Camilla Läckberg

ÁRTATLANOK
 Copyright © Camilla Läckberg, 2011
A mű eredeti címe: Änglamakerskan
A Nordin Agency, Svédország engedélyével
Első kiadás: Forum, Svédország
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dr. Dobosi Beáta
Szerkesztette: Szala Boglárka
Korrektor: Havadi Krisztina
Borítóterv: Sigmond Viktória
ISBN 978 963 324 428 9 (papír)
ISBN 978 963 324 429 6 (epub)
ISBN 978 963 324 430 2 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
 Tartalom
Fjällbacka, 1908
Fjällbacka, 1912
Fjällbacka, 1915
Fjällbacka, 1919
Fjällbacka, 1919
Fjällbacka, 1919
Fjällbacka, 1919
Fjällbacka, 1920
Fjällbacka, 1925
Stockholm, 1925
Stockholm, 1925
Stockholm, 1925
Långbrói klinika, 1925
Fjällbacka, 1929
Fjällbacka, 1931
Lovői temető, 1933
Sankt Jörgens Klinika, 1936
Fjällbacka, 1939
Carinhall, 1949
Fjällbacka, 1951
Fjällbacka, 1961
Fjällbacka, 1970
Valö, 1972
Valö, 1973
Valö, 1974
Valö, 1974, nagyszombat
Valö, 1974, nagyszombat
Stockholm, 1991
Utószó
 „Ha valaki egyedül ennyire tud gyűlölni, vajon együtt mennyi szeretetre
volnánk képesek?”

Megpróbáltak kilábalni a gyászból. Egyikük sem volt meggyőződve

arról, hogy ez a helyes lépés, de nem volt jobb ötletük. A másik megoldás
az volt, hogy lefekszenek, és soha többé nem kelnek fel.
Ebba a ház falát kaparta a spaklival, a festék csaknem magától jött le.
Már erősen felpattogzott, alig kellett rásegítenie. A júliusi nap szinte
égetett, Ebba haja gyöngyöző homlokára tapadt, és fájt a karja, mert már
harmadik napja végezte ugyanazokat a mozdulatokat. De örült a testi
fájdalomnak. Az erősödő sajgás legalább egy kis időre elhomályosította a
szíve fájdalmát.
Megfordult, és Mårtent vizslatta, aki deszkákat fűrészelt a ház előtti
gyepen. Úgy tűnt, érzi magán a nő pillantását, mert felnézett, és odaintett
neki, mintha csak egy ismerős volna, aki szembejön vele az utcán. Ebba
azon kapta magát, hogy az ő keze is ugyanarra a félszeg mozdulatra lendül.
Noha már több mint egy fél év telt el azóta, hogy az életük rommá lett,
még mindig nem tudták, hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Minden este
egymásnak háttal feküdtek a franciaágyban, és páni félelem lett úrrá rajtuk,
hogy egy óvatlan mozdulat elindít valamit, amivel nem tudnak
megbirkózni. A gyász nem hagyott helyet más érzelemnek. Sem
szeretetnek, sem melegségnek, sem együttérzésnek.
A bűn súlyosan és kimondatlanul állt közéjük. Könnyebb lett volna, ha
képesek meghatározni és helyre tenni, de csak ide-oda vándorolt, váltogatta
az erősségét és a formáját, mindig más irányból támadott.
Ebba újra a fal felé fordult, és csak kaparta tovább. A fehér festék nagy
darabokban potyogott a földre, előtűnt a csupasz fa. Szabad kezével
végigsimított a deszkán. A háznak szinte lelke volt, ilyesmit még soha nem
tapasztalt korábban. A régi kis sorházi lakásuk Göteborgban csaknem új
volt, amikor megvásárolták. Akkoriban Ebba azt szerette, ha minden
makulátlan, csillog és ragyog. Most azonban az új dolgok a régi időkre
emlékeztették, és ez az öreg, rozzant ház sokkal jobban illett a
lelkiállapotához. Magára ismert a tetőben, amely beázott, a kazánban,
amelyet rendszeres időközönként egy-egy rúgással kellett működésre bírni,
a szigetelést nélkülöző ablakokban, amelyeken úgy fújt be a szél, hogy
azonnal eloltotta az ablakpárkányra tett gyertyákat. Ilyen volt Ebba lelke is:
huzatos és hideg. És minden tűz, amelyet próbált felszítani, kíméletlenül
kihunyt.
Talán itt, Valőn majd meggyógyul a lelke. Noha nem emlékezett rá, olyan
volt, mintha régi ismerőse volna a sziget, amely Fjällbacka partjai előtt
húzódott. Ha lement a mólóhoz, látta a kis települést a túlsó parton. A
meredek hegyi utacskák mentén apró fehér házak és piros csónakházak
sorakoztak, akárha egy gyöngysor szemei volnának. Annyira szép volt,
hogy már-már fájt.
A veríték a szemébe csorgott, marta. A pólójába törölte az arcát, és a nap
felé hunyorgott. A feje fölött sirályok köröztek, vijjogtak egymásnak, és a
hangjuk elvegyült a szoroson áthaladó hajókéval. Ebba behunyta a szemét,
és hagyta, hogy a hangok elbódítsák. Hogy eltávolodjon önmagától, és…
– Ne tartsunk szünetet? Megmártózhatnánk.
Amikor Mårten hangja áttört a zajok kavalkádján, Ebba összerezzent.
Először zavartan megrázta a fejét, aztán mégis bólintott.
– Jól van – mondta, és lemászott az állványról.
A fürdőruháik a ház mögött száradtak. Ebba ledobta az izzadt
munkásruhát, és belebújt a bikinibe.
Mårten, aki gyorsabb volt nála, türelmetlenkedni kezdett.
– Na, megyünk már?
A férfi a keskeny ösvényen a partra szaladt. A sziget meglehetősen nagy
volt, és nem olyan barátságtalan, mint a kisebb szigetek a bohusläni
szigetvilágban. Dús lombú fák és magas fű szegélyezte az ösvényt. Ebba
keményen a földhöz csapta a lábát. A kígyóktól való félelme új erőre
kapott, amióta néhány napja látott egy viperát napozni.
Az ösvény meredeken vezetett a vízhez, és Ebba nem tudott nem arra
gondolni, hány és hány gyermekláb trappolt már itt az évek alatt. A helyet
még mindig gyerektábornak hívták, noha már a harmincas évek óta nem
használták erre a célra.
– Vigyázz! – mutatott Mårten néhány gyökérre, amely kuszán beszőtte a
talajt.
Gondoskodása, amelynek voltaképpen meg kellett volna hatnia, inkább
fojtogatónak hatott. Ebba tüntetőleg rálépett a gyökerekre. Néhány méter
után durva homokot érzett a talpa alatt. A hullámok a széles fövenyt
mosták. Ledobta a törülközőjét, és egyenesen a sós vízbe sétált. Algák
simogatták a lábát, és a hirtelen hideg miatt levegő után kapkodott, de
hamarosan élvezni kezdte, ahogy lehűl a teste. Mårten kiáltását hallotta a
háta mögül. Úgy tett, mintha a hang nem hatolna el hozzá, és tovább
gyalogolt a mélység felé. Amikor a lába már nem érte a talajt, úszni kezdett,
majd néhány karcsapás után megérkezett a kis stéghez, amelyet idekint
rögzítettek a vízen.
– Ebba! – kiáltotta Mårten a partról, de ő továbbra sem foglalkozott vele,
csak megragadta a létrát.
Szüksége volt egy pillanatnyi magányra. Amikor lefeküdt, és behunyta a
szemét, azt képzelte, hogy hajótörött valahol az óceánon. Egészen egyedül.
Senkire sem kell tekintettel lennie.
Egyenletes karcsapások csobbanásait hallotta a közelből. A stég hintázni
kezdett, amikor Mårten felmászott a létrán. Ebba összeszorította a szemét,
hogy még egy kis ideig kizárhasson mindent. Egyedül akart lenni. És nem
úgy, ahogy mostanában, amikor Mårtennal kellett megosztania a magányát.
Aztán kelletlenül felnézett.
Erica a nappaliban ült az asztalnál. A szoba úgy nézett ki, mintha bomba
robbant volna. Játék autók, babák, plüssállatok és ruhák tarka
összevisszasága mindenütt. Ha valakinek három négy év alatti gyereke van,
az otthona általában így fest. Erica most is, mint mindig, szívesebben írt,
mint hogy takarítson ebben az értékes, gyerekmentes pillanatban.
Amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, elfordult a
számítógéptől. A férje volt az.
– Mit keresel itt? Nem Kristinához indultál?
– Anya nincs otthon. Jellemző, oda kellett volna szólnom telefonon.
Patrik a sarokba rúgta a gumipapucsát.
– Muszáj ebben járnod? Ráadásul ebben vezetni? – kérdezte Erica, és a
förtelmes lábbelire mutatott, amely mindennek tetejébe még neonzöld is
volt.
Erica húga, Anna viccből vette Patriknak, és a férfi most nem volt
hajlandó mást felvenni.
Patrik odalépett hozzá, és megcsókolta.
 – De olyan kényelmes! – felelte, aztán kiment a konyhába. – Elért a
kiadó? Biztos sürgős, ha még engem is felhívtak.
– Csak azt akarták tudni, hogy ígéretemhez híven megyek-e idén a
könyvvásárra, de még nem tudom.
– Hát persze, hogy mész! Már el is intéztem, hogy ne kelljen azon a
hétvégén dolgoznom, vigyázok a gyerekekre.
– Köszi!
Magában azért bosszankodott, hogy hálás a férjének. Mi mindent át nem
vállalt tőle, amikor a munkája szólította, vagy amikor hétvégén,
ünnepnapon és esténként bent kellett maradnia, mert a rendőri munka nem
várhatott? Mindennél jobban szerette Patrikot, de néha az volt az érzése,
hogy a férfinak fel sem tűnik, mekkora felelősség nyomja az ő vállát az
otthonuk és a gyerekek miatt. Végtére is Ericának is van foglalkozása, és
elég sikeres is benne.
Gyakran kellett végighallgatnia másoktól, milyen nagyszerű, ha valaki
meg tud élni az írásból; maga oszthatja be az idejét, a maga ura. Ericát ez
mindig dühítette, mert habár imádta a munkáját, és tudta, hogy jól választott
pályát, a valóság nem teljesen úgy nézett ki, mint ahogy azt mások
gondolták. Az írólét nem egészen a szabadságról szólt, éppen ellenkezőleg.
Egy könyv a hét minden napján huszonnégy órában az emberrel van. Néha
irigyelte azokat, akik reggel munkába mennek, majd nyolc óra letelte után
szabadok. Ő azonban sosem kapcsolhatott ki, és a siker kötelezettségeket és
elvárásokat hozott magával, amelyeket nehéz volt összehangolnia egy
háromgyerekes anya életével.
De persze azt sem lehetett mondani, hogy az ő munkája fontosabb, mint
Patriké. Patrik megvédte az embereket, bűnügyeket derített fel, és
hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom jobban működjön. Erica pedig
könyveket írt, amelyeket szórakozásból olvastak. Bár néha legszívesebben
ordított volna dühében, világos volt számára, és el is fogadta, hogy
többnyire ő húzza a rövidebbet.
Sóhajtva felállt, és a férje után ment a konyhába.
– Alszanak? – kérdezte Patrik, miközben előszedte a kedvenc szendvicse
hozzávalóit: kétszersültet, vajat, kaviárkrémet és sajtot.
Erica elhessegette a gondolatot, hogy még forró kakaóba is fogja
mártogatni a szendvicsét.
 – Igen, kivételesen mindhárman egyszerre aludtak el. Nagyot játszottak
délelőtt, és teljesen kifáradtak.
– Nagyszerű.
Patrik leült enni a konyhaasztalhoz.
Erica visszament a nappaliba, hogy még írjon egy kicsit, mielőtt a
gyerekek felébrednek. Lopott pillanatok. Ennél többre most nem
számíthatott.
Tűzről álmodott. Vincent tekintetében borzalom ült, ahogy az üveglapnak
nyomta az orrát. A háta mögött egyre nagyobbra nyúltak a lángnyelvek.
Lobogva közeledtek hozzá, belekaptak a szőke fürtjeibe. Hangtalanul
üvöltött. Ő neki akart ugrani az üvegnek, hogy betörje, és kimenekítse a fiát
a lángok közül, amelyek már majdnem elnyelték, de akármennyire
igyekezett is, a teste nem engedelmeskedett.
Aztán Mårten hangját hallotta. Szemrehányóan csengett. Haragudott rá,
amiért nem tudta megmenteni Vincentet, és tétlenül végignézte, ahogy
elevenen megég.
– Ebba! Ebba!
A hang új erőt adott neki, hogy még egyszer megpróbálja. Neki kell
futnia, és be kell törnie az üveget. Meg kell…
– Ebba! Ébredj!
Valaki megragadta a vállánál fogva, és felrántotta az ágyról. Lassan
kiszabadult az álom karmai közül, de azért nem akarta teljesen elengedni: a
lángokba akart rohanni, hogy egy futó pillanatig még Vincent apró testét
érezhesse a karjában, mielőtt mindketten meghalnak.
– Ébredj! Tűz van!
Egyszeriben teljesen éber lett. A füst csavarta az orrát, és heves
köhögőroham tört rá. Amikor felemelte a fejét, meglátta a füstfelhőt, amely
a szobában gomolygott.
– Ki kell mennünk! – ordította Mårten. – Kússz a füst alatt! Utánad
megyek. Csak megpróbálom eloltani a tüzet.
Ebba megbotlott az ágy lábában, és elesett. Az arcán érezte a fapadló
forróságát. Elképzelhetetlenül fáradt volt, és sajgott a tüdeje. Honnan
merítsen erőt, hogy kivonszolja magát innen? Még aludni akart, lehunyta a
szemét, és a bénító tehetetlenség szétáradt a tagjaiban. Itt legalább nyugta
lesz. Csak egy pillanat az egész.
– Kelj fel! Fel kell kelned! – Mårten éles hangja felriasztotta a
kábulatból.
Mårten egyébként sosem félt. Erősen megragadta a karját, és felrántotta a
földről.
Ebba vonakodva mászni kezdett négykézláb. Aztán elöntötte a félelem.
Minden levegővétellel mélyebbre hatolt a füst a tüdejébe, akár valami
lassan ölő méreg, de szívesebben halt volna meg a füsttől, mint a
lángokban. A gondolat, hogy megég a bőre, erőt adott neki, hogy kimásszon
a szobából.
Hirtelen összezavarodott. Tudnia kellene, hol a lépcső, de úgy tűnik,
kikapcsolt az agya. Csak a sűrű, sötétszürke füstöt látta maga előtt. Halálra
váltan mászni kezdett vakon előre, legalább a füstből ki akart keveredni.
Abban a pillanatban, amikor elérte a lépcsőt, Mårten rohant el mellette az
oltókészülékkel, és három nagy ugrással leszaladt a lépcsőn. Ebba a
pillantásával követte. Pont, mint az álmában, most is úgy érezte, hogy a
teste nem engedelmeskedik. Nem volt képes megmozdítani a tagjait,
tehetetlenül állt négykézláb, miközben egyre sűrűsödött a füst. Ismét
köhögni kezdett, egyik köhögőroham a másikat érte. A szeme könnyezett, a
gondolatai Mårten körül forogtak, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy
aggódjon miatta. Nagy volt a kísértés, hogy itt maradjon mozdulatlanul.
Hogy eltűnjön, és maga mögött hagyja a gyászt, amely a testét-lelkét
marcangolta. Minden elsötétült a szeme előtt. Lassan a padlóra rogyott,
fejét a karjára hajtotta, becsukta a szemét. Minden meleg és puha volt
körülötte. A tehetetlenség végképp letaglózta. Örömmel fogadta: az álom
nem akar ártani neki, lágyan átöleli, és megint teljesnek érezheti magát,
mint régen.
– Ebba!
Mårten ismét megragadta a karját. Ő védekezett, mert el akart jutni arra a
szép, békés helyre, ahová éppen tartott. Aztán érezte, hogy arcul csapják,
biztosan csúnya tenyérnyom marad a bőrén. Kábultan feltápászkodott, és
Mårten szemébe nézett. A férfi pillantása dühödt volt, de gondterhelt is.
– Eloltottam a tüzet – mondta –, de nem maradhatunk itt.
 Amikor fel akarta húzni, Ebba tiltakozott. A férfi meg akarja fosztani az
egyetlen lehetőségtől, hogy végre kipihenje magát! Feldúltan csépelni
kezdte az öklével Mårten mellkasát. Jó érzés volt kiadni magából a haragot
és a csalódottságot. Olyan erősen ütötte, ahogy csak bírta, amíg a férfi le
nem fogta, és magához nem szorította. Az arcához nyomta az arcát, és
erősen tartotta. Ebba elsírta magát, amikor megérezte a férfi heves
szívverését. Aztán hagyta, hogy felemelje. Mårten kivitte, és amikor a hideg
éjszakai levegő megtöltötte Ebba tüdejét, megadóan álomba süllyedt.
 Fjällbacka, 1908

Kora reggel jöttek. Anya már felkelt a kicsikkel, de Dagmar még

kényelmesen feküdt a meleg ágyban. Ez volt a különbség anya igazi
gyereke és a lotyók árvái között, akikről anya gondoskodott. Dagmar más
volt.
– Mi folyik itt? – kiáltott ki apa a hálókamrából.
Ahogy Dagmar, ő is arra ébredt, hogy valaki dörömböl az ajtón.
– Kinyitni! Rendőrség!
A rendőröknek egy idő után elfogyott a türelmük, és betörték az ajtót,
majd egy egyenruhás férfi viharzott be.
Dagmar riadtan ült fel az ágyban, és az álláig húzta a takarót.
– Rendőrség? – kérdezte apa, és kijött a konyhába, miközben ügyetlenül
gombolgatta a nadrágját.
Horpadt mellkasát ősz szőrzet borította.
– Legalább egy inget hadd vegyek fel, aztán tisztázzuk a kérdést! Biztos
valami félreértésről van szó, itt rendes emberek élnek.
– Itt lakik Helga Svensson? – kérdezte a rendőr.
Mögötte két másik férfi várakozott. Egészen közel kellett állniuk
egymáshoz, mert a szűk konyhában nem maradt sok hely az ágyaktól.
Pillanatnyilag öt kisgyerek volt a házban.
– Én Albert Svensson vagyok, Helga a nejem – mondta apa.
Időközben felhúzta az ingét, és karba fonta a kezét.
– És hol a neje? – kérdezte a szigorú hang.
Dagmar látta, hogy apa két szemöldöke között mély ránc képződik. Túl
sokat aggódik, mondogatta mindig anya. Gyengék az idegei.
– Anya kint van a kertben. A kicsikkel – szólt közbe Dagmar.
Úgy tűnt, a rendőrök csak most veszik észre.
– Köszönöm – felelte az egyenruhás, majd sarkon fordult.
Apa a rendőrök nyomába szegődött.
– Nem törhetnek csak úgy be derék emberek házába. Halálra rémítenek
mindenkit. Mondják már meg végre, miről van szó!
 Dagmar ledobta magáról a takarót, a lábát a hideg konyhakőre tette, és
úgy, ahogy volt, hálóruhában utánuk szaladt. A kertben hirtelen megtorpant.
Két rendőr szorongatta anya karját, aki igyekezett kiszabadulni. Az egyik
rendőr fújtatott az erőlködéstől, hogy megtartsa. A gyerekek sivalkodtak, és
a frissen mosott ruha, amelyet anya éppen ki akart teregetni, a dulakodásban
elszakadt.
– Anya! – szaladt oda hozzá Dagmar.
Elkapta az egyik rendőr lábát, és tiszta erőből beleharapott a combjába. A
férfi üvöltött a fájdalomtól, elengedte anyát, megperdült, és olyan fülest
kent le Dagmarnak, hogy hanyatt esett. Megrökönyödve ült a fűben, és az
égő arcát simogatta. Nyolcéves volt, és még sosem ütötték meg. Látta
ugyan néha, hogy anyának eljár a keze, amikor a kicsikkel bajlódik, de
Dagmart sosem verte el. És ezért apa sem merte bántani.
– Mit képzel? Megütötte a lányomat! – kiáltotta anya, és dühödten a
rendőr felé rúgott.
– Ez semmi ahhoz képest, amit maga tett. – A rendőr ismét erősen fogta
Helgát.
– Gyermekgyilkossággal gyanúsítjuk, van engedélyünk házkutatásra. És
elhiheti, alaposak leszünk.
Látta, ahogy anyából kimegy minden erő. Dagmar arca még mindig
pokolian égett, a szíve vadul vert. A gyerekek körülöttük úgy bömböltek,
mintha összedőlt volna a világ. És talán ez is történt. Mert bár Dagmar nem
értette, mi történik, anya arckifejezése elárulta, hogy most hullik darabjaira
az életük.
– Ki tudnál menni Valőre, Patrik? Kaptunk egy hívást, tűz ütött ki.
Gyújtogatást feltételeznek.
– Tessék? Ne haragudj, mit mondtál?
Patrik félig már kikászálódott az ágyból. A vállával szorította a füléhez a
telefont, miközben felkapta a farmerját. Álomittasan nézett az órára: negyed
nyolc. Egy pillanatig eltűnődött azon, mi a csudát keres Annika ilyenkor
bent az őrsön.
– Tűz volt Valőn – ismételte Annika türelmesen. – A tűzoltók hajnalban
kivonultak, és úgy sejtik, gyújtogatás történt.
– Valőn hol?
 Patrik mellett Erica a másik oldalára fordult.
– Mi az? – mormogta.
– Szólít a kötelesség. Ki kell mennem Valőre – suttogta Patrik.
Ha az ikrek kivételesen fél hétnél tovább alszanak, jobb nem
felébreszteni őket.
– A gyerektáborban – mondta Annika a vonal másik végén.
– Jól van. Kimegyek. De előbb még odaszólok Martinnak, ma együtt
vagyunk szolgálatban.
– Rendben. Utána pedig találkozunk az őrsön.
Patrik letette a telefont, és felvett egy pólót.
– Mi történt? – ült fel Erica.
– A tűzoltóság azt feltételezi, hogy gyújtogatás történt a régi
gyerektáborban.
– A táborban? Valaki felgyújtotta? – Erica kidugta a lábát az ágyból.
– Ígérem, később elmondom – mosolygott Patrik. – Tudom, hogy ez a kis
magánprojekted.
– Érdekes egybeesés, hogy pont most történt, amikor Ebba újra itt van.
Patrik a fejét ingatta. Tapasztalatból tudta, hogy a felesége imádja
beleártani magát mindenbe, amihez semmi köze, és szeret messzemenő
következtetéseket levonni. Gyakran igaza van, ezt is be kellett ismernie, de
az is megesik, hogy összekutyul mindent.
– Annika azt mondta, hogy feltehetően gyújtogatás történt. Egyelőre nem
tudunk többet, és ez még nem jelenti azt, hogy tényleg az is volt.
– Nem, de akkor is – vetette ellen Erica. – Akkor is furcsa, hogy éppen
most. Nem mehetek veled? Úgyis be akartam ugrani Ebbához.
– És a gyerekekkel mi lesz? Maja még túl kicsi ahhoz, hogy tápszert
kutyuljon az ikreknek.
Megpuszilta Ericát, és lerobogott a lépcsőn. Mögötte az ikrek, mintegy
gombnyomásra, bömbölni kezdtek.
Úton Valö felé Patrik és Martin nem sokat beszélt. A lehetséges
gyújtogatás gondolata ijesztő és felfoghatatlan volt. Ahogy közeledtek a
festői szépségű sziget felé, még valószínűtlenebbnek érezték a dolgot.
– Milyen szép itt! – mondta Martin.
 Patrik kikötött a mólónál, majd a házhoz mentek.
– Jártál már itt, nem? – kérdezte Patrik, anélkül hogy hátrafordult volna.
– Legalábbis akkor, karácsonykor.
Válasz helyett Martin csak dünnyögött valamit a bajsza alatt. Úgy tűnt,
nem szívesen emlékszik vissza arra a végzetes karácsonyra, amikor egy
családi drámába keveredett bele a szigeten.
– Engem sok szép emlék köt ide – folytatta Patrik. – Minden évben
kijöttünk az iskolával, és egyszer vitorlázni is voltam itt nyáron. Ott
fociztunk. És labdáztunk.
– Hát igen, ki ne táborozott volna itt? De furcsa, hogy még mindig
tábornak hívják.
Patrik megvonta a vállát, miközben lendületesen lépdelt a ház felé.
– Ráragadt a név. Bentlakásos iskolaként csak rövid ideig használták,
Schlesingerről pedig, aki korábban itt lakott, csak nem nevezhették el.
– Arról a dilis fickóról, akiről mindenféléket beszélnek? – Martin
káromkodott, amikor egy ág az arcába csapódott. – Kié amúgy most a ház?
– Szerintem a házaspáré, aki itt lakik. Az 1974-es eset óta az
önkormányzat kezelte. Kár, hogy így tönkrement, de most legalább majd
felújítják.
Martin felpillantott az épületre: a homlokzatot állvány fedte.
– Biztos szép lesz. Remélhetőleg a tűz nem tett benne komoly kárt.
Felmentek a kőlépcsőn, amely a bejárati ajtóhoz vezetett. Minden békés
volt. Néhány önkéntes tűzoltó éppen a felszerelést pakolta össze. Vastag
védőruhájuk alatt biztos ömlik róluk a víz, gondolta Patrik. A hőség már
most, reggel is tikkasztó volt.
– Jó napot! – Östen Ronander tűzoltóparancsnok jött eléjük, és biccentett
oda nekik.
A keze csupa korom volt.
– Üdv, Östen! Mi történt? Annika mondta, hogy gyújtogatást
feltételeztek.
– Hát, nagyon úgy fest, de nem vagyunk elég képzettek ahhoz, hogy
biztosat mondhassunk. Remélhetőleg Torbjörn már úton van.
 – A hajóról felhívtam. Körülbelül… – Patrik vetett egy pillantást a
karórájára. – …fél óra múlva itt lesznek.
– Jó. Körülnézünk addig? Igyekeztünk nem tönkretenni a nyomokat.
Amire ideértünk, a tulajdonosok már eloltották a tüzet. Nekünk csak arról
kellett megbizonyosodnunk, hogy nem izzik semmi. Mást nem nagyon
tudtunk tenni. Nézzétek meg!
Östen a ház folyosója felé mutatott: a padlóra a tűz nyomai érdekes,
absztrakt mintákat rajzoltak.
– Biztosan valami éghető folyadék volt – találgatott Martin, és kérdőn
Östenre nézett, aki bólintott.
– Szerintem valaki az ajtó alatt csorgatta be, aztán meggyújtotta. A szag
alapján benzinre tippelnék, de Torbjörn és az emberei majd biztosabbat
tudnak mondani.
– És hol vannak a lakók?
– A ház mögött várják az orvost, aki egy autóbaleset miatt sajnos késik.
Úgy tűnik, sokkos állapotban vannak, és arra gondoltam, jobb, ha nyugton
hagyjuk őket. Meg amúgy is, az a biztos, ha nem mászkálnak össze itt
mindent, amíg meg nem nézitek a nyomokat.
– Szép munka! – veregette meg Patrik Östen vállát, aztán Martinhoz
fordult: – Nem beszélünk velük most rögtön?
Választ sem várva megkerülte a házat. Kissé távolabb néhány viharvert
kerti bútor állt. Az asztalnál egy harmincas évei közepén járó pár ült, elég
zavarodottnak tűntek. Amikor a férfi megpillantotta a rendőröket, eléjük
sietett, és kezet nyújtott. A szorítása kemény, a tenyere kérges volt, mintha
régóta kétkezi munkát végezne.
– Mårten Stark.
Patrik és Martin is bemutatkozott.
– Nem értjük ezt az egészet. A tűzoltók azt mondták, gyújtogatás.
Mårten felesége is odajött hozzájuk. Karcsúnak és törékenynek tűnt, a
nem túl magas Patriknak csak a válláig ért. A hőség ellenére vacogott.
– Nem feltétlenül gyújtogatás. Még semmit sem tudnunk biztosan –
igyekezett Patrik megnyugtatni őket.
– Ő Ebba, a feleségem – mondta Mårten, majd elgyötörten megdörzsölte
az arcát.
 – Leülhetnénk? – kérdezte Martin. – Szeretnénk kicsit többet megtudni
az esetről.
– Persze, parancsoljanak! – mutatott Mårten a kerti bútorra.
– Ki vette észre a tüzet?
Patrik Mårtent vizslatta, akinek fekete folt éktelenkedett a homlokán, és
Östenéhez hasonlóan tiszta korom volt a keze. Mårten észrevette a
pillantását, és a kezére bámult, mintha csak most fedezné fel, milyen
piszkos. Lassan a farmerjába törölte, mielőtt válaszolt volna.
– Én. Felébredtem, és furcsa szagot éreztem. Elég hamar rájöttem, hogy
tűz van a földszinten, és megpróbáltam felkelteni Ebbát. Eltartott egy
darabig, olyan mélyen aludt, de végül sikerült kiparancsolnom az ágyból.
Amikor az oltókészülékhez rohantam, csak egyetlen gondolat járt a
fejemben: el kell oltanom a tüzet. – Mårten annyira hadart, hogy teljesen
kifulladt a végére.
– Azt hittem, meg fogok halni. Teljesen biztos voltam benne – tette hozzá
Ebba, miközben a körömágyát piszkálta.
Patrik részvéttel pillantott rá.
– Kibiztosítottam az oltókészüléket, aztán, mint egy őrült, a lángokra
fújtam – folytatta Mårten. – Először úgy tűnt, nem történik semmi, de egyre
több habot fújtam ki, és a tűz hirtelen elaludt. A helyiségek még mindig tele
voltak füsttel, mindenhol füst volt.
Megint levegő után kapott.
– De hogy tehette…? Én ezt nem értem.
Úgy tűnt, Ebba valahol máshol jár. Östennek igaza volt, gondolta Patrik,
valószínűleg sokkos állapotban van. Ez azt is megmagyarázná, miért remeg
ennyire. Ha megjön az orvos, biztosan megvizsgálja, és majd azt is
ellenőriznie kell, nem szenvedett-e a házaspár füstmérgezést. Sokan nem
tudják, hogy a füst halálosabb, mint a tűz. A belélegzett füst hatása már
rövid időn belül megmutatkozik.
– Honnan veszik, hogy gyújtogatás volt? – Mårten megint az arcát
dörzsölte.
Valószínűleg nem aludt valami sokat, gondolta Patrik.
– Még nem tudjuk biztosan – felelte habozva. – Vannak erre utaló jelek,
de mielőtt a technikusok meg nem erősítik, nem merném biztosan
kijelenteni. Nem hallottak valami zajt?
– Nem. Én csak akkor ébredtem fel, amikor már égett a tűz.
Patrik a szomszédos ház felé biccentett az állával.
– A szomszédok nincsenek itthon? Ők talán hallottak valamit, vagy láttak
idegeneket erre ólálkodni.
– Nyaralni vannak. Csak mi vagyunk a szigeten.
– Van valaki, akinek érdekében állhatott kárt okozni maguknak? –
ragadta magához a szót Martin.
Gyakran engedte át a kihallgatásokat Patriknak, de mindig figyelt, és a
beszélők viselkedését tanulmányozta. Ez legalább olyan fontos volt, mint a
megfelelő kérdések.
– Nem, amennyire tudom, senki – válaszolta Ebba, és lassan megrázta a
fejét.
– Nem régóta lakunk itt. Két hónapja – mondta Mårten. – Ebba
szülőháza, de éveken át bérbe volt adva, és Ebba egyszer sem járt itt. Aztán
elhatároztuk, hogy kipofozzuk a vityillót, és kezdünk vele valamit.
Patrik és Martin gyorsan váltott egy pillantást. A ház történetét és ezzel
együtt Ebbáét is mindenki ismerte a környéken, de nem ez volt a megfelelő
alkalom, hogy szóba hozzák. Patrik örült, hogy Erica végül is nem tartott
vele, mert ő biztosan nem tudott volna lakatot tenni a szájára.
– Hol laktak ezelőtt? – kérdezte Patrik, noha a választ Mårten nyelvjárása
alapján maga is meg tudta volna mondani.
– Göteborgban, nem hallatszik?
– Van ott valakivel rendezetlen ügyük?
– Nincsen semmiféle rendezetlen ügyünk, sem Göteborgban, sem máshol
– felelte Mårten kurtán.
– És miért költöztek ide? – kérdezte Patrik.
Ebba az asztallapra meredt, és idegesen babrálta a nyakláncát, amelyen
egy helyes ezüstangyal függött.
– Meghalt a fiunk – mondta, és olyan erővel húzta meg a láncot, hogy a
nyakába vágott.
– Környezetváltozásra volt szükségünk – magyarázta Mårten. – A ház
egyre jobban lepusztult, de mi megláttuk benne az újrakezdés lehetőségét.
A szüleimnek van egy kocsmájuk, és arra gondoltam, valami hasonlóba
vághatnánk mi is. Egy kis panzióval kezdhetnénk, és idővel talán
konferenciákat is rendezhetnénk itt.
– Kemény munka lesz – nézett Patrik a nagy ház lepattogzott
homlokzatára.
Szándékosan nem kérdezett rá az elhunyt gyermekre. A házaspár arcára
kiülő fájdalom beszédes volt.
– Nem félünk a munkától, addig csináljuk, amíg bírjuk. Ha önerőből nem
futja, veszünk fel embereket, de szívesebben takarékoskodnánk a pénzzel.
Anyagilag úgyis elég megterhelő lesz.
– Szóval nincs senki, akinek érdekében állhatott maguknak vagy a
vállalkozásuknak ártani? – makacskodott Martin.
– Vállalkozás? Milyen vállalkozás? – kérdezett vissza Mårten gúnyos
mosollyal. – Nem, ahogy mondtam, senki sem jut az eszünkbe, aki ilyesmit
tehetett volna. Nem éltünk olyan életet. Teljesen hétköznapi emberek
vagyunk.
Patrik egy pillanatig Ebba múltjára gondolt. Nem sok hétköznapi ember
cipel magával ekkora titkot. Fjällbackában és a környékén vad
mendemondák kaptak szárnyra mindarról, ami Ebba családjával történt.
– Egyébként… – Mårten kérdő pillantást vetett Ebbára, de úgy tűnt, a
felesége nem tudja, hová akar kilyukadni. A férfi meredten bámulta. – Csak
az üdvözlőlapokra tudok gondolni.
– Üdvözlőlapok? – kérdezte Martin.
– Ebba a gyermekkora óta minden születésnapjára kap egy lapot
valakitől, aki csak egy G betűt ír alá. A nevelőszüleinek sosem sikerült
rájönniük, ki az illető. A mai napig jönnek a lapok, hiába költözött el
otthonról.
– Ebba sem sejti, ki küldheti őket? – kérdezte Patrik, és csak ekkor
döbbent rá, hogy úgy beszél a nőről, mintha nem volna jelen. Ezért aztán
felé fordult, és megismételte: – A leghalványabb sejtelme sincs arról, ki
küldi a lapokat?
– Nincs.
– És a nevelőszüleinek? Biztos benne, hogy nem tudják?
– Fogalmuk sincs.
 – És nem próbált ez a bizonyos G. más módon is kapcsolatba lépni
magukkal? Vagy nem fenyegetőzött?
– Nem, soha. Ugye, Ebba? – Mårten az asszony felé lendítette a kezét,
mintha meg akarná simogatni, de félbehagyta a mozdulatot.
A nő a fejét rázta.
– Itt van Torbjörn – mutatott Martin az ösvény felé.
– Rendben, akkor mi be is fejezzük, és tudnak egy kicsit szusszanni. Egy
orvos is úton van ide. Ha kórházba akarja küldeni magukat, azt tanácsolom,
hallgassanak rá. Az ilyesmit nem szabad félvállról venni.
– Köszönjük – állt fel Mårten. – Jelentkezzenek, ha megtudnak valamit.
– Mindenképpen.
Patrik vetett egy utolsó aggodalmas pillantást Ebbára. Még mindig úgy
tűnt, mint aki nagyon messze jár. Patrik azon tűnődött, milyen nyomokat
hagyhatott benne a gyerekkori tragédia, de aztán kényszerítette magát, hogy
félretegye ezt a gondolatot. Az előtte álló munkára kellett összpontosítania,
és el kellett kapnia egy esetleges gyújtogatót.
 Fjällbacka, 1912

Dagmar még mindig nem értette, hogy történhetett ez. Mindent

elveszített, és teljesen magára maradt. Az emberek összesúgtak a háta
mögött. Gyűlölték azért, amit anya tett.
Éjszakánként néha annyira hiányzott neki anya és apa, hogy kénytelen
volt a párnába harapni, nehogy elkezdjen hangosan ordítani, különben a vén
boszorkány, akinél lakott, kékre-zöldre verte volna. De nem mindig tudta
magába fojtani az üvöltést. A lidércnyomás néha olyan erős volt, hogy
verítékben fürödve ébredt. Rémálmában a szülei lefejezett testét látta maga
előtt. Mert végül lefejezték őket. Dagmart nem érte bántódás, és nem is volt
szemtanúja a történteknek, a képek mégsem hagyták nyugodni.
Álmában olykor a gyerekek üldözték. A pince padlója alatt a rendőrség
nyolc csecsemőt talált, ezt mondta a vén boszorka.
– Nyolc ártatlan gyermeket – motyogta, ha valaki látogatóba érkezett, és
a fejét ingatta közben.
Az asszony barátnői ellenséges pillantásokkal méregették Dagmart.
– A lány biztosan tudott róla – mondták. – Akármilyen kicsi is, biztosan
tudta, mi folyik ott.
Dagmar rendíthetetlen maradt. Egyre megy, igaz-e ez az egész vagy sem.
Anya és apa szerette őt, és azokat a mocskos fattyúkat, akik szüntelenül teli
torokból bömböltek, úgysem akarta senki. Ezért kerültek anyához. Éveken
át gürcölt, és hálából azért, amiért gondoskodott a nem akart gyerekekről,
gúnyt űztek belőle, megalázták és megölték. Apával ugyanez történt. Mert
segített anyának eltemetni a gyerekeket. A hatóság erre jutott, és ezért ő is
rászolgált a halálra.
Miután a rendőrök letartóztatták anyát és apát, Dagmar a vén
boszorkányhoz került. Egyetlen rokon és barát sem vette magához. Senki
sem akarta, hogy köze legyen ehhez a családhoz. A fjällbackai
angyalcsináló – így hívták anyát attól fogva, hogy a kis csontvázakat
kihantolták. Dalokat is énekeltek róla. A gyerekgyilkosról, aki
kisgyerekeket fojt a fürdőkádba, és a férjéről, aki a pincében elássa a
holttesteket. Dagmar kívülről tudta ezeket a rigmusokat, mert a nevelőanyja
fattyai minden adandó alkalommal elénekelték neki.
 De mindezt el tudta viselni. Ő volt anya és apa kis hercegnője. Tudta,
hogy őt akarták és szerették. Az egyetlen, amitől reszketett, a nevelőapja
lépte volt, amely éjszakánként hangzott fel a folyosón. Ezekben a
pillanatokban azt kívánta, bárcsak követhetné anyát és apát a halálba.
Josef idegesen simított végig a kövön, amelyet a kezében tartott. Ez a
találkozó fontos, és nem hagyhatja, hogy Sebastian tönkretegye.
– Igen – mutatott Sebastian a rajzokra, amelyeket a tárgyalóasztalra
terített ki. – Ez a mi álmunk. Korunk békéjéért projekt.
A projekt nevét angolul mondta. Josef sóhajtott egyet. Nem volt biztos
abban, hogy az angol szavakkal meg tudják venni a város vezetőségét.
– Az üzlettársam azt akarja mondani, hogy a terveink a béke páratlan
lehetőségét kínálják Tanumshedének. Jót fog tenni a település hírének.
– Na igen, a világbéke szép dolog, de ez gazdasági szempontból sem
rossz ötlet. Hosszú távon fellendítheti az idegenforgalmat, és új
munkahelyeket teremt. Hogy ez mit jelent, nyilván nem kell magyaráznom.
– Sebastian a hüvelykjét a mutató-és középsőujjához dörzsölte. – A
városnak is csurran-cseppen valami.
– De elsősorban a békéről van szó – ismételte Josef, és legszívesebben
bokán rúgta volna Sebastiant.
Már akkor tudta, hogyan alakulnak majd a dolgok, amikor elfogadta
Sebastian pénzét, de nem volt más választása.
Erling W. Larson bólintott. A Badis nevű wellness-szálloda körül kitört
botrány után kicsit kivonták a forgalomból, de most már újból szerepet
vállalt a helyi politikában. Egy ilyen horderejű projekt kétségkívül
megmutatná, hogy még mindig számolni kell vele, és Josef szívből remélte,
hogy a férfi tisztában van ezzel.
– Érdekesnek tartjuk az ötletet – mondta Erling. – Nem fejtenék ki kicsit
részletesebben, hogyan képzelik?
Sebastian vett egy nagy levegőt, de Josef megelőzte.
– Ez itt egy darab történelem – emelte fel a követ. – Albert Speer gránitot
vásárolt a Harmadik Birodalomnak a bohusläni kőbányáktól. Hitlerrel
együtt ugyanis nagyszabású terveket dolgozott ki, hogy Berlint a német
világbirodalom fővárosává tegyék. A gránitot hajóval szállították volna
Németországba, ahol építőanyagként használták volna fel.
 Josef felállt, és fel-alá kezdett járkálni beszéd közben. Fejében a
masírozó német katonák csizmáinak dobogása visszhangzott. A szülei sokat
meséltek neki a talpak dobbanásáról.
– De a háború másként alakult – folytatta. – Germánia csak álom maradt,
amelyről Hitler az utolsó napjaiban képzeleghetett. Egy beteljesületlen
vágy, roppant emlékművek és építmények vágya, amelyeket zsidók
millióinak halála árán kellett volna felépíteni.
– Istenem, de rémes! – mondta Erling könnyedén.
Josef értetlenül nézett rá. Erling nyilvánvalóan egy szót sem fogott fel az
egészből, ahogy más sem, de ő nem fogja hagyni, hogy az emberek
elfelejtsék ezt.
– A gránit nagy részét sosem indították útnak…
– És itt jövünk mi a képbe – vágott közbe Sebastian. – Arra gondoltunk,
hogy a gránitból békejeleket készíthetnénk, amelyeket aztán el lehetne adni.
Ha jól csinálja az ember, egy rakás pénzt kereshet vele.
– A haszonból létesítenénk egy múzeumot, amely a zsidóság történelmét
és a svédek zsidósághoz fűződő viszonyát mutatná be. Például az állítólagos
semlegességünket a második világháború alatt – fűzte hozzá Josef.
Miután újra leült, Sebastian a vállára rakta a kezét, és megszorította.
Josefnek uralkodnia kellett magán, hogy ne lökje el. Ehelyett
kényszeredetten mosolygott. Ahogy korábban, most sem érezte jól magát a
társaságában. Sebastiannal és a többi állítólagos valői barátjával semmi
közös nem volt bennük. Akárhogy próbálkozott is, sosem jutott be abba a
körbe, amelyhez John, Leon és Percy tartozott. Bár igazából nem is akart
bejutni.
Viszont szüksége volt Sebastianra, mert ez volt az egyetlen esélye, hogy
megvalósítsa az álmát, amelyet olyan régóta dédelgetett: emléket állítani a
zsidó örökségének, bemutatni, milyen igazságtalanság esett meg a zsidó
néppel, és történik mind a mai napig. Akkor is megteszi, ha magával az
ördöggel kell lepaktálnia. Bízott abban, hogy még idejében megszabadul
majd a gonosztól.
– A társam nagyon szépen fogalmazott – mondta Sebastian. – Egy
nagyszerű múzeumot hozunk létre, amely a világ minden tájáról vonz majd
látogatókat. Sok elismerésben részesülnének érte.
– Jól hangzik – mondta Erling. – Mit gondolsz?
 Uno Brorssonhoz fordult, aki kockás flanelinget viselt ebben a hőségben.
– Talán jobban meg kellene néznünk a dolgot – morogta Uno. – Attól
függ, mennyit kellene a településnek rááldoznia. Nehéz időket élünk.
Sebastian széles mosolyra húzta a száját.
– Biztosan meg tudunk egyezni. A lényeg, hogy érdeklődnek iránta, és a
szándék adva van. Végtére is szép kis összeggel szállok be.
Ez igaz, de arról nem ejtettél szót, milyen feltételek mellett, gondolta
Josef, és összeszorította a fogát. Nem maradt más választása, el kellett
fogadnia, ami neki jutott, és nem téveszthette szem elől a célját. Előrehajolt,
és kezet rázott Erlinggel. Már nem volt visszaút.
Egy kis forradás a homlokán, néhány sebhely a testén és az enyhe
sántítás – csupán ennyi látható nyoma maradt a másfél éve történt
balesetnek. A balesetnek, amelynek során a Dannal közös gyermekét
elveszítette, és amelybe ő maga is kis híján belehalt.
De lelkileg nem úszta meg ennyivel. Ezek a sebek sokáig nem
gyógyultak be.
A bejárati ajtó előtt tétovázott kicsit. Néha nyomasztó volt találkoznia
Ericával, és látni, milyen jól mennek a dolgai. A nővére egyetlen heg nélkül
megúszta, semmit sem veszített el. Ugyanakkor jót tett Annának, ha együtt
voltak. A sebei sajogtak és viszkettek, de az Ericával való találkozás
elősegítette a gyógyulási folyamatot.
Anna soha az életben nem gondolta volna, hogy ez a gyógyulás ilyen sok
időt vesz majd igénybe, és vélhetően ez volt a szerencséje. Ha sejtette
volna, meddig tart majd, talán sosem tér magához a búskomorságból,
amelybe akkor süllyedt, amikor darabokra tört az élete. Nemrég azon
viccelődött Ericával, hogy úgy érzi magát, mint azok a régi vázák az
aukciósházban, ahol régen dolgozott. Egy ripityára tört váza, amelyet
fáradságos munkával összeragasztottak. Távolról talán nem látni a
darabkákat, de ha valaki közelebb jön, nagyon is láthatóvá válnak.
Voltaképpen ez nem is vicc, futott át Anna agyán, amikor becsöngetett. Ez
az igazság. Egy széttört váza volt.
– Gyere be! – kiabálta ki Erica.
Anna megtörölte a lábát.
– Mindjárt megyek, csak gyorsan átöltöztetem az ikreket.
 Anna belépett a konyhába, ahol nagyon is otthon érezte magát. Mivel ő
és Erica ebben a házban nőtt fel, úgy ismerte, mint a tenyerét. Évekkel
ezelőtt sokat veszekedtek miatta, ami a kapcsolatuk megromlásával
fenyegetett, de ez egy másik időben, egy másik világban történt. Azóta már
csak nevettek rajta, és LTI-ként meg LUI-ként emlegették azokat a
korszakokat. Az előbbi a „Lucasszal töltött időt”, az utóbbi a „Lucas utáni
időt” jelentette. Anna hirtelen megrémült. Szentül megfogadta magának,
hogy a lehető legkevesebbet fog a volt férjére, Lucasra gondolni, és
mindarra, amit a férfi tett. Már nem volt része az életének. Csak a legjobb
dolog maradt meg belőle, amelyet Anna kaphatott tőle: Emma és Adrian.
– Kávét és sütit? – kérdezte Erica, amikor az ikrekkel a két karján
belépett a konyhába.
A fiúk arca felragyogott, amikor meglátták a nagynénjüket. Erica letette
őket a földre, és az apróságok rögtön Annához szaladtak,
belecsimpaszkodtak, fel akartak kéredzkedni az ölébe.
– Csigavér, mindketten elfértek! – Anna egymás után felvette őket, aztán
Ericára nézett. – Attól függ, mid van.
A nyakát nyújtogatta, hogy lássa, Erica mivel tudja megkínálni.
– Mit szólnál nagymama mandulás rebarbaratortájához? – Erica egy
átlátszó műanyag dobozt emelt a magasba.
– Most szórakozol velem? Erre képtelenség nemet mondani!
Erica levágott néhány szeletet, és a tányérokat az asztalra tette. Noel
menten rá akarta vetni magát, de Anna az utolsó pillanatban elkapta. Tört
egy-egy apró darabot az ikreknek. Noel az egészet azonnal a szájába tömte,
amíg Anton lassan rágcsálta, boldogan mosolyogva maga elé.
– Olyan egyformák! – Anna összeborzolta a két kisfiú szöszi haját.
– Ugye? – Erica csak a fejét ingatta.
Kávét töltött, és Anna elé tett egy csészét, gyakorlottan a fiúk hatókörén
kívülre.
– Bírsz velük, vagy elvegyem az egyiket? – méricskélte kétkedőn Annát,
aki küszködve próbált megbirkózni a gyerekekkel, a süteménnyel és a
kávéval egyszerre.
– Megoldom. Olyan jó velük. – Anna megszagolta Noel buksiját. – Hol
van Maja?
 – Rátapadt a képernyőre. Mojje az új nagy kedvence. Éppen a Mimmi és
Mojje a Karib-tengeren megy… szerintem, ha még egyszer meghallom A
Karib-tenger napos strandján című dalt, menten elhányom magam.
– Adrian éppen Pokémonért van megőrülve, és én is majd’ becsavarodom
tőle – felelte Anna, és óvatosan belekortyolt a kávéjába. Rettegett attól,
hogy leforrázza a két ficánkoló másfél évest. – És Patrik?
– Dolgozik. Lehet, hogy gyújtogatás történt Valőn.
– Valőn? Hol?
Egy kis hatásszünet után Erica alig leplezett izgalommal válaszolta:
– A táborban.
– Rémes! Mindig is kirázott a hideg attól az épülettől. Elképzelni sem
tudom, hogyan tűnhettek el azok az emberek nyom nélkül.
– Igen. Régebben utánajártam egy kicsit, mert azt hittem, írhatok belőle
egy könyvet, ha ráakadok valami érdekesre, de furamód semmi
kapaszkodót nem találtam. Legalábbis mostanáig.
– Ezt meg hogy érted? – Anna nagyot harapott a rebarbaratortából.
Ő is megkapta a receptet a nagymamájuktól, de nagyjából olyan gyakran
sütött, amilyen gyakran ágyneműt mángorolt, vagyis soha.
– Visszajött.
– Ki?
– Ebba Elvander. Bár most Starknak hívják.
– A kislány? – Anna Ericára meredt.
– Igen. A férjével Valőre költöztek, és nyilvánvalóan fel akarják újítani a
házat. Csak éppen valaki megpróbálta felgyújtani az egészet. Elég
elgondolkodtató. – Erica már nem is igyekezett leplezni az izgalmát.
– Nem lehet, hogy csak véletlen egybeesés?
– De, persze, de akkor is érdekes. Ebba visszajön, és hirtelen fura dolgok
történnek.
– Hát csak egyetlen fura dolog történt – vetette ellen Anna.
Tudta, milyen gyorsan képes Erica mindenféle elméleteket gyártani. Az,
hogy a testvére alapos kutatások után jól átgondolt könyveket írt, Anna
számára csodaszámba ment, és még mindig nem tudta elhinni.
 – Igen, igen, egyetlen – intette le Erica. – Tűkön ülve várom, hogy Patrik
megjöjjön. Legszívesebben elkísértem volna, de akkor ki vigyázott volna a
gyerekekre?
– Nem gondolod, hogy rossz ötlet lett volna elkísérned?
Anton és Noel megunta az ücsörgést, Anna leengedte őket a földre, és a
fiúk a nappali felé vették az irányt.
– Mindegy is, úgyis beszélni fogok Ebbával a napokban. – Erica töltött
még kávét.
– Tényleg érdekelne, mi történt a családdal.
– Anyuuu! Vidd ki innen őket! – sipított Maja, mire Erica egy sóhaj
kíséretében felállt.
– Tudtam, hogy már így is túl sokáig kávézgattam nyugalomban. Egész
nap ez megy. Maját borzalmasan idegesítik az öccsei. Megtippelni sem
tudom, hányszor léptem ma már közbe.
– Hm. – Anna bánatosan nézett Erica után.
Azt kívánta magában, bárcsak ne volna ilyen sok ideje nyugalomban
kávézgatni.
Fjällbacka a legszebb arcát mutatta. A csónakházak előtti mólóról, ahol
John a feleségével és annak szüleivel üldögélt, a kikötő egész bejáratát látni
lehetett. A pompás idő különösen sok vitorlást és turistát idecsalt, és a
jachtok szorosan álltak egymás mellett a stégnél. A kajütökből zene és
vidám nevetés hallatszott. John hunyorogva nézte a nyüzsgést.
– Kár, hogy Svédországban manapság ilyen kevés játéktér van – emelte
fel a poharát John, és belekortyolt a a jéghideg rozéba. – Állandóan a
demokráciáról és a véleményszabadságról papolnak, de az ember nem
mondhatja el a nézeteit, nincs joga ahhoz, hogy hallassa a hangját. Léteznie
sem szabad. Sokan elfelejtik, hogy a nép választott minket. Elég sok svéd
állampolgár juttatta kifejezésre, mennyire elégedetlen a viszonyokkal.
Változást akarnak, és mi megígértük nekik, hogy megkapják.
Letette a poharat, és ismét a garnélának szentelte a figyelmét. A tányérján
már egész nagy halom héj hevert.
– Igen, borzasztó! – mondta az apósa, és vett magának egy maréknyi
garnélát. – Ha már egyszer demokráciában élünk, akkor illene hallgatni is a
nép szavára.
 – Ráadásul mindenki tudja, hogy sok bevándorló csak a szociális
juttatások miatt jön – vetette közbe az anyósa. – Ha azok a külföldiek
jönnének, akik tényleg akarnak dolgozni, és letenni valamit az asztalra, az
hagyján, de semmi kedvem ezeket az élősködőket etetni az adómból.
Akadozott egy kicsit a nyelve.
John felsóhajtott. Barmok! Fogalmuk sem volt arról, miről beszélnek.
Akárcsak a nyáj többi báránya, ők is leegyszerűsítették a problémát. Nem
látták a nagy egészet. Az anyósáék a tudatlanság mintapéldányai voltak,
akiket szívből megvetett, és most mégis kénytelen volt egy hétig elviselni
őket.
Liv megnyugtatóan megcirógatta a fejét. Tudta, mit gondol a férje a
szüleiről, és általánosságban igazat is adott neki. Ugyanakkor Barbro és
Kent mégiscsak a szülei voltak, és ez ellen nem tehetett semmit.
– Szerintem a legrémesebbek ezek a keveredések – mondta Barbro. –
Nemrég költözött az utcánkba egy család, ahol az anya svéd, az apa arab.
Tudjuk, hogy bánnak ezek az asszonyaikkal, szóval könnyen ki lehet
találni, milyen sora van szegény nőnek. Szerencsétlen gyerekeket is
biztosan csúfolják az iskolában. De persze úgyis bűnöző lesz belőlük, a nő
meg majd bánhatja, hogy nem keresett magának egy svédet.
– Ahogy mondod – helyeselt Kent, miközben megpróbált beleharapni a
hatalmas rákos szendvicsbe.
– Johnnak biztos jólesne, ha egy kicsit nem kellene politikáról beszélnie
– mondta Liv enyhén szemrehányó hangon. – Ha már úgyis egész nap a
bevándorlókérdéssel kell foglalkoznia, nem lehetne, hogy legalább most
valami másról beszélgessünk?
John hálás pillantást vetett rá. Csodálta a feleségét. Annyira tökéletes!
Világosszőke, selymes haj, amelyet lazán hátrafogott. Tiszta arcvonások,
ragyogó kék szem.
– Bocsáss meg, szívem, nagyon tapintatlanok voltunk. Csak igen büszkék
vagyunk John sikereire és pozíciójára, amelyért úgy megdolgozott. De
beszéljünk valami másról. Hogy megy például a te kis üzeleted?
Liv élénken ecsetelte a gondjait a vámhivatallal, amely jó alaposan
megbonyolította az életét. A Franciaországból behozott és egy internetes
boltban árult berendezési tárgyak szállítása folyton késett. De John tudta,
hogy a lakberendezési kiegészítők értékesítése már nem hozza annyira
lázba Livet. Egyre inkább a pártnak szentelte a figyelmét. Ahhoz képest
minden más jelentéktelennek tűnt.
A sirályok egyre közelebb merészkedtek. John felállt.
– Javaslom, szedjük le az asztalt. A madarak kezdenek idepofátlankodni.
Fogta a tányérját, a móló végéhez ment, és beleöntötte a héjakat a
tengerbe.
A sirályok azonnal lecsaptak, hogy minél többet megkaparintsanak. A
maradékról meg majd gondoskodnak a rákok.
Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és a horizontot fürkészte. Mint
mindig, most is a szigeten akadt meg a tekintete. Ahányszor csak Valőt
látja, elönti a harag. Szerencsére a rezgés a jobb nadrágzsebében
kizökkentette a gondolataiból. Előkapta a telefonját, és vetett egy pillantást
a kijelzőre, mielőtt felvette volna. A miniszterelnök hívta.
– Mit gondolsz ezekről az üdvözlőlapokról?
Patrik megtartotta Martinnak az ajtót, amely olyan nehéz volt, hogy a
vállával kellett nekifeszülnie. A tanumshedei rendőrséget a hatvanas
években építették, és amikor Patrik először lépett be ebbe a bunkerszerű
épületbe, a reménytelenség érzése volt a legerősebb, amely elfogta.
Időközben hozzászokott a lelombozó piszkosfehér és bézs bútorzathoz.
– Érdekes. Ki küld minden évben névtelenül születésnapi üdvözletet?
– Nem teljesen névtelenül, ott a G. betű rajta.
– Hát ez rendkívül megkönnyíti a dolgunkat.
Patrik és Martin elmosolyodott.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Annika a recepció üvegfalán túlról, amikor
beléptek.
– Á, semmi – felelte Martin.
Annika megpördült a forgószékével, és a kis helyiség ajtajába gurult.
– Hogy ment?
– Ki kell várnunk, mire jutnak Torbjörnék, de tényleg úgy fest, hogy
valaki szántszándékkal gyújtotta fel a házat.
– Csinálok egy kávét, aztán beszélünk – állt fel Annika.
– Szóltál már Mellberg-nek a dologról? – kérdezte Martin a konyhában.
 – Nem, úgy gondoltam, egyelőre nem kellene tájékoztatnunk. Végtére is
ezen a hétvégén szabad, úgyhogy inkább ne zavarjuk a főnök urat.
– Helyes – ült le Patrik az ablakhoz.
– Itt kávézgattok kedélyesen, nekem meg nem is szóltok? – Hirtelen
Gösta jelent meg az ajtóban sértett kifejezéssel az arcán.
– Mit keresel itt? Szabadnapos vagy. Miért nem golfozol? – Patrik
odatolt egy széket neki.
– Túl meleg van. Inkább megírok néhány jelentést, és csak akkor megyek
ki a pályára, ha nem sül ki a zsírom a nagy forróságban. Hol voltatok?
Annika említett valami gyújtogatást.
– Eléggé úgy tűnik, hogy az volt. Valaki vélhetően benzint vagy más
gyúlékony anyagot locsolt be az ajtó alatt, és felgyújtotta az egész kócerájt.
– A jó életbe! – Gösta vett magának egy csokoládés kekszet, és a
legnagyobb óvatossággal kettészedte. – Hol?
– Valőn. A táborban.
Gösta megdermedt.
– A táborban?
– Elég bizarr. Tudsz arról, hogy a legkisebb lány, az egyetlen, aki nem
tűnt el a családból, visszatért, és beköltözött a házba?
– Hallottam hírét – meredt Gösta az asztallapra.
Patrik kíváncsian vizslatta.
– Ja, tényleg! Te dolgoztál akkoriban az eseten.
– Igen. Már ilyen vén vagyok – állapította meg Gösta. – Azon tűnődöm,
miért jött vissza.
– Azt mondták a férjével, hogy meghalt a fiuk – szólt közbe Martin.
– Ebbának meghalt a gyereke? Mikor? Hogyan?
– Többet nem tudunk – felelte Martin, majd felpattant, és tejet vett elő a
hűtőből.
Patrik a homlokát ráncolta. Nem vallott Göstára, hogy ennyire
megérintse egy ügy, de volt már rá példa. Minden idősebb rendőrnek van
legalább egy olyan esete, amelyben túl sok kérdés maradt nyitva. Egy ügy,
amelyen évről évre töri a fejét, hátha fel tudja deríteni, mielőtt túl késő
volna.
 – Ez az eset valamiért fontos volt neked, ugye?
– Mondhatni. Mit nem adnék azért, ha tudnám, mi történt azon a
nagyszombaton!
– Biztosan nem te vagy az egyetlen – jegyezte meg Annika.
– És most Ebba újra itt van. – Gösta az állát dörzsölgette. – És valaki
megpróbálta felgyújtani a házat.
– Nem csak a házat – mondta Patrik. – Mert a gyújtogatónak tudnia
kellett, hogy Ebba meg a férje bent vannak. Szerencsére Mårten időben
felébredt, és eloltotta a tüzet.
– Különös egybeesés, az egyszer szent – jegyezte meg Martin, majd
összerezzent ijedtében, amikor Gösta öklével az asztalra vágott.
– Naná, hogy nem véletlen!
A munkatársai kérdőn pillantottak rá, aztán egy darabig megint csend
volt a konyhában.
– Talán elővehetnénk újra a régi ügyet – vetette fel Patrik végül. – Csak a
biztonság kedvéért.
– Elő tudom keresni az aktákat, még megvannak – mondta Gösta. Szikár
arca, amely leginkább egy agár pofájára emlékeztetett, megélénkült. –
Olykor-olykor belenéztem az anyagokba, ezért tudom, hol vannak.
– Rendben, aztán átvesszük az egészet együtt. Talán felfedezünk valami
újat, ha elfogulatlanul nézzük. Annika, összegyűjtenél mindent Ebbáról,
ami a nyilvántartásokban található?
– Persze – felelte a nő, és elkezdte leszedni az asztalt.
– Kell vetnünk egy pillantást a házaspár pénzügyeire is, és
megnézhetnénk, hogy van-e biztosításuk a valői házra – javasolta Martin,
miközben félénken Gösta felé sandított.
– Gondolod, hogy ők maguk voltak? Ekkora marhaságot még életemben
nem hallottam! Bent voltak a házban, amikor kiütött a tűz, és Ebba férje
saját maga oltotta el.
– Azért megéri tisztázni a kérdést. Ki tudja, lehet, hogy a férj felgyújtotta
a házat, aztán megbánta. Majd én utánajárok.
Gösta már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán mégis
inkább becsukta, és elhagyta a konyhát.
 Patrik is felállt.
– Szerintem Erica is összegyűjtött néhány dolgot ezzel kapcsolatban.
– Erica? Hogyhogy? – rökönyödött meg Martin.
– Sokáig foglalkozott az esettel. Végtére is egész Fjällbacka erről beszélt,
és tekintve Erica foglalkozását nem csoda, hogy ez felkeltette az
érdeklődését.
– Akkor kérdezd meg őt is. Bármi segíthet.
Patrik bólintott, de közben kétségei támadtak. Sejtette, mi történne, ha
bevonná Ericát a nyomozásba.
– Természetesen beszélek vele – mondta, de azt csak remélni tudta, hogy
utólag nem bánja meg.
Percy remegő kézzel töltött a legnemesebb konyakjából két pohárba,
majd az egyiket a feleségének nyújtotta.
– Egyszerűen nem értem, hogy gondolják ezt – mondta Pyttan, és
gyorsan lehúzta az italt.
– Nagyapa forogna a sírjában, ha tudná.
– Valahogy meg kell oldanod ezt, Percy.
A nő odatartotta neki a poharát, ő meg gondolkozás nélkül újra
teletöltötte. Még csak kora délután volt, de valahol a világon már öt óra is
elmúlt. És ma tényleg szükségük volt a szíverősítőre.
– Nekem? És mégis mit csináljak? – méltatlankodott Percy, de a hangja
cserbenhagyta.
Egész testében remegett, úgyhogy a konyak felét Pyttan pohara mellé
öntötte.
A nő elhúzta a kezét.
– Figyelj már oda, te ökör!
– Elnézést! – Percy a könyvtár egyik rozoga karosszékébe süppedt. A
huzat hangos reccsenéssel szakadt el alatta. – A rosseb egye meg!
Felugrott, és magánkívül rugdosni kezdte a karosszéket. Minden
tönkrement a környezetében. Az egész kastély omladozott, az öröksége már
régen odavolt, és azok a kretének az adóhatóságnál most olyan összeget
követelnek tőle, amellyel nem is rendelkezik.
 – Nyugodjál már meg! – szólt rá Pyttan, miközben egy szalvétába törölte
a kezét. – Biztosan van megoldás. Csak azt nem értem, hogyan fogyott el
egyszeriben a pénz.
Percy ránézett. Noha tudta, mennyire megrémíti a feleségét ez az egész,
csak megvetést érzett iránta.
– Nem érted, hogyan fogyott el a pénz? – ordította. – Van fogalmad arról,
mennyit költesz havonta? Tisztában vagy azzal, mibe kerül ez az egész?
Utazások, vacsorák, táskák, ruhák, cipők, ékszerek meg minden, amit
összevásárolsz?
Pyttan riadtan elhúzódott. Ez az üvöltözés nem vallott Percyre. A férfira
bámult, és Percy elég jól ismerte a nejét ahhoz, hogy tudja, két lehetőség
között ingadozik: vagy felveszi a kesztyűt, vagy megpróbálja lecsillapítani.
Amikor a nő vonásai ellágyultak, Percy tudta, hogy az utóbbi mellett
döntött.
– Ne veszekedjünk egy ilyen jelentéktelen dolog miatt, mint a pénz,
édesem – mondta, megigazította a férfi nyakkendőjét, és betűrte az ingét a
nadrág derekába. – Így ni. Ilyen az én elegáns váruram!
A férfihoz simult, és Percy érezte, ahogy elpárolog a haragja. Amikor
Pyttan a Gucci-ruhát viselte, különösen nehezen tudott neki ellenállni.
– Tudod, mit? Hívd fel a könyvvizsgálót, és nézd át vele még egyszer a
könyvelést. Biztos nem olyan vészes a helyzet. Ez majd megnyugtat.
– Beszélnem kell Sebastiannal – dünnyögte Percy.
– Sebastiannal? – Pyttan undorodva grimaszolt, mintha valami
gusztustalan ételt kóstolt volna. Percyre nézett. – Tudod, hogy nem
szeretem, ha találkozol vele, mert akkor nekem a butuska feleségével kell
csevegnem. Nem a mi osztályunkhoz tartoznak. Hiába van pénzük, akkor is
csak büdös parasztok. Állítólag már rég a környezetvédelmi hatóság
látómezejébe kerültek, csak egyelőre nem tudnak rájuk bizonyítani semmit.
De csak idő kérdése az egész, úgyhogy jobb, ha távol tartjuk magunkat
tőlük.
– A pénznek nincs szaga – felelte Percy.
Tudta, mit mondana a könyvvizsgáló. Nincs több pénz. Minden odavolt,
és ahhoz, hogy kiszabaduljon ebből a kutyaszorítóból, és megmentse a
kastélyt, Fygelstát, tőkére van szüksége. Sebastian az egyetlen reménysége.
 Bementek az uddevallai kórházba, de minden rendben volt. Nem került
nagy mennyiségű füst a tüdejükbe. Az első ijedtség elmúlt, és Ebbának
olyan érzése támadt, mintha valami rossz álomból ébredt volna.
Hirtelen rájött, hogy sötétben ücsörög, ezért felkattintotta az íróasztali
lámpát. Nyáron olyan észrevétlenül száll le az éj, hogy gyakran túl sokáig
erőlteti a szemét, mire ráeszmél, hogy jobb volna villanyt kapcsolni.
Az angyal, amelyen dolgozott, elég makrancos volt, alig tudta rátenni az
akasztót. Mårtennak nem fért a fejébe, miért készíti kézzel a medálokat,
ahelyett hogy Thaiföldön vagy Kínában gyártatná őket. Főleg, amióta
tömegével érkeztek a megrendelések az internetes boltba. De akkor semmi
értelme nem volna a munkájának. Neki magának kellett megcsinálnia az
ékszereket, minden egyes lánc, amelyet postára ad, szeretettel készül.
Beleteszi minden gyászát és emlékét az angyalfigurába. Ráadásul
megnyugtató is esténként ezzel foglalkoznia, miután egész nap festett,
kalapált, fűrészelt. Amikor reggelente felkelt, fájt minden izma, ám amikor
nekilátott a függőknek, ellazult a teste.
– Mindent bezártam – mondta Mårten.
Ebba összerezzent. Nem hallotta, amikor a férje belépett a szobába.
– A fenébe! – Az akasztó már majdnem a helyén volt, de most lejött.
– Nem akarsz ma este pihenni egy kicsit? – kérdezte Mårten óvatosan, és
mögé lépett.
Ebba érezte, hogy a férfi azon gondolkodik, a vállára tegye-e a kezét. A
Vincenttel történtek előtt gyakran megmasszírozta a vállát, és Ebba szerette
az erős, mégis gyengéd érintését. Most viszont alig bírta elviselni, ha
hozzányúlt. Ösztönösen lerázta magáról a kezét, amivel úgy megbántotta,
hogy még tovább mélyült a szakadék közöttük.
Ebba újabb próbát tett az akasztóval, és végre sikerrel járt.
– És, mit számít? – kérdezte, anélkül hogy megfordult volna. – Úgy
tűnik, a bezárt ajtók nem rettentik el azt, aki éjjel megpróbált végezni
velünk.
– De mi mást tehetnénk? – kérdezett vissza Mårten. – Nem tudnál
legalább rám nézni, ha hozzám beszélsz? Ez fontos. Valaki megpróbálta
felgyújtani a házat, és nem tudjuk, miért. Téged nem zavar? Nem félsz?
Ebba lassan megfordult.
 – Mégis, mitől félnék? A legrosszabb már megtörtént. Zárd be az ajtót,
vagy hagyd nyitva. Nekem mindegy.
– Ez így nem mehet tovább.
– Miért nem? Megtettem, amit kértél. Ideköltöztem, rendbe hozzuk ezt a
lepusztult kócerájt, és boldogan leélem veled az életem hátralévő részét a
mi kis édenkertünkben, miközben a vendégek jönnek-mennek.
Beleegyeztem. Mit akarsz még? – Saját magának is feltűnt, mennyire
hidegen és engesztelhetetlenül beszél.
– Semmit, Ebba. Semmit sem akarok – felelte Mårten lehiggadva.
Aztán megfordult, és kiment a szobából.
 Fjällbacka, 1915

Végre szabad lett. Felvették szobalánynak egy hamburgsundi tanyára, és

végre hátat fordíthatott a nevelőanyjának meg a rusnya kölykeinek. És nem
utolsósorban a nevelőapjának. Ahogy nagyobb lett, és a teste fejlettebb,
egyre sűrűbben látogatta meg éjszakánként. Amióta menstruálni kezdett,
örökös félelemben élt, hogy egy gyermek növekszik benne. Erre vágyott a
legkevésbé. Nem akart olyan kisírt szemű, rémült lányka lenni, amilyenek
annak idején bömbölő csecsemőjükkel a karjukon kopogtattak be anyához.
Már gyermekként is megvetette ezeket a lányokat gyengeségük és
reménytelen helyzetük miatt.
Dagmar összepakolta a kevéske holmiját. A szülői házból nem maradt
neki semmi, és itt sem kapott semmi értékeset. De nem akart üres kézzel
távozni. Beosont a nevelőszülei hálószobájába. A nevelőanyja egy kis
dobozban, az ágy alatt, egészen hátul a falnál őrizte az ékszereit, amelyeket
az anyjától örökölt. Dagmar bemászott az ágy alá, és előhúzta a dobozkát.
Mivel a nevelőanyja bement Fjällbackába, a gyerekek meg kint játszottak,
senki sem zavarhatta.
Felnyitotta a dobozka fedelét, és elégedetten elmosolyodott. Ezek az
értéktárgyak egy időre biztonságot adnak neki, és az is örömmel töltötte el,
hogy a vén boszorkának fájdalmat fog okozni az öröksége elvesztése.
– Mit művelsz?
Dagmar összerezzent, amikor meghallotta nevelőapja hangját.
Azt hitte, kint van az istállóban. Egy pillanatig vadul vert a szíve, de
egyszeriben nyugalom szállta meg. Semmi sem tántoríthatja el a tervétől.
– Nem látod? – Kivette az ékszereket a dobozból, és a szoknyája zsebébe
tömte őket.
– Elment az eszed, lányom? Ellopod az ékszereket? – A férfi egy lépéssel
közelebb jött, de Dagmar feltartotta a kezét.
– Pontosan. És ne próbálj meg megakadályozni benne, különben
egyenesen a rendőrségre megyek, és elmesélem, mit műveltél velem.
– Nem mered! – tördelte a kezét a férfi, de aztán felderült az arca. – Ki
hinne egy angyalcsináló lányának?
 – Elég meggyőző tudok lenni, és a pletyka gyorsabban terjed a faluban,
mint hinnéd.
A férfi arca újra elborult, nyilvánvalóan elbizonytalanodott. Dagmar úgy
döntött, elébe megy a dolognak.
– Mi lenne, ha megnyugtatnád a drágalátos nevelőanyámat, amikor
észreveszi, hogy lába kélt az ékszereinek? Intézd úgy, hogy annyiban
hagyja a dolgot. Ha megígéred, valami egészen különleges jutalmat kapsz
tőlem, mielőtt elmegyek.
Dagmar a nevelőapjához lépett. Kezét lassan a férfi lába közé tette, és
dörzsölni kezdte. A paraszt tekintete hamarosan üveges lett. Dagmar tudta,
hogy hatalma van fölötte.
– Áll az alku? – gombolta ki lassan a nadrágját.
– Áll – felelte a férfi, majd Dagmar fejére tette a kezét, és lenyomta.
A badholmeni ugrótorony éppen olyan impozánsan magasodott a felhős
ég felé, mint máskor. Erica határozottan elhessegette a férfi emlékét, aki
felkötötte magát a toronyra. Még képzeletben sem akarta újra átélni ezt a
borzalmas esetet, és Badholmen is mindent elkövetett, hogy elterelje a
gondolatait. Apró ékszerként feküdt a kis sziget Fjällbacka partjai előtt. Az
ifjúsági szállón nagy nyüzsgés volt, tehát beigazolódott: nyáron tényleg telt
házzal üzemel. A fekvése és az épület régimódi bája ellenállhatatlan elegyet
alkotott. De ma nem igazán tudta élvezni a látványt.
– Mindenki megvan? – nézett szét idegesen, és megszámolta a
gyerekeket.
A három narancssárga úszómellényt viselő törpe eszelősen rohangált a
mólón.
– Patrik! Segítenél egy kicsit? – Elkapta a lánya grabancát, mert túl közel
szaladt a móló széléhez.
– És akkor ki indítja be a motort? – tárta szét a karját Patrik, akinek
teljesen elvörösödött az arca a küszködéstől.
– Előbb tegyük be a gyerekeket a hajóba, mielőtt vízbe esnek. A motort
utána is beindíthatjuk.
Maja úgy ficánkolt, mint egy hal, de Erica erősen tartotta az úszómellény
akasztójánál fogva. A másik kezével elkapta Noelt, aki vaskos kis lábain
Anton után vágtatott. Már csak egyet kellett fülön csípnie.
 – Itt van kettő, fogd!
Erica leengedte a rosszalkodó gyerekeket a fedélzetre. Patrik bosszúsan
felállt, hogy elvegye tőle Maját és Noelt. Aztán Erica megfordult, és Anton
után iramodott, aki útnak eredt a szárazföldet Badholmen szigetével
összekötő kis hídon.
– Megállj, Anton! – kiáltotta, de a kisfiú nem hallotta.
Bár úgy futott, mint a nyúl, Erica egykettőre behozta. A gyerek
tiltakozott, hisztérikusan üvölteni kezdett. Erica határozottan felkapta.
– Te jó ég, hogy juthatott ilyesmi az eszembe! – nyögte, amikor végül a
pityergő Antont is átadta Patriknak.
Izzadságban fürödve oldotta el a kötelet, és ugrott be a hajóba.
– Jobb lesz, ha már kint leszünk a tengeren – fordította el Patrik a kulcsot
a gyújtáskapcsolóban, és a motor szerencsére első próbálkozásra beindult.
Patrik a hátsó kötelet is eloldotta, és kellő távolságra kormányozta
magukat a szomszédos hajótól. Az elindulás nem volt könnyű. A hajók
szorosan egymás mellett álltak, és ütközők híján kár eshetett bennük.
– Ne haragudj, hogy rád mordultam – mondta Erica, miután rávette a
gyerekeket, hogy leüljenek a földre, ő maga pedig egy padon foglalt helyet.
– Spongyát rá! – kiáltotta Patrik, és lassan előrenyomta a kormányt, hogy
a hajó farral a kikötőnek, orral Fjällbackának forduljon.
Ragyogó vasárnap reggel volt, az ég kék, a víz tükörsima, a fejük felett
sirályok köröztek. Sok hajón reggeliztek a kikötőben, néhányan azonban
még a hálófülkékben feküdtek, hogy kialudják a mámorukat. A szombat
esték a fiataloknál általában nagy tivornyákba torkolltak. De jó, hogy ennek
az időnek már vége, gondolta Erica, és az iméntinél sokkal több
gyengédséggel nézett a gyerekeire, akik most csendben ültek a hajóban.
Patrik mellé állt, és a vállára hajtotta a fejét. A férfi átkarolta, és nyomott
egy puszit az arcára.
– Te – mondta Patrik hirtelen –, szólj rám majd, légy szíves, hogy
szeretnék kérdezni tőled Valőről és a táborról, ha kikötöttünk.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Erica izgatottan.
– Majd megbeszéljük, ha nyugtunk lesz – csókolta meg még egyszer
Patrik.
 Erica tudta, hogy ezzel csak bosszantani akarja. Az egész teste bizsergett
a türelmetlenségtől, de uralkodott magán. Némán beárnyékolta a kezével a
szemét, és Valö felé pillantott. Amikor elhaladtak a sziget mellett, egy
szemvillanásra látta a nagy fehér házat, amelyet csaknem teljesen eltakartak
a fák. Megtudják valaha, mi történt itt évekkel ezelőtt? Utálta az olyan
könyveket és filmeket, amelyek úgy értek véget, hogy kérdéseket hagytak
nyitva; és borzasztóan szenvedett attól is, ha felderítetlen gyilkosságról
olvasott az újságban. Hiába kutatott a valői eset után, nem lett sokkal
okosabb, akármennyire igyekezett is magyarázatot találni. Az igazság pont
úgy rejtve maradt a szeme előtt, ahogy a fák takarták el a házat.
Martin megállt egy pillanatra, mielőtt az ujját a csengőgombra tette
volna. Kisvártatva lépteket hallott, és elfojtotta a vágyat, hogy sarkon
forduljon. Annika kinyitotta az ajtót, és döbbenten meredt rá.
– Hát te? Történt valami?
Martin mosolyt erőltetett magára, de Annikát nem tudta félrevezetni,
talán pont ez volt az oka annak is, amiért éppen őt kereste fel. Amióta a
tanumshedei rendőrségen dolgozott, Annika volt a pótmamája, és most
feltétlenül beszélnie kellett vele.
– Én csak… – kezdte.
– Gyere be! – vágott a szavába Annika. – Leülünk a konyhában, és
iszunk egy kávét. Közben elmeséled, mi van.
Martin lehúzta a cipőjét, és követte Annikát.
– Ülj le! – mondta Annika, és gyakorlott mozdulatokkal kávét kanalazott
a filterbe. – Hol hagytad Piát és Tuvát?
– Otthon vannak. Azt mondtam, sétálni megyek. Úgyhogy nincs sok
időm. Igazából strandra akartunk menni.
– Aha. Leia is imád strandolni. Amikor legutóbb kint voltunk, alig tudtuk
kiparancsolni a vízből hazainduláskor. Előző életében biztosan hal volt.
Éppen elmentek Lennarttal, hogy magam lehessek egy kicsit.
Annika valósággal ragyogott, amikor a lányáról mesélt. Alig egy éve, sok
viszontagság és nehézség után örökbe fogadtak egy kínai kislányt. És most
minden Leia körül forgott.
Martin Annikánál jobb anyát el sem tudott volna képzelni. Sütött róla a
jószívűség és a gondoskodás, a közelében biztonságban érezte magát az
ember. Legszívesebben most is hozzábújt volna, és szabad folyást engedett
volna a könnyeinek, amelyek égették a szemét, de visszatartotta őket. Ha
egyszer elkezd sírni, nem fogja tudni abbahagyni.
– Azt hiszem, kiolvasztok magunknak néhány fahéjas csigát – mondta
Annika, és elővett egy zacskót a fagyasztóból, majd berakta a süteményt a
mikróba. – Tegnap sütöttem. Munkába is akartam vinni.
– De azt tudod, hogy nem kötelességed kávéval és süteménnyel ellátni
minket? – kérdezte Martin.
– Ezzel vajon Mellberg is egyetért? Ha jobban megnéznénk a
munkaszerződésemet, biztosan megtalálnánk benne apró betűvel, hogy:
köteles a tanumshedei rendőrségre sütni.
– Édes istenem, nélküled meg a cukrászda nélkül Bertil egy napot sem
bírna ki!
– Főleg amióta Rita diétára fogta. Paula mesélte, hogy Bertil meg Rita
újabban csak teljes kiőrlésű kenyeret eszik.
– Atyavilág!
Martinnak nevetnie kellett. Jó érzés fogta el, a feszültség egy kicsit
oldódott benne.
A mikró csengetett, Annika az asztalra tette a forró fahéjas csigákat két
csésze kávéval egyetemben.
– Meg is vagyok. És most mesélj, hol szorít a cipő! Éreztem, hogy
valami nincs rendben, de gondoltam, majd elmondod magadtól, ha akarod.
– Lehet, hogy rosszul teszem, nem akarlak a problémáimmal terhelni,
de… – Martin érezte, hogy a könnyek megint a szemét égetik.
– Csacsiság! Ezért vagyok itt. Na, ki vele!
Martin mély levegőt vett.
– Pia beteg – mondta végül.
Hallotta, ahogy a konyhafalak visszaverik a hangját.
Annika elsápadt. Ezzel nem számolt. Martin a kávéscsészéjét tologatta,
majd belevágott. Hirtelen minden kiszakadt belőle.
– Hosszú ideje mindig fáradt. Valójában már Tuva születése óta, de azt
hittük, ez nem is csoda, csak a szokásos kimerültség, miután az embernek
gyereke születik. De Tuva már majdnem kétéves, és a fáradtság nem múlt
el, hanem csak rosszabbodott. Aztán Pia felfedezett néhány csomót a
nyakán…
Annika a szája elé kapta a kezét. Úgy tűnt, felfogta, hogy miről van szó.
– Pár hete elkísértem egy vizsgálatra. Rögtön láttam az orvoson, mi a
gyanúja.
Azonnal átutalta Piát Uddevallába, ahol különböző vizsgálatoknak
vetették alá. Holnap délután megy az onkológushoz az eredményekért, de
már tudjuk, mit fog mondani.
Martin dühödten törölte le a könnyeit, amelyek összemaszatolták az
arcát.
Annika egy szalvétát nyújtott neki.
– Olyan igazságtalanság! Pia csak harmincéves, és Tuva még olyan kicsi!
Körülnéztem az interneten, és találtam egy statisztikát. Ha arról van szó,
amit sejtünk, elég rosszak az esélyei. Pia végtelenül erős, de én egy gyáva
nyúl vagyok, és nem merek beszélni vele. Alig bírok ránézni, amikor
Tuvával van… Nem tudok a szemébe nézni. Haszontalannak érzem magam.
Képtelen volt tovább visszatartani a zokogást, a karjára hajtotta a fejét,
szipogott és reszketett.
Aztán érezte, hogy egy kar nehezedik a vállára, és Annika az arcához
nyomja az arcát. Ahelyett hogy bármit is mondott volna, a nő csak mellé
ült, és a hátát simogatta. Egy idő után Martin újra felemelte a fejét,
Annikához fordult, és hagyta, hogy átölelje, vigasztalja, ahogy Leiát is
szokta valószínűleg, amikor fáj valamije.
Némi szerencsével sikerült helyet szerezniük a Café Brygganban. A
teraszon minden asztal foglalt volt, és Leon azt figyelte, ahogy az egyik
rákos szendvicset a másik után hordják ki. A hely fekvése tökéletes volt, az
asztalok szorosan egymás mellett álltak a stégen egészen a víz széléig.
– Szerintem meg kellene vennünk a házat – mondta Ia.
Leon a felesége felé fordult.
– Tízmillió nem kis összeg.
– Mondtam ilyesmit? – A nő előredőlt, és kisimította a takarót Leon
ölében.
– Hagyd már ezt a hülyeséget! Patakokban folyik rólam a víz!
– Tudod, hogy nem szabad megfáznod.
 Egy pincérnő lépett az asztalukhoz. Ia egy pohár bort rendelt saját
magának, és egy ásványvizet a férjének. Leon a fiatal lányra nézett.
– Egy korsó sört kérek.
Ia szemrehányóan pillantott rá, de aztán odabólintott a pincérnőnek, aki
ugyanúgy viselkedett, mint mindenki más: görcsösen igyekezett nem
bámulni a férfi égési sebeit. Amikor távozott, Leon ismét a vizet kezdte
nézni.
– Pont olyan szaga van, mint amilyenre emlékeztem – mondta.
A keze, amelyen csúnyán megégett a bőr, az ölében hevert.
– Hát én még mindig nem szeretek itt, de ha megvesszük a házat,
beleegyezem. Nem szándékozom valami omladozófélben lévő viskóban
lakni, és sosem fogom itt tölteni az egész nyarat. Évente néhány hét bőven
elég lesz.
– És szerinted nem túlzás megvenni egy házat tízmillióért, csak hogy
évente néhány hetet itt töltsünk?
– Ezek a feltételeim – felelte a nő. – Különben kuksolhatsz itt nélkülem,
csakhogy az lehetetlen.
– Kösz, hogy szóltál! Én is tudom, hogy egyedül nem boldogulok, és ha
esetleg egy pillanatra kimenne a fejemből, rögtön kedvesen figyelmeztetsz
rá.
– Hát nem fogod fel, mennyi áldozatot hoztam érted? Ki kellett bírnom
ezt az egész őrületet, és te sosem gondoltál bele abba, vajon milyen lehet
nekem. Most meg ide akarsz jönni. Egyszer már megégetted magad, de
továbbra is játszol a tűzzel.
A pincérnő a fehér-kék kockás terítőre tette a bort és a sört. Leon ivott
pár kortyot, majd végighúzta a hüvelykujját a hideg poháron.
– Jól van, ahogy akarod. Hívd fel az ingatlanost, és mondd meg neki,
hogy megvesszük a házat, de amilyen gyorsan csak lehet, be akarok
költözni. Utálom a szállodákat.
– Jó – mondta Ia örömtelenül. – Abban a házban kibírok évente néhány
hetet.
– Jól van, szívecském!
Ia komoran nézett rá.
– Reméljük, nem fogod megbánni a döntésedet.
 – Az az ügy már rég feledésbe merült – mondta Leon nyugodtan.
Ebben a pillanatban meghallotta, hogy valaki levegő után kapkod a háta
mögött.
– Leon?
A férfi összerezzent. Anélkül is tudta, kinek a hangját hallotta, hogy
megfordult volna. Josef. Annyi év után megint összeakadt Joseffel.
Paula a csillogó öblöt nézte, és élvezte a meleget. Az egyik kezét a hasára
tette, és mosolygott, amikor megérezte a rúgásokat.
– Lassan itt az ideje egy jégkrémnek – mondta Mellberg, és felállt. Vetett
egy pillantást Paulára, és felemelte a mutatóujját. – Remélhetőleg tudod,
hogy nem szabad kitenned a hasadat a tűző napnak.
Paula meglepetten nézett utána, ahogy a trafik felé bandukolt.
– Ölbe is fog venni? – fordult az anyjához.
Rita nevetett.
– Bertil csak jót akar.
Paula kelletlenül mormogott, de azért betakarta a hasát a kendőjével. Leo
anyaszült meztelenül rohangált előttük, de Johanna hamarosan elkapta.
– Igaza van – mondta. – Az UV-sugárzás hatására pigmentelváltozás
léphet fel, szóval kend be magad rendesen.
– Pigmentelváltozás? – ismételte meg Paula. – Így is sötét a bőröm.
Rita egy flakon harmincas faktorszámú naptejet nyújtott oda neki.
– Amikor terhes voltam veled, egy csomó barna folt jelent meg az
arcomon, szóval ne feleselj.
Paula engedelmeskedett, és Johanna is gondosan bekente a világos bőrét.
– Jó neked – mondta. – Nem kell aggódnod, hogy lesülsz.
– Igen, de bárcsak ne stresszelne ennyit Bertil! – Paula krémet nyomott a
tenyerébe a flakonból. – Az a legújabb, hogy titokban terhes nőknek szóló
magazint olvas, és tegnap omega-3-kapszulát hozott nekem a bioboltból,
mert olvasta, hogy ezek a zsírsavak hasznosak a baba agyának.
– Csak örül. Ne rontsd el a kedvét!
Rita másodszor kente be Leót a feje búbjától a lábujja hegyéig. A kisfiú
Johanna vöröses, szeplős bőrét örökölte, és hamar leégett. Paula futólag arra
gondolt, vajon a születendő apróság az ő bőrszínét örökli-e, vagy az
ismeretlen donorét. Bár alapjában véve édes mindegy. Leo a Johannával
közös gyermeke volt, és az utóbbi időben már eszébe sem jutott, hogy egy
harmadik is közrejátszott a világra jöttében. És ennél a gyereknél ugyanez
lesz a helyzet.
Mellberg vidám hangja rezzentette fel a gondolataiból.
– Itt a jégkrém!
Rita áthatóan nézte a férfit.
– Remélem, magadnak nem vettél.
– Csak egy apró Magnumot. Egész héten ügyes voltam… – mosolygott a
férfi az élettársára, és kacsintott egyet, hogy meglágyítsa.
– Eszedbe se jusson! – vágta rá Rita, és teljes lelki nyugalommal kivette
a jégkrémet a férfi kezéből, majd a szemetesbe hajította.
Mellberg dünnyögött valamit a bajsza alatt.
– Mit mondtál?
A férfi nyelt egyet.
– Semmi, semmit.
– Tudod, mit mondott az orvos. Nagy a szívroham és a cukorbetegség
kockázata.
– Egy kis Magnum biztosan nem ártott volna meg. Élni is kell néha egy
kicsit – felelte Mellberg, miközben átadott mindenkinek egy jégkrémet.
– Még egy hét szabadság – hunyta be élvezettel a szemét Paula, és
belenyalt a Cornettóba.
– Szerintem most már nem kellene dolgoznod – mondta Johanna. –
Nemsokára itt az idő. Ha beszélsz a nőgyógyásszal, biztosan kiír.
Nyugalomra volna szükséged.
– Hékás! – kiáltott fel Mellberg. – Tisztán hallottam, mit mondtál. Ne
felejtsd el, hogy én vagyok Paula főnöke. – Elgondolkodva vakarta meg a
fejét. – De igazad van. Szerintem sem kellene már dolgoznia.
– Ezt már megbeszéltük. Beleőrülök, ha otthon kell ücsörögnöm és
várnom. Egyébként is mostanában nyugi van.
– De mit jelent nálatok a nyugi? – bámult rá Johanna. – Ez az év
legpörgősebb időszaka, mindenki vedel, mint a kefekötő.
 – Azt akartam mondani, hogy pillanatnyilag semmilyen fontos ügyben
nem folytatunk nyomozást. Nyáron csak betörések meg ilyesmik vannak,
azokkal kisujjal is elbírok. Nem kell terepre mennem. Bent maradok az
őrsön, és elvégzem a papírmunkát. Úgyhogy ne beszéljetek zöldségeket.
Terhes vagyok, nem beteg.
– Várjuk ki a végét – felelte Mellberg. – De egyvalamiben egyetértek
veled. Jelenleg nyugi van nálunk.
Ahogy minden évben, Gösta most is friss virágokat vitt Maj-Britt sírjára
a házassági évfordulójukon. Egyébként nem jeleskedett a sírgondozásban,
de ennek semmi köze nem volt az érzelmeihez. Sok szép évük volt együtt,
és még most is hiányzott neki a nő reggelente, amikor felébredt, noha már
megszokta az özvegységet. A napjai olyan szigorú rend szerint zajlottak,
hogy néha elgondolni sem tudta, hogy egykor nem egyedül élt ebben a kis
házban, de ez nem azt jelentette, hogy jól érezte magát így.
Leguggolt, és a követ nézte, amelyen a kisfiú neve állt. Még képe sem
volt róla. Amikor megszületett, azt hitték, tengernyi idejük van, bármikor
lefényképezhetik. Amikor meghalt, akkor sem fotózták le. Akkoriban nem
volt szokás. Újabban máshogy járnak el, hallott róla, de régen felejteni
kellett és előrenézni.
Csináljanak egy másik gyereket, amint lehet, mondták nekik, amikor
összetörten elhagyták a kórházat. De nem került rá sor. Egy ideig volt
ugyan egy gyermekük: egy kislány. Kicsinek hívták. Talán meg kellett
volna tartaniuk, de akkor még mindig túl mély volt a gyászuk, és úgy hitték,
nem tudják megadni neki, amire szüksége volna.
Maj-Britt hozta meg végül a döntést. Gösta óvatosan felvetette neki,
hogy felnevelhetnék a kislányt, de Maj-Britt szomorú arccal és még mindig
a gyásztól elgyötörten azt felelte:
– Testvérre van szüksége.
És Kicsi eltűnt. Később nem beszéltek róla, de Gösta sosem felejtette el.
Ha mindig adtak volna neki egy koronát, ahányszor csak rá gondol, most
gazdag ember volna.
Felállt, aztán kihuzigált néhány gazt, és a virágokat egy csinos vázába
tette. Kristálytisztán hallotta Maj-Britt hangját:
– Micsoda hülyeség, Gösta! Ilyen szép virágokat pazarolni rám!
 Mindig úgy gondolta, nem érdemel jobbat a hétköznapi dolgoknál, és
Gösta azt kívánta, bárcsak gyakrabban esett volna túlzásokba, és jobban
elkényeztette volna. Miért nem vett neki virágokat, amíg még élt? Most
csak abban reménykedhetett, hogy látja őket odafentről, és örül a
látványnak.
 Fjällbacka, 1919

Sjölinéknél már megint mulattak. Dagmar mindig örült annak, amikor

ünnepeltek valamit. Ilyenkor csurrant-cseppent máshonnan is valamicske,
ráadásul rettenetesen élvezte, hogy találkozhat a helyi gazdagokkal és
szépekkel. Sokat és jókat ettek-ittak, énekeltek, nevettek és táncoltak
hajnalig. Dagmar azt kívánta, bárcsak neki is ilyen élete volna, de be kellett
érnie azzal, hogy kiszolgálja a szerencsésebbeket, és legalább egy pillanat
erejéig együtt lehet velük.
Ezúttal látszólag valami egészen különleges alkalom volt. Dagmart és a
többi alkalmazottat már délelőtt kivitték a Fjällbacka partjai előtt fekvő
szigetre, és a hajó egész nap fel-alá ingázott, hordta az ételt, a bort és végül
a vendégeket.
– Dagmar! Hozz még bort a pincéből! – kiáltott oda neki Sjölin doktor
neje, és Dagmar rögtön indult.
Gondja volt rá, hogy jóban legyen a ház asszonyával, mert semmi pénzért
nem akarta, hogy a doktorné gyanút fogjon. Különben azonnal észrevette
volna, hogy a férje az ilyen mulatságokon nem csak a szemét legelteti
Dagmaron, hanem a kezének sem tud parancsolni. Néha, amikor a doktorné
már lefeküdt, a többi vendég meg túl részeg volt, vagy éppen a saját
szórakozása kötötte le, Dagmar többet is megengedett a doktor úrnak, nem
csak azt, hogy a fenekére üssön. Egy ilyen alkalom után a doktor úr
titokban odacsúsztatott neki egy kis bónuszt, amikor kifizette a bérét.
Sietősen felkapott négy palack bort, és felrobogott a lépcsőn. Az
üvegeket a melléhez szorította, de amikor összeütközött valakivel,
kicsúsztak a kezéből. Kettő eltörött. Dagmar fején az a kétségbeesett
gondolat futott át, hogy biztosan le fogják vonni a béréből. A könnyein át
felnézett a férfira, aki előtte állt.
– Elnézést! – szólt a férfi, de valahogy furcsán mondta ki a szót.
Dagmar megdöbbenése haragba csapott át.
– Mit keres itt? Mit képzel? Nem ácsoroghat itt az ajtóban!
Aztán hirtelen ráébredt, ki ez a férfi. Az este díszvendégével keveredett
szóváltásba, a német háborús hőssel, a pilótával, aki olyan bátran harcolt,
ám Németország fájdalmas veresége óta kénytelen volt légi bemutatókból
fenntartani magát. Egész nap mindenki róla pusmogott. Úgy hírlett, egy
ideig Koppenhágában élt, de egy botrány miatt kénytelen volt Svédországba
jönni.
Dagmar rámeredt. Elegáns férfi volt, már korábban is látta. Úgy tűnt,
még nem olyan részeg, mint néhányan a vendégek közül, tiszta tekintettel
nézett vissza Dagmarra. Hosszú ideig álltak ott, és bámultak egymásra.
Dagmar kihúzta magát. Tudta, hogy szép. Sok férfitól hallotta már,
miközben a testét simogatták, és szavakat suttogtak a fülébe. De még sosem
örült ennyire a szépségének, mint most.
Anélkül hogy elfordította volna a tekintetét Dagmarról, a pilóta lehajolt,
és összeszedte a szilánkokat. Óvatosan a fák közé vitte, és eldobta őket.
Aztán a szájára tette a mutatóujját, lement a pincébe, és hozott két másik
üveget. Dagmar hálásan mosolygott rá, és odalépett, hogy elvegye tőle a
palackokat. Pillantása a férfi kezére esett. Csak ekkor vette észre, hogy
vérzik a bal mutatóujja.
Értésére adta, hogy megnézné a kezét, mire a férfi letette a palackokat. A
seb nem volt mély, de erősen vérzett. Dagmar a férfi szemébe nézett,
amikor a szájába vette az ujját, és lenyalogatta róla a vért. A férfi pupillája
kitágult, szeme fátyolosan ragyogni kezdett, amit Dagmar már jól ismert.
Hátralépett, fogta az üvegeket, és amikor visszament a díszterembe, hátában
érezte a férfi pillantását.
Patrik összetrombitálta a kollégákat, hogy mindent megbeszéljenek.
Elsősorban be kellett avatniuk Mellberg-t a dolgok állásába. Patrik
megköszörülte a torkát.
– Hétvégén nem voltál itt, Bertil, de talán hallottad, mi történt.
– Nem, mi? – nézett Bertil kihívóan Patrikra.
– Szombaton tűz volt a táborban, Valőn. A jelek arra utalnak, hogy
szándékos gyújtogatás történt.
– Gyújtogatás?
– Még nem erősítették meg, meg kell várnunk Torbjörn jelentését –
mondta Patrik, aztán némi habozás után folytatta. – De ahhoz eleget tudunk,
hogy elkezdjünk nyomozni.
Patrik Göstára bökött, aki egy filccel a kezében a mágneses tábla előtt
állt.
– Gösta megkeresi az aktákat arról a családról, amely annak idején eltűnt
a szigetről… – kezdte Patrik, de nem jutott tovább.
 – Tudom, miről beszélsz. Ezt a régi történetet mindenki hallotta. De mi
köze a mostani ügyhöz? – kérdezte Mellberg.
Lehajolt, és megvakargatta a kutyáját, Ernstet, aki a szék alatt feküdt.
– Azt még nem tudjuk – sóhajtott Patrik.
Idegesítette, hogy örökké Mellberg-jel kell vitatkoznia. Hivatalosan
Mellberg vezette az őrsöt, de a gyakorlatban átengedte a felelősséget
Patriknak. A végén mégis mindig ő aratta le a babérokat.
– Teljesen elfogulatlanul nyomozunk ebben az ügyben. Mert az azért elég
érdekes, hogy akkor történik mindez, amikor a család egyetlen megmaradt
tagja harmincöt év után visszatér.
– Biztos ők maguk gyújtották fel a kócerájt, hogy felmarkolják a
biztosítási pénzt – mondta Mellberg.
– Éppen az anyagi helyzetüket tekintem át. – Martin, aki Annika mellett
ült, szokatlanul levertnek tűnt. – Holnapra már biztosan lesz valami a
kezemben.
– Rendben van. Majd meglátjátok, hogy ez egykettőre megoldja a
rejtélyt. Rájöttek, hogy túl sokba kerül a felújítás, ezért úgy döntöttek, hogy
felgyújtják a vityillót, és még nyernek is rajta. Göteborgban gyakran láttam
ilyesmit.
– Ahogy mondtam, egyelőre nem ragadunk le egy lehetséges
magyarázatnál – felelte Patrik. – És most hallgassuk meg, mire emlékszik
Gösta.
Leült, és odaintett a kollégájának. Amit Erica mesélt neki tegnap,
miközben a szigetek között hajókáztak, igen érdekfeszítő volt. De most
égett a kíváncsiságtól, mit mond Gösta a régi esetről.
– Mindenki tud egyet s mást az ügyről, de ha nincs kifogásotok ellene, az
elején kezdem – nézett körül Gösta, mire az asztalnál mindnyájan
bólogattak. – 1974. április 13-án, nagyszombaton valaki betelefonált a
tanumshedei rendőrségre, és azt mondta, hogy a kollégák menjenek ki a
valői bentlakásos iskolához. Azt nem mondta, mi történt, egyszerűen csak
letette. A hívást az akkori rendőrfőnök fogadta, de azt nem tudta
megmondani, hogy nő vagy férfi volt-e a hívó. – Gösta elhallgatott egy
pillanatra, úgy tűnt, újra átéli a múlt eseményeit. – A kollégám, Henry
Ljung és én mentünk ki a helyszínre, hogy körülnézzünk. Fél órával később
már ott is voltunk, és nagyon érdekes helyzetbe csöppentünk. Az ebédlőben
meg volt terítve az asztal, mintha az imént még ettek volna, de végül senkit
sem találtunk otthon a lakók közül. Csak Ebba, az egyéves kislány kúszott-
mászott a szobában. A család többi tagja egyszerűen köddé vált. Mintha
csak felálltak volna az asztaltól, és eltűntek volna a semmiben.
– Pfff! – mondta Mellberg, mire Gösta dühödt pillantást vetett rá.
– És hol voltak a diákok? – kérdezte Martin.
– A többségük otthon töltötte a húsvétot a szüleivel. Csak néhányan
maradtak Valőn, és először őket sem találtuk. Aztán egy idő után öt fiú
bukkant fel egy hajón. Azt mondták, kiugrottak pár órára halászni. A
következő hetekben alaposan kivallattuk mindannyiukat, de ugyanazt
mondták: őket nem hívták meg a család ünnepi ebédjére, ezért kihajóztak.
Amikor elbúcsúztak Elvanderéktől, minden úgy volt, mint máskor.
– A család hajója lent volt a kikötőben? – kérdezte Patrik.
– Igen. Átfésültük az egész szigetet, de nem találtuk nyomukat – rázta
Gösta a fejét.
– Hányan voltak? – Úgy tűnt, a főnöküket akaratlanul is felcsigázta a
történet, érdeklődve dőlt előre.
– Két felnőtt és négy gyerek. Az egyikük a kis Ebba, szóval két felnőtt és
három gyerek tűnt el. – Gösta megfordult, és felírt valamit a táblára. – Rune
Elvander, az apa, egykori katonatiszt volt a bentlakásos iskola vezetője. Ő
alapította meg az iskolát olyan szülők gyermekei számára, akik magas
elvárásokat támasztottak az oktatással szemben, és szigorú fegyelmet
követeltek.
Első osztályú képzés, jellemformáló szabályrendszer és erőnléti edzések
a friss levegőn a tehetős családok utódainak. Így hirdette magát az iskola az
információs brosúrában, ha jól emlékszem.
– Édes istenem! Akár a húszas években! – nyögött fel Mellberg.
– Mindig is voltak olyan szülők, akik visszasírták a régi szép időket, és
pont az ilyen emberekre épített Rune Elvander – folytatta Gösta a
beszámolóját. – Ebba anyját Ineznek hívták. Huszonhárom éves volt,
amikor eltűnt, vagyis lényegesen fiatalabb, mint Rune, aki már ötven körül
járt. A férfinak három gyermeke volt a korábbi házasságából: a tizenkilenc
éves Claes, a tizenhat éves Annelie és a kilencéves Johan. Clara, az anyjuk
egy évvel azelőtt halt meg, hogy Rune összeházasodott Inezzel. Az öt diák
vallomása szerint a családnak sok gondja volt, de ennél többet nem tudtunk
kiszedni belőlük.
– Hány tanuló járt az iskolába? – kérdezte Martin.
– Kissé ingadozott a létszám, de úgy húsz körül. Runén kívül még két
tanár tanított az intézményben, de a szünet alatt szabadságon voltak.
– Feltételezem, alibijük is volt a család eltűnésének időpontjára – nézett
Patrik figyelmesen Göstára.
– Igen. Az egyik elutazott a családjához, Stockholmba. A másikra
gyanakodtunk egy ideig, mert mellébeszélt, és az istennek sem akarta
kinyögni, hol járt. Aztán kiderült, hogy elutazott a barátjával, ez volt az oka
a titkolózásnak.
Nem akarta, hogy napvilágra kerüljön, homoszexuális, ezért az iskolában
titokban tartotta.
– És azok a diákok, akik hazautaztak a szünetre? Őket is ellenőriztétek? –
kérdezte Patrik.
– Mindegyiket. Minden család megerősítette, hogy a gyerekük
hazautazott húsvétra, és a sziget közelében sem járt. Egyébként úgy tűnt, a
szülők nagyon is elégedettek a hatással, amelyet az iskola gyakorolt a
gyermekeikre. Borzalmasan felzaklatta őket, hogy nem küldhetik vissza a
csemetéiket az internátusba. Úgy vettem észre, hogy sokan kifejezetten
gondnak fogták fel, hogy a gyerekeik hazamentek a szünetre.
– Szóval semmi jelét nem találtátok annak, hogy a családdal történt volna
valamit?
Gösta a fejét rázta.
– Akkoriban persze még nem volt ilyen felszerelésünk és ennyi tudásunk,
mint ma, úgyhogy a technikai rész kevésbé volt alapos. De mindenki
megtett minden tőle telhetőt, mégsem találtunk semmi nyomot.
Jobban mondva: senki nyomát. Ugyanakkor nekem végig az volt az
érzésem, hogy átsiklottunk valami felett.
– És mi történt a kislánnyal? – kérdezte Annika, akinek mindig vérzett a
szíve, ha olyan gyermekről hallott, akinek hányatott sors jutott
osztályrészül.
– Mivel nem volt élő rokona, Ebba egy göteborgi nevelőcsaládhoz került.
Amennyire tudom, később örökbe fogadták. – Gösta a kezére meredt. – Ki
merem jelenteni, hogy jól végeztük a munkánkat. Minden lehetséges
nyomnak utánanéztünk, és igyekeztünk feltárni az indítékot. Feltártuk Rune
múltját, de nem volt semmi rejtegetnivalója. Minden ajtón bekopogtattunk
Fjällbackában, és megkérdeztük, nem figyeltek-e fel valami szokatlanra.
Többféle irányból közelítettünk az ügyhöz, de egyik sem vezetett sehová.
Bizonyítékok nélkül lehetetlen megmondani, hogy meggyilkolták vagy
elrabolták-e őket, vagy esetleg a saját jószántukból szívódtak-e fel.
– Kétségkívül nagyon érdekes – köszörülte meg a torkát Mellberg. – De
még mindig nem értem, miért kell ezzel foglalkoznunk. Szükségtelen így
túlbonyolítani a dolgokat. Vagy Ebba meg a fickó maga gyújtogatott, vagy
néhány gyerek eszelte ki valami rossz viccként.
– Nekem úgy tűnik, túl sok felhajtást jelentett volna a kölyköknek –
mondta Patrik. – Ha fiatalok szórakozásból gyújtogatnak, azt többnyire a
közelben teszik, és nem hajóznak ezért Valőre. Egyébként meg Martin
utánanéz annak, hogy tényleg a biztosítási pénzről lehet-e szó. Mégis…
minél többet tudok meg erről az esetről, annál biztosabb vagyok abban,
hogy a gyújtogatásnak köze van a család eltűnéséhez. Valahogy ez az
érzésem.
– Te meg a megérzéseid! – mondta Mellberg. – Semmi sem utal arra,
hogy összefüggés lenne a kettő között. Tudom, hogy néha bejöttek a
hasonló tippjeid, de most tévúton jársz.
Mellberg felállt. Úgy tűnt, nagyon büszke arra, hogy lerántotta a leplet az
igazságról.
Patrik vállat vont, a főnöke megjegyzései leperegtek róla. Már régóta
nem adott Mellberg véleményére, ha valaha adott rá egyáltalán. Kiosztotta a
feladatokat, és lezárta a megbeszélést.
Az ajtóban Martin lépett oda hozzá, és félrevonta.
– Elmehetnék ma délután? Tudom, hogy túl későn szólok, de…
– Persze, ha dolgod van. Miről van szó?
Martin vacillált.
– Magántermészetű. Nem szeretnék beszélni róla. Ha nem bánod.
Bár Patriknak rosszulesett, hogy Martin nem avatja be, volt valami a
fiatal kolléga hangjában, ami visszatartotta attól, hogy tovább firtassa a
dolgot. Az évek során olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Patrik úgy
vélte, Martinnak meg kellene bíznia benne annyira, hogy elmondja, ha baja
van.
– Most nem megy – mondta Martin, mintha olvasna Patrik
gondolataiban. – Szóval elmehetek ebéd után?
– Persze, nem gond.
Martin mosolyt erőltetett magára, és sarkon fordult.
– Figyelj! – szólt utána Patrik. – Ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz.
– Hát persze. – Martin habozott egy pillanatig, aztán eltűnt a folyosón.
Anna már akkor tudta, milyen látvány fogadja majd a konyhában, amikor
még csak a lépcsőn lépdelt lefelé: Dan a régi fürdőköpenyében ül az
asztalnál, a kezében egy kávéscsésze, és beletemetkezik az újságba.
Amikor Anna átlépte a küszöböt, Dan rámosolygott.
– Jó reggelt, drágám – köszönt neki, és kihúzta magát, hogy a nő
megcsókolhassa.
– Jó reggelt! – Anna félrefordította a fejét. – Még nem mostam fogat –
szabadkozott, de már késő volt.
Dan szó nélkül felállt, és a mosogatóba rakta a csészéjét.
Miért ilyen átkozottul nehéz ez? Folyton rosszat mond, és rosszat tesz.
Azt akarta, hogy minden rendbe jöjjön. Hogy minden olyan legyen, mint
azelőtt. Ő is vágyott arra a fajta természetességre, amellyel a baleset előtt
bántak egymással.
Dan elkezdett mosogatni, és Anna hátulról átölelte, az arcát a hátának
nyomta, ám az egyetlen, amit érzett, az volt, hogy Dan teste megfeszül. A
feszültség rá is átragadt, és a közelség vágya kihunyt. Nem lehetett tudni,
hogy lesz-e még rá alkalom, és ha igen, mikor.
Anna sóhajtva elengedte a férfit, és leült a konyhaasztalhoz.
– Végre rá kellene szánnom magam, hogy újra dolgozni kezdjek –
mondta, és egy szelet kenyeret tett a tányérjára, majd a késért nyúlt.
Dan megfordult, a mosogatónak dőlt, és összefonta a karját a mellén.
– És mit akarsz dolgozni?
Anna habozott.
– Legszívesebben vállalkozásba fognék – mondta végül.
 – Remek ötlet! És milyen vállalkozásra gondoltál? Nyitsz egy üzletet?
Körbekérdezhetek, van-e valami bérbe adó helyiség.
Dan arca csak úgy ragyogott, de valamiért a lelkesedése lehangolta
Annát. Ez az ő ötlete volt, és nem akarta megosztani mással. Hogy miért, ő
maga sem tudta.
– Egyedül szeretném csinálni. – Saját maga is hallotta, milyen élesen
cseng a hangja.
Dan arcáról egy csapásra eltűnt a vidámság.
– Jól van – mondta, és megint az edényekkel kezdett bíbelődni.
A francba, francba, francba, szitkozódott Anna magában, és ökölbe
szorította a kezét.
– A bolt nekem is eszembe jutott, de inkább lakberendezési megbízásokat
vállalnék, antikvitásokat hajtanék fel az embereknek, meg ilyesmi. –
Igyekezett gondtalan csacsogással kiengesztelni Dant, de a férfi továbbra is
csak a tányérokkal meg poharakkal foglalatoskodott, és nem felelt.
Hátulról is látszott rajta, hogy nincs békülékeny hangulatban. Anna
letette a vajas kenyerét. Elment az étvágya.
– Járok egyet.
Azzal felment a hálóba átöltözni. Dan nem válaszolt.
– Kedves tőled, hogy szakítottál időt egy ebédre – mondta Pyttan.
– Jó itt lenni, és látni, hogy megy a másik oldalnak. – Sebastian úgy
hátba vágta Percyt, hogy köhögnie kellett.
– Nálatok is nagyon szép.
Percy vigyorgott magában. Pyttan sosem rejtette véka alá, mit gondol
Sebastian hivalkodó házáról, amelyhez két medence és teniszpálya is
tartozott. Alapterületre ugyan kisebb volt, mint Fygelsta, ám a berendezése
annál drágább.
– Az ízlést nem lehet pénzen megvenni – jegyzete meg mindig Pyttan,
amikor látogatóban jártak Sebastiannál, és csak az orrát fintorgatta az
aranykeretek és a túlméretezett kristálycsillárok láttán. Percy hajlott rá,
hogy egyetértsen vele.
– Gyere, ülj le! – vezette Percy Sebestiant az asztalhoz.
 A teraszon terítettek meg. Ebben az évszakban Fygelsta felülmúlhatatlan
volt. Körben a pompás park, ameddig csak a szem ellátott. Nemzedékeken
át nagy gonddal ápolták, de most már csak idő kérdése, hogy a kastélyhoz
hasonlóan tönkremenjen. Amíg Percy nem rendezi az anyagi ügyeit, le kell
mondaniuk a kertészről.
Sebastian leült, és hátradőlt. A napszemüveget a feje tetejére tolta.
– Egy kis bort? – Pyttan egy palack kiváló chardonnay-t dugott az orra
alá.
Noha nem volt oda az ötlettől, hogy Sebastian segítségét kérjék, Percy
biztosan tudta, hogy Pyttan teljes mellszélességgel kiáll mellette, most,
hogy már eldőlt a dolog. Úgysem nagyon volt más lehetőség.
Miután töltött Sebastiannak, a férfi azonnal rávetette magát az előételre,
mielőtt még a vendéglátója jó étvágyat kívánhatott volna. Csak úgy
lapátolta befelé a rákkoktélt, és nyitott szájjal rágott. Percy észrvette, hogy
Pyttan elfordul.
– Szóval gondjaitok vannak az adóval?
– Elég kellemetlen – ingatta a fejét Percy. – Ezeknek már semmi sem
szent.
– Igazad van. Ebben az országban már nem éri meg dolgozni.
– Apáink idejében még más volt. – Percy kérdő pillantást vetett Pyttanra,
aztán késsel-villával kezdte el enni a kenyeret. – Azt is méltányolhatnák,
mennyit tettünk azért, hogy ezek a kulturális javak megmaradjanak. Ez az
épület a svéd történelem része, és a családom sosem bújt ki a felelősség
alól, hogy az örökséget továbbvigye.
– De most már más szelek fújnak – rázta meg a villáját Sebastian. – A
szociké a hatalom, ahogy már régóta, de a polgári kormányból sem volt sok
hasznunk. Nem lehet többed, mint a szomszédodnak, különben a gatyádat is
letépik rólad. Én is érzem a magam bőrén. Nálam szép kis adóhátralékot
állapítottak meg, de szerencsére csak a svédországi vagyonomra. Aki elég
rafinált, kiviszi a tőkéjét külföldre, és akkor az adóhivatal nem veheti el
mindenét.
Percy bólogatott.
– Igen, de az én tőkém nagyrészt a kastélyban fekszik.
 Nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy Sebastian éveken át kihasználta.
Többször kölcsönkérte a kastélyt, hogy az üzletfeleivel itt találkozzon, vagy
hogy egy-két hölgy társaságát élvezze. Percy eltűnődött azon, hogy sejt-e
valamit Sebastian felesége, de alapvetően semmi köze nem volt hozzá.
Mivel Pyttan őt rövid pórázon tartotta, sosem volt bátorsága ahhoz, hogy
félrelépjen. Más házaspárok azt csinálnak, amit akarnak.
– De azért az apád hagyott rád valamit – tartotta Sebastian az üres
poharát Pyttan elé, akinek a szeme sem rebbent, csak csurig töltötte a
poharat.
– Igen, de tudod… – Percy hímezett-hámozott. Borzasztóan utált pénzről
beszélni. – Rendben tartani ezt az ingatlant bődületes összegeket felemészt,
és a létfenntartás is egyre drágább. Ma már minden drága!
Sebastian elvigyorodott.
– A hétköznapi élet bizony sokba kerül.
Leplezetlenül végigmérte Pyttant, a vagyonokat érő gyémánt
fülbevalójától egészen a méregdrága magas sarkújáig. Aztán Percy felé
fordult.
– Miben segíthetek?
– Nos… – Percy először habozott, de aztán elég volt egy pillantást vetnie
a feleségére, máris összeszedte magát. Valahogy meg kellett oldania ezt a
problémát, különben más lehetőségek után kell nézniük. – Természetesen
csak rövid lejáratú kölcsönről volna szó.
Nyomasztó csend telepedett rájuk, de úgy tűnt, Sebastiant kicsit sem
zavarja. A szája sarkában mosoly játszott.
– Van egy javaslatom – mondta lassan. – De jobb volna, ha ezt
négyszemközt beszélnénk meg régi osztálytársakként.
Pyttan látszólag ellenvetéssel szeretett volna élni, de Percy szokatlanul
szigorú pillantása elhallgattatta. A két férfi szó nélkül is megértette
egymást.
– Így lesz a legjobb – mondta, és nyújtózkodott egyet.
Sebastian arca valósággal ragyogott. Megint odatartotta a poharát
Pyttannak.
Mivel az állványzaton elviselhetetlen volt a nyári hőség, odabent
dolgoztak.
 – Kezdjük a padlóval? – kérdezte Mårten, amikor szemügyre vették az
étkezőt.
Ebba próbaként lehúzott egy csík tapétát, amely ellenállás nélkül levált a
falról.
– Nem volna jobb a falnak nekiállni?
– Nem vagyok biztos abban, hogy a padló elbír minket. Itt-ott
elkorhadtak a deszkák. Valószínűleg kénytelenek leszünk először ezzel
foglalkozni. – Erőteljesebben a padlóra lépett, amely megadta magát a súly
alatt. – Jó, akkor legyen előbb a padló – tette fel Ebba a védőszemüveget. –
Hogy csináljuk?
Ebbának nem okozott gondot ugyanolyan keményen és sokáig dolgozni,
mint Mårtennek, de mivel a férfi többet tudott a lakásfelújítási munkákról,
kénytelen volt az ő szakértelmére hagyatkozni.
– Egyszerűen, kalapáccsal és feszítővassal. Enyém a kalapács, tiéd a
feszítővas, jó?
– Rendben. – Ebba fogta a szerszámot, amelyet Mårten felé nyújtott.
Aztán nekiálltak.
Ebba érezte, ahogy száguld az ereiben az adrenalin, a karja kellemesen
sajgott, amikor a feszítővasat a résekbe nyomta, és felfeszítette a
padlódeszkákat. Amíg a testét sanyargatta, legalább nem gondolt Vincentre.
Amikor patakokban folyt róla a veríték, és a tejsav felhalmozódott az
izmaiban, egy időre szabad lehetett. Akkor nem Vincent anyja volt, hanem
Ebba, akinek rendben kellett tartania az örökségét, ezért lerombolta a régit,
és újjáépítette.
A tűzre sem gondolt. Csak amikor lehunyta a szemét, akkor emlékezett a
páni félelemre, a füstre, amely a tüdejét égette, a hőségre, amely megsejtette
vele, milyen volna, ha a lángok a bőrébe kapnának. És eszébe jutott az a
kellemes érzés is, milyen volna végül feladni.
Ezért előrenézett, és minden idegszálával, valamint a kelleténél kicsit
nagyobb erőbedobással a rozsdás szögekre összpontosított, amelyekkel a
deszkákat a gerendákhoz erősítették. Egy idő után azonban visszatértek a
gondolatok. Ki tette ezt velük? És miért? De ezek a kérdések nem vezettek
sehová. Nem tudott senkiről. Az egyetlen, aki talán ártani akarna nekik, ők
maguk voltak. Gyakran gondolt arra, hogy jobb volna már nem élni, és
tudta, hogy Mårten is így van ezzel. A környezetükben mindenki más csak
részvétet érzett irántuk. Senki sem közelített rosszakarattal vagy gyűlölettel,
mindenki megértést tanúsított az iránt, amin keresztülmentek. De az
kétségtelen, hogy valaki ólálkodott odakint a sötétben, és elevenen el akarta
égetni őket. A gondolatai egymást kergették. Megállt, és letörölte az
izzadságot a homlokáról.
– Rohadt meleg van – mondta Mårten, és olyan erővel vágott a padlóra,
hogy a szilánkok szanaszét reppentek.
Csupasz felsőtesttel dolgozott, a pólóját a szerszámövére akasztotta.
– Vigyázz, nehogy szilánk menjen a szemedbe.
Ebba a férfi testét nézegette a ragyogó napfényben, amely a piszkos
ablaktáblákon át áradt be. Még most is úgy nézett ki, mint régen, amikor
összekerültek. Vékony, inas test, amely a fizikai munka dacára sem volt
különösebben izmos. Ebba az elmúlt fél évben elveszítette nőies formáját.
Nem volt étvágya, és legalább tíz kilót fogyott. Pontosan nem tudta, mert
nem vette magának a fáradságot, hogy mérlegre álljon.
Egy darabig némán dolgoztak tovább. Egy légy dühödten repült neki az
ablaktáblának újra és újra, mígnem Mårten szélesre tárta az ablakot.
Odakint teljes volt a szélcsend, ezért huzat sem enyhíthette a szobában a
forróságot, de a légy végre kiszabadult, és az állhatatos zümmögés
elnémult.
Ebba úgy érezte, csak ki kellene nyújtania a kezét, és megérinthetné a
múltat. A ház története itt van a falak közt. Látta maga előtt a sok gyereket,
akik nyáron idejöttek táborozni, hogy élvezzék a friss levegőt, ahogy a
fjällbackai lap egy régi számában olvasta. A háznak voltak más tulajdonosai
is, nem csak az apja, de Ebba valamiért mégis elsősorban a gyerekekre
gondolt. Milyen megrázó lehetett, hogy el kellett válniuk a szüleiktől, és
idegen gyerekekkel kellett egy tető alatt élniük. Napsütés és fürdőzés a
tengerben, szabályok és előírások keveredtek játékkal és szórakozással.
Hallotta a nevetést és a kiáltozást. Egy cikkben olvasott valamit a
gyermekbántalmazásról, és arra gondolt, a valóságban talán mégsem volt
olyan eszményi ez az egész. Néha azon tűnődött, hogy csak a táborozó
gyerekek kiáltozását hallja-e, vagy a ház iránti érzelmei is belekeverednek
az emlékeibe. Valamiért ijesztően ismerősek voltak a hangok, pedig még
nagyon kicsi volt, amikor itt lakott. Ha tényleg emlékekről volt szó, azok
csak a ház emlékei lehettek, nem az övéi.
 – Szerinted képesek leszünk rá? – kérdezte Mårten, a kalapács nyelére
támaszkodva.
Ebba annyira elmerült a gondolataiban, hogy ijedten összerezzent a
hangjára. A férfi a pólójába törölte a homlokát, és a feleségére nézett. Ebba
kerülte a pillantását, és tovább vesződött az egyik deszkával, amely
egyszerűen nem akart elválni a gerendától. Mårten úgy tette fel a kérdést,
mintha csak a felújításra értené, de nyilvánvaló volt, hogy több van
mögötte. És Ebba nem tudta rá a választ.
Amikor nem felelt, Mårten egy sóhajtás kíséretében újra kézbe vette a
kalapácsot. Ahogy a padlóra sújtott vele, nyögött egyet az erőfeszítéstől. A
lába előtt máris egy hatalmas lyuk tátongott. Még egyszer a magasba
lendítette a kalapácsot. Aztán lassan leengedte.
– Mi az atyaúristen ez? Nézd csak, Ebba! – intette magához a feleségét.
Ebba makacsul dolgozott tovább, de akarata ellenére is kíváncsi lett.
Mårten a lyukra mutatott.
– Szerinted ez mi?
Ebba leguggolt, és lepillantott. A homlokát ráncolta. A padló alatt egy
nagy sötét folt látszott. Kátrány, ez volt az első gondolata. De aztán rájött,
mi más lehet még.
– Mintha vér volna – mondta. – Töméntelen sok vér.
 Fjällbacka, 1919

Dagmar elég okos volt ahhoz, hogy megértse, nem csak a felszolgálói
képességei és a csinos pofija miatt dolgozhat a gazdagok mulatságain. A
suttogások nem voltak kifejezetten diszkrétek. A vendéglátók mindig
gondoskodtak arról, hogy gyorsan híre menjen, ki is ő, és közben
megtanulta értelmezni a kíváncsi pillantásokat.
– Az anyja… angyalcsináló… lefejezték…
A szavak úgy döngtek a teremben, akár a legyek. A szúrások fájtak, de
Dagmar gyorsan megtanult úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna,
csak mosolygott tovább.
Ezen a mulatságon sem volt ez másképp. Amikor elhaladt egy csoport
mellett, az emberek összedugták a fejüket, és mindentudó pillantásokat
váltottak. Az egyik hölgy ijedten a szája elé kapta a kezét, és fesztelenül
megbámulta. A német pilóta látszólag meglepetten vette tudomásul a
Dagmarra irányuló figyelmet. Dagmar a szeme sarkából látta, hogyan hajol
a mellette ülő hölgyhöz. A nő a fülébe súgott valamit, és ő dobogó szívvel
várta a reakciót. A német pillantása megváltozott, aztán megvillant valami a
szemében. Nyugodtan mustrálgatta egy darabig, majd rá emelte a poharát.
Dagmar mosolygott, és érezte, hogy még gyorsabban ver a szíve.
Ahogy telt az idő, egyre nagyobb lett a hangzavar az ünnepi asztal körül.
Lassan besötétedett, és bár a nyáreste enyhe volt, néhány vendég
behúzódott a házba. Sjölinék nagyvonalúak voltak, és úgy tűnt, a pilóta is
jócskán felöntött már a garatra. Dagmar remegő kézzel töltötte tele újra és
újra a poharát. A saját reakciója meglepte. Sok férfival volt már dolga, és
néhányan tényleg szép szál emberek voltak. Jól tudták, mit kell mondaniuk,
és hogyan kell bánniuk egy nővel, de egyikük sem váltott ki belőle ilyen
érzéseket.
Amikor legközelebb kiszolgálta a pilótát, a férfi megsimogatta a kezét.
Senki más nem vette észre a mozdulatot, és Dagmar is igyekezett úgy tenni,
mintha mi sem történt volna, de azért egy kicsit jobban kidüllesztette a
mellét.
– Hogy hívják? – kérdezte a férfi németül, miközben fátyolos tekintettel
nézett rá.
Dagmar kérdőn pillantott rá. Csak svédül beszélt.
 – A nevét kérdezi – mondta akadozó nyelvvel egy kövér férfi, aki
szemben ült a pilótával. – Mondja már meg neki, hogy hívják, aztán üljön
egy kicsit az ölembe. Nagy legény vagyok…
Hahotázva a combját kezdte csapkodni.
Dagmar elhúzta a száját, és ismét a némethez fordult.
– Dagmar – mondta. – Dagmarnak hívnak.
– Dagmar – ismételte meg a német. Látványosan a mellkasára bökött. –
Hermann. Engem Hermann-nak hívnak.
Rövid hallgatás után felemelte a kezét, és megérintette Dagmar tarkóját.
Dagmar libabőrös lett. A férfi megint mondott valamit németül, és a lány a
szemben ülőre pillantott.
– Azt kérdezi, milyen kibontva a haja – nevetett újra a férfi, mintha
valami borzasztóan vicceset mondott volna.
Dagmar ösztönösen a kontyához nyúlt. Szőke haja olyan dús volt, hogy
alig tudta összefogni. Néhány tincs mindig kiszabadult.
– Mondja meg neki, hogy nem árulom el.
Megfordult, és menni akart.
A dagadt vidáman fordított, a német azonban nem nevetett. Dagmar
hirtelen megint a tarkóján érezte a kezét. Egy rántással kihúzta a fésűt a
kontyból, és Dagmar haja a vállára hullt.
Lassan és dermedten megfordult. Pár pillanatig egymásra meredtek, ő és
a német pilóta, a kövér férfi hahotázása festette alá a jelenetet. Néma
egyezségre jutottak. Dagmar kibontott hajjal ment be a házba, ahol a
vendégek lármája ripityára törte a nyári éjszaka csendjét.
Patrik letérdelt a padló alatt húzódó hatalmas lyuk elé. A deszkák régiek
és korhadtak voltak, teljesen nyilvánvalóan ki kellett cserélni őket, és ami
alattuk bújt meg, valójában igen meglepőnek bizonyult. Felfordult tőle a
gyomra.
– Jól tették, hogy telefonáltak – mondta, miközben le sem vette a
pillantását a lyukról.
– Vér, ugye? – nyelt egyet Mårten. – Nem tudom ugyan, hogy néz ki a
régi vér, akár kátrány is lehet, de ha belegondolunk…
– Tényleg vérnek tűnik. Felhívnád a technikusokat, Gösta? Ezt meg kell
nézniük alaposabban. – Patrik felállt, és grimaszolt egyet, ahogy
megroppantak az ízületei.
Ő sem lesz már fiatalabb.
Gösta bólintott, és félrevonult a mobiljával.
– Lehet, hogy… van odalent más is? – kérdezte Ebba remegő hangon.
Patrik azonnal megértette, mire gondol.
– Nem tudom megmondani. Fel kell szednünk az egész padlót, hogy
megnézzük.
– Jól jön a segítség a felújításnál, de eredetileg nem így terveztük –
nevetett fel Mårten keserűen.
Senki sem nevetett vele.
Gösta, ahogy befejezte a hívást, ismét csatlakozott hozzájuk.
– A technikusok legkorábban holnap tudnak kijönni. Reméljük, addig
kibírják ilyen körülmények között. Az egészet így kell hagyniuk, ahogy
most van, nem szabad takarítaniuk vagy rendet rakniuk.
– Semmihez sem nyúlunk. Hogy tennénk? – kérdezte Mårten.
– Semmi gond – tette hozzá Ebba is. – Itt a lehetőség, hogy végre
megtudjam, mi történt annak idején.
– Leülhetnénk esetleg, és beszélhetnénk kicsit erről? – Patrik elhátrált a
lyuktól, a látvány már a retinájába égett.
Biztos volt abban, hogy vért találtak. Egy nagy tócsa megszáradt vért,
amely idővel elveszítette vörös színét, és egészen sötét lett. Ha jól tippelte,
több mint harmincéves.
– A konyhában, az nagyjából rendben van – mondta Mårten, és
előrement.
Ebba és Gösta a helyiségben maradt.
– Mi van? – fordult hátra Mårten a felesége felé.
– Menjenek csak, mi is rögtön jövünk Ebbával – felelte Gösta.
Patrik már éppen közbe akarta vetni, hogy elsősorban Ebbával kellene
beszélniük, de amikor megpillantotta a nő sápadt arcát, rájött, hogy
Göstának igaza van. Az asszonynak időre volt szüksége, ők meg úgysem
siettek sehová.
Hogy a konyha nagyjából rendben van, az erős túlzás volt. Mindenütt
ecsetek és szerszámok hevertek, a mosogató mellett hegyekben álltak a
mosatlan edények és a reggeli maradványai.
Mårten leült az asztalhoz.
– Ebba és én igazából rendmániásak vagyunk. Vagyis régen azok voltunk
– helyesbített. – Nem nagyon látszik, ha itt körülnéz az ember, nem igaz?
– A felújítás kész rémálom – söpörte le Patrik a kenyérmorzsákat az
egyik székről, majd leült.
– A rend valahogy már nem olyan fontos – nézett ki Mårten a
konyhaablakon, amelynek üvegét vastag porréteg fedte, kilátni is alig
lehetett.
– Mit tud Ebba múltjáról? – kérdezte Patrik.
Hallotta, hogy Gösta és Ebba az étkezőben beszélget, de egyáltalán nem
tudta kivenni, miről. Gösta viselkedése elgondolkodtatta. Már az őrsön is,
amikor Patrik berobogott a szobájába, hogy szóljon neki a történtekről,
olyan módon reagált, amely teljességgel szokatlan volt tőle. Majd visszabújt
a csigaházába, és egész úton Valö felé egy szót sem szólt.
– A szüleim jóban vannak Ebba örökbe fogadó szüleivel, a múltja sosem
volt titok. Már régóta tudom, hogy a családja nyomtalanul eltűnt, többet
erről nem is nagyon lehet mondani.
– Így van. A nyomozás akkoriban nem hozott eredményt, bár sok időt és
energiát fektettek abba, hogy kiderítsék, mi is történt valójában. Tényleg
kész rejtély, mintha elnyelte volna őket a föld.
– Lehet, hogy végig itt voltak. – Ebba hangjára mindketten
összerezzentek.
– Én nem hinném, hogy ott vannak odalent – állt meg Gösta az ajtóban.
– Ha valaki megbontotta volna a padlót, azt akkoriban észrevettük volna.
De sértetlen volt, vérnyomokat sem találtunk rajta. Gondolom, beszivárgott
a réseken.
– De én biztosan akarom tudni, hogy nincsenek odalent – jelentette ki
Ebba.
– Ne aggódjon, a technikusok holnap minden négyzetcentimétert át
fognak kutatni – karolta át Gösta Ebbát.
Patrik megdöbbent. Normális esetben a kollégája a terepmunka során
csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Ráadásul nem emlékezett olyan
alkalomra, hogy látta volna Göstát, amint megérint egy másik embert.
 – Jót tenne magának most egy erős kávé. – Gösta megveregette Ebba
vállát, és a kávéfőzőhöz lépett.
Amikor a kávé csöpögni kezdett a kiöntőbe, elmosogatott néhány
poharat.
– El tudná mondani, mit tud az akkori eseményekről? – tolt oda egy
széket Ebbának Patrik.
Ahogy leült, a férfinak feltűnt, mennyire sovány a nő. A pólója lógott
rajta, az anyag alatt egyértelműen kirajzolódott a kulcscsontja.
– Biztosan semmi olyasmit nem tudok mondani, amiről a helyiek ne
beszélnének. Mivel csak egyéves voltam, amikor eltűntek, semmire sem
emlékszem. Az örökbe fogadó szüleim is csak annyit tudnak, hogy valaki
telefonon értesítette a rendőrséget, hogy történt valami. Mire a kollégái
ideértek, a családom eltűnt, csak én voltam itt. Nagyszombaton történt.
Húsvét előtt.
Ebba előhúzta a nyakláncát, amelyet a póló alatt viselt, és játszadozni
kezdett a medállal. Patriknak feltűnt, hogy előző nap is pont ezt csinálta.
Ettől valahogy még törékenyebbnek látszott.
– Itt is van – tett két csésze kávét Gösta az asztalra, egyet Ebbának, egyet
meg saját magának, majd leült.
Patriknak vigyorognia kellett. Ilyennek ismeri ő Göstát.
– Nem töltenél nekünk is egyet?
– Pincérnek nézek ki?
Mårten felállt.
– Majd én.
– Igaz, hogy teljesen magára maradt, miután a családja eltűnt? Nincsenek
más hozzátartozói? – kérdezte Patrik.
Ebba bólintott.
– Az anyám egyke volt, a nagyanyám még az első születésnapom előtt
meghalt. Az apám sokkal idősebb volt, úgyhogy az ő szülei már régen nem
éltek. A nevelőszüleim jelentik a családomat. Bizonyos értelemben
valószínűleg szerencsém volt. Berit és Sture mindig úgy szeretett, mintha az
igazi lányuk volnék.
– Néhány fiú is itt maradt akkoriban a húsvéti szünetre. Nem volt
valamelyikükkel kapcsolata?
 – Nem. Minek lett volna? – Ebba szemei óriásinak tűntek keskeny
arcában.
– Mielőtt úgy nem döntöttünk, hogy ideköltözünk, semmi közünk nem
volt a házhoz – mondta Mårten. – Ebba megörökölte, amikor a szüleit holttá
nyilvánították, de azóta sok bérlő megfordult itt. Egy ideig üresen állt.
Valószínűleg pont ezért ilyen nagy munka felújítani. Mert senki sem viselte
a szívén a sorsát. Mindig csak a legszükségesebbeket javították meg.
– Biztosan van értelme, hogy idejöttünk, és elkezdtük felszedni a padlót –
jegyezte meg Ebba. – Mindennek van értelme.
– Tényleg? – kérdezte Mårten. – Tényleg mindennek?
Ebba nem felelt, és amikor Mårten kikísérte a rendőröket, csak némán ült
tovább.
Valőről visszajövet Patrik is eltűnődött ezen a kérdésen. Mi értelme lesz
annak, ha beigazolódik, hogy tényleg vér van a padló alatt? A
bűncselekmény a törvények szerint elévült, sok idő eltelt, és senki sem tud
kezeskedni azért, hogy most képesek lesznek megfejteni a rejtélyt. Vagyis
mi értelme a felfedezésnek? Patrik fejében nyugtalan gondolatok
kavarogtak, miközben a szárazföld felé kormányozta a hajót.
Amikor az orvos elhallgatott, néma csönd telepedett a helyiségre. Martin
csak a saját szívverését hallotta. Ránézett a férfira. Hogyan tűnhet ennyire
részvéttelennek azok után, amit velük közölt? Ha neki kellene akár hetente
többször is ilyesmit mondania másoknak, vajon hogyan birkózna meg
ezzel?
Kényszerítette magát, hogy tovább lélegezzen. Mintha elfelejtette volna,
hogy kell csinálni. Minden levegővétel tudatos cselekvést kívánt, fel kellett
szólítania rá az agyát.
– Mennyi van még hátra? – nyögte ki.
– Vannak különböző kezelések, és az orvostudomány folyamatosan
fejlődik… – Az orvos széttárta a karját.
– És tisztán statisztikailag nézve mire számíthatunk?
Martinnak minden erejére szüksége volt, hogy nyugodt maradjon.
Legszívesebben átvetette volna magát az asztalon, megragadta volna az
orvos köpenyét, és megrázta volna a pasast.
 Pia néma csöndben ült ott. Martin még nem mert ránézni. Ha megtenné,
minden összeomlana. Pillanatnyilag inkább a tényekre összpontosított.
Azok legalább megragadhatóak.
– Annyi tényező játszik közre, hogy sajnos nem lehet pontosan
megmondani. – Ugyanaz a sajnálkozó arckifejezés, széttárt kar.
Martin irtózott a mozdulattól.
– Válaszoljon a kérdésemre! – ordította, és kis híján ugrott egyet, annyira
megijedt a saját hangjától.
– Azonnal elkezdjük a kezelést. Majd kiderül, Pia szervezete hogyan
reagál. De az áttéteket és a daganatok agresszivitását tekintetbe véve…
nagyjából fél, legfeljebb egy évről beszélhetünk.
Martin rámeredt. Jól hallotta? Tuva még kétéves sincs. Semmi esetre sem
veszítheti el az anyját. Ez lehetetlen. Remegni kezdett. Elviselhetetlenül
meleg volt a helyiségben, ő mégis fázott, összeverődtek a fogai. Pia a
karjára tette a kezét.
– Nyugodj meg, Martin! Nem őrülhetünk bele. Mindig van esély, hogy a
diagnózis téves, és mindent meg fogok tenni… – Az orvoshoz fordult. – A
legradikálisabb kezelést alkalmazzák, amelyet csak tudnak. Harcolni fogok.
– Azonnal felvesszük az osztályra. Menjenek haza, és pakolják össze a
holmiját, mi addig elintézzük a többit.
Martin elszégyellte magát: Pia erős volt, míg ő maga az összeomlás
szélén állt. Tuvát látta a lelki szemei előtt, a születése pillanatától egészen a
mai reggelig, amikor együtt játszottak az ágyukban. A kislány sötét tincsei
az arca körül repkedtek, a szeme ragyogott. Lehet, hogy eztán elnémul a
kacagása? Lehet, hogy elveszít minden életörömöt, vagy magát a reményt,
hogy minden rendben mehet, hogy a következő nap még a mainál is szebb
lesz?
– Akkor még ma visszajövök – mondta Pia.
Az arca hamuszürke volt, de azzal a határozottsággal cselekedett, amely
makacs természetéből adódott. Martin jól ismerte. És Piának nagy szüksége
lesz erre a csökönyösségre, hiszen élete legfontosabb harcát vívja.
– Elhozzuk Tuvát az anyámtól, és elmegyünk inni egy kávét – mondta
Pia, és felállt. – Ha lefektettük, nyugodtan megbeszélünk mindent.
Bepakolom a bőröndöt. Mennyi ideig kell bent maradnom?
 Az orvos tétovázott.
– Hosszabb időre készüljön.
Búcsút vett tőlük, és elindult a következő betegéhez.
Martin és Pia magára maradt a folyosón. Némán megfogták egymás
kezét.
– Gyümölcslevet adsz nekik? Nem félted a fogukat? – Kristina
aggodalmas pillantást vetett Antonra és Noelre, akik a kanapén ülve a
cumisüvegüket szopogatták.
Erika nagy levegőt vett. Az anyósának jó szíve volt, és tényleg nagyon
igyekezett, de néha teljesen az idegeire tudott menni.
– Próbáltam rávenni őket a vízivásra, de nem akarták, és folyadékra van
szükségük ebben a melegben. De jól felhígítom a levet.
– Úgy csinálod, ahogy akarod, csak szóltam. Patrik és Lotta csak vizet
kapott, és nem volt semmi gond. Egyetlenegy lyukas foguk sem volt, amíg
el nem költöztek otthonról, és a fogorvos mindig megdicsért, hogy milyen
szép foguk van.
Erica az öklébe harapott. A konyhában állt, Kristina látómezején kívül.
Kis adagokban az anyósa gond nélkül elviselhető volt, és csodálatosan
kijött a gyerekekkel, de fél nap már komolyan próbára tette a türelmét.
– Szerintem bekapcsolom a mosógépet, Erica – kiáltotta Kristina, és
hangosan beszélt tovább magában. – Sokkal könnyebb rendszeresen
elpakolni, és rendet tartani, akkor nem áll halmokban mindig minden.
Mindennek megvan a helye, és mindent azonnal vissza kell tenni oda. Maja
már elég nagy, hogy maga pakolja el a holmiját. Különben olyan
elkényeztetett kamasz lesz, aki sosem költözik el otthonról, és állandóan
kiszolgáltatja magát. A barátnőm, Berit fia, akit te is ismersz, már negyven,
és még mindig nem…
Erica befogta a fülét, és a konyhaszekrénynek dőlt. Finoman a hűvös
faburkolatnak koccantotta a fejét, és türelemért rimánkodott a jóistenhez.
Amikor határozottan megveregették a vállát, ugrott egyet.
– Mit csinálsz? – kérdezte Kristina, aki a teli szennyeskosárral állt előtte.
– Nem válaszoltál.
Erica, aki még mindig a fülére szorította a kezét, lázasan kutatott valami
jó magyarázat után.
 – Csak… bedugult a fülem. – Befogta az orrát, és fújt egyet. – Az utóbbi
időben van valami vele.
– Ó, jaj! – mondta Kristina. – Az ilyesmit nem szabad félvállról venni.
Megnézetted, nincs-e középfülgyulladásod? Az óvodás gyerekek két lábon
járó fertőzéshordozók. Mindig is mondtam, hogy nem jó bedugni őket az
óvodába. Ezért maradtam otthon, amíg Patrik és Lotta gimnáziumba nem
ment. Egyetlen napra sem engedtem őket óvodába vagy napközibe, nem is
voltak soha betegek. Az orvosunk akkoriban megdicsért, amiért…
Erica kissé túl durván félbeszakította:
– A gyerekek már hetek óta nem voltak óvodában, nem hinném, hogy ők
lennének a ludasok benne.
– Aha – felelte Kristina sértetten. – Csak szóltam. Végtére is tudom, kit
hívtok, ha a gyerekek megbetegszenek, nektek meg dolgoznotok kell.
Akkor rajtam a sor.
Felszegte a fejét, és büszkén elvonult a szennyessel.
Erica lassan elszámolt tízig. Természetesen Kristina nagy segítség volt
nekik, ezt nem vitatta. De megfizették az árát.
Josef szülei már elmúltak negyvenévesek, amikor az anyja mindenki
meglepetésére megtudta, hogy terhes. Már évekkel azelőtt beletörődött,
hogy nem lesz gyereke, és ennek megfelelően rendezte be az életét. Minden
idejét a kis fjällbackai varrodának szentelte. Josef érkezése mindent
megváltoztatott, és pont akkora felelősséggel járt, mint amekkora örömmel.
Josef szeretettel nézegette a szülei fényképét, amely súlyos aranykeretben
állt az íróasztalon. Mögötte Rebecka és a gyerekek fotója. Az anyja és az
apja számára mindig is ő volt a világ közepe, és ő is így érzett a szüleivel
kapcsolatban. A családjának ezt el kellett fogadnia.
– Mindjárt kész az ebéd – lépett be Rebecka halkan a dolgozószobába.
– Nem vagyok éhes. Egyetek nélkülem.
Josef fel sem pillantott. Fontosabb dolga is volt, mint az ebéd.
– Nem tudnál asztalhoz ülni velünk, ha már egyszer a gyerekek
hazajöttek?
Josef meglepetten nézett a nőre. Nem vallott Rebeckára ez a makacsság.
Josef először bosszúságot érzett, de aztán nagy levegőt vett. Végtére is a
feleségének igaza volt. A gyerekek már csak ritkán jártak haza.
 – Megyek – csukta le sóhajtva a laptopot.
A gépe tele volt a projekttel kapcsolatos ötleteivel, és mindig magával
hordta, hátha eszébe jut még valami jó.
– Köszönöm – mondta Rebecka, majd kiment a szobából.
Josef követte. Az étkezőben már meg volt terítve, méghozzá az ünnepi
étkészlettel. Rebecka egy kissé túl sokat ad a külsőségekre, és bár Josefnek
igazából nem tetszett, hogy ekkora felhajtást csinál a gyerekek kedvéért,
szó nélkül hagyta.
– Szia, apa! – Judith megpuszilta.
Daniel felállt, és átölelte. Egy pillanatra büszkeség töltötte el Josef szívét.
Azt kívánta, bárcsak az apja megérte volna, hogy az unokái felnőjenek.
– Fogjunk neki, mielőtt kihűl az étel – ült le az asztalfőre.
Rebecka Judith kedvencét készítette, sült csirkét krumplipürével. Josef
hirtelen rájött, hogy nagyon is éhes. Teljesen megfeledkezett róla. Az asztali
áldás után Rebecka szedett mindenkinek, és a család némán rágni kezdett.
Amikor elverték az első éhüket, Josef letette az evőeszközeit.
– Hogy megy az egyetem?
Daniel bólintott.
– A tavaszi félévben minden vizsgát jeles eredménnyel tettem le. Most
már csak egy jó gyakorlati hely kell őszre.
– Én meg imádom a nyári munkámat – mondta Judith, és a szeme
ragyogott. – Látnod kellene, milyen ügyesek ezek a gyerekek, anya. Nagy
műtéteken és hosszú sugárkezeléseken esnek át, de nem adják fel.
Hihetetlen!
Josef mély levegőt vett. A gyerekei sikerei nem oszlatták el a
nyugtalanságot, amely szüntelenül gyötörte. Tudta, egy kicsit mindig
túlteljesítenek, hogy továbbléphessenek. De annyi megmérettetés és ártó
szándék vár még rájuk! Josef ezért folyton-folyvást arra buzdította őket,
hogy mindig a legjobb tudásukat adják.
– És mi a helyzet a kutatással? Marad rá egyáltalán időd?
Áthatóan nézett Judithra, és észrevette, hogyan huny ki a lánya szemében
a csillogás. Megerősítést és elismerést várt az apjától, de ha Josef azt az
érzetet kelti a gyerekeiben, hogy már elég jók, nem fogják tovább strapálni
magukat. Ennek nem szabad megtörténnie.
 Nem is várta meg Judith válaszát, hanem inkább Danielhez fordult.
– Beszéltem a múlt héten a docenssel, és azt mondta, hogy a legutolsó
kurzusról lógtál két napot. Miért?
A szeme sarkából látta, milyen csalódott arcot vág Rebecka, de ezzel
nem tudott mit kezdeni. Minél inkább elkényeztette a felesége a gyerekeket,
rá annál nagyobb felelősség hárult, hogy a helyes útra terelje őket.
– Gyomorrontásom volt – mondta Daniel. – Nem lett volna túl
szerencsés, ha az előadás közepén belehányok egy zacskóba.
– Most gúnyolódsz velem?
– Nem, komolyan mondtam.
– Tudod, hogy rájövök, ha hazudsz – meredt a fiára Josef.
Az evőeszközei még mindig a tányér mellett hevertek. Elment az
étvágya. Rémes érzés volt, hogy már nincs akkora hatalma a gyerekei felett,
mint régen, amikor még itthon laktak.
– Gyomorrontásom volt – ismételte Daniel, és leszegte a tekintetét.
Úgy tűnt, neki is elment az étvágya.
Josef felpattant.
– Dolgoznom kell.
Miközben a dolgozószoba felé igyekezett, arra gondolt, hogy biztosan
örülnek neki, hogy megszabadultak tőle. Az ajtón át hallotta a
beszélgetésüket és az evőeszközök csörömpölését. Judith hangosan és
felszabadultan nevetett. A hangok az ajtón át beszűrődtek hozzá, csaknem
olyan tisztán hallotta őket, mintha ott ült volna közöttük. Hirtelen érte a
felismerés, hogy a gyerekek öröme és nevetése mindig visszafogottabb lett,
amikor ő is belépett a szobába. Judith megint kacagott, és neki olyan érzése
volt, mintha egy kést forgatnának meg a szívében. Az ő társaságában sosem
nevetett így. Azon tűnődött, lehetett-e volna másképp. Ugyanakkor fogalma
sem volt arról, hogyan kellett volna lennie. Mindkettejüket minden
porcikájával szerette, annyira, hogy az már fájt, de nem tudott olyan apjuk
lenni, amilyet kívántak volna maguknak. Úgy viselkedett, ahogy az élet
tanította, és a maga módján igenis szerette őket, azáltal hogy továbbadta
nekik az örökségét.
Gösta a vibráló tévéképernyőt nézte. Emberek jöttek-mentek, és mivel a
Szent Iván-éji gyilkosság című filmsorozatot adták, nyilván meggyilkoltak
benne valakit. Gösta azonban már rég elveszítette a fonalat, mert
gondolatban egészen máshol járt.
A dohányzóasztalon állt egy tányér, rajta két szendvics. Barnakenyér
vajjal és szalámival. Általában nem is evett mást itthon. Túl fárasztó és
szomorú volt magára főznie.
A kanapé, amelyen ült, öreg volt már, de nem volt szíve megválni tőle.
Még emlékezett, milyen büszke volt Maj-Britt, amikor kiszállították.
Többször rajtakapta, ahogy a sima, virágos huzatot cirógatja, akárha egy
cica volna. Az első évben alig engedte meg Göstának, hogy ráüljön, bezzeg
a Kicsi annyit ugrálhatott rajta, amennyit csak akart. Maj-Britt nevetve
fogta a kezét, ahogy egyre magasabbra és magasabbra igyekezett
szökkenni.
A szövet már szétfoszlott, óriási lyukak tátongtak rajta. Az egyik szélén
kibújt a rugó, de Gösta úgyis mindig a bal oldalon ült. A jobb oldal Maj-
Britté volt. Azon a nyáron esténként Kicsi befészkelte magát közéjük.
Mivel még korábban sosem látott tévét, minden alkalommal sikongatott
örömében, amikor valami történt a képernyőn. A legjobban Cseburaskát és
a barátait szerette. Amikor azt a bábfilmet adták, nem tudott megülni a
fenekén, boldogságában ülve rugózott.
De most már régóta nem ugrált senki a kanapén. Amikor a kislány
elment, olyan volt, mintha az életkedvük egy részét is magával vitte volna,
és sok hallgatag este következett. Senki sem sejthette, mennyire tud fájni a
megbánás. Azt hitték, helyesen cselekszenek. Amikor rájöttek, hogy nem
így van, már túl késő volt.
Gösta üres tekintettel figyelte, ahogy a tévében újabb holttestre
bukkannak. Fogott egy szendvicset, és beleharapott. Ez az este is olyan volt,
mint sok másik ezelőtt és ezután.
 Fjällbacka, 1919

Mivel a szolgálók hálótermében nem találkozhattak, Dagmar arra várt,

hogy a férfi jelezzen neki, mikor menjen a szobájába. Amikor bebújt az
ágyába, még nem sejtette, milyen hevesen fog később arra vágyakozni,
hogy ezek között a finom, lenből készült ágyneműk között feküdhessen.
A mulatság még javában zajlott, amikor megkapta a hőn áhított jelet. A
férfi botladozott kissé, szőke haja borzas volt, a szeme üveges a sok
puncstól, de ahhoz még eléggé józan volt, hogy észrevétlenül odacsúsztassa
Dagmarnak a kulcsát. A lány szíve vadul kalapált a futó érintéstől. Anélkül
hogy a férfira nézett volna, a kötényzsebébe dugta a kulcsot. Már senki nem
volt abban az állapotban, hogy észrevegye, ha eltűnik. A házigazda és a
vendégei olyan részegek voltak, hogy már nem figyeltek másra, csak hogy
állandóan tele legyen a poharuk, erre pedig rajta kívül is volt elég
felszolgáló.
Ennek dacára szétnézett, mielőtt kinyitotta volna a legnagyobb
vendégszoba ajtaját, és beosont volna. Hátát az ajtónak vetette, és vett pár
nagy levegőt. Már az ágy látványától, amelyen fehér lepedők és
összehajtogatott pokrócok hevertek, bizsergést érzett. Hermann biztosan
mindjárt jön. Sietősen lesimította a haját a kis fürdőszobában, kibújt a
felszolgálói ruhájából, és megmosta a hónalját. Az ajkába harapott,
megcsipdeste az arcát, hogy rózsás legyen, ahogy az a városban dívik.
Amikor meghallotta, hogy valaki lenyomja az ajtókilincset, leült az
ágyra. Csak fehérnemű volt rajta. Szőke haját a vállára húzta, mert tudta,
hogy ezeken a nyárestéken ez különösen csábítóan hat.
Nem kellett csalódnia. A férfi belépett, ránézett, majd sietősen becsukta
maga mögött az ajtót. Méregette egy darabig, mielőtt az ágyhoz lépett
volna, majd a kezét a lány álla alá tette, és gyengéden maga felé fordította
az arcát. Aztán lehajolt hozzá, és megcsókolta. Finoman, csaknem
enyelegve a lány szétnyíló ajka közé dugta a nyelvét.
Dagmar szenvedélyesen viszonozta a csókot. Ilyesmi még sosem történt
vele. Az volt az érzése, ezt a férfit valami isteni hatalom küldte neki, hogy
egyesüljön vele, és ezáltal valahogyan újra egész lehessen. Rövid időre
minden elsötétült a szeme előtt, és a múlt képei villantak át az agyán. A
gyerekek, akiknek súlyt kötöttek a nyakukba, majd a fürdőkádba nyomták
őket, amíg abba nem hagyták a kapálózást. A rendőrök, akik beviharzottak
a házba, aztán letartóztatták anyát meg apát. A kis holttestek, amelyeket a
pincében ástak ki. A vén boszorkány és a nevelőapja. A férfiak, akik
nyögve feküdtek rajta, és pálinkától meg cigarettától bűzlöttek.
Mindenkinek, aki kihasználta, és gúnyt űzött belőle, most fejet kell hajtania
előtte, és a bocsánatát kell kérnie. Ha majd megpillantják Dagmart a szőke
hős oldalán, meg fognak bánni minden szót, amelyet a háta mögött
kiejtettek.
A férfi lassan felhúzta Dagmar alsóneműjét a melléig, a lány pedig
felemelte a kezét, hogy kibújjon belőle. Érezni akarta a férfi bőrét.
Kigombolta az ingét, hogy Hermann levehesse. Miután minden ruhanemű a
padlón kötött ki, a férfi ráfeküdt. Semmi sem állhatott közéjük.
Amikor eggyé váltak, Dagmar lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban
már nem az angyalcsináló lánya volt. Egy nő volt, akivel végre valami jót
tett a sors.
Heteken át készült rá. A stockholmi John Holmmal nehéz volt időpontot
egyeztetni, de mivel az úriember Fjällbackában szándékozott eltölteni a
szabadságát, Kjellnek végül sikerült megegyeznie vele egy egyórás
interjúban. Akart írni róla egy portrét a Bohusläningen című lapban.
Tudta, hogy John ismerte az apját, Frans Ringholmot, a Svédország
Barátai nevű csoportosulás alapítóját. Időközben John lett a párt vezetője.
Az apja nácikkal való szimpátiája jelentette az egyik okot, amiért Kjell
eltávolodott tőle. Csak röviddel az öreg halála előtt kerültek kicsit közelebb
egymáshoz, mintegy kibékültek, de az apja politikai nézeteit Kjell sosem
volt képes elfogadni. Ahogyan a Svédország Barátait és a sikereiket sem
tudta helyeselni.
John csónakházába beszélték meg a találkozót. Az út Uddevalából
Fjällbackáig a nyári forgalomban majdnem egy óráig tartott. Kjell tíz percet
késett, és amikor leparkolta a kocsiját a ház előtt, a murvával felszórt
területen, abban reménykedett, hogy nem vonják le a késést a beszélgetés
időtartamából.
– Csinálj közben képeket, hátha utána már nem lesz rá időnk – mondta a
kollégájának, miközben kiszálltak.
Tudta, hogy Stefannak ez nem gond. Ő volt a lap legtapasztaltabb fotósa,
és a körülményektől függetlenül mindig remek munkát végzett.
 – Isten hozta magukat! – jött eléjük John.
– Köszönjük – felelte Kjell.
Erőt kellett vennie magán, hogy megszorítsa John kezét. A visszás
nézeteitől függetlenül is egész Svédország legveszedelmesebb emberének
tartotta.
John átvágott a kis házon, és kilépett a stégre.
– Sosem találkoztam személyesen az apjával, de amennyire tudom,
tekintélyes ember volt.
– Néhány év a sitten megteszi a hatását.
– Nem lehetett könnyű magának ilyen körülmények között felnőni –
foglalt helyet John a szélvédett ülőgarnitúrán.
Kjell futó irigységet érzett. Igazságtalanságnak tartotta, hogy egy ilyen
alaknak, mint John Holm, ilyen szép lakóhely dukál, kilátással a kikötőre és
a szigetekre. Hogy palástolja a viszolygását, amely nyilván kiült az arcára,
letelepedett Johnnal szemben, és a hangfelvevővel kezdett foglalatoskodni.
Tisztában volt azzal, hogy az élet igazságtalan, és a kutatásaiból az derült
ki, hogy John a napos oldalra született.
Elindította a felvételt.
– Maga szerint mi az oka annak, hogy a parlamentben ülhet?
Tanácsos volt mindig óvatosan kezdeni. Tudta, nem mindennapi eset,
hogy négyszemközt beszélgethet John Holmmal. Stockholmban minimum
egy sajtószóvivő és hasonló figurák is jelen lettek volna. Most viszont
kettesben lehetnek, és a pártvezető fesztelenebb lesz, mivel a szabadságát
tölti, és a saját terepén mozoghat.
– Szerintem a svéd nép érettebb lett. Tudatosabban kezeljük a
környezetünket és annak hatását az életünkre. Régen sokkal jóhiszeműbbek
voltunk, de most végre felébredtünk. A Svédország Barátai az értelem
hangját képviseli – mosolygott John.
Kjell értette, miért vonzódnak hozzá mások. A kisugárzása és a
magabiztossága miatt, hinni akarnak neki. Rajta azonban nem fogott a
varázs, ráadásul nem tetszett neki, hogy többes szám első személyben
beszélt, amikor a svéd népről ejtett szót. John Holm aztán tényleg nem a
svédeket képviselte. És jobb volt ez így mindenkinek.
 Feltett még néhány ártalmatlan kérdést: milyen érzés volt egyszeriben
bekerülni a parlamentbe, hogyan reagáltak rá, mit gondol John a stockholmi
politikai életről. Stefan közben körbejárta őket a fényképezőjével, és Kjell
már valósággal látta maga előtt a képeket. John Holm a saját stégjén, a
háttérben a csillogó víz. Egészen más volt, mint azok a merev, öltönyös-
nyakkendős felvételek, ahogy általában az újságokban lehetett látni.
Kjell vetett egy pillantást az órájára. A megbeszélt időből már húsz perc
eltelt, a hangulat baráti volt, csaknem szívélyes. Itt az ideje az igazi
kérdéseknek. Amióta pár héttel ezelőtt kitűzték az időpontot, számtalan
cikket elolvasott John Holmról, és tömérdek tévévita felvételét megnézte.
Az újságírók zöme nem végezte jól a dolgát, csak a felszínt kapargatták
meg. Ha esetleg meglepő módon mégis feltettek egy-egy fogós kérdést,
ahelyett hogy buldog módjára nem eresztették volna, beérték John
öntudatos válaszaival, amelyek gyakran tökéletesen fals statisztikákon vagy
színtiszta hazugságokon alapultak. Kjell néha szégyellte, hogy újságíró, de
a társaival ellentétben ő legalább megtanulta a leckét.
– A költségvetési tervezete azon a feltételezésen alapszik, hogy a
társadalmunk rengeteget tud spórolni azzal, ha leállítjuk a bevándorlást,
méghozzá hetvennyolcmillió koronát. Hogy jött ki ez az összeg?
John megdermedt. A mély ránc a két szemöldöke között arról árulkodott,
hogy némi bosszúságot érez, mégis megnyerő mosolyt villantott.
– A számításaink megalapozottak.
– Biztos benne? Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a számításaik
helytelenek. Hadd mondjak egy példát: azt állítja, hogy a bevándorlóknak
csak tíz százaléka talál munkát Svédországban.
– Ez így igaz. A bevándorlók körében nagyon magas a munkanélküliség,
ami töméntelen sok pénzt emészt fel.
– Az én statisztikám szerint a bevándorlók hatvanöt százaléka dolgozik
Svédországban.
John hallgatott, és Kjell látta rajta, hogy lázasan gondolkodik.
– Én úgy tudom, tíz százalék.
– Tudja, hogy jött ki ez a szám?
– Nem.
Kjell lassan élvezni kezdte a helyzetet.
 – A maguk számításai abból indulnak ki, hogy a társadalom az állami
segélyeken tudna spórolni, ha leállítanánk a bevándorlást. Egy tanulmány,
amely az 1980-tól 1990-ig terjedő tízéves időszakot vizsgálta, azt mutatja,
hogy a bevándorlók által befizetett adó magasan meghaladta a szociális
juttatásokat.
– Nem tűnik túl valószínűnek. – John sandán elvigyorodott. – Az ilyen
kamutanulmányoknak már nem dőlnek be a svédek. Köztudott, hogy a
bevándorlók kihasználják az állami támogatásokat.
– Lefénymásoltam magának a tanulmányt. Tartsa meg nyugodtan, hogy
alaposabban is elmélyedhessen benne. – Kjell egy paksamétát tett John elé
az asztalra.
John egy pillantásra sem méltatta a papírhalmot.
– Erre megvannak az embereim.
– Az lehet, de nem úgy tűnik, mintha megfelelően tájékoztatnák – felelte
Kjell. – Nézzük a kiadásokat! Mibe kerülne például újra bevezetni az
általános hadkötelezettséget? Megosztaná velem a számokat, hogy
tisztázzuk egy kicsit a Svédország Barátainak ezt a javaslatát is?
Egy tollat és egy jegyzetfüzetet tolt John elé, aki undorodva nézett az
asztalra.
– A számok megtalálhatóak a költségvetési tervezetben. Csak meg kell
néznie.
– Nem tudja őket fejből? Pedig ezek a politikája sarkkövei.
– Teljes mértékben tisztában vagyok a számokkal – söpörte félre John a
jegyzetfüzetet –, de nem szándékozom részt venni ebben a bohóckodásban.
– Akkor hagyjuk egy kicsit a költségvetési tervezetet! Később talán még
visszatérünk rá.
Kjell egy újabb dokumentumot vett elő a táskájából. Egy lista volt,
amelyet maga állított össze.
– A korlátozó bevándorlópolitikájuk mellett azért is síkra szállnak, hogy
a bűnözőket keményebb büntetésekkel sújtsák.
John kihúzta magát.
– Botrányos, amilyen enyhén bánnak ezekkel az alakokkal
Svédországban. Bárki megúszhatja egy arcul legyintéssel. A párton belül is
magasra tesszük a lécet, nem utolsósorban azért, mert nagyon is tudjuk,
hogy régebben bizonyos… szerencsétlen ügyekkel hoztak minket
kapcsolatba.
Szerencsétlen ügyek. Így is lehet mondani, gondolta Kjell, de lakatot tett
a szájára. Úgy tűnt, már csaknem célt ért.
– Minden bűnözői elemet kihúztunk a parlamenti listánkról, és ezen a
ponton rendkívül szigorúan járunk el. Mindenkinek igazolnia kell a
feddhetetlenségét, a régi bűncselekményeket sem hagyjuk figyelmen kívül.
Akinek bűnözői múltja van, nem képviselheti a Svédország Barátait.
John hátradőlt, és keresztbe tette a lábát.
Kjell hagyta, hogy néhány másodpercig biztonságban érezze magát.
Aztán az asztalra dobta a listát.
– Akkor az hogy lehet, hogy a párttitkárságon dolgozókkal szemben nem
támasztanak ilyen szigorú követelményeket? Nem kevesebb mint öt
munkatársának van bűnözői múltja. Van itt testi sértés miatti ítélet,
fenyegetés, rablás és hivatalos személlyel szemben tanúsított ellenállás. A
sajtófőnökét például 2001-ben elítélték, mert súlyosan bántalmazott egy
etiópot a ludvikai piacon.
Kjell még előrébb tolta a listát, mígnem közvetlenül John elé került. A
pártvezető nyaka elvörösödött.
– Erről nem tudok nyilatkozni, mivel nem én tartom a felvételi interjúkat,
és nem vagyok felelős a párttitkárság működéséért sem.
– De mivel végső soron felelős az alkalmazottaiért, foglalkoznia kell
ezekkel a problémákkal, akkor is, ha gyakorlati szempontból ez kívül esik a
feladatkörén.
– Mindenkinek jár egy második esély. Itt nagyrészt ifjúkori ballépésekről
van szó.
– Azt mondja, mindenkinek jár egy második esély? Akkor miért van az,
hogy a maga alkalmazottai megérdemlik ezt a második esélyt, a
bevándorlók pedig, akik bűncselekményt követtek el, nem? A maga
véleménye szerint rögtön az ítélethozatal után el kellene hagyniuk az
országot.
John olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy a vonásai még
határozottabban rajzolódtak ki.
 – Ahogy már mondtam, nem személyesen vettem fel ezeket a pályázókat,
de utána fogok nézni az ügynek.
Kjell gyorsan végiggondolta, hogy még jobban megszorongassa-e, de
nagyon elment már az idő, és Johnnál valószínűleg hamarosan betelik a
pohár.
– Volna még pár személyes kérdésem – vetett egy futó pillantást a
jegyzeteire.
Valójában mindent kívülről tudott, de a tapasztalat azt diktálta, hogy az
írásos anyagoknak hatásuk van. Tiszteletet parancsolnak.
– Arról számolt be, hogy akkor kezdett a bevándorlókérdéssel
foglalkozni, amikor huszonéves korában két afrikai évfolyamtársa
megtámadta és összeverte a göteborgi egyetemen. Tett rendőrségi
feljelentést, de a nyomozást leállították, és maga a tanulmányai alatt nap
mint nap találkozott az elkövetőkkel. Mindketten gúnyt űztek magából, és
ezáltal az egész svéd népből. Ez utóbbi idézet volt egy interjúból, amelyet
tavasszal adott a Svenska Dagbladetnek.
Kjell Johnra nézett, aki bőszen bólogatott.
– Ez az esemény nagy hatással volt rám és a világnézetemre. Világosan
megmutatta, hogyan működik a társadalmunk, és hogy a svédeket máris
másodrangú állampolgárokká fokoztuk le, míg azokat a személyeket, akiket
merő naivságból befogadtunk, szabályosan a tenyerünkön hordozzuk.
– Érdekes – hajtotta oldalra a fejét Kjell. – Megnéztem az esetet kicsit
közelebbről, és felfedeztem néhány dolgot, amely meglehetősen… érdekes.
– Mire gondol?
– Egyrészt a rendőrségi feljelentés nem létezik, másrészt az évfolyamába
nem jártak afrikai hallgatók. Amikor Göteborgban tanult, egyáltalán nem
járt afrikai az egyetemre.
Kjell látta, hogy John ádámcsutkája fel-le mozog.
– Tévedés! Tisztán emlékszem.
– Nem inkább arról van szó, hogy a nézeteit a szülői házból hozta
magával? Legjobb tudomásom szerint az apja erősen rokonszenvezett a
jobboldali gondolkodással.
– Az apám feltételezett nézeteiről nem nyilatkozom.
 Egy gyors pillantás az órára, és Kjell látta, hogy már csak öt perce
maradt. Elégedetlensége elégedettséggel vegyült. Noha az interjúból nem
sült ki semmi konkrétum, örömmel szorongatta meg egy kicsit John
Holmot. És a markában is fogja tartani. Ez a beszélgetés még csak a kezdet.
Addig folytatja a kutatást, amíg fel nem fedez valamit, ami megállítja a
férfit. És mivel ehhez valószínűleg újra találkoznia kell vele, jobban teszi,
ha egy olyan kérdéssel zárja le az interjút, amelynek semmi köze a
politikához. Rámosolygott a beszélgetőtársára.
– Tudom, hogy a valői bentlakásos iskolába járt, pont akkoriban, amikor
az iskola vezetőjének családja eltűnt. Mindenki azon tűnődik, mi
történhetett valójában.
John vetett rá egy pillantást, és azon nyomban felpattant.
– Az interjúnak vége. Dolgom van. Gondolom, egyedül is kitalálnak.
Kjellt még sosem hagyta cserben az újságíróösztöne, és John reakciója
azonnal felkeltette az érdeklődését. A férfi el akart titkolni előle valamit.
Kjell alig várta, hogy visszaérjenek a szerkesztőségbe, és nekiállhasson a
kutatásnak.
– Hol van Martin? – kérdezte Patrik a munkatársakat a teakonyhában.
– Beteget jelentett – felelte Annika kitérően. – A beszámolója a
pénzügyekről és a biztosításról itt van.
Patrik ránézett, de nem firtatta a dolgot. Ha Annika önként nem mondja
el, amit tud, akkor kínzásnak kellene alávetnie, hogy kiszedjen belőle
valamit.
– A régi nyomozás aktái meg itt vannak – emelt fel Gösta néhány iratot.
– Ez gyorsan ment – jegyezte meg Mellberg. – Általában egy
örökkévalóságig tart előkeríteni valamit az irattárunkból.
Rövid hallgatás után Gösta azt mondta:
– Otthon voltak nálam.
– Otthon tartod az irattári anyagot? Magadnál vagy? – fakadt ki
Mellberg, mire Ernst, aki a széke alatt feküdt, felült, hegyezni kezdte a
fülét, majd vakkantott párat, aztán miután megbizonyosodott arról, hogy
minden rendben van, ismét kényelembe helyezte magát.
– Olykor-olykor belenéztem, és úgy gondoltam, szükségtelen folyton az
irattárba rohangálnom. Kész szerencse, hogy nálam voltak, különben
várhatnánk rájuk ítéletnapig.
– Ekkora ostobaságot! – fortyogott tovább Mellberg, és Patrik látta, hogy
közbe kell lépnie.
– Ülj le, Bertil. A lényeg, hogy megvan az anyag. A fegyelmi
kérdésekkel majd később foglalkozunk.
Mellberg morgott valamit a bajsza alatt, majd vonakodva
engedelmeskedett.
– Elkezdték már a munkát a terepen a technikusok?
Patrik bólintott.
– Felszedik a padlót, és mintákat vesznek. Torbjörn megígérte, hogy
jelentkezik, ha jutottak valamire.
– Fel tudna világosítani engem valaki, miért pazarolunk ennyi időt és
munkát egy olyan ügyre, amely már rég elévült? – kérdezte Mellberg.
Gösta dühösen pillantott rá.
– Már elfelejtetted, hogy valaki megpróbálta felgyújtani az egész házat?
– Természetesen nem felejtettem el, de folyton az jár a fejemben, honnan
vesszük, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. – Úgy megnyomott minden
szótagot, mintha szándékosan Gösta idegeire akarna menni.
Patrik sóhajtott egyet. Olyanok voltak, mint a gyerekek.
– A döntés a tiéd, Bertil, de szerintem hiba volna, ha nem foglalkoznánk
azzal, amit a Stark házaspár tegnap talált.
– Tisztában vagyok vele, mit gondolsz, de a vezetés nem téged fog
elővenni, miért fecséreljük a szűkös erőforrásainkat egy ősrégi ügyre.
– Ha a gyújtogatás ügye összefügg a család eltűnésével, van magyarázat
– kötötte az ebet a karóhoz Gösta.
Mellberg hallgatott egy darabig.
– Akkor szánunk pár órát a dologra. Gyerünk!
Patrik fellélegzett.
– Na tehát! Először is nézzük meg, mire jutott Martin.
Annika feltette a szemüvegét, és fogta a jelentést.
– Nem talált semmi gyanúsat. A Stark házaspár nem biztosította túlzott
összegre az épületet, ellenkezőleg, tűz esetén nem ütötte volna sok a
markukat. A bankszámlájukon meglehetősen sok pénz van, amely a
göteborgi lakás eladásából származik. Feltételezem, a felújításra szánták, és
a hely megnyitásáig kellene kitartania. Ebba nevén van egy cég. Angyalka a
neve. Angyal formájú ezüst ékszereket készít és értékesít az interneten. A
bevétel szóra sem érdemes.
– Jó. Egy ideig még szemmel tartjuk ezt a nyomot, de pillanatnyilag
semmi nem utal biztosítási csalásra. És ott van még a tegnapi felfedezés. –
Patrik Göstához fordult. – Elmondanád, hogy nézett ki a ház, amikor a
család eltűnését követően ott jártatok?
– Persze. Fotókat is tudok mutatni.
Gösta felcsapta a mappát. Kivett egy stósz megsárgult fényképet, és
körbeadta. Patrik elképedt. Dacára annak, milyen régiek, remek felvételek
voltak a tetthelyről.
– Az étkezőben semmi sem utalt arra, hogy bármi történt volna – kezdte
Gösta. – Az ételt félig már elfogyasztották, a legkisebb jelét sem találtuk
dulakodásnak. Semmiben nem esett kár, a padló tiszta volt. De nézzétek
meg a saját szemetekkel, ha nem hisztek nekem!
Patrik alaposan szemügyre vette a képeket. Göstának igaza volt. Úgy
nézett ki, mintha a család egyszerűen csak felállt volna az asztaltól, és
elment volna nagy hirtelen. Patrikot kirázta a hideg. A megterített asztalban,
a félig üres tányérokban és a helyükre tolt székekben volt valami kísérteties.
Az asztal közepén a vázában egy csokor nárcisz állt. Csak az emberek
hiányoztak, és a padló alatt talált nyomok újabb dimenziót adtak a
történteknek. Patrik megértette, miért áldozott Erica olyan sok időt arra,
hogy utánajárjon az Elvander család rejtélyes eltűnésének.
– Feltéve, hogy valóban vérről van szó, meg lehet állapítani, hogy a
családtagoké-e? – kérdezte Annika.
Patrik tétován rázta meg a fejét.
– Nem értek hozzá annyira, de nem hiszem. Szerintem már túl régi az
ilyen vizsgálatokhoz. Csak remélhetjük, hogy azt meg tudják mondani,
emberi vér-e.
– De Ebbáról ne feledkezzünk el! – vetette fel Gösta. – Ha a vér Runéé
vagy Inezé, talán fel lehet állítani a DNS-profilt, amely összevethető
Ebbáéval.
 – Igen, de legjobb tudomásom szerint a vér gyorsan lebomlik, és ez
esetben évek teltek el. A vérelemzés eredményétől függetlenül kell
rájönnünk, mi történt ezen a nagyszombaton. Fel kell tárnunk a múltat. –
Patrik az asztalra tette a képeket. – Minden régi kihallgatás jegyzőkönyvét
átnézzük, és újra beszélünk a tanúkkal. Valahol csak tetten érhető az
igazság. Nem tűnhet el egy egész család csak úgy. Ha megkapjuk a
jelentést, hogy tényleg emberi vért találtak tegnap, kiindulhatunk abból,
hogy a tettet a helyszínen követték el.
Ránézett Göstára, aki erőtlenül bólintott.
– Igazad van. Időutazásra kell indulnunk.
Különösnek különös lehetett, hogy ennyi képet kirak valaki egy
hotelszobában, de még senki nem tette szóvá. Ez volt a lakosztály előnye.
Ha az embernek sok a pénze, mindenki feltételezi, hogy egy kissé hóbortos.
De pusztán a kinézete miatt is azt tehetett, amit csak akart, nem kellett azzal
törődnie, mit gondolnak mások.
A képek fontosak voltak neki. Hogy mindig magánál hordta őket, azon
kevés dolgok egyike volt, amelyek ellen Ia sem tehetett semmit.
Máskülönben a markában tartotta, és ezzel ő nagyon is tisztában volt. De
amit régen elért, azt nem vehette el tőle.
Leon a kerekesszékkel a fiókos szekrényhez gurult, amelyen a képek
álltak. Lehunyta a szemét, és gondolatban visszatért azokra a helyekre, ahol
a fotók készültek. Elképzelte az arcát simogató, perzselő sivatagi szelet és a
farkasordító hideget, amelyben csaknem lefagytak az ujjai. Szerette a
fájdalmat. Szenvedés nélkül nincs győzelem – mindig is ez volt a mottója.
És a sors úgy akarta, hogy most már élete minden percében társa legyen a
szenvedés. Csakhogy nem kapott cserébe semmit.
Az arc, amely a bekeretezett képekről rámosolygott, szép volt, vagyis
inkább megnyerő. Ha szépnek nevezi, az azt jelenti, hogy nőies, és ez
teljesen téves megállapítás volna. Az arcról sütött a férfiasság és az erő. A
halált megvető bátorság és az adrenalinéhség.
A jobb kezével – amely a ballal ellentétben ép volt – felvette a kedvenc
képét. A Mount Everest csúcsán készült. A mászás kemény volt, és az
expedíció sok résztvevője különböző magasságokban feladta. Néhányan
már a legelején bedobták a törülközőt. Ezt a fajta gyengeséget sosem
értette. Nála a feladás sosem volt választási lehetőség. Sokan csóválták a
fejüket, amikor belevágott, hogy oxigénpalack nélkül hódítsa meg a
csúcsot. Lehetetlen, mondták az okostojások. Még az expedíció vezetője is
rimánkodott neki, hogy ne induljon el oxigénpalack nélkül, de Leon tudta,
hogy lehetséges. Reinhold Messner és Peter Habeler 1978-ban
bebizonyította. Akkoriban is kizártnak tartották, még a nepáli serpáknak
sem sikerült. Ez a két férfi mégis megtette, és ez nem mást jelentett, mint
hogy ő is meg tudja csinálni. És tényleg elérte a csúcsot első próbálkozásra,
oxigénpalack nélkül. A képen a svéd lobogót tartotta a kezében, és
ragyogott az arca. A háta mögött színes imazászlók lengedeztek. Ebben a
pillanatban a föld legmagasabb pontján állt. Boldogan.
Leon óvatosan visszatette a képet, és fogta a következőt. Párizs–Dakar.
Motorral, természetesen. Még mindig dühítette, hogy nem nyert. Kénytelen
volt megelégedni azzal, hogy bekerült a tíz legjobb közé. Voltaképpen
tudta, hogy ez is szép teljesítmény, de neki mindig csak az első hely
számított. A dobogó legfelső fokán akart állni, mindegy, miről volt szó.
Végigsimított a hüvelykujjával az üveglapon, és elfojtott egy mosolyt.
Amikor mosolygott, az arca egyik fele megfeszült, és utálta ezt az érzést.
Ia annyira féltette. Az egyik résztvevő már a verseny elején
szerencsétlenül járt, mire a felesége esedezni kezdett Leonnak, hogy hagyja
abba. De ez csak olaj volt a tűzre. A veszély csak feltüzelte, a tudat, hogy
bármelyik pillanatban elveszítheti az életét, hajtotta tovább. És épp emiatt
élvezte még inkább az élet adományait. A pezsgő még finomabb lett, a nők
szebbek, és a selyem ágynemű gyengédebben simogatta a bőrét. A vagyon
még többet ért, ha folyton kockára tette. Ia ezzel szemben félt, hogy
elveszíthet mindent. Gyűlölte, amikor Leon a halál arcába röhögött, és egy
halom pénzt egy lapra tett fel a monacói, saint-tropez-i vagy éppen a
cannes-i kaszinókban. Nem értette, mi olyan izgalmas abban, hogy valaki
egyetlen este alatt mindenét eljátssza, csak azért, hogy másnap visszanyerje.
Azokon az éjszakákon nem jött álom a szemére, miközben Leon teljes lelki
nyugalomban elszívott egy cigarettát az erkélyen.
Titokban élvezte Ia aggodalmát. Tudta, hogy a felesége szereti az életet,
amellyel megajándékozza. És nemcsak szerette, de szüksége is volt rá, el is
várta. Valami különös, pikáns ízt kölcsönzött a veszteségeinek, ahogy Ia
arcát figyelhette, miközben a golyó a rossz irányba gurult. A neje ilyenkor
mindig a szája szélébe harapott, hogy ne sikoltson fel, például amikor ő
mindent a pirosra tett fel, a golyó viszont a feketében állt meg.
 Leon hallotta, hogy valaki kulcsot dug a zárba. Lassan visszatette a
fényképet a fiókos szekrényre. A motoros férfi széles mosolyt villantott rá.
 Fjällbacka, 1919

Csodás reggel volt, és Dagmar úgy nyújtózkodott, mint egy macska.

Mostantól minden más lesz. Végre megismert valakit, aki véget vet a
szóbeszédnek, és gondoskodni fog arról, hogy a hangadóknak a torkára
forrjon a szó. Az angyalcsináló lánya és a hős pilóta – ez remek
pletykatéma lett volna. De neki most már édes mindegy volt, mert ők
elmennek innen együtt. Hogy hová, még nem tudta, de nem is volt fontos.
Tegnap éjjel a férfi úgy ölelte, mint még soha senki más. Annyi mindent
suttogott a fülébe, amit nem értett, de a szíve mélyén tudta, hogy a közös
jövőjükről beszélt. Forró lehelete felkorbácsolta a testi vágyat, és Dagmar
mindent neki adott, amije csak volt.
Lassan az ágy szélére ült, aztán csupaszon az ablakhoz lépett, és kitárta.
A madarak csiviteltek, a nap éppen felkelt. Azon tűnődött, hol lehet
Hermann. Lehet, hogy reggelit hoz neki?
A fürdőben elvégezte a reggeli tisztálkodást. Valójában nem akarta
lemosni magáról a férfi szagát, mégis szeretett volna úgy illatozni, mint a
legszebb rózsaszál, amikor Hermann visszatér. Nemsokára úgyis újra
beszívhatja az illatát. Egy életen át érezheti.
Lefeküdt az ágyra, és várt. Ahogy telt az idő, Dagmaron úrrá lett a
türelmetlenség. A nap már magasra hágott az égen, a madárcsicsergés pedig
kis híján fülsiketítő lett. Hol marad Hermann? Hát nem tudja, hogy vár rá?
Végül felkelt, felöltözött, és emelt fővel elhagyta a szobát. Mit érdekelte őt,
ha meglátta valaki? Nemsokára úgyis mindenki megtudja, mik Hermann
szándékai.
A házban néma csend honolt, mindenki a mámorát aludta ki. A vendégek
többnyire csak tizenegy körül ébredtek fel. De a konyhából bezzeg már
zajok szűrődtek ki. Az alkalmazottak korán talpon voltak, hogy reggelit
készítsenek. Az ilyen mulatságok után mindenki farkaséhes szokott lenni,
és a főtt tojásnak meg a forró kávénak készenlétben kellett állnia. Dagmar
óvatosan bekukucskált az ajtón. De Hermann nem volt ott. Az egyik
szakácsnő a homlokát ráncolva ránézett, de Dagmar büszkén felszegte a
fejét, és becsukta az ajtót.
Miután átkutatta az egész házat, lefutott a mólóhoz. Lehet, hogy reggeli
fürdőt vesz? Hiszen olyan sportos. Biztosan csak úszik egyet.
 Kiszaladt a partra. Valósággal a talaj fölött lebegett. Amikor odaért,
mosolyogva nézett végig a víztükrön, de hamarosan újra elkomolyodott.
Itt sem volt. Még egyszer szétnézett, de sem Hermannt nem látta a
vízben, sem a ruháit a mólón. Az egyik legény, aki a doktor úrnak és a
feleségének dolgozott, mellé szegődött.
– Segíthetek a kisasszonynak? – hunyorgott a napfényben. Amikor
közelebb lépett, és látta, kivel van dolga, felnevetett. – Te vagy az, Dagmar?
Mit keresel ilyen korán idekint? Hallottam hírét, hogy ma éjjel nem a
hálóteremben aludtál, valahol máshol mulattál.
– Fogd be, Edvin! – mondta a lány. – A német pilótát keresem. Nem
láttad?
Edvin kihúzta a kezét a nadrágzsebéből.
– A pilótát. Szóval akkor ott voltál! – nevetett fel megint gúnyosan. –
Tudta, hogy egy gyilkos lányával bújt ágyba? Lehet, hogy a külföldieknek
kedve telik az ilyesmiben?
– Azonnal hagyd abba, és inkább válaszolj a kérdésemre! Láttad ma
reggel?
Edvin tetőtől talpig végigmérte.
– Találkozhatnánk valamikor. – Tett Dagmar felé egy lépést. – Még nem
is volt alkalmunk alaposabban megismerni egymást.
Dagmar kiöltötte rá a nyelvét. Mennyire gyűlölte ezeket a faragatlan,
gusztustalan frátereket, akik rossz családból származtak! Nem volt joguk
rátenni a mocskos kezüket. Ő valami jobbat érdemelt! Anya és apa mindig
azt mondta, jó élet vár rá.
– Na? – erősködött Dagmar. – Nem hallod, mit kérdezek?
A fiú a földre köpött, aztán Dagmar szemébe nézett, és leplezetlen
kárörömmel azt felelte:
– Elutazott.
– Ezt meg hogy érted? Hová ment?
– Kora reggel kapott egy megbízást táviratban. Két órája indult útnak a
hajóval.
Dagmar levegő után kapkodott.
– Hazudsz!
 Legszívesebben ököllel vágott volna Edvin vigyorgó képébe.
– Ne higgy nekem, ha nem akarsz – fordult sarkon a férfi. – De az biztos,
hogy nincs itt.
Dagmar a túlpart felé pillantott, amerre Hermann eltűnt, és megfogadta
magának, hogy megkeresi. Mindegy, meddig kell várnia rá, az övé lesz.
Így kell lennie.
Ericának enyhe lelkiismeret-furdalása volt, holott nem hazudott
Patriknak, csak elhallgatta előle az igazságot. Egyébként is tegnap este
megpróbált beszélni neki a tervéről, de nem adódott megfelelő alkalom, és a
férje olyan különös hangulatban volt. Megkérdezte tőle, történte valami a
munkában, de kitérő választ kapott, majd az este hátralévő részét csendben
töltötték a tévé előtt. Azt majd később kitalálja, hogyan magyarázza meg
neki a mai hajókázását.
Erica gázt adott, és egy kissé ejtette a hajót, a széllel ellentétes irányba
kormányozva. Hálásan gondolt az apjára, Toréra, aki ragaszkodott ahhoz,
hogy a lánya megtanuljon hajót vezetni. Mindig is azt vallotta, aki vízparton
él, annak tudnia kell. Erica a szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy sokkal
jobban csinálja, mint Patrik, de a családi béke érdekében mindig átengedte
neki a kormányt. A férfiak lelki világa olyan törékeny!
Integetett a parti őrség hajójának, amely éppen Fjällbacka felé tartott.
Úgy tűnt, Valö szigetéről jönnek. Erica azon merengett, mit kerestek ott, de
egy idő után már inkább a kikötésre összpontosított. A hajó kecsesen siklott
a móló mellé. Erica legnagyobb meglepetésére ideges volt. Miután ilyen
sokat foglalkozott ezzel a történettel, izgalmas lesz szemtől szemben állnia
az egyik főszereplővel. Fogta a táskáját, és kiugrott a mólóra.
Régóta nem járt Valőn, és a sziget nevét sok más helyihez hasonlóan
leginkább ő is a táborral és az iskolai kirándulásokkal kötötte össze.
Szabályosan érezte a sült kolbász és a megpirult kenyér illatát, ahogy
átvágott az erdőcskén.
A ház közelében döbbenten torpant meg. Lázas munka folyt, és a lépcsőn
egy ismerős alak állt, aki vadul hadonászott. Erica újra nekiindult, csaknem
futólépésben.
– Szia, Torbjörn! – Végre sikerült felhívnia magára a férfi figyelmét. –
Mit csináltok ti itt?
Torbjörn meglepve nézett rá.
 – Erica? Ezt én is joggal kérdezhetném tőled. Tudja Patrik, hogy itt vagy?
– Nem, nem annyira, de mondd már el, mit csináltok!
Úgy tűnt, Torbjörn fontolóra veszi, mennyit árulhat el.
– A tulajdonosok felfedeztek valamit a ház felújítása közben – felelte
végül.
– De mit? Megtalálták az eltűnt családot? Hol vannak?
Torbjörn a fejét csóválta.
– Többet sajnos nem mondhatok.
– És bemehetek megnézni? – indult meg Erica a lépcső felé.
– Nem, nem jöhet be senki. Nem grasszálhatnak itt illetéktelenek,
miközben dolgozunk. – Elmosolyodott. – Gondolom, a házaspárhoz jöttél.
A ház mögött vannak.
Erica hátrébb lépett.
– Értem – mondta, de alig tudta leplezni a csalódottságát.
Megkerülte a házat. Amikor befordult a sarkon, egy férfit és egy nőt
pillantott meg, akik vele egykorúak lehettek. Rosszkedvűen ültek ott, a
házat bámulták, és egy szót sem szóltak egymáshoz.
Erica habozott egy pillanatig. Olyan türelmetlen és kíváncsi volt, hogy
nem is gondolt bele, mivel magyarázza, hogy csak úgy beállít ide, és
beszélni akar velük. De a bizonytalansága csak néhány másodpercig tartott.
Végtére is a munkája része, hogy kíváncsi kérdéseket tegyen fel, és az
emberek tragikus élettörténetében és titkaiban vájkáljon. Az aggályait már
régen félretette, és tudta, hogy az érintettek később szerették a könyveit.
Ráadásul az mindig könnyebbséget jelentett, ha az eset réges-régen történt,
mint ez alkalommal is. A sebek már begyógyultak, a tragédia a múlté.
– Jó napot! – kiáltott oda nekik vidáman.
A pár felé fordult.
– Ismerem magát – mosolygott a nő. – Maga Erica Falck. Minden
könyvét olvastam, nagyszerűek!
Hirtelen elnémult, mintha megijedt volna a saját közvetlenségétől.
– Maga pedig biztosan Ebba – nyújtott kezet Erica. Az asszony ujjai
törékenynek tűntek, de a bőrkeményedései kemény munkáról árulkodtak. –
Köszönöm a dicsérő szavakat.
 Ebba, még mindig kissé félénken, bemutatta a férjét.
– Micsoda időzítés! – ült le aztán a nő, és látszólag arra várt, hogy Erica
is így tegyen.
– Hogy érti?
– Feltételezem, a családom eltűnéséről akar írni, és pont jókor érkezett.
– Hát igen – felelte Erica. – Hallottam, hogy találtak valamit a házban.
– Éppen a padlódeszkákat szedtük fel az étkezőben – mesélte Mårten. –
Nem tudtuk, mi az, de az volt a benyomásunk, hogy vér. Kijött a rendőrség,
megnéztek mindent, és úgy döntöttek, kivizsgálják a dolgot. Ezért ez az
egész hercehurca.
Erica lassan ráébredt, miért viselkedett olyan furcsán előző nap Patrik,
amikor azt kérdezte tőle, történte valami. Azt latolgatta magában, vajon mit
gondol a férje erről az egészről. Talán azt feltételezi, hogy Ebba családját az
étkezőben ölték meg, és aztán eltüntették a hullákat? Már a nyelvén volt a
kérdés, hogy mást is találtak-e a véren kívül, de uralkodott magán.
– Biztosan kellemetlenül érintette magát. Nem titkolom, hogy mindig is
izgatott ez az eset, de magát, Ebba, közvetlenül is érinti.
Az asszony a fejét rázta.
– Olyan kicsi voltam, hogy egyáltalán nem emlékszem a családomra.
Nem tudok meggyászolni olyasvalakit, akire nem is emlékszem. Ez nem
olyan, mint… – Egy pillanatra elhallgatott, és félrenézett.
– Szerintem az egyik rendőr Patrik Hedström volt, a férjem. Szombaton
is itt járt. Borzalmas, ami történt.
– Borzalmasnak borzalmas volt. Nem fér a fejembe, miért tett velünk
valaki ilyet – tárta szét a karját Mårten értetlenül.
– Patrik szerint az 1974-es esethez van köze – csúszott ki Erica száján.
Átkozta magát. Patrik eszét veszti a dühtől, ha olyan dolgokat kotyog ki,
amelyek hatással lehetnek a nyomozásra.
– De mégis, milyen összefüggés volna közöttük? Olyan régen történt! –
Ebba a házra nézett.
Innen nem láthatta, mi történik az étkezőben, de hallani lehetett a fa
recsegését, ahogy felszedték a padlót.
 – Ha nem bánja, feltennék néhány kérdést a családja eltűnéséről –
mondta Erica.
Ebba bólintott.
– Persze. Már mondtam a férjének is, hogy aligha tudok segíteni, de
kérdezzen nyugodtan.
– Nem zavarja, ha felveszem a beszélgetésünket? – húzta elő Erica a
hangfelvevőt a táskájából.
Mårten vetett Ebbára egy kérdő pillantást, de a nő csak megvonta a
vállát.
– Rendben van.
Amikor elindította a felvételt, Erica bizsergést érzett a gyomrában. Noha
többször eszébe jutott, sosem tudta rászánni magát, hogy felkeresse Ebbát
Göteborgban. De most itt ül vele szemben, és talán megtudhat tőle valamit,
ami előreviszi a kutatásaiban.
– Van valami emléke a szüleitől? Egy tárgy, amelyet megőrzött?
– Nincs, semmi. A nevelőszüleim azt mesélték, hogy csak egy kis
bőröndnyi ruhát kaptak velem, amikor hozzájuk kerültem. De szerintem a
ruhák sem innen voltak. A nevelőanyám azt mesélte, hogy egy kedves
ember varrt nekem néhány holmit, még a nevem kezdőbetűit is
belehímezte. Még megvannak. A nevelőanyám eltette őket, ha egyszer majd
nekem is lányom születik.
– Nincsenek levelei vagy fényképei? – kérdezte Erica.
– Nincsenek. Képeket soha nem is láttam.
– Vannak a szüleinek más rokonai, akikhez a holmi kerülhetett?
– Már senki sem él. Ezt a férjének is elmondtam. Amennyire tudom, az
anyai és apai nagyszüleim meghaltak, és a szüleimnek nem voltak
testvéreik. És ha volnának is távoli rokonok, ez idáig nem jelentkeztek.
Végtére is engem sem akart senki magához venni.
Ez felfoghatatlanul szomorúan hangzott. Erica részvéttel nézett a nőre, de
Ebba elmosolyodott.
– Nem panaszkodom. A nevelőszüleim szeretnek, és van két nagyszerű
testvérem. Semmiben sem szenvedtem hiányt.
Erica visszamosolygott rá.
 – Ezt sem mindenki mondhatja el magáról.
Egyre rokonszenvesebb lett neki ez a sovány nő.
– Tud még valamit a biológiai szüleiről?
– Nem. Nem is akartam megtudni róluk semmit. Persze olykor-olykor
eltűnődtem rajta, mi történhetett annak idején, de valahogy az volt az
érzésem, hogy ezeknek a dolgoknak nincs helyük az életemben. Lehet,
hogy attól féltem, elszomorítom velük a nevelőszüleimet, mert azt hihetik,
nem elég jók nekem, ha egyszeriben elkezdek a biológiai szüleim felől
kérdezősködni.
– Gondolja, hogy jobban érdekelné a származása, ha volna gyermeke? –
kérdezte Erica óvatosan.
Nem sokat tudott Ebbáról és Mårtenról, az is lehet, hogy ez kényes téma.
– Volt egy fiunk – mondta Ebba.
Erica megriadt, mintha arcul csapták volna. Erre a válaszra nem
számított. Szívesen kérdezte volna még, de Ebba testtartása azt sugallta,
hogy nem óhajt erről tovább beszélni.
– Úgy is mondhatjuk, hogy az ideköltözéssel Ebba újra felveszi a
kapcsolatot a múltjával – mondta Mårten.
A férfi fészkelődött a székén. Erica észrevette, hogy a pár akaratlanul is
elhúzódott egy kicsit egymástól, mintha nem tudnák elviselni a túlzott
közelséget. A hangulat hirtelen feszült lett, és Erica úgy érezte magát, mint
aki betolakszik mások magánéletébe, és tanúja valami olyasminek, amihez
nincs köze.
– Kutattam egy kicsit a családja után, és találtam egyet s mást. Ha
kíváncsi lenne rá, csak szóljon. Minden megvan otthon.
– Kedves magától – mondta Ebba minden lelkesedés nélkül.
Mintha minden ereje elhagyta volna. Erica úgy érezte, nincs értelme
tovább folytatni a beszélgetést. Felállt.
– Köszönöm, hogy meséltek nekem egy kicsit. Majd jelentkezem, de
maguk is nyugodtan hívhatnak.
Felírta a telefonszámát és az e-mail címét egy jegyzettömbbe, aztán
kitépte a lapot, és átnyújtotta. Kikapcsolta a felvevőt, és a táskájába dugta.
– Tudja, hol talál minket. Mást sem csinálunk, csak napi huszonnégy
órában a házon dolgozunk – mondta Mårten.
 – Meg tudom érteni. Maguk végeznek minden munkát?
– Úgy fest. Majd meglátjuk, hogyan boldogulunk.
– Ha ismer valakit a környéken, aki ért a lakberendezéshez,
megköszönnénk – fűzte hozzá Ebba. – Ehhez egyikünknek sincs nagy
tehetsége.
Erica csaknem rávágta, hogy sajnos nem tud segíteni, de hirtelen támadt
egy ötlete.
– Tudok valakit, aki biztosan remek tanácsokat tud adni! Hamarosan
jelentkezem.
Elbúcsúzott, és megkerülte a házat. Torbjörn éppen a csapata két tagjának
adott utasításokat.
– Hogy haladtok? – kérdezte Erica kiabálva, hogy túlharsogja a motoros
fűrész hangját.
– Semmi közöd hozzá – felelte Torbjörn –, de felhívom a férjedet, ha
végeztünk, és jelentést teszek neki. Úgyhogy este már kivallathatod.
Erica nevetve integetett. Úton a kikötő felé azonban elkomolyodott. Hová
tűntek az Elvander család dolgai? Miért viselkedett olyan furcsán
egymással Ebba és Mårten? Mi történt a fiukkal? És nem utolsósorban:
igazat mondtak, amikor azt állították, hogy fogalmuk sincs, ki gyújtotta fel
a házukat? Noha az Ebbával folytatott beszélgetésből nem sült ki olyan sok
minden, mint ahogy azt remélte, Erica fejében egymást kergették a
kérdések, amikor beindította a hajót, és hazaindult.
Gösta maga elé motyogott. Általában Mellberg bírálatait nem vette
túlságosan a szívére, de ma szükségtelenül ugatta le, amiért hazavitte a
nyomozati aktákat. Nem az eredmény számít? A számítógépes korszak
előtti időkből származó iratokat nagyon nehéz előkeríteni, és így most
rengeteg időt megspóroltak azzal, hogy nem kellett átnézniük az összes
dossziét az irattárban.
Előkészített egy papírlapot és egy tollat, majd felcsapta az első mappát.
Mennyi időt elvesztegetett már az életéből arra, hogy azon törje a fejét, mi
történhetett a bentlakásos iskolában?! Hányszor és hányszor nézte már át a
fényképeket, a kihallgatási jegyzőkönyveket és a tetthely leírását? Ha most
okosan akarja csinálni, módszeresen kell végigmennie az egészen. Patrik
azzal a feladattal bízta meg, hogy találja ki, milyen sorrendben kellene
kihallgatni az embereket, akiket már a régi nyomozás alatt is kihallgattak
egyszer. Mivel nem beszélhettek mindenkivel egyszerre, jó helyen kell
kezdeniük.
Gösta egy sóhajjal nekigyürkőzött, hogy még egyszer átbogarássza a
meglehetősen semmitmondó kihallgatási jegyzőkönyveket. Mivel már
számtalanszor megnézte őket, tudta, hogy nincs bennük semmi konkrétum.
Ezért olyan fontos most az árnyalatokra is figyelnie, hátha képes a sorok
között olvasni. Nehezére esett összpontosítani. A gondolatai folyton Kicsi
körül forogtak, aki azóta olyan nagy lett. Különös érzés volt viszontlátni, és
a képet, amelyet gondolatban kiszínezett, a valósággal egybevetni.
Nyugtalanul fészkelődött a székén. A munkakedvét már évekkel ezelőtt
elveszítette, és bár ez a feladat valamennyire lelkesítette, úgy tűnt, az agya
nem igazán akar együttműködni. Félretette a jelentéseket, és inkább a
képeket nézegette. Azoknak a fiúknak a fotói is megvoltak, akik szünetre
bennmaradtak az iskolában. Gösta behunyta a szemét, és visszagondolt arra
a napsütéses, 1974-es nagyszombatra. Az azóta elhunyt kollégájával, Henry
Ljunggal ment ki a nagy fehér házhoz. Minden csendes volt, csaknem
ijesztően csendes, ám az is lehet, hogy csak benne él így. De arra biztosan
emlékezett, hogy megborzongott, amikor az ösvényen haladtak befelé.
Henryvel össze-összenéztek, nem tudták, mire számítsanak a különös
telefonhívás után. Az akkori főnök úgy vélte, elég két embert kiküldenie,
hogy megnézze a dolgot.
– Biztos a bolondját járatják velünk a fiúk – mondta.
Inkább csak arról akart megbizonyosodni, hogy nem másról van-e szó,
mint néhány unatkozó, gazdag kölyök csínytevéséről. A tanév kezdetekor
voltak problémák, de miután Gösta főnöke felhívta Rune Elvandert,
megszűntek. Gösta nem tudta, hogyan oldotta meg a dolgot az iskola
vezetője, de bármit talált is ki, bevált. Mostanáig.
A ház előtt megálltak Henryvel. Egy hangot sem lehetett hallani
odabentről. Aztán éles gyereksírás törte meg a csendet, ami kirángatta őket
a bénultságukból. Újra bekopogtak, majd nem kapva választ, rögtön
beléptek.
– Hahó! – kiáltotta Gösta, és most azon csodálkozott, hogy emlékezhet
ilyen apróságokra ennyi év távlatából.
Senki sem felelt, de a gyerek egyre hangosabban üvöltött. Abba az
irányba szaladtak, ahonnan a sírást hallották, és megálltak az étkezőben.
Egy egyéves kislány kúszott-mászott a padlón, miközben szívet tépően
zokogott. Gösta ösztönösen odaszaladt hozzá, és felkapta.
– Hol vannak a többiek? – nézett szét Henry. – Hahó!
Végigment a folyosón. Továbbra sem kapott választ.
– Megnézem a többi helyiséget – kiáltotta vissza Göstának, aki csak
bólintott.
Teljesen lekötötte, hogy megnyugtassa a kislányt.
Még sosem tartott gyereket a karjában, és nem tudta pontosan, mit
kellene tennie, hogy abbahagyja a sírást. Esetlenül ringatta, a hátát
simogatta, és egy meghatározhatatlan dallamot dúdolt neki. Legnagyobb
megrökönyödésére hatott. A hangos bömbölés halk szipogássá szelídült.
Amikor a kislány a vállára hajtotta a fejét, érezte, hogy a mellkasa ütemesen
emelkedik és süllyed. Dúdolva tovább ringatta, miközben olyan érzések
lepték meg, amelyekre nem talált szavakat.
Henry visszajött az étkezőbe.
– Sehol senki.
– De hová tűntek? Hogy hagyhattak egyedül egy ilyen kisgyereket?
Valami nagy baj lehet.
– Igen. És ki hívta fel a rendőrséget? – Henry levette a sapkáját, és
megvakarta a fejét. – Nem lehet, hogy elmentek sétálni egyet?
Gösta kételkedőn a félig elfogyasztott ételre pillantott.
– Az ebéd kellős közepén? Hát az elég érdekes volna.
– Igazad van. – Henry visszatette a sapkáját. – De mit keres itt ez a
kislány egyes-egyedül? – suttogta csücsörítve, és odalépett hozzájuk.
A gyerek rögvest újra bömbölni kezdett, és olyan erősen ölelte át Gösta
nyakát, hogy majd’ megfojtotta.
– Hagyd már! – húzódott el Henrytől.
Az elégedettség meleg érzése töltötte el, és azon merengett, ilyen volna-
e, ha még élne a fiuk. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Elhatározta, hogy
nem fog azon töprengeni, mi lett volna, ha.
– A hajójuk a kikötőben van? – kérdezte, amikor a sírás ismét
alábbhagyott.
Henry a homlokát ráncolta.
 – Láttam egy hajót a mólónál, de nekik nem kettő van? Azt hiszem,
ősszel megvették Sven-Ivar fahajóját, a kikötőben viszont most csak egy
műanyag hajó vesztegel. De hát csak nem mentek hajókirándulásra, és
hagyták itt felügyelet nélkül a kislányt. Ilyen oktalan egy városi sem lehet.
– Inez helyi – javította ki Gösta elgondolkodva. – A családja már
nemzedékek óta Fjällbackában él.
Henry sóhajtott egyet.
– Mindenesetre nagyon különös. Magunkkal visszük a gyereket a
szárazföldre, és meglátjuk, jelentkeznek-e.
Megfordult, és indulni akart.
– Hat személyre terítettek – állapította meg Gösta.
– Valószínűleg csak a család tartózkodik itt, hiszen húsvét van.
– Tényleg hagyjuk ennyiben a dolgot? – A helyzet finoman szólva is
különös volt, és Göstát idegesítette, hogy nem támaszkodhat korábbi
tapasztalataira. Gondolkodott egy darabig. – Jó, a kicsit magunkkal visszük.
És ha senki sem jelentkezik, visszajövünk. Ha akkor sem lesznek itt,
kénytelenek leszünk azt feltételezni, hogy történt velük valami. És akkor ez
itt egy tetthely.
Még mindig nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekszenek, de
kimentek, és becsukták maguk mögött a ház ajtaját. Legyalogoltak a
mólóhoz. Mielőtt elérték volna, egy hajót láttak közeledni.
– Nézd csak, az ott Sven-Ivar régi hajója! – kiáltott fel Henry.
– Többen ülnek benne. Lehet, hogy a család.
– Ebben az esetben nem teszik zsebre, amit tőlem kapnak. Egyedül
hagyni egy ilyen apróságot! Legszívesebben felképelném őket.
Henry szaporán a mólóhoz ment. Gösta futólépésben követte, de
vigyáznia kellett, hogy ne botoljon meg a kislánnyal a karján. A hajó
kikötött, és egy tizenöt év körüli fiú szállt ki belőle. Koromfekete haja volt,
és ellenségesen nézett rájuk.
– Hová viszik Ebbát?
– Te meg ki vagy? – kérdezte Henry, miután a fiú fenyegetően elé lépett.
Amikor Gösta leért a mólóhoz, látta, hogy még négy fiú mászik ki a
hajóból.
 – Hol van Inez és Rune? – kérdezte a fekete hajú.
A többiek némán álltak mögötte, és kivártak. Nem lehetett nem
észrevenni, ki a bandavezér.
– Mi is ezt kérdezzük – mondta Gösta. – Valaki felhívta a rendőrséget,
hogy történt itt valami. Amikor megjöttünk, egyedül találtuk a kislányt a
házban.
A fiú elhűlve bámult rá.
– Ebba egyedül volt?
Szóval Ebba, gondolta Gösta. Az édes kislány, akinek olyan gyorsan ver
a szíve.
– Rune diákjai vagytok? – kérdezte Henry szigorúan.
A fiú nem hagyta magát megfélemlíteni. Teljes lelki nyugalommal nézett
a rendőrre, és udvariasan azt felelte:
– Igen, ide járunk iskolába, csak nem utaztunk haza a szünetre.
– És merre voltatok? – ráncolta a homlokát Gösta.
– Korán reggel kihajóztunk. A család ünnepi ebédet akart tartani, és
minket nem láttak volna szívesen. Ezért elmentünk halászni, mert az
„erősíti a jellemet”.
– És jó volt a fogás? – Henry hangján hallani lehetett, hogy nem bízik a
fiúkban.
– Egy egész teknő halat fogtunk – mutatott a fiú a hajóra.
Gösta látta a horgászfelszerelést a farban.
– Be kell jönnötök velünk az őrsre, amíg tisztázzuk a dolgokat. – Henry a
hajóhoz ment.
– Nem mosakodhatnánk meg előbb? Koszosak és halszagúak vagyunk –
szólt közbe egy másik fiú félénken.
– Csináljuk, amit a rendőrök mondanak – susogta a bandavezérnek látszó
fiú. – Természetesen megyünk. Elnézést kérek, ha barátságtalannak tűntünk.
Csak aggódtunk, amikor megláttuk Ebbát két idegen férfival. Engem Leon
Kreutznak hívnak.
Kezet nyújtott Göstának.
Henry már a hajóban várt rájuk. Gösta követte a fiúkat Ebbával a karján.
Vetett egy utolsó pillantást a házra. Hol az ördögben lehet a család? Mi
történt?
Gösta visszatért a jelenbe. Az emlékei olyan élénkek voltak, hogy
szabályosan érezte a kislány meleg kezét a markában. Nyújtózkodott, és
kihúzott egy képet a kupacból. Ugyanazon a napon készült az őrsön az öt
fiúról: Leon Kreutzról, Sebastian Månssonról, John Holmról, Percy von
Bahrnról és Josef Meyerről. Mindannyian kócosak voltak, a ruhájuk
piszkos, és komoran néztek a lencsébe. Leon kivételével. Ragyogott, és
idősebbnek tűnt tizenhatnál. Jó kiállású gyerek volt, csaknem klasszikus
szépség, állapította meg Gösta, amikor szemügyre vette a régi fotót.
Akkoriban nem is gondolkodott ezen. Az aktákat lapozgatta. Leon Kreutz.
Vajon mi lett belőle? Gösta felírt magának valamit. Az öt fiú közül Leon
volt rá a legnagyobb hatással. Talán vele kellene kezdeni.
 Fjällbacka, 1920

A kislány éjjel-nappal megállás nélkül bömbölt, és Dagmar akkor sem

tudta túlharsogni, ha befogta a fülét, és teli torokból üvöltött. Akkor is csak
az ordító gyereket hallotta, és a szomszédokat, akik a falat püfölték.
Nem így képzelte. Még mindig a bőrén érezte a férfi érintését, látta a
pillantását, ahogy a csupasz testét nézegette az ágyban. Biztos volt abban,
hogy a férfi viszonozza az érzelmeit. Valaminek történnie kellett. Különben
nem hagyta volna magára pénz nélkül ebben a szégyenteljes helyzetben.
Kénytelen volt visszatérni Németországba? Biztosan szükség volt rá ott.
Hiszen egy hős, aki híven teljesíti a kötelességeit, ha szólítja a haza, még ha
össze is törik a szíve, amiért el kell szakadnia a kedvesétől.
Mielőtt tudomást szerzett volna a terhességéről, Dagmar minden
lehetséges módon igyekezett felkutatni. Több levelet is írt a stockholmi
német nagykövetségnek, és mindenkitől, aki csak az útjába akadt,
megkérdezte, nem ismeri-e Hermann Göringet, a háborús hőst, és nem
tudja-e, hol van. Ha értesül arról, hogy világra hozta a gyermekét, egészen
biztosan visszajön. Bármi fontos dolga van is Németországban, mindent
hátrahagyva Dagmar és Laura megmentésére fog sietni. Sosem hagyná,
hogy ilyen nyomorban és ilyen emberek között éljenek, akik lenézik őket,
és nem hiszik el, hogy ő Laura apja. Ha Hermann megjelenne az ajtóban a
fess pilótaegyenruhájában, és a karjába zárná őt, aztán odavezetné az
elegáns kocsijához, akkor bezzeg mindenki nagyot nézne.
A kislány a bölcsőben egyre hangosabban üvöltött, és Dagmar egyre
dühösebb lett. Egy perc nyugta sem volt. A gyerek készakarva csinálja, látta
rajta. Hiába ilyen apró, ugyanolyan megvetően bánik vele, mint mindenki
más. Dagmar mindenkit utált. A pokol tüzén fognak égni a rosszindulatú
pletykálkodók és a kurafiak is, akiket Dagmar rossz híre sem rettentett el
attól, hogy esténként meglátogassák, és néhány hitvány garassal kifizessék.
Arra azért jó volt, hogy morogva rámásszanak.
Dagmar felrántotta a takarót, és kiment a kis konyhába. Minden szabad
felületet piszkos edények borítottak, a rájuk száradt ételmaradékok rossz
szaga töltötte be a helyiséget. Kinyitotta a kamra ajtaját. Egy üveg hígított
borszeszen kívül, amelyet a patikus adott fizetségképpen, a kamra teljesen
üres volt. Visszament az üveggel az ágyba. A kislány tovább sírt, és a
szomszéd újra dörömbölt a falon, de Dagmar rá sem rántott. Kihúzta a
dugót, a hálóruhája ujjával lesöpört néhány kenyérmorzsát az üvegről, majd
a szájához emelte. Amikor eleget ivott, a zajok elhaltak.
Josef várakozásteljesen nyitotta ki Sebastian dolgozószobájának ajtaját.
Az íróasztalon tervrajzok hevertek, amelyek a távolabbi jövőben a
múzeumnak otthont adó telket ábrázolták.
– Gratulálok! – jött elé Sebastian. – A település úgy határozott, támogatja
a projektet.
Megveregette Josef vállát.
– Rendben van – felelte a társa. Voltaképpen számított rá. Hogyan
utasíthatott volna el a vezetőség egy ilyen páratlan ajánlatot? – Mikor
kezdjük?
– Csigavér! Szerintem nem vagy tisztában azzal, mennyi munka vár ránk.
Le kell gyártatnunk a békejelet, meg kell terveznünk az épületet,
kalkulálnunk kell, és mindenekelőtt rengeteg pénzt kell összeszednünk.
– Hogyhogy? Grünwald özvegye ránk hagyta a telket, és más
adományokat is kaptunk. És mivel te vagy az építtető, magad döntheted el,
mikor kezdünk.
Sebastian nevetett.
– Csak mert az én cégem végzi a munkálatokat, még semmi sincs ingyen.
Béreket kell fizetnem, és építőanyagot kell vennem. Ez egy rakás pénzbe
kerül. – Megkopogtatta a rajzokat. – Alvállalkozókat kell megbíznom, és ők
nem dolgoznak a két szép szemedért. Ahogy én sem.
Josef sóhajtva leereszkedett egy székre. Sebastian indítékait illetően
voltak kétségei.
– A gránittal kezdünk. – Sebastian lendületesen felrakta az asztalra a
lábát. – Van néhány remek kis terv a békejelhez. Aztán már csak vonzó
reklámanyag kell meg jó csomagolás, és máris áruba bocsáthatjuk az
egészet.
Amikor meglátta Josef arckifejezését, gúnyosan elvigyorodott.
– Nevess csak! Neked csak a pénzről szól az egész. Hát nem fogod fel a
dolog szimbolikus jelentőségét? A gránit a Harmadik Birodalmat illette
volna meg, ennek ellenére a nácik vereségének és a jó oldal győzelmének
tanúja lett. Nekünk pedig megvan a lehetőségünk, hogy kezdjünk vele
valamit, és a végén megteremtsük ezt – bökött a rajzokra Josef, és olyan
dühös volt, hogy remegett belé.
Sebastian vigyora szélesebb lett. Széttárta a karját.
– Nem kötelező velem dolgoznod. Akár most rögtön széttéphetem a
megállapodásunkat, és akkor mehetsz a projekteddel, ahová akarsz.
Csábító volt a lehetőség. Josef egy pillanatig megfontolás tárgyává tette,
hogy így cselekedjen. Aztán meggörnyedt a háta. Véghez kell vinnie ezt.
Idáig csak pazarolta az idejét. Semmit sem tud felmutatni. Semmit sem
hozott létre, ami az elődei emlékezetét szolgálta volna.
– Pontosan tudod, hogy te vagy az egyetlen, akihez fordulhattam –
mondta végül.
– Egyébként meg mi ketten összetartunk – tette hozzá Sebastian. Levette
a lábát az asztalról, és előredőlt. – Régóta ismerjük egymást. Akárha
testvérek volnánk, jól tudod. Sosem hagynám cserben a testvéremet.
– Igen, összetartunk – mondta Josef, miközben fürkészőn nézett
Sebastianra. – Hallottad, hogy Leon visszajött?
– Hallottam. Bámulatos, hogy visszamerészkedett. Iával. Álmomban sem
gondoltam volna.
– Megvették a házat odafent, a Brandparkennél.
– Miért ne tették volna, van elég pénzük. Lehet, hogy Leon be akart
fektetni. Kérdezted?
Josef hevesen rázta a fejét. Bármit megtett volna, hogy megsürgesse a
múzeum létrejöttét. Bármit, de Leonnal azért nem vette volna fel a
kapcsolatot.
– Egyébként tegnap találkoztam Percyvel – mondta Sebastian
szűkszavúan.
– Hogy van? – Josef hálás volt a témaváltásért. – Megvan még a
kastélya?
– Igen, a Fygelsta szerencsére elidegeníthetetlen családi birtok. Ha meg
kellett volna osztania az örökségét a testvéreivel, már régen csődbe ment
volna. Mindenesetre nagyon úgy fest, hogy pénzszűkében van, ezért
keresett meg. Átmeneti segítségre van szüksége, így fogalmazott. –
Sebastian idézőjeleket rajzolt a levegőbe. – Nyilván az adóhivatal a
sarkában van, és őket köztudottan nem csavarhatja az ember az ujja köré a
jól csengő nevével.
– És segítesz neki?
– Ne vágj már ilyen riadt arcot. Ahogy mondtam, a testvéremet sosem
hagynám cserben, és Percy ugyanúgy a testvérem, mint te, nem igaz?
– De.
Josef kinézett az ablakon át a vízre. Tényleg örökre testvérek maradnak,
a sötétség kötötte össze őket. Ismét a tervrajzok felé pillantott. A fény
elűzheti a sötétséget. Meg fogja tenni, önmagáért és az apjáért.
– Mi van Martinnal? – állt meg Patrik Annika ajtajában.
Nem tudta magában tartani a kérdést. Valami nem volt rendjén, és ez
aggasztotta.
Annika felnézett rá, és összekulcsolta a kezét az ölében.
– Nem mondhatom el. Majd Martin beavat, ha felkészült rá.
Patrik sóhajtva leült a látogatóknak fenntartott székre az ajtóban.
– Mit gondolsz erről az ügyről?
– Szerintem igazad van. – Annika szemmel láthatólag megkönnyebbült,
hogy Patrik témát váltott. – A tűz és a család eltűnése valahogy összefügg.
Arra gondolok, hogy valaki tartott tőle, hogy Ebba és a férje rá fog akadni a
vérre a padló alatt a felújítás során.
– A drága feleségem fantáziáját már régóta birizgálja ez az eset.
– És most attól félsz, hogy olyasmibe üti a helyes kis orrocskáját, amihez
semmi köze.
– Így is lehet mondani, de az sem kizárt, hogy most az eszére hallgat, és
nem keveredik bele.
Annika elvigyorodott, és Patrik belátta, hogy ő maga sem hisz ebben.
– Ismerve a képességeit, biztosan van néhány érdekes pluszinformációja.
Amíg meghatározott keretek között kutakodik, nagy segítség lehet –
mondta Annika.
– Ez igaz, csakhogy a meghatározott keretek tiszteletben tartása nem
tartozik az erősségei közé.
– Viszont tud vigyázni magára. Hogy akarsz amúgy nekikezdeni?
 – Még nem tudom pontosan. – Patrik keresztbe tette a lábát, és
elgondolkodva babrálta a cipőfűzőjét. – Mindenkit ki kell kérdeznünk, aki
régen ott volt. Gösta éppen azon fáradozik, hogy felkutassa a tanárokat és a
diákokat. A legfontosabb persze az, hogy az öt fiút megtaláljuk, akik
nagyszombaton a szigeten voltak. Gösta majd eldönti, kivel beszéljünk
először. Esetleg ellenőrizhetnéd az információkat, amelyeket ő összegyűjt.
Sajnos nem igazán tudok megbízni az adminisztrációs képességeiben, és az
adatokkal te talán jobban tudsz bánni… ugyanakkor persze ő tud a
legtöbbet az ügyről.
– Nagyon lelkesnek tűnik – jegyezte meg Annika. – Azt hiszem, tudom
is, miért. Úgy hallottam, Elvanderék kislánya egy ideig náluk lakott.
– Ebba Göstáéknál lakott?
– Hát azt beszélik.
– Ez legalább megmagyarázza, miért viselkedett olyan furcsán a szigeten.
Patrik még mindig maga előtt látta, hogyan nézett Gösta Ebbára.
Végtelenül aggódott miatta, még át is karolta biztatásképp.
– Szerintem ezért nem volt képes kiverni a fejéből az esetet. Valószínűleg
nagyon kötődik a lányhoz.
Annika pillantása Leia nagy, bekeretezett képét kereste, amely az
íróasztalán állt.
– Igen, természetesen – felelte Patrik.
Annyi minden volt, amiről nem tudott, annyi minden, amit ki kellett
derítenie a valői eseményekről. Egyszeriben túl nagy falatnak tűnt a feladat,
amely rá várt. Tényleg fel lehet deríteni ezt az ügyet ennyi év után? És
mennyire szorít az idő?
– Szerinted a gyújtogató újra próbálkozni fog? – Annika a jelek szerint
olvasott a gondolataiban.
Patrik sokáig morfondírozott, aztán bólintott.
– Tudni nem tudom, de nem vállalhatunk kockázatot. Amilyen gyorsan
csak lehet, ki kell derítenünk, mi történt azon a nagyszombaton. És aki ezt
tette Ebbával meg Mårtennal, azt mihamarabb meg kell állítanunk, mielőtt
újra lecsaphatna.
Anna meztelenül állt a tükör előtt, és alig tudta visszatartani a könnyeit.
Alig ismert magára. Lassan felemelte a kezét, és végighúzta a tincsein. A
baleset után sokkal sötétebb és erősebb szálú lett a haja, és még mindig nem
volt olyan hosszú, mint régen. Talán jót tenne egy látogatás a fodrásznál, de
nem volt értelme. Egy új frizura nem változtat a testén.
Remegő ujját végighúzta a hegeken, amelyek kusza vonalakat rajzoltak a
bőrére. Egy kicsit már halványabbak voltak, de eltűnni sosem fognak.
Kedvtelenül megfogott egy ráncot a csípőjén. Mindig karcsú volt, és még
csak tennie sem kellett érte túl sokat, büszke lehetett az alakjára. Most
undorral nézte a hájat. A sérülései miatt alig tudott mozogni, és
gondolkodás nélkül tömött magába mindent, amit látott. Aztán az arcára
tekintett, de alig bírta elviselni a saját pillantását. Dan és a gyerekek
segítségével visszaküszködte magát az életbe abból a sötétségből, amely
sokkal mélyebb volt, mint az a sötétség, amely a Lucasszal töltött évek alatt
telepedett rá. A kérdés csak az volt, megérte-e.
A csengőszóra összerezzent. Mivel egyedül volt otthon, kénytelen volt
maga ajtót nyitni. Vetett egy utolsó pillantást a pőre testére, mielőtt magára
kapta a kényelmes melegítőnadrágot és a pólót, amely összegyűrve hevert a
padlón. Aztán leszaladt. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy Erica áll
az ajtóban.
– Szia, miben mesterkedsz? – kérdezte a nővére.
– Semmiben. Gyere be! Hol hagytad a gyerekeket?
– Otthon. Kristina vigyáz rájuk, mert volt egy kis dolgom, és gondoltam,
visszafelé beugrom hozzád.
– Jól tetted!
Anna rögtön indult kávét főzni. Noha lelki szemei előtt még mindig a
sápadt hájhurkákat látta, gyorsan elhessentette a kellemetlen képet, és kivett
néhány csokoládémázas vajas süteményt a hűtőből.
– Jaj, ilyesmire ránéznem sem volna szabad – húzta el a száját Erica. –
Hétvégén véletlenül láttam magam bikiniben, és nem volt valami szép
látvány.
– Micsoda? Remekül nézel ki! – Anna képtelen volt elnyomni a
hangjában bujkáló keserűséget; Ericának tényleg nem volt oka panaszkodni.
Egy kancsóba vizet és szörpöt töltött, majd hátrament Ericához, a ház
mögött álló kis kerti garnitúrához.
– Milyen szép bútor! Új? – Erica a fehérre festett fát simogatta.
 – Igen, Paulssonnál találtuk, tudod, a kisbolt mellett.
– Jó érzéked van az ilyesmihez. – Erica ebben a pillanatban teljesen
biztos volt abban, hogy Annának tetszeni fog az ötlete.
– Köszi. És merre jártál?
– A táborban. – Nagy vonalakban elmesélte, mi történt.
– Izgalmas. Szóval vért találtak, hullát nem? Mindenesetre az már biztos,
hogy valami szörnyűség helyszíne volt.
– Úgy tűnik. – Erica félbevágott egy süteményt, és jó nagyot harapott az
egyik felébe.
– Tessék mosolyogni! – mondta Anna, és egy pillanatra a gyermekkor
melegsége öntötte el.
Erica pontosan tudta, mire gondol, és olyan széles vigyorra húzta a
száját, amilyenre csak tudta, kivillantva a csokoládés fogait.
– Ezt nézd! – Két szívószálat dugott az orrába, és még bandzsított is,
tovább vicsorítva.
Anna kuncogott. Gyerekkorában imádta, amikor a nővére bolondozott.
Erica többnyire nagyon is felnőtt és komoly volt, inkább volt az anyja, mint
a testvére.
– Fogadok, hogy már nem tudsz az orrodon át inni! – mondta Erica.
– Már hogyne tudnék!
Anna sértett arckifejezéssel dugott két szívószálat az orrlyukaiba. Aztán
előrehajolt, és a szívószálakat belecélozta a pohárba, majd beszívta a
levegőt az orrán át. Amikor az ital az orrába ment, köhögnie és tüsszögnie
kellett. Erica dőlt a nevetéstől.
– Mit műveltek?
Hirtelen Dan termett előttük. Amikor meglátták, milyen arcot vág, nem
tudtak többé parancsolni maguknak. Nevetve egymásra mutogattak, és
ugyan igyekeztek kinyögni valamit, de képtelenek voltak rá.
– Tiszta sor, többet az életben nem jövök úgy haza, hogy előtte ne
szólnék ide – ment be a házba a fejét rázva Dan.
Végül lecsillapodtak, és Anna érezte, hogy a szorongás a gyomrában
kicsit enyhült. Az utóbbi években nem mindig értettek egyet Ericával, de
senki nem állt olyan közel hozzá, mint a nővére. Senki nem tudta úgy
feldühíteni, és senki nem tudta úgy felvidítani. Láthatatlan kötelék kötötte
össze őket örökre. Letörölte a könnyeket az arcáról, és közben arra gondolt,
milyen nagy szüksége van a testvérére.
– Most, hogy látta, mit csinálunk, nyugi, valószínűleg ma este nem
próbál közeledni hozzád – mondta Erica.
Anna az orrát fintorgatta.
– Hát nem hinném, hogy ez sokat számít, de inkább beszéljünk másról.
Kínosnak érzem, hogy a szerelmi életemet megosszam veled, úgy, hogy a
párom egyszer a te párod volt…
– Édes istenem, az ezer éve volt! Őszintén szólva már azt sem tudom,
hogy néz ki meztelenül.
Anna tüntetőleg befogta a fülét, Erica meg nevetve rázta a fejét.
– Jól van, jól van, beszéljünk másról!
Anna leengedte a kezét.
– Mesélj Valőről. Hogy van a lány? Emmának hívják?
– Ebbának – felelte Erica. – Mårtennal, a férjével lakik ott. Fel akarják
újítani a házat, hogy nyissanak egy panziót.
– És szerinted ez jó ötlet? A nyár nem túl hosszú itt.
– Fogalmam sincs, de az volt a benyomásom, hogy nem a pénz miatt
csinálják. Más céljaik vannak.
– És még az is lehet, hogy bejön. Sok lehetőséget rejt ez a hely.
– Tudom, és most jössz te a képbe. – Erica a húgára mutatott, és hirtelen
nagyon buzgónak tűnt.
– Én? – kérdezte Anna. – Mi közöm nekem ehhez?
– Egyelőre semmi, de lesz ez még így sem. Van ugyanis egy egészen
elképesztő ötletem.
– Szerény vagy, mint mindig – állapította meg Anna, de a dolog
felkeltette a kíváncsiságát.
– Tulajdonképpen Ebba és Mårten vetette fel. Jól haladnak a felújítással,
és elég ügyes kezük van, de a berendezés kialakításában és a stílus
kiválasztásában egy kis segítségre szorulnak. És te tudnál is nekik segíteni:
ismered a bútorokat és az antikvitásokat, ráadásul jó ízlésed van. Mintha
csak erre a feladatra teremtettek volna! – Erica levegő után kapott, és ivott
egy korty szörpöt.
– Ezt mondtad nekik? Szerinted fel akarnak venni valakit?
Megengedhetik maguknak egyáltalán? Milyen stílusra gondoltak?
Gondolom, olcsónak kellene lennie… akár még szórakoztató is lehet ide-
oda mászkálni, és összeszedegetni a megfizethető bútorokat és berendezési
tárgyakat az ócskapiacokról. Én valami ódivatú, romantikus stílust tudnék
ott elképzelni, tudod, finom textíliák…
Erica felemelte a kezét.
– Hátrább az agarakkal! A válaszom nem, még nem szóltam nekik rólad.
Csak annyit mondtam, hogy talán tudok valakit, aki segíthet. Fogalmam
sincs, mi fér bele a keretükbe, de hívd fel őket, és beszéljetek meg egy
időpontot. Ha érdekli őket, együtt odamehetünk.
Anna kétkedőn vizslatta Ericát.
– Csak azért csinálod, hogy szaglászhass.
– Lehet… de akkor is ragyogó ötlet, hogy megismerkedjetek. Szerintem
nagyon jól csinálnád.
– Már gondolkodom rajta egy ideje, hogy vállalkozásba fogok.
– Hát akkor rajta! Most rögtön hívd fel őket, megadom a számot.
Anna érezte, hogy feltámad az életkedve. Fellelkesült. Igen, valószínűleg
ez a szó írja le a legjobban, mi zajlott le benne. Hosszú idő óta először volt
lelkes.
– Jó, add, mielőtt meggondolom magam. – A mobiljáért nyúlt.
Még mindig görcsben volt a gyomra az interjú miatt. Olyan idegesítő
volt, hogy tartania kellett a száját, és nem mondhatta ki, ami bökte a csőrét.
Az újságíró, akivel ma reggel beszélt, teljesen agyalágyult volt. A legtöbb
ember agyalágyult. Semmi realitásérzékük, amitől csak még nagyobb
felelősség nehezedett az ő vállára.
– Szerinted árt ez a pártnak? – kérdezte John, miközben elgondolkodva
forgatta a borospoharát.
A felesége megvonta a vállát.
– Nem olyan vészes, nem nagy laptól jött. – Hátratűrte a haját, és feltette
a napszemüvegét, hogy elolvassa az előtte heverő irathalmot.
 – Egy ilyen interjúnak gyorsan híre megy. Úgy köröznek felettünk, akár a
dögkeselyűk, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsapjanak.
Liv ránézett a szemüveg kerete fölött.
– Mintha nem tudtad volna. Te is tisztában vagy azzal, hogy ebben az
országban a médiáé a hatalom.
John bólintott.
– Nekem mondod?
– A következő választásokkor más lesz a helyzet. Az embereknek már
nincsenek illúzióik a társadalomról.
A győzelem biztos tudatában mosolygott, és továbblapozott.
– Bárcsak én is úgy hinnék az emberiségben, mint te! Néha azon
tűnődöm, képesek lesznek-e valaha is felfogni mindezt. A svédek túl lusták
és buták, túlságosan keveredtek, és túlságosan elkorcsosultak ahhoz, hogy
lássák, a gaz lassan mindent benő? Talán nem is folyik elég tiszta vér az
ereikben ahhoz, hogy érdemes legyen harcolni ezért a népért.
Liv abbahagyta az olvasást, a szeme valósággal izzott.
– Idefigyelj, John! Amióta ismerjük egymást, egyértelmű cél lebegett a
szemed előtt. Mindig tudtad, mi a dolgod, mert ez volt a küldetésed. Ha
senki nem hallja meg a hangod, akkor hangosabban kell szólnod. Ha valaki
kételkedik, akkor jobb érveket kell keresned. Végtére is bejutottunk a
parlamentbe, és ezt annak a népnek köszönhetjük, amelyben te most
kételkedsz. Annyira mindegy, hogy egy jöttment újságíró megkérdőjelezi-e
a költségvetésünket. Mi akkor is tudjuk, hogy igazunk van, és semmi más
nem számít.
John rámosolygott.
– Pont úgy beszélsz, mint annak idején az ifjúsági szervezetben, de a
hajad most sokkal jobb. – Livhez lépett, és homlokon csókolta.
Leszámítva időnkénti harciasságát és az agitáló szónoklását az ő hűvös
felesége mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Nem is
emlékeztet arra a kopasz, bakancsos fiatal lányra, akibe belehabarodott.
Ennek dacára most még jobban szerette, mint akkoriban.
– Ez csak egy cikk a helyi újságban – szorította meg Liv a kezét, amely
még mindig a vállán nyugodott.
– Valószínűleg igazad van.
 John ennek ellenére nem nyugodott meg. Véghez kell vinnie, amit
eltervezett. Az ő feladata volt kiirtani a gazt. Bárcsak több ideje lett volna!
A fürdőszoba csempéi kellemesen hűvösek voltak. Ebba nekidöntötte a
homlokát, és behunyta a szemét.
– Jössz?
Hallotta Mårten hangját a hálószobából, de nem válaszolt neki. Még nem
akart lefeküdni. Mindig, amikor Mårten mellett feküdt, az volt az érzése,
hogy elárulja Vincentet. Az első hónapban nem tudott egy házban
megmaradni Mårtennal. Látni sem bírta, és a saját tükörképétől is el kellett
fordulnia. Bűn vette körül.
A szülei napi huszonnégy órában körülötte nyüzsögtek, úgy kezelték,
mintha kisbaba volna. Győzködték, könyörögtek, és szakadatlanul azt
ismételgették, hogy neki meg Mårtennak szükségük van egymásra. Végül
hitt nekik. Vagy csak feladta, mert az egyszerűbb volt.
Lassan, kényszeredetten közeledett a férfihoz. Hazaköltözött. Attól való
félelmükben, mi fog történni, ha beszélnek egymással, és esetleg olyan
dolgokat mondanak, amelyeket nem lehet visszavonni, az első hetekben
szótlanul éltek egymás mellett. Egészen hétköznapi mondatokkal indítottak:
– Add ide a vajat.
– Kimostál?
Veszélytelen, ártalmatlan mondatokkal, amelyek nem vonhattak maguk
után szemrehányást. Idővel a mondatok hosszabbak lettek, és egyre több
biztonságos beszédtémát találtak. Szóba került Valö. Mårten vetette fel
először, hogy oda kellene költözniük. Mårten egy lehetőséget látott benne,
hogy mindent maguk mögött hagyjanak, ami a régi életükre emlékeztette
őket. A régi életükre, amely nem volt ugyan tökéletes, de boldog volt.
Ahogy ott ült lehunyt szemmel, és homlokát a csempén hűtötte, először
vonta kétségbe, hogy ez volt a jó döntés. A lakást, amelyben Vincent a
rövidke életét leélte, eladták. Abban a lakásban tették tisztába, abban a
lakásban ringatták éjszakánként fel s alá járkálva, abban a lakásban kezdett
mászni, járni és beszélni tanulni. És már nem volt az övék, és Ebba azon
mélázott, nem menekülés volt-e ez.
És most itt vannak. Egy olyan házban, ahol talán nincsenek is
biztonságban, és ahol az étkező padlója alatt egy lyuk tátong, mert a
családját vélhetően ott irtották ki. Nagyobb hatással volt rá, mint ahogy azt
elismerte volna. Gyerekkorában ritkán gondolt a származására, de most már
képtelen volt távol tartani magától a múltat. Amikor meglátta a nagy,
különös foltot a deszkák alatt, egy pillanat alatt világossá vált számára,
hogy nem valami rejtélyes dolog történt. Ez volt a valóság. Az anyja és az
apja vélhetően ezen a szent helyen halt meg, és bizonyos mértékig ez sokkal
valóságosabbnak tűnt neki, mint a tény, hogy valaki megpróbálta őt és
Mårtent meggyilkolni. Noha nem tudta, mit kezdjen ezzel a valósággal, és
hogyan éljen benne, nem volt hová mennie.
– Ebba?
Hallotta a férje hangján, hogy mindjárt felkel, és keresni kezdi, ha nem
válaszol neki. Ezért felemelte a fejét, és az ajtó felé kiáltott:
– Mindjárt megyek.
Miközben alaposan fogat mosott, magát nézte a tükörben. Ezen az estén
nem pillantott félre. Látta a nőt, akinek halott volt a tekintete, ezt a
gyermektelen anyát. Aztán a mosdókagylóba köpte a habot, és megtörölte a
száját.
– Jó sokáig tartott – mondta Mårten, aki egy könyvet tartott a kezében.
Ugyanazon az oldalon van kinyitva, mint tegnap, állapította meg Ebba.
Válasz nélkül a takaró alá csusszant. Mårten az éjjeliszekrényre tette a
könyvet, és lekapcsolta a lámpát. A roletta, amelyet beköltözéskor szereltek
fel, teljes sötétségbe vonta a szobát, noha odakint nem sötétedett be
egészen.
Ebba mozdulatlanul feküdt, és a plafont bámulta. Érezte, hogy Mårten
tapogatózva felé nyúl, de úgy tett, mintha nem venné észre. De a férfi ez
alkalommal nem húzta vissza a kezét, hanem megsimogatta a combját,
benyúlt a pólója alá, és a hasát cirógatta. Ebbát elfogta a hányinger, ahogy a
kéz céltudatosan felfelé siklott, és elérte a mellét. A mellét, amelyből
Vincent tejet szopott, a mellbimbóját, amelyre a kis száj olyan mohón
tapadt.
Epe jött fel a torkán. Kiugrott az ágyból, kirohant a fürdőbe, és még
éppen sikerült felnyitnia a vécé fedelét, mielőtt a gyomortartalma kiloccsant
a száján. Amikor befejezte, erőtlenül a padlóra rogyott. Hallotta, hogy
Mårten sír a hálószobában.
 Fjällbacka, 1925

Dagmar az újságot nézte a földön. Laura a ruhaujját cibálta, és egyre

sikoltozott:
– Anya! Anya!
De Dagmar figyelemre sem méltatta. Egyszerűen elege volt ebből a
követelőző, nyafogó hangból és a szóból, amelyet annyiszor hallott már,
hogy kis híján megőrült tőle. Lassan lehajolt, és felvette az újságot. Késő
délután volt, és a látása már kissé homályos, de nem volt kétsége. Feketén-
fehéren ott állt: „A hős német pilóta, Göring visszatér Svédországba.”
– Anya! Anya!
Laura egyre hevesebben rángatta. Dagmar erőből felé ütött, a kislány
lepottyant a padról, és sírni kezdett.
– Hallgass már! – sziszegte Dagmar.
Iszonyodott ettől az erőltetett sírástól. A gyerek semmiben sem
szenvedett hiányt. Fedél volt a feje felett, volt ruhája, nem kellett éheznie,
noha megesett, hogy nem jutott túl sok betevőjük.
Dagmar ismét a cikkre nézett, és fáradságosan betűzni kezdte. A szíve
kalapált. Visszajön, itt lesz Svédországban, és el fog jönni érte! Pillantása a
következő soron akadt meg: „Göring Svédországba költözik svéd
feleségével, Carinnal.” Dagmarnak kiszáradt a szája. Elvett egy másik nőt!
Cserbenhagyta őt! Őrjítő harag lett úrrá rajta, amelyet Laura fülrepesztő
bömbölése és a járókelők kíváncsi tekintete csak fokozott.
– Fogd már be! – Akkora pofont kevert le a lányának, hogy égett tőle a
tenyere.
A gyerek elhallgatott, fogta a fájós arcát, és elkerekedett szemmel bámult
rá. Aztán ismét üvölteni kezdett, ezúttal még hangosabban, és Dagmar
egyre jobban kétségbeesett. Az újságra vetette magát, és újra meg újra
elolvasta azt a mondatot. Carin Göring. A név nem ment ki a fejéből.
Hogy mióta házasok, arról nem írtak, de mivel a nő svéd, valószínűleg
Svédországban találkoztak. A nő biztos valami fondorlattal vetette el magát
vele. Biztosan Carin hibája, hogy Hermann nem jött el Dagmarért. Hogy
nem lehetett vele és a lányával, hogy nem lehetett a családjával.
 Bólintott, összegyűrte az újságot, és fogta az üveget, amely mellette állt a
padon. Legnagyobb meglepetésére már csak egy kis korty lötyögött az
alján, pedig reggel még tele volt. De Dagmar nem gondolkodott ezen, csak
élvezte az égető érzést a torkában, és lenyelte a jótékony italt.
A gyerek abbahagyta az ordítást. Felhúzott lábbal ült a földön, és már
csak szipogott. Ötéves kora dacára állandóan eltúlzott önsajnálatban
fetrengett. Dagmar tudta, mi a dolga. Még helyre lehet hozni mindent.
Hermann a jövőben velük lesz, és a segítségével biztosan észre lehet téríteni
a kislányt is. Laurának nyilvánvalóan egy apára van szüksége, aki kemény
kézzel bánik vele, mert ő akármilyen elszántan igyekezett is értelmet verni
a fejébe, szemmel láthatólag mit sem használt.
Dagmar mosolyogva ült a padon a Brandparkenben. Most már, hogy
tudta, hol van a kutya elásva, végre rendbe fog jönni az életük Laurával.
Amikor Gösta autója befordult a feljáróra, Erica fellélegzett. Attól félt,
hogy Gösta találkozik útközben Patrikkal, aki munkába tartott.
Ajtót nyitott, mielőtt a férfi csengethetett volna. A háta mögött a
gyerekek akkora cirkuszt csaptak, hogy Göstának az lehetett az érzése, egy
bolondokházába lép.
– Elnézést a hangzavarért. Nem ez a világ legjobb munkahelye –
szabadkozott Erica, majd megfordult, és rászólt Noelre, aki a folyosón
kergette a zokogó Antont.
– Semmi gond. Mellberg-nél biztosan nem rosszabbak. – Gösta
leguggolt. – Hé, ti hárman! Igazi rosszaságnak tűntök.
Anton és Noel egy pillanatra bátortalanul megtorpant, de Maja pimaszul
Göstához lépett.
– Szia, öreg bácsi! Én Maja vagyok.
– De Maja, ilyesmit nem illik mondani! – vetett Erica egy szigorú
pillantást a lányára.
– Semmi baj – állt fel Gösta hangosan kacagva. – A gyerekek és a
bolondok mindig igazat mondanak, és hát tényleg öreg bácsi vagyok. Ugye,
Maja?
Maja bólintott, diadalittasan az anyjára öltötte a nyelvét, majd elbaktatott.
Az ikrek még mindig nem merészkedtek elő, a nappaliból kukucskáltak ki
Göstára.
 – A fiúkat nem könnyű az embernek az ujja köré csavarnia – mondta
Gösta, miközben követte Ericát a konyhába.
– Anton mindig is szégyellős volt, Noel általában elég nyitott, de
mostanában ő is borzalmasan tart az idegenektől.
– Nem rossz hozzáállás, mondhatnám. – Gösta leült az egyik
konyhaszékre, és gondterhelten körülnézett. – Biztos, hogy Patrik nem jön
haza?
– Fél órája indult el, már biztos beért.
– Nem is tudom, jó ötlet-e ez. – Gösta az asztallapon húzogatta az ujját.
– Szerintem kiváló – mondta Erica. – Szükségtelen beavatnunk Patrikot.
Nem mindig örül neki, ha besegítek.
– Megvan rá az oka. Hoztad már magad rendkívül kellemetlen helyzetbe.
– De aztán mégis mindig jól alakult minden.
Erica nem hagyta magát eltántorítani, mert úgy érezte, az előző esti ötlete
egyenesen pompás. Amint felmerült benne, rögtön ki is osont a házból, és
felhívta Göstát. Kellett ugyan győzködnie egy darabig, hogy Patrik tudta
nélkül idejöjjön, de most már itt ül a konyhájában.
– Van bennünk valami közös – ült le vele szembe Erica. – Mindketten
mindenáron tudni akarjuk, mi történt azon a nagyszombaton Valőn.
– Ez igaz, de a rendőrség már foglalkozik az üggyel.
– Ami rendben is van, de te is tudod, milyen kevéssé hatékony időnként a
rendőri nyomozás, ha minden előírást és szabályt betartanak. Nekem
nincsenek ilyen kötöttségeim.
Gösta még mindig kétkedőnek tűnt.
– Lehet, de ha Patrik megtudja, az elég kellemetlen lesz. Nem szeretném,
hogy…
– Pont ezért nem szabad megtudnia – vágott a szavába Erica. – Ideadod
nekem a nyomozati anyag egy részét, és én cserébe mindent megosztok
veled, amit kiderítek. Amint megtudok valamit, rögtön szólok. Te elmeséled
Patriknak, és learatod a babérokat, én meg a későbbiekben felhasználhatom
az anyagot egy könyvhöz. Így mindenki nyer, Patrik is. Végtére is meg
fogja oldani az ügyet, és elkapja a gyújtogatót. Nem fog kérdezősködni,
csak mindent boldogan elfogad, amit kap. Egyébként is kevés emberetek
van, most, hogy Martin betegszabadságra ment, Paula pedig szabadságon
van. Biztos nem árt, ha besegít valaki.
– Igazad lehet. – Gösta arca felderült kissé. Erica azt feltételezte, hogy a
babérok learatásának lehetősége nyerte el a tetszését. – Tényleg nem félsz,
hogy Patrik megsejt valamit?
– Nem, nem fog gyanút fogni. Tudja, hogy milyen fontos neked ez az
ügy.
Mivel úgy hangzott, mintha a nappaliban drámai események zajlanának,
Erica átszaladt. Miután rendre intette Noelt, hogy hagyja végre békén
Antont, és elindított egy Harisnyás Pippi-filmet, újra szent lett a béke, és ő
visszatérhetett a konyhába.
– Már csak az a kérdés, hol kezdjük. Tudtok már valamit a vérről?
Gösta a fejét rázta.
– Semmit, de Torbjörn csapata folytatja a terepmunkát, hátha találnak
még valamit. Abban bíznak, hogy még a nap folyamán kiderül, emberi
vérről van-e szó. Egyelőre csak a gyújtogatásról van előzetes jelentésünk,
amelyet Patrik tegnap nem sokkal a munkaidő vége előtt kapott meg.
– Kihallgattatok már valakit?
Erica alig tudott veszteg maradni, annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság.
Nem adja fel, amíg hozzá nem járul a titok felderítéséhez. Az mellékes,
hogy remek könyv is lesz majd belőle.
– Tegnap készítettem el a listát, milyen sorrendben beszélünk az
érintettekkel. És elkezdtem felkutatni a lakcímeiket. Nem könnyű, ennyi idő
után. Egyrészt nehéz az embereket megtalálni, másrészt alig emlékeznek
már valamire. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
– Szerinted a fiúknak lehet köze hozzá?
Gösta rögtön tudta, milyen fiúkra céloz Erica.
– Természetesen már én is gondoltam erre, de fogalmam sincs. Többször
kihallgattuk őket, és a vallomásaik egyeztek. És nem találtunk olyan
nyomokat sem, amelyek arra utalnának…
– Találtatok egyáltalán bármilyen nyomot? – szakította félbe Erica.
– Nem, sok kiindulópontunk nem volt. Miután Henryvel, a
munkatársammal megtaláltuk a magára hagyott Ebbát a házban, a mólóhoz
mentünk. Ott futottunk össze a fiúkkal, akik éppen visszatértek a tengerről.
Tényleg úgy néztek ki, mint akik halászni voltak.
– A hajót átkutattátok? Végtére is azt sem zárhatjuk ki, hogy a
holttesteket a tengerbe dobták.
– Alaposan átvizsgáltuk, de nem találtunk vérnyomokat, amelyek arra
utaltak volna, hogy öt hullát szállítottak a hajóban. Abban sem vagyok
biztos, hogy a fiúk le tudták volna cipelni a holttesteket a kikötőbe.
Vékonydongájú legények voltak. Ráadásul a tetemek feljönnek a felszínre,
és előbb-utóbb kifogják őket. Legalább az egyik családtagot meg kellett
volna találnunk. Persze lehet, hogy nehezéket tettek rájuk, de azt nehéz
sebtében keríteni.
– A többi diákkal is beszéltetek?
– Igen, pedig néhány szülő határozottan ellenezte. Lehet, hogy túl
előkelőnek tartották magukat, és féltek a botránytól.
– És hallottatok valami érdekeset?
Gösta az orrát ráncolta.
– Nem. A szülők azt bizonygatták, milyen rémes ez a fiaik számára, és
azt állították, hogy a gyerekeknek nincs mondanivalójuk az iskolai
hétköznapokról. Minden a legnagyobb rendben volt. Rune nagyszerűen érti
a dolgát, a tanárok remekek, és nem volt semmiféle konfliktus vagy
veszekedés. A legtöbb diák azt szajkózta, amit a szülei mondtak.
– És a tanárok?
– Őket is elővettük természetesen. Az egyiküket, Ove Lindert majdnem
meggyanúsítottuk, de aztán kiderült, hogy van alibije. – Gösta hallgatott
egy darabig. – Nem volt gyanúsított. Még csak azt sem tudtuk bizonyítani,
hogy bűncselekmény történt. De…
Erica az asztalra könyökölt, és előrehajolt.
– De mi?
Gösta habozott.
– Jaj, nem tudom! A férjed szeret a zsigeri megérzésekre hivatkozni, és
mi gyakran húzzuk is ezzel, de be kell vallanom, hogy a megérzésem már
akkoriban is azt súgta, hogy van itt valami. Tényleg megpróbáltuk, de nem
jártunk sikerrel.
– Hát akkor most megpróbáljuk újra. 1974 óta sok minden változott.
 – Nekem az a tapasztalatom, hogy sok minden meg nem. Az előkelők
most is ügyesen védik magukat.
– Újra megpróbáljuk – mondta Erica türelmesen. – Add ide a diákok és
tanárok listáját, hogy két oldalról közelíthessük meg a dolgot.
– Remélem, nem tudja meg…
– Patrik semmit sem tud meg. Átadok neked mindent, amit kiderítek. Így
állapodtunk meg.
– Igen. – Gösta elkínzott arcot vágott.
– Egyébként tegnap voltam a szigeten, hogy beszéljek Ebbával és a
férjével.
Gösta rámeredt.
– Hogy van? Nagyon aggódik a tűz miatt? Hogy…
Ericának nevetnie kellett.
– Lassabban! Egyszerre csak egy kérdést. – Aztán elkomolyodott. –
Tompának tűnt, de összeszedettnek, mondhatnám. Állítólag egyikük sem
tudja, ki gyújtogatott, de nem vagyok biztos abban, hogy az igazat mondták.
– Szerintem nem maradhatnak ott. – Gösta tekintete elsötétült az
aggodalomtól. – Legalább amíg megoldjuk az ügyet, el kellene jönniük.
Nincsenek biztonságban Valőn, csak a vak szerencsének köszönhetően élték
túl.
– Szerintem egyikük sem az a fajta, aki azonnal feladja.
– Tényleg nagyon nyakas tud lenni – mondta Gösta büszkén.
Erica csodálkozva pillantott rá, de nem kérdezett semmit. Tudta, őt magát
mennyire meg szokta érinteni az emberek sorsa, akikről ír, és arra gondolt,
hogy a rendőrök, akiknek annyi ember életébe kell betekinteniük a
pályafutásuk során, biztos ugyanígy vannak ezzel.
– Egyvalamit furcsállottam a találkozásunkkor, és azóta sem megy ki a
fejemből…
– Mit? – kérdezett rá Gösta, de ebben a pillanatban fülsiketítő sírás
hangzott fel a nappaliban.
Erika felugrott, és megnézte, kinek mije fáj. Csak pár perccel később
vehették fel újra a beszélgetés fonalát.
 – Hol is tartottunk? Ja, igen, érdekesnek találtam, hogy Ebbának semmije
sincs, ami a családjától származna. A ház nemcsak iskola volt, hanem
otthon is. Biztosan voltak ott személyes tárgyak. Azt hittem, nála vannak,
de fogalma sincs, mi lett a holmival.
– Ez tényleg különös – dörzsölte meg Gösta az állát. – Megnézem van-e
erről valami az aktákban, de ha az emlékezetem nem csal, semmi.
– Arra gondoltam, hogy megérné új nézőpontból megközelíteni az
egészet.
– Jó ötlet. Meglátjuk, mit találok. – Gösta vetett egy pillantást az órára, és
felpattant. – Jézusom! Elszaladt az idő! Hedström már biztos morcos, hogy
hol maradok.
Erica megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Biztos ki tudod valahogy menteni magad. Mondd azt, hogy elaludtál,
vagy valami ilyesmi. Nem fog gyanút, megígérem.
– Mondani könnyű – húzta fel Gösta a cipőjét.
– Ne feledd az egyezségünket! Szükségem van az érintettek címére. És
nézz utána, mi lett Elvanderék személyes tárgyaival.
Erica hirtelen átölelte Göstát, és a férfi viszonozta az ölelését.
– Ha elengedsz, máris nekilátok.
– Egy kincs vagy! – kacsintott rá Erica.
– Ugyan! Menj csak a gyerekeidhez, én meg jelentkezem, ha megtudok
valamit.
Erica becsukta utána az ajtót, és máris megindult a nappali felé. Leült a
kanapéra, és hagyta, hogy a három apróság megküzdjön a legjobb helyért az
ölében, majd elgondolkodva nézte Pippi kalandjait.
Az őrsön csend honolt. Mellberg kivételesen kidugta az orrát a
szobájából, és a konyhában ült. Ernst, aki nem tágított a gazdájától, az
asztal alatt feküdt, és arra várt, hogy mielőbb kávé és sütemény kerüljön
elő.
– Ekkora marhát! – sziszegte Mellberg, és az újságra bökött.
A Bohusläningen nagy feneket kerített a John Holmmal készült
interjúnak.
 – Nem fér a fejembe, hogyan szavazhatnak be az emberek ilyen alakokat
a parlamentbe. Szerintem ez a demokrácia hátránya – mondta Patrik, aki
Mellberg-jel szemben ült. – Egyébként beszélnünk kell vele. Ő az egyik fiú,
aki azon a nagyszombaton Valőn volt.
– De akkor sietnünk kell. Itt az áll, hogy csak ezen a héten van itt, aztán
megy vissza Stockholmba.
– Én is láttam. Magammal viszem Göstát, és még ma délelőtt beszélünk
vele. – Vetett egy pillantást a folyosó irányába. – De hol bujkálhat? Annika!
Hallottál Göstáról?
– Egy hangot sem. Lehet, hogy elaludt – kiáltotta be Annika a
recepcióról.
– Akkor majd én veled megyek – hajtotta össze Mellberg az újságot.
– Nem kell, megvárom Göstát. Bármelyik pillanatban itt lehet. Neked
biztos van jobb dolgod is.
Patrikot a pánik kerülgette. Ha az ember elvitte Mellberg-et egy
kihallgatásra, az csak katasztrófába torkollhatott.
– Ne hülyéskedj! Csak jól jársz, ha veled megyek, amikor ezzel az
eszelőssel beszélsz. – Mellberg felállt, és elszántan Patrikra nézett. – Mikor
indulunk?
Türelmetlenül csettintett néhányat az ujjával, miközben Patrik lázasan
kutatott meggyőző érvek után, hogy eltérítse főnökét a szándékától.
– Nem kellene előbb odaszólnunk, és időpontot egyeztetnünk?
Mellberg felhorkantott.
– Az ilyen gazfickókat… hogy is mondják? – Ismét csettintgetett. –
Infragrandi kell elkapni.
– In flagranti – mondta Patrik. – Arra gondolsz, hogy felkészületlenül
kell érni őket.
Néhány perccel később már a kocsiban ültek, és Fjällbacka felé hajtottak.
Mellberg elégedetten fütyörészett. Először mindenáron ő akart vezetni, de
az már túl sok lett volna Patriknak.
– Ezek az emberek korlátoltak. Lelkileg törpék, és nem tisztelik a
különböző kultúrákat meg az embertársaik másságát. – Mellberg
egyetértően bólogatott a mondandójához.
 Patrik alig bírta türtőztetni magát, hogy ne emlékeztesse arra, milyen
korlátoltan gondolkodott ő maga is nemrégiben. Néhány nyíltan elejtett
megjegyzése biztosan tetszést aratott volna a Svédország Barátai körében.
De mindenképpen el kell mondani Mellberg védelmében, hogy azonnal
búcsút vett az előítéleteitől, amint beleszeretett Ritába.
– Ez a ház lesz az.
Patrik behajtott a murvával felszórt parkolóba, a Hamngatanon álló kis
vörös ház elé. Abban egyetértettek, hogy kész szerencse, hogy itt kell
felkeresniük Johnt, nem a mörhulti otthonában.
– Mintha ülne ott a stégen valaki – nyújtogatta a nyakát Mellberg.
Ahogy a kapu felé mentek, csikorgott a murva a lábuk alatt. Patrik
gyorsan végiggondolta, kopogjon-e, de mivel ostobaságnak ítélte, benyitott.
Azonnal felismerte John Holmot. A fényképésznek nemcsak a már-már
közhelyesen jellegzetes svéd megjelenését sikerült lencsevégre kapnia,
hanem némi fenyegető jelleget is tudott kölcsönözni a mosolyának.
Holmnak most is az egész arca nevetett, de kék szeme áthatóan pillantott
rájuk, amikor odament hozzájuk.
– Jó napot! A tanumshedei rendőrségtől jöttünk. – Patrik bemutatkozott,
és Mellberg-et is bemutatta.
– Aha. – A férfi tekintete még éberebbé vált. – Történt valami?
– Az attól függ, honnan nézzük. Voltaképpen egy régi ügyről van szó,
amely sajnos most újra aktuális lett.
– Valö – mondta John.
Az arckifejezését most nem lehetett értelmezni.
– Így van – felelte Mellberg támadóan. – Valö.
Patrik vett pár nagy levegőt, hogy megnyugodjon.
– Leülhetnénk? – kérdezte, mire John bólintott.
– Persze, foglaljanak helyet. Itt nagyon tűz a nap. Én szeretem, de ha túl
melegnek érzik, felnyithatom a napernyőt.
– Köszönjük, de jó lesz így – felelte Patrik.
Olyan gyorsan akart végezni, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt
Mellberg valami hülyeséget csinál.
 – Amint látom, éppen a Bohusläningent olvassa – mutatott Mellberg az
újságra, amely kiterítve hevert az asztalon.
John vállat vont.
– A rossz újságíró kész katasztrófa. Rosszul idéz, ráadásul félreértett. No
meg persze hemzseg a szöveg az alaptalan gyanúsítgatásoktól.
Mellberg megrángatta a gallérját, az arca már pipacsvörös volt.
– Szerintem jól megírt cikk.
– A lap nyilvánvalóan nem pártatlan, de az embernek tudnia kell kezelni
az ilyen támadásokat, ha közszereplő.
– Csak rákérdezett az ön kijelentéseire. Például erre az eszement
elképzelésre, hogy a bevándorlókat akkor is ki kellene utasítani az
országból, ha van tartózkodási engedélyük. Ezt mégis hogy képzeli?
Küldjenek vissza a hazájába csak azért valakit, mert elcsent egy biciklit?
Olyat, aki már évek óta Svédországban él, és megvetette itt a lábát? –
Mellberg szinte kiabált, és nyál fröcsögött ki a száján.
Patrik bénultan ült ott. Az volt az érzése, hogy egy perceken belül
bekövetkező autóbaleset szemtanúja. Annak ellenére, hogy minden pontban
igazat adott a főnökének, nem ez volt a megfelelő pillanat egy politikai
vitára.
John szenvtelenül nézett Mellberg-re.
– Ezen a ponton az ellenfeleink tudatosan félreértelmezik a szavainkat.
Szívesen elmagyaráznám, de feltételezem, nem ezért vannak itt.
– Pontosan, azért jöttünk, hogy az 1974-ben Valőn történt eseményekről
beszéljünk magával, nem igaz, Bertil? – vetette közbe gyorsan Patrik.
Mellberg-re meredt, mire az néhány másodperc elteltével
kényszeredetten bólintott.
– Az a hír járja, hogy történt a szigeten valami – mondta John. –
Megtalálták a családot?
– Nem igazán – felelte Patrik kitérően –, de megpróbálták felgyújtani a
házat. Ha sikerrel jártak volna, a lány és a férje valószínűleg nem éli túl.
John kissé kihúzta magát.
– A lány?
 – Ebba Elvander – mondta Patrik. – Csak már Ebba Starknak hívják. A
férjével beköltöztek a házba, most újítják fel.
– Rá is fér, gondolom. Azok alapján, amiket hallottam, nagyon lepusztult
lehet. – John pillantása végigsiklott a tengeren Valö szigete felé, amely pont
velük szemben feküdt.
– Ezek szerint már rég nem járt arra.
– Valóban. Amióta bezárták a bentlakásos iskolát.
– Miért nem?
John széttárta a karját.
– Valószínűleg egyszerűen csak nem volt miért odamennem.
– Véleménye szerint mi történhetett a családdal?
– Én is csak találgatni tudok, mint mindenki más. Tényleg fogalmam
sincs.
– De mégiscsak többet tud, mint bárki vadidegen – vetette ellen Patrik. –
Végtére is együtt élt a családdal, és ott volt a helyszínen, amikor nyomuk
veszett.
– Ez azért nem egészen igaz. Néhány diáktársammal kihajóztunk
halászni. Megijedtünk, amikor visszatérve a parthoz két rendőrbe
botlottunk. Leon jól fel is húzta magát. Azt hitte, az idegenek el akarják
rabolni Ebbát.
– Vagyis nincs semmiféle elmélete? Biztos elgondolkodott az évek során
az esetről – szólalt meg ismét Mellberg. A hangja kétkedően csengett.
John figyelemre sem méltatta, és Patrikhoz fordult.
– A félreértések elkerülése végett: nem laktunk együtt a családdal. Oda
jártunk iskolába, de nem volt szoros kapcsolatunk Elvanderékkel. Például
erre a húsvéti ebédre sem hívtak meg. Rune nagyon odafigyelt arra, hogy
távolságot tartson köztünk és a családja között, és úgy vezette az iskolát,
mintha laktanya volna. Ezért a szüleink pont annyira szerették őt, mint
amennyire mi gyűlöltük.
– A diákok összetartottak, vagy voltak konfliktusok közöttük?
– Olykor-olykor voltak veszekedések, természetesen, ahogy az egy olyan
iskolában, amelyet csak kamasz fiúk látogatnak, lenni szokott. De komoly
összetűzésekre sosem került sor.
 – És milyenek voltak a tanárok? Ők mit gondoltak az iskola vezetőjéről?
– Azok a puhányok úgy féltek tőle, mint a tűztől, valószínűleg önálló
véleményt sem mertek alkotni róla. Mi legalábbis nem hallottunk ilyenről.
– Rune gyerekei nagyjából olyan idősek voltak, mint maguk. Barátkoztak
magukkal?
John a fejét rázta.
– Rune nem hagyta volna. De a legnagyobb fiával volt dolgunk. Afféle
kisegítő volt az iskolában. Egy igazi seggfej.
– Úgy látom, határozott véleménye van bizonyos családtagokról.
– Ahogy a többi diák is az iskolában, gyűlöltem ezeket az embereket, de
annyira azért nem, hogy eltegyem őket láb alól, ha esetleg erre gondol.
Ebben az életkorban normális, ha az ember nem rajong a tekintélyért.
– És a többi gyerek?
– Többnyire nem vegyültek velünk. Valószínűleg nem nagyon mertek.
Ahogy Inez sem. Ő egyedül felelt a takarításért, mosásért és a főzésért.
Rune lánya, Annelie néha segített neki. Ahogy már mondtam, semmi
közünk sem lehetett hozzájuk, és talán meg is volt az oka ennek. Sok fiú
elég faragatlan volt, mert kiskoruk óta kiváltságosak voltak, és
elkényeztették őket. Ezért is kerültek bentlakásos iskolába, gondolom. A
szülők az utolsó pillanatban rádöbbentek, hogy lusta és haszontalan
embereket neveltek, és megpróbálták menteni a menthetőt, ezért Runéhez
küldték őket.
– Felteszem, a maga szülei sem éheztek.
– Volt pénzük.
John jól megnyomta a „volt” szót, aztán összeszorította a száját, hogy
jelezze, nem óhajt mélyebben belemenni a témába. Patrik annyiban hagyta
a dolgot, de elhatározta, hogy később közelebbről is megnézi John családi
hátterét.
– Hogy van? – kérdezte John hirtelen.
Patriknak kellett pár másodperc, hogy megértse, kire gondol.
– Ebba? Úgy fest, elég jól. Ahogy mondtam, rendbe akarják hozni a
házat.
John ismét Valö felé bámult, és Patrik azt kívánta, bárcsak tudna a
gondolataiban olvasni. Mi járhat a fejében?
 – Köszönjük, hogy szakított ránk időt – állt fel Patrik.
Pillanatnyilag itt nem jutnak tovább, a beszélgetés azonban felkeltette az
érdeklődését, hogy milyen is lehetett az iskolai élet a szigeten.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz. Tudjuk, milyen elfoglalt – mondta
Mellberg. – Egyébként az élettársam üdvözli. Chiléből származik, a
hetvenes években vándorolt be.
Patrik a ruhaujjánál fogva magával húzta Mellberg-et. John merev
mosollyal csukta be utánuk a kaput.
Gösta észrevétlenül akart belépni az őrsre, de nem sikerült neki.
– Elaludtál? Nem vall rád – mondta Annika.
– Nem csörgött az óra. – Gösta kerülte a kolléganője tekintetét.
Annikának különleges képessége volt, hogy azonnal átlásson a szitán, és ő
nem szeretett hazudni neki. – Hol vannak a többiek?
A folyosóról egy pisszenést sem lehetett hallani, és úgy tűnt, Annika
maga van. Csak Ernst jött oda nesztelenül, amikor meghallotta Gösta
hangját.
– Patrik és Mellberg tiszteletüket teszik John Holmnál, de Ernst és én
tartjuk a frontot. Nem igaz, öregfiú? – Megvakargatta a testes kutya füle
tövét. – Patrik érdeklődött utánad. Szóval jól teszed, ha kicsit még
finomítod az ébresztőórás sztorit.
Tetőtől talpig végigmérte Göstát.
– És most meséld el, merre jártál. Lehet, hogy tudok segíteni, hogy ne
bukj le.
– Kész őrület! – mondta Gösta, de tudta, hogy elveszett. – Beszéljük meg
egy kávé mellett.
A konyha felé indult, és Annika követte.
– Na? – kérdezte a nő, amikor helyet foglaltak.
Gösta vonakodva beszámolt az Ericával kötött egyezségéről, mire
Annika felnevetett.
– Hát, szép kis kutyaszorítóba kerültél! Ismered Ericát. Az ember a
kisujját nyújtja, és neki az egész karja kell. Patrik roppant dühös lesz, ha ezt
megtudja.
– Tisztában vagyok vele.
 Gösta kényelmetlenül érezte magát. Természetesen Annikának igaza volt,
de a dolog borzasztóan fontos, és Gösta pontosan tudta, mit miért csinál.
Érte teszi, a kislányért, akit ő és Maj-Britt cserbenhagyott.
Annika abbahagyta a nevetést, és komolyan nézett rá.
– Sokat jelent neked ez az ügy.
– Igen, így van. És Erica segíthet nekünk. Ügyes. Patrik hibának tartaná,
hogy bevontam, jól tudom, de Erica hivatásszerűen vájkál a múltban, és
pillanatnyilag nekünk jól jön, hogy ért hozzá.
Annika csendben ült egy darabig, aztán nagy levegőt vett.
– Jól van, hallgatok. Egy feltétellel.
– Mégpedig?
– Tájékoztatsz arról, mit tudtok meg, és cserébe segíthetek, ha
szükségetek van rám. Én sem vagyok rossz a kutatásban.
Gösta meglepetten meredt rá. Ezzel nem számolt.
– Áll az alku. De egyvalamiben igazad van: ha Patrik szagot fog, jaj
nekünk!
– Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha odakerülünk. Mit tudtok eddig?
És mit tehetek?
Gösta megkönnyebbülten adta elő, miről beszélgettek Ericával reggel.
– Szükségünk van a bentlakásos iskola minden diákjának és tanárának az
aktuális elérhetőségére. Még megvan a régi lista, de sok minden változott
azóta. Ugyanakkor valószínűleg sokukat fel tudjuk kutatni a listából
kiindulva. Néhányuknak egészen különleges vezetékneve van, és a régi
címeken lakók talán tudnak valamit róluk.
Annika döbbenten nézett.
– A személyi számok nincsenek meg?
Gösta visszabámult rá. Milyen hülye az ember! Teljesen agyalágyultnak
érezte magát, és fogalma sem volt, mit mondhatna.
– Értsem úgy ezt az arckifejezést, hogy megvannak a személyi számok?
Remek. Akkor ma délutánra vagy legkésőbb holnap reggelre frissítem a
listát. Jó lesz így?
Annika rávigyorgott, és Gösta viszonozta a mosolyt.
– Persze hogy jó. Mi Patrikkal Leon Kreutzhoz megyünk.
 – Miért pont hozzá?
– Nincs különösebb oka, de rá emlékszem a legtisztábban a fiúk közül.
Az volt a benyomásom, hogy ő a bandavezér. Egyébként úgy hallottam,
hogy a feleségével megvették a nagy fehér házat a hegyen. Tudod,
Fjällbackában.
– Ahonnan olyan pazar a kilátás? Belekerülhetett vagy tízmillióba! –
álmélkodott Annika.
A tengerre néző házak ára felettébb izgatta a helyieket, akik
valamennyien érdeklődéssel figyelték, mennyiért kerülnek kalapács alá az
eladó ingatlanok. Tízmillióra még a legközönyösebbek is felkapták a
fejüket.
– Amennyire tudom, megengedhetik maguknak.
Gösta még jól emlékezett a sötét szemű, szép arcú fiúra. Már akkor is
sütött róla, hogy gazdag, és még valami más is, amit nem volt könnyű
meghatározni. Gösta leginkább veleszületett önbizalomnak tudta volna
nevezni.
– Akkor csapjunk bele! – Annika a mosogatógépbe tette a csészéjét, és
miután vetett egy pillantást Göstára, a férfi követte a példáját. – Teljesen
kiment a fejemből, hogy ma délelőttre időpontod volt a fogorvosnál.
– A fogorvosnál? De nem is… – Gösta elhallgatott, és mosolyra húzta a
száját. – Ja, persze! Tegnap mondtam neked, hogy ma fogorvoshoz megyek.
Képzeld: egyetlen lyukas fogam sincs!
Kacsintott, és a szájára mutatott.
– Túl sok részlettel csak elbaltázod a jó hazugságot – fenyegette meg
Annika tréfásan az ujjával, majd a szobája felé vette az irányt.
 Stockholm, 1925

Kis híján leszállították őket a vonatról. A kalauz elvette az üvegét, és azt

hadoválta, hogy túl részeg ahhoz, hogy fent maradhasson. Pedig biztosan
nem volt az. Csupán hébe-hóba kellett innia egy kortyot, hogy el bírja
viselni az életet, ezt csak meg lehet érteni. Folyton alamizsnát kellett
koldulnia, és lealacsonyító munkákat kellett végeznie az embereknek, akik
„a kicsi kedvéért” foglalkoztatták. De végül mindig beengedték az ágyukba
az álszent kurafik.
A kalauz is a lány kedvéért könyörült meg rajta, és hagyta, hogy
Stockholmig menjenek, ami szerencse volt, mert ha félúton kirakta volna
őket, Dagmar nem tudta, hogyan jutottak volna haza. Két hónapjába került,
mire a szájától megvonva a falatot összespórolta az odaútra szóló jegy árát,
és nem maradt egy vasa sem. De ez nem gond valójában, mert ha egyszer
odaérnek, és végre beszélhet Hermann-nal, biztosan nem lesznek többé
anyagi gondjaik. Hermann majd a gondjukat viseli. Ha megtudja, mi
mindenen ment keresztül, rögvest elválik a hazug feleségétől.
Dagmar megállt egy kirakat előtt, és szemügyre vette a tükörképét. A
Hermann-nal való utolsó találkozásuk óta kissé megöregedett. A haja már
nem volt olyan dús, és ha jobban belegondolt, be kellett ismernie, hogy
régóta nem mosta meg. A ruha, amelyet indulás előtt lopott el a
szárítókötélről, úgy lógott a sovány testén, mint egy zsák. Ha fogytán volt a
pénze, inkább pálinkát vett, mint ételt, de ennek is hamarosan vége lesz.
Megint úgy fog kinézni, mint régen, és Hermann gyengéd együttérzést fog
tanúsítani iránta, ha megtudja, milyen csúnyán elbánt vele az élet, amióta
magára hagyta.
Kézen fogta Laurát, és továbbindult. Mivel a gyereknek nem akaródzott
mennie, vonszolta maga után.
– Szedd már a lábadat! – sziszegte.
Hogy ez a gyerek mindig ilyen lassú!
Többször meg kellett kérdeznie az utat, de végül megálltak a megfelelő
ház bejárata előtt.
Nem volt nehéz kideríteni a címét. Benne volt a telefonkönyvben:
Odengatan 23. A ház legalább olyan nagy volt, mint amilyen lenyűgöző,
pont, ahogy képzelte. Meghúzta az ajtót, de zárva volt. Kedveszegetten
ráncolta a homlokát. Ebben a pillanatban egy úr lépett oda hozzájuk,
kulcsot vett elő a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.
– Kihez jöttek?
Dagmar büszkén szegte fel a fejét.
– Göringhez.
– Na, igen, elkél náluk a segítség. – A férfi beengedte őket.
Dagmar egy pillanatra eltűnődött azon, mire gondolhatott a férfi, de aztán
csak megvonta a vállát. Nem volt jelentősége. Már majdnem célhoz értek.
A folyosón kifüggesztett táblán tanulmányozta a neveket, megjegyezte,
melyik emeleten lakik a Göring házaspár, majd Laurával a nyomában
elindult a lépcsőn felfelé. Reszkető kézzel csengetett be. Mindjárt újra
együtt lesznek. Hermann, ő és Laura. Hermann lánya.
Ahogy Anna a Dannal közös hajójuk kormányánál állt, még mindig azon
gondolkodott, milyen könnyen ment. Felhívta Mårtent, és a férfi azt
javasolta, hogy menjen ki hozzájuk Valőre, ha ráér. Egy percig sem
gondolkodott. Az egész családnak feltűnt, milyen vidám lett egyszeriben, és
tegnap este derűlátó hangulat uralta a házat.
Tulajdonképpen nem is ment könnyen. Az első lépése az önállóság felé.
Egész életében másoktól függött. Gyerekkorában mindig Ericára
hagyatkozott. Aztán Lucastól függött, ami katasztrófába torkollott,
amelynek következményeitől még ma is szenved a gyerekekkel együtt.
Majd jött Dan. A jószívű, gondoskodó Dan, aki a szárnyai alá vette őt és a
gyerekeit. Jó érzés volt újra kicsinek lenni, és abban bizakodni, hogy valaki
más majd helyrehoz mindent.
De a baleset megmutatta neki, hogy erre még Dan sem képes. Alapjában
véve ez dühítette leginkább. A közös gyermekük elvesztése felfoghatatlan
fájdalom volt, de a magány és a sebezhetőség érzése még annál is
rosszabbnak bizonyult.
Ha továbbra is együtt akarnak maradni Dannal, akkor Annának meg kell
tanulnia megállni a saját lábán. Még ha később is jött rá erre, mint az
emberek többsége, a szíve mélyén tudta, hogy elég erős hozzá. Ez a
lakberendezési megbízás lesz az első lépés. Már csak azt kell kiderítenie,
hogy tényleg tehetséges-e, és el tudja-e adni magát.
Izgatottan kopogott be. Először lépteket hallott, majd ajtót nyitottak neki.
Egy magakorú férfi állt előtte munkásruhában, a feje tetejére tolt
védőszemüveggel, és kérdőn nézett rá. Olyan jól nézett ki, hogy Anna egy
pillanatra elveszítette a lélekjelenlétét.
– Jó napot! – mondta végül. – Anna vagyok, beszéltünk telefonon.
– Anna! Igen, persze! Elnézést, nem akartam udvariatlannak tűnni. Úgy
belemerültem a munkába, hogy minden kiment a fejemből. Üdv a
káoszban! Gyere be!
Oldalra lépett, és beengedte. Anna szétnézett. Rögtön meglátta, milyen
lehetőségek rejlenek a helyiségben. Mindig is megvolt benne ez a képesség:
mintha egy varázsszemüvegen át nézné, rögtön meglátta a kész szobát.
Mårten követte a pillantását.
– Amint látod, van még mit tenni.
Már éppen válaszolni akart, amikor egy vékony, szőke nő jött le a
lépcsőn.
– Szia! Ebba vagyok.
Megtörölte a kezét egy rongyban. A ruhája, a haja, de még az arca is
csupa fehér festék volt. Az erős hígítószag könnyeket csalt Anna szemébe.
– Elnézést a felfordulásért – mondta Ebba, és bocsánatkérőn felemelte a
karját. – A kézfogást inkább hagyjuk.
– Semmi baj. Egy felújítás közepén vagytok. És nem ez a legrosszabb…
Úgy értem, ami mostanában ért titeket…
– Erica mesélt róla? – Ebba ezt inkább mondta, mint kérdezte.
– Hallottam a tűzről meg a másik dologról – válaszolta Anna.
Olyan abszurdnak tűnt, hogy esetleg nála találnak vért a padló alatt, hogy
kimondani sem bírta.
– Próbáljuk folytatni a munkát, ahogy lehet – felelte Mårten. – Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy szünetet tartsunk.
Odabentről emberi hangok és deszkák recsegése hallatszott.
– Még mindig itt vannak a bűnügyi technikusok – mondta Ebba. –
Felszedik a padlót az egész étkezőben.
– Biztonságban vagytok itt? – csúszott ki Anna száján, ám aztán rájött,
hogy a kérdése kissé meggondolatlan volt, a pár azonban felkeltette a
védelmezőösztönét.
– Jól érezzük magunkat itt – felelte Mårten hangsúlytalanul.
 Ebba köré akarta fonni a karját, de úgy tűnik, a nő megsejtette a
szándékát, és tett egy lépést oldalra, hogy a férfi ne érje el.
– Szóval segítségre van szükségetek? – próbálta Anna elterelni a szót.
A helyzet olyan feszült volt, hogy az ember alig kapott levegőt.
Mårten hálásnak tűnt a témaváltásért.
– Ahogy már a telefonban mondtam, fogalmunk sincs, hogyan tovább.
Nem értünk a lakberendezéshez.
– Csodállak benneteket. Nem kis fába vágtátok a fejszéteket, de biztos
vagyok abban, hogy a végeredmény káprázatos lesz. Én egy kissé régimódi,
vidéki stílust tudnék ide elképzelni, fehér bútorokat, halvány színeket,
romantikus rózsákat, szép lenből készült szöveteket, óezüstöt és látványos
kiegészítőket. – Miközben beszélt már maga előtt látta a képet. – Nem
drága antikvitásokra gondolok, hanem bolhapiaci bútorokra vagy újakra,
amelyek a régies stílust idézik, majd kölcsönzünk nekik egy kis patinát.
Ahhoz kell némi acélforgács, láncok és…
Mårten arca felderült. Anna azon kapta magát, hogy tetszik neki a férfi
nevetése.
– Neked aztán határozott elképzeléseid vannak, de folytasd csak!
Szerintem mindkettőnknek bejön.
Ebba bólintott.
– Én is hasonlót képzeltem, csak nem tudtam, hogyan lehet megcsinálni.
– A homlokát ráncolta. – Sajnos nem sok tőke áll rendelkezésünkre. Biztos
megszoktad, hogy rengeteget költhetsz, és jól megfizetnek…
Anna félbeszakította.
– Tudom. Mårten már elmondta. És ti vagytok az első ügyfeleim, ha
elégedettek lesztek velem, lehetnétek a referenciáim. Biztosan meg tudunk
egyezni egy számotokra is elfogadható árban. A bútorokat úgyis
hagyatékokból és ócskapiacokról kell összeszedni. Kihívásnak érzem, hogy
mindent a lehető legolcsóbban szerezzek meg.
Anna reménykedve nézett rájuk. Nagyon szerette volna ezt a megbízást,
ezért őszinte volt Ebbával és Mårtennal. Csodálatos lett volna szabad kezet
kapni, hogy a tábort a szigetvilág gyöngyszemévé varázsolhassa, és ezzel
felhívja a jövendőbeli ügyfelei figyelmét a munkájára.
 – Egyéni vállalkozóként nagyon is jól tudom, miről beszélsz. A jó hírnév
a legjobb reklám. – Ebba csaknem félénken nézett rá.
– Mivel foglalkozol? – kérdezte Anna.
– Ékszereket készítek. Ezüstláncokat angyalmedállal.
– Jól hangzik. És miért pont ezt?
Ebba vonásai megkeményedtek, és a nő elfordult. Mårten zavartnak tűnt,
igyekezett áthidalni a feszült csöndet.
– Nem tudjuk pontosan, mikor végzünk a felújítással. A rendőrségi
vizsgálat és a tűz, amely kárt tett a folyosóban, keresztülhúzta az
ütemezésünket. Nehéz megmondani, mikor kezdhetsz.
– Semmi baj, igazodom hozzátok. – Anna fejéből nem ment ki Ebba
különös reakciója. – Ha akarjátok a színválasztásról és ilyesmiről már most
beszélgethetünk. Csinálhatok addig vázlatokat, és megnézhetek néhány
árverést a környéken.
– Jó ötlet – mondta Mårten. – Tulajdonképpen jövőre, húsvét körül
akartunk nyitni, legkésőbb nyárra már be kellene indulnia az üzletnek.
– Akkor még sok időtök van. Körbenézhetek még egy kicsit a házban, és
rajzolgathatok?
– Magától értetődik. Érezd magad otthon a felfordulásban – mondta
Mårten, majd elhallgatott. – De jobb, ha az étkezőbe most nem kukkantasz
be.
– Nem gond, azt majd megnézem később.
Ebba és Mårten folytatta a munkát, ahol abbahagyta, így Anna nyugodtan
körülnézhetett. Buzgón jegyzetelt, és izgatott bizsergést érzett a hasában.
Jól fog kinézni! Az új élete kezdete.
Percy remegő kézzel írt alá. Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon,
de Buhrman ügyvéd aggódva nézett rá.
– Biztos benne, Percy? Az apja nem örülne ennek.
– Az apám meghalt! – sziszegte, majd rögtön egy bocsánatkérést is
elmormolt hozzá, mielőtt folytatta: – Az ön szemében ez nyilván drasztikus
intézkedés, de vagy ezt választom, vagy el kell adnom a kastélyt.
– És mit szólna egy bankhitelhez? – kérdezte az ügyvéd.
 Már az apjának is Buhrman volt a jogi képviselője, és Percy eltűnődött
azon, mennyi idős is lehet a férfi. A mallorcai háza kertjében lejátszott
golfjátszmáknak köszönhetően valósággal mumifikálódott, akár egy
múzeumban is kiállíthatták volna.
– Természetesen beszéltem a bankkal, mit képzel? – Ismét megemelte a
hangját, és kényszerítenie kellett magát arra, hogy lehiggadjon. A család
ügyvédje néha úgy beszélt vele, mint egy komisz kölyökkel. Úgy tűnt,
rendszeresen megfeledkezik arról, hogy Percy gróf. – Félreérthetetlenül
közölték velem, hogy már nem óhajtanak támogatni.
Úgy tűnt, Buhrman zavarban van.
– Mindig jó kapcsolatot ápoltunk a bankkal. Az apja és az egykori
igazgató együtt jártak a lundsberg-i internátusba. Biztos, hogy a megfelelő
emberrel beszélt? Ne hívjam fel őket, megpróbálhatnám…
– Az egykori igazgató már rég nem dolgozik – vágott a szavába Percy.
Hamarosan már nem lesz képes udvariasan beszélni az öreggel. –
Egyébként a földi pályafutását is rég befejezte, és valószínűleg már csak
csontok maradtak belőle. Változnak az idők. A bankban már csak a
főiskoláról frissen kikerült zöldfülűek dolgoznak, akik egyáltalán nem
tudnak viselkedni. A vezetőségben pedig olyanok ülnek, akik az
irodájukban levetik a cipőjüket, hát nem érti?
Dühösen aláírta az utolsó iratot is, és az öreg elé tolta, aki teljesen
zavarodottnak tűnt.
– Hát érdekes – csóválta a fejét. – Mi jöhet még? Elveszik az
elidegeníthetetlen birtokokat, és kíméletlenül felosztják a régi javakat?
Apropó! Nem fordulhatna a testvéreihez? Mary jól ment férjhez, és ha nem
tévedek, Charles egy halom pénzt keres a kocsmáival. Talán ők segíthetnek.
Végül is családban marad.
Percy rámeredt. Az öregnek nincs ki a négy kereke. Már elfelejtette az
évekig tartó huzavonát és a jogi eljárásokat, amelyek az apja tizenöt évvel
ezelőtti halálát követték? Percy testvérei voltak olyan arcátlanok, hogy
megtámadták az elidegeníthetetlen családi birtokot, pedig a törvény a teljes
örökséget osztatlanul a legidősebb fiúgyermeknek adta. De a törvény ezen a
ponton istennek hála teljesen egyértelmű. Elsőszülöttségi joga volt
Fygelstára, és csak neki. Mégis hallgatott a jobbik énjére, és lehetőség
szerint osztozkodni akart a testvéreivel, de a makacs próbálkozásaik, hogy
megfosszák a jogos tulajdonától, nem tették éppen nagyvonalúvá. Ezért
aztán végül kénytelenek voltak üres kézzel távozni, és még a perköltségek
is őket terhelték. De ahogy Buhrman is mondta, nem volt rossz soruk. Percy
ezzel vigasztalta magát, ha bántani kezdte a lelkiismeret. De semmi esetre
sem kopogtatna náluk ezzel a kéréssel.
– Ez az egyetlen esélyem. – Az állával a papírok felé intett. – Szerencsére
a barátaim mellettem állnak, és vissza fogok fizetni nekik mindent, amint
letudtam ezt az áldatlan adóügyet.
– Tegye, amit tennie kell, de nagy kockázatot vállal.
– Megbízom Sebastianban – mondta Percy.
És azt kívánta, bárcsak olyan biztos volna a dolgában, mint ahogyan
állította.
Kjell olyan erővel csapta a telefont az asztalra, hogy az egész karja
belesajdult. A fájdalom csak fokozta a dühét. Átkozódva dörzsölgette a
könyökét.
– A rosseb egye meg!
A kezét tördelte, nehogy a falhoz vágjon valamit.
– Mi történt?
A legjobb barátja és kollégája, Rolf kukkantott be a szobába.
– Mégis mi? – Kjell sötét hajába túrt, amelybe néhány éve ezüst szálak
kezdtek vegyülni.
– Beata? – lépett be Rolf.
– Ki más? Már mondtam, hogy múltkor megint nem hozhattam el a
gyerekeket, pedig az én hétvégém volt. Most meg hepciáskodott a
telefonban, hogy nem vihetem el őket Mallorcára. Egy hét ugyanis szerinte
túl hosszú.
– De ők júniusban nem két hétig voltak a Kanári-szigeteken? És
egyszerűen csak lefoglalta az utat, anélkül hogy előtte megbeszélte volna
veled. Akkor miért nem utazhatnak el egy hétre az apjukkal is?
– Mert az ő gyerekei. Folyton ezzel jön. Az én gyerekeim. Én csak
kölcsönkapom őket tőle!
Kjell kényszerítette magát, hogy nyugodtabban lélegezzen. Sajnálta,
hogy megint hagyta magát feldühíteni. Ez nem is a gyerekekről szólt,
hanem arról, hogy Beata a lehető legjobban megkeserítse az ő életét.
 – Ha jól tudom, közös felügyeletet kaptatok – mondta Rolf. – Vagyis
sokkal többet lehetnél a gyerekekkel.
– Tudom. Ugyanakkor azt szeretném, ha volna egy biztos pont az
életükben. De ez nem azt jelenti, hogy Beatának minden alkalommal joga
van keresztbe tennie nekem, ahányszor el akarom hozni a gyerekeket.
Egyetlen hét olyan nagy kérés? Én vagyok az apjuk, ugyanannyi jogom van
velük lenni, mint Beatának.
– Egyre nagyobbak lesznek, Kjell. Előbb-utóbb megértik. Próbálj jobb
ember és jobb apa lenni. Békére és nyugalomra van szükségük. És ha ezt
nálad találják meg, jóra fordulnak a dolgok, meglásd. De az ég szerelmére,
ne add fel a harcot értük!
– Nem adom fel – mondta Kjell keserűen.
– Akkor jó. – Rolf a napilap felé intett. – Egyébként remek lett a cikked.
Jól sarokba szorítottad John Holmot. Azt hiszem, még sosem olvastam
olyan cikket, amely így kritizálta volna őt és a pártját.
Rolf leült a látogatóknak fenntartott székre.
– Fogalmam sincs, mit művelt a többi kolléga. – Kjell a fejét ingatta. – A
Svédország Barátainak retorikája tele van nyilvánvaló lyukakkal. Szóval
nem volt olyan nehéz.
– Reméljük, ez majd megteszi a magáét – kocogtatta meg Rolf a kinyitott
újságot. – Meg kell mutatni, mifélék ezek igazából.
– Szerintem az a legrémesebb, hogy az emberek beveszik ezt az olcsó
dumát. Rendes ruhát húznak, kidobnak néhány tagot, aki rosszul
viselkedett, a kiadások lefaragásáról és észszerűsítéséről karattyolnak,
közben meg ugyanazok a nácik, akik voltak. A karlendítést és a
horogkereszteket csak a sötétség leple alatt veszik elő. Közben meg ott
ülnek a beszélgetős műsorokban, és azon siránkoznak, hogy igaztalan
támadások és szemrehányások érik őket.
– Nekem nem kell mondanod. Tökéletesen egyetértünk – nevetett Rolf,
és védekezően felemelte a kezét.
– Szerintem van emögött valami – masszírozta Kjell az orrcsontját.
– Mármint?
– Mármint John esetében. Túl simulékony, túl sima. Minden tökéletesnek
tűnik. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy a bőrfejűmúltját eltitkolja,
hanem minden reggeli műsorban nyilvánosan bocsánatot kér érte. A
választóknak ez nem nagy újdonság. Mélyebbre kell ásnom. Nem
számolhatott fel mindent.
– Szerintem igazad van, de nem lesz könnyű találnod valamit. John Holm
gonddal építette fel ezt a makulátlan homlokzatot. – Rolf letette az újságot.
– Mindenesetre… – Kjellt félbeszakította a telefon csörgése. – Ha megint
Beata az… – Rövid habozás után felvette a kagylót. – Tessék?
Amint meghallotta, ki van vonalban, rögtön hangnemet váltott. Rolf
remekül szórakozott, ahogy nézte.
– Te jó ég! Erica! Szia… Nem, semmi gond… De, természetesen…
Micsoda? Most viccelsz velem?
Futólag Rolfra vigyorgott. A beszélgetés csak pár percig tartott. Miután
lefirkantott néhány szót, ledobta a tollat, hátradőlt, és összekulcsolta a kezét
a tarkóján.
– Most beindulnak a dolgok.
– Egyébként ki volt az?
– Erica Falck. Szemmel láthatólag nem én vagyok az egyetlen, aki John
Holm iránt érdeklődik. Megdicsérte a cikkemet, és azt kérdezte, van-e
anyagom róla, amelybe belenézhetne.
– És miért foglalkozik Holmmal? – kérdezte Rolf. Aztán lehullt a hályog
a szeméről. – Mert Holm is Valőn tanult? Az eltűnt családról akar írni?
Kjell bólintott.
– Úgy fest. De a java még csak most jön. Kapaszkodj meg, mert nem
fogod elhinni.
– A fenébe is, Kjell, ne csigázz!
Kjell vigyorgott. Imádta ezt a játékot, és meggyőződése volt, hogy
Rolfnak tetszeni fog, amit mondani készül.
 Stockholm, 1925

A nő, aki ajtót nyitott nekik, teljesen máshogy nézett ki, mint ahogy
Dagmar elképzelte. Sem szép, sem vonzó nem volt, inkább tűnt fáradtnak
és gondterheltnek. Ráadásul idősebbnek is nézett ki Hermann-nál, és az
egész megjelenése átlagosnak hatott.
Dagmar némán állt ott. Lehet, hogy rossz ajtón csöngetett be? De a
táblán a Göring név szerepelt, ezért azt feltételezte, hogy az asszony a
házaspár házvezetőnője. Elszántan megragadta Laura kezét.
– Hermann-nal szeretnék beszélni.
– Nincs itthon – felelte a nő, miközben tetőtől talpig végigmérte.
– Akkor megvárom.
Laura Dagmar mögé bújt. A nő kedvesen rámosolygott a kislányra.
– A felesége vagyok. Segíthetek valamiben?
Szóval mégis ő a gyűlölt asszony, akinek a neve nem ment ki Dagmar
fejéből, amióta először olvasta az újságban! Dagmar ámulva vizslatta Carin
Göringet: a hétköznapi lábbelijét, a bokáig érő szoknyáját, az illedelmesen
nyakig gombolt blúzát és a szigorú kontyát. A szeme körül ráncok
látszottak, a bőre egészségtelenül sápadtnak tűnt. Hirtelen minden világossá
vált Dagmar számára. Hát persze! Ez a nő valahogy rászedte Hermannt,
mert egy ilyen vén csoroszlya máshogy sosem kaparinthatta volna meg!
– Igen, van mit megbeszélnünk – felelte, megint megfogta Laura kezét,
és bemasírozott a lakásba.
Carin tett oldalra egy lépést, és nem próbálta meg feltartóztatni. Csak
várakozóan biccentett.
– Elvehetem a kabátjukat?
Dagmar gyanakvón pillantott rá. Aztán kéretlenül a bejárat mellett nyíló
szobába vonult. A nagy szalonban azonban földbe gyökerezett a lába. A
tágas lakás pont olyan szép volt, mint amilyennek Hermann otthonát
képzelte, nagy ablakok, magas helyiségek és tükörfényes parketta,
csakhogy majdnem üres volt.
– Miért nincsenek bútorok, anya? – nézett körül elkerekedett szemmel
Laura.
 Dagmar Carinhoz fordult.
– Miért nincsenek bútoraik? Miért él így Hermann?
Carin egy pillanatig a homlokát ráncolta, mintha azt akarná kifejezni,
hogy illetlennek tartja a kérdést, de aztán mégis higgadtan válaszolt.
– Az utóbbi időben voltak nehézségeink. De most már mondják meg, kik
maguk.
Dagmar ügyet sem vetett a kérdésre, inkább haragos pillantást küldött
Carin Göring felé.
– Nehézségek? Hermann tehetős. Nem élhet így!
– Nem hallja, mit mondok? Ha nem mondja meg, kicsoda, és mit keres
itt, kénytelen leszek hívni a rendőrséget. De a kicsire való tekintettel ezt
szeretném elkerülni. – Carin Laura felé biccentett, aki megint elbújt az
anyja mögé.
Dagmar megragadta a gyerek karját, és Carin elé lökdöste.
– Ez itt Hermann lánya. És mostantól fogva Hermann velünk fog élni.
Maga már elég ideig volt vele, már nincs szüksége magára. Hát nem érti?
Carin Göring arca megrándult, de megőrizte a nyugalmát, miközben egy
darabig némán mustrálgatta Dagmart és Laurát.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Hermann a férjem.
– De engem szeret. Én vagyok a nagy szerelme. – Dagmar dobbantott
egyet a lábával. – Laura a mi lányunk, csak maga elvette őt tőlünk, mielőtt
még szólhattam volna neki a gyerekről. Ha tudott volna róla, sosem
házasodik össze magával. Ha a feje tetejére áll, akkor sem!
A fejében egymást kergették a dühös gondolatok.
– Most távozzanak, mielőtt hívom a rendőrséget. – Carin uralkodott
magán, de Dagmar látta a szemében a félelmet.
– Hol van Hermann? – kérdezte csökönyösen.
Carin az ajtóra mutatott.
– Kifelé!
Anélkül, hogy leeresztette volna a kezét, eltökélten a telefonhoz ment.
Cipősarka kopogása visszhangzott a lakásban.
Dagmar lehiggadt egy kicsit, és átgondolta a helyzetüket. Belátta, hogy a
nő sosem fogja elárulni neki, hol a férje, de legalább ő megmondta neki az
igazságot. Az elégedettség érzése járta át. Már csak meg kell találnia
Hermannt. Ha a ház előtt kell éjszakáznia, türelemmel viseli, mert utána
örökre együtt lehetnek. Erősen megmarkolta Laura grabancát, és az ajtóhoz
húzta. Mielőtt elhagyta volna a lakást, vetett még egy diadalittas pillantást
Carin Göringre.
– Köszönöm, kedves Anna! – Erica egy puszit nyomott a testvére arcára,
és a kocsijához sietett.
Menet közben odaintegetett a gyerekeinek. Egy pillanatra lelkifurdalása
támadt, de félresöpörte az érzést, arra gondolva, milyen lelkesen ujjongott a
hármas, amikor Anna néni megérkezett. Nem lehetett okuk panaszra.
Gondolataiba merülve hajtott Hamburgsundbe. Bosszantotta, hogy még
mindig nem tudott semmit az Elvander család eltűnéséről. Megrekedt, és
ugyanúgy nem tudta megmagyarázni az esetet, mint a rendőrség. Ennek
ellenére nem adta fel. A család története borzasztóan izgatta, és minél
tovább turkált az irattárban, annál izgalmasabb lett a dolog. Úgy tűnt, Ebba
családjának női tagjait átok sújtja.
Erica elhessegette a múlt árnyképeit. Göstának hála végre felfedezett egy
nyomot. Kapott egy nevet, és a további kutatások eredményeképpen most
úton volt valakihez, aki feltehetőleg fontos értesülésekkel szolgálhat. A
régmúlt események feltárása gyakran olyan volt, mint egy óriási kirakós
darabkáinak összeillesztése, amelynek során néhány fontos részlet eleinte
hiányzik. Ericának az volt a tapasztalata, hogy a hiányzó darabkákra ügyet
sem kell vetni, mert a motívum előbb-utóbb így is felismerhető. Erre az
esetre ez eddig nem volt érvényes, de most újra remény töltötte el, hogy a
sok munka nem volt hiábavaló.
Megállt Hanssonék benzinkútjánál, hogy megkérdezze az utat. Nagyjából
tudta, hová kell mennie, de szerette volna elkerülni a felesleges
tévelygéseket. A pénztárban Magnus állt, aki a feleségével, Agnesszel
együtt üzemeltette a benzinkutat. A testvérét, Frankot és a sógornőjét,
Annette-et leszámítva, akiknek volt egy kis büféjük a piacon, senki nem
tudott olyan sokat Hamburgsund lakóiról és a környékről, mint Magnus.
A férfi kicsit furcsán nézett rá, de aztán a véleményét magának megtartva
részletesen leírta az utat. Erica fél szemmel a cetlit, fél szemmel az utat
nézte, amikor továbbhajtott, és végül megérkezett egy házhoz. Csak most
jutott eszébe, hogy ilyen szép időben talán itthon sincsenek. Csaknem
mindenki, akinek nem kellett dolgoznia, ilyenkor egy szigeten vagy
valamelyik strandon múlatta az idejét. Elhatározta, hogy tesz egy próbát.
Amikor kiszállás közben zene ütötte meg a fülét, tele reménnyel indult meg
a ház felé.
Amíg arra várt, hogy valaki ajtót nyisson, a dallamot dúdolta: „Non, je ne
regrette rien.” A francia kiejtése ugyan borzalmas volt, de a zene úgy
magával ragadta, hogy alig vette észre, amikor kinyílt az ajtó.
– Lám, lám, egy Édith Piaf-rajongó! – rikkantotta egy kis ember, aki
aranyszegélyű sötétlila selyemköntöst viselt.
Erica képtelen volt leplezni a megrökönyödését.
A férfi mosolygott.
– Hát, kedvesem, rám akar sózni valamit, vagy más nyomja a szívét?
Amennyiben árul valamit, nekem már megvan mindenem, amire vágyom,
ellenkező esetben viszont örömmel veszem, ha betér, és társaságot nyújt
nekem a teraszon. Mivel Walter ki nem állhatja a napot, egy szál magamban
ücsörgök ott, és nincs vigasztalanabb dolog, mint egyedül rozét
kortyolgatni.
– Igen, nekem… nyomja valami a szívemet – dadogta Erica.
– Hát akkor! – A férfi tapsikolt örömében, és hátrált néhány lépést, hogy
beengedje a látogatót.
Erica körülnézett az előszobában. Mindenütt arany, bojtok és bársony. A
buja szó nem írta le megfelelően a berendezést.
– Ezt a szintet én rendeztem be, Walternek nem volt beleszólása. Egy
ilyen hosszú házasságban, mint a miénk, kompromisszumokat kell kötni.
Már csaknem tizenöt éve vagyunk házasok, de előtte tíz évig éltünk együtt
bűnben. – A lépcső felé fordult, és felkiabált: – Vendégünk van, édes!
Gyere le, és igyál velünk egy pohárkával, ahelyett hogy odafent lógatod az
orrodat.
Felemelt kézzel lebegett végig a folyosón.
– Látnia kellene, mi van odafent. Akár egy kórház. Teljesen steril. Walter
szerint ez a purizmus. Egészen belehabarodott az északi stílusba, ami
köztudottan minden, csak nem hangulatos. És egyébként nem is nagy
kunszt. Az ember egyszerűen mindent fehérre fest, összeeszkábálja ezeket
az utálatos, nyírfából készült IKEA-bútorokat, aztán zsupsz, kész a lakás!
 Megkerült egy roppant, vörös brokáttal bevont füles fotelt, majd a nyitott
teraszajtó felé vette az irányt. Az asztalon egy üveg rozé állt jegesvödörben
és egy félig teli pohár.
– Megkínálhatom egy kis borocskával? – kérdezte, és már nyúlt is a
palackért.
A selyemköntös ide-oda libbent sovány, fehér lábai körül.
– Csábítóan hangzik, de még vezetek.
Erica elképzelte, milyen nagyszerű volna borozgatni ezen a szép
teraszon, gyönyörködve a szorosra és a szigetre nyíló kilátásban.
– Kár! Tényleg nem tudom rábeszélni egy kortyocskára? – Csábítóan
lóbálta az üveget.
Erica nem tudta megállni, és elnevette magát.
– Mivel a férjem rendőr, nem merek inni, még ha nehezemre esik is
megállni.
– Biztos borzasztóan jóképű. Mindig is az egyenruhások voltak a
gyengéim.
– Nekem is. – Erica leült egy nyugszékre.
A férfi megfordult, és lehalkította a zenét. Majd töltött Ericának egy
pohár vizet, és mosolyogva átnyújtotta.
– És mi az oka a megtiszteltetésnek, hogy egy ilyen szép fiatalasszony
keres fel?
– Erica Falck vagyok, író. Pillanatnyilag a következő könyvemhez
végzek kutatásokat. Maga Ove Linder, ugye? És a hetvenes évek elején
tanárként dolgozott Rune Elvander bentlakásos iskolájában.
A férfi mosolya lehervadt.
– Ove. Hát igazából…
– Nem jó helyen járok?
Lehet, hogy Erica mégis rosszul értelmezte Magnus útleírását?
– De igen, azonban már jó ideje nem vagyok Ove Linder. – Az emberke
elgondolkodva forgatta a poharát. – Bár hivatalosan nem változtattam
nevet, ez esetben meg sem talált volna, de már Lizának hívnak. Ovénak
senki nem szólít, kivéve Waltert, ha dühös rám. A Lizát természetesen
Minnelli után választottam, akkor is, ha csak halovány mása vagyok.
 Oldalra billentette a fejét, és látszólag arra várt, hogy Erica mondjon
valamit.
– Fejezd be a tetszelgést, Liza!
Erica megfordult. Az alak az ajtóban minden bizonnyal Walter, a férj
volt.
– Hát itt vagy! Mindenképpen meg kell ismerned Ericát!
Walter Liza mögé lépett, és szeretetteljesen a vállára tette a kezét. Liza
gyengéden megsimogatta a férjét. Erica azon kapta magát, hogy
elgondolkodik azon, vajon ő és Patrik is ilyen kedvesen bánnak-e majd
egymással huszonöt év együtt töltött idő után.
– Miről van szó? – Walter leült hozzájuk.
A párjától eltérően ő teljesen átlagosan nézett ki: középmagas, normális
testalkatú, visszafogottan öltözött férfi, ritkuló hajjal. Egy szembesítésen
aligha lehetne felismerni, futott át Erica agyán, de a férfi pillantása
intelligenciáról árulkodott, és különös módon ezek ketten összeillő párt
alkottak.
Erica megköszörülte a torkát.
– Ahogy már mondtam, szeretnék többet kideríteni a valői bentlakásos
iskoláról. Maga tanár volt ott, ugye?
– Igen, sajnos – sóhajtotta Liza. – Szörnyű idők voltak azok. Még nem
fedtem fel az identitásom, és a homoszexualitás akkoriban nem volt olyan
elfogadott, mint manapság. Ráadásul Rune Elvandernek rémes előítéletei
voltak, amelyeket előszeretettel hangoztatott is. Amikor még nem tehettem
meg, hogy az legyek, aki vagyok, sokat küszködtem azzal, hogy
beilleszkedjem. Sosem voltam az a kifejezetten férfias jelenség, de úgy
tettem, mintha heteroszexuális volnék, és teljesen normális, ahogy azt olyan
szépen mondani szokták. Gyerekkoromban jól begyakoroltam.
Lesütötte a szemét, mire Walter vigasztalón megsimogatta a karját.
– Azt hiszem, sikerült Runét megvezetnem, de a diákok épp eleget
csipkelődtek. Az iskola tele volt semmirekellőkkel, akiknek nem volt jobb
dolguk, mint hogy megkeressék a másik ember gyenge pontját. Fél évnél
tovább nem bírtam volna ki ott. A húsvéti szünet után nem akartam
visszatérni, de így megúsztam a felmondást.
 – Hogyan reagált az eseményekre? Meg tudja magyarázni őket? –
kérdezte Erica.
– Függetlenül attól, amit a családról gondolok, iszonyú eset volt.
Szerintem Elvanderékkel valami szörnyűség történt.
– De fogalma sincs, mi?
Liza a fejét rázta.
– Nincs, számomra is pont olyan rejtélyes az egész, mint mindenki más
számára.
– Milyen volt a hangulat az iskolában? Voltak veszekedések?
– Mondhatni. Az iskola egy időzített bomba volt.
– Ezt hogy érti?
Erica pulzusa meglódult. Most megtudhatja, mi játszódott le a színfalak
mögött. Miért nem gondolt erre korábban?
– Az elődeim beszámolói szerint a diákok kezdettől fogva civakodtak
egymással. Ahhoz voltak szokva, hogy mindent megkapnak, amit akarnak,
ugyanakkor meg is kellett felelniük a szüleik irreális elvárásainak. Ebből
adódott az állandó kakaskodás. Amikor elkezdtem dolgozni az iskolában,
Rune már ostorral csattogtatott, és ez többé-kevésbé mindenkit észre
térített, de éreztem a feszültséget a felszín alatt.
– A fiúknak milyen kapcsolata volt Runével?
– Utálták. Szadista pszichopata volt – jelentette ki Liza tárgyilagosan.
– Nem éppen hízelgően beszél Rune Elvanderről.
Erica azon bosszankodott, hogy nem hozta el a hangfelvevőt. Ezért
kénytelen volt mindent, ami elhangzik, az eszébe vésni.
Liza megborzongott, mintha fázna.
– Rune Elvander a legvisszataszítóbb ember volt, akivel valaha
találkoztam. És higgyen nekem – vetett egy pillantást a férjére –, ha valaki
úgy él, mint mi, gyakran akad össze kellemetlen alakokkal.
– Milyen volt a viszonya a családjával?
– Attól függ, melyik családtagra kíváncsi. Ineznek nem volt sok oka
örömre, kérdés, miért ment egyáltalán hozzá. Fiatal volt és csinos. Nekem
úgy tűnt, hogy az anyja kényszerítette. Az öregasszony nem sokkal a
munkába állásom előtt halt meg, ami valóságos megkönnyebbülés lehetett
Ineznek, hiszen a nő vérbeli boszorkány hírében állt.
– És Rune gyerekei? – folytatta Erica. – Hogy jöttek ki az apjukkal és a
mostohaanyjukkal? Ineznek biztosan nem volt könnyű ez a helyzet. Alig
volt idősebb a legnagyobb mostohafiánál.
– Megátalkodott egy fiú volt, sokban hasonlított az apjára.
– Ki? A legnagyobb fiú?
– Igen. Claes.
Liza sokáig hallgatott, Erica pedig türelmesen várt.
– Rá emlékszem a legtisztábban. De ahogy rá gondolok, végigfut a
hátamon a hideg. Nem is tudom, miért. Velem mindig udvariasan
viselkedett, de volt valami az arckifejezésében, ami miatt nem szívesen
fordítottam neki hátat.
– Jól kijött Runével?
– Nehéz megmondani. Úgy keringtek egymás körül, mint az égitestek, és
sosem keresztezték egymás pályáját. – Liza szégyellősen nevetett. – Úgy
beszélek, mint valami vén spirituális tanító vagy fűzfapoéta…
– Semmi baj, folytassa csak – hajolt előre Erica. – Értem, mire gondol.
Szóval sosem volt konfliktus Rune és Claes között?
– Nem, úgymond tartották a három lépés távolságot. Claes látszatra
mindig szót fogadott Runének, de hogy valójában mit gondolt róla, azt
valószínűleg senki sem tudta. De egyvalami biztosan közös volt bennük.
Rajongtak Carláért, Rune néhai feleségéért, Claes anyjáért, és látszólag
megvetették Inezt. A fiú esetében talán még meg is lehet érteni, hiszen Inez
elfoglalta az anyja helyét, de Rune végtére is önként vette el.
– Rune bántotta is Inezt?
– Igen. Vagy legalábbis nem volt szeretetteli a kapcsolatuk. Folyton
parancsolgatott neki, mintha nem is a neje, hanem a beosztottja volna. Claes
meg határozottan undok és pimasz volt a mostohaanyjával. Úgy tűnt, Ebbát
sem szívelte. És a húga, Annelie sem volt sokkal jobb.
– És mit szólt Rune a gyerekei viselkedéséhez? Még adta is alájuk a
lovat? – Erica ivott egy korty vizet.
Még a nagy napernyő alatt is borzasztóan meleg volt a teraszon.
 – Rune szemében a gyerekei makulátlanok voltak. Noha mindig
katonásan beszélt velük, de csak ő szidalmazhatta őket. Ha bárki más
panaszkodott rájuk, kikelt magából. Tudom, hogy Inez egyszer erre
vetemedett, de aztán megtanulta a leckét. Johan, a legkisebb volt az
egyetlen a családban, aki kedves volt hozzá. Figyelmes volt, és rendes,
valósággal csüngött Inezen. – Liza szomorú arcot vágott. – Szeretném
tudni, mi lett a kis Ebbából.
– Visszatért Valőre. A férjével éppen felújítják a házat, és tegnapelőtt…
Erica csomót kötött a nyelvére. Nem tudta, mennyit árulhat el, de Liza is
olyan nyitott volt vele szemben. Nagy levegőt vett.
– Tegnapelőtt vért találtak az étkezőben a régi padló alatt.
Liza és Walter egymásra meredt. A távolból hajók hangja és emberek
zsivaja hallatszott, de a teraszra csönd telepedett. Végül Walter szólalt meg:
– Mindig is mondtad, hogy szerinted meghaltak.
Liza bólintott.
– Ez tűnt a legvalószínűbbnek. Egyébként…
– Egyébként mi?
– Á, nevetséges! – Olyan hevesen rázta meg a kezét, hogy lobogott a
selyemköntöse ujja. – Sosem beszéltem róla.
– Semmi sem jelentéktelen vagy nevetséges. Mondja csak el!
– Voltaképpen semmi különös, de valahogy sejtettem, hogy valami balul
sült el. És hallottam… – A fejét ingatta. – Nem, ez csacskaság.
– Folytassa! – Erica ellenállt a késztetésnek, hogy áthajoljon az asztal
fölött, és megrázza a másikat.
Liza ivott egy nagy korty rozét, és Erica szemébe nézett.
– Éjszakánként neszeket hallottam.
– Neszeket?
– Igen. Lépteket, ajtócsukódást, emberi hangot távolról, de amikor
felkeltem, hogy utánajárjak, senkit sem találtam.
– Mintha kísértetek jártak volna a házban? – kérdezte Erica.
– Nem hiszek a kísértetekben – felelte Liza komolyan. – Csak annyit
mondhatok, hogy neszeket hallottam, és az volt a benyomásom, hogy
valami szörnyűség fog történni. Ezért nem lepett meg a család eltűnése.
 Walter bólintott.
– Mindig is jól működött a hatodik érzéked.
– Mennyi badarságot hordok össze! – Liza szemébe visszatért a
ragyogás, és rámosolygott Ericára. – Mi ez a nyomott hangulat? Erica a
végén még búvalbélelt vénembereknek néz minket!
– Szó sincs róla! Köszönöm, hogy rabolhattam az idejüket, noha csak
úgy betoppantam magunkhoz. Most már van min gondolkodnom legalább,
és lassan mennem is kell.
Felállt.
– Adja át üdvözletemet a kis Ebbának – kérte Liza.
– Természetesen.
Fel akartak kelni, hogy az ajtóhoz kísérjék, de Erica leintette őket.
– Maradjanak csak, kitalálok.
Miközben átvágott az arannyal, bojtokkal és bársonnyal díszített
helyiségeken, Édith Piaf ismét az összetört szívéről énekelt.
– Hol az ördögben voltál ma reggel? – Patrik belépett Gösta szobájába. –
Azt hittem, el akarsz jönni velem John Holmhoz.
Gösta felemelte a fejét.
– Annika nem mondta? Fogorvosnál voltam.
– Fogorvosnál? – Patrik fürkésző pillantást vetett rá. – Remélem, nincs
lyukas fogad.
– Nincs. Egyetlenegy sem.
– Hogy állsz a listával? – Patrik a Gösta íróasztalán magasodó
papírhalmot nézte.
– Megvan a legtöbb diák aktuális címe.
– Ez gyorsan ment.
– Személyi szám. – Gösta a diákok régi listájára bökött. – Ésszel él az
ember. – Átnyújtott egy papírlapot Patriknak. – Hogy ment a nácival?
– A titulusban valószínűleg találna némi kivetnivalót. – Patrik átfutotta a
listát.
– Pedig az. Bár nem borotválják kopaszra a fejüket, a bőrükből nem
tudnak kibújni. Mellberg jó fiú volt?
 – Álmodozol? – ejtette a listát az ölébe Patrik. – Úgy is mondhatnám,
hogy a tanumshedei rendőrség nem a legjobb oldaláról mutatkozott be.
– De legalább megtudtatok valamit?
Patrik a fejét rázta.
– Nem sokat. John Holm semmit nem tud az eltűnt családról. Az
iskolában nem történt semmi, ami megmagyarázhatná az esetet. Leszámítva
a nagy csapat kamasz és a szigorú igazgató közötti normális feszültséget,
semmi érdemleges nem volt. És így tovább.
– Torbjörn jelentkezett már? – kérdezte Gösta.
– Nem. Megígérte, hogy megsürgeti a dolgot, de mivel nem
szolgálhatunk friss hullával, nem tudnak előrevenni minket. Ráadásul az
eset már elévült, akkor is, ha kiderülne, hogy a családot megölték.
– De a vérvizsgálat fontos támpontot adhat a nyomozásunknak.
Elfelejtetted, hogy nem olyan régen valaki megpróbálta elevenen elégetni
Ebbát és Mårtent? Végtére is te ragaszkodtál ahhoz az elképzeléshez, hogy
a tűznek és a család eltűnésének köze van egymáshoz. És gondolj Ebbára
is! Nincs joga megtudni, mi lett a családjával?
Patrik védekezőn felemelte a kezét.
– Tudom, tudom, de eddig még semmi érdekeset nem találtam a régi
aktákban, és kissé reménytelennek érzem az egészet.
– Torbjörnék tűzről készített jelentésében nincs valami támpont?
– Nincs. Simán benzint használtak, amelyet egy egyszerű gyufával
gyújtottak meg. Ez minden.
– Akkor máshonnan kell kezdenünk az ügy kibogozását. – Gösta
megfordult, és a falon lógó fényképre mutatott. – Szerintem
megszorongathatnánk a srácokat. Többet tudnak, mint amennyit elárultak.
Patrik felállt, és alaposan szemügyre vette az öt fiú képét.
– Ebben biztosan igazad van. A listádból gondolom, hogy szerinted Leon
Kreutzcal kellene kezdenünk. Miért nem megyünk most rögtön oda, és
beszélgetünk el vele?
– Sajnos nem tudom, hol van. A mobilja kikapcsolva, és a hotelból már
kijelentkeztek a feleségével. Valószínűleg az új házukban rendezkednek be.
Ne várjunk holnapig? Akkor nyugodtan tudunk beszélni velük.
 – Rendben van. De talán megpróbálkozhatnánk Sebastian Månssonnal és
Josef Meyerrel. Ők itt élnek.
– Igen. De még össze kell szednem néhány dolgot.
– És erről a G.-ről sem szabad megfeledkeznünk.
– G.-ről?
– Aki születésnapi üdvözlőlapokat küldött Ebbának.
– Szerinted ez tényleg vezet valahová? – Gösta a papírjaival zörgött az
íróasztalon.
– Sosem lehet tudni. Minden nyomnak utána kell járnunk.
– Csak nehogy elvesszünk a részletekben! – dörmögte Gösta. –
Felesleges munkának érzem.
– Jaj, már! – Patrik megveregette a kollégája vállát. – Azt javaslom…
Vetett egy pillantást rezgő telefonjára.
– Csak gyorsan felveszem.
Azzal faképnél hagyta Göstát.
Néhány perc múlva diadalmas arccal tért vissza.
– Na, most végre megvan a kiindulópontunk, amelyet akartunk. Torbjörn
volt az. Nem találtak több vért a padló alatt, találtak viszont valami sokkal
jobbat.
– Mit?
– A szegélyléc mögött volt egy golyó. Más szavakkal: a szobában, ahol a
család tartózkodott, az eltűnésük előtt elsütöttek egy fegyvert.
Patrik és Gösta komolyan nézett egymásra. Nemrég még teljesen
tanácstalanok voltak, de most a nyomozásuk új lendületet nyert.
Erica azonnal haza akart menni, hogy leváltsa Annát, de a kíváncsisága
győzedelmeskedett, ezért keresztülhajtott Fjällbackán, és Mörhult felé vette
az irányt.
Miután gyorsan végiggondolta, lekanyarodjon-e a minigolfpálya mellett
balra, és a parti házakhoz hajtson-e, arra jutott, hogy inkább otthon
próbálkozik náluk. Már késő délután volt.
Az ajtót egy virágos facipővel támasztották ki. Erica belesett az
előszobába.
 – Hahó!
A házból zajok hallatszottak, és nemsokára megjelent John Holm egy
konyharuhával a kezében.
– Elnézést, evés közben zavarom?
A férfi a konyharuhára nézett.
– Nem, dehogy. Csak kezet mostam. Segíthetek valamiben?
– Erica Falck vagyok, és éppen egy könyvön dolgozom…
– A híres író? Jöjjön be a konyhába, kap egy csésze kávét – mosolygott
barátságosan. – Mi szél hozta?
Leültek a konyhaasztalhoz.
– Írni szeretnék egy könyvet a Valőn történtekről.
Erica úgy vélte, idegesség szikrája villan a férfi szemében, de az is lehet,
hogy csak képzelődött.
– Hihetetlen, mennyire odavan mindenki hirtelen Valőért. Ha hinni lehet
a pletykáknak, tegnap a férjével beszéltem.
– Igen, a férjem rendőr. Patrik Hedström.
– Volt vele valaki, akit… nem fogok egyhamar elfelejteni.
Nem kellett hozzá nagy ész, hogy az ember kitalálja, kire gondol.
– Szóval megismerte a híres Bertil Mellberg-et, a két lábon járó legendát.
John nevetett, és Erica észrevette, hogy a sármja megtette a hatását. Ez
bosszantotta kissé, mert gyűlölt mindent, amit ez a férfi és a pártja
képviselt, de magánemberként kedvesnek és ártalmatlannak tűnt. Sőt,
vonzónak.
– Ismerem a fajtáját. De a maga férje rendes ember.
– Természetesen elfogult vagyok vele, de jó rendőr. Nem adja fel, amíg a
végére nem jár a dolognak. Pont, mint én.
– Ketten együtt életveszélyesek lehetnek. – John ismét mosolygott, és két
elbűvölő gödröcske jelent meg az arcán.
– Lehet, de előfordul, hogy megakad az ember. Az évek alatt újra és újra
belekezdtem az eltűnt család ügyének felderítésébe, és most megint ezen
dolgozom.
 – Szóval írni akar róla egy könyvet? – Ismét a nyugtalanság szikrája
csillant fel a szemében.
– Ez a tervem. Van kifogása ellene, ha felteszek néhány kérdést? – Erica
tollat és papírt vett elő a táskájából.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy John habozik.
– Legyen – mondta végül. – De ahogy már a férjének és a kollégájának is
elmondtam, valószínűleg nem vagyok valami nagy segítség.
– Amennyire tudom, az Elvander családban konfliktusok voltak.
– Konfliktusok?
– Állítólag Rune gyerekei nem szerették a mostohaanyjukat.
– Mi, diákok nem folytunk bele a családi ügyekbe.
– Jó, de az iskola nem volt nagy. Biztosan érzékelték, milyen a hangulat.
– Nem foglalkoztunk vele. Nem akartuk, hogy közünk legyen hozzájuk.
Már az is épp elég rossz volt, hogy zöld ágra kellett vergődnünk Runével.
Úgy látszott, John már megbánta, hogy kötélnek állt. Felhúzta a vállát, és
fészkelődött a székén. De Ericának ez csak olaj volt a tűzre. Valami
elrontotta John jókedvét.
– És mi volt a helyzet Annelie-vel? Egy tizenhat éves lány és egy rakás
kamasz fiú. Hogy működött ez?
John az orrát fintorgatta.
– Annelie odavolt a fiúkért, de senki nem viszonozta az érdeklődését.
Bizonyos lányoktól bölcsebb távol maradni, és ő pont ilyen volt. Azonkívül
Rune agyonütött volna minket, ha csak egyetlen kisujjal is hozzáértünk
volna.
– Hogy érti azt, hogy olyan lány volt, akitől jobb távol maradni?
– Futott utánunk, és kellette magát. Szerintem bajba akart keverni
minket. Egyszer közvetlenül az ablakunk előtt napozott melltartó nélkül, de
csak Leon nézte. Már akkoriban sem félt semmitől.
– És aztán mi történt? Elkapta az apja? – Erica érezte, hogy lassan
foglyul ejti egy másik világ.
– Claes többnyire a védelmébe vette. Akkor is. Amikor észrevette, mit
művel a húga, olyan durván cibálta el onnan, hogy azt hittem, kitépi a
karját.
 – Tetszett valamelyikük Annelie-nek?
– Hármat találhat – mondta John, de aztán gyorsan rájött, hogy Ericának
fogalma sincs, kire céloz. – Leon, természetesen. Igazi lányok kedvence
típus. A családja mérhetetlen gazdagságban élt, ő maga szemtelenül jóképű
volt, és olyan magabiztossággal rendelkezett, amilyenről mások csak
álmodhatnak.
– És Leont érdekelte Annelie.
– Mondom, Annelie problémás volt, Leon pedig túl eszes ahhoz, hogy
vele kezdjen. – Amikor a nappaliban megcsörrent egy telefon, John azonnal
felpattant. – Megbocsát egy percre?
Választ sem várva magára hagyta Ericát, aki hamarosan meghallotta a
férfi halk hangját a másik szobából. Nyilvánvalóan egyedül volt otthon.
Amíg Erica várt, körülnézett. Egy stósz papír az egyik konyhaszéken
felkeltette az érdeklődését. Hátrapillantott a válla felett, mielőtt belelapozott
volna. Úgy tűnt, nagyrészt parlamenti jegyzőkönyvek és napirendek voltak,
de hirtelen megdermedt. A kinyomtatott lapok között egy kézzel írt cédula
hevert, amelyet nem tudott kibetűzni. Amikor hallotta, hogy John elköszön
a beszélgetőpartnerétől a nappaliban, villámgyorsan a táskájába csúsztatta a
cetlit, majd ártatlanul Johnra mosolygott.
– Minden rendben?
A férfi bólintott, és visszaült a székére.
– Ez a munkám hátulütője. Sosem vagyok szabad, még a nyaraláson sem.
Erica egyetértően sóhajtott. Nem akart vitába bonyolódni John munkáját
illetően, mert képtelen lett volna véka alá rejteni a politikai nézeteit. És a
véleménykülönbség könnyedén gátat vethetett volna az
információáramlásnak.
Ismét tollat ragadott.
– Hogy viselkedett Inez a diákokkal?
– Inez? – John kerülte a pillantását. – Alig láttuk. Ki sem látszott a
házimunkából és a kislánya körüli tennivalókból.
– De valamilyen kapcsolatban csak voltak. Jól ismerem a házat, és
tudom, hogy valószínűleg sűrűn egymás útjába akadtak.
– Természetesen, összefutottunk olykor Inezzel, de hallgatag és
bátortalan volt. Ügyet sem vetett ránk, és mi sem őrá.
 – És hát a férje sem igen figyelt oda rá.
– Nem. Felfoghatatlan, hogyan sikerült egy ilyen embernek, mint ő, négy
gyermeket nemzenie. A legjobb tippünk a szűzen fogantatás volt – villantott
fel egy ferde mosolyt John.
– És mit gondoltak a két tanárról?
– Eredeti figuráknak tűntek. Biztosan nem voltak rossz tanárok, Per-Arne
egykor katonatisztként szolgált, és ha lehet, még Runénél is szigorúbban
fogott minket.
– És a másik?
– Ove, igen… Rajta nem lehetett kiigazodni. Titokban homokos, ez a hír
járta. Kíváncsi vagyok, azóta bevallotta-e már.
Erica nevetett. Látta maga előtt Lizát a műszempilláival és a szép
selyemköntösében.
– Talán – mondta.
John kérdőn pillantott rá, de Erica nem világosította fel. Nem az ő
feladata volt tájékoztatni a férfit Liza életéről. Ráadásul azt is jól tudta, mi a
véleménye a Svédország Barátainak a homoszexualitásról.
– Van valami különleges emléke róluk?
– Egyáltalán semmi. Tanárok, diákok és a család tagjai mereven
elkülönültek egymástól. Mindenkinek a maga területén kellett maradnia.
Mindenki a magafajtával.
Egy kicsit olyan ez, mint a ti politikátokban, gondolta Erica. De a
nyelvébe harapott, és nem tett megjegyzést. Mivel érezte, hogy fogytán
John türelme, feltette az utolsó kérdését.
– Valaki azt mondta, hogy különös zajokat lehetett hallani a házban
éjjelenként. Maga hallott ilyesmit?
John összerezzent.
– Ki mondta ezt?
– Nem számít.
– Badarság!
John felállt.
– Szóval maga nem hallott semmit? – Erica a férfit vizslatta.
– Egyáltalán semmit. És most telefonálnom kell.
 Erica belátta, hogy itt nem jut tovább, legalábbis pillanatnyilag.
– Köszönöm, hogy szakított rám időt – szedte össze a holmiját.
– Nincs mit.
John újra bevetette a sármját, miközben kis híján kituszkolta Ericát a
házból.
Ia felhúzta Leon alsóját és nadrágját, majd segített neki átülni a vécéről a
kerekes székbe.
– Ne vágj már ilyen képet!
– Miért nem veszünk már fel egy ápolót? – kérdezte Leon.
– Magam akarok gondoskodni rólad.
– Szétveti a szívedet a nagy szeretet – dohogta Leon. – A végén még
tönkremegy a hátad. Kell valaki, aki segít neked.
– Kedves tőled, hogy így aggódsz a hátam miatt, de nem akarok idegent
az otthonunkban, aki csak úgy… betolakodik. Mi ketten mindent
megoldunk. Amíg a halál el nem választ. – Ia megsimogatta Leon arcának
ép oldalát, de a férfi elfordult, mire a nő visszahúzta a kezét.
Leon odébb gurult a kerekes székével, Ia pedig a kanapéra roskadt. A
házat bútorozottan vásárolták, és ma végre birtokba vehették, miután a
monacói bank engedélyezte, hogy ilyen nagy összeget vegyenek le a
számlájukról. Készpénzben fizettek. Az ablak előtt terült el Fjällbacka, és Ia
jobban élvezte a pazar látványt, mint várta. Hallotta, hogy Leon a
konyhában átkozódik. Mivel a berendezés egyáltalán nem volt fogyatékkal
élőkre szabva, állandóan nekiment a szekrényeknek és az ajtóknak.
– Jövök – kiáltotta, de nem állt fel azonnal.
Néha jobb volt egy kicsit megváratni. Hogy ne vegye magától
értetődőnek a segítségét. Ahogy korábban a szerelmét is.
Ia a két kezét nézte. Ugyanúgy hegek borították, mint Leonét. Ha
emberek közé ment, mindig kesztyűt hordott, de idehaza szívesen mutogatta
a sebeket, amelyeket akkor szerzett, amikor kirángatta Leont az égő
kocsiból. Hála – mást nem kívánt. A szerelem reményét már rég feladta.
Azt sem tudta, hogy Leon egyáltalán képes-e még szeretni egy másik
embert. Régen még hitt benne. Akkoriban csak Leon szerelme számított.
Mikor csapott át ez a szerelem gyűlöletbe? Nem tudta. Évekig magában
kereste a hibát, igyekezett megszívlelni Leon állandó bírálatait, és azt adni
neki, amit látszólag óhajtott. De Leon tovább gyötörte, mintha
szántszándékkal fájdalmat akarna okozni. Hegyek, tengerek, sivatagok és
nők. Egyre megy. Ezek voltak a szerelmei. Ia pedig sóvárogva várt rá.
Megérintette az arcát. Sima volt és kifejezéstelen. Hirtelen eszébe jutott a
műtétek után érzett fájdalom. Leon sosem volt ott, nem fogta a kezét
ébredéskor. A gyógyulási folyamat végtelennek tetszett. Ha ma a tükörbe
nézett, nem ismert magára, de legalább már nem kellett küszködnie. Már
nem voltak hegyek, amelyeket Leon megmászhatott volna, nem voltak
sivatagok, amelyeket átszelhetett volna, nem voltak nők, akikért elhagyhatta
volna. Most már az övé volt. Csak az övé.
Mårten grimaszolva nyújtózott egyet. A véget érni nem akaró munkától
az egész teste sajgott, és már el is felejtette, milyen, amikor nem fáj
semmije. Tudta, hogy Ebba is így érzi magát. Amikor azt hitte, nem
figyelik, gyakran masszírozta a vállát és a végtagjait, és közben pont olyan
elkínzott arcot vágott, mint Mårten.
De a lélek fájdalma rosszabbnak bizonyult. Nap mint nap együtt kellett
vele élniük, és a hiány olyan hatalmas űrt nyitott bennük, hogy nem volt
sem kezdete, sem vége. De Mårtennak nemcsak Vincent hiányzott, hanem
Ebba is. A harag és a bűntudat, amelytől nem szabadulhatott, pedig csak
tovább rontott a helyzeten.
Leült egy bögre teával a lépcsőre, és a víz fölött Fjällbackát nézte. Az esti
nap aranysárga fényében még szebb látványt nyújtott. Valahogy mindig is
tudta, hogy vissza fognak térni ide. Még ha hitt is Ebbának, aki azt állította,
hogy szép gyerekkora volt, úgy sejtette, hogy csak akkor tudja abbahagyni a
rágódást, ha legalább megpróbál néhány kérdésre választ találni. Ha a
történtek előtt hozakodott volna elő ezzel, Ebba biztosan letagadta volna, de
ő maga sosem kételkedett abban, hogy egy nap még visszatérnek ide, ahol
minden elkezdődött.
Amikor végül a körülmények miatt olyan helyre kellett menekülniük,
amely egyszerre ismerős és idegen, és ahol Vincent sosem létezett, Mårten
szíve megtelt reménnyel. Abban bízott, hogy újra egymásra találnak, és
maguk mögött hagyják a haragot meg a szégyent. De Ebba elzárkózott tőle,
és minden közeledési kísérletét elhárította. Volt joga ehhez? Nem ő az
egyetlen, aki szenved és gyászol, Mårten is ugyanazon ment keresztül, ezért
megilletné, hogy Ebba is pont úgy próbálkozzon, mint ő maga.
 Mårten egyre erősebben markolta a teásbögrét, ahogy a horizontot
kémlelte. Látta maga előtt Vincentet. A fia borzalmasan hasonlított rá. Már
a szülészeten is ezen nevettek. A bepólyázott csecsemő a bölcsőben olyan
volt, mintha az ő karikatúrája lett volna. És idővel egyre nagyobb lett a
hasonlóság, ráadásul Vincent csodálta az apját. Hároméves korában már
elválaszthatatlanok voltak, és a fia először mindig az apjáért kiáltott. Ebba
néha panaszkodott emiatt. Hálátlannak tartotta Vincentet, végtére is ő
hordta kilenc hónapon át a szíve alatt, és szülte meg fájdalmak közepette.
De ezt csak viccből mondta. Alapjában véve örült apa és fia szoros
kapcsolatának, és tökéletesen beérte a második hellyel.
Könnyek szöktek a szemébe, amelyeket a kézfejével törölt le. Már nem
volt ereje sírni, mert ez nem segített. Az volt az egyetlen kívánsága, hogy
Ebba ismét közel kerüljön hozzá. Ezt az óhaját sosem fogja feladni. Addig
harcol, amíg Ebba fel nem fogja, hogy szükségük van egymásra.
Mårten felállt, és bement a házba. Lesietett a lépcsőn, és hallgatózott, hol
lehet Ebba. Voltaképpen már tudta. Mindig, amikor nem a házon dolgoztak,
Ebba az asztalnál ült, és minden idegszálával összpontosítva az ezüst
ékszereit gyártotta. Mårten belépett a szobába, és mögé állt.
– Megrendelést kaptál?
A nő összerezzent.
– Igen.
Aztán ismét a munkának szentelte a figyelmét.
– Ki az ügyfél?
Mårtent elborította a nő közönye miatt érzett düh, és uralkodnia kellett
magán, hogy ne fakadjon ki.
– Lindának hívják. A fia négy hónaposan halt hirtelen halált. Első gyerek
volt.
– Aha.
Mårten elfordult. Rejtély volt számára, hogyan képes Ebba elviselni
ezeket a történeteket, az idegen szülők gyászát. Nem elég neki a magáé?
Oda sem kellett néznie, tudta, hogy Ebba egy angyalmedált visel a
nyakában. Ez volt az első, amelyet készített, és azóta le sem vette. A
hátoldalába Vincent nevét véste. Mårten néha legszívesebben letépte volna
a nyakából. Ebben a pillanatban úgy gondolta, Ebba nem érdemli meg,
hogy magán viselje a gyerek nevét, máskor viszont semmi másra nem
vágyott, csak arra, hogy Vincent Ebba közelében lehessen. Miért ilyen
nehéz ez? Mi volna, ha egyszer csak feladná, megbékélne a múlttal, és
beismerné, hogy a kettejük hibája volt?
Mårten a polcra tette a teásbögréjét, és lépett egyet Ebba felé. Először
habozott, aztán a vállára tette a kezét. Ebba megdermedt. Mårten gyengéden
masszírozni kezdte. Ebba is pont olyan feszült volt, mint ő. Némán meredt
maga elé. A keze, amely az imént még az ezüstangyalon dolgozott, az
asztalon pihent. Csak a lélegzését lehetett hallani. Óvatosan szökött szárba a
remény. Megérintette Ebbát, a keze alatt érezte a testét. Talán mégis visz út
előre.
Ebba hirtelen felugrott. És szó nélkül távozott, Mårten keze a levegőben
maradt. Egy darabig állt ott, és a munkaasztalt bámulta. Aztán a keze,
mintegy magától, tett egy íves mozdulatot, és a padlóra söpörte a tárgyakat.
A beálló csendben Mårten ráeszmélt, hogy csak egyetlen kiút van. Mindent
egy lapra kell feltennie.
 Stockholm, 1925

– Anya, fázom – nyöszörgött szegény Laura, de Dagmar rá sem

hederített.
Itt fognak várni, amíg Hermann haza nem jön. Előbb vagy utóbb fel kell
bukkannia, és borzasztóan fog örülni nekik. Dagmar arra vágyott, hogy ott
lássa a szemében a csillogást, a vágyat és a szerelmet, amelyet csak
felerősített a hosszú várakozás.
– Anya… – Laura annyira vacogott, hogy összeverődtek a fogai.
– Maradj csendben! – sziszegte Dagmar.
Hogy ennek a gyereknek mindig mindent tönkre kellett tennie! Ő talán
nem azt akarja, hogy boldogok legyenek? Dagmar képtelen volt tovább
kordában tartani a haragját, és felemelte a kezét, hogy megüsse.
– A maga helyében nem tenném!
Erős ujjak fonódtak a csuklójára. Dagmar riadtan pördült meg. A háta
mögött egy jól öltözött, kalapos férfi állt.
Dagmar hátravetette a fejét.
– Az úr ne szóljon bele, hogyan nevelem a gyerekemet.
– Ha megüti a gyereket, én is megütöm magát, csak hogy tudja, milyen
érzés.
Nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.
Dagmar azt mérlegelte, elmondja-e neki, mit gondol azokról, akik más
dolgába ütik az orrukat, de belátta, hogy nem sok haszna volna.
– Már meg ne haragudjon – mondta –, de a lány egész nap lehetetlenül
viselkedett. Egy anyának nagyon nehéz, és néha…
Bocsánatkérően vállat vont, és leszegte a pillantását, hogy elrejtse a
tekintetébe költöző haragot.
A férfi lassan elengedte, és hátrált egy lépést.
– Mit csinálnak itt a házam előtt?
– Az apámat várjuk – nézett Laura könyörgőn az idegen férfira.
Nem sűrűn tapasztalta meg, hogy valaki ellent mer mondani az anyjának.
– Vagy úgy! Itt lakik? – A férfi Dagmart méregette.
 – Göring parancsnokra várunk – húzta magához Dagmar Laurát.
– Hát akkor jó sokáig kell várniuk – mondta, anélkül hogy fürkész
pillantását elfordította volna róluk.
Dagmar szíve a torkában dobogott. Csak nem történt valami Hermann-
nal? És ezt miért nem mondta az a nyomorult nőszemély odafent?
– Hogy érti?
A férfi karba fonta a kezét.
– Mentővel vitték el. Kényszerzubbonyban.
– Nem értem.
– Egy långbrói klinikán van.
Az elegáns kabátot viselő úr az ajtó felé indult, úgy tűnt, gyorsan pontot
akar tenni a beszélgetés végére. Dagmar a karja után kapott, de a férfi
undorodva rázta le magáról a kezét.
– Hol van az a kórház, jóember? Meg kell találnom Hermannt.
A viszolygás a férfi arcára volt írva. Válasz nélkül tűnt el a házban.
Amikor a súlyos ajtó becsapódott, Dagmarból kiszállt minden erő, és
összecsuklott. Mihez kezdjen most?
Laura szívszaggatóan zokogott, és próbálta lábra cibálni, de Dagmar
eltaszította. Miért nem tudja ez a gyerek békén hagyni? Miért nem tud
egyszerűen eltűnni? Mit csináljon vele Hermann nélkül? Laura nem csak az
ő gyermeke! Kettőjüké.
Patrik futólépésben ment az őrsre, de a bejárat előtt megtorpant. Annika
teljesen elmerült a munkájában, és csak egy idő után pillantott fel. Amikor
meglátta Patrikot, mosolygott, és ismét leszegte a tekintetét.
– Martin még mindig beteg? – kérdezte Patrik.
– Igen. – Annika a képernyőre koncentrált.
Patrik észrevétlenül megcsóválta a fejét, és sarkon fordult. Tudta, mit kell
tennie.
– Még el kell intéznem valamit.
Kifelé menet látta, hogy Annika kinyitja a száját, de már nem hallotta,
mit mond.
Patrik vetett egy pillantást az órára. Nemsokára kilenc. Talán egy kicsit
korai beállítani másokhoz, de már annyira aggódott, hogy inkább vállalta a
kockázatot, hogy felkelti őket.
Pár perc alatt Martinékhoz ért. A ház előtt tétovázott kicsit. Lehet, hogy
nincs semmi baj. Lehet, hogy Martin tényleg az ágyat nyomja, és
szükségtelenül veri fel. Még az is lehet, hogy megbántódik, amiért Patrik
ellenőrzi. De a megérzése mást súgott. Martin jelentkezett volna, ha beteg.
Patrik becsengetett.
Meglehetősen sokáig várt, és azt fontolgatta, még egyszer megnyomja a
csengőt, de tudta, hogy a kis lakásban mindenütt jól hallani a hangot. Végül
léptek zaja ütötte meg a fülét.
Amikor kinyílt az ajtó, Patrik megrémült. Martin tényleg betegnek tűnt.
Borostás volt, kócos és enyhe izzadságszagot árasztott, de főleg a tompa
tekintete volt az, ami miatt alig lehetett ráismerni.
– Á, te vagy az.
– Bemehetek?
Martin megvonta a vállát, megfordult, és visszament a lakásba.
– Pia dolgozik? – nézett körül Patrik.
– Nem. – Martin az erkélyajtó előtt állt, és kifelé bámult.
Patrik a homlokát ráncolta.
– Beteg vagy?
– Kiírattam magam. Annika nem mondta? – Mogorván megfordult. –
Kéred az igazolást? Azért jöttél, hogy megnézd, nem a hasamat süttetem-e?
Martin általában a világ leglezserebb és legjólelkűbb embere volt, akit
Patrik csak ismert. Ilyen ellenségesnek még sosem látta. Patrik
nyugtalansága ettől csak fokozódott. Itt valami tényleg nagyon nincs
rendben.
– Gyere, üljünk le – mondta, és a konyha felé intett.
Martin dühe pont olyan gyorsan elillant, mint ahogy jött. A szeme ismét
fénytelen lett. Hanyagul bólintott, és ment Patrik után. Amikor a
konyhaasztalnál ültek, Patrik aggódva méregette.
– Mi történt?
Egy hosszú percig csend volt.
– Pia meg fog halni. – Martin az asztal lapjára bámult.
A szavak felfoghatatlanok voltak, és Patrik azt hitte, nem hall jól.
 – Hogy érted?
– Két napja kap kezelést a kórházban. Szerencséje volt, hogy ilyen
gyorsan találtak neki helyet.
– Kezelés? Milyen kezelés? – Patrik a fejét ingatta.
Hétvégén összefutott Piával és Martinnal, és akkor semmi sem tűnt fel
neki.
– Hacsak nem történik csoda, nagyjából hat hónapja van, azt mondta az
orvos.
– A kezelés hat hónapig tart?
Martin lassan felemelte a fejét, és Patrik szemébe nézett. A tekintetéből
sütő pőre fájdalom megijesztette Patrikot.
– Az élete tart hat hónapig. Aztán Tuvának nem lesz anyja.
– Mi… Hogy… Mikor tudtátok… – Patrik észrevette, hogy
kétségbeesetten dadog, de képtelen volt egy épkézláb mondatot kinyögni.
Nem is kapott választ. Ehelyett Martin összeomlott, és zokogásban tört
ki, a teste is rázkódott belé. Patrik odament hozzá, és átkarolta. Nem tudta,
mennyi idő telt el, mire Martin könnyei elapadtak, és a teste ellazult.
– Hol van Tuva? – kérdezte.
Még mindig átkarolva tartotta Martint.
– Pia anyjánál. Pillanatnyilag… nem bírom. – Megint sírva fakadt, de
most hangtalanul, csak csorogtak a könnyek az arcán.
Patrik megsimogatta a hátát.
– Jól van, sírj csak.
Bugyutának érezte magát, hogy ilyen közhelyeket mond, de mi mást
tehetett volna ebben a helyzetben? Mi helyes, és mi helytelen? Azon
tűnődött, számít-e egyáltalán, mit mond. Lehet, hogy Martin nem is hallja.
– Ettél már?
Martin szipogott még egy kicsit, aztán a fürdőköpenye ujjával megtörölte
az arcát, és megrázta a fejét.
– Nem vagyok éhes.
– Nem ezt kérdeztem. Enned kell valamit.
 Patrik körbenézett a konyhában. Volt mindenféle ennivaló, de feltehetően
nem sok értelme lett volna összeütnie valamit, ezért egyszerűen csak vajat
és sajtot tett az asztalra. Aztán megpirított pár szelet kenyeret, amelyet a
fagyasztóban talált, és megkente őket vajjal. Más úgysem menne le Martin
torkán. Rövid tanakodás után magának is csinált egy szeletet. Társaságban
talán könnyebb harapni valamit.
– És most mondd el, mi a helyzet – kérte, miután Martin az első szelet
kenyér felénél járt, és végre egy kis színe is lett az arcának.
A férfi kurtán és akadozva beszámolt mindenről, amit Pia betegségéről
tudott, mesélt az ijedségről, amikor megtudták, hogy derült égből
villámcsapásként azonnali kezelésre van szüksége, és hogy valószínűleg
még ez sem segíthet.
– Mikor engedik haza?
– Azt hiszem, jövő héten. Nem tudom pontosan, én… – Martin remegő
kézzel nyúlt a kenyérért, és félénken félrepillantott.
– Nem beszéltél az orvossal? Meglátogattad már egyáltalán Piát?
Patrik minden tőle telhetőt megtett, hogy a hangja ne csengjen
szemrehányóan, mert Martinnak erre most a legkevésbé sem volt szüksége.
Bizonyos fokig meg tudta érteni a reakcióját. Elégszer látott már sokkhatás
alatt álló embereket, ismerte az üres tekintetüket és a merev mozdulataikat.
– Csinálok egy teát – mondta, mielőtt Martin válaszolhatott volna a
kérdésre. – Vagy inkább kávét kérsz?
– Kávét – felelte Martin.
Lassan rágott, és úgy tűnt, nehezére esik a nyelés.
Patrik töltött neki egy pohár vizet.
– Ezzel leöblítheted a reggelit. Mindjárt jön a kávé is.
– Még nem voltam nála. – Martin abbahagyta a rágást.
– Nem csoda. Sokkos állapotban vagy. – Patrik kávét tett a gépbe.
– Cserbenhagyom. Pedig nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Tuvát
meg az első adandó alkalommal lepasszoltam Pia anyjának. Mintha nem
volna elég baja neki is. Végtére is Pia a lánya. – Úgy tűnt, megint a sírás
szélén áll, de nagy levegőt vett, és lassan kifújta. – Fel nem foghatom,
honnan van Piának ennyi ereje. Már többször hívott, mert aggódik miattam.
Hát nem őrület? Sugárkezelést és kemoterápiát kap, meg az egész
hóbelevanc. Biztosan borzasztóan fél, és erre értem aggódik!
– Voltaképpen ez sem csoda – felelte Patrik. – A következő lesz: te most
szépen lezuhanyozol, és mire visszajössz, kész lesz a kávé.
– Jaj, nem… – kezdte Martin, de Patrik nem tűrt ellentmondást.
– Vagy magadtól mész, vagy bevonszollak a fürdőbe, és saját kezűleg
szappanozlak be. Bár szívesen megspórolnám ezt az élményt, remélem, te is
így vagy vele.
Martin nem tudott nem mosolyogni.
– Nehogy a közelembe gyere egy szappannal! Megcsinálom magam.
– Nagyszerű!
Patrik megfordult, és elkezdett kávéscsészéket keresgélni. Hallotta, hogy
Martin felkel, és elindul a fürdőbe.
Tíz perccel később egy új ember lépett a konyhába.
– Na, most már rád ismerek – mondta Patrik, és forró kávét töltött
mindkettejüknek.
– Jobban is vagyok. Kösz.
Martin leült. Noha még mindig elcsigázottnak és gondterheltnek tűnt, de
zöld szemébe kissé visszatért az élet. Vizes vörös haja égnek állt. Úgy
nézett ki, mint az idősödő Pumukli.
– Van egy javaslatom. – Patrik ezen gondolkodott, amíg Martin fürdött. –
Olyan sokat kell Pia mellett lenned, amennyit csak lehet. És Tuváról is
gondoskodnod kell. Vegyél ki szabadságot. Aztán majd meglátjuk, hogy
alakulnak a dolgok.
– De már csak három hét szabadságom van.
– Azt majd megoldjuk – mondta Patrik. – Ezzel most ne foglalkozz.
Martin üres tekintettel nézett rá, majd bólintott. Patrik hirtelen Ericára
gondolt és az autóbalesetre. Vele is megtörténhetett volna. Majdnem
mindent elveszített.
Egész éjjel ébren feküdt, és gondolkodott. Miután Patrik elment
munkába, kiült a teraszra, hogy teljes nyugalomban rendezhesse a
gondolatait. A gyerekek kivételesen elfoglalták magukat. Szerette a kilátást
a fjällbackai szigetvilágra, és végtelenül hálás volt, hogy sikerült
megmentenie a szülői házat, és itt nevelheti fel a gyerekeit. Az épülettel
ugyan voltak gondok. A szél és a sós víz kikezdte, ezért állandó javításokra
szorult.
Anyagilag ez már nem jelentett problémát. Évekig keményen gürcölt, és
most nem keresett rosszul a könyveivel. A szokásai alig változtak, de
megnyugtató volt, hogy nem kell folyamatosan a családi költségvetés miatt
idegeskednie, ha tönkremegy a fűtés, vagy tatarozni kell a homlokzatot.
Tisztában volt azzal, hogy sokaknak nem adatik meg ez a biztonság. Ha a
pénz sosem elég, és az ember hirtelen elveszíti az állását, a bűnbak mindig
kéznél van. Részben valószínűleg ez magyarázza a Svédország Barátainak
sikerét. John Holm és mindaz, amit képvisel, a vele folytatott beszélgetés
óta nem ment ki a fejéből. Abban reménykedett, hogy egy ellenszenves
férfit fog megismerni, aki nyíltan vállalja a nézeteit. Ehelyett valami sokkal
veszélyesebbre bukkant. Egy jó beszélőkével megáldott férfira, aki
bizalomgerjesztő, egyszerű válaszokat képes adni. Így segít a választóknak
megtalálni a bűnbakot, aztán már csak meg kell ígérnie nekik, hogy a
pártjával el is űzik azt.
Erica hátán végigfutott a hideg. Meggyőződése volt, hogy John Holmnak
van valami rejtegetnivalója. Talán a Valőn történtekkel összefüggésben,
talán nem. Erre még rá kell jönnie, és már azt is tudta, kivel kell ehhez
beszélnie. – Gyerekek! Autókázunk kicsit! – kiáltott be a nappaliba.
Üdvrivalgás volt a válasz. Mind a három imádott kocsikázni.
– Anyának még telefonálnia kell egyet gyorsan. Vedd fel a cipődet, Maja,
mindjárt jövök, és segítek Antonnak meg Noelnek.
– Majd én segítek nekik. – Maja kézen fogta az öccseit, és kirángatta őket
az előszobába.
Erica elmosolyodott. Maja lassan belenő a pótanyuka szerepébe.
Negyedórával később úton voltak Uddevallába. Erica telefonon
megbizonyosodott arról, hogy Kjell ott van, így nem rángatja át
feleslegesen a gyerekeket a városon. Először azon merengett, ne adja-e elő
neki az egész ügyet telefonban, de aztán rájött, hogy a férfinak a saját
szemével kell látnia a cetlit.
Miután egész úton gyerekdalokat énekeltek, Erica rekedten szólalt meg a
recepción. Kisvártatva Kjell személyesen üdvözölte őket.
 – Aj-aj, itt az egész csapat! – A három gyerekre nézett, akik félénken
viszonozták a pillantását.
Amikor megölelték egymást, Kjell szakálla megszúrta Erica arcát, és ő az
ismerős érzéstől elmosolyodott. Örült, hogy viszontlátja a férfit. Néhány
éve ismerkedtek meg, amikor egy nyomozás során kiderült, hogy Erica
anyja, Elsy és Kjell apja kapcsolatban álltak a második világháború idején.
Erica és Patrik kedvelte Kjellt, és újságíróként is nagyra tartották.
– Nincs gyerekcsőszöm.
– Semmi baj. Jó látni benneteket! – Kjell vidáman nézegette a
gyerekeket. – Szerintem van egy kosárnyi játékom, amellyel leköthetitek
magatokat, amíg az anyukátokkal beszélgetünk.
– Játékok! – A félénkséget mintha elfújták volna, és Maját majd’
szétvetette az öröm, ahogy Kjell nyomában masírozott.
– Itt a kosár. Főleg zsírkréta és papír van benne. – Kjell az egészet
kiborította a földre.
– Nem garantálom, hogy a szőnyeg makulátlan marad – jegyezte meg
Erica. – Még nem mindig sikerül nekik a papíron maradni.
– Szerinted nem mindegy ennek a szőnyegnek, hogy egy folttal több
vagy kevesebb? – ült le Kjell az íróasztalához.
Erica a piszkos szőnyeget nézte, és igazat adott neki.
– Beszéltem tegnap John Holmmal – ereszkedett le a látogatóknak
fenntartott székre.
Kjell fürkészőn vizslatta.
– És mit gondolsz róla?
– Sármos, de életveszélyes.
– Ebben valószínűleg igazad van. Fiatalkorában az egyik legrémesebb
bőrfejűmozgalom tagja volt. Ott ismerte meg a nejét is.
– Nemigen tudom kopaszon elképzelni. – Erica a gyerekei felé fordult,
akik a legjobb oldalukat mutatták.
– Hát igen, rendesen kivakarózott, de az a tapasztalatom, hogy ez a fajta
nem változtatja meg a véleményét. Bár idővel kikupálódnak, és
megtanulnak viselkedni.
– Van priusza?
 – Nincs. Bár fiatalon többször csak hajszál híján kerülte el, jogerős ítélet
sosem született ellene. Másrészt egy pillanatig sem hiszem, hogy
megváltoztatta a politikai nézeteit, csak azért, mert már nem vesz részt
nácifelvonulásokon. Ki merem jelenteni, hogy kilencven százalékban neki
köszönhető, hogy a pártja a parlamentben ül.
– Mármint?
– Zseniális húzás volt részéről, hogy kihasználta a különböző
nemzetiszocialista csoportok szétszakadását az uppsalai iskolatűz után.
– Amikor három nácit elítéltek? – Erica még emlékezett a néhány évvel
korábbi szalagcímekre.
– Igen, pontosan. A különféle csoportosulások között és a csoportokon
belül is fokozódott az ellentét, a sajtó érdeklődése is megnőtt, és a
rendőrség is rajtuk tartotta a szemét. És ekkor lépett a tettek mezejére John
Holm. Maga köré gyűjtötte a különböző csoportokból azokat, akiknek volt
valami a fejében, és azt javasolta nekik, hogy működjenek együtt. Így jött
létre a Svédország Barátai nevű párt. Az évek alatt tisztogatott kicsit a tagok
között, és világgá kürtölte, hogy a Svédország Barátai amolyan „ahonnan a
fű kinő” politikát folytat, szélesebb társadalmi alapra támaszkodó,
önszerveződő mozgalom. Munkáspártnak állították be magukat, amely a
kisembert védi.
– De nem nehéz összetartani egy ilyen pártot? Egy csomó szélsőséges
van közöttük.
Kjell bólintott.
– Néhányan tényleg kiugrottak, mert az volt a véleményük, hogy John
elpuhult, és elárulta a régi eszméket. Nyilván az az íratlan szabály, hogy
nem beszélnek nyíltan a bevándorlópolitikáról. Ezen a ponton nagyon is
megoszlanak a vélemények, és fennáll a veszély, hogy a párt szétszakad. A
spektrum széles, vannak olyanok, akik minden bevándorlót legszívesebben
azonnal hazazavarnának, míg mások azt vallják, hogy minden
bevándorlótól többet kellene megkövetelni.
– És John Holm hová tartozik? – Erica vetett egy pillantást az időközben
egyre hangosabbá váló gyerekeire, mutatóujját a szája elé emelte, és
odapisszegett nekik.
– Hivatalosan az utóbbiakhoz, nem hivatalosan az előbbiekhez…?
Másként mondom: nem lepne meg, ha őrizgetne egy náciegyenruhát a
szekrényében.
– És hogyan került ebbe a körbe?
– A hívásod óta tüzetesebben megnéztem a családi hátterét. Azt tudtam,
hogy nagyon tehetős famíliából származik. Az apja egy exportcéget hozott
létre a negyvenes években, és a háború után is remekül ment az üzlet. De
1976-ban…
Kjell hatásszünetet tartott. Erica szálfaegyenesen ült ott.
– Igen?
– …botrány tört ki az előkelő stockholmi körökben. Greta, John anyja
elhagyta az apját, Ottót egy libanoni üzletfeléért. Ez az Ibrahim Dzsáber
megszabadította Ottót a vagyona nagy részétől. Otto 1976 júliusának végén
elszegényedve és elhagyatottan főbe lőtte magát az íróasztalánál.
– És mi lett Gretával és Johnnal?
– Otto halálával még nem értek véget a tragédiák. Kiderült, hogy
Dzsábernek már van felesége és gyereke. Esze ágában sem volt elvenni
Gretát, csak a pénz kellett neki, azzal lelépett. Néhány hónappal később
bukkan fel John neve első ízben szélsőjobbos körökben.
– És a gyűlölete azóta is töretlen. – Erica a táskájáért nyúlt, előhúzta a
cédulát, és átadta Kjellnek. – Ezt találtam tegnap Johnnál. Fogalmam sincs,
mit jelenthet, de talán lehet kezdeni vele valamit.
Kjell felnevetett.
– Megvilágítanád kicsit, mit jelent az, hogy „találtad”?
– Úgy beszélsz, mint Patrik – mosolygott Erica. – Egyszerűen csak úgy
ott volt. Biztosan csak irkafirka, amely senkinek nem hiányzik.
– Majd meglátjuk – tette fel Kjell a szemüvegét. – Gimle – olvasta
hangosan, és a homlokát ráncolta.
– Mi a csuda ez? Még sosem hallottam ezt a szót. Rövidítés volna?
Kjell a fejét rázta.
– Gimle a skandináv mitológiában az istenek és az óriások által a világ
végén vívott csata, a Ragnarök után következik. Egyféle mennyország vagy
paradicsom. Náci körökben kedvelt fogalom. Van egy kulturális egyesület
is, amelyet így hívnak. Ezek az emberek pártpolitikailag semlegesnek
mondják magukat, de én erre azért nem vennék mérget. A Svédország
Barátai és a Dán Néppárt köreiben igen kedveltek.
 – Mivel foglalkoznak?
– Egyesek szerint a nemzeti érzület és a kollektív identitástudat
helyreállításán fáradoznak. Érdeklik őket az ősi svéd hagyományok,
néptáncok, óészaki versek, őstörténeti emlékek meg ilyesmik, ami nagyon
is passzol a Svédország Barátainak azon céljához, hogy megőrizzék a svéd
hagyományokat.
– Szóval lehet, hogy a Gimle erre az egyesületre utal? – kopogtatta meg
Erica a cetlit.
– Nem tudom megmondani, bármire utalhat. Azt is nehéz kiókumlálni,
mit jelentenek ezek a számok: 1920211851612114. És itt mellette: 5 08
1400.
Erica megvonta a vállát.
– Én sem tudom. Lehet, hogy csak telefonálás közben kaparta le őket
valaki összevissza. Úgy fest, mintha gyorsan firkantotta volna le a
számokat.
– Lehet – mondta Kjell. A magasba emelte a cédulát. – Megtarthatom?
– Persze. Csak előbb gyorsan lefotózom a telefonommal. Sosem lehet
tudni, talán váratlanul beugrik valami, és máris megfejtettem a kódot.
– Jó ötlet.
Kjell elé tolta a cetlit, és Erica lefényképezte. Aztán letérdelt, és
összeszedte a gyerekek zsírkrétáit.
– Tudod már, mihez kezdesz vele?
– Még nem, de van néhány ötletem, mit nézzek meg az irattárban, hátha
rábukkanok valamire.
– Szerinted akkor nem csak afféle firka? – kérdezte Erica.
– De lehet. Ettől függetlenül érdemes utánanéznünk.
– Szólj, ha nyomra bukkansz. Én is felhívlak, ha találok valamit.
Kiterelgette a gyerekeket a folyosóra.
– Persze, majd beszélünk!
Kjell a telefonért nyúlt.
Jellemző! Ha ő elkésik, annak akkora feneket kerítenek, hogy nem igaz,
de Patrik nyugodtan házon kívül lehet fél délelőtt, és a homlokát sem
ráncolja senki. Erica előző este felhívta, és beszámolt az Ove Lindernél és
John Holmnál tett látogatásáról, és most a lehető leghamarabb el akart
indulni Leonhoz, de Patrik még mindig nem volt sehol. Gösta sóhajtott egy
nagyot az élet igazságtalansága miatt, majd ismét a listájának szentelte a
figyelmét.
Amikor egy másodperccel később megcsörrent a telefon, szabályosan
rávetette magát a készülékre.
– Halló! Gösta Flygare.
– Gösta – mondta Annika –, Torbjörn van vonalban. Megérkezett az első
vérvizsgálat eredménye. Patrikkal akart beszélni, de talán te is fogadhatnád
a hívását.
– Magától értetődik.
Gösta figyelmesen hallgatott, és jegyzetelt, habár tudta, hogy Torbjörn el
fogja faxolni a jelentése másolatát. A jelentéseket azonban olyan
körmönfontan fogalmazták meg, hogy könnyebb volt megérteni, ha
Torbjörn szóban összefoglalta.
Abban a pillanatban, amikor letette a kagylót, kopogtak a nyitott ajtaján.
– Annika mondta, hogy pont most hívott Torbjörn. Mi a helyzet? – Patrik
a hangja alapján összeszedettnek tűnt, ámbátor elég megviseltnek látszott.
– Mi történt? – érdeklődött Gösta, anélkül hogy megválaszolta volna
Patrik kérdését.
Patrik egy székre rogyott.
– Beugrottam Martinhoz, megnézni, hogy van.
– És mi van vele?
– Néhány hétre szabadságra megy. Először háromra. Aztán meglátjuk.
– De miért?
Gösta egyre idegesebb lett. Nemcsak dolgozni szeretett a fiatalemberrel,
hanem amúgy is kedvelte. Martint mindenki szerette.
Miközben Patrik beszámolt arról, mit tudott meg Pia állapotáról,
Göstának nagyokat kellett nyelnie. Szegény srác! És a kislány, aki túl korán
elveszíti az édesanyját! Gösta újra nyelt egyet, elfordult, és hevesen
pislogott. Nem bőgheti el magát a munkahelyén!
– Martin nélkül kell folytatnunk – fejezte be Patrik. – Szóval mit mondott
Torbjörn?
 Gösta észrevétlenül megtörölgette a szemét, megköszörülte a torkát, és
fogta a jegyzeteit.
– A labor megerősítette, hogy emberi vérről van szó, de nem sikerült
DNS-t izolálniuk, olyan régi, ezért nem tudják Ebba vérével egybevetni. És
azt sem tudják biztosan, hogy egy vagy több embertől származik-e.
– Jól van, nagyjából erre számítottam. És a golyó?
– Torbjörn tegnap küldte el a fegyverszakértőhöz, aki megígérte, hogy
gyorsan megvizsgálja, de a fegyvert sajnos egyetlen más megoldatlan
esetnél sem használták.
– Egy próbálkozást azért megért – mondta Patrik, és sóhajtott.
– Mindenesetre kilenc milliméteres.
– Kilenc milliméteres? Hát ez nem könnyíti meg a dolgunkat. – Patrik
összeroskadt a széken.
– Ez igaz, de Torbjörn azt mondta, hogy jól látható barázdákat találtak
rajta, ezért a szakértő alaposabban meg fogja nézni, és talán meg tudja
állapítani, milyen fegyvertípusból lőtték ki. Ha meglesz a fegyver,
összevethetjük a lövedékkel.
– De ahhoz először meg kell találnunk. – Patrik elgondolkodva nézett
Göstára. – Pontosan hogyan kutattátok át a házat és a környéket?
– Mármint 1974-ben?
Patrik bólintott.
– Amennyire csak tudtuk – felelte Gösta. – Nem volt ugyan sok
emberünk, de természetesen átfésültük az egész szigetet. Ha ott lett volna
valahol a fegyver, biztosan megtaláljuk.
– Valószínűleg a tengerfenéken fekszik – jegyezte meg Patrik.
– Hát ebben igazad lehet. Egyébként elkezdtem felhívogatni a diákokat,
de még nem jutottam semmire. Néhányat nem értem el, de ez nem is csoda
így nyáron.
– De jó, hogy belevágtál – túrt bele Patrik a hajába. – Készíts jegyzetet,
ha valaki érdekesnek tűnik, és esetleg majd együtt felkeressük.
– Igazából szétszóródtak egész Svédországban – mondta Gösta. – Ha
mindenkivel személyesen akarunk beszélni, jó nagy kört bejárhatunk.
 – Majd meglátjuk, ha már biztosan tudjuk, hány embert kell
meglátogatnunk. – Patrik felállt, és az ajtóhoz ment. – Elmegyünk ebéd
után Leon Kreutzhoz? Ő szerencsére itt lakik a közelben.
– Persze. Remélhetőleg több kisül belőle, mint a tegnapi
kihallgatásokból. Josef pont olyan zárkózott volt, ahogy emlékeztem rá.
– Igen, minden szót úgy kellett kihúzni belőle. Ez a Sebastian meg olyan
behízelgő.
Patrik kiment a szobából.
Gösta megfordult, és tárcsázott egy számot. Valamiért utált telefonálni, és
ha nem Ebbáról lett volna szó, mindent megtett volna, hogy megússza.
Szerencsére Erica mentesítette néhány hívás alól.
– Gösta, gyere csak egy kicsit! – kiáltott be neki Patrik.
A folyosón Mårten Stark állt. Elkeseredettnek tűnt, és egy átlátszó
műanyag tasakot tartott a kezében, amelyben egy képeslap volt.
– Mårten mutatni szeretne nekünk valamit – mondta Patrik.
– Amint tudtam, zacskóba tettem – szólalt meg Mårten. – De előtte
persze megfogtam. Lehet, hogy tönkretettem néhány nyomot.
– De jó, hogy gondolt rá! – mondta Patrik megnyugtatóan.
Gösta a lapot nézte a zacskóban. Teljesen hétköznapi üdvözlőlap volt,
rajta egy aranyos kiscica. Megfordította, és elolvasta a rövid szöveget.
– Mi az ördög ez? – kiáltott fel.
– G. nyilvánvalóan kimutatta a foga fehérjét – mondta Patrik. – Ez
egyértelműen egy halálos fenyegetés.
 Långbrói klinika, 1925

Vagy félreértésről lehetett szó, vagy az a megátalkodott nő tehetett

mindenről. De Dagmar igenis tud segíteni rajta. Történjék bármi, minden
rendbe fog jönni, ha újra együtt lehetnek.
A lányt egy belvárosi cukrászdában hagyta. Ott jó helyen volt. Ha valaki
megkérdezi, miért ücsörög egyedül, azt kell mondania, hogy az anyja
kiment a mosdóba.
Dagmar szemügyre vette az épületet. Nem volt nehéz idetalálnia.
Harmadik-negyedik kérdezősködésre egy nő végre pontosan leírta az utat a
långbrói klinikához. Most az volt a nagy kérdés, hogyan jut be. A
főbejáratnál egy rakás dolgozó ácsorgott, könnyedén kiszúrhatták.
Fontolóra vette, hogy Göring feleségének adja ki magát, de ha Carin már
járt itt, azonnal lelepleződik a csalás, és nem lesz második esélye.
Elővigyázatosan, hogy ne lássák meg az ablakokból, lopva megkerülte az
épületet. Hátul felfedezett egy ajtót, nyilván a személyzeti bejárat volt.
Álldogált ott egy ideig, és nézte a különböző korú nőket, akik keményített
egyenruhájukban ki-be mászkáltak. Néhányan az ajtótól jobbra álló,
szennyes ruhával teli kocsiba hajigáltak ruhadarabokat. Dagmarnak
egyszeriben támadt egy ötlete. Anélkül hogy levette volna a pillantását a
hátsó bejáratról, a kocsihoz ment. Amikor az ajtó becsukódott, áttúrta a
szennyest. Úgy tűnt, zömében ágyneműk és abroszok vannak a kocsiban, de
szerencséje volt. Egészen alul talált egy olyan egyenruhát, amilyet a
nővérek hordtak. Fogta, és a sarkon túlra vitte, hogy átöltözzön.
Amikor elkészült, kihúzta magát, és gondosan betűrte a haját a kis főkötő
alá. A nővérruha szegélye kissé piszkos volt, de egyébként elég rendesnek
tűnt. Remélte, hogy nem mindenki ismeri egymást a nővérek közül, és nem
szúrják ki rögtön az új kolleginát.
Kinyitotta az ajtót, és átvágott egy öltözőszerű helyiségen, majd kisietett
a klinika folyosójára, miközben lopva jobbra-balra tekingetett. A falhoz
lapulva osont, és elment néhány csukott ajtó mellett. Mivel nem volt rajtuk
névtábla, lassacskán ráébredt, hogy így aligha találja meg Hermannt. A
kétségbeesés szélén állt, és a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy ne
kezdjen hangosan nyöszörögni. Még nem szabad feladnia.
 Két fiatal nővér jött szembe vele. Halkan beszélgettek, de ahogy
közelebb értek, Dagmar már jobban értette, mit mondanak. Hegyezte a
fülét. Csak nem Göring nevét hallotta? Meglassította a lépteit, és izgatottan
fülelt. Az egyik nővér egy tálcát fogott, és a társának panaszkodott.
– Legutóbb hozzám vágta az ételt! – A fejét ingatta.
– Ezért mondta a főnővér, hogy kettesével menjünk be Göringhez –
felelte a másik.
Az ő hangja is remegett.
Tétován megálltak az egyik ajtó előtt. Dagmar rájött, hogy a szerencse
mellé szegődött. Most kell cselekednie. Megköszörülte a torkát, és
határozottan megszólalt:
– Azt mondták, én viseljem Göring gondját, hogy tehermentesítselek
benneteket. – A tálcáért nyúlt.
– Á, tényleg? – kérdezte az ételt tartó lány bizonytalanul, de látni lehetett
rajta, hogy megkönnyebbül.
– Tudom, hogy kell a Göring-félékkel bánni. És most tegyétek hasznossá
magatokat valahol máshol. Majd én elintézem. De előbb nyissátok ki
nekem az ajtót.
– Köszönjük. – A lány pukedlizett egyet.
Az egyikük súlyos kulcscsomót húzott elő a köpenyéből, és ügyesen a
zárba dugta a megfelelő kulcsot. Megtartotta az ajtót, de amint Dagmar a
helyiségbe lépett, villámgyorsan köddé váltak mindketten. Örültek, hogy
megszabadultak ettől a kellemetlen feladattól.
Dagmar szíve a torkában dobogott. Ott feküdt az ő Hermannja egy
egyszerű priccsen, háttal neki.
– Most már minden rendben lesz, Hermann – tette le a tálcát a földre. –
Most már itt vagyok.
A férfi nem mozdult. Ahogy Dagmar hátulról nézte, kellemes borzongás
futott át rajta, amiért végre-valahára a közelében lehet.
– Hermann! – A vállára tette a kezét.
A férfi összerándult, egy gyors mozdulattal megpördült, és felült az
ágyon.
– Mit akar? – bömbölte.
 Dagmar visszariadt. Ez tényleg az ő Hermannja? A fess pilóta, akinek az
érintésétől az egész teste bizsergett? Az a büszke, sportos testfelépítésű
férfi, akinek a haja aranyként csillogott a napfényben? Ez nem lehet!
– Add a gyógyszeremet, te átkozott liba! De most rögtön! Nem tudod, ki
vagyok? Én vagyok Hermann Göring, és a gyógyszeremet akarom! – Erős
német akcentussal beszélt svédül, és folyton a szavakat kereste.
Dagmarnak összeszorult a torka. A férfi, aki eszelősként ordított rá,
kövér volt, a bőre betegesen fakó. Ritkás haja a fejére tapadt. Az arcán
patakokban folyt az izzadság.
Dagmar nagy levegőt vett. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem
tévesztette-e el az ajtót.
– Hermann! Én vagyok az, Dagmar.
Biztos távolban állt tőle, és felkészült arra, hogy a férfi bármikor
rátámadhat. Az ér Hermann halántékán hevesen lüktetett, és sápadt bőre
sötétvörösre váltott a dühtől.
– Dagmar? Nekem aztán egyre megy, melyik kurvát hogy hívják. A
gyógyszeremet akarom! A zsidók bezártak ide, és meg kell gyógyulnom.
Hitlernek szüksége van rám. Add ide a gyógyszeremet!
Egy percre sem hagyta abba az üvöltést, és közben Dagmar arcába
köpködött. Dagmar elszántan tett egy újabb kísérletet.
– Nem emlékszel rám? Sjölin doktor mulatságán ismerkedtünk meg.
Fjällbackában.
A férfi menten lecsillapult. A homlokát ráncolta, és megrökönyödve
nézett rá.
– Fjällbackában?
– Igen, Sjölin doktor mulatságán – ismételte Dagmar. – Együtt töltöttük
az éjszakát.
A férfi arca felderült. Nyilván emlékezett rá. Végre. Most már minden
rendbe jön. Dagmar mindent helyre fog hozni, és Hermannból újra az ő
sármos pilótája lesz.
– Te vagy a felszolgáló – törölte le a férfi a verítéket a homlokáról.
– Dagmarnak hívnak.
Dagmar kezdte kínosan érezni magát. Miért nem veti magát a férfi a
karjaiba, miért nem öleli át, ahogy azt már annyiszor elképzelte?
 A férfi hirtelen olyan éktelen hahotában tört ki, hogy a nagy pocakja
rengett belé.
– Dagmar. Tényleg. – Megint nevetett.
Dagmar a kezét tördelte.
– Van egy lányunk. Laura.
– Van egy lányunk? – A férfi hitetlenül méregette. – Ezt már hallottam.
De hát sosem lehet tudni. Főleg egy felszolgálónál.
Az utolsó szavakat olyan megvetően ejtette ki, hogy Dagmart elöntötte a
düh. Ebben a fehér, steril szobában, ahová nem hatolhatott be a nap fénye,
minden álma és reménye köddé vált. Minden, amit tudni vélt az életről,
hazugság volt. Az évek, amelyek alatt a vágy emésztette, és a bömbölő,
telhetetlen gyereket elviselte, hiábavalóak lettek. Begörbítette az ujját, és
visítva a férfira vetette magát. Vissza akarta adni neki a fájdalmat, amelyet
okozott neki. Karomszerű körmeivel összevissza karistolta az arcát, és csak
a távolból hallotta, ahogy a férfi németül kiabál. Aztán kivágódott az ajtó.
Erős kezek ragadták meg, és rángatták el Hermanntól, akit olyan régóta
szeretett.
Minden elsötétült a szeme előtt.
Az apjától tanulta, hogyan kell jó üzletet kötni. Lars-åke „Szembeszél”
Månsson legenda volt, akit Sebastian gyermekfővel határtalanul csodált.
A becenevét azért kapta, mert egyetlen üzlete sem siklott félre, és a
legfonákabb helyzeteket is megúszta ép bőrrel. „Lars-åke széllel szemben is
tud pisilni” – mondogatták róla.
Szembeszél véleménye szerint végtelenül egyszerű elérni, hogy mások
úgy ugráljanak, ahogy ő fütyül. Az elv ugyanaz, mint az ökölvívásnál: az
ember kiismeri az ellenfele gyenge pontjait, és addig támadja őket, amíg
győztesként – vagy, ahogy az ő esetében is, busás nyereséggel – nem kerül
ki a viadalból. Az üzleti fogásai sem népszerűséget, sem tiszteletet nem
hoztak neki, de abból nem is lehet megélni, ahogy mondani szokták.
Ezt a nézetet Sebastian is magáévá tette. Pontosan tudta, hogy sokan
megvetik, és még többen félnek tőle, de amikor egy jéghideg sörrel a
kezében a medencénél ücsörgött, szent meggyőződése volt, hogy mindez
jottányit sem nyom a latban. A barátság hidegen hagyta. Akinek barátai
vannak, annak kompromisszumokat kell kötnie, és le kell mondania a
hatalom egy részéről.
 – Apa! El szeretnék menni a fiúkkal Strömstadba, de nincs pénzem.
Jon fürdőnadrágban sündörgött oda hozzá, és kérlelőn nézett rá. Elisabeth
néha szapulta azért, hogy elkényezteti a fiút és a két évvel fiatalabb húgát,
Jossant, de erre ő csak az orrát fintorgatta. A szabályokat és a szigorú
nevelést meghagyta az átlagpolgároknak, neki ez nem volt való. A
gyerekeknek meg kell tanulniuk, mit kínál az élet. Az ember egyszerűen
elveszi, amire szüksége van. Idejekorán be fogja vonni Jont az üzleti életbe,
mindent megtanít neki, amit ő maga Szembeszéltől tanult, de most még
hagyja egy kicsit játszani.
– Vedd ki az aranykártyát a pénztárcámból. Az előszobában van.
– De jó! Köszi, apa! – Jon visszarohant a házba, mintha attól félne, hogy
Sebastian meggondolja magát.
Amikor a båstadi tenisztábor alatt megkapta az arany hitelkártyát, hétezer
koronás számla lett a vége, de az ilyen nevetséges összegek
elhanyagolhatóak voltak, főleg, ha segítettek Jonnak megerősítenie a
pozícióját a lundsberg-i bentlakásos iskola diákközösségében. Gyorsan híre
ment, hogy gazdag családból származik, ami olyanok barátságát szavatolta
számára, akik később befolyásos emberek lesznek.
Szembeszél természetesen azt is megtanította Sebastiannak, milyen
fontosak a kapcsolatok. Sokkal fontosabbak, mint a barátságok, ezért adta
be azonnal a valői iskolába, amint megtudta az ott tanulók nevét. Csak az
bosszantotta, hogy az a zsidó is – így nevezte – az iskola tanulója. Ez a fiú,
akinek sem pénze, sem befolyásos családja nem volt, rontotta az iskola
színvonalát, de amikor Sebastian visszagondolt azokra a különös időkre,
rájött, hogy mind közül Josefet kedvelte a leginkább. Benne megvolt az az
erő és megszállottság, amelyet Sebastian is jól ismert.
Miután Josef esztelen ötlete újra összehozta őket, Sebastian kénytelen
volt beismerni, hogy csodálattal tölti el, milyen eltökélten küzd Josef a célja
megvalósításáért. Hogy a nézeteik teljesen eltértek, kicsit sem számított.
Josef a szíve mélyén valószínűleg sejtette, hogy ez a történet nem
végződhet jól számára, mégis kijózanító pillanat lesz szembesülnie vele…
noha a remény hal meg utoljára. Josef persze pontosan tudta, hogy
engedelmeskednie kell Sebastiannak. Mindenkinek engedelmeskednie kell
Sebastiannak.
 Az utóbbi idők eseményei kétségkívül érdekesek voltak. Futótűzként
terjedt a hír, hogy találtak valamit a szigeten. Már Ebba visszatérése is
felkavarta az állóvizet. A település lakói izgatottan figyelték, hogy a régi
történetről lefújják a port. És most még a rendőrség is belekeveredett.
Sebastian elgondolkodva forgatta a poharát, a mellkasához szorította,
hogy lehűtse magát. Azon tűnődött, mit gondolnak a többiek. Őket is
meglátogatták? Hallotta, hogy a felhajtón beindítják a Porschét. Ezek
szerint az a taknyos lenyúlta a slusszkulcsot is, amely a pénztárcája mellett
volt. Sebastian elmosolyodott. Tetszett neki a fiú. Szembeszél büszke volna
rá.
Amióta tegnap eljött Valőről, mindenféle ötletek jártak a fejében, és ma
reggel valósággal kiugrott az ágyból. Dan csak nevetett a buzgóságán, de
Anna látta rajta, hogy örül neki.
Időbe telik még, mire beindul ez az egész, de Anna már alig várta. Volt
valami abban a házban, ami mágikusan vonzotta. Talán azért volt, mert
Mårten olyan nyíltan és lelkesen reagált a javaslataira. Csaknem
elragadtatással nézett rá, és Anna oly régóta először érdekes és hozzáértő
embernek érezhette magát. Amikor felhívta, hogy átugorhatna-e még
egyszer fényképezni és méregetni, Mårten azt felelte, hogy mindig szívesen
látják.
Amikor Anna az emeleten, Ebba és Mårten hálószobájában lemérte a két
ablak közötti távolságot, be kellett vallania magának, hogy hiányolja. Más
volt a ház hangulata, ha nem volt otthon. Anna Ebbára nézett, aki éppen az
ajtókeretet lakkozta.
– Nem vagy magányos itt?
– Hát én szeretem a nyugalmat.
A válasz elég kelletlennek hangzott, és az azt követő csend olyan
nyomasztó volt, hogy Anna úgy érezte, muszáj mondania valamit.
– Tartod valakivel a kapcsolatot a családodból? Mármint a biológiai
családodból.
Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ha Ebba tolakodónak tartja a
kérdést, még inkább be fog zárkózni.
– Már senki nem él.
– Utánajártál a családod történetének? Biztos érdekel, milyenek voltak a
szüleid.
 – Még nem. – Ebba megállt mozdulat közben. – De amióta itt vagyok,
fontolgatom.
– Erica egy halom anyagot összegyűjtött.
– Mesélte. Nemsokára meglátogatom, és megnézek mindent, csak még
nem jutottam el odáig. Itt olyan biztonságban érzi magát az ember.
Valahogy ragaszkodom ehhez a szigethez.
– Idefelé találkoztam Mårtennal. Úton volt Fjällbackába.
Ebba bólintott.
– Igen, folyton ingázik, mert be kell vásárolni, el kell hozni ezt-azt, és
mindenfélét el kell intéznie. Én meg próbálom összeszedni magam, de…
Anna kis híján rákérdezett a gyerekre, akit Ebba és Mårten elveszített, de
nem tudta rászánni magát. Még a saját gyásza is túl nagy volt ahhoz, hogy
másokkal egy ilyen veszteségről beszélgessen. Ugyanakkor fúrta az oldalát
a kíváncsiság. Amennyire látta, a házban semmi sem emlékeztetett egy
gyerekre. Egyetlen fotó és egyetlen tárgy sem utalt arra, hogy a házaspár
egykor apa és anya volt. Csak a szemükön látszott. Ő is ezzel a tekintettel
találkozott minden nap a tükörben.
– Erica azt próbálja kitalálni, mi lett a szüleid holmijával. Talán fel lehet
kutatni néhány személyes tárgyat. – Letette a mérőszalagot a padlóra.
– Szerintem is különös, hogy nem maradt meg semmi. Ha itt laktak,
nyilván mindenféle holmijuk volt. Én örülnék, ha találnánk valamit a
gyerekkoromból. Ruhákat vagy játékokat. Olyasmiket, amiket én is őrzök…
– Elnémult, és tovább lakkozott.
Csak az ecset surrogása töltötte be a helyiséget. Rendszeres időközönként
a fehér lakkot tartalmazó dobozba mártotta, amely már kiürülőben volt.
Amikor a földszinten felhangzott Mårten hangja, megdermedt.
– Ebba!
– Itt vagyok fent.
– Kell valami a pincéből?
Ebba a lépcsőhöz ment.
– Egy doboz fehér lakk. Anna is itt van.
– Láttam a hajóját – kiáltott vissza Mårten. – Tennél fel kávét, amíg
lemegyek a lakkért?
 – Persze. – Ebba Annához fordult. – Te is kérsz egyet?
– Elfogadom, köszönöm. – Anna feltekerte a mérőszalagot.
– Ha gondolod, folytasd csak. Majd szólok, ha kész a kávé.
– Jó, akkor méregetek még.
Anna újra kihúzta a mérőszalagot. Minden adatot gondosan felírt egy
alaprajzra, így könnyebb lesz berendeznie a helyiségeket.
Egy darabig minden idegszálával összpontosítva dolgozott, miközben
hallotta, hogy Ebba a konyhában csörömpöl. Jót fog tenni most egy csésze
kávé. Főleg valahol az árnyékban. A hőség az emeleten lassan
elviselhetetlenné fokozódott, és a vékony blúz már a hátára tapadt.
Hirtelen hangos dörrenés hallatszott, amelyet éles sikoly követett. Anna
összerezzent ijedtében, és elejtette a mérőszalagot. Amikor újabb dörrenést
hallott, gondolkodás nélkül a lépcsőhöz rohant, majd le a földszintre, olyan
sebesen, hogy kis híján elveszítette az egyensúlyát a kitaposott fokokon.
– Ebba! – robogott be a konyhába.
Az ajtóban földbe gyökerezett a lába. A ház hátsó ablaka betört, a
szilánkok az egész helyiséget beborították. Ebba a tűzhely előtt guggolt, és
védőn a feje fölé tartotta a karját. Már nem sikoltozott, de még mindig
kapkodva szedte a levegőt.
Anna berontott a konyhába, miközben üvegcserepek ropogtak a lába
alatt. Átkarolta Ebbát, és megbizonyosodott arról, hogy nem esett baja.
Sehol nem látott vért. Gyorsan szétnézett. Hogyan tört be az ablak? Amikor
pillantása a szemben lévő falra esett, elállt a lélegzete. Két lyuk látszódott
tisztán.
– Ebba! Mi a fene folyik itt? – Mårten nagy léptekkel viharzott fel a
pince lépcsőjén, egyenesen be a konyhába. – Mi történt?
A pillantása Ebba és az ablaküveg között ingázott, és egy pillanattal
később már a felesége mellett volt.
– Megsérültél? Ugye, nem sérültél meg? – A karjába vette Ebbát, és
gyengéden ringatta.
– Szerintem nem sérült meg, de nagyon úgy fest, hogy valaki rálőtt.
Anna szíve vadul kalapált. Egyszeriben világossá vált számára, hogy
talán veszélyben vannak. Vajon a támadó még a közelben van?
– El kell mennünk innen! – mutatott az ablakra.
 Mårten rögtön megértette, mit akar mondani.
– Kelj fel, Ebba! Nem maradhatunk az ablak előtt. – Tagoltan beszélt
hozzá, mint egy gyerekhez.
Ebba bólintott. Kétrét görnyedve szaladtak ki az előszobába. Anna a
rémülettől bénultan vizslatta a bejárati ajtót. Mi van, ha a tettes csak úgy
besétál, és lelövi mindnyájukat? Mårten követte a pillantását, majd az
ajtóhoz rohant, és ráfordította a kulcsot.
– Máshol nem lehet bejönni? – kérdezte Anna.
A szíve még mindig őrületesen vert.
– A pinceajtón, de az zárva van.
– De ott a konyhaablak. Betört.
– Túl magasan van.
Mårten hangja nyugodtabb volt, mint az arckifejezése.
– Hívom a rendőrséget.
Anna a táskájáért nyúlt, amely egy keskeny polcon feküdt az
előszobában. Remegő kézzel húzta elő a mobilját. Amíg arra várt, hogy
felvegyék, Mårtent és Ebbát figyelte, akik a legalsó lépcsőfokon ültek.
Mårten a karjában tartotta a feleségét, és Ebba a mellkasára hajtotta a fejét.
– Sziasztok, drágaságaim, merre jártatok?
Erica összerezzent, amikor meghallotta a hangot a házból.
– Kristina? – Az anyósára meredt, aki egy konyharuhával a kezében jött
elé.
– Beengedtem magam. Szerencsére még megvan a kulcs, amelyet
adtatok, amikor a mallorcai üdülésetek alatt a virágokat kellett locsolnom,
különben feleslegesen jöttem volna át. – Elégedetten ballagott vissza a
konyhába. – Arra gondoltam, beugrom, és besegítek egy picit. Tudom,
micsoda rumli van itt. Az én időmben nem volt ilyen. Akármikor beállíthat
valaki, és az ember nyilván nem szeretné, ha ilyen rendetlenül látnák az
otthonát.
Kristina buzgón sikálta a mosogatót.
– Persze, sosem lehet tudni, mikor toppan be a király egy csésze kávéra.
Kristina megrökönyödve nézett körül.
– A király? Hogyhogy?
 Erica összeszorította a fogát, úgy, hogy szinte belefájdult az állkapcsa, de
egy szót sem szólt. Többnyire így volt jobb.
– Hol voltatok? – kérdezte Kristina újra, miközben a konyhaasztalnak
szentelte a figyelmét.
– Uddevallában.
– Felpakoltad a gyerekeket, és odakocsikáztál velük? Szegénykéim!
Miért nem hívtál fel? Rögtön jöttem volna, hogy elszórakoztassam őket.
Bár le kellett volna mondanom a közös reggelit Görellel, de az ember mit
meg nem tesz a gyerekeiért és az unokáiért! Ez a sorsom. Ha majd idősebb
leszel, a gyerekek meg nagyobbak, meg fogsz érteni. – Hallgatott egy
darabig, és minden idegszálát megfeszítve egy lekvárfoltra koncentrált,
amely makacsul a viaszos vászonra ragadt. – De egy nap majd már nem
tudlak segíteni benneteket. Nagyon hamar eljöhet ez az idő. Már elmúltam
hetven, és ki tudja, meddig bírom még erővel.
Erica bólintott, és egy hálás mosolyt erőltetett magára.
– Ettek már a gyerekek? – kérdezte Kristina.
Erica megdermedt. Elfelejtett enni adni a gyerekeknek! Biztosan
farkaséhesek, de ezt a világért sem vallaná be az anyósának.
– Ettünk útközben virslit, de már biztosan szívesen ebédelnének.
Egyenesen a konyhaszekrényhez lépett, hogy megnézze, mi van otthon.
Egy gyors pillantással felmérte, hogy az aludttej és a kukoricapehely lesz a
leggyorsabb. Az asztalra tette a tejet, majd kivette a pelyhesdobozt a
szekrényből.
Kristina gondterhelten sóhajtott.
– Az én időmben álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nem rendes
ebédet tálalunk fel a gyerekeinknek. Patrik és Lotta sosem kapott készételt.
Nem is csoda, hogy olyan egészségesek voltak. Mindig is azt vallottam,
hogy az egészségnek a megfelelő táplálkozás az alapja, de ma már senki
nem kíváncsi az efféle bölcsességekre. Ti, fiatalok mindent jobban tudtok,
és mindent gyorsan akartok intézni.
Pont abban a pillanatban vett levegőt, amikor Maja beviharzott a
konyhába.
– Farkaséhes vagyok, anya, és Noel meg Anton is. Megállás nélkül korog
a pocim. – Azzal megsimogatta a kerek babahasát.
 – De hát bekaptatok egy virslit útközben – paskolta meg Kristina az
arcát.
– Nem igaz, nem is ettünk virslit. Reggeli óta nem ettünk, és most már
nagyon éhes vagyok. Nagyon-nagyon.
Erica kiöltötte a nyelvét a kis árulóra, és a hátában érezte Kristina
megsemmisítő pillantását.
– Süthetek nekik palacsintát – javasolta az anyósa.
Maja ugrálni kezdett örömében.
– Nagyi palacsintája! Nagyi palacsintáját akarom!
– Köszönöm! – mondta Erica, és visszatette az aludttejet a hűtőbe. –
Akkor én megyek és átöltözöm, aztán utánanézek valaminek az interneten.
– Menj csak. Én meg gondoskodom arról, hogy kapjanak valami
ennivalót ezek a szegény gyerekek.
Erica lassan elszámolt tízig, miközben felment a lépcsőn. Igazából
semminek sem kellett utánanéznie, csak szüksége volt egy szusszanásnyi
nyugalomra. Patrik anyja jót akart, de pontosan tudta, hogy ezzel az
őrületbe kergeti Ericát. Patrik különös módon kevesebb kivetnivalót talált
az anyja viselkedésében, ami még jobban felpaprikázta Ericát. Minden
alkalommal, amikor megkísérelt beszélni vele valamiről, amit Kristina
mondott vagy tett, Patrik csak sóhajtott egyet: „Jaj, hagyd már! Anya szeret
túlozni, ne vedd komolyan.”
Lehet, hogy mindez jellemző anyákra és fiaikra, és egyszer majd ő is így
fog bánni Anton és Noel feleségével. De a szíve mélyén nem hitt ebben. Ő
lesz a világ legjobb anyósa, és a menyei úgy fognak bízni benne, mint a
legjobb barátnőjükben. Meg fogják kérni őt és Patrikot, hogy utazzanak
velük nyaralni, rájuk bízzák a gyerekeiket, és ha a fiatalokat nagyon
lefoglalja a munkájuk, Erica a takarításban és a főzésben is besegít majd.
Valószínűleg lesz kulcsa a lakásukhoz… Erica megtorpant. Lehet, hogy
mégsem olyan egyszerű tökéletes anyósnak lenni?
A hálószobában magára kapott egy farmersortot, és felvette a kedvenc
pólóját. Azt képzelte, abban karcsúbbnak hat. Bár a súlya az évek során
ingadozott kicsit, de mindig belefért a harmincnyolcas méretbe. Maja
születése óta azonban negyvenkettest hordott. Hogyan történhetett ez? És
Patrik sem jobb nála. Azt állítani, hogy kidolgozott teste lett volna, amikor
megismerkedtek, arcátlan túlzás volna, de a hasa akkoriban igenis lapos
volt. Most viszont pocakos lett, és Ericának sajnos be kellett vallania, hogy
a szemében semmi sem kevésbé vonzó, mint az öregemberes,
megereszkedett has. Akaratlanul is feltette magának a kérdést, hogy vajon
Patrik is ilyeneket gondol-e róla. Már ő sem volt a régi.
Amikor vetett egy utolsó pillantást a teljes alakos tükörbe, hirtelen
összerezzent, és riadtan megpördült. A helyiségben megváltozott valami.
Szétnézett, és megpróbálta felidézni, hogyan festett a hálószoba ma reggel,
amikor elment. Noha nem emlékezett pontosan, meg mert volna esküdni
arra, hogy valami más volt. Kristina idefent járt? Nem, akkor biztosan
feltakarított volna, és ez teljesen nyilvánvalóan nem történt meg. A
pehelypaplanok és a párnák egymás hegyén-hátán, az ágyterítő pedig – mint
mindig – összegyűrve az ágy végében. Erica még egyszer alaposan
körülnézett, aztán vállat vont. Biztos csak képzelődik.
A dolgozószobában bekapcsolta a számítógépet, és várta, hogy
megjelenjen a jelszót kérő szövegdoboz. Álmélkodva meredt a képernyőre.
Valaki megpróbált bejelentkezni.
Három sikertelen próbálkozás után a számítógép feltette a biztonsági
kérdést: „Hogy hívták az első háziállatát?”
Erica növekvő szorongással nézett körül a dolgozószobában. Igen,
egészen biztosan járt itt valaki. Noha általában nem uralkodott rend nála,
mindig tudta, mit hol hagyott, és most azt kellett tapasztalnia, hogy valaki
turkált a cuccai között. Miért? Keresett valamit, és ha igen, mit? Egy ideig
azon iparkodott, hogy megállapítsa, hiányzik-e valami, de úgy tűnt, nem.
– Erica!
Kristina kiabált fel neki a földszintről. Erica nem tudott szabadulni a
kellemetlen érzéstől, amikor felállt, hogy megkérdezze az anyósától, mit
akar.
– Igen? – hajolt át a lépcső korlátján.
– Legközelebb ne felejtsd el bezárni a teraszajtót. Rossz vége lehet, ha
nem. Hála istennek észrevettem a konyhaablakból Noelt. Éppen az út felé
robogott. Még éppen el tudtam kapni, de ha kisgyerekek vannak a háznál,
nem szabad nyitva hagyni az ajtót. Kettőt pislant az ember, és máris hűlt
helyük.
Erica ereiben megfagyott a vér. Tisztán emlékezett arra, hogy induláskor
zárva volt a teraszajtó. Rövid habozás után felkapta a telefont, és Patrik
számát tárcsázta. Másodpercekkel később meghallotta a mobil csörgését a
konyhából. A férje itthon felejtette.
Paula nyögve kelt fel a kanapéról. Elkészült az ebéd, és noha már az evés
gondolatától is hányingere támadt, tudta, hogy le kell gyűrnie pár falatot.
Alapjában mindent szeretett, amit az anyja főzött, de amióta terhes lett,
egyáltalán nem volt étvágya. Ha rajta múlt volna, fagylalton és sós
aprósüteményen él.
– Itt jön a mi kis vízilovunk – tolt oda neki egy széket Mellberg.
Paula nem vette magának a fáradságot, hogy reagáljon a tréfára, amelyet
már ezerszer hallott.
– Mit eszünk?
– Ragut, most sok vasra van szükséged – mondta Rita, és csurig merte
Paula tányérját.
– Köszönöm, hogy itt ehetek. Amióta Johanna újra dolgozik, semmi
kedvem főzni.
– Ez csak természetes, szívem – mosolygott Rita.
Paula nagy levegőt vett, mielőtt a szájához emelte volna a kanalat. Bár az
volt az érzése, semmi nem megy le a torkán, bőszen enni kezdett. A
gyereknek tápanyagokra van szüksége.
– Mi újság a munkában? – kérdezte. – Haladtok a Valö-üggyel?
Mellberg egy szempillantás alatt eltüntette az adagját, még mielőtt
válaszolt volna.
– Haladgatunk. Kicsit rá kell koppintanom az emberek orrára, és máris
megy minden, mint a karikacsapás.
– És mit derítettetek ki eddig? – érdeklődött Paula.
Pontosan tudta, hogy Bertil erre a kérdésre nem tud felelni, hiába vezeti
is az őrsöt.
– Hát… – Úgy tűnt, zavarban van. – Őszintén szólva, még nem látjuk át
az esetet.
Amikor megcsörrent a mobilja, némi megkönnyebbüléssel vette fel.
– Igen, itt Mellberg… Szia, Annika! … Hol az ördögben császkál
Hedström? És Gösta? … Mi az, hogy nem tudjátok elérni őket? … Valőn?
Azt majd én elintézem… Nem hallod, mit mondok? Majd én! – Befejezte a
beszélgetést, majd maga elé dörmögve kiment az előszobába.
– Hová, hová? Nem raktad el a tányérodat! – kiáltott utána Rita.
– Fontos rendőrségi ügy. Valőn lövöldözés volt. Most nincs időm a
házimunkára.
Paula életereje visszatért, és felkászálódott, amilyen gyorsan csak tudott.
– Várj, Bertil! Mi van? Lelőttek valakit Valőn?
– Részleteket nem tudok, de mondtam Annikának, hogy azonnal
odamegyek, és saját magam intézkedem az ügyben.
– Veled megyek.
Paula sóhajtozva leereszkedett egy székre, hogy felvegye a cipőjét.
– Szó sem lehet róla – mondta Bertil. – Egyébként is szabadságon vagy.
Rita azonnal kirontott a konyhából, és Bertil pártját fogta.
– Elment az eszed? – visította. Kész csoda volt, hogy Leo, aki egy
vendégágyon aludta ebéd utáni álmát Rita és Bertil hálószobájában, nem
ébredt fel. – A te állapotodban nem lehet ilyeneket csinálni!
– Szívemből szóltál, Rita, térítsd észre a lányodat! – Mellberg keze már a
kilincsen volt, indulni készült.
– Nélkülem nem mész sehová! Különben egyedül caplatok el
Fjällbackába, és magam megyek át a szigetre!
Paula döntése megingathatatlan volt. Mostanra már elege lett az
ücsörgésből és a tétlenségből. Az anyja tovább sopánkodott, de ő
félresöpörte a kifogásokat.
– Mi a franc üt mindig ezekbe a nőszemélyekbe! – sóhajtott Mellberg
beletörődően.
Kiment a kocsihoz, és mire Paula leért a földszintre, már járt a motor, és
ment a klíma.
– Ígérd meg, hogy nem izgatod fel magad, és a háttérben maradsz, ha
puskaporos lesz a hangulat.
– Megígérem.
Paula beült az anyósülésre. Hónapok óta először érezte úgy, hogy
önmaga, nem pedig egy két lábon járó keltetőgép. Miközben Mellberg
felhívta Victor Bogesjőt a parti őrségnél, Paula azon tűnődött, vajon mi vár
rájuk a szigeten.
 Fjällbacka, 1929

Az iskola kínszenvedés volt. Laura minden reggel addig halogatta az

indulást, amíg csak tehette. A szünetekben a gyerekek csúfolták és
sértegették, és ebben persze az anyja volt a hibás. Fjällbackában mindenki
ismerte Dagmart, tudták, hogy nincs minden rendben a fejében, és vedel,
mint a kefekötő. Laura néha látta, amikor az iskolából tartott hazafelé. Az
anyja a piacon kóválygott, ráüvöltött az emberekre, és Göringről hadovált.
Laura sosem állt meg, hanem továbbsietett, mintha nem is vette volna észre.
Az anyja csak ritkán volt otthon. Késő este ért haza mindig, és reggel,
amikor Laura iskolába ment, még az ágyban feküdt. Amikor Laura hazajött,
már nem volt ott. Ilyenkor a lány először rendet rakott. Amíg nem tüntette
el az anyja összes nyomát, nem volt nyugta. Felszedte a ruhákat a földről,
és kimosta őket, ha elegendő szennyes gyűlt össze. Kitakarította a konyhát,
betette a vajat a kamrába, a kenyeret, ha még ehető volt, a kenyértartóba.
Port törölgetett, és súrolt-sikált, ahol szükséges volt. Amikor már minden
csillogott-villogott, és minden a helyére került, végre nyugodtan játszhatott
a babaházával. Ez volt a legbecsesebb tulajdona. Egy nap, amikor az anyja
nem volt otthon, bekopogott egy kedves szomszéd, és ezt ajándékozta neki.
Az emberek néha kedvesek voltak hozzá, és hoztak neki ezt-azt: ételt,
ruhát és játékot. De a többség csak megbámulta, és ujjal mutogatott rá.
Azóta, amióta az anyja magára hagyta Stockholmban, Laura tudta, hogy
nem szabad segítséget kérnie. A rendőrség elvitte, és az édenkertbe került.
Két napig maradhatott egy családnál, ahol az anya és az apa barátságosan
bánt vele. Noha akkoriban még csak ötéves volt, kristálytisztán emlékezett
erre a két napra. Az asszony akkora halom palacsintát sütött, amekkorát
Laura még sosem látott, és egyre biztatta, hogy egyen. A végére úgy tele
lett a hasa, hogy azt hitte, soha többé nem fog megéhezni. Egy fiókból
virágos ruhácskát varázsoltak elő neki, amely nem volt szakadt és piszkos,
hanem egyszerűen gyönyörű volt. Úgy érezte magát, mint egy királylány.
Két estén át puszit kapott a homlokára, amikor jó éjszakát kívántak neki, és
meleg, frissen húzott ágyban aludt. A barátságos tekintetű nőnek olyan jó
illata volt, és egyáltalán nem bűzlött a pálinkától és az izzadságtól. A lakás
is szép volt, tele porcelánfigurákkal és hímzett faliszőnyegekkel. Már az
első napon azért imádkozott, hogy ott maradhasson, de az asszony csak
némán a karjába vette, és magához szorította.
 Nem sokkal később az anyja és ő újra itthon voltak, mintha mi sem
történt volna. Laura annyi verést kapott, hogy ülni is alig bírt, és döntést
hozott: soha nem fog kedves édesanyáról álmodozni. Senki sem mentheti
meg, és értelmetlen ilyesmiről képzelegnie. Bármi történjék is, végül
megint az anyja mellett köt ki a szűkös, sötét lakásban. De ha nagy lesz,
szép otthona lesz. Minden szobában kecses porcelánmacskák fognak ülni a
horgolt terítőkön, és a falakon hímzett faliszőnyegek lógnak majd.
Letérdelt a babaház elé. Az egész lakás tiszta és rendes volt, és a frissen
mosott ruha szépen összehajtogatva feküdt a szekrényben. Szendvicset
készített, megette, aztán megengedhette magának, hogy egy kis időre
elmerüljön egy szebb világban. Fogta a babaanyukát. Milyen könnyű és
csinos volt. Fehér, magas nyakú ruhát viselt, a haja fel volt tűzve. Laura
szerette ezt a babáját. A mutatóujjával megsimogatta az arcát. Pont olyan
barátságos tekintete volt, mint a jó illatú anyának.
Óvatosan a szalonban álló kanapéra ültette. Ezt a szobát szerette a
legjobban. Itt minden tökéletes volt. A plafonról még egy parányi csillár is
lógott. Laura képes volt órákon át nézni, és azon csodálkozott közben,
hogyan lehet valami, ami ilyen apró, ennyire tökéletesen megalkotva.
Összehúzta a szemét, és kritikusan végigmérte a szobát. Tényleg tökéletes
volt, vagy lehetne még valamin javítani? Kísérletképpen kicsit balra tolta az
étkezőasztalt. Aztán az egyik széket a másik után mellé tette. Eltartott egy
darabig, mire minden rendben lett megint. Végül jól nézett ki, de így most a
kanapét is odébb kellett tennie, különben a szoba közepe nagyon üres
maradt volna, és olyat nem szabad. A babaanyukát az egyik, a díványt a
másik kezébe fogta. Elégedetten tette le a kanapét, majd szétnézett a
babaházban a gyerekek után. Ha jól viselkedtek, velük is játszott. A
szalonban tilos volt rosszalkodni. Rendesnek kellett lenni, és csendben
kellett ülni. Ebben Laura teljesen biztos volt.
A gyerekeket az anya két oldalára ültette. Ha oldalra billentette a fejét,
teljesen úgy nézett ki, mintha az anya mosolyogna. Tökéletes volt és csinos.
Ha Laura nagy lesz, ő is pont ilyen lesz.
Patrik kifulladva ért a bejárati ajtóhoz. A ház szép helyen feküdt, egy
dombon a part mellett, a kocsit a Brandparkennél parkolta le, hogy az
utolsó darabon gyalog mehessen. Bosszantotta, hogy úgy szuszogott, mint
valami fújtató, miután felkaptatott a kacskaringós emelkedőn, míg
Göstának kutya baja sem volt.
 – Hahó! – kiáltott be a házba.
Nyaranta mindenki tárva-nyitva szokott hagyni ajtót-ablakot, ezért
kopogás és csengetés helyett általában így jelezték az emberek az
érkezésüket.
Egy nő jelent meg szalmakalapban és napszemüvegben, a hőség ellenére
színes tunikát és vékony kesztyűt viselt.
– Igen? – Látszott rajta, hogy legszívesebben azonnal sarkon fordult
volna.
– A tanumshedei rendőrségtől jöttünk. Leon Kreutzot keressük.
– A felesége vagyok, Ia Kreutz. – Anélkül hogy lehúzta volna a
kesztyűjét, kezet nyújtott. – Éppen ebédelünk.
Nyilvánvalóan úgy gondolta, zavarják. Patrik és Gösta sokatmondó
pillantást váltott. Ha Leon is olyan tartózkodó, mint a neje, nagy kihívás elé
néznek. Követték a nőt a teraszra, ahol egy kerekes székes férfi ült az
asztalnál.
– Vendégeink érkeztek. A rendőrség.
A férfi bólintott. Úgy tűnt, nem lepődött meg.
– Foglaljanak helyet! Csak egy könnyű salátát eszünk. A feleségem
ugyanis előszeretettel fogyaszt fűféléket – vigyorodott el sandán Leon.
– A férjem meg legszívesebben kihagyná az ebédet, és elszívna helyette
egy cigarettát – vágta rá Ia. Leült, és egy szalvétát terített az ölébe. – Ha
nem bánják, én folytatom az evést.
Patrik egy kézmozdulattal jelezte, hogy fogyassza csak el nyugodtan a
salátáját, amíg ők váltanak pár szót Leonnal.
– Feltételezem, azért jöttek, hogy Valőről beszéljünk – tette le Leon az
evőeszközöket.
Egy darázs szállt a tányérjára, és nyugodtan egy darab csirkehúsra
röppent falatozni.
– Így van.
– Mi folyik ott egyáltalán? Mindenfélét beszélnek.
– Találtunk néhány dolgot – felelte Patrik várakozón. – Mostanában tért
vissza Fjällbackába?
 Leon arcát vizslatta. Az egyik fele sima volt és ép, a másikat hegek
szabdalták, a szája széle mereven felfelé állt, ezért önkéntelenül
kivillantotta a fogát.
– Pár napja vettük a házat, és csak tegnap költöztünk be – mondta.
– És miért jött vissza ennyi év után? – kérdezte Gösta.
– Idővel elkezdtem visszavágyni. – Leon elfordult, és a vízre pillantott.
Patrik most csak az arca ép felét látta. Szívszorongató volt felismerni,
milyen jóképű lehetett egykor.
– Én jobban szerettem volna a Riviérán álló házunkban maradni – szólt
közbe Ia.
A férjével jelentőségteljes pillantást váltottak.
– Egyébként mindig az van, amit ő akar. – Leon ismét furcsán
mosolygott. – De ez esetben hajthatatlan maradtam. Honvágyam volt.
– A szüleinek nem volt itt egy nyaralójuk? – kérdezte Gösta.
– De. Mindig azt mondták, hogy mennek felüdülni. Kalvőn volt a ház.
De sajnos az apám túladott rajta. Ne kérdezzék, miért. Olykor fura dolgai
voltak, és öregkorára elég bogaras lett.
– Úgy hallottam, volt egy autóbalesete – váltott témát Patrik.
– Igen. Ha Ia nem mentett volna meg, már nem élnék. Ugye, szívem?
Az evőeszközök hangos csörömpölésére Patrik összerezzent. A nő némán
bámult Leonra. Aztán ellágyult a tekintete.
– Igen, szívem. Nélkülem már nem élnél.
– És teszel arról, hogy ezt sose felejthessem el.
– Mióta házasok? – érdeklődött Patrik.
– Már majdnem harminc éve – fordult hozzá Leon. – Iát egy monacói
eseményen ismertem meg. Ő volt a legcsinosabb lány. És nem volt könnyű
meghódítani. Fel kellett kötnöm a gatyámat.
– Amilyen híred volt, nem csoda, hogy voltak kétségeim.
A szócsatájuk olyan volt, akár egy begyakorolt tánc, amely megnyugtatja
a partnereket. Patrik még egy mosolyt is felfedezni vélt Ia ajka körül. Azon
tűnődött, hogy festhet az óriási napszemüveg nélkül. Az arccsontján erősen
feszült a bőr, és az ajka olyan természetellenesen telt volt, hogy a szeme
biztosan csak még tökéletesebbé teszi ezt az arcot. Egy olyan ember arcát,
aki sokat költ a külsejére.
Patrik ismét Leon felé fordult.
– Azért kerestük fel, mert találtunk valamit Valőn, ahogy már mondtuk.
A felfedezés arra utal, hogy az Elvander családot megölték.
– Nem lep meg – felelte Leon rövid hallgatás után. – Sosem fért a
fejembe, hogyan tűnhet el egy egész család nyom nélkül.
Ia köhögni kezdett, egészen belesápadt.
– Elnézést! Nyilván én nem sokat segíthetek. Inkább odabent folytatom
az ebédet, akkor nyugodtan beszélgethetnek.
– Természetesen. Úgyis elsősorban Leonnal szeretnénk váltani pár szót –
mondta Patrik, és felhúzta a lábát, hogy kiengedje Iát.
A nő édes parfümfelhőt húzva maga után lebegett el mellette.
Leon Gösta felé pislantott.
– Ismerősnek tűnik. Nem maga volt ott annak idején Valőn, és vitt be
minket a rendőrségre?
Gösta bólintott.
– De igen.
– Emlékszem, hogy kedves volt velünk. De a kollégája goromba volt.
Még mindig együtt dolgoznak?
– Henry a nyolcvanas évek elején állást kapott Göteborgban. Már régóta
nem tartottam vele a kapcsolatot, de amennyire tudom, pár éve meghalt. –
Gösta előrehajolt. – Én bandavezérként emlékszem magára.
– Hát ehhez nem sokat tudok hozzáfűzni, de persze mindig voltak
körülöttem olyan emberek, akik hallgattak a szavamra.
– Úgy tűnt, a többi fiú felnéz magára.
Leon megfontoltan bólintott.
– Valószínűleg így igaz. Micsoda banda volt, most, hogy így
belegondolok! – Nevetett. – Ilyen érdekes szövetséget csak bentlakásos
fiúiskolákban találni!
– Valójában sok közös volt magukban. Mindnyájan tehetős családokból
származtak, nem? – kérdezte Gösta.
 – Josef nem. Csak a szülei ambícióinak köszönhette, hogy oda járt.
Valóságos agymosásnak vetették alá. A zsidó örökség továbbvitelét egyfajta
kötelezettségnek tekintették, és nyilván azt várták tőle, hogy letegyen
valamit az asztalra, és jóvátegye, amit a háború során elszenvedtek.
– Nagy feladat egy gyereknek – jegyezte meg tömören Patrik.
– Igen, de Josef nagyon is komolyan vette, és úgy tűnt, bármire kész,
hogy megfeleljen a szülei elvárásainak. Biztosan hallottak már a zsidó
múzeumról.
– Azt hiszem, olvastam valamit az újságban – felelte Gösta.
– Miért akar itt ilyen múzeumot létrehozni? – tudakolta Patrik.
– Sok minden történt a környéken a háború alatt, és a múzeumot nemcsak
a zsidók történetének akarja szentelni, hanem Svédország második
világháborús szerepének is.
Patriknak egy korábbi esete jutott az eszébe, amelyen néhány éve
dolgozott. Leonnak igaza volt. Bohuslän térsége nem volt messze
Norvégiától, és a háború végén a svéd vöröskereszt fehér buszai
Uddevallába hozták az internáltakat a felszabadított koncentrációs
táborokból. Az itteniek nagyon különböző nézeteket vallottak. A
semlegességet csak utólag találták ki.
– Honnan tud Josef terveiről? – kérdezte Patrik.
– Nemrég összefutottunk vele a Bryggan kávézóban – nyúlt Leon a
vizespoharáért.
– Tartja a kapcsolatot mindenkivel, akivel annak idején együtt volt
Valőn?
Leon pár nagy korty után letette a poharat, és a kézfejével letörölte a
vizet az álláról.
– Nem. Hogyan tarthattuk volna a kapcsolatot? Miután Elvanderék
eltűntek, elszakadtunk egymástól. Az apám egy franciaországi iskolába
küldött, túlságosan is oltalmazó volt. És feltételezem, a többiek is
szétszóródtak. Mondom, nem sok közös volt bennünk, és az utóbbi években
egyáltalán nem hallottunk egymásról. Vagyis csak a magam nevében
beszélhetek. Josef azt mondta, hogy Sebastiannak üzleti kapcsolata van vele
és Percyvel.
– De magával nincs?
 – Nincs, isten őrizz! Inkább úszkálnék egy cápákkal teli medencében, és
nem ez volna az első alkalom.
– Miért nem akar Sebastiannal üzletelni? – kérdezte Patrik, noha sejtette,
milyen választ fog kapni.
Sebastian Månsson hírhedt figura volt a környéken, és a tegnapi
látogatásuk Patrikban sem hagyott kellemes emlékeket.
– Ha nem változott azóta, szerintem a saját anyját is képes volna eladni.
– És a többiek ezzel nincsenek tisztában? Ők miért üzletelnek
Sebastiannal?
– Gőzöm sincs. Kérdezze tőlük.
– Maga szerint mi lett az Elvander családdal? – szólt közbe Gösta.
Patrik lopva a nappali felé sandított. Ia otthagyta az üres tányérját az
asztalon. Őt magát nem lehetett látni.
– Fogalmam sincs. – Leon a fejét rázta. – Természetesen sokat
gondolkodtam rajta, de el sem tudom képzelni, ki ölhette meg őket. Talán
egy betörő, vagy valami elmeháborodott. Valami Charles Manson és a
bandája.
– Akkor óriási szerencse, hogy éppen akkor csaptak le, amikor maguk
halászni voltak – jegyezte meg Gösta szárazon.
Patrik igyekezett észrevétlenül megálljt parancsolni Göstának. Ez csak
egy beszélgetés volt, és nem kihallgatás. Semmi előnyük nem származik
abból, ha maguk ellen fordítják Leont.
– Jobbat nem tudok – emelte fel Leon tanácstalanul a kezét. – Lehet,
hogy Runét utolérte a múltja. Lehet, hogy a támadók figyelték a házat, és
megvárták, amíg mi elmegyünk. Mivel húsvét volt, csak mi öten húzhattuk
keresztül a terveiket. Egyébként sokkal több diák volt ott. Ha valaki ártani
akart a családnak, ez volt a megfelelő időpont.
– Volt valaki az iskolában, aki rosszat akarhatott a családnak? Nem talált
semmit sem gyanúsnak az eltűnésük előtt? Nem hallott furcsa zajokat éjjel
vagy ilyesmi? – ütötte tovább a vasat Gösta.
Patrik kérdőn nézett rá.
– Nem, ilyesmire nem emlékszem. – Leon felvonta a szemöldökét. –
Minden olyan volt, mint máskor.
 – Meséljen egy kicsit a családról – kérte Patrik, miközben elhessegetett
egy darazsat, amely éppen az arca előtt repült el.
– Rune erős kézzel fogta a gyeplőt, legalábbis ő így hitte. Ugyanakkor
vak volt a gyerekei gyengeségeire. Főleg a két legnagyobbal, Claesszal és
Annelie-vel volt túlságosan elnéző.
– És mi fölött hunyt szemet? Úgy hangzik, mintha valami konkrét
eseményre gondolna.
Leon hirtelen a semmibe meredt.
– Pont olyan kiállhatatlanok voltak, mint más kamaszok. Amikor Rune
nem figyelt, Claes előszeretettel szekírozta a gyengébb diákokat. És
Annelie… – Úgy tűnt, Leon azon gondolkodik, hogyan fejezze ki magát. –
Ha idősebb lett volna, biztosan nimfomániásnak titulálják.
– És mi a helyzet Rune feleségével, Inezzel?
– Szerintem nem volt könnyű sora. Elvárták tőle, hogy vezesse a
háztartást, és gondját viselje Ebbának, közben Claes és Annelie folyton
zaklatta. Néha a frissen mosott ruhák, amelyeket Inez gondosan kiteregetett,
a fűben landoltak, vagy az étel, amelyet elkészített, odakapott, mert valaki
véletlenül erősebbre vette alatta a lángot. Állandóan ilyesmik történtek, de
Inez zokszó nélkül tűrte. Valószínűleg tudta, hogy Runéről leperegne, ha
panaszkodna neki.
– Nem tudtak volna valahogy segíteni rajta? – kérdezte Gösta.
– Sajnos ezek a dolgok mindig akkor történtek, amikor senki sem volt a
közelben. Noha nem nehéz kitalálni, ki volt a ludas bennük, Rune előtt nem
lett volna egyszerű bebizonyítani. – Leon kérdőn pislantott rájuk. – Miért
kérdezősködnek a családi viszonyokról?
Patrik fontolóra vette, mit feleljen erre. Valójában ő maga sem tudta, de
valami azt súgta neki, hogy a történtek kulcsa az iskola lakóinak
kapcsolatában keresendő. A vérszomjas rablóbanda történetében egy
pillanatig sem hitt. Mit loptak volna el odakint?
– Maguk öten miért maradtak húsvétra az iskolában? – kérdezte, anélkül
hogy válaszolt volna Leonnak.
– Percy, John és én azért, mert a szüleink elutaztak. Sebastiannál inkább
valamiféle büntetésről volt szó. Már megint rossz fát tett a tűzre. A szegény
Josefnek meg tanulnia kellett. Mivel a szülei nem látták értelmét az iskolai
szüneteknek, megbeszélték Runével, hogy Josef külön juttatás fejében
külön oktatást kapjon.
– Úgy tűnik, ez elég ok volt arra, hogy maguk között is konfliktusok
legyenek.
– Miért? – nézett Leon Patrikra.
Gösta válaszolt a kérdésére:
– Négyük gazdag családból származott, és ahhoz volt szokva, hogy
mindig mindent megkapjon. Josef viszont egészen más környezetből jött,
ráadásul zsidó volt. – Szünetet tartott. – Tudjuk, hol tart ma John.
– De akkoriban még nem volt ilyen – ellenkezett Leon. – Bár az apjának
nem volt ínyére, hogy John zsidó gyerekkel jár egy iskolába, a sors iróniája,
hogy ők ketten jöttek ki a legjobban.
Patrik bólintott. Elmerengett azon, miért változtathatta meg John a
véleményét. Lehet, hogy az apja nézetei mégis hatással voltak rá, ahogy
idősödött? Vagy van valami más magyarázat?
– És a többiek? Őket hogyan jellemezné?
Leon látszólag elgondolkodott. Aztán kihúzta magát kicsit, és bekiáltott a
nappaliba.
– Ia! Itt vagy? Csinálnál nekünk egy kávét? – Visszasüppedt a kerekes
székébe. – Percy tetőtől talpig arisztokrata. Elkényeztetett volt és arrogáns,
de alapjában véve jó ember. Csak belé oltották, hogy különb, mint mások,
és előszeretettel locsogott az ősei küzdelmeiről. Miközben az árnyékától is
félt. Sebastian meg, ahogy mondtam, folyton valami jó üzletre fente a fogát.
Virágzó kereskedelmet folytatott a szigeten. Senki sem tudta, hogyan
csinálja, de szerintem fizetett egy halásznak, hogy árut szállítson neki,
amelyet aztán szemérmetlenül drágán adott el. Csokoládé, cigaretta,
üdítőitalok, pornómagazinok és olykor-olykor pálinka is, de aztán
abbahagyta, amikor Rune kis híján rajtakapta.
Ia kijött egy tálcával, és kávéscsészéket pakolt az asztalra. Úgy tűnt, nem
érzi különösebben jól magát a háziasszony szerepében.
– Remélem, iható. Nem igazán tudok bánni ezzel a masinával.
– Biztosan jó – mondta Leon. – Ia nincs hozzászokva a spártai élethez.
Odahaza Monacóban mindig a személyzet szolgálta fel a kávét. Szóval át
kell állnia.
 Patrik nem tudta, hogy csak képzelődik-e, de mintha rosszindulatot
hallott volna ki Leon hangjából. Ám kisvártatva a férfi ismét szívélyes
vendéglátóvá vedlett át.
– Én a Kalvőn töltött nyarakon megtanultam egyszerűen élni. A városban
megvolt minden kényelmünk, de odakint – pillantott a vízre – az apám
szögre akasztotta az öltönyt, és rövidnadrágban meg pólóban flangált.
Vadon nőtt epret szedtünk, horgászni és fürdeni jártunk. Egyszerű fényűzés.
Elnémult, amikor Ia kávét töltött.
– De azóta nem mondható egyszerűnek az életmódja – kortyolt Gösta a
csészébe.
– Ott a pont – felelte Leon. – Nem, ezt nem lehetne állítani. A kaland
jobban vonzott, mint a béke.
– Az ember újra és újra adrenalinlöketre vágyik? – kérdezte Patrik.
– Ez eléggé leegyszerűsíti a dolgot, de talán így is lehet fogalmazni.
Elképzelhetőnek tartom, hogy olyan, akár egy szenvedélybetegség, noha én
sosem éltem drogokkal. Természetesen kialakul egyfajta függőség. Ha
egyszer elkezdi az ember, nem tudja abbahagyni. Éjszakánként álmatlanul
fekszik, és azon mereng: Tudok még magasabbra mászni? Milyen mélyre
tudok merülni? Mennyire merek gyorsan hajtani? És ezekre a kérdésekre
egyszer választ kell kapnia.
– De most ennek vége – állapította meg Gösta.
Patrik azon tűnődött, miért nem küldték már el réges-régen Göstát és
Mellberg-et kihallgatástechnikai továbbképzésre. De úgy tűnt, Leon nem
vette zokon a megjegyzést.
– Valóban, most már vége.
– Hogy történt a baleset?
– Egy teljesen átlagos autóbaleset volt. Ia vezetett. Bizonyára tudják,
hogy Monaco utcái keskenyek és kanyargósak, néhol meredekek.
Szembejött velünk valaki. Ia olyan hevesen rántotta félre a kormányt, hogy
letértünk az útról. A kocsi kigyulladt. – Már nem azon a fesztelen hangon
beszélt, mint eddig, hanem maga elé meredt, mintha újra átélné az egészet.
– Tudják, milyen ritkán gyulladnak ki autók? Nem úgy van, mint a
filmekben, ahol minden kocsi lángba borul ütközéskor. Pechünk volt. Azaz
Iának volt némi szerencséje a szerencsétlenségben, de én nem tudtam
kimenekülni, beszorult a lábam. Éreztem, ahogy ég a kezem, a ruhám és a
lábam. Aztán az arcom. Végül elveszítettem az eszméletemet, de Ia kihúzott
a kocsiból. Így szerezte a sebhelyeket a kezén. Egyébként csodával határos
módon néhány karcolással és két törött bordával megúszta. Megmentette az
életemet.
– Mikor történt? – kérdezte Patrik.
– Kilenc éve.
– Nem lehet… – Gösta a kerekes székre mutatott.
– Nem. Deréktól lefelé béna vagyok, és még örülhetek, hogy tudok
magamtól lélegezni. – Sóhajtott egy aprót. – És nagyon hamar elfáradok.
Általában ez idő tájt pihenek. Segíthetek még valamiben? Ha nem, volnék
olyan udvariatlan, hogy búcsút veszek maguktól.
Patrik és Gösta egymásra néztek. Aztán Patrik felállt.
– Azt hiszem, egyelőre ennyi, de előfordulhat, hogy még meglátogatjuk.
– Szívesen látom magukat. – Leon begördült utánuk a házba.
Ia lejött a lépcsőn, és kecsesen kezet nyújtott nekik.
Már menni akartak, amikor Gösta megállt, és a nőhöz fordult, aki
látszólag alig várta, hogy becsukhassa utánuk az ajtót.
– Jó volna, ha felírná a Riviérán lévő házuk címét és telefonszámát.
– Arra az esetre, ha lelépünk? – mosolygott a nő határozatlanul.
Gösta vállat vont. Ia felírta neki a címet és a számot egy jegyzettömbbe,
majd egy rántással kitépte a legfelső lapot, és átnyújtotta. A nyomozó
szótlanul tette el.
A kocsiban Gösta meg akarta beszélni a Leonnal való találkozójukat, de
Patrik alig hallotta, mit mond. Teljes mértékben lekötötte, hogy megtalálja a
mobilját.
– Biztosan otthon hagytam – állapította meg végül. – Kölcsönadod a
tiédet?
– Bocs, de mivel nálad mindig van telefon, én nem hoztam az enyémet.
Patrik fontolóra vette, szánjon-e rá néhány percet, hogy elmagyarázza
Göstának, miért hordanak magukkal a rendőrök mindig telefont, de végül
arra jutott, nem ez a megfelelő alkalom. Beindította a motort.
– Visszafelé beugrunk hozzánk. Kell a telefonom.
 Némán tették meg a rövid utat Sälvikig. Patrik nem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy átsiklottak valami lényeges fölött a Leonnal folytatott
beszélgetés során. Hogy a kimondott vagy az elhallgatott dolgokkal
kapcsolatban, azt nem tudta, de valami nem stimmelt.
Kjell már előre örült az ebédnek. Mivel Carinának este dolgoznia kellett,
megkérdezte Kjellt, nem akar-e otthon enni. Amennyiben az egyikük
műszakban, a másikuk pedig a szokásos munkaidőben dolgozik, alig van
alkalmuk találkozni. Ha Carinának több esti műszakja volt egymás után,
néha napokig nem látták egymást. De Kjell büszke volt rá. A nő igazi küzdő
típus, és mindig is keményen dolgozott. Amíg külön voltak, Carina egyedül
látta el a közös fiukat, egyetlen zokszó nélkül. Kjell utólag jött rá, hogy a
nőnek gondjai voltak az alkohollal, de önerőből megküzdött vele. Meglepő
módon pont Kjell apja, Frans nyújtott neki támaszt. Kevés jócselekedetei
egyike, gondolta Kjell, és akarata ellenére nemcsak keserűséget érzett,
hanem szeretetet is.
Beata teljesen más volt. Ő legszívesebben egyáltalán nem dolgozott
volna. Amikor még együtt éltek, szakadatlanul a pénzen veszekedtek. Beata
azért sopánkodott, mert Kjell nem lépett előre a ranglétrán, és nem vitt haza
csúcsfizetést, míg ő maga alig járult hozzá a családi kasszához.
– Végtére is én viszem a háztartást – mondogatta.
Kjell leparkolta a kocsit a felhajtón, és megpróbált higgadtan lélegezni.
Amikor a második volt feleségére gondolt, még mindig elborította a düh,
amely nagyrészt önutálatból táplálkozott. Hogyan pazarolhatott rá éveket az
életéből? A gyerekeknek persze örült, de azt megbánta, hogy hagyta
elcsábítani magát. A lány fiatal volt és csinos, neki, idősödő embernek
pedig hízelgett a közeledése.
Amikor kiszállt, elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Nem
hagyja, hogy elrontsák az ebédszünetét.
– Szia, édes! – üdvözölte Carina. – Ülj le! Mindjárt kész az étel.
Krumplilángost sütök.
Elé tett egy tányért, és Kjell élvezettel szívta be az illatokat. Élt-halt a
krumplilángosért.
– Mi újság a munkában? – Carina leült mellé a konyhaasztalhoz.
Kjell gyengéden pillantott rá. Noha már nem volt húszéves, remekül
nézett ki. A szeme körüli nevetőráncok jól álltak neki, és mivel kedvenc
elfoglaltságaként sokat dolgozott a kertben, szép színe lett mostanra.
– Kicsit nehéz pillanatnyilag. Próbálok utánajárni egy-két dolognak,
amelyet John Holmról tudtam meg, de egyelőre a sötétben tapogatózom.
Bekapott egy falat krumplilángost. Pont olyan finom volt, mint amilyen
gusztusos.
– Senki nem tud segíteni?
Kjell éppen le akarta inteni, amikor rádöbbent, hogy voltaképpen
Carinának igaza van. Ez az ügy van olyan fontos, hogy képes lenne érte
félretenni a büszkeségét. Minden, amit John Holmról megtudott, azt
sugallta, hogy itt valami nagy titok lappang. Alapjában véve nem érdekelte,
hogy az övé lesz-e a sztori vagy sem. Újságírói pályafutása alatt először
került olyan helyzetbe, amilyet eddig csak hallomásból ismert. Olyan ügyet
szimatolt meg, amely túl nagy falat volt számára.
Türelmetlenül ugrott fel.
– Ne haragudj, el kell intéznem valamit.
– Most? – Carina vetett egy pillantást a még majdnem teli tányérjára.
– Nagyon sajnálom. Tudom, hogy sokat fáradoztál a kedvemért az
ebéddel, és én nagyon vártam a találkozást, de…
Amikor meglátta a nő szomorú pillantását, majdnem visszaült. Olyan sok
csalódást okozott már neki. De Carina arca hirtelen felderült.
Elmosolyodott.
– Menj csak, és tedd, amit tenned kell. Tudom, hogy nem hagynád itt a
krumplilángost, ha nem az ország biztonságáról volna szó.
Kjell nevetett.
– Hát valami olyasmi. – Lehajolt, és szájon csókolta.
Visszaúton a szerkesztőségbe végiggondolta, mit kellene mondania.
Valószínűleg a balsejtelmek és a telefonálás közben összefirkált cetli nem
lesz elég, hogy felkeltse egy vezető politikai újságíró érdeklődését.
Miközben a szakállát vakargatta, hirtelen támadt egy ötlete. A vér, amelyről
Erica mesélt. Még egyetlen újság sem adta hírül, mit találtak Valőn. A cikk
már majdnem készen volt. Persze Kjell azt gondolta, elsőként a
Bohusläningen fog beszámolni róla, de már biztosan közszájon forog az
egész történet. Csak idő kérdése, hogy más szerkesztőségek is
megneszeljék, úgyhogy a szenzációt akár el is passzolhatja, győzködte
magát. Ráadásul később, hála a helyi viszonyok ismeretének, ők
könnyebben juthatnak információhoz a rendőrségi nyomozás menetéről, és
majd arról számolnak be elsőként.
Egy darabig ücsörgött a telefon előtt, összeszedte a gondolatait, és
lefirkantott pár megjegyzést. Amikor felhívja Sven Niklassont, az
Expressen politikai riporterét, és arra kéri, támogassa a John Holmmal és a
Gimlével kapcsolatos kutatásaiban, felkészültnek kell lennie.
Paula óvatosan szállt ki a hajóból. Mellberg egész úton szapulta Valö
felé, előbb az autóban, majd a parti őrség mentőhajójában. De csak minden
meggyőződés nélkül vagdalkozott, mert már kiismerte Paulát annyira, hogy
tudja, úgysem térítheti el a szándékától, ha a fejébe vesz valamit.
– Vigyázz! Az anyád megöl, ha beleesel a vízbe. – Megmarkolta Paula
egyik kezét, amíg Victor a másikat fogta.
– Hívjatok, és értetek jövök – mondta aztán Victor.
Mellberg bólintott.
– Nem fér a fejembe, miért akartál mindenáron jönni – zúgolódott tovább
Mellberg úton a házhoz. – Lehet, hogy még itt a tettes. Veszélyes lehet, és
nem csak a saját életedet kockáztatod.
– Annika hívása óta már majdnem egy óra eltelt. Az elkövető már
biztosan árkon-bokron túl jár. Egyébként meg fogadok, hogy Annika
megpróbálta Patrikot és Göstát is elérni, biztosan már úton vannak.
– Igen, de… – kezdte Mellberg, de aztán újra becsukta a száját, mert
éppen a bejárati ajtóhoz értek. – Hahó! Itt a rendőrség!
Egy szőke, ideges tekintetű férfi jött eléjük. Mårten Stark, gondolta
Paula. A hajóút alatt mindenek ellenére sikerült rábírnia Mellberg-et, hogy
avassa be egy kicsit az ügybe.
– Odafent voltunk a hálószobában, mert úgy gondoltuk, ott… a
legbiztonságosabb. – Hátrapillantott a válla felett.
A lépcsőn ketten álltak. Paula megrémült, amikor az egyiküket
felismerte.
– Anna! Mit keresel te itt?
– Megbízást kaptam, hogy tervezzem meg a belső teret, most vettem le a
méreteket – válaszolta Anna, aki kicsit sápadt volt ugyan, de
összeszedettnek tűnt.
 – Megsérült valaki?
– Hála istennek nem – felelte Anna, mire a másik kettő bólintott.
– A hívás óta nem történt semmi? – nézett körül Paula.
Noha meggyőződése volt, hogy a támadó már rég olajra lépett, nagyon
kockázatos lett volna ebből kiindulniuk. Izgatottan fülelt neszek után.
– Nem, minden nyugodt. Látni akarják, hol lőttek be? – Úgy tűnt, Anna
vette át a parancsnokságot, míg Mårten és Ebba várakozón a háttérbe
húzódott.
Mårten védelmezőn átölelte a feleségét, aki karba tett kézzel meredt a
semmibe.
– Természetesen – felelte Mellberg.
– A konyhában – ment előre Anna. Az ajtóban megállt, és az ablakra
bökött. – Amint látják, kintről adták le a lövést.
Paula szemügyre vette a rumlit. A padlót teljesen elborították az
üvegcserepek, de a többségük a betört ablak előtt hevert.
– Volt a konyhában valaki, amikor lőttek? És abban biztosak, hogy több
lövés volt, nem csak egy?
– Ebba itt volt. – Anna finoman megbökte Ebbát.
A nő lassan felemelte a pillantását, és szétnézett, mintha csak most
ébredne rá, hol is van.
– Hallottam egy dörrenést – mondta. – Nagyon hangos volt. Fel sem
fogtam, mi történt. Aztán jött a második.
– Tehát két lövés – lépett Mellberg a konyhába.
– Inkább ne mászkáljunk ott, Bertil – szólt oda neki Paula.
Azt kívánta, bárcsak itt volna Patrik. Egyáltalán nem volt biztos abban,
hogy a segítsége nélkül képes lesz kordában tartani Mellberg-et.
– Csigavér! Több tetthelyet láttam már, mint amennyit te az egész életed
során fogsz, és pontosan tudom, mit szabad, és mit nem.
Rálépett egy nagy darab üvegre, amely összeroppant a súlya alatt.
Paula nagy levegőt vett.
– Ennek ellenére szerintem Torbjörnék szeretnének érintetlen tetthelyen
dolgozni.
 Mellberg ügyet sem vetett rá, továbbment a konyha falában található
lyukak felé.
– Aha! Itt van mindkét lövedék! Hol tartják a nejlonzacskókat?
– Felülről a harmadik fiókban – válaszolta Ebba oda sem figyelve.
Mellberg kinyitotta a fiókot, és kivett egy tekercs nejlonzacskót. Letépett
egyet, felhúzott egy gumikesztyűt, amely a mosogató csapján lógott. Majd
ismét a falhoz lépett.
– Lássuk csak! Gond nélkül ki lehet venni őket, mert nem fúródtak túl
mélyre. Torbjörnéknek nem sok dolguk marad.
Mindkét golyót kipiszkálta a falból.
– Először le kellett volna fényképezni… – vetette fel Paula.
Mellberg nyilván egy hangot sem hallott abból, amit mondott. Ehelyett
elégedetten a magasba emelte a tasakot, majd a zsebébe dugta. Egy
csattanással lehúzta a gumikesztyűt, és a mosogatóba hajította.
– Az ujjlenyomatokkal vigyázni kell. – A homlokát ráncolta. – Rendkívül
fontosak a bizonyítás szempontjából. Ennyi szolgálatban eltöltött év után az
ilyesmi a véremben van.
Paula olyan erővel harapott a szája szélébe, hogy kiserkent a vére. Siess,
Heström! – hajtogatta magában. De a kérése nem talált meghallgatásra, és
Mellberg továbbtrappolt gondatlanul az üvegszilánkokon.
 Fjällbacka, 1931

A hátában érezte a pillantásokat. Az emberek butának tartották, de ő

sosem hagyta, hogy bárki rászedje, főleg nem Laura. A lánya jó színész
volt, és mindenhol megkedveltette magát. Mindenki sajnálta, mert egyedül
kellett intéznie a háztartást, és olyan anyja volt, mint Dagmar. Senki sem
vette észre, milyen is igazából Laura, de Dagmar átlátott az
álszenteskedésén. Tudta, mi rejtőzik a csinos pofija mögött. Laurán ugyanaz
az átok ült, mint rajta. Rá is rásütötték a bélyeget, noha nála a jegy a bőr
alatt bújt meg, és kívülről nem látszott. Közös volt a sorsuk, és ezt
Laurának is tudnia kellett.
Dagmar enyhén remegve ült a konyhaszéken. A reggeli kortyocskához
megevett egy szelet száraz kétszersültet, közben készakarva morzsázott.
Laura gyűlölte a morzsákat a padlón. Levegőt sem tudott venni, amíg fel
nem söpört. Dagmar néhány morzsát még az asztallapról is lekotort, hogy a
lánynak legyen valami dolga, ha megjön az iskolából.
Idegesen dobolt az ujjával a virágos terítőn. A belső nyugtalansága
mindig arra kényszerítette, hogy kiengedje valahogy a gőzt, és már régóta
nem tudott nyugton megülni. Tizenkét év telt el, amióta Hermann elhagyta.
De még mindig érezte a kezét a testén, amely már kicsit sem hasonlított az
akkori önmagára.
A düh, amelyet abban a steril kórteremben érzett Hermann iránt,
elhalványult. Szerette őt, és ő is szerette Dagmart. Nem úgy alakult, ahogy
Dagmar remélte, de legalább tudta, ki a hibás benne. Minden ébren töltött
pillanatában, de még álmában is Carin Göring gőgös és gúnyos arcát látta
maga előtt. Nyilván élvezte, hogy megalázhatja Dagmart és Laurát. Dagmar
erőteljesebben kezdett dobolni az asztalon. Carin emléke mindenhová
elkísérte. Csak neki és az alkoholnak köszönhetően kelt fel mindennap.
Felkapta az asztalon heverő újságot. Mivel nem engedhette meg
magának, hogy újságot vegyen, régi számokat lopott a kupacból, amelyet a
kereskedők vissza akartak küldeni. Szokásává vált, hogy minden oldalt
alaposan áttanulmányoz, mert hébe-hóba talált cikkeket Hermannról.
Visszatért Németországba, és Hitler nevét is megemlítették, amelyet
Hermann üvöltözött a kórházban. Izgatottan betűzte a szavakat. A férfi,
akiről az újságok írtak, az ő Hermannja volt, és nem az az ordibáló hájpacni
a kórházban. Ismét egyenruhát viselt, és noha már nem volt olyan fess és
elegáns, mint akkoriban, nagyhatalmú ember volt.
Amikor felcsapta az újságot, még mindig reszketett a keze. Egyre tovább
tartott, amíg az első reggeli kortyocska hatni kezdett. Talán most rögtön
meg kellene engednie magának még egyet. Dagmar felállt, és töltött
magának egy tisztességes pohár pálinkát. Egy hajtásra megitta, és érezte,
ahogy a jótékony melegség szétárad a testében, és a remegés alábbhagy.
Újból leült az asztalhoz, és átlapozta az újságot.
Már majdnem az utolsó oldalon járt, amikor felfedezte a cikket. A betűk
összefolytak a szeme előtt, és erejét megfeszítve kellett a címre
összpontosítania: „Eltemették Göring feleségét – Hitler koszorút küldött.”
Dagmar megnézte a két képet. Aztán mosoly terült szét az arcán. Carin
Göring meghalt. Meghalt! Hangosan felnevetett. Hermann-nak már semmi
nem áll az útjába. Most végre visszatérhet hozzá. Izgatottan dobogott a
lábával.
Ezúttal egyedül ment el a kőbányához. Őszintén be kellett vallania
magának, hogy nem nagyon szereti a társaságot. Olyasvalamit keresett,
amit csak akkor találhat meg, ha befelé fordítja a tekintetét. Senki sem
adhatta meg neki. Néha azt kívánta, bárcsak másmilyen volna, jobban
mondva: bárcsak olyan volna, mint mások. Olyasvalaki, aki tartozik
valahová, része valaminek, de még a családját sem engedte közel magához.
A görcs a mellkasában túl erős volt. Gyereknek érezte magát, aki az orrát a
játékbolt kirakatának üvegéhez nyomja, és nézi a káprázatos tárgyakat, de
az ajtót nem meri kinyitni. Valami visszatartja attól, hogy belépjen, és
kinyújtsa a kezét.
Leült egy gránittömbre, és az anyjára meg az apjára gondolt. Már tíz éve
meghaltak, de még mindig elveszettnek érezte magát nélkülük. Ráadásul
szégyellte magát, amiért nem osztotta meg velük a titkát. Az apja mindig
hangsúlyozta, milyen fontos a bizalom, és hogy az embernek őszintének
kell lennie, mindig igazat kell mondania. Tudta, hogy Josef titkol előle
valamit, és ezt nem is rejtette véka alá. De hogyan mondhatta volna el az
apjának? Némely titok egyszerűen túl nagy, és a szülei olyan sok áldozatot
hoztak érte!
A háborúban mindent elveszítettek: családot, barátokat, javakat,
biztonságot, hazát. Mindent – a hitükön és a jobb életbe vetett reményükön
kívül. Miközben ők szenvedtek, Albert Speer törve-zúzva, hadonászva
rohangált itt, követ rendelt, amelyekből felépítheti a birodalom büszke
városait, amelyért oly sok vért ontottak. Valójában Josef nem tudta, hogy
Speer személyesen is járt-e itt, de valamelyik csicskája biztosan kóricált
errefelé a fjällbackai kőbányában.
Josef számára a háború nem a régmúlt eseménye volt. Gyerekkorában
folyton az üldözött és elárult zsidókról, a tábor kéményeiből felszálló füst
szagáról és azokról a borzalmakról meséltek neki, amelyek a
felszabadítottak arcára voltak írva. Mindig azt hallotta, hogy Svédország
tárt karokkal fogadta az áldozatokat, ám makacsul megtagadta, hogy
elismerje a háborúban betöltött szerepét. Az apja minden nap elmondta,
hogy az új hazájának be kellene végre vallania a gaztetteket, amelyeket
elkövetett. Josef elméjébe mindez úgy beleégett, ahogy a szülei karjába a
számok.
Imára kulcsolt kézzel emelte a pillantását az égre. Erőt kért ahhoz, hogy
megfelelően kezelje az örökségét, szembeszállhasson Sebastiannal, és
elfogadhassa a múltat, amely azzal fenyegetett, hogy ellehetetleníti a
terveit. Olyan gyorsan teltek az évek, és megtanult felejteni. Egy férfi
alakíthatja a saját történetét. Életének azon részét legszívesebben kitörölte
volna, és azt kívánta, bárcsak Sebastian is ezt tenné.
Josef felállt, és leporolta a nadrágját. Remélte, hogy isten ezen a helyen,
amely az elmúltat és a lehetséges jövőt egyaránt jelképezte, meghallgatta a
fohászát. Ezekből a kövekből Josef tudást teremt, és a tudás megértést és
békét ad. Megfizet az igazságtalanságért, amely az elődeit és az összes
megkínzott és elnyomott zsidót érte. És ha bevégezte a művét, már nem lesz
miért szégyenkeznie.
Csörgött a mobilja, de Erica kinyomta a hívást. A kiadó volt, és bármit
akartak is tőle, most nem ért rá velük beszélni.
Már vagy századjára nézett körül a dolgozószobában. Elborzasztotta az
érzés, hogy járt itt valaki, és turkált a holmija között. Ki lehetett az, és mi
után kutathatott? Annyira lekötötték a gondolatai, hogy összerezzent
ijedtében, amikor meghallotta, hogy odalent kinyílt, majd becsukódott a
bejárati ajtó.
Lerobogott a lépcsőn. Az előszobában Patrik és Gösta állt.
– Sziasztok! Mit kerestek itt?
 Gösta szempillája rebegett. Enyhén szólva is idegesnek tűnt. Úgy
látszott, a titkos egyezségük zavarba hozza, és Erica kedvét lelte benne,
hogy piszkálja kicsit.
– Rég láttalak, Gösta! Hogy vagy? – Nagy nehezen sikerült elnyomnia
egy vigyort, amikor látta, hogy a férfi pulykavörös lesz.
– Khm… Kösz, jól – mormogta Gösta, és a lábára meredt.
– Minden rendben? – kérdezte Patrik.
Erica egy csapásra elkomolyodott. Egy pillanatra kiment a fejéből, hogy
járt valaki az otthonukban. Természetesen muszáj lesz beszámolnia
Patriknak a felfedezéséről, de még meg akart bizonyosodni a gyanújáról, és
bizonyos tekintetben szerencséje volt, hogy a férje nem vette fel a
telefonját, amikor hívta. Tudta, mennyire aggódik Patrik, ha olyasvalami
történik, ami érinti a családját. Azt sem lehet kizárni, hogy elküldi Ericát
valahová a gyerekekkel együtt, ha megtudja, hogy betörtek a házukba. Erica
úgy határozott, hogy még vár, de a nyugtalanságát nem tudta elűzni.
Folyton a teraszajtót nézegette, mintha bármelyik pillanatban beronthatna
rajta valaki.
Éppen válaszolni akart, amikor Kristina a gyerekekkel a sarkában feljött
a mosókonyhából.
– Itthon vagy, Patrik? El nem tudod képzelni, mi történt! Majdnem
szívrohamot kaptam. A konyhában voltam, és palacsintát sütöttem a
gyerekeknek, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy Noel az út felé totyog.
Szerencsére a legutolsó pillanatban el tudtam kapni a grabancát. Ki tudja,
még szerencsétlenség is történhetett volna! Nem volna szabad nyitva
hagynotok az ajtót, mert a kisgyerekek nagyon fürgék. Az ilyesmiből baj is
lehet, aztán az élete végéig bánja az ember…
Erica lenyűgözve bámulta az anyósát. Kíváncsian várta, mikor vesz
levegőt.
– Elfelejtettem bezárni a teraszajtót – mondta, miközben kerülte Patrik
pillantását.
– Jól van, jól tetted, anya. Ha a fiúk ilyen kíváncsiak, muszáj mindig
résen lennünk.
Kitárta a karját az ikrek felé, akik megrohamozták.
– Szia, Gösta bácsi! – mondta Maja.
 Gösta ismét elvörösödött, és kétségbeesett pillantást vetett Ericára, de
Patrikot teljesen lekötötte, hogy a fiúkkal incselkedjen, és semmit sem vett
észre.
Egy idő után Ericára nézett.
– Tulajdonképpen csak azért ugrottunk be, mert itthon hagytam a
mobilomat. Nem láttad?
– A konyhában van.
Patrik kihozta a telefont.
– Látom, hívtál. Mit akartál?
– Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek. – Erica bízott abban, hogy a
férje nem lát át a szitán.
– Én is szeretlek, szívem – felelte Patrik szórakozottan, anélkül hogy
levette volna a pillantását a kijelzőről. – Annika ötször próbált hívni. A
legjobb lesz, ha most mindjárt visszahívom, és megkérdezem, mi van.
Erica észrevétlenül ki akarta hallgatni, de mivel Kristina megállás nélkül
Göstát traktálta, csak pár szófoszlányt sikerült elkapnia. Patrik arca
beszédesebb volt, amikor befejezte a telefonálást.
– Valőn lövöldözés volt. Valaki belőtt a házba. Anna is ott van. Annika
szerint ő hívta a rendőrséget.
Erica a szája elé kapta a kezét.
– Anna? És jól van? Nem sérült meg? Ki… – Észrevette, hogy
összefüggéstelenül hebeg, de semmi másra nem tudott gondolni, csak arra,
hogy esetleg történt valami a húgával.
– Ha jól értettem, senki sem sérült meg. Ez a jó hír. – Patrik Göstához
fordult. – A rossz pedig az, hogy Annika kénytelen volt Mellberg-et
felhívni, mert minket nem tudott elérni.
– Mellberg-et? – Gösta kétkedőn nézett vissza rá.
– Igen. Azonnal odamegyünk.
– De hát nem mehettek oda, ha valaki ott lövöldözik! – mondta Kristina
csípőre tett kézzel.
– Természetesen odamegyünk. Ez a munkám – intett Patrik idegesen.
Kristina sértett képet vágott, felszegte a fejét, majd bevonult a nappaliba.
– Én is megyek – jelentette ki Erica.
 – Csak a testemen keresztül.
– De igen! Ha Anna is ott van, én is odamegyek.
Patrik a feleségére meredt.
– Egy őrült emberekre lövöldöz odakint. Nem jössz!
– Ott egy csomó rendőr, mi bajom lehetne? Tökéletes biztonságban
leszek. – Erica bekötötte a fehér tornacipőjét.
– És ki vigyáz a gyerekekre?
– Kristina biztos szívesen itt marad velük. – Erica felegyenesedett, és
vetett egy olyan pillantást a férjére, amellyel félreérthetetlenül az értésére
adta, hogy megtarthatja magának az ellenérveit.
Úton a kikötő felé Erica aggodalma minden egyes szívveréssel csak
fokozódott. Patrik egészen nyugodtan pipa lehet rá. Felelős Annáért.
– Pyttan? Hol vagy?
Percy tanácstalanul járta a lakást. Pyttan nem mondta, hogy készül
valahová.
Egy hatvanadik születésnapra, amelyet nem hagyhattak ki, pár napra
Stockholmba utaznak. A svéd nemesség nagy része plusz a gazdasági elit
néhány vezető személyisége is megjelenik, hogy koccintson az alkalomra.
Bár utóbbiak az ilyen rendezvényeken nem tartoznak a legfontosabb
vendégek közé. A rangsor megmásíthatatlan, és egyáltalán nem számít az,
hogy az ember Svédország legnagyobb vállalatát vezeti, ha egyszer nincs
meg a családi háttere, a neve, és nem bizonyos iskolákba járt.
Percy nyilvánvalóan minden feltételnek megfelelt. Általában ezen nem
sokat gondolkodott. Mindig is így volt, olyan természetesnek vette, mint a
levegőt. A gond az volt, hogy most az elszegényedés fenyegette, ami
jelentősen befolyásolja a pozícióját. Talán nem fog túlságosan lecsúszni,
nem kerül az újgazdagok közé, de lényegesen lefokozzák.
A nappaliban megállt a zsúrkocsi mellett, és töltött magának egy
whiskyt, egy Mackmyra Preludiumot, amelynek palackja ötezer koronát
kóstált. Esze ágában sem volt olcsóbbra fanyalodni. Azon a napon, amikor
már csak a Jim Beamet engedheti meg magának, előveszi az apja öreg
Lugerét a szekrényből, és golyót ereszt a fejébe.
A legjobban az bántotta, hogy csalódást okozott az apjának. Legidősebb
gyermekként mindig is kiváltságokat élvezett. És ezt sosem rejtették véka
alá a családban. Az apjuk hűvösen és tárgyszerűen elmagyarázta a két
kisebb gyermeknek, hogy Percy különleges. Percy titokban örvendezett,
amikor az apja rendre utasította a testvéreit. De amikor néha azt a
csalódottságot látta az apja pillantásában, amelyet ő maga okozott, inkább
lesütötte a szemét. Tudta, hogy az apja rendkívül félénknek, puhánynak és
elkényeztetettnek tartja, és talán az is igaz volt, hogy az anyja túlontúl óvta
mindentől. Gyakran mesélte neki, hogy kis híján meghalt. Hét hónapra
született, olyan apró volt, akár egy madárfióka. Az orvosok azt tanácsolták
a szülőknek, ne számítsanak arra, hogy megmarad, de életében először és
utoljára Percy erősnek bizonyult, és a várakozásokkal ellentétben sikerült
átvészelnie a megpróbáltatásokat, ámbátor rossz egészségi állapotban.
Kinézett a Karlaplanenre. A lakásnak volt egy szép kis erkélye, ahonnan
jó kilátás nyílt a kutakkal díszített térre. A whiskyspohárral a kezében
figyelte a nyüzsgést. Télen egyáltalán semmi sem történt itt, de most
minden padon ültek, gyerekek játszottak, fagylaltoztak, és élvezték a
napsütést.
A lépcsőházból léptek hangzottak. Percy a fülét hegyezte. Pyttan jött
haza? Biztos csak vásárolgatni ugrott el. Remélhetőleg a bank még nem
zárolta a hitelkártyájukat. Egész testében érezte a megaláztatást. Hogy
működik ez egyáltalán? Beállítanak, és egy rakás pénzt követelnek adóban?
Mocskos kommunisták! Percy megmarkolta a poharat. Maryt és Charlest
szétveti az öröm, ha értesül az anyagi gondjairól. Még mindig azt a
hazugságot terjesztették, hogy meglopta és elűzte őket a szülői házból.
Hirtelen Valö jutott az eszébe. Bárcsak sose került volna oda! De a
lundsberg-i bentlakásos iskolában elviselhetetlen lett a légkör, amikor
kiderült, hogy ő is tétlenül végignézte, amikor a leghírhedtebb diákok egy
fiúnak, akit amúgy is szakadatlanul szekíroztak, nem sokkal az aulában
tartandó záróünnepség előtt hashajtót adnak. A srác fehér nyári öltönye a
háta közepéig barna lett.
Az eset után az iskolaigazgató behívatta az apját. Hogy elkerüljék a
botrányt, Percyt nem csapták ki, ehelyett az igazgató azt javasolta, hogy
keressenek neki egy másik iskolát. Az apja magánkívül volt a
felháborodástól. Percy végül is csak nézte, vagy már az is tilos? A végén
mégis megadta magát, majd a megfelelő körökben való alapos tájékozódás
után arra a következtetésre jutott, hogy Rune Elvander valői internátusa a
legjobb megoldás. Legszívesebben egy külföldi iskolába küldte volna
Percyt, de az anyja kivételesen közbeszólt. Rune iskolájáról Percynek egy
sor sötét emléke maradt, amelyeket legszívesebben elfojtott magában.
Ivott egy kortyot. Az élet arra tanította, hogy a szégyent könnyebb
elviselni, ha felhígítja egy kis whiskyvel. Körülnézett a szobában. Pyttan
szabad kezet kapott a berendezésben. Az egyszerűség és a fehér nem felelt
meg Percy ízlésének, de amíg nem térhettek vissza a kastélyba, Pyttan
kiélhette magát itt, a lakásban. A kastélynak ellenben ugyanúgy kell
maradnia, ahogy apa, nagyapa és dédapa idejében kinézett. Ez becsületbeli
ügy volt.
A nyugtalanság a hálószobába hajtotta. Pyttannak már haza kellett volna
érnie. Estére a jó barátaik koktélpartira hívták meg őket, és a felesége
mindig már délután elkezd készülődni.
Bár minden olyan volt, mint máskor, nem szabadulhatott a kellemetlen
érzéstől. Letette a poharát Pyttan éjjeliszekrényére, és tétován a
szekrénynek ahhoz a részéhez lépett, amelyet a nő használt. Amikor
kinyitotta az ajtót, néhány vállfa megmozdult. A szekrény üres volt.
Hihetetlen, hogy nemrég lövöldöztek itt, gondolta Patrik, amikor kikötött
a mólónál. Minden csaknem valószínűtlenül békésnek és nyugodtnak tűnt.
Még mielőtt kiköthette volna a hajót, Erica kiugrott, és a házhoz szaladt,
Patrik pedig Göstával a sarkában utánairamodott. Erica olyan gyors volt,
hogy nem sikerült utolérnie. Amikor belépett a házba, a felesége már a
karjában tartotta Annát. Mårten és Ebba összeroskadva ült a kanapén.
Mellettük ott állt Mellberg és Paula.
Patriknak fogalma sem volt, Paulának mi keresnivalója lehetett itt, de
örült, hogy tőle legalább értelmes jelentést várhatott.
– Mindenki jól van? – lépett oda a nőhöz.
– Semmi ok aggodalomra. Csak egy kicsit feldúltak, főleg Ebba. Valaki
az ablakon át rálőtt, amikor a konyhában volt. Semmi nem utal arra, hogy a
támadó még a közelben volna.
– Hívtátok már Torbjörnt?
– Már úton vannak, de Mellberg elkezdte a nyombiztosítást, ha szabad
így mondani.
– Feltétlenül! Megtaláltam a golyókat. – Mellberg a magasba emelte a
nejlonzacskót. – Gond nélkül ki tudtam szedni, nem fúródtak túl mélyen a
falba. Mivel veszítettek a sebességükből, valószínűleg távolabbról adták le
a lövéseket.
Patrikot elöntötte a düh, de mivel semmi haszna nem lett volna, ha most
jelenetet rendez, csak ökölbe szorította a kezét a zsebében, és vett pár mély
levegőt. Alkalomadtán majd elbeszélget Mellberg-jel a szabályokról,
amelyeket a tetthelyen be kell tartani.
Annához fordult, és megpróbálta kiszabadítani Erica karjaiból.
– Hol voltál, amikor lőttek?
– Fent – mutatott Anna a lépcsőre. – Ebba pont előtte ment le a konyhába
kávét főzni.
– És maga? – kérdezte Patrik Mårtent.
– Lementem a pincébe lakkért. Éppen a szárazföldről jöttem, és rögtön
utána lementem a pincébe, aztán meghallottam a lövéseket. – A
napbarnított bőre egészen fakó volt.
– Nem látott idegen hajót a kikötőben, amikor visszatért? – kérdezte
Gösta.
Mårten a fejét rázta.
– Nem, csak Annáét.
– És nem látott idegeneket sem?
– Nem, senkit.
Ebba üveges szemmel meredt maga elé.
– Ki csinál ilyet? – nézett Mårten értetlenül Patrikra. – Ki akar ártani
nekünk? Lehet, hogy az üdvözlőlaphoz van köze, amelyet odaadtam
maguknak?
– Sajnos nem tudjuk.
– Milyen üdvözlőlap? – kérdezte Erica.
Patrik elengedte a füle mellett a kérdést, de Erica pillantása nem hagyott
kétséget afelől, hogy később még be fogja vasalni rajta a választ.
– Mostantól senki sem léphet a konyhába. Vegyék úgy, hogy lezártuk.
Természetesen az egész szigetet át kell fésülnünk. A legjobb volna, ha Ebba
és Mårten valahol a szárazföldön húzná meg magát, amíg nem végzünk.
– De… – mondta Mårten. – Nem akarjuk.
– Dehogynem – szólalt meg hirtelen eltökélten Ebba.
 – És hol találunk szabad szobát az idény kellős közepén?
– Jöhetnek hozzánk. Van vendégszobánk – mondta Erica.
Patrik összerezzent. Ericának elment az esze? Teljesen komolyan
felajánlotta Ebbának és Mårtennak, hogy az éppen futó nyomozás alatt
náluk lakjanak?
– Tényleg? Biztos benne? – nézett Ebba Ericára.
– Persze. Akkor megmutathatom azt is, mit derítettem ki a családjáról.
Tegnap átnéztem, és valóban érdekes.
– De szerintem… – kezdte Mårten, aztán csak leeresztette a vállát. –
Legyen így. Te mész, én maradok.
– Jobban örülnék, ha senki nem maradna itt – mondta Patrik.
– Maradok. – Mårten Ebbára sandított, akinek nem volt ellenvetése.
– Jól van. Javaslom, hogy Ebba, Erica és Anna induljon el, hogy mi
elkezdhessük itt a munkát, amíg Torbjörnre várunk. Gösta, te nézd meg a
partra vezető utat, hogy jöhetett-e onnan valaki. Paula, megnéznéd a ház
közvetlen környékét? Én pedig teszek egy nagyobb kört. Majd ha lesz
fémdetektorunk, könnyebb lesz, de addig is megtesszük, amit tudunk. Ha
szerencsénk van, a támadó a bokorba hajította a fegyverét.
– Ha meg pechünk van, akkor a tengerbe. – Gösta egész idő alatt az
egyik lábáról a másikra állt.
– Egyáltalán nem kizárt, de egy próbálkozást megér. – Patrik Mårtenhoz
fordult. – Magának is el kellene mennie a szigetről. Ahogy mondtam, nem
jó ötlet itt maradniuk. Főleg nem egyedül ma éjszaka.
– Az emeleten fogok dolgozni, nem leszek láb alatt – felelte a férfi
színtelen hangon.
Patrik egy darabig mérlegelte, aztán annyiban hagyta a dolgot. Ha
Mårten nem akar elmenni, nem kényszerítheti. Ericához lépett, aki már az
ajtóban állt.
– Otthon találkozunk. – Megpuszilta az arcát.
– Igen. Megyünk a te hajóddal, Anna? – kérdezte Erica, miközben mint
egy pásztorkutya, összeterelgette a kis csapatot, amelyet magával kellett
vinnie.
Patrik önkéntelenül elmosolyodott. Integetett nekik búcsúzóul. Aztán az
előtte álló rendhagyó nyomozócsoportra nézett. A csodával lesz határos, ha
találnak valamit.
Lassan kinyílt az ajtó. John levette az olvasószemüvegét, és a könyvre
tette.
– Mit olvasol? – Liv leült az ágy szélére.
John ismét felemelte a könyvet, hogy a nő lássa a borítót.
– Faj, evolúció és viselkedés. Phillippe Rushton.
– Jó könyv. Néhány éve olvastam.
John megfogta a nő kezét, és rámosolygott.
– Kár, hogy ilyen hamar véget ért a szabadság.
– Igen, már amennyiben szabadságnak lehet nevezni ezt a hetet. Napi
hány órát dolgoztunk?
– Igaz… – ráncolta a homlokát John.
– Megint a Bohusläningenben megjelent cikk jár a fejedben?
– Igazad van, nem olyan vészes. Egy hét alatt elfelejtik az egészet.
– A Gimle miatt?
John komolyan nézett rá. Voltaképpen Liv jól tudta, hogy nem volna
szabad erről beszélniük. Csak egy egészen szűk kör tudott a projektről, és
John mélységesen bánta, hogy nem égette el azonnal a cetlit, amelyre
jegyzetelt. Megbocsáthatatlan hiba volt, noha John nem volt teljesen biztos
abban, hogy az az írónő csente el. Az is lehet, hogy elfújta a szél, vagy
valahol itt van a házban, de valójában tisztában volt azzal, hogy a
magyarázat nem ennyire egyszerű. A cetlit a papírhalomra dobta, aztán
persze új lapok kerültek rá, amikor Erica Falck beállított, és aztán egy
kicsivel később, amikor John megint kereste, már nem találta sehol.
– Menni fog. – Liv megsimogatta az arcát. – Én hiszek benne. Sok
mindent elértünk már, de ha nem foganatosítunk szigorúbb intézkedéseket,
fennáll a veszély, hogy megfeneklünk. Nagyobb játéktérre van szükségünk.
Mindenkinek így lesz a legjobb.
– Szeretlek.
Nem hazudott. Senki nem értette meg annyira, mint Liv. Voltak közös
ötleteik és élményeik, sikereik és kudarcaik, és Liv volt az egyetlen, akiben
megbízott, és aki tudta, mi történt a családjával. Bár sokan ismerték a
múltját, amelyről évekig pletykáltak, Liven kívül senkinek sem mesélte el,
milyen gondolatok jártak akkoriban a fejében.
– Itt aludhatok ma éjjel? – kérdezte Liv váratlanul.
Bizonytalanul nézett rá, és John ingadozott. A szíve mélyén semmit sem
akart jobban, mint maga mellett érezni Liv meleg testét, és a nővel a
karjában, az illatával az orrában elaludni. Ugyanakkor tudta, hogy nem
lehet. A közelség elvárásokat támasztott, és minden megszegett ígéretet és
csalódást a felszínre hozott.
– Talán megpróbálhatnánk még egyszer – simogatta Liv a kézfejét. – Jó
ideje volt már, és… talán megváltozott valami.
John elhúzta a kezét, és gyorsan elfordult. Az impotencia gondolata
csaknem megfojtotta. Nem volt ereje most még egyszer átrágni az egészet.
Orvosok, kis kék pirulák, furcsa pumpák, Liv pillantása, amikor nem
sikerül. Nem, nem megy.
– Menj, kérlek. – A könyvet, akár egy védőpáncélt, az arca elé emelte.
Vakon meredt az oldalakra, miközben arra figyelt, ahogy a nő átmegy a
szobán, és becsukja maga mögött az ajtót. Az olvasószemüvege még az
éjjeliszekrényen feküdt.
Későre járt már, amikor Patrik hazaért. Erica egyedül ült a nappaliban a
tévé előtt. Miután a gyerekek elaludtak, már nem bírt összerámolni, és
Patrik kénytelen volt a szanaszét heverő játékok között utat törni magának.
– Ebba alszik? – ült le a felesége mellé.
– Igen, már nyolc körül lefeküdt. Teljesen kimerültnek tűnt.
– Nem csoda. – Patrik feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Mi megy?
– A Letterman-show.
– Ki a mai vendég?
– Megan Fox.
– Aha… – Patrik még jobban a párnák közé süppedt.
– Megan Foxról fantáziálva akarsz megfelelő hangulatba kerülni? Amit
aztán később a szegény feleségeden fogsz kiélni?
– Pontosan. – Erica vállára hajtotta a fejét.
Erica eltolta.
– Hogy ment Valőn?
 Patrik sóhajtott egyet.
– Rosszul. Átkutattuk a sziget nagy részét, mielőtt besötétedett, és egy fél
órával azután, hogy elmentetek, megjött az erősítés is, Torbjörn és a
csapata, de semmit sem találtunk.
– Semmit? – Erica fogta a távirányítót, és lehalkította a tévét.
– Semmit. A támadó nem hagyott nyomokat. Valószínűleg a tengerbe
dobta a fegyvert, de a lövedékekből talán megtudunk valamit. Torbjörn
elküldte őket elemzésre.
– És Mårten milyen üdvözlőlapról beszélt?
Patrik nem válaszolt azonnal. Vékony jégre tévedtek. Nem oszthatott
meg túl sok mindent a feleségével a futó nyomozásról, ugyanakkor Erica
szakszerű kutatómunkája már sokszor a segítségükre volt. Döntést hozott.
– Ebba minden születésnapjára üdvözlőlapot kapott valakitől, aki magát
G.-nek nevezi. Az illető sosem mutatkozott agresszívnak. Mostanáig.
Mårten ma bejött a rendőrségre, és mutatott egy lapot, amely postán
érkezett. És teljesen más hangot ütött meg, mint a korábbiak.
– Vagyis azt feltételezitek, hogy a lapok küldője áll a valői esetek
mögött?
– Egyelőre semmit sem feltételezünk, de kétségtelenül utána kell
néznünk ennek. Holnap meglátogatom Ebba göteborgi nevelőszüleit
Paulával. Tudod, Gösta nem bánik olyan jól az emberekkel, és Paula kisírta,
hogy segíthessen egy kicsit. Nyilván már a falra mászik az otthon üléstől.
– Csak figyelj oda, hogy ne erőltesse túl magát. Az ember könnyen
túlbecsüli az erejét.
– Micsoda egy tyúkanyó lettél! – mosolygott Patrik. – Már két
terhességet csináltam végig, szóval nem vagyok teljesen zöldfülű ezen a
téren.
– Hadd világosítsalak fel valamiről! Nem te csináltál végig két
terhességet. Ha jól emlékszem, nem neked fájt iszonyúan a medencéd az
ízületeid miatt, nem neked duzzadt meg a bokád, nem neked viszketett a
lábad, nem neked volt gyomorégésed, és nem te tudhatsz magad mögött egy
húszórás vajúdást és egy császármetszést.
– Jól van, felfogtam. – Patrik védekezőn felemelte a kezét. – Ettől
függetlenül megígérem, hogy vigyázok Paulára. Mellberg sosem bocsátaná
meg, ha baja esne. Sok mindent lehet mondani rá, de a családjáért tűzbe
menne.
Amikor vége lett a show-műsornak, Erica csatornát váltott.
– Mit csinál Mårten tulajdonképpen odakint? Miért akart mindenképpen
maradni?
– Fogalmam sincs. Nem szívesen hagytam ott. Az az érzésem, hogy
lelkileg teljesen felőrli magát. Nyugodtnak tűnik, és mindent feltűnően
közönyösen fogad, de valahogy a vadlúdra emlékeztet, amely látszólag
könnyedén ereszkedik le a vízre, miközben a felszín alatt vadul evez a
lábával. Érted, vagy hülyeséget beszélek?
– Nem, pontosan tudom, mire gondolsz.
Erica tovább nyomogatta a távirányítót. Végül a Halálos fogás mellett
döntött a Discovery csatornán, és közönyösen nézte, ahogy a vízhatlan
ruhába öltözött emberek ítéletidőben pókszerű rákokkal teli ketreceket
húznak ki a tengerből.
– Magatokkal viszitek holnap Ebbát?
– Szerintem jobb, ha magunk beszélünk a szülőkkel. Paula holnap reggel
kilenc körül idejön, és a Volvóval megyünk Göteborgba.
– Jó, akkor megmutathatom Ebbának, amit összeszedtem.
– Még én sem láttam. Van valami jelentősége a nyomozás
szempontjából?
Erica gondolkodott egy darabig, aztán megrázta a fejét.
– Nincs. Mindent, ami fontos lehet nektek, már elmondtam. Amit Ebba
családjáról találtam, régebbre nyúlik vissza, és valószínűleg csak neki
érdekes.
– Azért megmutathatnád, csak ne ma este. Most már lazítani akarok. –
Közelebb bújt Ericához, átkarolta, és a vállára hajtotta a fejét. – Édes
istenem, ezeknek a srácoknak aztán emberpróbáló munkájuk van.
Életveszélyesnek tűnik. Szerencsére én nem vagyok rákhalász.
– Szerencsére, szívem, minden nap hálát adok érte, hogy nem vagy
rákhalász. – Nevetve megcsókolta a férje homlokát.
A baleset óta Leon néha érzett valamit a tagjaiban. Valami sajgást,
egyfajta előérzetet, hogy valami történni fog. Most is érezte, olyan volt,
mint egy kitörni készülő vihar nyomása.
 Ia már megtanulta felismerni a hangulatait. Általában perlekedett vele,
amikor gyászba és rágódásba süllyedt, de ezúttal nem. Inkább kitért az
útjából. Úgy járkáltak a házban, hogy nem is találkoztak.
Bizonyos módon ez feltüzelte Leont. A legnagyobb ellenségének mindig
is az unalmat tartotta. Amikor kicsi volt, az apja gyakran nevetett rajta,
hogy képtelen megülni a fenekén. Folyton kihívásokat keresett, és a
határokat feszegette. Az anyja sokat idegeskedett a rengeteg horzsolás és
csonttörés miatt, de az apja büszke volt rá.
Az óta a húsvét óta nem látta az apját. Búcsú nélkül külföldre ment.
Teltek az évek, és őt teljesen lekötötte, hogy élvezze az életet. Az apja
nagyvonalú volt, annyi pénzt utalt neki, hogy sosem volt üres a
bankszámlája. Sosem tett neki szemrehányást, és nem szabott határokat
sem, teljesen szabadjára engedte Leont.
A vége az lett, ahogy azt mindig is sejtette, túl közel merészkedett a
naphoz. A szülei időközben meghaltak. Nem kellett megérniük, hogy a
kanyargós hegyi úton elszenvedett baleset megfosztja a fiukat a
kalandvágyától, és nyomorékká teszi. Az apjának nem kellett
megbéklyózva látnia.
Ia és Leon hosszú utat tett meg, és egyre közelítettek a döntő pillanathoz.
Már csak egy kis szikra hiányzott, amely mindent lángba borít. Soha senki
másnak nem engedte volna át. Ez az ő feladata volt.
Leon hallgatózott. A ház némaságba burkolódzott. Ia valószínűleg már
lefeküdt. Felvette a telefonját az asztalról, és az ölébe fektette. Kigurult a
teraszra, és habozás nélkül felhívta őket szép sorban.
Aztán az ölébe ejtette a kezét, és Fjällbackát nézte. Számtalan lámpa
világította meg a települést, olyan volt, mint egy hatalmas csillogó
kiskocsma. A víz fölött Valö felé pillantott. A régi táborban nem égett
semmi fény.
 Lovői temető, 1933

Carin halála óta két év telt el, de Hermann még mindig nem jött el
Dagmarért. Egy kutya hűségével várta, miközben a napokból hetek,
hónapok és évek lettek.
Még mindig szorgalmasan olvasta az újságokat. Hermann miniszter lett
Németországban. A képeken nagyon fess volt az egyenruhájában. Nagy
hatalmú ember, aki fontos ennek a Hitlernek. Amíg a németországi karrierje
lekötötte, Dagmar megértette, hogy várnia kell, de az újságok most arról
írtak, hogy ismét Svédországba látogat. Dagmar úgy döntött, megkönnyíti
az életét. Végtére is elfoglalt ember, és ha nem tud eljönni hozzá, akkor
Dagmarnak kell mennie. Egy magas rangú politikus nejeként be kell majd
illeszkednie, és valószínűleg Németországba kell költöznie.
Időközben belátta, hogy a lánya nem tarthat vele. Az nem járja, hogy
valakinek Hermann pozíciójában házasságon kívül született gyermeke
legyen. Laura már tizenhárom éves volt, és egyedül is megáll majd a lábán.
Mivel az újságok arról nem írtak, hol lakik Hermann, Dagmar nem tudta,
hogyan fogja megtalálni. Elment a régi odengatani címre, de ott egy
vadidegen nyitott ajtót, és azt mondta, hogy a Göring házaspár már évek óta
nem lakik ott. Dagmar tanácstalanul állt a ház előtt, mire eszébe jutott a
temető, ahol Carint eltemették. Talán Hermann éppen az elhunyt
feleségénél van. Olvasta, hogy a szigetet, ahol a sírkert található, Lovőnek
hívják, és valahol Stockholm mellett található. Némi keresgélés után talált
egy buszt, amely csaknem a célig vitte.
Most a sírkő előtt guggolt, és Carin nevét bámulta, meg az alá vésett
horogkeresztet. Az aranysárga őszi lombok a feje felett susogtak, de alig
érezte a csípős októberi szelet. Azt hitte, a gyűlölete Carin halála után majd
alábbhagy, de ahogy ott guggolt a viseltes kabátjában, eszébe jutottak az
ínséges évek, és a régi harag felgerjedt benne.
Sietősen felállt, és hátrált pár lépést. Aztán nekifutott, és teljes testsúllyal
a kőnek rontott. Heves fájdalom lepte meg az ütközéstől, de a kő meg sem
moccant. A dühét a virágokon töltötte ki, amelyek a sírt díszítették,
gyökerestül tépte ki őket. Végül tiszta erőből a zöld színű vas
horogkeresztre taposott, amely a sír mellett állt. A vas megadta magát, és a
fűbe dőlt. Olyan messze vonszolta a sírtól, amilyen messzire csak tudta.
Elégedetten szemlélte a pusztítást, ám hirtelen egy kezet érzett a vállán.
– Az ég szerelmére, mit művel? – Egy magas, erős férfi állt mellette.
Dagmar boldogan mosolygott.
– Én leszek Göring új felesége. Tudom, hogy Hermann szerint Carin nem
érdemel ilyen szép sírt. De most, hogy már mindent elrendeztem, azonnal
indulhatok hozzá.
Dagmar tovább mosolygott, de a férfi bosszúsan nézett vissza rá. A fejét
csóválva dörmögött valamit maga elé, megragadta Dagmar karját, és a
templomba cibálta.
Amikor egy óra múlva megérkezett a rendőrség, Dagmar még mindig
mosolygott.
Néha túl kicsinek érezte a falkelideni lakásukat. Dan hétvégén a
testvéréhez akart utazni a gyerekekkel, és délelőtt, a zaklatott készülődés
során Annának az volt az érzése, hogy mindenütt útban van. Ráadásul
többször el kellett szaladnia a benzinkútra édességet, italt, gyümölcsöt és
képregényt venni az útra.
– Megvan mindenetek? – kérdezte, miközben a folyosón halomban álló
utazótáskákat és egyéb holmikat méregette.
Dan megint kiszaladt az autóhoz, hogy begyömöszöljön egy újabb adag
csomagot. Anna már most látta, hogy nem fog minden beférni, de legyen ez
Dan gondja. Azt mondta a gyerekeknek, csomagoljanak önállóan, és
döntsék el egyedül, mit akarnak magukkal vinni.
– Te tényleg nem jössz? Azok után, ami tegnap történt, nem szívesen
hagylak itt egyedül.
– Rendes tőled, de ne aggódj! Őszintén szólva nem bánom, hogy néhány
napig magam leszek. – Esdeklő pillantást vetett Danra, nehogy
megsértődjön ezen.
A férfi bólintott, és átölelte.
– Megértelek, szívem. Nem tartozol magyarázattal. Érezd jól magad, és
ne törődj semmi mással! Egyél jókat, és menj el úszni vagy vásárolgatni.
Csináld, amihez kedved van. A fő, hogy a ház még egyben legyen, mire
visszajövünk – felelte a férfi, aztán még egyszer, utoljára megölelte, majd
folytatta a pakolást.
 Annának elszorult a torka. Majdnem kicsúszott a száján, hogy
meggondolta magát, de aztán visszanyelte a megjegyzést. Időre van
szüksége, hogy gondolkodjon, és nem csak a tegnapi ijedségről volt szó.
Még előtte az élet, nem teheti meg, hogy állandóan hátrafelé nézzen. Végre
döntenie kell. Hogyan zárhatná le a múltat, és fordulhatna újra a jövő felé?
– De miért nem jössz, anya? – kérdezte Emma, miközben a ruhája ujját
cibálta.
Anna leguggolt mellé. Hirtelen tudatára ébredt, milyen sokat nőtt a lánya.
Fél év alatt igen megnyúlt, és már egész nagy lány lett.
– Már mondtam, hogy van egy csomó dolgom.
– De el akarunk menni Liseberg-be is! – Emma úgy nézett az anyjára,
mintha annak nem volna ki a négy kereke, hiszen egy nyolcéves számára
felfoghatatlan, ha valaki nem akar vidámparkba menni.
– Majd legközelebb elmegyek én is, de tudod, milyen félős vagyok.
Úgysem ülnék fel semmire. Te sokkal bátrabb vagy nálam.
– Még szép! – Emma büszkén kihúzta magát. – Én a hullámvasútra is fel
merek ülni, ahová még apa sem!
Nem ez volt az első alkalom, hogy Emma és Adrian apának hívta Dant,
de Annát most is, mint mindig, meghatotta. Még egy ok arra, miért akarjon
egyedül maradni néhány napra. Meg kellett találnia a módját, hogy a régi
legyen megint. A család kedvéért.
Megpuszilta Emma arcát.
– Vasárnap este találkozunk.
Emma az autóhoz szaladt, Anna pedig karba font kézzel az ajtófélfának
támaszkodott, miközben a felhajtón lejátszódó cirkuszt élvezte. Danról folyt
a víz, látszólag apránként felfogta a vállalkozása kivitelezhetetlenségét.
– Jóságos ég, mit be nem pakoltatok! – háborgott, és letörölte a verejtéket
a homlokáról.
Noha a csomagtartó már dugig volt, még jó néhány holmi hevert az
előszobában.
– Egy szót se! – fenyegette meg az ujjával Dan Annát.
Erre ő széttárta a karját.
– Meg sem mukkantam!
 – Adrian! A dinót mindenképpen magunkkal kell vinnünk? – Dan a
magasba emelte Adrian kedvenc plüssállatát, egy nagyjából egyméteres
dinoszauruszt, amelyet karácsonyra kapott Ericáéktól.
– Ha a dinó nem jön, én sem! – bömbölte Adrian, és magához szorította a
dinoszauruszt.
– Emma! – fordult meg Dan. – Biztos, hogy minden Barbie-dat hozni
akarod? Nem választanád ki a két legszebbet?
Emma rögtön sírva fakadt. Anna a fejét ingatta, majd dobott egy csókot
az élettársának.
– Ebből én inkább kimaradok, mert itt csak egyvalaki győzhet. Jó
szórakozást!
Felment a hálószobába, elnyúlt az ágyon, fogta a távirányítót, és
bekapcsolta a kis tévét. Némi gondolkodás után az Oprah-show mellett
döntött.
Sebastian dühösen kopogott a tollal a jegyzettömbön. Bár minden terv
szerint alakult, nem volt jókedvében.
Tetszett neki, hogy irányíthatja Percyt és Josefet, és a velük közös üzlete
valóban gyümölcsözőnek ígérkezett. Néha azonban nem tudott kiigazodni
az embereken. Soha az életben nem álltak volna le egy magafajtával, de
ezek ketten – más-más módon – kétségbe voltak esve: Percy attól félt, hogy
elveszíti az atyai örökségét, Josef meg azon fáradozott, hogy jóvátételt és
elismerést csikarjon ki a szüleinek. Percy indítékait jobban értette, mint
Joseféit. Percyt az fenyegette, hogy elveszít valami fontosat: pénzt és
státust. Josef indítéka azonban rejtély volt Sebastian számára. Mire jó, amit
tervez? Ráadásul teljesen agyament ötlet a zsidók megsemmisítésének egy
múzeumot szentelni. Sosem lesz jövedelmező, és hacsak Josefet nem
ejtették a fejére, ezt neki is be kell látnia.
Sebastian felállt, és az ablakhoz ment. A kikötőben hemzsegtek a norvég
zászló alatt hajózó vízi járművek, és az utcán csak norvég szót lehetett
hallani. Néhány ingatlanüzletét norvégokkal kötötte. Az olaj nemcsak
gazdaggá tette a norvégokat, de hajlandóak is lettek sokat költeni, és a
nyugati parti, tengerre néző házakért készek voltak szemérmetlenül magas
árat is megfizetni.
Lassan Valö felé fordította a tekintetét. Miért kellett Leonnak visszatérnie
ide, és mindent felforgatnia? Egy darabig Leonon és Johnon gondolkodott.
Voltaképpen fölöttük is volt hatalma, de persze okosabb annál, hogy ezt
kihasználta volna. Ehelyett, akár egy ragadozó, kipécézte a csorda gyenge
példányait, és elvágta az útjukat. De most Leon újra össze fogja terelni őket,
és Sebastiannak az az érzése, hogy ő nem fog különösebben jól kijönni
ebből. Ám a kocka már el volt vetve, nincs mit tennie. És Sebastiannak nem
szokása olyasmin törni a fejét, amin nem tud változtatni.
Erica addig nézett kifelé az ablakon, amíg Patrik autója el nem tűnt a
szeme elől. Aztán elindult. Gyorsan felöltöztette és a kocsiba rakta a
gyerekeket. Ebbának, aki még aludt, írt egy üzenetet: a reggeli a hűtőben,
neki dolga van. Mivel ébredés után rögtön küldött egy SMS-t Göstának,
tudta, hogy a férfi várja.
– Hová megyünk? – Maja a babájával a karjában ült a hátsó ülésen.
– Gösta bácsihoz.
Ebben a pillanatban Erica ráébredt, hogy a lánya kíméletlenül el fogja
árulni. Előbb vagy utóbb Patrik óhatatlanul tudomást szerez a Göstával
kötött egyezségéről. Még jobban aggasztotta, hogy elhallgatta a férje elől a
gyanúját, miszerint betörtek hozzájuk.
Amikor Anråshoz közeledtek, elhatározta, hogy egyelőre nem töri a fejét
azon, ki túrhatta fel a dolgozószobáját. Voltaképpen már tudta, ki volt az.
Jobban mondva csak két lehetőség kínálkozott. Vagy olyasvalaki tette, aki
azt hitte, kiderített valami kínosat a táborban történtekről, vagy a John
Holmnál tett látogatásával és az elcsórt cetlivel függött össze a dolog. Az
időpontot tekintetbe véve az utóbbit tartotta valószínűnek.
– Az egész kompániát hoztad? – nyitott ajtót Gösta.
A szeme csillogása ellensúlyozta a goromba hangnemet.
– Ha van valami értékes tárgyad, amelyhez különösen ragaszkodsz, jobb,
ha most rögtön biztonságba helyezed – húzta le Erica a gyerekek cipőjét.
Az ikrek szégyellősen kapaszkodtak a lábába, de Maja ragyogó
mosollyal kitárta a karját.
– Gösta bácsi!
A férfi egy pillanatra megdermedt, és látszólag nem tudta, hogyan
reagáljon az érzelemkitörésre. Aztán ellágyultak a vonásai, és felvette
Maját.
 – De szép kislány vagy! – Bevitte a házba, és a válla felett hátraszólt: –
Megterítettem a kertben.
Erica az ikrekkel a csípőjén követte. Kíváncsian szemlélte Gösta házát,
amely praktikus módon a golfpálya közelében feküdt. Nem is tudta, mit
várt, de nem egy vigasztalan, magányos férfiember lakása volt ez, hanem
egy csinos, hangulatos otthon, viruló cserepes növényekkel az
ablakpárkányokon. A ház mögött húzódó kert is meglepően ápolt volt. Bár
annyira apró, hogy biztosan nem igényelt túl nagy felhajtást.
– Kaphatnak szörpöt és fahéjas csigát, vagy ti is olyan szülők vagytok,
akik a bioboltban vásárolt egészséges cuccokkal tömitek a gyerekeiteket? –
Gösta egy székre ültette Maját.
Erica nem tudta elnyomni a vigyorát. Azon tűnődött, vajon Gösta
nevelési tanácsadókat búj-e szabad idejében.
– Köszönettel elfogadjuk a szörpöt és a fahéjas csigát – válaszolta,
miközben letette az ikreket a földre, akik aztán mindketten rögtön szép
lassan elsomfordáltak.
Maja kiszúrt néhány málnabokrot, ujjongva lecsusszant a székről, és
megrohamozta őket.
– Szedhet málnát? – Erica jól ismerte a lányát, és tudta, hogy egy
szempillantás alatt nagy pusztítást végezhet az érett piros bogyók között.
– Szedjen csak – töltött Gösta kávét mindkettőjüknek. – Úgyis csak a
madarak járnak rá. Maj-Britt főzött belőle lekvárt és szörpöt, de az ilyen
pepecselés nem nekem való. Ebba…
Gösta összeszorította a száját, és egy kockacukrot dobott a kávéjába.
– Igen? Mi van Ebbával?
Erica arra gondolt, milyen arcot vágott Ebba, amikor visszatértek
Valőről. A megkönnyebbülése aggodalommal váltakozott: úgy tűnt, vágyik
is a sziget után, és szeretne is elszabadulni onnan.
– Ebba is befalta az összes málnát annak idején – mondta Gösta
vonakodva. – Azon a nyáron, amikor itt volt nálunk, nem lett sem lekvár,
sem szörp. De Maj-Britt ennek ellenére boldog volt. Olyan megkapó emlék
máig, ahogy a pelenkás Ebba ott áll a bokor tövében, és tömi magába a
málnát, miközben a gyümölcs leve a pocakjára csöpög.
– Ebba nálatok lakott?
 – Igen, de csak egy nyáron. Aztán a göteborgi családhoz került.
Erica hallgatott egy darabig, amíg felfogta, mit is mondott Gösta. A
kutatásai során semmi utalást nem talált arra, hogy Ebba Göstáéknál lakott.
Egyszeriben világos lett számára, miért foglalkoztatja a férfit olyan nagyon
ez az eset.
– És nem akartátok megtartani? – kérdezte végül.
Gösta a csészéjére meredt. Még mindig a cukrot kavargatta. Erica egy
pillanatra megbánta, hogy feltette a kérdést. Noha Gösta nem nézett rá,
Erica sejtette, hogy könnybe lábadt a szeme. Aztán a férfi megköszörülte a
torkát, és nyelt egyet.
– De igen. Sokat gondolkodtunk és beszélgettünk róla, de Maj-Britt azon
a véleményen volt, hogy nem leszünk elegek neki. Én meg hagytam magam
meggyőzni. Az volt az érzésünk, nem tudunk eleget adni neki.
– Tartottátok vele a kapcsolatot, miután Göteborgba ment?
Úgy tűnt, Gösta habozik. Aztán megrázta a fejét.
– Nem, azt gondoltuk, így könnyebb lesz. Azon a napon, amikor
elbúcsúztunk tőle… – Elcsuklott a hangja, és nem tudta befejezni a
mondatot, de Erica így is értette.
– És milyen érzés volt most viszontlátni?
– Hát, elég érdekes. Felnőtt nő lett, akit nem ismerek. De bizonyos
értelemben még látom benne a kislányt, aki ott állt a málnabokornál, és
mosolygott, amikor csak ránéztünk.
– Mostanában nem mosolyog olyan sokat.
– Igen – mondta Gösta, és a homlokát ráncolta. – Nem tudod, mi történt a
fiával?
– Nem, nem mertem megkérdezni, de Patrik és Paula úton van
Göteborgba, hogy beszéljen a nevelőszüleivel. Ott biztos többet megtudnak
majd.
– Nem kedvelem a férjét – közölte Gösta, aztán vett magának egy fahéjas
csigát.
– Mårtent? Szerintem rendes. De úgy tűnik, nem problémamentes a
viszonyuk. De végtére is egy gyermek elvesztésén kell túljutniuk, és a
testvérem példáján látom, mennyire megterheli ez a párkapcsolatot. A gyász
nem feltétlenül hozza össze az embereket.
 – Igazad van – bólintott Gösta.
Erica azonnal kapcsolt, hogy a férfi pontosan tudja, miről beszél. Maj-
Britt-tel elveszítették az első és egyetlen gyermeküket nem sokkal a
születése után. Aztán Ebbát is.
– Nézd csak, Gösta bácsi! Itt van egy csomó málna! – kiáltott ki Maja a
bokorból.
– Edd csak! – felelte Gösta.
És megint felragyogott a szeme.
– Talán gyerekcsőszként is számíthatunk rád néha? – kérdezte Erica félig
viccelődve, félig komolyan.
– A három valószínűleg túl sok nekem, de a kislányra szívesen vigyázok,
ha segítségre van szükségetek.
– Megjegyzem.
Erica elhatározta, hogy hamarosan lehetőséget teremt Göstának, hogy
vigyázhasson Majára. Habár a kislány olykor kicsit félénknek mutatkozott,
Patrik mogorva munkatársa nagyon egy hullámhosszon volt vele, és
szemmel láthatóan Maja jót tett a megsebzett lelkének.
– Mit gondolsz a tegnapi esetről? – kérdezte Erica.
Gösta a fejét ingatta.
– Nem nagyon tudom hová tenni. 1974-ben eltűnik a család, valószínűleg
meggyilkolják őket. Aztán éveken át nem történik semmi, amíg Ebba vissza
nem tér a szigetre, amikor is hirtelen elszabadul a pokol. Miért?
– Hát biztosan nem azért, mert akkoriban látott valamit. Túl kicsi volt,
hogy bármire is emlékezzék.
– Szerintem inkább azt akarta megakadályozni valaki, hogy Ebba és
Mårten rábukkanjon a vérre. De akkor mire fel a tegnapi lövöldözés? Eső
után köpönyeg.
– Az üdvözlőlap, amelyet Mårten bevitt az őrsre, arra utal, hogy valaki
ártani akart nekik. És mivel a lapok 1974 óta jönnek, arra lehet
következtetni, hogy minden, ami az elmúlt hetekben történt, összefügg a
család eltűnésével. Akkor is, ha az üdvözlőlapra írt üzenet most első ízben
volt fenyegető.
– Igen, én…
 – Maja! Ne lökd fel Noelt! – Erica felugrott, és a gyerekeihez szaladt,
akik a málnabokor mellett civakodtak.
– De Noel elvette a málnámat! És… és… megette! – bömbölt Maja, és
belerúgott Noelbe.
Erica megragadta a lánya karját, és szigorúan ránézett.
– Azonnal fejezd be! Nem rugdoshatod az öcsédet. Egyébként van itt
még egy csomó málna. – A bokorra mutatott, amely roskadozott az érett,
piros gyümölcsök alatt.
– De én azt akartam megenni! – Maján egyértelműen látszott, hogy úgy
érzi, igazságtalanság érte.
Amikor Erica elengedte, hogy felvegye és megvigasztalja Noelt, a
kislány elszaladt.
– Gösta bácsi! Noel elvette a málnámat – pityergett.
Gösta szemügyre vette a maszatos apróságot, majd mosolyogva az ölébe
ültette, ahol a gyerek nyafogva összegömbölyödött.
– Jól van, édesem – simogatta Gösta a fejét, mintha egész életében mást
sem csinált volna, mint hogy nekikeseredett hároméveseket vigasztalt. –
Tudod, az a málna nem is volt olyan finom.
– Nem? – Maja azon nyomban abbahagyta a sírást, és felnézett Göstára.
– Tudom, hol találni a legfinomabb szemeket, de legyen ez a kettőnk
titka. Nem mondhatod el az öcsikéidnek, de még az anyukádnak sem.
– Megígérem.
– Hiszek neked. – Gösta lehajolt, és valamit a fülébe súgott.
Maja figyelmesen hallgatta, lecsúszott az öléből, és visszafutott a
bokorhoz. Mivel Noel közben megnyugodott, Erica ismét leült az asztalhoz.
– Mit mondtál neki? Hol vannak a legfinomabb szemek?
– Nem árulhatom el, különben utána meg kell hogy öljelek – vigyorgott
Gösta.
Erica megfordult, és a bokrot nézte. Maja lábujjhegyen állt, és azokat a
szemeket szedte, amelyeket az ikrek nem érhettek el.
– Okos ötlet – nevetett. – Hol tartottunk? Ja igen, a tegnapi támadásnál.
Valahogy tovább kellene lépnünk. Kiderítetted már, hová tűnt a család
holmija? Fontos volna megnéznünk. Gondolod, hogy kidobták őket? Nem
takarított valaki náluk annak idején? Vagy maguk csinálták, és a kertet is ők
gondozták?
Gösta hirtelen kihúzta magát.
– Atyaég, de hülye vagyok! Kezdem azt hinni, hogy szenilis lettem!
– Miért?
– Miért nem gondoltam erre korábban? Régi bútordarab volt, de pont
ezért eszembe juthatott volna.
Erica a szemét forgatta.
– Miről beszélsz?
– Ócskás Olléról.
– Ócskás Olléról? Az öregemberről a bräckei roncstelepről? Mi köze van
Valőhöz?
– Odajárkált, és mindenfélében segédkezett.
– És szerinted ő vihette el a cuccokat?
Gösta széttárta a karját.
– Legalábbis ez megmagyarázná. A fickó mindenfélét összegyűjtött, ami
senkinek nem kellett, szóval nem csodálkoznék, ha elhozta volna, amit csak
lehetett.
– Már csak az a kérdés, megvannak-e még neki a holmik.
– Úgy érted, hogy Ócskás Olle egy szép napon selejtezést tartott, és
kidobott ezt-azt?
Erica felnevetett.
– Nem. Ha tényleg ő vitte el a cuccot, biztosak lehetünk benne, hogy még
nála van. Talán most rögtön odamehetnénk, és megkérdezhetnénk. – Már
fel is ugrott, de Gösta az értésére adta, hogy üljön vissza.
– Csigavér! Ha a holmik a roncstelepre kerültek, már harminc éve ott
vannak, és ott lesznek még holnap is. Az nem gyerekeknek való hely.
Rögtön felhívom az ipsét, és ha nála van az ottani holmi, odamegyünk,
amikor lesz bébiszittered.
Erica belátta, hogy igaza van, ám a nyughatatlanságán nem tudott
felülkerekedni.
– És hogy van? – kérdezte Gösta.
 Ericának eltartott egy darabig, mire rájött, kire gondol.
– Ebba? Teljesen kikészült. Ennek ellenére az volt az érzésem, örül, hogy
egy kicsit eljöhet a szigetről.
– És Mårtentól.
– Szerintem tévedsz vele kapcsolatban. De az igaz, hogy odakint éjjel-
nappal össze vannak zárva, biztos egymás idegeire mennek. Ebba elkezdett
érdeklődni a családja története iránt. Meg fogom mutatni neki, amit
összeszedtem róluk, amint hazamegyek, és az ikrek elalszanak.
– Biztos értékelni fogja. Végül is elég izgalmas a család múltja.
– Mondhatni. – Erica kiitta a csészéjét, és elfintorodott, mert a kávéja
időközben kihűlt. – Egyébként beszéltem Kjell-lel a Bohusläningentől.
Adott háttérinformációkat John Holmról.
Röviden beszámolt a családi tragédiáról, amely gyűlöletet ébresztett
Johnban. Végül ahhoz is volt bátorsága, hogy a céduláról meséljen
Göstának, amelyet talált.
– Gimle? Fogalmam sincs, mit jelenthet, de úgy tűnik, semmi köze
Valőhöz.
– Nincs, de úgy feldühítette Johnt, hogy betörőt küldött a házunkba –
mondta Erica gondolkodás nélkül.
– Betörtek hozzátok? Mit szólt Patrik?
Erica hallgatott. Gösta rámeredt.
– Nem mondtad el neki? – A hangja kis híján elcsuklott. – Mennyire
vagy biztos abban, hogy John és az emberei állnak az ügy mögött?
– Ez csak feltételezés, és tulajdonképpen nem nagy dolog. Valaki a
teraszajtón át behatolt, körbeszaglászott a dolgozószobámban, és
megpróbált belépni a számítógépembe, de nem sikerült neki. Örülhetek,
hogy nem vitte el a merevlemezt.
– Patrik őrjöngeni fog, ha ezt megtudja. És ha arra is rájön, hogy
beavattál, fejemet veszi.
Erica felsóhajtott.
– El fogom mondani neki. A dolgozószobámban ezek szerint van valami
fontos dolog, amelyért valaki még egy betörést is megkockáztatott. Ez a
lényeg. Szerintem a cetli lesz az.
 – És John Holm tényleg ilyesmire ragadtatná magát? A Svédország
Barátainak van vesztenivalójuk. Képzeld el, ha kiderülne, hogy benne volt
egy betörésben, amelyet egy rendőr házában hajtottak végre.
– Ki tudja, talán végszükség esetén elmenne idáig is, mindenesetre
átadtam az ügyet Kjellnek. Majd ő kitalálja, mit jelent a cédula.
– Jó – mondta Gösta. – És mindent elmondasz Patriknak, amint este
hazaér. Máskülönben én is bajba kerülök.
– Persze, persze – felelte Erica elcsigázottan.
Nem repesett az örömtől, de nem volt választása.
Gösta elgondolkodva csóválta a fejét.
– Azon tűnődöm, megtud-e valamit Patrik és Paula Göteborgban.
Kezdek borúlátó lenni.
– Igen, viszont itt van még Ócskás Olle. – Erica örült, hogy témát
váltottak.
– A remény hal meg utoljára – mondta Gösta.
 Sankt Jörgens Klinika, 1936

– Nem tartjuk valószínűnek, hogy az anyját mostanában kiengedhetjük. –

Dr. Jansson ősz hajú öregember volt, akit hosszú szakálla a télapóhoz tett
hasonlatossá.
Laura megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre sínre került az élete: jó
állása és új lakása van. Noha Bergström néni albérlőjeként csak egy kis
szobája volt a Galärbackenen, nem kellett osztoznia rajta senkivel. Pont
olyan csinosan rendezték be, mint az ő babaházát annak idején, amely
előkelő helyen, az ágy melletti magas fiókos szekrényen állt. Az élet sokkal
szebb volt Dagmar nélkül. Már három éve a göteborgi Sankt Jörgens
Klinika zárt osztályán feküdt. Laura felszabadítónak érezte, hogy végre nem
kell állandóan azon aggódnia, mit követ el Dagmar legközelebb.
– Mi baja van az anyámnak tulajdonképpen? – Igyekezett együttérzést
mutatni.
Mint mindig, most is csinosan felöltözött, és elegánsan keresztbevetett
lábbal, a táskájával az ölében ült ott. Bár még csak tizenhat éves volt,
sokkal idősebbnek érezte magát.
– Sajnos nem sikerült diagnózist felállítanunk, de valószínűleg
úgynevezett ideggyengeségben szenved. A kezelés sajnos alig hozott
eredményt. Az anyja ragaszkodik a Hermann Göringgel kapcsolatos
téveszméihez. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a gyenge idegzettel
rendelkező betegek képzeletben olyan emberekhez kötődnek, akikről az
újságban olvastak.
– Igen, az anyám folyton Göringről beszél, amióta az eszemet tudom –
mondta Laura.
Az orvos részvéttel pillantott rá.
– Tisztában vagyok vele, hogy a kisasszonynak nem volt könnyű
gyerekkora, de úgy tűnik, most jól van. Nemcsak csinos, hanem eszes is.
– Megtettem, ami tőlem telt – felelte Laura szerényen, mégis rossz lett a
szája íze, mert ismét rátörtek a gyerekkori emlékei.
Borzasztó volt, ha nem tudta megfékezni a gondolatait. Többnyire
sikerült a tudattalanja legfélreesőbb zugába száműznie őket, és csak ritkán
jutott eszébe az anyja és a kis sötét lakás, amely mindig pálinkától bűzlött,
bármennyit takarított is. A gúnyos megjegyzéseket is mélyre ásta magában.
Senki sem emlékeztette már az anyjára, és tisztelték azt a Laurát, aki
igazából volt: gondos, rendes és alapos mindenben, amibe csak belevágott.
Már nem kiabáltak csúnya szavakat utána.
De a félelmet nem tudta levetkőzni. Az attól való félelmet, hogy az anyja
kijön a klinikáról, és tönkretesz mindent.
– Szeretné látni az anyját? Nem tanácsolom, de… – Dr. Jansson széttárta
a karját.
– Jaj, nem, szerintem jobb, ha nem találkozunk. Anyát az mindig
annyira… felkavarja.
Laura minden szóra emlékezett, amelyet az anyja a fejéhez vágott a
legutóbbi látogatáskor. Olyan visszataszító dolgokat mondott neki,
amilyeneket ő maga sosem venne a szájára. Úgy tűnt, dr. Janssonban is
felrémlett az eset.
– Szerintem jó döntés. Mindent elkövetünk, hogy semmi se izgassa fel
Dagmart.
– Remélem, anya továbbra sem olvashat újságot.
– Nem, azok után, ami történt, nem juthat hozzá újságokhoz. – Az orvos
határozottan rázta meg a fejét.
Laura bólintott. Két éve hívták fel a klinikáról. Az anyja megtudta egy
újságból, hogy Göring nemcsak hogy a németországi birtokára, Carinhallba
vitette a felesége, Carin földi maradványait, de még egy kriptát is emeltetett
a tiszteletére. Az anyja ripityára törte a szobája berendezését, és olyan
súlyosan megsebesítette az egyik ápolót, hogy össze kellett varrni a sebeit.
– Ugye, jelentkeznek, ha történik valami? – kérdezte Laura, miközben
felállt.
A baljába fogta a kesztyűjét, míg a jobb kezét az orvosnak nyújtotta
búcsúzóul.
Amikor hátat fordított dr. Janssonnak, és elhagyta a szobát, mosoly
játszott az ajkán. Egy darabig még szabad lesz.
Az Uddevallától északra fekvő Torp felé közeledtek, amikor dugóba
kerültek. Patrik lassított, Paula pedig fészkelődött az anyósülésen, hogy
kényelmes testhelyzetet találjon.
Patrik vetett rá egy aggodalmas pillantást.
 – Biztosan bírni fogod az oda-vissza utat?
– Persze. Ne aggódj. Pont elegen vannak körülöttem, akik aggódnak.
– Reméljük, megéri a tortúrát. Borzalmas a forgalom ma.
– Tart, ameddig tart – mondta Paula. – Egyébként hogy van Ebba?
– Nemigen tudom. Már aludt, amikor tegnap hazaértem, és még aludt,
amikor ma eljöttem. De Erica azt mondta, hogy nagyon kimerült.
– Nem meglepő. Kész rémálom lehetett.
– Igen. Csak menjünk már! – Patrik a dudára tenyerelt, amikor az előttük
lévő nem vette észre azonnal, hogy megindult a sor.
Paula a fejét csóválta, de nem szólt egy szót sem. Eleget autózott már
Patrikkal ahhoz, hogy tudja, teljesen más ember lesz, ha volán mögé ül.
A nyári forgalomban egy bő órával tovább tartott eljutni Göteborgba, és
Patrikot már majd’ szétvetette a düh, mire végre kikecmereghetett a
kocsiból a nyugodt kertvárosi utcában Partillében. Megrángatta az ingét,
hogy kissé lehűljön.
– Szent ég, de meleg van! Te nem sülsz meg?
Paula megértő pillantást vetett a férfi gyöngyöző homlokára.
– Lenni külföldi, nem izzadni – mondta, és felemelte a karját, hogy
megmutassa, a hónalja teljesen száraz.
– Hát én kettőnk helyett is izzadok. Hoznom kellett volna egy váltás
inget. Hogy jelenjünk meg így itt? Rólam folyik a víz, te meg úgy nézel ki,
mint egy partra vetett bálna. Mit fognak gondolni a tanumshedei
rendőrségről? – mormogott Patrik, és megnyomta a csengőt.
– Te vagy a partra vetett bálna. Én terhes vagyok. Neked mi a
mentséged? – Paula megbökte Patrik derekát.
– Minden hájjal megkent vagyok. És ez azonnal el fog tűnni, amint
belépek az edzőterembe.
– Úgy hallottam, az edzőteremben már eltűntnek nyilvánítottak.
Az ajtó kinyílt, és Patriknak nem maradt ideje visszavágni.
– Jó napot! Maguk biztosan a tanumshedei rendőrségtől jöttek – mondta
egy hatvanas, barátságos kinézetű férfi.
– Igen – válaszolta Patrik, és bemutatta magukat.
Egy szintén a hatvanas éveiben járó nő is az üdvözlésükre sietett.
 – Jöjjenek be! Én vagyok Berit. Sturével arra gondoltunk, leülhetnénk
beszélgetni a nyugdíjas inkubátorban.
– A nyugdíjas inkubátorban? – vetett egy kérdő pillantást Paula Patrikra.
– Beüvegezett terasz – mondta a férfi, és látta, hogy Paula a száját húzza.
Odakint a kicsi, napsütötte teraszon Berit egy nagy nádfotelt húzott az
asztalhoz, és odabiccentett Paulának.
– Üljön ide! Ez a legkényelmesebb.
– Köszönöm. De szükségük lesz majd egy darura is, hogy kiemeljenek
belőle – mondta Paula, és hálásan a puha párnák közé süppedt.
– És tegye fel a lábát a zsámolyra! Nem lehet könnyű mindenórás
terhesnek lenni ebben a kánikulában!
– Hát egy kicsit kezd nehéz lenni – ismerte be Paula.
A hosszú autóút után a vádlija vagy kétszeresére dagadt.
– Emlékszem arra a nyárra, amikor Ebba Vincentet várta. Akkor is ilyen
forróság volt, és Ebba… – Berit elhallgatott a mondat közepén, és lehervadt
a mosolya.
Sture átkarolta a feleségét, és gyengéden megveregette a vállát.
– Szolgáljuk ki a vendégeinket kávéval és süteménnyel. Berit házi
márványkalácsa. A recept olyan titkos, hogy még én sem tudom, hogyan
készül. – Vidám hangon beszélt, hogy jobb kedvre derítse a társaságot, de a
tekintete pont olyan bánatos volt, mint a feleségéé.
Patrik szófogadóan leült. Belátta, hogy előbb-utóbb fel kell vetnie a
témát, amely szemlátomást fájó pont Ebba nevelőszüleinek is.
– Vegyenek! – tolta feléjük Berit a tálcát. – Tudják már a férjével, hogy
fiú-e vagy lány?
Paula kezében megállt a sütemény félúton a szája felé. Aztán egyenesen
a szemben ülő nő szemébe nézett, és barátságosan azt mondta:
– Nem, az élettársam, Johanna és én úgy döntöttünk, hogy nem akarjuk
előre tudni. De már van egy kisfiunk, szóval jó volna, ha ezúttal lány lenne.
Ugyanakkor persze az is igaz, amit ilyenkor mondani szoktak: a fő, hogy
egészséges legyen.
Megsimogatta a hasát, és megacélozva magát várta a reakciót.
Berit arca felragyogott.
 – Biztos örül, hogy kistestvére születik! Nagyon büszke lesz majd rá!
– Egy ilyen szép anyukának csak gyönyörű babája születhet! – tette
hozzá Sture, és melegen mosolygott.
Úgy tűnt, arra nem is mondanak semmit, hogy a gyereknek két anyja
lesz, és Paula boldogan visszamosolygott rájuk.
– De mondják csak, mi történt? – kérdezte Sture, és előrehajolt. – Ebba
és Mårten elég szűkszavú volt, amikor felhívtuk őket, és nem akarták, hogy
odamenjünk.
– Jobb is, hogy nem tették – mondta Patrik, és arra gondolt, igazán nem
kívánna még több embert, aki veszélybe kerülhetne Valőn.
– De hát miért? – Berit nyugtalanul pillantgatott Patrikról Paulára és
vissza. – Ebba azt mondta, vért találtak, amikor felszedték a padlót. Lehet,
hogy a…
– Igen, elég valószínűnek tűnik – felelte Patrik. – De a vér olyan régi
már, hogy nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, valóban Ebba
családjáé-e, vagy hogy hány embertől származik.
– Rettenetes! – szörnyülködött Berit. – Sosem beszéltünk sokat erről
Ebbával. Mi sem tudtunk többet, mint amennyit a gyámhatóság mondott
nekünk, meg amit az újságban olvastunk. Ezért egy kicsit meglepődtünk,
amikor beköltöztek a házba Mårtennal.
– Én nem is hiszem, hogy kifejezetten oda akartak menni – fűzte hozzá
Sture. – Szerintem egyszerűen csak el akartak menekülni innen.
– Elmondanák, mi történt a fiukkal? – kérdezte Paula óvatosan.
Berit és Sture összenézett, majd Sture ragadta magához a szót. Lassan
elmesélte annak a napnak az eseményeit, amelyen Vincent meghalt, és
Patrik érezte, hogy gombóc nő a torkában, miközben hallgatja őt. Amiért
ilyen kegyetlen és értelmetlen dolgok történnek az életben.
– És Ebbáék mikor költöztek el? – kérdezte, amikor Sture elhallgatott.
– Egy fél évre rá, körülbelül – felelte Berit.
Sture bólintott.
– Igen, valahogy úgy. Eladták a lakást, itt laktak nem messze tőlünk. –
Az utcára mutatott. – Mårten lemondta minden megbízását, asztalosként
dolgozott. Ebba betegállományban volt az eset után. Előtte közgazdász volt
az adóhivatalnál, de sosem ment vissza dolgozni. Kicsit aggódtunk, hogyan
fognak boldogulni anyagilag, de volt tőkéjük a sorházi lakás eladásából.
– Annyit segítettünk nekik, amennyit csak tudtunk – folytatta Berit. –
Van még két gyerekünk, akik úgymond a sajátjaink, noha Ebbát is a saját
gyerekünknek tekintjük. Ebba mindig is a testvérei szeme fénye volt, és ők
is segítenek, ha tudnak, szóval minden rendben lesz.
Patrik bólintott.
– Szép lesz a ház, az biztos. Úgy fest, Mårten ügyes kezű asztalos.
– Elképesztően ügyes! – hagyta helyben Sture. – Amikor itt laktak,
gyakorlatilag folyton dolgozott. Néha talán kicsit túl sokat is, de inkább ez,
mint a naplopás.
– Kérnek még kávét? – kérdezte Berit, és válaszra sem várva felállt, hogy
hozzon egy újabb adagot.
Sture utánanézett.
– Megviselte a dolog, de nem akarja kimutatni. Ebba úgy jött a
családunkba, mint egy kis angyal. A gyerekeink hat-és nyolcévesek voltak,
és arról beszélgettünk, hogy ne vállaljunk-e még egyet. Berit ötlete volt,
hogy inkább nézzünk utána, nincs-e egy kisgyerek, aki segítségre szorul, és
akit magunkhoz vehetnénk.
– Voltak más nevelt gyerekeik is Ebba előtt? – kérdezte Paula.
– Nem, Ebba volt az első és egyetlen. Nálunk maradt, és aztán úgy
döntöttünk, örökbe fogadjuk. Berit a szemét sem tudta lehunyni az eljárás
előtti éjszakán. Halálosan félt attól, hogy valaki csak úgy beállít, és elviszi
tőlünk Ebbát.
– Milyen gyerek volt? – kérdezte Patrik, leginkább kíváncsiságból.
Valami azt súgta neki, hogy az az Ebba, akit megismert, csak halovány
árnyéka önmagának.
– Hohó, vérbeli rosszcsont volt, mondhatom!
– Ebba? Naná! – Berit kijött a teraszra a kávéskannával. – Megállás
nélkül rosszban sántikált. De mindig olyan vidám volt, hogy nem lehetett
komolyan haragudni rá.
– És ettől csak még nehezebb – mondta Sture. – Nemcsak Vincentet
veszítettük el, hanem Ebbát is. Olyan, mintha egy része meghalt volna
Vincenttel együtt. És ez a helyzet Mårtennal is. Mindig is voltak
hangulatingadozásai, és időnként depresszióban szenvedett, de mielőtt
Vincent meghalt, jól megvoltak. Most meg… Nem is tudom. Az első
időben egy szobában sem tudtak megmaradni, most meg összezárva
kuksolnak egy szigeten. Ez nagyon aggaszt minket.
– Van valami elképzelésük arról, ki gyújtogathatott, vagy ki lőtt tegnap
Ebbára? – kérdezte Patrik.
Berit és Sture dermedten nézett rá.
– Ebba nem mondta? – képedt el Patrik, és Paulára bámult.
Patrikban fel sem merült, hogy Ebba szülei nem tudják, mi történt.
Különben óvatosabban tette volna fel a kérdést.
– Nem, csak annyit mondott, hogy vért találtak – felelte Sture.
Patrik a szavakat kereste, hogy leírja a valői eseményeket, de Paula
megelőzte, és higgadtan, tárgyszerűen beszámolt a tűzről meg a
lövöldözésről.
Berit olyan erővel szorította az asztal szélét, hogy a bütykei elfehéredtek.
– Nem értem, miért nem beszélt erről.
– Nem akar idegesíteni minket – mondta Sture, de úgy tűnt, pont annyira
felkavarták a hallottak, mint a feleségét.
– De miért maradtak odakint? Kész agyrém! Azonnal el kellett volna
költözniük onnan. Oda kell mennünk, és beszélnünk kell a fejükkel, Sture.
– Úgy határoztak, maradnak – mondta Patrik. – De Ebba szerencsére
pillanatnyilag nálunk van. A feleségem elvitte hozzánk, és ott aludt múlt
éjszaka a vendégszobában. De Mårten nem volt hajlandó elhagyni a
szigetet, szóval ő még mindig ott van.
– Elment az esze! – kiáltott fel Berit. – Odamegyünk. Azon nyomban.
Felpattant, de Sture gyengéden visszanyomta a székre.
– Ne hamarkodjuk el a dolgot! Felhívjuk Ebbát, és meghallgatjuk, mit
mond. Tudod, milyen keményfejűek. Az nem használ, ha elkezdünk
veszekedni velük.
Berit a fejét csóválta, de nem próbált meg újra felállni.
– Van valami elképzelésük arról, miért akarták bántani őket? – Paula
fészkelődött a székén.
Egy idő után ez a remek kis bútordarab is kényelmetlennek bizonyult.
 – Az égvilágon semmi – felelte Berit nyomatékosan. – Teljesen
hétköznapi életet élnek. Miért akarna nekik még több szenvedést okozni
bárki? Már így is elég sorscsapás érte őket.
– Lehet, hogy mindez összefügg azzal, ami Ebba családjával történt –
vetette fel Sture. – Nem lehet, hogy valaki attól tart, rájönnek valamire?
– Mi is így véljük, de még nem tudunk eleget, ezért csak óvatosan
foglalunk állást – válaszolta Patrik. – Az egyik legnagyobb rejtélyt
számunkra az üdvözlőlapok jelentik, amelyeket Ebba kapott egy bizonyos
G.-től.
– Igen, az elég érdekes – helyeselt Sture. – Minden születésnapjára jött
egy lap. Azt gondoltuk, valami távoli rokon lehet a háttérben. De olyan
ártalmatlannak tűnt a dolog, hogy nem nagyon foglalkoztunk vele.
– Ebba tegnap kapott egy újabb lapot, amely már nem volt olyan
ártalmatlan.
Ebba nevelőszülei elhűlve néztek rá.
– Mi állt rajta?
Sture felkelt, és behúzta egy kicsit a függönyt. A napfény erősen
visszatükröződött az asztal lapjáról.
– Elég ijesztő volt, mondhatni.
– Ebben az esetben ez az első alkalom. Gondolják, hogy ugyanaz az
ember küldte, aki megtámadta Ebbát és Mårtent?
– Nem tudjuk. De jó volna, ha megnézhetnénk egy másik üdvözlőlapot
is.
Sture sajnálkozva ingatta a fejét.
– Sajnos nem tartottunk meg egyet sem. Megmutattuk Ebbának, majd
kidobtuk őket. Nem voltak különösebben személyes hangvételűek. Csak
annyi állt rajtuk, hogy: Boldog születésnapot!, és a G. mint aláírás. Semmi
más. Nem tűnt olyasminek, mint amit őrizgetnünk kellene.
– Nem, persze hogy nem – felelte Patrik. – És semmi más nem utalt arra,
ki lehet a küldő? Nem lehetett látni például a postai bélyegzőn, hol adták fel
őket?
– Innen jöttek, Göteborgból, szóval ez nem vitt közelebb a megoldáshoz.
– Sture elhallgatott, de aztán összerezzent, és a feleségére nézett: – A pénz
– mondta.
 Berit szeme elkerekedett.
– Hogy erre nem gondoltunk! – Patrikhoz és Paulához fordult. –
Ebbának, attól kezdve, hogy hozzánk került, egészen a tizennyolcadik
születésnapjáig, valaki névtelenül minden hónapban pénzt utalt át. Kaptunk
egy levelet, hogy számlát nyitottak Ebba nevére. A pénzt megtakarítottuk,
és odaadtuk Ebbának, amikor megvették a házat Mårtennal.
– És fogalmuk sincs, ki küldte? Nem próbálták kideríteni?
Sture bólintott.
– Dehogynem próbálkoztunk! Természetesen kíváncsiak voltunk. De a
bank közölte velünk, hogy az illető meg szeretné őrizni a névtelenségét,
úgyhogy be kellett érnünk ezzel. Végül arra jutottunk, hogy biztos ugyanaz
volt, mint aki a lapokat küldte: egy távoli rokon, aki csak jót akar.
– Melyik banknál volt a számla?
– A Kereskedelmi Banknál. A stockholmi Norrmalmstorgeten található
kirendeltségen nyitották meg.
– Ennek utánajárunk. Remek, hogy eszükbe jutott.
Patrik kérdőn nézett Paulára, aki biccentett. Patrik felállt, és kezet
nyújtott.
– Nagyon köszönjük, hogy szántak ránk időt. Jelentkezzenek, ha eszükbe
jut még valami.
– Természetesen. Mindenben segítünk, amiben csak tudunk. – Sture
halványan elmosolyodott, és Patrik biztosan tudta, hogy amint kihúzzák a
lábukat Paulával, a szülők a telefonra vetik magukat, hogy felhívják a
lányukat.
A göteborgi kirándulás eredményesebbnek bizonyult, mint remélni
merte. Kövesd a pénzt! – ahogy azt az amerikai filmekben mondani
szokták. Ha sikerül kideríteniük, ki utalt rendszeresen, talán megtalálják azt
a támpontot, amely közelebb viszi őket az áttöréshez.
Amikor beültek a kocsiba, bekapcsolta a telefonját. Huszonöt nem
fogadott hívás. Mélyet sóhajtott, és Paulához fordult.
– Valami azt súgja, a sajtó szagot fogott.
Beindította a motort, és Tanumshede felé indult. Nehéz nap elébe nézett.
Az Expressen megírta a valői eseményeket, és amikor Kjell főnöke a
szerkesztőségben megtudta, hogy ők is lehettek volna az elsők, akik hírül
adják a történteket, finoman szólva dühbe gurult. Miután úgy rendesen
kieresztette a gőzt, kiadta Kjellnek a feladatot, hogy vegye fel a kesztyűt, és
írjon egy remekbe szabott cikket a Bohusläningennek erről a régi sztoriról.
– Csak mert kicsik vagyunk, és vidékiek, nem kell rosszabbnak is
lennünk – dohogta.
Kjell a jegyzeteit lapozgatta. Ellentmondott az újságírói elveinek, hogy
elpasszoljon egy ilyen nagy hírt, de a rasszizmus elleni küzdelem fontosabb
volt számára. Ha le kell mondania egy jó sztoriról, hogy kiderítse az
igazságot a Svédország Barátairól és John Holmról, hát megteszi.
Uralkodnia kellett magán, hogy ne hívja fel Sven Niklassont, és ne
kérdezze meg, hogy halad. Valószínűleg úgysem tudna meg sokat, mielőtt a
lap le nem hozza az értesüléseket, de képtelen volt nem azon törni a fejét,
mit jelent a Gimle név. Meg mert volna esküdni, hogy Sven Niklasson
hangneme megváltozott, amikor mesélt neki a céduláról, amelyet Erica
John Holmnál talált. Úgy tűnt, Sven már hallott erről a Gimléről, és tud róla
valamit.
Kjell kinyitotta az Expressent, és elolvasta a valői eseményekről szóló
cikket. A hírnek négy oldalt szenteltek, és az elkövetkező napokban
biztosan lesz még folytatása. A tanumshedei rendőrség délutánra
sajtótájékoztatót hívott össze, ahol remélhetőleg kiderül valami, amire
építeni lehet. De addig még volt pár óra. Az nem jelentett kihívást, hogy
megszerezze ugyanazokat az értesüléseket, mint a többiek, csakhogy ő
olyasmit akart, amit mások nem tudnak. Kjell elgondolkodva dőlt hátra.
Tudta, hogy a fiúk, akik akkoriban húsvétkor az iskolában maradtak,
mindig is érdekelték a helyieket. Az évek során a legvadabb találgatások
láttak napvilágot arról, közük lehet-e a család eltűnéséhez. Ha sikerül a
lehető legtöbb információt előásnia a fiúkról, remélhetőleg össze tud hozni
egy olyan cikket, amilyennel egyetlen más lap sem rukkol elő.
Előrehajolt, és keresgélni kezdett az interneten. Talált néhány dolgot
róluk a nyilvános adatbázisokban, ezzel talán kezdhet valamit. Ezenkívül
ott voltak még a John Holmmal készített interjúja jegyzetei. A másik négyet
meg talán sikerül elérnie a nap folyamán. A munka sok lesz, az idő szűkös,
de ha sikerül, a cikke jó lehet.
Hirtelen eszébe jutott még valami, és kapkodva feljegyezte. Beszélnie
kell Gösta Flygaréval, aki akkoriban dolgozott az ügyön. Ha szerencséje
van, a nyomozó mesél valamit arról, milyen benyomások érték a fiúk
kihallgatásakor. Ami csak tovább javít a cikkén.
Gondolatai újra és újra visszatértek a Gimléhez, de elszántan félresöpörte
őket. Már nem az ő dolga volt, és talán nincs is jelentősége az egésznek.
Fogta a mobiltelefonját, és kikeresett egy számot. Nem ért rá tépelődni.
Percy lassan bepakolt az utazótáskába. Nem megy el a hatvanadik
születésnapra. Néhány telefonhívásból megtudta, hogy Pyttan nemcsak
hogy elhagyta őt, hanem az ünnepelthez is költözött.
Percy holnap reggel beül a Jaguarba, és Fjällbackába megy. Nem volt
biztos abban, hogy ez jó ötlet, de Leon hívása világossá tette számára, hogy
az élete az összeomlás szélén áll. De hát mi veszítenivalója van még
egyáltalán?
Mint mindig, Leonnak most is engedelmeskedni kellett. Már akkoriban is
ő volt a bandavezér. Különös fiúnak tartotta, és kicsit ijesztőnek is, hogy
már tizenhat évesen is ugyanolyan tekintéllyel bírt, mint ma. Percy élete
talán másként alakult volna, ha nem követi Leon utasításait, de ezen most
nem akart rágódni. Éveken át sikeresen fojtotta el magában a valői
emlékeket, és sosem tért vissza a szigetre. Amikor azon a nagyszombaton
este beszálltak a hajóba, hátra sem nézett.
De most kénytelen emlékezni. Tudta, hogy Stockholmban kellene
maradnia, holtrészegre innia magát, és néznie a nyüzsgést a Karlavägenen,
miközben arra vár, hogy a hitelezői megjelenjenek az ajtaja előtt. De Leon
hangja a telefonban megfosztotta az akaratától, most is, mint annak idején.
A csengetésre összerezzent. Nem várt látogatót, és Pyttan magával vitte
az értéktárgyakat. Nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy esetleg a
felesége meggondolta magát, és visszajött. Pyttan nem ostoba. Tudta, hogy
Percy mindent el fog veszíteni, ezért választotta a biztonságot még
idejekorán. Olyan világban nőtt fel, ahol az ember ahhoz a férfihoz megy
hozzá, aki nyújtani tud neki valamit. Egyfajta nemesi cserekereskedelem
volt ez.
Kinyitotta az ajtót. Buhrman ügyvéd állt a küszöbön.
– Találkozót beszéltünk meg? – Percy nem emlékezett ilyesmire.
– Nem – felelte az ügyvéd, és lépett egyet, ezért Percy kénytelen volt
félreállni, és beengedni. – Volt egy kis dolgom a városban, és bár már
délután haza akartam menni, az ügy nem tűr halasztást.
 Buhrman kerülte a pillantását. Percy lába remegni kezdett. Nem hangzott
jól, amit hallott.
– Jöjjön be! – Igyekezett határozottan beszélni.
Az apja hangja visszhangzott a fülében: bármi történjék is, ne mutasd ki a
gyengeségedet. Hirtelen olyan esetek ötlöttek az eszébe, amelyekben nem
tudta megszívlelni az apja tanácsát, és sírva-ríva, esdekelve összeomlott.
Nagyot nyelt, és behunyta a szemét. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy
a múlton merengjen. Holnap úgyis szembe kell néznie vele. Most meg kell
hallgatnia, mit akar tőle Buhrman.
– Megkínálhatom egy whiskyvel? – A zsúrkocsihoz ment, és magának is
töltött egy italt.
Az ügyvéd sóhajtva a kanapéra rogyott.
– Nem kérek, köszönöm.
– Kávét?
– Nem, köszönöm. Üljön le.
Buhrman a botjával kopogott a padlón, Percy pedig helyet foglalt.
Némán hallgatta az ügyvédet, hébe-hóba bólintott egyet, hogy jelezze,
követi a mondandóját. Egyetlen rezdüléssel sem árulta el, mit gondol. Egyre
hangosabban hallotta az apja hangját: sose mutasd ki a gyengeségedet!
Miután Buhrman elment, folytatta a pakolást. Csak egy dolgot tehetett.
Akkoriban gyenge volt. Hagyta, hogy a gonosz győzedelmeskedjék felette.
Behúzta az utazótáska cipzárját, és leült az ágyra. Maga elé meredt. Az
élete romokban hevert. Már semmi nem számított. De soha többé nem fogja
kimutatni a gyengeségét.
 Fjällbacka, 1939

Laura a férjét nézte, miközben reggeliztek. Egy éve voltak házasok. Azon
a napon, amikor Laura betöltötte a tizennyolcat, igent mondott Sigvardnak,
és pár hónappal később visszafogott ceremónia keretében megtartották az
esküvőt a kertben. Sigvard ötvenhárom éves volt, Laura apja lehetett volna.
Viszont gazdag volt, ezért Laurának ezentúl sosem kell aggódnia a jövője
miatt. Hűvösen és tényszerűen listába szedte az érveket és az ellenérveket.
A pozitív dolgok voltak többségben. A szerelem a bolondoknak való. Olyan
fényűzés, amelyet egy nő az ő helyzetében nem engedhet meg magának.
– A németek bevonultak Lengyelországba – mondta Sigvard izgatottan. –
És ez még csak a kezdet, hidd el!
– Nem érdekel a politika.
Laura megkent magának egy fél szelet kenyeret vajjal. Többet nem mert
enni. Az örökös éhezésnek megvan az ára, meg kell fizetnie, hogy tökéletes
lehessen. Néha váratlanul rádöbbent, mennyire értelmetlen mindez. Azért
ment hozzá Sigvardhoz, hogy soha többé ne kelljen azon fájdítania a fejét,
mit eszik másnap. Mégis ugyanúgy éhezett, mint gyerekkorában, amikor
Dagmar inkább pálinkára költötte a pénzt.
Sigvard felnevetett.
– Az apádat is emlegetik.
Laura fagyos pillantást vetett rá. Sok mindent lenyelt, de arra már
számtalanszor megkérte a férfit, hogy ne hozzon szóba olyan dolgokat,
amelyek a kótyagos anyjára emlékeztették. Nem akart a múltra gondolni.
Dagmar biztos helyen volt a Sankt Jörgens Klinikán, és ha Laurának van
egy kis szerencséje, ott is fogja eltölteni szomorú élete hátralévő részét.
– Szükségtelen ilyen megjegyzéseket tenned – mondta.
– Ne haragudj, szívem, de ezért nem kell szégyenkezned. Ellenkezőleg.
Ez a Göring Hitler kegyence, a légierő parancsnoka. Nem is rossz. –
Sigvard elgondolkodva bólogatott, majd ismét az újságba temetkezett.
Laura sóhajtott. Hidegen hagyta a téma, és soha többé nem akart erről a
Göringről hallani. Éveken át hallgatta az anyja képzelgéseit, és az újságok
most is szakadatlanul Hitler közeli barátjáról írtak. Jóságos isten, mit
érdekli a svédeket, hogy a németek bevonultak Lengyelországba?!
 – Szeretném kicsit átrendezni a szalont. Szabad? – kérdezte a leglágyabb
hangján.
Nemrég újíttatták fel a szobát. Szép lett, de még nem volt tökéletes. Nem
volt olyan, mint a babaházban. A szép kanapé, amelyet Laura vásárolt, nem
illett bele, és a csillár sem ragyogott úgy, mint ahogy szerette volna.
– Tönkreteszel – nézett rá Sigvard szerelmesen. – Azt csinálsz, amit
akarsz, szívem. A lényeg, hogy boldog légy.
– Anna mindjárt átjön. Remélem, nem bánja – nézett Erica óvatosan
Ebbára.
Abban a pillanatban, mikor meghívta a testvérét, rádöbbent, hogy ez
talán mégsem volt olyan jó ötlet, de Anna hangján úgy hallatszott, mintha
társaságra vágyna.
– Egyáltalán nem – mondta mosolyogva Ebba, aki még mindig fáradtnak
tűnt.
– Mit szóltak a szülei? Patrik kicsit kínosan érezte magát, hogy így kellett
tudomást szerezniük a tűzről és a lövöldözésről, azt hitte, maga már
elmesélte nekik.
– Jobb lett volna, de halogattam. Tudom, mennyit aggódnak mindig. Azt
akarták volna, hogy adjuk fel, és menjünk vissza.
– Maga még nem gondolt erre?
Erica betett a DVD-lejátszóba egy gyerekfilmet. Az ikrek a Göstánál tett
látogatástól teljesen kimerültek, és elaludtak, Maja pedig a kanapén arra
várt, hogy kezdődjön a mese.
Ebba egy darabig gondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem költözhetünk haza. Ha ez itt nem jön be, nem tudom, mihez
kezdünk. Ugyanakkor félek, és tudom, hogy őrültség maradni, de… a
legrosszabb, ami történhetett velünk, már úgyis megtörtént.
– Mi… – kezdte Erica.
Végre fel merte volna tenni a kérdést, mi lett Ebba és Mårten fiával, de
ebben a pillanatban hallotta, hogy belép a házba Anna.
– Szia! – kiáltotta a húga.
– Gyere be! A szobában vagyunk.
– Szia! – biccentett oda Anna Ebbának.
 Kissé félénken mosolygott, mintha nem tudná, hogyan viselkedjék a
tegnapi események után.
– Szia, Anna! – köszönt vissza Ebba ugyanolyan félszegen.
Neki a visszafogottság a természetéhez tartozott. Erica azon merengett,
hogy a fia halála előtt nyitottabb lehetett-e.
Amikor a mesefilm elkezdődött, Erica felállt.
– Menjünk ki a konyhába!
Anna és Ebba leült az asztalhoz.
– Tudtál aludni valamicskét? – kérdezte Anna.
– Több mint tizenkét órát, de az az érzésem, még egyszer ugyanennyit
tudnék.
– Biztosan a sokk miatt van.
Erica egy halom papírral lépett be a konyhába.
– Az anyagom minden, csak nem teljes, és sok mindent valószínűleg már
úgyis tud. – Letette a paksamétát az asztalra.
– Még semmit sem láttam ezek közül – rázta a fejét Ebba. – Lehet, hogy
furcsa, de a visszaköltözésünk előtt nem sokat törődtem a családi
hátteremmel. Végtére is jó sorom volt, és ez az egész annyira…
hihetetlennek tűnt.
Rámeredt a sok iratra, mintha így mindent megtudhatna belőlük.
– Szóval – csapta fel Erica a jegyzetfüzetét, majd megköszörülte a torkát.
– Inez, az édesanyja 1951-ben született, és csak huszonhárom éves volt,
amikor eltűnt. A Runével való házassága idejéről voltaképpen semmit nem
találtam. Fjällbackában született és nőtt fel, az iskolában közepes jegyei
voltak, és hát ez minden, amit Inezről össze tudtam szedni az irattárakból.
Az édesapjával, Rune Elvanderrel 1970-ben házasodtak össze, ön pedig
1973-ban született.
– Január harmadikán – bólintott Ebba.
– Ahogy bizonyára tudja, Rune jócskán idősebb volt Ineznél. 1919-ben
született, és már volt három gyermeke a korábbi házasságából. Johan
kilenc–, Annelie tizenhat és Claes tizenkilenc éves volt, amikor eltűnt. Az
anyjuk, Carla egy évvel Inez és Rune esküvője előtt halt meg. Azok,
akikkel beszéltem, azt mondták, nem volt könnyű az édesanyjának
beilleszkedni a családba.
 – Azon tanakodom, miért ment hozzá egy ilyen idős emberhez – mondta
Ebba. – Az apám – némán számolt – ötvenegy éves volt az esküvőjükkor.
– Biztos a nagyanyja miatt. Ő egy kicsit, hogy is mondjam…
– Nem kell köntörfalaznia, egyáltalán nem ismertem. A családom
Göteborgban él. Az életemnek ez a másik része eléggé rendhagyó.
– Akkor biztos nem veszi rossz néven, ha úgy fogalmazok, hogy a
nagyanyja igazi számító bestia volt.
– Erica! – Anna szemrehányóan nézett a nővérére.
De Ebba a megismerkedésük óta először őszintén felnevetett.
– Semmi baj – felelte Annának. – Nem veszem zokon. Szeretném
megtudni az igazságot, vagy legalábbis annyit, amennyit lehet.
– Persze – mondta Anna még mindig kétkedőn.
Erica folytatta:
– A nagyanyja, Laura 1920-ban született.
– Vagyis a nagyanyám majdnem egykorú volt az apámmal – állapította
meg Ebba. – Na, ezek után már tényleg érdekelne, hogy jön ez össze.
– Mondom, Laura keze volt a dologban. Ő vette rá az édesanyját, hogy
menjen hozzá Runéhez. De persze nem vagyok százszázalékosan biztos
benne.
Erica átlapozta a papírhalmot, és egy fénymásolatot tett az asztalra Ebba
elé.
– Itt egy kép a nagyanyjáról, Lauráról és a nagyapjáról, Sigvardról.
Ebba előrehajolt.
– Hát tényleg elég mogorvának tűnik.
A karót nyelt nőt nézte, a férfi mellette sokkal barátságosabb benyomást
tett rá.
– Sigvard 1954-ben halt meg, nem sokkal azután, hogy ez a kép készült.
– Tehetősnek tűnnek. – Anna is a kép fölé hajolt.
– Azok is voltak – bólintott Erica. – Legalábbis Sigvard haláláig. De
akkor kiderült, hogy egy sor rossz üzletet kötött. Nem maradt valami sok
pénz utána, és mivel Laura nem dolgozott, a maradék is elfogyott, lassan,
de biztosan. Ha Inez nem ment volna hozzá Runéhez, Laura szegény lett
volna, mint a templom egere.
 – Az apám gazdag volt? – kérdezte Ebba.
Egészen közel emelte a szeméhez a fénymásolatot, hogy minden részletet
jól lásson.
– Gazdagnak nem mondanám, de elég jól ment neki ahhoz, hogy
megfizessen egy rangjához illő lakást Laurának a szárazföldön.
– De amikor a szüleim eltűntek, a nagyanyám már nem élt, ugye?
Erica a jegyzetfüzetében lapozott.
– Nem. Laura 1973-ban halt meg szívrohamban. Egyébként Valőn. Rune
legnagyobb fia, Claes találta meg a ház mögött. Már halott volt. – Erica
megnyalta az ujját, és újra átlapozta a paksamétát, majd kivett egy
fénymásolt újságcikket. – A Bohusläningen is megírta.
Ebba elvette tőle a lapot, és elolvasta a szöveget.
– Úgy tűnik, a nagyanyám egy helyi híresség volt.
– Igen, Laura Blitzt mindenki ismerte. Sigvard hajótulajdonosként
kereste a kenyerét, és azt rebesgették, hogy a második világháború alatt a
németekkel üzletelt.
– Nácik voltak? – Ebba döbbenten nézett Ericára.
– Nem tudom, mennyire volt elköteleződve feléjük – felelte Erica
habozva –, de köztudott volt, hogy szimpatizáltak a nácikkal.
– Az anyám is? – kérdezte Ebba elkerekedett szemmel.
Anna fenyegetően pillantott Ericára.
– Erről nem tudok. – Erica a fejét rázta. – Aranyos és egy kicsit naiv.
Többnyire így jellemezték Inezt. És teljes mértékben a nagyanyja befolyása
alatt állt.
– Ez talán megmagyarázza, miért ment hozzá az apámhoz. – Ebba a szája
szélébe harapott. – Nem lehet, hogy ő is uralkodó típus volt? Vagy csak
azért képzelem, mert bentlakásos iskolát vezetett?
– Tényleg lehet benne valami. Nagyon szigorú és kemény ember hírében
állt.
– A nagyanyám is fjällbackai volt? – Ebba ismét a zord nő képéért nyúlt.
– Igen, az ősei nemzedékek óta itt éltek, a dédanyja, Dagmar is itt
született, 1900-ban.
 – Vagyis… húszéves volt, amikor a nagyanyámat szülte? Valószínűleg
akkoriban nem volt meglepő, ha valaki ilyen fiatalon anya lett. És ki volt az
apa?
– A születési anyakönyvben az áll, hogy az apa ismeretlen. És Dagmar
elég különös figura volt. – Erica ismét megnyálazta az ujját, és egy újabb
papírlapot húzott elő a stószból. – Ez egy bírósági akta kivonata.
– Csavargás miatt elítélték? – nézett kérdőn Ebba Ericára.
– Egy házasságon kívül született gyereket nevelt egyedülállóként, és
valószínűleg csak próbált életben maradni. Nem lehetett könnyű.
Néhányszor lopás miatt is elítélték. Dagmart egy kicsit bolondnak tartották,
és sokat ivott. Pár dokumentumból kiderül, hogy hosszabb időt töltött egy
elmegyógyintézetben.
– A nagyanyámnak rémes gyerekkora lehetett – mondta Ebba. – Nem
csoda, hogy ilyen szörnyű ember lett belőle.
– Nem, biztosan nem volt könnyű egy ilyen anya mellett, mint Dagmar.
Ma botrány volna belőle, ha nem vennék el tőle a gyereket. De akkoriban
másként volt, és a férjezetlen anyákat mélyen megvetették.
Erica maga előtt látta anyát és lányát. Annyi időt töltött a két nő életének
felkutatásával, hogy már-már ismerősként pillantott rájuk. Voltaképpen nem
is tudta, miért ásott ilyen mélyre a régmúltba, amikor megpróbálta
felderíteni az Elvander család rejtélyes eltűnését, de a két nő sorsa annyira
megfogta, hogy egyre csak kutatott tovább.
– Mi lett Dagmarral? – kérdezte Ebba.
Erica egy újabb lapot nyújtott át neki: fénymásolatot egy fekete-fehér
fényképről, amelyet valószínűleg egy bírósági per alkalmával készítettek.
– Jóságos ég! Ő az?
– Megnézhetem? – kérdezte Anna.
Ebba odatartotta elé a képet.
– Mikori a felvétel? Olyan öregnek tűnik, és nagyon lerobbantnak.
Erica vetett egy pillantást a jegyzeteibe.
– 1945-ös, vagyis Dagmar negyvenöt éves volt. Ebben az időben a
göteborgi Sankt Jörgens Klinikán kezelték. – Erica hatásszünetet tartott. –
Négy évvel később eltűnt.
– Eltűnt? – kérdezte Ebba.
 – Igen, úgy néz ki, ez családi hagyomány. Az utolsó információ
Dagmarról 1949-ből származik. Utána mintha a föld nyelte volna el.
– Laura semmit sem tudott róla?
– Azt mesélték, hogy addigra Laura már rég megszakította vele a
kapcsolatot. Időközben hozzáment Sigvardhoz, és teljesen más életet élt,
mint azokban a rémséges időkben Dagmar mellett.
– Szóval senki sem sejtette, hol lehet? – kérdezte Anna.
– Hát beszéltek ezt-azt. Sokan úgy hitték, hogy részegen vízbe fúlt, de a
holttestét sosem találták meg.
– Istenem! – vette kézbe Ebba újra Dagmar fényképét. – A dédanyám
tolvaj volt, és kurva, majd eltűnt a föld színéről. Ezt még meg kell
emésztenem.
– Van még rosszabb is. – Erica végignézett a többieken, a hallgatósága
teljes figyelmét élvezte. – Dagmar anyja…
– Igen? – türelmetlenkedett Anna.
– Szerintem előbb ebédeljünk meg, és majd utána folytatjuk – mondta
Erica, bár egyáltalán nem akart olyan sokáig várni a nagy leleplezéssel.
– Ezt nem teheted! – kiáltotta Anna és Ebba kórusban.
– Mondd valamit nektek a Helga Svensson név?
Ebba elgondolkodott, aztán lassan megrázta a fejét. Anna homlokán mély
ránc képződött, de kisvártatva felragyogott a szeme.
– Az angyalcsináló!
– Kicsoda? – kérdezte Ebba.
– Fjällbacka nem csupán az olyan természeti látnivalókról híres mint a
Kungsklyftan, és nem is csak Ingrid Bergmanról ismerik – magyarázta
Anna. – Az a kétes dicsőség is megadatott a településnek, hogy a legjobb
tudomásom szerint 1909-ben lefejezett Helga Svensson, angyalcsináló
otthona lehetett.
– 1908-ban – helyesbített Erica.
– Hogyhogy lefejezték? – Ebba egyre inkább összezavarodott.
– Kisgyermekeket gyilkolt meg, akiket a gondozására bíztak. Egy kádba
fojtotta őket. Az egész akkor derült ki, amikor az egyik anya megbánta,
hogy odaadta neki a gyerekét, és el akarta hozni tőle. A gyerek nem volt ott,
noha Helga egy éven át írt róla leveleket az anyának. Az anya gyanút
fogott, és elment a rendőrségre. Hittek neki, és egy reggel megrohamozták
Helgáék otthonát. Elfogták a férjével együtt. A házban rajtuk kívül
megtalálták az édeslányukat meg néhány gondjaikra bízott gyereket, akik
szerencsésen megmenekültek.
– Lent a pincében nyolc gyerekholttestet találtak elásva – tette hozzá
Anna.
– Édes istenem! Ez borzasztó! – Ebba kis híján rosszul lett. – De nem
értem, mi köze ennek a családomhoz.
A papírhalomra mutatott.
– Helga volt Dagmar anyja – magyarázta Erica. – Az angyalcsináló
Helga Svensson volt Dagmar anyja, vagyis a maga ükanyja.
– Most viccel? – nézett Ebba hitetlenkedve Ericára.
– Nem, ez komoly. Most talán már megérti, miért találtam olyan különös
véletlennek, hogy maga meg éppen ezüstangyalokat csinál.
– Az az érzésem, jobban tettem volna, ha nem bolygatom a múltat –
mondta Ebba, de úgy tűnt, nem ezt gondolja valójában.
– De ez a történet borzasztóan izgalmas. – Anna azonmód megbánta,
hogy kicsúszott a száján, és bocsánatkérőn nézett Ebbára: – Ne haragudj,
nem úgy értettem…
– Szerintem is izgalmas – felelte Ebba. – És én is látom a véletlen
párhuzamot. Érdekes. Sőt, elgondolkodtató.
A szeme elsötétült. Erica sejtette, hogy a fiára gondol.
– Nyolc gyerek – mondta lassan. – Nyolc kisgyerek, a pincében elásva.
– Vajon mi járhat annak a fejében, aki ilyesmit tesz? – töprengett Anna.
– És mi lett Dagmarral Helga kivégzése után?
Ebba karba fonta a kezét. Törékenyebbnek tűnt, mint valaha.
– Helga férjét, Dagmar apját szintén lefejezték – mondta Erica. – Ő ásta
el a holttesteket, ezért bűnrészesnek minősült, habár a gyerekeket Helga
fojtotta vízbe. Vagyis Dagmar elárvult, és néhány évig Fjällbacka közelében
élt egy gazdálkodó családnál. Hogy érezte magát ott, nem tudom, de
gondolom, hogy egy gyerekgyilkos lányaként nem volt könnyű neki. Az
ilyen bűnöket nehezen bocsátják meg a helyiek.
 Ebba bólintott. Kimerültnek tűnt. Erica elhatározta, hogy egyelőre elég
lesz ennyi. Ebédidő volt, és a mobiljára is rá akart nézni. Lehet, hogy Gösta
kereste. Drukkolt, hogy megtudjon valamit Ócskás Ollétól. Remélhetőleg
ez egyszer szerencséjük lesz.
Egy légy zümmögött az ablak előtt. Újra és újra reménykedve nekirepült
az üvegnek. Valószínűleg nem tudta elhinni. Noha nem volt látható akadály,
valami mindig az útjába állt. Mårten pontosan tudta, hogy érzi magát. Egy
darabig nézte, majd kinyújtotta a kezét, és a hüvelyk-meg a mutatóujjával
megfogta. Érdeklődéssel figyelte, miközben összenyomta az ujjait. Miután
kilapította, az ablakkeretbe törölte a kezét.
A zümmögés elhaltával teljes lett a csend a helyiségben. Ebba székén ült
az íróasztal mellett, és ott voltak előtte a szerszámok, amelyekkel a felesége
az ékszereket készítette. Az asztalon egy félkész angyal hevert. Mårten
azon tűnődött, milyen gyászt hivatott csillapítani ez a figura. Persze nem is
biztos, hogy erre szánták. Nem minden ékszert rendeltek azért, hogy egy
halottra emlékeztessen, néhányan csak azért vették, mert tetszett nekik. De
ez a darab biztosan olyasvalakinek lesz, aki gyászol. Vincent halála óta
Mårten akkor is képes volt megérezni mások gyászát, ha nem volt a
közelükben. A kezébe vette a félkész angyalt, és tudta, hogy olyasvalakié
lesz, aki ugyanazt az ürességet, ugyanazt az értelmetlenséget érzi, mint
Ebba és ő.
Erősen megszorította a figurát. Ebba nem képes felfogni, hogy csak
együtt tudják valamelyest betölteni az űrt. Ezért kell őt újra közel engednie
magához. Ebbának be kell ismernie a vétkét. Mårtent hosszú ideig
elvakította a saját bűntudata, de most egyre tisztábban látta, hogy Ebba
hibája volt. Amint bevallja, Mårten képes lesz megbocsátani neki, és adni
egy második esélyt, de Ebba egy szót sem szólt, csak szemrehányóan nézett
rá, miközben a bűnt kereste a szemében.
Ebba eltaszította magától, és ezt Mårten képtelen volt megérteni. Azok
után, ami történt, rá kellett volna támaszkodnia. Korábban mindig Ebba
hozta a döntéseket. Hogy hol lakjanak, hová utazzanak, mikor legyen
gyerekük. Sőt, minden egyes reggel ő döntötte el, mitévők legyenek aznap.
Az emberek mindig hagyták, hogy a kék szeme és a törékeny termete
megtévessze őket. Félénknek és engedékenynek tartották, de ez nem volt
igaz. Eddig minden reggel Ebba döntött, de mostantól Mårten fog.
 Felállt, és az asztalra hajította az angyalt. Vörösen és ragacsosan landolt a
rumliban. Mårten döbbenten nézte a tenyerét, amely telis-tele volt apró
vágásokkal. Tétován a nadrágjába törölte. Ebbának haza kell jönnie. El kell
magyaráznia neki néhány dolgot.
Liv zaklatottan mosta le a kerti bútort. Ha azt akarta, hogy tiszta legyen,
minden nap le kellett takarítania. Addig sikálta, amíg a műanyag fényleni
nem kezdett. Az erős napsütésben izzadságcseppek gördültek végig a hátán.
Minden egyes órával, amelyet a csónakházban töltött, aranybarnább lett a
bőre, de a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Szerintem nem kellene odamenned – mondta. – Mit vársz ettől a
viszontlátástól? Tudod, milyen kényes helyzetben van a párt. Vissza kell
húzódnunk, amíg…
Hirtelen elnémult.
– Én is tudom, de vannak dolgok, amelyeket nem irányíthatunk. – John a
feje tetejére tolta az olvasószemüvegét.
Az asztalnál ült, és az újságokat böngészte. Minden nap átnézte az
országos lapokat, és elolvasott egy kiválasztott helyi újságot is. Idáig még
nem sikerült undor nélkül átrágnia magát rajtuk. Ez a rengeteg összehordott
sületlenség! Főleg ezek a liberális újságírók, tárcaírók és okostojások, akik
mindig érteni vélik, hogyan működik a világ! Lassan, de biztosan a
romlásba döntötték a svéd népet. És John kötelessége, hogy felnyissa az
emberek szemét. Megvan az ára, de nincs háború veszteségek nélkül. És ez
itt háború volt.
– Az a zsidó is ott lesz? – Miután úgy döntött, hogy a székek már elég
tiszták, Liv az asztalt kezdte súrolni.
John bólintott.
– Vélhetően Josef is jön.
– Gondold el, ha valaki vele lát, és lefényképez benneteket! Szerinted mi
lesz, ha megjelenik a lapokban? Képzeld el, mit fognak szólni a követőid!
Nagyon rossz fényt vetne rád. Lehet, hogy vissza is kell lépned. Ennek nem
szabad megtörténnie! Már olyan közel vagyunk!
John a kikötőre pillantott, kerülte Liv tekintetét. Fogalma sem volt,
hogyan beszéljen Livnek a sötétségről, a hidegről és a félelemről, amely
elmosta a határokat a fajok között? Akkoriban csak a túlélésről szólt
minden, őt és Josefet örökre összekötötte a jó és a rossz. Ezt sosem tudná
megértetni Livvel.
– Oda kell mennem. – A hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy
részéről a vita le van zárva.
Livnek volt elég sütnivalója ahhoz, hogy ne ellenkezzen, de magában
tovább zsörtölődött. John mosolyogva nézte a nejét. Szép arcának vonásai
vasakaratról tanúskodtak. Szerette őt, sok mindenen mentek keresztül
együtt, de a sötétséget csak azzal tudta megosztani, aki ott volt vele
akkoriban.
Évek óta először fognak találkozni. És utoljára. A feladat, amely előtte
állt, túl fontos volt, és arra kényszerítette, hogy végleg lezárja a múltat. Az
1974-es események véletlenül láttak napvilágot, de ugyanilyen gyorsan újra
feledésbe kell merülniük. Ebben egyetértettek. A régi titkoknak ott kell
maradniuk, ahonnan származnak.
Csak Sebastian miatt fájt a feje. Már akkoriban is túlzottan élvezte a
helyzetét, és most gondot okozhat. De ha nem sikerül észérvekkel
meggyőzni, vannak más módszerek is.
Patrik nagy levegőt vett. Annika ki sem látszott a közelgő
sajtótájékoztató előkészületi munkálataiból. Még Göteborgból is jöttek
újságírók. Mivel néhányan országos lapokba is írtak, holnap minden újság
az esettel lesz tele. Patrik tapasztalatból tudta, hogy innentől kezdve óriási
hűhót fognak csapni a nyomozás körül. A felfordulás közepén ott állt
Mellberg, és játszotta a nagyfőnököt. Patrik nem először tapasztalta ezt.
Mellberg teljesen magánkívül volt az örömtől, amikor megtudta, hogy
sebtében rendezniük kell egy sajtótájékoztatót. Valószínűleg bezárkózott a
vécébe, és ügyesen a tar feje búbjára fésülte a maradék hajszálait.
Patrik pont olyan ideges volt, mint a sajtótájékoztatók előtt lenni szokott.
Nemcsak az volt a dolga, hogy beszámoljon a nyomozás állásáról,
miközben nem árul el túl sokat, hanem ügyelnie kellett arra is, hogy
Mellberg ne kövessen el túlontúl nagy ostobaságot. Ugyanakkor hálás volt,
hogy a bomba nem robbant fel már néhány nappal ezelőtt. Általában a helyi
hírek futótűzként terjedtek, és a valői eseményekről valószínűleg már
Fjällbacka legutolsó lakója is tudott. Kész szerencse, hogy eddig senki sem
adott fülest a sajtónak. De most fordult a kocka, és már nem lehetett
megfékezni a médiát.
 Óvatos kopogás riasztotta fel komor gondolataiból. Gösta lépett be, és
kéretlenül letelepedett a Patrik íróasztala előtt álló székre.
– Gyülekeznek a hiénák – mondta, miközben a kezére és a malmozó
hüvelykujjaira meredt.
– Csak a munkájukat végzik – felelte Patrik, noha az imént még az ő
fejében is hasonló gondolatok jártak.
Nincs semmi hasznuk abból, ha ellenségnek tekintik az újságírókat,
olykor még kapóra is jöhet a segítségük.
– Hogy ment Göteborgban? – Gösta még mindig nem nézett rá Patrikra.
– Úgy-ahogy. Kiderült, hogy Ebba nem szólt a nevelőszüleinek a tűzről
és a lövöldözésről.
Gösta felnézett.
– De miért nem?
– Nem akarta, hogy aggódjanak, gondolom. Szerintem azon nyomban
felhívták, ahogy kihúztuk a lábunkat. Az anyja legszívesebben azonnal
Valőre rohant volna.
– Lehet, hogy nem is rossz ötlet, de persze sokkal jobb volna, ha Ebba és
Mårten is távol tartanák magukat a szigettől, amíg fel nem derítjük az
ügyet.
Patrik a fejét ingatta.
– Én egy percig sem maradnék egy olyan helyen, ahol nem egyszer, de
kétszer is az életemre törtek.
– Az emberek furcsák.
– Igen, de Ebba nevelőszülei legalább kedvesek.
– Barátságosak voltak?
– Szerintem Ebbának jó dolga volt náluk. És úgy tűnik, a testvéreivel is
jó a viszonya. Szép arrafelé, régi házak, körülöttük rózsabokrok.
– Úgy hangzik, jó gyerekkora volt.
– Az üdvözlőlapok küldőjéről viszont nem tudtunk meg semmit.
– Nem őrizték meg a lapokat?
– Nem, kidobták mindet. Mert csak születésnapi jókívánságok voltak,
semmi fenyegető, mint a legutóbbi lapon. Egyébként a postai bélyegző
szerint Göteborgban adták fel őket.
 – Érdekes. – Gösta megint a kezét nézte.
– Még érdekesebb, hogy valaki minden hónapban pénzt utalt át Ebbának
a tizennyolcadik születésnapjáig.
– Micsoda? Névtelenül?
– Úgy van. Ha ki tudnánk deríteni, honnan származik a pénz, talán lenne
egy nyomunk. Legalábbis remélem. Végtére is nem kizárt, hogy ugyanarról
az emberről van szó, aki a lapokat küldte. Most mennem kell. – Patrik
felállt. – Van még valami?
Egy darabig csend volt. Aztán Gösta megköszörülte a torkát, és Patrikra
nézett.
– Nincs, semmi egyéb.
– Hát akkor… – Patrik kinyitotta az ajtót, és már ki is lépett a folyosóra,
amikor Gösta utánaszólt.
– Patrik!
– Mi az? Mindjárt kezdődik a sajtótájékoztató.
Egy pillanatig mindketten hallgattak.
– Á, semmi. Menj csak! – mondta aztán Gösta.
– Oké.
Patrik azzal a kellemetlen érzéssel ment végig a folyosón, hogy meg
kellett volna próbálnia kiszedni Göstából, mit akar.
De amint belépett a nagy terembe, minden más kiment a fejéből. Az
összes szempár rászegeződött. Mellberg már ott állt elöl, és vigyorgott. Az
őrsön legalább egyvalaki örült a sajtónak.
Josef térde remegett, amikor befejezte a beszélgetést. Hátát a falnak
vetve lassan a földre rogyott. A virágos előszobai tapétát nézte, amely már
akkor is a falakat borította, amikor megvették a házat. Rebecka régóta
szeretett volna másikat, de Josefnek nem fért a fejébe, miért kellene pénzt
költeni egy új tapétára, ha a réginek semmi baja. A még működő dolgokat
nem cseréli le az ember. Hálásnak kell lenniük, ha van tető a fejük felett, és
van mit enniük. Egyébként is vannak fontosabb dolgok az életben, mint a
tapéta.
De a legfontosabbat most elveszítette. Legnagyobb meglepetésére nem
tudta elszakítani a tekintetét a tapétáról. Azon tanakodott, nem tette volna-e
jobban, ha Rebeckára hallgat, és beleegyezik az új tapétába. És amúgy is:
nem kellett volna jobban hallgatnia a feleségére?
Hirtelen mintha kívülről nézte volna magát. Egy apró önhitt figura. Egy
férfi, aki azt hitte, az álmok valóra válhatnak, és nagy tettekre hivatott.
Ehelyett most itt kuksol, megbizonyosodva arról, hogy nem egyéb, csak egy
futóbolond. És ebben kizárólag ő a hibás. Amióta a megaláztatás
megkeményítette a szívét, és körülölelte a sötétség, bebeszélte magának,
hogy egy szép napon jóvátételt kap. De persze nem így lett. A gonosz
hatalmasabb. Része volt a szülei életének, és bár soha nem beszéltek róla,
Josef tudta, hogy istentelen tettekre kényszerítette őket. Aztán a gonosz őt is
megfertőzte, de nagyzási hóbortjában azt hitte, Isten megadja neki az esélyt,
hogy tisztára mossa magát.
Josef a falba verte a fejét. Először finoman, majd egyre erősebben. Jóleső
érzés volt. Hirtelenjében felrémlett benne, hogy újra és újra lehetőséget
kapott arra, hogy kijátssza a fájdalmat. Sem a szüleinek, sem neki nem
nyújtott vigaszt, ha megoszthatták a szenvedésüket másokkal. Attól csak
nagyobb lett a szégyenük. És Josef volt olyan ostoba, hogy még azt is
elhitte, megszabadulhat a szégyentől, ha eleget vezekel.
Eltűnődött azon, mit szólna Rebecka és a gyerekek, ha megtudnák. Ha
minden kiderülne. Leon azt akarta, hogy találkozzanak mindannyian, és
keltsék életre a szenvedést, amelyet jobb volna elfeledni. Amikor tegnap
este telefonált, Josef szinte megbénult a rémülettől. A fenyegetés most
valóra válik… és ő nem tehet ellene semmit? De már úgysem számít. Úgyis
túl késő mindenhez. Pont olyan tehetetlen volt, mint akkoriban, már semmi
ereje sincs küzdeni. Nincs is már értelme. Az álom úgyis csak a
képzeletében létezett az első pillanattól fogva. Azért haragudott magára a
legjobban, hogy ezt nem fogta fel.
 Carinhall, 1949

Dagmar szeméből nemcsak a bánat, hanem az öröm könnyei is folytak.

Végre Hermann-nál volt. Egy ideig kételkedett abban, hogy sikerülni fog.
Laura pénzével nem jutott messzire. Túl sokat költött a szomja oltására,
amely újra és újra rátört, és bizonyos napokra alig emlékezett. De ismét
talpra állt. Az ő Hermannja csak rá várt.
Tudta, hogy nem Carinhallban van eltemetve, mert egy barátságtalan
ember kárörvendőn elárulta neki az egyik vonatútja alkalmával, amikor
megmondta, hová tart. De úgysem számított, hol nyugszik a holtteste.
Dagmar olvasta a cikket, és látta a képeket. Itt volt Hermann otthona. Itt
volt a lelke.
Carin Göring is itt volt. Még a halálon túl is szorongatta Hermannt a
kígyó. Dagmar keze ökölbe szorult a kabátzsebében, és lihegve nézte a
földeket. Itt volt Hermann birodalma, de mindent tönkretettek. Ismét
peregni kezdtek a könnyei. Hogy történhetett ez? A birtok romos volt, a
kert, amely korábban csodálatos lehetett, most gondozatlan és elvadult. A
sűrű erdő, amely a birtokot körülveszi, egyre nagyobb teret hódított vissza
magának.
Többórás gyaloglás volt mögötte. Berlinben felvette egy autós, de az
utolsó szakaszt a várostól északra fekvő erdős területen gyalog tette meg.
Nem volt egyszerű megállítani egy kocsit. Az emberek gyanakvással
szemlélték elhanyagolt külsejét, ráadásul egy szót sem beszélt németül, de
addig ismételgette a Carinhall nevet, hogy egy idősebb úr végül
megkönyörült rajta, és elhozta. Az egyik elágazásnál elmutogatta neki,
hogy itt elválnak útjaik. Dagmar kiszállt. Az utolsó kilométereken már
nagyon fájt a lába, de nem adta fel. Már csak arra vágyott, hogy Hermann
közelében legyen.
Fürkészőn járta be a romokat. A behajtó mellett található két őrbódé
tanúsította, milyen pazar lehetett egykor a birtok. A falak és a díszkövek
maradványai alapján Dagmar gond nélkül el tudta képzelni a pompát. Ha
Carin nem lett volna, Hermann róla nevezi el a birtokot.
A gyűlölet és a gyász legyűrte, szipogva térdre rogyott. Még emlékezett a
langyos nyáréjszakára, amikor a bőrén érezte Hermann leheletét, és a
csókjait a testén. Azon az éjszakán mindent megkapott, és mindent
elveszített. Hermann élete annyival boldogabb lehetett volna, ha őt
választja. Törődött volna vele, és Carinnal ellentétben ő nem hagyta volna,
hogy emberi ronccsá legyen, amilyennek a kórházban látta. Elég ereje lett
volna mindkettejük számára.
Dagmar felmarkolt egy kis földet, és hagyta, hogy kiperegjen az ujjai
közül. A nap a tarkóját égette, a távolból kóbor kutyák vonítását hallotta.
Kissé arrébb egy romos szobor állt. Hiányzott az orra és a karja, kőszeme
vakon tekintett az ég felé. Dagmar egyszeriben nagyon fáradtnak érezte
magát. Melege volt, és pihenni vágyott az árnyékban. Az út hosszú volt, a
sóvárgás heves, le kellett feküdnie, hogy egy percre behunyja a szemét.
Árnyékos helyet keresve szétnézett. Egy sehová nem vezető lépcsősor
mellett vastag kidöntött oszlop hevert. Árnyékot adott.
Mivel ahhoz is fáradt volt, hogy felkászálódjon, négykézláb mászott a
lépcsőhöz a hepehupás talajon, megkönnyebbülten összegömbölyödött a
keskeny résben, és becsukta a szemét. Az óta a júniusi éjszaka óta folyton-
folyvást úton volt hozzá. Hermannhoz. Most nyugalomra van szüksége.
A sajtótájékoztató után a konyhában gyülekeztek. Ernst, aki a rendezvény
alatt okosan Mellberg szobájában várakozott, ismét elfoglalhatta a
törzshelyét a gazdája lábánál.
– Igazán remekül ment – vigyorgott elégedetten Mellberg. – Nem akarsz
hazamenni, hogy pihenj egy kicsit, Paula? – Olyan hangosan üvöltött, hogy
Patrik összerezzent a székén.
Paula a szemét forgatta.
– Köszönöm, de majd én eldöntöm, hogy mikor van szükségem
pihenésre.
– Itt rohangálsz, noha szabadságon vagy. A göteborgi útról már nem is
beszélve. Ne feledd a szavaimat, ha valami baj lesz…
– Szerintem mindent kézben tartunk – igyekezett Patrik elejét venni a
kitörni készülő veszekedésnek. – Kezd forró lenni a talaj a fiúk talpa alatt.
Igazából nevetséges volt az ötvenes férfiakat fiúknak neveznie, de ha az
ötös fogatra gondolt, mindig azokat a fotókat látta a lelki szemei előtt,
amelyeken a hetvenes évek divatja szerint öltözött gyerekek éber tekintettel
a lencsébe pillantanak.
– Valóban. Főleg annak a John Holmnak – vakargatta Mellberg Ernst füle
tövét.
 – Patrik! – Annika pillantott be a konyhába, és intette magához Patrikot.
A folyosón a kezébe nyomta a vezeték nélküli telefont.
– Torbjörn az. Úgy tűnik, találtak valamit.
Patrik pulzusa megemelkedett. Bement a telefonnal a szobájába, és
becsukta maga mögött az ajtót. Nagyjából negyedórán át hallgatta
Torbjörnt, olykor-olykor feltett egy kérdést. Aztán visszasietett a konyhába,
ahol a többiek várták. Hiába járt későre, senki sem mutatta jelét, hogy
hazamenne.
– Mit mondott? – kérdezte Annika.
– Türelem! Előbb töltök magamnak egy kávét. – Patrik csigalassúsággal
ment a kávéfőzőhöz, és éppen a kiöntőért nyúlt, amikor Annika felugrott,
villámgyorsan megelőzte, és úgy teletöltött neki egy csészét, hogy a kávé is
kicsorgott.
– Parancsolj! És most mondd, mit tudtál meg Torbjörntől?
Patrik vigyorogva leült. Aztán megköszörülte a torkát.
– Torbjörn talált egy ujjlenyomatot a G.-től érkezett legutóbbi üdvözlőlap
bélyegének hátoldalán. Vagyis lehetőségünk van az esetleges gyanúsított
ujjlenyomatával egybevetni.
– Nagyszerű! – Paula feltette a dagadt lábát az egyik székre. – De úgy
nézel ki, mint a macska, amelyik megette a kanárit, szóval biztos van még
valami a tarsolyodban.
– Hát igen. – Patrik ivott egy kortyot a tűzforró kávéból. – A golyóról
van szó.
– Melyikről? – dőlt előre Gösta.
– Pont ez az. A golyó, amelyet a szegélyléc alatt találtak, és a két
lövedék, amellyel Ebbára lőttek, és amelyeket nem az előírásoknak
megfelelően távolítottak el a falból…
– Jól van, jól van – intette le Mellberg. – Felfogtam.
– Vélhetően ugyanabból a fegyverből lőtték ki őket.
Négy szempár meredt Patrikra, aki bólintott.
– Hihetetlen, de így van. Amikor 1974-ben az Elvander család tagjait
megölték, valószínűleg ugyanazt a fegyvert használták, mint tegnap, amikor
megtámadták Ebbát.
 – Elképzelhető, hogy a tettes is ugyanaz? Ennyi év után? – Paula a fejét
ingatta. – Teljesen hihetetlennek tűnik számomra.
– Én egész idő alatt meg voltam győződve arról, hogy a mostani
támadásoknak közük van a család eltűnéséhez. És most már bizonyítékunk
is van rá.
Patrik széttárta a karját. A fejében azok a kérdések visszhangoztak,
amelyeket a sajtótájékoztatón tettek fel neki. Akkor tényszerű válaszok
helyett csak feltételezésekkel szolgálhatott. Most viszont a kezükbe került
az a bizonyíték, amely fontossá tette az ügyet, és alátámasztotta a kezdeti
gyanúját.
– A barázdák alapján azt is meg tudták állapítani a laborban, hogy milyen
fegyverből lőtték ki a lövedékeket – tette hozzá. – Ezért meg kell néznünk,
hogy van-e, vagy volt-e valakinek a környéken egy 38-as Smith & Wesson
revolvere.
– Nézzük a jó oldalát: a fegyver, amellyel végeztek az Elvander
családdal, legalább nem a tenger fenekén fekszik – jegyezte meg Mellberg.
– Legalábbis tegnapig nem a tenger fenekén feküdt, amikor is rálőttek
vele Ebbára, azóta azonban már odakerülhetett – állapította meg Patrik.
– Nem hinném – mondta Paula. – Ha valaki ilyen sokáig megtartotta,
aligha dobja el most.
– Talán igazad van. Az is lehet, hogy trófeaként kezeli, és elteszi
emlékbe. De akárhogy is, a legújabb fejlemények fényében még inkább az
1974-es eseményekre kell koncentrálnunk. Újra beszélnünk kell azzal a
négy fiúval, akivel korábban már beszéltünk, és arra kell
összpontosítanunk, hogy mi történt azon a napon. Ezenkívül a lehető
leggyorsabban fel kell kutatnunk Percy von Bahrnt. Természetesen már rég
meg kellett volna tennünk, vállalom a felelősséget. Ugyanez vonatkozik a
még életben lévő tanárra. Hogy is hívják? Aki akkoriban szabadságon volt
húsvétkor, tudjátok… – Patrik az ujjával csettintgetett.
– Ove Linder – sietett a segítségére Gösta.
Hirtelen úgy tűnt, mintha zavarba jött volna.
– Persze, Ove Linder. Nem Hamburgsundben lakik? Már holnap fel
kellene keresnünk. Talán értékes információkkal szolgálhat az iskola
működéséről. Mi ketten odamehetnénk.
Papírt és tollat ragadott, hogy felírja a legsürgetőbb feladatokat.
 – Na, igen… – Gösta az állát dörzsölte.
Patrik tovább írt.
– A holnapi nap folyamán beszélnünk kell az öt fiúval, beoszthatnánk
őket magunk között. Paula, te talán utánajárhatnál a pénznek, amelyet
Ebbának utaltak. Mit szólsz?
Paula ragyogott.
– Szíves örömest. Már fel is vettem a kapcsolatot a bankfiókkal.
– Na, igen, Patrik… – ismételte Gösta, de a másik továbbra is a feladatok
kiosztásával volt elfoglalva, nem figyelt oda rá. – Patrik!
Minden tekintet Göstára szegeződött. Nem vallott rá, hogy megemelje a
hangját.
– Mi az? Mit akarsz? – Patrik is a kollégájára bámult.
Már látta, hogy nem fog tetszeni neki, amit Gösta ilyen kelletlenül próbál
a tudomására hozni.
– Azzal a tanárral, Ove Linderrel…
– Igen?
– …már beszélt valaki.
– Valaki? – Patrik várta a folytatást.
– Szerintem nem volna rossz ötlet, ha még többen dolgoznánk az ügyön.
Vitathatatlan, hogy ügyesen kutat, és a mi forrásaink korlátozottak. Ezért
azt gondoltam, nem árthat, ha kapunk egy kis segítséget. Te magad mondtad
az előbb, hogy egy csomó dolgot már rég el kellett volna intéznünk, szóval
végtére is jól jött. Valójában nagyon is jól. – Gösta levegő után kapott.
Patrik a kollégáját vizslatta. Teljesen elment az esze? Azt akarja
bebizonyítani nekik, hogy valójában jót cselekedett, amikor átverte a
kollégáit? Egyszeriben támadt egy gyanúja, amelyről azt remélte, hogy
mégsem igaz.
– Most te… egészen véletlenül nem az én imádott feleségemről beszélsz?
Ő látogatta meg a tanárt?
– Ööö… igen. – Gösta lesütötte a szemét.
– Atyaég, Gösta! – Patrik úgy beszélt vele, mintha kisgyermek volna, aki
elcsent egy szelet süteményt. – Van még valami, amiről tudnom kellene? –
kérdezte aztán. – Az volna a legjobb, ha kitálalnál. Mit csinált Erica? És te?
 Gösta nagy sóhajtások közepette beszámolt arról, mit tudott meg Erica a
Lizánál és John Holmnál tett látogatásai során, mit mondott neki Kjell
Holmról, és hogy Erica elcsórt egy cédulát a politikustól. Némi tétovázás
után a betörésről is mesélt.
Patrik ereiben meghűlt a vér.
– Mi az ördögöt zagyválsz itt össze?
Gösta szégyenkezve pillantott a padlóra.
– Ennyi elég is lesz! – Patrik felugrott a székről, és a kocsijához rohant.
Forrt benne a düh. Miután elfordította a slusszkulcsot, és beindult a
motor, kényszerítette magát, hogy vegyen pár nagy levegőt. Aztán tövig
nyomta a gázpedált.
Ebba kénytelen volt újra és újra megnézni a képeket. Fogta a paksamétát,
és visszavonult Erica dolgozószobájába, hogy egy kicsit egyedül lehessen.
Miután vetett egy pillantást a rendetlen íróasztalra, egyszerűen letelepedett
a földre, és legyező alakban kiteregette maga köré a fényképek másolatait.
Ezek az ősei, tőlük származott. Noha az örökbe fogadó családjánál jól ment
sora, néha irigykedett rájuk, amiért ők nagy rokonsággal rendelkeztek.
Ezzel szemben az ő sorsa kész rejtély volt. Még emlékezett arra, hányszor
és hányszor ácsorgott a nappaliban a nagy komódon álló bekeretezett kép
előtt: nagyszülők, nagynénik, unokatestvérek; emberek, akik azt az érzést
adják valakinek, hogy egy hosszú láncolat része. Ahogy a saját ősei képeit
nézegette, legalább annyira csodás, mint amennyire különös érzés lepte
meg.
Kézbe vette az angyalcsináló fényképét. Milyen szép szó egy ilyen
borzalmas tettre! Egészen közel emelte a szeméhez, hogy lássa, Helga
pillantása tanúskodik-e a gonosz cselekedeteiről. Nem tudta, hogy a kép a
gyerekgyilkosságok előtti vagy utáni időből származott-e, de a kislány
olyan kicsi volt a képen, hogy 1902 körülinek becsülte a felvételt.
Valószínűleg Dagmar volt az. Világos színű fodros ruhácskát viselt, és még
sejtelme sem volt arról, milyen sors vár rá. Hová tűnhetett? Tényleg vízbe
fúlt, ahogy hitték? Az eltűnése logikus befejezése volt egy életnek, amely
már akkor romba dőlt, amikor a szülei bűne lelepleződött? Vajon Helga
érzett megbánást, és felfogta, milyen következményei vannak a lányára,
hogy a tette napvilágra került? Vagy abban a hitben volt, hogy a nem akart
gyerekek senkinek sem fognak hiányozni? Ebba fejében egyre több kérdés
kavargott, pedig tudta, hogy sosem fog választ kapni rájuk. Ennek ellenére
hirtelen erős kötődést érzett ezekhez a nőkhöz.
Dagmar képét nézegette. Az arca nehéz életről tanúskodott, de látni
lehetett azt is, hogy szép nő volt. Vajon mi lett Ebba nagyanyjával,
Laurával, amikor a rendőrség elfogta Dagmart, vagy bevitték a klinikára?
Amennyire Ebba tudta, Laurának nem volt más rokona. Vajon barátok
viselték gondját, gyermekotthonba vagy nevelőcsaládhoz került?
Hirtelen eszébe jutott, hogy sokat gondolkodott titokban a származásán,
amikor Vincentet várta. Hiszen ez Vincent családja is. Érdekes módon
azonban a szülés után már eszébe sem jutott. Egyrészt ideje sem volt rá,
másrészt az egész életét kitöltötte a kisbaba illata, a pihék a nyakacskáján és
a gödröcskék a húsos csuklóján. Semmi más nem számított. Még ő maga
sem. Ő és Mårten csak mellékszereplők voltak Vincent filmjében. És
szerette az új szerepét, ezért az űr, amelyet Vincent maga után hagyott, még
elviselhetetlenebb volt. Most gyermektelen anya volt, egy jelentéktelen
statiszta egy filmben, amelynek nincs főszereplője. A képek, amelyek ott
hevertek előtte a padlón, ismét összefüggést teremtettek.
Hallotta, hogy Erica tesz-vesz odalent a konyhában, a gyerekek
civakodnak. Ő meg idefent ül, a rokonai gyűrűjében. Noha már mind halott,
vigaszt nyújtott a tudat, hogy egykoron éltek.
Ebba felhúzta a lábát, és köré fonta a karját. Azon tűnődött, hogy lehet
Mårten. Amióta eljött a szigetről, alig jutott eszébe a férje, és be kellett
ismernie, hogy Vincent halála óta meglehetősen közömbös lett számára. A
saját gyásza is épp elég volt neki. Az új összefüggések révén hosszú idő óta
először az az érzés lepte meg, hogy Mårten is hozzátartozik. Vincent örökre
összekötötte őket egymással. Mert kivel mással oszthatná meg az emlékeit a
férjén kívül? Végig ott volt vele, megsimogatta a gömbölyödő hasát, és látta
verni Vincent szívét az ultrahangmonitoron. Letörölte a homlokáról a
verítéket, megmasszírozta a hátát, és inni adott neki a szülés alatt – azon a
hosszú, ijesztő, ám csodálatos napon, amelyen Vincent kínok között a
világra jött. Vincent hevesen tiltakozott, de amikor először megpillantotta a
napfényt, Mårten megragadta Ebba kezét, és erősen megszorította. Meg
sem próbálta elrejteni a könnyeit. Aztán a bömbölés közepette átvirrasztott
éjszakák, az első mosoly és az apró fogacskák. Ujjongtak, amikor Vincent
először bizonytalanul mászni kezdett, és Mårten lefilmezte az első ingatag
lépteket. Az első szavak, az első mondat és az első nap az óvodában.
Nevetés és sírás. Jó és rossz napok. Mårten az egyetlen, aki teljes egészében
megértené, ha mesélne neki erről. Senki más.
Ahogy ott ült a földön, a szívére feszülő hideg burok egyszeriben olvadni
kezdett. Ami fagyos és kemény volt, váratlanul felengedett. Még egy
éjszakát tölt itt. Aztán hazamegy. Mårtenhoz. Ideje elengednie a bűnt, és
újra élni.
Miután Anna kimanőverezett a hajóval a kikötőből, a nap felé fordította
az arcát. Hogy szabadságra mehetett a párjától és a gyerekeitől, meglepően
üdítően hatott rá. Mivel a saját hajójuk üzemanyagtartálya üres volt,
kölcsönkérte Ericáékét. Szeretett a fahajóval menni. A magas sziklák,
amelyek körülölelték Fjällbacka kikötőjét, ragyogtak a lemenő nap
fényében. A Bryggan kávézóból nevetés hallatszott ki, és a zenéből ítélve
táncolni is fognak ma este odabent. Egyelőre még senki nem merészkedett a
parkettre, de néhány söröcske után zsúfolásig meg fog telni.
Vetett egy pillantást a táskára, amelyben az anyagminták voltak. Neki
különösen tetszettek, és Mårten is látni akarta őket. Anna úgy döntött, még
ma este átmegy a szigetre. Először habozott. A tegnapi nap megmutatta,
hogy nem biztonságos a hely, és a spontán kiruccanások inkább a korábbi
életébe illettek volna bele, amikor ritkán gondolt a következményekre. De
kivételesen most azt akarta tenni, amihez kedve szottyan. Mégis mi
történhet? Megmutatja a férfinak a mintákat, aztán visszajön. Így legalább
telik az idő, győzködte magát. És talán Mårten is örülni fog a társaságnak.
Ebba úgy határozott, még egy éjszakára Ericáéknál marad, hogy
alaposabban is átnézze a családjáról szóló iratokat. Anna azt feltételezte,
hogy ez csak ürügy, neki inkább úgy tűnt, Ebba halogatja a szigetre való
visszatérést.
Ahogy közeledett a mólóhoz, látta, hogy Mårten már vár rá. Ideszólt
telefonon, és a férfi valószínűleg már türelmetlenkedett.
– Szóval újra a vadnyugat tájaira merészkedsz – nyúlt nevetve a kötél
után.
– Mindig is szerettem kísérteni a sorsot. – Anna odadobta neki a kötelet,
és a férfi fél kézzel kikötötte a hajót a móló legkülső cölöpéhez. – Úgy
látom, már vérbeli tengeri medve lettél. – Anna a hurokra mutatott, amelyet
Mårten ügyesen megkötött.
 – Így megy ez, ha az ember a szigetvilágban lakik. – A kezét nyújtotta
Annának, hogy segítsen partra szállni.
A másik keze be volt kötözve.
– Köszönöm. Jaj, mit csináltál a kezeddel?
Mårten a kötésre nézett, mintha csak most venné észre.
– Megesik az ilyesmi lakásfelújításkor. Elkerülhetetlen.
– Ez elég macsósan hangzik. – Anna azon kapta magát, hogy bugyután
vigyorog.
Hirtelen rossz lelkiismerete támadt, mert többé-kevésbé flörtölt Ebba
férjével, de csak a móka kedvéért, teljesen ártatlanul. Azt viszont nem
tagadhatta, hogy elképesztően vonzónak találja a férfit.
– Hadd segítsek! – vette ki a kezéből Mårten az anyagmintákkal teli
nehéz táskát, miközben elindultak a ház felé.
– Máskor azt javasolnám, üljünk le a konyhában, de az most kicsit
huzatos.
Anna nevetett. Olyan könnyű volt a szíve! Felszabadító volt
olyasvalakivel beszélgetnie, akinek nem a balesete járt szüntelenül az
eszében.
– Az étkezőben is elég kényelmetlen volna, mert ott pillanatnyilag nincs
padló. – Mårten rákacsintott.
A kedvetlen Mårtent, akit megismert, mintha kicserélték volna, de ez
talán nem is csoda. Ebba is fesztelenebbnek tűnt Ericáéknál.
– Ha nincs kifogásod ellene, hogy a földön kell ülni, menjünk fel a
hálószobába.
A férfi Anna válaszára sem várva elindult felfelé a lépcsőn.
– Ha belegondolunk, mi történt itt tegnap, elég különös, hogy most
ilyesmivel foglalkozunk – mondta Anna bocsánatkérően a férfi hátának.
– Aggodalomra semmi ok, az élet megy tovább. Ebben hasonlítunk
egymásra Ebbával. Mindketten gyakorlatiasak vagyunk.
– Meglep, hogy volt bátorságod itt maradni.
Mårten megvonta a vállát.
– Néha nem megy másként – tette le a táskát.
 Anna letérdelt, és kirakosgatta az anyagmintákat a földre. Lelkesen
magyarázta, melyik mintát melyik bútorhoz, függönyhöz, párnához
képzelte, és mi mihez illik. Egy idő után elnémult, és Mårtenra pillantott. A
férfi nem az anyagokat nézte, hanem őt.
– Úgy tűnik, borzalmasan érdekel ez az egész – jegyezte meg Anna
ironikusan, de közben elpirult.
Idegesen a füle mögé tűrte a haját. Mårten le sem vette róla a szemét.
– Nem vagy éhes?
Anna lassan bólintott.
– De, eléggé.
– Jó. – Mårten fürgén felállt. – Maradj csak, mire összepakolod az
anyagokat, vissza is jövök.
Eltűnt odalent a konyhában, és Anna csak ült az anyagminták között,
amelyek a szép, frissen csiszolt fapadlón hevertek. A napfény rézsútosan
sütött be az ablakon. Hirtelen tudatára ébredt, hogy későbbre jár, mint
gondolta. Az futott át a fején, hogy haza kell mennie a gyerekekhez, aztán
rádöbbent, hogy otthon nem várja senki. Csak a magányos vacsora a tévé
előtt, úgyhogy ennyi erővel itt is maradhat. Hiszen végül is Mårten is
egyedül van, és társaságban enni sokkal kellemesebb. Különben is, már
elkezdett vacsorát készíteni, és udvariatlan volna most elmennie, miután
már elfogadta a meghívást.
Idegesen szedte össze az anyagokat. Miután elkészült, és a stószt a
komódra tette, pohárcsilingelést hallott, és Mårten lépteit a lépcsőn.
Kisvártatva meg is jelent a férfi egy tálcával.
– Nagyon egyszerű vacsorám van csak. Némi felvágott, különféle sajtok
és pirítós. Ha iszunk hozzá egy jó vörösbort is, talán tűrhető lesz.
– Feltétlenül, de én csak egy pohárkával. Ha elkapnak ittasan a hajóval,
kitör a botrány.
– Ezt a világért sem szeretném – tette le Mårten a tálcát.
Anna szíve egyre hevesebben vert. Voltaképpen nem lett volna szabad itt
maradnia, sajtot ennie és boroznia egy olyan férfival, akitől minden ízében
reszket. Ugyanakkor pont erre vágyott. Vett egy szelet kerenyeret.
Két órával később már tudta, hogy maradni fog. Nem tudatos döntést
hozott, és nem beszélték meg, de nem is volt rá szükség. Amikor
alkonyodni kezdett, Mårten meggyújtott néhány gyertyát, és az imbolygó
fényben Anna eldöntötte, hogy csak a jelen pillanatnak él. Egy röpke percre
el akarta felejteni a múltat. Mårten mellett újra úgy érezte, él.
Szerette az esti fényeket. Sokkal lágyabbak és tisztábbak voltak, mint a
kíméletlen napsugarak. Ia a tükörben nézte magát, és végighúzta az ujját a
sima bőrén. Mióta ilyen fontos, hogy néz ki? Emlékezett még arra, hogy
fiatalabb korában más dolgok sokkal-sokkal fontosabbnak bizonyultak.
Valaha csupán a szerelem számított, és Leon hozzá volt szokva, hogy
szépség veszi körül. Amióta összekötötték az életüket, Leon egyre nagyobb
és kockázatosabb kihívásokat hajhászott. Ő pedig egyre jobban és egyre
odaadóbban szeretett. Hagyta, hogy Leon kívánságai határozzák meg az
életét, és utána már nem volt képes visszafordulni.
Ia egész közel lépett a tükörhöz, de a megbánás kifejezését nem tudta
felfedezni a pillantásában. Amíg Leon pontosan úgy kötődött hozzá, mint
ahogy ő Leonhoz, kész volt minden áldozatra, de valamikor a férfi mégis
eltávolodott tőle, és megfeledkezett a közös sorsukról. A baleset
emlékeztette arra, hogy csak a halál választhatja el őket. A fájdalom,
amelyet akkor érzett, amikor kirángatta a kocsiból, semmi nem volt ahhoz a
fájdalomhoz képest, amelyet az okozott volna neki, ha a férfi elhagyja.
Azok után, hogy ennyi mindent feláldozott Leonért, nem élte volna túl.
De nem maradhatott tovább. Nem értette, miért akart Leon mindenáron
visszatérni, és nem lett volna szabad megengednie neki. Minek a múltat
háborgatni, ha egyszer ennyi szomorúságot hordoz? De ezúttal is teljesítette
a kívánságát, csakhogy mostanra már elege lett. Nem nézheti ölbe tett
kézzel, ahogy Leon a vesztébe rohan. Nem maradt más választása, mint
hazautazni, és ott várni rá, hogy ismét azt az életet élhessék, amelyet együtt
építettek fel. Most majd belátja végre, hogy nem boldogul egyedül.
Ia lábujjhegyre állt, és vetett még egy utolsó pillantást Leonra, aki háttal
ült neki a teraszon. Aztán összecsomagolt.
Erica a konyhában állt, amikor a bejárati ajtó kivágódott. A következő
pillanatban Patrik rontott be.
– Mi a francot csináltál? – ordította. – Miért nem szóltál a betörésről?
– Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg… – próbálkozott
Erica vaktában, noha jól tudta, hogy nincs értelme.
Patrik pont olyan dühös volt, mint ahogy azt Gösta megjósolta.
 – Gösta mondta, hogy szerinted John Holm áll mögötte, ennek ellenére
egy szót sem szóltál nekem! Ezek az emberek veszélyesek!
– Halkabban! Pont most fektetem le a gyerekeket.
Valójában nem az alvó gyerekek kedvéért kérte, hanem saját maga miatt.
Utálta a veszekedéseket, és teljesen megdermedt, ha valaki rákiabált. Főleg,
ha Patrik volt az, mert ő ritkán emelte fel a hangját. Az csak rontott a
helyzeten, hogy alapjában véve igazat adott neki.
– Ülj le, és megbeszéljük. Ebba még a dolgozószobámban nézegeti az
anyagokat.
Patrik igyekezett uralkodni magán. Vett néhány nagy levegőt, és az orrán
fújta ki. Nyilván sikerült egy kicsit lecsillapodnia, de amikor bólintott, és
helyet foglalt az asztalnál, még mindig sápadt volt.
– Remélem, jó magyarázatod van a betörés elhallgatására, és arra, hogy
Göstával szövetkeztetek a hátam mögött.
Erica leült Patrikkal szemben, és egy ideig az asztallapot tanulmányozta.
Végiggondolta, hogyan is fogalmazzon. Egyrészt tökéletesen őszinte akart
lenni, másrészt lehetőleg kedvező színben akarta feltüntetni magát. Végül
kiegyenesedett ültében, és elmesélte, hogyan vette fel a kapcsolatot
Göstával, amikor megtudta Patriktól, hogy a kollégája személyes
érdeklődést is mutat az Elvander család sorsa iránt. Beismerte, hogy azért
nem szólt róla, mert tudta, hogy Patriknak nem volna ínyére. Ehelyett
rávette Göstát, hogy egy ideig kölcsönösen segítsék egymást. Patrik nem
volt éppen boldog, de legalább végighallgatta. Amikor Erica odaért a
beszámolójában, hogy meglátogatta John Holmot, és megemlítette, hogy
valaki megpróbált bejelentkezni a számítógépébe, a férfi megint
elfehéredett.
– Örülhetsz, hogy nem lopták el. Feltételezem, most már késő kihívni
egy nyomrögzítőt, hogy megnézzük, vannak-e rajta ujjlenyomatok.
– Hát igen, most már nem volna értelme. Dolgoztam már rajta azóta, és a
gyerekek is mindent összefogdosnak a ragacsos kezükkel.
Patrik csüggedten rázta meg a fejét.
– Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Holm áll az eset mögött –
mondta Erica. – Csak feltételezem, mert azután történt, hogy véletlenül
elhoztam azt a cédulát.
– Véletlenül? – horkantott egyet Patrik.
 – De már nincs veszély, mert odaadtam Kjellnek.
– Csakhogy ezt ők nem tudják. – Patrik úgy nézett rá, mintha Ericának
nem volna ki a négy kereke.
– Ez igaz, de azóta nem történt semmi.
– És Kjell kiderített valamit? Erről is szólnod kellett volna, hiszen
összefügghet az ügyünkkel.
– Nem tudom. Beszélj vele te – felelte Erica kitérően.
– Jó lett volna, ha kicsit hamarabb értesülök erről. Gösta mindenesetre
beszámolt arról, milyen előrelépéseket tettetek.
– Holnap találkozunk Ócskás Olléval, és megkérdezzük a család
holmijáról.
– Ócskás Olléval?
– Ezt nem mondta Gösta? Azon tépelődtünk, mi lett a család személyes
tárgyaival. Ócskás Olle az internátus működése idején afféle mindenes volt
a szigeten. Amikor Gösta felhívta, és megkérdezte a cuccokról, csak azt
mondta: „Öregem, jókor jut eszükbe!” – Erica szívből nevetett.
– Vagyis a holmi egész idő alatt Ócskás Ollénál volt?
– Igen, és holnap tízkor odamegyek Göstával, és mindent átnézek.
– Biztosan nem – mondta Patrik. – Én megyek oda Göstával.
– De én… – kezdte Erica, aztán belátta, hogy hiábavaló. – Rendben van.
– És mostantól távol tartod magad az ügytől – intette Patrik, de a dühe
átadta a helyét a megkönnyebbülésnek.
A lépcsőn léptek hangzottak fel. Ebba jött le. Erica felállt, hogy
elmosogasson.
– Szent a béke? – kérdezte.
– Szent a béke – felelte Patrik.
A sötétben ült, és a nőt nézte. Az egész az ő hibája volt. Anna kihasználta
a gyengeségét, és elcsábította. Most megcsalta Ebbát, pedig azt ígérte neki,
hogy jóban-rosszban szeretni fogja, amíg a halál el nem választja őket.
Időközben már tudta, hogy Ebba hibás mindabban, ami történt, de ez
semmit nem változtatott a lényegen. Szerette őt, és meg akart neki
bocsátani. Elegáns öltönyben állt előtte, és hűséget fogadott neki. Olyan
szép volt a fehér ruhájában, amikor a szemébe nézett, meghallgatta, és a
szívébe zárta a szavait. És Anna most mindent tönkretett.
Nyögve fúrta a fejét a párnába. Ebba párnájába. Legszívesebben odébb
dobta volna, hogy Anna szaga ne szennyezze be. Ebba mindig ugyanazt a
sampont használta, és a párna a haja illatát árasztotta. Ökölbe szorított
kézzel ült az ágyban. Ebba itt feküdt mellette, szép arcára úgy hullt a
holdfény, hogy az orra és a szeme árnyékban maradt. A pőre melle
emelkedett és süllyedt. Anna mellére nézett, amely teljesen más volt. Anna
hasán hegek kacskaringóztak. Az ujja alatt nyersnek érződtek, és
undorodott tőlük. Óvatosan a takaróért nyúlt, és a nő testére húzta. Arra a
visszataszító testre, amely az övéhez simult, és kioltotta Ebba emlékét.
A gondolattól is rosszul lett. Meg nem történtté kell tennie, hogy Ebba
visszatérhessen hozzá. Egy darabig mozdulatlanul ült ott. Aztán fogta a
saját párnáját, és lassan Anna arcára nyomta.
 Fjällbacka, 1951

Teljesen váratlanul jött. Nem volt semmi baja a gyerekekkel, de ahogy

teltek-múltak az évek, és semmi sem történt, hideg fejjel megállapította,
hogy nem lesz anya. Mivel Sigvardnak már felnőtt fiai voltak, úgy tűnt, a
terméketlensége őt sem izgatja különösebben.
De egy évvel ezelőtt megmagyarázhatatlan okokból borzalmas fáradtság
taglózta le. Sigvard a legrosszabbat feltételezte, és elküldte a házi orvoshoz
alapos kivizsgálásra. Ő maga is azt hitte, hogy rákos, vagy más halálos
betegsége van, de aztán kiderült, hogy harmincévesen teherbe esett. Az
orvos nem tudott magyarázattal szolgálni, és Laurának hetekre volt
szüksége, hogy megeméssze a hírt. Az élete eddig meglehetősen
eseménytelenül zajlott, amiben semmi kivetnivalót nem talált. Szeretett
otthon lenni, ahol minden az ő terveinek, elgondolásainak megfelelően
zajlott, itt ő volt az úr. És most valami fel fogja borítani ezt a tökéletes
rendet, amelyen annyit fáradozott.
A terhesség szokatlan görcsökkel és nemkívánatos testi változásokkal
járt, és a tudat, hogy van benne valami, aminek nem tud parancsolni,
pánikba ejtette. A rémséges szülés után megfogadta, hogy soha többé nem
teszi ki magát ilyesminek. Soha többé nem éli át ezt a fájdalmat,
tehetetlenséget és a szülés állatiasságát. Sigvard végül a vendégszobába
költözött. Úgy tűnt, nincs kifogása ellene, és elégedett az életével.
Az első idő Inezzel valóságos sokk volt. Aztán rátalált Nannára, az áldott
Nannára, aki a gyerekért való felelősség terhét levette a válláról, és lehetővé
tette, hogy újra normális életet éljen. Nanna azonmód hozzájuk költözött.
Közvetlenül a gyerekszoba mellett aludt, hogy ne csak éjszaka, hanem
bármikor, amikor szükséges, Inezhez tudjon sietni. Mindent kézben tartott,
így Laura jöhetett-mehetett, ahogy kedve tartotta. Többnyire csak futólag
pillantott be a gyerekszobába, és néha kifejezetten örült a gyermeknek. Inez
féléves volt, és gyönyörű kislány, ha nem bömbölt éppen az éhségtől vagy a
teli pelenkától. Mindenesetre ezekkel a dolgokkal Nannának kellett
megbirkóznia. Laura boldog volt, hogy az életében beállt meglepő változás
ellenére most megint minden visszatérhetett a régi kerékvágásba. A
változásokat nem szenvedhette, és minél kisebb hatással van a kislány
születése az életére, annál jobb.
 Laura megigazította a képeket a fiókosszekrényen. Róla, Sigvardról és
Sigvard két fiáról meg a családjukról készült fotók voltak. Odáig még nem
jutottak el, hogy Inez képét is bekeretezzék, az anyja fotóját pedig semmi
pénzért sem tette volna ki. Az anyja és a nagyanyja nyugodtan feledésbe
merülhet.
Laura megkönnyebbülésére úgy festett, hogy az anyja örökre eltűnt. Két
éve nem hallatott magáról, és senki sem látta a környéken. Az utolsó
találkozásukra azonban még mindig emlékezett. Amikor kiengedték az
elmegyógyintézetből, nem mert beállítani Lauráékhoz. Valószínűleg
ugyanúgy a környéken kódorgott, mint Laura gyerekkorában. Amikor aztán
fogatlanul, mocskosan, rongyokba burkolózva mégis megállt a házuk előtt,
pont olyan zavarodott volt, mint régen. Laurának nem fért a fejébe, hogyan
engedhették ki az orvosok. A klinikán legalább gyógyszereket kapott, és
gondoskodtak arról, hogy ne igyon. Laura legszívesebben elküldte volna, de
mivel nem akarta, hogy a szomszédok meglássák, inkább ajtót nyitott neki.
– Hogy kivakaródzott valaki! – mondta Dagmar. – Vitted valamire.
Laura a háta mögött ökölbe szorította a kezét. Minden, amit kizárt az
életéből, és már csak álmaiban látott, visszatért.
– Mit akarsz?
– Segítségre van szükségem – siránkozott Dagmar.
Furcsán merevek voltak a mozdulatai, és rángatózott az arca.
– Pénz kell? – Laura a táskájáért nyúlt.
– Nem magamnak. – Dagmar le sem vette a szemét a táskáról. – Azért
kell, hogy Németországba menjek.
Laura rámeredt.
– Németországba? De mit akarsz ott?
– Sosem vettem búcsút az apádtól. Nem búcsúzhattam el Hermanntól!
Dagmar sírva fakadt, és Laura idegesen körülpillantott. Nem akarta, hogy
Sigvard meghallja az anyját, és kijöjjön a folyosóra megnézni, mi történik.
Nem szabad látnia Dagmart.
– Cssss! Kapsz pénzt, csak hallgass, az isten szerelmére! – Laura egy
köteg bankjegyet nyújtott át neki. – Itt van. Ennyi biztosan elég a jegyre
Németországig.
– Köszönöm, köszönöm!
 Dagmar rávetette magát a pénzre, és megragadta a lánya karját. Kezet
csókolt neki, de Laura undorodva húzódott el, és a szoknyájába törölte a
kezét.
– Most menj! – mondta.
Csak azt akarta, hogy az anyja minél előbb tűnjön el a házából és az
életéből, hogy megint minden tökéletes legyen. Amikor Dagmar a pénzzel
együtt távozott, Laura megkönnyebbülten egy székre roskadt.
Azóta eltelt pár év, és az anyja vélhetően már meghalt. Laura kételkedett
abban, hogy messzire jutott volna azzal a pénzzel a háború utáni káoszban.
Ha világgá kürtölte, hogy Hermann Göringtől akar búcsút venni, akkor
biztosan eszelősnek nézték, és elfogták. Olyasmit már senki sem mond ki
fennhangon, hogy ismerte Göringet. A bűnei nem lehettek csekélyek, mert a
háború után egy évvel önkezével vetett véget az életének a börtönben.
Laura beleborzongott a gondolatba, hogy az anyja újra és újra nagydobra
verte, hogy Göring az apja a gyerekének. Ilyesmivel manapság már nem
henceg az ember. A stockholmi látogatásra Göring feleségénél csak
homályosan emlékezett, de azt sosem fogja elfelejteni, mennyire restellte
magát, és hogyan nézett rájuk Carin Göring. Jóságosan és részvéttel.
Biztosan Laura kedvéért nem hívott segítséget, noha halálosan félhetett.
De mindez nem számított ma már. Az anyja elment, és többé senki sem
hozta szóba a tévképzeteit. Nanna gondoskodott arról, hogy Laurának olyan
élete legyen, amilyenhez hozzászokott. A rend helyreállt, minden tökéletes
volt. És ennek így is kell lennie.
Gösta Patrikot méricskélte, aki a kormányon dobolt az ujjaival, és
konokul bámulta az előttük haladó autókat. Nyáron mindig élénk volt a
forgalom, és mivel a keskeny utakat nem ennyi kocsira tervezték, Patriknak
az útpadkára felugratva kellett kitérnie.
– Remélem, nem voltál túl szigorú vele. – Gösta elfordult, és kinézett az
oldalablakon.
– Szerintem úgy viselkedtetek, mintha meghibbantatok volna. – Patrik
máris valamivel nyugodtabbnak tűnt, mint előző nap.
Gösta hallgatott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Csaknem egész
éjjel fenn volt, és újra átnézte a teljes anyagot. De erről nem akart szólni
Patriknak, mert biztosan nem fogadná kitörő lelkesedéssel, ha megint saját
kezdeményezésekkel állna elő. Gösta a szája elé emelte a kezét, és ásított. A
vigasztalan éjszakai műszak okozta csalódás rányomta a bélyegét a
hangulatára. Nem fedezett fel semmi újat, semmi nem keltette fel az
érdeklődését, és a régi iratok valósággal gúnyt űztek belőle. Ugyanakkor
attól az érzéstől sem szabadulhatott, hogy a megoldás ott van az orra előtt.
Egészen biztosan azokban az aktákban rejlik. Korábban csak idegesítette,
hogy nem jön rá, és a kíváncsiság, valamint a szakmai becsvágy nem
hagyta nyugodni. Most azonban az aggodalom hajtotta. Ebba nincs
biztonságban, és az élete attól függ, hogy elkapják-e azt, aki az életére tört.
– Ott balra – mutatott egy elágazásra.
– Tudom, merre kell menni – vette be Patrik halált megvető bátorsággal a
bal kanyart.
– Nyilván még mindig nem tetted le a forgalmi vizsgát. – Gösta
megkapaszkodott.
– Kitűnően vezetek.
Gösta az orrát fintorgatta. Amikor Ócskás Olle telepéhez közeledtek,
bólintott.
– A gyerekei nem fognak örülni, amikor el kell majd takarítaniuk ezt a
sok vackot.
A hely inkább egy lerakatra hasonlított, mint egy otthonra. A környéken
bevett szokás volt, hogy ha az ember meg akart szabadulni valamitől,
felhívta Ollét. Egyre ment, miről volt szó, Olle segítőkészen elvitte. Néhány
fészerszerű épület körül autók, hűtőszekrények, utánfutók, mosógépek és
egyéb készülékek álltak. Miközben Patrik leparkolt egy fagyasztóláda és
egy Volvo Amazon közé, Gösta még egy fodrászatból származó burát is
felfedezett.
Egy összeaszott emberke jött eléjük munkásruhában.
– Jó lett volna, ha korábban jönnek. Már vagy a nap felénél járunk.
Gösta az órájára nézett. Tíz múlt öt perccel.
– Jó napot, Olle! Van valamije számunkra?
– Jó sokáig tartott, mire érdeklődtek. Mit csinál a rendőrség egész nap?
Mivel senki nem kérdezett a kacatokról, hagytam őket a csudába. Ott
vannak hátul az őrült gróf cókmókjaival egyetemben.
Követték Ócskás Ollét egy sötét pajtába.
– Milyen őrült gróf? – kérdezte Patrik.
 – Fogalmam sincs, hogy igazi gróf-e, de nemesi neve volt.
– Von Schlesingerre gondol?
– Igen, rá. Gyanús volt, mert szimpatizált Hitlerrel, a fia meg harcolt a
németek oldalán. De alig ért oda, máris kapott egy golyót a fejébe – mesélte
Olle, miközben a lomok között turkált. – És ha az öreg nem csavarodott
volna be már korábban, akkor biztos becsavarodik. Azt hitte, a
szövetségesek idejönnek, és megtámadják a szigetét. El sem hinnék, hiába
mondanám, micsoda bolondságokat csinált odakint. A végén agyvérzést
kapott, és meghalt. – Ócskás Olle szünetet tartott, hunyorogva nézett rájuk a
derengő fényben, és megvakarta a fejét. – Ha jól emlékszem, ez 1953-ban
volt. Egy ideig váltogatták egymást a tulajdonosok, mielőtt ez az Elvander
megvette a házat. Szentséges ég, micsoda ötlet! Egy szigeten bentlakásos
iskolát nyitni, és csupa felfuvalkodott ifjoncot odagyűjteni! Nem is
végződhetett jól.
Halkan motyogott maga elé, miközben tovább keresgélt. Porfelhő szállt
fel, és Göstának meg Patriknak köhögnie kellett.
– Itt a holmi. Négy teli kartondoboz. A bútorok ott maradtak, amikor
bérbe adták a házat, de a többi tárgy közül ezt-azt meg tudtam menteni. Az
ilyesmit nem szabad csak úgy kihajítani, egyébként is, a lakók bármikor
visszatérhettek volna. Noha a többség hozzám hasonlóan halottnak hitte
őket.
– És maga nem gondolt arra, hogy szóljon a rendőrségnek a holmiról? –
kérdezte Patrik.
Ócskás Olle kihúzta magát, és karba tette a kezét.
– Szóltam Henrynek.
– Mi? Henry tudta, hogy itt vannak a holmik? – kérdezte Gösta.
Noha Henrynek nem ez lett volna az első mulasztása, értelmetlen
olyasvalakire haragudni, aki már nem él, és nem tudja megvédeni magát.
Patrik a dobozokat vizslatta.
– Szerintem beférnek a kocsiba. Szerinted?
Gösta bólintott.
– Ha minden kötél szakad, előredöntjük a hátsó ülést.
– Fel nem foghatom! Több, mint harminc év kellett, hogy eljöjjenek érte!
 Gösta és Patrik dühös pillantást váltottak, de megtartották maguknak a
megjegyzéseiket. Néha bölcsebb hallgatni.
– Mit tervez egyébként ezzel a sok mindennel? – Gösta nem tudta
magába fojtani a kérdést.
Ő maga kis híján pánikba esett a rengeteg lom láttán. Noha a háza nem
volt éppen új, mindig is büszke volt arra, hogy nála rend és tisztaság honol,
és nem lett belőle ilyen vén gyűjtögető, aki egy szemétdombon él.
– Sosem lehet tudni, mikor mire lesz szükség. Ha mindenki olyan
takarékos volna, mint én, egészen máshogy nézne ki a világ. Esküszöm
maguknak.
Patrik lehajolt, és megpróbálta az egyik dobozt felemelni, de aztán
hangos nyögéssel feladta.
– Együtt kell kivinnünk, Gösta. Túl nehéz.
Gösta vetett rá egy meghökkent pillantást. Egy húzódás idő előtt véget
vethet a golfidényének.
– Nem cipelhetek nehezet, a hátam miatt.
– Fogd már meg!
Gösta rájött, hogy átlátnak rajta. Vonakodva letérdelt, és felemelte a
dobozt. Tüsszentett néhányat, mert a por az orrát csiklandozta.
– Egészségére! – mondta Ócskás Olle, és széles vigyora felfedte, hogy
három foga hiányzik fentről.
– Köszönöm.
Gösta halk nyögések közepette cipelte ki a dobozokat a csomagtartóba
Patrikkal. Izgatott volt, a dobozokban talán rejlik valami, ami támpontul
szolgálhat! De mindenekelőtt az töltötte el örömmel, hogy beszámolhat
Ebbának: előkerült a családi tulajdon! És hogy közben esetleg kicsit
megemeli magát, hát az benne van a pakliban.
Kivételesen sokáig aludtak Carinával. Tegnap este későig dolgozott, és
úgy gondolta, megérdemli.
– Atyaég! – Carina a vállára tette a kezét. – Még mindig tudnék aludni.
– Én is. De ki mondta, hogy most fel kell kelnünk? – Kjell odacsúszott
hozzá, és magához ölelte.
– Hm… Túl fáradt vagyok hozzá.
 – Csak egy kicsit hozzád akarok bújni.
– És ezt higgyem is el? – Élvezettel nyújtogatta a nyakát.
Kjell nadrágjának zsebében, amely az ágy végén lógott, csörgött a
mobilja.
– Ne vedd fel! – simult hozzá Carina.
De a telefon egyre csörgött, és végül Kjell már nem bírta tovább, felült,
fogta a nadrágját, és előhúzta a mobilt. A kijelzőn Sven Niklasson neve állt.
Ügyetlenül keresgélte a megfelelő gombot.
– Szia, Sven! Nem, dehogy, nem keltettél fel. – Kjell vetett egy pillantást
az órára, már tíz múlt. Megköszörülte a torkát. – Találtál valamit?
Sven Niklasson hosszan beszélt, és Kjell egyre növekvő csodálkozással
hallgatta. Ő maga csak hébe-hóba hallatott egy halk mormogást. Carina
felkönyökölt, és őt figyelte.
– Találkozzunk a Malöga reptéren, Trollhättanban – mondta végül Kjell.
– Igazán hálás vagyok, hogy engem is bevonsz. Nem minden kolléga tenné
meg. Szóltál már a tanumshedei rendőrségnek? … A göteborginak? Igen, a
helyzetet figyelembe véve tényleg így a jobb. Tegnap volt egy
sajtótájékoztató, és eléggé el vannak havazva. Már biztosan tudod a
lényeget a kollégádtól, aki ott járt. Majd beszélünk, ha érted megyek.
Hamarosan találkozunk!
Kjell szinte kifulladt, mire letette. Carina mosolyogva nézte.
– Ha Sven Niklasson idejön, valami nagyobb ügyről lehet szó, gondolom.
– Ha tudnád! – Kjell felkelt, és felöltözött. A fáradtságát mintha elfújták
volna. – Ha tudnád – ismételte meg.
Másodjára inkább csak saját magának.
Erica sietősen rámolta el az ágyneműt a vendégszobában. Ebba búcsút
vett tőlük. Szívesen magával vitte volna a családjáról szóló anyagot, de
Erica inkább másolatokat akart csinálni neki róluk. Miért nem gondolt erre
már az elején?
– Noel! Ne bántsd Antont! – kiáltott ki a nappaliba.
Meg sem kellett néznie, ki okozott galibát. A kisfiú nyilvánvalóan nem
fogadott szót neki, az ordítás egyre hangosabb lett.
– Anyu! Anyuuu! Noel veri Antont! – kiabált Maja.
 Erica sóhajtva letette az ágyneműt. Az a kívánsága, hogy egyszer
legalább sikerüljön úgy elvégeznie egy feladatot, hogy közben egyetlen
bömbölő gyermek sem vonja el a figyelmét, vágyálomszámba ment.
Szüksége volt egy kis időre, saját magára. A gyermekei voltak a
legfontosabbak az életében, de néha úgy érezte, minden másban csődöt
mond. Noha Patrik néhány hónapig otthon maradt a gyerekekkel, neki
akkor is mintegy projektvezetőként kellett gondoskodnia arról, hogy
minden rendben menjen. Patrik persze nagy segítség volt, és pont ez a
lényeg: csak segített. Ha az egyik gyerek megbetegedett, Erica volt az, aki
elhalasztotta a leadási határidőket, vagy lemondta az interjúkat, hogy Patrik
dolgozni mehessen. Bár küzdött ellene, egyre inkább elkeseredett, amiért
mindig az ő igényei és az ő munkája kerül háttérbe.
– Fejezd be, Noel! – Elrángatta a kisfiút az ikertestvérétől, aki szipogva
feküdt a földön.
Noel rögvest könnyekben tört ki, és Ericának rossz lelkiismerete támadt,
hogy túl erősen szorította meg a karját.
– Anyu hülye! – Maja mérgesen nézett Ericára.
– Igen, anyu hülye. – Erica leült a földre, és a karjába vette a síró ikreket.
– Sziasztok! – hangzott fel a kiáltás az előszobában.
Erica összerezzent, de a következő pillanatban már tudta, ki lehet az.
Csak egyvalaki jött be hozzájuk csengetés nélkül.
– Szia, Kristina! – Nehézkesen felkászálódott.
Az ikrek azonnal abbahagyták a sírást, és a nagymamájuk elé rohantak.
– Főnöki utasításra átveszem – törölgette Kristina Noel és Anton szemét.
– Átveszed?
– Várnak az őrsön. – Kristina úgy nézett rá, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga. – Többet én sem tudok. Én csak egy nyugdíjas
vagyok, akitől elvárják, hogy mindig azonnal ugorjon, ha segítség kell.
Patrik felhívott, és megkérdezte, hogy át tudok-e most rögtön jönni.
Szerencsére otthon voltam, mert lehetett volna fontosabb dolgom is, ki
tudja, egy randi például, vagy hogy hívják az ilyesmit manapság. Mondtam
Patriknak, hogy kivételesen rendben van, de a jövőben legyetek
előrelátóbbak. Ha hiszitek, ha nem, még nem vagyok túl öreg ahhoz, hogy
saját életem legyen. – Gyorsan levegőt vett, és Ericára nézett. – Mire vársz
még? Patrik az őrsön vár téged.
 Erica még mindig nem értett egy kukkot sem, de elhatározta, hogy nem
tesz fel további kérdéseket. Akármit akar is tőle a férje, végre
lélegzetvételnyi időhöz jut, és pillanatnyilag nem is vágyott másra.
– Már mondtam Patriknak is, hogy csak délutánig tudok maradni, mert
ma este adják a tévében a kedvenc show-műsorom, azt pedig semmi esetre
sem akarom kihagyni. És még vásárolni meg mosni is akarok előtte, ezért
legkésőbb ötkor el kell mennem, különben nem lesz időm arra, amit
elterveztem… végtére nekem is van egy háztartásom. Végtelenül sajnálom,
de nem csak értetek vagyok, noha itt is van tennivaló bőven.
Erica vigyorogva húzta be maga után az ajtót. Szabadság!
Az autóban elgondolkodott. Mi lehet ilyen sürgős egyszeriben? Úgy
vélte, hogy Patrik és Gösta látogatásáról van szó Ócskás Ollénál. Biztosan
megtalálták Elvanderék holmiját. Halkan fütyörészve hajtott Tanumshede
felé. Hirtelen bánni kezdte, amit Patrikról gondolt, legalábbis részben. Ha
hagyja, hogy Erica részt vegyen a nyomozásban, egy hónapon át egyetlen
zokszó nélkül fogja intézni a háztartást.
Behajtott a rendőrségi parkolóba, és futólépésben sietett a csúnya épület
felé. A recepción nem volt senki.
– Patrik! – kiáltotta a folyosón.
– Itt vagyunk! A tárgyalóban.
Erica követte a hangot, de az ajtóban megtorpant. Az asztal és a padló
telis-tele volt pakolva.
– Nem én találtam ki! – mondta Patrik, háttal neki. – Gösta erősködött,
szerinte megérdemled, hogy itt legyél.
Erica dobott egy csókot Göstának, aki elvörösödve elfordult.
– És találtatok már valami érdekeset? – nézett körül Erica.
– Nem, még a kipakolással sem végeztünk. – Patrik leporolt egy
fényképalbumot, és az asztalra tette.
– Segítsek, vagy kezdjem el átnézni a cuccokat?
– Már majdnem üresek a dobozok, szóval kezdheted átnézni a limlomot.
– Ekkor fordult csak meg. – Anya átment?
– Nem, a gyerekek már olyan nagyok, hogy arra gondoltam, miért is ne
maradhatnának egy kicsit egymagukban. – Erica felnevetett. – Persze, hogy
átjött, különben nem is tudtam volna, hogy szükségetek van rám.
 – Először egyébként Annát hívtam, de nincs otthon, és a mobilját sem
vette fel.
– Tényleg? Ez érdekes. – Erica a homlokát ráncolta.
Anna ritkán távolodott el egy méternél messzebb a mobiljától.
– Dan és a gyerekek elutaztak. Lehet, hogy napozik, vagy szundít egyet.
– Ja, biztos – rázta le magáról az aggodalmat Erica, és a tárgyaknak
szentelte a figyelmét.
Sokáig dolgoztak néma csendben. A dobozokban főleg hétköznapi
dolgok voltak, amilyenek minden családnál megtalálhatók: könyvek, tollak,
hajkefék, cipők és ruhák, amelyek áporodott, penészes szagot árasztottak.
– És mi lett a bútorokkal meg a többi berendezési tárggyal? – kérdezte
Erica.
– A házban maradtak. Szerintem a bérlők az évek folyamán
megszabadultak tőlük, de meg kell kérdeznünk Ebbát és Mårtent. Lehet,
hogy volt még ott valami, amikor tavasszal beköltöztek.
– Anna egyébként tegnap át akart menni Mårtenhoz. Kölcsönkérte a
hajónkat. Remélem, szerencsésen hazaért.
– Biztosan minden rendben van, de ha aggódsz, hívd fel Mårtent, és
kérdezd meg, mikor indult vissza.
– Igen, azt hiszem, tényleg felhívom.
Elővette a mobilját a táskájából, és kikereste Mårten számát. Hamar
befejezte a beszélgetést. Patrikra nézett.
– Anna este jó egy órát töltött ott, és amikor hazaindult, nyugodt volt a
tenger.
Patrik a nadrágjába törölte a poros kezét.
– Na, ugye.
– Igen, meg is könnyebbültem – mondta Erica, és bólintott hozzá,
titokban azonban kétségek gyötörték.
Valami nem volt rendjén. De tudta, hogy csak egy kotlóstyúk, aki mindig
mindent túlreagál, ezért félresöpörte a nyugtalanító gondolatokat, és
továbbdolgozott.
– Nem különös? – Egy bevásárlólistát tartott a magasba. – Biztosan Inez
írta. Annyira valószínűtlennek érzem, hogy teljesen átlagos életet élt, és
bevásárlólistát írt: tej, tojás, cukor, lekvár, kávé… – Erica átnyújtotta a listát
Patriknak.
A férfi vetett rá egy pillantást, majd sóhajtva visszaadta.
– Ilyesmire most nem érünk rá. Azokra a dolgokra kell koncentrálnunk,
amelyek fontosak lehetnek az ügy szempontjából.
– Rendben – mondta Erica, és visszarakta a cetlit az asztalra.
Módszeresen végignéztek mindent.
– Ez a Rune nagyon odafigyelt, hogy rend legyen.
Gösta egy jegyzetfüzetet mutatott, amelyben nyilvánvalóan minden
kiadást feljegyeztek. A kézírás olyan rendezett volt, hogy majdnem
nyomtatásnak tűnt.
– Úgy látom, a legkisebb összegeket is beleírta a könyvelésbe – lapozott
tovább Gösta.
– Hát az alapján, amit tudok róla, nem lep meg – mondta Erica.
– Ezt nézzétek meg! Leonnak akadt egy rajongója. – Patrik egy
összefirkált füzetlapot emelt fel.
– A., szívecske, L. – olvasta fel Erica. – És már a jövendő aláírását is
gyakorolta. Annelie Kreutz. Vagyis Annelie szerelmes volt Leonba. Ez is
passzol mindahhoz, amit hallottam.
– És vajon mit szólt ehhez Rune apuka? – kérdezte Gösta.
– Amilyen uralkodó típus volt, ez a viszony mindkettőjük számára
katasztrófával végződhetett volna – mondta Patrik.
– Kérdés, hogy a vonzalom viszonzásra talált-e. – Erica felült az asztal
szélére. – Annelie odavolt Leonért, de vajon Leon is odavolt-e Annelie-ért?
John azt mondta, hogy Leon nem volt szerelmes a lányba, de persze az is
lehet, hogy titokban tartotta.
– Az éjszakai zajok – mondta Gösta. – Azt mesélted, hogy Ove Linder
éjszakánként neszeket hallott. Lehet, hogy Leon és Annelie éjjelente a
házban császkált?
– Vagy kísértetek lettek volna? – toldotta meg Patrik.
– Jaj! – nyögött fel Gösta, és egy kupac számlát húzott maga elé. – Ebba
visszament a szigetre?
 – Igen, a postahajóval – felelte Erica elgondolkodva. Egy fényképalbum
volt a kezében, és tüzetesen tanulmányozni kezdte a fotókat. Az egyik
képen egy sima, hosszú hajú lány volt, aki egy gyereket tartott a karjában. –
Hát nem tűnik valami boldognak.
Patrik átnézett a válla felett.
– Inez és Ebba.
– Igen, és ezek itt Rune gyerekei. – Három különböző életkorú gyerekre
mutatott, akik szemmel láthatólag kelletlenül sorakoztak fel egy fal előtt.
– Ebba ki fog ugrani a bőréből örömében. – Erica továbblapozott. – Ezek
a képek nagyon sokat jelenthetnek neki. Nézd csak, ez biztosan Laura, a
nagymama.
– Elég ijesztően néz ki – lépett Gösta Erica mellé.
– Mennyi idősen halt meg? – kérdezte Patrik.
Erica elgondolkodott.
– Ötvenhárom lehetett. Egy reggel holtan találták a ház mögött.
– És ezen senki nem lepődött meg?
– Amennyire tudom, nem. Tudsz valamit erről?
Gösta a fejét rázta.
– Az orvos megállapította, hogy kiment valamiért, és meghalt
szívrohamban. Azt mondták, természetes halál volt.
– Az anyja meg eltűnt, nem? – kérdezte Patrik.
– De igen. Dagmart 1949 után nem látta senki.
– Iszákos banya! – morogta Gösta. – Legalábbis így hallottam.
– Elnézve a családot, kész csoda, hogy Ebba ilyen normális.
– Talán azért, mert nem Valőn nőtt fel – felelte Gösta.
– Igen, biztosan. – Patrik tovább turkált a lomok közt.
Két órával később végeztek mindennel, és csalódottan néztek össze. Ebba
ugyan örülni fog a családi képeknek és a többi személyes tárgynak, de nem
találtak semmit, ami a nyomozást előrevinné. Ericának sírni lett volna
kedve. Nagy reményeket fűzött ehhez az egészhez, most meg itt álltak a
dugig tömött tárgyalóban egy halom értéktelen limlom közepén.
 Erica a férjét nézte. Jól ismerte ezt az arckifejezést. Nyomta valami a
szívét, csak még nem tudta kimondani, mi az.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Valami… Á, hagyjuk! Majd rájövök – mondta ingerülten.
– Hát akkor rámoljunk el mindent – sóhajtotta Gösta.
– Mást nem nagyon tehetünk.
Patrikkal nekiláttak visszapakolni, de Erica egy darabig csak tétlenül állt
ott. Abban a reményben, hogy talán felfedez valami érdekeset, még egyszer
végigpillantott a helyiségen. Már éppen fel akarta adni, amikor észrevett
néhány kis fekete füzetecskét, amelyek nagyon ismerősnek tűntek. Gösta
helyes kis stószba rakta a család útleveleit. Erica hunyorított, közelebb
ment, a szája mozgott, ahogy magában számolt. Aztán megfogta a kupacot,
és széttárta őket, mint a kártyákat.
Patrik megállt.
– Mit csinálsz?
– Nem látod? – Az útlevelekre bökött.
– Nem, mit?
– Számold már meg!
Patrik némán megtette. Aztán elkerekedett a szeme.
– Ez csak négy – mondta. – Pedig ötnek kellene lennie!
– Igen, ha feltételezzük, hogy Ebbának még nem volt.
Patrik kivette a felesége kezéből az útleveleket. Egyesével kinyitotta
őket, és megnézte a nevet meg a fotót. Aztán Ericára meredt.
– Na, ki hiányzik? – kérdezte Erica.
– Annelie. Annelie útlevele nincs itt.
 Fjällbacka, 1961

Az anyja tudott mindent a legjobban. Inez ebben a megingathatatlan

meggyőződésben nőtt fel. Az apjára egyáltalán nem emlékezett. Hároméves
volt, amikor agyvérzést kapott, és pár hétre rá meghalt a kórházban. Utána
maguk voltak: ő, az anyja és Nanna.
Néha eltűnődött azon, tényleg szereti-e az anyját. Nem volt teljesen
biztos benne. Nannát és a mackóját, amellyel kiskorától fogva együtt aludt,
szerette, de mi a helyzet az anyjával? Tudta, hogy ugyanúgy szeretnie
kellene, ahogy a többi gyerek is szereti az anyját az iskolában. Amikor
hazakísérte valamelyik osztálytársát az iskolából – amire csak ritkán került
sor –, látta, hogy anya és lánya örömtől ragyogva üdvözli egymást, és
egymás karjába borul. Inezt furcsa érzés lepte meg, amikor az osztálytársait
az anyjukkal látta. Amikor hazament, utánozta őket. Nanna mindig kitárt
karjába vetette magát.
Az anyja sosem volt mérges, és sosem szidta meg, amióta Inez az eszét
tudta. Nanna viszont igenis korholta, ha rossz fát tett a tűzre. De az
anyjának nagyon határozott elképzelései voltak mindenről, és Inez semmi
esetre sem beszélhetett neki vissza.
A legfontosabb az volt, hogy mindig mindent helyesen csináljon. Az
anyja folyton azt mondogatta:
– Ha csinál valamit az ember, csinálja rendesen.
Ineznek sosem volt szabad csalni dolgozatnál. Az írásfüzetben szépen a
vonalon kellett maradnia, a matematikafüzetben a négyzetrácsokon belül. A
számokat nem javíthatta, akkor sem, ha a rossz eredményt alaposan
kiradírozta. Ha bizonytalan volt, előbb piszkozatot kellett írnia.
Rendetlenséget sem volt szabad csinálni. Mert ha rendetlenség van a
lakásban, akkor valami borzalmas történhet. Hogy mi, Inez nem igazán
tudta, de mindig tökéletes rendben kellett tartania a szobáját. Sosem lehetett
tudni, mikor les be Laura, és ha nem volt minden a helyén, csalódott arcot
vágott, és ragaszkodott ahhoz, hogy leüljenek beszélgetni. Inez ki nem
állhatta ezeket a beszélgetéseket. Nem akart csalódást okozni az anyjának,
ennek ellenére többnyire mégis ez történt.
Nanna szobájában és a konyhában sem volt szabad rendetlenséget
csinálni. A többi helyiségbe – az anyja hálószobájába, a nappaliba, a
vendégszobába és a szalonba – a lábát sem tehette be. Az anyja azt mondta,
a végén még tönkretenne valamit. Gyereknek ott semmi keresnivalója. Inez
engedelmeskedett, mert így volt a legegyszerűbb. Nem szerette a
veszekedést, és nem szerette, ha le kellett ülniük beszélgetni. És ha azt tette,
amit az anyja mondott, mindkettőt megúszhatta.
Az iskolában magának való volt, és mindig azt csinálta, amit mondtak
neki. Természetesen a tanárok díjazták ezt. Úgy tűnt, minden felnőtt szereti,
ha szót fogadnak neki.
A többi gyerek alig méltatta figyelemre. Annyira sem tartották
érdemesnek, hogy bosszankodjanak miatta. Párszor megjegyzéseket tettek a
nagyanyjára. Inez nagyot nézett, mert hát nem volt nagymamája. Amikor
odahaza rákérdezett, az anyja pontos válasz helyett megint csak leült vele
beszélgetni. Nannát is megkérdezte, de ő csak megrökönyödve fintorgatta
az orrát, és azt felelte, erről nem akar mondani semmit. Inez nem firtatta
tovább a dolgot. Az egész nem ért annyit, hogy megkockáztasson még egy
beszélgetést az anyjával. Egyébként is Laura tudott mindent a legjobban.
Amikor elérték Valőt, Ebba azon nyomban a partra ugrott, és áradozva
mondott köszönetet a fuvarért. Első ízben, amióta itt voltak, örömmel ment
fel a házhoz. Annyi mesélnivalója volt Mårtennak.
Ahogy közeledett, hirtelen beléhasított, milyen szép is a ház. Persze még
sok munka van vele – a sok küszködés még csak az első lépés volt –, de
már most fel lehetett ismerni, mivé válhat a felújítás során. Fehér
gyöngyszemként pompázott az érintetlen természetben, és noha a vizet nem
lehetett innen látni, érezte az ember.
Időre lesz szükségük Mårtennal, hogy újra egymásra találjanak, és meg
kell változtatniuk az életüket. De nem feltétlenül lesz rosszabb. Talán még
erősebb lesz közöttük a kötelék. Idáig gondolni is alig mert rá, de még az is
lehet, hogy egy gyerek is belefér az életükbe. Nem most, amikor még
minden olyan új és törékeny, és ennyi dolguk van a házzal meg saját
magukkal is, de később talán születhetne Vincentnek egy kis testvére. Így
gondolta. Kis testvér a kis angyalnak.
A szülei megnyugodhatnak. Bocsánatot kért tőlük, amiért nem számolt
be nekik a legutóbbi történésekről, és lebeszélte őket, hogy hanyatt-homlok
Fjällbackába rohanjanak. Este újra felhívta őket, hogy elmesélje, mi
mindent tudott meg a családjáról. Biztos volt abban, hogy mindketten örülni
fognak, és érzik, milyen sokat jelent ez neki. Bár azt ellenezték, hogy
visszatérjen a szigetre, mielőtt felderítik az ügyet. Ebba erre azt mondta,
hogy még egy éjszakára Ericáéknál marad. Kegyes hazugság. Ezzel
megelégedtek.
Ő is tartott attól, hogy valaki bánthatja őket, de Mårten úgy döntött,
marad, Ebba pedig nem akarta magára hagyni. Életében már másodjára
választotta Mårtent. A félelem, hogy elveszítheti, nagyobb volt, mint az
ismeretlen fenyegetéstől való rettegés. Vincent halála megtanította arra,
hogy nem irányíthat mindent az életben. Ez volt a sorsa: itt maradni
Mårtennal, történjék bármi.
– Szia! – Ebba ledobta a táskáját az előszobában. – Mårten, hol vagy?
A házban teljes volt a csönd. Miközben lassan felment a lépcsőn,
hallgatózott. Lehet, hogy bement Fjällbackába elintézni valamit? Nem, látta
a hajót a kikötőben. És volt ott még egy hajó. Talán látogatójuk van?
– Hahó! – kiáltott még egyet, de csak a csupasz falak verték vissza a
hangját.
Az erős napfényben kavargott a por, amelyet minden mozdulatával
felvert. Felment a hálószobába.
– Mårten? – Zavartan nézett a férfira, aki a hátát a falnak vetve ült a
földön, és a semmibe meredt.
Nem válaszolt.
Ebba aggódva melléguggolt, és megsimogatta az arcát. Fáradtnak és
elgyötörtnek tűnt.
– Mi az? – kérdezte Ebba.
A férfi felé fordult.
– Visszajöttél? – kérdezett vissza hangsúlytalanul.
A nő buzgón bólintott.
– El sem tudod képzelni, mennyi mesélnivalóm van! És Ericáéknál volt
időm gondolkodni is egy kicsit. Végre megértettem, ami neked már nyilván
régóta egyértelmű: csak magunkra számíthatunk, és meg kell próbálnunk
még egyszer. Szeretlek, Mårten. És Vincent örökké velünk marad, itt. – A
szívére tette a kezét. – De nem élhetünk úgy, mintha mi magunk is holtak
volnánk.
Ebba válaszra várt, de a férfi néma maradt.
 – Amikor Erica beszélt nekem a családomról, hirtelen összeállt a kép. –
Ebba letelepedett a férje mellé, majd lelkesen elmesélte Laura, Dagmar és
az angyalcsináló történetét.
Amikor befejezte, Mårten csak bólintott.
– A bűn öröklődött.
– Ezt meg hogy érted?
– A bűn öröklődött – ismételte Mårten krákogva, aztán váratlanul a
hajába túrt, mire minden haja szála az égnek állt. – Sosem vallottad be a
vétkedet.
– Milyen vétkemet? – Ebbát kellemetlen érzés töltötte el, de igyekezett
nem venni tudomást róla.
Ismerte Mårtent, végtére is a férje volt.
– Bűnös vagy Vincent halálában. Hogyan éljünk úgy tovább, ha nem
vallod be? De most már tudom, miért. A véredben van. Az ükanyád
gyerekgyilkos volt, és te is megölted a gyerekünket.
Ebba hátrahőkölt, mintha a férfi megütötte volna. És a szavai voltak
annyira rettenetesek, mintha tényleg megverte volna. Még hogy ő ölte meg
Vincentet? Kétségbeesésében legszívesebben ráordított volna Mårtenra, de
megértette, hogy valami nincs rendben a férfival. Nem tudja, mit beszél.
Másként nem tudta értelmezni a viselkedését. Normális körülmények között
sosem mondott volna ilyet.
– Mårten… – Olyan gyengéden beszélt vele, amennyire csak tellett tőle,
de a férfi indulatosan mutogatott rá, és folytatta:
– Megölted! A te hibád volt. Kezdettől fogva.
– Miről beszélsz? Te is tudod, hogy ez nem igaz. Nem öltem meg
Vincentet. Senki sem tehet róla, pontosan tudod! – Megragadta a férfi
vállát, és megrázta, hogy észre térítse.
Amikor körülnézett, rögtön meglátta a széttúrt ágyat, és a tálcát a földön.
Rajta két ételmaradékokkal teli tányér állt, és két pohár, amelyből a jelek
szerint vörösbort ittak.
– Ki volt itt? – kérdezte, de nem kapott választ.
A férfi csak fagyosan nézett rá.
Ebba lassan hátrahúzódott. A zsigereiben érezte, hogy el kell mennie
innen. Ez a férfi nem Mårten, hanem valaki más. Egy pillanatra eltűnődött
azon, mióta él ezzel az idegennel. Mióta ilyen jeges a pillantása?
Már eltávolodott tőle, amikor a férfi darabos mozdulatokkal felállt,
anélkül hogy levette volna róla a tekintetét. Ebba a rémülettől dermedten
igyekezett talpra kecmeregni, de a férfi utánanyúlt, és visszarántotta.
– Mårten! – kiáltott rá.
A férje sosem emelt rá kezet. Akkor is hangosan tiltakozott, ha egy pókot
akart valaki agyonnyomni, és inkább óvatosan kivitte az állatot. Ebba
lassanként felfogta, hogy Mårten nincs többé. Talán már Vincent halálakor
összeomlott. Csak őt túlságosan lekötötte a saját gyásza, és most már késő.
A férfi oldalra döntötte a fejét, és úgy nézte, mintha egy hálóba akadt
légy volna. Ebba szíve vadul kalapált, de képtelen volt harcolni. Hová
menekülhetne? Feladni volt a legegyszerűbb. Megy Vincenthez, a haláltól
nem félt. Csak szomorú volt. Szomorú, mert Mårtenban eltört valami, és
hirtelen semmi reménye nem maradt.
Amikor a férfi lehajolt, és a nyakára fonta a kezét, Ebba nyugodtan nézett
a szemébe. A keze meleg és ismerős volt. Hányszor és hányszor simogatta
ez a kéz! Egyre jobban szorította a nyakát, és Ebba szíve hevesen vert. A
szemhéja mögött színes fények játszottak. A teste védekezett, oxigént
követelt, de sikerült vasakarattal elhallgattatnia. Miközben minden
elsötétült a szeme előtt, megbékélt a sorsával. Vincent várt rá.
Gösta a tárgyalóban maradt. Az izgalom, amelyet a hiányzó útlevél
okozott, elcsitult. Talán csak egy vén kétkedő volt, de tudta, hogy sok oka
lehet annak, hogy egy útlevélnek nyoma veszett. Talán lejárt, vagy máshol
tartották, és lomtalanításkor elveszett. Ugyanakkor valószínűtlen, hogy
ennek bármi jelentősége legyen, de ez legyen Patrik gondja. Ő maga úgy
érezte, hogy kötelessége még egyszer aprólékosan átnézni mindent.
Tartozott ezzel az alapossággal Ebbának. Talán van valami a tárgyak között,
amit láttak ugyan, de rosszul értelmeztek, vagy nem vizsgáltak meg kellő
gondossággal.
Maj-Britt sosem bocsátana meg neki, ha nem tenne meg minden tőle
telhetőt, hogy segítsen Kicsinek. Ebba visszatért Valőre. A szigeten valami
sötét és veszélyes lesett rá, és Göstának mindenáron meg kell akadályoznia,
hogy bántódása essék.
Ebba volt a szíve csücske, amióta belécsimpaszkodott a búcsúzáskor.
Élete legrémesebb napja volt. Az a nap, amelyen a gyámügyes nő Ebbáért
jött, és egy másik családhoz vitte, örökre az emlékezetébe égett. Maj-Britt
megfürdette Ebbát, és kicsinosította. Szépen fésült hajába masnit kötött, és
a fehér ruhát adta rá, amelyet éjszakákon át varrt. Gösta azon a reggelen
alig mert Ebbára nézni, olyan kis törékenynek tűnt.
Attól való félelmében, hogy összetörik a szíve, még istenhozzádot sem
akart mondani neki, de Maj-Britt elmagyarázta, hogy tisztességesen el kell
búcsúzniuk a kislánytól. Ezért Gösta leguggolt, kitárta a karját, és Ebba
lobogó masnival és lebegő szoknyával odarohant hozzá. A nyaka köré fonta
a karját, és magához szorította. Úgy tűnt, érzi, hogy ez az utolsó alkalom.
Gösta nyelt egyet, amikor óvatosan kivette a dobozból Ebba kiskori
ruháját, amelyet Patrik éppen az imént pakolt el.
– Gösta! – Patrik állt az ajtóban.
Gösta ijedten perdült meg. A kezében még mindig a fehér ruhát tartotta.
– Honnan tudtad Ebba szüleinek címét? – kérdezte Patrik.
Gösta hallgatott. Lázasan keresett valamiféle magyarázatot. Biztosan
meg tudta volna győzni Patrikot, hogy véletlenül megtalálta valahol, és
megjegyezte, de ehelyett sóhajtott egy nagyot.
– Én küldtem a lapokat.
– G. – felelte Patrik. – Soha az életben nem jöttem volna rá.
– El kellett volna mondanom. Párszor próbáltam is. – Szégyenkezve
horgasztotta le a fejét. – De csak születésnapi üdvözleteket küldtem. Az
utolsó, amelyet Mårten behozott, nem tőlem van.
– Világos. Őszintén szólva már jó ideje tépelődöm ezen a lapon. Teljesen
más, mint a többi.
– A kézírás nem is hasonlít. – Gösta eltette a ruhácskát, és összefonta a
karját a mellén.
– Hát a te macskakaparásodat nem is egyszerű utánozni.
Gösta megkönnyebbülten mosolygott. Patrik megértette őt. Nem tudta,
hogy ő maga is ilyen nagyvonalúan viselkedett volna-e a helyében.
– Tudom, hogy ez nem szokványos eset neked – mondta Patrik, mintha
olvasna Gösta gondolataiban.
– Nem eshet baja. – Gösta tovább turkált a dobozban.
Patrik nem mozdult. Gösta újra felpillantott.
 – Ha Annelie még élne, vagy akkor életben maradt volna, teljesen más
volna minden. Mondtad Leonnak, hogy újra felkeressük?
– Jobban szeretném meglepni. Ha kibillentjük az egyensúlyából, nagy
valószínűség szerint megered a nyelve. – Patrik elhallgatott. Úgy tűnt, nem
tudja biztosan, hogy folytassa-e, vagy sem. Végül azt mondta: – Azt
hiszem, sejtem, kitől van az utolsó lap.
– Kitől?
Patrik a fejét ingatta.
– Ez csak egy ötlet. Megkértem Torbjörnt, hogy ellenőrizze. Ha
jelentkezik, többet fogok tudni. Addig semmit sem szeretnék mondani, de
megígérem, hogy neked szólok majd először.
– Hát nagyon remélem – felelte Gösta, és ismét hátat fordított Patriknak.
Volt egy kis dolga. Valami, amit az imént látott, teljes odafigyelést
követelt. Addig fog keresgélni, amíg meg nem találja.
Rebecka valószínűleg nem fogja megérteni, Josef mégis hagyott neki egy
levelet, hogy legalább azt tudja az asszony, hálás a közös életükért, és
szereti. Ebben a pillanatban már tisztán látta, hogy Rebeckát és a
gyerekeket feláldozta az álmaiért. A szégyen és a fájdalom kiölte belőle az
irántuk való érzéseket. Ennek ellenére hűségesen álltak az oldalán.
A gyerekeknek is írt egy-egy levelet. Ezekben sem búcsúzkodott, csak
néhány szót vetett papírra, és utasításokat, mit tegyenek. A gyerekeknek
nem szabad elfelejteniük, mit vár tőlük. Akkor sem szabad a felelősséget és
a feladatukat figyelmen kívül hagyniuk, ha ő már nem lesz itt mellettük,
hogy figyelmeztesse őket.
Lassan megette a tojást, amely pontosan nyolc percig főtt. A házasságuk
elején Rebecka megbízhatatlan volt az ilyen kérdésekben. Olykor csak hét,
máskor kilenc percig főzte. De már évek óta nem rontotta el. Rebecka jó és
kötelességtudó feleség, és Josef szülei szerették.
A gyerekekkel szemben viszont olykor-olykor túlzottan engedékeny. Ez
aggasztotta Josefet. A gyerekeknek, noha már felnőttek, szigorú irányításra
van szükségük, és Josef nem biztos abban, hogy Rebecka képes erre. Abban
is kételkedett, hogy a felesége életben tartja-e a zsidó örökségüket. De mit
is tehetne? A szégyent nem tudja másként lemosni. Nem akarja megfosztani
őket annak lehetőségétől, hogy emelt fővel éljék le az életüket, tehát
kénytelen feláldozni magát a jövőjükért.
 Gyenge pillanataiban a bosszú gondolata cikázott át a fején, de szinte
azonnal elhessegette. Tapasztalatból tudta, hogy a bosszú nem vezet semmi
jóra. Csak még több sötétséget hoz.
Miután megette a tojást, gondosan megtörölgette a száját, és felállt.
Anélkül hogy körülnézett volna, most utoljára kilépett a házából.
Arra ébredt, hogy becsaptak egy súlyos ajtót. Anna zavarodottan
pislogott a fénynyalábokba. Hol van? Fájdalom hasított a halántékába.
Nehézkesen felült. Hideg volt, és csak egy vékony lepedő volt rajta.
Vacogva fonta maga köré a karját. Elfogta a vakrémület.
Mårten. Most már emlékezett. Ebbáék ágyában feküdtek, és bort ittak.
Annában heves vágy ébredt. Az emlék egészen tiszta volt. El akarta
hessenteni, de a csupasz testük képei könyörtelenül vibráltak a fejében. A
holdfényben egymás felé hajoltak. Aztán minden elsötétült, és Anna semmi
másra nem emlékezett.
– Hahó! – kiáltott az ajtó felé, de nem kapott választ.
Minden olyan valószínűtlennek tűnt, mintha egy másik világba került
volna. A Nyuszi barlangjába, mint Alice Csodaországban.
– Hahó!
Fel akart állni, de a lába összecsuklott alatta.
Valami nagy tárgyat dobtak a helyiségbe, majd az ajtó ismét bezárult.
Anna mozdulatlanul ült. Megint koromsötét volt. Sehonnan sem szüremlett
be fény, de meg kellett tudnia, mi az a tárgy. Négykézláb közelebb mászott
hozzá, és tapogatózva kinyújtotta a kezét. A talaj olyan hideg volt, hogy
teljesen érzéketlenné vált a keze, az érdes felület lehorzsolta a térdét. Végül
hozzáért valamihez, ami leginkább szövetnek tűnt. Amikor az ujjhegye bőrt
tapintott, Anna összerezzent. Egy ember az. A szeme csukva. Noha úgy
érezte, nem lélegzik, a teste meleg volt. Anna óvatosan végighúzta a kezét a
nyakán, és kitapintotta a gyenge pulzust. Gondolkodás nélkül befogta a nő
orrát, felemelte és kicsit hátradöntötte a fejét, majd a szájára tapasztotta a
száját. Biztos volt abban, hogy nő. A szagából és a hajából gondolta.
Amikor a nő szájába fújta a levegőt, felismerni vélte az illatát.
Anna nem tudta, meddig próbálta újjáéleszteni a nőt. Időnként
megnyomta a mellkasát is. Nem volt teljesen biztos abban, hogy jól
csinálja. Csak a tévében látott kórházas sorozatokból ismerte a technikát, és
remélte, hogy ott valós és nem kitalált módon mutatják be.
 Egy örökkévalóság után a nő felköhögött. Amikor öklendezni kezdett,
Anna az oldalára fordította, és a hátát kezdte simogatni. A köhögés
alábbhagyott, és a nő sípolva levegő után kapott.
– Hol vagyok? – zihálta.
Anna megnyugtatóan cirógatta a haját. A fojtott hangból sem ismerte fel
teljesen biztosan, hogy ki lehet, de volt egy tippje.
– Te vagy az, Ebba? Alig látni itt valamit.
– Anna? Azt hittem, megvakultam.
– Nem vakultál meg. Sötét van, és nem tudom, hol vagyunk.
Ebba mondani akart valamit, de a köhögőroham, amely az egész testét
rázta, megakadályozta benne. Anna továbbra is a haját simogatta, amíg a
másik meg nem próbált felülni. Anna segített neki, és egy idő után Ebba
megint abbahagyta a köhögést.
– Én sem tudom – mondta.
– Hogy kerültünk ide?
Ebba először nem válaszolt, aztán azt suttogta:
– Mårten.
– Mårten? – Anna most megint a mezítelen testüket látta lelki szemei
előtt.
Elfogta a rosszullét, és legszívesebben elhányta volna magát.
– Meg… – Ebba újra köhögött. – Megpróbált megölni.
– Tessék? – kérdezte Anna hitetlenkedve, de Ebba szavai elindítottak
benne valamit.
Ahogy egy állat veszi észre, hogy csordájának egy tagja beteg, hirtelen
sötét sejtelem támadt a bensőjében: valami nem stimmel Mårtennal. De ez
csak felerősítette a férfi vonzerejét. A veszélyt, amelyet sugárzott, Anna jól
ismerte. Tegnap este Lucast látta Mårtenban.
A rosszullét újabb hulláma borította el, és a talajból áradó hidegség az
egész testét elöntötte. A reszketés egyre erősödött.
– Édes istenem, de hideg van! Hová zárt be minket? – kérdezte Ebba.
– Egyszer ki kell engednie. – Anna maga is hallotta a hangjából
kicsendülő bizonytalanságot.
 – Nem ismertem rá. Teljesen kifordult magából. A szemén is láttam.
Azt… – Ebba egyszeriben könnyekben tört ki. – Azt mondta, megöltem
Vincentet. A fiunkat.
Anna szó nélkül átölelte Ebbát, és a haját simogatta.
– Mi történt? – kérdezte egy idő után.
Ebba annyira sírt, hogy először képtelen volt válaszolni, de aztán
apránként megnyugodott.
– December elején történt. Elképesztően sok dolgunk volt. Mårtennak
párhuzamosan három építkezésen volt munkája, és nekem is későig kellett
dolgoznom. Vincent is megérezhette, mert borzasztóan dacos volt, és
folyton idegesített minket. Teljesen kivoltunk. – Ebba újra szipogni kezdett,
és Anna hallotta, hogy a pulóverébe fújja az orrát. – Azon a reggelen,
amikor történt, mindkettőnknek dolgozni kellett mennünk. Tulajdonképpen
Mårtennak kellett volna elvinnie Vincentet az óvodába, de felhívták az
egyik építkezésről, hogy azonnal oda kell mennie. Ezzel a munkával
nagyon bevásárolt, megállás nélkül válsághelyzet volt. Mårten
megkérdezte, nem tudnám-e én elvinni Vincentet, de mivel volt egy fontos
megbeszélésem, begurultam, és a fejéhez vágtam, hogy látom, úgy képzeli,
az ő munkája fontosabb, mint az enyém. Veszekedni kezdtünk, és végül
Mårten elrohant, otthagyott Vincenttel. Tudtam, hogy megint el fogok
késni, és amikor mindennek tetejébe Vincent még hisztériázni is kezdett,
nem bírtam tovább. Bezárkóztam a vécébe bőgni. Vincent sírva kopogott az
ajtón, de néhány perc múlva csend lett. Azt hittem, bement a szobájába.
Szóval még teljes nyugalomban megmostam az arcomat, és egy kicsit
lehiggadtam.
Ebba olyan gyorsan beszélt, hogy a szavai valósággal egymásba
mosódtak. Anna legszívesebben befogta volna a fülét, nem akarta megtudni
a folytatást. De tartozott annyival a másiknak, hogy végighallgassa.
– Pont kijöttem a vécéből, amikor csattanást hallottam a felhajtó felől.
Nem sokra rá Mårten felüvöltött. Soha életemben nem hallottam még olyan
üvöltést. Mintha nem is emberi hang lett volna. Hanem inkább egy sebesült
állaté. – Ebba hangja elfulladt. – Rögtön tudtam, mi történt. Tudtam, hogy
Vincent meghalt, az egész testemben éreztem. Kirohantam. És ott volt az
autónk mögött. Nem vette fel a télikabátját, és bár láttam, hogy halott,
folyton arra gondoltam, hogy kabát nélkül fekszik a hóban. Meg fog fázni.
Erre gondoltam, amikor ott feküdt. Hogy meg fog fázni.
 – Baleset volt – mondta Anna halkan. – Nem a te hibád.
– De igen. Mårtennak igaza van. Én öltem meg Vincentet. Bárcsak ne
zárkóztam volna be a vécébe, bárcsak fütyültem volna rá, hogy elkésem,
bárcsak… – A pityergése zokogásba fulladt.
Anna még szorosabban ölelte magához, a haját simogatta, és nyugtató
szavakat suttogott neki. Nagyon mélyen átélte Ebba gyászát, és ez egy időre
még attól való félelmét is elnyomta, hogy mi fog velük történni. Ebben a
pillanatban két anya volt ott, akik elveszítették a gyermeküket.
Amikor a könnyek elapadtak, Anna újra megpróbált talpra kecmeregni.
Félt, hogy nekiütközik valaminek, ezért óvatosan mozdult. Teljesen fel
tudott egyenesedni. Tapogatózva tett egy lépést. Felsikoltott, amikor valami
az arcához ért.
– Mi az? – Ebba Anna lábába csimpaszkodott.
– Valami hozzáért az arcomhoz, valószínűleg pókháló.
Anna felemelte remegő kezét. Lógott ott valami. Többször sikertelenül
próbálta megfogni, de végül megragadta. Egy madzag volt. Finoman
meghúzta. A fény olyan éles volt, hogy be kellett csuknia a szemét.
Amikor aztán hozzászokott, elképedve nézett körbe. A földön kucorgó
Ebba levegő után kapkodott.
Sebastian egész idő alatt élvezte, hogy hatalma van, még akkor is, amikor
semmi haszna nem volt belőle. Johntól kérni valamit túlontúl veszélyes lett
volna. John már nem az az ember volt, akit Sebastian Valőn megismert.
Noha nem mutatta ki, annyi gyűlölet töltötte el, hogy ostobaság lett volna
kihasználni a lehetőséget, amelyet a sors felkínált.
Leonnal szemben sem lépett fel követelésekkel, egészen egyszerűen,
mert az apját, Szembeszélt leszámítva Leon volt az egyetlen ember, akit
Sebastian valaha is tisztelt. A történtek után Leon köddé vált, de az
újságoknak és a pletykáknak hála Sebastian követni tudta az életútját, a
hírek eljutottak Fjällbackáig. És most Leon beleavatkozott a játékába. Bár
az igaz, Sebastian már úgyis annyit hozott ki belőle, amennyit csak lehetett.
Josef együgyű projektje már a múlté volt. Az egészből mindössze a telek
és a gránit ért valamit, és azokat a megegyezés értelmében – amelyet Josef
vakon aláírt – már pénzzé tette.
És Percy. Sebastian elmosolyodott, ahogy végigkormányozta a sárga
Porschét Fjällbacka szűk utcáin, és minden második embernek odaintett.
Percy olyan mértékben volt a saját legendája foglya, hogy fel sem merült
benne, mindent elveszíthet. Bár mielőtt Sebastian mentőangyalként a
segítségére sietett volna, már azon aggódott, hogy épp az csúszhat ki a
kezéből, ami születésétől fogva megillette. Most a kastély Percy testvéreié,
de ezt csak magának köszönheti. Nem sáfárkodott jól az örökségével, és
Sebastian végső soron csak arról tett, hogy az összeomlás kicsit hamarabb
következzen be.
Ezen az üzleten is jól keresett, de ezt inkább csak ráadásnak tekintette. A
hatalom az, ami leginkább vonzotta. Vicces volt, hogy sem Josef, sem Percy
nem fogta fel, amíg túl késő nem lett. Úgy festett, mindenek dacára bíznak
a jóindulatában, és komolyan elhiszik, hogy segíteni akar. Mekkora
barmok! Leon most véget vet a játéknak. Valószínűleg ezért akarta, hogy
találkozzanak. A kérdés csak az, meddig kész elmenni. Sebastian valójában
nem aggódott. Már így is olyan híre volt, hogy ez az egész biztosan senkit
sem fog meglepni. De az izgatta, hogyan fognak reagálni a többiek. Főleg
John, akinek a legtöbb vesztenivalója volt.
Sebastian talált egy parkolóhelyet, de még a kocsiban maradt egy
darabig. Aztán kiszállt, megbizonyosodott arról, hogy a kulcs a
nadrágzsebében van, majd becsengetett. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Erica olvasás közben a kávéját kortyolgatta. Régi volt, de semmi kedve
nem volt újat főzni.
– Még mindig itt vagy? – Gösta lépett be a konyhába, és ő is töltött egy
csészével magának.
Erica becsapta a mappát, amelyet olvasott.
– Igen, nagy kegyesen engedélyt kaptam, hogy maradjak egy kicsit, és
megnézzem a régi nyomozati aktákat. Pont azon tűnődtem, mit jelenthet,
hogy hiányzik Annelie útlevele.
– Mennyi idős is volt? Tizenhat? – Gösta leült az asztalhoz.
Erica bólintott.
– Tizenhat, és látszólag halálosan szerelmes Leonba. Lehet, hogy
összevesztek, és a lány lelépett. Nem ez volna az első kamaszszerelem,
amely tragédiába torkollik. Másrészt nehezen tudom elképzelni, hogy egy
tizenhat éves lány egyedül végez az egész családjával.
– Hát igen, elég valószínűtlenül hangzik. Egyedül nem lett volna képes
rá. Ha egy pár voltak, Leon talán segített neki. Az apa eltiltja őket
egymástól, mire ők dühbe gurulnak…
– Ez egy lehetséges forgatókönyv, de itt az áll, hogy Leon halászni volt a
többiekkel. Miért szolgáltattak volna neki alibit? Mit nyertek volna rajta?
– Végtére is nem kaphatták meg mindannyian Annelie-t – morfondírozott
Gösta hangosan.
– Nem, ennyire nem lehetett durva.
– Tegyük fel, hogy az ügy valahogy összefügg Annelie-vel és Leonnal.
De akkor még mindig nincs meggyőző indíték arra, hogy miért ölték meg
az egész családot. Elég lett volna Runét eltenniük láb alól.
– Szerintem is – sóhajtotta Erica. – Most nézem át a kihallgatási
jegyzőkönyveket. Kellene lennie valaminek a fiúk vallomásában, ami nem
egyezik, de mindannyian ugyanazt mondták. Amikor visszatértek a
makrélahalászatból, a családnak már nyoma veszett.
Gösta éppen bele akart inni a kávéjába, de kővé dermedt mozdulat
közben.
– Makrélát mondtál?
– Igen. Az van a jegyzőkönyvekben.
– Hogy ezt nem vettem észre!
– Micsodát?
Gösta letette a csészéjét, és megdörzsölte az arcát.
– Ezek szerint akárhányszor elolvashat az ember egy rendőrségi
jegyzőkönyvet, mégsem veszi észre a nyilvánvalót.
Hallgatott egy sort, aztán diadalittasan Ericára pillantott.
– Tudod, mit? Szerintem éppen most döntöttük meg a fiúk alibijét!
 Fjällbacka, 1970

Inez szeretett volna az anyja kedvére tenni. Végtére is csak jót akart.
Biztos jövőt akart Ineznek. Ugyanakkor nem tagadhatta, hogy feszengett a
szalon elegáns kanapéján. A férfi olyan öreg volt.
– Idővel majd jobban megismeritek egymást – mondta Laura eltökélten.
– Rune jó, megbízható ember, aki gondoskodni fog rólad. Tudod, hogy az
egészségem megrendült, és ha már nem leszek többé, nem lesz senkid. Nem
akarom, hogy te is olyan magányos legyél, mint amilyen én voltam.
Laura Inez kezére tette a száraz kezét. Az érintés szokatlan volt. Inez
nem emlékezett arra, hogy az anyja túl gyakran hozzáért volna.
– Tudom, hogy kicsit váratlanul jött. – A szemben ülő férfi úgy
mustrálgatta Inezt, mint valami díjnyertes kancát.
Talán igazságtalan gondolat volt, de Inez így érezte. És valóban nagyon
váratlanul jött ez az egész. Az anyja három napot töltött kórházban a szíve
miatt. Amikor hazatért, azt javasolta Ineznek, hogy menjen hozzá Rune
Elvanderhez, aki egy éve özvegyült meg. Nanna halála után kettesben
maradtak.
– A drága feleségem azt óhajtotta, hogy keressek valakit, aki segít
felnevelni a gyerekeket, és az édesanyjától tudom, hogy ön ügyes lány –
folytatta a férfi.
Inez halványan sejtette, hogy az ilyen dolgok normális esetben nem így
zajlanak. Beköszöntött a hetvenes évek korszaka, és a nőknek már
lehetőségük volt, hogy maguk döntsenek a sorsukról. De ő sosem a valódi
életet élte, helyette az anyja tökéletes világában boldogult. És ebben a
világban az anyja szava volt a törvény. Ha Laura azt tartotta a legjobbnak,
hogy a lánya egy háromgyerekes, ötvenes özvegyhez menjen hozzá,
Ineznek nem volt mersze megkérdőjelezni a döntését.
– Meg akarom venni a régi tábort Valőn, és alapítani akarok ott egy
bentlakásos fiúiskolát. Ezért szükségem van valakire, aki segít. Tud főzni,
ugye?
Inez bólintott. Sokat időzött Nannával a konyhában, és mindent
megtanult tőle, amit az tudott.
 – Akkor meg is egyeztünk – mondta Laura. – Természetesen ki kell
várnunk a megfelelő jegyességi időt. Mit szólna, ha a nyár közepén
tartanánk meg az esküvőt?
– Kitűnő – felelte Rune.
Inez hallgatott. A jövendőbelijét vizslatta, és megállapította, hogy a
szeme alatt karikák, vékony, határozott szája körül ráncok vannak. Sötét
hajába ezüstszálak vegyültek, és kopaszodni kezdett. Szóval hozzá megy
feleségül. A gyerekeket még nem ismerte. Csak azt tudta, hogy tizenöt,
tizenkét és ötévesek. Nem túl sok gyerekkel találkozott eddig, de ezzel talán
nem lesz gond. Legalábbis az anyja ezt mondta.
Percy az autóban ült, és a fjällbackai kikötő bejáratát nézte, de alig látta a
hullámokat és a hajókat. Csak a saját sorsát látta. A múlt és a jelen most
összeért. A testvérei kellőképpen udvariasak voltak a telefonban. A jó
modor egyik ismérve, hogy az ember a legyőzöttel is tisztelettel beszél.
Percy tudta jól, mi lapul az együttérző frázisaik mögött. A káröröm
ugyanaz, akár gazdag, akár szegény valaki.
Elmesélték, hogy eladták a kastélyt, de ez nem volt újság. Már tudta
Buhrman ügyvédtől, hogy Sebastian lépre csalta. Pont azokkal a szavakkal
adták elő neki, mint Sebastian, hogy a kastélyt előkelő konferencia-
központtá építik át. Sajnálatos, de legkésőbb a hónap végéig ki kell
költöznie. Aminek természetszerűleg az ügyvéd felügyeletével kell
megtörténnie, nehogy Percy merő véletlenségből olyan tárgyakat is
magával vigyen, amelyek a családi tulajdon részét képezik.
Meglepte, hogy Sebastian idemerészkedett ma. Percy látta, amikor
felhajtott a dombra Leon háza felé. Barnára sülten, kigombolt ingnyakkal,
drága napszemüvegben, hátrazselézett hajjal. Pont úgy nézett ki, mint
mindig. Neki valószínűleg minden teljesen megszokott volt. Ilyen az üzlet,
mondogatta.
Percy vetett egy utolsó pillantást a tükörbe. Rémesen nézett ki. A szeme
vérben úszott a túl kevés alvástól és a túl sok whiskytől. A bőre fakó és
petyhüdt volt. Csak a nyakkendőcsomója állt tökéletesen. Ez egy
becsületbeli ügy. Felcsapta a napellenzőt, és kiszállt. Semmi oka arra, hogy
halogassa az elkerülhetetlent.
Ia a hideg oldalablaknak döntötte a fejét. A taxizás a Landvetter reptérre
majdnem két óráig tart, a forgalom függvényében akár tovább is, egy kicsit
megpróbált aludni közben.
Indulás előtt megcsókolta. Pokol lesz az élete, ha egyedül kell
boldogulnia, de nem akart ott lenni, amikor robban a bomba. Leon
biztosította arról, hogy minden rendben lesz. Nem tehet mást, mondta.
Különben sosem lesz nyugta.
Ismét arra a napra gondolt, amikor a keskeny monacói úton autóztak. A
férfi már közel járt ahhoz, hogy kimondja: elhagyja. Csak úgy ömlöttek
belőle a szavak. Azt hadarta, hogy megváltoztak a dolgok, és már mások az
igényei. Sok szép évük volt együtt, de most beleszeretett valaki másba. És ő
is fog találni magának valakit. Ia elfordította a pillantását a kacskaringós
útról, hogy a szemébe nézzen. Miközben a férfi közhelyeket pufogtatott,
neki arra kellett gondolnia, hogy az iránta való szerelemből mindent
feláldozott.
Amikor a kocsi megcsúszott, a férfi szeme elkerekedett. Az értelmetlen
szavak árja elapadt.
– Az utat nézd! – kiáltotta.
Szép arcán aggodalom tükröződött. Ia alig tudta elhinni. Első ízben,
amióta együtt éltek, Leon félt. A hatalom mámorában a gázra taposott. A
gyorsulás szabályosan az ülésbe préselte.
– Lassabban, Ia! – kérte Leon. – Túl gyorsan mész!
Ő nem válaszolt, és még keményebben taposta a pedált. A kis sportautó
majdnem a levegőbe emelkedett. Iának az volt az érzése, hogy lebeg.
Abban a pillanatban tökéletesen szabad volt.
Leon megpróbálta megragadni a kormányt, de ettől a kocsi csak még
inkább kacsázni kezdett. Újra és újra rimánkodott, hogy lépjen le a gázról.
A férfi hangjából kicsendülő döbbenet olyan boldoggá tette Iát, mint már
régóta semmi. Már csaknem repültek.
Amikor meglátta a fát, úgy érezte, idegen erő veszi át az irányítást az
akarata fölött. Teljes nyugalomban kissé jobbra fordította a kormányt, és a
fa felé tartott. A távolból hallotta Leon hangját, de a zúgás a fülében minden
mást elnyomott. Aztán hirtelen teljes lett a csend. Béke. Nem fognak elválni
egymástól, örökre együtt maradnak.
Meglepetten állapította meg, hogy él. Mellette Leon csukott szemmel ült.
Az arca csurom vér volt. A tűz gyorsan terjedt. A lángok már az ülésüket
nyaldosták. Orrfacsaró szagot érzett. Villámgyorsan kellett döntenie:
hagyja-e, hogy a lángok elemésszék őket, vagy megmenti mindkettőjüket?
Leon szép arcát nézte. A tűz már elérte. Lenyűgözve bámulta, hogyan mar a
bőrébe. Aztán döntött. Mostantól Leon csak az övé lesz. És így is lett,
miután kihúzta az égő kocsiból.
Ia lehunyta a szemét, a homlokán érezte a hűvös üveglapot. Leon
olyasmit tervezett, amiben ő nem akart részt venni, de már alig várta, hogy
újra együtt legyenek.
Anna körülnézett a kopár helyiségben, amelyet csak egy csupasz izzó
világított meg. Valami ismeretlen szag, amit nem tudott azonosítani,
keveredett a földével. Ebbával hasztalanul rángatták az ajtót. Zárva volt.
Az egyik fal mellett négy vasveretes láda állt. A rajtuk lévő lobogókat
látták meg elsőként, amikor felgyúlt a villany. A nedvesség és a penész
sötétre színezte őket, de a horogkereszt tisztán látszott a vörös-fehér
háttéren.
– Talán van bennük valami, amit felvehetsz – nézett rá Ebba. –
Reszketsz.
– Igen, bármi jó lesz. Megfagyok. – Anna szégyellte, hogy a takaró alatt
pucér.
Azok közé tartozott, akik nem szeretnek nyilvános öltözőkben öltözni. A
baleset után, a sok heg miatt még rosszabb lett a helyzet, és noha a
szégyellőségnél pillanatnyilag kisebb gondjuk is nagyobb volt, az érzés a
félelemnél és a fázásnál is erősebbnek bizonyult.
– Az a három zárva, de ez nyitva. – Ebba az ajtó melletti ládára mutatott,
és felnyitotta a fedelét. Legfelül egy vastag gyapjútakaró feküdt. – Ezt
nézd!
Odadobta Annának a takarót, aki magára tekerte, rá a lepedőre. Bár
gyomorforgató szaga volt, örült a melegnek és a védelemnek.
– Itt konzervek is vannak – vett ki Ebba pár poros dobozt a ládából. –
Legrosszabb esetben ezen elélhetünk egy darabig.
Anna Ebbát vizslatta. Vidám hangja sem a helyzethez, sem a korábbi
állapotához nem illett. Valószínűleg így védekezett.
– De nincs vizünk – állapította meg Anna.
A mondat a levegőben lógott. Víz nélkül nem húzzák sokáig, de Ebba
tovább túrt a ládában, mintha nem is hallotta volna.
 – Idesüss! – Egy ruhát emelt a magasba.
– Egy náci egyenruha? Hogy kerül ez ide?
– A háború alatt nyilván valami eszelősé volt a hely. Biztos tőle van ez a
sok kacat.
– Ez beteg. – Anna még mindig reszketett.
Bár a gyapjútakaró fokozatosan átmelegítette a testét, még mindig
kegyetlenül fázott.
– Egyébként te hogy kerülsz ide? – kérdezte Ebba hirtelen, és Annához
fordult.
Csak most tűnt fel neki, milyen furcsa, hogy együtt kuksolnak ott.
– Mårten minden bizonnyal engem is megtámadott. – Anna szorosabbra
húzta magán a pokrócot.
Ebba a homlokát ráncolta.
– Miért? Csak úgy, vagy történt valami? – A szája elé kapta a kezét. –
Láttam a tálcát a hálószobában. Minek jöttél egyáltalán ide tegnap?
Maradtál vacsorára? Mi történt?
A szavak puskagolyókként pattogtak vissza a kemény falakról, és Anna
minden kérdésre összerándult, mintha arcul ütötték volna. Semmit sem
kellett mondania. A válasz az arcára volt írva.
Ebba szeme megtelt könnyel.
– Hogy tehetted ezt? Tudtad, milyen nehéz nekünk, és mennyi mindenen
mentünk keresztül!
Anna nyelt párat, de a szája teljesen kiszáradt. Fogalma sem volt, mivel
magyarázza a tettét, és hogyan kérjen bocsánatot. Ebba egy darabig még
könnyek között nézte. Aztán nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Nyugodtan
és összeszedetten azt mondta:
– Most ne beszéljünk erről. Ha ki akarunk innen jutni, össze kell
fognunk. Talán a ládában találunk valamit, amivel fel tudjuk törni az ajtót.
Hátat fordított Annának. Az elfojtott haragtól megfeszült a teste.
Anna hálásan fogadta a haladékot. Ha nem sikerül kiszabadulniuk,
magyarázattal sem kell szolgálnia. Akár ez is megtörténhet, hiszen nem
hiányolja őket senki. Dan és a gyerekek elutaztak, és Ebba szülei is csak
néhány nap múlva fognak nyugtalankodni. Marad Erica, aki rögtön
idegeskedik, ha nem tudja elérni Annát. Normális esetben ezzel az őrületbe
tudja kergetni, de most reményt nyújtott, hogy a nővére aggódni fog, és
ahogy általában, most is lesz olyan makacs, és nem tágít addig, amíg
keresni nem kezdik. Kérlek, Erica, kérlek, legyél olyan aggódó és kíváncsi,
mint mindig, rimánkodott Anna magában.
Ebba annak a ládának a lakatját rugdosta, amely közvetlenül a nyitott
mellett állt. A lakat nem tört le, de a vasveret egy idő után engedett.
– Segíts!
Egyesült erővel nekifeszültek. Két oldalról megragadták a fedelet, és
rángatni kezdték. A porréteget látva már évek óta nem nyithatták ki.
Egyszer aztán a vas eltört.
Vetettek egy pillantást a ládába, majd összenéztek. Anna a saját
megrökönyödését látta Ebba szemében tükröződni. A kopár falak egy
sikolyt vertek vissza. Anna nem tudta, hogy az övét, vagy Ebbáét.
– Jó napot! Maga Kjell? – Sven Niklasson kezet nyújtott neki, és
bemutatkozott.
– Nem hozott magával fotóst? – kérdezte Kjell, és körülnézett a kis
csarnokban, ahol az emberek a poggyászukra vártak.
– Jön valaki autóval Göteborgból.
Sven egy kis gurulós bőröndöt húzott maga után. Kjell feltételezte, hogy
megszokta már, hogy könnyű csomaggal utazzon.
– Gondolja, hogy mégiscsak tájékoztatnunk kellene a tanumshedei
rendőrséget? – kérdezte Sven, amikor beültek Kjell nagy kombijába.
Kjell átgondolta, miközben kihajtott a parkolóból, és jobbra kanyarodott.
– Igen, jó volna, de Patrik Hedströmmel beszéljen. Senki mással. –
Oldalvást Svenre pillantott. – Maguk azt nem nézik, melyik rendőrség
illetékes egy ügyben?
Sven mosolyogva nézte az elhúzó tájat. Szerencséje volt. A trollhätteni
híd a nyári napfényben a legszebb.
– Sosem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek egy bennfentes
szívességére. A göteborgiakkal már megegyeztem. Szólnak, mielőtt
lecsapnak, cserébe, amiért tájékoztatjuk őket.
Tekintse puszta udvariasságnak, hogy a tanumshedei rendőrségnek is
szólunk, mi készül.
 – Mivel a göteborgi rendőrség nem mutatkozott ilyen előzékenynek,
alkalomadtán megemlítem Hedströmnek, ön milyen nagyvonalú volt. –
Kjell vigyorgott. Túlzott hálát érzett, amiért Sven bevonta. És nemcsak
azért, mert nagy sztoriról volt szó, hanem azért is, mert végre megmozdult
valami a svéd politikában. – Köszönöm, hogy magával mehetek –
dörmögte.
Hirtelen feszélyezettnek érezte magát, Sven azonban csak megvonta a
vállát.
– Maga nélkül nem tudtuk volna megoldani az ügyet.
– Szóval megfejtette a számokat? – Kjell oldalát fúrta a kíváncsiság.
Telefonban Sven nem tudott mindent elmondani neki.
– A kód nevetségesen egyszerű volt – nevetett Sven. – A gyerekeim fél
óra alatt feltörték.
– Tényleg?
– Az egyes szám az A betűt jelölte, a kettes a B-t, és így tovább.
– Most a bolondját járatja velem? – Kjell Svenre nézett.
Csaknem letért az útról.
– Nem, bár jobban örülnék, ha csak vicc volna. Ebből látszik, milyen
hülyének néznek minket.
– Szóval mire jött rá?
Kjell igyekezett felidézni magában a sort, de már az iskolában sem voltak
kedvencei a számok. A saját telefonszámát is alig tudta fejből.
– Stureplan, a számok a teret jelölték. Utána egy dátum és egy óra.
– A rossebbe! – A torpi körforgalomnál Kjell jobbra kanyarodott. –
Kiszúrta a szememet.
– Igen, de a rendőrség ma elkapta a merénylet előkészítőit. Már nem
tudnak kommunikálni egymással, és nem tudnak senkit figyelmeztetni.
Ezért nem tűr halasztást az ügy. A párt vezetői nemsokára észreveszik, hogy
nem tudják elérni az embereiket, és ebből rájöhetnek, hogy valami nem
stimmel. Ezeknek az alakoknak az egész világon mindenhol vannak
kapcsolataik, akárhol felszívódhatnak. És akkor már nem lesz esélyünk.
– Bizonyos fokig zseniális terv volt – mondta Kjell.
 Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, mi történt volna, ha sikerül
megvalósítaniuk. Teljesen tisztán látta maga előtt a képeket. Tragédia lett
volna.
– Alapjában véve örülhetünk, hogy végre kimutatták a foguk fehérjét.
John Holm sok követőjét fogja hideg zuhanyként érni. Hála istennek!
Remélhetőleg egyhamar nem kerül sor újra ilyesmire. Az emlékezetünk
sajnos néha cserbenhagy minket – mondta Sven, és nagyot sóhajtva Kjellre
nézett. – Nem akarja maga felhívni ezt a Hedmant?
– Hedström. Patrik Hedström. Felhívhatom. – Fél szemmel az utat
figyelve, kikereste a nyomozó telefonszámát.
– Micsoda lármát csaptok! – Patrik vigyorogva lépett be a teakonyhába.
Erica hangosan kiabálva hívta, és ő rögtön jött is.
– Ülj le – mondta Gösta. – Tudod, mennyit olvasgattam a régi nyomozati
aktákat. A fiúk vallomásai egyeztek, de végig az volt az érzésem, hogy
nincs rendben valami.
– És most már végre tudjuk, mi – fonta karba a kezét Erica elégedetten.
– Mi?
– A makrélák.
– A makrélák? – Patrik összehúzta a szemét. – Elnézést, elmagyaráznád
ezt nekem egy kicsit?
– Nem láttam a halakat, amelyeket a fiúk fogtak – mondta Gösta. – És a
kihallgatások alatt eszembe sem jutott.
– De mi? – kérdezte Patrik türelmetlenül.
– Hogy nyár előtt nem lehet makrélát fogni – válaszolta Erica tagoltan,
mintha egy gyerekhez beszélne.
Patriknak lassan derengeni kezdett, mit jelent ez.
– És mindegyik fiú azt állította, hogy makrélát fogtak.
– Így van. Ha egy mondta volna, lehet, hogy téved, de ha mind ugyanazt
állítja, akkor az csak azt bizonyítja, hogy összebeszéltek. És nem ismerik a
halakat, ezért mondtak ostobaságot.
– Ericának köszönhetem, hogy rájöttem – mondta Gösta szégyenkezve.
Patrik dobott egy csókot a feleségének.
– Te vagy a legjobb! – És ezúttal komolyan is gondolta.
 Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. A kijelzőn látta, hogy
Torbjörn az.
– Szép munka volt, de most fel kell vennem.
A magasba emelte a hüvelykujját, a szobájába ment, és magára csukta az
ajtót.
Figyelmesen meghallgatta Torbjörnt, és feljegyzett néhány dolgot az első
kezébe akadó papírlapra az íróasztalán. A különös gyanúja beigazolódott.
Azon morfondírozott, mi következik az új értesüléseiből. A hívás után
tényleg többet tudott, de jobban össze volt zavarodva, mint valaha.
A folyosóról súlyos lépteket hallott, és kíváncsian kikandikált az ajtón.
Paula jött szembe vele a gömbölyödő hasával.
– Nem bírok otthon kuksolni és várni. A nő a bankból azt ígérte, ma
jelentkezik, de még nem hívott… – Annyira kifulladt, hogy szünetet kellett
tartania.
Patrik megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Szusszanj egyet! – Várt, amíg a nő újra lélegzethez jut. – Mindjárt
helyzetértékelést tartunk. Menni fog?
– Még jó!
– Hol a csudában mászkálsz? – Hirtelen Mellberg jelent meg Paula
mögött. – Rita úgy aggódott, amikor se szó, se beszéd eltűntél, hogy arra
kényszerített, jöjjek utánad.
Letörölte a homlokáról a verítéket.
Paula a szemét forgatta.
– Jól vagyok.
– És jó, hogy itt vagy. Meg kell beszélnünk egyet s mást.
Patrik a tárgyalóba vonult. Útközben szólt Göstának. Rövid habozás után
sarkon fordult, és átment a konyhába.
– Te is jöhetsz – biccentett oda Ericának.
A nő úgy ugrott fel, mint akit puskából lőttek ki.
Szűken voltak a helyiségben, de Patrik azt akarta, hogy az Elvander
család személyes tárgyai között folytassák le a beszélgetést. A holmi
tudatosítja a kollégákban, miért olyan fontos összerakniuk a
kirakósdarabkákat.
 Gyorsan elmesélte Paulának és Mellberg-nek, hogy elhozták a dobozokat
Ócskás Ollétól, és már egy jó ideje a tartalmukkal foglalkoznak.
– Néhány dolog kezd körvonalazódni. Most meg kell próbálnunk együtt
továbblépni. Először is tájékoztatlak benneteket, hogy a G. betű Ebba
üdvözlőlapjain Gösta Flygarét jelöli.
Patrik Göstára mutatott, aki elpirulva szegte le a tekintetét.
– Te jó ég, Gösta, hogy… – nyögte Paula.
Mellberg pulykavörös lett, és úgy tűnt, szétveti a düh.
– Tudom, hogy szólnom kellett volna, de Hedströmnek már
elmagyaráztam. – Gösta vetett Mellberg-re egy haragos pillantást.
– De az utolsó lapot nem írhatjuk Gösta számlájára, egyértelműen
különbözik is a többitől. – Patrik az asztal szélének dőlt. – Volt egy ötletem,
ezért beszéltem Torbjörnnel, aki megerősítette a gyanúmat. Az ujjlenyomat,
amelyet Torbjörn a bélyeg hátoldalán talált, és amely minden valószínűség
szerint a feladótól származik, egyezik a nejlonzacskón talált
ujjlenyomatokkal, amelyben Mårten behozta nekünk a lapot.
– De azt a zacskót csak ti fogtátok meg, és Mårten, vagyis akkor… –
Erica falfehér lett.
Patrik látta, hogy jár az agya.
A nő lázasan kotorászni kezdett a táskájában. Minden szempár felé
fordult, amikor előhúzta a mobilját, és kikeresett egy számot. A teremben a
légyzümmögést is hallani lehetett. Végül bekapcsolt a hangposta.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel Erica. Kikeresett egy másik számot. –
Ebbát hívom.
De Ebba sem vette fel.
– Kész agyrém! – Erica egy harmadik számmal próbálkozott.
Patrik nem akarta folytatni a megbeszélést, amíg Erica nem fejezi be a
hívást. Lassan ő is nyugtalankodni kezdett, amiért Annát egész nap nem
tudták elérni.
– Mikor ment oda? – kérdezte Paula.
Erica még mindig a fülén tartotta a mobilt.
– Tegnap este, és azóta nem veszi fel. Most felhívom a postahajót. Ebba
ma délelőtt azzal ment, és talán tudják… Halló! Itt Erica Falck… Igen.
Ebba magukkal ment? … Kitették a szigeten? Láttak ott egy másik hajót?
… Egy fahajót… A tábor előtti kikötőben… Rendben. Köszönöm!
Erica letette. Patrik látta, hogy remeg a telefon a kezében.
– A hajónk, amellyel Anna odament, még a mólónál van. Vagyis Anna és
Ebba ott van Valőn, Mårtennal, és egyikük sem veszi fel a mobilját.
– Biztosan minden rendben van. Lehet, hogy közben Anna már
visszaindult. – Patrik igyekezett nyugodtabbnak tűnni, mint amilyen
valójában volt.
– De Mårten azt mondta, csak egy órát maradt. Miért hazudott?
– Biztos van rá magyarázat. Amint itt végeztünk, odamegyünk, és
megnézzük, mi a helyzet.
– És arra mi a magyarázat, hogy Mårten fenyegető levelet küldött a
feleségének? – kérdezte Paula. – És ez azt jelenti, hogy a gyilkossági
kísérletek mögött is ő áll?
Patrik a fejét rázta.
– Ezt egyelőre nem tudjuk. Ezért kell minden eddigi eredményen
végigmennünk, és megnéznünk, vannak-e valahol hézagok. Gösta, mondd
csak el, mire jöttetek rá a fiúk vallomásai alapján!
– Rendben. – Gösta beszámolt a makrélákról, és elmagyarázta a
kollégáknak, miért kérdőjeleződik meg így a fiúk vallomásának hitelessége.
– Bizonyítja, hogy hazudtak – összegezte Patrik. – És ha ebben nem
mondtak igazat, valószínűleg másban sem. Mert miért beszéltek volna
össze, és találták volna ki ezt? Szerintem kiindulhatunk abból, hogy van
valami közük a család eltűnéséhez. És most végre van valami a kezünkben,
amivel sarokba tudjuk szorítani őket.
– És hogy függ ez össze Mårtennal? – kérdezte Mellberg. – Akkoriban itt
sem volt, pedig Torbjörn szerint 1974-ben ugyanazt a fegyvert használták,
mint most.
– Nem tudom, Bertil – felelte Patrik. – Egyszerre csak egy dolgot.
– És ott van még a hiányzó útlevél. – Gösta kissé kihúzta magát. –
Annelie útlevele nincs meg. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy volt valami
köze az ügyhöz, és később külföldre szökött.
Patrik vetett egy pillantást Ericára. Sápadtan ült köztük. A férfi tisztában
volt azzal, hogy Annán jár az esze.
 – Annelie? A tizenhat éves lány? – kérdezte Paula, akinek ebben a
pillanatban megcsörrent a telefonja.
Felvette, és csodálkozással vegyes komolysággal hallgatta, mit mond a
hívó. Amikor letette, a többiekre meredt.
– Ebba nevelőszülei azt mesélték, hogy egy ismeretlen a tizennyolcadik
születésnapjáig minden hónapban pénzt utalt Ebbának. Sosem tudták meg,
ki volt a feladó, de Patrikkal persze arra gondoltunk, hogy ennek is köze
lehet a valői eseményekhez. Ezért utánanéztem kicsit…
Levegőért kapott. Patrik emlékezett arra, hogy Erica is folyton ezt
csinálta a terhessége alatt.
– Térj a tárgyra! – Gösta szálfaegyenesen ült a székén. – Egyetlen rokon
sem akarta magához venni Ebbát, és valószínűleg nem is ők küldözgettek
neki pénzt. Legfeljebb csak azt tudom elképzelni, hogy valamelyik
lelkiismeret-furdalásból csinálta.
– Az indokait nem tudom – mondta Paula, aki szemmel láthatólag
élvezte, hogy többet tud, mint a társai –, de egy bizonyos Aron Kreutz volt
az.
Olyan csend lett, hogy hallani lehetett az úton elhaladó autók zaját. Gösta
törte meg a hallgatást.
– Leon apja utalt pénzt Ebbának? De miért?
– Erre kellene rájönnünk – mondta Patrik.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy ez a legfontosabb kérdés, ha meg
akarják fejteni a család eltűnésének rejtélyét.
A telefonja rezgett a zsebében. Vetett egy pillantást a kijelzőre. Kjell
Ringholm volt a Bohusläningentől. Nyilván felmerült benne még egy
kérdés a sajtótájékoztatóval kapcsolatban. De most várnia kellett. Patrik
ismét a kollégáihoz fordult.
– Gösta, mi ketten kimegyünk Valőre. Mielőtt kihallgatjuk az öt fiút, meg
kell néznünk, hogy minden rendben van-e Annával és Ebbával, na meg fel
kell tennünk pár kérdést Mårtennak. Paula, te talán megpróbálhatnál többet
kideríteni Leon apjáról. – Amikor a pillantása Mellberg-re esett, elnémult.
Hol okozná Bertil a legkevesebb bajt? Noha sosem volt ínyére a sok munka,
kirekesztettnek sem szerette érezni magát. – Bertil, te intézhetnéd a sajtót.
Van valami kifogásod az ellen, hogy itt maradj, és készenlétben állj, ha
megkezdődik a roham?
 Mellberg ragyogott.
– Már hogy volna! Évek óta dolgozom a sajtóval, a kisujjamból kirázom.
Patrik titkon felsóhajtott. Megvolt az ára annak, hogy rendben menjenek
a dolgok.
– Én nem mehetnék veletek Valőre? – kérdezte Erica.
Még mindig görcsösen szorongatta a telefonját.
Patrik megrázta a fejét.
– Nincs az az isten!
– De talán tényleg jobb volna. Képzeld el, ha történt valami…
– Vitának helye nincs! – mondta Patrik szükségtelenül élesen. – Elnézést,
de az volna a jobb, ha magunk intéznénk.
Átölelte a feleségét. Erica bólogatott, és kelletlenül a kocsijához ment.
Patrik egy darabig csak nézett utána, majd fogta a telefonját, és felhívta
Victort a parti őrségtől. Nyolc kicsöngés után bekapcsolt a hangposta.
– A parti őrségnél nem veszik fel. Jellemző. A mi hajónk meg kint van
Valőn.
Az ajtóban megköszörülte a torkát valaki.
– Sajnos nem tudok hazamenni. Nem indul a kocsi.
Patrik kételkedve nézett a feleségére.
– Hát ez érdekes. Hazavinnéd, Gösta? Akkor én addig elintézek itt pár
dolgot. Várnunk kell, amíg lesz hajónk.
– Jól van – válaszolta Gösta, de nem nézett Ericára.
– Rendben, akkor a kikötőben találkozunk. Megpróbálod közben elérni
Victort?
– Persze – dünnyögte Gösta.
Patrik mobilja megint rezegni kezdett, és ő gépiesen a kijelzőre nézett.
Kjell Ringholm. Most már beszélhet vele.
– Jól van, akkor mindenki tudja a dolgát. – A többiek után nézett, majd
fogadta a hívást. – Szia, itt Hedström! – sóhajtotta.
Kedvelte Kjellt, de most tényleg nem ért rá újságírókkal foglalkozni.
 Valö, 1972

Annelie kezdettől fogva gyűlölte. Claes is. Az ő szemükben egy

mihaszna volt, főleg az anyjukhoz képest, aki minden bizonnyal valamiféle
szent lehetett. Legalábbis így tűnt, amikor Rune és a gyerekei róla
beszéltek.
Sokat tanult az életről. A legfontosabb lecke az volt, hogy az anyjának
még sincs mindig igaza. Runéhez hozzámenni élete legnagyobb hibája volt,
de Inez nem látott más kiutat, mert gyermeket várt tőle.
Letörölte az izzadságot a homlokáról, és ismét a konyhapadlónak
szentelte a figyelmét. Rune magas igényeket támasztott, és mindennek
csillognia-villognia kell, mire megnyitják az internátust. Semmit sem
bízhatnak a véletlenre.
– A jó hírem forog kockán – mondogatta mindig, és újabb feladatokat
adott Ineznek.
Gömbölyödő hasa ellenére reggeltől estig gürcölt, majd’ összeesett a
fáradtságtól.
Ekkor hirtelen ott termett. Amikor az árnyéka Inezre vetült, a
fiatalasszony összerezzent.
– Ne haragudj, megijesztettelek? – kérdezte olyan hangon, amelytől
Ineznek mindig végigfutott a hátán a hideg.
Megérezte a gyűlöletet. Mint máskor is, úgy megfeszült a teste, hogy
levegőt alig kapott. Sosem volt bizonyíték. Nem szólhatott Runének,
úgysem hitt volna neki. Csak kettőjük szava állt volna szemben egymással,
és Ineznek nem voltak illúziói, hogy Rune a fia pártját fogná.
– Kihagytál egy foltot – mutatott Claes a padlóra Inez háta mögött.
Inez összeszorított foggal hátrafordult, és felsikálta a helyet. Aztán
zörgést hallott, és nedvességet érzett a lábán.
– Bocsánat, véletlenül felborítottam a vödröt – mondta Claes sajnálkozó
hangon, amely sehogy sem illett az arckifejezéséhez.
Inez csak nézte. Minden nappal, minden pimaszsággal, minden
gonoszsággal csak fokozódott a dühe.
– Majd én segítek – mondta Johan, Rune kisebbik fia.
 Csak hétéves volt, okos, meleg tekintetű. Kezdettől fogva ragaszkodott
Inezhez, már az első találkozásukkor a kezébe csúsztatta a kezét.
Félős pillantást vetett a bátyjára, miközben letérdelt Inez mellé, és kivette
a kezéből a rongyot, majd elkezdte feltörölgetni a vizet.
– De így te is vizes leszel. – Inez meghatottan nézte a nyakát, ahogy
előrehajtotta a fejét, és a haját, amely az arcába hullt.
– Nem baj – törölgetett Johan tovább.
Claes karba font kézzel állt ott. Villámlott a szeme, de az öccsét nem
merte piszkálni.
– Anyámasszony katonája! – hagyta őket faképnél.
Inez megkönnyebbült. Igazából nevetséges volt ez az egész. Claes csak
tizenhét éves, és bár ő sem sokkal idősebb, mégiscsak a mostohaanyja.
Ráadásul gyermeket várt, Claes kistestvérét. Egy ilyen sihedertől nem
kellene félnie, de amint a közelébe jött, Inezt kirázta a hideg.
Megmagyarázni nem tudta volna, de ösztönösen érezte, hogy jobban teszi,
ha távol tartja magát tőle, és nem húz ujjat vele.
Mi lesz majd, ha megérkeznek a diákok? Talán kevésbé lesz nyomasztó a
hangulat a házban, ha mindenhol fiúk császkálnak, és a hangjuk minden
helyiséget betölt? Ebben bizakodott. Máskülönben megfullad.
– Kedves tőled, Johan! – Megsimogatta a fiú fejét.
Johan nem válaszolt, de Inez látta, hogy mosolyog.
Mielőtt megérkeztek volna, sokáig ült az ablakban. A vizet és Valőt
nézte, figyelte a hajókat és a turistákat, akik pár hétig nyaralnak itt. Noha
sosem tudott volna így élni, irigyelte őket. Valószínűleg nem is voltak
tudatában, milyen szép életük van a maga egyszerűségében. Amikor
csengettek, vetett még egy utolsó pillantást Valőre. Ott kezdődött minden.
– Ideje véget vetni a dolognak – nézett végig most a többieken Leon.
Sorban érkeztek, és komor hangulatban voltak. Észrevette, hogy sem
Percy, sem Josef nem vesz tudomást Sebastianról, de ez a társukat nem
hozta ki a béketűrésből.
– Micsoda sorscsapás kerekes székbe kerülni! És az arcod is tropa. Pedig
olyan jól néztél ki! – Sebastian kényelmesen hátradőlt.
Leon nem vette rossz néven tőle. Tudta, hogy Sebastian nem akarta
megbántani, mindig is ilyen keresetlen volt. Hacsak nem akart rászedni
valakit. Olyankor gátlástalanul hazudott. Bámulatos, hogy az ember semmit
sem változik. A többiek is olyanok voltak, mint régen. Percy betegesnek
tűnt, Josef pedig pont olyan komoly képet vágott, mint akkoriban. John
sármja töretlen volt.
Mielőtt Fjällbackába jöttek volna Iával, kicsit érdeklődött utánuk. A
magánnyomozó derék munkát végzett a szép kis summáért, és Leon
mindnyájuk életútját ismerte. De most, hogy így összegyűltek megint,
mindaz, ami Valőn történt, mintha elvesztette volna a jelentőségét.
Nem felelt Sebastian megjegyzésére, csak megismételte:
– Ideje mindent elmondanunk.
– És mire volna jó? – kérdezte John. – Az már a múlt.
– Tudom, hogy az én ötletem volt, de minél idősebb leszek, annál inkább
látom, hogy hibát követtünk el. – Leon Johnra nézett.
Számított arra, hogy John nem adja be egykönnyen a derekát, de nem
hagyja magát eltántorítani. Elhatározta, hogy mindenről lerántja a leplet.
Mindegy, hogy a többiek vele tartanak-e vagy sem. De azért volt benne
annyi tisztesség, hogy legalább beszámoljon nekik a terveiről, mielőtt
olyasmibe vág, aminek következményei lehetnek rájuk nézve is.
– Egyetértek Johnnal – mondta Josef színtelen hangon. – Semmi okunk
arra, hogy bolygassuk a dolgokat, amelyeket már eltemettünk és
elfeledtünk.
– Folyton arról papolsz, milyen fontos a múlt. És hogy az embernek
felelősséget kell vállalnia. Most meg egyszeriben mégsem? – kérdezte
Leon.
Josef elsápadt és elfordult.
– Az nem ugyanaz.
– Dehogynem. Ami akkor történt, még ma is hat. Éveken át cipeltem
magammal, és tudom, hogy ti is.
– Az nem ugyanaz – ismételte Josef.
– Azt mondod, hogy mindenkit, aki bűnös a szüleid szenvedései miatt, el
kell számoltatni. Ránk miért nem érvényes ez? Nekünk nem kellene
bevallanunk a bűnünket? – Leon lágy hangon beszélt, de Josefet mélyen
érintették a szavai.
 – Én nem ismerem be. – John, aki Sebastian mellett ült a kanapén,
összekulcsolta a kezét a térdén.
– Nincs választásod. – Leon kétséget sem hagyott afelől, hogy ő már
döntött.
– Azt csinálsz, amit akarsz – szólalt meg Sebastian hirtelen.
A zsebébe süllyesztette a kezét, és kisvártatva a magasba emelt egy
kulcsot. Aztán felállt, és átadta Leonnak, aki habozva elvette. Annyi év telt
el azóta, hogy utoljára a kezében tartotta. Annyi év telt el azóta, hogy ez a
kulcs megpecsételte a sorsukat.
Néma csend lett. Mindenki maga előtt látta a képeket, amelyek az
emlékezetükbe égtek.
– Ki kell nyitnunk az ajtót. – Leon a kulcsot szorongatta. –
Legszívesebben veletek együtt csinálnám, de ha nem akarjátok, megteszem
egyedül.
– És Ia? – kezdte John, de Leon a szavába vágott.
– Ia úton van Monacóba. Nem tudtam rávenni, hogy maradjon.
– Igen, ő elmenekülhet – mondta Josef. – Külföldre megy, és itt hagy
minket a slamasztikában.
– De én nem megyek sehová, amíg napvilágra nem kerül minden – felelte
Leon.
– Senki sem megy sehová! – kiáltotta Percy.
Eddig egy árva szót sem szólt, csak ült némán, félrehúzódva.
– Mi van? – dőlt hátra lezserül Sebastian.
– Senki sem megy sehová – ismételte meg Percy.
Lassan lehajolt, és az aktatáskájában kezdett kotorászni.
– Ez valami vicc? – kérdezte Sebastian hitetlenkedve, miközben a
pisztolyt nézte Percy kezében.
Percy egyenesen rá célzott.
– Szerinted van még kedvem viccelődni, miután mindenemet elvetted?
– De hát ilyen az üzlet. Egyébként sem az én hibám, hogy elherdáltad a
teljes örökségedet.
Amikor a lövés eldördült, mindnyájan felkiáltottak. Sebastian döbbenten
tapogatta az arcát, amelyből csöpögött a vér. A golyó csak súrolta, és a
panorámaablakon át a tenger felé távozott. Leon füle csengett, és olyan
erővel szorította a kerekes széke karfáját, hogy az ujja begörcsölt.
– Mi az ördögöt művelsz? – ordította John. – Teljesen elment az eszed?
Tedd el a fegyvert, mielőtt még megsérül valaki!
– Már túl késő. Túl késő mindenhez. – Percy az ölébe fektette a pisztolyt.
– De mielőtt megöllek benneteket, felelősséget kell vállalnotok azért, amit
tettetek. Ebben egyetértek Leonnal.
– Hogy gondolod? Kettejük kivételével mindannyian áldozatok vagyunk,
pont, mint te. – John dühösen nézett Percyre, de képtelen volt leplezni a
hangjában bujkáló félelmet.
– Mindannyian benne voltunk. Ez az ügy tönkretette az életemet. Noha te
vagy a legfőbb bűnös, és te halsz meg elsőként. – Újra Sebastianra szegezte
a pisztolyt.
Minden nyugodt volt. Csak a saját lélegzetüket hallották.
– Ők lesznek azok. – Ebba vetett egy pillantást a ládába.
Aztán megfordult, és hányt. Anna is émelygett, de kényszerítette magát,
hogy mindent alaposan megnézzen.
A ládában egy csontváz hevert. Egy koponya üres szemgödreibe nézett.
Mivel a fej tetején rövid hajszálak voltak, feltételezte, hogy egy férfi
maradványai.
– Valószínűleg igazad van – mondta, miközben megsimogatta Ebba hátát.
Ebba szipogva rogyott a földre, és a két térde közé hajtotta a fejét, mintha
ájulás környékezné.
– Szóval végig itt voltak.
– Igen, és szerintem a többiek is itt vannak – mutatott Anna a másik két
lezárt ládára.
– Fel kell nyitnunk – állt fel Ebba.
Anna kétkedőn nézett rá.
– Nem várunk addig, amíg ki nem jutunk innen?
– Tudnom kell. – Ebba szeme villogott.
– De Mårten… – kezdte Anna.
Ebba a fejét rázta.
 – Úgysem enged ki minket. Láttam rajta. Amúgy meg biztosan azt hiszi,
meghaltunk.
A szavak rémülettel töltötték el Annát. Ebbának természetesen igaza volt.
Mårten nem fogja kinyitni az ajtót. Ha nem szabadulnak ki önerőből, itt
fognak elpusztulni. Erica talán már aggódik, és elkezdett kérdezősködni, de
ez mit sem segít, ha egyszer nem találnak rájuk. Ez a hely, ahová bezárták
őket, gyakorlatilag bárhol lehet a szigeten, és miért pont most akadnának rá,
ha az Elvander család eltűnésekor sem fedezték fel.
– Jó, próbáljuk meg. Talán van valami bennük, amivel ki tudjuk nyitni az
ajtót.
Ebba szó nélkül rugdosni kezdte a lakatot a következő ládán. Úgy tűnt,
sokkal erősebben tart, mint az első.
– Várj csak! – fordult hozzá Anna. – Kölcsönkérhetem az
angyalmedálodat? Talán azzal ki tudom tekerni a csavarokat.
Ebba levette a láncot, és tétován átnyújtotta. Anna nekilátott a
csavaroknak, amelyekkel a láda vasalata rögzítve volt. Amikor mindkét
pántot eltávolította, ránézett Ebbára. Miután némán biccentettek, leemelték
az egyik fedelet.
– Itt vannak. Mind – suttogta Ebba.
Ezúttal nem fordította el a tekintetét a családtagjai földi maradványairól,
amelyek úgy hevertek ott, mint egy rakás szemét.
Anna összeszámolta a koponyákat a három ládában. Aztán a biztonság
kedvéért még egyszer.
– Valaki hiányzik – mondta higgadtan.
Ebba összerezzent.
– Hogyhogy?
Anna szorosabbra húzta magán a gyapjútakarót, amely már majdnem
lecsúszott a válláról.
– Nem öten tűntek el annak idején?
– De.
– Itt viszont csak négy koponya van. Vagyis négy halott, hacsak valakit
nem fej nélkül temettek el.
Ebba grimaszolt. Előrehajolt, és visszatartotta a lélegzetét.
 – Igen. Hiányzik valaki.
– Csak az a kérdés, hogy kicsoda.
Anna szemügyre vette a csontvázakat. Ha nem jutnak ki innen Ebbával,
ők is így végzik. Lehunyta a szemét, és Danra meg a gyerekekre gondolt.
Aztán ismét kinyitotta a szemét. Ez nem történhet meg. Valahogy ki kell
jutniuk. Mellette Ebba szívet tépően zokogott.
– Paula! – Patrik intett neki, hogy jöjjön be az irodájába.
Gösta és Erica Fjällbackába ment, Mellberg meg bezárkózott, hogy –
saját állítása szerint – felkészüljön a sajtó rohamára.
– Mi van? – Paula nehézkesen leereszkedett Patrik kényelmetlen székére.
– Ma nem tudunk beszélni Johnnal. – Patrik a hajába túrt. – A göteborgi
rendőrség pont most csap le rá. Kjell Ringholm hívott. Ő és Sven Niklasson
az Expressentől a helyszínen van.
– Lecsapnak rá? Miért? És nekünk miért nem szóltak? – Paula a fejét
csóválta.
– Kjell nem mondott részleteket. Csak annyit, hogy nemzetbiztonsági
ügyről van szó, és valami nagy horderejű dolog… Tudod, milyen Kjell.
– Odamenjünk? – kérdezte Paula.
– Ne. A te állapotodban semmiképp. Mivel ez a göteborgi rendőrség
akciója, a legjobb, ha kimaradunk belőle. De azért felhívom a kollégákat,
hátha megtudok valamit. Mindenesetre úgy látszik, nem fogunk egyhamar
beszélni Johnnal.
– De miről lehet szó? – Paula fészkelődött a széken.
– Idejében meg fogjuk tudni. Ha Kjell és Sven Niklasson ott van,
biztosan minden benne lesz a lapokban.
– Akkor kezdjük a többiekkel!
– Ahogy már mondtam, várnunk kell egy kicsit. – Patrik felállt. – Először
megnézzük Göstával, mi a helyzet Valőn.
– Leon apja – mondta Paula elgondolkodva. – Érdekes, hogy a pénz tőle
jött.
– Amint visszajöttünk Göstával, beszélünk Leonnal. – Patrik gondolatai
egymást kergették. – Leon és Annelie. Talán mégis kettejükhöz van köze a
dolognak.
 A kezét nyújtotta Paulának, aki készségesen hagyta felhúzni magát.
– Én pedig kicsit utánanézek Aron Kreutznak. – Paula végigdöcögött a
folyosón.
Patrik is követte, miközben arra gondolt, hogy Göstának talán már
sikerült hazavinnie Ericát. Valószínűleg a neje egész úton a fülét rágta, hadd
tartson velük Valőre, de Patriknak esze ágában sem volt beadni a derekát.
Noha nem aggódott annyira, mint Erica, sejtette, hogy valami nincs rendjén
odakint. Amennyiben történt valami, jobb, ha a felesége nincs ott.
Éppen elérte a parkolót, amikor Paula utánakiáltott. Patrik megfordult.
– Mi van?
Paula visszaintette, és olyan komoly arcot vágott, hogy a férfi futásnak
eredt.
– Lövöldözés volt. Leon Kreutznál – lihegte a nő.
Patrik a fejét ingatta. Miért történik minden egyszerre?
– Felhívom Göstát, és megkérem, hogy találkozzunk ott. Felkeltenéd
Mellberg-et? Most mindenkire szükség van.
Sälvik házai napfényben fürdőztek előttük. A kedvelt strandról vidám
gyerekhangok és nevetés hallatszott. Erica nyaranta szinte minden napját ott
töltötte.
– Azon gondolkodom, hol kódoroghat Victor – mondta.
Gösta bólintott. Mivel a parti őrséget nem tudták elérni, Erica rábeszélte,
hogy üljön le náluk, és várakozás közben igyon egy kávét vele és
Kristinával.
– Még egyszer megpróbálom. – Gösta negyedjére hívta a számot.
Erica a férfit vizslatta. Valahogy rá kell vennie, hogy magával vigye a
szigetre. A várakozás az őrületbe kergette.
– Senki sem veszi fel. Elszaladok a mosdóba – állt fel Gösta.
A telefonja az asztalon hevert. Gösta alig tette ki a lábát, megcsörrent.
Erica a készülék fölé hajolt, és vetett egy pillantást a kijelzőre.
HEDSTRÖM – állt rajta csupa nagybetűvel. Villámgyorsan átgondolta.
Kristina a nappaliban kergette a gyerekeket, Gösta a mosdóban volt. Rövid
habozás után felvette.
 – Erica vagyok… Gösta a mosdóban van. Mondjak neki valamit? …
Lövöldözés? … Jó, megmondom neki… Igen, igen. Most leteszem, hogy
máris indulhasson. Öt percen belül kocsiban lesz, ez biztos.
Letette, és egy sor lehetőséget végigvett. Egyrészt Patriknak erősítésre
volt szüksége, másrészt neki magának a lehető leghamarabb Valőre kellett
jutnia. A fülét hegyezte. Gösta bármelyik pillanatban visszajöhet. Addig
döntést kell hoznia. Fogta a saját telefonját, hezitált kicsit, majd kikeresett
egy számot. Martin azonnal felvette. Erica röviden felvázolta neki a
helyzetet. A fiatalember azonnal megértette, mi a dolga. Ezzel az ügy meg
is oldódott. Már csak egy Oscar-díjas színészi alakításra volt szüksége.
– Ki hívott? – kérdezte Gösta.
– Patrik. Valőn minden rendben, elérte Ebbát. Azt mondta, Anna ma az
ócskapiacokat járja. Biztosan ezért nincs ideje telefonálgatni. Patrik ennek
ellenére úgy gondolja, jobb volna, ha odamennénk, és beszélnénk Ebbával
meg Mårtennal.
– Mi ketten?
– Igen, Patrik szerint nem olyan kényes a helyzet.
– Egészen biztos, hogy…? – Göstát a mobilja csörgése szakította félbe. –
Halló, Victor! … Igen, próbáltalak hívni. Szükségünk volna valakire, aki
kivisz minket Valőre. A legjobb volna most azonnal… Rendben, öt perc és
ott vagyunk.
Letette, és kétkedőn Ericára nézett.
– Ha nem hiszel nekem, hívd fel Patrikot, és kérdezd meg – mondta a nő
mosolyogva.
– Dehogyis. Induljunk!
– Már megint elmész? – kukkantott ki Kristina a teraszra.
A karjánál fogva tartotta Noelt, aki erőnek erejével igyekezett
elszabadulni. A nappaliból Anton éles visítása hallatszott, és Maja újra és
újra azt kiáltotta:
– Mama! Mamaaa!
– Csak egy kicsit, aztán leváltalak. – Erica megesküdött, hogy innentől
fogva sokkal jobb véleménnyel lesz az anyósáról, ha most elengedi Valőre.
– Ez az utolsó alkalom, hogy egész nap a szolgálatotokra állok. Ne
feledd, hogy ez az iram és zaj már túl sok nekem. A gyerekek aranyosak, de
komolyan mondom, lehetnének jobbak is. De ez már végképp nem az én
dolgom. A jó magaviselet alapja a hétköznapi…
Erica elengedte a füle mellett a szóözönt, túláradó köszönetet mondott,
aztán eltűnt az előszobában.
Tíz perccel később a parti őrség hajójában ült, és úton volt Valőre.
Igyekezett lazítani, és meggyőzni magát arról, hogy voltaképpen minden a
legnagyobb rendben van. De nem hitt benne igazán. Ösztönösen sejtette,
hogy Anna veszélybe került.
– Megvárjalak benneteket? – Victor gyakorlottan kötött ki a mólónál.
Gösta a fejét rázta.
– Nem kell, de lehet, hogy szükségünk lesz egy fuvarra visszafelé is.
Felhívhatunk, ha végeztünk?
– Persze, szóljatok. Addig teszek egy kört.
Erica utánanézett, és azon merengett, okos dolog volt-e elengedni, de már
úgyis késő lett volna szólni.
– Az nem a ti hajótok? – kérdezte Gösta.
– De. Különös. – Erica meglepett arcot vágott. – Lehet, hogy Anna
közben vissza is jött. Felmegyünk a házhoz?
Azzal el is indult.
Gösta mormogva bandukolt mögötte.
Feltűnt előttük a régi, szép épület. Baljóslatú csend honolt az egész
szigeten, és Erica idegei pattanásig feszültek.
– Hahó! – kiáltotta, amikor elérte a széles kőlépcsőt.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Senki sem felelt.
Gösta megtorpant.
– Furcsa. Úgy fest, nincs itthon senki. Patrik nem azt mondta, hogy Ebba
itt van?
– Legalábbis úgy értettem.
– Lehet, hogy lementek fürdeni. – Gösta vetett egy pillantást a ház
túloldala felé.
– Lehet. – Erica az épületet nézegette.
– Nem mehetünk be csak úgy.
 – Már miért ne? Gyere! Hahó! – kiáltott Erica újra. – Mårten! Van itt
valaki?
Gösta tétován követte. A házban is teljes csend honolt, aztán egyszeriben
Mårten termett a konyhaajtóban.
A kordonszalagot átszakították, a keret mellett lógott.
– Jó napot! – mondta a férfi tompán.
Erica megdöbbent, amikor ránézett. Összetapadt tincsei az arcába lógtak,
mintha nagyon megizzadt volna, a szeme alatt sötét karikák. A pillantása
teljesen üres volt.
– Ebba itt van? – kérdezte Gösta, miközben a homlokát ráncolta.
– Elutazott a szüleihez.
Gösta vetett egy meglepett pillantást Ericára.
– De Patrik azt mondta, itt van.
Erica bocsánatkérőn tárta szét a karját. Gösta arca elsötétedett, de egy
szót sem szólt.
– Nem is jött haza, csak telefonált, hogy autóval egyenesen Göteborgba
megy.
Erica bólintott, habár jól tudta, hogy Mårten hazudik. Maria, aki a
postahajót vezeti, kitette az asszonyt a szigeten. Feltűnés nélkül körülnézett.
A pillantása Ebba táskáján állapodott meg. Ezzel hozta el a holmiját
Ericáéktól, amikor elindult. Teljesen biztos, hogy nem ment egyenesen
Göteborgba.
– És hol van Anna?
Mårten továbbra is ugyanazzal a halott tekintettel nézett rá. Megvonta a
vállát.
Ez megadta a végső lökést. Erica gondolkodás nélkül eldobta a táskáját,
és felrohant a lépcsőn.
– Anna! Ebba!
Semmi válasz. A háta mögött gyors lépteket hallott. Mårten a sarkában
volt. A hálószobában földbe gyökerezett a lába. A földön egy
ételmaradékokkal teli tálca mellett ott hevert Anna táskája.
Először a hajó, most meg a táska. Ódzkodva vonta le a kézenfekvő
következtetést. Ahogy Ebba, Anna is itt volt a szigeten.
 Megpördült a tengelye körül, hogy szembesítse Mårtent az igazsággal, de
a torkára forrt a szó. A férfi egy revolvert szegezett rá. Erica a szeme
sarkából látta, hogy Gösta megtorpan.
– Állj! – ordította Mårten, és tett egy lépést előre.
A fegyver csöve csak arasznyira volt Erica homlokától. A férfi nem
remegett.
– Álljon mellé! – intett a fejével Mårten Göstának.
A nyomozó azonnal engedelmeskedett. Anélkül hogy levette volna a
tekintetét a férfiról, felemelt kézzel belépett a hálószobába, és Erica
jobbjára állt.
– Leülni!
Mindketten leereszkedtek a frissen csiszolt padlóra. Erica a revolvert
mustrálgatta. Honnan szerezte Mårten?
– Tegye le a fegyvert, és mindent nyugodtan megbeszélünk –
próbálkozott.
Mårten gyűlölettel nézett rá.
– Mit? Ez a kígyó megölte a fiamat! Mit kell még itt megbeszélni?
Most először költözött élet a tekintetébe. A szemében megvillanó őrület
rettegéssel töltötte el Ericát. Végig ott lappangott Mårten fegyelmezett
viselkedése mögött, vagy a hely váltotta ki?
– A húgom… – Alig kapott levegőt az aggodalomtól.
Az a lényeg, hogy Anna még életben legyen.
– Sosem fogják megtalálni őket. A többieket sem.
– A többieket? Úgy érti, Ebba családját? – kérdezte Gösta.
Mårten hallgatott. Leguggolt, de a revolvert még mindig rájuk szegezte.
– Anna még él? – kérdezte Erica, bár nem remélt választ.
Mårten vigyorogva nézett a szemébe. Erica rájött, hogy több mint
ostobaság volt becsapnia Göstát.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Gösta, mintha olvasott volna Erica
gondolataiban.
Mårten újra megvonta a vállát. Ahelyett hogy megszólalt volna, leült
törökülésbe, és egyszerűen csak bámulta őket. Úgy tűnt, ő maga sem tudja,
mire vár, de különösen békésnek látszott. Csak a fegyver és szemének hideg
ragyogása nem illett a képbe. Anna és Ebba valahol itt van a szigeten. Élve
vagy holtan.
 Valö, 1973

Laura a kényelmetlen matracon hánykolódott. Ha belegondol az ember,

milyen gyakran van idekint, Inez és Rune igazán a rendelkezésére
bocsáthatna egy jobb ágyat is. Eszükbe juthatna, hogy nem fiatal már.
Ráadásul vécére is kellett mennie.
Megborzongott, amikor a jéghideg padlóra tette a lábát. A novemberi
hideg nem kímélte őket, és az öreg ház egyszerűen nem akart átmelegedni.
Laura azt gyanította, hogy Rune spórol a fűtésköltségen. A veje sosem volt
igazán nagyvonalú. A kis Ebba édes volt, ezt be kellett ismernie, de beérte
annyival, hogy néha-néha ölbe vette. Soha nem volt oda a csecsemőkért, és
az unokája miatt sem fogja összetörni magát.
Laura óvatosan botorkált végig a recsegő padlón. Az utóbbi években
aggasztóan sokat szedett fel, és a karcsú teste már csak emlék volt. De miért
is törné magát? Többnyire egyedül kuksolt a lakásban megkeseredetten.
Rune nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Noha vett neki egy
lakást, Laura keserűen bánta, hogy nem keresett jobb partit Ineznek.
Amilyen szép volt, bárkit megkaphatott volna. Rune Elvander túl zsugori
volt, és sokat dolgoztatta Inezt. A lánya vézna lett, és meg nem állt. Ha nem
takarított, főzött, vagy Runének segített kordában tartani a diákjait, a férfi
azt is megkívánta, hogy vigyázzon a neveletlen porontyaira. A legkisebb
egész kedves volt, de a két nagy szabályosan kiállhatatlan.
Halkan lement a nyikorgó lépcsőn. Kár, hogy a hólyagja már nem bír ki
egy éjszakát. Főleg ebben a farkasordító hidegben kellemetlen, ha az
embernek éjjel vécére kell mennie. Megállt. A földszinten járt valaki.
Mozdulatlanul hallgatózott. Kinyílt a bejárati ajtó. Ez felkeltette a
kíváncsiságát. Ki ólálkodik itt az éj leple alatt? Semmi oka nem lehet, hogy
valaki ilyenkor talpon legyen, hacsak nem sántikál valami rosszban. Biztos
valamelyik elkényeztetett taknyos rendetlenkedik megint, de most ennek
egyszer s mindenkorra véget vet.
Amikor hallotta, hogy bezárul az ajtó, lesietett a lépcsőfokokon, és
belebújt a csizmájába. Egy meleg sálat tekert magára, kinyitotta az ajtót, és
kikukucskált. A sötétben alig lehetett látni valamit, de amikor kilépett,
észrevette, hogy balra egy árny fordul be a ház sarkán. Ravasznak kell
lennie. Óvatosan lement a jeges lépcsőfokokon. Amikor leért, jobbra indult,
nem balra. Pont szembe fog menni az alakkal, és akárki is az, tetten éri.
Egészen a falhoz lapult a ház sarkánál. A következő sarkon megállt, és
óvatosan belesett a ház mögé. Egy árva lelket sem látott. A homlokát
ráncolta, és csalódottan nézett körül. Hol van, akit idekint látott? Amilyen
halkan csak tudott, lépett előre párat, és igyekezett az egész telket szemmel
tartani. Lehet, hogy a víz felé ment? Oda Laura nem merészkedik le. Talán
még megcsúszna és elesne. Az orvos azt javasolta, ne erőltesse túl magát. A
szíve gyenge volt, nem volt szabad terhelnie. Vacogva húzta magán
szorosabbra a sálat. A hideg bekúszott a hálóruhája alá, és már
összekoccantak a fogai.
Amikor hirtelen egy sötét alak termett előtte, összerezzent. Aztán
meglátta, ki az.
– Te? Mit csinálsz itt kint?
A fagyos pillantástól még inkább kirázta a hideg. A szeme olyan sötét
volt, mint az éjszaka. Laura lassan hátrált egy-két lépést. Rájött, hogy hibát
követett el. Még néhány lépés. Már csak pár hiányzott, hogy elérje a ház
sarkát, és a bejárati ajtóhoz iszkolhasson. Nem volt messze, de akár
kilométerekre is lehetett volna. Rémülettől bénultan meredt a koromfekete
szempárba, miközben tudta, hogy soha többé nem fogja betenni a lábát a
házba. Egyszeriben Dagmar jutott az eszébe. A tehetetlenség érzése. Fogoly
volt, nem volt hová mennie. Valami megszakadt benne.
Patrik az órára nézett.
– Hol az ördögben lehet Gösta? Előttünk kellett volna ideérnie.
Az autóban ültek Mellberg-jel, és le sem vették a szemüket Leon házáról.
Ebben a pillanatban egy ismerős kocsi állt meg mellettük. Patrik
döbbenten látta meg Martint a volánnál.
– Mit keresel itt? – szállt ki.
– A feleséged felhívott. Azt mondta, vészhelyzet van, és segítségre van
szükségetek.
– Micsoda? – kezdte Patrik, de hirtelen elállt a szava.
Ez nem lehet igaz! Hát persze, hogy Erica rávette Göstát, hogy vigye ki
Valőre! Haraggal vegyes aggodalom töltötte el. Már csak ez hiányzott!
Fogalmuk sem volt, mi történt Leon házában, és neki most erre a feladatra
kell koncentrálnia. De annak azért örült, hogy Martin itt van. Noha
fáradtnak és elcsigázottnak tűnt, válsághelyzetben még mindig jobb egy
fáradt Martin, mint egy Gösta Flygare.
– Mi történt? – Martin beárnyékolta a kezével a szemét, és a ház felé
nézett.
– Lövöldözés volt. Többet nem tudunk.
– Ki van bent?
– Ezt sem tudjuk. – Patrik pulzusa megemelkedett.
Ez pontosan az a helyzet, amelyet nem szeretett a rendőri munkában. Ha
az ember túl keveset tudott ahhoz, hogy megfelelően ítélje meg a helyzetet,
az gyakran nagy veszélyt rejtett.
– Ne kérjünk erősítést? – kérdezte Mellberg az autóból.
– Szerintem erre nincs idő. Be kell mennünk.
Mellberg látszólag ellenkezni akart, de Patrik megelőzte.
– Martin és én bemegyünk. Te tartsd itt a frontot, Bertil! – Vetett egy
pillantást Martinra, aki némán bólintott, és előhúzta a szolgálati fegyverét.
– Beugrottam az őrsre, és elhoztam. Arra gondoltam, jól jöhet.
– Jó. – Patrik is elővette a fegyverét.
Óvatosan közelítették meg a bejárati ajtót, majd Patrik megnyomta a
csengőt. A házból kihallatszott a berregő hang. Kisvártatva kikiáltott egy
hang.
– Szabad!
Patrik és Martin elképedve nézett össze. Aztán beléptek. És még jobban
elképedtek, amikor meglátták, kik ülnek a nappaliban. Leon, Sebastian,
Josef és John. Meg egy ősz férfi, aki minden bizonnyal Percy von Bahrn
volt. Nyugtalanul pillantgatott jobbra-balra, a kezében egy pisztolyt tartott.
– Mi folyik itt? – kérdezte Patrik.
A szolgálati fegyverét leengedve tartotta, és a szeme sarkából látta, hogy
Martin is így tett.
– Kérdezze Percyt – mondta Sebastian.
– Leon iderendelt minket, hogy mindent lezárjon. És én a szaván fogom.
– Percy hangja remegett.
 Amikor Sebastian kissé mozgolódni kezdett a kanapén, összerándult, és
újra rászegezte a fegyvert.
– Csak nyugalom, öregem! – emelte fel védekezőn a kezét Sebastian.
– Mit kell lezárni?
– Mindent. Mindent, ami történt, pedig nem lett volna szabad
megtörténnie. Amit tettünk – felelte Percy, miközben leeresztette a
pisztolyt.
– Mit tettek?
Mivel senki sem válaszolt, Patrik úgy döntött, megadja nekik a kezdő
lökést.
– Jegyzőkönyvbe mondták, hogy aznap halászni voltak. Húsvétkor
azonban nem lehet makrélát fogni.
Csend lett. Végül Sebastian felhorkantott.
– Városi gyerekek, jellemző!
– Akkoriban nem volt kifogásod ellene. – Leon hangja csaknem vidáman
csengett.
Sebastian vállat vont.
– Miért küldött pénzt az apja Ebbának egész gyerekkorában? – nézett
Patrik Leonra. – Felhívta aznap? Mert gazdag és nagy hatalmú ember,
akinek vannak kapcsolatai? Segített maguknak megölni a családot? Mi
történt? Rune túl messzire ment? És a többiekkel azért kellett végezniük,
mert tanúi voltak a bűncselekménynek?
Patrik maga is érzékelte, milyen hevesen beszél. Legszívesebben
megrázta volna az öt férfit, hogy szóra bírja őket.
– Most elégedett vagy, Leon? – kérdezte Percy gúnyosan. – Itt az
alkalom, hogy kiteregesd a lapjaidat.
John felugrott.
– Tiszta őrültség! Ezt én nem csinálom. Megyek.
Tett egy lépést, de Percy azonmód felé fordította a fegyvert, és elsütötte.
– Mit művelsz? – bődült el John, és visszaült.
Patrik és Martin Percyre fogta a pisztolyát, de aztán leengedte, mert a
férfi még mindig Johnra célzott. Túl kockázatos volt.
 – Legközelebb nem vétem el. Apám örökségéből ez még megmaradt.
Végre hasznát látom a sok éleslövészetnek, amelyre kényszerített. Ha
akarnám, lelőhetném a fejedről a csinos frizurádat. – Percy oldalra döntötte
a fejét, és Johnt méregette, aki falfehér lett.
Patriknak csak most jutott az eszébe, hogy a göteborgi rendőrség
valószínűleg azt feltételezte, hogy John otthon tartózkodik, és nem tudták,
hogy itt van.
– Csak nyugalom, Percy – mondta Martin lassan. – Akkor senkinek nem
esik bántódása. Senki nem megy innen sehová, amíg fel nem tártuk az
ügyet.
– Annelie-ről van szó? – Patrik megint Leonhoz fordult.
Miért habozik? Talán nem akarja elárulni, mi történt azon a húsvét előtti
szombaton 1974-ben? Összecsinálta magát?
– Azt feltételezzük, hogy magához vette az útlevelét, és a gyilkosságok
után külföldre menekült. Mert gyilkosság történt, ugye?
Sebastian nevetésben tört ki.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Martin.
– Semmi. Egyáltalán semmi.
– Az apja segített neki megszökni, Leon? Maga és Annelie együtt jártak?
Kutyaszorítóba kerültek, mert Rune megneszelte a dolgot? Hogy vette rá a
többieket, hogy ennyi éven át tartsák a szájukat? – Patrik a középkorú
férfiak csoportjára bökött.
A lelki szemei előtt látta a képet, amelyet a család eltűnésének napján
készítettek. A dacos pillantásokat. Leon magától értetődő fölényességét. Az
ősz haj és az öreg arc ellenére még ma is azok voltak, mint egykoron. És
összetartottak.
– Mesélj Annelie-ről! – vigyorgott Sebastian. – Te vagy annyira oda az
igazságért. Hát akkor rajta!
Patriknak hirtelen támadt egy ötlete.
– Már találkoztam Annelie-vel, ugye? Ő Ia.
Arcizma sem rándult senkinek. Félve, mégis megkönnyebbülten néztek
Leonra, aki kihúzta magát a kerekes székben. Aztán Patrik felé fordult, és a
napfény a sebhelyekkel borított arcára esett.
– Mesélek Annelie-ről. És Runéről, Inezről, Claesról, Johanról.
 – Jól gondold meg, Leon! – szólt közbe John.
– Már épp eleget gondolkodtam rajta. Itt az ideje.
Vett egy nagy levegőt, de egy szót sem tudott szólni, mert ebben a
pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Ia állt ott. Egyikükről a másikukra nézett.
Amikor észrevette a fegyvert Percy kezében, elkerekedett a szeme. Aztán a
férjéhez sietett, a vállára tette a kezét, és gyengéden azt mondta:
– Igazad van. Nem menekülhetünk örökké.
Leon bólintott. Aztán elmesélt mindent.
Anna jobban aggódott Ebbáért, mint saját magáért. Ebba sápadt volt, a
nyakán vörös foltok és horzsolások, amelyek látszólag egy kéztől
származtak. Mårten kezétől. Anna is sebesnek érezte a torkát nyeléskor.
Lehet, hogy a férfi drogot adott neki? Fogalma sem volt arról, mi történt, és
ez ijesztette meg a leginkább. A közelségétől mámorosan elaludt a
karjában, és itt ébredt a hideg kőpadlón.
– Itt az anyám – pillantott Ebba az egyik ládába.
– Nem tudhatod.
– Csak az egyik koponyán van hosszú haj. Ő lesz az.
– A nővéred is lehet – vetette ellen Anna.
Fontolóra vette, hogy lecsukja-e a ládákat, de Ebba olyan sokáig nem
tudott semmit a családjáról. És amit itt látott, megadott minden választ.
– Hol lehetünk? – tűnődött Ebba, el sem fordítva a pillantását a
csontvázakról.
– Egy óvóhelyen, úgy gondolom. A zászlók és az egyenruhák arra
utalnak, hogy a második világháborúban létesítették.
– Felfoghatatlan, hogy itt vannak. Hogy lehet, hogy nem találta meg őket
senki?
Ebba egyre jobban elkalandozott. Anna rájött, hogy neki kell átvennie a
parancsnokságot, ha ki akarnak jutni.
– Kell valami, amivel fel tudjuk törni az ajtót. – Megbökte Ebbát. – Te a
kacatokat nézed át a sarokban, én meg… – Vacillált. – Megnézem a ládákat.
Ebba felháborodottan pillantott rá.
– Mi… Mi lesz, ha tönkreteszed a csontvázakat?
 – Ha nem nyitjuk ki az ajtót, meghalunk idebent – mondta Anna lassan és
érthetően. – A ládákban talán van valami szerszám. Ha te nem vagy
hajlandó átnézni, majd én megteszem. Válassz!
Ebba mozdulatlanul állt egy darabig. Úgy tűnt, átgondolta Anna szavait.
Aztán sarkon fordult, és nekiállt átválogatni a lomokat. Anna ugyan nem
hitte, hogy találna ott valamit, de legalább lefoglalja magát.
Nagy levegőt vett, és belenyúlt az első ládába. Az ujjbegyei azonnal
csontokat tapintottak ki. Felfordult a gyomra. Amikor a száraz haj
megcsiklandozta, nem tudta visszafojtani a sikolyt.
– Mi az? – pördült meg Ebba.
– Semmi.
Anna összeszedte magát, és még mélyebbre nyúlt a ládába. Elérte az
alját. Előrehajolt, hogy lássa, van-e ott valami. Váratlanul egy kemény
tárgyat érzett, a hüvelyk-és mutatóujjával megfogta, de túl kicsi volt ahhoz,
hogy azzal törhessék fel az ajtót. Azért előhúzta, hogy megnézze mi az. Egy
fog volt. Viszolyogva dobta vissza a ládába, és kezét a gyapjútakaróba
törölte.
– Találtál valamit? – kérdezte Ebba.
– Még nem.
Anna minden önuralmát latba vetve átkutatta a második ládát is. Amikor
készen volt, térdre rogyott. Semmi. Sosem jutnak ki innen. Itt fognak
meghalni.
Aztán kényszerítette magát, hogy felálljon. Volt még egy láda, és nem
adhatja fel, bár a további próbálkozások gondolata is undorral töltötte el.
Elszántan lépett a következő ládához. Ebba abbahagyta a keresgélést, és
sírdogálva ült a földön. Anna rápillantott, mielőtt a ládába nyúlt. Amikor az
ujjbegyével megérezte az alját, lassan jobbra és balra kezdte mozgatni a
kezét. Volt ott valami. Mint egy halom sima papír. Kihúzta, és a fény felé
tartotta.
– Ebba… – nyögte.
Mivel nem kapott választ, leült Ebba mellé. Odatartotta neki a
fényképeket.
– Nézd csak!
 Izgatott lett a kíváncsiságtól, de sejtette, hogy a képek Ebba történetének
részei, úgyhogy joga volt elsőként megnézni őket.
Ebba remegve nyúlt a felvételekért.
– Mi ez? – Lassan megrázta a fejét.
Noha a legszívesebben elfordultak volna, a képekre meredtek.
Mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez megmagyaráz mindent, ami
azon a nagyszombaton történt.
Mårten egyre kábultabbnak tűnt. A szemhéja mintha súlyos volna, a feje
oldalra biccent. Erica észrevette, hogy mindjárt elalszik. De egyelőre
ránézni sem mert Göstára. Mårten még mindig a fegyvert szorította, ezért a
legkisebb hirtelen mozdulat is életveszélybe sodorhatta őket.
Végül a férfi szeme lecsukódott. Ekkor Erica lassan Göstához fordult, és
a szájára tette a mutatóujját. A férfi bólintott. Erica kérdőn nézett a Mårten
mögötti ajtóra, de a nyomozó erre csak megrázta a fejét. Nem, valójában
Erica sem hitte, hogy lehetséges volna. Ha Mårten felébred, miközben ők
éppen lopakodnak kifelé, talán lövöldözésbe kezdene.
Erica átgondolta a dolgot. Segítségre van szükségük. Ismét Göstára
nézett, és kezét a füléhez emelte, mintha telefonálna. A férfi azonnal
megértette, mire gondol, és a zakója zsebébe nyúlt, majd kisvártatva
csüggedten megrázta a fejét. Nem volt nála a telefonja. Erica körülnézett a
szobában. Nem messze ott hevert Anna táskája. Erica lassan felé kúszott.
Amikor Mårten álmában összerándult, megállt a mozdulat közepén, de a
férfi nem ébredt fel, az állát a mellkasára ejtve aludt tovább. Erica az ujja
hegyével elérte a táskát, és megragadta a fülét. Visszafojtotta a lélegzetét,
majd felemelte, és magához vette. Óvatosan átkutatta. Gösta meredten
figyelte. Erica szigorúan ráncolta a homlokát, amikor Göstának nem
sikerült elnyomnia egy köhintést. Most nem ébredhet fel Mårten!
Végül megtalálta Anna mobilját. Amikor meg akarta állapítani, hogy le
van-e némítva, rádöbbent, hogy nem tudja a négyjegyű PIN-kódot. Nem
maradt más választása, találgatnia kellett. Beírta Anna születésnapjának
dátumát. Hibás PIN-kód – jelent meg a felirat. Átkozódott magában. Az is
lehet, hogy Anna egyáltalán nem változtatta meg az eredeti
számkombinációt, és akkor hiába töri a fejét. Ericának még két lehetősége
volt. Miután gondolkodott egy kicsit, megpróbálta Adrian születésnapját.
Megint: Hibás PIN-kód. Hirtelen támadt egy ötlete. Anna életében volt még
egy jelentős dátum: az a sorsfordító nap, amelyen Lucas meghalt. Erica
beütögette a számokat, és a telefon világoszöld fénnyel üdvözölte.
Vetett egy pillantást Göstára, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Most gyorsan kellett cselekednie. Mårten bármelyik pillanatban
felébredhetett. Szerencsére Annának ugyanolyan mobilja volt, mint neki,
ezért Erica azonnal kiismerte magát a menüben. Írt egy rövid, ám velős
üzenetet Patriknak, hogy azonnal megértse belőle, milyen komoly a helyzet.
Mårten mocorogni kezdett. Erica már majdnem elküldte az SMS-t, de az
utolsó pillanatban megadott még egy címzettet. Ha Patrik nem veszi észre
azonnal az üzenetet, legyen valaki, aki látja, és tenni tud valamit.
Megnyomta a Küldés gombot, és eltolta magától Anna táskáját. A telefont a
jobb combja mögé dugta, hogy bármikor hozzáférhessen, de Mårten ne
vegye észre, ha felébred. Most már csak várniuk kellett.
Kjell a kocsinak támaszkodott, és abba az irányba nézett, amerre az egyik
rendőrautó hajtott. A bevetés nem járt sikerrel, csak John felesége ült a
hátsó ülésen.
– Hol a csudába lehet Holm?
A házban és körülötte még mindig lázas tevékenység folyt: minden
négyzetmétert átvizsgáltak, és az Expressen fényképésze ki sem látszott a
munkából. Noha a házba nem léphetett be, kiváló objektívének hála ez nem
jelentett számára akadályt.
– Nem lehet, hogy lelécelt külföldre? – kérdezte Sven Niklasson.
Már el is készítette a cikk első vázlatát Kjell kocsijában, és beküldte a
szerkesztőségbe.
Kjell tudta, hogy ugyanilyen buzgalommal kellene rohannia a
Bohusläningenbe, ahol kétségtelenül hősként ünnepelnék. Amikor
telefonon tájékoztatta a főszerkesztőjét az eseményekről, a férfi olyan
hangosan ujjongott, hogy majd’ beszakadt Kjell dobhártyája. De nem akart
visszamenni, amíg ki nem deríti, hol van John.
– Nem hinném, hogy elment volna Liv nélkül. Úgy tűnt, a nő egyáltalán
nem számított a rendőrség megjelenésére, és ha ő nem tudott róla, akkor
biztosan John sem. Szorosan együttműködtek ugyanis.
– De az ilyen kis településeken a pletykák futótűzként terjednek. Ha nem
lépett már le korábban, fennáll a veszély, hogy éppen most fog. – Sven
Niklasson összeszorította a száját, és a házra meredt.
 – Aha – felelte Kjell szórakozottan.
Gondolatban végigvett mindent, amit Johnról tudott, és azon
morfondírozott, hol lehet. A csónakházat a rendőrség eredménytelenül
kutatta át.
– Nem tudott meg valamit közben arról, hogy állnak a dolgok
Stockholmban? – kérdezte Kjell.
– Úgy tűnik, az elhárítás és a rendőrség kivételesen remekül együtt tudott
működni. A párt minden vezetőjét letartóztatták, minden különösebb cécó
nélkül. Ezeknek az alakoknak egyből nem olyan nagy a szájuk, ha forró
lesz a lábuk alatt a talaj.
– Hát ez így szokott lenni.
Kjell azokra a drámai szalagcímekre gondolt, amelyekkel az
elkövetkezendő napokban tele lesznek a lapok. És mivel nem pusztán
nemzeti ügy volt, külföldön is nagyot fognak nézni, hogy ilyesmi
megeshetett az apró Svédországban, amelyet az emberek világszerte már-
már valószerűtlenül rendesnek tartanak.
Megcsörrent a telefonja.
– Szia, Rolf! … Van egy bökkenő. Fogalmunk sincs, hol lehet Holm…
Mit mondtál? Lövöldözés? … Jó, rögtön indulunk. – Miután letette, Svenre
nézett. – Gyorsan, a kocsiba! Leon Kreutznál lövöldözés volt.
Odamegyünk.
– Leon Kreutznál?
– Az egyik fickó, aki Johnnal együtt járt iskolába Valőn. Van emögött
valami, és nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.
– Nem is tudom. John Holm bármikor felbukkanhat itt.
Kjell az autó tetejére tette a karját, és Svenre nézett.
– Ne kérdezze, miért, de úgy hiszem, ott van. Döntsön! Velem jön, vagy
marad? A tanumshedei rendőrség is kiszállt Kreutzhoz.
Sven kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beszállt. Kjell beült a volán mögé,
becsapta az ajtót, és indított is. Tudta, hogy igaza van. A valői internátus
egykori diákjainak van valami rejtegetnivalójuk, és ez most napvilágra
kerül. És nem fogja elszalasztani a pillanatot, amikor robban a bomba. Ez
egyszer biztos.
 Valö, 1974

Úgy érezte, folyton figyelik. Inez nem tudta volna jobban

megfogalmazni. Az óta a reggel óta érezte ezt, amelyen az anyját holtan
találták. Hogy mit keresett odakint éjnek évadján novemberben, senki sem
tudta. Az orvos, aki megvizsgálta, azt mondta, a szíve feladta. Pedig óva
intette, tette még hozzá.
Ineznek azért voltak kétségei. Laura halála óta a házban megváltozott
valami. Mindenütt érezte. Rune még szigorúbb és hallgatagabb lett, Annelie
és Claes még nyíltabban szálltak szembe vele. Az, hogy Rune látszólag mit
sem vett észre ebből, csak még vakmerőbbé tette őket.
Éjszakánként Inez fojtott sírást hallott a hálóteremből. Egészen halkan.
Félt. Hónapokig tartott, mire ki tudta mondani: itt valami nincs rendben.
Kerülték a témát, és Inez tudta, hogy Rune csak az orrát fintorgatná, ha
szóba hozná. De a férfi is tudatában volt, hogy valami nem stimmel. Látta
rajta.
A fáradtság is megtette a magáét. A munka az iskolában és Ebba
gondozása pont annyira megviselte, mint a sötét titok, amelyet nem mert
firtatni.
– Mamamama – gügyögött Ebba a járókában.
A hosszabbik oldalon állt, és le sem vette a szemét Inezről.
Inez rá sem hederített. Egyszerűen nem tudta rászánni magát. A kislány
túl sokat követelt tőle, amúgy meg Rune gyereke volt. Az orra és a szája
szakasztott olyan volt, mint az apjáé, amitől Ineznek csak még nehezebb
volt közel engednie magához a gyereket. Gondoskodott róla, tisztába tette
és megetette, a karjába vette, ha fájt valamije, de többre nem volt képes. A
félelem túl nagy helyet követelt magának.
Szerencsére volt még valami. Ami erőt adott neki, hogy kitartson még
egy kicsit, és ne szálljon azonnal hajóba, és hagyjon hátra mindent.
Azokban a sötét órákban, amikor ezzel a gondolattal játszott, nem merte
feltenni magának a kérdést, hogy Ebbát magával vinné-e. Nem volt benne
biztos, hogy tudni akarja a választ.
– Kivehetem? – Inez összerezzent, amikor meghallotta Johan hangját.
 Éppen az ágyneműt hajtogatta, és észre sem vette, hogy a fiú bejött a
mosókonyhába.
– Persze, vedd csak – mondta neki.
Johan volt az egyik oka annak, hogy maradt. A fiú szerette őt, és szerette
a kishúgát is. És a szeretete viszonzásra talált. Amikor Ebba meglátta,
felragyogott az arca. Most is a kezecskéjét nyújtotta felé.
– Gyere, Ebba! – mondta Johan.
A kishúga a nyaka köré fonta a karját, amíg a fiú kiemelte a járókából, és
arcát az arcához szorította.
Inez abbahagyta a munkát, és őket nézte. Hirtelen féltékenység lepte
meg. Rá Ebba sosem nézett ilyen feltétel nélküli szeretettel, inkább
valamiféle szomorkás sóvárgással.
– Megnézzük a madarakat? – Johan Ebba orrához dörgölte az orrát, és a
kislány kuncogott örömében. – Kivihetem?
Inez bólintott. Megbízott Johanban, mert tudta, vigyázni fog Ebbára.
– Hogyne, menjetek csak. – Újra a ruháskosár fölé hajolt.
Miközben a gyerekek kimentek, Ebba vidám nevetését lehetett hallani.
Aztán már nem hallotta őket. A falak a csendet visszhangozták. Inez leült
a padlóra, és lehajtotta a fejét. A ház olyan erővel tartotta fogva, hogy
levegőt is alig kapott, és a bezártságérzés napról napra erősebb lett. Egy
szakadék pereme felé tántorogtak, és Inez semmit, de semmit nem tehetett
ellene.
Először Patrik ügyet sem akart vetni a telefonja csipogására. Úgy tűnt,
mintha Percy bármelyik pillanatban összeomolhatna, és figyelembe véve,
hogy egy pisztolyt tartott a kezében, ennek borzasztó következményei
lehettek. Ugyanakkor Leon hangja valósággal hipnotizált mindenkit.
Valőről mesélt, a barátságuk kezdetéről, az Elvander családról és Runéről,
meg arról, hogyan siklott félre minden lassan, de biztosan. Ia egész idő alatt
mellette állt, és a kezét simogatta. Miután Leon részletesen ismertette az
előzményeket, habozni látszott. Patrik megértette, hogy ahhoz a sorsfordító
részhez közeledik, amely a fiúk barátságának végét jelentette.
Mindjárt megtudják az igazságot, de annyira aggódott Ericáért, hogy nem
tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást a mobiljára. Üzenet Annától.
Gyorsan megnyitotta. Olvasás közben a keze vadul remegni kezdett.
 – Azonnal Valőre kell mennünk! – szakította félbe Leont a mondat
közepén.
– Mi történt? – kérdezte Ia.
– Nyugodj meg, és mondd el, mi van! – nézett rá fürkészően Martin.
– Szerintem Mårten gyújtotta fel az épületet, és ő lőtt Ebbára. És most
elkapta Ericát meg Göstát. Anna és Ebba tegnap eltűnt, és…
Patrik kényszerítette magát, hogy nyugodtan lélegezzen. Ha segíteni akar
Ericán, hideg fejre lesz szüksége.
– Mårtennak fegyvere van, valószínűleg ugyanaz, amit azon a
nagyszombaton is használtak. Maguknak mond ez valamit?
A férfiak összenéztek. Aztán Leon egy kulcsot nyújtott át Patriknak.
– Biztosan felfedezte az óvóhelyet. Ott volt a revolver. Ugye, Sebastian?
– Igen. Semmihez sem nyúltam, amióta bezártuk az ajtót. Rejtély, hogyan
találhatott rá. Amennyire tudom, ez az egyetlen kulcs.
– Attól, hogy maguk csak egyet találtak meg, még lehet több is. – Patrik
a kulcs után kapott. – Hol van az az óvóhely?
– Egy titkos ajtó mögött a pincében. Csak akkor találja meg az ember, ha
tud a létezéséről – felelte Leon.
– Lehet, hogy Ebba és… – Ia arca falfehér lett.
– Feltételezhetjük – sietett Patrik a bejárati ajtóhoz.
Martin Percyre mutatott.
– És vele mi lesz?
Patrik megfordult, egyenesen Percyhez masírozott, és elvette tőle a
fegyvert, mielőtt az bármit tehetett volna.
– Ne esztelenkedjen itt nekem tovább! Később mindent megbeszélünk.
Martin, te útközben erősítést kérsz, én pedig felhívom a parti őrséget. Ki
kísér el minket, és mutatja meg az óvóhelyet?
– Én – állt fel Josef.
– Én is megyek – mondta Ia.
– Egyvalaki elég lesz.
Ia a fejét rázta.
– Megyek. Ne is próbáljon lebeszélni.
 – Jól van, gyerünk!
Úton az autó felé Patrik kis híján nekiment Mellberg-nek.
– John Holm odabent van?
Patrik bólintott.
– Igen, de most Valőre kell mennünk. Erica és Gösta bajba került odakint.
– Aha. – Mellberg tanácstalan arcot vágott. – Épp most beszéltem Kjell-
lel és Svennel. Johnt keresik, és a göteborgi kollégák nem tudták, hogy itt
van, én meg arra gondoltam…
– Akkor intézkedj! – mondta Patrik.
– Hová, hová? – Kjell Ringholm egy szőke férfi társaságában jött feléjük,
aki halványan ismerősnek tűnt Patriknak.
– Van egy másik ügyünk. Ha John Holmot keresitek, bent van a házban.
Mellberg a rendelkezésetekre áll.
Patrik futólépésben indult a kocsija felé. Martin a sarkában, de Josef és Ia
nem szaporázták. Patrik türelmetlenül nyitotta ki nekik az ajtókat. Teljes
mértékben ellenkezett a szabályokkal magánszemélyeket vinni egy
vélhetően veszélyes helyre, de most segítségre volt szüksége.
A hajóút alatt az orrban szobrozott, és egyik lábáról a másikra állt,
mintha így gyorsabban haladhatnának. A háta mögött Martin halkan
beszélgetett Joseffel és Iával. Patrik hallotta, hogy közli velük, maradjanak
biztos távolságban, és kövessék minden utasításukat. Elmosolyodott. Martin
az évek alatt ideges és tanácstalan újoncból megbízható és határozott
rendőrré vált.
Ahogy közeledtek Valőhöz, Patrik a korlátba kapaszkodott. Percenként
ránézett a mobiljára, de nem kapott újabb üzenetet. Egy pillanatra felmerült
benne, hogy válaszol az előzőre: úton vannak, de akkor lehet, hogy Erica
lebukik a telefonnal.
Hirtelen magán érezte Ia tekintetét. Annyi kérdése lett volna hozzá. Miért
menekült el, és miért csak most tért vissza? Milyen szerepe volt az apja és a
többi családtagja halálában? De minderre várnia kellett. Amint lehet,
tisztázza a dolgokat. Ám pillanatnyilag csak arra tudott gondolni, hogy
Erica veszélyben van. Minden más lényegtelen volt. Másfél évvel ezelőtt
kis híján elveszítette a feleségét egy autóbalesetben, és már akkor tisztába
jött vele, mekkora szüksége van rá. Nem tudta elképzelni az életét nélküle.
 Amikor partra szálltak, Martin és Patrik mintegy vezényszóra a szolgálati
fegyveréért nyúlt. Intettek Josefnek és Iának, hogy maradjanak mögöttük.
Aztán óvatosan elindultak a ház felé.
Percy egy láthatatlan pontot bámult a falon.
– Na, igen.
– Mi a franc ütött beléd? – John a szőke hajába túrt. – Mindannyiunkat el
akartál tenni láb alól?
– Na, igen. Igazából a saját fejembe akartam golyót ereszteni, csak még
szórakozni szerettem volna előtte egy kicsit. Titeket megfélemlíteni.
– És miért akartad megölni magad? – Leon gyengéden nézte régi barátját.
Az arrogáns homlokzat mögött Percy érzékeny volt, és Leon már Valőn
is érezte, hogy bármikor összeroppanhat. Csodával határos módon eddig ez
nem történt meg. Előre látható volt, hogy Percynek nem lesz könnyű együtt
élnie az emlékekkel, de talán az elfojtás képességét is örökül kapta.
– Sebastian mindent elvett tőlem. Pyttan elhagyott. Gúny tárgyává
váltam.
Sebastian széttárta a karját.
– Na és? Egyébként meg ma már senki nem beszél így.
A többiek olyanok voltak, mint a gyerekek. Leon most egészen tisztán
látta. Mindannyian megrekedtek a fejlődésük során. Még mindig az
emlékeikben éltek. Hozzájuk képest szerencsésnek érezhette magát. A
férfiakat nézte, és felismerte bennük a fiúkat, akik annak idején voltak. És
bármilyen furcsának tűnt is, szerette őket. Átéltek együtt valamit, ami
gyökeresen megváltoztatta őket, és rajtuk hagyta a nyomát. Erős kötelék
volt közöttük, eltéphetetlen. Mindig is tudta, hogy egy napon visszatér, és
sor kerül minderre, de hogy Ia még akkor is az oldalán lesz, azzal nem
számolt. Meglepte a felesége bátorsága. Talán szántszándékkal becsülte alá,
hogy ne legyen bűntudata, amiért a nő nagyobb áldozatot hozott, mint bárki
más.
És miért pont Josefnek volt elég mersze, hogy felálljon, és a rendőrökkel
menjen? Leon úgy sejtette, tudja a választ. Már akkor, amikor a szobába
lépett, látni lehetett rajta, hogy felkészült a halálra. Leon jól ismerte ezt a
tekintetet. Látta a Mount Everesten, amikor lecsapott rájuk a vihar, és az
Indiai-óceánon, miután a hajójuk felborult. Annak az embernek a pillantása
volt, aki már elbúcsúzott az élettől.
 – Én ezt nem csinálom – pattant fel John. Lesimította a nadrágját,
meghúzogatta az élét. – Ez a színjáték túlságosan hosszúra nyúlik. Mindent
le fogok tagadni. Nincs bizonyíték. Te meg csak a magad nevében
beszélhetsz.
– John Holm? – szólalt meg egy hang az ajtóban.
John megfordult.
– Bertil Mellberg. Már csak maga hiányzott! Mit akar? Ha ugyanazt a
hangot akarja megütni velem szemben, mint legutóbb, forduljon rögtön az
ügyvédemhez.
– Ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
– Jó. Akkor én most hazamegyek. Örülök, hogy találkoztunk.
John a bejárati ajtóhoz indult, de Mellberg az útját állta. A háta mögött
három férfi bukkant fel. Az egyikük egy fényképezőgépet emelt a magasba,
és egyik képet készítette a másik után.
– Kövessen! – mondta Mellberg.
John sóhajtott egyet.
– Mi ez a baromság? Ez színtiszta zaklatás. Ennek következményei
lesznek, azt megígérhetem.
– Ezennel letartóztatom gyilkosság kiterveléséért. – Mellberg-nek fülig
ért a szája.
Leon a kerekes székéből figyelte a ribilliót, de Percy és Sebastian is
izgatottan követték az eseményeket. John pulykavörös lett, és el akart
nyomakodni Mellberg mellett, de az a falnak szorította, és megbilincselte.
A fényképész tovább kattintgatott, és a másik két férfi is közelebb lépett.
– A rendőrség meghiúsította a Svédország Barátainak Gimle fedőnevű
akcióját. Mit szól hozzá? – kérdezte az egyik.
John lába remegni kezdett. Leon érdeklődéssel szemlélte. Előbb vagy
utóbb mindenkinek felelnie kell a tetteiért. Hirtelen aggódni kezdett Iáért,
de elhessegette a gondolatot. Úgyis minden előre el van rendelve. Ia azért
tette, amit tett, hogy megszabaduljon a bűntudattól és a belső űrtől, amely
arra sarkallta, hogy csak érte éljen. Az iránta való szerelme a
megszállottsággal volt határos, és Leon tudta, hogy a nejében is ugyanaz a
tűz ég, amely őt újra és újra veszélyes kihívások felé hajtotta. Aztán minden
odaveszett a lángokban. A kocsiban, egy meredek emelkedőn Monacóban.
Nem maradt hátra más, mint hogy együtt végezzék be az egészet. Büszke
volt Iára, szerette, és Ia most hazatért. Ma mindennek vége lesz.
Remélhetőleg jó vége.
Mårten lassan kinyitotta a szemét.
– Olyan fáradt voltam.
Sem Erica, sem Gösta nem felelt. Hirtelen Erica is végtelenül
kimerültnek érezte magát. Az adrenalin lebomlott a szervezetében, és a
gondolat, hogy a húga talán már halott, megbénította. Le akart feküdni a
földre, és összegömbölyödni. Behunyni a szemét, elaludni, és csak akkor
felébredni, amikor már mindennek vége. Akárhogyan is.
Látta, hogy a mobil felvillant. Dan. Atyaég! Biztosan magánkívül van az
aggodalomtól, amióta olvasta az SMS-ét. Patriktól nem érkezett válasz.
Annyira elfoglalt, hogy az üzeneteit sincs ideje megnézni?
Mårten még mindig őket méregette. A teste ellazult, az arckifejezése
közönyös volt. Erica bánta, hogy nem kérdezte ki jobban Ebbát a fiukról.
Kellett hogy legyen valami; valami, ami megőrjítette Mårtent. Ha tudta
volna, mi történt akkoriban, talán beszélhetne vele. De nem ülhetnek itt
ölbe tett kézzel arra várva, hogy Mårten megölje őket. Mert afelől nem volt
kétsége, hogy ez a terve. Abban a pillanatban megértette, amikor meglátta a
hideg izzást a szemében. Lágy hangon azt mondta:
– Meséljen Vincentről.
A férfi először nem reagált. Csak Gösta lélegzetvétele és a távoli hajók
motorja hallatszott. Végül azt dörmögte:
– Meghalt.
– Mi történt?
– Ebba hibája volt.
– Hogyhogy?
– Én is csak nemrég jöttem rá.
Erica lassan kezdte elveszíteni a türelmét.
– Megölte őt? – Visszafojtotta a lélegzetét. A szeme sarkából látta, hogy
Gösta figyelmesen hallgat. – És maga ezért próbálta megölni Ebbát?
Mårten a revolverrel játszadozott.
 – Nem akartam ekkora tüzet. – Az ölébe tette a fegyvert. – Csak meg
kellett értenie, hogy szüksége van rám. Hogy csak én védhetem meg.
– És ezért lőtt rá?
– Hogy felfogja, hogy össze kell tartanunk. De mit sem használt. Ezt
most már tudom. Manipulált, hogy ne vegyem észre a nyilvánvalót. Hogy ő
ölte meg. – Mårten bólintott, mintha nyomatékot akarna adni a szavainak.
A tekintete úgy megrémítette Ericát, hogy csak nehezen tudta megőrizni
a lélekjelenlétét.
– Hogy ő ölte meg?
– Igen. Akkor értettem meg, amikor maguknál aludt. A vérében volt a
bűn. Ennyi gonoszság nem enyészik csak úgy el.
– Az ükanyjára gondol? Az angyalcsinálóra? – kérdezte Erica
megrökönyödve.
– Igen. Ebba mesélte, hogy egy kádba fojtotta a gyerekeket, aztán elásta
őket a pincében, mert azt hitte, senki sem fogja keresni a kicsiket, hiszen
nem is akarta őket senki. De én akartam Vincentet. Kerestem, de nem
találtam. Megfojtotta. Eltemette a többi gyerek közé, és soha nem került
elő.
Miközben Mårten beszélt, nyál szivárgott a szája sarkából.
Erica felismerte, hogy képtelenség szót érteni vele. Elméjében
összekeveredtek a valóság különböző elemei, létrehozva egy különálló
birodalmat. Már nem lehet a közelébe férkőzni. Erica megrettent, és
Göstára nézett. Tanácstalan arckifejezéséből kiolvasta, hogy ő is ugyanerre
a következtetésre jutott. Már csak imádkozhatnak és reménykedhetnek,
hogy valahogyan túlélik.
– Csitt! – Mårten hirtelen kiegyenesedett.
Erica és Gösta összerezzent.
– Jön valaki – suttogta Mårten, majd megragadta a revolvert, és felugrott
– Csitt! – ismételte, és mutatóujját a szájára tette.
Az ablakhoz szaladt, és kinézett. Egy darabig állt ott, és a jelek szerint
azt latolgatta, milyen választási lehetőségei vannak. Aztán Göstára és
Ericára bökött.
– Itt maradnak. Én lemegyek. Nem szabad megtalálniuk őket.
– Mit forgat a fejében? – Erica nem tudott parancsolni magának.
 A remény, hogy segítség érkezett, csak felerősítette az Annáért érzett
aggodalmát. Hátha nem késő még számára sem.
– Hol a húgom? Meg kell mondania, hol van Anna! – Elcsuklott a
hangja.
Gösta megnyugtatóan a karjára tette a kezét.
– Itt várunk, Mårten. Nem megyünk sehová. Itt ülünk, amíg vissza nem
jön. – Folyamatosan szemmel tartotta a férfit.
Mårten végül bólintott, megfordult, és lerobogott a lépcsőn. Erica rögtön
fel akart állni, hogy utánaszaladjon, de Gösta megragadta a karját, és azt
sziszegte:
– Csigavér! Előbb nézzünk ki az ablakon. Talán meglátjuk, hová
igyekszik.
– De Anna… – Erica kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát.
Gösta nem engedett.
– Gondolkodj, mielőtt elhamarkodottan cselekednél! Kinézünk az
ablakon, és aztán lemegyünk. Biztosan Patrik az, meg a többiek. Segítenek
nekünk.
– Jó. – Erica felállt.
A lába zsibbadt volt, a térde rogyadozott. Göstával óvatosan kilestek.
– Látsz valamit?
– Nem – válaszolta Gösta. – És te?
– Mårten biztosan nem a mólóhoz ment. Akkor egyenesen a jövevények
karjába fut.
– A ház mögött lehet. Hová máshová mehetett volna?
– Mindenesetre én sehol sem látom. Lemegyek.
Erica lábujjhegyen a lépcsőhöz osont, majd lement az előszobába. Teljes
volt a csend, de akárki jött is a megsegítésükre, nyilván igyekszik
nesztelenül mozogni. Kinézett a nyitott bejárati ajtón, és kis híján
könnyekben tört ki. Nem volt ott senki.
Ebben a pillanatban mozgást érzékelt a fák között. Összehúzta a szemét,
és fellélegzett. Patrik. Szorosan mögötte jött Martin két másik alakkal.
Eltartott egy darabig, mire felismerte Josef Meyert. Mellette egy elegáns nő
lépdelt. Lehet, hogy Ia Kreutz? Integetni kezdett, hogy felhívja magára
Patrik figyelmét, aztán ismét behúzódott a házba.
– Itt maradunk – mondta Göstának, aki éppen leért.
A falhoz lapultak, hogy az ajtón át ne lássák meg őket. Mårten végtére is
bárhol lehet, és Erica nem akarta megkockáztatni, hogy élő céltábla legyen.
– De hová tűnhetett? – nézett rá Gösta. – Lehet, hogy még mindig a
házban van?
Igaza volt. Erica döbbenten nézett szét, mintha a férfi bármelyik
pillanatban felbukkanhatna, és rájuk lőhetne. De sehol sem mutatkozott.
Végre Patrik és Martin belépett az ajtón. A férje őt nézte. Egyszerre tűnt
megkönnyebbültnek és aggodalmasnak.
– Mårten? – suttogta.
Erica gyorsan elmagyarázta, mi történt, amióta a férfi rájött, hogy
megmentőik érkeztek.
Patrik bólintott. Előreszegezett fegyverrel körbejárták Martinnal a
földszintet. Amikor visszatértek, a fejüket rázták. Ia és Josef mozdulatlanul
állt az előszobában. Erica azon tűnődött, mit keresnek itt.
– Nem tudom, hol van Anna és Ebba. De Mårten őrületében kikotyogta,
hogy nem találhatjátok meg őket. Talán be vannak zárva valahová. – Erica
felzokogott.
– Az vezet a pincébe – mutatott Josef egy ajtóra.
– És ott mi van? – kérdezte Gösta.
– Ezt később megbeszéljük, most nem érünk rá – felelte Patrik. – Ti itt
maradtok – nézett a feleségére, aki Ia mellett állt.
Erica ellenkezni akart, de látta, milyen arcot vág Patrik. Értelmetlen lett
volna vitatkoznia.
– Mi pedig lemegyünk – mondta Patrik, még egy utolsó pillantást vetve
rá.
És Erica érezte, hogy a férje pont annyira fél attól, mit fog találni odalent,
mint ő maga.
 Valö, 1974, nagyszombat

Rune elvárta tőle, hogy minden úgy legyen, mint rendesen. A diákok
zöme hazautazott a szünetre. Inez óvatosan megkérdezte, nem akarják-e
meghívni az itt maradó fiúkat enni, de Rune arra sem méltatta, hogy
válaszoljon neki. A húsvéti étkezés csak a családé volt.
Két napon át robotolt a konyhában: báránysült, töltött tojás, ecetes
lazac… Rune kívánságainak listája végtelen volt. Mit kívánságok?
Követelések.
Az első közös húsvétjuk előtt egy cetlit csúsztatott a markába.
– Clara mindig ezeket a fogásokat készítette. Minden évben.
Inez tudta, hogy nem volna értelme tiltakoznia. Ha Clara így csinálta, így
kell lennie. Hogy is juthatna eszébe, hogy bármiben is eltérjen az ő
szokásaitól? Isten őrizz!
– Beemeled Ebbát az etetőszékbe, Johan? – Az asztalra tette a
báránysültet, és imádkozott, hogy jó legyen.
– Muszáj a gyereknek is asztalhoz ülnie? Csak zavar minket. – Annelie
ballagott be, és leült.
– Szerinted mit kellene csinálnom vele? – kérdezett vissza Inez nyersen.
A temérdek küszködés után nem volt idegzete a mostohalánya csípős
megjegyzéseihez.
– Nem tudom, de olyan undorítóan eszik. Felfordul tőle a gyomrom.
Inez kifakadt:
– Ha ilyen kellemetlennek találod, te ne egyél velünk!
– Inez!
Összerezzent. Hirtelen Rune termett a szobában, az arca lángvörös volt.
– Ne beszélj zöldségeket! Még hogy a lányom ne egyen velünk! – Rune
fagyos pillantása valósággal átdöfte. – Ebben a családban mindenkit
szívesen látunk az asztalnál.
Annelie semmit sem mondott, de Inez látta rajta, hogy borzasztóan örül a
rendreutasításnak.
– Elnézést, ostobaság volt tőlem. – Inez megfordult, és az asztalra rakta a
krumplit.
 Forrt benne a düh, sikítani tudott volna. Ha a szívére hallgatna, azonnal
elrohanna. Nem élhet ebben a pokolban!
– Ebba hányt. – Johan aggódva törölgette a kishúga állát a szalvétájával.
– Csak nem beteg?
– Inkább csak túl sok bébiételt evett – felelte Inez.
– Jó – nyugodott bele Johan, de látszott rajta, hogy kételkedik.
Napról napra gondoskodóbb, futott át Inez fején, és azon tűnődött, miért
ennyire más, mint a testvérei.
– Báránysült. Biztos nem olyan jó, mint anyáé. – Claes leült Annelie
mellé.
A lány vigyorogva rákacsintott, de Claes nem vette a lapot. Valójában
kebelbarátoknak kellett volna lenniük, de Claest látszólag senki nem
érdekelte. Az anyját leszámítva, akiről megállás nélkül beszélt.
– Minden tőlem telhetőt megtettem – mondta Inez.
Claes felhúzta az orrát.
– Hol jártál? – Rune a krumplis tálért nyúlt. – Kerestelek. Olle kipakolta
a deszkákat, amelyeket rendeltem, lent a mólónál. Segítened kell felhordani
őket.
Claes vállat vont.
– Sétáltam. A deszkákat majd felhozom.
– Rögtön evés után – mondta Rune, de annyiban hagyta a dolgot.
– Nem elég rózsaszín. – Annelie undorodva szemlélte a hússzeletet a
tányérján.
Inez összeszorította a száját.
– A sütő nem a legjobb. Nem egyenletes a hőmérséklet. Ahogy már
mondtam, mindent megtettem, amit tudtam.
– Gusztustalan! – Annelie a tányér szélére tolta a húst. – Ideadnád a
szószt? – kérdezte Claest.
A tál a fiú bal kezénél állt.
– Persze – mozdult azonnal. – Jaj, ne!
A szószostál ripityára tört a földön, a barna mártás szétfolyt a deszkákon,
és beszivárgott a résekbe. Találkozott a pillantásuk. Inez tudta, hogy a fiú
készakarva csinálta. És Claes tudta, hogy Inez tudja.
 – De ügyetlen vagy! – Rune lenézett a padlóra. – Fel kellene mosnod,
Inez.
– Persze – mosolygott.
Természetesen Runének az eszébe sem jutott, hogy ő maga tegye meg.
– Hozol még be szószt? – kiáltott utána.
Inez megfordult.
– Nincs több.
– Clarának mindig volt egy kis tartaléka.
– Az jó, de nekem nincs. Mindent behoztam.
Miután négykézláb állva felsúrolta a padlót Claes mellett, visszaült a
székére. Az étel kihűlt, de úgyis elment az étvágya.
– Nagyon finom, Inez! – Johan a tányérját tartotta. – Nagyon jól főzöl.
A szeme olyan kék és ártatlan volt, hogy Inez kis híján könnyekben tört
ki. Miközben a tisztára nyalt tányérját még egyszer megpakolta, a fiú Ebbát
etette egy kis ezüstkanállal.
– És itt jön egy kis krumpli! Hm, de finom! – Az egész arca ragyogott,
amikor a kislány kitátotta a száját.
Claes gúnyosan röhögött.
– Micsoda egy puhány vagy!
– Ne beszélj így az öcséddel! – szólt rá Rune. – Minden tárgyból kiváló
jegyei vannak, okosabb, mint ti ketten együttvéve. Te nem nagyon tettél
még le semmit az asztalra, szóval jobban tennéd, ha udvariasan beszélnél az
öcséddel, amíg be nem bizonyítod, hogy te is érsz valamit. Az anyád
elsüllyedt volna szégyenében, ha látja az év végi bizonyítványodat.
Claes összerándult. Inez látta az akaratlan rángást a homlokán. A
pillantása elsötétedett.
Egy darabig tökéletes csend honolt az asztalnál. Még Ebba sem nyikkant
meg. Claes Runét méregette, Inez meg az asztal alatt tördelte a kezét.
Hatalmi harcnak lett a szemtanúja, és nem volt biztos abban, hogy látni
akarja a végkimenetelét is.
Azok ketten percekig meredtek egymásra. Aztán Claes leszegte a
tekintetét.
– Ne haragudj, Johan!
 Inezt kirázta a hideg. Claes hangja teli volt gyűlölettel. Inez érezte, hogy
az ösztöneire kellene hallgatnia. Még megteheti, hogy feláll és elszalad. Ki
kellene használnia a lehetőséget, mindegy, milyen következményekkel jár.
– Rettenetesen sajnálom, hogy evés közben alkalmatlankodom, de
sürgősen beszélnem kell önnel. – Leon állt az ajtóban illedelmesen lehajtott
fejjel.
– Nem ér rá később? Még nem végeztünk – felelte Rune.
A homloka mély ráncba gyűrődött. Még a hétköznapi étkezések közben
sem tűrte el, hogy zavarják.
– Teljes mértékben megértem. Tényleg nem kérném, ha nem volna
fontos.
– Miről van szó? – törölte meg Rune a száját a szalvétával.
Leon vacillált. Inez Annelie-re nézett, aki le sem vette a szemét Leonról.
– Fontos dolog történt nálunk odahaza, és az apám kért meg rá, hogy
beszéljek önnel.
– Vagy úgy! Az apád. És miért nem ezzel kezdted?
Rune felállt az asztaltól. A diákjai tehetős szüleire mindig tudott időt
szakítani.
– Egyetek tovább, nem tart sokáig. – Az ajtóhoz ment, ahol Leon várta.
Inez utánanézett. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Minden, amit az
elmúlt hónapokban élt át, valahogy összesűrűsödött. Valami történni fog.
Odakint tovahúzott a táj, és a vezetőülésen ez a kiállhatatlan Mellberg
szakadatlanul locsogott a mobiltelefonján. Nyilván nem akarta itt helyben
átadni a kollégáknak John Holmot, hanem egészen Göteborgig akarta vinni.
Johnnak aztán édes mindegy volt.
Azon tűnődött, mit fog szólni Liv. Ő is egy lapra tett fel mindent. Talán
be kellett volna érniük azzal, amit eddig elértek, de túl nagy volt a kísértés.
Svédországban eddig egyetlen nacionalista pártnak sem sikerült mindent
egy csapásra megváltoztatnia, és meghatározó politikai tényezővé válnia.
Dániában a Dán Néppárt már sok mindent elért, amiről a Svédország
Barátai csak álmodozhatott. Tényleg hiba lett volna kicsit felgyorsítaniuk a
folyamatot?
A Gimle tervnek egyesítenie kellett volna a svédeket. Alapjaiban kellett
volna megújítania az országot. Egyszerű tervezet volt, és noha Johnt olykor-
olykor elfogta az aggodalom, meggyőződése volt, hogy sikerülni fog. És
most mindennek vége. Mindent, amit felépítettek, szét fognak rombolni, el
fognak felejteni. Senki sem fogja megérteni, hogy új jövőt teremthettek
volna a svédeknek.
Egy javaslattal kezdődött, amelyet a legszűkebb körben tréfásan vetettek
fel. Liv rögtön felismerte a benne rejlő lehetőséget. Elmagyarázta
mindannyiuknak, miként lehet szinte azonnal megváltoztatni a dolgok
állását, ami rendesen csak többnemzedéknyi idő alatt lenne elérhető
számukra. Egyetlen éjszaka alatt forradalmat csinálhatnak, és harcra
buzdíthatják a svédeket az ellenség ellen, aki beférkőzött közéjük, és
szétzilálta a társadalmukat. Liv okfejtése logikusan hangzott, és megérte az
árát.
Egyetlen bomba. A bevásárlóközpontnál, a legnagyobb tömegben. Az
exkluzív Sturegallerianban. A rendőrség gyanúját minden nyom muszlim
terroristákra fogja terelni. Már egy éve fáradoztak az előkészületeken.
Egyetlen apró részletet sem bíztak a véletlenre, és gondoskodtak arról, hogy
csak egyetlen végkövetkeztetés jöhessen számításba: muszlimok csaptak le
Svédország szívére, Stockholmra. Az emberek félni kezdtek volna, és ha
félnek, haragosak lesznek. Ekkor lépett volna színre a Svédország Barátai:
gyengéden kézen fogták volna az embereket, megerősítették volna a
félelmeiket, és elmagyarázták volna nekik, mit kell tenniük, hogy megint
nyugodtan alhassanak. És újra úgy élhessenek, mint az igazi svédek.
De ebből nem lesz semmi sem. A félelme, hogy Leon leleplezi
mindannyiukat, eltörpült a botrány mellett, amely most várt rá. A figyelem
kereszttüzében fog állni, de nem úgy, ahogy képzelte. A Gimle terv bukást
hozott számára, nem diadalt.
Ebba a fényképeket nézte, amelyeket szétterített a földön. A meztelen
fiúk üres tekintettel meredtek a lencsébe.
– Olyan védtelennek tűnnek. – Elfordult.
– Te nem tehetsz róla – simogatta meg Anna a karját.
– Jobb lett volna, ha soha semmit nem tudok meg a családomról. Ez lesz
az egyetlen képem róluk, ha egyszer…
Nem fejezte be a mondatot, de Anna tudta, hogy csak nem akarja
hangosan kimondani, mire gondol: ha egyszer kikerülünk innen.
Ebba újra a fotókat nézegette.
 – Ezek biztosan az apám diákjai. Ha ezt tette velük, megértem, hogy
megölték.
Anna bólintott. Látni lehetett, hogy a fiúk igyekeznek eltakarni magukat,
de a fényképész nem engedte. Látszott rajtuk, mennyire kínlódnak, és Anna
el tudta képzelni a mindent elsöprő haragot, amelyet ez a megaláztatás
kiváltott.
– De azt akkor sem értem, miért kellett mindenkit megölniük – folytatta
Ebba.
Hirtelen lépteket hallottak. Felálltak, és az ajtó felé fordultak. Valaki a
zárt babrálta.
– Biztosan Mårten az – suttogta Ebba riadtan.
Ösztönösen menekülőutat kerestek, de csapdába esett patkányok voltak.
Az ajtó lassan kinyílt, és Mårten lépett be revolverrel a kezében.
– Te élsz? – kérdezte Ebbát.
Anna meghökkent, mennyire közönyösen kezelte a tényt, hogy a felesége
él-e, hal-e.
– Miért csinálod ezt? – Ebba sírva lépett felé.
– Állj! – Amikor a férfi ráemelte a fegyvert, a nő azonnal megdermedt.
– Engedj ki minket! – próbálta Anna felhívni magára Mårten figyelmét. –
Hallgatni fogunk, megígérem.
– És ezt higgyem is el? Amúgy sem számít. Nem kívánom, hogy… –
Elhallgatott a mondat közepén, és a ládákat nézte, amelyekből kiálltak a
csontok. – Mi ez?
– Ebba családja – felelte Anna.
Mårten nem tudta elfordítani a pillantását a csontvázakról.
– Egész idő alatt itt voltak?
– Úgy látszik.
Anna abban reménykedett, hogy Mårten úgy megrendül a látványtól,
hogy megenyhül. Amikor lehajolt, a férfi ijedtében rászegezte a revolvert.
– Csak mutatni akarok valamit. – Anna felemelte a fényképeket, és
Mårtennak nyújtotta, aki bizalmatlanul elvette őket.
– Kik ezek? – Most első ízben csengett a hangja csaknem hétköznapian.
 Anna szíve a torkában dobogott. Valahol a férfi lelke mélyén még ott élt
az értelmes, érzelmileg stabil énje. Mårten a szeme elé emelte a képeket.
– Minden bizonnyal az apám tette ezt velük – mondta Ebba.
A haja az arcába lógott, a testtartásán látszott, hogy feladta.
– Rune? – kérdezte Mårten, és rémülten összerándult, amikor zajt hallott
kintről.
Gyorsan becsukta az ajtót.
– Ki volt az? – kérdezte Anna.
– Mindent tönkre akarnak tenni – mondta Mårten. A pillantása megint
olyan távolinak tűnt, mint az imént, és Anna ráeszmélt, hogy már nincs
remény. – De ide nem jutnak be. Nálam van a kulcs. Az ajtókereten lógott
itt, a pincében, rozsdásan és elfeledve. Minden zárba belepróbáltam, de
semelyikbe sem illett. Úgy egy hete bukkantam erre az ajtóra véletlenül.
Zseniális megoldás. Csaknem lehetetlen észrevenni.
– És miért nem szóltál róla? – kérdezte Ebba.
– Lassan kezdtem rájönni, hogy állnak a dolgok. Nem akartad beismerni,
hogy bűnös vagy Vincent halálában. Rám akartad fogni. És a nyitott
ládában ezt találtam. – Meglengette a revolvert. – Tudtam, hogy jól jöhet
még.
– Meg fognak találni. Te is tudod – mondta Anna. – Inkább nyisd ki az
ajtót.
– Nem tudom. Szerintem régen volt rajta kilincs, de leszerelték. Az ajtó
magától bezáródik, és a kintieknek nincs kulcsuk. Szóval akkor sem
juthatnak be, ha véletlenül mégis rábukkanának a titkos ajtóra. Ezt a
szerkezetet egy üldözési mániában szenvedő ember találhatta ki.
Mindennek ellenáll. – Mårten elvigyorodott. – Mire felszerelést hoznak
úgyis túl késő lesz.
– Mårten, kérlek! – esdekelt Ebba, de Anna tudta, hogy lehetetlen szót
érteni a férfival.
Ha nem tesz semmit, Mårten velük együtt fog meghalni idelent.
Ebben a pillanatban egy kulcsot dugtak a zárba, és Mårten elhűlve
pördült meg. Anna mintha csak erre várt volna, villámgyorsan felkapta az
angyalmedált a földről, és Mårtenra vetette magát. Mély karcolást ejtett
rajta, a másik kezével meg a fegyver után kapott. Abban a pillanatban,
amikor ujjhegyével megérezte a hideg acélt, eldördült egy lövés.
Voltaképpen eldöntötte, hogy ma meghal. A kudarca logikus
következményének érezte, és a döntéstől megkönnyebbült. Amikor elindult
otthonról, még nem tudta, hogyan fog megtörténni, de amint Percy
elkezdett a pisztollyal hadonászni, az a gondolata támadt, hogy hősi halál
lesz az osztályrésze.
Most viszont elhamarkodott döntésnek érezte. Lefelé a sötét lépcsőn
Josef élni akarása erősebb lett, mint valaha. Nem akart meghalni, és főleg
nem az évekig tartó rémálmai színhelyén. Fegyver nélkül kényelmetlenül
csupasznak érezte magát. Nem volt kérdés, hogy levezeti a rendőröket a
pincébe. Csak ő mutathatta meg nekik az utat a pokolba, mert ő volt az
egyetlen, aki tudta.
A rendőrök a lépcső alján vártak rá. Patrik Hedström kérdőn felvonta a
szemöldökét, mire Josef a hátsó falra mutatott.
Ragacsos festékesdobozokkal teli, ferde polcok függtek rajta, egyébként
a fal teljesen átlagosnak hatott. Látta Patrik kétkedő arckifejezését, és
előrement. Egészen tisztán emlékezett mindenre: a szagokra, a betonra a
talpa alatt és az áporodott levegőre.
Vetett egy pillantást Patrikra, majd lenyomta a középső polcot. A fal
engedett, és hátracsúszott, feltárult egy folyosó, amely egy masszív ajtóhoz
vezetett. Josef oldalra lépett. Az ajtó előtt megálltak, és hallgatóztak. A
túloldalról halk mormogás hallatszott. Josef pontosan tudta, mi van
odabent. Csak a szemét kellett lehunynia, hogy tisztán lássa a képet. A
kopár falakat és a csupasz izzót, amely a plafonról lógott lefelé. És a négy
ládát. Ezek egyikébe rejtették a revolvert. Ebba férje biztosan ott találta
meg. Josef azon tűnődött, a többi ládát is kinyitotta-e; ő pontosan tudta, mi
van bennük. Akárhogy is, mindjárt megtudja mindenki. Nem volt visszaút.
A nyomozó elővette a kulcsot a zsebéből, és bedugta a zárba. A pillantás,
amelyet a kollégáira és Josefre vetett, elárulta, hogy katasztrófától tart.
Patrik óvatosan kinyitotta az ajtót. Lövés dörrent, majd Josef látta, ahogy
a rendőrök előreszegezett fegyverrel a helyiségbe rontanak. Ő maga a
folyosón állt. A tumultusban alig tudta kivenni, mi történik, de hallotta,
hogy Patrik azt ordítja:
– Dobja el a fegyvert!
 Fény villant, hangos lövés dörrent, Josefnek belesajdult a dobhártyája.
Aztán valaki a padlóra vágódott.
A beálló csendben csengett a füle. Csak a saját szapora, felszínes
lélegzetvételét hallotta. Élt, és érezte, hogy él. Hálás volt érte. Rebecka
aggódni fog, ha elolvassa a levelet, de majd megpróbál mindent
elmagyarázni neki. Mert ma nem fog meghalni.
Valaki lerohant a lépcsőn. Amikor megfordult, Iát pillantotta meg. A nő
halálra váltan meredt rá.
– Ebba… – mondta. – Hol van Ebba?
A ládákra és a falra vér fröccsent. Nagyon távolról hallotta, hogy Ebba
sikít.
– Anna! – Patrik megragadta a vállát, és megrázta.
Anna a fülére mutatott.
– Azt hiszem, beszakadt a dobhártyám. Alig hallok.
A saját hangja is tompa volt és furcsa. Minden olyan gyorsan történt. A
kezére nézett. Vér tapadt rá. Végigpillantott magán, de sehol sem vérzett.
Még mindig Ebba angyalát szorongatta, amellyel felsértette Mårten arcát.
Az ő vére volt. Most tágra nyitott szemmel feküdt a földön. A golyó
hatalmas lyukat ütött a koponyáján.
Anna elfordult. Ebba még mindig sikoltozott. Hirtelen egy nő rohant be,
átölelte, és gyengéden ringatni kezdte. A sikoltozás lassan csillapult, halk
nyöszörgésnek adta át a helyét. Anna némán a ládákra mutatott, mire Patrik,
Martin és Gösta a csontvázakra meredt, amelyeket itt-ott Mårten vére
szennyezett be.
– Ki kell vinnünk benneteket innen. – Patrik óvatosan az ajtó felé tolta
Annát és Ebbát.
Ia követte őket.
A folyosóról látta, hogy Erica rohan le a meredek lépcsőn, kettesével
szedve a fokokat. Anna elébe ment. A könnyei csak akkor eredtek el,
amikor a nővére nyakába borult.
Odafent, az előszobában hunyorogtak az erős fényben. Anna minden
ízében reszketett. Erica villámgyorsan kapcsolt, és lehozta a ruháit az
emeletről. Egy szóval sem kérdezett rá, miért hevertek a hálószobában.
Anna úgyis tudja, hogy meg kell magyaráznia egyet s mást. Nem
utolsósorban Dannak. Sajgott a lelke, hogy így meg kell bántania, de ebben
a pillanatban nem volt ereje ezen töprengeni. Majd később foglalkozik vele.
– Hívtam erősítést – mondta Patrik.
Leültette Annát és Ebbát a ház előtti kőlépcsőre.
Ia Ebba mellé telepedett, és szorosan átkarolta. Gösta a másik oldalon
foglalt helyet, és kettejüket méregette. Patrik odahajolt hozzá, és a fülébe
súgta:
– Ő Annelie. Később elmondom.
Gösta kérdőn pillantott fel rá. Aztán egyszeriben mindent megértett.
– A kézírás. Így már minden világos.
Tudta, hogy valami elkerülte a figyelmét, amikor átvizsgálta a
kartondobozokat. Valami, amit azonnal fel kellett volna ismernie, ahogy
meglátja. Iához fordult.
– Majdnem mi vettük magunkhoz, de jó dolga volt ott, ahová végül is
került. – A többiek egy szót sem értettek az egészből.
– Egyáltalán nem akartam arra gondolni, ki viseli majd gondját.
Egyáltalán nem akartam rá gondolni. Így volt a legegyszerűbb – mondta Ia.
– Olyan kis aranyos volt. Azon a nyáron teljesen belebolondultunk, és
legszívesebben megtartottuk volna, de elveszítettünk egy gyermeket, és
abba beletörődni nem volt… – Gösta tekintete elkalandozott.
– Igen, aranyos volt. Igazi kis angyal – mosolygott szomorúan Ia.
Ebba zavartan nézte őket.
– Hogy jött rá? – kérdezte Ia.
– A bevásárlólistából. A hátrahagyott holmijuk között volt egy kézzel írt
lista. És maga felírt nekem egy címet. A kézírás egyezett.
– Elmagyarázná valaki, miről van szó? – kérdezte Patrik. – Például te,
Gösta.
– Leon találta ki, hogy vegyem el Annelie útlevelét – mondta Ia. – Bár
volt közöttünk pár év, nagyon hasonlítottunk.
– Nem értem – rázta meg a fejét Ebba.
Gösta a szemébe nézett, és a kislányra gondolt, aki a kertjükben
szaladgált, és örökre belopta magát a szívükbe. Itt volt az ideje, hogy
megkapja a válaszokat, amelyekre olyan régóta vár.
 – Ő az édesanyád, Ebba. Inez.
Csend lett. Csak a szélfútta nyírfák leveleinek susogása hallatszott.
– De, de… – hebegett Ebba. A pinceajtó felé mutatott. – Ki az a hosszú
hajú nő?
– Annelie – mondta Ia. – Mindkettőnknek hosszú barna haja volt.
Megsimogatta Ebba arcát.
– De miért nem…? – Ebba hangja remegett a megrendültségtől.
– Nem könnyű bármit is mondani, mert én magam sem tudom a választ.
Nem volt szabad rád gondolnom. Különben sosem lettem volna képes itt
hagyni téged.
– Leon nem tudta végigmondani, mi történt – szólt közbe Patrik. – De
szerintem most itt az ideje.
– Úgy látszik.
A vízen hajók tűntek fel, amelyek a sziget felé közeledtek. Gösta
üdvözölte a kollégákat, akik leváltották őket. Végre-valahára tudni akarta,
mi történt 1974 nagyszombatján. Megfogta Ebba egyik kezét. Inez a
másikat.
 Valö, 1974, nagyszombat

– Ez meg mi? – Rune falfehér arccal jelent meg az étkező ajtajában.

Háta mögött Leon és a másik négy fiú állt: John, Percy, Sebastian és
Josef.
Inez meglepetten nézett rájuk. Rune még sosem veszítette el a
lélekjelenlétét a társaságában, de most annyira feldúlt volt, hogy egész
testében reszketett. Claeshoz lépett, szabályosan fölé tornyosult. A kezében
egy paksaméta fényképet és egy revolvert tartott.
– Mi ez? – kérdezte újra.
Claes némán meredt maga elé. A fiúk tétován beléptek a szobába. Inez
Leon pillantását kereste, de a fiú kerülte a tekintetét, helyette Claesra és
Runére bámult. Egy darabig teljes volt a csönd. Levegőt is alig lehetett
kapni a szobában. Fullasztó pillanatok voltak. Inez az asztal szélébe
kapaszkodott. Valami rémséges dolog játszódott le a szeme előtt. Sejtette,
hogy ennek nem lesz jó vége.
Claes arcára lassan széles vigyor ült ki. Mielőtt az apja bármit tehetett
volna, kitépte a kezéből a revolvert, és elsütötte. Rune élettelenül rogyott a
földre. A homlokán tátongó koromfekete lyukból vér ömlött. Inez hallotta a
saját sikolyát. De úgy tűnt, mintha a távolban sikoltana valaki, noha tudta,
hogy ez a saját hangja, amelyet visszavernek a falak, és amely Annelie
sikolyával furcsa kánonba egyesül.
– Pofa be! – üvöltötte Claes, aki még mindig Runére szegezte a fegyvert.
– Pofa be!
De Inez nem bírta abbahagyni. A rémülettől megszállottként sikoltozott.
A halott férjére meredt. Ebba szívet tépően zokogott.
– Pofa be, azt mondtam! – Claes újabb lövést adott le az apjára, akinek
élettelen teste megrándult.
A fehér ing lassan vörösre színeződött.
A sokktól Inez egy csapásra elnémult. Annelie is azonnal abbahagyta a
sikongatást. Csak Ebba sírt tovább.
Claes megdörzsölte az arcát fél kézzel, a másikkal a revolvert tartotta
maga előtt. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki cowboyosat játszik, gondolta
Inez, de rögtön el is hessegette a gondolatot. Claesban nem volt semmi
kisfiús. De még csak emberi sem. A pillantása üres volt, az ördögi vigyor az
arcára fagyott. Gyorsan, kapkodva lélegzett.
Heves mozdulattal Ebba felé fordult, és ráfogta a fegyvert. A kislány még
mindig sírt, az arca egészen vörös volt. Inez megkövülten nézte, ahogy
Claes ujja a ravaszra görbül, aztán Johan Ebbára veti magát, majd hirtelen
megdermed. Döbbenten az ingére bámul, amelyen egy vörös folt kezd
terjengeni. Aztán összeesik.
A szobában ismét csend lett. Természetellenes csend. Még Ebba is
elnémult, és a szájába vette az ujját. Az etetőszék mellett Johan feküdt
hanyatt. Szőke haja az arcába hullt, kék szeme vakon meredt a plafonra.
Inez elfojtotta a zokogását.
Claes hátrálni kezdett, amíg el nem érte a falat.
– Most azt csináljátok, amit mondok. Méghozzá csendben. Ez a
legfontosabb. – A hangja ijesztően nyugodt volt, mintha örömét lelné a
helyzetben.
A szeme sarkából Inez látta, hogy az ajtóban mozgás támad. Claes
szintén észrevehette, mert hirtelen a fiúkra szegezte a fegyvert.
– Ti itt maradtok. Senki sem teszi ki a lábát a szobából!
– Mit akarsz csinálni velünk? – kérdezte Leon.
– Nem tudom. Még nem döntöttem el.
– Az apámnak van pénze – mondta Percy. – Fizet neked, ha elengedsz
minket.
– Megígérjük, hogy tartjuk a szánkat. – John rimánkodása süket fülekre
talált.
Inez tudta, hogy nincs értelme. Helyesen mérte fel Claest. Valami nem
volt rendben vele. Akármit tett is a fiúkkal, mindenáron titokban akarta
tartani. Már két embert megölt, és senkit sem fog futni hagyni. Mindnyájan
meg fognak halni.
Leon egyszeriben ránézett, és Inez tudta, hogy egyre gondolnak. Csak
kevés idejük volt együtt, lopott pillanatok. Nem több. Tervezgettek, gyakran
álmodoztak arról, hogy együtt fognak élni. Ha győzik kivárni, egyszer eljön
az ő idejük. De most mindennek vége lett.
– Tudtam, hogy sántikál valamiben ez a kurva – sziszegte Claes
váratlanul. – Ez a tekintet mindent elárul. Mióta dugod a mostohaanyámat,
Leon?
Inez hallgatott. Annelie Inezről Leonra nézett.
– Ez igaz? – Úgy tűnt, Annelie egy pillanatra megfeledkezik a félelméről.
– Te büdös ribanc! A te korodban senki…
Nem tudta végigmondani. Claes közönyösen felemelte a revolvert, és
golyót eresztett a fejébe.
– Megmondtam, hogy tartsátok a pofátokat – szólalt meg
hangsúlytalanul.
Inez a sírás szélén állt. Mennyi idejük van még? Nem tehettek semmit,
csak várták, hogy lemészárolja őket, egyiküket a másik után.
Amikor Ebba újra sírni kezdett, Claes ijedten összerezzent. A kislány
ordítása egyre élesebb lett, és Inez érezte, hogy az egész teste megfeszül.
Fel kellett volna állnia, de még mindig nem volt képes.
– Hallgattasd el a gyereket! – nézett rá Claes. – Azt mondtam, hallgattasd
el a kis korcsot!
Inez kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Claes vállat
vont.
– Hát jó. Akkor majd én elintézem, hogy kussoljon. – Ismét Ebbára
célzott.
Abban a pillanatban, amikor tüzelt, Inez a lányára vetette magát.
De nem történt semmi. Claes újra meghúzta a ravaszt, de a fegyver nem
sült el. Döbbenten nézegette a revolvert. Ekkor Leon rárontott.
Inez a karjába vette Ebbát, és magához szorította. A szíve vadul vert.
Leon a földre nyomta Claest, aki minden erejével próbált kiszabadulni.
– Segítsetek! – kiáltotta Leon.
Amikor Claes ököllel gyomron vágta, felüvöltött.
Úgy tűnt, Claes legyűri, úgy dobálta magát, akár egy őrült. John fejbe
rúgta. Olyan hangja volt, mintha eltört volna valami. Claes teste elernyedt, a
küzdelemnek vége szakadt.
Leon gyorsan legördült róla, és feltápászkodott. Percy gyomorszájon
rúgta Claest, John ismét a fejét vette célba. Josef kezdetben csak nézte.
Aztán összeszorított foggal az asztalhoz ment, átlépett Rune holttestén, és
fogta a kést, amellyel a báránysültet szeletelték fel. Letérdelt Claes mellé,
felnézett Johnra és Percyre, akik kimerülten abbahagyták a rugdosást. Claes
hörgő hangot hallatott, és a szeme fennakadt. Josef lassan, már-már
élvezettel nyomta a torkára az éles kést. Aztán villámgyorsan ejtett rajta egy
vágást, mire a vér lüktetve fröccsent ki.
Ebba még mindig bömbölt. Inez magához szorította. Védelmezőösztöne
erősebb volt, mint minden más, amit valaha is érzett. Minden ízében
reszketett, Ebba összegömbölyödött a karjában, akár valami kis állat. Olyan
szorosan bújt hozzá, hogy Inez alig kapott levegőt. A padlón Percy, Josef és
John úgy guggolt Claes összezúzott teste mellett, mint valami oroszlánfalka
a zsákmány körül.
Leon odalépett hozzá. Vett néhány nagy levegőt.
– Fel kell takarítani – mondta halkan. – De ne aggódj! Majd én
elintézem.
Gyengéden megcsókolta az arcát.
A messzi távolból hallotta, hogy utasításokat ad a többi fiúnak.
Mondatfoszlányok ütötték meg a fülét. Arról, amit Claes tett, a
bizonyítékokról, amelyeket el kell rejteni, és a szégyenről beszéltek halkan,
de Inez alig fogta fel. Csukott szemmel ringatta Ebbát. Nemsokára vége.
Leon mindent rendbe fog hozni.
Furcsán üresnek érezték magukat. Hétfő este volt, és lassacskán
megértették, hogyan is zajlott az egész. Erica fejében szüntelenül az járt,
milyen borzalmakat élt át Anna, és mi minden történhetett volna még.
Patrik álló nap úgy babusgatta, mint egy kisgyereket. Eleinte Erica
meghatónak érezte, aztán elege lett belőle.
– Hozzak egy takarót? – csókolta homlokon Patrik.
– Nem kell, köszi, harminc fok van kint. És ha még egyszer homlokon
csókolsz, egy hónap szexsztrájkba kezdek.
– Elnézést, hogy aggódom a feleségemért. – Patrik eltűnt a konyhában.
– Láttad az újságot? – kiabált utána Erica, de csak motyogást kapott
válaszul.
Felkelt, és utánament. A hőség nem akart alábbhagyni, és Erica
megkívánt egy kis fagylaltot.
– Igen, sajnos. Az első oldal különösen tetszett. Mellberg és John Holm a
rendőrautónál, alatta a szöveg: „Fjällbacka hőse.”
 Erica horkantott egyet. Kinyitotta a fagyasztót, és kivett egy doboz
csokoládéfagylaltot.
– Te is kérsz?
– Igen, köszi. – Patrik leült a konyhaasztalhoz.
A gyerekek aludtak, a házban csend honolt. Az ilyen pillanatokat ki
kellett élvezniük.
– Gondolom, most nagyon elégedett magával.
– Finoman szólva. A göteborgi kollégák meg pipák, mert Mellberg aratta
le a babérokat. De az a fő, hogy a terv lelepleződött, és meghiúsították a
merényletet. El fog tartani egy darabig, mire a Svédország Barátai talpra áll.
Erica is szerette volna így hinni. Komolyan nézett Patrikra.
– És most mondd el végre! Hogy alakult Leon és Inez sorsa?
Patrik sóhajtott egyet.
– Nem tudom. Válaszoltak ugyan a kérdéseimre, de nem vagyok biztos
abban, hogy megértettem mindent.
– Hogyhogy?
– Leon elmondta, hogy történt, de nem értem teljesen a gondolatmenetét.
Eleinte csak gyanította, hogy valami nincs rendben az iskolában. Végül
Josef összeomlott, és elmondta neki, mit tett velük Claes, vele, Johnnal és
Percyvel.
– Leon ötlete volt, hogy szóljanak Runének?
Patrik bólintott.
– A fiúk ellenezték, de Leon rábeszélte őket. Szerintem azóta sokat
töprengett azon, hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem teszi meg.
– Ez volt a helyes lépés. Azt meg nem tudhatta, mennyire csavarodott be
Claes. Nem láthatta előre, hogy mi fog történni. – Le sem véve a szemét
Patrikról, Erica kikanalazta az utolsó csepp fagylaltot is a tálból.
Legszívesebben elkísérte volna a férjét, amikor felkereste Leont és Inezt,
de Patrik itt húzta meg a határt. Ericának be kellett érnie annyival, hogy a
férje utólag majd mindent elmesél.
– Én is ezt mondtam.
– És aztán? Miért nem hívták azonnal a rendőrséget?
 – Féltek, hogy nem fognak hinni nekik. De biztos, hogy a sokknak is
szerepe volt benne. Nem tudtak tiszta fejjel gondolkodni. És a szégyent sem
szabad alábecsülni. A gondolat, hogy a szenvedéseik napvilágra
kerülhetnek, valószínűleg arra ösztönözte őket, hogy belemenjenek Leon
tervébe.
– De Leonnak nem volt vesztenivalója, ő értesíthette volna a rendőrséget.
Leon nem volt Claes áldozata, és nem is ő sebesítette meg halálosan.
– Nem akarta elveszíteni Inezt – mondta Patrik. A tálba tette a kanalát,
noha a fagylaltja még érintetlen volt. – Ha kiderült volna ez az egész,
akkora botrány lett volna belőle, hogy valószínűleg el kell szakadniuk
egymástól.
– És Ebba? Hogy hagyhatták ott egyedül?
– Úgy tűnik, ezért gyötörte őket leginkább a lelkiismeret az elmúlt
években. Leon ugyan nem mondta ki így, de szerintem folyamatosan
szemrehányásokkal illette magát, amiért rábeszélte Inezt. Bevallom, Inezt
nem kérdeztem erről. Valószínűleg már kellőképpen megbűnhődött a
döntéséért.
– Fel nem foghatom, hogyan vette rá Leon.
– Teljesen bele voltak habarodva egymásba. Szenvedélyesen szerelmesek
voltak és halálosan féltek, hogy Rune szagot fog. A tiltott szerelem nagy
hajtóerő. Leon apja, Aron valószínűleg szintén bűnös volt benne. Amikor
Leon felhívta, és a segítségét kérte, egyértelműen az értésére adta, hogy
Inez csak a gyerek nélkül mehet külföldre.
– Azt értem, hogy Leon beadta a derekát, de Inez? Még akkor is, ha eszét
vesztette a szerelemtől, hogyan hagyhatta ott a gyerekét? – Erica hangja
elcsuklott, amikor elképzelte, hogy örökre elveszíti a gyerekeit.
– Szerintem ő sem tudott tisztán gondolkodni. És Leon valószínűleg
bebeszélte neki, hogy Ebbának is így a jobb. Azt is el tudom képzelni, hogy
elhitette vele, hogy különben börtönbe kerülnének, és akkor így is, úgy is
elveszítené Ebbát.
Erica a fejét ingatta. Mindez egyáltalán nem számított. Soha nem fogja
megérteni, hogyan képesek szülők önként lemondani a gyerekeikről.
– Szóval elrejtették a hullákat, és kitalálták a halászós történetet?
– Leon szerint az apja azt javasolta, dobják a holttesteket a tengerbe, de
Leon félt, hogy a felszínre jönnek, és arra jutott, hogy az óvóhely jobb
megoldás volna. Együttes erővel lecipelték a testeket, és a fényképekkel
együtt a ládákba rejtették őket. A revolvert oda tették, ahol valószínűleg
Claes találta. Aztán bezárták a helyiséget. Abból indultak ki, hogy a
rendőrség nem fogja megtalálni.
– És nem is találta meg – jegyezte meg Erica.
– Nem. Ebből a szempontból a terv tökéletes volt. Leszámítva, hogy
Sebastian magához vette a kulcsot. Nyilván Damoklész kardjaként lengette
a többiek feje fölött.
– És a rendőrség miért nem talált nyomokat?
– A fiúk alaposan felmostak az étkezőben, és minden vérnyomot
eltüntettek, amelyet szabad szemmel látni lehetett. Ne felejtsd el, hogy
1974-et írtunk, és vidéki rendőrség végezte a nyombiztosítást. Ami a
legtávolabbról sem hasonlított A helyszínelők című sorozatban alkalmazott
módszerekhez. Aztán a fiúk átöltöztek, és miután névtelenül értesítették a
rendőrséget, kihajóztak.
– És hol volt addig Inez?
– Elbújt. Leon szerint ez is Aron ötlete volt. Betörtek egy üres nyaralóba
a szomszédos szigeten, és Inez ott húzta meg magát, amíg elcsitultak a
dolgok, várva, hogy Leonnal együtt elhagyhassa az országot.
– Inez végig ott volt a közelben, amíg a rendőrség a családot kereste? –
kérdezte Erica hitetlenkedve.
– Igen. Nyáron a nyaraló tulajdonosai biztosan feljelentést tettek a
betörés miatt, de senki nem jött rá, hogy összefügghet a két dolog.
Erica elégedetten bólintott. Végre összeállt a kirakós. Sok-sok órán át
törte ugyan a fejét az Elvander család eltűnésén, de csak az események egy
részére talált magyarázatot.
– Azon merengek, mi lehet most Inezzel és Ebbával. – Elvette Patriktól a
tálját, hogy kikanalazza a fagylaltot, mielőtt teljesen elolvad. – Nem
akartam zavarni Ebbát, de szerintem elment a szüleihez Göteborgba.
– Szóval még nem tudod? – Patrik arca első ízben ragyogott fel, amióta
az ügyről beszélgettek.
– Nem. Mit? – Erica kíváncsian fürkészte.
– Beköltözött pár napra Gösta vendégszobájába, hogy összeszedje magát
egy kicsit. Gösta azt mondta, hogy elhívták Inezt ma vacsorára. Szerintem
megpróbálják megbeszélni a dolgokat.
– Jól hangzik. Ez segíteni fog. Ami Mårtennal történt, biztosan megrázta.
Belegondolni is szörnyű, hogy az ember együtt él valakivel, szereti és bízik
benne, aztán meg kiderül, mikre képes. – Erica a fejét ingatta. – Gösta
örülhet, hogy ott van nála. Bárcsak…
– Tudom. Szerintem Gösta többször gondolt erre, mint képzelnénk. De
Ebbának jó dolga volt a nevelőszüleinél, és bizonyos fokig Göstának is ez a
legfontosabb. – Patrik hirtelen témát váltott, mintha fájón érintené
mindannak gondolata, amin Gösta átment. – Hogy van Anna?
Erica gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Még nem jelentkezett. Dan azonnal hazajött, ahogy megkapta az SMS-
t, és tudom, hogy Anna mindent elmesélt neki.
– Mindent?
Erica bólintott.
– De hogyan fog reagálni erre Dan…?
– Hát én sem tudom. – Erica evett még pár kanál fagylaltot, a maradékot
pedig addig-addig kavargatta, amíg teljesen folyékony nem lett.
Gyerekkorában is mindig így csinálta. És Anna is. – Remélem, megoldják.
– Aha – mondta Patrik kételkedve, és ezúttal Erica váltott témát.
Sem magának, sem Patriknak nem akarta bevallani, hogy az elmúlt
napokban másra sem gondolt, csak erre, annyira aggódott Anna miatt. De
kényszerítette magát, hogy ne hívja fel. Annának és Dannak időre és
nyugalomra volt szüksége, hogy legalább esélyük legyen tiszta vizet önteni
a pohárba. Előbb-utóbb jelentkezni fognak.
– Nem lesznek jogi következményei az ügynek Leonra és a többiekre
nézve?
– Nem, a bűncselekmény elévült. Mårten lett volna az egyetlen, akit
felelősségre lehetett volna vonni. Azt meg majd meglátjuk, mi lesz
Percyvel.
– Remélem, Martin nem emészti magát túlságosan, amiért lelőtte
Mårtent. Ez most egyáltalán nem hiányzik neki – tűnődött Erica. –
Egyébként is az én hibám, én rángattam bele.
– Nem szabad így gondolkodnod. A körülményekhez képest elég jól van,
és nyilván szeretne visszajönni, amint lehet. Amíg Pia kezelése tart,
mindkettőjük szülei besegítenek, ezért megígérte, hogy legalább négy
órában dolgozni fog.
– Jó ötletnek tűnik – helyeselt Erica, de továbbra is bántotta a dolog.
Patrik fürkészőn nézett rá, aztán megsimogatta az arcát, Erica pedig
mélyen a szemébe nézett. Mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek
volna; egyikük sem mondta ki, hogy Patrik kis híján megint elveszítette a
feleségét. Mert végül nem veszítette el. Itt volt vele. És szerették egymást.
Semmi más nem számított.
 Stockholm, 1991

Két Carin Göring volt?

Linköping-i igazságügyi orvostani szakértők vizsgálták meg azokat a
földi maradványokat, amelyeket nemrégiben Hermann Göring egykori
birtoka, Carinhall mellett találtak egy cinkkoporsóban. A holttest állítólag
az 1931-ben elhunyt Carin Göringé, lánykori nevén Fock. Érdekes módon
egy erdész már 1951-ben megtalálta Carin Göring feltételezett
csontvázának egyes részeit. A maradványokat akkor a legnagyobb
titoktartás mellett elhamvasztották, és átadták egy papnak Svédországban,
hogy temesse el.
Ez volt Carin Göring harmadik temetése. Először a Fock család sírjában
helyezték örök nyugalomra a lovői temetőben, másodjára Carinhallban, és
harmadjára ismét Svédországban.
Most egy újabb fejezete került napvilágra ennek a különös történetnek. A
DNS-elemzés szerint az utóbbi lelet esetében kétségtelenül Carin Göringről
van szó. A kérdés az, ki fekszik a lovői temetőben, Stockholm közelében?
 Utószó

Most, amikor ezt írom, egy hét telt el az oslói robbantás és az utøyai
lövöldözés óta. Ahogy mindenki más is, szorongva követtem a híreket, és
egyre azon tűnődtem, hogy tehet valaki ilyen borzalmas dolgot. A rettenetes
oslói képek világossá tették számomra, hogy ennek a könyvnek a
cselekménye a gonoszsággal van kapcsolatban. Sajnos igaz, hogy a valóság
felülmúlja a képzeletet. Merő véletlen, hogy a történetem – amely olyan
emberekről szól, akik politikai indítékokkal igazolják gonosz tetteiket – a
norvégiai események előtt játszódik. Talán azonban ez is megmutatja,
miféle társadalomban élünk.
Az Ártatlanok néhány részlete tényeken alapszik. Köszönetet szeretnék
mondani Lasse Lundberg-nek, aki az egyik fjällbackai látogatásom
alkalmával felkeltette a kíváncsiságomat. Ő mesélt nekem a bohusläni
gránitról, amelyet Albert Speer nyilvánvalóan Germánia számára tárt fel,
illetve Hermann Göring látogatásáról egy kis szigeten Fjällbacka partjainál.
Vettem magamnak a bátorságot, és kreáltam belőle egy fiktív történetet.
Ahhoz, hogy meg tudjam írni ezt a regényt, behatóan kellett
foglalkoznom Hermann Göringgel. Björn Fontander könyve, Carin Göring
skriver hem (Carin Göring levelei az otthoniakhoz) nagyszerű forrásnak
bizonyult, főleg ami Hermann Göring Svédországban töltött idejét illeti.
Ebben a könyvben egy igazi rejtélyre akadtam, amelyet a cselekménybe is
beépítettem, ahogy azt az írók szokták olykor-olykor. Köszönöm Björnnek
az ihletet!
Fjällbackában nem élt semmiféle ismeretlen angyalcsináló, de
természetesen Helga Svensson alakja hasonlít a helsingborgi Hilda
Nilssonéra, aki 1917-ben a kivégzése előtt felkötötte magát a zárkájában.
A valői gyermektábor valóban létezik. Sok időt töltöttem ott nyáron, és
vélhetően nincs olyan fjällbackai, akit ne kötne valamiféle emlék a nagy
fehér házhoz. Ma motel és étterem van benne. Egy látogatást mindenképpen
megér. Megengedtem magamnak, hogy az évszámot és a tulajdonos nevét
megváltoztassam, hogy pontosan illeszkedjen a történetembe. A többi
Fjällbackára vonatkozó tény tekintetében most is, mint mindig, Anders
Torevi nélkülözhetetlen segítségére hagyatkoztam.
 Niklas Svensson újságíró is sok mindenben támogatott, főleg a könyv
politikai részével kapcsolatban. Szívélyes köszönetem!
Összefoglalóan azt mondhatom, hogy most is, mint máskor, a valóság és
a képzelet elemeit kevertem össze. Az esetleges hibákért kizárlólag én
vagyok felelős. A regény abban a korban játszódik, amikor a gyilkosság
elévülési ideje huszonöt év volt. Ezt a törvényt időközben megváltoztatták.
Sokaknak szeretnék még köszönetet mondani. A kiadóm, Karin Linge
Nordh és a lektorom, Matilda Lund csodálatos munkát végzett.
Martin Melin, a férjem mindig nagy támaszom a munka során. Mivel
most először dolgozott ő maga is egy kéziraton, kölcsönösen lelkesítettük
egymást, miközben órákon át ültünk a számítógép előtt. Persze egy
krimiírónőnek óriási előny, ha van otthon egy külön bejáratú rendőre.
A gyermekeim, Wille, Meja és Charlie adják az energiát, amelyre a
könyveimhez szükségem van. És persze az egész csapat a háttérben: Gunnel
Läckberg nagyi és Rolf „Sassar” Svensson, Sandra Wirström, Mikael
Eriksson, az idősebb gyerekeim édesapja és Christina Melin, aki rendkívüli
mértékben támogat minket, ha besokallunk. Mindnyájatoknak köszönöm.
Nordin ügynökség – Joakim Hansson és az egész csapat –, tudjátok, hogy
végtelenül hálás vagyok nektek a munkátokért, amelyet itt, Svédországban
és az egész világon végeztek. Christina Saliba és Anna Österholm a Weber
Shandwicktól mindent elintéz, ami egy sikeres írói karrierrel jár.
Nagyszerűek vagytok!
Kollégák. Ha senkit nem nevesítek, nem is felejtek ki senkit. Nem
találkozunk olyan gyakran, mint szeretném, de ha igen, feltöltötök pozitív
energiával, és megerősítitek bennem az írás szeretetét. És tudom, hogy itt
vagytok. Denise Rudberg, aki régóta barátnőm, munkatársam és
harcostársam, egészen különleges helyet foglal el a szívemben. Mihez
kezdenék nélküled?
Ez a könyv nem születhetett volna meg, ha a fjällbackaiak jóindulatúan
meg nem engedik, hogy minden elképzelhető rémséget álmodjak a kis
településükre. Néha azon tűnődöm, mit művelek egyáltalán, de úgy fest, ti
még a tévéstábokat is eltűritek, amelyek rendszeresen tiszteletüket teszik
nálatok.
És végül szeretnék köszönetet mondani az olvasóimnak, akik évek óta
hűségesek hozzám. Értékelem. Nagyon.
 Camilla Läckberg
Måsholmen, 2011. július 29.