Max Seeck

BOSZORKÁNYVADÁSZ
 Copyright © Max Seeck, 2019
A mű eredeti címe: Uskollinen lukija
Original edition published by Tammi publishers, 2019
Hungarian edition published by agreement with Max Seeck
and Elina Ahlback Literary Agency, Helsinki, Finland.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2020 A jogtulajdonos
engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Huotari Olga
This work has been published with the financial assistance of
FILI – Finnish Literature Exchange

ISBN 978-963-324-773-0 (papír)

ISBN 978-963-324-774-7 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2020-ban
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének
tagja
Szerkesztette: Zsenits Györgyi
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Pavlovic Tijana
Borítóterv: Csernák Ákos
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Williamnek
Sok év telik még el, mire ezt a könyvet a kezedbe adom.
És akkor is emlékezz rá, hogy apa nem (volt) annyira őrült,
mint ahogy a szöveg sejteti.
 I.

A szél megélénkült, nyugtalanul süvített az üveget és vakolt betont ötvöző

nagy családi ház sarkai mentén. A tető széle felől hallatszó kopogás
lassanként felerősödött, a tompa pufogások nyílt tűz ropogására
emlékeztettek. A teraszon feltorlódott fehér buckákból hihetetlen
gyorsasággal eltűnő hóréteg láthatóvá teszi a jeges szél erejét. Maria
Koponen szorosra köti gyapjúkardigánja övét, és a nappali nagy ablakain át
a sötétségbe mered. A befagyott tengert nézi – amely ebben az évszakban
széles, sík szántóföldre hasonlít –, majd a stéghez vezető, térdmagasságú
fényoszlopok megvilágította ösvényt.
Maria a padlót szinte teljesen beborító bolyhos szőnyegbe süllyeszti
lábujjait. A ház meleg és otthonos. Ő mégis nyugtalan, a legkisebb
rendellenesség is nagyon bosszantja. Mint például ezek az iszonyúan drága
udvari világítótestek, amik nem hajlandóak hibátlanul működni. Maria a
gondolataiba merül, és csak arra rezzen fel, hogy elhallgat a zene. A kandalló
előtt elhaladva a hatalmas könyvespolchoz megy, ahol férje közel négyszáz
vinillemezből álló gyűjteménye van öt katonás sorba rendezve.
Maria hozzászokhatott az évek során, hogy ebben a házban nem
mobiltelefonból szól a zene. A vinil hangzása pokolian jó. Ezt mondta Roger
már évekkel ezelőtt, amikor Maria először megállt a gyűjtemény előtt. Az
idő tájt bő háromszáz lemeze volt. Majdnem százzal kevesebb, mint most. A
lemezek száma együttlétük alatt viszonylag lassan nőtt, s ez arra
emlékeztette Mariát, milyen sokat élt már Roger őelőtte. Őnélküle. Maria
életében Roger előtt csak egy férfi volt: a gimnáziumi szerelem fiatalon
megtartott lakodalomhoz vezetett, és a híres íróval történt találkozással
végződött. Rogerrel ellentétben ő sosem kóstolt bele a szingliéletbe. Néha
azt kívánja, milyen jó lett volna megtapasztalni a bizonytalan
botladozásokat, az önmagára találást, félrelépéseket. A szabadságot. Mariát
egyáltalán nem az zavarja, hogy Roger tizenhat évvel idősebb nála. Az a
gondolat gyötri, hogy egy napon majd nyugtalanság keríti hatalmába, ami
csak akkor fog oldódni, ha elegendő alkalommal veti magát az ismeretlenbe.
Amit Roger már átélhetett korábban. Most hirtelen, ezen a viharos februári
estén, nagy tengerparti otthonukban járkálva Maria először érzi mindezt
veszélynek. Az egyensúly hiányának, ami túlságosan félrebillentheti a hajót,
ha kapcsolatuk valamikor ténylegesen viharba kerülne.
Felemeli a lemezjátszó tűjét, ujjai közé veszi Bob Dylan Blonde on Blonde-
lemezét, és óvatosan beteszi a kartontokjába, amelynek borítóján
velúrzakót és fekete-fehér kockás sálat viselő fiatal művész néz magabiztos
mogorvasággal a fényképezőgépbe. Betolja a lemezt a polcra, és találomra
egy másikat választ az ábécésorrendbe rendezett gyűjtemény végéről. Egy
pillanattal később, rövid ropogást követően Stevie Wonder mézédes és
jóindulatú hangja szól a hangszórókból.
És ekkor Maria ismét meglátja. Ezúttal a szeme sarkából. A parthoz
legközelebbi fényoszlop kialszik egy pillanatra. Aztán felgyullad újra.
Akár korábban, épp csak másodpercekre sötétül el. Maria tudja, hogy a
világítótestekben lévő fénycsöveket karácsony előtt cserélték ki. Pontosan
emlékszik rá, mert maga fizette ki a villanyszerelő gátlástalanul nagy
számláját. És épp ezért bosszantja ez a jelentéktelen dolog.
Maria felkapja a telefonját, és ír egy sms-t Rogernek. Nem is tudja, miért
akarja most ezzel a semmiséggel zavarni a férjét, hiszen tisztában van vele,
hogy az író éppen az olvasóival találkozik. Talán egy hirtelen jött
magányossági roham az oka, cseppnyi bizonytalansággal és indokolatlan
féltékenységgel keveredve. Kis ideig az elküldött üzenetet nézi, és várja,
hogy az alsó sarokban kékké változzanak az apró kampók, de nem történik
semmi. Roger nem figyeli a telefonját.
Abban a pillanatban megakad a lemez. What I’m about to. What I’m about
to. What I’m… Wonder hangja bizonytalannak tűnik, amint szép mondata a
közepén félbeszakad. Roger némelyik lemeze már olyan rossz állapotban
van, hogy megtartani sem lenne érdemes. Hát semmi sem működik ebben
az átkozott házban? Hideg hullám önti el Mariát. És még mielőtt
tudatosodna benne az észrevétele, valami oda nem tartozót lát meg az
üvegajtó mögött. Az alak körvonalai egy pillanatig összekeverednek Maria
üvegről visszatükröződő képével, de aztán megmozdul, és különálló lénnyé,
önmagává válik.
 II.

Roger Koponen hunyorog, és leül a székre, amelynek ülését durva, izzasztó

anyagú bevonat fedi. A konferencia-központ legnagyobb auditóriumának
plafonjáról lógó spotlámpák közvetlenül a szereplők arcába világítanak. Egy
pillanatig csak az éles fényt látja, és elfelejti, hogy előtte és két írókollégája
előtt mintegy négyszáz olvasó zsúfolódott össze, mind kíváncsian várják
részeges kedvenceik gondolatait legújabb műveikről. Roger érti, hogy az
esemény fontos saját maga és a könyve ismertsége szempontjából is. Érti,
miért veszi a fáradságot, hogy négyszáz kilométert vezessen sűrű
hófúvásban, és valahol a főtér melletti menedékhelyen éjszakázzon, amely
azért nagyjából egészen rendes, földszintjén jellegtelen asztalterítőkkel és
felszolgálással álcázott gyorsétkezdével.
Roger csak azt nem érti, miért jönnek el ide egy ilyen estén a
savonlinnaiak. Bár könyveit világszerte több tízmillió példányban adták el,
sosem lesz belőle visítozó rajongóktól körülvett bálvány. Kevesen gondolnak
arra, hogy a zenészek és az írók nagyon hasonló munkát végeznek –
ugyanazt a szart más csomagolásban –, de csak az előbbiek miatt dobálják
fel a középkorú nők a bugyijukat a színpadra. És az emberek mégis eljönnek.
Többségükben fejüket jobbra-balra ingató időskorúak. Nincs még elegük a
sporthíradószerű banalitásokból és a felszínes elemzésekből, amikkel az írók
elárasztják őket? Úgy látszik, nincs, mert a terem dugig megtelt.
Roger előző év tavaszán megjelent pszichológiai thrillere, a
Boszorkányüldözés-trilógia harmadik, utolsó része hatalmas sikert aratott.
Könyveit eddig is viszonylag jól el lehetett adni, a Boszorkányüldözéssorozat
azonban aranybánya lett. Ilyen átütő sikerre senki sem számított, különösen
az ügynöke nem, aki annak idején az egész témához szkeptikusan viszonyult;
de a korábbi kiadója sem, akit Roger az első rész megjelenése előtt hagyott
ott bizalomhiány miatt. A trilógia fordítási jogait néhány év alatt majdnem
harminc országba adták el, és még több üzlet várható. Már korábban is
jómódban éltek Mariával, de most bármit megvehetnek maguknak, amire
kedvük támad. Egyszerre csak minden lehetséges luxus és élvezet elérhető
lett számukra.
A szereplés rutinszerűen halad. Roger a turnéja során már több százszor
hallotta ezeket a kérdéseket, és négy nyelven válaszolt rájuk; olykor-olykor
változtatott beszédtempóján, hangsúlyain és apró részleteken, hogy ébren
tartsa magát az éles fények és a felhangzó nevetések sűrűjében.
– Könyveiben meglehetősen sok az erőszak – mondja egy hang, deRoger
csak a vizeskancsót nézi, amelyből már harmadszor vagy negyedszer tölt a
poharába. Gyakran hallja ezt, ami bizony igaz is – Roger Koponen könyvei
aprólékos pontossággal írnak le brutális gyilkosságokat, szadista kínzást, a
beteg elme bugyraiban való elmerülést, nők elleni szexuális erőszakot.
– Bret Easton Ellist juttatják eszembe, aki elmondása szerint az erőszak
részletes ábrázolásával oldotta szorongását – folytatja ugyanaz a hang.
Roger most a terem közepe táján ülő férfira irányítja tekintetét, aki
mikrofont tart a kezében. Roger a szájához emeli poharát, és várja a férfi
kérdését. Kínosan hosszú szünet következik, mire a kérdező összeszedi a
gondolatait.
– Ön fél? Azért ír? – teszi fel végül tompa, monoton hangon a
kérdést.Roger az asztalra teszi a poharat, és a kopaszodó, sovány férfit nézi.
Meglepő és érdekes. Szinte kihívó. Ezt a kérdést korábban még sosem
hallotta.
– Hogy félek-e? – szólal meg Roger, és az asztalra állított
hajlékonymikrofonhoz hajol. Valamiért éppen most tör rá a maró éhség.
– Saját félelmeit írta meg a könyveiben? – kérdezi a férfi, és ölébeereszti
a mikrofont. Idegesítő magabiztossággal beszél. Nyoma sincs benne
semmilyen izgatott tapintatnak, a hírnév kiváltotta tiszteletnek, amihez
Roger hozzászokott.
– Pontosan – mondja Roger, és elgondolkodva mosolyog. Egy pillanatra
megfeledkezik a kérdezőről, és tekintete az arcok tengerét pásztázza. –
Hiszem, hogy az íróból mindig bekerül valami a műbe. Önkéntelenül is arról
ír az ember, amiről tud vagy tudni vél valamit. Félelmek, remények,
traumák, el nem végzett vagy túl könnyelműen elvégzett dolgok…
 – Ön nem a kérdésre válaszol. – A sovány férfi ismét a szájához emeltea
mikrofont.
Roger előbb meglepődik, aztán hirtelen idegesség lesz úrrá rajta. Milyen
kibaszott kihallgatás ez? Ilyen szarságot semmi körülmények között sem kell
hallgatnom.
– Lenne szíves pontosítani a kérdést? – Pave Koskinen, a
rendezvénytmoderáló tapasztalt irodalomkritikus, aki az esemény
szervezője is, közbeavatkozik. Nyilvánvalóan úgy gondolta, stílusosan,
önmagát nem kímélve látja el feladatát, és most fél, hogy sztárvendége,
három nemzetközi bestseller szerzője, a nagyágyú thrilleríró megsértődik.
Roger azonban békítőleg felemeli a kezét, és magabiztosan elmosolyodik.
– Sajnálom. Talán valóban félreértettem a kérdést. Hogy arról írok-
e,amitől a leginkább félek?
– Nem. Hanem fordítva – mondja a férfi rendkívül ridegen. Valaki azelső
sorban iszonyú hangosan köhög.
– Fordítva? – kérdezi Roger, meglepetését idétlen mosollyal leplezve.
– Igen, Roger Koponen úr – folytatja gépiesen a férfi, és ahogyan
Rogernevét kiejti, az nem csupán szarkasztikus, de némiképp dermesztő is.
– Fél attól, amit ír?
– Miért félnék a saját fikciómtól?
– Mert az igazság felülmúlja a mesét – mondja a sovány arcú férfi,
ésvisszaül a helyére. Ideges csend ereszkedik a teremre.

Tíz perccel később Roger leül egy fehér abrosszal megterített hosszú
asztalhoz az emberektől nyüzsgő és beszédmorajtól hangos előtérben.
A dedikálásra várók sorában természetesen Pave Koskinen az első.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. És elnézést a miatt az
akadékoskodómiatt. Nagyszerűen megoldottad. Sajnos nincs mindenki
megáldva szociális képességekkel.
– Semmi gond, Pave. Fura madarak mindig akadnak. Ebben a
világbanmindenki maga felel a viselkedéséért – mosolyog Roger, és azt veszi
észre, hogy a férfi a trilógia mindhárom kötetét letette elé dedikálásra.
Miközben az aláírásán kívül valami látszólag személyeset is firkál a
címoldalra, az előtte kígyózó sorra pillantva megállapítja, hogy a sovány
arcú, fura alakot nem látni sehol. Szerencsére. Nem biztos benne, hogy
szemtől szemben képes lenne ugyanilyen diplomatikusan kitérni a
provokáció elől.
– Köszönöm, Roger. Köszönöm. Kilencre foglaltunk asztalt a
szállodádéttermében. Egészen kiváló a báránysültjük – mosolyog Koskinen,
és úgy áll előtte könyveit a melléhez szorítva, mint egy lelkes diáklány.
Roger lassan bólint, és maga elé néz az asztalra, akár a vádlott, akinek épp
most olvasták fel az ítéletet. Koskinennek nem lenne nehéz észrevennie,
hogy Roger legszívesebben elhúzna a szobájába. Megtanulta utálni a
semmitmondó társalgást és a vörösbor kényszeres vedelését, amik aligha
vannak hatással könyvei árusítására. Simán visszautasíthatná a meghívást,
és vállalhatná az antiszociális seggfej bélyegét.
– Jól hangzik – válaszolja Roger kis idő múlva fáradtan, és szinte
hihetően elvigyorodik.
Pave Koskinen elégedetten bólint, és kivillantja frissen koronázott fehér
fogait. Bizonytalannak látszik. Azután ellép az asztal mellől, helyet adva a
könyvekkel a kezükben álló emberek százlábúként kanyargó sorának.

III.

Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó lófarokba köti vállig érő fekete haját, és
bőrkesztyűt húz a kezére. Felhangzik az autó élénk figyelmeztető jelzése,
ahogy kinyitja az utas felőli ajtót, miközben még jár a motor.
– Köszönöm a fuvart – mondja Jessica a kormány mögött ülő férfinak.
– Biztos jobb, ha nem tudja senki, ki hozott el – feleli a férfi ásítozva.Egy
pillanatig úgy néznek egymásra, mintha mindketten csókra várnának. De
egyikük sem kezdeményez.
– Ez kibaszott nagy hiba volt.
Jessica kiszáll az autóból, és hunyorog: jeges szél nyaldossa az arcát. Sok
hó esett, és az iskolánál zörömbölő hóekék még nem jutottak el a partig.
Jessica becsapja az autó ajtaját, és egy nagy, modern családi házat lát maga
előtt. Keskeny előkert, szemmagasságig érő tujabokor sövény, kovácsoltvas
kapu. A ház előtt az utcán két rendőrségi furgon parkol. Valahonnan
szirénázás hallatszik, tehát több is jön még.
– Hel’ó, hel’ó! – Vastag kék overallba öltözött férfi közeledik Jessicához
a furgon mögül. – Koivuaho, rangidős rendőr.
– Jessica Niemi – válaszol Jessica, és felmutatja szolgálati jelvényét.
Azegyenruhás kollégák azonban már felismerték. Mindenki ismeri a
majmot, de a majom nem ismer senkit. Fél füllel hallott néhány becenevet
is. Detective Feszes Segg. Lara Croft. PILF (Professor I’d Like to Fuck).
– Mi történt? – kérdi Jessica.
– A szentségit… – Koivuaho leveszi sötétkék sapkáját és kopasz fejbúbját
dörzsöli. Jessica türelmesen vár, míg a férfi összeszedi magát. A ház ajtajára
pillant, és látja, hogy félig nyitva van. – Negyed tizenegykor kaptuk a
riasztást. Taskinen meg én a környéken voltunk, és mi értünk ide első
járőrként – számol be Koivuaho, és int Jessicának, hogy kövesse őt a kapun
át az előkertbe.
– Milyen feladatot kaptatok a központtól? – kérdezi Jessica, és
egyfejbólintással köszön az autónál ügyelő rendőröknek.
– Azt az információt kaptuk, hogy valaki meg akarja ölni magát. Ebbena
házban – meséli Koivuaho, miközben megállnak a verandán. Az előszoba
kőburkolatú padlóján pocsolyává olvadt a hó. A szél kissé gyengül. A férfi
folytatja: – Az ajtó nyitva volt, tehát bementünk.
Jessica csak most, a veranda lámpájának éles fényében látja meg,
mennyire ijedt a nagydarab férfi arckifejezése. Elgémberedett ujjait
tornásztatva annak a kevés ténynek az alapján igyekszik elképzelni a
helyzetet, amit az előbb telefonon mondtak neki.
– Tehát a házban nincs más? – kérdi Jessica, pedig tudja, hogy a
válasznemleges.
Koivuaho a fejét rázza és komoran a fülére húzza a sapkáját.
– Mind a két emeletet átvizsgáltuk. Be kell vallanom, majd kiugrott
aszívem. És ráadásul az a kísérteties zene, ami a hangfalakból szólt… – Zene?
– Valahogy nem illett a helyzethez… Túl békés volt.
 – Hol a holttest? – kérdezi Jessica, miközben Koivuaho átnyújtja nekiaz
alapvető védőfelszerelést a helyszíni szemléhez: kesztyűt, szájmaszkot és
cipővédő huzatot. Jessica lehajol, és felhúzza fekete surranójára a kék
műanyag cipővédőt. Pisztolytáskája kicsit lejjebb csúszik.
– Igyekeztünk érintetlenül hagyni a helyeket – mondja Koivuaho, és
atenyerébe köhög.
Jessica hátrasimítja a homlokába lógó hajtincset, és a tengerre nyíló
ablakok felé veszi az irányt. Elhalad a WC és a konyha mellett, és a tágas,
csupa üvegfal nappaliba ér. A hatalmas ablakokon tükröződő
villanófényektől a bútorok mintha kék szívdobbanások ritmusában
vibrálnának. A szoba túlságosan emlékeztet egy akváriumra ahhoz, hogy
kényelmes legyen, de az étkezőasztal végén ülő alakot meglátva Jessica
hirtelen abbahagyja a ház esztétikai vonatkozásainak értékelését.
Egy pillanatra megáll, és igyekszik megérteni, miért látszik a székén
majdnem egyenesen ülő nő annyira természetellenesnek.
Aztán néhány lépéssel közelebbb megy, és összeszorul a gyomra.
– Láttál már valaha is ennyire hátborzongató valamit? – szólal
megKoivuaho a háta mögött, de Jessica nem hallja a kérdést.
A halott nő arca szinte hisztérikus vigyorba torzult. Még a szeme is nevet.
Az arckifejezése teljesen ellentmond a ténynek, hogy csak az imént halt
meg. Ünnepélyes fekete ruha van rajta, melynek jellegét a dekoltázs
határozza meg. Keze összekulcsolva pihen az asztalon. Az asztal üres. Se
telefon, se fegyver. Semmi.
– Megtapogattam a pulzusát. Semmi máshoz nem nyúltam –
mondjaKoivuaho, és Jessica most megfordul, hogy a rangidős rendőrre
nézzen. Azután óvatosan a nő mellé lép és az arcához hajol, hogy
megvizsgálja természetellenes vigyorba torzult vonásait.
– Mi a fene… – motyogja Jessica olyan halkan, hogy csak a nő hallhatná,
amennyiben élne. Egy gyors pillantással felméri, hogy a nő csupasz lába
keresztbe van téve a szék alatt, egy pár mattfekete Jimmy Choo tűsarkú cipő
pedig a szék mellé állítva. A kéz- és lábkörmök csillogó feketére lakkozva.
– Koivuaho? – szólal meg, miközben ismét a nő kényszeredetten
euforikus arcát nézi.
 – Igen?
– Rögtön gyilkosságként jelentettétek. Habár igaz, ez itt nem néz
kitipikus öngyilkosságnak sem…
– Az istenit! – nyel egyet Koivuaho, és néhány lépéssel közelebb megyaz
asztalhoz. Halántékán izzadság csorog végig, a füle mögött le egészen a
vaskos nyaka és az overall gallérja közé. Láthatóan kerülve az élettelen lény
tekintetét, bizonytalanul folytatja: – Nem mondták még neked, hogy azt a
telefont a központi segélyhívóba…
– Igen? – kérdezi Jessica türelmetlenül, miután a férfi egy
pillanatraelhallgat.
– Ez a nő nem telefonált oda. – Koivuaho most néhány
másodpercszünetet tartva megnyalja kiszáradt ajkát. Jessica tudja, mivel
folytatja a férfi a mondatot, de ettől függetlenül megborzong annak
hallatán: – Egy férfi volt a telefonáló.
 IV.

Roger Koponen felhajtja a maradék calvadost, ízlelgeti a szájában, de nem

érez egy leheletnyi alma- vagy körteízt sem. Olcsó szar. Maga a vacsora
viszont pozitív meglepetés volt, amiért egyáltalán nem az esemény
szervezőjét illeti dicséret, hanem a harmincas Alisát, aki a savonlinnai
könyvesbolt vezetőjeként dolgozik. Dögös kis csaj, szép arcát és gyöngyöző
kacagását alakjának rendkívül jó karbantartásával kapitalizálta. Crossfit. Ezt
említette korábban a nő, miközben elmesélte, hogyan maradt bent
exbarátja kulcsa a harmadik emeleti lakásban, és hogyan sikerült
felmászniuk oda kerti bútorok segítségével és… Blabla. Tök mindegy. Roger
a szavakat formáló, diszkrét szájfénytől nedves ajkat nézte ahelyett, hogy a
történet részleteire figyelt volna. A lényeg, hogy az említett barát egyikük
vagy mindkettejük közös döntése alapján néhány hónapja megszerezte az
ex előtagot.
Alisa úgy néz rá, ahogy a harmincas szingli nők – akik az örök ifjúság és a
sarjadozó szaporodási szükséglet között egyensúlyoznak – a legjobb esetben
néznek. Roger élvezi a figyelmet. Fiatalkorában sosem volt nőcsábász. Nem,
éppen ellenkezőleg. A másik nemmel való kapcsolatteremtésben már kora
serdülőkorában kudarcot vallott, és az első csalódások helyrehozatala
majdnem két évtizedig tartott. Fiatal férfiként túl furcsa és más volt kortársai
számára; csak negyvenes évei küszöbén kezdett el igazán bízni külsejében
és vonzerejében, manapság pedig már elhiszi, hogy a vele szemben ülő nő
csak őt nézi nagy szemekkel, és nem valami hülye, Shia LaBeoufra hasonlító
fiatal pincért, aki mögötte áll és tovább töltögeti a közepes almapárlatot.
A korral aztán jött a siker, a pénz, az önbizalom és mindenekelőtt az a
karizma, ami puszta mesterséges lebarnulással, az ingen át kidudorodó
hasizmokkal és dús hajzattal nem érhető el. A nők akarják őt. Mint számos
kitartó magvető, ő is megtalálta a saját termőföldjét: azt a nőtípust, akit
mindig megkap. Ehhez a szerencsés csoporthoz csatlakozott végül Maria. És
mindenképpen ide tartozik a könyvesboltos Alisa is.
 – Én vagyok az egyetlen, aki nem olvasta még a Boszorkányüldözéseket?
– kérdezi Alisa hangosan nevetve. Az asztalnál ülő talpnyalók ironikus
megjegyzéseket tesznek, és ők is nevetnek. Alisa megkóstolja a borát, és
pohara mögül játékosan Rogert nézi; békítőleg megrándítja a vállát, mintha
éppen tarkón dobta volna a férfit egy hógolyóval. Provokatívan flörtöl.
Roger szerint ez pokolian szexis. Érzi kezdődő erekcióját, és azt fontolgatja,
miként tudna felállni az asztaltól és a férfimosdóba menni. Alisa követni
fogja, kétség nem fér hozzá. Jól meghintáztathatná a könyvesboltost
anélkül, hogy rögtön utána a kis szállodaszoba ágyában kelljen néznie őt.
Mélyenszántó témákat kitalálni, mikor semmi célja sincs már a
beszélgetésnek.
– Te a kisebbséghez tartozol, Alisa – mosolyog a nő mellett ülő
PaveKoskinen, kistányérjából kikaparja az olvadt fagylaltot, és folytatja: – Az
az érzésem, hogy kivétel nélkül mindenki olvasta. Még azok is, akik sosem
olvasnak krimit.
Roger leteszi a poharát az asztalra, Koskinenre mosolyog, és biztos benne,
hogy nem sikerül utálatát a mesterkélt vigyorral lepleznie. Az idős férfi a
maradék méltóságát is elveszti azzal, hogy folytatja a hízelgést, és olyan
szurkálódástól mentegeti írósztárját, amelyben helyzetfelismerési
képességének hiánya miatt nem veszi észre a násztáncot.
– Ki kell mennem a mosdóba – szólal meg Alisa, szája sarkát megtörli
aszalvétával, mintha ez az etikett része volna, és feláll. A lány előbbre jár egy
lépéssel. Roger a tekintetével kíséri, amint Alisa magas sarkú cipőjében
megkerüli az asztalt, aztán pedig mellette elhaladva észrevétlenül megérinti
az ő hátát. Felesleges gesztus, ez a játék egyébként is világos. Roger
körbepillant az asztal mellett ülő dinoszauruszokon, és azt veszi észre, hogy
csak Pave Koskinen kíséri bizonytalanságot sugárzó tekintetével Alisa
távolodó hátát. Ezek szerint neked is van pulzusod, Pave. Roger a calvadosos
pohár szárát simogatja, és a következő húzását fontolgatja. Az utolsó kaland
óta fél év telt el. Utána számtalanszor megfogadta, hogy nem csinál
butaságokat Maria háta mögött. Legalábbis olyan helyzetekben nem,
amikor a lebukás kockázata nagyobb a kísértésnél. Ez határeset. A fiatal nőt
a szemében égő vágy teszi rendkívül érdekessé, bár a vacsora során kiderült,
hogy mélyebb kapcsolatra hiábavaló számítani. Pikk-pakk. Két perc alatt
elintézhető.
Roger hátrébb tolja a székét, szinte izgatottan sóhajt egyet, és feláll.
Megnézi a telefonján, hány óra, és látja, hogy három új hívása érkezett
ismeretlen számról. Ezenkívül egy WhatsApp-üzenet is jött Mariától. Két
órával ezelőtt. Az új, drága udvari világítás nem működik! Alatta egy síró és
egy dühös narancssárga szmájli.
Roger szúrást érez a gyomrában. Attól még, hogy lelkiismeretfurdalása
van a viselkedése miatt, nem látja magát kevésbé seggfejnek. Hirtelen
megérti, hiba volt csak azért elköteleznie magát, mert nem akarta, hogy más
is részesüljön a zsákmányból. Tisztában van vele, hogy bármelyik középkorú
férfi odaadná a fél veséjét, hogy egy olyan nő mellett öregedhessen meg,
mint Maria. És mégis a könyvesboltos nőcske után fut.
Ne stresszelj. Majd holnap elintézem. Egy pillanatig vár, hogy Maria
elolvassa az üzenetet, de hiába. Így hát visszadugja nadrágzsebébe a
telefont.
– Elnézésüket kérem – mondja különösebb magyarázkodás nélkül,
ésotthagyja az asztalt. Csak a különteremből kilépve hallja, hogy odabent
lassanként folytatódik a légyzümmögés. Arról, hogy milyen vidám volt az
este, és hogy Roger Koponen bizonyára sikeresnek tartja a rendezvényt.
A szálloda éttermében rajtuk kívül nincs más; az üres termen átvágva a
mosdókhoz indul. Elhalad a recepció előtt, bólint a pult mögött álló szállodai
portásnőnek, aki épp az előbb vette fel a telefont. Észreveszi, hogy a női
mosdó ajtaja résnyire nyitva van. Egyre hevesebben ver a szíve, lelki
szemeivel már látja, amint hamarosan derékig felhúzza a fekete-fehér csíkos
ruhát, lehúzza a bugyit, és behatol a fiatal nőbe, kezét a szájára tapasztva,
nehogy felkeltse a többi vendég érdeklődését. Alighogy megfogná a
kilincset, hangot hall a háta mögött, és megdermed. Mint egy tinédzser, aki
engedély nélkül szökne házibuliba, de anyja dühös hangja utoléri. Ez a hang
azonban nem szidalmazó, inkább bocsánatkérő. A portásnő az.
– Elnézést, ugye ön Roger Koponen? – szólal meg biztonságos
távolságból.
 – Igen – feleli Roger azt fontolgatva, sikerülhet-e hihetően
előadnia,hogy elvétette a pásztorlány sziluettjét ábrázoló szimbólumot.
– Telefonon keresik – mondja a fiatal nő, és Roger gondterheltnek
látjaaz arcát. Telefon? A picsába, micsoda időzítés!
– A rendőrség – folytatja a nő, mielőtt még Roger kérdezhetne bármitis.
– Micsoda? – szalad ki nyersen Roger száján; egyszerre meglepett
éscsalódott. A női mosdóban cipősarkak kopognak a csempepadlón.
– A rendőrség hívja. Állítólag valaki idetart tőlük.
– Miért…?
– A felesége. A feleségével kapcsolatban.
 V.

Jessica Niemi a fekete bőrkesztyűt vékony, elasztikus gumikesztyűre

cserélte. Miközben a gyűrődéseit simítgatta, felettese, Erne szavain
gondolkodott. A kesztyű a bizonyítékokat védi a nyomozóktól, de a
nyomozókat is a bizonyítékoktól. Jelen esetben ez meglehetősen helytálló.
A holttestet nézve lehetetlen megállapítani, miben halt meg a nő. Nincsenek
vérző sebek, fojtogatási nyomok, és semmilyen más jel sem utal a halál
módjára. Az asztalon – vagy inkább az egész szobában – lehet valami
mérgező, ami szabad szemmel nem látható.
– Itt vannak a helyszínelők. – Ez Jusuf Pepplének, csoportjuk
bűnügyinyomozójának a hangja.
Jessica a sötét bőrű férfira néz, aki fejével a nyitott bejárati ajtó felé int.
Jessica nem lát ki az utcára, de hallja az üresjáratú motor hangját és a furgon
tolóajtajának csapódását. Jusuf Jessicánál két évvel fiatalabb, szép arcú,
nagy szemű, sportos férfi, gyökerei valószínűleg Etiópiában erednek. Jusuf
azonban sosem járt Etiópiában: a Helsinki melletti Sipoo kertváros egyik
negyedében, Söderkullában született és nőtt fel, és egy talán túlságosan is
szimpatikus vidéki fiú benyomását kelti.
– Sikerült a férjet elérni? – kérdi Jessica, és behunyja a szemét. A
nagyház a szél kénye-kedve szerint lélegzik, és szinte hallani, amint igyekszik
elmesélni saját sztoriját az itt történtekről.
– A férfit megtalálták. A savonlinnai rendőrségtől valaki útban van
aszállodába, ahol… – kezdi Jusuf, de egy mobiltelefon csöngése
félbeszakítja. Jessica kinyitja a szemét és körbepillant.
– Hol cseng? – motyogja, és látja, hogy Jusuf a szoba másik felébenlévő
ülőgarnitúra felé indul.
– Itt van, a távirányító mellett, becsúszott a párnák közé.
– Várj! – mordul rá akaratlanul Jessica, és határozott léptekkel Jusufhoz
siet. A kanapé felől, távolról ismerős dallammal szóló iPhone képernyőjén
egy férfi képe villog. Rouzer <3.
 – Rouzer?
– Roger. Roger Koponen – hajol a telefon fölé Jessica.
– Pokolian ismerős ez a név…
– Nem vagy egy könyvmoly, ugye? – kérdezi Jessica lakonikusan, és
apadlóra mered.
Jusuf egy pillanatig a képernyőn mosolygó középkorú férfit nézi, majd a
felismerés öröme jelenik meg az arcán. Jessica félrehúzza a szájmaszkot,
leveszi jobb kezéről a kesztyűt, és mutatóujjának középső ujjpercével
válaszol a hívásra. Bekapcsolja a hangszórófunkciót is.
– Halló?
– Maria? – hallatszik rövid csendet követően egy határozott, de
ijedtférfihang.
– Roger Koponen? – Jessica közelebb emeli arcához a telefont.
– Ki beszél?
– Jessica Niemi bűnügyi főnyomozó, a Helsinki Rendőrfőkapitányságtól
– válaszol Jessica, és egy lélegzetvételnyi szünetet tart. A férfi nem szól
semmit, Jessica azonban kiérzi bizonytalan hangjából, hogy eljutott hozzá a
gyászhír. – Igazán sajnálom.
– De… Mi történt? – Roger Koponen hangja nem tört meg, de
intonációja tétova.
– Sajnálom. Legjobb, ha most hazajön. – Jessica torka elszorul az
együttérzéstől. Pályája során ritkán folytatott hasonló beszélgetést. Csak
pár alkalommal jutott neki a felelősség, hogy közölje a gyászhírt a
hozzátartozókkal. Viszont több kollégája is állította, hogy sokadszorra sem
lesz könnyebb ez a feladat. Hogyan is lehet elmondani az embereknek
azokat a szavakat, amelyektől mindenki a legjobban fél? Jessica
elgondolkodik, kitől és hogyan hallotta ő maga ezeket először. Talán az
intenzív osztály orvosaitól? A szociális munkástól? Nagynénjétől, Tinától?
Jessica nyel egyet, hogy enyhítse torka szárazságát, és már éppen
mondana valamit, amikor Roger Koponen leteszi a telefont. A szél süvítése
épp jókor marad abba, és pár pillanatig világosan hallják a helyszínelők
beszélgetését a ház előtt.
 – Azt mondtad, hogy Savonlinnában van a férj? – kérdezi Jessica, denem
néz Jusufra. A telefon képernyője elsötétül. Jessica megpróbálja
visszakapcsolni, de jelszó nélkül nem sikerül. A készülék hirtelen egy
haszontalan fekete fémdarabbá válik.
– Azt mondták a fiúk.
– Basszus! – motyog ismét Jessica, és a távolabb álló rendőr
hegyeznikezdi a fülét. Micsoda egy eset! Finnország jelen pillanatban első
számú exportcikkének, Roger Koponen krimiírónak a felesége meghalt,
legalábbis gyanús körülmények között. A férj az ország másik felében, ami
statisztikailag kizárja a legvalószínűbb alternatívát. Itt, az orrunk előtt egy
mobiltelefon, amelyről Maria Koponen gyilkosa minden valószínűség szerint
csak az előbb hívta fel a központi segélyhívót.
Utána pedig távozott a viharos éjszakába. A tettes nem lehet messze.
Ugyanakkor azonban Jessica rájön, hogy elhamarkodottak a feltételezései.
– Erről a számról telefonáltak a központi segélyhívóba? – teszi fel
akérdést, és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy a kanapé fölött a
hisztérikusan nevető Maria Koponenre nézzen. Vagyis ilyennek látszana a
fényképeken. Túljátszott, kitörő öröm. De ez nem fénykép. A szobában
minden más él. A kék fények, a szél, Jusuf és a kint táncoló csupasz fák.
Maria Koponen azonban halott, mint a kő.
– Nem tudom – mondja Jusuf, és lehúzza kabátján a cipzárt. A
nyitottajtón át jeges levegő áramlik a szobába, mégis forróság van.
– Ellenőriznéd a központnál? Most azonnal. – Miközben Jessica
beszél,három fehér overallba öltözött alak imbolyog be lassan a nappaliba,
mintha nem akarnák felébreszteni az asztal végén örök álmát alvó
hercegkisasszonyt.
Jessica figyeli, ahogy a helyszínelők munkához látnak. Olyan rutinszerűen
teszik, mintha valami hétköznapi dologról lenne szó, például egy
mosogatógép kiürítéséről. Ezek a védőruhába burkolózó embertortillák
bármilyen mértékkel mérve is annyi mindent láttak már, hogy nem ijednek
meg akármitől. De Jessica akaratlanul is észreveszi, hogy mindegyikük
egyenként megáll, megszemléli a holttestet és a csinos arcot, melynek
kifejezése leginkább Jack Nicholson Jokerére emlékeztet.
 – Az első elintézve – motyogja az egyik helyszínelő a maszkja és
akapucnija mögül. A lépcső felől visszhangzó lépésekből következtetve az
imént jött le az emeletről, most Jessica előtt áll tétlenül, és vizsgálódva néz
körbe a szobában. A három másik helyszínelő intenzíven dolgozik a holttest
körül. Jessica a férfira néz, és összehúzza a szemét, jelezve, hogy nem érti,
amit mond. Száz százalékig megbízik ezeknek az embereknek a
szaktudásában, és eddig még sosem kellett beleavatkoznia a tetthelyen
elvégzendő rutinfeladatokba.
– Mi lett elintézve? – kérdezi mégis, de a férfi már félig megfordult,
éseltűnik a folyosón.
Jessica az asztal mellett a könyvespolchoz megy, amely dugig van pakolva
vinil hanglemezekkel. Elhalad a hosszú sor előtt, gumikesztyűs ujjhegyei az
albumok borítójának vékony gerincén ugrálnak. Többtucatnyi LP – a
házaspár nagyon szeretheti az analóg zenei felvételeket. Az író polca tele
zenével. Jessica megáll a lemezjátszó előtt, megállapítja, hogy vadonatúj, és
minden valószínűség szerint rá van kapcsolva az épület vezeték nélküli
hangfalrendszerére. A tű felemelkedett a lemez felületéről, és a polivinil-
klorid korong mozdulatlanul fekszik a túl nagy lemeztányéron. 33-as lemez.
Kislemez. A lejátszó melletti kisasztalon ott a borító: a fekete-fehér képen
John Lennon kerek napszemüvegben néz a kamerába. Imagine. Released as
a single for the first time in the UK. Jessica kézbe veszi a lemezborítót és
megfordítja. Két oldal. Két szám. Oldalanként egy. Imagine. Jessica hátán
végigfut a hideg, ahogy eszébe jut, mit mesélt az előbb Koivuaho. Az az
iszonyú zene. Ha szólt a szám a járőr megérkezésekor, valakinek akkor kellett
feltennie a lemezt, amikor a nyomozók beléptek a házba.
Jessica az asztalra ejti a borítót, és kabátja széle alá csúsztatja a kezét,
mielőtt még tudatosulna benne felismerésének jelentősége. Kezét Glock
pisztolya markolatára nyomja, és a holttest körül szorgoskodó fehér
angyalok felé fordul. A helyszínelők hárman vannak. Egész idő alatt csak
hárman voltak; és egyikük sem ment fel egy pillanatra sem az emeletre!

VI.
Jessica fürge léptekkel vág át a rövid folyosón a bejárati ajtóhoz. Felkattintja
a pisztolytáska fedelét, és kissé maga felé fordítja a fegyvert, hogy kinyíljon
a zárszerkezet. Lüktet a halántéka, ritmikus, egyre erősödő szívverése
érezteti vele, hogy eleven lény, normális testfunkciói működnek. Az ajtóhoz
érve három egyenruhás rendőrt, két rendőrségi furgont, a műszakiak
kisbuszát és egy éppen az udvarra érkezett halottaskocsit lát. A feleslegesen
hívott mentő viszont indulóban van. A megkülönböztető jelzésű járművek
villogó vörös és kék fényei uralják az éjszaka idilli színvilágát; súrolják a
szomszédos telkeket, épületeket, és egyre több ablakban gyullad ki a
kíváncsiskodókról árulkodó villanyfény.
Mielőtt még Jessica megszólalhatna, a nyomozók észlelik, hogy valami
nem stimmel.
– Minden rendben?
– Hová ment? – kérdezi nyomatékosan Jessica.
– Ki?
– Az a helyszínelő!
– Ja, az… – mondja az egyik rendőr, és hüvelykujjával a lejtős
utcairányába mutat. – Arrafelé, az előbb… – Futva?
– Gyalogolva.
– Egyikőtök velem jön! – kiáltja Jessica, és néhány lépést tesz hátrafeléa
lejtőn. A szélben lengő utcai lámpák megvilágítják az utat.
– Csak nem az volt a…?
– Te pedig jelentsd azonnal a központnak, hogy a gyilkos épp az imént,
gyalog hagyta el a tetthelyet. Több emberre van szükség, de gyorsan! –
adja ki az utasításokat Jessica, és kihúzza tokjából szolgálati fegyverét. A
drámai mozdulattól a szakállas rendőr összerezzen, mintha csak most
értené meg, hogy a nő komolyan gondolja, amit mond.
Leereszkednek a hóborította utcán, amelyen olyan mély keréknyomok
vannak, hogy akár villamossíneknek is lehetne nézni őket. A járdán világosan
kivehető egy sor egészen friss lábnyom. A fehér overallos férfi tényleg
sétálva folytatta útját: ha futott volna, a lábnyomai távolabb lennének
egymástól. Utolérhetik, ha nem számít rá, hogy ilyen hamar követik. Ennek
ellenére Jessica néhány rövid másodpercre összezavarodik, amikor a
nyomok mentén a kereszteződés felé sietnek. A gyilkos tudja, hogy
utánaerednek. Nyilvánvalóan ezt is akarta: egy pillanattal ezelőtt odament
Jessicához, és kinyitotta a száját, pedig simán, senkitől sem zavartatva
elhagyhatta volna a házat. Ha Jessica már akkor rájött volna, hogy a férfi
nem helyszínelő… Megborzongott. Szemtől szemben állt Maria Koponen
szarházi gyilkosával. És ez a seggfej most itt van valahol a közelben,
szabadon és diadalittasan.
– Nem lehet nagyon messze – mondja a tagbaszakadt rendőr. A
kereszteződéshez közeledve, ahol a behavazott magas fenyősövénytől
nem látni a keresztutcára, Jessica két kézzel fogja meg a pisztolyát.
Lelassítja lépteit, majd jelentőségteljesen a mellette haladó rendőrre néz,
aki szinte tükörképeként követi mozdulataival. Jessica kikukucskál a
sövény mögül. Néptelen utcát lát, melynek mindkét oldalán parkoló autók
sorakoznak.
– A kurva életbe… – motyogja Jessica lábnyomok után kutatva. Egysincs.
Nemrég járt erre a hóeke, a szökevény nyugodtan folytathatta útját
látható nyom nélkül az úttesten. Jessica közeledő rendőrjárőrök szirénáját
hallja. Valahol a távolban tompán kattog a hóeke.
– Az autó mögé bújhatott. Vagy az autók alá – súgja magabiztosan
arendőr, és nyugodtan közelít az első járművekhez.
– Csak akkor tenné, ha gyorsan kellene elrejtőznie – mondja
Jessicaszinte normális hangerővel.
– Hát nem kell?
Jessica nem válaszol. Magában átkozza a hosszú másodperceket, amikre
szüksége volt, hogy ráébredjen: a gyilkos kisétált a rendőrség által lezárt
tetthelyről.
– Talán itt parkolt az autójával – véli a rendőr. Ez nem teljesen
lehetetlen. Első pillantásra azonban nem látni meleg motortól megolvadt
nyomot a havas parkolóhelyen, sem az úttestre forduló keréknyomokat.
– Hogy hívnak? – kérdezi Jessica, miközben óvatosan haladnak
egyikautótól a másikig.
– Hallvik. Lasse Hallvik, rangidős rendőr.
 – Oké, Lasse. Ellenőrizd az autókat. Légy résen! Az erősítés úton van –
mondja Jessica, és kocogva indul el a fényesen kivilágított úton.
– Csak nem mész egyedül utána?
Jessica még csak nem is válaszol. Előhalássza zsebéből a telefonját és a
füléhez emeli, másik kezében továbbra is a pisztolyt tartva. Az utca közepén
fut, az autók között, és tudja, hogy Hallvik hátulról fedezi. Legalábbis ezen
az útszakaszon.
– Halló? – Erne Mikson főfelügyelő éber hangja válaszol a hívásra.Jessica
felettesét fél órával ezelőtt nevezték ki az ügyben nyomozó csoport
vezetőjének.
– Nem tudom, elért-e az üzenet a központon keresztül, de le kell
zárnunk a kulosaari hidakra vezető csomópontokat. Most azonnal. –
Jessica meghallja a feszültséget saját hangjában.
– Mi történik ott?
– Gyalog követem a gyilkost.
– Kivel?
– Egyedül.
– Jessica!
– Épp erre ment el. Mindenképp látnom kell… Az istenit, várj!
Jessica a kabátzsebébe csúsztatja a telefont, és ismét két kézzel tartja a
Glockot. Egy pillanatig biztos benne, hogy embert látott a földön. A fehér
overall azonban üresen rezeg az utca közepén, mint egy Michelin-figura,
amit tőrrel kiszúrtak. Egyik lábszára lebeg a szélben, mintha az irányt
mutatná, amerre tulajdonosa minden valószínűség szerint folytatta útját.
Jessica hátrapillant; látja, hogy Hallvik százméternyire az autók között
hajladozik. Szájába veszi két ujját és füttyent, hogy felhívja kollégája
figyelmét.
– Lasse! Figyeld, nehogy áthajtson ezen valaki! – Jessica nem
biztosbenne, hogy kollégája meghallotta az ellenszélben eleresztett
kiáltást. De Hallvik felegyenesedik, és feléje siet. Jessica megy tovább, és
már a következő lépést fontolgatja, amikor meghallja a szirénák erősödő
hangját. Valamilyen meghatározhatatlan ösztön megállítja, és megsúgja
neki a szomorú igazságot: nem fogják el a tettest. Ezen az éjszakán nem.
 Mély lélegzetet vesz, szúrást érez a tüdejében. Aztán a zsebébe nyúl, és a
füléhez emeli a telefont.
– Erne?
– A kurva életbe, Jessica! Már azt hittem, hogy…– Ezt elcsesztem, Erne.
Hallja főnöke hangját, de lélekben már egy forgó körhintára ugrott. Ezen
a körhintán menet közben nincs helye egyetlen új gondolatnak sem. A Maria
Koponen élettelen arcára mosolyt varázsló férfi a sötétség bugyraiból
figyelheti őket. Őt sehol nem látni. Mégis ott van mindenütt.
 VII.

Erne Mikson főfelügyelőt már harmadik hete gyötri az influenza, de az autó

utasterének jellegzetes szaga – marcipán, régi, kopott bőr és beégett
kuplung furcsa keveréke – ennek ellenére behatol eldugult orrlyukán.
Tompa hangjelzést hall, és kiveszi hóna alól a lázmérőt. 37,4. Csessze meg…
Ez 0,3 fokkal több, mint mikor Pasilában beszállt az autóba. Az órájára
pillant, belső zsebéből kis alakú jegyzetfüzetet vesz elő, és beírja a számot a
következő üres kockába. A vastag füzet már több éve használatban van, az
utolsókat rúgja.
Erne összerezzen, ahogy régi, 3-as sorozatú BMW-jének első ajtaja
kinyílik. Harminchárom éves, fekete hajú nő ül be, komor arckifejezése és a
homályos világítás kiemeli szép arcának szögletességét. Kis ideig mindketten
maguk elé néznek: a száz méterre lévő villa előtt tucatnyi autó parkol.
Közelebb, az úton keresztben egy rendőrségi furgon áll, amelynek üzenetét
kék-fehér kordonszalag hangsúlyozza.
– Megérkezett a cirkusz Kulosaariba – szólal meg végül Erne
Mikson,zsebre dugja a füzetet, kivesz egy nikotinos rágógumit a
csomagolásából, és a szájába teszi. A résnyire nyitott ablaknál tíz perce
elszívott cigaretta nyugtató hatása szertefoszlott. Azonkívül most már
mindenképpen csökkentenie kell. Sőt, egészen abbahagynia. Hogy ez
használ-e még valamit, akkor derül ki, amikor az orvos felhívja és közli a
mintavétel eredményét.
– Nem szándékozol bejönni? – kérdi halkan Jessica, tarkóját a
fejtámlának támasztva.
– Nem. Ha egyszer nem muszáj. – Ernének majdnem leragad a
szeme.Kissé lejjebb tekeri az ablakot. – Negyvenes férfi, normális testalkatú,
viszonylag széles vállú, 180 cm magas, kék szemű és… az időjáráshoz képest
könnyen öltözve?
– Nem hiszem, hogy az alá az overall alá vastag kabát beférne.
 – Hat fazon van, akire illik a leírás, mindegyiken vastag kabát volt. Egyaz
utcáról, három a bevásárlóközpont sörözőjéből. És még kettő a
gyorsforgalmi út buszmegállójából. A keresést kiterjesztettük azokra a
területekre, ameddig a férfi futva eljuthatott. Még öt perc, és a herttoniemi
tengerpartot is át kellene fésülnünk. És akkor szépen el is fogynak az
erőforrásaink. – Erne a mellette ülő nő felé fordulva folytatja: – Te, Jessi,
mindent pont úgy csináltál, ahogy kellett.
Jessica elmosolyodik a főnöke szavain, de ezek sem vigasztalják. Erne úgy
beszél vele, mint az edző az ififocistával, akit lecserélt az első félidő után. Az
empatikus hang nem feledteti a valóságot: hogy a terepen nem sikerült
minden.
– Mondd, Erne… – kezdi Jessica, nyel egyet, majd folytatja: – Miótavagy
az egységnél? És ez alatt az ezer év alatt egy nyomozó hányszor beszélgetett
a tetthelyen a gyilkossal, akit aztán futni hagyott?
– Nézheted így is a dolgot, ha kínozni akarod magad.
– Hogy a fenébe lehetne ezt bárhogy másképp nézni?
– Hát például úgy, hogy a fickó fegyvert ránthatott és mindegyikőtöket
lelőhetett volna. Vagyis ha te abban a helyzetben gyanakodni kezdtél volna,
és el akartad volna kapni. Valószínűleg senki sem tudott volna reagálni –
mondja Erne, és lehalkítja a rádiót. Jessica arcán látni, hogy az
elhangzottakban van valami. Biztonságban érezték magukat, és a férfi
könnyen árthatott volna bárkinek, aki a házban volt. Maria Koponenen kívül
másnak is.
– Hat gyanúsított? – kérdezi végül Jessica, és lehúzza kabátján a cipzárt.
– Az overallon található rostokat összehasonlítják a férfiak DNS-ével.
– És a szájmaszk?
– Azt nem találtuk meg. Biztos valamelyik szemetesben van. Vagy
atettesnél.
– Annak nincs semmi értelme – mondja halkan Jessica.
– Mert az overallt az utcán hagyta?
– Igen.
– Hallgass ide, Jessi! – Erne krákog, hogy elejét vegye a felesleges
spekulációknak. A szemközti ház kapujából az utcára kilépő férfira figyel,
akinek Jusuf integet, hogy ne jöjjön közelebb. A kíváncsi szomszédok
gyűlnek a dögszagra.
– Gondolod, hogy felismernéd annak az alaknak a hangját? –
kérdeziErne, miközben az egyik nyomozó kezdi feljegyezni a vastag kabátot,
pizsamanadrágot és csizmát viselő férfi beszámolóját.
– Természetesen. De fogadok, hogy a tettes nincs azok között, akik
afelvételeken láthatók.
– A pesszimista sosem csalódik. – Erne a hátsó ülésen lévő bőr
aktatáskáért nyúl, és egy tabletet kotor elő belőle. Pár pillanat múlva
odanyújtja Jessicának. – Hat videó. Ugyanaz a mondat hatszor – közli Erne.
– Az első elintézve.
Jessica végignézi a klipeket, meghallgatja a hangokat, és minden férfinak
mélyen a szemébe néz; hinni akar benne, hogy megtalálja köztük a bűnöst.
A lopakodót, aki háromnegyed órája még előtte állt, Maria és Roger
Koponen otthonában, a hanglemezpolcnál. A felvételen az azonosítási
sorban állók közül kettő láthatóan részeg, amit a képernyő aljára írt
megjegyzés szerint az alkoholszondás teszt igazol. Egyikük meglepően – bár
tulajdonképpen nem gyanúsan – nyugodt, a többi három pedig frusztráltnak
látszik. Nem csoda, kinek ne baszná a csőrét, hogy erős fényszórók előtt állva
szalagra kell szajkóznia a rendőrök által diktált mondatot, anélkül, hogy
fogalma lenne róla, mi célból. Valaki többet tud. De ahogy Jessica
feltételezte, ő nincs a videón látható férfiak között.
– Nem – mondja, és visszaadja az iPadet Ernének.
– Biztos vagy benne? – Erne tudja, hogy kérdése válaszra sem érdemes.
Rövid hallgatás után sűrű ősz hajába túr, és igyekszik rekedtségét kiköhögni.
A torka mélyéből hallatszó zihálás azonban nem tűnik el köhögéssel.
– Tessék. Rasmus összegyűjtött minden lényegeset Maria Koponenről–
nyújtja át Erne a nyomtatott anyagot Jessicának. A halott nő curriculum
vitae-je, alapinformációk félbeszakadt életéről.
Jessica kezébe veszi, és sorról sorra kezdi olvasni a papírt.
– Kora: 37… Iskolai végzettsége: gyógyszerész, PhD… Foglalkozása:
termékfejlesztési igazgató, Neofarm Rt…
– Nem tudom, kiderül-e ebből valami hasznosítható.
 – Majd meglátjuk – mondja Jessica, összehajtja a papírt, és a
zsebébeteszi. Egy fehér nyúl ugrál át az úttesten. Talán azt is ki kellene
hallgatni.
– Most be kell ugranom Pasilába, a központba, sajtóinfóra –
folytatjaErne.
– Nem irigyellek.
– Rendkívüli a helyzet. Figyelmeztetni kell az embereket.
– Mire? Hogy ne nyissanak ajtót helyszínelőknek? – mormolja Jessica
akézfejét simogatva.
Erne kényszeredetten felnevet. A fekete humor a munkához tartozik, de
Jessica mesterien feszegeti a határokat. Aztán csendben ülnek, hogy
összeszedjék gondolataikat.
– Ki kell terjeszteni a nyomozást. És itt van még Roger Koponen
meghallgatása is – mondja végül Erne, feltekeri az ablakot, és így folytatja:
– Mindezt én intézem. A te feladatod kideríteni, mi a fene történt ebben a
házban. Látom, a szomszédokkal már beszélnek. Valaki talán látott valamit.
– Oké. – Jessica kinyitja az utas oldali ajtót. – Próbáld megúszni infarktus
nélkül, Ser Davos.
– Ha valaki, akkor éppen te vagy az, aki miatt kaphatok, Arya.

VIII.

Roger Koponen az asztal mellett ül, ujjait az üres vizespohár köré fonva, és
meredten nézi a vele szemben ülő nő homlokát. A szobából az imént
távozott szociális munkás közölte, hogy a szomszédos helyiségben vár, ha
Roger beszélgetni szeretne a történtekről. Sanna Porkka felügyelő a
légbuborékokkal díszített kancsóért nyúl, és vizet önt a férfi poharába.
Porkka negyvenkét éves, egyedülálló nő, egész életét ebben a
keletfinnországi városban töltötte. A rendőri munkán kívül a vadászat, a
tájékozódási futás és három öreg nőstény finn kopó körül forog az élete.
– Bizonyára vissza kellene indulnom Helsinkibe – mondja Roger, üveges
tekintete a fal és a mennyezet találkozási pontjára mered.
 – Értem – dől hátra nyugodtan a székében Porkka. – Előbb azonban
aszondába kellene fújnia. Nyilván fogyasztott némi alkoholt az est
folyamán…
– A kurva életbe! – hitetlenkedik Koponen.
– Tulajdonképpen azt szeretnénk, ha itt maradna éjszakára
Savonlinnában, ahogy eredetileg tervezte.
– Miért?
– Az ilyen hírek hallatán mindenki megrendülne. Hazáig sokat
kellvezetni, az időjárási viszonyok rosszak, és Helsinkiben ma éjszaka semmit
sem tudna segíteni.
– Ez igaz. Ahhoz már túl késő van – mondja szinte súgva Roger Koponen,
és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában, arckifejezése azonban mély
fájdalmat tükröz.
Porkka tisztában van vele, hogy a hozzátartozók viselkedése gyakran
furcsa és következetlen. A reakciókból csak ritkán lehet valami
hasznosítható tényre következtetni. A dermedten csillogó tekintet, a sápadt
bőr és a szapora légzés mégis valódi megrendülésről tanúskodik.
– Megtalálták a férfit? – Roger Koponen most a korábbinál kissé
határozottabban kérdez, és remegő kézzel emeli szájához a poharat.
Sanna Porkka gyorsan a jegyzeteibe pillant, hogy ellenőrizze, mit mondtak
el eddig az áldozat férjének. Roger Koponennel ezek szerint csak annyit
közöltek, hogy a felesége otthonukban, Helsinki Kulosaari városrészében
halt meg, és a rendőrségnek alapos a gyanúja, hogy gyilkosság történt.
Ezután Porkka ismét a férfi kérdésére koncentrál.
– Elnézést, de van valamilyen oka feltételezni, hogy a tettes férfi? –
kérdezi Porkka, és minden igyekezetével azon van, hogy elkerülje a
kihallgatási hangnemet. A rendőrségnek jelenleg semmi oka sincs azt hinni,
hogy Koponennek bármi szerepe is lenne a felesége halálában, de nehéz
lehet ezt majd véglegesen kizárni, ha a meghallgatásnál ostoba
figyelmetlenségi hibákat követnek el. Sanna Porkkának tulajdonképpen
nincs szerepe az ügy nyomozásában, az ő feladata csupán annyi, hogy rövid
ideig szemmel tartsa a feleségét elvesztett celeb írót. Azonban túl nagy a
csábítás, hogy néhány alapvető kérdést feltegyen neki.
 – Nem tudom. De nem ez a valószínűbb? – Roger Koponen lassan beszél,
és leteszi az asztalra a poharat. Kissé kitisztul a tekintete, mintha büszke
lenne észrevételére. Porkka összeszorítja a száját és bólint. A statisztikákat
alapul véve igaza van a férfinak. Finnországban tízből kilenc esetben férfi a
gyilkos. Ez a szám még nagyobb akkor, ha az elkövető és az áldozat korábbról
nem ismeri egymást.
– Az egyetlen cél most elfogni a tettest. És Helsinkiben úgy
gondolják,legjobban éppen számítógép mellett tud most segíteni. Itt,
Savonlinnában, a rendőrségen, ahová mindent megszerzünk, amit akar.
Nem az autóban, ahol fáradtan és megrendülten saját és esetleg más úton
lévők testi épségét is veszélyezteti – mondja Porkka, és összeszorítja a
száját, azt remélve, eléggé empatikusnak hatott. Aztán bepötyögi a laptopba
a jelszót.
– Ugyan mi hasznom lenne a számítógép mellett? – ráncolja
RogerKoponen a homlokát.
– Erne Mikson, a nyomozás vezetője Helsinkiben szeretné, ha
tudnaönnel videón beszélni – mondja nyugodt hangon Porkka, és
összekulcsolja kezét az asztalon.
Roger pislog, mintha egészen abszurdnak találná a javaslatot. Testbeszéde
azonban nem utal közvetlen ellenállásra.
– Videóbeszélgetés? – mormolja, és komolyan fontolgatni látszik a
gondolatot.
– Ahogy mondtam, az egyetlen végcél elfogni…– Az előbb célt mondott.
– Bocsánat…?
– Az előbb azt mondta, az egyetlen cél elfogni a feleségem gyilkosát.
Nem végcél – mondja Koponen, körmével a szemöldökét vakarva. Parányi
darabka elhalt bőr hullik az asztalra, a pohár mellé.
– Igen. Bizonyára ezt mondtam – próbál megértően mosolyogni Porkka.
Egy pillanatig azt fontolgatja, magára kellene hagynia a férfit, hogy
megnyugodjon. De nincs idő erre. Fél órával ezelőtt kapta meg a jelentést,
miszerint a gyanúsított továbbra is szökésben van.
A négyszögletes falióra percmutatója a tizenkettes számra ugrik.
– Elnézést, azonnal visszajövök – mondja Porkka.
 A férfi néhány másodperces késéssel bólint látszólagos jóváhagyása jeléül.
Sanna Porkka becsukja maga mögött az ajtót, és int az ügyeletes rendőrnek,
hogy figyeljen. Egy pillantást vet a viszonylag fiatal szociális munkásra, aki
épp a kávébabot hangosan őrlő italautomata előtt áll, aztán az irodájába
indul.
– Készen áll Koponen? – kérdezi Erne Mikson fáradt hangon a
telefonban. A háttérből autómotor zúgása hallatszik.
– Eléggé fel van dúlva.
– Ettől függetlenül mindenképp beszélnünk kell vele.
– Persze – mondja Porkka, és az ablakhoz lép. A sötétből csupasz nyírfák
integetnek sovány ágaikkal befelé a melegbe.
– Természetesen könnyebben menne szemtől szemben – kezdi Erne,
ésSanna Porkka hallja a fóliacsomagolás zörgését. Megszakad a beszéd, a
férfi állkapcsa egy pillanatig teljes odaadással őrli a rágógumit, aztán Erne
rekedt hangon folytatja: – Valahogy tiszteletlennek érzem, hogy a friss
özvegyet képernyőn át beszéltessem, de muszáj mielőbb annyi információt
szereznünk, amennyit csak lehetséges.
– Okés – válaszolja Porkka, és úgy érzi, mintha egy bizonytalan
tinimódján beszélne, aki érti ugyan a felnőttek nyelvét, de nem tudja azt
használni.
– Tizenöt perc. Utána a gép mellett leszek. Addig vedd gondjaidba
aférfit.
– Sorry, de még egy dolog… – szúrja közbe Porkka, mielőtt a főfelügyelő
megszakítaná a hívást.
– Igen?
– Roger Koponen… nagyon szeretné látni a feleségét. Vagy akár csakegy
fotót a tetthelyről.
– Természetesen – mondja Erne rövid hallgatás után. A
motorzúgásabbamarad, és Sanna mintha hallaná, hogy a férfi köp egyet.
Aztán becsapódik az autó ajtaja, öngyújtó kattanása hallatszik, és mély
lélegzetvétel, ahogy a férfi letüdőzi a füstöt. – Hogy a picsába ne akarná!
De bízz bennem, ha mondom, hogy érdemes még egy kicsit halogatni.
 IX.

Jessica Niemi új cipővédőt húz a lábára, fehér overallt, kesztyűt és

szájmaszkot vesz fel. Egyszerre már nem érzi biztonságosnak a lakást, pedig
az utolsó incidenst követően ugyancsak alaposan átvizsgálták. Jessica
visszamegy a nappaliba, és látja, hogy a helyszínelők az asztal körül
kibővítették a vizsgálandó területet. Maria Koponen továbbra is
rendületlenül ül a helyén, az asztal végén, arcán ugyanaz az eszelősen vidám
vigyor. Úgy néz ki, mintha a háziasszony lenne az egyetlen, aki nem kapta
meg a gyilkosságról készített feljegyzést.
Normál esetben már zsákba tették és elszállították volna a tetthelyről a
holttestet, de valószínűleg túl sok még a nyitott kérdés. Az élettelen test
elmozdítása pedig határozottan megnehezítheti a válaszadást.
– Van-e egyáltalán valami sejtésünk arról, mi történt itt? – kérdezi Jessica.
Egy kézmozdulattal megállította a helyszínelést vezető férfit, akiről most
már biztosan tudja, hogy a csoporthoz tartozik. Az álruhás gyilkos
gyanakvóvá tette.
A jóképű férfit Harjunak hívják. Barna szemével nyugtatólag néz Jessicára.
– Eléggé rossz sejtés – sóhajt fel Harju, és leveszi a szájmaszkját.
– Vagyis semmi?
– Csak az a biztos, hogy nem törtek be a házba. A tettes a
nappalitolóajtaján sétált be. És azután becsukta maga mögött. Nem volt
bezárva.
Tulajdonképpen még most is nyitva van.
– Nem volt bezárva… – mormolja Jessica.
– Vagy pedig az áldozat és a tettes ismerte egymást, és az
áldozatengedte be.
– Valahogy nehéz ezt elhinni. A tettesnél volt egy fehér overall, és… –
mondja Jessica, és Harju mellett ellépve folytatja: – …az a valami, amivel
ezt a műalkotást varázsolta.
– A nő arca kőkemény.
 – Micsoda?
– Mintha ebbe a pozícióba kényszerítették volna. Nehéz
megmondani,hogy…
– Belefecskendeztek valamit? – kérdi Jessica hunyorogva, és most veszi
észre, hogy Maria Koponen feje egy árnyalatnyit oldalra van billenve. Így
kellett lennie egész idő alatt.
– Erre gyanakszom. De majd csak a boncolásnál derül ki.
– Ugye rögtön szólsz, ha kiderül valami meglepő?
– Természetesen.
– Köszönöm – mondja Jessica, és sarkon fordul.
A folyosó végén még mindig nyitva áll a bejárati ajtó, fények és hangok
tömege árad be rajta, a ház pedig egy jégverem. A fehér falakon minimalista
ecsetvonásokkal stilizált fehér festmények lógnak, ezek sem sugároznak
melegséget, csak a jeges hangulatot erősítik. Jessica ismét elhalad a
lemezpolc előtt, ki a folyosóra, és most először lép be a tágas konyhába. A
fekete beépített szekrények és fiókok között hatalmas, hosszú, egyetlen
kőből faragott márványpult. Jessica gumikesztyűbe bújtatott ujjával
végigsimítja a hideg követ. Minden ragyog és tiszta. Poggen Pohl. A
márványból, kiváló minőségű fából, háztartási gépekből és csavarokból álló
kirakójáték, amely ennek az otthonnak a szíve, kétszer annyiba került, mint
egy átlagos rendőr éves fizetése. Jessica tisztában van vele; saját lakásának
konyhája szinte megegyezik ezzel. Az az ő szeme fénye, és egy a
többtucatnyi ok közül, ami miatt sosem hívhatja meg magához a kollégáit.
Az igazi otthonába.
Jessica lassan körbejáratja tekintetét a nyugatra nyíló ablakokon, a
kandallón át a könyvespolcra néz, amelyen hihetetlen mennyiségű történet
és gondolat sorakozik kemény kötésben. A polc irodalmi kínálata első
pillantásra meghökkentően egyoldalúnak tűnik. Ugyanaz a férfinév
ismétlődik minden egyes könyv gerincén. A műveknek csak a mérete és a
színe különböző, de mindegyiknek ugyanaz a szerzője. Roger Koponen.
Közelebb érve veszi észre, hogy ez a bőség nem az író termékenységének
gyümölcse. A könyvek nagyobbrészt fordítások.
Witch Hunt, Häxjakt, Hexenjagd, Caccia alle streghe. Jessica tud róla, hogy
Koponen thrillerei külföldön is sok olvasóra találtak. Ez tette lehetővé
Koponenék számára mindazt, ami itt van: a fényűző tengerparti házat a
legmodernebb kényelemmel, beleértve a német családi autó árába kerülő
konyhát is. Jessica szúrást érez a halántékán, mintegy emlékeztetőül, hogy
neki nem feladata azt boncolgatni, miből épült fel a házaspár közös élete,
hanem inkább azt kell kiderítenie, hogy mi szaggatta azt az imént darabokra.
A hűtőgépből kattanás hallatszik: automatikusan bekapcsol a
kompresszor. Mély búgás tölti be a konyhát. Jessica egy szemmagasságban
lévő angol nyelvű kötetet vesz kézbe és a borítóját vizsgálgatja. A lángok
közepén álló, cölöphöz kötözött nőalak és a gót betűkkel írt Witch Hunt
heavy metal együttesek plakátjaira hasonlít. Jessica megnézi a hátsó borítót.
Over 2 million copies sold worldwide. Eszébe jut a finn nyelvű zsebkönyv,
amely otthon hever olvasatlanul a komódján. Több évvel ezelőtt kapta
ajándékba egy barátjától, és nemcsak időhiány vagy tunyaság miatt nem
olvasta, hanem mert bizonyos előítélettel viszonyul a szépirodalomhoz. az a
fixa ideája, hogy az olvasással mindig tanulni is kell valami újat és hasznosat.
Hogy valakinek a képzeletéből feltörő mese ebben a hektikus világban
puszta időpocsékolás.
Ujjhegyei izzadnak a gumikesztyűben. Serial killer… going after witches.
Jessica nem egészen érti, miért ragadtak le gondolatai a könyv hátsó
borítójánál, a cselekmény összefoglalásánál. Egy perccel később ismét
megfordítja a könyvet, és a borítóképre mered. A könyv koppan a padlón.
Jessica nem szándékosan ejtette le, szinte kicsúszott a kezéből, mikor a többi
kiadást kezdte szemlélni. Japán, lengyel, cirill betűk. Hirtelen úgy tűnik, hogy
a különböző országok kiadói mind másféle borítóképet választottak.
Azonban csaknem mindegyiken szenvedő boszorkány látható. Néhány
kivételtől eltekintve, melyeken szinte azonos téli táj díszeleg: a fehér,
befagyott Finn-öböl. Nordic noir. De a legtöbbjén mégis máglya. Lángok.
Kínoktól vonagló fiatal nő, fekete ruhában. A német nyelvű Hexenjagd
borítóján valamiféle kínpad van, amihez csuklójánál és bokájánál kötözték
oda az áldozatot.
Ünnepélyesen. Ahogy pontosabban megnézi a nőt, Jessica észreveszi, hogy
amit egy pillanattal előbb kínnak vélt, az a lehető legkajánabb vigyor. A
mosolyban van valami őrület, valami kényszeredett önelégültség. Jessica
szinte hallja a saját szívverését, a vére zúgását. Erne Mikson válaszol a
telefonjára, és Jessicának eltart egy ideig, míg rájön, hogy az iménti
másodpercek alatt ösztönösen hívta főnöke számát.
– Halló, Jessica? Sikerült már…?
Jessica szaggatottan lélegzik, és félbeszakítja:
– Figyelj! Olvastad Koponen könyveit?
– Nem mondhatnám…
– A kurva életbe, Erne! Úgy látszik, a gyilkos olvasta.
 X.

Roger Koponen az ablak előtt állva néz ki a sötétbe. Az üveglapok közé

szerelt reluxák szinte teljesen be vannak fordítva, de Roger nem veszi a
fáradságot, hogy nyitott állásúra fordítsa őket az ablakkerethez rögzített
hosszú szabályzóval.
– Itt az idő – mondja Sanna Porkka nyomozó puhatolózva, és
ásványvizet tölt Roger poharába.
Az ital szobahőmérsékletű, egy idióta a pihenőhelyiség padlóján hagyott
egy rekesznyi palackot ahelyett, hogy betette volna a hűtőgépbe. Roger nem
veszi le tekintetét az ablakról.
– Bocsánat, a nyomozás vezetője van a vonalban – szólal meg
ismétPorkka. Roger lustán hátrapillant.
– Akkor talán legjobb, ha elkezdjük – mondja, és visszafordul a
hóborította fakoronák felé. Kezét összekulcsolja a háta mögött, tekintete a
semmibe mered; megrendült lelkiállapotában talán ott próbálja megtalálni
a szúró fájdalomban rejlő jelentést. Roger Koponen testtartása a titkos
bunkerében a következő lépését fontolgató diktátorra emlékezteti Sanna
Porkkát.
Egy pillanat múlva a férfi megpördül, és lassú léptekkel az asztalhoz megy,
fájdalmasan töprengve, mintha éppen elhatározta volna, hogy kilövi az
atomfegyvert.
– A nyomozás vezetője? – Hangjában először érezni egy kis
ingerültséget. A férfi helyben tartása óráról órára nagyobb kihívást
jelenthet.
– Igen. Erne Miksonnak hívják – válaszolja Porkka, és néhány
egérkattintással megkezdi a videóbeszélgetést.
A név láthatóan bántja Koponen fülét, mert összevonja a szemöldökét. És
most meghallja Mikson észt akcentusát is, amely távolról felidézi a tallinni
hajóutakat és a hajón elhangzó tax-free hirdetményeket. Porkka megfordítja
a laptopot, és feláll a székéről, ellenőrzi, hogy a beszélgetés résztvevői látják-
e egymást.
– Roger Koponen.
Erne arca megjelenik a képernyőn, és eltart egy kis ideig, amíg a szemcsés
kép tűrhetővé élesedik. A hang néhány másodperc késéssel követi a képet.
– Először is szeretném kifejezni őszinte részvétemet a felesége elhunyta
miatt.
– Köszönöm – nyugtázza Roger Koponen lakonikusan, bár az elhunyta
terminust, amit a nyomozásvezető használt, nyilván abszurdnak érzi.
– Erne Mikson főfelügyelő vagyok, és én vezetem az ügyben a
nyomozást.
– Igen, ezt mondták nekem – mondja Roger Koponen, és megkóstolja
amálnaízű ásványvizet. Az ital hőmérséklete nincs hatással Koponenre,
ennek láttán Sanna Porkka megkönnyebbülten felsóhajt.
– A helyzetet sajnos egyáltalán nem lehet megkönnyíteni.
Keményenneki kell látnunk, hogy biztosan elfogjuk a tettest.
– Hogyan? – kérdi Koponen, és elnémul, mintha a nyelve egy pillanatra
elakadna a torkában. Nagyot nyel, és folytatja: – Mi történt Mariával?
– Hamarosan megtekintheti a rendőrjárőr beszámolóját. A halál okáraa
boncolás derít fényt, amit nemsokára elvégeznek.
– Bassza meg! – Roger Koponen majdnem sziszeg. Néhány
másodpercalatt reflektorfénytől bénult, megszeppent őzikéből vicsorgó
vadállattá változott. – Maga látta Maria holttestét, ugye?
– Igen, de…
– Akkor mondja meg nekem, mi történt vele!
– Még nem tudjuk…
– A kurva életbe, mondjon a saját szavaival valamit! Lelőtték?
Megfojtották? Meg… megerőszakolták? – Koponen hangja reszket, remegő
ujjait ökölbe szorítja.
– Mint említettem, a halál okát még nem tudjuk. Eddig
semmilyenszexuális cselekedetre utaló nyomot nem észleltünk. De a
helyszínen lévő nyomozó hasonlóságot talált a bűncselekmény és… –
Hasonlóságot mivel?
 – Az ön által írt Boszorkányüldözés-sorozat egyik könyvével – válaszol
Erne, majd szünetet tart, időt adva Koponennek, hogy reagáljon a váratlan
hírre. – Vagy többel is. Nem tudom, mert sajnos…
– Milyen kibaszott hasonlóságot?! – kiáltja Koponen. Az asztal
másikvégén ülő Sanna Porkkának nem nehéz megértenie az író
dühkitörését. A főfelügyelő rejtélyesen beszél, pedig Koponen
megérdemelné az egyenes beszédet.
– Küldök most csatolmányban egy fotót. Megértem, hogy…
megrázólátvány. De indokolt a gyanúnk, hogy a tettes az ötletet… Hogy a
gyilkosság elkövetési módját az ön könyvéből másolta – mondja Erne a
képernyőn, és tekintetét a billentyűzetre szegezi.
Roger Koponen nem válaszol. Nehezen lélegzik, és vár. Egy perc múlva
rövid üzenetjelző hangot hallani. Sanna Porkka épp felállna a székéről, hogy
ellenőrizze, ki tudja-e nyitni Koponen a csatolt fájlt, de a férfi a szája elé tett
kézzel mutatja, hogy nem szükséges.
– Mi a franc… – Koponen szeme csészealjnyira tágul. Kezét
szájátólfelfelé csúsztatja, s összeráncolt homlokára szorítja.
Sanna Porkka nem látta a képet, de gyötrő kíváncsisága ellenére is
tapintatlanságnak tartaná, hogy az asztalt megkerülve megnézze, mi történt
a nővel. Előbb-utóbb úgyis megtudja.
– Sajnálom, hogy ezt meg kell mutatnom. De megerősítené, hogy egynői
áldozatot pontosan így ábrázolt a Boszorkányüldözés-trilógia első részében?
– Marián… Marián fekete ruha van? – kérdezi Koponen. Egy
szempillantás alatt visszaváltozott azzá a félénk emberré, aki az előbb
bámult ki az ablakból a februári éjszaka vigasztalan sötétségébe.
– Igen – feleli Erne.
– A körme feketére lakkozva? – folytatja Roger, és hangjából sugárzika
szilárd elhatározás, hogy próbálja tartani magát. Szemét azonban le nem
veszi a tetthelyen készült fényképről, amelyen halott felesége látható.
– Igen.
– Bassza meg – suttogja erre Roger, és a hajába túr, hátradönti a
fejét,mintha valaki a haját cibálná. Aztán kiegyenesedik, és két kézzel
megragadja a számítógép képernyőjét. Ádámcsutkája felugrik az álla alá.
 – Voltak… voltak lent a parton? – kérdezi egyre sápadtabban.
– A parton?
– Igen. A parton. Voltak-e lent…
– A nyomozóink találtak nyomokat, és indokolt feltételeznünk, hogy
atettes a jégen át jött a telekre.
– Az istenit neki, senki sem olvasta maguk közül azt a könyvet?!
Hosszú másodpercek telnek el anélkül, hogy egyikük is megszólalna.
– Mi van a parton, Roger? – kérdi Erne Mikson.
– Ha egy kibaszott őrült pontosan úgy akarta rekonstruálni azt a
jelenetet, ahogy a könyvben le van írva, akkor Maria nem az egyetlen… –
Hogy érti ezt? Hogyhogy nem az egyetlen?
– Mert egész idő alatt két boszorkány volt. A másikat a jég alá temették.
 XI.

I’m sorry for your loss. A szavak olyan élénken visszhangzanak Jessica
fülében, hogy úgy érzi, mintha ő mondta volna ki azokat. Elhalad a sarkán
ülő, ruganyos, olajszín bőrű alak mellett, akinek bánattól megtört tekintete
a fehér kőbe vésett névre tapad. A férfi halkan szipog, leszegi a fejét, és
hüvelykujja tövével megdörzsöli könnyező szemét. Lófarokba fogott fekete
haja alól elővillan tetovált nyaka. A nagy nyakkivágás láthatóvá teszi
napbarnított, izmos vállát. A férfi ismét a sírra emeli tekintetét, ujjhegyével
megérinti a virágokkal díszített nyílást, amely mögött az elhunyt hamvai
pihennek. Jessica már a sírok közötti kikövezett ösvényen észrevette a férfit,
de csak most, közelebb érve látja, mennyire jóvágású.
I’m sorry. A szavak ismét megakadnak a torkán, és a férfi észre sem veszi
a mellette ellépdelő Jessicát, nemhogy felé fordulna. Jessica még gyorsan
visszapillant, és megkönnyebbülést érez, hogy hirtelen ötlettől vezérelve
nem ütötte bele az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik. Nem lett volna
korrekt. Mégis úgy érzi, vágyik valamire. A férfi szeme… Amilyen
áramvonalasan szép volt a profilja, a szemét viszont nem látta. Barnának és
mélabúsnak kell lennie.
A levegő nyomasztóan forró, elektromosságát nyirkos érintésként érzi a
bőrén. A távolban derengő koromfekete felhők vihart sejtetnek. Jessica húsz
perccel korábban a vízibusz fedélzetén a korlátra könyökölve nézte a
horizontnál feketére színeződő égboltot, és arra gondolt, hogy az eső még
otthonosabbá tenné a több mint száz szigeten elterülő várost.
Jessica útja Muranóból Velence történelmi központja felé megszakadt,
amikor a vízibusz megállt a magas fallal körülvett, ciprusok szegélyezte San
Michele temetőszigetnél, és ő hirtelen ötlettől vezérelve kiszállt.
Most békésen sétál a hatalmas fehér sírkövek között, és csodálkozik a
látványon. San Michelében földfelszín feletti katakombákban, egymás felett
nyugszanak a halottak, néhol akár kilenc szinten, mint egy toronyház lakói.
Az összhatás azonban lenyűgöző: szinte minden nyílást virágcsokrok
díszítenek, és az elhunyt fényképe be van ágyazva a kőbe. A képeken sokak
arckifejezése mogorva, különösen a fekete-fehér fotók sugároznak szigort,
de sok mosolygó arcot is látni. Néhol giccsesnek és erőltetettnek ható képet
választottak, ami valahogy kínossá, majdnem szomorúvá teszi a végső
nyughelyet. A hozzátartozók valószínűleg olyan képet választanak elhunyt
szeretteikről, amilyennek emlékeikben meg akarják őket őrizni. Talán
egyszerűen nincs is mindenkiről elegendő fénykép.
Hirtelen megdördül az ég, és Jessica meleg szélfuvallatot érez az arcán.
Néhány lépcsőfokon egy homokos ösvényre ér, amelyet félkör alakban
sírboltok szegélyeznek. A középen magasodó fák levelei táncolnak a
széllökésekben. Szereti a ciprusokat és az ernyőfenyőket, különösen a
közöttük magasba nyújtózkodó pálmákat, amelyek látványa apját, anyját és
az öccsét juttatja eszébe.
A homok csikorog az edzőcipője alatt, de amikor megáll, a kis térre néma
csend borul. Még az imént a búvóhelyén búgó galamb is elhallgatott.
Jessica emlékszik a temető bejáratánál lévő tiltó táblákra. Vietato
fotografare, bere e mangiare. Körbepillant, sehol egy lélek. A válltáskájába
csomagolt útravalót majd csak a vaporettón eszi meg, Velencébe menet, de
valamilyen emléket el akar raktározni erről a sajátságos szigetről. Kezébe
veszi a nyakán lógó fényképezőgépet, és készít néhány fotót az elragadó
térről és az azt körülvevő sírokról. Ezután elengedi a gépet, hogy a szíján
lógjon, elindul megkerülni az íves épületet, és óvatosan bekukucskál egy
nyitott kriptába. Minden ízléses és gondozott, mindent szép patinával vont
be az idő.
Az ajtóhoz lép, és tekintete egy ember nagyságú nőalakra esik, akinek
melléhez szorított keze alól töviskorona látszik ki. A figura mélabúsan tekint
ferdén lefelé, mintha nehéz kérdésre keresne választ; fehér szemében van
valami ellenállhatatlan. Jessica ég a vágytól, hogy bemenjen a sírkamrába,
megérintse Szűz Mária arcát, és érezze a meleg gondolat és a hideg valóság
kontrasztját. Óvatosan belép, és érzi, hogy a vastag kőfalakon belül
hűvösebb van, mint kint. Összehúzza vékony kabátját, és közelebb megy a
fehér márványfalhoz, amelybe aranybetűkkel vésték a halottak nevét.
Némelyiknél friss az elhalálozás ideje, de van olyan is, ahol egyáltalán nem
szerepel. Egyesek lefoglalták a helyet szeretteik mellett. A gondolat
egyszerre tűnik szépnek és hátborzongatónak.
Jessica kinyújtja a kezét, ujjait a szent szüzet ábrázoló szobor kézfejére
teszi, vigyázva, hogy lakkozott körme még véletlenül se karcolja meg annak
hófehér bőrét. Egy múló pillanatig valamiféle összetartozást érez – mintha
két teljesen más világ és korszak kapcsolódna egymásba –, olyan vigaszt,
amit csak megosztott bánat szülhet. Jessica keze átkulcsolja a szoborét, a
márványujjak nem tűnnek hidegnek; pont ez az, amire vágyott. Ez a
támogatás, amit nyújtanak, őszinte és kendőzetlen. Az intim pillanat
Máriával kábítószerként hat, teljes erővel csap be a tudatába, mint a
távolban dübörgő viharban a villám. Senki sem értheti meg ezt az érzést.
Senki sem nyújthat vigaszt. Minden itt és most van.
Jessica mély lélegzetet vesz, lassanként elengedi Mária ujjait, és kézfejével
megsímítja a szobor sima arcát. Köszönöm. És bocsánat a betolakodásért.
Ebben a pillanatban vészjósló dördülés hallatszik kívülről. Jessica kisiet, de
nem lát senkit. Valahonnan vibráló, mérges olasz nyelvű beszéd hallatszik.
Jessica próbálja kideríteni, honnan. Mintha mindenfelől hallatszana. A
temető hangosbemondója, jön rá. A hangszórókból visszhangzó üzenetben
van valami félelmetes. A második világháborúról szóló filmeket idézi fel, a
masírozó katonákat és a náci üdvözlésre kinyújtott karokat. Jessica ijedten
körülnéz; talán megszegte a szabályokat azzal, hogy bement a sírboltba. Egy
darabig figyelmesen hallgatva azonban megérti, hogy a bemondóból
harsogó üzenet felvételről szól: bezárják a temetőt. A következő vízibusz
valószínűleg az utolsó.

XII.

Jessica szaporán lépked a kapun át a kikötőhíd felé. Észrevette, milyen

gyorsasággal közelednek délről a sötét felhők, és már menet közben
begyömöszölte fényképezőgépét a válltáskába. Meglátja Murano szigete
előtt a fehér tajtékos hullámokat szelő vízibuszt, és lelassítja lépteit. A meleg
szél a szemébe táncoltatja a haját. Hátraveti a fejét, és ugyanabban a
pillanatban összeszorul a gyomra. A férfi ott áll a megálló teteje alatt.
Egyedül. Az a szép profil, amit már sikerült száműznie gondolataiból, ismét
itt van előtte. Bizsergető várakozás és izgalom keríti hatalmába. Jessica nem
könnyen rajongó típus, de a férfiban van valami lenyűgöző. Talán a bánat
okozta érzékenység.
A férfi megfordul, most látni először erős állát és sírástól kivörösödött
barna szemét. Pont olyan szimpatikus és mélabús, amilyennek Jessica
elképzelte.
– Buona sera – szólal meg a férfi, miután őt nézte pár pillanatig, és
ujjával megtörli a szemét, mintegy biztosítékul, hogy ne maradjon egy
könnycsepp sem benne. Hangja meglepően fiatalos, de kellemesen mély.
Jessica óvatos mosollyal válaszol a köszönésre, és a mólóról a tető alá lép.
A férfi visszafordítja tekintetét a tengerre, kezét csípőre teszi. Kis ideig ott
állnak szótlanul, közel egymáshoz. Jessica szégyenkezik, hogy puszta
kíváncsiságból jött a temetőbe – keresni valamit a fotóalbumába. A férfi
ellenben gyászolni jött valakit, akit valamikor szeretett. Szerencsére a
fényképezőgép már a táskájában van, gondolja, és a szeme sarkából gyűrűt
vesz észre a férfi bal kezének gyűrűsujján. A horizonton a vízibusz közeledik
San Micheléhez. A férfi ismét Jessicára néz.
– Sta per piovere – mondja, és elmosolyodik. Mindjárt esni fog.
Arckifejezésében van valami együttérzés, mintha mindketten egy hajóban
eveznének. És egy perc múlva így is lesz.
Jessica megigzítja a táskáját.
– Si, purtroppo – feleli, és tudja, akcentusa leleplezte. Dél-európai
öltözködési stílusa, fekete haja és élénkzöld szeme alapján könnyen lehetne
akár helyi lakos is. És bár a gimnáziumban fellángolt a nyelv iránti
lelkesedése, s ennek köszönhetően folyékonyan beszél olaszul, ámde nem
hibátlanul. A férfi egy pillanatig meglepettnek látszik, bólint, de most nem
tekint vissza a tengerre. Tetőtől talpig megszemléli őt, mintha előre választ
akarna kapni a kérdésekre, melyeket még fel sem tett. A szomorú szemek
kutató pillantását azonban Jessica nem érzi tolakodásnak. Ellenkezőleg, úgy
érzi, észrevették.
– Szép hely – folytatja Jessica olaszul, hogy megtörje a rövid csendet.
 A férfi ismét bólint, és két kezével a hajába túr. Az inak és a vastag erek
kidudorodnak napbarnított kézfején. Bicepsze fehér trikójának feszül,
melynek ujja alól több tetoválás villan elő.
– Így igaz – válaszolja a férfi, és a cipője orrát kezdi nézni. Nála a labda.
Különben nem folytatódik természetesen a beszélgetés. De a férfi nem
szólal meg. Arcán továbbra is bánat ül, és úgy tűnik, újra meg újra harcolnia
kell ez ellen.
A csendben Jessica a vízibusz közeledését figyeli; az állomásra érkezése
egyszerre idegesítő és felszabadító. A kapitány tolatásba kapcsol, hogy
lassítsa a hajó sebességét, a motor zúgása egy pillanatra elnyomja a
mennydörgés hangját. Az ügyetlen kikötésnél a vaporetto oldala nekiütődik
a mólónak. Egy türkizkék pólót viselő matrózlány a cölöphöz lasszózza a
kötelet, és a stéghez húzza a hajót. Benvenuto. A vízibusz motorjai
bugyognak, mint egy fazék kása. A levegőben sűrű dízelszag terjeng.
A férfi ujjai észrevétlenül Jessica vállára lopakodtak, és gyengéden a
fedélzetre tolják őt.
– After you – mondja nyugodt hangon a férfi. A hajóra lépve Jessica
bizsergést érez a gyomrában, Szűz Mára fehér kézfejét a bőrén, és növekvő
elektromosságot a levegőben.

XIII.

– Honnan származol? – kérdezi a férfi most angolul.

– Finnországból.
– Oh. Finlandia. Mika Salo. Mika Häkkinen – mosolyodik el a férfi,
miközben ülőhelyet keresnek a vaporetto műanyag padján. A vízibusz
majdnem üres, a férfi úgy választotta ki a helyét, hogy a folyosó két oldalán
legyenek. Az egymás mellett ülés furcsa is lett volna.
– Colombano – böki ki a férfi, és egy izzadságcseppet töröl le a
halántékáról.
– Elnézést?
 – Ez a nevem – folytatja, és kezet nyújt. Jessica a kézfej
repedezettbőrére pillant, amelyre betűk vannak tetoválva. Megfogja a férfi
nagy kezét, és angolosan mondja a nevét, ahogy gyerekkorában megszokta.
– Zesika. Szép név.
– Köszönöm.
– Most először Velencében? – kérdi a férfi. Jessica bólint, és az ablakfelé
fordulva kinéz a tengerre. A hajót eloldották a mólótól, orrát Velence felé
kormányozták.
Jessica a fülcimpáját nyomogatja. Colombano társasága valamiért zavarba
hozza. A férfi minden tekintetben teljesen más, mint azok a bizonytalan,
nagyra nőtt kamaszok, akikkel általában nyárestéken találkozott a
Kaivohuone teraszán.
Itt ülnek, két egymás számára idegen felnőtt, akik közül az egyik jóval
érettebbnek látszik a másiknál. És az is. Colombano jó tíz évvel idősebb lehet
nála, talán még többel is.
– Egyedül utazol? – töri meg Colombano a pillanatnyi csendet.
Jessica kínosan hosszú szünet után válaszol. Torkán akadnak a szavak.
Bölcs dolog-e leleplezni az igazságot egy olyan ember előtt, akivel csak pár
perce találkozott? Európa körbeutazása egyedül vajon az introvertált
személyiség jele? Vagy a bátoré, mi több, a mulatságosé? És mindennek
miért van jelentősége?
– Nem – mondja Jessica, és libabőrös a háta a hazugságtól. – A barátaim
Muranóban vannak. Túl fáradtak voltak…
– Eljönni veled a temetőbe? Fura egy ifjúság – vigyorodik el Colombano.
Ezt a mosolyt látva Jessica sajnálja, hogy nem az igazat mondta. Aztán látja,
ahogy a férfi arcára üresség lopakodik, aligha az ő válasza miatt, hanem mert
az érzelmek hullámvasútján ismét sötét alagútba száguldott.
Kit gyászolsz, Colombano? – gondolja Jessica, miközben apró vízcseppek
fröcskölnek az arcára a nyitott oldalablakon át. Kinyitja válltáskája cipzárját,
előhalássza zsebméretű útikönyvét és lapozgatni kezdi; hagyja, hogy
Colombano rendezze a gondolatait.
Egy órája, amikor Muranóban elindult a szállodájából, elhatározta, hogy
végigjár minden fontosabb látványosságot: a dózse-palotát, a Szent Márk-
bazilikát, valamint a Canal Grandét a Rialto híddal. Talán egy ráérős ebéd a
Caffè Chioggia teraszán, utána beugrani néhány márkaboltba. A San
Michelén tett spontán látogatás azonban teljesen összezavarta a tervet. A
vaporetto néhány percig facölöpökkel jelölt útvonalon halad a lagúnákban.
Jessica végül az ülés rezgéséből érzi, hogy a kapitány csökkenti a gázt.
Visszadugja a könyvet a táskájába.
– A te megállód? – kérdezi Colombano.
– Igen. Azt hiszem – válaszolja Jessica, és összeharapja a száját.
– Azt hiszed?
– Vagyis hogy… Nem ismerem túl jól a várost.
– Értem. Én rendkívül jól ismerem, mégsem vagyok biztos.
– Miben?
– Hogy ez az én megállóm-e – neveti el magát Colombano, és
mélyetlélegzik.
– Nos? – Jessica talpa bizsereg. Vállára veszi a táskáját, és feláll. – Ez?
Nehéz megmondani, mi történik. A kérdés flörtölésnek hangzik, pedig
nem ez volt a szándéka. Vagy mégis? Jessica reménykedik benne, hogy az
arcát hirtelen elöntő forróság nem látszik pirulásként.
– Nem – válaszolja végül Colombano majdnem hidegen. – Még
továbbmegyek.
Jessica torka összeszorul. Úgy érzi, mintha kihúzták volna a szőnyeget a
lába alól. A férfira néz, és bizonytalan abban, hogyan kellene befejezni a
beszélgetést. Az ablakok mögött megjelenik a móló. A motor ismét zúgni
kezd, és a vaporetto megbillen, ahogy a kikötőhídnak ütközik.
– Arrivederci, allora – mosolyodik el Jessica, és a felső fedélzetre vivő
lépcső felé fordul. Mit is gondolt tulajdonképpen? A férfi vagy nős, vagy friss
özvegy. Mi is juthatott… – Zesika?
A háta mögött hallja a hangot, és megáll. Colombano mögötte lépked, és
ahogy Jessica megfordul, ismét megcsapja erős arcszeszének illata.
– Nem tudom, szeretitek-e a barátaiddal a klasszikus zenét –
kezdiColombano, és egy prospektust nyújt át. – Vivaldi, A négy évszak.
Este fellépek.
Jessica meglepődve nézi a papírt. A képen egy vonósötös látható.
Középen egy jóképű férfi áll, erős karján hegedű pihen.
– Megkérdem… Megkérdezem a többieket.
– Két tiszteletjegyet tudok szerezni. A többieknek fizetniük kell.
– Köszönöm – mosolyog Jessica, és kettéhajtja a prospektust.
Aztán sarkon fordul, és kilép a partra. A levegő nyomasztóan párás, trikója
a hátára tapad. Mégis, már nagyon régen érezte magát olyan könnyűnek,
mint most.

XIV.

A rendőrök kézilámpáikkal a partvonal felé rohannak, a lámpák fénysugarai

az udvart pásztázzák. Távolabb a tenger felett két helikopter köröz,
nyomokat keresve a hóban.
– Sorban haladjatok, és nézzétek, hová léptek! – kiáltja Jessica,
figyelmesen maga elé nézve.
A telek bal széle mentén lépkednek, ugyanazon a nyomon, amelyet a
helyszínelők és a járőr követtek a partra. A lábnyomok, amelyekről már
korábban fényképeket készítettek és mintát vettek, a nagy udvar közepén
lévő ösvényt követik.
Jessica felemelt kézzel megállítja a csoportot, és maga is lassít, amikor
elérik a befagyott víz határát. A part tele van a havazástól elkenődött
nyomokkal, amiket valószínűleg a gyanúsított hagyott. A helyszínelők
beszámolója szerint ezek a nyomok a Koponenék partjától kétszáz
méternyire lévő, hóekével megtisztított túrakorcsolya-pályához vezetnek.
– Itt valahol van valami tákolmány, ami egy helyben tartja –
mondjaJessica, és megáll a jég szélénél.
Lasse Hallvik rangidős rendőr megáll mellette. A férfi arca nyugodt,
mintha biztos volna benne, hogy szolgálati feladat furcsábbá már nem
változhat.
– Tákolmány? – kérdezi, és vállán pihenteti hosszú kézilámpáját.
– Ezt mondta Koponen. Különben lehetetlen megtalálni.
– Mit?
 – A másik holttestet – válaszolja Jessica, és teleszívja tüdejét a
szúróshideg levegővel. Tekintete a parton kalandozik. Középen egy fastéget,
néhány méternyire két hósapkás, piros bóját látni, amelyeket a jég
körülzárt. A gyanúsított nyomai nyílegyenesen dél felől vezetnek, és a stéget
elhagyva, azzal egy irányban folytatódnak felfelé a partig. Azután oda-vissza
cikáznak egy tízméteres sugarú körben, közvetlenül a vízhatárnál.
– Itt várjatok! – mondja Jessica, és a jégre lép.
Mintegy három méterre a parttól egy négyzetméternyi területen a hó
össze van taposva.
– Bassza meg… – súgja Jessica, és óvatosan közelít valamihez,
amiegyszerre csak csapdának látszik. Egy lék az, amit valaki legjobb tudása
szerint be akart temetni. Koponen könyvében jéghez horgonyozták a
boszorkányt. Erne szavai visszhangzanak a fülében.
– Hallvik! – kiált fel Jessica, és lehajol a nedves hó fölé. A jégbe fűrészelt
nyílás nem nagyobb egy strandlabdánál. Jessica hallja, hogy a rangidős
rendőr közeledik, de nem képes tétlenül várni. Megpróbálja bedugni az ujját
a vastag jég és a léket borító jégrög közé, de a víz már befagyott.
– Próbáljuk meg ezzel – mondja Hallvik, és az övéből egy
többfunkciósszerszámot vesz elő, amely gyakorlott kezében pillanatok alatt
késsé változik. Letérdel Jessica mellé, néhány gyors ütést mér a jégre, és a
jégdarab elmozdul, mint egy kútfedél.
– Az istenit! – Hallvik arcán rémülettel vegyes hitetlenkedés jelenikmeg.
Jessica nyel egyet, és érzi, ahogy a hideg borzongás végigfut a hátán. A
rendőr a kezében tartott jégrögbe applikált tákolmányt nézi: egy darab
műanyag, ami köré vastag spárgát kötöttek. Jessica gyomra kavarog.
– Hívd a fiúkat segíteni – mondja halkan. – Ki kell húznunk.
Hallvik összecsukja a szerszámot és visszateszi az övtokjába, közben
szorosan markolja a kötelet. Aztán feláll és odanyújtja Jessicának.
– Jöjjön ide valaki segíteni! – hallja Jessica a férfi hangját.
A kötél nedves és jéghideg. Kesztyűs ökle köré csavarja, és a léket nézi:
fekete a vize. Olyan, mint a cseppfolyóssá változott sötétség. Valahol ott
lenn, a fagyos víz mélyén pihen minden valószínűség szerint egy halott.
Közötte és Jessica között csak a kötél van. Élet és halál közötti híd. Bár
Jessicán pehelykabát van, hirtelen mégis fázni kezd.
– Nos, odaadod nekünk? – szól Hallvik, s a gondolataiba merült
Jessicaösszerezzen.
Átnyújtja a pányvát a rangidős rendőrnek, s a kötél rosszat sejtetően
megfeszül. Tényleg holttest van ott. Feláll, és csak most érzi, mennyire
elzsibbasztotta a térdét a jég a vékony farmeren át. Hallvik egy másik
egyenruhás rendőrrel felhúzza a kötelet a vízből. A műveletet minden
irányból zseblámpákkal világítják meg. Olyan, mintha hallal teli szákot
emelnének ki egy tóból. A kötél hosszú; először egyméternyi, majd még egy
hever a jégen. Végül valami sötét és hínárszerű kerül a felszínre.
A nő haja koromfekete, akárcsak Maria Koponené.
 XV.

Az élénk szél pörgeti a porzó havat a jégen. Jessica nézi, ahogy a

halottaszsákba csomagolt nőt hordágyon a halottszállító autóba teszik. Egy
pillanatra behunyja fáradt szemét; retinájába beleégett az áldozat tágra nyílt
barna szeme és hófehér bőre.
– Micsoda este! – mondja Jusuf Jessica mögött, és cigarettára gyújt.A
kolléga szabadidejében a másodosztályú bajnokságban floorballozik, és
ritkán dohányzik, csak ha végletesen stresszes állapotban van.
– Adj nekem is egyet – mondja Jessica, de Jusuf – szájában a cigarettával
– a fejét rázza, és az egyenruhás rendőrök felé bólint, akik a furgonnál
dohányoznak. Aztán szív egyet a cigarettájából, és Jessicának kínálja. – Á,
hagyd! – sóhajt Jessica, és a kabátzsebébe süllyeszti a kezét.
– Van valami hír Ernéről? – kérdezi Jusuf, és rövid, gyors szisszenésekkel
fújja ki a füstöt.
– Roger Koponennel beszél. A könyvsorozat gyilkosságait veszik végig.
Elkövetési mód, helyszínek…
– Shiiit. Mennyi van? Mármint gyilkosság?
– Nem tudom. Ez a kettő az első könyv első részéből van.
– Jézusom! – mondja Jusuf, és feljebb húzza a cipzárját. – Mi következik?
– Erne bármelyik pillanatban telefonálhat – mondja Jessica, és int
Jusufnak, hogy menjenek távolabbra. A rendőrségi szalag mögött a sajtó
képviselőin kívül még néhány bámészkodó civil is van, pedig már éjfél múlt.
Féltucatnyi rendőr figyeli az utcát és az udvart, hogy ne tévedjen illetéktelen
a tetthelyre. Ideges a hangulat. Az este váratlan fordulatai minden egyes
jelenlévőt éberré tettek.
– Éppen most nem sokat tudunk tenni – mondja csendesen Jessica,
ésmegáll Koponenék telkének kerítése mellett. – Csak annyit tudunk, hogy
a tettes a túrakorcsolya-pályán közelítette meg a helyszínt.
– Tehát lehetetlen megállapítani, milyen irányból jött a férfi.
 – Ha nem is lehetetlen, mindenesetre átkozottul nehéz. Egész
estehavazott. A műszakiak most vizsgálják át a korcsolyapályát.
– Mondták a mentősök, hogy megfulladt a nő, vagy…?
– Hamarosan kiderül. – Jessica a Jusuf orrlyukából a jeges
levegőbeszálló cigarettafüstöt nézi.
– Senkit sem jelentettek eltűntnek – mondja Jusuf, és lopva a
telefonjára pillant.
– Még nem. De az áldozatot nagyon pontosan választották ki.
Külsejealapján akár Maria Koponen ikertestvére is lehetett volna.
Jusuf a földre ejti a cigarettáját, és hirtelen felfigyel:
– Miért, van neki?
– Micsoda? Nővére? Nincs.
Az egyik helikopter rotorlapátjai most közelebbről zúgnak. Jessica a
luxusvilla homlokzatát nézi, és felsóhajt. Tudja, mit jelent egy olyan házban
felnőni, ahol annyi szoba van, hogy akár egy kisebb szálloda is lehetne.
Hirtelen felidéződik benne a fekete autó hátsó bőrülésének szaga, a magas
fémkerítés és a barátságosan köszönő kövér férfi, aki úgy öltözött, mint egy
rendőr, pedig csak biztonsági cégnél dolgozott. Finnországban nincsenek
ilyen sorompók, kerítések és őrök, itt egyetlen lakóterület sincs elkülönítve.
Itt bárki gond nélkül becsöngethet bárkinek az ajtaján. Kulosaari partja egész
Finnország egyik legdrágább lakóhelye, ennek ellenére valaki észrevétlenül
bement az író házába, és meggyilkolta Maria Koponent.
– Jessica! – Jusuf hangjára felocsúdik töprengéséből. A férfi az út
túloldalán integető rendőr felé biccent, aki mellett egy vattakabátot viselő
idős nő áll. Gyorsan odamennek hozzájuk.
– Niemi, bűnügyi főnyomozó – mutatkozik be Jessica, és kezet nyújt
azidős hölgynek. Tenyerében érzi a törékeny, csontos ujjakat. A nő ráncos
arca tele van májfoltokkal, beszéde vontatott, tekintete azonban élénk.
Jessica észreveszi, hogy az apró szempár Jusufra tapad, és gyanakvás villan
benne.
– Elnézést, hogy csak most jöttem ki – hebegi halkan a nő, és
gondterhelten Koponenék házára néz. – De én olyan mélyen alszom, hogy…
 – Semmi baj, asszonyom – mondja Jessica. A zöld fémkapura és a
mögötte meredeken emelkedő útra pillant, és azon csodálkozik, hogyan
sikerült az idős hölgynek letipegnie az utcáig anélkül, hogy elcsúszott volna.
Jessica kis időt hagy neki, hogy nyugodtan összeszedje gondolatait. Jusufra
néz, aki kissé csalódottnak látszik. Nyilván nem ok nélkül; az imént még mély
álomba merült nyugdíjas aligha látott vagy hallott bármi lényegeset a
gyilkosság idején.
– Egészen furcsa dolog – szólal meg végül, és felhúzza a vállát
vastagkabátjában. Jessicának egy didergő teknős jut róla az eszébe. A nő
szemében hirtelen félelem jelenik meg. Jessica közelebb lép hozzá.
– Mi a gond?
– Velem kell jönniük. Ugyanis már nem emlékszem… – mutatja az
utatmaga mögött a rendőröknek. Jessica és Jusuf meglepődve néznek
egymásra, de az idős nő után indulnak, aki óvatos léptekkel halad az
udvarán. Jusuf int az egyenruhás rendőrnek, hogy maradjon az utcán.
– Talán eldugult a lefolyója, vagy…
Jessica Jusufba fojtja a suttogást, miközben lassan másznak fel a meredek
úton. A nagy telek tetején díszes faház áll, melynek legfelső emeleti
ablakában ég a villany. Az este elképesztő eseményei és a csikorgó fagy
ellenére az idős nő résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót.
– Fel kell jönniük oda – folytatja, amikor belépnek a házba. Felakasztjaa
kabátját a fogasra, és elutasítóan legyint, amikor Jessica és Jusuf le akarják
venni havas cipőjüket az előszobában. A lakkozott parketta nyikorog a lábuk
alatt. Az előszoba régi farönkök és nyirkosság szagát árasztja.
– Mi van fent? – kérdezi végül Jessica kicsit türelmetlenül, amikor azidős
nő az első lépcsőfokra lép. Gondolatban végigveszi a különböző
alternatívákat, de nem tudja elképzelni, hogy a nyomozás szempontjából mi
fontosat találhatnának az emeleten.
– Ezt a saját szemükkel kell látniuk – hebegi az idős nő, és lassan,
dehatározottan megy tovább, fel a lépcsőn. Jessica ismét Jusufra néz, aki
megvonja a vállát.
A lépcső egy folyosóra vezet, melynek falain több tucat fekete-fehér
fénykép lóg. Túlnyomó többségük csoportkép: egy viszonylag fiatal nő,
valamint egy tucatnyi gyerek és fiatal néz a kamerába. Talán valamikor régen
tanárnő lehetett a hölgy. A folyosó végén nyitva lévő ajtóból fény szűrődik
ki. Az idős nő vezetésével oda tartanak.
– Ez a hálószobám. Bocsánat, nem volt időm megágyazni –
mondja,mikor átlépik a küszöböt. Jessica megértően elmosolyodik, és
körbetekint a szobában. Ágy, tükör, íróasztal, szék, fotel. Perzsaszőnyeg, kis
csillár. Minden tökéletes rendben. Az idős nő az ablakhoz megy, és ott
marad állva, háttal nekik. Jessica lopva a karórájára pillant. Igaza lehet
Jusufnak, talán a magas kor elhomályosította a nő realitásérzékét.
– Akart valamit mutatni nekünk, asszonyom – mondja Jessica, és
hátrasímítja a havazástól nedves haját.
– Malleus maleficarum – válaszolja a nő, és lassan megfordul. Hangja
fagyos és gépies.
– Bocsánat? – ráncolja a homlokát Jessica, és egy lépést tesz a
szobabelseje felé.
A nő megismétli a szavakat, latinnak tűnnek. A helyzet hirtelen
hátborzongatóvá válik. A szavak úgy hagyták el az idős nő száját, mintha az
ajkait elvarázsolták volna. Arckifejezése egyszerre tűnik meglepettnek és
ijedtnek. Jessica ujjai ösztönösen szolgálati fegyvere tokja felé tapogatnak.
Teste azonnal riadót fúj.
– Ebben a korban már gyengül az emlékezet – szólal meg halkan azidős
nő. – De a látásom még megvan – folytatja, és az ablakra mutat. Jessica és
Jusuf óvatosan odalépnek az ablak elé. A domb tetejére épült háromszintes
faház legfelső emeletén állnak, jóval magasabban, mint a parton épült
házak. És ekkor Jessica megérti, hogy a nő olyasmit mutat, amit ők az utcáról
nem vehettek észre.
– Mi a fene?!
MALLEUS MALEFICARUM. A szavakat nagybetűkkel írták Koponenék
házának hóborította tetőjére.
Jessica füléhez emeli a telefonját, és Jusufra néz. Kollégája arcán nyoma
sincs a gúnynak, ami az előbb még ott parázslott. Úgy néz ki, mintha
kísértetet látott volna.
 XVI.

Erne Mikson főfelügyelő hátradől a székében, és a csuklóját masszírozza. Az

asztal tele van ötletszerűen kinyomtatott papírokkal.
Szövegrészletek és képek, amiket a neten talált a böngészővel. Malleus
maleficarum. A szópár a francia black metal együttesen kívül az 1400-as
években kiadott Boszorkányok pörölye című, boszorkányüldözéseket
tárgyaló könyvre utal. A Wikipedia szerint a Heinrich Kramer inkvizítor által
összeállított, kétes hírnevet szerzett opus részletes utasításokat ad, hogyan
kell a boszorkánysággal gyanúsítottakat kihallgatni, megkínozni és büntetni.
Gyorsan kiderítették, hogy a könyvnek van finn fordítása, s azt már el is
küldték nekik.
Erne éppen befejezett egy telefonbeszélgetést, melynek végén főnöke
plusz erőforrásokat ígért a nyomozáshoz, rögtön reggeltől. A tetőre írt
szöveg tovább bonyolította a titokzatos gyilkosságot, különösen, mert erről
egyetlen szó sem esik Roger Koponen könyveiben. A két emberölést tehát a
Koponen által kitalált fikciót hűségesen követve hajtották végre, viszont a
tett színhelyéül szolgáló villa tetejére rajzolt szöveg pillanatnyi szeszély
szülte tréfának tűnik.
Erne halk hangjelzést hall, ránéz a lázmérőre. 37,7. A kurva életbe, ez nem
lehet igaz! Ha felmegy a láza, általában hőhullámokat és gyengeséget érez.
Most egyiket sem tapasztalta. Idegesen megtapogatja a homlokát, és
visszadugja a lázmérőt a hónaljába, ellenőrző mérésre. Aztán egy nikotinos
rágógumit pattint a buborékcsomagolásból a szájába. A gyümölcsíz gyorsan
eltűnik, és égető érzés terjed szét a torkában. Odakint elcsendesedett az
egész este süvítő szél. Most zavaróan csendes az emelet.
– Jessi – mondja Erne, és lenyeli az égető ízt.
– Van valami újság? – A telefon hangszórójából fáradt, de határozottnői
hang hallatszik.
 – Mindjárt beszélek megint Koponennel. Arra az eredményre jutottunk,
hogy neki a legjobb lesz most elindulnia Helsinkibe. Valaki elhozza őt
Savonlinnából.
– Értem.
– Reggel kapunk segítséget – mondja Erne, és megérzi a fiatal nyomozó
türelmetlenségét. Szokásával ellentétben ő hívta fel beosztottját, pedig
nem volt szinte semmi új mondanivalója.
– Jó.
– Menjetek haza. Korán reggel szükségem lesz rátok. Ma éjjel csak
agyanúsított követésére koncentrálunk, járőrökkel és kutyákkal. Elkapjuk
azt a seggfejet.
– Azt hiszed?
– Persze! – mondja Erne magabiztosan, és az egyik kinyomtatott rajzért
nyúl. Jellegzetesen középkori stílusú kép, átlagos embereket ábrázol, akik
szarvas lényekkel beszélgetnek. Ördögökkel, talán démonokkal. A
mellette levő kép technikailag realistább rajz, azon egy nőt lógatnak fejjel
lefelé, a kezénél meg a bokájánál összekötözve. Sötét ruhás, mogorva
tekintetű férfiak vallatják a foglyot. Ez kétséget kizáróan valamilyen
önkényes tárgyalás. Vagy kínzás. A nő mindenesetre meg van rémülve.
– Ha te mondod… – Jessica hangja a rémképek között éri el.
– Mi van?
– Megyünk egy kicsit aludni.
– Reggel találkozunk – feleli Erne lélekben már máshol járva, és
hallja,amint Jessica leteszi a telefont. Számítógépe képernyőjén megnyitja
a fotókat Maria Koponenről és a nőről, akinek a helyszínelők azt a
kísérteties, de találó nevet adták: Jéghercegnő. A gyönyörű nő fehér arca
nyugodt, mintha százéves álmát aludná, amiből valamikor még felébred.
Erne néhány középkori rajzot keres ki, amelyek máglyát ábrázolnak.
Cölöphöz kötözött nőket. Éljenző tömeget. Lángokat. Kínszenvedést.
Mindez ismerős: ugyanezt a képanyagot használták Roger Koponen
könyveinek borítóin is.
Az összes ilyen bűncselekményben az inkvizíció, a katolikus egyház
eretnekséget üldöző szervezete volt vétkes. Ernét kirázza a hideg.
Boszorkányok sosem léteztek, ennek ellenére megtörténhetett mindez.
Ártatlan nőket gyilkolt meg az inkvizíció. És most valaki utánozni kezdte a
borzalmas bűntetteket. Egy szadistáról van-e szó, aki a középkori opusban
és Roger Koponen könyvsorozatában megfelelő témát talált a
gyilkosságaihoz? Vagy talán annyira erős téveszméi vannak, hogy azt
képzeli, helyesen cselekszik, ha boszorkányokat öl?
Erne mélyet sóhajt, és behunyja a szemét. A lázmérő jelez. 37,7. Már ettől
a puszta ténytől is hideg verejték üt ki a halántékán. Évek óta szinte
kényszeresen méri a testhőmérsékletét. A legrosszabb időkben akár
óránként négyszer is bedugta a lázmérőt a hóna alá, és naponta több mint
ötven értéket írt be a füzetébe. Utólag nézve teljesen fölöslegesen. Most
már tudja, semmi haszna sem volt. Az orvos azt ígérte, holnap
megtelefonálja a legutóbbi vizsgálatok eredményét. A hívás a teljes
munkanap ideje alatt várható – mintha egy ennyire komoly ügyben nem
lehetne pontosabb időpontban megállapodni.
Kibaszott nagyképű sarlatánok.

XVII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utcák sarkán áll meg az autóval. A város

fényei és a hold által megvilágított sötét égbolt hátterén a Nemzeti Múzeum
tornya majdnem szürreálisnak látszik – olyan, mint egy felhőkarcoló Gotham
Cityben. A levegőben szállingózó hópelyhek annyira aprók, hogy a színeket
tompító szűrőként működnek.
– Emlékeztess, hogy reggel valakinek beszélnie kell Maria
Koponenmunkatársaival és a főnökével – mondja Jessica, mire Jusuf bólint.
– Érted jöjjek holnap? – kérdezi. A légkondicionáló rendszer forró
levegőt fúj az autó belső terébe.
– Nem kell, köszönöm. Majd odajutok magam. Aludj olyan sokáig,
ameddig csak bírsz. Megint hosszú nap lesz. – Jessica egy pillantást vet az
autó középső konzoljának kijelzőjére. Éjjel 2 óra 13 perc van. Kinyitja az
ajtót, jeges szél áramlik be a meleg kocsiba.
 – Találkozunk az állomáson.
– Nyolckor. Kösz a fuvart. – Jessica felrángatja a cipzárját, és kiszáll
azautóból. A szomszédos taximegállóban taxi áll, pedig elég valószínűtlen,
hogy februárban egy keddi éjszakán valaki odatévedne.
Jessica nézi, amint Jusuf Volkswagen Golfja a Mannerheimintiére fordul
és eltűnik a látóköréből. Előveszi a telefonját. Vajon Fubu ébren van még?
Jessica kimerült, de tudja, hogy nem képes rögtön elaludni. Maria Koponen
és a jég alól kihalászott, egyelőre ismeretlen nő körül forognak a gondolatai.
Két teljesen különböző gyilkosság. Két szép, fekete hajú nő. Jessica érzi, hogy
meleg áramlik az ujjaiba. A vér sebesen kering ereiben, hallja fülében a
zsongását. Az áldozatok erőteljes, hangsúlyozott nőiessége hatással volt rá;
attól, ahogy az élettelen, mégis szép nőkre gondol, szexuális lényként látja
önmagát is.
– Jessi? – válaszol a kimerült férfihang a telefonban, majdnem
meglepetésszerűen.
– Te… alszol?
– Hogy alszom-e? Hogy a picsába? Készen állok, várlak.
– Én… – sóhajt Jessica, és a telefonját a füléhez tartva átmegy a zebrán.A
szél lóbálja a drótkötélre függesztett utcai lámpákat.
– Minden rendben? – A férfi már komolyabb. Nyilvánvalóan
halljaJessica hangján, hogy nem szokványos hívásról van szó.
– Őrült este.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem lehet, még ha szeretnék is. – Jessica előszedi lakáskulcsát
akabátzsebéből. Hallja, hogy a vonal másik végén helyére koppan a
vécéülőke. Maga elé képzeli Fubu rendetlen legénylakását, érzi a hálószoba
áporodott levegőjét, az ágynemű szagát, amiből árad a szex és az illatszer
párája. Nemcsak a sajátja, hanem valaki másé is. Jessica hozzá akar simulni
a férfi testéhez. Magában akarja érezni a férfit. Olyan keményen és olyan
sokáig, ameddig csak bírja, s amikor már olyan fáradt, hogy magától jön az
álom. Annak tudatában akar reggel felébredni és munkába menni, hogy
talán soha többé nem tér vissza a lakásba.
– Fel akarsz jönni? – kérdezi Fubu pillanatnyi csend után.
 – Talán. De már öt óra múlva fel kell kelnem.
– Nem kell, ha egyáltalán nem alszol – mondja a férfi, és Jessica
hallja,ahogy lehúzza a vécét. Bő bokszerében az ágyra lehuppanó Fubura
gondol. Meleg és biztonságot nyújtó kép. Azonban gondolatai
visszakanyarodnak Maria Koponen megmerevedett arcához, tökéletes
sminkjéhez, estélyijéhez és kilakkozott körméhez. Hideg áramlik végig a
testén.
– Talán holnap. Klassz, hogy válaszoltál – mondja Jessica, és kinyitja aC
lépcsőház kapuját.
– Bármikor, zsarukám.

XVIII.

Jessica az ötödik emeleten száll ki. Behúzza a liftajtót, a kulcsot a zárba

dugja, amely fölött aranyszínű névtáblán az áll: Niemi.
Belép az ajtón, és meggyújtja a villanyt a garzonlakásban. Az ablakok a
belső udvarra nyílnak. Leveszi a cipőjét, felakasztja kabátját az
előszobafogasra, és felszedi a padlóról a reklámokat, amiket a postás dobott
be a levélnyíláson. A papírokkal a kezében megáll a szoba közepén, és
körülnéz.
Néha, különösen, ha nagyon fáradt, itt marad aludni. Egyfajta szerepjáték
ez, mint a családi ház udvarán felhúzott sátor, ahol az ember rövid időre,
igazi veszély nélkül maga mögött hagyhatja a kényelmet. Már két hete
annak, hogy a garzonban töltötte az éjszakát. Azon az estén Fubu záróra
táján hívta fel tökrészegen – de ugyanolyan vonzóan, mint mindig –, és saját
szavai szerint élete legjobb szerelmi élményével akarta megajándékozni őt.
A teljesítmény aztán a nagy szavak ellenére a lehető leggyengébbre
sikeredett, s végül Jessica takargatta be kidőlt vendégét az ágyban, ő
takarította fel az elernyedt kezéből kiesett borospohár nyomait.
Jessica az asztalra teszi a postát, és a kulcscsomóból kikeres egy kulcsot.
Az ajtótól nézve a jobb oldali falon, közvetlenül az alkóv mellett egy másik
bejárati ajtó van. Két kijárat egy ilyen kis lakásban – ezt mindig
mulatságosnak találták alkalmi látogatói.
Jessica kinyitja az ajtót, és zokniban lép ki a másik lépcsőházba. Ott nincs
lift, csak lépcső, ami az alsóbb emeletekre és a szellőztetőerkélyre vezet,
illetve a padláson lévő raktárba. Az emeleten csak két bejárati ajtó van, az
egyik névtábla nélkül. Jessica nem kapcsolja fel a villanyt a lépcsőházban.
Hallja, amint becsukódik mögötte az ajtó. A zöld karikával megjelölt kulcs
besiklik a zárba. Az ajtón át fény árad a sötét lépcsőházba.
Jessica bepötyögi a riasztórendszer számkódját. Azután a hosszú folyosón
rutinosan áthaladva egy nagy terembe jut, amelynek kiugró ablakaiból teljes
panoráma nyílik a park fölött az öbölre, a Parlamentre és mögötte a
fényesen kivilágított Mannerheim sugárútra. A nappali berendezése a
legújabb dizájnbútorokból és régi berendezési tárgyakból áll; a konzervatív
és a modern művészet ötvözete. Két kanapé mögött a hosszú falon
féltucatnyi festmény díszesen bekeretezve. Különböző stílusuktól
függetlenül egymással tökéletes harmóniában Munsterhjelm, Schjerfbeck
és Edelfelt képei.
Jessica keresztülmegy a szobán, elhagyja a felső szintre vezető
csigalépcsőt, és belép a konyhába. Bekapcsolja a vízforralót, kivesz a
szekrényből egy fehér bögrét, és a pultra támaszkodik. Poggen Pohl. A
konyha a szekrények színétől eltekintve pontosan olyan, mint Koponenék
házában. Három éve a gépekkel és a beszereléssel együtt hatvanháromezer
euróba került.
A víz forrni kezd a krómozott forralóban. Jessica felnyitja a pulton lévő
laptopja fedelét, bepötyögi a jelszót, és beírja a böngészőbe, hogy malleus
maleficarum. Egy órával ezelőtt a Boszorkányok pörölye nem mondott volna
neki semmit. Miután látta a feliratot Koponenék háztetőjén, nem tudott
várni, azonnal be kellett írnia a gugliba. Azonban nem az ő felelőssége a
műben és történetében elmerülni. Erne azonnal ráállította erre a csoport
diótörőit, Ninát és Mikaelt, akik már intenzíven foglalkoznak Roger Koponen
könyveivel, ezenkívül felkutatnak minden lehetséges információt a
Boszorkányok pörölyéről, ami az éjszaka kellős közepén elérhető. Nina és
Mikael a csoport szuperduója, csalhatatlan szemük észreveszi a nyomozás
szempontjából értékes részleteket. Jessica véletlenül tudja, hogy magánéleti
kapcsolatuk is van, amit ugyan titkolnak mindenki előtt. Jessica szúrást érez
a szívében. Nina jobb férfit – és barátot – érdemelne.
Jessica egy angol nyelvű Wikipedia-cikkre klikkel, ez jóval átfogóbb a
finnél: középkori rajzokat is tartalmaz különböző ölési módszerek részletes
bemutatásával. Alaposan tanulmányozza a szöveget, némely mondattól eláll
a szívverése. A boszorkánysággal gyanúsítottat engedélyezett volt addig
kínozni, amíg be nem vallotta, hogy boszorkány. Jessica tudja, hogy a
szellemi vagy fizikai erőszakkal kikényszerített beismerő vallomás nem ritka
jelenség – számos autoriter államban manapság is megtörténik –, de a
boszorkányság mint bűncselekmény abszurd vád. Hány ártatlan embernek
kellett borzalmas módon szenvednie csak azért, mert a katolikus egyház
szemében eretnek volt?! Egy rossz megszólalás, gonosz pletyka vagy pontos
időjárásjóslat bárkit a lángokba sodorhatott, miközben a vérszomjas tömeg
ujjongott.
Jessica széthajtja az Ernétől kapott printet. Bepötyögi a böngészőbe Maria
Koponen munkáltatójának nevét, és átnézi a Neurofarm nevű cég oldalait.
Neuroleptikus gyógyszerek szerződéses gyártója. Bármit is jelentsen ez,
rálőcsölheti a bogarászást Rasmusra, a csoport mindentudójára.
A forralóban bugyog a víz. Jessica leveszi szemét a képernyőről, egy
teafiltert pottyant a bögrébe és forró vizet önt rá. A bögre átforrósodik,
zsibbasztja az ujjhegyeit. Volt idő, amikor Jessica testének minden porcikáját
el akarta zsibbasztani.
Lehajtja a laptop tetejét, és megdörzsöli a szemét. Ég a vágytól, hogy
nekilásson az ügynek, de az agyának lélegzetvételnyi szünetre van szüksége.
A meleg itallal a kezében átmegy a nappaliba. Olyan, mint egy múzeum, amit
évről évre apránként fiatalít. Az öreg zongorától megvált, a családban egy
évszázad óta generációról generációra öröklődő dohányzóasztal-
garnitúrától szintén. A liliommintájú tapéta világosszürke festéknek adta át
a helyét. A lakás mégis valahogy tudathasadásosnak látszik. Mintha a lakója
nem tudná eldönteni, harminc- vagy nyolcvanéves-e. Az új és a régi nincs
harmóniában. Valami okból ez az utóbbi időben zavarta Jessicát.
 Fázik, mintha a kint zúgó szél beköltözött volna a bensőjébe. Már bánni
kezdi, hogy nem ment fel Fubuhoz. A lakást, ahol egykor született, Jessica
mindig biztonságosnak érezte. Sosem tűnt túl nagynak, barátságtalannak
vagy magányosnak. Most azonban biztos benne, hogy nem fog tudni itt
elaludni.

XIX.

Suttogás. Nem közelről hallatszik, hanem túl messziről ahhoz, hogy

valóságos legyen. És pont ezért olyan különleges. Jessica kinyitja a szemét.
A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a televíziót. A digibox órája fél négyet
mutat. Kint süvít a szél, az ablakok ropognak tőle. Bent ennek ellenére
fullasztó meleg van.
Suttogás. Jessica felül. Ki az? – kérdi gondolatban, pedig tudja, hogy az
anyja hangja. Valamikor ez volt a legszebb hang a világon. Emlékszik még,
ahogy fülében érezte suttogását, amikor a napsugarak áthatoltak lehunyt
szemhéján. Emlékszik a törékeny kezekre, amelyek ölbe emelték. Ahogy
találkozott az orruk az eszkimópuszinál.
Suttogás. Anyának tudnia kell, hogy ő ébren van. Miért suttog mégis? Mi
van, anya? De anya nem válaszol, csak ül a nappaliban, a hosszú asztal
mellett, háttal neki. Lekéstem a reggelit? Mérges vagy? Ne legyél mérges,
anya!
Suttogás. Jessica lassan feláll. Pillekönnyűnek érzi a lábát. Térde
biztosabb, mint általában reggel. Nem fáj semmije. Könnyedén az asztalhoz
csúszik.
– Anya? – kérdezi, és most veszi észre, hogy nem ismeri fel a
sajáthangját. Nem gyerekhang, hanem egy felnőtt hangja. De anya nem
fordul meg. Fekete haja csupasz vállára omlik. Olyannak látszik, mintha
ünnepelni indulna. Szép magas sarkú cipője a szék alá van téve, csupasz lába
mellé. A fekete estélyijét vette fel, azt, amelyiket az első díjátadó gáláján
viselt.
 Suttogás. Jessica mosolyog, megérti, hogy anya idegen nyelven beszél.
Jessica angolul beszél a barátaival, otthon anyával svédül, apával finnül. De
azt a nyelvet, amin anya ma reggel suttog, Jessica nem ismeri. Nem érti, mit
jelentenek a szavak, de abban, ahogy anya beszél, van valami vészjóslóan
gépies. Úgy hangzik, mintha papírról olvasna valamit, amit maga sem ért.
Hirtelen félelmetes gondolat keríti hatalmába Jessicát. Hátha a neki háttal
ülő alak nem is anya, bár a hangja olyan. Még mindig nem látja az arcát. A
válla hófehér. Az ablakon át beszűrődő holdfény hidat rajzol a székhez,
amelyen anya ül.
– Anya? – mondja Jessica halkan, és az asztal felé megy. Azt akarja,hogy
anya megforduljon, és szép mosolyát mutassa neki. Vegye őt ölbe.
Gyereknek akarja érezni magát. Azt akarja, hogy a világ ismét olyan legyen,
amilyennek hatéves korában látta.
A hangfalból John Lennon Imagine-je szól. A szobában savanyú szag
terjeng, biztos az a gezemice, amit apa néha a lefolyóba önt. Apa azonban
ma reggel nincs sehol.
Suttogás. A szavak sziszegnek, mintha a fogak közül tolakodnának elő,
elfojtott agresszióra utalnak. Jessica most anya mögött áll, megérinti
csupasz vállát. Anya lassan megfordul. Tényleg anya az. De a mosolya nem
olyan, amilyet Jessica szeretett volna, nem az a mosoly, amellyel az arcán
anya oly sokszor ébresztette. Ez minden, csak nem boldog mosoly.
Jessica érzi, hogy erőt vesz rajta a rémület, megbénítja a testét, mozdulni
sem tud. Kiabálni próbál, de csak egy sóhaj lesz belőle. Anya lassan feláll a
székről, mozgása merev és természetellenes, mintha valaki összetörte volna
minden csontját, és utána ötletszerűen összeszögezte volna. Jessica hátra
akar lépni, de talpa szorosan a padlóhoz tapad, nem mozdul.
Odaragasztották.
– Nézz a tükörbe – súgja anya, és kinyújtott karral egy lépést tesz
felé,ujjai behajlítva, mint a keselyű karmai, készen arra, hogy a hajába
markoljanak.

Ebben a pillanatban Jessica érzi, hogy leesik. Ujjai a takarót szorítják, a

kanapé izzadságtól nedves. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a
televíziót. A digibox órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél, az ablakok
ropognak tőle.

XX.

Középkorú, éles arccsontú nő nézi bírálóan Jessicát az asztal mögül.

Jessica az imént közölte vele, hogy Colombano meghívására érkezett.
– Két jegy van foglalva – mondja a nő olaszul.
– Én… egyedül vagyok.
– Természetesen – mondja a nő, és mesterkélten mosolyog. –
Istenhozta!
Jessica a táskájába dugja a jegyet és a műsorlapot, továbbmegy a terem
felé. Elhalad a jegyszedő mellett, hátában érzi bíráló tekintetét.
Bent kellemesen hűvös van. A terem díszes és templomszerű, de hiányzik
belőle minden vallásos kellék és festmény. A kis koncertterembe
folyamatosan érkeznek az emberek, egyesek pólóban és sortban, mások
olyan öltözékben, mintha egy operagálára jönnének. A magas helyiségben
különböző nyelvek morajának szimfóniája visszhangzik. A közönség döntő
része nyilvánvalóan turista. Az utcára kitett tábla szerint a koncertjegy csak
néhány tíz euróba kerül, tehát világraszóló előadásról aligha lehet szó.
Jessica sötétkék ruhát és tűsarkú cipőt visel. Tudatában van, hogy jól néz
ki, de nem biztos benne, vajon a koncert, vagy kizárólag Colombano miatt
öltözött-e így ki.
Amikor a szemét festette ki a hotelszobában, hirtelen bizonytalanság
fogta el. Felidéződött benne a síró Colombano, és bal keze gyűrűsujján az a
gyűrű. Hogy két jegyet foglalt Jessicának, bizonyára azt jelenti, nem vágyik
társaságra. Így tehát furcsa lehet, hogy egyedül jött, és mindenekelőtt
leleplezné, hogy hazudott, amikor a barátait említette. Felismeri-e őt
Colombano a közönség soraiban? Köszön-e neki? Lesz-e lehetőségük pár
szót váltani a koncert után?
Jessica újra előszedi a jegyet és megnézi. Számozatlan helyek. Az első
sorok már megteltek. A közönség döntő többsége idős ember, de néhány
fiatal párt is látni. Jessica egy sor szélén ül le a terem közepe táján, és ölébe
teszi a táskáját. A színpadon négy vonós hangszer van: nagybőgő és cselló az
állványaiknak támasztva, két széken hegedű.
Jessica savanyú ízt érez a szájában. Mielőtt a koncertre indult volna, egy
kávézóban egy üveg pezsgőt rendelt, megivott belőle két pohárral, aztán a
szinte teli üveget otthagyta a leszálló velencei alkonyban. Az ital melegíti a
gyomrát, nyugtatóan hat, mint egy barát keze a vállon.
Eltelik még tizenöt perc, mire az utolsó vendég is helyet talál magának. A
koncert nem telt házas, itt-ott üres szék látható. Végül felharsan a jel a
hangszórókból. A fények kissé elhalványulnak, a beszédmoraj abbamarad,
mintha valaki kikapcsolta volna. A terem végéből léptek zaja hallatszik, és a
közönség tapsolni kezd. Az ünnepélyes öltözetű zenészek, különböző korú
férfiak és nők, céltudatosan haladnak el Jessica mellett saját helyükre, és
kézbe veszik rőt fa hangszerüket. A csendes teremben megkezdődik a
hangolás, Colombano azonban nincs a színpadon. Jessica egy pillantást vet
hátra, de az ajtó csukva van. Mi a csuda? Jó helyen jár, hiszen ott volt a neve
a listán. És Colombano maga mondta, hogy szerepel.
Előveszi táskájából a műsorlapot. A fényképen ez a koncertterem látható.
A zenekar összetétele legalábbis részben ugyanaz, mint a képen. Miért nincs
a színpadon? Történt valami?
A hangszerek megtalálják helyüket az őket biztosan tartó kezekben. A
vonók a levegőbe emelkednek. A zenészek bólintanak egymás felé. A vonók
a feszesre húzott húrokat simogatják, szabályosan mozognak oda-vissza, és
olyan tiszta hangzást varázsolnak elő, hogy Jessica libabőrös lesz tőle.
Belepillant a műsorba. J. S. Bach – Air on G String. Akadozni kezd a lélegzete.
A melódia hihetetlenül gyönyörű. Behunyja a szemét, és virágokkal borított
sírhantot lát maga előtt, önmagát a sír szélén. Érzékeli a körülötte álló
embereket és a vállán Tina nagynénje kezét. Ömlenek a könnyei. A
virágcsokrok fehérek. Ez anya kedvenc színe.
A darab alig tart néhány percnél tovább, de Jessica számára szívszorító
időutazás a múltba, túl sebesen haladó örökkévalóság.
És aztán vége. A közönség ismét tapsol, s eltart egy kis ideig, mire Jessica
képes összeszedni gondolatait, és csatlakozik a tetszésnyilvánításhoz. A taps
rövid időre abbamarad, de hamarosan újrakezdődik. Mosolygó férfi halad el
mellette a színpad felé, hegedűvel a kezében. Colombano. Ő a szólista. Ő az
előadás sztárja.
Jessica keresztbe teszi a lábát, és lejjebb húzza ruhája szegélyét. Lélekben
megkönnyebbült. Kezét ölébe eresztve nézi, amint a délceg férfi felmegy a
színpadra, álla alá helyezi a hegedűt, és a közönségre mosolyog. De
Colombano legfőképp rá mosolyog.
 XXI.

Sanna Porkka a kormányt szorítja, és az elé táruló látvány szinte hipnotizálja.

Az országút felületén kavargó porhó táncot jár az autó reflektorfényében. A
fénycsóva nemcsak az út szélére eltakarított havat világítja meg, hanem a
csupasz fatörzseket is, amelyek mögött végtelen sötétség rejtőzik. Már egy
órája hajtanak a hófúvásban, de Helsinkiig megállás nélkül is még több mint
három óra az út. Erne Mikson hangsúlyozta a telefonban, hogy nem kell
sietni. A legfontosabb, hogy Koponen épségben eljusson Helsinkibe, hogy
reggel nyugodtan átbeszélhessék a dolgokat.
Porkka a műszerfal navigátorára néz. Juva után az 5-ös útra fordul Mikkeli
felé, utána Lahtin keresztül Helsinkibe. Az út csak Heinolától lesz autópálya.
A keskeny országutakon fáradtan vezetni idegesítő, bár forgalom alig van.
Csak egy-egy kamion jött szembe, és előznie egyszer sem kellett.
– Csak szóljon, ha meg kell állni – mondja Porkka a visszapillantótükörbe
nézve. Az indulás óta meg sem szólaltak. Roger Koponen olyan néma az Audi
hátsó ülésén, hogy Porkka kétszer is azt hitte, elaludt. De Koponen le sem
hunyta a szemét, üres tekintetét szünet nélkül a monoton filmet idéző erdei
tájra szegezte. A szálloda minibárjából néhány törpe méretű üveg töményet
hozott magával.
– Megállni? – mondja Koponen, és az első ülés felé fordul. Porkka
érzileheletén a whiskyt.
– Igen. Ha…
– Éjjel fél kettő van. Hol a picsában állhatnánk meg? – folytatja halkana
férfi, és összeráncolt homlokát dörzsöli.
Sanna Porkka töpreng egy kis ideig, aztán úgy dönt, nem válaszol. Elég, ha
legalább megpróbál barátságos lenni. Talán senkitől sem lehet elvárni
normális viselkedést hasonló helyzetben. A férfi nyilván valamiféle sokkban
van, talán csak haza akarna jutni, leülni a felesége mellé a kanapéra, és
elmesélni, mennyire össze van zavarodva mindenki. De Maria Koponen
halott. Sanna Porkka most már tudja, mi az, amiről mindenki más beszél;
belepillantott a fájlokba, amiket Erne Mikson küldött. A nő euforikus
vigyorba merevedett arca belevésődött a szaruhártyájába. Oda tudja
képzelni az autó fénycsóvájában szikrázó hópelyhek közé.
– Elnézést – sóhajt fel Koponen. Csavaros kupak nyílik reccsenve aférfi
kezében.
Porkka felrezzen képzelődéséből. A téli kerekekkel felszerelt autó
sebességmérője picivel többet mutat száznál, ez meghaladja a
sebességkorlátozást, és az uralkodó időjárási viszonyokat figyelembe véve
egyébként is túl sok.
– Nem akarok goromba lenni – folytatja Koponen fáradt hangon,
ésszájához emeli az üveget.
Porkka nem tudja, ajánlatos-e a férfi italozása. Másrészt viszont ez
nyugton tarthatja, talán el is alszik néhány percre. Mikson utasításai nem
tértek ki a részletekre: „Hozd Koponent a saját autóján Helsinkibe!”
– Semmi baj – mondja Porkka, és a válla fölött gyors pillantást vethátra.
A sötétben nem látja Koponen arckifejezését, de feltételezi, hogy
békülékeny.
Porkka leveszi a lábát a gázpedálról. A motorháztető alatt doromboló V6-
os fordulatszáma csökken. Ujjai a kormánykerék szépen kidolgozott
bőrbevonatát simogatják. Pompás szerkezet. Egy napon talán ő is vehet
magának olyan autót, amilyet szeretne, nem csak olyat, amire szüksége
van.
– Legkorábban fél négykor leszünk Helsinkiben – mondja Porkka, ésegy
dohánypárnácskát tol nyelvével a felső ajka alá. A férfi nem válaszol, de
Porkka látja, hogy fejét a nyaktámasznak dönti.
Sanna Porkka ősidők óta nem járt Helsinkiben, és most sem áll
szándékában akár egy perccel is többet időzni ott a szükségesnél. Egyébként
is ügyeletre van beosztva, és teljesen mindegy, hol tölti a munkaidejét:
Savonlinnában, a rendőrőrsön, vagy a megözvegyült bestsellerírót
fuvarozva. Azonkívül ritkán adatik meg, hogy egy vadonatúj luxusautót
vezethessen.
– Olvasta a könyveimet?
– Nem – válaszolja gyorsan Sanna. A magyarázkodás furcsán hatna.
 Koponen mélyet sóhajt.
– Egész sötét dolgok vannak ott… Ha az mind… Te jó ég!
– Mindent meg tud majd beszélni Helsinkiben – mondja Porkka
nyugodtan.
Kis ideig csend van. Aztán szipogást hall a hátsó ülésről. Nem tudja
eldönteni, ez a hirtelen érzelemkitörés annak a következménye-e, hogy
feleségének halála végre valóság lett az író fejében, vagy annak, hogy
visszapörgeti a szörnyűségeket, amiket képzelete a könyvben produkált. A
borzalmas fantáziákat, amik egy beteg elmét arra ösztönöztek, hogy megölje
a feleségét. Porkka valami vigasztalót szeretne mondani, de nem talál
szavakat. Minden elhangzott már egyszer. A távolság a hátsó ülésig
nagyobbnak tűnik egy fényévnél.
Kamionszerelvény suhan el mellettük. A nehéz gépjármű légáramlata
megbillenti az Audit. A kavargó hó örvényként korbácsolja az aszfaltot.
És ekkor Sanna éles fényt lát a visszapillantó tükörben.

XXII.

A whisky égeti a torkát, de nem zsibbaszt. Nem eléggé. Az autót vezető

rendőrnő az országutat nézi. Roger Koponen érzi, hogy vére forrón áramlik
az ereiben, aztán ez az érzés hirtelen eltűnik, és ettől jéghidegek lesznek az
ujjai. Az ablakon túl elsuhanó monoton erdőségektől meg a havas
fenyvesektől totális unalom és rosszullét kerülgeti. Égő vágyat érez, hogy
elfogadja a nő ajánlatát, és álljanak le az út mentén. Be akar rohanni az
erdőbe, a fák közé vetni magát, mint az oxigénhiány miatt elalgásodott tóba
lebukó vízimadár. El akar tűnni ennek a jellegtelen mocsárnak a sűrűjében,
a földre vetni magát, a hóba temetkezni. Téli álomba akar merülni, mint a
medvék, nem szorongani az eljövendő tavasz miatt.
Ő a hibás. Ő ölte meg Mariát. A gondolat áttör benne egy gátat. Érzi, hogy
könnyek folynak végig az arcán, és szája vigasztalan sírástól remeg. Mindent
megkapott, amit akart: irodalmi sikert és szép feleséget, aki vár rá a nagy
tengerparti villában. De most minden véglegessé válik. mintha eddig
kizárólag Mariának írt és élt volna, az ő reakcióin keresztül létezett volna, az
ő perspektívájából nézte volna magát. Onnan csodálta volna magát, ahol
Maria éppen állt. És most Maria elment. Végleg.
Szerette Mariát? Talán. Legalábbis a maga módján. Kész volt gondoskodni
róla, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt. Szerelem volt ez, vagy csak
tisztán tartotta az akváriumát és etette a halat? Nem tudja a választ, és ettől
fojtogató bűntudatot érez. Most már késő tisztázni a dolgot, az elvesztett
boldogság örök időkre be fogja aranyozni az emlékeket.
Nagy kamion jön szembe. Az autó megbillen. Az ablaktörlő lapátok
csápolnak egy percig, mint a karok egy rockkoncerten. Az autó még csak
hathetes. Minden egyes részletet – az extrákat és a bőr üléshuzatot is
beleértve – már tavaly gondosan kiválasztott. De a kocsinak már nincs olyan
illata, mint az új kezdetnek. Halálszaga van. Olyan, mint egy 340 ló vontatta
halottaskocsi.
– Reflektor, a kurva életbe!
– Mi van? – kérdi Roger szipogva, és szájához emeli az üveget.
A rendőrnő újra és újra a visszapillantó tükörbe néz. A hátsó ablakon át
éles fény szűrődik be.
– Be van kapcsolva a reflektora a mögöttünk jövőnek – ismétli
megPorkka, és félrefordítja a tükröt.
Roger a kabátujjával megtörli a szemét, válla fölött hátrapillant, és azonnal
elvakítja a fény.
– A rohadék… – mordul fel Roger, és gyorsan visszafordul.
Annyitazonban látott, hogy az autó mindössze tízméternyire van tőlük.
Egy pillanat múlva kialszik a fény.
– Most előzni kezd – mondja halkan Porkka. Mindkét kezével szorítja
akormányt.
Roger a melléjük suhanó autót nézi. A rendőrnő nyolcvan alá lassított,
mégsem történik meg az előzés. Egy utcai terepjáró motorháztetejét látja,
amely az Audi hátsó ablakánál halad.
– Mi a picsát akar ez? – néz ki Porkka dühösen az ablakon.
 Az első ülésen az autó áramrendszerére kapcsolt rendőrségi kék villogó
van, amit minden eshetőségre számítva magával hozott. A mellettük hajtó
vezető rögtön abbahagyná a baromkodást, ha bekapcsolná.
Roger a műszerfalra pillant. Hetvennel mennek. A mellettük haladó autó
árnyékként tapad rájuk, mint egy oldalkocsi. Előttük a hosszú, egyenes
útszakasz kihalt.
A rendőrnő keze a villogót keresi. A műszerfalra emeli és bekapcsolja. A
kék fénycsóva az őket kitartóan követő autó ablakait súrolja. Aztán kinyílik a
terepjáró hátsó ablaka. A felbontott üvegből Roger ujjaira folyik az ital.
Felismeri az autóból rámeredő sovány arcot, és emlékszik az arc közepén
tátongó fekete szájból elhangzott kérdésre: Fél attól, amit ír?

XXIII.

A telefon csörgése összekeveredik az álmával. Eltart egy kis ideig, mire

Erne Mikson felocsúdik a kopott bőrkanapén, és felül.
A klímaberendezés hideg levegőt fúj az arcába, és fáj a nyaka. A láza
valószínűleg tovább emelkedett. A telefon kijelzőjén Sanna Porkka száma
villog. Negyed négy van. Az iroda kihalt.
– Halló? – Alig jön ki hang a torkán, és köhögnie kell.
– Respice in speculo resplendent – mondja egy női hang. Sanna
Porkkáéra hasonlít, de vontatott és remegő.
– Micsoda?
Aztán csend. A háttérben zúgás hallatszik. Egy nő szipog. Erne igyekszik
feldolgozni a hallottakat, gondolatai még zavarosak az álmosságtól.
– Porkka?
– Respice in speculo resplendent.
– Nem értem – hebegi Erne, és feláll. Túl kába még ahhoz, hogy
megértse a helyzetet. – Mi baj van? – kérdezi egyre jobban szorítva a
telefont. – Hol van Koponen?
 Aztán egy kiáltás hallatszik. Végül megszakad a hívás. Erne egy pillanatig a
telefon kijelzőjét nézi, majd az előző hívások közül újraválasztja Sanna
Porkka számát.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.
Picsába! Erne két órával ezelőtt elmentette Roger Koponen számát is, de
az sem kapcsolható. Valami nagyon nincs rendben. Erne erősen megdörzsöli
az arcát, és az irodájába indul. Telefonja menüjéből kikeresi a következő
számot, és megnyomja a hívás gombot.
– Ügyelet, Savonlinna – válaszol az időponthoz képest energikus
férfihang.
– Mikson, Helsinki Bűnügyi Rendőrség. Hánykor indult el Porkka
ésKoponen Savonlinnából?
– Pillanat…
– Hánykor indultak el az autóval Helsinki felé? – pattog Erne, és
hallja,ahogy az ujjak dolgoznak a billentyűzeten. Kínzóan hosszú tíz
másodperc telik el.
– A nyilvántartási adatok szerint 01:03 órakor távoztak az állomásról.
De nem az író autójával indultak?
– De igen. Miért?
– Úgy értettem, hogy azt el kellett még hozni a szálloda
parkolójából,tehát eltelt egy kis idő, mire útnak indultak – mondja az
ügyeletes.
Erne a számítógépéhez ül, és közben a nyaki pulzusát tapogatja.
– Sanna nem veszi fel a telefont? – kérdezi az ügyeletes.
– Nem.
– De hát… ha útközben történt volna valami, akkor arról mi
kaptunkvolna…
– Balesetről kaptunk volna.
– Mi más…
– Jelentsd nekem azonnal, ha hallasz valamit – mondja Erne, és leteszia
telefont. Fülében zúg a vér. A nyírfa csupasz ágai az ablakot kaparják.
Erne egy térképprogramot nyit meg a képernyőn. Elindult-e egyáltalán
Porkka és Koponen? 01:03… Plusz húsz perc… Maximum két órát jöttek…
Erne a kurzorral rajzolja az útvonalat a savonlinnai Sokos Hoteltől, majd
Mikkeli és Heinola között megállítja.
– A kurva életbe! A picsába! A kurva picsába! – súgja, és kikeresi
arendszerből a mobilszolgáltatók hatósági számát. Ismét füléhez emeli a
telefonját, ugyanakkor próbálja felidézni, mit mondott az előbb Sanna
Porkka a telefonban. Respis… – Az istenit! A szavak eredetileg sem
jelentettek neki semmit.
A mobilszolgáltató éjszakai műszakos dolgozója válaszol, de Erne csak
akadozva tudja előadni az ügyét. Jeges borzongás fut rajta végig. Porkka
latinul beszélt.

XXIV.

Jessica a kanapén ül és az étkezőasztalt bámulja. Felkapcsolta a kanapé

melletti állólámpát, mert ebben a helyzetben, éppen most a sötétség
indítaná be a képzeletét. Nem emlékszik, hogy bármikor is tapasztalt volna
hasonlót. Soha nem érezte még ilyen valóságosnak az álmát.
A most vizsgálandó esetben van valami rendkívüli. Talán a bűncselekmény
torz megvalósítási módja az. talán alaposan megrendítette a tény, hogy
előző este a tetthelyen találkozott a gyilkossal. Talán mindkettő.
Jessica kinyújtja a lábát, és feláll. Fájnak az ízületei, a csípőjében szúrást
érez. Néha fontolgatja, lehetne-e valamit tenni a fájdalom ellen, de ez csak
ritkán annyira erős, hogy orvoshoz kellene mennie. A fájdalom már annyira
régen kíséri, hogy részévé vált a testének – a test saját emlékévé, amit nem
akar megvonni tőle. Fejben már régen feldolgozta a történteket, de testének
annyi időt akar adni, amennyire csak szüksége van. Ennyivel adósa.
Jessica elmegy a szék mellett, amelyen álmában az anyja ült. Szeme
sarkából vet rá egy pillantást, és egy másodpercre visszatér a nyomasztó
rémálom közepébe, a középpontjában lévő nőre, aki anyára hasonlított, de
nem ő volt. Nézz a tükörbe!
A parketta recseg a lába alatt. A konyhaajtóban megáll, és görcsbe rándul
a gyomra. Mi a… Teste egy pillanat alatt megtelik adrenalinnal. A magas
bárszék háttámláján fekete fürdőköpeny lóg. Pontosan ott, ahová zuhanyzás
után tette. A konyhában nincs senki. Csak a fürdőköpeny, amely a sötétben
hihetetlenül meggyőző optikai csalódást okozott. Jessica összehajtja és
leteszi az asztalra, miközben hallja saját nehéz légzését.
A vízforraló bekapcsol. Az ébresztőórás rádión 03:46 villog. Aludnia kell
még egy keveset, különben túl hosszú lesz a nap.
Jessica az ablak felé fordul, és látja a lámpák fényében fürdő konyha
tükörképét, annak közepén pedig magát, dzsoggingnadrágban és trikóban.
Fekete haja lófarokba fogva. Az arcvonásait nehéz kivenni. Nézz a tükörbe!
Az álomban Maria Koponen pontosan ugyanabban a pózban és
ugyanabban a ruhában ült Jessica konyhájában, mint a tetthelyen. De az
arca anya arca volt. Jessica sosem vette magának a fáradságot, hogy
értelmezze az álmait, pedig a terápián beszélnie kellett róluk. Mégsem tud
szabadulni a gondolattól, hogy az anyja álmában elhangzott szavai
jelentettek valamit.
Korog a gyomra. Nem evett semmit a tegnapi késői ebéd óta. Előhalássza
a kenyereskosárból a kenyérzacskót, betesz két szeletet a pirítóba és teljes
fokozatra tekeri, mert egy másodpercet sem akar fölöslegesen várni. Forr a
víz a készülékben. A laptop továbbra is a pulton hever. Jessica tiszta bögrét
vesz elő a szekrényből, és teavizet tölt magának. Nadrágja zsebében rezegni
kezd a telefonja. Jessica érzi, ahogy gyorsul a pulzusa. Erne nem telefonálna
éjjel, ha nem lenne halálosan komoly a helyzet.
– Halló?
– Ébren vagy.
– Yes.
– Sorry. Úgy is gondoltam, ahogy mondtam korábban. Hogy
pihenhetnétek… – Mi történt?
– Van még két holttestünk.
– Oké – mondja Jessica figyelmesen. Erne hírei, bármennyire szörnyűek,
nem lepik meg. Valami várható volt. Jessica kivár egy kicsit, időt ad, hogy
Erne megfogalmazza mondandóját. A telefonból sokáig csak nehéz
lélegzés hallatszik.
– Hívd fel Jusufot, hogy jöjjön érted – szólal meg végül Erne.
 Jessica a konyhaablakhoz megy. Tükörképe lépésről lépésre élesebbé,
ismerősebbé válik. Furcsa megkönnyebbülést érez, mintha attól félt volna,
hogy az ablak leleplez valamit, amit nem akar látni.
– Erne… – mondja végül. – Mi történt?
– A holttesteket Juvánál találták az erdőben, a Salajärvi-tó
közelében.Savonlinnától hatvan kilométerre nyugatra.
– Savonlinnától… – mondja halkan Jessica, és az ablakhoz nyomja
azujját. Az üveg hideg, mintha a jeges szél azon át áramlana a testébe.
Némán hallgatja Erne szavait, pedig már sejti, mit fog hallani. Koponen
elhagyott Audija. A felügyelőnő mobiltelefonja, a furcsa hívás. Végül Erne
drámaian felsóhajt:
– Minden okunk megvan feltételezni, hogy a holttestek…
– Feltételezni? Nem…
– Jessica! A holttesteket nem könnyű azonosítani. Elégették őket.
– Te szentséges…
Ebben a pillanatban éles kattanás hangzik fel a konyhában. Jessica
szívverése elakad. Telefonja a kőpadlóra hullik.
A konyhában égett szag terjeng. Jessica meredten nézi a kenyérpirítót,
amely két fekete pirítóst lökött ki magából.
 XXV.

A tárgyalóban cigarettacsikk szaga terjeng, pedig hivatalosan csak valamikor

az évezred elején lehetett ott utoljára dohányozni. Kora reggel van, a szél
enyhült, de kint még sötétség. Az ablakból a vasúti pálya környékén folyó
hatalmas építkezésre nyílik kilátás, amely a ragyogóan fényes megvilágítás
ellenére néptelen. A magas daruk állva alvó dinoszauruszokként nyúlnak az
ég felé.
Jessica a teásbögre köré fonja ujjait és szájához emeli a forró italt. Erne
kivételével itt van az egész csoport: Jusuf, Nina, Mikael és Rasmus, aki szokás
szerint izzadságszagot áraszt. Az állomáson keringő vicc szerint Rasmus
dezodorja a világtörténelem legnagyobb disznója, mert mindennap cserben
hagyja őt. Felfoghatatlan, hogy a gúnyolódás eddig nem jutott el a füléig. ha
hallotta volna, talán tett is volna valamit ellene. A Jessicával szinte napra
pontosan egyidős Rasmus Susikoski jogász végzettségű, de egyetlen napig
sem végzett szakmai terepmunkát. Ennek ellenére jó
megfigyelőképességének és széles körű műveltségének köszönhetően már
több nyomozásnál igazi kincsnek bizonyult.
Nina Ruska nyugodtan nyomogatja a telefonját, mintha csak az üzenet
elküldése után térne vissza a rendőrségi székház sivár tanácstermébe, a
mesénél is borzalmasabb valóságba. Nina túl van a negyvenen, arca markáns
vonású, tele szeplőkkel. Mindig szép, annak dacára, hogy szinte kizárólag
farmert és kapucnis pulóvert hord. A mellette ülő Mikael Kaariniemi
rágógumit rág vadul: Micke ugyanannyi idős, kopasz férfi, aki a hajhullás
elleni harcot nemrég adta fel, és akinek mindig meghökkentően szépen
vasaltak az ingei. Jessicára néz és felvonja a szemöldökét, de Jessica gyorsan
másfelé tekint.
– Jó reggelt! – lép be Erne, és becsukja maga mögött az ajtót. A
többiekmotyognak valamit válaszul. – A sajtótájékoztató nyolckor kezdődik.
Addig ki kell alakítanunk legalább egy előzetes nyomozati irányvonalat –
folytatja, és a távirányítóval bekapcsolja a videokivetítőt. A termet betölti a
mennyezet alatt függő berendezés diszkrét zúgása. – Te kezded, Rasse –
mondja Erne az asztalra támaszkodva.
Az izzadságszagú férfi köhint, és mutatóujjával feljebb tolja orrán a
szemüvegét. Azután gyors pillantást vet a többiekre, és kissé akadozva
megszólal:
– Végigolvastuk Koponen trilógiáját, és már megkezdtük a
másodikfordulót, hátha találunk valamit, ami első olvasáskor elkerülte a
figyelmünket. Összesen nyolc életellenes bűncselekményt találtunk, ezek
közül hetet rituális gyilkosságként definiálhatunk. A nyomozással
kapcsolatos minden egyes életellenes bűncselekménynek van megfelelője
Koponen sztorijában.
Rasmus szavai oldják a termet betöltő feszültséget. megerősítik, amit
mélyen legbelül már mindenki tudott.
– Pontosan ebben a sorrendben történnek a gyilkosságok a
könyvekben? – kérdi Erne meglepő nyugalommal, és karba teszi a kezét.
Jessica a főnökére pillant, majd a mellette ülő Rasmusra néz.
– Nem – babrálja Rasmus idegesen a szemüvege szárát. – A
gyilkosságokat nem abban a sorrendben követték el, mint a könyvekben.
Illetve az első kettőt igen, de ha a hajnali gyilkosságokat máglyán történt
elégetésként akarjuk látni… Itt vannak másolatok…
Vékony papírköteget tol az asztal középére, melyből mindenki azonnal
megtalálja a magáét. Jessica a listát nézi, és összevonja a szemöldökét.

A Roger Koponen Boszorkányüldözés-könyvsorozatában elkövetett

gyilkosságok:
I. könyv
Egy nőt vízbe fojtanak (jég alá teszik)
Egy nőt megmérgeznek (a könyvben az elhelyezés pontosan olyan, mint
Maria Koponen holttestéé)
Egy férfit megköveznek
II. könyv
Egy férfit tőrrel megölnek
Egy férfit máglyán elégetnek
 III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)
Egy nőt máglyán elégetnek

– Pillanat – mondja Erne a papírból felnézve. – Megerősítették,

hogyMaria Koponen halálának oka mérgezés?
– Tudtommal nem – válaszol gyorsan Rasmus. Hangja bizonytalan. –De
más tekintetben a tett megfelel a könyvben leírtaknak. És az áldozatok
pontosan ugyanolyanok… Fekete hajúak, szépek.
– Jól van – mondja Erne, fölveszi a fénymásolatot az asztalról és
közelebb emeli a szeméhez.
– És az a két máglyán elégetés… – kezdi Jusuf.
Erne jelentőségteljesen bólint. Egy pillanatig néma csend van a
szobában, mindenki újra meg újra elolvassa a szöveget. Jessica megkóstolja
a csipkebogyóteáját. Vasízű.
– Ha azt feltételezzük, hogy az elkövető vagy elkövetők végigveszik
azegész listát, akkor még három új gyilkosságra számíthatunk.
– Elkövetők? – kérdezi Nina, miközben valamit ír a papír felső
szélére.Mikael a nőre, utána a jegyzetre pillant. Jessica nézi őket, és azon
gondolkodik, magának írt-e valamit Nina, vagy Mickének üzent. Tekintetük
azonban komoly.
– Valószínű, hogy a juvai gyilkos nem ugyanaz, mint aki
megszököttKoponenék házából – mondja Erne, és kitér a videokivetítő kék
négyzetének útjából. – De egyáltalán nem biztos. A kulosaari tettes 23:04-
kor lógott meg. Én 03:15-kor kaptam hívást Sanna Porkkától. Ha a tettes
Kulosaariban rögtön autóba ugrott, és Savonlinna felé indult, a múlt éjszaka
rossz időjárási viszonyai ellenére is Juva környékére érhetett, hogy lesben
várja Koponen autóját.
– A tettes szempontjából talán amúgy is észszerű választás volt eltűnnia
városból – szólal meg Jusuf kissé rekedten.
– Én mégis azt gyanítom, hogy nem ugyanarról az emberről van szó.
– Miért?
 – Mert ebben az elméletben van egy alapvető probléma. Honnan
tudtavolna a gyilkos, hogy Koponent Helsinkibe viszik? És hogy hánykor –
mondja Erne, és most Jusufra néz, aki elgondolkodva rázza a fejét. –
Nehezen hihető, hogy a férfi vaktában, pontos terv nélkül indult útnak,
Juvánál felismerte a szembejövő Audit, és megfordult, hogy kövesse.
Ráadásul ott sűrű havazás volt éjjel. Szarok voltak a látási viszonyok –
folytatja Erne, és leül.
– az a valaki mégis tüzet tudott gyújtani az erdőben – szólal meghalkan
Jessica, szemét le nem véve a papírról. Senki sem nevet. Ez persze nem is
volt cél.
Az utcán felharsan egy sziréna. Jessica Fubura gondol, aki mindig ideges
lesz a megkülönböztető jelzésű járművek hangjától. Az ember elhagyhatja
Kelet-Helsinkit, de Kelet-Helsinki soha nem hagyja el az embert.
– Valószínűbb, hogy valaki követte őket Savonlinnából. Valakinek tudnia
kellett minden lépésükről. A Helsinkibe indulásról csak éjféltájban született
döntés – közli Erne, és ádámcsutkája idegesen felalá jár. Jessica jól ismeri
ezt a mozgást. A döntést Erne hozta meg. Utólag lehetne okoskodni, hogy
Koponennek rendes védelemre lett volna szüksége a visszaúton. Erne talán
magát okolja a történtekért, legalábbis tudat alatt.
– Van még néhány figyelemre méltó tényező – folytatja Erne komolyan.
– Először is: Sanna Porkkánál ott volt a fegyvere. Mégsem tudott védekezni
a támadó ellen. Miért? A támadó is fel volt fegyverkezve? Talán több
fegyverrel is?
A teremben a kivetítő zúgásán kívül egy hangot sem hallani. Még Mikael
álla is megállt egy pillanatra rágás közben.
– Másodszor – Erne összevonja a szemöldökét, mintha fájdalmat okozna
a szavak megformálása –, Koponen Audiját sértetlenül találták meg a
tetthelyen. Tehát nem lőttek rá, nem szorították le az útról. Vagy Porkka
maga vezette az autót az erdei útra, vagy valaki más. Ki? És végezetül: csak
egyfajta lábnyomot találtak a helyszínen. Más szóval, ha több elkövető volt,
mindegyikük egyforma, vadonatúj 45-ös katonai bakancsot viselt. Olyan sok
nyom van, hogy nagyobb mozgás is lehetett.
– De a lábnyomok Kulosaariban is…
 – Pontosan ugyanilyenek. De mint mondtam, azt hiszem, más a tettes.
– Egy pillanat – szakítja félbe Mikael a fejét dörzsölve. – Több elkövető
Juvában. Valamint a férfi Kulosaariban. Feltételezhetjük-e, hogy…
– Igen – mondja Erne, és mély lélegzetet vesz: – Minden arra utal,
hogyhárom elkövető van. Vagy több.
Jessica a papírjából a bögréjére néz. A teafilter sötétvörösre színezte a
vizet. Vasízt érez a nyelvén, és valami okból az ötlik az eszébe, hogy vért
főzött magának. Egy pillanatra minden vörös lesz. A falak, a fehér vászon, az
asztal és a körülötte ülő emberek arca. Rosszullét környékezi.
 XXVI.

Jessica ujjai a mosdókagyló szélét szorítják. Mély lélegzetet vesz. Tudja, hogy
a fáradtság és a stressz miatt van rosszul, és ezen nem segít a hányás. Vizet
szürcsöl a csapból, és a tükörbe néz. A szeme fáradt, egy perc alatt kifestett
arca barázdált. Nézi a tükörképét, amely tegnap óta valahogy idegennek
tűnik, egyáltalán nem a sajátjának. Közelebb húzódik a tükörhöz, vonásai
élesebbé válnak, pupillája kitágul: anyja néz vissza rá, szája visszataszító
mosolyba merevedve.
– Jessi? – hallatszik Erne aggódó hangja az ajtó mögül. Azután
száraz,kongó dohányosköhögés, ami csak az utóbbi hónapokban lett
krónikus.
– Minden rendben – mondja Jessica, letép egy hosszú darabot a
papírtekercsről és megtörli vele a szemét. Utolsó pillantás a tükörbe. A
beteg vigyor azonnal eltűnik, de be kell hunynia a szemét. a recehártyáján
megtapadt. Néhány mély lélegzetvétel. Kinyitja az ajtót.
– Tényleg minden? – kérdi Erne a falnak támszkodva, és mikor
Jessicanem áll meg, a markába köhögve utánaindul. – Te nem vagy…
– Tessék? – Jessica olyan gyorsan áll meg, hogy Erne majdnem
beleütközik.
– Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyennek lássalak… – dadogErne.
– Milyennek? Gyengének?
– Nem gyengének, hanem…
– Az istenit, már rosszul sem lehet lenni néha reggelenként? – fortyanfel
Jessica csípőre tett kézzel, és észreveszi, hogy az utolsó szavaknál valami
megváltozott Erne tekintetében. – Bazmeg, nem! Nem vagyok terhes. És az
istenit, nem tartozik rád, még ha az lennék is – folytatja a tanácsterem felé
indulva.
– Jessica! – mordul fel Erne. Hangszíne egy pillanat alatt
bosszússáváltozott.
Jessica megáll. Erne hozzá lép, és megfogja a karját.
 – Tőlem olyan rosszul lehetsz, amennyire csak akarsz, és akár
hármasikreket is várhatsz. De azt akarom, hogy tiszta legyen a fejed. Tiszta?
– Igen.
– Mondd ki!
– Tiszta a fejem.
– Mi?
– Valami kibaszott rockkoncert ez? Azt akarod, hogy elordítsam neked,
és mindenki őrültnek tartson itt?
– Oké – lép oldalra Erne, és arcán megjelenik sajátos, szorongó mosolya.
Ezt látva Jessica rögtön megbánja kitörését. Szinte naponta elveszti vele
szemben a türelmét valami miatt, de egy percnél tovább nem lehet rá
mérgesnek lenni. Nagy szíve kompenzálja azt, hogy Erne betegesen
gyámkodni akar beosztottjai felett. Gondoskodni Jessicáról, aki mintha a
lánya lenne, akire mindig vágyott.
– Ez a mostani esetünk talán a legkülönlegesebb mindegyikünk
pályáján. Ugye megérted, hogy pokoli nyomás van rajtam, hogy megoldjuk?
– Természetesen.
– Gyorsan kell eredményeket produkálnunk. Ezért mindent
figyelembe kell vennem. A csoport fizikai és lelkiállapotát is.
– Értem.
– Nincs sok időnk emésztgetni az ügy méreteit. Tegnap este, amikor
azautóban beszélgettünk, még csak egy holttest volt.
– Most már négy van.
– És ha az előjelek beigazolódnak, hamarosan még három lesz… –
Ernemondatát a folyosó végi ajtó kinyílása szakítja félbe, a csendes teret
határozott lépesek zaja tölti be. Egy kosztümöt viselő nőt és egy magas,
rendőrtiszti egyenruhás férfit látnak belépni a tanácsterembe.
– Lönnqvist az országos kapitányságról. Totális fasz – jegyzi meg halkan
Erne. – Jön a sajtótájékoztatóra. Meg valaki a belügyminisztériumból is…
– És ha már most hét van? – mondja halkan Jessica. Erne ingének nyitott
gombját nézi.
– Mit akarsz ezzel mondani?
 – Mi van, ha a gyilkosságok mégis sorrendben történtek? Csak mégnem
találtuk meg a többi holttestet. – Jessica látja felettese tekintetén, hogy a
gondolat fájón találó. Egyáltalán nem kizárt.
– Akárhogy is van, hamarosan kiderül – válaszolja Erne.
– Arra gondoltam, hogy Jusuffal elmegyünk a gyógyszergyárba,
aholMaria Koponen dolgozott.
– A patológus perceken belül idejön. Addig várjatok.
– Ki az ügyeletes?
– Mit tippelsz?
 XXVII.

Jusuf a székére támaszkodva nézi, amint Jessica és Erne visszajönnek a

terembe és leülnek a helyükre. A fehér vetítővásznon a vízből kihalászott nő
holttestéről készült fotók láthatók. A korábbi képek vigasztalanul sötét
háttere hideg klinikai alumíniumasztalra és fehér lepedőkre cserélődött. A
nő arca sápadt és nyugodt.
Jusuf lehúzza pulóverén a cipzárt – a szoba levegője áporodott lett.
További emberek érkeztek: két műszaki szakértő, az országos
rendőrkapitányság képviselője, valamint Sissi Sarvilinna, a boncolásért
felelős patológus.
– Az előzetes vizsgálat alapján bizonyossá vált, hogy a halál oka
vízbefúlás… – mondja Sarvilinna, és egy kis távirányítóval új diára kapcsol. A
távirányító lézermutatója nyugtalanul ugrál a vásznon.
Jusuf korábban nem találkozott Sissi Sarvilinnával, de hallotta, hogy a nő
rideg, megdöbbentően szókimondó, és még akkor sem vidám, amikor
sajátságos fekete humorát villogtatja. A száraz igazságügyi orvos szakértő
prototípusa, egy hívő republikánus habitusával megtoldva.
Jusuf hunyorogva csodálkozik, hogyan látszhat egy halott ennyire
nyugodtnak. Azt hinné az ember, hogy a fulladás a félelem és a pánik
nyomait hagyja az arcon.
– …a diatómiai vizsgálat azonban kimutatta, hogy a nőt valahol máshol
fojtották vízbe – folytatja Sarvilinna, és a teremben lévők elképedt reakcióit
szemléli, mintha élvezné, hogy a talány egy következő szintre vezet.
Kizárólag Nina és Mikael azok, akiket nem látszik meglepni az információ.
– És aztán a jég alá temették – súgja Erne komoran. – Ahogy ezt
Koponen a videóbeszélgetésben kifejezte, valahogy abszurdnak is hangzott.
– A tüdő tele van édesvízzel – folytatja Sarvilinna, mintha Erne nem
isszakította volna félbe. – Pontosabban vezetékes ivóvízzel.
– Mikor halt meg a nő?
 – Durva becslés szerint este hat és kilenc között. Ezenkívül elég biztosan
kijelenthetjük, hogy maximum két órát volt hideg vízben.
– Vagyis valahol vízbe fojtották tegnap kora este, és utána
majdnemazonnal Koponenék tengerparti vizébe vitték – mondja Jessica, és
közben jegyzetel.
– És miután a tettes kifúrta a jeget, elsüllyesztette a nőt és
betakartahóval a léket, keresztülment az udvaron, be a házba, és
meggyilkolta Maria Koponent – mondja Jusuf, és úgy pillant az orvos
szakértőre, mint egy bizonytalan iskolás fiú. Sissi Sarvilinna egyetlen
gesztust sem tesz válaszképpen. Unottan az órájára néz. Nem feladata
megerősíteni a rendőrök találgatásait. Azért jött ide, hogy a tényeket
közölje. A hideg tényeket.
– Mi történt a könyvben? – kérdezi Jessica, és kíváncsi tekintetek
fordulnak Mikael felé. Mikael kék zacskóját zörgeti, és egy rágógumit dug a
szájába. Aztán Ninára nézve nekikezd:
– A könyvben a boszorkánysággal gyanúsított bokáját és csuklóját
összekötözik. Utána medencébe dobják. Ez egyfajta középkori
boszorkánypróba, vagy brutális bírósági tárgyalás, nézőpont kérdése. Ha a
gyanúsított az összekötözés ellenére lebeg, biztonsággal megállapítható,
hogy boszorkány, és azonnal halálra ítélhető.
– Mi a fene alapján? – rázza a fejét Jessica.
– Erre két válasz is van. Sokan hittek abban, hogy mivel a boszorkányok
megtagadták keresztségüket, amikor az ördög csapataihoz csatlakoztak, a
víz kiveti magából őket. A másik hiedelem szerint a víz azért veti ki magából
a boszorkányt, mert a tisztaság szimbóluma. A legvadabb azonban ez: ha az
áldozat lesüllyedt a fenékre és megfulladt – ami meglehetősen gyakori
végeredmény lehetett –, felmentették a gyanú alól. A próba mindenesetre
elkerülhetetlen volt a bizonyosság megszerzéséért. Szar ügy, de meg kellett
történnie.
– Te jó ég! Ennek semmi értelme – mondja Jusuf, és a farmerjébe
törliizzadt tenyerét.
– Az áldozat tehát egy ilyen próba következtében halt meg? –
kérdeziErne.
 – Lehetséges. Amennyiben a gyilkosok Koponen regényét utánozták.A
könyvben pontosan így történik a bűntett.
– A sérülések alátámasztják ezt a teóriát. Az áldozat csuklóján és
bokáján kötözés nyomai láthatók – mondja Sissi Sarvilinna, és egy
közelképet kattint elő a halott arcáról.
– Hol történik ez a tárgyalás? Mármint a könyvben – kérdezi Jessica.
– A főinkvizítor otthonában – feleli Nina.
Egymásra néznek Mikaellel, és szinte egyszerre felsóhajtanak. A többiek
további kérdésekkel szándékoznak bombázni őket.
– Mindenkinek, aki nyomoz az ügyben, jó lenne elolvasnia a könyveket.
Vannak kapcsolódási pontok, de… – Nina behunyja a szemét.
– Ez az – folytatja Mikael. – Valamennyi van.
– Nézzétek… A jelenlegi helyzetben feltétlenül hangsúlyoznunk
kellmindenki számára – mondja Nina kihúzva magát –, hogy Koponen
könyvei részben sci-fik: természetfeletti dolgok történnek bennük. A
történetben vannak boszorkánysággal meggyanúsítottak és igazi
boszorkányok is. Például az asztalnál ülő nőt Koponen könyvében egyszer
már megölték, de ünnepélyes öltözékben megjelenik az asztal végén,
borzalmas vigyorral az arcán.
– A gyilkosok tehát nem betű szerint utánozták a tetteket,
hanemáltalában követték az eseményeket? – kérdezi Erne. A hátsó falnak
támaszkodó rendőrségi főember a szemöldökét dörzsöli.
– Úgy látszik – mondja Nina, és kibontja szőke haját, hogy aztán
újralófarokba fogja.
– És a juvai gyilkosságok az elégetéssel? – kérdezi Erne, és egyidejűlega
kis jegyzetfüzetébe ír.
– A könyvsorozatban ez két teljesen különálló esemény. Az
elkövetésimódon kívül az az egyetlen kapcsolódási pont a múlt éjszakai
gyilkosságokkal, hogy egy férfi és egy nő az áldozat – mondja Mikael,
nyelvével a rágógumit forgatva.
– Bebizonyosodott már, hogy Porkka és Koponen a juvai áldozatok? –
kérdezi Nina.
 – Én válaszolhatok erre – emeli fel a kezét Jessica. – A férfi áldozatfogait
eltávolították. Nyilvánvalóan azért, hogy valamilyen okból megnehezítsék a
felismerést. A DNS-tesztek azonban már megerősítették az áldozat
személyazonosságát. A Koponenéknél talált higiéniai termékekről vett DNS
megegyezik a férfiholttestről vett mintával.
Több másodperc eltelik, nem szólal meg senki. Most akkor hivatalossá
vált. Roger Koponen meghalt.
– Még a jéghercegnőre visszatérve – szólal meg Jessica, és azonnal
megis bánja, hogy a groteszk munkanevet használta a teli
tárgyalóteremben. – Továbbra sincs még semmi elképzelésünk az áldozat
személyazonosságáról?
– Nincs. Senkit sem jelentettek eltűntnek, akire illene a személyleírás.
– És akire nem illene?
– A gyilkosok kedvük szerint festhették ki és öltöztethették fel a nőt,de
mindez nem tudna egy kilencvenegy éves Alzheimer-beteget leplezni, ha
erre gondolsz.
– Rendben. És Maria Koponen? Őt hogy gyilkolták meg?
– Külső sérülések nincsenek – válaszolja Sarvilinna, és összekulcsolja
akezét maga előtt. – Valószínűleg megmérgezték. De a dolog kivizsgálása
még egy kis időt vesz igénybe.
– De az a mosoly…? – kérdi Erne.
Sissi Sarvilinna egy Maria Koponent ábrázoló diára vált. Majd egy másikra
és egy harmadikra. Aztán továbbpörgeti a felvételeket, mígnem addig a
fotóig ér, amelyen valamiféle pöckökből álló szerkentyű látható.
– Ezek itt tamponok, amiket az arcában találtunk. Vékony
damilravannak felfűzve, amit a nő feje köré kötöttek. A damilt nehéz volt
észrevenni, mert vastag sminket és az arcot megkeményítő lakkot kentek rá
– magyarázza Sarvilinna a fülcimpáját vakargatva.
– Elmebeteg dolog – mondja Erne.
A következő tíz másodpercben mindenki a fejét rázza. Végül Jessica azt
veszi észre, hogy a vezető tiszti egyenruhában feszítő magas férfi az órájára
pillantgat, és magához inti Ernét. Erne komótosan áll fel a székéről. Kilépnek
a folyosóra.
 Jessica megérzi főnöke gyötrődését. Erne helyzete a nyomozás
vezetőjeként valóban nem könnyű. Négy holttest néhány óra leforgása alatt
bármilyen mércével mérve ritkaság.
Sorozatgyilkos. Mindenki, aki súlyos bűncselekményekben nyomozott,
tudja, hogy ez Finnországban rendkívül szokatlan. Az ország történelme csak
maroknyi esetet ismer, amelyek tág értelmezéssel megfelelnek a
kritériumnak: két vagy több életellenes bűncselekmény, amelyeket külön
cselekedetként hajtottak végre. Most is minimum kérdéses a terminus
használata: a tények amellett szólnak, hogy Kulosaariban és Juvában az
esetek hasonlósága ellenére más-más személy követte el a gyilkosságokat.
– Néhány órán belül megkapjuk az előzetes laboratóriumi
eredményeket – mondja Sarvilinna, és bőr aktatáskájából vastag dossziét
vesz elő. – Ebben megtalálható minden, amit már tudunk. Tudjátok, hol
értek el.
Óvatos beszédmoraj tölti be a termet. Erne visszatér. A felettesétől kapott
szidás rövid, de intenzív volt. A stressz lerí az arcáról. Senki nem szól egy szót
sem.
Jusuf megnyit a telefonján egy újságapplikációt, pedig tudja, az csak
növelni fogja a kínjukat. A főcímek zavarosak, az újságírók nem tudják, hol
kezdjék. Rendőrség. Celeb író. Feleség.
A mennyezeti fénycsövek megvillannak, mikor Sissi Sarvilinna kis idő
múlva becsukja maga mögött az ajtót.

XXVIII.

A rendőr-főkapitányság auditóriuma ma reggel olyan, mint egy másik

dimenzió: világos és élő sejt az egyébként szürke irodaház testében. Erne
Mikson a hosszú asztal legszélső székére ül le, az egyetlen még szabad
helyre. A mellette kék egyenruhában pompázó Jukka Ruuskanen maga elé
bámul, és még egy köszönő gesztust sem tesz. A helyzet ugyan mindenkit
feszélyez, de a férfi már évek óta távolságtartó és öntelt seggfej. Mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta, hogy csoporttársak voltak a főiskolán, és
sok vidám, piálós estét is együtt töltöttek.
Az asztalon különböző színű és nagyságú mikrofonok és magnók
összevisszasága. Mögöttük nyílik a nézőtér, a sorokat fáradt, de figyelmes
közönség tölti meg. Villognak a vakuk, a nagyobb kamerák egyenesen
közvetítenek a neten és a televízóban. Erne nem emlékszik rá, hogy
bármikor is lett volna ennyi ember az auditóriumban; ám ebben az ügyben
kivételesen sok az érdekfeszítő elem. Erne köhög. Kiszáradt a szája, és az
asztalra nem tettek vizet. Az orrához kap, ujján érzi az öt perce elszívott
cigaretta illatát.
– Pontosan nyolc óra van. Kezdünk – mondja végül Ruuskanen,
ésabbamarad a moraj. Sűrűsödik viszont a vakuk kattogása, mintha az
esemény megnyitása valamilyen módon növelte volna az ott ülő rendőrök
fotogenitását.
– Jukka Ruuskanen vagyok, a Helsinki Rendőr-főkapitányság
parancsnoka. tőlem balra Jens Oranen parancsnokhelyettes és Joonas
Lönnqvist az Országos Rendőr-főkapitányság parancsnokságáról. – Az előtte
kattogó fényképezőgépek felé néz. Erne elbizonytalanodik, hogy Ruuskanen
talán megfeledkezett az ő létezéséről. – Jobbra pedig a nyomozást vezető
Erne Mikson főfelügyelő ül a Helsinki Bűnügyi Rendőrségtől – mondja végül
Ruuskanen Ernére nézve. Erne érzi, amint felé fordulnak a fényképezőgépek
és a kamerák, s felgyorsítják fáradhatatlan dokumentációs
tevékenységüket. Most tehát hivatalos: ismét ő adja az arcát a
nyomozáshoz, a munka során történő hibákhoz és az esetleges
eredménytelenséghez. A vakuk fénye láthatóvá teszi arcának barázdáit és
hangsúlyozza az oda lerakódott éveket. Erne tisztában van azzal, hogy
törékenynek látszik. Az idő megtette a dolgát, de sokat köszönhet az észt
Rumbának, ennek a papírtekercsbe csomagolt méregnek is: az évek során
talán többet szívott belőle, mint tiszta oxigént.
Ruuskanen röviden összefoglalja az este és az éjszaka eseményeit. Erne
hátán végigcsorog a verejték, hónalja izzad. Egy pillantást vet Ruuskanenre,
csak hogy ne kelljen a nagy fekete szemekként rámeredő objektívokba
néznie.
 Roger Koponen… feleség… rendőrség… Ruuskanen lakonikusan beszél.
Erne nem figyel rá, kívülről el tudná mondani mindezt. Ehelyett a Ruuskanen
másik oldalán ülő férfiakat nézi, akik szintén a tisztikar sötétkék
díszegyenruháját öltötték magukra. Erne az egyetlen, aki gond nélkül
viselhet fekete farmert, inget és kopott tweedzakót. Ez az ő egyenruhája. Az
észt kifutófiú munkaruhája. Ő az egyetlen közülük, akinek a tájékoztató után
válaszolnia kell az újságírók telefonhívásaira, a másik három visszatérhet
politizálni és olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek semmi köze a
tulajdonképpeni rendőri munkához.
A nagykutyák korosztályabeliek, sőt, Jens Oranen jóval fiatalabb. Azt lehetne
gondolni, hogy Erne alaposan lemaradt. De ő maga mindig azt érezte,
pályája pont úgy halad előre, ahogy szeretné. Ötvenéves korára éppen ott
van, ahol lenni akar. Azt a munkát végzi, amiről kisfiú korában álmodott. És
mégis, ilyen eseményeken kiviláglik egyfajta különállás és különbözőség.
– …és magával a nyomozással kapcsolatos kérdésekre a nyomozás
vezetője válaszol – mondja végezetül Ruuskanen, s még mielőtt befejezné a
mondatot, már több kéz emelkedik a levegőbe.
– Van már a rendőrségnek gyanúsítottja? – kérdezi az első sorban ülőnő,
akiről Erne tudja, hogy az állami műsorszolgáltató újságírója.
A rendezvény tipikusan a legáltalánosabb kérdésekkel kezdődik, de Erne
tapasztalatból tudja, hogy egyre bonyolultabbak következnek majd.
– Birtokunkban van a kulosaari gyilkosságok gyanúsítottjának
személyleírása. Jelenleg annyit mondhatok, hogy tősgyökeres finn férfi –
válaszolja Erne, és a mikrofonra néz. Ez az a morzsányi információ, amit
átadhatott. A minisztériumból konkrét utasítás jött, hogy az etnikai alapú
terrorizmussal kapcsolatos minden lehetséges spekulációt csírájában el kell
fojtani.
– Vagyis nincs gyanúsított?
– Mint az elhangzott, megvan a személyleírása. Senkit nem
tartóztattunk le az üggyel kapcsolatban, és a nyomozás során kiderülő
részletek alapján folytatjuk a keresést. – Erne ökölbe szorítja az ujjait.
A mennyezeti halogénlámpák fénye mintha élesebbé válna.
– És a juvai rendőrgyilkosság? Biztosan tudják, hogy más a tettes?
 – A távolságot figyelembe véve ez felettébb valószínű.
– Lehetséges, hogy több elkövetőről van szó, akik együttműködnek?
– A jelen fázisban ez semmiképpen sem zárható ki.
– Roger Koponent vagy a feleségét megfenyegették korábban?
– Nem jutott tudomásunkra semmilyen erre utaló tényező.
– Mi a kulosaari gyilkosságok elkövetési módja?
Erne pislog néhányat. Most van szükség arra a híres pókerarcra.
– A nyomozásra való tekintettel nem…
– Az elkövetési mód ugyanaz, mint a juvai erdei gyilkosságok esetében?
– Mint mondtam, nem tudok…
– Gyanakszik-e arra a rendőrség, hogy a gyilkosságok elkövetési
módjaRoger Koponen művein alapszik?
Na, itt van. Megtörtént az elkerülhetetlen. Pedig a bűncselekmények
részleteit igyekeztek szigorúan titokban tartani.
– A nyomozás jelenlegi szakaszában nem lehet, vagyis nem akarokállást
foglalni az életellenes bűncselekmények elkövetési módját illetően.
Erne tudja, hogy nem válaszolt a kérdésre. A csavart labdákat dobáló
hivatásosok közönsége nem elégszik meg ennyivel.
– Az erdőben elégették a holttesteket?
Erne keze izzad. Kikerült az információ. Ruuskanen oldalba nyomja őt az
öklével, Oranenhez hajol, valamit súg a fülébe, aztán bólint Erne felé.
– Igen. Az áldozatok holttestét elégetve találták meg – mondja Erne,
ésvizespohár után nyúl, de észreveszi, hogy még mindig nem hoztak
poharakat az asztalra. Minden egyes szó fájdalmat okoz a torkában. A
következő másodpercekben a kamerák, a laptop-billentyűzetek és a
sugdolózások zenekara hangos morajlássá változik.
– Koponen könyvében embereket égetnek. Ez nem világos kapcsolódási
pont?
– Nyomozóink most tanulmányozzák Roger Koponen irodalmi
munkásságát. Amennyiben a bűncselekmények és a könyvek tartalma
között kapcsolat van, igyekszünk ezeket megtalálni és hasznosítani a
nyomozásban.
– A kulosaari gyilkosságoknak van irodalmi mintája?
 – Ha felelnék erre a kérdésre, az ellentmondásban lenne az
iméntiválaszommal.
– Beszélhetünk sorozatgyilkosról?
– Jelenleg ezek a kritériumok nem teljesülnek.
– Van-e oka a rendőrségnek feltételezni, hogy ismét támad a férfi?
– Nincs.
Ruuskanen és Oranen megint összesúg. Újabb kezek emelkednek a
magasba, pedig már senki nem ad szót. Gyors kegyelem nem várható.
– A rendőrség miért… – a kérdés félbeszakad. A kérdező
bozontosszakállú férfi szája tátva marad.
Most először teljes csend támad a sajtótájékoztatón. Az újságíró tekintete
laptopja képernyőjére szegeződik, mint mindenki másé is. Hitetlenkedő
moraj kezd terjedni a teremben, és a hangerő egészen magasra csap. Az
újságírók telefonjuk után kapnak, és a kijelzőn pötyögtetnek. Azok, akik még
nincsenek tisztában a helyzettel, a padsorok fölött nyújtózkodnak, hogy
mások képernyőjéről tudják meg, mi történik. Döbbent és hitetlenkedő
arckifejezések, sőt lelkesedők is. Az eddig uralkodó fáradtságnak nyoma
sincs.
Ruuskanen alsó ajkát beharapva pillant körbe, mintha magyarázatot várna
a hirtelen bekövetkezett változásra. Erne megnézi a telefonját, csak hogy
megbizonyosodjon arról, nem küldött-e új üzenetet a csoport.
– Mi történik? – mordul fel Ruuskanen. Hallhatóan bassza a csőrét,hogy
ő az egyetlen, aki nincs tisztában a helyzettel.
– Roger Koponen YouTube-csatornájára egy videót töltöttek fel az előbb
– mondja hangosan a közszolgálati média újságírója. – Videót a
feleségéről.
Erne a vastag mikrofont szorítja. Egy másodpercre behunyja a szemét, és
maga előtt látja az arcot, amelyen a száj természetellenes mosolyba
merevedett.
 XXIX.

Malleus maleficarum. Malleus maleficarum. Malleus maleficarum.

Jessica az íróasztalánál ül, Jusuf mellette az asztalra támaszkodik. A
számítógép képernyőjén Roger Koponen YouToube-csatornája van nyitva,
amelyre éppen egy drámai videót töltöttek fel. A felvétel nyilvánvalóan
telefonnal készült. Az eszelősen mosolygó Maria Koponen látható rajta,
ismerős helyén ül a hosszú asztal végén. A háttérben az Imagine szól,
azonkívül egy monoton, visszataszítóan prédikáló hang hallható, erős
recsegéssel keveredve. A hang újra és újra ugyanazokat a szavakat ismétli.
Pontosan ugyanazzal a hangsúllyal: Malleus maleficarum. A videó
egyperces, és a meggyilkolt nőn kívül más nem látható rajta. Valószínűleg
mindössze néhány perccel azelőtt készült, hogy a tettes telefonált a
központi segélyhívó számra. Vagy a felvétel alatt telefonált.
– Kibaszottul undorító hang. A felvételről jön? – kérdezi Jusuf a
latinnyelvű kifejezést ismétlő férfihangra utalva.
– Úgy hangzik.
– Mennyi ideig tart, amíg a YouTube eltávolítja a videót?
– Nincs jelentősége. A videót már látták, letöltötték, és terjesztették –
válaszolja Jessica résnyire szorított szájjal, és lefelé görgeti az egérrel a
kurzort, hogy megnézze a hozzászólásokat. A világsiker ellenére Koponen
csatornájának csak néhány ezer követője van, de a videó láthatóan
futótűzként terjedt. A hozzászólások száma több száz. Jusuf száját egy
füttyentés hagyja el.
– A rohadt életbe! Erne figyelmeztetett a szardobálásra, de erre ő
semszámított.
– Hogyan számíthatna erre bárki is? – nyel egyet Jessica.
A látvány gyomorforgató. A hozzászólók nagy része az egész történetet
viccnek tartja, valamiféle megkésett halloween-tréfának, vagy az író
marketingfogásának. De az egyperces felvétel elég hosszú ahhoz, hogy
rámutasson, nincs minden rendben. Maria Koponen nem lélegzik. Ezenkívül
a halottakból mindig sugárzik valami megmagyarázhatatlan véglegesség,
valami, amit szinte lehetetlen utánozni. Ennek ellenére a hozzászólásokban
nincs semmi empátia. Az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. És
buták. Winston Churchill mondta valamikor, hogy a legerősebb érv a
demokrácia ellen egy rövid beszélgetés az átlagos szavazóval. A mondat
végét be lehet helyettesíteni ezzel: pillantás a közösségi média
„hozzászólások” rovataira.
– Mit csináljunk? – kérdezi Jusuf.
– Hívd fel a műszakiakat. Ki kell derítenünk, milyen IP-címről
jelentkezett be a gyilkos Roger Koponen YouTube-csatornájára.
– Oké – fújja ki a levegőt Jusuf, és már épp eltűnne, amikor Jessicafelnéz
a számítógép mögül.
– Jusuf… Valahogy az az érzésem, hogy időpocsékolás felkeresni a
Neurofarmot. Megkérnéd Ernét, hogy a Központi Bűnügyi Rendőrségtől
menjen oda valaki, ha már egyszer felajánlották a segítségüket?
Jusuf bólint, és folytatja útját.
Jessica visszapörgeti a képernyőn a képet, és ismét elindítja a videót az
elejétől. Már háromszor látta, és aligha talál ez alkalommal valami újat. A
kép stabil, de a kis mozgások elárulják, hogy a kamerát nem támasztották az
asztalnak, hanem kézben tartották. Malleus maleficarum. Malleus
maleficarum. A mindig ugyanazt ismétlő hang dermesztő, de Jessica nem
némítja el a videót. Újra és újra hallania kell, meg kell értenie, mit akart
üzenni tettével és videójával a villába behatoló férfi. Jessica a nő széles
vigyorba merevedett arcát nézi: a szemek mintha egyidejűleg segítségért
kiáltanának és gúnyosan kidüllednének.

XXX.

Jessica még a helyén ül, pedig a közönség már elhagyta a termet. Vivaldi
örök érvényű szerzeményének hangjai még mindig a fülében csengenek.
Nem rajong különösebben a klasszikus zenéért, de a velencei zeneszerző
kétségkívül leghíresebb concerto-sorozata ma felejthetetlen hatást
gyakorolt rá. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy Colombano volt a koncert
szólistája, aki amellett, hogy izgatóan titokzatos és jóképű, igazi
hegedűvirtuóz is.
Colombano nem kérte Jessicát, hogy várja meg. Csak futólag nézett rá,
amikor a terem végében lévő ajtó felé távozott a színpadról. Valami mégis
arra késztette, hogy a helyén maradjon. Colombano tényleg meghívta volna
a koncertre, ha nem állt volna szándékában üdvözölni őt az előadás után? A
fények lassan kialszanak, és Jessica mégis azt kezdi érezni, hogy Colombano
nem hölgytársaságot keresett, csak nagyobb közönséget akart.
– Már zárunk – szólal meg a nő olaszul.
Jessica összerezzen és elpirul.
– Értem – válaszolja, és nyugtalan ujjaival táskája bőrszíját babrálja.
Az éles arccsontú nőre néz, és ragadozó madár jut róla az eszébe. A
szemében azonban nincs már az a hűvösség, ami a koncert kezdete előtt:
együttérzéssel nézi Jessicát. Sőt, talán szánakozva. Mintha azt mondaná: Ne
vedd személyeskedésnek. Nem te vagy az első. Nem te vagy az egyetlen.
– Ideje lenne indulni – mondja a nő, és megvonja a vállát.
Jessica gyomra összerándul a csalódástól, feláll, és búcsúzásként
diszkréten bólint a nőnek, aki most a padsorok között sétálva gyűjti össze az
üléseken felejtett műsorlapokat. Jessica lépései visszhangzanak a nagy
teremben, nehéznek érzi a lábát. A pezsgő nyugtató hatása a koncert alatt
elszállt, csak ürességet hagyott maga után. Jessica nem tudja, hogy az éhség,
a csalódás vagy a kettő együtt okozza-e ezt az érzést.
Kinyitja a nehéz ajtót, és látja, hogy újra eleredt az eső. Az apró cseppek
könnyűek és melegek. A nedves szél tengerillatú, távolról enyhe fém- és
vizeletszagot is hoz magával. Valahonnan messzebbről, a Szent Márk tér
irányából egy ismert dalt éneklő tenor hangja hallatszik.
Jessica a nedves macskakövekre lép, és majdnem elveszti az egyensúlyát.
Bokája gyenge, és az idegvégződésekben ismét megjelent a hasogató
fájdalom, a semmiből. Mindig a bokája fölött kezdődik, onnan terjed a
lábszárán a térde felé, közben egyre mélyebbre fúródik, mint egy vékony
szög, amit valaki éles kalapácsütésekkel ver be a csontjába.
 Tisztában van vele, hogy vissza kellene fordulnia, megkapaszkodni a nehéz
ajtó kilincsében, leülni mellette, és megvárni, amíg elmúlik a görcs.
Büszkesége azonban megakadályozza ebben. Maga mögött akarja hagyni a
díszes koncerttermet, amely ezen az estén a megalázás és a csalódás
színpada volt.
A fájdalom minden lépéssel erősödik. Az út túloldalán észrevesz egy
szökőkutat, azt veszi célba botladozva, mint egy hosszú lábú őz a síkos jégen.
Újabb szögek jelennek meg, egy a vádlijában, másik a combjában. Végül
elviselhetetlenné fokozódik a kín. Jessica tudja, nem bírja ki a kőből faragott
szökőkútig. Leguggol, lábszára ég, kezével megtámaszkodik az utca nedves
felületén.
Ekkor valaki megfogja. Erős ujjak nyúlnak a hóna alá, a karjára fonódnak,
bőrén érzi a rajtuk lévő kőkemény repedéseket. A fogás nem gyengéd:
céltudatos és határozott. Olyan erő nyúlt hozzá, amely nem kér bocsánatot.
– Zesika – szólal meg halkan a férfi, és az utolsó métereken a szökőkútig
támogatja.
Colombano leülteti a kút peremére. Jessica lehajol, leveszi a cipőjét, és
lábát az utcai gödörben összegyűlt tócsába süllyeszti. Csak ezután néz fel
segítőjére. Hát itt van. Csak és kizárólag az ő számára. Könny csordul végig
az arcán. A fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől. Az örömtől és a
szégyentől.
– Mi történt? – kérdezi Colombano, és diszkréten valahová Jessica mögé
néz. A kínos tántorgása biztos aggodalmat keltett másokban is, és
ráirányította a járókelők figyelmét. Mégsem sietett a segítségére senki más.
Kizárólag Colombano.
– Hol hagytad a hegedűdet? – kérdi végül Jessica. Nem viccnek
szánta,de úgy hangzik.
Colombano megkönnyebbülten mosolyog. Aztán elkomolyodik,
megnyalja az ajkát, és az égre emeli a tekintetét, mintha csak jobban akarná
érezni a magasból aláhulló esőt. Jessica lehunyja a szemét, és mikor kinyitja,
Colombano tekintete már visszatért. Kissé közelebb húzódott hozzá.
– Hová indultál?
Egy pillanatig egymást nézik.
 – Tetszett? A koncert…
– Miért hívtál meg? – kérdezi Jessica, és azt veszi észre, hogy a fájdalom
szinte ugyanolyan gyorsan megszűnt, mint ahogy kezdődött. Már csak a
csiklandozó izgalom maradt. És egy csipetnyi szégyenkezés.
Colombano melengető nevetésben tör ki. Ahogy nevet, arca fölött
keskeny réssé húzódik a szeme, széles szájából kivillan fehér fogsora.
– Tante domande, Jessica, ma nessuna risposta.

XXXI.

Jusuf felrezzen kollégája motyogására, és az előtte váró briósról Jessicára

néz.
– Mit mondtál?
Jessica felpillant a telefonjáról, és kérdőn nézi. A kezében lévő golyóstollal
az asztalt kopogtatja. Mint mindig, ha gondolataiba merül.
– Már te is latinul kezdesz beszélni? Domande… Risposta…
– Nem, hanem… – súgja Jessica a torkát köszörülve. Tényleg
kimondtavolna ezeket a szavakat? – Nem latin volt. Hanem olasz – folytatja.
– Azt jelenti: Milyen sok kérdés, de semmi válasz.
– Szép megfogalmazás. És jó tömör – mondja Jusuf bólogatva, és
visszafordítja tekintetét a rá váró finomságra.
Ninának a kaotikus reggel ellenére sikerült süteményeket hoznia a közeli
boltból. A gyilkossági csoport kávézással egybekötött tanácskozásai
rendszeres szokássá váltak, miután észrevették, ez mennyire termékeny
talajt nyújt a beszélgetésekhez. Egy kívülállónak – a vizsgálandó bűnügyek
természetét figyelembe véve – ez a gyakorlat túlzottan lezsernek és
ráérősnek tűnhet. De éppen ez a cél.
Jessica ledörzsöli tenyeréről a cukrot és óvatosan egy papírtányérra söpri.
Az asztal mellett ülő nyomozók süteményt majszolnak, senki sem beszél.
Mikael négy fényképet ragasztott a táblára, amelyek az előző este és éjjel
holtan talált embereket ábrázolják. Roger és Maria Koponen, Sanna Porkka
bűnügyi felügyelő, valamint a jég alól kiemelt szép, fekete hajú nő, akinek a
személyazonossága továbbra is misztérium.
Nyílik az ajtó, Erne lép be egy tablettel a hóna alatt. Az éppen
kiszellőztetett szobába szúrós cigarettaszag áramlik. Rasmus gyorsan a
szájába tömi a briós maradékát, mintha attól félne, megbüntetik, ha
rajtakapják az evésen.
– Üljetek le! – mondja Erne, és az asztal végéhez megy.
Tenyeréretámaszkodik, és töredezett körmeivel az asztallapon dobol.
Jessica a férfit nézi. Régóta ismerik egymást, sok kemény helyzetben
voltak együtt, de nem emlékszik rá, hogy bármikor is ennyire idegesnek látta
volna. Vajon az eset iránti nyilvános érdeklődés és a felettesektől
ránehezedő nyomás gyötörte meg így, vagy mégiscsak egy rendkívül
agresszív férfiinfluenzáról van szó?
– Jessica vezeti a nyomozást – mondja Erne, és mindenki bólint.
Jessica volt az ügyeletes, őt riasztották elsőként a helyszínre, tehát
kezdettől fogva egyértelmű volt a dolog. Bármi más döntés bizalmatlansági
nyilatkozat lett volna Jessica ellen.
Erne nadrágzsebében rezeg a telefonja, de figyelmen kívül hagyja.
– Az első főcímek meg is jelentek a bulvárújságok honlapjain. A
bűntényeket már rituális gyilkosságoknak nevezik, és úgy hiszem, beindult a
spekuláció a lehetséges új áldozatokról. – Erne zsebre teszi a kezét. Aztán az
asztal közepéhez lépdel, és az utolsó briósért nyúl. – Azt akarom, hogy
felejtsétek el a médiát. Majd én intézem. Minden esélyünk megvan a gyors
áttörésre. Segít nekünk a Kelet-Finnországi Rendőrkapitányság, és mivel az
egyik áldozat rendőr, a Központi Bűnügyi Rendőrség is részt vesz a
nyomozásban.
– De mi vagyunk a fő felelősök, ugye?
– Aha. A tettek feltételezhetően kapcsolódnak egymáshoz. A KBR
ésKelet-Finnország a juvai esettel foglalkozik, de nekünk felelnek, és
tájékoztatnak minket a nyomozás előrehaladtáról.
– Oké – mondja Jessica, és bizsergést érez az ujjaiban. Az ügy
hihetetlenül jelentős, és vezető nyomozóként ő felel azért, hogy megoldják.
 – Van valami hírünk, Jessi? – kérdezi Erne a brióst majszolva, és letörlia
cukrot a szája széléről. Jessica kiegyenesedik, és a lehető
leghatározottabbnak igyekszik látszani.
– Meg kell tudnunk, milyen eszközről jelentkeztek be ma reggel
RogerKoponen YouTube-csatornájára. Mivel az elégett férfiholttest
környékén nem találtak telefont, lehetséges, sőt valószínű is, hogy a videót
Koponen saját mobiltelefonjával töltötték fel a hálózatra.
– Hívásadat-információk?
– A telefont utoljára egy olyan adótoronynál lokalizálták, amely
közelvan a tetthelyhez. Fél órán belül kiderül, hogy bekapcsolták-e ma
reggel.
– Ha a videót valóban Koponen mobiljáról töltötték fel a netre,
egyrenyomósabb okunk van gyanítani, hogy a kulosaari és a juvai gyilkosok
együttműködnek – állapítja meg Erne.
Mindenki bólint. Erne leveszi gyapjúzakóját a széktámláról. Mozdulatai
valahogy merevek és lassúak már egy ideje.
– A dolog jó oldala, hogy nem kell tovább gondolkodni a
tájékoztatásistratégián. Megtették helyettünk a bűnösök – mondja Erne, és
az ajtóhoz lép. – A média és a közvélemény levonja az ügyből a saját
következtetéseit. Érdemes felkészülnünk egyfajta pánikra.
– Szükségünk van gyanúsítottakra. Minél előbb – jelenti ki Jessica, és őis
feláll.
– Kezdjétek a kiadóval – utasítja a csoportot Erne.
– Miért?
Erne arcán hosszú idő óta először óvatos mosoly jelenik meg.
– Tudomásom szerint egyedül ők profitálnak ebből a káoszból.
Hallottam a sajtótájékoztatón, hogy Koponen Boszorkányüldözés-könyvei
két óra alatt elfogytak az északi országok összes webboltjában.

XXXII.
Jessica befejezi a hívást, és melléhez szorítja a telefont. A KBR Neurofarmnál
járt emberei beszéltek Maria Koponen főnökével és néhány kollégájával, de
semmi szokatlanra nem derült fény.
Jessica visszaül a számítógéphez, és egy pillanatig a fekete képernyőt nézi.
Az egér felé nyúl, hogy mozgatásával felébressze a gépet, de a mozdulat
közben megáll a keze. Homályos tükörképét nézi; feje körvonalai
kirajzolódnak, de arcvonásai alig kivehetőek. Mintha a múlt éjszaka
ismétlődne meg, amikor az ablakban nézte saját tükörképét. Mintha az üveg
mögül valaki más nézett volna vissza. Egy idegen a hideg és sötét
univerzumból, mintegy emlékeztetőül, hogy nem találta meg a helyét ebben
a világban. Soha nem lehet átlagos ember, még ha az államnak dolgozik is,
és eljátssza, hogy abból a fizetésből él meg, amit a rendőrségtől kap
havonta. Szélhámos. Hazug. Álszent. Svindli von Hellens.
– Jessica! – rikkantja Jusuf, mintha egy kutyát hívna. A szemközti
paraván mögül előbukkanó férfi arckifejezése azonban az alkalmazkodás
mintaképe. – A hívásadat-információk – mondja most halkabban, de
láthatóan izgatottan.
Jessica életre kelti a képernyőjét, és átmegy Jusuf asztalához. Az
ugyanolyan rendetlen, mint mindig. Legalább hat vagy hét mosatlan
kávéscsésze, a szélükön odaszáradt kávéfoltok. Nem csoda, hogy a
konyhában alig lehet tiszta edényt találni. A papírkupacok mögött két serleg
áll, melyeket az osztály gokartbajnokságának győzteseként nyert, és
boldogan mutogat mindenkinek, aki odatéved hozzá.
– Roger Koponen telefonja 08:02-től 08:09-ig be volt kapcsolva –
mondja Jusuf karba font kézzel.
– Hol?
– A központi pályaudvarnál. Talán alatta, a metróállomáson.
– Természetesen. – Jessica körmei Jusuf széktámlájának kárpitjába
mélyednek. – Ott rengeteg ember van…
– Át fogjuk vizsgálni a felvételeket – ígéri Jusuf, és egy számot pötyögbe
a telefonjába.
Jessica kiegyenesedik, teleszívja tüdejét az áporodott levegővel, amit a
rendőrszékház fáradhatatlanul lélegző klímaberendezése sajátos illattal,
porszívózsák- és fémszag keverékével fűszerez. A csuklóját dörzsöli és
kitapintja a pulzusát, ami a tegnap esti események óta továbbra is szapora.
Nem megy ki a fejéből a gyilkossal való találkozás. A szájmaszkos, kapucnis
arc, a szem, amelynek a színére nem képes emlékezni. A szavak, amiket még
mindig nem ért. Az első elintézve. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy
„az első” utal valamire, ami nekik még eszükbe sem jutott; valamire, amit a
tettes tudatni akart velük. Vagy inkább sejtetni.
– Jessi? – A számítógép képernyőjén létrejött a távkapcsolat a
pályaudvar térfigyelő kameráival. – Ez eltarthat egy kis ideig – folytatja
Jusuf. – A szalagokat vizsgálva…
– Hagyd a…
– …szerelmeseknek? – mosolyog Jusuf Jessica meglepett
arckifejezésétlátva. Aztán megrázza a fejét. – Mi? Azt hitted, nem tudok
róla, hogy Nina és Micke dugnak? Azt hitted, hogy Erne nem tudja?
– Teljesen mindegy. Mondd meg nekik. Azután indulunk –
mondjaJessica, felkapja Jusuf asztalon heverő pehelykabátját, és a férfi
ölébe dobja.
– Hová?
– Kulosaariba. Nappali fényben akarom látni azt a helyet.

XXXIII.

A kristálytiszta fagyos idő szürke latyakká változott, mintha osztozna az

elmúlt éjszaka horrorisztikus eseményeiben.
Jusuf felhajt a keleti gyorsforgalmi útra. Jessica a hidat körbevevő építési
területet és a közepén épülő toronyházat nézi az ablakon át. Amikor
elkészül, állítólag ez lesz Finnország legmagasabb lakóépülete. Jessica látott
nyári szemléltető képeket a felhőkarcolónak nevezett épületről, mely
fehéren izzó toronyként tör az égbe. A valóságban azonban szürke. Talán az
időjárás miatt, vagy mert az építőanyagok jobban mutatnak az építészek
számítógépének képernyőjén.
– Ernénél rendben van minden? – kérdezi Jusuf, és lehalkítja a rádiót.
 – Hogyhogy?
– Csak úgy tűnik, mintha…– Túl ideges lenne?
– Nem csak az. Mintha nem érezné jól magát.
– Fizikailag?
– Igen – feleli gyorsan Jusuf.
Jessica az autót vezető kollégájára pillant, majd az utat nézi.
Természetesen tudja, miről beszél Jusuf. Jobban ismeri Ernét, mint bárki
más a csoportban. Már régen észrevette a változást rajta. Betegnek látszik
és hallatszik. De még a találgatásoknál is hiábavalóbb lenne tőle magától
érdeklődni hogyléte felől. Önfejű észt főnöke még utolsó leheletével is azt
mondaná, hogy életereje teljében van, és a többieket hibáztatná a
fölösleges hűhó miatt.
– Ha Ernének valami baja lenne, a gyászjelentéséből értesülnénk róla –
mondja végül, és elgondolkodik, miért érzi szükségesnek eltitkolni, hogy
ő is aggódik Erne miatt.
– Csodálatra méltó hozzáállás. Az, hogy sosem panaszkodik. Pedig…
– Talán nincs semmi oka panaszkodni. Csak te úgy hiszed.
Most Jessica hangosítja fel egy árnyalatnyit a rádiót, és kinéz az ablakon.
A hőmérséklet emelkedésével Mustikkamaa szigete elvesztette fehér
takarójának egy részét, itt-ott zöld sávok látszanak ki a hó alól. Jessica
összevonja a szemöldökét.
– Jusuf!
– Tessék?
– Mit csinált volna a gyilkos, ha a tenger még nem lett volna befagyva?–
Megvárta volna a kemény fagyokat.
– De ha arra a pillanatra akarták időzíteni a tettet, amikor Koponen
azország másik végében van, Maria Koponen meg otthon, egyedül?
Koponen elmondása szerint ez volt az egyetlen éjszaka januárban és
februárban, amikor nem volt otthon.
– Általában véve eléggé valószínű, hogy február közepén be van fagyva
a tenger – mondja Jusuf, és letér az autóútról a Kulosaari felé vezető
kijáratnál. – Azonkívül Roger Koponent is meggyilkolták. Ha otthon lett
 volna, biztos ott ölték volna meg. A feleségével együtt. Most csak az
történt, hogy a könyvét reklámozta, nem?
– Az történt, hogy a könyvét reklámozta? A könyvét? – Jessica beharapja
az alsó ajkát. Koponen könyve a kulcsa mindennek. Semmi sem véletlen,
ami azzal kapcsolatos. Nem lehet véletlen.

XXXIV.

Nina Ruska összegyűri az üres cukorkásdobozt és a szemétkosárba ejti. Az

imént ült le az asztalhoz, melyen a laptopon kívül két külön képernyő is áll.
A középsőn egy lista látható videófájlokról. Összesen negyvenötről.
Mindegyik térfigyelő kameráról egy. A feladat lehetetlennek tűnik,
különösen, hogy senki sem tudja, kit kell keresni a szalagokon. Azonban a
Jessicától kapott hétperces időintervallum jelentősen megkönnyíti a dolgot.
Ezenkívül a helymeghatározás, amely a Koponen telefonjának
bluetoothából továbbított Beacon-rádiójelekre és a MAC-kódra épül,
pontos koordinátákat ad a készülék mozgásáról.
– Hét perc – mondja Mikael, és leül Nina mellé.
– Ennyi idő alatt kapta a videót és töltötte fel a YouTube-ra.
– Hány kamera van hátra?
– A szűrés után kilenc. A rohadt életbe! Erős a gyanúm, hogy a pasas
ametróperonon áll. És ezért tűnik ez olyan kurvára hiábavalónak.
– Mire gondolsz? – pörgeti a kiskanalat a teásbögrében Mikael.
– A pasas tudja, hogy kamerákkal keresünk egy kezében telefont
tartószemélyt. Tehát oda megy, ahol átkozottul sok ember álldogál… –
…és ahol szinte mindenki a telefonját nyomkodja.
– Nem szinte mindenki, hanem kivétel nélkül mindegyikük. – Nina kinyit
egy fájlt. – Nézd! Sok szempontból elkeserítő. Még azok is, akik valakivel
jönnek, srégen lefelé bámulnak, kinyújtott kézzel.
– Kétségtelenül disztópikus látvány.
 – Szóval biztos vagyok benne, hogy a keresett fazon látszik
valamelyikképen. Csak nem tudjuk, ki az a sok közül. Legalább százan
vannak a peronon.
– Mióta vagy ennyire pesszimista? – kapja ki Mikael az egeret
Ninamarkából. – Azonkívül nincs benne logika.
– Miben?
– Azt mondod, a pasas tudja, hogy a telefon mozgását nyomon
lehetkövetni. És ennek ellenére bekapcsolja, az ország legjobban
megfigyelt és őrzött területén. Szerinted ez mit jelent?
– Hogy… – Nina mélyet sóhajt és mosolyog – azt akarja, hogy meglássák.
– Meglássák, de ne feltétlenül ismerjék fel – fűzi hozzá Mikael,
éskacsint.
Nina hátradől a székén és a férfit nézi. Már évekkel ezelőtt beleszeretett
abba a megingathatatlan magabiztosságba, ami Mikaelből sugárzik. Akkor
is, ha nem indokolt. Talán épp ezért nem mert közeledni hozzá. Arra gondolt,
hogy a férfi gondtalansága és lezsersége annak a jele, hogy elégedett a
szingliléttel, és nem kíván senkit maga mellé, vagy ha mégis, az biztosan nem
a hetente ötször jógaedzésen izzadó rendőrkolléga. És aztán, öt hónappal
ezelőtt, Mikael végre kezdeményezett egy szokásosnál intenzívebb munka
után. Záróráig ültek egy étteremben, mindenről beszélgettek, amiről a
munkában soha egy szót sem ejtettek, és megállapították, hogy vonzódnak
egymáshoz.
És hogy már hosszú ideje.
– Tehát valamiféle beteges játékról van szó? – kérdezi Nina.
– Persze. Egész idő alatt. A tettes hergel minket. Úgy helyezi el
aholttesteket, hogy az egész osztály nagyítóval olvasson egy közepes
fikciót. Üzenetet ír a családi ház tetejére. Szemtől szemben beszél a
tetthelyen a nyomozás vezetőjével. Az áldozat telefonjával tölt fel videót
a netre, pedig tudja, hogy lekövetjük. – Mikael a szájához emeli a bögréjét.
Nina kinyitja a következő fájlt.
– Gyomorforgató gondolat – szólal meg.
– Mi?
 – Az, hogy azokat a nyomokat követjük, amelyeket a tettes kifejezetten
hagyni akart. Mintha az ember egyenesen az egérfogóba dugná a fejét.
Vagy a tökét egy pirájákkal teli medencébe…
– Éppen most nincs más nyomunk. Ráadásul akármilyen jól is
vanmegtervezve a kincskereső térkép, a készítője követhetett el hibát.
Senki sem tökéletes. És talán a tettesnek sincs sejtelme arról, mi mindenre
képes manapság a rendőrség.
– Biztos vagy benne? – mosolyog Nina.
– Nem – mondja Mikael hosszú szünet után. – Talán az Országos
Rendőr-főkapitányság parancsnokságán ül.
– Lönnqvist? A gonosz fehér varázsló?
– Az egész parancsnokság?
– Talált!
– Az aztán az igazi boszorkánykör – mondja Mikael, és óvatosan
Ninacombjára teszi a kezét. Nina diszkréten ráüt.
– Koncentrálj csak arra a videóra!
 XXXV.

Jessica és Jusuf Koponenék háza előtt száll ki az autóból. A szalagokkal

elkerített terület összezsugorodott, és már csak egy rendőrjárőr irányítja az
ide érkező és innen távozó lakosokat. Az éjféli apokaliptikus káosz már csak
halvány emlék.
Jessica mélyen a tüdejébe szívja a mikroszkopikus vízcseppekkel teli
levegőt, és egy pillanatig körülnéz: latyakos keréknyomok a letakarítatlan
utcán, a szomszédos telkeken a magas erdeifenyők roskadoznak a nehézzé
vált nedves hó súlya alatt. Feltekint a domb tetején álló faházra, melynek
felső ablakából nézték tegnap este a tetőre taposott szavakat. Malleus
maleficarum.
Felhúzzák cipőjükre a védőhuzatot, bár éjjel már a földszinttől a padlásig
átvizsgálták a házat. Beljebb lépve hirtelen Jessica eszébe jut a zene, ami a
járőr megérkezésekor szólt. John Lennon Imagine-je. A szám utat talált az
álmába. Jessica meglátja az előszobában a nagy tükröt, és szinte
kényszeresen úgy akar elhaladni mellette, hogy ne pillantson oda. Mintha az
leleplezhetne valami nemkívánatosat. A szeme sarkából mégis ránéz a
tükörképére. Az alak olyan, mint ő, de minden fonák: az érzelmek, az
indítékok, a szándékok. A tükörben csak a burok villan fel, egy ügyesen
elkészített viaszbaba. Az te vagy. Jessica nyaka nyilallni kezd. Ujjhegyével
nyomkodja, és kényszeríti magát, hogy koncentráljon.
A villában hideg van. Nem csoda, a bejárati ajtó egész este és még késő
éjjel is nyitva volt. De a zord idő valahogy mégis illik a hangulathoz: a ház egy
hatalmas hűtőgép, melynek színvilága és hideg bútorzata alátámasztja ezt a
benyomást.
Jessica zsebre tett kézzel lépked a folyosón át a nappaliba, és az
étkezőasztalt nézi, amely mellett már nem ül senki. Az ünnepélyesen
öltözött, borzalmasan mosolygó nő látványa olyan erősen bevésődött a
tudatába, hogy a holttest akár nyugodtan ott is lehetne még a helyén.
 – Hallod? – szól hozzá Jusuf. Jessica becsukja a száját és nyel
egyet.Tekintete kicsit sokáig ragadt le egy helyen. Pont annyi ideig, hogy
Jusuf úgy érezze, fel kell ráznia.
– Merre ment fel a tetőre? – folytatja.
– A karbantartólétrán. Az épület oldalán – fordul Jessica fiatalabb
kollégája felé. Jusuf egy köteg fényképet szedett elő a zsebéből, az egyiket
az öreg hölgy ablakából készítették. Fényszórók és utcai lámpák világítják
meg a tetőre írt szavakat.
– Egyetlen fölösleges cipőnyom sincs. Taposással írta a szavakat.
Egyiklábát a másik után téve – mondja Jusuf, és folytatja: – A szöveg
egyenletesen van elosztva a tető teljes szélességében. Minden betű
egyforma nagy.
– Szép munka, kétségtelen. Akartál mondani is ezzel valamit?
– Ha én részegen ki akarnám írni a mezőre vagy a szauna tetejére,hogy
pina vagy szar – kezdi Jusuf, és elégedetten állapítja meg, hogy Jessica
elmosolyodott –, akkor örülnék, ha azt legalább valamennyire el tudná
olvasni egy sárkányrepülő.
– Mire gondolsz? Hogy nem volt tökrészeg a tettes? Vagy hogy
nekedmint művésznek nincs túl sok mondanivalód?
– Nem, hanem hogy ennek a műalkotásnak a létrehozására pokoli
sokidőt fordítottak, ami az események lefolyását figyelembe véve
tulajdonképpen nem volt lehetséges. Vagy pedig előre begyakorolták. És
hogy a művész pontosan tudta, mennyi Koponenék háztetejének hossza és
szélessége – nyújtja át Jusuf a képet Jessicának.
– Eszembe se jutott, hogy improvizálták volna. Biztosan mindent
előremegterveztek.
– És ha a szavakat már korábban odataposták a tetőre? Teljes
nyugalomban…
– Nem. Tegnap este történt. A bűnügyi technikusok kiderítették
azelmúlt néhány nap csapadékmennyiségét és a hó rétegeződését a
területen – mondja Jessica, majd az asztalhoz lép, amely most, hogy nem ül
mellette senki, hosszabbnak tűnik.
 – Okés. De ennek nincs jelentősége. Mert ha gyakorolták
korábban,akkor ugyanezt a szöveget megtaláljuk valahol máshol is.
Jessica felszegi a fejét és csípőre teszi a kezét.
– Pontosan ugyanebben a nagyságban – folytatja Jusuf, és
megkönnyebbültnek látszik.
Jessica összevonja a szemöldökét, és Jusufot nézi. Talán érdemes lenne
megfontolni ezt a gondolatot. Vagy talán nincs semmi értelme. De jelen
pillanatban semmi másnak sincs. Ha ki akarják bogozni ezt az őrült
bűnténygombolyagot, talán a korábbinál kreatívabb és egyúttal őrültebb
módszereket kell használniuk.
– Mit javasolsz? – kérdezi Jessica, és látja, hogy kollégája szép
szemesugárzik a lelkesedéstől.
Jusuf mindig helyes volt. De mindig vigyázott, hogy a haveri és kistestvéri
szinten maradjanak. Talán azért, mert Jusuf már a menyasszonyával,
Annával járt, amikor először találkoztak. Olyan szűziesen szerelmesek voltak
egymásba, hogy halálos bűn lett volna megzavarni azt az idillt. Amíg Anna és
Jusuf együtt vannak, nekik, többieknek is van reményük.
Jusuf csípőre tett kézzel rendezi gondolatait.
– Szerintem Erne szólhatna, hogy fésüljék át helikopterrel a környéket.
Vagy röptessenek drónokat. Legrosszabb esetben néhány órát berreg
fölöslegesen a kopter a mezők fölött. De az időjáráselőrejelzés szerint
holnap megint havazni fog. Vagyis ha sötétedés előtt meg akarjuk nézni,
nem árt sietni – mondja Jusuf, és megvonja a vállát.
Jessica mélyet sóhajt. Ekkor megszólal a telefonja.
– Szia, Micke!
– Be fogsz szarni…
– Jó kezdés. Nem csoda, hogy kirúgtak a telefonos értékesítéstől.
– …ugyanis itt valami átkozottul fura dolog van. Ninával átnéztük
abiztonsági kamera kazettáit. És azt hiszem, megtaláltuk a keresett pasast.
– Fel lehet ismerni a személyt a képről?
– Fel. És éppen ez az állatira hátborzongató – mondja Mikael, és krákog
egyet.
– Na? – kérdi Jessica, miközben Jusuf kíváncsi arccal közelebb lép hozzá.
 – A férfi… teljesen úgy néz ki, mint Roger Koponen.
– Micsoda?
– És ha a DNS-tesztek nem mutatták volna ki, hogy a múlt éjjel
kétszersültté égett Juva mellett az erdőben, meg is esküdnénk rá, hogy ő az.
 XXXVI.

Erne Mikson megfújja a kávéját, de meg sem próbál inni belőle. Néhányat
szív a cigarettájából, ami ettől a harmadára fogy. A felmelegedés ellenére
átkozottul hűvös az idő, az élénk szél elviselhetetlenné teszi a nyirkos
hideget. Furcsa, de a dél-franciaországi Carcassonne erődítménye jut
eszébe: évekkel ezelőtt egy decemberi napon a vár falán állt túl könnyen
öltözve, mellette akkori felesége. Arcát jeges eső verte, a fák ágairól és a
háztetők ereszeiről nagy darabokban zúdult le a hó. Cipője átázott, a torka
fájt. Akkor mindenért a gyorsan múló megfázást lehetett okolni, most más
is van a tünetek mögött. Köhögnie kell. Tüdeje ég az utolsó slukkoktól, elege
lett. Túl régen feszegeti teste tűrőképességének határait: fiatalon a
halhatatlanságában hitt, a későbbiekben pedig már puszta megszokásból.
Az alkohol súlyos árat követelt, de sokat is nyújtott a félszeg embernek. Erne
sosem érezte jól magát egyedül a gondolataival, hát még más emberek
társaságában – az ital mindkét esetben segítségére volt. A dolog iróniája,
hogy talán épp az a folyékony idegméreg, amely most megöli őt, tette
lehetővé számára az eddigi hosszú és fordulatokban gazdag életet. Az
induláshoz képest jó életet. Két okos, felnőtt fiú, tisztességes munka a
rendőrségnél, és egy csomó jó kolléga, köztük Jessica, aki a legközelebbi, a
legkedvesebb.
A cigaretta az ajtó mellé szerelt hamutartó aljára hullik. Az, hogy üres,
bűntudatot ébreszt Ernében. Talán épp most ürítették ki. Vagy talán ő az
egyetlen dohányos az egész épületben. Az előbbit szeretné.
Egy pillanatig mélabú, a régi idők utáni vágyakozás lesz úrrá rajta. A
nosztalgiahullámot talán az elnyomott cigaretta és a manapság már szinte
dohányfüstmentes rendőrszékház okozta, vagy talán az, hogy az utóbbi
hónapok során jobban foglalkozott saját halandóságának gondolatával. A
közeledő öregség és az azzal járó testi gyengeség mindaddig távoli
rémképek az emberi elme számára, amíg nem kopogtatnak az ajtón. Erne
ötvenéves, de apja nem érte meg ezt a kort. Novemberben megünnepelt
születésnapja után Ernét hatalmába kerítette a gondolat, hogy az emberben
alapvetően megváltozik valami, ha idősebb lesz, mint az apja. Mivel Erne az
apjánál hosszabb időt töltött el ezen a planétán, érettebbnek és
bölcsebbnek kell lennie nála. Mintha inasból mesterré lett volna. Most apja
kérne tanácsokat és életbölcsességeket, ha még valamilyen formában
létezne. És ha élne, az egész gondolat megcáfolná önmagát.
A lázmérő ismét sípol. 37,3. Nem katasztrófa. De aggasztóan magas.
A zsebébe csúsztatja a lázmérőt, és megfogja az ajtót, amit ugyanebben a
pillanatban nyit ki belülről valaki egy határozott mozdulattal.
– Erne? Miért nem válaszolsz a telefonra? – Mikael úgy áll az
ajtóban,mint egy portás.
– Hogyhogy? – kérdezi Erne, és akkor jut eszébe, hogy az
íróasztalánhagyta a telefonját. Legalább tíz percig nyugton akart lenni. – Mi
történt?

XXXVII.

Erne karba tett kézzel áll a tárgyalóban az asztal mellett, és a nagy

tévéképernyőt nézi, amelyre Mikael az előbb kivetítette a biztonsági kamera
képét. Nina az asztal mellett ül és gyümölcslevet hörpöl. Levette kapucnis
pulóverét, trikója alól előbukkan izmos karja.
– Valami itt most nem stimmel – mondja Erne, és felváltva pillant
kétbeosztottjára.
Mikael ismét arra a férfira közelíti a képet, aki egészen a metróperon
szélén áll, kezében okostelefonnal. A Roger Koponenre meghökkentően
hasonlító alak elfordítja a fejét, és szinte egyenesen a kamerába néz. A kép
éles, nem hagy semmi kétséget. A férfi arckifejezése tartózkodó, de higgadt.
– A kibaszott kurva életbe! – dörzsöli Erne a homlokát. Kis idő
múlvafelnéz, és elkezd rázkódni a válla, kezdetben alig észrevehetően, aztán
gyorsabban. Elneveti magát. Mikael és Nina egymásra pillantanak.
 – A szentségét! – mondja Erne, és letöröl egy könnycseppet a
szemesarkából. Aztán meghökkentő gyorsasággal elkomorodik. – Azt a
hétszentségét!
– Másnak is észre kellett vennie Koponent a dugig teli metróban –kezdi
Mikael óvatosan Ernére pillantgatva. – Hiszen celeb. És bár a hír nem került
be a reggeli ingyenes újságokba, a neten már akkor fent volt.
– Képzeld el a helyzetet, hogy a telefonodon éppen olvasod valamiceleb
halálhírét, felnézel, és ott van, teljes életnagyságban veled szemben a
metrón – mondja Nina, és leteszi az asztalra üres bögréjét. – Én biztos
meghúznám a vészféket.
– Elsőnek az jutna az eszembe, hogy hű, de hasonlít rá ez az alak.
Éséppen erről van itt is szó. Így kell lennie – mondja Erne.
– Mert összehasonlították az elégett holttest DNS-ét a Roger
Koponencuccaiban találttal? – kérdezi lakonikusan Mikael.
– Igen.
– Biztosak lehetünk abban, hogy a kulosaari férfi, miután megölte Maria
Koponent, nem szórta szét ezeket a dolgokat a lakásban? Borotva, fogkefe,
dezodor… – simogatja Mikael a kézfejét. – Valami okból azt akarja elhitetni
velünk, hogy az egyik juvai holttest Roger Koponené.
Talán a helyszínelőnek öltözött alak pont ezt tette az emeleten.
Erne a képen látható kísértetre szegezi tekintetét.
– Hova megy a metróval?
– Rasse épp ennek néz utána.
– Jól van – mondja Erne, és az asztalra támaszkodik; földbarna
nyakkendője kicsúszik a zakója alól. Nina látja, hogy Mikael megállítja a
nyelve alatt a rágógumit. Hallja Erne szörcsögő lélegzését az egyébként
csendes szobában. A férfi elgondolkodva babrálja ősz szakállát.
– Ha Roger Koponen mégsem halt meg hajnalban, hanem
makkegészségesen megérkezett Helsinkibe, és a metróra várva feltöltötte
telefonjával a YouTube-ra azt a megrázó videót a halott feleségéről… Ez azt
jelenti, hogy Koponen maga a sátán.
– Egy dolgot nem értek – töpreng Nina, és lófarokba fogja a haját,
csakhogy utána újra kibonthassa. – Miért fáradozott bárki is annyit azzal,
hogy megrendezze Roger Koponen halálát… ha várható volt, hogy
mindössze néhány órával később megjelenik a telefonjával a metróperon
reggeli csúcsforgalmának kellős közepén?
– Koponen benne lehet a cselszövésben…
– De a kérdés mégis ugyanaz – mondja Nina. Csend üli meg a termet.
– Jessica tudja? – kérdezi végül Erne.
– Ja. Jusuffal Kulosaariban vannak. Jessica helyszínelőket rendelt
oda,hogy újabb DNS-mintákat ássanak elő. Olyanokat, amik tényleg
Koponenhez tartoznak.

XXXVIII.

Jessica megáll a havas eső áztatta üvegajtóknál, és az elé táruló nagy

kertudvart nézi. Az est leple alatt a parton elsüllyesztettek egy holttestet,
aztán valaki átjött az udvaron, be a házba. Utána pedig a bejárati ajtón ki. És
végül éles fények, a rendőrség nyomozói és kutyái lepték el a területet.
Jessica hátán hideg borzongás fut végig.
– Megjöttek a bűnügyi technikusok. – Jusuf lép be, érezni rajta azéppen
elszívott cigaretta szagát. Mindenki másképp kezeli a stresszt.
Most a stressz az, ami összeköti valamennyiüket.
Jessica a nyakát nyújtogatja.
– Mondd el nekik, amiről az előbb beszéltünk.
– Te mit csinálsz?
– Lemegyek oda, az udvarra.

Jessica belélegzi az erősen fújó tengeri szelet. Behúzza maga mögött az üveg
tolóajtót, és egy pillantást vet a fogantyújára meg a zárra. Semmit sem törtek
fel. De a gyilkos mégis ezen az ajtón jött be. Maria Koponen valószínűleg
ismerte a tettest, aki talán itt vacsorázott náluk, a kanapéjukon nézte a
televíziót, és a vendégszobában aludt. Talán felmászott valamikor a
karbantartólétrán a tetőre. Valaki, akinek eleve az volt a célja, hogy ott is
legyen a teraszukon a téli estén. Valaki, akit Maria várt.
 A kert nappali fényben nagyobbnak látszik, mint este. Jessica a telket
határoló tujákat szemléli, az alacsony fatönköket és a két magas
erdeifenyőt, amiket meghagytak, mikor a többi fát a zavartalan tengeri
kilátás érdekében kivágták. A partvonaltól a teraszig vezető ösvényt kék-
fehér szalaggal kerítették el.
Jessica megfogja a fekete vaskorlátot, és óvatosan lépked lefelé a néhány
lépcsőfokon. A vizes hó fröcsög a cipője alatt. Az edzőcipője nagyszerűen
funkcionált az előző napok alatti fagyban, de latyakos időben magába szívja
a nedvességet, és ettől fázik a lába.
Visszanéz a házba, és látja, hogy Jusuf a helyszínelőkkel beszélget. A hír,
hogy Roger Koponen talán életben van, bizonytalanságot ébreszt
Jessicában. Az áldozatnak hitt ember hirtelen az egyik gyanúsított lett.
Koponen maga töltötte fel hidegvérrel a hálóra a videót halott feleségéről,
azután felugrott a metróra. És senki sem tudja, hol van. Talán hazafelé tart.
A szél már nem tépi annyira a fenyők ágait, Jessica telefonja csengeni
kezd. Nem ismeri a számot.
– Jessica Niemi.
– Nos, itt meg Pave Koskinen beszél Savonlinnából. Vagyis már
útbanvagyok visszafelé Turkuba, és…
– Miről van szó? – kérdezi Jessica hűvösen, és két varjút figyel, amintaz
egyik fenyőről a másikra röpködnek. Hallani véli az ágak ropogását, ahogy a
madarak karmai közé kerülnek. Heves lélegzésüket és a könnyed
csapkodások sorozatát, ahogy lerázzák tollaikról a vízcseppeket. Őt nézik.
– A nyomozás vezetőjétől kaptam meg a számát. Mikkelsontól… –
mondja a férfi pillanatnyi habozás után.
– Miksontól.
– Természetesen. Pontosan. Nagyon meg vagyunk döbbenve ettől
azegésztől. Roger Koponen nagyszerű író, volt, és… Pokolian őrületes, hogy
tegnap este még együtt vacsoráztunk, a legkellemesebb hangulatban.
Azután, hogy programja volt a Savonlinna-teremben…
– Miben segíthetek? – Jessica igyekszik elkerülni a gorombaság
látszatát, pedig már másodszor szakítja félbe a telefonálót. Becsukja a
szemét. Túlfeszítettnek érzi magát, minden érzéke kihegyezve. A madarakat
nézné, de nem találja őket a sűrű ágak között. Talán egész idő alatt csak
képzelődött.
– Az a helyzet, hogy… Eszembe jutott valami, ami esetleg kapcsolatos
Roger Koponen és a felesége meggyilkolásával, de nem tudom, van-e bármi
haszna…
– Minden hasznos lehet.
– Egyébként biztosan nem emlékeznék rá, de most…
– Mi az? – Jessica nem képes tovább titkolni türelmetlenségét.
Mostészreveszi a madarakat. A varjak egymás mellett ülnek az erdeifenyő
legalsó ágán. Fejük idegesen mozog előre-hátra.
– A tegnapi rendezvényen, ahol Roger Koponen beszélt, a
közönségköréből egy különös kérdés hangzott el. A kérdező nagyon
magabiztos volt. Sőt, kissé agresszív is. De így utólag átgondolva valahogy
fenyegető is. Különös kérdést tett fel Roger Koponennek…
A telefonáló szünetet tart, hogy megfontolja szavait, és Jessica úgy dönt,
időt ad neki, hogy összeszedje a gondolatait. A sürgetés most csak ártana.
– Eh, az előbb már megfogalmaztam magamban, de…
– Csak nyugodtan. Fontos, hogy mindenre a lehető
legpontosabbanemlékezzen.
– Nos, először is, férfi volt a kérdező. Olyan középkorú, kopasz, sovány…
Valahogy antiszociális és félelmetes kinézetű alak – habogja Koskinen,
miközben Jessica a vállával a füléhez szorítja a telefont, és előveszi
zsebéből a jegyzetfüzetét és a tollát. A telefonáló felkeltette az
érdeklődését.
– Mit kérdezett? – mondja Jessica, és megnyomja golyóstollát.
– Hogy… fél-e Roger a saját könyveitől.
– Hogy fél-e tőlük?
– Igen. A kérdés igazán furcsa volt, és nem hiszem, hogy Roger teljesen
megértette volna. És talán ezért nem is nagyon tudott válaszolni rá.
Legalábbis kezdetben.
– Mi mást kérdezett a férfi?
– Ugyanazt a kérdést tette fel néhányszor. Újra, kicsit más szavakkal.
 – Az ön véleménye szerint arra gondolt a kérdező, hogy
Koponennekfélnie kellene fikciója megvalósulásától? – Jessica azonnal
meg is bánja a kérdését. Túlságosan rávezető volt. Visszanéz a házra. Az
udvar felől még nagyobbnak látszik, mint az utcáról nézve. Az éjszakai
sötétben nehéz volt kialakítani róla az összképet.
– Nos, ez az… Pontosan ilyennek hangzott a kérdés. Bár csak ezekmiatt
az iszonyatos események miatt gondoltam át a dolgot… Hogy így utólag
szinte fenyegetésnek hatott – mondja a telefonban Koskinen remegő
hangon.
– Van a rendezvényről videó- vagy hangfelvétel? Voltak ott újságírók?
– Nem hiszem. Újságírókról nem tudok. Talán egy-kettő. Én csak
moderáltam az eseményt.
– Rendben. Mit gondol… Pave, ugye?
– Igen, Pave Koskin…
– Képes lenne felismerni fényképről a férfit?
– Nem tudom. Talán. Igen, azt hiszem. Annyira különös kinézetű alak.
– Rendben van. Tegyen meg nekem egy szívességet, Pave! Tartsa
folyamatosan bekapcsolva a telefonját. Vissza fogom hívni.
Jessica befejezi a beszélgetést, és visszakeresi a hívó számát. Felírja
Koskinen nevével együtt a kis noteszbe, és visszagyömöszöli a zsebébe. Ha
a Savonlinna-teremben vagy a közvetlen közelében van kamera,
megtalálhatják a férfit. Egy ilyen kérdés azonban még nem tesz senkit
bűnössé. Mindenesetre a tippben van lehetőség.
Jessica fülére húzza a gyapjúsapkáját. Ostobának érzi magát. Mindent,
amit tudnak az ügyben, ezüsttálcán kínáltak nekik. De tapasztalatból tudja,
hogy azok a morzsák, amiket a gyanúsítottak dobnak a rendőröknek, nem
ehetők; mindig van bennük valami mérgező. Különben eredetileg sem
kínálták volna fel nekik ezeket.
Viszont nagyon kevés a nyomra vezető szál. A sovány férfi a közönségben,
valamint Jusuf habkönnyű teóriája, hogy a Malleus maleficarum-szöveg
esetleg máshol is megtalálható, talán éppen hóba írva. Szükségét érzi, hogy
felhívja Ernét, de úgy határoz, majd a kapitányságon beszél vele. Bár Erne a
legkedvesebb ember a világon, valami fura módon mégis sikerül neki
elérnie, hogy a telefonban mindig seggfejnek hasson. Számos beszélgetés
siklott vakvágányra csak azért, mert a férfiból sugárzó melegséget nem
közvetíti a telefonvonal. Ahhoz, hogy szeresse az ember, szemtől szemben
kell találkoznia Ernével.
Jessica a nedves hóban gázolva teszi meg a néhány tucat méternyi utat a
partig, és megáll a stégnél. A varjak mögötte kárognak. A stég mindkét
oldalán két, helyére fagyott, hótól fehérlő bója meredezik. Bal oldalon van a
lék, ahonnan múlt éjjel a jéghercegnőt kihalászták. A lék még mindig nyitott,
közepén a jeges víz olajként feketéllik.
Jessica a hosszú, keskeny szoroson át vezető túrakorcsolya-pályát nézi,
amelyen a nyomok alapján a gyanúsított érkezett tegnap este. Mögötte
Kruunuvuori és Kaitalahti sziklás, beépítetlen partjai derengenek fel.
Valamikor régen sok más fiatalhoz hasonlóan Jessica is sokat italozott
arrafelé.
Jessica jobbra fordítja a tekintetét. A korcsolyapálya és Laajasalo között,
néhány száz méternyire tőle egy alak áll. Kutya vagy lékhorgászfelszerelés
sehol. Talán egy lelkes újságíró áll a jégen félméteres objektívval felszerelt
fényképezőgéppel.
Jessica furcsa remegést érez a gyomra tájékán. Hirtelen megbánja, hogy
egyedül indult a partra. Hunyorít. Egyszerre csak az alak vállából valami kezd
kiemelkedni. Jessica egy pillanatig azt gondolja, hogy lassan felemeli a kezét,
de aztán rájön, hogy szarvakat lát, és azok egész idő alatt ott voltak. Az alak
felemelte a fejét, és most a stég felé néz, ahol ő áll. A velencei csatornák
áporodott bűze csapja meg az orrát: iszap és só keveréke.
Jessica fegyvere markolatához nyúl, dermedten bámulja a fura lényt.
Kiabálni szeretne, megparancsolni a lénynek, hogy ne mozduljon, és
odarohanni hozzá. Ég a vágytól, hogy hívja Jusufot, az utcán ügyelő
egyenruhás rendőröket, de összetapadnak az ajkai. Az alak felemeli a jobb
kezét, mintha integetni akarna. De a kéz nem mozog. És pont amikor Jessica
kiveszi pisztolyát az övén lógó tokból, s határozott léptekkel megindul a
jégen, valamit hall. A hang közelebbről jön. A háta mögül. Légbuborékok
pezsegnek a lékben, mintha forrni kezdett volna a víz.
– Mi az isten… – szalad ki a száján, és bénultan megáll.
 És azután, mintha egy rémálomból még csak a vérfagyasztó előzetest látta
volna, állati sikolyt hall, egy fejet lát a lékből kiemelkedni – csillogó haj tapad
a fejbőréhez –, s egy pillanat múlva kékes ujjakat és körmöket, melyek az
olvadt havat kaparják.

XXXIX.

Colombano kinyitja a franciaerkély ajtaját, fény áramlik be a lakásba. A

keskeny csatornán átsikló csónak motorjának zaja szőnyegporolóütésekkel
keveredik. Sós illat száll befelé, kiérezni belőle a csatornák szélén apálykor
csupasszá vált iszap szagát.
– Tudod mit, Zesika? – mondja Colombano, és az erkélyajtóhoz lép. – Ha
mi lennénk a Le quattro stagioni Vivalditól, ez a reggel, éppen ez a reggel
lenne a La primavera. A tavasz.
– Az jó dolog? – kérdezi Jessica mosolyogva.
– Persze hogy jó dolog, kis bolond. Azt jelenti, hogy valami új
kezdeténvagyunk, de még jobb fog következni. A nyár még előttünk áll.
– De valamikor eljön az ősz. És a tél.
– L’inverno. Ez elkerülhetetlen. De megfelelő társaságban nagyon szép
lehet a tél – mondja Colombano az erkélyajtón kinézve. – Tudod, mit
szeretnék ma csinálni? – kérdezi a válla fölött visszanézve. Erős kezével az
ajtókeretet fogja, és előretolja mellkasát, hogy a hátát nyújtóztassa. Az
ajtónyíláson beáramló fényben kidomborodnak vállizmai, épp úgy, mint
Leonardo da Vinci L’uomo Vitruviano című rajzán, amelyen meggyőzően
valósághű árnyékolás emeli ki a részleteket.
Jessica feljebb húzza a lepedőt, és kisimítja homlokából a haját.
– Szeretnék kimenni a tengerre – folytatja Colombano, és
megfordul.Meztelen testét tucatnyi nagy méretű tetoválás borítja. Jessica
azonban nem találja ezeket félelmetesnek. Ellenkezőleg. Colombano bőre
olyan, mint egy illusztrált mesekönyv, amiben kedves és tanulságos
történetek olvashatók. Jessica tanulmányozta ezeket, ujjhegyével
végigkövette sötétzöld körvonalaikat. Kérdezett, és több tucat történetet
hallott.
– A tengerre? – kérdezi Jessica kíváncsian. Velencében a tenger annyira
jelenvaló, hogy furcsának tűnik külön beszélni róla. A csónak itt közlekedési
eszköz és szerszám. Űrállomáson laknak, és Colombano rakétarepülésre
akarja vinni őt.
– Miért is ne? – néz rá a férfi. Jessica megismerte ezt a nézést az
elmúltnéhány nap során. A ferde mosoly nem csupán kedves. Talán egy picit
kaján is.
– A kis Zesika nem elégelte még meg a benti játékokat? – mondja
Colombano, két nagy ugrással az ágyra veti magát, és karjába zárja Jessicát.
– Telhetetlen az északi hercegkisasszony?
– Menjünk csak a tengerre – válaszolja mosolyogva Jessica, és
behunytszemmel fogadja a hosszú csókot. Ajkuk, nyelvük, fogaik egymáshoz
érnek. Ki tudja, hányadik csók ez, mégis mintha az első lenne.
– Jó. Úgy érzem, máris indulnunk kell a tengerre. Most azonnal. –
Colombano olyan gyorsan ugrik ki az ágyból, hogy Jessica egy pillanatig
egyedül fekve azt hiszi, még mindig csókolóznak.
– Van egy motorcsónakom – kiáltja a fürdőszobából, és kinyitja a
zuhanyzó csapját. – Húsz lóerős. A vizek Ferrarija.
Jessica nyújtózkodik, és letolja magáról a vékony takarót. Két napot,
pontosabban három éjszakát töltött a lakásban. Napközben a várost járták,
gondolán siklottak Velence több száz csatornáján, összebújtak, miközben a
gondolás hosszú evezőjével irányította csónakját, vagy csendben
egymásnak támaszkodva ültek. Jessica a világ legnagyobb kliséjének kellős
közepében él, a romantika bölcsőjében játszódó váratlan szerelmi
történetben, melynek főszerepébe magányos utazása közben került.
Olykor-olykor elhalványul a minden racionalitást félrelökő rajongás
eksztázisa, és Jessicának eszébe jut a gyűrű, amely Colombano bal kezének
gyűrűsujját díszítette, amikor San Michele vízibuszmegállójában találkoztak.
A gyűrű már nincs, és a halvány csíknyomot, amit hagyott, csak az látja, aki
tudja, hol keresse.
 Jessicát bűntudat keríti hatalmába: tudja, hogy valakinek a lábujjára
lépett. Bárki is az, nincs itt. Talán meghalt, talán őmiatta folytak Colombano
könnyei a temetőben. Ettől a gondolattól dögevő madárnak érzi magát
Jessica, pedig tudja, nem tolvaj. Ha valaki arra kérné, adja vissza
Colombanót, azonnal megtenné, és folytatná útját. De tiszta szívből kívánja,
hogy ez ne történjen meg. Ő fiatal, szabad, és egész teste vibrál a szerelem
erejétől.
– Ma kellene kijelentkeznem a szállodából – kiáltja, de Colombanonem
hallja őt a zuhany zubogásától. A hálószobában friss szappanillat lebeg.
A koncert óta Jessica csak egyszer járt muranói szállodájában, tiszta
ruháért. Colombano még akkor sem kérdezte meg, mit szólnak Jessica
barátai az eltűnéséhez. Talán tudja, hogy nem léteznek a barátok. Végül is
ennek nincs jelentősége.
Az idő vad sebességgel rohant. Beszélgettek, ettek, ittak, felfedezték a
várost, és szeretkeztek. Csak a múlt éjjel, mikor a sötétben felébredve
Colombano horkolását hallgatta, gondolkodott el Jessica azon, hogy szinte
semmit sem tud a férfiról. A fontos kérdések feltétele valóságos művészet:
a románc kezdetén tolakodó és túl korai lehet, néhány nap eksztázis után
pedig már olyan nagy a tét, hogy igen alaposan megválogatja az ember a
szavait.
Jessica felül, és a napfényben fürdő szobát nézi. Nem túl nagy, mint ahogy
a lakás sem, amely régi közép-európai szokás szerint nagyon kompakt. A
bútorok összeérnek, minden hely tele van pakolva. Egyetlen fölösleges
négyzetméter sincs.
Jessica feláll az ágyról, sarka alatt érzi a kopott hajópadlót, és meztelenül
a régi szekreterhez megy. Colombano énekel a zuhany alatt – valami olasz
sláger lehet. Jessica megsimogatja a szekreter tetején sorakozó fényképek
díszes kereteit, és vékony porréteg tapad az ujjaira. Több mint tíz fotó.
Néhány kifakult fekete-fehér képen valószínűleg Colombano nagyszülei
láthatók. A többi fotó hétköznapibb, spontánul, különösebb beállítás nélkül
készült. Colombano vonószenekarral, Colombano hegedűvel, Colombano
egy csapatnyi férfival, Colombano és egy nő arccal egymáshoz simulva.
Jessica a hátul lévő fotóért nyúl, és óvatosan maga elé emeli. A háttérben
kéken csillogó tenger és ragyogó napsütés. Két szép ember mosolyog a
fényképezőgépbe. A férfi nem látszik fiatalabbnak annál, akit Jessica az
elmúlt néhány nap során megismert, és aki úgy néz Jessicára, hogy tudtára
adja, rajta kívül nincs más. Hogy nem is volt soha.
Jessicának ismét eszébe jut a San Michele temetőben síró Colombano, és
arra gondol, nem is kell tudnia mindenről. Csak nemrég találkoztak, alig
ismerik egymást, és talán így is kellett lennie. Talán olyan gyorsan véget ér
az egész, ahogy kezdődött. Talán ma felszáll a Milánóba induló vonatra,
amint azt eredetileg tervezte.
A zuhany zúgása abbamarad. A dal folytatódik. Jessica visszateszi a képet,
de az felborul a szűk helyen, és a dominóhatás ledönt egy egész sornyi fotót.
Jessica érzi, hogy elpirul, alig tudja megakadályozni, hogy az első fénykép
leessen a padlóra. Hallja a férfi lépteit, mosolyra húzza a száját és valami
bocsánatkérőt készül mondani, de a férfi hirtelen megragadja a vállát, és
elrántja. A mozdulat váratlan és kemény. Fájdalmat érez.
– Bocsánat… – motyogja Jessica. Remeg a hangja az ijedségtől.
Colombano törülközővel a kezében áll a szekreter előtt, és egyenként
felállítja a bekeretezett fotókat. Nem szól egy szót sem, még csak rá sem
pillant Jessicára. Nedves testéről a lába alá csöpög a víz. Mozdulataiból düh
sugárzik. Kinyitja a tenyerét, engedi, hogy a törülköző lecsússzon a padlóra,
és Jessicához fordul, aki közben az ágy mellé húzódott és hanyagul maga
köré tekerte a lepedőt.
– Mit csináljak veled?
– Tessék? – motyogja Jessica, és egy pillanatig úgy érzi, hogy
valaholmáshol kellene lennie, egy másik helyen, talán vonaton a következő
célállomás felé.
De Colombano már nem is látszik dühösnek. Jessica óvatosan szemléli. A
férfi tekintetében nyugtalanító szenvedély lobog. Nehéz megállapítani, mit
érez. Talán szerelmet. – Mit csináljak veled? – ismétli meg nyugodtan. lassan
Jessicához lép, érdes ujjaival a nyaka mögé nyúl, és beletúr a
hajába.
– Hogy érted? – kérdezi Jessica. A tusfürdő illata erős. Az izmos
mellkason egymásba fonódó, sötétzöld galambok az arcához közelednek.
 Colombano Jessica homlokára nyomja az ajkát. Jessica nedves leheletet
érez a fülében. A kéz erősebben fogja a nyakát, a lepedő eltűnik, és a férfi
ujjai benyomulnak a lába közé. Jessica feljajdul. az érintés jólesik, bár
hiányzik belőle mindaz a gyengédség, amiben Colombano korábban
részesítette. És amikor visszanyomja őt az ágyra, a hasára, Jessica meglátja
magát a fürdőszoba ajtaja mellett lévő tükörben. Sötét haja az arcába lóg,
feketére lakkozott körmeivel a lepedőt szorítja, nyitott szájából nyögés
hallatszik. Colombano izmos hasa ritmusosan mozog a fara fölött. Nem
ismer magára a képmásában. Úgy nézi, mint egy vadidegent, akivel most
találkozik először. És egy pillanat múlva, az orgazmus küszöbén arra gondol,
milyen hajszálvékony különbség van az élvezet és a szenvedés között.
Azután következik a mérhetetlen bizonytalanság, félelem és magány.
 XL.

Jessica egy pillanatig mozdulatlanul áll, és próbálja megérteni, amit lát. A

lékben egy ember van. Egy nő. Jessica futásnak ered, keresztülrohan a
stégen, és a jégre ugrik.
– Jusuf! – kiáltja teljes erejéből, és térdre rogy a lékben kapálódzó
nőmellett. Néhány másodpercbe telik, mire összeszedi magát. Gondolatban
végigpörgeti a különböző alternatívákat, hogy tisztában legyen ezzel a
felfoghatatlan helyzettel. Nézi az arcra tapadt fekete hajat és a kéklő,
rémülettől eltorzult arcot. A nő felváltva köhögi ki a tüdejébe került jeges
vizet, és ordít teli torokból.
A part felől futólépések zaja hallatszik. Jessica megragadja a nő karját, és
minden erejét megfeszítve igyekszik kihúzni a vízből. A nő kapálódzása
megnehezíti a műveletet. A víz jéghideg, Jessica fogása lazul. És pont mikor
erején felülinek kezdi érezni a feladatot, a nő mintegy magától felnyomul a
lékből, és úgy rángatózik a jégen, mint a partra vetett hal.
– Mi a fasz! – üvölti Jusuf a lékhez érve. Jessica leveszi a kabátját, és
aminden porcikájában remegő nő köré tekeri.
– Valaki felfelé lökte! Éreztem… A jég alatt volt valaki – mondja Jessica,
a pisztolyához nyúl, és feláll.
– Melegbe kell vinni! – veszi ölébe Jusuf a visító és csuromvíz teremtést.
Jessica hol a léket, hol a nő arcát, hol pedig a fekete hajtincsek mögül
elővillanó rémült szempárt nézi.
– Egy búvár… Az istenit, ott a jég alatt van valaki! – kiabál Jessica alékre
mutatva.
Jusuf egy pillanatig ijedten bámul Jessicára, majd ölében a nővel futni kezd
a part felé.
– Valami búvár hozta őt ide…
– Gyere el onnan! – mondja Jusuf először nyugodtan, de mikor
kolléganője nem mozdul, üvöltve megismétli: – A kurva életbe, gyere el
onnan a léktől, Jessica! Mindjárt megvizsgáljuk. Be kell vinni a nőt! – és
Koponenék háza felé fordul.
Jessica megkerüli a léket, pisztolyával a vizet célozza, és követi a víz alatti
képzelt útvonalat, végül felemeli a fegyver csövét, azt a helyet megcélozva,
ahol az imént a szarvas fejű alakot látta. De az mostanra eltűnt.
 XLI.

Erne gondosan megtörli a lábát az előszoba lábtörlőjében. Ez most

fölöslegesnek és idétlennek hat.
– Hol van Jessica?
– A nappaliban – válaszolja Jusuf, és utat enged az előszobában
felettesének. Erne gyors léptekkel halad a nappaliba, ahol majdnem annyian
vannak, mint tegnap este. Jessica a hosszú asztal mellett ül azon a széken,
amelyen legutóbb Maria Koponen foglalt helyet. Jessica ökölbe szorított
keze maga előtt az asztalon. Arckifejezése halálosan komoly.
– Rendben vagy? – áll meg Erne Jessica mellett.
– Ki, én? – kérdezi Jessica anélkül, hogy felemelné tekintetét az
asztalról.
Erne kinéz a partra, ahol a különleges egység féltucatnyi géppisztolyos
tagja áll. Távolabb a jégen ugyanennyi fegyveres szorgoskodik.
– Ez nem egy átlagos gyilkossági nyomozás, Erne – mondja Jessica,
éslassan kinyitja az öklét.
– Ez már tegnap este óta világos. – Erne Jessica kézfejére teszi
ujjait.Jessica a szemével kíséri a mozdulatot, de arca meg sem rezdül.
– Csúfot űznek belőlünk… Belőlem… Nem lehet véletlen, hogy éppakkor
voltam a parton…
– Ez nem személyes ügy. Bármelyik rendőr lehetett volna a parton.Jusuf,
én… valaki az overallosok közül…
– Nem lennék ebben annyira biztos, Erne. Van itt valami
átkozottulfura… Nem tudok szabadulni a gondolattól.
– Pedig most azt kell tenned. Különben hátráltatod a nyomozást.
– Igen, valószínűleg – mondja Jessica, és lassan kihúzza a kezét
Ernefogásából.
Erne feláll és a tolóajtóhoz sétál. – Az a nő… – kezdi.
– Milyen…
 – A körülményekhez képest jó állapotban van. Átfázott és sokkot kapott.
De azt mondja a doki, hogy felépül.
– Mikor tudjuk kihallgatni?
– Hamarosan, azt hiszem. Az előbb vették fel a Töölői Kórházba.
– És az őrzése?
– Meg van szervezve. Senki sem férkőzhet a közelébe – mondja Erne,és
végigfuttatja tekintetét a nappalin. Hallja, amint Jessica halkan átkozódik és
rázza a fejét.
– Az a kibaszott szarvasfejű mit…
– Jessica – sóhajt fel Erne. Többet nem kell mondania.
– Nem hiszel nekem?
Erne nem válaszol. Nem érdemes erről vitatkozni. Csak egyszer látta
korábban Jessicát ilyen állapotban, és annak is már majdnem tizenöt éve. Az
akkori események után egyikük sem maradt az, aki volt.
– Mi? – sürgeti Jessica.
– Átfésülik a területet. Egyelőre nem talált senkit a rendőrség a
környéken, akire illene a személyleírás.
– Vagy úgy, senkinek sincs szarva… – sóhajt Jessica, mire Erne
elmosolyodik.
– És léket sem találtak a környéken, amelyből a feltételezett búvár
avízbe merülhetett volna az áldozattal. A parti őrség vette át a dolog
kivizsgálását.
Jessica a homlokát dörzsöli. Jusuf belép a szobába, közben magára húzva
a kabátját. Erne int neki, hogy üljön Jessica mellé, és Jusuf engedelmeskedik.
– Figyeljetek ide! Bár az eset egyedülálló, nem bénulhatunk meg,
cselekedni kell. Öt áldozatunk van most, közülük az utolsó életben maradt…
– Mert valamilyen okból nem akarták megölni – teszi hozzá Jessica,
ésujjával egy nyolcast rajzol az asztallapra.
– Épp az előbb beszéltem telefonon a parancsnoksággal. Kapunk
erősítést. Jusuf, te leszel az összekötő a Központi Bűnügyi Rendőrség
embereivel.
– Értettem – mondja Jusuf karba tett kézzel.
– És a térfigyelő kamera felvételén látható férfi? – jegyzi meg Jessica.
 – Jelenleg úgy néz ki, hogy tényleg Roger Koponen az, akármennyire
ishihetetlennek hangzik.
– Hogyan kezeljük a médiát?
– Most tárgyalják meg éppen.
– Koponen a fő gyanúsított?
– Ezt nekünk kell eldöntenünk mihamarabb.
 XLII.

Jessica behúzza maga mögött az ajtót, és hallja, amint Jusuf autója berregni
kezd az út szélén. A ház előtt megint olyan a helyzet, mint egy hollywoodi
film forgatásán: az udvarra nagy járműveken egy csomó embert és
felszerelést hoztak. A cirkusz megérkezett, eltávozott, majd visszatért
Kulosaariba. Ráadás.
Jessica felhúzza a cipzárt; a kabát nem a sajátja. Az ő pehelykabátja a
kórházba száguldó mentőautóban van, a jeges vízből kihúzott nő köré
tekerve. Kabátja zsebében van a pénztárcája, a telefonja és a notesze is,
amibe felírta a Savonlinnából telefonáló férfi nevét.
Az ujjai merevek, ízületeiben szúrást érez. Csak egész rövid ideig volt a
keze a vízben, mégis az az érzése, hogy még mindig nem kering benne
rendesen a vér.
Jusuf a bejárati ajtóhoz hajt, Jessica lassan odamegy az autóhoz, és kinyitja
az ajtaját. Aztán beül, utolsó pillantást vet a házra, és becsukja az ajtót.
– A kórházba?
– Aha – mondja Jessica, és a nyaktámasznak dönti a fejét. Kint mostmár
világosabb van, bár felhők takarják a napot.
– Micsoda egy tapasztalat! – mondja Jusuf, és betolja az autó
középkonzoljának rekeszét. Jessica egy piros cigarettásdobozt pillantott
meg benne. – Az nem az enyém.
– Nem vagyok a nővéred, tudod.
– Na, az már abból kiderül, hogy másképp barnultunk le –
mosolyogJusuf, és egy intéssel üdvözli az egyenruhás rendőrt, aki
ellenőrzi, hogy illetéktelenek ne jöhessenek a területre.
– Tőlem füstölhetsz, amennyit akarsz. Csak legyen erőd futni a
floorballpályán – mondja Jessica, és az oldalablakon át a sovány arcú férfit
nézi, akinek kopasz fején finn címeres kötött sapka van.
Az autó ugyanazon az útvonalon halad, amelyen előző este a
helyszínelőnek öltözött gyilkos gyalog menekült. Jessica élénken emlékszik
rá, milyen őrülten száguldott a pulzusa, és mennyire csípte tüdejét a fagyos
levegő. A rezgő overallra az utca közepén. A félelemre és a csalódásra. A
dühre, ami úrrá lett rajta az ijedtség elmúltával. A férfi egyértelműen valami
játékot játszott vele. Nem volt véletlen, hogy éppen ő találkozott vele
tegnap este a házban, ma pedig a jégen. A férfi azt akarta, hogy meglássák,
és ez így van jól. A következő alkalommal le fogja lőni.
– Állj meg! – csattan fel Jessica, amikor Jusuf jobbra fordul az
útkereszteződésnél. Eszébe ötlik a telefonhívás, amit mindössze egy
pillanattal a szarvasfejűvel való találkozása előtt kapott. Középkorú.
Kopasz. Sovány.
Jessica kinyitja az autó ajtaját.
– Most meg mi van? – kérdezi Jusuf, de Jessica már kiszállt.
Koponenék háza felé tartva Jessica megbizonyosodik arról, hogy pisztolya
azonnal használható. Hallja, hogy a kocsiajtó becsapódik mögötte, és Jusuf
követi őt.
– Hé! – kiáltja Jessica, és füttyent a rendőröknek, akik a ház
előttőrködnek. A sovány rendőrt nem látni sehol. Jessica érzékszervei
éberré válnak. Hová tűnhetett?
– Elfelejtett valamit? – kérdezi az egyikük. A férfi hangjában egy
cseppnyi lázadó szarkazmus érezhető.
Jessica a férfi szemébe néz, majd a járőrtársához fordul. Jusuf kissé
kifulladva áll meg mellette, és meglepetten pillant rá.
– Hol van az a másik? – kérdi Jessica. Izgalom vibrál a gyomrában. –Hol
az a magas, sovány társa? – ismétli meg.
– Hogy?
– Az a másik, aki ott állt az előbb a szalag mellett! – fortyan fel
Jessica,mire az egyenruhások szórakozva méregetik egymást.
– Hol van? – kérdezi Jessica követelőzve.
Jusuf egy lépést tesz feléjük, már mondana valamit, de gyorsan becsukja
a száját. Jessica mögül köhécselés hallatszik.
– Engem keres, főnyomozó?
Jessica gyorsan megfordul. Koponenék házának bejáratánál az a rendőr
áll, aki az előbb kiengedte Jusuf autóját az elkerített területről.
 – Főnyomozó asszony… – mondja a férfi, kezét békítőleg felemelve. –
Valami gond van velem?
– Az egyik overallos elneveti magát. Jessica lefelé néz, és most látja,hogy
jobb kezében a pisztolyát tartja.
– Láthatnám a szolgálati igazolványt?
– Természetesen – feleli a férfi, és komótosan kigombolja a mellzsebét.
– Mi a picsáért forgatod a szemed?
– Sorry, de nem egészen értem…
Jessica elveszi az igazolványt. Felváltva nézegeti a nevet, a fényképet és az
előtte lévő arcot.
– Csak hugyozni mentem, és hirtelen…Jessica visszanyújtja az
igazolványt.
– Gyere, Jusuf!
Jessica az autóhoz indul. A háta mögött futótűzként terjed a férfiak között
a hangtalan nevetés. Hülye skizo.

– Elmondanád nekem is, miről volt szó az előbb? – kérdezi Jusuf

nagyobbsebességbe kapcsolva, ismét reménytelenül elkésve. Vezetési
stílusa, hogy folyton magas fordulatszámon bőgeti a motort, mindig is
idegesítette Jessicát.
– Az udvaron telefonáltak nekem. Épp mielőtt… az történt, ami történt.
– Ki telefonált?
– Valami férfi Savonlinnából. Valószínűleg ő beszélgetett tegnap
esteRoger Koponennel. Mesélte, hogy valaki azt kérdezte a közönségből,
féle Koponen a saját szövegétől.
– Eléggé terhelő, ha figyelembe vesszük az éjjeli eseményeket.
– Kopasz, sovány, fura kinézetű… Középkorú – néz
jelentőségteljesenJusufra Jessica.
Jusuf felsóhajt.
– Megértem, hogy ez marha nehéz neked. Nekünk, többieknek is az,de…
– Mit de? Te sem bízol bennem?
– Én sem?
– Ott a jégen egy szarvas fejű alak volt, és énmiattam jött oda.
 – Okés. De én nem láttam.
Kis ideig némán ülnek.
– Nem. És az egész eset lényegét sem látod.
– Ami?
– Ha nem mentünk volna Koponenék házához, azt a nőt nem
löktékvolna a tengerbe.
 XLIII.

Nina Ruska tekintetével kíséri az egyenruhában díszelgő tisztet, amint az

savanyú arccal elhalad a csoport íróasztalai mellett, még csak egy gesztust
sem téve, hogy üdvözölje az ott szorgoskodó rendőröket. Hamarosan egy
óra lesz, Erne új sajtótájékoztatót készített elő a fejesek számára.
Nina ujjaival dobol az asztalon. Nézi, ahogy Mikael a konyhafülkében forró
vizet önt a csészéjébe, és két nagy kanálnyi instant kávét lapátol rá.
– Előbb a kávét kellene beletenni – mondja Nina.
– A fenét. Ha csak a végén szórom bele, egy pillanatig oxigént
kap,mielőtt átnedvesedik és összekeveredik a vízzel. A végeredmény: jobb
íz.
– Ezt magad sem hiszed.
– Azt nem hiszem, hogy téged tényleg érdekelne, milyen
sorrendbenkerül a kávé és a víz a csészémbe.
– Nyilván egy könnyű receptet is el lehet cseszni – jegyzi meg Nina,mikor
Mikael leül mellé.
– Azon gondolkodtam… – mondja Mikael a kávéját kevergetve.
– Nyilván máson, mint ezen a kávéfőzésen.
– Azon gondolkodtam, hogy klassz lenne igazán együtt lenni – folytatja
Mikael csendesen, és körbepillant.
– Igazán?
– Hogy ne kelljen már lopakodni. Hiszen még moziba sem
mehetünkegyütt, a fene enné meg.
– Nem éppen a lopakodás volt szerinted vicces? – teszi Nina a kezét
aférfi combjára.
– De, az volt. Pár pillanatig. Mindent meg lehet unni.
– Engem is? – Nina visszahúzza a kezét, és eltúlzottan sértődött
pillantást vet Mikaelre.
– Téged is. Igen. Ha még egy kiskarácsonyi bulin ki kell bírnom,
hogyAhonen próbálkozik nálad. Nincs bennem elég férfiasság ahhoz, hogy
 ezt szótlanul tűrjem. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Ki akarom
mondani, hogy hozzám tartozol, és behúzni egyet Ahonennek, ha tovább
próbálkozik – súgja Mikael az utolsó szavakat Nina fülébe.
– A tiéd legyek? Milyen fene barlanglakó ősember vagy te? – húzódikel
Nina Mikaeltől. A fülében érzett meleg lehelettől felgyorsult a
vérkeringése, és erősebben ver a szíve.
– Akarlak. – Mikael megfogja Nina kezét, és visszateszi a combjára.
– Én meg nem akarok lemondani a munkámról.
– Tök mindegy. Elmehetek akár motoros rendőrnek is. Te megtarthatod
ezt a melót.
– Miért pont most jössz ezzel, Micke? – Nina hagyja, hogy keze
lecsússzon a férfi combján a térdéig, és megszorítja azt. Tudja, hogy
örömet okoz vele.
– Nem tudom. Talán ez a boszorkányügy valahogy óvatossá tett. A világ
olyan kibaszottul beteg hely. Közelebb akarlak tudni magamhoz.
Jobban akarok vigyázni rád.
– Nem kell rám vigyáznia senkinek. Fekete övem van dzsúdóban.
– Ez az. Azt akarom, hogy csak engem szoríts le.
– Mindjárt karprésbe foglak, ha nem kezdesz el viselkedni –
mosolyogminden igyekezete ellenére Nina. – Majd valamikor később
beszélünk erről.
– Mikor?
– Majd ha felderítettük ezt az ügyet.
– Okés. Megígérted – húzódik távolabbra Mikael, amikor Nina telefonja
hangjelzést ad.
– Showtime. Mehetünk videót nézni. – Miről?
– A Savonlinna-terem parkolójáról.

XLIV.

Jessica a száján keresztül veszi a levegőt, igyekszik elkerülni, hogy érezze a

sebtapasz és a fertőtlenítőszer szagát. Ezek a halálra és a valamikor régen
kórházban töltött magányos hetekre emlékeztetik. A lift dugig tele
emberekkel, egy részük kórházi pizsamában van. Az ajtóhoz legközelebb egy
középkorú nő ül, kerekesszékére oxigénpalackot rögzítettek. Jessica egy
perccel korábban látta őt a kórház előtt cigarettázni.
Jessica és Jusuf a hatodik emeleten száll ki a liftből, és a padlóra ragasztott
piros vonalat kezdik követni. A folyosó végén sötétkék melegítőt viselő
izmos férfit látnak, fülhallgatóval a fülében. Jessica felismeri: néhány évvel
ezelőtt ugyanazon a személyvédelmi bevetésen voltak. Utána találkoztak
néhányszor munkán kívül, Jessica egyszobás lakásában.
– Szia, Teo! – nyújt kezet Jessica.
– Detectives – mondja a férfi reszelős hangon, és mindkettőjükkel kezet
fog.
Jessica tudja, hogy Teo rekedtségének oka az a gégefősérülés, amit még
portásként szerzett, mikor egy elégedetlen ügyfél borosüveggel nyakon
ütötte.
– Ez itt Jusuf Pepple. Talán már találkoztatok.
– Talán – mondja Jusuf, és a nagydarab férfi sötét szemébe néz.
Teo a félelmet keltő biztonsági őr prototípusa; még az arcán felvillanó
mosoly sem igazi, csak valami tanfolyamon tanulta.
– Aligha. Mi újság, Jessica?
– Ugyanaz az újság, mint a fülhallgatódban.
– A kilencvenes évek rapje?
Mindketten fáradtan elmosolyodnak. Jusuf meghökkenten néz rájuk. A
bennfentes vicc következtében létrejött nosztalgikus pillanat azonban
gyorsan véget ér, és elkomorodnak.
– Hol a kezelőorvos? – kérdezi Jessica, mielőtt még Teo inthetne fejével
a folyosóról hallatszó léptek irányába. Majdnem kétméteres, szakállas
férfi közeledik feléjük, hóna alatt egy táblagéppel. Fehér orvosi köpenye
alól türkizkék műtősruha villan ki.
– Alex Kuznetsov főorvos – mondja és biccent.
– Jessica Niemi bűnügyi főfelügyelő.
– Jusuf Pepple.
 – Mielőtt a szobába mennénk, néhány dolgot ismertetnék a beteg
egészségi állapotával kapcsolatban.
– Természetesen – mondja Jessica. Teo udvariasan félrehúzódik.
– A beteg azt közölte, hogy Laura Helminen a neve. Ez megegyezik
azáltala megadott személyi számmal.
– Hozzátartozókkal sikerült beszélni?
– Még nem.
– Hogy van?
– A körülményekhez képest jól. A testhőmérsékletnek nem volt
idejevégzetesen lesüllyedni… – mondja Kuznetsov, és megvakarja az orra
tövét. – Tudják, mennyi ideig volt a vízben?
– Nem. Gondoltam, hogy önök talán képesek megállapítani. – Jessicaaz
órájára pillant. Az idő döbbenetes gyorsasággal múlik. Hamarosan ismét
este lesz.
– A test lehűlésére hatással van a víz hőfoka, a beteg fizikai
állapota,kora, testalkata és esetleges korábbi kitettsége a hideg víznek,
egyfajta hozzászokás. Például a lékúszás. És mivel a víz közel nullafokos
volt, a beteg huszonöt éves, és jó kondícióban lévőnek tűnik, azt
mondanám, mindenképpen tizenöt percnél rövidebb ideig. Ennél
hosszabb idő valószínűleg eszméletvesztést okozott volna. Az pedig, hogy
kiabált és kapálózott a felszínre jövetelekor, arra utal, hogy a periódus
még ennél is rövidebb volt.
– És a tüdeje? Nyelt vizet?
– Csak egy keveset. Saját szavai szerint légzőcsöve volt –
válaszoljaKuznetsov, és kérdőn néz Jessicára. – Nagyon szeretném tudni,
hogy mi a csoda történt tulajdonképpen ezzel a fiatal nővel.
– Úgy látszik, valamifajta búvárfelszerelést használt. Szájcsutorát
ésoxigénpalackot – mondja Jusuf.
Kuznetsov hosszas, érdeklődő pillantást vet rá.
– Értem.
– Mi mást mondott? Például hogy került a vízbe?
Kuznetsov a fejét csóválja és karba teszi a kezét.
 – Erre nem tudott válaszolni. De azt hiszem, most könnyebb vele
beszélgetni, mint korábban. A sokkos állapot hatással van az emlékezetre
is. Biztos vagyok benne, hogy az események kezdenek a helyükre kerülni
a fejében.
– Tehát készen áll?
– Mint mondtam, sokkot kapott, de felépülőben van a fizikai
megterhelésből. Ezért javasolnám, hogy a kihallgatásnál a kórházi
pszichológusunk is legyen jelen…
– Tudunk tapintatosak lenni – jegyzi meg Jessica.
– Nem arról van szó, hogy ne tudnának.
– Hol a pszichológus?
– Fél órán belül itt lesz.
– Sajnos nem várhatunk egy félórát. Okunk van gyanítani, hogy ez
azesemény egy nagyobb bűnténysorozat része. És ez a nő esetleg látta a
tettest.
– Úgy érti…
– Azonnal beszélnünk kell vele, ha el akarjuk kerülni az újabb
bűncselekményeket.
– Akkor rendben van – mondja Kuznetsov, és közelebb lép Jessicához.–
De én kezdem a beszélgetést, hogy megbizonyosodjak róla, erős-e már
ennyire a beteg.
Jessica összeszorítja a száját. Cipője orrára pillant, és bólint. Aztán sarkon
fordul, és a magas orvost követve az ajtó felé indul, amelyet Teo már
kinyitott előttük.

XLV.

Jessica hallja, amint becsukódik mögötte az ajtó. Gyorsan körbepillant, de

nem látja a kabátját, amibe néhány órával azelőtt a hidegtől reszkető nőt
bugyolálta. A mosdókagyló melletti fogas üres. Biztos az ápolónők
szobájában van, hacsak a sürgősségiek nem felejtették a mentőben.
 Jusuf csípőre tett kézzel megáll az ajtóban Jessica mellett, Kuznetsov pedig
nyugodt léptekkel az ágyhoz megy. Laura Helminen a betegágyában fekszik,
életfunkciókat mérő berendezésekkel és állványokkal körbevéve, melyeken
infúziós zacskók lógnak. Szeme csukva, szája nyitva, mintha a tévéműsor
mellett aludt volna el a heverőn. Kuznetsov óvatosan köhint egyet a
tenyerébe, mire Helminen felocsúdik.
– Hogy vagyunk? – kérdi Kuznetsov meleg hangon, megsimítva a szakállát.
A beteg cuppantgat a szájával, miközben az orvos gyors pillantást vet az
ajtóban álló rendőrökre. Aztán visszafordul, hogy megnézze az infúziós
zacskót és a monitort. Jessica az ágyban fekvő nőre, majd Kuznetsovra néz.
Most jön rá, miért tűnik ismerősnek: a hasonlóság egyenesen
megdöbbentő. Père Tanguy, Vincent van Gogh.
A festmény a Rodin Múzeumban látható.
– Jobban érzi már magát valamivel?
– Hát… valahogy olyan furcsán… Mintha megnőttek volna az
izmaim,nagyon kemények…
– Ez a maga helyzetében eléggé normális érzés. Az izmok
lehűltek.Néhány napig fájhatnak és feszesek lehetnek – mondja az 1800-as
évek végének párizsi kereskedőjére hasonlító doktor, és orvosi köpenyének
zsebébe dugja a tabletet.
– Itt vannak ketten a rendőrségtől. Szeretnének feltenni néhány
kérdést, ha lenne ereje válaszolni.
Laura Helminen fáradtan néz az orvosra.
– Nem tart sokáig – veregeti meg Kuznetsov gyengéden a vállát.
– Kezdek emlékezni… – mondja a nő. Alsó ajka remeg, szemét
erősenösszehúzza. Kuznetsov csóválja a fejét, és rosszallóan néz Jessicára,
mintha ő tehetne arról, hogy a nő kórházba került. Ekkor ismét Jessica
fejébe villan a borzalmas gondolat: Tulajdonképpen igaz lenne? Mindez
miatta történik?
– Az jó jel. Jó, hogy az események felidéződnek – mondja Kuznetsov,
ésaz ajtó felé indul. A rendőrök előtt megáll, Jessicának fel kell emelnie a
fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Öt perc. A betegnek pihenésre van
szüksége.
 Ez nem javaslat. Ez orvosi utasítás, melynek figyelmen kívül hagyása
komoly következményekkel járna a rendőrség számára. Jessica az orvos
szeméről a szakállára, inggallérjára, fehér köpenyére és a névkitűzőjére néz.
Furcsának tűnik, hogy az orvos azzal hangsúlyozza tekintélyét, hogy ennyire
közel jön hozzá.
– Sajnáljuk, hogy zavarnunk kell – kezdi Jessica, miközben az
orvostmegkerülve az ágyhoz lép –, de rendkívül fontos megtudnunk, mi
történt magával.
Laura Helminen halkan szipog, kézfejével megtörli a szemét, és tekintetét
Jessicára emeli. Kis ideig úgy tűnik, mintha élesítené a látását, akárcsak a
megfelelő távolságot kereső kameraobjektív. Azután arcán a szomorúságot
és megrendülést kiszorítva rémült vigyor jelenik meg. Mielőtt még Jessica
bárhogy is reagálhatna, vigasztalan és fülsiketítő kiabálás tölti be a kis
szobát.
– Mi a… – szólal meg Jessica, miközben Kuznetsov beront mellette.A
kiabálás folyamatosan erősödik, Helminen kiesik az ágyból és magával rántja
az infúziós állványt. A szoba sarkába érve kezébe temeti az arcát.
– Ő volt az! – kiáltja. Jessica Jusufra pillant, aki ugyanúgy elképedt,mint
ő. Teo kinyitja mögöttük az ajtót.
Kuznetsov lehajol a padlón jajveszékelő nőhöz, és nyugtatni próbálja.
– Ő volt az! A sátán! – kiáltja most Helminen teli torokból.
UjjávalJessicára mutat. – Emlékszem az arcára!
Jessica ismét érzi azt a vasízt a nyelvén. Mintha az egész szoba forogni
kezdene.
 XLVI.

Erne Mikson a férfimosdó tükrébe néz és megigazítja a nyakkendőjét. A

begombolt inggallér szorítja az érintésre érzékeny nyirokcsomókat, de az
ilyen kellemetlenséget most egyszerűen el kell tűrni. A világoskék ing állt
már jobban is rajta. ez egyike a három ingnek, amiket szabónál varratott
magának. Néhány nadrággal együtt ezeket a ruhadarabokat viszi
rendszeresen tisztítóba. Szép, drága ingek; jobban kellett volna bírniuk a
használatot. A kirojtosodott mandzsettákat, amelyekre egykor sötétkék
cérnával az E. M. monogramot hímezték, a barna zakó ujjai takarják el.
Hangjel. 37,8. A kurva életbe!
Erne kilöki az ajtót, és az előtte álló Mikaelbe ütközik.
– Micke?
– Remek. Végre megtaláltalak.
– Nem tudtam, hogy el vagyok veszve.
– Jusuf telefonált az előbb, azt mondta, hogy egy kopasz, sovány
férfifurcsa kérdéseket tett fel Koponennek tegnap este a
Savonlinnateremben.
– Honnan van ez az információ?
– Egy Pave Koskinen nevű embertől. Ő volt az est moderátora. A kelet-
finnországi rendőrség kutatott az alak után, de senki sem ismerte fel –
számol be Mikael, és titokzatosan mosolyog.
– De?
– A terem előtt egy mindent rögzítő biztonsági kamera van.
– Látszik a férfi a képeken? – kérdezi Erne, és nyel egyet, de a
gombócnem tűnik el a torkából.
Mikael bólint.
– Még az autót is látjuk, amibe beszáll. Meg a rendszámot.
– Szent egek!
– Persze még korai az öröm. Hiszen tudtunkkal a férfi csak
keménykérdéseket tett fel, és…
 – Pofa be, Micke! Kinek a nevén van az autó?
– Torsten Karlstedt, espooi lakos – mondja Micke, és csettint a
nyelvével, majd egy még meleg printet ad oda Ernének.
Fénymásolat Karlstedt útleveléről. Azonban a fényképen látható férfi nem
sovány, nem kopasz, és semmiképp sem fura kinézetű.
– Ez nem ugyanaz a pasas.
– Nem. De talán Karlstedt vezette az autót. A biztonsági kamera
felvételén ugyanis az látszik, hogy a kopasz férfi Karlstedt autójának hátsó
ülésére ül be.
– És hogy az autó kimondottan őt várja?
– Tizenkét percig.
– A szentségét! Ez áttörés lehet. Hívtad Jessicát?
– Próbáltam. Úton vannak Jusuffal a kórházba.
– Oké. Utasítsd Rassét, hogy derítsen ki minden lehetségeset
TorstenKarlstedtről. Ellenőrizd, hogy legyen elegendő segítsége.
– Hozzuk be kihallgatásra?
– Még ne. Előbb kissé utánanézünk. Tulajdonképpen semmi sem
kapcsolja a bűncselekményekhez. Ellenkezőleg. Maria Koponen
meggyilkolását illetően a lehető legjobb alibije van. Azért állíts rá valakit,
hogy merre jár. Semmiképp sem szökhet meg.

XLVII.

Magas, sötét bőrű ápolónő tol egy ágyat, a rajta fekvő idős ember feje szinte
teljesen bekötözve. Az ágy fémrácsa rázkódik, amikor a kerekek a padló apró
egyenetlenségeibe ütköznek.
Jessica fel-alá járkál a folyosón. Jusuf Kuznetsovval és a helyszínre rohant
ápolóval visszament Helminen szobájába tisztázni a helyzetet.
– Minden rendben, Jessica? – kérdi karba tett kézzel Teo.
– Nem tudom. – Jessica a falnak támasztja a hátát. Muszáj most
megnyugodni, még ha tucatjával cikáznak is a kérdések a fejében.
 – Az a nő nyilvánvalóan kemény megpróbáltatásokon ment
keresztül.Akármi is történt ott…
– Hagyd abba! Légy szíves, hagyd abba! – mondja Jessica, és
elutasítómozdulatot tesz. – Bazmeg, nem kell mindig vigasztalni engem.
– Okés – szól halkan Teo, és megigazítja a fülhallgatóját. Talán mertnem
volt jól a helyén, de valószínűbb, hogy a beszélgetés hirtelen befejeződése
nyugtalanítja.
Egy pillanatig néma csönd van a folyosón. Aztán Jessica megrázza a fejét,
és felnéz a padlóról.
– Sorry, Teo. Itt most mindenkinek kissé túl vannak feszítve az idegei.
– Értem. A te munkádhoz képest ez az én házőrzőkutya-melóm
eléggéstresszmentes.
– Tudod, hogy ez nem így van. Én is tudom.
– Esete válogatja, gondolom – mosolyodik el Teo. – Mindegyik
másmilyen.
Teo hirtelen felfigyel, mert kinyílik a liftajtó. Az ápolónő betolja az ágyat a
liftbe.
– Már egy jó ideje, Jessi.
– Bizony. Hogy vagy? – kérdezi Jessica anélkül, hogy a férfi
szemébenézne.
Teo ide-oda forgatja a fejét, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla,
hogy legalábbis a következő mondat közben senki sem fog a liftekből
Helminen szobájába rontani.
– Egész jól – mondja, és kifejezéstelen arccal felemeli jegygyűrűs ujját.
– Asszony és ikerlányok, öt hónaposak.
Jessica mély levegőt vesz:
– Hát ez… Hát ez nagyszerű.
– Eléggé fárasztó, őszintén szólva. Nem csak a kisbabákra értve. Bár őkis
képesek… De ez a meló… Csak ebből nem lehet megélni. Portáskodni is
kell. Múlt héten meg háztetőkről toltam le a havat Eirában. Érted, mire
gondolok? – sóhajt Teo, és szinte észrevétlenül megrázza a fejét.
Jessica épp valami együttérzőt akar mondani, amikor különös érzés lesz
úrrá rajta. Mintha Teo tudna valamit. Talán a minisztériumban furcsa, de
kitartó pletyka kering a milliomos rendőrről, aki minden lehetséges módon
el akarja rejteni vagyonát, eltitkolni azt a tényt, hogy a sajátján kívül az egész
osztály munkabérét ki tudná fizetni a következő ötven évben. Egy ilyen
híresztelés elterjedéséhez elég egy fecsegő adóhivatalnok, vagyonfelügyelő,
jogász vagy pszichiáter.
– Minél több éhes száj, annál…
– Majd megint lottóznom kell – mosolyog Teo keserűen. Jessica legbelül
tudja, hogy megérzése célba talált.
– Ne is mondd – húzza össze a szemöldökét.
– Neked vannak gyerekeid?
– Gyerekeim? – nevet fel Jessica úgy, hogy maga is meglepődik.
Márrégóta nem kérdezte ezt tőle senki. – Nincsenek.
Teo bólint, és vállát hátrafelé forgatva kiegyenesedik. Ez korábban tetszett
Jessicának.
Jessica ismét az órájára pillant, aztán int és a liftek felé indul.
– Figyu, mondd meg a kollégámnak, hogy lent várom a kávézóban.
– Vigyázz magadra, Jessi.
– Te is.
És vigyázz a családodra, te kibaszott kétszínű seggfej!

XLVIII.

A kávézó zsúfolásig telt betegekkel és az őket

meglátogató hozzátartozókkal. Jessica már felhörpintette a teáját, mikor
Jusuf sietősen leül vele szemben.
– Gyanúsítanak engem valamivel? – Jessica a tenyerébe fogja a
bögrét.Még meleg.
– Laura Helminent Laajasalóból, kelet-helsinki otthonából rabolták
eltegnap este. Mindössze néhány órával Maria Koponen meggyilkolása
előtt. Emlékszik, hogy a kanapéjáról nézte a tévét, mikor csöngettek. A
következő emlékképek már homályosabbak. Azt mondja, egy sötét és dohos
helyen ébredt fel, egy másik nővel együtt.
 – Az a másik a jéghercegnő volt?
– Yes. Helminen képről felismerte. De korábban sosem látta.
– És még?
– A szakállas szent azt mondta, kis idő múlva folytathatjuk a kihallgatást.
Merthogy Helminen nem volt képes leírni a tetteseket… – Egyáltalán nem?
– Annyit tudott mondani, hogy többen voltak. A hangok alapján férfiak.
– Akkor miért ijedt meg tőlem?
Jusuf egy pillanatra elhallgat, az egyszer használatos asztalterítőt
simítgatja.
– Egy festmény lógott a falon.
– Milyen festmény?
– Laura Helminen azt mondta, hogy a képen egy sötét hajú nő volt…– És
hogy ez a kép… engem ábrázolt?
– Jessica, Helminen össze van zavarodva, még mindig sokkos
állapotban. Gondolj bele – sóhajt fel Jusuf.
– Az istenedet, Jusuf! És mi van, ha tényleg én voltam? Mi van, ha azén
képemet mutatták az áldozatoknak? Talán az egész színjátékot csak nekem
rendezték: talán valaki bosszút akar állni.
– Ebben egy másodpercig sem hiszek – hajol át Jusuf az asztal fölött,
ésJessica kézfejére teszi az ujjait. – Hamarosan megoldódik ez az ügy.
Elkapjuk azokat az őrülteket, és meglátod, hogy az esetnek semmi köze
hozzád.
– Talán ki kéne már lépnem a dologból.
– Hogy érted?
– Hosszú idő óta most érzem először, hogy nem tudom összefogni
azegészet – mondja Jessica, és a mennyezeten lévő fénycsövekre néz. Szinte
hallja a gázosodó higany zúgását. Ég az arca, vibrál a szeme.
– Össze kell szedned magad, Jessi. Szükségünk van rád. – Jusuf
előszedikabátzsebéből a cigisdobozt, és feláll. – Most kimegyek bagózni
egyet.
Utána befejezem Laura Helminen kihallgatását.
– Okés. Talán jobb, ha egyedül intézed.
 – Keresd meg addig a telefonodat. Mindenki engem hív állandóan,mert
nem érnek el téged.
– Van valami új?
– A szerelmesek találtak egy nyomot a Savonlinna-terem
biztonságikamerájának felvételén. Azzal a kopasz férfival kapcsolatban.
– Rendben. Ne indulj el nélkülem!
– Nem fogok.
– És figyu, a pénztárcám is a kabátom zsebében van. Hitelbe kaptam
ateát.
Jusuf elmosolyodik, előveszi a pénztárcáját, és leteszi az asztalra a
hitelkártyáját.
– A PIN-kódot tudod. Aztán ne nyúlj le mindent! – mondja, és a liftekhez
siet.

XLIX.

– Kipp-kopp!
Erne felnéz, és Rasmus Susikoskit látja az ajtónyílásban. Szürke, magas nyakú
pulóvert visel, kezében laptop, és egy köteg kinyomtatott papír.
– Gyere be, Rasse!
– Fura, de az az érzésem, hogy itt az irodában hidegebb van,
minttegnap, pedig enyhült az idő – mondja Rasmus, és leül. Arcán
bizonytalan vigyor. Erne látja, hogy mozog a férfi szája, de agya nem
hajlandó az üres csevegést befogadni.
– Miben segíthetek, Rasse?
– Hol van Jessica? Jó párszor próbáltam hívni…
– Jessica telefonja elveszett. De eléred, ha Jusufnak telefonálsz.
– Okés – bólint Rasse, és kezdi lepakolni a cuccait Erne íróasztalára.Erne
fintorog, pedig a vastag gyapjúpulóver meglepően hatékonyan blokkolja az
izzadságszagot. Nem tehet róla, de valahányszor meglátja Rasmust, szúrós
verejtékszagot érez, még ha az éppen az előbb zuhanyozott is.
 – Először is azt kell mondanom, hogy a dolgok szép simán haladnak,ha
van elég ember. Bárcsak mindig kaphatnánk ennyi segítő kezet… – És
másodszor? – mordul fel Erne.
– Igen, tehát két dologgal foglalkozom… Először is…– Az először már
megvolt.
– A feltételezett Roger Koponen 08:08-kor a központi
pályaudvaronszállt fel a Mellunmäki felé közlekedő metróra. A telefon egy
perccel ezután kikapcsolt. Itt a biztonsági kamera képe a metrókocsiról –
mondja Rasmus, és Erne felé fordítja a számítógépet. – Az első ajtó alul –
folytatja, és ujjával a nyíló metróajtóra mutat.
Erne az orrára teszi nyakában lógó szemüvegét, és a képernyőhöz hajol.
Egy pillanat múlva Roger Koponen beszáll a kocsiba. A kép éles, és a kamera
olyan közel van, hogy a személyazonossághoz nem fér kétség. Hacsak nem
egypetéjű ikertestvérről van szó, aki tudomásuk szerint nem létezik.
– Az ördögbe… És senki sem ismeri fel.
– Az írókkal az a fura helyzet, hogy ha nem látod állandóan az arcukata
televízióban, például valamelyik heti szórakoztató műsorban, senki sem
ismeri fel őket. Akkor sem, ha több millió példányt adnak el a könyveikből.
Megismernéd J. K. Rowlingot a metrón, ha nincs kifestve?
– Kit?
– Nem fontos. Várj! – mondja Rasmus, és a képernyőre klikkel. A felvétel
felgyorsul. A következő másodpercek során az ajtók kinyílnak és
becsukódnak, az emberek úgy sietnek ki és be, mint a dolgozó hangyák. De
Roger Koponen csak egy helyben áll.
– 08:16-kor Koponen leszáll a metróról.
– Melyik megálló?
– Kulosaari.
– A kurva életbe! Tényleg hazafelé megy?
– A környékére mindenképpen. Sajnos azonnal kikerül a kamerák
látóköréből, amint elhagyja a metró peronját.
– Autó a parkolóban?
– Nem volt. Azt észrevettük volna.
– Bassza meg!
 – De Koponenék házánál tegnap este óta volt legalább egy járőr.
Őkreagáltak volna, ha Koponen megjelenik a helyszínen. Azonkívül miért
tette volna ezt… Hogy leleplezze, hogy életben van?
– Talán… – mondja Erne, aztán a tenyerébe temeti arcát. – Talán őmaga
sem tudja, hogy halott.
– Micsoda?
– Talán nem olvas híreket. A picsába! Nem tudom. Ezt most
nyugodtanát kell gondolni. Kösz, Rasse, most el kell intéznem pár telefont.
– Erne hátrébb tolja irodaszékét az asztalától, és kinéz az ablakon. Egy
repülőgép száll az égbolton.
– És akkor itt van még az a másik dolog… Torsten Karlstedttel
kapcsolatban – folytatja Rasmus, és lehajtja laptopja képernyőjét. Nyelvével
megnedvesíti az ujját, és a papírköteg lapjai közé dugja. Erne érdeklődve néz
vissza rá. – Valóban érdekes eset. Finn, negyvenéves. Büntetlen előéletű.
Espoo Westend városrészében lakik, három iskoláskorú gyermek.
Ügyvezető igazgató, az igazgatóság elnöke és a részvények egyetlen
tulajdonosa a Tors10 Oy Ab nevű IT-cégnél. Az éves forgalom csinos 2,4
millió euró. Ennek majdnem a fele nyereség.
– És övé a Savonlinnában látott autó?
– Porsche Cayenne, 2018-as modell. Vadonatúj.
– Azt mondtad az előbb, hogy érdekes eset. Egyelőre az a benyomásom,
hogy egy espooi faszkalap…
– Éppen ellenkezőleg: valamiféle okkultizmus-szakértő. Két
könyvetpublikált a titkos tudományokról. A művek többek között a titkos
társaságokkal, ezotériával, mágiával, sőt boszorkánysággal is foglalkoznak.
Finnországban ugyanaz a kiadója, mint akinél Roger Koponen trilógiája is
megjelent.
– Lassíts csak egy kicsit! Az okkultizmus ugyanaz, mint a titkos
tudományok?
– Leegyszerűsítve igen. A terminus a latin occultus szóból ered, amely
rejtettet jelent. Az okkultizmus a hétköznapi valóságon kívüli világot kutatja.
Az okkultizmus célja, hogy hidat építsen a valóságból egy másikba, a
hétköznapiból a titkos világ felé. Céljuk elérése érdekében az okkultisták
különböző szertartásokat és tárgyakat használnak, úgymint amuletteket,
nyúllábakat, bármi ilyesmit. Vagy akár varázsigéket és mágiát.
– Mi az értelme mindennek a zagyvaságnak?
– A csak kevesek számára megnyíló titkos tudás hihetetlen
lehetőségeket kínál, segít megérteni az élet értelmét. Hatni az irányára.
Esetleg legyőzni a halált.
– Az okkultizmus tehát jóra törekszik?
– Sokféle mágia létezik. Míg a fehér mágia jóra törekszik, a
feketemágia…
– Rosszra. Értem. Vagyis beszélhetünk valamifajta vallásról?
– Vannak közös vonásaik. De a mágia és bármelyik uralkodó nagyvallás
között van egy alapvető különbség. És épp ebben rejlik az okkultizmus
varázsa.
– És mi az?
– Mindenki hihet istenben, ha akar. A vallások versengenek a hívekért,
a hitet térítéssel és egyéb hőzöngéssel tukmálják az emberekre. A titkos
tudományok ellenben nevüknek megfelelően exkluzívak, vagyis kizárólag a
kiválasztott keveseknek szánt ismeretanyagok.
Erne összeszorítja a száját, és Rasmusra néz.
– És Torsten Karlstedt, az okkultizmus szakértője tehát szántszándékkal
Savonlinnába vezetett, hogy meghallgassa, mit mond Roger Koponen az
ugyanezeket a témákat tárgyaló regényeiről?
– Aligha. Roger Koponen ugyanis a múlt héten háromszor
szerepeltHelsinkiben is: a Casinóban, a Börzepalotában és a Paasitorniban.
Tehát miért vezetne négy órát Savonlinnába, hogy ugyanazt a fecsegést
hallja? – motyogja Rasmus.
– Talán nem tudott elmenni a helsinki rendezvényekre. Vagy pedigigazi
rajongó.
– Koponennek a jövő héten is lett volna néhány fellépése főváros
környéki könyvesboltokban.
– Ha Karlstedt tudta, hogy Koponen meg fog halni, akkor tudta, hogyaz
utolsó előadását látja.
– Vagy pedig tudta, hogy Koponen igazából nem fog meghalni.
 – Bassza meg, micsoda katyvasz! És ha nem is vezetett oda-vissza?
Talán még mindig Savonlinnában van.
– Az autója mindenesetre Westenden van, a háza udvarán.
– Ez azt jelenti, hogy része lehet a Juva melletti gyilkosságokban. Vagyez
legalábbis logisztikai szempontból lehetséges.
– Így van – helyesel Rasmus, és néhányszor mély lélegzetet vesz.
Magatartása sokkal oldottabb, mint korábban: mintha az eset
előrehaladtával felszabadulna. – Mint említettem, két könyve van –
folytatja, és két kinyomtatott oldalt helyez az asztalra: mindkettőn
könyvborító látható.
Okkultikus tanítások, Torsten Karlstedt (2002)
Hermetikus és ezoterikus tudományok, Torsten Karlstedt, Kai Lehtinen
(2007) – Ki az a Kai Lehtinen?
– Hirtelenjében nem találtam róla semmi információt. Valószínűlegcsak
ebben a projektben vett részt, mást nem írt. Felhívtam a kiadót,
érdeklődtem náluk. Abból sem derült ki semmi említésre méltó. De ezen az
úton megkaptam a személyi számát – húzza elő Rasmus a köteg legalsó
lapját.
A képen egy férfi látható, aki bizony kopasz és valahogy fenyegető
kinézetű. Merev tekintete mögött valami kiszámíthatatlanság, valami
féktelenség rejtőzik.
– Kai Kalle Lehtinen, negyvennyolc éves. Építésvezető, lakhelye Vantaa.
Családja nincs.
– Ez az a férfi, aki furcsa kérdést tett fel, és utána beszállt
Karlstedtautójába?
– Elküldtem a fotót Pave Koskinennek, aki azt mondta, hogy 90%-
igbiztos benne.
– Jó munka, Rasse. Adj tíz percet, hogy megemésszem ezt –
mondjaErne, és kézbe veszi a mobilját.

L.
A lift ajtaja a hatodik emeleten nyílik ki. Jessica a halántékán érzi Teo
pillantását – nyilván még Laura Helminen szobája előtt áll –, és elindul az
ápolónők ügyeleti fülkéje felé. Az üveg tolóablakot félrehúzzák, mielőtt még
kopoghatott volna rajta.
– Jessica Niemi, rendőrség.
– Igen? – széles arcú nő néz rá gyanakvóan vastag lencséjű
szemüvegemögül.
Jessica előhalássza pulóvere alól a nyakában lógó személyazonosító
kártyáját, és a nő elé tolja, aki alaposan megnézi azt. Ezért persze senkit sem
lehet hibáztatni.
– Laura Helminen, 14-es szoba. Pár órával ezelőtt hozták ide a mentők–
mondja Jessica, és visszaakasztja a nyakába a vékony zsinórt.
– Igen… Egyenesen a sürgősségiről jött az osztályra.– Szeretném tudni,
hol vannak a dolgai. A ruhái, satöbbi… – A ruhái?
– Ráadtam a kabátomat, hogy ne fázzon…
– Pillanat – húzza be az ablakot a nő, mintha meg akarná
akadályozni,hogy Jessica ellopja a sötétkék tűzőgépet és a töltőtollat.
Aztán kényelmesen feláll, és eltűnik a hátsó szobában.
Jessica körülnéz, hirtelen ötlettől vezérelve néhányszor megnyomja a
kézfertőtlenítő adagolóját, és vadul a tenyerébe dörzsöli a gélt.
Tulajdonképpen nem irtózik a baktériumoktól, hiszen munkájából kifolyólag
sok időt töltött kórházakban és halottasházakban egyaránt. De éppen most
nem bírja a teljes tétlenséget, a várakozást zsebre tett kézzel. Tegnap óta
csupasznak és védtelennek, céltáblának érzi magát: ezért nem akar
megállni, mozgásban van. A mozgó célpontot nehezebb eltalálni. Minden
áldozat hasonlított rá, sok szempontból: viszonylag fiatal, sötét hajú, karcsú
nők voltak. Ezenkívül tudja, hogy vannak ellenségei. Tavaly októberben
szerepelt a nyilvánosság előtt, mert ő volt a főnyomozó egy ügyben,
melynek keretében egy motoros banda két tagját tartóztatták le gyilkosság
alapos gyanújával. De minél többet gondolkodik a dolgon, annál biztosabb
benne, hogy a boszorkányvadászok hátterében nincsenek elkeseredett
motorosbandatagok, sem mások, akik börtönítélet miatt lennének dühösek
rá. Viszont a szarvas fejű alak látványa a jégen felidézett benne valamit, amit
csaknem tizenöt éve igyekszik elfelejteni.
– Azt mondja a kollégám, hogy már elvitték a kabátot.
A szavak fokozatosan csapódnak Jessica tudatába, és eltart néhány
másodpercig, mire képes megszólalni:
– Micsoda? Ki?
– Egy férfi…
– Hogy a francba adhatták oda valakinek? – Jessica úgy érzi, elakad
aszava.
– Egy pillanat. Megkérdem még, hogy…
– Azonnal jöjjön ide az a kolléga! – förmed az ápolónőre Jessica, és
apultra támaszkodik. – És ne húzza be ezt az ablakot!
Az ápolónő ijedten áll fel a székéről, most gyorsabban, mint az előbb, és
ismét eltűnik a hátsó szobában. Jessica érzi a kórházi fertőtlenítőszer szagát,
ami eszébe juttatja a rendszeres orvosi vizsgálatokat, a röntgeneket, MRI-
ket, kortizon-injekciókat, csavarokat, merevítőket, neurológiai
vizsgálatokat, az oszteopátiát és akupunkciót.
– Hol a fenében van a kabátom? – Jessica szinte már kiabál, és öklévela
pultra csap.
– Itt, Jessi! Az előbb… jöttem elkérni.
Jessica megfordul, és meglátja Jusufot. Egy pillanatig kollégája ijedt arcát
bámulja, látja a kabátját a férfi hóna alatt, és kezében a mobilját.
Távolabb a folyosón Teo feléjük fordul.

LI.

Az autó ablakain a vízcseppek arról árulkodnak, hogy odakinn már olvad.

Jessica becsapja az ajtót, Jusuf elindítja a motort. Egyetlen szó nélkül mentek
el a parkolóig. Jessica a mobilja nem fogadott hívásait pörgeti.
– Csak segíteni akartam – mondja Jusuf.
– Jó, jó. Nem úgy értettem…
 Az ablaktörlő lapátok ritmikusan csapkodják a szélvédőt. A vízcseppek egy
része ott marad. A jobb oldali lapát gumija látott már jobb napokat is.
– Mit mondott Helminen? – kérdezi végül Jessica, és kisimít egy
hajtincset a homlokából.
– Hallgassuk meg újra – javasolja Jusuf, és egy kismagnót vesz elő
azsebéből.

Jusuf Pepple: …először is biztosíthatom, hogy Niemi nyomozó semmilyen

formában sem érintett a bűncselekményben.
Laura Helminen: Ő volt az a nő… Azt mondták, hogy ő van minden mögött.
(sírás)
JP: (hosszú szünet) Erre mindjárt visszatérünk. Meg kell értenie, hogy itt
teljes biztonságban van. Az ajtó előtt egy nagyon éber és erős fickó
őrködik. Senki nem fogja bántani, világos?
LH: (szipogás)
JP: El tudná mondani, mi történt? Kezdhetné a legelején.
LH: Nem emlékszem…
JP: Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
LH: Otthon voltam… Csöngettek az ajtón…
JP: Egyedül volt?
LH: Egyedül élek.
JP: Ki volt az ajtóban?
LH: Nem emlékszem… Többre nem emlékszem. És aztán, emlékszem,
valami homályos helyen voltam. Kicsit olyan volt, mint egy pince vagy…
JP: Tehát ott nem voltak ablakok?
LH: Sötét volt. És olyan áporodott és penészes szag.
JP: Jól van. Nagyon jól megy. Mi mást látott azon a helyen?
LH: Azok a ruhák nem az enyémek voltak.
JP: A fekete estélyi?
LH: Nekem egyáltalán… Nem az enyém volt.
JP: (szünet) Mi másra emlékszik?
LH: Ott a pincében volt… (sírás) egy másik nő. Nem ismertem, de rajta is
fekete estélyi volt és drága cipő…
JP: Vagyis ugyanúgy öltöztették fel magukat.
LH: És aztán bejött az a férfi. (sírásban tör ki)
JP: Le tudná írni azt a férfit?
LH: Szarvak… Teljesen mintha valami átkozott állat lett volna. Kos vagy
bakkecske…

Jessica Jusufra néz, miközben a felvételről sírás és vigasztaló nyugtatás

hallatszik. Azután lépések. Kuznetsov főorvos mond valamit.

JP: Azután mi történt?

LH: Latinul beszélt… Tudom, hogy latin volt, mert jártam egy kurzusra.
JP: Értette, amit mondott?
LH: Nem… Olyan kurvára féltem. De aztán… Egy pillanat múlva elkezdett
táncolni… és valami botot lóbálni. Olyan volt, mint valami átkozottul beteg
rituálé. Mind a ketten pokolian féltünk. És aztán jött egy másik férfi. Annak
a fején is szarvas álarc volt.
JP: Folytassa, legyen szíves.
LH: Levették a falon lógó leplet. És megláttam a festményt. Egy
boszorkányt ábrázolt. Azt a boszorkányt, aki itt volt az előbb a
szobában. (sírás) JP: (hosszú szünet) Mit mondtak?
LH: (sírás)
JP: Laura, koncentrálnia kell. A lehető legtöbb információra van
szükségünk, hogy elkapjuk őket.
LH: A szomszéd szobába vonszoltak minket. Egy nagyon nagy fadézsa
volt ott. Hallottam, ahogy az egyik a kezével fröcskölte a vizet. Azt
mondták, hogy itt az ideje elvégezni egy tesztet, és hogy ha nincs semmi
 titkolnivalónk, nem kell aggódnunk. És aztán… (hosszú szünet) Aztán
már nem emlékszem semmire.
JP: Emlékszik arra, hogy vitték a jég alá? Ez fontos, Laura.
LH: Talán a vízben ébredtem fel… Mintha valaki jéghideg vízben szállított
volna engem. (szipogás) De talán csak képzelem. (halk sírás)
Alex Kuznetsov: Rendben. Ennél a pontnál jó lenne szünetet tartani.
Valószínűleg minden lényegeset megkérdezett már.
JP: Oké. Köszönöm, Laura. És ha még eszébe jut valami, bármi, közölje a
doktorral. Ő majd hív minket… (szünet) Visszahív engem ide. Megfelel? Jó.

Jusuf megállítja a felvételt. Az ablaktörlők a szélvédőt súrolják. A kórház

tetejéről nehéz hó zúdul le, a puffanások behallatszanak az autóba.
– Jól csináltad, Jusuf. Többet nem lehetett volna kiszedni belőle.
– Ez a meló belülről marja az embert, Jessi – mondja Jusuf
üvegesszemmel. – Ott bent csak arra koncentráltam, hogy kihámozzak
minden lényegeset a mondottakból. Csak most, a felvételt hallgatva értem
meg igazán, mennyire meg volt rémülve az a lány. – Jusuf behunyja a
szemét.
Jessica a kollégájára pillant, aki ujjaival az orrtövét szorítja. Néha elfelejti,
mennyire érzékeny Jusuf. A holttestektől, vértől és béldaraboktól nem riad
meg. Azonban az emberi tragédiák, a hozzátartozók szenvedése és a
borzalmakat túlélők belső fájdalma gyakran hallgataggá teszik. Tavaly
néhány hét betegszabadságra ment, miután részt vett egy nyolcéves kislány
meggyilkolásának nyomozásában. A kislányt a saját apja ölte meg. Jusufnak
nagyon nehéz volt feldolgoznia az esetet, még most sem akar beszélni róla.
És miért is kellene?
– Laura Helminen tehát kiállta a boszorkánytesztet – szólal meg Jessica
kis idő múlva.
– De hát ennek nincs semmi értelme… Nem az az egész teszt
eredetiötlete, hogy a boszorkányok lebegnek a vízen, és az ártatlanok
elsüllyednek?
– De igen, Micke így magyarázta.
 – Ezek a szerencsétlen nők aligha lebegtek a vízen.
– Aligha.
– Vagyis Helminennek valami más okból kegyelmeztek meg?
– A jéghercegnő nem volt ennyire szerencsés – mondja Jessica, és
Jusufbesorol az autóval a csúcsforgalomba.

LII.

37,5. A napi átlag: 37,4.

Erne Mikson a hosszú asztal mellett ül, és a Rasmus főzte híg kávét kortyolja.
Száraz és repedezett bőrű kézbütykeit nézegeti, melyeket élessé és
szögletessé faragtak az évek.
– Jessica és Jusuf úton vannak ide – mondja Mikael, és leül. Rajtukkívül
Nina van még a szobában, és Rasmus, aki felfedezéseiből új energiát
merített. Nagyon régen látszott ennyire lelkesnek és frissnek.
– Mi baj van? – kérdezi Erne anélkül, hogy levenné tekintetét a kezéről.
Az évek során mester lett abban, hogy észlelje a hangulatváltozásokat. Apró
dolgokat, gesztusokat, szavakat. Csoportjából jelen pillanatban sugárzik a
negatív energia. – Nos, Micke? Ki vele!
– Mindenképpen az a véleményem, hogy haladéktalanul be
kellenehoznunk ezeket a férfiakat kihallgatásra – mondja Mikael karba tett
kézzel, és fogai között pukkantgatja a rágógumit.
– Az a véleményed? – jegyzi meg Erne, pedig egyáltalán nincs meglepve.
– Az a kettő nyilvánvalóan követte Savonlinnából Roger Koponent
ésSanna Porkkát, és felgyújtotta őket. Letartóztathatnánk mindkettőt annak
alapos gyanújával, hogy… – Roger Koponen életben van.
– Na és?
– Ha Karlstedt és Lehtinen tényleg követték Savonlinnából a
Porkkavezette autót, megállították azt Juva mellett, és megöltek két
embert, akik közül az egyiket az újabb információk fényében még nem
lehetett azonosítani, akkor feltételezhető, hogy Roger Koponen a gyilkosság
után azzal a kettővel folytatta útját Helsinkibe.
 – Persze.
– Így Koponen is gyanúsított lett. És ha meg akarjuk találni
Koponent,érdemes megfigyelnünk egy darabig Karlstedtet és Lehtinent.
– És lehallgatni – emeli fel ujját figyelmeztetően Rasmus.
– Ez el van intézve. Az előbb kaptam meg az engedélyt a
bíróságtól.Rasse, a te feladatod lesz. Minden egyes beszélgetést lehallgatsz,
és mindenről beszámolsz, ami akár érintőlegesen is kapcsolódik az ügyhöz,
vagy egyébként csak furcsának tűnik. És természetesen fontos az
adótoronyadatok alapján kiderítened, hogy a mobiltelefonok mozogtake
Savonlinnából Helsinki felé, és voltak-e ott hosszabb ideig, ahol a gyilkosság
történt.
– Világos. – Rasmus elégedetten mosolyog. Erne tapasztalatból
tudja,hogy Rasmus szereti a kihívásokat. Egész nap kiváló formában volt.
– És ezzel egyidejűleg, Micke, rendkívül fontos, hogy egyikük se tűnjön
el a látókörünkből. – folytatja Erne. – A megfigyelésben nem lehetnek
hézagok. Nem lehetnek ostoba hibák. Nina felemelte a kezét, Erne egy
bólintással szót ad neki.
– Nem tér el a véleményem a tiédtől, Erne. Szerintem okos ez a
megközelítés… – kezdi Nina, és láthatatlan négyzeteket rajzol az asztallapra.
– De?
– De szerintem valamilyen módon figyelembe kellene venni, amit
Jessica többször is említett ma. Vagyis azt a tényt, hogy reménytelenül le
vagyunk maradva egy lépéssel ezektől az emberektől. Kezdettől fogva. –
Folytasd – néz Erne az összevont szemöldöke alól Ninára.
– Az az érzésem, hogy mindent, amit kiderítettünk… Azt akarták is,hogy
kiderítsük.
– Értem a szempontot. De másrészről, drága kollégák – mondja
Ernemost a korábbinál élesebben –, ebben az a veszély rejlik, hogy
túlbecsüljük ennek a bandának az intelligenciáját és azt a képességét, hogy
félrevezessenek minket. Lépjünk vissza egyet: miért érezzük egyáltalán,
hogy szándékosan adták nekünk ezeket az információmorzsákat?
– Mert a gyanúsítottak által elkövetett hibák… – Nina rövid szünetet
tart, és ujjával idézőjeleket rajzol a levegőbe; ez a szokás mindig hihetetlenül
idegesítette Ernét – olyan kurvára ostobák. Miért kell Roger Koponent
halottnak beállítani, ha ugyanez a férfi másnap reggel a saját
okostelefonjával egy videót tölt fel az internetre a meggyilkolt feleségéről,
olyan helyen, ahol százhúsz biztonsági kamera van? Nem kell túl tájékozott
állampolgárnak lenni ahhoz, hogy tudja az ember, telefonokat és más
intelligens eszközöket könnyű lekövetni. Ezek a faszkalapok azt akarják,
hogy lássuk őket.
– És ezért kell rögtön elfogni őket – veti közbe nyomatékosan Mikael.
– Biztos vagyok benne, hogy a Savonlinna-terem kamerájáról is tudtak.
Lehtinen mégis feltette azt a kérdést a teremben. A kérdést, amire biztosan
felfigyelt a közönség. És aztán a kamera előtt egy vadiúj Porschéba száll be,
aminek a rendszámát meg sem kísérelték eltakarni – folytatja Nina. –
Kibaszottul ostoba hibák. A nélkül a provokatív kérdés nélkül nem lenne meg
nekünk ezeknek az okkultistáknak a neve.
– Jól van – mondja Erne, és feláll. – Úgy érzitek, barmok vagyunk,
ésnáluk van annak a kötélnek a vége, amit a nyakunkra kötöttek.
– A tökünkre – mondja Mikael, és a többiek bólogatnak. – Az egész
egykibaszott színjáték. Pont erre gondolunk, Erne. Abba kell hagynunk, hogy
úgy táncoljunk, ahogy ezek a szadista gyilkosok fütyülnek, nekünk kell
lépnünk. – Mikael egy papír kéztörlőbe köpi a rágóját.
Erne az asztalnál ülő nyomozókat nézi. Őt nem zavarják az eltérő
vélemények; mindig kritikus gondolkodásra buzdította a sajátjait. Talán épp
ezért volt mindig magasabb az átlagnál a csoport által felderített
bűncselekmények százalékos aránya. Erne begombolja zakója felső gombját,
és kirojtosodott mandzsettáját a zakó ujja alá húzza.
– Köszönöm a gondolatokat. Meg akarom még hallgatni Jessica
véleményét. Addig is a ti feladatotok biztosítani, hogy ne maradjunk le
ennek a kettőnek a legapróbb mozgásáról vagy telefonjáról sem. – Ezzel
Erne kisétál a tárgyalóból.

LIII.
A városra ismét leereszkedett a homály. A szürke felhőtakarón átderengő
nap ebben az évszakban olyan rövid ideig van az égen, hogy az embernek az
az érzése támad, mintha valaki először fel-, majd letekerné a fényszabályzós
kapcsolót.
Jessica és Jusuf éppen kiszállnak az autóból a pasilai rendőrszékház
garázsában, amikor megszólal Jessica telefonja.
– Niemi. Igen. Rendben. Elküldené a beszámolót? Rendben. Köszönöm.
Jusuf érdeklődéssel figyeli kolléganője visszafogott beszélgetését.
Jessica elveszi a telefont a fülétől.
– Sarvilinna volt. Azonosították a jéghercegnőt.
– Oké, és? – Jusuf könyökével az autó tetejének támaszkodik.
– A neve Lea Blomqvist. Huszonkilenc éves.
– Ki ismerte fel a holttestet?
– Állítólag a fivére, aki ma reggel jelentette be az eltűnését.
– A fivér ott van még a törvényszéki orvostanin?
– Igen. Most rögtön beszélni kell vele.
– Erne azt kívánta, hogy előbb tartsuk meg a megbeszélést – közliJusuf,
és becsapja az autó ajtaját.
– Hát akkor talán meg kell tartani.

Az ajtó nyitva, Jessica és Jusuf kopogás nélkül lépnek be Erne kicsi

dolgozószobájába.
– Pörgős napotok volt – jegyzi meg Erne. szeme továbbra is a
képernyőre tapad, mutatóujjával az egér gombját nyomogatja.
– Valóban – mondja halkan Jessica, és lehúzza kabátja cipzárját. –
Sarvilinna neked is telefonált?
– Telefonált. Már korábban is próbált téged elérni, de nem vetted fel.
– Kis ideig el volt veszve a telefonom.
– Igen, gondoltam.
– Tehát hallottad, hogy felismerték a jéghercegnőt.
– Hú… – vonja össze a szemöldökét Erne. – Nem szeretem ezt a
becenevet.
 – Én se. És most már nem is szükséges használni – mondja
Jessica,miközben Jusuf leül a szoba sarkában álló székre.
– Most tehát mindenki más személyazonosságát ismerjük, csak a
juvaiférfiét nem – engedi el Erne az egeret.
– Ja. – Jessica a térdkalácsát dörzsöli. Baljóslatú szúrásokat érez
benne.Az előző rohama óta hónapok teltek el, de most is emlékszik a
bénító fájdalomra, ami napokra cselekvésképtelenné tette.
– Mi a terved? – kérdezi Erne.
– Beszélni Laura Helminen és Lea Blomqvist hozzátartozóival. És
talánMaria Koponen legközelebbi barátaival.
– Miért?
– Biztos vagyok benne, hogy a három nő között találunk valami
kapcsolódási pontot. Mást is, mint hogy valami beteg faszfej szerint
boszorkányok voltak.
Erne mosolyog. Jessica ismeri Erne mindhárom mosolyát. A most látott
elégedettségről tanúskodik.
– Nagyon jó – helyesel Erne, és görcsösen köhögni kezd. Jessica aggódva
nézi. Mióta látszik ilyen öregnek és legyengültnek?
– Helminent és Blomqvistet is elkábítva vitték egy pincehelyiségbe,ahol
egyforma ruhába öltöztették őket – folytatja Jessica, mikor Erne
köhögőrohama alábbhagy. – Azután valószínűleg mindkettőn elvégezték
a boszorkánytesztet, ugyanazt, mint amiről Micke korábban beszélt.
A nőket egy nagy dézsába süllyesztették.
– És ez mind Helminen elbeszélésén alapul?
– Igen. Azt is említette, hogy az elrablói fején egyfajta állatálarc
volt,mint annak a faszkalapnak is, akit ma a jégen láttam. – Jessica hosszasan
nézi Ernét, vizsgálja, hogyan reagál. Ernének most végre el kell hinnie, hogy
a jégen hadonászó szarvas fejű alak nem az ő képzeletének a terméke.
– Tehát azt hiszed, hogy Helminen elbeszélése megbízható.
Jessica megborzong. Tévedett. Erne nem hisz egyik észrevételben sem. –
Mire gondolsz? Nem értem, miért ne lenne az.
– Egy ilyen megrázkódtatás után az emberi elme mindenfélét
elképzelhet.
 A méregtől Jessica keze ökölbe szorul farmerja hátsó zsebében.
– Mint az előbb mondtam, az elbeszélés minden szempontból
tökéletesen beleillik az összképbe – állítja nyomatékosan, és Jusufra pillant,
aki csak kis késéssel érti meg, hogy vegyen részt a beszélgetésben.
– Pokolian igaz, Erne – erősíti meg ő is, bár hangján átüt a
bizonytalanság. Jusuf csak egy-két éve van a csoportban, és továbbra is fél,
hogy feldühíti Ernét a mondandójával. De Erne most jóindulatúan felnevet.
– Pokolian igaz – ismétli meg csendesen Jusuf szavait, és a
papírjaibamerül.
Jessica nagy paksaméta kinyomtatott ívet lát az asztal szélén, Koponen
könyveit és Karlstedt Okkultikus tanítások című művét, amelyet Erne
valahonnan megszerzett.
– Abban egyetértek veletek, hogy a nők között kell lennie más
kapcsolódási pontnak is, mint a karcsú alak és a sötét haj. Szerintem ez jó
nyomozati vonal.
– Még nem volt időm beszélni Mickével arról, mi történt ma Koponenék
partján… – kezdi Jessica, és maró éhséget érez. Nem volt alkalma enni.
– Tudni akarod, hogyan kapcsolódik mindez Koponen könyvéhez?
– Persze.
– Elég pontos a párhuzam. A könyvben a boszorkánysággal
gyanúsítottegyik nő kiállja a próbát. Más szóval elsüllyed ahelyett, hogy
lebegne. Az inkvizítorok kihalásszák a vízből és szabadon engedik. Valószínű,
hogy Laura Helminen éppen ennek a szerencsétlennek a szerepét játssza el
a csúfondáros színjátékban.
– Szerintetek nem furcsa, hogy a könyvben elkövetett
bűncselekmények egy részét iszonyú pontosan lemásolták, de a többiben
csak utalásszerű a kapcsolódás, mint Laura Helminen esetében?
– Ez igaz. De mégsem szabad elfelejteni, hogy mi magunk feltételeztük:
a banda Koponen könyvének eseményeit utánozza. És még ha helytálló
lenne is, a bűnözőknek nincs feltétlenül szükségük arra, hogy szóról szóra
kövessék a könyvek cselekményét.
– Értem – bólint Jessica, majd előveszi kabátzsebéből a
jegyzetfüzetét,és valamit ír bele.
 Egy pillanatig szótlanul ülnek. Csak Erne nehéz légzését hallani a szobában.
– Aztán van még egy dolog, amiben szeretném, ha állást
foglalnálfőnyomozóként, Jessi – áll fel komótosan a székéből Erne. –
Karlstedt és Lehtinen. Nincs információnk az autó múlt éjszakai mozgásáról.
Elméletben lehetséges, hogy a férfiak valamilyen formában kapcsolódnak a
juvai gyilkosságokhoz. Ha így van, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy
a duó együttműködik Roger Koponennel.
– De nincs semmi konkrétum? Semmi más, mint a Lehtinen által feltett
kérdés? – pattogtatja Jessica a golyóstollát.
– Pontosan így van. Mindkettőt folyamatos megfigyelés alatt tartjuk.Ott
vannak az autóink Westenden és Vantaaban. A telefonlehallgatási
engedélyt megkaptuk, és forrók a vonalak. Nina és Micke szerint mégis
azonnal be kellene őket hozni kihallgatásra.
– Azt akarod tudni, mi a véleményem erről?
– Alig várom.
– Nem az az elsődleges célunk, hogy megtaláljuk Roger Koponent?Akkor
pedig türelemmel kell lennünk, és kivárni, míg az egyik vagy a másik férfi
kapcsolatba lép Koponennel – vagy Koponen velük.
– Ugyanez a véleményem – mondja Erne, és egy árnyalattal
megkönnyebbültebbnek látszik.
– De nem koncentrálhatunk csak Koponenre. Ő bizonyíthatóan
Savonlinnában volt, amikor Maria Koponen és a jéghercegnő…
– A nőnek már van neve, Jessica – lép asztala mögül az ablak elé Erne.–
Lea Blomqvistet Kulosaariban ölték meg. – Erne az ablaküveghez nyomja az
ujjhegyét. – Tehát ha meg is találnánk Koponent, a gyilkos továbbra is
szabadlábon lenne.
– Pontosan – vesz egy mély levegőt Jessica. – Tehát kimondottan
ostobaság lenne most behozni Karlstedtet és Lehtinent.
– Jessica látta a jégen a szarvas fejű alakot – kezdi Jusuf a
gondolataibamerülve. – Ezzel egyidejűleg valaki Laura Helminent a jég alatt
a lék felé úsztatta.
– Na és?
– Karlstedt és Lehtinen akkor már megfigyelés alatt állt?
 – Nem. De hamarosan azután Karlstedtet lokalizáltuk Westenden,
azotthonában, Lehtinent pedig Kivistőben, a munkahelyén. Elméletben
esetleg lehetséges, de baromira valószínűtlen, hogy Kulosaariban lettek
volna az adott pillanatban. Ezzel szemben Roger Koponen 08:16-kor
Kulosaariban szállt le a metróról.
Jessica lehajtja a fejét, és érzi, hogy szörnyű borzongás járja át a testét.
 LIV.

Jessica Erne irodájában a hátsó falnak támaszkodik. A kis szobában velük van
még Micke, Nina és Rasmus is. Feltűnő, hogy Jessica nem tartja vissza a
lélegzetét, pedig Rasmus pontosan előtte áll. Nyilván valaki végre névtelen
üzenetet küldött neki, hogy a jövőben fordítson figyelmet a személyes
higiéniájára.
– Akkor ez világos – mondja Mikael, és összecsapja a tenyerét.
Erne egy perccel ezelőtt lesöpörte az elképzelését, miszerint azonnal el
kell fogni a duót, de Mikael egy cseppet sem látszik csalódottnak. Ő ilyen;
szinte mindenről megvan a véleménye, de semmiféle nehézséget sem jelent
számára főnöke döntéseinek tiszteletben tartása. Abszolút tisztában van
vele, hogy aki a döntéseket hozza, az vállalja a felelősséget is azok
következményeiért.
– Akkor más ügyekre térünk – folytatja Erne. Ő az egyetlen a szobában,
aki ül. – Először is, Jusuf és Jessica az előbb azt javasolta, hogy keressük
helikopterről a Malleus maleficarum-szöveget.
– Ez tulajdonképpen Jusuf ötlete volt – veti közbe Jessica, és maga
semtudja, hogy udvariasságból szólt-e, vagy hogy mentse a bőrét, ha szar az
ötlet.
– Mit jelent ez? – kérdezi Nina, és ujjaival kidolgozott vállát masszírozza.
– A Koponenék háztetejére taposott feliratot talán gyakorolták máshol–
ahogy Jusuf feltételezte –, vagy pedig több egyformát csináltak. Utalásként
nekünk – magyarázza Erne.
– Utalásként nekünk. Tehát belemegyünk abba, hogy ezeknek a
seggfejeknek a feltételei szerint játsszunk – csóválja a fejét Micke.
– Lehet, hogy ezek a seggfejek így jelölték meg például az új
áldozatot.Akkor a rendőrség érdekében áll megtalálni ezt a helyet – mondja
Erne most keményen, és egy pillanatra felvillan a régi Erne, aki határozott
és célratörő előadásmódjával nem ad teret a latolgatásoknak. Aztán
összekulcsolja kezét az asztalon.
 – Másodszor: egyelőre nem tudatjuk a sajtóval, hogy Roger Koponenél.
Van egy minimális esély, hogy a boszorkánybanda nem tudja, hogy tudjuk.
Legalább estig eszerint folytatjuk. Harmadszor: haladéktalanul elkezdjük az
áldozatok hozzátartozóinak és barátainak meghallgatását. Jessica és Jusuf
intézik ezt, szükség esetén a KBR embereinek segítségével. És nem
szégyenlősködtök, ha pluszkezekre vagy friss szempárra van szükségetek –
lóbálja Erne az ujját abba az irányba, ahol feltételezése szerint a KBR
munkatársai ülnek.
– Negyedszer: Rasmus, beszámolót kérek mindenről, ami
feltehetőlegmegtörténhet, amennyiben a boszorkánybanda úgy döntött,
hogy megvalósítja Koponen könyveinek minden bűntettét. Nem csak a
gyilkosságokról, amikből tudtommal három van hátra… Rasmus
bólint, és ujjaival számol, miközben beszél:
– Egy nőt kősúlyokkal összeroppantanak, egy férfit megköveznek, ésegy
másikat tőrrel megölnek.
– …hanem minden egyéb, a bűncselekmény ismérveit kimerítő
eseményre. Emberrablások, bántalmazások, erőszaktételek. Kutyaszarba
lépések. Minden, ami a könyvben van, valamilyen módon meg fog történni.
Pillanatnyi csend borul a szobára.
– Nina és Mikael! Próbáljátok meg kideríteni, hol vannak Laajasalóbanés
a környékén földbe ásott pincék. Laura Helminen elmondása alapján nem
valami társasházi kerékpárraktárról van szó. Olyan helynek kell lennie,
ahová senki sem téved be véletlenül. És ahol lehet zajongani, nem kell félni
attól, hogy a szomszédok kihívják a rendőrt. Óvóhely, privát raktár, családi
ház pincéje. Egyúttal nézzetek utána kádimportőr cégeknél, kinek
szállítottak vagy adtak el fürdődézsákat. Keressétek jelmezboltokban azokat
az álarcokat. Minden apró nyom értékes most. És Jessicához hasonlóan ti is
használjátok a KBR-eseket. Várják az utasításaitokat.
Mindenki bólogat a szobában. A feladatkiosztás világos és hatékony. Erne
naponta egyszer kiadja az utasításait, utána általában nem zavarja a
csoportot. Mikael jelentkezik, mintegy utolsó hozzászólást kérve, és Erne
bólint.
 – Laura Helminen azt mondta, hogy a dézsa nagyon nagy volt. Nagyjából
mit jelent ez?
– Azt kérded, hogy mekkora a nagyon nagy dézsa? – néz fel Jessica
aplafonra.
– Igen.
– Ha az embernek lebegnie kell anélkül, hogy a végtagjai hozzáérnének
a fenékhez… Más szóval, ha bele lehet fulladni… Azt mondanám, hogy…
– Talán 2000–3000 liter? – szól közbe Rasmus. – Anyámnak van
Hankóban egy 1500 literes kültéri jakuzzija, abba szinte lehetetlen
belefulladni.
– Oh, really? Kipróbáltad anyai felügyelet és karúszók nélkül? – mondja
Mikael, szemmel láthatóan zavarba hozva ezzel Rasmust, aki hevesen
dörzsöli szemüvege szárát. Erne jelentőségteljes pillantást vet Mikaelre:
„Hagyd abba!”
– Hová akarsz kilyukadni, Micke?
– Ha azt feltételezzük, hogy a bűncselekmény-sorozat csak tegnap
kezdődött, nem lehetséges, hogy a dézsát csak a közelmúltban töltötték fel?
– folytatja Mikael. – A patológus beszámolója szerint a víz vezetékes volt.
– Tetszik a gondolkodásmódod – széles mosoly terül el Nina arcán. –
Mennyi vizet fogyaszt egy finn?
– Átlagosan napi 150 litert.
– Vagyis egy kétszemélyes háztartásban egy ilyen dézsa feltöltése
ezerszázalékos hirtelen fogyasztási csúcsot jelent.
– Megtaláljuk ezt?
– Felhívom a vízműveket.
– Először Kulosaari és Laajasalo helyzetét kérdezd, szükség esetén
terjeszd ki a keresést Helsinkire és a környékére – csapja össze elégedetten
a kezét Mikael.
– Jól van! Mindenről beszámoltok Jessicának. – Erne a zakója
belsőzsebét tapogatja. Arckifejezése elárulja, hogy van még cigarettája. – Ja
igen – mondja aztán, és hangjának csengése láthatóan őt magát is meglepi.
– Sissi Sarvilinna beszámolója, mind Maria Koponen, mind a jéghercegnő…
– A nőnek van neve – mondja hidegen Jessica, és Ernére kacsint.
 – Lea Blomqvist, béke poraira – folytatja Erne, látszólag gyilkos pillantást
vet Jessicára, felteszi az orrára az olvasószemüvegét, és az asztalon lévő
papírért nyúl. – Mindenesetre mindkettőjük vérében bizonyos anyagokat
találtak, amelyek rosszul használva vagy nagy dózisban halált okoznak.
Tiopentál, pankurónium-bromid és káliumklorid. Ezenkívül úgy néz ki, hogy
kloroformmal altatták el őket.
A szobát halk beszéd moraja tölti be.
– A halálra ítélt koktélja. Nemrég olvastam egy könyvet, Hammurabi
angyalai a címe, ebben a gyilkos valószínűleg ugyanezt a kombinációt
használta – fejti ki érdeklődéssel Mikael. – A gyilkosok mást is olvastak, mint
Roger Koponent.
– Az elkövetés módját tehát valamennyire… emberségesnek
ítélhetjükmeg? – vonja össze Nina a szemöldökét.
– Talán nem emberséges. De fájdalommentes – szól közbe Jessica,
éselőszedi a jegyzetfüzetét.
– Laura Helminent is kloroformmal kábították el. A nőket
valószínűlegeszméletlenül dobták a dézsába. Így tehát a fulladás is
fájdalommentes volt – mondja Erne. Hirtelen mindenki elhallgat.
– A gondolat kétségtelenül vigasztaló – dugja zsebre a kezét Rasmus.
– Vékony ezüstszegély ezen a gigantikus szennyfelhőn. Nina és Mikael,
derítsétek ki, hogyan lehet ilyen mérgekhez hozzájutni Helsinkiben!
– Világos.
– Ennyi volt. Köszönöm – mondja Erne, és a halk moraj ismét betölti
aszobát.
Jessica fellapozza a jegyzetfüzetét, Pave Koskinen nevét és telefonszámát
nézi az utolsó lapon. Ez alá írt feljegyzéseket Ernével folytatott korábbi
megbeszéléséről. Amikor lapoz, hogy felírja a mérgeket, amiket Erne
említett, kiesik a kezéből a toll. Hideg hullám fut végig a lábán. Hirtelen
minden elhomályosodik. Hallja saját nehéz lélegzését, az emberek hangja a
háttérben visszhangzik. Ez nem létezik.
– Mi a baj, Jessi? – Erne van ott mellette, Jessica érzi a vállán a kezét.
– Nem lehet… – súgja Jessica, és melléhez szorítja a noteszt.
– Mutasd! – nyúl érte Jusuf.
 – Ezt nem én írtam… – nyújtja át Jessica Jusufnak a jegyzetfüzetet, és
anyaka mögé teszi a kezét. Jusuf arckifejezése mindent elárul.
Malleus maleficarum.
 LV.

Kellemes ez a szél.
A szél meleg és párás. A csónak a várostól keletre, a Lido homokzátonynál
ring a könnyű hullámzásban, néhány száz méterrel előttük húzódik a két
kilométer hosszú strand. Jessica anya szavaira gondol; azon ritka
megjegyzések egyikére, amelyeket – úgy emlékszik – nem csak egyszer
hallott a szájából. Bel Airben, a ház medencéjénél csak vizes bőrén érezte
hidegnek a szelet, csak egy pillanatig, mielőtt apa bebugyolálta a nagy
törülközőbe. Általában meleg volt a szél, csak árnyalatnyival hűvösebb a
fülledt levegőnél, mégis felfrissítette, különösen forró nyári napokon.
Emlékszik, ahogy a szél belekapott a magas pálmafák leveleibe, ahogy
törzsük lélegzetelállítóan meghajlott, de nem tört el, pedig fülére tapasztott
kézzel nézte, várva a nagy csattanást.
– Mire gondolsz? – Colombano hangja egészen a füle tövénél hallatszik.
Érdes ujjhegyei a hajában vándorolnak, úgy simogatják a fejbőrét, hogy a
gyomráig érzi.
– Semmire. – Jessica úgy fordítja a fejét, hogy lássa magát
Colombanopilótaszemüvegének lencséjében. Gyönyörűen néz ki, pedig a
tengervíz lemosta a sminkjét, és bőréhez tapasztotta a haját.
Nyolc nap telt el azóta, hogy fel kellett volna szállnia a milánói vonatra.
Maga mögött hagyta régi életét, és egy alternatív valóságba ugrott, amibe
nem tartozik bele Torino, sem a sílesiklás az Alpokban, a vonatút Grenoble-
ba és a vízparti üdülés Marseille-ben. KözépEurópában most a legszebb a
nyár, és nem kell sietnie haza. És van-e egyáltalán otthona? Volt-e valamikor
is egy hely, ahol biztonságban és szeretve érezte magát? Az otthon ott van,
ahol a szív. Az ő otthona most Colombanónál van.
Néha az az érzése, hogy sokkal régebben van Colombanóval. Amikor leül
a koncertterem süppedős székébe meghallgatni a négy évszakot, amikor
reggelit készítenek maguknak, bejárják a várost, amikor egyedül ül a
lakásban, és várja, hogy Colombano hazajöjjön. Amikor csókolóznak,
szeretkeznek, egymás bőrét simogatják, vagy a Szent Márk téren etetik a
galambokat… Olyankor végre eltűnik a végtelen különállóság érzése, és
nyugodtság veszi át a helyét.
– Menjünk úszni? – simogatja meg Colombano az ujjával Jessica arcát.
– Menjünk csak – mosolyog Jessica, és felül. Leveszi a napszemüvegétés
hunyorog. Az égbolt közepéről tűz a nap. Megfogja a vízmerítőt, amely
fekvéskor a hátának nyomódott, és a csónak elejébe dobja. A csónak nem
egy nagy szám, semmi luxus nincs benne. Cseppnyi sincs benne abból a
glamúrból, amibe az előző nyáron belekóstolhatott néhány hét során a
francia Riviérán. És pont ezért tökéletes.
Jessica nézi, ahogy Colombano kibújik fehér trikójából, és könnyedén
beugrik a vízbe, mint egy delfin. nyomában a kis csónak úgy billeg, akár a
hintaszék. Colombano atletikus teste siklik az áttetsző víz felszíne alatt, majd
néhány méterrel távolabb felbukkan a feje és a válla.
– Gyere, hercegnő! – kiáltja, és hátrasimítja szeméből vizes haját.
– Jövök – áll fel Jessica.
Colombano utánoz valamit, ami távolról műúszásnak látszik, azután ismét
a felszín alá bukik.
Jessica éppen a csónak szélére lép, hogy elrugaszkodjon a vízbe, amikor
éles szúrást érez a sarkában, és visszahuppan a fenekére. Megvizsgálja a
talpát, és a sarka közepén egy fémkarikát lát beszúródva, amely kis sebet
ejtett a bőrén. Megfogja a karikát, és óvatosan kihúzza. Egy gyűrű. Díszes
aranygyűrű, üres foglalatában valamikor valószínűleg gyémánt volt. A
foglalat szélei most apró, éles csukafogakra hasonlítanak.
Jessica a csónak alján ülve a törött gyűrűt babrálja, és egyidejűleg a sebet
masszírozza. Vékony csíkban csordogál belőle a vér, összekeveredik a bőrén
csillogó vízzel, izzadsággal és napozókrémmel.
Hallja, hogy Colombano vadul fröcsköl.
– Gyere már!
Jessica a gyűrűt forgatja. Belsején vésés van.
– Jessica?
Per il mio amore, Chiara.
– Jövök, Bano!
 20.2.2003. – xx.xx.2103.
Jessica a szépírással vésett szöveget nézegeti. Szerelmemnek, Chiarának.
A dátum – nyilván esküvő – óta csak egy év és néhány hónap telt el.
Ekkor megbillen a csónak, Jessica látja a benyúló erős ujjakat, és a gyűrű
kicsúszik a kezéből a csónakfenék piszkos pocsolyájának aljára. Colombano
felkönyököl a csónak szélére.
– Mi baj van? – kérdezi, és előrenyújtja a nyakát, hogy lássa Jessicalábát,
amit a lány már két kézzel tart.
– Beütöttem valamibe a lábujjamat – válaszolja gyorsan Jessica.
– Vérzik? – ráncolja a homlokát Colombano, és Jessica ujjaira mutat.
Pirosak.
– Ezek szerint. – Jessica óvatosan feláll.
– Haza akarsz menni? – Colombano visszamerül a vízbe. Közvetlenül
acsónak mellett lebeg a hátán fekve, és Jessicát nézi.
Jessica érzi, hogy a vállán, amin az előbb még vékony lenkendő volt,
perzseli a nap a bőrét. A víz hívogatóan csillámlik a csónak körül. Mintha már
hűsítő ölelésébe merülne a teste. Szereti a sós víz illatát, ízét a nyelvén. De
valami elbizonytalanítja. Az a mód, ahogy Colombano nézi őt.
– Még nem – mondja. – De nincs kedvem úszni.
– Hogyhogy? – Colombano hangjából minden játékosság eltűnt.
– Csak nincs kedvem!
– Ugorj be!
– Én…
– Ugorj be, Jessica! – fogja meg újra a csónak szélét Colombano.
Jéghideg ujjak fonódnak Jessica bokája köré. Colombano arckifejezése
gyanakvóvá vált.
– Nem akarok. – Jessica észreveszi, hogy remeg a hangja. Az ujjakegyre
jobban szorítják, a csónak billegni kezd. Előbb lassan, majd egyre
gyorsabban. A víz átcsap a csónak szélén, cseppeket formál a bőrén.
Remegő sóhajtás csúszik ki a száján. Ekkor Colombano arckifejezése ismét
megváltozik: a felbukkanó együttérzés olyan, mint a jeges vízbe dobott
mentőöv.
 – Oké, csak bosszantottalak egy kicsit – engedi el Jessica bokáját, és
akormányrúd felé tempózik, ami mellett a kis úszólétra található.
Jessica a sötétszürke pocsolyát nézi, és azt kívánja, hogy az örökre rejtse
el a gyűrűt.
 LVI.

– Mit gondolsz, mi történhetett? – kérdezi Erne, és becsukja az

ajtót.Csak ketten vannak a szobában, mindenki más elindult már a
dolgára.
– A notesz egész idő alatt a kabátom zsebében volt – mondja
Jessica,tekintete nem mozdul az Erne íróasztalán álló kis kék-fehér
zászlóról, amely alig észlelhetően leng. – Vagy a mentőben, vagy a
kórházban kellett megtalálnia valakinek.
Erne csípőre tett kézzel az ajtónak támaszkodik, és tanácstalannak látszik.
– Jusuf az ápolónők szobájából hozta el a kabátomat… Úgy
értettem,hogy a mentősök vitték oda.
– A kabátod zsebében volt a telefonod is. Ha valaki megszerezte
ajegyzetfüzetet, az a telefont is megszerezte.
– Az kóddal védett.
– Beszélj mégis Mickével. Én olyan béna vagyok ezekben a
dolgokban,nem tudom felmérni, kockázatos-e a telefon használata, vagy
ajánlatos lecserélni.
– Nem értem, hogy a fenébe…
– Ha valaki hozzáfért a dolgaidhoz, az kiderül a kórházi kamerák
segítségével. Rasse utánanéz.
– Hogy érted azt, hogy ha? Hiszen magad is látod ezt, az istenit neki! –
nyitja ki Jessica a noteszét ott, ahol a latin nyelvű szavak díszelegnek. Oda-
vissza lapozgat, hogy ki tudja, hányadszor megbizonyosodjon róla, nincs
több szöveg. A jegyzetfüzet többi oldala érintetlen.
– Csak arra gondoltam… – dörzsöli meg az orrát Erne – talán lehetséges,
hogy valaki már korábban hozzáfért. És hogy direkt hagytak néhány üres
oldalt előtte, hogy csak később találd meg a szöveget.
– Nem tudom, Erne. Tényleg nem tudom. De éppen most úgy
érzem,hogy egy bábu vagyok ebben a kibaszottul beteg játékban. Gondolj
 bele, kétszer láttam a gyilkost. Tegnap Koponenék házában, ma a jégen.
És most meg üzenetet írt a noteszembe.
– Attól ez még nem személyes. Te vagy a főnyomozó az ügyben.
Azüzeneteket valószínűleg az ügyet vizsgáló hatóságnak szánták, nem a
Jessica Niemi nevű nőnek. – Erne lassan az asztalához megy, és leül.
Jessica lopva nézi a legyengült férfit. Erne beteg, tudja, még ha nem is
hajlandó beszélni a dologról. Még neki sem.
– Van itt más is, Erne. Nem volt még időnk mindent elmondani akórházi
látogatásról. Laura Helminen összeszarta magát, amikor meglátott engem
– néz Jessica Ernére, aki erre hirtelen felélénkül.
– Hogy érted?
– Az a festmény, amit Laura Helminen a pincében látott…– Mi van vele?
– Azt mondta, hogy engem ábrázol.
Erne mondani akar valamit, de aztán összehúzza a szemöldökét.
– Azt mondta, száz százalékig biztos benne.
– Helminen érthető okokból sokkos lelkiállapotban volt, és…
– De ha az összes többi eseményt figyelembe vesszük, már
egyáltalánnem tűnik erőltetettnek. Én vagyok a célpont.
– Ja, szóval te egy criminal mastermind vagy, aki másokat gaztettek
elkövetésére ösztönöz?
– Akkor azok a seggfejek miért tették fel a pincében az én
bekeretezettképemet?
Erne felsóhajt. Jessica tisztában van vele, hogy a követelőzés most nem
korrekt. A helyzet mindegyikük számára egyformán felkavaró.
– Tudják, Erne. Tudják, mit tettem.
– Miről beszélsz? – kérdezi Erne a homlokát ráncolva, de aztán megérti.
– Nem, Jessica. Most paranoiás vagy. Soha nem kell azzal foglalkoznunk.
És beszélni sem róla.
– De…
– Szép, sötét hajú nő. Jusuf elmondása szerint így írta le Helminen
afestményen látható nőt. Igen, illik rád a leírás. De illik Maria Koponenre,
Lea Blomqvistre és magára Laura Helminenre is. És talán még több ezer
nőre Helsinkiben. – Erne szavai hihetőnek hatnak, meggyőző tud lenni.
Jessica már évekkel ezelőtt megtanulta ezt.
– Világos – sóhajt Jessica, és megfordul, hogy távozzon a szobából.
– De ettől függetlenül – mondja Erne, amikor Jessica megfogja a
kilincset – ki akarok próbálni valamit.
– Kipróbálni? Mit? – Jessica látja, hogy Erne feláll a székéből, és
hátamögött összekulcsolt kézzel lassan közeledik hozzá. Arca
halálkomoly. – Le akarom tesztelni a teóriádat.
– Hogyan?
– Azt akarom, hogy egy rövid ideig ne lépj a pályára. Legalább holnapig.
Jessica az asztalon álló kis zászlót bámulja. Most láthatóan lobog: biztos
bekapcsolt a légkondicionáló. Erne javaslata egyszerre vált ki
megkönnyebbülést és dühöt. Nyilvánvalóan félti őt. nem egyedül Jessica
gondolja ezt. És ez nem feltétlenül jó dolog.
– Holnapig? Akkor mit csináljak? Menjek falat mászni?
– Maradj négy fal között. Maradj higgadt. Tartsd kézben a szálakat.
Telefonod és laptopod továbbra is van.
– Azt akarod, hogy menjek haza?
– Azt.
– Erne! Félreállítasz?
– Dehogyis! – fortyan fel Erne, és úgy forgatja a szemét, mint a
rosszhazudozó, ha marhaságot beszél. Erne azonban nem rossz hazudozó,
és marhaságokat sem beszél. – Nem állítalak félre. Ellenkezőleg.
Lehetőséget adok a teóriádnak.
– Akarod látni, hogy követik-e a tettesek a mozgásomat?
– Ez téged is érdekel.
– És ha nekem van igazam?
– Ha neked van igazad, és a boszorkánybanda kimondottan a te
figyelmedet akarja felhívni, akkor vagy abbahagyják a gyilkolást, vagy
valamilyen formában közelednek hozzád.
– Tehát csali vagyok?
– Ha így akarod látni. Azonkívül jobb csalinak lenni, mint
céltáblának.Otthon biztonságban vagy. Intézkedem, hogy a biztonsági
rendőrség kisbusza ügyeljen az utcádban, a Töölönkatun.
 Jessica kitartóan, kutakodó tekintettel néz a főnökére, mintha hinne
abban, hogy ezzel képes lesz megváltoztatni az elhatározását.
– Nem tudom. Ez tényleg szar ügy, Erne.
– Otthonról folytatod a munkát. Most annyi segéderőnk van, hogyJusuf
nélküled is könnyen intézi a kihallgatásokat. Rögtön holnap reggel ismét
értékeljük a helyzetet. – Erne mintha Jessica vállára akarná tenni a kezét.
De olyan jól ismeri, hogy tartózkodik ettől. – Tudod, hogy ez a helyes
megoldás – mondja, és a kézfejét dörzsöli.
Jessica megrázza a fejét, kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra.
 LVII.

Jessica karba tett kézzel leül a masszív irodaszékre. A csendes szobának

elnevezett helyiségben egyetlen ablak sincs, szinte a teljes falfelületet
fémpolcok takarják, középen egy asztal székekkel.
– Ez a rossz lány rendben van – mondja Mikael, és leteszi az
asztalraJessica pisztolyát.
– Vagyis az a véleményed, hogy nem vettek ki belőle töltényeket, amíga
lányt halásztam ki a lékből… – dugja vissza a fegyverét Jessica az övén lógó
tokba.
– Erne nem akar kockáztatni. Miért is akarna? – pattogtatja nyelvévela
rágógumit Mikael. – Mindenesetre most le van ellenőrizve.
– Hurrá.
– És a telefonod… Hatékony biztonsági kódod van?
– Igen, azt hiszem.
– Tudja valaki más is?
– Lehet erre igenlő választ adni anélkül, hogy megcáfolnám a
hatékonyságról mondottakat?
– Vagyis nem tudja?
– Persze hogy nem.
– Oké. Bekapcsolnád mégis? – Mikael ledörzsöli ujjairól a
láthatatlanport. Jessica engedelmeskedik, és átnyújtja a telefont
Mikaelnek. Kis ideig kollégáját nézi, aki elmélyülten babrálja a készüléket.
– Azt, hogy mikor oldották fel utoljára a telefon kódját, marhára
bonyolult kideríteni, de csinálhatunk egy másfajta ellenőrzést…
Beállítások… Általános… – mondja Mikael a kijelzőt nyomogatva. –
Tárhely… Rendben. Itt látjuk, milyen alkalmazásokat használtál legutóbb.
Belenézhetek, vagy…
– Nyugodtan. Csak nem ijedsz meg a Tindertől?
– Aha, te is fent vagy… Van-e…
– Nézd csak meg, Micke, használták-e a telefonomat.
 – De nincs is szükségünk semmiféle Tinderre – mosolyog Micke a kijelzőt
nyomogatva.
Jessica az órájára néz. Egy pillanattal sem szeretne a szükségesnél több
időt eltölteni Mickével a kis szobában. A kávézás eredetileg sem volt jó ötlet.
Most, egy nappal később a világ legnagyobb tévedésének érzi. Pillanatnyi
mámor, borzalmas morális másnaposság. Ahogy Nina Mickére néz… Annyira
boldognak látszik.
– Ismerős? – nyújtja át a telefont Mikael Jessicának.
A nő mereven nézi a kijelzőn látszó ikonokat és dátumokat. Minden olyan,
mint lennie kell. Valójában karácsonykor használta utoljára a Tindert. Fubu
is azon keresztül került a képbe.
– Normálisnak látszik.
– Jól van. Azért nézd még meg a kimenő hívásokat és az sms-eket.
Nemakarom, hogy egy új Malleus maleficarumot találj, miközben egyedül
vagy otthon – tolja Mikael Jessica elé a telefont.
– Rendben. Köszönöm, Micke – áll fel Jessica. – És figyelj…– Felejtsd el.
Menjünk tovább, Jessi.

LVIII.

Jusuf a Töölönkatu és a Museokatu utca sarkán, a zebra előtt áll félre az

autóval, ugyanazon a helyen, ahol már eddig is többtucatszor.
– Látod azt a furgont? – mutat Jusuf a régi, sötétszürke Toyota Hiacéra,
melynek oldalára egy költöztető cég logóját ragasztották.
– Tapintatos. Jó, hogy nem valami rovarirtó cég.
– Két fickó van benne, meg kamera. A járőrök pedig szükség
eseténkétpercnyire.
– Azt hiszem, boldogulok.
– Ez csak biztonsági intézkedés. El fogjuk kapni őket – mondja Jusuf,
éskinyitja az autó ajtaját.
– Te hová…
– Megígértem Ernének, hogy az ajtódig kísérlek.
 – Bejössz megvizsgálni, nincsenek-e az ágy alatt mumusok?
– Bármit, amit csak kell – mosolyodik el Jusuf, és egy cigarettát tesz
aszája sarkába. Rágyújt és hosszút szív belőle. Az utcai lámpák sárga
fényében, cigarettával a szájában pokolian jól néz ki Jusuf. Ilyen
pillanatokban Jessica elgondolkodik, vajon hűséges lehet-e a
barátnőjéhez. Akárkit megkaphatna, akit akar. Egy napon talán Jessica
félreteszi magasztos elveit, és bevet mindent egy kiskarácsonyi bulin.
A döntést Jusufra hagyná.
– Kérsz egy cigit? – kérdezi a férfi.
– Ez nem neked való, sportolófiú – csóválja a fejét Jessica.
– Mondjál csak egyvalakit, akinek való.
A liftből egy harmadikon lakó hölgy lép ki, ölében világosbarna kutyával.
Edelweiss tízéves selyemszőrű terrier, éles hangú ugatása reggelenként
visszhangzik a lépcsőházban, amikor gazdája sétálni rángatja az ellenkező
ebet. Az asszony rutinszerűen köszön Jessicának, és lenézően végigméri
Jusufot, aki felvillantja udvarias mosolyát, de minimális visszajelzést sem kap
rá.
– Tudja, hogy rendőr vagy? – kérdezi Jusuf, miközben a nő
kutyájávalegyütt eltűnik a kapun át a sötétkékbe forduló délutánba.
– Tudja. A szomszédok mindig megállítanak a lépcsőházban, ha
szerintük valami gyanús esemény történik. Például ha valaki zajong ott a
taxiállomáson. Miért?
– Úgy nézett rám, hogy ha nem tudta volna, hogy rendőr vagy,
biztostelefonál a segélyhívó központba – mondja Jusuf, és mindketten
mosolyognak.
Jessica behúzza a liftrácsot és megnyomja a legfelső gombot. Az öreg lift
lassan, búgva halad, és minden emeletnél rosszat sejtetően kattog.
– Mikor voltam utoljára nálad?
– Május elsején?
– Ja, igen, amikor azokért a pezsgőkért jöttünk…
– Ja – néz a tükörbe Jessica. Fáradtabbnak látszik, mint reggel. Ez
akülönös nap megköveteli az árát.
 A lift zökkenve áll meg a legfelső emeletnél. Jessica hirtelen megborzong;
nem kellett volna beszélnie az ágy alatti mumusokról. Elhúzva tartja a rácsot
Jusufnak, aztán kinyitja garzonja ajtaját. A padlón nincs posta. Jusuf
körbenéz a lépcsőházban, és óvatosan lép be a lakásba, mintha biztosra
venné, hogy valamilyen kellemetlen meglepetés várja.
– Van bármiféle riasztód? – kérdi, mikor Jessica meggyújtja a villanyt.
– Nincs – válaszolja Jessica. Pontosabban van, de nem itt.
– Oké – mondja Jusuf, és kérdően a cipőjére mutat.
– Nem kell levenni – sétál be Jessica kabátban a szobába, és lehuppan
akanapéra, mintha mindig ezt tenné hazaérkezéskor. Valójában már olyan
régen ült rajta, hogy puhasága teljes meglepetésként éri.
Jusuf gyorsan körbejárja a lakást, bekukkant a fürdőszobába, és kinéz a
belső udvarra nyíló ablakokon. Aztán karba tett kézzel megáll a szoba
közepén.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi Jessica. A hűtőgépben mindig van sörés
üdítő, akár egy szálloda minibárjában.
– Köszönöm, nem. Megyek is tovább.
– All right – rúgja le a cipőt a lábáról Jessica. A gesztus tisztán teátrális,
fölöslegesen igyekszik hangsúlyozni azt, ami egyébként is nyilvánvaló: az
otthonában van.
– Az az ajtó mindig ott volt? – kérdezi Jusuf.
Jessica érzi, hogy elpirul.
– Mindig? Nem, tegnap jelent meg itt – nevet fel, és a homlokát
ráncolja.
– Hová vezet? – áll meg Jusuf a fehérre mázolt ajtó előtt, és a
kilincsreteszi a kezét.
– A B lépcsőházba.
– Na de ilyet! Biztos ez az egyetlen garzon Helsinkiben, amelyiknekkét
bejárata van.
– Lehet. – Jessica próbál közömbösnek látszani. Még csak ez
hiányzott.Mindjárt egy furgonnyi műszaki helyszínelő és valaki az ő
csoportjukból is vizsgálni kezdi a társasház lakásainak tulajdonviszonyait. Az,
hogy az igazság kiderülhet, felgyorsítja Jessica pulzusát. Gondosan épített
fel magának egy normális, nem feltűnő életet: havonta megjelenik a
bankszámláján az állami alkalmazottként kapott fizetése, évente egyszer
Spanyolországba utazik szabadságra, és együtt aggódik kollégáival a finn
jóléti társadalom biztonsági hálójának tartósságáért. Ha elterjed belvárosi,
háromszáz négyzetméteres lakásának híre, ez az aprólékosan kidolgozott
kulissza gyorsan összeomlik, és ismét teljesen egyedül lesz. Nem azért, mert
a többiek idegenkednének a gazdagságától, hanem mert hazudott nekik,
azoknak az embereknek, akik a munkatársai és egyben közeli barátai.
– Ki lehet menni ebből a lépcsőházból az udvarra? – kérdezi
Jusufhirtelen. Jessicát idegesíti az aprólékossága. Most teljesen más színben
tűnik ez fel, mint általában, amikor ugyanabból a szempontból nézik a
dolgokat, közös munkájukat végezve.
– Ja. És az udvarra kizárólag a kapualjból lehet kimenni, ami be vanzárva,
és rálátni a kisbuszból – áll fel Jessica a kanapéról. – Itt biztonságban vagyok,
hidd már el!
– Okés, ha rápillantok? – kérdezi Jusuf, és még mielőtt Jessica
válaszolhatna, kinyitja az ajtót. Kidugja a fejét a sötét lépcsőházba.
– Hallgass ide, Ghostbuster! Értékelem a gondoskodásodat, de
szeretném, ha eltűnnél innen a francba, és folytatnád a nyomozást.
– Persze – csukja be az ajtót Jusuf, és elmosolyodik. – Erne… és én.
Mimind aggódunk kicsit e miatt az ügy miatt. Érted? – folytatja, és lassan
Jessicához lép.
Jessica az ajkába harap, és oldalra néz. Hozzászokott, hogy egyedül
boldoguljon, de hirtelen hívatlan vendégek törtek be az életébe. Egyszerre
nagyon patriarchális lett a világa. Ismeretlen férfiak riogatják. Ismerős
férfiak nyitogatják az ajtaját, figyelik, gondját viselik, oltalmazzák. Most
nehéz elválasztania a dolgokat egymástól. Mindent iszonyúan
nyomasztónak érez, mintha mindenki más irányítaná a cselekedeteit, csak ő
maga nem. Jusuf azonban nem ellenség. Erne sem. Jessica enyhén megrázza
a fejét, hogy kitisztuljon az agya.
– Köszönöm, Jusuf. Elkapjuk azokat az alakokat, és akkor senkineksem
kell aggódnia. Senkiért. Legalábbis értem nem.
Jusuf mobilja megszólal. A kijelzőre pillant, és lehalkítja a csengést.
 – Bírd ki itthon. Csak ezt az estét, Jessi. Én mindjárt találkozom
LeaBlomqvist fivérével. És elmondom, ha kiderül valami – bokszol bele
öklével gyengéden Jessica vállába. Aztán felveszi a telefont, eltűnik a
folyosón, és behúzza maga mögött az ajtót. Na szia, drágám. Jessica
megkönnyebbül. A veszély elmúlt. Vagy éppen ellenkezőleg? Csak most
kezdődik igazán?
Jessica becsukja a belső ajtót, és a lépcsőházból hallatszó lépéseket figyeli.
Jusuf a lift helyett a lépcsőket választotta. Semmit sem bíz a véletlenre. Éles
ugatás tölti be a lépcsőházat. Jessica mosolyog, maga elé képzeli a harmadik
emeleti asszonyt, amint még jobban magához szorítja az ölebét a fekete
férfival találkozva a sötét lépcsőházban. Ez alkalommal kettesben.
Felakasztja a kabátját, és előveszi a zsebéből a telefonját. Fubu sms-t
küldött.

Hogy vagy, zsaru? Helyzet van? Mai terv?

Jessica nézi az üzenetet. Három kérdés, amiket már korábban többször is
megírt neki Fubu. A válasz általában mielőbbi találkozáshoz és szexhez
vezetett. Fubu a gyors felfrissülést jelentette Jessicának, a találkozások
segítségével el tudott távolodni a bonyolult ügyektől, el tudta felejteni a
hektikus hétköznapokat és a munka során látott szörnyűségeket.
Kimondottan csodának számít, hogy a rendszeres randevúk és az erős fizikai
vonzalom ellenére Jessica nem táplált romantikus érzelmeket a férfi iránt.
Másrészt megvan ennek az oka. Nagyon is különböznek egymástól. A nála
néhány évvel fiatalabb Fubu lazasága és közömbössége olyan tulajdonságok,
amelyek nem összeegyeztethetők az életellenes bűncselekményeket
vizsgáló rendőr munkájával. Fubu olyan, mint a szűzies, kezdődő részegség,
havonta egyszer-kétszer klassz. Jó szolga, de rossz gazda. Ezért sosem
tudnának együtt élni.

Munka. De feljöhetnél este.

Jessica elküldi az sms-t, és egy percig a különböző színű beszédbuborékokat

nézi a kijelzőn. Aztán kikapcsolja a telefont. Erős teát főz magának, és
felvázol egy papírra mindent, amit a boszorkánybandáról tudnak. Utána
várja a híreket a terepről. Jókat vagy rosszakat. Kiveszi kabátzsebéből a
kulcscsomót, és zokniban a hátsó ajtóhoz lépked.

LIX.

Jessica kikapcsolja a riasztórendszert, a billentyűzet hangjelzést ad. Aztán

becsukja az ajtót, és beállítja az itthon állapotot: ekkor a lakás
mozgásérzékelői inaktívak, de a bejárati ajtók mágneses leolvasói be vannak
kapcsolva. Jessica tehát nyugodtan alhat éjszaka annak tudatában, hogy
nem törhetnek be a lakásba a riasztást elkerülve.
Keresztülmegy a nappalin, gyors pillantást vet a hosszú asztalra, aztán a
konyhába indul; ott bekapcsolja a vízforralót, és leemel a szekrényből egy
bögrét. A krómozott mosogató tele van ugyanilyen fehér bögrékkel, a belső
felületüket világos rózsaszínűre festette a csipkebogyótea. Kis ideig a
bögréket, a mosogatót és az azt körülvevő pultot nézegeti. Hirtelen már nem
is tűnik furcsa véletlennek, hogy a konyhája szinte teljesen egyforma
Koponenékével. Másrészről viszont nem tud rájönni, miért bajlódott volna
valaki ilyen sokat csak azért, hogy felkeltse az ő figyelmét. Kinyitja a
mosogatógépet, és orrát megcsapja az állott víz meg az edényekre száradt
zsír áporodott szaga. Szép sorban berakja a használt teásbögréket a felső
rácsra. Az edények csörömpölnek, mikor összetolja őket, hogy minden
beférjen. A vízforraló bugyogni kezd.

Jessica a konyhaasztal mellett ül és számítógépe képernyőjét nézi. Ujjai a

billentyűzeten pihennek, de karnyújtásnyira ott hever a szolgálati fegyvere.
Kint ismét sötét lett. Előhívja a képernyőre a tábláról készült fotót, amelyre
öntapadós jegyzetlapokat, valamint helyszínekről és emberekről készült
fényképeket rögzítettek – ezek valamilyen formában kapcsolódnak az
ügyhöz. Jessica kitép egy oldalt A4-es vázlatfüzetéből, és kezdi lerajzolni a
csoport által közösen létrehozott munka- és ötlettérképet.
 Ernével folytatott reggeli beszélgetésére gondol. Tényleg várhatók-e
további gyilkosságok, vagy csak nem találták még meg az összes holttestet?
Kinagyítja a fényképeket a képernyőn. Ott a hisztérikusan nevető Maria
Koponen, a visszafogottan nyugodt Lea Blomqvist. Laura Helminen képét
láthatóan a közösségi médiából másolták: sárga, mélyen dekoltált trikóban
pózol, egy pohár pezsgővel a kezében. Ő életben van, a továbbiakban is
csinálhatja azt, amit a fényképen, Koponen és Blomqvist már nem. Minél
alaposabban vizsgálja a sötét hajú, szép nők arcát, annál világosabb
számára, hogy ő is egy közülük. Testvérek is lehetnének.
A gondolat egyszerre vált ki megkönnyebbülést és megvilágosodást.
Megkönnyebbülést, mert a pincében rabként senyvedő Helminen simán
tévedhetett a festményen ábrázolt személyt illetően, semmiképp sem lehet
egészen biztos benne, hogy az egyértelműen Jessica portréja. Mégis erősen
nyugtalanítja a gondolat: úgy érzi, valahová tartozik, ahová nem akar
tartozni. Mintha egész identitását és testét egy hirtelen született
rizikócsoportba lökték volna. Gondolatai elmúlt századokban kalandoznak,
a közelmúlt önkényesen meghatározott referenciacsoportjainál, amelyeket
hazug ismeretek nevében üldöztek. Eretnekek, nem igazhitűek, alsóbbrendű
emberek, boszorkányok, mágusok. Propaganda segítségével
kipellengérezett népek és emberek csoportjai, akiket származásuk, külsejük,
vallásuk vagy ideológiájuk iszonyatos és teljesen igazságtalan sorsra
predesztinált. A népirtás és az egyes bűncselekmények méretaránya
természetesen abszolút eltérő, de a szabadon garázdálkodó
sorozatgyilkosok társadalomra gyakorolt pszichológiai hatása kiválthat
széles körű üldözést. Az üldöztetés bizonytalanságot és félelmet kelt,
identitása eltitkolására kényszeríti az embereket. Menekülnek, biztonságot
keresnek, és abban reménykednek, hogy egy napon még visszaáll a régi
helyzet.
Jessica egy pillantást vet a konyha falán lévő nagy órára. A falra ragasztott
körök közepén két hosszú, kvarcszerkezettel működtetett mutató
meredezik. Fél hatot mutatnak.
Az asztalon rezegni kezd a mobil.
 – Életben vagyok, Erne – szól bele Jessica a telefonba, és
összerezzen,mert a fal mélyéből gyenge pattogásokat hall. A régi ház
szerkezete önálló életet él.
– Kétségtelenül. – Erne hangja a korábbinál is rekedtebb. – Pár
dologmég…
Erne krákog, Jessica távolabb tolja fülétől a telefont. Erne köhögése úgy
hangzik, mintha baltát csapnának jeges sziklába.
– Rasse átnézte a felvételeket. A mentős egyenesen a
nővérszobábavitte a kabátodat, ahonnan Jusuf hozta el. Holtterek ugyan
vannak, de Jusuf beszélt az ápolónővel, aki azt mondta, végig a szobában
volt.
– És ott senki nem nyúlt hozzá?
– Nagy valószínűséggel nem.
– De valamikor beírták azt a szöveget. Mert én továbbra sem írtambele.
– Igen, az a kiindulópont, hogy emlékeznél rá, ha te írtad volna –válaszol
Erne.
Jessica egy cseppnyi iróniát sem talál a szavaiban. Erne úgy beszél, mintha
ezt az alternatívát is alaposan átgondolták volna, és mint valószínűtlent, de
korántsem lehetetlent, elvetették volna. Jessica hallja, hogy Erne becsukja
irodája ajtaját, és lezöttyen a székébe. Szűk légcsövében sípol a levegő.
– Lehetséges, hogy valaki bejutott a lakásodba?
Jessica bizsergést érez a lábszárában. Bár Erne tudja – és ő az egyedüli, aki
tudja –, hogy nem a kis garzonban lakik, Jessicának mégis nehezére esik
beszélni erről vele.
– Tudod, hogy mindig be van kapcsolva nálam a riasztó. Éjjel-
nappal.Azonkívül sosem hagyom itthon. Mindig vagy a rendőrségen van,
vagy velem a terepen – mondja Jessica, pedig tudja, hogy nem igaz az állítás.
– Jól van. Nem vonunk le elhamarkodott következtetéseket.
Jessica hallja főnöke szavait, de a kérdés ott motoszkál a fejében. Ez a
lehetőség már korábban eszébe jutott, pedig tudja, hogy senki sem juthatott
be a lakásba anélkül, hogy bekapcsoljon a riasztó. Kivéve a Fülöp-szigeteki
nőt, aki már több éve hetente egyszer jár takarítani. Az előző alkalom óta
azonban már majdnem egy hét telt el, és a takarítónő látogatása látszana a
rendszer naplófájljában.
– És mi van még? – kérdezi Jessica, hogy elűzze a nyomasztó gondolatot.
– Kai Lehtinen és Torsten Karlstedt telefonja is tegnap egész nap
kibaszottul az otthonukban volt, Espooban és Vantaaban.
– De azt biztosan tudjuk, hogy legalábbis Lehtinen Savonlinnában volt.
– Azzal az autóval, amelynek Torsten Karlstedt a tulajdonosa. Aki esetleg
a sofőr volt.
– A seggfejek otthon hagyták a telefonjukat.
– Tudják, mit csinálnak. Vagy legalábbis ügyesen elkerülik a
kezdőkhibáit.
– Egyelőre tehát semmi sem utal arra, hogy Torsten Karlstedt
tegnapSavonlinnában volt?
– Nem. Elméletben mondhatná, hogy kölcsönadta Lehtinennek az
autót. És ha ezt Lehtinen megerősíti, semmink sincs ellene.
– Talán ez az igazság.
– Mi?
– Talán Karlstedt kölcsönadta az autót Lehtinennek. Talán nem
voltSavonlinnában.
– Valaki vezette az autót.
– Néhány embernek van jogosítványa Finnországban.
– Jó észrevétel, Saga Norén.
– Nincs semmi más? – kérdi Jessica, miközben Maria Koponen
nevetőarcára közelít a képernyőn. Valamiért nem tud betelni vele, bámulja,
mintha egy optikai csalódást akarna megfejteni. Mi olyan marhára
mulatságos?
– Torsten Karlstedt sokat telefonál. Egyelőre semmi terhelő nem derült
ki a beszélgetésekből – mondja Erne, és ismét köhög.
– Basszuskulcs!
– De Micke kiemelt egy érdekességet. Karlstedt egy szóval sem
kommentálta az eseményeket, amikről ma részletesen beszámoltak a
hírekben. Senkinek sem. Ami elég különös, ha figyelembe vesszük, hogy
valószínűleg ő maga – vagy legalábbis Kai Lehtinen az ő autójával – tegnap
Savonlinnában volt Roger Koponen előadásán.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy belekeveredett az ügybe.
– Karlstedt telefonált Kai Lehtinennek is. Húsz perccel ezelőtt –
teszihozzá Erne, és Jessica hallja, hogy az íróasztalán heverő papírkupacban
lapoz.
– Karlstedt azt kérdezte Lehtinentől, hogy az autóban hagyta-e a
sapkáját.
– Na és ott hagyta? – sóhajt fel Jessica a homlokát dörzsölve.
– Valószínűleg igen. Az egész beszélgetés rendkívül gyors és casual volt.
A fene enné meg, ha legalább lenne valami fogódzónk!
– Meglátjuk, hogy alakul a helyzet. – Jessica mobilja rezeg, bejövőhívás.
A kijelzőre pillant. Ismeretlen szám. – Várj, Erne. Valaki telefonál. Mindjárt
visszahívlak – mondja, és megszakítja a beszélgetést.
A kijelzőn villogó ismeretlen számot nézi. Most folytatódik? Ugyanazt a
hangot fogja hallani, ha válaszol, mint tegnap este Koponenék házában?
Bizsereg a gyomra.
– Niemi – veszi fel a telefont Jessica, és visszatartja a lélegzetét.
Azablakkeretek ropognak a szélben.
– A lépcsőházba most lépett be egy férfi.
– Bocsánat, ki beszél? – szól vissza ingerülten Jessica, és feláll.
Ujjaiszorosan az asztalon fekvő pisztoly köré fonódnak.
– Uolevi. A biztonsági rendőrségtől. Mi ügyelünk az autóban a
házadelőtt.
– Rendben. – Jessica a fegyverrel a kezében a nappaliba megy.
– Harmincas férfi vastag kabátban… A kapuban állt egy kis ideig,
aztánbeslisszant, amikor egy idősebb úriember kijött a házból. Úgy látszik,
nincs kapukulcsa.
– Honnan tudjátok, hogy hozzám…
– Nem is tudjuk. Többször nyomogatta a hívógombokat. Nálad
csöngött?
 Jessica visszatartja a lélegzetét. A picsába! Nem tudja, hogy csöngött-e a
kaputelefon a garzonjában. És nem készült fel arra, hogy hazudjon ezzel
kapcsolatban.
– Nem vagyok benne biztos. Éppen zuhanyoztam – válaszolja.
– Megfelel, ha egy kicsit a vonalban maradunk arra az
eshetőségre,hogyha közbe kellene avatkoznunk? – kérdezi gépiesen a férfi,
miközben Jessica a nappali közepén áll, és a következő lépését fontolgatja.
Itt biztonságban van, de ha a BR embereinek követniük kell a férfit a
garzonba, hamar kiderül, hogy ő nincs ott. És akkor minden lelepleződik.
– Megfelel – válaszolja Jessica, és igyekszik magabiztosnak
hangzani.Melléhez szorítja a telefont, és gondolkodik. Van fegyvere, és
kiképzést kapott. Csak vissza kell térnie a garzonba és kinézni a kukucskálón,
hogy a kapun besurrant férfi odajön-e az ajtaján kopogtatni. Ennyi az egész.
Szükség esetén meg tudja védeni magát.
Az előszobába siet, és kinyitja a lépcsőházba vezető ajtót. Aztán becsukja
maga után, és egy pillanatra megáll a sötétben. Kulcscsomója hangosan
csörög a visszhangos térben, kicsúszik a kezéből, és leesik a lábához.
Leguggol, hogy felvegye, és gyorsan körbenéz, le és fel a lépcsőkre. A
sötétség bármit elrejthet. És bárkit. A villanykapcsoló szinte karnyújtásnyira
van. A pokolba! Riasztóval lepecsételt luxuskéglijében kellett volna
maradnia. Talán az egész egy csapda. Talán a telefonáló nem is a biztonsági
rendőrség embere, hanem…
– Halló? – Jessica összerezzen a telefonjából hallatszó hangra.
Megtalálja a megfelelő kulcsot, és érzi, hogy hideg hullámok futnak végig a
hátán.
– Halló, Niemi?
Jessica visszatartja a lélegzetét, és bedugja a kulcsot a zárba. Az ajtó
kinyílik, és ő beront a garzonba. Abban a pillanatban valaki kopog az ajtón.
– Halló – szól halkan a mobilba Jessica, és az ajtóra szegezi a pisztolyát.
– Minden rendben? – kérdezi Uolevi. – Szükség esetén egy percenbelül
ott vagyunk. De fölöslegesen nem kell lelepleznünk az őrzést, ha csak
vakriasztásról van szó.
– Valaki van az ajtónál – súgja Jessica.
 – Van nálad fegyver?
– Igen.
– Be akar menni a férfi?
– Kopog…
– Oké, jövünk. – Jessica hallja, hogy kinyílik a furgon ajtaja.
– Ne! Várjatok – mondja, és lassan az ajtóhoz lép. Ismét kopogás
hallatszik, ritmikus, de nem követelőző. – Van kukucskálóm – súgja Jessica.
– Figyelj, Niemi! Fél percen belül hallani akarom a telefonban, hogy:Egy
barát jött látogatóba. Különben felmegyünk.
– Világos – súgja Jessica, és leteszi a telefont a kanapé kartámlájára.
Azajtóhoz lopakodik, visszafojtja a lélegzetét, és a kukucskálóhoz hajol.
Aztán meghallja. Az ismerős, enyhén becsípett hangot, amely az ő nevét
ismételgeti. Fubu.
 LX.

Jusuf keresztbe teszi kezét az asztalon, és türelmesen várja, hogy a fiatal

szőke férfi összeszedje a gondolatait. A Timo Blomqvistként bemutatkozott
fiatalember a hajába túr.
– Nem értem, hogy tehet valaki ilyen… Lea a legkedvesebb ember volta
világon…
– Őszintén sajnálom – mondja Jusuf, szemét a tarka szőnyegre szegezve.
Úgy érzi, elsüllyed a hihetetlenül puha, kék bársony borítású fotelben. A
Kallio városrészben lévő egyszobás lakás tiszta, de rendkívül ízléstelen a
berendezése. A sötétzöld falak a sötétvörös falvédőkkel és a borzalmas
szőnyegekkel egy másik évtizedbe visznek. Valószínűleg a múltba, bár Jusuf
ebben sem biztos. – Ugye megérted, hogy fontos most azonnal beszélnünk
– állítja az asztalra a magnót.
– Kávé? Te is kérsz? – kérdezi szórakozottan Timo Blomqvist, és feláll.
– Nem, köszönöm. – Jusuf a főzőfülke felé lépkedő férfi után néz. –
Vanvalami elképzelésed arról, ki tehette ezt a testvéreddel?
– Nincs. Mint mondtam, Lea kedves ember volt. Vidám és
barátságos…Természetes. Nem tudom felfogni, valaki miért… – Blomqvist
kinyitja a csapot, és vizet ereszt a kannába.
– Volt-e Leának új kapcsolata a közelmúltban? Barátok? Élettárs?
– Lea… – Timo Blomqvist üveges szemmel néz Jusufra. Aztán megtörliaz
orrát, és kávét kanalaz a kanna szűrőjébe. Remeg a keze. – Lea már néhány
éve szingli volt. Nem hiszem, hogy talált valakit. Én legalábbis nem hallottam
róla.
– Közel álltatok egymáshoz?– A családunk Spanyolországban él… –
Vagyis?
– Viszonylag szoros volt a kapcsolatunk. Bár most egy rövid ideje
nemnagyon. Ma reggel is találkoznunk kellett volna Leánál, Laajasalóban.
Elég sokáig csöngettem az ajtaján…
– Volt valami oka a találkozásnak?
 – Tessék? – Timo Blomqvist meglepettnek látszik.
– Melyikőtök javasolta a találkozást? Te vagy Lea?
– Nem emlékszem. Nem volt semmi napirendünk. Csak
felmentünkhavonta egyszer-kétszer egymáshoz kávézni, vagy…
– Jól van. Eszedbe jut valami szokatlan? Mondta-e Lea, hogy
valamirendkívülit csinál, valakivel találkozik?
– Két hete nem is beszéltünk telefonon. A WhatsAppon egyeztettük
atalálkozót.
A megrendült fiatalember lassan visszatér a dohányzóasztalhoz, amely
mellett két fotel áll. A forró kávé az ujjára löttyen, de nem veszi észre.
– Lea kutató volt – folytatja Jusuf.
– Így van. Az egyetemen dolgozott.
– Két éve doktorált a pszichológia tanszéken?
– Lea egy meglehetősen specifikus témával foglalkozott. Munkáról
aligbeszélgettünk, mert egyikünk sem értette, mit csinál a másik – nevet
fel szomorúan Blomqvist. – De… itt van… – mondja gyorsan, és leteszi a
kávéscsészét az asztalra. A könyvespolchoz lép, és leemel egy könyvet.
– Az mi?
– Lea disszertációja.
Timo Blomqvist átnyújtja a kötetet Jusufnak.

Lea Blomqvist: Toxoplazmózis és agresszivitás. 2017

– Miről van benne szó? – lapozza Jusuf a munkát.

– Fogalmam sincs – harapja be az ajkát Blomqvist. Láthatóan
sírássalküszködik. – Én egy reklámirodában dolgozom.
– Kölcsönkaphatom? – áll fel Jusuf a fotelből.
A fiatalember bólint, és a kezébe temeti az arcát. Jusuf odalép hozzá, és
egy pillanatig fontolgatja, hogy a vállára tegye-e a kezét. Valahogy mégsem
találja ezt helyénvalónak.
– Sajnálom – elégszik meg az ismétléssel, és az ajtóhoz megy.
 LXI.

Jessica kinyitja az ajtót. Részeg ember áll előtte, szája flörtölő mosolyra
húzódott.
– Mi a fenét keresel te itt? – kérdezi, és a pisztolyra pillant, amit azimént
dugott a fogas kalappolcára.
– Sorry, zsaru. Itt voltunk egész közel egy bárban, és…
– Azt mondtam, hogy talán este találkozhatunk… – kezdi Jessica,
deeszébe jut, hogy a telefonvonal továbbra is él. Kikukkant az üres
lépcsőházba, beengedi Fubut, és kézbe veszi a mobilját. – Egy barát jött
látogatóba – súgja, és Fubut nézi, amint leveszi vizes kabátját, és a fogasra
akasztja.
– Világos.
– Köszönöm nektek – teszi hozzá Jessica, mielőtt lerakja a telefont.
– Munka? – Fubu leveszi a cipőjét, otthonosan begyalogol a
nappaliba,és lerogy a kanapéra.
– Nem azt mondtam? – Jessica kikap a konyhaszekrényből egy
poharatés megtölti csapvízzel.
– Elvesztettem a telefonomat – nevet hitetlenkedve Fubu.
– De hát nincs két órája, hogy üzenetet küldtél nekem.
– Ez az. És aztán eltűnt… Talán megfújták. Nem tudom.
– Hol? – kérdezi Jessica, és megissza a vizet.
– Egy bárban, Kamppiban. Elég vegyes társaság volt ott. A kurva életbe…
– És aztán úgy döntöttél, hogy idejössz. Nyilván tudod, hogy nem veszek
át feljelentéseket.
– Spekuláltam, hogy akár előbbre hozhatnánk a randit.
– Mindenesetre jobb állapotban vagy, mint legutóbb – ül le a kis
étkezőasztal mellé Jessica.
– Sorry. Eléggé be voltam szívva.
– Be bizony.
– Na, mi a helyzet?
 – Tessék?
– Maradhatok?
– Dolgoznom kell.
– Dolgozhatsz nyugodtan. Én meg akár tévézhetek. First Netflix. Then
chill – mosolyog szélesen Fubu, fején még mindig a Montreal Canadiens
piros-kék, nagy bojtos sapkája. Kapucnis pulóverének feltűrt ujja alól
kikandikál sovány, de izmos karja, rajta néhány szándékoltan ízléstelen
tetoválással.
Jessica leteszi a vizespoharat az asztalra, és a homlokát dörzsöli. Az elmúlt
huszonnégy óra kimerítő volt. Testének minden egyes sejtje tudja, hogy még
több következik. Hogy az ijesztgetésnek nincs vége. Teste és lelke kis
szünetért kiált, rövid kikapcsolódásért a valóságból. Hisz ezért jött fel Fubu.
Minden itt van tálcán. Tizenöt perc. Kész, passz. Valami mégsem stimmel.
Egy nap leforgása alatt annyi halált látott, hogy ezek után az élvezet nem
lehet helyénvaló.
– Sorry – áll fel Jessica csípőre tett kézzel. – Most el kell menned. Túl sok
a melóm.
Fubu túlzottan lebiggyeszti a száját, mint egy tragikus bohócfigura. Aztán
összecsapja a tenyerét, és meglepő fürgeséggel felpattan a kanapéról.
– Akkor kabát, kalap, tűnés a picsába. Neki az éjszakának – mondja,
éskitrappol az előszobába.
Pont ez a vonzó Fububan. Magabiztos, szinte arcátlanul rámenős. De
sosem kezd nyafogni, és elsőre megérti, hogy nem. Megszokta, hogy kap
egyet a pofájára. És ezzel együtt mást is.
– Csak azt nem értem… – mondja hirtelen, miközben felhúzza a cipőjét.
– Mit nem értesz?
– Miért kapálózol? Mi lenne, ha csak itt maradnék?
Jessica érzi, hogy fogyóban van a türelme. Fubu mégis nyafogós lett.
– Most menj!
– Mitől félsz?
– A kurva életbe!
Fubu mosolyog és bólint.
 – Okés. De emlékezz rá, zsaru, ha most innen a Storyville-be megyek,és
még két sört tankolok, és rákapcsolok… Egy majdnem olyan jó csaj, mint
te, biztos eljön velem. És akkor szomorkodhatsz. Itt malmozol egyedül,
közben meg valami német krimit nézel…
– Vállalom ezt a rizikót – mosolyog vissza Jessica.
– Hívj fel, ha meggondoltad magad – mondja végül elkomolyodva Fubu,
kinyitja az ajtót, és a homlokára csap. – Csakhogy nem tudsz felhívni, mert
nincs meg a telefonom.
Jessica elvesz egy tollat az asztalról, letépi egy régi újság sarkát, és felírja
rá a számát. Az ajtóhoz megy, megszorítja Fubu orrát, és a gallérja alá dugja
a cédulát.
– Soha ne add fel!
Fubu eltűnik a lépcsőházban. Jessica a csukott ajtónak támaszkodik, és
érzi, hogy hevesen ver a szíve. Mély levegőt vesz. Muszáj rendszereznie a
gondolatait. Dolgoznia kell. De épp most, évek óta először helytelennek érzi,
hogy visszamenjen a szomszéd lépcsőházba. A luxuskégli idegennek,
átláthatatlanul nagynak tűnik. Áthozza a számítógépét, és a garzonban fog
éjszakázni, úgyis azt feltételezi mindenki, hogy itt van.

LXII.

Colombano átnyújtja az étlapot a pincérnek, elfordítja a fejét, és a karóráját

kezdi bámulni. Jessica türelmesen várja, hogy az asztalról őrá emelje a
tekintetét. Ez elég lenne. Nincs mindig szükség szavakra, se szépekre, se
másmilyenekre. Sokáig volt egyedül, és már régen megtanulta, hogy minél
kevesebbet vár az emberektől, annál könnyebb minden. Colombano felnéz
az órájáról, és a szomszéd asztalnál ülő páron járatja a szemét. Egy apró jel,
egy utalás a melegre talán nem túlzott igény egy ilyen szép napon. Jessica
erős nyomást érez a mellkasában.
Néhány egymást követő estén Jessicán úrrá lett az érzés, hogy Colombano
egyedül akar lenni, hogy térre van szüksége maga körül, szabadon akar
lélegezni, és nélküle akar csinálni dolgokat. Az elmúlt hetek rendkívül
intenzívek voltak, és Jessica szeretné, ha együttélésük így is folytatódna,
annak dacára, hogy a rajongás és az újdonság varázsa lassanként elszáll, és
a másik hibái is feltűnnek már.
Apróságok, amiken Colombo néhány napja még szórakozva
elmosolyodott – Jessica döcögő olasz nyelvtana, állandó fotózása, és az a
szokása, hogy evés közben az ételt bámulja –, mostanra viccnek álcázott
szurkálódások tárgyává váltak. Jessica úgy érzi, mindössze pár nap alatt
egyik kategóriából a másikba került át: felnőttből visszaminősítették
gyerekké. Eddig koránál érettebbnek érezte magát Colombano
társaságában, azt gondolta, a férfi nemcsak a szépséget látja benne, hanem
az érdekes, intellektuális kihívásokat kínáló beszélgetőtársat is. Most
azonban Colombano úgy mereszti rá a szemét, mintha kényszerítve
lennének az együttlétre, és egy légüres, impulzusmentes térben kellene
egymást nézniük. De Jessica tudja, az ingadozó kedélyállapot nem annak a
jele, hogy Colombano ne szeretné. Anya ugyanilyen volt, és mégis teljes
szívéből szerette őt.
– Minden rendben? – kérdi végül Jessica, és sötétvörös ruhája
mellrészére pillant. Hamu hullott oda az előbb mellettük elhaladó idős férfi
szivarjából, de szerencsére nem hagyott nyomot.
– Miért kérded? – Colombano még mindig nem néz rá.
– Nem tudom – mosolyog bizonytalanul Jessica, de ez észrevétlen
marad. A bizonytalanság megmérgezi a kapcsolatot, ezt saját tapasztalatból
tudja: minél jobban nyafogtak utána a fiúk a gimnáziumban, annál kevésbé
érdekelték őt. Beharapja az ajkát, és Colombano vaskos kézfejére teszi az
ujjait.
– Hallgass ide, Jessica, drágám – szólal meg Colombano, és
szembogaralassan Jessica felé fordul. – Mint tudod, kedden teljesen új
repertoárral kezdünk… Ez egy hegedűduó. És nekem keményen
gyakorolnom kellene.
– Persze – mondja Jessica, miközben a pincér két borospoharat tesz
azasztalra, kinyitja az üveget, és kóstolót önt Colombano poharába.
Colombano nézegeti a bor színét, orrát mélyen bedugja a magas pohárba,
forgatja a poharat a borral, hogy az minden aromáját kiengedje,
figyelemmel kíséri a beltartalmat, a nyomot a pohár oldalán, és a végén
felhajtja az italt, ami láthatóan nincs rá nagy hatással. Megissza, de értésre
adja, hogy a lötty épphogy súrolja a lécet.
– Nem is tudod, milyen szívesen tölteném az időt a hercegnőmmel,
detökéletesen kell tudnom a darabokat – mondja hamarosan, és felemeli a
poharát, amibe közben újra töltött a pincér. A mód, ahogy kiejti a hercegnő
szót, egyáltalán nem hízelgő.
– Biztosan nagyszerűen fog menni – biztatja Jessica. Koccintanak. A bor
egészen elfogadható. Az étterem mellett egy nagy német juhászkutya lépdel
el, gazda nélkül. – Akarsz kérdezni tőlem valamit?
Colombano kérdése olyan, mint derült égből a villámcsapás. A férfi
tekintete Jessica szemébe mélyed.
– Tessék?
– Tudom, hogy akarsz kérdezni tőlem valamit. – Colombano
mosolyában van valami utálatos, talán egy kevés káröröm.
– Nincs semmi…
– Hagyjuk abba ezt a színjátékot. Légy őszinte, jó? Láttam, ahogy
lopakodsz a lakásban, és lázasan kutatsz információmorzsák után. Hogy ki
vagyok. És hogy ez – a mi kettőnk dolga itt – mi lehet. Mi lehet belőle –
mondja Colombano, és az asztal közepére nyomja az ujját. Szavai a
támadástól függetlenül nem agresszívak. Hiányzik belőlük a fenyegetés, s így
közönyösen hangzanak. Ez még rosszabb.
– Lopakodom?
– Igen. Settenkedsz. És ez teljesen oké. A kíváncsiság teljesen oké.
Ezfontos neked. Mert hiszen itt vagy, pedig már hetekkel ezelőtt tervezted,
hogy elutazol.
– Én tényleg… – mondja Jessica, de Colombano olyan erővel teszi
atenyerét az asztalra, hogy a vörösbor táncolni kezd a poharakban.
– Tényleg. Tényleg. Ne legyél ilyen baromi kedves, oké?
Jessica úgy érzi, megbénult, és nem tudja, hogyan reagáljon. Nézi
Colombano céltudatos, komoly, nyugodt arcát.
 – A világ rossz hely… – folytatja a férfi. – A világ rideg. Elég bátornakkell
lenned, hogy kiderítsd a dolgokat, amikről azt akarod, hogy kiderüljenek.
Nem szabad cincogni, mint egy kisegér.
Jessica a borospohár talpát babrálja. A tekintet, amelyre úgy vágyott az
imént, gyámkodóvá és nyomasztóvá vált. A köztük lévő korkülönbség most
először fordul ellene és hoz létre olyan helyzetet, amelyben csak az egyik fél
tud tanulni a másiktól. Ostobának érzi magát, nemcsak azért, mert tudja,
Colombanónak legalább valamelyest igaza van, hanem mert annyit várt
ettől az estétől. Új ruhát vett magának a Marina Rinaldinál, olyan frizurát
csinált, amiről azt gondolta, tetszeni fog, és új parfümöt permetezett a
nyakára.
– Hogy ízlik a bor? – kérdezi Colombano, és a gyors témaváltás
egyidejűleg jelent megkönnyebbülést és csalódást Jessicának.
– Jó.
– Hát persze – nevet fel Colombano. Jessica szúrást érez a
gyomrában.Colombano másfelé néz, a teraszon vacsorázókra. – Holnap
nálam próbálunk – mondja végül, és leteszi az asztalra üres poharát. – Tehát
ha például autót akarnál bérelni és a szárazföldre kirándulni… A holnapi nap
alkalmas lenne rá.

LXIII.

– Toxoplazmózis? – kérdezi Jessica, a füle és a válla között tartva

telefonját, miközben leszakít a tekercsről egy darab WC-papírt.
A konferenciahívás többi résztvevője: Jusuf, Rasmus, valamint Sissi
Sarvilinna patológus. A háttérben Jusuf autójának zúgása és Rasmus lelkes
pötyögése hallatszik. Sarvilinna Jessica elképzelése szerint kifejezéstelen
arccal áll a krómkoporsók között, fején az érintés nélküli telefonálás
fülhallgatójával.
– Úgy gondoljátok, hogy az elkövető indítéka valahogy kapcsolódik
azáldozat disszertációjának témájához? – kérdezi gépiesen Sarvilinna,
megerősítve ezzel Jessica iménti elképzelését.
 – Őszintén szólva fogalmunk sincs róla. De ha Lea Blomqvist több
évetfordított a kérdéses téma kutatására, nem akarjuk kizárni ezt a
lehetőséget – válaszolja Jessica. Feláll az ülőkéről, lehajtja a fedelét, és úgy
dönt, majd később húzza le vécét, hogy az öblítés ne hallatsszon be a
telefonba.
A zúgást és a pötyögést egy pillanatig mély sóhajtás kíséri.
– Lea Blomqvist nem volt orvos, így nem egészen értem, miért
választotta témának…
– Please, Sissi. Takarékoskodjunk mindannyiunk idejével – mondja
Jessica, rögtön meg is bánva szavait. Olyan sok másodperc telik el, hogy
ellenőriznie kell, vonalban van-e még az igazságügyi orvos szakértő.
– Halló, ott vagy…
– A toxoplazmózis parazitás fertőzés – sistergi Sarvilinna, mintha
csakarra várt volna, hogy félbeszakíthassa Jessicát. – Tulajdonképpen a
legáltalánosabb fajtája. Például nyers hústól vagy macskaürüléktől lehet
megkapni.
– A kurva életbe! Nem úgy hangzik, hogy ebből valami hasznunk lenne–
dünnyögi Jusuf rosszkedvűen.
Jessica a tükör előtt áll, füléhez tartva a telefont. A tükörből nézi a
fürdőkádat és az ott lógó fekete zuhanyfüggönyt. El tudja képzelni a zuhany
zubogását, és magát, amint a kádban ül, vizes haja az arcára tapad.
– Hogy függ ez össze az agresszivitással? – kérdezi Jessica, és
gyorsanlevegőt vesz.
– Őszintén szólva nem vagyok benne egészen biztos. Talán el
kelleneolvasni a disszertációt – jelenti ki Sarvilinna, és a többiek tudják, ő
nem viccel.
– Okozhat agresszivitást?
– Az infekció tudtommal gyakorlatilag csak a magzatra és olyan
személyre veszélyes, akinek eleve gyenge az immunrendszere. Mint például
az AIDS-betegeknek. Olvastam valahol, hogy a gyermekként megkapott
infekció eltérő agyi tevékenységhez vezethet. De ez számos más betegség
esetében is így van.
 Jessica néhány lépést tesz a fürdőkádhoz, megfogja a műanyag függönyt
és oldalra húzza.
– Oké, köszönöm, Sissi. – Jessica látja, hogy a nő neve egy pillanatmúlva
eltűnik mobilja kijelzőjéről.
– Nem hangzott túl relevánsnak – kételkedik Rasmus. Most szólal
megelőször a rövid beszélgetés során.
– Még nem tudjuk, mi releváns – sóhajt Jessica. – Hol vagy, Jusuf?
– Sörnäinenben. Útban Kulosaari felé. Ott már megvan a kézzel
írtbeszámoló arról, amit a szomszédok mondtak.

LXIV.

Nina Ruska a feje fölött a lapockája felé nyújtja az ujját, másik kezével a
könyökét nyomja. A deltaizom jólesően nyúlik. A karja és a nyaka is merev
még a tegnapelőtti mérkőzés miatt. Azóta, hogy utoljára feküdt arccal a
tatamin, nyakán az ellenfél csuklójával, már bő egy év telt el. Az
izomfájdalmon és a merevségen kívül az a keserű tény is bosszantja, hogy
egy nálánál tíz évvel fiatalabb rendőr győzte le a kelet-finnországi
kapitányságról. Ráadásul elég fölényesen.
– Az anyag, amit keresünk, nem tiopentál – mondja Mikael, és
megfordul a székével. Az emelet egyik utolsó vonalas telefonjának kagylóját
szorította a melléhez, és most az asztalra teszi.
– Hogy érted?
– A laborral beszéltem. Tiopentál-nátriumot keresünk. Ez
tiopentálláalakul a szervezetben.
– Mit mondtak még? – engedi le lassan oldalra a kezét Nina.
– Mindent felírtam, várj! – Mikael felemeli a noteszét az asztalról. –
Három anyag… Először is a tiopentál-nátrium elkábítja az áldozatot. Ez
kevesebb mint egy perc alatt történik…
– De ezt már megtette a kloroform, nem? – kérdi Nina. – Elájult tőle.
 – Igen. Nem tudták teljes bizonyossággal megmondani az okát,
miérthasználták mindkét anyagot az áldozatoknál, de van egy egészen jó
elméletük.
– Ami?
– A kloroform a légutakon jutott be az áldozat szervezetébe. A
többianyagot egyenesen az erekbe adták. A laborban arra tippelnek, hogy a
kloroformos altatást használták elsőként, így könnyebb volt az áldozatokat
kezelni. A kanült, amin keresztül a többi anyagot adagolták, pokolian nehéz
bekötni, ha a beteg ellenkezik.
– Van értelme – mondja Nina.
Mikael előszedi a fiókjából rágógumis zacskóját.
– Aztán tiopentál-nátriumot fecskendeztek az érbe, ami
megerősítetteaz öntudatlan állapotot. Aztán pankur… – Mikael néhány
rágógumipárnácskát dob a nyelvére, és a jegyzetei fölé hajol –
pankuróniumbromidot. Ez egy izomrelaxáns, ami megbénítja a
légzőszerveket. És végezetül kálium-kloridot adtak, ami szívbénulást okoz.
– És ezt a három anyagot a kanülön keresztül adagolták az érbe?
– Igen. A kézfejen látható véraláfutások erre utalnak.
– Ehhez azért valamennyi tudás szükséges. És talán valami felszerelésis:
gyógyszeradagoló tasak, infúziós állvány meg ilyesmi?
– Bizony. Az anyagokat nemcsak hozzávetőlegesen spriccelték be
azáldozatok vérkeringésébe, hanem pontosan lemérték a mennyiségeket. A
Maria Koponen és Lea Blomqvist vérében talált anyagtartalmak szinte
azonosak. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyógyszereket a súlyuk szerint
adagolták. Az áldozatokat tehát valószínűleg lemérték, hogy pontosan a
hatékonynak ítélt mennyiséget tudják beadni nekik. A mérgezőjük tehát
azonkívül, hogy be tudta kötni a kanült, a halált okozó adagot is pontosan ki
tudta számolni.
– Te mondod ki, vagy én?
– A tettes orvos volt.
– Vagy ápolónő.
– Vagy állatorvos.
 Nina és Mikael egy pillanatig egymást nézik, ugyanúgy, ahogy néha
szeretkezés után: elgondolkodva és szótlanul. Most azonban mindketten
kizárólag a vizsgálandó ügyre gondolnak.
– Vagy pedig nem – mondja végül Nina, és karba teszi a kezét. – A
beavatkozáshoz tulajdonképpen nincs szükség többéves specializációra. Az
instrukciók valószínűleg megtalálhatók a varázslatos interneten.
– De egy egészségügyi szakember lényegesen könnyebben fér
hozzáilyen anyagokhoz.
– Miért lennének a kórházakban halálos mérgek?
– Valójában egyik anyag sem méreg. A tiopentált altatónak használják,a
pankur… pankurónium-bromidot is, ezt viszonylag egyszerű anesztéziát
igénylő esetekben is. Megtalálhatók minden kórházban.
– És a kálium-klorid?
– E508.
– Tessék?
– Adalékanyag. Megtalálod a fagyasztott pizzában is a sarki boltban.Kis
adagban még egészséges is.
– A francba. Akkor talán nem is olyan könnyű az anyagok nyomárajutni
– töpreng Nina.
– Talán. Talán nem. Most már tudjuk, hogy a tetteseknek nem
feltétlenül kellett a feketepiacra támaszkodniuk. Ami az első két vegyszert
illeti, a kórházak nagyon pontos nyilvántartást vezetnek róluk.
– És Maria Koponen munkahelye? A Neurofarm? Hiszen ott
gyógyszereket gyártanak…
– Azt az alternatívát kizárhatjuk – mondja Mikael, és az asztalról átnyújt
egy printet Ninának. – A cég neuroleptikumokat, vagyis antipszichotikus
gyógyszerhatóanyagokat készít, amiket tablettákat gyártó vállalkozásoknak
ad el. Itt a lista.
Nina egy pillanatig nézi, aztán csalódottan sóhajt.
– És Torsten Karlstedt meg Kai Lehtinen? – veti fel Nina. Feláll a székéről,
és a falhoz megy, amelyen fényképek, öntapadós jegyzetlapok és papírívek
kontrollált káosza uralkodik. Jobban a táblához nyomja a férfiak fotóit
rögzítő celluxot. – Számítástechnikai vállalkozó és építésvezető. Van
valamelyiküknek bármi kapcsolata kórházakkal vagy gyógyszerraktárakkal?
– Azonnal utána kell nézni – mondja Mikael, és ismét füléhez emeli
avezetékes telefon kagylóját. Mielőtt hívná a számot, Ninára néz, akinek az
arcán nyilván látni, hogy ebben a másodpercben nem az ügyön jár az esze.
Nina szereti a munkáját. Amikor elmerül egy ügyben, gyakran olyan az
arckifejezése, mint a kitűnő érdemjegyre törekvő érettségizőé:
elgondolkodó, nyugodt és céltudatos. Most azonban sugárzik róla a
gondterheltség.
– Jessicára gondolsz? – teszi le Mikael a kagylót. Nina bólint, és
csípőretett kézzel megáll a munka- és ötlettérkép előtt. – Jessica tud
vigyázni magára – folytatja Mikael.
– Ebben nem kételkedem, de… Valaki túl közel van. És ez
borzalmasérzés.
– Megoldjuk ezt az ügyet.
– Gondolkodtál valaha is azon, hogy gyilkosságot madártávlatból
vizsgálni egyfajta luxus? Hogy kiváltság volt megoldani olyan problémákat,
amelyek nem… reaktívak. Dinamikusak. Olyan
problémákat, amelyek nem változnak aszerint, ahogy követjük a nyomra
vezető jeleket.
– Nem, de értem a lényeget. Ez sajnos nem olyan ügy.
– Nem. Nem olyan. Ez minden, csak nem olyan. Ez olyan, mint
egykibaszott szuperbaktérium, amelyik az antibiotikumok ellenére él és
fejlődik.
– Mi vagyunk az antibiotikumok?
– Hűha, értetted a metaforát.
– Te érted ezt a metaforát? – kérdezi Mikael bizalmaskodó hangon,
ésujjaival félre nem érthető gesztust tesz.
– Bohóc vagy, Micke. Intézd el azt a kibaszott telefont – mondja Nina,és
eltűnik a folyosón.

LXV.
Az autó vakító fényeivel szemben az egyenruhás rendőr szemellenzőként
emeli fel a kezét. Jusuf a középkonzolon lévő cigarettásdobozért nyúl, de
eszébe jut Erne, a szörcsögő légzése, aminek olyan a hangja, mintha egy
műanyag csövet fémkefével dörzsölnének belülről, és úgy dönt, mára már
eleget szívott.
Nem állítja le a motort. Koponenék házán és az előkerten járatja a szemét,
meg a szomszédos és a szemközti telkeken. Néhány ház régi, de a többségük
új, leválasztott telkekre túlnyomórészt vakolt betonból és üvegből épült
fényűző villa. Az utcában lévő épületek közül egy sem vált tulajdonost millió
euró alatt, Koponenéké pedig kétségtelenül több millióba került.
Jusuf a magasba ívelő domboldalt nézi. A tetején ott áll az idős nő nagy
faháza, amely a Múmin-házat juttatja eszébe. Nem azt a japán rajzfilmekből
ismert kerek, kék tornyot, hanem a villaszerűbb verziót, amelynek a
makettjét maga Tove Jansson építette. Jusuf rendőrfőiskolás korában látta
a Tamperei Művészeti Múzeumban. Egy napsütéses szombati napot töltött
ott kilencéves húgával. Nezha most tizenhat éves, és már nem szereti a
múminokat. És mást sem nagyon. Jusufnak tulajdonképpen fogalma sincs
arról, mit szeret Nezha, és mit vár az élettől. Már egy jó ideje, hogy alaposan
elbeszélgettek. Jusuf nem ismeri már Nezhát úgy, mint régen. Nem is
emlékszik, mikor kapott utoljára rendes választ a húgától, amikor
megkérdezte tőle, mi újság. Olyat, ami elárul valami valóságosat a
válaszadóról.
– Halló!
Jusuf felocsúdik a gondolataiból. Az ajtó mellé szinte észrevétlenül egy kék
overallos rendőr lépett. Nem ismerős Jusufnak. Kopog az ablakon.
Jusuf kinyitja az autó ajtaját.
– Yes?
– Hmm… Ugye a gyilkossági csoporttól vagy?
– Igen. – Jusuf a biztonság kedvéért felmutatja a személyi kártyáját.
– Rendben. Csak ellenőrizni akartam…
– Hogy nem hajt-e be egy random nigger a tetthelyre – hunyorít Jusuf,és
leállítja a motort.
– Nem, hanem… – nyel egyet a rendőr, de Jusuf mosolyát látva elhallgat.
 – Csak vicceltem. Értem a helyzetet. Ezen a tetthelyen fura
alakokólálkodnak – mondja Jusuf, aztán mégis felkapja a
cigarettásdobozt, és kilép az autóból.
A jeges szél dermesztően hideggé teszi a levegőt, a hőmérséklet is megint
fagypont alá zuhant.
– Koivuaho – mutatkozik be a rendőr, és kezet nyújt Jusufnak.
– Pepple – üdvözli Jusuf is, és rágyújt, aztán cigarettát tartó
ujjávalkérdőn mutat a férfira. – Koivuaho? Nem éppen te voltál tegnap
elsőként a helyszínen?
– De, én voltam – húzza fel jobban a kesztyűjét Koivuaho. –
Megmutattam a helyeket Niemi főnyomozónak. Idejön?
– Nyilván nálad van a beszámoló a szomszédok válaszairól.
– Aha. De nincs legépelve. – Koivuaho összehajtott papírlapokat szedelő
overallja mellzsebéből. – Elmentünk minden házhoz, néhány száz méterre
mindkét irányban. Csak egy volt üresen egész nap. És a nyilatkozatok egy
részét már tegnap összegyűjtöttük. Mint Adlerkreutz asszonyét is – folytatja
Koivuaho fázósan, megtörli az orrát, és az utca túloldalán lévő faházra
mutat. A Múmin-házra, amelynek felső emeleti hálószobaablakából nem
egész egy napja Jessicával kémleltek kifelé.
– Vagy úgy, Adlerkreutz? – mosolyodik el akaratlanul Jusuf.
Koivuaho bólint, és elfogadja a Jusuf által kínált cigarettát. Egy pillanat
múlva mindkettőjük ujjai között rövid papírtekercs izzik.
– Vannak csemegék? – kérdezi Jusuf, és rövid sercegésekkel fújja ki
afüstöt. A fagy teltebbé teszi a füstkarikákat.
– Senki nem vett észre semmi rendelleneset. Vagy gyanús
személyt.Senki nem emlékszik, hogy látta volna Maria Koponent a nap
során, és még Roger Koponent sem elindulni az autójával az udvarról tegnap
reggel. Az egész utca mély álomba merült.
– Hát ezért senkit sem lehet vádolni – veszi át Jusuf a
papírkötegetKoivuahótól.
A rangidős rendőr alacsonyabb nála, de sokkal testesebb. Arcán olyan
durva a borosta, hogy vattadarabokat lehetne ráaggatni. Mintegy tíz évvel
lehet idősebb Jusufnál, rendőrként pedig garantáltan jóval tapasztaltabb. És
mégis csak járőröző rendőr. Jusuf tudja, hogy korántsem akar mindenki
főnök lenni, még nyomozó sem, de nem győz csodálkozni azon, hogy olyan
sokan szeretnek kisbuszt vezetni, bírságolni és részegeket szállítani. De
Koivuaho tekintetében nincs egy cseppnyi keserűség vagy irigység sem, és
Jusuf nem fedez fel a viselkedésében öltözői humornak álcázott rasszizmust
sem, amit különböző variációiban el kellett tűrnie egész pályája és élete
során.
– Köszönöm. Átnézem ezeket – mondja Jusuf, és nagy ívben Adlerkreutz
asszony sövényének tövébe pöcköli a csikket. – Ja, és melyik az a ház, ahol
nem volt senki otthon?
– Fel van írva a papírra. A 12-es számú ház – válaszolja
Koivuahocigarettával a szája sarkában, és a zárószalagokon kívülre mutat. –
Régi, nagy, vörös téglás ház. A kapun a Von Bunsdorf név olvasható.

LXVI.

A 12-es számú ház néhány száz méternyire van, Jusuf úgy dönt, hogy gyalog
megy oda. A meleg autóban ülve a sapka és a kesztyű fölöslegesnek tűnt, de
most, hogy már öt perce ki van téve a jeges szél kényének-kedvének,
hirtelen hiányozni kezdenek. Hiba volt a műszerfal és a szélvédő között
hagyni őket.
Egy piros-fekete dzsekit viselő kövér férfi jön vele szembe, aki apró kutyája
pórázát a csuklója köré tekerte. Az utca jobb oldalán nagy telek kezdődik,
ennek végében díszeleg a vörös téglás ház. Jusuf megáll és felemeli a kezét,
amikor a férfi a kutyájával mellé ér.
– Bocsánat. – Jusuf ismét előveszi a személyi kártyáját. – Rendőrség.
A férfi magához húzza a kutyát, összevonja a szemöldökét, és mohón
megfogja a kártyát, amelyet Jusuf a kezében tart. Hosszasan és elmélyülten
nézi. Nem, seggfej. Nem hamisított.
– Normális körülmények között nem álltam volna meg beszélgetni,
dekivételt teszek – mondja aztán, és Jusuf nem érti, mire utal a kivétellel.
 Arra-e, hogy ő rendőr, vagy hogy ebben az utcában két emberölés történt
éppen? – Szörnyű eset. Kiderítettek már valamit?
– Erre lakik? – dugja vissza a zsebébe a kártyáját Jusuf.
– Elég közel – válaszol a férfi, és arra int a fejével, amerről jött.
– Követi a híreket.
– Kulosaari kis hely. Nincs már itt olyan közösségi szellem, mint régen,
jó, ha a szomszédok köszönnek. De hát Koponenéket mindenki ismeri. A
ház üresen állt, mielőtt megvették. Mennyi idő telt el azóta?
Két év? Három?
– Meddig állt üresen?
– Az építése óta. Egy helyi építész tervezte magának, de szinte rögtönaz
elkészülte után elvált, és áruba bocsátotta. Nagy parti telek egy ilyen
helyen, nagy ház… Úgy emlékszem, egészen ízléstelen volt az ára. Talán
négy.
– Millió?
– Nem, hanem ezer – nevet fel a férfi, és újra közelebb rántja a kutyát.–
Persze hogy millió. Aztán engedtek belőle félmilliót. És később többet.
Nem hinném, hogy Koponenék akár hármat is fizettek volna érte. Bár
honnan tudhatnám…
– Értem – bólint Jusuf, és azt fontolgatja, érdemes-e leírnia mindezt.
A favágódzsekis férfi borzalmas embernek látszik. Olyannak, aki azt
képzeli magáról, hogy tud dolgokat, de aki a valóságban – jelen esetben
Jusuf bosszúságára – semmi érdekeset nem tud.
– Itt a forróvonal száma. Hívja fel, ha valami eszébe jut. Bármi –
kériJusuf, és egy névjegyet nyújt át a férfinak. Ez az utolsó előtti.
A férfi nézi, és hangosan felnevet. Jusuf csak találgatni tudja, miért. Aztán
elkomolyodik, kutyakakizacskót szed elő a zsebéből, és meglepően
udvariasan további szép estét kíván Jusufnak.
Micsoda őrültek! Az egész szigetet be kéne keríteni.
 LXVII.

Von Bunsdorf.
Jusuf néhányszor megnyomja a csengőt. Miután választ nem kap, megfogja
a díszes kilincset, csak hogy megállapítsa, nincs bezárva a pattogzó festékű,
sötétzöld fémkapu. Mellette automatikus kocsibehajtó, és egy régi típusú
biztonsági kamera.
Az előkert meglepően nagy. A kerítés mellé sűrű tujasövényt ültettek.
Jusuf felfelé sétál az aszfaltozott kocsiúton, és az előtte magasló vörös téglás
épületet nézi: fehér ajtó- és ablaktokok, fekete fazsindelyes, meredek
nyeregtető, hosszú kémény. A bejárati ajtóhoz alacsony lépcsőfokok
vezetnek. Az épület egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy helsinki családi ház;
sokkal inkább emlékeztet egy angol vidéki arisztokratakúriára. A kocsiutat
alacsony almafák szegélyezik, mögöttük legalább két autó számára elég,
nagy garázs rajzolódik ki. Keréknyomok nem látszanak a hóban, de a Jusuf
cipője alatti vékony hóréteg arról árulkodik, hogy az utat a tegnapelőtti
hóvihar után hóekével megtisztították. Valaki itthon volt nemrég. Talán itt
van most is. Legalábbis az emeleten éles fény világít.
Jusuf felmegy a rövid lépcsőn, és megáll az ajtóban, melynek felső, íves
részét fehér dísztéglák keretezik. Az ajtó közepén ököl nagyságú vas
oroszlánfej, szájában kopogtató. Csengő nincs, ami elég logikus, ha a
látogató már csöngetett a kapunál. Jusuf megfogja az oroszlán harapta
karikát, és háromszor kopog. Vár. Ajtót azonban senki sem nyit.
Ekkor rezgést érez a zsebében. Sms Jessicától. Hívj, amikor tudsz. Jusuf
lezárja a kijelzőt, és az állához nyomja a telefont. Von Bunsdorfék –
akárhányan is vannak a rezidencián – nincsenek itthon. Holnap eljöhetne
újra ő vagy valaki más. Vagy ki lehet deríteni a számot, és telefonálni a
tulajdonosnak. Bár aligha látott valamit. Koponenék háza messzebb van, és
a tujabokrok hadserege mögül még az utcára is nehéz kilátni.
Jusuf zsebre dugja a kezét, és lemegy a lépcsőn. Jessicát hívja, de tekintete
megakad valamin, amit az előbb nem vett észre. Visszateszi a mobilt a
zsebébe, és az ujjait tornáztatja. Mi a picsa?! Távolabb az udvaron egy
térdmagasságú, kövekből álló tákolmány van, mint valami kis Stonehenge.
Közepén alacsony, szarvas fejű figura. A letisztított útról lelép az udvarra,
amelyet több tíz centiméteres hóréteg borít. Felülete egyszer már elolvadt,
és ismét megfagyott. Jusuf roppanásokat hall a lába alatt, és úgy érzi, mintha
minden lépése egy hatalmas crème brûléeedénybe süllyedne.
A hóban caplatás után Jusuf leguggol a kövek elé, megszemléli a méter
nagyságú szobrot, és rájön, hogy az egy szökőkút. A görbe szarvak egy
kecskefejen vannak, amely félig csupasz emberi testben folytatódik. A lény
jobb keze úgy emelkedik, hogy a kar derékszöget alkot, a mutatóés a
középső ujj pedig felfelé mutat. Nyakában pentagram lóg. A lábfejek helyén
paták vannak.
Jusuf megfogja a szobor szarvát, megrázza, és megállapítja, hogy szilárdan
áll a helyén. Nézi a kecske vad szemét, a nyakában lógó szimbólumot, és érzi,
hogy hideg hullám fut végig a testén. Körbepillant. Az emlékművet pontosan
az udvar közepén állították fel. Jessicára gondol; mi mindent kellett
tapasztalnia ennek a rövid nyomozásnak a során! Hogy éppen Jessica lenne
itt, ha nem parancsolta volna haza Erne. Jusuf nyel egyet. Kínzóan tudatában
van annak, hogy soha semmi sem véletlen. Egyetlen gyilkossági
nyomozásnál sem, ennél az ördögi kirakójátéknál meg különösen nem. Jusuf
az udvaron guggol, amelyet csak a fehér hótakaró és az utcai lámpák tuják
fölött beszűrődő fénye világít meg. Hihetetlenül védtelennek érzi magát.
Felnéz az ablakra, látja, hogy bent ég a villany. Aztán a kőből faragott, félig
kecske, félig ember démonra pillant, amelynek halott szemei a házra
merednek.

LXVIII.

Néhány örökkévalóságnak tűnő perccel később Jusuf hallja a fémkapu

kilincsének koppanását, és két egyenruhás rendőrt lát belépni az udvarra.
Az elsőben felismeri Koivuahót. Kissé előrehajolva halad, mint az amerikai
fociban a sípszóra váró támadó falember.
 – Mi a helyzet? – kérdezi Koivuaho Jusufhoz érve. A másik rendőr
akocsiúton maradt, és óvatosan lépked a garázs felé.
– Nem tudom. De rossz érzéseim vannak – áll fel Jusuf. Talpa fáj
ahosszas lábujjhegyen guggolástól, a hideg szél érzéketlenné tette a fülét.
Koivuaho a kőszobrot nézi.
– Értem – nyugtázza.
– Korábban csak a kapunál voltatok? – kérdezi Jusuf, és mikor Koivuaho
bólint, folytatja: – Láttátok, hogy ég fent a villany?
– Nem tudom megmondani. Az utcáról nem látni az egész házat.
Azonkívül akkor még világos volt…
– Oké. – Jusuf a kézfejével megtörli az orrát, és int Koivuahónak,
hogykövesse.
Jusuf és Koivuaho kilábalnak a hóból, és a ház letisztított bejáratához
indulnak.
– Valaki nemrég kotorta el itt a havat – súgja Koivuaho.
– Szerintem is.
Jusuf körbenéz, és most látja meg, hogy az ajtó fölött, a tető szélén
ugyanolyan kamera van, mint a kapunál. Ha van valaki a házban, akkor oka
lehet nem beereszteni a rendőröket. A fiatalabb rendőr még mindig a
garázsnál áll, és figyel.
– Mit tegyünk? – kérdezi Koivuaho.
– Nem tudom. Egy sátánista szobor még nem ad okot arra, hogy
berúgjuk az ajtót.
– Ez világos.
– Mondd a társadnak, hogy várjon itt elöl. Mi megkerüljük a házat.

Jusuf megriad a kemény hó ropogásától, ami minden lépését követi. A ház

oldalsó falán több ablak van, de mindegyik sötét és elfüggönyzött. A sarok
után a hátsó udvarra érnek, amely jóval kisebb az almafákkal benépesített
előkertnél.
– Nézd! – súgja Koivuaho.
– Az istenit!
A havas udvar közepén egy másik szarvasfejű áll.
 Jusuf rövid ideig fontolgatja a lehetőségeiket. Bűncselekmény gyanúja
nélkül magánterületre hatoltak be. Másrészt a szobrok nyilvánvalóan jelzik,
hogy a ház lakói valamilyen formában kapcsolódnak az ügyhöz. Ez a napnál
világosabb.
Jusuf a ház felé fordul. A hátsó udvar teraszára nagy üvegajtó nyílik.
Megfogja a pisztolyát, és óvatosan az ajtóhoz lépked. A függöny félre van
húzva, de nehéz belátni. A nagy, kandallós szoba koromsötét. Az üvegajtón
azonban van valami szokatlan. A belső felületén pókhálószerű mintázat
látható. Mintha ki akarták volna törni az üveget. Jusuf az üveghez nyomja a
fejét, kezét a halántékához emeli, hogy belásson. A fehér márványpadlón
fekete foltok vannak, amelyek alaposabban nézve nem is simák, inkább
egyenetlen, háromdimenziós tárgyak. Különböző nagyságúak és formájúak.
Kövek.
– Koivuaho! – szól Jusuf keményen, és hallja, ahogy a rendőr bakancsa
gyors tempóban szántja a havat. Jusuf felidézi Rasmus listáját a Roger
Koponen könyvsorozatában elkövetett gyilkosságokról. Álmában is tudná.

I. könyv
Egy nőt vízbe fojtanak
Egy nőt megmérgeznek
Egy férfit megköveznek

– Zseblámpát! – nyújtja a kezét Jusuf, mint a fogorvos az

asszisztensének.
Koivuaho fekete kézilámpát vesz le az övéről.
Éles fénycsóva pásztázza a sötét szobát, a padlót, ami tele van kövekkel.
Bent ülőgarnitúra a kandalló előtt, és egy fotel, amely körül a legtöbb kő van.
És most Jusuf egy villanást lát valamiből, ami a fénylő szőrcsomókból ítélve
valakinek a feje búbja lehet. Egy zöld fotel háttámlája mögül tűnik elő.
– Kérj egy másik járőrt! És felszerelést, amivel be tudunk menni aházba
– súgja Jusuf, miközben a fém ajtókilincsre teszi a kezét.
 Az ajtó zárva, az ablaktáblák pedig betörésbiztos páncélüvegből vannak.
Erre azokból a mintázatokból következtet, amelyeket a kövek becsapódásai
hagytak az üveg belső felületén.
Koivuaho kézbe veszi a szolgálati rádiótelefonját.
 LXIX.

Erne Mikson erősebben az oldalához szorítja a karját, de az össze nem tűzött

papírcsomó már a padló felé tart. Zabolátlanul hullanak le és csúsznak
szerteszét a laminált padlón, egyre nagyobb összevisszaságban.
– Kurat! A picsába! – szitkozódik fennhangon Erne, és ha nem lenne
ilyen kaotikus a helyzet, biztosan elmosolyodna kétnyelvű kitörésén.
Letérdel és összeszedi a papírokat. A tüdeje minden előrehajlásnál
összenyomódik. A vér az eddiginél könnyebben tolul a fejébe. Ujjhegyei
érzéketlenné válnak.
– Várj! Segítek – mondja Mikael néhány gyors lépést téve. Éppen
afolyosóról nyíló férfimosdóból lépett ki.
– Ne! – tolja félre Erne. – Ne, Micke!
– Oké, oké. – Mikael távolabb húzódik, és csípőre teszi a kezét.
Erne összegyűjti a papírokat, és a rendezetlen, minden irányba meredező
kupacot a hóna alá gyűri.
– Valami baj van? – kérdezi Mikael, miután hagyta Ernét egy
darabiglihegni.
– Igen. Hívd Ninát és Rassét a tárgyalóba. Azonnal!
– Lázas vagy? – kérdezi Mikael.
– Hogyhogy?
Mikael a padlón heverő lázmérőre mutat, arra a helyre, ahol Erne az előbb
térdelt. Erne úgy érzi, jeges borzongás fut végig a testén. – Nem, az istenit.
Csak a zsebemben maradt… – Okés – bólint Mikael, és távozik.
– Jusuf hívott az előbb – mondja Erne, miközben Rasmus behúzza
azajtót. – Megvan az ötödik holttestünk. Egy otthonában, Kulosaariban a
foteléhez kötözött és halálra kövezett idős ember. Mindössze néhány száz
méterre Koponenék házától.
– Ki az? – ráncolja a homlokát együttérzőn Mikael. – Albert von
Bunsdorf.
– Nem mond semmit. De arisztokratának hangzik.
 – Így van – sóhajt Erne, és igyekszik egy kupacba rendezni az asztalonaz
imént szétszóródott papírokat. Mikael, Nina és Rasmus mellette állnak; túl
izgatottak ahhoz, hogy leüljenek.
– Mi egyebet tudunk az áldozatról? – kérdezi Nina.
– Hetvenes özvegyember. Egészségügyi tanácsos. Nyugdíjba vonult
pszichiáter. A gyilkosság elkövetési módján kívül az udvarán lévő
kecskeszobrok is összekapcsolhatják az üggyel.
– Mutasd! – kéri Mikael.
Erne átlapozza a papírokat. Aztán megtalálja a printet, amelyen néhány,
vakuval lőtt fotó látható a kőszobrokról. Odanyújtja a papírt a triónak.
– Baphomet – mondja Rasmus halkan.
– Mi?
– Ahogy sejtettem. Jessica azt mondta, hogy az alak, akit a jégen
látott,felemelte az egyik kezét. De a kéz nem volt ökölbe szorítva, hanem
éppen így, mint a szoboré. Jessica ezt nem látta, mert annyira messze volt…
– Várj, várj, várj… Lassíts egy kicsit, Rasse! – szól neki nyersen Mikael.–
Sebamed?
– Baphomet. Ez egyfajta ősi istenség, de az általános véleménnyel
ellentétben tulajdonképpen semmi köze a sátánizmushoz. Az eretnekséghez
igen, tehát feltételezhetjük, hogy von Bunsdorfot ennek imádatáért
büntették meg – magyarázza Rasmus. Egy pillanatig néma csend ereszkedik
a szobára.
– Két szobor volt. Egy az előkertben, egy a hátsó udvaron. Úgy
lettekfelállítva, hogy a házra nézzenek – közli Erne, mire az asztal sarkánál
nyugtalan beszélgetés kezdődik.
– Ezeket a gyilkosok hozták… – kezdi Nina.
– Jusufnak az a véleménye, hogy a nyomokból ítélve a szobroknak
márlegalább néhány napja a helyükön kellett lenniük. Talán a tegnapelőtti
hóvihar előtt hozták őket.
– Mióta halott a férfi?
– Hamarosan megtudjuk a halál pontos idejét. De a holttest teljes rigor
mortisa arra utal, hogy az áldozatot 9–14 órával ezelőtt ölték meg.
 – Tehát a szobrokat simán oda lehetett hozni… – kezdi Mikael,
deelhallgat, mert Rasmus torkát rikácsoló hang hagyja el. Mindenki felé
fordul. Fekete pulóverjének válla tele van korpával.
– A pokolba is, hát nem hallotok? – tör ki Rasmus, és a
halántékátdörzsöli. Erne Ninára pillant, aki akaratlanul elmosolyodik. Az
általában annyira visszafogott férfi nyomozói pályája során most először
adja jelét saját erős akaratának. Valódi temperamentumának.
– Parancsolj, Rasse – mondja Erne békítőleg, és mindenki Rasmusranéz
–, világosíts fel minket, légy szíves!
– Veszélyes hiba van a gondolkodásotokban. Nem értitek? Nem a
gyilkosok hozták a Baphomet-szobrokat von Bunsdorf udvarára.
Ellenkezőleg. Von Bunsdorf valószínűleg éppen ezek miatt a szobrok miatt
halt meg.
– Mindenki üljön le! – parancsolja Erne, és biccent Rasmusnak. –
Folytasd csak!
– A kecskefej hagyományosan a termékenységet szimbolizálta. Az újélet
kezdetét. Az embertestű és kecskefejű Baphomet tehát a termékenység
egyfajta istene. Értitek, mire gondolok?
– Arra, hogy von Bunsdorf azért halt meg, mert pogány istent imádott?
– Ez magyarázat lenne az inkvizíció dühére. Például Franciaországbanaz
1300-as években templomos lovagokat tartóztattak le, mert az akkori király
azt hitte, Baphometet imádják. Megkínozták őket, és többen a kényszer
hatására beismerték a dolgot.
– A templomos lovagok sátánisták voltak?
– Nem. Mint mondtam, Baphometnek eredetileg semmi köze a
sátánizmushoz. A hozzá lényegileg kapcsolódó pentagramot azonban az
1960-as években kiszakították ebből a kontextusból, és kecskefejet rajzoltak
bele. Így született a sátánista szimbólum. És figyeljetek, a sátánizmus más,
mint a sátánimádás.
– Ugyan már, hogyhogy? – nevet fel Mikael, de hamar észreveszi: ő
azegyedüli, aki mulatságosnak találja ezt.
– A sátánimádat nevének megfelelően tartalmazza a hit gonosz erejét,a
sátánt. A sátánizmusban pedig a sátán az ember állati oldalát szimbolizálja,
a természetes igényt a szexre és más hedonista élvezetekre, amelyeket az
egyház az évszázadok során igyekezett kiirtani az emberből. A sátánisták
tehát sokkal inkább a középső ujjukat mutatják a keresztény erkölcsi
koncepciónak, mintsem hogy a sátán létében hinnének.
A folyosóról az alkalomhoz nem illően hangos nevetés hallatszik, ahogy
néhány rendőr elsétál az ajtó előtt.
– Jól van. Arra gondolsz tehát, hogy a svéd anyanyelvű finn egészségügyi
tanácsos megrögzött sátánista volt, és ezért halt meg? – kérdezi Mikael a zaj
elültével.
Rasse a kezébe temeti az arcát annak jeléül, hogy a kérdések színvonala
rekordmélyre zuhant.
– Nem sátánista, hanem Baphomet szolgája – sóhajt. – A tettesek
valamiért boszorkánynak tartották Maria Koponent és Lea Blomqvistet.
Valamiféle inkvizítoroknak nevezték ki magukat, akiknek engedélyezett az
eretnekek megbüntetése. Ezért jutott von Bunsdorf ugyanerre a sorsra.
– Van ebben bizonyos logikátlanság – jegyzi meg Nina, gondosan reszelt
körmeit vizsgálgatva. – Korábban azt feltételeztük, hogy a gyilkosok az
okkultizmus követői. Rasse most mint inkvizítorokról beszél róluk, és az
inkvizíció – legalábbis a középkorban – éppen az okkultista cselekedeteket
elkövetőket gyilkoltatta meg. Akkor most melyik?
– Jó észrevétel, Nina – helyesel Erne, és tenyerébe rejti ásítását.
– Hogy gyilkolják meg von Bunsdorfot a könyvben? – kérdezi
Mikael,mivel senki sem válaszol Nina felvetésére.
– Az áldozatot halálra kövezik, mint von Bunsdorfot. Egyebekben
azegész szcenárió teljesen más – mondja Rasmus.
– Ha von Bunsdorf a sátánizmusa miatt megérdemelte a halált az
elkövetők szerint, mi a helyzet Maria Koponennel és Lea Blomqvisttel?
Ők is sátánisták voltak? Vagy pusztán a külsejük miatt bélyegezték meg őket
boszorkányként? – kérdi Nina.
Rasmus frusztráltnak látszik. Úgy tűnik, iménti előadása süket fülekre
talált.
– Érdekes kérdés. Eddig azt feltételeztük, hogy pontosan így van. Hogya
nők között csak a külsejük a kapocs.
 – És a szar balszerencse.
– De ha itt valami világnézet vagy filozófia van a háttérben…
Valami,amiben Maria és Lea osztoztak életükben… Az előrevihetne minket.
– Beszéltünk Koponenék legközelebbi barátaival, és semmi ilyesmi nem
merült fel.
– Talán nem tudtuk feltenni a helyes kérdéseket – töpreng Nina azujjait
ropogtatva.
– Talán – dünnyögi Erne, és olyan mélyet sóhajt, hogy az utolsó leheletig
kiürül a tüdeje. – Látjátok?
– Mire gondolsz?
Erne kifejezéstelen arccal néz maga elé.
– Lea Blomqvist az agresszivitást kutató neuropszichológus volt, Albert
von Bunsdorf nyugdíjas pszichiáter. Maria Koponen pedig egy
antipszichotikumokat készítő gyógyszergyár termékfejlesztési igazgatója.
– Most, hogy ezt így mondod… – Mikael a nyakát vakargatja.
– A kapcsolat nyilvánvaló, de nem túl specifikus. Itt legjobb esetben
iscsak egy olyan sémáról beszélhetünk, amelyben az emberi elme területén
végzett munka kapcsolja össze az áldozatokat.
– Pontosan. Képzeletet felcsigázó, de mégis túl tág a keret. A
valóságosmunkafeladatok teljesen eltérőek. Az áldozatok munkahelyének
semmi köze egymáshoz. Helsinki Egyetem, Neurofarm Rt. És von Bunsdorf
egyszemélyes magánpraxisa 1968-tól 2009-ig.
– Tehát nem ugyanazok az ügyfelek, ellenségek… Semmi közös.
– A Neurofarm ügyfelei nagy gyógyszergyárak. Míg a…
– A rohadt életbe! – fortyan fel Erne, és ajkai közül stresszről
árulkodószisszenés hallatszik. Szúrós pillantást vet Ninára. – Von Bunsdorf
esetét illetően úgy járunk el, mintha különálló gyilkosságról lenne szó. Mi az
első gondolatod, Nina?
– A tettes egy volt betege.
– Pontosan. Szerezzetek listát minden betegéről! És gondoljátok át,
miaz, ami összeköti ezeket az embereket. Specializálódott-e Albert von
Bunsdorf egy bizonyos típusú pszichiátriai problémára?
– Értettem.
 – És végül: most, hogy beszéltünk az összes lakossal Koponen utcájában,
készüljön ezekről a beszélgetésekről egy összegzés. Lista a lakosokról és a
Koponenékhez fűződő lehetséges kapcsolataikról.
– Én elkészítem – ajánlja fel Mikael.
– Csodálatra méltó önkéntesség. Most beszélnem kell Jessicával.
Aztánmeg kifingani egy sajtóközleményt erről a legújabb gyilkosságról – ássa
elő cigarettásdobozát Erne. – Tehát munkára, csirkefogók!
 LXX.

Jessica a kintről hallatszó zajra riad fel. A franciaerkély elé húzott függöny
lustán leng. Augusztus első éjszakája kínzóan forró.
Az utcáról felhallatszó zajongás részeg angol turisták éneklése. Egy kis
ideig hamisan visszhangzik, aztán a sarkon túlra távolodik.
Jessica felül, és látja, hogy üres az ágy másik fele. Colombano azt mondta,
Jessica ne virrasszon fölöslegesen őt várva, mert a nyári szezon utolsó
koncertje mindig a zenészek közös vacsorájával fejeződik be az óváros
valamelyik szigetén.
Három és fél hét telt el azóta, hogy Jessica találkozott Colombanóval San
Michele temetőjében. Az eredeti terv szerint már az előző napon vissza
kellett volna érnie Helsinkibe. Ennek ellenére továbbra is Velencében van,
ott, ahol az utazása kezdődött, és nem látta a sok várost és tengerpartot,
amelyek meglátogatását tervbe vette. Helyettük azonban kapott valamit.
Megismert egy férfit, egy igazi férfit, a szó valódi értelmében. Egy férfit,
akinek határtalan tehetsége és magabiztossága mintha egy másik világból
való lenne. Beleszeretett abba, amilyen közvetlenül közeledik hozzá
Colombano. Ahogy megérinti. Ahogy megcsókolja. Colombano
mozdulataiban nincs bizonytalanság, engedélyt kérő tapintás. Nem egy
tinédzser fiú izzadt ujjai keresik a felhatalmazást, hogy a karja köré
fonódhassanak. Colombanóval kívánatosnak érzi magát, és biztonságban
van.
Bizonyos pillanatokban azonban megmagyarázhatatlan komorság lesz
úrrá Colombanón, mint a derült égből meglepetésszerűen kitörő vihar.
Ilyenkor viselkedése következetlenné és impulzívvá változik. Könnyű
érintéséből hirtelen szorítás lesz a nyakon, körmei belefúródnak a haja
tövébe, ujjai az álla köré fonódnak, hogy Jessica úgy érzi, leválik az állkapcsa.
Colombano jóképű, izmos, bárkit megkaphatna, de őt akarja.
Ezért akkor csinálják, amikor Colombano akarja, és úgy, ahogy akarja. Ez a
minimum, amit Jessica megtehet: elfogadni a férfi primitív és zabolátlan
vágyát olyannak, amilyen, amilyenné az evolúció szánta. Jessica megtanulta,
hogy puszta tekintetéből olvassa Colombanót. A barna szempár elárulja, mi
következik, de csak egy pillanattal azelőtt, hogy a nyugodtság totális viharba
váltana át.
Ami huszonnégy napja Jessica szerint izgató és izgalmas volt, mostanra
megváltozott. Szerelemmé és ragaszkodássá. Ami kezdetben felébresztette
a vágyát, most egészen más ösztönökre hat. Colombano kedvében akar
járni, megteremteni neki a lehetőséget, hogy kiadja frusztráltságát és
stresszét, ami a művész életének óhatatlan velejárója. Tudja, hogy akik a
tökéletességet keresik, elkerülhetetlenül egyedül maradnak, mert a csillagot
akarják lehozni az égről. Dühkitörésein át akarja látni Colombanót,
megszelídíteni kiszámíthatatlan természetét, és mindenekelőtt meg akarja
érteni.

Jessica felkel az ágyból, és a hátát tapogatja. Az egyetlen dolog, ami hiányzik

neki otthonról, az a széles ágyának vastag, rugós matraca, aminek nincs
száradt izzadság- és zsíros haj-szaga. Colombano lakásának keskeny,
nyikorgó vaságya a göröngyös matraccal nem tesz jót sérült gerincének.
Az erkélyajtóhoz lép, résnyire elhúzza a függönyt, csak hogy lássa az
ismerős, szűk csatornát és a szemközti rózsaszín ház ablakait, amelyek
annyira közel vannak, hogy könnyen lehetne egyik ablakból a másikba
papírrepülőt dobni. Megszorítja a vaskorlátot, a málladozó festék szúrja az
ujjait. Aztán a szekreterhez megy, amelyen a Colombano életéről szóló
fényképek állnak. Egy már hetekkel ezelőtt eltűnt. Az a fénykép, amelyen
két mosolygó arc, egy férfi és egy nő néz a kamerába. Colombano és az a
szép, sötét hajú nő, akinek az arcvonásait Jessica már nem képes felidézni.
Csak egyszer nézte meg alaposabban a fényképet, amely még aznap este
eltűnt. Mikor Jessica észrevette ezt, arra gondolt, hogy Colombano
figyelmességből akarta elrejteni múltját új szerelme elől. És ha majd
elmélyül a kapcsolatuk, el fog mesélni mindent a nőről: hogy ki volt, és miért
halt meg.
Jessica időnként mérhetetlen honvágyat érez, ami mégis inkább
nosztalgikus bizsergés, és nem kapcsolódik egy bizonyos helyhez vagy
időhöz. Örökbe fogadó szüleinek halála óta nincs senki Helsinkiben, akire
támaszkodhatna. Csak kényszeredetten mosolygó ügyvédek, bankárok, és
korábbi gyámok, valamint a magánbank értékpapírszámlái, amelyeken
annyi a szüleitől örökölt pénz, hogy megvehetné Colombano egész
lakóházát a környező történelmi épületekkel együtt. És Tina. Anya nővére,
aki ennyi év után is be akar férkőzni az életébe. Látni sem akarja Tinát, aki
mindig a földbe döngölte a húgát. Talán testvérféltékenységről volt szó,
talán Tina egyszerűen annyira kisstílű ember, hogy nem akart hinni húga
képességeiben, a lehetőségben, hogy nagyszerű karriert csinálhat a film
világában.
Jessica Los Angelesre gondol. A várossal kapcsolatos emlékeit erősen
átszínezik a filmekben és a televízióban látottak, mert mindössze hatéves
volt, amikor a szerencsétlenség történt. Ennek ellenére emlékszik az égbe
nyúló pálmafákra, a meleg sivatagi szélre és az enyhe napozókrém-illatú
telekre. A fokozatosan sötétedő estére gondol Nyugat-Hollywoodban, a
vöröslő napra a horizonton Santa Monicában, a Csendes-óceán fölött.
Emlékszik apa és anya veszekedésére, az érre, amely kövér kukacként
tekereg apa halántékán, anya fehér kézfejére a bőrborítású kormányon.
Mennyire érzi már a baleset bekövetkezte előtt, hogy mindennek vége!
Öccse kezét szorítja, elegük van a kiabálásból és a veszekedésből. Az öccsére
néz, aki két évvel fiatalabb nála, és aki éppen abban a pillanatban halálosan
fél. Mintha sejtené legbelül, hogy az autó bármely másodpercben áttérhet
a szembejövő sávba.
Könnycsepp csordul végig Jessica arcán. A magány és a gyökértelenség
űzte, hogy egyedül járja be Európát. Hogy senki ne tudjon róla. Tizenkilenc
évesen már nem köteles beszámolni senkinek sem. Nem tulajdona senkinek,
még Colombanónak sem, bár a férfi elmúlt napokbéli viselkedése alapján ezt
lehetne hinni.

Nyílik az ajtó. Jessica megriad, és elhúzódik a szekretertől, az egyetlen

helytől, ahol Colombano nem akarja látni őt.
– Zesika! – szólal meg Colombano, és olaszul kezd beszélni. Láthatóan
részeg. És nincs egyedül.
 – Alszom – mondja Jessica rekedt hangon, beugrik az ágyba, és gyorsan
befúrja magát az ágynemű közé.
– Már nem – mondja az ajtóból Colombano, és hallatszik, ahogy
valamilyen folyadék meglöttyen egy üvegben. – Találkoztál már Matteóval?
Colombano most a hálószoba ajtajában áll, frakkingben, kioldott
csokornyakkendője a nyakában lóg, kezében címke nélküli vörösboros üveg.
– Tessék? – hebegi Jessica, és Colombano halk nevetésben tör ki.
Kopasz, bajszos férfi áll meg mögötte, Colombanónál alacsonyabb, de
zömökebb.
– Ciao! – köszön, és az üvegért nyúl, amit Colombano rezzenéstelen
arccal nyújt át neki.
Colombano kigombolja a mandzsettáját, és leül az ágy szélére.
– Hercegnő! Jó voltam hozzád, ugye?
Jessica nyomást érez a mellkasában.
– Aludni szeretnék, Colo.
– Matteo itt… a testvérem. Nem a szó hagyományos értelmében,
nemugyanaz az anyánk, de… hisz tudod. Mint a legdrágább barátom.
A kopasz férfi büszkén bólint, kiráz a dobozból egy cigarettát, és az ajkai
közé teszi.
– Szeretném, ha tennél nekem egy szívességet.
– Nem – húzza el a kezét Jessica, mielőtt Colombano megfogná.
– Hercegnő! Nem is tudod, mit kérek tőled.
– Aludni akarok. Majd holnap beszélgetünk.
Képtelen mozogni. A fájdalom a térdéből a lábszárán át a lábujjaiba
sugárzik, és mozdulatlanná bénítja.
– Matteo látni akarja, amikor szeretkezünk – gyűri fel Colombano
azingujját a könyökéig.
Jessica az ablak felé fordítja a tekintetét. Hallja, amint a Matteóként
bemutatott férfi, Colombano testvére és legjobb barátja kihúz egy széket
magának a szekreter alól. A szék lábai az egyenetlen deszkapadlót karcolják.
Jessica kiabálni akar, ordítani. A falat verni. De az arca sem rezdül.
Totálisan elzsibbadt.
 – Nem – mondja tompán. Halottnak érzi magát. Ismeri a
Colombanobensőjében tátongó komorságot, lelkének kiégett részét,
amiről azt hitte, meg tudja majd gyógyítani. De tudja azt is, hogy most,
amikor Colombano tökrészeg, nem segít sem szó, sem tett.
– Matteo nem ér hozzád. Ígérem. Csak fogadj szót! – sürgeti
Colombano, és Jessica mellé fekszik.
– Colombano! Nem – súgja Jessica, de már érzi is nyaka mögött azérdes
ujjhegyeket. Érzi a férfi leheletében a vörösbor és a cigaretta szagát. Hallja,
hogy felkattan Matteo öngyújtója. Aztán a láng elalszik. Cigarettaszag
terjeng a szobában. Colombano nyelve a nyakán, fogai a fülcimpáján.
Pontosan úgy, mint valamikor réges-régen. Miként lehet ugyanaz
különböző körülmények között teljesen más – mint az éjszaka és a nappal?
Mennyország és pokol. Colombano ujjai a lába között.
Jessica a mennyezetre, a pattogzó festésre szegezi tekintetét. Holnap
reggel elmegy, amint felkel a nap.

LXXI.

Jessica fogoly. Nem szabad. De rögtön reggel nekiindul, és folytatja az életét,

mintha mi sem történt volna. Visszatér a munkahelyére, a rendőrség
székházába, oda megy, ahova akar, és nagy ívben leszar mindenféle
szarvasfejűt, aki ijesztgetni próbálja.
Garzonjának fehér plafonját nézi. Néhány kezdődő repedés már látszik
rajta, pedig Fubu januárban festette ki. Az asztalos szakmával büszkélkedő
síelő potyázónak két napra volt szüksége a munkához, és bár ragaszkodott
hozzá, hogy a munkabért természetben (kaja és punci) kéri, Jessica a
Stockmann áruház százeurós ajándékutalványát is a kezébe nyomta, azt
állítva, hogy a munkahelyi tombolán nyerte. Mindent egybevetve Fubu
szorgoskodása talán több kárt okozott, mint hasznot – amiről a pácolt
deszkapadlóra fröcskölt fehér festék is árulkodik.
Csöng a telefon, Erne végre úgy döntött, hogy visszahívja.
– Mi a franc van, Erne? Már legalább négyszer hívtalak…
 – Rövid sajtótájékoztatót tartottam von Bunsdorf esetéről.
BeszéltélJusuffal?
Erne hangja fáradt. Szinte tompa.
– Beszéltem. Mindjárt jön ide.
– Van valami újság?
– Volt időm gondolkodni, Erne – áll fel Jessica a kanapéról. – Ha
azáldozat hullamerevsége a megtalálás pillanatában volt a csúcspontján,
az azt jelenti, hogy…
– Minimum kilenc, maximum huszonnégy órája volt halott. Na és?
– Roger Koponen. Jusuf fél hétkor találta meg. Koponen 08.16-kor lépett
ki a kulosaari metróállomásról.
– Azt gondolod, hogy Koponen becsöngetett az ajtón, és egyúttal,
csakúgy alkalmilag, megkövezte von Bunsdorfot?
– Ki tudja? Talán átcsúszott a beszélgetés a politikára.
– Az mindig rizikós.
– Az író életben van, basszus, és nyakig belekeveredett ebbe az ügybe.Ki
állíthatja, hogy nem éppen Koponen hadonászott a jégen kecskeálarcban,
vagy rémisztgette Laura Helminent a pincében?
– Igazad van. Azonkívül Koponen talán ismerhette is von Bunsdorfot.
Két évig néhány száz méternyire laktak egymástól.
– Talán ezért engedte be von Bunsdorf.
– Akkor is, ha őt és a feleségét aznap reggel halottnak mondták
ahírekben?
– A legfrissebb teória szerint az egészségügyi tanácsos a
termékenységistenében hitt. Nem tudom, miért ne hihetett volna
egyúttal a kísértetekben vagy az angyalokban. A holt írók társaságában.
– Költők… De ez is igaz – mondja Erne, és bár Jessica nem látja azarcát,
tudja, hogy elgondolkodva dörzsöli a homlokát. – És te? Nálad minden
rendben? – kérdezi Erne.
Jessica sóhajt, és az ablakhoz megy. Hallja, hogy Erne kilép az ajtón, és a
szél süvít a telefon mikrofonjában.
– Itt, a Töölönkatuban nem látni szarvasfejűeket, ha erre gondoltál.
– Pontosan.
 – Simán visszajöhetnék már a terepre.
– De nem jössz – mondja Erne. Meggyullad a cigaretta. Az
öngyújtófedele visszakattan.
Jessica behunyja a szemét.
– Nem hangzol jól, Erne.
– Nem hangzom jól? Valami kibaszott Voice of Finlandben vagyok?Nem
fordul meg Niemi széke?
– Csak mondtam. Beszéljünk még nemsokára – teszi le Jessica a telefont.
Jessica bekapcsolja a laptopját, és megnyit két hírportált a könyvjelzők
közül. A szalagcímek össztüzet nyitottak, és versenyeznek bombasztikus és
ötletes leleményeikkel.
Ismét lecsapott a boszorkánybanda… Kulosaari, a borzalmak szigete…
Friss hír! A sorozatgyilkos legújabb áldozata.
Az eseményeket kiaknázó szociális pornó mennyisége szinte
felfoghatatlan. Másrészt, ha az elmúlt huszonnégy óra alatt történt
bűncselekményeket nézzük, azt mondhatjuk, hogy sok dolog rejtve maradt
a nagyközönség előtt.
Jessica kitép egy lapot a jegyzetfüzetéből, és ceruzát hegyez. Bár az iPad
és a többi elektronikus készülék teret hódított a nyomozók körében, Jessica
mindig a hagyományos eszközökben bízott. Az asztalra teszi Lea Blomqvist
disszertációját, amelyet Jusuf küldött át e-mailben. Az imént nyomtatta ki,
és a végére lapoz, hogy lássa az oldalszámot. 230. A franc egye meg.
Megszólal a kaputelefon szignálja. olyan a hangja, mint a varjúkárogás.
Jessica fontolgatja, vajon felismerik-e a biztonsági rendőrség emberei
Jusufot, vagy mindjárt cseng a mobilja. Talán már bilincsben van, arccal a
havas aszfaltra szorítva.
– Halló?
– Malleus maleficarum, motherfucker – súgja a hang, és nevet, mielőtt
még Jessica megértené, mit hallott.
– Balfácán – nyomja meg Jessica a kapunyitó gombot.

Jusuf leül az asztalhoz, letesz rá egy zöld dossziét, és a tenyerét nézegeti.

Fáradtnak és zaklatottnak látszik.
 – Rendben van minden? – kérdezi Jessica, és két csészét hoz.
Jusufnakkávét, saját magának csipkebogyóteát.
– Nincs. Nézd csak ezeket – nyitja ki Jusuf a dossziét. Jessica kiveszi
afényképeket, és szétteríti azokat az asztalon. A fotókon egy fotel látható,
benne egy csupa vér emberi alak. Arca a felismerhetetlenségig
összeroncsolva.
– Te jóisten! – súgja Jessica, mert így szokás tenni, ha valami
borzalmasat lát az ember.
Valójában nem nagyon rázzák meg a megkövezett férfit ábrázoló képek. A
borzalmas felvételek legfeljebb csak természetes folytonosságot alkotnak a
tegnap kezdődött bűnténysorozattal, valamint az összes korábbi emberölési
üggyel, amelyben az évek során nyomozott.
A formátlanná roncsolt férfi sötétkék fürdőköpenyt visel. A válla és a
háttámla között van néhány kő; von Bunsdorf koponyájáról visszapattanva
ezek mozgási energiája nem volt elég ahhoz, hogy eljussanak a padlóig.
– Honnan vannak a kövek? Az udvarról?
– Nehéz megmondani, amikor minden be van havazva. De tudok
egyhelyet, ahol vödörszámra lehetne gyűjteni ilyen köveket.
– Koponenék partja. Ha nem lenne befagyva.
– Pontosan – dől hátra Jusuf a székében.
– Mit tippelsz, Roger Koponen maga kövezte halálra?
– Rögtön erre gondoltam. Koponent reggel látták Kulosaariban,
amipotenciális bűnössé teszi.
– De továbbra sem értem, miért. – Jessica hosszan, odaadóan
kortyoljaforró teáját. – Mit akar tulajdonképpen Koponen? Tudja, hogy
előbb vagy utóbb elkapják. Egyszerűen nem teheti meg, hogy halottnak
színleli magát, bújócskát játszik velünk, és eltűnik. Mégiscsak egy celeb,
ismert arc. Ráadásul nemzetközileg is.
– Talán nincs más választása. Talán zsarolja őt valamivel a
boszorkánybanda.
– Mivel? Azzal kezdték, hogy megölték a feleségét. Szerintem elég
szarstratégia, ha zsarolni akarják valamivel, rögtön az elején eldobni a
legjobb kártyát.
 – És a pénz? Koponen többszörös milliomos.
– Micsoda? Ha nem kövezed meg az öreg fazont a szomszédban,
fizetned kell egy milkát?
– Nem tudom.
– Talán még egy olyan pöcs is, mint Koponen, többre értékeli a feleségét
a millióinál – mondja Jessica, és elgondolkodik a saját szavain. Úgy beszél
a pénzről, mintha annak birtoklása miatt kevésbé lenne humánus valaki.
Gyakran tesz így, ez része az álcájának, és mindig álszentnek érzi magát
tőle.
– Szerintem mégis két alternatívánk van. Koponen vagy benne van
aboszorkánybandában, vagy valaki irányítja… – Vagyis benne van. Önként,
vagy akarata ellenére.
– Különben felvette volna a kapcsolatot a rendőrséggel.
– Kétségtelenül – mondja Jessica, és egy pillanatra a gondolataiba
merül. – Hacsak nem a felesége halálát bosszulta meg.
– Hogy von Bunsdorf ölte volna meg Maria Koponent?
– Igen. És Roger valahogy megtudta. És bemasírozott a pasas
házába,és…
Jessica behunyja a szemét, és úgy tűnik, Jusuf is. Több percig csendben
ülnek, gondolkodnak és kortyolgatják az innivalójukat. Jessica papírra írja az
áldozatok nevét, a tetthelyeket és mást is, ami az eszébe ötlik.
Meghökkentően egyenes vonalakat, szimmetrikus köröket és négyszögeket
rajzol az ábrába.
– Kezdek Micke véleményére hajlani – szólal meg végül Jusuf.
Jessica leteszi a ceruzáját az asztalra.
– Hogy érted?
– Talán le kéne tartóztatnunk Karlstedtet és Lehtinent.
– Ezen kár filóznunk. Erne dönti el.
– Vagy ebben az esetben nem hoz döntést.
– Erne nem döntésképtelen, Jusuf. Ellenkezőleg. Pontosan azt
döntötteel, hogy várunk. Talán a telefonlehallgatásból kiderül valami.
Jusuf majdnem észrevétlenül megcsóválja a fejét. Láthatóan más a
véleménye. Újabb néma pillanat következik, nézik a fényképeket, és
ujjaikkal dobolnak a lakkozott asztalon. Jusuf egy köteg jegyzőkönyvet szed
elő a mappa aljáról: beszámolók és az áldozatok hozzátartozóinak felvételről
leírt meghallgatásai.
– Ebből kiderül valami? – kérdezi Jusuf a nyitott disszertáció felé
biccentve.
– Csodálatos módon igen… úgy hiszem – lapoz fel Jessica egy
megjelöltoldalt. – Ebben a disszertációban minden a macskák körül forog.
– Macskák körül? Hogy én nem jöttem erre rá! – nevet fel Jusuf.
– E tanulmány szerint olyan családokban, ahol a gyerekeknél
komolymentális problémák léptek fel, megdöbbentően gyakran macska a
házi kedvenc.
– Na, én is inkább kutyapárti vagyok, de azért csak nem csinálnak
amacskák mindenkiből őrültet!
– Az egyenlet egyszerű. A toxoplazma-parazita a macska
ürülékébőlterjed át az emberre, és a fertőzöttek kétszeres kockázattal
betegednek meg például skizofréniában.
– Skizofréniában?
– Egy olyan betegségben, amit kimondottan a Neurofarm által készített
antipszichotikumokkal kezelnek.
– A kapcsolat erősödik. De továbbra is ingatag. Albert von
Bunsdorfkezelt skizofréniás betegeket?
– Egyelőre nincs rá utalás. De ennek utána kell néznünk.
– Rasse előadása alapján azt gondoltam, hogy ez az Albert von Bunsdorf
a kecskeszobraival eléggé világos eset… Hogy az áldozat eretneksége az
indíték. De Maria Koponennek és Lea Blomqvistnek, úgy tűnik, nincs
semmilyen fura hobbija vagy hiedelme. Nem is beszélve a savonlinnai
Sanna Porkka felügyelőről, aki valószínűleg csak rossz időben volt rossz
helyen. Porkka még külsejében sem passzol a boszorkánybanda többi
áldozatához – mondja Jusuf, és egy borítékot vesz elő a mappából, benne
fotókkal. Egy fához kötözött, megszenesedett személyt ábrázolnak.
– És ez itt?
– X úr. Sissi Sarvilinna jelentése szerint egy negyvenes férfi.
– Aki egyelőre senkinek sem hiányzik.
 – Egy nap rövid idő. Különösen, ha egyedül élőről van szó.
– X úr aligha volt rossz időben rossz helyen. A gyilkosság
színhelyeannyira félreeső, hogy ha valaki pont abban a percben téved
oda, az a világ legpechesebb bogyószedője.
– És a világ legostobábbja. A szamócák elég kicsik ebben az évszakban.
– Bizony.
– Egész idő alatt Karlstedt Cayenne-jében kellett utaznia – mondjaJusuf.
– Vagy Roger Koponen csomagtartójában – vágja rá gyorsan Jessica,
ésúgy tűnik, a gondolat zavarja Jusufot. – X úr valószínű haláloka –
folytatja Jessica Sarvilinna jelentését olvasva – szívroham, amit ilyen
esetekben gyakran a fájdalom kiváltotta adrenalinömlés okoz. Ezenkívül
megégett a tüdeje. Tehát életben volt még odaérkezésekor, és élve
égették el. A fogait nyilvánvalóan csak az égetést követően távolították el.
– Talán az egész dolog meglepetésként érte X-et. Talán egész idő
alattott ült a Cayenne-ben Karlstedttel és Lehtinennel, és azt hitte, hogy
együtt fogják Koponent elintézni. De aztán a karmester úgy döntött,
felcseréli a két férfi helyét. Ki tudja, talán Koponennek is meglepetés volt.
– Van benne valami. Talán kényszerítették Koponent, hogy végignézze,
amint Porkkát és X urat a fatörzsekhez kötözik és elégetik. Talán úgy
vették rá a játékra, hogy ugyanez a sors vár rá, ha nem csatlakozik –
töpreng Jessica, és kinyújtja a nyakát.
– Koponenből marionettfigurát csináltak, aki azt teszi, amit
parancsolnak neki. Ez megmagyarázná, miért nem tud figyelni a
metróállomás biztonsági kameráira. Lehet, hogy fél, és egész egyszerűen
nem jut eszébe, hogy a rendőrség képes lokalizálni a mobilt.
– Ez egyébként logikus, de Koponen nyugodtnak látszik a kamera
felvételén. Nem remeg a keze, az arckifejezése olyan, mint Mona Lisáé –
mondja Jessica, és néhány kattintással előhívja a metróbeli videófelvételt.
– Igazad van, Jessi. Ez a seggfej maga a nyugalom. Pedig előző este
haltmeg a felesége. És valószínűleg közvetlen közelről látta a juvai kettős
gyilkosságot.
– Igaz, a sokkban lévő ember viselkedhet pont így – mormogja
Jessicacsalódottan, majd hátradől, és kinyújtja karját a feje fölé.
 Trikója felcsúszik a köldökéig. Szeme sarkából látja, hogy Jusuf gyors
pillantást vet csupasz hasára.
– Visszamész még a székházba? – kérdi egy pillanat múlva Jessica.
– Visszamenjek? – ásítozik Jusuf.
– Igen. Beszélj Rasséval, ő az, aki a telefonokat hallgatja.
Alaposabbképet szeretnék kapni Torsten Karlstedtről és Kai Lehtinenről is
– tolja hátrébb a székét Jessica.
Jusuf komótosan feltápászkodik. A kanapén heverő dolgokra néz.
– Ja, a kártyám.
– Tessék? – Jessica nyel egyet. Tudja, miről beszél Jusuf, de a
pénztárcája, és benne a kártya nem a garzonban, hanem a szomszédos
luxuskégli konyhájában, a pulton van. Bassza meg.
– Elfelejtettem visszakérni.
– Jaj… Sorry, Jusuf – mondja Jessica, és felfogja,
hogy a kényszerhazugság már most döcög.
– Ugye megvan? – neveti el magát Jusuf.
– A székházban hagytam. Sorry. Biztos ott van az íróasztalodon.
– Szar helyzet. Meg kell tankolnom az autót, és… gondoltam, kajálok
isvalamit.
Jessica összeszorítja a száját. Ha sikerülne egy percre megszabadulni
Jusuftól, átszaladna a kártyáért, és utána telefonálna azt állítva, hogy mégis
megtalálta a kabátja zsebében.
– Ha most úgysem mész sehová, kölcsönadhatod a tiédet…Ismét hideg
borzongás fut végig Jessicán.
– Nem.
– Mi?
– Hülyén hangzik, de… az én kártyám nem működik. Nem tudom, mi
abaja.
– Nem működik?
– Nem. Rendeltem újat.
– Van készpénzed?
– Nincs. Sorry.
 Jusuf összehúzza a szemöldökét, aztán megrántja a vállát, és felkapja a
kabátját a szék támlájáról. Jessica nem biztos benne, hogy hihetően hangzik-
e a füllentése, de nem talál okot rá, miért gondolná Jusuf, hogy hazudik. A
világon senki sem találná ki, hogy a fal túloldalán egy másik lakás van. Jusuf
lassan az ajtóhoz megy, és felhúzza a cipőjét.
– Volt benne valami furcsa? – kérdi végül Jusuf.
– Miben?
–A pénztárcádban. – A kérdés logikus,
megalapozott, és kellemetlenségeket okozhat.
Jessica mély levegőt vesz, és feláll.
– Csak szóltam volna, basszus, ha valami furcsa lett volna benne!
– Alaposan megnézted? Mert ha valaki tudott írni a noteszedbe…
– Megnéztem – fortyan fel Jessica, és hangszíne eléri azt, amire
hosszúideje nem volt szükség. Főleg nem Jusuffal. Emlékeztet a szolgálati
rendre.
– All right. Visszatérünk rá – mondja Jusuf, kinyitja az ajtót, és eltűnik a
lépcsőházban.
 LXXII.

Jusuf behúzza a kocsi ajtaját, és az utca túloldalán parkoló sötétszürke

Toyotára néz, amelyben a biztonsági rendőrség emberei ülnek. Az autó
adatrögzítő készülékkel és nyolc szuperéles kamerával van felszerelve,
amelyekkel kis képernyőn is lehetséges 360 fokos kilátás a külvilágra. Bent
két férfi ül. Folyamatos felügyelet esetén az egyik a képernyőt nézi, a másik
pihenteti a szemét. A kukucskafurgon felszereléséhez jelentős víz- és
konzervraktár, hordozható WC-kagyló, valamint tartalék áramforrás is
tartozik: ezek lehetővé teszik a többnapos, megszakítás nélküli megfigyelést.
A feladat nem túl kellemes: Jusuf tudja, hogy a Chinatownhoz hasonló filmek
romantizált izgalma a kezdeti lelkesedés után igen gyorsan vált át szarszagú
klausztrofóbiába.
Jusuf beindítja az autót. Szegény Jessica! Ez az ügy kizökkentette. Ő, aki
annyira gondos és lelkiismeretes, most kezdi elhányni a dolgokat: telefon itt,
hitelkártya ott. Jusuf kénytelen lemondani a gyomrát melengető pizza
gondolatáról.
Tolat egy keveset, megfordul, és a Hesperianpuisto park irányába hajt a
Töölönkatun. Ismét sűrűn hull a hó az égből, a járdán a gyalogosok fejükre
húzzák vastag kabátjuk kapucniját.
Az autó bluetoothára kapcsolt telefon csengeni kezd, a kijelzőn Mikael
száma villog. Jusuf felsóhajt. Nem szereti Mikaelt. Nem mintha valaha is
bántotta volna; egyszerűen csak nagyon különböznek egymástól. Azonkívül
Mikael egy beképzelt szoknyapecér, és viszonyuk előrehaladtával Nina
kemény árat fog fizetni emiatt. Nina egyáltalán nem ezt érdemli.
– Mi az, Micke?
– Igazad van, bazmeg – szólal meg Mikael, és rövid hatásszünetet tart.
– Miben?
– Malleus maleficarum. A szöveget észrevették a levegőből. Ezúttal
lángoló betűkkel.
Jusuf égető fájdalmat érez a gyomorszájánál.
 – Micsoda? Hol?
– Egy szántóföldön. Haltialában, Vantaaban.
– Ne hülyéskedj! – veszi le Jusuf a lábát a gázról. Az autó tovább csoroga
kereszteződés felé. – Helikopter szúrta ki…?
– Az Erne által kiküldött helikopter Kelet-Helsinki fölött körözött.
DeHaltiala olyan közel van a Helsinki–Vantaa reptérhez, hogy számos
bejelentés érkezett a rendőrséghez. A riasztást tereptűzként
továbbították. Már több tűzoltóegység is kiért a helyszínre, de sikerült a
levegőből néhány felvételt készíteni a szövegről. Semmi kétség nem fér
hozzá.
– Odamegyek – mondja Jusuf, és a karórájára pillant.
– Jó. A helyszínelőket már riasztották.
– Miért?
– Egy halott nőt találtak ott, Jusuf.
Az autó megáll a zebra előtt. Jusuf behunyja a szemét.
– Koponen könyvéből? – Jusuf hangja rekedt suttogássá mélyült. –
Halálra préselt…
– Valami ilyesmi. Tényleg a legjobb, ha rögtön odamész.
– Küldd el a címet! – fejezi be a hívást Jusuf. Gombócot érez a torkában,
és hiába nyel, nem tűnik el. Az elmúlt nap bűntényei Nezhát juttatták
eszébe. Hogy soha nem tudná megvédeni fiatal felnőtté lett húgát, ha
valami őrült rajta akarná kitölteni a gyűlöletét.
Gázt ad, áthalad a zebrán, és félreáll az autóval a Hesperianpuisto sétányai
közé. Ujjai a kormányt szorítják, körmei a tenyerébe vájódnak. Csak akkor
veszi észre, hogy remeg a keze, amikor elengedi a kormányt. Üresbe kapcsol,
behúzza a kéziféket, és bekapcsolja a sárga vészvillogót. Aztán kiszáll az
autóból, miközben a motor továbbra is jár, és rágyújt.
A mögötte jövő kocsi folyamatosan dudálva hajt el mellette.

LXXIII.
Pasilába visszatért a sötétség, ismét az építkezés sárga fényei uralják az
ablakból nyíló kilátást. Nina és Mikael megállnak Rasmus két oldalán,
miközben az befejezi a telefonbeszélgetését.
– Mi van? – kérdezi Rasmus, és leteszi a telefont az asztalra.
– Karlstedt és Lehtinen. Van alibijük a haltialai eset idejére?
– Megkaptuk a legfrissebb áldozat halálának időpontját? – kérdez vissza
Rasmus.
– Nem, de a szöveget az előbb gyújtották fel. Több bejelentés
érkezettróla 19:15 és 19:30 között.
– Mindketten otthon voltak – válaszolja Rasmus, és kattint az
egérrel.Nina semmit sem ért a képernyőn kinyíló nézetből. valószínűleg egy
olyan programról van szó, amivel monitorozni és lehallgatni lehet a
megfigyelendő telefonokat, valamint archiválni a hívásokat. – Viszont épp
az előbb érdekes beszélgetést folytattak.
– Kapcsold be – húz maga mellé Mikael egy üres széket. Nina körbenéz,
de aztán megelégszik az állóhellyel.
Rasmus kikeresi a listáról a beszélgetést.
– Itt következik.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 19.15:23

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Szia.
Kai Lehtinen (KL):
Szervusz. (hosszas csend)
TK: Halló?
KL: Halló?
(ismét hosszú csend)
TK: Van ott valaki?
(csend)
KL: Nem úgy tűnik.
(halk nevetés)
 TK: Van ott valaki. Ez biztos.
KL: Mindjárt visszatérünk a dologra. Minden rendben van. És szép.
(beszélgetés vége)

– Ez meg mi a fene volt? Nem hallották egymást? – kérdezi Nina.

– Nem egymásnak beszéltek, Nina – feleli Rasmus.
Amint elkapta a fonalat, Nina egy pillanatra ostobának érzi magát.
– Ezek… Ezek nekünk beszéltek – suttogja.
– Pontosan.
– A picsába, micsoda szenny! – mordul fel Mikael, és a markába köpi
arágógumiját. – Rögtön be kell hoznunk ezeket a seggfejeket.
– Én is kezdek ezen a véleményen lenni, de… – jegyzi meg
Rasmus,Mikael azonban már felpattant a székről, és Erne irodája felé törtet,
Ninával a sarkában. – Várj, Micke! Nem érdemes most idegeskedni…
– Erne! – löki be Mikael a főnöke ajtaját. Erne az ajtó másik oldalán áll,és
épp a kabátját kanyarítja a nyakába, majdnem homlokon csapja az ajtó. Nina
állva marad odakint a folyosón.
– Udvarias szokás a kopogás, Micke – jegyzi meg Erne, és
felhúzzakabátján a cipzárt.
– Karlstedt és Lehtinen. Tudnak a lehallgatásról. Basztattak minket
atelefonban.
Erne Mikaelre néz.
– Volt-e a basztatásban a sorok közül kiolvasható beismerés? Vagybármi
más, ami a gyilkosságokhoz kapcsolná őket?
– Ezek a seggfejek nem fognak semmiféle beismerő… – kezdi
Mikaelhatározottan, de Erne olyan erővel csap öklével az ajtóra, hogy
Mikael és Nina összerezzen.
– Mi a pokol van veled, Micke? Én vezetem ezt a nyomozást.
Mindegyikőtöket haza kell küldenem, hogy tanulja meg a szolgálati rendet?
– Ezért van Jessica otthon? Házi feladatot csinál? – kérdezi Mikael
márcsendesebben, de még mindig dacosan.
– Ha problémát okoz neked, ahogy itt a dolgokat intézzük, elhúzhatsza
picsába a csoportból. Jelentkezőkből nincs hiány – lép közelebb Erne
Mikaelhez. Nina lesüti a szemét, de egy villanásnyira látja Erne szikrázó
szemét. A beteg férfi arcán nyoma sincs a gyengeségnek. Most nincs.
– Milyen alapon? Azért, mert a saját agyammal gondolkodom? –
erősködik még Mikael.
Erne hosszan nézi, aztán Ninára tekint, végül fáradtan, örömtelenül
elmosolyodik.
– Hülyének néztek engem, turbékoló galambocskák? Az egyetlen ok,ami
miatt nem választottalak szét benneteket, az, hogy bürokratákat utáló, örök
romantikus vagyok. De az istenit neki, ne kísértsétek a szerencséteket!
Erne kilép mellettük a folyosóra. Nina érzi, hogy lángol az arca.
Mikaelre pillant, aki fáradtan visszamosolyog rá.

LXXIV.

Jessica az órára pillant. Mindjárt kilenc. Még mindig a garzonban ül az

asztalnál, és az előtte fekvő plakátot bámulja, amely négy, celluxszal
egymáshoz ragasztott A4-es ívből áll. Mindent összegyűjtött rá, amit az
elmúlt 24 óra alatt történt bűntényekről megtudott.
Jusuf az előbb küldött egy csomó fotót a haltialai áldozatról. Harmincéves
nő. Fekete hajú. Szép. Fekete ünneplőruhába öltöztetve. Pontosan, mint a
másik három áldozat, akik közül csak Laura Helminen maradt életben.
Az egyelőre ismeretlen nő két vastag farostlemez között fekszik a
képeken. A felső lemezre nehéz köveket raktak, amiknek a súlyától a
védekezésre képtelen áldozat lassanként meghalt. Jessica összehasonlítja a
tetthelyen készült fényképeket az interneten talált történelmi rajzokkal,
valamint Roger Koponen trilógiája utolsó részének véres tettével.

III. könyv
Egy nőt halálra préselnek (lassan, kősúllyal)

A haltialai gyilkosság és Roger Koponen könyvének jelenete is hűen követi

a Wikipedia Crushing (Execution) cikkében található rajzot, amely Giles
Corey földműves halálra préselését ábrázolja a salemi boszorkányperekben,
az 1690-es években.
Jessica a helyszínelők által készített közelképet nézi a nő arcáról. Nem
szenvedés látszik rajta, sokkal inkább zavartalan nyugalom. El kellett hogy
altassák, mielőtt rápakolták a köveket. Ez a gondolat egyszerre borzasztó és
vigasztaló. Bármi jobb, mint a lassú és fájdalmas halál. És az azt megelőző
rettegés.
Jessica a mennyezet felé emeli a kezét, és érzi, ahogy merev bordaközi
izmai megnyúlnak. Az utóbbi fél évben jóval kevesebbet mozgott a
szokásosnál. A hatéves korában autóbalesetben szerzett gerincvelősérülés
már nem gyötri annyira, mint korábban, de ha továbbra is elhanyagolja a
kifejezetten neki előírt regeneráló tornagyakorlatokat, garantáltan visszatér
a fájdalom. Néha, amikor feláll a kanapéról, vagy felkel az ágyból, nem érzi
az első lépést, nem érzi, hogy sarka a padlóhoz ér, hogy testsúlya a
talppárnájára nehezedik. Nem feltétlen érzi, ha a munkahelyi kosárlabda-
mérkőzésen valaki a karjába könyököl; a fájdalom csak később jelentkezik,
amikor kemény idegi megterhelés éri. Teste már sosem fog normálisan
működni, de elszánt edzéssel olyan fizikai kondíciót ért el, hogy a
rendőrfőiskola felvételije gyerekjáték volt számára.
Jessica egészségügyi nyilvántartásában azonban nem található említés a
gerincvelő-sérülésről. Soha nem történt semmiféle baleset. Ő sosem volt
von Hellens. Soha nem voltak igazi szülei, sem gyermekkora Bel Airben, sem
kisöccse, akinek szép barna szeme segélykérően néz rá.
Jessica érzi öccse ujjait, amelyek az övéit szorítják.
Nincs semmi baj, Toffe. Minden rendben lesz.

LXXV.

Az utcai zenész harsonájának rezes hangja betör Jessica álmába, a

tudatalattijából előtoluló képek folyamába. Kinyitja a szemét, és felfogja,
hogy Colombano ölében van. Ott feküdt egész éjjel, a férfi erős karjainak
fogságában. Jessica ébren volt, nyelte sós könnyeit, azt kívánva, hogy a férfi
dobként verő szíve álljon meg, hogy az őt megbilincselő, alkoholszagú test
kihűljön, hogy Colombano meghaljon, és ő végre szabadon elmehessen.
Valamikor éjjel a fájdalom robbanásként tört a térdébe, a lábszárába és a
lábujjaiba, és ő mozgásra képtelenül, bénultan szipogva feküdt egy helyben,
miközben Colombano egyre erősebben szorította magához, és simogatta
verejtéktől csapzott haját. Jessica végül feladta, egész teste megadta magát;
az álom és az ébrenlét valamiféle köztes állapotába, szürreális kábulatba
zuhant. A franciaerkélyről, a függönyön át szemlélte magát, mint egy angyal,
aki gyönyörködik a szobában uralkodó szerelmes jelenet szépségében, de
egyúttal csodálkozik az ő vigasztalhatatlanul szomorú arcán.
– Zesika!
A legrondább hang a világon. Jessica összerezzen. Kihagy a szívverése,
öklendezés kerülgeti. Még mindig hallja a férfiak nevetését, érzi csupasz
fenekén az ütéseket, Colombanót a testében, céltudatosabban és vadabbul,
mint bármikor korábban.
– Zesika!
– Tessék, drágám – súgja Jessica. A szavak maguktól hagyják el a száját,
egy másik időből valók, ami már több fényévnyire van. Csorog a könnye.
Ragacsos spermát érez a combján.
– Ugye nem vagy mérges? – A kar szorítása erősödik, mintegy utalásként
arra, mit kell válaszolnia.
– Itt van… Itt van még az a férfi?
– Matteo? – nevet fel Colombano, csókot nyom Jessica arcára, és
legördül az ágyról. Jessica most szabad, mégsem képes mozogni. – Hiszen
megígértem, hogy nem fog hozzád nyúlni – folytatja.
Jessica felnyög.
– Na, hozzád nyúlt? – kérdezi Colombano. Jessica hallja, amint kicsoszog
a fürdőszobába. Undorító csorgás tölti be a lakást. Colombano nagyokat
nyög, miközben a vécékagylóba üríti a hólyagját. Jessica behunyja a szemét.
Nem tudja, mit mondjon. Nem emlékszik. Talán nem nyúlt hozzá. Talán csak
nézte. Tulajdonképpen teljesen mindegy.
– Nem – mondja halkan, a falat nézve.
 – Szeretted volna? – Colombano lehúzza a vécét. – Igen? – jön vissza
aszobába. A víz zubogása abbamarad, a lefolyóból nyikorgó hang hallatszik.
– Én…
– Nem igazán törődöm az ilyesmivel. Nem szeretem megosztani a
dolgokat. Persze nem tiltakozom, ha valaki nézni akarja, de a megosztás, az
egészen más. – Jessica érzi, ahogy a vaságy matraca besüpped Colombano
súlyától. – De kivételt tehetek, ha akarod.
– Nem. – Hirtelen elfogy az oxigén.
– Nem. Ezt mondtad tegnap is, hercegnő. És mégis hevesebben
szeretkeztünk, mint bármikor. Néha jó dolog tévedni, ugye? – Nevetés.
Jessica fájdalmat érez a hasában.
– Most rögtön telefonálhatok Matteónak.
– Nem.
– De őszinte akarok lenni hozzád. Soha nem osztanék meg
Matteóvalolyasmit, amit igazából szeretek. Kedves lány vagy, Zesika. De
lassanként rájöttem, hogy nekünk nincs jövőnk. Te még éretlen vagy. Csak
egy gyerek.
Jessica szipog, Colombano a vállára teszi a kezét.
– Az őszinteség brutális lehet, gyermekem. De egy napon majd
hálásleszel nekem, hogy ilyen voltam. Brutálisan őszinte.
– Te… – suttogja Jessica, de a sírás elszorítja a torkát, és
elmosódotthüppögéssé változtatja a szavakat.
Colombano most fölé hajol, és ajkával egészen a füle tövéhez közelít.
– Ezért most azt javaslom – mondja szinte súgva –, hogy szeretkezzünk
még egyszer búcsúzóul. Aztán megyek próbálni. És mire visszajövök, te
összepakoltad a bőröndödet, és elindultál folytatni az utazásodat. Azt a
gyönyörű felfedezőutat, amelyen most is lenned kellene.
– Indulok – mondja Jessica, és feltornássza magát ülésbe. Hallja, ahogya
vér zúg a fülében.
– Igen, indulsz. De előbb a búcsú.
Jessica érzi a karján az érdes ujjakat, és kiszakítja magát.
– Ne érj hozzám! – tiltakozik remegő hangon, és felugrik.
 Colombano vigyorogva bámul rá. Jessica nem képes a szemébe nézni, a
hatalmas tetoválásokra szegezi a tekintetét, amelyek a férfi erős felsőtestét
díszítik.
– Ne szórakozz! – Elkések a próbáról – mondja Colombano, és letörli
amosolyt az arcáról.
Jessica észreveszi, hogy szaporán lélegzik. Kintről beszédmoraj hallatszik,
összekeveredik a csatornában lebegő csónakok farmotorjának zúgásával.
Jessica megfordul, elrántja a függönyt, és éppen segítségért kiáltana, amikor
Colombano elkapja a haját, és olyan erővel húzza vissza őt a lakásba, hogy
azt hiszi, leszakad a fejbőre. Tarkója a deszkapadlón koppan, ujjak szorítják
a torkát. Colombano szabadon lógó, zsíros haja az arcát nyaldossa, orrát
megcsapja az alkohol és az arcvízzel keveredett izzadság bűze.
– L’inverno. Tél – mondja Colombano. Fehér fogai közül kispriccel a nyál.

LXXVI.

Jessica egy pillantást vet a telefonjára. 22:22 van, a kívánságok ideje. Annak
a valószínűsége, hogy az emberek pont ekkor nézik meg, hány óra, érdekes
módon nagy. Természetesen ez pusztán illúzió, azon a tényen alapuló
tévedés, hogy a 22:22 könnyebben megjegyezhető, mint például a 21:19.
Mégis különösképpen baljós érzetet kelt ezen a sötét estén, amikor a szél
süvít a kéményekben és az öreg ablakok kereteit ropogtatja.
Bugyog a víz a fazékban. Jessicának nincs a garzonban vízforralója. Talán
mert tulajdonképpen sosem lakott itt, vagy mert ennek hiánya alátámasztja
a fedőtörténetet: otthona egy kopott szinglidoboz, ahol minden kissé
esetleges. Mindemellett a forró víznek ugyanolyan az íze, függetlenül attól,
hogy egyszerű fazékban vagy krémszínű Kitchen Aid forralóban
melegítették.
Jessica kortyol az asztalon kint felejtett bögréből; az előző teaadag már
kihűlt. Most összesen tizenhét A4-es ív hever az asztalon, némelyik kisebb
cédulákra szakítva, némelyik nagyobb egységgé összeragasztva. A
bűncselekményeket és az áldozatokat ábrázoló fotók alá néhány mondat
van másolva Roger Koponen könyveiből: szövegrészek, amelyek
nyilvánvalóan a gyilkosságok mintájául szolgáltak. De vajon nem kerülte-e el
valami a figyelmüket, amikor arra koncentráltak, hogy Koponen könyveiben
keressék az utalásokat? Mikael szavai jutnak eszébe: Pontosan azt tudjuk,
amit akarnak. Csak azt, semmi mást. Mikael cinikus pesszimizmusa gyakran
bosszantja, de kollégájának sokszor van igaza.
Jessica kiissza a bögréjét, az utolsó csepp cigányútra megy. A tenyerébe
köhög, és egy futó pillanatig tudni véli, milyen érzés megfulladni. Mikor a
légcsőbe tévedt folyadékot nem lehet kiköhögni, s az megtölti a tüdőt,
meggátolja az oxigénhez jutást.
A mosogatóhoz lép, kifújja az orrát, és forró vizet önt a bögrébe. Kinyitja
az Ikea konyhaszekrényt, és a teászacskókat rejtő befőttesüveg után
tapogat. Az szinte teljesen üres, a maradék két zacskó is valami vacak
vaníliás tea.
Ekkor megszólal a telefonja. Ismeretlen szám. Nem ugyanaz, mint amiről
a furgonban lesen lévő biztonságis korábban hívta. Lehet, hogy Fubu, aki a
haverjától kölcsönkért mobilról bombázza. Kitartó pasi.
– Niemi.
– Halló? – a női hang bizonytalan és félénk.
– Rendőrségi üggyel kapcsolatos a hívása?
– Igen – válaszol most gyorsan a nő.
A háttérben csengés hallatszik, ami a tehenek nyakában lógó kolomp
hangjára emlékeztet. Aztán motyogást hall; a nő a kagylóra tette a kezét és
valakivel beszélget. Néhány másodperc múlva köhécselés.
– Bocsánat. Én… Igen, kapcsolódik. Azért telefonáltam.
– Rendben. Miről van szó? – kérdezi Jessica, és visszaül az asztalhoz.A
lépcsőházból behallatszik, hogy egy vagy két emelettel lejjebb becsukják
az ajtót.
– Szóval… Irma Helle a nevem. Nőiruha-üzletem van itt, a
Korkeavuorenkatuban…
Jessica tekintete a papírra fókuszál.
– Milyen ruhaüzlet? – kérdezi feszült figyelemmel.
– Varroda. Estélyi ruhák…
 A lépcsőházból felhallatszik a kis termetű kutya ugatása.
– És?
– Várjon egy pillanatig – mondja a nő, és megint valaki máshoz fordul.
Jessica az imént hallott csengésre gondol. Valószínűleg az ajtóra szerelt
csengő, ami jelzi a belépő ügyfeleket.
– Nyitva van ilyenkor az üzlet?
– Dehogyis… Hiszen már… De félben van a varrás, és…
– Egyedül van? – kérdi Jessica, bár maga sem érti a kérdés
szükségességét.
– Csak elfelejtettem bezárni az ajtót… Nos, most egyedül vagyok.
– Rendben – simítja el homlokából a haját Jessica. – Miben segíthetek?–
A bejelentési számot hívtam, ami…
– Igen, a hívások egy része közvetlen hozzám jön. Jessica Niemi
főnyomozó vagyok a helsinki rendőrségtől – tisztázza Jessica, és az
idegességtől bizseregnek az ujjhegyei. Sejti, miért telefonált a nő; tudja,
hogy az estélyikkel kapcsolatban, amikbe az áldozatokat öltöztették.
– Ismertem Maria Koponent – mondja Irma Helle, és hosszú
szünetettart. – Vevőm volt. Járt itt egypárszor.
Jessica kiegyenesedik, és megragadja a ceruzát. Gyötri a kíváncsiság, de
mégis úgy határoz, csendben marad, és figyelmesen végighallgatja a
telefonálót.
– Nagyon megrázott, amikor hallottam, hogy őt… Hogy meggyilkolták…
– Értem.
– De aztán felhívott a lányom. Néha segít nekem… Kiválóan ismeri anői
ruhákat és a divatot. Textil- és divattervező szakon tanul… – Mit mondott
a lánya?
– Hogy látott egy YouTube-videót. Reggel terjedt el a diákok között.
Jessica a nyakát vakarja, hogy fékezze a bizsergést. Irma Helle lánya látta
a halott Maria Koponenről készített videót. Azt a videót, amelyet a portál
szinte azonnal letörölt a szervereiről, de ami hamarosan önálló életet
kezdett élni. Jessica hallja a felvételen szinte hipnotikusan ismétlődő
szavakat: Malleus maleficarum. Malleus maleficarum.
 – A lányom megdöbbent. Az egész dolog beteges tréfának tűnt. Ő
nemismeri Maria Koponent, de felismerte a ruhát, ami rajta volt.
– Az ön varrodájában csináltatták?
– Igen. Minden kétséget kizáróan. – Irma Helle hangja hirtelen
nagyonmegrendültnek tűnik. – Te jó ég! A lányom elküldte nekem azt a
képet, de kivágta belőle az arcot. És azután megértettem, hogy a képet a
halott Maria Koponenről készítették, és a lányom nem akarta, hogy
lássam azt az arcot.
– Értem – nyugtázza Jessica, és igyekszik minél nyugodtabb
maradni.Mély levegőt vesz, és remegő ujjait az asztalhoz nyomja. Ez a
hívás áttörés lehet. Mind a négy nőn pontosan ugyanolyan estélyi ruha
volt. Ugyanolyan cipő. Még a körömlakkjuk színe is egyforma volt. Az
asztalra teszi a mobilt, és bekapcsolja a kihangosítót. – Folytassa.
– Lehet puszta véletlen, hogy Maria pont az általam tervezett
ruhátviselte, de… – Jessica szipogást vél hallani –, de Maria Koponen
körülbelül egy hónappal ezelőtt jött megvenni… Méretet vettünk, és
kiválasztottuk az anyagot… – Igen, és?
– Nem csak egyet rendelt. Hanem összesen ötöt.
Jessica testén hideg borzongás fut végig.
– Öt estélyit?
– Öt egyformát.
Jessica tudja, hogy a maradék négy nem lóg a kulosaari ház
gardróbszobájának fogasán.
– Mindegyik más méret – folytatja Helle.
Mi a picsa? Ez lehetetlen.
– Feljegyezte a méreteket? – dobol ujjaival az asztalon Jessica.
– Igen, a füzetembe. Minden adatot. Összesen öt különböző
méretet,amelyek alapján meg kellett varrni a ruhákat. Nem mondta meg
az okát, de feltételeztem, hogy valami esküvői dolog lehet. Vagy más
ünnepség, ahol a nőknek egyformán kell öltözniük…
– Maria Koponen tehát megvette ezeket a ruhákat? És helyben
kifizette?
– Igen.
 – Meddig van még benn ma az üzletben? – kérdezi Jessica az
órájárapillantva. 22:27. Valakinek azonnal oda kell mennie. Ha senki más
nem ér rá, ő maga megy. Akármit is mond Erne.
– Biztos eltart legalább éjfélig…
Jessica most ismét zavaros hangokat hall a vonal túlsó végén.
– Mi a csodát akar az a nő? – bosszankodik Helle.
– Mi történt? – kérdezi Jessica éberen.
– Ugyanaz a nő van az ajtónál.
– Milyen nő?
– Aki az előbb berontott… Jaj, borzasztó, akár Maria Koponen
ikertestvére is lehetne… Várjon egy kicsit!
Jessica hallja, hogy Helle leteszi a kagylót az asztalra.
– Halló! Várjon! – áll fel Jessica. – Halló? Irma?
De a telefon már nincs Irma Helle fülénél. Jessica lépéseket hall,
kopogtatást, és egy pillanat múlva a kolompszerű csengést.
– Ne nyisd ki azt az ajtót – súgja Jessica, és kezét a homlokára szorítvaaz
ablakhoz megy.
Tompa beszéd szűrődik be a vonalba: Bocsánat, de már tényleg zárva
vagyunk. Reggel kilenckor ismét nyitunk. Bocsánat, hallotta? Zárva vagyunk.
Kérem, legyen szíves…
Aztán megszakad a beszéd, és Jessica három rövid dudáló hangot hall.
 LXXVII.

A lépcsőházban néma csend van. Jessica a telefont a füléhez tartva kinyitja

az ajtót, és megáll a riasztó billentyűzete előtt, csak hogy megállapítsa, nem
kapcsolta be, amikor este átsietett a garzonba.
– Mi az? – Jusuf hangja ugyanolyan friss, mint korán reggel. Nyilvánérzi
a Jessica szavaiból sugárzó sietséget és izgatottságot.
– Az előbb hívott fel egy Irma Helle nevű nő. Úgy hiszem,
közvetlenveszélyben van. Korkeavuorenkatu. Riasztottam a járőrt,
bármelyik pillanatban ott lehetnek.
– Ki az?
– Egy ruhaüzlet tulajdonosa. Ő varrta az áldozatok estélyijét.
Mindegyiket.
– Miért gondolod, hogy veszélyben van?
– Valaki, aki Maria Koponenre hasonlít, az előbb be akart jutni azüzletbe
– siet át Jessica a nappalin a konyhába. Pénztárcája pont ott van, ahol
korábban hagyta. Miért is ne lenne ott? Minden homályosnak,
szürreálisnak tűnik. Egy emberélet megint veszélyben van.
– Maria Koponenre… – hümmög Jusuf gyanakodva, kis csendet
követően. – Tehát nő?
– Igen. Nő. Maria Koponen maga vásárolta az estélyi ruhákat.
Szerinted mit jelent ez?
– Hát tényleg nagyon furcsán hangzik.
– Maria Koponen adta meg ennek a varrónőnek a nők
ruhaméretét,tehát minden áldozatot személyesen ismernie kellett. Vagy
legalábbis tudnia a pontos méretüket.
– De… Kapcsolatokat kerestünk az áldozatok között. És eddig nem
találtunk semmit. Nincs közös hobbi, nem telefonálnak egymásnak…
Még csak nem is ismerősök a Facebookon. És Laura Helminen azt mondta,
hogy sosem hallotta a többi áldozat nevét, nemhogy találkozott volna velük.
– De Maria Koponen mégis tudta a ruhaméretüket.
 – Ez még nem jelenti azt, hogy ismerte volna őket. Valaki adhatottneki
egy listát.
– De ki? Maria és Roger Koponen együttműködtek? Erről van itt
szó?Maria és Roger segítettek valami beteg fasznak megvalósítani ezt a
színjátékot?
– Maria Koponen továbbra is halott, Jessica. Nem hiszem, hogy
direktelősegítette volna a saját meggyilkolását.
– Rogernek kellett annak lennie, aki továbbította a ruhákat.
Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg.
– Merre vagy? – kérdi aztán Jessica.
– Most fordultam az autóval Ullanlinna felé.
– Gyere értem!
– Micsoda?
– Gyere értem ide! Én is jövök.
– Nem jössz.
– De jövök.
– És Erne?
– Erne kinyalhatja a seggemet.
– Á, nem tudom. És ha tényleg te vagy a célpont? Nem lenne
okosabbegy percig távol tartani magad a tereptől?
– Úgy érzem, itthon inkább célpont vagyok.
– Gyere taxival. Különben én is kapok a fejemre…
– Jusuf, bazmeg, most azonnal idehajtasz a járgányoddal a kapum elé!
– Tényleg boszorkány vagy, Jessica.
– Meddig tart?
– Tíz perc.
– Lejövök.
– Várj! – mondja Jusuf, és Jessica hallja, hogy felhangosítja a rendőrségi
rádiót. Szinte minden szót megért a világosan artikulált rádióüzenetből.

…Korkeavuorenkatu, utcára nyíló üzlet. A kirakaton át a padlón fekvő,

mozdulatlan embert észleltünk. Kopogásra nem reagál. Betörjük az ajtót,
hogy bejussunk. A mentőket riasztottuk.
 LXXVIII.

Világos parancsot adtam neked, Jessica. Azt hiszed, hogy szemet hunyok az
ilyen önkényeskedés felett?
Erne lekattintja az öngyújtó tetejét, a lehető leghosszabbra nyújtja az első
slukkot, aztán nagy, szőrös orrlyukán át gyorsan kifújja a légútjaiban alig
időzött füstöt. A rendőrszékház dohányzóhelyének falát nézi. A piszok és a
kipufogógáz befeketítette; még az elemek szegélyeiben lerakódott hó sem
képes szebbé tenni. Az épület olyan borzalmasan ronda, hogy kiválóan
megfelel a fantázia nélküli hivatalok klubházának, melyben az ott dolgozók
egymás előítéleteit és üldözési mániáit erősítik. A csúf épületben van valami
keletnémet vonás; a Stasira vagy valami hasonló zsarnoki szervezetre
emlékeztet, amely meg sem próbálja leplezni cinikus viszonyulását a
környező világhoz. Tény, hogy az átlagember félelmet érez, amikor a
rendőrségre jön beadni az útlevélkérelmét. Az épületen kívül ezt a merev és
bürokratikus ügyintézési szokásrend is okozhatja. Ehhez a pokolian csúnya,
sárgán virító monstrumhoz, egész Nyugat-Pasilához – amit minden
valószínűség szerint labilis idegállapotban terveztek és építettek – a tollat
tartó kéz a Plattenbaukat ábrázoló képeslapokból kereste az inspirációt.
Hangjel. 37,9. A kurva életbe!
Ez a hülye Jessica.
A cigaretta vége égeti a mutató- és a középső ujját. Gyűrűsujja szinte
megfagy a jeges szélben. Kisujja és hüvelykujja egymást öleli.
Fél év. Ha azonnal elkezdjük a kezelést.
Erne a nyomozás közben figyelte a telefonját. A privát szakrendelőben azt
ígérték, nyolc és húsz óra között telefonálnak. Az ilyen híreket általában
szemtől szemben közlik a beteggel, de mivel csak az egyszer már megkapott
rossz hírek pontosításáról volt szó, valamint a körülményeket figyelembe
véve, telefonos időpontban állapodtak meg.
És pontban 20:00-kor dr. Pajunen onkológus a maga lakonikus stílusában
felsorolta a telefonban, hogy a mellüreg CT-je, valamint a gyomortükrözés
során vett szövetminták igazolják azt, amit már korábban is valószínűnek
tartottak. A daganat a májon és a csontozaton kívül a nyelőcsőre is átterjedt.
Jessica, Jessica.
Erne a hívás után váratlanul furcsa nyugalmat érez: amikor végre
bekövetkezett az, amitől mindennél jobban félt, megszűnt a félelme.
Kimerült, természetesen csalódott és megrendült, ugyanakkor azonban
halálának tudata nyugodttá teszi. Nincs több kérdés, találgatás.
Hamarosan megtörténik minden.
A hamutartó szélén elnyomja a cigarettát, és rágyújt egy másikra.
Bárcsak megértené Jessica, hogy azt kell tennie, amire utasította őt!
 LXXIX.

Mikael két papírzacskóval a kezében lép be. A tárgyalót zsíros pitakenyér,

vaj, fokhagyma és koriander illata tölti be.
– Rassénak bárány… – szakítja fel Nina a fóliába és hungarocellbe
csomagolt adagokat.
– Nekem is bárány volt – kapja el Rasmus orra elől a csomagot Mikael.
Nina a szeme sarkából figyeli a zsákmányosztást. Mikael semmiképp sem
klasszikus értelemben vett zaklató, bár fizikuma és verbális képességei ezt
könnyűvé tennék. Rasmus pedig korpás fejbőrével, kopasz fejbúbjával és
hajlott tartásával túl könnyű célpont. Néha úgy tűnik, szinte akarja, hogy
átgázoljanak rajta, mintha egyébként elfelejtené, hogy létezik.
De Rasmus most egy pillanatig kissé neheztelően néz Mikaelre. Aztán
elveszi a másik papírzacskót az asztalról, és óvatosan kibontja.
– Hallom, hogy Jessi nem bírt otthon maradni – ragadja meg Mikaelkét
kézzel a fóliából kikandikáló pitáját, és nagyot harap belőle.
– Honnan tudod?
– Hallottam, ahogy Erne kiabált vele a telefonban. Odament a
Korkeavuorenkatuba, a tetthelyre.
– Nem csoda. Az áldozat felhívta, amikor történt – mondja Nina, ésnézi,
ahogy a férfiak nagyokat harapnak a bárányhúsos pitájukba.
– Azt hiszitek, hogy ez véletlen? – kérdezi Rasmus, és ingujjába törli
aszáját. Mikael ráfüggeszti a tekintetét. – Jessica egész idő alatt az
események középpontjában volt. Aztán Erne megparancsolja neki, hogy
maradjon otthon. Szigorú rendőri őrizettel. De a vérontás oda is követi –
folytatja Rasmus.
Nina bólint, és Mikaelre néz. Rasmusnak kétségtelenül igaza van.
Kezdettől fogva ő volt közülük leginkább a helyzet magaslatán, főleg azért,
mert minden Pasilában ülőnél alaposabb háttérmunkát végez.
– Csak biztonságban legyen most – mondja végül Nina karba tett kézzel.
Mindig kedvelte Jessicát: megvesztegethetetlenségét és teljes
elkötelezettségét, hogy aszerint cselekedjen, amit a legjobbnak lát.
Többször próbált közelebbi ismeretségbe kerülni vele, de Jessica valami
okból bizonyos távolságot akar tartani a kollégáitól. Ám ezt is sikerült
udvariasan tennie, senkit meg nem bántva.
– Jessica már nagylány – válaszol Mikael, és a tábla felé biccent,
amireRasmus az imént új fényképet tett fel. – Irma Helle.
– A hetedik áldozat.
– A csoport sok szempontból heterogén – állapítja meg Nina, és
atáblához megy.
– Mint például? – kérdi Mikael.
– Nos, először is, ketten egyelőre ismeretlenek. Azonkívül kettő férfi.És
végül: hármat egyforma estélyibe öltöztettek. Négyet, ha Laura Helminent
is bűncselekmény áldozatának tekintjük. Nincs semmi közös nevezőjük.
– Maria Koponen öt estélyi ruhát rendelt. És ha Sanna Porkkát is
ugyanilyen ruhába öltöztették a felgyújtása előtt? – kérdezi Mikael.
– Utána kell nézni – állapítja meg Nina, és felírja a kérdést a táblára. –
Minden estélyi mérete fel van jegyezve Irma Helle megrendelőkönyvében.
Biztosan le lehet ellenőrizni, hogy Porkka méretei szerint készítettek-e
egyet.
– Az, hogy éppen Sanna Porkka fuvarozta Koponent Helsinkibe,
biztoscsak véletlen – jegyzi meg Mikael hitetlenkedve.
– Biztos? Nem éppen ma ellenezted az ilyesféle veszélyes
feltételezéseket? – firtatja Rasmus, és Mikael gyilkos tekintete a jutalma.
Rasse egy teljesen új, pimasz oldalt fedezett fel magában. Nina elégedett
mosollyal nyugtázza ezt. Szereti Mickét, de élvezi, ha valaki néha
megpiszkálja az egóját. Különösen, ha a lövések egészen váratlan irányból
dördülnek el.
– Szerinted hogyan lehetett volna Porkka részvételét
megbízhatóaneltervezni? Emlékezetem szerint spontánul jött az utasítás
Koponen Helsinkibe hozataláról, ráadásul Ernétől.
– Aki most szenved a döntése miatt – veti közbe Nina.
– Pontosan.
 – Ne feledjétek, hogy Porkka Koponent szállította. Azt, akinek a
gyanúszerint jelentős szerepe van az egész katyvaszban. Koponen
valamilyen formában hatással lehetett arra, milyen módon és ki induljon el
vele éjszaka, hogy Savonlinnából Helsinkibe szállítsa őt – folytatja Rasmus.
– Bassza meg! – kiált fel hirtelen Mikael. Feláll és a tenyerébe köpi
azételt. – A picsába… Ebbe beletörik az ember foga – dörzsöli meg az arcát,
és ujjával a tenyerén lévő, megrágott kenyeret nyomkodja.
– Mi van? – kérdi Nina.
– Kövek vannak benne vagy valami ilyesmik. – Mikael a szájába dugjaa
mutatóujját, és egy pillanat múlva kis fehér csontdarabot vesz ki onnan, s
mutatja a többieknek.
– A pokolba!
– Kiesett egy fogad? – kérdi meghökkenve.
– Nem… nem esett ki – válaszolja Mikael, és ujjával végigtapogatjaszája
minden zugát.
Pillanatnyi csend után Rasmus eltolja magától a kenyerét, és láthatóan
rosszul van.
– Az enyémben is – krákog a markába.
– Mi? Mi van benne? – Nina elveszi az asztalról a saját kenyerét,
éskibontja a köré tekert fóliából. Hallja Rasmus öklendezését, és a reakció
rá is átragad.
– X úr fogai – közli Mikael. Feláll, és összekulcsolja a kezét a
nyakamögött.

LXXX.

Jessica a padlón fekvő nő mellett guggol. Az üzlet nagy ablakait vízhatlan

ponyvával takarták le, de a kék fény villogása így is beszűrődik.
– Eléggé egyértelmű – mondja Jessica gumikesztyűs ujjait dörzsölve.
Irma Helle hason fekszik a puha fehér szőnyegen, karja a teste mellett.
Tarkóján nagy, véres zúzódás. Mintegy kétméternyire tőle hever a
valószínűsíthető gyilkos fegyver: egy réz függönyrúd, egyik végét vörös
massza borítja.
– Ez abból a szempontból is eltér az összes többi gyilkosságtól,
hogyKoponen könyveiben semmi ilyesmi nem található – mondja Jusuf
halkan, és kikerüli a fehér overallos helyszínelőt.
A kis üzlet zsúfolásig telt ruhaállványokkal, s ez megnehezíti a mozgást. Az
ajtó zárva van, ők mégis suttognak, mintha a falnak is füle volna. És talán ez
is a helyzet. Már semmi sem tűnik lehetetlennek.
– Más szóval ez az első emberölés, amelyet nem terveztek meg
alaposan.
– De mégis kétséget kizáróan a korábbi gyilkosságokkal kapcsolatos.
– Feltétlenül. És a tettes mindennek a tetejében még nő is. Aki úgy nézki,
mint az áldozatok egy része.
– Talán Irma Hellét el akarták hallgattatni.
– De miért csak most? Helle megtelefonálhatta volna már ma korábban
is az információit.
– És milyen információkról van szó… A megrendelt estélyi ruhák
méretéről? – kérdezi Jusuf, és a pulthoz lép, amelyen egy számítógép áll.
– Ha Maria Koponen öt estélyit rendelt, és eddig négyet találtunk
meg,feltételezhető, hogy egy áldozat még nincs felöltöztetve – mondja
Jessica, és körbejáratja tekintetét az üzleten.
A helyiség végéből egy ajtó nyílik, onnan rövid lépcső vezet le a pinceszerű
műhelyszobába, ahol két nagy varrógép áll.
– Helle említette a telefonban a füzetét. Látsz ilyet?
– Nem. De ceruzát többet is – mutatja Jusuf, miközben telefonjával
azasztalt fotózza.
Jessica felsóhajt, és a telefonjára pillant. Erne kétszer hívta.
– Helyzet van?
– Erne dühös, mert nem engedelmeskedtem.
– Minden oka megvan, hogy taccsra tegyen – csettint az ujjával Jusuf.
– Nem fog. Most, hogy ekkora káosz van.
– Reméljük. És most mit csinálunk? – teszi csípőre a kezét Jusuf.
 – Pasilába megyünk. És kitalálunk valami megoldást, mielőtt
megintmeghal valaki.
– A Meki érintésével. Van nálad pénz? – húzza be a kabátján a
cipzártJusuf.
– Egyébként megtaláltam a kártyádat. Mégis a kabátom zsebében volt–
vonja a fejére a kapucnit Jessica.
 LXXXI.

Erne az asztal mellett ül és ökölbe szorított kezét nézi. Este háromnegyed

tizenegy van, és ismét összegyűltek a tárgyalóban. Rasmus komoran ül az
asztalnál, és mintha az ujjait számolná. Nina a mennyezeti fénycsövekre
szegezi fáradt tekintetét.
Hosszú rendőri pályafutása során Erne Mikson számos üggyel találkozott,
amelyeket a kitartó erőfeszítések ellenére sem sikerült megoldani. Ez az eset
túl nagy ahhoz, hogy a felderítetlen ügyek mappájába lehessen tenni.
Legrosszabb esetben még azután is sokáig folytatódik a nyomozás, hogy ő
belehalt a betegségébe. A gyógyíthatatlan kórt hirtelen szinte felmentő
ítéletnek érzi:
menetjegynek valami jobb helyre, ahonnan száműzve van a gonoszság.
Nyílik az ajtó, Mikael lép be a szobába.
– Nos? – kérdezi Erne. Az asztalnál ülő Nina és Rasmus továbbra
issápadtnak látszik.
– Elértem az ételfutárt. És bezárattam az éttermet. A vezető
bizonygatta, hogy az ételt a konyhából közvetlenül adták oda a futárnak, és
az teljesen kizárt, hogy a konyhában kerültek volna a fogak az adagokba.
– Melyik szakaszban…
– Bármely szakaszban. Mindjárt kihallgathatjuk a futárt – mondja
Mikael, és leül.
– Hol vannak a fogak?
– Lefényképezték és elküldték Sarvilinnának. Nem tudom, talál-e
bennük valami hasznosat.
A mennyezeti fénycsövek néhányszor megvillannak.
– Ez kibaszottul beteg dolog, Erne – sopánkodik Mikael a kezét
dörzsölve. – Meddig kell ezt bírni?
 –
Miért tőlem kérded? Nem én szórtam a halott férfi fogait a
hamburgeredbe – fortyan fel Erne.
– Pitakenyér volt… – motyogja Rasmus.
– Tőlem lehetett akár gecikenyér is – dörög Erne, aztán párszor
atenyerébe köhög, és rekedtebb hangon folytatja: – Nyilván be akarod hozni
Karlstedtet és Lehtinent. Nem hiszem, hogy az bármin is változtatna.
– De azt el kell ismerned, Erne – szólal meg Nina elgondolkodva,
alegcsekélyebb dac nélkül –, hogy az óra ketyeg. A két férfi megfigyelése jó
ötlet lehetett korábban, de az események fényében nem hinném, hogy a
továbbiakban haszna lenne.
– Főleg mert tudják, hogy lehallgatjuk őket. Ez legkésőbb akkor kiderült,
amikor…
– Meghallgattam a felvételeket – szakítja félbe Erne, és megint a
tenyerébe köhög. A légcsövéből felköhögött váladékban a nyelve felismeri
a vér ízét.
– Hány embernek kell még meghalnia?
Erne az asztal mellett ülő triót nézi, és mérhetetlenül üresnek érzi magát.
Az orvos telefonja talán valóban jelentéktelenné tett mindent. Behunyja a
szemét, és hirtelen rádöbben, hogy nem a saját halál tudatosítása a
legrosszabb, hanem ha tudja az ember, mikor következik be. Hogy
mindaddig lehet próbálkozni a halandóság elfelejtésével, amíg az élet egy
napon kínzóan egyértelmű menetrendet nem kap. Határidőt. Talán mégis
váratlanul, egészségesen szeretett volna távozni. Szívinfarktust kapva síelés
közben, vagy álmában. Autóbalesetben, jó zenét hallgatva.
– Megbeszéljük ezt mindjárt, ha Jessica és Jusuf is itt lesz – mondjaErne,
a többiek pedig egyetértőleg hümmögnek. Világos, hogy a farkascsorda
észlelte az ő gyengeségét. Sarkos vélemények, a közvetlen parancs
figyelmen kívül hagyása eddig elképzelhetetlen volt.
Épp ekkor nyílik az ajtó, belép Jessica, mögötte Jusuf. Erne jelentőségteljes
pillantást vet a főnyomozóra, de úgy dönt, hogy a gondolatban előkészített
szidásokat későbbre hagyja.
 –
Rasmus! – szólítja Erne, és lenyeli a szájába toluló undorító ízt. Rasmus
megigazítja orrán a szemüveget, és bizonytalanul babrálja szürke ingének
gallérját.
– Üljetek le! Rassén a sor – elégszik meg ennyi közléssel Erne.
Rasmus a nap folyamán derekas adag önbizalmat gyűjtött, de az a szokása,
hogy úgy pillantgat körbe, mint a megdorgált kutya, nem tűnt el.
– Úgy áll a dolog, hogy a varrónő megöléséhez is található megfelelőrész
a könyvekben, még ha nem is rituális gyilkosság – kotor elő Rasmus a vastag
papírköteg alól egy zsebkönyvet, amelynek oldalai közül több tucat
különböző színű jelzőcédula kandikál ki. Aztán nyel egy nagyot, és olvasni
kezd.

De az a furcsa árnyék eltűnt ugyanott, ahonnan egy pillanattal

korábban felbukkant. Olyan simán és fürgén, hogy Esther már nem is
volt biztos benne, hogy látta. Tudta, hogy egyedül van, mert az utolsó
ügyfél után bezárta az ajtót. Soha azelőtt nem félt az üzletében, nem
hagyta, hogy elszabaduljon a képzelete és úrrá legyen a gondolatain.
Valami megváltozott. Talán amiatt, amit aznap látott. És csak most
értette meg, hogy ez nem volt véletlen. Jeges borzongás öntötte el a
testét. És még mielőtt tudatosodott volna benne az észrevétele, valami
oda nem tartozót látott meg az üvegajtó mögött. A kinti jelenés
körvonalai egy pillanatig összekeveredtek az üvegfelületről viszaverődő
saját tükörképével, de aztán az alak megmozdult, és különálló lénnyé,
önmagává változott.

– A következő fejezetben a rendőrök holtan találják Esthert az

üzletében. A fejére mért ütéssel ölték meg – mondja Rasmus, és becsukja a
könyvet.
– Miért nem került ez szóba korábban? Hogy egy varroda… – kezdiJusuf,
de Rasmus éles nevetésére félbehagyja a mondatot.
 –
– Esther nem varrónő. És a történetben más azonosság sincs. Csak
azelkövetési mód. A fejre irányult ütés. Ami a legáltalánosabb emberölési
mód a világon.
De nem azt mondták a könyvben, hogy látott valamit? Valamit, aminek
a jelentőségét pont azelőtt értette meg, hogy valaki megölte? – kérdi
Jessica. A hangja felrázza Ernét elmélyült lelkiállapotából.
– Igen. Ez a gyilkosság indítéka Koponen könyvében, de nem
kapcsolódik a maihoz. Esther az inkvizíciót vezető papot látja csókolózni egy
boszorkánysággal gyanúsított nővel.
– És ez a papocska öli meg a nőt?
– Igen. A boszorkánysággal gyanúsított nővel való viszony nem derülhet
ki, ezért a pap belopakodik Esther pékségébe, és meggyilkolja.
– Vagyis Irma Hellét egy női pap ölte meg, akinek titkos viszonya volta
kántorral? – dobja be Mikael, és néhány mosolyt kap válaszul.
– Valószínűnek látszik, hogy ezt a gyilkosságot csupán abból az
okbólkövették el, mert a könyvben megöltek egy péket – mondja Rasmus,
és a nyelvét forgatja a szájában, mintha keresne ott valamit.
– Egy holttest hiányzik – szólal meg hirtelen Erne.
– Így igaz – folytatja Rasmus. – Tőrrel még nem öltek meg senkit.
Erne lustán bólint, az asztalra könyököl, és kezével a fejét támasztja.
– Tehát feltételezhetjük, hogy jelen pillanatban valahol Finnországban–
valószínűleg itt, a főváros környékén – fekszik egy férfi tőrrel a mellkasában.
Csak még nem találtuk meg.
– Ki állítja, hogy megtörtént a bűncselekmény? – válaszol Rasmus,
azasztalra néz, és valamit ír a noteszébe.
– Hallottad, mit mondott Rasse, Erne – vesz elő egy felbontatlan
rágógumicsomagot Mikael. – Ha behozzuk ide azt a két seggfejet, talán
megmenthetjük egy szerencsétlen férfi életét.
– Veréssel gondoltad megtudni tőlük az információt a következő
áldozatról? – kérdezi nyugodtan Erne.
– Ha ez azt jelenti, hogy egy ártatlan férfi elkerüli a halált: igen.
 –
– Hoppá! Álljunk meg itt egy percre! – mutat Erne Mikaelre. –
Ártatlanférfi. Biztosak vagyunk benne, hogy ártatlanok az áldozatok?
– És hogy nem bűnösek például boszorkányságban? – ráncolja a
homlokát Nina.
– Maria Koponen a sajátján kívül még mások halotti ruháját is
megvarratta. Az én fülemben ez nem hangzik egészen ártatlannak.
Kétségtelen, hogy ez kibaszottul furcsa – erősíti meg Jusuf, és
ujjhegyével tenyere életvonalát követi. – De én mégis abból indulnék ki,
hogy Maria Koponen valakinek az utasítása szerint cselekedett, és sejtelme
sem volt arról, milyen célra rendeli a fekete ruhákat Irma Hellétől.
– Természetesen a férje utasításai szerint – szól közbe Mikael.
– Talán – áll fel Erne. – Szerintem még egyszer beszélnetek kelleneLaura
Helminennel. Kérdezgetni, megforgatni, megérteni, vigasztalni,
megszorongatni… hogy megnyíljon. Mert ha Helminen eltitkol valamit, ha
valami kapcsolata van a többi áldozattal, akkor azt, az istenit neki, ki kell
deríteni!
– Igazad van, Erne – mondja Jessica, és tenyerébe támasztja az állát. –
Ha az, ami a boszorkánybanda áldozatait összeköti, valamilyen szempontból
gyanús, sőt törvénybe ütköző… Akkor Laura Helminennek oka van rá, hogy
hazudjon.
– Pontosan.
– Mi megyünk Jusuffal.
– Légy óvatos, Jessica. Semmi sem változott délután óta.
Vigyázzatok,hogy az a nő ne kapjon megint rohamot – inti Erne.
– És Karlstedt meg Lehtinen? – kérdi Mikael.
Erne öszevont szemöldöke alól beosztottjára néz, aki rágógumival a
szájában egy nagy, ártalmatlan tehénre hasonlít. Talán igaza van. Vállalni
kell a kockázatot. A presztízsharc mehet a szemétkosárba.
– Rendben van. Ügyelj rá, hogy ugyanabban a percben legyenek
ottértük.
 LXXXII.

Kimenő hívás: +3584002512585

Időpont: 23.31:22

(tárcsázás)
Torsten Karlstedt (TK): Üdv.
(több másodperc csend)
Kai Lehtinen (KL): Te is úgy érzed, hogy történik valami?
TK: Fura, hogy kérded. Igen. Nagyon is.
KL: Akkor épp ideje készülődni.
TK: Még nem látszik semmi…
KL: Várj csak, fráter.
(hosszú csend)
TK: Lehet, hogy egy kis ideig nem beszélünk.
KL: Ez valószínű.
TK: Minden jót, fráter.
KL: Neked is.

LXXXIII.

A Volkswagen lengéscsillapítójából kemény csattanás hallatszik, ahogy Jusuf

egyenesen a kátyúba hajt, amit a fagy vájt az aszfaltba. Jessica a
visszapillantó tükörben az őket követő kisbuszt figyeli.
– Bassza meg… Tropára megy a lengéscsillapító – átkozódik Jusuf.
– Ne aggódj! A bébiszitter is belehajtott ugyanebbe.
Jusuf bekanyarodik a Töölői Kórház udvarára, és közvetlenül a bejárat
előtt áll meg. A kint cigarettázó ápolónő rosszallóan néz rájuk.
– Rendőrség – mondja halkan Jusuf, miközben a rendőrségi kisbusz
isleparkol mögöttük.
 – Riasztás? – fújja ki az ápolónő ingerülten a füstöt. – Ha nem,
parkolhatnának ott, ahol a többiek is.
Jusuf ránéz, elneveti magát, és megcsóválja a fejét.
– Mitől van ez az általános negatív viszonyulás… –
Onnan, hogy szar a világ – mondja Jessica.
Két tolóajtón át bemennek az előcsarnokba. A kék overallosok tíz méter
távolságból követik őket. Keresztülvágnak az ismerős, magas csarnokon,
ahol a padlóra ragasztott különböző színű szalagok segítik a látogatók
tájékozódását.
– Figyelj, Jusuf! – nyomja meg Jessica a lift hívógombját. – Laura
Helminen mélyen megrendült fiatal nő benyomását kelti. Annyira
megrendült, hogy korábban szinte lehetetlen volt vele beszélni.
– És?
Jessica a cipője orrát nézi, és megvárja, amíg kinyílik a liftajtó. A fülke üres,
és csak ők ketten lépnek be. Furcsának tűnik, hogy a biztonságukra kirendelt
járőrök az előcsarnokban maradtak, de Erne megtiltotta nekik, hogy Laura
Helminen szobájába kövessék őket.
– Irma Helle gyilkosa feltételezhetően nő – folytatja Jessica,
amintbecsukódott az ajtó. – Aki ugyanúgy néz ki, és nagyjából ugyanakkora,
mint a többi áldozat, beleértve Laura Helminent is.
– Laura Helminen végig itt volt a kórházban.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a tettes nem lehet nő.
Jusuf elmosolyodik, aztán lassan bólint.
– Pontosan. Azt feltételeztük, hogy a nők kizárólag áldozatok.
Jessica visszabólint, és jobb keze mutatóujján a beszakadt körömágyát
vizsgálja. Jusuf mondatában valami zavarni kezdi.
– Várj! Mit is mondtál? – néz fel rá.
– Arra gondoltál, ugye, hogy azt feltételeztük, a tettesek férfiak?
Hogymindez valami szadista férfiak…
– Igen. De ahogy megfogalmaztad az előbb, nyilván véletlenül, az
tulajdonképpen zseniális – mondja Jessica, miközben a lift megállás nélkül
folytatja útját a hatodik emeletre.
– Mit mondtam pontosabban?
 – Hogy a nők kizárólag áldozatok.
– Kizárólag áldozatok. Nem kapcsolok…
– Azt gondoltuk, hogy a gyilkosok férfiak, akik valami miatt meg akarják
büntetni női áldozataikat. De mi van, ha ezek is nők?
A lift sípol, és egy női géphang bemondja az emelet számát. A hang egy
YouTube-videóra és az abban ismételt latin szavakra emlékeztet.
– Hát igen, hogy Maria Koponen maga rendelte meg a ruhákat…
– Valamilyen oknál fogva rögtön azt feltételeztük, hogy Roger Koponen
manipulálta a feleségét. Ez persze természetes magyarázat, mert ki a fene
akarja megtervezni a saját meggyilkolását?
A liftajtó kinyílik. A folyosó meglepően csendes.
– Várj – mondja Jusuf most halkabban, és óvatosan megfogja
Jessicakabátjának szélét. – Úgy érted, hogy Laura Helminen nemcsak
áldozat, hanem tettes is volt?
Jessica Jusufra mered, nem szól egy szót sem. Aztán megrázza a fejét, és
örömtelenül felnevet.
– Tulajdonképpen pontosan így értettem. Őrült vagyok?
– Igen. Meg vagy te mindig kergülve. De azért igazad lehet –
válaszoljaJusuf.
A liftajtó becsukódik mögöttük. Jessica sóhajt, és a folyosót szemléli. A
nővérfülke ablaka behúzva, bentről éles fény szűrődik ki. Távolabb, a folyosó
végén Laura Helminen betegszobája előtt őr ül. Teo.
– Oké, Jessica. Tételezzük fel, hogy Helminen többet tud, mint amennyit
elmond. Hogyan kellene szerinted intézni a dolgot, hogy így vagy úgy ne
fuccsoljon be minden?
– Az a gondolat, hogy valaki hagyja magát elrabolni, elkábítani, elaltatni,
és jéghideg vízben majdnem megfullasztani, nagyon erőltetett. Olyannyira,
hogy senki nem hiszi, miszerint ez az alternatíva egyáltalán eszünkbe juthat.
Tehát nyugodtan elvégezhetünk egy apró tesztet – néz jelentőségteljesen
Jusufra Jessica.
 LXXXIV.

Nina egy nagy espooi családi ház előtt parkol le, amelyik így első pillantásra
ugyanazt a korszakot és stílusirányzatot képviseli, mint Koponenék háza
Kulosaariban. Nina nem volt Koponenéknél; sem ő, sem Mikael nem járt az
ügy során a számos tetthely egyikén sem, ellenben bámulta a több száz, ha
nem több ezer fényképet, amit a többiek hoztak vagy küldtek. Ezekből
Koponenék és von Bunsdorf rezidenciáján kívül megismerte a
korkeavuorenkatui üzlethelyiséget, valamint egy jó adagnyi partvonalat,
szántóföldet és erdőt is. A helyek nem kapcsolódnak egymáshoz, azonban
összeköti őket Finnország bűnügyi történetének talán legborzasztóbb
sorozatgyilkossága.
– Mire tippelsz, hogy kerültek X úr fogai a vacsoránkba?
– Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ez a seggfej – biccent a ház
feléMikael – húzgálta ki őket az áldozat szájából múlt éjjel.
Nina az autó újra bepárásodott szélvédőjére irányítja a légkondit.
– Jössz te is? – kérdezi Mikael, és ellenőrzi golyóálló mellényén a
tépőzárakat. Nem várható, hogy a letartóztatásnál erőszakot kell
alkalmazni, de tudják, hogy a boszorkánybanda esetében nem érdemes
fölösleges kockázatot vállalni.
– Menj csak a fiúkkal – válaszolja Nina, és egy pillanatra sem veszi le
aszemét a házról. A fehér vakolatot nyaldosó kék villanófények modern
fényművészeti alkotást idéznek. Szinte minden ablakban ég a villany.
– Ő az? – mutat Nina a padlótól a plafonig érő ablakra a
másodikemeleten. Az ott megjelent férfi fehér tréningnadrágot és fekete
pulóvert visel.
– A rohadt életbe! – dob a szájába egy rágót Mikael. – Az ott Torsten.
Torsten Karlstedt üdvözlésre emeli a kezét.
– Mi az ördög?
– Na éppen az – mosolyodik el Mikael, és az órájára pillant.
 Éjfél van. Megszólal a telefonja, egy szóval válaszol rá, és befejezi a
beszélgetést: Vantaaban a Kai Lehtinen házához kivonult csoport is készen
áll.
– Mindjárt megkérdezheted tőle magától – nyitja ki Mikael a kocsiajtót.
Nina érzi arcán a jeges szelet, aztán becsukódik az ajtó, és Mikael csatlakozik
a négy overallos rendőrhöz. Látja, ahogy áthaladnak a kis előkerten, majd a
bejárathoz érve egyikük megkerüli a házat, és a hátsó udvarra indul. A
nyugtalanságtól remeg a lába. Nem valószínű, hogy Karlstedt szökni
próbálna. De szinte minden egyéb lehetséges. Csapda lenne? Vajon mindjárt
felrobbantja magát és a házát, hogy még több káoszt okozzon?
Torsten Karlstedt eltűnik az ablakból, és pár másodperc múlva nyílik a
bejárati ajtó. A férfi a küszöbön áll, és láthatólag nyugodtan viselkedik. Egy
pillanatra eltűnik, aztán megjelenik piros pehelykabátban. Nina tekintetével
követi a rendőrautóhoz békésen közeledő kíséretet. Mikor Karlstedtet végre
beterelik a kisbusz hátsó ajtaján, Nina behunyja a szemét, és hosszan,
megkönnyebbülten felsóhajt.
Hamarosan nyílik a kocsiajtó, és Mikael ül be mellé. Nina továbbra is
csukva tartja a szemét, de álmában is felismerné a rágógumit őrlő áll
csendes hangját.
– Pfuj, de undorító! – mondja Mikael, és lehúzza kabátján a cipzárt.
Nina kérdőn néz rá. – Látni a képéről, hogy bűnös.
– Torsten homlokára van írva?
– Igen. Nagybetűkkel. És egyetlen becsületes embert sem hívnak
Torstennek.
Nina mosolyog, és megfogja Mikael felé nyújtott kezét.
– Aggódtál?
– Ne gondold, hogy mostantól akciófilmhősnek tartalak. Ennyi
erővelbarbikkal is játszhattatok volna ott az udvaron. Ugyanolyan veszélyes.
– A büdös francot! Nem nézted? A helyzet rendkívül veszélyes
volt.Torsten fokhagymával akart megölni.
– A vantaai letartóztatás is ennyire drámai volt? – nevet Nina, és
beindítja a motort.
– Úgy hallom. Lehtinent békésen vezették az autóba.
 – Egyébként, tökfej, fokhagymával vámpírokat űznek el, nem
boszorkányokat – jegyzi meg Nina, miközben a két kisbusz elindul előttük.
– Sorry. Nem olvastam a herripottereket.
 LXXXV.

Ébredj, Jessica!
Anya ezen a reggelen szebb, mint valaha.
Mi az?
Kirándulni megyünk.
Anya megsimogatja Jessica haját. A reggeli napfény beáramlik a redőny
résein át. Jessica felemeli fejét a párnáról. Öccse már fent van; az ágya
mellett dörzsöli álmosan a szemét. Apa az ajtóban áll, és gondterheltnek
látszik. Talán mérgesnek. Az utóbbi időben Jessica gyakran látta ezt a
kifejezést apa arcán.
Ma szombat van.
Megint anya beszél. Jessica nem biztos benne, mire gondol anya. Szombat
reggelente általában nem szoktak kirándulni. Legfeljebb apával játszanak a
medencében. Az utóbbi időben anya többet volt munkában, mint otthon.
Hipp-hopp, öltözzetek fel!
Anya még mindig simogatja Jessica haját. Ha a fülkagylójához ér, meleg
rezgést érez, egészen a nyakáig. Anya mosolyog, de arckifejezésében van
valami furcsa. Anya színésznő, Jessica sokszor látta már a televízióban, és
megtanulta: anya munkája az, hogy valami mást játszik. Néha színházban,
máskor a televízióban és filmekben. Anya olyan jó ebben, hogy Jessica néha
fel sem ismeri, amikor a tévéképernyőn látja. Jessica egyszer megkérdezte,
hogyan tudja anya eljátszani a szomorút. Valami szomorúra kell gondolni,
mondta anya.
Anya feláll az ágy széléről, és elindul kifelé. Elmegy az ajtóban álló apa
mellett, de még egy pillantást sem vetnek a másikra. Mintha láthatatlanok
lennének egymás számára. Jessica most veszi észre, hogy az ajtóban egy
bőrönd van. Apa közelebb lép, és karba font kézzel leül.
Jessi és Toff! Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Apa mosolya szomorú, de sokkal valóságosabb, mint anyáé. Mintha apa
lenne kettőjük közül a jobb színész.
 Gyere ide te is!
Öccse ügyetlenül magára húzza fekete Ghostbusters-felsőjét, és
odacsoszog Jessica ágyához.
Apa felváltva nézi és magához húzza őket. Beszívja az illatukat.
Miért sírsz?
Apa pár másodpercig csak szipog, aztán gyapjúpulóvere ujjába törli az
orrát.
Apának el kell utaznia egy kis időre.
Miért?
Így állapodtunk meg anyával.
Jessica iszonyú szorítást érez a mellkasában, és megragadja apa csuklóját.
Tudja, hogy nincs minden rendben. A hatalmas ház már régóta túl csendes.
Előző éjjel sokáig virrasztottak Tofféval, hallgatták a falakon átszűrődő
kiabálást és csapkodást, és Jessica azt gondolta, végre elmúlt a csend, végre
történik valami. De most, hogy apa azt mondta, elmegy, Jessica behunyja a
szemét, és azt kívánja, hogy folytatódjon a korábbi csend. Akármi, csak
minden úgy legyen, mint eddig. Gyertek. Bekapunk valamit a repülőtéren.

Egy hatéves emlékezete szelektív. Jessica utólag képtelen volt megállapítani,

hogy mi történt a következő percekben. Az autóban elhangzott
beszélgetések és a hátsó ülésre visszhangzó szavak tulajdonképpen csak a
képzelet termékei, amikkel igyekezett kitölteni memóriája fekete lyukait?
Valamire azonban elevenen emlékszik. Öccse ujjaira, amint
összefonódnak a sajátjaival. Anya sötét szemére a visszapillantó tükörben.

LXXXVI.

Nézz a tükörbe! Jessica a mosdókagyló fölé hajolva nézi tükörképét az

aranykeretben. Sötét szeme alig látszik a homlokára tapadt vizes hajtincsek
mögött. A meleg víz végigcsorog a hátán, és megáll a mellére csavart
törülközőn.
 A nyitott ablakhoz megy. Murano csatornái csendesek: októberben
lényegesen kevesebb a turista, mint nyáron, pedig az időjárást figyelembe
véve éppen ilyenkor lenne érdemes ellátogatni a városba. Helsinkiben
valószínűleg már őszi színekben pompáznak a levelek, és költöző madarak v
alakzatai szántják az égboltot. Ma reggel volt pontosan négy hónapja, hogy
Jessica Velence földjére lépett. A nyári San Michele és az európai körutazás
terve most ugyanolyan távolinak tűnik, mint Los Angeles, másrészt viszont
hihetetlenül gyorsan telt el az idő.
Ködbe vesző, irreális távolság választja el a jelent és azt az esős kora
reggelt, amikor összepakolta a bőröndjét Colombano lakásában. Karját és
nyakát véraláfutások borították, alfele vérzett. a férfi útját állta a bejárati
ajtóban, és torkán lenyomta érdes nyelvét. Jessica szívből kívánta, hogy ez
az egy csók elég legyen. Hogy vége legyen, és hogy végre szabadon
elmehessen.
Jó hazautat, Zesika! Emlékezz arra, amit mondtam. A történeted nem fog
senkit érdekelni, tehát jobb, ha nem meséled el.
Ölelés. Arc a tetovált mellkasához. A bőréből áradó bűz. A férfi gesztusai
oldottan gyengédek, mintha egy álmatlan, de szerelemmel teli éjszaka lenne
mögöttük. Bizonytalanságnak vagy megbánásnak semmi jele. Nem is volt
semmi megerőszakolás. Elváltak egy rövid viszony után.
Teljes egyetértésben, minden dráma nélkül. Az élet néha ilyen.
Kár, hogy így történt.
Fehér mosoly. Kézfej az arcon.
Az utolsó, amit Jessica az ajtó becsukódása előtt lát, az előszoba asztalán
állványon pihenő hegedű és a vonó. Azután a keskeny lépcsőház, ahol most
először látja csúnyának a tapétákat; mintha rozsdás kútfedelek lennének.
Egy perccel később megáll a csomagjaival egy keskeny csatorna menti
mellékutcában. Túl fáradt folytatni az utat, túl megrendült sírni. Leül a
csatornaszegély kövezetére, a víz fölött lóbálja a lábát, és nézi a kikötött
csónakokat. Mérhetetlen szégyenérzet tölti el. Aztán a különállás, a teljes
magány és céltalanság következik. Mindazok után, amiket az utóbbi
hetekben átélt, lehetetlen feladatnak tűnik vonatra ülni és Helsinkibe
repülni. Nincs ereje a jövőre gondolni, arra, hogy mit fog csinálni, ha nagy
lesz. Nem akarja látni Tina nénjét, aki kétségbeesetten igyekszik betemetni
a szakadékot, amit valamikor maga hozott létre. Jessica egyszerűen csak
lenni akar. Itt és most.

Az itt és most észrevétlenül három hónapra nyúlt. Az őszi tenger illata más.
Őszintén friss. Jessica visszatért abba a szállodába, ahol Velencébe
érkezésekor eredetileg megszállt. Ideális vendég: naponta
kétszerháromszor a hotelben étkezik, nagyvonalúan osztogatja a borravalót,
és hetente kifizeti a számláját. Az átlagos szobát július végén kislakosztályra
cserélte. Az épületet csak ritkán hagyta el, olyankor mindössze néhány száz
métert sétált az esti sötétben. Nem akarja, hogy lássák. azt akarja, hogy a
sötétség takarja el csúnyaságát, undorító bőrét és zsíros haját.
Néhány alkalommal az a nyomasztó érzés kerítette hatalmába, hogy valaki
követi. Hátulról hallatszó léptek, amik abbamaradnak, ha ő megáll. Egy árny
villanása, ha visszapillant a válla fölött.
A szállodában biztonságban érzi magát. Ott senki nem tesz fel ostoba
kérdéseket, bár valószínűleg olyan nőnek tartják, aki valami emír
vagyonából dőzsöl, és egyszerűen nem akar hazamenni.
Nagy ágyában fekve, televíziót nézve tölti a napokat. Néha az
idegfájdalom annyira felerősödik, hogy megmozdulni is képtelen. Ilyenkor a
lepedőt gyűrögeti ujjai között, és behunyja a szemét: megpróbálja felidézni
azt a felszabadultságot, amit a vízibuszon érzett aznap, mikor először
találkozott Colombanóval. De sosem kiabál. Ezt az elégtételt nem adja meg
a világnak. A fájdalmat gyakran nyomasztó gondolatok okozzák: villanások
anyáról, apáról, az öccséről és Colombanóról. A rohamok olyanok, mint só a
sebekre, melyeket a tudatalatti szakított fel. Mindig együtt jönnek.
Szorongás és fájdalom. De nem mindig ebben a sorrendben.
Meghízott, de ez most teljesen lényegtelennek tűnik. Ha kilép a szobából,
sortot és kapucnis pulóvert vesz fel, szőlőzsírt ken a szájára, és haját szoros
lófarokba fogja. Csak árnyéka korábbi önmagának, aki mindig ápolt volt, és
gyönyörűen nézett ki, ha elindult valahová. Most egy lassan haldokló, furcsa
szerzet, idegen országban, egy ragyogóan szépből rondává változott
városban. Magányos, és éppen ezért kész feladni. Milyen idiótának tartaná
őt anya és apa, ha élnének! Szorítaná-e még Toffe a kezét? Megfogná-e
egyáltalán?
Valahol egy utcazenész hegedül. Vivaldi: A négy évszak. L’inverno. A tél
valóban közeleg.
Jessica a tálcát nézi, amit tegnap este rendelt a szobaszerviztől.
A tányéron félig megevett entrecôte és fonnyadt hasábburgonya. A fogazott
pengéjű steakkésért nyúl, ujjai a fanyelet keresik. Nedves hajából a
padlószőnyegre csöpög a víz. A kintről hallatszó zene szép, a dallama időtlen,
zseniális.
Jessica fogása gyenge; a kés a lábfeje mellett esik le a padlóra. Egy
pillanatig úgy néz a tárgyra, mintha az eljátszotta volna a bizalmát. A
háttérben vonósok szólnak, egyre magasabban. Egyre gyorsabban.
Becsukja az ablakot, és remegő kezét vizsgálja. Talán már itt a legfőbb
ideje, hogy tegyen valamit. Elmenjen a koncertre. Friss szemmel lássa az
előadást.

LXXXVII.

A mennyezeti fénycsövek zúgása olyan hangos, hogy felkelti minden

kihallgatandó figyelmét. Nina gyakran gondolt arra, hogy szándékosan nem
javítják meg ezeket; hogy a hang pszichológusok által kidolgozott módszer
az emberi elme megtörésére. Torsten Karlstedt azonban nem figyel a zajra.
Tulajdonképpen úgy viselkedik, mint aki már korábban is ült ebben a
szobában: nem törődik a rideg környezettel, hanem közvetlenül Ninára
irányítja nyugodt tekintetét. Ötven körül járhat, az évszakot tekintve
feltűnően napbarnított, és korához képest jó állapotban van. Sűrű haja
aranybarna.
Nina bekapcsolja a magnót.
– Hol volt tegnap este? – kérdezi. A kihallgatás mindössze néhányperce
tart, de valamiért Nina örökkévalóságnak érzi a szobában eltöltött időt.
– Savonlinnában – válaszolja Karlstedt, és a tenyerébe köhint.
– Miért?
 – Roger Koponen előadását meghallgatni, természetesen. De hát
ezttudják maguk.
– Kivel?
– Kaitsuval. Kai Lehtinennel. És ezt is tudják.
– Úgy látszik, tudja, hogy mit tudunk.
– Nem tudom. De maguk tudják. Különben nem lennék itt.
– Maga szerint miért van itt?
– Komolyan így megy ez? Milyen hülye játékot játszanak?
Nina az asztalon lévő magnóra pillant. Aztán a férfi fekete pulóverjére,
mellén lósportot ábrázoló logóval.
– A maga Porsche Cayenne-jével mentek Savonlinnába.
– Igen. Bűn ez? Túl provokatív autó?
Nina fáradtan elmosolyodik.
– Tudja mit? Igaza van, Torsten. Mindezt tudjuk. Engedelmével
mostolyasmit kérdezek, amire nem tudjuk a választ.
– Parancsoljon.
– Nem hagyta el az autót Savonlinnában. Miért?
– Nem volt kedvem.
– Vagyis a barátja, Kai Lehtinen egyedül ment meghallgatni
RogerKoponen előadását. Maga pedig több mint egy órát ült az autóban.
Csak mert nem volt kedve bemenni.
– Pontosan.
– Volt valaki más az autóban?
Torsten Karlstedt titokzatosan mosolyog.
– Nem.
– Miért hagyták otthon a mobiltelefonjukat?
– Néha jót tesz kikapcsolódni.
– Kétségtelenül – mondja Nina, és összefonja a karját. Több száz
gazembert hallgatott már ki, egyesek minden hájjal megkentek és
sikamlósak voltak, mások ostobák és átlátszóak. Torsten Karlstedt nem
tartozik egyik csoportba sem. Nina kezd egy véleményen lenni Ernével: túl
korán hozták be a két férfit.
 Torsten Karlstedt acél karórájára pillantva ellenőrzi, mennyi az idő, aztán
lecsatolja és maga elé teszi az órát az asztalra. Mozdulatai nyugodtak és
kiszámítottak.
– Nina Ruska – jegyzi meg Karlstedt, miután megnézte a Nina nyakában
lógó azonosító kártyát.
– A közösség szolgálatában – mondja Nina szárazon.
– Megértem, hogy Kaitsu és az én vidéki utazásom furcsának hat.
Különösen, hogy Roger Koponen Juvában életét vesztette.
Nina alaposan szemügyre veszi a férfit. Torsten Karlstedt tudja, hogy amit
az imént mondott, nem helytálló. És ami a legfontosabb, tudnia kell, hogy a
rendőrség is tisztában van ezzel.
– De nekünk semmi közünk a halálához – folytatja. Akármilyen abszurd
is, de igazat mond. Semmi közük a halálához, mert él. De Sanna Porkka és
a még mindig ismeretlen férfi halálához van.
– És a rendőrnő halálához?
– Semmi kifogásom a rendőrnők ellen, Nina Ruska.
Nina figyelmen kívül hagyja a választ, megnyalja az ujjhegyét, és lapoz
egyet a jegyzetfüzetében.
– Okkultikus tanítások – mondja.
– Nagyszerű mű, még ha magam mondom is – mosolyog Karlstedt,
ésátveti egyik lábát a másikon.
– Mindig érdeklődött a mágia iránt.
– A mágia iránt? Nem, nem, az okkultizmus sokkal több, mint mágia.A
titkos tudományok izgalmas világáról van szó, ahol a varázslatnak csak kis
szerep jut. Feltételezem, hogy nem olvasta.
– Nem olvastam. De azt véletlenül tudom, hogy a műve annak
idejénéles kritikát váltott ki. Nem elégedett meg a titkos tudományok
széles skálájának ismertetésével, hanem meglehetősen támadó
hangnemben védelmezte a jelenség részben kérdéses történetét. Többek
között azt írta, hogy a nácik harmadik birodalma nem omlott volna olyan
gyorsan össze, ha mert volna bízni az ezoterikus tanokban. Hogy… idézem:
A náci Németország egyik legbefolyásosabb személyének, Heinrich
 Himmler belügyminiszternek bátran folytatnia kellett volna okkultista
kutatásait.
– Azt kérdezi, hogy náci vagyok-e?
– A lehetséges antiszemitizmus egy cseppet sem érdekel minket, hanem
kapcsolódik hozzá emberölés. Az ilyen részletek azonban alátámasztják
azt a véleményünket, hogy maga mindig a figyelem középpontjába akart
kerülni. Mint ahogy most is, itt az asztalnál, provokál a viselkedésével.
Hogy emlékezzenek magára.
– Hűha! Nina Ruska elvégzett néhány pszichológiakurzust a
szakfőiskolán? – kulcsolja össze a kezét Karlstedt az asztalon.
Nina elmosolyodik, de nem néz a férfi szemébe. Te meg a geci seggfejek
kurzusát végezted a közgázon?
– Ismerte személyesen Roger vagy Maria Koponent?
– Roger könyvsorozatának őszinte csodálója vagyok.
– A kérdésre válaszoljon.
– Nem ismertem.
Ekkor nyílik a kihallgatószoba ajtaja, és Mikael áll ott.
– Nina, ki tudnál jönni?
Nina az asztalon dobol a tollával, és mereven néz Karlstedtre. Azután
feláll. Lassan, mert nem akarja azt a benyomást kelteni benne, hogy
kutyaként ugrik a füttyentésre. Egy férfi füttyentésére.
– Vár egy pillanatot, Torsten?
– Minden további nélkül, Nina Ruska – hangzik a higgadt válasz.
Attól,hogy a seggfej a teljes nevét használja, Nina kényelmetlenül érzi
magát. Nyilván ez is a cél.
– Most meg mi van? – kérdezi Nina, miután becsukódott az ajtó. Valami
nem stimmel Mikaelnél. Eltart egy darabig, mire Nina rájön, hogy nem
rágja a gumiját.
– Sikerül kiszedni belőle valami érdekeset? – kérdi Mikael csípőre
tettkézzel.
– Az égvilágon semmit. Talán igaza van Ernének.
– A kurva életbe!
 – És Lehtinen? – néz Nina Mikael válla fölött a csukott ajtóra,
amelymögött a másik kihallgatandó férfi ül. Mikael a fejét csóválja, és
legyint.
– Tök ugyanaz. Nyugodt, mint a kő. Sorok közti fura utalgatások.
Adízelítőt, de nem adja fel.
– Van még valami, vagy folytassuk?
– Van – mondja gyorsan Mikael, és int Ninának, hogy
húzódjanaktávolabb az ajtóktól. – Wang telefonált a bűnügyi
technikusoktól. Az áldozatok altatásánál használt gyógyszerek, a tiopentál
és a pankroni… A picsába, az a másik, tudod. És a kloroform, sőt még a
kanülök és az infúziós palackok is… Egy magánklinika Helsinkiben válaszolt
az információkérésünkre. A raktárnyilvántartásuk szarban van.
– Ez isteni, Micke! – kiált fel Nina, és a lelkesedéstől bizseregni kezd
agyomra. – Kiderült, hogy ki mindenkinek van hozzáférése a
gyógyszerekhez és az eszközökhöz?
– A személyzet csak mintegy húsz fő. Az igazgató találkozni
szeretnevelünk, és mielőbb tisztázni a dolgot. Nyilván minimalizálni akarja
a hírnevüket érő károkat, amik mindenképp bekövetkeznek, ha az
információ elterjed a sajtóban.
– Találkozni akar? Ilyenkor, éjjel?
– Igen. Még ott van.
– Akkor már úton kéne lennünk.
– Szerintem Jessica és Jusuf gyorsabban odaér Töölőből, azonkívül
ittmég nem végeztünk a kihallgatásokkal.
– Melyik klinika az?
– A Bättre Morgondag. A Bulevardin.
– Vagyis „Jobb Holnap”? Soha nem hallottam…
– Több mint ötvenéves cég. Valami mindfulness-humbugnak tűnik.
– Ezt legjobb lesz azonnal intézni, Micke. Tudsz figyelni erre a kétőrültre,
ha odaugrok autón a Bulevardira?
– Persze. Idehívom Rassét, ha szükségem lesz rossz zsarura –
mosolyogMicke.
 – Jól van. Valami azt súgja nekem, hogy már ma éjjel a nyomára
bukkanunk ezeknek a geciknek.
 LXXXVIII.

A kórterem előtt őrködő Teo kinyitja az ajtót, és Jusuf egy tablettel a hóna
alatt belép a betegszobába. Laura Helminen ébren van, a televízió
bekapcsolva, ő pedig az okostelefonján pötyög.
– Helló, Laura! – köszönti Jusuf, miközben becsukódik mögötte az ajtó.
– Ne már megint! – sopánkodik unott hangon Helminen. – Már
elmondtam mindent, amire emlékszem…
– Szeretnék még mutatni néhány fényképet.
– Igazán fáradt vagyok…
– Csak pár másodperc, Laura – mosolyog Jusuf együttérzőn. Egy
székethúz magának az ágy mellé. – Megnézné még ezeket a fényképeket?
– fordítja az iPad képernyőjét az ágyban fekvő fiatal nő felé. – Egészen
biztos benne, hogy senkit sem ismer ezek közül a nők közül?
– Hiszen ezeket már átnéztük egyszer…
– Egyáltalán nem lenne szokatlan, ha valami csak most jutna az eszébe.
Laura Helminen a képeket nézi, és a fejét rázza.
– Nem…
– Hoppá, egy pillanat… – mondja Jusuf szórakozottan. –
Idekeveredettegy nem idetartozó kép.
Laura Helminen gyanakvóan néz Jusufra.
– Kinek a képe?
– A kolléganőmé… Azé a főnyomozóé, aki itt volt ma korábban.
Akikimentette magát a jéghideg tengerből – mondja Jusuf a fejét csóválva.
Laura Helminen arca most halálkomoly.
– Megijedt tőle ma napközben, amikor meglátta. Emlékszik?
– Mint mondtam, nagyon fáradt vagyok.
– Biztosan. Ez meglehetősen kemény nap volt mindannyiunknak,
magának pedig különösen. De mi a rendőrségen minden gyanút komolyan
veszünk. Az, hogy ma olyan erősen reagált a főnyomozó arcára, oda
vezetett, hogy elvették tőle az ügyet – meséli Jusuf, és lustán ásít.
 – Micsoda?
– Valaki más jön a helyére.
– De…
– Mit de?
– Amint látja, elég fáradt voltam. Az előbb sem ismertem fel…
– Ne aggódjon. Már meghozták a döntést – áll fel Jusuf, hogy induljon.
– Várjon! – rezzen össze Laura Helminen. Most rémültnek látszik. –
Folytatnia kell.
– Hogy érti ezt?
– Mindent visszavonok. Nem láttam azt a festményt.
– Hogyhogy nem látta?
– Még a pincében sem voltam – csorognak a könnyek az arcán.
Jusufelőveszi telefonját a zsebéből.
– Hallottad, Jessica?
Kinyílik az ajtó, és Jessica belép a betegszobába.
– Próbáljon meg most nem sikítani – csukja be az ajtót.
Laura Helminen felváltva néz a két nyomozóra.
– Várjuk a magyarázatot, Laura. Hogyhogy nem volt a pincében?
Elégpontosan leírta, mi mindent látott ott. Beleértve az engem ábrázoló
festményt – mondja Jessica, és megáll az ágy mellett. Laura Helminen
riadtan tekinget körbe, az ágy szélén lógó segélyhívó gomb után nyúl, de
Jessica elhúzza előle, hogy ne érje el. – Beszéljen, vagy tényleg komoly
problémái lesznek.
– Megölik a családomat.
– Kik?
– Nem tudom. Egyszerű utasításokat adtak… Ki kellett találnom
egytörténetet.
– Miért nem mondta el az igazságot, Laura? Nem tudhatják meg,
hogymit mond nekünk. Senki sem hall minket.
– Ez nem így van! – sír fel Helminen.
– Hogyhogy?
– Mert állítólag van a közelében valaki, aki mindent megtud.
 – Hogy a francba? – kérdezi Jessica, és Jusufra pillant, aki ugyanannyira
el van képedve.
– A közelemben? Ki? A rendőrségen?
– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom.
– Miért olyan fontos magának, hogy ne állítsanak félre?
– Azt mondták, hogy annak magának kell lennie.
– Annak?
– Annak, aki megoldja az ügyet.
Jessica lelöki a padlóra az éjjeliszekrényen heverő tálcát, és mutatóujját
Laura Helminenre szegezi.
– Most pedig elmondja az egész történetet! Mit hazudott még?
– Csak a pincéről hazudtam. Mert megparancsolták! Másra nem
emlékszem, mint hogy elindultam otthonról… Azután egy idegen helyen
ébredtem fel, és egy álarcos férfitól kaptam utasításokat. Azt mondták,
életben maradok, ha nyugodt leszek, és pontosan azt teszem, amire
utasítanak.
Jessica leül az ágy melletti üres székre, és kezébe temeti az arcát.
– Rendben, Laura. Biztonságban van, nem tudnak ártani magának. – anő
vállára teszi a kezét. Aztán biccent Jusufnak. – Menjünk.
– Van még valami – mondja Laura Helminen.
– Mi?
– Valami, amit hallottam…– Mit hallott, Laura?
– Hogy csak a hóba taposott szöveget látták meg, de a
legfontosabbatnem.
– Valamit, ami az ablakból látszott?
– Igen.
– Más semmi?
– Azt mondták, meghal a családom, ha elmondom az igazat… Meg
kellvédeniük a szüleimet, a fivéreimet…
– Gondoskodunk róluk – mondja Jessica, aztán Jusuf mellett az
ajtóhozmegy.
 – Úgy látszik, ti, lányok nem jöttök ki egymással – jegyzi meg Teo
fanyarmosollyal, amikor Jessica és Jusuf kilépnek a folyosóra.

Jessica szúrós szemmel néz rá.

– Van egy kis feladatom a számodra.
– Majdnem az jött a nyelvemre, hogy tanulmányozd a szolgálati
rendet,Niemi kisasszony. Azt az utasítást kaptam…
– Elfaxolom neked a parancsot lepecsételve. Míg várod, tegyél
megnekem egy szívességet – áll Jessica karba tett kézzel a jól megtermett
férfi elé. Megcsapja az orrát az ismerős citromos arcszesz illata.
Valamikor szerette, de most rosszul van tőle.
– Mit parancsolsz, Jessi?
– Először is, tartsd rajta a szemed ezen a betegen. Nem bízunk
benne.Másodszor, vedd el tőle a telefont biztonsági okokra hivatkozva, és
juttasd el Rasmus Susikoskinak Pasilába. Ideküldök érte valakit.
– Miért nem teszed meg ezt most rögtön?
– Mert sietünk. És mert tudni akarom, telefonál-e valakinek Helminena
következő tizenöt percben.
Teo mosolyog, kivillan egészséges fogsora.
– Világos. Elfelejtheted azt a faxot. De te is tehetnél egy
szívességet:elmehetnénk egyik nap fagyizni – néz hosszan Jessicára.
– Mehetünk. De hozd a családodat is – fordul Jessica a liftek felé.
Jusufbizonytalan árnyékként követi.

LXXXIX.

A kapucsengő berreg, Nina megfogja a fakilincset. A díszes lépcsőház

burkolata gránit, vagy valami hasonló kő, csillogó felületének fehér erei
beleolvadnak a világosbarna háttérbe. A kapu és a liftek között néhány
gyönyörű oszlop hangsúlyozza a tér belmagasságát. Nina az aranyszínű
névtáblára néz. A klinika az első három emeleten van. Az irodák a
harmadikon.
 Nina puha talpú edzőcipőjében hangtalanul halad a piros futószőnyegen.
Határozott léptekkel indul felfelé a lépcsőn, és a harmadikon bekopog a
tölgyfa ajtón, amelyet láthatóan nemrég alakítottak át betörésbiztossá, és
teljesen elüt a több mint százéves szecessziós épület stílusától. Észreveszi,
hogy a Bättre Morgondagon kívül egy azonos nevű alapítvány is található az
emeleten.
Kis idő múlva rózsaszín inget, sötétkék nyakkendőt és egyenes szabású
nadrágot viselő, simára borotvált arcú, de rendkívül idegesnek látszó
negyvenes férfi nyit ajtót. Homlokán egy nagy, majdnem szív formájú
anyajegy díszeleg.
– Nina Ruska. Rendőrség – mondja Nina, és az órájára pillant.
Hamarosan éjjel kettő lesz, és Daniel Luoma igazgató még a munkahelyén
van. – Nagyszerű, hogy sikerült ilyenkor találkoznunk… – Szundítottam
egyet, amíg vártam – nyújt kezet. – Daniel Luoma.
Nina kezet ráz vele, és belép. Az irodában frissen fűrészelt fa és lakk szagát
érezni.
– Nemrég tataroztak itt? – kérdezi Nina, és követi a férfit a folyosón.A
mennyezetről éles fényű lámpák világítanak.
– Most lett kész két hónapja. Folyamatosan újítottuk fel a padlót,
azajtókat és az ablakkereteket. Itt, az irodai részen, és az alsóbb emeleti
klinikán is.
– Ez tehát egy régi vállalkozás?
– Igen. És ugyanezen a helyen van 1969 óta. Ősszel lesz ötven éve.
Azegész épület a Bättre Morgondag Alapítvány tulajdona, beleértve a
klinikát is – mondja Luoma, majd int Ninának, és az irodára mutat, amely
előtt éppen megálltak. Nina megszemléli az elegáns helyiséget: a
Bulevardira nyíló ablakokat, kint a sötétben a világító havazást. Belép a
szobába, és leül a Luoma íróasztala előtti bőrbevonatú székre.
– Egyenesen a lényegre térek. Azt jelezte, hogy gyógyszerek és az
adagolásukhoz szükséges eszközök tűntek el a raktárukból – mondja Nina,
és megdörzsöli a szemét. Halálos fáradtságot érez, de nincs mit tenni,
folytatni kell. Közel az áttörés.
 Daniel Luoma megvakarja az állát mutatóujja körmével, és egy
leheletnyivel túl hosszúra nyúlt szünet után bólint.
– És ezt leltári ellenőrzéskor vették észre?
– Ma, amikor a rendőrség… vagyis önök felvették velünk a kapcsolatot.
Én magam végeztem el a leltározást.
– Nem bízott meg senkit ezzel a feladattal?
– Őszintén szólva, ha egy ilyen feladatot másnak ad az ember, bárkinek,
sosem lehet száz százalékig biztos abban, hogy helyes az eredmény.
– Úgy érti, hogy a rendelő tizennyolc dolgozója közül bárki
elvihetteezeket?
– Elméletileg. Tizenhétből, ha engem nem számítunk. És hát én
vettemészre és jelentettem be a hiányt, tehát remélem, hogy nem
szerepelek a gyanúsítottak között.
– Ön orvos?
– Igen. Pszichiáter vagyok.
– Kaphatok egy listát az összes dolgozóról? – kérdi Nina, és
hamarosanegy papírlap van a kezében, amelyet valószínűleg csak pár perce
nyomtattak ki. Egyik név sem kapcsolja be a riasztót. A név és a születési idő
után mindenhol olvasható a beosztás. Öt orvos, hat ápolónő és hat
adminisztrációs munkatárs. Nina felnéz a papírból Luomára, aki aggódva
tekint ki az ablakon. Bal fülkagylója valamikor beszakadhatott, és a seb furán
forradt össze.
– Pszichiátria… A Bättre Morgondag kizárólag mentális
betegségekrespecializálódott klinika?
– Ó… azt hittem, tudják – válaszolja Luoma, és lassan előrehajol. –Igen.
Különösen a pszichózisos betegekre specializálódtunk.
– Privát klinika pszichózisos betegek számára? És van elég páciensük?–
kérdi hitetlenkedve Nina, és a listát böngészi.
– Mondhatnánk azt is, hogy sajnos – hajlítja be ujjait Luoma
annyiralassan, hogy a mozgás követése szinte hipnotikusan hat.– Vegyük
például a pszichózis egyik okozóját, a skizofréniát. Finnországban egy
százalék a gyakorisága. Csak Helsinkiben több ezren szenvednek
skizofréniában. És egy részük, vagy hozzátartozóik egy része kész áldozni a
minőségi kezelésre.
– Egy százalék? Elég magas számnak hangzik.
– Megértem. Filmekre gondol: Norman Bates, John Nash, hallucinációk,
képzeletbeli barátok… Nincsenek minden betegnek ilyen erős tévképzetei.
Néha lehet csak egyetlen tünet: depresszió, hangulathullámzás.
– Tehát altatáshoz szükséges gyógyszereket és eszközöket loptak
elinnen. Önök mire használják ezeket? – kérdezi Nina a széke karfáját
szorítva. A friss tatarozás ellenére nehéz a szoba levegője.
Luoma kis ideig a számítógépe képernyőjét nézi, aztán fáradtan
elmosolyodik.
– A pszichózisos betegeket néha el kell altatni.
– Értem – pillant Nina gépiesen az órájára. – Van-e bármilyen gyanúja,ki
vihette el a dolgozói közül a gyógyszereket?
– Nincs. – Luoma mogorván néz vissza Ninára. Nem is annyira
Ninára,mint inkább át rajta.
– Rendben – áll fel Nina kezében a listával.
– Üljön le még egy percre – kéri Luoma nyugodt hangon, és a szék
feléint.
Nina még nem engedte el a szék karfáját. Visszaül, közben nem veszi le a
szemét Luomáról.
– Mégis gyanakszik valakire?
– Nem igazán. Nem hiszem, hogy a dolgozóink közül lopta el valaki
agyógyszereket.
– Akkor ki?
– Van valami, amit tudniuk kell – hunyja be a szemét a pszichiáter.
Hirtelen elsápadt. – Hiszen Roger Koponen halálát vizsgálják… –
Igen?
– Ő az egyik legrégebbi betegünk, és amit most mondani fogok,
lehet,hogy teljesen őrülten hangzik… De elég biztos vagyok benne, hogy ma
láttam őt az utca túloldalán állni, a klinikával szemben. – Luoma
döbbentebbnek látszik a saját szavaitól, mint Nina.
 XC.

Jusuf gázt ad a gyorsforgalmi út felhajtóján Kulosaarinál. A

szürkésfekete felhőfürtök kitértek a hold útjából, a magas fák hajladoznak
az erős szélben. A rádióban a JVG együttes Vezércsillag című száma szól.
Jessica egy pillantást vet az éppen most érkezett sms-re. A szám
ismeretlen, de a részeg, tolakodó tartalom és a nagytök88 aláírás
egyértelművé teszi a feladót.
– A legfontosabbat nem láttuk? Mi a picsát jelent ez? – szólal megJusuf
hosszú csend után, és kettesbe vált a feljáró közepén hatvanas sebességnél,
jól megbőgetve ezzel a motort.
– Rajtunk kívül a helyszínelők is jártak fent abban a hálószobában,
ésfotóztak – mondja Jessica az iPadje képernyőjét lapozgatva. – A képeken
nem látni semmi különöset.
– És ha a hölgy nem vette volna észre a szöveget?
– Legkésőbb akkor meglátták volna, amikor a helikopterből átfésültéka
korcsolyapályát.
– De Adlerkreutz ablakára utaltak azok a férfiak? Arra, ami
onnanlátszik? Koponenék háza, a szomszédos házak, az utca, udvarok,
tujasövények…
– A tenger, a szemközti sziget…
– Amit iszonyú alapossággal átfésültek.
– Talán a jégen volt valami? Ábra vagy szöveg, amit nem vettünkészre?
– Az is látszott volna a helikopterből.
– Csessze meg! Ott van még a járőr Koponenék házánál?
– Ott. Kérhetünk erősítést is, ha izgulsz.
– Nem izgulok – mondja Jessica.
Jusuf az iraki nagykövetség előtt elhajtva a part felé veszi az irányt.
– És az, amit Helminen mondott, hogy valaki a közelemben van? –
kérdezi Jessica kifejezéstelen arccal.
– Lehet, hogy ijesztgetés.
 – De ha mégis igaz? Gondolj bele! A jegyzeteim között megjelent szöveg.
A fogak a rendőrségre hozott pitakenyérben. És mi van akkor, ha a
boszorkánybandának téglája van a rendőrségen?
– Hú, a szentségit!
Jusuf Koponenék és Adlerkreutz háza között parkol le az utcán. Az
ügyeletes rendőrautó ott van a helyszínen.
– Na, menjünk, hozzunk szívbajt a hölgyre! – nyitja ki Jusuf az
autóajtaját.
 XCI.

Nina meglepetten bámul Daniel Luomára. Szúrós szagot érez. Akármi is az,
egyre erősebbnek tűnik. Vagy csak az érzékszervei vannak túlfeszítve.
– Roger Koponen? – kérdezi fejét oldalra billentve.
– Amikor ma a rendőrség információt kért tőlem, azonnal tudtam,hogy
az ügy valamilyen formában Koponennel és a felesége halálhírével
kapcsolatos. Valahogy sejtettem. Aztán megláttam Koponent az utcán…
Lehetséges ez?
– Mesélje el, miért volt Koponen a betegük – kerüli ki Nina a
kérdést,amely mindent figyelembe véve – valószínűleg indokolt.
– Roger Koponen az 1990-es évek végén súlyos és hosszadalmas
pszichózisba sodródott. Paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, vagyis
üldözési mániás képzetek gyötörték, amelyek hol nagyon erősek, hol pedig
enyhék voltak, vagy akár meg is szűntek.
– Egy pillanat – szedi elő Nina a telefonját. – Felvehetem ezt? Kizárólaga
nyomozás érdekében.
Luoma vállat von.
– Nem látom akadályát.
Nina bekapcsolja a felvételt.
– Kezdettől fogva én voltam Roger orvosa. Az ilyen eseteket
általábanantipszichotikumokkal kezelik, melyek segítségével a központi
idegrendszer tevékenységét akarják tompítani. Ezeknek azonban számos
ártalmas és a hétköznapi életvitelt korlátozó mellékhatása van. A Bättre
Morgondag az alapítása óta kissé más kezelési módszert alkalmaz: mi az
enyhe gyógyszerezés mellett egyfajta nyílt dialógusos modellre
koncentrálunk, amely a beteggel való folyamatos párbeszéden alapul.
– Párbeszéd? Segít az valóban, ha valaki súlyos hallucinációktól
szenved?
– Rendkívül hatékonynak bizonyult.
 – Oké – mondja Nina, és felfigyel a folyosóról beszűrődő
hangokra.Mintha valaki letörölné a cipőjét az előszobában.
– Mindent egybevetve Roger Koponen rendkívüli eset volt. A
nyíltdialógust illetően a kezelési eredmény kiváló volt. saját beszámolóim
szerint a betegséget többé-kevésbé kontrolláltuk, kivéve az esetlegesen
előforduló rövid pszichotikus időszakokat a teljesen tünetmentes hónapok,
sőt évek között.
– De miért…
– Koponen egészen normális életvitelre volt képes, és el tudta titkolnia
betegségét, előbb a közvetlen környezete, később a nyilvánosság előtt,
azonban pszichotikus időszakai mindig nagyon erősek voltak. Mintha
kiújulásakor a betegség mindig követelné a járandóságát. Kamatostul.
– Miben nyilvánult ez meg?
– A skizofrénia köznyelvi megnevezése a tudathasadás, és a szó elégjól
írja le Roger állapotát. Pszichózisba kerülve Roger egy másik emberré
változik. Teljesen más személyiséggé.
Nina az előtte ülő férfit nézi, aki hirtelen valahogy megkönnyebbültnek
látszik. Mintha hatalmas terhet emeltek volna le a válláról.
Basszus. Egyszerre csak minden értelmet nyer.
– Úgy véli, hogy éppen Roger vitte el a gyógyszereket?
– Remélem, hisz nekem. Arra gondolok, hogy ez teljes
őrültségnekhangzik, ha egyszer bizonyíthatóan megölték őt.
– El kell intéznem pár telefont – áll fel Nina. – Hol tudok
nyugodtanbeszélni?
– Az egész emelet üres. És a folyosó végén van a tárgyalóterem.
Nina bepötyögi Erne számát, és a folyosó végi ajtó felé megy. Sehol nem
látni senkit, de szinte minden szobában ég a villany.
– Halló, Nina? – szólal meg Erne száraz hangon.
– Erne, bomba hír! Döbbenetes bomba hírem van! – csukja be
magamögött az ajtót Nina.
– Nos?
– A Bättre Morgondag igazgatójánál vagyok. Ez az a klinika, ahonnanaz
áldozatok altatásánál használt gyógyszereket ellopták, és… – Nina
megfordul, és a falon lévő festményt nézi a hosszú tárgyalóasztal végénél. A
látvány hatására egy percre megfeledkezik Ernéről. – A pokolba is! –
átkozódik olyan halkan, hogy Erne alig hallja.
– Halló? Nina?
Nina elveszi a fülétől a mobilt, és az asztal mentén óvatosan a
festményhez közelít. Erne követelődző hangját hallani a telefonból, Nina
visszasúg valami csitítót.
A nagy méretű festmény körülbelül egy méter széles és másfél méter
magas, díszes, aranyozott keretben. Egy dohányzóasztalnál ülő, fekete ruhát
viselő szép nőt ábrázol, akinek dús, koromfekete haja van.
– Meg kell veszni…
A képen egyaránt lehetne Maria Koponen, Lea Blomqvist, Laura Helminen
– vagy akár Jessica Niemi. De az arc egyiküké sem. Az egy szép, harmincas
nő arca. Erős, határozott vonásokkal.
– Erne… Itt valami kurvára furcsa van – mondja Nina, és észreveszi,hogy
remeg a hangja. A vastag keret alsó szélére csavarozott, aranyozott
névtáblát nézi.
Camilla Adlerkreutz, 1969. Elnök, Bättre Morgondag Alapítvány.

XCII.

A vonósok elhallgatnak. Pillanatnyi csend következik, ezalatt a zenekar és a

közönség is mintha visszatartaná a lélegzetét. Aztán összecsapódnak a
tenyerek, először kettő, utána másik kettő, végül futótűzként terjed a taps a
teremben. A zenészek meghajolnak. Colombano meghódítja a közönséget,
magasba emeli vonót tartó kezét, hátranéz a hűséges hadseregként
mögötte álló zenekarra, és egyetlen kézmozdulatára mindenki meghajol.
Colombano olyan, mint az isten, akinek érintése szemmel nem látható, de
aki marionettként irányítja a zenészeket.
Az emberek önfeledten fütyülnek. bravo, bravissimo – kiáltják, pedig csak
egy alig közepes turistakoncertről van szó. Colombano élvezi a
tetszésnyilvánítást. Taps közben az arcán eláradó önelégültség és büszkeség
annyira feltűnő, hogy nem lehet megjátszott.
Jessica nem veszi le a szemét Colombanóról.
Nézz rám, drágám.
Jessica a nézőtér közepén ül, és valószínűleg ő az egyetlen, aki nem vesz
részt a túláradó tetszésnyilvánításban.
Tudom, hogy látsz engem.
Colombano még egyszer teátrális meghajlásra vezényli csapatát, aztán
átteszi vonóját a hegedűt tartó kezébe, és szabad ujjait a mellére nyomja.
Nézz rám, drágám.
Végül megtörténik: Colombano tekintete kis ideig az arcok tengerében
kalandozik, és hirtelen dermedten rászegeződik.
Most látsz.
Colombano arcán rémült kifejezés jelenik meg, mintha kísértetet látna. A
negédes mosoly azonban csak lassan tűnik el, akárha valami akadályozná a
helyzet megértésében és a látott arc felismerésében. Aztán
kényszeredetten másfelé néz, és ismét mosolyog, ezúttal erőltetetten
húzódik a szája széles vigyorra, akárcsak egy szomorú bohócé. Néhány gyors
lépéssel elhagyja a színpadot, a terem végében lévő ajtó felé veszi az irányt,
és a középső padsor mellett elhaladva újra Jessicára pillant. Megvárlak.

Az emberek elégedetten csevegve tódulnak ki a koncertterem ajtaján. Egy

középkorú, bézs zakót és farmert viselő szőke férfi visszanéz a válla fölött
Jessicára, mielőtt eltűnik a kijáraton át. Ismerősnek tűnik, de Jessica nem
törődik vele.
A terem hamar kiürült. Az éles arccsontú nő összeszedi a székeken hagyott
műsorlapokat, vizesflakonokat és az egyéb szemetet. A néhány hónappal
korábbi helyzet ismétlődik, amikor Jessica első alkalommal ült be a
koncertterembe meghallgatni a jóvágású és ellenállhatatlan férfi játékát.
Akárcsak akkor, először megtelt, majd kiürült a terem. Azután Colombano
eltűnt a hátsó szobában. Csend lett. Jessica most is csak saját szívverését,
valamint a rideg nő kongó lépteit hallja, amelyek visszhangzanak az
elnéptelenedett koncerthelyiségben.
– Már voltál itt korábban is – mondja a nő olaszul, Jessica
mögöttmegállva.
– Igen, voltam – feleli Jessica anélkül, hogy megfordulna. Régóta
nembeszélt már senkivel, és száraz a torka.
– Te… Te Colombanóval voltál – folytatja a nő, és lassan
megjelenikJessica látóterében.
– Igen, vele.
Jessica nem tudja, mit gondoljon a nőről, a kérdéseiről, az üres
koncertteremről, bármiről. De ezúttal nem áll szándékában úgy távozni
innen, mint a sebzett állat, botladozni a macskaköves utcán. És nem akarja,
hogy Colombano megmentse. Úgy érzi, az ő kezében van az irányítás, tudja,
hogy ma este éppen a megfelelő helyen van. Hónapok óta most érzi először,
hogy él.
A nő elsimít egy hajtincset szögletes homlokából, nyugtalanul figyeli a
csukott ajtót a terem végében, és leteszi a lábához a nagy szemeteszsákot.
Aggódva néz Jessicára.
– El kellene menned – szólal meg végül. Nem durva a hangja.
Szavaiinkább baráti tanácsnak hangzanak.
– Tudom – szegezi tekintetét a nőre Jessica.
– Nem hiszem, hogy…
– Indulóban vagyok. El. Végre. Elbúcsúzni jöttem tőle – mondja Jessica.
A nő egy pillanatra két tenyere közé rejti az orrát. Hosszabbítás. Ki vele,
ha van valami mondanivalód.
– Hallgass ide – lép végül közelebb a nő. Beszéde suttogássá változott.
– Én megértelek téged.
– Mire gondolsz?
A szeme most szomorú, mi több, sajnálkozó. Jessica tudja, borzalmasan
néz ki; még a szép fekete estélyi ruha sem tudja leplezni a tényt, hogy
hónapok óta nem képes gondot fordítani a külsejére. A nőnek van elég
élettapasztalata, hogy értse, mindez Colombano miatt van. Jessica nem az
első. Nem az egyetlen.
 – Nem tartozik rám a dolog – mondja a nő még mindig az ajtó
felépillantgatva, és néhány székkel odébb leül. – De láthatóan nem érzed
jól magad…
– Igazad van. Nem tartozik rád.
Minden szürreálisnak tűnik, mintha valahonnan a távolból követné a
beszélgetést.
A nő sóhajt, de semmi jelét nem mutatja a visszavonulásnak.
– Colombano… ezt csinálja. Úgy értem, hogy… mindent tönkretesz.
– Tényleg? – kérdezi közönyösen Jessica. Érzi térdében a fájdalmat,
denem engedi, hogy ez befolyásolja az összpontosításban. Persze.
Hülyének nézel?
A nő most szomorúnak látszik. Tudja, hogy túl sokat beszél, elárul valamit,
amit nem kellene, de egyszerűen nem képes csendben maradni.
– Ha azért vagy itt, mert… mert meg akarod érteni… Felejtsd el!
Colombanót nem lehet megérteni. Valami nem stimmel vele. Valami nagyon
nem stimmel.
Kis ideig szótlanul ülnek. Jessica kitartóan bámulja a nőt, aki lesütött
szemmel keresi a megfelelő szavakat.
– A saját bőrödön tanultad meg? – kérdezi Jessica rezzenéstelen arccal.
Egész reggel nézte magát a tükörben. Megpróbált részvétet, félelmet,
sajnálatot, reményt érezni, de egyik sem sikerült.
– Nem. De régóta ismerem őt. – A nő beharapja az ajkát, mintha
megakarná akadályozni annak remegését.
– Rád nem hatott a sármja?
A nő rövid, gyors mozdulatokkal rázza a fejét.
– Félreértettél. Colombano az öcsém.
Ekkor nyílik az ajtó, és súlyos lépések visszhangja tölti be a teret. A nő
feláll, és kisiet a teremből, mint a megfenyített kutya.
 XCIII.

Nina Ruska befejezi a hívást. Néhány fotót készít a festményről, és kisiet a

folyosóra. Camilla Adlerkreutz neve távolról ismerősnek tűnik, mintha valaki
említette volna a nyomozás során, de képtelen felidézni, milyen
összefüggésben.
Gyors tempóban Luoma dolgozószobájához megy, de lelassítja lépteit,
mert hangokat hall. Luoma egy nővel beszélget.
Nina kopogtat a résnyire nyitott ajtón, kitárja, és látja, hogy Daniel
Luomával szemben egy vastag kabátot és sapkát viselő, kisírt szemű nő ül.
Luoma arcán is valamifajta döbbenetet látni.
– Bocsánat, itt van valaki… a rendőrségtől – szól sietve Luoma.
– Ruska. Nina Ruska.
– Igen. Ő itt a feleségem, Emma Luoma.
– Jó estét! – köszön Nina idegesen, és a listára pillant, ami ott
fekszikEmma Luoma előtt, ahol az előbb hagyta. Aztán az orrát kifújó nőre
néz.
Kipirult arcát szeplők borítják.
– Emma is itt dolgozik orvosként – mondja Daniel Luoma feszengve.
– És Camilla Adlerkreutz? Ő is orvos?
– Igen, ő is, de már régen nyugdíjba vonult. Talán tizenöt éve.
– Roger Koponen a páciense volt?
– Igen. Camilla alapította ezt a klinikát.
Luoma a homlokát masszírozza. Nina egy pillanatig nézi. Nem tudja, mit
gondoljon erről az egészről.
– Mennem kell – lép az ajtó felé, de akkor villan az agyába,
hogyfigyelmen kívül hagyta a síró nőt. – Bocsánat, akart valamit közölni?
– Talán én vagyok a hibás… – mondja halkan Emma.
– Tessék?
– Abban, hogy Koponen megszerezte azokat a gyógyszereket.
– Hogy érti ezt?
 – Nagyon meggyőző tud lenni.
– Mi történt? – kérdi Nina az asztalhoz visszatérve. Annyi
mindentörténik most egyidejűleg, hogy nehéz világosan gondolkodnia.
– Roger nemrég betoppant ide, és közölte, hogy szüksége van valamire.
Hogy csak nyissam ki a gyógyszerraktár ajtaját, és egy pillanatra tekintsek
másfelé – néz kivörösödött szemmel Ninára Emma Luoma.
– Valamire?
– Azt hittem, nyugtatókról van szó. Roger szedett ilyeneket
alkohollal.Tudta, mit keres. És én bíztam benne, hogy csak néhány
tablettát visz el saját használatra. Soha az életben nem gondoltam volna…
– Nem értem. Miért nem írt neki csak receptet?
– Mert viszonyuk volt – szólal meg hirtelen Daniel Luoma, és
kezébetemeti az arcát. Azután mélyet sóhajt, és nyugodtabban folytatja:
– Most ki lett mondva. A feleségem és Roger Koponen találkozgatnak
egymással. Minden átkozott szakmai etika, erkölcsi szabály és házassági
eskü ellenére.
– Daniel… – zokog fel fojtottan Emma Luoma.
– A féligazságok most nem segítenek, Emma. Őszintének kell lennünka
rendőrséggel.
Nina beszívja az iroda áporodott levegőjét. Vissza kellene mennie Pasilába
Emma Luomával, hogy alaposan kihallgassák.
– Tudom, hol bujkál – mondja Emma Luoma váratlanul.
– Tessék? Hol?
– Rogernek van egy búvóhelye Laajasalóban. Egy másik lakás, ami
nemaz ő nevén van. Ott szokott írni. És nőkkel találkozni.
– Tudja a címét?
– Nem… De jártam ott néhány alkalommal.
– El tudná magyarázni az odavezető utat?
– Persze – válaszolja Emma, és férje felé nyújtja a kezét az asztalon át,aki
azonban nem fogja meg azt. – Te magad mondtad, drágám.
Féligazságokat ne.
A házaspár rövid ideig a könnyeit nyeli.
 – Roger belekeveredett azokba a gyilkosságokba? Megölte a saját
feleségét? – kérdezi végül Emma Luoma.
Nina nem felel. Lázasan fontolgatja következő lépését.
– Oké. Szeretném, ha megmutatná nekem azt a helyet. Most azonnal. –
Nina a nyaka köré tekeri a sálját.
– Most?
– Most.
– Jól van – törli meg kabátujjával a szemét Emma Luoma.
– Én is jövök – áll fel a székéről a férje.
– Rendben. Vegye a kabátját – mondja Nina, és hívja Ernét.
 XCIV.

Erne nagy léptekkel szeli a folyosót, karját az oldalához szorítja, s így olyan,
mint egy röpképtelen madár. Most azonban mell- és vállizmainak
mozgásától hasogató szúrást érez a tüdejében.
Megáll a két kihallgatószoba között, egy pillanatig átgondolja, melyikben
kit hallgatnak ki, és kopog az egyik ajtón. Mikael nyitja ki, aki az időponthoz
és a helyzethez képest meglehetősen frissnek látszik. Behúzza maga mögött
az ajtót, de előtte még Erne egy villanásnyira meglátja Kai Lehtinent: a
kopasz, sovány arcú férfit, aki az életben pont olyan ijesztő, mint amilyennek
elképzelte.
– Van valami? – kérdezi Erne.
– Még semmi. Mondtam Ninának, hogy neked lehet igazad. Talán
folytatni kellett volna még egy darabig a megfigyelést – közli halkan
Mikael, pedig az ajtó hangszigetelt.
– Ami történt, megtörtént. Most a jelenlegi helyzetből kell kihozni
alegtöbbet. Azonkívül lehet, hogy Nina talált valamit ott a Bulevardin –
pillant hátra Erne, hogy megbizonyosodjon arról, nem hallja senki. –
Szorongasd még egy kicsit a faszit. Negyedóra múlva a tárgyalóban –
veregeti vállon Mikaelt.
– De titokzatos! – mosolyodik el Mikael.
– Ja, és még egy, Micke – fordul vissza Erne. – Mond neked valamit
aCamilla Adlerkreutz név?
– Mi? Adlerkreutz? Bunsdorf? Már csak Károly Gusztáv hiányzik.
– Mond?
– Nem jut eszembe. Ki ő?
– Mindjárt elmondom – folytatja Erne az útját. Megint
felgyorsítjalépteit, de lelassít, mielőtt belépne a folyosóról a nagy, egyterű
irodába, ahol féltucatnyi adatbányász ül az asztalok mellett.
 Egy fiatalos, a képernyőt intenzíven bámuló, iPhone-ját a füléhez szorító
nőhöz megy. Leteszi elé a lapot, amelyen Ninának a festményről készített
fotója látható.
– Derítsd ki, él-e még ez a nő, és hol lakik!
– Teljesen olyan, mint egy boszorkány.
– Éppen azért.
 XCV.

Rasmus Susikoski összekulcsolt ujjain pihenteti az állát, és a fényképek meg

a szövegrészletek falra gyűjtött kollázsát szemléli. A tárgyaló csendes. Nem
hallani Micke rágógumi-csámcsogását, Nina sóhajtozását, Jusuf
füttyentgetését, Erne szörcsögő légzését vagy Jessica körömpattogtatását.
Végre egyedül lehet. Mindig szeretett egyedül lenni, már a jogi karon is
legszívesebben a könyveket bújta, a kakaskodást és a társasági életet
meghagyta azoknak, akiknek ez természettől fogva ment. Magányos farkas
ő, nem érezte soha, hogy tartozik valahová, még munkahelyi közösségbe
sem.
Tudja magáról, hogy sok szempontból más, mint a többiek: introvertált
könyvmoly, aki sosem tud megszólalni akkor, amikor kellene. Mindig
azokban a pillanatokban marad néma, amikor a dolgok kimondása a kívánt
irányba vinné az életet. Ez az ő nagy tragédiája. Gyakran elgondolkodik azon,
hogy sikertelensége a nőügyekben ennek az egésznek az oka-e, vagy a
következménye. Valószínűleg mindkettő.
Kopognak.
– Susikoski – mondja az ajtóban megjelenő Riikka Woodward, és
belép.Rasmus szívverése kihagy egyet. Nem azért, merthogy a nyomozást
segítő asszisztensnek az üggyel kapcsolatos új információja lenne, hanem
mert Rasmus az októberi csapatépítő hajókiránduláson néhány italtól
felbátorodva romantikus szándékkal közeledett hozzá. És fájó kosarat
kapott.
– Igen? – Az egyszerű válasz majdnem Rasmus torkán akad.
– Megjött a vízművek kimutatása.
– Kiderült valami? – veszi le Rasmus a szemüvegét; a szára
nyirkostapintású az izzadságtól. Megdörzsöli a szemét, és egy pillanatig
homályosnak látja a szobát. Talán ezt is kívánta. Talán így Riikka sem látja
most.
 – Körülbelül 2500 literes kiugró fogyasztásokat kerestem. Problémátaz
okozott, hogy a társasházak és ingatlanok legnagyobb részében régi típusú
a vízóra, amit évente egyszer vagy kétszer olvasnak le. Viszont van
távleolvasásos vízóra is, amelyik közvetlenül a felhőbe továbbítja a
fogyasztási adatokat, és… – Nos? Találtál?
– Találtam. Szabadidőlakás Kaitalahtiban. A fogyasztás majdnem
nulla,de öt nappal ezelőtt kiadósan pancsoltak. Mintegy három-négyezer
litert.
– És a…
– És találd ki, kinek a nevén van a nyári lak: Maria Koponenén!
Rasmus visszateszi a szemüvegét az orrára.
– Viccelsz. Hogy a csodába nem vettünk észre egy ilyen nyaralót? –
Hirtelen nehezére esik egy helyben maradni; feláll az asztaltól. – Ha nem volt
ott csőtörés…
– Amit ráadásul még aznap lokalizáltak…
– … akkor ott van a keresett medence. Kétség nem fér hozzá.
Azonnalrazziáznunk kell abban a házban – nyitja ki Rasmus az ajtót.
Hitetlenkedve felnevet.
– Mi olyan nevetséges?
– Most elkapjuk azokat a seggfejeket. És ezt Micke ötletének
köszönhetjük, basszus!

XCVI.

Nina melegebbre kapcsolja a fűtést, miközben az autó áthalad a

Herttoniemit és Laajasalót összekötő hídon. A hátsó ülésen az
orvosházaspár közötti feszültség szinte tapintható, mint egy hatalmas
jéghegy, amely a klímaváltozástól függetlenül nem olvad. Nina a
visszapillantó tükörből a síró nőre néz. Egyenesen felfoghatatlan, hogy egy
pszichiáter, azonkívül, hogy szexuális kapcsolatot létesít az általa kezelt
skizofrén beteggel, még segít is neki életveszélyes gyógyszereket lopni a
klinikáról. Bármi is lesz, Emma Luoma orvosi pályájának valószínűleg vége. A
házasság kimenetelét már nehezebb megjósolni. Az sem látszik túl
rózsásnak.
Nina telefonja navigátorára pillant. A különleges egység két kisbusznyi,
tetőtől talpig felfegyverzett emberével van találkozója Laajasalóban, a Neste
benzinkútnál. Innen együtt folytatják útjukat Emma Luoma navigálásával
Koponen feltételezett rejtekhelyére. Nem kockáztatnak többé. Mostantól
kezdve kemények lesznek.
Erne neve jelenik meg a kijelzőn. Nina kezébe veszi a telefont; nem akarja
kihangosítani Luomáék jelenlétében.
– Szia, Erne, mindjárt a találkozóhelyen vagyok – mondja. Az út
kihalt,csak a honvédség kisbusza jön velük szemben.
– Hallanak engem az utasok?
– Nem.
– Jó. Új információink vannak. A vízművek talált egy kiugró fogyasztást
Kaitalahti környékén. Ott néhány nappal ezelőtt derekasan használtak
vizet. Valamiféle nyaraló, a ház Maria Koponen nevén van. A netes
térképből kiindulva stimmel a dolog: kőalapozású kégli, keskeny
ablakokkal a talaj szintjénél. Az építési hatóságtól megkaptuk az
alaprajzát. Nagy pincéje van, és a tengerparton található.
– Fuck!
– Ugyanannak a háznak kell lennie, ahová a dokinő vezet titeket –
mondja Erne.
– Így van. De nem kéne mégis megbizonyosodni róla?
– Most azt csináljuk, hogy Luomáékat egy rendőrautóban hagyjuk
aNeste kútnál. Az egységgel razziázunk a kaitalahti nyaralóban, és ha nem
találunk semmit, újraértékeljük a helyzetet. Jobb nem vinni oda civileket,
ha tényleg a tetthelyről van szó.
– Értem – néz ismét a visszapillantó tükörbe Nina.
Az orvosok egymás kezét fogják. Nagy a megbocsátás ereje. Különösen
ilyenkor, amikor tombol a káosz, és maga alá temeti azokat a bánatokat és
gondokat, amelyek különben emberfelettinek tűnnének.
 XCVII.

Erne befejezi a beszélgetést, és az épp most érkezett sms-re klikkel.

Jessicától jött.
Helminen hazugságokkal etetett minket. Utánanézünk egy dolognak,
aztán felhívunk.
Rasmus a tárgyaló asztalánál ül, előtte laptop.
– Hogy az a kibaszott… – ül le Erne Rasmus mellé.
– Tudja Micke, hogy Nina Kaitalahtiba tart?
– Még nem. Azt a két seggfejet hallgatja ki felváltva.
– Na és kiderült valami?
Erne megrázza a fejét, és előkotorja zsebéből a cukorkásdobozt. Nézi,
amint Rasmus bepötyögi a böngésző címsorába, hogy
www.battremorgondag.fi, és megnyitja a klinika honlapját.
– Valami nagyon nincs rendben ennél a cégnél, ha a járóbetegek
életveszélyes gyógyszerekhez juthatnak.
– A nő ellen vádat emelnek majd a szerencsétlenkedései miatt – mondja
Erne, és behunyja a szemét. Teljes szívéből kívánja, hogy Roger ott legyen
a nyaralóban. És hogy ez a borzalmas gubanc kezdjen végre kibomlani. Az
ügy méreteire gondol: milyen parányi is mindenki ebben az
univerzumban! Milyen kevés kárt képesek végül is ezek a seggfejek okozni
a földgolyónak! És végezetül ők is meghalnak, és a feledés homályába
merülnek.
Amikor az ügy megoldódik, ő mindenesetre leteszi a lantot, és
betegszabadságra megy, ahonnan már nem tér vissza a munkába.
Érzi, hogy Rasmus oldalba böki.
– Erne… Nézd – mondja szinte súgva.
– Mit? – Erne kinyitja a szemét, és érzi, hogy csak pár
másodpercválasztotta el az alvástól. A betegség elszívta az erejét, azt a
képességét, hogy tűrje a fáradtságot. – Mi az? – mordul fel ismét.
 Rasmus megnyitotta a honlap Munkatársak oldalát, amely a Bättre
Morgondag alkalmazottait mutatja be, fényképekkel együtt. Egy kedvesen
mosolygó, sötét hajú nőre mutat.
– Neked Emma Luoma nem tűnik ismerősnek?
Erne a képernyőre koncentrál, amelyet Rasmus odafordított feléje.
– Most, hogy mondod… Talán egy kicsit. Elég sok hasonló nőt láttamaz
elmúlt huszonnégy órában. – Erne elnémul, és Rasmusra néz. – Pillanat…
Mit akarsz ezzel mondani?
Rasmus a képet bámulja, mintha azt várná, hogy a képernyőről
visszatekintő Emma Luoma pislogjon előbb. Aztán a fogai közé dugja
hüvelykujja körmét.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy… Várj! – mondja, és feláll.
A nagy táblához megy, amelyen a fotókból, hívásinformációkból,
találkozókból és kapcsolatokból álló munka- és ötlettérképet összeállították.
– Kit keresel tulajdonképpen?
– A kurva életbe, Erne! Ha igazam van… A kurva életbe!
Erne élénken figyeli, amint Rasmus levesz egy fényképet a tábláról,
bizonytalan léptekkel visszatér az asztalhoz, és a képernyőre helyezi Emma
Luoma képe mellé.
Erne a két egymás melletti fotót nézi. Először túl hihetetlennek tűnik a
gondolat ahhoz, hogy igaz legyen. Döntő fordulatot jelent: az eseménylánc
felbontását a végéről kell kezdeni.
– Emma Luoma a haltialai X asszony – szólal meg Rasmus.
A tárgyilagosan mosolygó orvos mellett a kősúllyal összepréselt nő
arcképe van. Erne orrát szúrós szag csapja meg. Rasmus ismét izzadni
kezdett.
– Nem jelentették be eltűntként – motyogja Erne. Csend van.
Mindketten értik, mit jelent mindez. Mégis teljes bénultságban telnek a
másodpercek.
Erne remegő kézzel nyúl a telefonjáért. Ninának már a benzinkútnál kell
lennie, ott, ahol a különleges egység emberei várják. Biztonságban kell
lennie.
 – Mert… a férje is meghalt – mondja Rasmus sokkosan, és az
asztalonheverő éttermi papírzacskóra néz. X úr fogai=Daniel Luoma fogai.
– Nina nem az orvosházaspárral találkozott.
A másodpercek örökkévalóságnak tűnnek a néma szobában. A képernyőn
Nicorette rágógumit reklámozó ablak ugrik fel, és Erne cigarettára vágyik.
– Te jóisten! – mondja mobilját a fülénél tartva, és felpattan. – Nina nem
veszi fel a telefont!
 XCVIII.

Jessica kitartóan kopog a bejárati ajtón. Jusuf mögötte áll. Kellemetlen érzés
éjjel háromkor kirángatni az ágyából az idős hölgyet, de most nincs más
választása.
A sötétzöld ajtót és ragyogóan fehér keretét nézi. Olyan meglepően friss
rajta a festék, mintha nemrég mázolták volna. A domb tetejére épített
díszes, nagy faház mintha egy más korból, más helyről került volna ide.
Kulosaari legrégibb épületeinek egyike kell legyen, a múlt fuvallata.
Jessica látja a kis ablakon, hogy az előszobában felkapcsolják a villanyt.
Utána félénk hang szólal meg az ajtó mögött.
– Ki az?
– Rendőrség. Niemi és Pepple. Tegnap este voltunk itt önnél.
Pár másodpercig úgy néz ki, nem történik semmi. Azután mégis lassan
nyílik az ajtó, és az idős nő ott áll az előszobában, ijedten, álmosan.
Világoskék selyempongyolát visel, alóla azonos színű pizsama kandikál ki.
– Emlékszem rád – mondja, de nem húzódik félre az ajtóból. A hidegszél
összeborzolja bodorított frufruját.
– Adlerkreutz asszony, bejöhetünk? Fontos lenne.
– Mi a baj?
– Bejöhetünk? – ismétli meg Jessica a lehető legnyugodtabban, az
előszoba felé biccentve.
– Jóságos ég, nem akármilyen időpontot választottatok! – morog
ahölgy, és int Jessicának, hogy lépjen be.
– Igazán sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de rendkívül sürgős
adolog.
– Kétségkívül – mondja Adlerkreutz asszony, miközben Jusuf
behúzzamaga mögött az ajtót.
Jessica beljebb lépne, de a hölgy a cipőjére mutat, és az ujját rázza.
– Lennél szíves levenni a cipődet?
 – Én… persze – csodálkozik Jessica. Tegnap este még pont az
ellenkezővolt ezt illetően Adlerkreutz véleménye.
– Újra be kellene mennem a hálószobájába.
– Már nem látni onnan azt a szöveget…
– Ha csak egy mód van rá, szeretném mégis megnézni – folytatja Jessica,
leveszi a másik cipőjét is, és leteszi egymás mellé mindkettőt az előszoba
lábtörlőjére. Régi fa és nedvesség szaga lengi körül.
– Én itt várok – mondja Jusuf csípőre tett kézzel, és a cipőjére néz.Jessica
elmosolyodik. Jusuf túl lusta ahhoz, hogy kifűzze, majd hamarosan újra
befűzze a cipőjét.
– Oké – nyugtázza Jessica, és az idős nő felé fordul.
– Jóságos ég! Hát akkor menjünk az emeletre. – Kissé mérgesnek látszik,
és szorosabbra köti a pongyolája övét. – Kiderült valami? – kérdezi, amint
lassan haladnak felfelé. Olyan lassan, hogy Jessica a lépcsőfeljáró falán lógó
fényképeket kezdi nézni. Csakúgy, mint az emeleten, ezek is nagyrészt
fekete-fehér csoportképek.
– Ne aggódjon, asszonyom. Az eset meg fog oldódni – feleli Jessica,
ésmaga sem tudja, miért akar üres ígéreteket tenni az idős hölgynek.
A lépcsőfokok nyikorognak a lába alatt. Hallja, hogy a nő ásítozik menet
közben. A folyosó végi nyitott ajtóból fény szűrődik ki.
– Koponenék házát szeretnéd megnézni… – motyogja Adlerkreutz
asszony.
– Csak egy pillanatra van szükségem az ablaknál. Utána
visszafeküdtaludni – mondja Jessica a reszketeg nő mögött lépkedve a
hálószoba felé. – Tessék, parancsolj. Érthető okokból nem ágyaztam be.
Jessica rámosolyog az asszonyra, és belép a hálószobába. Lassan az
ablakhoz megy, és megérinti a keretet. A legfontosabbat nem látták meg…

XCIX.

Erne irodájának fehér falai mintha pillanatról pillanatra közelednének az

asztalhoz, ami mellett a főfelügyelő ül, füléhez tartva a hatósági hálózatba
kapcsolt piros rádiótelefont. A készülék hosszú antennájával a kilencvenes
évek bombabiztos Nokiáit idézi. Erne homlokáról csorog a verejték; a
stressztől és a szervezetét uraló gyulladástól ismét felszökött a láza. Minden
valószínűség szerint már 38 fok fölé. Bár ennek nincs többé jelentősége. A
lázmérést be lehet fejezni. Most, hogy megkapta a halálos ítéletét.
– Mit tegyünk? – Mély férfihang hallatszik a vonal túlsó végén: a
különleges egység csapatvezetőjéé. Nina, akit Erne az imént nevezett ki a
művelet helyszíni parancsnokának, nem jelent meg a találkozási ponton, és
nem veszi fel a telefonját. Erne pár másodpercig kibámul az ablakon. A
darukkal körbefogott, alvó építkezési területre mered, amely néhány óra
múlva felébred. Megszorítja a telefont, és Rasmusra pillant, aki ijedt
tekintettel néz rá az asztal túloldaláról, karba tett kézzel, ujjait mélyen
pulóverje ráncaiba rejtve. A csapatot Nina keresésére kellene küldeni. Nem
lehet túl messze piros Škodájával.
– Nálatok van a cím? – kérdezi Erne, és észreveszi a remegést
sajáthangján. Ez pályafutásának legnehezebb döntése.
– Igen.
– Haladjatok a tervek szerint. Jelentés nekem valós időben.
– Vettem, vége.
Erne leteszi az asztalra a rádiótelefont, majd a mobiljáért nyúl.
– Rasse, azonnal tegyél jelentést eltűnt rendőrről. Minden
mozgósítható járőr induljon Nina Škodájának keresésére, feltételezhetően
Laajasalóban van. Nina még tudott telefonálni, hogy egészen a találkozóhely
közelébe ért.
– Világos – mondja Rasmus, és olyan sebességgel ugrik fel a székről,ami
külső megjelenését figyelembe véve lehetetlennek tűnik.
– És Rasse, hívd ide Mickét! Indulhat a terepre.
Rasmus bólint, és eltűnik a folyosón. Erne megint a füléhez emeli a
mobilját, egy pillanatig hallgatja a kicsengést.
Az istenit, Jessica! Mi a fasz történik itt?
A mellkasát dörzsöli, hogy lecsillapítsa vadul verő pulzusát. Jusuf számát
hívja. Nincs válasz. Itt valami átkozottul nincs rendben.
 Nyugalom. Valamelyikük mindjárt visszahív. Jessica és Jusuf együtt
vannak. Náluk nincs baj…
Mi a francért nem ragaszkodott jobban a döntéséhez, hogy otthon tartsa
Jessicát, őrizettel, amíg meg nem oldják ezt a rendkívüli bűnténysorozatot?
Jessica mindjárt hív. Vagy Jusuf.
– Erne? Jelentés leadva, a riasztás megtörtént – szól be Rasmus
azajtóból. – Laajasalóból Herttoniemi irányába a hídon útzárat állítottak
fel.
– Rendben. És Micke?
– Nem láttam…
– A kurva életbe, kerítsd elő! – mordul rá Erne, utána köhögni
kezd.Rasmus újra eltűnik a folyosón.
Erne üresben zongorázik a billentyűzet fölött, aztán beírja a böngészőbe,
hogy bättre morgondag helsinki, és ráklikkel az első eredményre. Kiválasztja
a Munkatársak oldalt, és felváltva előhívja Daniel és Emma Luoma képét.
Rosszullét környékezi.
Luomáék meghaltak… Daniel Luomát tegnapelőtt este Savonlinnába
vitték Torsten Karlstedt csomagtartójában. Élve, mint azt a halottkém
megerősítette. Megállították Sanna Porkka autóját, akit felgyújtottak
Luomával együtt. Ezalatt valaki szétszórta Luoma DNS-ét Koponen parti
házában. Emma Luomát elrabolták, valószínűleg a férjével egyidejűleg, és
Haltialába vitték. Végül pedig valakik az orvosházaspár kulcsaival bementek
a Bättre Morgondag Bulevardin lévő irodájába, felhívták a rendőrséget, és
találkoztak Ninával. Most pedig… minden félresikerül.
Erne megnyitja a Rólunk oldalt, és a klinika történetét olvassa.
A pszichotikus betegek kezelésére és terápiájára specializálódott Bättre
Morgondag… az azonos nevű, 1959-ben létrehozott alapítvány vezetésével…
alapítója és elnöke Camilla Adlerkreutz pszichiáter… Alternatív,
gyógyszermentes kezelések… nyílt dialógusos modell.
A történeti áttekintés tucatnyi fekete-fehér fényképpel van megtűzdelve.
Legfelül az első klinika, a Villa Morgon képe. Utána egy 1960-as években
készült portré az alapítvány létrehozójáról. A nő arckifejezése pontosan
olyan, mint a festményen. Csak a háttér más.
– Hat perc a célpontig – harsogja egy hang a rádiótelefonban.
Erne visszaigazolja az üzenetet, és tenyerébe temeti az arcát.
 C.

A legfontosabbat nem látták meg…

Mi a fenét kellene innen látni?
Jessica összeharapja a száját, és igyekszik koncentrálni. Hihetetlenül fáradt,
de akár reggelig is virraszt ezen az átkozott ablakon kibámulva, ha az segít
megoldani az ügyet. A Koponenék háztetejére taposott Malleus
maleficarum az olvadásnak, az új hórétegnek és a helyszínelőknek
köszönhetően már csak halvány emlék; mint egy graffiti, amit megpróbáltak
lemosni és festékkel elfedni. Látja az utcát, a környező házakat, Koponenék
nagy telkét és a befagyott tengert. Több száz méter távolságban a
szigeteket. Mi a fenének kellene innen kiderülnie?
A ház előtti utcaszakaszt nézi, ahol előző este a fehér overallos gyilkos
után rohant. A tujabokrok sövényét. A jégre tudja képzelni a szarvas fejű
alakot, amint üdvözlésre emeli a kezét a sötétség közepén.
Jessica eközben jön rá, hogy a szobában égő villany zavarja a kilátásban.
Minden, ami kint történik, összekeveredik Adlerkreutz asszony
hálószobájának tükörképével. Az ággyal, tükörrel, íróasztallal, székkel,
fotellel. A perzsaszőnyeggel, a kis csillárral. Az ajtóban álló asszonnyal. És
Jessicával saját magával.
– Elnézést, asszonyom! Lenne szíves leoltani a villanyt itt a szobában?
– kéri Jessica, és próbálja kintre összpontosítani a tekintetét.
Eltelik néhány másodperc, de nem történik semmi.
– Lenne szíves leoltani a villanyt itt a szobában, csak egy pillanatra?
Jessica ismét az idős hölgyet nézi az ablak tükrözésében. Aztán magát. A
tükörkép pontatlan, mintha önmaga rossz másolata lenne, aki csak távolról
emlékeztet a Jessica von Hellens nevű nőre. A nőre, aki nem létezik.
Szemgödre hatalmas fekete tányér, mély kút, amely ismeretlen, sötét helyre
vezet. Látja a fejéből kihajtó szarvakat. És látja a lányt, aki mozdulatlanul
fekszik a muranói szállodaszoba ágyában, s talpától az ujja hegyéig minden
idegszála tűzben ég. Mintha egy lángoló máglya közepén lenne. A plafont
bámulja, a stukkódíszítést, és gyűlöli magát, az életét. Hogy hatalmas
vagyona van, egyáltalán nem teszi ezt elviselhetőbbé, talán épp
ellenkezőleg. Minden, amihez hozzáér, szarrá változik. Csuklóján érzi a
szobaszerviz steakkését. Megkönnyebbülés az a tudat, hogy bármely
pillanatban vége lehet mindennek. Csak egy apró mozdulatra van szükség,
és örökre megpihenhet a közepes kategóriájú hotel szvitjében, a
halaspultbűzű városban.
Könnyek szöknek Jessica szemébe. Nem a bánattól vagy a
meghatottságtól, hanem a félelemtől. Most érti meg, hogy saját tükörképét
jött nézni a szobába. Pont erre utasította őt anya az álmában. Tükörbe néz.
Lassan megfordul, kezét a pisztolytokra teszi. Az öreg nő még mindig az
ajtóban áll, kezét a mellén keresztbe téve. Nem néz Jessicára. A hálószobáját
szemléli elégedetten, aztán behunyja a szemét. Mélyen belélegzi a régi
faház gerenda- és kátrányszagú levegőjét. Jessica hallja, hogy csöng a
telefonja, de nem válaszol. Tudja, most két szabad kézre van szüksége. Ki
kell jutnia innen. Jusuf lent van a földszinten.
– Mi most indulunk – nyel egyet Jessica, és közelebb lép a nőhöz.
– Teljesen olyan vagy, mint anyád – szólal meg Adlerkreutz, és
szintekedvesen mosolyog.
Jessica libabőrös lesz, a szíve előbb kihagy, majd őrülten dobogni kezd,
hogy behozza a lemaradást.
– Tessék? – motyogja, és kinyitja a pisztolytáskát. Az idős nő már
nemtörékeny és nem álmos.
– Neked is megvan.
– Mit beszél?
– Az agyad. Különleges agyad van. Ezért vagy olyan, amilyen.
– Én most megyek. Jusuf! – kiáltja Jessica rekedten, de nem jön
válaszlentről. – Jusuf! – ismétli hangosabban, és Adlerkreutz felé indul.
Valahonnan lépések zaja hallatszik. Nem a lépcső felől, közelebbről. Egy
ajtó nyikorog.
– Theresa beteg volt – mondja Adlerkreutz, miközben Jessica kézbeveszi
a pisztolyt.
– Jusuf!
 – Ennek ellenére a kedvenc tanítványom – folytatja az idős nő,
ésfelnevet.
– Mi az ördögöt magyaráz? – kérdi Jessica remegő hangon.
Adlerkreutzra és mögötte az ajtónyílásra emeli a pisztolyt. Kedvenc
tanítványom. A folyosón és a lépcsőfeljárón látott fényképek törnek be a
tudatába.
– Félre! – szorítja egyre erősebben a pisztolyát Jessica.
Ugyanebben a pillanatban két alak jelenik meg az ajtónyílásban.
Jessica felismeri a folyosó sötétjében a görbe szarvakat, és felkiált. A fegyver
remeg a kezében, ahogy visszahátrál az ablak felé.
– Jusuf!
– Jusuf nem jön – mondja Adlerkreutz, miközben az egyik férfi
belépmellette a szobába. – És a te pisztolyod… Leengedheted.
Hatástalanítva van.
Jessica érzi, hogy egész testén úrrá lesz a pánik; zúg tőle a füle, és
elhomályosodik a szeme. Azután érzi a fájdalmat. Megcélozza a lassan
közeledő szarvas fejű szörny lábát, de a ravasz nem engedelmeskedik: az
ütőszeg be van szorulva. Mi a franc van ezzel? Micke ellenőrizte. A fegyver a
lábához hull. Egy testes férfi karját érzi magán, az arcán pedig egy nedves
törülközőt. Miközben teljes erővel hadakozik, azt érzékeli, hogy mind
mélyebbre süllyed egy sötétedő, egyre zavarosabb, iszapos tavacskába,
ahová nem jutnak el a napsugarak. Minden rendben, kincsem.

CI.

Erne néma telefonjára néz, és összekulcsolja ujjait a nyaka mögött. Nina

életveszélyben van, és még ha a helsinki rendőrség fele keresi is mindjárt,
valami azt súgja Ernének, nem fog jól végződni a dolog. Nemsokára
magyarázkodhat Mikaelnek a tárgyalóban, miért küldte Ninát autókázni két
gyilkossal. Negyvennyolc órán belül már második alkalommal utasít valakit,
hogy gyilkost fuvarozzon. És hol a picsában van Jessica? Az sms óta se híre,
se hamva.
 – Két perc a célpontig – hallatszik az asztalon fekvő rádiótelefonból.
– Rendben – feleli Erne, és nyel néhányat.
Rasmus jelenik meg az ajtóban. Arckifejezésén az aggodalom helyét
valamiféle döbbenet foglalta el.
– Mi a baj?
– Nem találom Mickét…
– Hogyhogy nem találod?
– Elment… Elment az épületből.
– Mit beszélsz? – Erne leveszi szemüvegét a homlokáról. Rasmus
néhányat lép előre, és kezét csípőre téve megáll a szoba közepén. Hangja
bizonytalan.
– Ezt mondták nekem. Hogy Micke bilincsben vitte el Karlstedtet
ésLehtinent. Állítólag a liftekhez mentek. A földszinten azt mondták, hogy
kimentek. Kabátban…
– Hová a picsába vinné Micke a két főgyanúsítottat az éjszaka
kellősközepén?
– Talán hallotta, hogy Nina bajban van? Talán a keresésére indult –
mondja Rasmus.
– A gyanúsítottakkal együtt? Ennek nincs értelme. És honnan
hallottvolna Nináról? Te mondtad neki?
– De hát meg sem találtam… Talán Nina maga telefonált Mickének?
– Na ez aztán érdekes. Felhívom Mickét.
– Már hívtam – csóválja a fejét Rasmus.
Kopognak az ajtón, Riikka Woodward, a nyomozást segítő asszisztens
dugja be a fejét. Egy ceruzát harapdál.
– Itt vannak a kért információk, Erne – adja át a papírt Rasmusnak,
akifelé nyújtotta a kezét. Rasmus néhány lépést tesz Erne felé, de megáll,
és összevonja a szemöldökét, ahogy a jelentést olvassa.
– Camilla Adlerkreutz? Az alapítvány vezetője?
– Kértem utánanézni… Mi szerepel ott? – kérdezi Erne. Felállt és
teljessúlyával az asztalra támaszkodik. Woodward eltűnik a folyosón.
– Hogy a lakcíme Kulosaariban van. Hisz ez pontosan szemben
vanKoponenék házával! – nyújtja át Rasmus a papírt Ernének.
 – Pillanat… – Erne visszarohan a székéhez, és megragadja az
egeret.Előhívja az egyik fényképet a történeti ismertetőből. Egy régi,
díszes faház van rajta. Villa Morgon. – Lehetséges, hogy ez ugyanaz a ház…
– fordítja Erne a képernyőt Rasmus felé –, amelynek az emeletéről Jessica
és Jusuf Koponenék háztetejét nézték.
– A cím stimmel.
– De… – Erne megint feláll. Fogja szürke pulóverét, felveszi,
aztánsötétzöld zakója ujjába dugja a karját. – Az előbb kérdeztem
Mickétől, mond-e neki valamit az Adlerkreutz név, de azt válaszolta,
sosem hallotta.
A rádiótelefon hangjelzést ad. Erne kézbe veszi és a melléhez emeli.
Csúcs hívja Műhelyt!
– De hát Micke megkapta Jusuftól a listát az összes szomszédról –
motyogja Rasmus.
– Talán elkerülte a figyelmét a név.
– Vagy pedig…
Csúcs hívja Műhelyt!
– Remélem, hogy ez történt, Rasse – mondja Erne, és szájához emeli
arádiótelefont. – Műhely figyel.

CII.

Jessica kinyitja a szemét, és pislákoló lángokat lát a homályban. Orrát

megcsapja a szoba dohos levegője, amelybe üzemanyag szúrós szaga
keveredik. Az oszlopok tetején lobogó tüzek sistergését nem számítva teljes
csend van.
Szemhéja elnehezült. Viszont nem fáj semmije. Olyan könnyűnek érzi
magát, mint egy tavirózsa levelén megpihenő pillangó. Néhány méternyire
a padlón nagy, sötétvörös takaró hever, alatta van valami.
– Jessica von Hellens – szólal meg mögötte egy női hang.
– Tessék! – válaszol Jessica szinte akaratlanul.
– Üdvözöllek.
 Jessica nem lát senkit. Oldalra próbál nézni, de hamarosan rájön, hogy a
feje egy fa nyaktámaszhoz van rögzítve, ami megakadályozza a mozgását.
De primo, fratribus et sororibus.
Jessica behajlítja az ujjait. Csuklóját bilincsek szorítják. Ekkor félmeztelen
emberek bukkannak fel valahonnan. Mindkét oldalról elhaladnak mellette.
Négyen, öten, hatan, heten, nyolcan. Csak egy fekete köpeny van rajtuk,
melynek nagy kapucnija eltakarja az arcukat. A kőpadlón csúszó lépések
halkan surrognak.
Jessica most érti meg, hogy fekete estélyi ruha van rajta. A padlón egy pár
magas sarkú cipő a csupasz lába mellé állítva.
Gondolatai kezdenek tisztulni. Légzése felszínes, a levegő megakad a
torkában.
– Mi történik itt?
– Maradj nyugodtan, Jessica – mondja a nő.
Jessica a sovány, meztelen testre, a lógó melleket borító vastag kék erekre
mered. A nő felemeli törékeny kezét, és leveszi a kapucniját. Az álarc alól
előtűnő mosoly meleg, majdnem szórakozott. Pontosan olyan, mint
korábban a hálószobában.
– Nem tudom, bemutatkoztunk-e már illően. A nevem Camilla
Adlerkreutz – tesz egy lépést a szék felé, amelyen Jessica ül. A többiek
továbbra is a helyükön állnak. Jessica végigjáratja tekintetét a meztelen
testeken. Férfiak és nők egyaránt vannak köztük.
– Biztosan sok kérdeznivalód van – jegyzi meg az idős nő.
Jessica nyelve elnehezült, szájában valamilyen furcsa, idegen ízt érez.
Minden zavaros. Nehezére esik rendezni a gondolatait.
– El akarok menni innen – szólal meg halkan. – Ernét akarom látni.
– Tudom, hogy nincs túlságosan sok időnk, Jessica. Különösen, hogy
azén időm fogyóban van – mondja Adlerkreutz, és egy lépést tesz oldalra,
hogy Jessica lássa a falat a szoba végén.
Egy szép, fekete hajú nőt ábrázoló festmény függ ott.
– Látod? Akár te is lehetnél.
Igaza van. A hasonlóság megdöbbentő.
 – De nem te vagy az, Jessica. Hanem én. – Most már kevésbé
látszikbarátságosnak.
– El akarok menni innen – súgja Jessica.
– El akarsz menni. Az a probléma, drága Jessica, hogy nem tudod,
mitakarsz. Egészen olyan vagy, mint az anyád. – Camilla Adlerkreutz odalép
hozzá, és nehézkesen letérdel előtte. – Szép volt és romlatlan lelkű,
ugyanakkor azonban önfejű nőszemély, aki hátat fordított nekünk.
– Nem értem, miről beszél – mondja Jessica, és észleli, hogy szaporánés
felszínesen veszi a levegőt.
– Igen, drágám. Persze, nem igazán tudhatod… Vedd csak a
világot,amiben élsz… Szerintük te biztos beteg vagy, Jessica. Annak hívják
ezt, betegségnek. Te, akárcsak anyád, különleges elmével vagy megáldva.
Olyan aggyal, amelynek egyszerűen nem lehet hiábavalóságokat
parancsolgatni. Olyan értelemmel, amely elveti a társadalom által
rákényszerített igazságokat.
Camilla Adlerkreutz teátrálisan a homlokához emeli a kezét. Az idős nő
mozdulatai könnyedek, törékeny és ráncos keze a levegőbe lendül, majd
visszaereszkedik, és ősz haját simogatja.
– Mi… Én és a húgaim meg a fivéreim itt… Mindaz, amit az elmúlt kétnap
alatt tettünk, számodra szívtelennek tűnhet, de a valóságban mi csak egy
jobb holnapot akarunk. Ezt képviseljük. A jobb holnapot. Mindegyik előtted
álló nővér és fivér megesküdött, hogy a végsőkig védi az eszmét.
– Mi a pokol… – motyogja Jessica.
– Folytatnád innen, fráter? – szól Adlerkreutz, és behunyja a szemét.
A jobb szélen álló férfi a kapucnijához nyúl, és felfedi az arcát. Jessica
felismeri, bár sosem találkozott vele szemtől szemben. Roger Koponen
pupillái tányérnyiak, arca élénkvörös. Úgy néz ki, mint aki bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
 CIII.

Erne hallja a férfi szavait, de nem akarja felfogni azokat.

– Ismételd meg!
– A célpont üres.
A szavak visszhangzanak Erne fülében. A rádiótelefon mikrofonja korábbi
használóinak rossz leheletétől szaglik.
– És a medence? – Erne szíve szaporán ver.
– Nincs semmiféle medence. A pince tele van lommal és szeméttel.
– Mi a pokol…
– Első pillantásra úgy néz ki, ez nem az a ház, amit keresünk.
– De hát annak kell lennie – veti ellen Erne halkan.
– Megvizsgáljuk a környéket – válaszol a hang a rádióban.
– Vettem.
Erne leteszi a rádiótelefont az asztalra; szíve olyan gyorsan ver, mint egy
cickányé. Az asztalon lévő telefon ismét cseng. Belső vonal. A mobil
kijelzőjén Lönnqvist száma jelenik meg a parancsnokságról.
– Mi a fasz történik itt? – csattan fel Erne, és nem képes felvenni
egyiktelefont sem.
– Azt hiszem, tudom – nézi a mobilját elmélyülten, homlokát
ráncolvaRasmus.
– Mi az?
– Új videó a neten… Most az instagramon – lép oda Rasmus, kezében
atelefonjával.
– A kurva életbe, mi ez? – Egy homályosan megvilágított kórházi
ágyatlátnak, amelyben egy szép, fekete hajú nő fekszik. – Ez… – Ez Laura
Helminen.
A képernyő alján folyamatosan új kommentek futnak.
– Élőben megy? – kérdi Erne halkan. A szobában csengő
telefonokhangja mintha valahonnan a távolból jönne.
– Igen… @malleusmaleficarum…
 – Valaki élő közvetítést ad Helminen szobájából. A picsába, miért nincs
ott az őr az ajtónál? – dühöng Erne, és eszébe jut Jessica sms-e. Helminen
hazugságokkal etetett minket. – Azok ott… Mi az a szám? – mutat a kijelző
alsó szélére.
– Az adást követő emberek száma.
– Azt a kibaszott…
Több tízezer követő. @malleusmaleficarum. Több száz komment,
legnagyobb részük angolul.
– A kommentekben valami olyasmihez szólnak hozzá, amit a
videóelején mondott.
– Vissza tudod tekerni? – kérdezi Erne, de ekkor fekete ruhás,
tagbaszakadt férfi jelenik meg a képernyőn. Megáll az ágy mellett. – Ott az
őr…
– Pszt! Hallgasd.
Sajnos el kell vennem a telefonját.
Miért?
Parancs. Hol van?
Ott, a polcon.
A nő egyenesen a kamerába mutat, és a biztonsági őr megfordul.
– Teo… – súgja Erne. Belügyminisztériumi feladatokat láttak el együtt.
Szakember, bár Jessica szerint öntelt seggfej.
Teo néhány nyugodt lépést tesz a telefon felé.
– Mi a pokol… – súgja Rasmus, és Ernének néhány másodpercbe
telikmegértenie, mire utal. Laura Helminen már nem fekszik az ágyban,
hanem odalopakodott Teo mögé. Kócos fekete haja a szemébe lóg.
– Mit csinál az a lány… – kezdi Erne, de rögtön a szája elé emeli akezét.
Minden gyorsan történik. Teo már a telefon után nyúlt, de mozdulata
félbeszakad, mintha falba ütközött volna. Magabiztos arckifejezése
zavarodottá válik, és néhány másodperc múlva sötétvörös folyadék lövell ki
a nyakából. Ezután csak Laura Helminen áll a képen, hideg, beképzelt
vigyorral az arcán.
Malleus maleficarum.
 CIV.

Egy pillanatig olyan csend van a szobában, hogy Jessica hallja a faoszlopok
tetején táncoló lángok sisterését. Az égő olaj szaga felidézi gyermekkori
emlékét: a forróságtól vibráló autópályát.
– Mater pythonissam – mondja Roger Koponen, és meghajol az idős nő
előtt. Azután megrendülten Jessicára néz. – Mindennek megvan a célja,
Jessica. Az előbb feltettünk a hálóra egy rövid, de velős kiáltványt, amelyben
az újliberalizmus által szétzüllesztett modern társadalom miatti
aggodalmunkat fejezzük ki. Elítéljük a zabolátlansághoz vezető szabadságot,
ami megakadályozza az embereket a koncentrálásban. A megbecsülésben.
Hogy bármiben elmélyüljenek – hirdeti kifejezéstelen arccal, akárha
papírból olvasná fel a mondatokat.
Jessica érzi, hogy ismét elernyed. Mintha a testében ható méreg kis
lökésekként terjedne szét a szervezetében.
– Maga… megölte a saját feleségét? – kérdezi Jessica, és nyel
egyet.Zsibbad a torka.
– Maria maga pecsételte meg a sorsát. Ellenállt a szabad elmének és
ajobb holnapnak. Nem voltam képes hatni rá. Még csak nem is tudtam, hogy
ennek meg kell történnie. Valószínűleg megpróbáltam volna
megakadályozni, hiszen Maria a feleségem volt… De így utólag mindent
teljesen világosan látok.
Jessica igyekszik kiszabadítani magát. Végletekig megfeszíti az izmait, de
keze és lába szorosan a faszékhez van kötözve.
– Hallgass ide, Jessica. Minden előre meg van írva. Ahogy Roger könyvei.
Ez mind kezdettől fogva egyértelmű volt.
– De… miért? – kérdi Jessica, és érzi, hogy könnyei végigcsorognak
azarcán. A félelem áttört az érzelmeket bénító gyógyszerek hatásán.
– Kissé meglepőnek találhatod mindezt, Jessica drága… – mondja
Camilla Adlerkreutz, és int Roger Koponennek, hogy menjen vissza a sorba.
– Neked tulajdonképpen nem kell megértened, mit akarunk elérni, a
tanainkban való elmélyedéshez több év szorgalmas tanulás szükséges. És
bár erősen ragaszkodunk a régi értékekhez, nyitottak vagyunk az új
módszerekre mondanivalónk hatékony terjesztése érdekében. Roger gyűlöli
a mai társadalmat, s ez egy hihetetlenül izgalmas történet megírására
ösztönözte. Több tízmillióan olvasták világszerte. Egyenesen ostobaság
lenne nem kihasználni ezt a lehetőséget. Most, hogy az emberek Roger
könyveinek köszönhetően végre kezdik megérteni, mi a mai társadalom
hibája, hogy bánik az olyan emberekkel, akik képesek a fölénk vont
ködfátyol mögé látni, hatékonyabbá kell tennünk a tanulási folyamatot.
Tudod, hány ember beszél jelenleg a Jobb holnap mozgalomról? A Malleus
maleficarum, a Boszorkánypöröly ma több millió nyugati családban aktuális
beszédtéma. Manapság eléggé könnyen megy a térítési munka, csak tudni
kell kihasználni minden rendelkezésre álló eszközt.
– De…
– A szekulárissá változott világ igyekszik elhallgattatni azokat,
akiketszéles látókörrel áldott meg az isten. És mint tudjuk, a kritikus és
alkotó gondolkodásra való képesség, az erdő meglátása a fáktól veszélyt
jelent a szervezett társadalomra. Az ilyen egyéneket őrülteknek akarják
nyilvánítani: diagnózisokat dolgoznak ki számukra, és gondolatokat tompító
gyógyszereket etetnek velük. Az én küldetésem volt biztosítani, hogy
használjuk a potenciáljukat, és ne kallódjanak el kórházakban vagy
rokonoknál. Én soha nem kezeltem beteg embereket, Jessica. Igaz,
eljátszottam a szerepemet, és olyan terminusokat használtam a dolgokról,
amelyeknek engedelmeskedik a társadalom. De kizárólag azért, hogy
meglegyen a nyugalmam a munkához. Nem, nem kezeltem betegeket, mert
ezek az emberek, ti, itt körülöttem, egyáltalán nem vagytok betegek. Ti
fénysugarak vagytok ebben a kaotikus, liberálisok által meghódított
pokolban.
Jessica sós könny ízét érzi a szája sarkában. Az idős nő csontos keze letörli
azt. Jessica légzése akadozni kezd. Hátában bizsergést, lábizmainak
idegvégződéseiben szikrázó, apró villámokat érez. Az égő fáklyák fényében
egy villanást lát. Egy tőrt.
– Én vagyok a hetedik áldozat? Az utolsó boszorkány? – kérdi súgva.
 – Hogy te? – jegyzi meg Adlerkreutz kuncogva. – Hát még mindig
nemértetted meg, miért csináltuk mindezt?
Egyre nehezebb a lélegzés. Az orra el van dugulva, torkában hatalmas
csomót érez.
– Több tucat lelket mentettem meg, Jessica. Megakadályoztam,
hogymegmérgezzék az elméjüket. Garantáltam, hogy egyetlen betegem
életét se fékezze az úgynevezett szakemberek által gyártott diagnózis. Senki
sem szolgál rá, hogy őrültnek bélyegezzék. Még azok sem, akik hátat
fordítanak nekem. Gondold el, nekem köszönhetően azok a
szerencsétlenek, akiket gyógyszerekkel pumpáltak és ágyhoz szíjaztak volna,
szabadon megválaszthatták tanulmányaikat és pályájukat. Az én
gyermekeim nem elégszenek meg alkalmi munkákkal. Ők mindenütt ott
vannak. Szárazföldön, tengeren, levegőben – folytatja Camilla Adlerkreutz.
– Anya… – szólal meg Jessica halkan, de a torkában lévő gombóc elfojtja
a hangját.
– Luomáék, ők sokáig a Bättre Morgondag legjobb orvosai voltak.
Deaztán elbizonytalanodtak, és eladták a lelküket a gyógyszeriparnak.
Albert von Bunsdorf szintén.
– Bunsdorf azért halt meg, mert nem hitt Istenben? – kérdezi Jessica.
– Jaj, Jessica, drágám! Teljesen félreértetted. A Malleus maleficarum
csupán egy fedősztori. Itt nem istenről vagy ördögről van szó, hanem arról,
hogy Albert fokozatosan áttért azoknak a csoportjába, akik szerint az eltérő
agytevékenységet mindig diagnosztizálni, kezelni és gyógyszerezni kell.
Skizofrénia, betegség, kór, hallucináció, pszichózis… ez mind támadás a
másság ellen – mondja Adlerkreutz, és elmerülni látszik a gondolataiban.
Egy pillanat múlva azonban kajánul felnevet, mintha egy vidám emlék jutott
volna eszébe:
– Nem is beszélve arról a bolondos Blomqvistról – folytatja mosolyogva.
– Az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb egyetemi kutatása ennek a fiatal
doktoráló nőnek a disszertációja, amely szerint a fő áramlattól eltérő
agytevékenységet, amellett, hogy betegség, valami átkozott élősködő
okozza.
– De…
 – Nem fogtad fel, hogyan működik ez a rendszer, Jessica? Nyilvánnem,
mert nem volt rá szükséged. Azt hiszed, boldogultál volna az életedben, ha
nem befolyásoltam volna? Azt hiszed, átmentél volna bármikor is a
biztonsági rendőrség átvilágításán? Azt hiszed, a barátod átment volna?
– Micsoda? – súgja Jessica, és sírva fakad.
Camilla Adlerkreutz leszegi az állát, és úgy tűnik, mintha imádkozna.
Azután feláll, és égnek emeli a kezét.
– Detego.
A félkörben álló meztelen alakok egymás után leveszik a kapucnijukat.
Sima arcú férfi, arcán anyajeggyel. Torsten Karlstedt. Kai Lehtinen. Roger
Koponen… Szép, fekete hajú nő, akit Jessica nem ismer. Valószínűleg ő lehet
az, aki előző este bekopogott Irma Helle üzletének ablakán, és megölte. Az
utolsó pedig…
– Sajnálom, Jessica – szólal meg Mikael, és összekulcsolja a kezét.
Jessica nem kap levegőt. Mert állítólag van a közelében valaki, aki mindent
megtud. Figyeli és kontrollálja a helyzetet. Ostobának érzi magát. Egyszerre
magától értetődőnek tűnik minden. A vízfogyasztásmérő, a pisztoly, a
notesz. És hogy milyen fontos volt Mickének tegnapelőtt este a szállodában
együtt töltött pár óra után kocsikázni indulni vele. Hogy garantálja, Jessica
legyen az első nyomozó Kulosaariban, a tetthelyen, amikor a járőr leadja a
riasztást.
– Segíts, Micke! – kéri Jessica halkan, miközben döbbenete fokozatosan
dühbe vált át. Szavait már akkor fölöslegesnek érzi, amikor kiszaladnak a
száján. – Segíts kiszabadulnom innen, kibaszott seggfej! – ordítja, de Mikael
rezzenéstelen arccal néz vissza rá.
– Jessica, barátom. A mi utunk ma befejeződik, de a tiéd folytatódik.
– A francba, Micke, mi van? Megzavarodtál? Megölted…
– Nyugodj meg, Jessica – csitítja Adlerkreutz óvatosan mosolyogva. –
Elköveted a hibát, hogy úgy gondolkodsz, mint a legtöbb ember. Ugyanolyan
szűklátókörűen nézed a világot. Nekik bűnözők vagyunk.
Azonban oly sokaknak hősök! El sem tudod képzelni, mennyire elterjedt a
mozgalmunk. Világszerte vendégszerető testvéreink vannak. És hamarosan
még sokkal többen lesznek. Roger könyveit szétkapkodják a boltokban, a
kiáltványunkat pedig több százezer alkalommal nézték meg az interneten.
– A kurva életbe, meg van zavarodva…
– Látod? Ismét azt csinálod, Jessica. Próbáld megérteni, hogy mindez,ez
a fáradsággal kidolgozott kincstérkép, csak és kizárólag üzenetünk
terjesztését célozza. Az információ terjesztését.
Camilla Adlerkreutz megfordul, és a vörös takaróhoz lépked. A fáklyák
fényében bőre irreálisnak látszik; mintha nedves papírmasszát ragasztottak
volna egy drótból formált vázra. Az idős nő csupasz teste a takaró fölé hajol,
felcsippenti feketére lakkozott körmével, és lehúzza a leplet két meztelen
alakról.
Jessica felsikít rémületében.
– A tőr nem neked van szánva, Jessica, drága – mondja Camilla
Adlerkreutz, és nehézkesen felegyenesedik. – A te sorsod nem az, hogy
meghalj, hanem hogy folytasd az életet még akkor is, ha mi már
mindannyian meghaltunk.
– Jusuf! Nina! – kiáltja Jessica, de egyikük sem válaszol,
mindketteneszméletlenül, csukott szemmel fekszenek ugyanazon a hideg
kőpadlón, amelyet Jessica érez a talpa alatt.
– Maria öt szép ruhát csináltatott, Jessica. Pontosan
ugyanolyanokat,mint amilyet anyád viselt első díjátadó gáláján. Maria
természetesen nem tudta, mit kezdek én, a szomszéd öregasszony a
ruhákkal, de hajlandó volt segíteni nekem.
– Nina, ébredj fel! Jusuf! – dadogja Jessica, de legbelül tudja, hiába.
A plafon irányából hirtelen tompa kopácsolás hallatszik.
– Itt vannak – mondja Mikael a tetőgerendákat nézve.
– Sietnünk kell, Mater pythonissam – szól közbe valaki, de Camilla
Adlerkreutz nyugodtnak, ráérősnek látszik.
Jessica kiabálni akar, hogy a rendőrök megtalálják ezt a helyet, amely
feltehetőleg a nagy faház pincéjében van. Azonban nem jön ki hang a torkán.
A félkörben álló meztelen emberek nem mozdulnak, kísérletet sem tesznek
a menekülésre.
Jessica látja, hogy a tőr ismét megvillan, ezúttal az idős nő kezében.
 – Van, aki marad. Van, aki elmegy. De te folytatod. Mert te, Jessica
vonHellens, akárcsak az anyád, Mater pythonissam vagy.
Jessica hallja, hogy az emberek énekelni kezdenek mögötte. Egy dalt,
amely nagyon távolról ismerős. Azután lecsapódik valami a közelében.
Patakzanak a könnyei. Egész testét forróság önti el, behunyja a szemét.
Ezt a dalt dúdolta anya azon a reggelen az autóban.
Respice in speculo resplendent, Jessica.
 CV.

Jessica kinyitja a szemét, de nem fordul a közeledő felé. Megvárja, amíg az

édes arcszesz illata megcsapja az orrát.
– Zesika! – Colombano hangjában kevéske szarkazmus van, amivel
valószínűleg meglepődését és bizonytalanságát igyekszik leplezni.
Jessica feléje fordul. A férfi kezét mélyen khaki nadrágja zsebébe dugva
néz rá, fehér inge majdnem a köldökéig ki van gombolva.
– Visszatértél Velencébe – mondja, miközben a nő, akiről az iméntderült
ki, hogy a nővére, eltűnik, és becsukja maga mögött az ajtót. Most kettesben
vannak.
– El sem mentem – válaszolja Jessica, és észreveszi, hogy remeg
ahangja.
– Mi? – nevet fel Colombano.
– Végig Muranóban voltam.
Colombano a fejét csóválja, mintha Jessica teljesen őrült lenne. És talán
az is. Nem azért, mert hónapokig feküdt bénultan a szállodai szobájában,
hanem mert visszajött.
– Figyelj! Sajnálom, hogy úgy lett vége a kapcsolatunknak.
– Nem hiszem, hogy sajnálod.
– Jaj, Zesika! Nézz már magadra… Egészen borzalmasan nézel ki. Hogy
változhatott egy annyira szép és ápolt lány ilyen… lompos, kövér trollá?
– Már nem vagyok többé a hercegnőd? Valami, amit meg akarsz osztani
a barátaiddal?
Colombano harsány nevetésben tör ki.
– Soha nem osztottalak meg senkivel.
– Hát nem. A barátod csak nézte, ahogy megerőszakolsz.
– Bolondokat beszélsz. Gyere, menjünk ki!
– Tudom, hogy Chiara halála nem baleset volt.
– Mi a francról beszélsz?
 – Tudom, hogy öngyilkos lett, mert nem bírta tovább. Mert te
egyminden oxigént elszívó, nárcisztikus alak vagy. Elhiteted az emberrel,
hogy fontos és kívánatos, de még ügyesebben visszadobod a földre,
megfosztod minden önbecsülésétől, az önérzetétől.
– Fogd be a pofád!
– De én azt akartam, hogy tudd… – folytatja Jessica, és hosszú idő
ótamost először telik meg könnyel a szeme, mintha a testét-lelkét hónapok
óta béklyóban tartó zsibbadtság egy mondattól kezdene megszűnni –,
átlátok rajtad. És megvetlek. És ugyanígy megvet a nővéred is.
– Van bőr a képeden?! – nevet fennhangon Colombano.
– Nevess csak, mindketten tudjuk, hogy színjáték.
– Nem tudsz te semmit, te kibaszott kurva! – lép oda hozzá
fürgénColombano, és a csuklójánál megragadva felrántja. – Tudod, mit
gondolok? Hogy még mindig olyan szerelmes vagy belém, hogy nem voltál
képes elmenni ebből a városból. És végül visszajöttél hozzám, mint a tékozló
fiú, igazam van? Visszajöttél, hogy kapjál még abból, amit gyűlölni vélsz… De
amit valójában szeretsz. – Az utolsó szavakat közvetlenül Jessica fülébe
mondja; meleg nyála a lány nyakára spriccel.
Jessica a szemébe néz, és érzi magában a növekvő pánikot. Colombano
erős ujjai vékony csuklója köré fonódnak. Önszántából jött ide, kitette magát
a szadista férfi kényének-kedvének. Ketten vannak a koncertteremben,
senki sem jön a segítségére.
– Gyere – rángatja Colombano a széksorok között az ajtó felé.
Jessicabeüti a térdét egy székbe, ami felborul.
– Nem! – szorítja magához szabad kezével kis retiküljét. Kiáltása
visszhangzik az üres térben. Colombano egyre erősebben fogja a csuklóját,
ujjhegyeiben, ahol nem kering rendesen a vér, szúrást érez. A férfi a magas
oszlopok mellett egy kisebb terembe, és azon át a hátul tátongó ajtó felé
vonszolja. – Engedj el!
– Ne játszd meg magad, ne játszd meg, hogy csak beszélgetni jöttélide…
Colombano úgy löki be az ajtón, hogy Jessica hasra esik a padlón. Annyit
lát a szobából, hogy az valami irodaféle, falát régi hangversenyplakátok
borítják, középen íróasztal és számítógép, a falnál kopott kanapé és egy
kijárati ajtó. Hallja, hogy valami súrlódik és zörög Colombano kezében,
azután egy bőrövet érez a nyaka körül.
– Csak azért jöttél ide, hogy baszogassál! Hogy elrontsd a koncertemet…
Hogy ne legyek képes koncentrálni.
Jessica próbál levegőt venni, a nyakához kap, ami körül szorul az öv. Érzi,
amint Colombano felemeli fekete ruháját, és ujjaival a fenekébe markol.
Jessica felsikolt, és a padlóra esett retikülje után nyújtózkodik. Eléri a szíját,
magához húzza, és megfogja a táskából kikandikáló fanyelet.
– Nem érdemelsz te semmiféle elszámolást… Csak egy lány voltál
atemetőből. Azt hiszed, te voltál az egyetlen? Ti mind olyan kibaszottul
kiszámíthatóak és gyengék vagytok. És ostobák! Idejössz egyedül
bosszantani, ostobaságokat kérdezni. Hogy sajnálom-e? Hát nem, te ostoba
tehén. Nézz már magadra! Meghíztál. Húszéves csitri… Ha nem
fegyelmezésről lenne szó, még egy hosszú bottal sem érnék hozzád
Colombano mondatát éles puffanás szakítja félbe. Pillanatnyi néma csend,
aztán elordítja magát és feláll. Jessica érzi, hogy lazul nyakán az öv, sikerül a
hátára fordulnia. Colombano néhány lépést hátrál, elképedve próbál
odanézni, ahová nem egészen ér el a tekintete, és meglátja a kulcscsontja
alól kiálló steakkés nyelének egy részét. Feljebb a nyakán, az ádámcsutka
mindkét oldalán két szúrt sebből folyik a vér. Hirtelen úgy néz ki, mintha
szarvai lennének, de mikor előrelép, kiderül, hogy a Faust opera plakátja van
mögötte.
– Mi a fasz… – hörög egyet, és megragadja a kés nyelét. Ujjai
közülcsöpög a vér.
Csodálkozva néznek egymásra, mintha most először találkoznának egy
teljesen kiszámíthatatlan helyen és időben. A kés csak hüvelyknyit mozdul,
Colombano arca eltorzul a fájdalomtól.
– Kibaszott kurva!
Colombano szeméből eltűnt minden számítás és céltudatosság. Csak a
puszta düh maradt. Pár gyors lépést tesz, és minden erejével Jessicára veti
magát. Jessica érzi arcán az oda csöpögő vért, nyakán az erős, érdes ujjakat.
Hallja az állati ordítást. És csak most érti meg, miért jött vissza ebbe az
átkozott épületbe, miért akart újra találkozni ezzel a szörnyeteggel. Azt
hitte, Colombano megteszi, amire ő a szállodában eltöltött hónapok alatt
egyedül nem volt képes. Egy pillanat múlva mindennek vége lesz.
Colombano fogása azonban ellazul. Jessica kinyitja a szemét. Az imént
még teljes súlyával rajta fekvő férfi eltűnt.
Oletko kunnossa?
Jessica nem ismeri a hangot. A szavak finnül vannak.
Aztán Colombano elhaló kiáltását hallja. Ismeretlen férfi lép át fölötte.
Jessica mozdulatlanul fekszik, és igyekszik a légzését egyensúlyba hozni.
Végül letörli a vért az arcáról, és felül. A bőröv a padlón hever, de a szorítását
továbbra is érzi a nyakán.
Colombano néhány méternyire fekszik, mellében a késsel. A nehezen
lélegző sebesült mellett egy negyvenes férfi áll. Ugyanaz, akit korábban este
látott a koncerten. Egy kis szobrot tart szorosan a kezében: feltehetőleg
ezzel ütötte tarkón Colombanót.
– Ki… ki vagy te? – kérdezi Jessica. A finn szavak nagyon
furcsánhangzanak az ő szájából, régóta nem beszélt már finnül.
– Jessica, figyelj ide! – mondja a férfi, és letörli homlokáról a vért. –
Ezönvédelem volt. – Nyugodt hangon szól, Jessica valamilyen nyelvjárást vél
felfedezni a beszédében.
– Ő már…
– Nem tudom. Nem tudom, az istenit…
Abban a pillanatban Colombano teste elernyed, és keze élettelenül hullik
maga mellé. Jessica hangtalan sírásban töri ki.
– El kell tűnnünk innen – folytatja a férfi, és nyugtalanul körülnéz.Gyors
léptekkel az ajtóhoz megy, ahonnan az előbb bejött; megbizonyosodik róla,
hogy a koncertteremben nincs senki. Aztán bezárja az ajtót, és a szemközti
falhoz siet, az ott lévő bejárati ajtóhoz. Óvatosan résnyire nyitja, kidugja a
fejét, majd visszatér Jessicához.
– Nem akarsz itt maradni, hogy a velencei rendőrséggel tisztázd adolgot,
igaz? Én sem akarok. Magunk mögött kell hagynunk ezt az egész
felfordulást. Vissza kell mennünk Helsinkibe.
– Mennünk? Ki… Ki a fene vagy te?
– Érted jöttem, hogy hazavigyelek. Aggódnak miattad.
 – Ki aggódik?
– A nagynénéd.
– De…
– Jessica – szorítja meg a férfi a vállát. Dohány- és enyhe
whiskyszagavan. Arca kemény vonású és barázdált, de barátságos. – Ott a
kagyló – mondja határozott hangon. – Mosd meg az arcodat, és menj ki ezen
az ajtón. Egy keskeny csatornához vezet, ahol az előbb nem volt senki. De
ellenőrizd, mielőtt kilépsz. Semmi esetre sem láthatnak meg.
– De mit… – dadog Jessica, miközben a férfi gondterhelten a
földönfekvő Colombanóra tekint. A hegedűs nyitott szeme a messzeségbe
mered.
– Én eltakarítom ezt a felfordulást. Menj Muranóba, a szállodádba,
ottvárj meg. Amint tudok, odajövök. És aztán elindulunk. Ígérem, minden
rendben lesz.
Jessica szipogva néz a férfira. Csak most érti meg, hogy beszédén nem
nyelvjárás, hanem idegen kiejtés érződik.
– Ki vagy te?
– Erne – veszi elő a férfi a mellényzsebéből a személyi kártyáját. –
Megbízhatsz bennem.

CVI.

Erne Mikson leguggol a kőpadlón fekvő holttest mellé, és letörli homlokáról

az izzadságot. A pince falára tűzött fáklyák lángja melegíti az alacsony
termet. A melegtől inge a hátához tapad, pedig borzongató jeges hullámok
járják át a testét. Még gondolni sem akar arra, mit mutatna a lázmérő, ha
most a hóna alá dugná.
– Eltart még egy kis ideig, hogy járhatóvá tegyük a folyosó bejáratát –
jelenti a különleges egység tagja, aki megállt Erne mellett.
– Nincsenek már a folyosón.
– Valószínűleg így van – válaszol a férfi, visszaigazolja a rádiótelefonján
érkezett rövid üzenetet, és a hátsó falhoz indul, melynek közepén egy méter
magas nyílás látható. Mellette a falnak támasztva hatalmas, a fiatal Camilla
Adlerkreutzot ábrázoló olajfestmény.
Erne behunyja a szemét, és beszívja a puskapor édes illatát. Hallja a
tucatnyi rendőr, mentőorvos és helyszínelő beszédének moraját, valamint a
lépcső felől közeledő bizonytalan léptek zaját.
– Erne!
Rasmus az, de Erne nem válaszol neki azonnal.
– Erne! – ismétli Rasmus.
– Tessék?
Rasmus beljebb lép, kezét mélyen barna pehelykabátjának zsebébe
süllyeszti.
– Elindult a mentő.
– Van most Jessicával biztonságis? – sóhajt Erne, és kinyitja a szemét.
– Van.
– Rendben.
– Nem hiszem… Úgy értem, hogy… ha meg akarták volna ölni
Jessicát,akkor megtették volna az előbb – mondja Rasmus, és cipője orrát
kezdi nézni.
Erne lassan feláll, és Rasmusra pillant. Kedve lenne megparancsolni neki,
hogy hagyja abba a feltételes módot, de legbelül tudja, hogy beosztottjának
igaza van. Adlerkreutznak megvolt rá az oka, amiért előbb annyi fáradsággal
tőrbe csalta Jessicát, majd megelégedett azzal, hogy viszonylag csekély
ijesztgetés után elengedje. Jessicának biztosan van erről valami fogalma. De
ő most túlságosan sokkos állapotban van ehhez. Ráérnek később is.
Kettesben, csak ő és Jessica.
– Sikerült megszereznem a várostól a tervrajzokat… – mondja Rasmus.
– Az alagútról?
– Igen, bár nincsenek róla hivatalos iratok, kizárólag a terv és az építési
engedély az 1950-es évekből. Helsinki városának nem volt tudomása róla,
hogy az alagutat ténylegesen megásták, vagy hogy mikor és ki…
– És ezért nem tudtuk eredetileg sem keresni.
 – A tervek szerint az alagút a Kluuvinlahti-öböl hídja alatt vezet
Kulosaariba, a lakossági óvóhelyre. A különleges egység az előbb ellenőrizte,
de már elmenekültek onnan. Valószínűleg autó várta őket.
– Kamerák?
– Nincsenek – vakargatja Rasmus a tarkóját.
– A Kluuvinlahti-öböl hídja alatt… – ismétli Erne halkan. – Ez a
magyarázata, hogyan bukkanhatott Laura Helminen pont Koponenék
partjánál a felszínre.
– És annak is, hogyan tűnhetett el Maria Koponen gyilkosa, mint
akámfor – szed elő a zsebéből egy kerek dobozkát Rasmus.
Erne hitetlenkedve nézi, ahogy a személyes higiéniáját egyébként
hatékonyan elhanyagoló nyomozó ujjhegyével elmélyülten szőlőzsírt ken
száraz ajkára.
– A fagyban kiszárad…
– Mi hír a külvilágból? – szakítja félbe Erne, és a másik holttesthez lép.Az
elsőhöz hasonlóan ennek a mellkasán is véres szúrt seb van. Kést azonban
sehol sem látni.
– Bättre Morgondag… A Jobb Holnap mozgalom felkavarta az
egészközösségi médiát. Helminen kórházi videóját már eltávolították az
instagramról, de az interneten mégis saját életét éli. A Roger Koponen
YouTube-oldalára feltöltött kiáltvány világszerte a mai nap egyik
legnézettebb videója.
– Miről szól?– Hosszú a szöveg… – Dióhéjban.
– Kedvem lenne azt mondani, hogy hagyományos értelemben vett
anarchiáról van szó, de valójában mindez csak anarchiának álcázott
álszentség.
– Ezt hogy érted? – Erne Rasmusra néz, és valami szokatlant lát azarcán:
dühöt és elszántságot.
– Eléggé világos… – kezd bele Rasmus, aztán rövid szünetet
tartvafolytatja: – hogy Camilla Adlerkreutz kihasználta ezeket az embereket.
Lelkileg labilis egyéneket tartott a hatalmában, elhitetve velük, hogy a
javukat akarja. Sokat közülük már kiskoruk óta. – És nem akármilyen
egyéneket – sóhajt Erne.
 – Így igaz. A társadalom szempontjából jelentős feladatokat ellátó
embereket, akiket az úgynevezett filozófiájával manipulált. Ahelyett, hogy
ezek az emberek szokásos kezelést és gyógyszereket kaptak volna,
Adlerkreutz gyakorlatilag leigázta őket, és megparancsolta, hogy
változtassák meg a világot. És képzeld, mindaz a pénz, amit kezelésekre és
gyógyszerekre fordítottak volna…
– Egyenesen Adlerkreutz zsebébe vándorolt. – Ha Roger Koponen egész
idő alatt be volt vonva, lehetséges, hogy ezt a tervet szem előtt tartva írta a
könyveit – jegyzi meg Erne halkan, és leguggol a másik holttest mellé.
– Nem hiszem – válaszolja Rasmus csendesen. – Ebben az esetben
képesnek kellett volna lennie arra, hogy megjósolja a regények elsöprő,
minden valószínűségnek ellentmondó sikerét.
Erne bólint, és előhúzza a cigarettásdobozt a zsebéből.
– Vagy csak remélte, hogy így lesz.
Kivesz egy cigarettát és a szájába teszi. A padlón egymás mellett fekvő
halott férfiakat nézi. És nem tud szabadulni a gondolattól, hogy Roger
Koponen és Mikael Kaariniemi arcán mindig is valami iszonyúan furcsa
kifejezés ült. Mintha mindig is nagy titkot őrizgettek volna magukban.
 CVII.

Jessica kinyitja a szemét, szemhéja ólomsúlyú. Egy vitorlást ábrázoló

festményt lát, egy fa tárolószekrényt, egy akadálymentes WC széles ajtaját
és a falra magasan felfüggesztett kis televíziót. Tudja, hogy kórházban van,
hogy Jusuf és Nina élnek, és ugyanebben a kórházban fekszenek, a
szomszédos szobákban. Erne rögtön reggel elmondta neki a híreket, amikor
magához tért.
– Jessica – szólal meg mellette egy hang.
Az arc ismerős. szorosan feltűzött konty és az éles napfényben egy-két
megcsillanó hajtincs.
– Tina?
Ráncos kéz szorítja meg a kezét. Könnyek csorognak végig a sovány arcon.
– De jó látni téged ennyi idő után…
Jessica a vörösesre festett hajú nőre néz, aki számos ráncfelvarrási
műtétje ellenére idősebbnek néz ki, mint amilyenre emlékszik. A büszkeség
és a reprezentatív külső szomorúsággá és törékenységgé változott.
– Nem is tudod, hányszor gondoltam rád, Jessica.
– Mit akarsz? – fordítja tekintetét az ablak felé Jessica.
Csend száll a szobára. Tina láthatóan nem gondolkodott előre a válaszon.
Talán megpróbálta, de nem találta.
– Azt akarom, hogy ne tarts ellenségednek – szólal meg végül, és
megtörli könnyes szemét csipkés zsebkendőjével, amit a retiküljéből vett
elő.
Jessica megrázza a fejét. Nehéz megértenie, miért jött el épp most, annyi
év után a nagynénje. Legutolsó találkozásuk óta olyan hosszú idő telt el,
hogy nem ismerte volna fel Tina hangját, ha nem látja az arcát.
– Nem tartalak annak. De barátként sem gondolok rád, Tina. –
Jessicatorka összeszorul, meglepően rossz érzés kimondani az egyenes
szavakat.
– De… – suttogja Tina.
 Jessica kezével a levegőbe csap.
– Anya nem bízott benned. – Jessica hangja suttogássá halkul.
Egypillanatig néma csend van.
– Édesanyád beteg volt – mondja Tina remegő hangon. – Édesanyád
alegtehetségesebb és legszebb ember volt a világon, de nagyon, nagyon
beteg is volt.
Jessica elfordítja a fejét, és behunyja a szemét. Már korábban is hallotta
ezeket a szavakat, de nem emlékszik rá, hol.
– Hogy érted ezt?
Kis ideig úgy tűnik, mintha Tina visszakozna, és lenyelné, amit mondani
akart. Még a következő harminc évben is hallgatna. Mély sóhajtása azonban
végül akadozó szavakba torkollik:
– Édesanyád nem volt egészséges lelkileg. Már nagyon fiatalon paranoid
skizofréniát állapítottak meg nála. – Tina halvány mosolya
megkönnyebbülésről árulkodik. Mindig elkezdeni a legnehezebb. – Azonban
a gyógyszereknek köszönhetően egészen normális életet tudott élni. Ami
pedig a színészi munkáját illeti, abban kiváló volt, nem a betegségétől
függetlenül, hanem, mondhatni, éppen amiatt. De a von Hellensekhez
hasonló finnországi svéd, arisztokrata családoknál az 1970-es években fel
sem merülhetett, hogy nyíltan beszéljenek lányuk mentális problémáiról.
Hogy ez titokban maradjon, Theresát a Camilla Adlerkreutz vezette privát
pszichoterápiás központba irányították, amelyik gyermekekkel és
fiatalkorúakkal foglalkozott.
– De… – motyogja Jessica. Érzi, hogy a gyomrából kiinduló erős nyomás
a mellkasa felé terjed.
– Ha figyelmen kívül hagyjuk az enyhe paranoiát és a hirtelen
dühkitöréseket, Theresa nagyon jól boldogult a mindennapi életben.
Húszévesen szüleink megrökönyödésére felvették a színművészetire, és
hamarosan elkezdte a színészi pályát, amely, mint jól tudod, finn
viszonylatban továbbra is egyedülálló. Találkozott a Helsinki Városi
Színházban díszlettervezőként dolgozó apáddal, és hamarosan megszülettél
te. És két évre rá Toffe. Azután már el is költöztetek az Egyesült Államokba.
– Tina kortyol egyet műanyag vizespoharából.
Vékony nyakának ráncai kakastaréjra emlékeztetnek.
– Miért meséled el ezt most nekem?
– Apád nem akart az Egyesült Államokba menni. Szerinte
mindenképpen bölcsebb választás lett volna Helsinkiben maradni. Ha
másért nem, hát miattatok, gyerekek miatt. Olyan sok pénzt is örököltetek,
hogy a tengerentúli anyagi siker nem változtatott volna az életeteken.
– Anya az álmát ment megvalósítani…
– Nem az volt a legfőbb indok. Anyád azért ment, mert félt maradni.
– Mitől félt?
– Camilla Adlerkreutztól. – Tina rövid szünetet tart. A folyosóról
behallatszik az edényes kocsi zörgése. – Adlerkreutz azzal cáfolta Theresa
állítását, hogy a lány téveszmés. Szó volt szó ellen. Kitalálod, melyiküknek
hittek: a skizofrénnek vagy a köztiszteletben álló pszichiáternek?
– De… Tulajdonképpen mit mondott anya?
Tina hosszan néz Jessicára, aztán elmosolyodik, mintha minden túl
hihetetlen lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
– Hogy Adlerkreutz titkos tudományokat űzött a pincéjében,
aminekgyerekek és fiatalok agymosása volt a célja. Theresa elmondta, hogy
Adlerkreutz olyan szertartásokra kényszerítette a betegeit, melyek során
vízbe merítették őket… Fizikailag bántalmazták a betegeket, mindenekelőtt
azonban lelkileg. És hogy amit Adlerkreutz tett velük, az tényleg sikerült.
Mindannyian a hatalmában voltak.
– Kivéve anyát?
– Abból kiindulva mindenképpen, hogy milyen határozottan ellenállt,és
próbálta elmesélni a szüleinknek, mi is történt valójában a terápián.
Tina hangtalan sírásban tör ki. Az ablakra függeszti tekintetét, ahonnan
fény árad be a szobába, megtörli az orrát, aztán összeszedi magát.
– Miután nagykorú lett, Theresa nem volt hajlandó elmenni az ülésekre.
De Adlerkreutz köre nem hagyta őt békén. Mesélte, hogy esténként
követték az utcán, és furcsa telefonhívásokat kapott.
Megfenyegették, hogy borzalmas dolgot csinálnak, ha nem tér vissza. –
Egy paranoiás beszéde…
 – Pontosan. Nem tudom, lehet-e hibáztatni a szüleinket azért,
hogysosem vették komolyan, amit Theresa mondott. Ezért akart elmenni.
Minél messzebbre.
– Elmondta mindezt apának is? Elmondta-e anya bármikor, miért
voltannyira fontos a kultusz híveinek?
– Theresa szerint Adlerkreutz őt választotta ki kultusza jövendő
vezetőjének, munkája folytatójának. Valami egyedülállót látott benne, talán
olyasmit, ami Theresa érzékenységével, vonzó kisugárzásával volt
kapcsolatos. Ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek a későbbiekben
filmcsillaggá tették. Édesanyádban talán túl sok lehetőség volt ahhoz, hogy
lemondjanak róla. Értékes eszköz volt a propagandájukhoz.
Jessica egy darabig kifejezéstelen arccal mered maga elé. Egyszerre érez
megdöbbenést, dühöt és szomorúságot, de egyik érzés sem érinti meg
mélyebben.
– És apa… Apa tudta ezt? – suttogja végül.
– Theresa nem akarta, hogy édesapád megtudja az igazságot.
Kétségkívül lassanként megismerte anyád labilis oldalát, de nem hiszem,
hogy akár csak sejtelme is lett volna arról, mi okozta a hirtelen
hangulatváltozásokat és az arányérzék időszakonkénti elvesztését. Így hát
kitartott.
– Miattam és Toffe miatt?
– Persze! De biztos vagyok benne, hogy szerette is Theresát –
mondjaTina, és kiissza a poharát. – A sok siker… Élet a reflektorfényben és a
vörös szőnyegen… Nem tudom, hogy ez végül nehezebbé vagy könnyebbé
tette-e a szüleid életét, de néhány év múltán annyira ellehetetlenült a
helyzet, hogy apád úgy döntött, elköltözik.
Jessica szíve hirtelen kihagy egy ütemet.
– Az a reggel… – suttogja, és iszonyú száraznak érzi a torkát.
– A baleset előtti estén apád felhívott Los Angelesből. Évek óta
nemhallottam egyikükről sem, ezért nagyon meglepett a telefon. Anyád
minden tőle telhetőt megtett, hogy befeketítsen engem és az egész von
Hellens családot előttetek, de együttélésük egyre nehezebbé válásával apád
lassan rájött, hogy a hiba mégis valahol máshol keresendő. Röviden
elmondta, hogy kapcsolatuk már jó ideje zsákutcába jutott; hogy
beleszeretett valakibe, és elköltözik hozzá Palo Altóba. Édesanyád éppen
egy új filmezésre készült, és apád szeretett volna magával vinni benneteket,
de Theresa élesen ellenezte ezt. Mindenesetre édesapád telefonált nekem,
és nagyon kért, hogy repüljek oda, támogassam a nővéremet, és segítsek
neki a gyerekek ellátásában.
– És te elrepültél Los Angelesbe?
– Természetesen. Theresa a testvérem volt. De sajnos túl későn
érkeztem…
– A baleset addigra már bekövetkezett… – mondja Jessica, és kinéz
azablakon. A fagy szép, szimmetrikus csillagot varázsolt az ablaktáblára.
– Amikor történt, még a repülőn ültem… Hogy pontos legyek,
Nevadalégterében – töröl le Tina egy könnycseppet hüvelykujja hegyével. –
Csak azután tudtam meg, hogy két órát vártam a taxi hátsó ülésén Bel
Airben, a bekerített lakóparkotok kapujánál. Végül a rendőrség jött értem,
elmagyarázták a helyzetet, és a kórházba siettek velem. Nem hitték, hogy
túléled, Jessica… Sosem felejtem el, milyen aprónak látszottál a rengeteg
gép között… – Vagyis te ott voltál…
– Mindennap. Négy hétig tartott, amíg összeférceltek téged. A
nagyszüleid is eljöttek. Őket is rendkívüli módon megviselte… Különösen
azért, mert a hosszú ideje megszakadt kapcsolat után végleg elvesztették
idősebb lányukat és a családját. Anélkül, hogy lehetőségük lett volna
megállapodni, rendezni a megromlott viszonyt. De ők továbbra sem voltak
képesek vádolni magukat azért, hogy annak idején nem hitték el a
lányuknak, amiket Camilla Adlerkreutz terápiájáról mondott.
– De te elhitted? – fordítja vissza tekintetét az ablakról Jessica. A
napmár régóta nem sütött ilyen ragyogóan.
– Hallgass ide, Jessica! Szerettem volna gondoskodni rólad, de
egészegyszerűen nem volt lehetséges.
– Mert nem szeretted a gyerekeket?
– Túl fiatal voltam az örökbefogadáshoz, és anyám rossz állapotbanvolt
a mellrákja miatt. Apád nővére volt az egyetlen logikus lehetőség. És bár ő
sem kedvelte von Hellenséket, tudtam, hogy a te szempontodból ez a
legjobb megoldás. Niemiék jó emberek voltak.
– Igen. Azt hiszed, nem gondoltam életem minden második napján,hogy
el vagyok átkozva? Hogy kétszer vesztettem el a szüleimet? Ki a fene
vesztette el húszéves koráig a testvérét és kétszer a szüleit? Én vagyok itt az
igazi boszorkány – mondja Jessica, és már nem tudja visszatartani a sírást. –
Azt hiszed, hogy a pénz könnyebbé teszi ezt?
– Ha valaki, akkor én nagyon jól tudom, hogy nem, Jessi – simogatjameg
Jessica haját Tina. A gesztust nem utasítja el Jessica, saját maga is
meglepődik rajta. – És biztos nem emlékszel már rá, de azután is próbáltunk
kapcsolatban lenni veled, hogy Niemiék örökbe fogadtak. Komolyan azt
gondoltuk, hogy egy idő után már nem neheztelsz ránk, és elmehetünk
fagylaltozni, vagy a vidámparkba… Hogy csinálhatunk valami klasszat.
– És a férjed halála után nem volt más dolgod, mint nyomozni
utánamVelencében…
– Mindenki aggódott érted, Jessica. Elkezdődtek az egyetemi kurzusok,a
töölönkatui lakás közös költsége nem volt kifizetve, számlák a végrehajtónál.
Utánad kellett küldenem valakit.
– Te miért jöttél ide?
– Mert úgy éltél le több mint harminc évet az életedből, hogy
nemtudtad az igazságot. Különféle elképzeléseken rágódtál a szüleid
szerencsétlenségéről. Tudtad, hogy anyád utált minket. Biztos több tucat
indokot hallottál erre, döntő többségük kétségkívül édesanyád
képzeletének a terméke volt. És most tudod az igazságot: hogy azért gyűlölt
minket, mert nem hittünk neki. Paranoid skizofrénnek tartottuk, mert az is
volt, és nem hittük el a beszámolóit arról, amiket Adlerkreutz tett vele.
Tina felemeli szürke retiküljét a padlóról, és egy összehajtott papírt vesz
ki belőle. Jessica egy pillanatig nézi, aztán gyanakodva elveszi és kinyitja.

Kalifornia Állam, Balesetkivizsgálási Központ

Hely: Los Angeles, 4280 Lincoln Blvd 33°58’41.1”N 118°26’08.9”W
Idő: 7:45 am 05/04/1993
 Pillanatnyi csend áll be, a berendezések zúgása szünetel, a folyosóról már
nem hallatszanak lépések. Jessica megérti, hogy mindig tudta, de nem
akarta elhinni. Hogy ha egy dolgot elég mélyen elfojtunk, akkor nincs szem
előtt, de igazából sosem tűnik el. Érzi, amint öccse egyre erősebben szorítja
a kezét. Látja, amint anya a visszapillantó tükörből nézi őt. Szeme már nem
szomorú, inkább bizakodó. Tekintete őt keresi, mígnem találkozik a szemük.
Anya fekete szemöldöke felszalad, szája mosolyra húzódik. A bánat elmúlt,
és mintha a szeme is nevetne. Mindjárt rendben lesz minden, kincsem. Apa
kibámul az ablakon, és összerezzen, mikor az autó átvág az útpadkán. Aztán
visszafordul, felordít, és megpróbálja elkapni a kormányt.
Mindjárt boldogok leszünk megint.
Csend, véget nem érő csend. fehér színű. Forróaszfalt- és
kipufogógázszaga van. Üresség, ami elkíséri ide, a kórházi szobába, ahol
minden ismét jelentést nyer.

CVIII.

Erne azt kívánta, hogy szóljak ma néhány szót. Ez nagy megtiszteltetés, és

mondtam neki, hogy mindenképpen így szándékoztam tenni, akár akarja,
akár nem.
Mindannyian szerettük Ernét, ennek kifejezéséhez nincs szükség hosszú
beszédre vagy több ezer szép szóra. Mert Erne valahol ott ül, és egyfolytában
a karórájára tekinget. És ez a látvány, mint tudjuk, mindig felgyorsította a
beszélőket. Tehát nagyon röviden szólok.
Ernével utolsó közös nyomozásunk az az eset lett, amelynek egyik tettese
egy híres író. Ezért – akármilyen borzasztónak is tűnhet – az írásról szeretnék
beszélni nektek.
Hiszem ugyanis, hogy mi mindannyian magunk vagyunk életünk írói.
Minden áldott nap írjuk saját történetünket, egyszerűen úgy, hogy megéljük
azt. Látunk, hallunk, tapasztalunk, hibákat követünk el, és remélhetőleg
tanulunk belőlük. Egyesek történeteit csodáljuk és irigyeljük, másokét
sajnáljuk, vagy akár helytelenítjük. Az irodalmi ízlések száma végtelen, a
kritikusoké úgyszintén. Ők annak az értékelését gondolják feladatuknak,
ahogy mások leírják az életüket. Szerintem az enyémnek nem kell
sikerkönyvnek lennie. A kritikusok úgy ítélhetik meg, ahogy akarják. Az én
történetemnek nem kell több tíz, több száz vagy több ezer embert elérnie.
Sőt, jobb a kis közönség: nem akarom ugyanis, hogy unalmasnak vagy
semmitmondónak tartsanak csak azért, mert az olvasó nem ismer eléggé. Itt
is, mint annyi más esetben, a minőség fontosabb a mennyiségnél. Azt
akarom, hogy aki kinyitja a könyvemet, annak tartalmától függetlenül
tisztelje és becsülje az íróját. Azt akarom, legyen valaki, aki akkor is folytatni
szeretné az olvasást, amikor már nincs semmi mesélnivaló. Olyan olvasót
akarok, aki hűséges a szövegemhez.
Erne felnőtt életem lektora, kiadói szerkesztője és kritikusa volt egy
személyben. Nem értettünk mindig mindenben egyet, de tudtam, hogy
tiszteletben tartja a szövegeimet. Elkalandozó, szeszélyes stílusomtól
függetlenül valahogy mindig tudta, milyen irányba tart a szöveg. És az, hogy
általában nyugodt arckifejezéssel olvasta, elárulta nekem, hogy mindennek
ellenére egészen jól fogok boldogulni. A kisebb hibákkal együtt.
Most, hogy már nem vagy jelen, nehezemre esik az írás folytatása. De
pontosan ezért fontos ezt megtenni. A mi történeteink folytatódnak, és a te
történeted ezekben él tovább.

Köszönöm, drága Erne! És jó utat!

– Eláll a szavam – mondja Erne, amikor Jesssica leteszi a papírlapot

azasztalra. Mindketten a szemüket törölgetik. Erne nehezen beszél, minden
arról árulkodik, hogy a hangok megformálása nagy erőfeszítést igényel tőle.
Jessica kifújja az orrát, és a sovány férfira mosolyog, akinek csontos keze
békésen pihen a kerekesszék karfáján.
– Te tényleg tudsz írni, Jessica.
Jessica akaratlanul elneveti magát, és elfújja a haját a szeméből.
– Ettől nem leszek vidám. Most nem.
– Köszönöm, hogy felolvastad nekem.
 – Úgy éreztem… – fogja meg Jessica elérzékenyülve Erne kezét –,
valahogy fontosnak éreztem, hogy halljad. Mert mindenki más hallani fogja.
Hogy ne maradj le semmiről. Különösen azért, mert rólad szól.
Erne mosolyog, már amennyire ziháló köhögésétől tud.
– Na, majd meglátjuk, eljön-e egyáltalán valaki – legyint sovány kezével.
– Persze hogy eljönnek. Ne bolondozz! – Jessica megpaskolja a
férfikezét.
A forralóban bugyog a víz. A nappaliban Erne abszolút kedvence, a Fly Me
to the Moon szól Frank Sinatrától.
– Kérsz teát?
– Köszönöm, nem. Azt hiszem, most lepihenek.
– Biztos? És szendvicset? – Jessica hallja a hangjából sugárzó ijedtséget.
Nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. Erne olyan félelmetesen
nyugodtnak és magabiztosnak hat. Késznek. Megbékélt az őt körülvevő
világgal, elfogadta saját kicsinységét és mikroszkopikus szerepét az
évmilliók folytonosságában.
– Most le kell feküdnöm.
– Persze… Hadd segítsek.
– Jessica… – fogja meg gyengéden Jessica csuklóját Erne, és
finomanvisszairányítja a székére.
Rövid ideig csak így ülnek. Erne mélyen Jessica szemébe néz.
– Köszönöm, Jessica.
– Jó lesz most pihenned, Erne. Holnap jönnek a fiúk – mondja
remegőhangon Jessica, de Erne fáradtan elmosolyodik.
– Most aztán jönnek elbúcsúzni… Nem is mutatkoztak már jó ideje.
Erne a kezét nézi. A szemközti parkban otthonosan csiripelnek a verebek;
a fák csak nemrég zöldültek ki. Most a legszebb a tavasz.
– Köszönöm, hogy itt tölthettem nálad ezeket a heteket – mondja végül
Erne mosolyogva. Nyugodt tekintetét körbejáratja a tágas konyhán, aztán
behunyja a szemét. Szemhéja olyan súlyosan csukódik le, hogy felnyitása
bizonyára kemény munka lesz.
Jessica nyel egyet, és az asztalon lévő emlékbeszédre pillant.
Legközelebb Erne már nem fogja hallani.
 – Tetszik az a pasi? – kérdezi váratlanul Erne.
– Ki? Fubu? Talán igen. Vidám. És egyértelmű.
– Jó, hogy vidám.
– De nem elég?
Erne mosolyog, és megrázza a fejét.
– Ígérj meg nekem egy dolgot, Jessi.
– Mit?
– Soha ne nézz hátra! Mindig csak előre…– … mert csak elöl van élet.
– Pontosan.
Rövid hangjelzés hallatszik, és Erne nehézkesen kiveszi a lázmérőt a
hónaljából.
– Van lázad?
Erne arcán euforikus mosoly jelenik meg.
– 36,5.
– Nagyszerű. Gyere csak, Ser Davos. Besegítelek az ágyba – csippenti
meg a férfi arcát Jessica. – Holnap új nap lesz.
 CIX.

Jessica!
Jessica kinyitja a szemét. A nappali sötét, az időzítő kikapcsolta a televíziót.
Az adapter órája fél négyet mutat. Kint süvít a szél, recsegnek tőle az
ablakok.
Valaki ismét szólította. Erne hangja volt. Az egészséges Ernéé, nem azé a
törékeny férfié, akit a súlyos és gyors lefolyású betegség legyőzött.
Ernéé, akinek a sírjára egy csokor pitypangot vitt.
Jessica!
Már nem biztos benne, hogy női vagy férfihang-e. Hirtelen azt veszi észre,
hogy talpon van. Az este zuhanyzás után maga köré csavart törülköző a
padlóra csúszott. Tesz egy lépést. Azután egy másikat. Tagjait könnyűnek
érzi, nem fáj semmije. Mintha a parketta fölött siklana. Levitálna. Lebegne
anélkül, hogy talpa és a padló között súrlódás jönne létre, bármiféle
érintkezés a matériával.
Gyere ide, kincsem!
A beszélő egyszerre nő és férfi. Lehetne Erne, Nina, Jusuf, Tina, apa, anya
– együtt.
Jessica a hosszú ebédlőasztalhoz közelít, amely körül délceg tartású
emberek ülnek. Az asztal közepén fekete, szép estélyi ruha van kiterítve,
tiszta, frissen vasalt. Az ötödik ruha. Mellette egy pár csillogó, kecses, magas
sarkú cipő. A világ legszebb cipője.
Jessica megáll könnyed mozdulata közben, és arcát a tükör felé fordítja.
Valami nem stimmel. Mintha a visszatekintő tükörkép egy árnyalatnyi
késéssel ismételné az ő mozdulatait; a hajszálpontos másolat helyett
spontánul reagálna Jessica valóságos jelenlétére.
Respice in speculo resplendent.
Én vagyok az.
Persze hogy te, kincsem.
 Jessica a szeme sarkából látja, hogy az asztal végénél ülő, fekete estélyit
viselő nő egy régi, vastag könyvet olvas. A nő mellett Camilla ül. Nem az
öreg, törékeny Adlerkreutz asszony, hanem a fiatal Camilla, akinek fizikai
erőtere a tükörig sugárzik.
Emlékezz rá, mit tettem, Jessica. Emlékezz rá, hogy megkíméltelek téged
és a barátaidat. Ez egy olyan ajándék, amit bármikor visszavehetek.
Jessica bólint. Camilla alig észrevehetően mosolyog, és elfordítja a
tekintetét.
Jessicát váratlanul erős gyermeki szeretet és a szülei iránti ragaszkodás
keríti hatalmába, meg akar felelni nekik. Azt akarja, hogy anya büszke
legyen rá.
A nő lassan feláll. De hiszen ez anya. Mozdulatai merevek és gépiesek.
Olyan, mint egy ügyetlen bábművész marionettje,
aminek összegubancolódtak a zsinórjai.
Jessica behunyja a szemét, és mikor egy pillanat múlva kinyitja, anya
mögötte áll. Arca minden más, csak nem szép. Szinte a
felismerhetetlenségig össze van zúzva, a behorpadt feje tetejéről az egyik
szemén át az állára folyik a vér.
Jessica érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Miért sírsz, kincsem?
– Tudom, mit tettél, anya. Akkor reggel az autóban.
– Nem akartam, hogy sírjál, kis szívem.
Anya hideg keze a vállán.
– Nem. Nem azért sírok, mert megtetted.
– Hát akkor miért?
– Mert megértem.

CX.

A tükörbe nézek.
 KÖSZÖNET

Marko Lehtoranta főnyomozó, a finn rendőrtiszti főiskola, a Police

University College tanára, gyilkossági és erőszakos bűncselekmények
szakértője
Petra Maisonen kiadói szerkesztő
A Tammi Könyvkiadó csapata
Család és barátok
Elina Ahlbäck Literary Agency: Elina, Toomas, Nicole és Julia Férfi a
tükörben