Mary Higgins Clark

Enyém az éjszaka

JLX KIADÓ
 Mary Higgins Clark Enyém az éjszaka című
regénye feszültséggel átitatott képet ad a
tisztesség és a rang félrevezető látszata mögötti
valóságról, és kristálytiszta lenyomatot mutat egy
sorozatgyilkos gondolkodásáról.
 A mű eredeti címe: Nighttime Is My Time

Copyright © 2004 by Mary Higgins Clark

Originál publisher: Simon and Schuster, Inc..

Fordította Sarlós Gábor

2005
 Mindig tetszett neki a bagolyról szóló meghatározás.
Éjszakai ragadozó madár… puha tollazata és éles karmai
hangtalan repülést tesznek lehetővé… Olyan emberre is
használjuk, aki rendszeresen él éjszakai életet. – Én vagyok
a Bagoly – szokta súgni magának, miután kiválasztotta áldozatát
– és enyém az éjszaka.
 1.

Abban a hónapban már harmadszor ment Los Angelesbe,

hogy megfigyelje a nő napi programját.
– Tudom, hogy mikor hol jársz – súgta magában, amíg a
fürdőépületben lapult. Egy perc múlva hét. A reggeli nap
sugarai átszűrődtek a fákon és csillogva táncoltak az
úszómedence vizén.
Azon tűnődött, vajon Alison érzi-e, hogy már csak egy
perc van hátra földi életéből. Vajon nem tört-e rá valami
nyugtalanság vagy tudat alatti érzés, hogy mégse menjen
úszni? Persze, ha így is lenne, akkor sem menekülhetne
már meg. Ahhoz már túl késő van.
A tolóajtó kinyílt és a nő kilépett a napozókertbe. A maga
38 évével összehasonlíthatatlanul vonzóbb volt, mint 20
évvel korábban. Napsütötte, karcsú testére jól simult a
bikini. Mézszőke haja keretbe foglalta arcát és tompította
hegyes állát.
A nő egy székre dobta a törülközőjét. A férfi dühe
fokozódni kezdett, de aztán gyorsan lecsillapodott.
Elégedettség járta át a testét, hiszen pontosan tudta, mire
készül. Látott egyszer egy kaszkadőrrel készült interjút, aki
elmondta, hogy minden egyes ugrás előtt leírhatatlan,
remegő izgalom vett rajta erőt, mégis, ehhez az érzéshez
újra és újra ellenállhatatlanul vonzódott.
– Nálam ez másképp működik – gondolta. – Pont akkor
jövök izgalomba, mielőtt megmutatom magam előttük.
Tudom, hogy mindjárt meghalnak, és amikor meglátnak,
akkor már ők is tudják. Pontosan tudják, mit fogok velük
csinálni.
 Alison kilépett az ugródeszkára és nagyot nyújtózott.
Óvatosan rugózott egy párat a deszkán, majd előrehajolt és
előrenyújtotta két karját.
A férfi abban pillanatban nyitotta ki a fürdőépület
ajtaját, amikor a lány elrugaszkodott. Azt akarta, hogy a
lány már repülés közben is lássa. Észrevegye őt, mielőtt a
vízbe ér. Azt akarta, hogy a lány átérezze, valójában
mennyire sebezhető.
A nő szemei kitágultak. Döbbent arckifejezéssel ért a
vízbe. A tehetetlenség tudatától szinte megdermedt.
Mire a lány a víz tetejére ért, a férfi már a medencében
volt. A férfi magához kulcsolta és hangosan felnevetett,
ahogy a nő magatehetetlenül kapálózni kezdett.
– Pedig csak el kellene fogadnia az elkerülhetetlent –
gondolta. – Meg fogsz halni – súgta halkan a nő fülébe.
A nő haja a férfi szemébe lógott. Türelmetlenül lesöpörte
magáról. Nem akarta, hogy pont azt az örömöt szalassza el,
amit a nő élet-halál küzdelme jelentett.
Közeledett a vég. A nő, amint levegőért kapkodott, nagy
adag vizet nyelt. Hiába próbálta magát kétségbeesett, utolsó
erőfeszítéssel elrúgni. Egyre gyengülő rángásokkal a teste
lassan görcsbe merevedett. A férfi még jobban magához
szorította, hátha így olvasni tud a nő gondolataiban. – Vajon
imádkozik? Istenhez fohászkodik, hátha az majd megmenti?
Látja-e vajon azt a világosságot, amiről a halál előtti állapot
kapcsán szoktak mesélni?
Még pontosan három percet várt, mielőtt engedett volna
a szorításból. Elégedett mosollyal szemlélte, ahogy a test
lassan a medence fenekére süllyed.
7 óra után 5 perccel kimászott a medencéből, pólót,
sortot, edzőcipőt és sapkát húzott, végül felvette a
napszemüvegét. Már korábban kiválasztotta azt a helyet,
ahol az emlékeztetőjét hagyni fogja: azt a kis valamit, amit
eddig senki nem vett észre.
Hét óra hatkor lekocogott a csendes utcán és
csatlakozott a kora reggeli fitnesz-megszállottak
csapatához.
 2.

Sam Deegan aznap délután eredetileg nem akarta kinyitni

a Karen Sommers-aktát. Az íróasztal legalsó fiókjában
kotorászott és fejfájás elleni gyógyszerét kereste. Ehelyett
egy gyűrött borítós, fájdalmasan jól ismert dosszié került a
kezébe, egy pillanatig habozott, aztán egy sóhajjal kivette.
Ahogy az első oldalra lapozott, egyből rájött: tudat alatt
valójában meg akarta találni az aktát. Karen Sommers
halálának, Columbus napján, vagyis éppen jövő héten lesz
20 éve.
A dossziét már rég a lezáratlan ügyekhez kellett volna
áttennie, de három egymást követő Orange megyei ügyész
is arra ösztönözte, tartsa csak életben az ügyet. 20 évvel
korábban Sam érkezett elsőként a helyszínre, ahová egy
zokogó anya telefonhívása nyomán riasztották a
nyomozókat. A hívásból az derült ki, hogy a nő leányát
késszúrásokkal megölték.
Amikor percekkel később megérkezett a Cornwall-on-
Hudsonben lévő Mountain Roadra, az áldozat hálószobája
már tele volt megdöbbent, sokkos bámészkodókkal. Az
egyik szomszéd mesterséges lélegeztetéssel próbálta életre
kelteni a lányt. Többen a hisztérikus állapotban lévő
szülőket próbálták arrébb vonszolni a brutálisan
teleszurkált holttesttől.
Karen Sommers vállig érő haja szétterült a párnán.
Amikor Sam odébb tolta a segíteni akaró szomszédot,
meglátta a lány mellkasát és szívét ért késszúrások
nyomait, a vértől átitatott lepedőt. Semmi kétsége nem volt,
hogy a lány azonnal meghalt.
 Egyből arra gondolt, a lány valószínűleg nem is hallotta,
hogy valaki belép a szobájába. – Talán egy pillanatra sem
ébredt fel – gondolta, ahogy kinyitotta a dossziét. Az anya
sikoltozása nemcsak a szomszédokat riasztotta, hanem egy
közeli kertészt és egy postást is. Nem csoda, hogy a tett
helyszínén alig lehetett értékelhető nyomokat találni.
Mindenesetre külső behatolásnak semmilyen jele nem
volt, és a szobából semmi sem hiányzott. A 22 éves orvosi
egyetemista Karen Sommers egy esti látogatásra jött haza a
szüleihez. A nyilvánvaló gyanúsított Cyrus Lindstrom, a
Columbia Egyetem harmadéves joghallgatója volt.
Elismerte, hogy Karen arra akarta rávenni, szakítsanak és
ismerkedjenek meg másokkal, de azt is hozzátette, hogy ő
ezt a maga részéről jó ötletnek tartotta, mivel szerinte
egyikük sem kész még egy komolyabb kapcsolatra. Azt
állította, hogy azon az éjszakán három lakótársával együtt
békésen aludt, és ezt a többiek is megerősítették. Persze az
is kiderült, hogy a többiek éjfél körül már lefeküdtek, így
tehát nem tudhatták, hogy Lindstrom esetleg elhagyta-e
később a lakást. Karen halálának időpontját egyébként éjjel
2 és 3 közé becsülték.
Lindstrom járt egy párszor a Sommers-házban. Tudta,
hogy a hátsó ajtónál egy nagyobb kő alatt ott lapul egy
tartalék kulcs. Azt is tudta, hogy Karen hálószobája a hátsó
lépcsőtől jobbra az első ajtó. De arra semmilyen bizonyíték
nem volt, hogy Lindstrom 50 mérföldet vezetett volna a
manhattani Amsterdam Avenue és a 104. utca sarkától
Cornwall-on-Hudsonig csak azért, hogy a lányt megölje.
– ”Érdekember”… a Lindstrom-féle embereket manapság
így hívjuk – gondolta Sam. – Biztos, hogy ő volt a gyilkos.
Soha nem is értettem, vajon a Sommers család miért is áll ki
érte. Mintha csak a saját fiukat védték volna.
 Aztán Sam türelmetlenül az asztalra dobta a dossziét,
felállt és az ablakhoz ment. Pont rálátott a parkolóra, és
felidézte, amikor egy gyilkosságért elítélt fogoly kitépte
magát, kiugrott a bíróság ablakán, átrohant a parkolón,
kicibált egy férfit a kocsijából és elhajtott.
– Húsz percen belül elkaptuk – gondolta Sam. – Akkor
hogyan lehet, hogy azt az állatot, aki Karent ölte meg, húsz
év alatt nem tudtuk elfogni? Pedig fogadni mernék rá, hogy
Lindstrom volt.
Lindstrom azóta neves ügyvéd lett New Yorkban. –
Nagyon is ért hozzá, hogyan ússzák meg a gyilkosok –
gondolta Sam. – Naná, hiszen ő is közülük való.
Aztán megvonta a vállát. Kora októberhez képest
barátságtalanul esős, nyirkos idő volt. – Valaha szerettem
ezt a melót – gondolta. – De ez ma már másképp van. 58 éves
vagyok, nyugdíjba kellene mennem. Életem jórészét a
rendőrségnél töltöttem. Csak be kellene adni a nyugdíjazási
kérelmet. Aztán lefogyni egy kicsit. Meglátogatni a
gyerekeket, együtt lenni az unokákkal. Észre sem veszem,
és már egyetemre mennek.
Ahogy erősödött a fejfájása, ujjaival végigsimította
gyérülő haját. – Kate hányszor szólt, hogy hagyjam ezt abba.
Szerinte így gyöngítem a hajhagymákat – emlékezett Sam.
Halványan elmosolyodott, ahogy felidézte néhai
feleségének a kopaszodásról szóló elméletét, aztán
visszament az asztalához és rábámult a Karen Sommers-
dossziéra.
Még mostanában is rendszeresen meglátogatta Alice-t,
Karen édesanyját, aki időközben egy többemeletes
társasházba költözött. Tudta, hogy Alice-t megnyugtatja,
hogy nem adták fel a gyilkos megtalálását, de ennél többről
is szó volt. Abban reménykedett, hogy hátha egy nap Alice
megemlít valami olyan apróságot, ami ha nem is tűnik
fontosnak, végül is segít rájönnie, ki is járt aznap éjjel Karen
szobájában.
– Valójában évek óta csak ezért maradtam itt – gondolta.
– Annyira szerettem volna megoldani ezt az ügyet, de most
már nem tudok tovább várni.
Visszament az asztalához, kihúzta a legalsó fiókot, de
még mindig habozott. Mégis abba kéne hagyni. Egyszerűen
csak át kellene tenni a dossziét a megoldatlan ügyek közé.
Pedig mindent megpróbált. A gyilkosság után 12 éven át
mindig elment a temetőbe a gyilkosság évfordulóján. Egész
nap egy kripta mögött lapult és Karen sírját figyelte. Még be
is poloskázta a sírkövet, hátha valamelyik látogató mond
valami fontosat. Volt már olyan, hogy a gyilkos az
évfordulón felkereste áldozatának sírját, és bevallotta tettét
a halottnak.

***

Karen sírjához csak a szülei jártak ki. Torokfojtogatón

tolakodónak érezte, hogy kihallgatja visszaemlékezéseiket.
Aztán mikor Michael Sommers 8 évvel ezelőtt meghalt és
Alice egyedül járt ki lánya és férje sírjához, Sam ezt is
abbahagyta. Nem akart többé a gyász tanúja lenni. Soha
többet nem is tért vissza.
Sam döntött, és hóna alatt a Karen Sommers-dossziéval
felállt. Nem nézi át újból. Jövő héten, Karen halálának 20.
évfordulóján a nyugdíjazási kérelemmel együtt átadja.
– Azért a temetőnél megállok. Csak azért, hogy
elmondjam, nagyon fáj, hogy nem sikerült.
 3.

Majdnem 7 órába tellett, mire Washingtonból Maryland,

Delaware és New Jersey államon keresztül Jean Sheridan
eljutott Cornwall-on-Hudson kisvárosig.
Jean nem igazán örült az útnak. Nem is annyira a
távolság zavarta, hanem az, hogy Cornwall, ahol felnőtt, tele
volt számára fájdalmas emlékekkel.
Megígérte magának, hogy bármennyire elbűvölően is
próbálta meggyőzni Jack Emerson, a 20 éves
osztálytalálkozót szervező bizottság elnöke, nem hagyja
magát, és munkára, egészségi állapotára vagy bármilyen
más elkötelezettségére hivatkozva nem megy el a
találkozóra.
Semmi kedve nem volt ünnepelni a 20. érettségi
évfordulót, még ha hálás is volt azért a tudásért, amit a
Stonecrofton szerzett. Még a „Kiváló Öregdiák” kitüntetés
sem érdekelte, pedig tény, hogy a Stonecroft-ösztöndíj
vezetett aztán a Bryn Mawr-ösztöndíjhoz, sőt egészen a
Princeton Egyetemen szerzett doktorátusig.
De most, hogy az Alisonról szóló emlékünnepség is a
program része lett, már nem tehette meg, hogy
visszautasítja a részvételt.
Még most sem tudta elhinni, hogy Alison meghalt. Várta,
hogy megcsörren a telefon, megszólal a jól ismert hang,
mintha mindent 10 másodperc alatt kellene elhadarni: –
Jeannie. Az utóbbi időben nem is hívtál fel. Elfelejtetted, hogy
még élek. Utállak. Bocs, szeretlek, sőt tisztellek.
Olyan baromi okos vagy. Jövő héten New Yorkban
bemutató lesz. Curt Ballard az egyik kliensem, és bár
borzalmas színész, senkit sem érdekel, mert olyan jól néz ki.
Jön a legújabb barátnője is. Elájulnál, ha megsúgnám a
nevét! Na mindegy, átugrasz jövő kedden? Hatkor koktél,
aztán a film, utána pedig egy kis zártkörű vacsora 20, 30
vagy 50 emberre.
Alison mindig képes volt arra, hogy egy ilyen üzenetet 10
másodperc alatt elhadarjon, aztán mindig csodálkozott,
hogy az esetek 90 százalékában Jean nem tudott csapot-
papot otthagyni, és New Yorkba rohanni.
Alison lassan egy hónapja halott. Ezt már önmagában
sem lehetett elhinni, de azt meg végképp iszonyú volt
elképzelni, hogy bűntény áldozata lett. Karrierje során
persze rengeteg ellenséget szerzett. Senki nem lehet úgy az
ország egyik legnagyobb színészügynökségének a vezetője,
hogy ne gyűlölnék sokan. Alison tőrdöféssel felérő
megjegyzéseit és bántó szarkazmusát sokan a legendás
Dorothy Parker gyilkos kijelentéseihez hasonlították. –
Lehet, hogy olyan valaki ölte meg, akit nevetségessé tett
vagy éppen kirúgott? Jean elgondolkodott.
– Azt szeretném hinni, hogy egyszerűen rosszul lett,
amikor a vízbe ugrott – gondolta. – Nem akarok arra
gondolni, hogy valaki a víz alá nyomta.
Rápillantott a mellette lévő ülésen heverő válltáskára, és
a benne lapuló boríték jutott eszébe. „Mit tegyek? Ki küldte
és miért? Hogy tudhat bárki is Lilyről? Tényleg bajban van?
Istenem, mit csináljak? Mit tudok egyáltalán csinálni?”
Hetek óta nem tudott aludni, amióta csak kézhez kapta a
laboratóriumi vizsgálat eredményét.
Elért a Cornwallhoz vezető elágazáshoz. Cornwalltól nem
messze pedig ott van West Point. Bár gombóc volt a
torkában, igyekezett az októberi délután szépségeire
koncentrálni. A fák az ősz lélegzetelállító színeiben,
aranyban, narancsban és sötétvörösben pompáztak.
Mögöttük méltóságteljesen sorakoztak a hegyek. A Hudson
River Highlands. – Már el is felejtettem, milyen gyönyörű is
erre – gondolta.
Óhatatlanul is a West Point-i vasárnap délutánok
jutottak az eszébe, ahogy az emlékmű lépcsőjén üldögéltek.
Itt kezdte az első könyvét is, a West Point történetéről szólót.
– Tíz év kellett a befejezéshez – gondolta. – Főleg, mivel
az elején egyszerűen nem tudtam írni róla.
Ifj. Carroll Reed Thornton kadét, Marylandből. – Ne
gondolj most Reedre – figyelmeztette magát Jean.
Szinte észre sem vette, automatikusan fordult be a
Walnut Streetre. A kisváros egyik XIX. századi
vendégházáról elnevezett szálloda volt az érettségi találkozó
színhelye. 90 diák volt az évfolyamon és a visszajelzések
szerint közülük 42-en el is jönnek, köztük sokan férjükkel,
feleségükkel vagy más hozzátartozóikkal, na meg a
gyerekeikkel együtt. Jean viszont egyedül jött.
Jack Emerson döntése volt, hogy június helyett
októberben legyen a találkozó. Amikor erről előtte
megkérdezte a résztvevőket, sokan írták, hogy júniusban a
saját gyerekeik érettségijét ünneplik, és nehéz lenne onnan
elszakadniuk.
A szervezők névkitűzőt is küldtek, amin a név fölött a
résztvevő középiskolai fényképe díszlett. A borítékban
benne volt a részletes program is: péntek este koktélparti és
svédasztalos fogadás, szombaton a reggeli után a West
Point meglátogatása, a hadsereg és a Princeton
futballmérkőzésének megtekintése, majd koktélparti és
ültetett vacsora. A vasárnapi program eredetileg Sönecrofti
ebéddel zárult volna, de az Alisonra emlékező szertartás
miatt megváltoztatták a programot. Az iskola melletti
temetőben nyugodott, és a szertartásra a sírja mellett kerül
majd sor. A sebtében beiktatott szertatás oka nem
utolsósorban az volt, hogy Alison végrendeletében jelentős
összeget hagyományozott az iskolára.
– A Main Street nem sokat változott – gondolta Jean,
ahogy végighaladt az utcán. Sok éve nem járt erre. Azon a
nyáron, amikor érettségiztek, a szülei végre elváltak és
külön utakra tértek. Apja most Maui-n vezet egy szállodát,
anyja pedig visszaköltözött gyerekkora városába,
Clevelandbe, és hozzáment gimnáziumi szerelméhez. –
Életem legnagyobb hibája, hogy nem harminc évvel ezelőtt
mentem hozzá Erichez – vallotta be az esküvőn.
– És akkor velem mi lenne? – futott át Jean agyán. De a
szakítás legalább a cornwalli megpróbáltatások végét is
jelentette.
Megállta, hogy ne kanyarodjon be a Mountain Roadra és
ne vessen egy pillantást a régi házukra. – Lehet, hogy a
hétvégén azért valamikor mégis megteszem – gondolta.
Három perccel később megérkezett a Glen-Ridge House
autófelhajtójára és a boy – arcán begyakorolt mosollyal –
kinyitotta az autó ajtaját: – Üdvözlöm újra itthon – mondta.
Jean felpattintotta a csomagtartót, a boy pedig már
nyalábolta is fel a ruhatáskát és a bőröndöt.
– Menjen csak a regisztráláshoz – mondta a boy –, a
csomaggal pedig ne legyen gondja.
A hotel aulája otthonosan barátságos volt, süppedő
szőnyegekkel és kényelmes székekkel. A recepciós pult
balra volt, átlósan szemben vele pedig a bárban már
gyülekeztek a résztvevők.
A recepció fölött felirat köszöntötte a találkozó
résztvevőit.
– Üdvözölöm itthon – mondta a hatvanas éveiben járó
recepciós, miközben kivillantotta fogait. Egyenetlenül
festett haja megegyezett a cseresznyefaasztal színével.
Miközben Jean a hitelkártyáját adta oda, felötlött benne: –
nem lehet, hogy a fodrászának vitt mintát az asztalból?
Jean úgy érezte, nincs még felkészülve arra, hogy az
osztálytársaival találkozzon, és remélte, hogy észrevétlenül
besurranhat a liftbe. Imádkozott, hogy zuhanyozásra és
öltözködésre jusson legalább egy nyugodt félórája, mielőtt
kitűzőjén a riadt és meggyötört 18 éves lány fényképével
beleveti magát a koktélpartiba.
Ahogy elvette a szobakulcsot, a recepciós még
utánaszólt. – Elnézést, Ms. Sheridan, majdnem
elfelejtettem. Van egy fax az ön számára. Rápillantott a
borítékra, aztán hozzátette: – Elnézést, tudom, hogy Dr.
Sheridannek kellene szólítanom.
Jean nem válaszolt, és egyből feltépte a borítékot. A fax
a titkárnőjétől érkezett Georgetownból. – Dr. Sheridan,
elnézést a zavarásért. Valószínűleg viccről van szó, de azért
gondoltam, továbbküldöm ezt. Az „ezt” egy papírlap volt,
amit az irodájába küldtek. Ez volt rajta: – Jean, gondolom,
most már elhiszed, hogy ismerem Lilyt. Van egy kis
problémám. Megöljem vagy megöleljem? Csak vicceltem.
Majd később jelentkezem.
Jean ereiben megfagyott a vér. Megölni? De miért?
Miért?

***

A férfi a bárban várta, hogy Jean belépjen. Az évek során a

nő képe visszaköszönt könyvei borítójáról, és a férfi minden
alkalommal elhűlt, hogy Jeannie Sheridan milyen stílusos
nő lett.
 Stonecrofton a nagyon okos, de nagyon csendes lányok
közé tartozott. Tulajdonképpen egyfajta hanyag módon még
kedves is volt hozzá a lány. Egészen addig kedvelte is Jeant,
amíg Alison el nem árulta, hogy szoktak rajta együtt
szórakozni. A férfi pontosan tudta, kik is voltak ezek: Laura,
Catherine, Debra, Cindy, Gloria, Alison és Jean. Ebédnél
mindig egy asztalnál ültek.
– Hát nem voltak aranyosak? – somolygott magában.
Catherine, Debra, Cindy, Gloria és Alison már nincs többé.
Laurát hagyta meg utolsónak. A fura csak az volt, hogy még
mindig nem tudta, mi legyen Jeannel. Valami miatt
bizonytalan volt. Még most is emlékezett arra, amikor
elsőévesként próbajátékon volt az egyetemi
baseballcsapatnál. Egyből elküldték és ő sírva fakadt – azok
az átkozott bébikönnyek, amit soha nem tudott
visszatartani.
Síróbaba, síróbaba.
Kirohant a pályáról, aztán kis idő múlva Jeannie
utánament. – Én sem kerültem be a pom-pom lányok közé
– mondta vidáman. – És akkor mi van?
Tudta, hogy Jeannie azért követte, mert sajnálta őt.
Talán ezért súgta valami legbelül, hogy nem tartozik azok
közé a lányok közé, akik gúnyolták azért, hogy Laurát el
akarta hívni a bálba. Később viszont Jeannie másképp
bántotta meg.
Laura volt mindig is a legcsinosabb lány az osztályban –
aranyszőke haj, porcelánkék szemek, jó alak, ez még a
Stonecroft egyenszoknyájában és blúzában is feltűnt. Laura
mindig is tisztában volt a srácok feletti hatalmával. Alig
várták, hogy elrebegje: – Gyere csak ide.
Alison mindig is undok volt. Az iskolaújság „Színfalak
mögött” rovatában gyakran talált arra alkalmat, hogy
valakibe belerúgjon, mint ahogy például az egyik iskolai
színdarab kritikájában tette. „Mindenki legnagyobb
meglepetésére Rómeó, vagyis Joel Nieman, a legtöbb sorra
képes volt visszaemlékezni.” A vagányabb kölyköknek ez
akkor nagyon tetszett, a szolidabbak viszont igyekeztek
magukat távol tartani tőle.
– Az olyan unalmas alakok, mint én – gondolta, miközben
visszaidézte azt a rémült arckifejezést, amit Alison vágott,
amikor a medencénél meglátta: Jean népszerű volt, de más
volt, mint a többi lány. A diáktanács tagjának választották,
ahol legtöbbször olyan csendben volt, hogy azt hitték, meg
se tud szólalni. Ha viszont akár ott, akár az órán mondott
valamit, mindig igaza volt. Már akkor is a történelem rabja
volt. A férfit igazából az lepte meg, hogy Jean most
mennyivel csinosabb, mint régen. Vékonyszálú, szőke haja
helyett dús barna, tincsek keretezték arcát. Még most is
karcsú volt, de a régi soványság teljesen eltűnt. Jól szabott
nadrágkosztümöt viselt. Bár sajnos Jeannie arckifejezését
nem látta, de azt azért igen, ahogy a faxot gyorsan bedugja
a táskájába.
„Én vagyok a bagoly és a fán élek.” Fülébe csengett,
ahogy Laura utánozta: – „Meglestelek, öcskös” – visította
Alison húsz évvel korábban. – „ Tudom, hogy ijedtedben
bevizeltél!” El tudta képzelni, ahogy rajta szórakoznak.
Hallotta, ahogy hullámokban felharsan a nevetés.
Mindez sokkal korábban történt, még másodikban,
amikor hétéves volt. Csak ezt az egy sort kellett volna
mondania az iskolai darabban. De nem sikerült. Úgy
dadogott, hogy a gyerekek a színpadon, sőt még néhány
szülő is sugdolózni kezdett.
Ennnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-la-
lakom aaaaaa….
 Nem sikerült kimondania, hogy a „fa tetején”. Kirobbant
belőle a zokogás és a faággal a kezében lerohant a
színpadról. Apjától kapott egy nagy pofont, mert úgy
viselkedett, mint egy kislány. Anyja megpróbálta védeni: –
Hagyd bár békén. Mindig is tökkelütött volt a gyerek. Nézz
csak rá, mit vársz tőle? Már megint vizes a nadrágja.
A megaláztatás emléke és a lányok vihogásának hangja
kavargott benne, ahogy Jean Sheridan belépett a liftbe.
– Miért is kímélnélek meg téged? Legyen először Laura és
aztán te. Így majd mindannyian együtt nevethettek egy jót –
a pokolban.
Valaki megszólította, odafordult. Dick Gormsley állt
mellette, az osztály baseballhőse. – De jó, hogy újra látlak –
mondta Dick szívélyesen.
Hazudsz – gondolta a férfi –, és téged egyáltalán nem jó
látni.
 4.

Alighogy Laura az ajtóba dugta a kulcsot, a boy máris

megjelent a csomagjaival: egy ruhazsákkal, két nagy
bőrönddel és egy neszesszerrel. Laura szinte olvasott a boy
gondolataiban: „Asszonyom, a találkozó két napig tart, nem
pedig két hétig…” A boy megszólalt – Ms. Wilcox, a
feleségem és én korábban minden este néztük a Henderson
Countryt. Maga óriási volt benne. Van esély a folytatásra?
– Mondjuk annyi, mint hóviharnak a pokolban – gondolta
Laura, de a férfi nyilvánvaló őszintesége jólesett neki.
– Ha a Henderson Countryra nincs is, de a Maximum
csatornának most próbálunk egy sorozatot – mondta Laura.
– Jövő év elején kezdik majd vetíteni.
Ha nem is mondott teljesen igazat, azért nem hazudott.
A Maximumnak tetszett a próbafelvétel, és bejelentette,
hogy elindítja a sorozatot. Aztán a halála előtt két nappal
Alison telefonált: – Laura drágám, nem tudom, hogyan is
mondjam el, de van egy kis probléma. A Maximum valaki
fiatalabbat szeretne Emmie szerepére.
– Fiatalabbat? – üvöltötte Laura. – Az isten szerelmére,
Alison, harmincnyolc éves vagyok. A sorozatban a nőnek
van egy tizenkét éves lánya! És tudod, hogy én jól nézek ki.
– Ne kiabálj velem! – rivallt rá Alison. – Mindent
megteszek, hogy meggyőzzem őket. Ami a kinézetet illeti, a
lézeres műtétek, a kenőcsök és a ráncfelvarrások korában
mindenki baromi jól néz ki. Ezért olyan nehéz ma bárkinek
nagymamát játszania.
Még meg is beszéltük, hogy együtt jövünk erre a
találkozóra – ötlött fel Laurában. Alison úgy emlékezett,
hogy Gordon Amory is azt jelezte, részt vesz az
osztálytalálkozón, márpedig ő éppen most vásárolta meg a
Maximum egy részét. Alison még azt is mondta, hogy Amory
hozzásegítheti Laurát ahhoz, hogy mégis jusson neki szerep
a sorozatban, feltéve, ha valaki erről meggyőzi.
Laura állandóan nyaggatta Alisont, hogy vegye rá
Gordie-t, hogy a Maximum őt válassza a szerepre. Végül
Alison megelégelte: – Először is, ne hívd Gordie-nak, utálja,
ha így hívják. Másodszor, megpróbáltam taktikus lenni, ami
tudod jól, elég ritkán fordul elő velem. A szemedbe mondom.
Te ma is gyönyörű nő vagy, de mint színésznő meglehetősen
gyatra. A Maximum emberei szerint ez a sorozat nagyot
szólhat, de csak nélküled. Talán Gordon meg tudja
változtatni a véleményüket. Ha el tudod bűvölni. Valamikor
hajtott rád, nem?
A boy időközben lement, hogy feltöltse a jégtartót. Most
újból kopogott az ajtón. Laura a tárcájába nyúlt és egy
húszdollárost vett ki. A boy szolgalelkű „Ó, köszönöm,
asszonyom”-ja rádöbbentette, hogy túllőtt a célon. Egy tízes
bőven elég lett volna.
Gordie Amory tényleg egyike volt azoknak a srácoknak,
akik a Stonecrofton hajtottak rá. – Ki a fene gondolta volna,
hogy ilyen nagyágyú lesz belőle? – mélázott Laura. –
Istenem, ezt soha nem lehet előre tudni. Mindenkinek kellene
egy kristálygömb, hogy láthassa a jövőt.
A beépített szekrény kicsi volt. A szoba is. Sötétbarna
szőnyeg, barna kárpitozott székek, az ágytakaró pedig sárga
és barna. Laura türelmetlenül vette elő a ruhazsákból a
koktélruháját és a kisestélyit. Már korábban eldöntötte,
hogy este a Chanelt fogja hordani. Csillogni kell! Le kell őket
venni a lábukról! Sikeresnek kell látszanod, még ha
tartozásod van is és az adóhivatal zárolta a házadat.
 Laura Alisontól tudta, hogy Gordie Amory elvált. Még
most is Laura fülébe csengett Alison utolsó tanácsa: – Nézd,
drágám, ha nem tudod rábeszélni arra, hogy bevegyen a
sorozatba, még mindig el tudod vetetni magad vele. Felejtsd
el, milyen uncsi pasas volt a Stonecrafton – ma már egy
befolyásos alak.
 5.

– Segíthetek még valamiben, Dr. Sheridan? – kérdezte a

boy.
Jean megrázta a fejét.
– Jól érzi magát, Dr. Sheridan? Nagyon sápadt.
– Minden rendben, köszönöm.
– Csak szóljon, ha bármiben tudunk segíteni.
A boy végre becsukta az ajtót maga mögött, Jean pedig
lerogyott az ágy szélére. Most előkotorta a táskája
oldalzsebébe begyűrt faxot és újraolvasta a rejtélyes
üzenetet.

Jean, gondolom, most már elhiszed, hogy ismerem Lilyt.

Van egy kis problémám. Megöljem vagy megöleljem? Csak
vicceltem. Majd később jelentkezem.

Dr. Connors volt az az orvos, akivel húsz évvel ezelőtt

Cornwallban megosztotta, hogy terhes. Vonakodva bár, de
az orvos beleegyezett, hogy a lány szüleit nem szabad ebbe
bevonni. – Nem érdekel, mit szólnak, úgyis örökbe adom a
gyereket. Tizennyolc éves vagyok és ezt eldöntöttem. De ha
megtudják, akkor még dühösek is lesznek, és még jobban
megkeserítik az életemet – szipogta Jean.
Dr. Connors akkor mesélt egy házaspárról, akik már
feladták, hogy saját gyerekük legyen, és az örökbefogadáson
gondolkodtak. – Ha biztos benne, hogy nem akarja
megtartani a kisbabát, megígérhetem, hogy csodálatos,
szerető otthonra talál náluk.
 Dr. Connors elintézte, hogy Jean egy chicagói
bölcsödében dolgozhasson a szülésig. A szülésre az orvos
Chicagóba repült, majd a kisbabát elvitte tőle. A
rákövetkező szeptemberben kezdte Jean a főiskolát. Dr.
Connors tíz évvel később halt meg, amikor tűz tört ki a
rendelőjében és ő szívrohamot kapott. Jean azt is megtudta,
hogy az összes lelet és jelentés megsemmisült.
– Lehet, hogy mégsem égtek el? – töprengett Jean. És ha
nem, akkor ki találta meg ezeket, és vajon az illető miért
akar ennyi év után kapcsolatba lépni velem?
Lily. Ezt a nevet adta a kisbabának, akit kilenc hónapig
hordott a szíve alatt, és akit aztán összesen négy óráig
láthatott. Három héttel azelőtt tudta meg hogy terhes, hogy
Reed a West Pointot, ő pedig Stonecroftot befejezte volna.
Bár mindketten nagyon megijedtek, de megegyeztek abban,
hogy az érettségi után egyből összeházasodnak.
– A szüleim imádni fognak, Jeannie – mondta Reed. De
a lány tudta, hogy Reed valójában félt a reagálásuktól.
Elmesélte, hogy az apja figyelmeztette, ne kezdjen
komolyabb kapcsolatot huszonöt éves kora előtt. Reed végül
soha nem szólt a szüleinek. Egy héttel az érettségi előtt egy
ámokfutó a West Point egyik keskeny útján elgázolta.
Ahelyett, hogy fiuknak tapsolhattak volna az érettségi
ünnepségen, Reed nyugalmazott tábornok és Mrs. Carroll
Reed Thornton megtört szívvel vették át annak diplomáját
és emlékkardját.
Soha nem tudták meg, hogy van egy unokájuk. Még ha
valaki hozzá is fért volna az örökbefogadási jegyzőkönyvhöz,
hogyan kerülhetett volna Lily közelébe és hogyan
szerezhette volna meg Lily hajkeféjét az aranyszőke
tincsekkel? – töprengett Jean.
 Az első rémisztő küldeményben a hajkefe mellett ott volt
az üzenet: „Ellenőriztesd a DNS-t – a te gyerekedé.” Jean
elküldte egy DNS-laborba a mintát, hogy vessék össze a
sajátjával és azzal a hajtinccsel, amit még a kisbaba
születése óta őrzött. A jelentés egyértelműen azt igazolta,
amitől legjobban félt: a hajkeféről származó hajszálak az ő
saját, tizenkilenc és fél éves lányától származnak.
– Vagy lehet, hogy a csodálatos házaspár, aki örökbe
fogadta a kisbabát, megtudta, hogy ki vagyok és pénzt
akarnak tőlem?
Tele voltak a nevével az újságok, amikor az Abigail
Adamsról írt könyve, majd az abból készült film kasszasiker
lett.
– Bárcsak pénzről lenne szó és nem másról – imádkozott
Jean, majd felállt és nekilátott bőröndjét kipakolni.
 6.

Carter Stewart az ágyra dobta a bőröndjét. Az alsóneműkön

és zoknikon kívül főleg Armani zakók és néhány nadrág
került elő belőle. Aztán úgy döntött, mégis inkább abban a
farmerben és pulóverben megy a vacsorára, ami most is
rajta volt.
Az iskolában ápolatlan, rendetlen kölyök volt, pont olyan
ápolatlan és rendetlen, mint az anyja. Ha az anyjának
eszébe jutott, hogy betegye a gépbe a mosnivalókat, éppen
nem volt otthon mosópor. Beszórt helyette fehérítőt,
bármilyen ruha is legyen a mosásban. Carter egy idő múlva
elkezdte dugdosni a ruháit az anyja elől, és inkább kimosta
a saját holmiját, semmint hogy állandóan koszos vagy
éppen kifakult ruhákban járjon.
Ha most túlságosan elegánsan nézne ki, egyből
felemlegetnék, régen hogyan is öltözködött. Most vajon mit
szólnak hozzá, ha meglátják? Ma már nem az a kis törpe,
aki egykor volt, hanem átlagos magasságú és kidolgozott
testű férfi. Másoktól eltérően, akiket a hotel halljában látott,
gondosan nyírt barna hajában egyetlen ősz hajszál sem
csillant meg. A kitűzőn lévő fényképről egy kócos hajú
kissrác hunyorgott rá. Az egyik újság nemrég úgy írt róla,
hogy sötétbarna szemei egy pillanat alatt képesek tüzes
villámokat szórni.
Iskolás évei alatt nyáron ebben a szállodában dolgozott.
Valószínűleg ebben a szobában is számtalanszor
megfordult és hozott reggelit üzletembereknek, a környéket
felfedező nőknek vagy éppen a West Pointon tanuló
gyerekeiket látogató szülőknek. Gyakran megfordultak itt
az otthon és a család elől bujkáló alkalmi párok is. Ilyenkor
rájuk vigyorgott és ártatlanul megkérdezte: – Ugye nászúton
vannak? A válasz helyetti zavart arckifejezés minden pénzt
megért.
Akkor is utálta ezt a helyet és most is.
Megnézte, hogy nála van-e a szobakulcsot helyettesítő
műanyagkártya, és aztán elindult a lifthez.
A koktélpartira a félemeleten lévő Hudson Valley
teremben került sor. Ahogy kilépett a liftből, meghallotta a
háttérzenét és a hangokat, amelyek megpróbálták
túlharsogni a zenét. Negyven vagy ötven ember volt már
együtt. A bejáratnál két pincér borral várta az újonnan
érkezőket. Carter elvett egy pohár vöröset és belekortyolt. –
Gyenge merlot, gondolhattam volna.
Elindult a többiek felé, amikor valaki megkocogtatta a
vállát. – Mr. Stewart, Jake Perkins vagyok és a Stonecroft
Gazette számára én tudósítok a találkozóról. Feltehetnék
egy pár kérdést?
Stewart bosszúsan fordult hátra, közvetlenül mögötte
egy izgága vörös kölyköt pillantott meg. – Az első dolog, amit
meg kellene tanulnod, az az, hogy ne másszál senki képébe
– gondolta magában. Hátrált egy lépést, válla már szinte a
falat súrolta. – Azt javaslom, menjünk egy csendesebb
helyre, hacsak nem tudsz szájról olvasni, Jake.
– Nem uram, ahhoz nem értek. Menjünk ki és keressünk
egy csendes zugot.
Pillanatnyi habozás után Stewart mégis megragadta a
bort, és elindult a diák után a folyosóra.
– Mr. Stewart, mielőtt elkezdjük, el kell mondanom,
mennyire szeretem a darabjait. Én is író akarok lenni.
Persze már most is az vagyok, de olyan sikeres akarok lenni,
mint maga.
 – Ó, istenem – gondolta Stewart, aztán hangosan így
folytatta. – Minden újságíró ezzel kezdi. Persze szinte
senkinek nem jön be aztán.
Arra várt, hogy a srác dühös lesz, vagy zavarba jön.
Ehelyett, csalódására, a gyerekarcú Jake Perkins
elvigyorodott.
– De nekem sikerülni fog, teljesen biztos vagyok benne.
Mr. Stewart, alaposan utánanéztem mindannyiuknak, akik
most kitüntetést kapnak. Egy dolog valamennyiükben
közös. A három nő valamiben kiemelkedett az iskolai évek
alatt, viszont önök négyen, férfiak nem sok vizet zavartak
Stonecrofton. Például az ön esetében az évkönyv egyetlen
dolgot sem említ, a jegyei is közepesek voltak. Az iskolai
újságban sem írt vagy…
Kicsit szemtelen ez a kölyök – gondolta Stewart.
– Az én időmben az iskolaújság még iskolai újságnak is
gyatra volt, és feltételezem ma is ilyen – riposztozott aztán.
– A sport nem volt az esetem, az írást pedig a személyes
naplómra korlátoztam.
– Ez a napló lett a színdarabjainak az alapja?
– Talán.
– De hát a darabok meglehetősen sötétek.
– Már diákkoromban sem voltak illúzióim az életről.
– Ezek szerint a Stonecrofton töltött évek alatt nem volt
boldog?
Carter Stewart belekortyolt a borba.
– Nem, nem voltam boldog – válaszolta kimérten.
– Akkor miért jött mégis el a találkozóra?
Stewart elvigyorodott.
– Hogy meginterjúvolhass. Most pedig, ha megbocsátasz,
ott jön Laura Wilcox, osztályunk csillogó királynője. Lássuk,
vajon megismer-e.
 Ezzel félretolta azt a papírt, amit Perkins az orra alá
akart dugni.
– Ha egy percre még feltarthatom, Mr. Stewart. Itt van
egy lista, ami szerintem nagyon is érdekelni fogja önt.
Perkins már csak Carter Stewart hátát látta, ahogy
megpróbálja utolérni a terembe éppen belépő csodálatos
szőke nőt. – Undok fráter – gondolta Perkins. – Farmer,
pulcsi és sportcipő, csakhogy mutassa a többiek iránti
megvetését, akik kiöltöztek. Ez nem az a fajta, aki eljön egy
ilyen helyre, csak azért, hogy valami értelmetlen kitüntetést
átvegyen. Akkor meg mi hozta ide?
Ezt a kérdést már feltette cikke utolsó mondatában.
Sokat olvasott Carter Stewartról. A főiskola alatt kezdett
írni, először olyan darabokat, amiket a főiskola
drámatagozata adott elő. Aztán innen nyergelt át a Yale-re.
Akkor változtatta meg a nevét is és hagyta el a Howard –
vagy ahogy akkor hívták – Howie-t. Még harmincéves se
volt, amikor a Broadway-n bemutatták első darabját.
Magányos harcosnak tartják, aki az ország különböző
részein lévő négy házának egyikében bujkál, amikor egy új
darabon dolgozik. Visszafogott, kellemetlen, maximalista,
zseni – ilyen jelzőkkel illették a róla szóló cikkekben. – Na,
ehhez még hozzá tudnék tenni egy-két dolgot – gondolta
Jake Perkins. – Meg is teszem.
 7.

Mark Fleischmannak tovább tartott Bostonból Cornwallba

autózni, mint ahogy számította. Azt remélte, érkezés után
lesz néhány órája, hogy körbemászkálja a városkát, mielőtt
a többiekkel találkozik. Azon akart eltöprengeni, vajon ki is
volt az a kisfiú, aki itt nőtt fel, és mivé lett felnőttként
valójában. – Lehet, hogy a démonokat akarom elüldözni? –
tűnődött magában.
Ahogy csigalassúsággal araszolt végig a Connecticut
Turnpike-n, azon gondolkodott, amit aznap reggel egyik kis
páciensének az apjától hallott.
– Doktor úr, ön is tudja, hogy a gyerekek milyen
kegyetlenek. Az én időmben is ilyenek voltak, és ez nem
változott. Olyanok, mint egy oroszlánfalka a sebzett
prédával. És most ezt csinálják az én gyerekemmel.
Pontosan ugyanazt, amit velem tettek ebben a korban.
Tudja, doktor úr, azóta sikeres ember lettem, de ha
elmegyek osztálytalálkozóra, tíz másodpercen belül már
nem én vagyok a legnagyobb cégek egyikének a
vezérigazgatója. Úgy érzem, ugyanaz az esetlen, unalmas
alak vagyok, mint akin akkor mindenki szórakozott. Őrület,
nem?
Ahogy újból lassítani kellett, Marknak egy kórházi
hasonlat ugrott be: a Connecticut Turnpike a folyamatos
intenzív ápolás állapotában van. Valahol mindig építették
az utat, ami azt jelentette, hogy a három sávot egyre
szűkítik, ami persze állandó dugókhoz vezetett.
Azon vette észre magát, hogy az út problémáit a betegei
problémáival hasonlítja össze. Az a fiú például, akinek az
apja reggel járt nála konzultáción, tavaly öngyilkosságot
kísérelt meg.
Mark pszichiáterként a kamaszkori problémák
megoldásával foglalkozott. Nemrég indított tanácsadós,
betelefonálós TV-műsora egyre nagyobb siker volt. Magas,
vidám, vicces és bölcs, Dr. Mark Fleischman józan módon
segít megoldani a kamaszkor fájdalmas és jól ismert
problémáit – írta róla az egyik kritikus.
Hátha ezen a hétvégén mindezt magam mögött
hagyhatom – bizakodott Fleischman.
Nem jutott ideje ebédelni, így érkezés után egyből a
bárba ment, és szendvicset meg egy pohár világos sört
rendelt. Ahogy a bár elkezdett megtelni a találkozóra érkező
vendégekkel, kifizette a számlát és a szendvics felét
hátrahagyva felment a szobájába.
Háromnegyed öt volt, odakint az árnyékok már jócskán
megnyúltak. Pár percig álldogált az ablaknál. Szívét
súlyosan nyomta annak terhe, ami itt rá vár. De utána
mindezt magam mögött tudhatom – gondolta. Tiszta lapot
nyitok. Akkor tényleg vidám leszek és vicces – még talán
bölcs is.
Érezte, ahogy könny szökik a szemébe, és gyorsan
elfordult az ablaktól.

***

Gordon Amory, zsebében a kitűzővel lefelé ment a lifttel. –

Majd akkor tűzöm ki, ha ott leszek – mosolygott magában.
Egyelőre szórakoztatta, hogy minden emeleten egyre több
régi osztálytárs száll be, és ő úgy tudja őket felmérni, hogy
azok nem is sejtik, hogy ő is közéjük tartozik.
 Jenny Adams szállt be utoljára. Az iskolában nagyon
kövér volt, és bár jócskán lefogyott, nagydarab nő lett
belőle. Olcsó ruhájában és valamelyik bevásárlóközpontból
származó bizsujával hamisítatlan kisvárosi levegőt
árasztott. A vele lévő tagbaszakadt férfi karjain majdnem
szétrepedt a szűkre szabott zakó. Mindketten szélesen
mosolyogva köszöntek mindenkinek, ahogy beléptek a
liftbe.
Gordon nem válaszolt. A többiek, vagy fél tucatnyian,
kórusban válaszoltak. Trish Canon, aki valaha az iskolai
atlétikacsapat tagja volt, és aki szemmel láthatólag még
most sem szedett fel semmi felesleget, felharsant:
– Jenny, csodálatosan nézel ki!
– Trish Canon! – fonódott Jenny két karja osztálytársa
nyakára. – Herb, Trish és én matekórán állandóan
egymással leveleztünk. Trish, hadd mutassam be a férjem,
Herbet.
– Ez pedig az én férjem, Barclay! – mondta Trish.
A lift megállt a félemeleten. Ahogy kiléptek, Gordon
kelletlenül felvette saját kitűzőjét. A költséges plasztikai
műtéteknek köszönhetően már egyáltalán nem hasonlított
a fényképről hunyorgó szeplős fiúra. Orra most egyenesen
állt, táskás szemei helyett csodálkozó, nagy szemei lettek.
Álla metszett, fülei pedig rálapultak fejére. Ritkás, fakó
barna haja helyett a beültetésnek köszönhetően dús,
gesztenyebarna haj fénylett. Tudatában volt annak, hogy
vonzó férfi lett. Az egykori meggyötört gyermek egyetlen
megmaradt rossz tulajdonságaként stresszes helyzetekben
a mai napig rágta a körmét.
Az a Gordie, akit ti ismertetek, már nincs többé – mondta
magának. Ekkor valaki megkocogtatta a vállát.
 – Mr. Amory – szólalt meg egy babaarcú, vöröshajú srác,
kezében jegyzetfüzettel. – Jake Perkins vagyok a Stonecroft
Gazette-től. Az újságnak én szólaltatom meg a
kitüntetetteket. Lenne egy perce a számomra?
Gordon nyájas mosolyt erőltetett magára:
– Hát persze.
– Hadd kezdjem azzal, hogy ön nagyon sokat változott a
húsz évvel ezelőtt készült fényképhez képest.
– Valószínűleg így van.
– Ma már négy kábeltévé-csatorna többségi tulajdonosa.
Miért vásárolt részesedést a Maximumban is?
– A Maximum közismerten erős családi programokkal
rendelkezik. Úgy éreztem, ezt a szegmenst is el kell érnünk
ahhoz, hogy teljes legyen a portfoliónk.
– Egy új sorozatról szólnak a pletykák és arról, hogy
ebben az ön egykori osztálytársa, Laura Wilcox is szerephez
jut. Igaz ez?
– Még semmilyen szereplőválogatás nem volt ahhoz a
sorozathoz, amiről ön beszél.
– A bűnözéssel és bűnüldözéssel foglalkozó csatornáját
sokan túlságosan erőszakosnak tartják. Egyetért ezzel?
– Nem, egyáltalán nem. Mi a valóságot mutatjuk, nem
pedig azokat a nevetséges, kitalált helyzeteket, amelyekre a
kereskedelmi csatornák túlnyomó része építi a programjait.
Most pedig, ha megbocsát… – Még egy kérdést hadd tegyek
fel. Vetne egy pillantást erre a listára?
Gordon Amory türelmetlenül kivette Perkins kezéből a
papírt.
– Felismeri ezeket a neveket? – kérdezte Perkins.
– Úgy látom, osztálytársaim vannak rajta.
– Ez öt olyan nő neve, akik az ön osztálytársai voltak, és
akik az elmúlt húsz év során eltűntek vagy meghaltak.
 – Hát ez fel sem ötlött bennem.
– Én is megdöbbentem, amikor elkezdtem utánanézni –
mondta Perkins. – Catherine Kane-nel kezdődött
tizenkilenc évvel ezelőtt. Elsőéves volt a George Washington
Egyetemen, amikor autója belecsúszott a Potomac folyóba.
Cindy Lang sízés közben tűnt el. Gloria Martin öngyilkos
lett, Debra Parker pedig éppen a saját repülőjét vezette,
amikor lezuhant. Egy hónappal ezelőtt pedig Alison Kendall
a saját úszómedencéjében fulladt meg. Azt hiszem, joggal
lehetne ezt az osztályt peches osztálynak nevezni, még talán
egy műsort is megérne az ön egyik csatornáján.
– Inkább tragikus sorsú osztálynak kellene nevezni, és
semmiképpen sem fogok erről műsort készíteni. Most pedig
mennem kell.
– Egy utolsó kérdést még, kérem. Mit jelent az ön
számára, hogy kitüntetést kap a Stonecrofttól?
Gordon Amory elmosolyodott. Azt, hogy végre
beolvashatok az iskolának. Bár végigszenvedtem az
iskoláskort, mégis sokra vittem – gondolta. Ehelyett ezt
mondta: – Álmaim beteljesülését jelenti, hogy
osztálytársaim sikeresnek tekintenek.
 8.

Robby Brent csütörtök délután jelentkezett be a szállodába.

Éppen befejezte hatnapos fellépését Atlantic Cityben a
Trump Casinóban. Egyszemélyes komédiája kirobbanó
sikert hozott, mint mindig. Nem lett volna sok értelme
hazarepülni San Franciscóba, és ahhoz sem volt kedve,
hogy Atlantic Cityben maradjon vagy átruccanjon New
Yorkba.
Bölcs döntés volt – gondolta, ahogy készülődni kezdett a
koktélpartira és felvette sötétkék zakóját. Kritikusan
végigmérte magát a tükörben. Bár a világítás gyatra, de még
így is jól nézek ki – gondolta magában. Don Rickles-hez
szokták hasonlítani, nemcsak azért, mert egyenletes, jó
ritmusú darabokat írt, hanem a megjelenése miatt is. Kerek
arc, magas homlok, zömök alkat – valóban szembeötlő volt
a hasonlóság. Ráadásul kinézete ellenére is vonzotta a
nőket. Persze csak Stonecroft után, szigorúan csak utána.
Még volt egy pár perce, mielőtt lemenne. Az ablakhoz
sétált és kinézve azon töprengett, hogy tegnapi sétáján
milyennek is látta azokat a házakat, ahol a mostani
kitüntetettek egykor laktak.
Elsétált Jeannie Sheridanék háza előtt. Eszébe jutott,
hányszor is hívták ki a szomszédok a rendőröket, amikor
Jeannie szülei egymásnak estek. Úgy tudta, évekkel később
aztán elváltak. Valószínűleg még ez volt a szerencsésebb
eset, a városban ugyanis mindig arról pletykáltak, hogy
egyszer valóban kárt tesznek egymásban.
Laura Wilcoxék háza közvetlenül Jeannie-ék mellett volt.
Aztán amikor már felsősök voltak, az apja örökölt valami
pénzt, és a család egy nagyobb házba költözött a Concord
Avenue-n. Robby emlékezett arra, hogy kölyökként
hányszor sétált el Lauráék háza előtt abban reménykedve,
hogy Laura éppen kilép és szóba tudnak elegyedni.
Egy Sommers nevű család vette meg Lauráéktól a házat.
Aztán a lányukat abban a házban meggyilkolták, ők pedig
a házat eladták. Az emberek nem maradnak ott, ahol a
gyereküket megölik. Az pont Columbus Day napján történt
– emlékezett Robby.
A találkozó meghívója az ágyon feküdt. Rápillantott. A
kitüntetettek nevei és életrajzai is mellékelve voltak. Carter
Stewart. – Vajon mennyi idővel Stonecroft után dobta el a
Howie nevet? – tűnődött Robby. Howie anyja művésznek
tartotta magát, és a városban mindig a vázlatfüzetével
mászkált. Végül rávette a helyi kiállítótermet, állítsák ki
néhány művét. Borzalmasak voltak – emlékezett Robby.
Howie apja egy kötekedő fráter volt, állandóan verte Howie-
t. Nem csoda, hogy Howie színdarabjai olyan sötétek. Howie
gyakran elszaladt otthonról és elbújt valamelyik szomszéd
hátsó kertjében. Lehet, hogy aztán sokra vitte, de belül
ugyanaz a leselkedő kissrác maradt. Azt hitte, megúszhatja,
de én egy párszor rajtakaptam – mosolygott magában
Robby. Szinte a pórusaiból is az áradt, mennyire bukott
Laurára. Mint ahogy én is – vallotta be magának Robby.
Tekintete Gordie Amory fényképére tévedt. – A plasztikai
műtét – kölyök. Címlap Úr maga. Tegnapi sétáján Gordie-ék
házát is megnézte, és látta, hogy teljesen felújították.
Valaha a kék valami furcsa árnyalatát hordozta, most
viszont kétszer akkora lett és vakító fehér – pont olyan, mint
Gordie új fogsora – gondolta Robby.
Gordie-ék első háza leégett, amikor alsósok voltak. A
városban azon poénkodtak, hogy csak így lehetett
kitakarítani. Gordie anyja kész disznóólat csinált a házban.
Néhányan komolyan azt gondolták, hogy Gordie
szándékosan gyújtotta fel. Őszintén szólva ezt még én sem
zárnám ki – töprengett Robby. – Mindig is fura srác volt.
Csak este ne felejtsem el Gordonnak hívni, nem pedig
Gordie-nak – emlékeztette magát. Az utóbbi években egy
párszor összefutottak, feszült volt és talán még mindig
odavan Lauráért.
Na, Mark Fleischman sem volt különb, és őt is kitüntetik –
gondolta Robby. Mark a légynek sem tudott volna ártani,
miközben érezted, hogy belül mennyi minden kavarog
benne. Mindig is a bátyja, Dennis árnyékában élt, aki
mindenben jó volt. A Stonecroft egyik legjobb diákja volt és
a legjobb sportolók közé tartozott. A városban mindenki
ismerte. Az azelőtti nyáron halt meg, hogy ők elkezdték
volna a sulit. A két testvér úgy különbözött egymástól, mint
tűz és víz. A szülők, ha választhattak volna, hogy melyik
fiúkat tarthatják meg, biztos, hogy Dennist választották
volna. Szegény Marknak nagyon sokat kellett ezért
szenvednie, kész csoda, ha ép ésszel megúszta – töprengett
Robby.
Végül elszánta magát, hogy beveti magát a többiek közé.
Zsebébe tette a szobakártyát és becsukta szoba ajtaját.
Osztálytársaimat vagy csak simán nem szerettem, vagy
kifejezetten utáltam. Akkor miért is jöttem el? – kérdezte
magától. Megnyomta a lift gombját. Talán sikerül egy csomó
jó anyagot szereznem az új komédiához. – Persze van még
egy ok, de ezt gyorsan elhessegette magától. Nem megyek
oda – gondolta, miközben belépett a liftbe. Legalábbis még
nem.
 9.

Ahogy megérkeztek a koktélpartira, Jack Emerson, a

szervezőbizottság elnöke megkérte a kitüntetetteket, hogy
jöjjenek vele a terem végén lévő kis beugróba. A sápadt férfi
arca egyértelműen az állandó italozásról árulkodott. Az
iskola után egyedül ő maradt Cornwallban, és így
értelemszerűen ő tartotta kézben a helyi szervezést.
– Amikor majd mindenki bemutatkozik, titeket akarlak
a végére hagyni – magyarázta.
Amikor Jean is odaért a többiekhez, éppen Gordon
Amory szólalt meg:
– Jack, ha jól értem, azt kell megköszönnünk, hogy mi
vagyunk azok, akiket kitüntetnek.
– Igen, és ez az én ötletem volt – mondta Emerson
kedélyesen. – és higgyétek el, ti egytől egyig megérdemlitek.
Gordie, vagyis Gordon, te például a kábeltelevíziózás egyik
legkiemelkedőbb személyisége vagy. Mark pszichiáterként a
kamaszkori viselkedés elismert szakértője. Robby népszerű
komikus és parodista. Howie, azazhogy Carter Stewart,
jelentős színdarabíró. Jean Sheridan pedig, ja, megjöttél,
Jean, de jó, hogy látlak, szóval ő pedig a Georgetown
történelemtanára, dékán, és ráadásul egy sikerkönyv
szerzője. Laura Wilcox egy kirobbanó sikerű TV-sorozat
sztárja volt, Alison Kendall pedig az egyik legnagyobb
színészügynökséget vezette. Ahogy tudjátok, ő lett volna a
hetedik kitüntetett. Majd elküldjük az oklevelet a szüleinek.
Nagyon büszkék arra, hogy a saját érettségiző osztálya ilyen
kitüntetésben részesíti.
A szerencsétlen sorsú osztály, gondolta fájdalmasan
Jean, miközben Emerson megpuszilta. Ez volt az a
kifejezés, amit Jake Perkins említett, amikor egy interjúra
megállította. Jeant elgondolkodtatta, amit a sráctól hallott.
Tulajdonképpen Alison és Laura kivételével senkivel nem
tartottam a kapcsolatot az iskola után – ötlött fel Jeanben.
Amikor Catherine meghalt, éppen Chicagóban dolgoztam.
Debby Parker gépének lezuhanásáról hallottam, de nem
tudtam Cindy Lang és Gloria Martin haláláról. Alison pedig
alig egy hónapja halt meg. Istenem, valaha mindannyian
egy asztal körül ültünk. Ma már csak Laura és én
maradtunk életben. Vajon milyen sors lebeg fölöttünk?
Laura telefonált, hogy majd a partin találkoznak. –
Jeannie, tudom, hogy arról beszéltünk, találkozzunk
korábban, de még nem vagyok kész. Márpedig diadalmasan
kell bevonulnom – magyarázta Laura. – Le kell vennem
Gordie Amoryt a lábáról, hogy az enyém legyen a főszerep
az új sorozatban.
Jean megkönnyebbült ettől a hívástól. Így mégis van
ideje felhívni Alice Sommerst, aki évekkel ezelőtt a
szomszédjuk volt. Mrs. Sommers ma már egy, a park
melletti házban lakott. A Sommers család két évvel azelőtt
költözött Cornwallba, mielőtt lányukat, Karent megölték.
Jean soha nem felejtette el, amikor Mrs. Sommers érte jött
az iskolához és rávette, hogy menjenek el együtt vásárolni.
– Jean, azt hiszem, most nem kellene hazamenned –
mondta.
Így valóban megmenekült attól, hogy lássa a rendőrautót
a házuk előtt és azt, hogy a szüleit bilincsbe verik. Karen
Sommerst nem ismerte valami jól. Karen Manhattanbe járt
a Columbia Egyetem orvosi karára, és a családnak volt is
Manhattanben egy lakása. Karen igazából nagyon ritkán
járt Cornwallba.
 Mindig is kapcsolatban maradtunk – gondolta Jean. Ha
Washingtonban jártak, mindig elhívtak vacsorázni. Michael
Sommers évekkel korábban meghalt, de Alice, ahogy a
találkozóról hírt kapott, egyből felhívta Jeant, hogy a West
Point-i látogatás előtt feltétlenül jöjjön el hozzá reggelire.
Jean közben eldöntötte: amikor holnap találkozik Alice-
szal, megmutatja neki a furcsa faxokat és elmeséli a levelet,
a hajkefét és hogy mi történt Lilyvel. Akárki is tudott a
kisbabáról, biztos, hogy látta Dr. Connors jelentését. Valaki
olyannak kellett lennie, aki már abból az időből ismert
valakit, aki rátehette a kezét a leletekre. Hátha Alice-nak
van ötlete arra, a rendőrségnél kivel is lehetne beszélni.
Alice azt mondta, még mindig nem adták fel Karen
gyilkosának megtalálását.
– Jean, de jó, hogy újra látlak – szólalt meg Mark
Fleischman, aki eddig Robby Brenttel beszélgetett. –
Gyönyörű vagy, de bosszúsnak látszol. Az a riporterkölyök
bosszantott fel?
– Igen – bólintott Jean. – Mark, engem ez tényleg
megdöbbentett. Debby kivételével senki haláláról nem
tudtam, na meg persze Alisonéról. A suli után nem
érdekeltek már a Stonecroft ügyei, amíg csak Jack Emerson
nem jelentkezett. És tőled mit kérdezett Perkins?
– Az érdekelte, hogy mivel az öt haláleset egymástól
teljesen függetlenül következett be, én, mint pszichiáter
nem gondolom-e azt, hogy a csoport méretéhez képest ez
kiugróan magas szám. Azt válaszoltam, hogy ránézésre is
látszik, a szám messze meghaladja a statisztikai
valószínűség határát.
Jack Emerson meghallotta az utolsó megjegyzést. Az
állandó mosoly eltűnt az arcáról és bosszúsnak látszott:
 – Már megkértem azt a Perkins kölyköt, tüntesse el a
listáját – mondta.
Carter Stewart épp akkor ért oda Laura Wilcoxszal:
– Biztosíthatlak, hogy még mindig mutogatja azt a papírt
– morogta.
Jean félreállt és így Laura nem látta, amikor belépett.
– Csatlakozhatom, vagy ez itt a férfiak klubja? – kérdezte
Laura.
Mosolyogva körbement és miközben mindenkinek
megnézte a kitűzőjét, egyenként arcon csókolta őket. – Mark
Fleischman, Gordon Amory, Robby Brent, Jack Emerson –
na és persze Carter, akit eddig Howie-nak ismertem, és aki
eddig még nem csókolt meg. Csodálatosan néztek ki.
Látjátok, ez a különbség. Én 16 évesen voltam a csúcson,
azóta pedig csak lefelé csúszom. Ti négyen és Howie,
akarom mondani Carter pedig éppen akkor indultatok
felfelé.
Aztán észrevette Jeant, odalépett hozzá és átölelte.
Ez a mozdulat megtörte a jeget. Mark Fleischman látta,
ahogy mindenki ellazult. Előkerültek a kitüntetetteknek
félretett finomabb borok is.
Laura még mindig káprázatosan néz ki. Harmincnak sem
látszik, pedig ugyanúgy harmincnyolc vagy harminckilenc,
ahogy mi mindannyian. A rajta lévő koktélruha szemmel
láthatólag nagyon drága volt. A TV-sorozat, amiben játszott,
már évek óta nem fut. Vajon azóta miből él? – tűnődött Mark.
Tudta, hogy túl van egy zűrös váláson, ahol igények és
viszontigények ütköztek egymással – tele volt vele akkor a
New York Post. Mosolygott magában, ahogy Laura
másodszor is megcsókolta Gordie-t.
– Valaha odavoltál értem – mondta incselkedve. Aztán
rákerült a sor. – Mark Fleischman – fordult hozzá Laura. –
Esküszöm, féltékeny voltál, amikor Barry Diamonddal
jártam. Ugye így van?
Mark elmosolyodott.
– Igen, teljesen így volt. De az nagyon rég történt.
– Tudom, de azért nem felejtettem el – mondta Laura.
Nézte, ahogy Laura elfordul tőle.
– Laura, én sem felejtettem el – mondta halkan. – Soha
egy percre nem felejtettem el.
 10.

A férfit nagyon szórakoztatta, hogy Laura került a

koktélparti középpontjába, miközben ezt a kitüntetettek
közül pont ő érdemelte meg legkevésbé. Pályafutása
egyetlen említésre méltó elemeként egy felszínes szőke nőt
alakított egy TV-sorozatban, akit senki más nem érdekelt,
csak a tükörből visszaköszönő saját maga. Telitalálat
szereposztás, az biztos – gondolta.
Kétség nem fért hozzá, még most is őrült jól nézett ki, de
ez már a változások előtti utolsó virágzás. Szája és szemei
körül már halvány vonalak látszottak. Az anyjának
ugyanilyen vékony bőre volt, az a fajta, ami aztán gyorsan
öregszik. Ha Laura még tíz évet élne, már a plasztikai
sebészet se tudna sokat tenni érte.
De hát nem is fog tíz évet élni.

A Bagoly néha hónapokra magába zárkózott. Ilyenkor úgy

érezte, hogy csak álom mindaz, amit a Bagoly csinál.
Máskor – és például most is – határozottan érezte, hogy a
Bagoly benne él. Látta a Bagoly fejét, a sötét szemeit
körülvevő sárga foltokat. Érezte, a karmai hogyan tudják
megragadni egy fa ágát. Belül szinte remegett tollának
puhaságától. Szárnyaival érezte a levegő suhanását, ahogy
lecsapott áldozatára.
Laura látványa kizökkentette a Baglyot gubbasztásából.
Miért várt ilyen sokáig erre a pillanatra? A Bagoly tudni
akarta, de félt is a választól. Vajon azért félt, mert ha Laurát
és Jeant elpusztítja, akkor a Bagolynak nincs többé
hatalma élet és halál fölött? Laurának húsz évvel ezelőtt
meg kellett volna halnia. De az akkor elkövetett hiba
felszabadította a Baglyot.
Az a végzetes hiba az „Ennnn va-va-va-gyok a ba-baba-
bagoly és a ott la-la-lakom aaaaaa…” a síróbaba helyett az
erős és kegyetlen ragadozót hívta elő.
Valaki szemüvegben, gyérülő hajjal a kitűzőjét bámulta.
Aztán kezet nyújtott: – Joel Nieman vagyok – mondta.
Ja, Joel Nieman. Ő játszotta Rómeót abban a darabban.
Róla írta Alison az újságban: „Mindenki legnagyobb
meglepetésére Joel Nieman a legtöbb sorra emlékezett”.
– Abbahagytad a színjátszást? – kérdezte mosolyogva a
Bagoly.
Nieman meglepődött. – Nem semmi, hogy erre emlékszel.
Hát igen, rájöttem, hogy a színivilág meglesz nélkülem is.
– Emlékszem a kritikára, amit Alison írt rólad.
Nieman elnevette magát.
– Én is. Meg is akartam köszönni neki, nagy jót tett
velem. Átnyergeltem a könyvelésre, és az tényleg nekem
való. Borzalmas, ami vele történt, nem?
– Valóban szörnyű – helyeselt a Bagoly.
– Azt olvastam, hogy eredetileg gyilkosságra is
gyanakodtak, de azóta a rendőrség azt állítja, hogy
valószínűleg a vízbe érés pillanatában egyszerűen leállt a
szíve.
– Akkor pedig a rendőrség hülye.
Joel Nieman szeme elkerekedett:
– Szerinted tényleg megölték volna Alisont?
A Bagoly rájött, hogy talán túl vehemensen reagált.
Inkább óvatosan azt mondta: – Valahol olvastam,
meglehetősen sok ellenséget szerzett magának az idők
folyamán. De hát ki tudhatja? A rendőrség biztosan érti a
dolgát. Ezért is mondják mindig, hogy az ember ne menjen
egyedül fürdeni.
– Rómeó, egyetlen Rómeóm! – visította egy hang. Marcy
Rogers, aki Júliát alakította az iskolai darabban, ütött rá
Nieman vállára. Nieman hátrapördült.
Marcy gesztenyebarna haja változatlanul hullámosan
omlott le, de most arany csíkok is keveredtek bele. Marcy
színpadiasan széttárta karját: – És az egész világ
szerelemben legyen ma este.
– Nem hiszem el, ez tényleg Júlia – kiáltott fel Nieman.
Marcy rápillantott a Bagolyra. – Ja, szia – mondta és
elfordult. – Joel, hadd mutassam be életem igazi Rómeóját,
ott van a bárnál.
– Átnézett rajtam – gondolta komoran a Bagoly. – Pont
ugyanúgy, mint a Stonecrofton. Marcy még a kitűzőmet sem
nézte meg. Egyáltalán nem érdekeltem.
A Bagoly körülnézett. Jean Sheridan és Laura Wilcox
egymás mellett állt a svédasztaloknál. Végigmérte Jean
alakját. Laurától eltérően ő az évek múlásával egyre jobban
néz ki. A vonásai nem változtak, testtartása, hangja,
viselkedése azonban új volt. Jó, persze a haja és a ruházata
is sokat jelentett, mégis a változások inkább belülről
fakadtak. Az iskola alatt a szülei viselkedése állandó
kellemetlenséget jelentett. Néha annyira egymásnak estek,
hogy a rendőröknek kellett lecsitítaniuk őket.
A Bagoly átsétált a hidegtálakra várakozókhoz, és kezébe
vett egy tányért. Kezdett rájönni, miért is érez felemásan
Jean iránt. A Stonecroft-évek alatt Jean nem egyszer
nagyon is kedves volt hozzá, például akkor, amikor nem
került be a focicsapatba. Sőt, a végzős év tavaszán még az
is felötlött benne, randizni hívja Jeant. Biztos volt abban,
hogy úgysem jár senkivel. Vasárnap esténként néha egy fa
mögül leste, hogy a mozi után hogyan ülnek be a szerelmes
párok az autóba. Jean soha nem volt köztük.
– Tegyük csak félre a pozitív gondolatokat, ehhez már
késő van – gondolta magában. Amikor néhány órája látta
Jeant a szállodába lépni, végképp eldöntötte, hogy őt is
megöli. Most már azt is tudta, miért határozta el magát. Az
anyja gyakran emlegette: lassú víz partot most. Lehet, hogy
Jeannie néhányszor kedves volt hozzá, de a lelke mélyén
biztos, hogy ugyanolyan volt, mint Laura. Ő is jót mulatott
a szegény tökkelütött gyereken, aki bepisilt a nadrágjába,
sírt és dadogott.
Salátát vett magának. Na és akkor mi van, ha egyik
fickóval sem randizott az osztályból? Ehelyett „megalszik a
tej a szájában” Jeannie egy West Point-i kadétba volt
szerelmes – a Bagoly mindent tudott róluk.
A düh lassan átjárta a testét, érezte, hogy hamarosan
szabadjára kell engednie a Baglyot.
Az olasz tésztát kihagyta, vett egy kis füstölt lazacot,
zöldbabot, sonkát, és körülnézett. Laura és Jean épp leült
a főasztalhoz. Jean elkapta a Bagoly tekintetét, és intett
neki, üljön melléjük. Lily pont úgy néz ki, mint te. Tényleg
döbbenetes a hasonlóság.
Ettől a gondolattól most már tényleg megjött az étvágya.
 11.

Éjjel 2-kor Jean megunta a forgolódást, felgyújtotta a

lámpát és olvasni próbált. Teste minden izma megfeszült,
és érezte a közelgő fejfájást. Az esti társalgás elfárasztotta,
főleg hogy állandóan a Lilyt fenyegető veszély járt a fejében.
Már alig várta, hogy tízkor találkozhasson Alice
Sommersszel és mesélhessen neki Lilyről.
Állandóan ugyanazon forgott az agya. Az évek során soha
senkinek nem beszélt Lilyről. Az örökbefogadás titokban
zajlott. Dr. Connors meghalt és az iratok megsemmisültek.
Akkor ki bukkanhatott mégis Lilyre? Lehet, hogy az
örökbefogadó szülők ismerik a nevem és a nyomomra
bukkantak? Lehet, hogy valakinek elmondták és az az illető
zaklat engem? De miért?
Az ablak, ami a szálloda hátsó frontjára nézett, nyitva
volt és egyre hűvösebb levegő jött be kintről. – Ha egyáltalán
aludni akarok, be kell csuknom – sóhajtott Jean.
Kikászálódott az ágyból és átbotorkált a szobán. Ahogy
fázósan becsukta az ablakot, kikukkantott. Leoltott
lámpákkal egy autó araszolt be éppen a parkolóba. – Fura –
gondolta, ahogy egy férfi kiszállt, és gyorsan a hotel hátsó
bejáratához sietett.
Bár a férfi felhajtotta kabátja gallérját, az ajtón kiszűrődő
fénynél az arcát tisztán látni lehetett. Ahogy Jean
visszament az ágyához, azon töprengett, hogy vajon egyik
asztaltársának milyen dolga akadt ilyen késői órán.
 12.

Hajnali háromkor érkezett a riasztás a gosheni rendőrségre,

hogy Surrey Meadowsból eltűnt egy Helen Whelan nevű nő.
A korai negyvenes éveiben járó egyedül élő nőt egy szomszéd
látta utoljára, amint éjfél körül Brutus nevű német
juhászkutyáját vitte sétálni. Hajnali háromkor egy, a városi
park szélén élő házaspár arra ébredt, hogy egy kutya
szakadatlanul ugat és vonít. Kiszálltak a rendőrök, és
találtak egy szerencsétlen német juhászkutyát, amelyik
hiába próbált lábra állni. A kutyát valamilyen nehéz
tárggyal kegyetlenül fejbe verték, nem messze az úton pedig
egy harminchetes női cipőt találtak.

***

Hajnali négykor hívták fel Sam Deegant, hogy ő is

csatlakozzon az eltűnt nőt kereső detektívekhez. Útközben
megállt Dr. Siegelnél, a sérült kutyát kezelő állatorvosnál. –
Az a gyanúm, hogy a kutya több órán át eszméletlen volt a
fejét ért ütéstől – mondta Deegannek Siegel. – Valami
olyasmi okozhatta, mint például egy kocsiemelő vas.
Sam pontosan el tudta képzelni a helyzetet. Helen
Whelan kivitte a kutyáját futkározni a parkba. Valaki látta,
hogy a nő egyedül van, és megpróbálta a kocsijába rángatni.
A kutya észrevette, és meg akarta védeni a gazdáját, mire
eszméletlenre verték.
Másnap reggel Deegan autójával abba az utcába ment,
ahol a kutyát megtalálták, és sorra becsöngetett a házakba.
A negyedikben egy idős férfi azt állította, hallotta, ahogy fél
egy körül egy kutya veszettül ugat.
Helen Whelan a Surrey Meadows-i középiskola
közkedvelt tornatanára volt. Sam a nő tanártársaitól
megtudta, hogy Whelan minden este sétálni vitte a kutyáját.
– Soha nem idegeskedett emiatt. Mindig azt mondta, hogy
Brutus inkább meghal, mintsem hagyja, hogy gazdáját
bántsák – mondta az iskolaigazgató.
– Sajnos igaza lett – válaszolt Sam. A kutyát ugyanis el
kellett altatni. Reggel tízre már sejtette, hogy ezt az esetet
nem lesz könnyű megoldani. A közeli Newburgh-ben lakó
nővére szerint Helennek nem voltak ellenségei. Évek óta járt
egy másik tanárral, de az ebben a szemeszterben
Spanyolországba utazott. Eltűnt vagy meghalt? Sam biztos
volt abban, hogyha valaki ilyen brutálisan megver egy
kutyát, akkor egy nővel szemben sem könyörületesebb.
Gondolatai óhatatlanul Karen Sommersre siklottak. De
az ő esetét nem megoldani nehéz, hanem bizonyítani –
gondolta Sam.
– Karen gyilkosa Cyrus Lindstrom, a kirúgott barát –
ebben Sam biztos volt. De a jövő héten, amikor beadom a
papírjaimat, ezzel az üggyel sem foglalkozom többet –
emlékeztette magát Sam.
– És akkor már ez a mostani ügy sem az enyém lesz –
gondolta Sam, miközben a vörösesbarna hajú, kék szemű
Helen Whelan fényképét nézte. „Eltűnt, feltehetőleg
meghalt” – szerepelt a fényképen.
 13.

Laura eredetileg úgy tervezte, hogy szombat reggel nem kel

föl korán, és majd a West Point-i ebéden csatlakozik a
többiekhez. Amikor viszont szombat reggel felébredt,
megváltoztatta a terveit. Gordie Amoryt csak részben tudta
levenni a lábáról a vacsora alatt. A kitüntetettek közös
asztalnál ültek, és Jack Emerson is melléjük telepedett.
Gordie az elején nagyon csendes volt, de aztán feloldódott,
sőt még bókolt is Laurának.
– Azt hiszem, nem volt olyan srác az osztályban, aki ne
zúgott volna beléd – mondta.
– Miért ez a múlt idő? – évődött Laura.
– Tényleg, miért is? – hangzott a sokat sejtető válasz.
Aztán az este egy váratlan lehetőséget is hozott. Robby
Brent eldicsekedett a többieknek, hogy a HBO megbízta egy
folytatásos teleregény forgatókönyvének elkészítésével. – A
nézőknek kezd elegük lenni a valóságshow-kból –
magyarázta Robby –, és inkább nevetni szeretnének.
Gondoljatok csak a klasszikus vígjátékokra, azokban igazi
humor volt! Ideje ehhez visszatérni – mondta, miközben
Laurára pillantott. – Tudod Laura, meg kéne próbálnod a
feleség szerepét, úgy érzem, igazán jó lennél benne.
Laura nem tudta, Robby csak viccel-e vele, hiszen végül
is komikusként kereste a kenyerét. Másrészt viszont, ha
nem csak viccelt és netán Gordie-val nem jön össze a dolog,
akkor még mindig maradt egy esély az érvényesülésre – és
lehet, hogy ez lesz az utolsó.
– Utolsó esély – suttogta akaratlanul is túl hangosan
Laura. A szavak szinte bizsergést okoztak. Ezek után egész
éjjel zavaros álmai voltak. Jake Perkinsről, a nyomulós
újságíró kölyökről és az egykor egy asztalnál ülő öt lányról
álmodott. Catherine, Debra, Cindy, Gloria és Alison. Azt
álmodta, hogy valaki egy listáról húzza ki egymás után a
nevüket, amíg már csak az övé és Jeannie-é marad.
– Állj – figyelmeztette magát Laura. – Most nem szabad
átokra vagy rossz sorsra gondolni. Ma és holnap meg kell
ragadnom a lehetőséget. Gordie Amory újonnan metszett
ajkainak egyetlen szavával szerepet szerezhet nekem a
Maximumnál. Most pedig még Robby Brent is beígért egy
munkát. Ha Robby valóban nem csak gúnyolódik ezzel a
szereppel, hanem komolyan neki szánja, akkor ez is
megvalósulhat. Márpedig a komédiában verhetetlen vagyok
– mondta magának Laura.
Na és persze itt van még Howie, vagyis Carter. Ő is ki tud
nyitni bizonyos ajtókat. Persze nem a saját darabjaiban,
azok szörnyen komorak és követhetetlenek voltak. Művészi
elvontsága ellenére ahhoz mégis lehet hatalma, hogy a
karrierjét egyengesse.
Jó lenne végre valami bomba darabban játszani –
gondolta sóvárogva. Bár most, hogy Alison meghalt, új
ügynököt kell keresnie.
Laura az órájára pillantott. Ideje felkelnie. Tudta, hogy
nagy szerencséje van az időjárással. A kék Armani-bőrruhát
és a Gucci-sálat pont az olyan hűvösebb napokra tervezték,
mint amilyet a meteorológia jósolt aznapra.
Bár a szabadtéri programok nem az én világom – gondolta
Laura –, de mivel mindenki ott lesz, el kell mennem.
Gordon – mondta magának, miközben a sálat terítette a
nyaka köré. – Gordon, nem pedig Gordie. Carter és nem
Howie. Robby legalább Robby maradt és Mark sem
változtatott nevet. És Jack Emerson sem akarja, hogy
Jacques-nak hívják.
 Amikor lement az étterembe, csalódva vette tudomásul,
hogy csak Mark Fleischman és Jeannie ül a főasztalnál.
– Épp csak bedobok egy kávét – mentegetőzött Jeannie.
– Reggeli meghívásom van, és csak ebédre érek majd vissza.
– Igaz, az egyik kadét, akit jól ismertél, pont az érettségi
előtt halt meg. Mi is volt a neve?
Mark Fleischman belekortyolt a kávéba és odapillantva
látta, ahogy Jeannie szeme könnyes lesz. Jeannie habozott
és összeszorította a száját. Mark éppen válaszolni akart
helyett, de Jeannie megelőzte. – Reed Thornton – suttogta –
, ifjabb Carroll Reed Thornton kadét.
 14.

Alice Sommers számára minden évben az a hét volt a

legnehezebb, amikor lánya halálának évfordulójára
készülődött. Ebben ez évben ez különösen fájdalmas volt.
– Húsz év, két évtized – gondolta. Karen most töltené be
a negyvenkettőt. Valószínűleg orvos lenne, talán
kardiológus. Az orvosi egyetem elején ennek készült. Alice
abban nem hitt, amiben pedig Sam Deegan teljesen biztos
volt, hogy Cyrus okozta volna Karen halálát.
És mi lenne, ha Karennek lánya született volna?
Biztosan az anyjára hasonlítana, vékony alkatú, kékeszöld
szemekkel és egyenes, fekete hajjal. Persze, ez mind már
csak találgatás.
– Istenem, fordítsd vissza az időt! Töröld el azt a
borzalmas éjszakát! – Az évek során több ezerszer
imádkozott ezért Alice. Sam Deegan szerint Karen nem
ébredt fel, amikor a betolakodó a szobába lépett. És
kinyitotta vajon a szemét? Érzékelte vajon egy idegen
jelenlétét? Látott egy kart az ágya fölé nyúlni? Az utolsó
pillanatokban érezte vajon a kés borzalmas hidegét?
Ezekről a dolgokról a férjével soha nem tudott beszélni,
Sammel viszont igen. Muszáj volt azt hinnie, hogy egyetlen
gyermeke a halál pillanatában nem szenvedett.
Ezek a gondolatok kavarogtak Alice Sommersben napok
óta. Szombat reggel viszont könnyű szívvel ébredt, mert
tudta, hogy Jeannie Sheridan jön hozzá látogatóba.
Pontosan tíz órakor csengettek. Kinyitotta az ajtót, és
szeretettel ölelte át Jeannie-t. Olyan jó volt ezt a fiatal nőt a
karjaiba zárni. Jean tudta, hogy ez a csók most Karennek
is szól.
 Az évek során látta, ahogy Jean a félénk kamaszlányból
elegáns nővé, sikeres történésszé és íróvá cseperedik.
Két évig laktak egymás szomszédságában, aztán Jean
Chicagóba ment dolgozni, majd a Bryn Mawr Egyetemre
tanulni. Alice egyszerre csodálta és sajnálta a fiatal lányt.
Hihetetlen volt, hogy olyan szülők gyerekeként nőtt fel,
akiket csak az egymással való viaskodás kötött le, és akik
észre sem vették, hogy ez a lányuknak mennyi
szégyenkezést okoz.
– És mennyi méltósággal viselte a szenvedést ez a lány –
emlékezett Alice, ahogy megcsodálta, majd újból átölelte
Jeant. – Ugye tudod, hogy nyolc hónapja nem láttalak –
korholta Alice. – Jeannie, úgy hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem – mondta Jean ugyanolyan
szeretettel. Alice Sommers őszülő hajú, csinos asszony volt,
de kék szemeiben mindig szomorúság sejlett. De aztán
melegen elmosolyodott.
– Nagyon jól nézel ki – mondta Jean.
– Végül is a hatvanhárom évemhez képest nem rossz –
válaszolta Alice. – Nemrég elhatároztam, hogy nem járok
többé fodrászhoz, úgyhogy amit látsz, az az igazi hajam. –
Karjukat egymásba fonva sétáltak be a nappaliba. –
Jeannie, most esett le nekem, hogy még soha nem jártál itt.
Mindig New Yorkban vagy Washingtonban találkoztunk.
Hadd vezesselek körbe. Kezdjük talán a Hudsonra nyíló
kilátással.
Ahogy körbesétáltak a házban, Alice megszólalt. –
Tudod, nem is értem igazán, miért maradtunk olyan sokáig
a régi házban. Annyival boldogabb vagyok itt. Azt hiszem,
Richard attól félt, ha elköltözünk, akkor mintha elárulnánk
Karent. Tudod, ő soha nem tudta elfogadni Karen
elvesztését.
 Jeannek eszébe jutott a Tudor-stílusú ház, amit iskolás
korában annyira csodált. Úgy ismertem, mint a tenyeremet
– gondolta. Sokat jártam ott, amikor Lauráék ott laktak,
aztán Alice és a férje is olyan kedvesek voltak. Bárcsak
jobban ismertem volna Karent.
– Valaki olyan vette meg a házat, akit én is ismerek? –
kérdezte Jean.
– Nem hiszem – válaszolta Alice. – Az új lakók csak akkor
költöztek a környékre. Aztán tavaly ők is eladták a házat.
Az új tulajdonos egy kicsit rendbe hozta, és most bérlőt
keres. Sokan gondolják azt, hogy Jack Emerson az igazi
vásárló. Azt beszélik, hogy a városban egy csomó ingatlant
vett meg. Az biztos, hogy hosszú utat tett meg onnan, hogy
az iskolai évek alatt irodákat takarított. Sikeres vállalkozó
lett belőle.
– Ő a főszervezője az osztálytalálkozónknak is.
– És ő a motorja is. Soha húszéves évforduló körül nem
volt még ilyen felhajtás – töprengett Alice Sommers. – De
legalább emiatt idejöttél. Remélem, éhes vagy. Palacsintát
és epret készítettem reggelire.
A második csésze kávénál tartottak, amikor Alice
elővette a táskájából a faxokat és a borítékot a hajkefével.
Elmesélte Alice-nak Lily történetét. – Dr. Connors ismert
egy házaspárt, akik gyereket szerettek volna. Mivel a
páciensei voltak, szerintem itt kellett lakniuk a környéken.
Alice, nem tudom, mit tegyek. Forduljak a rendőrséghez
vagy fogadjak egy magánnyomozót? Szerinted mit
csináljak?
– Azt mondod, hogy tizennyolc éves korodban született
egy kisbabád, és soha senkinek nem mondtad el? –
hitetlenkedett Alice. Aztán átnyúlt az asztal fölött és
megfogta Jean kezét.
 – Ismerted a szüleimet – válaszolta Jean. – Valószínűleg
egymással ordibáltak volna, hogy ez most kinek a hibájából
történt. Ilyen erővel akár szétkürtölhettem volna a
városban.
– És tényleg soha senkinek nem meséltél róla?
– Egy léleknek sem. Tudtam, hogy Dr. Connors
foglalkozik örökbeadással. El akarta mondani a
szüleimnek, de én – mivel már nagykorú voltam –
megtiltottam. Akkor mondta, hogy van egy betege, akinek
nem lehetett saját gyereke. A férjével azt tervezték, hogy
örökbe fogadnak egy kisbabát. Azt mondta, hogy egy
csodálatos házaspárról van szó. Aztán beszélt velük és ők
azt mondták, nagyon boldogok lennének, ha a baba
hozzájuk kerülne. Dr. Connors munkát szerzett nekem
Chicagóban, és így ott maradhattam egy évig, mielőtt a Bryn
Mawrre mentem volna.
– Emlékszem, mindenki milyen büszke volt, amikor
megkaptad az ösztöndíjat.
– Az érettségi után egyből Chicagóba mentem. El kellett
innen szabadulnom, és nem csak a baba miatt.
Gyászoltam. Bárcsak ismerted volna Reedet. Ő annyira
különleges volt. Talán ezért sem mentem aztán férjhez. –
mondta Jean, szemében könnyekkel. – Soha semmi
hasonlót nem éreztem. Aztán kezébe vette megint a faxot. –
Arra gondoltam, felhívom a rendőrséget, de hát én
Washingtonban lakom. Mit tudnának tenni? Megöljem vagy
megöleljem? Csak vicceltem. Ugye nem biztos, hogy ez
fenyegetés akar lenni? De abból a szempontból viszont lehet
alapja, hogy aki örökbe fogadta Lilyt, a környéken élt,
hiszen Dr. Connors kezelte. Ezért gondolom azt, hogy itt a
városban kellene a rendőrséghez fordulni. Alice, mit
gondolsz?
 – Azt hiszem, igazad van – bólintott Alice. – Sőt azt is
tudom, kit kellene felhívni. Sam Deegan a megyei
nyomozóknál van. Ő jött ki akkor reggel, amikor Karent
megtaláltuk, és soha nem is zárta le az ügyet. Jó barátok
lettünk. Ő biztosan tud majd segíteni neked.
 15.

A West Point-i kirándulásra 10-kor indult a busz. Negyed

10-kor Jack Emerson beült a kocsijába, hogy hazulról
elhozza az otthon felejtett nyakkendőjét. Felesége, Rita,
akivel tizenöt éve élt házasságban, éppen egy csésze kávé
mellett az újságot olvasta. Amikor Jack belépett, a nő
közönyösen nézett fel.
– Na, hogy halad az a fantasztikus találkozó? – kérdezte
gúnyosan.
– Azt mondanám, Rita, nagyon is jól – válaszolt Jack
barátságosan.
– Kényelmes a szobád, vagy ezt még nem is tudod?
– A szoba annyira kényelmes, amennyire a Glen-
Ridgeben általában kényelmesek a szobák. Miért nem
csatlakozol te is, és nézed meg magadnak?
– Azt hiszem, kihagyom – morogta Rita közönyösen, és
újból elmerült az újságban.
Egy pillanatig Jack még ott állt. Rita harminchét éves
volt, de nem az a típus, aki a korral megszépül. Rita mindig
is visszafogott volt, de mostanában már állandóan
mogorván összepréselte az ajkait. Húszas éveiben nagy,
kibontott hajával igazán vonzó nő volt. Most viszont hátra
fogott haja és feszes bőre állandó szigorú arckifejezést
kölcsönzött neki. Igazából mindene a sértettséget és a dühöt
tükrözte. Ahogy Jack ott állt, ráeszmélt, mennyire
elhidegült feleségétől.
Mérges volt magára, hogy magyarázkodik, miért is ugrott
haza:
– Elfelejtettem elvinni a kedvenc nyakkendőmet. Ezért
ugrottam be.
 Rita letette az újságot.
– Jack, amikor én ragaszkodtam ahhoz, hogy Sandy
bentlakásos iskolába kerüljön, ne pedig a te imádott
Stonecroftodba, akkor szerintem tudtad, hogy ez mire megy
ki.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Jack. Na, témánál
vagyunk – gondolta magában.
– Visszaköltözöm Connecticutba – mondta kertelés
nélkül Rita. – Westporton már béreltem is hat hónapra egy
házat, aztán meglátom, szeretnék-e valami állandót venni.
Sandy láthatásának ügyét majd megbeszéljük. Annak
ellenére, hogy rohadt egy férj voltál, de Sandyvel mindig jól
bántál, úgyhogy próbáljunk meg békében elválni. Pontosan
tudom, mennyi a vagyonod, úgyhogy ne fecséreljük a
pénzünket ügyvédekre – ezzel Rita felállt. – Jó kedélyű,
vicces, társaságkedvelő, emellett jó üzletember – ez te vagy,
Jack Emerson. Sokan ezt mondják rólad. De nemcsak
nőcsábász vagy, hanem belül velejéig rothadt. Csak úgy
merő kíváncsiságból érdekelne, mi is van benned legbelül.
Jack Emerson hidegen elmosolyodott.
– Persze hogy tudtam, amikor ragaszkodtál a
bentlakásos iskolához, hogy valójában ez az első lépésed
vissza Connecticutba. Vívódtam egy darabig, hogy
megpróbáljalak-e erről lebeszélni. Ez pontosan tíz
másodpercig tartott. Utána ünnepeltem.
Magában pedig hozzátette: És nem hinném, hogy tudnád,
mennyit is érek.
– Mindig is azt akartad, tiéd legyen az utolsó szó – vonta
meg a vállát Rita. – Tudod mit, Jack? A máz alatt te még ma
is ugyanaz a nyomulós gondnok vagy, aki utálkozva
tologatta a felmosórongyot. És ha a válópernél esetleg be
akarnál csapni, lehet, hogy el kell mondanom a
hatóságoknak, amit tőled tudok. Azt, hogy tíz évvel ezelőtt
te gyújtottad fel az orvosi rendelő épületét.
– Soha nem mondtam neked ilyet – bámult rá döbbenten
Jack.
– De azért el fogják nekem hinni – mosolygott Rita. – Ott
dolgoztál az épületben, és minden egyes négyzetcentimétert
jól ismertél. Ráadásul iszonyúan akartál
bevásárlóközpontot építeni azon a helyen. A tűz után te
vetted meg a telket, mégpedig fillérekért. – Aztán
megrántotta a vállát: – Szaladj és keresd csak meg a
nyakkendődet. Mire visszaérsz, én már nem leszek itt.
Esetleg felcsíphetsz valakit a régi osztálytársnőid közül, és
egy igazi találkozót szervezhettek itt a lakásban. Érezd csak
itthon magad.
 16.

Az a tudat, hogy végre tesz valamit, jóleső érzéssel töltötte

el Jeant. Alice Sommers megígérte, hogy felhívja Sam
Deegant, és vasárnap délutánra megbeszél vele egy
találkozót. – Amúgy is gyakran benéz Karen halálának
évfordulója körül – mondta Alice.
Nem kell holnap hazamennem – gondolta Jean. Akár egy
hétig is maradhatok a szállodában. Igazi kutatási feladatról
van szó. Hátha rábukkanok valakire, aki Dr. Connors
rendelőjében dolgozott. Egy ápolónő vagy egy titkárnő
biztosan meg tudná mondani, hol jegyeztette be az adoptált
gyerekek születését Dr. Connors. De az is lehet, hogy máshol
tartotta a jelentéseket. Sam Deegan talán tud abban
segíteni, hogy megtaláljam ezeket – persze feltéve, hogy még
léteznek.
Dr. Connors Chicagóban vette át a gyereket. Lehet, hogy
ott is jegyeztette be a születést? Vajon az örökbefogadó anya
Dr. Connorsszal együtt utazott Chicagóba, vagy az orvos
saját maga hozta vissza Cornwallba a kisbabát?
Akik saját kocsival mentek a West Pointra, azok a Thayer
Szálloda melletti parkolóban hagyták az autójukat. Jean
gombócot érzett a torkában, ahogy behajtott az iskola
kapuján. Akárcsak az elmúlt napokban oly gyakran, most
is arra az alkalomra gondolt, amikor utoljára járt erre. Reed
szülei jutottak az eszébe, akik fiúk nevében vették át a
bizonyítványt és a kardot.
Az osztálytalálkozó legtöbb résztvevője éppen az iskolát
járta körbe. A program szerint fél 1-kor kezdődik az ebéd a
Thayer Szállodában. Utána megnézik a kadétok
felvonulását, és ezt követően mennek a meccsre.
 Jean először Reed sírját kereste meg a temetőben. Bár
hosszú sétát kellett ehhez megtennie, de örült annak, hogy
így van ideje gondolkodni. – Olyan békességre leltem itt
akkor – töprengett magában. – Milyen lett volna az életünk
Reeddel, és milyen lenne, ha velünk lenne a lányunk, nem
pedig idegenekkel? Reed temetésére akkor nem mert
elmenni. Pontosan ugyanazon a napon volt, mint az ő
bizonyítványosztása a Stonecrofton. Apja és anyja soha
nem is találkozott Reeddel, sőt talán nem is tudtak róla
semmit. Sehogy nem lehetett volna azt kimagyarázni, miért
nem tud elmenni a saját iskolai ünnepségére.
Elsétált a Cadet Chapel mellett, és eszébe jutottak azok
a koncertek, amiken először egyedül, majd később Reeddel
együtt részt vett. Végigment a történelmi neveket viselőt
emlékművek mellett, majd a 23-as parcellánál megállt a
Carroll Reed Thornton kadét nevét viselő sír előtt. A
sírkőnek támasztva egy szál rózsa árválkodott, rajta egy
hozzáerősített kis borítékkal. Jean lélegzete elállt. A
borítékon az ő neve szerepelt. Felvette a virágot, és a
borítékot letépte róla. Remegni kezdett, ahogy a borítékból
kivette a kis kártyát.
Jean, ez neked szól. Tudtam, hogy úgyis meg fogsz itt
állni.
Jean megpróbálta összeszedni magát, ahogy a
szállodához indult. – Mintha valaki az osztálytársak közül
pontosan tudna Lilyről, és így játssza velem ezt a macska-
egér harcot – töprengett Jean. Ki más tudhatott arról, hogy
ma idejövök és meglátogatom Reed sírját?
Negyvenketten vannak itt az osztálytársak közül –
számolta Jean. Vagyis, úgy tűnik, közöttük van az az egy
ember, aki üldözni kezdett. Ki fogom deríteni, ki az és azt is,
hogy Lily hol van. Lehet, hogy nem is tudja, hogy őt örökbe
fogadták. Nem akarok beavatkozni az életébe, de akkor is
meg kell tudnom, biztonságban van-e. Legalább egyszer
hadd lássam, ha csak messziről is.
Jean sietősre fogta a lépteit. Csak két napja maradt arra,
hogy mindenkivel találkozzon, és kiderítse, ki is járt a
temetőben. Laurával is beszélni fogok. Ő mindig mindent
észrevesz. Ha volt a West Point-i kiránduláson, lehet, hogy
valamit észrevett.

***

Ahogy Jean belépett a szálloda éttermébe, Mark Fleischman

odament hozzá: – Igazán érdekes kirándulás volt a mai. Kár,
hogy nem jöttél. Szégyellem bevallani, de amikor
Cornwallban laktam, csak kocogni jártam errefelé. De te
többször jártál erre, ha jól emlékszem. Még cikkeket is írtál
róla az iskolai újságnak.
– Igen, írtam – mondta Jean óvatosan, miközben
emlékek tömege rohanta meg. Felötlöttek a vasárnap
délutáni, séták, melyek során a Trophy Point valamelyik
padjára leül, és írogatni kezd. Az 1939-ben végzett évfolyam
adományozta az iskolának a rózsaszín gránitpadokat. Még
most is emlékezett a gránitba bevésett szavakra: Méltóság,
fegyelem, bátorság, tisztesség, hűség. Szinte minden egyes
szó fájóan emlékeztette szülei kicsinyeskedő
hétköznapjaira.
Aztán gondolatai visszazökkentek Markhoz. – Jack
Emerson azt kérte, hogy a kitüntetettek vegyüljenek el a
többiekkel, úgyhogy bárhová ülhetünk – mondta Mark. Ez
persze Laurának gondot fog jelenteni – folytatta. –
Észrevetted, hogyan próbálja meg mindenkire kiterjeszteni
a csápjait? Először médiamogulunkkal, Gordie-val flörtölt,
aztán drámaírónk, Carter következett, végül komikus
barátunk, Robby zárta a sort. Most pedig a buszon Jack
Emerson mellett ült, és őt próbálta meg behálózni. Persze,
ha jól értem, Jack igazi ingatlancsászár lett.
– Mark, te vagy a kamaszkori viselkedés specialistája –
próbált Jean könnyednek hangzani. – Laura mindig a
sikeres fiúkra hajtott. Nem lehet, hogy ez a felnőttkorig
elkísérte? És még talán jobb is, ha négyükre koncentrál.
Egykori barátai, mint például Doug Hannover, vagy
nincsenek itt, vagy a feleségük szoknyája szélén ülnek.
Mark mosolyogni próbált, de Jean látta, hogy arca
megváltozik, és a szeme összeszűkül. – Hát te is köztük
voltál? – tűnődött Jean. Lehangolta az a tudat, hogy Mark
is azok közé tartozott, akik bolondultak Lauráért, sőt talán
még akár most is rámozdulnának. Jean mindenképpen
Laurával akart egy asztalhoz ülni, és úgy döntött, ha Mark
is akar csatlakozni, ám legyen. – Üljünk Laurához –
javasolta. – Az iskolában úgyis mindig együtt ebédeltünk.
Felötlött benne a stonecrofti közös ebédek képe, ahogy
mindannyian ott ültek az asztal körül. Catherine, Debra,
Cindy, Gloria és Alison. – Na meg Laura és én – tette hozzá.
Laura és én.
 17.

A Bagoly biztos volt abban, hogy a Surrey Meadowsban lakó

nő eltűnése nem derül ki időben ahhoz, hogy a szombat
reggeli újságokban benne legyen, de annak viszont örült,
hogy a hír a rádióban és a TV-ben is megjelent. Reggeli előtt
és után, amikor a karját pihentette, nézte a TV
beszámolóját. A fájdalom onnan eredt, hogy egy kutya
megharapta. A Bagoly ezt saját nemtörődömsége
büntetéseként fogta fel. Mielőtt megállítja az autóját és
megragadja a nőt, észre kellett volna vennie, hogy az pórázt
tart a kezében. A németjuhász a semmiből ugrott elő és
támadta meg vicsorogva. Még az a szerencse, hogy keze
ügyében volt az első ülésen tartott kocsiemelő vas.
Jean szemben ült vele az ebédlőasztalnál, arcáról lerítt,
hogy megtalálta a rózsát a síron. Tudta, hogy Jean abban
reménykedik, hátha Laura látta, hogy a csoportból kinél
van virág vagy ki lépett le a temetőlátogatás alatt. Ez a
gondolat viszont cseppet sem nyugtalanította, mivel tudta,
hogy Laura semmit sem vett észre. Erre bármit feltett volna.
Laura túlságosan is el volt azzal foglalva, vajon kit tudna
legjobban használni a saját céljaira. – Laura le van égve és
végsőkig elszánta magát – gondolta a Bagoly diadalittasan.
Lilyről véletlenül szerzett tudomást sok évvel ezelőtt, és
azóta megtanulta, hányféleképpen is lehet hatalma mások
felett. A mások felett gyakorolt erő lehetősége néha még
szórakoztatta is, máskor pedig csak egyszerűen kivárt. Az
adóhivatalnál három éve tett névtelen bejelentése hozta
Laurára az ellenőröket, most pedig már jelzálog volt a
házon. Elégedettséggel töltötte el az az érzés, hogy mielőtt
megölné, Laura a háza elvesztéséért aggódik. De hát
mindennek hamarosan már semmi jelentősége sem lesz.
Csak akkor ötlött fel benne, hogy Lily kapcsán megkeresi
Jeant, amikor találkozott a lányt örökbefogadó házaspárral.
– Bár abban bizonytalan vagyok, hogy megöljem-e, de azt
egy cseppet sem sajnálom, ha szenvednie kell – gondolta.
Zseniális húzásnak tartotta, hogy a síron hagyta a
virágot. Az ebédlőasztalnál látta, hogy Jean mennyire
kétségbe van esve. A meccs előtt még oda is ült mellé: –
Csodálatos látvány, nemde? – súgta Jeannek.
– De igen.
Tudta, hogy Jean közben Reedre gondol.
A kadétok éppen most masíroztak el a tribün előtt, ahol
a nézők ültek. – Jeannie, nézd csak jól meg őket – gondolta
magában. A te kölyköd is ott van, a második sor szélén…
 18.

Amikor visszaértek a Glen-Ridge House-ba, Jean

ugyanabba a liftbe szállt, mint Laura, és a folyosón is
elkísérte.
– Laura, drágám, beszélnem kell veled – mondta.
– Jaj, Jeannie, muszáj egy forró fürdőt vennem és
lepihennem. – tiltakozott Laura. – Lehet, hogy amúgy jó
ötlet a West Point végiggyaloglása meg a focimeccs, de én
nem szeretek órákon át a szabadban lenni. Nem
találkozhatnánk később?
– Nem, most kell beszélnünk – mondta határozottan
Jeannie.
– Na jó, de csak azért, mert jó barátnőm vagy – sóhajtott
Laura, miközben becsúsztatta a zárba a műanyag lapot. –
Üdvözöllek a Tádzs Mahalban. Kinyitotta az ajtót és
felgyújtotta a villanyt. Az íróasztalon és az éjjeliszekrényen
lévő lámpa fényei a beszűrődő késő délutáni napsugarak
ellenére homályban hagyták a szobát.
Jean leült az ágy szélére.
– Laura, ez most nagyon fontos. Ugye elmentél a
temetőlátogatásra? – kérdezte Jean.
Laura elkezdte kigombolni a kiskabátját.
– Igen. Tudom, te sokszor jártál arra, amíg a
Stonecrofton voltunk, de én most sétáltam először arrafelé.
Istenem, ha belegondolok, hány híres ember van ott
eltemetve… Például Custer tábornok. Eddig úgy tudtam,
elszúrta az utolsó támadást, de most, gondolom a
feleségének köszönhetően, úgy döntöttek, mégis hős volt.
Ahogy a sírját megláttam, beugrott, mit mondtál róla sok
évvel ezelőtt.
 Az indiánok úgy hívták, hogy Sárga Haj főnök. Mindig
ilyen jópofa dolgokkal jöttél, emlékszel?
Jean felállt és Laura vállára tette a kezét.
– Laura, ez most nagyon fontos. A buszon nem volt
valakinél egy szál rózsa, illetve vitt valaki magával a
temetőben virágot?
– Rózsa? Biztos, hogy nem volt. Persze láttam embereket,
akik virágokat vittek a sírokra, de nem a mi csoportunkból.
Ki is ismert volna bárkit is annyira, hogy most virágot
vigyen neki?
Tudhattam volna – gondolta Jean. Laura nem figyel
azokra, akik nem fontosak neki. – Már megyek is – mondta.
– Mikorra is kell lent lennünk?
– Hétkor koktél, nyolckor pedig vacsi. Olyan tíz óra
tájban kapjuk meg a kitüntetéseinket. Aztán holnap lesz
Alison gyászszertartása, majd búcsúebéd a Stonecrofton.
– Laura, utána egyből visszamész Kaliforniába?
Laura hirtelen megölelte Jeant.
– Még nincs semmi sem eldöntve, mondjuk úgy, hogy
van egy jobb választás is. Szia drágám, akkor később
találkozunk.
Ahogy Jean becsukta maga mögött az ajtót, Laura
előszedte a ruhazsákot. Amint vége a vacsorának, csendben
lelépnek. Ahogy ő mondta: – Laura, unom már ezt a
szállodát. Készíts csak össze mindent, ami éjszakára kell,
én pedig még a vacsora előtt bedobom a kocsiba. De pszt,
senkinek egy szót sem. Senkinek sincs köze hozzá, hol
alszunk. Kárpótollak azért, hogy húsz évvel ezelőtt nem
vetted észre, milyen klassz srác vagyok.
Ahogy betette a kasmír pulóvert, Laura elmosolyodott.
Mondtam neki, hogy Alison emlékünnepségére
mindenképpen vissza szeretnék érni, még ha az ebéd nem
is fontos. Aztán beleborzongott abba, ahogy a férfi válaszolt.
– Időben visszaérünk…
 19.

Sam Deegan meglepődött, amikor délután háromkor

megcsörrent a telefonja és meghallotta Alice Sommers
hangját. – Sam, lenne kedve eljönni egy díszvacsorára? Sam
nem tudta hirtelen, mit is mondjon.
– Tudom, hogy nem szóltam időben – szabadkozott Alice.
– Ugyan, semmi gond. Egyébként ráérek, ha kell, még
szmoking is lóg a szekrényemben, kitisztíttatva és
kivasalva.
– Lesz egy esti gálavacsora néhány húsz éve végzett
egykori stonecrofti diák tiszteletére. A városban elég sokan
vettek jegyet is, hogy ott lehessenek. Valójában az egész egy
olyan pénzgyűjtési kezdeményezés az iskola bővítésére.
Eredetileg én sem akartam menni, de valaki olyat is
kitüntetnek, akivel örülnék, ha találkozna. Jean
Sheridannek hívják. Valaha mellettünk lakott, és nagyon
jóban vagyunk. Van viszont egy igen súlyos problémája és
tanácsra lenne szüksége. Eredetileg arra gondoltam,
beugorhatna hozzánk holnap, hogy itt találkozzanak. Aztán
rájöttem, milyen jó lenne, ha ott lehetnénk, amikor Jean
megkapja a kitüntetést… Sam érezte, Alice annyira hirtelen
döntötte el, hogy telefonál, hogy már szinte bánja is, hogy
felhívta.
– Alice, nagyon szívesen jövök – mondta barátságosan.
Azt nem mondta el Alice-nak, hogy hajnali fél öt óta dolgozik
a Helen Whelan-ügyön, és éppen most ért haza, hogy
lefeküdjön. – Ha egy-két órát tudok hunyni, akkor a nehezén
már túlleszek – gondolta. – Egyébként én magam is be
akartam ugrani holnap – tette hozzá.
 Alice Sommers pontosan tudta, miért is mondta ezt Sam.
– Sejtettem, hogy benéz hozzám. Úgyhogy ha tényleg nem
gond, akkor várom itt nálunk hét körül, iszunk valamit,
utána pedig átmegyünk a szállodába.
– Túl van tárgyalva, viszlát hamarosan – tette le a
telefont Sam. Valahogy örült a meghívásnak, bár egy kicsit
zavarta, hogy ilyen konkrét oka van. – Vajon milyen
problémája lehet Jean Sheridannek? – tűnődött Sam.
Persze bármi is legyen, nem is lehet egy napon említeni
azzal, ami Helen Whelannel történt ma hajnalban
kutyasétáltatás közben.
 20.

– Ez aztán a felhajtás, nem, Jean? – kérdezte Gordon

Amory.
Jean jobbján ült az emelvényen, ahová a kitüntetettek
asztalát tették. Közvetlenül előttük a környék kongresszusi
képviselője, Cornwall-on-Hudson polgármestere, a vacsora
támogatói, Stonecroft elnöke és jó néhány kuratóriumi tagja
nézték elégedetten a báltermet.
– Valóban az – sóhajtotta Jean.
– Eszedbe jutott volna valaha is, hogy a szüleidet
meghívjad erre az eseményre?
Jean felhúzta volna magát, ha nem sejlik fel Gordon
ironikus hangsúlya. Jean kiérezte azonban a kérdésből a
humort, és ő is így válaszolt.
– Nem. Miért, neked igen?
– Persze hogy nem. Sőt, ha itt körülnézek, egyik ünnepelt
sem hozta büszke szüleit, hogy együtt sütkérezzenek a
dicsőség fényében.
– Ha jól sejtem, legtöbbünk szülei elköltöztek innen. Az
enyémek például már azon a nyáron, amikor
leérettségiztünk. Lehet, hogy emlékszel: elmentek és
elváltak – tette hozzá Jean.
– Akárcsak az enyémek. Ahogy így végignézem hatunkat,
a húsz évvel ezelőtt érettségizettek úgymond krémjét, úgy
tűnik, csak Laura volt boldog itt akkoriban. Ha jól sejtem,
te meglehetősen boldogtalan voltál, akárcsak én, Robby,
Mark és Carter. Robby unatkozó diák volt egy értelmiségi
családban, akit mindig azzal fenyegettek, hogy elveszíti az
ösztöndíját. Inkább a humor álarca mögé bújt. Mark
szüleiről mindenki tudta, hogy azt kívánják, bárcsak Mark
halt volna meg és a bátyja maradt volna életben. Ezek után
a kamaszkori problémák kezelésére szakosodott. Azon
tűnődöm, vajon nem a saját magában meglévő kamaszt
akarja így kezelni?
Az orvosok mindig magukat gyógyítják – gondolta Jean,
és magában igazat adott Gordonnak.
– Howie, vagyis ahogy most már ő nevezi magát, Carter
apja állandóan verte őt és az anyját – folytatta Gordon. – Ha
csak egy módja volt, Howie messze elkerülte a saját
házukat. Azt tudod, hogy állandóan leskelődött mások
ablakán? Vajon azt próbálta meglesni, milyen is a normális
élet? Lehet, hogy ezért ilyen sötétek a darabjai?
Jean inkább nem válaszolt.
– Vagyis akkor mi ketten maradtunk – mondta
csendesen.
– Az én anyám nagyon slampos háziasszony volt. Lehet,
hogy emlékszel, amikor kigyulladt a házunk, a városban az
járta, hogy csak így lehetett kitakarítani. Egyébként most
három helyen van házam, és be kell vallanom, megrögzött
tisztaságmániás vagyok. Lehet, hogy ezért is vallott
kudarcot a házasságom. Persze az már az elején is hiba volt.
– Az én szüleim pedig állandóan nyilvánosan
veszekedtek. Ugye Gordon, rám így emlékszel? – Jean
pontosan tudta, hogy Gordon erre gondol.
– Én azt tudom, hogy egy kölyköt milyen könnyen lehet
zavarba hozni, és hogy Laura kivételével, aki az osztály
sztárja volt, mindannyiunknak hálátlan sors jutott.
Egyikünknek sem hiányzott, hogy a szüleink még
nehezebbé tegyék a helyzetünket, de így vagy úgy, a végén
mindegyikük mégis azt tette. Nézd Jean, én annyira más
akartam lenni, hogy még az arcomat is átalakíttattam. De a
nap végén azt látom, hogy még mindig a lökött kis Gordie
vagyok, bamba szemekkel. A te neved akadémiai körökben
forog, most meg egy olyan könyvet írtál, amit mindenki
bestsellernek tart. És tebenned belül ki lakik?
Tényleg, ki is? Belül még ugyanaz a szeretetre éhes
emberke vagyok – gondolta Jean, de Gordonnak inkább
semmit sem válaszolt. Aztán Gordon hirtelen kisfiúsan
elmosolyodott: – A vacsoránál nem szabad túl sokat
gondolkodni. Lehet, hogy ha a nyakamba akasztották az
érmet, másképp látom majd. Mit gondolsz, Laura? – fordult
a másik oldalán ülő asztal társához.
Jeant ekkor Jack Emerson szólította meg.
– Ez aztán komoly beszélgetésnek tűnt – mondta.
Jean kíváncsiságot látott a férfi arcán. Semmiképpen
sem akarta folytatni azt a diskurzust, amit Gordonnal
folytatott.
– Ó, csak a régi szép időkről dumcsiztunk – mondta Jean
könnyedén.
Annyira bizonytalan voltam magamban – gondolta Jean.
Vékony voltam és esetlen. A hajam mint egy szénaboglya.
Mindig remegve vártam, mikor ugranak egymásnak a
szüleim. Amikor meg közölték, hogy csak én miattam
maradtak együtt, akkor aztán végképp bűnösnek tartottam
magam. Semmi másra nem vágytam, mint hogy felnőhessek
és minél messzebb kerüljek tőlük. És ez sikerült is.
– Jó volt Cornwallban felnőni – mondta Jack őszintén. –
Soha nem értettem, hogy az osztályból miért nem maradtak
itt többen. Vagy most, hogy ilyen sikeresek vagytok,
legalább miért nem vesztek egy kis vidéki házat
magatoknak. Persze, ha valaha meggondolod magad,
Jeannie, van néhány ingatlan a tarsolyomban, olyan kis
ékszerdoboz-félék.
 Jeannek eszébe jutott a pletyka, amit Alice Sommers
mondott, vagyis lehet, hogy Alice-ék régi házának Jack
Emerson a tulajdonosa. – Akad eladó ház a régi házunk
környékén is? – kérdezte Jean érdeklődve.
Jack a fejét ingatta.
– Nem, én olyan helyekről beszélek, ahonnan elképesztő
kilátás van a folyóra. Mikor vihetlek körbe megmutatni
ezeket?
Soha – gondolta Jean. – Nem jövök vissza ide. Minél
gyorsabban szeretnék elmenni innen. De először meg kell
tudnom, ki zaklatja Lilyt. Lehet, hogy csak ostoba megérzés,
de az életemet tenném rá, hogy az az ember most is itt van a
teremben. Minél hamarabb el akarok szabadulni innen, hogy
beszélhessek Alice-szel és azzal a detektívvel, akit idehívott.
Úgy érzem, ő tud segíteni abban, hogy megtaláljam Lilyt-és
megóvjam a fenyegetéstől. És ha már biztos vagyok abban,
hogy biztonságban van, vissza kell térnem a saját
világomba. Arra jöttem rá az elmúlt huszonnégy órában,
hogy most bármit is csinálok, annak gyökerei mind
Cornwallban vannak, és ezzel meg kell barátkoznom.
– Á, nem hiszem, hogy itt akarnék házat venni – mondta
Jack Emersonnak.
– Lehet, hogy most még nem – mondta kacsintva –, de
lefogadom, hogy egyszer majd találok neked egy olyan
helyet, ahol ott ragadsz. Ebben egész biztos vagyok.
 21.

Az ilyen vacsorákon a kitüntetetteket általában

fontosságuk sorrendjében mutatják be – gondolta gúnyosan
a Bagoly, ahogy Laura nevét említették először, majd
megkapta az érmet Cornwall polgármesterétől és a
Stonecroft elnökétől.
Laura ruhazsákja és kisebb táskája már az autójában
lapult. A Bagoly úgy vitte le ezeket a hátsó lépcsőn, majd a
személyzeti bejáraton át az autójáig, hogy senki nem vette
észre. A biztonság kedvéért előtte azért a hátsó bejárat felett
összetörte a lámpát, sapkát vett fel és egy egyenruhaszerű
kabátot dobott magára.
Ahogy előre sejteni lehetett, Laura gyönyörű volt.
Gyönyörű arany estélyit vett fel, ami, ahogy mondani
szokták, „semmit sem bízott a képzeletre”. Sminkje hibátlan
volt. Gyémánt gyöngysora valószínűleg hamis, de azért jól
nézett ki. A fülében viszont igazi gyémánt fülbevalók
fityegtek. Talán ezek lehettek a második férjétől kapott
ékszerek utolsó darabjai. A kis tehetség és a látványos
megjelenés még pontosan tizenöt perc hírnevet kölcsönzött
Laurának. Laura ráadásul még elbűvölő is tudott lenni,
persze csak akkor, ha nem rád zúdította az összes lelki
szemetét.
Most ő köszönte meg a polgármesternek, Stonecroft
elnökének és a vacsoravendégeknek a kitüntetést.
– Cornwall-on-Hudsonban nagyon jó volt felnőni. Ezek
voltak életem legboldogabb évei – vallotta meg Laura.
A Baglyon közben átfutott: ahogy megérkeznek majd a
házhoz, becsukja az ajtót Laura mögött, és a nő szemében
azonnal észreveszi a növekvő gyanakvást és félelmet.
 Taps csattant, aztán a polgármester a következő
díjazottat szólította.
Végül a ceremónia befejeződött, és mindannyian
szétszéledtek. Érezte magán Laura tekintetét, de nem
viszonozta. Úgy egyeztek meg, hogy még egy kicsit
beszélgetnek a többiekkel, majd amikor mindenki a
szobájába tér, ők külön-külön a kocsihoz mennek.
A többiek reggel jelentkeznek ki a szállodából és saját
autóval mennek Alison gyászszertartására, majd pedig az
ebédre. Senki sem fogja hiányolni Laurát, valószínűleg majd
azt gondolják, elege lett a találkozóból és hazaindult.
– Azt hiszem, gratulálhatunk egymásnak – szólalt meg
Jean, és kezét a Bagoly karjára tette, alig néhány centivel a
csuklója fölé. Pont oda nyúlt, ahol karját a kutya
megharapta. A Bagoly érezte, ahogy újból kiserken a vére,
és félt, ha átüt a zakóján, akár még Jean sötétkék estélyi
ruháját is összevérezheti.
A Bagoly összeszorított fogakkal megállta, hogy ne
mutassa ki őrjítő fájdalmát. Szerencsére Jean semmit sem
vett észre és hátrafordult, hogy egy hatvanas évei elején járó
párt köszöntsön.
A Bagoly eszébe jutott az a néhány csepp vér, ami az
utcára került, amikor a kutya megharapta. Zavarta, hogy
életében először bizonyítékot hagyott hátra maga mögött –
persze leszámítva a névjegyet, amit eddig senki nem vett
észre. Egyrészt bántotta az emberek figyelmetlensége, de
másrészt örült is neki. Ha valaki összekapcsolná azoknak a
nőknek a halálát, neki is nehezebb lenne folytatnia. Feltéve,
hogy Laura és Jean után akarja még folytatni… Persze ha
Jean még észre is venné a vércseppeket a ruháján, akkor
sem lenne semmilyen ötlete, hogyan került az oda.
Ráadásul még Sherlock Holmesnak sem jutna eszébe
összefüggést keresni egy kitüntetett ruháján és egy onnan
harminc kilométerre lévő városka utcáján talált vérfolt
között.
Soha az életben – gondolta a Bagoly, és elhessegette
magától az abszurd feltételezést.
 22.

Jean egyből megértette, Alice miért is tartja olyan sokra

Sam Deegant. Tetszett a férfi megjelenése: markáns arc,
tiszta, sötétkék szemek. Imponált a férfi meleg mosolya és
kemény kézfogása is.
– Elmeséltem Samnek Lilyt és a tegnapi faxot – mondta
Alice halkan.
– Azóta még egy volt – súgta Jean. – Alice, annyira
aggódom Lilyért. Még a vacsorához is alig bírtam lemenni.
Nagyon nehéz úgy beszélgetni valakivel, hogy közben nem
tudod, mi történik a lányoddal.
Mielőtt Alice megszólalhatott volna, valaki hátulról
megfogta Jean vállát. – Jean Sheridan – rikkantotta egy
vidám hang. – Istenem, de örülök, hogy látlak! Emlékszel,
te vigyáztál a gyerekeimre, amikor 13 éves voltál.
Jean mosolyra húzta a száját. – Mrs. Rhodeen, én is
örülök, hogy újra látom.
– Jean, sokan akarnak önnel beszélni – mondta Sam. –
Alice-szel lemegyünk a bárba. Jöjjön utánunk, amikor tud.
Legalább egy negyedórába telt, amíg el tudott
szabadulni, annyian akartak gratulálni és elmesélni, hogy
olvasták a könyveit. De végül mégiscsak ott ült Alice és Sam
társaságában egy sarokasztalnál, ahol csendben
beszélgethettek.
Sam pezsgőt rendelt, belekortyoltak, aztán Jean
elmesélte az üzenetet, amit a temetőben talált. – A rózsa
nemrég óta volt ott – mondta idegesen. – Szinte biztos, hogy
olyan valaki tette oda, aki ott volt a találkozón, tudta hogy
elmegyek West Pointra és meglátogatom Reed sírját. De
miért szórakozik így velem? Mire jók ezek a megfoghatatlan
fenyegetések? Miért nem mondja meg, hogy mit akar tőlem?
– És én elmondhatom, mit akarok tőled? – kérdezte Mark
Fleischman kedélyesen. Az asztal mellett állt, kezében
borospohárral.
– Egy jó éjszakát koccintást szeretnék – magyarázta. –
Kerestelek, de sehol sem találtalak.
– Persze, ülj csak le – mondta Jean, miközben
megpróbált barátságos maradni. – Vajon mennyit kapott el
a beszélgetésünkből? – tűnődött magában, ahogy
bemutatta Alice-nak és Samnek.
– Mark Fleischman – mondta Sam. – Dr. Mark
Fleischman. Láttam a műsorát és nagyon tetszett. Őrült jó
tanácsokat ad. Különösen azt csodálom, ahogy a
tinédzsereket kezeli. Amikor ott ülnek magánál a
stúdióban, érezni, ahogy kiengedik a feszültséget és
megnyugodnak. Ha több srác tudna megnyílni és kapna
használható segítséget, arra is rájönnének, hogy nincsenek
egyedül és a problémák sem tűnnének olyan elkeserítőnek.
Jean látta, ahogy Mark Fleischman arca az őszinte
dicséret hallatán felderül. – Annyira csendes kölyök volt –
gondolta Jean. Mindig olyan félénken viselkedett. Soha nem
gondoltam volna, hogy saját TV-műsora lesz. Lehet, hogy
Gordonnak igaza volt, és Mark azért lett a kamaszok
problémáival foglalkozó pszichiáter, mert a saját problémáit
nem tudta feldolgozni a bátyja halála után?
– Mark, tudom, hogy itt nőtt fel. Még mindig itt lakik a
családja? – érdeklődött Alice.
– Az apám igen. Ő soha nem ment el innen. Már
nyugdíjas, de sokat utazik, úgy tudom.
Jean meglepődött.
 – Vacsoránál Gordonnal arról beszéltünk, hogy már
egyikünknek sincsenek itt gyökerei – mondta.
– Nekem sincsenek – mondta Mark csendesen. – Évek
óta nem tartjuk a kapcsolatot apámmal. És habár
bizonyára hallott a mostani találkozóról és arról, hogy a fia
az egyik kitüntetett, mégsem adott magáról életjelt.
Ahogy ezt keserűen kimondta, már bánta is. Miért nyílt
meg két idegen és Jean Sheridan előtt? – töprengett. –
Nekem inkább hallgatnom kell másokat. Magas, vidám,
vicces és bölcs, Dr. Mark Fleischman – a tévéből így
ismernek.
– Lehet, hogy elutazott a papád – vetette fel Alice.
– Akkor viszont pazarolja az áramot. Tegnap éjjel égtek a
lámpái – grimaszolt Mark, aztán elmosolyodott. – Elnézést.
Nem akartam kiöntetni a lelkemet. Eredetileg csak azért
jöttem, hogy gratuláljak Jeannek a beszédéhez. Szerencsére
ő kedves volt és természetes, és így mindenkit kárpótolt
néhány más kitüntetett ostobaságaiért.
– Akárcsak ön – mondta Alice Sommers felderülve. –
Robby Brent abszolút nem ide illő dolgokat mondott,
Gordon Amory és Carter Stewart pedig nagyon keserű volt.
De ha már gratulálni akar Jeannie-nek, ne felejtse el azt
sem, milyen csodálatosan néz ki.
– Nem hiszem, hogy Laura mellett engem bárki is
észrevett volna – jegyezte meg Jean, de azért örült Mark
váratlan bókjának.
– Én viszont biztos vagyok abban, hogy mindenki
észrevett téged és látta, milyen csodálatosan nézel ki –
mondta Mark, miközben felállt. – Azt is el akartam
mondani, hogy nagyon jó volt téged újra látni. Jeannie, nem
tudom, holnap találkozunk-e. Alison szertartására
elmegyek, de az ebédre már valószínűleg nem maradok. –
Mark Alice Sommersre mosolygott, aztán kezet nyújtott
Sam Deegannek. – Nagyon örültem a találkozásnak. Még
átmegyek egy-két emberhez, akiktől el akarok búcsúzni –
mondta, aztán öles léptekkel átment a termen.
– Nagyon vonzó férfi – szólalt meg Alice Sommers. És
nyilvánvalóan érdeklődik irántad.
– De nem biztos, hogy csak azért kukkantott be ide –
töprengett Sam Deegan. – A bárpulttól már nézett minket.
Kíváncsi volt, miről beszélgetünk. De vajon miért volt
annyira kíváncsi…
 23.

A Bagoly már majdnem kijött a kalitkából. Most vált le róla.

Mindig érezte, amikor ez bekövetkezik. Saját kedves énje –
amilyenné egyébként más körülmények között válhatott
volna – elkezdett visszavonulni. Szinte kívülről látta és
hallotta magát, ahogy mosolyog, viccelődik, aztán a távozó
nők búcsúképpen megcsókolják.
Aztán mindez elröppent. Amikor húsz perccel később az
autóban ült és Laurára várt, már érezte tollainak
selymességét. Nézte, ahogy a nő kilép a szálloda hátsó
bejáratán és körülnéz, nehogy valakibe beleütközzön.
Nagyon okosan még egy kapucnis esőkabátot is magára
vett.
Aztán kinyílt a kocsi ajtaja, és Laura az ülésre huppant.
– Vigyél el, drágám – nevetett felszabadultan Laura. – De jó
kis kaland ez!
 24.

Jake Perkins későig fennmaradt, hogy a Stonecroft

Academy Gazette számára megírja beszámolóját az
estélyről. A Riverbank Lane-n lévő otthonából pontosan a
Hudson folyóra látott, és ezt a kilátást semmiért sem
cserélte volna el. Tizenhat éves korára már egyfajta
filozófusnak, írónak és az emberi faj kutatójának tekintette
magát.
Egyszer egy hirtelen megérzéstől vezérelve úgy döntött,
hogy a folyó hullámai és áramlása az emberi hangulatok és
érzelmek változását jelképezik. Szerette, ha cikkeiben is ez
a fajta mélység jelenik meg. Tudta, persze, hogy azok a
cikkek, amelyeket a saját szája íze szerint ír meg, soha nem
jutnának túl Mr. Hollandon, az angoltanáron, aki a Gazette
tanácsadója és egyben legfőbb cenzora volt. Jake pusztán a
saját szórakoztatására megírta ezt a változatot is, mielőtt
belefogott a leadandó cikk elkészítésébe.

Az áporodott hangulatú Glen-Ridge House némileg

lepusztult báltermét alig dobták fel a fehér alapon kék betűs
Stonecroft feliratok. Az étel kiszámíthatóan borzalmas volt,
kezdve az egykor szebb napokat látott tenger gyümölcsei
salátától a ropogós, de majdnem hideg hússzeleteken át a
kőkemény sült burgonyáig és a fonnyadt zöldségekig.
Csokoládészósszal nyakon öntött olvatag fagylalt tette
teljessé a szakács gálavacsora kísérletét.
A város lakói részvételükkel támogatták az eseményt,
amelyen olyanok kaptak kitüntetést, akik egykor Cornwall
lakói voltak. Közismert, hogy az egész találkozó motorja Jack
Emerson, akinek egykori osztálytársai megölelésén kívül
más világos célja is van az esemény megrendezésével, a
díszvacsora szolgált ugyanis Stonecroft bővítésének
elindítására is. Az építkezés olyan területen zajlik majd, ami
jelenleg Emerson tulajdonában van, az építési vállalkozó
pedig közismerten Emerson embere.
A főasztalnál a hat kitüntetettel együtt ült Walter Carlson
polgármester, Alfred Downes, a Stonecroft elnöke, a
kuratóriumi tagok… A neveik nem érdekesek ebben a
változatban, döntött Jake.
Elsőként Laura Wilcox vehette át a „Kiváló Öregdiák”
kitüntetést. Aranyszínű ruhája hatására a teremben
jelenlévő férfiak többsége elfelejtette, miről is beszél Laura,
beleértve azt is, hogy mennyire boldog volt ebben a
kisvárosban. Mivel azóta soha nem tért vissza ide, és senki
sem látta végigsétálni Cornwall főutcáján vagy egy tetkóra
betérni az újonnan megnyitott tetoválószalonba, így
mondókáját udvarias taps, illetve füttyszó fogadta.
Dr. Mark Fleischman pszichiáter és showman
visszafogott és szimpatikus beszédben hívta fel a figyelmet
arra, hogyan is bánjunk a gyerekeinkkel. – A világ szívesen
korlátozná őket – mondta – de mint szülőknek az a
feladatotok, hogy segítsetek nekik jobban megérteni saját
magukat úgy, hogy közben a szabályokat is megtanulják.
Carter Stewart kettős értelmű beszédet tartott, amiben
megköszönte, hogy a város lakói és egykori diáktársai
„segítségével” mennyi szereplőjét tudta megmintázni. Azt is
hozzátette, hogy Dr. Fleischman megjegyzésétől eltérően az
ő apja abban hitt, hogy ha valaki nem használja a husángot,
azzal elkényezteti a csemetéjét. Stewart megköszönte az
apjának, hogy segítette abban, hogy az életről kellően komor
képe alakuljon ki. Stewart szavait ideges nevetgélés és
sovány taps fogadta.
Robby Brent, a komikus megtörte a jeget azzal, hogy
azokat az egykori tanárait utánozta, akik ösztöndíja
elveszítésével rémisztgették. Egyikük jelen is volt, és
mozdulatai, modorossága és sajátos hangjának utánzása
miatt Brent könyörtelen paródiájának áldozata lett. A
matematika vezető tanára, Ella Bender viszont majdnem
sírva fakadt, amikor Brent elképesztően élethűen utánozta a
tanárnő magas hangját és ideges vihogását.
– Én voltam a Brentek között a legutolsó és a legbutább
– zárta Robby. – Ezt önöknek köszönhetően soha nem is
felejthettem el. A humor lett az egyedüli védelmem, és ezt
köszönöm.
Végül hunyorított egyet a szemével és csücsörített,
pontosan úgy, ahogy Downes elnök úr szokta, majd
átnyújtotta hozzájárulását az építéshez, egy egydolláros
csekket. Erre a közönség végképp nem kapott levegőt.
– Csak vicceltem – mondta, és másik zsebéből
ünnepélyesen átnyújtott egy 10000 dolláros csekket.
Néhányan utána azt mondták, életükben ilyen jót még
nem nevettek. Másokat, mint például Dr. Jean Sheridant,
mélyen zavarta Brent ripacskodása.
Ezután a kábeltévés mogul, Gordon Amory következett. –
Soha nem jutottam be egyetlen stonecrofti csapatba sem –
mesélte. – El sem tudjátok képzelni, hányszor imádkoztam
azért, hogy végre bekerüljek már valamilyen csapatba.
Persze ez is a régi bölcsességet igazolja: Vigyázz, miért
imádkozol, a végén még bekövetkezik! TV-függő lettem,
aztán elkezdtem elemezni, mit is látok. Nemsokára rájöttem
arra, hogy meg tudom mondani, egyes szappanoperák vagy
dokudrámák miért sikeresek, mások meg miért buknak meg.
Így kezdődött tehát a karrierem, a visszautasításból, a
csalódásból és a fájdalomból építkeztem. Ja, és még valamit
hadd oszlassak el. Nem direkt gyújtottam fel a szüleim
házát. Otthon cigiztem, és miután elzártam a tévét és
felmentem lefeküdni, nem vettem észre, hogy a csikk
becsúszott az anyám által otthagyott pizzásdoboz mögé.
Mielőtt a közönség felocsúdhatott volna, Mr. Amory egy
100000 dolláros csekket adott át Downes elnök úrnak és
gúnyosan hozzátette: – Továbbra is ilyen sikerrel táplálják
csak az agyakat és a szíveket itt a Stonecrofton, mint eddig.
Ilyen erővel persze azt is mondhatta volna, eredj, ugorj a
tóba – gondolta Jake visszaemlékezve, ahogy Amory
önelégülten az elnök helyére ült a díszasztalnál.
Az utolsó kitüntetett, Dr. Jean Sheridan arról mesélt,
milyen is volt abban a Cornwallban felnőni, ami 150 éve a
jómódúak és a kivételezettek kisvárosa. – Akadémiai
emberként tudom, hogy remek oktatásban volt részünk. Az
iskola falain kívül viszont egy másik oktatást is kaptunk. Itt
és a környéken megtanultam, hogy a történelemnek milyen
értéke van, és ez egész életemet és pályámat meghatározta.
Ezért örökké hálás leszek.
Dr. Sheridan egy szóval sem mondta, hogy boldog lett
volna itt, vagy hogy az itt élők egy része máig is emlékszik
szüleinek a kisvárost lázban tartó vitáira – gondolta Jake
Perkins. – Arról sem beszélt, hogy egy-egy viharosabb
veszekedés után Jean gyakran fakadt sírva az órákon.

Hát, holnapra vége az egésznek – gondolta Jake, ahogy

kinyújtózott és átsétált az ablakhoz. A Hudson túloldalán
lévő városka, Cold Spring fényei alig látszottak a lassan
leereszkedő ködtől. – Remélhetőleg, holnapra felszáll –
kívánta Jake. Még elmegy Alison gyászszertartására, hogy
arról is be tudjon számolni, délután pedig lehet, hogy beül
a moziba. Azt hallotta, hogy a korábban meghalt négy
másik diák nevét is felolvassák majd a szertartáson.
Jake visszaért az asztalához, és újból az archívumból
előbányászott fényképre pillantott. A sors szinte hihetetlen
fintora, hogy nemcsak hogy meghalt az az öt lány, akivel
Laura Wilcox és Jean Sheridan egy asztalnál ül, hanem
abban a sorrendben haltak meg, ahogy a képen
szerepelnek.
Ami azt jelenti, hogy Laura Wilcox a következő –
töprengett Jake. – Lehet ilyen elképesztő egybeesés, vagy
valakinek érdemes lenne ennek utánajárnia? De hát ez
őrültség. Azok a nők az ország különböző részein,
különböző módokon és eltérő időpontokban hunytak el.
Egyiküket például sízés közben sodorta el egy lavina.
Sors, semmi más – zárta le Jake. Csakis a sors.
 25.

– Lehet, hogy maradnék még néhány napot – szólt le

vasárnap reggel Jean a recepciósnak. – Jelent ez bármilyen
problémát?
Tudta, hogy ez nem okozhat gondot a szállodának. A
találkozó összes többi résztvevője az ebéd után bizonyára
hazaindul, így rengeteg szoba marad üresen.
Habár még csak negyed kilenc volt, már felöltözve
kortyolta a kávét és a narancslevet, közben pedig
csipegetett a süteményből, amit reggelire rendelt. Úgy
beszélték meg, hogy az ebéd után visszamegy Alice
Sommershez. Sam Deegan is ott lesz, és végre zavartalanul
beszélgethetnek majd. Sam azt mondta, bármennyire is
magánjellegű volt az örökbefogadás, biztos, hogy
bejegyzésre került, és ebben egy jogásznak is közre kellett
működnie. Megkérdezte, van-e olyan nyilatkozata, amiben
ő lemond a baba feletti szülői jogokról.
– Dr. Connors semmilyen papírt nem adott nekem –
mondta Jean. – De lehet, hogy én nem akartam, hogy legyen
bármilyen emlékeztetőm. Tényleg semmire sem emlékszem,
mintha alvajáró lettem volna. Amikor elvette tőlem a
gyereket, mintha a szívemet tépte volna ki…
A beszélgetésről azonban még valami eszébe ötlött. Még
Alison szertartása előtt el akart menni a 9 órás misére, abba
a gyülekezetbe, ahová valaha tartozott. Ahogy Sam
Deegannel beszélt, eszébe jutott, hogy Dr. Connors is oda
járt. Ahogy álmatlanul forgolódott, beugrott, hátha azok is
ehhez a gyülekezethez tartoztak, akik a kisbabát örökbe
fogadták.
 Az is felvillant, hogy egykor szólt Dr. Connorsnak, hogy
örülne, ha Lily katolikusként nőne fel. Ha pedig az új szülei
is katolikusok és netán a Szent Tamás-templomba járnak,
akkor lehet, hogy a keresztelőre is ott került sor. Ha
beletekinthetne a március vége és június közepe között
megtartott keresztelők listájába, lehet, hogy Lily nyomára
bukkanna.
Hatkor arra ébredt, hogy könnyek csorognak az arcán és
hallja saját magát imádkozni: – Ne hagyd, hogy bántsák!
Kérlek, vigyázz rá!
Tudta, hogy vasárnap zárva van a plébániahivatal.
Mégis, talán a reggeli mise után tud a pappal beszélni és
időpontot egyeztetni vele. Muszáj éreznem, hogy csinálok.
valamit – gondolta. Hátha akad egy olyan pap, aki már húsz
éve is ezt a gyülekezetet szolgálta és emlékszik még olyan
hívőre, aki kisbabát fogadott örökbe.
A növekvő bizonytalanság és fenyegetettség érzése egyre
erősebbé vált, és Jean érezte, hogy nem tudja átvészelni a
napot, ha semmit sem tesz.
Fél kilenckor lement a parkolóba és beült az autójába,
aztán öt perc alatt odaért a templomhoz. Arra gondolt, hogy
a mise után lehet leginkább beszélni a pappal, amikor kint
áll és a hívektől búcsúzik.
Ahogy végigment a Hudson Streeten, rájött, hogy még
legalább húsz perce van, és ösztönösen befordult a
Mountain Road felé, ahol valaha laktak.
A ház a kanyargós utca közepénél volt. Amikor ott
laktak, barna ablakkereteik és bézsszínű redőnyeik voltak.
A mostani lakók nemcsak megnagyobbították a házat,
hanem a kereteket fehérre, a redőnyöket pedig zöldre
festették. Az új tulajdonos megérezte, hogy így a fák és a
növények keretbe foglalják ezt a viszonylag szerény, de
gyönyörű házat. A kora reggeli párában ékszerdobozként
csillogott az épület.
A stukkókkal díszített téglaház, ahol valaha a Sommers
család lakott, szintén jó állapotban volt, bár az is látszott,
hogy most senki nem lakja. Az összes redőny le volt
eresztve, de a kereteket frissen festették, a sövényt nemrég
vágták, a bejárattól az útig vezető gránittal kirakott ösvényt
pedig újonnan alakíthatták ki.
Mindig is szerettem ezt a házat – gondolta Jean, ahogy
megállította az autót, hogy jobban megnézze az épületet. –
Laura apja és anyja nagyon vigyázott a házra, akárcsak
később a Sommers család. Emlékszem, kilenc vagy tíz
lehettem, amikor Laura közölte, hogy szerinte a mi házunk
ronda. Szerintem is nagyon csúnya szín volt a barna, de
mégsem szereztem meg neki azt az örömöt, hogy igazat
adjak neki. Kíváncsi lennék, vajon most mit szólna.
Nem mintha érdekes lenne – Jean a kocsival megfordult
és visszaindult a Hudson Street felé. Laura soha nem akart
megbántani – gondolta Jean. Egyszerűen önzőnek nevelték,
ami hosszú távon nem sok jót hozott neki. Amikor utoljára
beszéltem Alisonnal, azt mondta, hogy éppen próbál
Laurának szerepet szerezni egy új szappanoperában, de
nem lesz egy könnyű menet.
Azt is mondta, hogy Gordie – Jean emlékezett, ahogy
Alison elnevette magát és kijavította Gordonra – ezt simán
elintézhetné, de valószínűleg nem fogja. Laura volt mindig
az arany lány. Szánalmas volt látni, ahogy most a régi
srácoknak akar a kedvében járni és közülük is különösen
Jack Emersonnak. Van valami kifejezetten taszító benne –
gondolta Jean, és szinte megremegett. Mitől olyan biztos
abban, hogy én egyszer házat vásárlok errefelé?
 Korábban úgy nézett ki, hogy a pára felszáll, de – ahogy
ezt októbertől várni is lehet – befelhősödött és a pára helyett
most már nyirkos eső szemetelt. Jeannek eszébe jutott,
hogy pontosan ilyen idő volt azon a napon is, amikor rájött,
hogy terhes. Szülei éppen szokásos veszekedéseik egyikét
tartották, bár ezúttal az szinte békés véget ért. Már eldőlt,
hogy Jean ösztöndíjjal főiskolára megy. Már nem volt arra
szükség, hogy kényszerből legyenek meg egymással.
Szülőként megtették kötelességüket, és eljött az ideje, hogy
saját életüket kezdjék élni.
– Meg kell hirdetni a házat és egy kis szerencsével
augusztusra már el is kel.
Jean emlékezett, ahogy csendben lelopózott a lépcsőn,
kisurrant a házból és csak sétált és sétált. Nem tudtam,
Reed mit fog szólni – idézte vissza Jean. Azt tudtam, hogy
úgy érzi majd, nem tett eleget apja elvárásainak.
Húsz évvel ezelőtt Reed apja altábornagyként a
Pentagonban dolgozott. – Ez volt az egyik ok, amiért soha
nem jártunk össze Reed osztálytársaival – gondolta Jean.
Reed nem akarta, hogy apja fülébe jusson, hogy a fia
komolyan jár valakivel. És én sem akartam, hogy ő az én
szüleimmel találkozzon.
Ha életben marad és összeházasodunk, vajon együtt
maradtunk volna? Ezt a kérdést számtalanszor feltette
magának az elmúlt húsz évben, és mindig ugyanarra a
válaszra jutott. Igen, kitartottak volna egymás mellett. Még
Reed családja ellenkezése ellenére is és még akkor is, ha
hosszú évekbe is telt volna, hogy elvégezzem a
tanulmányaimat, akkor is együtt maradtunk volna.
Olyan rövid ideig tudtunk csak együtt lenni – gondolta
Jean, ahogy a templom mellett leparkolt. – Előtte nem is
jártam senkivel. És aztán egyik nap, amikor a West Pointon
az emlékmű lépcsőjén üldögéltem, leült mellém. A nevem ott
volt a jegyzeteimen. Megszólalt: – Jean Sheridan. Szeretem
Stephen Foster zenéjét és tudod, melyik dalra gondolok
most? Persze fogalmam sem volt, mire ő így folytatta: – így
kezdődik: Jeannie-ről álmodom, aki világos barna hajjal…
Jean kiszállt. – Három hónappal később meghalt, én meg ott
maradtam az ő gyerekével a szívem alatt. És amikor
megláttam Dr. Connorst a templomban, és azt hallottam,
hogy foglalkozik örökbeadásokkal, úgy éreztem, ajándékot
kaptam.
Megint szükségem van egy ilyen ajándékra.
 26.

Jake Perkins úgy becsülte, hogy kevesebb, mint harmincan

látogattak el Alison Kendall sírjához. A többiek mind
egyenesen az ebédre mehettek. Nem mintha elítélte volna
őket ezért. Az eső egyre jobban rákezdett. Lába a sáros,
puha fűbe süllyedt. Nincs annál rosszabb, mint egy esős
napon meghalni – gondolta, és csak remélte, hogy nem felejti
el később papírra vetni ezt a csöppnyi bölcsességet.
A polgármester nem volt jelen, de Downes elnök, aki már
korábban magasztalta Alison Kendall tehetségét és
nagyvonalúságát, most olyan buzgón imádkozott, hogy az –
a megrögzött ateisták kivételével – mindenkit ki kellett, hogy
elégítsen.
Lehet, hogy tehetséges volt – gondolta Jake –, de most a
nagyvonalúsága miatt fenyeget minket a tüdőgyulladás. Egy
embert azért tudok, aki nem kockáztatott. A biztonság
kedvéért még egyszer körülnézett, de aztán látta, hogy
Laura Wilcox egészen biztosan nincs ott. Az összes többi
kitüntetett megjelent. Jean Sheridan Downes mellett állt,
és kétségtelenül nagyon össze volt törve. Többször is a
szemét törölgette zsebkendőjével. A többieken inkább az
látszott, hagyja már abba Downes a szöveget és menjünk
be inni egy Bloody Maryt.
– Emlékszünk Alison osztálytársaira és barátaira is,
akiket az Úr magához szólított – mondta Downes kimérten.
– Catherine Kane, Debra Parker, Cindy Lang, Gloria Martin.
Ez a húsz évvel ezelőtti osztály jó néhány egyéni sikert
hozott, de egyetlen más osztályt sem ért hasonló veszteség.
Ámen – mondta magában Jake, és végképp elhatározta,
hogy fel fogja használni az asztal körül ülő hét lány
fényképét a találkozóról írt cikkéhez. Már meg is volt a cím
– maga Downes nyújtotta át az előbb: „Egyetlen más
osztályt sem ért hasonló veszteség.” Az ünnepség kezdetén
a diákok minden egyes érkezőnek egy szál rózsát nyújtottak
át. Downes beszéde után a gyászolók egyenként a sírra
tették a rózsákat és aztán elindultak az iskolaépület felé.
Ahogy egyre messzebb kerültek, lépteik is egyre jobban
felgyorsultak. Jake szinte olvasott a gondolataikban: – Hála
istennek, hogy vége. Már azt hittem, ott fagyok meg.
Utolsóként Jean Sheridan lépett oda. Ahogy ott állt,
nemcsak szomorúnak tűnt, hanem nagyon el is
gondolkodott valamin. Jake észrevette, ahogy Dr.
Fleischman megáll és vár rá. Sheridan lehajolt,
megérintette Alison nevét a sírkövön és elfordult. Jake látta,
ahogy megörül, amint meglátta Dr. Fleischmant. Az
iskolához már együtt sétáltak.
Mielőtt észrevette volna, a diáklány az ő kezébe is
nyomott egy szál rózsát. Bár Jake nem volt oda az ilyen
ceremóniákért, de úgy döntött, ő is a sírra helyezi a virágot.
Ahogy lehajolt, hogy letegye, valamit észrevett a földön.
Lehajolt és felvette. Egy bagoly alakú, alig két centi
nagyságú kitűző volt. Jake egyből látta, hogy alig egy pár
dollárt érhet csak. A kitűző olyannak tűnt, mint amilyet egy
kisgyerek vagy egy bagolymentéssel foglalkozó ornitológus
viselne. Jake először el akarta dobni, aztán inkább zsebre
vágta. Hamarosan jön a Hálaadás ünnepe. Akkor odaadja
majd az unokaöccsének és megmondja neki, hogy az ő
kedvéért ásta ki egy sírból.
 27.

Jeant nagyon bántotta, hogy Laura arra se vette a

fáradságot, hogy elmenjen Alison szertartására, de aztán
rájött, hogy ezen nincs mit csodálkozni. Laura soha nem
törődött másokkal, és naivitás volt azt hinni, hogy ez pont
most változna meg. – Laura nem fog kint álldogálni a hideg
esőben, inkább majd az ebédhez csatlakozik.
Jean akkor kezdett nyugtalankodni, amikor Laura még
az ebédnél sem bukkant fel. Meg is kérdezte Gordon Amoryt
– Gordon, láttam, elég sokat beszélgettél tegnap Laurával.
Mondott esetleg valami olyat, hogy ma miért nem jön el?
– Tegnap ebédnél beszélgettünk, aztán a focimeccs alatt
– javította ki Gordon. – Állandóan azt duruzsolta, hogy ő
szeretne az új szappanoperánk főszereplője lenni.
Megmondtam neki, hogy soha nem avatkozom be azok
munkájába, akiket pontosan azért veszek fel, hogy a legjobb
szereplőket kiválasszák. Amikor végképp nem szállt le
rólam, nyomatékosan megmondtam, hogy soha nem teszek
kivételt, különösen pedig tehetségtelen volt
osztálytársaimért nem. Erre egy nőtől meglehetősen durva
kifejezést használt, majd pedig bájait szervezőbizottságunk
kibírhatatlan elnökére, Jack Emersonra kezdte pazarolni.
Lehet, hogy te is hallottad, amint Jack a jelentős
ingatlanvagyonával dicsekedett. Ráadásul tegnap este még
vigyorogva azt is bejelentette, hogy a felesége éppen most
hagyta el, így aztán, ha jól sejtem, remek préda lett
Laurának.
– Laura tényleg nagyon fel volt dobva a vacsoránál –
gondolta Jean. – És még akkor is jól volt, amikor
megpróbáltam vele vacsora előtt a szobájában beszélgetni.
Lehet, hogy tegnap éjjel történt valami rossz? Vagy csak úgy
döntött, hogy ágyban tölti a délelőttöt?
– Ennek még utána is tudok kérdezni – gondolta Jean.
Gordon és Carter Stewart mellett ült az ebédnél. – Mindjárt
visszajövök – súgta, és miközben gondosan ügyelt arra,
hogy ne kelljen senki szemébe nézni, az asztalok között
kievickélt. Kicsusszant a folyosóra és a szállodát tárcsázta.
Laura nem vette fel a szobájában a telefont. Jean egy
pillanatig töprengett, aztán a recepciót kérte.
Bemutatkozott és aztán megkérdezte, vajon Laura nem
jelentkezett-e ki a szállodából. – Kicsit aggódom –
magyarázta. – Ms. Wilcoxnak a csoport többi tagjával kellett
volna találkoznia és nincs itt.
– Nem, egyelőre nem jelentkezett ki a hölgy – mondta a
recepciós. – Ha gondolja, Dr. Sheridan, felküldhetek valakit
megnézni, hogy nem alszik-e a szobájában. De ugye ön
vállalja a felelősséget, ha a hölgy mérges lesz?
Ez az a fickó, akinek a hajszíne megegyezik a pult
színével – gondolta Jean, ahogy felismerte a hangot. – Igen,
én vállalom – nyugtatta meg Jean.
Amíg a válaszra várt, Jean körülnézett a folyosón.
Istenem, mintha nem is mentem volna el – gondolta. Ms.
Clemens volt az osztályfőnök, amikor idekerültem és a
negyedik sorban a második szék volt az enyém. Hallotta,
ahogy kinyílik a terem ajtaja és látta, ahogy az iskolai újság
riportere, Jake Perkins lép be.
– Dr. Sheridan – szólalt meg a recepciós hangja ismét, de
ezúttal sokkal szárazabban.
– Igen – ragadta meg erősen a telefont Jean. – Valami baj
van, érzem, valami baj van.
– A szobalány bement Ms. Wilcox szobájába. Abban az
ágyban ma éjjel nem aludt senki. A hölgy ruhái a helyükön
vannak, de a szobalány szerint a piperedolgok egy része
hiányzik. Lehet, hogy valami probléma van?
– Hát, ha elvitte magával a holmi egy részét, akkor nem
hiszem. Mindenesetre köszönöm.
– Tipikus Laura, eldöntötte, hogy elmegy valakivel –
gondolta Jean. Letette a telefont, de eltöprengett. – De kivel
is lehet akkor Laura? – tűnődött Jean. Ha igaz, amit Gordon
mond, ő lerázta. Gordon szerint Laura később Jack
Emersonnal flörtölt, de biztos, hogy Mark, Robby vagy
Carter sem maradt ki a sorból. Tegnap ebédnél Laura még
azzal húzta Markot, hogy ha ennyire sikeres a műsora,
miért nem hívja be terápiára őt is. Carternek azt mondta,
megdöglene, ha egy Broadway-darabban szerepelhetne,
aztán meg Robbyval koccintgatott a bárban.
– Dr. Sheridan, beszélhetek önnel egy pár szót? Jean
meglepődve fordult hátra. El is feledkezett Jake Perkinsről.
– Elnézést, hogy zavarom önt – mondta Perkins fesztelenül
–, de vajon meg tudná mondani, hogy Ms. Wilcox
szándékozik-e ma idejönni?
– Nem ismerem a terveit – mondta Jean hűvösen. – Most
pedig vissza kell mennem az ebédhez.
Laura biztosan összejött tegnap este az egyik sráccal, és
felment hozzá – gondolta Jean. – Ha pedig még nem
jelentkezett ki a szállodából, az azt jelenti, hogy később még
felbukkan.

***

Jake Perkins vizsgálódva nézte Jean arcát, amint az elment

mellette. – Aggódik – gondolta. – Lehet, hogy azért, mert
Laura Wilcox nem bukkant fel? Úristen, lehet, hogy eltűnt?
Elővette a mobilját és felhívta a Glen-Ridge House.
recepcióját. – Virágküldeményem van Ms. Laura Wilcox
számára – mondta –, de megkértek, hogy mielőtt kiviszem,
ellenőrizzem le, hogy ott van-e még.
– A hölgy nem jelentkezett még ki – mondta a recepciós
–, de nem aludt itt az éjjel. Szóval nem tudom, mikor jön
vissza a csomagjaiért.
– Egész hétvégére marad Ms. Wilcox?– kérdezte Jake,
miközben megpróbált unottnak hangzani.
– Úgy tudjuk, kettőkor megy majd el. Kocsit rendelt
negyed háromra, hogy a reptérre menjen, úgyhogy nem
tudom, mit mondjak a virágaidra, fiam.
– Lehet, hogy előbb mégis a megrendelővel beszélek.
Köszönöm.
Jake eltette a telefont. Most már azt is tudom, hol leszek
kettőkor - gondolta. A szálloda halljában várom majd, hogy
Laura Wilcox kijelentkezzen.
Elindult vissza a folyosón az előadó felé. Tegyük fel, hogy
egyáltalán nem bukkan fel – gondolta. Tegyük fel, hogy
eltűnik. Ha igen, akkor… Érezte, ahogy egy ideges remegés
fut végig rajta. Tudta, mi ez: lehet, hogy most igazi sztorira
bukkant. Ehhez már a Stonecroft Academy Gazette túl kevés
– gondolta. De a New York Post bukna rá. Kinagyítom az
ebédlőasztalnál készült képet, és a cikk mellett szerepel
majd. Már látta is a főcímet: „A szerencsétlen sorsú osztály
újabb áldozata.” Egész jó lesz. Vagy akár azt is lehet, hogy:
„És akkor már csak egy maradt.” Ez még jobb.
Dr. Sheridanről egész jó képeket csináltam – örvendett
Perkins. Azt is összekészítem a Postnak.
Ahogy kinyitotta az előadóterem ajtaját, a vendégek
éppen az iskolai himnuszt énekelték. „Üdvözlünk drága
Stonecroft, álmaink színhelye.” A húszéves évforduló véget
ért…
 28.

– Hát, azt hiszem, itt a búcsú ideje, Jean. Jó volt újra látni
téged – mondta Mark Fleischman névkártyával a kezében.
– Odaadom, ha cserébe megkapom a tiédet – mondta
mosolyogva.
– Hát persze – nyúlt a táskájába Jean, és elővett a
tárcájából egy kártyát. – Örülök, hogy végül el tudtál jönni
az ebédre.
– Én is örülök. Te mikor indulsz?
– Még itt maradok egy pár napig. Van egy kis kutatni
valóm – próbálta meg könnyedén odavetni Jean.
– Nekem holnap már Bostonban kell felvennem a
következő műsort. Különben szívesen maradnék, és
meghívnálak egy csendes vacsorára. – Habozott, aztán
lehajolt és megcsókolta Jean arcát. – Hát akkor még
egyszer, jó volt látni téged.
– Szia, Mark – mondta Jean, aztán gyorsan hozzátette. –
Hívjál fel, ha Washingtonban jársz. – Kezeik egy pillanatra
egymáshoz értek, aztán Mark már el is ment.
Carter Stewart és Gordon Amory egymás mellett
álldogáltak és búcsúzkodtak a lassan szétszéledő
osztálytársaktól. Jean átsétált hozzájuk, de mielőtt
megszólalhatott volna, Gordon megkérdezte: – Hallottál
valamit Lauráról?
– Még nem.
– Laura egy megbízhatatlan nő. Ez a másik ok, ami miatt
zátonyra futott a karriere. Mindig is megvárakoztatta az
embereket. Alison minden követ megmozgatott, hogy
szerezzen neki egy jó állást. Kár, hogy Laura erre ma nem
tudott visszaemlékezni.
– Hát… – Jean félbeharapta és inkább nem mondott
semmit. Aztán Carter Stewarthoz fordult. – És te, Carter,
egyenesen visszamész New Yorkba?
– Hát, ami azt illeti, nem. A Glen-Ridge-ből
kijelentkezem, a város túloldalán a Hudson Valley Hotelbe
pedig egyenesen be. Pierce Ellison rendezi az új darabomat,
és tíz percre lakik ide. Végig kell néznünk az egész szöveget,
és azt mondta, nála jól lehetne dolgozni, ha maradnék még
egy pár napot. De az biztos, hogy a Glen-Ridge-ben nem
maradok. Egy árva centet nem költöttek rá az utóbbi ötven
évben.
– Hát, ezt csak megerősíthetem – csatlakozott Amory. –
Túlságosan is jól emlékszem arra, hogy itt voltam kifutófiú,
aztán szobapincér. Átviszem a holmimat a klubba. Néhány
emberem is csatlakozik, körülnézünk a környéken, hátha
találunk egy jó helyet a központunknak.
– Talán beszélj Jack Emersonnal – mondta Stewart
szarkasztikusan.
– Bárki mással inkább, mint vele. Az embereim már
egyébként is összeszedtek egy csomó jó címet.
– Hát, akkor lehet, hogy nem is kell elbúcsúznunk. Még
összefuthatunk a városban. Akárhogy is alakul, jó volt újra
veletek lenni – mondta Jean.
Jean nem látta sem Robby Brentet, sem Jack Emersont,
de nem akart tovább várni. Sam Deegannel megbeszélte,
hogy Alice Sommersnél találkoznak kettőkor, és ideje volt
indulni.
Aztán egy búcsúmosoly és egy eldünnyögött köszönés
kíséretében kiment a parkolóba. Ahogy beszállt az autóba,
pillantása megint a temetőre esett. – Alison halála még
mindig elképzelhetetlen volt. Annyira furcsa volt egy esős,
hideg napon búcsúzni tőle. Mindig mondtam neki, hogy
Kaliforniában kellett volna születnie – ugrott be, ahogy
elfordította a slusszkulcsot. – Gyűlölte a hideget. Számára
az ébredés utáni úszás volt maga a mennyország. És
pontosan azt csinálta azon a reggelen is, amikor meghalt –
forgott Jean fejében, ahogy elindult Alice Sommers háza
felé.
 29.

Carter Stewart a Hudson Valley Hotelben foglaltatott

magának egy lakosztályt. A hegy oldalába épített
szállodából csodálatos kilátás nyílt a Hudson folyóra. A
középső épület a két toronnyal egy kitárt szárnyú sasra
emlékeztette. A sas az élet, a világosság, az erő és a
méltóság jelképe.
Új darabjának ideiglenes címe a „Sas és Bagoly” volt.
A bagoly. A sötétség és a halál üzenete, ragadozó madár.
Pierce Ellisonnak, a rendezőnek tetszett a cím. Én azért nem
vagyok még biztos a címben – gondolta Stewart, miközben a
szálloda bejárata előtt kiszállt az autójából. – Nem vagyok
teljesen biztos.
Vajon túlságosan nyilvánvaló? A jelképek a gondolkodó
típusú embereknek valók, nem pedig a szerda reggeli
bridzsklub tagjainak. Nem azoknak, akik általában az ő
darabjaira szoktak jegyet venni.
– Uram, adja ide a csomagját!
Carter Stewart egy ötdollárost nyomott a boy kezébe.
Legalább nem mondta, hogy üdvözöl újra itthon – gondolta.
Öt percre rá már a lakosztálya ablakánál álldogált,
kezében a minibárból elővett whiskyvel, és nézte, ahogy a
Hudson méltóságteljesen hömpölyög. Már a tél előszelét
lehetett érezni, pedig csak egy szokásos októberi délután
volt. – De legalább az osztálytalálkozónak vége van –
sóhajtott Stewart. – Bár jó volt újra látni egy pár embert, ha
másért nem, hát azért, hogy lássam, milyen nagy utat tettem
meg.
Pierce Ellison szerint markánsabbá kellene tenni a
darabban Gwendolyn karakterét. – Keress egy igazán
piszkos szőkét – magyarázta –, nem pedig egy színésznőt,
aki úgy csinál, mintha piszkos szőke lenne.
Carter Stewart elvigyorodott, ahogy eszébe jutott Laura.
– Hát igen, milyen jó is lett volna erre – szólalt meg
hangosan. – Na, erre iszom, még akkor is, ha ilyesmi soha
nem történhetne meg.
 30.

Robby Brent észrevette, hogy a beszéde után a volt

osztálytársak egy része kerüli. Néhányan azt mondták, hogy
remekül utánozta a régi tanárokat, de azért egy kicsit túl
kemény volt velük. Az is a fülébe jutott, hogy Jean Sheridan
többeknek azt magyarázta, a humor nem lehet kegyetlen.
Mindez elmondhatatlan örömet okozott Robby Brentnek.
Ráadásul állítólag Miss Ella Bender, a matektanár a
vacsora után a női WC-ben zokogott.
– Valahogy elfelejti Miss Bender, hogy milyen gyakran
emlékeztetett arra, tized annyi eszem sincs a matekhoz,
mint a bátyáimnak és a nővéreimnek volt – mosolygott
magában Robby. – A Brentek utolsója és legkevesebbje.
Állandóan engem ostorozott. Most meg képes megsértődni,
amikor megmutatom a kis finomkodó gesztusokat, meg
hogy állandóan az ajkait nyalogatta. Nagy ügy.
Miután elejtette Jack Emersonnak, hogy esetleg
érdekelné valamilyen ingatlan a környéken, Emerson a
búcsúebéd után nem akart leszállni róla. – Iszonyú nagy
dumás a pasas – gondolta Robby, miközben a Glen-Ridge
útra fordult –, de abban igaza volt, amit a környékbeli
ingatlanok értékéről mondott.
– A földdel itt semmi más nem történik, mint állandóan
megy fel az értéke – fejtegette Emerson. – Mivel még nincs
kiépítve a környék, alacsonyak az adók. Ülj csak rá a földre
húsz évre és milliomos leszel. Most hajts rá Robby, mielőtt
mások teszik. Van néhány gyönyörű kis telek, mindegyik a
folyóra néz, sőt olyan is, ami közvetlenül a vízparton van.
Tuti, hogy nem fogsz tudni ellenállni. Magam is
megvenném, de nekem már rengeteg telkem van. Nem
akarom, hogy a srácom kapásból túl gazdag legyen. Maradj
egy napot, és holnap körbeviszlek.
– A föld, Katie Scarlett, a föld – vigyorgott Robby,
miközben azon mulatott, hogy Emersonnak fogalma sincs
arról, hogy az „Elfújta a szél”-ből idézett. Aztán
elmagyarázta, hogy Scarlett apja szerint is a föld volt a
biztonság és a jólét alapja.
– Hú, erre emlékeznem kell. Ez óriási és totál igaz. A föld
az igazi pénz. A föld nem tűnik el.
Legközelebb Platónt fogok idézni neki – gondolta Robby,
ahogy a Glen-Ridge előtt leparkolta autóját. Vigyék csak be
az autót a parkolóba – gondolta –, ma már úgysem megyek
sehova, holnap pedig Emerson fog fuvarozni.
Ha Jack Emerson tudná, hogy mennyi ingatlanom van…
C. W. Fields-ről az járta, hogy mindenhol, ahol előadott,
pénzt tett be a helyi bankba. Én telkeket veszek szerteszét,
és mindenhova kiteszem a „Tilos az átjárás” táblákat.
Kiskoromban állandóan bérelt házban laktunk –
emlékezett Robby. – Az én drága értelmiségi szüleim még
egy saját otthonra valót sem tudtak összekaparni. Hát, most
a vegasi otthonomon kívül, építkezhetnék Santa
Barbarában, Minneapolisban, Atlantában, Bostonban,
Hamptonsban, New Orleansban, Palm Beachen vagy
Aspenben, nem is beszélve a washingtoni mezőkről. A föld
az én kis titkom – mosolygott Robby, miközben besétált a
szállodába. A föld pedig megőrzi a kis titkomat.
 31.

– A temetőben voltam ma reggel – mondta Alice Sommers

Jeannek. – Láttam a stonecrofti csoportot a sírnál. Karen
sírja nincs túl messze attól, ahová Alison Kendallt temették.
– Nem voltak annyian a temetésen, mint ahányan
gondoltam – vallotta meg Jean. – Az osztály nagy része
egyenesen az ebédre ment.
Alice Sommers házának melegségét élvezték. Alice
begyújtott, és a pattogó tűz nemcsak meleget adott, hanem
a hangulatukat is felderítette. Jean látta, hogy Alice
Sommers jó ideig sírhatott. Szemei duzzadtak voltak és
táskásak, arcán viszont olyan lelki béke tükröződött, amit
tegnap nem látott.
Mintha csak olvasna Jean gondolataiban, Alice
megszólalt: - Ahogy tegnap is mondtam, Karen halálának
az évfordulója előtt mindig nagyon nehéz. Az utolsó nap
minden egyes percét számtalanszor átrágom és azon
töprengek, tehettünk-e volna bármit is Karen
megmentéséért. Persze húsz évvel ezelőtt nem volt
riasztónk. Ma már szinte senki nem bújik be úgy az ágyába,
hogy be ne kapcsolná a biztonsági rendszert.
Alice a teáskannáért nyúlt és töltött mindkettőjüknek.
– De most már megint rendben leszek – mondta
határozottan. – Valójában úgy döntöttem, a nyugdíjba
vonulás nem is olyan jó ötlet. Az egyik barátomnak
virágüzlete van, és elkel a segítő kéz. Megkért, hogy hetente
egy pár napot dolgozzak nála, és valószínűleg igent mondok.
– Ez igazán remek ötlet – mondta Jean őszintén. –
Emlékszem, mindig is milyen szép volt a kertje.
 – Michael szegény mindig azzal bosszantott, hogy ha
annyi időt töltenék a konyhában is, mint a kertben, akkor
mesterszakács lenne belőlem – válaszolta Alice, aztán
kipillantott az ablakon. – Ó, épp megjött Sam. Percre
pontosan, mint mindig.
Sam Deegan alaposan megtörölte a lábát, mielőtt
becsöngetett volna. Útközben még megállt Karen sírjánál,
aztán rájött, hogy szinte képtelen lenne azt mondani, hogy
feladta a nyomozást. Valahogy nem tudta azokat a szavakat
kimondani a sírnál. Végül megszólalt: – Karen, nyugdíjba
vonulok. Valamelyik fiatal kollégámmal átbeszélem az
ügyet. Hátha egy nálam okosabb srácunk el tudja kapni azt
a gazembert.
Mielőtt megnyomta volna a csengőt, Alice máris
kinyitotta az ajtót. Sam észrevette Alice kisírt szemeit, de
egy szót sem szólt, csak erősen megszorította Alice mindkét
kezét. – Egy pillanat, csak hadd nézzem meg, hogy semmi
sár nem maradt a cipőmön – mondta a férfi.
– Biztos a temetőben volt – gondolta hálásan Alice. –
Jöjjön csak be. Hagyja csak egy kis kosszal több nem fog
ártani. – Valami olyan erő és biztonságérzet árad Samből –
gondolta, miközben elvette tőle a kabátját. Ha valaki, akkor
ő biztosan tud segíteni Jeannek.
Jegyzetfüzetet is hozott magával, és miután üdvözölte
Jeant és Alice-től kapott egy csésze teát, nekilátott a
munkának. – Jean, egy csomót törtem a fejem. Bárki is írja
a leveleket, komolyan kell vennünk, hogy bántani tudja
Lilyt. Elég közel volt hozzá ahhoz, hogy elvegye a hajkeféjét,
tehát akár még az új családjából is lehet valaki. Akár férfi,
akár nő az illető, lehet, hogy pénzt akar kicsikarni magától,
amire ön azt mondta, legalább az megkönnyebbülést
jelentene. Egy ilyen helyzet akár évekig is eltarthat. Vagyis
egyértelmű, hogy minél hamarabb meg kell találnunk az
illetőt.
– A Szent Tamás-templomba mentem ma reggel –
mondta Jean –, de a pap, aki a misét celebrálta, csak
vasárnaponként van ott. Azt mondta, menjek holnap a
plébániahivatalba és kérjem meg a lelkészt, hogy
megnézhessem a keresztelők listáját. Azóta ezen töröm a
fejem. Lehet, hogy nem szívesen mutatja ezeket meg nekem.
Lehet, hogy azt hiszi, egyszerűen Lilyt akarom megtalálni.
Aztán egyenesen Samre nézett: – Biztos vagyok abban,
ez az ön fejében is megfordult.
– Ugyanez ötlött fel bennem is, amikor Alice elmesélte a
történetet – válaszolta Sam őszintén. – De miután
találkoztam magával, elhiszem, hogy valóban ez a helyzet.
De igaza van, a lelkész valószínűleg nagyon óvatos lesz,
úgyhogy inkább nekem kellene mennem. Bizonyára sokkal
szívesebben beszél velem arról, hogy ismer-e a környéken
akkor adoptált kisbabát.
– Én is gondoltam erre – mondta Jean csendesen. – Húsz
éve tépelődöm azon, vajon nem kellett-e volna megtartanom
Lilyt. Nem is olyan régen az volt a természetes, ha egy 18
éves nőnek gyereke van. Most, hogy mindenképpen meg kell
találnom, rájöttem, az is elég lenne, ha csak messziről
láthatnám. Jean beharapta az ajkát. – Vagy legalábbis azt
hiszem, elég lenne – tette hozzá halkan.
Sam Jeanről Alice-re tekintett. Két olyan nőt látott, akik
– bár különböző módon – mindketten elvesztették a
gyereküket. A kadét az iskola befejezése előtt állt. Ha nem
hal meg abban a balesetben, Jean hozzáment volna és
megtartja a gyerekét. Ha Karen nem jött volna haza húsz
évvel ezelőtt egy estére, még ma is élne és Alice-nek
valószínűleg unokái lennének.
 Az élet soha nem igazságos – gondolta Sam –, de azért
megpróbálhatjuk jobbá tenni. Ha nem is tudta megoldani
Karen halálának rejtélyét, de Jeannek legalább tud most
segíteni.
– Az örökbefogadási papírok intézéséhez biztos jogászt is
igénybe vett Dr. Connors – mondta. – Valakinek tudnia kell,
ki volt az a jogász. A felesége vagy valamilyen családtagja
nem él errefelé?
– Nem tudom – mondta Jean.
– Próbáljunk meg ezen elindulni. A hajkefét meg a
faxokat elhozta magával?
– Nem.
– Szeretném azokat megkapni.
– A hajkefe olyan egész kicsi. Az a fajta, amit egy
neszesszerbe könnyen be lehet tenni – mondta Jean. –
Illatszerboltban tucatjával árulják az ilyet. A faxon sincs
semmi, ami elárulná, honnan küldték őket.
– Jó lenne, ha nálam lennének, amikor a lelkésszel
beszélek.
Jean és Sam egy pár perccel később elmentek. Úgy
egyeztek meg, hogy Sam követi Jean autóját a szállodához.
Alice az ablakból nézte őket, aztán benyúlt a kardigánja
zsebébe. Ma reggel Karen sírján talált egy kis jelvényt, amit
biztos egy kisgyerek hagyott el. Amikor Karen kicsi volt, egy
csomó plüssállata volt. Alice emlékezett, hogy a bagoly volt
Karen egyik kedvence. Alice egy szomorkás mosollyal
pillantott rá a tenyerében lévő bagoly kitűzőre.
 32.

Jake Perkins a Glen-Ridge House halljában ücsörgött és

nézte, ahogy az osztálytalálkozó utolsó résztvevői is
kijelentkeznek és visszaindulnak hétköznapi életükhöz. Az
üdvözlő felirat már eltűnt, a bár is üresen kongott. – Már az
utolsó utáni búcsúzkodáson is túl vannak – gondolta. –
Valószínűleg már halálosan unják egymást.
Amikor a szállodába érkezett, első dolga az volt, hogy
ellenőrizze, vajon Ms. Wilcox nem jelentkezett-e ki. Mint
megtudta, nem, és a negyed háromra rendelt autót sem
mondta le.
Pontban negyed háromkor egyenruhás sofőr lépett be az
ajtón, és odament a pulthoz. Jake odaosont és hallotta,
amint a sofőr mondja, hogy Laura Wilcoxért jött.
Fél háromkor a sofőr szemmel láthatóan bosszúsan
elment. Többek füle hallatára közölte, kár, hogy nem
mondták le a fuvart, mert emiatt egy másik melótól elesett,
és hogy őt ne hívják, ha ugyanez a nő kér autót.
Jake négykor még mindig a szálloda halljában volt.
Akkor tért vissza Dr. Sheridan azzal az idősebb férfivel,
akivel vacsora után beszélgetett. Egyenest a recepciós
pulthoz mentek. – Biztos Laura Wilcox után fog érdeklődni
– jósolta Jake. A végén igaza lesz, és tényleg kiderül, hogy
Laura Wilcox eltűnt.
Úgy döntött, soha nem árt, ha Dr. Sheridantől szerez
valami hasznos információt. Épp időben ért oda ahhoz,
hogy hallja, amint a férfi azt mondja: – Jean, igaza van.
Nekem se tetszik ez, de ne felejtse, Laura felnőtt ember,
akinek megvan a joga ahhoz, hogy bármikor megváltoztassa
a véleményét arról, hogy mikor megy el egy szállodából vagy
mikor száll fel egy repülőre.
– Elnézést, uram. Jake Perkins vagyok, a stonecrofti
újság riportere – szakította félbe Jake.
– Sam Deegan.
Jake tudta, hogy sem Dr. Sheridan, sem pedig Sam
Deegan nem örül a megjelenésének. – Na, akkor csapjunk
bele – gondolta.
– Dr. Sheridan, tudom, hogy aggódott, amiért Ms. Wilcox
nem volt ott az ebédnél, most pedig lekéste az iderendelt
autót. Mit gondol, lehet, hogy történt vele valami – persze
annak a történetnek az ismeretében, ami az önök egykori
asztaltársaságával történt?
Látta Jean Sheridan döbbent arckifejezését, ahogy Sam
Deeganre néz. – Ezek szerint Jean nem mesélt neki az
asztaltársairól – gondolta Jake. Bár nem tudta, ki lehet ez
a férfi, de azért Jake arra gondolt, jó lenne tudni a reakcióját
arról, amit most már bombasztorinak gondolt. Előszedte a
zsebéből a lányokról készült közös fényképet, és a férfi elé
tartotta. – Nézze, uram, ez volt Dr. Sheridan asztaltársasága
az iskola utolsó évében. Azóta húsz év telt el, ezalatt a múlt
hónapig öten haltak meg. Ketten közülük balesetet
szenvedtek, egy öngyilkos lett, egyet pedig feltehetően egy
lavina sodort el. Egy hónappal ezelőtt az ötödik lány, Alison
Kendall a saját medencéjébe fulladt. Amennyire tudom,
nem kizárt, hogy ez az utolsó nem véletlen baleset volt. Most
pedig úgy tűnik, Laura Wilcox is eltűnt. Nem gondolja, hogy
ez különös egybeesés?
Sam elvette a képet és ahogy nézte, arca egyre komorabb
lett. – Nem hiszek az ilyen méretű véletlenben – mondta
kurtán. – Most pedig, ha megbocsát, Mr. Perkins.
 – Ó, miattam ne aggódjon. Itt maradok és megvárom,
hátha Laura Wilcox felbukkan. Szeretnék egy interjút
készíteni vele.
Sam szinte keresztülnézett Perkinsen, elővette a
névkártyáját és a recepciósnak adta. – Kérek egy listát
azokról az alkalmazottakról, akik az elmúlt éjjel
szolgálatban voltak – mondta határozott, erős hangon.
 33.

– Már úton kellene lennem – magyarázta Gordon Amory

Jeannek –, de kismillió üzenet várt itt az ebéd után. Éppen
egy új sorozat egyik epizódját forgatjuk Kanadában, és elég
komoly gondok merültek fel. Úgyhogy az elmúlt két órában
a telefonon lógtam.
Gordon a csomagjaival éppen a recepciós pultnál állt,
amikor a recepciós odahozta Samnek a munkatársak
jelenléti ívét. – Jean, valami baj van? – kérdezte Gordon,
miközben Jean arckifejezését tanulmányozta.
– Laura eltűnt – mondta Jean, hangjában enyhe
remegéssel. – Úgy volt, hogy negyed háromkor indul a
reptérre. Az ágyában az éjjel nem aludt senki, a szobalány
szerint pedig a piperecuccai egy része eltűnt. Persze lehet,
hogy egyszerűen csak úgy döntött, máshol tölti az éjszakát,
de annyira határozottan mondta, hogy reggel velünk lesz.
Iszonyúan aggódom.
– Amikor Jack Emersonnal beszélgetett tegnap este,
határozottan mondta, hogy az ebédre eljön – erősítette meg
Gordon.
Sam belehallgatott a beszélgetésbe. Gordonhoz fordult és
bemutatkozott.
– El kell fogadnunk, hogy Laura Wilcox felnőtt nő.
Minden joga megvan arra, hogy máskor jelentkezzen ki egy
szállodából, mint ahogy korábban mondta. Ennek ellenére
okos dolog lenne utánajárni, hogy valamelyik barátja
tudott-e valamit a terveiről.
– Mr. Amory, elnézést, hogy megvárakoztattam – mondta
a recepciós. – Elkészítettem a számláját.
Gordon Amory habozott, aztán Jeanhez fordult:
 – Szerinted Laurával valami történt?
– Szerintem igen. Laura nagyon jóban volt Alisonnal.
Magától biztosan nem hagyta volna ki a gyászszertartást,
bármi is volt a programja előző éjjel.
– Szabad még a szobám? – fordult Amory a pultoshoz.
– Természetesen.
– Akkor egyelőre maradok, amíg meg nem tudunk
valamit Ms. Wilcoxról. Jeanhez fordult, aki – még a Laura
iránti aggodalom közepette is – érzékelte, hogy Gordon
Amory milyen jóképű férfi. – Valaha sajnáltam őt – gondolta.
– Örök vesztes volt, most meg micsoda férfit varázsolt
magából.
– Jean, tudom, hogy megbántottam Laurát tegnap este
és ez ronda dolog volt. Valahogy elégtételt éreztem
mindazért, ahogy ő bánt velem, amikor gyerekek voltunk.
Valamilyen szerepet ígérhettem volna a sorozatban, ha nem
is a főszerepet. Nagyon el volt keseredve. Talán ezért sem
bukkant fel ma reggel. Fogadni mernék, hogy akár épkézláb
magyarázattal, akár anélkül, de fel fog bukkanni, és akkor
ajánlok neki munkát. Addig meg itt maradok, hogy ezt
személyesen tehessem meg.
 34.

Jake Perkins az előtérből figyelte, ahogy a Glen-Ridge

alkalmazottai egymás után bemennek a pult mögötti kis
irodába, hogy Sam Deegannel beszéljenek. Amikor kijöttek,
annyit elkapott a beszélgetésükből, hogy Deegan
szisztematikusan végigmegy a listán, és mindenkit behív,
aki előző nap szolgálatban volt. Azt vette ki a szavaikból,
hogy egyikük sem látta Laura Wilcoxot kilépni a
szállodából. A boy és a parkolófiú teljesen biztos volt abban,
hogy Ms. Wilcox nem ment ki a főbejáraton.
Arra is rájött, hogy a most is szolgálatban lévő szobalány
takarította előző nap Laura szobáját. Amikor a lány kijött
Sam Deegantől, Jake követte és vele együtt ment fel a lifttel
a negyedikre. – A stonecrofti újság riportere vagyok –
mondta, miközben elővett egy névkártyát –, és
szabadúszóként dolgozom a New York Postnak is. Majdnem
teljesen igaz – gondolta magában. – De nemsokára tényleg
az leszek.
Nem volt nehéz a lányt szóra bírni. Myrna Robinsonnak
hívták. A helyi főiskolára járt, és mellette a szállodában
dolgozott. Kicsit naiv szegényke – gondolta Jake
nagyképűen –, és teljes izgalomban van attól, hogy egy igazi
detektív faggatta.
Jake kinyitotta a jegyzetfüzetét.
– Pontosan mit kérdezett magától Deegan nyomozó?
– Az érdekelte, biztos vagyok-e abban, hogy Laura Wilcox
pipereholmijának egy része hiányzik. Megmondtam neki,
hogy egész biztos. Mr Deegan, mondtam neki, el nem tudja
képzelni, a hölgy mennyi pipereholmit volt képes arra a kis
polcra rámolni. Na, annak pont a fele hiányzott. Olyanok
mint például a bőrtisztító, a hidratáló krém, a fogkefe és a
toalett-táska.
– Ezek azok a holmik, amit egy nő akkor visz magával,
ha máshol tölti az éjszakát? – kérdezte Jake segítőkészen. –
És mi a helyzet a ruhákkal?
Myrna elbizonytalanodott, és a blúza egyik gombjával
kezdett babrálni.
– Nem szóltam egy szót sem Mr. Deegannek a ruhákról.
Azt persze mondtam neki, hogy az egyik bőrönd eltűnt, de
azt nem, hogy nem volt ott a kék kasmír kardigán, a nadrág
és a rövid szárú csizma sem. Nem akartam, hogy olyan
kíváncsinak tűnjek.
Myrna pont az a méret, mint Laura. Százat az egyhez,
hogy felpróbálta Laura ruháit. A hiányzó ruha és a nadrág
pedig az lehet, amit Laura a szertartáson és az ebédnél
akart viselni. – De ugye a bőröndről szólt Mr. Deegannek? –
kérdezte Jake.
– Aha. Ms. Wilcox iszonyú sok csomagot hozott. Az
ember azt hihette, világkörüli útra indult. Mindenesetre ma
reggel a kisebbik bőrönd nem volt a helyén. Az más is volt,
mint a többi, egy igazi Louis Vuitton, azért is jegyeztem meg.
Annyira szép mintája van, olyan elegáns. A két nagyobb
bőrönd krémszínű bőr.
– Myrna, tud nekem segíteni abban, hogy
körülnézhessek Laura szobájában? Esküszöm, semmihez
sem nyúlok hozzá.
Túl messzire mentem – gondolta. Látta Myrna riadt
arckifejezését. Myrna a folyosót bámulta, és Jake szinte
olvasni tudott a gondolataiban. Ha a szobaasszony
rajtakapja, hogy idegent visz be egy szobába, azonnal
kirúgja.
 Jake egyből visszakozott. – Myrna, nem lett volna szabad
ezt kérnem. Felejtse el. Itt a névkártyám. Húsz dollárt is
megér nekem, ha ezt elrakja és felhív, ha bármit hall
Lauráról. Mit szól ehhez? Így akár maga is riporter lehet.
Myrna beharapta az ajkát, ahogy az ajánlatot mérlegelte.
– Nem a pénzről van szó – mondta végül.
– Persze hogy nem.
– Ha a Postnak eladja a sztorit, én csak névtelen
forrásként szerepelhetek benne.
Nézd csak, a lány okosabb annál, mint ahogy kinéz –
gondolta Jake és bólintott. Egyezségüket kézfogással
pecsételték meg.
Már majdnem hat óra volt. A recepció környéke közben
szinte teljesen kihalt. Jake a pulthoz ment és megkérdezte,
vajon Mr. Deegan elment-e.
A recepciós fáradt volt és levert.
– Nézd, fiacskám, ő már elment, és hacsak nem akarsz
kivenni egy szobát, akkor jobban tennéd, ha te is
hazamennél.
– Biztos vagyok abban, hogy megkérte magát, szóljon
neki, ha Ms. Wilcox visszajön vagy hallanak róla – próbálta
Jake. – Odaadhatom én is a kártyámat? A hétvégén jóba
lettem Ms. Wilcoxszal, és most már én is aggódom érte.
A férfi elvette a kártyát és rápillantott.
– A Stonecroft Academy Gazette riportere és szabadúszó
újságíró, mi? Kettétépte a névkártyát, majd odavetette. –
Öcsi, nem nagy neked kicsit ez a mellény? Tégy egy
szívességet és tűnj el innen, de gyorsan!
 35.

Helen Whelan holttestét vasárnap délután 5.30-kor találták

meg egy Washingtonville melletti erdőben, mintegy húsz
kilométerre Surrey Meadowstól. Egy tizenkét éves kisfiú
botlott bele, amikor egy barátjához menet átvágott az erdőn.
Sam éppen befejezte a szállodai alkalmazottak
kihallgatását, amikor megkapta a Helen Whelanről szóló
értesítést. Felszólt telefonon Jean szobájába. Jean azért
ment fel, hogy felhívja Mark Fleischmant, Carter Stewartot
és Jack Emersont, hátha valamelyikük tudott Laura
terveiről. Robby Brenttel már korábban találkozott a bárban
és ő azt mondta, fogalma sincs arról, hol lehet Laura.
– Most el kell mennem, Jean – mondta Sam. – Sikerült
valakit elérnie?
– Carterrel tudtam beszélni. Ő is nagyon aggódik, de
nem tudja, hol lehet Laura. Mondtam neki, hogy Gordonnal
együtt vacsorázunk, és hogy ő is csatlakozzon. Együtt hátha
össze tudunk állítani egy olyan listát, hogy Laurát kivel
láttuk beszélgetni, hátha erről valami beugrik. Jack
Emerson nincs otthon, csak üzenetet tudtam hagyni a
rögzítőjén. Mark Fleischmannal ugyanez a helyzet.
– Valószínűleg ez a legtöbb, amit most tehet – mondta
Sam. – A törvény is megköti a kezünket. Ha holnapig se
hallunk róla semmit, akkor szerzek házkutatási parancsot
és hátha valami nyomra bukkanunk a szobájában, hova is
mehetett. Addig pedig kérem, legyen nyugodt.
– Elmegy a plébániahivatalba is holnap?
– Hogyne – ígérte meg Sam, majd letette a telefont és
kisietett az autójához. Semmi értelme nem lett volna
elmondani Jeannek, hogy éppen egy olyan helyszínre
igyekszik, ahol egy másik eltűnt nő holttestét találták meg.
– Helen Whelant hátulról vágták fejbe, és ezt követően
többször megszúrták. Feltehetőleg ugyanazzal a tárggyal
ütötték le, mint a kutyáját – mondta Samnek Cal Grey, az
orvosszakértő. A holttestet éppen akkor vitték el, és a
rendőrség fényszórók mellett fésülte át a terepet, hátha
valamilyen használható nyomra bukkannak. – Addig nem
mondhatok semmi biztosat, amíg a boncolás meg nem
történt, de egyelőre úgy tűnik, az áldozat már a fejére mért
ütés után elvesztette az eszméletét. A szúrt sebeket azután
ejtették, hogy az áldozatot idecipelték. Csak remélni lehet,
hogy nem tudta, mi történik vele.
Sam nézte, ahogy a törékeny testet a zsákba teszik. – A
ruhája viszonylag épnek tűnik – mondta.
– Pedig nem az. Az a feltevésem, hogy a gyilkos
egyenesen idehozta, és aztán itt ölte meg. A kutya pórázát
még mindig a kezében tartja.
– Várjanak csak egy pillanatot! – szólt Sam a férfinek, aki
éppen a hordágyat vette elő. Sam leguggolt, és érezte, ahogy
a cipője belesüllyed a sáros talajba. – Add csak ide az
elemlámpád, Cal!
– Mit látsz?
– A nadrágja szárán vérfolt van. Nem hinném, hogy a
nyakán vagy a mellén lévő sebből származik. Az a gyanúm,
a gyilkos erősen vérzett, például egy kutyaharapástól. Sam
felegyenesedett. – Ami azt jelenti, lehet, hogy elsősegélyre
szorult. Kiadok egy figyelmeztetést minden kórháznak, hogy
jelentsék, ha kutyaharapásos sebet kezeltek a hétvégén, és
figyeljenek erre az elkövetkező napokban is. Cal, a
laboratórium ellenőrizze le ezt a vérfoltot is! Majd később
benézek hozzád.
 Ahogy Sam az orvosszakértő irodájába ment, Helen
Whelan értelmetlen halálának tudata hirtelen
gyomorszájon vágta. Gyakran érezte ezt, amikor az erőszak
ilyen formájával találkozott. – El akarom kapni azt a fickót,
sőt én akarom rákattintani a bilincset – gondolta magában.
– Csak azért imádkozom, hogy bárhol is harapta meg a
kutya, nyomorultul szenvedjen.
Lehet, hogy a gyilkos okosabb annál, minthogy kórházba
menjen, de akkor is el kell látnia a sebet. Bár ez olyan, mint
tűt keresni a szénakazalban, mégis, a környék összes
patikáját értesíteni kell, figyeljenek azokra, akik jódot,
sebfertőtlenítőt és sebkötözőt vesznek. Persze ha elég okos
ahhoz, hogy a kórházakat elkerülje, akkor ahhoz is elég
okos, hogy az ilyen dolgokat egy nagyobb üzletben vegye
meg, ahol akkora a sor a kasszánál, hogy senkinek nincs
ideje megnézni, mi is van a kosárban.
De azért egy próbálkozást megér – döntötte el keserűen
Sam, ahogy eszébe jutott a Helen Whelanről látott mosolygó
kép. Húsz évvel ezelőtt Karent ugyanilyen brutális módon
késelték meg.
Az egész nap gomolygó pára most már szitáló esőre
váltott. Sam egy pillanatra megmerevedett, ahogy
bekapcsolta az ablaktörlőt. – Nem lehet összefüggés a két
eset között – gondolta. – Karent a saját házukban ölték meg,
Helen Whelant pedig kutyasétáltatás közben a szabadban.
Minden lehetséges – döntötte el Sam. – Hadd legyen csak
óvatlan. Hátha most nyomára bukkanunk valaminek.
Remélhetőleg meglesz a DNS-mintája. Az ő vére ott van a
kutya pofáján és talán a nő ruháján is.
Ahogy a szakértő irodájához ért, leparkolt, bezárta az
autót és bement. Hosszú éjszaka lesz és még hosszabb
nappal. El kell mennie a plébániára, és rá kell vennie a
lelkészt, hogy mutassa meg neki a húsz évvel ezelőtt
kereszteltek listáját. Fel kell hívnia annak az öt nőnek a
családját, akik az egykori asztaltársaság tagjai közül
meghaltak, és minél több részletet meg kell tudni a
halálukról. És ki kell derítenie, mi történt Laura Wilcoxszal.
– Ha nem lenne már öt haláleset abban az osztályban, azt
gondolnám, lelépett valakivel. Ha jól értem, elég bővérű
nőről van szó, aki nem sokáig bírja ki férfi nélkül.
Az orvos szakértő és a mentősök másodpercekkel utána
érkeztek. Fél órával később Sam már a nőnél talált
tárgyakat vizsgálta. Mindössze egy karóra és egy gyűrű.
Táska sem volt nála, a kulcsai és a zsebkendője a kabátja
jobb zsebében voltak.
A ház kulcsa mellett még egy apró tárgy feküdt: egy kis
bagoly kitűző, alig két centi nagyságú. Sam azzal a
csipesszel, amit a segéd is használt, megfogta a kitűzőt és
közelről megnézte. A bagoly tágra nyílt, hideg szemekkel
visszanézett.
– A nadrágzseb mélyén volt – mondta a segéd. – Majdnem
elkerülte a figyelmemet.
Sam emlékezett arra, hogy Helen Whelan kertjében már
ott volt egy nagyobb méretű tök, az előszobában egy
dobozban pedig egy papír csontváz, amit bizonyára
valahova fel akart akasztani. – Hálaadásra készült –
mondta.
– Ez is valószínűleg oda tartozott. Csomagoljon be
mindent, és elviszem a laborba!
Negyven perccel később már azt nézte, ahogy Helen
Whelan ruhájának minden részét mikroszkóp alatt
vizsgálják. Egy másik asszisztens ujjlenyomatot keresett az
autókulcson.
 – Mindenhol csak az ő ujjlenyomata van – mondta. Aztán
egy kicsivel később megszólalt. – Ez aztán furcsa. Ezen
viszont egy darab ujjlenyomat sincs, sőt piszok sem. Ez meg
hogy lehet? Nem repülhetett be csak úgy a zsebébe. Valaki
kesztyűvel kellett, hogy betegye.
Sam egy pillanatra elgondolkodott. – Vajon a gyilkos
direkt rakta be a baglyot? Egész biztos volt benne. – Ezt
titokban kell tartani – mondta. Elvette újból a csipeszt,
felemelte a baglyot és alaposan megnézte. – Te fogsz engem
a gyilkoshoz vezetni – mondta. – Még nem tudom, hogyan,
de te fogsz.
 36.

Abban maradtak, hogy este hétkor találkoznak az

étteremben. Jean az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a
sötétkék nadrágját és egy világoskék, széles galléros
kardigánt vesz fel. Egész nap nem tudott felmelegedni
azután, hogy a temetőben reggel átfázott.
– Persze ez nevetséges – mondta magának, miközben
megigazította a sminkjét és megfésülködött. Állandóan az
járt a fejében, ki lehet az, aki annyira közel áll Lilyhez, hogy
meg tudja szerezni a hajkeféjét.
– Vagy lehet, hogy Lily rám talált, és most megbüntet
azért, mert nem tartottam meg? – kérdezte magától Jean. –
Most tizenkilenc és fél éves. Vajon milyen élete volt eddig?
Vajon a szülei ugyanolyan csodálatosak maradtak, mint
ahogy Dr. Connors leírta őket, vagy megváltoztak, amint
megkapták a kisbabát?
De az ösztöne azt súgta, nem Lily játszadozik vele. –
Valaki olyan csinálja, aki engem akar bántani. Könyörgöm,
pénzt akarjon – gondolta Jean. – Minden pénzt megadok,
csak őt ne bántsák!
Belenézett a tükörbe, és végigmérte saját magát. Jó
néhányszor mondták neki, hogy Kati Courkre, a Today
műsorvezetőjére hasonlít, és ezt Jean bóknak tekintette. És
vajon Lily hasonlít rám? – tűnődött Jean. – Vagy inkább
Reedre ütött? Az a hajtincs, amit küldtek, annyira szőke, és
Reed állandóan azzal viccelt, hogy az anyja szerint a haja
olyan, mint a téli búzáé. Vagyis Lily az apja hajszínét
örökölte. A szemei biztosan kékek, hiszen mindkettőjüktől
azokat örökölhette.
 De hát ezen már sokszor törte a fejét. Jean megrázta a
fejét, a hajkefét a polcra tette, eloltotta a villanyt és elindult,
hogy csatlakozzon a többiekhez az étteremben.
Gordon Amory, Robby Brent és Jack Emerson már ott
üldögélt az egyik asztalnál az amúgy meglehetősen üres
étteremben. Ahogy fölálltak, hogy őt üdvözöljék, Jean
számára még szembeötlőbb volt, hogy milyen
különbözőképpen néztek ki és öltözködtek. Amory egy
kasmíringet és egy drága gyapjúzakót viselt. Minden ízében
a jól menő üzletembert sugallta. Robby Brent levette az
ebédnél hordott csavart mintás pulóverét, és most egy olyan
garbó volt rajta, ami még jobban kihangsúlyozta rövid
nyakát és zömök alkatát. Jack Emerson jól szabott
kordbársony zakót viselt, de az ehhez felvett piros-fehér
kockás ing és a csicsás nyakkendő tönkretette az
összhatást. Ahogy Jean Emerson húsos arcát nézte, a régi
Nixon-ellenes kampány jutott eszébe: „Vásárolna használt
autót ettől az embertől?” Jack előzékenyen kihúzta a
mellette lévő széket, és Jean karjára téve a kezét maga mellé
invitálta. Jean azonnal elhúzta a karját, de a felkínált helyet
elfogadta.
– Jeannie, mi már rendeltünk italt – mondta Emerson.
Vállaltam a kockázatot, és rendeltem neked egy
chardonnay-t.
– Jól tetted. Ti jöttetek korábban, vagy én késtem el?
– Mi jöttünk egy kicsit előbb. Te pontos vagy, Carter
pedig még nincs itt.
Húsz perccel később, amikor éppen arról vitatkoztak,
rendeljenek-e vagy sem, befutott Carter is. – Bocs, ha
vártatok, de nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan
újabb osztálytalálkozó lesz – mondta ironikusan. Farmer és
hosszú ujjú kapucnis póló volt rajta.
 – Egyikünk sem így tervezte – mondta Gordon Amory. –
Kérj magadnak egy italt, aztán térjünk a tárgyra, ami miatt
összejöttünk.
Carter bólintott, és Emerson martinis poharát felemelve
rendelt egy italt magának. – Folytasd csak, Gordon –
mondta.
– Hadd kezdjem azzal, hogy némi gondolkodás után arra
jutottam, hogy Laura iránti aggódásunk valószínűleg
felesleges. Hallottam, amikor pár évvel ezelőtt elfogadott egy
meghívást egy nagyágyútól – a nevét fedje homály, elég arra
utalni, hogy ez Palm Beachen történt –, és az esti parti
közepén egyszerre csak eltűnt. Állítólag a fickó vitte el a
privát repülőjén. Azt mesélik, akkor még fogkefe vagy
pipereholmi sem volt nála.
– Emlékeim szerint Stonecroftra senki nem jött
magánrepülőn – jegyezte meg Robby Brent. – Sőt, ahogy
néhányukat elnéztem, mintha hátizsákos turistaúton lettek
volna.
– Ugyan, Robby – tiltakozott Jack Emerson. – Jó
néhányuknak nagyon jól megy a sora. Pontosan ezért is
vettek a környéken telket maguknak.
– Jack, ma estére hagyjuk ezt az ügynökös dumát –
vágott közbe Gordon. – Nézd, neked sok pénzed van,
ráadásul, ha jól sejtem, csak neked van a városban saját
házad, ahová elhívhattad Laurát egy kis csendes
találkozóra.
Jack Emerson arca elkomorult.
– Gordon, remélem, ezt viccnek szántad.
– Nem akarom elvenni Robby komédiás kenyerét –
mondta Gordon, miközben egy olajbogyóért nyúlt. –
Laurával és veled kapcsolatban persze vicceltem, de az
értékesítési szövegről nem.
 Jean úgy döntött, itt az ideje, hogy más irányba terelje a
beszélgetést.
– Hagytam üzenetet Mark mobilján. Épp az előbb hívott
vissza. Ha holnapig nem hallunk Lauráról, akkor lemondja
a programjait és ő is idejön.
– Mindig is érdekelte Laura – szólalt meg Robby. – Nem
csodálkoznék, ha ez még ma is így lenne. Tegnap este is
direkt mellé ült, pedig ehhez ki kellett cserélnie az
ültetőkártyákat.
– Szóval ezért siet annyira vissza – gondolta Jean,
miközben rájött, hogy túl sokat akart belegondolni a
telefonbeszélgetésükbe. – Jeannie – mondta Mark. –
Szeretném hinni, hogy Laura rendben van. Ha netán mégis
történt vele valami, akkor ez azt jelentheti, hogy tényleg van
valami szörnyű összefüggés a halálesetek között.
És én még azt hittem, hogy értem aggódik –
bosszankodott magában Jean. – Még Lilyről is akartam neki
mesélni. Azt gondoltam, hogy ő, mint pszichiáter, tud valami
kapaszkodót adni ahhoz, hogy ki próbál engem zaklatni.
Mindenki megkönnyebbülésére megjelent egy idősebb
pincér, és étlapot nyomott mindenki kezébe. – Ajánlhatok
valami különlegességet ma estére? – kérdezte.
Robby várakozó mosollyal a pincérre nézett.
– Alig várom… – morogta.
– Hátszínszelet gombával, rákkal töltött naphal…
Amikor befejezte a felsorolást, Robby megszólalt: –
Kérdezhetek valamit?
– Természetesen, uram.
– Vajon az tekinthető a hely specialitásának, hogy az
előző estéről megmaradt ételt kínálják másnapi
különlegességnek?
 – De uram, biztosíthatom, hogy erről szó sincs – kezdte
a pincér bocsánatkérően. – Negyven éve dolgozom itt, és
nagyon is büszkék vagyunk a konyhánkra.
– Hagyja csak. Csupán egy kis színt akartam vinni a
beszélgetésünkbe – mondta Robby. – Jean, akkor mit kérsz?
– Cézár salátát és báránybordát, közepesen átsütve –
mondta Jean csendesen. Robby nem szarkasztikus –
gondolta magában –, hanem kötözködő és kegyetlen. Azokra
utazik, akik nem tudnak visszaütni, mint például Miss
Bender, a matektanár vagy most ez a szegény fickó.
Megjegyzést tesz, hogy Mark hajtott Laurára, miközben nála
jobban senki nem akarta megszerezni Laurát.
Hirtelen egy nyugtalanító gondolat ötlött föl benne.
Robby gazdag lett és híres. Ha elhívná valahová Laurát, az
biztosan elfogadná, ebben egész biztos vagyok. Jeannek
elállt a lélegzete, amikor rájött, komolyan szóba jöhet
Robby, mint aki magához hívja és aztán bántalmazza
Laurát.
Utolsónak Jack Emerson rendelt. Visszaadta a
pincérnek az étlapot, aztán a többiekhez fordult:
– Megígértem a barátaimnak, hogy még az este beugrom
hozzájuk, úgyhogy vágjunk is bele, kivel töltött sok időt
Laura a hétvégén. Aztán Gordonra pillantott: – Persze téged
leszámítva, Gordie. Te álltál Laura listájának az élén.
Jesszusom – gondolta Jean –, ezek pillanatokon belül
egymás torkának esnek. Aztán Carter Stewarthoz fordult:
– Carter, miért nem kezded inkább te? Van valami
ötleted?
– Azt láttam, hogy Laura egy csomót beszélgetett Joel
Niemannal. Eredetileg a felesége is ott volt, de aztán a
pénteki vacsora után hazament. Valami vezető a Targetnél,
és szombat reggel Hongkongba kellett repülnie.
 – Jack, ők nem valahol errefelé laknak? – kérdezte
Gordon.
– Rye-ban van házuk.
– Az nincs messze ide.
– Péntek este beszélgettem Joellal – szólt közbe Jean. –
Nem tűnik olyannak, aki megvárja, hogy a felesége kitegye
a lábát otthonról, aztán egyből a lakására hívja Laurát.
– Lehet, hogy nem tűnik olyannak, de speciel tudok róla,
hogy volt néhány barátnője – mondta Emerson. – Sőt, azt is
tudom, hogy a könyvelő cége stiklijei miatt majdnem
elmeszelték. Tulajdonképpen ezért nem kapott ő is
kitüntetést.
– Na és mit gondoltok a hiányzó kitüntetettről, Mark
Fleischmanról? – kérdezte Robby Brent. – Lehet, hogy
magas, vidám, vicces és bölcs, de állandóan ott lebzselt
Laura körül. Szinte a nyakát szegte azért, hogy a buszon
mellette ülhessen.
Jack Emerson megitta a maradék martinit, aztán intett
a pincérnek, hogy kér még egy adagot. Egy pillanatra
eltűnődött, majd megszólalt: – Most jut eszembe, Marknak
lenne hova meghívnia Laurát. Az apja most éppen nincs a
városban. A múlt héten a postán összefutottam Cliff
Fleischmannal és megkérdeztem, eljön-e a fia ünnepségére.
Azt mondta, hogy mindenképpen Chicagóba kell utaznia
valami barátait meglátogatni, de hogy feltétlenül fel fogja
hívni Markot. Lehet, hogy a házát is felajánlotta neki, mivel
keddig távol lesz.
– Akkor Mr. Fleischman meggondolta magát – mondta
Jean. – Mark elment megnézni a régi házukat, és azt
mondta, égtek a lámpák. Egy szóval sem említette, hogy
hallott volna az apjáról.
 – Cliff Fleischman, ha elutazik, mindig égve hagy egy
csomó lámpát – felelte Emerson. – Úgy tíz éve, amikor
nyaralni volt, betörtek hozzá. Szerinte, ha égtek volna a
lámpák, akkor ez nem történik meg.
Gordon egy kenyérdarabot tört magának. – Én azt vettem
ki, hogy Mark nagyon eltávolodott az apjától.
– Ez így van, és azt is tudom, miért – mondta Emerson.
– Mark anyjának a halála után az apja elküldte a
házvezetőnőt és ő átjött hozzánk dolgozni. Nagy
pletykafészek volt a nő, és egy csomó szaftosat mesélt a
Fleischman családról. Azt mindenki tudta, hogy az
idősebbik fiú, Dennis az anyja szeme fénye volt. A mama
soha nem tudta megemészteni Dennis halálát, és a
balesetért Markot okolta. A kocsi az autóbehajtó elején állt.
Mark állandóan nyaggatta Dennist, hogy tanítsa már meg
vezetni. Mark még csak tizenhárom éves volt, és egyedül
nem indíthatta el az autót. Azon a délutánon viszont
elindította, és amikor kiszállt, elfelejtette behúzni a
kéziféket. Szegény Dennis nem vette észre, hogy az autó
elindult lefelé a lejtón.
– És a mama hogyan jött erre rá? – kérdezte Jean.
– Ki tudja? A házvezetőnő szerint egyik este történt
valami, és utána teljesen Mark ellen fordult. Az örökségéből
is kizárta, pedig a saját családja révén komoly vagyona volt.
Mark akkor már az orvosi egyetemre járt.
– De hát csak tizenhárom éves volt akkoriban – szólalt
meg Jean.
– És persze mindig féltékeny a bátyjára, az tuti – mondta
csendesen Carter Stewart. – De lehet, hogy beszélt az
apjával, tudta, hogy az öreg nem lesz itthon, ráadásul még
a lakáskulcsa is megmaradhatott.
 Vajon Mark hazudott, amikor azt mondta, hogy Bostonba
kell mennie? – vívódott Jean. – Amikor Alice-szel és Sammel
beszélgettünk, vajon nem mesélte túlságosan is
határozottan, hogy elsétált az apja háza előtt? Lehet, hogy
még mindig a városban van Laurával?
– Ezt képtelen vagyok elhinni – gondolta Jean, de
Gordon Amory megszólalt. – Állandóan abból indulunk ki,
hogy Laura valakivel ment el. Pedig lehet, hogy valakihez
ment. Nem vagyunk túl messze Greenwichtől, Bedfordtól és
Westporttól, ahol Laura híres barátai közül sokaknak van
háza.
Jack Emerson elővett egy listát, amin az összes résztvevő
neve szerepelt. Arra jutottak, hogy mindannyian
végighívnak egy párat közülük és megkérdezik tőlük, nincs-
e ötletük, Laura hova mehetett.
Aztán a vacsora végén elbúcsúztak és megegyeztek, hogy
reggel telefonon keresik egymást. Stewart és Emerson az
autójához indult, Jean pedig szólt Amorynak és Brentnek,
hogy még megkérdezi a recepcióst, van-e valami hír.
– Akkor én elköszönök – mondta Gordon. – Még van egy
pár elintézendő telefonom.
– De Gordie, vasárnap késő este van – mondta Robby
Brent. – Mi az, ami nem várhat holnap reggelig?
Gordon Amory Robby ártatlanul kíváncsi arcába bámult.
– Amint tudod, szeretném, ha Gordonnak hívnál –
mondta csendesen. – Jó éjszakát, Jean.
– Öntelt fráter – nézett Gordon után Robby, ahogy az
elsétált a lifthez. – Fogadni mernék, hogy felmegy és
bekapcsolja a tévét, az egyik csatornáján ma indul egy új
sorozat. De az is lehet, hogy csak az új ábrázatát akarja
bámulni a tükörben. Istenemre mondom, Jean, az a
plasztikai sebész egy zseni lehet. Emlékszel, milyen ronda
kis kölyök volt Gordie?
Cseppet sem érdekel, miért megy fel a szobájába –
gondolta Jean. Csak meg akarom tudni, Laura nem
telefonált-e, és aztán bezuhanok az ágyba. – Szerintem
inkább tiszteletreméltó, hogy képes volt megfordítani az
életét. Szörnyű gyerekkora volt.
– Mint a legtöbbünknek – vágta rá Robby. – Kivéve persze
a hiányzó szépségkirálynőnket – vonta meg a vállát. –
Felkapom a kabátom és kimegyek a levegőre. Hiányzik a
mozgás, az itteni konditerem pedig le van pukkanva.
– Van bármi ebben a városban, ami szerinted nincs
lepukkanva? – kérdezte Jean élesen.
– Hát, nem sok minden – mondta Robby vidáman. –
Kivéve persze téged, Jeannie. Sajnáltalak, hogy rosszul
esett neked, hogy Mark Laurával volt a hétvégén. Persze azt
is láttam, hogy Mark irántad is nyitott volt. Nem könnyű
kiigazodni rajta, és mint a legtöbb pszichiáter, ő is egy kicsit
ütődöttebb, mint a páciensei. Ha valóban Mark engedte ki
a kéziféket, kíváncsi lennék, hogy ezt tudatosan tette-e.
Ráadásul az a bátyja vadi új kocsija volt, az érettségire
kapta a szülőktől. Gondolkozz csak rajta!
Kacsintott, és egy könnyed intéssel már úton is volt a
liftek felé. Jean a pulthoz sétált, miközben forrt benne a
méreg, hogy ennyire szemmel láthatóan rosszul viselte a
Markra és Laurára vonatkozó megjegyzést. Egy alacsony,
halk szavú, őszülő nő, Amy Sachs volt az ügyeletes.
Nyakában lógott nagy méretű szemüvege.
– Nem, semmit sem hallottunk Ms. Wilcoxról – mondta
Jeannek. – De önnek viszont faxa érkezett, Dr. Sheridan –
mondta, és hátranyúlt a polcra egy borítékért.
 Jean érezte, ahogy a szája egy pillanat alatt kiszárad.
Kényszeríteni akarta magát, hogy csak fent olvassa el a
levelet, de nem bírta, és azonnal feltépte a borítékot.
Az üzenet pusztán nyolc szóból állt. „A hervadó liliom
szaga erősebb, mint bármilyen gyomnövényé.” Hervadó
liliom? – döbbent meg Jean. Halott liliom.
– Valami baj van, Dr. Sheridan? – kérdezte aggódva a
recepciós. – Remélem, nem kapott rossz hírt.
– Micsoda? Nem, nem, jól vagyok, köszönöm – Jean
kábultan feltámolygott a szobájába, és a táskájából elővette
Sam Deegan mobilszámát. Ahogy meghallotta a férfi
hangját, rájött, hogy lehet, hogy már aludt. – Sam,
bizonyára felébresztettem… – Nem, egyáltalán nem – vágott
közbe Sam. – Mi történt, Jean? Hallott valamit Lauráról?
– Nem, Lilyről van szó. Még egy fax érkezett.
– Olvassa be nekem.
Remegő hangon felolvasta a nyolc szót. – Sam, ez egy
Shakespeare-szonettből van, halott liliomokra utal. Akárki
küldte, azzal fenyeget, hogy megöli a gyerekemet.
Jean hallotta, ahogy a pánik lesz úrrá a hangján:
– Mit tudok tenni, hogy megállítsam? Mit tudok tenni?
 37.

Mostanra már meg kellett kapnia a faxot. Igazából még

most sem értette, miért rémisztgeti Jeant, különösen most,
hogy elhatározta, hogy úgyis megöli. Miért forgatja a tőrt
benne azzal, hogy Meredith – vagy ahogy Jean hívja, Lily –
halálával fenyegetőzik? Majd húsz évig szinte feleslegesnek
tűnt számára, hogy tud a kislány megszületéséről és az
örökbefogadó szülőkről.
Csak azután kezdett komolyabban érdeklődni a szülők
iránt, amikor egy tavalyi ebéden megismerkedett velük és
rájött, hogy valójában kik is ők. Augusztusban meghívta
őket és a szünidőre hazalátogató Meredith-t egy hosszú
hétvégére. Akkor ötlött fel benne, hogy jó lenne valami olyan
tárgyat megszerezni, ami egy DNS-vizsgálatnál bizonyítékul
szolgálhat.
A hajkefe ellopásának lehetőségét tálcán kínálta a sors.
Éppen a medence partján voltak, és a lány a haját fésülte,
amikor megszólalt a mobilja. A lány felvette és arrébb sétált,
hogy ne zavarják. A férfi a kefét közben a zsebébe
csúsztatta, és visszament a vendégeihez. A következő napon
küldte Jeannek az első üzenetet és a hajkefét.
Az élet és a halál fölött dönteni… Eddig ezt az
asztaltársaság öt tagján és több, találomra kiválasztott nőn
gyakorolta. Azon mélázott, vajon mennyi időre van szükség
ahhoz, hogy megtalálják Helen Whelan holttestét. Hiba volt
vajon a baglyot a zsebébe rejteni? Eddig úgy elrejtette a
kitűzőt, hogy ne lehessen észrevenni. Úgy, mint az előző
hónapban, amikor Alison házában a konyhafiókba rejtette.
 ***

A házban nem égett a villany. Felvette az éjjellátó

szemüvegét, kinyitotta a hátsó ajtót és bement a házba.
Bezárta maga mögött az ajtót és a konyhán át elment a
hátsó lépcsőig, majd hangtalanul felosont az emeletre.
Laura abban a hálószobában volt, amiben egészen
tizenhat éves koráig lakott. Keze és lába össze volt kötözve,
szájába pedig rongyot tömtek. Az ágyában feküdt,
aranyszínű ruhája csillogott a sötétben.
Laura nem hallotta a férfit visszajönni, és amikor a férfi
föléje hajolt, a nő lélegzete fennakadt. – Visszajöttem Laura
– suttogta. – Hát nem örülsz?
Laura megpróbált távolabb kerülni tőle.
– Énnnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-
lalakom aaaaaa fa-fa te-te-te-tejénnn! – suttogta. – Azt
hiszed, vicces dolog volt engem utánozni? Most is azt
hiszed? Most is?
Az éjszakai szemüveggel pontosan látta a nő szemében
bujkáló rettegést. Torkából csak nyöszörgő hangok jöttek
elő, miközben fejét jobbra-balra próbálta ingatni.
– Laura, nem jó válasz. Te még mindig azt hiszed, ez
vicces volt. Minden lány azt hitte. Mutasd meg nekem,
milyen vicces. Mutasd meg!
Laura elkezdett sűrűn bólogatni. A férfi kivette a rongyot
a nő szájából, de suttogva figyelmeztette Laurát. – Ne beszélj
hangosan, Laura! Senki nem fog meghallani, ha pedig
kiabálni próbálnál, ezt a párnát szorítom az arcodra. Értesz
engem?
– Kérlek – suttogta Laura – kérlek…
– Nem, Laura, nem akarom, hogy te kérjél bármit is. Azt
akarom, hogy utánozz engem, aztán pedig nevess rajtam.
 – Énnnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-
lalakom aaaaaa fa-fa te-te-tején.
A férfi helyeslően bólintott.
– Így kell ezt csinálni. Igazán jól utánzol. Most pedig
csinálj úgy, ahogy a lányokkal ültetek az asztal körül és
vihogj, kacagj és nevess! Látni akarom, milyen jól
szórakoztatok rajtam.
– Nem tudom megtenni…. Ne haragudj!
A férfi felemelte a párnát és Laura arcához közelítette.
Laura kétségbeesetten elkezdett vonaglani és rángatózni,
közben pedig magas hangon vihogni. – Ha, ha, ha – de
közben már könnyek csorogtak az arcán. – Kérlek… A férfi
kezét Laura szájára tette. – Ki akartad mondani a nevem,
pedig az tilos. Csakis úgy hívhatsz engem: a Bagoly. Na,
azért a lányok utánzását még gyakorolnod kell. Most
eloldozom a kezed és hagyom, hogy egyél. Levest és zsömlét
hoztam. Ugye, milyen jóságos vagyok? Utána még a
fürdőszobát is használhatod.
– Később a mobilodról felhívjuk a szállodát. Azt fogod
mondani a recepciósnak, hogy barátokkal vagy, a terveid
még nem véglegesek, és hogy tartsák fent a szobádat.
Megértetted?
Laura alig hallhatóan mondta:
– Igen.
– Ha bármilyen módon segítséget kérsz, azonnal
meghalsz. Ezt is megértetted?
– Igen.
– Jól van.
Húsz perccel később megszólalt a telefon a Glen-Ridge
House recepcióján. Az ügyeletes szólt bele: – Recepció, itt
Amy beszél. Aztán elcsuklott egy pillanatra a hangja. – Ms.
Wilcox, de jó hogy hallom a hangját. Mindannyian
aggódtunk magáért. Ó, a barátai nagyon örülni fognak a
hírnek. Természetesen fenntartjuk a szobáját. Biztos
benne, hogy jól van?
A Bagoly félbeszakította a beszélgetést.
– Jól csináltad, Laura. Volt egy kis stressz a hangodban,
de ez természetes, azt hiszem. Lehet, hogy mégiscsak jó
színésznő vagy – mondta, aztán visszatette a rongyot. –
Hamarosan visszajövök. Próbálj meg aludni egy kicsit.
Megengedem, hogy rólam álmodjál.
 38.

Jake Perkins tudta, hogy az a portás, aki őt kirúgta, este

nyolckor adta át a munkát. Vagyis nyolc után nyugodtan
visszamehet a szállodába és kifaggathatja Amy Sachsot,
történt-e valami.
Miután vége lett a vacsorának, ahol szüleit elképesztette
a szállodában zajló események történetével, végignézte a
jegyzeteit, amiből a Postnak cikket akar írni. Úgy döntött,
csak reggel hívja fel az újságot, addigra Laura Wilcox már
egy teljes napja lesz távol.
Tíz körül lépett be a kihalt előtérbe. Átbattyogott a
termen és Amy Sachshoz lépett. Amy kedvelte a srácot, és
ezt ő tudta is. Tavasszal, amikor a szálloda egyik
rendezvényéről tudósított, Amy Sachs elejtette, hogy
Perkins a saját öccsére emlékezteti. – Az egyedüli
különbség, hogy Danny negyvenhat, te pedig tizenhat vagy
– mondta nevetve. – Őt mindig is a kiadói szakma érdekelte,
és ez úgy ahogy sikerült is neki. Szállítmányozó cége van,
és újságokat terjesztenek.
Jake azon tűnődött, vajon hány embernek tűnik fel, hogy
Amy félénk és szolgálatkész külseje mögött remek
humorérzék és gyors észjárás lapul.
Amy félénk mosollyal üdvözölte:
– Szia, Jake.
– Jó napot, Amy. Gondoltam, benézek, nincs-e valami
hír Laura Wilcoxról.
– Egy árva szó sincs – mondta, majd megcsörrent a
pulton a telefon. Amy felemelte. – Recepció, itt Amy beszél.
Jake látta, ahogy Amy arca teljesen megváltozik.
 – Ó, Ms. Wilcox… Jake áthajolt a pulton és mutatta
Amynek, tartsa távolabb a kagylót a fülétől, hadd hallja ő is
a beszélgetést. Éppen elkapta, ahogy Laura elmondta, hogy
a barátaival van, a tervei bizonytalanok és hogy tartsák fent
a szobáját.
– Mintha nem is ő beszélne – gondolta Jake. – Nagyon
nyugtalan, remeg a hangja.
A beszélgetés talán húsz másodpercig sem tartott.
Amikor Amy letette a kagylót, egymásra néztek. Jake szólalt
meg először:
– Bárhol legyen is, nem érzi ott jól magát.
– De az is lehet, hogy másnapos – szólalt meg Amy. –
Tavaly olvastam róla egy cikket az egyik magazinban, amely
szerint nemrég elvonókúrán volt.
– Ez talán megmagyarázná – bólintott Jake. Vállat vont:
– Ennyit a nagy sztoriról – gondolta. – Amy, van ötlete, hova
mehetett? – kérdezte. – Egész hétvégén bent volt. Látta
valakivel úgy igazán sokat?
Amy Sachs igazított túlméretezett szemüvegén.
– Párszor egymásba karolva elsétált itt Dr.
Fleischmannal. Ráadásul a doktor úr ment el elsőként
vasárnap kora reggel. Lehet, hogy valahol otthagyta Laurát
kijózanodni.
Kinyitotta a fiókot és elővett egy névkártyát.
– Megígértem Deegan nyomozónak, felhívom, ha hallok
valamit Ms. Wilcoxról.
– Akkor én megyek. Viszlát, Amy – mondta Jake, és
elindult kifelé. Kisétált a parkolóba, de félútról visszafordult
és visszament a pulthoz.
– Elérte Mr. Deegant? – kérdezte.
 – Igen. Elmeséltem, hogy Laura jelentkezett. Azt mondta,
ez jó hír, és szóljak neki, ha Ms. Wilcox visszajön a
csomagjaiért.
– Pontosan ettől tartottam. Amy, add meg kérlek Sam
Deegan számát.
– De miért?
– Mert szerintem Laura Wilcox rémült volt, nem pedig
másnapos. Erről pedig Mr. Deegannek is tudnia kell.
– Ha bárki megtudja, hogy hagytam, hogy belehallgass a
beszélgetésbe, elvesztem az állásomat.
– Nem, nem fogod. Azt fogom mondani, kikaptam a
kezedből a kagylót, amikor meghallottam Laura Wilcox
nevét, és én hallgattam meg, mit mondott. Amy, Laura öt
barátnője már halott. Ha akarata ellenére fogva tartják,
akkor neki sincs hátra sok ideje.

***

Sam Deegan rögtön azután beszélt a GlemRidge

recepciósával, hogy letette a kagylót Jeannel. Első reakciója
az volt, hogy Laura Wilcox meglehetősen önző teremtés, ha
képes volt kihagyni a barátnője gyászszertartását, és nem
törődni sem a barátai aggódásával, sem pedig a reptéri
fuvar lemondásával. De Sam első reakcióját rögtön
elnyomta az az érzés, hogy valami különös dolog rejlik a
furcsa történet mögött. Ráadásul a recepciós véleménye
szerint Ms. Wilcox hangja vagy idegességet, vagy pedig
másnaposságot tükrözött.
Jake Perkins telefonja még jobban megerősítette a
sejtését, különösen miután elmondta, hogy szerinte Ms.
Wilcox rémült volt.
 – Abban egyetért Ms. Sachsszal, hogy Laura Wilcox
pontosan 10.30-kor hívta fel a szállodát? – kérdezte Sam.
– Pontosan így van – erősítette meg Perkins. – Arra
gondol, hogy lenyomoztatja a hívást, Mr. Deegan? Úgy
értem, ha mobilt használt, akkor a hívás körzetét meg lehet
tudni, nem?
– Igen, ez igaz – válaszolt Sam kicsit ingerülten.
Ez a gyerek minden lében kanál. De mivel segíteni
próbált, Sam nem akarta megbántani.
– Szívesen leszek az ön szeme és füle itt a terepen –
mondta készségesen Perkins. Fontosnak érezte magát attól,
hogy Laura Wilcox bajban lehet, és ő maga a nyomozást
segíti.
– Jól van, tedd azt – mondta, aztán vonakodva hozzátette
–, és köszönöm, Jake.
Sam letette a telefont és fölült az ágyában. Tudta, hogy
az elkövetkező néhány órában úgysem jut alváshoz. El
akarta újságolni Jeannek, hogy Laura jelentkezett, és hogy
a bírótól engedélyt kell szereznie a szállodai hívások
listájának megszerzéséhez. Tudta, hogy a szálloda rögzíti a
bejövő hívások adatait. Ha megvan a szám, akkor a
telefontársaságtól megszerzi az előfizető nevét és azt, hogy
melyik körzetből történt a hívás.
Orange megyében talán Hagen bíró van a legközelebb.
Miközben a nyomozóhivatalt hívta, hogy adják meg Hagen
bíró számát, végigfutott rajta, szerencsés dolog-e
felébreszteni egy közismerten kötekedő bírót, nem lenne-e
jobb inkább várni reggelig.
 39.

Jean a lehető leghangosabbra állította a mobiltelefonját,

hogy alvás közben meghallja, ha keresik. Ráadásul Sam
elképzelhetőnek tartotta, hogy akárki is üldözi Jeant, lehet,
hogy személyesen is felhívja. – Maradjunk egyelőre annál a
verziónál, hogy „csak” pénzről van szó – mondta. – Valaki
azt akarja, hogy ön azt higgye, Lily veszélyben van.
Reméljük, hogy a következő lépése az lesz, hogy felhívja
magát. Ha igen, kinyomozzuk a hívást.
Samnek sikerült Jeant megnyugtatnia. – Jean, ha
hagyja, hogy a saját félelme megbénítsa, ezzel csak
önmagának tesz rosszat. Maga mondta, hogy senkinek nem
szólt a babáról, és azt is, hogy Chicagóban az édesanyja
leánykori nevén jelentkezett be. Mindezek ellenére ezt valaki
– akár most, akár tizenkilenc évvel ezelőtt – megtudta. Saját
magának kell most segítenie. Próbáljon meg
visszaemlékezni, nem volt-e valaki, akár egy ápolónő vagy
egy titkárnő, aki rájöhetett, miért is járt Dr. Connorsnál, és
aki volt annyira kíváncsi, hogy utánaszagolt, mi lett aztán
a babával. Ne feledje, a legutóbbi remek könyvével híresség
lett. Interjúkat adott egy csomó újságnak. Nekem az a
gyanúm, hogy valaki olyan kezdte el zsarolni, aki Lily
közelében van. Reggel elmegyek a plébániára, maga pedig
állítson össze egy listát mindazokról, akikkel akkortájt
ismerkedett meg és esetleg hozzáférhettek az anyagaihoz.
Sam józan gondolkodása egy pillanat alatt félresöpörte
Jean erősödő félelmét. Miután elköszönt a férfitől, az
íróasztalhoz ült és egy jegyzettömb első lapjának tetejére
felírta: Dr. Connors rendelője.
 Beugrott, hogy az ápolónő egy ötven körüli, vaskos nő
volt. Peggynek hívták. Ír vezetékneve volt, valami Kelly vagy
Kennedy vagy Keegan. – Mindjárt be fog ugrani – nyugtatta
magát.
Kezdetnek nem rossz. Aztán hirtelen megszólalt a
mobilja. Az órájára nézett, majdnem tizenegy volt. – Ez
Laura lesz – gondolta. – Lehet, hogy visszajött.
Sam hangját hallotta, aki elmondta, hogy Laura felhívta
a szállodát. Nyugodtnak próbált tűnni, de Jean hallotta az
idegességet a hangjában. – Nem igazán biztos ebben, ugye?
– kérdezte.
– Hát, még nem, de legalább telefonált.
Vagyis hogy még életben van – gondolta Jean. – Ezt
akarja mondani. Jean óvatosan válogatta a szavait: – Úgy
véli, hogy valami miatt Laura nem tud visszajönni?
– Jean, meg akartam nyugtatni Laurával kapcsolatban,
de muszáj tisztán látnia. A helyzet az, hogy ketten is
hallották a hangját, és azt mondják, hogy zavartnak tűnt.
Az asztaltársaságból csak Laura és maga vannak életben.
Amíg nem tudjuk hol és kivel van, addig nagyon, nagyon
óvatosnak kell lennie.
 40.

Laura tudta, hogy a Bagoly meg fogja ölni. Egyedül az volt

kérdéses, hogy mikor. Miután a férfi elment, Laura, egész
hihetetlen módon elaludt. Most viszont a lehúzott
redőnyökön át fény szűrődött be. Hétfő lehet vagy kedd? –
tűnődött Laura, miközben megpróbált teljesen felébredni.
Amikor szombat este idejöttek, a férfi pezsgőt töltött
mindkettőjüknek és koccintottak, aztán megszólalt: –
Mindjárt itt a Hálaadás. Akarod látni a maszkomat?
Bagoly-álarcot vett föl. A nagyra festett szemek fekete
pupillái körül sárgás volt a szemfehérje, ezt pedig szürkéből
barnába hajló tollazat vette körül egészen a hegyes csőrig.
Először még nevettem – emlékezett vissza Laura –, mert azt
hittem, ezt várja tőlem. Pedig már akkor éreztem, hogy
valami megváltozott benne. Mielőtt levette volna az álarcot és
megragadta volna a kezem, már azelőtt tudtam, hogy
csapdába estem.
A férfi az emeletre vonszolta, a csuklójánál és a
bokájánál összekötözte, szájába rongyot tett, miközben
ügyelt azért arra, hogy a nő kapjon levegőt. Utána a dereka
köré kötelet kötött, a másik végét pedig az ágykerethez
rögzítette. – Olvastad azt a könyvet, amiben az anya éjjelre
az ágyhoz kötözi a gyerekeit? – kérdezte a Bagoly. – Úgy
hívta: biztonságos alvás.
Utána arra kényszerítette Laurát, hogy az iskolai
színdarabból a bagoly egyetlen mondatát ismételgesse.
Utána a lányok vihogását kellett utánoznia. Laura látta,
hogy a férfi szemében egyre fokozódik a gyilkos düh. – Ti
csak nevettetek rajtam – mondta. – Megvetlek, Laura.
Felfordul tőled a gyomrom.
 Amikor otthagyta őt, mobilját direkt az öltözőszekrény
tetején hagyta. – Gondolj csak bele, Laura. Ha elérnéd a
telefont, segítséget tudnál hívni. De ezt meg se próbáld!
Ahogy erőlteted, a kötelek egyre jobban megszorulnak. A
szavamat adom rá.
Laura ennek ellenére megpróbálta, pedig a csuklóján és
a bokáján egyre jobban lüktetett a fájdalom. Szája
kiszáradt, hiába próbálta ajkait megnedvesíteni. Nyelve
állandóan a szájába tömött rongyba ütközött, és érezte,
ahogy erősödik a hányingere. Ha nem tudom visszatartani,
akkor a végén megfulladok – monda magának. – Istenem,
most segíts – gondolta, és megpróbálta visszatartani
növekvő rosszullétét.
Fény szűrődött a szobába, amikor a férfi először jelent
meg. Vasárnap délután történhetett ez – emlékezett vissza
Laura. – Eloldozta a csuklómat és levest meg zsömlét adott,
utána meg a WC-re is kiengedett. Aztán jóval később jött
vissza, már éjszaka lehetett. Akkor vett rá arra, hogy
telefonáljak. Miért csinálja ezt velem? Miért nem öl meg
egyszerűen, túl lennék az egészen.
Érezte, ahogy a feje elkezd tisztulni. Ahogy újból
megpróbálta a csuklóját és a bokáját mozgatni, a tompa
lüktetés éles fájdalomba csapott. Laura a mobilt bámulta.
Semmilyen módon nem tudta elérni. – Ha újból megengedi,
hogy telefonáljak, próbáljam meg a telefonba üvölteni a
nevét? – töprengett Laura.
Pontosan el tudta képzelni, ahogy a párna eltompítja a
hangját, mielőtt a név végére jutna. Látta maga előtt, ahogy
a párnát szájára és orrára tapasztja a férfi, ő pedig az
életéért küzd. – Nem tudom megtenni – gondolta Laura. –
Hátha valakinek eszébe jut, hogy bajban vagyok és
megpróbál megtalálni. A mobiltelefon-hívásokat le lehet
nyomozni, ezt tudom. Azt is kideríthetik, kié a telefon.
Ez volt az egyetlen esélye, de ez sem adott semmilyen
megnyugvást. Jeanre gondolt. Őt is meg akarja ölni. –
Hátha igaz, hogy létezik telepátia, megpróbálok Jeannek
üzenni. Behunyta a szemét és maga elé képzelte Jeant,
ahogy a vacsoránál a sötétkék estélyiben ült. A
ragasztószalag alatt megpróbálta az ajkait mozgatni, és
hangosan mondta a férfi nevét. – Jean, vele vagyok. Ő ölte
meg a többi lányt. Minket is meg fog ölni. Jean, segíts
rajtam! A régi házunkban vagyok. Keress meg, kérlek! Aztán
megállás nélkül a fogvatartója nevét suttogta, újra és újra.
– Nem megtiltottam, hogy a nevemet használd?
Nem hallotta, mikor jött vissza a férfi. Laura sikolya
összetörte gyerekkori szobájának csendjét.
 41.

Jean csak hajnalban tudott elaludni. Súlyos, nyomasztó

álmai voltak, melyekben sürgősen tennie kellett volna
valamit, de nem tudta mit. Amikor felébredt, döbbenten
látta, hogy majdnem fél tíz van.
Először a szobapincért akarta hívni, de aztán úgy
döntött, nem fog a szobájában reggelizni. A szoba zsúfolt
volt és nyomasztó, a tapéta, az ágytakaró és a függöny sötét
színei mellett fájt, hogy miért nincs otthon, Alexandriában.
Tíz évvel korábban egy árverésen vette meg egy magányos
öregember hetvenéves, egyemeletes házát. Bár a ház
piszkos volt és elhanyagolt, Jean egyből beleszeretett. A
barátai megpróbálták lebeszélni azzal, hogy egy ilyen
vállalkozás feneketlenül fogja nyelni a pénzt, de utólag
belátták, hogy nem volt igazuk.
Az egérpiszok, a foszladozó tapéta, a rongyos szőnyegek,
a csöpögő csapok és a koszos sütő helyett Jean mást vett
észre. Ő a magas mennyezetet, a hatalmas ablakokat és a
tágas szobákat látta, na meg a Potomacra nyíló kilátást,
amit egyelőre eltakartak a gondozatlan fák.
Majdnem minden pénze ráment a ház megvásárlására és
a tető teljes kicserélésére. Utána a többi javítást saját maga
végezte: sikált, festett és tapétázott. A parkettát is saját
maga csiszolta újra, ami aztán szebben ragyogott, mint új
korában.
A ház rendbehozatala jobb volt, mint egy terápia –
emlékezett Jean, miközben zuhanyozott. Egy ilyen helyről
álmodoztam egész, gyerekkoromban. Anyja allergiás volt a
virágokra és a növényekre. Mosolyogva gondolt a konyhája
melletti üvegházra, ahol most mindennap friss virágok
nyílnak.
A házban olyan színeket használt, amelyek számára
melegséget és vidámságot jelentettek: sárgát, kéket, zöldet
és pirosat. – Itt nincs egyetlen bézs színű fal sem –
mondogatták a barátai. Számára a háza maga a paradicsom
volt, az elvonulás terepe, sikereinek bizonyítéka. Mivel az
otthona nem volt messze a Mount Vernontól, ezért elnevezte
Mount Vernon Juniornak.
A szálloda viszont azoknak az időknek a fájdalmas
emlékeit idézte, amikor itt élt Cornwallban. Megint annak a
kislánynak érezte magát, akinek a szülei állandó témát
jelentenek a városnak.
Arra is fájóan emlékezett, milyen szerelmes is volt
Reedbe, és hogy a halála felett érzett fájdalmat senkivel nem
oszthatta meg. – Azóta állandóan azon rágom magam, hiba
volt-e Lilyt örökbe adni – töprengett Jean. – Most viszont
érzem, hogy a szüleim segítsége nélkül gyakorlatilag
lehetetlen lett volna a kisbabát megtartani, és gondját
viselni.
Miközben a haját szárította, egyre jobban elhitte, hogy
Sam Deegannek igaza van: a fenyegetés pusztán a pénzről
szól. – Jean, gondoljon a következőkre – magyarázta Sam. –
Adott-e bárkinek is okot arra, hogy bántsa magát? Kapott-
e valaha olyan állást, amire más is hajtott? Kikészített
valaha valakit?
– Soha – hangzott Jean őszinte válasza.
Sam meggyőzte, hogy bárkiről legyen is szó, hamarosan
pénzt fog követelni. – De ha pénzről szól az egész, akkor is,
valaki tudott arról, hogy terhes voltam és az illető azt is
megtudta, kik fogadták örökbe a kisbabát. Lehet, hogy az
az ember pedig azért döntött úgy, hogy most lép velem
kapcsolatba, mert hallott a találkozóról és megtudta, hogy
én leszek az egyik kitüntetett.
Ahogy a fürdőszobatükörbe pillantott, meglátta,
mennyire sápadt. Bár általában nem sminkelte magát, de
most púdert tett fel és a szokásosnál erősebben kirúzsozta
magát. Szerencsére több váltás ruhát is bepakolt, így
kedvenc áfonyaszínű garbóját és egy sötétszürke nadrágot
vette fel.
Elszánta magát, hogy megtalálja Lilyt, és ettől a
döntéstől már egyből kevésbé érezte magát
kiszolgáltatottnak. Fülbevalót tűzött a fülébe és még egyszer
megigazította a haját. Ahogy letette a hajkefét, észrevette,
hogy pont olyan formájú és nagyságú, mint amit Lily
hajfürtjével együtt a postán is kapott.
Ebben a pillanatban beugrott a Dr. Connors
rendelőjében dolgozó nővér neve: Peggy Kimball. Azonnal
kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és kivette a telefonkönyvet.
Jó néhány Kimball szerepelt benne, de úgy döntött, először
azzal próbálkozik, ahol ez a név állt: Kimball, Stephen és
Margaret. A rögzítő kapcsolt be és egy női hangot hallott:
Hello. Steve és Peggy most nincs itthon. Kérlek, hagyd meg
a neved és a számod, amint tudunk, visszahívunk.
Húsz évvel később vissza lehet emlékezni egy hangra,
vagy csak azt szeretném hinni, hogy ez az ő hangja? –
töprengett Jean, aztán szavait egyenként válogatva mondta:
– Peggy, Jean Sheridan vagyok. Ha ön húsz évvel ezelőtt Dr.
Connors rendelőjében dolgozott, akkor nagyon fontos
lenne, hogy visszahívjon. Kérem, amint lehet, hívjon vissza
a következő számon.
Ahogy letette a telefont, a C betűhöz lapozott. Dr. Edward
Connors legalább hetvenöt éves lenne, ha még élne, a
felesége pedig ugyanilyen idős lehet. Bár Sam Deegan is
megígérte, hogy a lelkésznél rákérdez, de talán a
telefonkönyvben is rá lehet bukkanni. Az orvos valaha a
Winding Wayen lakott, Jean pedig talált egy bizonyos
Dorothy Connorst ebben az utcában. Jean tárcsázta a
számot, ahol egy idősebb női hang jelentkezett. Jean egy
pár perccel később elégedetten tette le a telefont: aznap fél
tizenkettőkor meglátogatja Dorothy Connorst.
 42.

Sam Deegan hétfő délelőtt fél 11-kor Rich Stevens, Orange

megye kerületi ügyészének irodájában ült, és éppen Laura
Wilcox eltűnését, illetve a Lilyt ért fenyegetést részletezte.
– A bírótól megszereztem az engedélyt a Glen-Ridge
Szálloda telefonlistájának átnézéséhez – mondta. – Mind a
recepciós, mind pedig a stonecrofti srác biztos abban, hogy
Laura Wilcox telefonált és hogy zavart volt a hangja. A
szálloda híváslistájából látszik, hogy mobilszámról érkezett
a hívás. Persze a bíró meglehetősen kedvetlen volt, amikor
az éjszaka közepén felébresztettem. Sajnos az engedéllyel a
kezemben reggel 9-ig várnom kellett, a telefontársaság csak
akkor kezdett dolgozni.
– Na és mire jutott a listával? – kérdezte Stevens.
– Pontosan azt tudtam meg, hogy Wilcox bajban van.
Olyan telefont használt, amivel száz percet lehet beszélni,
aztán eldobják.
– Amilyet a drogkereskedők és a terroristák használnak
– vetette közbe Stevens.
– Meg az emberrablók. Beacon körzetéből érkezett a
hívás, de hát ön is tudja, milyen nagy kiterjedésű az a
terület. Már beszéltem a technikusainkkal, azt mondják, ha
érkezne egy újabb hívás, akkor háromszögeléssel be tudnák
lőni, honnan is telefonálnak. Ezt akkor is meg lehetne
tenni, ha a telefont bekapcsolva hagyták volna, de hát
sajnos nem ez történt.
– Én soha nem kapcsolom ki a mobilomat – szólalt meg
Stevens.
– Én sem, sőt a legtöbb ember sem. Ez a másik ok,
amiért azt gondoljuk, Laura Wilcoxot erőszakkal vették rá
arra, hogy telefonáljon. Wilcoxnak egyébként saját telefonja
van. Miért ne használná a sajátját, és miért van az is
kikapcsolva?
Aztán elmagyarázta Stevensnek a tervét. – Minden egyes
embernek utána akarok járni, aki ott volt az
osztálytalálkozón. Közülük sokan húsz éve nem jártak
errefelé. Lehet, hogy valakinek a múltjában rejlik a kulcs,
például korábban is erőszakoskodott már, vagy volt már
börtönben. Kapcsolatba akarok kerülni mind az öt elhunyt
nő családjával, hogy megtudjam, volt-e a lányuk halálával
kapcsolatban bármilyen gyanús jel. Laura szüleivel is
megpróbálunk érintkezésbe lépni, bár ők éppen valami
hajókiránduláson vesznek részt.
– Öten meghalnak, a hatodik pedig eltűnik – mondta
hitetlenkedve Stevens. – Ha rajtam múlna, a legutolsóval
kezdeném. Az annyira friss még, hogy ha a Los Angeles-i
rendőrök megtudják, mi történt a másik öt nővel, még újra
át tudják nézni ezt a fulladásos történetet. Mindenesetre
beszereztetem minden egyes esetnek a rendőrségi aktáját.
Az iskolának is szóltam már, elküldik az összes résztvevő
listáját – mondta Sam. – Mindenkihez van cím és
telefonszám is. Azok egy részét is megszereztem már, akik
a városból vettek részt az ünnepségen.
Rich Stevens csak annyit mondott:
– Állítson rá még néhány kollégát az ügyre. Innen most
hová megy?
– Egy pappal lesz találkozóm – mosolygott Sam –, és
remélem, ezúttal ő fog gyónni.
 43.

Helen Whelan holttestének megtalálása egyből a média

érdeklődésének homlokterébe került. Már a közkedvelt
tanárnő eltűnése is szinte minden híradásban szerepelt, de
most a gyilkosság a médiának újból sztorit, a Hudson-
völgyben élő emberek számára pedig félelmet jelentett.
A Bagoly megszakításokkal aludt vasárnap éjjel. Miután
Laurát fél 11-kor meglátogatta, aludt egy pár órát. Aztán a
hajnali látogatása azt az elégtételt hozta számára, hogy
Laurát kegyelemért esdeklő porszemmé alázhatta.
Ugyanúgy kegyelemért remegett, mint ahogy valaha, még az
iskolában ő is tette, és amit akkor Laura megtagadott tőle –
és erre most emlékeztette is Laurát. A második látogatás
után hosszasan zuhanyozott, abban reménykedve, hogy a
forró víz majd tompítja a karjában lüktető fájdalmat. A seb,
amit a kutyaharapás okozott, szemmel láthatóan
elfertőződött. Először annál a kis drogériánál állt meg, ahol
valaha gyerekkorában sokat vásárolt, de aztán egyből ki is
fordult. Jódot, antibiotikumot és kötözőszert akart venni,
de aztán arra gondolt, hogy a rendőrök nem feltétlenül
hülyék. Esetleg figyelmeztették a környékbeli patikákat,
lehet, hogy egy gyilkos ilyen szereket fog vásárolni.
Tehát inkább az egyik nagyáruházba ment és
borotválkozó eszközöket, vitamint, kekszet, üdítőt, majd
egy hirtelen megérzés nyomán kozmetikumokat, krémet,
hidratálót és dezodort dobált a kosárba. Csak ezt követően
vette le a polcról a jódot, a kötözőszert és a sebtapaszt.
Csak abban reménykedett, hogy nem lázasodik be.
Érezte, hogy meleg a teste, és tudta, hogy az arca is lángol.
Miközben az „álca-termékekre” koncentrált, elfelejtett
aszpirint tenni a kosárba. – Azt viszont bárhol biztonsággal
megvehetem – gondolta.
Felhangosította a tévét, éppen a bűntény helyszínét
mutatták. Most vette észre igazából, mennyire mocsaras is
volt az a rész. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a bérelt
autójának a gumija is tele van azzal a sárral. Talán Lauráék
házának garázsában kellene hagyni az autót, és bérelni egy
másik középkategóriás, átlagos gépkocsit.
Aztán amikor a Bagoly éppen zakót keresett magának a
szekrényben, új hír futott végig a képernyőn: „A Stonecroft
iskola fiatal riportere szerint Laura Wilcox színésznő
eltűnése az »asztaltársasági sorozatgyilkoshoz« köthető.”
 44.

– Atyám, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy kérésünk

mennyire sürgős – mondta Sam Deegan Robert Dillon
atyának. A két férfi a plébánián beszélgetett egymással. Az
ősz hajú, keret nélküli szemüveget viselő atya az íróasztala
mögött ült, előtte hevertek a Jean nevére szóló faxok. Az
asztal túloldalán ülő Sam éppen egy nejlonzacskóba tette
vissza Lily hajkeféjét.
– Ahogy ön is láthatja, a legutolsó fax arra utal, hogy Dr.
Sheridan lányát komoly veszély fenyegeti. Megpróbáljuk
megtalálni az eredeti születési anyakönyvi kivonatot, de
még abban sem vagyunk biztosak, hogy ezt itt, vagy
Chicagóban adták ki – folytatta Sam.
Ahogy beszélt, Sam maga is érezte, itt hiába remél gyors
áttörést. Dillon atya a negyvenes évei elején járt.
Egyértelmű volt, hogy húsz évvel korábban, amikor Lilyt
megkeresztelték, még nem szolgálhatott itt.
– Tökéletesen megértem kérése sürgős jellegét, de önnek
pedig meg kell értenie, hogy óvatosan kell eljárnom –
mondta megfontoltan Dillon atya. – Sam, valójában az a
legnagyobb probléma, hogy manapság az emberek nem
keresztelik meg a gyerekeiket azonnal a megszületésük
után. Régen az volt a szokás, hogy a születéstől számított
hat héten belül az újszülöttet keresztvíz alá tartották. Ma
már saját lábukon totyognak ide ugyanezért. Mi egyáltalán
nem helyeseljük ezt a szokást, de létezik, sőt már húsz éve
is létezett.
– Ezt értem, de ha legalább a Lily születésétől számított
három hónapot átnézhetnénk, persze csak a kislányokra
koncentrálva. A legtöbb ember nem tartja titokban az
örökbefogadást, nemde?
– Általában nem, sőt legtöbbször büszkék arra, hogy
szülők lettek.
– Ebben az esetben viszont a szülők mindenképpen
tudni akarnának erről a lehetséges veszélyről, kivéve
persze, ha ők állnak a fenyegető faxok mögött.
– Egész biztosan. Megkérem a titkárnőmet, állítsa össze
azt a listát, de remélem megérti, hogy mielőtt önnek
átadom, minden szülővel beszélnem kell, hogy
elmagyarázzam, miért is van erre szükség.
– Atyám, az sok időbe telhet, és mi pontosan ennek
vagyunk szűkében – ellenkezett Sam.
– Arella atya is segíthet ebben. A titkárnőm intézi a
telefonokat, és amíg valamelyikükkel beszélek, addig a
következő hívást ő már elő is készítheti. Nem fog ez olyan
hosszú ideig tartani.
– És mi lesz azokkal, akiket nem tud elérni? Atyám,
nagyon komoly bajba kerülhet egy tizenkilenc éves lány.
Dillon atya újból a kezébe vette a legutolsó faxot, arca
fokozatosan elkomorodott. – Sam, igaza van, ez az utolsó
fax valóban nyugtalanító, de meg kell értenie, miért
vagyunk ilyen körültekintőek. Hogy megelőzzük a jogi
problémákat, hozzon egy bírói végzést. Ha ez itt van, abban
a pillanatban át tudjuk adni a neveket. De megígérem,
addig is beszélek minél több családdal.
– Köszönöm, uram. Akkor nem is rabolom tovább az
idejét.
Mindketten felálltak.
– Egyébként feltűnő, hogy aki a leveleket írja, mennyire
ismeri Shakespeare-t – tűnődött Dillon atya. – Nem sokan
idézték volna ezt a meglehetősen ismeretlen pár sort.
 – Igen, ez nekem is feltűnt, atyám – válaszolta Sam,
aztán némi habozás után hozzátette. – Már az elején meg
akartam kérdezni. Van-e a lelkészei között esetleg olyan, aki
már Jean kislányának születésekor is itt szolgált?
– Doyle atya volt akkor itt, de ő néhány éve elhunyt.
Sullivan atya is itt szolgált, aztán a nővérével és annak
férjével Floridába költöztek. Megadhatom a legutolsó címét.
– Azt megköszönném.
– Itt kell lennie a fiókomban. Fel is írom akkor magának
– mondta. A fiókból elővett egy dossziét, belepillantott,
aztán egy darab papírra felírta a nevet, a címet és a
telefonszámot. Miközben Samnek átadta a papírt,
hozzátette. – Dr. Connors özvegye is ebbe a gyülekezetbe
jár. Ha gondolja, felhívhatom, hogy fogadja magát. Hátha
emlékszik az örökbefogadásra.
– Köszönöm, de nincs rá szükség. Mielőtt idejöttem,
beszéltem Jean Sheridannel. A telefonkönyvben megtalálta
Mrs. Connors nevét, és már épp úton is van, hogy
találkozzon vele.
Dillon atya kikísérte a vendégét, aztán az ajtóban
megszólalt. – Sam, még egy dolog jutott eszembe. Alice
Sommers is hozzánk jár. Nem ön az a nyomozó, aki a lánya
ügyével foglalkozik?
– De igen.
– Sokat mesélt magáról. Nem is hinné, milyen
biztonságot jelent a számára, hogy maga nem adta fel Karen
gyilkosának megtalálását.
– Örülök, ha így érzi. Alice Sommers bátor asszony.
– Még valami. Megdöbbentem, amikor reggel a rádió
bemondta, hogy megtalálták annak a kutyás nőnek a
holttestét – mondta Dillon atya. – Ezzel az üggyel is az ön
irodája foglalkozik?
 – Igen.
– Ha jól értem, Karen Sommers halálához hasonlóan itt
is egy ámokfutó késelt meg egy nőt. Tudom, hogy furcsának
tűnhet a kérdésem, de nem lehet, hogy a két gyilkosság
között van valami kapcsolat?
– Atyám, Karen Sommers húsz évvel ezelőtt halt meg –
mondta Sam óvatosan. Nem akarta elmondani, hogy ez a
gondolat már az ő fejében is megfordult, különösen amiatt,
hogy a mellkas ugyanazon részét érték a halálos
késszúrások.
Dillon atya bocsánatkérően biccentett.
– A nyomozást talán önre kellene hagynom. Csak azért
jutott eszembe, hogy ezt elmondjam, mert ön foglalkozik a
Sommers-üggyel is – mondta, majd kezet nyújtott. – Isten
áldja, Sam. Imádkozni fogok Lilyért, a listának pedig egyből
nekiállunk.
– Köszönöm, atyám. Imádkozzon Lilyért és közben
gondoljon Laura Wilcoxra is.
– A színésznőre gondol?
– Igen. Attól tartok, ő is bajban van. Szombat este óta
senki sem látta.
Dillon atya nézte, ahogy Sam kisétál, és hangosan
tűnődött.
– De hát Laura Wilcox ott volt ezen a stonecrofti
találkozón. Vele is történt volna valami? Teremtőm, mi
zajlik itt?
Miközben magában Lily és Laura épségéért imádkozott,
az irodában a titkárnőjét hívta.
– Janet, kérem, tegyen félre mindent, amin dolgozik, és
keresse elő a tizenkilenc évvel ezelőtti keresztelők listáját,
márciustól júniusig. Amint Arella atya visszatér, mondja
meg neki, hogy sürgős feladatom van a számára, és hogy
halasszon el mindent, amit mára tervezett.
– Természetesen, atyám – válaszolt Janet, majd letette a
telefont. Aztán vágyakozva rápillantott a sonkás sajtos
szendvicsre és a bögre kávéra, amit éppen most hoztak ki
neki. Majd felállt a székből és magában azt morogta: – Édes
Istenem, a hangjából ítélve azt gondolnám, valami élet-halál
kérdésről van szó…
 45.

Dorothy Connors a hetvenes éveiben járó törékeny asszony

volt, aki szemmel láthatólag ízületi gyulladásban
szenvedett. Lassan mozgott és ujj ízületei meg voltak
dagadva. Arcára kiütközött az állandó fájdalom, ősz haját
pedig egész rövidre nyíratta, talán azért, mert karjának
puszta felemelése is komoly fájdalmat jelenthetett.
A ház a könyék egyik legfelkapottabb részén volt, közel a
Hudson folyóhoz. Dorothy Connors a nappaliból nyíló
verandára invitálta Jeant, ahol, amint mondta, a nap
legnagyobb részét szokta tölteni.
Meleg barna szemei életre keltek, amikor a férjéről
beszélt. – Edward volt a legcsodálatosabb férfi, férj és orvos,
aki valaha csak élt a Földön. Az a borzalmas tűz ölte meg,
az, hogy elvesztette a rendelőjét és az összes anyagot. Akkor
kapott szívinfarktust.
– Mrs. Connors, ahogy a telefonban is mondtam,
többször megfenyegették a lányomat. Most lenne
tizenkilenc és fél éves. Rettentően szeretném megtalálni az
örökbefogadó szülőket, hogy figyelmeztessem őket erre a
veszélyre. Én magam idevalósi vagyok. Kérem, segítsen.
Esetleg beszélt rólam valamikor Dr. Connors? Lehet, hogy
annak kapcsán említett, hogy a szüleim állandóan
veszekedtek, és erről az egész város tudott. Csak addig
maradtak együtt, amíg főiskolára nem kerültem. Az ön férje
megértette, hogy a szüleimhez nem fordulhatok segítségért.
Ő intézte el, hogy Chicagóba utazhassak, és ehhez még jó
ürügyet is talált. Chicagóban pedig ő segített nekem világra
hozni a kisbabát.
 – Igen, sokaknak segített így. Azt akarta, hogy
megőrizhessék a magánéletüket. Jean, ötven évvel ezelőtt
nem volt könnyű leányanyának lenni. Azt tudja, hogy Ingrid
Bergmant még a Kongresszus is elítélte, mert törvénytelen
gyereket hozott világra? Manapság senki nem törődik azzal,
ha egy egyedülálló nő gyereket szül, de az én férjem
régivágású volt. Húsz évvel ezelőtt annyira fontosnak
tartotta a terhes anyák védelmét, hogy még nekem se
mesélt róluk. Amíg maga nem mondta, nem is tudtam, hogy
ön is az ő betege volt.
– De a szüleimet ismerte, nem?
Dorothy Connors hosszan nézte Jeant.
– Igen, ismertem, és azt is tudtam, hogy problémáik
vannak. A templomban is találkoztam velük, sőt
néhányszor beszélgettünk is. Az a gyanúm, maga csak a
rosszra emlékszik. Vonzó és intelligens emberek voltak,
sajnos nem illettek össze.
Jean övön alulinak érezte ezt a megjegyzést, és úgy
érezte, Dorothy Connors ok nélkül bántotta.
– Valóban, ők nem nagyon illettek egymáshoz –
válaszolta, és csak remélte, hogy düh nem érződik a
hangjában. – Mrs. Connors, köszönöm, hogy ilyen rövid idő
alatt fogadott, de most hadd legyek lényegre törő. Lehet,
hogy a lányomat nagyon komoly veszély fenyegeti. Tudom,
hogy ön kitartóan védelmezi Dr. Connors emlékét, de ha tud
bármit, hogy hova helyezhette el a lányom, akkor tartozik
neki azzal, hogy ezt elmondja.
– De Teremtőm, Edward soha nem beszélte meg velem az
ön állapotában lévő betegeinek ügyét és az ön nevét soha
nem említette!
– És itthon nem tartott semmilyen nyilvántartást, csak a
rendelőben?
 – Pontosan így van. Az egész épület porig égett, sokáig
gyújtogatásra gyanakodtak, de nem lehetett bizonyítani.
Semmilyen anyag nem maradt meg.
Dorothy Connors nyilvánvalóan nem fog semmit sem
segíteni – döntötte el Jean, és ezzel felállt. – Emlékszem,
Peggy Kimballnak hívták a nővért, aki vele dolgozott.
Hagytam neki üzenetet a rögzítőjén, remélem visszahív.
Hátha ő tud valamit. Köszönöm, Mrs. Connors. Ne fáradjon,
kitalálok egyedül is – mondta és ezzel kezet nyújtott
Dorothy Connorsnak. Megdöbbenve vette észre, hogy a nő
arca szemmel láthatólag riadalmat tükrözött.
 46.

Mark Fleischman egykor jelentkezett be a Glen-Ridge

Szállodába, ledobta a táskáját, majd egyből Jean szobájába
telefonált. Senki nem jelentkezett, így lement az étterembe.
Meglepődött, de meg is örült, hogy Jean az egyik
sarokasztalnál egyedül ül, és egyből odasietett hozzá.
– Vársz valakit? – kérdezte mosolyogva, és örömmel
látta, hogy Jean arca is felderül.
– Mark, igazán nem számítottam rá, hogy látni foglak.
Persze, ülj csak le. Éppen ebédet akartam rendelni… –
Akkor vedd úgy, hogy csatlakoztam – mondta Mark, és leült
a szemben lévő székre. – A mobilomat véletlenül a
bőröndömbe tettem, azt pedig a kocsi csomagtartójába,
úgyhogy egészen addig nem is kaptam meg az üzenetedet,
amíg ki nem pakoltam. Reggel telefonáltam a szállodába, és
mondták, hogy Laura nem jött vissza és hogy a rendőrség
éppen a híváslistákat ellenőrzi. Erre gyorsan átszerveztem
a programomat és visszajöttem, a reptéren meg kocsit
béreltem.
– Ez nagyon kedves volt tőled – mondta Jean őszintén. –
Mindannyian nagyon aggódunk Laura miatt. – Gyorsan
beszámolt neki arról, hogy mi minden történt a záróebéd
óta, amikor is Mark elköszönt.
– Azt mondod, hogy Sam Deegannel jöttél vissza a
szállodába, azzal a férfivel, akivel előző este a bárban voltál?
És hogy nyomozni kezdett, amikor kiderült, hogy Laura
eltűnt?
– Igen – bólintott Jean, és közben rájött, hogy
óhatatlanul felkeltette Mark kíváncsiságát, miért is volt vele
Sam Deegan. – Sam azért jött ide a szállodába, hogy
odaadjak neki valamit, amit a közös barátunk, Alice
Sommers is szeretne megnézni.
Alice-t tényleg érdeklik a faxok – gondolta magában Jean
–, úgyhogy nem teljesen légből kapott a történet. Ahogy
Markot nézte és szemeiben látta az aggódást, hirtelen
mindent el akart mesélni Lilyről. Meg akarta azt is kérdezni,
hogy pszichiáterként szerinte valós fenyegetésről van szó,
vagy valaki egyszerűen zsarolni akarja.
– Választottak? – szólalt meg a pincérnő.
– Igen.
Mindketten egy nagy szendvicset és teát rendeltek. –
Reggelire kávé, ebédhez tea, vacsora előtt pedig egy pohár
bor – mondta Mark. – Jeannie, már megfigyeltem, hogy
nálad ez a kialakult szokás.
– Hát akkor valószínűleg tényleg így van.
– Elég sok mindent megfigyeltem a hétvégén, és ezek a
stonecrofti éveinkre emlékeztetnek.
– Mint például?
– Nézd, te mindig nagyon okos voltál az iskolában. És
nagyon csendes is. És arra is emlékszem, hogy nagyon
kedves voltál – ez pedig egyáltalán nem változott. Arra is
emlékszem, hogy egyszer nagyon magam alatt voltam és te
segítettél.
– Erre egyáltalán nem emlékszem.
– Én igen. És azt is nagyon becsültem, hogy akkor is
tartottad magad, amikor a szüleid teljesen kikészítettek.
– Hát, nem mindig – monda Jean halkan, és beugrottak
azok az emlékek, amikor az otthoni veszekedések miatt az
iskolában sírni kezdett.
Mark úgy folytatta, mintha csak olvasni tudna Jean
gondolataiban.
 – Egyszer megpróbáltam odaadni a zsebkendőmet, de te
csak ráztad a fejed és még dühösebben törölgetted a szemed
a gyűrött papírzsebkendőddel. Akkor is segíteni akartam,
és most is segíteni szeretnék. A reptérről jövet az autóban
hallottam, hogy az a riporter kölyök, aki a hétvégén üldözött
minket, már az „asztaltársasági sorozatgyilkosról” beszél.
Engem kifejezetten aggaszt ez az eshetőség. Laura
eltűnésével te vagy itt egyedül az asztaltársaságotokból.
– Ha még csak magam miatt kellene aggódom – mondta
Jean.
– Miért, mi van még? Gyerünk, Jean, meséld el nekem.
Én hivatalból észreveszem a stresszt és ha valaki, akkor te
igazán stresszes voltál tegnap este, amikor azzal a
nyomozóval beszélgettél.
Jean egy pillanatig eltöprengett. Emlékszem, amikor
Mark oda akarta adni a zsebkendőjét – gondolta. – Magamra
mérges voltam, amiért sírok, rá pedig azért, mert ezt
észrevette. Akkor segíteni akart, és most azt mondja, hogy
most is készen áll. Mondjam el neki, mi van Lilyvel?
Jean megvonta a vállát és merően a férfira nézett:
– Olyan vagy, mint az egyik tanárom az egyetemen, aki,
miután kérdezett valamit, addig bámult, amíg választ nem
kapott.
– Jean, pontosan ezt csinálom. Az egyik betegem ezt úgy
nevezi, a bölcs bagoly-pillantás.
A pincérnő közben meghozta a szendvicseket.
– Mindjárt hozom a teát is – mondta vidáman.
Jean várt, amíg ki nem töltik a teáját, azután megszólalt.
– A bölcs bagoly-pillantásod meggyőzött. Mark,
mesélnem kell valamit Lilyről.
 47.

Az irodába visszaérve Sam Deegan első dolga az volt, hogy

Los Angelesben felhívta a kerületi ügyészt és kérte, hogy
hozza össze azzal a nyomozóval, aki Alison Kendall halálát
vizsgálta.
– Fulladásos véletlen halált állapítottunk meg, és ez
biztosnak is tűnik – mondta Carmen Russo, az ügyet
vizsgáló nyomozó. – Barátai szerint Alison Kendall minden
reggel úszott egyet. A ház ajtaját nyitva találtuk, de semmi
sem tűnt el. Az öltözőszekrénye tetején értékes ékszerek
hevertek. A tárcájában ötszáz dollár készpénz és több
hitelkártya lapult. Semmi gyanús nem volt a házban vagy a
medencénél. A hölgy szíve rendben volt, alkoholt vagy
drogot nem fogyasztott.
– Erőszaknak volt bármi jele? – kérdezte Sam.
– Mindössze a vállán volt egy kis horzsolás. Ha nincs
más bizonyíték, ez önmagában kevés ahhoz, hogy
gyilkosságra gyanakodjunk. Persze mindent
lefényképeztünk, de aztán hagytuk eltemetni.
– Igen, ezt tudom. A hamvait a családi sírhelyre vitték –
mondta Sam. – Köszönöm, Carmen. Sam valahogy mégsem
akarta még letenni a telefont. – Vajon a házával mi történik?
– A lány szülei évek óta Palm Springsben élnek. Ha jól
értem, Alison Kendall házvezetőnője vigyáz addig a házra,
amíg rá tudják szánni magukat arra, hogy eladják. De nem
lehetnek túlságosan rászorulva a pénzre. Arrafelé egy olyan
ház akár több millió dollárt is érhet.
Sam csalódottan tette le a telefont. Minden ízében azt
érezte, hogy Alison nem természetes módon halt meg. Jake
Perkins rátapintott valamire, amikor arról az
asztaltársaságról mesélt, ahol öt lány meghalt. De ha
Kendall halálában nem találni semmi gyanúsat, akkor
hogyan talál majd közös elemet további négy olyan
halálesettel, amelyek az elmúlt húsz év során történtek.
Ebben a pillanatban megszólalt Sam telefonja. Rich
Stevens volt, a kerületi ügyész. – Sam, Perkins fene nagy
szájának köszönhetően sajtótájékoztatót kellett
összehívnunk. Jöjjön ide, össze kell raknunk valamit.
Pár percre rá már a lehetséges megoldásokat vitatták
Stevens irodájában. – Lehet, hogy valóban sorozatgyilkossal
állunk szemben, de most mégis az a dolgunk, hogy
elaltassuk az éberségét – fejtegette Sam. – Mondjuk azt, ami
egyébként igaz is, hogy Alison Kendall halála véletlen
vízbefúlás eredménye volt. A rendőrség még akkor sem lát
sem gyanúsat a halálában, ha tudja, hogy a lány négy
egykori barátnője is meghalt. Laura Wilcox betelefonált a
szállodába, hogy bizonytalanok a tervei. Puszta feltételezés
a szállodai alkalmazott részéről, hogy Wilcox hangja
idegesnek tűnt. Egy felnőtt nőről beszélünk, akit ennek
megfelelően is kell kezelni. Újból megvizsgáljuk persze az
asztaltársaság többi tagjának halálát, de az teljesen
nyilvánvaló, hogy az őket ért balesetekben semmiféle
ismétlődő elem nincs.
– Ha ezzel állunk ki, meglehetősen naivnak fognak
minket bélyegezni – mondta Rich Stevens szárazon.
– És én pontosan ezt akarom – válaszolt Sam. – Bárki
van a dolog mögött, higgye csak azt, hogy egy rakás
idiótával van dolga. Ha Laura még életben van, meg kell
előznünk, hogy a férfi pánikba essen. Csak így tudjuk
Laurát kiszabadítani.
 Kopogtak az ajtón. Egy fiatal nyomozó lépett be, szemmel
láthatóan izgatottan. – Uram, találtunk valamit Joel
Nieman, az egyik stonecrofti osztálytárs aktájában.
– Micsodát? – kérdezte Stevens.
– Felsős volt, amikor azzal vádolták, hogy megpiszkálta
Alison Kendall szekrényét. Az ajtót kicsavarozták, és amikor
a lány kinyitotta a szekrényt, az ajtó rázuhant és ő
eszméletét vesztette. Enyhe agyrázkódása lett.
– És miért vetődött gyanú Niemanre? – kérdezte Sam.
– Mert teljesen kiborult attól, amit Kimball írt róla az
iskolai újságban. A srác Rómeót játszotta a Shakespeare
darabban és belezavarodott a szerepbe: Kendall pedig ezt
elég vitriolosan megírta. Nieman egy csomó emberrel
közölte, hogy legszívesebben mit csinálna Kendallal. Rögtön
ezt követően zuhant a lányra a szekrényajtó. De van itt más
is – folytatta a nyomozó. – Eléggé lobbanékony természetű,
több kocsmai bunyóban is benne volt. Tavaly pedig hamis
könyvelésért majdnem lecsukták. Mindezek tetejébe a
felesége sokat van távol.
– Dillon atyának és nekem is feltűnt, hogy a Jeant üldöző
férfi egy kevésbé ismert Shakespeare-szonettet idézett –
ötlött fel Samben.
– Rómeó, Rómeó, hol jársz most, Rómeó? – szólalt meg
Sam.
Rich Stevens és a fiatal nyomozó meglepődve bámulta. –
Pontosan ezt fogom kideríteni – magyarázta Sam.
 48.

Fél hétkor a Bagoly visszatért a házba, és felosont a lépcsőn.

Laura nyilvánvalóan már várta a visszatértét, és egész
testében remegett, amikor a Bagoly a szobába lépve
elemlámpájával az arcába világított.
– Hello, Laura – suttogta. – Örülsz, hogy visszajöttem?
Csak Laura szaggatott légzését lehetett hallani, és
látszott, hogy legszívesebben beleolvadna a matracba.
– Laura, muszáj válaszolnod. Gyere, szabaddá teszem a
szád. Hoztam neked ennivalót. Na, akkor örülsz, hogy
megjöttem?
– I-i-igen – suttogta.
– Laura, te dadogsz! Most igazán megleptél: eddig
kigúnyoltad azokat, akik dadogtak. Mutasd csak meg, hogy
gúnyolsz ki másokat! Á, hagyjad. Nem tudok most maradni.
Mogyoróvajas szendvicset és egy pohár tejet hoztam neked.
A suliban minden nap ezt etted. Emlékszel?
– I-i-igen.
– Örülök, hogy emlékszel. Nagyon fontos, hogy a múltat
ne felejtsük el. Megengedem, hogy a fürdőszobát használd.
Utána megeheted a szendvicsedet és a tejet is megihatod.
A Bagoly ülőhelyzetbe rántotta Laurát és elvágta a
csuklóján a kötelet. A mozdulat annyira hirtelen jött, hogy
Laura megbillent, és ijedtében a Bagoly karjához kapott. A
Bagoly a fájdalomtól felnyögött, keze ökölbe szorult, készen
arra, hogy megüsse Laurát, de aztán fújt egy nagyot. – Nem
tudhattad, hogy nagyon fáj a karom, úgyhogy ezért nem
büntetlek meg. De soha többet ne nyúlj a karomhoz,
világos? – Laura bólintott. – Állj fel! Ha visszajöttél a
fürdőszobából, a széken ülve megeheted a szendvicsedet.
 Laura bizonytalan léptekkel elindult. A fürdőszobai
éjszakai lámpa fényénél megmosakodott, arcára vizet
paskolt, haját hátrasimította. Bárcsak sikerülne – gondolta.
– Biztos, hogy már keresnek. Könyörgöm, ne adják fel!
A fürdőszoba kilincs lenyomódott. – Laura, itt az idő…
Idő?! Most fog megölni? Istenem, könyörgök… Kinyílt az ajtó.
A Bagoly a székhez kísérte Laurát, ő pedig csendben leült.
– Gyerünk! Kezdjél enni! – sürgette. Zseblámpáját
közben Laurára irányította, és örömmel látta, hogy a nő
ismét sírni kezd.
– Laura, hát te félsz? Fogadni mernék, azon töröd a fejed,
honnan is tudom, hogy kigúnyoltál. Elmondom. Már
főiskolások voltunk, amikor húsz évvel ezelőtt pontosan
ezen a hétvégén többen összejöttünk. Ahogy te is tudod, én
soha nem voltam része a „csapatnak”. Valami miatt mégis
meghívtak, és te is ott voltál, csodálatos Laurám. Azon az
estén legújabb Don Juanod, a baseballcsillag Dick Gormley
ölében ültél. Majd bele pusztultam, Laura, annyira szívesen
cseréltem volna vele. Persze Alison is ott volt, ráadásul
eléggé be is szívott. Soha nem szerettem, őszintén szólva,
mindig attól féltem, hogy a csípős nyelvét majd rajtam
köszörüli. Odajött és felidézte, amikor egyszer
megpróbáltalak randira hívni. – Még hogy a bagoly elhívja
Laurát… És aztán megmutatatta, hogyan utánoztál abban
a másodikos darabban: Énnnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-
bagoly és a ott la-la-lakom aaaaaa… Biztos tökéletes volt a
paródiád. Alison szerint a lányok visítva nevettek,
ahányszor csak eszükbe jutott. És még azt is elmondtad
nekik, hogy annyira lökött kölyök voltam, hogy még a
gatyámat is összepisiltem.
Laura eddig szótlanul majszolt a szendvicset. Most
letette és azt mondta: – Nagyon sajnálom.
 – Laura, hát még mindig nem érted, hogy húsz évvel
tovább éltél a kelleténél? Na, akkor még valamit elmesélek.
Azon az éjszakán én is részeg voltam, ráadásul annyira,
hogy elfelejtettem, hogy már elköltöztetek. Azon az éjszakán
idejöttem, hogy megöljelek. Tudtam, hogy hol tartjátok a
tartalék kulcsot. Az új lakók is ott tartották. Bejöttem a
házba, felosontam a lépcsőn és megláttam egy hosszú hajú
lányt, akiről azt hittem, te vagy. Laura, én véletlenül öltem
meg Karen Sommerst, téged akartalak elpusztítani! Másnap
reggel homályosan rémlett, hogy itt jártam. Amikor
megtudtam, mi történt, arra is rájöttem, hogy híres lettem.
A Bagoly hangja egyre izgatottabb lett.
– Nem ismertem Karen Sommerst, így senki nem is
gondolt arra, hogy kapcsolatba hozzon vele. Ez a hiba
felszabadított, élet és halál ura lettem. És ezt azóta is sok
nő bánja, szerte az országban.
Ahogy a Bagoly felállt, Laura szemei a félelemtől tágra
nyíltak. A férfi fölé hajolt: – Most mennem kell, de gondolj
rám. Gondolj arra, milyen szerencsés vagy, hogy az élettől
kaptál húsz extra évet.
Villámgyors mozdulatokkal újból összekötözte a kezeit, a
pecket a szájába gyömöszölte, és a kötéllel az ágyhoz
kötözte.
– Ebben a szobában kezdődött minden és itt is fog
befejeződni. A terv utolsó része most bontakozik ki. Próbáld
csak meg kitalálni, mi lesz az.
A Bagoly elment, Laura pedig a hold átszűrődő fényénél
szerette volna kivenni az asztalon lévő mobiltelefon
körvonalait.
 49.

Fél hétkor végre befutott a Jean által annyira várt hívás.

Peggy Kimball, Dr. Connors egykori asszisztense telefonált.
– Elég sürgősnek hangzott az üzenete, Ms. Sheridan –
mondta lényegre törően. – Miben tudok segíteni?
– Peggy, húsz évvel ezelőtt találkoztunk. Dr. Connors
betege voltam, és ő segített a kisbabám örökbefogadását
elintézni. Erről kellene beszélnünk.
Peggy Kimball jó ideig nem válaszolt, csak gyerekhangok
hallatszottak a háttérből. – Sajnálom, Ms. Sheridan –
mondta Kimball határozottan. – nem beszélhetek Dr.
Connors örökbefogadásairól. Ha ki akarja nyomozni a
gyerekét, annak megvan a törvényes módja.
Jean érezte, hogy Kimball rögtön leteszi a telefont. – Már
beszéltem egy nyomozóval a kerületi ügyészi hivatalból,
Sam Deegannel – mondta sietve. – Egymás után három
olyan üzenetet is kaptam, amelyekben a gyerekemet
fenyegetik. Muszáj figyelmeztetni az örökbefogadó szülőket.
Kérem, Peggy! Ön annyira kedves volt hozzám. Könyörgöm,
segítsen nekem!
Peggy Kimball kiáltása szakította félbe:
– Tommy, most szólok! Ne dobd el azt az edényt! – Rögtön
ezután üvegcsörömpölést lehetett hallani. – Nézze, Ms.
Sheridan – sóhajtott Peggy Kimball. – Most nem tudunk
beszélni, éppen az unokáimra kell vigyáznom.
– Peggy, és holnap nem találkozhatnánk? Megmutatom
a fenyegető faxokat. Közben leellenőrizhet, egyetemi tanár
vagyok a Georgetownon. Ha akarja, megadom az egyetem
rektorának vagy a nyomozónak a számát.
 – Tommy, Betsy, ne menjetek az üveghez. Várjatok,
mindjárt jövök. Ms. Sheridan, nem ön véletlenül az a Jean
Sheridan, aki az Abigail Adamsról szóló könyvet írta?
– De igen.
– Ó, istenem. Imádtam azt a könyvet. Akkor láttam is
magát a tévében. Holnap reggel ott lesz még a Glen-Ridge-
ben?
– Igen, itt leszek.
– A kórház szülészetén dolgozom. A Glen-Ridge pont
útba esik. Bár nem hiszem, hogy tudok segíteni, de mit
szólna egy kávéhoz mondjuk tíz körül?
– Remekül hangzik – mondta Jean. – Peggy, ezerszer
köszönöm.
– Majd a hallból felszólok – mondta Peggy Kimball
sietősen, aztán felerősödött a hangja. – Betsy,
figyelmeztetlek! Ne húzd Tommy haját! Ne haragudjon,
Jean, de itt most pankráció lesz. Viszlát holnap!
Jean lassan letette a telefont. Bár pokolinak hallatszott,
de bizonyos szempontból irigylem Peggyt – gondolta Jean.
Normális embereknek normális gondjaik vannak. Vigyázni
kell az unokákra, pelenkát kell cserélni, feltakarítani a
kiömlött ételt és összeszedni az üvegcserepeket. Akkor
láthatják a lányukat, amikor csak akarják.
Jean előtt hevertek azok a listák, melyeken a szülés
idején megismert emberek neveit próbálta összegyűjteni.
Megmasszírozta a homlokát, hátha ezzel elűzheti egyre
erősödő tompa fejfájását. Egy óra múlva a félemeleten egy
különteremben várja Sam vacsorára. Ott lesz még Gordon,
Carter, Robby és Mark is, na és persze Jack, az elátkozott
találkozó főszervezője. Vajon Sam miért akar
mindannyiunkat összehívni?
 Jean rájött, nem felhőtlen öröm, hogy kiöntötte a szívét
Marknak. A férfi szeme őszinte döbbenetet tükrözött,
amikor Jeannek válaszolt:
– Azt akarod mondani, hogy tizennyolc éves korunkban,
miközben a pódiumon átvetted a bizonyítványt, benne a
történelem-kitüntetéssel és megkaptad a Bryn Mawrra az
ösztöndíjat, tudtad, hogy babát vársz és az apja pedig egy
koporsóban fekszik?
– Nem várok ezért sem dicséretet, sem kritikát – mondta
Jean.
– Jean, az isten szerelmére, hogyan is mondhatnék erre
bármit is – válaszolt Mark. – Micsoda megpróbáltatást
jelenthetett ez neked. Egy párszor láttalak titeket együtt, de
fogalmam sem volt arról, hogy ez több mint egy egyszerű
barátság. És mit csináltál az ünnepség után?
– A szüleim elvittek ebédelni, igazi ünnepi ebéd volt.
Megtették keresztényi kötelességüket, és így már tiszta
lelkiismerettel elválhattak. Az étteremből egyenesen Reed
friss sírjához mentem a West Pointra. A szüleimtől kapott
virágot a fejfájához tettem.
– És rögtön ezután találkoztál Dr. Connorsszal?
– Igen, a rákövetkező héten.
– Jeannie, mindig is azt éreztem, mi ketten túlélők
vagyunk. De eszem ágába sem jutott, hogy te ilyen
szörnyűségeken mész keresztül, és mindezt egyedül kell
viselned.
– Nem teljesen egyedül. Az a gyanúm, valaki vagy már
akkor is tudott erről, vagy azóta tudomást szerzett róla.
Mark bólintott.
– A szakmai karrieredről tudok, a magánéletedről viszont
semmit. Van valakid, akivel mindezt meg tudod osztani?
 – Eddig, ha akartam, akkor sem lett volna kivel
beszélnem például Lilyről. A munkámmal és az írással teljes
az életem. Rengeteg a barátom, férfiak is, nők is. De őszinte
leszek. Mindig is azt éreztem, van egy súlyos adósság az
életben, amit meg kellene oldanom. Most már kezdem is
érteni, mi ez. Azon töprengek, nem kellett-e volna
megtartanom a kisbabát. Ráadásul most, hogy bajban van,
annyira tanácstalan vagyok. Legszívesebben
visszaforgatnám az idő kerekét, és akárhogy is, de
megtartanám a lányom.
Jean Mark arcára pillantott. – Nem lehet, hogy abban
mesterkedsz, hogy eljuss Lilyhez? – ezt tükrözte Mark
arckifejezése. Ehelyett Mark azt mondta: – Jean, ezt az utat
tovább kell járnod. Örülök, hogy Sam Deegan segít ebben,
mivel nyilvánvalóan egy meghibbant személy áll a dolog
mögött. Pszichiáterként viszont hadd figyelmeztesselek. Ha
végül a fenyegetések miatt bizalmas információhoz jutsz,
lehet, hogy egy olyan nő életébe törsz be, aki nem feltétlenül
készült fel arra, hogy veled találkozzon.
– Ugye azt hiszed, én küldözgetem azokat a faxokat? –
rezzent össze Jean, akit felbosszantott, hogy bárkinek is
eszébe juthatott ilyen feltételezés.
– Ugyan már – vágott közbe Mark. – De kérlek, válaszolj
egy kérdésemre. Ha most megszólalna a telefon, hogy
találkozz Lilyvel, elmennél?
– Igen, el.
– Figyelj rám, Jean. Valaki, aki tud Lilyről, direkt fokozza
a feszültséget, hogy aztán egy pillantás alatt bárhova
odamenj. Jean, vigyáznod kell! Laura eltűnt, a többiek meg
egymás után meghaltak.
 Jean felállt, háromnegyed óra múlva már várják az
étteremben. Addig is jólesne egy forró fürdő, a közeledő
fejfájásra pedig muszáj bevennie egy aszpirint.
Amint kilépett a kádból, megszólalt a telefon. Egy
pillanatig habozott, felvegye-e, aztán a törülközőt magára
tekerve beszaladt a hálószobába.
– Szia, Jeannie – mondta egy vidám hang.
Laura hangja szíven ütötte Jeant. – Laura, hol vagy?
– Éppen egy buliban. Jeannie, mondd meg azoknak a
rendőröknek, hogy kapják össze a cuccukat és menjenek
haza! Életem legjobb partiján vagyok. Majd hívlak. Szia,
drágám.
 50.

Sam hétfő késő délután ment el Joel Nieman irodájába.

Nieman vagy fél órán át várakoztatta a nyomozót, majd
drágán berendezett privát irodájában fogadta. Egész lénye
azt sugározta, mennyire bosszantja, hogy megzavarták.
– Hát, nem éppen kiköpött Rómeó – gondolta Sam, ahogy
a festett vöröses-barnás hajú, zömök embert végigmérte.
Nieman tagadta, hogy Laurával bármilyen találkozót
beszélt volna meg. – Én is hallottam a rádióban azt az
ostobaságot a sorozatgyilkosról. Az egészet az a Perkins
gyerek kezdte. Vissza kellene fogni azt a srácot, amíg nem
nő be a feje lágya. Nézze, én egy osztályba jártam azokkal a
lányokkal, ismerem őket. Őrültség, hogy a haláluknak
bármi köze lenne egymáshoz. Vegyük például Catherine
Kane-t. Az autójával a folyóba rohant. Cath mindig is
gyorsan vezetett. Nézzen csak utána, hányszor büntették
meg gyorshajtásért a suli alatt!
– OK, elfogadom – válaszolta Sam. – De nem gondolja,
hogy az azért mégiscsak furcsa, ha a villám ötször
egymásután ugyanoda csap be?
– Persze, elég hátborzongató, hogy öt barátnő meghal. De
van itt nálunk egy fickó, aki a számítógépeinket tartja
karban. Az anyja és a nagyanyja pontosan ugyanazon a
napon, karácsonykor kaptak szívinfarktust, csak éppen
harminc év különbséggel. Lehet, hogy rádöbbentek,
mennyit költöttek ajándékra, nem gondolja?
Sam visszataszítónak találta Niemant, és úgy érezte, a
könnyedség alatt bizonytalanság rejtőzik. – Ha jól tudom, a
felesége szombat reggel otthagyta az osztálytalálkozót és
üzleti ügyben elutazott.
 – Így van.
– És szombat este egyedül volt otthon, Mr. Nieman?
– Igen. Ezek a hosszúra nyújtott események
elálmosítanak.
Ez nem az a fickó, aki egyedül megy haza, ha nincs
otthon a felesége – gondolta Sam. – Mr. Nieman, látták,
hogy egy nővel ült a kocsiban, amikor elment a szállodából
– próbálkozott Sam.
– Ha így is lenne, akkor sem lenne közel negyvenes az
illető. Nézze, Mr. Deegan, ha Laura eltűnése miatt most így
találomra próbálkozik, azt javaslom, hívja fel az
ügyvédemet. Most pedig, ha megbocsát, telefonálnom kell.
Sam felállt, és különösebb sietség nélkül az ajtó felé
indult. A könyvespolc előtt megállt. – Milyen szép kis
Shakespeare-gyűjteménye van.
– Mindig is élveztem a darabjait.
– Ugye maga játszotta Rómeót az iskolai darabban?
– Igen, én.
Sam minden egyes szó súlyát mérlegelve megszólalt: –
Alison Kendall nem volt nagyon kritikus az ön szereplésével
kapcsolatban?
– Azt mondta, elfelejtettem a soraimat. Pedig nem ez
történt, egyszerűen leblokkoltam a színpadon. Ennyi.
– Egy pár nappal később Alisont valami baleset érte az
iskolában.
– Ja, a szekrényajtaja ráesett. Az összes srácot
kikérdezték, pedig szerintem a lányokat se kellett volna
kihagyni. Egy csomóan ki nem állhatták. Nézze, így nem jut
semmire. Ahogy mondtam, fogadni mernék rá, hogy a négy
lány halálát baleset okozta. Ami pedig Alisont illeti, ő
nagyon gonosz tudott lenni. Nagyon sokakat megbántott,
ha jól hallottam, később is. Végül is valaki gondolhatta úgy,
hogy már épp eleget úszkált. – Az ajtóhoz ment és kitárta. –
Könnyebbé teszem a távozást – mondta. – Ez is
Shakespeare-től van.
Sam csak remélni tudta, hogy nem ül ki az arcára, mit
is gondol Niemanről és arról, ahogy Alison Kendall haláláról
beszél. – Van egy dán közmondás, ami szerint „a hal és a
vendégek három nap után már bűzlenek”. Különösen a
halott vendégek – tette hozzá magában.
– Ezt a mondást aztán Benjámin Franklin tette híressé –
vágta rá Nieman.
– Ismeri azt a Shakespeare-idézetet, ami a halott
liliomokról szól? – kérdezte Sam. – Az is valahogy erre rímel.
– Nieman kelletlenül felnevetett. – „A hervadó liliom
szaga erősebb, mint bármilyen gyomnövényé.” Valamelyik
szonettből származik. Igazság szerint gyakran gondolok
erre a sorra. Az anyósomat ugyanis Lilynek hívják.
Sam Niemantől meglehetősen gyorsan autózott át a
Glen-Ridge House-ba. Fél nyolcra beszélte meg a vacsorát a
kitüntetettekkel és Jack Emersonnal. Korábban biztos volt
abban, hogy az öt férfi valamelyike – Carter Stewart, Robby
Brent, Mark Fleischman, Gordon Amory és Emerson – áll
Laura eltűnése mögött. A Joel Niemannal történt
találkozása után viszont már nem volt erről meggyőződve.
Sőt, Nieman kis híján beismerte, hogy a vacsora után nem
egyedül ment haza. Az iskolában ő volt az öltözőszekrényes
történet első számú gyanúsítottja. Egy kocsmai verekedés
miatt egyszer majdnem lecsukták. Ráadásul nem is rejtette
véka alá azt, hogy nem bánja Alison Kendall halálát.
Mindenesetre jobban a körmére kellene nézni – gondolta
Sam.
Pont fél nyolc volt, amikor Sam a szállodához érkezett.
Ahogy a számukra fenntartott különterem felé ment,
összefutott az egyik karosszékben kényelmesen
terpeszkedő Jake Perkinsszel. Perkins felpattant:
– Van valami fejlemény, uram?
Ha még lenne is, te lennél az utolsó, akinek
megmondanám – gondolta magában Sam, de igyekezett úgy
válaszolni, hogy hangján ne érződjön a bosszúság.
– Semmi érdemleges, Jake. Miért nem mész haza?
– Hamarosan indulok. Hopp, pont ott jön Dr. Sheridan,
egy szóra szeretném megállítani.
Jean éppen a liftből lépett ki. Sam már messziről látta,
hogy valami történt vele. Jean sietősen átszelte az előteret,
Sam pedig utánaeredt. Pont a különterem ajtajában
találkoztak. Jean egyből megszólalt:
– Sam, hallottam… Aztán észrevette Jake Perkinst és
összezárta a száját.
Persze Perkins meghallotta a szavait.
– Kiről hallott, Dr. Sheridan? Lehet, hogy Laura
Wilcoxról?
– Menj innen! – mondta Sam határozottan, ezzel
megfogta Jean karját és egyenesen a különterembe vezette.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Carter Stewart, Robby
Brent, Mark Fleischman, Gordon Amory és Jack Emerson
már ott voltak, pohárral a kezükben a bárpult előtt
álldogáltak. Az ajtócsukódásra hátrafordultak, de Jean
arckifejezése láttán szinte még köszönni se tudtak.
– Éppen most hallottam Lauráról – szólalt meg Jean. –
Éppen most.
Aztán a vacsora alatt a kezdeti megnyugvást egyre
inkább a bizonytalanságérzet váltotta fel. – Annyira
megdöbbentem, hogy Laura hangját hallom – magyarázta
Jean. – Mielőtt bármit kérdezhettem volna, már le is tette a
telefont.
 – Nem tűnt idegesnek vagy nyugtalannak? – kérdezte
Jack Emerson.
– Nem, sőt inkább fel volt dobva. De nem engedte, hogy
bármit is kérdezzek.
– Biztos vagy abban, hogy Laurával beszéltél? –
fogalmazta meg azt a kérdést Gordon Amory, ami
mindannyiuk agyában motoszkált.
– Azt hiszem, igen – mondta lassan Jean –, de eskü alatt
ezt nem merném vallani. Igazinak tűnt, de mégis… Van egy
baráti házaspár ismerősöm Virginiában. Már ötven éve
házasok, és a hangjukat nem lehet a telefonban
megkülönböztetni. Ha azt mondom: hello, Jane, akkor
David elneveti magát, és azt mondja: na, próbáld meg még
egyszer. Aztán persze ha egy kicsit beszélünk, rájövök,
melyikük is az. Valami ilyesmit éreztem Laura telefonjával
is. A hang ugyanolyan volt, de lehet, hogy nem ugyanaz.
Nem beszéltünk elég hosszan ahhoz, hogy akár így, akár
úgy, de biztosat mondhassak.
– Ha valóban Laura telefonált, és tudja, hogy keresik,
akkor miért nem mondott többet a terveiről? – kérdezte
Amory. – Ki tudja, lehet, hogy az a Perkins kölyök akarja
egy ilyen trükkel életben tartani a sztorit. Laura éveken át
szerepelt a tévében, mindenki ismeri, jellegzetes hangja
van. Lehet, hogy Perkins megkérte valami színész
ismerősét, utánozza Laura hangját.
– Sam, maga mit gondolt? – kérdezte Mark Fleischman.
– Ha rendőri választ akar, az az, hogy bárkinek a hangja
volt is, nem kerek ez így.
Fleischman bólintott:
– Én is hasonlóképp gondolom.
Carter Stewart közben határozott mozdulatokkal
szeletelte a tányérján lévő steaket.
 – Van itt még valami. Laura egy lecsúszott színésznő.
Tudom, hogy gyakorlatilag még a háza is veszélyben van. –
Körülnézett, és a meglepett arcokra reagálva így folytatta: –
Felhívott az ügynököm. A mai L. A. Times-ban van egy
szaftos kis történet. Az adóhatóság jelzálogot tesz Laura
házára. Ami azt is jelenti, hogy Laura nagyon elszánt lehet.
A kulcsszó a hírnév. Nem érdekes, hogy jó vagy rossz, de
kapjon publicitást a neve. Lehet, hogy ezt ő így csinálja.
Titokzatos eltűnés, titokzatos telefonhívás. Őszintén szólva,
szerintem csak pazaroljuk az időnket, ha aggódunk érte.
– Arra nem is gondoltam, hogy te aggódnál érte – szólalt
meg Robby Brent. – Szerintem Jeant leszámítva az egyetlen
ember, aki aggódhat, az Jack lehet.
– Hogyhogy? – kérdezte Sam.
Robby ártatlanul mosolyogva válaszolt:
– Jackkel találkoztam ma reggel, hogy megnézzem,
érdemes-e befektetni néhány ingatlanba, amit kínál.
Érdemes is lenne, ha nem lennének olyan irtózatosan
túlárazva. Amikor odaértem, Jack éppen a telefonon próbált
valakit telekvásárlásra rávenni, így volt egy kis időm
körülnézni a kitett fényképek között. Volt egy kép Lauráról,
úgy két héttel ezelőttről, mégpedig egy meglehetősen
romantikus szöveggel: „Csókok és ölelések a kedvenc
osztálytársamnak”. Tudod, Jack, azon tűnődöm, hogy a hét
végén vajon hány további csókot és ölelést kaptál tőle, sőt
netán még mindig adja neked?
Jean egy pillanatra azt hitte, Jack Emerson leüti Robby
Brentet. Emerson felállt, két kezével az asztalra csapott,
merően Robbyra bámult, majd magára kényszerített
önuralommal sziszegte: – Szerencséd, hogy egy hölgy is van
a társaságban. Különben azt a nyelvet használnám, amit te,
hitvány féreg, a legjobban értesz. Lehet, hogy jól megélsz
abból, hogy kigúnyolod azokat, akik vitték valamire az
életben, de az én szememben ugyanaz a hígagyú féreg
maradtál, aki nem tudott az iskolában a WC-ig elmenni.
Jean megdermedt ettől a nyílt ellenségeskedéstől. Aztán
körülnézett, vajon Jack Emerson kitörését hallotta-e valaki
más is. Látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Kétsége sem
volt, ki lapul az ajtó másik oldalán és jegyez meg minden
elhangzott szót. Jean Sam Deeganre nézett. Sam felállt:
– Ha megbocsátanak, a kávét kihagyom. Utána kell
járnom egy telefonhívásnak.
 51.

Peggy Kimball hatvan körüli, meglehetősen testes asszony

volt, akinek megjelenése melegséget és intelligenciát
sugárzott. Bőre sima volt, csak szája és szeme körül
húzódtak apró ráncok. Jean egyből arra gondolt, nehéz
lehet ezt az asszonyt kihozni a béketűréséből.
Kávét rendeltek, majd Peggy megszólalt.
– A lányom egy órája jött el a gyerekekért. Tegnap este
biztos arra gondolt, a végítélet érkezett el a vonal másik
végén.
– A főiskolán tanítok elsőéveseket is – válaszolta Jean. –
Az a társaság nemcsak infantilisebb, hanem hangosabb is
az apróságoknál.
A pincér mindkettőjüknek kávét töltött. Peggy Kimball
alaposan végigmérte Jeant.
– Igen, emlékszem magára, Jean – mondta. – Dr.
Connors nagyon sok lányanyának segített az
örökbefogadásban. Azért sajnáltam magát, mert maga
mindig egyedül jött a rendelőbe. A legtöbb lányt valamelyik
aggódó szülője vagy néha akár a kisbaba apja elkísérte.
– Bárhogy is volt, most én vagyok az aggódó szülő, aki
félti a tizenkilenc éves lányát, akinek segítségre van
szüksége – mondta Jean csendesen.
Bár az eredeti faxokat Sam Deegan magával vitte, a
másolatok Jeannél voltak, akárcsak a DNS-vizsgálat
eredménye, ami megerősítette, hogy a hajkefe Lilyé.
Megmutatta Kimballnak az összes dokumentumot.
– Peggy, tegyük fel, hogy a maga lányáról van szó –
mondta, miközben Peggy szemébe nézett. – Nem
nyugtalanítaná ez a helyzet? Nem érezne komoly veszélyt?
 – Természetesen igen.
– Peggy, tudja, hogy ki fogadta örökbe Lilyt?
– Nem, nem tudom.
– A papírmunkát jogásznak kellett intéznie. Arra
emlékszik, hogy Dr. Connors milyen ügyvéddel dolgozott?
Peggy Kimball egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán
lassan megszólalt. – A maga esetében kétlem, hogy
bekapcsolt volna jogászt.
– Valamit nem mer elmondani – ötlött fel Jeanben. –
Peggy, Dr. Connors néhány órával a szülés után magával
vitte Lilyt. Nem tudja, Chicagóban vagy itt regisztráltatta a
kisbaba születését?
Kimball a kávéscsészét bámulta, aztán Jeanre nézett. –
Jean, a maga esetét nem ismerem pontosan, de voltak olyan
alkalmak, amikor Dr. Connors egyenesen az örökbefogadó
anyát jelölte meg a természetes anyának.
– De hát ez törvénytelen! – vetette közbe Jean. – Ehhez
nem volt joga.
– Én is tudom.
– Tehát azt mondja, hogy lehet, hogy nincs is eredeti
születési anyakönyvi kivonat, és nem volt semmilyen
ügyvéd? Így Lily azt hiheti, hogy az örökbefogadó szülei a
természetes szülei.
– Ez lehetséges, különösen, hogy Dr. Connors Chicagóba
repült, hogy ő vezesse le a szülést. Az évek során nagyon
sok lányt küldött abba az otthonba Chicagóban. Ez
általában azt is jelentette, hogy nem az igazi anya nevét
jegyeztette be. És van még valami, Jean. Az sem biztos, hogy
itt vagy Chicagóban történt a regisztrálás. Lehet, hogy
otthonszülésként jegyeztette be például egy connecticuti
vagy New Jersey-i címen. Dr. Connors nagyon sok ilyen
magán-örökbefogadást szervezett meg. – Kimball átnyúlt az
asztal fölött és megragadta Jean kezét. – Jean, emlékszem,
hogy mesélt akkor önmagáról. Emlékszem, hogy azt
mondta, szeretné, hogy a baba boldog legyen, és a szülei
imádják őt is, egymást is. Biztos vagyok benne, hogy Dr.
Connorsnak ugyanezt elmondta. Bízzon benne, hogy Dr.
Connors a kérésének megfelelően cselekedett!
Jean úgy érezte, éppen most csapták be a nagy
vasajtókat az orra előtt. – Kivéve, hogy most meg kell
találnom – mondta Jean tagoltan.
– Értse meg, Peggy, meg kell találnom! Ugye azt mondta,
hogy nem minden örökbeadást intézett ilyen módon?
– Nem mindegyiket.
– És akkor igénybe vett jogászt?
– Igen. Úgy hívják, Craig Michaelson. Még aktív, de pár
éve Highland Fallsbe költözött. Biztos tudja, az hol van.
Highland Falls a West Point utáni első városka volt.
– Igen, tudom hol van – válaszolta Jean.
Peggy kihörpintette a kávéját.
– Mennem kell, várnak a kórházban – mondta. – Bárcsak
többet tudtam volna segíteni.
– Még lehet, hogy tud – mondta Jean. – Valaki
mindenképp tudomást szerzett Lilyről. Lehet, hogy ez akkor
történt, amikor terhes voltam. Volt más is, aki akkortájt a
rendelőben dolgozott és hozzáférhetett az iratokhoz?
– Nem – mondta Peggy. – Dr. Connors azokat mindig
elzárva tartotta.
A pincér az asztalra tette a számlát. Jean aláírta, aztán
együtt kisétáltak. Az előtérben Jack Emerson üldögélt,
újságot olvasott. Miután Jean elbúcsúzott Peggytől, Jack
odament hozzá. – Jean, van valami híred Lauráról?
– Nincs – válaszolta. Kíváncsi volt, hogy Jack Emerson
miért van a szállodában. A tegnap esti összetűzés után nem
biztos, hogy Robby Brentbe akar botlani. Amikor Emerson
megszólalt, Jeannek úgy tűnt, mintha a férfi a ki nem
mondott kérdésre válaszolt volna.
– Elnézést akarok kérni a Robbyval történt tegnapi
kakaskodásért – mondta Emerson. – Remélem, megérted,
hogy aljas volt az a célozgatás. Nem én kértem Laurától
fényképet. Amikor írtam neki, hogy ő lenne az egyik
kitüntetett, akkor a levele mellé csatolta. Szerintem ezrével
küldi szét azokat a képeket, és mindegyikre azt írja, hogy
csókok és ölelések.
Vajon Jack Emerson most azért néz rám, mert meg
akarja tudni, bevettem-e ezt a magyarázatot? – tűnődött
Jean. Nem volt biztos benne. – Bizonyára így volt – mondta
semlegesen. – Most pedig ne haragudj, de futnom kell.
Aztán mégis felülkerekedett benne a kíváncsiság. – Úgy
tűnik, vársz valakit.
– Gordie, akarom mondani Gordon, végül mégiscsak
megkért, hogy mutassak meg neki néhány eladó ingatlant.
Nem tetszettek neki azok, amiket a saját kollégái
felhajtottak. Kizárólagosságom van néhány olyan területre,
ami ideális lenne egy cég székházának.
– Hát, sok szerencsét – mondta Jean. – Na már itt a lift.
Viszlát, Jack.
Jean a lifthez ment és megvárta, amíg kiszállnak.
Utolsóként Gordon Amory lépett ki.
– Hallottál valami újat Lauráról? – kérdezte.
– Nem.
– Szólj, ha van valami fejlemény!
Jean beszállt a liftbe és megnyomta a gombot.
– Craig Michaelson – gondolta. Amint felérek, felhívom.

***
Peggy Kimball beszállt az autójába és becsatolta a
biztonsági övet. Azon törte a fejét, ki volt az a férfi a szálloda
halljában. – Megvan – gondolta. – Jack Emerson volt, az az
ingatlanügynök, aki megvette a telket, miután a rendelő
leégett.
Betette a slusszkulcsot és elfordította. – Tehát Jack
Emerson – gondolta. – Az a szóbeszéd járta, hogy köze volt
a tűzhöz. Túl azon, hogy nagyon vágyott arra a telekre,
ráadásul még jól is ismerte az épületet. Az iskolai évek alatt
esténként ott takarított. Vajon lehet, hogy egyik este
meglátta Jeant? – tűnődött Peggy. Mindig úgy adtunk
időpontot, hogy a lányok ne ütközzenek bele senkibe, de
lehet hogy Emerson mégis észrevette. Onnan már nem
lehetett nagy ügy kitalálnia, hogy Jean miért is van ott. –
Peggy elkezdett kitolatni a parkolóból. – Jeant nagyon is
érdekelte, ki dolgozott akkor a rendelőben. Lehet, hogy
szólni kéne neki Jack Emerson miatt, bár egész biztos, hogy
az iratokhoz sem ő, sem más nem juthatott hozzá.
 52.

A telefonhívások újabb jegyzéke megint csak nem segített

Sam Deegannak. Laura a második hívást pontosan
ugyanolyan, egyszer használatos, száz perces hívásra
alkalmas telefonról bonyolította, mint a korábbit. Kedden
negyed 12-kor Sam már a kerületi ügyészt tájékoztatta a
legújabb fejleményekről.
– Ez nem ugyanaz a telefon, mint amit Wilcox vasárnap
éjjel használt – mondta Sam Rich Stevensnek. – Ezt Orange
megyében vették, 845-ös előhívóval. Eddie Zarro éppen
most ellenőrzi le a környéket, ahol ezeket árulják. Persze a
hívás után ezt is kikapcsolták, akárcsak az előzőt.
– És Jean Sheridan valóban nem teljesen biztos abban,
hogy Laura Wilcoxszal beszélt? – kérdezte az ügyész,
miközben a tollával játszadozott.
– Nem, uram.
– És a nővér, Peggy Kimball, ha jól emlékszem, azt
mondta Sheridannak, hogy lehet, hogy magán-
örökbefogadás történt?
– Igen, ő legalábbis ezt gondolja.
– Jutottak-e valamire a kereséssel a lelkészi hivatalban?
– Egyelőre semmire. Beszéltek több olyan szülővel, akik
abban az időszakban kereszteltették meg a kislányukat, de
mindannyian azt mondták, hogy ők a vér szerinti szülők.
Dillon atya azokkal is beszélt, akik húsz évvel ezelőtt már
ott szolgáltak, de egyikük sem emlékezett akkortájt
örökbefogadott lányra.
– És Dillon atya továbbra is rajta van az ügyön?
Sam megmasszírozta a homlokát, és közben eszébe
jutott, hogy Kate állandóan azt mondogatta, ezzel csak
gyengíti a hajhagymákat. A fáradtság jelének tartotta, hogy
gondolatai Kate-re, majd Alice Sommersre ugranak. Nem
két napnak, inkább két hétnek tűnt, amikor Alice-szel
utoljára találkozott. De hát amióta Helen Whelan eltűnését
jelentették, szinte minden kicsúszott az ellenőrzése alól.
– Szóval nem adta még fel Dillon atya? – ismételte meg a
kérdést Rich Stevens.
– Elnézést, Rich, kicsit elkalandoztak a gondolataim.
Természetesen nem, sőt föl is hívta néhány környékbeli
gyülekezet lelkészét, csendben ők is nézzenek utána a
dolognak.
– Jean Sheridan pedig, gondolom, utánajár annak az
ügyvédnek, Craig Michaelsonnak, aki Dr. Connors
örökbefogadásait intézte, nemde?
– Igen, ma kettőkor találkoznak.
– És akkor mi lesz a következő lépése. Sam?
Mielőtt Sam válaszolhatott volna, megszólalt a mobilja.
Arcáról egyből eltűnt a fáradtság.
– Eddie Zarro az – mondta, és felvette a telefont. – Na,
mit találtál, Eddie? – kérdezte izgatottan.
A kerületi ügyész azt látta, hogy Sam fokozatosan
elképed. – Te viccelsz – mondta. – Hogy én erre miért nem
gondoltam? De vajon mit akar ez a kis vakarcs? OK,
találkozzunk a Glen-Ridge-ben. Reméljük, hogy még nem
ment el.
Sam letette a telefont, és a főnökére nézett. – Tegnap este
hét után pár perccel a cornwalli főutca egyik kis üzletében
vettek egy ilyen százperces mobilt. Az eladó nagyon is
emlékezett a férfira, mivel látta őt a tévében. Robby Brent
volt.
– Micsoda? A komikus? Maga szerint Laura Wilcox és ő
együtt vannak?
 – Nem, uram. Az eladó látta, ahogy Brent kilép az
üzletből, majd onnan, a járdáról telefonálni kezd. Márpedig
Jean Sheridant pontosan ugyanekkor hívta fel az állítólagos
Laura Wilcox.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy…
– Igen – vágott közbe Sam. – Brent komédiásnak sem
rossz, de parodistának meg végképp elsőrangú. Az a
tippem, hogy ez a fickó utánozta Laura hangját a
telefonban. Odamegyek a GenRidge-be és ha megtalálom
ezt a szemétládát, kisajtolom belőle az igazságot.
– Tegye csak azt – mondta Rich Stevens. – Ha Brentnek
nincs egy épkézláb magyarázata, akkor vádat emeltetünk
ellene a nyomozás akadályoztatása miatt.
 53.

– Mióta is vagyok itt? – őrlődött Laura féléber állapotban.

– Mikor járt itt utoljára a Bagoly?
Nem volt teljesen biztos. Előző éjjel, amikor sejtette, hogy
a Bagoly visszatér, hallott egy ismerős hangot.
– Ne csináld ezt! – kiáltotta a hang, majd mondta azt a
nevet, amit tilos volt kiejteni. A rémült hang Robby Brenté
volt. – Csak nem bántotta Robbyt a Bagoly? Mi történhetett
vele?
Nem sokkal azután, hogy Laura hallotta Robby hangját,
a Bagoly feljött és hozott ennivalót. Iszonyatosan mérges
volt, feldühítette, hogy Robby utánozta Laura hangját.
– A vacsora alatt végig azon agyaltam, hogyan juthattál
a telefonhoz. De hát a józan ész azt mondta, hogy ha elérted
volna a telefont, akkor a rendőrséget hívod, nem pedig
Jeant. Persze gyanakodtam Robbyra, de hát ott volt az a
mitugrász riporter gyerek is, ő is kitalálhatott valami
hülyeséget. Aztán Robby annyira ostoba volt, de annyira.
Követett, én nyitva hagytam az ajtót, ő meg utánam jött.
Laura, annyira ostoba volt!
– Ezt vajon álmodtam? – próbált Laura visszaemlékezni.
– Vagy csak kitaláltam az egészet?
Aztán valami megcsikordult. – Lehet, hogy az ajtó volt?
Behunyta a szemét, miközben egész testét páni félelem járta
át.
– Ébresztő, Laura. Emeld fel a fejed, mutasd, hogy örülsz
nekem. Muszáj beszélnem veled, és azt akarom, hogy
minden szavamra jól figyelj! – A Bagoly beszéde hirtelen
felgyorsult. – Robby gyanakodott rám és megpróbált
csapdába csalni. Lehet, hogy nem voltam elég óvatos, de
aztán elláttam a baját. Most Jean is kezd rájönni az
igazságra, de tudom, hogy őt mivel lehet lépre csalni. Akarsz
nekem segíteni, ugye? Ugye? – ismételte meg a Bagoly
hangosabban.
– Igen – suttogta Laura, szájában a ronggyal.
A Bagoly elégedetten hátradőlt.
– Laura, tudom, hogy éhes vagy. Hoztam neked enni
valamit. De először mesélek neked Jean lányáról, Lilyről és
hogy miért is küldözgettél Jeannek fenyegető üzeneteket.
Ugye emlékszel ezekre az üzenetekre, Laura?
– Micsoda? Jeannek lánya van? – szikráztak a kérdések
Laura szemében.
A Bagoly az éjjeliszekrényre tette az elemlámpát úgy,
hogy az Laura testére világítson, ő maga pedig Laura fölé
tornyosult mozdulatlanul. Aztán lassan felemelte a karjait.
– Emlékszem – suttogta Laura alig halhatóan.
A Bagoly lassan leengedte a karjait. Laura kicsit
megkönnyebbülve behunyta a szemét.
– Laura – suttogta a férfi. – Te még mindig nem érted. Én
ragadozó madár vagyok. Ha megzavarnak, csak
egyféleképpen tudok felülkerekedni. Ne tegyél próbára, ha
jót akarsz! Szóval mit is fogsz csinálni?
Laura torkát gombóc fojtogatta. Minden egyes
porcikájában egyre égetőbb fájdalmat érzett. Behunyta a
szemét és lassan, minden egyes szóra koncentrálva
mondta: – Jean… lányáról… üzeneteket küldtem.
Mire kinyitotta a szemét, a Bagoly már eltűnt. Már nem
magasodott az ágya fölé. Laura mindössze a közelben
gőzölgő kávé illatát érezte.
 54.

Craig Michaelson ügyvédi irodája az Old State Roadon volt,

alig két sarokra attól a moteltól, ahol Jean és Reed együtt
töltött néhány éjszakát. Ahogy Jean elautózott a motel előtt,
alig tudta visszatartani a könnyeit.
Reed emléke azóta is nagyon erősen élt benne. Úgy
érezte, ha bemenne a 108-as szobába, Reed ott várná. –
Annyira szerettük egymást – gondolta Jean. – Kedves volt
és okos, ráadásul huszonkét éves koránál jóval érettebb.
Bátorított, hogy író legyek. Azon viccelődött, hogy ha ő
tábornok lesz, én írhatom majd az önéletrajzát. Amikor
megtudta, hogy terhes vagyok, tartott attól, hogy az apja
ellenezne egy korai házasságot. De aztán azt mondta: –
Csak felpörgetjük egy kicsit a terveinket. Végül is a
családunkban nem ismeretlen az ifjúkori házasság.
Nagyapám a diplomaosztás napján vette el a nagyanyámat,
aki még csak tizenkilenc éves volt.
– De a nagyszüleid kisgyerekkoruk óta ismerték egymást
– mondta Jean. – Rám úgy tekintenének, mint egy kisvárosi
lánykára, aki direkt teherbe esett, csak hogy elvegyék.
Reed Jean szájára tette a kezét.
– Ezt nem vagyok hajlandó hallgatni – mondta
határozottan. – Ha a szüleim megismernek, egyből
megszeretnek. Ha már itt tartunk, te is bemutathatnál a
szüleidnek… – Bárcsak élne Reed… Ha pedig fiatalon kellett
meghalnia, legalább a házasodtunk volna össze. Így
megtarthattam volna Lilyt. És ha a szülei esetleg
nehezteltek volna a házasság miatt, de a kis unokáért biztos
odalettek volna.
 Régen volt, gondolta Jean, aztán rálépett a gázpedálra és
elhajtott a motel előtt.

***

Craig Michaelson irodája egy olyan épület egyik emeletét

foglalta el, ami az iskolaévek alatt még nem állt ott. A
faborítású recepciós területet jobbára kényelmes
karosszékek foglalták el. Jeannek úgy tűnt, az ügyvédnek,
legalábbis a látszat alapján, jól megy.
Nem tudta igazából, mire számítson. Autózás közben
arra gondolt, hogy Michaelson nem lehet tisztességes, ha
valóban Dr. Connors gépezetének a része volt.
Tíz perc várakozás után Craig Michaelson személyesen
jött ki érte, és kísérte be saját irodájába. Hatvanas évei
elején járó, magas férfi volt. Dús, sötét színű haja alapján
nemrég lehetett fodrásznál. Jó szabású sötét öltönyt és
szürke-kék mintás nyakkendőt viselt. A megjelenése és az
irodája egyaránt visszafogott, konzervatív férfira utalt.
Jean rájött, lehet, hogy a legrosszabb megoldást
választotta. Ha kiderül, hogy Craig Michaelson nem vett
részt Lily örökbeadásában, akkor teljes zsákutcába kerül.
Miközben Lilyről mesélt, és megmutatta a faxok és a DNS-
vizsgálat másolatát, merően nézte az ügyvédet. Magáról is
mesélt, s bár nem szívesen, de megemlítette szakmai
pályafutását, a különböző díjakat és azt is, hogy nagysikerű
könyvének köszönhetően köztudottan jó anyagi helyzetben
van.
Michaelson csak addig vette le róla a szemét, amíg a
papírokba belepillantott. Jean tudta, hogy a férfi azt
mérlegeli, igazat mond-e, vagy az egész csak merő kitaláció.
 – Peggy Kimballtól tudom, hogy a Dr. Connors által
szervezett örökbeadások egy része megkerülte a törvényt –
mondta Jean. – Viszont könyörgöm, mondja el, maga
intézte-e a lányom örökbefogadását, vagy esetleg tudja,
hogy kik lettek a szülei?
– Dr. Sheridan, először is el kell mondanom, hogy soha
nem vettem részt olyan örökbefogadási folyamatban, ahol
ne tartották volna be a törvény minden betűjét. Ha Dr.
Connors valaha is megszegte a törvényt, azt tudtom és
részvételem nélkül tette.
– Vagyis ha maga kezelte a kisbabám örökbefogadását,
akkor a mi kettőnk nevén lett bejegyezve a kisbaba?
– Én annyit mondtam, hogy én kizárólag törvényesen
intéztem ezeket az ügyeket.
Hosszú évek tanítási tapasztalatával Jean megérezte, ha
valaki féligazságokat mond ki. Most is tudta, hogy erről van
szó.
– Mr. Michaelson, lehet, hogy egy tizenkilenc éves lány
bajban van. Ha maga intézte az adoptációt, akkor azt is
tudja, kik az örökbefogadó szülők. Meg tudná védeni a
lányt. Sőt, a véleményem szerint, ez önnek erkölcsi
kötelessége.
Ahogy kimondta, tudta, hogy rosszul tette. Craig
Michaelson szemei hideggé változtak: – Dr. Sheridan, ön azt
követelte, hogy azonnal fogadjam magát. Előáll egy
történettel, aminek az igazságtartalmát nem tudom
megítélni. Először azt sugallja, hogy lehet, hogy régebben
megsértettem a törvényt, most meg arra akar rávenni, hogy
most szegjem meg. Van legális módja annak, hogy a
születési papírokat megszerezze. Menjen el a kerületi
ügyészhez.
 Ők elrendelhetik az iratok felkutatását. Ezt az ügyet csak
így lehet elintézni. Ahogy maga is mondta, lehet, hogy
akkortájt valaki meglátta Dr. Connors rendelőjében és
megszerezte a dossziéját. Azt is mondta, lehet, hogy az egész
pénzről szól, sőt valószínűleg igaza is van. Valaki ismeri a
lányát, és abban bízik, hogy maga fizetni fog – mondta, és
ezzel felállt.
Jean egy pillanatig ülve maradt, aztán megszólalt.
– Mr. Michaelson, általában jók a megérzéseim. Úgy
gondolom, maga kezelte a lányom ügyét, ráadásul
törvényesen. A másik megérzésem az, hogy bárki is írogatja
a leveleket, elég közel volt Lilyhez ahhoz, hogy megszerezze
a hajkeféjét, ez pedig veszélyt jelent. Most elmegyek,
megpróbálom megszerezni a papírokat. Ettől viszont a tény
tény marad: ha közben baja esik a lányomnak, akkor ez
maga miatt történt. Ha ez megtörténik, akkor idejövök és
nem állok jót magamért!
Jean nem tudta visszafojtani patakokban csorgó
könnyeit. Kirohant a szobából, át a várón, nem törődve az
ott ülő, megdöbbent emberekkel. Ahogy a kocsijához ért,
feltépte az ajtót és zokogva a kormánykerékre borult.
A következő pillanatban viszont teljesen ledermedt.
Mintha csak a kocsiból jönne a hang, Laura könyörgését
hallotta:
– Jean, segíts nekem! Kérlek, segíts nekem!
 55.

Craig Michaelson irodája ablakából eltöprengve nézte,

ahogy Jean Sheridan beszáll az autójába.
– Ez e nő nem bolond – gondolta magában –, nem olyan,
aki csak azért talál ki vad történeteket, hogy megtalálja a
gyerekét. Figyelmeztessem Charlest és Ganót?
Belepusztulnának, ha Meredith-szel bármi történne. Persze
Jean Sheridan személyazonosságát nem tárhatja fel, de
szólhat Charlesnak a lányukat fenyegető veszélyről. Aztán
már az ő döntésén múlik, hogy mit mond el Meredith-nek
és hogyan próbálja megvédeni. Ha igaz a hajkefés történet,
Meredith talán emlékszik, hogy hol vesztette el. Talán így rá
lehetne bukkanni arra, ki is küldözgeti a faxokat.
Jean Sheridan azt is mondta, hogy nem állna jót
magáért, ha olyan dolog történik a lánnyal, amit én
megakadályozhattam volna – folytatta Michaelson a
töprengést. – Charles és Gano pontosan ugyanígy
gondolkodna.
Craig Michaelson végül elszánta magát, az íróasztalához
lépett és fejből tárcsázta a számot. – Micsoda elképesztő
egybeesés – gondolta. – Jean Sheridan egyáltalán nem lakik
messze Charlestól és Ganótól.
Már az első kicsengésnél felvették a telefont. – Buckley
tábornok irodája – mondta egy határozott hang.
– Craig Michaelson vagyok, Buckley tábornok közeli
barátja. Nagyon fontos ügyben kellene vele beszélnem.
Tudná kapcsolni?
– Sajnálom, uram. A tábornok úr éppen külföldön van.
Adhatok valaki mást esetleg?
– Köszönöm, nem. A tábornok szokott jelentkezni?
 – Igen, uram. Az irodája rendszeres kapcsolatban áll
vele.
– Akkor kérem, mondják meg neki, hogy nagyon sürgős
ügyben hívjon vissza. – Michaelson lebetűzte a nevét, és
meghagyta az irodai és a mobilszámát. Habozott, de aztán
nem mondta meg, hogy Meredith-ről van szó. Charles úgyis
visszahívja, amint tudja, ebben biztos volt. Arról nem is
beszélve, hogy Meredith a West Pointon nagyobb
biztonságban van, mint bárhol máshol.
Aztán átfutott rajta egy kellemetlen gondolat. Végül is a
West Point az igazi apja, Carroll Reed Thornton kadét
halálát sem tudta megakadályozni.
 56.

Amikor Carter Stewart fél négykor besétált a Glen-Ridge

House-ba, egyből meglátta Jake Perkinst, ahogy az egyik
karosszékben terpeszkedik. – Nincs ennek a gyereknek hol
laknia? – tűnődött Stewart, aztán odasétált a pulton lévő
telefonhoz, és Robby Brent szobáját tárcsázta. Semmi
válasz. – Robby, abban maradtunk, hogy fél négykor
találkozunk – mondta dühösen a rögzítőre. – Még tizenöt
percet várok rád.
Ahogy letette, meglátta Sam Deegant, aki a pult mögötti
irodában üldögélt. Deegan is észrevette, és elindult, hogy
beszéljen vele. Határozottság volt a mozdulataiban, ami azt
sugallta, ez nemcsak olyan üres fecsegés lesz.
Amint Sam a pulthoz ért, megszólalt:
– Mr. Stewart, örülök, hogy látom. Hagytam magának a
szállodában üzenetet, és reméltem, hogy visszahív.
– Egész nap az új darabom forgatókönyvén dolgoztam a
rendezőmmel – válaszolta Stewart.
– Láttam, hogy a szállodai telefont használta. Találkozója
van valakivel?
Stewartot határozottan bosszantotta Sam Deegan
kérdése. – Semmi köze hozzá – akart mondani, de Deegan
arckifejezése láttán visszafogta magát.
– Fél négykor lett volna találkozóm Robby Brenttel.
Megelőzve a következő kérdését, ami úgyis az lenne, hogy
miért, inkább elmondom. Brent elvállalta egy új sitcom
főszerepét. Elolvasta az első néhány rész forgatókönyvét, és
úgy érezte, meglehetősen laposak. Azt kérte, olvassam el én
is, és mondjam el, mit gondolok: meg lehet-e ezeket menteni
vagy sem.
 – Mr. Stewart. Magát olyan neves írókhoz szokták
hasonlítani, mint Tennessee Williams vagy Edward Albee –
mondta Sam metszően. – Lehet, hogy nem értek hozzá, de
ezek a sorozatok többnyire gyengeelméjűeknek készültek.
Csodálkozom magán, hogy beszáll egy ilyenbe.
– Nem volt választásom – válaszolta Stewart
hasonlóképp hidegen. – Robby Brent tegnap a vacsora után
megkért, hogy olvassam el ezeket. Felajánlotta, hogy a
szállodámba hozza a kéziratot, de ezt én nem akartam.
Sokkal egyszerűbb, ha megállok itt, azután, hogy a
rendezővel befejeztük a munkát. És ha nem is írok ilyen
sitcomokat, mások bármilyen írását meglehetősen jól meg
tudom ítélni. Nos, nem tudja Robby mikorra várható?
– Semmit nem tudok a terveiről – mondta Sam. – Én is
azért jöttem, hogy beszéljek vele. Nem válaszolt a
hívásomra, aztán kiderült, hogy egész álló nap senki sem
látta. Megkértem az egyik szobalányt, nézzen be hozzá.
Senki nem aludt ott az éjjel, vagyis úgy tűnik, Mr. Brent is
eltűnt.
Sam nem volt biztos abban, hogy ennyi mindent el akart
mondani Carter Stewartnak, de az ösztönei azt súgták, hogy
mondja el, és aztán figyelje a másik reakcióját. Carter
reagálása erősebb volt, mint amire Sam számított.
– Micsoda? Eltűnt? Ne szórakozzon, Mr. Deegan! Nem
gondolja, hogy ez már egy régi lemez? Elmondom, mire
gondolok. Ebben a sorozatban szerepel egy szőke bombázó
is, akire Laura Wilcox nem kis mértékben hasonlít. A West
Pointon az ebédnél Brent azt magyarázta Laurának, hogy
azt a szerepet pontosan neki írták. Egyre inkább azt hiszem,
hogy ez az egész eltűnősdi semmi más, mint hírverés Laura
körül. Most pedig, ha megbocsát, egyetlen további percemet
nem szeretném itt vesztegetni.
 – Nem csípem ezt a fickót – gondolta Sam, ahogy Carter
Stewart után nézett. Stewart meglehetősen kopottas
öltönyben és koszos tornacipőben volt, ami Sam szerint
feltehetően egy kisebb vagyonba került. Eltekintve a saját
érzéseimtől, benne lehetett-e valamiben? – tűnődött Sam.
Meglehetősen sokat töprengett az elmúlt három órában, és
egyre ingerültebb lett.
– Azt tudjuk, hogy Brent utánozta Laura hangját a
telefonban. Vett egy mobilt, és valószínűleg arról hívták fel
Jeant. Az eladó pontosan akkor látta őt telefonálni, amikor
Jean azt mondta, hogy Laurával beszélt. Lehet, hogy igaza
van Stewartnak, és az egész semmi másról nem szól, mint
a figyelem felkeltéséről? Ha pedig az a helyzet, akkor mit
keresek itt, amikor egy őrült éppen megölt egy ártatlan nőt
Orange megyében?
Amikor a Glen-Ridge House-hoz érkezett, Eddie Zarro
már várta. Sam elküldte azzal, hogy felesleges Brentet
ketten várniuk.
Amikor elővette a mobilját, hogy telefonáljon, észrevette,
hogy Amy Sachs közvetlenül mellette áll.
– Mr. Deegan – szólalt meg halkan a recepciós, szinte
suttogva. – Látom, délelőtt óta itt van, és még egy falatot
sem evett. Hozathatok egy szendvicset és egy kávét?
– Nagyon kedves, de mindjárt megyek – válaszolta Sam.
Közben azon tűnődött, vajon akkor is ilyen közel állt-e
hozzá Amy Sachs, amikor Stewarttal beszélt. A nő szinte
nesztelenül járt és a hangját is alig lehetett hallani. De miért
vagyok abban biztos, hogy ő viszont mindent tökéletesen
hall? – töprengett Deegan, miközben látta, hogy a nő Jake
Perkinsszel vált pillantást. – És miért vagyok abban is
teljesen biztos, hogy amint kiteszem innen a lábam,
részletesen elmeséli Jake-nek, hogy Brentet nem találják és
Stewart szerint az egész egy feltűnési műbalhé?
Sam hátrament az irodába. Innen pont a bejáratra
lehetett látni. Pár percre rá észre is vette, amint Gordon
Amory bejön és a lifthez siet. Deegan még pont elérte, de
Amory szemmel láthatóan nem akart Robby Brentről
beszélgetni.
– Nem beszéltem vele a tegnap esti meglehetősen
vulgáris jelenet óta – mondta Sam kérdésére. – Mivel maga
is mindennek a tanúja volt, szívesen meg is erősítem, hogy
reggel tíztől telkeket nézegettünk Jack Emersonnal. Meg
kell hagyni, néhány igazán kivételes területhez is exkluzív
joga van. Olyan földeket is mutatott, amiket előzőleg már
Robby is látott. Meg kell mondanom, korrekt áron kínálta
őket, és nagyon jó befektetésnek tűnnek. Most pedig, ha
megbocsát, el kell intéznem egy pár telefont.
Kinyílt a liftajtó, de mielőtt Amory beléphetett volna, Sam
megszólalt:
– Még egy pillanat, Mr. Amory. – Amory erőltetett
mosollyal hátrafordult. – Mr. Amory, Robby Brent nem
aludt a szobájában az előző éjjel. Azt gyanítjuk, ő utánozta
Laura Wilcox hangját és hívta fel Jean Sheridant. Mr.
Stewart szerint Brent és Wilcox egyszerűen felhajtást
akarnak csinálni Mr. Brent új TV-sorozatához. Erről mi a
véleménye?
Gordon Amory egy pillanatra megdermedt, aztán mosoly
öntötte el az arcát.
– Hát persze! Ez abszolút lehetséges. Ha megnézi a New
York Post hatodik oldalát, Laura eltűnése kapcsán pont
erről írnak. Most Robby felszívódik, és kiderül, hogy tegnap
este ő telefonált Jeannek. Közben mi meg itt halálra
aggódjuk magunkat.
 – Vagyis maga szerint Laura miatt feleslegesen
aggódunk?
– Egyáltalán nem feleslegesen, Mr. Deegan. Én bolond,
már annyira megesett a szívem Laurán, hogy mégis szerepet
akartam kínálni neki az új sorozatban. De hát így más a
helyzet, sütögesse csak tovább a saját pecsenyéjét. Most
viszont már tényleg mennem kell.
– Gondolom, hamarosan kijelentkezik – vetette közbe
Sam.
– Nem, még van néhány telek, amit meg akarok nézni.
De gondolom, maga viszont elpályázik és visszatér az igazi
bűntényekhez. Na, viszlát.
Sam nézte, ahogy Amory beszáll a liftbe. – Még egy fickó,
aki egy nyomozónál többre tartja magát – gondolta. – Jól
van, várjuk csak ki a végét. Ahogy keresztülsétált a hallon,
az idegei továbbra sem tudtak megnyugodni. Ha igaz is,
hogy Laura eltűnése csak egy megrendezett jelenet, akkor
is a tény tény marad: az asztaltársaság tagjai közül öten
halottak.
Remélte, hogy Jean még azelőtt visszaér, hogy ő
elmenne, így tényleg megörült, amikor meglátta a pultnál.
Odasietett hozzá, hogy minél hamarabb megtudja, mi volt
az ügyvédnél.
Jean éppen az üzenetei iránt kérdezősködött.
Még mindig attól tart, hogy újabb faxot kap Lilyről –
gondolta Sam. De hát ki hibáztatná ezért? Kezét a nő
karjára tette. Ahogy Jean hátrafordult, látszott, hogy
nemrég sírt. – Mit szólna egy csésze teához? – kérdezte.
– Az jólesne.
– Ms. Sachs, ha Mr. Zarro visszajönne, kérem szóljon
neki, hogy a kávézóban vagyunk – mondta Sam.
 Leültek, majd Sam megvárta, amíg Jeannek teát, neki
pedig kávét hoznak. Látta, hogy Jean még mindig nem
szedte össze magát teljesen. Végül megszólalt:
– Ha jól sejtem, nem ment minden simán Craig
Michaelsonnal.
– Attól függ – mondta Jean töprengően. – Sam, egész
biztos vagyok abban, hogy Michaelson intézte Lily
örökbeadását, és hogy azt is tudja, hol van most. De sajnos
goromba voltam, gyakorlatilag megfenyegettem. Aztán
visszafelé jövet felhívtam és elnézését kértem. A lelkére
kötöttem, hogy ha tudja, hol lehet Lilyt megtalálni, akkor
kérdezze meg tőle, hol vesztette el a hajkeféjét, hiszen így
eljuthatunk ahhoz, aki Lilyt fenyegeti.
– És Michaelson mit mondott erre?
– Furcsa volt. Azt mondta, hogy ez már neki is eszébe
jutott. Szó szerint azt mondta, hogy azonnal szerezzek egy
keresetet a kerületi ügyésztől, hogy egyből meg lehessen
nyitni az aktát, és a szülőket figyelmeztetni lehessen.
– Ezek szerint komolyan veszi, amit mondott neki.
Jean bólintott.
– Azt hiszem, az elején nem hitt nekem, de amikor
kirobbantam és úgy éreztem, mindjárt hozzávágok valamit,
ez talán meggyőzte. Aztán amikor húsz perccel később
telefonon beszéltünk, már teljesen más volt a hangja. Nézze
csak, itt van Mark! – Mark Fleischman igyekezett épp az
asztalukhoz. – Mindent elmondtam neki Lilyről – vetette oda
sietősen –, úgyhogy nyugodtan beszélhet előtte.
– De Jean, miért tette? – kérdezte Sam meglepődve.
– Pszichiáterként hátha hozzá tud tenni valamit ahhoz,
mi és ki állhat a fenyegetések mögött.
Ahogy Mark közelebb lépett, Jean arcán széles mosoly
jelent meg. – Legyen óvatos, Jean – akarta Sam
figyelmeztetni. – Ez a fickó súlyos terheket cipel magában.
Érzem, hogy a felszín alatt tele van feszültséggel.
Sam azt is észrevette, hogy Fleischman egy pillanattal
tovább szorongatta Jean kezét, mint ahogy az illett volna.
– Nem zavarok? – nézett Mark Samre.
– Ellenkezőleg, örülök, hogy találkozunk – válaszolt Sam.
– Úgyis meg akartam kérdezni Jeant, hallott-e ma Robby
Brentről. Így legalább mindkettőjüket kérdezhetem.
– Én semmit – rázta Jean a fejét.
– Hál' istennek, én sem – mondta Fleischman. – Kellett
volna valamit hallanunk?
– Robby Brent tegnap este valószínűleg a vacsora után
elment a szállodából. Azóta nem jött vissza. Minden jel arra
mutat, hogy Brent hívta fel magát Laura hangján.
Jean meglepődve nézett Samre.
– De hát miért?
– Szombaton a West Point-i ebéden nem hallották, hogy
Brent egy lehetséges szerepről beszélget Laurával?
– De igen – mondta Fleischman. – De nem tudtam, hogy
Brent vajon nem csak viccből mondja-e.
– Én is hallottam valamit, hogy Brent új sorozatában
jutna Laurának egy szerep – szólalt meg Jean is.
– Stewart és Amory is úgy véli, hogy kettőjük eltűnése
egyszerűen átverés. Mit gondol erről? – nézett Sam
szúrósan Mark Fleischmanra.
Mark elgondolkodott, aztán Samre nézett.
– Teljesen elképzelhető – mondta végül.
– Ezzel nem értek egyet – mondta Jean. – Egyáltalán
nem. Laura bajban van, ezt egész biztosan tudom. Egy
pillanatra azon volt, elmeséli nekik, hogy a kocsiban
hallotta Laura könyörgését. – Kérem, Sam, ne adja fel, hogy
megtalálja Laurát. Azt nem tudom, Robby Brent miben
sántikál, de lehet, hogy csak el akarta terelni a figyelmünket
azzal, hogy azt mondta, Laura jól van. De nincs jól, ezt
tudom.
– Jeannie, nyugodj meg kérlek! – mondta Mark
gyengéden.
Sam felállt.
– Jean, reggel beszélnünk kell. Szeretném, ha eljönne az
irodába, hogy azt a másik dolgot megbeszéljük.
Tíz perccel később Sam bekászálódott az autójába, Eddie
Zarro pedig a szállodában várta, hátha felbukkan Robby
Brent. Bekapcsolta a motort, aztán pillanatnyi habozás
után Alice Sommers számát hívta. Jólesett, amikor
meghallotta Sommers hangját.
– Van esetleg egy pohár sherryje egy fáradt detektív
számára? – kérdezte.
Fél órával később már egy süppedős bőrszékben, lábát
keresztbe téve üldögélt. Miközben a kandallót nézte, ivott
egy korty sherryt. Alice könnyedén meggyőzte, hogy
hunyjon egy kicsit, amíg összeüt valami vacsorát.
– Enni pedig kell – mondta határozottan. – Utána
hazamehet, és rendesen kialudhatja magát.
Sam utolsó pillantását a kandallópárkányra vetette,
aztán elaludt, anélkül, hogy igazán észrevette volna, mi is
van a párkányon.
 57.

Amy Sachs négykor adta le a műszakot. Jake Perkinsszel

úgy egyeztek meg, hogy utána a McDonald's-ban
találkoznak. Amy Sachs a hamburgerezés közben
részletesen beszámolt Sam Deegan dolgairól, és arról a
beszélgetésről, amit Deegan és „az az öntelt író, Carter
Stewart” folytatott.
– Mr. Deegan Mr. Brentet kereste a szállodában –
magyarázta. – Eddie Zarro meg ott várt rá. Mindketten elég
idegesnek tűntek. Aztán amikor felszóltak Brent szobájába
és senki nem jelentkezett, akkor a londinerrel felmentek
körülnézni. A szobában senki sem aludt az éjjel.
Jake evés közben is buzgón jegyzetelt.
– Azt hittem, Carter Stewart a találkozó után egyből
kijelentkezett – mondta. – Miért jött vissza? Kivel volt
találkozója?
– Stewart azt mondta Mr. Deegannek, hogy megígérte
Robby Brentnek, átolvassa vele a kéziratot. Utána valami
mobiltelefonról beszéltek. Nem értetettem tisztán, mert Mr.
Deegan elég halkan beszél. Mr. Stewart sem beszél
hangosan, de valahogy az ő hangját jobban hallani. Aztán
Mr. Deegan megkérdezte Mr. Stewartot, hogy szerinte nem
lehet-e, hogy Laura Wilcox és Robby Brent eltűnése pusztán
a felhajtás miatt van. Mr. Stewart ezt elképzelhetőnek
tartotta. Lehet, hogy valamiről lemaradtam, de tegnap este
Laura Wilcox nem hívta fel Jean Sheridant?
Jake alig bírt lépést tartani ezzel a váratlan
információözönnel. Egész délután úgy érezte, mintha
némafilmet nézne. Bár a hallban ült, de nem tudott a pult
közelébe menni.
 – Igen, Laura Wilcox tényleg felhívta Dr. Sheridant. Én is
hallottam, amikor erről a különteremben beszélgettek.
– Jake, akkor sem értem. Én sem mehetek túl közel, nem
is hallok meg mindent, de nekem úgy tűnik, azt hiszik, hogy
Laura hangján valójában Robby Brent telefonált tegnap
este.
Jake éppen nagyot akart harapni a hamburgerébe, de
lassan letette a tányérjára. Látszott, hogy a frissen
hallottakat próbálja feldolgozni.
– Ha azt hiszik, hogy Robby Brent telefonált és most
pedig nem találják, akkor lehet, hogy az egészet egyszerűen
csak egy átverésnek gondolják, hogy híre menjen az új
sorozatnak?
Amy bólintott.
– Tiszta valóságshow, nem? – kérdezte.
– Lehet, hogy a szállodában közben mindent filmeznek?
– Hát, ez is lehet – válaszolta Jake. – Észrevett mást is?
– Van még valami. Mark Fleischman, tudja az a jóképű
pszichiáter…
– Tudom. Mi van vele?
– Esküszöm, hogy bele van zúgva Dr. Sheridanbe.
Amikor megjött, az első dolog az volt, hogy felhívta Dr.
Sheridant. Hallottam a beszélgetésüket.
– Na persze – vigyorgott Jake.
– Mondtam neki, hogy Dr. Sheridan a kávézóban van.
Megköszönte és megkérdezte, hogy Dr. Sheridan kapott-e
ma is faxot. Mondtam, hogy nem, mire elég csalódott lett,
és megkérdezte, hogy ez biztos-e. De ha még bele is van
esve, azért túlzás, hogy így faggatózik mások levelei után.
– Hát ez igaz.
 – De azért nagyon kedves. Megkérdeztem tőle, jó napja
volt-e, mire azt felelte, hogy igen. Néhány régi barátjával
találkozott a West Pointról.
 58.

Miután Sam Deegan elment, Jean Sheridan és Mark

Fleischman még egy órát üldögélt a kávézóban. Ahogy Jean
a Craig Michaelsonnal történt találkozásról és
meggondolatlan viselkedéséről beszámolt, Mark átnyúlt és
megfogta Jean kezét.
– Fölhívtam aztán, hogy elnézést kérjek – mesélte Jean.
– Azt is elmondtam neki, lehet, hogy Lily emlékszik arra,
hogyan tűnhetett el a hajkeféje. Ez közvetlenül elvezethet
ahhoz, aki azt magával vitte. Persze az is kiderülhet, hogy
az egész mögött valójában az örökbefogadó szülők állnak.
– Ez is egy lehetőség – bólintott Mark. – És megfogadod
az ügyvéd tanácsát, hogy az ügyészhez fordulj?
– Meg bizony. Sam Deegannel éppen emiatt találkozom
holnap reggel az irodájában.
– Jó ötlet. Egyébként Lauráról mit gondolsz? Ugye
szerinted nem valami feltűnési vágy áll a dolog mögött?
– Biztos hogy nem – mondta Jean, de aztán
elbizonytalanodott. Már majdnem fél öt volt, és a késő
délutáni napsütés ferde árnyékokat vetett a kávézó
berendezésére. Markra nézett. A férfi pólót és sötétzöld
pulóvert viselt. – Mark azok közé a férfiak közé tartozik, akik
mindig is kisfiúsan fognak kinézni – gondolta Jean. – Ki volt
az a tanár, aki öreg komámnak hívott? – kérdezte Jean.
– Mr. Hastings. Miért, mi van vele?
– Azt mondta, hogy sokkal érettebb vagy a korodnál.
– Nem vagyok biztos benne, hogy bóknak szánta. Mire
akarsz kilyukadni, Jeannie?
– Arra, hogy akkor hívnak valakit öreg komámnak, ha
érzik bennük az empátiát. Majd szétvetett a düh, amikor az
ügyvédnél beszálltam a kocsimba. De képzeld el, Mark, az
autóban mintha Laura szólalt volna meg: „Jean, kérlek
segíts! Segíts rajtam!” Jean merően nézte Mark
arckifejezését. – Ugye nem hiszel nekem? Azt gondolod,
őrült vagyok – mondta védekezően.
– Jeannie, ez nem igaz. Ha valaki hisz a gondolatátvitel
lehetőségében, az én vagyok. De ha Laura tényleg bajban
van, akkor hogyan kerül Robby Brent a képbe?
– Fogalmam sincs – rázta tanácstalanul a fejét Jean,
aztán körülnézett. – Ideje szedelőzködni. Már a vacsorához
terítenek.
Mark intett a fizetőpincérnek.
– Bárcsak elhívhatnálak vacsorázni, de ma abban a
kivételes privilégiumban lehet részem, hogy apámmal
költhetem el a vacsorámat.
Jean nem tudott hamarjában mit mondani erre. Mark
arckifejezésén nem lehetett eligazodni, de végül megszólalt.
– Tudom, hogy eltávolodtatok egymástól. Ő hívott fel
téged?
– Ma arra jártam és megláttam az autóját. Spontán
módon becsöngettem és beengedett. Hosszan
beszélgettünk, de azért maradt még egy csomó
tisztáznivaló. Elhívott vacsorázni, amit én azzal a feltétellel
el is fogadtam, hogy néhány kérdésemre válaszolnia kell.
– És beleegyezett?
– Igen. Aztán majd meglátjuk, állja-e a szavát.
– Remélem, hogy el tudjátok simítani a dolgokat.
– Én is nagyon remélem, bár mérget nem vennék rá.
Együtt szálltak be a liftbe. Mark a negyedik és a hatodik
emelet gombját nyomta meg.
– Remélem, tőled szebb a kilátás – mondta Jean. – Tőlem
csak a hátsó parkolót látni.
 – Akkor szebb – válaszolta Mark. – A szobám a bejáratra
néz. Ha jókor vagyok a szobában, pont látni lehet a
naplementét.
– Ha pedig én vagyok jókor ébren, akkor látom, hogy ki
tántorog be hajnaltájt – mondta Jean, miközben a lift a
negyedikre érkezett. – Hát akkor jó éjszakát, Mark!
Ahogy a szobába lépett, egyből meglátta az üzenetrögzítő
villogását. Peggy Kimball kereste néhány perccel korábban.
– Éppen szünetem van a kórházban, úgyhogy sietnem kell.
Miután elbúcsúztunk, eszembe jutott, hogy Jack Emerson
abban a takarítóbrigádban volt, akik Dr. Connors
rendelőjében dolgoztak. Azt mondtam, hogy Dr. Connors
mindig a zsebében tartotta az iratszekrény kulcsát, de
kellett lennie egy tartalék kulcsnak is, mert akkor is ki
tudta nyitni a szekrényt, amikor egyszer otthon hagyta a
kulcscsomóját. Úgyhogy lehet, hogy Emerson vagy valaki
más mégiscsak hozzáférhetett a dokumentumokhoz. Hátha
ez fontos lehet. Sok szerencsét!
– Jack Emerson – gondolta Jean, miközben leült az
ágyra. – Lehet, hogy ő csinálja velem mindezt? Mindig is a
környéken lakott. Ha Lily szülei errefelé élnek, akkor
ismerheti is őket.
Jean ekkor zajt hallott, és meglátta, hogy egy barna
borítékot csúsztatnak be az ajtó alatt. Odarohant, feltépte
az ajtót és majdnem belebotlott az akkor felegyenesedő
londinerbe.
– Dr. Sheridan, elnézést kérek, de véletlenül más vitt el
egy önnek szóló faxot. Belekeveredett az övéi közé és csak
most hozta vissza.
– Semmi baj – mondta Jean csendesen, miközben egyre
erősödő félelem szorongatta. Becsukta az ajtót és feltépte a
borítékot. – Biztos Lilyről szól – gondolta.
 Valóban Lilyről volt benne szó. A faxban ugyanis ez állt.

Jean, annyira szégyellem magam. Lilyről mindig is

tudtam és ismerem az örökbefogadó szüleit is. Csodálatos
lány, elsőéves egyetemista és nagyon boldog. Nem akartalak
megijeszteni. Sürgősen pénzre van szükségem, és azt
gondoltam, így megszerezhetem. Ne aggódj Lilyért! Kérlek,
bocsáss meg nekem, és mondd meg a többieknek is, hogy jól
vagyok. Az eltűnés ötlete Robby Brenttől származik ő is
próbálja majd rendbe hozni. Először a producerekkel akar
beszélni, és csak utána áll ki a nyilvánosság elé.
Laura

Jean remegő lábakkal rogyott az ágyra. Aztán könnyeit

nyelve Sam számát tárcsázta.

***

Sam még éppen Alice Sommersnél szundikált, amikor

megszólalt a telefonja.
– Tényleg, Jean, még egy fax? Nyugodjon meg és olvassa
be nekem a szöveget! Istenem – sóhajtott, amikor Jean a
végére ért. – Nem tudom elhinni, hogy ez a nő ezt csinálná
magával.
– Ugye Jeannel beszél? Jól van? – kérdezte Alice.
– Igen. Laura Wilcox küldözgette azokat a faxokat.
Bocsánatot kért, és azt monda, soha nem tudná Lilyt
bántani.
Alice átvette Samtől a telefont.
– Jean, hogy vagy? Tudsz azért vezetni? Akkor gyere át
hozzám…
 Amikor Jean megérkezett, Alice azt az örömöt látta Jean
arcán ragyogni, amit utoljára Karennél látott húsz évvel
korábban. Átölelte Jeant és azt mondta:
– Annyit imádkoztam érted.
Jean is erősen magához szorította. – Tudom – válaszolta.
– Nem tudom elhinni, hogy Laura erre képes, de abban
biztos vagyok, hogy Lilyt tényleg nem tudná bántani. Ezek
szerint tényleg pénzről szólt az egész. De nem értem, ha
Laura ilyen bajban volt, miért nem szólt, hogy segítsek. Fél
órával ezelőtt még meg voltam győződve arról, hogy Jack
Emerson van a dolog mögött.
– Jean, gyere, ülj le és igyál egy pohár sherryt. Mi köze
van Jack Emersonnak az egészhez?
– Olyat tudtam meg, amiből arra gondoltam, ő van a
háttérben – Jean engedelmesen leült, és elmesélte Peggy
Kimball üzenetét. – Jack abban az időben takarítóként járt
Dr. Connors rendelőjében. Az egész találkozót ő ötlötte ki. A
lakásán ott van Laura fényképe. Minden egybevágott, egész
addig, amíg ez a fax meg nem jött. Ja, azt nem is mondtam,
hogy a faxot délben küldte, de valaki máséhoz keveredett.
– Már délben meg kellett volna kapnia? – vágott közbe
Sam.
– Igen, és ha akkor kaptam volna meg, akkor Craig
Michaelsonhoz sem mentem volna el. Most viszont fel
akartam hívni, hogy egyelőre semmi szükség arra, hogy Lily
szüleit megijessze ezzel a történettel.
– Említette másnak is ezt a Laurától kapott faxot? –
kérdezte Sam halkan.
– Nem. Akkor kaptam, amikor már felmentem a
szobámba. Mark és én vagy egy órát beszélgettünk még a
kávézóban. Jut eszembe, fel kell hívnom Markot, hogy ezt
elmeséljem. Ő is teljesen átérzi, mennyire odavoltam.
 A fejemet tenném rá, hogy Jean elmondta
Fleischmannak, hogy a hajkefe révén el lehetne jutni a
keresett személyhez – gondolta Sam lemondóan, miközben
Jean a mobiljáért nyúlt.
Ahogy Alice-ra pillantott, látta, hogy ugyanaz jár az ő
fejében: Valóban Laura küldte a faxot, vagy ez egy újabb
fordulat ebben a folytatódó rémálomban?
Aztán van még egy lehetőség – gondolta Sam. – Ha Jean
megérzése jó, és tényleg Craig Michaelson intézte az
örökbefogadást, akkor lehet, hogy már fel is vette a
kapcsolatot Lily szüleivel. Most viszont Lily már tényleg
veszélyben van, hiszen az illető is rájöhetett, hogy a hajkefe
elvesztése egyenesen hozzá vezethet.
Egyáltalán nem valószínű, hogy ezek a faxok Laurától
jöttek – gondolta Sam. Jack Emerson, ha valóban Dr.
Connors irodájában dolgozott, simán jó barátságban lehet
Lily örökbefogadó szüleivel.
Mark Fleischman Jean bizalmát elnyerhette, de az
enyémet nem – szögezte le magában Sam. Valamit rejteget
az az ember, aminek semmi köze ahhoz, hogy a tévében
sikeres sorozata van és sérült családoknak ad tanácsokat.
Jean csak üzenetet tudott hagyni Fleischmannak, aztán
hátrafordult.
– Csodás illatok. Nem maradhatok itt vacsorára?
Istenem, annyira boldog vagyok.
 59.

– Enyém az éjszaka – gondolta a Bagoly, miközben a

sötétség beálltát várta. Őrültség volt, hogy napközben
visszajött a házhoz, hiszen észrevehették volna. De
nyomasztotta, hogy Robby Brent hátha mégsem halt meg.
Látta maga előtt, ahogy kikúszik az autóból és kimegy az
utcára vagy éppen felmegy a lépcsőn Laurához, és a
rendőrséget hívja. Annyira nyomasztotta ez a kép, hogy
muszáj volt visszamennie megnézni, hogy Robby halott, és
hogy még mindig az autója csomagtartójában van.
Minden kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor először
gyilkolt, mégpedig ott, Laura házában. Memóriája mélyén
rémlett, hogy ugyanígy osont fel a hátsó lépcsőn, hogy
benyisson a szobába, ahol Laura alszik. Pontosan húsz
évvel ezelőtt.
Nem volt nehéz becsapnia Robbyt előző éjjel, amikor
észrevette, hogy az a nyomában van. De aztán végig kellett
kotorásznia Robby zsebeit, hogy megtalálja a kocsikulcsot.
A Bagoly első bérelt kocsija foglalta el az egyik helyet a
garázsban. A másik helyre állt be Robby Brent autójával,
hogy aztán levonszolja és a csomagtartóba tegye Brent
holttestét.
Valahogy elárulta magát Brent előtt. De vajon a többiek
is rájöttek ugyanerre? Lehet, hogy szorul körülötte a hurok,
és nem fog tudni éjjel elmenekülni? Nem szerette a
bizonytalanságot. A magabiztosságához az kellett, hogy
uralkodhasson élet és halál fölött.
Tizenegy körül elindult az autójával. Ne legyen túl közel
Cornwallhoz – gondolta – és Washingtonville-hez sem, ahol
Helen Whelan holttestét találták meg. Highland Falls jó
választás. Milyen bizarr lenne például annak a motelnek a
közelében találni valakit, ahova valaha Jean Sheridan és a
lovagja jártak.
Ahogy a motel melletti utcába hajtott, egy ostorlámpa
alatt észrevett két nőt, akik beszélgettek. Egy idő után az
egyik visszament a közeli házba, a másik pedig elindult a
füvön át a járda felé. A nő elmélyülten ment, maga elé nézett
és meg sem hallotta, amikor a Bagoly kiszállt az autóból és
egy fa mögé bújt. Akkor lépett elő, amikor a nő el akart
menni mellette. Ahogy kezét a nő szájára tapasztotta és a
nyaka köré hurkolta a kötelet, érezte, hogy a Bagoly
kiszabadul a kalitkából.
Nagyon sajnállak – suttogta –, de téged választottalak.
 60.

Yvonne Tepper holttestét reggel hatkor találta meg az

újságot kihordó idős nő. Éppen rá akart kanyarodni a
Tepper házához vezető kihajtóra, hiszen a „mezítláb soha”
elvét vallotta, vagyis egészen a házig szerette kézbesíteni az
újságot.
Bessie először nem is fogta fel a szeme elé táruló
látványt. Éjjel fagyott, és ahogy Yvonne Tepper a két bokor
között feküdt, körös-körül még csillogott a vékony
jéghártya. Lábait behajlította, a kezeit pedig kék
anorákjának zsebeibe dugta. Úgy nézett ki, mintha csak
elesett volna.
Amikor Bessie rádöbbent, mit is lát, tövig taposott a
fékbe, és odaszaladt a földön fekvő Tepperhez. Egy pár
másodpercig meg sem tudott szólalni, annyira sokkolták a
nő tágra nyitott szemei, kilátszó nyelve és a nyaka köré
tekert kötéldarab.
Segítségért akart kiáltani, de egy hang sem jött ki a
torkán. Visszabotorkált a kocsijába, beült és rádőlt a
dudára. A környező házakban kigyulladtak a lámpák és
néhányan – legtöbbjük mezítláb – kijöttek megnézni, mi
történt.
Yvonne Tepper szomszédnőjének férje ért oda elsőként
Bessie autójához, és az idős asszony kezét lehúzta a
dudáról. Bessie torkából ekkor tört elő a rémült sikoly.
 61.

Sam Deegan végigaludta az éjszakát, bár a lelke mélyén

tudta, hogy a Jeannek küldött utolsó faxszal valami nincs
rendben. Reggel hatkor szólalt meg az ébresztőórája, de még
egy ideg csukott szemmel tovább hevert az ágyában. – Túl
egyszerű így minden – gondolta. – A fax látszólag mindenre
választ ad. Viszont kérdéses, hogy ennek fényében egy bíró
vajon engedélyezné-e Lily aktájának megnyitását. Lehet,
hogy pont ezért született meg ez a fax? Valaki félt, hogyha
Lilyt az eltűnt hajkeféről faggatják, akkor a nyomok hozzá
vezethetnek.
Ez a lehetőség aggasztotta Samet. Kinyitotta a szemét,
felült és széthúzta a függönyt. – Másrészt viszont – gondolta
– Laura megtudhatta, hogy Jean terhes volt. Jean említette
Alice-nak és neki, hogy Laura még az eltűnése előtt
megemlítette Reed Thorntont. – Nem vagyok benne biztos,
hogy kimondta a nevét – mesélte Jean –, de csodálkoztam,
hogy egyáltalán tud arról, hogy egy kadéttal randevúztam.
– Nem hiszek a faxnak, és továbbra sem lehet véletlen,
hogy egy asztaltársaság öt tagja sorban meghal – gondolta
Sam. Eltöprengve kiment, feltette a kávét és elindult
zuhanyozni.
Mire felöltözve visszaért, a kávé már kifolyt. Narancslevet
töltött magának és egy muffint vett elő. Amíg Kate élt, Sam
mindig zabpelyhet reggelizett. Bár próbálta meggyőzni
magát, hogy nem nehéz elkészíteni – pusztán egyharmadig
kellene zabpehellyel megtölteni egy tálkát, felönteni tejjel és
bedobni két percre a mikroba –, valahogy mégsem sikerült
sohasem. – Mennyivel jobb volt, amikor Kate csinálta! Egy
idő múlva egyszerűen feladta.
 Kate alig három éve vesztette el a rákkal vívott csatát.
Szerencsére a ház nem volt túl nagy, így mikor a srácok
felnőttek és kiröppentek, nem kellett eladniuk. Kate imádta
a házat. Ő varázsolt belőle otthont, és így Sam, még ha
nehéz nap állt is mögötte, mindig örömmel tért haza.
– Ez még mindig ugyanaz a ház – gondolta Sam, ahogy
behozta az újságot és leült reggelizni. De Kate nélkül az
egész nagyon más. Tegnap este, amikor Alice-nél
elszundított, otthonosan, jól érezte magát. A meleg, a
konyhából beszűrődő zajok és a sült hús illata régi
emlékeket idézett.
Aztán felrémlett, hogy elalvás előtt Alice-nél észrevett
valamit. De mi is volt az? Alice szekrényén volt valami?
Legközelebb megnézi majd magának. Lehet, hogy a
porceláncsészék tűntek fel, valaha az anyja is tartott
ilyeneket.
Tegyek vajon vajat a muffinra vagy nem? – tűnődött Sam.
Végül úgy döntött, szárazon fogja enni. – Tegnap este úgyis
adtam a diétának. Alice Yorkshire pudingja egészen remek
volt, Jeannek is nagyon ízlett. Érezni lehetett, hogy Jean
kezd felengedni. Úgy tűnt, mint aki eddig mázsás súlyokat
cipel a vállán.
Ahogy kinyitotta az újságot, megszólalt a telefon. Eddie
Zarro volt.
– Sam, éppen most hívott minket a Highland Falls-i
rendőrfőnök. Megfojtva találtak egy nőt. Az ügyész azonnal
látni akar mindannyiunkat.
Sam érezte, hogy Eddie valamit visszatart.
– Mi van még? – kérdezte.
– A zsebében egy kis bagoly-jelvényt találtak. Sam, itt
egy őrült garázdálkodik. Ma reggel meg bemondták, hogy
Laura Wilcox eltűnése valójában egy hírverési trükk, amit
Robby Brenttel közösen talált ki. Rich Stevens
meglehetősen boldogtalan, hogy Wilcoxszal csak az időnket
fecséreltük, amikor Orange megyében egy őrült szabadon
rohangálhat. Azt javaslom, ne hozd fel előtte Wilcox nevét!
 62.

Kilenc óra elmúlt, mikor Jean felébredt. Szinte remegett,

ahogy kikászálódott az ágyból, olyan hideg volt a szobában.
Átsietett, hogy az éjszakára résnyire nyitva hagyott ablakot
becsukja. A napsugarak éppen áttörték a felhőket, és Jean
úgy érezte, ez jól tükrözi a lelkiállapotát is. – Laura volt az,
aki a Lilyvel kapcsolatos leveleket írta, és ő soha nem tudná
bántani Lilyt – gondolta Jean. – Az egész csakis a pénzről
szól.
– Akkor is azt remélem, hamarosan megint kapcsolatba
lép velem – tűnődött Jean. – El kellene ítélnem azért, amit
tett, de tudom, hogy nagyon el van keseredve. Emlékszem,
milyen túláradóan viselkedett szombat este. Amikor
rákérdeztem, látott-e valakit a temetőben egy szál rózsával,
nyilvánvalóan le akart rázni, és szinte kidobott a
szobájából. Talán azért tette, mert látta, hogy mennyire fel
vagyok zaklatva, és így bűnösnek érezte magát ebben? Ezer
százalék, hogy ő hagyta ott a rózsát. Nyilván kitalálta, hogy
úgyis meglátogatom Reed sírját.
Eszébe jutott, hogy fel kell hívnia Craig Michaelsont. Ha
ő esetleg értesítette a szülőket a veszélyről, akkor most
viszont azonnal szólni kell, hogy minden rendben van.
Odalépett az íróasztalhoz és Michaelson irodáját tárcsázta.
Az ügyvéd maga jelentkezett.
– Dr. Sheridan – mondta Craig Michaelson –,
meggyőződött arról, hogy ez az üzenet valóban Laura
Wilcoxtól jött?
Jean szíve hevesen dörömbölni kezdett a kérdés
hallatán. – Nem, ez sajnos nem volt lehetséges. De teljesen
meg vagyok győződve arról, hogy ő küldte. Bevallom,
megdöbbentem, hogy Laura tud Lilyről meg Reedről.
Ugyanakkor a hívás idejéből azt is tudjuk, hogy Laura
hangját utánozva Robby Brent hívott fel engem telefonon.
Úgyhogy szerintem két üggyel állunk szemben. Egyrészt
Laura tud Lilyről, és ezt megpróbálja kihasználni, mivel le
van égve. Másrészt Robby azért találta ki Laura eltűnését,
hogy felhajtást csaphasson az új sorozat körül. Ha ismerné
Robbyt, akkor tudná, hogy ő pontosan az a fajta, aki képes
az ilyen aljas trükkökre és megtévesztő utánzásra.
Jean azt várta, hogy Craig Michaelson megerősíti a
feltevését, de ő ehelyett ezt mondta.
– Dr. Sheridan, én megértem a megkönnyebbülését.
Valóban, amikor tegnap eljött az irodámba, egyáltalán nem
voltam benne biztos, hogy nem puszta kitaláció az egész.
Őszintén szólva, a kitörése győzött meg arról, hogy igazat
mond. Úgyhogy most én is őszinte leszek magával.
Szóval ő kezelte az örökbeadást – gondolta Jean. – Tudja,
hogy kicsoda Lily és hogy most hol van.
– Eléggé súlyosnak ítéltem a helyzetet ahhoz, hogy
kapcsolatba lépjek á lányt örökbefogadó apával. Most éppen
külföldön van, de hamarosan fel fog hívni. Mindent
elmondok neki, amit magától és magáról tudok. Azt is
elmondom neki, hogy megítélésem szerint maga
szavahihető és felelősen gondolkodó valaki.
– Köszönöm, ez így teljesen megnyugtató – mondta Jean
–, de nem akarom, hogy ezek az emberek ugyanazt a poklot
járják végig, mint amit én az elmúlt napokban. Most, hogy
Lily már biztonságban van, nem akarom, hogy továbbra is
veszélyben higgyék.
– Remélem, hogy nincs is. De addig, amíg Ms. Wilcox
személyesen nem jelentkezik, ne vegyük félvállról a
dolgokat. Megmutatta ezt a legutóbbi faxot a nyomozónak
is?
– Sam Deegannek? Igen, sőt ő el is tette.
– Megadná a telefonszámát?
– Persze – válaszolta Jean, és fejből bediktálta Deegan
mobilszámát. Mégsem hagyta nyugodni, hogy Michaelson
hangjában változatlan aggódást érzett.
– Mr. Michaelson, mintha szerepeket cseréltünk volna.
Miért aggódik ennyire, miközben én már megnyugodtam?
– Dr. Sheridan, a hajkeféről van szó. Ha Lily bármire is
emlékszik ezzel kapcsolatban, például arra, hogy hol és
kivel volt, amikor a hajkefe eltűnt, akkor a szálak egyenesen
ahhoz az emberhez vezetnek, aki magát zaklatja. Ha Lily azt
állítja, hogy Laura Wilcoxszal volt együtt, akkor elfogadom
a legutolsó fax valóságtartalmát. De ismerve az
örökbefogadó szülőket, valamint Ms. Wilcox közismerten
nagyvilági életvitelét, nagyon meg kellene magam erőltetni
ahhoz, hogy elhiggyem, bármikor is együtt lehettek.
– Értem – mondta lassan Jean, megérezve, mennyire
logikus, amit Michaelson mond. Megegyeztek, hogy
kapcsolatban maradnak, majd Jean egyből Sam számát
hívta, de ott senki nem válaszolt.
Ezután Alice Sommers számát ütötte be.
– Alice, kérem legyen őszinte – mondta Jean. – Lehet,
hogy a fax, amit Laurától kaptam, valójában átverés, hogy
ne vegyem fel a kapcsolatot Lily fogadott szüleivel és ne
tudjam meg, hol tűnt el a hajkefe?
Alice pontosan azt mondta, amit Jean nem akart hallani.
– Jeannie, egy percig sem hittem a levélnek. Ne kérdezd,
miért, de egyszerűen nem tűnt igaznak. Sam egyébként
pontosan ugyanezt gondolja.
 63.

Eddie Zarro nem hiába figyelmeztette Samet, a kerületi

ügyész, Rich Stevens kifejezetten dühös volt.
– Ezekre a lepukkant pojácákra fecséreljük az időnket,
amikor egy őrült garázdálkodik a környéken – kiabált
Stevens. – Közölni fogom a sajtóval, hogy Robby Brentet és
Laura Wilcoxot a hatóság félrevezetéséért bíróság elé
idézzük. Laura Wilcox még el is ismerte, hogy ő küldte a Dr.
Sheridan lányát fenyegető faxokat. Egyáltalán nem érdekel,
hogy Dr. Sheridan éppen megbocsátó hangulatában van-e
vagy sem. Bűntett ilyen levelet küldeni, és Laura Wilcox
ezért felelni fog.
Sam megpróbálta lecsitítani Stevenst.
– Várjál, Rich. A sajtó nem tud arról, hogy Dr. Sheridan
lányát megfenyegették, és ezt nem is szabad nyilvánosságra
hoznunk.
– Ezt magamtól is tudom, Sam – vágott vissza Stevens. –
Csak arra az eltűnési, vagy inkább feltűnési műbalhéra
fogok utalni, amit Wilcox az utolsó faxában maga is
elismert. – Egy pillanatnyi szünet után Stevens az asztalán
heverő aktát odaadta Samnek. – Ezek a legutóbbi
gyilkosság helyszínén készített fotók – tette hozzá. – Joy ért
oda elsőként, miután a hívás befutott. Joy, mondd el
Samnek, mit mondott a szomszéd.
Samen és Eddie-n kívül további négy nyomozó volt a
kerületi ügyész irodájában. A csoport egyetlen női tagja, Joy
Lacko alig egy éve dolgozott itt, Sam mégis tisztelte éles
eszéért és azért, ahogy a leginkább megdöbbent
szemtanúkból is képes volt használható információt
kiszedni.
 – Az áldozat neve Yvonne Tepper, 63 éves, elvált, két fia
Kaliforniában él – mondta Joy, jegyzetfüzetével a kezében. –
Saját fodrászüzlete volt, mindenki kedvelte, és nem tudunk
semmilyen ellenségéről – folytatta Joy, aztán pillanatnyi
szünetet tartott. – De valószínűleg mindez teljesen
érdektelen annak fényében, hogy Tepper kabátja zsebében
egy kis bagoly-kitűzőt találtunk.
– Gondolom, ujjlenyomat persze nem volt rajta –
sóhajtott Sam.
– Nem bizony. Biztosak vagyunk abban, hogy ugyanaz az
ember volt, aki péntek éjjel megölte Helen Whelant.
– És melyik szomszéddal beszéltél?
– Az összessel, de valójában a lényegi dolgokat attól a
nőtől tudtam meg, akit Tepper előtte meglátogatott, és aki
utoljára látta őt élve. Rita Hallnak hívják, és közeli barátnők
voltak Tepperrel. Tepper olyan tíz körül ment át, hogy
átvigyen egy pár kozmetikai dolgot, amit a fodrászüzletből
hozott Hallnak. A tizenegy órás híreket még együtt nézték
meg, de addigra Hall férje, Matthew már elment lefeküdni.
Aztán ő volt az, aki reggel a nagy dudálásra elsőként ért
oda. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy hívta a
rendőrséget és addig mindenkit távol tartott a holttesttől.
– Yvonne Tepper rögtön a hírek után hazaindult? –
kérdezte Sam.
– Igen. Mrs. Hall kikísérte. Nem álltak kint együtt tovább
egy percnél. Mrs. Hall látott ugyan egy autót, ami nagyon
lassan gurult végig az utcán és félreállt, de nem nézte meg
különösebben. Azt mondja, a szemben lévő háznál, ahol két
tinédzser korú gyerek lakik, állandó a nagy jövés-menés.
– És mit mondott Mrs. Hall a kocsiról?
– Csak arra emlékszik, hogy egy közepes méretű, sötét
színű négyajtós autó volt.
 – Szerintem Tepper alig egy perc múlva már halott is volt
– mondta Rich Stevens. – Biztos, hogy nem rablógyilkosság
történt. A tárcájában 200 dollár lapult, ráadásul
gyémántgyűrűt és fülbevalót viselt. Az a fickó semmi mást
nem akart, csak gyilkolni. Megragadta, bevonszolta a
gyepre, megfojtotta, aztán elhajtott.
– De még annyi ideig azért ott maradt, hogy a
bagolykitűzőt az áldozat zsebébe tegye – tette hozzá Sam.
Rich Stevens egy darabig tűnődött, aztán megszólalt. –
Azon töprengek, hogy ezt a bagoly dolgot elmondjuk-e az
újságoknak. Végül is lehet, hogy valaki ismer valakit, aki
megszállottja a baglyoknak vagy például ilyeneket gyűjt.
– Hát, a média biztosan végigcsámcsogná a sztorit –
mondta Sam. – Viszont ha ez az őrült a felhajtást keresi,
akkor nagyon is alá adjuk ezzel a lovat, arról nem is
beszélve, hogy egy másik őrült is kedvet kap ettől.
– Ráadásul még a nőkön sem segítünk – tette hozzá Joy
Lacko –, mert a tettes nem előtte adja oda a kitűzőket,
hanem utána teszi a zsebükbe.
A megbeszélés végén arra jutottak, hogy mindenképp
felhívást tesznek közzé, hogy magányos nők ne menjenek
este az utcára, és egyúttal elismerik, hogy a két gyilkosságot
feltehetően ugyanaz a személy követte el.
Ahogy felálltak, Joy Lacko halkan megszólalt.
– Igazából az rémiszt meg, hogy bárki más is áldozatul
eshet ennek az őrültnek, ha éppen a rossz pillanatban jár a
rossz helyen.
– Nem értek ezzel egyet – vágta rá Rich Stevens.
– Sajnos én igen – sóhajtotta Sam.
 64.

Szerda reggel Jake Perkins bement az óráira, ám kihagyta

a kreatív írás szemináriumot, amiről úgy érezte, hogy a
tanár helyett inkább neki kellene tartania. Ebéd előtt
elment az iskolaigazgatóhoz, Alfred Downes-hoz, hogy a
Stonecroft Gazette számára elkészítse a sikeres
osztálytalálkozóról szóló interjút.
Downes egyértelműen rossz hangulatban fogadta. –
Jake, tudom, megígértem az interjút, de ez most egy
meglehetősen alkalmatlan pillanat.
– Én ezt megértem – mondta Jake simulékonyan –, de
gondolom, ön is látta azokat a riportokat… Lehet, hogy két
kitüntetett egykori diákot feljelentenek.
– Ezt én is hallottam – válaszolta Downes metszően. Ha
észre is vette a ridegséget, Jake nem reagált rá. – Mit
gondol, ez az egész történet Stonecroftra is rossz fényt vet
majd?
– Jake, ez nyilvánvaló – dörmögte Downes. – Ha ilyen
hülye kérdésekkel akarsz feltartani, jobb, ha most eltűnsz.
– Nem akartam hülye kérdésekkel feltartani – válaszolta
Jake. – Azt akartam valójában megtudni, hogy az elmúlt
napok történéseinek fényében most vajon visszautasítja azt
a tízezer dolláros felajánlást, amit Robby Brent tett?
Jake azt hitte, az igazgató felüvölt. Tudta, hogy Downes
azt szeretné, hogy az új szárny az ő vezetése idején épüljön
meg. Közismert volt, hogy mennyire támogatta Jack
Emerson ötletét az osztálytalálkozó megszervezésére. A
hírverés és annak a felvillantása, hogy a sikeres diákok
mindegyike Stonecrofton szerezte meg a tudását,
együttesen hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a lehető
legtöbb pénzt lehessen összeszedni az építkezésre.
Most viszont minden újság azzal foglalkozik, hogy sorban
egymás után öt lány is meghalt az egyik osztályból. Jake
tudta, hogy ezek után senki nem akarja majd idejáratni a
gyerekét. Laura Wilcox és Robby Brent húzása csak újabb
szög ebbe a koporsóba.
– Dr. Downes, nagyon sürget a leadási határidő, kérem,
legalább egy egymondatos összefoglalót adjon a
találkozóról.
Alfred Downes hosszan nézett Jake-re.
– Írok egy rövid értékelést, és holnap reggel nézzél be
érte.
– Igazgató úr, nagyon köszönöm – mondta Jake,
miközben sajnálta az asztal túloldalán ülő férfit.
Akár az állásába is kerülhet mindez – gondolta Jake –,
ugyanis a kuratóriumi tagok lehet, hogy kirúgják. Ők
tisztában vannak azzal, hogy Downes úgy ment bele a
bővítés ötletébe, hogy tudta, a szükséges földterület Jack
Emerson birtokában van.
– Uram, arra gondoltam, hogy…
– Jake, ne gondolj semmire, hanem indulj!
– Máris indulok, de kérem, hallgasson meg! Tudom, hogy
Dr. Sheridan, Dr. Fleischman és Gordon Amory még mindig
a Glen-Ridge-ben vannak, és Carter Stewart sincs messze.
Ha meghívná őket egy vacsorára és készítenének néhány
közös fényképet, az jó fényt vethetne az iskolára. Az ő
sikereiket senki sem kérdőjelezheti meg, és ez ellensúlyozná
a másik két ember szégyenletes viselkedését.
Az igazgató Jake Perkinsre bámult, és arra gondolt, hogy
harmincöt évnyi tanári pályája során nem találkozott még
ilyen éles eszű és ugyanakkor bicskanyitogató stílusú
kölyökkel. Hátradőlt a székében és megkérdezte: – Mondd
csak, mikor fejezed be a sulit?
– Már idén év végére lenne elég kreditem. Tudja, igazgató
úr, minden évben extra tárgyakat vettem fel. De a szüleim
még nem akarják, hogy főiskolára menjek, úgyhogy
maradok, és a saját osztályommal fogok érettségizni.
Jake látta Dr. Downes arcán, hogy a hír nem váltotta ki
osztatlan lelkesedést.
– Uram, van még egy cikkötletem – folytatta gyorsan
Jake. – Utána olvastam Laura Wilcoxnak a Gazette-ben, a
helyi lapban, sőt még a New York Timesban is. Annak
ellenére, hogy a szülei úsztak a pénzben és ő volt mindig a
figyelem középpontjában, ma mégis nehéz helyzetben van.
– Jake érezte, hogy az igazgató mindjárt közbevág. – Egy
ilyen cikk két célt is szolgálna – folytatta gyorsan. – Egyrészt
az itt tanuló kölyköknek megmutatná, hogy a siker útja
soha nincs előre kikövezve, és azt is, hogy a többiek, akik
nehezebb helyzetből indultak, mennyivel jobban
megérdemelték a sikert. Itt a suliban vannak ösztöndíjas
diákok és olyanok is, akik a tanulás mellett dolgoznak. Egy
ilyen cikk mindenkit jobb teljesítményre sarkallna,
ráadásul az újságnak is jól jönne. Még az is lehet, hogy a
mostani felhajtás nyomán valamelyik nagy újság is ráharap
erre a cikkre.
Miközben a falon lógó, őt ábrázoló portrét nézte, Downes
lassan bólintott.
– Igen, ez lehetséges.
– Elmegyek lefényképezni azokat a házakat, ahol Laura
valaha is lakott. Az első most üres, de nemrég felújították,
és nagyon jól néz ki. A második a Concord Avenue-n van és
olyan kacsalábon forgó palotaféle.
 – Kacsalábon forgó palota? – kérdezte Downes
meglepődve.
– Tudja, olyan ház, ami túl hivalkodó a környezetéhez
képest. McPalotának szokták ezeket hívni.
– Soha nem hallottam ezt a kifejezést – morogta Downes
inkább csak magának.
Jake felpattant.
– Nem is érdekes, uram. Egyre jobban tetszik ez az ötlet,
hogy Laura egész életét bemutassam, beleértve a róla és a
házakról készített fényképeket is. Akkor már megyek is, Dr.
Downes. De még egy dolgot hadd javasoljak. Ha összerántja
ezt a vacsorát, szerintem Mr. Emersont hagyja ki belőle! Úgy
tűnik, a többiek ki nem állhatják.
 65.

Tízkor befutott az a hívás, amit Craig Michaelson már

nagyon várt.
– Kapcsolom Önnek Buckley tábornokot – fuvolázta a
titkárnője.
– Charles, hogy vagy? – kérdezte Michaelson.
– Én jól – válaszolta egy határozott hang. – De mi az a
sürgős ügy, ami miatt kerestél? Valami baj van?
Craig Michaelson sóhajtott. Tudhattam volna, hogy
Charles egyből a lényegre kíváncsi. Valószínűleg nem
véletlenül lett tábornok – gondolta magában.
– Mindenekelőtt lehetséges, hogy az egész miatt nem is
kellene különösebben aggódni. Valószínűleg sejted, hogy
Meredith-ről van szó. Tegnap Dr. Jean Sheridan látogatott
meg. Ismerős neked ez a név?
– Dr. Sheridan? A történész? Hogyne, a West Pointról írt
könyvét nagyon élveztem, és persze a többit is olvastam.
Nagyon jó író.
– Hát, kicsit több is annál – mondta Michaelson. – Dr.
Sheridan Meredith igazi anyja, és egy olyan dolog miatt
hívlak, amire ő hívta fel a figyelmem.
– Jean Sheridan Meredith anyja?!
A tábornok figyelmesen végighallgatta, ahogy
Michaelson elmesélte, amit Jean Sheridan mondott,
beleértve a Meredith-nek címzett fenyegetést is. Csak
egyszer-kétszer szakította félbe a történetet, hogy
pontosítsa a hallottakat. Aztán megszólalt. – Craig,
Meredith tisztában van azzal, hogy mi az örökbefogadó
szülei vagyunk. Tinédzser kora óta szeretné megtudni, ki a
természetes anyja. Az örökbeadásnál annyit mondtál el
nekünk, hogy a kisbaba apja balesetben meghalt, az anyja
pedig egy tizennyolc éves, főiskolára készülő lány. Meredith
is ezt tudja.
– Jean Sheridan tisztában van azzal, hogy felfedem
előttetek a kilétét. Azt viszont húsz évvel ezelőtt nem
árultam el, hogy a kisbaba apját, egy ott tanuló kadétot a
West Point területén ütötte el egy cserbenhagyásos gázoló.
Könnyen ki tudtad volna deríteni, ki lehet az apja.
– Egy kadét volt? Nem, ezt tényleg nem mondtad.
– Ifjabb Carroll Reed Thorntonnak hívták.
– Ismerem az apját – mondta halkan Charles Buckley. –
Soha nem tudta feldolgozni a fia halálát. Nem is hiszem el,
hogy ő Meredith nagyapja.
– Pedig nyugodtan elhiheted. Na most, az a helyzet, hogy
Dr. Sheridan teljesen megnyugodott attól, hogy Laura
Wilcox állt a fenyegetések mögött. Az utolsó faxot
készpénznek tekinti és elfogadta Laura bocsánatkérését. Én
viszont nem.
– El sem tudom képzelni, hogy Meredith találkozott
volna Laura Wilcoxszal – mondta a tábornok elgondolkodva.
– Pontosan ezt érzem én is. Ráadásul, ha esetleg mégis
Laura Wilcox áll a faxok mögött, akkor tudom, hogy a
kerületi ügyész fel fogja jelenteni.
– Jean Sheridan még mindig Cornwallban van?
– Igen. A Glen-Ridge-ben várja, hogy újból halljon
Lauráról.
– Akkor felhívom Meredith-et és megkérdezem,
találkozott-e valaha Laura Wilcoxszal és emlékszik-e, hol
hagyta el a hajkeféjét. Sajnos ma egy csomó megbeszélésem
van a Pentagonban, de holnap reggel Ganóval odarepülünk
Cornwallba. Nem kérdeznéd meg Jean Sheridant, hogy
nincs-e kedve holnap este a lánya örökbefogadó szüleinél
vacsorázni?
– Persze hogy megkérdezem.
– Bár nem akarom megijeszteni Meredith-t, de
megkérhetem, hogy péntekig ne hagyja el a West Point
területét.
– És bízhatsz az ígéretében?
Buckley tábornok hangja most először tűnt nyugodtnak.
– Craig, nemcsak az apja vagyok, hanem a felettese is.
Meredith minden ízében katona-fióka és egyben West Point-
i kadét is. Úgyhogy a felettesének adott szavát biztosan nem
fogja megszegni.
– Csak remélem, hogy így lesz – mondta Michaelson. –
De azért mondd majd el, mit szólt Meredith.
– Hát persze.

***

Buckley tábornok egy óra múlva hívta Michaelsont.

– Craig, attól tartok, igazad volt. Meredith száz
százalékig biztos abban, hogy soha nem találkozott Laura
Wilcoxszal, de sajnos fogalma sincs arról sem, hol
veszíthette el a hajkeféjét. Megpróbáltam valamit kiszedni
belőle, de minden idegszálával a holnapi vizsgájára
koncentrál, úgyhogy nem akartam felidegesíteni. Nagyon
örült neki, amikor mondtam, hogy Ganóval meglátogatjuk.
Hétvégén akkor elmondjuk neki, ki is Jean Sheridan, és
aztán, ha akarják, akkor találkozhatnak is. Egyébként
kinevetett, amikor megkértem, hogy ne menjen az iskola
területén kívülre. Pénteken van a következő vizsgája, és azt
mondta, annyi a tanulnivalója, hogy amúgy sem tudná
kidugni az orrát. Azért persze megígérte.
 Ez így rendben is lenne – gondolta Michaelson, miközben
letette a telefont, de tény, hogy nem Laura Wilcox küldte a
faxokat, és ezt Jean Sheridannek is meg kell tudnia.
Jean névkártyáját a telefon közelében tartotta, úgyhogy
egyből tárcsázni kezdett. Aztán meggondolta magát és
letette a telefont. – Nem őt kellene hívnom, hanem azt a
nyomozót. Némi keresgélés után az íróasztalán megtalálta a
kézzel firkantott nevet és telefonszámot. – Sam Deegan, ez
az – dörmögte, és már tárcsázta is a számot.
 66.

Valamikor az éjszaka során a Bagoly egy takarót terített

Laurára. – Laura, te fázol – mondta közben. – Erre semmi
szükség sincs, úgy látszik, gondatlan voltam.
Törődik velem – gondolta Laura félálomban. – Lekvárt is
hozott a zsömléhez, sőt arra is emlékezett, hogy tejjel
szeretem a kávét.
A Bagoly csendesnek tűnt, és ez Laurát is megnyugtatta.
Laura erre akart emlékezni, nem pedig arra, amit akkor
mondott neki, amikor a kávéját szürcsölgette.
– Laura, bárcsak tudnád, milyen érzés végiggurulni a
csendes utcákon és lesni a következő áldozatra. Ennek
megvan a maga tudománya. Soha nem szabad túl lassan
menni. Egy rendőrautó ezt éppúgy kiszúrhatja, mint a
gyorshajtókat. Vannak, akik ha sokat ittak, a biztonság
kedvéért túl lassan araszolnak hazafelé – és ez éppen olyan
gyanús.
– Tegnap éjjel Jean emlékére Highland Fallsba mentem
prédára vadászni. Tudtad, Laura, hogy Jeanék ott tartották
egykor a kis légyottjaikat?
Laura rázta a fejét, erre a Bagoly méregbe gurult. –
Laura, beszélj hangosan! Tudtad, hogy Jean egy kadéttal
randizgatott?
– Egyszer láttam őket, amikor egy koncertre mentem a
West Pointra. Jeannie soha sem beszélt róla. Azt gondoltuk,
azért jár annyit oda, hogy anyagot gyűjtsön ahhoz a
könyvhöz, amit majd írni szeretne.
A Bagoly elégedetten bólintott.
– Én tudtam, hogy vasárnaponként ott üldögél
jegyzetfüzettel a kezében. Egyik vasárnap, amikor
meglestem, egy kadét is csatlakozott hozzá. Elmentek
sétálni, és amikor kettesben maradtak, csókolózni kezdtek.
Rettentően igyekeztek, hogy erről senki se tudjon. Bárcsak
láttad volna, ahogy Jean egy pillanat alatt átalakul, amikor
kettesben maradhattak. Szinte kivirult a boldogságtól! A kis
csendes Jean, az én egyetlen szenvedő társam, aki otthon
ugyanolyan boldogtalan volt, mint én, kirekesztett a saját
boldogságából!
Én meg azt hittem, rám hajt – gondolta magában Laura.
– Valójában bele volt zúgva Jeannie-be.
Laura egyre jobban remegni kezdett, ahogy lassan
minden kocka összeállt.
– Reed Thornton halálát nem véletlen baleset okozta –
folytatta a Bagoly. – Pont húsz évvel ezelőtt, május utolsó
vasárnapján elmentem a West Pointra, hátha megint együtt
látom őket. A szőke hajú, jóképű Reed ott sétál egyedül az
út szélén. Meg akartam ölni? Hát persze. Neki mindene
megvolt, ami nekem nem: családi háttér, jó megjelenés és a
kikövezett jövő. És még Jean is imádta! Ez nem igazságos!
Laura, ugye, hogy ez nem igazságos!
Laura félelmében csak bólintott. Aztán a Bagoly
elmesélte, előző éjjel hogyan ölte meg az újabb áldozatát. –
Bocsánatot kértem tőle – magyarázta a Bagoly, de amikor ti
következtek Jeannel, nem fogok bocsánatért esedezni.
Azt is hozzátette, hogy Meredith lesz az utolsó áldozata.
Úgy érzi, ezzel teljesíti küldetését – legalábbis ezt reméli.
Vajon ki lehet az a Meredith? – tűnődött félálomban
Laura. Utána álomba merült, ahol rémisztő baglyok
csapkodtak és röpködtek fölötte, és ő nem tudott
menekülni.
 67.

„Jean, segíts nekem, kérlek, segíts nekem!” Állandóan ez

visszhangzott Jean fejében, mintha csak erősíteni akarná
azokat a kételyeket, amiket az Alice-szal folytatott
telefonbeszélgetés keltett. Miután letette a telefont,
perceken át csak ült az íróasztalnál és próbálta eldönteni,
hogy vajon Samnek és Alice-nak igaza lehet-e. Lehet, hogy
ő azért fogadta el a faxot egyből igazinak, mert Lilyt
biztonságban akarta hinni. Aztán bement a fürdőszobába
és hosszú perceken át állt a forró zuhany alatt. A sampont
olyan erővel masszírozta a fejbőrébe, mintha abban bízna,
hogy szétoszlathatja a fejében uralkodó zavart.
Muszáj sétálnom egyet – gondolta magában, miközben
törülközőt tekert magára és bekapcsolta a hajszárítót. Csak
így tudom ismét rendezni a gondolataimat. Megörült, hogy
induláskor bedobta a táskájába a kedvenc piros joggingját
is. Aztán eszébe jutott, hogy milyen hideg volt, amikor
nyitva hagyta az ablakot, úgyhogy a joggingfelső alá még
egy vékony pulóvert is felvett.
Negyed tizenegy volt, még nem ivott kávét aznap reggel.
– Nem csoda, hogy a gondolataim ennyire kószák –
mosolyodott el magában. – Majd a kávézóban veszek egyet
elvitelre és séta közben megiszom. Éhesnek szerencsére nem
vagyok éhes.
Ahogy felhúzta a cipzárt, felötlött benne, hogy ha nincs
itt, akkor Laura sem tudja telefonon elérni. – Dehát mégsem
maradhatok itt egész álló nap! De várjunk csak. Ezen a
telefonon tudok kimenő üzenetet hagyni.
Elolvasta a használati utasítást, majd felemelte a telefont
és rámondta az üzenetet. Lassan, tagoltan beszélt: – Ez itt
Jean Sheridan hangpostája. Ha sürgős ügyben keres,
hívjon a mobilomon: 202-555-5314. Aztán egy pillanatnyi
habozás után hozzátette: – Laura, segíteni akarok neked.
Kérlek, hívj fel!
Jean visszatette a kagylót és megdörzsölte a szemét. Bár
teljesen elmúlt az az öröm, hogy Lily biztonságban van,
valami miatt mégsem tudta elhinni, hogy nem Laura küldte
a faxot. – A recepciós szerint Laura hangja idegesnek tűnt,
amikor először telefonált – töprengett Jean. – Jake Perkins
ezt még meg is erősítette Samnek. Robby Brent egyszerűen
csak szórakozott, amikor Laura hangján telefonálva azt
mondta, hogy minden rendben van. Valószínűleg ő vette rá
Laurát arra, hogy így csapjanak hírverést: Laura pedig
egyszerűen fél attól, hogy kiderül, az egész csak átverés volt.
Abban is biztos vagyok, hogy ha nem Laura fenyegeti Lilyt,
akkor viszont pontosan tudja, ki csinálja valójában. Ezért
kell megértenie, hogy én valóban segíteni akarok rajta.
Jean fölállt és a válltáskájáért nyúlt, de aztán rájött,
hogy kényelmetlen lenne ezt cipelni. Inkább eltett egy
zsebkendőt, és a mobilját meg a szobakulcsot zsebrevágta.
Aztán még hirtelen egy húszdolláros bankjegyet is magához
vett. – így bárhol megállhatok egy péksütire – gondolta
magában.
Elindult, de még eszébe villant, majdnem otthagyta a
napszemüvegét. Bosszantotta, hogy ennyire dekoncentrált
lett. A napszemüveget is kivette a táskából, majd kilépett az
ajtón, és egy határozott mozdulattal behúzta maga mögött.
A hallban a Starbright cég száz legjobb értékesítési
munkatársát üdvözölték a feliratok. Vajon közülük hányan
kapnak kitüntetést? – tűnődött Jean. – Lehet, hogy
mindannyian?
 Az a recepciós volt ügyeletben, aki először beszélt
Laurával. – Én is akarok vele beszélni – gondolta Jean. A
pulthoz lépett és rápillantott a nő kitűzőjére.
– Amy – szólította meg barátságosan. – Laura Wilcox
barátnője vagyok, és a többiekhez hasonlóan én is
rettentően aggódom érte. Ha jól tudom, ön és Jake Perkins
beszélt vele vasárnap este.
– Jake kikapta a kezemből a kagylót, amikor
meghallotta, kivel beszélek – mondta Amy Sachs
védekezően.
– Értem – bólintott Jean. – Ismerem Jake-t és tudom,
miket szokott csinálni. Amy, örülök, hogy ő is hallotta
Laura hangját. A srácnak vág az esze és jók a megérzései.
Tudom, hogy nem sokat találkozott Laura Wilcoxszal, de
azért mégis biztos benne, hogy vele beszélt?
– Egészen biztos – mondta Amy Sachs határozottan. – Ne
felejtse, éveken át minden héten láttam a Henderson
Countyban. Mint az óramű, minden kedden nyolckor
anyámmal ott ültünk a TV előtt, kivéve persze, ha akkor
kellett dolgoznom. Bár mindig próbáltam elkerülni a keddi
műszakot, de ha például valaki helyett be kellett ugranom,
akkor anya felvette nekem videóra.
– Amy, ha tényleg biztos abban, hogy Laurával beszélt,
akkor milyennek tűnt a hangja?
– Dr. Sheridan, bevallom őszintén, fura volt. Először azt
hittem, másnapos lehet. Tudja, egy időben sokat cikkeztek
arról, hogy Ms. Wilcox iszik. De azt hiszem, inkább Jake
Perkinsnek van igaza. Nem italos volt, hanem inkább
ideges. Nagyon is ideges. – Amy egészen lehalkította a
hangját. – Amikor hazamentem és anyának elmeséltem, mi
történt, azt mondta, hogy az én hangom is ilyen volt, amikor
a középiskolában az angoltanár állandóan azt akarta, hogy
hangosabban beszéljek. Attól rettegtem, hogy a hangom
remegni kezd, ha hangosabban kezdek beszélni. Valahogy
ilyennek tűnt Ms. Wilcox hangja is.
– Értem – mondta Jean. „Jean, kérlek segíts! Kérlek,
segíts rajtam!” Most már biztos – gondolta Jean. Laura
tényleg bajban van.
Amy egy pillanatra elégedetten mosolygott, aztán arca
hirtelen elkomorult. – Dr. Sheridan, azért viszont elnézést
szeretnék kérni, hogy tegnap a faxa véletlenül Mr. Cullen
levelei közé keveredett. Mindig vigyázunk arra, hogy a faxok
időben jussanak el a címzettekhez. Remélem, megérti, és
ezt majd Dr. Fleischmannak is el fogom mondani. – Dr.
Fleischmannak? – lepődött meg Jean. – Ez vajon miért
érdekelné őt?
– Az a helyzet, hogy tegnap délután a sétája után idejött
és megpróbálta magát felhívni. Szóltam neki, hogy maga a
kávézóban van. Aztán megkérdezte, hogy érkezett-e önnek
újabb fax, és meglehetősen meglepődött, amikor mondtam
neki, hogy nem jött. Valószínűleg tudta, hogy maga faxot
vár.
– Értem és köszönöm – mondta Jean, miközben
megpróbálta leplezni csodálkozását. – Mark miért tenne föl
ilyen kérdést? – töprengett. Átsétált a hallon és kilépett az
utcára, teljesen elfeledkezve arról, hogy eredetileg kávét
akart inni.
Bár hidegebb volt, mint amire számított, de a nap
szerencsére erősen sütött, úgyhogy Jean nekivágott a
sétának. Felvette a napszemüveget, és úgy vaktában
elindult.
Azon töprengett, elképzelhető-e, hogy Mark küldözgeti a
faxokat Lilyről. Pedig Mark annyira együttérzőnek tűnt,
elhitte neki, hogy őszintén segíteni akar… Mark tudott arról,
hogy Reeddel randiztam – emlékezett vissza Jean. – Ő maga
ismerte el, hogy kocogás közben látott minket együtt. Lehet,
hogy Lilyről is tudomást szerzett? Ha nem ő küldte a faxokat,
akkor miért izgatná, hogy délutánig nem kaptam faxot? Ha
tényleg ő van a dolgok mögött, valóban képes lenne bántani
Lilyt? Ezt nem tudom elhinni! De akkor miért a recepcióst
faggatja, miért nem kérdez meg engem?
Bár Jean nem figyelte, merre megy, óhatatlanul is arra a
környékre indult, amit gyerekként jól ismert. Úgy ment el a
Városháza előtt, hogy észre sem vette. Elsétált egészen az
Angola Roadig, aztán visszakanyarodva a Mountain Road
végén bement egy szendvicsbárba. A pulthoz ült és rendelt
egy kávét. Azon kapta magát, hogy a jó órányi séta ellenére
sem jutott gondolatban előrébb. – Most már végképp nem
tudom, kiben bízhatok és kiben nem.
A pult mögötti ősz hajú férfit Duke Mackenzie-nek
hívták, a kabátjára tűzött névtábláról le lehetett olvasni.
Szemmel láthatóan beszélgetős kedvében volt.
– Maga új errefelé? – érdeklődött, miközben kitöltötte a
kávét.
– Nem, itt nőttem fel.
– Akkor lehet, hogy maga is erre a huszadik évfordulós
osztálytalálkozóra jött?
A választ nem lehetett kikerülni.
– De igen.
– És merrefelé lakott régen?
Jean az üzlet hátsó része felé intett.
– Pontosan ott, a Mountain Roadon.
– Komolyan mondja? Mi még akkor nem voltunk itt. Egy
vegytisztító volt itt korábban.
– Emlékszem – bólintott Jean, és bár a kávé tűzforró volt,
elkezdte szürcsölni.
 – A feleségemmel beleszerettünk a városba, és úgy tíz
évvel ezelőtt vettük meg ezt a boltot. Persze teljesen fel
kellett újítani. Minden nap reggel hattól este kilencig
vagyunk nyitva. Sue a konyhában van, a salátákat készíti
meg a süteményeket. Kemény meló, el nem hinné, hogy
hányan állnak meg egy gyors kávéra vagy kapnak be egy
szendvicset.
Jean bólintott, bár csak félig figyelt a szózuhatagra.
– A hétvégén néhány volt stonecrofti diák is benézett ide
– folytatta Duke. – Alig akarták elhinni, hogy menynyire
felszaladtak errefelé az ingatlanárak. Mit is mondott,
hányas szám alatt lakott?
Vonakodva bár, de Jean megmondta a gyerekkori
lakcímét. Aztán türelmetlenül kihörpintette a maradék
kávét, bár az még mindig tűzforró volt. Fölállt és a húsz
dolláros bankót a pultra tette.
– A második bögre ingyen lenne – mondta Duke
reménykedve, hogy nem veszíti el a hallgatóságát.
– Köszönöm, de sajnos már mennem kell.
Épp megszólalt Jean mobilja, amikor Duke a
pénztárgépbe beütötte az összeget. – De jó, hogy meghagyta
a mobilszámát – szólalt meg Craig Michaelson a telefonban.
– Tudunk most nyugodtan beszélni?
– Persze – válaszolta Jean, és egy lépéssel hátrébb lépett
a pulttól.
– Épp most beszéltem a lánya fogadott apjával. A
feleségével együtt holnap este szívesen látnák magát
vacsorára. Lily, ahogy maga a lányát hívja, tudja, hogy
örökbefogadott gyermek. Mindig is szerette volna
megismerni az édesanyját, és természetesen ezt a szülők
sem ellenzik.
 Még valami. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék,
gyakorlatilag lehetetlenség, hogy a lánya valaha is
találkozott volna Laura Wilcoxszal. A fax nagy
valószínűséggel egyszerű hamisítvány. De arról
megnyugtathatom, hogy Lily jelenleg biztonságos helyen
van.
Jean egy jó ideig szóhoz sem jutott.
– Dr. Sheridan, itt van még?
– Itt – suttogta Jean.
– Ráér holnap este?
– Persze.
– Akkor hétre magáért jövök. Arra gondoltam, ha a
vacsorát nálam tartjuk, maguk zavartalanul
beszélgethetnek. Aztán már akár a hétvégén találkozhat is
Meredithszel.
– Így hívják a lányom? Meredith-nek? – kérdezte Jean
döbbenten. Hamarosan látni fogom – gondolta. A szemébe
nézhetek és átölelhetem.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei, és
Duke tágra nyílt szemekkel bámulja.
– Igen – mondta Michaelson barátságosan. – Akkor
holnap este hétkor ott leszek.
– Holnap este hétkor – ismételte meg Jean. Letette a
telefont, de meg sem tudott mozdulni. Aztán letörölte a
könnyeit. – Meredith, Meredith – gondolta.
– Úgy látom, jó hírt kapott – mondta Duke.
– Mi az hogy! De mennyire! – mondta Jean vidáman, és
a visszajárót zsebre vágva kisétált.
Duke Mackenzie elgondolkodva nézett Jean Sheridan
után. – Hogy le volt törve, amikor bejött, aztán meg a telefon
után úgy viselkedett, mint aki megnyerte a lottót – gondolta.
– De hogy a fenébe lehet, hogy telefonon tudja meg hogy
hívják a lányát?
Ha nem rohant volna el ilyen gyorsan, biztos kifaggatta
volna arról a sötét szemüveges, baseballsapkás fickóról, aki
az utóbbi napokban reggel hatkor megjelenik, és mindig
ugyanazt rendeli: narancslevet, vajas zsömlét és egy kávét
– mindezt elvitelre. Aztán beül az autójába és elindul a
Mountain Roadon. Tegnap késő este, épp zárás előtt is
szendvicset meg kávét rendelt.
Fura egy fickó, az biztos – töprengett Duke. – Amikor
megkérdeztem, ő is az osztálytalálkozóra jött-e, azt mondta,
hogy ő maga a találkozó. Ha holnap is bejön, lehet, hogy
megkérem Sue-t, vigye a boltot, én meg beülök az autóba és
meglesem, hova is megy. Lehet, hogy Margaret Millshez.
Mindenki tudja róla, hogy a válás óta nincs fiúja.
Duke töltött magának is egy bögre kávét. – Felgyorsult az
élet, amióta ez az osztálytalálkozó volt – gondolta. – Ha ez a
szótlan fazon ma este is benéz, kifaggatom erről a nőről. Ha
ő is a találkozón volt, ráadásul csinos is, akkor biztos tudja,
hogy kicsoda. Hátha ő tudja, hogyan lehetséges, hogy a nő
telefonon tudta meg a saját lánya nevét.
Sue mindig azt mondta a férjének, a kíváncsiság hamar
meg fogja öregíteni. – Pedig én nem is vagyok kíváncsi, csak
szeretem tudni, mi is történik – somolygott magában Duke.
 68.

Sam Deegan kopogott, majd anélkül, hogy megvárta volna

a választ, benyitott a kerületi ügyész irodájába. Rich
Stevens éppen a jegyzeteit és a gondolatait rendezgette,
szemmel láthatóan bosszantotta, hogy megzavarták.
– Rich, ne haragudj, hogy rád rontok, de nagyon fontos
dologról van szó – mondta Sam. – Nagyon nagyot hibázunk,
ha nem vesszük komolyan a Jean Sheridan lányára
vonatkozó fenyegetéseket. Most beszéltem Craig
Michaelsonnal, azzal az ügyvéddel, aki az örökbefogadást
intézte. A mostohaapa a Pentagon egyik tábornoka. A lány
másodéves hallgató a West Pointon. A tábornok
megkérdezte a lányát, találkozott-e valaha Laura
Wilcoxszal. A válasz egyértelműen nem. És sajnos arra sem
emlékszik, hol hagyta el a hajkeféjét.
Rich Stevens bosszúsága nyomban elpárolgott, és
látszott, hogy igazat ad Samnek.
– Na még csak ez hiányzott – mondta. – Pont egy
tábornok lányát fenyegeti egy őrült. Állítanak a lány mellé
testőrt?
– Michaelson azt mondta, a lánynak két komoly vizsgája
lesz, egy holnap, egy pedig pénteken. Azt mondta az
apjának, ha tudna se akarna most elmenni. A szülők
holnap iderepülnek, hogy Jean Sheridannel találkozzanak,
a tábornok pedig péntek reggel szeretne veled találkozni.
– Ki ez a tábornok?
– Michaelson ezt nem akarta telefonon elmondani. Ma
reggelig a szülők egyébként nem tudták, ki a lányuk
édesanyja. Jean Sheridan állítja, egészen mostanáig soha
senkinek nem szólt a kisbabáról. Michaelson is biztos
abban, hogy nem az ő irodájából ment ki az információ.
Vagyis szerintem van valaki, aki húsz éve tudta meg a
dolgot. Jean Sheridan szerint is lehet, hogy valaki az orvosi
rendelő környékén szerzett tudomást arról, hogy van egy
lánya.
– Ha viszont Laura Wilcox nincs benne az ügyben és nem
is ő küldte az utolsó faxot sem, akkor lehet, hogy túlságosan
elhamarkodottan gondoltam megrendezettnek az eltűnését
is? – mondta Rich Stevens keserűen.
– Ez még nem biztos, de az viszont igen, hogy nem Wilcox
fenyegeti a lányt. Ha pedig így van, és nem Laura küldte a
faxot, akkor lehet, hogy valaki azért küldte, hogy álljunk le
a nyomozással.
– Ok, Sam. Akkor állj rá erre megint, és a gyilkossági
ügyeket viszik a többiek. Visszatérve, egész biztos a
tábornok abban, hogy a lány biztonságban van?
– Michaelson szerint igen. A vizsgák miatt ha nem a
tanteremben van, akkor tanul a szobájában. Megígérte az
apjának, hogy nem lép ki a West Point területéről.
– Értem. Ez legalább rendben van.
– Azért nem vagyok ebben olyan biztos. A West Point sem
tudta megvédeni a lány apjának életét – mondta Sam
keserűen. – Ő is ott tanult. Az érettségi előtt két héttel az
egyetem területén elgázolták. Soha nem találták meg a
vétkes sofőrt.
– És felmerült valaha is, hogy nem baleset történt? –
kérdezte Stevens.
– Ahogy Jean Sheridantől tudom, ezt soha senki nem
vetette fel. Azt gondolják, hogy a sofőr iszonyatosan
megrémülhetett, és ezért nem is jelentkezett. De mindezek
fényében, ami mostanában történik, nem lenne rossz ötlet
újból elővenni azt az aktát.
 – Hát akkor rajta, Sam! El tudod képzelni, hogy ráugrik
majd a sajtó erre az ügyre? Valaki egy West Point-i diákot
fenyeget, aki történetesen éppen egy tábornok leánya.
Kiderül, hogy az igazi apja egykor egy rejtélyes baleset
áldozata lett. Az édesanyja pedig egy jól ismert történész és
több bestseller szerzője.
– Még más is van – tette hozzá Sam. – Reed Thornton
apja nyugalmazott őrnagy. Ráadásul nem is tud arról, hogy
van egy unokája.
– Sam, még egyszer hadd kérdezzem meg. Teljesen biztos
vagy abban, hogy a lány biztonságban van?
– El kell fogadnom a tábornok véleményét: igen. Ahogy
Sam fölállt, látta, hogy egy csomó jegyzetpapír hever Rich
Stevens asztalán. – Újabb adalékok az ámokfutóhoz?
– Sam, amíg távol voltál, pár óra alatt annyi telefont
kaptunk, hogy megszámolni nem tudom. Egy nő azzal
hívott fel minket, hogy a szupermarketben egy gyanús férfi
követte. Még a pasas autójának a rendszámát is felírta. Erre
kiderül, hogy egy FBI-ügynökről van szó, aki éppen az
anyját látogatta meg. Ketten is telefonáltak azzal, hogy egy
iskola előtt gyanús autók állnak. Utánanéztünk, persze a
gyerekeikre váró apák ültek bennük. Van egy őrültünk is,
aki beismerte a gyilkosságokat. Az egyetlen gond az az, hogy
börtönben ült az elmúlt hónapokban.
– És orvos nem telefonált?
– Dehogynem, hárman is.
Megszólalt Stevens telefonja. Felvette, majd lassan
felhúzta a szemöldökét:
– A kormányzó az – súgta Samnek.
Ahogy Sam kilépett a szobából, még hallotta az ügyész
hangját: – Jó reggelt, kormányzó úr! Igen, valóban nagyon
súlyos esetről van szó, de folyamatosan rajta vagyunk…
Minél hamarabb rács mögött kell tudni ezt az őrültet –
gondolta Sam. – Mielőtt halott nők zsebében további bagoly-
kitűzőket találunk. Beleértve akár egy tizenkilenc éves West
Point-i diáklányt is – borzongott bele.
 69.

– Lily… Meredith… Lily… Meredith – suttogta Jean, ahogy

a Mountain Roadon fölsétált. Kezeit zsebébe rejtette,
napszemüvege pedig jótékonyan takarta az arcán
végigcsorgó könnyeket.
Nem is tudta igazából, miért pont errefelé sétál, csak
annyit tudott, hogy semmi kedve nincs visszamenni a
szállodába. Vajon hányan laknak még itt azok közül, akiket
egykor a környékről ismert? Remélte, hogy nem botlik
ismerősbe.
Egykori házukhoz ért. Amikor vasárnap reggel autóval
jött ide, nem volt igazán alkalma alaposabban megnézni,
mit is kezdtek a házzal az új tulajdonosok. Körülnézett,
hogy nem látja-e valaki. Megállt és kezét a vaskorlátra tette.
Mintha még két szobát alakítottak volna ki – tűnődött
Jean. – Amikor itt laktunk, három hálószobánk volt, apa és
anya külön aludtak. Laura mindig nyaggatott is: „A szüleid
miért nem alszanak együtt? Nem szeretik egymást?” Egy
magazin egyszer azt írta, hogy egyetlen nőt sem szabad arra
kényszeríteni, hogy együtt aludjon egy horkoló férjjel. Laura
akkor erre azt mondta: – Apa horkol, de ettől még egy ágyban
alszanak. Mire én azt mondtam: az enyéim is – néha. Pedig
ez nem is volt igaz.
Felnézett a két középső ablakra az emeleten. Az volt a
szobám – emlékezett vissza Jean. – Hogy utáltam azt a
ronda virágmintás tapétát! Könyörögtem apának, hogy
takarjuk már el valami könyvespolccal. Nagyon jó keze volt
és bár anya ellenezte, a kedvemért mégis megcsinálta.
Onnantól fogva csak könyvtárnak hívtam a szobámat.
 Ma is élesen emlékszem arra, amikor a vérzésem csak
nem akart megjönni. Istenhez fohászkodtam, és mindent
megígértem, csak ne legyek terhes. Most viszont már örülök,
hogy így alakult. Lehet, hogy hamarosan találkozom Lilyvel,
vagyis Meredith-szel. Lehet, hogy nem tudom majd Meredith-
nek hívni? Kíváncsi vagyok, milyen magas. Reed majdnem
két méteres volt, és azt mesélte, hogy az apja és a nagyapja
még nála is magasabb.
Lily biztonságban van, és ezt most a legfontosabb dolog a
világon. De Craig Michaelson viszont biztos abban, hogy Lily
soha nem találkozott Laurával. Akkor meg honnan tud Laura
a faxokról?
Jean vissza akart fordulni, mégis tovább ment, egészen
Lauráék egykori házáig. Megállt és végigmérte az épületet.
Azt már vasárnap is látta, hogy a házat és a kertet gondosan
karban tartják. A házat nemrégiben festethették, a
gyalogutat őszi virágok keretezték és a füvön sem hevertek
lehullott falevelek. De mégis, a ház a lehúzott redőnyökkel
barátságtalannak tűnt. De miért újítana fel valaki egy
házat, ha nem is akar itt lakni? Hallotta azt a pletykát, hogy
a ház Jack Emersoné lett. – Lehet, hogy szerelmi fészeknek
használja? Most, hogy a felesége Connecticutba költözött,
talán nincs is már szüksége a búvóhelyre.
Nem mintha ez egy cseppet is érdekelne – zárta le
magában Jean a gondolatot és visszafordult. Megpróbált
nem Lilyre gondolni, hanem arra, hogy valójában mi is lehet
Laurával.
Lehet, hogy tényleg Robby Brent van a faxok mögött?
Lehet, hogy ő tudta meg, hogy terhes lettem. Az is lehet, hogy
rájött, megbüntethetik a fenyegetésekért, és most
megpróbálja a gyanút Laurára terelni. Sőt, ez egész
valószínűnek tűnik – gondolta Jean, miközben elsétált a
szendvicsbár előtt. Duke észrevette, és az ablakon át
integetett neki. Robby Brent van annyira kegyetlen, hogy
ezeket a faxokat remek viccnek tekinti. Ő akár ismerheti Lily
új családját is. Robby teljesen gátlástalan, ez már akkor is
látszott, amikor a vacsoránál a tanárokat kigúnyolta. Még az
is sértés volt, ahogy átadta a csekket.
Egyre hihetőbbnek tűnt a sztori. Ha Robby küldte a
faxokat, akkor most van mitől tartania. Ha ő tervelte ki az
eltűnést Laurával, akkor az most kudarcnak bizonyult.
Akkor pedig kapcsolatba kell lépnie a producerével, hogy
valami értelmes magyarázattal tudjanak előállni. A média
üldözni fogja őket.
Másrészt viszont Jack Emerson takarított esténként Dr.
Connors rendelőjében és hozzáférhetett az iratokhoz. Azt is
meg kell tudnom, hogy Mark miért kérdezősködött az én
faxaimról és miért volt csalódott, amikor megtudta, hogy nem
kaptam újabbat.
Jean belépett a szállodába és rájött, hogy átfázott a
hosszú séta során. Muszáj becsobbanom egy kád forró vízbe
– gondolta. Előbb a pulthoz lépett és a telefonhoz nyúlt, de
aztán meglátta, hogy Amy Sachs van ügyeletben. – Nem
érkezett levél a nevemre? – kérdezte.
– Nem, biztosan nem – válaszolta Sachs. – Bízhat
bennünk, Dr. Sheridan, többé nem fordul elő olyan baki,
mint a múltkor.
Jean bólintott, aztán Mark szobáját kérte.
– Annyira aggódtam érted – szólalt meg Mark a vonal
túlsó végén.
– Én is aggódtam miattad – mondta Jean kimérten. – Ma
még szinte semmit nem ettem, úgyhogy a kávézóban leszek.
Örülnék, ha csatlakoznál hozzám, de felesleges
megkérdezned a recepción, érkezett-e faxom. Nem jött.
 70.

Jake Perkins, ígéretéhez híven, egyből az újság

szerkesztőségének otthont adó osztályterembe ment.
Előkereste azokat a képeket, amelyeket az iskolai évek alatt
készítettek Laura Wilcoxról. Párat már korábban talált, de
most olyanokra lett volna kíváncsi, amelyek eltérnek az
évkönyvekben szereplő beállított képektől. A rákövetkező
órában néhány nagyon jó képre bukkant. Laura jó néhány
iskolai darabban szerepelt. Az egyik fénykép egy musical-
előadáson készült, ahol Laura magas sarkú cipőben és
csábító mosollyal énekel a kórusban. Kész bombázó volt az
a lány – gondolta Jake. – Ha ma járna ide, most is minden
pasi az ő kegyeit keresné. Vajon akkor egy srác hogy próbált
meg egy nőt levenni a lábáról? Felajánlotta, hogy cipeli a
könyveit? – kuncogott magában Jake. Ma biztos azzal
próbálkozna, hogy hazaviszi a Corvette-jén.
Jake-nek leesett az álla, amikor meglátta Laura
osztályának érettségi képét. Nagyítóval, egyenként nézte
meg az arcokat. Leomló dús hajával Laura a szokásos
módon gyönyörű volt. Annak ellenére vonzó volt, hogy azt a
szörnyű érettségiző tökfödőt viselte. Igazából Jean Sheridan
képénél döbbent meg. A lány kezeit összekulcsolva,
könnyes szemekkel álldogált. – Ez a lány rettentően szomorú
– gondolta Jake. – Nem úgy néz ki, mint aki kitüntetéssel
végzett és éppen ösztöndíjat nyert a Bryn Mawr Egyetemre.
Olyan az arckifejezése, mint aki tudja, hogy már csak két
napja van hátra az életből. Bár lehet, hogy csak azért volt
szomorú, mert vége lett a sulinak. Tudja a fene!
Jake sorban egymásután megkereste a most kitüntetett
diákokat. – Mindegyikük nagyon megváltozott – gondolta
magában. – Néhányan tiszta lúzernek tűntek. Gordon
Amoryt például fel sem lehet ismerni. De rondán nézett ki!
Jack Emersonról mintázhatták volna a Kövér Fiút. Carter
Stewartra ráfért volna egy hajvágás, vagy még inkább egy
plasztikai műtét. A tömzsi nyakú Robby Brent már akkor
elkezdett kopaszodni. Mark Fleischman olyan, mint egy
nagyfejű giliszta. Joel Nieman állt Fleischman mellett. Ilyen
Rómeó láttán önként megöltem volna magam, ha én vagyok
Júlia.
Aztán még valamit észrevett. A legtöbb diáknak pont
olyan arca volt, mint amilyet csoportfényképnél szoktak
vágni. A legnagyobb vigyor annak a srácnak az arcán volt,
aki a kamera helyett Jean Sheridant nézte merően. Ez aztán
a kontraszt! Sheridan úgy néz ki, mint aki most vesztette el
a legközelebbi barátját, ez meg itt álldogál fülig érő
vigyorral.
Jake megrázta a fejét, ahogy ránézett az asztalon heverő
képekre. Elég volt – gondolta. Beszélnem kell Jill Ferris-szel,
a Gazette kiadásáért felelős tanárnővel. A nő jó fej, remélem
megengedi, hogy Laura táncolós képe kerüljön a címlapra,
az érettségi kép pedig a hátsó oldalra. Közte meg hadd
bontakozzon ki a sztori – a lányról, akinek valaha minden
megvolt és a nyomi srácokról, akik azóta sokra vitték.
Jake utána átment a stúdióba, hogy magához vegye azt
a régi vágású fényképezőgépet, amit imádott a riportokhoz
használni. Szerinte ezzel olyan élességet lehetett
produkálni, amit egyetlen digitális fényképezőgéppel sem.
Az a tény sem tántorította el, hogy a régi kamera cipelésétől
általában leszakadt a háta. Úgy érezte, ezt a sztorit, amit ő
hajtott fel, csakis ezzel a géppel lehet feldobni.
Persze azt is elismerte magában, hogy amióta megvan a
jogsija, és a szüleitől kapott egy tízéves Subarut, a
kameracipelés sem volt már olyan nehéz. Pedig nem is olyan
régen még biciklivel száguldott az események után.
Jake fényképezőgéppel a vállán, zsebében pedig
jegyzettömbbel és tollal elindult. A biztonság kedvéért egy
diktafont is vitt magával, hátha belebotlik valakibe.
– Alig várom, hogy lefényképezhessem azt a házat, ahol
egykor Laura Wilcox lakott. Elölről és hátulról is le fogom
kapni – gondolta. – Végül is ez az a ház, ahol megölték Karen
Sommerst. A rendőrség meg mindig is biztos volt abban,
hogy a gyilkos a hátsó ajtón ment be a házba. Jó kis sztori
lesz ebből!
 71.

Carter Stewart a szerda reggel nagy részét az

apartmanjában töltötte a Hudson Valley Hotelben. Délután
új darabjának rendezőjével, Pierce Ellisonnal volt
találkozója. Stewart még egyszer alaposan végig akarta
olvasni a darabot, mielőtt megbeszélik azokat a
változásokat, amiket a rendező tart fontosnak.
– Köszi, Laura – gondolta vigyorogva, miközben néhány
dolgot beleírt a darabban szereplő szőke bombázó
szövegébe. – Kétségbeesés, igen, ez hiányzott eddig -
gondolta magában. – Csillog a felszínen, de éreznünk kell azt
is, valójában mennyire rémült. Bármit megtenne azért, hogy
mentse a bőrét.
Tizenegykor telefoncsengés zavarta meg az alkotás
csendjét. Carter utálta, ha írás közben félbeszakítják és ezt
az ügynöke, Tim Davis is jól tudta, mégis Tim volt az.
Szabadkozva kezdte.
– Carter, tudom, hogy dolgozol, és nem is zavarnálak, ha
nem lenne életbevágó az ügy… – Ajánlom is, hogy az legyen,
Tim – morogta Carter. – Robby Brent ügynöke, Angus Schell
hívott fel az előbb. Az őrület határán van. Robby azt ígérte,
hogy legkésőbb tegnapra elküldi az új TV-sorozat
szövegének javításait, de még mindig nem tette meg. Angus
vagy féltucat üzenetet hagyott a rögzítőjén, de Robby még
csak vissza se hívta. A szponzort már amúgy is majd
szétveti a méreg emiatt az eltűnési balhé miatt. Azzal
fenyegetőznek, hogy kiszállnak az ügyből.
– Mindez engem teljesen hidegen hagy – közölte metsző
hangon Carter Stewart.
 – De hát te mondtad, hogy Robby meg akarja neked
mutatni a javításait.
– De nem tette. Amikor átmentem hozzá, csak azért,
hogy azokat a hülye javításokat megnézzem, nem volt a
szállodában. Azóta sem hallottam róla. Most pedig, ha nem
gond, folytatnám a munkám, amit az imént miattad
szakítottam félbe.
– Carter, kérlek. Szerinted Robby megcsinálta azokat a
módosításokat, amiket ígért?
– Elmondom még egyszer. Feltételezem, hogy igen,
megcsinálta. Nekem legalábbis ezt mondta. Azt kérte,
nézzem meg azokat. Aztán nem volt ott, amikor emiatt
átmentem. Vagyis szerintem a javítások megvannak, engem
viszont teljesen feleslegesen rángatott oda.
– Carter, ne haragudj rám – esdekelt Tim Davis. – Joe
Dean és Barbara Monroe lesz a sorozat két főszereplője, és
ez a lehetőség iszonyú sokat jelent nekik. Ha hinni lehet az
újságoknak, akkor Laura Wilcox és Robby mindent a
szállodai szobájukban hagytak. Könyörgöm, nem tudnád
megnézni, hogy nem hagyta-e véletlenül ott a kéziratokat?
Amikor utoljára beszéltem Robbyval, azzal dicsekedett,
hogy most már könnyesre fogják magukat nevetni a nézők.
Nagyon ritkán használta ezt a szót, és ha igen, akkor ezt
okkal tette. Ha még ma meg tudnánk szerezni a kéziratot,
akkor meg lehetne menteni a darabot. A szponzor garantált
sikert akar, és Robby képes erre.
Carter Stewart nem válaszolt.
– Carter, nem szívesen mondom ezt, de amikor tizenkét
évvel ezelőtt az írásaiddal házaltál, én leszerződtettelek és
összehoztam az első darabodat. Ez a kapcsolat
mindkettőnknek sok sikert hozott. Most nem magam miatt
hívlak, hanem Joe és Barbara miatt. Kérlek, add meg nekik
ugyanazt az esélyt, amit akkor én adtam neked.
– Tim, ne folytasd, mert mindjárt könnyek szöknek a
szemembe – válaszolta gunyorosan Carter. – Tudom persze,
hogy Angus barátod és a két fiatal tehetség iránti
segítőkészségeden túl valami más motivációd is van, csak
azt nem tudom, mi az. Egy nap azért mondd majd el nekem!
Na mindegy, ha már úgyis elrontottad az alkotás örömét,
akkor rendben. Átmegyek Robby szállodájába és
megnézem, be tudok-e valahogy jutni a szobájába. Addig
akár fel is hívhatnád őket, mondjuk azzal, hogy te vagy
Robby ügynöke, és Robby engem küld a kézirataiért.
– Carter, nem is tudom, hogyan… –… köszönjed meg.
Hát, majd találd csak ki! Na viszlát, Tim!
Carter Stewart farmert és pulóvert viselt, erre kabátot
vett és a sapkájáért nyúlt. Ebben a pillanatban megszólalt
a telefon. Downes elnök volt a vonal túlsó végén, és
koktélra, meg vacsorára invitálta.
Na még csak ez hiányzott – gondolta Carter. – Ó, nagyon
sajnálom, de már van egy vacsorameghívásom mára –
válaszolta. Persze magamtól – tette hozzá belül.
– Hát akkor legalább egy koktélra jöjjön át – kérte
Downes. – Nagyon lekötelezne, ha el tudna jönni. Hívtam
egy fotóst is, és itt lesz a többi kitüntetett is, akik még a
városban vannak.
Ez jó. Akik még a városban vannak – vigyorgott magában
Carter.
– Sajnos attól tartok…
– Kérem, Carter. Megígérem, nem tart majd sokáig, de az
utóbbi napok fejleményei tükrében muszáj egy olyan képet
csinálni, ahol a négy, valóban arra érdemes kitüntetett
szerepel. Le kell cserélnem azt a képet, amit a vacsorán
készítettek. Bizonyára megérti, hogy ez az új építkezés
szempontjából is mennyire fontos.
Na, úgy látszik, ma életem összes bűnét jóvátehetem –
somolygott magában. – Hányra legyek ott? – kérdezte.
– Jaj, hét óra tökéletes lenne – válaszolta hálásan
Downes.
– Rendben, ott leszek.

***

Egy órára rá Carter Stewart már a Glen-Ridge Hotelben volt.

Az ügyeletes portás, Justin Lewis és helyettese, Jerome
Warren is felkísérte Stewartot Brent szobájába. Mindketten
szemmel láthatóan idegesek voltak, attól tartottak, hogy
bármit is visz el Stewart, az rossz fényt vethet a szállodára.
Stewart belelapozott abba a köteg papírba, ami az
íróasztalon hevert.
– Ez lesz az – mondta. – Ahogy ezt maguk is láthatják,
ezek itt Mr. Brent kéziratai, benne saját kezű javításaival. A
produkciós cégnek erre van azonnal szüksége. Én egy
pillanatra sem veszem ezeket magamhoz. Azt javaslom, a
köteget maga emelje fel – mutatott Justin Lewisra – a
borítékot pedig maga tartsa – mondta Jerome Warrennek. –
Aztán eldönthetik, hogy melyikük címzi meg a borítékot.
Remélem, elégedettek.
– Természetesen, uram – válaszolta Lewis idegesen. –
Remélem, ön is megérti, mennyire kényes a mi helyzetünk.
Carter Stewart nem válaszolt semmit, hanem azt a
jegyzetet nézte, amit Robby Brent firkantott a telefon
melletti tömbre. „Howie-val kézirat megbeszélés kedden
háromkor.” Az ügyeletes is meglátta a feljegyzést, aztán
megszólalt.
 – Mr. Stewart, ha jól értem, magával találkozott volna
Mr. Brent, hogy a kéziratot átnézzék, nem?
– Így van.
– Akkor pedig megkérdezhetem, ki az a Howie?
– Mr. Brent rám céloz. Ez egy vicc volt köztünk.
– Értem.
– Ebben nem vagyok biztos. Mr. Lewis, hallotta már azt
a mondást, hogy az nevet, aki utoljára nevet?
– Persze – bólintott Justin Lewis.
– Akkor jó – kuncogott Carter Stewart. – Most pontosan
ez a helyzet. Akkor megadom a címet, ahová a borítékot
küldeni kellene.
 72.

Sam kijött Rich Stevens irodájából, majd lement az épület

kávézójába és kávét meg sajtos-sonkás szendvicset rendelt.
Mindezt a szobájába vitte, az asztalra tette, majd
bekapcsolta a számítógépet. Egy órával később, miután
végzett a szendviccsel és a kávéval, összeállt minden, amit
Laura Wilcoxról tudni akart.
Nagyon sok mindent meg lehet találni az interneten –
gondolta magában –, csak rengeteg időbe telik.
Azokat a dolgokat kereste, amiket az ember nem talál
meg a hivatalos életrajzokban. Rettentő sok utalás volt
Laura Wilcoxra, így a legígéretesebbeket nézte meg először.
Laura huszonnégy éves korában ment először férjhez,
mégpedig egy Dominic Rubirosa nevű hollywoodi plasztikai
sebészhez. „Laura annyira gyönyörű, az ő esetében semmi
esélyem munkára” – idézték a házasságkötés után a férjet.
Milyen megható – vigyorgott Sam –, főleg annak
fényében, hogy a házasság pontosan tizenegy hónapig
tartott. Mi lett aztán Rubirosával? Lehet, hogy még mindig
tartják a kapcsolatot? Rákeresett a férfi nevére és megtalálta
a második házasságáról szóló hírt. „Monica annyira
gyönyörű, az ő esetében semmi esélyem munkára” –
hangzott az idézet az újdonsült férjtől.
– Micsoda ökör! – mondta Sam hangosan, majd
visszakattintott Laura első házasságának képeihez. Az
egyik fotón ott voltak Laura szülei: William és Evelyn
Wilcox. Amikor hétfő reggel Laura nem bukkant fel, Eddie
Zarro üzenetet hagyott a rögzítőjükön. Miután nem
jelentkeztek, egy Palm Beach-i rendőr kiment a házukhoz.
Az egyik szószátyár szomszéd szerint valamilyen hajóútra
indultak, de azt nem tudta, hogy melyikre. A szomszéd azt
is hozzátette, hogy az öregek olyan „lökött figurák”, akiket
valószínűleg bosszantott mindaz, ami Laura zavaros
válásakor terjedt el.
Pedig a hajókra is eljutnak a hírek – tűnődött Sam. – Azt
hinné az ember, hogy az öregeknek jelentkezniük kellett
volna. Szólok a Palm Beach-ieknek, próbálják meg kideríteni,
pontosan hova mentek Laura szülei. Persze az is lehet, hogy
már letettek arról, hogy Laura dolgai miatt aggódjanak.
Joy Lacko lépett be az irodába.
– A főnök levett a gyilkossági ügyekről – mondta Joy. –
Azt akarja, hogy veled dolgozzam, és majd te elmagyarázod,
miért – tette hozzá. Látszott rajta, hogy nem örül ennek az
utasításnak. Mérge lassan mégis elpárolgott, ahogy Sam
elmesélte mindazt, amit Jean Sheridanről és lányáról
tudott. Az már önmagában felkeltette Joy érdeklődését,
hogy egy tábornok fogadott lányáról van szó, az meg még
jobban, hogy Laura Wilcox nem lehet a fenyegető faxok
mögött.
– Még most sem tudom elhinni, hogy az asztaltársaság
tagjai közül öten pontosan abban a sorrendben haltak meg,
ahogy egykor ültek – mondta Sam. – Hacsak nem valami
elképzelhetetlen sorscsapások sorozatáról van szó, akkor
most Laura következik.
– Tehát, van két eltűnt híresség, egy West Pointon tanuló
megfenyegetett diáklány, aki mellesleg egy tábornok
fogadott lánya és öt halott nő, akik abban a sorrendben
haltak meg, ahogy egykor egymás mellett ültek – összegezte
Joy a hallottakat. – Nem csoda, hogy Rich szerint elkel a
segítség – mondta Joy tárgyilagosan.
– Igen, segítségre van szükségem – ismerte el Sam. –
Mindenáron meg kell találnunk Laurát. Egyrészt azért, mert
ha bebizonyosodik, hogy az öt nőt meggyilkolták, akkor
most az ő élete forog kockán, másrészt tudhatott Lilyről, és
ezt esetleg másnak is elmondhatta.
– És mi a helyzet Laura családjával? Mi van a barátaival?
Beszéltél-e az ügynökével? – kérdezte Joy, jegyzetfüzettel a
kezében.
– Jók a kérdések. Hétfőn felhívtam az ügynökségét,
kiderült, hogy Alison Kendall saját maga kezelte Laura
ügyeit. Bár Alison már egy hónapja meghalt, mégsem vette
át senki sem Laura dolgait.
– Ez eléggé szokatlan – töprengett Joy. – Azt hinné az
ember, hogy valaki egyből átveszi.
– Úgy tűnik, Laura meglehetősen sok pénzzel tartozik.
Többször fizettek előleget, és bár Alison így is hajlandó volt
foglalkozni vele, az új ügyvezető elzárkózott ez elől.
Megígérték, hogy szólnak, ha hallanak valamit Lauráról, de
nekem az a gyanúm, igazából nem érdekli őket.
– Ha jól emlékszem, a Henderson County óta semmilyen
emlékezetes alakítása sem volt, annak pedig már jó néhány
éve. Szerintem a most futó húszéves sztárok mellett Laura
már afféle veteránnak számít Hollywoodban – jegyezte meg
Joy.
– Igazad lehet – folytatta Sam. – Próbáltuk a szüleit is
elérni, megtudni, hogy Laura esetleg nem jelentkezett-e
náluk. Aztán beszéltem azzal a fickóval is, aki Alison
Kendall halála ügyében nyomozott, de semmilyen gyanús
körülményt nem találtak. Ez azért nem nyugtat meg
teljesen. Aztán amikor Richnek említettem ezt az
asztaltársaság-dolgot, szólt, hogy küldjék el mind az öt lány
halálának vizsgálati aktáit. A legrégebbi húsz éve történt,
úgyhogy még beletelik egy pár napba, mire ezeket
megkapjuk. Aztán nagyítóval végig kell böngésznünk az
összes részletet, hátha rábukkanunk valamire.
Sam megvárta, amíg Joy egy pár dolgot felír magának. –
A neten meg akarom nézni azoknak a helyi újságoknak az
archívumát, ahol a három úgynevezett baleset történt. Az
elsőnél egy autó letért az útról és a Potomac folyóba zuhant,
a második lányt egy lavina sodorta el a hegyekben, a
harmadik pedig lezuhant a repülőjével. Alison ugye a
negyedik, végül utána akarok nézni, mit írtak arról a
lányról, aki állítólag öngyilkos lett.
Sam már várta Joy következő kérdését. – Megvannak a
nevek, az időpontok és a helyszínek – mutatott az asztalon
heverő papírra. – Ha akarod, lemásolhatod. Aztán azt is meg
akarom nézni, mit dob ki az internet Robby Brentről. Az
biztos, hogy ez még kettőnknek is sok lesz.
Sam felállt és kinyújtózott. – Ha pedig mindezzel
megvagyunk, fel kell hívnom Dr. Connorsnak az özvegyét,
és megkérni, hogy találkozhassunk. Ez az orvos hozta
világra Jean Sheridan kisbabáját. Jean a minap találkozott
ugyan az özveggyel, de úgy érezte, hogy a hölgy valami
fontos információt visszatart. Hátha én ki tudom belőle
szedni.
– Sam, ami az internetet illeti, valószínűleg százszor
gyorsabb vagyok nálad. Hadd vegyem ezt át én, te pedig
menj csak el a doktor feleségéhez.
– Özvegyéhez – javította ki Sam, bár maga sem tudta,
miért tartja ezt fontosnak. Talán azért, mert Kate gyakran
járt az eszében. Én sem vagyok Kate férje, hanem az
özvegye. Nem ugyanaz, sajnos – gondolta.
Joy nem mutatta, hogy bántja-e, hogy kijavították.
– Megnézem, mit találok, aztán majd beszéljünk.
 Amikor Sam felhívta Dorothy Connorst, az idős nő
csökönyösen hajtogatta, hogy nem tud mit mondani.
– Mrs. Connors, nekem kell eldöntenem, hogy tudja-e
segíteni a nyomozást, vagy sem – mondta Sam eltökélten. –
Csak tizenöt percet kérek magától.
Mrs. Connors nagy nehezen kötélnek állt. Alighogy Sam
letette a telefont, az újból megszólalt. A cornwalli
rendőrfőnök, Tony Gomez kereste, akivel régóta ismerték
egymást.
– Sam, ismered ezt a Jake Perkins gyereket? – kérdezte
Tony.
– Hogy ismerem-e? – szentségeit Sam. – Igen. Miért, mi
van vele?
– A városban mászkál, és házakat fényképez. Többen
telefonáltak attól tartva, hogy biztos betörést készít elő.
– Á, ugyan. Perkins teljesen ártalmatlan, csak azt képzeli
magáról, hogy oknyomozó újságíró.
– Itt sajnos többről van szó. Azt állítja, hogy a te
asszisztensedként dolgozik a Laura Wilcox-ügyön. Valóban
így van?
– Micsoda? Asszisztens? – nyerített Sam. – Dugjátok a
srácot rács mögé, aztán dobjátok el a kulcsot!
 73.

– Jean, nagyon is jó okom volt arra, hogy megkérdezzem,

jött-e faxod – mondta Mark csendesen, amint leültek az
asztalhoz.
– Hallgatlak – válaszolta Jean egykedvűen.
Ugyanannál az asztalnál ültek, ahol pár nappal
korábban, most mégsem volt az a bensőséges viszony
kettőjük között.
Lily, vagyis Meredith biztonságban van, és hamarosan
találkozom vele – gondolta Jean. Most csak ez a fontos! De
Markkal minden megváltozott. Mintha megpróbálnánk
egymást felmérni. És én még azt hittem, megbízhatok benne.
Annyira megértő volt, amikor Lilyről meséltem. Lehet, hogy
csak szórakozott velem?
Mark sötétzöld sportruhában volt, ami jól kiemelte barna
szemét. De most gondterhelt volt az arckifejezése.
– Jean, pszichiáter vagyok – szólalt meg Mark. – Azzal
foglalkozom, hogy megpróbálom megérteni mások
gondolkodását. Tudom, hogy megjártad a poklot az utóbbi
napokban. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy
továbbra is hallasz híreket attól, aki a faxokat küldözgeti.
– De miért?
– Azért, mert ez azt jelentené, hogy az illető kapcsolatban
akar maradni veled. Lauráról tudjuk; hogy nem tudná
bántani Lilyt. De amikor a recepciós azt mondta, hogy nem
jött faxod, aggódni kezdtem miattad és Lily miatt is.
Mark ránézett a nőre, aztán hitetlenkedve megkérdezte:
– Jean, csak nem azt gondoltad, hogy én küldözgetem a
faxokat és éppen ezért tudtam arról, hogy kellett volna egy
újabbat kapnod? Tényleg ezt hitted?
 Jean nem szólt egy szót sem. – Higgyek neki? – őrlődött
magában Jean. – Nem tudom.
– Ha jól emlékszem, a telefonban azt mondtad, hogy ma
még nem ettél semmit sem – szólalt meg Mark. – Valaha
szeretted a sült sajtos-paradicsomos szendvicset. Még
mindig szereted?
Jean bólintott.
– Két sült sajtos-paradicsomot szendvicset és két bögre
kávét kérünk – szólt Mark a pincérnek. Megvárta, amíg az
elmegy, aztán Jeanhez fordult.
– Jeannie, még mindig nem válaszoltál nekem. Most ez
azt jelenti, hogy nem bízol bennem? Ha így van, akkor
megértem, bár meglehetősen elkeserít. Csak egyet mondj
meg, kérlek. Még mindig elfogadod, hogy Laura küldte a
faxokat és hogy Lily biztonságban van?
Nem fogom elmondani, amit Craig Michaelsonnal
beszéltem. Senkiben sem bízhatok – gondolta Jean, majd
ennyit mondott. – Azt gondolom, Lily biztonságos helyen
van.
Mark figyelmét nem kerülte el Jean óvatos fogalmazása.
– Jeannie, nem tudod igazából, kiben bízhatsz. Nem
hibáztathatlak ezért. És most mihez kezdesz? Megvárod,
amíg Laura megint felbukkan?
– Hát, egy pár napig még biztosan itt leszek – válaszolta
Jean, ügyelve arra, hogy továbbra is minél kevesebbet
mondjon. – És mik a te terveid?
– Péntek reggelig tudok maradni, utána muszáj
visszamennem, várnak a betegeim. A TV-műsorból
szerencsére több adást is előre felvettünk, de most már neki
kell fogni az újabbaknak is. A szobámat péntekre már
amúgy is kiadták másnak, valami nagy konferencia lesz itt.
Jut eszembe, gondolom, ott leszel azon a koktélon, amit
Downes szervez?
– Semmit sem hallottam erről – válaszolta Jean.
– Lehet, hogy a rögzítődön hagyott üzenetet. Downes
eredetileg vacsorát akart rendezni, de Carternek és
Gordonnak már volt programja. Ja, és nekem is. Apám azt
akarja, hogy megint nála vacsorázzak.
– Ezek szerint megválaszolta a kérdéseidet – emlékezett
Jean.
– Igen. Jeannie, te csak a történet egyik felét ismered, de
szívesen elmondom a többit is. Dennis bátyám egy
hónappal azután halt meg, hogy a Stonecrofton
leérettségizett. A Yale-re ment volna ősszel.
– Tudok a balesetről, Mark – mondta Jean.
– Valamit tudsz róla – javította ki Mark. – Én akkor
fejeztem be az általánost és kezdtem volna ősszel a
Stonecroftot. A szüleim érettségi ajándékként autót vettek
Dennisnek. Nem hiszem, hogy tudod, de ő mindenben
kitűnt. Az osztály legjobb tanulója volt, a baseballcsapat
kapitánya, a diákönkormányzat vezetője, ráadásul egy jó
megjelenésű, klassz srác. Anyámnak Dennis születése előtt
egyébként négy vetélése volt.
– Nehéz lehetett versenyre kelned a bátyáddal – jegyezte
meg Jean.
– Dennis mindig is irtó rendes volt velem. Igazi klassz
bátyként viselkedett.
Jeannek úgy tűnt, hogy Mark főleg magának mesél.
– Teniszezett velem és golfozni tanított. Gyakran elvitt
kocsikázni, és annyit nyúztam, hogy megtanított vezetni is.
– De hát alig lehettél tizenhárom-tizennégy éves!
– Tizenhárom voltam. Persze az utcán soha nem
vezethettem, és amúgy is mindig ott ült mellettem. A baleset
délutánján is nyaggattam Dennist, hogy menjünk vezetni.
Végül olyan négy óra körül odaadta a kocsikulcsot, és azt
mondta. „Jól van, na, ülj csak be, én is mindjárt ott leszek”.
– Beültem és csak vártam. Aztán beállított egy csomó
haverja, és Dennis szólt, hogy kosaraznak egy kicsit. – Egy
óra múlva el tudunk menni – mondta. – Kapcsold ki a
motort és húzd be a kéziféket!
– Irtóra el voltam keseredve és nagyon dühös lettem.
Berobogtam a házba és közöltem anyámmal, hogy akkor
lennék a legboldogabb, ha Dennis autója elindulna a lejtőn
és csak a kerítésnél állna meg. Negyven perccel később
pedig ez be is következett. A kosárpalánk pont a
garázslejáró előtt volt. A többi srác még félre tudott ugrani,
Dennis azonban már nem.
– Mark, te pszichiáter vagy. Akkor tudnod kell, hogy nem
a te hibád volt.
A pincér ekkor hozta a szendvicseket meg a kávét. Mark
harapott egyet, ivott egy korty kávét, de közben szemmel
láthatólag erősen küszködött az érzelmeivel.
– Persze hogy tudtam, de attól fogva a szüleim másképp
viselkedtek velem. Anyám szemében Dennis egy szent volt.
Teljesen megértem, hiszen a bátyám tényleg nagyon
tehetséges volt. Azt is hallottam, amikor anyám közölte
apámmal, hogy biztos direkt nem húztam be a kéziféket.
– Mit mondott erre az apád?
– Mit nem mondott inkább. Azt vártam, hogy kiálljon
mellettem, de nem tette. Aztán az egyik srác hallotta, hogy
az anyám azt kérdezte, hogy a jó isten miért Dennist vette
el, ha már egyik gyerekét fel kellett áldoznia.
– Ezt én is hallottam – bólintott Jean.
– Te is, én is úgy nőttünk fel, hogy el akartunk szakadni
a szüleinktől. Mindketten belevetettük magunkat a
tudományos életbe, és igyekeztünk nem gondolni a
szülőkre. Tényleg, te szoktál találkozni a szüleiddel?
– Apám Hawaiin él, tavaly meg is látogattam. Van ugyan
barátnője, de fennhangon hirdeti, hogy többször nem lép
abba a csapdába, amit házasságnak hívnak. Karácsonykor
meg anyámmal töltöttem egy pár napot, nagyon boldognak
tűnt. Én elég furán éreztem magam, amikor hozzábújt egy
számomra idegen pasihoz, pedig ezt az apámmal is
megtehette volna. De hát túl vagyok már azon, hogy ezért
őket elítéljem.
– Az én anyám akkor halt meg, amikor az orvosira
jártam. Senki nem szólt, hogy szívrohamot kapott és semmi
esélye a gyógyulásra. Egyből repülőre pattantam volna,
hogy elbúcsúzhassak tőle. De nem üzent, sőt nem is akart
látni. A temetésére sem mentem el. Aztán tizennégy évig
még a házunk környékén se jártam, és apámmal is
megszakítottam minden kapcsolatot. Talán ezért is lettem a
végén pszichiáter.
– Na és miket kérdeztél az apádtól? Azt mondtad,
megválaszolt mindent.
– Az első az volt, hogy miért nem szólt, amikor anyám a
halálán volt. Azt mondta, hogy anya soha nem tért már
igazából magához. A szívroham előtt nem sokkal elment egy
orvoshoz, aki arra jutott, hogy a kisebbik fiú bizonyára
direkt hagyta üresben az autót. Anyám eddig is így
gondolta, de az orvos megállapítása sokkolta őt. Akár ez is
okozhatta a szívrohamot. Akarod tudni a másik kérdést is?
– Igen – bólintott Jean.
– Apám szeretett délutánonként iszogatni, anyám meg
ezt ki nem állhatta. Ilyenkor az öreg lement a garázsba, ahol
a festékek mögött volt egy kis dugi ital, és úgy csinált,
mintha az autót tisztogatná. Volt olyan is, hogy Dennis
autójában rendezett magának egy kis koktélpartit. Én
biztos voltam abban, hogy a kéziféket behúztam, Dennis
meg nem is járt az autó közelében. Úgyhogy apámat
megkérdeztem, nem lehet-e, hogy italozgatás közben
véletlenül ő engedte ki a féket.
– Na és mit válaszolt?
– Azt, hogy alig egy perccel azelőtt szállt ki a kocsiból,
hogy az legurult a lejtőn. Soha nem volt elég bátorsága
ahhoz, hogy ezt anyámnak elmondja, még akkor sem,
amikor az a doki bemesélte anyámnak, hogy én voltam.
– Akkor meg most miért vallotta be ezt neked?
– Hamarosan nyolcvanéves lesz és nincs valami jó
állapotban. Huszonnégy éven át hazugságban élt. Szinte
patetikusan emlegette, hogy most hogyan fog velem
mindent bepótolni. Ezt persze már nem lehet, de talán
mindketten le tudjuk zárni magunkban ezt az ügyet. Abban
igaza van, hogy ha anyám megtudta volna, hogy ivott és ez
okozta a balesetet, abban a minutumban kihajította volna
otthonról.
– Ehelyett téged utált el magától.
– Ami aztán teljesen félrevitt a középiskolában. Olyan
akartam lenni, mint Dennis, csak éppen nem voltam se
jóképű, se sportos, se vezető típus. Csak akkor éreztem
valami összetartozást a többiekkel, amikor esténként együtt
dolgoztunk és utána beültünk valahová enni egy pizzát.
Annyi haszna lett csak az egésznek, hogy sokkal inkább
megértem a gyerekek problémáit, és felelősséget érzek azért,
hogy megpróbáljak segíteni rajtuk.
– Ahogy hallom, nem is kis sikerrel teszed.
– Hát, remélem. A producerek azt szeretnék, ha a műsor
New Yorkba költözne, engem pedig meghívtak az ottani
kórházba. Azt hiszem, készen állok a váltásra.
 – Új élet? – kérdezte Jean.
– Pontosan. Amit nem lehet elfelejteni vagy
megbocsátani, azt legalább le lehessen zárni. Na erre
igyunk – emelte fel Mark a bögréjét.
– Rendben – válaszolta Jean. Ha nekem rossz volt, akkor
neked még rosszabb lehetett – gondolta. – Az én szüleim
túlságosan el voltak foglalva egymás szekálásával, semmint
hogy rám figyeljenek. A te szüleid egyértelműen
megmondták, hogy a bátyád mennyivel sikerültebb gyerek,
és apád sem tett semmit azért, hogy anyád megbocsásson.
Jean ösztönösen át akart nyúlni és megfogni Mark kezét,
de valami visszatartotta. Még mindig nem tudott teljesen
bízni benne. Aztán felötlött egy elejtett félmondat, amire
vissza akart kérdezni.
– Mark, mi is volt pontosan a munkátok a suli alatt?
– Egy olyan irodaházat takarítottunk, ami azóta leégett.
Jack Emerson apja szerezte a melót. Nem voltál ott, amikor
a minap azon nevettünk, hogy az összes kitüntetett srác
egykor ott söpört és padlót mosott.
– Mindenki? – kérdezte Jean. – Carter, Gordon, Robby és
te?
– Pontosan. Ja, és Joel Nieman is. Persze Jack is velünk
volt. Ne felejtsd, egyikünk sem játszott semmilyen
csapatban sem, úgyhogy ez a meló pont ránk volt szabva –
mondta Mark, aztán egy pillanatra szünetet tartott. – Na
várjunk csak, neked ismerned kell azt az épületet, hiszen
Dr. Connors betege voltál.
Jean úgy érezte, a föld megmozdul alatta.
– Mark, ezt én soha nem említettem neked!
– Pedig biztosan mondtad. Különben honnan tudnám?
 – Tényleg, honnan is? – tűnődött Jean, miközben felállt.
– Mark, telefonálnom kell – mondta. – Ugye nem baj, ha nem
várom meg, amíg kifizeted a számlát?
 74.

Ms. Ferris éppen a stúdióban volt, amikor Jake visszaért az

iskolába.
– Na, hogy sikerült, Jake? – kérdezte, miközben Jake
óvatosan próbálta egyszerre egyensúlyozni a kamerát és
becsukni maga mögött az ajtót.
– Kész kaland volt, Jill – mondta Jake lelkesen. – Akarom
mondani, Ms. Ferris. Egy olyan „bölcsőtől a jelenig”
összeállítást akartam csinálni Laura Wilcoxról. Sikerült a
St. Thomas-templomról egy remek képet elkapnom, úgy,
hogy egy igazi babakocsi állt a bejárat előtt.
Miközben levette a kabátját, előhalászta a zsebéből a
diktafont is. – Irtó hideg van kint, kivéve az őrszobát, ott jó
meleg van.
– Őrszoba? – kérdezte Jill Ferris óvatosan.
– Aha, de azért haladjunk csak időrendi sorrendben.
Aztán a templom után csináltam egy pár képet csak úgy az
emberekről, hogy aki nem lakik itt, az is egy kicsit ide tudja
képzelni magát. Tudom, hogy a cikk alapvetően a Gazette-
nek készül, de szerintem nagyobb újságok is át fogják
venni.
– Jake, nem akarlak siettetni, de éppen indulófélben
vagyok.
– Jó, akkor sietek. Szóval utána lefényképeztem Lauráék
második házát, azt a McPalotát. Nagyon látványos, főleg ha
valakinek tetszik a csiricsáré pompa. Hatalmas előkertje
van és a gyepre elszórtak egy pár görög szobrot. Szerintem
úgy, ahogy van, idétlenül néz ki az egész, de ebből az olvasó
legalább megérti, hogy Laurának nem volt olyan nehéz
gyerekkora. Szóval a képek alapján Laura családja az erős
középosztályhoz, de inkább a felső-középosztályhoz
tartozott – magyarázta Jake, de aztán elkomorult az arca. –
Ezután keresztülmentem a városon, hogy lefényképezzem a
Mountain Roadon lévő első házukat. Nagyon kellemes az
egész utca, és a ház is sokkal közelebb áll az ízlésemhez,
mint az a görög szobros. Szóval alighogy elkezdtem
fényképezni, odagurult egy járőrautó és egy agresszív zsaru
leállított, hogy mégis, mit csinálok itt. Amikor
elmagyaráztam neki, hogy éppen azt az állampolgári
jogomat gyakorlom, hogy az utcán fényképeket készítek,
beültetett az autójába és bevitt az őrszobára.
– Jajce, lecsuktad téged? – döbbent meg Jill Ferris.
– Hát azért nem egészen. Mivel azt hittem, hogy
nélkülözhetetlen szolgálatot tettem Deegan nyomozónak,
amikor elmondtam, hogy Laura Wilcox hangja nagyon
idegesnek tűnt a telefonban, ezért azt mondtam a
kapitánynak, hogy Deegan nyomozó asszisztense vagyok.
Hiányozni fog ez a srác, ha egyszer leérettségizik –
gondolta magában Jill Ferris. Aztán úgy döntött, egy pár
percet a fogorvos is várhat. – Na, és a kapitány elhitte, amit
mondtál?
– Felhívta Deegant, aki nemcsak hogy nem állt ki értem,
hanem még azt is javasolta, hogy dugjanak börtönbe és
dobják el a kulcsot – mondta Jake, aztán Jill Ferrisre
bámult. – Dehát ez cseppet sem vicces, Ms. Ferris! Deegan
megszegte az egyezségünket, de szerencsére a kapitány
sokkal inkább megértő volt. Még azt is mondta, hogy ha
nem végeztem a fényképezéssel, akkor holnap akár vissza
is mehetek, csak arra vigyázzak, hogy ne lépjek
magánterületre. Úgyhogy előhívom, amit ma fotóztam,
holnap pedig, ha megengedi, újból kikölcsönözném a
kamerát és befejezném a fotózást.
 – Rendben van, Jake, csak ne felejtsd, hogy ezeket az
öreg kamerákat ma már nem gyártják. Vigyázz rá nagyon,
különben én kerülök bajba. Most pedig muszáj futnom.
– Akár életem árán is megvédem – szólt még utána Jake.
– De komolyan – tette hozzá magában, miközben nekiállt
visszatekerni a filmet. – Persze a jó sztori érdekében muszáj
lesz civil engedetlenséget elkövetnem, és másnak a telkére
lépni. Muszáj Lauráék házát hátulról is lefényképeznem, de
mivel úgysem lakik ott senki, nem fogják észrevenni.
Jake a sötétkamrába ment és nekiállt előhívni a képeket.
Nagyon szeretett ezzel bíbelődni, izgalmas és kreatív
dolognak tartotta, hogy az ismerős emberek és tárgyak
hogyan jelennek meg. A képeket egy ruháskötélre
akasztotta száradni, aztán nagyítójával alaposan végignézte
őket. Úgy látta, mindegyik jól sikerült, de az lett a
legérdekesebb, amit a rendőr megérkezése előtt készített
Lauráék házáról.
Valami van ezzel a házzal – gondolta Jake. – Látszólag
minden rendben van vele. Minden olyan rendezett, talán
túlságosan is – tűnődött Jake. Aztán közelebbről is
megnézte a képeket. – Ez az, a rolókkal van valami! A ház
végén lévő hálószoba rolói eltérnek a többitől. A képen látszik
is, hogy sokkal sötétebbek Nappal nagyon világos volt, ezért
nem tűnt fel. De várjunk csak – állt meg a lélegzete. – Ha jól
emlékszem az internetről, Karen Sommerst a ház jobb
oldalán lévő hálószobában gyilkolták meg. A neten volt
valami kép is, ahol a szoba ablakát be is karikázták. A
cikkben akár be is mutathatnám a két ablakot. Látszana,
hogy sötét kisugárzása van annak az ablaknak, ahol valaha
meggyilkoltak egy fiatal nőt. Jó kis borzongás!
Aztán amikor kinagyította a képeket, csalódott lett.
Kiderült, hogy a színkülönbséget valószínűleg egyszerűen a
rolók elé húzott belső árnyékolók okozhatták, és az utca
felől ettől látszott sötétebbnek ez az ablak.
Vagy ne is legyek csalódott? – kérdezte magától Jake. –
Tegyük fel, hogy valaki van bent, aki nem akarja, hogy a
fény kiszűrődjön. A házat nemrég újították fel, és remekül el
lehetne benne bújni. Vajon most kié lehet? Jó kis buli lenne,
ha kiderülne, hogy a ház Laura Wilcoxé, és Robby Brenttel
befészkelték magukat. Nem is biztos, hogy ez olyan
hülyeség. Vessem fel vajon Mr. Deegannek? Egy fenét! Lehet,
hogy őrültség, de ha van benne ráció, a sztori akkor is az
enyém! Deegan azt mondta a kapitánynak, hogy dugjon rács
mögé. Hát ő meg elmehet zabot hegyezni! Én nem segítek
neki többet!
 75.

Sam pontosan tizenöt percig maradt Dorothy Connorsnál,

úgy, ahogy megígérte. Egyből látta, hogy az idős asszony a
néhai férje hírnevét félti. Így viszont már könnyebben tudott
a tárgyra térni.
– Mrs. Connors, Dr. Sheridan beszélt Peggy Kimballlel,
aki valaha az ön férje mellett dolgozott. Ms. Kimball azt
mondta, hogy Dr. Connors esetenként eltért az
örökbefogadás szabályos módjától. Ha ön amiatt aggódott,
akkor szeretném megnyugtatni, hogy Dr. Sheridan már a
lánya nyomára bukkant és az örökbeadása teljesen
legálisan történt. Sőt, Dr. Sheridan ma este az örökbefogadó
szülőkkel fog vacsorázni és hamarosan a lányával is
találkozik. Úgyhogy a nyomozásnak ez a része már véget ért.
Az idős asszony szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Olyan csodálatos ember volt a férjem! – mondta. –
Borzalmas lett volna, ha a halála után tíz évvel az emberek
elkezdenek azon sustorogni, hogy valami rosszat vagy
törvénytelen dolgot csinált.
Pedig azt csinálta – gondolta magában Sam – de nem
ezért vagyok most itt.
– Mrs. Connors, megígérem, hogy bármit mond is el
nekem, nem fogja bemocskolni a férje nevét. De kérem,
válaszoljon nekem őszintén. Van bármilyen elképzelése
arról, hogy ki férhetett hozzá Jean Sheridan papírjaihoz?
Dorothy Connors teljesen nyugodtan válaszolt.
– A becsületszavamat adom, hogy nem ismerek ilyen
embert, és ha ismerném, megmondanám önnek.
Abban a télikertben beszélgettek, ahol Sam feltételezése
szerint Mrs. Connors napjai nagyobb részét töltötte. A
beszélgetés végeztével Mrs. Connors az ajtóhoz kísérte
Samet, de aztán egy pillanatra megállt. – A férjem több tucat
örökbeadást intézett az alatt a negyven év alatt – mondta. –
Viszont minden kisbabáról csinált fényképet, a fénykép
hátára pedig ráírta a születési dátumot és – ha az anya
egyből nevet is adott a kicsinek – a nevet is. Jöjjön csak
velem a könyvtárszobába – mondta, miközben becsukta az
ajtót. – Itt őrzöm a fotóalbumokat. Miután Dr. Sheridan
elment, kikerestem a képet, aminek a hátára Lily nevét
írták. Bevallom, rettenetesen aggódtam, hogy ez az
örökbeadás ne olyan legyen, amit nem lehet pontosan
visszakeresni. De most, hogy Dr. Sheridan rátalált a
lányára, biztos vagyok benne, hogy örülne a kis Lily
fényképének.
A polcon sorakoztak a fotóalbumok, a gerincükön
negyven évre visszamenő dátumokkal. Mrs. Connors
kiemelt közülük egyet és egy könyvjelzőnél kinyitotta. A
lapon lévő fotót a tokjával együtt kivette, és Samnek adta.
– Kérem, mondja meg Dr. Sheridannek, mennyire örülök
én is – tette hozzá.
Amikor Sam beszállt az autójába, a kisbaba fényképét
gondosan a zakója belső zsebébe tette. – Micsoda szépség –
gondolta, ahogy eszébe jutott a nagyra nyílt szemű, hosszú
hajú kisbaba. – Ha Jean a szállodában van, most odaadom
neki. Úgyis valószínűleg a vacsorára készülődik.
Jean valóban a szobájában volt, amikor Sam felszólt. –
Tíz percet kérek – mondta Jean. – Éppen most léptem ki a
kádból. De ugye minden rendben van? – kérdezte.
– Minden – válaszolta Sam. – Legalábbis pillanatnyilag –
tette hozzá magában, mert továbbra sem érezte magát
teljesen nyugodtnak.
 Arra számított, hogy Jean repked a boldogságtól, hogy
hamarosan láthatja a lányát, de ezzel szemben látszott,
hogy valami nyomasztja. – Üljünk le ott egy kicsit – mutatott
Sam a hall hátsó részében lévő székre és kanapéra.
Jean nem bírta sokáig magában tartani a dolgot.
– Sam, egyre inkább azt hiszem, hogy Mark küldözgeti a
faxokat – bökte ki végül.
– Miből gondolja? – kérdezte Sam halkan.
– Elkottyintotta, hogy tudott arról, hogy Dr. Connors
betege voltam, pedig én ezt soha nem említettem neki. De
ez nem minden. Tegnap a recepción kérdezősködött, hogy
jött-e faxom, és egyértelműen csalódott volt, amikor
mondták neki, hogy nem. Ő sem tudhatta, hogy az egyik
faxot tévedésből másnak a leveleihez tették. Azt is
elmesélte, hogy az iskolai évek alatt Dr. Connors
rendelőjében dolgozott. Ha mindez nem lenne elég, tudott
Reedről is és arról, hogy jártunk.
– Jean, megígérem, hogy utánanézünk Mark
Fleischmannak. Őszintén szólva nem voltam túl boldog,
amikor láttam, mennyire megbízik benne. Remélem, azt
nem mesélte el, amit Michaelson ma reggel mondott.
– Nem, azt nem.
– Nem akarom felzaklatni, de óvatosnak kell lennie.
Biztos vagyok abban, hogy a volt osztálytársak közül
küldözgeti valaki a faxokat. Bárki legyen is az, ez már
biztosan nem a pénzről szól. Szerintem egy elmebeteg és
veszélyes emberrel van dolgunk. Pedig, ha jól gondolom,
kezdtek elég jóba lenni Fleischmannal?
– Igen – bólintott Jean. – Éppen ezért olyan nehéz
elhinnem, lehet, hogy teljesen más ember lakozik benne,
mint ami a felszínen látszik.
 – Azért ez még nem olyan biztos. Van viszont nálam
valami, ami szerintem fel fogja dobni – mondta Sam, és a
zsebéből elővette a fényképet tartó kis tokot és azt is
hozzátette, hogyan került hozzá. Ebben a pillanatban
észrevette, hogy Gordon Amory és Jack Emerson lép be a
bejáraton. – Inkább vigye fel, és ott nézze meg a képet!
Amory és Emerson éppen most lépett be, és ha meglátják
magát, egész biztos, hogy idejönnek.
– Köszönöm, Sam – súgta oda Jean, és gyorsan a lifthez
indult. Sam látta, hogy Gordon Amory észrevette és
megpróbálja még a lift előtt utolérni. Sam felállt és gyorsan
elvágta Amory útját. – Mr. Amory, eldöntötte már, hogy
mennyi ideig marad?
– Legkésőbb a hétvégén elutazom. De miért kérdi?
– Mert ha a közeljövőben nem hallunk Ms. Wilcoxról,
akkor eltűnt személyként kell majd kezelnünk. Ebben az
esetben pedig mindenkit ki kell hallgatnunk, aki az
eltűnése előtt vele volt.
Gordon Amory megvonta a vállát.
– Jelentkezni fog – legyintett. – Ha viszont hivatalosan is
szükséges közölnöm, akkor tájékoztatom, hogy a hétvége
után is egy darabig a környéken maradok. Itteni
ügynökünkön, Jack Emersonon keresztül egy nagyobb
földterület megvásárlására kívánunk ajánlatot adni, hogy
aztán itt építhessük fel az új székházat.
Jack Emerson eddig a pultnál beszélgetett valakivel, de
most ő is csatlakozott.
– Van valami hír a varangyról?
– Varangy? – kérdezett vissza Sam, bár pontosan tudta,
hogy Emerson Robby Brentre céloz.
– Ügyeletes humoristánkra, Robby Brentre gondolok.
Nem tudja, hogy egy vendég – még akkor is, ha eltűnt –
három nap után már bűzlik, mint a rothadó hal? – felelte
Emerson, aki aznap már szemmel láthatóan túl volt néhány
whiskyn.
– Mr. Emerson, mivel Cornwallban lakik, feltételezem,
hogy ha szükséges, tudok önnel Laura Wilcoxról beszélni.
Amint éppen Mr. Amorynak említettem, ha Ms. Wilcox rövid
időn belül nem kerül elő, akkor eltűnt személynek
nyilvánítjuk.
– Lassan a testtel, Mr. Deegan – válaszolta Emerson. –
Ahogy Gordie-val, akarom mondani Gordonnal nyélbe
ütöttük az üzletet, már el is megyek innét. St. Bartban van
egy kis házam, és ideje meglátogatnom. Ez az
osztálytalálkozó azért nagyon sok erőmet vitte el. Ma este
még koccintunk egy párat Downes elnök házában, és akkor
már tényleg vége az egésznek. Ki a francot érdekel, hogy
Laura Wilcox és Robby Brent valaha is felbukkan-e?! Az új
szárny építéséhez nincs szükség az ilyen hírverésre.
Gordon Amory egyre szélesebb vigyorral hallgatta
Emersont. – Jack nagyon is jól mondta, Mr. Deegan. Az
előbb megpróbáltam elkapni Jeant, de nem sikerült. Nem
tudja véletlenül, mik a tervei?
– Nem – válaszolta Sam. – Most pedig, ha megengedik,
visszamegyek az irodámba. – Egyiküknek se mondanám el,
mit csinál Jean – gondolta magában –, és remélem, Jean is
megfogadja a tanácsomat.
Éppen akkor szólalt meg a mobilja, amikor beszállt az
autójába. – Találtam valamit – újságolta Joy Lacko. –
Először Gloria Martin öngyilkosságának néztem utána.
Találtam is egy jó nagy cikket a helyi újságban. Gloria
Martin állítólag úgy lett öngyilkos, hogy a fejére
nejlonzacskót húzott. De ezt hallgasd meg, Sam: amikor
rátaláltak, egy kis bagoly-kitűzőt szorongatott a kezében!
 76.

Ahogy Duke MacKenzie remélte, kilenc előtt egy pár perccel

beállított a stonecrofti osztálytalálkozó hallgatag
résztvevője. A férfi grillezett sajtos-sonkás szendvicset és
tejeskávét rendelt. Amíg a szendvics a vaslapon sült, Duke
megszólította a férfit.
– Itt járt egy nő az osztálytalálkozóról. Azt mesélte,
valaha a Mountain Roadon lakott.
Bár a férfi tekintetét a sötét napszemüveg elrejtette,
testének rándulásából látni lehetett, hogy nagyon is érdekli,
amit hallott.
– A nevét is tudja? – kérdezte a látogató.
– Nem, uram. Csinos, barna hajú, kék szemű nő, a
lányát meg Meredith-nek hívják.
– Ezt ő mondta magának?!
– Nem, uram. Nem értettem, hogyan lehetséges, de a
telefonból tudta meg a lánya nevét. Szemmel láthatóan meg
volt döbbenve. Elképzelni sem tudom, hogy valaki ne
ismerje a saját lánya nevét.
– Lehet, hogy az osztálytársak közül beszélt valakivel –
morfondírozott az idegen. – Nem említette véletlenül, hogy
kivel beszélt?
– Nem. Viszont mondott valami olyat, hogy akkor holnap
este találkozik velük, de nem tudom, ezt kire értette.
Duke hátat fordított és leszedte a szendvicset a grillről,
így nem láthatta, amint a férfi hideg mosollyal az arcán
maga elé suttogja: – Nem fog találkozni velük, Duke, nem
fog.
 – Már kész is vagyok, uram – mondta Duke mosolyogva.
– Látom, tejjel szereti a kávét, azt mondják ez így
egészségesebb is. De én már csak maradok a tejszínnél.
A Bagoly a pultra tette a pénzt, és búcsúzásképp morgott
valamit. Ahogy a kocsijához sétált, érezte magán Duke
tekintetét. Ez az ürge mindenbe beleüti az orrát – gondolta a
Bagoly. De talán nem veszélyes. Mindenesetre nem jövök ide
többet, különben is holnapra már mindennek vége.
Lassan végiggurult a Mountain Roadon, de úgy döntött,
nem kanyarodik rá Lauráék házának behajtójára. – Fura,
hogy még mindig így nevezem a házat – mosolygott
magában. Továbbhajtott és a visszapillantóból figyelte, nem
követi-e valaki. Aztán megfordult és lassan visszament,
miközben minden szembejövő autót megnézett magának.
Aztán amikor a házhoz ért, hirtelen rákanyarodott a
behajtóra, és a zárt hátsó udvarra gurult.
Csak most gondolt igazán bele abba, amit hallott. Jean
ismeri Meredith nevét! Valószínűleg a Buckley házaspárral
találkozik holnap este. Meredith egész biztosan nem jött rá,
hol veszíthette el a hajkefét, különben Deegan nyomozó már
rég az ajtó előtt állna. Vagyis gyorsabban kell cselekedni,
mint tervezte, ráadásul napközben is többször ki kell
mozdulnia. Az autót viszont nem hagyhatja kint. Egy
szomszéd még a hátsó udvaron is észreveheti és értesítheti
a rendőrséget, hiszen Lauráék házában elvileg senki sem
lakik.
Robby autója – benne tulajdonosa holttestével – foglalta
el a garázs egyik felét. A másik oldalon pedig az a bérelt autó
állt, amelyik árulkodó keréknyomokat hagyott a Whelan-
gyilkosság helyszínén. Az egyik autótól muszáj
megszabadulnia, és az nem lehetett a bérelt autó, hiszen a
szálak éppen hozzá vezetnének.
 Ha idáig eljutottam, most már nem állhatok meg –
töprengett a Bagoly, miközben ránézett a Laurának hozott
szendvicsre és kávéra. – Én nem vacsoráztam, Laurának
meg édes mindegy, hogy eszik-e vagy sem. Úgysem kell már
sokáig éheznie.
Kivette a szendvicset és lassan elkezdte majszolni.
Belekortyolt a kávéba is, bár ő tej nélkül szerette. Amikor
befejezte, bement a házba. Ezúttal nem a Laura
hálószobájához vezető lépcsőn ment föl, hanem a konyhán
át a garázsba. Az ajtót jó hangosan bevágta, a kezére
gumikesztyűt húzott.
Laura bizonyára meghallotta a zajt, és minden ízében
remeg, attól tartva, hogy most fog végezni vele. A félelem –
és a remény kettősségében addig hagyja őrlődni, mígnem
Laura már bármit kész lesz megcsinálni.
Robby autójának kulcsa az önindítóban volt.
Különösebben nem taszította a tudat, hogy Robby
lepedőkkel letakart élettelen teste a kocsi csomagtartójában
hever, gyorsan beszállt és kitolatott. Örökkévalóságnak
tűnő hosszú percek után a másik bérautó is végre a
garázsba került.
A Bagoly leoltott lámpákkal elindult a pár kilométerre
lévő Hudson folyó felé, negyven perccel később pedig már
dolgavégeztével sétált vissza a szobájához. Az autó
elsüllyesztése nem okozott gondot, ám a holnap nem
veszélytelen. Még napfelkelte előtt átsétál Lauráék házához
és ráveszi a nőt, hogy hívja fel Meredith-t azzal, hogy ő az
anyja. Meg kell kérnie, hogy reggeli után egy pár percre
találkozzanak a West Point előtt. Meredith tudja magáról,
hogy örökbefogadott gyerek, és nincs olyan tizenkilenc éves
lány, aki ne ugrana az első szóra, ha végre találkozhat a
szülőanyjával. Aztán amikor Meredith már nála lesz, akkor
Laura Jeant fogja felhívni.
Persze Sam Deegant sem ejtették a fejére. Biztos most is
az öt lány halálát vizsgálja, valóban baleset történt-e
mindegyiküknél. – A névjegyemet Glóriánál hagytam ott
először – emlékezett vissza a Bagoly –, és a röhej az, hogy
Gloria saját magának vásárolta.
– Tényleg sokra vitted, és fura belegondolni, hogy
mindannyian Bagolynak csúfoltunk – nevetgélt Gloria kissé
kapatosan. – A hipermarketben találtam ezt egy olyan
kócerájban, ahol minden szemetet árulnak – mutatta a nő
a nejlonba csomagolt bagoly-kitűzőt. – Aztán amikor
felhívtál, hogy itt vagy a városban, visszamentem és
megvettem. Gondoltam, jót nevetünk majd rajta.
Csomó oka volt arra, hogy hálás legyen Glóriának.
Miután a nő meghalt, a Bagoly vett egy tucatot ebből az
ötdolláros bagoly-kitűzőből. Mostanra már csak három
maradt. Laura, Jean és Meredith.
A Bagoly öt órára állította az ébresztőóráját és lefeküdt
aludni.
 77.

Jean nem tudott aludni, csak forgolódott egyik oldaláról a

másikra. Végül nem bírta tovább és felkelt. Nagyon meleg
volt a szobában, az ablakhoz ment és kitárta. – Hátha így el
tudok aludni – gondolta.
A kisbabáról készített fénykép az éjjeliszekrényen állt.
Jean az ágy szélére ült és kezébe vette a fényképet. – Miért
is adtam másnak a gyerekemet? – őrlődött magában. Úgy
érezte magát, mint aki egy érzelmi hullámvasúton ül. – Ha
ma este találkozom azokkal, akik a jog szerint Lily szülei,
vajon mit mondjak nekik? – tűnődött Jean. – Hogy hálás
vagyok nekik? Igen, az vagyok, de legalább annyira
féltékeny is. Én is szerettem volna átélni mindazt, amit ők
átéltek. Mi van akkor, ha megváltoztatják a véleményüket,
és mégsem találkozhatok Lilyvel? Muszáj látnom őt, de aztán
haza kell térnem. Torkig vagyok már a stonecrofti
ismerősökkel. Borzalmas volt a tegnap esti koktélparti is
Downesnál. Mindenki másképp tűnt feszélyezettnek Vajon
mi zajlódhat Mark lelkében? Egész este nagyon csendes volt,
és nyilvánvalóan került engem. Carter Stewart nyomott
hangulatban volt, állandóan azon morgott, hogy egy napja
ment rá Robby kéziratainak keresgélésére. Jack Emerson
dupla whisky-sorozattal oldotta a feszültségét. Gordon
addig rendben volt, amíg Downes nem akarta mindenáron
megmutatni neki az új épület tervrajzát, akkor viszont majd
felrobbant. Hangosan kiabált, hogy ő százezer dolláros
csekket adott át a vacsorán. Egész elképesztő volt, ahogy
emelt hangon szóvá tette, hogy minél többet ad valaki, annál
többre akarják még megpumpolni. Carter is nagyon
udvariatlan volt. Közölte, hogy mivel ő soha semmilyen célra
nem adományoz, ezért neki most sincs semmilyen
problémája. Az egészre Jack Emerson még rátett egy
lapáttal, amikor bejelentette, hogy félmillió dollárral
támogatja a Stonecroft technológiai fejlesztését.
Csak Mark és én nem szóltunk semmit – gondolta Jean. –
Én is fogok adományozni, de nem épületeket, hanem
ösztöndíjakat támogatok.
Jean nem akart többet Markra gondolni. Az órájára
nézett, látta, hogy hamarosan öt lesz. – Mit vegyek fel ma
este? Nem hoztam olyan sok ruhát magammal. Fogalmam
sincs, Lily fogadott szülei milyen emberek. Vajon
közvetlenek, vagy inkább hivatalosak lesznek? Talán
nadrág és – a barna gyapjúkabát lesz a legjobb választás.
Ez se nem ilyen, se nem olyan.
Tudom, hogy borzalmasak lesznek azok a képek, amiket
tegnap este készítettek Downesnál – ugrott be újból egy friss
emlék. – Nem hiszem, hogy bármelyikünk is mosolyogni
próbált volna. Aztán amikor az a tenyérbe mászó képű
Perkins kölyök is felbukkant, hogy a Gazette-nek készítsen
rólunk képet, akkor azt hittem, Downes elnök menten
szívinfarktust kap. Szegény Perkinst úgy kihajította onnét…
Remélem, Jake nem fogja a választott egyetemek között
megjelölni Georgetownt, bár tény, hogy nélküle kevésbé
szórakoztató az élet.
Jean feszültsége oldódott, ahogy Jake-re gondolt, szinte
el is szálltak az estével kapcsolatos aggodalmai. De aztán a
halvány mosoly ugyanolyan hirtelen el is illant, ahogy jött.
Laura jutott eszébe. Már öt napja, hogy eltűnt.
Nem maradhatok itt a végtelenségig – gondolta. – Óráim
lesznek a jövő héten. Miért hiszem még mindig azt, hogy
hallani fogok róla?
 Most már úgysem tudok visszaaludni – döntötte el végül
Jean. – Ha felkelni korán is van, legalább olvasok egy kicsit.
Azt sem tudom, mi történt a világban. Az íróasztalhoz sétált
az újságért, majd visszafeküdt az ágyba. Olvasni kezdett, de
a szemei lassan lecsukódtak. Az újság kicsúszott az ujjai
közül és mély álomba zuhant. Háromnegyed hétkor
telefoncsengésre riadt. Ez csak rossz hír lehet – gondolta
azonnal. Vagy Laurával, vagy Lilyvel történt valami.
– Jeannie – én vagyok az.
– Laura?! Hol vagy? És mi van veled?
Laura olyan hangosan hüppögött, hogy alig lehetett
érteni, mit mond. – Jean, segíts rajtam… Annyira félek…
Egy olyan… bolond… dolgot csináltam. A… faxok Lilyről.
Jean megmerevedett.
– Laura, soha nem is találkoztál Lilyvel. Ebben biztos
vagyok.
– Robby vitte el… a… hajkefét. Az ő… ötlete volt.
– Hol van Robby?
– Úton… Kaliforniába… Ő engem… vádol… Jeannie…
találkoznod kell velem. De egyedül… gyere.
– Laura, hol vagy most?
– Egy motelben. Valaki… észrevett… most mennem kell.
– Laura, hol tudunk találkozni?
– Jeannie… a kilátóban.
– A Storm King kilátóra gondolsz, Laura?
– I… igen.
Laura sírása felerősödött.
– Megölöm… magam.
– Laura, hallgass rám – kiabálta Jean. – Húsz percen
belül ott leszek. Minden rendben lesz, megígérem.
A vonal túlsó végén a Bagoly letette a telefont.
 – Édes Laurám – mondta. – Te mégiscsak jó színésznő
vagy. Ez az alakításod Oscart érdemelne!
Laura feje visszahanyatlott a párnára és légzése kezdett
újból egyenletessé válni.
– Csak azért csináltam, mert megígérted, hogy akkor
nem bántod Jean lányát.
– Ezt mondtam volna? – mondta a Bagoly. – Laura,
nagyon éhes lehetsz már. Tegnap reggel óta egy falatot sem
ettél. Sajnos kávét nem tudok ezentúl hozni. A szendvicses
fickó túlságosan is kíváncsi lett, úgyhogy másik helyre
kellett mennem. De nézd, mit hoztam neked… – Laura nem
válaszolt. – Laura, fordult ide! Nézz rám!
A nő kényszeredetten engedelmeskedett. Könnyben úszó
tekintettel is látta, hogy a Bagoly három nejlonzacskót tart
a kezében.
A Bagoly nevetni kezdett.
– Három ajándékot hoztam, egyet neked, egyet Jeannek
és egyet Meredith-nek. Laura, tudod mi történik majd
velük? Ki tudod találni? Válaszolj, Laura! El tudod képzelni,
mi lesz a sorsuk?
 78.

– Már megbocsáss, Rich, de senki nem mondhatja

komolyan, hogy az egyik halott stonecrofti lány, Gloria
Martin kezébe véletlenül került egy bagoly-kitűző – mondta
Sam.
Ismét egy álmatlan éjszaka volt mögötte. Miután Joy
Lacko felhívta, egyenesen az irodába ment. Együtt nézték
át az aktát, ami időközben a betlehemi rendőrségtől
befutott. Minden egyes szót, minden egyes részletet
tüzetesen megnéztek.
Rich Stevens nyolckor ért be az irodájába, és egyből
hívatta őket. Joyhoz fordult, miután meghallgatta Sam
monológját.
– És ön mit gondol? – kérdezte a nyomozónőtől.
– Először arra gondoltam, teljesen nyilvánvaló, hogy a
Bagoly, aki korábban az egykori stonecrofti diáklányokat
ölte meg, visszatért a környékre – mondta Joy. – De most
viszont már nem vagyok annyira biztos ebben. Beszéltem
azzal a zsaruval, aki Gloria Martin öngyilkosságát vizsgálta
nyolc évvel ezelőtt. Rudy Havermannak hívják és nagyon
alapos nyomozást végzett. Szerinte Martin nagyon is
kedvelte az ilyen csecsebecséket. Kifejezetten gyűjtötte az
állatos kitűzőket, mint amilyet a halálakor is a kezében
tartott. Haverman azt az árust is megtalálta, aki a kitűzőt
korábban eladta Martinnak. Az eladónak úgy rémlett,
mintha Martin azt említette volna, hogy valami viccre
készül.
– Mit mutatott ki aztán a vizsgálat? Nem volt például
alkohol a nő vérében? – kérdezte Stevens.
 – Mi az hogy! Totál be lehetett rúgva. Állítólag a válása
után kezdett el inni, és a barátai szerint mindig arról
beszélt, nincs is miért élnie.
– Joy, a többi halott nő aktáiban talált bármilyen utalást
arra, hogy ilyen bagoly-kitűző lett volna a kezükben, vagy a
zsebükben, amikor rájuk bukkantak?
– Még nem, uram.
– Engem nem érdekel, vajon Gloria Martin saját maga
vette-e meg a kitűzőt, vagy sem – vágott közbe Sam. – Ha a
kezében szorongatta, az nekem azt jelenti, hogy megölték.
És mi van akkor, ha a barátai szerint depressziós volt? A
válás után a legtöbb ember depressziós lesz, még ha ők
kezdeményezték is a dolgot. Martinnak állítólag fontos volt
a család, és tudta, mennyire lesújtana mindenkit, ha ő
megölné magát. Nem hagyott hátra semmilyen üzenetet,
ráadásul az alkoholmennyiségéből ítélve elképzelni nem
tudom, hogy közben egy nejlonzacskót húz a fejére és még
a jelvényt is szorongatja.
– Joy, osztja ezt a véleményt? – kérdezte Rich Stevens.
– Igen, uram. Bár Haverman meg van győződve arról,
hogy öngyilkosság történt, de hát nem ő találkozott két
másik olyan áldozattal, akiknél bagoly-kitűzők voltak.
Rich Stevens hátradőlt és megropogtatta az ujjait. –
Tegyük fel, hogy Helen Whelan és Yvonne Tepper gyilkosa
állhat – hangsúlyozom, ez csak feltételezés – legalább az
egyik stonecrofti lány megölése mögött is.
– És ne felejtsük, az egykori asztaltársak közül öt halott,
a hatodik, Laura Wilcox pedig eltűnt – szólt közbe Sam. –
Éppen ezért figyelmeztettem a hetedik társukat, Jean
Sheridant, hogy senkiben se bízzon meg. Nem tudom, nem
kellene-e védelmet biztosítani neki.
– Most hol van Dr. Sheridan? – kérdezte Stevens.
 – A szállodájában. Tegnap este kilenc tájt felhívott és
megköszönte, hogy odaadtam neki valamit. Akkor ért vissza
egy koktélpartiról, amit az iskola elnöke adott. Azt mondta,
a szobájában megvacsorázik és lefekszik. Ma este pedig a
lánya örökbefogadó szüleivel van találkozója.
Sam, elhallgatott, aztán folytatta. – Rich, néha
hallgatnunk kell az ösztöneinkre. Joy nagyon jó munkát
végez a dossziék átnézésével. Jean Sheridannak viszont
védelmet kellene kínálnunk. Biztos visszautasítaná, ha egy
testőrt adnánk mellé, de szerintem azt elfogadná, hogy
mindig vele tartok, ha elmegy a szállodából.
– Nem rossz ötlet, Sam – mondta Stevens. – Még csak az
kellene, hogy Dr. Sheridannel is történjen valami..
– És még valami – tette hozzá Sam. – Szeretném, ha az
osztálytalálkozó egyik résztvevőjét megfigyelés alá lehetne
vonni. Mark Fleischmannak hívják, és még itt van a
városban.
Joy meglepetten nézett Samra.
– Dr Fleischman? A pszichiáter? A lehető legjózanabb
ember, akit valaha csak láttam. Pár hete is volt a TV-ben,
és a szülőknek próbálta elmagyarázni, hogy mi játszódik le
azokban a gyerekekben, akiket kiutálnak otthonról. Épp
elég ilyen esetet látunk minden nap, nem?
– Persze. De ahogy bennem összeáll, Mark Fleischman
gyerekkorában maga is rengeteg sértést kapott otthon és az
iskolában is. Lehet, hogy az egész valójában róla szól.
– OK, megnézem, kit lehetne ráállítani – mondta
Stevens. – Még egy dolog. Ugye egyetértünk, hogy Laura
Wilcoxot hivatalosan is eltűnt személynek tekinthetjük?
– Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, akkor
tekintsük halott személynek – válaszolt Sam keserűen.
 79.

Ahogy letette a telefont, Jean gyorsan megmosta az arcát,

megfésülködött, felkapta a joggingját, és a mobilját és egy
jegyzetfüzetet zsebrevágva kisietett a szobából. A Storm
King kilátó csak tizenöt percre volt a szállodától. Kicsi volt
a forgalom, és Jean, szokásával ellentétben, jól rálépett a
gázpedálra. A kilométeróra száz fölé kúszott.
– Laura rettentően el van keseredve – gondolta magában.
– Miért akar találkozni velem? Kárt akar okozni magában?
Jean attól félt, hogy Laura ér oda elsőként és átveti
magát a korláton, egyenesen az örvénylő Hudson vízébe.
Jean a parkolóhoz ért, és meglehetősen nagy sebességgel
vette be az utolsó kanyart. Alig bírta az úton tartani a
kifaroló autót. Meglátott egy másik kocsit, és azért
rimánkodott, hogy az Lauráé legyen. Odarohant és
felrántotta az ajtaját. – Laura – kezdte volna szinte sikítva,
de a szó lefagyott az ajkáról. Egy férfi ült a volánnál,
vonásait bagolyálarc fedte. A kezében puskát tartott.
Jean megrémült és el akart rohanni, de egy ismerős hang
megállította. – Jean, azonnal szállj be a kocsiba, ha nem
akarsz itt meghalni! És ki ne mondd a nevem! Tilos!
Csak egy pár méterre állt a saját autója. Elrohanjak?
Utánam lőne? – cikázott át Jean agyában. De félelmében
mozdulni sem mert. Aztán hogy időt nyerjen, az egyik lábát
lassan a kocsiba tette. – Hátra fogok ugrani. Neki ki kell
ahhoz szállnia, hogy utánam tudjon lőni. Talán eljutok az
autómig – gondolta Jean. De ebben a pillanatban a Bagoly
egy villámgyors mozdulattal megragadta a karját és
berántotta a kocsiba, majd bevágta az ajtót. A Bagoly egyből
gázt adott és Cornwall felé indult. Letépte magáról a
maszkot és Jeanre vigyorgott. – Én a Bagoly vagyok –
mondta. – A Bagoly vagyok és tilos a másik nevemet valaha
is kimondanod. Megértetted?
Ez teljesen őrült! – gondolta Jean és bólintott. – Most nem
jön szembe senki sem. Ha szembejönne egy autó,
megpróbálhatnék áthajolni, és megnyomni a dudát. Még
mindig jobb az úton kitalálni valamit, mint ha egy olyan
helyre kerülök, ahol nincs segítség.
– Én va…va… vagyok a ba… ba… bagoly és itt… itt… é.
é… é… lek a fa… fa – kántálta a Bagoly. – Emlékszel,
Jeannie, emlékszel?
– Emlékszem – válaszolta Jean. Már éppen ki akarta
mondani a nevét is, aztán ajkára fagyott a szó. – Megfog ölni.
Muszáj valahogy megragadnom a kormányt, és még ha
karambolozunk is, de megállítani a kocsit.
A férfi odafordult és Jeanre mosolygott, látszottak a
szénfekete pupillák.
De hát a mobilom itt van a zsebemben – jutott Jean
eszébe. Hátradőlt és a zsebében kotorászva megpróbálta
elővenni és a fedőlapot elcsúsztatni, hogy a rendőrséget
tárcsázhassa. Ebben a pillanatban a Bagoly rárivallt és a
jobb kezével megragadta Jean nyakát. Jean hiába próbált
kiszabadulni a szorításból. Utolsó erejével a mobilt még
bedugta az üléstámla és a párna közé.
Amikor magához tért, egy székhez kötözve találta magát,
szájába pedig valami rongyot gyömöszöltek. A szobában
teljesen sötét volt, de azt azért ki tudta venni, hogy egy női
test fekszik valami csillogó ruhában az ágyon.
Mi történt velem? – próbált meg visszaemlékezni Jean.
Hasogat a fejem és egyetlen tagomat sem tudom mozgatni.
Miféle álom ez?
 – Jeannie, ébren vagy? – szólalt meg egy hang.
Megpróbált a hang irányába fordulni. Egy alakot látott az
ajtóban.
– Megleptelek, mi? Emlékszel az iskolai darabra?
Mindenki rajtam nevetett. Te is. Ugye emlékszel?
Én nem – gondolta magában Jean. – Inkább sajnáltalak
téged.
– Jean, válaszolj nekem!
A rongyot annyira szorosan tömték a szájába, hogy nem
volt biztos abban, bármilyen hang is kijön a torkán. –
Emlékszem – mondta és a biztonság kedvéért hevesen
bólogatni is kezdett.
– Úgy látom, okosabb vagy Lauránál. Most viszont el kell
mennem, magatokra hagylak titeket. Amikor visszajövök,
velem lesz még valaki. Akiért akár kész is lennél meghalni!
Ha-ha-ha! Na, kiről lehet szó?
Ezzel a Bagoly elment. Jean suttogó hangot hallott az ágy
felől, de alig lehetett érteni, mit is mond az illető. –
Jeannie… azt ígérte…. nem bántja… Lilyt… de most… őt
is… meg fogja ölni.
 80.

Nincs túl korán a telefonhoz – gondolta Sam, miközben

háromnegyed kilenc tájt a Glen-Ridge House felé autózott.
Először a szállodai számot próbálta, de a szobában senki
nem vette fel a telefont. Sam csalódott volt, de nem
aggódott. Arra gondolt, hogy Jean valószínűleg épp a
kávézóban reggelizik.
A rossz érzés akkor fogta el, amikor sem a kávézóban,
sem a szobában nem találta Jeant. A recepciós azt állította,
nem látta, hogy Jean kiment-e. – Nem azt mondom, hogy
nem ment ki, csak azt, hogy én nem láttam kimenni.
Nagyon nagy ilyenkor a forgalom – magyarázta.
Gordon Amory lépett ki éppen a liftből. Inget,
nyakkendőt és egy szemmel láthatóan drága, sötétszürke
öltönyt viselt. Samhez ment és megkérdezte:
– Nem beszélt ma reggel Jeannel? Úgy volt, hogy együtt
reggelizünk, de aztán mégsem jött. Arra gondoltam, lehet,
hogy elaludt, de a szobájában sincs.
– Nem tudom, hol lehet – válaszolta Sam, miközben
növekvő félelmét igyekezett palástolni.
– Az biztos, hogy jó fáradt volt, amikor este
visszajöttünk. Lehet, hogy csak egyszerűen elfelejtette a
reggelinket – mondta Amory. – Majd később úgyis
találkozom vele, azt mondta, holnapig még itt marad.
Sam elővette a tárcáját, de Jean mobilszámát nem
találta. – Egyvalaki biztosan tudja, ez pedig Alice Sommers
– jutott eszébe. Ahogy Alice számát tárcsázta, rájött,
menynyire vágyik arra, hogy hallja Alice hangját.
Alice megadta Jean számát. – Sam, Jean tegnap felhívott
és elmondta, hogy milyen izgatottan készül a mai vacsorára.
Az is lehet, hogy a lányával is tud találkozni a hétvégén. Ez
csodálatos, nem?
– Tényleg nagyon jó. Alice, most rohannom kell. Ha hall
valamit róla, és én még nem beszéltem vele, kérje meg, hogy
feltétlenül hívjon fel. Nagyon fontos!
– Valami baj van vele?
– Egy kicsit aggódom érte. Valószínűleg csak sétálni
ment.
– Akkor viszont Sam, maga is szóljon, ha hall felőle.
– Feltétlenül.
Sam letette a telefont és a pulthoz sétált. – Megmondaná,
hogy Dr. Sheridan felvitetett-e reggelit a szobájába?
– Nem, nem kért semmit – hangzott a válasz.
Ebben a pillanatban Mark Fleischman lépett be a
bejárati ajtón. Észrevette Samet és odament hozzá. – Mr.
Deegan, beszélnem kell magával. Jean Sheridanről van szó.
Aggódom érte.
Sam hűvösen nézett a férfira. – Ezt miért mondja, Dr.
Fleischman?
– Azért, mert bárki legyen is, aki a faxokat küldözgeti,
veszélyes lehet rá. Laura eltűnésével Jean az egyetlen az
asztaltársaság egykori tagjai közül, aki él és épségben van.
– Erre már én is rájöttem.
– Jean mérges rám és nem bízik meg bennem. Teljesen
félreértette, hogy miért kérdeztem meg, jött-e faxa.
Egyáltalán nem hallgat már rám.
– Honnan tudta, hogy Jean Dr. Connors betege volt? –
kérdezte kertelés nélkül Sam.
– Jean ugyanezt kérdezte, és automatikusan rávágtam,
hogy tőle hallottam. Aztán utólag rájöttem, hogy valójában
honnan is. Amikor a többi kitüntetettel – Carterrel,
Gordonnal és Robbyval – felemlegettük Jack Emersonnak,
hogy együtt takarítottunk az apjának, akkor említette
egyikük. Csak arra nem emlékszem, melyikük is volt az.
Vajon Fleischman igazat mond? – tűnődött Sam. Ha igen,
akkor eddig rossz nyomon jártam.
– Dr. Fleischman, próbálja meg visszaidézni azt a
beszélgetést. Rettentő fontos lenne.
– Rendben. Egyébként lehet, hogy Jeannie ma reggel is
elment sétálni. A szobájában nincs és a reggelizőben sincs.
Kicsit körbeautózok, hátha meglátom valahol.
Sam tudta, hogy nem jött még meg a Fleischman
megfigyelésére kijelölt kollégája.
– Miért nem vár inkább egy kicsit? – mondta
Fleischmannak. – Ha elmegy, jó esélye van, hogy elkerülik
egymást.
– Nem tudok ölbe tett kézzel itt ülni, amikor lehet, hogy
bajban van – zárta le Fleischman. – Egyébként itt a
névkártyám, és nagyon megköszönném, ha értesítene, ha
megtud valamit Jeanről.
Sam nézte, ahogy a férfi átsétál az előtéren és kilép a
szállodából. Őrlődött, hogy vajon Fleischman igazat mond,
vagy csak pokoli jó színész. Látszólag rettentőn aggódik,
Sam számára ez nem volt kétséges.
Sam úgy döntött, vár még egy kicsit. Hátha Jean valóban
csak sétálni indult.
 81.

Jeant a fal melletti, az ablakhoz közel álló székhez kötözték,

szemben az ággyal. A szoba maga valahogy ismerősnek tűnt
a számára. Legjobban mégis az a hang nyomasztotta, ami
az ágyon szinte öntudatlanul fekvő Laura felől érkezett.
Laura összefüggéstelenül motyogott, ráadásul amit
mondott, azt a szájába tömött rongy miatt alig lehetett
érteni.
Laura soha nem mondta ki a férfi nevét, mindig
Bagolynak szólította. Néha a folyamatos beszéd véget ért, és
csak Laura szaggatott légzését lehetett hallani.
Laura azt mondta, hogy a Bagoly meg fogja ölni Lilyt –
tépelődött Jean. De hát Lily biztonságban van, Craig
Michaelson ezt megígérte. Lehet, hogy Laura hallucinál?
Megvan – jutott Jean eszébe, amit Duke, a szendvicsüzlet
eladója mondott. – Mesélt valami férfiról, aki részt vett az
osztálytalálkozón és aki rendszeresen megáll szendvicset
venni. Duke akkor róla beszélt!
Megpróbálta elforgatni a kezeit, hátha lazítani tud a
köteléken, de az túl szorosnak bizonyult. Lehet, hogy Karen
Sommerst is ebben a szobában ölte meg? Lehet, hogy Reedet
is ő gázolta el? Sőt, lehet, hogy mindannyian, Catherine,
Cindy, Debra, Gloria és Alison, sőt még az a környékbeli két
nő is a Bagoly áldozata? De hát még láttam is, amikor
szombat hajnalban leoltott lámpákkal beállt a szálloda
parkolójába. Ha elmondtam volna Samnek, lehet, hogy ő
megállíthatta volna.
A mobilom viszont a kocsijában maradt – ötlött fel
Jeanben. – Ha megtalálja, úgyis eldobja. Ha viszont nem
veszi észre, akkor lehet, hogy Sam megpróbálja beméretni.
Csak könyörgöm, siess, Sam, mielőtt Lilynek bármi baja
esne!
Laura légzése még egyenetlenebbé vált, aztán alig
hallható szavak formálódtak.
– Ruhatisztítós zsákok… ruhatisztítós zsákok… nem…
nem… A sötét árnyékolók ellenére valami fény beszűrődött
a szobába. Jean látta, hogy az éjjeliszekrény mellett
fogasokon ruhatisztítós zsákok vannak felakasztva, és azt
is látta, hogy valami írás van rajtuk. A félsötétben azonban
nem tudta kivenni, mi lehet az. A válla éppen hozzáért a
sötét árnyékoló széléhez. Jean a székét elkezdte jobbra-
balra himbálni és lassan néhány centit előrébb tudott jönni,
miközben az árnyokolót magához szorította. Néhány
másodperc múlva az árnyékoló egy reccsenéssel kiszakadt.
A fénynél most már pontosan ki lehetett venni, hogy egy név
szerepel a nejlonzsákon: Lily Meredith.
 82.

Jake nem tudott ellógni az első óráról, de amint annak vége

lett, egyből a stúdióba rohant. Úgy látta, hogy az előző nap
készített fényképek nappali fényben még jobban mutatnak,
mint amilyennek késő délután látta őket. Miközben a
képeket nézte, gratulált magának a jól végzett munkáért.
A Concord Avenue-n lévő McPalota annyira
hivalkodónak tűnt. A Mountain Roadon lévő ház épp az
ellentéte: kellemes, visszafogott, ízléses, miközben belengi
valami misztikum. Este utánanézett az interneten, és Karen
Sommerst valóban az emeleti sarokszobában ölték meg.
Gyerekkorában Dr. Sheridan is valahol a közelben lakott –
tűnődött Jake. – A szállodában majd megkérdezem tőle,
hogy melyik volt Laura szobája. Valószínűleg az emeleten
lévő másik szoba lehetett az övé. Logikus lenne, hiszen egy
szem gyerekként biztos a legnagyobb szobát kapta. Dr.
Sheridan biztos segíteni fog nem úgy, mint a „Dutyiba vele!”
Deegan.
Jake a hátizsákjába dobta a tegnapi képeket, meg egy
extra tekercs filmet. A fotókat azért vitte magával, hogy
szükség esetén kéznél legyenek, ha össze akarja hasonlítani
a képeket a látvánnyal.
Kilenc körül ért a Mountain Roadra. Úgy döntött, nem az
utcában áll meg, mert a járókelők könnyen kiszúrhatják az
autóját. Néha bánta, miért festette zebramintásra az
autóját.
Beugrom a szendvicsüzletbe, aztán otthagyom az
autómat, és onnan gyalog megyek fel Laura házához –
gondolta Jake. – Besétálok Lauráékhoz és lefényképezem
hátulról a házat. Remélem, hogy a garázsnak van
valamilyen ablaka, hogy látni lehessen, parkol-e bent autó.
Kilenc óra tízkor már a szendvicsbár pultjánál üldögélt,
és Duke-tól már az üzlet teljes történetét hallotta. –
Cornwall csendes városka, de nagyon kedves. Szóval azt
mondod, hogy a Stonecroftra jársz? Ez klassz. Voltak itt
közülük egy páran mostanában. Ott megy éppen az egyikük
– mondta Duke, a Mountain Road felé eső ablakon
kibámulva.
– Már hogy ki megy ott? – kérdezte Jake.
– Az a fickó, aki kora reggel vagy késő este ugrik be.
kávéért és pirítósért vagy szendvicsért.
– És azt tudja, hogy ki lehet? – kérdezte Jake unottan.
– Nem, csak annyit, hogy ő is az osztálytalálkozón volt.
Ma egész reggel jött-ment az autójával.
– Értem – mondta Jake, miközben néhány gyűrött
bankjegyet vett elő a zsebéből. – Na rám fér, hogy
kinyújtóztassam a lábam. Nem gond, ha itt hagyom az
autóm egy negyedórára?
– Persze hogy nem, de utána gyere érte. Igazából nincs
elég parkolóhelyünk.
– Ne aggódjon, amúgy is dolgom van.
Nyolc perccel később Jake már Lauráék egykori házának
hátsó udvarán kattintgatott. Lefényképezte a ház hátsó
részét és a konyhát. Bár rács fedte az üveget, azért valamit
be lehetett látni. – Mintha csak egy áruházi katalógusból
húzták volna elő – gondolta. Semmi nem volt a konyhában,
se pirítós készítő, se kávéfőző, se tányérok, se óra, se rádió.
– Hát, úgy látszik most viszont tévedtem – ismerte el Jake
kényszeredetten.
 Aztán a bejárónál lévő guminyomokat kezdte el vizsgálni.
– Jó sok kocsi járt itt – konstatálta magában. – Valószínűleg
az a fickó csinálta, aki a faleveleket söpörte össze.
A garázsnál semmilyen ablakot nem talált, így nem is
tudott belesni. Aztán kisétált a behajtón és az utca felől még
készített pár képet a házról az utcafront felől. – Hát, ezzel
meg is volnánk – gondolta. – Megyek, és egyből előhívom
ezeket. Aztán el ne felejtsem megkérdezni Dr. Sheridant,
melyik is lehetett Laura hálószobája. Persze az még
izgalmasabb lenne, ha Laura Wilcox és Robby Brent szerelmi
fészkére bukkantam volna. De hát nincs mit csinálni. Egy
sztorit megírni lehet, de kitalálni nem szabad.
 83.

Meredtih Buckley az első óra után a szobájába sietett, hogy

minél hamarabb folytathassa a készülést a legnehezebb
vizsgára, a lineáris algebrára.
Mintegy negyedórája tanulhatott, amikor megszólalt a
telefonja. Először arra gondolt, nem is veszi fel, de aztán
eszébe jutott, hátha az apja akar sikert kívánni a vizsgához.
Mielőtt bármit mondhatott volna, egy ismerős hang szólalt
meg vidáman. – Meghívhatom Buckley kisasszonyt és
kedves szüleit, hogy töltsenek velem egy újabb kellemes
hétvégét Palm Beachen?
– Ez fantasztikusan hangzik – kezdte Meredith,
miközben beugrott, milyen remek hétvégéjük volt a szülei
barátjánál. – Bármikor szívesen jövök, kivéve, amikor a
West Point is igényt tart rám. Ez viszont sajnos elég gyakran
előfordul. Éppen most is egy vizsgára készülök.
– Meredith, csak öt, vagy inkább három percet kérek.
Most voltam Cornwallban egy osztálytalálkozón. Talán
említettem, hogy menni fogok.
– Igen, említetted. Ne haragudj, de most tényleg mennem
kell.
– Gyors leszek. Meredith, az egyik volt osztálytársam a
szülőanyád közeli barátja, és Jean, az édesanyád, írt neked
egy pár sort. Azt ígértem, személyesen adom át neked.
Mondd meg, mikorra tudsz kijönni a múzeum parkolójába,
és ott foglak várni, ezzel a levéllel a kezemben.
– Az édesanyámtól? Találkoztál valakivel, aki ismeri őt?
– Meredith szíve nagyot dobbant. Az órájára nézett, muszáj
volt indulnia. – Háromnegyed tizenkettőkor végzek a
vizsgával. Tizenegy ötvenre a parkolóba érek.
 – Remek! Akkor egy kalappal, tábornokom!
Meredith Buckley kadétnak minden erejére szükség volt
ahhoz, hogy el tudja terelni a figyelmét arról, amit hallott.
Alig egy óra múlva kézzelfogható dolgot tud meg arról a
nőről, aki egykor megszülte őt. Eddig csak annyit tudott
róla, hogy akkortájt lett terhes vele, amikor éppen az
érettségire készült, az apjáról pedig csak annyit, hogy még
a születése előtt meghalt egy cserbenhagyásos gázolásnál.
A szülei meséltek neki az édesanyjáról. Megígérték, hogy
a West Point befejezése után megpróbálják kideríteni, ki is
volt az édesanyja, és talán sikerül egy találkozót is
összehozni vele. – Fogalmunk sincs, ki lehet az, Meri –
mondta az apja. – Az orvostól tudjuk, hogy az édesanyád
rettentően szeretett téged és élete legnehezebb döntését
hozta, amikor téged örökbeadott.
Ezek a gondolatok cikáztak Meredith agyában, miközben
az algebravizsgára kellett volna már koncentrálnia. De
mégis állandóan az járt az eszében, hogy minden egyes
perccel közelebb kerül az édesanyjához, Jeanhez.
Miközben beadta a dolgozatot és sietősen a múzeum felé
indult, Palm Beach kapcsán eszébe jutott a válasz arra a
kérdésre, amit az apja előző nap tett fel a telefonban. – Ott
vesztettem el a hajkefémet – ugrott be a válasz hirtelen.
 84.

Carter Stewart tízkor lépett be a szállodába, arca

meglehetősen sápadt volt. Sam észrevette és a pultnál utol
is érte.
– Mr. Stewart, válthatnánk egy pár szót?
– Egy perc, Mr. Deegan.
A bútorfa hajszínű recepciós volt éppen szolgálatban.
– Hívja ide a főnökét, be kell jutnom Mr. Brent szobájába
– közölte Stewart. – A producerek tegnap megkapták a
csomagot, de állítólag egy nagyon fontos kézirat hiányzik,
és persze megint engem kértek meg arra, hogy jó tündér
legyek. Mivel a kézirat nem volt az asztal tetején, így most a
fiókjait is meg kell néznem.
– Máris szólok Mr. Lewisnak – mondta a recepciós kicsit
idegesen.
Stewart Samhez fordult.
– Az sem érdekel, ha végül nem engednék végigtúrni
Robby asztalát. Már túl is teljesítettem a szívességet, amivel
az ügynököm szerint tartozom.
Milyen undok fráter – gondolta Sam, aztán metsző
hangon megkérdezte. – Mr. Stewart, kérem, válaszoljon
nekem. Ha jól tudom, egy pár nappal ezelőtt ön, Mr. Amory,
Mr. Brent, Mr. Emerson, Dr. Fleischman és Mr. Nieman
felemlegette, hogy az iskolai évek alatt Mr. Emerson
apjának takarítottak egy irodaépületben.
– Ez így igaz. Ez az utolsó év tavaszán volt. Újabb
csodálatos emlékfoszlány azokból az évekből.
– Mr. Stewart. Említette-e bárki is, hogy Dr. Connors,
akinek rendelője volt az épületben, Dr. Sheridan orvosa lett
volna?
 – Nem hallottam ilyesmit. De hát miért is hallottam
volna, hiszen Dr. Connors szülész volt, nem? – kérdezte
Stewart, aztán lassan felderült az arca. – Nézze meg az
ember, hát egy kis titok jött napvilágra. Talán csak nem volt
Jeannie is Dr. Connors egyik páciense?
Sam mérgesen nézett Stewartra. Magára is mérges volt,
hogy ilyen ügyetlenül tette fel a kérdést, a gúnyos válasz
miatt pedig legszívesebben képen törölte volna Stewartot.
– Azt kérdeztem, mondott-e ott bárki ilyesmit. Egy
pillanatig nem állítottam, hogy ez igaz lenne.
Justin Lewis lépett hozzájuk.
– Mr. Stewart, ha jól értem, újból szeretne Mr. Brent
szobájába bejutni és ezúttal az íróasztalát szeretné
végignézni. Attól tartok, ez nem lesz lehetséges. Beszéltem
tegnap erről az ügyről a jogászunkkal és ezt a jövőre nézve
kizártnak tartjuk.
– Szóval így állunk – mondta Stewart, majd Lewisnak
hátat fordítva folytatta. – Mr. Deegan, úgy látom, itt
lezárhatom az ügyeimet. A rendezővel végigbeszéltük az
általa felvetett javításokat, a szállodai életből meg amúgy is
elegem van. Ma délután visszarepülök Manhattanbe, maga
meg ne adja fel, hátha Laura és Robby hamarosan
felbukkan.
Sam és a szálloda igazgatója figyelte, ahogy Stewart
kimegy.
– Furcsa egy fickó ez – szólalt meg Justin Lewis. –
Nyilvánvalóan utálja Mr. Brentet.
– Mire alapozza ezt? – kérdezett vissza Sam.
– Volt egy üzenet Mr. Brent asztalán, amiben Howienak
szólította Mr. Stewartot, és ez őt szemmel láthatóan
bosszantotta. Mr. Stewart szerint ez egy olyan Brent-féle
vicc volt. Aztán azt is hozzátette, hogy „az nevet, aki utoljára
nevet”.
Mielőtt Sam bármit mondhatott volna, megszólalt a
mobilja. Rich Stevens volt az.
– Sam, most hívtak a cornwalli rendőrségről. Egy autót
találtak a Hudson folyóban. Nem tudott teljesen elsüllyedni,
mert fennakadt valami sziklán. A csomagtartóban egy
holttest feküdt, mégpedig Robby Brenté. Úgy tűnik, már
több napja halott lehetett. Jó lenne, ha egyből ide tudnál
jönni.
– Máris indulok, Rich – tette le Sam a telefont. „Az nevet,
aki utoljára nevet”, meg „hátha Laura és Robby hamarosan
felbukkan”. – Lehet, hogy Carter Stewart nemcsak ünnepelt
író, hanem pszichopata gyilkos is egyben? – ötlött fel
Samben.
 85.

Este tízre jutott el Jake addig, hogy az iskolai sötétszobában

előhívja a legutolsó képeket. A ház hátsó részéről készített
képek semmi újat nem mondtak – gondolta Jake. – Még talán
a konyháról készített kép volt a legsikerültebb, de kit érdekel
egy üres konyha? Kár volt ezért a reggelért, akár itt is
maradhattam volna a suliban – tűnődött Jake. Ahogy az
utolsó, a ház utcai frontjáról készített képet kezdte előhívni,
látta, hogy kicsit életlenre sikerült. – Na, ezt sem fogom
tudni a cikkhez felhasználni.
Hallotta, ahogy valaki kint a nevét a kiabálja. Jill Ferris
hangja volt, és meglehetősen idegesnek hallatszott. – Máris
jövök, Ms. Ferris – kiabált vissza.
Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy valami nagyon
felzaklatta a tanárnőt. Köszönés nélkül nekiszegezte: – Ugye
készítettél interjút Robby Brenttel?
– Igen, méghozzá egész jót – válaszolta. – Jaj, csak nem
akarja kivenni az újságból? – bosszankodott magában. –
Lehet, hogy az öreg Downes szólt le, hogy Brent és Laura
Wilcox minden nyomát el kell tüntetni?
– Jake, éppen most mondták a hírekben, hogy Robby
Brent holttestét egy autó csomagtartójából halászták ki a
Hudsonból.
– Robby Brent meghalt?! – döbbenten bámult Ferrisre,
aztán felkapta a kamerát. – Még van egy csomó kockám –
gondolta. Kösz, Jill! – kiáltotta, és már el is rohant.
 86.

A park, amivel szemben az autót találták a folyóban, most

rendőrségi nyüzsgéstől volt hangos. A padokkal és
szomorúfűzfákkal szegélyezett területet kordonnal
elkerítették, hogy távol tartsák az egyre növekvő számban
odatóduló bámészkodókat és főleg a médiát.
Sam fél tizenegyre ért oda, addigra Brent holttestét már
a halottaskocsiba tették.
– Feltehetően már több napja halott volt – adott rövid
értékelést Samnek az orvos szakértő, Cal Grey. – A
mellkasába szúrtak, egyenesen a szívébe. Nem mondhatok
még biztosat, de úgy tűnik, ugyanolyan fűrészes élű késsel
szúrták le, mint Helen Whelant. Bárki is ölte meg Brentet,
vagy jóval magasabb volt nála, vagy pedig feljebbről, például
lépcsőn állva döfött. A szúrás ugyanis ferde szögben érte a
testet.
– Mark Fleischman magas termetű. Ugyanakkor
kézenfekvő magyarázatot adott arra, miért is érdeklődött
Jean faxa után és arról is, hogyan szerzett tudomást arról,
hogy Jean Dr. Connors betege volt. Vajon tényleg őszinte,
vagy csupán meggyőző a beszéde? – töprengett Sam.
Amikor Sam a gyilkosság helyszínére indult, még
útközben megpróbálta Jeant a mobilján elérni, de hiába.
Csak üzenetet tudott hagyni, hogy egyből hívja majd vissza,
utána pedig Alice Sommers számát tárcsázta. Alice részben
meg tudta nyugtatni Samet.
– Jean említette, hogy nem tud mit felvenni a ma esti
vacsorára. Nem csodálkoznék, ha elment volna valahová
ruhát vásárolni magának.
 Bár ez a lehetőség részben megnyugtatta Samet, mégis
érezte, hogy valami nem stimmel. Ösztönei azt súgták, meg
kell próbálnia azonnal megtalálni Jeant.
– Nem a pénz miatt ölték meg – hallotta újra Cal Grey
hangját. – Brent drága órát viselt, a tárcájában meg hatszáz
dollár és vagy fél tucat hitelkártya lapult. Mikor is látták
utoljára?
– A hétfői vacsorán még együtt volt másokkal – mondta
Sam.
– Szerintem azután már nem sokáig lehetett életben.
Persze a boncolás után pontosabbat tudok majd mondani.
– Ott voltam azon a vacsorán – mondta Sam. – Milyen
ruhát viselt, amikor a csomagtartóból előkerült?
– Bézsszínű zakót, barna nadrágot és egy barna garbót.
– Ugyanez volt rajta, úgyhogy valószínűleg hétfő este halt
meg.
Közben a fotósok a kordonon kívülről próbálták
lefényképezni a folyóból kihúzott autót. Az autóból
helyenként még most is csöpögött a víz, a technikusok
rögzítettek minden értékelhető nyomot.
Egy helybéli rendőr tájékoztatta Samet a már meglévő
részletekről. – Tegnap este tíz körül süllyeszthették el az
autót. Egy házaspár háromnegyed tíz körül kocogott erre,
és látták, hogy az autó a folyó szélén áll és ül benne valaki.
Aztán amikor visszafelé ugyanerre futottak, az autó sehol
sem volt, viszont egy férfit láttak egyedül gyalogolni a
parton.
– Alaposan megnézték?
– Nem.
– Nem mondtak olyat, hogy nagyon magas lett volna a
férfi?
 – A férj szerint a férfi átlagos magasságú lehetett, a
felesége szerint viszont magas volt. Mindketten
szemüvegesek, és nem tudják pontosan leírni a fickót.
Abban viszont egyetértenek, hogy az autó eltűnt, és akit
utána láttak, az nagyon igyekezett valahova.
Istenem, adj kérlek egy igazi szemtanút! – gondolta Sam.
Megfordult, és Jake Perkinsen akadt meg a szeme, aki egy
olyan kamerát cipelt, mint amit a II. világháború idején
Robert Capa használt. – Ez a srác mindenhol ott van? –
tűnődött Sam. A tekintetük találkozott, de Jake egyből
elfordult. – Biztos dühös, amiért nem álltam ki mellette.
Végül is mondhattam volna, hogy nekem próbál segíteni. El
kell ismerni, ő mondta meg, hogy Laura hangja milyen
ideges volt.
Sam habozott, hogy odamenjen-e Jake-hez és beszéljen-
e vele, amikor a zsebében megszólalt a telefon. Joy Lacko
volt. – Sam, most hívtak minket a rendőrségi ügyeletről. Dr.
Sheridan BMW-je órák óta a Storm King kilátónál parkol.
Egy kereskedő telefonált, akinek feltűnt, hogy a kocsi órák
óta ott áll. Kiderült, hogy a kulcs bent van az autóban, Dr.
Sheridan jegyzetfüzete pedig az anyósülésen hever.
– Hát ezért nem veszi fel a telefonját! – vágta rá Sam. –
Istenem, miért nem állítottam mellé egy testőrt? Most is ott
van még az autó?
– Igen. Rich gondolta, hogy meg akarod nézni, mielőtt
elszállíttatjuk – mondta Joy megértően.
Közben a Robby Brent holtestét szállító autó elindult.
Három holttest alig néhány nap alatt – gondolta Sam. – Csak
nehogy Jean Sheridan legyen a következő! Istenem, ne
hagyd, hogy Jeannek baja essen!
 87.

Jake Perkins utólag már sajnálta, hogy nem köszönt rá Sam

Deeganre, amikor meglátták egymást. Egy dolog
visszatartani tőle az információt, de teljesen más dolog
minden kapcsolatot meg is szakítani vele. – Még ha vérig
sértették is, egy igazán profi riporter soha nem tenne ilyet –
határozta el.
Rettentően szerette volna megkérdezni Deegant arról,
mit is gondol Robby Brent meggyilkolásáról. Tudta, hogy
csak a hivatalos szöveget kapná: „ismeretlen tettes vagy
tettesek által elkövetett gyilkosság áldozata lett”. Bár a halál
okát nem hozták nyilvánosságra, Perkins mégis biztos volt
abban, hogy nem öngyilkosság történt. Senki sem mászik
be a saját autója csomagtartójába, miközben az a folyó felé
gurul.
Viszont Deegan tudhatja, hogy hol lehet Dr. Sheridan –
gondolta Jake. Bár megpróbálta felhívni, de a nő
szobájában senki sem jelentkezett. Rá akart arra kérdezni,
hogy valóban a nagy hálószoba volt-e valaha Laura Wilcox
szobája. A fényképezőgépet a hátán cipelve áttörte magát a
fotósok és újságírók hadán, és pont el tudta kapni Samet,
mielőtt az a kocsijába szállt volna. – Mr. Deegan, sajnos
nem tudom elérni Dr. Sheridant. Nem tudja véletlenül, hogy
hol lehet?
– Mikor próbáltad elérni? – kérdezte élesen.
– Olyan fél tíz körül.
Éppen akkor, amikor én is – gondolta Sam.
– Nem tudom, hol lehet – válaszolta, majd egyből be is
szállt az autójába. Becsukta az ajtót és a szirénát
bekapcsolva elindult.
 Valami nem stimmel – szögezte le Jake. – Aggódik Dr.
Sheridanért, mégsem fordul vissza a szálloda felé. Ahhoz túl
gyorsan megy, hogy lépést tudjak tartani vele. Akkor már
inkább visszamegyek a suliba, és rendet rakok a
sötétkamrában. Aztán a Glen-Ridge-nél kiderül, történt-e
valami érdekes.
 88.

A kilátó felé autózva Sam útközben felhívta a Glen-Ridge

Szállodát. – Nézze, Mr. Lewis, ha szükséges, tudok bírósági
végzést szerezni, de most egy perc időnk sincs – mondta
határozottan. – Most találtuk meg Dr. Sheridan autóját, ő
viszont eltűnt. Azonnal szükségem van arra a listára, hogy
tegnap este tíz és ma reggel hét között honnan futott be
hívás Dr. Sheridan szobájába.
Fel volt készülve arra, hogy az igazgató ellenkezni fog, de
nem így történt.
– Kérem, adja meg a számát. Azonnal visszahívom –
válaszolta Lewis.
Sam a mellette lévő ülésre tette a mobilt, és gázt adott.
Az utolsó kanyarnál már látta Jean kék cabrióját, mellette
egy rendőr álldogált. Mögé parkolt, majd jegyzettömbbel és
ceruzával a kezében kiszállt. Ebben a pillanatban
megszólalt a telefon, Lewis volt az. – Dr. Sheridannek hét
hívása volt ma reggel – mondta szárazon. – Az első
háromnegyed hétkor érkezett, mégpedig egy mobilról és
ebből a körzetből. Az előfizető nevét nem tudjuk, a számát
viszont igen… Sam hitetlenkedve jegyezte fel azt a számot,
amiről Robby Brent hétfő este Laura hangját utánozva
felhívta fel Jeant.
– A többi hívás egy bizonyos Alice Sommers, illetve Jake
Perkins számáról érkezett, valamint ön is megpróbálta
kétszer elérni Dr. Sheridant.
– Nagyon köszönöm, rengeteget segített – zárta le Sam a
beszélgetést.
Robby Brent napok óta halott – gondolta –, közben meg
valaki az ő mobiljáról hívja fel Jeant, hogy elcsalja a
szállodából. Biztos egyből el is indult, hiszen az autójáról a
bejelentés háromnegyed nyolckor érkezett. Kivel akart
találkozni? Jean megígérte, hogy óvatos lesz, és Sam biztos
volt abban, hogy csak két olyan ember van, akik miatt
habozás nélkül bárhová elindult volna.
Érezte, hogy a Jean kocsija mellett álldogáló rendőr
furcsán nézi, de nem érdekelte. Jean csakis Lily vagy Laura
kedvéért indult volna így el – gondolta Sam, miközben a
szemben lévő hegyeket bámulta. Vajon fegyverrel
kényszerítették, hogy egy másik autóba beszálljon, vagy
magától ült át? Bárki is legyen ez a pszichopata, most fogva
tartja Jeant. Vajon Jean lánya tényleg biztonságban van? –
döbbent rá Sam az azonnali veszélyre. Kinyitotta a tárcáját
és gyorsan előkereste Craig Michaelson mobilszámát, majd
egyből tárcsázta. Öt kicsengés után az üzenetrögzítő
jelentkezett. Sam halkan káromkodva Michaelson irodáját
hívta.
– Nagyon sajnálom – mentegetőzött a titkárnője –, de Mr.
Michaelson éppen egy másik ügyésznél van megbeszélésen
és nem lehet félbeszakítani.
– Márpedig félbe kell! – rivallt rá Sam. – Élet-halál
kérdéséről van szó!
– Uram, nagyon sajnálom, de… – kezdte újból a
finomkodó hang.
– Na, figyeljen, kisasszony, de nagyon! Érje el
Michaelsont és mondja meg neki, hogy Sam Deegan
telefonált! Mondja meg neki, hogy Jean Sheridan eltűnt, és
hogy azonnal beszéljen West Pointtal, hogy Dr. Sheridan
lánya mellé állítsanak testőrt! Megértette? – Természetesen
megpróbálom elérni, de… – Nincs semmi de! Érje el! –
üvöltötte Sam, majd letette a telefont, és kiszállt a kocsiból.
Le kell nyomoztatni Robby Brent hívásait, bár feltehetőleg
nem sok értelme lesz. Csak egy dologban reménykedhetek…
– gondolta Sam.
Félretolta a rendőrt, aki éppen elkezdte volna
magyarázni, hogy ismeri azt a kereskedőt, aki a bejelentést
tette, és hogy nagyon megbízható ember. Sam meglátta az
ülésen Jean táskáját.
– Semmit nem vettek ki belőle? – kérdezte Sam.
– De uram, persze hogy nem! – válaszolta a rendőr,
érezhető sértettséggel a hangjában.
Samnek nem volt energiája elmagyarázni, hogy nem
személyeskedő kérdésnek szánta. Végigtúrta Jean táskáját,
majd a kesztyűtartót és az összes zsebet. – Ha nem késtünk
el, akkor talán nyomon vagyunk. Nála kell, hogy legyen a
mobilja.
Fél tizenkettő volt.
 89.

Craig Michaelson háromnegyed tizenkettőkor hívta vissza

Samet, aki addigra már a Glen-Ridge Szállodában volt. – A
titkárnőm megpróbált elérni, de sajnos elfelejtettem
visszakapcsolni a mobilom – magyarázta Michaelson. –
Most értem vissza. Mi a helyzet?
– Az a helyzet, hogy Jean Sheridant elrabolták! – mondta
Sam pattogó hangon. – Egy szemernyit sem érdekel, ha a
lányát West Pointon egy egész hadsereg veszi körül, azt
akarom, hogy legyen saját testőre! Egy elmebeteg gyilkos
mászkál a környéken. Az egyik stonecrofti kitüntetett
holttestét most húzták ki a Hudsonból, őt is megölték!
– Jean Sheridan eltűnt?! A tábornok és a felesége éppen
most ülnek a repülőn, hogy este vele vacsorázzanak. Most
nem tudom őket elérni.
Sam kirobbant. – Dehogynem tudja! – kiabálta. – A
pilótán keresztül tud üzenni, bár lehet, hogy most már
úgyis mindegy. Adja meg Jean Sheridan lányának a nevét,
és felhívom én a West Pointot. De most, azonnal!
– Meredith Buckleynak hívják, másodéves a West
Pointon. A tábornok úr biztosított arról, hogy Meredith nem
hagyja el az egyetem területét, márcsak azért sem, mert
csütörtökön és pénteken is vizsgái vannak.
– Imádkozzunk, hogy ez így is legyen. Mr. Michaelson,
arra a valószínűtlen esetre, ha akadékoskodnának velem a
West Pointon, kérem, ön is maradjon telefonközelben.
– Itt leszek az irodámban.
– Ha pedig elmegy, hagyja bekapcsolva a mobilját! Sam
a recepciós pult mögötti irodában ült, ott, ahol Laura Wilcox
eltűnésével kapcsolatban elkezdett nyomozni. Eddie Zarro
is vele volt.
– Inkább az én mobilomról telefonáljunk, a tiéd
maradjon készenlétben – javasolta Eddie.
Miközben Eddie a West Pointot hívta, Sam
kétségbeesetten próbálta felidézni, maradt-e bármi olyan
szál, amit nem vizsgált meg. A technikusok már dolgoznak
Jean telefonjának bemérésén, pár perc múlva várhatóan
meg is lesznek vele. A mobil megtalálása sokat segíthet –
reménykedett Sam –, főleg, ha nem egy szemeteskukában
van.
– Sam, most kapcsolják az ügyeletes tiszt irodáját – adta
át Eddie a telefont. Sam egy cseppet beszélt csak
halkabban, mint az előbb Michaelsonnal, szavait sem
különösebben cizellálta. – Deegan nyomozó vagyok az
Orange megyei kerületi ügyészi hivatalból. Meredith
Buckley növendékük életét feltehetőleg egy elmebeteg
gyilkos fenyegeti. Azonnal beszélnem kell az ügyeletes
tiszttel!
Néhány másodperc múlva már kapcsolták is a tisztet.
Meghallgatta Sam rövid magyarázatát, aztán megszólalt. –
Meredith Buckely valószínűleg éppen vizsgázik. Amint
végez, idekísértetem az irodámba.
– Megvárom, mert biztos akarok lenni abban, hogy
minden rendben van – mondta Sam.
Vagy öt percig kellett várni, aztán újból a tiszt
jelentkezett, ezúttal kevésbé határozott hangon.
– Mintegy öt perce látták, ahogy Buckley növendék
kimegy a kapun és átsétál a katonai múzeum parkolójába.
Azóta nem jött vissza, és nincs sem a parkolóban, sem pedig
a múzeum épületében.
Sam nem akart hinni a füleinek.
 – De hát azt ígérte az apjának, hogy nem megy ki West
Pointról! – kiabálta Sam. – Biztos, hogy kiment a kapun?
– A növendék nem szegte meg a szavát – válaszolta a
tiszt. – A múzeum a West Point része, noha nyitva áll a
nagyközönség számára is.
 90.

Jill Ferris épp a stúdióban volt, amikor Jake visszaért a

suliba.
– Mire odaértem, Robby Brent holttestét már a
hullaszállítóba tették – mondta. – Az autóját a folyóból
húzták ki, ő meg a csomagtartóból került elő. Fogadni
mernék, hogy Downes elnök úr menten szívinfarktust kap.
El tudja képzelni, mi lesz, ha ennek híre megy?
– Az elnök már most is teljesen kivan – mondta Jill
Ferris. – Jake, a fényképezőgéppel végeztél?
– Azt hiszem, igen. Tudja Jill, illetve Ms. Ferris, nem
lepődtem volna meg, ha Laura Wilcox is ott lett volna a kocsi
csomagtartójában. Mert végül is vele mi történt? Fogadni
mernék, hogy már ő sem él, akkor pedig már csak Dr.
Sheridan maradt. Az ő helyében biztos, hogy testőrt
fogadnék.
Jake már úton is volt a sötétkamra felé. Azon tűnődött,
mit csináljon majd a gyilkosság helyszíneiről készített
fényképekkel. Az iskolai újság feltehetően soha nem fogja
lehozni őket. Mégis érezte, el tudja majd helyezni a képeket,
még akkor is, ha egyelőre a New York Post nem ajánlott neki
egy szabadúszó állást.
Érezhető elégedettséggel nézte az újonnan előhívott
képeket. Jól látszik például a sérülésnyom a kihúzott
autón, és az is jól mutat, ahogy csöpögő csomagtartóval áll
a parkolóban.
A Mountain Roadon lévő házról készített reggeli képek
még a szárítókötélen lógtak. Pillantása az utolsóra esett,
ami meglehetősen életlenül mutatta a ház elejét. Ahogy a
képet nézte, szemei egyre jobban elkerekedtek. Felkapta az
asztalról a nagyítót, még egyszer megnézte a képet, aztán
kirohant vele. Szinte átesett Jill Ferrisen, aki éppen
papírokat válogatott. – Ms. Ferris, nézze meg kérem a képet
és mondja meg, ha valami nem stimmel rajta!
– De Jake!
– Kérem, Ms. Ferris!
– Jake, tényleg megőrjítesz! – mondta, aztán egy nagy
sóhajjal kezébe vette a nagyítót. – Gondolom, arra célzol,
hogy itt az emeleten az egyik árnyékoló félrecsúszott, nem?
– Pontosan! – vágta rá Jake. – Tegnap még nem így állt!
Még ha üresen kong is a konyha, valaki lakik abban a
házban!
 91.

Sam egyre biztosabb volt abban, hogy a kitüntetettek, Jack

Emerson és Joel Nieman közül áll valaki a fenyegetések
mögött. – Valaha együtt dolgoztak abban az épületben, ahol
Dr. Connors rendelője működött. Valamelyikük még el is
szólta magát, hogy abban az időben Jean Dr. Connors betege
volt, de hogy melyikük lehetett, az nem derült ki. Fleischman
azt állítja, mástól hallotta, persze hazudhatott is. Stewart
úgy tett, mint aki most hall erről először, ami szintén lehet
hazugság – tépelődött Sam. Itt a szállodában legalább
Gordon Amoryt és Mark Fleischmant továbbra is szemmel
tudja tartani. Jean eltűnését meg pillanatok alatt felkapja a
sajtó, úgyhogy Jack Emerson is hamarosan be fog állítani.
Rich Stevensszel már azt is megbeszélte, hogy
mindhármukat figyeltetni fogja.
Tizenkettő tízkor végre megszólalt a telefonja.
– Sam, bemértük Jean Sheridan telefonját.
– Hol?
– Egy mozgó autóban, a Storm King kilátó közelében és
Cornwall irányába halad.
– Akkor most jön a West Pointról – mondta Sam. – Biztos,
hogy a diáklány is vele van. Ne veszítsétek el!
– Nem fogjuk!
 92.

– Kérem, forduljunk vissza! – rimánkodott Meredith. – Nem

szabad elhagynom az egyetem területét. Amikor azt
mondta, üljek be az autóba, azt hittem, csak egy percről van
szó, amíg a levelet odaadja. Kérem, forduljunk vissza, Mr…
– Majdnem kimondtad a nevem, Meredith! Ezt soha ne tedd!
Bagolynak hívnak.
Meredith rábámult, a félelem egyre görcsösebbé vált
benne.
– Nem értem. Kérem, vigyen vissza! – próbálkozott
Meredith, és megragadta az autó kilincsét. Ha pirosat
kapunk, kiugrom – gondolta. – Olyan másképp néz most ki,
sőt, nem is másképp, inkább őrültnek tűnik. Lehet, hogy apa
ezért kérte, hogy ne hagyjam el az egyetem területét? De mi
köze ennek a hajkefémhez? És mi köze van ehhez az
édesanyámnak?
Az autó lényegesen gyorsabban haladt a megengedettnél.
Istenem, csak hadd lássak meg egy rendőrt! Ha ráugranék
a kormányra, le tudnám szorítani az útról, de lehet, hogy
összeütközünk valakivel.
– Hová akar vinni? – kérdezte, miközben érezte, hogy
valami nyomja a hátát. Kicsit fészkelődött, de még mindig
ott volt. – Mi lehet az?
– Meredith, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az
édesanyád egyik barátjával találkoztam. Nem, én valójában
vele találkoztam, és most odaviszlek, hogy te is megismerd.
– Az édesanyámhoz? Jeanhez? Odavisz hozzá?
– Igen. Aztán meg csatlakoztok az édesapádhoz – már a
mennyekben. Biztos csodálatos találkozás lesz. Egyébként
nagyon is hasonlítasz az apádra, legalábbis ahogy azelőtt
kinézett, mielőtt elütöttem volna. És tudod ez hol történt,
Meredith? Azon az úton, ami a West Pointon a
piknikterülethez vezet. Bárcsak lett volna alkalmad a sírját
is felkeresni. Carroll Reed Thorntonnak hívták, és pontosan
egy hétre rá diplomázott volna. Kíváncsi vagyok, téged és
Jeannie-t mellé temetnek-e. Az lenne csak a szép dolog!
– Az apám a West Pointra járt és maga megölte?
– Helytelen dolog, hogy Jeannel ketten olyan boldogok
voltak, én meg magamra maradtam. Hol itt az igazság?
Meredith felé fordult, szemei eszelősen csillogtak. Ajkait
olyan erővel préselte egymáshoz, hogy szinte eltűntek.
Ez teljesen megőrült – gondolta Meredith.
– Nem, uram, ez tényleg nem igazságos – válaszolta,
miközben megpróbált nyugodtnak tűnni.
A férfi kicsit lecsillapodott.
– Ez aztán a West Point-i drill. Igen, hölgyem! Nem,
uram! Nem azt mondtam, hogy urazzál, hanem azt, hogy
Bagolynak hívjál!
Elhagyták a Storm King kilátó felé vezető leágazást és
Cornwall első házai közé értek. Hová megyünk? – járt
kétségbeesetten Meredith agya. – Tényleg az édesanyámhoz
visz? Hogyan tudom megállítani? Csak ne essek kétségbe –
csitította magát. Van-e itt bármi, amivel meg tudom védeni
magam? Vagy hátha ki tudom rántani a slusszkulcsot. Az is
elég, ha másik autóból észreveszik, hogy itt dulakodunk –
cikáztak a lehetőségek Meredith agyában. De ahogy
körülnézett, semmit sem látott, amit használni tudna.
– Meredith, pontosan tudom, min jár az agyad. Ne
próbálj meg ellenállni, különben nem hagyod el élve az
autót! Puskám van, és ha kell, használni is fogom. Azt az
esélyt kínálom, hogy találkozhass a szülőanyáddal. Ne légy
bolond és ne szalaszd el ezt az alkalmat!
 De mi nyomja a hátamat? – próbált rájönni Meredith.
Hátha olyan dolog, amivel magamat is és Jeant is
megmenthetem. Jobb kezével nagyon lassan hátranyúlt.
Kicsit előredőlt és a kezét a háta mögé csúsztatta. Egy
ismerős tárgyat tapogatott ki, egy mobilt! Óvatosan le kellett
húznia az előlapot, de a Bagoly nem vett észre semmit.
Közben beértek Cornwallba és a Bagoly idegesen nézegetett
jobbra-balra, nehogy valami miatt meg kelljen állnia.
Meredith a billentyűzetet tapogatva elkezdte nyomogatni a
gombokat: 9.1.
Nem is vette észre, mikor lendült át a Bagoly keze, csak
a nyakára kulcsolódó szorításra riadt fel. Néhány
másodperc múlva eszméletét vesztve dőlt el, a Bagoly meg
a mobilt menetközben kihajította az útra. A készülék
néhány másodperc múlva egy teherautó kerekei alatt
ripityára tört.

***

Sam, elvesztettük a jelet – mondta Eddie Zarro. – Itt kell

lennie Cornwallban, de már nem tudjuk bemérni.
– Hogyan veszthettük el? – kiabálta Sam, bár ő is tudta,
hogy értelmetlen a kérdés. A telefont nyilvánvalóan
észrevették és tönkretették.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Zarro.
– Imádkozzunk – válaszolta Sam. – Imádkozzunk.
 92.

Jake újból beállt a szendvicsüzlet parkolójába, és megkérte

Duke-ot, hogy otthagyhassa az autóját. Duke beleegyezett,
de kíváncsiságát nem tudta türtőztetni.
– Kiről csinálsz ennyi fényképet, fiacskám? – kérdezte.
– Csak a környékről. A Stonecroft Academy Gazettenek
készítek egy kis összeállítást. Majd adok egy példányt, ha
befejeztem – mondta, aztán egy hirtelen ötlettel rávágta. –
Ja, és magát is megemlítem benne.
– Hú, az nagyon klassz lenne. Duke és Sue Mackenzie, a
Mackenzie-ben nincs nagy „K”.
– Vettem.
Ebben a pillanatban megcsörrent Jake telefonja. Amy
Sachs hívta a szállodából.
– Jake – suttogta egész halkan –, most kéne itt lenned.
Elszabadult a pokol. Dr. Sheridan eltűnt, az autóját a Storm
King kilátónál találták meg. Mr. Deegan itt van az irodában
és üvöltözik, mert valamit elvesztettek.
– Köszönöm, Amy, mindjárt ott leszek – válaszolta Jake,
aztán Duke-hoz fordult. – Lehet, hogy most mégsem kell a
parkoló, de azért kösz.
– Hé, ott megy az az osztálytalálkozós pasas, akiről
meséltem neked – mutatott Duke az utcára. – Úgy látom,
elég sietős lehet a dolga. Ha így folytatja, gyorshajtásért le
fogják meszelni.
Jake még éppen meg tudta nézni a sofőr arcát.
– Itt szokott kaját venni? – kérdezte.
– Aha. Ma reggel ugyan nem jött, de majd minden reggel
beugrott kávéért és pirítósért, esténként meg kávét és
szendvicset vitt magával.
 Lehet, hogy ezeket Laurának vette? – tűnődött Jake. – Ha
pedig Dr. Sheridan is eltűnt, fel kell hívnom Sam Deegant. Át
kellene nézniük Lauráék régi házát. Én meg addig a ház előtt
megvárom őket.
A szállodát tárcsázta.
– Amy, kapcsolja nekem Mr. Deegant, nagyon fontos!
Amy hamarosan visszatért.
– Mr. Deegan azt mondta, hogy hagyjad békén!
– Amy, mondja meg neki, hogy tudom, hol van Laura
Wilcox!
 93.

Jean felkapta a fejét, amikor belökték a hálószoba ajtaját.

A Bagoly volt az, karjaiban egy szürke egyenruhás vékony
alakot cipelt. Elégedett mosollyal átsétált a szobán, és
Meredith öntudatlan testét Jean lábaihoz fektette. – Íme, a
lányod! – mondta diadalmasan. – Nézz rá, ugye ismerősek a
vonásai? Hát nem gyönyörű?
Reed, tiszta Reed! – döbbent meg Jean. – Mintha Reed
támadt volna fel. A vékony orr, a széles metszésű szemek, a
szőke haj. Úristen, csak nem ölte meg? Nem, hál’ istennek
lélegzik!
– Ne bántsd őt! Ne merjed bántani! – üvöltötte volna
Jean. A szájába gyömöszölt rongytól azonban csak
nyöszörgések szűrődtek ki. Az ágy felől Laura riadt légzését
lehetett hallani.
– Ugyan, Jeannie, nem fogom bántani. Csak megölöm, te
pedig végignézed. Aztán Laura következik, a végén pedig te.
Egyébként is, szerintem szívességet fogok neked tenni. Nem
hiszem, hogy egy percig is tovább szeretnél élni a lányod
halála után.
A Bagoly komótos léptekkel átsétált a szobán és levette
azt a fogast, amin a Lily/Meredith feliratú nejlonzsák lógott.
Letérdelt Meredith mellé, és a fogast kivette a zsákból. –
Jean, nem akarsz imádkozni? Szerintem a XXIII. zsoltár
lenne a legmegfelelőbb… Jean elborzadva látta, hogy a
Bagoly a nejlonzsákot kezdi Lily fejére húzni.
– Neeeeem! – üvöltötte Jean, és minden erejét
megfeszítve kibillentette a széket úgy, hogy testével
megpróbálja saját gyerekét megvédeni. A szék a Bagoly
karjára zuhant, aki fájdalmában felordított. Miközben
megpróbálta kiszabadítani beszorult karját, már hallani
lehetett, ahogy a földszinten betörik a bejárati ajtót.
 94.

Sam Deegan egyből átvette a telefont, amint Amy Sachs

kimondta, hogy Jake állítólag tudja, hol tartják Laurát. Sam
nem hagyta, hogy Jake elmondja azt a rövid monológot,
amit tervezett. Jake eredetileg azzal akart indítani, hogy
„Mr. Deegan, annak ellenére, hogy ön nyilvánosan
visszautasította a segítségemet és köznevetség tárgyává
tett, a magam részéről nagyvonalúan készen állok arra, hogy
segítsem a nyomozás folyamatát, különös tekintettel arra,
hogy aggódom Dr. Sheridan sorsa miatt”.
Az „annak ellenére” szavakig jutott, amikor Sam
közbevágott.
– Ide figyelj, Jake! Jean Sheridan és Laura Wilcox egy
mániákus sorozatgyilkos kezében vannak. Nincs időm
szórakozni. Tudod, hol van Laura, vagy sem?!
Jake rádöbbent, hogy most tényleg nincs sok idő,
azonnal a lényegre tért.
– Valaki lakik Lauráék régi házában a Mountain Roadon,
pedig állítólag üresen áll. Az egyik kitüntetett minden nap
a ház közelében lévő üzletben vesz reggelit. Éppen most
ment el arra, valószínűleg a házba igyekezett. Ez Mr…
Abban a pillanatban, ahogy Jake kimondta a nevet, Sam
már le is csapta a telefont. Úgy látszik, ez tényleg felkeltette
Mr. Deegan figyelmét – gondolta Jake, miközben átsétált
Lauráék háza elé. Alig öt percre rá már csikorgó kerekekkel
kanyarodott be Deegan és Zarro, szorosan mögöttük pedig
két járőrautó.
Jake még oda tudott szólni Samnek, hogy szerinte a
sarkon lévő emeleti hálószobában van a tettes, miközben a
nyomozók már be is törték a bejárati ajtót. Sam még
visszaüvöltött Jake-nek, hogy maradjon kint.
– Márpedig ezt nem lehet kihagyni – döntötte el Jake. A
fényképezőgéppel a vállán felment a lépcsőkön, majd
ajtócsapódást hallott. – Valaki van a másik hálószobában! –
döbbent rá Jake.
Sam Deegan jött ki a sarki hálószobából, kezében csőre
töltött pisztollyal. – Azonnal menj le, Jake! Egy gyilkos
bujkál itt fent.
Jake a folyosó másik vége felé mutatott:
– Ott van bent.
Sam, Zarro meg még néhány rendőr rohant el mellette.
Jake a nyitva hagyott ajtajú hálószobához sietett, benézett,
majd miután felocsúdott, elkezdett kattintgatni.
Laura Wilcox az ágyon hevert, hálóinge összegyűrve,
haja csomókban. Egy rendőr próbált cseppenként vizet adni
neki.
Jean Sheridan a földön ülve egy fiatal, egyenruhás lányt
tartott a karjaiban, és sírva csak azt hajtogatta: – Lily, Lily,
Lily.
Jake először arra gondolt, hogy a lány halott, de aztán
látta, hogy lassan magához tér. Jake-nek sikerült azt a
pillanatot megörökítenie, amikor Lily, a születése óta
először az édesanyja szemeibe nézhetett.
 95.

– Már csak néhány másodperc, és rám törik az ajtót –

gondolta a Bagoly. – Pedig annyira közel kerültem ahhoz,
hogy elvégezzem a küldetésemet – sóhajtott, és ránézett a
kezében szorongatott bagoly-kitűzőkre, amiket Laura, Jean
és Meredith holtteste mellé akart tenni. – Most már soha
nem lesz erre lehetőségem.
– Azonnal adja meg magát! – dörgött Sam Deegan
hangja. – A játszmának vége, ezt maga is tudja. Innen nem
tud elmenekülni!
– Ó, dehogynem – gondolt a Bagoly, és a zsebéből
elővette a maszkot. A kitűzőket az öltözőasztalra tette.
– Bagoly vagyok és a fa tetején élek – kiáltotta hangosan.
Előrántotta a pisztolyát, és a homlokához szorította. –
Enyém az éjszaka – súgta, majd behunyta a szemét és
meghúzta a ravaszt.
A lövés hangjára Sam azonnal betörte az ajtót.
Nyomában Zarróval és a többi rendőrrel berohant. Az
élettelen test a földön feküdt, mellette hevert a pisztoly. A
férfi hátrazuhant, de a maszk még mindig a helyén volt,
miközben vér csorgott ki alóla. Sam lehajolt, lehúzta az
álarcot és megnézte magának azt az embert, aki annyi
ártatlan életet oltott ki. Közelről jól látszottak a plasztikai
műtét hegei, és az egész arc visszataszítóvá vált.
– Fura – szólalt meg végül Sam. – Gordon Amory lett
volna az utolsó, akire a Bagolyként gondoltam volna…
 96.

Aznap este Jean Craig Michaelson házában Charles és

Gano Buckleyvel vacsorázott. Meredith már vissza is tért az
akadémiára. – Miután az orvos megvizsgálta, ő ragaszkodott
ahhoz, hogy még ma visszamegy – mondta Buckley
tábornok. – Nagyon aggódik a holnapi vizsgája miatt.
Nagyon fegyelmezett kölyök, jó katona lesz belőle.
Buckley nem akarta mutatni, őt mennyire megrázta,
hogy Meredith milyen közel került a halálhoz.
– Reed pontosan ugyanezt tette volna – szólalt meg Jean,
aztán elhallgatott. Még minden ízében annak a pillanatnak
az örömét érezte, amikor eloldozták a székből, és végre
átölelhette a lányát. Hallotta, ahogy Lily egyre csak azt
suttogja: Jean… mama… A kórházban Jean Meredith ágya
mellett ült.
– Mindig sokat ábrándoztam azon, hogy is nézhetsz ki –
mondta Lily. – Pont ilyennek képzeltelek!
– Én pedig téged képzeltelek ilyennek. Csak azt kell
megtanulnom, hogy Meredithnek hívjalak. Gyönyörű név.
Amikor az orvos végül kiengedte őket, búcsúzóul ennyit
mondott. – Más nők ilyen megpróbáltatás után nyugtatókat
kérnének. De látom, magukat igazán kemény fából
faragták.
Kifelé menet benéztek Laurához. A kiszáradás miatt
infúzióra volt kötve, és éppen mélyen aludt.
Sam értük jött, hogy a szállodába vigye őket. De ahogy
az előcsarnokba értek, a Buckley házaspár toppant be az
ajtón. – Anya, apa – kiáltotta Meredith. Jean szomorúan
látta, Lily milyen szeretettel röpül a karjaikba.
 – Jean, te adtál neki életet és most te mentetted meg –
mondta Gano Buckley csendesen. – Mostantól fogva örökre
az élete része leszel.
Jean rápillantott az asztal túloldalán ülő rokonszenves,
hatvan körüli házaspárra. Charles Buckley szürke haját,
kemény tekintetét és határozott vonásait jól ellensúlyozta
meleg mosolya és udvariassága. Gano Buckley finom
csontozatú, csinos asszony volt, aki rövid ideig tartó
zongoraművészi pályáját adta fel a katonafeleségi feladatok
érdekében. – Meredith gyönyörűen játszik – mesélte
Jeannek. – Alig várom, hogy te is halljad játszani.
Hárman együtt mentek Meredith-t meglátogatni szombat
délután. – Ők azok, akik felnevelték, és akiknek
köszönhetően ilyen csodálatos fiatal nő lett a lányomból –
révedezett Jean. – De mostantól nekem is lesz szerepem az
életében. Szombaton szeretném elvinni Reed sírjához és
mesélni neki róla. Tudnia kell, milyen csodálatos ember volt
az édesapja.
A Buckley házaspárral töltött este egyszerre volt boldog
és szomorkás, így aztán a kávé után kimerültségére
hivatkozva el is búcsúzott tőlük. Craig Michaelson
visszavitte a szállodába, ahol Sam Deegan és Alice Sommers
várta.
– Arra gondoltunk, biztosan szívesen inna velünk egy
pohárral – mondta Sam.
Jean úgy érezte, ez a két ember szavak nélkül is
pontosan érti, milyen érzésekkel küzd. Aztán észrevette,
hogy Jake Perkins a recepciós pult mellett álldogál. Jean
odasietett hozzá.
– Jake, nem tudom, hogy igazából megköszöntem-e
neked, amit értem tettél. Ha te nem lettél volna, sem
Meredith, sem Laura nem élne már – mondta, és két oldalról
megpuszilta.
Jake szemmel láthatóan meghatódott.
– Dr. Sheridan – kezdte –, csak azon tépelődöm, miért
nem voltam egy kicsit okosabb. Amikor megláttam Mr.
Amory holtteste mellett azokat a bagoly-kitűzőket, akkor
jutott eszembe, hogy Alison Kendall sírján is találtam egy
ilyet. Ha ezt elmondtam volna Mr. Deegannek, lehet, hogy
azonnal állított volna testőrt maga mellé.
– Soha ne bánkódj, Jake – lépett oda Sam. – Nem
tudhattad, hogy a bagoly bármit is jelenthet. Dr.
Sheridannek teljesen igaza van. Ha te nem jössz rá arra,
hogy Laura ott van abban a házban, mostanra
mindannyian halottak lennének. Na, menjünk beljebb,
mielőtt mások elfoglalják az asztalunkat! – javasolta Sam,
aztán egy kis szünet után hozzátette. – Jake, te is tarts
velünk!
Alice nem mozdult, Sam látta, hogy megdöbbent azon,
amit Jake mondott.
– Sam, a múlt héten, amikor Karen halálának az
évfordulóján kint voltam a sírjánál, én is találtam egy
bagolykitűzőt – szólalt meg Alice halkan. – Haza is vittem,
ott áll a kandalló mellett.
– Ez az! – csapott a homlokára Sam. – Próbáltam
visszaemlékezni, mi volt az, amin elalvás előtt megakadt a
szemem. Most már tudom, mi lehetett.
– Ezek szerint Gordon Amory tette a sírra – mondta Alice
szomorúan.
Sam átkarolta Alice-t, ahogy beléptek a bárba.
– Neki is borzalmas lehetett ez a nap – konstatálta Sam.
– Most tudta meg, hogy a Bagoly beismerte Laurának, hogy
Karent tévedésből ölte meg. Alice-t porig sújtotta, hogy
Karennek azért kellett meghalnia, mert aznap este otthon
aludt. Utána Alice hozzátette, hogy legalább így a gyanú
árnyéka többé nem vetődik Cyrus Lindströmre, Karen
barátjára, és le tudja zárni magában ezt az ügyet.
– Ma, amikor hazaviszem, kiveszem a vitrinből azt a
baglyot – mondta Sam. – Nem akarom, hogy valaha is lássa.
– Akkor ezt a dossziét most maga is le tudja zárni, nem?
– kérdezte Alice Samtől. – Tudom, hogy húsz év alatt soha
nem adta fel, hogy megtalálja Karen gyilkosát.
– Valóban le tudom zárni az ügyet, de remélem, nem
gond, ha azért néha bekukkantok magához.
– Ajánlom is, Sam! Ha ezt a húsz nehéz évet végigcsinálta
velem, akkor most nem hagyhat magamra.
– Nem zavarok? – szólalt meg egy hang.
Mark Fleischman lehuppant a Jeanhez legközelebb eső
székre. – Útközben benéztem Laurához. Jobban érzi magát,
persze nagyon megrázta az egész történet. De rendbe fog
jönni – mondta Fleischman, aztán vigyorogva hozzátette. –
Azt is mondta, hogy nagyon szívesen járna hozzám
terápiára. Egyébként ha valami, ez a borzalmas esemény
biztosan fordulópontot jelent az életében. Ráadásul a
felhajtással még egy csomó ajánlatot is kap majd. Ilyen a
showbiznisz.
Sam Fleischmanra nézett. Valószínűleg igaza van –
gondolta, aztán úgy döntött, hogy bor helyett inkább egy
dupla whiskyt rendel.
Jean Samtől hallotta, hogy Mark az egész várost
keresztül-kasul bejárta, hogy a nyomára bukkanjon. Aztán
amikor Sam rátelefonált, egyből a kórházba rohant. Akkor
nem tudtak beszélni, Mark pedig csak akkor volt hajlandó
elmenni, amikor az orvosok megnyugtatták, hogy Jeant
hamarosan kiengedik. Ahogy most Mark gyengéden nézte,
Jean elszégyellte magát, hogy nem bízott benne.
– Annyira sajnálom, Mark, nagyon sajnálom. Ugyanazzal
a mozdulattal, mint néhány napja, Mark a kezét Jean
kezére tette. Jean érezte, ahogy egész teste felvillanyozódik
és melegség önti el.
– Jeannie – válaszolt Mark mosolyogva –, sose bánd!
Rengeteg lehetőséged lesz még jóvátenni, ezt megígérem.
– Gyanakodtál valaha is Gordonra? – kérdezte Jean.
– Jean, valójában mindannyiunknak nagyon kemény
sorsa volt. Lehet, hogy Jack Emerson jó üzletember, de egy
pillanatig nem tudnék megbízni benne. Apám szerint az
egész város nőcsábásznak és alkoholistának tartja, bár
fizikai értelemben agresszívnak senki soha nem látta. Az
iroda leégését mindenki az ő számlájára írja. Azon az éjjelen
egyébként az egyik éjjeliőr az egész épületet bejárta,
valószínűleg Emerson biztatására, hogy senki ne
sérülhessen meg. Ez is arra utal, hogy Emerson nem
akarna bántani másokat. Aztán sokáig azt hittem, hogy
Robby Brent ölte meg a lányokat. Emlékszel, már
kölyökkorában is milyen goromba tudott lenni? Aki a
gálavacsorán ilyeneket tud mondani, az akár fizikai
erőszakra is vetemedhet. Utánakerestem az interneten, és
kiderült, volt vele egy beszélgetés, ahol elmondta, az ország
különböző sarkaiban vett telket magának és ott pénzt ásott
el, ráadásul mindezt kitalált nevek alatt tette. Azt is
beismerte, hogy egy okos család buta sarja volt, és a suliban
mindenki unalmas fráternek tartotta. Azt mondta, onnan
tanult meg kigúnyolni másokat, hogy egykor ő volt
mindenki céltáblája. Gyakorlatilag mindenkit gyűlölt a
városban. – Mark széttárta a kezeit. – De hát mire biztos
lettem abban, hogy ő a Bagoly, eltűnt.
 – Valószínűleg gyanakodott Gordonra és a házig követte
– szólt közbe Sam. – A lépcsőfeljárón vérnyomokat
találtunk.
– Carterbe meg annyi düh szorult, hogy azt hittem, akár
ő is tudna ölni – mondta Jean.
Mark a fejét rázta.
– Én valahogy nem tudtam elképzelni. Carter undok és
a darabjaiból árad a gonoszság. Ő valószínűleg így állt
bosszút másokon.
Jean észrevette, hogy Sam, Alice és Jake is issza Mark
szavait. – Vagyis csak te és Gordon Amory maradt – mondta
Jean.
Mark elmosolyodott.
– A kételyeid ellenére, Jeannie, én tudtam magamról,
hogy nem vagyok bűnös. Viszont minél jobban figyeltem
Gordont, annál gyanúsabb lett. Egy dolog egy törött orrot
helyre tetetni, vagy a táskás szemeket felvarratni, de azt
különösnek tartom, ha valaki a teljes ábrázatát átszabatja.
Azt sem hittem el, amikor Laurát azzal hitegette, hogy
szerepet ad neki az egyik sorozatban. Tudtam, hogy megveti
Laurát ezért a hízelgésért, s pontosan tisztában volt azzal,
hogy Laura csak ki akarja használni. Aztán amikor ma
reggel Gordont a szállodában megláttam, te pedig már
eltűntél, elbizonytalanodtam, hátha tévedek. Iszonyúan
megijedtem, amikor a városban próbáltalak megtalálni.
Attól féltem, valami nagy baj történt veled.
Jean Samhez fordult.
– Tudom, hogy beszélt Laurával a kórházban. Gordon
nem mesélte el, hogy mi történt a többi lánnyal?
– Dehogynem, sőt még dicsekedett is azzal, hogyan
cserkészte be mindegyiküket. Catherine Kane kocsija attól
zuhant a Potomacba, hogy Gordon előtte meglazította a
féket. Cindy Langot nem a lavina sodorta el, hanem Gordon
a lejtőn elkapta, aztán a holttestet egy gleccserhasadékba
dobta. Mindenki azt hitte, hogy a lányt az aznap délután
Iezúduló lavina ölte meg. A holttest soha nem került elő. –
Sam kortyolt egyet a whiskyből, aztán folytatta. – Gloria
Martini felhívta és megkérdezte tőle, hogy benézhet-e hozzá
egy italra. Martini tudta, hogy Gordon időközben milyen
sikeres lett, így beleegyezett. De nem bírta megállni, hogy
ne froclizza Gordont, és ezért gyorsan elszaladt megvenni
azt a kis bagoly-kitűzőt. Gordon leitatta, majd amikor
elaludt, nejlonzacskót húzott a fejére, a baglyot meg
otthagyta a kezében.
Alice szinte levegőt sem kapott.
– Istenem, ennyi gonoszságot!
– Igen, az volt, elképesztően gonosz – felelt Sam, majd
folytatta. – Debra Parker éppen pilótaiskolába járt az egyik
kis reptérre. A biztonsági előírásokat elég lazán vették.
Gordonnak magának is volt pilótavizsgája, pontosan tudta,
mit kell a gépen megbütykölni, mielőtt Parker egyedül
felszáll. Alison halála meg egyszerű történet, belefojtotta a
saját úszómedencéjébe.
Sam együtt érzően nézett Jeanre, miközben hozzátette.
– Azt meg tudom, hogy magának és Meredith-nek is
elmondta, hogy Reed Thorntont is ő gázolta el.
Mark egyre csak Jeant nézte.
– Laurától hallottam, hogy Gordon három zsákot
készített elő, rajta a ti neveitekkel. Ha belegondolok ebbe,
szinte megőrülök. Nem tudnám elviselni, ha bármi is
történne veled! – mondta Mark, aztán lassan magához vonta
Jeant és hosszan megcsókolta.
Ebben a pillanatban vaku villant, és ők meglepetten
felpillantottak. Jake még mindig a rájuk szegezett
fényképezőgéppel álldogált. – Sajnos csak digitális – mondta
vigyorogva –, de azért egy jó témát nem szabad
elszalasztani.
 Epilógus

– El se tudom hinni, hogy Meredith már két és fél éve része

az életemnek – mondta Jean Marknak. Csillogó tekintettel
követte, ahogy a frissen avatott kadétok egyenruhájukban
végigmasíroznak előttük: szürke kabát, arany gombok,
vakító fehér nadrág, kesztyű és sapka.
– Hát, elég sok minden történt azóta – ismerte el Mark.
Gyönyörű júniusi reggel volt, a stadiont megtöltötték a
végzős hallgatók családtagjai. Charles és Gano Buckley épp
előttük ült. Jean másik oldalán Reed Thornton
nyugalmazott tábornok és felesége büszkén figyelte, ahogy
unokájuk elmasírozik előttük.
– Ennyi fájdalom után kell ez a boldogság – áradt szét
Jean testében. Markkal éppen most ünnepelték második
házassági évfordulójukat, és kisfiúk, Mark Dennis első
születésnapját. Elmúlt mindaz a fájdalom, amit amiatt
érzett, hogy Meredith-szel nem törődhetett gyerekkorában,
és helyét a kisbabával való foglalatosság határtalan öröme
vette át. Meredith rajongott a kisöccséért, még akkor is, ha
– ahogy bevallotta – sok ideje nem jut majd a kicsire
vigyázni. A ceremónia után ugyanis hadnagyként szolgál
majd az amerikai hadseregben. Ő és Jake lettek Mark
keresztszülei. Jake büszkesége abból is kiderült, hogy a
Columbia Egyetemről kilószámra küldözgette a
babagondozásról szóló cikkeket.
Sam és Alice néhány sorral ült csak arrébb.
– Annyira boldog vagyok, hogy ők is egymásra találtak! –
gondolta Jean.
 Álmában néha előtört az osztálytalálkozó hetének
borzalma. De ébredés után mindig az jutott eszébe, hogy ez
hozta össze Markkal.
Minden a West Pointon kezdődött – gondolta Jean,
miközben a zenekar rázendített. A ceremónia alatt
gondolatai mindig visszakanyarodtak arra a tavaszi
délutánra, amikor Reed megszólította, és leült mellé a
padra. – Ő volt az első szerelmem – gondolta gyengéden. –
Mindig helye lesz a szívemben.
Aztán amikor Meredith Buckleyt szólították a diploma
átvételére, Jean úgy érezte, Reed is ott van most velük.
 Szerkesztette Walter Béla
Kiadási és fordítási jogok fenntartva!
©2005, JLX Kiadó

Főszerkesztő Laux József

ISBN 963 305 233 5
Belív nyomdai előkészítése: Szinesztézia Bt., Budapest
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János.
JLX Kiadó