkon, egy elgazosodott üres telken. De arról
sem történt benne említés, hogy Roxanne valamelyik kórház
elsősegély részlegére került volna, akár hol találták is meg,
akárhová vonszolta is magát. Vagy az őrszemes rendőr nem
volt elég szemfüles, és Roxanne észrevétlenül elvánszorgott

224
valahová, vagy a Jonesy kollégája által vezetett nyilvántartás
volt hiányos – vagy egyáltalán meg se történt az eset.
A nyilvántartás eléggé kiábrándítónak látszott. Lloyd már
érett férfiként, huszonhárom éves korában köszönt le a Sóly-
mok elnökségéről, négy évvel az alagsorban állítólag történt
erőszaktétel után. Azóta többször is összeütközésbe került a
törvénnyel, legsúlyosabban hat évvel ezelőtt, amikor fegyveres
rablásért bukott le, és tíz évet kapott Castleview-ban. A tízből
hármat leült, jelenleg feltételesen szabadlábon volt, és egy
kocsimosóban dolgozott a Landis Avenue-n. Már harminc-
egyedik évében járt.
Roxanne pedig öt évvel ezelőtt – amikor Lloyd büntetése
első évét töltötte Castleview-ban – férjhez ment egy
Schoolhouse Hardy nevű kábítószerárushoz. (Tényleg ez volt a
neve.) A lányból huszonnégy éves korában lett Mrs. Hardy.
Huszonnyolc éves volt, amikor Schoolhouse lebukott és az
állam szigorú kábítószerellenes törvényei alapján súlyosan el-
ítélték. Schoolhouse sokáig, nagyon sokáig – nem fogja látni a
feleségét – csak látogatási napokon. Ő most harminchét éves
volt, a felesége huszonkilenc. A további adatok szerint
Roxanne az előző év augusztusában kezdett kozmetikusként
dolgozni egy Elvarázsolt Kunyhó nevezetű szalonban, röviddel
azután, hogy Schoolhouse huszonöt évet kapott Castleviewban
két és fél kiló kokain törvénybe ütköző birtoklásáért. A nyil-
vántartásban nem volt rá utalás, hogy Lloyd Baxterral annak
elítélése után csak egyszer is találkozott volna.
Megköszönték Richard Jones detektívnek, hogy időt áldo-
zott rájuk, és elindultak megkeresni az egykori szerelmespárt
az utolsó címükön.
225
Az északi Nyolcvankilencedik utca 834. szám háromemeletes
barnakő épület volt, kovácsoltvas rácskerítéses tornáccal.
Lloyd Baxter nevét a 22. számú lakás levélszekrényén találták
meg, megnyomták alatta a csengőt, s válaszul szinte azonnal
fel is hangzott a berregés. A belső előtér makulátlanul tiszta
volt, sőt: fertőtlenítő szagú. A lépcsőn a linóleum kopott volt,
és foltozott, azt is annyit súrolták, hogy egészen elvékonyodott.
A magasföldszinti pihenőn csillogott az ablak a fagyos no-
vemberi napfényben.. Tovább másztak fölfelé, az első emelet-
re. Meyer hallhatóan lihegett, a másnaposságát okolta érte. Az
első emeleti pihenőn csak két ajtó volt, egymással szemközt.
Bekopogtak a 22. számú lakás ajtaján, és az ajtó azonnal ki-
nyílt.
A fekete férfi, aki kinézett rajta, legalább százkilencven
centi magas lehetett. Csak nadrág volt rajta, szíjjal a derekán,
még cipő se volt a lábán. Pontosan olyan volt, mint az atléta a
magazinok hirdetésein, aki a súlyemelés előnyeit reklámozza:
domború mellkasú, széles vállú, és feltűnően jóképű. Észreve-
hetően meglepődött a detektívek láttán: előbb felhúzta, aztán
összevonta a szemöldökét.
– Tessék, mi kell? – kérdezte szemmel láthatólag bosszúsan.
– Rendőrség – mondta Carella, és megmutatta a jelvényét. –
Maga Lloyd Baxter?
– Lloyd Baxter vagyok.
– Na és?
– Megengedi, hogy bemenjünk?

226
 – Mi a hézag? Kereső foglalkozásom van, amikor kell, je-
lentkezem a rendőrségen, és hónapok óta még a járdára se
köptem.
– Nincs semmi hézag – mondta Meyer.
– Akkor mit keresnek itt?
– Néhány kérdésünk volna.
– Miről?
– Valamiről, ami tizenkét évvel ezelőtt történt.
– Még arra se nagyon emlékszem, ami tizenkét perccel eze-
lőtt történt.
– Bemehetünk?
– Várok valakit – mondta Baxter. Őszintén szólva azt hit-
tem, hogy ő áll az ajtó előtt.
– Nem maradunk sokáig.
– Még fel is kell öltöznöm – mondta Baxter, és az órájára
pillantott.
– Felöltözhet, miközben beszélgetünk.
– Hát akkor – mondta kelletlenül Baxter – jöjjenek be.
Beléptek, Baxter becsukta mögöttük az ajtót, és a lakáson
keresztül az utcára néző hálószobába vezette őket. A szoba
egyszerűen volt berendezve: egy ágy, egy komód, két éjjeli-
szekrény és néhány lámpa állt benne. Baxter kivett a komód
egyik fiókjából egy tiszta fehér inget, és elkezdte kigombolni. –
Szóval mik lennének azok a kérdések? – mondta.
– Ismer valakit, akinek Jimmy Harris a neve?
– Egen. Atyaisten, ennek már csakugyan legalább tizenkét
éve. Nem láttam, amióta besorozták.
– Ha azt mondom, hogy a tizenkét év előtti karácsony tája –
folytatta Carella –, nem jut eszébe valami?
227
 – Nem. Minek kellene az eszembe jutni?
– Egy Roxanne Dumas nevű lánynak.
– Ja – mondta Baxter, bólintott, és belebújt az ingbe. – Mi
van vele?
– A barátnője volt?
– Egen. De ember, ez tényleg nagyon régi história! Férjhez
ment, amíg én börtönben ültem. Egy Schoolhouse Hardy nevű
pasashoz.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Hat vagy hét éve – mondta Baxter. Már gombolni kezdte
az ingét, látszott rajta, hogy siet. Az órájára pillantott, aztán
továbbgombolta az inget.
– Emlékszik rá, mi történt a Sólymok klubhelyiségében ti-
zenkét évvel ezelőtt?
– Nem. Mi történt? – kérdezte Baxter, és bedugta az inget a
nadrágjába. Felhúzta a sliccén a cipzárat, meghúzta a derékszí-
ját, aztán gyorsan a komódhoz lépett, és kihúzta a legfelső fió-
kot. Keresgélt benne egy pillanatig, elővett egy pár, a nadrág-
jánál egy árnyalattal sötétebb kék zoknit, leült az ágy szélére,
és nekilátott, hogy felhúzza.
– Emlékszik rá, hogy Roxanne-nal táncolt?
– Én mindig Roxanne-nal táncoltam. A nőm volt. Nem ér-
tem – mondta Baxter, és felnézett. Az egyik zokni már a lábán
volt, a másik még a kezében. – Minek kellett volna történnie?
– Emlékszik egy lemezre, amelyen doboltak?
– Ugyan, ember, még soha életemben nem hallottam lemezt,
amelyiken ne doboltak volna.

228
 – Maga Roxanne-nal táncolt, és még öt fiú volt az alagsor-
ban. Maga rájuk szólt, hogy ne bámulják magukat. Azt mondta
nekik, hogy menjenek fel.
Baxter már a másik zoknit húzta a lábára. Ismét felnézett,
szemmel láthatóan zavartan. – Na és? – kérdezte.
– Emlékszik?
– Nem.
– A fiúk azt mondták, hogy fáradtak. A Sólymok előzőleg
egy másik bandával háborúskodtak...
– Mi mindig háborúskodtunk valamelyik bandával. Ember,
én még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.
– A fiúk elkapták magát, és hozzákötözték az egyik alagsori
oszlophoz.
– Elkaptak? – kérdezte Baxter és kitört belőle a röhögés. –
Mondja, maga rólam beszél? – Még mindig röhögve felállt az
ágyról, és a falba épített szekrény felé indult. – Egy hadsereg
kellett volna ahhoz, hogy engem elkapjon, és az oszlophoz
kötözzön. Már tizennégy éves koromban ekkora voltam, mint
most, és nem kapott el engem soha senki, csak az a rohadt zsa-
ru, aki letartóztatott. De annak is egy ágyú volt a kezében. A
Sólymok közül soha senki nem kapta el Lloyd Baxtert, de még
csak kezet se emelt rá. Ha csak gondolni is mertek volna
ilyesmire, eltörtem volna a lábukat, ahányan csak voltak. És
szétszórtam, volna őket a járdán – tette hozzá Baxter. Hitetlen-
kedve csóválta a fejét, miközben kinyitotta a szekrényt, és ki-
vett az aljából egy pár fekete lakkcipőt. – Honnan szedik ezt a
hülyeséget, ember? Ki mesélt be maguknak ilyesmit?
– Jimmy Harris.

229
 – Azt mesélte maguknak, hogy a srácok elkaptak engem a
klubban?
– Az orvosának mesélte.
– Miért mesélt egy orvosnak ilyen hülyeséget?
– Azt akarja ezzel mondani, hogy nem így volt?
– A nyakukat tehetik rá, hogy nem – mondta Baxter. Lát-
szott rajta, hogy még a puszta feltételezés is sérti. Ismét leült az
ágy szélére és nekilátott felhúzni a cipőjét.
Carella Meyerre nézett. Meyer megvonta a vállát.
– Okunk van azt hinni, hogy Roxanne Dumast tizenkét év-
vel ezelőtt megerőszakolták abban az alagsori helyiségben –
mondta Carella.
– Micsoda? – kérdezte Baxter, és ismét kitört belőle a röhö-
gés. – Ember, ez mese! Érti? Még mesének is képtelen.
– Azt akarja mondani, hogy nem erőszakolták meg?
– Nem mondaná meg, hogy ki erőszakolta volna meg, em-
ber? Ha tudja, hogy Roxanne az én nőm, maga meg merte vol-
na erőszakolni? Vagy mert volna csak rákacsintani is, ember? –
Baxter ismét felállt, és a szekrényhez lépett.
A detektívek csak nézték, miközben a nyakkendők közt vá-
logatott. Mind a kettőjüknek az járt az eszében, hogy ők bizony
még rákacsintani se mertek volna Baxter barátnőjére. Baxter
egy egyszerű piros-kék csíkos selyemnyakkendőt választott,
felhajtotta az inge gallérját, alácsúsztatta a nyakkendőt, és ne-
kilátott megkötni.
– Szóval semmi ilyesmi nem történt? – kérdezte Carella.
– Semmi a világon.
– Biztos benne, hogy jól emlékszik?
– Biztos.
230
 – Akkor miért mondta vajon Jimmy?
– Azt talán kérdezzék meg tőle.

Jimmytől már nem lehetett megkérdezni. Se ezt, se mást.

De hátra volt még a szóban forgó hölgy, Roxanne Hardy,
született Dumas, akit – ha csakugyan megerőszakolták – két-
ségkívül megbízható információforrásnak lehetett tekinteni e
tárgyban. De ha nem erőszakolták meg, akkor Carella nem
tudta, mit gondoljon. Meyer sem. Kettejük közül Carella talán
valamivel tájékozottabb volt a lélektanban, mint kollégája, azt
azonban mind a ketten hajlandók voltak elhinni – mivel láttak
olyan filmeket, mint az Éva három arca, a Dávid és Lisa, a
Bűvöletben meg a Marnie, és láttak néhányat az ezernyi tévé-
film közül is, amelyekben súlyos katatóniában szenvedő elme-
betegek szoronganak arccal a falnak fordulva, amíg nem jön
egy hozzáértő pszichiáter, fel nem tárja előttük a múltat, és
fényt nem derít a traumára, amely szorongásaikat okozza –
szóval mivel mind a ketten láttak elmebetegeket, akik hirtelen,
drámai módon meggyógyultak, mihelyt megtudták, mi gyötri
őket, eddig Meyer is, Carella is kész volt elfogadni Lemarre
állítását, hogy Jimmy lidérces álmai Roxanne tizenkét évvel
ezelőtt történt megerőszakolásában gyökereznek. Csakhogy
most Lloyd Baxter azt mondta nekik, hogy nem történt mege-
rőszakolás, semmi olyasmi nem történt, ami egy akkora em-
bert, mint Lloyd, felingerelhetett és arra késztethetett volna,
hogy bárkit is ízekre szaggasson.
Tehát: beszélni kell Roxanne-nal.

231
 Őt csak valamivel délután három után találták meg. Először
az utolsó ismert címén keresték, de ott a háziasszony azt
mondta, hogy ó, Mrs. Hardy már legalább fél éve elköltözött,
fogalma sincs róla, hogy hová. Erre megnézték az isolai tele-
fonkönyvet, szerepel-e benne Elvarázsolt Kunyhó nevű kozme-
tikai szalon. Szerepelt a Stemen. Odacsöngettek. Nem számí-
tottak rá, hogy felveszi valaki a kagylót – vasárnap volt –, és
nem is vette fel senki. De azért odahajtottak, remélve, hogy
találnak a szomszédságában valamilyen nyitva tartó üzletet –
egy csemegeboltot, kocsmát, éttermet, falatozót vagy éppen-
séggel egy mozit –, akármit, ahol esetleg tudja valaki, hogy ki
az Elvarázsolt Kunyhó tulajdonosa.
A kozmetikai szalon közvetlen szomszédságában balról egy
zálogház volt, jobbról egy fehérneműbolt, de mind a kettő zár-
va. Két házzal odébb viszont nyitva volt egy büfé, ahol pizzát
árultak. Már délután két óra volt, és még egyikük sem ebédelt.
Mind a ketten rendeltek hát két sajtos-paradicsomos pizzát és
egy narancsitalt, és Carella megkérdezte a büfést, nem tudja-e,
kié a két házzal odébb levő kozmetikai szalon. A büfés azt
mondta, hogy egy Harriet Lesser nevű nőé. Carella megkér-
dezte, nem tudja-e, hol lakik Harriet Lesser. A büfés azt mond-
ta, hogy nem, a nő csak néha ugrik be egy pizzára – de miért
érdekli Carellát? Talán rendőr? Igen, mondta Carella, rendőr.
Aztán mikor végeztek a pizzával, és mind a ketten fizettek, az
üzlet hátsó részébe sétáltak a telefonhoz. A készülék mellett
egy telefonkönyv is lógott, láncon.
A telefonkönyv alaposan el volt rongyolódva, de így is
megtudták belőle, hogy Isolán harminchárom Lesser van
(gondolják csak el: harminchárom!), s közülük tizennégy va-
232
lamilyen üzleti vállalkozás neve, mint például a Lesser Terve-
zőiroda, Lesser Hajózási Vállalat, Lesser Volkswagen; magán-
személy maradt tizenkilenc, de Harriet keresztnevű egy sem
volt köztük. Szerepelt viszont a telefonkönyvben két H. Lesser.
Elsőnek ezeket hívták fel. Az egyik Helen volt, a másik
Hortense. Majdnem három óra volt már, mire találtak egy
Harriet Lessert, aki bizonyos Charles Lesser felesége és (halle-
luja!) az Elvarázsolt Kunyhó tulajdonosa volt. Megmondták
neki, hogy kicsodák, és mit akarnak, és megkapták tőle
Roxanne Hardy új címét. Újra beültek Carella kocsijába, vé-
gighajtottak az alsóvároson, aztán föl, és három után tizenkét
perccel érkeztek az adott címre.
A nő, aki ajtót nyitott, magas volt és karcsú, selymes bőré-
nek olyan színe volt, mint a hikori dióé, s csillogó barna sze-
mében látszott, hogy zavarban van: két fehér férfi állt a küszö-
bén. Csíkos kaftán volt rajta, úgy lebegett a teste körül, mint
óriási vitorla a szélben, telt keblén megfeszült, és leért egészen
a bokájáig. Mezítláb volt.
– Mi tetszik? – kérdezte.
– Mrs. Hardy? – kérdezte Carella.
– Mi tetszik?
– Rendőrség – mondta Carella, és megmutatta a jelvényét.
A nő közömbösen vette szemügyre. A zavar enyhe kíván-
csiságnak adott helyet a szemében, egyik szemöldökét kicsit
felhúzta, és értetlen kifejezés jelent meg a szája körül.
– Bemehetünk? – kérdezte Carella.
– Mi célból, biztos úr? – kérdezte a nő. Hangjában még ott
volt az a dallam, amelyet Jamaicából hozott magával tizenhét

233
évvel ezelőtt, amikor még tizenkét éves kislány volt, és nem
ismert nagyobb várost Kingstonnál.
Carella nem tudta, hogyan tegye fel a kérdést. Kérdezze
meg tőle kereken, hogy megerőszakolta-e tizenkét évvel ezelőtt
a Sólymok négy tagja? Nem, ezt csak akkor tehette volna meg,
ha Lloyd Baxter nem látszott volna olyan biztosnak abban,
hogy semmi ilyesmi nem történt. Tehát inkább ezt mondta:
– Ha jól tudom, Mrs. Hardy, ön eléggé bizalmas viszonyban
volt annak idején egy Sólymok nevű fiatalkorú bandával –, de
rögtön rá is jött, hogy ez bizony úgy hangzott, mintha testi vi-
szonyra célozna, önkéntelenül elcsodálkozott tudatalattija ra-
vasz működésén, no meg Jimmy tudatalattijáén is. Ha Jimmy
tényleg nem volt tanúja semmiféle erőszaknak, akkor mi a fene
okozta nála a traumát? Az ismétlődő lidérces álmok nem a
puszta levegőből jöttek, azok az álmok valahol a tudatalattijá-
ban gyökereztek. Igen – de hol?
– Igen, csakugyan ismertem a Sólymok néhány tagját –
mondta Roxanne. – De az már nagyon rég volt. – A hangja
lágy volt, szinte nosztalgikus.
– Akkor bemehetnénk? – kérdezte Carella. – A bandával
kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.
– Tessék – mondta Roxanne, és félreállt, hogy beléphesse-
nek.
A lakás csendes volt. A konyhaablakon beáradó erőtlen dé-
lutáni napfény beezüstözte a falra akasztott cserepes növénye-
ket. Roxanne egy szerényen berendezett nappaliba vezette a két
detektívet, és kecses mozdulattal a színes televíziótól kétoldalt
álló fotelek felé intett, ő maga a szemközti díványra telepedett,
zsugorülésben, mint az indiánok. A kaftán megfeszült a térdén.
234
 – Mire kíváncsiak? – kérdezte.
– Szeretnénk, ha elmesélné, mi történt tizenkét éve, közvet-
lenül karácsony előtt mondta Carella.
– Ó, istenem – mondta a nő, és elnevette magát. – Hiszen
akkor még gyerekek voltunk.
– Azzal tisztában vagyok – mondta Carella. – De, ugye,
emlékszik rá, hogy akkortájt valami fontos dolog történt?
– Fontos? – mondta a nő, kifejezően felhúzta a vállát, mint
egy táncosnő, és széttárt tenyerével is jelezte, hogy ilyen távoli
múltban történt eseményekre nehéz visszaemlékezni.
Carellának az eszébe ötlött, hogy talán még sohasem látott
olyan feltűnően jóképű emberpárt, mint Lloyd Baxter és
Roxanne Dumas. Szinte sajnálta, hogy nem maradtak együtt.
De hirtelen felülkerekedett benne a rendőr. Miért nem marad-
tak együtt? Nem azért vajon, mert Lloyd hagyta, hogy
Roxanne-t megerőszakolják? Vagy mert a lány provokálta a
dolgot?
– Minden bizonnyal nagyon fontos esemény volt – mondta
Carella, és hirtelen úgy érezte magát, mintha barkochbát ját-
szana. Meyer elkapta Carella tekintetét. Szó nélkül is azonnal
egyetértettek abban, hogy ideje abbahagyni a kertelést. – Mrs.
Hardy – folytatta Carella –, igaz, hogy most tizenkét éve, rö-
viddel karácsony előtt, erőszakot követtek el magán?
– Micsodát?
– Erőszakot.
– Tehát jól hallottam – mondta a nő. Úristen – mondta. –
Erőszakot. Nem mondta. – Soha. Se tizenkét évvel ezelőtt, se
máskor. – Találkozott a tekintete Carelláéval. – Honnan veszi?
– Jimmy Harris mondta.
235
 – Ó, Jimmy Harris!
– Igen. Azt mondta, hogy a Sólymok négy tagja megerő-
szakolta magát, miután lefogta Lloydot.
– Lloydot? Találkozott maga Lloyddal? Őt ugyan senki se
fogja le. Nem, uram. Lloydot aztán soha.
– Mrs. Hardy, ha ez sohasem történt meg... maga szerint
hogy juthatott ilyesmi az eszébe Jimmynek?
– Nem tudom – mondta a nő, és kedvesen elmosolyodott.
Carella rögtön tudta, hogy hazudik. Eddig a pillanatig igazat
beszélt, de most hamis volt a mosolya, a szeme nem mosoly-
gott együtt a szájával. Hazudott. Meyer is tudta, hogy hazudik.
A két férfi összenézett. Mind a kettő azon tűnődött, vajon me-
lyikük fogja elsőnek rábizonyítani a hazugságot.
Meyer tapintatosan bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Gon-
dolja, hogy Jimmy az egészet csak kitalálta?
– Igazán nem tudom – mondta Roxanne.
– Mármint azt, hogy megerőszakolták?
– Értem, mire gondol. Nem tudom, Jimmy miért mesélt
maguknak ilyesmit.
– Nem nekünk mesélte.
– Nem? De hisz azt mondta..:
– Az orvosának mesélte.
– Há-á-á-át – húzta el Roxanne a szót, aztán vállat vont. –
Nem tudom, miért tette.
– Nem tartja kicsit furcsának, hogy ilyesmit találjon ki vala-
ki?
– Dehogynem. Tényleg furcsa. Milyen orvos volt? Hatósá-
gi?
– Igen.
236
 – Börtönorvos?
– Nem. Katonaorvos.
Roxanne hümmögött, és ismét vállat vont.
– Mrs. Hardy – mondta Carella –, jól ismerte Jimmy Har-
rist?
– Körülbelül annyira, mint a többi fiút.
– Mint a többi fiút a bandából?
– Igen. Vagyis a klubból, ők klubnak nevezték. Szerintem
tényleg klub volt.
– Körülbelül két tucat fiú volt a klubban, ugye?
– Hát... voltak többen is. Egész Diamondbackből.
– De a szorosan vett klubban csak húszan-huszonöten vol-
tak.
– Igen.
– És maga Jimmyt körülbelül annyira ismerte, mint a többi-
ek közül akármelyiket?
– Igen.
Már megint hazudott. Carella tudta, hogy hazudik. Meyerre
nézett: tudta Meyer is. Nem voltak hajlandók ennyiben hagyni.
Elhatározták, hogy ha belekékülnek is, addig nem hagyják abba
ezt a beszélgetést, amíg rá nem jönnek, hogy miért hazudik.
– Merné mondani, hogy baráti viszonyban volt vele? – kér-
dezte Meyer.
– Jimmyvel? Hát persze. De tudniuk kell, hogy én Lloyd
barátnője voltam.
– Igen, azt tudjuk.
– Így aztán a többi fiút csak elég felületesen ismertem.
Meyer hümmögött.
– Ahogy a maga felesége... Nős maga?
237
 – Igen.
– És maga?
– Én is – mondta Carella.
– Szóval ahogy a maguk felesége ismeri a kollégáikat.
Akikkel együtt dolgoznak. Pontosan úgy.
– Tehát csak így ismerte Jimmy Harrist.
– Igen.
– Úgy értsük, hogy maga Lloyd feleségének tartotta magát?
– Hát... nem, a feleségének éppenséggel nem – mondta a nő,
és nevetett. A nevetése is hamis volt; nem csengett olyan
őszintén, mint amikor az előbb nevetett. Még mindig hazudott,
még mindig titkolt valamit. – De olyasféle megállapodás volt
köztünk. Hogy csak egymással fogunk járni.
– Azt jelenti ez – kérdezte Carella –, hogy más lány nem
volt Lloyd életében?
– Azt.
– És a magáéban se más fiú?
– Pontosan.
– Azért mégiscsak furcsa, hogy Jimmy ilyen mesével állt
elő. Hogy a fiúk megerőszakolták magát.
– Csakugyan furcsa – mondta Roxanne, és ismét nevetett.
Ezúttal azonban a nevetés szinte még a torkában elfulladt.
– Jimmy soha?... – kezdte Carella, de abba is hagyta. –
Nem, ezt hagyjuk.
– Mit akart kérdezni? – kérdezte Meyer, megjátszva az
őszintét.
– Csak felvetődött bennem... Mondja, Mrs. Hardy, Jimmy
sohase kezdett ki magával?
– Nem – mondta a nő. – Soha.
238
 Megint hazudott. A tekintete kerülte Carella tekintetét.
– Tényleg soha?
– Tényleg.
– Biztos benne?
– Persze hogy biztos vagyok. Hát nem érti, hogy Lloyd ba-
rátnője voltam?
– De igen, azt értem.
– Hű voltam Lloydhoz.
– Igen. Csakhogy ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy
Jimmy is hű volt hozzá. Érti, mire gondolok, Mrs. Hardy? Ha
Jimmy mégis megpróbált közeledni magához...
– Nem, nem próbált.
– ...szexuális értelemben, akkor ez talán magyarázatot adhat
arra, amit az orvosnak mesélt.
– Miért fontos ez maguknak? – kérdezte váratlanul a nő.
– Mert Jimmy Harris halott, és nem tudjuk, ki ölte meg.
A nő hallgatott pár pillanatig. Aztán csak ennyit mondott: –
Ezt igazán sajnálattal hallom.
– Mrs. Hardy... ha történt valami maga és Jimmy vagy maga
és a Sólymok bármelyik tagja közt, akármi, ami arra késztethe-
tett valakit, hogy bosszút vagy megtorlást forraljon...
– Nem – rázta a fejét a nő.
– Semmi se történt?
– Valami tényleg történt – mondta a nő. – De arról senki se
tudott. Csak Jimmy. Meg én.
– Lenne szíves elmondani, mi volt az?
– Úgyse fog segíteni maguknak. Senki se tudott róla.
Egy darabig csak nézte a két detektívet, nem szólt semmit,
csak némán vívódott magában, hogy elárulja-e azt a bizonyos
239
titkot, amelyet tizenkét éven át hordozott magában. Aztán bó-
lintott, és szinte suttogva elkezdte: – Esett az eső. Nagyon hi-
deg volt odakint, tulajdonképpen havaznia kellett volna...
Beszéd közben mintha egyre inkább visszaváltozott volna
jamaicaivá. Minél közelebb került annak a tizenkét év előtti
napnak az emlékéhez, egyre inkább újból az a tizenhét éves
lány lett belőle, aki akkor volt. S miközben a detektívek feszült
figyelemmel hallgatták, a jelen beleolvadt a múltba, hogy ismét
jelenné legyen – egy másik, de mégis szinte kézzelfogható je-
lenné. Akármi történt is a távoli múltban abban az alagsori he-
lyiségben, mintha itt és most, ebben a pillanatban történt volna.
Esik az eső.
A lány meg van lepve, hogy eső esik; ebben az évszakban
már havaznia kellene, gondolja, elég hideg is van hozzá oda-
kinn. De nem havazik, hanem eső esik, dörög és villámlik. A
villámok fénye fel-felvillantja a salakbeton falakon a magasan
levő, befestett alagsori ablakokat. Köröskörül mindenfelől
csattog az ég. Kettesben vannak az alagsori helyiségben. Délu-
tán négy óra van, a karácsony előtti szerdán.
Véletlenül vannak kettesben. A leány úgy került ide, hogy
Lloydot kereste, de csak Jimmy állt a lemezjátszó mellett, egy
csomó lemezzel a kezében. A salakbeton fal halványabb kékre
van festve, mint a sötétkékre mázolt ablakok. Ismét villámlik
és mennydörög. Jimmy feltesz egy lemezt a lemezjátszó ko-
rongjára. Elmondja a lánynak, hogy a többi fiú most éppen
Spictownban van, a Hermanos klubhelyiségében, fegyverszü-
neti tárgyalásokat folytatnak. Neki is velük kellett volna men-
nie, mondja, de az anyja megvágta a kezét, be kellett rohannia
vele a kórházba. Megint villámlik és dörög. Az anyja a kará-
240
csonyfa díszítése közben vágta meg a kezét, mondja a fiú. A
zene lágy, lassú, behízelgő: A mennydörgés ellenpontozza.
Akarsz táncolni? – kérdi a fiú.
A leány rögtön tudja, hogy nemet kellene mondania, ő
Lloyd nője. Ha Lloyd váratlanul visszajön, és rajtakapja őket,
hogy egymással táncolnak, abból komoly baj lesz. A leány ezt
tudja. Tudja, hogy megbüntetnék, tudja, hogy Lloydtól nem
várhat irgalmat, a törvény törvény, véresre korbácsolnák. Ta-
valy nyáron, amikor az egyik lányt a bandából rajtakapták,
hogy a Hermanos egyik tagjával beszélget az utcán, derékig
levetkőztették, odakötözték az oszlophoz, és a tiszthelyettes
húsz korbácsütést mért rá, A leány először csak nyöszörgött,
aztán egyre nagyobbakat sikított, valahányszor egy újabb hur-
kát vágott a hátán a korbács, aztán a hurkák felszakadtak, és
vérezni kezdtek. A leányt kidobták az útszéli csatornába, és
utána dobták a blúzát és a melltartóját, mondván, hogy menjen
a Hermanosokhoz, ha annyira szereti őket.
Ez tavaly nyáron volt, de a most meg most van, és ami most
fog történni, még rosszabb. Táncolni fog egy testvérrel, amikor
Lloyd nincs itt. Ha ott volna, más volna a helyzet, nem szólná-
nak semmit érte. De nincs itt, ő kettesben van Jimmyvel, és fél,
mert tisztában van a veszéllyel. De éppen a veszély az, ami
csábítja.
Idegesen elneveti magát, és ezt mondja: Hát persze, miért
ne?
Jimmy a karjaiba szorítja. A zene üteme lassú, s ők szoros
közelségben táncolnak. A fiú felizgul, a fiú nadrágján és az ő
szoknyáján keresztül is tisztán érzi. Lassú rockot táncolnak, a
fiú hozzásimul, hozzádörzsölődik. Megint dörög az ég. A leány
241
még mindig fél, de a fiú nagyon szorosan öleli, s már ő is kezd
felizgulni. Ismét elneveti magát. A lemez lejár, a tű csak ser-
ceg, serceg és serceg az utolsó barázdákban. A fiú hirtelen el-
engedi őt, odalép a lemezjátszóhoz, és leemeli a lemezről a tű
karját. Csend lesz, aztán ismét villám villan a befestett ablako-
kon, és mennydörgés csattan. A fiú az ajtóhoz lép.
A leány mozdulatlanul áll a helyiség közepén az oszlop
mellett. Fél, hogy hátracsavart kézzel az oszlophoz fogják kö-
tözni. A dolog súlyos törvénysértés, s ő fél, hogy korbácsüté-
seket fognak mérni a meztelen keblére. Ismer egy lányt egy
másik bandából, akit így korbácsoltak meg, mert házasságtö-
rést követett el. Ez törvénysértés, világosan ott áll a klubhelyi-
ség falán függő szabályzatban. Házasságtörés. Egy testvérrel
készül szeretkezni, pedig ő Lloyd nője, és ez bizony házasság-
törés, csúnyán meg fogják büntetni érte. Jimmyt is meg fogják
büntetni. Vesszőfutásra fogják kényszeríteni, láncokkal és
ólomcsövekkel fogják verni, miközben végigfut a két oldalt
felsorakozott testvérek sorfala közt.
És ha mindennek vége, ha mindenen túl vannak, ha meg-
kapta az ötven korbácsütést a meztelen keblére, mert biztos,
hogy ennyit fog kapni büntetésül, ha ugyan nem százat, hiszen
ő a klub elnökének a nője, ha a tiszthelyettes megfontoltan és
módszeresen elverte a hétágú korbáccsal, s ha Jimmy is átesett
a vesszőfutáson, és ott marad összetörve, véresen és eszmélet-
lenül a padlón, akkor.. Igen, akkor mindkettőjüket kidobják a
klubból, álljanak meg, ha tudnak, a saját lábukon. Pedig a klub
jelenti számukra a biztonságot az ellenséges világban, az el-
lenséges táborok közt, amelyek úgy nőnek a környező utcákon,
mint a mérges gomba. Ezeken az utcákon nem kap segítséget
242
az ember a törvénytől, és nem kap segítséget a szüleitől sem,
akik a nagy fehér dollárért gürcölnek valahol, ezeken az utcá-
kon csak a klubokba tömörült fivérek és nővérek jelentenek
védelmet és biztonságot.
Ha az ember nem tartozik valamelyik klubhoz, mindenkinek
ki van szolgáltatva.
Ha fiú, akárki összeverheti, akárki kirabolhatja, akárki le-
szúrhatja, elevenen elégetheti, elpusztíthatja. Ha leány, akárki
bántalmazhatja, akárki lefektetheti, mindenki azt csinálhat vele,
amit akar. Ilyen ez a város. Ebben a városban biztosítania kell
magát az embernek. Az ő biztosítása az, hogy a Sólymokhoz
tartozik, és ő ezt a biztosítást készül érvényteleníteni, csak
azért, mert ostoba szuka. Tudja, hogy ostoba, tisztában van
vele, hogy az. De kívánja Jimmy Harrist, alighanem az első
pillanattól fogva kívánta, amióta a fiú fél évvel ezelőtt a klubba
kezdett járni, és ő hiába próbált nem nézni rá, hiába próbálta
elhitetni magával, hogy ez nem lehet igaz. Igaz volt. És most
megtörténik. A fiú bezárja az alagsori helyiség ajtaját, kétszer
is ráfordítja a kulcsot, mintha ellenséges bandák százainak raj-
taütésétől tartana, ráadásul még a biztosítóláncot is beakasztja,
aztán visszajön oda, ahol ő áll, elkapja, magához szorítja, és
olyan fullasztó csókot nyom a szájára, hogy ő kénytelen ellökni
magától, hogy lélegzethez jusson.
A fiúnak mintha száz keze volna, s mind az ő testén. Ki-
gombolja a blúzát, megsimogatja a mellét, a szoknyája alá
nyúl, aztán végigsiklatja a kezét fel a combján, megmarkolja a
fenekét, amelyen megfeszül a nylonbugyi, s ő kezd szédülni,
ahogy ott áll a helyiség közepén. Ernyedten nekidől az oszlop-
nak, s a fiú ott, az oszlopnak támaszkodva a magáévá teszi.
243
Egye fene a Sólymokat, egye fene Lloydot, egye fene az egész
világot! Úgy kapaszkodnak egymásba, mintha a világ vége
lenne, egymásba fonódnak ott az alagsori helyiség közepén álló
oszlopnak támaszkodva, s körülöttük villámlik és csattog az ég.
A leány sírni kezd. Sírni kezd a fiú is, aztán megígérteti a lány-
nyal, hogy soha senkinek a világon nem árulja el, hogy sírni
látta őt.

244
 12

Végre eljött a hétfő reggel.

Carella íróasztalán megszólalt a telefon. Felvette a kagylót és
beleszólt: – Nyolcvanhetes körzet, Carella.
– Itt Maloney beszél, a kutyás alakulattól.
– Tessék, Maloney.
– Úgy volt, hogy felhív – mondta Maloney.
– Ebben a pillanatban értem be – mondta Carella, és felné-
zett az órára. – Még csak negyed kilenc van, Maloney.
– Azt mondtam, hétfőn reggel az első dolga légyen, hogy
felhív.
– Az lett volna, az első dolgom – mondta Carella.
– Semmi kedvem vitatkozni magával, hogy tényleg az lett
volna-e az első dolga – mondta Maloney. – Én nyolc óta bent
vagyok, és nekem csakugyan ez az első dolgom. Szóval semmi
kedvem vitatkozni. Csak azt szeretném tudni, mi történjék ez-
zel a kutyával?
– Értem – mondta Carella.
– Mi az, hogy "értem"?
– Adjon egy pillanat gondolkodási időt, jó?
– Ez a kutya egy barátságtalan dög – mondta Maloney. –
Még közel se enged magához senkit. És megenni sem hajlandó
semmit, amit elébe teszünk. Ez egy nyavalyás, hálátlan kuvasz,
ha tudni akarja.
– Így van idomítva – mondta Carella.
– Hogy hálátlan legyen?
– Dehogyis. Hogy csak a gazdájától fogadjon el ételt. Vak-
vezető kutya.
245
 – Azt tudom. Csakhogy nekünk itt semmi szükségünk vak-
vezető kutyákra. Nekünk itt csak nyomravezető kutyákra van
szükségünk, semmi másra. Szóval mondja meg, hogy mit csi-
náljak vele. Ha maguknak nem kell, megy a Gyepmesteri Hi-
vatalba.. Tudja, mit csinálnak ott vele?
– Tudom.
– Három hétig ott tartják, aztán végeznek vele. Fájdalom
nélkül. Beleteszik egy tartályba, aztán a tartályból kiszivaty-
tyúzzák a levegőt. Olyan érzés lesz a kutyának, mintha elalud-
na. Mit szól hozzá, Coppola?
– Carella.
– Egen, de mit szól hozzá?
– Elküldök valakit a kutyáért.
– Mikor?
– Azonnal.
– Mikor lesz az az azonnal?
– Ha egyszer azonnal, akkor azonnal.
– Persze – mondta Maloney. – Mint ahogy ma reggel is ne-
gyed kilenckor lett volna az első dolga, hogy felhívjon, mi?
– Legkésőbb tízig odaküldök valakit.
– Főkapitányság, hetedik emelet. Mondja meg az illetőnek,
hogy Maloney detektívet keresse. Mit csinálnak maguk ott a
körzetben? Félnapos munkaidőt tartanak?
– Csak ha nagyon sok a dolgunk – mondta Carella, és letette
a kagylót. Richard Genero detektív az asztalánál ült, a szótárát
tanulmányozta. Carella odament hozzá, és megkérdezte: – He-
lyesírási problémája van, Genero?
– Mi? – kérdezte Genero. – Ja – mondta. – Már nincs. Már
tudom a helyesírást.
246
 Nem mosolygott. Általában ritkán mosolygott. Valószínűleg
állandóan székrekedése van, gondolta Carella. Aztán hirtelen
az jutott az eszébe, hogy vajon miért nem szólítja Generót a
csoport egyik tagja sem "Richard"-nak, "Richie"-nek vagy
"Dick"-nek. Miért szólítják mindig csak Generónak? A cso-
portban mindnyájan a keresztnevükön szólították egymást.
Genero azonban csak "Genero" volt. És hogy lehet az, hogy
Genero nem veszi ezt észre? Lehetséges volna, hogy a hivata-
lon kívül is Generónak szólítják? Lehetséges volna, hogy még
az anyja is Generónak szólítja? Péntekenként felhívja, és azt
mondja neki: Genero, itt Mama beszél. Miért nem látogatsz
meg soha?
– Tenne nekem egy szívességet? – kérdezte Carella.
– Miféle szívességet? – kérdezte gyanakodva Genero.
– Bemenne a központba egy kutyáért?
– Miféle kutyáért? – kérdezte gyanakodva Genero.
– Egy vakvezető kutyáért.
– Ez ugratás akar lenni, mi?
– Nem.
– Akkor miféle kutyáért?
– Mondom, hogy egy vakvezető kutyáért, A kutyás alaku-
lathoz.
– Ez is afféle vicc, mint amikor a lábamba lőttek, mi?
– Dehogy.
– Amikor lesbe állítottak a parkban, mi?
– Nem, Genero, téved.
– Amikor megjátszatták velem, hogy vak vagyok, aztán a
lábamba lőttek.

247
 – Nem. Ez komoly feladat. Egy fekete labradort kell elhozni
a kutyás alakulattól.
– Miért éppen engem küld érte?
– Nem küldöm, Genero. Csak kérdezem, hogy nem menne-e
el érte.
– Küldjön érte egy rendőrt – mondta Genero. – Mit képzel-
nek? Valahányszor valami rohadt munkát kell elvégezni a
csoportban, mindig engem küldenek. Egy szart megyek –
mondta Genero.
– Gondoltam, szívesen levegőzne egy kicsit – mondta
Carella.
– Van itt is éppen elég dolgom – mondta Genero. – Azt hi-
szi, én csak a napot lopom?
– Vegye úgy, hogy nem szóltam semmit – mondta Carella.
– Küldjön egy rendőrt a kutyáért.
– Rendben van, küldök egy rendőrt – mondta Carella.
– Azt hiszi, nem tudom, hogy csak ugratás az egész? – kér-
dezte Genero. – Akkor is bolondot csináltak belőlem, amikor a
parkban a lábamba lőttek.
– Eddig azt hittem, hogy maga lőtt a saját lábába.
– Igen, mert vaknak kellett tettetnem magam – mondta
Genero, és nem mosolygott.
Carella visszament az íróasztalához, és feltárcsázta a 24-et,
az eligazítót. Mikor Murchison őrmester jelentkezett, beleszólt
a kagylóba: – Steve vagyok, Dave. El tudna küldeni egy kocsit
a főkapitányságra, hogy ne én menjek? Maloney detektívet kell
keresni, a hetedik emeleten, és el kell hozni tőle egy fekete
labrador vizslát.
– Harapós a kutya? – kérdezte Murchison.
248
 – Nem. Vakvezető kutya, nem harapós.
– Némelyik vakvezető kutya abban a pillanatban megharap-
ja az embert, mihelyt meglátja – mondta Murchison.
– Akkor tegyen rá szájkosárat az, akit érte küld. Szájkosár is
van a kocsikban, nem?
– Egen, de egy harapós kutyára nem könnyű ám szájkosarat
tenni.
– Ez a kutya nem harapós – mondta Carella. – És nem tudna
azonnal elküldeni valakit érte, Dave? Ha a kutyát nem hozzák
el tízig, átküldik a Gyepmesteri Hivatalba, és ott három hét
múlva végeznek vele.
– Akkor miért olyan sürgős? – kérdezte Murchison, és letet-
te a kagylót.
Carella csak pislogott. Visszatette a kagylót a helyére, s csak
nézte. Olyan erősen nézte, hogy a telefon megszólalt, össze-
rezzent, és ismét felvette a kagylót.
– 87-es körzet, Carella.
– Itt Sam Grossman beszél, Steve.
– Hello, Sam. Hogy van?
– Comme ci, comme ga – mondta Grossman. – Maga küldte
a laborba ezt a földmintát? Csak az áll rajta, hogy 87-es körzet.
– Meyer küldte. Mit állapított meg róla?
– Ugyanolyan virágföld, amilyet Harris körme alól szedtünk
ki, ha erre kíváncsi. De meg kell mondanom, Steve, hogy na-
gyon mindennapi összetételű. Én nem tekinteném pozitív bi-
zonyítéknak, hacsak nem támasztja alá valami egyéb.
– Mondjuk úgy, hogy alátámasztja egy feltevés.
– Akkor oké.
– A Harris-lakásban nem találtak valamit az emberei?
249
 – Semmit. Se oda nem tartozó ujjnyomokat, se lábnyomo-
kat, se hajszálakat, se idegen ruhafoszlányt. Semmit.
– Oké, kösz. Majd még beszélünk.
– Viszlát – mondta Grossman, és letette a kagylót.
Carella is visszatette a kagylót a helyére. A léc válaszfal
túlsó oldalán egy katona állt egy tizedes –, és kémlelődve né-
zett be a szobába. Carella felállt, és a lécfalhoz lépett. – Miben
segíthetek? – kérdezte.
– Odalenn azt mondta az őrmester, hogy jöjjek fel ide –
mondta a tizedes. – Egy Capella nevű valakit keresek.
– Carella. Én vagyok az.
– Ezt McCormick százados küldi – mondta a tizedes, és át-
nyújtott Carellának egy manilaborítékot. A bal sarkába ez volt
nyomtatva: Egyesült Államok Hadserege.
– Jó korán ideért vele – mondta Carella.
– A paksamétát tulajdonképpen már tegnap megkaptuk, csak
nem volt senki benn a hivatalban. A postázóban délután négy
óra hét perckor bélyegezték le. St. Louisból szombaton késő
este küldhették el repülőpostával. Még jókor jött, ugye?
– A legjobbkor – mondta Carella. – Nagyon köszönöm.
– Szóra sem érdemes – mondta a tizedes. – Hogy jutok el a
Reuter Streetre? Fel kell szednem valakit a Reuter Streeten, az
ottani sorozóirodában.
– Az a város másik végén van – mondta Carella. – Kocsival
van?
– Egen.
– Ha kilép az épületből, forduljon be jobbra, aztán a követ-
kező sarkon megint jobbra. Egy egyirányú utcára ér, amely
egyenest a River Highwayhez vezet. Azon nyugati irányban
250
hajtson tovább, amíg meg nem pillantja az utcanévtáblát, hogy
Reuter.
– Köszönöm – mondta a tizedes.
– Én köszönöm – mondta Carella, megemelve a kezében
tartott manilaborítékot.
– Szóra se érdemes – mondta ismét a tizedes, feszes hátra
arcot csinált, és végigmasírozott a folyosón.
Carella visszament a borítékkal az íróasztalához, és felbon-
totta. A papírköteg nem volt vastag, csak a papírok szokatla-
nok. Időbe telt, amíg kiismerte magát rajtuk, aztán újabb időbe,
amíg megemésztette a tartalmukat. Olvasás közben jegyzeteket
készített, mivel nem tudta, nála maradhatnak-e a xeroxozott
lapok, és nem akarta összefirkálni őket. A pénteki telefonbe-
szélgetés során úgy vette észre, hogy McCormick sokat ad a
protokollra. Gyanította, hogy a papírokat vissza kell juttatnia a
századosnak, ha végzett velük.
James Randolph Harris tíz évvel ezelőtt, május tizenhetedi-
kén vonult be katonának. Alapkiképzésre a georgiai Fort Gor-
donba küldték, onnan a dél-karolinai Fort Jacksonba, különle-
ges lövésztanfolyamra. Augusztus végén küldték át a tengeren
túlra, őrvezető volt a 25. gyalogos hadosztály 2. dandárjának
27. gyalogezredében, a 2. zászlóalj D. századában. A szolgálati
lapján nem volt feltüntetve, de Carella a Harrisék lakásában
talált fényképről tudta, hogy Jimmy a 2. raj Alfa őrsében szol-
gált.
Ha jól emlékezett a saját katonaidejére, minden században
négy szakasz volt, és egy szakaszban négy raj, ami azt jelenti,
hogy a D. században összesen tizenhat raj volt. Mindegyik
szakaszban volt 1., 2., 3. és 4. raj, mivel a hadseregben a rajo-
251
kat nem az ábécé betűivel, hanem számokkal jelölik. Mivel
négy szakasz volt, négy 2. rajnak is kellett lennie. Csakhogy a
dossziéban egyetlen olyan papírt sem talált, amely megadta
volna Jimmy szakaszának a számát. Carella feltételezte, hogy
ha Jimmy csakugyan egy régi katonatársával lépett kapcsolat-
ba, hogy a tervhez, amelyet kifőzött, segítőtársat szerezzen, az
illető csakis a saját őrséből való lehet. De hogy ezt az Alfa őr-
söt megtalálja, ismernie kellett a szakasz számát.
A szolgálati lap előírás szerint feltüntette, hogy Jimmy de-
cember tizennegyedikén egy akció során megsebesült, és se-
besülése természetét is leírta, persze szigorúan orvosi szakki-
fejezésekkel. December végén a tábori kórházból egy honolului
kórházba szállították, onnan San Franciscóba egy másik kór-
házba, s végül a Fort Mercer-i General Hospitalba. 214-es
szolgálati lapja mutatta, hogy márciusban szerelték le, teljes
rokkantsági nyugdíjjal. Ez volt minden.
Carellának többre volt szüksége.
Sóhajtott egyet, felütötte telefonjegyzékét, és az E-hez la-
pozott, ahol az Egyesült Államok Hadseregének számai szere-
peltek. Megkereste azt a számot, amelyen a minap Fort Jeffer-
sonnal beszélt. Alatta ott volt a St. Louis-i Személyi Nyilván-
tartó Központ száma. Felnézett a faliórára. Húsz perccel múlt
kilenc, vagyis St. Louisban még csak nyolc óra múlt húsz
perccel; néha hátrányai is vannak annak, hogy az ember egy
ilyen óriási területű országban él. Felírta a számot egy cetlire,
aztán kivett az íróasztala középső fiókjából három jelentésűr-
lapot, karbonpapírt tett közéjük, és gépelni kezdte a jelentését a
Lloyd Baxterrel és Roxanne Hardyval folytatott beszélgeté-
sekről.
252
 Gépelés közben azon tűnődött, mi lenne vajon Lemarre őr-
nagy véleménye Roxanne vallomásáról. Az őrnagy nagyon
biztosnak látszott abban, hogy Jimmy igazat mondott, amikor
arról a tizenkét évvel ezelőtt, az alagsori helyiségben történt
megerőszakolásról mesélt. Pedig egyáltalán nem történt mege-
rőszakolás. Nemcsak több személy által való megerőszakolás
nem, hanem semmiféle. A valóságban két tinédzser gyulladt
hirtelen lángra egymás iránt, és élvezte az alagsori oszlopnak
támaszkodva a gyönyört, amelyet a másik teste nyújt – iste-
nem, fordulnak elő kényelmetlenebb pozitúrák is. Carella csak
azt nem értette, hogy Jimmy miért hazudott. És az őrnagy miért
nem vette észre, hogy hazudik? Egy gyakorlott pszichiáternek
feltétlenül rá kellett volna jönnie, hogy az emlék nem igaz.
Afelől semmi kétsége nem lehetett, hogy Roxanne az igazság-
nak megfelelően számolt-e be az aznap történtekről: túlságosan
is feszült és részletes volt a beszámolója. Csakhogy az volt
Jimmy verziója is – és Jimmynek voltak lidérces álmai.
Carella őszintén tanácstalan volt. Nem talált semmi olyat
Jimmy és Roxanne aznapi szexuális élményében, ami lidérces
álmokat okozhatott volna – hacsak nem a büntetéstől való féle-
lem. Lehet, hogy Jimmyt is gyötörte a gondolat, hogy rajta-
kapják. A vesszőfutás sohasem volt tréfa, már a középkorban
sem, és modern – a fiatalkorú bandák által alkalmazott – vál-
tozata semmivel sem különb az eredetinél. Jimmy valószínűleg
pokolian félt, hogy kiderül, mi történt azon a napon Lloyd nő-
jével. Nyilván látott már vesszőfutást, és elképzelte magát az
áldozat helyében: ólomcsövek csattannak a koponyáján, hó-
láncok csépelik a mellét, bakancsos lábak próbálják beletaposni
a földbe.
253
 Az ilyen gondolatoktól valóban lehetnek lidérces álmai az
embernek. Nyilván úgy járt az utcán, hogy minden pillanatban
várta, mikor nehezedik a vállára Lloyd keze – Hello, Jimmy
bébi, hallom, megkefélted a nőmet. És Jimmy nyilván felké-
szült a védekezésre, nyilván kifőzött egy – a szabin nőkéhez
hasonló mesét. – Nem, Lloyd, tévedsz. Nem én voltam, hanem a
többiek. Én éppen hogy megpróbáltam megakadályozni őket.
Amit Lemarre őrnagynak kinyögött, nem az igazság volt, ha-
nem a védekezése. Nyilván azt hitte, hogy végül mégiscsak
rajtakapják, mikor Lemarre őrnagy folyton csak azt a lidérces
álmot kerülgette, újra meg újra visszatért rá, és egyre közelebb
és közelebb jutott ahhoz az esős naphoz ott az alagsori helyi-
ségben. – De tényleg ez történt, doki. Tényleg ez történt, Lloyd.
Fussanak vesszőt a többiek. Én ártatlan vagyok. Én megpró-
báltam megakadályozni őket.
Hát igen, gondolta Carella, elképzelhető, és ismét felnézett
az órára. Most már felhívhatta St. Louist. Feltárcsázta a zóna
kódszámát, aztán a Nyilvántartó számát, és hallgatta, hogy
cseng ki a vonal másik végén a készülék. Közben azon tűnő-
dött, milyen lehet St. Louis. Még sohasem járt St. Louisban.
Valahogy úgy képzelte, hogy cowboyok terelik az utcáin a
marhacsordákat, és a saloon-okban nehéz fiúk isszák a bunda-
pálinkát, meg táncolnak a neccharisnyás, piros harisnyatartós
lányokkal.
– Katonai Személyi – jelentkezett egy női hang.
– Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet – mondta Carella. –
Itt van előttem egy paksaméta, McCormick százados továbbí-
totta hozzám Fort Jeffersonból...
– És, Mr. Carella?
254
 – További információkra volna szükségem.
– Egy pillanat, uram. Kapcsolom Mr. O'Neill-t.
– Köszönöm – mondta Carella. Várt.
– O'Neill – jelentkezett egy férfihang.
– Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet. Mr. O'Neill, itt van
előttem egy paksaméta, McCormick százados továbbította
hozzám Fort Jeffersonból, és további információkra volna
szükségem.
– Milyen jellegű információkra? – kérdezte O'Neill.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, amelynek áldozata,
bizonyos James Harris tíz évvel ezelőtt a hadseregben szolgált,
a 25. gyalogos hadosztály 2. dandárjának...
– Ha megengedi, följegyzem – mondta O'Neill. – Tehát 25.
gyalogos hadosztály 2. dandár...
– 27. gyalogezred 2. zászlóalj D. század mondta Carella. –
A szakasza számát nem tudom. Csak azt, hogy a 2. raj Alfa
őrsében volt.
– Rangja?
– Őrvezető.
– Katonakönyvének száma?
– Egy pillanat – mondta Carella, és gyorsan megnézte
Jimmy dossziéját. Mikor megtalálta a számot, lassan, gondosan
beolvasta a telefonba a nyolc számjegyet. O'Neill bizonyára
betáplálja őket egy komputerbe, és Carella nagyon nem szeret-
te volna, ha hibás számot táplál be.
– Leszerelt vagy elhunyt? – kérdezte O'Neill.
– Is-is – mondta Carella,
– Az meg hogy lehet?

255
 – Tíz évvel ezelőtt leszerelt, és múlt csütörtök este meg-
gyilkolták.
– Ja úgy. Értem. Azért kérdeztem... azaz a kérdést azért tet-
tem fel így, mert itt csak azoknak az anyagát őrizzük, akik le-
szereltek vagy hadművelet során estek el. Azoknak az iratai,
akik nyugalomba vonultak, vagy tartalékállományba kerültek, a
Hadügyminisztériumban vannak. Azt mondja, hogy ez az em-
ber leszerelt?
– Igen.
– Szabályosan?
– Igen. Teljes rokkantsági nyugdíjjal.
– Megsebesült?
– Igen.
– Mikor?
– A jövő hónap, vagyis december tizennegyedikén lesz tíz
éve.
– Oké – mondta O'Neill. – Mit akar megtudni?
– Az őrse többi tagjának a nevét.
– A megadott időpontban?
– Igen.
– Elképzelhető, hogy megvan a nevük – mondta O'Neill. –
Attól függ, ki írta meg a jelentést az akcióról.
– Ki szokta megírni?
– Az Sz. P. Vagy néha a...
– Az Sz. P. szakaszparancsnokot jelent?
– Igen. Vagy néha a helyettese. A szakasznak rendszerint
egy hadnagy a parancsnoka, és egy E 7-es a helyettese. Ha
egyikük sem volt jelen aznap annál a bizonyos akciónál, a je-

256
lentést megírhatta a rajparancsnok vagy akár az őrsvezető E
5-ös is. Érti ezt a lebontást?
– Nem egészen – mondta Carella. – Amikor én voltam ka-
tona, a raj volt az alapegység.
– Most is az, csak két őrsre van osztva. Alfára és Bravóra.
Mind a két őrsben öt ember van, s az egész rajnak egy E 6-os a
parancsnoka, vagyis egy raj tizenegy főből áll. Az egyes őrsö-
ket tovább lebontva, van bennük két golyószórós, akik Spec.
4-esek vagy E 3-asok, egy gránátos, aki rendszerint E 4-es, két
puskás, akik E 3-asok, és egy E 5-ös vezeti őket.
– Nem tudom, mit jelentenek ezek a számok – mondta
Carella. – Például a Spec 4., az E 3...
– Rangjelzések. Az E 3-as őrvezető, a Spec. 4. különlegesen
kiképzett tizedes. Az E 5-ös már háromstráfos és így tovább.
– Uhum – dünnyögte Carella.
– Véleményem szerint lehetséges, hogy az akcióról írt je-
lentés tartalmazza a Harris őrsében levő emberek nevét.
– És ennek a jelentésnek benne kellene lennie a személyi
dossziéjában?
– Igen – mondta O'Neill.
– Nos, itt van előttem a személyi dossziéja, de az akcióról írt
benne található jelentés az őrs egyik tagjának a nevét sem em-
líti.
– Ki írta alá a jelentést?
– Egy pillanat – mondta Carella, és ismét belelapozott a
dossziéba. – Bizonyos John Francis Tataglia nevű hadnagy.
– Az nyilván a szakaszparancsnoka volt – mondta O'Neill. –
Szóval ott van magánál Harris teljes 201-es szolgálati dosszié-
ja?
257
 – Igen.
– És az akcióról írt jelentés nem nevezi meg az őrsében levő
embereket?
– Nem.
– Ott van Harris dossziéjában az úgynevezett K. P. is?
– Az mi?
– Az a parancs, amellyel beosztanak valakit egy bizonyos
rajba. Néha fel szokták sorolni benne a raj többi tagját is, név,
rang és a katonakönyvük száma szerint.
– Nem, ilyenféle parancsot nem találtam.
– Akkor azt hiszem, a Szervezeti Nyilvántartóban kell utá-
nanéznünk – mondta O'Neill.
– Ehhez azonban alighanem kell egy kis idő. Megkaphat-
nám a telefonszámát?
– Frederick 7-8024.
– Ez Isolán van, ugye?
– Igen. Az övezet kódszáma...
– Az megvan. Szabadna kérnem még egyszer a nevét?
– Stephen Louis Carella, másodosztályú detektív.
– A helybeli rendőrségnél dolgozik, ugye?
– Igen.
– Vissza fogom hívni – mondta O'Neill, és letette a kagylót.
Majdnem tizenegy óra volt, mikor visszahívta. Carella át-
ment a folyosó végén az Iktatóba egy pohár kávéért, és éppen
visszaért az íróasztalához, mikor megszólalt a telefon. Letette a
papírpoharat, és felvette a kagylót.
– 87-es körzet, Carella – mondta.
– Itt Harry O'Neill, St. Louisból. Elnézést kérek, de csak
néhány perccel ezelőtt adódott alkalmam betáplálni az adatokat
258
a komputerbe. Itt van előttem a század szolgálati beosztása,
hosszú jegyzék, tartalmazza a század és ezen belül lebontva a
négy szakasz valamennyi emberének a nevét ábécérendben és
rang szerint. James Harris a D. század 3. szakaszában volt.
Nos, a szakaszok reggeli jelentése tartalmazza néha az egyes
rajok, és ezeken belül az őrsök tagjainak a névsorát is. A 3.
szakasz írnokai nagyon pontosan végezték a munkájukat.
Megvannak a keresett nevek.
– Nagyszerű – mondta Carella. – Megkaphatnám őket?
– Van magánál íróeszköz?
– Kezdheti.
– Rudy Tanner, golyószórós, őrvezető. Betűzöm:
T-a-n-n-e-r.
– Megvan.
– Karl Fiersen, E 4., gránátos.
– A Carl C-vel?
– K-val.
– Lenne szíves ezt a vezetéknevet is betűzni?
– F-i-e-r-s-e-n.
– Tovább.
– James Harris és Russell Poole, mindkettő őrvezető, pus-
kás. A Russell két s-szel és két l-lel, a Poole e-vel a végén.
– Oké.
– Az őrsvezető őrmester egy Robert Hopewell nevű E 5-ös
volt. A név úgy írandó, ahogy ejtjük.
– Megvan – mondta Carella.
– Mondjam a szakaszparancsnok és a helyettese nevét is?
– Ha megvan.

259
 – A parancsnok egy Roger Blake nevű hadnagy volt, később
egy akció során elesett. A másik név nehéz, rögtön betűzöm is.
John Tataglia, azaz T-a-t-a-g-l-i-a, őrmester.
– Biztos benne?
– Miben?
– Tataglia rangjában. Nem a hadnagyot hívják így, aki alá-
írta az akcióról készült jelentést? Egy pillanat – mondta
Carella, és kiteregette íróasztalán a papírokat. – De igen, itt
van. John Francis Tataglia hadnagy.
– Ezen itt őrmesterként szerepel.
– Micsodán?
– A szakasz reggeli jelentésén.
– Az mikori keltezésű?
– December harmadikai.
– Az akcióról készült jelentés december tizenötödikén kelt.
– Akkor vagy az egyik vagy a másik rangjelzés téves –
mondta O'Neill. – Hacsak időközben elő nem léptették.
– Elképzelhető?
– Előfordulhatott.
– Megkaphatnám a felsoroltak címét is?
– Már azt hittem, hogy nem kéri – jegyezte meg O'Neill.
A Jimmy őrsében levő másik négy ember, valamint a volt
őrmester utolsó ismert címe ez volt:

John Francis Tataglia

Petersburg (Virginia)
Fort Lee

Rudy Tanner
260
 Los Angeles (Kalifornia)
Marathon Drive 1147.

Karl Fiersen
Los Angeles (Kalifornia)
Barter Street 324.

Robert Hopewell
Sarasota (Florida)
Oleander Crescent 163.

A listán utolsónak szereplő ember, Russell Poole, egyben az

egyetlen volt az Alfa tagjai közül, aki ebben a városban lakott.
Legalábbis akkor itt lakott, amikor leszerelték. A címe:
Majesta, L. Avenue 3167.
Carella felhívta a Központi Tudakozót, s miután lebonyolí-
tott egy sor beszélgetést, megtudta, hogy Róbert Hopewellnek
Sarasotában és Russell Poole-nak ebben a városban telefonja
van a megadott címen, Rudy Tannernek és Kari Fiersennek
azonban Los Angelesben a megadott címen nincs. Csakis azt
gondolhatta, hogy leszerelésük után máshová költöztek. S ak-
kor csakis egyetlen esetben találhatta meg őket: ha leszerelésük
óta összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Felhívta hát a Los
Angeles-i rendőrséget, és megkérte, hogy nézzenek utána, nem
szerepelnek-e véletlenül a bűnügyi nyilvántartójukban. A de-
tektív őrmester, akivel beszélt – Los Angelesben ugyanis a
rendőrségen is a katonaságéhoz hasonló rangok vannak, nem
úgy, mint ebben a városban – megígérte, hogy még a nap fo-
lyamán visszahívja.
261
 Utána Carella felhívta a Virginia állambeli Fort Lee-t, és
megtudta, hogy John Francis Tataglia, a szakasz egykori őr-
mestere, akit a két jelentés közti időben úgy látszik, hadnaggyá
léptettek elő, jelenleg már Tataglia őrnagy, és éppen folyó év
szeptemberében helyezték át Fort Kirbybe. Fort-Kirby a szom-
szédos államban volt, körülbelül százharminc kilométerre a
Hamilton-hídtól. Carella azonnal felhívta az őrnagyot, és beje-
lentette neki, hogy még aznap délután fel fogja keresni. Az
őrnagy nem emlékezett James Harris őrvezetőre, amíg Carella
el nem magyarázta neki, hogy ő az, aki egy akció során meg-
vakult. Cotton Hawes éppen akkor lépett be a léc válaszfal aj-
taján, mikor Carella letette a kagylót. Intett Hawesnak, aki erre
odament az asztalához. Vörös haját összekócolta a kinti szél, az
arca kipirult, rosszkedvűnek és fáradtnak látszott.
– Sok a dolga? – kérdezte Carella.
– Miért?
– Valakinek fel kellene hívnia helyettem Sarasotát, és lebo-
nyolítania egy telefonbeszélgetést. Nekem ugyanis azonnal
Fort Kirbybe kell indulnom.
– Sarasotát? Hol van? Valahol az állam északi részén?
– Nem. Floridában,
– Ejha, Floridában? Nem lesz jobb, ha inkább odarepülök? –
kérdezte Hawes, és elvigyorodott.
– Nem, mert szeretném, ha Majestában is meglátogatna va-
lakit. Megtenné?
– Három betöréses lopáson is dolgozom. Tegyem félre őket?
– Itt gyilkosságról van szó, Cotton.

262
 – Gyilkossági esetem nekem is van – mondta Hawes. – Biz-
tos, hogy az én asztalomon is hever valahol egy gyilkossági
eset.
– Nem tudna mégis segíteni?
– Halljam, mit kell megtudnom – sóhajtott fel megadóan
Hawes.

263
 13

Hogy a szomszédos államban levő Fort Kirbybe jusson az em-

ber, keresztül kellett hajtani a Hamilton hídon, aztán egy
Baylorville nevű községen, ahol a régi szép időkben az állam
központi sertéshizlaldája volt. Manapság még csak egy röfö-
gést sem hallani a környéken, a község azonban még mindig
büdös, Meyer be is fogta az orrát a zsebkendőjével, mikor ke-
resztülhajtottak rajta. Most jött rá, hogy rendkívül érzékeny a
szaglószerve; erről a tulajdonságáról eddig nem is tudott. Tű-
nődni kezdett, hogyan vehetné ennek hasznát a szakmájában.
Közben utálkozva nézte az út mentén sorakozó gyárakat, fino-
mítókat, égetőkemencéket és malmokat. Az idő baljóslatúan
komorra fordult. Az égboltnak még akkor is ólomszürke lett
volna a színe, ha a gyárkémények nem ontják bűzös, mocskos
füstjüket.
Mind a ketten jól beburkolóztak télikabátjukba. A kocsi
órája fél egyet mutatott, és még mindig hatvan kilométerre
voltak Fort Kirbytől. A gyorsforgalmi úton öt mérföldenként
voltak elhelyezve az útvámbódék; Carella minden bódénál le-
tekerte a vezetőülés melletti ablakot, és átadott egy huszonöt
centest a vámosoknak. Meyer számolta, hogy hány huszonöt
centest költöttek el. Majd benyújtják róla a számlát az Iktatóba,
remélve, hogy egy szép napon megtérítik a kiadásukat. A
rendőrségen szigorúan ellenőrzik a számlákat, abból a felte-
vésből indulva ki, hogy a» törvény emberei gyakran maguk is
dörzsölt fickók; például a tolvajlás módszereiben is jártasak.
Végül is sose lehet tudni, hogy az állítólag hídvámra fizetett
ötven centet nem fasírtos szendvicsre költötték-e. Ezért aztán
264
Carella valamennyi vámbódénál nyugtát kért. A nyugtákat át-
adta Meyernek, aki gemkapoccsal a notesze fedeléhez tűzte
őket, belülre.
Egy óra után húsz perccel érkeztek a Fort Kirbyhez. A tá-
maszpontot körülvevő drótkerítés kapujában fegyveres őr állt.
A kapun hatalmas tábla hirdette fehér alapon fekete betűkkel,
hogy a támaszpont területére engedély nélkül belépni tilos.
Carella igazolta magát. Az őr megnézte a jelvényét és a sze-
mélyi igazolványát, belelapozott egy csíptetőbe fogott cédula-
csomóba, aztán azt mondta: – Az őrnagy úr várja önt, uram.
Parkoljon le a kantin innenső oldalán. Az a vöröstéglás épület
az ott jobbra. Az őrnagy úr az A 4-es épületben van.
– Köszönjük – mondta Carella.
John Francis Tataglia őrnagy a harmincas évei elején járt,
szőke haja rövidre volt nyírva, szőke bajsza mintha ragasztva
lett volna az orra alá. Eléggé alacsony termetű, körülbelül
százhetven centi magas, éber kék szemű férfiú volt, és rendkí-
vül katonás. Az ember szinte elképzelte, amint feszes
vigyázzban áll a gyakorlótéren a tűző napon, és nem kókado-
zik, még csak nem is izzad. Amikor az őrmester betessékelte
Carellát és Meyert az irodájába, felpattant az íróasztala mögül,
és kezet nyújtott.
– Tataglia őrnagy – mondta. – örvendek a szerencsének..
A két detektív kezet fogott vele, aztán leült az íróasztallal
szemközt. Az őrmester úgy hátrált ki a szobából, mint egy la-
káj. Az ajtó nesztelenül csukódott be mögötte. Hallották, hogy
valahol kinn a gyakorlótéren egy őrmester üvöltve vezényel: –
Egy... kett... ha... négy! Egy... kett... ha... négy! Az ismétlődő,
üvöltő kántálás furcsán, nyomasztóan hatott, és emlékeket idé-
265
zett fel. Carellát saját katonaidejének gyakorlataira emlékeztet-
te, pedig az már elég rég volt, Meyert meg megmagyarázhatat-
lan módon – s szinte fájdalmasan – azoknak az időknek az em-
léke rohanta meg, amikor még a középiskolai futballcsapatban
játszott. Az őrnagy háta mögött, az ablakon túl ólmosan ter-
peszkedett a november. November, az emlékezések hónapja.
– Ahogy már a telefonban is jeleztem kezdte Carella –, egy
gyilkosságsorozat ügyében nyomozunk...
– Nem egy gyilkosságról van szó? – kérdezte Tataglia. –
Amikor azt mondta, hogy Harris felől szeretne informálódni,
azt hittem, hogy...
– Eddig három gyilkosság történt – mondta Carella. – Nem
vagyunk biztosak benne, hogy mind a három összefügg, de az
első kettő feltétlenül.
– Értem. Ki a másik két áldozat?
– Harris felesége, Isabel, és egy Hester Mathieson nevű nő.
– Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Tataglia.
Az íróasztalán, amelyen egy réztáblán ez állt: J. F. Tataglia
őrnagy, nem volt egyetlen irat, sőt egyetlen írószerszám sem,
csak egy összehajtható, triptichonszerűen bekeretezett fénykép.
Egy fekete hajú nőt és két kislányt ábrázolt, az egyik kislány
fekete hajú volt, a másik meg szőke, mint az őrnagy. Tataglia
összetette az ujjai hegyét, és úgy tartotta a kezeit az álla alatt,
mintha imádkozna.
Meyer nem vette te róla a szemét. Rendkívül érzékeny
szaglószervével megérezte, hogy kölniillat árad az őrnagy író-
asztala mögül. Sohase szerette az olyan férfiakat, akik kölnizik
magukat, még akkor sem, ha atléták voltak, akik pénzért rek-
lámozták a kölnit a televízióban. Tataglia általában se tetszett
266
neki. Volt valami finomkodó, valami mesterkélten precíz eb-
ben az emberben. Nem vette le róla a szemét. Tataglia észre-
vehetően úgy látta, hogy kettejük közül Carella a szóvivő;
Meyer Tatagliát figyelte, Tataglia meg Carellát.
– Okunk van azt hinni, hogy Harris érintkezésbe lépett egyik
volt bajtársával, bizonyos tervvel kapcsolatban, amelyet ő fő-
zött ki – mondta Carella.
– Mi volt ez a terv?
– Valószínűleg olyasmi, ami törvénybe ütközik.
– Azt mondja, hogy "valószínűleg"...
– Mert igazában nem tudjuk – mondta Carella. – Helyes az
értesülésünk, hogy ön volt a 3. szakasz parancsnoka?
– Helyes.
– Jelen volt, amikor Harris megvakult?
– Igen. Én írtam meg később a jelentést az akcióról.
– És mint parancsnok írta alá.
– Igen.
– Ez december tizenötödikén volt. Harris december tizen-
negyedikén vakult meg – ha ez az értesülésünk is helyes –, és
ön december tizenötödikén írta meg a jelentést.
– Igen, mindkét dátum pontos – mondta Tataglia.
– Akkoriban léptették önt elő?
– Igen.
– Az akció előtt, amelyben Harris...
– Igen. Egy héttel vagy tíz nappal előtte. Az Ala Moana
hadműveletet december elején kezdtük. Blake hadnagy rövid-
del azután elesett, hogy a helikopterek rajtunk ütöttek. Engem
harc közben léptettek elő. A hadművelet hátralevő részében én
voltam a parancsnok.
267
 – Egyenesen hadnaggyá léptették elő?
– Igen, hadnaggyá, az egész szakasz parancsnokaként. A fe-
ladatunk nem egyszerű tisztogatási akció volt, hanem nagy-
arányú bekerítő manőver, részt vett benne egy egész zászlóalj:
gépesített egységek, tüzérség, légierő meg minden. Azelőtt
való nap, hogy Harris megvakult, egyik felderítő járőrünk el-
lenséges bázisra bukkant, vagy nyolcszáz méterre délnyugati
irányban. Afelé vonultunk a dzsungelén keresztül, amikor baj-
ba kerültünk.
– Mi történt?
– Egy L alakú csapdába jutottunk. Az első őrs teljes egé-
szében az L rövidebb szárában volt már, amikor a Bravó még
csak behatolt a hosszabbik szárba. Teljesen tehetetlenek vol-
tunk, mert az ösvényt puskákkal és gépfegyverekkel elzárták
előttünk, és kereszttűzbe kerültünk. A bokrok közé kukkantot-
tunk, hogy nincsenek-e bennük punji karók, aztán csak hasal-
tunk, és viszonoztuk a tüzet, remélve, hogy a Bravó eljut hoz-
zánk, mielőtt még mindnyájunkat kinyírnak. Közvetlenül a
Bravó mögött jött a 3., egy géppuskás raj. Nagyon meleg tíz
perc volt. Magam is csodálkoztam, hogy megúsztuk, s csak
Harris sebesült meg. Egy gránát találta el, majdnem elvitte a
fejét.
– Más nem sebesült meg?
– Az Alfából nem. A Bravóból ketten elestek, és a 3. sza-
kasznak volt néhány sebesültje. De ez volt minden. Igazán
mázlink volt. Mindnyájunkat elintézhettek volna.
– Nem emlékszik rá véletlenül, ki állt legközelebb
Harrishez?
– Mikor? Az akció során? Amikor megsebesült?
268
 – Nem, nem úgy értem. Kik voltak a barátai? Nem volt va-
laki, aki különösen közel állt hozzá?
– Ezt igazán nem tudnám megmondani. Nem vagyok benne
biztos, érti-e, hogy miért. Egy szakaszban negyvennégy ember
van, plusz a parancsnokló hadnagy, és a helyettese, egy őrmes-
ter. A hadnagy harcálláspontja rendszerint ott van, ahonnan a
legjobban irányíthatja az akciót. Én ezért tartózkodtam azon a
bizonyos napon éppen annál az őrsnél, mert ők voltak az első
vonalban.
– Tehát nem nagyon ismerte az Alfa tagjait.
– Egyénenként nem.
– Annak ellenére sem, hogy a hadművelet már a hónap ele-
jén megkezdődött?
– Névről természetesen ismertem őket, meg arcról is. Csak
azt akartam mondani, hogy személyes kapcsolatban nem na-
gyon voltam velük. Én tiszt voltam, ők meg...
– De hát csak akkoriban léptették elő.
– Az igaz – mondta Tataglia, és elmosolyodott. – Csakhogy
egy őrmester és az alárendeltjei közt sincs túlságosan baráti
kapcsolat. És én E 7-es voltam, mielőtt Blake hadnagy elesett.
– Hogy esett el? – kérdezte Meyer.
– Aknatűzben – mondta Tataglia.
– Mikor?
– Valamikor a hónap elején. Két vagy három nappal az után,
hogy a helikopterek rajtunk ütöttek. A dátumban nem vagyok
biztos.
– Nem tudja, tartotta a kapcsolatot Harris valamelyik baj-
társával, miután leszerelt?
– Fogalmam sincs róla.
269
 – És ön tartotta a kapcsolatot valamelyikükkel?
– Úgy érti, hogy az Alfa emberei közül?
– Igen.
– Nem. Rendszeres levelezésben állok a D. század 1. szaka-
szának volt parancsnokával, de körülbelül ez minden. Ő is hi-
vatásos katona, mint én, jelenleg Németországban állomásozik,
röviddel a találkozó után helyezték át oda.
– Miféle találkozó után, őrnagy úr?
– A D. század találkozót rendezett augusztusban. A század
tengeren túlra érkezésének tizedik évfordulóján.
– Hol tartották a találkozót?
– Fort Montmouthban. New Jerseyben.
– Ön is részt vett rajta?
– Nem. Én nem.
– Hát a barátja?
– Ő igen. Említette egyik levelében. Tulajdonképpen sajná-
lom, hogy nem mentem el a találkozóra.
– Hát akkor... – kezdte Carella, és Meyerre nézett. – Maga
szerint van még valami?
– Semmi – mondta Meyer.
– Hát akkor nagyon köszönjük – mondta Carella, azzal fel-
állt és kezet nyújtott.
– Sajnálom, hogy több segítséggel nem szolgálhattam –
mondta Tataglia.

Cotton Hawes jelentése már Carella íróasztalán feküdt, mikor

visszaértek hivatali helyiségükbe. Meyer megkérdezte
Carellától, nem inna-e egy pohár kávét, és kiment a folyosóra
270
az Iktatóba. A falióra 3 óra 37 percet mutatott. Az árnyékok
kezdtek megnyúlni. Carella felkattintotta az asztali lámpát, és
kezébe vette a jelentést. Egy kézzel írt cédula volt gemkapocs-
csal hozzátűzve.

Steve,
itt a jelentés a Hopewellel folytatott telefonbeszélgetésről.
Nem sokat érünk vele, de hát ez van. Felhívtam a megadott
majestai számon Russell Poole-t, de csak az anyjával tudtam
beszélni. Aztán felhívtam a munkahelyén. Háromra ér haza,
megállapodtam vele, hogy felkeresem. Ha későn végeznék, fel-
hívom hazulról.
Cotton

Carella levette a jelentésről a gemkapcsot, Hawes céduláját

összegyűrte, és bedobta a papírkosárba. Hawes a csoport
majdnem mindegyik tagjánál jobban gépelt. A jelentés szinte
hibátlan volt.

Jelentés

Körzet száma 87
Csoport száma 87
Az ügy kelte XI. 19.
Száma: RL-3671

A KIHALLGATOTT SZEMÉLY NEVE ÉS CÍME

HOPEWELL, ROBERT
271
 Sarasota (Florida)
Oleander Crescent 163.

TELEFONBESZÉLGETÉS. – Felhívtam Hopewellt az ott-

honi számán, felesége, Mary Louise megadta az üzleti számát.
Hopewell kerti bútorokkal kereskedik Sarasota bevásárló köz-
pontjában, a Southgate 41. alatt. Elmondta, hogy egész életé-
ben Sarasotában lakott, s akkor nősült meg, amikor besorozták.
A címe akkor is ugyanez volt. Emlékszik James Harrisre meg
az akcióra is, amelynek során megvakult. Beszámolója szerint
egy L alakú csapdába kerültek, az Alfa őrsön meglepetéssze-
rűen ütöttek rajta, a Bravó meg egy géppuskás raj mentette
meg őket. Harrist egy repeszgránát találta el, az orvosok a tá-
bori kórházba szállították, s onnan helikopteren a támaszpont
kórházába. HOPEWELL EKKOR LÁTTA UTOLJÁRA
HARRIST. Hopewell E 5 volt, és őrsvezető. Az akció idején
velük volt a szakaszparancsnok, John Tataglia hadnagy.
HOPEWELL LESZERELÉSE ÓTA SENKIVEL SEM TA-
LÁLKOZOTT A RAJÁBÓL. Később a következő év márciu-
sában vívott ütközet során ő maga is megsebesült. Nagyon saj-
nálja, hogy nem vett részt a D. század nemrég rendezett talál-
kozóján, de nem engedhette meg magának az útiköltséget a
távoli Fort Montmouthba (New Jersey), ahol a találkozót tar-
tották. Levelezik az Alfa egy másik tagjával – Karl Fiersen,
gránátos, lakik: Amszterdam (Hollandia) –, s úgy tudja tőle,
hogy a találkozó nagyszerűen sikerült. Kérdésemre, hogy Ja-
mes Harris részt vett-e a találkozón, azt mondta, hogy nem
tudja. Sajnálkozásának adott kifejezést, amikor közöltem vele,
hogy James Harrist meggyilkolták.
272
 A JELENTÉS KELTE XI. 22.
KIÁLLÍTÓJA HAWES, Cotton det.
JELVÉNYÉNEK SZAMA 31-784-32
KÖRZETE 87.

Majesta természetesen akkor kapta "Felséges" nevét, amikor

Amerika még angol gyarmat volt. György király őfelségéről
nevezték el. Akkoriban sok mindent neveztek el György ki-
rályról. Georgetown is György királyról kapta a nevét. Azok-
ban az időkben, mikor az angolok is francia négyest táncoltak,
és még a közkatonák is úgy beszéltek, mint a nemesurak,
Majesta dombos és elegáns volt. – Ó, igen, Majesta – mondták
az angolok. – Nagyon elegáns városnegyed. – Majesta még
manapság is dombos, de már korántsem elegáns. Sőt: slampos.
Akár lepusztultnak is nevezhetnénk.
Élnek Majestában olyanok is, akik kint laknak az Atlan-
ti-óceánba nyúló földnyelven, a város közigazgatási határán
belül, és mégis távol a tulajdonképpeni várostól és a világ za-
jától. Szerintük Washington és a Függetlenségi Nyilatkozatot
megszavazó kongresszus tagjai félrevezetett fanatikusok vol-
tak. Szerintük Majesta sokkal többre vitte volna, ha brit gyar-
mat marad. Tudniillik a közelükben van Sand's Spit, amely
még ma is pontosan úgy fest, mint egy brit gyarmat. Az ott
lakók a nyári hónapokban Pimms Cubsot isznak, és mindig
orrhangon beszélnek. Sand's Spit lakóinak többsége mérhetet-
lenül gazdag. A kisebbség csak borzasztóan gazdag. Majesta
lakóinak többsége viszont mérhetetlenül szegény. A kisebbség

273
csak borzasztóan szegény. Russell Poole egyszerűen csak át-
kozottul szegény volt.
Az anyjával lakott együtt egy sorházban, amelynek párját
Angliában a Victoria Street vagy a Gladstone Road környékén
lehetne megtalálni: az alma nem esik messze a fájától. Russell
Poole fekete volt. Még sohasem járt Angliában, de gyakran
ábrándozott róla, hogy odamegy. Nem tudta, hogy Angliának is
megvannak a maga problémái a sötétebb bőrű emberekkel: a
lehullott almától nem messze előbb-utóbb kinő az almafa.
Poole csak azt tudta, hogy szegény, és egy nyomorúságos la-
kásban lakik. Nem tetszett neki Cotton Hawes. Cotton Hawes
pontosan olyan volt, mint egy rohadt hekus. Poole rászólt az
anyjára, hogy menjen át a másik szobába.
Hawesnak se tetszett túlságosan Russell Poole.
A két férfi tulajdonképpen nagyon hasonlított egymásra,
csak az egyik fehér volt, a másik meg fekete. Jóformán ez volt
köztük az egyetlen különbség. Poole körülbelül olyan magas és
olyan súlyú volt, mint Hawes: jó száznyolcvannyolc centi és
nyolcvanhat kiló. Mindkettőjüknek széles volt a válla, és kes-
keny a csípője. Poole-nak azonban nem vörös volt a haja, mint
Hawesnak – de hát kié olyan vörös még? Poole becsukta az
anyja után a hálószobába vezető ajtót, aztán megkérdezte: –
Nos, miről van szó?
– Már mondtam a telefonban – felelte Hawes. – Jimmy Har-
rist meggyilkolták.
– Na és?
– Maga egy rajban volt vele a tengeren túl, nem?
– De igen. Erre is csak azt mondhatom: na és?
– Mikor találkozott vele utoljára?
274
 – Augusztusban,
– Az idén augusztusban?
– Igen.
– Hol?
– New Jerseyben, a század találkozóján.
– Miről beszélgettek?
– A régi időkről.
– Az újakról nem?
– Hogy érti?
– Nem említette, hogy tervez valamit?
– Mit tervezett?
– Amiben az Alfa is benne lett volna.
– Mi lett volna az?
– Azt magától szeretném hallani – mondta Hawes.
– Nem tudom, miről beszél.
– Nem mondott olyasmit, hogy szüksége lenne valamiben az
Alfa segítségére?
– Nem.
– Esetleg valamilyen üzleti vállalkozásban?
– Semmiben.
– Ki volt még ott? Mármint az Alfából.
– Csak mi négyen.
– Kik?
– Én és Jimmy, meg Karl Fiersen, aki Amszterdamba ké-
szült utazni, meg Rudy Tanner, aki Kaliforniából jött át repü-
lővel.
– Nem tudja véletlenül, hol érhetjük el őket?
– Tanner címe megvan nekem. Fiersen meg azt mondta, ír-
jak csak neki Amszterdamba az American Express címén.
275
 – Megadták egymásnak a címüket?
– Persze. Mindnyájan:
– Jimmy is?
– Jimmy is.
– Maga is megadta neki a magáét?
– Mindenki mindenkinek.
– Írt magának Jimmy?
– Nem.
– Tudna róla, ha a többiek közül írt volna valakinek?
– Honnan tudnék?
– Tataglia hadnagy ott volt a találkozón?
– Nem. Meg is voltunk lepődve, hiszen a virginiai Fort
Lee-ben állomásozik, és az nincs olyan istentelen messze New
Jerseytől. Tanner Kaliforniából jött oda.
– Honnan tudja, hogy hol állomásozik?
– Tataglia? Hát ott volt a találkozón egy százados, annak
idején az 1. szakasz parancsnoka, s néhányan beszéltünk is
vele. Ő mesélte nekünk, hogy Tataglia már őrnagy, és Fort
Lee-ben állomásozik.
– Kiknek mesélte?
– Már nem is emlékszem, kik álltunk ott körülötte. Azt hi-
szem, én meg Jimmy, meg még egy másik srác a rajból, de
nem az Alfából.
– Ki lehetett?
– Hát a Bravóból egy srác. Nem sokan maradtak életben a
Bravóból. Ketten még aznap elestek az akció során, amikor
Jimmy megsebesült, egy másik srác meg nem sokkal karácsony
után.

276
 – Annak, aki ott volt a Bravóból a találkozón... tudja a ne-
vét?
– Persze hogy tudom. Danny Corteznek hívják. Philadelp-
hiában lakik.
– Az ő címe is megvan magának?
– Meg. Felírtam.
– Jimmynek is megvolt Cortez címe?
– Nem tudom. Nem lógtam folyton Jimmy körül, nem tu-
dom, kinek kapta meg a címét és kinek nem.
– De abban biztos, hogy az Alfa tagjainak a címét megkapta.
– Egen. Mert akkor mind együtt álltunk és dumáltunk, és
mind ugyanazzal a ceruzával írtuk fel a címeket.
– Miről dumáltak?
– Már mondtam. A régi időkről. Sok mindent végigcsinál-
tunk ám odaát egymás oldalán.
– Például?
– Például rengeteg közös akciót. A dzsumókban is, meg a
kupikban is.
– Mik azok a dzsumók?
– A mocsarak. Tudja, ott benn a dzsungelben. A dzsungel-
mocsarak.
– Miféle akciókban vettek részt?
– Főleg tisztogatásokban. Éjszaka körülvettünk egy-egy fa-
lut, aztán pirkadatkor támadtunk. Mielőtt még otthagyták volna
az asszonyaikat meg a rizsestálaikat, hogy ismét eltűnjenek a
dzsungelben. Elpusztítottunk mindent, amit csak találtunk. Tá-
nyéraknákat, cukrot, pácolt halat, kézifegyvereket, szóval
minden nyavalyát.

277
 – Akkor is tisztogató akciót végeztek, amikor Jimmy meg-
sebesült?
– Nem, az az Ala Moana volt. Egy nagy hadművelet. Benne
volt az egész zászlóalj.
– Nehéz volt?
– Nem volt könnyű. Sokkal több embert vesztettünk, mint
amennyit az újságok írtak. Mert mindig csak az ellenség halot-
tait számolták meg. Érti? A mieinket eszükbe se jutott meg-
számolni.
– Jól megvolt Jimmy mindenkivel az Alfában?
– Egen.
– A rajban is?
– Abban is.
– Nincs valaki, aki maga szerint szívesen eltette volna láb
alól? Gondolkozzon!
– Senki.
– És maga valóban akkor találkozott vele utoljára? Augusz-
tusban?
– Valóban akkor.
– Megkaphatnám azokat a címeket? – kérdezte Hawes.

Megint a telefon.
A telefon éppoly életbevágóan fontos kelléke a rendőrnek, mint
a betörőnek a feszítővas. A birtokukban volt Rudy Tanner cí-
me, meg egy Danny Cortez nevű emberé, aki annak idején a 2.
raj Bravó őrsében teljesített szolgálatot, és azt is tudták, hogy
Kari Fiersent az American Express címén lehet Amszterdam-
ban elérni. Az utóbbival azonban nem sokat értek, mivel a vá-
278
ros nyilván még akkor se rajongott volna egy óceánon túli hí-
vásért, ha valamilyen csoda folytán Fiersen közvetlen telefon-
számát sikerült volna megkapniuk. Hát még így! Tehát csak a
Los Angeles-i és a philadelphiai tudakozókat tárcsázták fel
Tanner, illetve Cortez számáért. Mind a kettőt megkapták.
Carella Tannerrel beszélt először. Majdnem ugyanazokat a
kérdéseket tette fel neki arról a december tizennegyedik! akci-
óról, és majdnem ugyanazokat a válaszokat kapta. Minden
stimmelt. Tovább kérdezett.
– Mikor látta utoljára?
– Augusztusban. A találkozón.
– Nem beszélt magának valamilyen tervről?
– Tervről? Hogy érti?
– Amit ő hajtana végre meg az Alfából valaki.
– Az Alfából? Nem értem.
– Nem kért magától segítséget valamilyen tervhez?
– Nem. Nem kért.
– Irt magának a találkozó után?
– Nem.
– Pedig maga megadta neki a címét, ugye?
– Meg.
– És ő is megadta az övét, igaz?
– Igen.
– Mikor járt utoljára ebben a városban?
– Augusztusban. Amikor a találkozóra mentem.
– Azóta nem?
– Nem.
– Oké, köszönöm.

279
 Kagylót letenni. Jegyzeteket megnézni, összehasonlítani az
információt, amelyet Tannertől kapott az imént, Tataglia,
Hopewell és Poole már meglevő információival. Elgondolkoz-
ni rajtuk. Nagyon elgondolkozni. És főleg nagyon elgondol-
kozni Jimmy lidérces álmain, amelyekről az orvosa azt mondta,
hogy egy alagsori helyiségben történt nemi erőszakban gyöke-
reznek, amely a valóságban sohasem történt meg. Nem elfelej-
teni felhívni a rendőrségi pszichiátert – hogy a fenébe is hív-
ják? És fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy a három gyil-
kosságnak esetleg nincs indítéka...
Volt idő, amikor a legtöbb gyilkosság veszekedésnek indult
családi jelenetek fejszés vagy revolveres "megoldása" volt. Ha
holtan találtak egy hölgyet a fürdőszoba padlóján, már indultak
is a férj keresésére. Ha találtak egy férfit, akinek eltörték a lá-
bát, és mellékesen még egy kést is döftek a szívébe, már indul-
tak is a barátnője férjének a keresésére, méghozzá rohanva,
hogy odaérjenek, mielőtt a férj ráadásul a feleségét is ledobná a
háztetőről. Ilyenek voltak a régi szép idők. Ritkán akadt olyan
gyilkosság, ahol mindent gondosan előre kiterveltek. Ritkán
akadt asszony, aki – szabadulni akarván a férjétől – olyan bo-
nyolult tervet eszelt volna ki, hogy például mérget von ki egy
zöld dél-amerikai kígyó mirigyéből, és estéről estére a férje
konyakjába csöpögtet belőle egy keveset, hogy szegény ember
végül is görcsöket kapjon és fél év múlva meghaljon, miközben
az asszony a Riviérán éli a világát egy koppenhágai selyemfiú
társaságában. Nem, ilyen asszony sohasem akadt. A régi szép
időkben a való életben a gyilkosságok általában úgy történtek,
hogy az asszony hazamént, megint részegen találta a férjét, jól
megrázta, aztán azt mondta, hogy egye fene az ilyen házassá-
280
got, kiment a konyhába a jégcsákányért, aztán tizenhatszor
belevágta a férje mellébe meg a nyakába. A való életben így
volt. Aki másként képzelte, az a Sussexben élő írónők krimijeit
olvasta. A hátborzongató "thriller"-eket. Körülbelül olyan hát-
borzongatóak, mint Lucy tánti horgolt hálósapkája.
A régi szép időkben egy gyilkosságot három-négy óra alatt
– úgyszólván ebédtől uzsonnáig – megoldottak. És rendszerint
nem az inas volt a tettes, nem is valami gonosz manó, hanem
az áldozat öccse vagy az öccsének a felesége vagy Tim bácsi
az alaszkai Noméból. Manapság más a helyzet. Az ebben a
városban elkövetett gyilkosságok egyharmadában az áldozat és
a gyilkos még csak nem is ismeri egymást, mikor a bűntény
történik. A szó szoros értelmében vadidegenek, s csak arra a
néhány pillanatra kerülnek végzetesen intim közelségbe egy-
máshoz, amennyi egy ravasz meghúzásához vagy egy késpenge
szívbe döféséhez kell. Miért ne lehetne hát elhinni, hogy
Jimmyt, Isabelt és Hestert olyan valaki ölte meg, akit egyikük
sem ismert, valami őrült, aki vakokra pályázott? Miért ne? S a
gyilkos is csak onnan ismerte őket, hogy valahol a környékén
éltek, elunta nézni őket, elunta a csoszogásukat, undorította a
puszta létezésük. És elhatározta, hogy végez velük. Miért ne
fordulhatna elő ilyesmi?
Talán.
Carella sóhajtott egyet, feltárcsázta Philadelphia kódszámát,
a 215-öt, aztán feltárcsázta Danny Cortez lakásának a számát.
Már majdnem félhat volt az órán, remélte, hogy a pasas már
hazaért a munkából. A telefon háromszor kicsengett, aztán egy
nő vette fel a kagylót.

281
 – Hello? – szólt bele. Carella ebben az egyetlen szóban is
érezni vélte a spanyolos akcentust, de lehet, hogy csak azért,
mert tudta, hogy Danny vezetékneve Cortez.
– Kérem, én Danny Cortezzel szeretnék beszélni – mondta.
– Ki keresi? – kérdezte a nő. Most már kétségtelen volt,
hogy akcentussal beszél.
– Carella detektív, Isola, 87-es körzet.
– Kicsoda?
– A rendőrség – mondta Carella.
– A rendőrség? Que desea usted?
– Danny Cortezzel szeretnék beszélni. Ki van a telefonnál?
– A felesége. Qual es su nombre?
– Carella. Carella detektív.
– Ismeri magát a férjem?
– Nem. Interurbán beszélek.
– Ó, interurbán – mondta a nő. – Egy pillanat, por favor.
Carella várt. Hangokat hallott a háttérben, spanyolul sugdo-
lóztak. Csend. Aztán valaki felvette a kagylót.
– Hello? – szólalt meg egy férfihang.
– Mr. Cortez?
– Tessék.
– Itt Carella detektív, az isolai 87-es körzetből. Azért hívtam
fel, mert egy gyilkosság ügyében nyomozunk.
– Egy gyilkosság ügyében?
– Igen. Egy James Harris nevű emberről van szó. Nem em-
lékszik rá véletlenül? Együtt voltak katonák.
– Dehogynem emlékszem. Azt mondja, hogy meggyilkol-
ták?
– Igen. Felelne néhány kérdésemre?
282
 – Persze. Kérdezzen csak.
– Mikor látta őt utoljára, Mr. Cortez?
– Jimmyt? Augusztusban. A század találkozóján. Én is ott
voltam New Jerseyben. Akkor láttam utoljára.
– Beszélt is vele?
– Hát persze.
– Miről?
– Ó, sok mindenről. Tudniillik ugyanabban a rajban szol-
gáltunk. Ő az Alfa őrsben, én meg a Bravóban. Mi mentettük
meg őket aznap, amikor Jimmy megsebesült. Csapdába kerül-
tek, és mi mentettük ki őket.
– Baráti viszonyban volt vele?
– Hát úgy-ahogy. Egy krecliben laktunk ugyan, mármint az
Alfa meg a Bravó, de...
– Egy micsodában?
– Krecliben.
– Mi az?
– A krecli? Nem tudja, mi az a krecli?
– Nem én.
– Hát az, amiben laktunk. A támaszponton. Nyolcan voltunk
egy krecliben, a tiszteseknek külön kényelmes kreclijük volt.
– Szóval az olyan barakk-féle valami?
– Hát inkább olyan, mint egy sátor. Alul fa, felül meg
ponyva. A miénknek bádogteteje volt, de nem mindegyiknek.
– És nyolcan laktak egy krecliben?
– Egen, négyen az Alfából és négyen a Bravóból. Az őr-
mestereknek – a két őrsvezetőnek meg a rajvezetőnek – külön
kreclijük volt. De azt akartam mondani, hogy egy rajban vol-
tunk ugyan valamennyien, az Alfában levő srácok mégis köze-
283
lebb álltak egymáshoz, mint a Bravó tagjaihoz. Ami érthető is,
mert egy őrs nagyon szorosan össze kell hogy tartson. Ugyanis
az embernek az élete függhet az őrsében levő többi sráctól. Sok
mindent csinálnak együtt végig. Mint ahogy a Bravo is sok
mindent csinált végig, meg sok mindent az Alfa is, de mind a
kettő a magáét. Noha ugyanabban a rajban voltunk. Érti?
Carella hümmögött. Aztán megkérdezte:
– Az Alfa például miket csinált végig?
– Ó, nagyon sok mindent. Úgy értse, hogy harc közben is,
meg hát ugyebár... a támaszponton kívül is. – Lehalkította a
hangját. Tudja, a csehókban meg a kupikban.
– Harc közben miket csinált végig?
– Hát például rengeteg tisztogatási akciót. És amikor az Ala
Moana folyt – az egy nagy hadművelet volt –, ők voltak ott,
amikor a hadnagy elesett.
– Blake hadnagyra gondol?
– Egen, Blake hadnagyra. A szakasz parancsnokára.
– Azt akarja mondani, hogy az Alfa ott volt, de a Bravó
nem?
– Hát, mi már felfelé mentünk a dombra. Kiküldtünk egy
felderítő járőrt, és a rádiósuk visszaszólt, hogy fél tucat bun-
kert, meg két alagutat találtak a domb tetején. Mi már úton
voltunk, hogy csatlakozzunk hozzájuk.
– Mármint a Bravó?
– Egen. Az Alfa pihent.
– Pihent – mondta Carella.
– Egen. Ugyanis egész hónapban súlyos harcokat vívtunk.
Az Alfa lent maradt a domb tövében, egy bambuszliget köze-
lében, ahol a hadnagy harcálláspontja volt. Egy fa mellett.
284
 – Egy fa mellett – mondta Carella.
– Egen. A harcállásponton ne valami épületet, sátrat vagy
effélét értsen. Harcálláspontnak azt a helyet nevezzük, ahol a
parancsnok tartózkodik. Ahonnan az akciót irányíthatja. Ért
engem?
Carella megint hümmögött. – És a hadnagy ott tartózkodott,
amikor elesett? Lenn a domb tövében?
– Egen. Azazhogy nem. Elmondom, hogy pontosan mi tör-
tént. Az Alfa a szakaszvezető őrmesterrel maradt lenn.
– Tatagliával?
– Egen. Johnny Tatagliával. A Bravó fölfelé ment a dombra,
ahol az ellenség beásta magát. A hadnagy meg visszament
megnézni, hogy hol a fenébe maradt az Alfa. Ugyanis az Alfá-
nak kellett volna alkotnia mögöttünk az utóvédet. Ért engem?
– Igen.
– Akkor kezdtek tüzelni az aknavetők. A rohadtak bemérték
a bambuszligetet, és tropára verték.
– És akkor esett el a hadnagy?
– Egen. Az aknatűzben. Nyilván eltalálta egy repesz. Bor-
zasztó volt. Az Alfa fedezékbe bújt, mikor az aknavetők tüzelni
kezdtek, s aztán már nem sikerült idejében eljutniuk a had-
nagyhoz.
– Hogy érti?
– Hát abban a háborúban odaát gyorsan össze kellett szed-
nünk a sebesültjeinket meg a halottainkat, mert ha nem szedtük
össze, elhurcolták őket.
– És ez történt Blake hadnaggyal is?
– Égen. Nyilván akkor sebesült meg, amikor lefelé ment a
dombról. Az Alfa később elmesélte, hogy nem tudtak érte
285
menni az aknatűz miatt. Kénytelenek voltak tétlenül nézni,
hogy behurcolják a dzsungelbe. Később aztán megtalálták egy
gödörben.
Carella hümmögött.
– Hát igen, ilyen borzasztó dolgokat csináltunk végig egy-
más oldalán, így aztán nem csoda, hogy az ember közel került
az őrsében levő srácokhoz. Ért engem?
– Igen, értem – mondta Carella. – Ez december harmadikán
történt, ugye?
– Nem tudom. Nem tudnám pontosan megmondani. Mi nem
ott voltunk. Mi útban voltunk oda, ahol a felderítők azokra a
bunkerekre bukkantak. Kiderült, hogy egy hatalmas lőszerrak-
tár volt odafenn. Hogy is mondjam? A harcoló katonának csak
azok az események érdekesek, amelyekben maga is benne van.
Amiben nincs benne, amit nem a saját bőrén tapasztal, az neki
nem érdekes. Nem figyel oda. Ezért nem tudnám megmondani,
hogy a hadnagy harmadikán vagy negyedikén vagy hányadikán
esett el. Számomra ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Én
akkor a bunkereket kerestem, hogy elpusztítsam őket. Az ak-
navetők lövedékei nem a közelünkben csapódtak be. Mi csak a
robbanásokat hallottuk. Maga élt már át aknavetőtámadást?
Pokoli lármával jár, még távolról is.
– Uhum. Mondja, Mr. Cortez, New Jerseyben, azon a talál-
kozón, Jimmy nem említette magának, hogy valami tervet for-
gat a fejében?
– Tervet? Nem. Arról beszélgettünk, hogy mi volt a tenge-
ren túl. Miféle tervre gondol?
– Pénzszerzési tervre.

286
 – Bárcsak ilyesmiről beszélt volna – mondta Cortez, és ne-
vetett. – Ugyancsak rám férne egy kis pénz.
– Nem tudja, másvalakit sem környékezett meg ilyen tervvel
a jelenlevők közül?
– Nem. Honnan tudnám? Higgye el nekem, egyikünket se
vet fel a pénz. New Jerseyben mindnyájan panaszkodtunk is,
hogy milyen rohadtul megy a sorunk. Mármint nekünk, vete-
ránoknak. Ha Jimmynek lett volna valami pénzszerzési terve...
hát meg kell mondanom magának, mindnyájan habozás nélkül
benne lettünk volna. – Cortez megint nevetett. – Feltéve, hogy
nekünk nem került volna semmibe.
– De nem hallott semmiféle ilyen tervről?
– Nem én.
– Megadta a címét Jimmynek?
– Meg.
– És ő írt magának a találkozó után?
– Nem.
– Nem is telefonált? Vagy nem próbált valahogy másképpen
érintkezésbe lépni magával?
– Nem.
– Hm – dünnyögött Carella. – Hát akkor – sóhajtott fel, –
nagyon köszönöm, Mr. Cortez. Hálás vagyok, hogy ennyi időt
áldozott rám.
– Sok szerencsét kívánok – mondta Cortez, és letette a
kagylót.

Dave Murchison a vaslépcső felé nézett, mikor Carella lejött az

eligazítóba. Az öltözőben két rendőr üldögélt, zubbony nélkül,
287
hosszú ujjú ingben, nadrágtartóval a nadrágjukon. Kávéztak.
Egyikük valamilyen viccet mesélhetett, mert mind a ketten
röhögtek.
Carella bepillantott a nyitott ajtón a helyiségbe, aztán az el-
igazító asztalához lépett. Hazamegyek – mondta.
– Mi legyen a kutyával? – kérdezte Murchison.
– Mi? Jesszusom, róla teljesen megfeledkeztem. Elhozta
valaki?
– Benn van az egyik földszinti őrizetes cellában. Mi a terve
vele?
– Nem is tudom – mondta Carella. – Talán elviszem Harris
anyjához.
– Mikor? – kérdezte Murchison. – A kapitányság épületében
tilos ám állatokat tartani, Steve.
– Miscolo is tart macskát az Iktatóban – mondta Carella.
– Az más. Az a macska nem egy őrizetes cellában van.
– Vigyem fel a kutyát is az Iktatóba?
– Megenné Miscolo macskáját. Marha nagy kutya, Steve.
Látta, mekkora?
– Nem olyan nagyon nagy. Egy átlagos nagyságú labrador.
– Egy átlagos nagyságú labrador nagyon nagy kutya. Merem
állítani, hogy legalább negyven kiló. Meg aztán enni se haj-
landó.
– Rendben van, reggel majd elviszem Harris anyjához.
Úgyis beszélnem kell vele.
– Imádkozzon, nehogy Frick századosnak eszébe jusson el-
lenőrizni a cellákat. Ha meglátja, hogy ott egy kutya, megüti a
guta.
– Hitesse el vele, hogy álruhában van.
288
 – Micsoda?
– Mondja neki azt, hogy egy kutyának öltözött bűnöző.
– Ha-ha – mondta Murchison, de nem nevetett.
– Reggel az lesz az első dolgom, hogy elviszem – mondta
Carella. – Most fáradt vagyok, Dave. Szeretnék hazamenni.
– Mennyi az idő tulajdonképpen? – kérdezte Murchison, és
felnézett az órára. Charlie Maynard egy órával ezelőtt telefo-
nált, hogy késni fog egy kicsit. Háromnegyed négykor kellett
volna felváltania, és háromnegyed ötkor telefonált, hogy késni
fog egy kicsit. Most háromnegyed hat, és még mindig nincs itt.
Pedig megmondtam neki, hogy üljön fel Tarzanra, és vágtasson
ide, amilyen gyorsan csak tud.
– Hogyhogy üljön fel Tarzanra?
– Hát Tarzan volt Ken Maynard lova, nem?
– Nem. Tarzan Tom Mix lova volt.
– Tom Mix lova Tony volt.
– Hát akkor kié volt Trigger? – kérdezte Carella.
– Azt nem tudom. Talán Buck Jonesé.
– Meg aztán Charlie Maynard nem is Ken Maynard.
– Nem mindegy? – kérdezte Murchison. – Akkor is két órát
késik, nem?
Carella csak pislogott. – Jó éjszakát, Dave – mondta, azzal
az ajtóhoz sietett, s a lépcsőn le az utcára. Az utcán kegyetlenül
fújt a szél.

A szél vadul cibálta a vak férfi kabátját. Megkapaszkodott ve-

zető kutyája pórázában német juhászkutya volt –, és elátkozta a
szelet is, meg azt is, hogy vécére kellene mennie, és még min-
289
dig három háztömbre van az épülettől, ahol lakik. Az a baj, ha
újságárus standja van az embernek, hogy valahányszor pisilnie
kell, kénytelen bemenni az önkiszolgáló étterembe vagy a
könyvesboltba. Rendesek és elnézik, tudják, hogy az ember
nem állhat egész nap a sarkon, anélkül hogy vécére menne, ő
mégse szeret minduntalan alkalmatlankodni nekik.
Az asztronauták vajon hogy csinálják? tűnődött. Belepisil-
nek az űrruhába? Vagy van rajtuk valahol egy kivezető cső? Be
kellett volna mennie az önkiszolgálóba, mielőtt hazaindul. A
könyvesbolt már zárva volt, de az önkiszolgáló éjjel-nappal
nyitva tart, és az üzletvezető azt mondta, hogy nincs kifogása
ellene, ha bemegy, és igénybe veszi a férfivécét. De hát tízper-
cenként mégse mehet be, nem élhet így vissza senkinek a ven-
dégszeretetével. Igyekezett szükségleteit ebédidőig, aztán úgy a
délután közepe tájáig visszatartani. Ebédelni mindig az önki-
szolgálóban szokott, így aztán sikerült baráti viszonyban ma-
radnia az üzletvezetővel. A könyvesboltba csak nagy ritkán
ment be, amikor restellt megint az önkiszolgálóba bemenni. A
könyvesbolttal ugyanis más volt a helyzet: ott csak nagy ritkán
vásárolt – ha ajándékot akart venni valamelyik nem vak barát-
jának –, meg aztán ott is ugyanazokat a magazinokat árusítot-
ták, mint ő, és tartott tőle, hogy esetleg azt hiszik, velük kon-
kurál.
Úristen, hogy kell pisilnie!
A kutya hirtelen megtorpant a járda közepén.
– Mi van, Ralph? – kérdezte. A kutya morogni kezdett.
– Ralph – mondta. – Mi baj, pajtás?
Abban a pillanatban valami émelyítően édeskés szag csapta
meg az orrát, undorító orvosságszag: kloroform, igen, kloro-
290
form! A kutya ismét morgott, mélyen a torkából, mintha tá-
madni akarna, aztán hirtelen kirántotta a kezéből a pórázt, és
valaki fájdalmasan felordított. Lábak csoszogását hallotta a
járdán, hallotta, hogy valaki zihálva lélegzik, a kutya ismét
halkan morog, aztán szaladó léptek hangzottak fel és haltak el
az estében. A kutya ugatott. És sehogy se akarta abbahagyni.
– Jól van – mondta –, jól van. – Tapogatózni kezdett a póráz
után, és meg is találta. Megveregette a kutya fejét. – Vezess
haza, pajtás – mondta. – Gyerünk haza. Haza, Ralph.
A lakásán volt telefon.

Felhívta a rendőrséget, nem mintha azt hitte volna, hogy tesz-

nek valamit az ügyben – ebben a rohadt városban a rendőrség
soha, semmilyen ügyben nem tesz semmit –, csak mert dühí-
tette a támadás. A rendőr, aki a lakására érkezett, azonnal fel-
bosszantotta.
– Honnan tudja, hogy támadás volt, Mr. Masler?
A vak neve Eugene Maslen volt, n-nel a végén. Kétszer is
kijavította már a rendőrt, de az folyton csak Maslert mondott.
Talán nagyothall. Megpróbálkozott harmadszor is. Maslen –
mondta –, n-nel a végén. És onnan tudom, hogy támadás volt,
hogy a kutya morogni kezdett. Nem morgott volna úgy, ha nem
fenyegetően közeledett volna valaki.
– Mm – dünnyögött a rendőr. Az ő neve McGrew volt, s az
alsóvárosi Négy-Egyesben, a pénzügyi negyedben teljesített
szolgálatot, nem messze a főkapitányság épületétől. – És azt
mondja, hogy kloroformszagot érzett?

291
 – Igen, kloroformszagot. Pontosan olyat, mint amikor kivet-
ték a mandulámat.
– Az mikor volt, Mr. Masler?
– Hétéves koromban.
– És még mindig emlékszik rá, hogy milyen szaga volt a
kloroformnak?
– Igenis, emlékszem.
– És mit akar ezzel mondani, Mr. Masler? Azt, hogy az a
bizonyos valaki el akarta kábítani a kutyát?
– Hogy mit akart, azt nem tudom. Én csak azt mondom,
hogy valaki kloroformmal közeledett hozzánk, és a kutya neki-
támadt és megharapta.
– Ó, szóval a kutya megharapta. Honnan tudja?
– Hallottam, hogy a pasas felordít.
– Honnan tudja, hogy férfi volt?
– Az ordítása olyan volt, mint egy férfié.
– Mit ordított?
– Csak fájdalmában ordított, de egy olyan ordításból is meg
tudom állapítani, hogy férfi vagy nő ordít. Ez férfi volt.
– Nem veszett a kutyája?
– Nem, a múlt hónapban oltották be veszettség ellen. A dá-
tum rajta van a cédulán. A nyakörvén.
McGrew gondolta, hogy nem ártana megnézni a cédulát,
csakhogy az a kutya ma este egyszer már megharapott valakit,
és nem szerette volna, hogy ő legyen a második.
– Hol történt a dolog? – kérdezte.
– Három háztömbbel odébb. A Cherry Streeten. Azon a tá-
jon, ahol a Kereskedelmi Bank van a sarkon.
– Maga tudta, hogy hol van?
292
 – Igen – mondta Maslen –, pontosan tudtam, hogy hol va-
gyok. Vaknak ugyan vak vagyok, de hülye nem.
– Mm – dünnyögött McGrew, a dünnyögés kétkedőre sike-
rült. – Hát akkor – mondta – utánanézünk a dolognak, és ha
rájövünk valamire, értesítjük.
– Köszönöm – mondta Maslen. Egy pillanatig sem hitte,
hogy bárki is utánanéz a dolognak, vagy rájön valamire.
Az épület előtt egy másik rendőr várakozott az URH-s ko-
csiban. Rutinszerűen jelezték, hogy vették a 10-24-et – rabló-
támadási kísérlet –, aztán mikor Maslen épületéhez értek, úgy
gondolták, hogy fölösleges mind a kettőjüknek felmászni a
harmadik emeletre. McGrew kollégája, akinek Kelly volt a
neve, aludt a kocsiban, mikor McGrew visszaért az utcára.
McGrew megkopogtatta az ablakot, Kelly felriadt, először a
kocsiba pillantott, aztán ki az ablakon, amelyen McGrew lesett
lehajolva befelé. – Ja – mondta Kelly, és kinyitotta az ajtót az
utasülés oldalán. McGrew beszállt.
– Mi van? – kérdezte Kelly.
– Tudja a fene – mondta McGrew. – Forduljunk be gyorsan
a Cherryre, a Kereskedelmihez.
– A bankhoz?
– Igen, a bankhoz. – McGrew leakasztotta a kézi mikrofont
a szerelvényfalról. Körülbelül öt perce jelezte, hogy 10-88 – a
helyszínre érkeztünk –, s most leadta a diszpécsernek a kom-
binált 10-80 D-t és 10-98-at – kapcsolatba léptünk a nyomozó
csoporttal, és folytatjuk az őrjáratot –, aztán a Cherry és a Laird
sarkán a telefonfülkéből felhívta a körzetet, és megkérte az
eligazító őrmestert, hogy kapcsolja a nyomozók emeleti szobá-
ját. A detektívnek, aki felvette a kagylót, Underhill volt a neve.
293
McGrew tájékoztatta a bejelentésről, aztán megkérdezte
Underhilltől, nem volna-e kedve esetleg odajönni.
– Maga a helyszínen van? – kérdezte Underhill.
– Egen. Ott, ahol állítólag a dolog történt
– Akkor nézzen körül, és hívjon vissza, ha talál valamit.
– Mit keressek?
– Azt mondta, hogy kloroformos támadás volt, nem?
– Egen.
– Akkor nézzen körül, nincs-e ott valami kloroformmal át-
itatott rongy vagy vattacsomó vagy akármi. De ha talál valamit,
hozzá ne nyúljon!
– Oké– mondta McGrew.
– És vérfoltot is keressen. Azt mondta, hogy a kutya meg-
harapta a pasast, nem?
– Hát a vak ember legalábbis azt állítja.
– Oké, akkor keressen vérfoltokat is. Ha talál valamit,
azonnal hívjon fel. A vak megsebesült?
– Nem.
– És a kutyája?
– Az se.
– Nem veszett a kutya?
– Nem. A múlt hónapban oltották be veszettség ellen.
– Akkor oké, nézzen körül egy kicsit – mondta Underhill, és
letette a kagylót.
McGrew visszament a kocsihoz, és kinyitotta az ajtaját.
– Mit kell csinálnunk? – kérdezte Kelly.
– Körül kell néznünk egy kicsit – mondta McGrew.
Kelly kiszállt a kocsiból, egy csőformájú zseblámpával a
kezében. Végigpásztázta vele a járdát a postaláda, a telefon-
294
fülke meg a lámpaoszlop körül, aztán elindult a bank, vagyis a
fal felé.
– Nicsak, ott vér van – mondta.
– Aha – mondta McGrew. – Azt hiszem, legokosabb, ha újra
felhívom Underhillt.

George Underhill dektektívnek semmi kedve nem volt elhagyni

a nyomozók szobáját.
Szorgosan végezte a papírmunkát, ami annak volt a követ-
kezménye, hogy egy egész sor italboltot kiraboltak Chinatown
innenső oldalán. Nagyon el volt merülve a munkában, meg
aztán nagyon hideg is volt odakint. Underhill Kaliforniában
született és nevelkedett, ahol mindig kellemesen meleg van,
hiába állítják egyes slágerszerzők, hogy hideg és nyirkos.
Underhill nem szerette ezt a várost. Underhill San Diegót sze-
rette. Underhill azért élt mégis ebben a városban, mert itt lakott
a feleségének az anyja, és a felesége az anyja közelében óhaj-
tott élni, akit Underhill majdnem úgy utált, mint ahogy a várost
utálta. Ha Underhillnek lett volna hozzá hatalma – mint ahogy
nem volt –, a legszívesebben elválasztotta volna a szárazföldtől
ezt a várost, és kiúsztatta volna valahová az Atlanti óceánra, az
anyósával együtt. Ennyire nem szerette a várost, és ennyire
nem szerette az anyósát. Csakhogy az a nyavalyás McGrew
vért talált a járdán, és Underhill ebből gyanította, hogy a kutya
csakugyan megharapott valakit. Más kérdés, hogy a kutya
olyan valakit harapott-e meg, aki csakugyan megtámadni ké-
szült a vakot. Egyikük sem sebesült meg, se a vak, se a kutya;
Underhill úgy érezte, hogy az esetet semmiképpen sem lehet
295
támadásnak minősíteni. Még az is kérdés, hogy támadási kí-
sérletnek lehet-e minősíteni. Akkor meg mi a fenének foglal-
kozik a gondolattal, hogy kimegy a Cherry és a Laird sarkára
egy ilyen este, amikor még a kutyát se lenne szabad kiengedni?
Underhill nem tudta, hogy csütörtök este óta három vakot
gyilkoltak meg, kettőt a Nyolc-Hetesben, egyet meg Midtown
Eastben. Carella körözvénye, amelyben szokatlan bűnügyekről,
főleg vakok ellen intézett támadásokról kért információt, pilla-
natnyilag Underhill íróasztalától nem egészen két méterre,
Ramon Jiminez detektív íróasztalán hevert a 41. körzet nyo-
mozóinak szobájában, de Underhill még nem látta. Ha látta
volna, alighanem azonnal felhívja Carellát. Pedig az eset,
amely Underhillt foglalkoztatta, nem gyilkosság volt, még csak
nem is rablótámadás, hanem esetleg támadási kísérlet, de az is
lehet, hogy egy nyűgös vén dög csak úgy megharapott valakit,
a fene tudja, hogy miért.
Mindazonáltal – lévén lelkiismeretes ember – leadta a drótot
a Kórházak Központi Nyilvántartójának a Market 432-be, kér-
ve, hogy értesítsék, ha olyan beteget láttak vagy látnak el, akit
megharapott egy kutya. Hogy az illetőt hol harapta meg a ku-
tya, azt nem tudta, csak gyanította, hogy ha egyáltalán megha-
rapta valahol, csakis a lábán haraphatta meg, de erre nem tért ki
a megkeresésében. Csak később jutott az eszébe, hogy ha va-
lamelyik kórház jelenti is valakinek a nevét, akit kutyahara-
pással kezeltek, nem azonosíthatja az esetleges gyanúsítottal,
ha nincs vérmintája. Ezért aztán felhívta a Rendőrségi Labort,
és így történt, hogy egy technikus este nyolc óra tizenöt perc-
kor megjelent a helyszínen, és nekilátott vérmintát venni a jár-
dáról.
296
Carella minderről semmit sem tudott.
Nagyon nagy ez a város.

297
 14

Sophie Harrisnek nem kellett a kutya.

– Nem tarthatok kutyát – mondta. – Chrissie egész nap iskolá-
ban van, én meg eljárok dolgozni. Mit kezdjünk egy ekkora
kutyával ebben a kis lakásban? Ki viselje a gondját?
– Gondoltam, talán örülni fog neki – mondta Carella.
– Az én Jimmymet semmiféle kutya nem pótolhatja –
mondta az asszony. – Jobb, ha magával viszi.
– Hát – mondta Carella, és lenézett a kutyára. Úgy látszik,
nem kell senkinek. De a mindenségit, miért vigye magával,
mikor neki se kell? A kutya szemrehányóan nézett vissza rá.
Carella levette róla a pórázt, de a nyakán még ott volt a sze-
gekkel díszített bőr nyakörv, s a nyakörvön egy csomó
fémvacak. Ha úgy döntene, hogy megtartja a kutyát, át kellene
néznie azt a sok érmét meg miegyebet, ami a nyakában lóg,
hogy megállapítsa, miféle oltásokat kapott már a kutya. De
nem kell neki a kutya. Még csak nem is szereti a kutyákat.
Teddy meg egyenesen idegrohamot kapna, ha egy kutyával
állítana haza. – Biztos, hogy nem kell a kutya? – kérdezte
Sophie-tól.
– Biztos – mondta az asszony. Előző nap tették földbe a fiát,
nem óhajtott semmiféle kutyát látni maga körül: mindig csak
az jutott volna az eszébe róla, hogy a fia örökre elment. Egy
sírba tették a menyével, akit a rajongásig szeretett, elmentek
mind a ketten. Sophie a legszívesebben ismét sírva fakadt vol-
na, itt, a rendőr jelenlétében. Nem, meg kell tanulnia uralkodni

298
magán, le kell küzdenie az ilyen rohamszerűen rátörő sírógör-
csöket.
– Hát akkor – mondta Carella – ki kell találnom valamit,
hogy mit csináljak vele. – Megint lenézett a kutyára. A kutya
visszanézett rá. – Egyébként – mondta Carella – nemcsak a
kutya miatt jöttem ide ilyen korán reggel. Emlékszik rá, Mrs.
Harris, hogy mit mesélt? Hogy a fia kapcsolatba lépett egyik
volt katonatársával...
– Emlékszem.
– Hogy segítséget szerezzen valamihez, ami érzése szerint
törvénybe ütközött volna?
– Igen.
– És azt mondta, hogy az illető nevére nem emlékszik.
– Nem is emlékszem.
– És ha mondanék néhány nevet, nem jutna esetleg az eszé-
be?
– Megpróbálhatjuk.
– Például: Russell Poole. Nem írt vagy telefonált a fia egy
ilyen nevű embernek?
– Nem hangzik ismerősen a név.
– Hát az, hogy Rudy Tanner?
– Az sem.
– John Tataglia?
– Nem emlékszem. Nagyon rossz a névmemóriám.
– Róbert Hopewell?
– Sajnálom, de...
– Karl Fiersen?
– Nekem mindegyik név egyformán hangzik.

299
 Carella elgondolkozott. Azt még elhitte, hogy a Tanner bi-
zonyos mértékig csakugyan úgy hangzik, mint a Tataglia, és
talán a Russell Poole-t és a Robert Hopewellt is össze lehet
téveszteni egymással. De a Fiersen semmi mással nem hangzik
egyformán, csak önmagával. Ami meg a Cortezt illeti...
– Cortez? – kérdezte. – Danny Cortez?
– Ne haragudjon – mondta az asszony –, de erre sem em-
lékszem.
– Irt a fia annak a bizonyos valakinek, vagy telefonált?
– Irt neki.
– Honnan tudja?
– Ő mondta.
– Látta a levelet?
– Nem.
– De tudja, hogy mit írt?
– Nem, azt nem mesélte el, hogy mi volt a levélben. Csak
annyit mondott, hogy írt annak az embernek, aki majd segít
gazdaggá tenni őt meg Isabelt.
– Azt nem mondta, hogy mekkora összegről van szó?
– Nem.
– Mondja, Mrs. Harris, maga szerint Jimmy kit tartott gaz-
dagnak?
– Fogalmam sincs róla.
– És maga kit tart gazdagnak?
– Magamat tartanám a leggazdagabbnak a világon, ha visz-
szakaphatnám Jimmyt meg a feleségét – mondta Sophie, és
sírva fakadt.

300
A kutya az Isolába vezető egész úton meg se mukkant. Csak ült
a hátsó ülésen, és nézett kifelé az ablakon. A forgalmat figyel-
te. Carella azon tűnődött, ne vigye-e el a Gyepmesteri Hivatal-
ba. De aztán eszébe jutott, mit mondott Maloney a kutyás ala-
kulattól a tartályról, amelyből fokozatosan kiszivattyúzzák a
levegőt. Maloney azt mondta, hogy ez olyan érzés a kutyának,
mintha elaludna. Carella képtelen volt elhinni, hogy ha egy
kutya kétségbeesetten kapkodik levegő után, az olyan érzés,
mintha elaludna.. Nem szerette a kutyákat, és ezt a kutyát jó-
formán nem is ismerte, de úgy gondolta, hogy mégse viszi el a
Gyepmesteri Hivatalba.
Leparkolt a Dutchman soron, a Harrison Életbiztosító régi
épülete közelében. Amikor bezárta a kocsi ajtaját, a hátsó ülé-
sen üldögélő kutya kinézett rá. – Semmi vész mondta Carella,
és otthagyta a kocsit. Az utca zsúfolva volt autókkal meg gya-
logosokkal. A sarkon a közlekedési rendőr egy miniszoknyás,
műszőrme kabátos, fekete csizmás, sötét hajú leánnyal trécselt.
A leány pontosan úgy nézett ki, mint egy prostituált. A közle-
kedési rendőr nyugodtan trécselt a lánnyal, aki alighanem pros-
tituált volt, rámosolygott, kidüllesztette a mellét, közben az
autók dudáltak, az autósokban felment a pumpa, és egészen a
kikötői alagútig tartó forgalmi dugó keletkezett. Carella félre-
ugrott egy taxi elől, amely megpróbált kijutni a dugóból. A taxi
majdnem elütötte. A sofőr letekerte maga mellett az ablakot, és
ráordított: – Megunta az életét, miszter?
A Praktikus Újdonságok az utca másik oldalán volt, a sa-
roktól a harmadik vagy negyedik épületben. A kapu előtt valaki
vizet loccsantott a járdára, és a víz veszedelmesen csúszós hár-
tyaszerű jéggé fagyott. Carella önkéntelenül felnézett az épület
301
homlokzatára, nem lát-e valahol egy függőállványt és az áll-
ványon egy ablakmosót. Sehol semmi és senki. Vajon honnan
kerülhetett a víz a járdára? Rejtély. Már megint egy rejtély.
Kikerülte a jégfoltot, és belépett a forgóajtón. Az előcsarnok-
ban megkereste a névjegyzéken a PRAKTIKUS ÚJDONSÁ-
GOK-at. 501-es szoba. Liften ment fel a negyedik emeletre, és
megkereste a folyosón az irodát. Az ajtó felső táblája tejüveg
volt, rajta aranyfüst nagybetűkkel: PRAKTIKUS ÚJDONSÁ-
GOK, s alatta a szám: 501. Eddig rendben volna. Ha ilyen re-
mekül tud következtetni – az előcsarnokban látható névjegyzék
alapján megtalál egy irodát –, lehet, hogy egy hónapon belül
előléptetik, s első osztályú detektív lesz belőle. Benyitott. Ez is
magas fokú intelligenciára és jól működő automatizmusra vall:
a jobb kezével megmarkolt egy gombot, csavart egyet rajta,
aztán belökte az ajtót. Egy elég aprócska, a méregzöld külön-
böző árnyalataira mázolt recepcióban találta magát. Az ajtóval
szemközti falban volt egy ablak, azaz két összetolható üveglap,
s az üveglapok mögött egy harminc év körüli, fekete hajú nő.
Ez nyilván Jennie D'Amato, gondolta, akivel pénteken este
beszélt. Odalépett a tolóablakhoz; az egyik szárnyát a nő
azonnal félrehúzta.
– Parancsol?
– Carella detektív vagyok. Mr. Prestonnal szeretnék beszél-
ni.
– Ó – mondta a nő.
– Maga Miss D'Amato?
– Igen.
– Bent van Mr. Preston?

302
 – Megnézem – mondta a nő, visszatolta az üveglapot, fel-
vette a telefonkagylót, és megnyomott egy gombot a készülék
aljzatán. Carella az üveglapon át is tisztán hallotta a hangját. –
Mr. Preston? Egy Carella nevű detektív van itt, önt keresi. –
Hallgatott egy pillanatig, aztán azt mondta: – Igen, uram és
visszatette a kagylót a helyére. Ismét félrehúzta az üveglapot. –
Ha berregést hall, lépjen be – mutatott a tőle jobbra eső ajtóra.
Carella az ajtóhoz lépett, megmarkolta a gombját, s amikor
felhangzott a berregés, benyitott a mögötte levő irodába, író-
asztalok, iratszekrények. Az egyik íróasztalnál egy lóarcú nő
dolgozott valamin, alighanem a cég könyvelésén. Nyilván ő
Miss Houlihan, gondolta Carella. A nő nem nézett fel a köny-
veiből.
– Az az ajtó ott jobbra – mondta Jennie. – Menjen csak be.
– Köszönöm – mondta Carella, az ajtóhoz lépett, és beko-
pogott.
– Tessék – mondta Preston.
Egy hatalmas íróasztal mögött ült, a háta mögött porosnak
és réginek látszó bőrkötésű könyvek sorakoztak a polcokon.
Sötét, hajszálcsíkos öltönyt, fehér inget és pettyes nyakkendőt
viselt. Amikor Carella utoljára látta, háziköntös volt rajta, így
persze sokkal elegánsabbnak látszott, busa feje körül az ősz
hajkoszorúval, bozontos szemöldöke alatt a szúrós, várakozó
tekintetű, kék szemekkel úgy festett, mint egy ügyvéd valame-
lyik Dickens-regényből, mondjuk a Nagy várakozások-ból.
Azonnal felállt, kezet fogott Carellával, és azonnal megkérdez-
te: – Valami újság van?
– Nem, semmi – mondta Carella. – Csak még néhány kér-
dést szeretnék feltenni, ha megengedi.
303
 – Természetesen. Annak a másik nőnek a meggyilkolása...
– Tud róla? – vágott a szavába Carella.
– Igen, benne volt az újságokban, összefüggésben van Isabel
halálával?
– Még nem tudjuk.
– Mert ha igen, akkor... – Preston megvonta a vállát. –
Nyilván valami őrülttel van dolguk, igaz?
– Lehetséges – mondta Carella. – Mr. Preston, feltételezem,
hogy ön és Isabel közt olyan volt a viszony, hogy mindenről
fesztelenül beszélgettek.
– Olyan.
– Beszéltek a házasságukról is? Úgy értem, hogy ki-ki a
magáéról.
– Igen. Beszéltünk.
– Mr. Preston, jó okunk van azt hinni, hogy Jimmy Harris írt
valakinek, akit még a hadseregből ismert, s valamiféle üzleti
vállalkozásra tett ajánlatot neki – alighanem valami olyasmire,
ami törvénybe ütközik. Említette ezt önnek Isabel?
– Nem. Nem említette.
– Sohase említette, hogy Jimmy kapcsolatba lépett egyik
volt bajtársával?
– Soha.
– De azt említette, hogy Jimmy elmegy az augusztusi talál-
kozóra?
– Azt igen. Sőt...
– Sőt, Mr. Preston?
– Hát... együtt is töltöttünk néhány napot.
– Azt akarja mondani, hogy ön meg Isabel kettesben elutaz-
tak valahová?
304
 – Igen.
– Mialatt Jimmy a találkozón volt?
– Igen.
– Nem említette később Isabel, hogy történt valami a talál-
kozón?
– Nem.
– Azt se, hogy Jimmy mesélt neki valami tervről, amelynek
a segítségével meggazdagodnak?
– Ilyen tervről Isabel sohase tett említést.
– Mr. Preston, amikor átkutattuk Harrisék lakását, nem ta-
láltunk se előjegyzési naptárt, se naplót, amit esetleg Isabel
vezetett...
– De hiszen vak volt – szólt közbe Preston.
– Igen, ezzel tisztában vagyok. De Braille-írással a vakok is
tudnak írni, és biztos vagyok benne, hogy számos vak van, aki
naplót vezet. Isabel sohase említette, hogy előjegyzési naptára
vagy naplója van?
– Soha.
– Hol dolgozott Isabel, Mr. Preston?
– Úgy érti, hogy itt?
– Igen.
– A postaszobában.
– Az hol van?
– Miért érdekli?
– Mert lehetséges, hogy Isabel itt vezetett naplót, a munka-
helyén, ahol a férje véletlenül se találhatta meg.
– Nem. Nem hinném, hogy naplót vezetett.
– De biztosan nem tudja.

305
 – Hát biztosan persze nem tudhatom, de... sohase említette.
Egészen biztos, hogy megemlítette volna, ha...
– Megnézhetném Isabel íróasztalát, Mr. Preston?
– Én... nem értem... Nem értem, hogy...
– Mi a probléma, Mr. Preston.
– Semmi, semmi. De... csak az idejét vesztegeti.
– Az én időm, nem?
– Igen, de...
– Mit akart mondani, Mr. Preston? – Semmit.
– Akkor lenne szíves megmutatni a postaszobát?
Preston sóhajtott egyet, és felállt az íróasztal mögül. – Erre
tessék – mondta, az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kilépett a külső
irodába.
A postaszobába nyíló ajtó amellett az íróasztal mellett volt,
amelynél Miss Houlihan még mindig könyvelt. Ezúttal felpil-
lantott, mikor a két férfi elhaladt mellette. Mintha kissé csú-
fondáros kifejezés ült volna az arcán. Preston úgy nyitotta ki a
postaszobába nyíló ajtót, mintha egy páncélterem ajtaját nyitná
ki. Az ablaktalan helyiségben egy lány ült az íróasztalnál. Az
íróasztal mellett brosúrák tornyosultak a padlón. A leány min-
duntalan lenyúlt, felvett egy brosúrát, és borítékba dugta. Lé-
lektelenül csinálta – lenyúlt, bedugta a brosúrát, megnedvesí-
tette a boríték ragasztós hátrészét, és leragasztotta a borítékot.
– Lenne szíves magunkra hagyni, Beth? – kérdezte Preston.
A leány azonnal felállt, és kiment a szobából. Preston becsukta
utána az ajtót. Carella – tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen
nem azért jött ide, hogy hamutartót, só- és paprikaszórót, üveg-
alátétet, italkeverő pálcákat meg egyéb emléktárgyakat reklá-

306
mozó hirdetéseket nézegessen – leemelt egy brosúrát a köteg-
ről.
A címlapján látható vonalas rajz egy csókolózó párt ábrá-
zolt. A nő feje fölött – finomkodó kézírást utánzó betűkkel – ez
a szöveg állt: Szerelmi segédeszközök. A Szerelmi szó alatt pe-
dig, a borító bal szélén, fehér szívben Preston cégének a neve
és címe. A borító alsó bal sarkában Carella ezt olvashatta:
CSAK FELNŐTTEKNEK. S alatta apró betűkkel a figyelmez-
tetés: Ez a katalógus az új postai törvény szerint szexuális jel-
legűnek tekinthető reklámokat tartalmaz. Ilyen reklámokat kis-
korúaknak, illetve olyan személyeknek, akik nem kivannak sze-
xuális jellegű reklámokat látni, a törvény értelmében kikézbe-
síteni tilos. Ha tehát ön még nem töltötte be a 21. évét, vagy
nem óhajt szexuális jellegű reklámokat látni, NE NYISSA KI
EZT A KATALÓGUST, hanem szíveskedjék értesíteni bennün-
ket, hogy töröltetni kívánja a nevét címjegyzékünkből. Kérésé-
nek természetesen eleget teszünk, és azon leszünk, hogy a jö-
vőben ne kapjon tőlünk szexuális jellegű reklámokat.
– Világos beszéd – nézett fel a borítékról Carella.
– Összhangban van a törvénnyel – mondta Preston.
– Afelől semmi kétségem – mondta Carella, s mivel jócskán
elmúlt huszonegy éves, meg aztán óhajtott is szexuális jellegű
reklámokat látni, kinyitotta a brosúrát.
Igen sok és igen sokféle cikket reklámozott.
Mindjárt az elején például egy csinos kivitelű masszírozót,
elefántcsont vagy diófaszínben. A szemközti lapon egy készlet
ben-wa golyót. Aztán egy sorozat szerelmi bájitalt – csípőset,
csiklandót, izgatót, erősítőt meg egzotikus nevű kenőcsöket a
legkülönbözőbb erotikus célokra. Kínált a katalógus életnagy-
307
ságú babákat, amelyeknek szabályos mellük és nemiszervük
volt – a meztelen szőkéknek harminckét és fél dollár volt az
ára, azoké, amelyeken fehérnemű is volt, harminchét és fél
dollár. A hasonlóképpen meztelen vagy felöltöztetett barnák
valamivel olcsóbbak voltak, vörös hajú nem volt kapható.
Kapható volt viszont többféle vibrátor, s a férfiak számára tar-
tós kivitelű, "valódinak látszó fanszőrrel ellátott hordozható női
nemiszerv, csinos ajándékdobozban, csak tizenhét dollár hu-
szonöt cent"!
És így folytatódott a végtelenségig a különböző szerelmi
segédeszközök leírása, egyik oldal a másik után, az érzéki él-
vezeteket okozó szerkentyűktől és műtestrészektől kezdve
egészen az olyan játékkártya-csomagokig, amelyeknek a lapja-
in férfiak nőkkel és nők nőkkel szeretkeztek. Magnószalagok-
ról serkentő "szarvasbőgést" lehetett lejátszani, a fürdőkád elé
habgumi-mellekkel borított gyékényt tenni; a karórákon a
számokat különböző pozíciókat ábrázoló jelenetek helyettesí-
tették. De hirdettek a katalógusban szexuális szótárakat is,
többszínnyomású fotókkal, s végül, de nem utolsósorban egy
nagyon leleményes találmányt: penis formájú ajakrúzst – "íz-
léses ajándék hölgyeknek" ajánlással.
Carella becsukta a brosúrát. – Szóval ezt postáztatta ön
Isabel Harrisszel – állapította meg.
– Ha egyszer nem láthatta, miért ne postázhatta volna? –
mondta Preston. – Nem sérthette a szemét.
Carellának hirtelen az az érzése támadt, hogy akár egy éle-
ten át is próbálhat utat vágni magának a város dzsungelének
sűrű aljnövényzetében, napsütötte tisztásra sohase fog jutni.
Csak egyetlen pillantást vetett még Prestonra, aztán nekiállt
308
átkutatni az íróasztalt, amely néhány nappal ezelőtt még
Isabelé volt. Nem talált előjegyzési naptárt, nem talált naplót,
nem talált az égvilágon semmit. Amikor elhagyta az irodát,
bement a folyosó végén a férfimosdóba, és megmosta a kezét.

Vitatkoztak. Mintha hógolyócsatát vívtak volna.

A Hálaadás napja előtti kedd volt, tíz perccel múlt déli ti-
zenkettő. Byrnes hadnagy irodájában ültek, előttük az Iktató-
ban főzött fekete meg szendvics, amelyet körülbelül fél órája
Hawes hozatott. Négyen voltak: Carella, Meyer, Hawes meg a
hadnagy.
Byrnes zömök volt, s mintha túlságosan szűk lett volna rajta
a ruha. Domború mellén még a mellény is végig ki volt gom-
bolva, széles vállán megfeszült a zakó. A nyakkendője csomó-
ját meglazította, és vastag nyakán kigombolta az inge gallérját,
talán hogy könnyebben tudjon lélegezni. A haja szürke volt,
mint a városban a hó, a szeme kovakék. A 87-es tagjai had-
nagynak, Pete-nek vagy főnöknek szólították. És csakugyan ő
volt a főnök, a tizenhat detektív parancsnoka; a körzetben csak
John Marshall Frick századosnak volt alárendelve, aki elméle-
tileg az egész mindenséget vezette ugyan, de a gyakorlatban
Byrnesnek és a nyomozó csoportnak szinte teljes autonómiát
biztosított. Byrnes elolvasta Carella, Meyer és Hawes jelenté-
seit, és most azt szerette volna tudni, hogy tulajdonképpen mi a
fene történik. A városban sokféle bűn tenyészett, de Byrnest
csak négy dühítette igazán. A legjobban az emberölés. Mindjárt
utána az aránylag ritkán előforduló gyújtogatás. Aztán követ-
kezett a listán a nemi erőszak s végül a kábító-
309
szer-kereskedelem. Byrnes szemében a vakok torkának elvá-
gása ugyanolyan bűn volt, mintha ártatlan csecsemőket fojtot-
tak volna meg a bölcsőben. Nem volt túlságosan elégedett az
eredménnyel, amelyet a csoport az ügyben elért; egész délelőtt
házsártos és ingerült volt, a detektívek érezték, hogy neheztel, s
szinte lábujjhegyen járkáltak körülötte, mint a betörők egy la-
kott házban.
– Tulajdonképpen miért vesztegetik az idejüket a katonák-
kal? – kérdezte Byrnes.
– Nézze, Pete – kezdte Carella –, Harrisnek lidérces álmai
voltak...
– Lidérces álmaim nekem is kezdenek lenni. Mit szól hoz-
zá?
– Meg aztán felvette a kapcsolatot egyik régi bajtársával,
mert tervezett valamit, és nem tudjuk, hogy mi volt az.
– Ezt csak az anyja állítja – mondta Byrnes.
– Az asszony szavahihető tanúnak látszik – mondta Carella.
– Tanúnak? Mire? – kérdezte Byrnes. – Nem látta a levelet,
amelyet a fia állítólag írt.
– De a fia mesélt neki róla.
– Elmesélte, hogy levelet írt egyik haverjának?
– Még a haverja nevét is megmondta.
– De a névre az asszony nem emlékszik.
– Arra nem.
– Akkor mi a fenét érünk vele? – kérdezte Byrnes. Kezébe
vette a kávéspoharat, beleszürcsölt, aztán rögtön le is tette. A
nyavalyás kávé teljesen kihűlt. – Harris az Alfa akármelyik
tagjának írhatta azt a levelet, valamennyiüknek a címe megvolt
neki. Vagy nem ez áll a jelentésében?
310
 – De igen. A találkozón kapta meg a címeket.
– Mi köze annak a levélnek ahhoz, hogy meggyilkolták? De
visszatérek az eredeti kérdésre: miért vesztegetik az idejüket a
katonákkal?
– A lidérces álmok miatt – vont vállat Carella.
– Úgy gondolja – kezdte Meyer –, hogy...
– Talán nem tud beszélni? – vágott a szavába Byrnes.
– Hogy?
– Carella talán nem tud beszélni?
– Dehogynem, csak...
– Akkor hagyjuk, Hogy ő maga mondja el, mit gondol.
– Tulajdonképpen nem is tudom – mondta Carella. – Csak
az nem fér a fejembe, hogy Jimmy Harris egy olyan megerő-
szakolásra emlékezett, ami sohase történt meg.
– Ha hinni lehet a lánynak.
– Én hiszek neki – mondta Carella.
– Én is – mondta Meyer.
– Mi köze ennek a gyilkossághoz? – makacskodott Byrnes.
– Harrist meggyilkolták, a feleségét meggyilkolták, és még egy
nőt meggyilkoltak.
– Nem hiszem, hogy mind a három gyilkosság összefügg –
mondta Carella. – Az első kettő igen, de a harmadik szerin-
tem...
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a gyilkos csak úgy
vaktában szemelt ki még egy áldozatot?
– Nem, nem vaktában – mondta Carella. – Azazhogy olyan
értelemben igen, hogy az áldozat akárki lehetett. Csak az volt a
lényeg, hogy vak legyen. Vagyis szándékosan szemelt ki még
egy vakot.
311
 Hawes eddig a pillanatig hallgatott. Most ő is megszólalt, de
csak halkan, mivel ő csak mellékesen volt benne az ügyben, és
nem akarta még jobban felingerelni a hadnagyot, aki már úgyis
elég ingerült volt: – A harmadik gyilkosságot falból is elkö-
vethette, Pete.
– Olyan ostoba senki se lehet – mondta Byrnes.
– Egy gyilkossághoz nem kell feltétlenül okosnak lenni –
jegyezte meg Meyer.
– Az igaz, de az csak nagyon ostoba lehet, aki úgy akarja
eltüntetni a nyomait, hogy még egy embert megöl.
– Térjünk talán vissza az egyetlen dologra, amit tudunk –
mondta Carella.
– Mi az?
– Jimmy megírta egyik volt bajtársának; hogy tervet főzött
ki, hogyan lehetne könnyen és gyorsan meggazdagodni.
– Na jó. Tovább.
– Az anyja szerint Jimmy alighanem valami törvénybe üt-
köző dolgot forgatott a fejében.
– Mit?
– Az asszony csak találgat; de úgy képzeli, hogy a fiának
olyan valakire volt szüksége, aki tudja, hogy kell bánni a fegy-
verrel. Mármost legyük fel, hogy az illetőnek az augusztusi
találkozó után írt.
– Miért utána?
– Mert a találkozó előtt nyilván egyiküknek se tudta a címét.
– És miért nem beszélt inkább azzal az emberrel?
– Hogy érti?

312
 – Miért nem állt elébe a találkozón, és mondta meg neki ke-
reken: "Ide figyelj, azt tervezem, hogy kirabolok egy italboltot.
Benne vagy?"
– Lehet, hogy csak a találkozó után támadt az ötlete –
mondta Meyer.
– Az illetőnek valamikor szeptember folyamán írt – mondta
Hawes.
– És tegyük fel – folytatta Carella –, hogy az illető hajlandó
volt szövetkezni Jimmyvel: Irt neki, vagy felhívta, vagy vala-
hogy másképp megüzente: "Oké, benne vagyok, raboljunk ki
egy bankot."
– Tovább – mondta Byrnes.
– Aztán csakugyan kirabolták a bankot vagy az italboltot
vagy a benzinkutat vagy akármit...
– Na és?
– És Jimmy a lakásán rejtette el a zsákmányt.
– Az ablakban, a virágládában – mondta Meyer.
– És nem volt hajlandó elárulni a társának, hogy hová rej-
tette – mondta Hawes.
– Mire a társa csütörtök este megleste Jimmyt, mikor haza-
felé ment, és megpróbálta rávenni, hogy beszéljen, de Jimmy
nem volt hajlandó.
– Erre elvágta Jimmy torkát, aztán felment a lakásba, mert
sejtette, hogy ott a zsákmány...
– És fenekestül felforgatta a lakást.::
– És megtalálta a pénzt...
– És megölte Isabelt...
– És másnap este megölte Hester Mathiesont...

313
 – Hogy azt a látszatot keltse, hogy csupán egy őrülttel van
dolgunk, akinek az a mániája, hogy vakokat öldös.
– Nos, Pete, hogy tetszik a feltevésünk? – kérdezte Carella.
– Sehogy – felelte Byrnes.

A rendőrségi pszichológusnak Manfred Leider volt a neve.

Feladata elsősorban az volt, hogy a rendőrségnek azokon a
tagjain segítsen, akiknek olyan problémáik voltak, amelyeket a
Praktikus Újdonságok által postán árusított "segédeszközökkel"
nem lehetett megoldani. De néha azért az is előfordult, hogy a
törvény emberei egy-egy bűnöző habitusával kapcsolatban
fordultak hozzá segítségért. Vagyis volt már dolga Carella-féle
detektívekkel. Őt komoly, de korlátolt képességű embernek
találta. Gyakran tapasztalta, hogy még a legragyogóbb kopo-
nyája rendőrök is csak periferikus pszichiátriai ismeretekkel
rendelkeznek, márpedig a pszichiátria bonyolult dolog. Ez meg
pláne álmokkal jön elő. Hol kezdje? A freudizmus alapjainál?
– Tulajdonképpen mire kíváncsi? – kérdezte.
Leider irodájában ültek, a belvárosi High Streeten, a főkapi-
tányság épületének harminckilencedik emeletén. A sziget itt
keskeny volt, az ablakokból a várost határoló mindkét folyóra
ki lehetett látni. Csípősen hideg, tiszta idő volt, kilométerekre
elláttak a szomszédos államba.
– Egy gyilkosság ügyében nyomozok kezdte Carella. – Az
áldozatnak lidérces álmai voltak.
Leider hümmögött. Az ötvenes éveiben járt, és őszülő szak-
állt viselt, mert azt hitte, hogy ettől pszichiáternek fogják nézni.
Ebben az államban csak az lehet pszichiáter, aki a négyévi fő-
314
iskola után újabb négy évig orvosegyetemre is járt, aztán négy
évig bennlakó segédorvos volt, és újabb két évig klinikai gya-
korlatot folytatott. Csak ezután teheti le az önálló pszichiátriai
gyakorlatra jogosító írásbeli és szóbeli vizsgákat. Ezért van az,
hogy a pszichiáterek ötven dollárt kérnek egy órára, ha taná-
csért fordul hozzájuk az ember.
Leider csak pszichológus volt.
Amikor Leider a praxisát kezdte, még akármelyik autósze-
relő, is kiakaszthatta a táblát, hogy ő "pszichológus", senki se
firtatta, hogy valóban az-e. Az idők azóta változtak, ma már a
pszichológusok működése is szigorúan képesítéshez van kötve.
De sok pszichológus – köztük Leider is – még mindig valahogy
alsóbbrendűnek érzi magát egy pszichiáter vagy – isten őrizz! –
egy pszichoanalitikus jelenlétében, aki aztán végképp fensége-
sen előkelő személyiség. Ha ilyen tudós férfiú akadt a társa-
ságban egy teán vagy egy vacsorán, Leider gyakran használt
pszichológiai terminus technicusokat, csak azért, hogy meg-
mutassa: érti a szakmáját. A vicces a dologban az volt, hogy
Leider csakugyan értette a szakmáját. Leidernek pszichiáterhez
kellett volna fordulnia. Egy pszichiáter megszabadíthatta volna
alsóbbrendűségi érzésétől. Ehelyett ő inkább napi nyolc órát
töltött a főkapitányság belvárosi épületében levő irodájában, és
olyan rendőrökkel beszélgetett, akik mellett felsőbbrendűnek
érezte magát.
– Miért? Miket álmodott? – kérdezte.
– Hát... tulajdonképpen mindig ugyanazt – mondta Carella.
– Úgy érti, hogy visszatérő álma volt?
– Úgy – mondta Carella. Leider alsóbbrendűségi érzést kel-
tett benne. Tudta, hogy ő is a "visszatérő" szót kereste, de va-
315
lahogy nem sikerült megtalálnia. Leider bifokális szemüveget
viselt, óriásinak látszott mögötte a szeme. Egy morzsa volt a
szakállára tapadva, valószínűleg nemrég ebédelt.
– El tudná mesélni ennek a visszatérő álomnak a tartalmát?
– kérdezte.
– El – felelte Carella, és előadta az álmot.
Röviddel karácsony előtt vagyunk.
Jimmy anyja meg az apja karácsonyfát díszít a nappaliban.
Jimmy és még négy fiú a padlón ülve nézi. Jimmy apja odaszól
a fiúknak, hogy segítsenek neki a fát díszíteni. A fiúk nem
akarnak segíteni. Jimmy anyja azt mondja, hogy ha fáradtak,
nem kell segíteniük. Karácsonyfadíszek potyognak le a fáról, és
akkora csörrenéssel törnek össze a padlón, hogy Jimmy apja
megijed, elveszti egyensúlyát a létrán, lezuhan a padlóra,
egyenesen az összetört karácsonyfadíszekre, és összevissza,
vágja magát. A szőnyeg zöld, beissza a vért. Jimmy apja elvér-
zik a szőnyegen. Jimmy anyja sír. Mikor felemeli a szoknyáját,
látni, hogy penise van.
– Hm – mondta Leider.
– Ez az az álom – mondta Carella.
– Hm – ismételte meg Leider.
– Az álmot analizálta bizonyos Ralph Lemarre őrnagy...
– Egy katonaorvos? – kérdezte Leider.
– Igen, egy pszichiáter.
– Hm – mondta Leider –, egy pszichiáter.
– És arra az eredményre jutott, hogy az álom egy évekkel
azelőtt történt esettel van összefüggésben, amikor is egy fia-
talkorú banda tagjai megerőszakoltak egy lányt.
– Évekkel azelőtt? Mitől számítva?
316
 – Attól az időtől, amikor Lemarre a pácienst kezelte.
– Mikor kezelte a pácienst?
– Tíz éve.
– Tíz éve. Hm, És a megerőszakolás hány évvel ezelőtt tör-
tént?
– Hát éppen itt a bibi – mondta Carella. – Az eset nem tör-
tént meg. Beszéltünk a leánnyal, aki állítólag az áldozat volt, és
az eset nem történt meg.
– Talán hazudott a lány. Az ilyen esetek áldozatai sokszor...
– Nem. A leány igazat mondott.
– Honnan tudja?
– Mert elmesélte nekünk, hogy valójában mi történt. És az
nem megerőszakolás volt, hanem egy szexuális élmény.
– Hogyhogy? Mi történt? – kérdezte Leider.
Carella szépen elmesélte, hogy került össze Roxanne és
Jimmy az alagsori helyiségben egy esős napon, hogyan lettek
egymáséi az alagsor oszlopának támaszkodva, hogy villámlott
és dörgött odakint, és ők hogy féltek, hogy felfedezik és meg-
büntetik őket.
– Arra lennék kíváncsi – mondta Carella –, hogy lehetsé-
ges-e... Nézze, én nem sokat értek hozzá, hogy megy az ilyes-
mi. Nem tudom, átalakulhatott-e Jimmy agyában ez az alagsori
szeretkezés valami egészen mássá, átalakulhatott-e az agyában
egy szörnyű megerőszakolási jelenetté, ami végül is lidérces
álmokat okozhatott. Szóval erre lennék kíváncsi.
– Azt mondja, hogy valamiféle büntetéstől féltek?
– Igen. Ha a bandavezér rájön a dologra, mindkettőjüket
csúnyán megbüntették volna.
– Hm – mondta Leider.
317
 – Nos, mi a véleménye? – kérdezte Carella.
– Hát... kétségtelen, hogy az álomban sok a szexuális szim-
bólum, sőt: nem vitás, hogy nagyon sok – mondta Leider. –
Egy fa az álmokban férfi nemiszervet jelképez, és minden éles
tárgy kimondottan a penist. Meg aztán ott vannak az összetört
karácsonyfadíszek. Ezek a díszek rendszerint golyóalakúak, ez
is a férfi nemi szervekre utal. És ha az álomban valaki meg-
vágja magát, az valószínűleg a testi behatolást – a nemi érint-
kezést jelképezi.
– Tehát lehetséges, hogy az álom...
– Továbbá – folytatta Leider – az emlékre, amely önmagá-
ban is egyfajta álom, hiszen azt mondja, hogy az eset valójában
nem történt meg, az álom tartalmában másféle szexuális jelké-
pek is utalnak, amelyek lényegében ugyanazt jelentik. Freud a
szexuális érintkezés jelképének tekintette az olyan ritmikus
tevékenységeket is, mint például a tánc, a lovaglás, a fára má-
szás. Az állítólagos emlék elején a bandavezér a barátnőjével
táncol. Vagy nem azt mondta?
– De igen.
– Meg azt is mondta, hogy utána a lányt kicipelték egy gaz-
zal benőtt telekre, ugye?
– Igen...
– Nos, a fanszőrt mind a nők, mind a férfiak álmaiban erdők
vagy bozótok jelképezik, s azt hiszem, nyugodtan tekinthetjük
ebbe a körbe tartozónak a gazféléket is. Az álomban, ha jól
emlékszem, a gaznövényekből zöld szőnyeg lett. Az apa
álombéli figurája egy zöld szőnyegen vérzik el, nem?
– De igen.

318
 – Megint vissza kell utalnom az összetört karácsonyfadí-
szekre. Az álmokban egy váza, egy. virágcserép vagy hasonló
edény – és egy gömbölyű karácsonyfadíszt is lehet ilyesminek
tekinteni – a női nemiszerv jelképe, s ha összetörik, jelképez-
heti az elvesztett szüzességet, a vér meg az ezzel természetesen
járó vérzést. Nem tudja véletlenül, szűz volt alany?
– Nem tudom – mondta Carella. – Nem hiszem.
– Hm – mondta Leider. Levette a szemüvegét, és gondosan
megtörölgette a lencséit. Most derült ki, hogy halványkék a
szeme, s szemüveg nélkül hirtelen nagyon fáradtnak és sokkal,
de sokkal öregebbnek látszott. Újra feltette a szemüvegét.
Ijesztően megnőttek a szemgolyói, szülte kiugrottak az üre-
gükből. – Aztán persze ott van az erőszak – az álmokban elő-
forduló erőszakos cselekményeket a nemi érintkezés jelképei-
nek szokták magyarázni.
– Pedig én azt hittem, hogy az álmok takargatni próbálnak
valamit – mondta Carella. – Hogy úgy mondjam, álcázni.
– Igen, hogy elrejtsék a tudat elől – mondta Leider. – Ha
szigorúan freudi alapon nézzük, kénytelenek vagyunk elhinni,
hogy idézőjel – az álmok mindig a túlzott szexuális vágyak
megnyilvánulásai, amelyeket az álom szükségszerűen cenzúráz
és eltorzít idézőjel bezárva.
– Hm – mondta Carella.
– Hm – mondta Leider. – De ez persze még nagyon korai
Freud, azóta nagy haladást értünk el az álomfejtésben. Adott
esetben, mikor a páciensnek visszatérő álmai voltak, merném
feltételezni, hogy az eredeti traumán próbált úrrá lenni... ha úgy
tetszik, a traumát feloldani azzal, hogy mintegy újra meg újra
szondázza. Szerintem a visszatérő álom erre látszik utalni.
319
 – Miféle traumát? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, mifélét – mondta Leider. – Maga ismeri a
páciens élettörténetét, mondja meg maga.
– Megvakult a háborúban – mondta Carella. – Talán ez le-
hetett...
– Az kétségkívül súlyos trauma volt – mondta Leider.
– De... mégsem – mondta Carella. Mert... Egy pillanat!
Amikor Jimmy elmesélte Lemarre-nak a megerőszakolási je-
lenetet, azt mondta, hogy Isten őt büntette meg a többiek he-
lyett. Azt mondta Lemarre-nak, hogy a megerőszakolás miatt
vakult meg.
– Nem a megerőszakolásról van szó – mondta Leider. –
Hanem a traumáról.
– Igen, csakhogy a megvakulás nem lehetett a trauma. Ha
egyszer azt mondta, hogy éppen azért vakult meg, mert a
múltban történt valami.
– Igen, de mi? – kérdezte Leider.
– Nem tudom – mondta Carella.
– Mikor sebesült meg?
– December tizennegyedikén.
– Előzőleg is részt vett valamilyen harci cselekményben?
– Igen, december eleje óta egyfolytában harcoltak...
Tehát egész hónapban egy másik bandával verekedtek...
Súlyos harcokat vívtunk.
És most pihentek.
Igen, és Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl.
– Mi van? – kérdezte Leider. – Lehetséges, hogy?...
– Micsoda?

320
 – Nem tudom – mondta Carella. – Csak... Megengedi, hogy
összerakjam magamban a dolgokat?
– Én ráérek.
Carellának hirtelen kiszáradt a szája. Megnedvesítette az
ajkát a nyelvével, bólintott, és megpróbált felidézni az emléke-
zetében mindent, amit Lemarre jelentésében olvasott ott a kór-
házban, miközben igyekezett elfojtani magában a Janet iránt
támadt szexuális vágyakat. Megpróbálta részletesen az emlé-
kezetébe idézni a jelentést, és megpróbált felidézni abból is
mindent, amit Danny Cortez mesélt neki előző nap a telefon-
ban.
Egész hónapban súlyos harcokat vívtunk. Az Alfa lent ma-
radt a domb tövében, egy bambuszliget közelében, ahol a had-
nagy harcálláspontja volt. Egy fa mellett... A Bravó fölfelé
ment a dombra, ahol az ellenség beásta magát. A hadnagy meg
visszament megnézni, hogy hol a fenébe maradt az Alfa... Ak-
kor kezdtek tüzelni az aknavetők. A rohadtak bemérték a bam-
buszligetet, és tropára verték.
Ezt mesélte Danny Cortez arról a tíz év előtti december
harmadikáról, amikor Roger Blake hadnagyot egy aknarepesz
halálra sebezte.
Borzasztó volt. Az Alfa fedezékbe bújt, mikor az aknavetők
tüzelni kezdtek, s aztán már nem sikerült idejében eljutniuk a
hadnagyhoz... Abban a háborúban odaát gyorsan össze kellett
szednünk a sebesültjeinket meg a halottainkat, mert ha nem
szedtük össze, elhurcolták. Az Alfa később elmesélte, hogy nem
tudtak érte menni az aknavetők miatt. Kénytelenek voltak tét-
lenül nézni, hogy behurcolják a dzsungelbe. Később aztán
megtalálták egy gödörben.
321
 Ez még mindig Danny Cortez volt, a dzsungelbeli hadvise-
lés módszereit fejtegette. Aztán megint Jimmy Harris mesélt, a
megerőszakolásról, amely soha nem történt meg.
Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl... Föl... A fiúk meg
azt mondták Lloydnak, hogy egy túrót parancsol nekik, aztán
nekiestek és elráncigálták Roxanne-tól, akivel ott táncolt a
parkett közepén. A lemez meg forgott, a dobok meg szóltak,
mint a nyavalya. Istentelenül verte őket a dobos.
(Mi csak a robbanásokat hallottuk, mondta Cortez. Maga élt
már át aknavető-támadást? Pokoli lármával jár, még távolról
is.)
Tudja, ott van az az oszlop a helyiség közepén. Tudja, olyan,
mint azok a tetőgerendákat tartó vasoszlopok. Nekilökdösték az
oszlopnak. Fogalmam se volt róla, mit akarnak csinálni vele,
csak azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő az elnök. Mondtam is
nekik: Hé, nyugi, ő az elnökünk. De ők... de ők csak... Csak
nem hallgattak rám. Hozzákötözték a fához, és Roxanne már
sírt. De még hogy sírt... Akarom mondani, az oszlophoz.
Roxanne sírt. Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött ellenük,
nem akarta hagyni magát, de ők csak azért is végigmentek raj-
ta, egyik a másik után, mind a négyen... Utána kicipelték, egy-
szerűen felkapták és kicipelték... Mert vérzett. Mert megsebez-
ték, amikor azt csinálták vele.
(Kénytelenek voltak tétlenül nézni, hogy behurcolják a
dzsungelbe, mondta Cortez. Később aztán megtaláltak egy gö-
dörben.)
– Mi van, Mr. Carella? – kérdezte ismét Leider. – Rájött va-
lamire?

322
A kutya a főkapitányság földszinti garázsában volt, egy kis
irodahelyiségben, egy egyenruhás rendőr tartotta szemmel,
amíg Carella fent volt Leidernél. A rendőr most megkérdezte,
hogy mi baja a kutyának; meg akarta etetni, de a kutya nem
volt hajlandó semmit elfogadni. Carella azt felelte, hogy ez egy
vakvezető kutya. A rendőr ránézett a kutyára, és megkérdezte:
– Na és? Ez magyarázza a viselkedését?
– Persze. Úgy van idomítva, hogy csak a gazdájától fogad-
jon el ételt.
– És hol a gazdája? – kérdezte a rendőr.
– Meghalt – mondta Carella.
– Akkor ez a kutya éhen fog dögleni – mondta nagy bölcsen
a rendőr, és újra kezébe vette a magazint, amelyet olvasgatott,
ezzel az egyetlen mozdulattal jelezve, hogy nem érdekli tovább
a kutyák világának széles, bonyolult problémaköre.
Carella megmarkolta a kutya nyakörvét, és visszasétált vele
oda, ahol a kocsija parkolt. Nem, nem kellett neki a kutya, egy
olyan kutya meg pláne nem, amelyik nem hajlandó enni. Szinte
maga előtt látta a kutyát, amint egyre soványabb és soványabb
lesz, és a végén már puszta árnyékává sorvad hajdani önmagá-
nak. Vajon valóban megkapott-e minden oltást, tűnődött, amit
egy kutyának meg kell kapnia, akármilyenek legyenek is azok
az oltások? Nem kellett neki kutya, de elsorvasztani se szeretett
volna egy kutyát, pláne egy veszett kutyát nem. Elhatározta,
hogy megnézi a kutya nyakörvén lógó tömérdek fémvackot.
Volt köztük először is egy rézlap, rajta ez a két szó: Kutya-
tartási engedély, valamint a város neve meg az engedély hat-
jegyű száma és kiadásának éve. Aztán egy rozsdamentes acél-
323
lap, rajta bizonyos dr. James Kopel valószínűleg az állatorvos –
neve és címe, s alatta ez az öt szó: Be vagyok oltva veszettség
ellen, valamint az évszám meg még egy négyjegyű szám. Egy
másik rozsdamentes acéllapon a Vakvezető Iskola szavak vol-
tak olvashatók, s alattuk az iskola címe a Perry Streeten. Aztán
megint egy rozsdamentes acéllap, ezekkel a szavakkal: A tu-
lajdonosom James R. Harris, s alattuk Harris címe a Déli He-
tedik utcában meg egy telefonszám.
És lógott a nyakörvön egy rozsdamentes kulcs is.
Carella el nem tudta képzelni, miért hord egy kutya kulcsot
a nyakában, amíg észre nem vette, hogy a kulcs fején, közvet-
lenül a lyuk alatt, ahol egy kulcskarikával a nyakörvre volt
akasztva, ez a szó áll: Mosler. S a lyuk pereme körül rászáradt
piszok, azazhogy föld volt. A kulcs tehát egy bank széfjében
őrzött kazetta kulcsa volt, és Carella hajlandó lett volna a jövő
évi teljes fizetésébe lefogadni, hogy valamikor el volt ásva a
Harrisék ablakpárkányán álló virágládában. Tudta Harris
bankjának a nevét, mivel látta a betétkönyvön, amelyet ő meg
Meyer Harrisék lakásán talált: az Első Szövetségi Bank, a
Yates Avenue-n. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ahhoz, hogy a
kazettát kinyithassa, bírósági végzés kell, akár a kezében a
kulcsa, akár nincs. Nem ártott, hogy most éppen a főkapitány-
ság belvárosi épületében van: a városi, állami és szövetségi
bíróságok mind ennek a környékén találhatók, még a legmesz-
szebb eső is legfeljebb öt sarokra innen. Levette a kulcsot a
kutya nyakörvéről, aztán visszavitte a kutyát az irodahelyiség-
be, a rendőrhöz.
– Mi az, már megint? – kérdezte a rendőr.

324
 15

Sam Grossman pár perccel két óra után hívta fel George
Underhill detektívet a Négy-Egyesben.
– Jelentést szeretnék tenni a vérmintáról – mondta.
– Miféle vérmintáról? – kérdezte Underhill.
– Hát amit a járdáról vettek.
– Ja persze – mondta Underhill. Eddig a pillanatig eszébe se
jutott, hogy vérvizsgálatot kért a labortól. Az igazság az, hogy
szinte abban a pillanatban megfeledkezett róla, mihelyt előző
este beszélt a laborral. Most meg itt van Grossman a jelentés-
sel. Fogalma se volt róla, hogy mit fog kezdeni vele, mivel a
város egyetlen kórházából se jelezték, hogy kutyaharapással
kezeltek volna valakit. De azért ceruzát fogott, és azt mondta: –
Oké, halljam.
– Először is: csakugyan vér – mondta Grossmann. – Má-
sodszor: csakugyan emberi vér.
– Milyen vércsoport? – kérdezte Underhill.
– Szerencsésnek mondhatja magát. Bé.
– Ezért mondhatom magam szerencsésnek?
– Még szerencsésebbnek mondhatná, ha AB csoport lenne,
mert abba a lakosságnak csak három, usque hat százaléka tar-
tozik. A maga vérmintájának a csoportjába meg tíz, usque ti-
zenöt százalék.
– Hát akkor mi ebben a szerencse?
– Az, hogy lehetne 0 vagy A csoport is, mert abba tartoznak
a legtöbben.
– Oké. Nagyon köszönöm – mondta Underhill.
– Más egyébben nem lehetnék a segítségére?
325
 – Nem. Hacsak nem tud valakiről, akit megharapott egy ku-
tya.
– Miért? Ez egy kutyaharapás áldozatának a vére?
– Egen.
– Csak nem volt veszett a kutya?
– Nem.
– Honnan tudja?
– A gazdája mondta a rendőrnek, aki kihallgatta.
– Mert ha a kutya veszett...
– Dehogy veszett. Hogy lehetne veszett, mikor vakvezető
kutya?
– Egy vakvezető kutya is lehet veszett – mondta Grossman.
– A kutya, az kutya.
– Egen, de ezt beoltották veszettség ellen.
– Kit harapott meg?
– Nem tudjuk. Valakit, aki meg akarta támadni a gazdáját.
– Hogy érti? – kérdezte Grossman.
– Valaki meg akarta támadni a gazdáját, és a kutya megha-
rapta.
– Egy vak kutyája?
– Egen. Ha egyszer vakvezető kutya, akkor nyilvánvaló,
hogy egy vaké, nem?
– Mondja, maga együtt dolgozik Carellával? – kérdezte
Grossman.
– Nem – mondta Underhill. – Ki az a Carella?
– A Nyolc-Hetesben van.
– Nem ismerem.
– Tudniillik ő dolgozik olyan gyilkossági eseteken, ahol
vakok voltak az áldozatok.
326
 – Itt nem gyilkosságról van szó – mondta Underhill. – Ha
éppen tudni akarja, még csak nem is rablótámadásról. A pasas
csak próbált megtámadni egy vakot, és a kutya megharapta.
– Hol?
– Hogy hol harapta meg? Azt nem tudjuk.
– Úgy értem, hogy az eset hol történt?
– A Cherry és a Laird sarkán.
– Az errefelé van valahol, ugye?
– Egen. Azért került hozzám az eset. Nagyon köszönöm a
jelentést – mondta Underhill, és letette a kagylót.
Grossman is letette, aztán gondolkozott egy pillanatig, hogy
mekkora lehet a valószínűsége annak, hogy Underhill esete
összefügg Carelláéval. Elhatározta, hogy mindenesetre felhívja
a Nyolc-Hetest.
A Nyolc-Hetesben a nyomozók szobájában Genero vette fel
a kagylót.
– 87-es körzet, Genero detektív – jelentkezett, ő mindig
bemondta a titulusát is. A többiek a csoportból csak a vezeték-
nevüket mondták be, Genero azonban mindig bemondta azt is,
hogy detektív, akárki telefonált.
– Sam Grossman vagyok a laborból – mondta Grossman. –
Carellával szeretnék beszélni.
– Nincs itt – mondta Genero.
– Hol van?
– Nem tudom – mondta Genero.
– Azt se tudja, hogy mikor jön vissza?
– Azt se – mondta Genero.
– És azt meg tudná mondani, hogy rajta kívül ki dolgozik
még a vakok esetén?
327
 – Azt hiszem, Meyer.
– Ő ott van?
Genero körülnézett a szobában.
– Nem, őt se látom itt.
– Megkérhetném, hogy ha valamelyikük előkerül, szóljon
neki, hogy azonnal hívjon vissza?
– Szólok – mondta Genero.
– Vagyis inkább adja a hadnagyot.
– Átkapcsoltatom a vonalat az eligazítóval – mondta
Genero. Megnyomta a megfelelő gombot, s mikor Murchison
jelentkezett, beleszólt a kagylóba: – Lesz szíves átkapcsolni ezt
a hívást a hadnagy irodájába, Dave?
Grossman várt. Egy pillanatig azt hitte, hogy bontott a vo-
nal.
– 87-es körzet, Byrnes.
– Hello, Pete. Sam Grossman vagyok a laborból.
– Hello, Sam. Hogy van?
– Remekül. Az imént beszéltem egy George Underhill nevű
detektívvel a Négy-Egyesből. Egy olyan eseten dolgozik, ahol
egy vak volt az áldozat.
– Gyilkosság?
– Támadási kísérlet. Fogalmam sincs róla, összefügg-e a
dolog Steve esetével, de talán érdemes volna felvenni a kap-
csolatot Underhillel.
– Helyes. Szólok Steve-nek.
– Az elkövetőt megharapta az áldozat kutyája – mondta
Grossman. – Nem lehetne azonnal leadni a kórházaknak a dró-
tot, hogy jelentsék, ha kutyaharapással kezeltek valakit?
– Underhill nem adta le?
328
 – Nem tudom.
– Megbízok vele valakit – mondta Byrnes. – Kösz, Sam.
– Nincs mit – mondta Grossman, és letette a kagylót.
Byrnes is letette, és kiment a nyomozók szobájába. Genero
egy világoskék bikininadrágot bámult az íróasztalán. Byrnes
megkérdezte: – Mit csinál azzal a bugyival, Genero?
– Ezzel? Ez bizonyíték.
– Mire?
– Arra, hogy valószínűleg erkölcstelenkedtek.
– Nem lennék meglepve – mondta Byrnes. – Hívja fel a
Kórházak Központi Nyilvántartóját, hogy azonnal jelentsék, ha
valahol kutyaharapással kezeltek valakit. Kérje meg őket, hogy
a jelentést Carellának küldjék, a Nyolc-Hetesbe.
– Ezért kereste őt Grossman százados?
– Igen, ezért.
– Akkor nem is kell szólnom Carellának, hogy telefonált?
– Hagyjon egy cédulát az asztalán.
– Meyerén is?
– Meyerén is.
– Előbb a kórházi nyilvántartót hívjam föl?
– Ha gondolja, hogy egymás után is meg tud oldani három
feladatot anélkül, hogy bármelyikről megfeledkezne.
– Hogyne tudnék – mondta Genero.

A Legfelsőbb Bíróságon a bíró elolvasta Carella felhatalmazási

kérelmét, aztán megkérdezte: – Mit keres abban a kazettában,
Carella detektív? Azt nem tüntette fel a kérelmében.
– Azért, méltóságos uram, mert nem tudom, mi van benne.
329
 – Akkor hogy várhatja el tőlem, hogy aláírjam a felhatal-
mazást, hogy kinyissa?
– Méltóságos uram – mondta Carella –, miként a kérel-
memből láthatja, gyilkossági ügyben nyomozók, és okom van
azt hinni, hogy a gyilkos keresett valamit három áldozata közül
kettőnek a lakásán...
– Igen, igen, azt látom.
– És lehet, hogy ez a valami a kazettában van, és bizonyíté-
kul szolgálhat a gyilkos ellen.
– De hogy konkrétan mi ez a bizonyíték, azt nem tudja.
– Nem, méltóságos uram, azt nem tudom.
– Akkor milyen alapon tételezi fel, hogy létezik ilyen bizo-
nyíték?
– Csak annak a ténynek az alapján, méltóságos uram, hogy a
gyilkos rendkívül alaposan átkutatta a lakást valamiért, miként
azt a kérelmemben is feltüntettem.
– Tehát tudni nem tudja, hogy létezik ilyen bizonyíték a ka-
zettában?
– Méltóságos uram, nem hinném, hogy a kazetta átkutatása
törvénybe ütközne, mint ahogy az sem ütközik törvénybe, ha
egy gyilkosság helyszínén átkutatjuk az áldozat komódjának a
fiókjait.
– Ez a kazetta nem a gyilkosság helyszínén van.
– Azzal tisztában vagyok, méltóságos uram. De kaptam már
bírósági engedélyt hasonló kazetta felnyitására, például mikor
egy lottóügynökség ügyében nyomoztam. Pedig akkor csak
szerencsejátékról volt szó, itt pedig gyilkossági ügyben nyo-
mozok.

330
 – Az említett esetben tudta, hogy mit fog találni a kazettá-
ban, ha kinyitja?
– Tudtam, de csak egy besúgótól.
– Az annyi, mintha maga tudta volna – mondta a bíró.
– Méltóságos uram, én tényleg nagyon szeretném kinyitni
azt a kazettát. Eddig már három embert megöltek, mind a há-
rom vak volt, és véleményem szerint abban a kazettában alig-
hanem van valami, ami a segítségemre lehet. Alapos okom van
azt hinni, hogy van benne valami, méltóságos uram.
– Ha megadom a felhatalmazást – mondta a bíró –, lehet,
hogy többet fog ártani magának, mint használni. Maga ellen
fordíthatják azon a címen, hogy személyi jogot sértett meg.
– Ezt a kockázatot kész vagyok vállalni, méltóságos uram –
mondta Carella. – Higgye el méltóságod, adott esetben senki
máson nem eshet sérelem, csak a gyilkoson. Az áldozat jogait
annak a kazettának a kinyitásával már nem sérthetjük meg,
méltóságos uram.
– Megadom a felhatalmazást – mondta a bíró.

Miközben a 87. körzet felé hajtott, Carella azon tűnődött, hogy

vajon miért akadékoskodott annyit a bíró. Aztán rájött, hogy
nem ok nélkül. Rájött, hogy egy bizonyos személy jogainak a
védelme tulajdonképpen mindnyájunk jogainak a védelmét
jelenti. Majdnem fél három volt már, mikor belépett a nyomo-
zók szobájába. Csak azért ugrott be, hogy megmondja
Byrnesnek, hová készül, és mit szándékozik tenni. Úgy gon-
dolta, nem árt jelenteni, hogy haladás történt az ügyben, ha már

331
a hadnagy a szemükre vetette, hogy nem haladnak. Genero az
íróasztalánál ült, és egy világoskék bikininadrágot bámult.
– Egy cédulát tettem az írógépére – mondta Genero.
– Kösz – mondta Carella, és elvette a cédulát a hengerről.
Az állt rajta, hogy Grossman telefonon kereste. A Grossman
"Grosmannek" volt írva. Carella már éppen vissza akarta hívni,
amikor kijött az irodájából Byrnes, és beszámolt Carellának
Underhillről, a támadási kísérletről és a kutyaharapásról. –
Oké, nagyszerű – mondta Carella, és ő is beszámolt Byrnesnek
a bank széfjében levő kazettáról meg a bírósági végzésről, az-
tán a fal felé fordította névkártyáját a szolgálati beosztáson, és
ismét lement a kocsijához. A kutya összenyálazta az egész
hátsó ülést. Megpróbálta emlékezetébe idézni a kutya nevét, de
nem sikerült. Senki se tökéletes.

Az Első Szövetségi Bank Yates Avenue-i fiókjának az igazga-

tója egy Samuel Hobbs nevű fekete volt. Betessékelte Carellát
az irodájába, kezet rázott vele, aztán olyan ünnepélyesen ta-
nulmányozta meg a bírósági végzést, mintha egy lefejezést
elrendelő királyi rendelet volna. Carella átnyújtotta neki a
Mosler-kulcsot. Hobbs megnyomott egy gombot a telefonké-
szüléke aljzatán. Egy húszegynéhány éves fekete lány jött be az
irodába. Hobbs megkérte, hogy keresse ki James Randolph
Harris széfjének a számát, aztán kísérje Carella detektívet a
páncélterembe, és nyissa ki neki a széfet. Carella követte a
lányt. A lánynak hosszú, vékony lába és ingerlő feneke volt.
Megkereste a széf számát egy katalógusfiókban, aztán beve-

332
zette Carellát a páncélterembe. Közben sokszor rámosolygott;
Carella kezdte azt hinni magáról, hogy hódító jelenség.
A leány kinyitott egy széfét, és kivette belőle a kazettát.
Megkérdezte Carellát, óhajt-e különszobába vonulni. Carella
azt felelte, hogy óhajt, mire a leány bevitte a kazettát egy fül-
kébe, amelynek lécrolettás ajtaját Carella becsukta maga után.
A falra szerelt írópolcon egy olló hevert, az ügyfelek számára,
akik kuponokat vágnak le a részvényeikről. Carella felemelte a
kazetta fedelét. A kazettában csak egy géppel írt levél indigó-
másolata volt. Carella megnézte: John Francis Tataglia őr-
nagynak volt címezve, Fort Lee-be (Virginia). November hato-
dikán kelt. Így szólt:

Hello, Tataglia őrnagy,

elhatároztam, hogy egy kis pénzt kérek kárpótlásul a
szememért. Ott voltam augusztusban a D. század találkozóján,
és ott tudtam meg, hogy a banda valamennyi tagja éppolyan
koldusszegény, mint én, tehát nincs értelme tőlük kérni kárpót-
lást. De beszéltem Anderson századossal, aki annak idején az
1. szakasz parancsnoka volt, és ő mesélte, hogy maga már őr-
nagy, és Fort Lee-ben állomásozik. Ezért írok magának, őr-
nagy úr, egy kis pénzt szeretnék kapni magától. Egy kis pénzt,
kárpótlásul a szememért. Havi ezer dollárt szeretnék kapni
magától életem végéig, mert ha nem, írok a katonaságnak, és
megírom, mi történt Blake hadnaggyal. Megírom nekik, hogy
Blake hadnagyot maga meg a többiek ölték meg. Fütyülök rá,
hogy aztán mi lesz magával meg velük. A többiek nem tudnak
segíteni rajtam, mert éppúgy le vannak égve, mint én, de maga
hivatásos tiszt, és tud nekem pénzt küldeni, őrnagy úr. A pénzt
333
azonnal akarom, őrnagy úr. A hó végéig hajlandó vagyok ha-
ladékot adni magának, ha addig nem érkezik meg az első ezer
dolláros csekk, felhívom az Egyesült Államok hadseregét, és
elmondom nekik, mi történt az Ala Moana során. Lehet, hogy
maga azt hiszi, hogy nem tudok semmit bizonyítani, de az nem
számít. Vak veterán vagyok, teljes rokkantsági nyugdíjjal, és
nem kell magyaráznom magának, őrnagy úr, hogy milyen
szarba kerülhet, ha a katonaság vizsgálatot indít, hogy mi is
történt aznap. Maga döfte elsőnek a hadnagyba a bajonettjét,
őrnagy úr, és ha a többieket is kérdőre vonják, kénytelenek
lesznek azt mondani, hogy csak maga tette, különben be kellene
ismerniük, hogy ők is részt vették a dologban. Egyikük sincs
már a hadseregben, csak maga. Bajba kerül, őrnagy úr, ha
nem küldi el nekem a pénzt. Ennek a levélnek van egy másola-
ta, tehát ha valami történne velem, a feleségem tudni fog a do-
logról, és akkor maga még komolyabb bajba kerül, mint ami-
lyenben máris van. Szóval december elsejéig küldjön nekem
egy ezer dolláros csekket, és utána minden hónap elején küld-
jön egyet, különben nagy bajba kerül. A csekkeket James R.
Harris névre állítsa ki, és küldje a címemre: Isola, Déli Hetedik
utca 3415.
December elsejénél tovább nem várok.
Régi bajtársa:
James R. Harris

Carella felhatalmazási kérelme ezúttal konkrétabb volt. Így

szólt:

334
 1. A rendőrség 87. nyomozócsoportjába beosztott detektív
vagyok.
2. Személyes tudomáson, meggyőződésen és a rendőrségi
orvosszakértő által elém tárt tényeken alapuló értesülésem van
arról, hogy három gyilkosságot követtek el, és mind a három-
nak az áldozata vak volt.
3. Továbbá személyes tudomáson, meggyőződésen és Peter
Byrnes detektív hadnagy, a 87. nyomozócsoport parancsnoka
által elém tárt tényeken alapuló értesülésem van arról, hogy
november 22-én este támadást kíséreltek meg egy vak ellen, és
hogy a támadási kísérlet során az áldozat kutyája megharapta
az elkövetőt.
4. Továbbá személyes tudomáson és meggyőződésen alapu-
ló értesülésem van arról, hogy a vak ellen megkísérelt támadás
az úgynevezett "szokatlan bűncselekmények" kategóriájába
tartozik, és alapos okom van azt hinni, hogy összefüggésben
van az ugyancsak a "szokatlan bűncselekmények" kategóriájá-
ba tartozó három gyilkossággal, amelyek rövid időközben
egymás után történtek, az első, november 18-án, csütörtökön
este elkövetett gyilkosságtól kezdve egészen a november
22-én, hétfőn este elkövetett támadási kísérletig.
5. Továbbá személyes tudomáson és meggyőződésen alapu-
ló értesülésem van arról, hogy az áldozatok egyike, James R.
Harris, zsarolólevelet írt egykori parancsnokának, John Francis
Tatagliának, és hogy ez a levél november 6-án íródott, és Ja-
mes R. Harris havi ezer dollárt követelt benne élete végéig an-
nak a fejében, hogy nem árulja el senkinek, hogy Tataglia töb-
bekkel együtt megölte Roger Blake hadnagyot, tíz évvel eze-

335
lőtt, december harmadik napján, az Ala Moana nevű hadműve-
let során.
6. A fejsorolt megbízható értesülések és személyes tudomá-
som értelmében alapos okom van azt hinni, hogy egy, a John
Francis Tataglia testén található kutyaharapás bizonyítékul
szolgálhatna a támadási kísérlet bűntettének és valószínűleg a
három gyilkosság bűntettének elkövetésére is.
Ennél fogva tisztelettel kérem, hogy a bíróság bocsássa ki a
mellékelt űrlapon a végzést, amely felhatalmaz arra, hogy John
Francis Tataglia őrnagy testén kutyaharapás okozta sebet ke-
ressek.
Ez ügyben korábban nem nyújtottam be folyamodványt sem
ehhez, sem más bírósághoz, bíróhoz, békebíróhoz vagy bírósá-
gi tisztviselőhöz.

Név Stephen Louis Carella

Jelvényszám 764-5632
Rang 2. o. det.
Beosztás 87. nyomozócs.

– A bíró, akinek Carella benyújtotta a folyamodványát,

ugyanaz volt, akitől engedélyt kért a Harris széfjében levő ka-
zetta felnyitására. A bíró figyelmesen elolvasta a folyamod-
ványt, aztán szó nélkül aláírta a hozzácsatolt végzést.

A főkapuban álló őr sehogy se akarta beengedni Carellát.

Carella megmutatta neki a végzést, és az őr azt mondta,
hogy meg kell beszélnie a tábori csendőrség felügyelőjével.
336
Feltárcsázott egy számot, és közölte valakivel, hogy itt van egy
detektív, bírósági végzéssel, aztán átadta a kagylót Carellának,
és azt mondta: – Az ezredes úr beszélni akar magával.
Carella átvette a kagylót. – Hello – szólt bele.
– Tessék, itt Humphries ezredes. Mi a probléma?
– Semmi probléma, uram – mondta Carella. – Bírósági vég-
zés van nálam, és az önök embere nem akar beengedni a ka-
pun.
– Miféle bírósági végzés?
– Elrendeli, hogy vizsgáljam meg John Francis Tataglia őr-
nagy testét.
– Mi célból?
– Hogy nincs-e rajta kutyaharapás.
– Miért?
– Gyilkossággal gyanúsítjuk – mondta Carella.
– Adja át a kagylót az őrnek – mondta az ezredes. Carella
kiadta a kagylót a kocsi ablakán az őrnek. Az őr elvette, és be-
leszólt: – Parancs, uram! – aztán hallgatott. – Igenis, uram –
mondta. Aztán megismételte: Igenis, uram – és visszaakasztot-
ta a kagylót a horogra a falon. – Jobb kéz felől a harmadik
épület – szólt oda Carellának. – Az van kiírva rá, hogy Tábori
Csendőrség.
– Köszönöm – mondta Carella, és behajtott a kapun. Lepar-
kolt egy vöröstéglás épület előtt az ovális kavicsos térségen,
aztán belépett az eligazítóba, ahol egy tizedes ült az íróasztal
mögött. Közölte vele, hogy Humphries ezredest keresi, a tize-
des megkérdezte, kit jelentsen be, Carella megmondta, mire a
tizedes felhívta az ezredest, és bejelentette Carellát, aztán azt
mondta Carellának, hogy fáradjon be a szemközti ajtón.
337
 Humphries ezredes az ötvenes évei elején járó, magas, nap-
barnított férfi volt, a kézszorítása erélyes, a hangján érezni le-
hetett, hogy szereti a whiskyt. Közölte Carellával, hogy már
beszélt is a parancsnokkal, aki engedélyezi a vizsgálatot, de
csak abban az esetben, ha a bírói végzés foganatosításánál egy
katonai jogi szakértő és egy katonaorvos is jelen van. Carella
ezt tökéletesen meg tudta érteni.
A hadsereg is védelmezi saját embereinek a jogait.
Öten gyűltek össze az orvosi rendelőben: egy alezredes – ő
volt a kirendelt jogi szakértő; egy őrnagy – a katonaorvos;
Humphries ezredes – a tábori csendőrség felügyelője; Carella –
aki kezdte egy kicsit kényelmetlenül érezni magát ennyi magas
rangú katonatiszt jelenlétében –, s végül John Francis Tataglia
őrnagy, aki elolvasta a bírósági végzést, aztán vállat vont, és
csak annyit mondott: – Nem értem.
– Ez a végzés felhatalmazza a detektívet arra, hogy kutya-
harapást keressen az ön testén – mondta a jogi szakértő. –
Kihlborg tábornok jóváhagyását adta a vizsgálathoz.
– Lenne szíves levetkőzni? – kérdezte Carella.
– Nevetséges – mondta Tataglia, de vetkőzni kezdett. Nem
volt seb egyik karján sem, csak a bal lábán, közvetlenül a bó-
kája fölött volt egy kötés.
– Ez mi? – kérdezte Carella.
Tataglia, akin már csak khakiszínű alsónadrág volt, és atlé-
tatrikó, így felelt: – Megvágtam magam.
– Megkérhetem, hogy vegye le a kötést? – kérdezte Carella.
– Félek, hogy újból vérezni kezd a seb – mondta Tataglia.
– Orvos is van jelen – mondta Carella. – Ha óhajtja, eltávo-
lítja ő a kötést.
338
 – Magam is le tudom venni – mondta Tataglia, és óvatosan
letekerte a lábáról a kötést.
– Ez nem vágott seb – mondta Carella.
– Igenis vágott seb – mondta Tataglia.
– Akkor miért ilyen lyuggatott?
– Nem tudom, mire gondol.
– Ezek fognyomok.
– Maga talán orvos? – kérdezte Tataglia.
– Nem vagyok orvos, de nyilvánvaló, hogy fognyomok. –
Az orvoshoz fordult. – őrnagy úr, fognyomok, vagy nem fog-
nyomok?
– Lehetséges, hogy azok – mondta az őrnagy. – De köze-
lebbről kellene megvizsgálnom.
– Lenne szíves megtenni? – kérdezte Carella.
Az őrnagy egy rozsdamentes acélszekrényhez lépett, kihúzta
a legfelső fiókot, és kivett belőle egy lupét. – Lenne szíves fel-
állni erre az asztalra? – kérdezte. Tataglia felmászott az asztal-
ra. Az orvos úgy állított be egy lámpát; hogy a Tataglia lábán
levő sebre essen a fénye. Aztán megnézte a sebet a nagyítóval.
– Hát lehetséges, hogy a sebet kutyaharapás okozta – mondta. –
De biztosra nem állíthatom.
Carella a jogi szakértőhöz fordult. – Ezredes úr – mondta –,
szeretném őrizetbe venni ezt az embert, hogy a rendőrségi
orvosszakértő is megvizsgálhassa, és kihallgathassuk három
gyilkossággal és egy támadási kísérlettel kapcsolatban.
– Csakhogy nem vagyunk benne biztosak, hogy a sebet ku-
tyaharapás okozta – mondta a jogi szakértő.
– De abban igen, hogy valamilyen állat – mondta Carella.

339
 – De nem feltétlenül kutya. A magánál levő bírósági végzés
kifejezetten kutyaharapás keresésére ad felhatalmazást. Már-
most ha a sebet nem kutya okozta...
– Az orvosőrnagy úr azt mondta, hogy a sebet...
– Azt mondtam, hogy biztosra nem állíthatom – vágott a
szavába a katonaorvos.
– Az ördögbe is – fakadt ki Carella –, mi akar ez lenni?
– Maga ki akarja vonni ezt az embert a katonai igazságszol-
gáltatás hatásköréből – mondta a jogi szakértő –, márpedig én
abba nem megyek bele.
– Csak a vizsgálat eredményétől függően – mondta Carella.
– Tartok tőle, hogy abba se mehetek bele.
– Akarják, hogy idehívjam az államügyészt? – kérdezte
Carella. – Oké, felhívom a várost, és megkérem, hogy küldje-
nek ide egyet. Hol van egy telefon?
– Lassabban a testtel – szólalt meg Humphries ezredes.
– Mi az, hogy lassabban a testtel?! – kiáltotta Carella. – A
kezemben egy ember, aki valószínűleg három gyilkosságot is
elkövetett, és ön még azt mondja nekem, hogy lassabban a
testtel? Én akkor is letartóztatom ezt az embert, ha magát az
elnököt kell felhívnom! Ehhez mit szól? Az elnök a legfőbb
parancsnoka a...
– Erre is csak azt mondhatom, hogy lassabban, a testtel –
ismételte meg Humphries.
– Mire várjak? – kérdezte Carella.
– Hadd beszéljek a tábornokkal – mondta Humphries.
– Rajta, beszéljen!
– Rögtön visszajövök – mondta Humphries, és átment a
szomszéd szobába.
340
 Carella tisztán hallotta a tárcsázás hangjait. Elkezdett fel-alá
járkálni. A tisztek kerülték a tekintetét, kibámultak az ablakon
a gyakorlótér alant elterülő négyszögére. Tataglia visszatekerte
a lábára a kötést, és éppen a ruháját vette föl, mikor Humphries
visszajött a szobába.
– A tábornok azt mondja, hogy oké mondta.

A dolog nem ment könnyen. A jogi szakértő Tatagliával tartott,

hogy megvédelmezze az őrnagy jogait – ahogy ez már szokás
ebben az országban –, ami, ha jobban meggondoljuk, nem is
volt olyan nagy csoda. Mert mi van, tegyük fel, ha tényleg nem
Tataglia gyilkolta meg Jimmy és Isabel Harrist, nem te szólva
Hester Mathiesonról? Mi van, ha nem ő támadta meg Eugene
Maslent, és nem őt harapta meg Ralph, Maslen kutyája? Mi
van, ha a felesége vagy a macskája harapta meg? Ezért volt
feltétlenül szükséges, hogy Anthony Loomis alezredes jelen
legyen a kihallgatáson, és lássa, hogy a 87. körzet hekusai nem
gumibotokkal dolgozzák meg Tatagliát – Loomis nem tudhatta,
hogy a hekusok manapság már nem csinálnak ilyesmit.
Amikor Carella azt kérte, hogy vegyenek vérmintát
Tatagliától, és hasonlítsák össze a Cherry és a Laird sarkán, a
Kereskedelmi Bank előtti járdán talált vérrel, Loomis alezredes
kijelentette, hogy véleménye szerint ez Tataglia jogainak a
megsértése. De akkor már jelen volt a nyomozók szobájában
egy Andrew Stewart nevű helyettes államügyész is, mert a do-
log komolynak látszott, és a hekusok nem szerették volna,
hogy egy többszörös gyilkos simán megússza a gyilkosságokat,
még akkor se, ha a jogi tanácsadója egy konok hivatásos kato-
341
na, aki még azt is ellenzi, hogy a rendőrségi orvosszakértő akár
csak egy pillantást is vessen a sebre, hogy megállapítsa, kutya-
harapás-e vagy sem. Stewart is konok hivatásos ügyész volt,
aki remélte, hogy egy szép napon ő lesz az állam kormányzója.
Az ország számos háborújának egyikében ő is szolgált az
Egyesült Államok hadseregében, és ki nem állhatta a tiszteket,
pláne az alezredeseket.
– Ezredes úr – mondta, mivel az Egyesült Államok hadse-
regében az alezredeseknek is ez a megszólítása –, azt hiszem,
be kell önt avatnom néhány titokba, mielőtt még segélycsapat-
ok nélkül az ellenség vonalai mögött találja magát. – Szavai
közben ravaszkásan mosolygott, mert úgy érezte, hogy ez si-
került metafora, mint ahogy valóban az is volt. – Ismertetem
önnel a Miranda-Escobedo-törvényt és a fogoly jogait. Illetve
mivel manapság mindenki csak a foglyok jogairól beszél, is-
mertetem önnel a törvény őreinek jogait. Tehát figyeljen, ezre-
des úr...
– Nem tetszik nekem az ön leereszkedő modora – jegyezte
meg Loomis.
– Nem tehetek róla – mondta Stewart, és ismét ravaszkásan
mosolygott. – Engedje meg, hogy tájékoztassam: a rendőrnek
joga van felszólítani a foglyot, hogy vesse magát alá vér- vagy
leheletvizsgálatnak, joga van ujjlenyomatot venni róla, illetve
lefényképeztetni, joga van testileg megmotozni, tanúk elé állí-
tani, hogy felismerik-e, joga van felszólítani, hogy tegyen a
fejére kalapot vagy vegyen fel kabátot, szedjen fel pénzt a
földről vagy tegye az orrára az ujját, minden ilyesmihez joga
van, anélkül hogy előzőleg figyelmeztetnie kellene a foglyot,

342
hogy ezzel önmagát gyanúba keverheti, illetőleg ügyvédet
kérhet.
– Csak ön értelmezi így – mondta Loomis.
– Nem, ezredes úr, nem én, hanem országunk Legfelsőbb
Bírósága. A különbség a felsoroltak és egy kihallgatás során
elhangzott válaszok közt egyszerűen csak annyi, amennyi a
fogollyal folytatott egyszerű beszélgetés és a fogoly tanúként
való kihallgatása között van. Az előbbit nem keli megelőznie
figyelmeztetésnek, az utóbbit mindig. Vagyis, ezredes, úr, akár
tetszik önnek, akár nem, igenis vérmintát fogunk venni
Tataglia őrnagytól, és azt a sebet is megvizsgáltatjuk egy rend-
őrségi orvosszakértővel, hogy megállapítsa, kutyaharapás
okozta-e, vagy sem. Ez van, ezredes úr: jog szerint járunk el, és
ha ön inaszakadtáig tiltakozik is ellene, akkor is megtesszük.
– Igenis tiltakozom! – mondta Loomis.
– Rendben van. Én pedig felhívom a rendőrorvosi hivatalt,
hogy azonnal küldjenek ide egy orvost.
A helyettes rendőrségi orvosszakértő körülbelül negyven
perc múlva érkezett meg. Már majdnem este kilenc volt. Az
orvos csak egy pillantást vetett a sebre, és kijelentette, hogy
kutyaharapásnak látszik. Aztán megkérdezte, hogy veszett
volt-e a kutya.
– Igen – mondta Carella.
A hazugság váratlanul szaladt ki a száján, de ragyogó ötlet-
nek találta. A szabályzat egyetlen pontja se tartalmazott olyan
tilalmat, hogy egy helyettes rendőrségi orvos szakértőnek nem
szabad hazudni, ezért aztán mindjárt ki is színezte a hazugsá-
got. – A kutyás alakulatnál levágták a kutya fejét, és megvizs-
gálták az agyát. A kutya veszett volt.
343
 – Akkor a legokosabb azonnal kezelés alá venni ezt az em-
bert – mondta a rendőrségi orvosszakértő, aztán mindjárt tartott
is egy kiselőadást a szörnyű betegségről. Előadta; hogy a lap-
pangási időszak kettő, usque huszonkét hétig terjedhet, s utána
az őrnagy súlyos fájdalmakra számíthat a gyógyult seb tájékán,
s ezt fejfájás, étvágytalanság, hányinger, álmatlanság és szo-
rongás követi, majd nyelési nehézségek támadnak, aztán beáll a
merevgörcs, a delirium, a kóma és végül – a halál. A "halál"
szót kellő határozottsággal mondta ki.
Tataglia nyugodt maradt. Semmi oka nem lehetett azt hinni,
hogy az egész csak előre eltervezett komédia, mint ahogy nem
is volt az. Nem Carella hívta fel a rendőrorvosi hivatalt, és egy
szót sem szólt a rendőrorvoshoz, amíg az meg nem kérdezte,
hogy veszett volt-e a kutya. A kérdés természetesnek hangzott,
mint ahogy teljesen őszintének a válasz is, és a rendőrségi
orvosszakértő aggodalma is a hivatásával járónak látszott: csak
egy orvos tájékoztatta a páciensét az esetleg reá váró veszély-
ről. De Tatagliának a szeme se rebbent.
Carella félrevonta Stewartot, és suttogva rövid tanácskozást
tartott vele.
– Mi a véleménye? – kérdezte Carella.
– Szerintem a fickó egy öntelt csirkefogó; de meg tudjuk
törni.
– Az ezredesről mi a véleménye?
– Loomis annyit ért a Btk-hoz, mint tyúk az ábécéhez.
– Akarja ön lefolytatni a kihallgatást?
– Nem, folytassa csak le maga. Maga többet tud az esetről,
mint én.
– Mutassam meg neki a levelet?
344
 – Előbb tájékoztassa a jogairól.
– Lehet, hogy elszántan hallgatni fog, mint a sült hal.
– Nem. Csak hiszi magáról, hogy dörzsölt, valójában ostoba.
Visszamentek Genero íróasztalához, ahol a többiek álltak
egy csoportban. Genero már rég hazament, de a kék
bikininadrág még mindig ott hevert az asztalán a telefon, mel-
lett.
– Tataglia őrnagy – kezdte Carella –, a Legfelsőbb Bíróság-
nak a Miranda kontra Arizona-perben hozott döntése értelmé-
ben egyetlen kérdést sem tehetünk fel önnek, amíg nem fi-
gyelmeztettük, hogy joga van ügyvédhez fordulni tanácsért,
amennyiben úgy látja, hogy feleletével gyanúba keverheti ön-
magát.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva Loomis.
– Csak a jogaira figyelmeztetjük a kliensét – mondta Ste-
wart, és elmosolyodott.
– Először is – mondta Carella –, jogában áll, ha úgy akarja,
meg se szólalni. Ezt érti?
– Persze hogy értem – mondta Tataglia.
– Helyes. Másodszor: ha nem akar valamilyen kérdésre fe-
lelni, nem köteles felelni rá. Ezt érti?
– Igen – mondta Tataglia. – Ezt is értem.
– Harmadszor: amennyiben úgy dönt, hogy hajlandó felérni
egy kérdésre, a válasza felhasználható ön ellen. Ezt is érti?
– Igen, igen – felelte Tataglia, és ásított egyet.
Csak azért is elintézünk, te nyomorult – gondolta Carella.
– Ahhoz is joga van, hogy a rendőrségi kihallgatás előtt il-
letve alatt konzultáljon egy ügyvéddel...
– Loomis ezredes az ügyvédem.
345
 – És bármikor befejeztetheti vele a kihallgatást. Minden vi-
lágos?
– Igen, teljesen világos – mondta Tataglia.
– Akkor jó – mondta Carella, azzal benyúlt a zakója belső
zsebébe, és elővette a Harris széfjében talált levelet. – Volt ez
valaha a kezében?
– Mi az?
– Tulajdonképpen azt kellett volna kérdeznem, volt-e valaha
a kezében ennek az eredetije. Ez egy indigómásolat. Volt en-
nek az eredetije valaha a kezében?
Tataglia elvette a levelet, és hosszasan tanulmányozta. Vé-
gül megszólalt: – Nem.
– Önnek van címezve – mondta Carella.
– A virginiai Fort Lee-be. Engem onnan szeptemberben át-
helyeztek. Ez a levél november hatodikán kelt.
– Aha – mondta Carella.
– Szabadna látnom a levelet? – kérdezte Loomis.
– Természetesen – mondta Carella, és átadta neki. – Tehát
ön, őrnagy úr, sohasem kapta meg ezt a levelet? – tette fel a
következő kérdést.
– Soha – felelte Tataglia. – A katonaság nem mindig továb-
bítja kifogástalanul a postát – tette hozzá, és mosolygott.
– Mit szól a tartalmához? – kérdezte Carella.
– A tartalmához?
– Igen. Mivel most látja először...
– Nem olvastam el – mondta Tataglia.
– Ó, azt hittem, elolvasta. Loomis ezredes úr, lenne szíves
odaadni a levelet az őrnagy úrnak?

346
 – Én az ön helyében egyetlen további kérdésre sem felelnék
– mondta Loomis. – Mr. Carella és Mr. Stewart, szeretném
javasolni, hogy...
– Ne nevettesse ki magát – mondta Tataglia, és elvette
Loomistól a levelet. – Nincs semmi titkolnivalóm:
Helyes, gondolta Carella. Pontosan az vagy, aminek gon-
doltunk. Sarokba fogunk szorítani. Figyelte Tatagliát, aki las-
san, figyelmesen olvasta a levelet. Amikor a végére ért, felné-
zett.
– Most már olvasta? – kérdezte Carella.
– Igen.
– Valóban most olvasta először?
– Valóban.
– Mi a véleménye róla?
– Fogalmam sincs róla, mit akar jelenteni.
– Szóval nem érti, mit jelent? – kérdezte Carella.
– Nem.
– Én azt veszem ki belőle, hogy Jimmy Harris szerint ön
szúrta le Blake hadnagyot a bajonettjével.
– Badarság.
– De Blake hadnagy tényleg meghalt, nem?
– Persze hogy meghalt.
– De nem így, ugye? Nem úgy halt meg, ahogy Jimmy Har-
ris állítja?
– Elesett, mert a közelében robbant egy aknavető lövedéke.
– Aha – mondta Carella.
– Ezt már mondtam magának, amikor tegnap nálam járt.
– Igen, de úgy látszik, Jimmy úgy tudta, hogy ön szúrta le a
bajonettjével a hadnagyot.
347
 – Fogalmam sincs róla, hogy Jimmy mit tudott, vagy mit
nem. Jimmy halott.
– Valóban az. Úgy látszik, úgy tudta, hogy ön után a többiek
is a hadnagyba döfték a bajonettjüket.
– Ismétlem, hogy...
– Mert a levélében azt írja, hogy a hadnagyot ön meg a töb-
biek ölték meg.
– Nem tudom, kiket ért "többieken".
– Azt hiszem, az Alfa-őrs tagjait, ön szerint nem?
– Nem tudom, mit akar jelenteni ez a levél. Kénytelen va-
gyok azt hinni, hogy Jimmy nem volt eszénél, amikor írta.
– Aha – mondta Carella. – Gondolja, hogy az egészet csak
kitalálta? Hogy ilyesmit talált ki?
– Nem tudom, hogy mit talált ki, vagy mit nem. Csak azt
tudom, hogy ez a levél nyilvánvalóan zsarolási kísérlet.
– Tehát nem ön szúrta le Blake hadnagyot?
– Persze hogy nem én!
– Bocsánat – szólt közben Loomis –, de valóban úgy érzem,
hogy az őrnagy úrnak egyetlen további kérdésre sem kellene
felelnie. Tataglia őrnagy úr, mint az ön jogi tanácsadója...
– Nincs semmi titkolnivalóm – jelentette ki ismét Tataglia.
– Mi történt azon a napon? – kérdezte Carella.
– Melyik napon?
– Amelyiken Blake hadnagy elesett.
– Aknavető-támadást kaptunk – mondta Tataglia, és vállat
vont. – A közelében robbant fel egy lövedék, és ő elesett.
– Ez az előtt vagy az után történt, hogy a hadnagy kiadta a
parancsot az Alfának, hogy menjen fel a dombra?
– Miféle dombra?
348
 – Amelyen az aknavetőállás volt.
– Nem emlékszem ilyen parancsra.
Tehát egész hónapban egy másik bandával verekedtek...
Súlyos harcokat vívtunk.
És most pihentek.
Egen. És Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl.
Hova?
Már mondtam. Föl.
– A hadnagy nem parancsolt rá az Alfára, hogy menjenek
föl a dombra? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, miféle dombról beszél.
– Hol volt a hadnagy harcálláspontja?
– Nem emlékszem.
– Nem egy domb tövében? Egy bambuszliget közelében?
– Nem emlékszem.
– Hát nem akkoriban léptették elő önt hadnaggyá?
– De igen. De hogy hol volt a harcálláspontom, arra nem
emlékszem.
– Danny Cortez azt mondja, hogy egy domb tövében. Egy
bambuszliget közelében.
– Azt se tudom, ki az a Danny Cortez.
– Ő a Bravóban volt. A hadnagy kiadta a parancsot a
Bravónak, hogy menjenek föl a dombra. Aztán visszament az
Alfáért. Nekik is megparancsolta, hogy menjenek föl a dombra.
Vagy nem?
– Nem.
– De ők nem voltak hajlandók fölmenni, így volt?
Pontosan. A fiúk azt mondták Lloydnak, hogy egy túrót pa-
rancsol nekik, aztán nekiestek és elráncigálták Roxanne-tól,
349
akivel ott táncolt a parkett közepén. A lemez még forgott, a
dobok meg szóltak, mint a nyavalya. Istentelenül verte őket az a
dobos.
– Vagy talán nem így történt? – kérdezte Carella. Kezdett
bizseregni a fején a bőr. Most már tökéletesen értett mindent.
Sokáig tartott, amíg rájött, de most már kristálytisztán látott
mindent. Elmúlt róla a lidércnyomás. Már nem volt szüksége
se Lemarre, se Leider magyarázatára, hogy mi is történt azon a
napon. Tudta, hogy mi történt. – Ön összeverekedett a had-
naggyal?
– Nem. Nem verekedtünk össze.
– Nem azt mondta ön neki, hogy az emberei nem kötelesek
fölmenni arra a dombra, ha nem akarnak? Nem azt mondta
neki, hogy fáradtak?
– Semmi ilyesmit nem mondtam neki.
– De a hadnagy ott volt, igaz?
– Hol? Nem tudom, mire gondol.
– A harcállásponton. Vagy talán megölték, mielőtt még
odaért volna?
– Én nem... Nem emlékszem, mikor esett el. Mi... Az akna-
vető-támadás akkor kezdődött, amikor lefelé jött a dombról.
Ott van az az oszlop a helyiség közepén. Tudja, olyan, mint
azok a tetőgerendákat tartó vasoszlopok. Nekilökdösték az
oszlopnak. Fogalmam se volt róla, mit akarnak csinálni vele,
csak azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő volt az elnök.
– Mi volt a hadnagy keresztneve? – kérdezte Carella.
– Mi?
– Blake hadnagyról beszélek. Mi volt a keresztneve?
– Roger.
350
 Roxanne sírt. Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött ellenük,
nem akarta hagyni magát, de ők csak azért is végigmentek raj-
ta, egyik a másik után, mind a négyen.
– Danny Cortez látta a dolgot – mondta Carella. Vagyis: is-
mét hazudott. Egye fene, gondolta. Ezt a csirkefogót nem en-
gedi szabadulni a horogról. Az se érdekes, ha a bíróság később
felmenti. Most akkor se engedi el.
– Én... nem tudom, ki az a Danny Cortez.
– Már mondtam az előbb. A Bravo-őrsben volt. A
Bravóban. Ő látta a dolgot, miközben fölfelé ment a dombra.
Lenézett, és látta, hogy ön összeverekedett a hadnaggyal...
– Nem – mondta Tataglia.
– Látta, amint ön előhúzza a bajonettjét...
– Nem.
– ...és leszúrja a hadnagyot.
– Nem! – ordított fel Tataglia, s egyszerre csak a tenyerébe
temette az arcát, és zokogni kezdett. – Úristen! – nyögte. –
Nem akartam megölni... Nem azért tettem, hogy... Én csak az
embereimet próbáltam védeni. Fáradtak voltak, mert... Én vol-
tam az őrmesterük, én voltam az, akiben bíztak... Rájuk paran-
csolt, hogy... Az ellenség fönn volt a dombon az aknavetőkkel,
hogy tudtunk volna oda... Úristen! Megpróbáltam megértetni
vele, hogy ha az embereim fáradtak, nem kötelesek fölmenni.
Mi... Azazhogy ő nekem támadt, én meg elkaptam... aztán...
aztán nekilökdöstük egy fának, és én... előhúztam a... előhúz-
tam a bajonettemet, és beledöftem. Körülöttünk mindenfelé
dübörögtek az aknavetők, és mi... és mi beledöftük a bajonet-
tünket. Mindnyájan beledöftük, csak Jimmy nem. Aztán... be-

351
hurcoltuk a dzsungelbe, hogy azt higgyék, hogy... az ellenség
művelte.
Amikor... amikor megkaptam Jimmy levelét... pro... próbál-
tam visszaemlékezni, de olyan rég volt... nagyon rég. Ki em-
lékszik ilyen régi időkre vissza? Nekem is alig sikerült. De
tudtam, hogy tönkretehet... tudtam, hogy ő... Meg kellett véde-
nem magam, nekem feleségem és gyerekeim vannak, meg kel-
lett védenem őket. Tudtam, hogy ha a hadsereg vizsgálatot
indít, minden kiderülhet, valaki elszólhatja magát. Ezért az-
tán... a címe megvolt, megírta a levélben... meglestem, és...
megöltem. Aztán elmentem a lakására, hogy megkeressem a
másolatot, a levél másolatát, mert azt írta, hogy másolata van
róla... Azt mondtam a feleségének, hogy nem bántom, ha ide-
adja a másolatot... Tényleg nem bántottam volna... De nem
akarta ideadni, így aztán... így aztán az ő torkát is elvágtam,
ugyanazzal a bajonettel. A másik kettőt... a harmonikás nőt
meg azt a férfit, akit tegnap este próbáltam megölni... csak
azért támadtam meg, hogy azt higgyék, valami őrült garázdál-
kodik.
Hirtelen felnézett. Könny folyt a szeméből, az arca eltorzult
a fájdalomtól és a – félelemtől.
– Tényleg veszett volt a kutya? – kérdezte.

Hát így történt.

Tatagliát levitték a földszintre, és őrizetbe vették három, előre
megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságért. Az emberölési
kísérletet csak azért csapták hozzá, mert tudták, hogy a falból
tervezett gyilkosság ügye a tárgyaláson úgyis minden bizony-
352
nyal felmerül, és részükről ezt az ügyet is le akarták zárni. Ami
a többit illeti, az már a hadsereg dolga, a hadsereg feladata volt.
Anthony Loomis alezredes megígérte nekik, hogy mihelyt visz-
szaért Fort Kirbybe, azonnal működésbe hozza a katonai iga-
zságszolgáltatás gépezetét. Azt mondta, hogy mindenre kiter-
jedő vizsgálatot fognak lefolytatni Roger Blake hadnagy meg-
gyilkolása ügyében, és bízik benne, hogy valamennyi elkövető
haditörvényszék elé kerül. Carella figyelemre méltónak találta,
hogy Loomis az "elkövető" szót használta.
Ő húsz perccel tizenegy előtt hagyta el a kapitányságot.
Szeles, hideg éjszaka volt. Leszegett fejjel igyekezett a viharos
szélben a kocsija felé, melléhez szorítva a papírba csomagolt
hatalmas fasírtos szendvicset, amelyet Miscolóval hozatott,
miközben a Tataglia letartóztatásával kapcsolatos formaságo-
kat intézték. A kutya a kocsi hátsó ülésén aludt. Carella résnyi-
re nyitva hagyta neki a járda felé eső oldalon az ablakot, re-
mélve, hogy senki se próbálja meg ellopni egy zsaru kocsiját: a
lehajtott napellenző alá oda volt csíptetve a cédula: REND-
ŐRSÉG. Most először kinyitotta a zárat az elülső ajtón, aztán
megfogta a hátsó ajtó kilincsét, kinyitotta, és behajolt a kocsi-
ba. A nyavalyás kutya neve még mindig nem jutott az eszébe.
Kénytelen lesz Sophie Harristől megkérdezni, hogy hívják.
– Hé, pajtás – mondta. – Ébredés. A kutya felpislogott rá.
– Akarsz egy kis hamburgert? – kérdezte Carella, és kibon-
totta a csomagot.
A kutya csak pislogott.
– Miscolo hozta. Hideg, de nagyon finom. Szagold meg.
A kutya elé tartotta a tenyerén a szendvicset. A kutya meg-
szagolta. Aztán próbaképpen beleharapott.
353
 – Jól van – mondta Carella, leterítette az ülésre a kutya mel-
lé a papírt, és rátette a hamburgert. Mire megkerülte a kocsit, és
a sofőrüléshez ért, a szendvics eltűnt, a kutya már a papírt nya-
logatta. Carella beült a volán mögé, s mielőtt indított volna,
még egy pillantást vetett a szélvédőn keresztül a kapitányság
épületén a zöld gömbökre, oldalukon a fehérrel festett
"87"-essel. Gondolkozott, hogy nem felejtett-e el elintézni va-
lamit, úgy találta, hogy nem, és begyújtotta a motort. Régi elve
volt, hogy ha vége a színielőadásnak, legokosabb, ha az ember
hazamegy.
Hazament.

354