Előszó

2010. október 28.

Alig múlt éjfél, amikor a taxi lefékezett és leparkolt a ház előtt. Két
ötszázas bankó gazdát cserélt, majd a férfi kiszállt az autóból, meg
sem várva a visszajárót. A  koromfekete Kattegat szoros felől jeges,
metsző szél fújt, a férfi érezte a mintegy negyvenméternyire lévő rak-
partnak csapódó hullámok sós szagát.
A talajt borító vékony jégréteg arról árulkodott, hogy a hőmérsék-
let fagypont alá csökkent, ezért inkább megkerülte a taxit, kinyitotta a
hátsó ajtót a másik oldalon is, és kisegítette a társaságában utazó höl-
gyet, nehogy az megcsússzon magas sarkú cipőjében.
Már csak harminc méter, gondolta, miközben becsukta a kocsi
ajtaját a nő mögött. Még harminc méteren át kell megjátszania a ked-
vességet és megbízhatóságot, mielőtt rányomulna. Hadd érezze úgy a
nő, hogy teljes mértékig szabad akaratából ment fel a férfi lakására.
A nő megborzongott, és jobb kezével összehúzta magán rövid bun-
dáját, a balt odanyújtotta a férfinak, miközben a ház felé tartottak. Ez
jó jel volt. Különösen arra való tekintettel, milyen zökkenőkkel zajlott
le a vacsora. A férfinak minden trükköt be kellett vetnie, nehogy a nő
átlásson rajta, leleplezze hamis mosolyát, és faképnél hagyja.
A Grand Hôtel Möllében találkoztak, pontosan a megbeszéltek sze-
rint. A nő a társalgóban várt rá egy bőrkanapén ülve, kezében egy ital,
kecses lábait keresztbe tette, a férfi pedig arra gondolt, hogy pont úgy
néz ki, akár a képen. Sötét színű, már-már fiúsan rövidre vágott hajá-
val, sötétvörös ajkával és magas arccsontjával pontosan úgy festett,
ahogy a férfi elképzelte. Az arca is valóban olyan volt, mintha sosem
érték volna a nap kártékony sugarai, pedig ő azt feltételezte, hogy vala-
milyen képszerkesztő szoftverrel módosítottak a fotóján.
Szinte sosem történt ilyen. A valóság többnyire csalódást okozott.
A kérdés csak az volt, éppen mekkorát. Csúnya bőr, kiszedetlen szem-
öldök, deréktájon úszógumik, amelyeket a bő ruha sem volt képes

5
e­ lrejteni. Olykor, ha a valóság köszönőviszonyban sem volt a fotóval,
a férfi egyszerűen sarkon fordult, azt sem mondta, „jó napot”.
Ezen az estén azonban kénytelen volt küzdeni, és miközben felfelé
tartottak a kikövezett gyalogúton, amit a szegélye mentén automata
lámpák világítottak meg, a férfi arra gondolt, hogy ha van valami, amit
megérdemel, az az, hogy ma este jól érezze magát. Annyira jól, hogy a
nő legalább egy hétig lábra se tudjon állni. Ám először valami biztosí-
tékra volt szüksége. Anélkül nem sokra ment volna. Ezért aztán megállt
a ház előtt, ott, ahol a fények a legjobban megvilágították, a térfigyelő
kamera pedig a megfelelő szögből látta, majd a nő felé fordult.
A szemébe nézett, és megcsókolta. Nem kellett, hogy a nő viszo-
nozza a csókot. Elég volt, ha nem utasítja vissza. Ha nem löki el magá-
tól a férfit, vagy nem ad neki egy pofont, az elégséges bizonyíték arra,
hogy a nő önként ment bele az egészbe, és bárminemű utólagos vádas-
kodás oka csupán az lehet, hogy a pénzére utazik. Más szóval: innen-
től azt csinál a nővel, amit csak akar.
Lesegítette róla a bundát, és betessékelte a házba.
A nők többségéhez hasonlóan, akik idáig eljutottak, ez a hölgy sem
tudta leplezni, mennyire imponál neki a berendezés: a kandalló,
amelyben már égett a tűz, az egyedileg tervezett bútorok és a falakon
függő festmények, amelyekhez képest a Dunkers kultúrházban lévő
kiállítás darabjai olyanok voltak, mintha egy csapat óvodás alkotta
volna őket.
Felajánlotta a nőnek, hogy igyanak valamit a ház alsó szintjén levő
bárban, és eldicsekedett, hogy nála jobb mojitót senki sem kever.
A nőnek erre felcsillant a szeme, és gondolkodás nélkül elindult vele a
lépcsőn lefelé. A férfi előreengedte a fehér mészkővel borított folyo-
són, elhaladtak a sparészleg mellett, majd a folyosó végén elirányí-
totta a nőt a beépített könyvespolctól balra nyíló helyiség felé.
A nő követte az utasítást. Ám odabent, az ablaktalan helyiségben
kérdő tekintettel fordult a férfi felé, éppúgy, ahogy előtte valamen�-
nyien. Mindegyikük azt tudakolta, merre található a bár, amelynek
ígéretével a férfi idecsalta őket.
Bár helyett ugyanis egy hatalmas ágy állt ott, valamint négy erős
fémgyűrű, amikre rögzítőhevederek voltak hurkolva, amelyek a falak

6
és a padló mentén vezettek végig, különféle csigákon áthúzva. Vala-
mennyit fehérre festették, hogy ne vonják magukra a figyelmet.
Az ütés egy kicsivel erősebbre sikeredett, mint amilyennek szánta.
Nem akarta eltorzítani a nő szépséges arcát. Legalábbis még nem.
A nő hanyatt vágódott az ágyon, az orra vérzett, a férfi pedig az egyik
hurkot máris ráhúzta a csuklójára. A nő túlságosan bódult volt ahhoz,
hogy ellenálljon, és a férfi pár másodpercen belül mindkét kezét és
lábát rögzítette, majd egy csörlő segítségével szép nyugodtan felhúzta
őt a megfelelő helyzetbe.
Arra számított, hogy a nő, akárcsak az összes többi, minden ener-
giáját arra pazarolja majd, hogy megpróbáljon kiszabadulni. De nem
így történt, a nő csak feküdt ott széttárt karokkal és lábakkal, és őt
bámulta. Szinte könyörgött a tekintetével, hogy bánjon vele különösen
kegyetlenül. Ő pedig miért is okozott volna neki csalódást?
Kinyitotta a szekrény ajtaját, amelyben az összes, az évek során
összegyűjtött játékszert és eszközt tartotta. Elővette a szabóollót és a
frissen vásárolt szájpecket, amit beletömött a nő szájába, és szíjakkal
rögzített. A nő továbbra sem tanúsított ellenállást. Ez szinte túl szép
volt ahhoz, hogy igaz legyen. Másrészt viszont az ellenállás nem el-
hanyagolható eleme volt a tökéletes élménynek.
Miután lovaglóülésben ráült a nőre, és levagdosta róla a ruháit,
tanulmányozni kezdte a meztelen testet. A nő karcsú volt, és izmos,
egy kicsit túlságosan is vékony a férfi ízlésének. Akárcsak a frizurája,
a csípője is már-már fiús volt, a hasán lévő izmok pedig a lélegzetvé-
telével összhangban emelkedtek és süllyedtek. Sportmániás. Aligha-
nem a melle is legalább két számmal nagyobb lett volna, ha nem edzi
agyon magát. A karja azonban tetszett a férfinak. Szépen kirajzolódó
bicepszével és tricepszével majdhogynem tökéletes volt. Na és a pun-
cija. Szerette az olyan lányokét, akik borotválták, annyira, hogy egyet-
len szőrszál sem maradt rajta.
Szemével végigpásztázta a nőt lentről felfelé, míg végül összeta-
lálkozott a tekintetük. Ez megzavarta a férfit. A nő teljesen az ő hatal-
mában volt, és fogalma sem lehetett róla, mi vár rá. Mégsem látott a
szemében mást, csak tökéletes nyugalmat. Ez nem jelenthetett mást,
csakis azt, hogy pontosan erre vágyott. A férfi erre leköpte. Az arca

7
egyik felét találta telibe, majd a köpet végigfolyt a nő nyakán. De még
erre sem reagált. A férfi ismét ráült, a nő jobb mellbimbóját a hüvelyk-
és a mutatóujja közé csippentette, és addig szorította, míg a hüvelyk-
ujja el nem fehéredett.
És ekkor végre sikerült felfedeznie a nő szemében a fájdalom és a
félelem szikráját. Elégedettség töltötte el, mivel meggyőződése sze-
rint sikerült megtörnie őt. Kiment hát a helyiségből, át a sparészlegre,
ahol levetkőzött, elvégezte a szükségét, és lezuhanyozott. Egész testét
beszappanozta, majd addig tekerte egyre feljebb a melegvíz csapját,
míg a víz már égette a bőrét.
Miután megtörülközött, és fogat mosott, egy edényt megtöltött
meleg vízzel és tusfürdővel, beletett egy mosdószivacsot, majd vissza-
tért az ablaktalan helyiségbe. Megnyomta a távirányító egyik gombját,
mire a háta mögött hangtalanul bezárult az ajtó, ő pedig látta, hogy a
nő követi a tekintetével. Kezében a szivaccsal felkászálódott az ágyra,
és nekiállt lemosdatni a nőt. E mozdulatok eléggé felcsigázták, és sza-
bad kezével önkielégítést végzett, míg teljesen fel nem izgult.
Miután elélvezett, a szivacsot a földre hajította, és lehajolt a nőhöz,
hogy megnyalogassa. Az ütés azonban még azelőtt csattant rajta, hogy
kinyújthatta volna a nyelvét.
A fájdalomtól és a jobb fülében kitartóan sivító hangtól zsibbadni
kezdett a feje, és úgy érezte, bármelyik pillanatban leeshet a nyakáról.
Semmit sem értett. Mi történt? A nő ütötte meg? Nem, az lehetet-
len. Hiszen ki volt kötözve. A férfi fájós fülét és homlokát tapogatta.
A jelek szerint nem vérzett, azt azonban tisztán érezte, hogy egy lük-
tető púp nőtt rajta.
Most vette csak észre, hogy az egyik hurok elengedett. Levágták.
De hogy a fenébe…? Annak a csípőfogónak semmi keresnivalója nem
lett volna a nő kezében, mégis ott volt. De vajon honnan szerezte?
A  másikban pedig egy gumikalapácsot tartott. Ez volt a fegyvere?
A férfi gyorsan végiggondolta, mi minden van a szekrényében, ám a
korbácsgyűjteményénél tovább nem jutott, mert egy újabb ütést mér-
tek rá a gumikalapáccsal. Ezúttal olyan erőset, hogy fájdalmat sem
érzett, és öntudatlanul rárogyott a nő testére.
 I. rész
2012. május 9–15.

A Thészeusz-paradoxon
A görög mitológia szerint a harcos Thészeusz tizennégy ifjú férfit és
nőt mentett meg attól, hogy feláldozzák őket Kréta szigetén Minótau-
rosznak, a bikafejű szörnynek. Hősi tettének emlékezetére megőrizték
az utókor számára a hajót, amellyel visszatért Athénba. A hajó rövide-
sen annak szimbólumává vált, hogy a lehetetlen is lehetséges.
Az idő azonban jócskán kikezdte a járművet, az évek során alapo-
san megkopott és megrongálódott. Végül úgy döntöttek, hogy kicseré-
lik rajta a legjobban elkorhadt deszkákat. Addig-addig javítgatták,
míg végül a hajó valamennyi részét újjáépítették. A  kérdés csak az
volt, vajon ez a hajó azonos-e még az eredetivel. Ez még mindig Thé-
szeusz hajója?
 1.

Astrid Tuvesson, a bűnügyi osztály vezetője azonnal megbánta, hogy

kilépett a házából, amint bezárta maga mögött az ajtót. Odabentről a
sötétítőfüggönyök kizárták az élénk tavaszi napsütést, ám idekint sokkal
erősebb volt a fény, mint gondolta. Ha nem találja meg gyorsan a táskájá-
ban a napszemüvegét, a feje minden bizonnyal szétrobban a fájdalomtól.
Már látta is maga előtt, ahogy Ingvar Molander és az emberei megérkez-
nek, hogy lezárják a környéket, és összeszedjék a maradványait. Végre
előkerítette összekarcolódott, ujjlenyomatokkal teli napszemüvegét.
Ez meg mi a fene…? Rájött, hogy vizelnie kell. Olykor annyira
fárasztónak érezte saját magát. Jellemző, hogy nem volt képes elvé-
gezni a dolgát, mielőtt kilépett az ajtón, és behajította kulcsait a táská-
jába, ahonnan most már képtelenség előhalászni őket. Ez a táska jobb
volt a tárgyak eltüntetésében, mint Joe Labero, a bűvész. Kotorászhat
benne, amennyit csak akar, a kulcsai alighanem örökre elvesztek, álla-
pította meg, majd letolta a nadrágját meg az alsóneműjét, és leguggolt
a sövény mellé.
Elvégre ez a saját kertje, azt csinál benne, amit akar! Ha valakinek
nem tetszik, hívja ki nyugodtan a zsarukat. E gondolat úgy megnevet-
tette, hogy a vizeletsugár lökésszerűen spriccelni kezdett, akár valami
szökőkút.
Valójában fogalma sem volt róla, miért nem maradt otthon, ahogy
eredetileg tervezte, miért volt muszáj a volán mögé ülnie és beindítania
a motort. Hiszen mindössze három nap betegszabadságot vett ki hétfő-
től, ami semmi ahhoz képest, amennyit a csapat többi tagja szokott.
Bizonyos mértékig ez is az idióta Gunnar hibája. Ha ő nincs, ez az
egész nem történik meg. Akkor Astrid a többiekkel együtt az őrsön
lenne, nem pedig otthon heverészne. A  karosszéria hirtelen nagyot
reccsent, mire Astrid a fékre lépett. Mi a franc? Beállította a vissza-
pillantó tükröt, és rájött, hogy ez csakis a postaládája lehetett. Amit az
az idióta mindenáron meg akart erősíteni, ezért egy akkora föld alatti

11
betontalapzatba öntötte az oszlopát, ami átvészelné a harmadik világ-
háborút is. Már csak ez hiányzott! Arra már gondolni sem mert, hogy
festhet az autó hátulja.
Egy darabig manőverezett, mire sikerült kikanyarodnia a Singöga-
tanra, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott, még mielőtt vala-
melyik szomszéd felbukkanhatott és bámészkodni kezdett volna. Na,
hát pontosan ez az, amiről beszélt. Minden rosszról, ami az életében
történt, kizárólag az az idióta Gunnar tehetett.
Felhajtott az észak felé vezető E20-as útra, megnyomta az autó
szivargyújtóját, majd kihúzta az utolsó szál cigarettát az ajtózsebben
lévő csomagból. A parázs belekapott a dohányba, és ő olyan mélyen
leszívta a füstöt, amennyire csak a tüdeje bírta. Kiért az autópályára.
Néhány évvel ezelőtt, mikor még az ő kezében volt az irányítás, ő
akarta elhagyni a férfit. Kezdett annyira torkig lenni vele, hogy ha csak
meglátta, elment az életkedve. A férfi azonban egyre jobban kapaszko-
dott belé, Astrid lanyhuló szerelme pedig lassan, de biztosan gyűlöletbe
fordult. Hamarosan dühödt szörnyeteggé változott, és mikor a férfi
végre megtette az egyetlen helyes dolgot, amit tehetett, és elhagyta őt,
már semmi nem lett olyan, amilyennek Astrid elképzelte. Semmi.
Amikor csattanást hallott, először nem is értette, mi történt. Aztán
meglátta, hogy a vezetőoldali visszapillantó tükör leszakadt a helyéről.
Csupán néhány vékony dróton függött, s úgy csapkodta a karosszériát,
akár egy túlbuzgó harkály. Majd Astrid észrevette a közvetlenül előtte
haladó piros BMW-t. Ráhasalt a dudára, de csak annyi történt, hogy a
másik jármű felgyorsított és elhúzott. A  pokolba is! Nem fogja meg-
úszni ilyen könnyen! Astrid is a gázra lépett, és hamarosan utolérte.
Semmit sem utált jobban, mint az újgazdag mitugrászokat, akik
drága kocsikkal száguldoznak. Arról is meg volt győződve, hogy a
sofőr csakis férfi lehet, és arról is, hogy minden tekintetben kicsi. Bal-
ról megelőzte, azután visszasorolt elé a külső sávba, megnyomta a
vészvillogót, majd lelassított, s közben felmutatta rendőrigazolványát.
Nem mintha a férfi így láthatta volna. De le van szarva. Kénytelen lesz
megállni, és akkor majd megtudja!
Csakhogy ekkor a BMW áttért a belső sávba, és úgy elhúzott Ast-
rid mellett, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Mi a

12
rosseb? Ha harc, hát legyen harc! És ez hadüzenet volt a javából. Ast-
rid kidugta az ablakon a bal karját, letépte a tükröt, s közben egészen
a koszos gumiszőnyegig nyomta a gázpedált.
Úgy egy perc múlva már jóval a megengedett sebességhatár felett
száguldott. A Toyota Corolla rázkódott, és minden lehetséges módon
igyekezett közölni, hogy nem bírja tovább az iramot. Astrid azonban
ura volt a helyzetnek, és úgy vezetett, akár egy isten – már, ha mond-
hatott ilyet magáról –, s miután elhagyták Helsingborg déli útelágazá-
sát, ismét a férfi nyomában volt, és rávillogott.
A  BMW-snek azonban esze ágában sem volt lassítani. Inkább
tovább fokozta a tempót. A jelek szerint fogalma sem volt róla, kivel
állt szemben. Astrid benyúlt az anyósülésen levő táskájába. Biztos
volt benne, hogy valahol ott kell lennie a mobiljának. A ház kulcsait
mindenesetre megtalálta. Ilyenkor bezzeg előkerülnek.
Végül sikerült előhalásznia a telefonját, és sietve rápillantott, hogy
megkeresse rajta a kamerafunkciót. De hol a fenében lehet? Ezek a
rohadt Samsungok! Gyűlölte őket. Nem is beszélve arról a zöldfülű
eladósrácról, aki egy papagáj makacsságával hajtogatta, mennyivel
jobb az Android, mint az iOS. Astrid végül megadta magát, csak hogy
elhallgattassa a nyavalyást. De most úgy tűnt, sikerült bekapcsolnia a
kamerát. Mondjuk, fogalma sem volt, hogyan.
Kameráját az előtte haladó járműre irányítva feltartotta a készülé-
ket, mikor ráébredt, hogy kezd letérni az útról. Felsikoltott, és rátapo-
sott a fékre, amitől az autó megcsúszott, majd kisodródott az út szélére.
Dudáló autók és tülkölő tehergépjárművek hangzavara hallatszott.
Csak arra tudott gondolni, hogy ezzel vége. Vége, és talán nem is
baj. Úgysem jelentett már többet a számukra, mint egy klimaxos,
büdös lúzer, a rendőri testület szégyene.
A keze azonban továbbra sem akarta feladni a küzdelmet, próbált
úgy kormányozni, hogy elkerülje az út szélét, és közben alacsonyabb
sebességfokozatba váltott. Ugyanez volt a helyzet a jobb lábával, amel�-
lyel padlóig nyomta a gázt, s amelynek közreműködésével végül, akár
egy szürreális számítógépes animációban, sikerült átvennie az irányítást
az autó felett. Örömében felkiáltott, azután megpróbálta visszanyerni a
nyugalmát annak mantrázgatásával, hogy sikerült uralnia a helyzetet.

13
 A  piros autó most úgy ötven méterrel járt előtte. Astrid felkapta
mobilját a padlóról, és folytatta a filmezést. A  másik fékezett, majd
kisorolt az Elineberg és Råå felé vezető lehajtó irányába. Astrid mind-
járt utoléri, és akkor lesz nemulass!
Nem tudta, vajon a lehajtón torlódó autók miatt vagy egyéb okból,
de a férfi hirtelen meggondolta magát, visszatért az autópályára, és
teljes gázzal továbbrobogott, holott már Helsingborg központja felé
tartottak.
Csak miután behajtottak a Malmöledenre, a régi rendőrőrs környé-
kén vett vissza valamicskét a sebességéből, bár egy cseppet sem
izgatta magát a Trädgårdsgatannál a piros lámpa miatt. Persze Astrid
sem akart lemaradni mögötte, s rátenyerelt a dudára, miközben átre-
pesztett az útkereszteződésen, de már hallotta is a rendőrség szirénáit.
Nocsak, végre az egyenruhások is felébredtek! Épp ideje volt!
Egy pillantást vetett az épen maradt visszapillantó tükörre, s látta,
hogy a szolgálati jármű besorol mögé. Integetett nekik, hogy nyugod-
janak meg. Egy francot fogja csak úgy hagyni, hogy ezek most beli-
begjenek, és learassák a babérokat. Ezt a kis pojácát személyesen ő
akarta megleckéztetni.
Az a nagyjából húsz centi magas, kerek szökőkút nem is volt iga-
zán szökőkútnak nevezhető, jobban hasonlított egy túlméretezett,
törött csempékkel borított kék frizbire. A közepéből egy nyíláson át
folyamatosan bugyogott a víz, végigcsurgott a törött csempéken, és
eláztatott mindent. Astrid Tuvesson sosem állhatta ezt az alkotást, most
pedig főleg nem, amikor szinte a semmiből bukkant fel előtte egy bal
kanyar után a Hamntorget felé vezető szakaszon. A  nő a mobilját
­elhajítva próbálta kikerülni a szökőkutat, ám annak lekerekített széle
máris kölcsönhatásba lépett a Corollával, ami ettől az oldalára borult,
a csempék pedig szétzúzták a tetejét. Amikor a jármű végül, pár méter
csúszás után, mint egy hátára fordult, tehetetlen bogár megállt a
kerékpárút kellős közepén, Astrid kikapcsolta a biztonsági övét, és
kikászálódott belőle.
A rohadt életbe… Lüktetett a feje, és duplán látott, vagy egysze-
rűen csak homályosan, ő maga sem tudta. Mindenesetre nem jól. De
túl fogja élni. Viszont az volt az érzése, hogy az az átkozott BMW-s

14
továbbra is úgy törtet majd át az életen, mintha mi sem történt volna.
Mintha az egész csupán egy ostoba játék lenne.
A  piros autó után nézett, ami nyilván mindjárt lekanyarodik a
Kungsgatannál, majd még kétszer jobbra fordul, hogy végül épp az
ellenkező irányba tartson. Ám a kocsi nem kanyarodott el. Egyenesen
továbbhajtott, el a régi kompkikötőben levő night club mellett, majd
tovább a rakpart mentén.
Vajon mit művel? Astrid futásnak eredt a macskaköves úton a rak-
part felé. Úgy forgott vele a világ, mint Szent Iván-éjkor, többször kis
híján elbotlott, és rájött, hogy jobban beverte a fejét, mint gondolta.
De ezzel később is ráér foglalkozni.
A BMW végigsöpört a mólón, majd repült néhány métert a levegő-
ben, mielőtt a vízben landolt. Astrid tovább rohant, és észrevette, hogy
a járókelők mindenfelől odasietnek, és csoportokba gyűlnek a parton.
Ő maga megtorpant néhány méterrel a csoportosulás előtt, mély léleg-
zetet vett, és megköszörülte a torkát.
– Figyelem, itt a rendőrség beszél! – igyekezett hivatalos hangot
megütni. – Le kell zárnunk ezt a területet, úgyhogy megkérném önö-
ket, hogy álljanak legalább húsz méterrel hátrébb!
A többség erre Astrid felé fordult.
– Igen, magukhoz beszélek! Gyerünk, menjenek már arrébb, ami-
lyen gyorsan csak tudnak! – folytatta, mindkét kezével hadonászva.
Szinte mindenki félreállt, így még épp láthatta, amint az autó
hátulja eltűnik a sötét habok közt.
– És ez magukra is vonatkozik – mutatott rá az utolsó tétovázókra,
akik képtelenek voltak elszakadni a látványtól, majd közelebb lépett a
rakpart széléhez.
A sofőrből semmi sem látszott. Vagyis semmi egy halom, a felszín
felé igyekvő légbuborékon kívül. Astridnak voltaképpen be kellett
volna ugrania utána a vízbe, de azt nem élte volna túl. Sosem érezte jól
magát a vízben, ráadásul…
– Astrid Tuvesson? – A nő hirtelen összerándult, és kis híján elve-
szítette az egyensúlyát, amikor hátrafordult a mögötte álló egyenruhás
rendőr felé. – Megkérhetném, hogy fújjon bele ebbe? – kérdezte a
férfi, egy alkoholszondát tartva elé.