Camilla Läckberg

A hableány

Copyright © Camilla Läckberg, 2008

A mű eredeti címe: Sjöjungfrun
A Nordin Agency, Svédország
engedélyével
Első kiadás: Forum, Svédország
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015

Kiadta az Animus Kiadó 2015-ben

Martinnak
Előszó
 Tudta, hogy előbb vagy utóbb
mindenre fény derül. Ilyesmit nem lehet
titokban tartani. Minden egyes szóval
közelebb került a kimondhatatlanhoz, a
borzalomhoz, amelyet oly sok éven át
próbált magában eltemetni.
Nem menekülhetett tovább előle.
Olyan szaporán ment, ahogy csak a lába
vitte. A reggeli levegő megtöltötte a
tüdejét, a szíve vadul vert. Nem akart
odamenni, de muszáj volt. A véletlenre
bízta a sorsát. Ha lesz ott valaki,
beszélni fog. Ha nem, elmegy dolgozni,
mintha mi sem történt volna.
Amikor bekopogott, ajtót nyitottak.
Résnyire húzta a szemét a derengő
fényben. Nem az az ember állt előtte,
akire számított. Valaki más.
Hosszú haja meglebbent, ahogy
követte őt a szobába. Belekezdett,
kérdéseket tett fel. A gondolatai egymást
kergették. Semmi sem az volt, mint
aminek tűnt. Hamis volt, valahogy mégis
valóságos.
Hirtelen elnémult. Valami olyan
erővel találta gyomorszájon, hogy a
torkára forrt a szó. A padlóra nézett.
Látta, hogy a sebből vér szivárog, és a
kés kicsusszan belőle. Aztán újabb döfés
és újabb fájdalom. Az éles tárgy a
zsigereibe fúródott.
Megértette, hogy mindennek vége.
Minden itt ér véget. Pedig annyi terve
volt még, annyi mindent szeretett volna
még megélni. Ugyanakkor csak annyi
történt, hogy az igazság
győzedelmeskedett. Nem érdemelte meg,
hogy az élete kiteljesedjék, és azt a sok
szeretetet sem, amelyet kapott. Azok
után, amit tett.
Amikor a fájdalom már eltompította
az érzékeit, és a kés nem mozdult többet,
jött a víz. Egy ringatózó csónak. A jeges
hullámokat már nem érezte.
Az utolsó, amire emlékezett, a haja
volt. A hosszú fekete haja.
 – Eltelt három hónap! Hogyhogy nem
találják?
Patrik elgondolkodva szemlélte az
előtte ülő nőt. Hétről hétre
kimerültebbnek látszott. Minden szerdán
felkereste a tanumshedei rendőrséget,
amióta a férje november elején eltűnt.
– Megtesszük, ami tőlünk telik, Cia.
Ezt maga is tudja.
A nő szótlanul bólintott. A keze az
ölében reszketett, a szeme könnybe
lábadt. Patrik nem először látta ilyennek.
– Sosem jön haza, ugye?
A hangja remegett. Patriknak erőt
kellett vennie magán, hogy ne pattanjon
fel, és ne zárja a karjába a törékeny nőt.
Profihoz méltóan kellett viselkednie,
még akkor is, ha ez ellentmondott annak
a vágyának, hogy kifejezze az
együttérzését. Hosszas gondolkodás után
nagy levegőt vett.
– Nem, nem hiszem.
A nő nem tett fel több kérdést. A férfi
szavai csak megerősítették, amit Cia
Kjellner már úgyis tudott. A férje soha
többé nem tér haza. November
harmadikán fél hétkor Magnus Kjellner
felkelt, lezuhanyozott, felöltözött, és
elbúcsúzott a feleségétől meg a két
gyerekétől. A szemtanúk beszámolói
szerint röviddel nyolc után hagyta el a
házat, és indult útnak a munkahelyére, a
Tanumsfönster nevű ablakgyártó céghez.
Azóta nem látták. A kollégájához, aki
elvitte volna a kocsijával, már nem
érkezett meg. Valahol a sportpálya
közelében álló háza és a minigolfpálya
mellett lakó kolléga otthona között
nyoma veszett.
Az egész életét darabokra szedték,
lenyomozták, több mint ötven emberrel
beszéltek, munkatársakkal,
családtagokkal és barátokkal.
Utánajártak, hogy nem voltak-e titokban
adósságai, szeretői, nem sikkasztott-e a
munkahelyén. Mert kellett lennie valami
ésszerű magyarázatnak, amiért egy
meglett, negyvenes ember, aki boldog
házasságban él, és két kamasz apja, egy
nap csak úgy köddé válik. De nem
találtak semmit. Semmi sem utalt arra,
hogy külföldre szökött volna, és a
feleségével közös bankszámlájáról sem
vett le pénzt. Magnus Kjellnert elnyelte a
föld.
Miután kikísérte Ciát, Patrik finoman
bekopogott Paula Morales ajtaján, aki
rögtön kikiáltott neki.
– Már megint itt volt a feleség?
– Igen – ereszkedett le Patrik sóhajtva
egy székre, és tette fel a lábát Paula
íróasztalára, de amint meglátta a
felháborodást a nő arcán, gyorsan le is
vette.
– Szerinted meghalt?
– Úgy fest. – Patrik első ízben mondta
ki azt, amitől már Magnus eltűnésének
első napjaiban tartott. – Mindennek
utánajártunk. Egyetlen szokásos ok sem
jöhet számításba. Kisétált a házból,
aztán… egyszerűen eltűnt.
– De nincs holttestünk.
– Nincs holttestünk – ismételte meg
Patrik. – De hol kereshetnénk még? Nem
szánthatjuk fel a tenger fenekét, és nem
fésülhetjük át a Fjällbacka körüli
erdőket sem, úgyhogy csak
malmozhatunk itt, és reménykedhetünk,
hogy valaki véletlenül rábukkan. Élve
vagy holtan. Nincs jobb ötletem. És
sejtelmem sincs, mit mondhatnék még
Ciának. Minden héten beállít, és arra
számít, hogy jutottunk valamire.
– Ő így dolgozza fel. Nem ülhet otthon
folyton várakozva, tennie kell valamit.
Én is ezt csinálnám a helyében.
– Tudom – sóhajtott Patrik –, de akkor
is a terhemre van.
– Hát persze.
Egy darabig csend honolt a kis
helyiségben. Aztán Patrik felállt.
– Nem tehetünk mást, reméljük, hogy
előkerül. Ahogy mindig.
– Valóban nem maradt más. – Paula
hangja ugyanolyan beletörődőnek
hangzott, mint Patriké.
 – Akkora vagy, mint egy ház!
– Te beszélsz? – Anna
jelentőségteljesen Erica nem létező
derekára mutatott.
Annához hasonlóan Erica Falck is
oldalról szemlélte magát a tükörben. Te
jó ég, tényleg milyen kövér! Úgy tűnt,
hogy egyetlen hatalmas hasból áll,
amelyhez a tisztesség kedvéért egy apró
Erica tapadt. Mekkora súlyt hurcol
magával! Ehhez képest az első
terhessége idején kecses volt, mint egy
őzike. Most azonban két baba volt a
hasában.
– Hát nem irigyellek – mondta Anna
azzal a kíméletlen őszinteséggel, amely
csak a kisebb testvérek sajátja.
– Nagyon köszönöm – lökte meg Erica
a hasával a húgát.
Amikor Anna ellentámadásba lendült,
mindketten elveszítették az
egyensúlyukat. Kétségbeesetten
kalimpáltak a karjukkal, míg végül a
padlóra huppantak.
– Ez vicc! – Erica néhány
könnycseppet törölt le a szeme sarkából.
– Így nem lehet mozogni. Olyan vagyok,
mint Barbapapa vagy az a fickó a Monty
Pythonból, aki szétpukkad, miután
megevett egy mentolos cukorkát.
– Örökre hálás leszek neked, hogy
ikreid lesznek, mert úgy érezhetem
magam melletted, akár egy szépséges
tündér.
– Szóra sem érdemes!
Erica megpróbált talpra kecmeregni,
sikertelenül.
– Várj, segítek! – ajánlkozott Anna
készségesen, de aztán ő sem tudta
legyőzni a nehézségi erőt, és a hátsóján
landolt.
A testvérek néma egyetértésben
pillantottak össze, majd egy emberként
kiáltottak fel:
– Dan!
– Mi van? – hallatszott a földszintről.
– Nem tudunk felállni! – ordította
Anna.
– Mi? – A férfi ráérősen feljött a
lépcsőn, és belépett a hálószobába. –
Mit műveltek itt? – vigyorgott, amikor
megpillantotta az élettársát és annak
nővérét a padlón a nagy tükör előtt.
– Nem tudunk felállni – magyarázta
Erica annyi méltósággal, amennyi csak
telt tőle, és a kezét nyújtotta.
– Pillanat! Hozom a targoncát! –
csinált hátraarcot Dan.
– Megállj, barátocskám! – emelte fel
Erica fenyegetően a mutatóujját,
miközben Anna gurult a nevetéstől.
– Na, talán anélkül is megoldjuk. –
Dan sóhajtva Erica keze után nyúlt. –
Egy… két… há…
– A nyögést mellőzheted.
Erica nagy nehezen felkászálódott.
– Atyavilág, de kövér vagy!
Erica rávágott egyet a férfira.
– Már százszor elmondtad, és nem
csak te, szóval most már tartsd meg
magadnak a gonosz megjegyzéseidet, és
foglalkozz inkább a saját tehénkéddel!
– Kész örömmel! – Dan Annát is
felsegítette, majd gyengéden
megcsókolta.
– Ezt inkább otthon folytassátok! –
Öklözött bele Erica Dan oldalába.
– Itthon vagyunk – csókolta meg újra
Dan Annát.
– Nem térhetnénk rá most már inkább
arra, amiért jöttem?
Erica kinyitotta a húga
ruhásszekrényét.
– Miből gondolod, hogy tudok
segíteni? – Döcögött oda Anna Erica
mögé. – Semmim sincs, ami
megközelítőleg is jó lenne rád.
 – De akkor mitévő legyek? – Erica az
egyik vállfát a másik után tolta félre. –
Ma este lesz Christian könyvbemutatója,
és az egyetlen, amibe még beleférek,
Maja indiánsátra.
– Csak találunk valamit. A nadrág,
ami rajtad van, egész jól néz ki, és van
egy tunikám, annak elég bőnek kell
lennie. Rám legalábbis nagy.
Anna egy hímzett tunikát tartott Erica
elé. Erica kibújt a pólójából, majd Anna
segítségével áthúzta a fején a lila tunikát.
Miközben próbálta belepréselni magát,
kénytelen volt a kolbásztöltésre
gondolni, de végül sikerrel járt.
Kétkedve vette szemügyre az eredményt
a tükörben.
– Remekül nézel ki! – lelkendezett
Anna.
Erica csak morgott. Jelenlegi méreteit
tekintve a „remek” eléggé vágyálomnak
tűnt, de egész tűrhető volt az összkép, sőt
tulajdonképpen fess.
– Teljesen rendben van.
Tett rá egy kísérletet, hogy kihámozza
magát a tunikából, de aztán kénytelen
volt Anna segítségét igénybe venni.
– És hol lesz a rendezvény? –
simogatta ki Anna a ruhát, és akasztotta
vissza a vállfára.
– A szállóban.
– Milyen kedves a kiadótól, hogy
megünneplik egy új könyv megjelenését.
Anna a lépcső felé indult.
– Teljesen odáig vannak. Ha már
elővételben ennyi fogy egy könyvből,
nagyon nagyvonalúak tudnak lenni. A
kiadóvezető azt mesélte, hogy a
kritikusok is méltatják.
– És szerinted milyen? Ha nem tetszett
volna, biztos nem ajánlod a kiadónak, de
valójában mit gondolsz róla?
– Hát… – Erica óvatosan lépkedett
lefelé a lépcsőfokokon a húga
nyomában. – Titokzatos. Sötét és szép,
nyugtalanító és megrázó, és… Igen,
titokzatos, jobb szó most nem jut
eszembe.
– Christian biztos majd’ kiugrik a
bőréből.
– Naná! – Erica hosszan elnyújtotta a
szót, miközben merengve a kávéfőző felé
fordult. Otthonosan mozgott Annáéknál.
– Valószínűleg madarat lehetne vele
fogatni, viszont… – nem fejezte be
azonnal, mert a számolásra
összpontosított, miközben kávét
kanalazott a szűrőbe. – Borzasztóan
örült, amikor kiadót talált, de úgy tűnt,
az írás felkavarja. Nem ismerem túl jól.
Fogalmam sincs, miért pont engem kért
meg, de természetesen segítettem neki.
Bár nem szépirodalmat írok, van írói
tapasztalatom. Eleinte csodásan ment,
Christian minden javaslatra nyitott volt.
A vége felé azonban meglehetősen
tartózkodóvá vált, amikor szóba hoztam
bizonyos dolgokat. Nem igazán tudom
megmagyarázni. Egy kicsit hóbortos
figura, talán csak erről van szó.
– Akkor megfelelő hivatást választott
– mondta Anna holt komolyan, mire
Erica felé fordult.
– Szóval szerinted nemcsak kövér
vagyok, hanem bogaras is?
– És szétszórt. – Anna a kávéfőzőre
mutatott, amelyet Erica az imént kapcsolt
be. – Ajánlatos vizet is tenni bele.
A kávéfőző sistergett, mintha csak
igazat akarna adni Annának. Erica komor
tekintettel kapcsolta ki.
Gépiesen végezte a házimunkát. A
piszkos tányérokat és evőeszközöket
folyó víz alá tartotta, majd betette őket a
mosogatógépbe. Kiszedte az
ételmaradékot a lefolyóból, néhány
csepp mosogatószert nyomott a
mosogatóba, s kefével kisúrolta. Aztán
benedvesítette a mosogatórongyot,
kicsavarta, és letörölte a morzsás és
ragacsos konyhaasztalt.
– Anyu, átmehetek Sandrához? – A
tizenöt éves Elin durcás arckifejezése
semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy
nemleges válaszra számít.
– Tudod, hogy nem lehet. A mamáék
átjönnek ma este.
– Újabban folyton átjárnak. Miért kell
mindig itt lennem? – A lány hangja
nyűgössé vált, amit Cia nehezen viselt.
– Mert látni akarnak téged és
Ludvigot. Biztosan csalódottak lennének,
ha nem lennél itthon.
– De olyan unalmas! Ráadásul a
mama mindig elbőgi magát, mire a papa
szapulni kezdi. Át akarok menni
Sandrához. A többiek mind mennek.
– Ez azért biztos túlzás – Cia
kiöblítette a mosogatórongyot, majd a
csapra terítette. – Nem hiszem, hogy
mindenki megy. Majd máskor átmész,
amikor nem jönnek vendégek.
– Apa biztos megengedte volna.
Ciának az volt az érzése, menten
megfullad. Nem bírta tovább. Ezt a
haragot és dacot nem lehetett elviselni.
Magnus biztos megoldotta volna. Jól
boldogult az ilyen helyzetekben, és tudta
kezelni Elint. De Cia nem. Egyedül nem.
– De apa most nincs itt.
– És hol van? – sikoltotta a lány. Az
arcán könnyek csorogtak. – Lelépett?
Biztos elege lett belőled és a
nyafogásodból, te… buta liba!
Cia fejében néma csönd lett. Minden
zaj egyszerre némult el. Csak köd vette
körül.
– Meghalt. – A hangja valahonnan a
távolból szólt, akárha egy idegené lett
volna.
Elin rábámult.
– Meghalt – ismételte meg Cia.
Egyszeriben különös lelki nyugalom
szállta meg, mintha békésen odafentről
nézné magát és a lányát.
– Hazudsz! – Elin mellkasa
emelkedett és süllyedt, mintha órákat
futott volna.
– Nem hazudok. A rendőrség is így
gondolja. Én meg biztosan tudom, hogy
meghalt.
Miközben a saját szavait hallgatta,
ráébredt, hogy ez az igazság. Az utolsó
pillanatig berzenkedett tőle. Az utolsó
pillanatig kapaszkodott a reménybe. De
Magnus meghalt.
– És mégis honnan tudod? És a
rendőrség honnan tudja?
– Sosem hagyott volna el minket.
Elin jobbra-balra ingatta a fejét,
mintha lerázhatná magáról a gondolatot.
De Cia látta, hogy a lánya is tudja.
Magnus nem hagyná cserben a családját.
Elinhez lépett, és a karjába zárta. A lány
eleinte tiltakozott az érintés ellen, de
aztán megadta magát. Miközben a
zokogása egyre hevesebb lett, Cia a fejét
simogatta.
– Csitt! – nyugtatgatta, és érdekes
módon egyre erősebbnek érezte magát. –
Nyugodtan átmehetsz Sandrához ma este.
Majd kimentelek a mamáék előtt.
 Rájött, hogy most már neki kell
döntéseket hoznia.
Christian Thydell a tükörképét
szemlélte. Néha nem tudta, mit is
gondoljon. Negyvenéves volt. Az idő
tovarepült, és most már nemcsak egy
felnőtt férfi állt előtte, hanem egy olyan
férfi, akinek deresedik a halántéka.
– Remekül nézel ki. – Sanna
egyszeriben a háta mögött termett, és a
derekára fonta a karját, mire Christian
összerándult.
– Megijesztettél! Miért lopakodsz így
az ember mögé?
Kiszabadította magát az ölelésből, és
megfordult. Csak ekkor vette észre a nő
arcán a csalódottságot a tükörben.
– Ne haragudj! – Sanna leült az ágyra.
 – Te is jól nézel ki.
A jelentéktelen kis bók hallatán a nő
szeme felragyogott, de ettől Christian
bűntudata csak még inkább nőtt.
Elborította a düh. Ki nem állhatta,
amikor Sanna úgy viselkedett, mint egy
öleb, amely a gazdája minden apró
figyelmességére hálával reagál. A
felesége tíz évvel volt fiatalabb nála, de
néha úgy érezte, mintha hússzal lenne.
– Segítesz megkötni? – Odalépett a
nőhöz, mire az felállt, hogy megkösse a
nyakkendőjét.
A csomó elsőre tökéletesen sikerült.
Sanna hátrált egy lépést, és szemügyre
vette a művét.
– Ma este rajtad a világ szeme.
– Hm… – Christian nem igazán tudta,
mit mondhatna erre.
– Anyu! Nils bánt! – Melker ordítva
rohant be, mintha egy farkasfalka lenne a
nyomában, és belecsimpaszkodott a
legelső útjába akadó kapaszkodóba:
Christian lábába.
– A francba! – lökte el Christian
barátságtalanul az ötéves fiát, de a baj
már megtörtént. Mindkét nadrágszáron
ketchupfoltok éktelenkedtek
térdmagasságban. Christiannak
uralkodnia kellett magán, hogy ki ne
boruljon. Az utóbbi időben ez
mindinkább nehezére esett. – Nem tudnál
vigyázni a gyerekekre?
Tüntetőleg kigombolta a nadrágját.
– Biztos kijön – szaladt Sanna Melker
után, hogy a gyerek ne kenje össze az
ágyat is.
– És mégis hogy szedjük ki? Egy órán
belül ott kell lennem. Át kell öltöznöm.
– De… – a felesége hangja aggódó
volt.
– Inkább foglalkozz a gyerekekkel!
Sanna minden szótagnál pislantott
egyet, mintha megpofozták volna.
Szótlanul elkapta Melkert, és
kitoloncolta a szobából.
Christian az ágyra rogyott. A szeme
sarkából látta a tükörképét. Egy
határozott ember zakóban, ingben,
nyakkendőben és alsónadrágban.
Magába roskadva, mintha a világ összes
szenvedése az ő vállát nyomná.
Bizonytalanul kihúzta magát, és
kidüllesztette a mellkasát. Így már
sokkal jobb.
Ez az ő estéje, és nem hagyja, hogy
bárki elvegye tőle.
– Mi újság? – Gösta Flygare kérdőn
emelte a magasba a kávéskannát, amikor
Patrik belépett a rendőrség kis
konyhájába.
– Kérek – bólintott Patrik, és leült.
Közben Ernst megszimatolta, hogy
kávézásra gyülekezik a csapat.
Odaügetett, és abban a reményben
kushadt le az asztal alá, hogy neki is
csurran-cseppen valami.
– Parancsolj! – Gösta egy csésze
feketekávét tett Patrik elé, és leült vele
szemben. – Rossz színben vagy.
A férfi vállat vont.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok. Maja
rosszul alszik mostanában, és a
dackorszakában jár. Ráadásul Erica is
eléggé kivan, kézenfekvő okokból.
Pillanatnyilag nagyon kimerítő a
magánéletem.
– És ez így is marad – állapította meg
Gösta szárazon.
Patriknak nevethetnékje támadt.
– Kösz a biztatást!
– Magnus Kjellnerrel kapcsolatban
van valami újdonság? – Gösta
észrevétlenül egy kekszet dugott az
asztal alá. Ernst örömében Patrik lábán
dobolt a farkával.
– Semmi. – Patrik ivott egy korty
kávét.
– Láttam, hogy tegnap megint bejött a
neje.
 – Igen. Pont erről beszéltem Paulával.
Egyfajta kényszercselekvés. Voltaképpen
nem is csoda.
– Talán ki kellene hallgatnunk még
többeket. – Gösta egy újabb kekszet
pottyantott az asztal alá.
– De kit? – Patrik maga is hallotta az
ingerült mellékzöngét a hangjában. –
Beszéltünk a családdal, a barátaival,
minden ajtón bekopogtunk a környéken,
raktunk ki plakátokat, és a helyi sajtó
segítségét is kértük. Mit tehetnénk még?
– Nem vall rád ez a csüggedés.
– Ha van valami ötleted, ne fogd
vissza magad! – Bár nem úgy tűnt,
mintha Gösta megsértődött volna, Patrik
azonnal megbánta a goromba
megjegyzését. – Elég rosszul hangzik, de
azt remélem, hogy hamarosan
megtaláljuk a holttestét.
Meggyőződésem, hogy csak akkor
deríthetjük ki, mi történt. Fogadok, hogy
nem a saját jószántából tűnt el. A
holtteste legalább kiindulási pont
lehetne.
– Hát igen. Belegondolni is szörnyű,
hogy a fickót valahol partra sodorja a
víz, vagy az erdőben találnak rá, de
szerintem is csak így léphetünk tovább.
– A bizonytalanság elviselhetetlen
lehet.
– Képzeld el, hogy fogalmad sincs,
hol van az életed párja. Pont olyan, mint
a szülőknek, akiknek a gyerekük tűnik el.
Amerikában van erre egy egész honlap,
tele az eltűntek képeivel. A rohadt
életbe! Mást nem tudok erre mondani.
– Sosem szeretném megtudni, milyen
érzés lehet. – Patrik maga előtt látta a
cserfes kislányát. A gondolat, hogy
elveszítheti, kibírhatatlan volt.
– Mi ez a síri hangulat?
Annika vidám hangja rángatta ki őket
a búskomorságból. Martin Molint, a
legfiatalabb kollégát is idecsalogatta a
csevegés és a kávéillat. Martin amióta
gyesre ment, csak fél napokat dolgozott,
és kihasznált minden alkalmat, hogy
felnőtt társaságban lehessen.
– Magnus Kjellnerről volt szó. –
Patrik hangneme egyértelműen jelezte,
hogy a társalgásnak vége. De hogy ehhez
kétség se férhessen, témát váltott. –
Hogy van az apróság?
 – Tegnap kaptunk új képeket. – Annika
egy kupac fotót húzott elő a kardigánja
zsebéből. – Nézzétek csak, milyen nagy
már! – Szétteregette a képeket az
asztalon.
– De helyes! – lelkendezett Patrik.
Annika bólintott.
– Tíz hónapos.
– Mikor mentek érte? – kérdezte
Gösta őszinte érdeklődéssel.
Vitathatatlan érdemei voltak abban, hogy
Annika és Lennart komolyan elkezdett
foglalkozni az örökbefogadás
gondolatával, ráadásul már most a
szívéhez nőtt a kislány.
– Még nem tisztáztuk – szedte össze
Annika a képeket, és dugta óvatosan
vissza őket a zsebébe. – Úgy tippelem,
néhány hónap.
– Az egy örökkévalóság lehet – tette a
csészéjét Patrik a mosogatóba.
– Egyrészt igen, másrészt viszont…
belevágtunk. És most már itt van.
– Pontosan! – Gösta gépiesen Annika
kezére tette a kezét, majd gyorsan vissza
is húzta, és felállt. – Mennem kell
dolgozni. Nincs időm itt ücsörögni és
locsogni – dünnyögte.
A három kolléga vigyorogva pillantott
össze.
– Christian!
A kiadóvezető lépett oda hozzá, és
egy illatorgiát árasztó öleléssel
üdvözölte. Christian visszatartotta a
lélegzetét, hogy ne kelljen belélegeznie a
súlyos parfümfelhőt. Gaby von Rosen
nem kifejezetten a visszafogott
fellépéséről volt híres. Minden túlzás
volt rajta: a haja, a sminkje, a parfümje
és az öltözködési stílusa, amelyet jobb
híján figyelemfelkeltőnek lehetett
nevezni, már ha az ember jóindulatú. Az
est tiszteletére rikító rózsaszín kosztümöt
öltött, amelyen egy túlméretezett
műrózsa díszelgett, és mint mindig, most
is szédítően magas sarkú cipőt viselt. Az
időnként már-már nevetséges külsője
ellenére senki sem akadt, aki Svédország
új kiadójának vezetőjét ne vette volna
komolyan. Több mint harminc év
szakmai tapasztalattal bírt, és az elméje
is olyan éles volt, mint a nyelve. Senki
sem követte el azt a hibát, hogy
alábecsülje.
 – Remek esténk lesz! – Gaby ragyogó
arccal nézte Christiant. – A szálloda
alkalmazottai nagyon kitettek magukért –
folytatta. – Csodálatos emberek! A büfé
pazar. Úgy fest, tényleg ez a tökéletes
hely, hogy bemutassuk a könyvedet.
Hogy érzed magad?
Christian óvatosan kibontakozott a
szorításból, és fürgén hátrált egy lépést.
– Be kell vallanom, valahogy az egész
valószínűtlennek tűnik. Olyan sokáig
kotlottam ezen a regényen… Most meg
itt vagyok. – A kijáratnál álló
könyvhalomra sandított. Elolvasta a
fejjel lefelé álló nevet és címet: A
hableány. Bizsergést érzett a gyomrában.
Ez valóság, nem álom!
– A terv a következő. – Gaby a ruhája
ujjánál fogva húzta maga után Christiant.
– Az újságírókkal kezdesz, hogy
nyugodtan feltehessék a kérdéseiket.
Nagyon elégedettek vagyunk a
sajtófelhozatallal. Itt van a Göteborgs-
Posten, a Göteborgs-Tidningen, a
Bohusläningen és a Strömstads Tidning.
Bár helyi lapok, de kárpótol minket az az
áradozó kritika, amely a Svenska
Dagbladetben jelent meg.
– Mit írnak benne? – kérdezte
Christian, miközben a nő odaráncigálta a
színpad mellett felállított pódiumhoz,
ahol nyilvánvalóan a sajtótájékoztató
zajlik majd.
– Majd később elmondom. – Gaby
lenyomta egy székre, amely a falnál állt.
Christian szerette volna
megkaparintani az irányítást, de úgy
érezte magát, mint akit egy bekapcsolt
centrifugába zártak. Attól, hogy Gaby
magára hagyta, csak erősödött ez az
érzése. Mindenütt pincérek futkostak fel
s alá, hogy megterítsék az asztalokat.
Christiant senki sem méltatta figyelemre.
Egy pillanatra behunyta a szemét, és a
könyvre gondolt, A hableányra, és a
számítógép előtt töltött rengeteg időre.
Több száz, több ezer óra. Aztán őrá
gondolt, az ő saját hableányára.
– Christian Thydell?
A hang kizökkentette a gondolataiból.
Felpillantott. Egy férfi állt előtte, aki
látszólag arra várt, hogy kezet fogjon
vele. Christian felkelt, és üdvözölte.
– Birger Jansson, a Strömstads
Tidningtől. – A férfi letette a súlyos
fényképezőgép-táskáját.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet. –
Christian nem igazán tudta, hogy
viselkedjen. Bizonytalanul Gabyt kereste
a tekintetével, de a rikító rózsaszín
kosztüm éppen az előtér felé suhant el.
– Ezek aztán nem fukarkodnak. –
Birger Jansson vetett egy pillantást a
megterített asztalok felé.
– Hát nem – felelte Christian.
A beálló csendben feszengve
fészkelődtek a székeiken.
– Elkezdjük, vagy megvárjuk a
többieket?
Christian kifejezéstelen arccal meredt
a riporterre. Honnan a csudából tudja?
Még sosem csinált ilyesmit. Jansson ezt
beleegyezésnek vette, és az asztalra tette,
majd bekapcsolta a diktafont.
– Hát akkor. – Bátorítóan pillantott
Christianra. – Szóval ez az első regénye.
Christian azt latolgatta, hogy elég-e
egy sima igenlő válasz.
– Így van. – Megköszörülte a torkát.
– Nagyon tetszett. – Birger Jansson
kemény hangneme ennek az
ellenkezőjéről tanúskodott.
– Köszönöm.
– Mit akart elmondani vele? – Jansson
ellenőrizte, hogy a diktafon működik-e.
– Hogy mit akartam elmondani vele?
Nem is tudom. Megszületett a fejemben
egy történet, és kikívánkozott.
– Meglehetősen sötét. – Birger majd’
felnyársalta a tekintetével Christiant,
mintha be akarna látni a lelke
legrejtettebb zugaiba is. – Ilyennek látja
a társadalmat?
– Nem tudom, hogy arról akartam-e
írni, milyennek látom a társadalmat. –
Christian lázasan kutatott egy értelmes
mondat után. Sosem gondolt még így a
regényére. A történet már régóta benne
élt, egyszer papírra kellett vetnie. De
ezen még sosem gondolkodott.
Végül Gaby mentette meg. Odavezette
a többi újságírót, egy csapatban.
Miközben köszöntötték egymást, és
helyet foglaltak, Birger Jansson
kikapcsolta a felvevőt. Christian
kihasználta az időt, és összeszedte
magát. Aztán Gaby kért szót.
– Üdvözlöm önöket ezen a találkozón,
amelyen megismerhetik az irodalmi élet
új csillagát, Christian Thydellt. A kiadó
valamennyi munkatársa hallatlanul
büszke rá, hogy kiadhattuk a regényét, A
hableányt, és hisszük, hogy Chrsitian
csodálatos írói pályafutás előtt áll.
Mivel még nem látta a kritikákat, engem
ért az a megtiszteltetés, hogy közölhetem
vele, ragyogó bírálatokat kapott a
Svenska Dagbladetben, a Dagens
Nyheterben és az Arbetarbladetben, csak
hogy párat említsek. Biztos nincs
kifogásod ellene, ha felolvasok néhány
bekezdést. – Feltette a szemüvegét, és
felemelt egy stósz újságot az asztalról.
Néhány helyen rózsaszín jelölések
látszottak. – A Svenska Dagbladet azt
írja: „Egy nyelvvirtuóz ír az egyén
sérülékenységéről, úgy, hogy közben
szem előtt tartja a nagy egészet is.” –
Gaby Christian felé biccentett, majd
lapozott. – „Christian Thydellt olvasni
nemcsak élvezet, hanem fájdalom is,
mert a végletekig egyszerűsített
prózájával a demokráciánk hamis
ígéreteit pellengérezi ki. Akár egy éles
kés, a szavai a húsunkba és a
lelkiismeretünkbe vájnak, és arra
késztetnek, hogy lázasan
továbbolvassunk, fakírként keressük a
kínzó, ugyanakkor megtisztító
fájdalmat.” Ez volt a Dagens Nyheter.
Gaby levette a szemüvegét, és
Christian felé nyújtotta az újságköteget.
A férfi hitetlenkedve vette el. Hallotta a
nő szavait, és élvezte a túlcsorduló
dicséretet, de ha őszinte akart lenni, nem
igazán értette, mire gondolnak a
kritikusok. Csak elmesélte A hableány
történetét, szívből írt mindent. Azóta
tökéletesen üresnek érezte magát. A
társadalomról nem volt mondanivalója.
Csak őróla. Azonban megtartotta
magának a véleményét. Úgysem értette
volna meg senki, jobb ez így. Sosem
lenne képes elmagyarázni.
– Ez igazán nagyszerű! – A szavai
olyan üresek voltak, hogy szabályosan
kongtak.
Újabb kérdések érkeztek. Újabb
észrevételek és értelmezések. Az volt az
érzése, hogy egyetlen kérdést sem tud
értelmesen megválaszolni. Hogyan
önthet szavakba az ember olyasvalamit,
ami az egész bensejét kitölti? Amikor írt,
nemcsak egy jó történetről volt szó,
hanem a puszta túlélésről. A
fájdalomról. Igyekezett állni a sarat.
Fáradságot nem kímélve próbált világos
és okos magyarázatokkal szolgálni a
riportereknek. Nyilvánvalóan sikerült is,
mert Gaby olykor-olykor elismerő
pillantásokat vetett rá.
Miután átvészelte a beszélgetést,
legszívesebben hazaindult volna, olyan
üresnek érezte magát, de át kellett
mennie a szálló pompás éttermébe. Nagy
nehezen rávette magát, hogy üdvözölje a
vendégeket, akik még mindig csak
áradtak befelé. Fogalma sem volt róla
senkinek, mennyi erejét emésztette fel,
hogy mosolyogjon.
 – Volnál szíves ma este nem vedelni?
– sziszegte oda halkan Erik Lind a
feleségének, hogy a bejárat előtt sorban
álló többi vendég ne hallhassa.
– Ha te nem mászol rá más nőkre –
válaszolta Louise jól érthetően.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. És
kérlek, vegyél egy kicsit vissza a
hangerőből.
Louise fagyos pillantást vetett a
férjére. Nem tagadhatta, a férfi jól néz
ki. Régen is ilyennek látta. Amikor az
egyetemen megismerkedtek, sok
barátnője irigykedett rá, amiért Erik
akadt a horgára, de azóta a férfi lassan,
de biztosan szétcseszte az egészet, a
szerelmet, a megbecsülést és a bizalmat.
Bár őt nem cseszegette, dehogy! A
hitvesi ágyon kívül sokkal lelkesebb
volt.
– Ti itt? De jó! – Cecilia Jonsdotter
átverekedte magát a tömegen, és
mindkettejüket arcon csókolta. Louise
fodrásza volt, és egy éve Erik szeretője.
De persze fogalmuk sem volt róla, hogy
Louise már régóta tud a viszonyukról.
– Szia! – mosolygott rá az asszony.
Rokonszenvesnek találta Ceciliát.
Amúgy is, ha mindenkire haragudna,
akivel a férje ágyba bújt, el kellene
költöznie Fjällbackából. Már rég nem
foglalkozott vele. Ott voltak neki a
lányok. A bor, nagyszerű találmány. Mire
kellett volna neki Erik?
– Milyen izgalmas, hogy van még egy
írónk itt, Fjällbackában! Először Erica
Falck, és most meg Christian! – Cecilia
olyan lelkes volt, hogy egyik lábáról a
másikra szökkent. – Olvastátok a
könyvét?
– Én csak pénzügyi lapokat olvasok –
felelte Erik.
Louise a szemét forgatta. Jellemző
volt Erikre, hogy azzal próbál hódítani,
hogy nem olvas könyvet.
– Én szeretném megvenni. Ha még
tudunk szerezni. – Összehúzta magán a
kabátot, bízott benne, hogy a sor gyorsan
lemegy, és bejuthat a melegbe.
– Nálunk Louise a könyvmoly.
Végtére is valahogy el kell ütni a hosszú
napokat, ha az ember nem dolgozik.
Ugye, szívem?
Louise vállat vont, a lekezelő
megjegyzés lepergett róla. Felesleges
lett volna szót vesztegetni arra, hogy
Erik ragaszkodott ahhoz, hogy otthon
maradjon, amíg a lányok kicsik. És hogy
reggeltől estig azon fáradozik, hogy a
férfi életének olajozott gépezetét
mozgásban tartsa, amit Erik tökéletesen
magától értetődőnek tekint.
Egy darabig még csevegtek, miközben
lassan haladtak előre. Végül elérték a
recepciót, leadták a kabátjukat, és végre-
valahára lemehettek a lépcsőn az
étterembe.
Erik megsemmisítő pillantásai dacára
Louise rögtön a bár felé vette az irányt.
– Ne erőltesd meg magad. – Patrik
szájon csókolta Ericát, mielőtt a nő
hatalmas pocakjával kiviharzott volna a
házból.
Maja sírt egy kicsit, amikor az
anyukája elment, de azonnal
megvigasztalódott, amint Patrik
bekapcsolta a Bolibompa című
mesefilmet, és a képernyőn feltűnt a
főszereplő zöld sárkány. A kislány
néhány hónapja elég nehezen kezelhető
volt, és az indulatos dühkitörései,
amelyekkel minden tiltásra reagált, egy
dívát is megszégyenítettek volna. Patrik
részben megértette. Valószínűleg Maja is
érezte a feszültséget és az aggodalmat,
amellyel a testvérei érkezését várták.
Ikrek, édes istenem! Noha már az első
ultrahangos vizsgálat után, a
tizennyolcadik héten megtudták, Patrik
még mindig nem emésztette meg. Néha
azon tűnődött, hogy az ördögbe fogják
ezt megoldani. Ha egy gyerekkel is ilyen
nehéz volt, milyen lesz kettővel? Hogyan
lehet egyáltalán két gyereket szoptatni,
vagy hogyan lehet elaltatni őket?
Mindennek tetejébe a három gyerek és a
nagy babakocsi miatt venniük kell egy
nagyobb autót is.
Patrik leült Maja mellé, és a semmibe
meredt. Az utóbbi időben borzalmasan
rossz bőrben volt. Állandóan úgy érezte,
hogy az ereje végén jár. Reggelente néha
alig bírt kimászni az ágyból. Bár ez nem
is csoda. Leszámítva a fáradt Ericát és
Maját, aki kis dacos szörnyeteggé vált,
ott volt a munkája is. Amióta Ericát
ismerte, több nehéz gyilkossági ügyben
is nyomozott, és a főnökével, Bertil
Mellberg-jel folytatott szüntelen viták is
megtépázták az idegeit.
És most eltűnt Magnus Kjellner. Patrik
azt latolgatta, a tapasztalat vagy az
ösztön súgja-e neki, hogy Magnusszal
történt valami. Vagy baleset, vagy
bűntény, ezt még nem tudta megmondani,
de a jelvényébe mert volna fogadni,
hogy Magnus Kjellner már halott.
Minden szerdán szembenézni a
feleségével, aki hétről hétre egyre
jobban magába roskadt, és mindinkább
kimerültnek tűnt, fárasztotta. Már tényleg
mindent megtettek, amit megtehettek, de
Cia Kjellner arca nem hagyta nyugodni.
– Apu!
Maja fülsértő kiáltása felrázta
Patrikot a tépelődéséből. A kislány apró
mutatóujját a képernyőre szegezte,
amiből a férfi rögtön rájött, mi a baj.
Sokkal hosszabb ideig merült a
gondolataiba, mint hitte, a mesefilm
közben véget ért, és elkezdődött egy
felnőtteknek szóló műsor, amely Maját
egy kicsit sem érdekelte.
– Már megyek is! – Csitítóan a
magasba emelte a kezét. – Mit szólnál a
Harisnyás Pippihez?
Mivel Pippi mostanság előkelő helyet
foglalt el a kedvencek listáján, Patriknak
meg sem kellett várnia a választ, azonnal
betehette a DVD-t. Amikor elkezdődött a
mese, visszaült a kanapéra, és a lánya
köré fonta a karját. A gyerek
hozzásimult, akár egy pici, meleg
plüssállat. Öt perccel később Patrik
álomba merült.
Christianról folyt a víz. Gaby éppen
most közölte vele, hogy hamarosan
színpadra kell lépnie. Az étterem ugyan
még megközelítőleg sem volt tele, de
hatvan ember már jól megpakolt
tányérok és egy üveg sör vagy bor előtt
üldögélt. Ő maga vörösboron kívül mást
nem tudott magába erőltetni. Ebben a
pillanatban hajtott fel egy harmadik
pohárral, habár tudta, hogy jobban tenné,
ha nem inna ennyit. Biztos nem tesz jó
benyomást, ha dadog a mikrofonba, de
bor nélkül nem bírja ki az estét.
Végigpásztázta a termet, de hirtelen
egy kéz nehezedett a vállára.
– Hogy van? Elég feszültnek tűnik. –
Erica aggódva nézte.
 – Egy kicsit ideges vagyok – ismerte
be Christian, és valamelyest
megkönnyebbült.
– Átérzem a helyzetét – mondta Erica.
– Először egy kezdő íróknak tartott
rendezvényen szerepeltem a
nyilvánosság előtt. Utána úgy kellett
összekaparniuk a padlóról. Halvány
emlékképem sincs róla, mit csináltam a
színpadon.
– Valószínűleg engem is a padlóról
kell majd összekaparni. – Christian alig
kapott levegőt. Egy pillanatra eszébe
jutottak a levelek, és a vakrémület
teljesen elborította. Megszédült, és csak
azért tudott talpon maradni, mert Erica
megfogta.
– Hoppá! Attól tartok, kicsit túl sok
bátorságot öntött magába – mondta a nő.
– A fellépések előtt tartózkodnia kellene
az alkoholtól. – Óvatosan elvette a
férfitól a poharat, és egy asztalhoz vitte.
– Minden rendben lesz. Először Gaby
bemutatja magát és a könyvet, aztán
felteszek néhány kérdést. Ahogy azt
együtt végigvettük. Bízzon bennem. Ha
valahogy sikerül a hatalmas testemet
felrángatnia a színpadra, nagy baj már
nem lehet.
Christian hagyta, hogy átragadjon rá a
nő nevetése, és ugyan nem hangzott
őszintének, kissé ideges volt, de megtette
a hatását. A feszültsége oldódott kicsit,
és ismét levegőhöz jutott. A levelek
gondolatát a tudata legeldugottabb
zugába száműzte. Nem hagyja, hogy
beárnyékolja a ma estét. A hableány a
könyvében megkapta, ami járt neki.
Legyen ennyi elég.
– Drágám! – Sanna lépett hozzá, majd
csillogó szemmel körülnézett az
étteremben. Christian tudta, hogy ez
fontos pillanat a feleségének. Talán
fontosabb, mint neki magának. Tisztában
volt vele, hogy boldognak kellene
lennie, hogy rátalált Sannára. Sokkal
több mindent elviselt, mint amennyit más
nők kibírtak volna. Nem az ő hibája volt,
hogy nem tudta kitölteni az űrt Christian
lelkében. Valószínűleg más sem tudta
volna. Átkarolta a nőt, és csókot lehelt a
feje búbjára.
– Olyan édesek vagytok! – Gaby
robogott oda hozzájuk, kopogó
cipősarkakkal. – Virágot kaptál,
Christian.
A férfi a Gaby karjában fekvő
csokorra bámult. Egyszerű volt, de szép.
Csupa fehér liliom.
Annyira remegett a keze, hogy alig
bírta kinyitni a fóliára tűzött borítékot. A
három nő meglepett pillantásait csak
félig-meddig érzékelte.
A kártya is egyszerű volt. Vastag,
fehér papír, fekete tinta és egyenletes,
lendületes kézírás, pont, ahogy a
levelekben. Christian a sorokra meredt.
Aztán minden elsötétült a szeme előtt.
 Sosem látott még nála szebbet. Jó
illata volt, és a hosszú haját fehér
szalag fogta össze. A tincsei annyira
csillogtak, hogy kénytelen volt
hunyorítani. Tétován hozzálépett, alig
merte elhinni, hogy jár neki ennyi
szépség. De a kitárt karok bátorságot
öntöttek belé. Odaszaladt hozzá, és a
karjába vetette magát. El a sötétségtől,
el a gonoszságtól! Hagyta, hogy a
fehérség, a fény, a virágillat és az
arcába hulló selymesen puha haj
betakarja.
– Most már te vagy az anyukám? –
kérdezte végül, és kelletlenül
hátralépett.
A nő bólintott.
– Tényleg?
Biztosan mindjárt jön valaki, hogy
egy gonosz megjegyzéssel porrá zúzzon
mindent, és elmagyarázza, hogy ez az
egész csak álom.
De senki sem szólt semmit. A nő
ismét bólintott, és ő már nem volt képes
tovább visszafogni magát. Hozzábújt,
és soha, soha többé nem akarta
elengedni. Valahol a fejében más
képeket, szagokat és zajokat őrzött,
amelyek a napvilágra akartak törni, de
a súlyos illat és a nő kosztümének
suhogása elnyomta őket. Mindent
félresöpört. Mindent elhessegetett, ami
beárnyékolhatta volna a csodás új
élményeket. Ezeket a hihetetlen
élményeket.
Felpillantott az új anyukájára, és a
szíve nagyot dobbant. Amikor a nő
kézen fogta, szétáradt benne az öröm.
 – Rémes dolgokat mesélnek a tegnap
estéről. Mi a csuda üthetett Christianba?
Hogy ihatja le magát valaki egy ilyen
alkalmon? – Kenneth Bengtssonnak
nehéz délelőttje volt otthon, és késve
érkezett az irodába, ahol a kabátját
először csak a kanapéra hajította, de
amikor észrevette Erik rosszalló
pillantását, inkább beakasztotta a
gardróbszekrénybe az előszobában.
– Hát nem ért szép véget az este –
felelte Erik. – Viszont Louise úgy
bekábult, hogy a legrosszabb részt
megúsztam.
– Ennyire durva a helyzet? – Kenneth
felpillantott.
Erik csak ritkán osztott meg vele
személyes dolgokat. Így volt ez már
gyerekkorukban is, amikor együtt
játszottak. Erik mindig olyan benyomást
keltett, mintha csak nagy nehezen lenne
képes Kennethet elfogadni, és
szívességet tenne, amikor vele
mutatkozik. Ha Kennethnek semmi sem
lett volna a tarsolyában, amit adhat neki,
a barátságuk már rég megszakadt volna.
Azokban az években, amikor Erik
Göteborgban tanult és élt, így is történt.
Kenneth Fjällbackában maradt,
könyvelőként teremtette meg magának a
függetlenséget, és idővel egyre
sikeresebb lett. Kennethnek ugyanis
kivételes tehetsége volt. Noha nem volt
különösebben sármos, és azt sem
képzelte magáról, hogy intelligensebb
volna az átlagnál, kiválóan
zsonglőrködött a számokkal. Ő volt a
könyvelés David Beckhamje, ahogy az
éves mérlegekben és a bevallásokban
szereplő összegekkel bűvészkedett. És
mivel még az a képessége is megvolt,
hogy az adóhivatalt a kisujja köré
csavarja, meglepő módon a
legértékesebb emberré vált Erik
számára, amikor a rendkívül
gyümölcsöző ingatlanágazatban
megvetette a lábát az utóbbi években.
Kenneth tökéletes társnak tűnt, noha Erik
semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy
mindig csak másodhegedűs lehet, és
csupán a cég egyharmada lehet az övé a
fele helyett, amely voltaképpen
megillette volna. Mindez nem zavarta őt,
Kenneth nem tört gazdagságra vagy
hatalomra. Elégedettséggel töltötte el, ha
olyan feladatoknak szentelhette magát,
amelyekre teremtetett. Örömmel volt
Erik üzlettársa.
– Nem tudom, mihez kezdjek Louise-
szal. – Erik felállt a forgószékről. – Ha
nem volnának a gyerekek…
A fejét csóválva bújt bele a
kabátjába. Kenneth megértően biccentett,
miközben jól tudta, hol szorít a cipő
valójában. A gyerekekhez köze sem volt
a dolognak. Erik azért nem vált el
Louise-tól, mert nem akarta neki adni a
vagyon felét.
– Elmegyek egy időre. Muszáj
nyugodt körülmények között
megebédelnem.
– Rendben – válaszolta Kenneth.
Ebédelni. Tiszta sor.
– Itthon van? – Erica a Thydell család
házának lépcsőjén állt.
Némi habozás után Sanna félrelépett,
és beengedte.
– Odafent van a dolgozószobában, és
mást sem csinál, mint a számítógépet
bámulja.
– Felmehetek?
Sanna bólintott.
– Engem egyáltalán nem enged közel
magához. Talán magának több
szerencséje lesz.
A hangja keserűen csengett. Erica
vizslatón nézett rá. Fáradtnak tűnt. De
volt még valami benne, ami furcsa volt,
és amit Erica nem tudott hová tenni.
– Meglátjuk, mit tehetek. – Egyik
kezét a pocakjára szorította, és fújtatva
felmászott a lépcsőn. Az effajta
erőfeszítésektől teljesen kifulladt
mostanában.
– Hahó! – Óvatosan megkopogtatta a
nyitott ajtót. Christian megfordult. A
képernyő az íróasztalon fekete volt. – Jól
megijesztett minket tegnap.
Erica leült egy fotelba a sarokban.
– Sok minden történt mostanában –
válaszolta Christian. A szeme körül sötét
karikák, a keze remegett. – Ráadásul ez a
Magnus-ügy is megfeküdte a gyomrom.
– Biztos, hogy nincs más? – Erica
hangja keményebb volt, mint tervezte. –
Ezt találtam tegnap. – Előhúzta a
kabátzsebéből a kártyát, amely a
liliomcsokorra volt tűzve. – Elveszítette.
Christian a kártyára meredt.
– Vigye innen!
– De mégis miért? – A nő aggódó
pillantást vetett a férfira, akit már-már a
barátjának tartott.
Christian nem válaszolt. Erica kissé
lágyabban megismételte: – Miért,
Christian? Tegnap megdöbbentően
hevesen reagált rá. Ne tegyen úgy,
mintha simán csak besokallt volna!
A férfi továbbra is hallgatott. Hirtelen
Sanna jelent meg az ajtóban, és megtörte
a csendet.
– Mesélj neki a levelekről.
A küszöbön állt, és várta, hogy a férje
megszólaljon. Egy idő után Christian egy
sóhaj kíséretében kihúzta a legalsó
fiókot, és egy paksaméta levelet dobott
az asztalra.
– Egy ideje már kapom őket.
Erica fogta a leveleket, és óvatosan
átlapozta őket. Fekete tinta a fehér lapon.
Kétségtelenül ugyanaz a kézírás, mint az
üdvözlőkártyán. Máshogy fogalmazva,
de a téma ugyanaz volt. Hangosan
olvasta fel az első levélből:
– „Ő veled van, és elkísér. Nincs
jogod az életedhez. Az életed az övé.” –
Erica megrökönyödve pillantott fel. –
Ezt meg mit jelenthet? Maguk értik?
– Nem. – Christian válasza gyors és
határozott volt. – Fogalmam sincs. Nem
ismerek senkit, aki ártani akarna nekem.
Legalábbis úgy hiszem. Azt sem tudom,
ki az a valaki, akiről ír. Ki kellett volna
dobnom ezeket a leveleket.
El akarta venni a paksamétát, de Erica
nem szándékozott visszaadni neki.
– El kellene mennie a rendőrségre.
Christian a fejét rázta.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy
valaki csak az én rovásomra szórakozik.
– Nem úgy tűnik, mintha tréfa volna.
És úgy látom, maga sem találja valami
viccesnek.
– Én is pont ezt mondtam – szólt
közbe Sanna. – Szerintem rémes az
egész, főleg, ha a gyerekekre gondolok.
Képzeld el, mi van, ha ez egy őrült, és…
A nő Christianra bámult. Erica rájött,
hogy nem először vitáznak ezen. De a
férfi konokul a fejét rázta.
– Nem akarok nagy ügyet csinálni
belőle.
– Mikor kezdődött?
– Amikor elkezdte a könyvét. – Sanna
bezsebelt egy haragos pillantást a
férjétől.
– Akkoriban – ismerte el a férfi. –
Úgy másfél éve.
– És lehet valami összefüggés?
Szerepel a könyvében valós figura vagy
megtörtént esemény? Nem lehet, hogy
valaki fenyegetve érzi magát? – Erica
kitartóan nézte a férfit. Úgy látszott,
Christiant rendkívül feszélyezi a helyzet.
Nyilvánvalóan egyáltalán nem volt
ínyére ez a beszélgetés.
– Nem, ez egy kitalált történet. –
Összeszorította a száját. – Senki sem
veheti magára. Hiszen maga is olvasta a
kéziratot. Önéletrajzi jellegűnek érezte?
– Hát ezt nem mondanám. – Erica
megvonta a vállát. – De magamról
tudom, milyen könnyen beleviszi az
ember a szövegbe a saját valóságát,
tudatosan vagy tudatlanul.
– Mondom, hogy nem! – kiáltott fel
Christian.
Hátratolta a székét, és felállt. Erica
belátta, hogy ideje menni, és megpróbált
talpra kecmeregni, de mivel a nehézségi
erő ellene dolgozott, a hihetetlen
erőfeszítései csak arra voltak
elegendőek, hogy kifulladjon. Christian a
kezét nyújtotta. Makacs arckifejezése
egy kicsit megenyhült.
 – Minden bizonnyal valami eszelős
áll a háttérben, aki teljesen
becsavarodott a könyvem miatt. Ennyi az
egész – próbálta megnyugtatni a nőt.
Ericának voltak kétségei, de nem tudta
igazolni a benyomását. Úton az autó felé
abban reménykedett, Christian nem veszi
észre, hogy a hat levél helyett már csak
öt van a fiókjában. Egyet ugyanis
eldugott. Saját magát is meglepte a
merészsége, de ha Christian nem
hajlandó kinyitni a száját, kénytelen lesz
a saját szakállára nyomozásba kezdeni.
A levelek fenyegetőnek hangzottak.
Lehet, hogy Christian veszélyben van.
– Le kellett mondanod az egyik
vendégedet? – Erik a szájába vette
Cecilia mellbimbóját. A nő nyögve
kinyújtózott az ágyban. A lakása a
fodrászszalon fölött volt az emeleten.
– Tetszene, ha miattad időpontokat
mondanék le, mi? De miből gondolod,
hogy ennyire fontos vagy nekem?
– Van ennél bármi fontosabb? –
Végignyalta a nő mellét. Cecilia
türelmetlenül magára rántotta. Nem
tudott tovább várni.
Aztán hozzábújt. A haja csiklandozta a
férfi arcát.
– Érdekes volt tegnap Louise-szal
találkozni. Veled együtt.
– Hm. – Erik becsukta a szemét.
Eszében sem volt a szeretőjével a
feleségéről és a házasságáról csevegni.
– Bírom Louise-t. – Cecilia a férfi
szőrös mellkasát cirógatta. – Ha tudná…
 – De nem tudja – vágott a szavába
Erik, és félig felült. – És nem is fogja
megtudni.
Cecilia ránézett. A férfi jól tudta,
hová akar a nő kilyukadni.
– Előbb vagy utóbb meg kell tudnia.
Erik nagyot sóhajtott. Mindig ez a vita
arról, mi lesz majd. Lerakta a lábát a
padlóra, és elkezdett felöltözni.
– Már mész is?
Attól, hogy Cecilia sértettnek tűnt,
Erik csak még dühösebb lett.
– Sok a dolgom – felelte szűkszavúan,
és begombolta az ingét.
A szex szaga még az orrában volt, de
szívesebben zuhanyozott a cégnél. Ilyen
esetekre tartott ott fehérneműt és
váltóruhát.
 – Szóval azt akarod, hogy minden
maradjon úgy, ahogy van? – Cecilia még
az ágyban feküdt.
Erik nem bírta levenni a szemét a
csupasz testéről. A szoba hűvös levegője
miatt a nagy, sötét mellbimbója ismét
megmerevedett. A férfi gyorsan
végiggondolta, mennyi időre van
szükségük. Annyira mégsem sürgős
visszaérnie az irodába. Semmi sem szólt
egy második menet ellen. Egy kis
győzködésbe fog kerülni, de tekintve az
izgalmi állapotot, amely lassan ismét
úrrá lett a testén, megéri a ráfordítást.
Leereszkedett az ágy szélére, suttogóra
fogta a hangját, Ceciliára nézett, és
megcirógatta az arcát.
– Cecilia… – kezdte, és azokkal a
szavakkal folytatta, amelyek olyan
könnyen a szájára jöttek. A nő
hozzásimult, és a kemény mellbimbóit a
ruhán át is érezte. Újra kigombolta az
ingét.
A Källaren étteremben elköltött kései
ebéd után Patrik leparkolt a kocsival, és
belépett a tanumshedei rendőrség
alacsony, fehér épületébe, amely minden
bizonnyal nem nyerhetett volna építészeti
díjat.
– Látogatód van. – Annika nézett rá a
szemüvege fölött.
– Ki?
– Nem tudom, de átkozottul jól néz ki.
Egy kicsit testes, de szerintem tetszeni
fog neked.
– Kiről beszélsz? – Patrik
összezavarodottan latolgatta, miért
csapott fel Annika boldog házasságban
élő kollégák kerítőjének.
– Nézd meg magad. Az irodádban ül –
mondta a nő, és kacsintott hozzá.
Patrik végigment a folyosón, és
megállt az ajtóban.
– Mi szél hozott, drágám?
Erica a látogatóknak fenntartott
székben ült Patrik íróasztala előtt, és
szórakozottan lapozgatta a Polis című
újságot.
– Soká jöttél – mondta, anélkül hogy
felelt volna a férfi kérdésére. – Ilyen egy
zaklatott nap a rendőrségnél?
Patrik csak fújtatott egyet. Tudta, hogy
Erica szereti ugratni.
– Szóval mi járatban? – kérdezte még
egyszer, miközben leült a helyére.
Előredőlt, és szemügyre vette a
feleségét. Ismét nyugtázta magában,
mennyire szép. Még emlékezett rá,
amikor először jött be az őrsre a
barátnője, Alexandra Wijkner
meggyilkolása ügyében. Azóta csak
szebb lett Patrik szemében.
Hétköznapokon néha megfeledkezett
róla, amikor minden nap munkával, Maja
oda-vissza fuvarozásával, bevásárlással
és a kanapén töltött fáradt tévézéssel telt.
De olykor-olykor teljes erővel a
tudatába furakodott, hogy a nő iránt
érzett szerelme minden, csak nem
hétköznapi. És most, ahogy a két babával
a pocakjában itt ült előtte, és az
irodájába besütő téli nap beragyogta
aranyszínű haját, olyan erős volt az
érzés, hogy Patrik szent meggyőződése
volt, ezek a pillanatok mindent megérnek
az életben.
Nem hallotta Erica válaszát, úgyhogy
vissza kellett kérdeznie.
– Azt mondtam, hogy délelőtt
Christiannál jártam, és beszéltem vele.
– És hogy van?
– Egész jól, még egy kicsit
bizonytalanul áll a lábán, de… – A nő a
szája szélébe harapott.
– De mi? Azt hittem, csak kissé sokat
ivott idegességében.
– Úgy tűnik, ez csak az igazság egyik
fele.
Erica óvatosan előhúzott egy műanyag
tasakot a zsebéből, és átnyújtotta
Patriknak.
– Ezt a kis kártyát tegnap egy
virágcsokorral kapta, ez pedig a hat
levél egyike, amelyet az elmúlt másfél
évben kapott.
Patrik áthatóan nézte a feleségét,
mielőtt a borítékra pillantott volna.
– Jobb lenne, ha úgy olvasnád, hogy
nem nyúlsz hozzá. Christian és én már
úgyis összetapogattuk. Nincs szükség
több ujjlenyomatra.
Ismét bezsebelhetett egy fürkésző
pillantást, de Patrik engedelmeskedett,
és a nejlonon keresztül olvasta el a
kártyát.
– Hogy értelmezed? – Erica izgatottan
csúszott előre a széken, de gyorsan át
kellett helyeznie a súlypontját, hogy ne
billenjen meg.
– Úgy tűnik, mintha valaki fenyegetné.
Legalábbis közvetett módon.
– Én is így látom, és Christian is
egyértelműen ezt érzi, még ha meg is
próbálja bagatellizálni az egészet. Még a
rendőrségre sem hajlandó eljönni a
levelekkel.
– Szóval akkor ez itt… – Patrik Erica
orra alá dugta a tasakot.
– Jaj, véletlenül nálam maradt? Olyan
ügyetlen vagyok! – A nő oldalra
billentette a fejét, és szomorú arcot
vágott, de a férjét nem lehetett ilyen
könnyen bepalizni.
– Vagyis elloptad Christiantól.
– Mi az, hogy elloptam? Csak egy
időre kölcsönvettem.
 – És véleményed szerint mit kellene
kezdenem ezzel a… kölcsönvett
anyaggal? – kérdezte Patrik, noha már
tudta a választ.
– Christiant nyilvánvalóan fenyegetik.
Fél. A mai látogatásom alapján efelől
nincs kétségem. Nem veszi félvállról a
dolgot. Hogy miért nem akar feljelentést
tenni, magam sem tudom, de talán
diszkréten utánanézhetnél, nem találsz-e
a kártyán vagy a levélen valami
használható nyomot. – Erica valósággal
könyörgött, és Patrik már most tisztában
volt azzal, hogy engedni fog neki. A
felesége néha lehetetlen volt. Főleg, ha
ilyen hangulatba került, ezt Patrik
tapasztalatból tudta.
– Jól van, jól van. – Felemelte a
kezét. – Felőlem. Majd meglátjuk, mire
jutok. De vannak fontosabb dolgaim is.
Erica elmosolyodott.
– Köszönöm, drágám!
– Nyomás haza! Pihenj egy kicsit. –
Patrik nem tudott ellenállni, és
megcsókolta.
Amikor a nő elment, Patrik
tanácstalanul forgatta az áttetsző tasakot.
Az agya lassan és tunyán dolgozott, de a
tarkójában bizsergést érzett. Christian és
Magnus barátok voltak. Lehet, hogy…?
Félresöpörte a gondolatot, de az újra és
újra visszatért. A pillantása az egyik
képre esett a falon. Lehet, hogy van
összefüggés?
Bertil Mellberg a babakocsit tolta,
amelyben most is, mint mindig, egy
elégedett Leo trónolt, aki hébe-hóba
kivillantotta két, éppen kibújt fogát.
Ernstnek ma kivételesen a rendőrségen
kellett maradnia. Egyébként mindig
vidáman kocogott a babakocsi mellett,
arra vigyázva, hogy annak az embernek,
aki számára a világ közepe, egy haja
szála se görbülhessen meg. Mellberg
legalábbis így látta.
Sosem gondolta volna, hogy ilyesmit
lehet érezni egy másik ember iránt. De
amióta végigcsinálta Pauláékkal a
szülést, és elsőként vehette karjába Leót,
a kicsi birtokba vette a szívét. Bár Leo
nagymamája is a markában tartotta, de az
élete legfontosabb embereit felsoroló
listán határozottan a kislegény állt az
első helyen.
 Vonakodva indult vissza a
rendőrségre. Tulajdonképpen délben
Paulának kellene Leóra vigyáznia, amíg
az élettársa, Johanna a bevásárlást
intézi, de Paulának ki kellett mennie egy
nőhöz, akit a volt férje péppé vert, így
Mellberg felajánlotta, hogy ő majd sétál
egyet a kicsivel. És most nem volt kedve
búcsút venni tőle. Mélységesen irigyelte
Paulát, hogy nemsokára gyesre megy.
Szívesen kiszállt volna ő is a
mókuskerékből, hogy kicsit több időt
tölthessen Leóval. Mekkora ötlet! Neki,
mint jó főnöknek, meg kellene adnia az
esélyt az alkalmazottjának, hogy
továbbfejlődhessen. Ráadásul Leónak
már egész kicsi korában egy erős
férfiképre lesz szüksége. Két anyja van,
de közel s távol egyetlen apja sem,
szóval a gyerek érdeke. A fiúnak
szüksége lesz valakire, akitől elleshet
ezt-azt. Például egy olyan deli emberre,
mint Mellberg.
A csípőjével belökte a rendőrség
nehéz bejárati ajtaját, és behúzta a
babakocsit. Annika ragyogott, amikor
megpillantotta a jövevényeket. Mellberg
mellkasát büszkeség dagasztotta.
– Jót sétáltunk? – Annika felállt, hogy
segítsen a főnökének a babakocsival.
– A lányoknak jól jön a segítség.
Mellberg óvatosan levette a gyerekről
a kabátot. Annika vidáman nézte.
Történnek még csodák!
– Gyere, kicsikém, megnézzük, hogy
anyu itt van-e – dörmögte Mellberg,
miközben kiemelte Leót a kocsiból.
– Még nem jött vissza. – Annika
visszaült az íróasztalához.
– De kár! Akkor még egy darabig be
kell érned a papával.
Mellberg jókedvűen masírozott a
konyha felé Leóval a karján. Amikor
néhány hónapja Ritához költözött, az ifjú
hölgyek kitalálták, hogy Bertil papának
szólítják. És most Mellberg minden
alkalmat megragadott, hogy így nevezze
saját magát, hogy hozzászokjon, és
örülhessen neki. Bertil papa.
Ludvignak születésnapja volt. Cia
azon fáradozott, hogy az ünneplés olyan
legyen, mint máskor. Tizenhárom év.
Hihetetlenül sok idő telt el azóta, hogy a
szülőszobán felnevetett az apa és fia
közötti már-már valószerűtlen
hasonlóságon. És az évek alatt még
jobban elkezdtek egymásra hasonlítani.
A legsötétebb napjaiban Cia alig tudott
Ludvigra nézni. A zöld cirmos barna
szem, a szőke haj, amely már a nyár
elején csaknem fehérnek hatott. Ludvig a
testfelépítésében és a mozgásában is az
apjára ütött. Nyurga volt, és amikor
átölelte az anyját, az pont olyan érzés
volt, mint amikor Magnus karolta át.
Még a keze is úgy nézett ki, mint az
apjáé.
Cia remegő kézzel írta fel a fiú nevét
a marcipántortára. Ez is közös volt
bennük. Ludvig és Magnus is egy egész
tortát be tudott kebelezni egy ültő
helyében, és semmi sem látszott rajtuk.
Ez igazságtalanság. Ciának elég volt
ránéznie egy fahéjas csigára, máris
felszedett egy kilót. De most olyan
karcsú volt, amilyen mindig is szeretett
volna lenni. Amióta Magnus eltűnt,
villámgyorsan fogyott. Egy falat sem
ment le a torkán, mert felébredéstől
lefekvésig, amikor is nyugtalan álomba
merült, a gyomra végig görcsbe szorult.
Ennek ellenére teljesen mindegy volt
neki, hogy néz ki, már úgysem nézett
tükörbe. Miért is tette volna, így Magnus
nélkül?
Néha azt kívánta, bárcsak a szeme
láttára halt volna meg a férje. Lett volna
szívrohama, vagy gázolta volna el egy
autó. Akkor tudta volna, mi történt, és
teljes nyugalomban intézhette volna a
temetést, a hagyatékot és minden más
gyakorlati dolgot, amelyet el kell intézni,
ha valaki meghal. A gyász biztos
borzalmasan meggyötörte volna, de
idővel enyhült volna, és a veszteség
kordában tartható érzésének adta volna
át a helyét, amelybe szép emlékek
keverednek.
De így nem volt semmi, csak űr. A
férfi eltűnt, és nem volt semmi, amire a
gyásza irányulhatott volna, nem volt
esély, hogy továbblépjen. Még dolgozni
sem volt képes. Bizonytalan időre
kiírták.
A tortára nézett. A krém
meghatározhatatlan állagú kása volt. A
csomóktól nem lehetett elolvasni az
írást. A látványtól minden ereje elhagyta.
A hűtőnek dőlt, és a padlóra rogyott.
Ömleni kezdtek a könnyei.
– Ne sírj, anyu!
Cia egy kezet érzett a vállán. Magnus
kezét. Nem, Ludvigét. Cia megrázta a
fejét. Lassan elveszíti a kapcsolatát a
valósággal. Legszívesebben teljesen
elszakadt volna tőle, és a sötétségbe
menekült volna. Valami kellemesen
meleg sötétségbe, amely örökre magába
zárja. De amikor a könnyfátyolon át
meglátta a fia barna szemét és szőke
haját, tudta, hogy nem hagyhatja el
magát.
– A torta – szipogta, és fel akart állni.
Ludvig felsegítette, és óvatosan
kivette a kezéből a díszítőtubust,
amelyben a marcipánkrém volt.
 – Majd én megcsinálom, anyu. Te
pihenj!
Megsimogatta az anyja arcát.
Tizenhárom éves, de már nem gyerek.
Most ő Cia szilárd sziklája a
hullámverésben. Az asszony tudta, hogy
nem lenne szabad hagynia, mert még túl
fiatal hozzá. De nem tehetett mást.
Hálásan szerepet cserélt vele.
Miközben Ludvig fogott egy kést, és
óvatosan lekaparta a ragacsos krémet a
születésnapi tortájáról, Cia megtörölte a
konyharuhával az arcát. Mielőtt kiment
volna a konyhából, látta, hogyan
formálja meg a fiú a nevének első
betűjét minden idegszálával
összpontosítva. L mint Ludvig.
 – Te vagy az én szemem fénye,
tudod?
Anya finoman fésülgette a haját. Ő
csak bólintott. Tudta. Ő volt anya
szeme fénye. Annyiszor mondta már
neki, amióta magukhoz vették, de
mindig szívesen hallotta. Néha eszébe
jutott, mit hagyott hátra. A sötétség és
a magány. De amint meglátta a
gyönyörű szép anyukáját, a sötétség és
a magány elillant. Mintha sosem lett
volna.
Anya megfürdette. Aztán
bebugyolálta a zöld fürdőköpenybe,
amelyen sárga virágok voltak.
 – Kér a drágaságom egy fagyit?
– Elkényezteted. – Apa hangja az
ajtóból jött.
– És akkor mi van?
Még jobban belebújt a
frottírköpenybe, és feltette a kapucnit,
hogy elrejtőzzön a kemény hangok elől,
amelyeket a csempe visszavert. A
sötétség elől, amely újra támadt.
– Csak azt mondom, nem szolgálja a
javát, ha elkényezteted.
Anya tekintete elsötétült, mintha a
pillantásával akarná megsemmisíteni
apát. Mint mindig, a dühe elolvasztotta
apa haragját. Amikor felállt, és
odament apához, a férfi mintha
összezsugorodott volna. Magába
roskadt, egész kicsi lett. Egy parányi,
szürke apa.
– Te biztos jobban tudod – dörmögte,
és leszegett fejjel kiment.
Hallották, hogy cipőt húz. Aztán
becsapódott a bejárati ajtó. Apa megint
sétálni ment.
– Oda se neki! – suttogta anya a
fülébe, amelyet zöld frottír takart. – Mi
ketten szeretjük egymást. Te és én.
Akár egy apró állat, a mellkasához
dörgölőzött, és hagyta, hogy anya
vigasztalja.
– Csak mi ketten – lehelte a nő.
 – Nem akarok! – Maja csaknem a
teljes szókincsét bevetette, amikor
péntek reggel Patrik abba a kilátástalan
vállalkozásba fogott, hogy átadja az
óvónőjének.
Üvöltve csimpaszkodott az apja
nadrágjába, minden ujjacskáját
egyesével kellett lefejteni róla. Patriknak
majd’ megszakadt a szíve, amikor a
kitárt karú kislányt elhurcolták tőle.
Ahogy az autó felé tartott, ott
visszhangzott a fülében a könnyekbe fúló
„apu!” kiáltás. Sokáig csak ült ott a
slusszkulccsal a kezében, és bámult
kifelé a szélvédőn. Már két hónapja ez
megy. Valószínűleg ez is csak a
kistestvérek érkezése miatt van.
Minden reggel végig kellett harcolnia
ezt a küzdelmet. Önként vállalta.
Ericának túlontúl megterhelő volt Maját
öltöztetni és vetkőztetni, a cipőkötésről
már nem is beszélve. Vagyis nem volt
más választás, de felőrölte az idegeit.
Már az óvodába való megérkezés előtt
kezdetét vette a cirkusz. Maja már
odahaza is belékapaszkodott, és nem
akarta, hogy felöltöztesse. Patrik
szégyellte magát, mert dühében egyszer-
kétszer olyan erősen ragadta meg, hogy a
kislány teli torokból bömbölni kezdett.
Utána persze a világ legrosszabb
apjának érezte magát.
Fáradtan megdörzsölte a szemét,
mélyet lélegzett, és beindította a motort.
De ahelyett, hogy Tanumshedébe hajtott
volna, egy ösztönös megérzést követve a
Kullen lakónegyed felé kanyarodott.
Leparkolta a kocsit a Kjellner család
háza előtt, és miközben habozva a
bejárati ajtó felé tartott, azon merengett,
nem kellett volna-e előre bejelentenie a
látogatását. Felemelte a kezét, és
erőteljesen megkopogtatta a fehér ajtót,
amelyen még mindig ott lógott a
karácsonyi koszorú. Senkinek sem jutott
eszébe levenni vagy más díszre cserélni.
A házból nem hallatszott semmi nesz.
Patrik újra kopogott. Talán nincs itthon
senki. De ekkor lépteket hallott, és Cia
ajtót nyitott. Ahogy megpillantotta a
férfit, megfeszült a teste. Patrik sietősen
megrázta a fejét.
– Nem azért jöttem. – Mindketten
tudták, mire gondol.
A nő válla ellazult, és beengedte a
férfit. Patrik megtörölte a cipőtalpát, és
felakasztotta a kabátját a fogasra.
– Csak egy kicsit beszélgetni
szeretnék. – Hirtelen nem volt biztos
benne, hogyan adjon hangot a merész
elgondolásainak.
Cia bólintott, és a konyhába ment,
Patrik követte. Járt már itt párszor.
Magnus eltűnésének napján is ennél a
fenyőfa asztalnál ültek, hogy
aprólékosan újra és újra átvegyenek
mindent. A berendezés mit sem változott,
hangulatos és hétköznapi volt, egy kicsit
kusza. A slampos kamaszok nyomai
mindenütt ott voltak. De a legutóbbi
látogatásakor még bárhová is nézett, egy
leheletnyi remény érződött, most viszont
beletörődés vette körül a tárgyakat. És
Ciát.
– Maradt torta. Ludvignak tegnap volt
a születésnapja. – Cia fásultan állt fel, és
vett ki egy marcipántortát a hűtőből.
Patrik tiltakozni akart, de az asszony
már elétette a tányért. Hát akkor ma
tortát reggelizik.
– Hányadik? – Patrik levágott egy
keskeny szeletet, csak akkorát,
amekkorát az illendőség megengedett.
– Tizenharmadik – mosolygott Cia, és
ő is vágott egy szeletet.
– Nagyszerű életkor, nem? – Patrik
maga is észrevette, milyen görcsösnek
hangzik.
– Annyira hasonlít az apjára. – Cia
villája a tányérnak ütődött. Letette, és
Patrikra nézett. – Miért jött?
A férfi megköszörülte a torkát.
– Lehet, hogy tévúton járok, de maga
is úgy gondolja, hogy mindent meg kell
próbálnunk. Ezért bocsásson meg,
kérem…
– Csak mondja, mi van – szakította
félbe Cia.
– Támadt egy ötletem. Magnus
Christian Thydell barátja volt. Honnan
ismerték egymást?
Cia meghökkenten nézte, de nem
kérdezett vissza, hanem elgondolkodott.
– Nem tudom. Szerintem akkor
ismerkedtek meg, amikor Christian és
Sanna ideköltözött. Sanna fjällbackai.
Talán úgy hét éve volt. Igen, mert Sanna
nem sokkal később teherbe esett, és
Melker most ötéves. Emlékszem, arra
gondoltunk, hogy atyavilág, ez aztán
gyorsan ment.
– Magán és Sannán keresztül
ismerkedtek össze a férfiak?
– Nem, Sanna tíz évvel fiatalabb
nálam, és korábban nem álltunk
kapcsolatban. Hogy őszinte legyek, már
nem is tudom, hogy alakultak így a
dolgok. Csak arra emlékszem, hogy
Magnus felvetette, hívjuk meg őket
vacsorára, aztán találkoztunk még
néhányszor. Sannát és engem nem fűz
össze sok minden, de kedves lány, és
Elin meg Ludvig jól elvannak a
kicsikkel. Ráadásul Christiant sokkal
jobban kedvelem, mint Magnus többi
barátját.
– Kikre gondol?
– A régi, gyerekkori barátaira, Erik
Lindre és Kenneth Bengtssonra. Velük és
a feleségeikkel voltaképpen csak
Magnus kedvéért találkoztam. Szerintem
egyáltalán nem illettünk össze.
– És mennyire állt közel egymáshoz
Magnus és Christian?
Cia elmosolyodott.
– Christiannak valószínűleg egyáltalán
nincsenek közeli barátai. Néha olyan
búskomornak és megközelíthetetlennek
tűnik, de Magnusszal teljesen más volt.
A férjem ilyen hatással volt az
emberekre, a jelenlétében felengedtek.
Mindenki szerette.
Cia nyelt egyet. Patriknak feltűnt, hogy
úgy beszél a férjéről, mintha már nem
lenne életben.
– De miért érdeklődik Christian felől?
Csak nem történt valami? – kérdezte Cia
aggodalmasan.
– Nem, semmi komoly.
– A könyvbemutatón történtekről
hallottam. Engem is meghívtak, de olyan
furcsa lett volna Magnus nélkül
odamennem. Remélem, Christian nem
vette rossz néven.
– Aligha – felelte Patrik. –
Mindenesetre úgy fest, hogy valaki már
több mint egy éve fenyegető leveleket
írogat neki. Valószínűleg egy
szalmaszálba kapaszkodom, de legalább
meg akartam kérdezni, hogy Magnus nem
kapott-e ilyen leveleket. Ismerték
egymást, és talán van itt valami
összefüggés.
– Fenyegető leveleket? – kérdezett
vissza Cia. – Gondolja, hogy nem
szóltam volna róla azonnal? Miért
tartanék vissza egy információt, amely
segíthet megtalálni Magnust? – A hangja
metsző lett.
– Biztosra veszem, hogy nem hallgatta
volna el, ha tudott volna ilyesmiről –
válaszolta Patrik gyorsan. – De lehet,
hogy Magnus nem szólt magának róla,
mert nem akarta nyugtalanítani.
– Akkor meg honnan tudnék róla?
– Az a tapasztalatom, hogy egy feleség
sok mindent sejt, olyasmiket is, amiket
nem mondanak el neki nyíltan.
Legalábbis az én feleségem ilyen.
Cia elmosolyodott.
– Ebben van valami. Ha valami
nyomasztotta volna Magnust, az biztos
nem kerüli el a figyelmemet. De pont
olyan gondtalan volt, mint máskor. Ő
volt a világ legstabilabb és
legmegbízhatóbb embere, mindig
jókedvű és derűlátó. Ez néha az őrületbe
kergetett, és ha rosszkedvemben talált,
olykor megpróbáltam provokálni, de
sosem sikerült. Magnus egyszerűen ilyen
volt. Egyrészt szólt volna róla, ha
gondjai vannak, másrészt észrevettem
volna, ha megpróbálja eltitkolni.
Mindent tudtunk egymásról.
A hangja határozottan csengett, és
Patrik számára világos volt, hogy
komolyan gondolja, amit mond. Mégis
kétségek gyötörték. Az ember sosem tud
mindent a másikról. Még akkor sem, ha
szereti, és megosztja vele az életét. A
nőre nézett.
– Körülnézhetnék kicsit, hogy
feltérképezhessem, milyen ember volt
Magnus?
Noha eddig is úgy beszéltek
Magnusról, mintha már nem élne, Patrik
rögtön megbánta a megfogalmazást. De
Cia szótlanul a konyhaajtó felé intett.
– Nézelődjön csak, amennyit akar! Azt
csinálnak, amit akarnak, és azt
kérdeznek, amit akarnak. Az a fő, hogy
találják meg! – Durva mozdulattal
törölte le a kézfejével a könnyeket az
arcáról.
Patrik a nappaliban kezdte. Úgy nézett
ki, mint sok más svéd nappali. Egy nagy
sötétbarna IKEA-kanapé, egy Billy
márkájú polc világítással, egy lapos
képernyős tévé állványon, amely
ugyanolyan világos fából készült, mint a
dohányzóasztal. Nippek és szuvenírek, a
falon képek a gyerekekről. Patrik egy
bekeretezett esküvői fotóhoz lépett,
amely a kanapé fölött lógott. Nem a
szokásos, merev portré volt. Magnus az
oldalán hevert a fűben, és a tenyerébe
támasztotta a fejét. Frakkot viselt. A
habos-babos ruhába öltözött Cia ott állt
mögötte, és vigyorogva rátette az egyik
lábát.
– A szüleink teljesen megdöbbentek,
amikor meglátták ezt a képet – mondta
Cia Patrik háta mögött.
A férfi megfordult.
– Elég… eredeti.
Megnézte még egyszer a fotót.
Találkozott ugyan néhányszor
Magnusszal, amióta Fjällbackában
lakott, de mindig csak néhány udvarias
szót váltottak egymással. A nyílt és
vidám arc láttán az az érzése támadt,
hogy kedvelte volna.
– Felmehetek? – kérdezte.
Cia, aki az ajtókeretnek támaszkodott,
bólintott.
A lépcső falán is képek függtek. Patrik
meg-megállt, hogy alaposan szemügyre
vegye őket. Tartalmas életről meséltek,
amelynek középpontjában a család állt.
Magnus Kjellner borzalmasan büszke
volt a gyerekeire. Különösen egy fotó
láttán érzett gombócot a torkában Patrik.
Egy nyaraláson készülhetett. Magnus
átkarolta Elint és Ludvigot, az egész arca
nevetett. A pillantása olyan sugárzóan
boldog volt, hogy Patriknak el kellett
fordulnia.
Az emeleten az első két szoba a
gyerekeké volt. Ludvigé bámulatosan
rendes. Nem hevertek ruhák a földön, az
ágyat bevetették, és az íróasztalon
példás sorokban álltak az írószerek. A
fiú sport iránti érdeklődése szemmel
látható volt. A svéd nemzeti válogatott
meze, rajta Zlatan Ibrahimović aláírása,
kiemelt helyet kapott az ágya fölött. A
szoba többi fala az IFK Göteborg
játékosaié volt.
– Ludvig és Magnus mindig megnézték
a meccseiket, ha tehették.
Patrik összerezzent. Cia
nyilvánvalóan könnyedén és hangtalanul
mozgott, mert a férfi nem vette észre,
hogy feljött a lépcsőn.
– Rendes srác.
– Pont, mint az apja. Nálunk többnyire
Magnus takarított és rakott rendet. Én
sokkal hanyagabb vagyok nála. A másik
szobában majd láthatja, melyik gyerek
ütött rám.
Patrik kinyitotta a következő ajtót,
hiába állt rajta egy nagy figyelmeztető
tábla: „Kopogj, mielőtt bejössz!”
– Jaj! – Patrik hátratántorodott.
– A jaj elég kifejező – sóhajtott Cia,
és karba fonta a kezét, mintha vissza
akarná fogni magát, hogy rendet tegyen a
leírhatatlan rumliban. És minden
rózsaszín volt. – Azt hittem, egy idő után
majd kinövi a rózsaszín korszakot, de a
dolog inkább csak romlott. Hercegnős
rózsaszínről rikító rózsaszínre váltott.
Patrik pislogott. Néhány év múlva
Maja szobája is így fog kinézni? És mi
lesz, ha az ikrek is lányok? Bele fog
fulladni a rózsaszínbe.
– Már feladtam. Ha csukva az ajtó,
legalább nem látom. Időről időre
szagmintát veszek, hogy nincs-e bent egy
hulla. – Cia megremegett a saját
szóhasználatától. – Magnus egyáltalán
nem bírta elviselni ezt a rendetlenséget,
de rábeszéltem, hogy hagyja békén Elint.
Mivel én pont ilyen vagyok, tudtam,
hogy ez csak örökös veszekedéshez
vezetne. Csak akkor lettem
rendszeretőbb, amikor saját lakásom lett.
Valószínűleg Elin is így lesz majd vele.
– Becsukta az ajtót, és az utolsó szoba
felé intett a folyosó végén. – Az a
hálószobánk. Hozzá sem értem Magnus
holmijához.
Az első dolog, amely feltűnt
Patriknak, az volt, hogy ugyanolyan az
ágyneműjük, mint nekik otthon: kék és
fehér kockás az IKEA-ból. Ez valahogy
kellemetlenül érintette.
– Magnus az ablak felőli oldalon
aludt.
Patrik átment az ágy másik oldalára.
Az az érzése támadt, hogy olyan
dolgokban turkál, amelyekhez semmi
köze. Cia pillantása tovább rontott a
helyzeten. Patriknak fogalma sem volt
arról, mit keres. Egyszerűen csak
közelebb akart kerülni Magnus
Kjellnerhez, hogy hús-vér embernek
láthassa, és ne csak egy fényképnek,
amely a rendőrségi irodája falán függ. A
hátában folyamatosan Cia pillantását
érezte. Végül felé fordult.
– Kérem, ne vegye zokon, de nem
nézhetnék körül egyedül? – Szívből
remélte, hogy a nő megérti.
– Dehogynem, elnézést! – mosolygott
Cia. – Biztos idegesítő, ha végig a hátát
bámulom. Lemegyek, és összepakolok
kicsit, úgyhogy szabad a pálya idefenn.
– Köszönöm.
 Patrik leült az ágy szélére. Az
éjjeliszekrénnyel kezdte. Egy szemüveg,
egy stósz papír, A hableány kézirata, egy
üres pohár és egy doboz
fájdalomcsillapító. Ez volt minden.
Patrik kihúzta a fiókot, de itt sem keltette
fel semmi az érdeklődését. Egy könyv –
Åsa Larsson Kristálytemploma –, egy
pár füldugó és egy zacskó
torokfertőtlenítő cukorka. Patrik felállt,
és a ruhásszekrényhez ment, amely az
egész falat elfoglalta. Amikor elhúzta a
tolóajtót, nevetnie kellett, mert a látvány
hűen tükrözte, amit Cia mesélt az eltérő
alkatukról. A szekrény ablak felőli fele a
rend mintaképe volt. Minden szépen
szortírozva kosarakban: zoknik,
alsónadrágok, nyakkendők, övek.
Fölöttük vasalt ingek és zakók a pólók és
pulóverek mellett. Már a gondolattól is
rosszul volt: egy pólót vasalni?! Patrik
egy komódfiókba gyűrte a holmiját, és
amikor belebújt volna valamelyikbe,
csak bosszankodott, milyen állapotban
vannak. Cia oldala több hasonlóságot
mutatott az övével. A ruhadarabok
szanaszét hevertek, mintha valaki az
imént tépte volna fel a szekrényajtót, és
hányt volna egymásra mindent. Becsukta
a tolóajtót, és megfordult. Ahogy az
ágyra nézett, amelynek csak az egyik fele
volt bevetve, majd’ megszakadt a szíve.
Azon tűnődött, hozzá lehet-e szokni,
hogy az ember egy félig üres
franciaágyban aludjon. El sem tudta
képzelni, hogy egyetlen éjszakát is Erica
nélkül töltsön.
Mire leért a konyhába, Cia már
elpakolta a tányérokat, és kérdőn nézett
rá. Patrik barátságosan szólalt meg:
– Köszönöm, hogy körülnézhettem.
Nem tudom, hogy segít-e, de most úgy
érzem, kicsit jobban megismertem
Magnust.
Azzal elbúcsúzott. A ház előtt megállt
a lépcsőn, és az ajtón lógó hervadt
koszorút szemlélte. Azután egyszerűen
levette. A hihetetlenül rendes Magnus
biztos nem akarná, hogy itt lógjon.
Mindkét gyerek úgy visított, mint akit
nyúznak. A sivításuk visszhangzott a
konyhában. Úgy érezte, menten szétmegy
a feje. Már napok óta nem tudott aludni.
A gondolatai egymást kergették, mintha
mindegyikkel alaposan foglalkoznia
kellene, mielőtt továbblép a
következőre. Már az is felmerült benne,
hogy visszavonul a csónakházba írni, de
az ottani éjszaka csendjében és
sötétjében a szellemek túl nagy
hatalomra tettek szert, a szavai nem
harsoghatták túl őket. Inkább itthon
maradt, és a plafont bámulta, miközben
minden repedésből reménytelenség lesett
rá.
– Most már aztán elég legyen! – Sanna
erőnek erejével választotta szét a fiúkat,
akik a kakaó fölött vívtak ádáz harcot.
Az asszony véletlenül olyan helyre tette
a dobozt, ahol elérték. A nő Christianhoz
fordult, aki üres tekintettel meredt maga
elé, és még hozzá sem nyúlt a
szendvicséhez meg a kávéjához. – Jó
lenne, ha segítenél.
– Rosszul aludtam. – Ivott egy korty
hideg kávét a férfi. Aztán felállt,
kiöntötte a kávét, és frisset töltött
magának, majd tett bele egy kis tejet.
– Teljes mértékben megértem, hogy
pillanatnyilag kicsit besokalltál, a könyv
megírása alatt végig támogattalak, de az
én teherbírásom sem korlátlan.
Sanna elvett egy kanalat Nilstől,
mielőtt fejbe vághatta volna vele a
bátyját, és csörömpölve a mosogatóba
hajította. Nagy levegőt vett, mintha a
bátorságát szedné össze, hogy mindent
kiadjon magából, ami korábban
felgyülemlett. Christian azt kívánta,
bárcsak megnyomhatna egy szünet
gombot, hogy elodázza kicsit a dolgot.
Most nem volt ereje ehhez.
– Egy szavam sem volt, amikor
munkából egyenesen a csónakházba
mentél, és egész este írtál. Elhoztam a
fiúkat az óvodából, megfőztem,
megetettem őket, kitakarítottam,
megfürdettem őket, mesét olvastam
nekik, lefektettem őket. Mindezt
zúgolódás nélkül megtettem, amíg te az
„alkotási folyamatnak” szentelted
magad!
Az utolsó mondatba annyi gúny
zsúfolódott, amennyit Christian nem
nézett volna ki a feleségéből. Behunyta a
szemét, mintha így távol tarthatná
magától a szavait, amelyeket nem akart
hallani, de a nő kíméletlenül folytatta.
 – Örülök, hogy jól mennek a dolgaid.
A könyv tényleg megjelent, és úgy fest,
híres lettél. Nem sajnálom tőled a sikert.
De velem mi lesz? Hol az én helyem
ebben az egészben? Nekem senki sem
adózik elismeréssel, senki sem mondja:
„Sanna, te aztán szuper vagy, a mindenit!
Mekkora mázlija van veled
Christiannak!” Még te sem mondod.
Teljesen természetesnek veszed, hogy itt
gürcölök a gyerekekkel és a háztartással,
míg te teszed, „amit tenned kell”. – A
mutatóujjával idézőjeleket rajzolt a
levegőbe. – Természetesen
megcsinálom. Tolom a szekeret. Tudod,
hogy másra sem vágyom, csak hogy a
gyerekekkel foglalkozhassam, de ettől
még nem kevésbé fárasztó. Legalább egy
köszönömöt elvártam volna tőled.
Tényleg ilyen nagy kérés?
– Ne a gyerekek előtt, Sanna… –
Christian rögtön rájött, hogy rosszul
kezdte.
– Mindig találsz rá okot, hogy ne
kelljen velem komolyan beszélgetned.
Vagy túl fáradt vagy, vagy nem érsz rá,
mert a könyvedet kell írnod, vagy nem a
gyerekek előtt akarsz veszekedni, vagy,
vagy, vagy…
Nils és Melker egy mukkot sem szólt,
csak a rémülettől tágra nyílt szemmel
bámulta őket. Christian érezte, hogy
dühe átadja a helyét a fáradtságnak. Ezt
utálta Sannában. Hogy nem akarta
kihagyni a gyerekeket a
veszekedéseikből. Igyekezett a maga
oldalára állítani őket a vitáikban,
amelyek egyre jobban elharapóztak. Mit
tehetett volna Christian? Nagyon is
tisztában volt vele, hogy minden
összetűzésük végső soron arról szól,
hogy nem szereti a nőt. Sosem szerette,
amit Sanna jól tudott, csak nem akart
tudomásul venni. Christian pont ezért
választotta őt. Nem olyasvalaki volt, akit
szeretni tudott volna. Legalábbis nem
olyan, mint…
Ököllel az asztalra vágott. Sanna és a
gyerekek ijedten rezzentek össze. A keze
iszonyúan fájt. A fájdalom mindent maga
mögé utasított, amire nem volt szabad
gondolnia. Lassan újra ura lett
önmagának.
– Majd máskor megbeszéljük –
mondta kurtán, és kerülte Sanna
pillantását.
A hátában érezte a nő tekintetét, ahogy
végigment az előszobán, felvette a
kabátját és a cipőjét, majd elhagyta a
házat. Ahogy az ajtó nyikorogva
becsukódott, még hallotta, hogyan
magyarázza Sanna a gyerekeknek, hogy
az apjuk egy elmeháborodott.
Az unalom volt a legrosszabb. Hogyan
tölthetné ki csak hozzávetőlegesen is
értelmesen az órákat, amíg a lányok
iskolában vannak? Nem mintha nem lett
volna dolga. Aki Erik életét akarta
zökkenőmentesen mozgásban tartani,
nem engedhette meg magának, hogy
henyéljen. Erik ingeinek mindig frissen
mosva és vasalva kellett a szekrényben
lógniuk, vacsorákat kellett szerveznie az
üzletfeleivel, és a házban nyoma sem
lehetett egyetlen porszemnek sem.
Hetente egyszer jött egy takarítónő, aki
persze feketén dolgozott, de mégis
állandóan akadt tennivaló. Ezernyi apró
dolognak kellett klappolnia és a
megfelelő helyre kerülnie, anélkül hogy
Eriknek szemet szúrna, mennyi munka
van mögötte. A gond csak az volt, hogy
ezek a dolgok dögunalmasnak
bizonyultak. Amikor a gyerekek még
kicsik voltak, Louise élvezte a
háztartásbeli szerepét. Szerette a sok
apró tennivalót, még a pelenkázást is,
amit Erik egyetlenegyszer sem vett át
tőle. De ő nem bánta, mert ettől olyan
érzése volt, hogy tényleg szükség van rá.
Hogy fontos. A gyerekeinek ő volt a
világ közepe.
De mindez már rég a múlté. A lányok
iskolába jártak. A barátnőikkel és a saját
programjaikkal foglalkoztak, és Louise-t
elsősorban kiszolgáló személyzetnek
tekintették. Pont, mint Erik. A jólét
ellenére kénytelen volt megállapítani,
hogy lassan mindkettő kezd
elviselhetetlenné válni. Az apjuk
egyáltalán nem érdeklődött irántuk. Ezt
azzal tette jóvá, hogy leste a pénzen
megvehető kívánságaikat, és a megvetés,
amelyet a felesége iránt tanúsított, lassan
a lányokat is megfertőzte.
Louise végighúzta a kezét a
konyhapulton. Olasz márvány, külön
nekik hozták be. Erik az egyik üzleti
útján személyesen választotta ki. Louise
ki nem állhatta a márványt. Túl hideg és
túl kemény. Ha dönthetett volna, fát
választ, talán sötét színű tölgyet.
Kinyitotta az egyik elegáns, ragyogó
szekrényajtót. Ezek is hidegek voltak,
bár nagyon ízlésesek. A sötét fából
készült pult mellé kézzel lakkozott,
rusztikus, fehér ajtókat választott volna,
amelyeken minden egyes ecsetvonást
látni, ami elevenné teszi a felszínt.
Megfogta az egyik nagy borospoharat.
Erik szüleinek karácsonyi ajándéka.
Természetesen szájjal fújt. Erik anyja az
esküvői vacsorán kimerítő előadást
tartott neki a kicsi, de nagyon igényes,
dániai üvegfúvóműhelyről, ahol ezeket a
drága poharakat meg lehet rendelni.
 Hirtelen a keze mintegy magától
szétnyílt. A fekete márványpadlón, amely
természetesen szintén Olaszországból
származott, ezernyi szilánkra tört a drága
pohár. Ebből a szempontból Erik
szakasztott olyan volt, mint a szülei: a
svéd termékek nem voltak elég jók
nekik. Minél egzotikusabb volt valami,
annál jobb. Már ha nem Tajvanról
származik. Louise vihogva nyúlt egy
újabb pohár után, majd papucsba
bújtatott lábával átlépett az
üvegcserepeken, és célirányosan a
háromliteres dobozos bor felé indult,
amelyre Erik mindig csak az orrát
fintorgatta. Ő csak palackozott bort volt
hajlandó inni, amely egy vagyonba
került. Sosem jutott volna eszébe, hogy a
kifinomult ízlelőbimbóit kétszáz koronás
dobozos borral szennyezze be. Csak
hogy bosszantsa, Louise néha a saját
borából töltött neki, a nemes,
franciaországi vagy dél-afrikai nedű
helyett, amelynek különleges
karakteréről Erik olyan szívesen
áradozott. Furcsamód nem vette észre a
különbséget. Ezek az apró bosszúk tették
elviselhetővé Louise számára az életet
és a tényt, hogy a férje egyre sűrűbben
heccelte ellene a lányait, no meg úgy
bánt vele, mint egy ronggyal, miközben a
fodrászát dugta.
Louise csurig töltötte a poharát, aztán
a rozsdamentes hűtőszekrényajtóban
tükröződő képmására emelte.
Erica nem tudta kiverni a fejéből a
leveleket. Nyugtalanul mászkált otthon
fel s alá, de egy idő után kénytelen volt
leülni a konyhaasztalhoz, mert nem tudta
figyelmen kívül hagyni a derékfájdalmat.
Tollat és jegyzettömböt ragadott, és
gyorsan lejegyezte, amit Christian
dolgozószobájában a levelek tartalmából
megjegyzett. Biztos volt benne, hogy ami
a szövegeket illeti, elég jó az emlékezete
ahhoz, hogy nagyjából fel tudja idézni.
Újra és újra elolvasta, amit leírt. És a
rövid sorok minden alkalommal
fenyegetőbbnek tűntek. Vajon miért
haragszik valaki ennyire Christianra?
Erica a fejét ingatta. Noha azt nem
lehetett megállapítani, hogy a leveleket
férfi vagy nő írta-e, volt valami a
hangnemben, a mondatszerkezetekben és
a kifejezésekben, ami miatt arra a
következtetésre jutott, hogy egy nő dühe
szól belőlük. Nem egy férfié.
Habozva a vezeték nélküli telefonért
nyúlt, de aztán visszahúzta a kezét. Talán
nem jó ötlet, de aztán mégis, miután újra
átfutotta a sorokat, bepötyögte a jól
ismert mobilszámot.
– Itt Gaby. – A kiadóvezető az első
kicsöngés után felvette.
– Itt meg Erica.
– Te vagy az?! – Gaby éles hangja
rögtön egy oktávval magasabb lett, és
Erica kénytelen volt egy kicsit távolabb
tartani a fülétől a készüléket. – Hogy
vagy, húsom? Még nincsenek meg a
kicsik? Tudod, hogy az ikrek általában
hamarabb jönnek?
 – Nem, még nincsenek meg. – Erica
mindent elkövetett, hogy elfojtsa a dühét.
Miért kell az embereknek szakadatlanul
az orra alá dörgölniük, hogy az ikrek
hamarabb jönnek? Idejében észre fogja
venni. – Christian miatt hívlak.
– Hogy van? – kérdezte Gaby. –
Többször próbáltam elérni, de a kis
asszonykája mindig azt mondta, nincs
otthon. De engem nem ver át! Holnap
lesz az első dedikálása, és ha le kell
mondanunk, ami igencsak sajnálatos
volna, időben tudnunk kell.
– Találkoztam vele, megnyugtatlak.
Biztosan ott lesz a dedikáláson holnap. –
Erica nagy levegőt vett, mielőtt rátért
volna a hívása valódi okára. –
Kérdeznék tőled valamit.
 – Ki vele!
– Kapott a kiadó leveleket vagy e-
maileket, amelyek Christiannal
kapcsolatosak, vagy róla szólnak, és
fenyegetést tartalmaznak?
– Fenyegető leveleket?
Erica egyre gyerekesebbnek érezte
magát, egy kislánynak, aki kikotyogja az
osztálytársa titkát, de már késő volt
visszakozni.
– Az a helyzet, hogy másfél éve,
vagyis nagyjából azóta, hogy nekikezdett
a könyvének, Christian fenyegető
leveleket kap. Látni rajta, hogy
aggasztja, csak nem akarja bevallani. És
arra gondoltam, hogy talán a kiadó is
kapott ilyesmit.
– Ne beszélj zöldeket! Nem kaptunk
semmi ilyet. Van rajtuk feladó? Tudja
Christian, ki küldözget neki ilyesmit? –
Gaby majdnem félrenyelt izgalmában. A
cipősarka kopogása elnémult.
– Névtelen levelek, és szerintem
Christian nem tudja, kitől vannak. De hát
ismered. Talán akkor sem mondaná meg,
ha tudná. Sannának köszönhető, hogy
egyáltalán rájöttem. A könyvbemutatón
azért tört össze, mert a kártya a
virágcsokron ugyanattól az embertől jött,
aki a leveleket írta.
– Kész agyrém! Van valami köze a
könyvhöz?
– Ezt én is megkérdeztem Christiantól,
de határozottan állította, hogy a regény
tartalma senkit sem érinthet személyesen.
– Te jóságos ég, ez borzalmas!
Felhívnál, amint kiderül valami?
– Igyekszem – felelte Erica. – De
kérlek, ne áruld el Christiannak, hogy
elmondtam neked.
– Persze. Köztünk marad. Figyelni
fogok, mit kapunk postán Christiannal
kapcsolatban. Most, hogy a könyv már a
boltokban van, biztos érkeznek majd
levelek.
– Méltató kritikák! – váltott témát
Erica.
– Igen! – kiáltott Gaby olyan lelkesen,
hogy Ericának megint távolabb kellett
tartania a készüléket a fülétől. –
Christian neve már felmerült az August-
díjjal kapcsolatban. Arról nem is
beszélve, hogy tízezer példányban
szállítottuk ki a könyvet a
kereskedőkhöz.
– Hihetetlen! – Erica szíve
megdobbant a büszkeségtől. Senki sem
tudta nála jobban, mennyit kínlódott
Christian ezzel a kézirattal, és
mérhetetlenül örült neki, hogy a
fáradozásai meghozták a gyümölcsüket.
– Valóban – csicseregte Gaby. – De
most be kell fejeznem, húsom.
Telefonálnom kell párat.
Gaby utolsó mondata nyugtalanította
Ericát. Talán nem kellett volna felhívnia
a kiadóvezetőt, és hideg fejjel kellett
volna gondolkodnia. Az egyik iker jól
bordán rúgta.
Érdekes érzés volt. A boldogság.
Anna fokozatosan hozzászokott. Olyan
rég volt már, hogy hasonlót érzett. Ha
érzett egyáltalán valaha.
– Add vissza!
Belinda, Dan lánya a húga, Linsen
után loholt, aki kuncogva bújt el Anna
mögött, és görcsösen szorította a nővére
hajkeféjét.
– Nem veheted csak úgy el! Add ide!
– Anna… – hízelgett Linsen, de a nő
nem hagyta meglágyítani magát, ehelyett
megragadta a lány vállát.
– Add vissza Belindának a hajkefét!
– Na, mit mondtam!? – kiáltotta
Belinda.
Anna haragos pillantást vetett rá.
– Te meg ne kergesd végig a húgodat
az egész lakáson!
Belinda megrántotta a vállát.
– Ő tehet róla.
 – Várj csak, amíg megszületik az
öcskös, ő majd minden cuccodat
tönkrevágja – vágott vissza Linsen.
– Mivel úgyis nemsokára elköltözöm,
majd a te cuccaidra veti rá magát. –
Belinda kiöltötte a nyelvét.
– Mondd csak, tizennyolc éves vagy,
vagy öt? – kérdezte Anna, de nem tudta
visszatartani a nevetését. – Amúgy meg
honnan veszitek, hogy fiú lesz?
– Onnan, hogy anyu azt mondta,
biztosan fiú, ha valakinek ekkorára nő a
hátsója, mint a tiéd.
– Pszt! – pisszegte le a nagyobbik a
húgát, de Linsen egyáltalán nem értette,
mi a gond. – Ne haragudj! – mondta
Belinda.
– Semmi baj. – Anna mosolygott, de
azért rosszulesett neki.
Dan volt feleségének tehát az a
véleménye, hogy túl nagy lett a feneke.
Voltaképpen az ilyen megjegyzések –
noha kénytelen beismerni, hogy van
benne némi igazság –, nem szeghetik
kedvét. Ő és a gyerekek korábban
szörnyű állapotban voltak, és ez nem
túlzás, ám mostanra Emma és Adrian –
mindazok ellenére, amiken
keresztülmentek – kiegyensúlyozott
gyerekekké váltak. Néha maga is alig
hitte.
 – Jól fogsz viselkedni, ha itt lesznek
a vendégek?
Bólintott. Álmában sem jutott volna
eszébe olyasmit tenni, hogy anyának
szégyenkeznie kelljen miatta. Soha nem
adott volna okot arra, hogy ne szeresse
őt többé.
Amikor csöngettek, anya azonnal
felpattant.
– Itt is vannak!
Hangjának várakozásteli
mellékzöngéje nyugtalanító volt.
Amikor ilyen hangot ütött meg, néha az
arca is megváltozott. De most biztos
nem így lesz.
 – Felakasszam a kabátodat? – A
földszinti előszobából felhallatszott
apa hangja és a vendégek mormogása.
– Menj csak, mindjárt jövök én is –
intett neki anya.
Egy leheletnyi parfümillat csapta
meg. Anya a fésülködőasztalhoz ült,
hogy még egyszer ellenőrizze a
sminkjét és a frizuráját. Közben
csodálattal szemlélte a tükörképét. Ő
ott maradt, és ámulva nézte. Amikor
anya meglátta a tükörben, a
szemöldöke ráncba szaladt.
– Nem megmondtam, hogy menj le? –
rivallt rá.
Érezte, ahogy a sötétség felé nyújtja
a mancsát.
Elszontyolodva horgasztotta le a
fejét, és szaladt lefelé a lárma
irányába. Anya nem szégyenkezhet
miatta.
 A hideg levegő a torkába mart.
Szerette ezt az érzést. Mindenki őrültnek
tartotta, amiért télen is futni járt, de
sokkal inkább a kedvére volt tíz
kilométer a fogvacogtató hidegben, mint
a fullasztó nyári hőségben. Hétvégente
még néhány ráadás kört is tett.
Kenneth vetett egy pillantást a
karórájára. Volt benne minden, hogy
optimálissá tegye az edzéstervét.
Pulzusmérő, lépésszámláló, sőt még a
legutóbbi eredményeit is eltárolta.
A következő célja a Stockholm-
maraton volt. Már kétszer indult rajta,
ahogy a koppenhágain is. Húsz éve
edzett, és ha rajta múlik, szívesen esett
volna össze holtan húsz vagy harminc év
múltán futás közben, mert az érzés,
amikor a lába könnyedén, de biztosan
suhan a talajon, és a futás üteme eggyé
lesz a szívverésével,
összehasonlíthatatlan bármivel is. Még a
kimerültséget, ezt a tompa érzést a
lábában, amikor a tejsav koncentrációja
megnő, ezt is megtanulta élvezni az évek
során. Amikor futott, úgy érezte, él. Jobb
magyarázatot nem tudott adni rá.
Amikor az otthonához közeledett,
visszavett a tempóból. A lépcső előtt egy
darabig helyben kocogott, majd
megkapaszkodott a korlátban, hogy
nyújtsa egy kicsit a combizmait. A
lélegzete fehér felhőként gomolygott az
arca előtt. A meglehetősen jó
sebességgel megtett húsz kilométer után
megtisztultnak és erősnek érezte magát.
– Te vagy az, Kenneth? – Amikor a
bejárati ajtó becsukódott mögötte, Lisbet
hangját hallotta a vendégszobából.
– Igen, szívem! Gyorsan
lezuhanyozom, aztán jövök.
Tűzforró vizet engedett, és beállt az
erős sugár alá. Talán ez volt a legszebb
az egészben. Olyan élvezetes, hogy alig
bírta abbahagyni. Dideregve lépett ki a
zuhanykabinból. A fürdőszoba egy iglu
volt ahhoz képest.
– Behoznád az újságot?
– Persze, kincsem! – Farmer, póló,
pulóver, már készen is volt. Csupasz
lábát a gumipapucsba bújtatta, amelyet
nyáron szerzett be, és a postaládához
szaladt. Amikor kivette az újságot,
feltűnt neki, hogy a láda alján egy kis
fehér boríték lapul. Tegnap nyilván nem
vette észre. A fekete tintával írt neve
láttán összerándult. Nehogy már megint!
Odabent azonnal feltépte a borítékot,
kivette a kártyát, és még az előszobában
elolvasta. A szöveg rövid és furcsa volt.
Kenneth megnézte, van-e valami a
kártya hátoldalán. Semmi. A két rejtélyes
sor volt minden.
– Mit csinálsz még, Kenneth?
Sietősen a nadrágzsebébe gyűrte a
levelet.
– Csak megnéztem valamit.
Az újsággal a kezében az ajtóhoz
lépett. De a fehér kártya és rajta a szép
írás nem ment ki a fejéből.
Lassan olyan lett neki, mint valami
kábítószer. Függővé vált. Elolvasta a
férfi e-mailjeit, átkutatta a zsebeit, és
átböngészte a híváslistáját. Ha nem
fedezett fel semmi gyanúsat, egész
testében ellazult, de a nyugalom nem
tartott sokáig. A félelem egykettőre újra
felütötte a fejét, a feszültség fokozódott,
mígnem az értelem hangja, amely arra
utasította, hogy uralkodjon magán, és
hagyja annyiban a dolgot, ismét el nem
némult. Akkor megint a számítógép elé
ült. Beírta a férfi e-mail címét és
jelszavát, amelyet nagy nehézségek árán
fejtett meg. Mindig ugyanazt a jelszót
használta. A születési dátumát, mert azt
nem felejtette el.
 Voltaképpen az érzés, amely a
mellkasában és a zsigereiben olyan
hevesen tombolt, hogy kis híján
hangosan felüvöltött tőle, teljességgel
alaptalan volt. Christian sosem adott
okot arra, hogy ne bízzon benne. Már
évek óta kémkedett utána, de sosem
talált semmit, ami gyanús lehetett volna.
Egyrészt a férfi nyitott könyv volt
számára, másrészt pont az ellenkezője.
Néha azt érezte, hogy gondolatban
teljesen máshol jár, egy olyan helyen,
ahová neki nincs bejárása. Miért nem
mesél gyakrabban a múltjáról? A szülei
már rég meghaltak, ezt mondta, de a
többi rokon közül – mert bizonyára
vannak rokonai – Sanna senkivel sem
találkozott. Nem voltak sem iskolai
barátai, sem régi ismerősei. Úgy tűnt,
mintha a megismerkedésük és a
fjällbackai közös életük előtt nem is
létezett volna. Sanna még a régi
göteborgi lakását sem látta soha.
Teljesen egyedül érkezett egy
költöztetőautóval, amellyel a szerény
cókmókját hozta.
Sanna átfutotta a beérkezett
üzeneteket. Néhány a kiadótól jött,
újságok kértek időpontot interjúra, az
önkormányzat küldött információkat,
amelyek a férfi könyvtárbeli állását
érintették. Más semmi.
Mint mindig, amikor kilépett a
postafiókból, csodálatosan
megkönnyebbültnek érezte magát.
Mielőtt kikapcsolta volna a
számítógépet, megszokásból megnézte a
böngészési előzményeket, de ott sem
fedezett fel semmi szokatlant. Christian
az Expressen és az Aftonbladet nevű
lapok online cikkeit, valamint a kiadó
honlapját nézegette. Ezenkívül a Blocket
apróhirdetései között keresett
gyerekülést az autóba.
De ott voltak a levelek. A férfi
makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy nem
ismeri a furcsa üzenetek küldőjét, de a
hangja az ellenkezőjéről árulkodott. És
ez kis híján az őrületbe kergette Sannát.
Mit titkol Christian? Ki küldte azokat a
leveleket? Egy régi szerető? Vagy egy
mostani?
Szétterpesztette az ujjait, majd ökölbe
szorította a kezét, és arra kényszerítette
magát, hogy higgadtan lélegezzen. A
korábbi megkönnyebbülése máris
elenyészett. Hiába próbálta bebeszélni
magának, hogy minden rendben van.
Bizonyosság. Mást nem akart. Csak
bizonyosságot, hogy Christian szereti.
A szíve mélyén sejtette, hogy sosem
tartoztak igazán össze. Az együtt töltött
évek alatt a férfi mindig valami mást
vagy valaki mást keresett. Tudta, hogy
sosem szerette őt. És egy nap meg fogja
találni azt, akivel tényleg együtt akar
lenni, akit tényleg szeret. És akkor ő
magára marad.
Sanna maga köré fonta a karját. Aztán
felállt az irodaszékből. Tegnap jött meg
Christian mobilszámlája. El fog tartani
egy darabig, mire átnézi.
 Erica céltalanul kószált a házban. Az
örökös várakozás lassan megőrjítette. A
legutóbbi könyvét befejezte, és
pillanatnyilag nem akart belekezdeni egy
újba. A házimunkától rövid úton
megfájdult a háta, a lába, sőt még a karja
is. Ezért aztán többnyire olvasott vagy
tévézett. Vagy azt csinálta, amit most.
Idegesen lófrált a házban. De legalább
ma Patrik is itthon van, lévén szombat.
Elvitte sétálni Maját, hogy friss levegőt
szívjanak. Erica számolta a perceket a
visszatérésükig.
Amikor csöngettek, a szíve nagyot
dobbant örömében. Még oda sem ért az
ajtóhoz, amikor az kivágódott, és Anna
lépett be.
– Te is kezdesz becsavarodni? – tette
le a kabátját és a sálját.
– Hármat tippelhetsz.
Beléptek a konyhába, ahol Anna egy
párás zacskót dobott a pultra.
– Friss fahéjas csiga. Belinda sütötte.
– Komolyan? – Erica képtelen volt
Anna legnagyobb mostohalányát
kötényben elképzelni. Feketére lakkozott
körmeivel, amint éppen tésztát gyúr.
– Szerelmes lett – mondta Anna,
mintha ez mindent megmagyarázna. Talán
meg is magyarázott.
– Én sosem tapasztaltam ilyen
mellékhatásokat. – Erica tányérra tette a
csigákat.
– A fiú tegnap közölte vele, hogy a
házias lányokat szereti. – Anna a szemét
forgatta, és nevetve vett egy csigát. – De
nyugi! Szóra sem érdemes. Tegnap
megismerkedtünk. Higgy nekem,
legfeljebb egy hét, és Belindának tele
lesz vele a hócipője. Aztán megint fekete
ruhás figurákkal fog lógni, akik gyanús
zenekarokban zenélnek, és nagy ívben
tesznek a háziasságra.
– Reméljük. Mindenesetre a fahéjas
csiga isteni!
Erica csukott szemmel rágott.
Jelenlegi állapotában a frissen sütött
sütemény volt az egyetlen lehetősége,
hogy olyasfajta élvezetet éljen át, amely
megközelítőleg hasonlít az orgazmusra.
– Ez az előnye annak, ha az ember úgy
néz ki, mint mi. Azt töm magába, amit
csak akar. – Anna egy újabb süteményt
vett.
 – De később megfizet érte. – Ennek
ellenére Erica sem tudta megállni, hogy
ne repetázzon. Belinda tényleg
őstehetség.
– Majd meglátod, ha megszületnek az
ikrek, egykettőre lefogysz – nevetett
Anna.
– Ebben valószínűleg igazad van. –
Erica gondolatai elkalandoztak. Úgy
tűnt, a testvére pontosan tudja, mi jár a
fejében.
– Minden rendben lesz. Ráadásul
most nem vagy egyedül. Én melletted
leszek. Fotelból nézzük Oprah show-ját,
és egész nap szoptatunk.
– És este, amikor a férjeink
hazaérnek, felváltva rendelünk kaját.
– Remek lesz! – Anna lenyalogatta az
ujjait, és nyögve hátradőlt. – Dugig
vagyok.
Feltette a betagadt lábát egy székre, és
a hasára rakta az összekulcsolt kezét.
– Beszéltél Christiannal?
– Csütörtökön voltam nála. – Erica
példát vett a húgáról, és ő is feltette a
lábát. Az utolsó fahéjas csiga a tányéron
szabályosan könyörgött a figyelmükért.
Rövid belső tusakodás után Erica
elvette.
– Tulajdonképpen mi történt?
Erica habozott, de mivel általában
nem titkolózott a húga előtt, végül mesélt
az ijesztő levelekről.
– Hű, de kellemetlen! – Anna a fejét
csóválta. – És érdekes is, hogy a levelek
már az előtt érkeztek, hogy a könyv a
piacra került volna. Érthetőbb volna, ha
a sajtó csapta hűhó után jött volna az
első. A feladónál látszólag nincs minden
rendben.
– Úgy tűnik. Christian mégsem veszi
komolyan az ügyet. Legalábbis azt
mondja. De Sanna nyilvánvalóan
aggódik.
– Elhiszem. – Anna megnyalta a
mutatóujját, és felcsipegette a maradék
cukrot a tányérról.
– Ma lesz az első dedikációja.
Erica nem tudta palástolni, milyen
büszke magára. Christiannal együtt még
egyszer átélte a saját írói debütálását. A
nagy pillanatot.
– De jó! És hol?
– Először egy bevásárlóközpont
könyvesboltjában, útban Uddevalla felé,
aztán indul tovább a városba, és az
ottani boltban lesz a következő.
– Remélhetőleg sokan mennek.
Kellemetlen lenne, ha egyedül kuksolna
ott.
Ericának önkéntelenül eszébe jutott az
első dedikálása egy stockholmi
könyvesboltban, és vágott egy grimaszt.
Egy órán át ült ott, és görcsösen azon
igyekezett, hogy fesztelennek látsszon,
miközben a vevők elözönlöttek mellette,
anélkül hogy egyetlen pillantásra is
méltatták volna.
– A sajtó akkora felhajtást csinált
körülötte, hogy páran biztos el fognak
menni, már csak kíváncsiságból is. –
Szívből remélte, hogy igaza lesz.
 – Hála istennek az újságok nem tudnak
a fenyegető levelekről – motyogta Anna.
– Hát az tényleg kész szerencse.
Erica gyorsan témát váltott, de a
kellemetlen érzés csak nem akart
elmúlni.
 Nyaralni készültek. Már alig várta.
Noha nem tudta pontosan, mit jelent a
szó, sokat ígérően hangzott. Ráadásul a
lakókocsiban fognak aludni, amely az
udvaron áll.
Sajnos nem volt szabad ott játszania.
Néhányszor megpróbált bekukucskálni
az ablakokon lógó barna függönyökön
át, de semmit sem lehetett látni, és az
ajtó mindig zárva volt. Most anya
kitakarította. Az ajtó tárva-nyitva, hogy
átjárja a friss levegő, és egy halom
párna került a mosógépbe, hogy a tél
áporodott szagát elűzzék belőlük.
Az egész valami hihetetlen, mesés
kalandnak tűnt. Úgy képzelte el a
lakókocsit, akár egy házat, csak ül egy
széken, és valami teljesen ismeretlen
felé gurul. De nem merte megkérdezni,
hogy tényleg így van-e. Az utóbbi
időben anya különös hangulatban volt.
Harapós kedvű lett, apa meg – ha nem
éppen egy újság mögé rejtőzött –
folyton sétálni járt.
Néha rajtakapta anyát, hogy furcsán
nézi. A pillantásában most olyasvalami
rejlett, ami kísértetiesen hasonlított a
sötétségre, amelyből megmenekült.
– Csak állsz ott, és bámulsz, vagy
segítesz is? – Anya csípőre tette a
kezét.
A hangja keménységétől
összerezzent. Riadtan futott oda hozzá.
 – Vidd ezeket a mosókonyhába! –
Olyan hévvel vágta hozzá a büdös
gyapjútakarókat, hogy majdnem
elveszítette az egyensúlyát.
– Igen, anya.
Szaporán beszaladt a házba.
Bárcsak tudná, mi rosszat tett!
Mindig rendes és szófogadó volt. Sosem
beszélt vissza, és nem koszolta össze a
ruháját. Ennek ellenére anya néha alig
bírta elviselni a látványát.
Megpróbált beszélni apával erről.
Minden bátorságát összeszedte, és egy
nyugodt pillanatban megkérdezte, miért
nem szereti már őt anya. Apa futólag
felnézett az újságból, és azt felelte,
hogy ne beszéljen zöldségeket. Anya
borzalmasan szomorú volna, ha tudná,
miket mond. Hálásnak kellene lennie,
hogy ilyen anyja van.
Nem kérdezett többet. Anyát
elszomorítani, ez volt a legutolsó, amit
akart. Semmire sem vágyott jobban,
mint hogy boldognak lássa, és tiszta
szívből remélte, hogy hamarosan újra
megsimogatja a fejét, és megint a
szeme fényének nevezi. Ennyivel beérte
volna.
Ledobta a takarókat a mosógép elé,
és elűzte a homályt meg a sötétséget.
Hiszen nyaralni mennek! A
lakókocsival.
 Christian a tollal kopogott az asztalon,
amelyet kifejezetten neki állítottak oda.
Mellette egy nagy halom könyv hevert, A
hableány. Nem tudott betelni a borítóval.
Olyan felfoghatatlan volt, hogy a neve
egy könyvön áll. Egy igazi könyvön.
Ez idáig nem volt nagy tumultus, és
már nem is számított rá. Csak az olyan
sikeres szerzők, mint Liza Marklund és
Jan Guillou vonzanak tömegeket. Ő maga
megelégedett az öt példánnyal, amelyet
eddig dedikált. De azért kicsit
elveszettnek érezte magát. Az emberek
elsiettek mellette, és kíváncsi
pillantásokat vetettek rá, de nem álltak
meg. Amikor ránéztek, nem tudta, hogy
köszönjön-e nekik, vagy tegyen inkább
úgy, mint aki valami mással van
elfoglalva. Szerencsére Gunnel, a boltos
odajött hozzá, és a könyvkupacra bökött.
– Dedikálna nekem néhányat? Később
majd kifizetem őket.
– Hogyne. Hányat szeretne? –
Christian örült, hogy végre csinálhat
valamit.
– Úgy tízet. – Gunnel odébb tolta a
könyvhalmot.
– Nem gond.
– Nagy hírverést csináltunk neki.
– Nem kétlem – mosolygott Christian.
Szemmel láthatóan a nő azt a benyomást
igyekezett elkerülni, hogy a bolt túl
kevéssé reklámozta az eseményt. – Nem
ismerik a nevemet, szóval nem is voltak
nagy elvárásaim.
– De néhányat azért eladtunk – felelte
barátságosan Gunnel, és visszament a
kasszába.
Christian egy könyv után nyúlt, és
levette a tolla kupakját. A szeme
sarkából látta, hogy valaki az asztala
közvetlen közelében cövekelt le. Amikor
felpillantott, egy nagy sárga mikrofont
dugtak az orra alá.
– Itt állunk a könyvesboltban, ahol
Christian Thydell az első regényét, A
hableányt dedikálja. Ma az öné minden
címlap. Megijesztették a fenyegetések,
amelyeket kapott? Már értesítette a
rendőrséget?
A rádióriporter, aki nem mutatkozott
be, de a mikrofonján látható logó alapján
a helyi adótól jött, tekintetével mintha a
veséjébe látna. Christian feje teljesen
kiürült.
– Címlapok?
– A maga neve áll a Göteborgs-
Tidningen címlapján. Nem is látta? – A
riporter válaszra sem várva
megismételte a korábbi kérdését: –
Megijesztették a fenyegetések? Kap
rendőri védelmet?
A riporter futólag körülnézett a
boltban. Christian még mindig a kezében
tartotta a tollat.
– Nem tudom… – dadogta.
– Igaz az, hogy a regény írása közben
fenyegető leveleket kapott, és a szerdai
könyvbemutatón azért omlott össze, mert
ott is kapott egy újabbat?
– De… – Christian levegőért
kapkodott.
– Van róla fogalma, ki küldte a
leveleket? Tájékoztatta már a
rendőrséget?
A mikrofon ismét az arca elé
vágódott, és Christiannak uralkodnia
kellett magán, hogy ne lökje félre. Hogy
neszelték meg a lapok a dolgot? A
gondolatai a kabátzsebében lapuló
levélre vándoroltak. Tegnap még épp
időben húzta ki a levélkupacból, mielőtt
Sanna észrevette volna. Rémülten
keresett menekülőutat. Amikor a
pillantása találkozott Gunnelével, a nő
rögtön rájött, hogy valami nem stimmel.
– Mi folyik itt?
 – Interjút készítek.
– Megkérdezte egyáltalán Christian
Thydellt, hogy szeretne-e interjút adni
magának? – Gunnel Christianra lesett,
aki a fejét rázta. – Aha – pillantott
élesen a riporterre, aki időközben
leeresztette a mikrofonját. – Christiannak
dolga van itt. Dedikál az üzletünkben.
Meg kell kérnem, hogy hagyja nyugodtan
dolgozni.
– Igen, de… – kezdte rádiós, de aztán
becsukta a száját, és megnyomott egy
gombot a felvevőkészülékén. –
Beszélgethetnénk esetleg később…
– Tűnjön el! – mondta Gunnel.
Christian nem tudta elrejteni a
mosolyát.
– Köszönöm – suttogta, amikor a
riporter odébbállt.
– Nagyon nyakas volt. Mi történt?
Az újságíró távozása miatt érzett
megkönnyebbülés gyorsan tovaszállt.
Mielőtt válaszolt volna, Christiannak
nagyot kellett nyelnie.
– Azt mondta, hogy a Göteborgs-
Tidningen címlapján rólam írnak.
Nyilván a sajtó megtudta, hogy kaptam
néhány kellemetlen levelet.
– Aj-aj! – Gunnel előbb elképedve,
majd aggodalmasan nézett rá. – Vegyek
magának egy újságot?
– Megtenné? – Christian szíve
hevesen vert.
– Persze. – A nő bátorítóan
megsimogatta a karját, és útnak indult.
Christian egy darabig mozdulatlanul
ült ott, és bámult maga elé. Aztán újra
felkapta a tollát, hogy dedikálja a
könyveket. Egy idő után ki kellett mennie
vécére. Mivel még mindig nem
rohamozták meg az asztalát, gond nélkül
megtehette. Néhány perccel később
ismét helyet foglalt a székén. Gunnel
még nem tért vissza az újsággal.
Christian fogta a tollát, és döbbenten
bámult a könyvre, amelyet éppen
dedikálni akart. Tényleg így hagyta itt?
Mielőtt kiment a vécére, mintha máshogy
feküdt volna. Lehet, hogy elloptak egy
könyvet, amíg kint volt? Mivel a stósz
nem apadt, arra jutott, hogy biztos csak
képzelődik. Kinyitotta a legfölső
példányt, hogy írjon bele pár szót az
olvasónak.
 De az oldal nem volt üres. Ismerte az
írást. Itt járt.
Amikor Gunnel odalépett hozzá a
Göteborgs-Tindningennel, Christian a
címlapon díszelgő fotójára meredt.
Tudta, mit jelent ez. A múltja lassan
utoléri. Ő sosem adja fel.
– Te jó isten! Van róla fogalmad,
mennyi pénzt vertél el a legutóbbi
göteborgi kirándulásod alkalmával? –
Erik a hitelkártya-kivonatra bámult.
– Olyan tízezer korona körül. – Louise
teljes lelki nyugalommal lakkozta tovább
a körmét.
– Tízezer! Hogy lehet egyetlen
bevásárlókörúton ennyit költeni? – Erik
meglobogtatta a papírt, majd a
konyhaasztalra hajította.
 – Ha még azt a táskát is megvettem
volna, amellyel már olyan régóta
szemezek, majdnem harmincezer lett
volna. – Louise elégedetten szemlélte a
rózsaszín lakkot.
– Nem vagy eszednél! – A férfi még
egyszer felvette a számlakivonatot, és
úgy meredt rá, mintha puszta
akaraterővel lefaraghatna az összegből.
– Miért, nem engedhetjük meg
magunknak? – Louise szája szegletében
mosoly játszott.
– Nem erről van szó! Éjt nappallá
téve robotolok a pénzért, amit te ilyen
esztelenségekre versz el.
– Nem tudok mit kezdeni magammal
napközben. – Louise felállt, és
legyezgetésbe kezdett, hogy a lakk
gyorsabban száradjon. – Egész álló nap
bonbont falok, és tévésorozatokat
bámulok. A lányokat is egyedül nevelted
fel. Vagy tettem valami értelmeset az ügy
érdekében? Te tetted tisztába, te etetted
és te fuvaroztad őket mindenhová,
ráadásul még a házat is rendben
tartottad. Nem igaz? – Kiviharozott,
anélkül hogy egyetlen pillantást vetett
volna a férfira.
Ezt a vitát már ezerszer lejátszották,
és ha nem történik lényegi változás, még
ezerszer le is fogják. Olyanok voltak,
mint egy összeszokott táncospár, amely
minden lépést és minden figurát
kapásból tud.
– Itt az egyik göteborgi szerzeményem.
Csinos, nem? – Levett egy bőrkabátot a
gardróbban lógó vállfáról. – Le volt
árazva négyezerre.
Maga elé tartotta a kabátot, majd
visszatette a szekrénybe, és felment a
lépcsőn.
– Legközelebb szétvágom a kártyádat
– ordította Erik utána.
Mivel a lányok egy barátnőjüknél
voltak, nem kellett rájuk tekintettel
lennie.
– Amíg költesz a szeretőidre, ne merj
a kártyámhoz nyúlni! Azt hiszed, csak te
szoktad megnézni a számlakivonatokat?
Erik átkozódott. Tudta, hogy már rég a
cége címét kellett volna megadnia a
banknak. Vitathatatlan, hogy a nőkkel,
akiket az az öröm és megtiszteltetés ért,
hogy megoszthatták vele az ágyukat, nem
volt kifejezetten szűkmarkú. Ismét
káromkodott, és a cipőjébe bújt. Belátta,
hogy ezt a kört Louise nyerte. És ezt a nő
is tudta.
– Elmegyek az esti lapért. – Bevágta
maga mögött az ajtót.
Gázt adott, a BMW-je felverte a
murvát. Csak akkor csillapodott a
pulzusa, amikor elérte a központot. Mi a
fenéért nem kötött házassági szerződést?
Akkor Louise már csak egy emlék volna.
Amikor összekerültek, csóró diákok
voltak. Aztán néhány évvel később
felhozta a dolgot, de a nő a képébe
röhögött. Egyszerűen nem fért a fejébe,
miért kellene mindannak a felét, amiért
harcolt, amiért gürizett, odadobnia neki.
Soha az életben! Az öklével a kormányra
vágott, de mire leparkolt az áruház előtt,
egy kicsit már lehiggadt.
Mivel a bevásárlás Louise feladata
volt, oda sem figyelve viharzott végig az
élelmiszeres polcok mellett. Az
édességek előtt megtorpant, de aztán
visszafogta magát, és inkább a pénztárak
mellett álló újságosállványhoz
igyekezett. Hirtelen lecövekelt. A főcím
szinte ráüvöltött: A híres elsőkönyves
írót, Christian Thydellt halálosan
megfenyegették! Alatta kisebb betűvel: A
könyvbemutatón összeomlott a fenyegető
levelek miatt.
Eriknek kényszerítenie kellett magát,
hogy megmozduljon. Olyan érzése volt,
mintha mély vízben állna. Fogott egy
Göteborgs-Tidningent, és remegő
ujjakkal fellapozta a cikket. Miután
elolvasta, fizetés nélkül a kijárathoz
vágtázott. Távolról hallotta a pénztáros
kiáltását, de futott tovább. Haza kellett
mennie.
– De hogy tudta meg a sajtó?
Patrik és Maja visszaértek a
bevásárlásból. Mielőtt Patrik az
élelmiszereket berakta volna a hűtőbe,
az asztalra hajította a Göteborgs-
Tidningent. Maja felkapaszkodott az
etetőszékébe, és buzgón segített a
kipakolásban.
– Jaj… – Erica többet nem tudott
kinyögni.
Patrik megdermedt mozdulat közben.
Elég jól ismerte a feleségét, és tudott
olvasni a jelekből.
 – Mit csináltál? – Kezében egy doboz
vajjal egyenesedett ki, és a nő szemébe
nézett.
– Könnyen lehet, hogy én kotyogtam
ki.
– Hogyhogy? Kinek beszéltél róla?
Még Maja is megérezte a helyiségben
uralkodó feszültséget, és egy pisszenés
nélkül nézett az anyjára. Erica nyelt
egyet, aztán összekapta magát.
– Gabynak.
– Tessék? – Patriknak kiszáradt a
szája. – Elmesélted Gabynak? Akkor
már egyenesen a Göteborgs-Tidningent
is felhívhattad volna!
– Nem akartam…
– Mindjárt gondoltam. És Christian
mit szólt hozzá? – Patrik a vastag betűs
címre bökött.
– Gőzöm sincs – motyogta Erica.
Ahogy Christian reakcióját elképzelte,
görcsbe szorult a gyomra.
– Az én rendőri nézőpontomból
szemlélve, ennél rosszabb nem is
történhetett volna. Jelen körülmények
között a sajtó figyelme nemcsak a
levelek küldőjének adhat szárnyakat, de
másokat is arra csábíthat, hogy
butaságokat csináljanak.
– Ne szapulj már! Magam is tudom,
hogy hülyeség volt! – Ericának könnyek
gyűltek a szemébe. Amúgy is könnyen
elsírta magát, és a terhesség csak rontott
a helyzeten. – Csak felhívtam, nem is
gondoltam végig, mert meg akartam
kérdezni tőle, hogy a kiadó nem kapott-e
fenyegető leveleket. De amint
kimondtam, azonnal tudtam, hogy nem
volt valami jó ötlet beavatni az ügybe,
de akkor már késő volt.
Erica hangja sírásba fúlt, az orra
folyni kezdett. Patrik egy darab
papírtörlőt nyújtott neki, aztán átkarolta,
és csitítóan simogatni kezdte a fejét.
– Semmi baj, szívem. Nem haragszom
rád. Tudom, hogy nem volt szándékos. –
Gyengéden ringatta a karjában. A
szipogás lassan elhalkult.
– Sosem gondoltam volna, hogy
ilyesmit tesz…
– Tudom, kincsem. Teljesen más
ember, mint mi. Meg kell tanulnod, hogy
nem mindenki gondolkodik úgy, mint te.
Eltolta magától a nőt, és a szemébe
nézett. Erica letörölte a könnyeit a
papírtörlővel.
– És most mihez kezdjek?
– Beszélned kell Christiannal. Mondj
el neki mindent, és kérj bocsánatot.
– Igen, de…
– Nincs de. Ez az egyetlen megoldás.
– Igazad van – felelte Erica. – De nem
lesz könnyű. És Gabyhoz is lesz pár
szavam.
– Először is jól gondold át, kinek mit
mondasz. Gaby mindenekelőtt a cégére
gondol. A többi csak másodlagos. Ez így
megy.
– Én is tudom. Nem vagyok hülye. –
Erica vágott egy grimaszt.
– Erről ennyit.
Patrik ismét a bevásárlószatyroknak
szentelte a figyelmét.
– Egyébként megnézted már a
leveleket? – kérdezte Erica.
– Nem, még nem volt időm.
– De megnézed őket, ugye? –
makacskodott a nő.
Patrik bólintott, és hozzáfogott, hogy
felaprítsa a zöldséget a vacsorához.
– Persze. De nagyban megkönnyítené
a dolgot, ha Christian hajlandó volna
együttműködni velünk. Szívesen
megnézném például a többi levelet is.
– Akkor beszélj vele. Talán rá tudod
venni – vetette fel Erica.
– Akkor rögtön tudni fogja, hogy
beavattál.
– De neked pillanatnyilag több
esélyed volna nála. Én áruló vagyok, aki
koncként Svédország legnagyobb
pletykalapja elé vetette.
– Talán ennyire nem vészes a helyzet.
– Fordított esetben soha többé nem
állnék szóba vele.
– Ne legyél ilyen borúlátó! – Patrik
felültette maga mellé Maját a pultra. A
kislány szenvedélyesen szeretett részt
venni a főzésben, és állandóan segíteni
akart. – Holnap elmész hozzá, bevallasz
neki mindent, és megmondod, hogy nem
akartad. Aztán beszélek vele, és
megpróbálom rábírni az
együttműködésre.
Adott Majának egy darab uborkát,
amelyet a kislány a nem túl számos, de
annál élesebb fogacskájával rágcsálni
kezdett.
 – Holnap – sóhajtott Erica.
– Holnap. – Patrik előrehajolt, és
szájon csókolta a feleségét.
Újra és újra azon kapta magát, hogy a
pálya szélére pillant. Nélküle nem volt
ugyanolyan.
Mindig eljött edzésre, ha esett, ha fújt.
A foci kötötte össze őket. A sport
jelentette a barátságuk vázát, amikor
fokozatosan megpróbált leválni a
szüleiről. Mert ő és apa barátok voltak.
Néha természetesen veszekedtek, mint
minden apa és fia, de alapjában véve
barátok voltak.
Ludvig behunyta a szemét, és maga
előtt látta őt. Farmerban és kapucnis
pulóverben, amelyen a Fjällbacka felirat
állt, és amelyet az anyja nagy bánatára
állandóan hordott. A keze a zsebében,
nem tévesztette szem elől a labdát. És a
fiát sem. De nem feltűnősködött, mint a
többi apa, akik az edzésekre vagy a
meccsekre kijöttek, és egész idő alatt
ordibáltak a fiaiknak. „Oskar, az isten
szerelmére, összpontosíts!”, vagy: „A
rosseb egye meg, mozogj már, Danne!”
Apa sosem mondott ilyeneket. Csak
annyit: „Remek volt, Ludvig”, „Szép
passz volt!”, „Most aztán jól elláttátok a
bajukat!”
A szeme sarkából látta, hogy neki
passzolnak, és gyakorlottan továbbította
a labdát. De már nem lelte örömét a
játékban. Hogy újra élvezhesse, úgy
futott, mint egy eszelős, és a farkasordító
hideg ellenére mindent kihozott magából.
Hagyhatta volna a csudába, és a
történtekre foghatta volna a dolgot.
Fütyülhetett volna az edzésre és a
csapatra. Senki sem illette volna
szemrehányással, mindenki megértést
tanúsított volna. Kivéve apát. Szóba sem
jöhetett, hogy feladja.
Ezért volt itt. A csapatban. De a játék
öröme elveszett. Senki sem állt az
oldalvonal mellett. Apa már nem volt
ott. Pontosan tudta. Apa soha többé nem
lesz ott.
 Nem ülhetett a lakókocsiban. Ez volt
az első a csalódások sorában ezen az
úgynevezett nyaraláson. Semmi sem
úgy alakult, ahogy remélte. Mivel a
csendnek, amelyet csak nagy néha
törtek meg a kemény szavak, nem volt
helye szétterpeszkedni, mint a házban,
még tömörebbnek hatott. A nyaralás
nyilvánvalóan csak még több
lehetőséget adott veszekedésekre és
anya dührohamaira. Apa még kisebbnek
és sápadtabbnak látszott.
Neki ez volt az első alkalom, de
rájött, hogy apa és anya minden évben
felkereste lakókocsival ezt a különös
nevű helyet. Fjällbackát. Hegy és
domb. Nem értette: vagy egyik, vagy
másik. És a kempingben, ahol
bezsúfolódtak a többi lakókocsi közé,
teljesen sík volt a talaj, se hegy, se
domb. Nem tudta eldönteni, tetszik-e
neki ez a hely, de apa azt mondta, hogy
anya családja Fjällbackából származik,
ezért akart idejönni. Ez is érdekes volt,
mert sosem látta a családot. A kocsiban
lefolytatott vitákból megtudta, hogy
csak egy nő él itt, akit öregasszonyként
emlegettek. Nyilván ő volt a család.
Vicces név. Úgy tűnt, anya nem kedveli
az öregasszonyt, mert amikor róla
beszélt, még élesebbé vált a hangja.
Akkor meg minek jöttek ide egyáltalán?
A legrosszabb Fjällbackában és az
egész nyaralásban a víz volt. Még
sosem fürdött a tengerben. Először nem
is tudta, mit gondoljon róla, de anya
biztatta. Nem akarta, hogy a fia
pipogya fráter legyen. Ezért aztán nagy
levegőt vett, és tétován belegázolt a
tengerbe, bár a hidegtől majd’ megállt
a szíve. Amikor már a csípőéig ért a
víz, lecövekelt. Túl hideg volt. Nem
kapott levegőt. Ráadásul olyan érzése
volt, mintha a lábfején és a vádliján
mászna valami, mintha felkapaszkodna
rá. Anya hozzálépett, és bevitte a mély
vízbe. Hirtelen boldognak érezte magát.
Fogták egymás kezét, és anya nevetését
visszaverte a vízfelszín. A lába szinte
magától mozdult, elvált a talajtól, és
lebegni kezdett. Nem számított, hogy
már nem éri el a szilárd talajt, mert
anya megtartotta, húzta magával,
szerette.
Aztán eleresztette. Érezte, ahogy
előbb a tenyere szorítása enged, majd
az ujjai, végül az ujjbegyei is
eltávolodnak tőle. Már nemcsak a lába,
hanem a keze is a semmiben kapálózott.
Újra érezte a hidegséget a
mellkasában, a víz egyre emelkedett,
lassan a válláig és a nyakáig ért.
Felemelte az állát, hogy a víz ne
csapjon a szájába, de a tenger túl
erősen hullámzott, és becsordult az
ajkai közé, majd hidegen és sósan
végigfolyt a torkán, aztán már az
arcáig és a szeméig ért, majd, mint egy
fedő, a feje fölé borult. Minden nesz
elnémult, és már csak annak a
valaminek a morajlását hallotta, amely
odalentről mászott fel rá, és
belécsimpaszkodott.
Vadul kapálózott, csapkodott a felé a
valami felé, amely a mélybe akarta
húzni, de a masszív vízfallal szemben
nem volt esélye. Amikor aztán egy kezet
érzett a karján, ösztönösen védekezni
kezdett. Valaki megragadta. A feje
áttört a vízfelszínen. Az első
lélegzetvétel brutális és fájdalmas volt.
Mohón kapott újra és újra levegő után.
Anya szorítása fájt, de nem számított,
mert a víz már nem árthatott neki.
Hálásan pillantott fel anyára, mert
megmentette, de anya szeméből
megvetés sütött. Valamit rosszul
csinált. Ismét csalódást okozott
anyának. De mivel?
A kék folt a felkarján csak napokkal
később halványult el.
 – Muszáj volt beráncigálnod? –
Kenneth ritkán mutatta ki a dühét,
hasznosabbnak ítélte, ha minden
helyzetben megőrzi a nyugalmát és az
önuralmát. De Lisbet olyan szomorúnak
látszott, amikor közölte vele, hogy Erik
hívta, és néhány órára be kell mennie az
irodába, vasárnap ide vagy oda. Lisbet
nem emelt kifogásokat, és talán ez volt a
legrosszabb. Az a kevés idő, amijük még
maradt, végtelenül értékes volt. A
felesége mégsem tiltakozott. Az utolsó
erejével rámosolygott:
– Nem baj. Egyedül is boldogulok.
Kenneth azt kívánta, bárcsak dühös
lett volna, és az arcába üvöltött volna,
hogy végre döntse el, mi a fontosabb. De
az nem vallott volna rá. Amennyire
emlékezett, a csaknem huszonegy éves
házasságuk alatt Lisbet egyszer sem
emelte meg a hangját. Sem vele, sem
senki mással szemben. A nehézségeket
és a gondokat méltósággal tűrte, még
belé is erőt öntött, amikor elhagyta a
bátorsága. Amikor nem volt elég ereje,
Lisbet erős volt kettőjük helyett is.
És most is magára hagyta, és
elpazarolt néhány órát az értékes
idejükből, hogy bejöjjön az irodába.
Utálta magát azért, hogy már megint
ugrott, amikor Erik csettintett. Fiatalkora
óta így viselkedik mindig, újra és újra,
rejtély, hogy miért, de már szinte a
személyisége része. És mindig Lisbet
húzza a rövidebbet.
Erik arra sem vette a fáradságot, hogy
válaszoljon. Közönyösen meredt a
képernyőjére, mintha egy másik világban
járna.
– Mindenképpen be kellett rángatnod?
– ismételte meg Kenneth. – Vasárnap?
Nem ért volna rá holnapig?
Erik ráérősen fordult felé.
– Teljes mértékben megértem a
magánéleti helyzetedet – mondta végül
–, de ha nem kötjük fel a gatyánkat,
lehúzhatjuk a rolót, ezért mindent meg
kell tennünk, hogy elnyerjük ezt a
pályázatot. Mindenkinek áldozatot kell
hoznia.
Kenneth titokban azt latolgatta, milyen
áldozatot hoz Erik. És annyira, mint
ahogy lefestette, távolról sem sürgős az
ügy. A papírhalom egészen nyugodtan
várhatott volna még egy napot, és hogy
ettől függne a cég sorsa és jövője,
szemérmetlen túlzás. Erik talán csak
valamiféle okot keresett, hogy
eltűnhessen otthonról. De miért kellett
Kennethet is berángatnia? A válasz
valószínűleg egészen egyszerű volt: mert
megtehette.
Elszántan fordultak a feladataik felé,
és egy darabig némán dolgoztak. Mivel
az iroda csak egyetlen nagy helyiségből
állt, egyikük sem vonulhatott félre.
Kenneth titokban Eriket mustrálgatta
oldalról. Valami megváltozott rajta.
Nehéz volt szavakba önteni, de valahogy
kevésbé tűnt határozottnak. Fáradtnak
látszott, a haja nem volt olyan tökéletes,
mint máskor, az inge gyűrött volt. Nem
volt egészen önmaga. Kenneth már éppen
azon volt, hogy megkérdezi, minden
rendben van-e otthon, de mégsem tette.
Helyette inkább ezt kérdezte, olyan
halkan, amilyen halkan csak tudta:
– Hallottad, mi van Christiannal?
Erik összerezzent.
– Igen.
– Micsoda ügy! Egy elmebajos
fenyegeti! – mondta Kenneth fesztelen,
majdnem lezser hangnemben, bár a szíve
a torkában dobogott.
– Hm… – Erik még mindig a
képernyőre meredt, de sem a
billentyűzethez, sem az egérhez nem
nyúlt.
– Mondott neked valamit erről? –
Olyan volt, mintha szüntelenül egy varas
sebet piszkálna. Nem akart erről
beszélni, és úgy tűnt, Erik sem, mégsem
bírta abbahagyni. – Szólt róla?
– Nem, sosem említette. – Erik az
íróasztalán tornyosuló papírok között
matatott. – Teljesen lefoglalta a könyve.
Az utóbbi időben alig láttuk egymást.
Amúgy is az ilyesmit az ember megtartja
magának.
– Nem lett volna jobb, ha felkeresi a
rendőrséget?
– Honnan tudod, hogy nem kereste
fel? – Erik céltalanul pakolászta a
papírhalmot ide-oda.
– Sehonnan… – Kenneth hallgatásba
burkolózott. – De mit tehet a rendőrség,
ha a levelek névtelenek? Mármint isten
tudja, ki állhat mögöttük.
– Miért tőlem kérdezed? – Erik
szentségelt, mert egy papír szélével
megvágta magát. – A rohadt életbe!
A szájába vette a vérző ujját.
– Szerinted komoly a dolog?
Erik sóhajtott.
– Muszáj ezen agyalnunk? Fogalmam
sincs.
A mondat végére kissé megemelkedett
és megbicsaklott a hangja. Kenneth
csodálkozó pillantást vetett rá. Erik
tényleg nem volt teljesen önmaga.
Gondjai vannak a cégnek?
Sosem bízott Erikben. Lehet, hogy
valami butaságot követett el? Ezt a
gondolatot azonnal elvetette. Túl jó
rálátása volt a könyvelésre, és ha Erik
elkövetne valamit, Kenneth lenne az
első, aki tudomást szerez róla.
Valószínűleg Louise-szal van valami.
Kenneth számára rejtély, hogy képesek
ilyen sokáig kitartani egymás mellett.
Minden kívülálló számára világos volt,
hogy kész áldás lenne nekik, ha végre
elválnának, és mindketten a maguk útját
járhatnák. De nem Kenneth dolga ezt
szóvá tenni. Egyébként is van elég
gondja neki magának is.
– Csak úgy kérdeztem – mormogta.
Megnyitotta a múlt havi elszámolások
Excel-tábláját, bár gondolatban teljesen
másutt járt.
A ruha még mindig őrizte a szagát.
Christian belefúrta az orrát, és mohón
beszívta a parfümje illatának maradékát.
Amikor behunyta a szemét, és az illatra
összpontosított, tisztán látta maga előtt.
A sötét haját, amely a derekáig ért.
Többnyire copfba fogta össze, vagy
feltűzte a tarkójára. Másnál
divatjamúltnak vagy nyárspolgárinak
tűnhetett volna, de nála nem.
Bár már rég hátat fordított a
hivatásának, még mindig úgy mozgott,
mint egy táncosnő. Hiányzott belőle a
rámenősség, mondta. A tehetsége
megvolt hozzá, mégsem volt kész arra,
hogy mindent félredobva a táncnak
áldozza az idejét, a barátait és a
szerelmét. Túlságosan szeretett élni.
Ezért felhagyott a tánccal. De amikor
megismerkedtek, még a tánc mozgatta a
tagjait. A végsőkig. Christian képes volt
órákig ülni és nézni őt. Figyelte, ahogy
dúdolva mászkál a házban, és a lába még
takarítás közben is olyan kecsesen
mozog, mintha lebegne.
Újra az arcához szorította a ruhát. A
selymes anyag végigsiklott a borostáin,
és lehűtötte tüzelő homlokát. Utoljára
egy Szent Iván-éjen viselte ezt a ruhát. A
kék anyag szemének színét tükrözte, és
versenyt csillogott a hátára omló sötét
copfjával.
Csodálatos este volt. Szent Iván-éj
ragyogó napfényben. A kertben ültek, és
heringet ettek friss, héjában főtt
krumplival. Együtt készítették. A gyerek
az árnyékban feküdt, a kocsit
szúnyogháló fedte, hogy ne csipdessék
össze a rovarok.
Eszébe jutott a gyerek neve.
Összerándult, mintha egy éles tárgy
megsebezte volna. Kényszerítette magát,
hogy inkább a párás poharakra és a
barátokra gondoljon, akik miután
koccintottak egymással, a nyárra, a
szerelemre és kettejükre ittak. A nagy tál
eperre gondolt, amelyet a nő kihozott.
Emlékezett, ahogy ott ült a
konyhaasztalnál, amíg lecsumázta.
Christian azon enyelgett vele, hogy túl
nagy veszteséggel dolgozik: minden
harmadik eper a szájában kötött ki, és
nem a tálban. Tejszínhabbal akarta
felszolgálni a vendégeknek. Rászórt egy
kanál cukrot, így tanulta a
nagymamájától. Nevetve fogadta a férfi
viccelődését, aztán magához húzta, és
szájon csókolta, az ajkának gyümölcsíze
volt.
Christian sírdogálni kezdett a ruhával
a kezében. A szöveten sötét foltok
jelentek meg, amelyeket megpróbált az
ingujjával felszárogatni. Semmi esetre
sem akarta bemocskolni.
Óvatosan visszatette a ruhát a
bőröndbe. Más nem maradt kettejük
után. Mást nem tudott megőrizni.
Lecsukta a fedelet, és visszatolta a
bőröndöt a sarokba. Sanna nem
találhatja meg. Már a puszta gondolatra
is, hogy kinyitja, belenéz, és megérinti a
ruhát, felfordult a gyomra. Tudta, hogy
nem helyes, de csupán egyetlen okból
választotta Sannát. Mert nem hasonlított
rá. Sanna ajkának nem volt eperíze, és a
mozdulatai sem voltak olyan kecsesek,
mint egy táncosnőé.
De ez nem oldott meg semmit. A
múltja utolérte. Pont olyan alattomosan,
ahogy a kék ruhás nőt is. Nem látott
kiutat.
– Vigyáznátok egy kicsit Leóra? –
Paula az anyját nézte, de valójában
Mellberg irányába sandított
reménykedve. Ő és Johanna a fiuk
megszületése után hamar rájöttek, hogy
az anyja oldalán megjelenő új férfi
elsőrangú bébiszitter. Mert nem tudott
nemet mondani.
– Nem tudunk, mert… – kezdte Rita,
de az élettársa a szavába vágott.
 – Persze. Vigyázunk a kicsire.
Menjetek csak nyugodtan.
Rita sóhajtott egy mélyet, de nem tudta
megállni, hogy egy szeretetteljes
pillantást ne vessen arra a – finoman
szólva is – csiszolatlan gyémántra,
akivel együtt élt. Nem kerülte el a
figyelmét, hogy sokan fajankónak,
pimasz fráternek, sőt faragatlan tuskónak
tartják. Mégis már a kezdetek kezdetén
meglátta benne azokat az értékes
tulajdonságokat, amelyeket csak egy erős
személyiségű nő tudott előcsalogatni
belőle. Igaza lett. Bertil úgy bánt vele,
mint egy királynővel. Hogy mi minden
rejlett benne, már abban megmutatkozott,
ahogy az unokájával törődött. Imádta a
kisfiút. Noha Rita a legfontosabb
emberek ranglistáján Bertilnél rögtön a
második helyre csúszott vissza, el tudta
fogadni. Ráadásul a férfi időközben elég
ügyes lett a táncparketten. Bár
salsakirály sosem válik belőle, Ritának
legalább nem kellett acélbetétes cipőt
viselnie tánc közben.
– És ha magatokra hagynánk
benneteket egy kicsit, és anya is velünk
jönne? Johannával szeretnénk venni
néhány dolgot Leo szobájába.
– Add csak ide! – Bertil türelmetlenül
nyújtotta a kezét a Paula karjában fekvő
kisfiúért. – Elleszünk egy darabig
kettesben. Ha megéhezik, majd kap
cumisüveget, egyébként pedig nagyon jól
meglesz Bertil papával. Jobb dolga nem
is lehetne.
 Paula átadta a férfinak a gyereket.
Újra és újra elámult ezen az össze nem
illő pároson. Azt azonban nem
tagadhatta, hogy különleges kötelék van
közöttük. Noha Bertil Mellberg az ő
szemében még mindig a világ
legrosszabb főnöke, időközben a világ
legjobb nagypapájának bizonyult.
– Menni fog? – kérdezte Rita kissé
aggódva. Bár Bertil rendszeresen
segített a gyerekgondozásban, a
kisbabákról és az ápolásukról elég
szegényes ismeretekkel bírt. A vér
szerinti fia, Simon kamaszként lépett be
az életébe.
– Még jó hogy! – felelte sértetten
Bertil. – Enni, kakálni, aludni. Nem
olyan nehéz ez. Hatvan éve csinálom.
 Szabályosan kitaszigálta a nőket a
lakásból, majd bevágta mögöttük az
ajtót. Végre nyugalomban lehetett a
kicsivel.
Két órával később szakadt róla a víz.
Leo teli torokból bömbölt, és a nappalit
súlyos kakaszag ülte meg. Bertil papa
kétségbeesetten igyekezett álomba
ringatni a fiút, de az csak egyre
hangosabban üvöltött. Mellberg haja,
amely normális esetben szépen lefedte
az egész koponyáját, most a jobb füle
fölött lógott. A hóna alatt óriási
izzadságfoltok ütköztek ki.
Már közel járt az idegbajhoz, amikor
a tekintete a dohányzóasztalon heverő
telefonra esett. Felhívja a nőket?
Valószínűleg még a bevásárlóközpontban
vannak, és ha azonnal kocsiba pattannak
is, vagy háromnegyed óra, mire
hazaérnek. Ráadásul többé nem hagyják
majd magára a kicsivel, ha most csődöt
mond. Nem, egyedül kell kimásznia a
kakiból. Megbirkózott már életében egy
csomó semmirekellővel, túlélt egy
lövésváltást, és szembeszállt zsebkéssel
vagdalkozó elmebeteg drogosokkal is.
Szóval megoldja ezt a helyzetet. Habár
ez a kislegény hangerő tekintetében
felveheti a versenyt egy meglett
emberrel, alig nagyobb egy
cipősdoboznál.
– Nicsak, nicsak, mi van itt? –
Mellberg elővigyázatosan lefektette az
ordító csecsemőt. – Nézzük csak, pfuj, te
aztán jól becsináltál! Biztos éhes is
vagy. Más szóval: nagy a szükség. Már
csak az a kérdés, mivel kezdjük. Nálam
mindig az evés áll az első helyen. Gyere,
lemegyünk, és kapsz egy cumisüveget.
Újra felvette a gyereket, és levitte a
konyhába. Pontosan elmagyarázták neki,
mit hogyan kell csinálnia, és a mikró
segítségével pillanatok alatt el is
készült. Gondosan ellenőrizte a
hőmérsékletet, úgy, hogy egy erőteljeset
kortyolt az üvegből.
– A mindenit! Ennek olyan íze van,
mint a mosléknak! Ha majd egy kicsit
nagyobb leszel, talán finom dolgokat is
kóstolhatsz.
Amikor meglátta a cumisüveget, Leo
még inkább rázendített. Bertil leült a
konyhaasztalhoz, és a bal karjára fektette
a gyereket. A cumit a kicsi szájához
tartotta, aki rögtön mohón szopni kezdett.
Egykettőre kiszippantotta az egészet.
Mellberg érezte, ahogy a kis test ellazult,
de nem sokkal később a gyerek megint
nyűgösködni kezdett. Már olyan átható
volt a bűz, hogy a férfi sem bírta tovább.
A gond csak az volt, hogy a pelenkázást
idáig sikeresen megúszta.
– Hát egy gond megoldva. Már csak a
másik maradt. – A bátor hangütés kicsit
sem tükrözte a kihívással kapcsolatos
érzéseit.
Bevitte a nyöszörgő gyereket a
fürdőszobába. Ott volt a pelenkázó, így
már semmi sem állt az útjába, hogy
tisztába tegye.
Ráfektette a gyereket a pelenkázóra,
és levette a nadrágját. Közben igyekezett
a száján át lélegezni, de a szag olyan
irtózatos volt, hogy már ez sem segített.
Mellberg lehúzta a ragasztószalagokat a
pelenka oldaláról, és kis híján
eszméletét vesztette, amikor a szeme elé
tárult a látvány teljes pompájában.
– Christian itthon van?
Amikor Sanna ajtót nyitott, Erica
legszívesebben elfutott volna, de
Patriknak igaza volt: nem volt más
választása.
– Fent van a padlásszobában. Szólok
neki. – Sanna a lépcsőhöz ment. –
Christian! Keresnek! – Aztán ismét
Ericához fordult. – Jöjjön be!
– Jó napot! – Christian kérdő
tekintettel lépett Ericához, és
üdvözlésképp átölelte.
– Beszélnünk kell. – Ericának ismét
kedve lett volna sarkon fordulni, és
pánikszerűen elhagyni a házat, de inkább
nagy nehezen kihámozta magát a
kabátból.
– Kér valamit inni?
– Nem, köszönöm – rázta a fejét.
Olyan gyorsan le akarta tudni a dolgot,
amilyen gyorsan csak lehet. – Milyen
volt a dedikálás? – kérdezte, miközben
szabályosan elsüllyedt a kanapé
sarkában.
– Jó – felelte Christian olyan hangon,
amely minden további faggatózást
csírájában elfojtott. – Olvasta tegnap az
újságot? – kérdezte inkább.
A téli fényben, amely az ablakon át
beszüremlett, egész szürkének tűnt az
arca.
– Pont erről akartam beszélni. – Erica
a következő mondatra összpontosított, és
nagy levegőt vett. – Az én hibám, hogy a
sajtó szagot fogott.
– Tessék? – Christian kihúzta magát
ültében.
– Nem személyesen adtam ki az
információt – tette hozzá sietve Erica –,
de voltam olyan naiv, és rossz emberrel
osztottam meg a problémáját.
Képtelen volt Christian szemébe
nézni, inkább a saját kezére bámult.
– Gabyval? – kérdezte Christian
fáradtan. – Lehetett volna annyi esze…
Erica a szavába vágott.
– Patrik is ezt mondta. Igazuk is van.
Tudhattam volna, hogy nem lehet
megbízni benne, mert csak a hírverésre
gondol. Tiszta hülyének érzem magam.
Nem lett volna szabad ilyen
jóhiszeműnek lennem.
– Hát most már nem tehetünk semmit.
Christian levertsége csak fokozta
Erica bűntudatát. Már-már azt kívánta,
hogy a férfi szapulni kezdje. Azt
könnyebb lett volna elviselni, mint ezt a
meggyötört és csalódott arckifejezést.
– Bocsásson meg, Christian. Nagyon
sajnálom.
– Bízzunk benne, hogy legalább neki
lesz igaza.
– Kinek?
– Gabynak. Talán ezek után több
könyvet adok el.
 – De hogy szolgáltathatta ki magát a
nyilvánosságnak, csak azért, mert az
talán jót tesz az üzletnek?
– Nem tartana ott, ahol tart, ha mindig
mások érdekeit nézte volna.
– De akkor is! – Erica magának sem
talált mentséget, hogy butaságból és
jóhiszeműségből eljárt a szája, de a
legjobb szándéka ellenére sem fért a
fejébe, hogy tehet valaki ilyesmit direkt.
A nyereség kedvéért!
– Majd elül a vihar – mondta
Christian eltökélten, de kevéssé
meggyőzően.
– Sok újságíró telefonált? – Erica
izgett-mozgott a kanapén, hogy
kényelmes testhelyzetet találjon.
– Az első hívás után kikapcsoltam a
mobilomat. Nem szándékozom táptalajt
adni a szóbeszédnek.
– És mi újság a… – Erica vacillált. –
Kapott még fenyegető leveleket?
Megértem, ha már nem bízik bennem, de
tanultam az esetből.
Christian vonásai megkeményedtek.
Kinézett az ablakon. Amikor végre
válaszolt, a hangja remegett.
– Nem akarok megint belemenni. Már
így is túlságosan fel lett fújva az ügy.
Az emeletről zaj hallatszott, az egyik
gyerek visítani kezdett. Christian
szemmel láthatólag nem akart felállni, és
Erica hallotta, hogy Sanna felrohan a
lépcsőn.
– Jól kijönnek? – Erica az emelet felé
biccentett.
 – Nem különösebben. A probléma
gyökere, hogy a nagy testvér nem szereti
a vetélytársakat. – Christian
elmosolyodott.
– Valószínűleg az ember hajlamos
túlzott figyelmet szentelni az első
gyerekének – felelte Erica.
– Így igaz. – Christian mosolya
szertefoszlott. Különös arckifejezését a
nő nem igazán tudta értelmezni. Az
emeleten mindkét fiú ordított, és most
már Sanna dühös hangja is hallatszott.
– El kell mennie a rendőrségre –
mondta Erica. – Gondolhatja, beszéltem
Patrikkal a dologról, és ragaszkodom
hozzá. A férjem határozottan azon a
véleményen van, hogy nem szabad
félvállról vennie az ügyet. Első lépésben
feljelentést kellene tennie. Ha akar,
találkozhat előtte Patrikkal nem
hivatalos keretek között.
Maga is hallotta a könyörgést a
hangjában.
– Nem akarok erről beszélni. – A férfi
felállt. – Biztos vagyok benne, hogy a jó
szándék vezérelte, amikor felhívta
Gabyt, de el kell fogadnia, hogy nem
szeretném nagy dobra verni az ügyet. – A
fenti visítás fülsértő ordibálássá
erősödött. Christian a lépcsőhöz ment. –
Bocsásson meg, de segítenem kell
Sannának, mielőtt a fiúk betörik egymás
fejét. Kitalál egyedül?
Búcsú nélkül szaladt fel az emeletre.
Erica nem tudott szabadulni az érzéstől,
hogy menekült valami elől.
 Hát örökre itt maradnak? A
lakókocsi napról napra kisebbnek tűnt,
és már a kemping minden zugát
felfedezte magának. Odahaza talán
újra foglalkoznának vele. De itt
levegőnek nézték.
Apa keresztrejtvényt fejtett, anya
beteg volt. Legalábbis neki ezt
mondták, amikor be akart mászni mellé
a keskeny ágyba. Még fürdeni sem ment
el vele többet. Bár még mindig félt a
víztől, és nem tudta kiverni a fejéből a
gondolatot, hogy valami
rácsimpaszkodott a lábára, még egy
fürdőzésnek is jobban örült volna, mint
az örökös elutasításnak.
– Menj játszani. Anya beteg.
A saját útját járta, és egész nap
magában volt. Eleinte a többi gyerek rá
akarta beszélni, hogy játsszon velük, de
nem volt kedve hozzá. Ha nem lehetett
anyával, mással sem akart.
Amikor anya csak nem gyógyult meg,
egyre inkább elfogta az aggódás. Néha
hallotta, hogy hány. És nagyon sápadt
is volt. Mi van, ha a betegsége
veszélyes? Ha meghal? Ahogy az igazi
anyukája? Legszívesebben a föld alá
bújt volna félelmében. Össze akarta
szorítani a szemét, tiszta erőből, hogy a
sötétség ne férkőzhessen hozzá. De nem
szabad így gondolkodnia. Az ő szép
anyukája nem fog meghalni. Nem
halhat meg ő is.
Talált egy rejtekhelyet. Fent a
dombon. Odafentről rálátott a
kempingre és a vízre. Ha lábujjhegyre
állt, még a lakókocsijuk tetejét is látta.
Itt töltötte a napjait, itt nyugta volt.
Amikor itt ücsörgött, szaladt az idő.
Apa is haza akart menni. Hallotta,
hogy mondja. De anya ellenezte. Ezt az
örömöt nem adja meg az
öregasszonynak. Feküdt a nyugágyon,
sápadtabban és soványabban, mint
valaha. Az öregasszonynak tudomásul
kell vennie, hogy egész nyáron
maradnak, ahogy máskor is, itt lesznek
a közelében, de egyetlenegyszer sem
látogatják meg. Nem, még nem mennek
haza. Előbb hal meg!
 Ezen nem lehetett változtatni.
Mindig az volt, amit anya akart. Így hát
továbbra is a titkos rejtekhelyén
kucorgott minden egyes nap, átkarolta
a térdét, és hagyta, hogy a gondolatai
elkalandozzanak.
Ha egyszer hazamennek, minden
olyan lesz, mint régen. Ez biztos.
 – Lábhoz, Rocky! – kiáltotta Göte
Persson, de a kutya megint süketnek
tettette magát. Még látta a golden
retriever farkát, mielőtt eltűnt volna a
szeme elől egy sziklatömb mögött. Göte
megszaporázta a lépteit, már amennyire
tudta, mert a jobb lába nem
engedelmeskedett. Az agyvérzése óta
nem igazán tudta használni. Mégis
szerencsésnek mondhatta magát, mert a
jobb oldala olyan súlyos károkat
szenvedett, hogy az orvosok kevés
reményt jósoltak neki. Úgy vélték, hogy
a mozgása örök életére erősen
korlátozott lesz. De a makacsságával
nem számoltak. Hála az utánozhatatlanul
kemény fejének és egy gyógytornásznak,
Göte olyan erővel küzdött, mintha az
olimpiára készülne, és minden héten
fejlődött valamicskét. Néha voltak
visszaesések, és persze nemegyszer járt
közel ahhoz, hogy feladja. Mégis tovább
harcolt, és lépésről lépésre közeledett a
célja felé.
Ma már napi egy órát sétált Rockyval.
A járása darabos volt, és erősen
sántított, de a kutya és ő jól boldogultak.
Sétáltak, ha esett, ha fújt. Minden megtett
méter sikerélmény volt.
Megpillantotta újra a kutyát. A sälviki
strandon szaglászott, és olykor-olykor
felpillantott, csak hogy
megbizonyosodjon arról, a gazdája nem
tévedt el. Göte megragadta az alkalmat,
hogy megálljon és kifújja magát. Már
századjára nyúlt a zsebébe, hogy
megnézze, nála van-e a telefon. Igen,
nála volt. A biztonság kedvéért előhúzta,
és ellenőrizte, be van-e kapcsolva, nem
némította-e le véletlenül, vagy nem
szalasztott-e el egy hívást. Még mindig
nem hívta senki. Türelmetlenül tette el a
készüléket.
Tudta, hogy nevetséges, amiért minden
ötödik percben előrángatja a telefonját,
de megígérték, hogy értesítik, ha
bemennek a kórházba. Az első unokája.
A lánya, Ina már két héttel túlhordta.
Göte számára rejtély, hogy tudják ezt
ilyen higgadtan kezelni. És őszintén
szólva érzett a lányán és a vején némi
ingerültséget, amikor egy nap tízszer
felhívta őket, hogy megkérdezze,
megindult-e már a szülés. Nyilvánvalóan
sokkal jobban izgult, mint ők ketten. Az
utóbbi éjszakákon javarészt ébren
feküdt, és felváltva meredt a vekkerre
meg a telefonra. Mi van, ha túl mélyen
alszik, és nem hallja meg a csörgést?
Ásított egyet. Az álmatlan éjszakáknak
megvolt az ára. Annyi érzés kavargott
benne, amikor Ina és Jesper
megmondták, hogy gyereket várnak. Nem
sokkal azután mesélték el, hogy
összeesett és mentővel az uddevallai
kórházba szállították. Eleinte meg
akarták tartani a dolgot maguknak. Még
túl korai volt, előbb maguk akartak
megbizonyosodni róla. De senki sem
gondolta, hogy Göte túl fogja élni.
Amikor ott feküdt a csövek és műszerek
között az ágyban, abban sem voltak
biztosak, hogy hallja őket.
De hallotta őket, minden szavukat, és
kapaszkodót talált a konoksága. Egy
okot, amiért érdemes élni. Nagyapa lesz!
Az egyetlen lánya, a szeme fénye szülni
fog. Neki pedig ott a helye. Tudta ugyan,
hogy Britt-Marie már régóta várja, és
alapjában nem volt kifogása az ellen,
hogy lemondjon az életről, és
viszontlássa őt. Minden nap minden
egyes percében, amióta az asszony
magára hagyta, csak utána vágyakozott.
De most szükség lesz rá, és ezt
elmagyarázta Britt-Marie-nak is.
Britt-Marie megértő volt. Ahogy Göte
várta. És ő talpra állt. Azóta minden
lépést a lányáért és annak gyermekéért
tett. Még annyi minden várt rá. Eltökélte,
hogy minden ajándékba kapott percet
kihasznál, hogy az unokáját kényeztesse.
Ina és Jesper nyugodtan duzzoghatnak.
Teljesen ki fogja élvezni ezt a nagyapai
előjogot.
A zsebében éles hangon megcsörrent a
telefon. Ijedtében ugrott egyet, mert
annyira lekötötték a gondolatai. Sietősen
a mobil után nyúlt, és csaknem elejtette.
Amikor a kijelzőn egy jó barátja nevét
pillantotta meg, csalódottan ejtette le a
vállát. Nem merte felvenni a telefont. Ha
a lányáék telefonálnak, nem lehet foglalt
a vonal.
Mivel már megint szem elől
tévesztette a kutyát, zsebre vágta a
telefont, és abba az irányba bicegett,
ahol utoljára látta szimatolni. A vízre
nézett.
– Rocky! – kiáltotta rémülten.
A kutya ráment a jégre. Majd húsz
méterre állt a parttól, leszegett fejjel.
Amikor meghallotta, hogy Göte hívja,
vadul ugatni kezdett, és kapart a
mancsával. Göte visszatartotta a
lélegzetét. Egy hosszú, kemény télen nem
aggódott volna. Régen Britt-Marie-val
gyakran átsétáltak egy közeli szigetre
szendviccsel és egy termosz kávéval
felszerelkezve. De most a fagyos
időszakok között olvadt, és a jég csalóka
volt.
– Rocky! – kiáltotta újra. – Gyere ide!
 Igyekezett olyan szigorral üvölteni,
amennyire csak tudott, de a kutya ügyet
sem vetett rá.
Götének csak egyetlen gondolat
motoszkált a fejében. Nem veszítheti el
Rockyt. Ha a kutya beszakad a jéghideg
vízbe, nem éli túl, és azt Göte képtelen
lesz feldolgozni. Évek óta kebelbéli jó
barátok voltak. Ráadásul Göte úgy örült
annak, hogy látni fogja az unokáját a
kutyával játszani, hogy Rocky nélkül már
el sem tudta képzelni a dolgot.
A víz pereméig merészkedett. Rátette
az egyik lábát a jégre, hogy megnézze,
elbírja-e. A felszínen ezernyi
hajszálvékony repedés futott végig, de a
mélyben kitartott a jég. Nyilvánvalóan
elég vastag volt. Óvatosan tovább ment.
Rocky még mindig csaholt, és kaparászta
a jeget.
– Lábhoz! – hívta Göte, de a kutya
láthatóan nem tágított attól a helytől.
A jég itt sokkal erősebbnek tűnt, mint
a parton, de Göte úgy döntött, hogy a
kockázatot minimálisra csökkenti, és
nem kis vesződséggel hasra feküdt.
Figyelmen kívül hagyta a hideget, amely
a csontjaiba hatolt, noha melegen fel volt
öltözve.
Nehéz volt így haladnia. A lába
mindig megcsúszott, amikor előre akarta
lökni magát. Azt kívánta, bárcsak
kevésbé lenne hiú, és mint minden
rendes nyugdíjas, beszerzett volna
magának egy szöges talpú cipőt.
Körülnézett, és észrevett két botot.
Valahogy sikerült odamásznia hozzájuk.
Úgy használta őket, akár a jégcsákányt,
így gyorsabban haladt. Centiméterrről
centiméterre közeledett a kutyához.
Olykor odakiáltott neki, de akármit talált
is az eb, nyilván túl érdekes volt ahhoz,
hogy egyetlen másodpercre is levegye
róla a szemét.
Amikor Göte már majdnem odaért,
hallotta, ahogy a jég ropogni kezd a
testsúlya alatt. Még átfutott a fején egy
gondolat a sors iróniájáról: miután
hónapokig feküdt a rehabilitációs
intézetben, most Sälviknél beszakad a
jeges vízbe és megfullad. De a jég még
kitartott, és már olyan közel volt
Rockyhoz, hogy megérinthette a
bundáját, ha kinyújtotta a kezét.
 – Gyere szépen, kutyus! – mondta
nyugtatóan, és még közelebb csúszott,
hogy elérje a nyakörvét. Azt ugyan még
nem tudta, hogyan fog visszamászni a
szárazföldre a csökönyös ebbel együtt,
de majd megoldja valahogy. – Mégis mi
a csuda olyan érdekes? – Megragadta a
nyakörvet, és lenézett a mélybe.
A zsebében megcsörrent a telefon.
Patrik, ahogy hétfő reggelente
általában, nem nagyon haladt a
munkával. Feltette a lábát az íróasztalra,
és Magnus Kjellner fotójára meredt,
mintha így rávehetné arra, hogy elárulja
neki a tartózkodási helyét vagy földi
maradványai hollétét.
Christian miatt is aggódott. Kihúzta a
jobb oldali fiókot, és kivette a levelet
meg a kártyát tartalmazó tasakot.
Legszívesebben elemeztette volna a
bűnügyi laborban, főleg az
ujjlenyomatok miatt, de nem volt elég
támpontja. Ez idáig nem történt semmi
konkrét. Még Erica sem volt
maradéktalanul meggyőződve arról – aki
vele ellentétben minden levelet olvasott
–, hogy valaki ártani akar Christiannak.
A zsigeri megérzése szerint – ahogy
Patrik szerint is –, a szavakból
valamiféle gonoszság áradt.
Elmosolyodott a szóválasztásán.
Gonoszság. Nem éppen tudományos
kategória. De nem jutott eszébe jobb szó.
És ez az egész igencsak nyugtalanította.
Beszélt róla Ericával, amikor a nő
hazajött Christiantól. Legszívesebben
Patrik maga is átment volna a férfihoz,
hogy kikérdezze, de a felesége lebeszélte
róla. Az volt a benyomása, hogy
Christian nem örülne egy ilyesfajta
látogatásnak, és úgy vélte, Patriknak
várnia kellene, amíg az újságok címsorai
kissé feledésbe merülnek. Ő belement.
Most meg itt ül, nézi a szép kézírást, és
azon tűnődik, helyesen döntött-e.
Amikor váratlanul megszólalt a
telefon, összerezzent.
– Patrik Hedström. – Visszatette a
tasakot a fiókba. Aztán megdermedt. –
Tessék?
Miután befejezte a beszélgetést,
nagyobb fordulatszámra kapcsolt.
Gyorsan elintézett néhány hívást, aztán
végigrohant a folyosón, bekopogott
Mellberg ajtaján, majd invitálásra sem
várva belépett, felriasztva ezzel kutyát
és gazdáját a szunyókálásból.
– Mi a pokol…? – kászálódott fel
Mellberg álomittasan a forgószéken
felvett kényelmes testhelyzetéből, és
rábámult Patrikra. – Neked nem
tanították meg, hogy az ember kopog,
mielőtt beront valahová? – Lesimította a
haját. – Láthatod, hogy dolgom van. Mit
akarsz?
– Szerintem megtaláltuk Magnus
Kjellnert.
Mellberg kihúzta magát.
– Ó! Hol bujkál? Egy karibi szigeten?
– Nem kifejezetten. A jég alatt.
Sälviknél.
– A jég alatt?
 Ernst érzékelte a helyiséget betöltő
feszültséget, és a fülét hegyezte.
– Egy kutyát sétáltató férfi telefonált.
Természetesen nem tudjuk, hogy tényleg
Magnus Kjellner-e az, még nem
erősítették meg. De nagy a
valószínűsége.
– Akkor meg mire várunk? – Mellberg
felugrott. Felkapott egy kabátot, és
elviharzott Patrik mellett. – Teljesen
kiakaszt, hogy ezen az őrsön mindenki
ilyen nehezen emeli fel a valagát! Mi a
francért tart ilyen sokáig egyről a kettőre
jutni? Nyomás! Te vezetsz!
Mellberg a kocsihoz rohant, miközben
Patrik gyorsan visszaszaladt a
kabátjáért. Sóhajtott egyet. Szívesebben
ment volna a főnöke nélkül, de tudta,
hogy a férfi egyetlen alkalmat sem
szalaszt el, hogy a középpontba kerüljön.
A fő, hogy ne kelljen dolgoznia.
– Gázt! – Mellberg már betelepedett
az anyósülésre, amikor Patrik beült a
volán mögé, és beindította a motort.
– Ez az első tévés szereplése? –
kérdezte a sminkes.
Christian elkapta a tekintetét a
tükörben, és bólintott. A szája kiszáradt,
a tenyere nyirkos volt. Két hete fogadta
el az ajánlatot, hogy fellép a TV4 reggeli
műsorában, de most már mélységesen
bánta. A tegnapi stockholmi vonatút alatt
végig azzal a gondolattal játszadozott,
hogy visszafordul.
Gaby teljesen tűzbe jött. A TV4 hallott
az új írócsillagról, és elsőként akarta
meginterjúvolni. Elmagyarázta
Christiannak, ez egy soha vissza nem
térő lehetőség, hogy híressé váljon, és a
rövid tévészerepléssel temérdek könyvet
eladhat. Christian pedig hagyta magát
lépre csalni. A könyvtár elengedte, Gaby
vonatjegyet vett, és szállodai szobát
foglalt. És ő kezdetben bizonyos fokig
izgalmasnak találta, hogy bemutathatja a
könyvét a tévében. A hableányt. Egy
országos csatornán beszélhet a
regényéről! De a hétvégi szalagcímek
mindent tönkretettek. Hogy hagyhatta így
rászedni magát? Miután évekig
visszavonult életet élt, azt képzelte, hogy
most már előmerészkedhet a
rejtekhelyéről. Még amikor megkapta az
első leveleket, akkor is abban a hitben
volt, hogy végre nyugalomra lelt. De a
szalagcímek felnyitották a szemét. Valaki
elolvassa őket, valaki emlékezni fog.
Napvilágra kerül minden megint.
Végigfutott a hideg a hátán. A sminkes
ránézett.
– Fázik ebben a pokoli hőségben?
Meg van fázva?
Christian barátságosan bólintott.
Egyszerűbb volt így. Nem kellett
magyarázkodnia.
Az erős smink természetellenesnek
hatott. Még a fülét és a kezét is bekenték
a barnás krémmel, mert a normális
bőrszín a képernyőn zöldesnek tűnik.
Voltaképpen egész jól érezte magát.
Mintha valami védőmaszkkal látták
volna el.
 – Hát akkor, meg is volnánk. Mindjárt
jön a stúdióasszisztens. – A sminkes
elégedetten szemlélte a művét.
Christian a tükörbe bámult. A maszk
ellenállt a pillantásának.
Néhány perc múlva bevitték a stúdió
pihenőjébe, ahol gazdag svédasztalos
reggeli várta. Beérte narancslével. Az
adrenalin csak úgy száguldott az ereiben.
Reszkető kézzel kortyolt egyet.
– Jöjjön! – A stúdióasszisztens
odaintett neki, és Christian letette a
poharat.
Rogyadozott a térde, amikor az egy
szinttel lejjebb lévő stúdióba
irányították.
– Foglaljon itt helyet – súgta az
asszisztens.
 Amikor egy pillanattal később egy
kezet érzett a vállán, Christian
összerezzent.
– Elnézést, csak szeretném magára
adni a mikrofont – suttogta egy férfi, aki
fejhallgatót viselt.
Christian bólintott. Úgy tűnt, a szája
még szárazabb, mintha ez lehetséges
volna egyáltalán. Egy hajtásra megitta a
pohár vizet, amely előtte állt az asztalon.
– Üdvözlöm! Örülök, hogy
találkozhattunk. Olvastam a könyvét.
Tényleg remek! – Kristin Kaspersen a
kezét nyújtotta, amelyet Christian némi
habozás után megragadott. A tenyere
valószínűleg olyan vizes volt, mint egy
ázott szivacs.
A másik műsorvezető is helyet foglalt
mellette. Üdvözölte Christiant, és
bemutatkozott: Anders Kraft.
A könyv az asztalon feküdt. A hátuk
mögött a meteorológus épp időjárást
mondott. Suttogva kellett beszélgetniük.
– Csak nem ideges? – mosolygott
Kristin. – Nem kell izgulnia. Csak
összpontosítson ránk, akkor simán fog
menni minden.
Christian újra némán bólintott, és
ismét egy hajtásra kiitta a vizet a
poharából, amelyet időközben
újratöltöttek.
– Húsz másodperc múlva adásban
vagyunk. – Anders Kraft ráhunyorított.
A magabiztosság, amely a
műsorvezető-párosból sütött, egy kissé
megnyugtatta. Erőt gyűjtött, hogy ne
gondoljon a kamerákra, amelyek
körülvették, és a képét minden svéd
nappaliba közvetítették. Amikor látta,
hogy Kristin egy pontot bámul a feje
mögött, rájött, hogy adásban vannak. A
szíve a torkában dobogott, a fülében
zúgott a vér, és kényszerítenie kellett
magát, hogy a nőre figyeljen. Rövid
bevezető után jött az első kérdés:
– Az első regényét, A hableányt a
sajtó elismerő szavakkal méltatta. És
annak ellenére, hogy ismeretlen szerző,
az olvasók is nagyon érdeklődnek a kötet
iránt. Milyen érzés?
Először remegett a hangja, de aztán
sikerült figyelmen kívül hagynia a
kamerákat, helyettük Kristinre
összpontosított, aki teljes nyugalommal
nézett rá. Néhány döcögős mondat után
észrevette, hogy már képes uralkodni a
hangján.
– Természetesen csodálatos. Mindig
arról álmodtam, hogy író leszek. De a
könyvemről írt bírálatok a legmerészebb
várakozásaimat is felülmúlták.
– A kiadó sok pénzt fektetett a
megjelenésbe. Óriásplakátokon látjuk
önt a könyvesboltok kirakataiban, és az a
szóbeszéd járja, hogy az első kiadás
tizenötezer példányban jelent meg, az
újságok kultúrrovatai pedig a
legnagyobb írókkal hasonlítják össze.
Azt kell mondanom, lenyűgöző.
Anders Kraft barátságosan nézett rá.
Christian már magabiztosabbnak érezte
magát, a szíve megint normális ütemben
vert.
– Hogy a kiadóm hisz bennem,
természetesen sokat jelent nekem, de
hogy más szerzőkkel hasonlítgatnak
össze, elég különös. Mindenkinek a
maga módján kell írnia.
Most már szilárd talajt érzett a lába
alatt, egyre jobban ellazult, és az volt az
érzése, hogy képes lenne örökre ennél az
asztalnál ülni, és csak beszélni. Ekkor
Kristin Kaspersen a kamera elé tartott
valamit, mire Christiant kiverte a víz. A
Göteborgs-Tidningen volt az, a nevével
a címlapon. A „halálosan
megfenyegették” kifejezéstől kis híján
elállt a lélegzete. A pohara üres volt.
Kétségbeesetten nyeldekelt, hogy meg
tudjon majd szólalni.
 – Manapság széles körben elterjedt
jelenség Svédországban, hogy a
hírességek fenyegetéseket kapnak. De az
ön esetében a dolog már az előtt
elkezdődött, hogy híressé vált volna.
Maga szerint ki áll a fenyegetések
hátterében?
Először csak krákogni tudott, de végül
sikerült kinyögnie:
– Ez egy kiragadott dolog, és túlontúl
nagy feneket kerítettek neki. Mindig
vannak irigyek, meg olyanok, akiknek
pszichés problémáik vannak, és…
Többet nem is szeretnék erről beszélni.
Egész testében megfeszült. Az asztal
alatt a nadrágjába törölte a tenyerét.
– Hát akkor köszönjük, hogy eljött
hozzánk, és beszélt a sokat méltatott
könyvéről, A hableányról.
Anders Kraft mosolyogva emelte a
kamera elé a könyvet. Christianon a
megkönnyebbülés hulláma söpört végig:
megcsinálta az interjút. Miután a
fejhallgatós férfi megszabadította a
mikrofonkábeltől, felállt. Udvariasan
búcsút vett, majd követte az asszisztenst
ki a stúdióból. A keze még mindig
remegett. Felmentek a lépcsőn,
elhaladtak a pihenő előtt, majd kiléptek
a hidegbe. Szédült, és nem volt biztos
abban, hogy az ígéretéhez híven képes
lesz felkeresni Gabyt a
szerkesztőségben.
A taxiban csak bámult ki az ablakon,
nézte a várost. Ha eddig tartani tudta
magát, most végképp összeomlott.
 – Hogy csináljuk? – Patrik a jégre
pillantott.
Úgy tűnt, Torbjörn Ruud a szokásához
híven kicsit sem aggódik. Mindig
megőrizte a hidegvérét, akármilyen
nehéz feladat elé nézett is. Az uddevallai
helyszínelőknél végzett munkája során
megtanulta, hogyan oldja meg a
legkülönfélébb gondokat.
– Léket vágunk a jégbe, és egy
kötéllel kihúzzuk.
– Elbír titeket a jég?
– A megfelelő felszereléssel teljesen
veszélytelen. Az a legnagyobb kockázat
szerintem, hogy a holttest leválik a
jégről, ahogy megfúrjuk, és az áramlat
elsodorja.
– És ennek hogy veszitek elejét? –
kérdezte Patrik.
– Először csak egy kis lyukat fúrunk,
azon át rögzítjük a hullát, és csak utána
törjük fel körülötte a jeget.
– Csináltatok már ilyet? – Patrik még
mindig nem volt teljesen nyugodt.
– Hááát… – Torbjörn a végtelenségig
nyújtotta a szót, és úgy tűnt, a fejét töri. –
Nem, valószínűleg még sosem volt olyan
hullánk, amely belefagyott a jégbe,
különben emlékeznék rá.
– Értem. – Patrik ismét arra a helyre
lesett, ahol állítólag a hulla volt. –
Akkor tegyétek meg, amit tudtok. Én
beszélek a tanúval.
Mellberg izgatottan társalgott a
férfival, aki felfedezte a holttestet.
Abból sosem sült ki semmi jó, ha túl sok
időt töltött tanúkkal, vagy úgy általában
emberekkel.
– Jó napot! Patrik Hedström –
csatlakozott a kettőshöz.
– Göte Persson – felelte a férfi, és
kezet nyújtott, miközben mindent megtett
azért, hogy kordában tartsa a golden
retrieverjét. – Rocky mindenáron vissza
akar menni, alig bírtam kiráncigálni a
partra.
Göte megrántotta a pórázt, hogy
megmutassa a kutyának, ki az úr.
– A kutya fedezte fel?
Göte bólintott.
– Kiszaladt a jégre, és egyszerűen
nem volt hajlandó visszajönni. Csak állt
ott, és ugatott. Féltem, hogy beszakad
alatta a jég, és odakúsztam hozzá. És
akkor láttam meg… – A férfi elsápadt.
Vélhetően eszébe jutott a jégbe fagyott
halott arca. Miután megrázta magát,
visszanyerte a színét. – Sokáig kell még
maradnom? A lányom úton van a
szülőszobára. Az első unokám.
Patrik elmosolyodott.
– Csak pár perc az egész, aztán útjára
engedjük, nehogy lemaradjon valamiről.
Azzal feltett néhány kérdést a tanúnak,
de hamar kiderült, hogy a férfi nem sokat
tud segíteni. Egyszerűen csak pechje
volt, és rossz időben volt rossz helyen,
vagy éppenséggel jó időben jó helyen,
attól függően, honnan nézi az ember.
Miután Patrik felvette a leendő nagypapa
adatait, szélnek eresztette. A férfi
futólépésben bicegett a parkoló felé.
 Patrik visszament a partra, ahonnan
jobban figyelemmel tudta kísérni, hogyan
fúr egy technikus profi módon lyukat a
jégbe, és hogyan rögzíti a hullát egy
kampóval. Biztonsági okokból a férfi
közben hason feküdt, és egy kötéllel
tartották a partról is. Ami a csapatát
illeti, Torbjörn mindig biztosra ment.
– Ahogy mondtam, amint sikerült
rögzítenünk a testet, kitágítjuk a lyukat,
és kiemeljük. – Patrik összerezzent,
amikor Torbjörn hangját közvetlen
közelről hallotta, olyan elmélyülten
figyelte a jégen folyó munkálatokat.
– Aztán kihúzzátok a partra?
– Nem, akkor tönkretehetjük a
nyomokat, amelyek a ruháján vannak. Ott
helyben beletesszük egy hullazsákba, és
abban hozzuk ki.
– Lehetnek rajta nyomok így is, hogy
ennyi időt töltött a jég alatt? – kérdezte
Patrik kétkedőn.
– A többségük valószínűleg már
megsemmisült, de sosem lehet tudni.
Lehet valami a zsebeiben vagy a ruha
gyűrődéseiben, úgyhogy jobb, ha
biztosra megyünk.
– Igazad van.
Patrik valószínűtlennek tartotta, hogy
bármit is találjanak. Többször látta már,
ahogy vízi hullákat hoznak felszínre, és
általában nem sok maradt belőlük.
A kezével beárnyékolta a könnyező
szemét. A nap felbukkant az ég alján, és
a jég visszaverte a fényét. Patrik
hunyorogva figyelte, ahogy fűrésszel
kitágítják a lyukat. Egészen óvatosan
emelték ki a testet a vízből. Túl messze
volt, hogy a részleteket is kivehesse,
amiért igencsak hálás volt.
Most egy másik férfi is odacsúszott
hason a lékhez. Amikor a hullát már
teljesen kiemelték, elővigyázatosan a
fekete hullazsákba csúsztatták, amelyet
gondosan lezártak. Egy biccentésre a
többiek húzni kezdték a kötelet. Amikor
közelebb értek, Patrik ösztönösen
elhátrált, majd bosszankodni kezdett a
viselkedésén. Megkérte a technikusokat,
hogy nyissák ki a zsákot, és
kényszerítette magát, hogy vessen egy
pillantást a férfira, aki a jég alatt feküdt.
A gyanúja beigazolódott. Teljesen biztos
volt abban, hogy Magnus Kjellnert
találták meg.
Amikor lezárták a hullazsákot, és a
parkolóba vitték, Patrik hirtelen nagyon
üresnek érezte magát. Tíz perc múlva a
holttest már úton lesz Göteborgba
boncolásra. Ez egyrészt azt jelentette,
hogy végre válaszokat kapnak a
kérdéseikre, és lesz kiindulópontjuk a
nyomozáshoz. Az esetet lezárhatják.
Másrészt viszont közölnie kell a
halálhírt a családdal, amint teljes
bizonyossággal megállapítják a férfi
személyazonosságát. És ettől elborzadt.
 Végre-valahára véget ért a nyaralás.
Apa összecsomagolta a holmijukat, és
bepakolta az autóba meg a
lakókocsiba. Anya most is, mint mindig,
az ágyban feküdt. Most már ő is haza
akar menni, mondta.
Végül apa elmesélte, miért volt olyan
rosszul anya. Valójában nem is volt
beteg. Egy kisbaba volt a hasában. Egy
öcsike vagy hugica. Azt nem értette,
miért lesz ettől rosszul valaki, de apa
azt mondta, hogy néha előfordul az
ilyesmi.
Először örült. Egy kistestvér, akivel
játszhat! Aztán meghallotta anya és apa
beszélgetését, és megértette. Most már
tudta, miért nem anya szeme fénye
többé, miért nem cirógatja meg a fejét,
és miért néz rá úgy. Már tudta, ki vette
el tőle anyát.
Előző nap odasurrant a
lakókocsihoz. Indiánként, egy
madártollal a hajában, mokaszinban. Ő
volt Sötét Felleg törzsfőnök, és apa
meg anya voltak a sápadtarcúak. Látta,
hogy a függöny mögött mozognak. Anya
fent volt, és Sötét Felleg örült neki,
hogy jobban van, és már nem beteg a
kisbabától. Anya hangja boldog volt.
Fáradt, de boldog. Sötét Felleg
nesztelenül lopakodott közelebb, mert
szerette hallani a sápadtarcúak vidám
hangját. Lépésről lépésre közeledett, és
elbújt a nyitott ablak alatt, a hátát a
falnak vetve leguggolt, behunyta a
szemét, és hallgatózott.
Amikor anya róla beszélt, kinyitotta
a szemét. Ekkor a sötétség teljes erővel
lecsapott rá. Ismét a hatalmába
kerítette, érezte a kellemetlen szagát az
orrában, és hallotta, hogy visszhangzik
a fejében a csönd.
A csöndet anya hangja törte meg.
Pontosan értette, amit mondott,
akármilyen kicsi volt is. Anya
megbánta, hogy a fiává fogadta. Mert
most lesz egy igazi gyereke. Ha tudta
volna, hogy lehet, sosem vette volna őt
magához. Apa fáradt hangon azt
mondta: „De most már itt van, és a
legjobbat kell kihoznunk a helyzetből.”
 Sötét Felleg nem mozdult. Ebben a
pillanatban világra jött a gyűlölet.
Noha nem tudta volna szavakba önteni
az érzést, amely kitöltötte. Kitöltötte,
ugyanakkor gyötörte is.
Amikor apa a kemping gázfőzőt, a
ruháikat, a konzervdobozokat és a
többi cókmókot az autóba halmozta, ő
összecsomagolta a gyűlöletét. Az egész
hátsó ülést megtöltötte. De anyát nem
gyűlölte. Hogyan gyűlölhette volna?
Hiszen szerette!
Azt az embert gyűlölte, aki elvette
tőle!
 Erica elment a fjällbackai könyvtárba.
Tudta, hogy Christian ma nincs bent.
Egész jól szerepelt a reggeli
tévéműsorban, főleg a második felében.
Amikor aztán a fenyegetésekről
kérdezték, ideges lett. Erica nézni sem
bírta, hogy lesz lángvörös az arca, és
hogy kezd izzadni, ezért még az interjú
vége előtt kikapcsolta a tévét.
Most pedig itt mászkált fel s alá a
polcok között, és úgy tett, mint aki egy
könyvet keres, miközben valójában azon
töprengett lázasan, hogyan váltsa tettre
valódi szándékát. Christian
munkatársával, Mayjal szeretett volna
beszélni. Mert minél többet
gondolkodott a leveleken, annál
biztosabb lett abban, hogy nem egy
idegen fenyegeti a férfit. Sokkal inkább
tűnt személyes ügynek, és úgy festett, a
rejtély megoldását Christian
környezetében kell keresni. Vagy a
múltjában.
A gond csak az volt, hogy a férfi
mindig nagyon visszahúzódóan
viselkedett. Ma reggel Erica mindent
össze akart írni, amit Christian valaha az
életéről mesélt neki, de csak ült az üres
lap fölött. Hirtelen kristálytiszta lett
számára, hogy semmit sem tud róla.
Noha mialatt a férfi a kéziratán
dolgozott, sokat voltak együtt, és közel
kerültek egymáshoz – legalábbis Erica
szerint –, Christian az égvilágon semmit
sem mesélt magáról. Erica nem tudta,
honnan származik, hogy hívták a szüleit,
vagy mi volt a foglalkozásuk. Nem tudta,
Christian hol tanult, hogy sportolt-e
fiatalkorában, kik voltak a barátai, és
hogy tartja-e még velük a kapcsolatot.
Semmit sem tudott.
Ez már önmagában is beindította
Erica fantáziáját, mert a beszélgetések
során a többség általában önkéntelenül
is elárul magáról apróságokat. Christian
azonban vigyázott a szájára. A kérdés
csak az, vajon mindenkivel szemben
ilyen zárkózottan viselkedik? Talán egy
munkatárs, aki napi szinten dolgozik vele
együtt, kiszagolt valamit.
Erica vetett egy oldalpillantást May
felé, aki a számítógépnél ült, és gépelt.
Legalább egyedül voltak a könyvtárban,
és zavartalanul beszélgethettek. Erica
végül úgy döntött, nem ront ajtóstul a
házba, és finoman vallatja ki Mayt
Christianról. Nyögve leereszkedett egy
székre a pultnál.
– Szép kis terhet cipel magával.
Hallom, ikrek – nézett rá May anyaian.
– Igen. – Erica megsimogatta a hasát,
és úgy tett, mintha kicsit szusszannia
kellene. Valójában nem nagyon kellett
megjátszania magát. Megkönnyebbülve
érezte, ahogy ülés közben a dereka
ellazul.
– Fújja csak nyugodtan ki magát!
– Köszönöm! – felelte Erica
mosolyogva, majd egy idő után
hozzátette: – Látta reggel Christiant a
tévében?
– Sajnos nem, mert be kellett jönnöm
dolgozni. De felvettem az adást.
Legalábbis azt hiszem. A DVD-
felvevővel még mindig hadilábon állok.
Jól ment neki?
– Remekül! A könyve zseniális!
– Borzasztóan büszkék vagyunk rá –
ragyogott May. – Csak akkor tudtam
meg, hogy ír, amikor kiadták a könyvét.
És micsoda könyv! Na meg a kritikák!
– Tényleg lenyűgöző. – Erica
elhallgatott egy pillanatra. – Bizonyára
mindenki, aki ismeri Christiant, örül a
sikerének. Még a régi munkatársai is.
Hol is dolgozott, mielőtt Fjällbackába
jött? – Erica úgy tett, mint aki jól tudja a
választ, csak hirtelen nem ugrik be neki.
– Hm… – Úgy tűnt, May viszont
tényleg a fejét töri. – Hát most, hogy így
belegondolok, nem is tudom. Érdekes.
Amúgy Christian hamarabb jött ide, mint
én. Valószínűleg sosem beszélgettünk
erről.
– És azt nem tudja véletlenül, hol
lakott, mielőtt Fjällbackába költözött? –
Erica maga is észrevette, hogy egy kissé
túl kíváncsiskodónak hangzott a kérdés,
ezért semleges hangnemet erőltetett
magára. – Interjú közben elmerengtem
rajta, mert mindig az volt a
benyomásom, hogy úgy beszél, mint a
smålandiak, de ma reggel mintha egy
másik nyelvjárás nyomait hallottam
volna a beszédében, csak nem tudom
pontosan, melyiket.
Ez a kényszerhazugság nem volt
kifejezetten remekbe szabott, de jobb
hirtelen nem jutott Erica eszébe. May
nyelt egyet.
– Hát smålandinak nem smålandi, az
egyszer biztos. Amúgy fogalmam sincs.
Persze beszélgetünk munka közben, és
Christian mindig kedves és előzékeny. –
Úgy tűnt, a nő azon gondolkodik, hogyan
fogalmazza meg a mondandóját. – Mégis
az az érzésem, hogy tartja a három lépés
távolságot. Eddig és ne tovább! Talán
butaság, de sosem kérdeztem személyes
dolgokról, mert úgy éreztem, nem
szeretné.
– Értem – mondta Erica. – És soha
nem ejtett el valami utalást?
 Maynak ismét gondolkodnia kellett.
– Nem, nem emléksz… De! Várjon
csak!
– Igen? – Erica a türelmetlenségét
átkozta.
– Csak apróság, de egyszer az volt az
érzésem… Szóval arról meséltem neki,
hogy meglátogattam a testvéremet
Trollhättanban, és úgy tűnt, Christian jól
ismeri a várost. De aztán mintha észbe
kapott volna, és hirtelen elkezdett másról
beszélni. Emlékszem rá, hogy
furcsállottam. Ahogy hirtelen témát
váltott.
– Olyan érzése volt, hogy Christian
régen ott lakott?
– Igen, olyasmi. Bár nem állíthatom
biztosan.
 Erica ennél többet nem tudott
kideríteni. De most legalább volt valami
kiindulópontja. Trollhättan.
– Gyere be, Christian! – Gaby az
ajtóban fogadta. A férfi habozva lépett
be a kiadó fehér sivatagába. A világos
iroda egyszerűsége szöges ellentétben
állt a főnöknő színpompás és
extravagáns megjelenésével. Talán
szándékos volt, mert egy ilyen háttér
előtt Gaby még jobban érvényesült. –
Kávét?
A nő egy gardróbszekrényre mutatott,
és Christian beakasztotta a kabátját.
– Kérek.
Gaby előrement a magas sarkú
cipőjében, és a férfi kopogó léptei
nyomában haladt végig egy hosszú
folyosón. A konyha pont olyan fehéren
világított, mint a kiadó többi helyisége,
de a kávéscsészék, amelyeket a nő kivett
a szekrényből, rózsaszínűek voltak.
– Latte macchiatót, kapucsínót vagy
eszpresszót? – Gaby egy roppant
kávéautomatára bökött.
Christiannak el kellett gondolkodnia
egy pillanatra.
– Latte macchiatót kérek.
– Máris. – A nő fogott egy csészét, és
megnyomott egy gombot.
Amikor a gép sóhajtva elvégezte a
feladatát, Gaby intett Christiannak.
– Üljünk le az irodámban. Itt túl sok
ember járkál.
Kimérten bólintott egy harminc körüli
nőnek, aki belépett a konyhába. A nő
félénk pillantásából ítélve Gaby rövid
pórázon tartotta az alkalmazottait.
– Foglalj helyet! – Az iroda, ahol
Gaby dolgozott, ízlésesen, de
személytelenül volt berendezve. Nem
voltak családi képek és dísztárgyak.
Semmi, ami Gaby személyére utalt
volna. Christian feltételezte, hogy
pontosan ez volt a kiadóvezető szándéka.
– Nagyon jó voltál ma reggel. – Foglalt
helyet a nő az íróasztala mögött.
A férfi bólintott. Az idegessége
biztosan nem kerülte el Gaby figyelmét.
Christian azon merengett, vajon gyötri-e
a lelkiismeret, amiért kiszolgáltatta a
sajtónak, és védtelenül kell
szembenéznie mindazzal, ami még
következik. Gabi felvillantotta a már-
már túl fehér fogsorát. Valószínűleg
fehéríti, gondolta Christian. Nyirkos
tenyerével átfogta a kávéscsészét.
– Megpróbálunk még több tévéadásba
benyomni – csacsogta Gaby élénken. –
Carinhoz fél tízre, Malouhoz a négyes
csatornán, talán még egy kvízműsorba is.
Szerintem…
– Nem akarok több tévéműsorban
szerepelni.
Gaby zavartan bámult rá.
– Ne haragudj, nem jól hallottam. Azt
mondtad, hogy nem akarsz a tévében
szerepelni?
– Pontosan. Magad is láttad, mi történt
reggel. Ezt nem vállalom többet.
– A tévé jót tesz a forgalomnak. –
Gaby orrcimpái megremegtek. – Már a
mai kis produkciódtól is szárnyalni
fognak az eladási statisztikák.
Ingerülten dobolt a hosszú körmével
az asztalon.
– Lehet, de nem érdekel. Nem
csinálom.
Christian komolyan gondolta, amit
mondott. Nem akart és nem tudott még
egyszer a nyilvánosság előtt mutatkozni.
Már így is túlzásba vitte. Talán még jobb
belátásra bírhatja a sorsot, ha megrántja
a vészféket. Méghozzá azonnal.
– Együtt kell működnünk. A
segítséged nélkül nem tudom az olvasók
kezébe adni a könyvedet. És ehhez
hozzátartozik az is, hogy részt veszel a
reklámozásban – mondta a nő fagyosan.
Christian fejében kavarogtak a
gondolatok. Gaby rózsaszín körmeit
bámulta a fehér asztallapon, és
megpróbált úrrá lenni az egyre
hangosabbá váló zúgás felett. Hevesen
megvakarta a bal tenyerét. A bőre alatt
viszketett. Mint egy láthatatlan ekcéma,
amely csak rosszabb lesz, ha vakarják.
– Nem csinálom – ismételte.
A nő tekintete nem hatott rá. Az enyhe
idegesség, amelyet a találkozó előtt
érzett, vakrémületté változott. Nem
kényszeríthetik ilyesmire. Vagy mégis?
Mi is áll a szerződésben, amelyet aláírt,
de a kiadás felett érzett örömében nem
olvasott el? Gaby metsző hangja áthatolt
a zúgáson.
– Elvárjuk tőled, hogy a
rendelkezésünkre állj, Christian.
Személyesen várom el tőled.
A nő bosszúságától csak fokozódott a
viszketés. Christian addig vakarózott,
amíg égni nem kezdett a bőre. Amikor
megnézte a tenyerét, látta a véres
kaparásnyomokat, amelyeket a körmével
szántott. Felemelte a tekintetét.
– Haza kell mennem.
Gaby a homlokát ráncolta.
– Amúgy jól vagy? – Amikor meglátta
a férfi véres tenyerét, elmélyültek a
ráncok. – Christian…
Úgy tűnt, már nem is tudja, mit akart
mondani. A férfi nem bírta tovább. A
gondolatok egyre zajosabban
száguldoztak a fejében, és olyan dolgok
jutottak az eszébe, amelyekre nem akart
gondolni. Minden összekeveredett, míg
végül már csak a viszketést érezte a bőre
alatt.
Felugrott, és kiviharzott az irodából.
Patrik a telefonra meredt. Még
temérdek időt igénybe vehet, mire
végleges jelentést kapnak a jég alatt
talált hulláról, de arra számított, hogy
hamar tájékoztatják őket arról, valóban
Magnus Kjellnerről van-e szó.
Fjällbackában gyorsan terjed a pletyka,
és Patrik el akarta kerülni, hogy Cia a
szóbeszédből tudja meg. De a telefon
néma maradt.
– Még mindig semmi? – nézett be
Annika.
Patrik a fejét rázta.
– Pedersen bármelyik pillanatban
hívhat.
 – Reméljük.
Annika már éppen fordult volna
kifelé, amikor megszólalt a telefon.
Patrik lecsapott a kagylóra.
– Hedström. – Egy darabig hallgatott,
majd intett Annikának. Tord Pedersen
hívta a törvényszéki orvostani intézetből.
– Igen… Rendben… Értem…
Köszönöm! – Miután letette, kifújta a
levegőt. – Pedersen megerősítette, hogy
Magnus Kjellner az. Bár a boncolás nem
mutatta ki a halál okát, azt biztosan
kijelentette, hogy Kjellner erőszakos
halált halt. Komoly szúrt sebei voltak.
– Szegény Cia!
Patrik bólintott. A feladattól,
amelynek elébe nézett, nehéz lett a szíve.
De maga akart odamenni, közölni a rossz
hírt. Ennyivel tartozott Ciának, miután a
nő olyan sokszor felkereste a
rendőrségen. Mert most meghalt a
remény is. Az egyetlen, amit Patrik
megadhatott neki, a bizonyosság volt.
– Jobb lesz, ha most rögtön beszélek
vele. – Felállt. – Mielőtt még mástól
tudja meg.
– Egyedül mész?
– Nem, magammal viszem Paulát.
Bekopogott a munkatársa ajtaján.
– Ő az? – Paula, ahogy általában,
azonnal tudta, mi történt.
– Igen. Beszélek a feleségével. Jössz?
Először úgy tűnt, Paula habozik, de
nem az a fajta volt, aki meghátrál a
kellemetlen kötelességek elől.
– Persze. – Belebújt a kabátjába, és
követte Patrikot, aki már a kijárat felé
tartott.
A recepción Mellberg állta az útjukat.
– Tudsz valamit? – kérdezte
izgatottan.
– Pedersen szerint tényleg Magnus
Kjellner az.
Patrik megfordult, és a rendőrség előtt
parkoló szolgálati autó felé akarta venni
az irányt, de Mellberg még nem végzett.
– Vízbe fulladt, ugye? Rögtön tudtam,
hogy öngyilkos lett. Biztos nőügyek
miatt, vagy az interneten pókerezett.
Rögtön tudtam!
– Úgy fest, nem öngyilkosság volt.
Patrik gondosan mérlegelte a szavait,
mert az a keserű tapasztalata volt, hogy
minél kevesebb információt közöl
Mellberg-jel, annál jobb. A főnökének
megvolt a tehetsége ahhoz, hogy a
legegyszerűbb eszközökkel is teljes
felfordulást idézzen elő.
– Ó, a büdös francba! Gyilkosság?
– Egyelőre nem sokat tudunk.
Pedersen csak annyit mondott, hogy a
halottnak súlyos szúrt sebei vannak.
– A fenébe! Ez persze azt jelenti, hogy
sokkal nagyobb figyelmet kell
szentelnünk a nyomozásnak. Bele kell
adnunk apait-anyait, és mindent, amit
eddig csináltunk vagy nem csináltunk,
még egyszer górcső alá kell vennünk. Én
eddig nem mélyedtem el annyira az
esetben, de mostantól az őrs nem
mondhat le a legjobb munkaerejéről.
Patrik és Paula sokatmondóan
pillantott össze. Mellberg, ahogy
általában, most sem vette észre, hogy a
munkatársai nem igazán bíznak benne.
– Végig kell vennünk az egész anyagot
együtt. Elvárom, hogy délután egyre
mindenki itt legyen, tettvágytól buzogva.
Már így is túl sok időt fecséreltünk el.
Tényleg három hónapig tartott, mire
megtaláltuk? Szégyen-gyalázat! –
Szigorúan nézett Patrikra, akinek
uralkodnia kellett magán, hogy ne rúgja
sípcsonton a főnökét, mint valami vásott
kölyök.
– Egykor. Értettem. De most indulnunk
kellene. Paulával éppen Magnus
Kjellner feleségéhez igyekszünk.
– Jó, jó – felelte Mellberg
türelmetlenül, és kihessegette őket.
 Láthatólag már most azon járt az esze,
hogyan lőcsölje a többiekre a
feladatokat, amelyek egy gyilkossági
nyomozással járnak.
Erik világéletében mindent kézben
tartott. Ő hozta a döntéseket, ő volt a
vadász. De most rá vadászott valaki, egy
ismeretlen, aki rejtőzött előle. Ez
megrémítette. Minden sokkal egyszerűbb
lett volna, ha tudja, ki les rá. De sejtése
sem volt. Már régóta törte rajta a fejét,
az egész életét áttekintette. Számba vette
a nőit, az üzletfeleit, a barátait és az
ellenségeit. Kétségtelenül néhányukban
keserűséget és dühöt hagyott. De
gyűlöletet? Ebben nem volt olyan biztos.
A levelekből gyűlölet és bosszúvágy
sütött. Másként nem lehetett értelmezni.
 Erik először érezte úgy, hogy egy szál
magában áll a világon. Hirtelen
megértette, milyen sebezhető, és
mennyire nem megy semmire a hírnévvel
és a sikerrel, ha arról van szó. Még azt
is fontolóra vette, hogy beavatja Louise-
t. Vagy Kennethet. De nem talált olyan
pillanatot, amikor Louise szeméből ne
sütött volna a megvetés. Kenneth meg
mindig olyan alázatosan nézett rá.
Egyikükben sem lehetett megbízni.
Hogyan oszthatná meg velük az
aggodalmait, amelyek azóta gyötörték,
amióta az első levelet megkapta?
Senkije sem volt, akihez fordulhatott
volna. Tisztában volt azzal, hogy ő maga
szigetelte el saját magát, és volt annyi
önkritikája, hogy tudja, akkor sem
csinálná másként, ha újrakezdhetné. A
siker vonzó. A felsőbbrendűség tudata és
a csodálat, amellyel adóztak neki,
lenyűgözte. Semmit sem bánt meg, de azt
kívánta, bárcsak ne lenne ilyen egyedül.
Mivel nem volt más választása, be
kellett érnie a második legjobb
megoldással. A szexszel. Csak a szex
ajándékozta meg a legyőzhetetlenség
érzésével. Ráadásul csak szex közben
tudott ellazulni. És ennek semmi köze
sincs a partnereihez. Annyian voltak az
évek során, hogy már képtelen volt
neveket csatolni az arcokhoz. Tudta,
hogy az egyiküknek makulátlan melle
volt, de a hozzá tartozó arcra a legjobb
akarata ellenére sem tudott
visszaemlékezni. A másiknak olyan
mennyei íze volt, hogy másra sem
vágyott, csak hogy nyalogathassa. De a
neve? Halvány gőze sem volt.
Pillanatnyilag Cecilia volt a
kiválasztottja, de nem hitte, hogy mély
nyomokat hagy majd benne. Középszerű
volt. Minden tekintetben. Az ágyban
egész ügyes, de semmi több. A teste
olyan formás volt, hogy felizgatta, de
amikor odahaza csukott szemmel feküdt
az ágyban, és magát elégítette ki, nem
tudta felidézni. De ott volt neki, és
készséges volt. Ezzel vált vonzóvá a
számára. Ám nemsokára elege lesz
belőle.
Jelenleg viszont megtette.
Türelmetlenül csöngetett be hozzá, és
abban bízott, hogy keveset kell
csevegnie vele, mielőtt magáévá teheti,
hogy végre alábbhagyjon benne a
feszültség.
A reményei viszont már attól
szertefoszlottak, ahogy a nő megállt az
ajtóban. Erik SMS-ben megkérdezte,
hogy átjöhet-e, és igenlő választ kapott.
Most belátta, jobban tette volna, ha
felhívja, és megbizonyosodik arról,
milyen hangulatban van Cecilia. Mert
elég elszántnak nézett ki. Nem volt
kifejezetten bosszús vagy dühös.
Eltökéltség és nyugalom sütött róla. És
ez sokkal aggasztóbb volt, mintha pipa
lett volna.
– Gyere be, Erik.
Erik. Az sosem jelentett semmi jót, ha
így szólítja. Túl nyomatékos. Teljes
figyelmet kíván. A férfi fontolóra vette,
hogy hátraarcot csinál, és faképnél
hagyja ezt a két lábon járó elszántságot.
De az ajtó tárva-nyitva állt, és Cecilia
elindult a konyha felé. Eriknek nem volt
választása. Kelletlenül becsukta a
lakásajtót, felakasztotta a kabátját, és
követte a nőt.
– Jó, hogy jössz. Éppen hívni
akartalak.
A férfi a konyhapultnak dőlt, és
összefonta a karját a mellén. Kivárt. Hát
ez is eljött, mint mindig. Felhívás
keringőre. A pillanat, amikor a nők át
akarják venni az irányítást, és
feltételeket szabnak, ígéreteket
követelnek, amelyeket nem adhat meg
nekik. Néha ezek a pillanatok különös
elégedettséggel töltötték el. Élvezettel
zúzta szét érzelgős reményeiket. De ma
nem. Ma meztelen bőrre és édes
illatokra vágyott, fáradságos menetre,
amelyet megváltás és bágyadtság követ.
Erre lett volna szüksége, hogy az
üldözőjét távol tartsa magától. Miért
pont ezen a napon kell ennek a hülye
libának arra kényszerítenie, hogy porrá
zúzza az álmait?
Erik mozdulatlanul állt ott, és
fagyosan nézte Ceciliát. A nő
részvétlenül nézett vissza rá. Ez új volt.
Ilyen helyzetekben Erik többnyire
idegességgel szembesült, a bátor lépés
dacára lángoló arccal, izgatottsággal,
ahogy a nők végre összeszedték a
bátorságukat, hogy követeljék, amihez
szerintük joguk van. De Cecilia csak állt
ott, és a szemébe nézett.
Abban a pillanatban, hogy Erik
kinyitotta a száját, rezegni kezdett a
telefonja a zsebében. SMS. Elolvasta.
Csak egyetlen mondat volt. Egy mondat,
amely kis híján kihúzta a lába alól a
talajt. Távolról hallotta Cecilia hangját.
Beszélt hozzá, de Erik képtelen volt
felfogni a szavakat, végül az agya
mégiscsak összerakta a szótagokat:
– Terhes vagyok.
Némán hajtottak Fjällbacka felé.
Paula finoman megtudakolta Patriktól,
hogy átvegye-e tőle a feladatot, de a férfi
csak a fejét rázta. Lena Äppelgren
lelkész a hátsó ülésen ült. Ő sem szólt
semmit, amióta a legfontosabb
tudnivalókat megosztották vele a
körülményekről.
Amikor bekanyarodtak a Kjellner
család felhajtójára, Patrik megbánta,
hogy a szolgálati kocsival jöttek, és nem
az ő Volvójával. A ház előtt leparkoló
rendőrautó nem sok kétséget hagyott.
Megnyomta a csengőt, Cia öt
másodperccel később ajtót nyitott. Patrik
látta rajta, hogy már kiszúrta a kocsit.
– Megtalálták. – A téli hideg
besüvített a házba, a nő szorosabbra
húzta magán a kötött kardigánt.
– Igen – felelte Patrik. – Megtaláltuk.
Az első pillanatban Cia uralkodott
magán, de aztán a padlóra rogyott. Patrik
és Paula felsegítette, betámogatta a
konyhába, és leültette egy székre.
 – Felhívjunk valakit? – Patrik leült
Cia mellé, és megfogta a kezét. Úgy tűnt,
a nő elgondolkozik. A pillantása megtört
volt, és a férfi feltételezte, hogy nem
könnyű összeszednie magát. – Szeretné,
hogy idehívjuk Magnus szüleit?
A nő bólintott.
– Tudják már? – kérdezte remegő
hangon.
– Két kollégánk elment hozzájuk –
válaszolta Patrik. – Felhívom őket, és
megkérdezem, hogy át akarnak-e jönni.
De szükségtelen volt, mert egy újabb
rendőrautó fordult be a felhajtóra. Gösta
és Martin szállt ki belőle Magnus
szüleinek kíséretében. Kopogás nélkül
jöttek be a házba. Patrik hallotta, hogy
Paula halkan beszélget a kollégákkal az
előszobában, majd a konyhaablakból
látta, hogy a munkatársai visszamennek a
kocsihoz, és elhajtanak. Paula Margareta
és Torsten Kjellnerrel a nyomában tért
vissza a konyhába.
– Visszaküldtem őket az őrsre, mert
szerintem túl sokan voltunk itt.
Remélem, egyetértesz.
Patrik bólintott.
Margareta rögtön Ciához lépett, és a
karjába zárta. Az anyósa ölelésében Cia
újra zokogni kezdett. Úgy tűnt, minden
gát átszakadt, a könnyei patakokban
folytak. Torsten sápadt és zavart volt. A
lelkész hozzá fordult, és bemutatkozott.
Lena Äppelgren általában a háttérben
maradt, és csak akkor lépett elő, ha
szükség volt rá. Nincs két egyforma
halálhír, néha elég volt, ha csak
nyugalmat sugárzott, és főzött egy kávét.
Kinyitotta a szekrényeket, és rövid
keresgélés után mindent megtalált.
– Jaj, Cia! – Margareta a menye hátát
simogatta, és a feje felett Patrikra
pillantott. A férfi alig bírta elviselni a
mély gyászt a tekintetében.
– Őszinte részvétem. – Patrik Magnus
apjához fordult, aki a konyhaasztalnál
meredt maga elé. Torsten nem válaszolt.
– Kész a kávé. – Lena egy csészét tett
a férfi elé, és egy pillanatra a vállára
rakta a kezét. Torsten először meg sem
rezzent, majd halkan cukrot kért.
– Máris. – Lena a
konyhaszekrényekben kutatott, aztán egy
csomag kockacukrot tett az asztalra.
 – Képtelen vagyok… – Torsten
lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. –
Nem értem. Ki akarhatott rosszat
Magnusnak? Lehetetlen, hogy bárki is
bántani akarta!
A feleségére nézett, aki még mindig
Ciát ölelgette, a szürke pulóverén
nedves folt terpeszkedett.
– Mi sem tudjuk. – Patrik hálásan
biccentett a lelkésznek, aki neki is hozott
egy kávét, majd leült melléjük az
asztalhoz.
– És akkor mégis mit tudnak? –
Torstennek alig jött ki hang a torkán, düh
és gyász kavargott benne.
Margareta intőn nézett rá. Ez nem a
megfelelő pillanat, mondta a tekintete.
Torsten lesunyta a fejét, és dacosan még
több cukrot kevert a kávéjába. Az asztal
körül csend honolt, már Cia sem sírt
olyan hevesen. Amikor felemelte a fejét,
az arca duzzadt volt, és vörös. Remegő
hangon azt mondta:
– A gyerekek. Még nem tudják.
Iskolában vannak. Haza kell jönniük.
Patrik csak bólintott. Felállt, és
Paulával a kocsihoz ment.
 Befogta a fülét. Hogy tud egy ilyen
apróság ekkora zajt csapni? Hogy
követelhet egy ilyen kis csúfság ennyi
figyelmet magának?
A kempingben töltött nyaralás után
minden megváltozott. Anya egyre
kövérebb lett, azután egy hétre eltűnt,
és végül egy kishúggal tért haza. Ő egy
kicsit csodálkozott ezen, de senki sem
vette a fáradságot, hogy megválaszolja
a kérdéseit.
Egyáltalán nem is törődtek vele. Apa
olyan volt, mint máskor, anya meg már
csak az aszott csöppséggel foglalkozott.
Cipelte fel-alá, míg az teli torokból
üvöltött. Etette, pelenkázta, puszilgatta.
Ő csak útban volt, és anya csupán
akkor figyelt rá, amikor leteremtette.
Ez egyáltalán nem volt ínyére, de még
mindig jobb volt, mint ha levegőnek
nézte volna.
Leginkább az bosszantotta anyát, ha
túl sokat evett. Azt nagyon szigorúan
vette. Az embernek vigyáznia kell a
vonalaira, mondta mindig, amikor apa
még egy kis mártást akart szedni
magának. Ezért aztán ő mindig kétszer
szedett. Vagy akár háromszor is.
Eleinte anya nemet mondott, de ő csak
bámult rá, és csigalassúsággal még
több krumplipürét halmozott a
tányérjára. Végül anya feladta. És az
adagok egyre nőttek. Élvezte az undort
anya tekintetében, amikor kitátotta a
száját, és mohón belapátolta az ételt.
Ilyenkor legalább ránézett. Pedig már
nem nevezte a szeme fényének. Már
nem tartotta aranyosnak. De legalább
ránézett.
Anya gyakran lepihent, amikor a
baba a bölcsőben aludt. Ő ilyenkor
odament a húgocskájához. Amikor anya
is ott volt, nem érinthette meg. El a
piszkos kezekkel! De ha anya délután
lefeküdt, alaposan szemügyre vehette a
csecsemőt. És megérinthette.
Oldalra billentett fejjel mustrálta.
Olyan arca volt, mint egy
vénasszonynak. A kivörösödött bőre
hámlott. Álmában ökölbe szorította a
kezét, és hadonászott. Lerúgta magáról
a takarót. Nem igazította meg rajta.
Minek tenné? Azzal, aki mindent elvett
tőle?
Alice. Már a név is viszolygással
töltötte le. Gyűlölte Alice-t.
 – Az ékszereimet Laila lányaira
hagyom.
– Nem ér rá ez még? – Megfogta
Lisbet kezét. Megszorította, és érezte,
milyen törékeny. Mint egy madárka.
– Nem, már nincs idő, Kenneth. Amíg
nem intézzük el ezeket a dolgokat, nincs
nyugtom. Nem tudnám elviselni, ha ilyen
zűrzavarban hagynálak magadra. –
Mosolygott.
– De… – A férfi megköszörülte a
torkát, és tett egy újabb kísérletet. – Ez
olyan…
Újra elcsuklott a hangja, és a szeme
megtelt könnyel. Gyorsan megtörölte.
Össze kell szednie magát, erősnek kell
lennie. De a könnyek csak a virágmintás
ágyneműre peregtek, amely a kezdetek
kezdete óta megvolt, és a sok mosástól
mára már teljesen kifakult. Kenneth
sosem húzott fel más ágyneműt, annyira
szerette ezt.
– Előttem nem kell megjátszanod
magad. – Megsimogatta a férfi fejét.
– Azt nézed, milyen kopasz vagyok? –
Kenneth felvillantott egy vigyort, és
hunyorított hozzá.
– Tudod, hogy mindig azt gondoltam,
túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak
a hajnak. Sokkal csinosabb, ha kicsit
kicsillan alóla a fejbőr.
A férfi felnevetett. Mindig fel tudta
vidítani. Ezek után ki fogja? Ki fogja a
tar feje búbját megcsókolni, mondván,
kész szerencse, hogy az Úristen
leszállópályát épített ki a pusziknak a
feje tetején? Kenneth tisztában volt vele,
hogy nem ő a világ legvonzóbb férfija.
De Lisbet szemében mégis az volt.
Mindig csodálkozott rajta, hogy ilyen
szép felesége van. Még most is, hogy a
rák mindentől megfosztotta. Lisbet olyan
szomorú volt, amikor kihullott a haja.
Kenneth megpróbálkozott ugyanazzal a
viccel, mint a nő, és azt mondta, hogy az
Úr csak leszállópályát készített a fején a
pusziknak, de Lisbetnek csak a szája
mosolygott, a szeme nem. Mindig is a
haja volt a büszkesége. Szőke loknik.
Sírva állt a tükör előtt, és óvatosan
simogatta a gyér tincseket, amelyek a
kezelések után még megmaradtak.
Kenneth így is szépnek találta, de tudta,
mennyire szenved. Ezért amikor
legközelebb Göteborgba ment, az első
útja egy butikba vezetett, amely
selyemkendőket árult. Lisbetnek már
régóta tetszettek ezek a kendők, de
amikor Kenneth venni akart neki egyet,
mindig lebeszélte. „Ennyi pénzt csak
nem adunk ki egy darab rongyért?”
Ez alkalommal vett neki egy kendőt. A
legdrágábbat az egész üzletben. A nő
nagy nehezen kikászálódott az ágyból,
kinyitotta a dobozt, kivette a kendőt, és a
tükör elé lépett vele. Elfordította a
tekintetét az arcáról, amíg a négyzet
alakú aranysárga mintás selymet a fejére
kötötte. Elrejtette a gyér hajat, és később
a tar koponyát. És Lisbet szemében
megint ott bujkált az a ragyogás,
amelytől a kezelés a hajával egyetemben
megfosztotta.
Szó nélkül ment vissza az ágy mellé
Kennethhez, megcsókolta a homlokát,
majd újra lefeküdt. Ahogy nekidőlt a
párnának, a matt háttér még inkább
kiemelte a selyem aranyos fényét. Azóta
állandóan rajta volt a kendő.
– Szeretném, ha a vastag aranylánc
Annettéé lenne, a gyöngysor pedig
Josefine-é. A többit osszák el maguk
között, ahogy akarják. Remélhetőleg meg
tudnak egyezni. – Lisbet nevetett, mert
pontosan tudta, hogy a nővére lányai nem
fognak hajba kapni az ékszereken.
Kenneth összerándult. Teljesen
belemerült az emlékeibe. Meg tudta
érteni a feleségét, hogy a halála előtt
mindent el akar rendezni. De azt nem
bírta elviselni, hogy ezzel állandóan
felidézi benne az elkerülhetetlent, amely
a nem túl távoli jövőben bekövetkezik,
már ha hinni lehet az orvosoknak. Bármit
megadott volna azért, hogy ne kelljen
végighallgatnia, hogyan osztja szét a
felesége a földi javait.
– Nem szeretném, hogy egyedül
maradj. Járj el szórakozni, és nézd meg,
milyen a felhozatal. De ne az interneten
ismerkedj, mert szerintem…
– Most már elég. – Megsimogatta a nő
arcát. – Tényleg azt hiszed, hogy van nő,
aki felérne veled? Ezt inkább hagyjuk.
– Nem akarom, hogy az életed
hátralévő részében magányos légy –
mondta Lisbet komolyan, és
megszorította a férfi kezét. – Hallod?
Tovább kell lépned.
Izzadságcseppek ültek ki a homlokára,
mire Kenneth felemelte a zsebkendőt az
éjjeliszekrényről, és gyengéden letörölte
őket.
– Még itt vagy. Csak ez számít.
Egy darabig némán ültek, és
elmerültek egymás tekintetében. Az
egész eddigi közös életük tükröződött a
pillantásukban. A kezdeti szenvedély,
amely a mindennapok nehézségei
ellenére sosem hunyt ki teljesen. A
nevetés, a barátság, a sorsközösség. Az
éjszakák, amelyeken összebújva
feküdtek, a nő feje a férfi mellkasán. Az
évek, amelyek alatt nem születtek
gyerekeik, a remények, amelyek sosem
váltak valóra. Egy élet, amelyet barátok,
hobbik és szeretet töltött meg.
Az előszobában megszólalt Kenneth
telefonja. A férfi ülve maradt, és nem
engedte el a felesége kezét, de a mobil
nem akart elhallgatni. Végül a nő
biccentett neki.
– Vedd csak fel. Valaki nyilván
sürgősen beszélni akar veled.
Kenneth vonakodva állt fel, és vette
fel a mobilját a komódról. A kijelzőn
Erik neve állt. Megint elöntötte a düh.
Még ilyenkor sem tudja nyugton hagyni
őket?
– Igen? – Nem vette a fáradságot,
hogy palástolja a haragját, de miközben
Eriket hallgatta, megváltozott a
hangulata. Néhány gyors kérdés után
befejezte a beszélgetést, és visszament
Lisbethez. Vett egy mély levegőt, és
belenézett az asszony aranyló selyemmel
keretezett arcába. Ugyan nyomokat
hagyott rajta a betegség, az ő szemében
mégis szép volt.
– Megtalálták Magnust. Meghalt.
Erica többször próbálta Patrikot
hívni, de nem érte el. A férfinak
valószínűleg túl sok dolga volt.
Otthon ült a számítógép előtt, és az
interneten böngészett. Kitartóan
igyekezett összpontosítani, de a hasában
rugdalózó két pár lábacska könnyen
elvonta a figyelmét. Ugyanakkor nem ez
volt az egyetlen ok, amiért nehezére esett
odafigyelni. A gondolatai és a félelmei
önálló életre keltek. A Majával töltött
első idő nem ment ki a fejéből. Abban a
korszakban távolról sem látta olyan
rózsaszínben a világot, mint ahogy arról
korábban álmodozott. Így visszatekintve
inkább fekete lyuknak tűnt az egész. És
most kétszeresen is része lesz benne. Két
csecsemő, aki ordít az éhségtől,
éjszakánként felkelti, figyelmet követel,
méghozzá napi huszonnégy órában. Talán
önző volt, és ezért berzenkedett attól,
hogy az egész lényét, az egész életét egy
másik ember kezébe tegye. A gyerekei
kezébe. Reszketett a félelemtől, és
ugyanakkor bűntudat kínozta. Nincs joga
hozzá, hogy rettegjen a boldogságtól. De
rettegett. Az aggodalom kis híján
felemésztette. De tudta, hogy minden
rendben lesz. Maja akkora öröm volt,
hogy Erica a nehéz idők egyetlen
másodpercét sem bánta. De a gyötrő
emlékek nem tágítottak.
Hirtelen akkorát rúgott valamelyik,
hogy levegő után kapkodott. Legalább az
egyikük kiemelkedő futballistatehetség!
A fájdalom visszarángatta a jelenbe.
Azért foglalkozott olyan elszántan
Christiannal és a levelekkel – és ezt jól
tudta –, hogy távol tartsa magától a saját
félelmeit és aggodalmait.
Először rákeresett a Google-ban a
nevére: Christian Thydell. Többoldalnyi
találatot kapott. Mind a könyvéről szólt,
egyetlenegy sem a múltjáról.
Próbaképpen hozzátette a Trollhättan
szót. Nincs találat. Ha ott lakott,
nyomokat kellett hagynia maga után.
Erica a körmét rágta, és töprengett.
Tévúton jár? Voltaképpen semmi sem
utalt arra, hogy Christian már az előtt
ismerte a levelek küldőjét, hogy
Fjällbackába költözött volna. Ennek
ellenére Erica folyamatosan azon
tépelődött, miért mesélt a férfi ilyen
keveset a múltjáról. Olyan volt, mintha
kitörölte volna azokat az időket az
életéből, amelyeket nem Fjällbackában
töltött. Vagy csak vele nem akarta
megosztani? A gondolat fájt, de nem
tudott szabadulni tőle. A munkahelyén
sem nyílt meg, de az más. Ericának az
volt a benyomása, hogy ő és Christian
közel kerültek egymáshoz, miközben
együtt csiszolgatták a kéziratot, egymás
ellen érveltek, az elbeszélés
hangneméről és a nyelvi árnyalatokról
vitáztak. De talán nem így volt.
Erica Christian egy másik barátjával
is beszélni akart, mielőtt elragadja a
képzelete. De kivel? Csak homályos
sejtései voltak a férfi baráti köréről.
Elsőként Magnus Kjellner jutott az
eszébe, de őt ki kellett zárnia, hacsak
nem történik valamiféle csoda. Tudta,
hogy Christian és Sanna az építési
vállalkozóval, Erik Linddel és a
társával, Kenneth Bengtssonnal is jóban
vannak. Ericának fogalma sem volt
arról, mennyire állnak közel
Christianhoz, és melyikükkel érné meg
jobban beszélni. Amúgy meg mit fog
szólni Christian, ha megtudja, hogy
vallatóra fogta a barátait és az
ismerőseit?
Úgy döntött, sutba vágja a rágódást,
győzött a kíváncsisága. Egyébként is
csak Christian javát akarja. Ha ő nem
hajlandó a végére járni, ki küldözgeti
neki ezeket a borzalmas leveleket, akkor
majd Erica megteszi helyette.
Hirtelen az eszébe villant, kivel kell
elbeszélgetnie.
Ludvig újra az órára pillantott.
Mindjárt szünet. A matekot utálta a
legjobban, és az óra most is, mint
mindig, a végtelenbe nyúlt. Még öt perc.
Ma a 7A-val együtt volt szünetük, ami
azt jelentette, hogy találkozhat Sussie-
val. A lány szekrénye a folyosón az övé
mellett van. Ha egy kis szerencséje lesz,
egyszerre pakolják el a könyveiket.
Több mint fél éve szerelmes belé. A
legjobb barátja, Tom kivételével senki
sem tudott róla, és Tom tisztában volt
vele, hogy hosszú és fájdalmas halál
várna rá, ha eljárna a szája.
Végre csöngettek. Ludvig hálásan
csapta be a matekkönyvet, és
menekülésszerűen hagyta el az
osztálytermet. Úton a szekrénye felé
körülkémlelt, látja-e Sussie-t, de a lány
sehol sem mutatkozott. Talán még nem
ért véget az órája.
Nemsokára összeszedi a bátorságát,
és beszél vele. Már eldöntötte, csak azt
nem találta még ki, hogyan vágjon bele,
és mit mondjon. Megpróbálta rávenni
Tomot, hogy hajtson rá a lány egyik
barátnőjére, hátha így közelebb kerülhet
Sussie-hoz. Tom viszont tűzzel-vassal
tiltakozott, ezért aztán Ludvig kénytelen
volt új tervet kieszelni.
A szekrényeknél nem volt senki.
Bedobálta a könyveit, és gondosan
bezárta az ajtót. Lehet, hogy Sussie ma
nincs is iskolában. Egész nap nem látta.
Talán beteg, vagy csak nem jött be. Ezek
a gondolatok úgy lehangolták, hogy
fontolóra vette, ne lógja-e el a következő
órát. Hirtelen valaki megütögette a
vállát.
– Ne haragudj, Ludvig, nem akartalak
megijeszteni.
A háta mögött az iskolaigazgató állt.
Sápadtnak és komolynak látszott. Ludvig
rögtön megértette, mit akar tőle. Sussie-t
és az összes többi dolgot, amely egy
pillanattal ezelőtt még olyan fontosnak
tűnt, a háttérbe szorította a fájdalom,
amely a velejéig hatolt, és azt hitte,
sosem múlik el.
– Arra szeretnélek kérni, hogy gyere
az irodámba. Elin már ott vár.
A fiú bólintott. Szükségtelen volt
megkérdeznie, miért, tudta magától. A
fájdalom az ujjbegyeibe is kisugárzott.
Ahogy az igazgató nyomában lépdelt,
nem érezte a lábát.
Félúton az igazgató irodája felé, a
folyosón találkozott Sussie-val. A lány
egyenesen a szemébe nézett. Ludvig úgy
érezte, egy örökkévalóság telt el azóta,
hogy ez a pillantás még jelentett neki
valamit. Alig vette észre. Semmi sem
létezett a fájdalmon kívül. Körös-körül
minden üres volt.
Elin sírva fakadt, amikor Ludvig
belépett. Valószínűleg egész eddig
bátran küzdött a könnyek ellen, de most
felugrott, és szipogva Ludvig karjába
vetette magát. A fiú magához szorította,
és a hátát simogatta.
A rendőr, akit látott már párszor,
mellettük állt, és nem szólt semmit, hogy
időt adjon nekik.
– Hol találták meg? – kérdezte végül
Ludvig.
A kérdés csak úgy kicsúszott a száján,
anélkül hogy tudatában lett volna. Abban
sem volt biztos, hogy akarja-e hallani a
választ.
 – Sälviknél – mondta a rendőr, akit
Ludvig tudomása szerint Patriknak
hívtak.
A férfi kolléganője néhány lépéssel
mögötte állt. Megrendültnek és
tanácstalannak tűnt. Ludvig meg tudta
érteni. Neki magának sem volt
elképzelése arról, mit is mondhatna.
– Legjobb lesz, ha most hazaviszünk
benneteket.
Patrik odabiccentett a nőnek, hogy
induljon. A testvérpár követte. Az
ajtóban Elin megtorpant, és
visszafordult.
– Vízbe fulladt?
Ludvig is megállt, de rögtön látta,
hogy a rendőr pillanatnyilag nem akar
többet mondani nekik.
 – Most menjünk haza, Elin. Minden
mást megbeszélünk később – suttogta, és
kézen fogta a testvérét. A lány először
ellenállt. Nem akart menni, válaszokat
akart. De aztán végül nekiindult.
– Ide figyeljetek… – Mellberg
hatásszünetet tartott. A fekete táblára
mutatott, amelyre Patrik gondosan
feltűzött minden anyagot a Magnus
Kjellner-üggyel kapcsolatban. –
Összeszedtem mindent, amit
pillanatnyilag tudunk, de ezzel
kitörölhetjük. Három hónap alatt csak
ennyi anyagot voltatok képesek
összegyűjteni? Szerencsésnek kellene
éreznetek magatokat, amiért vidéken
dolgozhattok, és nem Göteborgban, ahol
egészen más szelek fújnak. Ott annak
idején egy hét alatt végeztünk ennyi
munkát.
Patrik és Annika összepillantott.
Mellberg göteborgi szolgálata az évek
során, amióta a tanumshedei rendőrség
főnöke volt, vissza-visszatérő téma lett.
Bár úgy tűnt, időközben feladta a
reményt, hogy egyszer még
visszahelyezik. Ezzel egyébként rajta
kívül nem is számolt senki.
– Megtettük, ami tőlünk telt – mondta
Patrik elcsigázottan, noha jól tudta,
semmi értelme szembeszállnia
Mellberg-jel. – Amúgy meg csak mától
számít gyilkossági nyomozásnak. Eddig
csak eltűnési ügyről beszélhettünk.
– Na, ja. Összegezd, légy szíves, mi
történt eddig, hol és hogyan találták meg,
és mit mondott Pedersen. Persze majd én
is felhívom, csak még nem jutottam el
odáig. Egyelőre beérjük a te
beszámolóddal.
Patrik összefoglalta, mi történt a nap
folyamán.
– Belefagyott a jégbe? – Martin Molin
elborzadva nézett Patrikra.
– Majd kapunk helyszíni fényképeket,
de igen, belefagyott. Ha a kutya nem
szaladt volna ki a jégre, akkor még
biztosan hosszú ideig nem találtuk volna
meg. Ha egyáltalán megtaláljuk. Mert
olvadáskor a holttest is kiolvadt volna,
és elsodorta volna az áramlat. Bárhová
elúszhatott volna. – Patrik a fejét
csóválta.
– Vagyis valószínűleg nem lehet
megmondani, hol és mikor került a
vízbe. – Gösta komor arckifejezéssel
simogatta a lábának dőlő kutyát.
– Csak decemberben kezdett fagyni.
Meg kell várnunk, amíg Pedersen
tájékoztat arról, hogy becslése szerint
mikor halt meg, de én arra tippelek, hogy
nem sokkal az eltűnése után. – Patrik
figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– De mivel nem támaszkodhatunk
tényekre, ahogy már mondtam,
semmiképpen sem szabad ebből
kiindulnunk.
– Pedig logikusan hangzik – morogta
Gösta.
– Beszéltél sérülésekről is. Azokról
mit tudunk? – Paula barna szeme
összeszűkült. Türelmetlenül dobolt a
tollával a jegyzettömbjén.
– Nem sokat. Ismeritek Pedersent.
Nem szívesen beszél az alapos vizsgálat
előtt. Csak annyit mondott, hogy a
holttesten erőszakra utaló sérüléseket
talált, mindenekelőtt komoly szúrt
sebeket.
– Ami valószínűleg azt jelenti, hogy
késsel ölték meg – állapította meg Gösta.
– Valószínűleg.
– És mikor kapunk további
tájékoztatást? – Mellberg az asztalfőre
telepedett, és csettintgetett az ujjával,
hogy magához édesgesse a kutyát. Az eb
azonnal faképnél is hagyta Göstát,
átballagott a gazdájához, és a térdére
fektette a fejét.
– Pedersen előreláthatólag a hét végén
fogja felboncolni. Ha szerencsénk van,
még szombat előtt többet megtudunk,
vagy jövő héten. – Patrik sóhajtott egyet.
Ez a munka néha próbára tette a
türelmét. Most akart válaszokat, nem
pedig egy hét múlva.
– Mit tudunk Magnus Kjellner
eltűnéséről? – Mellberg tüntetően
Annika elé tartotta az üres
kávéscsészéjét, de a nő szándékosan
figyelmen kívül hagyta. A férfi tett egy
újabb kísérletet Martin Molinnál, akivel
több szerencséje volt. Martin még nem
küzdötte fel magát eléggé ahhoz, hogy
ellenállást tanúsítson. Mellberg
elégedetten dőlt hátra, miközben a
legifjabb kollégája kiszaladt a konyhába.
– Tudjuk, hogy röviddel nyolc óra
után hagyta el a házat. Cia már fél
nyolckor elment Grebbestadba. Hatórás
állásban dolgozik ott egy alkusznál. A
gyerekeknek hétkor kell indulniuk, hogy
elérjék a buszt az iskolába.
Patrik szünetet tartott, hogy igyon egy
korty kávét, mert Martin mindenkinek
töltött. Paula kihasználta az alkalmat,
hogy feltegyen egy kérdést.
– Akkor honnan tudjuk, hogy nem
sokkal nyolc után ment el otthonról?
– Egy szomszéd látta.
– Autóval ment?
– Nem, Cia elvitte a család egyetlen
kocsiját. Azt mondta, Magnus többnyire
gyalog járt.
– De Tanumshedébe csak nem –
vetette ellen Martin.
 – Nem. Egy kollégája, Ulf Rosander
vitte magával, aki a minigolfpályánál
lakik. Csak addig ment gyalog. Ezen a
reggelen felhívta Rosandert, és szólt,
hogy késni fog. De sosem ért oda.
– És ez mennyire biztos? – kérdezte
Mellberg. – A körmére néztünk ennek a
Rosandernek? Végtére is csak ő állítja,
hogy Magnus sosem jelent meg nála.
– Gösta járt nála, és beszélt vele.
Semmi sem utal arra, hogy hazudik.
Mind a vallomása, mind a viselkedése
hihető volt – válaszolta Patrik.
– Lehet, hogy nem szorongattátok meg
eléggé. – Mellberg feljegyzett valamit.
Aztán felpillantott, és áthatóan Patrikra
nézett. – Hozzátok be, és faggassátok ki
alaposan.
 – Nem túlzás ez egy kicsit? Senki sem
lesz hajlandó szóba állni velünk, ha híre
megy, hogy a tanúkat a rendőrségen
hallgatjuk ki – tiltakozott Paula. – Nem
akarsz inkább Patrikkal menni
Fjällbackába, és ott elbeszélgetni vele
egy kicsit? De ha akarod, csinálhatom én
is. Tudom, hogy pillanatnyilag ki sem
látszol a munkából.
Paula titokban Patrikra kacsintott.
– Fején találtad a szöget.
Felhalmozódott néhány dolog az
íróasztalomon. Jó ötlet, Paula. Elmész
Patrikkal Fjällbackába, és előveszed ezt
a… Rosellt.
– Rosandert – javította ki Patrik.
– Én is azt mondtam. – Mellberg
felháborodott pillantást vetett a férfira. –
A lényeg, hogy beszéljetek vele.
Szerintem kisülhet belőle valami. –
Türelmetlenül simogatta a kutyát. –
Tovább! Mi történt még?
– Bekopogtunk mindenhová Kjellner
és Rosander otthona környékén. De senki
sem látott semmit. Ebből persze nem
lehet messzemenő következtetéseket
levonni. Reggelente az emberek a saját
nyavalyáikkal vannak elfoglalva.
– Úgy fest, Kjellnert elnyelte a föld,
miután elindult hazulról, hogy aztán a jég
alatt bukkanjon fel újra, ahol meg is
találtuk. – Martin Molin tanácstalan
arcot vágott.
Patrik mindent megtett, hogy némi
bizakodást sugározzon, noha egyáltalán
nem érezte magát bizakodónak.
 – Senkit nem nyel el a föld csak úgy.
Hagynia kellett nyomokat maga után.
Nekünk csak meg kell találnunk őket.
Ő maga is úgy érezte, hogy az üres
szófordulatok túl könnyen jöttek a
szájára, de többel ebben a pillanatban
nem szolgálhatott.
– Mi a helyzet a magánéletével? Elég
mélyre ástunk? Kisöpörtük a szemetet a
szőnyeg alól? – Mellberg nyilván nagyon
szellemesnek találta a megfogalmazását,
de rajta kívül senki sem nevetett.
– Magnus és Cia közvetlen barátai
Erik Lind, Kenneth Bengtsson és
Christian Thydell, meg a feleségeik
voltak. Beszéltünk velük, ahogy Magnus
családjával is, és mindannyian odaadó
családapaként és hűséges barátként
jellemezték. Sehol egy pletyka, sehol egy
titok.
– Marhaság! – Mellberg az orrát
fintorgatta. – Mindenkinek van
rejtegetnivalója. Csak napvilágra kell
hozni. Nyilvánvalóan nem tettetek meg
mindent…
– De… – kezdte Patrik, majd belátta,
hogy kivételesen igaza lehet Mellberg-
nek, ezért elnémult. Talán nem a
megfelelő kérdéseket tették fel. –
Természetesen másodjára is kihallgatjuk
a barátokat és a családot.
Hirtelen Christian Thydell és a felső
íróasztalfiókjában heverő levelek
jelentek meg a lelki szemei előtt, de
amíg csak a belső megérzésére
támaszkodhatott, nem akart előhozakodni
ezzel.
– Hát akkor, kezdjük elölről, és
ezúttal végezzünk jobb munkát. –
Mellberg olyan sietősen állt fel, hogy
Ernst, aki a térdén pihentette a fejét, kis
híján elesett. Amikor már majdnem kint
volt, még egyszer megfordult, és szigorú
pillantást vetett a kollégáira. – Most
aztán beleadunk apait-anyait!
Odakint, a vonatablakon túl
besötétedett. Olyan korán kelt, hogy az
volt az érzése, már este van, de az órája
szerint még csak késő délutánra járt az
idő. A telefonja szünet nélkül rezgett a
zsebében, de ügyet sem vetett rá.
Mindenki, aki felhívta, akart tőle
valamit, üldözték, követelőztek.
Christian kibámult az ablakon. Éppen
Herrljunga mellett haladtak el. A kocsit
Uddevallában hagyta. Onnan körülbelül
háromnegyed óra lesz még Fjällbacka. A
homlokát az üvegnek nyomta, és
becsukta a szemét. Az üveg hideg volt.
Az ablakon túli sötétség megérintette.
Hevesen szedte a levegőt, és oldalra
fordította a fejét. A homloka és az orra
nyomokat hagyott az üvegen. Felemelte a
kezét, és letörölte őket. Nem akarta,
hogy ott legyenek, nem akart nyomokat
hagyni.
Amikor Uddevallába ért, olyan fáradt
volt, hogy homályosan látott mindent
maga körül. Az utolsó órában a vonaton
megpróbált aludni, de a fejében képek
villództak, és nem hagyták nyugton. Egy
McDonald’sban rendelt egy nagy kávét,
amelyet egy húzásra hajtott fel, hogy
legalább egy kis koffein legyen a
szervezetében.
Megint rezgett a telefonja, de egyrészt
nem volt abban a helyzetben, hogy
előkotorja, másrészt meg képtelen volt
erőt venni magán, hogy beszéljen azzal,
aki ilyen rendíthetetlenül próbálja
elérni. Biztosan Sanna volt az. Mérges
lesz, amikor hazaér, de hadd legyen.
A teste szabályosan viszketett,
nyugtalanul fészkelődött az ülésben. A
mögötte haladó kocsi fényszórója pont a
visszapillantó tükrébe világított. Amikor
ismét előre pillantott, egy ideig semmit
sem látott. Volt valami a fényben és a
változatlan követési távolságban, ami
arra késztette, hogy újra a tükörbe
nézzen. Mióta eljött a McDonald’sból,
ugyanaz a kocsi követte. Vagy nem?
Christian megdörzsölte a szemét. Már
semmiben sem volt biztos.
Amikor a fjällbackai lehajtónál
elhagyta az autópályát, a fények
követték. Christian összehúzta a szemét,
és megpróbálta kisilabizálni az autó
márkáját. De túl sötét volt, és a
fényszórók elvakították. A keze
nyirkosan tapadt a kormánykerékre.
Olyan erővel szorította a volánt, hogy
fájt az ujja. Egy pillanatra ki kellett
nyújtania.
Látta őket maga előtt. A kék ruhás nőt
és a gyereket a karjában. Az eper illata
és az ajkának az íze. A ruhája anyaga a
bőrén. A haja, a hosszú haja.
 Valami átszaladt a kocsi előtt,
Christian a fékre taposott, és néhány
másodpercre elveszítette az uralmát az
autó fölött. Letért az úttestről, és egy
árok felé száguldott, miközben érezte,
hogy nem is bánná, ha belerohanna. De a
kocsi néhány centiméterrel az árok
pereme előtt megállt. A fényszórók
pászmájában egyértelműen látta egy őz
fehér hátsóját. A pillantásával követte,
ahogy az állat ijedten menekül.
A motor még járt, de a berregését
elnyelte a fejében hallatszó zsongás. A
visszapillantóban látta, hogy a mögötte
haladó kocsi is megállt. Tovább kellene
mennie. Hogy ne lássa a tükörben
megcsillanó fényt.
Mögötte kinyílt egy ajtó, és valaki
kiszállt. Ki lehet az? Olyan sötét volt
odakint, hogy csak azt látta, ahogy a nem
nélküli árny közeledik. Már csak pár
lépés, és a sötét alak eléri az autóját.
A keze a kormányon reszketni kezdett.
Elfordította a tekintetét a
visszapillantóról, és a földekre meg az
erdő peremére meredt, amelyet
homályosan látni lehetett a távolban.
Csak bámult és várt. Az anyósülés felőli
ajtó kinyílt.
– Jól van? Úgy tűnik, nem csapta el.
Christian a hang irányába fordult. Egy
fehér hajú, hatvan körüli férfit látott.
– Minden rendben – motyogta. – Csak
megijedtem.
– Igen, elég kellemetlen, amikor átfut
egy állat a kocsi előtt. Biztos benne,
hogy jól van?
– Teljesen. Hazamegyek. Fjällbackába
tartok.
– Vagy úgy. Én Hamburgsundbe.
Vezessen óvatosan!
A férfi becsukta az ajtót. Christian
szíve ismét normálisan vert. Csak
szellemek, képek a múltból. Semmi
olyasmi, ami árthat neki.
Egy halk hang a fejében a levelekről
akart beszélni. Azok nem a képzelete
szüleményei. De elzárkózott előle, nem
hallgatott rá. Amint elkezd a leveleken
töprengeni, a hang ismét felülkerekedik.
Ezt nem hagyhatja. Olyan keményen
dolgozott rajta, hogy felejtsen. A hang
nem igázhatja le újra.
Tovább hajtott Fjällbacka felé. A
kabátzsebében rezgett a telefon.
 Alice megállás nélkül bömbölt, éjjel-
nappal. Hallotta, ahogy anya és apa
beszéltek erről. A kislánynak volt
valami baja, amit kólikának hívtak. De
az állandó lárma, függetlenül attól, mi
miatt volt, elviselhetetlennek tűnt. Az
egész életüket megkeserítette, és
mindent tönkretett.
És anya miért nem utálta Alice-t a
bőgés miatt? Miért hurcolászta fel s
alá, énekelt neki, vigasztalta
gyengéden, és nézett rá
szeretetteljesen, mintha együtt érezne
vele?
Alice nem érdemelt együttérzést.
Szántszándékkal csinálta. Erről meg
volt győződve. Néha, amikor a bölcsője
fölé hajolt, és elnézte a kislányt, aki
egy undorító bogárra emlékeztette, az
viszonozta a pillantását. Alice tekintete
azt mondta, hogy anya csak őt
szeretheti. Ezért bömbölt olyan sokat,
és követelt mindent magának. Hogy
neki ne maradjon már semmi.
Néha észrevette, hogy apa is ezen a
véleményen van, tudja, hogy Alice
direkt csinálja. Mert már apának sem
maradt semmi anyából. Mégsem tett
semmit. Miért nem? Hiszen apa felnőtt.
Gond nélkül elintézhette volna, hogy
Alice végre csendben maradjon.
De apának sem igen volt szabad a
csecsemőhöz érnie. Néha esetlenül a
karjába vette, és megpaskolta a
popsiját meg a hátát, hogy
megnyugtassa. De anya mindig azt
mondta, hogy mindent rosszul csinál, és
majd inkább ő gondoskodik Alice-ról.
Apa erre rögvest visszavonulót fújt.
Egy nap mégis apa gondjaira
maradt. Alice még a szokásosnál is
többet bőgött, méghozzá három napig
egyhuzamban. Ő éberen feküdt a
szobájában, a fejére szorította a
párnáját, hogy ne hallja a lármát. A
párna alatt gyarapodott a gyűlölet.
Szétterjedt benne, és úgy nyomta, hogy
levegőt is alig kapott. Anya fáradt volt.
Nem aludt három éjszakája. Ezért
kivételesen apára hagyta a csecsemőt,
és lefeküdt. Apa elhatározta, hogy
megfürdeti a kislányt. Ő megkérdezte
apát, hogy nézheti-e.
Apa gondosan ellenőrizte a
vízhőmérsékletet, és pont olyan
pillantással nézte Alice-t, aki szokatlan
módon csendben volt, ahogy anya
szokta. Apa sosem volt fontos. Egy
láthatatlan figura volt, aki eltűnt anya
ragyogásában, és kívül rekedt anya és
Alice kettősén. De most, hogy
rámosolygott Alice-ra, aki viszonozta a
mosolyát, hirtelen fontossá vált.
Apa elővigyázatosan tette bele a kis
csupasz testet a vízbe. Egy
függőágyszerű valamibe fektette, amely
frottírral volt bevonva. Csaknem ült
benne. Apa gyengéden megmosta a
karját, a lábát, a kövér kis pocakját. A
baba kezével-lábával kapálózott. És
nem bömbölt, végre nem bömbölt, de ez
nem számított. Nyert. Apa is előbújt a
menedékhelyéről, az újság mögül, hogy
vele törődjön.
Ő néma csöndben állt az ajtóban, és
képtelen volt levenni a tekintetét apa
kezéről, amely lassan simogatta az
apró testet. Pont apa, aki egyfajta
bizalmasa volt, amióta anya látni sem
akarta. Hirtelen csengettek.
Összerezzent. Apa tanácstalanul nézett
hol az ajtóra, hol Alice-ra. Végül azt
kérdezte: „Vigyáznál egy kicsit a
húgodra? Csak megnézem, ki az.
Mindjárt itt vagyok.”
Egy pillanatig hezitált. Aztán érezte,
hogy bólint. Apa felállt a guggolásból,
és odaintette a fürdőkádhoz. A lába
magától vitte oda. Alice felnézett rá. A
szeme sarkából látta, hogy apa kimegy
a fürdőből.
Magukra maradtak. Alice és ő.
 Erica döbbenten bámult Patrikra.
– A jég alatt?
– Igen. Az a szerencsétlen, aki
felfedezte, valósággal sokkot kapott.
Patrik röviden összefoglalta a nap
történéseit. Erica nehézkesen a kanapéra
ült. Maja rögtön megpróbált az ölébe
mászni, ami nem volt valami egyszerű.
– Hahó! Hahó! – kiabált be Maja a
hasába. Amióta tudta, hogy a babák
hallják, minden adandó alkalommal
megkísérelt kapcsolatba lépni velük.
Mivel a szókincse még finoman szólva is
korlátozott volt, elég egyhangúak voltak
ezek a beszélgetések.
 – Ne ébreszd fel őket, biztos alszanak.
– Erica a szája elé tette a mutatóujját, és
pisszegett: – Pszt!
Maja utánozta a gesztust, és
hallgatózni kezdett az anyja hasán, hogy
a babák tényleg alszanak-e.
– Biztos borzalmas napod volt –
motyogta Erica.
– Igen. – Patrik igyekezett Cia és a
gyerekei arcának képét kiverni a fejéből,
de tudta, még sokáig látni fogja őket a
lelki szemei előtt. – De most már
legalább tudják. A bizonytalanság néha
rosszabb.
Leült Erica mellé, Maja pedig
kettejük közé telepedett. Aztán vidáman
ugrott az apja ölébe, ahol némileg több
hely volt, és a mellkasára hajtotta a fejét.
Patrik a szőke fejecskét cirógatta.
– Valószínűleg igazad van.
Ugyanakkor fájdalmas lehet, ha az ember
az utolsó reménysugarat is elveszíti. –
Erica habozott. – Van elképzelésetek
róla, mi történhetett?
Patrik a fejét ingatta.
– Semmit sem tudunk.
– És Christian levelei? – ütötte a
vasat tovább Erica, miközben magával
tusakodott, hogy meséljen-e a
könyvtárban tett látogatásáról és a
Christian múltjával kapcsolatos
gondolatairól? Amíg ilyen keveset
tudott, szívesebben hallgatott volna.
– Még mindig nem jutottam hozzá,
hogy foglalkozzam velük, de
mindenképpen beszélni fogunk Magnus
családjával és barátaival még egyszer,
és akkor erről is megkérdezem
Christiant.
– Ma a reggeli adásban vallatták róla.
– Erica beleborzongott a gondolatba,
hogy ő is okozója annak, amit
Christiannak élő adásban ki kellett
állnia.
– És mit mondott?
– Megpróbálta elbagatellizálni az
ügyet, de látni lehetett, milyen ideges lett
tőle.
– Nem csoda. – Patrik nyomott egy
puszit a lánya feje búbjára. – Mit
gondolsz? Csináljunk valami
harapnivalót anyának és a babáknak? –
Felállt, és a karjába vette Maját. A
kislány buzgón bólogatott. – És mit
adjunk nekik? Szerinted örülnének egy
barna krémes szendvicsnek?
Maja csuklani kezdett a nevetéstől. A
korához képeset elég jól értette már a
pisis és kakis vicceket.
– Neeem – folytatta Patrik. – Inkább
halrudacskákat és krumplipürét, a
mogyorókrémes szendvicset hagyjuk
későbbre, jó?
A lánya elgondolkodott egy pillanatra,
aztán nagy kegyesen bólintott. A
halrudacskákkal ki volt békülve.
Sanna tehetetlenül járkált fel s alá. A
fiúk mesefilmet néztek a nappaliban. De
ő képtelen volt megülni a fenekén. A
mobillal a kezében nyugtalanul mászkált
a lakásban. Időről időre felhívta a
számot.
 Nem vette fel. Christian egész nap
nem vette fel, és Sanna fejében az egyik
horrorjelenetet a másik követte. Miután
Magnus megtalálásának híre egész
Fjällbackát sokkolta, csak romlott a
helyzet. Ma már tízszer megnézte
Christian e-mailjeit. Újra és újra
hatalmába kerítette az idegesség, amely
végül olyan elviselhetetlen méreteket
öltött, hogy a gyanúja bizonyítékért vagy
cáfolatért kiáltott. A szíve mélyén azt
kívánta, bárcsak végre rá tudna
bizonyítani valamit. Akkor legalább
tudná, és végre szabadjára engedhetné a
félelmeket, amelyek kínozzák.
Tisztában volt vele, hogy ostobán
viselkedik. Mert megpróbál uralkodni
felette, mert állandóan kivallatja, kivel
találkozott, mire gondol, és ezzel még
jobban eltaszítja magától. Ha az eszére
hallgatott, világosan látta, de az érzései
erősebbek voltak. Az érzései, amelyek
azt súgták, hogy Christianban nem lehet
megbízni, hogy rejteget előle valamit,
hogy ő nem elég jó neki. Hogy nem
szereti.
Annyira fájt ez a gondolat, hogy a
konyhakőre roskadt, és átkarolta a térdét.
A háta mögött zúgott a hűtőszekrény, de
alig vette észre, annyira befelé figyelt.
Hol jár Christian? Miért nem
jelentkezik? Miért nem tudja elérni?
Elszántan tárcsázott újra. Sokszor
kicsengett, de senki sem vette fel.
Felállt, és az asztalon heverő levelekhez
lépett. Ma is jött egy. A sorok pont olyan
rejtélyesek voltak, mint eddig. „Tudod,
hogy nem menekülhetsz. Ott vagyok a
szívedben, nem rejtőzhetsz el előlem,
hiába futsz a világ végéig.” A fekete írás
nagyon ismerős volt neki. Reszkető
kézzel vette fel a levelet, és az orrához
emelte. Papír– és tintaszaga volt. Parfüm
vagy valami hasonló nem árulkodott a
küldő kilétéről.
Christian váltig állította, hogy nem
ismeri a levélírót, de Sanna nem hitt
neki. Ismét éktelen haragra gerjedt, az
asztalra csapta a levelet, és felrohant a
lépcsőn. Az egyik fiú utánakiáltott, de
Sanna a füle botját sem mozgatta. Tudnia
kellett, válaszokat akart. Mintha valaki
más uralná a testét, elveszítette az
irányítást.
 A hálószobában kezdett, kinyitogatta
Christian komódjának fiókjait, és
kiszórta a tartalmukat. Alaposan
átvizsgált mindent, ami csak a keze közé
került, majd végigtapogatta az üres
fiókokat. Semmi, az égvilágon semmi,
csak pólók, zoknik és alsónadrágok.
Fürkészően pillantott végig a szobán. A
ruhásszekrény. Sanna minden polcot
tüzetesen végignézett. Christian ruhái a
padlón landoltak. Ingek, nadrágok, övek
és cipők. Egyetlen ismeretlen tárgyat
sem talált, egyáltalán semmit, ami többet
árult volna el a férjéről, vagy segített
volna áttörni a falat, amelyet a férfi
maga köré épített. Egyre gyorsabban
rámolta ki a cuccait a szekrényből. A
végén már csak a saját ruhái maradtak.
Nehézkesen lerogyott az ágyra, és
végigsimított az ágytakarón, amelyet a
nagymamája varrt. Neki sok olyan
holmija volt, amely elmondott valamit
róla és a származásáról. Ez az ágytakaró,
a nagyanyja fésülködőasztala, a
nyaklánc, amelyet az anyjától kapott. A
barátok és a családtagok leveleit
kartondobozokban őrizte a szekrényben.
Az egyik polcon az iskolai évkönyvei
sorakoztak, az érettségizős kalapját
pedig a kiszáradt menyasszonyi csokra
mellett tartotta egy kalapdobozban. A
sok apró tárgy az életéről, az ő saját
történetéről mesélt.
Hirtelen a tudatára ébredt, hogy a
férjének egyáltalán nincsenek ilyen
dolgai. Úgy általában nem volt annyira
érzelgős, mint ő, és nem szeretett
tárgyakat őrizgetni, de valamit azért
megtarthatott volna. Senki sem éli le úgy
az életét, hogy egyetlen emlékéhez sem
kötődik.
Ököllel az ágytakaróra vágott. A
bizonytalanság kis híján az eszét vette.
Kicsoda egyáltalán Christian? Aztán az
eszébe ötlött valami. Egyszeriben
lehiggadt. Egy helyet még nem kutatott
át. A tetőteret.
Erik meglóbálta a poharat, és nézte a
sötétvörös színt, amely a perem felé
világosba ment át. Ez fiatal borra utalt,
ezt a sok borászati előadás egyikén
tanulta, amelyekre járt.
Az egész élete romokban hevert, és
nem értette, hogy jutott idáig. Védtelenül
állt az áradásban, amely magával
ragadta.
Magnus meghalt. Ahogy az egyik
ijedség lassacskán átolvadt a másikba,
lassan derengeni kezdett, mit írt neki
Louise az SMS-ben. Hogy megtalálták
Magnus holttestét. Ugyanabban a
pillanatban Cecilia bejelentette, hogy
terhes. Két olyan hír, amely alapjaiban
rengette meg Erik világát, fél percen
belül.
– Legalább válaszra méltathatnál –
támadt rá Louise.
– Mi? – Erik biztosan nem figyelt. –
Mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hol voltál, amikor az
SMS-t küldtem Magnus haláláról.
Először az irodában hívtalak, de nem
voltál bent. Aztán többször próbáltalak
elérni a mobilodon, de csak a
hangpostáig jutottam. – Egész este be
nem állt a szája. Biztos, már délelőtt
elkezdett vedelni.
Eriken undor lett úrrá,
összekeveredett a borral, és fémes ízt
kölcsönzött a szájának. Iszonyodott attól,
hogy nem irányíthatja a saját életét.
Miért nem kapja össze magát Louise,
ahelyett hogy csordultig tölti a poharát
azzal a lőrével, és mártírkodik?
– Dolgom volt.
– Dolgod? – Louise ivott egy kortyot.
– El tudom képzelni.
– Fogd már be! – mondta Erik
elgyötörten. – Ma ne. Kérlek.
– És miért ne? – kérdezett vissza a nő
kötözködőn.
Erik tudta, hogy pipa. A lányok már
aludtak egy ideje, most kettesben voltak.
Ő és Louise.
– Az egyik legjobb barátunkat ma
holtan találták. Nem lehetne nyugtunk
legalább egy ilyen estén?
Louise elnémult. Erik látta rajta, hogy
szégyenli magát. Egy pillanatra maga
előtt látta a lányt, akit az egyetemen
megismert: szép, okos és talpraesett. De
a kép gyorsan szertefoszlott, csak a
petyhüdt bőr és a bortól kékesre
színezett fogak maradtak a helyén.
És Cecilia? Vele mihez kezdjen?
Amennyire tudta, ő az első szeretője,
akit teherbe ejtett. Eddig talán
szerencséje volt. De most vége. Cecilia
meg akarja tartani a gyereket, azt
mondta. Fagyosan közölte vele a
konyhájában. Se magyarázat, se vita.
Egyszerűen bejelentette. És mert
máshogy nem megy, számít Erik anyagi
támogatására. Mintha egyik pillanatról a
másikra nőtt volna fel. A vihogását és a
naivitását mintha elfújták volna. Erik ott
állt előtte, és tudta, hogy ez egyszer a nő
átlát rajta. De nem akarta Cecilia
szemével látni magát. Egyáltalán nem
akarta látni magát. Egész életében
természetesnek vette, hogy csodálják.
Néha féltek tőle, de az is valami. A nő
védekezőn a hasára tette a kezét, és
megvetéssel nézett rá. A kalandjuk véget
ért. Tájékoztatta Eriket, milyen
lehetőségek közül választhat. Ha a
gyerek tizennyolcadik születésnapjáig
minden hónapban tetemes összeget utal a
számlájára, hallgatni fog az apaságáról,
mint a sír. Ellenkező esetben beszámol
Louise-nak, és mindent meg fog tenni,
ami csak hatalmában áll, hogy Erik nevét
és becsületét bemocskolja.
Erik a feleségét nézte, és azon
morfondírozott, helyesen döntött-e. Nem
szerette Louise-t. Átverte és
megbántotta, ahogy csak tudta, és kétsége
sem volt afelől, hogy nélküle a nő
boldogabb lenne. De a megszokás
hatalma győzött. A hegyekben álló
mosatlan edények és a szennyeshalmok
egy agglegénylakásban nem tűntek vonzó
lehetőségnek. Esténként készételek a
tévé előtt, és hétvégén előre egyeztetett
programok a lányokkal? Kényelmi
okokból kitartott a felesége mellett. És
mert a vagyona fele őt illette. Ennyire
egyszerű. És ezért a kényelemért az
elkövetkező tizennyolc évben drágán
meg fog fizetni.
Majdnem egy órát ült a kocsiban a ház
közelében. Látta Sannát, ahogy odabent
fel-alá mászkál. A mozdulatain látszott,
milyen dühös. Neki pedig nem volt ereje
ahhoz, hogy szembenézzen a haragjával,
a könnyeivel és az örökös
szemrehányásaival. Ha a fiúk nem
volnának… Christian beindította a
motort, és bekanyarodott a felhajtóra,
hogy ne kelljen végiggondolnia a
gondolatot. Mindig, amikor a gyerekei
iránt érzett mély szeretetére gondolt,
átjárta a rémület. Próbálta távol tartani
magától őket. Mindent megtett, hogy
megóvja őket a veszélytől és a
gonosztól. De a levelek világossá tették
számára, hogy a gonosz már itt van. Nem
volt visszaút. Mindenáron meg kellett
védenie őket. Nem vallhatott kudarcot
még egyszer. Különben az élete örökre
megváltozik. A hűvös kormánykerékre
hajtotta a fejét, és megvárta, amíg a
bejárati ajtó kinyílik. Sanna gyakran nem
hallotta meg az érkezését, ezért ilyenkor
volt még egy percnyi ideje, hogy
összeszedje magát.
Azt hitte, biztonságban lesznek, ha a
szívének azt a részét, amely az övék,
különválasztja. De csalódnia kellett.
Nem futhatott el a szeretet elől, és nem is
szűnhetett meg szeretni őket. Nem maradt
más választása, harcolnia kellett a
gonosz ellen. Szembe kellett néznie
azzal, amit oly régóta rejtegetett a lelke
mélyén. A könyv napvilágra hozott
megint mindent. Felötlött benne, hogy
jobb lett volna, ha meg sem írja. A
regény nélkül minden más lett volna.
Ugyanakkor nem volt választása. Meg
kellett írnia. Írnia kellett róla.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Sanna
dideregve állt meg a küszöbön, és
magára terítette a kötött kardigánját.
Christian felemelte a fejét, és ránézett.
Az előszobából kiszűrődő fényben a
bolyhos kardigán és a papucs dacára úgy
festett, mint egy madonna. Őt nem
fenyegette veszély. Ezt Christian ebben a
pillanatban teljes bizonyossággal tudta.
Sanna semmilyen hatással nem volt rá. A
múltban sem, és ezután sem. Miatta nem
kell aggódnia.
De a kérdésözönét állnia kell. Nehéz,
elgémberedett lábbal kászálódott ki az
autóból, és bezárta a kocsit. Aztán a fény
felé indult. Sanna hátrált egy lépést.
Falfehér arccal meredt Christianra.
– Próbáltalak hívni. Újra és újra,
ebéd óta, de nem vetted fel. Mondd,
hogy ellopták a mobilodat, vagy
elromlott, adj valami értelmes
magyarázatot arra, miért nem tudtalak
elérni.
Christian megvonta a vállát. Nem
szolgálhatott magyarázattal.
– Nem tudom. – Kibújt a kabátjából.
A karja is zsibbadt volt.
– Szóval nem tudod… – A szavak
valósággal kiszakadtak belőle. Habár
Christian becsukta a bejárati ajtót, és a
hideg kint rekedt, úgy tűnt, Sanna még
mindig remeg.
– Fáradt voltam. – Ő maga is hallotta,
milyen elcsépelten hangzik. – A reggeli
interjú kimerítő volt, aztán találkoztam
Gabyval… Egyszerűen kivagyok.
Nem tudta rávenni magát, hogy
beszámoljon a kiadóvezetővel folytatott
rémes beszélgetéséről. Legszívesebben
bebújt volna az ágyba, és az egészet
elfelejtette volna.
– A fiúk már lefeküdtek? – Amikor
elhaladt Sanna mellett, és véletlenül
meglökte, a nő megingott, de egy
tapodtat sem moccant. Mivel Christian
nem kapott választ, megismételte a
kérdést: – A fiúk már lefeküdtek?
– Igen.
Felment a lépcsőn a gyerekszobába.
Olyanok voltak, akár az angyalkák. Piros
pofik és hosszú, fekete szempillák. Leült
Nils ágyának szélére, és megsimogatta a
szőke fejét. Hallotta, hogy Melker halkan
szuszog. Mielőtt kiment volna,
mindkettőjük takaróját megigazította.
Odalent Sanna még mindig ugyanazon a
helyen állt. Christian fokozatosan
ráébredt, hogy ez nem egy szokásos
veszekedés. Ezúttal a nő sokkal
dühösebb, mint általában. Christian
tudta, hogy minden lehetséges módon
szaglászik utána, elolvassa az e-mailjeit,
és mindenféle ürüggyel kifaggatja a
munkatársait, hogy megbizonyosodjon
arról, tényleg a munkahelyén van-e.
Tökéletesen tisztában volt ezzel, és
elfogadta. De ezúttal többről volt szó.
Ha lehetett volna, sarkon fordul, és
szó nélkül ágyba bújik. De értelmetlen
lett volna. Sanna mondani akar neki
valamit, és nem fogja hagyni
eltántorítani magát, mindegy, hogy a
férje idelent van, vagy odafent a
hálószobában.
– Történt valami? – Christian hirtelen
fagyos hideget érzett. Sanna elkövetett
volna valamit? Végtére is pontosan
tudja, mire képes.
– Ma is jött egy levél. – A nő végre
megmozdult. A konyhába ment. Christian
feltételezte, hogy követnie kell.
– Egy levél? – A férfi fellélegzett. Hát
csak erről van szó?
– A szokásos. – Sanna odadobta neki
a borítékot. – Ki küldözgeti őket? És ne
gyere nekem azzal, hogy nem tudod. Egy
szavadat sem hiszem! – A hangja
sivalkodóvá vált. – Ki ez a nő? Vele
találkoztál ma? Ezért nem tudtalak
elérni? És miért csinálja ezt?
Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések
és a szemrehányások. Christian lerogyott
az ablaknál álló konyhaszékre.
Pillantásra sem méltatta a kezében tartott
levelet.
– Gőzöm sincs, Sanna. – A szíve
mélyén arra vágyott, hogy mindent
elmesélhessen a feleségének. De nem
lehetett.
– Hazudsz – pityeregte a nő. Aztán
lehajtotta a fejét, és letörölte a
ruhaujjával a könnyeit. Majd ismét
felnézett. – Tudom, hogy hazudsz. Van
vagy volt valaki. Mindent felforgattam,
kerestem valamit, ami elárulja, kicsoda
is a férjem. És tudod, mit? Semmit sem
találtam. Semmit! Fogalmam sincs, ki
vagy! – ordította.
Christian hagyta, hogy rázúdítsa a
dühét. Végtére is igaza volt. Mindent
maga mögött hagyott, még azt is, aki
egykor volt. Mindkettejüket. Őt is. De
közben rá kellett döbbennie, hogy ő nem
fog beletörődni abba, hogy elfelejtsék.
Nem éri be azzal, hogy csak a múltja
része lehet. Tudhatta volna!
 – Mondj már valamit!
Christian megrezzent. Sanna
előrehajolt, üvöltés közben fröcsögött a
nyála. A férfi lassan felemelte a karját,
hogy megtörölje az arcát. Ekkor a nő
halkabbra fogta a hangját, és még
közelebb hajolt hozzá. Már-már
suttogott.
– De tovább kutattam. Mindenkinek
van valamije, amitől képtelen megválni.
Szóval megmondanád nekem… –
Szünetet tartott, és Christian érezte, hogy
az idegességtől viszketni kezd a bőre
alatt.
Sanna arcára egyfajta elégedettség ült
ki, ami új és ijesztő volt. A férfi nem
akart többet hallani, nem akarta folytatni
ezt a játszmát, de a nő kíméletlenül tört a
célja felé. Felemelt valamit az egyik
konyhaszékről. A szemében olyan
érzelmek villantak, amelyek az együtt
töltött évek alatt halmozódtak fel.
– Megmondanád nekem, kié ez?
Valami kék volt nála. Christian rögtön
látta, mi az. Uralkodnia kellett magán,
hogy ne tépje ki a kezéből. Nem volt
joga hozzáérni! Meg akarta mondani
neki, rá akart üvölteni, az értésére akarta
adni, hogy átlépett egy határt, de a szája
száraz volt, és egy hang sem jött ki a
torkán. A kék ruha után kapott, amelyet
olyan puhának érzett az arcán, olyan
pihekönnyűnek a kezében, de Sanna
elrántotta, és meglebegtette felette.
– Kié? – Már egész halk volt a hangja,
alig hallható. Széthajtogatta a ruhát, és
maga elé tartotta, mintha meg akarná
nézni, hogy jól áll-e neki ez a szín.
Christian nem is látta őt, csak a ruhát
bámulta. Nem bírta nézni, ahogy
bemocskolják. Ugyanakkor az agya
bámulatosan megfontoltan és hatékonyan
dolgozott. Az a veszély fenyegetett, hogy
a gondosan szétválasztott világai
összeütköznek. Az igazságot nem
mondhatta el. Sosem szabad kimondani.
De a legjobb hazugságokban mindig van
egy szemernyi igazság.
Egyszeriben teljesen nyugodtnak
érezte magát. Sanna megkapja, amit akar.
A múltja egy kis szeletét nyugodtan neki
adhatja. Belekezdett a mesébe. Egy idő
után a nő leült. Meghallgatta, megtudta a
történetét. De csak egy részét.
 A nő kapkodva szedte a levegőt.
Hónapok óta nem aludt az emeleten a
hitvesi ágyban. A betegsége miatt nem
lett volna jó ötlet, ezért a férje
kicsinosította neki a vendégszobát. Már
amennyire az apró helyiség ezt lehetővé
tette. De Kenneth bármennyire
erőlködött is, ez mégiscsak egy
vendégszoba maradt. És ezúttal a rák
volt a vendég. Serényen és bűzösen vette
birtokba a helyiséget, és hirdette a
halált.
És hamarosan búcsút fog venni, de
Kenneth – ahogy itt feküdt Lisbet mellett,
és az egyenetlen lélegzetvételét hallgatta
– azt kívánta, bárcsak maradna még a
hívatlan vendég. Mert nem egyedül fog
távozni, hanem magával viszi az ő
mindennél jobban szeretett feleségét is.
Az aranysárga kendő az
éjjeliszekrényen hevert. Kenneth oldalra
fordult, és az utcai lámpák homályos
fényében a feleségét nézte. Óvatosan
megsimogatta a pihéket a fején. Amikor
a nő összerándult, gyorsan visszahúzta a
kezét, hogy ne ébressze fel a jótékony
alvásból, amelyet csak ritkán élvezhetett.
Még csak hozzá sem bújhatott éjszaka.
Nem olyan szorosan, mint régen. Eleinte
megpróbálták. Összesimultak a takaró
alatt, a férfi átkarolta, ahogy mindig, az
első együtt töltött éjszakájuk óta. De a
betegség még ettől a boldogságtól is
megfosztotta őket. Az érintés túl
fájdalmas volt. Minden alkalommal,
amikor hozzáért, Lisbet megrándult.
Ezért Kenneth felállított egy
összecsukható ágyat a felesége ágya
mellé. A másik szobában aludni
elképzelhetetlen volt. Az eszébe sem
jutott, hogy egy emelettel feljebb a
franciaágyban aludjon.
Az összecsukható ágyon nem aludt jól.
A háta egyre jobban hasogatott, és
reggelente alaposan ki kellett
nyújtóztatnia a tagjait. Fontolóra vette,
hogy vásárol egy rendes ágyat, és
Lisbeté mellé teszi. Aztán nem szívesen,
de beismerte, hogy nem érné meg a
vétel. Úgysem használnák sokáig a
pótágyat. Hamarosan egyedül alszik
odafent.
Kenneth összeszorította könnyező
szemét, és azt figyelte, milyen
felszínesen és nehézkesen lélegzik
Lisbet. A szemhéja alatt úgy mozgott a
szemgolyója, mintha álmodna. Vajon mi
zajlik benne? Azt álmodja, hogy
egészséges? Álmában az arany kendővel
köti össze a hosszú haját?
Megfordult, és próbált visszaaludni,
végtére is dolgoznia kell. Túl sok
éjszakát töltött már az összecsukható
ágyon, nyugtalanul hánykolódva, és a
feleségét nézve, hogy egyetlen pillanatot
se szalasszon el. A fáradtság örökös
társa volt.
Hirtelen pisilnie kellett. Muszáj lesz
felkelnie, különben nem tud elaludni.
Nyögve kászálódott fel, az ágy
nyikorgott, és Kenneth egy pillanatig
ülve maradt, hogy a tagjait
kinyújtóztassa. Mezítláb botorkált végig
a hideg előszobán. A fürdőszoba a
szomszédban volt. Amikor felkapcsolta
a villanyt, hunyorognia kellett.
Felnyitotta a vécé fedelét, letolta a
pizsamanadrágot, és behunyta a szemét,
ahogy a nyomás enyhült.
Huzatot érzett a lábán, mire felnézett.
A fürdő ajtaja nyitva állt, és hideg
légáramlat csapott be. Kenneth meg akart
fordulni, hogy megnézze, de mivel még
nem végzett, azt kockáztatta volna, hogy
célt téveszt. Végül lerázta az utolsó
cseppeket, felhúzta a pizsamanadrágot,
és az ajtóhoz ment. Valószínűleg csak
képzelte az egészet, már nem érezte a
hideg légáramlatot. De valami
óvatosságra intette.
 Az előszobában nem égett a villany. A
fürdőszobai lámpa csak egy kis szeletét
világította meg a folyosónak, és a ház
többi része sötétbe burkolózott. Lisbet
már novemberben világító adventi
díszeket függesztett az ablakokba,
amelyek márciusig ott is maradtak, mert
szerette a halvány fényüket. De idén nem
volt ereje hozzá, és Kenneth sem tudta
rávenni magát.
Lábujjhegyen osont végig az
előszobán. Nem képzelődött. Valahogy
hidegebb volt. Nyitva lenne a bejárati
ajtó? A kilincs után nyúlt. Nincs
bezárva. Ez önmagában még nem volt
szokatlan, gyakran elfelejtette esténként
bezárni az ajtót.
A biztonság kedvéért még egyszer
meggyőződött arról, hogy most valóban
bezárta-e. Megfordult, és visszaindult az
ágyba, de borzongás futott végig rajta.
Valami nem volt rendjén. A konyha felé
pillantott. Ott sem égett a villany, csak az
utcai lámpa világított be. Kenneth
pislogott, és tovább ment. A
konyhaasztalon valami fehér sejlett, ami
lefekvés előtt még nem volt ott.
Félelmében megvonaglott.
Az asztal közepén egy levél hevert.
Még egy levél. És a boríték mellé valaki
odatette az egyik konyhakésüket. Az acél
megcsillant az utcai lámpa fényében.
Kenneth körülnézett. De akárki volt is a
behatoló, már köddé vált. Csak a levél
és a kés árulkodott róla, hogy itt járt.
Kenneth azt kívánta, bárcsak értené,
mit jelent ez.
 Rámosolygott. Széles, fogatlan
mosollyal, amely felfedte az ínyét. De ő
nem hagyta magát megvezetni. Tudta,
mit akar. Mindent el akar venni tőle.
Hirtelen megcsapta az orrát valami.
Az az undorító, édes szag. Régen is
érezte, és most is érzi. A szag csak
felőle jöhetett. Lepillantott a kicsi,
nedves, csillogó babatestre. Mindenétől
irtózott. A kövér pocakjától, a lába
közötti réstől, a sötét hajától, amely
egyenetlenül oszlott el a tarkóján.
Az egyik kezét a fejére tette. A bőr
alatt lüktetett valami. Egészen közel és
lágyan. Kicsit lenyomta a kezével a
fejét, és a gyerek lejjebb csúszott. Még
mindig nevetett. A víz beborította a
lábát, és kispriccelt, amikor a sarka a
kád aljához ért.
A bejárati ajtóból, egészen
messziről, hallotta apa hangját. Hol
halkult, hol erősödött, de nem úgy
hangzott, mintha apa egyhamar
visszajönne. A tenyere alatt még mindig
érezte a lüktetést, és a gyerek halkan
nyöszörögni kezdett. Olykor nevetett,
olykor nem, mintha nem tudná
eldönteni, hogy örüljön-e, vagy
szomorkodjon. Talán a kezén keresztül
megérezte, mennyire utálja, milyen
mélységesen gyűlöli minden egyes
pillanatban, amelyet a közelében tölt.
Nélküle és a bömbölése nélkül
minden annyival jobb volna. És neki
nem kellene látnia anya szemében a
felcsillanó boldogságot, amikor
megpillantja Alice-t, és az
örömtelenséget sem, amikor őfelé
fordul. Annyira szembeszökő volt.
Amikor anya tekintete a kislányról rá
vándorolt, mintha lekapcsoltak volna
egy lámpát. A fény kihunyt.
Megint azt figyelte, mit csinál apa.
Úgy tűnt, Alice elhatározta, hogy még
nem tör ki könnyekben.
Visszamosolygott a babára. Aztán
alácsúsztatta a karját, megtámasztotta,
ahogy anyától látta. A másik kezével
kioldotta a függőágyszerűséget, amely
félig ülő testhelyzetben tartotta a
kicsit. Nem volt egyszerű. A baba teste
síkos volt, és szünet nélkül mocorgott.
Végül a rögzítés engedett. Óvatosan
félretolta a függőágyat. A gyerek teljes
testsúlya a bal karjára nehezedett. A
gusztustalan édes illat egyre erősebb
lett, undorodva fordította el a fejét. Az
arcán érezte Alice átható pillantását,
bőre vizesen és csúszósan tapadt a
karjára. Gyűlölte, mert felidézte benne
ezt a szagot. Mert arra kényszerítette,
hogy emlékezzen.
Lassan kihúzta alóla a karját, és
ránézett. A kis fej a kádba hanyatlott.
Mielőtt alámerült volna a vízbe, a
kislány nagy levegőt vett, hogy
felüvöltsön, de már késő volt. A parányi
arc elsüllyedt. Szeme a nyugtalan
vízfelszín alól bámult rá. Kapálózott a
kezével és a lábával, de nem tudott
feljönni, túl kicsi volt és gyenge. Még
csak le sem kellett nyomnia. Alice feje
súlyosan feküdt a kád alján, csak arra
volt képes, hogy jobbra-balra forgassa.
Leguggolt a kád mellé, a peremére
hajtotta az arcát, és úgy nézte a
küzdelmet. Nem lett volna szabad
elvennie tőle a gyönyörű édesanyját.
Rászolgált a halálra. Ez az egész nem
az ő hibája.
Alice keze és lába egy idő után nem
mozdult többet, csak lassan lesüllyedt.
És őbenne elterpeszkedett a nyugalom.
A szag elenyészett, és újra kapott
levegőt. Minden olyan lesz, mint régen.
Oldalvást fordította a fejét a kád
peremén. Nézte Alice-t, aki
mozdulatlanul feküdt.
 – Tessék csak, tessék! – Ulf Rosander
álmosan, de tetőtől talpig felöltözve
nyitott ajtót Patriknak és Paulának.
– Köszönjük, hogy ilyen hamar tud
fogadni minket – kezdte rögtön Paula.
– Nem gond. Csak annyit kellett
mondanom a főnökömnek, hogy kicsit
később megyek be. A körülményeket
figyelembe véve mindenki elég megértő.
Végtére is elveszítettünk egy
munkatársat. – Előrement a nappaliba.
A szoba úgy nézett ki, mintha
bombatámadás érte volna. Mindenhol
játékok és mindenféle tárgyak hevertek,
és Ulf kénytelen volt egy halom
gyerekruhát lepakolni a kanapéról, hogy
hellyel kínálhassa őket.
– Reggelente az óvodába menés előtt
mindig elszabadul a pokol –
szabadkozott.
– Mennyi idősek a gyerekek? –
kérdezte Paula.
Patrik hátradőlt, átengedte a
kolléganőjének a kezdést. Egy rendőrnek
sosem szabad alábecsülnie a
beszélgetések fontosságát.
– Három– és ötévesek. – Rosander
örömtől ragyogott. – Két kislány. Ez a
második nekifutás részemről. Már van
két fiam, tizennégy és tizenhat évesek, de
pillanatnyilag az anyjuknál vannak.
Különben még nagyobb lenne itt a
felfordulás. A fiúk olyan korban vannak,
amikor gyakoriak a súrlódások, de a
lányok istenítik a bátyjaikat, és ők
viszonozzák a szeretetüket.
– Ahogy bizonyára már tudja,
megtaláltuk Magnust – szólalt meg
Patrik.
Rosander arcáról lehervadt a mosoly.
Beletúrt az amúgy is kócos hajába.
– Hogy halt meg?
– Még nem tudjuk. Pillanatnyilag arra
kell rájönnünk, mi történt az eltűnése
reggelén.
– Nem tudom, hogyan segíthetnék
ebben. – Rosander tanácstalanul tárta
szét a karját. – Felhívott, és azt mondta,
késni fog kicsit.
– Máskor is előfordult? – kérdezte
Paula.
 – Hogy késett? – Rosander a homlokát
ráncolta. – Nem. Ha jobban
belegondolok, ez volt az egyetlen
alkalom.
– Mióta jártak együtt munkába? –
Patrik észrevétlenül odébb tett egy
játékot, amelyre véletlenül ráült.
– Amióta a Tanumsfönsternél
dolgozom, öt éve. Azelőtt Magnus
busszal járt. Szóba elegyedtünk
egymással munka közben, és
felajánlottam neki, hogy fuvarozom. És
megosztoztunk a benzinköltségen.
– És öt év alatt egyetlenegyszer sem
késett? – ismételte meg Paula a kérdést.
– Nem, soha. Emlékeznék rá.
– És milyen volt a hangja a
telefonban? – kérdezte Patrik. –
Nyugodt? Izgatott? Nem említette
véletlenül, miért késik?
– Nem, semmit sem mondott. Persze
nem tudom teljes bizonyossággal
kijelenteni, hiszen már eltelt azóta némi
idő, de úgy hangzott, mintha nem lenne
önmaga.
– Milyen értelemben? – Patrik
előrehajolt.
– A feldúlt nyilván túl erős szó rá, de
valahogy az volt a benyomásom, hogy
van valami. Azt hittem, talán
összeveszett Ciával vagy a gyerekekkel.
– Van valami oka annak, hogy erre
gondolt? – Paula vetett Patrikra egy
pillantást.
– Hát csak három másodpercet
beszéltünk. Felhívott, azt mondta, késik,
és induljak el nélküle, ha nem tudok rá
várni. Egyedül is be tud jönni. Aztán
letette. Vártam egy darabig, aztán útnak
indultam. Ez minden. Szerintem a
hangjából következtettem arra, hogy
otthon adódott valami gond.
– Tud róla, hogy gondjaik lettek volna
a feleségével?
– Sosem hallottam, hogy egy rossz
szót is mondott volna Ciára.
Ellenkezőleg, úgy tűnt, rendkívül jól
megvannak. Bár sosem tudni pontosan,
mi zajlik más családokban, de mindig az
volt az érzésem, hogy Magnus boldog
házasságban él. De nem beszélgettünk
sokat ilyesmiről. Inkább csak az
időjárásról és a svéd fociról.
– Mondhatjuk, hogy barátok voltak?
 Rosander tétovázott egy pillanatig.
– Nem mondanám. Együtt jártunk
munkába, és néha ebéd közben
elbeszélgettünk egy kicsit, de a
magánéletben nem tartottuk a
kapcsolatot. Voltaképpen nem is tudom,
miért nem, mert jól megértettük
egymást… Mindenkinek megvan a maga
ismeretségi köre, és ebben gyakran
nagyon merev az ember.
– Szóval nem avatta volna be magát,
ha valaki megfenyegeti, vagy ha valami
nyugtalanítja? – kérdezte Paula.
– Szerintem nem. De ha azt veszi,
hogy heti ötször találkoztunk,
valószínűleg feltűnt volna, ha gondjai
vannak. Olyan volt, mint máskor.
Jókedvű és fesztelen. Rendes gyerek
volt. – Rosander a kezét nézte. –
Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.
– Kedves magától, hogy a
rendelkezésünkre állt. – Patrik
felemelkedett, és Paula követte a
példáját. Kezet fogtak Rosanderrel, és
búcsút vettek.
Az autóban még egyszer átvették a
beszélgetést.
– Mit gondolsz? – Paula oldalról
pillantott a másikra.
– Az utat nézd! – markolta meg Patrik
a kapaszkodót az ajtó fölött, mert a
kolléganője éppen csak elkerült egy
teherautót az éles kanyarban.
– Hoppá! – csúszott ki Paula száján,
amikor ismét kipillantott a szélvédőn.
– Női sofőrök! – morgott Patrik.
 Mivel Paula tudta, hogy nem gondolja
komolyan a megjegyzést, átsiklott
fölötte. Egyébként is jól ismerte Patrik
vezetési stílusát. Kisebb csodaszámba
ment, hogy egyáltalán jogosítványt
kapott.
– Szerintem Ulf Rosandernek az
égvilágon semmi köze az egészhez –
válaszolt végül Patrik a kérdésre.
Paula bólintott.
– Szerintem sincs. Ami azt illeti,
Mellberg tévúton jár.
– Már csak az értésére kell adnunk.
– De azért nem volt haszontalan, hogy
idejöttünk. Gösta figyelmét minden
bizonnyal elkerülte korábban, hogy
Magnus öt év alatt egyetlenegyszer sem
késett. Rosandernek az volt a
benyomása, hogy izgatott valamiért.
Legalábbis nem olyan volt a hangja a
telefonban, mint máskor.
– Igazad van. Csak azt nem tudom,
hogyan tovább. Ciától is megkérdeztem,
hogy történt-e aznap reggel valami
szokatlan, de azt mondta, nem. Bár ő már
korábban elment munkába. Ugyanakkor
meg mi történhetett az alatt a rövid idő
alatt, amíg Magnus egyedül volt otthon?
– A híváslistákat ellenőriztük? –
kérdezte Paula, miközben
kötelességtudóan az úton tartotta a
szemét.
– Többször is. Senki sem hívta őket
aznap reggel. Magnus mobiljára sem
érkezett hívás. Ő maga csak
Rosandernek telefonált. Aztán semmi.
 – Lehet, hogy valaki meglátogatta?
– Nem hinném. – Patrik a fejét
csóválta. – A szomszéd elég jól rálát a
házra a konyhájából, azt is látta, amikor
Magnus távozott. Persze becsengethetett
hozzájuk valaki úgy, hogy nem vette
észre, de azt mondta, nem tartja
valószínűnek.
– És az interneten nem léphetett
kapcsolatba vele valaki?
Újabb fejrázás.
– Cia megengedte, hogy
megvizsgáljuk a számítógépüket, de
egyetlen érdekes e-mailt sem találtunk.
A kocsiban csend lett. Mindketten
elmerültek a gondolataikban. Hogyan
tűnhetett el Magnus Kjellner egy szép
nap nyom nélkül, hogy aztán a jég alatt
bukkanjon fel ismét három hónappal
később? Mi történt azon a reggelen?
Ostoba módon úgy döntött, hogy
gyalogol. Azt képzelte, hogy a sälviki
házuktól csak egy köpés az úti célja.
Mindenesetre ez a köpés
világcsúcsgyanús.
Erica megállt a kereszteződésnél, és
gyorsan kifújta magát. Elnézett a
Havsbygg ingatlaniroda felé, még mindig
átkozottul messze volt. De már az
otthonuktól is ugyanolyan távol került.
Ha nem akar egy hókupacra rogyni,
akkor újra neki kell vágnia.
Tíz perccel később kimerülten ért az
irodába. Nem szólt előre a látogatásáról,
mert több reménnyel kecsegtetett, ha
ajtóstul ront a házba. Mindenesetre
megbizonyosodott arról, hogy Erik
kocsija nem áll az épület előtt.
Kennethtel akart beszélni, méghozzá ha
lehet, zavartalanul.
– Hahó!
Mivel nyilvánvalóan senki sem
hallotta a kopogását, bement. Látszott,
hogy egy régi családi házat építettek át
irodává. A földszint nagy részén egyetlen
nagy helyiséget alakítottak ki, a falak
mentén iratrendezők alatt rogyadozó
polcok sorakoztak. Mellettük plakátok
lógtak, amelyek különböző építkezéseket
ábrázoltak, és mindkét oldalon egy-egy
íróasztal állt. Az egyiknél Kenneth ült.
Úgy tűnt, egyáltalán nem vette észre,
hogy Erica ott van, mozdulatlanul meredt
maga elé.
 – Hahó! – próbálkozott újra Erica.
Kenneth összerezzent.
– Jó napot! Elnézést, nem hallottam,
hogy bejött. – Felállt, és odament a
nőhöz. – Erica Falck, ha nem tévedek.
– Pontosan. – Erica mosolyogva kezet
nyújtott. Kennethnek feltűnhetett, milyen
vágyakozó pillantásokat vet a
vendégeknek fenntartott szék felé.
– Üljön le! Úgy fest, cipel magával
egy kis pluszsúlyt. Már biztos nincs sok
hátra.
Erica hálásan dőlt hátra, és érezte,
ahogy a derekában enyhül a nyomás.
– Nem, nincs. De ikrek. –
Szabályosan megrémült, amikor hallotta,
hogy kimondta.
– Aj-aj, akkor ki sem fog látszani a
tennivalókból – felelte Kenneth
barátságosan, és helyet foglalt mellette.
– Esetleg új házat keres?
Erica megijedt, amikor meglátta a
férfit közelebbről, a lámpa fényében.
Elgyötörtnek és kimerültnek tűnt. A
zaklatott talán jobb szó. Hirtelen
beugrott neki, hogy Kenneth neje
nagybeteg. Leküzdötte a késztetést, hogy
a kezére tegye a kezét, mert attól tartott,
zokon venné. De valamit mondania
kellett. A szomorúsága és az
elcsigázottsága annyira nyilvánvaló volt,
olyan mély barázdákat rótt az arcára.
– Hogy van a felesége?
– Nem túl jól. Elég rossz a helyzet.
Egy darabig némán ültek. Aztán
Kenneth kihúzta magát, és mosolyt
erőltetett az arcára, de a fájdalmát
képtelen volt palástolni.
– Szóval házat keres? Pedig a maguké
nagyon csinos. De ebben az esetben
Erikkel kell beszélnie. Én csak
számlákkal és a könyveléssel
foglalkozom, a beszéd nem kenyerem.
Erik ebéd után jön vissza, gondolom,
szóval ha visszanézne…
– Nem házat akarok venni.
– Ó, akkor miről lenne szó?
Erica vacillált. Titokban magát
átkozta, hogy nem tudja megállni, és
mindenbe beleüti az orrát. Most hogy
magyarázza meg ezt az egészet?
– Ugye hallott Magnus Kjellnerről?
Hogy megtalálták a holttestét? –
próbálkozott óvatosan.
 Kenneth arca még szürkébb lett, ahogy
bólintott. – Ha jól tudom, barátok voltak.
– Miért kérdezi? – Úgy tűnt, a férfi
résen van.
– Hát… – Erica elégséges indok után
kutatott, de semmi sem jutott az eszébe. –
Olvasta az újságban, hogy Christian
Thydell fenyegető leveleket kapott?
Kenneth megint elkínzott arccal
bólintott. A tekintetében megvillant
valami, de olyan gyorsan tova is tűnt,
hogy Erica nem is volt biztos abban,
hogy látta.
– Christian barátja vagyok, és segíteni
szeretnék neki. Szerintem összefüggés
van a fenyegetések és Magnus Kjellner
sorsa között.
– Milyen összefüggés? – Kenneth
előrehajolt.
– Ebbe nem mennék bele – felelte
Erica kitérően. – De sokat segítene, ha
mesélne egy kicsit Magnusról. Voltak
ellenségei? Akarhatott valaki ártani
neki?
– El sem tudom képzelni. – Kenneth
újra hátradőlt. A testtartása egyértelműen
azt fejezte ki, hogy nem óhajt erről
beszélni.
– Mióta ismerték egymást? – Erica
igyekezett nyugalmasabb vizekre terelni
a beszélgetést. Néha kerülő úton
gyorsabban célba ér az ember.
Bevált. Úgy látszott, Kenneth ellazul.
– Voltaképpen egész életünkben.
Egyidősek voltunk, és egy osztályba
jártunk általános iskolában és
gimnáziumban is. Elválaszthatatlanok
voltunk mi hárman.
– Hárman? Tehát maga, Magnus és
Erik Lind?
– Úgy van. Ha felnőtt fejjel
ismerkedtünk volna össze, valószínűleg
nem lettünk volna barátok, de Fjällbacka
olyan kicsi. Az élet összehozott minket,
és ennyi. Amikor Erik Göteborgban
tanult, persze nem sokat láttuk, de amióta
megint itt lakik, a családjaink
összejárnak. Gondolom, a szokás
hatalma.
– Mondhatjuk, hogy közel állnak
egymáshoz?
Kenneth elmerengett. Kinézett az
ablakon a hóba fagyott tájra.
– Hát én ezt így nem mondanám. Erik
és én természetesen sokat vagyunk
kapcsolatban a cég miatt, de nem
vagyunk közeli barátok. Szerintem
Erikhez senki sem áll közel. Magnusszal
is nagyon mások voltunk. Semmi rosszat
nem tudok mondani róla, ahogy más sem,
gondolom. Mindig jól kijöttünk
egymással, de nem voltunk bizalmas
viszonyban. Magnus valószínűleg az új
csapattaggal, Christiannal volt leginkább
egy hullámhosszon.
– És hogy kerültek kapcsolatba
Christiannal?
– Fogalmam sincs. Röviddel az után,
hogy Christianék ideköltöztek, Magnusék
meghívták őket. Azóta valahogy
Christian része a csapatnak.
– Tudja, honnan jött?
 – Nem. – Elnémult egy pillanatra. –
Most, hogy mondja… Tényleg halvány
gőzöm sincs, mit csinált, mielőtt
Fjällbackába jött volna. Ilyesmiről
sosem beszéltünk. – Úgy tűnt, a válasz
magát Kennethet is meglepi.
– És maga meg Erik hogy jöttek ki
Christiannal?
– Kicsit befelé forduló típus, és elég
mogorva tud lenni, de rendes gyerek. Ha
megiszik pár pohár bort, és ellazul,
nagyon kellemes társaság.
– Nem volt olyan érzése, hogy kicsit
stresszes mostanában, vagy gondjai
vannak?
– Mármint Christiannak? – Ismét ott
volt az a villanás a szemében, majd
gyorsan elenyészett.
 – Nagyjából másfél éve kapja a
fenyegető leveleket.
– Már olyan régóta? Ezt nem is
tudtam.
– Semmit sem vett észre?
A férfi a fejét rázta.
– Ahogy mondtam, Christian talán egy
kicsit… bonyolult. Nehéz kitalálni, mi
jár a fejében. Például csak nem sokkal a
könyve kiadása előtt tudtam meg, hogy
egyáltalán ír.
– Olvasta? Elég furcsa – mondta
Erica.
Kenneth a fejét ingatta.
– Nincs sok időm olvasni. De azt
tudom, hogy jó kritikákat kapott.
– Nagyszerűeket! – hagyta jóvá Erica.
– Szóval akkor a levelekről nem szólt
magának?
– Egy szót sem. De ahogy már
mondtam, sosem beszélgettünk
négyszemközt, csak
vacsorameghívásokon, szilveszteri
bulikon, Szent Iván-éji ünnepségeken és
más hasonló alkalmakon találkoztunk,
több házaspárral együtt. Valószínűleg
Magnus volt az egyetlen, akivel
beszélhetett róla.
– És Magnus sosem hozta szóba?
– Nem. – Kenneth felállt. – Bocsásson
meg, de folytatnom kell a munkát. Nem
akar esetleg új házat venni? –
Mosolyogva a falon lógó reklámplakátra
mutatott.
– Köszönöm, de nagyon jól érezzük
magunkat a mostaniban, habár ezek is
nagyon szépek.
Erica tett egy kísérletet arra, hogy
egyedül talpra kecmeregjen, de ezúttal is
kevés sikerrel járt. Kenneth felsegítette.
– Köszönöm. – Erica a nyakára
tekerte a hosszú sálját. – És a felesége…
– motyogta végül. – Nagyon sajnálom.
Remélem… – Nem talált szavakat a
folytatáshoz.
Kenneth némán bólintott.
Erica vacogva lépett ki a hidegbe.
Christiannak nehezére esett, hogy ne
kalandozzon el. Alapjában szerette a
könyvtári munkát, de ma egyáltalán nem
tudott összpontosítani. Képtelen volt egy
irányba terelni a gondolatait.
Minden látogatónak volt valami
megjegyzése A hableánnyal
kapcsolatban. Egyesek az
olvasmányélményükről számoltak be,
mások még nem olvasták, de akarták,
megint mások látták a reggeli
tévéműsort. Christian becsülettel
válaszolgatott nekik. Megköszönte, ha
dicsérték, és röviden vázolta a regény
tartalmát, ha arra kérték. De
legszívesebben üvöltött volna.
Nem tudta kiverni a fejéből azt a
borzalmat, ami Magnusszal történt.
Megint viszketett a tenyere, és az érzés
fokozatosan továbbterjedt. A karjába, a
törzsébe, a lábába. Néha úgy érezte, az
egész teste viszket, és alig bírt megülni a
fenekén. Ezért mászkált folyton a polcok
között. Visszapakolta a könyveket a
helyükre, és egy vonalba rendezte a
gerincüket. Majd egy pillanatra megállt.
A keze a könyveken nyugodott, és
képtelen volt megmozdítani vagy
elhúzni. Aztán jöttek a gondolatok,
amelyek az utóbbi időben egyre
gyakrabban meglátogatták. Mit keres itt
voltaképpen? Miért van pont ezen a
helyen? A fejét rázta, hogy elűzze a
kérdéseket, de azok egyre mélyebbre és
mélyebbre furakodtak belé.
A könyvtár bejárata előtt elment
valaki. Csupán futólag látta, inkább csak
a mozgást érzékelte, mint a körvonalakat.
De ugyanaz az érzés kerítette a
hatalmába, mint előző este hazaúton.
Félelmetes, mégis ismerős érzés.
A bejárathoz sietett, és elnézett abba
az irányba, amerre az alak eltűnt, de a
folyosó üres volt. Nem hallott sem
lépteket, sem más zajt, nem látott senkit.
Csak képzelődött volna? A halántékára
szorította az ujjait. Becsukta a szemét, és
Sannát látta maga előtt. Az arcát, amikor
elmesélte neki a félig igaz, félig kitalált
történetét. A tátott száját, a részvétet,
amelybe döbbenet vegyült.
Nem fog többé kérdezősködni.
Legalábbis egy darabig. És a kék ruha
visszakerült a padlásra, ahol a helye
volt. Egy csipetnyi hazugsággal egy kis
nyugalmat vásárolt magának. De Sanna
hamarosan újra vallatóra fogja,
válaszokat keres majd, és megpróbálja
kifürkészni azt az igazságdarabkát,
amelyet elhallgatott előle. Pedig sosem
szabad napvilágra kerülnie. Semmi
esetre sem.
– Elnézést, Lars Olssonnak hívnak.
Újságíró vagyok, és azt szeretném
kérdezni, hogy válthatnánk-e pár szót.
Telefonon nem tudtam elérni.
– Kikapcsoltam a mobilomat. –
Christian levette a kezét a halántékáról.
– Mit akar?
– Tegnap találtak egy férfit a jég alatt.
Magnus Kjellnert, aki novemberben tűnt
el. Ha jól tudom, barátok voltak.
– És miért érdekli? – Christian
hátrálni kezdett, majd bemenekült a pult
mögé.
– Érdekes véletlen, nem gondolja?
Maga már hosszabb ideje fenyegető
leveleket kap, az egyik jó barátját pedig
holtan találják. Ráadásul a legfrissebb
értesüléseim szerint meggyilkolták.
– Meggyilkolták? – Christian a pult
alá rejtette a kezét. Borzalmasan
remegett.
– A holttesten sérülések vannak,
amelyek erre utalnak. Nem tudja, hogy
Magnus Kjellnert is megfenyegették-e?
És mit gondol, ki küldi magának a
leveleket? – Az újságíró rámenős
hangneme lehetetlenné tette, hogy
Christian kikerülje a választ.
– Semmit nem tudok erről. Egyáltalán
semmit.
– De valaki nyilván magát pécézte ki,
és a jelen körülmények között az sem
kizárt, hogy a környezetében élők is
veszélyben vannak. A családját nem
fenyegetik?
 Christian csak annyira volt képes,
hogy megrázza a fejét. A lelki szemei
előtt képek bukkantak fel, amelyeket
gyorsan elhessegetett. Nem vehetik át az
irányítást!
Az újságíró nem vette tudomásul a
kérdésére adott kelletlen választ.
Valószínűleg szándékosan.
– Ha jól tudom, már azelőtt kapott
fenyegetéseket, hogy a nagy port kavaró
debütáló regénye megjelent. Ez arra utal,
hogy személyes ügyről van szó. Tud
erről valamit mondani?
Újabb nyomatékos fejrázás. Christian
olyan erővel szorította össze az
állkapcsát, hogy az egész arcát valami
merev maszknak érezte. Szeretett volna
elfutni, megtagadni a válaszadást, nem
akart többé rá gondolni, nem akart többé
arra gondolni, hogy ennyi év után
utolérte. Nem engedheti újra közel
magához. Ugyanakkor tudta, hogy már
késő. Itt volt, nem futhatott el előle, talán
soha nem is volt esélye erre.
– Vagyis fogalma sincs arról, ki állhat
a fenyegető levelek mögött, és hogy van-
e közük Magnus Kjellner
meggyilkolásához? Be kell ismernie,
hogy a kis Fjällbackában elég érdekes
egybeesés, hogy valakit megfenyegetnek,
a barátja meg gyilkosság áldozata lesz.
Az ügy egy sor kérdést felvet.
Christian érezte, hogy dühbe gurul.
Honnan veszik az emberek a bátorságot,
hogy beleártsák magukat az életébe, hogy
kérdésekkel bombázzák, és olyasmit
követeljenek tőle, amivel nem
szolgálhat.
– Nincs több mondanivalóm.
– Gondolom, tisztában van vele, hogy
akár segít nekünk, akár nem, úgyis írni
fogunk róla. A saját érdeke, hogy
elmondja az ügyről a véleményét.
Christian felállt. Kiment a
könyvtárból, be a vécére, és magára
zárta az ajtót. Amikor megpillantotta
magát a tükörben, hátrahőkölt. Olyan
volt, mintha valaki más bámulna vissza
rá. Nem ismert magára. Behunyta a
szemét, és megkapaszkodott a
mosdókagylóban. A lélegzetvétele
szapora és felszínes volt. Megpróbálta
puszta akaraterővel lecsillapítani a
szívverését, és igyekezett uralkodni
magán, de lassacskán kicsúsztak a
kezéből a dolgok. Tudta. Egyszer már
elvett tőle mindent, és most újra itt volt,
hogy megint megtegye. Lehunyt szemhéja
alatt képek táncoltak. A hangokat is
felismerte. Nem tudott védekezni ellene.
Hátradöntötte a fejét. Aztán tiszta erőből
előrelendítette. Hallotta, ahogy széttörik
a tükör, és érezte, ahogy egy vércsepp
legördül a homlokán. De fájdalmat nem
érzett. Mert abban a pillanatban, amikor
a szilánkok felhasították a bőrét, a
hangok elnémultak, és végre lett egy kis
nyugta. Valóságos áldás.
Nem sokkal dél után már kellemesen
részeg volt. Pont megfelelő mértékben.
Ellazult, kissé bódult, de még nem
veszítette el a kapcsolatát a valósággal.
 Louise töltött még magának egy
keveset. A ház üres volt. A lányok
iskolában, Erik az irodában. Vagy
valahol máshol, talán annál a lotyónál.
Az utóbbi napokban a férfi különösen
viselkedett. Csendesebb és
visszafogottabb volt. Louise félelmébe
remény elegyedett. Mindig így volt, ha
attól tartott, hogy Erik elhagyja. A
mellkasában két szív vert. Az egyik
egyfajta megszabadulásnak tartotta, hogy
végre kiléphet a házassága börtönéből,
végre hazugságok és csalások nélkül
élhet. A másikat már a puszta gondolat
is, hogy elhagyják, borzadállyal töltötte
el. Természetesen megkapná Erik
pénzének egy részét, de mihez kezdene
vele egyedül?
 A mostani élete nem kecsegtette túl
sok édes kettesben eltöltött idővel. De a
kevés is jobb, mint a semmi. Éjjelente
egy meleg test feküdt mellette, és a
reggelinél ült vele szemben valaki, aki
újságot olvasott. Volt valakije. Ha a
férje elhagyná, teljesen magára maradna.
A lányok lassan felnőnek, és már csak
szórványosan vannak itthon. Mindig a
barátnőiknél vagy az iskolában időznek.
Máris felvették a kamaszokra jellemző
szűkszavúságot, és alig válaszolnak, ha
szól hozzájuk az ember. Ha itthon
vannak, jobbára csak a csukott
szobaajtót látja belőlük, és a hifijük
tompa dübörgése az egyetlen életjel.
A pohara megint kiürült, és ő újra
töltött. Hol lehet Erik? Az irodában vagy
nála? Nála fekszik, rágurul a csupasz
testére, beléhatol, és a mellét simogatja?
Idehaza mindenesetre nem tesz ilyesmit.
Már több mint két éve hozzá sem ért.
Kezdetben Louise megpróbálta a
takarója alá csúsztatni a kezét, és
megsimogatni, de miután a férfi
néhányszor ellökte magától, és tüntetőleg
oldalra fordult, Louise inkább
megkímélte magát a megaláztatástól.
A fényesre suvikszolt acél hűtőajtóban
a tükörképét nézte. Mint mindig, most is
tüzetesen szemügyre vette magát.
Megérintette az arcát. Olyan vészes azért
még nem volt a helyzet. Régen
határozottan jól nézett ki. Tartotta a
súlyát, mindig is tudatosan táplálkozott,
és megvetően nézett azokra a nőkre, akik
süteménnyel és fehér kenyérrel tömik
hájasra magukat, miközben azt hiszik,
hogy elrejthetik a domborodó idomaikat
holmi virágmintás zsákszerű ruhákba. Ő
még mindig pirulás nélkül felvehetett
szűk farmereket. Kissé megemelte a
fejét. Az utóbbi időben megereszkedett
az álla alatt a bőr. Még feljebb szegte a
fejét. Igen, ilyennek kellene lennie. Ha
azonban lehajtotta, az ernyedt bőr
undorító ráncba szaladt, és
legszívesebben levágta volna az egyik
drága késsel a fatartóból. Hirtelen
viszolyogni kezdett a saját látványától.
Nem csoda, hogy Erik már tudni sem
akar róla. Hogy szívesebben markol
feszes husit, mint hogy olyasvalakit
ölelgessen, aki lassan széthullik.
 Fogta a borospoharát, és egy hirtelen
mozdulattal a hűtőszekrény ajtajára
löttyintette a tartalmát. Kitörölte a
képmását, ragyogó vörös folyadékkal
borította, amely végigfolyt a fényes
felületen. A telefon a pulton feküdt.
Gyakorlott ujjakkal kereste meg az iroda
számát. Tudnia kell, hol van Erik.
– Halló! Kenneth? Erik ott van?
Már megszokhatta volna, mégis
hevesen dobogó szívvel nyomta ki a
hívást. Szegény Kenneth! Hányszor és
hányszor kellett az évek alatt a
kisujjából kiszopnia egy történetet, hogy
fedezze Eriket! Erik elszaladt elintézni
valamit, de valószínűleg hamarosan
visszajön.
Teletöltötte a poharat, és anélkül hogy
feltörölte volna a tócsát a hűtő előtt,
elszántan bement Erik
dolgozószobájába. Egyáltalán nem lett
volna szabad belépnie. Mert állítólag
csak összekavarodik a rendszer, ha más
jár a szobában, ezért aztán a férje
szigorúan megtiltotta. De pontosan ezért
jött be.
Támolyogva tette a borospoharat az
íróasztalra, majd az egyik fiókot a másik
után húzta ki. A kétség éveiben sosem
kémkedett utána. Jobban szerette a
bizonytalanságot. Valahogy így is, úgy is
megtudta, kivel bújt éppen ágyba.
Göteborgban két titkárnőjével, egy
óvónővel és a lányok egyik
osztálytársának az anyjával. Az elkapott
és enyhén bűntudatos pillantásaikból jött
rá, amikor találkozott velük. Felismerte
a parfümjüket, vagy véletlenül észrevett
egy futó érintést, amely gyanús lett.
Először a fiókokban talált papírokat
túrta át, és magasról tett arra, hogy a
férfi észreveszi a kutakodás nyomát.
Egyre inkább meg volt győződve arról,
hogy az utóbbi napok gyötrő
hallgatásának csak egyetlen oka lehet. El
akarja hagyni őt. Ki akarja szuperálni,
mint valami régi mosogatórongyot, egy
használt tárgyat, amely világra hozta a
gyerekeit, vezette neki a háztartást,
megfőzte a rohadt vacsorákat az
üzletfeleinek, akik többnyire olyan
dögunalmasak voltak, hogy már attól a
gondolattól is majd’ szétment Louise
feje, hogy valamelyikükkel társalognia
kell. De ha Erik azt hiszi, hogy hagyja
magát harc nélkül letaglózni, akár egy
vágóhídi állat, hogy semmiféle
ellenállást nem tanúsít, hát nagyot téved.
Néhány üzlet, amelyet az utóbbi években
ütött nyélbe, nem állna ki egy alapos
vizsgálatot. Drágán meg fog fizetni azért,
hogy alábecsülte a nejét!
Az utolsó fiók zárva volt. Egyre
erősebben húzta és rángatta, de egy
millimétert sem mozdult. Mindenképpen
ki kell nyitnia. Biztos volt valami oka,
hogy Erik bezárta, el akart rejteni előle
valamit. A tekintete az íróasztal lapjára
siklott. Modern bútor volt, más szóval
nem lesz olyan nehéz boldogulni vele,
mint egy régi, megbízható darabbal. A
pillantása egy sörnyitóra esett. Azzal
sikerülhet. Annyira kifeszítette a fiókot,
amennyire csak a zár engedte, és a
sörnyitót a résbe csúsztatta. Aztán
megnyomta. Eleinte semmi sem történt,
de amikor még több erőt adott bele, a fa
ropogni kezdett. Összeszedte a
bátorságát. Végül a zár olyan hirtelen
engedett, hogy csaknem elesett. Az
utolsó pillanatban megkapaszkodott az
asztallap szélében.
Kíváncsian pillantott a fiókba. Az
alján volt valami fehér. Érte nyúlt, és
próbált ráfókuszálni, de a látása elég
homályos volt. Fehér borítékok. A
fiókban csak fehér borítékok voltak.
Eszébe jutott, hogy látta már őket, de
nem nagyon foglalkozott velük. Mivel
Eriknek címezték őket, a paksamétája
tetejére hajította mindet. A férfi
esténként bontotta ki a postáját, miután
hazaért a munkából. De miért őrizte
ezeket a leveleket egy zárt fiókban?
Louise kivette a borítékokat, és
kiteregette maga elé a padlóra. Aztán
leült. Öt levél. Rajtuk Erik neve és címe
fekete tintával, rendezett kézírással.
Egy pillanatig azon gondolkodott,
hogy visszateszi a leveleket a fiókba, és
hagyja az egészet. De a zárat feltörte, és
Erik úgyis azonnal látni fogja, hogy a
szobájában járt. Akkor már akár el is
olvashatja a leveleket.
A borospoharért nyúlt, mert most nagy
szüksége volt az alkoholra, amely
enyhítette a sajgást. Három korty. Letette
maga mellé a poharat, és kinyitotta az
első borítékot.
Miután mindet elolvasta, csinos kis
kupacba rakta őket. Egy szót sem értett.
Csak annyit, hogy valaki rosszat akar
Eriknek. Valami gonosz fenyegette a
közös életüket, a családjukat, és a férje
egy mukkot sem szólt neki róla. Tomboló
harag kerítette hatalmába, amely minden
eddigi dühöt, amelyet valaha is érzett,
túlszárnyalt. Erik nem tekintette
egyenrangúnak, és nem avatta be a
dologba. De most kénytelen lesz vallani.
Ennyire tiszteletlenül nem bánhat vele!
Beült a kocsiba, és a borítékokat
maga mellé tette az anyósülésre. Eltartott
egy ideig, mire sikerült a slusszkulcsot a
gyújtáskapcsolóba dugnia, de néhány
mély lélegzetvétel után máris jobban
ment. Tisztában volt azzal, hogy jobban
tenné, ha ilyen állapotban nem vezetne,
de mint olyan gyakran, most is
elhallgattatta a lelkiismeretét, és
kikanyarodott a kocsival az útra.
 Majdnem aranyosnak látta, ahogy
ott feküdt békésen, hangtalanul.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a
homlokát. Az érintéstől hullámzani
kezdett a víz, a felszíne fodrozódott, és
Alice arcvonásai elmosódtak.
Úgy tűnt, apa búcsút vett a
látogatóktól az ajtóban. A léptei
közeledtek. Apa meg fogja érteni. Őt is
kirekesztették. Tőle is elvettek valamit.
Húzogatta az ujját a vízben,
hullámokat keltett, mintázatot rajzolt
rá. A kislány a kád alján pihent.
Apa már a fürdőszoba ajtajánál járt,
de ő nem nézett fel, képtelen volt
levenni a tekintetét Alice-ról. Tetszett
neki. Most először érezte azt, hogy
szereti. Még erősebben a kád szélének
nyomta az állát, hallgatózott, és arra
várt, hogy apa majd megérti: most
végre megszabadultak tőle. És ők ketten
– apa és ő – visszakapták anyát. Apa
örülni fog, ebben teljesen biztos volt.
Aztán odébb penderítették a kádtól.
Megrökönyödve pillantott fel. Apa
eltorzult arcán annyi érzelem látszott,
hogy nem tudta értelmezni őket.
Boldognak mindenesetre nem tűnt.
– Mit tettél? – Apa hangja a
magasba szökött, amikor kikapta Alice-
t a vízből. Tanácstalanul fogta a
karjában az ernyedt testet, majd
óvatosan a fürdőszobaszőnyegre
fektette. – Mit tettél? – kérdezte még
egyszer, de nem nézett rá.
– Ki akarta sajátítani anyát. – A
magyarázat elakadt a torkán. Már
semmit sem értett. Azt hitte, apa örülni
fog.
Apa nem szólt semmit, csak
hitetlenkedve rápillantott. Aztán
lehajolt, és gyengéden megnyomta a
baba mellkasát. Óvatosan a szájába és
az orrába fújt egyszerre, majd ismét
megnyomta a mellkasát.
– Mit csinálsz, apa? – Ő maga is
észrevette, milyen nyafogós a hangja.
Átkarolta a felhúzott térdét, és a
kádnak dőlt. Nem így képzelte. Miért
nézett rá apa olyan furcsán? Nemcsak
dühösnek tűnt, hanem mintha
egyenesen félne tőle.
Apa még mindig bele-belefújt Alice
szájába, orrába. A kislány karja és lába
pont olyan mozdulatlanul feküdt a
szőnyegen, mint korábban a kádban.
Amikor apa a mellkasára nyomta az
ujját, a végtagjai néha megrándultak,
de nem maguktól mozdultak, hanem a
nyomástól. Amikor a negyedik fújás
után apa ismét a mellkasára nyomott,
az egyik keze megremegett. Aztán
felköhögött, majd felüvöltött. A
megszokott, éles, követelőző üvöltéssel.
Most már nem szerette.
Anya léptei hallatszottak a lépcsőn,
az emeletről jött lefelé. Apa magához
ölelte Alice-t, az inge csuromvíz lett. A
gyerek olyan hangosan ordított, hogy
beleremegett a fürdőszoba, és ő azt
kívánta, bárcsak abbahagyná, és
megint olyan csendes és rendes lenne,
mint apa beavatkozása előtt.
Miközben anya közeledett, apa
leguggolt elé. A szeme tágra nyílt, és
tele volt félelemmel, amikor egészen
közel hajolt az arcához, és halkan azt
mondta:
– Soha nem beszélünk erről. És ha
még egyszer megpróbálod, kihajítalak.
Megértetted? Mostantól távol tartod
magad tőle!
– Mi folyik itt? – Anya hangja az
ajtóban. – Egy kicsit ledől az ember, és
máris elszabadul a pokol. Mi lelte?
Csak nem bántotta valaki? – Azzal
odafordult őhozzá.
 Néhány másodpercig csak Alice
sírása hallatszott. Aztán apa felállt a
kislánnyal a karjában.
– Nem. Csak nem bugyoláltam elég
gyorsan a törülközőbe, ezért mérges.
– Biztos nem bántotta? – Anya
rámeredt, de ő lehajtotta a fejét, és úgy
tett, mintha a fürdőszobaszőnyeg
rojtjaival lenne elfoglalva.
– Nagyon ügyesen segített – mondta
apa, és ő a szeme sarkából látta, hogy
közben intő pillantást vet rá.
Úgy látszott, anya beéri ezzel.
Türelmetlenül nyújtotta a kezét Alice-
ért, és apa rövid habozás után átadta
neki. Amikor anya ringatózó léptekkel
elhagyta a fürdőt, hogy megnyugtassa
Alice-t, ők ketten némán összenéztek.
Apa tekintetén látszott, hogy komolyan
gondolta, amit mondott. Soha nem
fognak erről az esetről beszélni.
 – Kenneth! – A hangja élesen csengett,
ahogy a férjét szólította. Nem kapott
választ. Csak képzelődött volna? De
tényleg úgy hangzott, mintha kinyitottak,
majd ismét becsuktak volna egy ajtót. –
Hahó!
Még mindig semmi válasz. Lisbet fel
akart ülni, de az utóbbi napokban
annyira megcsappant az ereje, hogy nem
sikerült. A tartalékait a Kennethtel töltött
órákban emésztette fel. Csak hogy
elhitesse vele, nincs olyan rosszul, mint
amennyire valójában rosszul van. Hogy
még egy kicsit itthon maradhasson. Hogy
megkímélhesse magát a kórházszagtól és
a durva ágynemű érintésétől. Ismerte a
férjét. Ha tudta volna, milyen rosszul
van, azonnal bevitte volna a kórházba.
Mert görcsösen ragaszkodott az utolsó
morzsányi reményhez is.
De a teste azt súgta, hogy már nem tart
sokáig. Már nem tudott szembeszállni a
betegséggel. A rák győzött. Másra sem
vágyott, mint hogy odahaza a saját
takarója alatt, a saját párnáján haljon
meg. És hogy Kenneth éjszakánként ott
feküdjön mellette. Gyakran hevert ébren,
és csak hallgatta, ahogy a férje veszi a
levegőt, és az eszébe véste minden
lélegzetvételét. Tudta, milyen
kényelmetlen lehet neki az összecsukható
ágyon, de nem tudta rászánni magát, hogy
felküldje aludni. Talán önzés volt tőle,
de túlságosan szerette a férfit ahhoz,
hogy nélküle töltse azt a kis időt, amijük
még maradt.
– Kenneth! – Harmadjára is kiáltott.
Alig hitette el magával, hogy csak a
képzelete játszott vele, meghallotta a
padló ismerős recsegését az
előszobában. – Hahó!
Most már félt. Kétségbeesetten
kutatott a telefon után, amelyet a férje
általában kartávolságra tett le, de
reggelente néha olyan fáradt volt, hogy
megfeledkezett róla.
– Van itt valaki?
Megkapaszkodott az ágy szélében, és
újból megpróbált felülni. Úgy érezte
magát, mint a kedvenc elbeszélésének,
Franz Kafka Az átváltozás című
művének főszereplője, Gregor Samsa,
aki bogárrá változik. Amikor a hátán
landol, képtelen megfordulni, és
gyámoltalanul fekve marad.
Már hallotta a lépteket az
előszobában. Tétovák voltak, de egyre
közeledtek. Lisbet érezte, hogy elborítja
a pánik. Ki lehet az? Kenneth nem
szedné így rá. Sosem űzött vele ilyen
tréfákat, és sosem volt a váratlan
meglepetések embere. A lépések már
egész közelről hangzottak. Lisbet a régi
faajtót bámulta, amelyet saját kezűleg
csiszolt és lakkozott le egy
örökkévalósággal ezelőtt. Mozdulatlanul
feküdt, és ismét arra gondolt, hogy biztos
csak a képzelete tréfál vele. Talán már
az agyát is elérte a rák, és megfosztotta a
tiszta gondolkodás képességétől, talán
már azt sem tudja, mi a valóság.
De ekkor lassan kinyílt az ajtó. A
túloldaláról belökte valaki. Lisbet
segítségért kiáltott, sikoltott, olyan
hangosan, ahogy csak a torkán kifért,
hogy megtörje a rémítő csöndet. Amikor
az ajtó kitárult, elhallgatott. A jövevény
beszélni kezdett. A hangja ismerős volt,
mégis idegen. Lisbet összehúzta a
szemét. Amikor meglátta a hosszú, sötét
hajat, ösztönösen a fejéhez kapott, hogy
megnézze, rajta van-e az aranysárga
kendő.
– Kicsoda…? – kérdezte, de a
jövevény a szája elé tartotta a
mutatóujját, és csöndre intette.
Újra megszólalt. Aztán az ágyhoz
lépett, és egész közelről beszélt
Lisbethez, olyan dolgokat mondott,
amelyeket az asszony nem akart hallani.
A fejét rázta, be akarta fogni a fülét, de a
hang kíméletlenül folytatta. Egy
történetet mesélt el. Volt a hangjában
valami, meg a sok előreutalásban és
visszatekintésben, ami arról győzte meg
Lisbetet, hogy a történet igaz. És az
igazság több volt, mint amit képes volt
elviselni.
Bénultan hallgatta végig. Minél többet
hallott, annál kevésbé kötődött ahhoz a
maradék kis élethez, amely még benne
lüktetett. A szerelem és a szerelembe
vetett hit tartotta életben. És amikor ezt
elvették tőle, feladta. Az utolsó dolog,
amelyet hallott, a hang volt. Aztán
megszakadt a szíve.
– Szerinted mikor tudunk Ciával
beszélni? – Patrik a kolléganőjére nézett.
– Nincs vesztegetni való időnk –
felelte Paula. – Biztos meg fogja érteni,
hogy haladnunk kell a nyomozással.
– Ebben igazad lehet. – Patrik
azonban nem volt meggyőződve erről. Ez
mindig nehéz döntés. Az ember vagy
végzi a munkáját, és tapintatlanul bánik a
gyászolóval, vagy tapintatos marad, és
nem jut előre a feladataival. Másrészt
Cia a szerdai látogatásuk alkalmával
egyértelművé tette, mit tart fontosnak.
– Mit tegyünk? Végigvettünk már
mindent, vagy van valami, amin még
egyszer át kellene rágnunk magunkat?
Valami biztosan elkerülte a
figyelmünket.
– Magnus egész életében
Fjällbackában élt. Vagyis ha van valami
titok a múltjában vagy a jelenében,
annak itt kell lennie. Ugyanakkor
errefelé futótűzként terjed minden
pletyka, mégsem hallottunk róla semmi
rosszat. Egyáltalán semmi okát nem
látom, miért akarhatott valaki ártani
neki, arról már nem is beszélve, miért
akarta megölni.
– Úgy fest, példás családapa volt. Jó
házasság, jól nevelt gyerekek, hétköznapi
baráti kör. Valaki mégis késsel esett
neki. Lehet, hogy valami elmeháborodott
volt? Lehet, hogy egy pszichésen zavart
embernek esett áldozatul? – Paula
kevéssé lelkesen adta elő a
feltételezését.
– Nem zárható ki, de én nem hiszem.
Ellene szól, hogy felhívta Rosandert,
hogy késni fog. Ráadásul más volt a
hangja, mint általában. Valaminek
történnie kellett aznap reggel.
– Más szóval azokra az emberekre
kell összpontosítanunk, akik ismerték.
– Mondani könnyű – felelte Patrik. –
Fjällbackának körülbelül ezer lakosa
van. És nagyjából mindenki ismer
mindenkit.
– Köszönöm, nagy vonalakban már
ismerem az itteni helyzetet – nevetett
Paula. Nemrég költözött a tanumi
körzetbe, és még hozzá kellett szoknia,
hogy a nagyváros névtelenségéről itt le
kell mondania.
 – Elvileg igazad van. Ilyen esetekben
a legbelső körrel kell kezdeni, és onnan
kell haladni kifelé. Beszélünk Ciával,
amint tudunk. És a gyerekekkel is, ha az
asszony beleegyezik. Aztán elővesszük a
legközelebbi barátokat, Erik Lindet,
Kenneth Bengtssont és Christian
Thydellt, róla se feledkezzünk meg. Van
valami ezekben a fenyegető
levelekben…
Patrik kihúzta a legfelső
íróasztalfiókot, és kivette a tasakot,
amelyben a levél és a kártya volt.
Részletesen elmesélte, hogyan
kaparintotta meg őket Erica. Paulának
leesett az álla. Aztán némán elolvasta a
borzasztó szavakat.
– Az ügy komoly – mormolta. –
Elemeztetnünk kellene az írást.
– Tudom – válaszolta Patrik –, de nem
szabad elhamarkodott következtetéseket
levonnunk. Csak egy megérzés, hogy a
dolgok összefüggnek.
– Igen. – Paula felállt. – Én sem
hiszek a véletlenekben.
Mielőtt kiment volna Patrik
irodájából, megtorpant.
– Ne beszéljünk ma Christiannal?
– Ne. Inkább használjuk ki az időt még
ma, hogy minden anyagot összegyűjtünk
hármójukról, Christianról, Erikről és
Kennethről. Aztán holnap reggel az
egészen végigmegyünk együtt, és
megnézzük, találunk-e valami
használhatót. Ráadásul alaposan át kell
még néznünk a jegyzeteket is, amelyeket
közvetlenül Magnus eltűnése után a
kihallgatásokon készítettünk, hogy egybe
tudjuk vetni a három férfi mostani
kijelentéseivel. Akkor rögtön ki tudjuk
szúrni, ha most valami mást mondanak,
mint legutóbb.
– Megyek Annikához. Biztos segít az
anyaggyűjtésben.
– Jó. Én meg felhívom Ciát, és
megkérdezem, mikor látogathatnánk meg.
– Ne hívogasson! – Sanna dühösen
vágta le a telefont. Egész nap megállás
nélkül csörgött. Újságírók keresték
Christiant. Nem mondták meg, mit
akarnak tőle, de nem volt nehéz kitalálni;
amikor Magnust a fenyegető levelek
leleplezése után olyan hamar holtan
találták, vért szagoltak. De teljesen
abszurd volt az egész. A két ügynek az
égvilágon semmi köze nem volt
egymáshoz. Bár a szóbeszéd szerint
Magnust meggyilkolták, Sanna majd csak
akkor hiszi el, ha megbízható forrásból
hallja. És ha még igaznak bizonyul is ez
a képtelenség, miért volna kapcsolatban
a fenyegető levelekkel, amelyeket a férje
kapott? Hiszen úgy van, ahogy Christian
maga mesélte el neki a múltkor. Valami
elmebeteg pécézte ki magának, és ez a
valaki valószínűleg teljesen ártalmatlan.
Meg akarta kérdezni a férfitól, hogy
akkor a könyvbemutatón miért reagált
olyan hevesen. Amikor azonban
elmondta, honnan származik a kék ruha,
Sanna egy szót sem tudott kinyögni. A
történet döbbenetes volt, és szó szerint
szíven ütötte. Ugyanakkor vigasztaló is
volt, mert egy csomó dolgot
megmagyarázott. És most már Sanna sok
mindent meg tudott bocsátani. Ráadásul
könnyebbnek érezte a saját bánatát, ha
Ciára gondolt, és arra, amin most az
asszony keresztülmegy. Neki és
Christiannak is hiányzott Magnus. A
kapcsolatuk nem mindig volt fesztelen,
mégis magától értetődőnek érezték
mindnyájan. Erik, Kenneth és Magnus
együtt nőtt fel, közös volt a múltjuk.
Látásból Sanna is ismerte őket, de a
korkülönbség miatt sosem került
közelebb hozzájuk, mígnem jött
Christian, akin keresztül
összebarátkozott velük. Természetesen
szemet szúrt neki, hogy a többi feleség
túl fiatalnak és talán egy kicsit naivnak
tartja, de mindig tárt karokkal fogadták,
és az évek során ez a barátság az élete
részévé vált. Bizonyos alkalmakat együtt
ünnepeltek. Olykor hétvégéken is együtt
vacsoráztak.
A nők közül mindig is Lisbetet
kedvelte leginkább. Nyugodt volt, a
maga csendes módján vidám, és
egyenrangúként kezelte Sannát.
Ezenkívül istenítette Nilst és Melkert.
Sajnálatos, hogy neki és Kennethnek nem
lehettek gyerekeik. Sannának rossz volt a
lelkiismerete, mert egy ideje nem
látogatta meg Lisbetet. Karácsonykor
megpróbálta. Odament egy karácsonyi
csillaggal és egy doboz bonbonnal, de
amikor meglátta az ágyban az asszonyt,
aki inkább volt holt, mint élő,
legszívesebben menekülőre fogta volna.
Lisbet figyelmét nem kerülte el a
reakciója. Sanna látta rajta. Felismerte a
tekintetében a megértést, amelybe egy
leheletnyi csalódottság vegyült. És ezt a
csalódott pillantást nem tudná még
egyszer elviselni, képtelen az
emberbőrbe bújt halállal újra
farkasszemet nézni, és úgy tenni, mintha
a barátnője feküdne ott.
– Szia! Hogyhogy hazajöttél? –
Elhűlve nézett fel, amikor Christian
belépett, és szó nélkül felakasztotta a
kabátját. – Beteg vagy? Ma nem ötig
dolgozol?
– Nem vagyok jól – dörmögte a férfi.
– Nem is nézel ki valami jól –
dünnyögte Sanna aggódva. – És mi
történt a homlokoddal?
A férfi leintette.
– Nem vészes.
– Megsérültél?
– Elég! Ne vallass már, nem bírom
elviselni! – Hevesen szedte a levegőt,
majd valamivel higgadtabban folytatta: –
A könyvtárban megkeresett egy újságíró,
és Magnusról meg a levelekről
kérdezősködött. Annyira elegem van az
egészből!
– Aha. Itt is hívogatnak az eszementek.
Mit mondtál neki?
– Olyan keveset, amilyen keveset csak
lehetett – a férje elhallgatott egy
pillanatra. – De holnap biztos írni fog
róla az újság. Úgyis azt írnak, amit
akarnak.
– Akkor Gaby örülni fog – felelte
Sanna bosszankodva. – Apropó, hogy
ment a találkozó Gabyval?
– Jól – válaszolta Christian kurtán, de
a hangja elárulta, hogy ez csak az
igazság fele.
– Tényleg? Meg tudom érteni, ha
zokon vetted tőle, hogy kiszolgáltatott a
sajtónak…
– Mondom, hogy jól ment – sziszegte
Christian. – Muszáj mindent kétségbe
vonnod, amit mondok?
Ismét elöntötte a harag. Sanna
értetlenül meredt rá. A férfi komor
tekintettel lépett felé, és egyre csak
ordibált vele.
– Fogd már fel végre, hogy nyugalmat
szeretnék! Ne kémkedj utánam, és ne
ártsd magad olyan dolgokba, amelyekhez
semmi közöd!
Sanna a férje szemébe nézett, akit az
együtt töltött évek után már jól kellett
volna ismernie, de az a férfi, akit most
látott, teljesen idegen volt a számára.
Sanna első ízben félt tőle.
Amikor Anna úton Sälvikbe befordult
a vitorlásklub utáni kanyarba,
hunyorítania kellett. A hajszíne és a
ruházata alapján az alak, aki nem messze
tőle az út szélén döcögött, mutatott
bizonyos hasonlóságokat a nővérével.
Egyébként leginkább Barbamamára
emlékeztette. Anna megállt, és leengedte
az ablakot.
– Épp hozzád tartok. Úgy fest, örülnél,
ha elvinne valaki a hátralévő szakaszon.
– Kösz. – Erica kinyitotta az ajtót, és
verejtéktől csatakosan huppant az
anyósülésre. – Teljesen kivagyok.
Durván felülbecsültem az erőmet.
– Mégis merre jártál? – Anna egyesbe
tette a kocsit, és a szülői házhoz hajtott,
amelyben most Erica és Patrik lakott.
Kis híján eladták. Anna gyorsan
elhessegette a gondolatot, mert eszébe
jutott Lucas és a múlt. Az az idő már
nincs többé. Soha többé.
– A Havsbygg ingatlanirodában
voltam, beszélgettem egy kicsit
Kennethtel.
– De miért? Csak nem akarjátok
eladni a házat?
– Nem – felelte gyorsan Erica. –
Christianról beszéltünk. És Magnusról.
Anna leállította a kocsit a szép, régi
ház előtt.
– Hogyhogy? – tudakolta, de rögtön
meg is bánta a kérdést. A nővére
kíváncsisága csaknem határtalan, és néha
olyan helyzetekbe keverte, amelyekről
Anna inkább nem akart tudni.
– Rájöttem, hogy egyáltalán semmit
sem tudok Christianról. Sosem mesélt
magáról. – Erica nyögve kászálódott ki.
– Egyébként meg furcsállom az egészet.
Magnust valószínűleg megölték,
Christiant meg megfenyegették. A tények
ismeretében, miszerint régről barátok,
nem igazán hiszem, hogy véletlenről van
szó.
– Magnus is kapott fenyegető
leveleket? – Anna Erica után lépett be az
előszobába, és felakasztotta a kabátját.
– Nyilván nem. Arról Patrik tudna.
– Gondolod, hogy elmondta volna
neked, ha a nyomozás közben kiderült
volna?
Erica mosolygott.
– Szerinted olyan jó a hallgatásban az
én szeretett férjem?
– Ott a pont – nevetett Anna, és leült a
konyaasztalhoz. Ha Erica a fejébe vette,
hogy kiszed valamit Patrikból, a férfi
nem sokáig tudott ellenállni.
– Azt is észrevettem, hogy Kennethet
meglepetésként érték a levelek, amikor
megmutattam neki őket. Másképp reagált
volna, ha találnak valami ilyesmit
Magnusnál is.
 – Akkor biztos igazad van. És mondott
valami érdekeset?
– Valójában nem. De úgy tűnt, nagyon
kellemetlenül érinti, hogy erről
kérdezgetem. Nyilván érzékeny pontra
tapintottam, de az még mindig nem
világos, miért.
– Milyen jól ismerik egymást
Christiannal?
– Nem tudom pontosan. Nem igazán
látom, mi közös lehet bennük meg
Erikben. Magnus esetében jobban meg
tudom érteni.
– Mindig is úgy láttam, hogy Christian
és Sanna nem illenek össze.
– Így van… – Erica a megfelelő szót
kereste. Nem akarta azt a benyomást
kelteni, hogy rosszat mond valakire a
háta mögött. – Sanna nekem túl fiatalnak
tűnik – bökte ki végül. – Ráadásul
szemmel láthatóan elég féltékeny típus.
És bizonyos fokig meg is tudom érteni.
Christian elég jól néz ki, és a
kapcsolatuk nem tűnik egyenrangúnak.
Erica főzött egy kanna teát, és mézet
meg tejet tett az asztalra.
– Ezt hogy érted? – kíváncsiskodott
Anna.
– Nem túl sűrűn láttam őket együtt, de
az volt az érzésem, hogy Sanna
bálványozza Christiant, míg a férfi kicsit
lekezeli őt.
– Hát elég vacakul hangzik. – Anna
ivott egy kortyot a forró teából. Aztán
letette a csészét, hogy hűljön egy kicsit.
– Igen. Viszont az is lehet, hogy rossz
következtetést vontam le abból a
kevésből, amit láttam. De van valami
abban, ahogy egymással bánnak, ami azt
az érzetet kelti, hogy inkább szól ez
egyfajta szülő-gyerek viszonyról, mint
két felnőtt kapcsolatáról.
– De legalább Christian könyve jól
fogy.
– Rá is szolgált – mondta Erica. – Az
egyik legtehetségesebb író, akivel
valaha találkoztam, és örülök, hogy az
olvasók is felfedezték maguknak.
– A lapok is hozzátették a magukét. Az
emberek kíváncsiságát nem szabad
alábecsülni.
– Ez igaz. A fő, hogy érdekli őket a
könyv. Hogy mi keltette fel az
érdeklődésüket, nekem egyre megy. –
Erica a második kanál mézet keverte a
teájába. Próbálta nem olyan édesen inni,
hogy összeragadjon a szája, de végül
mindig elgyengült.
– És hogy vagy? – Anna
elgondolkodva bökött a nővére hasára.
A Maja születése utáni nehéz
időszakban alig tudott Erica mellett
lenni, annyira lefoglalták a saját gondjai,
de ezúttal nem akarta hagyni, hogy
búskomorságba süllyedjen.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
nem félek – felelte a nővére habozva. –
De ezúttal lelkileg jobban felkészültem.
Most már tudom, mi vár rám, és hogy
milyen nehéz lesz az első pár hónap. Bár
az ember elképzelni sem tudja, milyen
lesz kettővel egyszerre. Lehet, hogy a
jobb felkészülés ellenére is ezerszer
nehezebb.
Még túlontúl tisztán emlékezett arra,
hogy érezte magát Maja születése után.
És már maga a gondolat is, hogy újra alá
kell merülnie abba a mély
kétségbeesésbe és teljes magányba,
rémülettel töltötte el. Anna sejtette,
miről beszél Erica. Felé nyújtotta a
karját, és a kezére tette a kezét.
– Most minden másképp lesz. Én
rajtad tartom a szemem, és Patrik is
odafigyel rád. Megígérem. Nézz rám,
Erica. – Kényszerítette a nővérét, hogy
felemelje a fejét, és a szemébe
pillantson. Amikor Erica teljes
egészében rá figyelt, nyugodt, szilárd
hangon megismételte: – Nem hagyjuk,
hogy újra megtörténjen.
Erica kipislogott a szeméből néhány
könnycseppet, és megszorította Anna
kezét. Annyira megváltozott a
kapcsolatuk az elmúlt években. Erica
most már nem anyapótlék volt Anna
számára. Már nagytestvér is alig.
Egyszerűen csak testvérek voltak. És
barátnők.
– Van még egy doboz fagyim a
mélyhűtőben. Elővesszük?
– Csak most mondod?! – vágott Anna
sértett arcot. – Ide vele, mielőtt olyat
teszek, hogy magam is megbánom!
Erik sóhajtott egyet, amikor látta, hogy
Louise autója csikorgó gumikkal megáll
az iroda előtt. A felesége sosem tette
tiszteletét a munkahelyén, és hogy most
mégis itt volt, nem ígért semmi jót.
Nemrég telefonon is próbálta hívni.
Kenneth mondta, amikor Erik visszatért
egy rövid bevásárlás után. Kivételesen
Kenneth a valóságnak megfelelően
nyilatkozhatott a hollétéről.
Erik azon merengett, miért akar
Louise ilyen sürgősen beszélni vele.
Talán tudomást szerzett a Ceciliával
folytatott viszonyáról? De maga a tény,
hogy félrelépett, még nem ok arra, hogy
Louise kocsiba pattanjon, és a latyakos
városon át ide autókázzon. Erik hirtelen
megdermedt. Talán azt tudta meg, hogy
Cecilia állapotos? Lehet, hogy a nő
felrúgta a megállapodásukat, amelyet ő
maga javasolt? Talán a vágy, hogy
fájdalmat okozzon neki, és bosszút álljon
rajta, erősebb volt, mint az, hogy havi
tartásdíjat kapjon?
Látta, hogy Louise kiszáll a kocsiból.
A gondolat, hogy a szeretője talán
elárulta, megbénította. A nőket sosem
szabad alábecsülni. Minél tovább
gondolkodott ezen, annál valószínűbbnek
tűnt számára, hogy Cecilia feláldozta a
pénzt azért a jóvátételért, hogy porrá
zúzhatja az életét.
Louise belépett az ajtón. Zaklatottnak
tűnt. Amikor közelebb ért, Eriket
megcsapta az alkohol szaga.
– Neked elment az eszed? Részegen
vezetsz? – sziszegte.
A szeme sarkából látta, hogy Kenneth
úgy tesz, mintha a képernyőre
összpontosítana, de ez a megjegyzés a
legnagyobb jóindulattal sem kerülhette
el a figyelmét.
– Szarok rá! – dadogta Louise. –
Beszívva is jobban vezetek, mint te
teljesen józanul.
A nő dülöngélt. Erik az órára nézett:
még csak délután három, és a felesége
máris jócskán felöntött a garatra.
– Mit akarsz? – Már csak túl akart
lenni rajta. Ha Louise mindenképpen a
feje tetejére akarja állítani az életét, hát
tegye. Erik mindig is a tettek embere
volt, aki nem hátrált meg a kellemetlen
dolgok elől.
De Louise, ahelyett hogy Cecilia és a
gyerek miatt illette volna
szemrehányásokkal, és elküldte volna a
pokolba, megfenyegetve, hogy a teljes
vagyonából kiforgatja, csak belenyúlt a
zsebébe, és valami fehéret húzott elő. Öt
fehér borítékot. Erik azonnal kapcsolt.
– Bementél a dolgozószobámba?
Kutattál a fiókjaimban?
– Még jó. Sosem mondasz semmit.
Azt sem közlöd velem, ha fenyegető
leveleket kapsz. Hülyének nézel? Azt
hiszed, nem látom, hogy ezek pont
ugyanolyan levelek, mint amilyenekről
az újságok írtak? Mint Christian levelei?
És Magnus halott. – A nő tajtékzott a
dühtől. – Miért nem szóltál róluk? Egy
zavarodott fenyegető leveleket küldözget
nekünk, és nekem nincs jogom tudni
róla? Miközben egész nap teljesen
védtelenül és egyedül vagyok otthon?
Erik vetett Kennethre egy pillantást.
Bosszantotta, hogy a kollégája fültanúja
Louise szidalmainak. Amikor azonban
meglátta a férfi arckifejezését,
megdermedt. Kenneth elfordította a
tekintetét a képernyőről. Az öt fehér
borítékra meredt, amelyeket Louise az
asztalra hajított. Elsápadt, egy pillanatra
Erikre nézett, majd ismét elfordult. De
már késő volt. Erik értett mindent.
– Te is kaptál leveleket?
Amikor feltette a kérdést, Louise
összerezzent, és Kennethre pillantott.
Először úgy tűnt, mintha a férfi meg sem
hallotta volna, hogy szóltak hozzá, és
minden figyelmét a bevételek és
kiadások bonyolult Excel-táblájára
összpontosítaná. De ilyen könnyen nem
úszhatta meg.
 – Kérdeztem valamit, Kenneth! –
Parancsoló hangnem. Erik már kiskoruk
óta így beszélt vele. És Kenneth pont úgy
reagált rá, mint mindig. Engedett,
alávetette magát Erik akaratának. Lassan
megfordult. Amikor Erikre és Louise-ra
emelte a tekintetét, összekulcsolta a
kezét az ölében, és halkan így szólt:
– Négyet. Hármat postán, egy pedig a
konyhaasztalon volt.
Louise arca olyan fehér lett, mint a
fal. A haragja újra lángra kapott.
– Mi folyik itt, Erik? Christian, te és
Kenneth is? Mit követtetek el? És
Magnus? Ő is kapott leveleket? –
Szemrehányóan tekintett a férjéről
Kennethre, majd ismét vissza.
Egy darabig csend volt. Kenneth
kérdőn nézett Erikre, aki lassan megrázta
a fejét.
– Amennyire tudom, nem. Magnus
sosem beszélt ilyesmiről, de ez nem
jelent semmit. Te tudsz valamit? –
Kennethnek szánta a kérdést, de az is
csak a fejét csóválta.
– Nem. Ha Magnus beszélt volna
valakinek ilyesmiről, akkor az Christian
lett volna.
– Mikor kaptad az elsőt? – Erik
lázasan kutatott valami lehetőség után,
hogy újra ura legyen a helyzetnek.
– Nem emlékszem pontosan. De
karácsony előtt. Vagyis decemberben.
Erik felkapta a leveleket az
íróasztalról. Louise dühe elpárolgott. Ott
állt a férje mellett, és figyelte, ahogy az
a postai bélyegző alapján sorba rendezi
a leveleket. Összehúzott szemmel
próbálta kisilabizálni rajtuk a dátumot.
– December tizenöt.
– Valószínűleg én is akkor kaptam az
elsőt. – Kenneth a padlóra szegezte a
tekintetét.
– És megvannak még? Meg tudnád
nézni a bélyegzőt? – tudakolta Erik a
tárgyilagos üzletember hangján.
Kenneth bólintott, és nagy levegőt
vett.
– Amikor a negyedik levelet
megtaláltam, ott volt mellette az egyik
konyhakésünk is.
– Talán te felejtetted ott. – Louise
többet nem tudott kinyögni. A döbbenet
kijózanította, a ködfátyolt mintha elfújták
volna a szeme elől.
– Nem, tisztán emlékszem rá, hogy
mindent elpakoltam az asztalról, mielőtt
aludni mentem.
– Nem volt bezárva a bejárati ajtó? –
Erik még mindig hűvös és megfontolt
volt.
– Szerintem be volt. De néha
elfelejtem esténként.
– Az én leveleim mind postán jöttek –
mondta Erik, és átlapozta a borítékokat.
Aztán eszébe jutott valami, amit az
újságban olvasott Christianról.
– Elsőként Christian kapott fenyegető
leveleket. Másfél éve. Mi ketten csak
három hónapja kapjuk őket. Nem lehet,
hogy ő a kulcsfigura? Ő a feladó igazi
céltáblája, és mi csak azért kerültünk
képbe, mert ismerjük. – Erik hangjából
most düh csendült ki. – Nem teszi
zsebre, amit tőlem kap, ha tud valamit
erről az egészről, és nem szólt nekünk!
Kiszolgáltatott engem és a családomat
valami féleszűnek, és egy szót sem szólt!
– Nem is tudja, hogy mi is kaptunk
leveleket – vetette ellen Kenneth.
Erik kénytelen volt igazat adni neki.
– Hát most majd megtudja! –
Gondosan összerendezte a borítékait, és
az íróasztal lapját csapkodta velük.
– Beszélni akarsz vele? – kérdezte
Kenneth aggódva.
Erik sóhajtott. Néha nem bírta
elviselni, hogy a másik ennyire
konfliktuskerülő. Mindig csak úszott az
árral, és mindenre azonnal áment
mondott. Alapjában véve ez kapóra jött
Eriknek, hiszen csak egy döntéshozó
lehet. És az ő.
– Természetesen! És a rendőrséggel
is. Már rég meg kellett volna tennem, de
amíg nem olvastam az újságban
Christian leveleiről, nem tudtam, milyen
komoly az ügy.
– Nem akarom, hogy Lisbet felizgassa
magát – emelte fel a fejét Kenneth. A
szemében dacos szikra villant.
– Valaki belopózott a házatokba, a
konyhaasztalra tett egy levelet és egy
kést. A helyedben inkább ezen aggódnék,
nem azon, hogy Lisbet esetleg felizgatja
magát. Majdnem egész nap egyedül van.
Gondolj bele, az a valaki bejuthat a
házatokba, amíg nem vagy otthon.
 Erik látta, hogy ez már Kenneth
fejében is megfordult. Noha a barátja
tétlensége dühítette, igyekezett szemet
hunyni afölött, hogy ő maga sem tett
eddig semmit. Bár hozzá senki sem vitt
be személyesen levelet.
– A következőt csináljuk: hazamész,
elhozod a leveleket, és együtt leadjuk
őket a rendőrségen, hogy azonnal
elkezdhessenek foglalkozni az üggyel.
Kenneth felállt.
– Rögtön jövök.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte,
Erik Louise-hoz fordult.
– Meg kell beszélnünk néhány dolgot.
A nő egy darabig állta a pillantását,
aztán felemelte a kezét, és arcul ütötte.
 – Mondom, hogy semmi baja! –
ordította anya dühösen. Közel állt
ahhoz, hogy könnyekben törjön ki.
Ő erre kissé odébb kúszott, hogy ne
kelljen ezt hallgatnia. Minden, ami
Alice-szal kapcsolatos, fontos volt.
Már jobban szerette. Mert már nem
nézett rá úgy, mint aki mindent meg
akar szerezni. Többnyire mozdulatlanul
feküdt, és egy hangot sem adott ki.
– Már nyolc hónapos, és még nem
mászik, meg sem próbálja. El kell
vinnünk orvoshoz – mondta apa halkan.
Csak akkor beszélt így, ha meg akarta
győzni anyát valamiről. – Valami nincs
rendben Alice-szal, és minél hamarabb
kiderül, annál jobb. Azzal csak ártasz
neki, ha homokba dugod a fejed.
Anya a fejét rázta. Fekete haja
csillogott a hátán, és ő azt kívánta,
bárcsak kinyújthatná a kezét, hogy
megérintse. De tudta, hogy anya nem
akarná. Elhúzódna tőle.
Anya még mindig a fejét rázta. Az
arcán könnyek csorogtak, és ő tudta,
hogy apa megint engedni fog. Apa most
hozzá fordult, és vetett rá egy
pillantást. Ő kérdőn rámosolygott. Mit
akar? De a mosoly hibának bizonyult,
mert apa a homlokát kezdte ráncolni.
Nyilván másmilyen arcot kellett volna
vágnia.
Nem is értette, miért aggódik apa és
anya ennyit. Alice végre csendes volt és
aranyos. Anyának nem kellett
állandóan fel-alá cipelnie. De anya és
apa nem volt elégedett. Rajta meg
átnéztek, mint a levegőn. Apa
viselkedése tulajdonképpen mindegy is
volt, nem múlt rajta semmi. De anya
sem volt hajlandó tudomást venni róla,
és ha mégis megtette, undorral és
viszolygással tekintett rá.
Mert egyszerűen képtelen volt
abbahagyni. Újra és újra a szájához
kellett emelnie a villát, rágnia, nyelnie
kellett, újabb falatot venni, és érezni,
hogyan telik meg a gyomra. Már nem
volt anya szeme fénye. De ott volt. És
nem lehetett keresztülnézni rajta.
 Amikor hazaért, minden csendes volt.
Lisbet biztos alszik. Megfordult a
fejében, hogy először benéz hozzá, de
nem akarta megkockáztatni, hogy
felébreszti. Jobb lesz, ha csupán indulás
előtt megy be a szobába. Minden perc
alvás számít.
Kenneth megállt egy pillanatra az
előszobában. Nemsokára ezzel a
csenddel kell együtt élnie.
Természetesen volt már egyedül otthon.
Amikor Lisbet még dolgozott, gyakran
kellett esténként túlóráznia. De az
másfajta csend volt, sokat ígérő csend,
várakozásteljes csend, amelyben
bármelyik pillanatban kinyílhatott a
bejárati ajtó. „Megjöttem, drágám!”
Soha többé nem fogja hallani ezt a
mondatot. Lisbet elhagyja a házat, és
soha többé nem tér vissza. Hirtelen maga
alá gyűrte a gyász. Annyi erejét
felemésztette, hogy ne hagyja eluralkodni
magán, hogy ne hagyja felülkerekedni.
De most átszakadtak a gátak. A homlokát
a falnak nyomta, és érezte, ahogy
elerednek a könnyei. Hagyta, hadd
folyjanak. Hangtalanul potyogtak a
padlóra. Először merte elképzelni,
milyen lesz Lisbet nélkül. Sok
szempontból már most maga volt. Mert
az a Lisbet, aki a vendégszobában feküdt
az ágyban, csak az árnyéka volt annak a
nőnek, akit szeretett. Mert az a nő már
nem volt itt, őt gyászolta. Hosszan állt
ott, homlokát a falhoz támasztva. Egy idő
után elapadtak a könnyei. Akkor mély
levegőt vett, felemelte a fejét, és
megtörölte a nedves arcát a kézfejével.
Most erősnek kell lennie.
Bement a dolgozószobába. A levelek
a felső fiókban voltak. Az első gondolata
annak idején az volt, hogy ügyet sem vet
rájuk, kidobja őket, de valami
visszatartotta. Múlt éjjel, amikor
felbukkant a negyedik levél, örült neki,
hogy megőrizte a többit. Mert most már
megértette, hogy komolyan kell vennie
őket. Valaki ártani akar neki.
A félelme, hogy megzavarja Lisbet
nyugodt várakozását a halálra, nem
tarthatta volna vissza attól, hogy azonnal
átadja a leveleket a rendőrségnek. Tudta.
Meg kellett volna védenie a feleségét,
azzal, hogy komolyan veszi az ügyet.
Szerencsére még idejében belátta,
szerencsére Erik felhívta rá a figyelmét.
Sosem bocsátotta volna meg magának,
ha a szokásos tétlensége miatt történik
valami.
Remegő kézzel fogta a leveleket,
végigosont az előszobán a konyha felé,
és beletette a borítékokat egy
fagyasztózacskóba. Fontolóra vette, hogy
ne induljon-e el rögtön, anélkül hogy
Lisbetet felkeltené. De be kellett néznie
hozzá. Hogy meggyőződjön róla, minden
rendben van, hogy lássa a remélhetőleg
nyugodt arcát.
Óvatosan kinyitotta a vendégszoba
ajtaját. Az ajtó hangtalanul tárult ki, és
Kenneth egyre többet látott Lisbetből.
Aludt. A szeme csukva volt, Kenneth az
eszébe véste arcának minden vonását.
Sovány volt, a bőre kiszáradt, de így is
szép volt.
Nesztelenül belépett a szobába, és
ekkor úrrá lett rajta az érzés, hogy
valami nincs rendjén. Noha Lisbet olyan
volt, mint mindig, amikor aludt,
Kennethbe hirtelen belehasított a tudat,
hogy valami megváltozott. Olyan csend
volt. Mélységes csend. Még Lisbet
lélegzését sem lehetett hallani.
Kenneth odarohant az ágyhoz. Két
ujját Lisbet nyakára, majd a csuklójára
nyomta, egyre tapogatta, és
kétségbeesetten remélte, hogy hirtelen
megérzi az élet lüktetését. De a
fáradozásai hiábavalónak bizonyultak,
nem érzett semmit. Csend honolt a
szobában, és Lisbet testében is. Magára
hagyta őt.
Zokogó hangot hallott, egészen állatit.
Egy kétségbeesett torokhangot. Aztán
felfogta, hogy ez a sajátja. Leült az ágy
szélére, magához ölelte a nő testét,
egészen finoman, mintha még mindig
érezhetne fájdalmat.
A nő feje súlyosan pihent az ölében.
Megsimogatta az arcát, majd elkezdett
sírni. A gyász teljes erővel csapott le rá,
mindent elsöpört, amit eddig érzett, és
amit eddig a gyászról gondolt. Fizikai
fájdalom volt, amely az egész testében
szétáradt, és minden idegrostba
belemart. Hangosan üvöltött kínjában.
Az ordítása visszhangot vert a kis
szobában, visszaverődött a virágmintás
ágytakaróról és a kifakult tapétáról.
A nő keze össze volt kulcsolva a
mellén. Kenneth óvatosan szétfejtette az
ujjait. Még egyszer utoljára kézen akarta
fogni. A kezelésektől érdessé vált a
bőre, de így is ismerős volt az érintés.
A szájához húzta Lisbet kezét, és
miközben a könnyei kettejük kezére
peregtek, megcsókolta. Lehunyta a
szemét. A könnyei sós íze elegyedett
Lisbet szagával. Legszívesebben örökre
így maradt volna, és soha nem engedte
volna el. De tudta, hogy ez lehetetlen.
Lisbet már nem tartozott hozzá, már nem
tartozott ide, tudta, hogy el kell
engednie. Az asszony már nem érzett
fájdalmat, nem gyötörte semmi. A rák
győzött, de mégis veszített, mert a
feleségével együtt kellett távoznia.
Elővigyázatosan visszahelyezte az
asszony kezét a teste mellé. De mozdulat
közben megdermedt. Lisbet másik
markában volt valami, valami fehér.
Kenneth gyomra összeszorult. Ismét
össze akarta zárni a felesége kezét, hogy
ne lássa, mi van benne, de nem tehette.
Remegve nyitotta szét az ujjait, és egy
fehér levél hullott a takaróra. Össze volt
hajtva, de Kennethnek nem volt kétsége
afelől, mi áll benne. Érezte a gonosz
jelenlétét.
A cetliért nyúlt, és rövid hezitálás
után elolvasta.
 Anna még épp csak elköszönt, amikor
csengettek. Erica első gondolata az volt,
hogy a húga elfelejtett valamit, bár nem
volt szokása udvariasan várakozni az
ajtó előtt, amíg beengedik, hanem rögtön
bevonult volna. Erica letette a csészéket,
amelyeket éppen el akart rámolni, és az
ajtóhoz ment.
– Mi szél hozott, Gaby? – Arrébb
lépett, hogy beengedje a kiadóvezetőt,
aki ezen a napon élénk türkiz kabátot és
hatalmas arany fülbevalót viselt, így a
kinti világ, a téliesen szürke környezet
kitűnő háttérnek bizonyult.
– Volt egy megbeszélésem
Göteborgban, és gondoltam,
átugorhatnék hozzád, dumálni kicsit.
Átugrani? Az út legalább másfél óra,
és még csak ide sem szólt előtte
telefonon, hogy Erica egyáltalán itthon
van-e. Biztos nagyon nyomja a szívét
valami.
– Christianról szeretnék beszélni
veled – válaszolta meg Gaby a fel nem
tett kérdést, és elviharzott Erica mellett,
be az előszobába. – Kérhetnék egy
kávét?
– Hát persze.
Mint mindig, Erica most is úgy érezte,
mintha Gaby átgázolt volna rajta. A
kiadóvezető még arra sem vette a
fáradságot, hogy levegye a csizmáját.
Csak gyorsan megtörölte a lábtörlőben,
mielőtt a hegyes sarkával a kényes
fapadlóra lépett. Erica aggódó pillantást
vetett a szép, csiszolt és ápolóval
gondosan kezelt felületre, és bízott
abban, hogy nem marad nyoma.
Értelmetlen lett volna szólni Gabynak.
Erica nem emlékezett olyan alkalomra,
hogy valaha zokniban vagy harisnyában
látta volna, és azon tűnődött, vajon
ágyba is csizmában bújik-e.
– Jaj, nagyon… hangulatos itt. – Gaby
szélesen elvigyorodott, de Erica látta
rajta, hogy elborzadva szemléli a
halmokban álló játékokat, Maja ruháit,
Patrik papírjait és a többi kacatot, amely
a földszintet elborította. Járt már náluk,
de akkor előre jelezte az érkezését, így
Erica rendet tudott tenni.
A kiadóvezető lesöpört néhány
morzsát a székről, mielőtt helyet foglalt.
Erica gyorsan felkapta a
mosogatórongyot, és letörölte az asztalt,
amelyen még látszottak a reggeli és az
Annával való teázás nyomai.
– Pont most ment el a húgom –
magyarázta, miközben kidobta az üres
fagylaltosdobozt.
– Tudod, azt beszélik, ilyenkor kettő
helyett eszik az ember. – Gaby
hitetlenkedve méricskélte a másik
gömbölyödő hasát.
Erica csomót kötött a nyelvére, hogy
ne vágjon vissza. Gaby nem éppen a
tapintatosságáról híres. Karcsú alakja
szigorú étrend és kemény edzés
eredménye, heti háromszor jár egy
személyi edzőhöz. Ráadásul az ő testén
nem látszódtak szülések nyomai. A
karrierje mindig fontosabb volt. Merő
dacból Erica egy tál kekszet tett elé.
– Szolgáld ki magad! – Látta, hogy
Gaby vívódik. Nem akart udvariatlannak
mutatkozni, de átkozottul szívesen
mondott volna nemet. Végül a középutat
választotta.
– Ha nem haragszol, csak egy felet
veszek. – Óvatosan letört egy morzsát az
egyik kekszből, és olyan undorral vette a
szájába, mintha egy csótányt kellene
lenyelnie.
– Szóval Christianról akarsz beszélni.
– Erica nem tudta eltitkolni a
kíváncsiságát.
– Igen. Nem tudom, mi ütött belé. –
Gaby megkönnyebbültnek tűnt, hogy
átvészelte a megpróbáltatásokat a
keksszel, és gyorsan utánaküldött egy
nagy korty kávét. – Nem hajlandó részt
venni a könyv reklámozásában. De ez
nem így működik! Ez nem profihoz méltó
viselkedés!
– Úgy látszik, az újságok hírverése
nagyon megviselte – felelte Erica
határozatlanul. Még mindig bántotta,
hogy neki is része volt a dologban.
Gaby a gondosan manikűrözött
kezével elhessegette a gondolatot.
– Persze, ezt meg lehet érteni. De a
vihar egykettőre elül. Az eladást
mindenesetre jelentősen serkentette. Az
emberek kíváncsiak lettek Christianra és
a könyvére. Végtére is szerintem előnye
származott belőle. Be kell látnia, hogy
rengeteg energiát és időt öltünk a
kiadásba. Amiért ellenszolgáltatást
várunk.
– Tiszta sor – mormogta Erica, de
nem tudta biztosan, milyen álláspontra
helyezkedjen a kérdésben. Egyrészt
megértette Christiant. Borzalmas lehet,
ha a sajtó kiteregeti az ember
magánéletét. Másrészt viszont tényleg
hamar elcsendesül a vihar. Az írói
karrierje elején jár, és a figyelemből,
amelyet most kap, még évekig
megmaradhat valami.
– De miért nekem mondod ezt? –
kérdezte habozva Erica. – Nem lenne
jobb inkább Christiannal megbeszélni?
– Volt egy találkozónk – felelte Gaby.
– De elég kellemetlenre sikeredett.
Talán, hogy az elmondottakat
hangsúlyozza, összeszorította a száját.
 – Sajnálom. Christian óriási nyomás
alatt áll, gondolom, úgyhogy egy kicsit
belátóbbnak kell lennünk…
– Ezt értem, viszont vállalkozó
vagyok, és szerződésünk van
Christiannal. És bár a megállapodásban
nincs részletezve, milyen kötelességei
vannak a sajtóval és a reklámozással
meg a többivel kapcsolatban, elvárunk
tőle némi támogatást. Néhány szerző
megengedheti magának, hogy remeteként
visszavonuljon, és mindenből kivonja
magát, ami a nézetük szerint méltóságon
aluli. De ilyen magatartást csak azok
tanúsíthatnak, akik már megalapozták a
karrierjüket, és nagy olvasótáboruk van.
És Christian még nem tart itt. Talán majd
eljut ide is, de írói karriert nem egyik
napról a másikra épít fel az ember, és A
hableány nagyszerű debütálásának
fényében tartozik annyival magának és a
kiadónak is, hogy áldozatokat hozzon. –
Gaby szünetet tartott, kis híján
felnyársalta a pillantásával Ericát. –
Abban bíztam, hogy te majd beszélsz a
fejével.
– Én? – Erica nem tudta, mit mondjon.
Egyáltalán nem volt meggyőződve arról,
hogy pont ő volna az, aki ráveheti
Christiant, hogy ismét rivaldafénybe
álljon. Végtére is éppen ő szabadította rá
a hiénákat. – Nem tudom, hogy ez jó… –
Valami diplomatikus megfogalmazás
után kutatott, de Gaby a szavába vágott.
– Remek, akkor meg is egyeztünk.
Találkozol vele, és az értésére adod, mit
várunk el tőle.
– Mi…? – Erica Gabyra pillantott, és
azon tépelődött, hogyan értelmezhette az
utolsó mondatát beleegyezésként, de a
kiadóvezető már fel is pattant.
Lesimította a szoknyáját, és a vállára
vette a táskáját.
– Köszönöm a kávét és a csevegést.
Jó, hogy ilyen remekül megértjük
egymást. – Előrehajolt, egy csókot lehelt
Erica arcára, majd a bejárati ajtóhoz
masírozott. – Maradj csak, ismerem a
járást – kiáltotta vissza. – Minden jót!
– Neked is! – Erica fáradtan
utánaintett.
Most már nemcsak úgy érezte magát,
mint akin átgázoltak, hanem mint akit
átvágtak a palánkon.
 Patrik és Gösta a kocsiban ült. A
telefonbeszélgetés óta csak öt perc telt
el. Eleinte Kenneth Bengtsson alig tudott
egy-egy szót kinyögni, de egy idő után
Patrik megértette, mit mond.
Meggyilkolták a feleségét.
– Mi a fene folyik itt? – Gösta a fejét
ingatta, és mint mindig, amikor Patrik
vezetett, a kapaszkodót szorította. –
Muszáj ilyen gyorsan venned a
kanyarokat? Halálfélelmem van.
– Elnézést. – Patrik lassított kicsit, de
hamarosan megint elnehezült a lába a
gázpedálon. – Hogy mi folyik itt? Na ja,
én is ezen tűnődöm – dörmögte, és vetett
egy pillantást a visszapillantóba, hogy
lássa, Paula és Martin nem maradt-e le.
– Mit mondott a fickó? A feleségének
is voltak szúrt sebei?
– Túl sok értelmeset nem tudtam
kiszedni belőle. Nyilván sokkos
állapotban van. Csak annyit mondott,
hogy hazament, és holtan találta a
feleségét.
– Ha jól tudom, már úgysem élt volna
sokáig – mondta Gösta. Irtózott
mindentől, aminek köze volt bármilyen
betegséghez, régóta mardosta a félelem,
hogy valamilyen gyógyíthatatlan kór
elragadja. De előbb még annyit akart
golfozni, amennyit csak bír. És
pillanatnyilag úgy tűnt, Patrik sokkal
rosszabb bőrben van, mint ő. –
Mellesleg úgy fest, nem vagy valami jól.
– Neked lövésed sincs erről! – felelte
Patrik ingerülten. – Ha tudnád, milyen
nehéz összehangolni a munkát és egy
kisgyereket… Az ember sosem ér a
végére, sosem tudja rendesen kialudni
magát.
Alig mondta ki, Patrik máris megbánta
a szavait. Tudta, hogy Göstát nagy
sorscsapás érte, mert a kisfia a születése
után nem sokkal meghalt.
– Ne haragudj, hülye voltam –
motyogta.
– Semmi baj.
Egy darabig nem szóltak, csak a gumik
surrogása hallatszott, ahogy Fjällbacka
felé száguldottak a főúton.
– De örülök, hogy Annikáék örökbe
fogadták azt a csöppséget! – Gösta
arcvonásai végre megenyhültek.
– Csak hosszú a várakozási idő –
válaszolta Patrik, akit megnyugtatott a
témaváltás.
– Én sem tudtam, hogy ilyen sokáig
tart. Nem értem, hol itt a gond. – Gösta
majdnem ugyanolyan türelmetlen volt,
mint Annika és a férje, Lennart.
– Bürokrácia – mondta Patrik. –
Alapvetően még hálásak is lehetnénk,
amiért a hatóságok mindent ilyen
alaposan megvizsgálnak, és nem adják
oda a gyereket akárkinek. Itt is vagyunk.
– Patrik megállt a Bengtsson házaspár
otthona előtt. Egy másodperccel később
lefékezett a hátuk mögött a másik
rendőrautó is, amelynek Paula ült a
volánjánál. Amikor leállították a motort,
csak az erdő susogását hallották.
Kenneth Bengtsson ajtót nyitott.
Falfehér volt, és zavartnak tűnt.
– Patrik Hedström – nyújtott kezet a
nyomozó. – Hol a felesége?
Jelzett a többieknek, hogy várjanak
kint. Jó alaposan megnehezíti a
helyszínelők dolgát, ha mindannyian
összevissza mászkálnak a házban.
Kenneth kitárta az ajtót, és az előszoba
felé intett.
– Odabent. Én… nem baj, ha itt
maradok? – Tétova tekintettel nézett
Patrikra.
– Dehogy, bemegyek egyedül.
Patrik egy biccentéssel jelezte
Göstának, hogy vegye a szárnyai alá az
áldozat férjét. Gösta rendőri képességei
hagytak kívánnivalót maguk után, de
értett az emberek nyelvén, és Patrik
tudta, hogy Kenneth jó kezekben lesz.
Hamarosan jön egy orvos is, felhívta
mielőtt elindultak. Már nem tarthat
sokáig, mire a mentőautó ideér.
Nesztelenül lépett az előszobába, és
lehúzta a cipőjét. Abba az irányba ment,
amerre Kenneth mutatott, és feltételezte,
hogy az előszoba végén nyíló ajtó lesz
az. Csukva volt. Patrik már nyúlt volna a
kilincsért, de megállt mozdulat közben.
Talán ujjlenyomatok vannak rajta. A
könyökével nyomta le, és a vállával
lökte be az ajtót.
A nő csukott szemmel és kinyújtott
karral feküdt az ágyon, olyan volt,
mintha aludna. Patrik kicsit közelebb
ment, és sérülések után kutatva
végignézte a testet. Vért és sebeket nem
látott. Ellenben a betegség feltűnő
nyomokat hagyott az asszonyon. A
feszes, száraz bőr alatt kirajzolódtak a
csontok, a fej a kendő alatt kopasznak
tűnt. Szíven ütötte, amikor elképzelte, mi
mindenen mehetett keresztül a nő. És
mennyit szenvedhetett Kenneth, hogy
ilyen állapotban látja a feleségét. Semmi
sem utalt arra, hogy a nő nem álmában
halt volna meg. Patrik elővigyázatosan
ment ki a szobából.
Amikor kiért a hidegbe, Gösta éppen
megnyugtatóan beszélt Kennethhez, míg
Paula és Martin a mentőautó sofőrjét
irányította a bejárathoz.
– Semmi jelét nem látom annak, hogy
gyilkosság történt volna. Ha jól tudom, a
felesége nagybeteg volt. – Patrik
Kenneth vállára tette a kezét.
A férfi némán bólintott.
– Nem valószínűbb, hogy egyszerűen
jobblétre szenderült?
– Nem, megölték. – Kenneth szikrázó
szemmel nézett rá.
Patrik váltott egy pillantást Göstával.
Nem volt szokatlan, hogy a sokkos
emberek különösen viselkednek, és
furcsa dolgokat állítanak.
– Miből gondolja? Nem láttam
sérüléseket a testén, és semmi sem utal
arra, hogy… valami természetellenes
történt.
– Meggyilkolták! – makacskodott
Kenneth.
Patrik rájött, hogy pillanatnyilag
semmit sem tehet. Meg kell kérnie az
orvost, hogy vizsgálja meg a férfit is.
– Ezt nézzék! – Kenneth előhúzott
valamit a zsebéből, és Patrik felé
nyújtotta, aki gyanútlanul elvette. Egy
kis, fehér, kettéhajtott papírdarab volt.
Patrik kérdőn nézett a férfira, majd
kisimította a lapot. Lendületes írással,
fekete tintával ez állt rajta: „Az ölte
meg, hogy megtudta az igazat rólad.”
Patrik azonnal felismerte a kézírást.
– Hol találta?
– A kezében. Úgy vettem ki az ujjai
közül – hebegte Kenneth.
– És nem a felesége írása? – Bár a
kérdés felesleges volt, Patrik
mindenképpen fel akarta tenni, hogy
minden kétséget kizárhasson. Maga is
tudta a választ. Ugyanaz az írás volt. És
az egyszerű szavakból ugyanaz a
gonoszság sütött, mint abból a levélből,
amelyet Erica hozott el Christiantól.
Ahogy számított rá, Kenneth megrázta
a fejét.
– Nem. – Valamit a magasba emelt,
idejébe telt, mire Patrik felismerte, mit.
– Ugyanaz az ember írta, aki ezeket.
Az áttetsző nejlontasakban fehér
borítékok sorakoztak. A címet fekete
tintával írták rájuk, az írás elegáns volt.
Pont, ahogy a kezében tartott cédulán.
– Mikor kapta őket? – Patrik szíve
majd’ kiugrott a helyéből.
– Most akartuk bevinni a rendőrségre
– dörmögte Kenneth halkan, és
átnyújtotta a nyomozónak a paksamétát.
– Akartuk? – Patrik vigyázva
megvizsgálta a borítékokat. Négy darab
volt belőlük.
– Erik és én. Erik is kapott ilyen
leveleket.
– Erik Lindre gondol? Ő is kapott
leveleket? – visszhangozta a másik, hogy
biztos legyen benne, jól hallotta-e.
Kenneth bólintott.
– De miért nem jelentkeztek velük
hamarabb a rendőrségen? – Patrik
igyekezett palástolni a bosszúságát. A
férfi, aki előtte állt, éppen most
veszítette el a feleségét. Nem ez volt a
megfelelő pillanat, hogy
szemrehányásokkal illesse.
– Én… Mi… Erik és én csak ma
jöttünk rá, hogy mindketten kaptunk
leveleket. És hogy Christian is, arról a
hétvégén értesültünk, amikor megírta az
újság. Erik nevében nem nyilatkozhatom,
de én a magam részéről próbáltam
elkerülni, hogy a feleségem felizg… –
Cserbenhagyta a hangja.
Patrik vetett még egy pillantást a
borítékokra a tasakban.
– Csak hármon van cím és postai
bélyegző. Az egyiken csak név áll. Ezt
hogy kapta meg?
– Tegnap este valaki behatolt a
házunkba, és a konyhaasztalra tette. –
Kenneth habozott. Patrik hallgatott, mert
sejtette, hogy ez nem minden. – És egy
kést is rakott mellé. Ezt az üzenetet nem
lehet túl sokféleképpen értelmezni. –
Ügyet sem vetve a könnyeire, amelyek
eleredtek, Kenneth folytatta: – Azt
hittem, rám vadászik valaki. Miért
Lisbetet? Miért Lisbetet ölte meg?
Letörölte a kézfejével a könnyeit.
Valószínűleg zavarba jött attól, hogy
mások előtt fakadt sírva.
– Még nem tudjuk, hogy tényleg
megölték-e – mondta Patrik lágyan. –
Van valami elképzelése arról, ki
küldhette a leveleket?
Nem vette le a tekintetét Kennethről,
hogy lássa, megváltozik-e az
arckifejezése. Amennyire meg tudta
ítélni, a férfi őszintén válaszolt.
– Sokat gondolkodtam rajta. Nem
sokkal karácsony előtt kaptam az elsőt.
De senki sem jut az eszembe, aki ártani
akart volna nekem. Sosem voltak
ellenségeim. Ahhoz én túl…
jelentéktelen vagyok.
– És Erik Lind? Ő mióta kapja a
leveleket?
– Ugyanannyi ideje, mint én. Nála
vannak az irodában. Én csak
hazaugrottam az enyémekért, aztán fel
akartuk venni a kapcsolatot magukkal. –
Elhalt a hangja, és Patrik rájött, hogy
Kenneth gondolatban megint odabent jár
a szobában.
– És mit jelent ez, ami a cetlin áll? –
kérdezte Patrik óvatosan. – Milyen
igazságról beszél a levélíró?
– Nem tudom – válaszolta Kenneth
halkan. – Tényleg nem tudom. – Aztán
vett egy nagy levegőt. – Most mi lesz
vele?
– Göteborgba szállítják, hogy
megvizsgálhassák.
– Vizsgálat? Boncolásra gondol? –
Kenneth vágott egy grimaszt.
– Igen. Boncolásra. Sajnos
elkerülhetetlen, hogy megtudjuk, mi
történt.
Kenneth bólintott, de a szeme
villogott, a szája széle elkékült. Patrik
arra gondolt, hogy fázhat ebben a vékony
ruhában idekint.
– Hideg van. Be kellene mennie. –
Aztán elgondolkodott. – Vagy velem
jöhetne az irodájukba, hogy
beszélhessünk Erik Linddel. Nyugodtan
mondhat nemet, ha úgy érzi, túl
megterhelő. Vagy fel szeretne hívni
esetleg valakit?
– Nem. Magával megyek – felelte
Kenneth, már-már durcásan. – Tudni
akarom, ki tette.
– Akkor induljunk.
Patrik megfogta a férfi könyökét, és a
kocsihoz vezette. Kinyitotta neki az ajtót,
majd Martinhoz és Paulához lépett, hogy
utasításokat adjon. Mielőtt egy
biccentéssel jelezte volna Göstának,
hogy tartson velük, hozott Kennethnek
egy kabátot. A helyszínelők már úton
voltak, és Patrik azt remélte, hogy
visszaér, mielőtt még végeznének a
nyomrögzítéssel. Máskülönben később
kell velük beszélnie. De az ügy nem
várhatott.
Amikor elhajtottak a ház elől, Kenneth
hosszan visszanézett. Úgy tűnt, mintha
némán istenhozzádot mondana.
 Voltaképpen semmi sem változott,
ugyanaz az üresség volt ez is, mint
korábban. Az egyetlen különbség abban
állt, hogy most volt egy holttest, amelyet
el kellett temetniük, és kihunyt az utolsó
reményszikra is. A sejtései
beigazolódtak, hiába bízott benne
kétségbeesetten, hogy nem így lesz.
Hogy élhetne Magnus nélkül? Milyen
élete lehet nélküle? Felfoghatatlan volt,
hogy a férje, a gyerekei apja odakint
fekszik majd a temetőben, egy sírban.
Magnus mindig is olyan eleven volt,
nagykanállal falta az életet, és
gondoskodott arról, hogy a körülötte
élők is így tegyenek. Cia persze
bosszankodott néha miatta, és olykor az
idegeire ment a nemtörődömsége és az
állandó tréfálkozása. Az őrületbe
kergette, hogy amikor valami komoly
dologról akart beszélni vele, ő csak
idétlenkedett, de végül mindig nevetnie
kellett, hiába nem akart. Semmit sem
akart megváltoztatni Magnuson.
Mi mindent meg nem tett volna érte,
hogy még egyetlenegy órát vele
tölthessen? Vagy egy félórát. Egy percet!
Még nem végeztek, a közös életük még
csak most kezdődött. A közös útból,
amelyet együtt terveztek, csak egy
szakasz jutott nekik. A szédítő találkozás
tizenkilenc évesen. A szerelem az első
esztendőkben. A lánykérés és az esküvő
a fjällbackai templomban. A gyerekek.
Az átbömbölt éjszakák, amelyeken Cia
és Magnus felváltva aludtak. Az órák,
amikor Elinnel és Ludviggal játszottak,
nevettek. Az éjszakák, amelyeken
szerelmeskedtek, vagy csak kéz a kézben
aludtak el. És az utolsó évek, amikor a
gyerekek egyre nagyobbak lettek, és ők
ketten újra rátaláltak egymásra.
Olyan sok minden volt még előttük, az
útjuk hosszúnak és élményekben
gazdagnak ígérkezett. Magnus már előre
örült annak, hogy a gyerekek első
hódolóit és imádottjait froclizhatja,
amikor gyámoltalanul, félszegen és
habogva bemutatják nekik őket. Segíteni
akartak Elinnek és Ludvignak, amikor
beköltöznek az első lakásukba, cipelni a
bútorokat, kifesteni, függönyt varrni.
Magnus beszédet akart tartani az
esküvőjükön. Túl hosszan és érzelgősen,
és túlontúl sok részletet felfedve a
gyerekkorukból. Már unokákról is
álmodoztak, pedig addig még sok idő
volt. Cia és Magnus lett volna a
földkerekség legjobb nagymamája és
nagypapája. Szégyentelenül
elkényeztették volna az unokáikat, ebéd
előtt keksszel tömték volna őket, és túl
sok játékot vettek volna nekik. És
mindez most odalett. Az álmaik sosem
valósulhatnak meg. Cia szeme előtt az út
a semmibe veszett, mintha soha nem is
lett volna.
A Christian háza felé vezető úton a
kínok kínját állta ki. Felhívta a
könyvtárat, és a férfit kérte, de azt
mondták, otthon van. Ezért aztán beült a
kocsiba, és idejött. Még mindig nem volt
biztos abban, hogy jó ötlet teljesíteni
Gaby kérését. De azt sem tudta, hogyan
másszon ki ebből a kutyaszorítóból.
Gaby nemleges választ nem fogadott
volna el.
– Mit akar? – kérdezte Sanna, amikor
ajtót nyitott. Még a szokásosnál is
szomorúbbnak tűnt.
– Beszélnem kell Christiannal –
felelte Erica, és szívből remélte, hogy
nem lesz kénytelen idekint, a ház előtt
magyarázkodni.
– Nincs itthon.
– És mikor jön haza? – kérdezte az
asszonyt türelmesen. Már-már
megkönnyebbült tőle, hogy kissé
elodázhatja a találkozást.
– Ír. A csónakházban. Ha akar,
odamehet, de saját felelősségére.
– Rendben. – Erica hezitált. – Fontos
dologról van szó.
Sanna vállat vont.
– Azt csinál, amit akar. Odatalál?
Erica bólintott. Egyszer-kétszer már
felkereste Christiant a kis
alkotóműhelyében.
Öt perccel később leparkolt a
csónakház előtt. A férfi abban a kis
épületben dolgozott, amelyet Sanna
szüleitől örököltek. A nő nagyapja
potom áron jutott hozzá, és most azon
kevés csónakházak egyike volt, amely
még nem csak víkendházként működött.
Christian nyilván meghallotta az autót,
mert kinyitotta az ajtót, mielőtt Erica
bekopoghatott volna. A nő rögtön
észrevette a sebet a homlokán, de nem
kérdezősködött.
– Maga az? – kérdezte Christian pont
olyan kevéssé lelkesen, mint Sanna.
Erica lassan úgy érezte magát, mint
egy pestises.
– Én és a barátaim – viccelődött, de
Christian nem volt vevő a poénra.
– Dolgozom. – Nem adta jelét, hogy
be akarná hívni Ericát.
– Csak pár perc az egész.
– Maga is tudja, milyen, ha az ember
elkapja a fonalat az írásban.
Sokkal rosszabbul alakult, mint Erica
várta.
– Gaby meglátogatott. Mesélt a
találkozójukról.
Christian előreejtette a vállát.
Sóhajtott egyet.
– Ekkora utat megtett ezért?
– Göteborgban volt megbeszélése. De
nagyon aggódik. Arra gondolt, hogy én
talán… Beszélgethetnénk odabent?
Christian szó nélkül hátralépett, és
beengedte a nőt. Olyan kicsi volt a
belmagasság, hogy a férfinak
meggörnyedve kellett járnia, de Erica,
aki vagy fél fejjel alacsonyabb volt nála,
egyenes háttal be tudott lépni. Christian
hátat fordított neki, és előrement. A
bekapcsolt számítógép és a szétteregetett
kéziratoldalak arra utaltak, hogy tényleg
dolgozik.
– És mit mondott? – A férfi leült, és
keresztbe tette a hosszú lábát, a karját
pedig összefonta a mellkasa előtt. Az
egész testtartása elutasítást fejezett ki.
– Ahogy már mondtam, aggódik. Vagy
talán az aggályoskodik a jobb szó. Azt
mesélte, nem hajlandó több interjút adni,
és a könyv reklámozásában sem részt
venni.
– Igen. – Christian még szorosabbra
fonta a karba tett kezét.
– És megkérdezhetem, miért?
– Igazán tudhatná magától is –
sziszegte a férfi. Erica összerezzent.
Christian mintha észrevette volna, és
változtatott a hangnemén. – Tudja, miért
– mondta komoran. – Amióta
megjelentek azok a dolgok az újságban,
képtelen vagyok rá.
– Attól fél, hogy még inkább magára
irányul minden figyelem? Erről van szó?
Kapott újabb fenyegető leveleket?
Tudja, kitől? – Csak úgy áradtak belőle
a kérdések.
Christian hevesen rázta a fejét.
– Semmit sem tudok. – Ismét
megemelte a hangját. – Egyáltalán
semmit! Csak szeretnék nyugodtan
dolgozni, és nem… – Elfordult.
Erica némán nézte. Egyáltalán nem
illett ebbe a környezetbe. Ez a gondolat
már a korábbi látogatásai alkalmával is
szöget ütött a fejébe, de most valahogy
még erősebb lett. A falakon lógó tárgyak
között, amelyeket hajdanán halászatra
használtak, Christian idegennek tűnt. A
kis csónakház olyan volt, mint egy
babaház, amelybe fáradságosan
begyömöszölte a hosszú végtagjait. És
most beszorult. Erica vetett egy
pillantást az asztalon szétpakolt
kéziratra. Nem tudta elolvasni, mi áll a
lapokon, de úgy becsülte, mintegy száz
oldal lehet.
– Ez az új könyve? – Nem akarta
ejteni a beszédtémát, amely úgy
felizgatta Christiant, de jobbnak látta, ha
ad neki egy kis időt, hogy lehiggadjon.
– Igen.
– A hableány folytatása?
Christian mosolygott.
– A hableánynak nincs folytatása. –
Kipillantott a tengerre. – Nem fér a
fejembe, hogy mernek… – tette hozzá
elgondolkodva.
– Mit hogy mernek?
– Ugrani.
 Erica követte a férfi pillantását.
Hirtelen megértette, mire célzott.
– A badholmeni ugrótoronyra gondol?
– Igen. – Christian pislogás nélkül
bámulta a tornyot.
– Nekem még sosem volt bátorságom.
Ráadásul nevetséges módon félek a
víztől, már ha arra gondolunk, hogy itt
nőttem fel.
– Én sem mertem soha. – Christian
hangja álmodozónak tűnt, mintha
valahonnan messziről jönne. Erica
izgatottan várakozott. Volt valami a
levegőben, valami feszültség, amely
kirobbanni készült. Erica moccanni sem
mert, lélegezni is alig. Christian néhány
pillanat múlva folytatta. Úgy festett, mint
aki teljesen megfeledkezett Ericáról. – Ő
bezzeg mert.
– Ki? – suttogta Erica.
Bár nem hitt abban, hogy választ
kaphatna a kérdésére. A férfi csak
bámult kifelé. Aztán alig hallhatóan azt
dünnyögte:
– A hableány.
– A könyvében? – Erica egy szót sem
értett. Mit akart ezzel Christian? Hol jár
gondolatban? Nem itt, nem a jelenben,
nem a csónakházban. Valahol egész
másutt. Erica szívből kívánta, bárcsak
tudná, hol.
Aztán elmúlt a pillanat. Christian
mély levegőt vett, és újra a nőhöz
fordult. Visszatért a mostba.
– Szeretnék az új kéziratra
összpontosítani ahelyett, hogy interjúkra
járok, és ajánlásokat firkálok a
könyvekbe.
– De ez is része – mondta Erica
határozottan. Nem tagadhatta, hogy a
férfi arroganciája egy kissé bosszantotta.
– Nem dönthetném el magam? –
Christian hangja nyugodt volt, de még
érezni lehetett benne a korábbi
feszültség zöngéit.
– Ha nem hajlandó a munkának ezt a
részét elvégezni, azt már az elején
közölnie kellett volna. A kiadó, a
könyvpiac és az olvasók, istenem, ők a
legnagyobb jótevőink, elvárják, hogy az
időnk egy részét nekik áldozzuk. Ha
valaki erre nem hajlandó, azt már az
elején tisztáznia kell. Nem lehet menet
közben megváltoztatni a
játékszabályokat.
Christian a padlóra szegezte a
tekintetét. Erica látta, hogy a szívére
vette a szavait. Amikor felpillantott,
könnyek ültek a szemében.
– De képtelen vagyok rá, Erica. Nem
tudom megmagyarázni… – A fejét rázta,
és elölről kezdte. – Képtelen vagyok rá.
Beperelhetnek vagy feketelistára
tehetnek, nem érdekel. Írni fogok, mert
írnom kell. De ebben a játékban nem
tudok részt venni.
Hevesen megvakarta a karját, mintha
hangyák másznának a bőre alatt. Erica
nyugtalanul méricskélte. Olyan volt, mint
egy megfeszített húr, amely bármelyik
pillanatban elpattanhat. És ő semmit sem
tehet. Ha rá akar jönni a titkára, tovább
kell kutakodnia a saját szakállára.
Segítség nélkül.
Christian egy pillanatig a nőre bámult.
Aztán hirtelen az íróasztalhoz lökte a
székét.
– Most folytatnom kell. – Az arca
kifejezéstelen volt. Zárkózott.
Erica felkelt. Azt kívánta, bárcsak
belelátna a fejébe, és kifürkészhetné a
titkait, amelyek az egész ügy nyitját
jelenthetik. De a férfi már a képernyő
felé fordult. A leírt szavaira
összpontosított, mintha ezek lennének az
utolsók, amelyeket valaha olvasni fog.
Erica szó nélkül távozott. El sem
köszönt.
Patrik az irodájában ült, és az
istenverte fáradtsággal küzdött. A
nyomozás kényes pontra jutott, most
formában kellene lennie. Paula dugta be
a fejét az ajtón.
– Baj van? – kérdezte, mert látta, hogy
a férfi arcszíne egészségtelen, és
izzadság ül a homlokán. Aggódott érte.
Az utóbbi időben elég kimerültnek tűnt.
Patrik vett egy nagy levegőt, és ismét
az ügy fejleményeire összpontosította a
figyelmét.
– Lisbet Bengtssont elvitték
Göteborgba boncolásra. Még nem
beszéltem Pedersennel, de mivel
Magnus boncolásának eredményére is
várnunk kell még pár napot, szerintem
csak a jövő hét elején tudunk
továbblépni.
– És mit gondolsz? Megölték a nőt?
 Patrik habozott.
– Magnus esetében nincs kétségem.
Ilyen sérüléseket aligha szerezhetett más
módon. Valaki rátámadt. De Lisbet…
Nem is tudom, mit mondjak. Amennyire
láttam, nincsenek külső sérülései,
ráadásul súlyos beteg volt, szóval
természetes halállal is meghalhatott. Ha
ez a cédula nem lenne… Járt valaki a
szobájában, és a kezébe tette, de hogy ez
a halála előtt, közben vagy utána történt-
e, lehetetlen megmondani. Meg kell
várnunk Pedersen jelentését.
– És a levelek? Mit mondott Erik és
Kenneth? Van valami elképzelésük arról,
ki küldte?
– Nincs, azt állítják. És pillanatnyilag
nincs okom arra, hogy ne higgyek nekik.
Az azonban valószerűtlennek tűnik, hogy
hármójukat véletlenszerűen választották
ki. Ismerik egymást, kapcsolatban állnak.
Kell lennie egy közös nevezőnek.
Valami, ami fölött eddig átsiklottunk.
– De akkor Magnus miért nem kapott
leveleket? – vetette ellen Paula.
– Nem tudjuk. Talán kapott, csak nem
mondta senkinek.
– Kérdezted erről Ciát?
– Igen. Rögtön, miután tudomást
szereztem Christian leveleiről. Biztos
volt benne, hogy Magnus nem kapott
ilyesmit. Különben tudott volna róla, és
azonnal szólt volna nekünk. De az ember
sosem lehet biztos semmiben. Talán
Magnus elhallgatta előle, hogy
megvédje.
 – Az az érzésem, hogy az ügy egyre
veszélyesebb. Éjszaka behatolni egy
idegen házba, sokkal súlyosabb dolog,
mint postán leveleket küldözgetni
valakinek.
– Igazad van – felelte Patrik. –
Legszívesebben rendőri védelmet
rendelnék Kenneth mellé, de nincs hozzá
elég emberünk.
– Hát ez is igaz – válaszolta Paula. –
De ha bebizonyosodik, hogy a felesége
nem természetes halált halt…
– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha
ott tartunk – sóhajtotta Patrik.
– Elküldted már a leveleket a
laborba?
– Már úton vannak. Christian levelét
is elküldtem, amelyet Erica szerzett.
 – Amelyet Erica lopott, úgy érted. –
Paula nem tudta elrejteni a vigyorát.
Remekül szórakozott Patrik rovására,
amikor az megpróbálta a felesége
ballépését enyhíteni.
– Hát tőlem mondhatjuk azt is, hogy
lopta. – Patrik elvörösödött. –
Mindenesetre ettől nem várnék sokat.
Már annyian összefogdostuk ezeket a
leveleket, és az átlagos papír meg a
fekete tinta eredetét nehéz lenyomozni.
Ilyesmi kismillió svéd boltban
megvásárolható.
– Hát igen – értett egyet Paula.
– De talán szerencsénk lesz.
– Hát mostanáig nem igazán volt
jellemző – morogta a nő.
Patrik a székébe süppedt, és
mindketten magukban morfondíroztak
tovább.
– Holnap újra nekifutunk. Találkozunk
reggel hétkor, és mindent átveszünk.
– Új nekifutás – ismételte Paula,
azután visszament az irodájába.
Szükségük lesz egy forgatókönyvre. És
Patriknak egy kiadós pihenésre. Úgy
döntött, szemmel tartja a férfit. Láthatóan
nincs valami jól.
Az írás lassan haladt. A szavak
megrekedtek a fejében, és nem álltak
össze mondatokká. A kurzor kihívóan
villogott. Ez a könyv sokkal nehezebb.
Kevesebb van benne belőle. A
habelányban meg túlontúl sok volt.
Christian azon csodálkozott, hogy nem
vette észre senki. Mindenki kritika
nélkül olvasta végig, és mesének vagy
homályos képzelgésnek tartotta az
egészet. Nem igazolódtak be a
legrosszabb félelmei. A megerőltető, de
létfontosságú munka során az gyötörte
leginkább, hogy mi lesz, ha fellebbenti a
fátylat az igazságról. Ha a legsötétebb
zugokba is behatol a fény, mi mászik ki
onnan?
De semmi sem történt. Az emberek
olyan hiszékenyek, és annyira hozzá
vannak szokva a kitalált történetekhez,
hogy a legátlátszóbb álca alatt sem
ismerték fel a valóságot. Ismét a
képernyőre emelte a tekintetét, szeretett
volna visszatérni ahhoz, ami ezúttal
tényleg egy mese. Úgy volt, ahogy
Ericának mondta. A hableánynak nincs
folytatása. Itt ért véget a történet.
Játszott a tűzzel, és megégette magát.
Ő már egész közel jár, ezt érezte.
Rátalált, és erről csakis ő maga tehet,
senki más.
Sóhajtva csukta le a laptopot. Ki kell
szellőztetnie a fejét. Belebújt a
kabátjába, és az álláig húzta a cipzárt.
Zsebre dugott kézzel, sietősen az Ingrid
Bergmans torget felé vette az irányt.
Nyáron a tér körüli utcák elevenek és
lüktetőek voltak, de most elhagyatottan
kanyarogtak ide-oda. Christian jobb
szerette így. Nem tudta, hová tart,
egészen addig, amíg le nem ért a
rakpartra, ahol a parti őrség
mentőcsónakjai sorakoztak. A lába a
badholmeni strandra vitte, az
ugrótoronyhoz, amely élesen rajzolódott
ki a szürke téli ég háttere előtt. Erős szél
fújt, és amikor a betonstégre lépett,
amely a kis szigetre vezetett, egy
széllökés behatolt a kabátja alá, és úgy
dagasztotta, akár egy vitorlát. A fa
öltözőkabinok között szélcsend honolt,
de amint elérte a sziklát, amelyen az
ugrótorony magasodott, ismét hevesen
lecsapott rá a szél. Christian megállt.
Tehetetlenül tűrte a vihar ostromát, és
felpillantott a toronyra. Azt nem lehetett
mondani, hogy szép volt, de ide tartozott.
A legfelső szintről látni lehetett egész
Fjällbackát és az öböl bejáratát. A
megviselt torony valahogy méltóságot
sugárzott. Akár egy idős hölgy, aki
nagykanállal falta az életet, és nem
szégyelli magát azért, hogy meglátszik
rajta.
Rövid tétovázás után Christian
fellépett az első fokra. Hideg kézzel
kapaszkodott a korlátba. A torony
recsegett-ropogott. Nyáron fiatalok
tömegeit is elbírta, akik szakadatlanul
le-fel rohangáltak, de most a viharos
szélben Christian abban sem volt biztos,
hogy egymagát képes megtartani. De nem
számított. Fel kellett mennie.
Felmászott néhány fokot. Már kétsége
sem volt afelől, hogy a torony kileng.
Úgy hintázott jobbra-balra, mint egy
inga, egyik oldalról a másikra dőlt.
Ennek ellenére Christian feljebb
kapaszkodott, amíg el nem érte a tetejét.
Behunyta a szemét egy pillanatra, leült,
és mélyeket lélegzett. Aztán maga elé
nézett.
Ott volt ő, a kék ruhájában. Karjában
a gyerekkel táncolt a jégen, anélkül hogy
nyomokat hagyott volna rajta. Habár
mezítláb volt – pont, mint azon a Szent
Iván-éji ünnepen –, úgy látszott, nem
fázik. A gyerek is vékonyan volt
felöltöztetve, fehér nadrágba és könnyű
pulóverbe, mégis úgy mosolygott a
szélbe, mintha a világon semmi sem
árthatna neki.
Christian remegő lábbal tápászkodott
fel. A pillantását rá szegezte. Szerette
volna figyelmeztetni. A jég túl vékony
volt. Látta a repedéseket, néhány
szétnyílt, és egyre szélesedett. Ő mégis
ott táncolt a gyerekkel a karjában, a
ruhája lobogott a lába körül. Nevetett és
integetett, fekete haja az arca körül
lengett.
A torony egyfolytában ingott, de
Christian egyenesen állt, kitárt karral.
Üvölteni szeretett volna, de csak
krákogás hagyta el a torkát. Aztán
meglátta. Egy nedves, fehér kezet.
Kinyúlt a vízből, és a táncoló lába után
kapott, meg akarta ragadni a ruháját,
hogy lehúzza a mélybe. Látta a
hableányt. A fehér arcát. Mohón kapott a
nő és a gyerek után, az után, ami az övé
volt.
De a nő nem vette észre. Egyszerűen
táncolt tovább, fogta a gyereket,
integetett neki, lépegetett a jégen, néha
épp a fehér kéz mellett, amely le akarta
húzni.
Valami átvillant Christian agyán. Nem
tehetett semmit, nem volt hozzá ereje.
Befogta a fülét és becsukta a szemét.
Aztán a sikoly. Hangosan és élesen tört
fel a torkából, nekicsapódott a jégnek és
a szikláknak, és feltépte a mellkasán a
sebet. Amikor elnémult, Christian
óvatosan levette a füléről a kezét.
Kinyitotta a szemét. A nő és a gyerek
eltűnt. De már pontosan tudta. Ő nem
fogja feladni, amíg mindent el nem vesz
tőle.
 Még mindig sok figyelmet követelt.
Anya órákig gyakorolt vele, mozgatta a
tagjait, képek és zene segítségével
tornáztatta. Amióta anya elfogadta a
helyzetet, minden követ megmozgatott.
Alice-szal valami gond volt.
Ennek ellenére ő nem érzett akkora
dühöt, mint régebben. Nem gyűlölte a
húgát már annyira, hiába követelt
magának túl sok időt anyától. Mert a
kislány pillantása már nem volt olyan
diadalittas. Többnyire magában
ücsörgött, és játszadozott valamivel,
újra és újra ugyanazt a mozdulatot
ismételgette, kibámult az ablakon, vagy
a falra meredt, ahová kirajzolódott
valami, amit csak ő látott. Tanult.
Előbb ülni, aztán mászni, és végül
járni. Ahogy más gyerekek is. Csak
Alice-nak kicsit tovább tartott.
Apa időről időre átlesett a kislány
feje felett, rá. Egy röpke pillanatig
egymás szemébe néztek. Apa
tekintetében szikrázott valami, amit ő
nem értett. De tudta, hogy apa őt és
Alice-t figyeli. Szerette volna
elmondani neki, hogy szükségtelen.
Miért akarna ártani a kicsinek? Most
olyan aranyos.
Szeretni azért nem tudta. Csak anyát
szerette. De eltűrte Alice-t. A világa
része volt, a valósága része, ahogy a
tévéből jövő hangok is, az ágy, amelybe
esténként bemászott, és az újság
zizegése, amikor apa olvasott. Ez mind
hozzátartozott, és mind ugyanúgy
semmit sem jelentett neki.
De Alice rajongott érte. Ez
felfoghatatlan volt számára. Miért őt
választotta, és nem a gyönyörű
édesanyját? Ahányszor csak meglátta,
ragyogni kezdett, és kitárta felé a
karját, hogy vegye fel, és szorítsa
magához. Egyébként nem szerette, ha
hozzáértek. Amikor anya meg akarta
simogatni, gyakran összerezzent és
elhúzódott. Ezt fel nem foghatta. Ha
anya őt kényeztetné így, lehunyt
szemmel a karjába bújna, és soha többé
nem eresztené.
Alice feltétlen szeretete bámulattal
töltötte el. De bizonyos mértékben
kielégüléssel is. Legalább valaki akarta
őt. Néha próbára tette a kislány
szeretetét. Azokban a ritka
pillanatokban, amikor apa elfelejtette
szemmel tartani őket, és kiment vécére,
vagy behozott valamit a konyhából,
letesztelte, mennyire nagy a húga
iránta érzett szeretete. Tudni akarta,
meddig hajlandó elmenni érte, mielőtt
kihuny a csillogás a szemében. Néha
megszorította, néha meghúzta a haját.
Egyszer óvatosan levette az egyik
cipőjét, és a zsebkéssel, amelyet úgy
talált, és mindig magánál hordott,
megkarcolta a talpát.
Valójában nem szerzett örömöt neki,
ha fájdalmat okozott Alice-nak, de
egyszer már megtapasztalta, milyen
felszínes a szeretet, és milyen hamar
kialszik. Legnagyobb meglepetésére
Alice sosem sírt, még csak szemrehányó
pillantást sem küldött felé. Egyszerűen
beletörődött, és némán rászegezte a
ragyogó szemét.
Az apró kék foltok és sérülések
senkinek sem tűntek fel a kislány testén.
Folyton megsérült, elesett, nekiment
valaminek, megvágta magát. Tétován
mozgott, és mindig túl későn reagált.
De akkor sem sírt soha.
Még ő maga is kénytelen volt
beismerni, hogy Alice olyan, akár egy
kis angyal. Amikor anya a
babakocsiban tolta – amihez igazából
már túl nagy volt, csak nélküle nagyon
lassan haladt volna –, az idegenek is
áradozva álltak meg az utcán.
– De szép kislány! – ujjongtak.
Lehajoltak hozzá, mohó szemmel
bámulták, mintha meg akarnák festeni
a szépségét. A fiú felnézett az anyjára,
aki egy másodperc erejéig sugárzott a
büszkeségtől, dagadt a melle, úgy
bólogatott.
De a szép pillanat hamar odalett.
Alice idétlenül cuppogott a
gyönyörködőknek, mondani akart
valamit, de szavait senki sem értette, és
a szája sarkából nyál csorgott. Az
emberek hátrahőköltek. Előbb
döbbenten, majd részvétteljesen
pillantottak anyára, akinek a
tekintetében kihunyt a büszkeség.
 Rá ügyet sem vetettek. Csak kocogott
anya és Alice után, már ha szabad volt
egyáltalán velük mennie. Alaktalan
hájas tömb volt, akivel senki sem
törődött. De ez nem számított. A
mellében lángoló harag abban a
percben kihunyt, amikor a víz
összecsapott Alice arca fölött. Már nem
érezte az illatát sem. Az édeskés szag
elenyészett, mintha sosem létezett
volna. Mintha elmosta volna a víz.
Csak az emléke maradt meg. Nem úgy,
ahogy az ember valós dolgokra
emlékszik, hanem inkább úgy, ahogy
egy múltbéli érzetre. Más ember lett.
Valaki, aki tudta, hogy anya már nem
szereti.
 Korán kezdtek. Patrik nem tűrt
ellentmondást, a megbeszélésnek
pontban hétkor kellett kezdődnie.
– Csak töredékes képünk van arról, ki
állhat az ügy mögött – mondta, miután
összefoglalták a helyzetet. –
Olyasvalakivel van dolgunk, aki egyrészt
pszichésen zavart, másrészt nagyon
óvatosan és tervszerűen cselekszik.
Veszélyes elegy.
– De azt nem tudjuk, hogy a levélíró
és a Kennethék házába behatoló betörő
ugyanaz-e, aki megölte Magnust – vetette
fel Martin.
– Igaz, de semmi sem szól ellene.
Javaslom, induljunk ki abból, hogy
összefüggés van a két eset között. –
Patrik az arcát dörzsölte. Órákig ébren
feküdt és hánykolódott, ezért fáradtabb
volt, mint valaha. – Ha végeztünk,
felhívom Pedersent, és megkérdezem,
mikor tud véglegeset mondani Magnus
Kjellner halálának okáról. Már így is túl
sok időt vesztegettünk el. Magnus három
hónapja tűnt el, és csak most tudtuk meg,
hogy ezeket az embereket
megfenyegették.
Mindenki a sorba rendezett
fényképekre nézett.
– Négy barát: Magnus Kjellner,
Christian Thydell, Kenneth Bengtsson és
Erik Lind. Az egyikük halott, a többiek
fenyegető leveleket kapnak.
Feltételezzük, hogy egy nőtől. Hogy
Magnus kapott-e, nem tudjuk.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a felesége,
Cia nem tudott róla. Szóval lehet, hogy
sosem tudjuk meg.
– De miért pont ők négyen? – Paula
összehúzta a szemét.
– Ha tudnánk, akkor azon sem kellene
agyalnunk többet, ki áll az ügy mögött –
felelte Patrik. – Annika, találtál valami
érdekeset róluk?
– Eddig még nem. Ami Kenneth
Bengtssont illeti, nincs sok meglepetés.
Erik Lindről már lehetne egy-két dolgot
mondani, de úgy fest, a mi
szempontunkból egyik sem lényeges.
Gyanús üzleti ügyek vannak a rovásán.
– Az egész vagyonomat fel merném
tenni rá, hogy ennek az Eriknek van
valami köze az egészhez – mondta
Mellberg. – Rámenős egy alak. Az üzleti
ügyeiről elég sokat pletykálnak.
Ráadásul nagy szoknyapecér is.
Mindenképpen a körmére kell néznünk.
– De akkor miért ölték meg Magnust?
– Ezért a megjegyzésért Patrik
bezsebelhetett egy bosszús pillantást.
– Christiannal nem nagyon jutottam
semmire – folytatta Annika zavartalanul.
– De tovább próbálkozom, és persze
azonnal szólok, ha találtam valamit, ami
segíthet.
– Ne felejtsük el, hogy Christian kapta
az első levelet. – Paula a falon lógó
táblát bámulta. – Másfél éve. És ő kapta
a legtöbbet. De nagyon érdekesnek
tartom, hogy a többiek is belekeveredtek
az ügybe, már ha tényleg csak az egyikük
a valódi célpont. Határozottan az a
megérzésem, hogy hármójukat összeköti
valami.
– Én is így látom. És az is jelent
valamit, hogy Christian került először az
illető látóterébe. – Patrik letörölte a
verítéket a homlokáról. A helyiségben
fojtogató meleg volt. Annikára nézett. –
Összpontosíts, légy szíves, Christianra a
folytatásnál.
– Én még mindig azon az állásponton
vagyok, hogy elsősorban Erikkel kellene
foglalkoznunk – mondta Mellberg. – Te
mit gondolsz, Flygare? Nekünk
kettőnknek van itt a legtöbb
tapasztalatunk. Nem gondolod, hogy Erik
Lind rászolgált a megkülönböztetett
figyelmünkre?
Gösta megfordult. Egy egész rendőri
pályafutás volt már a háta mögött, és
mindig a legkisebb ellenállás felé tört.
Miután meghányta-vetette magában a
dolgot, megcsóválta a fejét.
– Értem, mire gondolsz, de
Hedströmnek kell igazat adnom.
Pillanatnyilag Christian Thydell tűnik a
legérdekesebbnek.
– Hát, ha mindenáron még több időt el
akartok vesztegetni, ám legyen! –
Mellberg sértődötten állt fel. – Nekem
van jobb dolgom is, mint itt ücsörögni,
és szórni a gyöngyeimet a disznók elé.
Ezzel elhagyta a helyiséget. Minden
valószínűség szerint halaszthatatlan
szunyókálhatnékja volt. Patriknak
álmában sem jutott volna eszébe, hogy
feltartóztassa. Minél inkább kivonta
magát Mellberg az ügyből, annál jobb
volt.
– Tehát Christianra koncentrálsz –
mondta Patrik, és odabiccentett
Annikának. – Szerinted mikorra tudsz
kideríteni valamit?
– Holnapra biztosan tiszta képet tudok
kapni a múltjáról.
– Nagyszerű! Martin és Gösta, ti
elmentek Kennethhez, és megpróbáltok
mindent megtudni a tegnapi napról és a
levelekről. Talán Erik Linddel is
beszélnünk kellene még egyszer. Én,
ahogy már mondtam, felhívom
Pedersent, amint nyolc óra lesz. – Patrik
vetett egy pillantást a karórájára. Még
csak fél nyolc volt. – Aztán tiszteletünket
tesszük Ciánál, Paula.
A nő bólintott.
– Szólj, ha indulhatunk.
– Jó. Akkor mindenki tudja, mi a
dolga.
Martin a magasba emelte a kezét.
– Igen?
– Nem tesszük megfontolás tárgyává,
hogy védelmet rendeljünk ki Christian és
a többiek mellé?
– Már én is gondoltam rá. De nincs
elég emberünk, és voltaképpen
támpontunk sincs. Ezzel még várunk.
Más egyéb?
Csend.
– Rendben, akkor munkára!
 Patrik ismét letörölte a verejtéket a
homlokáról. Legközelebb a téli hideg
ellenére ki kellene nyitniuk egy ablakot,
hogy legalább egy kis levegő jöjjön be.
Miután a többiek kimentek, Patrik állt
még egy kicsit a tábla előtt. Négy férfi,
négy barát. És az egyikük halott. Mi köti
össze őket?
Az volt az érzése, hogy folyton
lábujjhegyen jár körülötte. Sosem voltak
meg jól, még a kezdet kezdetén sem.
Nehezére esett bevallani, de már nem
hunyhatott szemet az igazság fölött.
Christian sosem engedte igazán közel
magához. Azt mondta, amit mondania
kellett, azt tette, amit tennie kellett,
udvarolt Sannának, és nem fukarkodott a
bókokkal. De alapjában véve az asszony
nem hitt neki, hiába nem vallotta be ezt
korábban még magának sem. Mert
számára Christian több volt, mint az
álomférfi. A foglalkozása talán azt a
benyomást kelthette, hogy unalmas,
szürke figura, de ennek pont az
ellenkezője volt. Elérhetetlen és elegáns
alak, és úgy tűnt, sok mindent látott már.
De amikor Sanna a szemébe nézett,
ürességbe ütközött. Christian sosem
szerette, és az asszony most ráébredt,
hogy ő ezzel egész idő alatt tisztában is
volt. Csak áltatta magát. Azt látta, amit
látni akart, és sok mindent figyelmen
kívül hagyott, ha nem illett a képbe.
Most nem tudta, mitévő legyen. Nem
akarta elveszíteni a férfit. Szerette, noha
a szerelme nem talált viszonzásra. Be
kellett érnie ennyivel. A fő, hogy
Christian megmaradjon neki. Belül
azonban ürességet és hideget érzett,
amikor arra gondolt, hogy így kell
tovább élnie.
Felült az ágyban, és a férjére nézett.
Christian mélyen aludt. Sanna lassan
kinyújtotta a kezét, és megérintette a
haját. Sűrű és sötét, egy kissé deresedik
már. Kisimította a tincseit a homlokából.
A tegnapi nap borzalmas volt, és ez
egyre sűrűbben fordult elő. Sosem tudta,
Christian mikor tör ki, mikor izgatja fel
magát rettenetesen valami kisebb-
nagyobb ügyön. Tegnap túl sokat
hangoskodtak a gyerekek. Aztán nem
ízlett neki az étel, és Sanna valamit nem
megfelelő hangnemben közölt vele. De
ez így nem mehet tovább. Az első közös
éveikben akadt néhány nehézség, de
mostanra a nehézségek kerültek
túlsúlyba, és lassan már semmi sem volt
jó. Úgy tűnt, fénysebességgel
száguldanak valami ismeretlen felé,
egyenesen bele a sötétségbe, és Sanna
szeretett volna megálljt kiáltani, hogy
lefékezhessen. Azt akarta, hogy minden
olyan legyen, mint régen.
De most már jobban megértette.
Megosztotta vele a múltja egy részletét.
És bár a történet rémes volt, Sanna úgy
érezte, egy csodásan becsomagolt
ajándékkal lepték meg. Christian mesélt
magáról, megosztott vele valamit, amit
még soha senki mással. Sanna tudta, mit
jelent ez. De mihez kezdjen vele?
Szeretett volna segíteni a férfinak,
beszélgetni a dologról, még többet
megtudni, amit nem tud senki más. De
Christian nem árult el többet. Tegnap
rákérdezett, mire Christian elrohant
otthonról, és bevágta maga mögött az
ajtót. Sanna nem tudta, mikor jött haza.
Tizenegy körül álomba sírta magát, és
amikor legközelebb felébredt, a férje
már mellette feküdt. Már majdnem hét
óra volt. Ha Christian munkába akar
menni, fel kell kelnie. Sanna vetett egy
pillantást az ébresztőórára. Nem volt
beállítva. Felkeltse a férjét?
Tanácstalanul ült az ágy szélén.
Christian szemgolyója gyorsan mozgott a
szemhéja alatt ide-oda. Sanna bármit
megtett volna azért, hogy tudja, mit
álmodik, mi jár a fejében. A férfi teste
megrándult kissé, az arca eltorzult.
Sanna tétován a vállára tette a kezét.
Mérges lesz, ha elkésik a munkából,
mert nem keltette fel. Ha viszont
szabadnapja van, azt fogja rossz néven
venni, ha nem hagyja, hogy kialudja
magát. Sanna azt kívánta, bárcsak tudná,
mivel tehetne a kedvére, sőt mivel
tehetné boldoggá.
Nils hangja a gyerekszobából
megijesztette. A gyerek rémülten kiáltott
fel. Sanna felkelt, és hallgatózott. Egy
pillanatig azt hitte, csak képzelte a
sikolyt. Nils hangja talán csak az álmai
visszhangja volt, amelyekben folyton
gyerekek sikították a nevét. De a hang
újra felharsant:
 – Anyu!
Miért ilyen rémült? Sanna szíve
hevesen vert, és a lába magától mozdult.
Felkapott egy köntöst, és átszaladt a fiúk
szobájába. Nils az ágyában ült. A szeme
tágra nyílt, és az ajtóra bámult meredten.
Széttárta a karját, akár egy apró Jézus a
kereszten. Sannát valósággal
gyomorszájon vágta a rémület. Látta a
gyerek szétterpesztett, remegő ujjait, az
ölében a mackót, amelyet annyiszor
kimosott már, hogy a bundája kopottan
világított. Látta a vörös színt. De alig
fogta fel, mit lát. Felnézett a gyerek feje
fölé a falra, és a torkából egy kiáltás
szakadt fel.
– Christian! Christian!!!
Égett a tüdeje. Érdekes érzés volt a
ködben, amely körülvette. Amióta
Lisbetet tegnap délután holtan találta az
ágyban, mintha vattában mozgott volna.
Kongott a csend a házban, amikor
hazaért. Lisbetet elvitték, már nem volt
ott.
Elgondolkodott azon, hogy elmenjen-e
valahová máshová. Úgy érezte, képtelen
átlépni a saját háza küszöbét. De hová
mehetne? Senkije sincs. Ráadásul ő
mégis itt volt. A falon függő képeken, az
ablakok előtt lógó függönyökben, a
fagyasztóláda kézzel írott címkéin. A
konyhában álló rádió beállított
adójában, és az összes különös
élelmiszerben a kredencben: a
szarvasgombaolajban, a
tönkölybúzakekszben és az eltett
zöldségekben. Dolgok, amelyeket a
legnagyobb elégedettséggel szerzett be,
de sosem készített belőlük semmit.
Mennyit szekálta a nagyratörő tervei
miatt, amelyekből mindig az lett, hogy
egy sokkal egyszerűbb fogást tálalt fel a
végén! Kenneth azt kívánta, bárcsak most
is ezen évődhetne vele.
Megnyújtotta a lépteit. Bár Erik azt
mondta, ma nem kell munkába mennie,
szüksége volt a bevett napirendjére. Mit
csinálna itthon? Amikor az ébresztő
megszólalt, felkelt, mint mindig, és
kimászott az összecsukható ágyból,
amely Lisbet immáron üres ágya mellett
állt. Még a hátfájásnak is örült. Ugyanígy
fájt, amikor Lisbet még élt. Egy órán
belül az irodában kellett lennie. Minden
reggel futott egy órát. Néhány perce
hagyta el a focipályát, szóval nagyjából
a felénél járt. Gyorsított egy kicsit. A
tüdeje egyértelműen jelezte, hogy a
fizikai tűrőképessége határához közelít,
de a lába továbbvitte. Jót tett. Az égető
érzés a mellkasában egy kicsit enyhítette
a szíve fájdalmát. Pont annyira, hogy ne
kuporodjon össze a földön, és ne adja át
magát a gyásznak.
Nem tudta, hogyan élhetne nélküle.
Olyan volt, mintha a jövőben oxigén
nélkül kellett volna lélegeznie.
Lehetetlen. Egyre fürgébben szedte a
lábát. A szeme előtt világos foltok
villództak, a látómezeje beszűkült. Egy
távoli pontra összpontosított, egy lyukra
az ágak között, amelyen az első reggeli
fénysugarak átszűrődtek. De még az utcai
lámpák erős fénye volt az úr.
Egy keskeny, egyenetlen ösvényre ért,
amely tele volt göröngyökkel és
gödrökkel, ráadásul jég borította. De
ismerte az utat, nem kellett lenéznie. A
fénybe bámult, és a közelgő reggelre
koncentrált.
Először fel sem fogta, mi történt.
Mintha valaki egy láthatatlan falat emelt
volna az útjába. Mozdulat közben a lába
valahogy a levegőben maradt. Aztán
előrezuhant. Ösztönösen maga elé emelte
a kezét, hogy felfogja az esést, és amikor
a tenyere földet ér, a fájdalom
végighasított a karján egészen a válláig.
Ezt egy újabb fájdalom követte. Égő
sajgás, amelytől levegő után kellett
kapnia. Lenézett. Mindkét kezét
szilánkok borították. Mindenütt
üvegcserepek, amelyeket a sebekből
csorgó vér vörösre színezett. Nem
mozdult. Teljes volt körülötte a csönd.
Amikor fel akart kelni, a lába
megmakacsolta magát. Lenézett. Az
üvegszilánkok és a nadrágja szövete
beletapadt a húsba. A pillantása arrébb
kalandozott. Ekkor meglátta a madzagot.
– Segíts már egy kicsit! – Erica
verítékben fürdött. Maja az egész
öltözködést szabotálta a bugyitól az
overallig, és teli torokból bömbölt,
amikor az anyja megpróbálta ráadni a
kesztyűt. – Hideg van kint, kell a kesztyű
– próbálkozott Erica, bár a szóbeli
érvelés ezen a reggelen vajmi kevés
sikert ért el.
Erica érezte, hogy kicsordulnak a
könnyei. Rossz volt a lelkiismerete, mert
olyan sokat dorgálta Maját, a
legszívesebben levetkőztette volna, és
ahelyett, hogy az óvodába ráncigálná,
egész nap csak játszott volna vele. De
nem lehetett. Nem volt ereje ahhoz, hogy
egyedül gondoskodjon róla, ráadásul
holnap minden csak sokkal rosszabb
lenne, ha ma engedne neki. Nagy nehezen
feltápászkodott, minden további vita
nélkül kézen fogta a lányát, és az ajtó
felé húzta. A kesztyűt a zsebébe
gyömöszölte. Talán az óvónőknek több
szerencséjük lesz.
Úton az autó felé Maja a talajnak
feszítette a sarkát, és minden erejével
ellenállt.
– Gyere már! Nem tudlak felvenni. –
Amikor Erica erősebben kezdte húzni,
Maja elesett, és sírva fakadt. Az anyja
könnyei is rögtön eleredtek. Ha valaki
látta volna őket ebben a pillanatban,
biztosan azonnal értesíti a gyámügyet.
Az összenyomódott belső szerveiről
tudomást sem véve leguggolt, és
felsegítette Maját.
– Ne haragudj, anyu csacsi volt.
Megölelhetlek?
Alapvetően Maja egyetlen lehetőséget
sem hagyott ki, ha ölelgetéssel
kecsegtették, de most csak dühös
pillantást vetett Ericára, és még
hangosabban bőgött. A hangja olyan volt,
akár egy ködkürté.
 – Jaj, édesem! – Erica megcirógatta a
gyerek arcát. Egy idő után a kicsi
valamelyest megnyugodott, és a
bömbölés pityergésnek adta át a helyét.
Erica tett még egy kísérletet: –
Megölelhetlek?
Maja habozott egy pillanatig, aztán
hagyta, hogy az anyja a karjába vegye.
Az arcát Erica nyakához nyomta, amely
nedves lett a könnyektől.
– Bocsáss meg, nem akartam, hogy
eless. Fájt?
– Ühüm – szipogta Maja, és siralmas
arcot vágott.
– Ráfújjak? – Ez mindig bevált.
Maja bólintott.
– Hol fáj?
Maja gondolkodott egy kicsit, aztán
minden testrészére rámutatott, ami csak
az eszébe jutott. Erica mindenhová
odafújt, és leverte a havat a kislány
overalljáról.
– A barátaid biztos várnak az oviban.
– Erica előhúzta az ütőkártyáját. – Ture
már biztos ott van, és azon tűnődik, hol
lehetsz.
Maja abbahagyta a szipogást. Ture
volt a mindene. Három hónappal volt
idősebb nála, kifogyhatatlan energiával
rendelkezett, és imádta Maját. Erica
visszatartotta a lélegzetét. A kislány arca
felragyogott.
– Menjünk Turéhez!
– Máris, kincsem! – mondta Erica. –
Jobb, ha azonnal indulunk, mielőtt még
Turének el kell mennie dolgozni, vagy
külföldi kiküldetésre indul.
Maja csodálkozva nézett, és Erica
nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
– Ne is törődj a csacska anyuval!
Máris szaladunk Turéhez!
 Amikor tízéves lett, megváltozott
minden. Időközben egészen jól
beilleszkedett. Nem volt boldog,
legalábbis nem annyira, mint amikor a
szép anyukáját először megpillantotta,
vagy mielőtt Alice megszületett. De
boldogtalan sem volt. Megvolt a helye
a világban, beleélte magát a könyvek
univerzumába, és beérte ennyivel. A
hájréteg megvédte mindentől, ami
kínozta, akár egy páncélzat. Alice
ugyanúgy szerette, mint régen.
Szótlanul követte, mint egy árnyék. És
ez neki tökéletesen megfelelt. Ha
szüksége volt valakire, Alice ott volt.
Ha szomjas volt, Alice azonnal hozott
neki egy pohár vizet, ha megéhezett,
Alice kisurrant a spájzba, és
becsempészte a kekszet, amelyet anya
eldugott.
Olykor-olykor apa még mindig furán
nézett rá, de már nem figyelte
szüntelen. Alice nagy lett, ötéves. Végül
megtanult járni és beszélni. De csak
akkor nézett ki úgy, mint más gyerekek,
ha mozdulatlanul, némán állt. De amint
megmoccant, vagy kinyitotta a száját,
az emberek szánakozva pillantottak rá,
és a fejüket csóválták. Az orvos azt
mondta, sosem lesz olyan, mint a többi
gyerek. Neki ugyan nem volt szabad
elkísérnie Alice-t az orvoshoz – szinte
sehová sem vitték magukkal –, de még
mindig tudott úgy osonni, mint egy
indián. Nesztelenül mozgott a lakásban,
és szakadatlanul hallgatózott. Hallotta
a vitákat, és mindent tudott, amit Alice-
ról mondtak. Többnyire anya beszélt.
Sorra látogatta Alice-szal az orvosokat,
hogy találjon egy új kezelést, egy új
gyógymódot, egy új edzésprogramot,
amely segíthet a lányának abban, hogy
a mozgása, a beszéde és a készségei
ugyanolyan tökéletesek legyenek, mint
a külseje.
Róla sosem esett szó. Olyan volt,
mintha nem is létezne, csak a helyet
foglalta. De megtanult együtt élni
ezzel. Ha néha fájt, a szagra gondolt,
és arra, ami lassanként nem tűnt
másnak, mint egy félelmetes mesének.
Egy távoli emléknek. Így rendezte le
magában, hogy Alice-t kivéve mindenki
más számára láthatatlan.
De egy telefonbeszélgetés
megváltoztatott mindent. Az
öregasszony meghalt, és a ház anyáé
lett. A fjällbackai ház. Alice születése
óta nem jártak ott, azóta a
lakókocsiban töltött nyár óta, amikor ő
mindent elveszített. És most
odaköltöznek. Anya eldöntötte. Apa
ellenkezni akart, de anya nem
hallgatott rá, ahogy máskor sem.
Alice-nak nem tetszett a változás. Azt
akarta, hogy minden maradjon úgy,
ahogy van, ragaszkodott a szokásokhoz,
az egyformasághoz. Amikor minden
földi javukat összepakolták, és beültek
a kocsiba, Alice a hátsó ablaknak
nyomta az orrát, úgy, hogy teljesen
szétlapult. A házat bámulta, amíg el
nem tűnt a szeme elől. Aztán
megfordult, és hozzábújt. A vállához
dörgölte az arcát, és ő egy pillanatra
elgondolkodott azon, ne simogassa-e
meg a haját, vagy ne fogja-e meg a
kezét, hogy megvigasztalja. De nem
tette.
Alice egész úton Fjällbackáig úgy
maradt, hozzábújva.
 – Teljesen nevetségessé tettél tegnap!
– Erik a hálószobai tükör előtt állt, és a
nyakkendőcsomójával bajlódott.
Louise nem válaszolt, inkább az
oldalára fordult.
– Hallottad, amit mondtam? – Erik
egy kissé megemelte a hangját, de még
mindig olyan halkan beszélt, hogy a
lányok az előszoba túlsó felén nyíló
szobáikban ne hallhassák.
– Hát persze – mormogta Louise.
– Soha többé ne csinálj ilyet! Soha!
Az a te bajod, hogy már napközben
leiszod magad. Amíg a lányok
jelenlétében talpon tudsz maradni, én
teszek rá. De többet ne gyere be a
céghez! – Semmi válasz. Eriket
dühítette, hogy a felesége nem feleselt
vele. A maró megjegyzéseit sokkal
jobban szerette, mint a hallgatását. –
Undorodom tőled. Tudod?
A nyakkendőcsomó nem lett elég
feszes. Átkozódva bontotta ki, hogy
elölről kezdje. Vetett egy pillantást
Louise-ra. Még mindig háttal feküdt
neki, de látta, hogy a válla rázkódik. A
rohadt életbe! Mindent bevet. Gyűlölte
Louise önsajnálatát, amikor másnapos
volt.
– Hagyd abba! Szedd össze magad! –
Ugyanannak a frázisnak a szüntelen
ismételgetése is próbára tette a türelmét.
– Találkozgatsz még Ceciliával? –
hallatszott a párna mélyéről erőtlenül.
Louise felé fordult, és megismételte a
kérdést: – Találkozgatsz még vele?
Dugod még?
Szóval tudja. Ezt nem nézte volna ki
belőle.
– Nem. – Eszébe jutott a legutolsó
beszélgetése Ceciliával.
– Miért nem? Már eleged van belőle?
– Louise úgy kapaszkodott a kérdésbe,
akár egy kutya, nem eresztette a csontot.
– Most már elég!
A lányok szobáiból egy hang sem
hallatszott. Remélhetőleg nem szűrődött
át hozzájuk semmi az egészből. Erikben
tudatosult, hogy üvöltött. Nem bírta
elviselni, hogy Ceciliára és a gyerekre
gondoljon, akiért Louise háta mögött
fizetnie kell.
– Nem akarok erről beszélni – mondta
nyugodtabb hangnemben, és végre
sikerült megkötnie a nyakkendőt.
Louise tátott szájjal bámulta. Öregnek
nézett ki. A szeme sarkában könnyek
csillogtak. Az alsó ajka remegett.
– Indulok. Te meg emeld fel a
valagadat, és indítsd el a lányokat az
iskolába. Már ha képes vagy rá. –
Fagyos pillantást vetett a feleségére,
majd elfordult. Talán mégis jobban
tenné, ha lemondana a pénzről, csak
hogy megszabaduljon tőle. Van elég nő,
aki a hetedik mennyországban érezné
magát attól, amit ajánlani tud.
Könnyedén pótolhatná Louise-t.
– Szerinted van abban az állapotban,
hogy beszéljünk vele? – Martin
Göstához fordult.
Kenneth otthona felé tartottak, noha
ilyen röviddel a felesége halála után nem
szívesen zavarták.
– Nem tudom – felelte a kollégája,
olyan hangon, amely nem hagyott
kétséget afelől, hogy nem óhajt a témáról
társalogni. Csend állt be.
– És hogy van a kicsi? – próbált
mégis szóba elegyedni Gösta egy idő
után.
– Remekül – mondta Martin ragyogó
arccal. A sorozatosan csődbe ment
kapcsolatai után már-már lemondott
arról, hogy valaha családot alapít. De
Piával minden teljesen más volt, és
ősszel született egy kislányuk. A
magányos lét most már olyan volt
Martinnak, mint valami távoli és nem túl
kellemes álom.
Ismét csend. Gösta az ujjával dobolt a
kormányon, de miután bezsebelt a
másiktól egy ingerült pillantást,
abbahagyta. Mindketten összerezzentek,
amikor megszólalt Martin telefonja.
Fogadta a hívást. Közben egyre inkább
elkomolyodott az arca.
– Dolgunk akadt.
– Hogyhogy? Mi történt?
– Patrik volt az. Christian Thydell-lel
történt valami. Betelefonált az őrsre, és
handabandázott valamit. A gyerekekről
van szó.
– Azt a rohadt! – Gösta gyorsított. –
Kapaszkodj! – mondta Martinnak, és
még jobban nyomta a gázpedált. Rossz
érzés kerülgette. Az olyan esetek,
amelyekben gyerekek is szerepeltek,
mindig rosszul érintették. És nem lett
könnyebb elviselnie az évek alatt. –
Mást nem mondott?
– Nem – válaszolta Martin. – Nyilván
Christian teljesen kikészült. Semmi
értelmeset nem lehetett kiszedni belőle.
Majd megtudjuk, ha odaértünk. Patrik és
Paula is úton van, de valószínűleg mi
érünk oda előbb. Patrik azt mondta, ne
várjunk rájuk.
Martin is sápadtan nézett előre. Már
attól is kivolt, ha felkészülten kellett
kimennie egy tetthelyre, de most a
leghalványabb sejtésük sem volt arról,
mi vár rájuk.
 Christianék háza előtt nem vesződtek
azzal, hogy rendesen leparkoljanak,
hanem félig a járdán hagyták a kocsit.
Mivel a csöngetésre senki sem nyitott
ajtót, egyszerűen bementek.
– Hahó! Van itthon valaki?
Mivel az emeletről zajokat hallottak,
felrohantak a lépcsőn.
– Rendőrség! – kiáltották még egyszer.
Továbbra sem kaptak választ, ám az
egyik helyiségből zokogás, hangos
gyereksírás és csobogás hallatszott.
Gösta nagy levegőt vett, és belesett.
Sanna a fürdőszobában ült a földön, és
annyira sírt, hogy az egész teste
rázkódott belé. A fürdőkádban két kisfiú
kuporgott. A víz rózsaszín volt
körülöttük. Sanna mindkettőjüket
beszappanozta, és erőteljesen sikálta.
– Mi történt? Megsérültek? – Gösta
megrökönyödve bámulta a gyerekeket a
kádban.
Sanna futólag felé fordult, aztán
folytatta a fiai fürdetését.
– Megsérültek? Hívjunk mentőt? –
Gösta leguggolt a nő mellé, és az egyik
kezét a vállára tette. De az asszony nem
felelt. Egyre súrolta a gyerekeket,
minden eredmény nélkül. Csak szétkente
a piros színt.
Gösta alaposabban megnézte a fiúkat,
és lassan csillapodott a szívverése. Nem
vér volt.
– Ki tette ezt?
Sanna szipogva letörölt a kézfejével
néhány rózsaszín vízcseppet az arcáról.
A hangja cserbenhagyta. Gösta
megnyugtatóan átkarolta a vállát. A
szeme sarkából látta, hogy Martin
várakozón áll az ajtóban.
– Festék – mondta Martinnak, aztán
újra Sannához fordult.
A nő nagy levegőt vett, és újra
nekifutott:
– Nils kiabált. Az ágyban ült. És így
néztek ki. Valaki írt valamit a falra, és a
gyerekek ágyára fröcskölte a festéket.
Azt hittem, vér.
– Éjjel nem hallottak semmit? Vagy
reggel?
– Nem.
– Hol a gyerekszoba? – kérdezte
Gösta.
Sanna az előszoba felé mutatott.
 – Majd én megnézem. – Martin eltűnt.
– Megyek én is. – Mielőtt Gösta
felállt volna, Sanna szemébe nézett: –
Mindjárt visszajövünk. Rendben?
A nő bólintott, mire Gösta átvágott az
előszobán. A fiúk szobájából izgatott
hangok szűrődtek ki.
– Hagyja abba, Christian!
– El kell tüntetni… – a férfi pont
olyan zavarodottnak tűnt, mint a
felesége. Amikor Gösta belépett, épp
egy teli vödör vizet akart a falra
loccsantani.
– Előbb hadd nézzük meg! – Martin
tiltakozóan a magasban tartotta a karját.
Christianon csak egy szál alsónadrág
volt. A mellkasán lévő vörös foltokat
valószínűleg akkor szerezte, amikor
Sannával együtt átvitte a fiúkat a
fürdőbe.
A falra akarta önteni a vizet, de
Martin megelőzte, és az utolsó
másodpercben elkapta a vödör fülét.
Christian nem tanúsított ellenállást,
elengedte a vödröt, és kissé inogva
megállt.
Most Gösta végre arra
összpontosíthatta a figyelmét, amit a férfi
épp el akart tüntetni. Valaki azt írta a
falra a gyerekágyak fölé: „Nem
érdemelted meg őket.”
A festék megfolyt kissé. Úgy nézett ki,
mintha vérrel írták volna. Az ágyakon
éktelenkedő pacák is ezt a benyomást
keltették. Gösta megértette, mennyire
megrémülhetett a nő, amikor belépett a
gyerekszobába. Christian viselkedése is
érthető volt. Teljesen kifejezéstelen
arccal bámulta a falra írt szavakat,
miközben maga elé motyogott. Gösta
odalépett hozzá, hogy hallja, mit mond.
– Nem érdemeltem meg őket. Nem
érdemeltem meg őket…
Gösta óvatosan megérintette a karját.
– Vegyen fel valamit, aztán
beszélgetünk. – Finoman áttolta a
szomszédos szobába.
Christian hagyta magát, lerogyott az
ágyra, de nem úgy tűnt, mint aki fel akar
öltözni. Gösta körülnézett, és felfedezett
egy köntöst a fogason. Odanyújtotta
Christiannak, aki nehézkesen magára
vette.
– Megnézem a feleségét és a
gyerekeket, aztán átmegyünk a konyhába
beszélgetni.
Christian bólintott. A tekintete üres
volt, csak meredt maga elé. Gösta
otthagyta az ágyon, és visszament
Martinhoz a gyerekszobába.
– Mi a fene folyik itt?
Martin a fejét rázta.
– Ez teljesen beteg. Biztos valami
őrült tette. Mit jelent ez tulajdonképpen?
„Nem érdemelted meg őket.” Kire utal?
A gyerekekre?
– Erre kell rájönnünk. Patrik és Paula
bármelyik pillanatban itt lehet. Kimennél
eléjük? És hívj orvost. A gyerekek
látszólag sértetlenek, de Sanna és
Christian sokkos állapotban van. Jobb,
ha megnézi őket valaki. Segítek az
asszonynak megfürdetni a gyerekeket.
Már kis híján lesikálta róluk a bőrt.
– A helyszínelőket is ki kell hívnunk.
– Igen. Amint Patrik megérkezik,
rögtön szóljon Torbjörnnek, hogy
küldjön ki egy csapatot. Mi meg ne
mászkáljunk itt tovább.
– Legalább a falat megmentettük –
mondta Martin.
– Nagy szerencse.
Együtt mentek le, és Gösta rövid
keresgélés után megtalálta a pinceajtót.
A lépcsőt egy csupasz izzó világította
meg. Ahogy a legtöbb pincében, a
Thydell családéban is mindenféle lom
volt: dobozok, kiszuperált játékok, ládák
„karácsony” felirattal, szerszámok,
amelyeket szemlátomást nem használtak
túl sűrűn, festékesdobozok, üvegek és
ecsetek. Gösta a hígítóért nyúlt, de
abban a pillanatban, ahogy hozzáért a
félig üres üveghez, meglátott valamit a
szeme sarkából. A padlón egy rongy
hevert. Rajta piros festék.
Gyorsan végignézte a polcon sorakozó
dobozok feliratait, de egyikben sem volt
piros festék. Gösta mégis biztos volt a
dolgában. Ugyanaz az árnyalat volt, mint
a fiúk szobájában. Talán az a valaki, aki
kilocsolta a festéket, és összekente vele
a falat, maga is festékes lett, és idelent
törülközött meg. A kezében tartott üveget
méregette. A büdös francba! Lehet, hogy
ujjlenyomatok vannak rajta, amelyeket
nem lenne szabad tönkretennie. De
kellett, ami benne volt. A fiúkról le kell
szedni a festéket, hogy végre
kiszállhassanak a kádból. A megoldás
egy üres kólásüveg volt. Átöntötte a
folyadékot, anélkül hogy elengedte volna
az üveget. Aztán visszatette a polcra. Ha
szerencséje van, nem tett tönkre minden
nyomot. Talán a ronggyal is lehet valamit
kezdeni.
A kólásüveggel a kezében visszament
az emeletre. Patrik és Paula még nem
érkezett meg, de már nem lehettek
messze.
A fürdőben Sanna még mindig ész
nélkül sikálta a fiúkat. A gyerekek
kétségbeesetten zokogtak. Gösta a kád
mellé guggolt, és lágy hangon szólt az
asszonyhoz:
– Szappannal nem tudja lemosni a
festéket. Hígítóra lesz szükség. – Elé
tartotta az üveget. A nő megállt, és
rámeredt. Gösta levett egy törülközőt a
fogasról, megnedvesítette a hígítóval,
majd megfogta a nagyobbik fiú karját.
Mivel a két gyerek vigasztalhatatlan
volt, igyekeznie kellett. – Nézze, már el
is tűnt. – Bár a fiú úgy tekergőzött, mint
egy angolna, Gösta jól haladt. –
Egykettőre lejön róluk, majd meglátja.
Maga is észrevette, hogy úgy beszél
Sannával, mint egy gyerekkel, de úgy
tűnt, működik, mert a nő lassan visszatért
a valóságba.
Gösta letette a hígítós törülközőt, és
lezuhanyozta a fiút. Amikor kiemelte a
kádból, a gyerek vadul kapálózott, de
Sanna azonnal ugrott, és bebugyolálta
egy fürdőköpenybe. A karjába vette, és
csak ringatta.
– Na, nagylegény, most te jössz!
A kisebbik látszólag megértette, hogy
azonnal elhagyhatja a kádat, és az
anyukájához bújhat, ha hagyja, hogy a
rendőr megmosdassa. Abbahagyta az
ordítást, néma csendben ült, amíg Gösta
a hígítót a törülközőre öntötte, és
végigdörzsölte vele. Pár perccel később
már ő is egy hatalmas fürdőlepedőbe
tekerve Sanna ölében landolt.
Gösta hangokat hallott, előbb lentről,
majd a lépcsőről. Nem sokkal később
Patrik jelent meg az ajtóban.
– Mi történt? – kérdezte kifulladva. –
Minden rendben? Martin azt mondja, a
gyerekeknek nem esett bajuk.
 Patrik tekintete a rózsaszín vízzel teli
kádra szegeződött.
– A gyerekek jól vannak. Talán csak
egy kicsit sokkot kaptak. Ahogy a szülők
is. – Gösta felállt, majd kiment Patrikhoz
az előtérbe, és röviden beszámolt arról,
mi történt.
– Hát ez nagyon beteg! Ki tesz ilyet?
– Mi is ezt mondtuk Martinnal. Itt
finoman szólva sem stimmel valami.
Szerintem Christian többet tud, mint
amennyit elárul. – Megismételte, mit
motyogott maga elé Christian.
– Hol van?
– A hálóban. Nézzük meg, tudunk-e
vele beszélni.
– Muszáj lesz.
Patrik mobilja megszólalt. Előhúzta a
zsebéből, és felvette. Aztán
összerándult.
– Hogy micsoda? Megismételnéd? –
Meghökkenve bámult Göstára, aki hiába
próbálta kivenni, mit is mond a hívó a
vonal másik végén. – Rendben. Most
Thydelléknél vagyunk, itt is fennforgás
van, de kézben tartjuk az ügyet.
Kinyomta a hívást.
– Kenneth Bengtssont most vitték be
az uddevallai kórházba. Valaki csapdát
állított neki az úton, amerre mindennap
fut. Kifeszítettek egy madzagot,
amelyben megbotlott, és beleesett egy
halom üvegszilánkba.
– Te atyaúristen! – suttogta Gösta, és
azon a délelőttön már másodjára tette fel
a kérdést: – Mi a fene folyik itt?
 Erik a mobiljára nézett. Kenneth úton
volt a kórházba. Kötelességtudóan –
mint mindig – megkérte a mentőst, hogy
értesítse Eriket, ma nem tud megjelenni a
munkahelyén.
Valaki csapdát állított neki a
megszokott útvonalán. Erikben fel sem
merült, hogy rossz tréfáról lenne szó,
amellyel túllőttek a célon. Kenneth
mindennap arra fut. Minden áldott reggel
ugyanazon az ösvényen. Valaki tudott
róla. Kétség sem fér hozzá, hogy valaki
kémkedett Kenneth után. És ez azt
jelenti, hogy ez a valaki neki is ártani
akar.
Lassan túl forró lett a talaj a lába
alatt. Az utóbbi években sok kockázatot
vállalt, sok embernek a tyúkszemére
taposott, de ezt, ami most itt folyik, és a
félelmet, amelyet érzett, eddig elképzelni
sem tudta.
Ismét a képernyő felé fordult, és
bejelentkezett a bank internetes oldalán.
Tudnia kellett, milyen lehetőségekkel
számolhat. Noha forgott vele a világ,
megpróbált a számláin lévő összegekre
összpontosítani, és igyekezett kordában
tartani a félelmét, hogy tervet
kovácsolhasson, menekülési útvonalat
kereshessen. Egy pillanatra elmerengett
azon, hogy valószínűsíthetően ugyanaz
ölte meg Magnust, és csapott le
Kennethre, aki a leveleket írta. De aztán
elhessegette a gondolatot. Semmi
értelme nem volt ezen törnie a fejét.
Akárki lehetett. Azzal kellett törődnie,
hogy mentse a saját bőrét, és a
vagyonából annyit, amennyit csak lehet,
és elhúzzon valami melegebb éghajlatra,
ahol senki sem találhat rá. Ott is marad
addig, amíg el nem ülnek a hullámok.
A lányok persze hiányozni fognak. De
már elég nagyok, és talán Louise is újra
talpra áll, ha már nem lesz lehetősége
másra hárítani a felelősséget.
Természetesen nem hagyja, hogy egy
vasa se legyen, gondoskodik arról, hogy
hármójuknak legyen elég pénz a számlán
még egy ideig. Aztán Louise kénytelen
lesz munkát keresni. Jót is fog tenni neki.
Végtére is nem várhatja el, hogy élete
végéig eltartsa. Joga van hozzá, hogy
azzal, amiért az évek alatt keményen
megdolgozott, új életet kezdhessen. Ez
biztonságérzetet adott neki.
Most még mindent kézben tartott. Már
csak néhány gyakorlati dolgot kellett
elintéznie. Többek között beszélni akart
Kennethtel. Holnap meglátogatja a
kórházban. Remélhetőleg a munkatársa
elég jó bőrben lesz ahhoz, hogy
végigvegyenek néhány számsort. Persze
elég kíméletlen húzás lesz vele szemben,
hogy ilyen röviddel Lisbet halála után ki
kell szállnia a cégből, és biztos lesz még
pár nemkívánatos utóhatás. De Kenneth
már nagyfiú, és Erik talán neki is
szívességet tesz, ha arra kényszeríti,
hogy megálljon a maga lábán. Ha jobban
belegondol, mind Louise-nak, mind
Kennethnek csak előnye származik
abból, ha nem pátyolgatja őket tovább.
 De ott volt még Cecilia. Világossá
tette számára, hogy pusztán az anyagi
támogatását igényli. Végül is neki is
elkülöníthet egy kisebb összeget. Így
lesz. Cecilia is boldogulni fog, mindenki
boldogulni fog. A lányok meg fogják
érteni. Idővel meg fogják érteni.
Sokáig tartott, mire eltávolították a
szilánkokat. Már csak kettő volt hátra.
Olyan mélyen beléfúródtak, hogy
nagyobb beavatkozásra volt szükség.
Ennek ellenére szerencséje volt. Az
üvegcserepek nem találtak el nagyobb
eret. Máskülönben sokkal rosszabb
volna a helyzet. Így fogalmazott az
orvos.
Kenneth a fal felé fordult. Hát nem
fogják fel, hogy a legrosszabb már
megtörtént? Hogy jobb lett volna, ha egy
szilánk felvágja az ütőerét, és kitépi a
fájdalmat és a gonoszt a szívéből? A
legrémesebb emlékeket. Mert amikor ott
feküdt a mentőben, a sziréna fülsértően
visított, és az arca minden egyes
rázkódástól fájdalmasan összerándult,
egyszeriben megértette. Hirtelen tudta, ki
üldözi őket. Hogy ki gyűlöli őket, és ki
akar ártani nekik. Hogy ki vette el tőle
Lisbetet. A gondolat, hogy Lisbet
röviddel a halála előtt megtudta az
igazságot, elviselhetetlen volt.
A karját nézte a takarón. Vastagon be
volt kötözve. A lába is így nézett ki.
Nem vág neki több maratonnak. Csoda
lenne, ha a lába teljesen rendbe jönne,
azt mondta az orvos. De ez egyáltalán
nem számított. Már nem akart futni.
Előle sem akart többé futni. Már úgyis
mindent elvett tőle, ami jelentett neki
valamit. A többi nem érdekelte.
Valamiféle bibliai igazságszolgáltatás
volt ez, amellyel szemben tehetetlen
volt. Szemet szemért, fogat fogért.
Kenneth képeket látott maga előtt, ha
behunyta a szemét, képeket, amelyeket az
emlékezete leghátsóbb zugába zárt el.
Ahogy teltek-múltak az évek, olyan érzés
volt, mintha meg sem történt volna. Az
emlékek csak egyetlenegy alkalommal
buktak felszínre. Azon a Szent Iván-éji
ünnepségen, amikor majdnem minden
romba dőlt. De ő visszaűzte a képeket az
agya legtávolabbi sarkába.
És most megint itt voltak. Ő ráncigálta
ki az emlékeit a fényre, és arra
kényszerítette Kennethet, hogy
szembenézzen saját magával. Alig bírta
elviselni a látványt. Főleg az rendítette
meg, amit Lisbet az élete legutolsó
percében megtudott. Vajon ez
megváltoztatott mindent? Abban a
pillanatban idegenné vált Lisbet
számára?
Kinyitotta a szemét. A plafont
bámulta, és hagyta, hadd csorogjanak a
könnyei. Most már érte jöhet, és magával
viheti. Nem fog menekülni.
Szemet szemért, fogat fogért.
 – Pukkadj meg, te dagadt disznó!
A fiúk odébb taszították. Megpróbált
nem tudomást venni róla, és az
iskolában ugyanolyan láthatatlan
lenni, mint odahaza, de nem ment. Úgy
tűnt, mintha pont olyasvalakire vártak
volna, mint ő. Különbözött tőlük.
Tökéletes áldozat volt. Látta. Mivel
olyan sokat olvasott, többet tudott és
értett, mint a legtöbben az ő korában.
Az órákon brillírozott, a tanárai
szerették. De ez mit sem használt, ha
nem tudta elkapni a labdát, és nem
tudott gyorsan futni vagy messzire
köpni. Mert ezek számítottak igazán.
Ezek a képességek jelentettek valamit.
Ráérősen bandukolt haza. Közben
nyitva tartotta a szemét, hogy nem
leselkedik-e rá valaki. Szerencsére az
út nem volt hosszú. Bár telis-tele volt
veszélyekkel. Csak a Håckebackenen
kellett lemennie, aztán balra fordulni,
és egy darabig a rakparton Badholmen
irányába gyalogolni. Ott állt a ház,
amelyet az öregasszonytól örököltek.
Anya még mindig így hívta. Minden
alkalommal, amikor az öregasszony
valamelyik holmiját élvezettel a
kertben álló konténerbe hajította.
– Ha ezt az öregasszony látná! Az
imádott székei a szemétben! – Anya
megszállottan takarított. – Nézd csak,
most dobom ki a drágalátos
nagymamád étkészletét!
Az sosem derült ki, anya miért volt
ennyire mérges rá. Egyszer
megkérdezte apától, de az csak mormolt
valami érthetetlenséget válaszként a
bajsza alatt.
– Már itthon is vagy? – Anya éppen
Alice haját fésülgette.
– Ugyanakkor volt vége a tanításnak,
mint mindennap – válaszolta. Úgy tett,
mintha nem vette volna észre Alice
mosolyát. – Mit lehet enni?
– Már épp eleget ettél, hogy
kitartson az év végéig. Ma nem kapsz
vacsorát. Használd a tartalékaidat.
Még csak négy óra volt. Már most
érezte, mennyire éhes, de látta anyán,
hogy a tiltakozás értelmetlen.
 Odafent a szobájában magára csukta
az ajtót, majd egy könyvvel az ágyra
feküdt. Reménykedve dugta a kezét a
matrac alá. Ha szerencséje van, anya
figyelmét elkerülte valami, de nem
talált semmit. Anya alapos volt.
Mindegy, milyen szemfülesen rejtette
el, anya mindig rálelt az
alapélelmiszerekből és édességekből
felhalmozott aranytartalékaira.
Néhány óra múltán már hangosan
korgott a gyomra. Csaknem sírt az
éhségtől. Lentről fahéjas csiga illata
szállt fel. Anya csak azért sütötte, hogy
az őrületbe kergesse őt a friss
süteményszaggal. Szimatolt, az
oldalára fordult, és a párnába temette
az arcát. Néha fontolgatta, hogy lelép.
Úgysem érdekelne senkit. Talán Alice-
nak hiányozna, de mit törődik ő vele?
Anya minden szabadidejét Alice-ra
áldozta, miért nem őrá nézett akkor a
kislány ragyogó szemmel? Miért vette
természetesnek mindazt, amiért ő
bármit megadott volna?
Elszundíthatott, mert óvatos kopogás
ébresztette. A könyv az arcára borult,
és alvás közben folyhatott a nyála, mert
a párnája nedves volt. Letörölte az
arcát, és álomittasan ajtót nyitott. Alice
állt ott, és egy fahéjas csigát nyújtott
felé. Bár összefutott a szájában a nyál,
hezitált. Anya mérges lenne, ha tudná,
hogy Alice titokban ételt csempészett be
neki.
Alice nagy szemekkel nézte. Szinte
rimánkodott érte, hogy vegye észre és
szeresse. Ekkor feltűnt előtte egy kép.
Látta és érezte a csúszós babatestet.
Alice, ahogy bámul rá a fürdőkád
aljáról. Hadonászik, majd
elcsendesedik.
Kitépte a kezéből a fahéjas csigát, és
bevágta az ajtót az orra előtt. De nem
segített. A kép még mindig ott lebegett
előtte.
 Patrik elküldte Göstát és Martint
Uddevallába, hogy megnézzék, tudnak-e
Kennethtel beszélni. Megérkeztek
Torbjörn Ruud bűnügyi technikusai. Két
csapatra kellett oszlaniuk, hogy
megvizsgálhassák azt a helyet is, ahol
Kenneth elesett, és Christianék házát is.
Gösta először tiltakozott ellene, hogy
Uddevallába menjen. Inkább
Christiannal akart volna beszélni. De
Patrik Paulát tartotta maga mellett. Úgy
gondolta, jobb lesz, ha Sannával és a
gyerekekkel egy nő beszélget. De
gondosan feljegyezte, hogy a pincében
van egy rongy. Nagy dolog volt, hogy
Gösta kiszúrta, ezt Patriknak is el kellett
ismernie. Ha van egy kis szerencséjük,
hagyott rajta ujjlenyomatokat és DNS-t a
tettes, aki eddig különösen
elővigyázatosan járt el.
Szemügyre vette az előtte álló férfit.
Christian fáradtnak tűnt. Úgy festett,
mintha tíz évet öregedett volna a
legutóbbi találkozásuk óta. Arra sem
vette a fáradságot, hogy rendesen
megkösse a köntöse övét, és a csupasz
mellkasával nagyon törékenynek látszott.
Patrik vacillált, hogy felhívja-e rá a
figyelmét, de inkább nem tette. Minden
bizonnyal az öltözéke volt az utolsó,
amely most érdekelte Christiant.
– A fiúk megnyugodtak kissé. A
kolléganőm, Paula beszél a feleségével
és a gyerekeivel. Nagyon tapintatos lesz,
és mindent megtesz azért, hogy ne
rémítse meg őket még jobban. Rendben?
– Patrik megpróbálta elkapni Christian
pillantását. Nem volt biztos benne, hogy
a férfi figyel rá. Mivel először nem
kapott választ, elmerengett rajta, ne
ismételje-e meg, amit mondott. De végül
Christian lassan bólintott. – Közben mi
is beszélgetünk egy kicsit – tette hozzá
Patrik. – Tudom, hogy eddig nem igazán
vágyott arra, hogy a rendőrséggel
társalogjon, de most nincs más
választása. Valaki behatolt a házukba,
bement a gyerekei szobájába, és tett
valamit, ami ugyan nem veszélyeztette a
testi épségüket, de halálra rémisztette
őket. Ha van róla valami sejtelme, ki
állhat emögött, el kell mondania. Érti?
Megint ugyanaz a tétovázás, majd
Christian ismét bólintott. Krákogott
egyet, mintha mondani akarna valamit,
de nem jött ki hang a torkán.
– Csak tegnap tudtuk meg, hogy Erik
Lind és Kenneth Bengtsson is kapott
fenyegető leveleket attól a valakitől,
akitől maga. És ma reggel Kenneth
súlyosan megsérült kocogás közben.
Valaki csapdát állított neki.
Christian futólag felpillantott, de aztán
megint lesütötte a szemét.
– Azt ugyan nem tudjuk, hogy Magnust
is megfenyegették-e, de a nyomozás
során abból a feltételezésből indulunk
ki, hogy a tettes egy és ugyanazon
személy. És valahogy az az érzésem,
hogy maga többet tud, mint amennyit
elárul. Talán van valami, aminek nem
lenne szabad napvilágra kerülnie, vagy
valami, amit jelentéktelennek tart, ezért
nem mondja el, de jobb lenne, ha
átengedné nekünk a döntést, minek van
jelentősége és minek nincs. A legapróbb
részlet is fontos lehet.
Christian köröket rajzolt a
mutatóujjával az asztalra. Patrik
szemébe pillantott. A rendőr egy
másodpercig azt hitte, most végre
megszólal, de megint nem tette.
– Fogalmam sincs. Pont olyan kevéssé
tudom, mint maguk, ki áll az ügy mögött.
– Tisztában van azzal, hogy maga és a
családja nagy veszélyben vannak, amíg
nem kapjuk el ezt a személyt?
 Christian arca borzongatóan nyugodt
volt. Az idegessége elszállt. Ehelyett a
vonásai valami olyasmit fejeztek ki, amit
Patrik leginkább elszántságnak tudott
volna nevezni.
– Tudom. És feltételezem, maguk
minden elképzelhetőt meg fognak tenni,
hogy kézre kerítsék a bűnöst. De sajnos
nem tudok segíteni. Semmit sem tudok.
– Nem hiszek magának – mondta ki
Patrik nyíltan.
Christian vállat vont.
– Arról nem tehetek. Csak azt
mondhatom, ami van. Nem tudok semmit.
– Mintha most vette volna észre, hogy
gyakorlatilag pucér, összehúzta magán a
köntöst, és megkötötte az övet.
Patrik tehetetlen dühében
legszívesebben megrázta volna.
Meggyőződése volt, hogy Christian titkol
előle valamit. Csak azt nem tudta, hogy
fontos-e a nyomozás szempontjából. De
valamit titkol.
– Mikor feküdt le tegnap? – Patrik úgy
döntött, egyelőre témát vált, és majd
később visszakanyarodik, mert Christian
ennyivel nem úszhatja meg. Látta a
halálra vált gyerekeket a fürdőszobában.
Legközelebb talán nem csak piros festék
lesz. Meg kell értetnie a férfival, milyen
komoly az ügy.
– Későn, valamivel egy óra után.
Hogy Sanna mikor feküdt le, nem tudom.
– És egész este itthon volt?
– Nem, sétáltam egyet. Sanna és én…
összekaptunk kicsit. Ki kellett
szellőztetnem a fejemet.
– És merre sétált?
– Csak úgy mászkáltam. Egyszer
körbesétáltam a dombot, aztán átvágtam
a településen.
– Egyedül? Az éjszaka közepén?
– Nem akartam itthon lenni. Hová
mehettem volna?
– Szóval egy óra körül hazajött.
Mennyire biztos ebben az időpontban?
– Eléggé. Odalent az Ingrid Bergmans
torgeten megnéztem az órát, és akkor
volt háromnegyed egy. Onnan tíz-tizenöt
perc alatt felérek. Vagyis olyan egy óra
lehetett.
– Sanna már aludt?
Christian bólintott.
– Igen. A gyerekek is. A ház teljesen
csendes volt.
– Benézett a fiúkhoz, amikor megjött?
– Mindig benézek hozzájuk. Nils
lerúgta a takaróját, mint mindig.
Úgyhogy betakartam.
– De nem vett észre semmi furcsát
vagy szokatlant?
– Úgy érti, nagy vörös betűket a
falon? – A hangja gúnyos volt, és Patrik
érezte, hogy dühbe gurul.
– Újra megkérdezem: nem látott
semmi szokatlant, amikor hazaért?
– Nem – felelte Christian. – Semmi
szokatlant nem láttam. Különben aligha
feküdtem volna le, és aludtam volna el.
Patrik megint izzadni kezdett. Hogy
mindig mindenhol ilyen meleg van?!
Megrángatta a gallérját. Valahogy nem
kapott rendesen levegőt.
– Bezárta az ajtót, amikor megjött?
Christian elgondolkodó arcot vágott.
– Nem tudom – dörmögte. – Azt
hiszem, igen, mert mindig bezárom, de…
nem emlékszem rá. – A hangjából eltűnt
a gúny. Most egész halkan beszélt.
– És az éjszaka folyamán semmit sem
hallott?
– Nem. Semmit. És amennyire tudom,
Sanna sem. Általában mindketten jól
alszunk. Én csak reggel ébredtem fel
Sanna sikoltozására. Nils kiáltását sem
hallottam…
Patrik tett még egy kísérletet.
– Tehát elképzelése sincs arról, miért
tette ezt valaki a családjával, és miért
írogat magának másfél éve fenyegető
leveleket? A leghalványabb gyanúja
sincs?
– Hát nem hallja, mit mondok?
A kifakadás váratlanul jött. Patrik
összerezzent. Christian hangosan
üvöltött. Paula leszólt fentről:
– Minden rendben?
– Semmi gond – válaszolta Patrik, és
remélte, hogy így is van. Úgy tűnt,
Christian az összeomlás szélén áll. Az
arca vörös volt, és elkeseredetten
kaparta a kezét.
– Semmit sem tudok – mondta újra.
Látszott, visszafogja magát, hogy ne
törjön ki megint. A tenyerén már tiszta
sebes volt a bőre a vakarástól.
Patrik várt egy pillanatot, amíg
Christian arcszíne ismét normális lett, és
a férfi megnyugodott. Olyan csodálkozva
nézte a sebet a tenyerén, mintha fel nem
foghatná, hogy került oda.
– El tudnak menni valahová, amíg fel
nem derítjük az ügyet?
– Sanna és a gyerekek egy időre
Hamburgsundbe költözhetnek a
feleségem testvéréhez.
– És maga?
– Én maradok – felelte Christian
határozottan.
– Szerintem nem jó ötlet – mondta
Patrik pont ugyanolyan határozottan. –
Nincs lehetőségünk arra, hogy napi
huszonnégy órában őrizzük. Jobban
örülnék, ha el tudna menni valahová,
ahol biztonságban van.
– Maradok.
 Christian hangja elejét vette minden
további vitának.
– Hát jó – egyezett bele Patrik
vonakodva. – Tegyen róla, hogy a
családja minél előbb elinduljon.
Szemmel tartjuk a házat, amennyire
tudjuk, de nincs elég emberünk ahhoz,
hogy…
– Nincs szükségem védőőrizetre –
vágott a szavába Christian. – Megleszek.
Patrik hidegen a férfi szemébe nézett.
– Egy pszichésen súlyosan zavart
ember mászkál itt szabadon, aki már
megölt egy embert, és szilárd
elhatározása, hogy magát, Kennethet és
lehetőleg Eriket is átsegíti a túlvilágra.
Ez nem játék. Úgy látom, nincs tisztában
vele. – Lassan és tagoltan beszélt, hogy
az üzenete célba érjen.
– Teljes mértékben tisztában vagyok
vele. De maradok.
– Ha megbánná a döntését, tudja, hol
talál. És ahogy már mondtam: biztos
vagyok benne, hogy segíthetne.
Remélem, tudatában van annak, mit
kockáztat a hallgatásával. Végül úgyis
mindent kiderítünk. A kérdés csak az,
hogy mikor. Talán még valaki másnak is
baja esik.
– Hogy van Kenneth? – dünnyögte
Christian, miközben kerülte Patrik
tekintetét.
– Megsebesült. Többet nem tudok.
– Mi történt?
– Valaki kifeszített egy madzagot az
úton, amerre futni szokott, és kiszórt egy
csomó üvegszilánkot. Talán így már
megérti, miért kérem, hogy működjön
együtt velünk.
Christian nem felelt, csak kinézett az
ablakon. Az arca olyan fehér volt, mint a
hó odakint, az állkapcsa megfeszült. A
szeme mégis hűvösen és érzéketlenül
pásztázta a távolt.
– Semmit sem tudok. Semmit… sem…
tudok…
– Fáj? – Martin a kötést szemlélte a
takarón. Kenneth bólintott.
– Van abban az állapotban, hogy
válaszoljon pár kérdésünkre? – Gösta
odahúzott magának egy széket, és jelezte
Martinnak, hogy kövesse a példáját.
– Hát mivel már le is ült, gondolom,
igenlő választ vár. – Kenneth halványan
elmosolyodott.
Martin nem tudta elfordítani a
tekintetét a férfi bekötözött karjáról.
Borzalmas fájdalmat érezhetett. Az
eséskor és az üvegcserepek
eltávolításakor egyaránt. Bizonytalanul
nézett Göstára. Néha úgy vélte, sosem
lesz elég tapasztalt és profi ahhoz, hogy
megfelelően tudjon viselkedni a rázós
helyzetekben. Teljesen magától
értetődően tegye fel a kérdéseit? Vagy
tiszteletteljesen engedje át a beszélgetés
irányítását az idősebb kollégának?
Állandóan ez a mérlegelés. Még mindig
ő a legfiatalabb, akit ide-oda
szalajtanak. Ő is szívesebben maradt
volna Christianéknál. Pont, mint Gösta,
aki egész úton Uddevalla felé morgott.
Úgy tervezte, ő fogja kihallgatni
Christiant és a nejét, beszél Torbjörnnel
és a csapatával, és ott marad a
helyszínen.
Martint bántotta, hogy Patrik sokszor
szívesebben dolgozik Paulával. Ő maga
már régebb óta van az őrsön, és ugyan
Paula Stockholmban is szerzett
tapasztalatokat, miközben ő rövidke
pályafutása alatt csak Tanumshedében
dolgozott, de ez akkora nagy hátrány
lenne? Úgy ismerte a környéket, mint a
tenyerét, ismerte a helyieket, ismerte az
észjárásukat, és tudta, hogy mennek
errefelé a dolgok. A rosszfiúk közül jó
páran iskolatársai voltak. Paula mindezt
nem tudta. És amióta a magánéletéről
szóló pletykák futótűzként terjedtek,
sokan néztek rá ferde szemmel.
Martinnak személyesen nem volt baja az
azonos nemű párokkal, de sok ember,
akikkel Paula napi kapcsolatba került,
nem volt ilyen megértő. Ezért aztán
igencsak érdekes volt, hogy Patrik az
utóbbi időben mégis mindig Paulát
részesítette előnyben. Martin szerette
volna, ha jobban bíznak benne. Ha a
kollégái végre nem kezelik zöldfülűként.
Annyira kétségbeejtően már nem is
fiatal. Ráadásul időközben apa lett.
– Tessék? – Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy nem hallotta, amit
Gösta mondott neki.
– Azt kérdeztem, nem akarod-e te
kezdeni.
Martin csodálkozva nézett Göstára.
Olvas a gondolataiban? Aztán
megragadta az alkalmat.
– Mondja el, kérem, a saját szavaival,
mi történt.
Kenneth a pohár vízért nyúlt, amely az
éjjeliszekrényen az ágya mellett állt, de
nem tudta használni a kezét.
– Várjon, segítek. – Martin odatartotta
a poharat, és a szájába dugta a
szívószálat. Aztán Kenneth hátradőlt,
majd nyugodtan és tárgyilagosan
beszámolt arról, mi történt, miután
bekötötte az edzőcipőjét, hogy ma is,
mint minden reggel, kocogjon egy órát.
– Hánykor hagyta el a házat? – Martin
készenlétben tartotta a tollát és a
jegyzettömbjét.
– Háromnegyed hétkor – válaszolta
Kenneth, és Martin habozás nélkül
felírta az időpontot. Azt gondolta, a férfi
biztosan pontban háromnegyed hétkor
indult el, ha egyszer ezt állítja.
Méghozzá percre pontosan.
– Mindennap ugyanebben az időben
fut? – Gösta karba fonta a kezét.
– Néha tíz perccel előbb vagy később.
– A tényeket figyelembe véve… nem
gondolt arra, hogy… – Martin megakadt.
– Figyelembe véve a tényt, hogy a
felesége egy napja hunyt el, nem gondolt
arra, hogy ma kihagyja a futást? – Gösta
barátságtalan vagy szemrehányó
mellékzönge nélkül sietett a segítségére.
Kenneth nem válaszolt azonnal. Nyelt
egyet, aztán halkan azt mondta:
– Hát, ha valaha is hasznát láttam a
futásnak, akkor ma reggel biztosan.
– Megértem – felelte Gösta. – Mindig
ugyanarra fut?
– Igen. De hétvégén néha két kört
teszek. Valószínűleg nem vagyok túl
rugalmas. Nem szeretem a
meglepetéseket, kalandokat,
változásokat. – Elnémult. Gösta és
Martin is jól tudta, mi járhat a fejében,
és ők is hallgattak. Kenneth
megköszörülte a torkát, és oldalra
fordította a fejét, hogy ne láthassák a
könnyeit. Köhintett egyet, és így
folytatta: – Ahogy mondtam, a
megszokások embere vagyok. Ezen az
útvonalon futok már tíz éve.
– Feltételezem, sokan tudhattak róla. –
Miután felírta a „tíz év” kifejezést, és
bekarikázta, Martin felpillantott.
– Nem volt okom arra, hogy titkoljam.
– Kenneth mosolya pont olyan gyorsan
enyészett el, mint ahogy felvillant.
– Találkozott ma reggel valakivel? –
kérdezte Gösta.
– Egy lélekkel sem. Hébe-hóba látok
más korán kelőket, akik kutyát
sétáltatnak, vagy babakocsit tolnak. De
nem túl sűrűn. Többnyire teljesen
egyedül vagyok odakint. Pont, ahogy ma
reggel is.
– Nem látott közelben parkoló autót?
– A kérdésért Martin bezsebelhetett egy
elismerő pillantást Göstától.
Kenneth tűnődött egy darabig.
– Azt hiszem, nem. De biztosra nem
tudom mondani, talán állt ott valami
autó, amit nem vettem észre. Bár ha
jobban belegondolok, biztos észrevettem
volna.
– Szóval nem tapasztalt semmi
szokatlant? – makacskodott Gösta.
– Minden olyan volt, mint máskor.
Kivéve… – A szó ott lebegett a
levegőben, és a könnyek ismét eleredtek.
Martin szégyellte magát, mert annyira
kínosan érintette, hogy sírni látja
Kennethet. Azt latolgatta, hogy ne
tegyen-e valamit. Gösta viszont teljes
lelki nyugalommal elvett egy szalvétát az
éjjeliszekrényről, és finoman letörölte a
férfi könnyeit, majd visszatette a
szalvétát a helyére.
– Tudnak már valamit? – suttogta
Kenneth. – Lisbetről.
 – Nem, még korai lenne. Eltart egy
darabig, mire az igazságügyi
orvosszakértők tájékoztatnak minket –
felelte Martin.
– Az a nő ölte meg. – Kenneth szinte
összezsugorodott az ágyban. A semmibe
meredt.
– Elnézést, mit mondott? – Gösta
előredőlt. – Milyen nőről beszél? Tudja,
ki tette?
Martin hallotta, hogy a társa
visszafojtja a lélegzetét, és észrevette,
hogy ő maga sem tesz mást. Kenneth
szemében megvillant valami.
– Fogalmam sincs – mondta
határozottan.
– Az előbb azt mondta, „az a nő” –
kötötte az ebet a karóhoz Gösta.
 Kenneth kerülte a rendőr pillantását.
– A kézírás nőiesnek néz ki. Ezért
feltételeztem, hogy egy nőről van szó.
– Vagy úgy! – felelte Gösta, és
alaposan kifejtette, miért nem hisz neki.
– Biztosan van valami oka, amiért pont
maga és a három barátja került
célkeresztbe. Magnus, Christian, Erik és
maga. Valakivel van valami
lerendezetlen ügyük. És maguk mind azt
állítják, hogy nem tudják, kiről és miről
van szó. Az ilyen cselekedetek mögött
mindig mély gyűlölet bújik meg, és a
kérdés csak az, mi keltette ezt a
gyűlöletet. Egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy semmit sem tudnak, semmit
sem gyanítanak. – Egészen közel hajolt
Kennethhez.
 – Biztos valami elmebeteg. Más
magyarázattal nem szolgálhatok. – A
férfi elfordította a fejét, és
összeszorította a száját.
Martin és Gösta összepillantott.
Mindketten tudták, hogy Kennethből nem
szednek ki többet. Legalábbis egyelőre.
Erica elhűlve bámulta a telefont.
Patrik hívta a rendőrségről, és közölte,
hogy ma este későn ér haza. Sietősen
elmagyarázta neki, mi történt. Erica alig
hitt a fülének. Hogy valaki lecsapott
Christian gyerekire? És Kennethre?
Kifeszített egy madzagot a kocogási
útvonalán? Egyszerű, de zseniális.
Az agya lázasan dolgozni kezdett.
Valahogy gyorsabban kellene haladniuk.
Észrevette Patrikon, milyen tehetetlen
düh feszíti, és meg tudta érteni. Az
események eldurvultak, de a rendőrség
egy lépéssel sem jutott közelebb a
megoldáshoz.
Elgondolkodva emelte fel a mobilját.
Patrik iszonyatosan mérges lesz, ha
belekeveredik. De annyit kutatott már a
könyveihez. Igaz, azokban lezárt
bűnesetekről volt szó, de nem sokban
különbözhet a dolog egy futó
nyomozásnál sem. Ráadásul dögunalmas
volt állandóan itthon kuksolni. Majd’
szétvetette a vágy, hogy egy kicsit
hasznossá tegye magát.
Ráadásul a kiváló szimata már
sokszor megmutatta a helyes irányt. És
Patrik azt mondta, hogy az ügy kulcsa
Christiannál lehet. Sok minden szólt e
mellett: Christian kapott elsőként
leveleket, elhallgatta a múltját, és
egyértelműen ideges volt mostanában.
Apró, de fontos momentumok. A
csónakházban folytatott beszélgetésük
óta Ericának határozottan az volt az
érzése, hogy Christian rejteget valamit.
Mielőtt még meggondolhatta volna
magát, belebújt a kabátjába. Útközben
majd felhívja Annát, és megkéri, hogy
menjen el Majáért az óvodába. Estére
ugyan hazaér, de túl későn. Az út
Göteborgba másfél óra, csak oda.
Szóval elég nagy út, ahhoz képest, hogy
spontán ötlet, de ha nem sül ki belőle
semmi, legalább kihasználhatja az
alkalmat, hogy meglátogassa a nemrég
felfedezett féltestvérüket, Görant.
 Még mindig nem fogta fel, hogy van
egy bátyja. A lélegzete is elállt, amikor
rájött, hogy az anyja a második
világháború idején életet adott egy
kisfiúnak, akit rögtön örökbe adtak. A
tavalyi nyár felkavaró eseményei
azonban jól végződtek. Azóta Erica és
Anna jó kapcsolatot ápolt Görannal.
Tudta, hogy a féltestvére és a
nevelőanyja mindig szívesen látja.
A húga természetesen azonnal
beleegyezett, hogy ő menjen Majáért, aki
odavolt Anna és Dan gyerekeiért. Estére
biztosan teljesen kimerül a sok játéktól,
és dugig lesz édességgel.
Erica útnak indult. Azt kívánta,
bárcsak tudná Christian személyi számát,
mert akkor megspórolhatna egy csomó
telefonálgatást. De kénytelen volt a
nevével és a Sannától származó
értesüléssel beérni. Amikor a pár
megismerkedett, Christian még
Göteborgban élt. Erica azt is észben
tartotta, amit Christian munkatársa, May
mondott Trollhättanról, de Göteborg
jobb kiindulási pontnak tűnt, ezért úgy
döntött, ott kezdi az ügy felgöngyölítését.
Onnan végigkövetheti Christian nyomát.
Száz százalékig biztos volt abban, hogy a
kulcs a férfi múltjában van. Négy
telefonhívással később már annyival
többet tudott, hogy hol lakott Christian,
mielőtt Sannához költözött volna. Nem
sokkal Göteborg előtt megállt egy
benzinkútnál és vett egy térképet. Arra is
kihasználta az alkalmat, hogy elmenjen
vécére, és megmozgassa a lábát. Az
autóvezetés elég kényelmetlen, ha az
emberen kívül még két csecsemő is ül a
kormány mögött. A háta és a lába merev
volt és zsibbadt.
Amikor visszakászálódott az autóba,
megszólalt a telefonja. Az egyik kezében
egy papír kávéspoharat egyensúlyozott, a
másikkal előhúzta a mobilját. Patrik.
Jobb, ha a hangpostával beszél. Később
majd mindent elmagyaráz neki. Talán
nem üres kézzel tér haza, és akkor
segíthet a férfinak. És legalább néhány
szemrehányást megúszhat, amellyel
egyéb esetben kénytelen lenne számolni.
Még egyszer megnézte a térképet,
majd beindította a motort, és visszament
az autópályára. Már jó hét éve annak,
hogy Christian itt lakott. Ericát hirtelen
elborították a kétségek. Mekkora a
valószínűsége, hogy ennyi idő után a
nyomára akad? Az emberek állandóan
költöznek, és nem hagynak maguk után
semmit.
Erica sóhajtott egyet. Ha már itt van,
legalább meghívatja magát Görannal egy
kávéra.
A mobilja csipogott. Patrik küldött
egy SMS-t.
– Hová tűnt mindenki? – Mellberg
álmosan nézett körül. Csak egy
pillanatra bóbiskolt el, és amikor
felébredt, egyes-egyedül találta magát az
őrsön. A többiek talán elmentek kávézni,
anélkül hogy szóltak volna neki?
A recepcióra loholt, Annika ott ült.
 – Mi folyik itt? A többiek azt hiszik,
hogy máris hétvége van? Miért nincs itt
senki, miért nem dolgoznak? Majd jól
ellátom a bajukat, ha a kávézóban
ücsörögnek! Ez a település azt várja el
tőlünk, hogy folyamatosan készenlétben
legyünk, vannak kötelességeink! – A
mutatóujját rázta. – A helyünkön kell
lennünk, ha a polgároknak szükségük
lenne ránk. – Mellberg szerette hallani a
hangját. Az ellentmondást nem tűrő
hangnem különösen jól állt neki, mindig
is ezen a véleményen volt.
Annika szótlanul meredt rá. Mellberg
begurult. Azt várta, hogy a nő
magyarázattal és mentséggel szolgál a
kollégák nevében. Kellemetlen érzés lett
úrrá rajta. Egy idő után Annika teljes
lelki nyugalommal azt mondta:
– Bevetésen vannak. Fjällbackában.
Egy csomó minden történt, amíg az
irodádban dolgoztál. – A „dolgoztál”
szót mindenféle mellékzönge nélkül
ejtette ki, de valami mégis elárulta
Mellberg-nek, hogy tud a kis
szunyókálásáról. Mindenképpen
mentenie kellett a menthetőt.
– És miért nem szólt senki erről?
– Patrik megpróbálta. Egy
örökkévalóságig kopogtatott nálad, de az
ajtód zárva volt, és nem szóltál ki. Aztán
el kellett mennie.
– Igen… Néha úgy belefeledkezem a
munkába, hogy nem hallok, nem látok –
dörmögte Mellberg. A rohadt életbe!
Miért aludt ilyen mélyen? Alapvetően ez
áldás, de néha kifejezetten átok tud lenni.
– Hát… – Annika újra a
számítógéphez fordult.
– De mégis mi történt? – kérdezte
Mellberg dühösen. Nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy átvágták.
Annika röviden összefoglalta, mi volt
Christianéknál, és mi történt Kennethtel.
Mellberg-nek leesett az álla. Ez az ügy
egyre érdekesebb lesz.
– De mindjárt itt vannak, legalábbis
Patrik és Paula, és akkor majd többet
tudunk. Martin és Gösta elment
Uddevallába, hogy beszéljen Kennethtel.
Szóval még eltarthat egy darabig, mire
visszaérnek.
– Mondd meg Patriknak, hogy
jelentkezzen nálam, amint megjött –
mondta Mellberg. – És kérd meg, hogy
ezúttal hangosan kopogjon.
– Szólok neki, főleg arról, hogy
hangosan kell kopognia. Ha esetleg
megint annyira belemerülnél a munkába.
Annika komolyan nézett Mellberg-re,
akinek egyre az járt a fejében, hogy a nő
élcelődik vele.
– Nem jössz velünk? Miért akarsz itt
maradni? – Sanna válogatás nélkül
hányta be a pulóvereket a bőröndbe.
Azon, hogy Christian nem válaszolt, csak
még jobban feldühödött. – Mondj már
valamit! Itt akarsz maradni egyedül a
házban? Teljesen elment az eszed? –
Haragosan a bőrönd felé hajított egy
farmert. A nadrág célt tévesztett, és
Christian lába előtt ért földet. Sanna
odament, hogy felvegye, de aztán inkább
Christian arcára tette a kezét. Próbált a
szemébe nézni, de a férfi nem volt
hajlandó rápillantani. – Kérlek,
Christian, drágám! Nem értem az
egészet. Miért nem jössz velünk? Itt nem
vagy biztonságban.
– Nincs ezen mit érteni. – Eltolta
magától a nő kezét. – Itt maradok, és
kész. Nem menekülök előle.
– Ki elől? Vagy mi elől? Atyaisten! Te
tudod, ki tette ezt, és elhallgatod?! –
Sanna arcán könnyek patakzottak. A
tenyerén még ott érezte Christian
bőrének melegét. A férfi megint
elutasította, és ez fájt neki. Ilyen
helyzetekben kölcsönösen támogatniuk
kellene egymást. Az arca égett a
megaláztatástól. Félrepillantott, és
tovább csomagolt. – És meddig kell ott
maradnunk? – A legfelső fiókból néhány
bugyit és egy csomó zoknit tett a
bőröndbe.
– Honnan tudjam? – Christian levette
a köntöst, lemosta a mellkasáról a piros
festéket, és farmert meg pólót húzott.
Sanna szemében még mindig ő volt a
legszebb férfi, akit valaha látott. Annyira
szerette, hogy fájt.
Becsukta a fehérneműs fiókot, és
kipillantott az előtérbe, ahol a fiúk ültek
és játszottak. Csendesebbek voltak, mint
máskor. Komolyabbak. Nils ide-oda
tologatta az autóját, Melker Action-
figurái egymással küzdöttek. Nem
zajongtak, ahogy egyébként, és nem is
civódtak.
– Szerinted… – Sanna elhallgatott.
Aztán újra nekifutott: – Szerinted lett
valami bajuk?
– Hajuk szála sem görbült.
– Nem testileg. – Az asszony fel nem
foghatta, hogy lehet Christian ilyen
nyugodt és hűvös. Reggel ő is pont olyan
zavarodottan és rémülten viselkedett,
mint Sanna. Most meg úgy tett, mintha
nem történt volna semmi, legalábbis
semmi borzalmas.
Valaki behatolt a házukba, amíg
aludtak, bement a gyerekek szobájába,
talán örökös félelmet és
bizonytalanságérzést hagyva bennük,
megfosztva őket az érzéstől, hogy otthon,
az ágyukban semmi bajuk nem eshet.
Hogy semmi bajuk nem eshet, ha anya és
apa ott van a közelben. Talán örökre
elveszítették ezt a biztonságérzetet.
Ennek ellenére az apjuk higgadtan és
távolságtartóan ült ott, mintha semmi
köze nem lenne az egészhez. Ebben a
pillanatban Sanna gyűlölte.
– A gyerekek gyorsan felejtenek. –
Christian a kezét nézte.
Sanna látta, hogy összekarmolta a
tenyerét. Elgondolkodott azon, hogy
történhetett, de kivételesen nem kérdezett
rá. Lehet, hogy itt ér véget? Most, hogy
Christian már a közelében sem tűri meg,
most, hogy képtelen szeretni, most, hogy
valami gonosz és félelmetes les rájuk,
talán most érkezett el az idő, hogy
feladja?
 Egyre szórta a holmikat a bőröndbe,
meg sem nézve, miket. A könnyein át
homályosan látott. Oda sem figyelve
szedte le a ruhákat a vállfákról. A végén
kis híján túlcsordult a bőrönd, és rá
kellett állnia, hogy be tudja csukni.
– Várj, segítek. – Christian felállt, és
ránehezedett a bőröndre, hogy
becsukódjon, és Sanna be tudja húzni a
cipzárt. – Majd én leviszem. – Megfogta
a bőrönd fülét, és elvitte a földön játszó
fiúk mellett.
– Miért megyünk Agneta nénihez? És
miért viszünk ennyi cuccot? Sokáig
maradunk? – Amikor Christian
meghallotta Melker félelemmel teli
hangját, megtorpant a lépcső közepén.
Aztán némán folytatta az útját.
 Sanna leguggolt a fiúk mellé, és a
lehető legnyugodtabban azt mondta:
– Olyan lesz, mintha nyaralni
mennénk. De nem megyünk messzire,
csak az unokatesóitokhoz. Szeretünk ott
lenni, nem? Remekül fogunk szórakozni
ma este. És a nyaraláson akkor is szabad
édességet enni, ha nincs szombat.
A fiúk gyanakvóan néztek rá, de az
„édesség” szónak varázsereje volt.
– Mindannyian elutazunk? – kérdezte
Melker, és a testvére selypítve
visszhangozta:
– Mindannyian elutazunk?
Sanna nagyot lélegzett.
– Nem, csak mi hárman. Apának
maradnia kell.
– Igen. Apának itt kell maradnia, hogy
a gonosszal harcoljon.
– Milyen gonosszal? – cirógatta meg
Sanna Melker arcát.
– Amelyik elpusztította a szobánkat. –
Karba fonta a kezét, és dühös arcot
vágott. – Ha visszajön, apa majd ad
neki!
– Apa nem fog semmilyen gonosszal
harcolni. És nem jön vissza senki. –
Sanna megsimogatta a kisfiú haját, és
Christiant átkozta. Miért nem tart velük?
Miért hallgat? Aztán felállt. – Remek
lesz, meglátjátok. Igazi kaland. Megyek,
segítek apának bepakolni a holmikat a
kocsiba, aztán visszajövök értetek. Jó?
– Jó – hagyták annyiban különösebb
lelkesedés nélkül. Amikor Sanna lement
a lépcsőn, a hátában érezte a
pillantásukat.
Christiant az autónál találta, éppen a
csomagtartóba rakodott be. Odalépett
hozzá, és megragadta a karját.
– Ez az utolsó esélyed, Christian. Ha
tudod, ha a leghalványabb sejtésed is
van arról, ki teszi ezt velünk, mondd
meg! Könyörögve kérlek! Ha most nem
mondasz semmit, de később rájövök,
hogy végig tudtad, mindennek vége.
Érted? Mindennek vége!
Christian megdermedt mozdulat
közben. Egy pillanatig Sanna azt hitte,
most végre megered a nyelve. Aztán a
férfi lerázta magáról a kezét, és
betuszkolta a nehéz bőröndöt a kocsiba.
– Hagyd ezt abba! Semmit sem tudok.
Lecsukta a csomagtartót.
 Amikor Patrik és Paula visszaért az
őrsre, Annika eléjük ment a bejárathoz.
– Mellberg felébredt, amíg nem
voltatok itt. Kicsit berágott azon, hogy
nem szóltunk neki.
– De hát egy csomót kopogtam az
ajtaján, hiába.
– Én is ezt mondtam neki. Azt állítja,
annyira belefeledkezett a munkába, hogy
semmit sem hallott.
– Ja, persze! – Patrikban újra
tudatosult, mennyire elege van a hozzá
nem értő főnökéből. Ha őszinte akart
lenni, be kellett ismernie, hogy nem
igazán szerette volna Mellberg-et
magával cipelni. Vetett egy pillantást a
karórájára. – Na jó, megyek, és
tájékoztatom a nagyra becsült
elöljárónkat. Negyedóra múlva
találkozunk egy rövid megbeszélésre a
konyhában. Szólj, légy szíves, Göstának
és Martinnak is. Már úton vannak vissza.
Egyenesen Mellberg irodájához ment,
és bekopogott. Jó hangosan.
– Szabad! – Látszatra Mellberg
belemerült az előtte álló iratkupacba. –
A helyzet fokozódik, ahogy hallom. De a
nyilvánosság előtt nem veszi ki magát
jól, ha ilyen bevetésekre a rangidős
felügyelő nélkül jártok.
Patrik kinyitotta a száját, hogy
válaszoljon valamit, de Mellberg
felemelte a kezét. Nyilvánvalóan még
nem végzett.
– Ha az ilyen helyzeteket nem vesszük
komolyan, téves üzeneteket küldünk a
polgártársaink felé.
– De…
– Semmi de! Elfogadom a
bocsánatkérésedet. A fő, hogy ilyet
többet ne csinálj.
Patrik hallotta, ahogy a vér lüktet a
fülében. Ez a vén marha! Görcsösen
ökölbe szorította a kezét, aztán
kinyitotta, és vett egy nagy levegőt. Most
nem foglalkozhat a főnökével, mert
fontosabb dolgokra kell
összpontosítania. A nyomozásra.
– Mondd már, mi történt! Mit tudtatok
meg? – Mellberg buzgón előrehajolt.
– Tulajdonképpen a többiekkel együtt
akartam megbeszélni a konyhában. Ha te
is jónak látod – tette hozzá határozottan.
Mellberg gondolkodott egy darabig.
 – Jó ötlet. Így nem kell mindent
kétszer átrágni. Akkor mehetünk,
Hedström? Te is tudod, milyen fontos
szerepet játszik az ilyen esetekben az
időtényező.
Patrik hátat fordított a főnökének, és
elhagyta a helyiséget. Egy dologban
Mellberg-nek kétségtelenül igaza volt.
Az idő fontos.
 Az egész a túlélésről szólt. De évről
évre nagyobb kihívást jelentett. A
költözés mindenkinek jót tett, kivéve őt.
Apa talált egy ínyére való munkahelyet,
anya meg örült, hogy mindent
átalakíthat az öregasszony házában.
Minden nyomát eltörölte. Alice-nak
áldásos volt a nyugalom, amely az év
kilenc hónapjában itt uralkodott.
Anya tanította otthon. Apa eleinte
ellenezte. Úgy vélte, Alice-nak ki kell
mozdulnia, vele egykorúakkal kell
együtt lennie, szüksége van más
emberekre. De anya ránézett, és jeges
hangon azt mondta:
 – Alice-nak nincs szüksége senkire
rajtam kívül.
Ezzel vége is volt a vitának.
Ő pedig egyre hájasabb lett, és
szakadatlanul zabált. Úgy tűnt, a
mohósága önálló életet él.
Kényszeresen magába tömött mindent,
amit megkaparintott. De anya figyelmét
ezzel már nem kelthette fel. Néha
elkapott egy-egy undorodó pillantást,
de többnyire anya tudomást sem vett
róla. Gondolatban anya már régóta
nem volt az ő szépséges anyukája, és
már nem is sóvárgott a szeretete után.
Beletörődött, hogy őt nem lehet
szeretni. Hogy nem érdemli meg a
szeretetet.
Az egyetlen, aki mégis szerette, Alice
volt. De Alice pont ugyanolyan korcs
volt, mint ő maga. Esetlenül mozgott,
értelmetlenül beszélt, és a
legegyszerűbb dolgokat sem fogta fel.
Már nyolcéves volt, de még a cipőjét
sem tudta bekötni. Folyton rajta lógott.
Amikor reggelente elindult az
iskolabuszhoz, a kislány az ablaküvegre
tapadt, és vágyakozó pillantásokat
küldött utána. Nem értette, de eltűrte.
Az iskola kínszenvedés volt. Minden
reggel, amikor felszállt a buszra, az
volt az érzése, hogy börtönbe indul.
Bár az órákon jól érezte magát, a
szünetektől rettegett. Az alsó tagozat
szörnyű volt, a felső még inkább.
Szüntelenül fojtogatták, bosszantották,
lökdösték, feltörték a szekrényét, és az
iskolaudvaron sértéseket vagdostak a
fejéhez. Mivel nem volt ostoba, rájött,
hogy tökéletes áldozat. A hájas testével
minden bűnök legnagyobbikát követte
el: kitűnt a többiek közül. Megértette,
de ettől nem lett könnyebb.
– Látod a farkadat, amikor hugyozol,
vagy eltakarja a hasad?
Erik. A rajongói gyűrűjében lógott az
udvaron álló egyik asztalnál. Az iskola
legnépszerűbb fiúja, jóképű és
öntudatos, harsány a tanárokkal, és
kimeríthetetlen cigarettakészletekkel
rendelkezik, amelyet nem csak ő szív, de
nagylelkűen osztogat a csodálóinak is.
Nem is tudta, melyiküket vetette meg
jobban: Eriket, akit látszatra merő
gonoszság vezérelt, és mindig újabb
aljasságokat fundált ki, vagy a
vigyorgó idiótákat, akik szájtátva ültek
körülötte, és a fényében sütkéreztek.
Ugyanakkor bármit megadott volna,
hogy egy legyen közülük. Hogy ott
ülhessen Erik mellett az asztalon,
elfogadhasson tőle egy szál cigarettát,
már amennyiben megkínálja, és
megjegyzéseket tehessen az arra járó
lányokra, akik örömteli vihogással és
elvörösödő arccal jutalmazták a fiúkat
a beszólásaikért.
– Figyelj már! Hozzád beszélek.
Válaszolj, ha kérdezlek! – Erik
lecsusszant az asztallapról, a többiek
feszülten figyelték.
Csak Magnuson, ezen a sportos
srácon vélte felfedezni az együttérzés
halvány nyomait olykor, de ez az
együttérzés nem volt elég nagy ahhoz,
hogy Magnus Erik kegyeinek
elvesztését kockáztassa. Kenneth még
ahhoz is gyáva volt, hogy ránézzen.
Csak Eriket bámulta, és látszólag
utasításokra várt. De Erik ma
nyilvánvalóan nem volt harcos
kedvében.
– Húzz innen, te dagadt disznó! Ha
most olajra lépsz, megúszod a verést.
A legszívesebben csak azért is
maradt volna, hogy Erik képébe vágja,
kinyalhatja a seggét. Jó alaposan
elagyabugyálja, és a körülöttük állók
lassan a tudatára ébrednek, hogy az
ünnepelt vezérüket letaszították a
trónusáról. Eriknek elered az orra vére,
és amikor nagy nehezen felemeli a fejét
a földről, tisztelettel néz fel rá. És attól
fogva magától értetődő lett volna, hogy
ő is hozzájuk tartozik.
Ehelyett azonban sarkon fordult, és
elrohant. Amilyen gyorsan csak tudott,
átdöcögött az iskolaudvaron. A tüdeje
égett, a hája le-fel ugrált. A háta
mögött hallotta a többiek nevetését.
 Erica visszatartotta a lélegzetét,
amikor áthajtott a Korsvägennél lévő
körforgalmon. A göteborgi közlekedéstől
mindig ideges lett, ettől a
kereszteződéstől meg kifejezetten
iszonyodott. De szerencsésen túljutott
rajta, és lassan felment az
Eklandagatanon, miközben a megfelelő
mellékutcát kereste.
Rosenhillsgatan. A bérház az utca
végén állt, és kilátás nyílt innen a
Korsvägenre és a vidámparkra. Erica
megnézte a házszámot, és leállította a
kocsit a bejárat előtt. Az órára lesett. A
terve abban állt, hogy egyszerűen csak
becsönget, és reménykedik, hogy van
itthon valaki. Máskülönben kénytelen
lesz Göranéknál tölteni pár órát, majd
újra próbálkozni. Ebben az esetben késő
este fog csak hazaérni. Drukkolt
magának, hogy a bérlő otthon legyen.
Azonnal meg is találta a nevét a
kapucsengők melletti táblán: János
Kovács.
Becsengetett. Semmi. Amikor újra
megnyomta a gombot, a kaputelefon
recsegni kezdett, és felhangzott egy
erőteljes akcentussal beszélő hang.
– Ki az?
– Erica Falck vagyok. Szeretnék
feltenni önnek néhány kérdést arról az
emberről, aki korábban a lakásában
lakott. Christian Thydellről. – Erica
izgatottan várakozott. Noha tudta, milyen
furán hangzik, amit mondott, abban
bízott, hogy a férfi elég kíváncsi lesz
ahhoz, hogy beengedje. Az ajtónyitó
berregése igazolta a sejtését.
A második emeleten kilépett a liftből.
A három ajtó egyike nyitva állt. Egy
apró, kissé testes, hatvan körüli férfi
lesett ki rá, és amikor megpillantotta
Erica hatalmas pocakját, kiakasztotta a
biztonsági láncot, és kitárta az ajtót.
– Jöjjön be – mondta buzgón.
– Köszönöm. – Erica belépett a
lakásba. Rögtön fűszeres ételek erős
szaga csapta meg, amely az orrába mart,
és felfordult tőle a gyomra. A terhessége
alatt borzalmasan érzékeny lett a
szagokra.
 – Van kávém, jó erős. – A férfi egy kis
konyha felé intett. Erica követte, és
közben vetett egy pillantást a lakás
vélhetően egyetlen szobájára. Ez szolgált
nappaliként és hálóként.
Szóval itt lakott Christian, mielőtt
Fjällbackába költözött. Erica szíve
szaporábban vert az izgalomtól.
– Üljön le. – János Kovács
valósággal lenyomta egy székre, és kávét
szolgált fel neki. Diadalmasan tett elé
egy nagy tál süteményt.
– Mákos. Magyar specialitás! Anyám
gyakran küld csomagban, mert annyira
szeretem. Kóstolja meg! Vegyen csak!
Erica vett egy süteményt a tálból, és
óvatosan beleharapott. Furcsa volt, de
finom. Hirtelen beléhasított a felismerés,
hogy a reggeli óta semmit sem evett. A
gyomra hálásan morgott, amikor az első
falat leért.
– Kettő helyett eszik. Vegyen még! –
János elé tolta a tálat, a szeme nedves
lett. – Nagy baba – mosolygott, és Erica
hasára mutatott.
– Hát, két baba is van a hasamban.
– Szóval ikrek! Micsoda áldás!
– Vannak gyerekei? – kérdezte Erica
teli szájjal.
János Kovács kihúzta magát.
– Két szép fiam. Már felnőttek.
Mindketten dolgoznak. A Volvónál. Öt
unokám is van.
– És a felesége? – tudakolta Erica
óvatosan, és körülnézett. Úgy tűnt, ebben
a lakásban nem él nő. János Kovács arca
még mindig ragyogott, de a mosolya
elhalványult.
– Körülbelül hét éve egyszer csak
bejelentette, hogy elköltözik. – A férfi
vállat vont. – Én meg ideköltöztem.
Addig egy emelettel lejjebb laktunk egy
háromszobás lakásban. De amikor idő
előtt nyugdíjaztak, és a feleségem
elhagyott, nem maradhattam ott.
Christian pont ekkoriban ismert meg egy
lányt, és el akart költözni, úgyhogy én
meg átköltöztem ide. Végül minden jól
alakult! – Látszott rajta, hogy komolyan
így gondolja.
– Vagyis ismerte Christiant? – Erica
belekortyolt a kávéba. Az is kiváló volt.
– Ismerni ismertem. Gyakran
összefutottunk itt a házban. Elég ügyes
kezű ember vagyok – János Kovács a
magasba emelte a kezét –, és segítek,
ahol tudok. Christian egy izzót sem tudott
kicserélni.
– Hát azt elhiszem – kuncogott Erica.
– Maga is ismeri Christiant? És miért
érdeklődik utána? Régen lakott már itt.
Csak nem történt valami?
– Újságíró vagyok. – Ezt az ürügyet
még a kocsiban eszelte ki. – Christian
író lett, és én cikket írok róla. Ezért
próbálok minél többet kideríteni a
múltjáról.
– Christian író lett? Nem rossz!
Mindig volt egy könyv a kezében. És a
szoba egyik fala is tele volt könyvekkel.
– Tudja, mit dolgozott, amikor itt
lakott?
 János Kovács a fejét rázta.
– Nem, ezt nem tudom. Sosem
kérdeztem. Az embernek nem szabad
mindenbe beleártania magát. Ha valaki
el akar mondani magáról valamit, úgyis
megteszi.
Egészséges életfelfogásnak hangzott,
és Erica örömmel vette volna, ha
Fjällbackában több ember képviselné ezt
a nézetet.
– Gyakran voltak látogatói?
– Soha. Őszintén szólva kicsit
sajnáltam. Mindig egyedül volt. Az
embert nem egyedüllétre teremtették.
Társaságra van szüksége.
Ebben tökéletesen igaza van, gondolta
Erica, és remélte, hogy János Kovácsot
olykor-olykor meglátogatja valaki.
 – Hagyott itt valamit? A pincében
vagy ilyesmi.
– Amikor beköltöztem, minden üres
volt.
Erica úgy döntött, feladja. Látszott,
hogy János Kovács nem tud sokat
Christian életéről. Megköszönte a
vendéglátást, és barátságosan, de
határozottan visszautasította az ajánlatot,
hogy vigyen magával egy zacskó
süteményt. Már úton volt az ajtó felé,
amikor János Kovács megállította.
– Hogy mehetett ki a fejemből?
Lassan szenilis leszek. – A homlokát
kocogtatta, és sarkon fordult. Amikor
néhány perc múlva visszatért, volt
valami a kezében. – Odaadná ezeket
Christiannak, ha látja? Mondja meg neki,
hogy úgy tettem, ahogy kérte, és a
postáját mind kidobtam. De ezek… Ezek
elég különösnek tűntek, és megtartottam
őket. Évente egy-kettő jön. Egyértelmű,
hogy valaki szeretné felvenni vele a
kapcsolatot. De mivel nem tudtam az új
címét, egyszerűen csak elraktam őket.
Adja át neki, kérem, és üdvözölje a
nevemben.
Sugárzó mosollyal átnyújtott Ericának
egy paksaméta fehér borítékot.
Erica keze remegett, amikor elvette.
Egyszeriben üres lett a ház. Leült a
konyhaasztalhoz, és a kezébe temette az
arcát. A halántéka lüktetett, és ismét
viszketett mindene. Az egész teste égett,
és hasogató fejfájás kínozta. Megvakarta
a sebeket a tenyerén. Csukott szemmel az
asztalra hajtotta a fejét. Megpróbált
hozzászokni a csendhez, és elnyomni azt
az érzést, hogy valaki a bőre alá akar
mászni.
Kék ruha. Villódzva úszott el a lezárt
szemhéja alatt. Eltűnt és újra felbukkant.
A gyermek a karjában. Miért nem látja
soha a gyermek arcát? Olyan elmosódó,
hogy nem ismeri fel. Lehet, hogy sosem
nézte meg rendesen, mert mindig
árnyékot vetett rá az őrült szerelem,
amelyet a nő iránt érzett? Már nem
emlékezett, olyan rég volt.
A sírás egész lassan jött, és az
asztalon szép lassan egy tócsa képződött.
Aztán egyre hevesebb lett, a mellkasa
emelkedett és süllyedt, végül az egész
teste remegett belé. Christian felemelte a
fejét. Meg kellett szabadulnia a képektől,
meg kellett szabadulnia tőle. Különben
összeroppan. A feje súlyosan az asztalra
hanyatlott. Az arca erőteljesen az
asztallapnak csapódott. Érezte a fát a
bőrén, és újra és újra felemelte a fejét,
azután a kemény asztallapba verte. A
viszketéshez és a bőre alatti égéshez
képest a fájdalom csaknem kellemes
volt. De a képeket nem űzhette el. Még
mindig ott látta maga előtt elevenen.
Mosolyogva a kezét nyújtotta, olyan
közel volt, hogy megérinthette volna, ha
még egy kicsit felé hajol.
Csak nem zajt hall odafentről?
Megállt a mozdulat közben. A feje tíz
centiméterre volt az asztaltól, mintha
valaki megnyomta volna a szünetgombot,
és leállította volna az élete filmjét.
Mozdulatlanul hallgatózott. Igen, hallott
valamit. Valamit, ami halk lépésekre
emlékeztette.
Lassan felegyenesedett. Az egész teste
megfeszült. Aztán felemelkedett a
székről, és olyan nesztelenül indult a
lépcső felé, ahogy csak tudott.
Megkapaszkodott a korlátban, és a
falhoz lapult, mert ezen az oldalon
kevésbé nyikorogtak a lépcsőfokok. A
látómezeje peremén átvillant valami,
futólag megpillantotta az előtérben. Vagy
csak képzelődött? A jelenés eltűnt, és a
házban ismét néma csend honolt.
Az egyik lépcsőfok megreccsent, és
Christian visszafojtotta a lélegzetét. Ha
odafent van, most már tudhatja, hogy felé
tart. Vajon várja? Különös nyugalom
áradt szét benne. A családja már nincs
itt. Már nem okozhat neki fájdalmat. Már
csak ő van itt. Már csak róluk,
kettejükről szól az egész, pont, mint
kezdetben.
Egy gyerek nyöszörgött. Gyerek volt
egyáltalán? Megint hallotta a hangot,
amely most inkább azokra a zajokra
hasonlított, amelyeket az öreg házak
adnak ki magukból. Óvatosan lépett még
néhány fokot, és elérte az emeletet. Az
előtér üres volt. Csupán a saját
lélegzetét hallotta.
A gyerekszoba ajtaja nyitva állt.
Odabent teljes volt a felfordulás. A
helyszínelők csak még nagyobb
rendetlenséget csináltak, és az
ujjlenyomatok rögzítéséhez használt
portól mindenütt fekete foltok
éktelenkedtek. Leült a padlóra a szoba
közepén, és a betűket nézte a falon. Első
pillantásra még mindig vérnek tűnt.
„Nem érdemelted meg őket.”
Igaz, tényleg nem érdemelte meg őket.
Christian le sem vette a szemét a
betűkről, hagyta, hogy benyomuljanak a
tudatába. Mindent rendbe fog hozni.
Csak tudná, hogyan! Némán elolvasta a
mondatot újra. Rá vadászott. És most
már azt is tudta, hol akar találkozni vele.
Megadja neki, amit akar.
– Üdv a fedélzeten! – Patrik levett egy
tekercs papírtörlőt a konyhapultról, és
megtörölgette a homlokát. Borzasztóan
izzadt. Nyilván a kondíciója rosszabb,
mint valaha. – A helyzet a következő:
Kenneth Bengtsson kórházban fekszik,
Gösta és Martin mindjárt beszámol róla.
– Két kollégája felé biccentett. –
Ezenkívül valaki ma éjjel behatolt
Christian Thydell házába. Bár senki sem
sérült meg, az illető piros festékkel
üzenetet írt a gyerekszoba falára.
Természetesen az egész család sokkos
állapotba került. Számolnunk kell vele,
hogy olyasvalakivel van dolgunk, akinek
nincsenek gátlásai, és pont ezért
veszélyes lehet.
– Szívesen részt vettem volna a mai
bevetésen. – Mellberg megköszörülte a
torkát. – De sajnos nem értesítettek.
Patrik figyelmen kívül hagyta a
megjegyzést, inkább Annikára pillantott,
miközben folytatta.
– Kiderítettél valamit Christian
múltjáról?
Annika habozott.
– Igen, de néhány dolgot szeretnék
még ellenőrizni.
– Rendben. – Patrik Göstához és
Martinhoz fordult. – Mit mondott
Kenneth? Hogy van?
Martin kérdőn nézett Göstára, aki
jelezte neki, hogy kezdheti.
– Nem életveszélyesek a sérülései, de
az orvosok azt mondták, kész szerencse,
hogy élve megúszta. Az üvegszilánkok
mély sebeket okoztak a karján és a
lábán, és ha eltaláltak volna egy nagyobb
eret, a helyszínen meghalt volna.
– Az a kérdés, mi volt a tettes
szándéka. Csak meg akarta sebesíteni,
vagy gyilkossági kísérlet volt?
Mivel úgy festett, senki sem akarja
megválaszolni Patrik kérdését, Martin
folytatta.
– Kenneth azt mondta, köztudott, hogy
mindennap ugyanabban az időben fut, és
hogy mindig ugyanazon az útvonalon
halad. Vagyis bárkit tekinthetünk
tettesnek, aki Fjällbackában lakik.
– De nem lehetünk biztosak abban,
hogy helyi tette. Olyan is lehetett, aki
csak látogatóban van ott – szúrta közbe
Gösta.
– De akkor honnan ismerte Kenneth
szokásait? Ez nem arra utal, hogy helyi
volt? – kérdezte Martin.
Patrik egy darabig morfondírozott.
 – Teljesen nem zárható ki, hogy egy
idegen a tettes. Elég volt pár napig
megfigyelnie Kennethet, hogy rájöjjön, a
szokások rabja. Mit mondott a férfi? Van
valami elképzelése arról, mi állhat az
eset mögött?
Gösta és Martin ismét összenézett, de
ezúttal Gösta ragadta magához a szót.
– Azt mondja, fogalma sincs. De
mindkettőnknek az volt az érzése, hogy
hazudik. Tud valamit, de valamilyen
okból elhallgatja. Említett egy bizonyos
nőt.
– Tényleg? – Patrik összeráncolta a
szemöldökét. – Amikor Christiannal
beszéltem, nekem is az volt a
benyomásom, hogy titkol valamit. De
miért? Hiszen nekik is az az érdekük,
hogy tisztázzuk az ügyet. Christiannak
nyilvánvalóan a családja is veszélyben
van. Kennethnek meg meggyőződése,
hogy a nejét megölték, bár ezt eddig még
nem erősítették meg. Akkor meg miért
nem hajlandók együttműködni velünk?
– Szóval Christian sem mondott
semmit? – Gösta óvatosan kettétört egy
csokoládés kekszet, és kinyalogatta
belőle a tölteléket. A világos tallért
titokban odaadta Ernstnek, aki a lábánál
feküdt.
– Semmit sem húztam ki belőle –
mondta Patrik. – Természetesen sokkos
állapotban volt. De makacsul
ragaszkodott ahhoz, hogy nem tudja, ki
tette és miért. Sajnos nem voltam képes
jobb belátásra bírni. Nekem is az az
érzésem, mint nektek Kennethtel.
Mindenképpen otthon akart maradni, de
Sannát és a gyerekeket, hála istennek,
elküldte az asszony testvéréhez
Hamburgsundbe. Ott remélhetőleg
biztonságban lesznek.
– Találtak a helyszínelők valami
érdekeset? Szóltál nekik a festékes
rongyról és a hígítósüvegről? – kérdezte
Gösta.
– Egy csomó ideig dolgoztak. És igen,
magukkal vitték a rongyot meg az üveget,
amelyet a pincében találtál. Remek
munkát végeztél, ezt üzeni Torbjörn. De
mint mindig, most is eltart egy darabig,
mire megtudunk valamit. Mindenesetre
most felhívom Pedersent, hogy egy kicsit
megsürgessem. Reggel nem értem el.
Remélhetőleg át tudják szervezni kicsit a
dolgaikat, hogy minél előbb megkapjuk a
boncolások eredményeit. Ha
belegondolunk, hogy ennyire elfajultak a
dolgok, iparkodnunk kell.
– Szólj, ha inkább én telefonáljak
neki. Akkor talán komolyabban veszik a
sürgetést – mondta Mellberg.
– Kösz, de megoldom. Nem lesz
egyszerű, de mindent elkövetek.
– Tudod, hogy mindenben támogatlak
– felelte Mellberg.
– És Christian felesége mit mondott,
Paula? – Patrik a kolléganőjéhez fordult.
Bár együtt jöttek vissza Fjällbackából,
még nem jutott hozzá, hogy Sanna felől
érdeklődjön. A mobilja szünet nélkül
csöngött.
 – Szerintem nem tud semmit – közölte
Paula. – Kétségbe van esve és
zavarodott. És persze fél. Nem hiszi,
hogy Christian tudja, ki a tettes, de
habozott, amikor rákérdeztem. Szerintem
nem biztos a dolgában. Talán jó lenne,
ha nyugodtabb körülmények között is
beszélnénk vele, amikor már lecsengett
az első ijedtség. Egyébként felvettem a
beszélgetésünket, hogy saját magad
alkothass képet a dologról. A szalag az
asztalodon van. Lehet, hogy kiszúrsz
valamit, ami nekem elkerülte a
figyelmemet.
– Kösz – mondta Patrik ismét, és most
komolyan is gondolta. Paulára mindig
lehetett számítani, és jó volt vele
dolgozni. Végignézett a többieken. – Hát
akkor végeztünk is. Annika, te folytatod
a kutatást, ahogy megbeszéltük, és
később megint összeülünk. Én elmegyek
Ciához Paulával. A mai események
fényében egyre sürgetőbbnek tűnik, hogy
beszéljünk vele, mert Magnus halálának
köze van ehhez az egészhez, biztos
vagyok benne.
Erica beült egy kávézóba, hogy teljes
nyugalomban olvashassa el a leveleket.
Gátlástalanul kinyitotta más postáját. Ha
Christian fontosnak tartotta volna a
leveleket, nem költözött volna el úgy,
hogy nem hagyja meg János Kovácsnak
az új címét, vagy nem irányítja át a
postáját.
Remegő kézzel vágta fel az első
borítékot. Felvette a vékony
bőrkesztyűjét, amely mindig a kocsiban
volt. A borítékot nehéz volt kinyitni, és
amikor erősebben megrántotta a kést,
majdnem a többi levélre borította a
kávéját. Gyorsan biztos távolba rakta a
csészét.
A kézírás nem tűnt ismerősnek. Nem
ugyanaz volt, mint a fenyegető leveleken,
és Erica úgy vélte, inkább férfikéztől
származik. Kivette a lapot, és
széthajtogatta. Egy kissé elképedt. Nem
levél volt, hanem egy gyerekrajz.
Először fejjel lefelé tartotta.
Megfordította, hogy szemügyre vehesse.
Két pálcikaemberkét ábrázolt. Egy
nagyot és egy kicsit. Kéz a kézben álltak,
és nagyon vidámnak tűntek. Virágok
vették körül őket, és a jobb felső
sarokban volt egy napocska. Alattuk egy
zöld vonal, amely valószínűleg a füvet
jelképezte. A nagyobbik alak fölé valaki
bizonytalan kézírással Christian nevét
írta oda, a kicsi fölé pedig az „én” szót.
Erica ivott egy kortyot a kávéjából.
Érezte, hogy a hab fehér bajszot csinál a
szája fölé, és a gondolataiba veszve a
ruhája ujjával letörölte. Ki lehet ez az
„én”? Ki ez a kis alak Christian mellett?
Letette a csészét, és a többi boríték
után nyúlt, majd egymás után kinyitotta
őket. A végén egy egész halom színes
rajz hevert előtte. Amennyire meg tudta
ítélni, mindet ugyanaz a kéz rajzolta.
Minden képen két alak volt: a nagy
Christian és a kis én. Minden más
különbözött. Az egyiken például a nagy
alak a parton állt, a kicsinek meg csak a
feje és a keze látszott ki a vízből. Egy
másikon épületek voltak a háttérben,
többek között egy templom. Csak az
utolsón voltak más figurák is. Nehéz volt
kisilabizálni, hányan is vannak. Egyetlen
egységet alkottak, kezek és lábak kusza
összevisszaságát. Ez a kép sötétebbnek
hatott, mint a többi. Nem volt rajta
napocska, sem virágok. A nagy
pálcikaember a bal oldalon kuksolt.
Nem mosolygott, és a kicsi sem tűnt
különösebben vidámnak. A másik
oldalon csak fekete vonalak voltak.
Erica hunyorított, és megpróbálta
kiókumlálni, mik lehetnek azok, de a rajz
túl pontatlan volt.
Az órájára nézett, és rájött, hogy
hiányzik neki a családja. Volt valami a
legutolsó képben, ami megfeküdte a
gyomrát. Nem tudta pontosan
megfogalmazni, mi, de megrendítette.
Nehézkesen talpra kecmergett. Úgy
döntött, mégsem látogatja meg Görant. A
férfi biztos csalódott lesz, de majd egy
másik alkalommal bepótolják.
A hazaúton a gondolataiba merült.
Képek cikáztak a szeme előtt. A nagy
Christian és a kis én. Ösztönösen érezte,
hogy ez a kis én lesz a dolog nyitja. És
csak egyvalaki árulhatja el neki, ki ő.
Holnap reggel az első dolga lesz, hogy
beszél Christiannal. És ezúttal a férfi
kénytelen lesz válaszokat adni.
– Felettébb érdekes. Éppen hívni
akartalak. – Pedersen hangja pont olyan
tárgyilagosan csengett, mint mindig.
Patrik ugyanakkor tudta, hogy van
humorérzéke, bár csak ritkán hallotta a
férfit viccelődni.
– Én pedig meg akartalak sürgetni
benneteket. Mielőbb információkra van
szükségünk. Mindegy, mi az, a lényeg,
hogy előrébb vigyen.
– Hát nem tudom, mi segít és mi nem.
De elintéztem, hogy az esetetekkel
kapcsolatos boncolások elsőbbséget
élvezzenek. Tegnap késő este végeztünk
Magnus Kjellnerrel, és most fejeztem be
Lisbet Bengtsson boncolását.
A lelki szemei előtt Patrik látta az
igazságügyi orvosszakértőt, ahogy ott ül
a véres köpenyében, és a kagylót a
gumikesztyűs kezében tartja.
 – És mit derítettetek ki?
– Először is azt, amit már sejtettünk:
Kjellnert meggyilkolták. Erre már a
holttest szemrevételezésekor is rá
lehetett jönni, de hát sosem tudhatja az
ember. Számos olyan esetet láttam az
évek során, amikor valaki teljesen
természetes halállal halt meg, és a
sérüléseit csak a halála után szerezte.
– De ebben az esetben nem ez volt a
helyzet.
– Határozottan nem. Az áldozat
mellkasán és hasán rengeteg szúrt seb
van, amelyet egy éles tárgy, valószínűleg
egy kés okozott. Kétségtelenül ez
vezetett a halálához. Elölről érte a
támadás. A kézen és az alkaron található
sebek arra utalnak, hogy védekezett.
 – Tudsz mondani valamit a kés
fajtájáról?
– Nem szívesen mennék bele
találgatásokba. De a sebek alapján olyan
késről van szó, amelynek teljesen sima
az éle. Én… – tartott hatásszünetet
Pedersen – …arra tippelnék, hogy
valamiféle halkés lehetett – tette hozzá
aztán elégedetten.
– És miből gondolod? – kérdezte
Patrik. – Rengeteg különféle kés van.
– Igen. Voltaképpen nem jelenthetem
ki biztosan, hogy halkés volt.
Mindenesetre ezzel a késsel halakat
beleztek.
– De honnan tudod? – Patrik nyűgös
lett a türelmetlenségtől. Azt kívánta,
bárcsak Pedersennek kevesebb érzéke
lenne a drámai hatáskeltéshez.
Ugyanakkor az igazságügyi
orvosszakértőnek sikerült felcsigáznia az
érdeklődését.
– Pikkelyeket találtam – mondta
végül.
– De hol? És hogyan, ha egyszer a
holttest ilyen sokáig vízben volt? –
Patrik érezte, hogy majd’ kiugrik a szíve
a helyéből. Annyira szeretett volna
megtudni valamit, bármit, ami fogódzót
adhat, hogy merre induljon tovább.
– Biztosan sok pikkelyt lemosott róla
a víz. De néhányat felfedeztem a sebek
mélyén. Elküldtem őket a laborba. Talán
meg tudják mondani a hal fajtáját.
Remélhetőleg az segít.
– Biztosan – mondta Patrik, habár
rögtön ráébredt, hogy ez az értesülés
valószínűleg nem bír jelentőséggel.
Végtére is az eset Fjällbackában történt.
Ott a halak nem mennek ritkaságszámba.
– Tudsz még mondani valamit
Kjellnerről?
– Semmi különöset. – Pedersen kicsit
csalódottnak tűnt, amiért Patrik nem
fogadta kitörő lelkesedéssel a
felfedezését. – Többször megszúrták, és
feltehetően azonnal belehalt a
sérüléseibe. Sok vért veszített. A tetthely
biztosan úgy nézett ki, mint egy
mészárszék.
– És rögtön vízbe is dobták?
– Lehetetlen megmondani – válaszolta
Pedersen. – Csak azt tudom, hogy sokáig
volt vízben. Vélhetően röviddel a halála
után odakerült, de ezt inkább a józan
paraszti ész mondatja velem, mintsem a
tudományos bizonyítékok. Az már a ti
dolgotok, hogy megtaláljátok a kirakós
hiányzó darabkáit. Átfaxolom a jelentést,
mint mindig.
– És Lisbet? Vele mi történt?
– Természetes halállal halt meg.
– Biztos?
– Alaposan megvizsgáltam. –
Pedersen hangja sértetten csengett. – Ha
őszinte akarok lenni, kisebbfajta csoda,
hogy eddig életben maradt. A rák
csaknem minden szervét megtámadta.
Lisbet Bengtsson nagyon beteg volt.
– Akkor Kenneth tévedett – mondta
Patrik, inkább csak magának.
– Tessék?
 – Ja, semmi. Csak hangosan
gondolkodtam. Köszönöm, hogy ilyen
gyorsan sort kerítettél rájuk. Jelen
pillanatban minden segítségre
szükségünk van.
– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte
Pedersen.
– Ennyire.
 Volt valami közös benne és Alice-
ban. Szerették a nyarat. Ő azért, mert
akkor nem volt iskola, és megszabadult
a kínzóitól, Alice pedig azért, mert
úszhatott a tengerben. Szinte minden
percet a vízben töltött. Ide-oda úszkált,
bukfencezett. Testének minden
nehézkessége és esetlensége eltűnt,
amint vízbe került. Itt könnyedén és
ügyesen mozgott. Anya órákig tudta
nézni, tapsikolt Alice mutatványai
láttán, és további gyakorlatokra
biztatta. Hableánynak hívta.
De anya lelkesedése nem sokat
jelentett Alice-nak. A tekintetével
folyamatosan őt kereste.
– Nézd csak! – Fejest ugrott a
szirtről, és mosolyogva bukkant újra
fel. – Láttad? – lihegett, miközben a
szemében ott ragyogott az a mohó
kiéhezettség.
De ő nem felelt, csak futólag
felpillantott a könyvből, amelyet a
szirtre kiterített pokrócon fekve
olvasott. Nem tudta, mit akar tőle Alice.
Anya válaszolt helyette, miután vetett
rá egy félig dühös, félig meghökkent
pillantást. Anya sem értette az egészet.
Végtére is minden idejét és szeretetét
Alic-ra áldozta.
– Láttam, szívem! Fantasztikus volt!
– ujjongott.
De úgy tűnt, Alice meg sem hallja.
Inkább neki kiáltott megint:
– Nézd már, mit csinálok! – A
láthatár felé tempózott, a mozdulatai
ritmikusak és összehangoltak voltak.
Anya aggódva állt fel.
– Alice, szívem! Nem menj be olyan
messzire! – A kezével árnyékolta el a
szemét a nap ellen. – Túl messzire úszik
be. Hozd ki!
Szeretett volna úgy tenni, mint Alice,
és nem meghallani anya hangját.
Ráérősen lapozott egyet, és a szavakra
összpontosított, a fekete betűkre a fehér
papíron. Hirtelen égető fájdalmat
érzett a fejbőrén. Anya a loboncába
markolt, és erőteljesen megrángatta.
Felugrott, mire anya elengedte.
– Volnál szíves kihozni a húgodat?
Emeld meg a hájas valagadat, és
mozogj!
Váratlanul eszébe jutott, amikor
anyával együtt mentek fürdeni. Megint
érezte, ahogy elengedi, őt pedig lehúzza
valami a mélybe. Azóta nem szerette a
vizet, mert volt benne valami fenyegető.
A felszín alatt láthatatlan dolgok
rejtőztek, amelyek a vesztét akarták.
Anya belemarkolt a hájba az oldalán.
– Mire vársz még? Ha nem mozdulsz,
itt hagylak a szigeten. – A hangja nem
tűrt ellentmondást. Komolyan gondolta.
Ha nem teszi meg, amit kér, itt hagyja.
Kalapáló szívvel ment a vízhez.
Minden akaraterejére szüksége volt,
hogy belegázoljon. Nem mert fejest
ugrani, mint Alice, hanem csak
óvatosan leereszkedett. A víz belement
a szemébe, és hunyorognia kellett.
Érezte, hogy elönti a vakrémület. A
lélegzése felszínes és kapkodó lett.
Összehúzta a szemét. A távolban,
amerről a nap sütött, látta Alice-t.
Esetlenül evickélni kezdett felé. A
hátában érezte anya tekintetét. Biztos
volt abban, hogy dühösen, csípőre tett
kézzel áll a szirten.
Nem tudott rendesen úszni. A kar– és
lábtempói túl rövidek és gyorsak
voltak. Ennek ellenére messzire bement.
Egész idő alatt tudatában volt az alatta
húzódó mélységnek. A nap elvakította,
már nem látta Alice-t. Csak az éles,
fehér fényt látta, amelytől könnyezett a
szeme. Legszívesebben visszafordult
volna, de azt nem tehette. El kellett
érnie Alice-t, és visszavinni anyához.
Mert anya szerette Alice-t, ő meg
szerette anyát. Mindennek ellenére.
Hirtelen valami a nyakához ért.
Megragadta, és lehúzta a fejét a víz
alá. Úrrá lett rajta a pánik, kapálózott,
kétségbeesetten próbált szabadulni, és
újra a felszínre emelkedni. Aztán az a
valami elengedte. Levegő után kapott.
– Én vagyok az, te csacsi!
Alice könnyedén lebegett a vízen, és
csillogó szemmel nézte. A sötét haja,
amelyet anyától örökölt, fénylett a
napsütésben, a szempilláján megülő
vízcseppek ragyogtak.
A fiú megint azokba a szemekbe
nézett. Azokba a szemekbe, amelyekkel
a víz alól bámult vissza rá. Az ernyedt,
élettelen test, amely nem mozdult,
hanem a kád alján hevert. Megrázta a
fejét, hogy elhessentse a képet.
– Anya azt akarja, hogy gyere vissza
– szuszogta. Ő nem tudott olyan
könnyedén lebegni, mint Alice, taposnia
kellett a vizet. Különben a nehéz teste
lesüllyedt volna a mélybe, mintha
súlyokat kötöttek volna a végtagjaira.
– Akkor húzz ki – mondta Alice a
szokásos, furcsa beszédével, amely
olyan volt, mintha a nyelve nem találná
a megfelelő helyet a szájában.
– Nem húzlak, nem tudlak kihúzni.
Alice mosolyogva dobta hátra hosszú
haját.
– Csak akkor megyek ki, ha húzol.
 – De miért húzzalak, hiszen sokkal
jobban úszol, mint én? – Aztán
kénytelen volt beadni a derekát. Intett a
lánynak, hogy kulcsolja a karját a
nyaka köré.
Tempózni kezdett. Fárasztó volt, de
ment. Alice karja erősnek tűnt. Olyan
sokat úszott a nyár folyamán, hogy a
bicepszét határozottan érezte a hátán.
Belecsimpaszkodott, és hagyta vontatni
magát, mint valami kis csónak. Az állát
a vállának nyomta.
– A te hableányod vagyok – mondta.
– Nem anyáé.
 – De ha egyszer nem tudom… – Cia
kitágult pupillával bámult egy pontra
Patrik háta mögött. A férfi feltételezte,
hogy gyógyszereket vett be, attól tűnik
ilyen bágyadtnak.
– Tisztában vagyok azzal, hogy ezeket
már kérdeztük, de meg kell találnunk az
összefüggést Magnus halála és a ma
reggeli történések között. Főleg most,
hogy egyértelműen kiderült, Magnust
meggyilkolták. Talán elfelejtett említeni
nekünk valamit. Minden apró részlet
fontos lehet. – Paula hangja esdeklő volt.
Ludvig ballagott be a konyhába, és
leült Cia mellé. Valószínűleg az ajtó
előtt állt, ott hallgatózott.
– Szeretnénk segíteni – mondta
komoly hangon. A tekintete alapján
sokkal idősebbnek tűnt tizenhárom
évesnél.
– Hogy van Sanna és a két gyerek? –
kérdezte Cia.
– Természetesen sokkot kaptak.
Patrik és Paula idefelé megvitatták,
hogy elhallgassák-e Cia elől a reggeli
eseményeket. Pillanatnyilag biztos nincs
szüksége több rossz hírre. Ugyanakkor
be kellett avatniuk, hiszen előbb vagy
utóbb úgyis megtudna mindent
barátoktól, rokonoktól. És így talán
eszébe jut valami, amit eddig elfelejtett
elmondani.
– De hát ki tesz ilyesmit? Szegény
gyerekek! – A hangjából együttérzés
csendült ki, de mégis elfátyolozta
egyfajta belső üresség. A gyógyszerek
eltompították az érzéseket és a
benyomásokat. Kevésbé fájdalmassá
tettek mindent.
– Nem tudom. – Patriknak az volt az
érzése, hogy a konyha falai visszaverik a
szavait.
– És Kenneth… – Cia a fejét rázta.
– Pont ezért kérdezősködünk megint.
Valaki vadászik Kennethre, Christianra
és Erikre. És nagy az esélye annak, hogy
ugyanennek az embernek a lelkén szárad
Magnus halála is – mondta Paula.
– De Magnus nem kapott leveleket. A
többiek meg igen.
– Valóban. Ennek ellenére úgy
hisszük, hogy a halála összefüggésben
áll a fenyegető levelekkel.
– És mit mond Erik meg Kenneth?
Nem sejtik, ki áll az ügy mögött? És
Christian? Valamelyikük csak tudja! –
vetette fel Ludvig. Védelmezőn átkarolta
az anyja vállát.
– Azt állítják, semmit sem tudnak –
mondta Patrik.
– És akkor én honnan…? – Cia nem
fejezte be a mondatot.
– Történt valami különös azóta,
amióta barátok? Nem tűnt fel semmi?
Teljesen mindegy, mi – erősködött
tovább Patrik.
– Nem, minden teljesen hétköznapi
volt. De ezt már mondtam. – Cia mély
levegőt vett. – Magnus, Kenneth és Erik
még az iskolából ismerték egymást. Az
volt az érzésem, hogy Magnusban meg a
másik kettőben nincs túl sok közös, és
biztos csak megszokásból tartanak össze.
Itt Fjällbackában nem sűrűn találkozunk
új emberekkel.
– És milyen volt a viszonyuk? – hajolt
előre Paula.
Cia elmélázott.
– Mindig Erik volt a vezető. Ő hozta a
döntéseket. Kenneth… olyan volt, mint
az ölebe. Rémesen hangzik, de leste Erik
szavait. Mint egy öleb, amely
hozzádörgölőzik a másik lábához, a
figyelméért rimánkodva.
– És Magnus hogy viszonyult
hozzájuk? – kérdezte Patrik.
Cia újra elmerengett.
 – Olykor zsarnokinak találta Erik
viselkedését. Néha-néha meg is mondta
neki, hogy túl messzire ment. Kennethtel
ellentétben Magnus képes volt fellépni
Erik ellen.
– Sosem veszekedtek? – folytatta
Patrik. Biztosan tudta, hogy a rejtély
megoldása valahol a három férfi
múltjában lesz, az egymáshoz való
viszonyukban. És hogy a dolgot ennyire
mélyre temették, és ennyire nehéz
felszínre hozni, kis híján megőrjítette.
– Mint minden barát, ők is hajba
kaptak néha. Erik elég heves tud lenni.
De Magnus mindig higgadt maradt.
Sosem láttam bosszúsnak, és sosem
hallottam, hogy felemelte volna a
hangját. Ludvig pont olyan, mint az apja.
– A fiához fordult, és megsimogatta az
arcát. A fiú finoman rámosolygott, de a
tekintete elgondolkodó maradt.
– Egyszer láttam, ahogy apa
Kennethtel veszekedett.
– Mikor? – kérdezte Cia elhűlve.
– Emlékszel arra a nyárra, amikor apa
megvette a videokamerát, én meg végig
titeket filmeztelek?
– Jaj, istenem! Hát persze! Igazi
sorscsapás volt! Még a fürdőbe is
bementél vele, és lefilmezted, ahogy
Elin a vécén ül. Csak egy hajszálon
függött az életed. – Cia szemében
megcsillant valami, és a mosoly halvány
pírt kölcsönzött az arcának.
Ludvig olyan hirtelen ugrott fel, hogy
majdnem feldöntötte a székét.
 – Tessék csak jönni, mutatok valamit.
– Azzal kiviharzott a konyhából. – A
nappaliba, mindjárt jövök.
Hallották, ahogy fellohol a lépcsőn.
Patrik és Paula átment a nappaliba, Cia
egy idő után követte őket.
– Itt is van! – Ludvig visszajött az
egyik kezében egy kis kazettával, a
másikban egy videokamerával.
Előhúzott egy kábelt a zsebéből, és
csatlakoztatta a kamerát a tévéhez. Patrik
és Paula némán figyelte. Patrik szíve egy
kicsit gyorsabban vert. Ludvig betette a
kazettát, és lenyomta a lejátszásgombot.
Magnus arca jelent meg a képernyőn.
Cia levegő után kapkodott, Ludvig
aggódva fordult felé.
– Minden rendben, anya? Nem mész
ki inkább a konyhába?
– Nem, minden rendben – felelte a nő,
de a szeme megtelt könnyel.
Magnus bohóckodott, pofákat vágott,
és a kamerát tartó emberhez beszélt.
– Egész este filmeztem ezen a Szent
Iván-éjen – mondta Ludvig halkan.
Patrik látta, hogy az ő szeme is nedvesen
fénylik. – Ott jön Erik és Louise. –
folytatta a tévére mutatva a fiú.
Erik bejött a teraszajtón, és intett
Magnusnak. Louise és Cia megölelték
egymást, majd Louise egy csomagot
adott át a ház asszonyának.
– Előretekerem. Sokkal később lesz. –
Ludvig megnyomott egy gombot, és
egyre gyorsabban pergett a szemük előtt
a Szent Iván-éj. Fokozatosan
besötétedett. – Azt hittétek, már
lefeküdtünk – mondta Ludvig az
anyjának. – De mi felkeltünk, és
kilestünk benneteket. Betintázva
locsogtatok, mi meg jól szórakoztunk
rajtatok.
– Ludvig! – A megjegyzés kínosan
érintette Ciát.
– De hát tényleg teljesen kiütöttétek
magatokat – tiltakozott a fiú. A
hangokból ítélve, Ludvignak sikerült
lefilmeznie a felnőtteket ebben az
állapotban. A nyáréjszakát hangos
beszéd és nevetés tette zajossá. Úgy tűnt,
a csapat jól érzi magát.
Cia mondani akart valamit, de Ludvig
a szája elé tette az ujját.
– Pszt, most jön!
 Mindannyian a képernyőre meredtek,
a nappaliban néma csend lett, csak a buli
zajai hallatszottak. Ketten felálltak, és a
tányérjaikkal a ház felé indultak.
– Hol rejtőztetek el? – kérdezte
Patrik.
– A játszóházban. Pont jó hely volt.
Az ablakon át filmeztem. – Ismét a
szájára tette az ujját. – Most tessék
figyelni!
Két hang a többiek zajától távol.
Mindkettő izgatottnak hangzott. Patrik
kérdőn nézett Ludvigra.
– Apa és Kenneth – magyarázta a fiú,
miközben le sem vette a tekintetét a
képernyőről. – Odébb osontak, hogy
rágyújtsanak.
– Apa nem is dohányzott. – Cia
előrehajolt, hogy jobban lásson.
– Néha titokban igen, bulikban, meg
ilyenek. Nem is vetted észre? Itt
Kennethtel a ház mögé lopóztak, hogy
cigizzenek.
A két férfi hangját alig lehetett érteni.
– Gondolsz még rá néha? – Ez
Magnus hangja volt.
– Miről beszélsz? – habogta Kenneth.
– Tudod, miről beszélek. – Magnus
sem volt éppen józan.
– Nem akarok erről társalogni.
– De valamikor kell – felelte Magnus,
és a hangjának volt valami esengő
mellékzöngéje, olyan őszinte, hogy
Patrik libabőrös lett.
– És mégis minek? Hiába beszélünk
róla, azzal még nem tesszük meg nem
történtté!
– Fel nem foghatom, hogy tudtok
együtt élni ezzel. Végre meg kellene…
A mondat érthetetlen motyogásba fúlt.
Ismét Kenneth szólalt meg. Bosszúsnak
tűnt. De volt még valami más is a
hangjában. Félelem.
– Szedd össze magad, Magnus! Semmi
értelme beszélni róla. Gondolj Ciára és
a gyerekekre. És Lisbetre.
– De mégis mit csináljak? Néha az
eszembe jut, és akkor itt bent… – Túl
sötét volt ahhoz, hogy lássák, mire mutat.
A beszélgetés további részét nem
lehetett érteni. Magnus és Kenneth
suttogóra fogta a hangját, majd ismét
csatlakoztak a többiekhez. Ludvig
lenyomta a szünet gombot. A két alak
mozdulatlanságba dermedt a képernyőn.
– És édesapád látta a filmet? –
kérdezte Patrik.
– Nem, eldugtam a szobámban.
Alapjáraton ő rakta el a kazettákat, de
akkor titokban filmeztem. Van még
néhány a szekrényemben.
– És maga sem látta? – Patrik Cia
mellé ült, aki tátott szájjal meredt a
tévére.
– Nem – mondta –, soha.
– És tudja, miről beszéltek? – Paula
Cia kezére tette a kezét.
– Én… Nem! – Képtelen volt
elfordítani a tekintetét Magnusról és
Kennethről. – Fogalmam sincs.
Patrik hitt neki. Akármiről beszélt is
Magnus, a felesége elől eltitkolta.
 – Kenneth biztosan tudja – mondta
Ludvig. Lenyomta a megállítógombot, és
visszatette a kazettát a tokjába.
– Kölcsönkérhetem? – kérdezte
Patrik.
Ludvig habozott egy pillanatig, mielőtt
átnyújtotta volna a rendőrnek.
– De nem teszik tönkre, ugye?
– Nagyon vigyázunk rá, megígérem.
Sértetlenül kapod vissza.
– De beszélnek Kennethtel, ugye? –
kérdezte Ludvig.
Patrik bólintott.
– Még jó.
– De miért nem mondott eddig
semmit? – Cia zavarodottnak tűnt.
– Ezt mi sem tudjuk. – Paula újra
megsimogatta Cia kezét. – De kiderítjük.
 – Köszönjük, Ludvig! – Patrik a
magasba emelte a kazettát.
– Nincs mit. Arról jutott eszembe,
hogy megkérdezték, nem szoktak-e
veszekedni. – A fiú pulykavörös lett.
– Mehetünk? – fordult Patrik
Paulához, aki azonnal felállt. – Vigyázz
az édesanyádra, és hívj fel, ha történik
valami – mondta aztán halkan
Ludvignak, és a kezébe nyomta a
névjegykártyáját.
Miután elhajtottak, Ludvig még állt
egy darabig az utcán, és csak bámult
utánuk. Aztán visszament a házba.
A kórházban lassan telik az idő. A
tévében egy amerikai szappanopera
ment. A nővér bejött, és megkérdezte, ne
kapcsoljon-e át máshová. Mivel azonban
annyira sem tudta összeszedni magát,
hogy válaszoljon neki, a nő
dolgavégezetlenül távozott. A magány
rosszabb volt, mint valaha képzelte.
Annyira hiányzott neki Lisbet, hogy a
légzésen kívül alig tudott másra
összpontosítani.
Tudta, hogy el fog jönni. Már régóta
várakozott, és most már nem
menekülhetett előle. De nem félt tőle,
inkább örült neki. Meg fogja menteni a
magánytól és a gyásztól, amelyek
felzabálják. Lisbethez akart menni, hogy
elmagyarázhassa neki, mi történt
hajdanán. Remélhetőleg megérti, hogy
nem volt önmaga. Egy másik embert
csinált belőle. Alig bírta elviselni a
gondolatot, hogy Lisbet megtudta az ő
bűnét a halála előtt. Annyira
nyomasztotta, hogy levegőt is alig kapott.
Kopogtak az ajtón, és Patrik Hedström
nyomozó lépett be. Az alacsony, sötét
hajú kolléganője követte.
– Üdv, Kenneth! Hogy van? – A
rendőr komolynak tűnt. Két széket húzott
az ágyhoz.
Kenneth nem felelt, tovább bámulta a
tévét, ahol a színészek csapnivaló
alakítást nyújtottak a szánalmas díszletek
előtt. Patrik megismételte a kérdést, és
végül Kenneth odafordult hozzá.
– Már jobban. – Mit mondhatott
volna? Hogyan magyarázhatta volna el,
hogy érzi magát valójában, hogyan megy
szépen, lassan tönkre, hogyan szakad
meg a szíve? Minden válasz közhelyes
lett volna.
– A kollégáink már felkeresték ma.
Beszélt Martinnal és Göstával, ugye?
Kenneth észrevette, hogy Patrik a
kötését méricskéli, mintha el akarná
képzelni, milyen érzés, amikor
üvegcserepek százai szúrják át a bőrét.
– Igen – felelte Kenneth közönyösen.
A másik kettőnek sem mondott semmit,
és most sem fog. Egyszerűen várni fog.
Őrá.
– Azt mondta, nem tudja, ki állhat a
ma reggeli eset mögött. – Patrik ránézett,
és Kenneth állta a pillantását.
– Így is van.
A nyomozó megköszörülte a torkát.
– Szerintünk nem így van.
Mit tudtak meg? Kennethet
egyszeriben elborította a félelem. Nem
akarta, hogy tudják, hogy rátaláljanak.
Amit elkezdett, be kell fejeznie. Ez volt
az ő egyetlen reménye. Ha megbosszulja
mindazt, amit Kenneth tett, magyarázattal
szolgálhat Lisbetnek mindenre.
– Nem tudom, miről beszél. –
Félrenézett, de érezte, hogy a rendőrök
meglátták a szemében a félelmet.
Mindketten reagáltak rá. Megtalálták a
gyenge pontot, lehetőségük nyílt arra,
hogy elkapják. De tévedtek. Nem volt
veszítenivalója, de diadalmaskodhatott,
ha hallgat. Egy pillanatra eszébe jutott
Erik és Christian. Főleg Christian. Aki
ártatlanul keveredett bele az egészbe.
Erikkel ellentétben. De nem lehetett
tekintettel rá. Most csak Lisbet számított.
 – Ciáéktól jövünk. Láttunk egy
videofelvételt arról a Szent Iván-éjről,
amelyet Kjellneréknél ünnepeltek. – Úgy
látszott, Patrik valamiféle reakcióra vár,
de Kenneth nem tudta, miről beszél. A
régi élete, amelyekben még ünnepek és
bulik voltak, nagyon távolinak tűnt. –
Magnus meglehetősen sokat ivott. Maguk
ketten félrehúzódtak a többiektől, hogy
rágyújtsanak. Úgy tűnt, nagyon ügyelnek
arra, hogy senki se hallja meg magukat.
Még mindig nem értette, mire gondol
Patrik. Csak ködös emlékei voltak.
– Magnus fia, Ludvig titokban
lefilmezte magukat. Magnus zaklatott
volt. Beszélni akart magával valamiről.
Maga viszont dühbe gurult, és azt
mondta, úgysem tudják meg nem történtté
tenni a dolgot. És Magnusnak a
családjára kellene inkább gondolnia.
Emlékszik?
Ekkor beugrott neki. Elég homályosan
rémlett csak, de azt tudta, mit érzett,
amikor meglátta a rémületet Magnus
szemében. Hogy miért pont ezen az
éjszakán került elő a téma, sosem jött rá.
Magnus borzalmasan vágyott arra, hogy
kitálaljon, és mindent jóvátegyen. Ez
megijesztette Kennethet. Lisbetre
gondolt, és aggódva latolgatta, mit
mondana, és hogyan tekintene rá. Végül
sikerült lecsitítania Magnust, erre még
emlékezett. De ettől a pillanattól kezdve
számított arra, hogy előbb-utóbb történik
valami, amitől minden romba dől. És
most megtörtént. De nem úgy, ahogy
várta. Mert a legvadabb rémálmaiban is
úgy képzelte, hogy Lisbet ott van
mellette, és szemrehányásokkal illeti.
Neki pedig van egy parányi lehetősége
arra, hogy mindent megmagyarázzon.
Most viszont minden másként alakult.
Először igazságot kell tenni, csak utána
kap lehetőséget a magyarázkodásra. Nem
engedheti meg, hogy mindent
tönkretegyenek. Ezért elgondolkodva
csóválta a fejét.
– Egyáltalán nem emlékszem.
– Megmutathatjuk a videót, ha az segít
– mondta Paula.
– Szívesen megnézem. De nem
hinném, hogy valami fontos dologról lett
volna szó. Különben emlékeznék. Biztos
csak valami részeg locsogás volt.
Magnus gyakran beszélt zöldeket, ha
ivott. Magasztos lett és érzelgős.
Elefántot csinált a bolhából.
Látta, hogy nem hisznek neki, de mit
számít?! A gondolataiban nem
olvashattak. Előbb vagy utóbb
napvilágra kerül minden, ezzel tisztában
volt. Addig nem tágítanak, amíg ki nem
derítik. De ez csak azután történhet meg,
hogy ő eljön érte. Neki csak az jut, amit
megérdemel.
A rendőrök maradtak még egy
darabig, de Kenneth könnyedén
kicselezte a kérdéseiket. Nem fogja
megkönnyíteni a dolgukat. Most magára
és Lisbetre kell gondolnia. Erik és
Christian majd megoldják.
Mielőtt távozott volna, Patrik még
barátságosan visszanézett rá.
– Szeretnénk még tájékoztatni Lisbet
boncolásának eredményéről. Nem ölték
meg, természetes halált halt.
Kenneth elfordult. Tudta, hogy
tévednek.
Hazaúton Uddevallából majdnem
elaludt. A szeme lecsukódott, és a kocsi
áttért a másik sávba.
– Mit csinálsz? – Paula elkapta a
kormányt, és elrántotta.
Patrik összerezzent, és levegő után
kapkodott.
– A rosseb egye meg! Nem tudom, mi
történt. Olyan fáradt vagyok.
Paula aggódva nézte.
– Akkor menjünk hozzátok, és szállj ki
ott. Reggelig pihenj! Nem nézel ki
valami jól.
– Nem lehet. Az íróasztalomon
halmokban áll a munka. – Hunyorgott
kicsit, és megpróbált az útra figyelni.
– Úgy lesz, ahogy mondtam – szögezte
le Paula. – A következő benzinkútnál
pedig cserélünk. Hazafuvarozlak, aztán
elviszem neked a papírokat az őrsről
Fjällbackába. A kazettát meg elküldöm
elemzésre. De meg kell ígérned, hogy
pihensz. Túl sokat dolgozol, és biztos
otthon is van feszültség. Emlékszem,
mennyire kifáradtam, amikor Johanna
terhes volt Leóval, és te most kettős
nyomás alatt állsz.
Patrik kelletlenül bólintott, és úgy tett,
ahogy Paula mondta. A következő
benzinkútnál lehajtott, és kiszállt.
Túlságosan ki volt készülve ahhoz, hogy
vitatkozzon a nővel. Voltaképpen kizárt,
hogy most kivegyen egy szabadnapot, de
már nem bírta fizikailag. Ha lenne egy
kis nyugalma, és közben még a papírokat
is átnézhetné, talán gyűjthetne annyi erőt,
hogy folytassa a nyomozást.
Patrik az ablaknak döntötte a fejét, és
már akkor majdnem aludt, amikor Paula
visszahajtott az autópályára. Amikor
kinyitotta a szemét, a házuk előtt álltak.
Álomittasan szállt ki.
– Most feküdj le. Mindjárt
visszajövök. Hagyd nyitva az ajtót,
beteszem a papírokat az előszobába –
mondta Paula.
– Jó, köszönöm. – Patrik nem bírt
többet kinyögni.
 Kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Erica!
Nem kapott választ. Délelőtt már
próbálta elérni a feleségét,
eredménytelenül. Lehet, hogy
meglátogatta Annát, és ott ragadt. A
biztonság kedvéért írt egy cetlit, és az
előszobai komódra tette, hogy Erica ne
rémüljön halálra, ha hazajön, és zajokat
hall. Aztán rogyadozó lábbal felment a
lépcsőn, és lefeküdt. Alig hajtotta le a
fejét a párnára, már aludt is. De az álma
nem volt nyugodt.
Valami megváltozott. Azt nem
mondhatta, hogy az elmúlt években
élvezte volna az életet, de legalább
minden a megszokott volt. A hidegség, a
közöny és a bántó, jól begyakorolt
szavak, amelyek a fejében kavarogtak.
Most azt érezte, hogy reng a talpa alatt
a föld, és a hasadékok egyre szélesebbek
lesznek. A legutóbbi szópárbajuk alatt
Erik szemében valamiféle véglegesség
csillant meg. Az ellenszenve nem volt új
számára, és már nem hatott rá. Ám most
valahogy más volt. Jobban megijesztette,
mint valaha gondolta volna. Mert a szíve
mélyén azt hitte, hogy az
örökkévalóságig járhatják a
haláltáncukat.
Olyan érdekesen válaszolt, amikor
Ceciliát hozta szóba. Általában nem
nagyon törődött azzal, ha Louise a
szeretőit emlegette. Egyszerűen úgy tett,
mintha meg sem hallaná. Miért gurult be
ma reggel annyira? Cecilia jelent neki
valamit?
Louise kiitta a poharát. Már nehezen
tudott összpontosítani. Minden elsüllyedt
a kellemes, ködös melegségben, amely
átjárta a tagjait. Töltött még bort
magának. Kinézett az ablakon, el a víz
fölött, amely a szigetet körülvette,
miközben a keze mintegy magától a
szájához emelte a poharat.
Rá kell jönnie, mi a helyzet. Csak a
lába alá képzeli a hasadékokat, vagy
valóban ott vannak? Egyet biztosan
tudott. Ha a tánc véget ér, nem egy
könnyed piruettel fog zárulni. Addig fog
toporzékolni és csapkodni, amíg semmi
sem marad a házasságából. Már nem
akarta Eriket, de ez nem jelenti azt, hogy
csak úgy elengedi.
 Maja tiltakozott, amikor Erica el
akarta hozni Annáéktól. Túlságosan jó
móka volt az unokatestvéreivel játszani
ahhoz, hogy szó nélkül hazainduljon.
Hosszas tárgyalások után azonban
Ericának sikerült ráadnia a kabátot, és
az autóba ültetni. Csodálkozott, hogy
Patrik nem kereste újra, de hát ő sem
hívta fel. Még nem volt terve, hogyan
számol be neki a mai kirándulásáról.
Pedig elkerülhetetlen lesz, mert mielőbb
oda akarta adni neki a rajzokat. Valami
azt súgta, hogy fontosak, és a rendőrség
kezébe kell kerülniük. Patriknak és a
kollégáinak beszélniük kell róluk
Christiannal. A szíve mélyén azt kívánta,
bárcsak ő beszélhetne a férfival, de már
az is épp elég bajt okozhatott, hogy
elment Göteborgba. Nem verheti át még
egyszer Patrikot.
Amikor leparkolt a ház előtt, meglátott
egy rendőrautót a visszapillantóban.
Miért nem a saját kocsiját használja
Patrik? Éppen Maja gyerekülését vette
ki hátulról, amikor az autó megállt
mellette. Döbbenten látta, hogy nem
Patrik, hanem Paula ül a kormánynál.
– Szia! Hol hagytad Patrikot? – Erica
odakacsázott hozzá.
– Otthon van. – Paula kiszállt. –
Annyira fáradt volt, hogy ágynyugalmat
rendeltem neki. Átléptem ugyan a
hatáskörömet, de legalább szót fogadott.
– Noha mosolygott, a pillantásában
aggodalom tükröződött.
– Történt valami? – kérdezte Erica.
Félelem töltötte el. Amióta az eszét
tudta, Patrik nem jött haza korábban
munkából kimerültség miatt.
– Nem. Egyszerűen csak túl sokat
dolgozik mostanában. Nincs jó bőrben.
Ezért meggyőztem arról, hogy azzal
senkinek sem használ, ha nem piheni ki
magát.
– És belement? Csak úgy?
– Kompromisszumot kötöttünk. Azért
egyezett bele, mert cserébe megígértem
neki, hogy elhozom az aktákat. Be
akartam tenni őket az előszobába, de
akár te is beviheted. – Átadott Ericának
egy papírzacskót.
– Na, ez már inkább rá vall. – Az
asszony egy kicsit megnyugodott. Ha
Patrik még pihenés közben is dolgozna,
akkor annyira mégsem beteg.
Köszönetet mondott Paulának, és
becipelte a zacskót. Maja mögötte
szökdécselt. Erica mosolygott, amikor
meglátta Patrik cetlijét a komódon.
Valószínűleg tényleg megállt volna
benne az ütő, ha zajt hall odafentről, és
nem tudja, hogy Patrik itthon van.
Maja teli torokból üvölteni kezdett,
mert nem tudta egyedül levenni a
cipőjét. Erica gyorsan elhallgattatta.
– Ne olyan hangosan, édesem. Apu
alszik. Nem szabad felébresztenünk.
Maja szeme tágra nyílt, a szájára tette
az ujját, és azt mondta:
– Pszt! – Aztán a lépcső felé sandított.
A kislány, miután Erica levette a
cipőjét és a kabátját, beviharzott a
nappaliba a játékaihoz.
Erica kihámozta magát a kabátjából,
és szuszogott egy kicsit a vastag
pulóverében. Az utóbbi időben mindig
izzadt. Mivel ki nem állhatta az
izzadságszagot, napi kétszer-háromszor
is átöltözött. A Nivea eladási mutatói a
terhessége kezdete óta az egekbe
szökhettek, annyi dezodort használt.
Vetett egy pillantást a lépcsőre, majd
belekukucskált a papírzacskóba, amelyet
Paula hozott. Megint felnézett, aztán
megint a zacskóba. Vívódott magában,
bár már tudta, hogy elveszítette a csatát.
A kísértés ellenállhatatlan volt.
Egy óra alatt átrágta magát minden
papíron, de egy kicsit sem lett okosabb.
Csak sokasodtak a megválaszolatlan
kérdések. A papírok között megtalálta
Patrik jegyzeteit is: Mi az összefüggés a
négy férfi között? Miért Magnus volt az
első áldozat? Miért vált idegessé aznap
reggel? Miért szólt oda telefonon a
munkatársának, hogy késni fog? Miért
kapta Christian sokkal régebb óta a
leveleket, mint a többiek? Magnus is
kapott leveleket? Ha nem, miért nem?
Egy sor kérdés, és Ericát végtelenül
dühítette, hogy egyikre sem tudja a
választ. Ráadásul őt más kérdések is
gyötörték: Miért költözött Christian úgy
el, hogy nem hagyta meg az új címét? Ki
küldte neki a rajzokat? Ki az apró figura
a képeken? És mindenekelőtt: Miért
hallgat Christian a múltjáról olyan
konokul?
 Mielőtt újra az aktákkal kezdett volna
foglalatoskodni, megbizonyosodott arról,
hogy Maját teljesen lekötik a játékai.
Már csak egy felirat nélküli kazetta volt
hátra. Felkelt a kanapéról, és hozta a
diktafonját. Vetett egy aggódó pillantást
a lépcső felé, majd elindította a
lejátszást. Annyira lehalkította,
amennyire csak lehetett, és a hangszórót
a füléhez tartotta.
A felvétel húszperces volt. Erica
izgatottan fülelt. Nem sok érdekeset
talált benne, de egy dolog
megdöbbentette. Visszatekerte a
szalagot, és újra lejátszotta.
Amikor végzett, óvatosan kivette a
kazettát a diktafonból, és visszatette a
tokjába, majd a többi cuccal együtt a
papírzacskóba pakolta. Amikor a
könyveihez éveken át interjúkat készített
különböző emberekkel, megtanulta, hogy
a beszélgetések során figyelni kell az
árnyalatokra és a legapróbb részletekre
is. Amit hallott, kétségtelenül
jelentőséggel bírt.
Holnap reggel foglalkoznia kell vele.
Hallotta, hogy Patrik felkel odafent a
hálószobában. Olyan sebességgel vitte ki
a papírzacskót az előszobába, amilyenre
már hónapok óta nem volt képes, majd
visszaült a kanapéra, és úgy tett, mintha
teljesen lefoglalná Maja játéka.
A házban sötétség honolt. Nem
kapcsolta fel a lámpát, mert nem lett
volna értelme. Ha jön a vég, nincs
szükség fényre.
 Christian félmeztelenül ült a padlón,
és a falat bámulta. Lefestette a feliratot.
A pincében talált egy vödör festéket és
egy ecsetet. Három réteget kent a falra.
A felette hozott ítéletre. Ennek dacára az
volt az érzése, pont olyan tisztán látja a
vörös betűket, mint korábban.
A keze és a teste tiszta festék volt.
Fekete, mint a kátrány. A jobbját nézte.
Mivel ragadt, beletörölte a mellkasába,
de a fekete festék csak szétkenődött.
Várt rá. És Christian ezt egész idő
alatt tudta. De halogatta, áltatta magát, és
majdnem magával rántotta a gyerekeit a
szerencsétlenségbe. Az üzenet
egyértelmű volt. „Nem érdemelted meg
őket.”
Látta a gyermeket a nő karjában. A
nőében, akit szeretett. Egyszeriben azt
kívánta, bárcsak képes lenne Sannát
szeretni. Sosem akart rosszat neki.
Mégis megcsalta. Nem más nőkkel,
ahogy Erik a feleségét, de a lehető
legborzalmasabb módon. Pontosan tudta,
hogy Sanna szereti őt, és mégis mindig
csak annyit adott neki, amennyi életben
tarthatta a reményt, hogy egy napon
viszonozni fogja a szerelmét. Pedig
lehetetlen. Nem képes rá.
A fiúkkal más a helyzet. A húsa és a
vére voltak, miattuk engedi meg neki,
hogy magával vigye. Mert ez az egyetlen
lehetőség arra, hogy megmentse a
gyermekeit. Tudhatta volna, mielőtt még
ennyire elfajultak a dolgok. Nem lett
volna szabad bebeszélnie magának, hogy
az egész csak egy rossz álom volt, és
biztonságban van.
Hibázott azzal, hogy visszatért, hogy
újra próbálkozott. De nem tudott
ellenállni a kísértésnek. Tényleg hitt
abban, hogy kaphat egy második esélyt.
Egy újabb esélyt, hogy családot
alapítson. A lényeg, hogy olyasvalakit
válasszon, aki iránt nem érez valódi
vonzalmat, és tartsa a három lépés
távolságot. De csalódnia kellett.
A szavak a falon kimondták az
igazságot. Szerette a fiúkat, de nem
érdemelte meg őket. Azt a másik
gyereket sem érdemelte meg, sem az
eperízű ajkakat. Ezért kell megfizetnie.
És ezúttal meg is fog.
Lassan felállt, és körülnézett a
szobában. Egy lestrapált plüssmaci a
sarokban. Nils kapta a születésnapjára,
és annyira szerette, hogy a macinak alig
maradt bundája. Melker Action-figurái
szép rendben hevertek egy dobozban.
Úgy vigyázott rájuk, mintha roppant
értékes kincsek volnának, és azonnal
kezet emelt a testvérére, ha hozzájuk ért.
Christian érezte, hogy elborítja a kétség.
Nem maradhat itt. Találkoznia kell vele,
még mielőtt inába száll a bátorsága.
Átment a hálószobába, hogy felvegyen
valamit. Mindegy, mit, semmi
jelentősége nem volt. Lement a lépcsőn,
levette a kabátját a vállfáról, és még
egyszer körülnézett a házban. Csend és
sötét. Nem vette a fáradságot, hogy
bezárja az ajtót.
 A rövid gyalogút alatt a földet nézte.
Senkit sem akart látni, senkivel sem
akart beszélni. A terveire akart
összpontosítani. Őrá, akivel találkozni
fog. A tenyere megint viszketett, de már
alig érezte. Úgy tűnt, az agya
megszüntette a kapcsolatot a
testrészeivel. Mert felesleges volt. Már
csak azok a dolgok számítottak, amelyek
a fejében voltak, a képek és az emlékek.
Már nem a jelenben élt. Csak a múltat
látta, akár egy filmen, amely lassan
pergett, miközben a hó ropogott a lába
alatt.
A Badholmen felé vezető keskeny
úton könnyű szél fújt. A remegéséből
gondolta, hogy fázik, de a hideget nem
érezte. A hely elhagyatott volt. Sötét és
néma, közel s távol nem járt senki. De
érezte a jelenlétét. Mindig is tudta. Itt
fogja leróni a tartozását. Másutt nem
lehet. Múltkor az ugrótoronyból látta a
vízben, látta, hogy nyújtja felé a karját.
És most eljött hozzá.
Amikor a faházhoz ért, amely a strand
bejáratát jelezte, egyszeriben
gyorsabban kezdett peregni a film a
fejében. Mintha a képek, akár egy kés,
felhasították volna a húsát, irtózatos
fájdalmat érzett. Kényszerítette magát,
hogy ne vegyen tudomást róla, és
előrenézzen.
Amikor a lépcső első fokára tette a
lábát, és a deszka meghajlott a súlya
alatt, könnyebben kezdte szedni a
levegőt. Már nem volt visszaút. Mászott
fokról fokra, és felfelé nézett. A lépcső
síkos volt a hótól, és erősen kellett
kapaszkodnia a korlátban, közben csak
bámult felfelé a fekete éjszakai égboltra.
Nem voltak csillagok. Nem érdemelte
meg a csillagokat. Amikor már félúton
járt, tudta, hogy követi. Nem nézett hátra,
de hallotta a lépteit. Itt volt.
Amikor felért a legfelső ugródeszkára,
előhúzta a zsebéből a kötelet, amelyet
otthonról hozott. A kötelet, amely tartani
fogja a súlyát, és amellyel lerója az
adósságot. Ő a lépcsőn várakozott, amíg
Christian mindent előkészített. Kötött
egy hurkot a kötél egyik végére, a másik
végét pedig a korláthoz erősítette. Egy
pillanatra elbizonytalanodott. A torony
öreg volt és rozoga, a fája elkorhadt a
víztől. Mi lesz, ha nem bírja el? De a
másik jelenléte megnyugtatta. Nem fogja
hagyni, hogy kudarcot valljon. Miután
annyit várt, és évekig táplálta a haragját.
Amikor elkészült, végignézett
Fjällbacka látképén. Csak akkor fordult
hátra, amikor már a közvetlen közelében
érezte.
A tekintetében nem öröm ragyogott.
Csak annak tudata, Christian kész arra,
hogy megbűnhődjön a bűneiért.
Mindazok után, ami történt. Pont olyan
szép volt, mint a férfi emlékeiben. A
haja nedvesen csillogott, és Christian
elcsodálkozott azon, hogy nem fázik
ebben a hidegben.
Mielőtt lépett volna egyet a tenger
felé, egy kék ruhát látott, amelyet nyári
szellő lobogtat.
– Jól vagy? – kérdezte Erica, amikor
Patrik kócosan lejött.
– Csak egy kicsit fáradt – felelte a
férje, de az arca sápadt volt.
– Tényleg? Nem nézel ki valami jól.
– Köszönöm. Ezt mondta Paula is.
Muszáj állandóan az orrom alá
dörgölnötök, milyen pocsékul festek?
Elég vacak hallani. – A férfi mosolygott,
de úgy tűnt, még nem ébredt fel teljesen.
Lehajolt, és elkapta Maját, aki felé
szaladt. – Szia, édesem! Te biztos úgy
gondolod, hogy apu remekül néz ki. Hát
nem apu a legszebb férfi a világon? –
Addig csiklandozta a kislány hasát, amíg
kuncogni nem kezdett.
– Aha – mondta mindentudón.
 – Hála az égnek! Végre valaki, akinek
van ízlése. – Patrik Ericához fordult, és
szájon csókolta. Maja megpaskolta az
arcát, és csücsörített, hogy jelezze, ő is
akar egy puszit.
– Üljetek le, és szeretgessétek
egymást, én csinálok egy teát és néhány
szendvicset. – Erica kiment a konyhába.
– Amúgy Paula hozott neked egy zacskót
– kiáltott vissza olyan közömbösen,
ahogy csak tudott. – Ott van az
előszobában.
– Köszi! – felelte Patrik. Majd Erica
hallotta, hogy a férje feláll, és kijön
hozzá a konyhába.
– Dolgozni akarsz ma este? – nézett rá
oldalvást, miközben a zubogó vizet két
teáscsészébe öntötte, rá a filterekre.
 – Nem, a szeretett asszonykámmal
foglalkozom, korán lefekszem, és majd
holnap délelőtt nyugodt körülmények
között átnézem a papírokat. Néha az
őrsön túl nagy a nyüzsgés. – Sóhajtva
átkarolta a felesége derekát hátulról. –
Már át sem érlek – mormogta a nyakába.
– Én meg úgy érzem, menten
szétpukkadok.
– Félsz?
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy
nem.
– Együtt majd megoldjuk. – Patrik
magához szorította Ericát.
– Tudom. Anna is ezt mondja. Ezúttal
biztos sokkal jobb lesz. Legalább tudom,
minek nézek elébe. Cserébe viszont kettő
lesz.
 – Dupla szerencse.
– Dupla munka. – Erica megfordult, és
megölelte a férjét, ami nem is volt
könnyű mutatvány.
Behunyta a szemét, és az arcát
Patrikéhoz nyomta. Sokat merengett
azon, mikor valljon színt a göteborgi
kirándulásáról, és végül úgy döntött,
legjobb lesz még ma este túlesnie rajta.
De a férfi borzasztóan fáradtnak tűnt, és
hát holnap délelőtt is itthon lesz…
Addig igazán várhat a dolog. Ráadásul
akkor még arra is lesz ideje, amit nem
tudott kiverni a fejéből, amióta
meghallgatta a felvételt. Így lesz. Ha
rájön valamire, ami előreviszi a
nyomozást, Patrik talán nem veszi
annyira zokon, hogy beleavatkozott.
 Voltaképpen nem nagyon zavarta,
hogy nincsenek barátai. Ott voltak neki
a könyvek. Mégis, minél nagyobb lett,
annál jobban hiányzott neki az, ami
látszólag mindenki másnak megadatott.
A közösség, a valahová való tartozás
tudata, az érzés, hogy egy a sok közül.
Mert ő mindig egyedül volt. Az
egyetlen, aki szeretett vele lenni, az
Alice volt.
Néha akkor is követték, amikor az
iskolabusztól hazafelé tartott. Erik,
Kenneth és Magnus. Hangosan
ordibáltak, ha lassabban ment, mint
ahogy azt szerették volna, és
megpróbálták futásra kényszeríteni.
– Szedd a lábad, te hájpacni!
Mire ő iparkodni kezdett, amiért
gyűlölte magát. Titkon csodában
reménykedett. Talán egy nap nem
piszkálják tovább, és emberként bánnak
vele. Ugyanakkor tudta, hogy ez csak
álom. Senki sem látta meg benne az
embert. Kivéve Alice-t. De ő nem
számított. Mert ő mongolidióta volt.
Így nevezték a fiúk, főleg Erik. Szinte
kéjjel ejtette ki a szót:
mooongooolidióóóta…
Alice gyakran várta a
buszmegállóban. Borzasztó volt. Sötét,
lófarokba fogott hajával teljesen
hétköznapinak tűnt. Vidám, kék szeme
őt kereste, amikor a Tanumshedébe járó
felsősök leszálltak a buszról. Néha
kissé még büszke is volt, amikor
kinézett rá az ablakon. Ez a sötét hajú,
hosszú lábú szépség az ő húga. De
minden alkalommal eljött az a pillanat,
amikor a lány felfedezte őt a többiek
között. Olyan ügyetlenül ment oda
hozzá, mintha a kezére és a lábára
láthatatlan madzagokat kötöztek volna,
és valaki azoknál fogva mozgatná. És
hangosan a nevét habogta, mire a fiúk
dőltek a röhögéstől:
– Mooongooolidióóóta!
Alice-nak ez az egész fel sem tűnt, és
talán ez volt a legkínosabb. Boldogan
mosolygott, még integetett is nekik. Ő
bezzeg rohant, mintha kergetnék, hogy
megszabaduljon Erik harsogó
kurjantásaitól. De Alice elől nem
futhatott el. A lány az egészet játéknak
fogta fel. Nagy nehezen utolérte, és
néha olyan vehemenciával vetette
magát a nyakába, hogy mindketten
elestek. Ezekben a pillanatokban
annyira gyűlölte, mint
csecsemőkorában, amikor állandóan
bőgött, és elvette tőle anyát.
Legszívesebben arcul csapta volna,
hogy ne tegye már nevetségessé. Amíg
Alice ott vár rá a buszmegállóban, a
nevét gagyogja, és hevesen átöleli,
sosem fog a csapathoz tartozni.
Olyan borzalmasan szeretett volna
láthatóvá válni. Nem csak Alice
szemében.
 Amikor felébredt, Patrik még mélyen
aludt. Fél nyolc volt, és még Maja is
szundikált, noha máskor már hét előtt
fent szokott lenni. Erica nyugtalan volt.
Éjjel többször is felébredt, és azon
tűnődött, amit a felvételen hallott. Alig
várta, hogy reggel legyen, és
nekifoghasson a dolognak.
Kibújt az ágyból, felöltözött, és feltett
egy kávét. Az életmentő koffeinadag után
türelmetlenül az órára nézett. Könnyen
lehet, hogy már fent vannak. Szinte
biztos, ha az embernek kisgyerekei
vannak.
Hagyott egy cetlit Patriknak, és
ködösen elmagyarázta, hogy valami
dolga akadt. Nem baj, ha leesik egy
kicsit a férje álla. Amikor Erica hazaér,
úgyis mindent elmond neki.
Tíz perccel később elkanyarodott
Hamburgsund felé. Megkérdezte a
tudakozóban, hol lakik Sanna testvére, és
egykettőre megtalálta a házat. Nagy
épület volt, világosszürke
klinkertéglából. Visszatartotta a
lélegzetét, amikor a szűk kapun át
bekanyarodott a hosszú felhajtóra. Itt
kitolatni kockázatos vállalkozás lesz, de
ezzel ráér később foglalkozni.
A házban mozgást látott, és
megkönnyebbülten állapította meg, hogy
igaza volt. Fent vannak. Miután
csöngetett, hamarosan hallotta, hogy
valaki lejön a lépcsőn. Aztán egy nő,
nyilván Sanna testvére nyitott ajtót.
– Jó reggelt! – Erica bemutatkozott. –
Sanna felkelt már? Szeretnék beszélni
vele.
A nő kíváncsinak tűnt, de nem
kérdezősködött.
– Persze. Sanna és a kis ördögök már
fent vannak. Jöjjön be!
Erica belépett az előszobába. A nő
háta mögött egy meredek lépcső vezetett
fel az emeletre. Idelent balra egy nagy
helyiség nyílt, konyha, étkező, nappali
egyben. Sanna a fiúkkal és az
unokatestvéreikkel éppen az
étkezőasztalnál ült.
– Elnézést, hogy reggeli közben
zavarom. – Erica az asszonyra pillantott.
– De szeretnék váltani magával pár szót.
Először úgy tűnt, Sanna nem
szándékozik felkelni. A kanál megállt a
kezében félúton a szája felé. Úgy
látszott, kavarognak a fejében a
gondolatok. Végül letette a kanalat, és
felemelkedett.
– Üljetek le a verandán, ott nem zavar
benneteket senki – mondta a testvére.
Sanna bólintott.
Erica követte lefelé a lépcsőn.
Átvágtak néhány helyiségen, míg végül
egy télikertbe értek, ahonnan a pázsitra
és Hamburgsund központjára nyílt
kilátás.
– Hogy vannak? – kérdezte Erica,
miután leültek.
– Megvagyunk. – Sanna soványnak és
sápadtnak tűnt, mint aki egy
szemhunyásnyit sem aludt. – A fiúk
folyton az apjuk után kérdezősködnek, és
fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik.
Azt sem tudom, hogy jót tenne-e, ha
beszélnének arról, ami történt. Majd
felhívom a segélyszolgálatot, és a
segítségüket kérem.
– Jó ötlet – mondta Erica. – De a
gyerekek erősek. Többet elviselnek, mint
hinné az ember.
– És miről szeretne beszélni velem?
Ahogy általában, Erica most sem
tudta, miként vágjon bele. Nem volt joga
hozzá, hogy kérdéseket tegyen fel. Csak
kíváncsi volt. És együtt érzett Sannával.
Elgondolkodott egy pillanatra, aztán
előredőlt, és kivette a rajzokat a
táskájából.
Most is a tyúkokkal kelt, mint mindig.
Olyan büszke volt erre a szokására, hogy
minden alkalmat megragadott, és szóvá
tette.
– Az ember nem lustálkodhat, mintha
már az elfekvőben lenne – vigyorgott, és
hozzátette, hogy ő legkésőbb hatkor
minden nap fent van.
A menye néha élcelődött rajta, mert
este meg már kilenckor lefeküdt.
– Szóval akkor nem érzed magad
máris az elfekvőben?
De az ilyen megjegyzésekre rá se
rántott. Kiélvezett minden napot. Miután
a kiadós zabkásareggeliből erőt merített,
lehuppant a kedvenc karosszékébe, és
alaposan átnézte az újságot, miközben
odakint, az ablakon túl lassan pirkadni
kezdett. Amikor befejezte, általában már
elég világos volt ahhoz, hogy elvégezze
a reggeli ellenőrzést. Ez is szokásává
vált az évek alatt.
Felállt, levette a távcsövet a
kampóról, és az ablakhoz ült. A ház a
csónakházak fölötti dombon állt, mögötte
magasodott a templom. Innen fentről
remekül rálátott Fjällbacka kikötőjére. A
szeméhez emelte a távcsövet, és balról
jobbra végighordozta a tekintetét a
láthatáron. Először a szomszéd házára
nézett rá. Már ő is megkezdte a napot.
Télen nem sokan laktak itt, de a
szomszédos ház szerencsére egész évben
lakott volt. És mintha ez nem volna elég,
a ház asszonya jó szokása szerint
reggelente fehérneműben mászkált. Noha
már ötven körül járhatott, még mindig
csinos volt, ahogy azt most is
megállapította, mielőtt folytatta volna a
szemlét.
Üres házak, mindenütt üres házak.
Néhány teljesen sötét volt, másokba
viszont időkapcsolót szereltek, amely
olykor felkapcsolt egy-egy lámpát. Mint
mindig, sóhajtott. Kár, hogy így alakultak
a dolgok. Emlékezett még arra az időre,
amikor minden házban laktak, és egész
évben volt élet. Mára már a turisták
felvásároltak mindent, és évente csak
három hónapot töltöttek itt. Aztán ősszel
visszatértek a városba, ahol ilyesféle
megjegyzéseket tettek, ha valaki
megemlítette, milyen jó színük van:
 – Hát, igen, nyáron Fjällbackában
voltunk, a házunkban. Ó, bárcsak egész
évben ott lehetne lakni! Az a béke! Az a
nyugalom! Ott aztán tényleg kipihenheti
magát az ember!
De persze ebből egy szót sem
gondoltak komolyan. Télen, amikor
minden zárva van, és a település kihalt,
amikor nem lehet a szirten heverészni,
amíg az ember olyan ropogós barnára
nem sül, mint egy grillcsirke, egyetlen
napot sem bírnának itt ki.
Az Ingrid Bergmans torget felé
irányította a távcsövet. Elhagyatott volt.
Fjällbacka honlapjának üzemeltetői
felszereltek itt egy webkamerát,
amelynek segítségével látni lehetett, mi
történik a téren. Akinek az ilyesmi
élvezetet okoz, most unatkozhatott. Mert
semmi sem történt.
Továbbhaladt a Södra Hamngatan
irányában, majd a vasbolt és a park felé
fordította a távcsövét. Egy pillanatra
elidőzött a parti őrség
mentőcsónakjainál, csodálattal szemlélte
őket. Tiszteletet parancsolóak voltak.
Mindig is szerette a csónakokat, olyan
elegánsan csillogtak, ahogy ott
ringatóztak a rakpartnál. Folytatta a
szemlélődést Badholmen felé. Mint
mindig, most is gyerekkori emlékek
jutottak az eszébe, amikor a magas fallal
elválasztott faházakat látta, amelyek
öltözőkként szolgáltak. Külön a férfiak
és a nők. Amikor gyerek volt, mindig
megpróbált belesni a lányok öltözőjébe.
De többnyire értékelhető eredmény
nélkül.
Látta a szirtet és az ugródeszkát,
amelyről a gyerekek előszeretettel
vetették magukat a vízbe nyaranta. Aztán
a tornyot, amely fölött már szintén eljárt
az idő. Bízott benne, hogy felújítják, és
nem bontják le. Az ugrótorony nélkül
nehéz lenne elképzelnie Fjällbackát.
A toronytól a víz felé kalandozott.
Aztán összerezzent, és egy kicsit
visszafelé mozdította a távcsövet. Mi a
pokol? Állított a kép élességén, és
összehúzta a szemét, hogy jobban lásson.
Ha nem csalódik, a toronyról lóg valami.
Valami sötét, amit a szél ide-oda
hintáztat. Pislogott. A gyerekek
szórakoztak, és felakasztottak oda egy
babát? Nem látta jól.
Győzött a kíváncsisága. Felvette a
kabátját, cipőbe bújt, amelynek talpára
tépőzárral szögecseket erősített, és
kiment. Mivel elfelejtett homokot szórni
a lépcsőre, meg kellett kapaszkodnia a
korlátban, hogy ne landoljon a hátsóján.
Odalent az utcán már könnyebb dolga
volt. Amilyen gyorsan csak mert,
Badholmen felé indult.
Amikor az Ingrid Bergmans torgetnél
járt, a település még az igazak álmát
aludta. Fontolóra vette, hogy ne intsen-e
le egy arra haladó autót, de úgy döntött,
inkább nem. Nem akarja nagydobra
verni az ügyet, amíg nem biztos a
dolgában.
Amikor már közel járt a strandhoz,
még jobban megszaporázta a lépteit.
Mivel próbált legalább hetente egyszer
sétálni egy nagyot, elég jó karban volt.
Mégis teljesen kifulladt, mire elérte a
Badholmen épületeit.
Megállt egy pillanatra, hogy kifújja
magát. Legalábbis úgy tett, mintha ez
volna az ok. Valójában azonban már
abban a percben, amikor megpillantotta
a távcső lencséjén át a fekete alakot,
felettébb kellemetlen érzés kerítette a
hatalmába. Rövid habozás után vett egy
mély levegőt, és bement a strand
bejáratán. Még nem tudta rászánni
magát, hogy felnézzen az ugrótoronyra.
Helyette a lábát nézte, és óvatosan
lépdelt, nehogy elcsússzon. Amikor már
csak egy méterre volt a toronytól,
felemelte a tekintetét, és lassan a torony
tetejére pillantott.
Patrik álomittasan ült fel. Valami
zümmögött. Körülnézett, de az első
pillanatban nem tudott tájékozódni, és a
zaj forrását sem tudta beazonosítani. De
aztán felébredt annyira, hogy a
mobiljáért nyúljon. Elnémította ugyan,
de a rezgéstől a készülék körbetáncolt az
éjjeliszekrényen, és a kijelző halványan
világított.
– Halló!
Azonnal teljesen éber lett, felöltözött,
miközben kérdéseket tett fel a hívónak.
Amikor néhány perc múlva el akart
indulni, felfedezte Erica cetlijét, és csak
ekkor esett le neki, hogy a felesége nem
feküdt mellette. Átkozódva rohant megint
fel az emeletre. Maja időközben
kimászott az ágyból, és békésen játszott
a szobájában. Mi az ördögöt csináljon
most? Nem hagyhatja egyedül itthon.
Dühöngve hívta fel Ericát, de a nő nem
vette fel, és végül bekapcsolt a
hangposta. Hol a csudában mászkálhat
ilyen korán reggel? Kinyomta a hívást,
majd megkereste Annáék számát.
Amikor a sógornője felvette,
megkönnyebbülten lélegzett fel, és
sietősen elmondta, mi a helyzet. Az alatt
a tíz perc alatt, amire Annának szüksége
volt ahhoz, hogy kocsiba pattanjon, és
hozzájuk hajtson, idegesen toporgott az
előszobában.
– Fel nem foghatom, hogy az utóbbi
időben milyen sürgős elintéznivalóitok
vannak! Tegnap Erica rohant lóhalálában
Göteborgba, ma meg a te talpad alatt ég
a talaj! – Anna mosolyogva lépett be a
házba.
Patrik gyorsan köszönetet mondott
neki, és a kocsijához szaladt. Már a
volánnál ült, amikor tudatosult benne,
mit mondott Anna. Göteborgba? Tegnap?
Egy árva szót sem értett az egészből. De
ezzel most nem ért rá foglalkozni. Akadt
fontosabb dolga is.
Amikor megérkezett Badholmenre, a
kollégái már teljes fordulatszámon
dolgoztak. Leparkolt a mentőcsónakok
előtt, és a szigetre futott. Torbjörn Ruud
és a helyszínelői már itt voltak.
– Mikor hívtak benneteket? – Patrik
Göstának címezte a kérdést, aki elé
sietett. Torbjörn és a csapata nem
érhetett ide hamarabb Uddevallából,
mint ő. De Martin és Gösta sem, akik
Tanumshedéből jöttek. Miért nem
értesítették előbb?
– Annika többször hívott. Tegnap este
is, de nem vetted fel.
Patrik előhúzta a mobilját a zsebéből,
hogy cáfolja a kijelentést, de amikor a
kijelzőre pillantott, hat nem fogadott
hívást látott. Három tegnap este és
három ma reggel.
– Nem tudod, mit akart tegnap? –
Patrik átkozta magát azért, hogy
elnémította a készüléket, és megengedett
magának egy kis nyugalmat. Mikor
máskor történt volna valami, mintsem
akkor, amikor időtlen idők óta először
nem akart a munkára gondolni?
– Fogalmam sincs. De ma reggel ezt
akarta mondani. – Gösta az ugrótoronyra
mutatott, és Patrik összerezzent.
Borzasztó látvány volt, ahogy a férfi
hurokkal a nyakában a szélben
himbálózott.
– A rohadt életbe! – Alig mondta ki,
rájött, hogy mire is gondol igazából.
Sannára és a gyerekekre gondolt.
Ericára. – Ki találta meg? – Patrik
igyekezett rendőrként viselkedni, az
elvégzendő feladatai mögé bújni, és
minden más gondolatát egyelőre a tudata
leghátsó zugába száműzte. Ebben a
pillanatban Christian nem az az ember,
akinek felesége és két gyereke, barátai
és élete van. Ebben a pillanatban csak
egy ember, aki nyilvánvalóan nem
természetes halált halt. Egy rejtély,
amelyet meg kell oldani. És Patrik
feladata, hogy felgöngyölítse az ügyet.
– Az öregember, ott. Sven-Olov Rönn.
A fehér házban lakik. – Gösta a
csónakházak fölötti dombra mutatott. –
Reggelenként mindig nézelődik a
távcsövével. És észrevette, hogy lóg
valami az ugrótornyon. Először azt hitte,
csak valami gyerekcsínyről van szó, de
aztán lebotorkált, és látta, hogy komoly
az ügy. Kicsit összezavarodott, de ez
érthető.
– Ne engedd el, amíg nem beszéltem
vele. – Patrik Torbjörnhöz lépett, aki
éppen lezáratta az ugrótorony körüli
területet.
 – Lélegezni sem hagytok minket –
morgolódott Torbjörn.
– Mi is örülnénk egy kis nyuginak,
elhiheted. – Patrik erőt vett magán, és
még egyszer felnézett Christianra. A
szeme nyitva volt, a feje előrebukott,
eltörött a nyaka. Olyan volt, mintha a
vízbe bámulna. Patrik megborzongott. –
Mióta lóg ott?
– Nem régóta. Csinálunk még pár
képet, aztán levágjuk.
– A hullaszállítók?
– Már úton vannak – felelte Torbjörn
szűkszavúan. Látszott rajta, hogy
szeretne már menni, sürgető utasításokat
osztogatott az embereinek.
Patrik Gösta és az idős férfi felé
indult, aki fázósan húzta össze magát.
 – Patrik Hedström, tanumshedei
rendőrség. – Kezet nyújtott.
– Sven-Olov Rönn – válaszolta a
férfi, és megszorította Patrik kezét.
– Hogy van? – A nyomozó a sokk jelei
után kutatott a férfi arcán, de Sven-Olov
elég összeszedettnek tűnt, habár kicsit
sápadt volt.
– Hát nem éppen vicces – dörmögte a
férfi –, de otthon majd iszom egy kortyot
az ijedségre, és egyből rendben lesz
minden.
– Nem szeretne beszélni egy
orvossal? – kérdezte Patrik. A férfi
meglepett arcot vágott. Nyilván az idős
emberek azon csoportjához tartozott,
akik inkább levágatják a fél karjukat,
mintsem orvoshoz menjenek.
 – Nem, nem – mondta –, szükségtelen.
– Jó – felelte Patrik. – Tudom, hogy
már beszélt a kollégámmal – Gösta felé
biccentett –, de kérem, mondja el nekem
is, hogy talált rá… a férfira.
– Tudja, mindig a tyúkokkal kelek –
kezdte Sven-Olov Rönn, és elmesélte
Patriknak ugyanazt a történetet, amelyet
Göstának, csak egy kicsit jobban
kiszínezte. A nyomozó feltett neki még
néhány kérdést, azután hazaküldte.
– Mit gondolsz, Gösta? – dünnyögte
elgondolkodva Patrik.
– Először is, ki kellene derítenünk,
hogy öngyilkosság volt-e, vagy
ugyanaz… – Nem fejezte be a mondatot,
de a másik jól tudta, mire gondol.
– Utal valami küzdelemre,
védekezésre vagy ilyesmire? – kiáltott
oda Patrik a helyszínelőknek. Torbjörn a
legfelső ugródeszka körül dolgozott
éppen.
– Eddig nem láttam jelét. De még nem
néztünk alaposan szét – mondta. –
Először fotózunk. – A magasba emelte a
nagy fényképezőgépet. – Majd
meglátjuk, mit találunk. Te leszel az első,
aki megtudja.
– Köszönöm. – Pillanatnyilag Patrik
nem tehetett sokat. Ráadásul el kellett
még intéznie valamit.
Martin Molin lépett hozzá, falfehér
arccal, mint mindig, ha hullát látott.
– Mellberg és Paula is ide tart.
– Nagyszerű – válaszolta Patrik
minden lelkesedés nélkül. Gösta és
Martin tudta, hogy a lagymatag válasz
nem Paula személyének szól.
Patrik nagy levegőt vett, és
megpróbált tervet kovácsolni. Nagy volt
a kísértés, hogy kiossza valakinek a
feladatot, amelytől a legjobban irtózott,
de felelősségteljes énje felülkerekedett.
– Martin, te megvárod a főnököt és
Paulát. Mellberg nem zavar sok vizet,
csak ácsorog itt, és jól megnehezíti a
helyszínelők dolgát. Fogd Paulát, és
kopogjatok be minden házba a
környéken! Mivel a legtöbb üres, nem
lesz nagy kunszt. Gösta, eljössz velem
Sannához?
Gösta tekintete elsötétült.
– Persze. Mikor megyünk?
– Most azonnal – mondta Patrik. Le
akarta tudni. Egy pillanatra elmerengett
azon, ne hívja-e fel Annikát, hogy
megkérdezze tőle, mit akart tegnap, de
aztán úgy döntött, ez várhat.
Amikor elhagyták Badholment,
ügyeltek arra, hogy ne nézzenek vissza
az alakra, amely még mindig a szélben
táncolt.
– Nem értem. Ki küldhette ezeket
Christiannak? – Sanna zavarodottan
nézegette a rajzokat az asztalon. Felvett
egyet, és Erica gondolatban vállon
veregette magát, amiért nejlontasakba
tette a lapokat. Nyugodtan forgathatták a
rajzokat, úgy, hogy közben egy
bizonyítékot sem tettek tönkre.
– Én sem tudom. Valójában abban
bíztam, hogy maga majd segít.
 Sanna a fejét rázta.
– Sejtelmem sincs. Hol találta őket?
Erica beszámolt arról, hogy elment
Christian régi göteborgi lakásába, és
János Kovács odaadta neki a leveleket,
miután éveken át őrizgette őket.
– És miért érdekli ennyire a férjem
élete? – Sanna kérdőn nézett rá.
Erica elgondolkodott azon, hogyan
indokolja meg a viselkedését. Saját
magának is alig tudta megmagyarázni.
– Amióta tudok a fenyegető
levelekről, aggódom érte, és nem hagy
nyugodni a dolog. Christian semmit sem
mond, ezért nyomoztam egy kicsit a saját
szakállamra.
– Mutatta már ezeket neki? – Sanna
egy újabb rajzot vett fel az asztalról, és
tüzetesen tanulmányozta.
– Előbb magával akartam beszélni. –
Erica hallgatott egy sort. – Mit tud
Christian múltjáról? A családjáról és a
gyerekkoráról?
Sanna szomorúan mosolygott.
– Nagyjából semmit. El sem tudja
képzelni! Még sosem találkoztam
senkivel, aki ilyen keveset beszélt volna
magáról. Szerettem volna tudni egyet s
mást, csupa olyat, amit az emberek meg
szoktak kérdezni egymástól, amikor
megismerkednek… De egy szót sem
lehetett kihúzni belőle. Azt mondta, a
szülei meghaltak, testvére nincs, a
gyerekkora meg említésre sem érdemes,
mert pont olyan volt, mint mindenkié. –
Sanna nyelt egyet.
 – És ezt nem találta különösnek? –
Erica nem tehetett róla, együttérzéssel
telt meg a hangja. Sanna a könnyeivel
küzdött.
– Szeretem. És mindig nagyon
felkapta a vizet, amikor vallatóra
fogtam. Szóval inkább nem faggattam.
Nem akartam, hogy elhagyjon – suttogta
a nő, és leszegte a tekintetét.
Erica szerette volna átkarolni.
Annyira fiatalnak és törékenynek tűnt.
Nem lehetett könnyű ilyen kapcsolatban
élni, mindig alávetettnek lenni. Erica
megértette, amit Sanna nem mondott ki.
Szerette Christiant, de a férfi nem
szerette viszont.
– Szóval fogalma sincs, ki lehet ez a
kis figura Christian mellett? – kérdezte
Erica gyengéden.
– Nem, de ezeket biztosan egy gyerek
rajzolta. Lehet, hogy van valahol egy
gyereke, akiről nem tudok. – A
hisztérikus kacaj a torkára forrt.
– Ne vonjon le messzemenő
következtetéseket. – Erica hirtelen
megijedt, hogy csak rontott a dolgokon.
Sanna közel állt ahhoz, hogy
összeroppanjon.
– Természetesen, amióta elkezdtek
jönni a levelek, sokat gondolkodtam.
Ezerszer megkérdeztem tőle, de mindig
ugyanazt hajtogatja. Nem tudom, hogy
hihetek-e neki. – Sanna a szája szélébe
harapott.
– Nem beszélt a régi barátnőiről?
Nem volt másik nő az életében maga
előtt? – Erica maga is észrevette, milyen
konokul kérdezősködik, de hátha
megbújt Sanna tudattalanjában valami
információ, amit Christian egyszer
véletlenül elejtett.
De a nő csak a fejét rázta, és keserűen
felnevetett.
– Emlékeznék rá. Már az is
megfordult a fejemben… – Elhallgatott,
és úgy tűnt, megbánta, hogy elkezdte a
mondatot.
– Mi? – kérdezte Erica, de Sanna
bezárkózott.
– Jaj, semmi. Csak egy ostoba ötlet
volt. Elég féltékeny típus vagyok.
Nem is csoda, gondolta Erica. Ki ne
volna féltékeny egy ilyen helyzetben? De
nem mondott semmit, hanem inkább arra
a témára terelte a beszélgetést, amely
már tegnap óta foglalkoztatta.
– Beszélt tegnap Patrik
kolléganőjével, Paula Moralesszel.
Sanna bólintott.
– Nagyon aranyos volt. Gösta is.
Segített megfürdetni a gyerekeket. Kérje
meg Patrikot, hogy adja át neki
üdvözletemet. Tegnap el is felejtettem
megköszönni.
– Át fogja adni. – Erica tartott egy kis
szünetet, mielőtt folytatta volna. – A
beszélgetés során azonban előkerült
valami, amit Paula szerintem félreértett.
– Honnan tudja? – kérdezte Sanna
döbbenten.
– Paula felvette a beszélgetést, és
Patrik tegnap este otthon meghallgatta.
Akaratlanul is hallottam.
– Vagy úgy! – Sanna látszólag bevette
a hazugságot. – Szóval mire gondol…
– Azt mondta Paulának, hogy
Christiannak nem volt könnyű. Nekem
úgy tűnt, valami konkrét dologra céloz.
Sanna elkomolyodott. Kerülte Erica
pillantását, és a terítő rojtjait babrálta.
– Nem tudom, mire…
– Sanna – kérte Erica nyomatékosan
–, nem most kell titkolózni. Most nem
hallgathat el semmit, hogy megóvja
Christiant. A családjuk veszélyben van,
de megakadályozhatjuk, hogy mások is
Magnus sorsára jussanak. Nem tudom,
mit hallgat el előlem, és azt sem tudom,
miért. Lehet, hogy semmi köze ehhez az
ügyhöz. Valószínűleg maga is így hiszi,
máskülönben elmondta volna, erről meg
vagyok győződve. Főleg azok után, ami
tegnap a gyerekekkel történt. De
mennyire biztos abban, hogy a dolog
nem fontos, Sanna?
Az asszony kinézett az ablakon,
végighordozta a tekintetét a házakon, a
jeges tájon, a szigeteken, majd a
pillantása megállapodott egy távoli
ponton. Hosszan hallgatott. Erica sem
szólt semmit, hagyta, hogy Sanna maga
kezdjen el beszélni.
– Találtam egy kék ruhát a tetőtérben –
mondta végül. Aztán elmesélte az
egészet. Hogyan kérte számon a ruhát
Christianon, és hogy a férfi milyen dühös
és bizonytalan lett tőle. Beszámolt
azokról a borzasztó dolgokról is,
amelyeket végül megtudott a férjétől.
Amikor befejezte, valósággal magába
roskadt. Üresség érzése lepte meg. Erica
dermedten ült, és azon igyekezett, hogy
feldolgozza mindazt, amit hallott. De
lehetetlennek tűnt. Bizonyos dolgokat az
emberi elme elképzelni sem tud. Csak
annyira volt képes, hogy kezét gyengéden
Sanna kezére tegye.
Eriket először elborította a rémület.
Christian meghalt. A badholmeni
ugrótornyon himbálózott, mint valami
rongybaba. Egy rendőrnő tájékoztatta
telefonon. Azt tanácsolta, legyen óvatos,
és ha úgy érzi, jelentkezzen a
rendőrségen. Barátságosan megköszönte
a figyelmeztetést, és azt mondta neki,
minden rendben. Noha a leghalványabb
sejtése sem volt arról, ki vadászik rájuk,
biztosan tudta, nem fogja tétlenül várni,
hogy sorra kerüljön.
De már jó ideje nem bírt olyan
higgadt lenni, mint amilyen szeretett
volna, most is kiverte a víz. A
mobiltelefonja még a kezében volt.
Remegő ujjakkal kereste ki Kenneth
számát. Ötször csörgött ki, majd
bekapcsolt a hangposta. Erik haragosan
az asztalhoz vágta a telefont. Elhatározta,
hogy lecsillapszik, és végiggondolja,
mitévő legyen.
Ebben a pillanatban megszólalt a
telefon. Erik összerezzent, majd a
kijelzőre nézett. Kenneth.
– Halló!
– Nem tudtam felvenni – mondta
Kenneth. – Meg kellett kérnem valakit,
hogy adja rám a headsetet, nem tudom
megfogni a telefont. – A hangjában ott
bujkált egy leheletnyi önsajnálat.
Erikben felötlött, hogy talán meg
kellett volna látogatnia a kórházban,
vagy legalább küldhetett volna neki
virágot. De nem foglalkozhatott
egyszerre mindennel, végtére is
valakinek az irodában is lennie kellett.
Kenneth biztosan megérti.
– Hogy vagy? – kérdezte tettetett
érdeklődéssel.
– Jól – felelte a másik. Elég régóta
ismerte már Eriket ahhoz, hogy tudja, a
legkisebb részvétet sem érzi iránta.
– Rossz híreim vannak. – A legjobb,
ha rögtön a tárgyra tér. Kenneth némán
várta a folytatást. – Christian meghalt. –
Erik az inge gallérját rángatta. Még
mindig folyt róla a víz, és a telefon is
síkos lett a kezében az izzadságtól. –
Nemrég tudtam meg. A rendőrségtől
hívtak. A badholmeni ugrótornyon lóg. –
Csend. – Halló! Hallottad, amit
mondtam? Christian meghalt. A
rendőrnő, akivel beszéltem, nem árult el
többet, de nem nehéz rájönni, hogy
biztos ugyanaz az agyalágyult volt, aki az
egész mögött áll.
– Igen. Ő volt – mondta fagyosan
Kenneth rövid szünet után.
– Ezt meg hogy érted? Tudod, ki tette?
– Erik kis híján sikoltotta a kérdést.
Kenneth ismeri a gyilkost, és nem szólt
semmit? Ha módja lenne rá, saját
kezűleg fojtaná meg.
– Ránk is vadászik.
Kenneth hangjából ijesztő nyugalom
csendült ki, Erik libabőrös lett. Egy
pillanatra felmerült benne, hogy talán a
feje is megsérült.
– Volnál olyan kedves, és
elmagyaráznád ezt az egészet?
– Biztos téged tartogat a végére.
Eriknek uralkodnia kellett magán,
hogy dühében ne csapja a telefont az
asztalra.
– De ki?
– Tényleg nem tudod? Annyi nőt
megaláztál és megbántottál, hogy már
nem is emlékszel mindegyikre? Nekem
nincs ilyen nehéz dolgom. Ő az egyetlen
ember, akinek valaha fájdalmat okoztam.
Fogalmam sincs, Magnus sejtette-e, hogy
vadászik rá. De azt tudom, hogy
szenvedett. Te bezzeg biztos nem
szenvedtél soha! Neked nem voltak
álmatlan éjszakáid amiatt, amit tettél! –
Kenneth nem volt felháborodott, és
szemrehányást sem tett, nagyon
összeszedetten beszélt.
– Mit locsogsz itt össze? – Erikkel
forgott a világ. Egy homályos emlék, egy
kép, egy arc. Valami felrémlett előtte.
Olyan mélyen volt eltemetve, hogy
magától sosem bukott volna a felszínre.
Megmarkolta a telefont. Lehetséges
volna?
Kenneth hallgatott, és Eriknek
mondania sem kellett, hogy már tudja. A
némasága beszélt helyette. Elköszönés
nélkül szakította meg a hívást, és próbált
megszabadulni a bizonyosságtól, amelyet
rákényszerítettek.
Megnyitotta a levelezőprogramját, és
gyorsan elintézte a legszükségesebbeket.
Nem volt vesztegetni való ideje.
Mihelyst megpillantotta Erica kocsiját
a felhajtón, görcsbe rándult a gyomra. A
felesége hajlamos arra, hogy olyan
dolgokba ártsa magát, amelyekhez
semmi köze. És bár gyakran csodálta a
tudásszomját és azt a képességét, hogy
pusztán a kíváncsisága értékelhető
eredményekhez vezeti, egyáltalán nem
volt oda azért, amikor a rendőrség
munkájába ütötte bele az orrát. Mit keres
Erica Sanna testvérénél? Meg akarta
védeni őt és Maját, a meg nem született
ikreket a világ minden gonoszságától. De
a felesége kemény dió. Valahogy mindig
az események középpontjába kerül.
Ráébredt, hogy valószínűleg ebbe az
ügybe is belebonyolódott, az ő tudta
nélkül.
– Ez nem Erica autója? – kérdezte
Gösta egykedvűen, amikor megálltak a
homokszínű Volvo mögött.
– De – felelte Patrik.
Gösta nem tett fel további kérdéseket,
beérte azzal, hogy felvonta a
szemöldökét.
Nem kellett becsengetniük, mert
Sanna testvére azonnal ajtót nyitott, és
aggódó pillantással fogadta őket.
– Történt valami? – Keskeny száját
mély ráncok keretezték.
 – Sannával szeretnénk beszélni –
mondta Patrik, anélkül hogy válaszolt
volna a kérdésre. A nő, akinek tekintete
továbbra is aggodalomról árulkodott,
némán lépett félre, hogy beengedje őket.
– A télikertben van – intett befelé.
– Köszönjük – mondta Patrik. –
Figyelne arra, kérem, hogy a gyerekek ne
zavarjanak minket?
A nő nyelt egyet.
– Vigyázok rájuk.
Megkeresték a télikertet. Erica és
Sanna felpillantott, amikor meghallották
a lépteiket. Erica rögtön bűntudatos
arcot vágott. Patrik az értésére adta,
hogy majd később megbeszélik a dolgot,
aztán leült Sanna mellé.
– Sajnos rossz híreket kell közölnöm
– mondta nyugodt hangon. – Christiant
ma reggel holtan találták.
Sanna levegőért kapkodott, és a szeme
megtelt könnyel.
– Még nem sokat tudunk. De
megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy
kiderítsük, mi történt.
– Hogy…? – Sanna egész testében
reszketett.
Patrik habozott, nem tudta, hogyan is
mondhatná el.
– Felakasztva találtuk. A badholmeni
ugrótornyon.
– Felakasztva? – Sanna szaporán
szedte a levegőt.
Patrik finoman a karjára tette a kezét.
– Pillanatnyilag nem tudunk többet.
A nő fátyolos tekintettel bólintott.
Patrik halkan odaszólt Ericának:
– Ideküldenéd Sanna testvérét, és
vigyáznál addig a gyerekekre?
Erica azonnal felállt. Nem sokkal
később lépteket hallottak a lépcső felől.
Gösta a nő elé ment. Patrik hálásan
nézett rá, amiért ilyen tapintatos, és
megkíméli Sannát attól, hogy még
egyszer végig kelljen hallgatnia a
híreket. Aztán a nő bejött, és átölelte a
testvérét. Patrik megkérdezte tőlük, hogy
felhívjanak-e valakit, vagy akarnak-e
beszélni egy lelkésszel. Majd’
megszakadt a szíve, ha a gyerekekre
gondolt, akik elveszítették az apjukat.
Sanna csillapíthatatlanul zokogott,
Patrik vetett egy pillantást a testvérére.
Miután a nő egy bólintással
megválaszolta a fel nem tett kérdését, a
nyomozó felkelt.
– Bármikor hívhatnak, Sanna. –
Megállt az ajtóban. – És… – Nem tudta,
mit merjen ígérni, mert eszébe ötlött a
legrosszabb, ami egy gyilkossági ügyben
egy rendőrrel megtörténhet. A legjobb
úton járt afelé, hogy elveszítse a
reményt. A reményt, hogy megtalálja azt
az embert, aki az egész ügy mögött áll.
– Ne felejtse el a rajzokat. – Sanna
szipogva mutatott az asztalon heverő
lapokra.
– Ez meg mi?
– Erica hozta. Valaki Christian régi,
göteborgi címére küldte őket.
Patrik a képekre bámult, majd
gondosan összeszedte őket. Mit művelt
már megint? Mihelyst lehet, beszélnie
kell a feleségével. Az asszony
magyarázattal tartozik neki. Ugyanakkor
nem tagadhatta, a rajzok várakozással
töltötték el. Nem ez lett volna az első
alkalom, hogy Erica bukkan rá a kirakós
legfontosabb darabkájára.
– Az utóbbi időben elég keresett
bébiszitter lettél – lépett be Dan Ericáék
házába. Telefonon kereste Annát, és
rögtön Sälvikbe hajtott, amikor
megtudta, hogy ott van.
– Fogalmam sincs, mit művel Erica,
de talán nem is akarom tudni. – Anna
odatotyogott Danhoz, és odatartotta az
arcát, hogy a férfi megcsókolhassa.
– Patriknak és Ericának lenne
kifogása az ellen, hogy otthon érezzem
magam náluk? – A következő pillanatban
Dan kis híján hanyatt esett, mert Maja
ujjongva rávetette magát. – Szia,
csöppségem! Hogy van az én kicsikém?
Még mindig az én kicsikém vagy, vagy
van már új barátod? – Dan borús arcot
vágott, Maja pedig dőlt a kacagástól, a
férfi orrához dörgölte az orrát, hogy
jelezze, nála még mindig Dan a nyerő.
– Hallottad, mi történt? – komolyodott
el Anna egyszeriben.
– Mi történt? – Dan újra és újra
feldobta Maját.
– Patriknak Badholmenre kellett
mennie. Christian Thydellt reggel
felakasztva találták.
Dan megdermedt mozdulat közben.
Maja éppen fejjel lefelé lógott a vállán.
A kislány úgy gondolta, ez is csak játék,
és még hangosabban visongott.
– Hogy mi? – Dan lassan a földre
csúsztatta Maját.
– Patrik csak ennyit mondott.
Christian meghalt. – Anna nem ismerte
jól Sanna Thydellt, de olykor-olykor
összefutottak. Fjällbackában ez
elkerülhetetlen volt. Maga előtt látta a
két kisfiú arcát.
Dan nehézkesen lerogyott a
konyhaszékre. Anna megpróbálta kiverni
a fejéből a képeket.
– Basszus! – A férfi kinézett az
ablakon. – Először Magnus Kjellner,
most meg Christian? Kenneth Bengtsson
meg kórházban fekszik. Patriknak van
dolga.
 – Van bizony. – Anna gyümölcslevet
öntött Majának. – De beszéljünk inkább
valami másról. – Mindig rosszul
érintette, ha másokkal valami borzalmas
történt, és úgy tűnt, a terhesség csak
fokozta ezt az érzékenységet. Nem bírta
elviselni mások szenvedését.
Dan értette a jeleket, és magához
húzta a nőt. Behunyta a szemét, Anna
pocakjára tette a kezét, és
szétterpesztette az ujjait.
– Nemsokára itt a kissrác, szívem.
Nemsokára.
Anna felragyogott. Ha a babára
gondolt, semmi más nem számított.
Őrülten szerette Dant, és amióta ott volt
ez a kis lény a hasában, amely őket
kettőjüket egyesítette, majd’ szétvetette a
boldogság. Megsimogatta a férfi fejét, és
a hajába duruzsolt:
– Ne mondd azt, hogy kissrác.
Szerintem egy kis hercegnő lesz.
Olyanokat rúg, akár egy kis balerina –
húzta Dant.
A férfinak három lánya volt, és most
fiúra vágyott. Bár mindenképpen repesni
fog az örömtől, mindegy, hogy lány lesz-
e, vagy fiú. Így is, úgy is az ő közös
gyerekük.
Patrik kitette Göstát Badholmennél,
majd rövid töprengés után hazahajtott.
Beszélni akart Ericával, ki kellet
derítenie, mit tudott meg.
A házba lépve nagy levegőt vett.
Annáék még ott voltak, és nem akarta,
hogy tanúi legyenek a vitájuknak.
Annának megvolt az a bosszantó
szokása, hogy mindig a nővére pártját
fogta, és Patrik nem akart két nővel
ringbe szállni. Miután köszönetet
mondott Annának és Dannak – aki
nyilvánvalóan erősítésként érkezett –,
értésükre adta, hogy négyszemközt
szeretne beszélni Ericával. Anna rögtön
kapcsolt, és magával húzta Dant, holott
Maja nem akarta elengedni a férfit.
– Gondolom, Maja ma már nem megy
óvodába – csicseregte Erica, miután
vetett egy pillantást az órára.
– Mit kerestél Sanna Thydellnél? És
mit csináltál tegnap Göteborgban? –
kérdezte Patrik élesen.
– Én csak… – Erica oldalra
billentette a fejét, és olyan aranyosan
nézett, ahogy csak tudott. Amikor ezzel
nem ment semmire, sóhajtott egy nagyot,
és eldöntötte, hogy vallomást tesz. Úgyis
meg akart gyónni mindent a férjének.
Csak hát Patrik megelőzte.
Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi
összekulcsolta a kezét, és közömbösen
nézett rá. Erica töprengett egy kicsit,
mielőtt belefogott volna. Elmondta, hogy
gondolkodóba ejtette, miért olyan
hallgatag Christian, ha a múltjáról van
szó. Ezért elhatározta, hogy elmegy
Göteborgba, Christian régi lakásába.
Beszámolt a kedves magyar férfiról és a
levelekről, amelyek sosem jutottak el
Christianhoz, mert nem hagyta meg az új
címét. Beismerte, hogy elolvasta a
nyomozati aktákat, és meghallgatta a
hangfelvételt. A felvételen feltűnt neki
valami, amit képtelen volt kiverni a
fejéből. Ezért látogatta meg ma reggel
Sannát. Azt is elmondta, mit tudott meg a
nőtől. Mesélt a kék ruháról és arról az
iszonyatos történetről. A végére teljesen
kifulladt. Alig mert Patrikra nézni, aki
meg sem moccant egész idő alatt.
A férfi hosszú ideig egy szót sem
szólt. Erica nyelt egyet, és felkészült
arra, hogy lekapja a tíz körméről.
– Csak segíteni akartam – fűzte hozzá.
– Az utóbbi időben olyan fáradtnak
tűnsz.
Patrik felállt.
– Később majd még beszélünk. Most
be kell mennem a rendőrségre. A
rajzokat elviszem.
 Erica hosszan nézett utána. A férfi
még sohasem ment el búcsúcsók nélkül.
Egyáltalán nem vallott Patrikra, hogy
nem jelentkezik. Annika tegnap óta
többször próbálta elérni, de csak
üzenetet tudott hagyni. Pedig
személyesen akarta közölni vele, mit
tudott meg. Amikor a férfi végre
felbukkant, és Annika meglátta a fáradt
arcát, aggódni kezdett. Amikor Paula
elmondta neki, hogy rávette Patrikot,
maradjon otthon és pihenjen, titkon
tapsikolt örömében. Az utóbbi időben ő
is arra jutott, hogy a férfinak lazításra
van szüksége.
– Láttam, hívtál. – Patrik belépett
Annika irodájába a recepció üvegfala
mögé. A nő megfordult a forgószékkel.
 – Igen, de nem értelek el. – A férfira
nézett az olvasószemüvege fölött. A
hangjában nem volt szemrehányás, csak
aggodalom.
– Tudom. – Patrik lerogyott a
látogatóknak fenntartott székbe, amely a
fal mellett állt. – Egy kicsit besokalltam.
– Jobban kellene vigyáznod magadra.
Van egy barátnőm, aki pár éve
összeomlott. A mai napig nem épült fel
teljesen. Ha az ember kiég, sokáig tart,
mire megint a régi lesz.
– Én is tudom – mondta Patrik. – De
annyira nem vészes a helyzet. Csak kicsit
sok volt a munka. – A hajába túrt, majd a
térdére könyökölt. – Miért kerestél?
– Befejeztem a kutatást Christian után.
– Annika elhallgatott. Csak most jutott
eszébe, hol járt a kollégája ma reggel. –
Hogy ment? – kérdezte. – Hogy fogadta
Sanna?
– Mit mondhatnék? – Patrik egy
biccentéssel jelezte, inkább folytassa,
mert nem akar arról beszélni, hogyan
értesítette a családot.
Annika megköszörülte a torkát.
– Jó. Először is, Christian egyik
aktánkban sem szerepel. Nem volt
büntetve, és sosem gyanúsították
semmivel. Mielőtt Fjällbackába
költözött, néhány évig Göteborgban
lakott. Az ottani egyetemen tanult, majd
távoktatásban vett részt, és könyvtáros
lett. A főiskola Boråsban van.
– Ühüm… – türelmetlenkedett Patrik.
– Sosem volt korábban házas, és csak
Sannától vannak gyerekei.
Annika elhallgatott.
– Ez minden? – Patrik nem tudta
palástolni a csalódottságát.
– A legérdekesebb rész még hátra van.
Elég hamar felfedeztem, hogy Christian
hároméves korában elárvult. Egyébként
Trollhättanban született, és ott is élt,
amikor az anyja meghalt. Apja sosem
volt. Ezért elhatároztam, hogy tovább
szaglászom.
Felvett egy lapot, és hangosan
felolvasta, ami rajta állt. Patrik feszülten
figyelt. Annika látta, hogy lázasan
gondolkodik, és próbálja összekapcsolni
az új információkat azzal a kevéssel,
amit már tudnak.
– Vagyis tizennyolc évesen újra
felvette az anyja nevét – összegezte
Patrik. – A Thydellt.
– Erről is találtam valamit. – Annika
egy újabb lapot emelt fel, és átnyújtotta
Patriknak, aki sietősen végigolvasta.
– Van néhány elvarratlan szál,
amelyek segítségével ki lehet bogozni a
csomót – mondta a nő, amikor látta
Patrik buzgalmát. Szeretett az akták
között bogarászni, apró részletek után
kutatva, amelyek a végén egy nagy
egésszé álltak össze, és eszményi
esetben előrevitték a nyomozást.
– Most már tudom, hol kezdjük. –
Patrik felállt. – A kék ruhával!
Annika csodálkozva pislogott utána.
Mégis mi a csudáról zagyvál?
Cecilia nem lepődött meg, amikor
ajtót nyitott. Voltaképpen számított rá.
Fjällbacka elég kicsi, itt a végén minden
titok napvilágra került.
– Gyere be, Louise. – Uralkodnia
kellett magán, hogy ne kapja védelmezőn
a hasa elé a kezét, ahogy azt folyton tette,
amióta kiderült, hogy állapotos.
– Remélem, Erik nincs itt – mondta
Louise. Cecilia hallotta, ahogy nyel
egyet, és feltámadt benne a részvét.
Amióta a szerelem elmúlt, már látta,
hogy Erikkel pokol lehet az élet.
Valószínűleg idővel ő is a pohár
fenekére nézett volna.
– Nincs. Gyere be – ismételte meg, és
előrement a konyhába. Louise követte.
Ahogy mindig, most is elegánsan festett,
drága, klasszikus szabású ruhát és szolid
arany ékszereket viselt. Cecilia csúfnak
érezte magát mellette a
szabadidőruhájában. Mivel az első
vendégét csak egyre várta, egy kicsit
lazított itthon addig is. Ráadásul
mostanában állandóan rosszul volt, ezért
visszavett egy kicsit a tempóból.
– Olyan sokan voltatok. A végére tele
lesz az ember hócipője.
Cecilia ámulva fordult Louise-hoz.
Ezzel a nyitással nem számolt. Inkább
haragra és szemrehányásokra készült. De
Louise egyszerűen csak szomorú volt.
Amikor Cecilia leült mellé, felfedezte a
repedéseket a takaros homlokzaton. A
haja nem csillogott, és lerágta a körmét,
amelyről lepattogzott a lakk. A
félregombolt blúz az egyik oldalon
kicsúszott a nadrágból.
– Elküldtem a pokolba. – Cecilia a
szavakat ízlelgette.
– Miért? – kérdezte Louise
közönyösen.
– Megkaptam, amit akartam tőle.
– És mi volt az? – Louise üres,
merengő tekintettel nézett rá.
Hirtelen Cecilia olyan hálát érzett,
hogy levegőért kellett kapnia. Sosem
fogja úgy végezni, mint Louise, ő
erősebb. Régen talán Louise is erős volt,
telis-tele várakozással, de a reményeit
porrá zúzták. Csak a bor és a sok-sok
hazugság maradt neki. Egy pillanatig
Cecilia azon mélázott, eltitkolja-e előle
az igazságot még egy darabig. Még túl
korai lenne felfednie. Aztán világossá
vált számára, hogy el kell mondania.
Nem képes hazudni egy olyan embernek,
aki mindent elveszített, ami fontos volt
neki.
– Terhes vagyok. Erik az apa. – Egy
ideig csend volt. – Értésére adtam, hogy
csak anyagi támogatást várok el tőle.
Azzal fenyegettem meg, hogy kitálalok
neked.
Louise az orrát fintorgatta. Aztán
nevetnie kellett. A nevetése egyre
hangosabb és élesebb lett. Az arcán
könnyek folytak. Cecilia elképedve
nézte. Ezt a reakciót sem várta. Louise
nyilvánvalóan tartogat még
meglepetéseket.
– Köszönöm – mondta, amikor a
nevetése alábbhagyott.
 – Mit? – kérdezte Cecilia kíváncsian.
Mindig szerette Louise-t, de annyira
azért nem, hogy tiszteletben tartsa a
férjét.
– Hogy seggbe rúgtál. Pont erre volt
szükségem. Nézz rám! – Lepillantott a
félregombolt blúzára, és remegő ujjakkal
feltépte.
– Szívesen. – Cecilia sem tudta
elfojtani a nevetését. A helyzet komikus
volt. – És most mihez kezdesz?
– Azt fogom tenni, amit te. Elküldöm a
pokolba – mondta Louise nyomatékosan.
A tekintete már nem volt üres. Az érzés,
hogy még mindig kézben tartja az életét,
győzedelmeskedett a reménytelenség
felett.
– Légy résen – mondta Cecilia
szárazon. – Marhára bele voltam zúgva,
de ismerem a fajtáját. Ha elhagyod,
utcára tesz. Az olyan férfiak, mint Erik,
nem tudják elviselni, ha elhagyják őket.
– Egyet se félj! Megkopasztom,
amennyire tudom. – Louise betűrte a
nadrágba a jól begombolt blúzt. – Hogy
festek? Nem kenődött el a sminkem?
– Csak egy kicsit. Majd megigazítom.
– Cecilia felállt, benedvesített egy
papírtörlőt, és Louise-hoz lépett.
Gondosan letörölte a szempillafestéket
az arcáról. Amikor megérezte az asszony
kezét a hasán, megdermedt a mozdulat
közben. Először egyikük sem szólt
semmit. Aztán Louise azt suttogta:
– Reméljük, fiú lesz. A lányok mindig
is szerettek volna egy öcsköst.
 – A mindenit! – szólalt meg Paula. –
Ez a leggusztustalanabb történet, amit
valaha hallottam.
Patrik elmesélte neki, mit tudott meg
Erica Sannától. A nő vetett egy futó
pillantást a férfira az anyósülésen.
Miután Patrik tegnap kis híján megölte,
nem engedte újra volán mögé ülni, amíg
ki nem piheni magát rendesen.
– De mi köze ennek a nyomozáshoz?
Évekkel ezelőtt történt.
– Harminchét évvel ezelőtt, hogy
pontosak legyünk. És gőzöm sincs, hogy
van-e valamiféle összefüggés, de nagyon
úgy tűnik, az egész ügy Christianról szól.
Szerintem a rejtély megoldását az ő
múltjában kell keresnünk, és ott lesz
valami kapcsolat a többiekkel is – tette
hozzá. – Lehet, hogy csak azért
keveredtek bele, mert Christian
környezetében voltak. Ezt kell valahogy
kiderítenünk, és ehhez elölről kell
kezdenünk mindent.
Paula nagy sebességgel megelőzött
egy teherautót, és majdnem túlment a
trollhättani elágazáson.
– Tényleg ne vezessek? – kérdezte
Patrik félve, és megkapaszkodott.
– Most legalább megtudod, milyen
érzés – nevetett Paula. – Tegnap óta nem
bízom benned. Pihentél egyáltalán? –
Miközben átszáguldott egy
körforgalmon, oldalvást a férfira nézett.
– Persze – mondta Patrik. – Aludtam
pár órát, aztán együtt töltöttem egy
kellemes estét a feleségemmel. Nagyon
jó volt.
– Jobban kellene vigyáznod magadra.
– Annika is pont ezt mondta. Jó volna,
ha nem anyáskodnátok fölöttem.
Paula pillantása a kinyomtatott térkép
és az utcanévtáblák között vándorolt ide-
oda. Majdnem elgázolt egy biciklist.
– Add ide a térképet. Nyilvánvalóan
nem igaz, hogy a nők egyszerre több
dologra is képesek összpontosítani –
mondta Patrik vigyorogva.
– Csak figyelj – sziszegte Paula
viccelődve.
– Ha itt jobbra fordulsz, már nem
leszünk messze – mondta Patrik. –
Nagyon érdekes ez a szál. Az akták még
megvannak. A nő, akivel telefonon
beszéltem, rögtön tudta, melyik esetről
van szó. Feltételezem, az ember nem
felejt el egykönnyen egy ilyen történetet.
– Jó, hogy az államügyész ilyen
együttműködő volt. Máskor nem jutunk
hozzá ilyen rövid úton az iratokhoz.
– Hát nem. – Patrik a térképre
összpontosított.
– Ott. – Paula a házra mutatott,
amelyben a trollhättani szociális
szolgálat székelt.
Néhány perccel később betessékelték
őket Eva-Lena Skoghoz, akivel Patrik
telefonon beszélt.
– Sokan emlékeznek erre az ügyre. –
A nő az asztalra tett egy iratrendezőt,
amely tömve volt megsárgult papírokkal.
– Évtizedekkel ezelőtt történt, de az
ilyesmit nem felejti el az ember. –
Hátratűrt egy ősz tincset a homlokából.
Úgy nézett ki, mint egy szigorú tanárnő, a
haját makulátlan kontyba tűzve hordta.
– Nem tudták, hogy ilyen rossz a
helyzet? – kérdezte Patrik.
– Csak sejtettük. Voltak jelek, és mi…
– Felcsapta a mappát, és végighúzta az
ujját a felső lapon. – …kétszer
meglátogattuk őket.
– És nem vettek észre semmit, ami
indokolta volna, hogy közbelépjenek?
– Nehéz elmagyarázni, de akkoriban
más szokások voltak – sóhajtott Eva-
Lena Skog. – Manapság sokkal korábbi
fázisban közbeavatkozunk már, de
akkoriban… Hát, igen. Akkor még nem
így mentek a dolgok. Nyilván voltak
hullámhegyek és hullámvölgyek, és a
látogatások mindig olyan időszakokra
estek, amikor jobban volt.
– Nem voltak rokonok vagy barátok,
akiknek feltűnhetett volna valami? –
tudakolta Paula. Nehéz volt elképzelni,
hogy ilyesmi megtörténhetett, úgy, hogy
senki nem vett észre semmit.
– Nem volt család. Barátok sem,
tudomásom szerint. Elég elszigetelten
éltek, ezért alakult így végül. Ha nem lett
volna a bűz… – A nő nyelt egyet, és
lesütötte a szemét. – Ma már más a
helyzet. Ma már nem történhet meg
ilyesmi.
– Reméljük – mondta Patrik.
– Ha jól értettem, egy gyilkossági
nyomozáshoz van szükségük az aktákra.
– Eva-Lena eléjük tolta az iratrendezőt.
– A legnagyobb körültekintéssel
használják az anyagot, ugye? Ilyesmit
csak különleges körülmények között
adunk ki a kezünkből.
– Teljes tapintattal fogunk eljárni.
Megígérem – biztosította Patrik. –
Meggyőződésem, hogy ezek az iratok
segíteni fogják a nyomozásunkat.
Eva-Lena Skog nem tudta leplezni a
kíváncsiságát.
– Mi köze lehet bárminek is ehhez a
régi ügyhöz? Annyi év eltelt már.
– Erről nem beszélhetek – felelte
Patrik. Valójában halványlila
elképzelése sem volt. De valahol végre
neki kellett kezdeniük.
 – Anya! – Még egyszer megrázta, de
nem mozdult. Nem tudta, mióta feküdt
ott. Csak hároméves volt, és még nem
ismerte az órát. De már kétszer
besötétedett. A sötétséget pont úgy nem
szerette, mint anya. Éjszaka mindig
égették a lámpát. Amikor a lakásban
már majdnem semmit sem lehetett látni,
ő maga kapcsolta fel. Aztán hozzábújt
anyához. Mindig így aludtak, szorosan
összesimulva. Anya sápadt testéhez
tapadt. Anyán minden puha és meleg
volt.
De ma éjszaka nem érződött
melegnek. Mellé bújt, hozzá simult, de
anya nem reagált. Aztán hozott még egy
takarót, bár a sötétben félt a padlóra
lépni, félt az ágy alatt rejtőzködő
szörnyektől. De nem akarta, hogy anya
fázzon, és ő maga sem akart fázni.
Gondosan betakarta a csíkos
pokróccal, amelynek olyan érdekes
szaga volt. De anya nem melegedett át,
és ő sem. Egész éjjel reszketve feküdt,
végig ébren, arra várva, hogy anya
végre felkeljen. Hogy véget érjen ez a
különös álom.
Amikor világos lett, felkelt, és
megigazította anyán a plédet. Miért
alszik ilyen sokat? Sosem csinált ilyet.
Volt, hogy egész nap ágyban maradt, de
olykor-olykor azért felébredt. Beszélt
hozzá, kért tőle egy pohár vizet. Azokon
a napokon időnként érdekes dolgokat
mondott. Ijesztő volt. Néha-néha még
rá is kiabált. De még az is jobb lett
volna annál, mint hogy némán és
hidegen feküdjön.
A hasa korgott az éhségtől. Talán
anya megdicséri, ha készít reggelit. A
gondolattól kicsit felvidult, és kiment a
konyhába. Félúton támadt egy ötlete, és
megfordult. A macit is magával viszi,
hogy ne legyen egyedül. Maga után
húzta a földön. Vajas kenyér. Anya is
mindig azt csinált neki. Lekvárral.
Kinyitotta a hűtőszekrényt. Ott állt a
piros tetejű üveg, egy eperrel a
címkéjén. Mellette a vaj. Óvatosan
kiszedett és a pultra pakolt mindent. Az
egész egy nagy kalandnak tűnt. A
kenyértartó felé nyúlt, és kivett két
szeletet. Kihúzta a felső fiókot, és
megkereste a fanyelű kenőkést. A
legnagyobb gonddal kente meg az egyik
szeletet lekvárral, a másikat meg
vajjal, aztán összeborította őket. Így ni,
kész is a vajas-lekváros kenyér.
Újra kinyitotta a hűtőt, és felfedezett
benne egy doboz gyümölcslevet.
Nyögve vette ki, és tette a
konyhaasztalra. Tudta, hol vannak a
poharak. A kenyértartó fölötti
szekrényben. Felmászott a székre,
kinyitotta a szekrényt, és óvatosan
elővett egy poharat. Nem szabad
leejtenie. Anya mérges lesz, ha eltöri.
Az asztalra tette, mellé a vajas-
lekváros kenyeret, majd a helyére tolta
a konyhai széket. Aztán
felkapaszkodott, és rátérdelt, hogy
jobban elérje a gyümölcslevet. Nehéz
volt, és figyelnie kellett, hogy a pohár
fölött tartsa. Legalább annyit öntött
mellé, mint bele. Felnyalogatta a
viaszosvászonról.
A reggeli borzasztóan finom volt.
Mohón habzsolta be élete első saját
készítésű vajas-lekváros kenyerét.
Aztán rájött, hogy tudna enni még
egyet. Már tudta, hogy készül. Anya
olyan büszke lesz rá, ha felébred, és
látja, hogy egyedül is meg tudja kenni a
kenyeret.
 – Senki sem látott semmit? – kérdezte
Patrik Martintól a telefonban. – Nem?
Jó, nem is vártam. Azért folytassátok,
sosem lehet tudni.
Letette, és beleharapott a Big
Macjébe. Megálltak egy McDonald’snál,
hogy ebéd közben beszéljék meg a
továbbiakat.
– Semmi? – Paula figyelt a
beszélgetésre, miközben a
hasábburgonyát tömte a szájába.
– Eddig semmi. Télen nem sokan
laknak a környéken. Ezért aztán nem is
csoda, hogy ilyen sovány az eredmény.
– És mi újság Badholmenen?
 – Elszállították a holttestet. – Patrik
ismét a szendvicsbe harapott. – Torbjörn
és az emberei hamar végeztek. Azt
ígérte, rögtön felhív, ha találnak valamit.
– És mi mit csinálunk most?
Ebéd előtt átnézték a szociális
szolgálattól kapott iratokat. Úgy látszott,
minden egybevág azzal, amit Erica
Sannától megtudott.
– Időrendben haladunk tovább.
Christiant ezek után nem sokkal egy
Lissander nevű párnál helyezték el. Itt
Trollhättanban.
– És vajon itt laknak még? – merengett
Paula.
Patrik alaposan megtörölgette a kezét,
előkeresett egy iratot, és a rajta szereplő
adatokat böngészte. Aztán felhívta a
tudakozót.
– Jó napot kívánok! Meg tudná
mondani, hogy Ragnar és Iréne
Lissander Trollhättanban lakik-e? Jó.
Köszönöm. – Ragyogó arccal biccentett
Paulának. Nyilván sikeres volt. – El
tudná küldeni a címet SMS-ben?
Paula közben újabb maréknyi krumplit
tömött a szájába.
– Még itt laknak. Mit szólnál, ha
odamennénk, és elbeszélgetnénk egy
kicsit velük? – Patrik felállt, és
türelmetlenül nézett Paulára.
– Nem szólunk oda előtte telefonon?
– Nem. Tudni akarom, hogy
viselkednek, ha váratlanul állítunk be.
Valami oka biztos van, hogy Christian
újra felvette a vér szerinti anyja nevét,
és a nevelőszüleit sosem említette. Még
a feleségének sem.
Patrik bízott abban, hogy rátalálnak
Christian Thydell kirakósának egy
hiányzó darabjára. Vagy Christian
Lissanderének.
Erica a telefont szorongatta, és
habozott. Megtegye? Ne tegye? Végül
arra jutott, hogy a dolog így is, úgy is
nyilvánosságra kerül, épp ezért Gaby
akár tőle is megtudhatja.
– Halló! Itt Erica.
Lehunyta a szemét, amikor Gaby
elárasztotta a szokásos szófordulataival,
majd egy idő után félbeszakította az
áradatot.
– Christian meghalt.
A vonal másik végén először csend
lett, aztán hallotta, ahogy Gaby levegő
után kapkod.
– Mi? Hogyan? – dadogta a
kiadóvezető. – Ugyanaz az ember tette,
aki…
– Nem tudom. – Erica újból becsukta
a szemét. A szavak irtózatosak voltak, és
olyan véglegesen csengtek. – Ma reggel
találtak rá felakasztva. Ennyit mond
egyelőre a rendőrség. Azt sem tudjuk,
hogy önkezével vetett-e véget az
életének, vagy… – Nem fejezte be a
mondatot.
– Felakasztva? – lihegte Gaby. – Ez
nem lehet igaz!
Erica hallgatott egy darabig. Tudta,
hogy eltart egy ideig, amíg az ember
megemészti a hallottakat. Ő is így volt
vele, amikor megtudta Patriktól.
– Jelentkezem, ha többet tudok –
mondta. – Mindenesetre szerintem
tanácsos volna a sajtót kihagyni a
dologból, ameddig csak lehet. A
családnak így is épp elég nehéz.
– Magától értetődik. – Úgy tűnt, Gaby
komolyan is gondolja. – De feltétlenül
szólj, ha kiderül valami.
– Megígérem. – Erica kinyomta a
hívást.
Még ha Gaby nem is értesíti a sajtót,
nem telik el sok idő, és Christian
halálának híre címlapra kerül. Egyik
napról a másikra lett híres, és az újságok
gyorsan rájöttek, hogy vele növelni
tudják az eladott példányszámot. Az
elkövetkező napokban egész biztosan
Christian titokzatos halála lesz a
legkedveltebb téma. Szegény Sanna!
Szegény gyerekek!
Erica alig tudott ránézni a gyerekekre,
amikor Sanna testvérénél vigyázott
rájuk. Vidáman, a szokásos testvéri
civódás közepette, gondtalanul legóztak.
Úgy tűnt, az előző napi megrázó
élményeken már túljutottak. Talán olyan
sérülést szenvedtek, amelynek még nincs
nyoma? És most meghalt az apjuk.
Milyen hatása lesz ennek az életükre?
Erica csendben ült a kanapén, és végül
rászánta magát, hogy rápillantson a két
kisfiúra, akik összedugták a fejüket, és
azon vitatkoztak, merről hallják a
szirénázást. Már csak ők maradtak az
anyjuknak. És a könyv. A hableány.
 Hirtelen Erica égető szükségét érezte
annak, hogy újra elolvassa a regényt.
Christian tiszteletére. Először megnézte
Maját, aki békésen aludt. Mivel a reggel
olyan zaklatott volt, megengedték neki,
hogy otthon maradjon. Gyengéden
megsimogatta a szöszi fejecskét a
párnán. Aztán fogta a könyvet, és
kényelembe helyezte magát.
Két nap múlva lesz Magnus temetése.
Két nap múlva eltemetik. Egy gödörbe.
Cia nem hagyta el a házat, amióta
megtalálták Magnust. Nem bírta volna
elviselni, hogy megbámulják, nem bírta
volna ki a részvétteljes tekinteteket. A
találgatásokat, hogy nem Magnus idézte-
e elő a saját balsorsát. Sejtette, milyen
pletyka járja, de amíg idehaza ült, nem
számított. Alig bírt a videofelvételre
gondolni, amelyet Ludvig mutatott a
rendőröknek. Nem hazudott, amikor azt
mondta, hogy nem tudott róla.
Ugyanakkor gondolkodóba ejtette.
Természetesen felmerült benne olykor,
hogy Magnus titkol előle valamit. Vagy
csak annyira meg van zavarodva, hogy
így utólag képzeli bele az egészet?
Emlékezni vélt rá, hogy többször
elcsodálkozott azon, hogyan
szontyolodhat el egyik pillanatról a
másikra az ő egyébként mindig vidám
férje. Olyan volt, mintha hirtelen árnyék
borult volna rá, akár napfogyatkozáskor
a hold a napra. Néhányszor megkérdezte
tőle. Már tisztán emlékezett.
Megsimogatta Magnus arcát, és
megkérdezte, mire gondol. És ekkor a
férfi arca újra felragyogott. Mintha
elűzte volna az árnyékot, még mielőtt
kiismerte volna a természetét.
– Rád, szívem – mondta, és
megcsókolta.
És Cia minden alkalommal
elhessegette a gondolatot. Olyan ritkán
történt, más furcsaság pedig nem volt.
De tegnap este óta szüntelenül ez járt a
fejében. Az árnyék. Ez lehet az oka
annak, hogy már nincs közöttük? Miféle
árnyék volt az? Miért nem beszélt neki
Magnus róla? Mindig azt hitte, nincsenek
titkaik egymás előtt, és mindent tud a
férjéről, ahogy a férje is róla. Mi van, ha
ez nem igaz? Ha teljesen tudatlan volt
végig?
 Az árnyék egyre inkább kitöltötte a
gondolatait. Látta maga előtt Magnus
arcát. Nem a boldog, melegszívű,
szeretetteljes Magnusét, aki mellett az
elmúlt húsz évben minden reggel
felébredt, hanem a filmbéli Magnus
arcát, amely olyan kétségbeesett és
eltorzult volt.
Sírva kapta a szájához a kezét. Már
semmiben sem volt biztos. Úgy érezte,
mintha Magnus másodszor is meghalt
volna. De másodjára elveszíteni
kibírhatatlannak tűnt.
Patrik megnyomta a csengőt, és egy
idő után kinyílt az ajtó. Egy töpörödött
emberke lesett ki.
– Tessék?
– Patrik Hedström vagyok a
tanumshedei rendőrségtől. Ő pedig a
kollégám, Paula Morales.
A férfi mindkettőjüket végigmérte.
– Akkor jó nagy utat tettek meg. Mivel
szolgálhatok? – Halkan beszélt, de
távolságtartó éllel a hangjában.
– Maga Ragnar Lissander?
– Én vagyok.
– Szívesen bemennénk, és váltanánk
magával néhány szót. És a feleségével
is, ha idehaza van – mondta Patrik. Noha
udvariasan fejezte ki magát, kétség sem
fért hozzá, hogy ez nem kérés.
A férfi egy pillanatig hezitált, aztán
beengedte őket.
– A feleségem nincs túl jól, és
lefeküdt kicsit, de megkérdezem, le
tudna-e jönni. Üljenek csak le. Mindjárt
jövök.
Patrik és Paula arra nézett, amerre a
férfi mutatott, és bal kéz felől meglátták
a nappalit. Hallották, hogy Ragnar
Lissander felmegy a lépcsőn, és
körülnéztek.
– Nem valami hangulatos – jegyezte
meg Paula.
Patrik egyetértett vele. A nappali
kiállítóteremre emlékeztette. Minden
patyolattiszta volt, és úgy tűnt, a ház
lakói odavannak a porcelánfigurákért. A
barna bőrkanapé előtt a szokásoknak
megfelelően üvegasztal állt. Egyetlen
ujjlenyomat sem látszott rajta, és
Patriknak eszébe ötlött, hogy néz ki a
dohányzóasztaluk otthon, ahol semmi
sincs biztonságban Maja ragacsos
ujjacskáitól. A legfeltűnőbb az volt, hogy
a szobában nem voltak személyes
tárgyak. Sehol egy fotó, egy kép, amely
az unokákat ábrázolja, sehol egy
képeslap barátoktól, rokonoktól.
Óvatosan leült a kanapéra, és Paula is
helyet foglalt mellette. Fentről heves
szóváltást hallottak, de nem értették a
szavakat. Nemsokára megjelent a
házaspár.
Ragnar Lissander szakasztott úgy néz
ki, mint a mesebeli öregapók, gondolta
Patrik. Ősz, hajlott hátú és láthatatlan. A
háta mögött álló nő a szöges ellentéte.
Nem jött, hanem szabályosan vonult,
méghozzá egy köntösben, amely csupa
barackvirágszínű fodorból állt. Mély
sóhajjal nyújtott kezet Patriknak.
 – Őszintén remélem, nyomós okuk van
arra, hogy zavarjanak.
– Volna néhány kérdésünk. – Patrik
ismét leült.
Iréne Lissander a szemben álló
fotelba ereszkedett le. Nem vette a
fáradságot, hogy Paulát is üdvözölje.
– Ragnar mondta, hogy… – A férjéhez
fordult. – Azt mondtad, Tanumshedéből?
A férfi igenlőn mormogott, és leült a
kanapé szélére. Két keze a térdei között
lógott, a tekintete a ragyogóra fényesített
asztallapra szegeződött.
– De hát mit akarnak tőlünk az ég
szerelmére? – kérdezte a nő dölyfösen.
Patrik nem tudta megállni, és vetett
egy gyors pillantást Paulára. A
kolléganője alig észrevehetően a szemét
forgatta.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk –
felelte a nőnek Patrik. – Olyan
értesülésekhez jutottunk, amelyek
bizonyos múltbéli eseményekre
irányították a figyelmünket. Harminchét
éve történtek itt, Trollhättanban.
A szeme sarkából látta, hogy Ragnar
összerezzen.
– Ekkor vettek magukhoz egy
gyermeket.
– Christiant. – Iréne a lábát rázta.
Magas sarkú papucsot viselt, amely látni
engedte a nagylábujját. A körmét haragos
vörösre lakkozta, amely elütött a köntös
színétől.
– Igen, Christian Thydellt, aki később
felvette a nevüket. A Lissandert.
 – De később még egyszer nevet
változtatott – jegyezte meg Ragnar
halkan, amiért egy gyűlölettel teli
pillantás lett a jutalma a nejétől. Ezért
elnémult, és megint magába roskadt.
– Örökbe is fogadták? – kérdezte
Paula.
– Dehogy. – Iréne hátratűrt egy
szemmel láthatólag festett barna tincset a
homlokából. – Csak nálunk lakott. A
nevünket csak azért… az egyszerűség
kedvéért vette fel.
Patriknak torkára forrt a szó. Ha jól
értelmezte a hűvösséget, amellyel a
nevelőanya Christianról beszélt, a fiút
nemkívánatos vendégnek tekintették itt.
– Értem. És meddig élt Christian
magukkal? – Képtelen volt palástolni a
rosszallását, de Iréne Lissander
elengedte a füle mellett.
– Hát, meddig is volt nálunk a fiú,
Ragnar? – Mivel a férje nem válaszolt, a
nő ismét Patrikhoz fordult. Paulát
továbbra sem méltatta egy pillantásra
sem. Patriknak az volt az érzése, hogy
Iréne Lissander világában nincs helye
más nőknek. – Ki lehet számolni.
Háromévesen került hozzánk. Hány éves
volt, amikor elment, Ragnar?
Tizennyolc? – Sajnálkozóan mosolygott.
– Szerencsét akart próbálni. Azóta nem
hallottunk róla. Ugye, Ragnar?
– Pontosan így történt – dünnyögte a
férfi. – Egyszerűen… eltűnt.
Patrik sajnálta a kis embert. Mindig
ilyen lehetett? Megfélemlített és
szolgalelkű? Vagy Iréne fosztotta meg
minden erejétől az évek alatt?
– És fogalmuk sincs, hová ment?
– Nem is sejtjük. – Iréne megint a
lábát rázta.
– De miért kérdezik? – tudakolta
Ragnar. – Mi köze van Christiannak a
gyilkossági ügyhöz?
Patrik hezitált.
– Christiant sajnos ma reggel holtan
találták.
Ragnar nem tudta elrejteni a
fájdalmát. Legalább egyvalaki érzett
valamit Christian iránt, legalább
egyvalaki nem sima albérlőnek
tekintette.
– Hogy halt meg? – dadogta a férfi.
– Felakasztva találták. Többet
pillanatnyilag nem tudunk.
– Volt családja?
– Felesége és két szép fia. A nejét
Sannának hívják. Egy ideje már
Fjällbackában élt, és könyvtárosként
dolgozott. Múlt héten jelent meg az első
regénye, A hableány. Nagyszerű
kritikákat kapott.
– Akkor tényleg ő volt az – mondta
Ragnar. – Olvastam róla az újságban, és
feltűnt a neve. De a képen teljesen
máshogy nézett ki, mint amikor még
nálunk lakott.
– Ki gondolta volna, hogy lesz belőle
valaki. – Iréne arca kőkemény volt.
Patriknak csomót kellett kötnie a
nyelvére, hogy ne vágjon vissza.
Profiként kell viselkednie, nem
tévesztheti szem elől a célját.
Egyszeriben megint izzadni kezdett.
Megrángatta a pulóverét, hogy egy kis
levegőt engedjen alá.
– Christiannak nem volt könnyű
kisgyermekkorában. Látták ennek jelét?
– Nagyon kicsi volt még. Abban az
életkorban gyorsan felejt az ember. –
Iréne legyintett.
– Néha rémálmai voltak – mondta
Ragnar.
– Minden gyereknek vannak. Nem,
nem tűnt fel semmi. Elég különös gyerek
volt, de azok után, amiken
keresztülment…
– Mit tudnak a vér szerinti anyjáról?
– Egy kurva volt. Lecsúszott. Nem
volt minden rendben nála. – Iréne
sóhajtva megkocogtatta a homlokát. –
Tényleg fogalmam sincs, hogyan tudnánk
segíteni maguknak. Ha nincs több
kérdésük, én visszafeküdnék. Nem
vagyok valami jól.
– Csak még néhány dolog – mondta
Patrik. – Történt valami Christian
gyerekkorában, amiről tudnunk kellene?
Olyan ember után nyomozunk, nagy
valószínűséggel nő az illető, aki többek
között Christiant is megfenyegette.
– Nem mondhatnám, hogy
körülrajongták a lányok – horkantotta
Iréne.
– Nem feltétlenül rajongókra
gondoltam. Voltak nők a környezetében?
– Nem. Csak mi.
Patrik már éppen le akarta zárni a
beszélgetést, amikor Paulának eszébe
jutott valami.
– Egy pillanat! Egy másik férfit is
holtan találtak Fjällbackában. Magnus
Kjellnert, Christian egyik barátját. És két
másik barátját is ugyanúgy
megfenyegették, mint őt: Erik Lindet és
Kenneth Bengtssont. Hallottak már
róluk?
– Ahogy már mondtuk, semmit sem
tudunk Christianról, amióta elköltözött. –
Iréne hirtelen felpattant. – És most,
kérem, bocsássanak meg. Rossz a
szívem, és muszáj lefeküdnöm a nagy
ijedség után. – Elindult a lépcső felé.
– Sejtik, ki lehetett az? – Ragnar a
felesége után pillantott.
– Jelenleg még nem – felelte Patrik. –
De szerintem Christian az ügy
kulcsfigurája, és nem tágítok, amíg rá
nem jövök, miért. A feleségét már
tájékoztattuk a haláláról.
– Értem – dörmögte Ragnar.
Kinyitotta a száját, mintha akarna még
valamit mondani, de egy hang sem jött ki
a torkán. Miközben felállt, ránézett
Patrikra és Paulára. – Kikísérem
magukat.
Az ajtóban Patriknak az az érzése
támadt, hogy maradniuk kellene még.
Maradni, és jól megrázni ezt az embert,
amíg ki nem köpi, amit az imént már
majdnem kimondott. Ehelyett azonban
csak Ragnar kezébe nyomta a
névjegykártyáját, és távozott.
 Egy hét múlva elfogyott minden
ennivaló. Kenyér már néhány napja
nem volt. Azóta a nagy doboz
kukoricapelyhet eszegette. Tej nélkül. A
tejet és a gyümölcslevet már rég
megitta, de ott volt a csapvíz, ha a
mosogató elé tolta a széket közvetlenül
a csapból ihatott. A hűtőben alig
maradt valami, a spájzban pedig csak
konzervek sorakoztak, amelyeket nem
tudott kinyitni. Fontolóra vette, hogy
elmenjen-e egyedül a boltba. Tudta, hol
tartja az anyja a pénztárcáját. A
táskája mindig az előszobában volt. De
nem tudta kinyitni az ajtót.
Akármennyire rázta is, a kulcs nem
akart elfordulni. Pedig akkor anya
biztosan még büszkébb lett volna rá.
Nem csak vajas-lekváros kenyeret tud
egyedül készíteni, be is tud vásárolni.
Az utóbbi napokban azon kezdett
tépelődni, anya nem betegedett-e meg.
De ha az ember beteg, belázasodik, és
forró lesz a teste. Anya viszont jéghideg
volt. És furcsa szaga volt. Amikor
esténként bemászott mellé az ágyba, be
kellett fognia az orrát. Valahogy
nyálkás is lett. Nem tudta, mitől olyan
ragacsos, de ha egyszer összekoszolta
magát, akkor időnként csak felkelt.
Talán nemsokára felébred megint.
Egész nap játszott. A gyerekszobában
ült a játékai között. Azt is tudta, hogy
kell bekapcsolni a tévét. A nagy
gombbal. Néha adtak gyerekműsort is.
Szívesen nézte.
Anya biztos dühös lesz, ha meglátja,
milyen kuplerájt csinált, de majd
nemsokára feltakarít. Csak annyira
éhes volt! Annyira borzasztóan éhes!
Olykor-olykor rápillantott a
telefonra, sőt a kagylót is kézbe vette.
Hallgatta a búgást. De kit hívjon fel?
Egy számot sem tudott. A telefon pedig
nem szokott csörögni náluk.
Anya biztosan hamarosan felébred.
Aztán majd beül a kádba, és lemossa
magáról ezt a bűzt, amelytől már-már
rosszul lett. Megint anyaszaga lesz.
Elviselhetetlen éhségtől gyötörten
mászott be mellé a takaró alá, és bújt
hozzá. A szag visszataszító volt, de hát
mindig anya mellett szokott aludni.
Egyedül nem tud álomba merülni.
Betakargatta mindkettőjüket.
Odakint besötétedett.
 Gösta azonnal felpattant, amikor
Patrikot és Paulát jönni hallotta. A
rendőrőrsön nyomasztó hangulat
uralkodott. Mindannyian tehetetlennek
érezték magukat. Biztos fogózókra lett
volna szükségük, hogy
továbbléphessenek.
– Öt perc múlva a konyhában –
mondta Patrik, és bevonult az irodájába.
Gösta a konyhába ment, és leült a
kedvenc helyére. Öt perccel később
beözönlöttek a többiek, Patrik érkezett
utolsónak. A mosogatónak dőlt, és
összefonta a karját a mellén.
– Ahogy mindannyian tudjátok, ma
reggel holtan találták Christian Thydellt.
Pillanatnyilag nem tudjuk, hogy
gyilkossággal vagy öngyilkossággal van-
e dolgunk. Meg kell várnunk a boncolás
eredményét. Beszéltem Torbjörnnel, de
egyelőre sajnos nem mondhat sokat.
Előzetesen csak annyit, hogy a tetthelyen
nem voltak dulakodásra utaló nyomok.
Martin felemelte a kezét.
– Lábnyomokat nem találtak? Nem
utal valami arra, hogy Christian nem
egyedül volt a halálakor? A
lépcsőfokokat hó borította, a lábnyomok
látszódnának.
– Ezt én is megkérdeztem tőle –
mondta Patrik. – De egyrészt azt
lehetetlen megmondani, hogy bizonyos
nyomok mikor kerültek oda, másrészt a
szél lefújta a havat. Találtak viszont egy
csomó ujjlenyomatot, főleg a korláton,
ezeket természetesen elemzik. Néhány
nap múlva többet tudunk. – Megfordult,
és engedett magának egy pohár vizet,
aztán ivott pár kortyot. – Megtudtatok
valamit a környéken?
– Nem – válaszolta Martin. – Minden
házba bekopogtunk, de nagyon úgy fest,
hogy senki sem látott semmit.
– Alaposan át kell kutatnunk
Christianék házát. Talán van valami jele
annak, hogy a gyilkos előtte náluk járt.
– Gyilkos? – kapta fel a fejét Gösta. –
Szóval szerinted gyilkosság volt, és nem
öngyilkosság?
– Nem is tudom. – Patrik
megdörzsölte a homlokát. – De amíg
nem tudunk semmi biztosat, javaslom,
hogy kezeljük gyilkosságként az ügyet. –
Mellberg-hez fordult. – Vagy te mit
gondolsz, Bertil?
Mindig megkönnyítette a dolgát, ha
legalább úgy csinált, mintha adna a
főnöke véleményére.
– Egyetértek a javaslattal – felelte
Mellberg.
– A sajtóval is zöldágra kell
vergődnünk – folytatta Patrik. – Amint
szagot fognak, megállás nélkül csörögni
fognak a telefonok. Javaslom, hogy
egyikőtök se beszéljen újságírókkal,
hanem küldjétek őket hozzám.
– Tiltakozom! – buzdult neki
Mellberg. – Az őrs vezetőjeként
kötelességem, hogy magamra vállaljak
egy olyan fontos feladatot, mint a
sajtóval való párbeszéd.
Patrik azon merengett, melyiket
válassza a két rossz közül. A
rendőrfőnököt rászabadítani az
újságírókra kész rémálom, de túl sok
erejét emésztette volna fel, hogy
lebeszélje róla.
– Egyetértek, te tartod a kapcsolatot a
sajtóval. Adhatok egy tanácsot? A
jelenlegi körülmények között szerintem
olyan keveset mondj nekik, amilyen
keveset csak lehet.
– Aggodalomra semmi ok. A sokéves
gyakorlatommal könnyedén kifogom a
szelet a kispajtások vitorlájából – dőlt
hátra Mellberg.
– Ahogy azt bizonyára tudjátok,
Paulával Trollhättanban voltunk.
– És megtudtatok valamit? –
kíváncsiskodott Annika.
– Szerintem jó úton járunk, úgyhogy
tovább kutatunk. – Ivott egy korty vizet.
Itt az ideje, hogy elmondja a kollégáinak,
amit ő maga is alig bírt felfogni.
– De mit tudtatok meg? – Martin
idegesen dobolt a tollával az asztalon.
Miután bezsebelt egy dühös pillantást
Göstától, gyorsan abbahagyta.
– Ahogy azt Annika kiderítette,
Christian kiskorában elveszítette a
szüleit. Először az édesanyjával, Anita
Thydell-lel maradt kettesben. Az apa
ismeretlen. A gyámügy szerint teljesen
elszigetelten éltek, és Anitának pszichés
zavarai voltak, amelyekhez még
alkoholproblémák is társultak, ezért nem
tudott megfelelően gondoskodni
Christianról. Miután a szomszédok több
ízben is a szociális szolgálathoz
fordultak, rajta tartották a szemüket a
családon, de a látogatások mindig pont
olyan időszakokra estek, amikor Anita
szemmel láthatóan kézben tudta tartani a
dolgokat. Legalábbis ezzel indokolták,
hogy nem léptek közbe. Akkoriban más
szokások voltak – fűzte hozzá, gúnyos
felhanggal. – Amikor Christian
hároméves volt, az egyik bérlőnek
feltűnt, hogy Anitáék lakása felől bűz
terjeng. A bérlő a mesterkulccsal
bejutott a lakásba, ahol megtalálta
Christiant és a halott anyját. Már több
mint egy hete halott volt. Christian
túlélte, megevett mindent, amit talált. A
készletek azonban néhány nap alatt
elfogytak, és amikor a rendőrök meg a
mentősök bejutottak, a fiú már éhezett, és
teljesen kimerült volt. Félig
eszméletlenül feküdt az anyja holtteste
mellett.
– Édes istenem! – Annika szeme
könnybe lábadt. Még Göstának is nyelnie
kellett egyet, Martin arca pedig egész
elzöldült. Úgy látszott, rosszulléttel
küzd.
– De sajnos Christian
megpróbáltatásai ezzel még nem értek
véget. Hamarosan gondviselő családhoz
került. A házaspárt Lissandernek hívják.
Paulával meglátogattuk őket.
Gösta fejébe szöget ütött valami.
Lissander. Hol hallotta már ezt a nevet?
Valamiért Ernst Lundgren, a volt
kollégájuk jutott az eszébe, akit kirúgtak.
Gösta minden erejét latba vetve próbált
visszaemlékezni. Szóvá tegye, hogy
ismerősnek tűnik a név? Úgy döntött,
vár, hátha beugrik, hol hallotta.
Patrik folytatta:
– Azt állítják, nem voltak
kapcsolatban Christiannal tizennyolc
éves kora óta. A fiú akkor szakított
velük, és azóta hírét sem hallották.
– És szerintetek igazat mondanak? –
kérdezte Annika.
Patrik Paulára nézett. A nő bólintott.
– Igen – felelt Patrik. – Vagy ügyesen
hazudnak.
– És nincs tudomásuk arról, hogy
valami nőnek rendezetlen ügyei lettek
volna Christiannal? – kérdezte Gösta.
– Legalábbis nem említettek ilyesmit.
De nem tudom, hogy megbízhatunk-e
bennük.
– Testvére nem volt?
– Erről sem szóltak, de talán
utánanézhetnél, Annika. Biztos nem túl
nehéz kiderítened. Megadom a teljes
nevüket és egyéb adataikat, hogy
mielőbb megnézhesd.
– Most mindjárt elintézem – mondta
Annika. – Nem tart sokáig.
– Rendben. Az íróasztalomon van egy
mappa, azon egy cetli. Ott megtalálsz
minden adatot, ami kellhet.
– Máris jövök. – Azzal Annika felállt.
– Ne beszéljünk még egyszer
Kennethtel? Most, hogy Christian
meghalt, talán megered a nyelve – vélte
Martin.
– Jó ötlet. Tehát akkor van még
dolgunk: Kennethtel beszélni és
Christianék házát alaposan átkutatni.
Ezenkívül fel kell tárnunk Christian
múltjának minden apró részletét. Gösta,
Martin, vállaljátok Kennethet? –
Mindketten bólintottak, mire Patrik
Paulához fordult. – Akkor mi elmegyünk
Christianékhoz. Ha találunk valami
érdekeset, kihívjuk a helyszínelőket.
– Jó – mondta a nő.
– Mellberg, te felkészülsz a sajtó
tájékoztatására – folytatta Patrik. –
Annika pedig tovább kutat Christian
múltjában. Most már csomó támpontunk
van.
– Több, mint hinnéd. – Annika állt az
ajtóban.
– Találtál valamit? – kérdezte Patrik.
– De még mennyire! – Izgatottan nézett
a kollégáira. – Két évvel az után, hogy
Lissanderék magukhoz vették Christiant,
született egy gyermekük. Egy kislány.
Alice Lissander.
– Louise? – kiáltott be a házba az
előszobából. Lehet, hogy mázlija van, és
a nő nincs itthon? Ebben az esetben nem
kellene elküldenie hazulról valamilyen
ürüggyel. Mert még össze kell
csomagolnia. Szinte lázban égett, annyira
sóvárgott minden porcikájában, hogy
végre olajra léphessen.
Minden gyakorlati dolgot elintézett.
Foglalt magának repülőjegyet holnapra a
göteborgi Landvetter reptérről. Arra sem
vette a fáradságot, hogy hamis
személyazonosságot kreáljon magának.
Túl sok időbe került volna, és őszintén
szólva nem is tudta, hogy kell csinálni.
Miért is gátolná meg bárki, hogy
elutazzon? Ha meg már úton lesz, úgyis
késő.
A lányok szobája előtt habozott.
Szívesen bement volna körülnézni,
búcsút venni. De nem tudta rászánni
magát. Egyszerűbb volt homokba dugnia
a fejét, és csak a legszükségesebbekre
összpontosítani.
Az ágyra fektette a nagy bőröndöt. A
pincében tartották, és ő már árkon-
bokron túl lesz, mire egyáltalán Louise
észreveszi, hogy eltűnt. Ma este indul.
Amit Kennethtől megtudott, mélységesen
megrendítette, és a feltétlenül
szükségesnél egyetlen perccel sem akart
tovább maradni. Üzenetet hagy Louise-
nak, hogy haladéktalanul üzleti útra
kellett mennie, aztán kihajt a kocsival a
reptérre, és kivesz egy szállodai szobát,
holnap pedig melegebb éghajlatra repül.
Ahol senki sem érheti el.
Erik az egyik ruhadarabot a másik
után hajította a bőröndbe. Túl sok
mindent nem vihet magával. Ha Louise
üresen találja a fiókokat és a
szekrényeket, rögvest rájön, mi történt.
Annyi mindent visz, amennyit tud. Aztán
odalent majd vásárol új cuccokat. A
pénz nem lesz gond.
 Egész idő alatt hallgatózott, nehogy
Louise meglepje. Ha hazajön, be kell
csúsztatnia a nagy bőröndöt az ágy alá,
és úgy kell tennie, mintha a kicsibe
pakolna, amelyet a hálóban tartottak, a
sűrű üzleti utak alkalmára.
Egy pillanatra megállt. Az emléket,
amely feltolult benne, nem volt könnyű
elhessegetnie. Nem mondhatná, hogy
bántotta. Mindenki követ el hibákat,
emberi dolog. És olyan régen történt
már. Aztán megrázta magát. A
morfondírozással nem jut előrébb.
Holnapután már biztonságban lesz.
Amint meglátták, a kacsák rögtön köré
sereglettek. Végtére is jó barátok voltak.
Mindig megállt itt egy zacskó száraz
kenyérrel. A madarak türelmetlenül
rajzottak a lábánál.
Ragnar a rendőrökkel folytatott
beszélgetésre gondolt. Tennie kellett
volna valamit. Már akkoriban is tudta.
Egész életében néma szemlélő volt, túl
gyenge ahhoz, hogy közbeavatkozzon. A
közönsége volt csupán. Kezdettől fogva.
És egyiküknek sem sikerült kilépni a
szerepükből.
Iréne teljesen elmerült a saját
szépségében. Élvezte az élet napos
oldalát, a spicces bulizásokat, a
férfiakat, akik bálványozták. Ragnar
mindent tudott. Attól még, hogy
bezárkózott, és megközelíthetetlenné
vált, tudott Iréne kalandjairól.
Szegény fiúnak sosem volt esélye.
Soha nem volt elég jó Irénének, sosem
tudta megadni neki, amit akart. A fiú
valószínűleg azt hitte, hogy Iréne Alice-t
szereti, de tévedett. Iréne nem tudott
szeretni. Csak a lánya szépségének
fényében tündökölt. Ragnar azt kívánta,
bárcsak megmondta volna ezt a fiúnak,
mielőtt kitették a szűrét. Nem tudta
pontosan, mi történt akkoriban, hogy mi
is az igazság. Iréne azonnal ítéletet
hozott, és büntetést szabott ki.
Ragnart kétség gyötörte. De az érzés
megfakult az évek alatt. Élték tovább az
életüket. Ő a háttérben, Iréne pedig
abban a hitben, hogy még mindig szép.
Senki sem szólt neki arról, hogy azok az
idők már elmúltak. Ezért úgy viselkedett,
mint aki bármikor újra bálkirálynő lehet.
Mert annyira szép és vonzó.
 De ennek az egésznek most véget kell
vetnie. Abban a pillanatban, ahogy
Ragnar megértette, miért jött a
rendőrség, rádöbbent, hogy hibát
követett el. Nagy és végzetes hibát. És
most eljött az idő, hogy mindent
jóvátegyen.
Ragnar elővette a névjegyet a
zsebéből, aztán fogta a telefonját, és
beütötte a számot.
– Már fejből tudom az utat. – Gösta
elszáguldott Munkedal mellett.
Martin elgondolkodva méregette a
kollégáját, aki szokatlanul csendes volt,
amióta elindultak Tanumshedéből. Bár
nem volt szószátyár típus, ennyire
hallgatag sem szokott lenni.
– Valami baj van? – kérdezte Martin,
amikor már nem bírta tovább, hogy
egyetlen szót sem szólnak egymáshoz.
– Mi? Ja, semmi – felelte Gösta.
Martin annyiban hagyta a dolgot.
Tudta, hogy Göstát nem lehet
kényszeríteni, hogy kiadja magát, ha
egyszer nem akarja. Előbb-utóbb úgyis
előrukkol vele.
– Rémes történet. Nem lehet felérni
ésszel – mondta Martin, és a kislányára
gondolt. Mi lenne, ha vele történne
ilyesmi? Amióta maga is apa volt,
minden szomorú gyereksors még
mélyebben érintette.
– Igen, szegény gyerek! – Gösta most
már nem tűnt annyira merengőnek.
– Nem volna jobb azután kikérdezni
Kennethet, hogy többet megtudtunk erről
az Alice-ról?
– Annika biztos kétszer-háromszor is
ellenőriz mindent, amíg elvagyunk.
Először is azt kellene kiderítenünk, hol
él.
– Nem kérdezhetnénk meg egyszerűen
Lissanderéket? – vetette fel Martin.
– Mivel azt sem vallották be, hogy
van egy lányuk, Patrik úgy gondolja, a
dolog veszett fejsze nyele. Ugyanakkor
sosem baj, ha a lehető legtöbb adatot
gyűjtjük össze.
– Szerinted lehet, hogy ő volt?
– Fogalmam sincs. Korai még
találgatásokba bocsátkozni.
Némán tették meg a hátralévő utat a
kórházig. Miután leparkolták a kocsit,
rögtön felmentek az osztályra.
 – Megint itt vagyunk – mondta Gösta
az ajtóban.
Kenneth nem válaszolt, csak nézett
rájuk, mintha tökéletesen mindegy volna,
ki jön hozzá.
– Hogy vannak a sérülései?
Gyógyulnak? – Gösta leült ugyanarra a
székre, mint a legutóbbi látogatásukkor.
– Nem megy az ilyen gyorsan. –
Kenneth kissé megmozdította a
bekötözött karját. –
Fájdalomcsillapítókat kapok, ezért nem
sokat érzek.
– Hallotta, mi történt Christiannal?
Kenneth bólintott.
– Úgy tűnik, nem rázta meg
különösebben – mondta Gösta
barátságosan.
 – Van, ami nem látszik az emberen.
Gösta elgondolkodva méregette a
férfit.
– Hogy van Sanna? – érdeklődött
Kenneth. Most először csillant fel
valami a szemében. Együttérzés. Tudta,
milyen elveszíteni valakit.
– Nem túl jól. – Gösta a fejét ingatta.
– Ma reggel jártunk nála.
Kenneth tekintete elkomorult. Martin
feleslegesnek érezte magát, de azért
odahúzott egy széket az ágy másik
oldalához. Vetett egy pillantást Göstára,
aki szavak nélkül arra biztatta, hogy
kérdezzen.
– Feltételezzük, hogy a közelmúlt
eseményei elsősorban Christiannal
állnak összefüggésben, ezért elkezdtük
feltérképezni a múltját. Többek között
azt is kiderítettük, hogy régebben
máshogy hívták: Christian Lissandernek.
Tudta?
– Nem. Most hallom először.
Gösta kis híján keresztüldöfte a
tekintetével. Mintha bele akarna mászni
a koponyájába. Igazat mond, vagy sem?
– Ismételten felhívom rá a figyelmét,
hogy nemcsak saját magát, hanem Eriket
is veszélybe sodorja, ha eltitkol előlünk
valamit. Mivel Christian meghalt, ideje,
hogy maguk is komolyan vegyék az
ügyet.
– Semmit sem tudok – felelte Kenneth
nyugodtan.
– Hiába hallgat el előlünk dolgokat,
előbb-utóbb úgyis rájövünk.
 – Meggyőződésem, hogy alaposan
végzik a munkájukat. – Kenneth aprónak
és törékenynek tűnt a kék kórházi takaró
alatt.
Gösta és Martin összepillantott.
Világossá vált mindkettejüknek, hogy
nem jutnak előrébb. De azt egyikük sem
hitte, hogy Kenneth igazat mond.
Erica becsukta a könyvet. Órákon át
olvasott. Maja csak hébe-hóba kért tőle
valamit, és Erica nagyon örült, hogy a
lánya ilyen remekül le tudja kötni magát.
Második olvasásra még jobban tetszett
neki a regény. Fantasztikus volt. Nem
emelkedett hangulatú, inkább borongós
gondolatokat ébresztett, de érdekes
módon mégsem volt kellemetlen. Olyan
dolgokról szólt, amelyeken olykor-
olykor mindenki elmereng. Erica
szemében a könyv a bűnről szólt, és
arról, miként emészti fel az embert.
Az volt az érzése, hogy átsiklott
valami fölött, ami ott volt a szeme előtt.
Ostoba volt, vagy egyszerűen csak vak?
Megfordította a kötetet, és Christian
fényképét mustrálgatta. A szemüveges,
klasszikus művészpózban ülő alak a
maga megközelíthetetlen módján elegáns
volt. A tekintetéből sugárzó magánytól
mindig kissé mélázónak tűnt. Sohasem
volt igazán jelen, az ember soha nem
jutott igazán közel hozzá. Fallal vette
körül magát. És bámulatos módon ez
valamiféle vonzerőt kölcsönzött neki. Az
ember mindig arra vágyik, amit nem
kaphat meg. Pontosan így volt ez
Christiannal is.
Erica feltápászkodott a fotelból.
Enyhe lelkiismeret-furdalása volt, mert
annyira belemerült az olvasásba, hogy
nem is foglalkozott Majával.
Kínkeservvel leült mellé a földre, a
kislány repesett az örömtől, hogy az
anyja játszani akar vele.
Erica gondolataiban újra és újra
felbukkant a hableány, mintha mondani
akarna valamit. Biztos volt abban, hogy
Christian akar valamit a tudomására
hozni. Bárcsak tudná, mit!
Patrik nem tudta megállni, és vetett
egy pillantást a telefonjára.
– Ne nézegesd folyton – nevetett
Paula. – Annika attól nem fog hamarabb
hívni, hogy percenként megnézed a
telefont. Esküszöm, meg fogod hallani,
ha csörög.
– Tudom – vigyorgott Patrik zavartan.
– Csak úgy érzem, hogy már közel
járunk.
Szekrényeket és komódokat nyitogatott
Christianék házában. Azonnal megkapták
az engedélyt. Csak az volt a gond, hogy
nem tudták, mit keresnek.
– Biztos, hamar ki lehet deríteni, hol
van Alice Lissander – vigasztalta Paula.
– Annika nemsokára jelentkezik, és
megmondja a címét.
– Tiszta sor. – Patrik a mosogatóra
pillantott. Semmi sem utalt arra, hogy
Christiannak tegnap este látogatója lett
volna. Ahogy fizikai erőszakra vagy
betörésre sem. – Miért nem említették a
lányukat?
– Hamarosan megtudjuk. De szerintem
járjuk egy kicsit körül a dolgot, mielőtt
beszélünk velük.
– Szerintem is. És aztán egy sor
kérdéssel nyithatunk.
Felmentek a lépcsőn. Itt is minden
ugyanúgy nézett ki, mint előző nap.
Leszámítva a gyerekszobát. A vérvörös
betűket a falon fekete festékkel kenték le.
Megálltak az ajtóban.
– Ezt Christian minden bizonnyal
tegnap csinálta – mondta Paula.
– Megértem. Valószínűleg én is így
tettem volna.
– Mit gondolsz valójában? – A
kolléganője belépett a szomszédos
hálószobába, csípőre tette a kezét, és
végighordozta a tekintetét a helyiségen,
mielőtt részletesebben is szemügyre vett
volna mindent.
– Miről? – Patrik követte, és
kinyitotta a ruhásszekrényt.
– Christiant megölték? Vagy
önkezével vetett véget az életének?
– Csak annyit tudok, amennyit a
megbeszélésen is elmondtam, de semmit
sem tartok kizártnak. Christian nem volt
egyszerű eset. Nem találkoztam vele
sokszor, de feltűnt, hogy különös dolgok
járnak a fejében. Mindenesetre nem úgy
tűnik, mintha volna itt valahol egy
búcsúlevél.
– Te is tudod, hogy nem mindig van. –
Paula óvatosan húzogatta ki a fiókokat,
és egyenként végigtapogatta a
ruhadarabokat.
– Tudom, de ha találnánk egyet, egy
gonddal kevesebb lenne – egyenesedett
fel Patrik, és kicsit kifújta magát. Megint
hevesen vert a szíve, és le kellett
törölnie a verejtéket a homlokáról.
– Úgy látom, nincs itt semmi, amit
megérné közelebbről is megvizsgálnunk.
– Paula betolta az utolsó fiókot. –
Menjünk?
Patrik vacillált. Nem akarta feladni,
de Paulának igaza volt.
– Visszamegyünk az őrsre, és
megvárjuk, amíg Annika megtud valamit.
Lehet, hogy Göstának és Martinnak több
szerencséje volt Kennethnél.
– A remény hal meg utoljára – felelte
Paula kétkedőn.
 A bejárati ajtónál jártak, amikor
megszólalt Patrik telefonja. Remegő
ujjakkal halászta elő a zsebéből. De
csalódnia kellett. Nem a rendőrségről
hívták, hanem egy ismeretlen
mobilszámról.
– Patrik Hedström, tanumshedei
rendőrség. – Remélte, hogy gyorsan
letudja a beszélgetést, hogy ne legyen
foglalt a vonal, amikor Annika hívja.
Aztán kővé dermedt. – Jó napot, Ragnar!
– Izgatottan intett Paulának, aki már
majdnem a kocsinál járt. – Igen. Vagy
úgy! Mi is rájöttünk bizonyos
dolgokra… Persze, beszélhetünk
személyesen. Rögtön indulunk is.
Menjünk magukhoz? Ne? Igen,
odatalálunk, azonnal indulunk. Akkor
háromnegyed óra múlva.
Miután befejezte a beszélgetést,
Paulára bámult.
– Ragnar Lissander volt. Mondani
akar nekünk valamit. És mutatni.
Egész úton Uddevalla felé az a név
járt az eszében. Lissander. De csak nem
jött rá, hol hallotta korábban. Ernst
Lundgren is szüntelenül megjelent a lelki
szemei előtt. Valahogy hozzá kötődött a
név. A fjällbackai lehajtó előtt döntésre
jutott. Jobbra húzta a kormányt, és
lehajtott az autópályáról.
– Mit csinálsz? – kérdezte Martin. –
Azt hittem, visszamegyünk az őrsre.
– Csak meglátogatunk valakit.
– És mégis kit?
– Ernst Lundgrent. – Gösta
visszaváltott egyet, és balra kanyarodott.
– És mit akarsz tőle?
Gösta elmondta Martinnak, mi jár a
fejében.
– Szóval fogalmad sincs, hol
találkoztál a névvel?
– Ha tudnám, mondtam volna –
sziszegte Gösta. Azt gyanította, hogy
Martin a kora miatt feledékenynek tartja.
– Nyugi! – csitította Martin. – Ernst
talán majd felfrissíti az emlékeidet. Jó
volna, ha ezúttal hozzájárulna valamivel
a munkánkhoz.
– Rendhagyó módon. – Gösta nem
tudta megállni, és elvigyorodott. Ahogy
a kollégái, ő sem volt valami nagy
véleménnyel Ernst Lundgren szakmai
képességeit illetően, és emberként sem
tartotta sokra. Ugyanakkor nem vetette
meg annyira, mint a többiek, Mellberg-et
leszámítva talán. Olyan sokáig dolgoztak
együtt… az ember mindenhez
hozzászokik. Nem felejtette el, hogy
voltak jó pillanataik is az évek alatt. De
kétségtelen, hogy Ernst túl sűrűn követett
el szarvashibákat. Nem csak az utolsó
közös esetükben, a kirúgása előtt.
– Úgy néz ki, itthon van – mondta
Martin, amikor begurultak a felhajtóra.
– Igen. – Gösta Ernst kocsija mellé
parkolt le.
Lundgren már a csengetés előtt
kinyitotta az ajtót, biztos látta őket az
ablakból.
– Micsoda megtiszteltetés! –
Beengedte őket.
 Martin körülnézett. Göstával
ellentétben, ő még sosem járt Ernst
otthonában, de nagy hatással volt rá.
Noha maga sem takarított túl sűrűn az
agglegénylakásában, megközelítőleg sem
sikerült ilyen kuplerájt teremtenie maga
körül. A mosogatóban halmokban álltak
az edények, mindenütt ruhadarabok
hevertek, és úgy tűnt, a konyhaasztalt
még sosem törölték le.
– Nem sok mindennel tudlak
megkínálni benneteket – mondta Ernst. –
De egy felessel bármikor szolgálhatok. –
Azzal felkapott egy üveget.
– Én vezetek – mondta Gösta.
– És te? Te biztos kibírsz egy kis
szíverősítőt. – Ernst Martin felé
lendítette az üveget, de Martin
köszönettel elutasította. – A te bajod, te
erkölcscsősz!
Töltött magának, és egy húzásra
felhajtotta.
– Na, szóval. Mi járatban? – Leült egy
konyhaszékre, a volt kollégái pedig
követték a példáját.
– Szükségünk volna a segítségedre.
– Aha, most bezzeg jó vagyok, mi? –
sóhajtott Ernst, már-már siránkozón. A
feles, amivel megkínálta magát, nyilván
nem az első volt aznap. Aztán megemelte
az üres poharát. – Ki vele!
– Becsületszavadat adod, hogy
köztünk marad? – Gösta kis híján
felnyársalta a pillantásával. Ernst
kelletlenül bólintott.
– Persze, persze. Mondd már!
 – Magnus Kjellner halálának ügyében
nyomozunk. Biztos hallottál róla. És a
kutatásaink közben a Lissander névbe
botlottunk. Nem tudom, miért, de
ismerősen cseng, és valamilyen oknál
fogva téged juttatott az eszembe. Neked
mond valamit?
Ernst egy darabig ingatta magát a
széken. Néma csendben gondolkodott,
miközben Martin és Gösta
várakozástelien nézett rá. Aztán hirtelen
felragyogott az arca.
– Lissander. Hát persze, hogy mond!
Tyű, az anyját!
Az egyetlen olyan helyen találkoztak,
amelyet Patrik és Paula is ismert
Trollhättanban. A hídnál lévő
McDonald’sban, ahol épp néhány órája
voltak.
Ragnar Lissander már várt rájuk.
Paula leült mellé, míg Patrik hozott
kávét. Ragnar itt még inkább
láthatatlannak tűnt, mint odahaza. Apró,
gyér hajú emberke homokszínű kabátban.
Remegő kézzel vette el a kávét, és alig
mert a szemükbe nézni.
– Beszélni akart velünk – kezdte
Patrik.
– Nem… mondtunk el mindent
maguknak.
Patrik hallgatott. Kíváncsi volt,
miként magyarázza meg Ragnar, hogy
nem szóltak a gyerekükről.
– Tudják, nehéz idők voltak azok.
Született egy lányunk. Alice. Christian
nagyjából ötéves lehetett, és eléggé
rájárt a rúd. Talán nekem kellett volna…
– Elnémult, és ivott egy korty kávét,
mielőtt folytatta. – Amin keresztülment,
valószínűleg egész életére nyomokat
hagyott benne. Nem tudom, hogy tudják-
e, de Christian több mint egy hétig élt a
halott anyja mellett. A nő pszichésen
beteg volt, és nem tudott gondoskodni
róla. Saját magáról sem. Végül meghalt
odahaza, és Christian teljesen magára
maradt. Azt hitte, az anyja alszik.
– Tudjuk. Beszéltünk a helyi szociális
szolgálattal, és megkaptunk minden iratot
az üggyel kapcsolatban. – Patrik maga is
észrevette, milyen hivatalosan fejezte ki
magát. „Az üggyel kapcsolatban.” De
másképp nem tudta távol tartani magát az
esettől.
 – Túladagolásban halt meg? –
kérdezte Paula. Még nem volt alkalmuk
átnézni a teljes anyagot.
– Nem, nem kábítószerezett. A nehéz
időszakokban kicsit sokat ivott, és
persze szedett gyógyszereket is. Végül a
szíve nem bírta. Persze az alkoholnak és
a gyógyszereknek is volt közük hozzá.
Ráadásul nagyon kövér is volt. Több
mint százötven kiló.
Patrik érezte, hogy megrezdül benne
valami. Valami nem stimmelt. De úgy
döntött, ezen majd később rágódik.
– És Christian magukhoz került –
mondta Paula.
– Igen, hozzánk. Iréne vetette fel, hogy
fogadjunk örökbe egy gyereket. Úgy tűnt,
nekünk nem lehet saját.
 – De az örökbefogadás nem zajlott le
– kapott a szón Patrik.
– Valószínűleg lezajlott volna, ha
Iréne nem esik teherbe nem sokkal
később. Amikor megszületett a lányunk,
úgy látszott, Irénét már egyáltalán nem
érdekli Christian. – Ragnar Lissander
kinézett az ablakon, és megmarkolta a
kávéscsészéjét. – Talán a fiúnak is jobb
lett volna úgy, ha Iréne akarata teljesül.
– Miért, mit akart? – érdeklődött
Patrik.
– Visszaadni a fiút. Miután lett saját
gyerekünk, úgy gondolta, ne tartsuk meg
Christiant. – Ragnar fanyarul
elmosolyodott. – Tudom, hogy szörnyen
hangzik. Irénének megvannak a maga
hibái, és néha túlzásokba esik. De nem
gonosz.
– Túlzásokba? – Patrik kis híján
félrenyelt. Egy nőről beszéltek, aki
vissza akarta adni a nevelt gyermekét,
amikor lett sajátja, és ez a fickó még
védte is! – De végül nem adták vissza –
mondta hűvösen.
– Nem. Azon kevés esetek egyike
volt, amikor ellentmondtam neki. Eleinte
a füle botját sem mozgatta, de amikor azt
mondtam, hogy rosszul venné ki magát a
dolog, beletörődött, hogy a fiú marad.
De talán nem kellett volna… – Ismét
elnémult. Egyértelműen látszott rajta,
milyen nehezére esik erről beszélnie.
– Milyen volt Christian és Alice
viszonya gyerekkorukban? – kérdezte
Paula, de Ragnar egyáltalán nem reagált.
Úgy tűnt, gondolatban messze jár. Végül
azt morogta:
– Nekem kellett volna vigyáznom
rájuk. Szegény fiú, nem tudta!
– Mit? – Patrik előredőlt.
Ragnar összerándult, ahogy visszatért
a valóságba.
– Nem akarnak találkozni Alice-szal?
Látniuk kellene, hogy értsék, mit akarok
mondani.
– De, akarunk. – Patrik nem tudta
leplezni az izgatottságát. – Mikor? Hol
van egyáltalán?
– Rögtön odamehetünk. – Ragnar
felállt.
Úton az autó felé Patrik és Paula
összenézett. Lehet, hogy Alice az a nő,
akit keresnek? Végre pontot tehetnek az
ügy végére?
Amikor beléptek a szobába, háttal ült
nekik. Sötét haja csaknem a fenekéig ért.
Úgy csillogott, mintha frissen fésülték
volna ki.
– Szia, Alice! Én vagyok az, apa. –
Ragnar hangját visszaverték a csupasz
falak. Valaki tett rá egy félszeg
kísérletet, hogy valamelyest otthonosan
rendezze be a helyiséget, de csak
felemás sikerrel járt. Az ablaknál egy
hervadt cserepes növény állt, a falon A
nagy kékség című film plakátja lógott, az
ágyat pedig egy kopott ágytakaró fedte.
Egyébként csak egy kis íróasztal volt a
szobában, előtte egy szék. Ezen ült
Alice. Csinált valamit, de Patrik nem
látta, mit. Az apja köszönésére nem
reagált.
– Alice – ismételte meg a férfi.
Ezúttal a nő lassan megfordult.
Patriknak elakadt a lélegzete.
Gyönyörű szép volt. Fejben gyorsan
kiszámolta, hogy harmincöt körül járhat,
de legalább tíz évvel fiatalabbnak nézett
ki. Hosszúkás arca teljesen sima volt,
csaknem gyermeki. Hatalmas kék szemét
hosszú szempillák keretezték. Patrik
azon kapta magát, hogy nem bírja nem
bámulni.
– Látogatóid vannak. Patrik és Paula.
– Ragnar habozott. – Christian barátai.
Amikor a nő meghallotta a bátyja
nevét, felragyogott a szeme. Ragnar
lassan megsimogatta a nő fejét.
– Hát most már tudják. Már ismerik
Alice-t.
– Mióta? – Patrik képtelen volt
elfordítani a tekintetét a nő arcáról.
Borzasztóan hasonlított az anyjára,
mégis teljesen más volt. Mindaz a
rosszindulat, amely az anyja vonásaiból
csak úgy sütött, az ő arcáról hiányzott.
Patrik tisztában volt azzal, milyen
együgyű ez a gondolat.
– Régóta. Azon a nyáron került el
otthonról, amikor tizenhárom éves lett.
Ez a negyedik intézmény. A többi nem
tetszett, de ez szerintem egész jó. –
Ragnar lehajolt, és homlokon csókolta a
lányát. A nő arcán nem látszott semmi,
de kicsit hozzásimult az apjához.
– És mi…? – Paula nem tudta, hogy
tegye fel a kérdést.
 – Mi a baja? – segítette ki Ragnar. –
Ha engem kérdeznek, semmi. Tökéletes.
De értem, mire gondol. Mindjárt
elmesélem.
Leguggolt Alice mellé, és
szeretetteljesen beszélt hozzá. Itt, a
lányánál nem volt láthatatlan.
Egyenesebb volt a háta, tisztább a
tekintete. Volt valaki. Alice apukája.
– Apa ma nem maradhat sokáig,
kincsem. Csak be akartalak mutatni
Christian barátainak.
A nő ránézett. Aztán megfordult, és
felvett valamit az asztalról. Egy rajzot.
Az apja orra alá dugta.
– Nekem rajzoltad? – A nő a fejét
rázta, mire Ragnar kissé előreejtette a
vállát. – Christiannak?
 A nő bólintott.
– Elküldöm neki. Ígérem.
Halvány mosoly. Aztán újra nekilátott.
Rajzolt. Patrik vetett egy pillantást a
lapra, amelyet Ragnar Lissander a
kezében tartott. Ismerős volt.
– Megtartja az ígéretét. A rajzokat
elküldi Christiannak – mondta úton az
ajtó felé.
– Nem mindet. Olyan sokat rajzol.
Csak néhányat, hogy Christian tudja,
Alice gondol rá. Mindennek ellenére.
– És honnan tudta, hová kell küldenie
a rajzokat? Azt mondták, tizennyolc éves
korában minden kapcsolatot megszakított
magukkal – mondta Paula.
– Igen, de amikor Alice azt akarta,
hogy küldjem el a képeit Christiannak,
felkutattam. Egy kicsit kíváncsi is
voltam. Először a vezetéknevünk alapján
kerestem, eredménytelenül. Aztán
megpróbáltam az anyja nevével, és
találtam egy göteborgi címet. Egy időre
szem elől tévesztettem. Elköltözött, és a
levelek visszajöttek, de aztán újra
rátaláltam. A Rosenhillsgatanon. Arról
nem tudtam, hogy Fjällbackába költözött.
Azt hittem, még a régi lakásában él, mert
a levelek nem jöttek vissza.
Ragnar elbúcsúzott Alice-tól. A
folyosón Patrik beszámolt neki a férfiról,
aki megőrizte Christiannak a leveleket.
Leültek egy tágas, világos helyiségben,
amely étkezőként és kávézóként szolgált.
A légkör személytelen volt. Az ablakok
előtt álló pálmák valószínűleg pont
olyan kevés vizet és törődést kaptak,
mint a cserepes növény Alice
szobájában. Az asztalok üresek voltak.
– Alice sokat sírt. – Ragnar
végigsimított a pasztellszínű terítőn. –
Valószínűleg a kólika miatt. Iréne már a
terhessége alatt sem nagyon törődött
Christiannal, és amikor aztán Alice
megszületett, és rengeteg odafigyelést
igényelt, Christianra végképp nem
maradt idő. És hát ugye a fiú már előtte
is idegroncs volt.
– És maga? – Patrik látta Ragnar
arcán, hogy meglehetősen érzékeny
pontra tapintott.
– Én? – A férfi megdermedt mozdulat
közben. – Homokba dugtam a fejemet.
Mindig Iréne volt a hangadó, én pedig
nem tettem semmit. Így egyszerűbb volt.
– Vagyis Christian nem szerette a
húgát? – kérdezte Patrik.
– Folyton ott állt a bölcsőjénél, és
bámulta. Láttam, milyen sötét a tekintete,
de nem gondoltam volna… Csengettek.
Csak gyorsan meg akartam nézni, ki az. –
Úgy festett, Ragnar a gondolataiba
mélyed. – Csak néhány percre szaladtam
ki.
Patrik kinyitotta a száját, hogy
feltegyen egy kérdést, aztán meggondolta
magát. Hadd meséljen Ragnar a maga
tempójában. Látni lehetett rajta, milyen
nehezére esik. Feszültnek tűnt, felhúzta a
vállát.
– Mivel Iréne ledőlt egy kicsit,
kivételesen nekem kellett Alice-szal
foglalkoznom. Egyébként Iréne sosem
bízta a gyereket más gondjaira. Alice
nagyon törékeny volt, hiába volt olyan
nagy hangja. Olyan volt, mintha Iréne
kapott volna egy játék babát. Egy
játékszert, amelyet nem engedett át
senkinek.
Ismét csend. Patriknak erőt kellett
vennie magán, hogy ne kezdje noszogatni
a férfit.
– Csak néhány percre szaladtam ki…
– ismételte meg Ragnar. Úgy látszott, itt
megakadt. Nyilván a folytatáshoz nehéz
volt megtalálnia a szavakat.
– Hol volt Christian? – kérdezte
Patrik, hogy adjon neki egy lökést.
– A fürdőben. Alice-szal. Éppen meg
akartam fürdetni a kislányt. Volt egy kis
függőágyszerűség, hogy mindkét kezünk
szabad legyen a fürdetéshez.
Beállítottam a fürdőkádba, és
megengedtem a vizet. Alice a
függőágyban feküdt.
Paula bólintott. Az ő kisfiának,
Leónak is volt ilyesmije.
– Amikor visszatértem, Alice…
teljesen mozdulatlanul volt. A feje víz
alatt volt, a szeme nyitva, tágra nyitva…
Ragnar kissé hintázott a székén,
látszott, hogy kényszerítenie kell magát a
folytatásra. Nyilván egymást kergették a
fejében a képek és az emlékek.
– Christian a kád fölé hajolt és nézte.
– Ragnar Patrikra és Paulára meredt,
mintha visszazökkent volna a valóságba.
– Ott guggolt némán, és mosolygott.
 – De maga megmentette Alice-t. –
Patrik libabőrös lett.
– Igen, mesterségesen lélegeztettem.
És láttam… – megköszörülte a torkát –
…milyen csalódott Christian.
– Elmondta Irénének?
– Nem, sosem említettem… Nem!
– Christian megpróbálta vízbe fojtani
a húgát, és maga egy szót sem szólt róla
a nejének? – Paula hitetlenkedve meredt
a férfira.
– Úgy éreztem, ennyivel tartozom a
fiúnak, azok után, amiken átment. Ha
elmondtam volna Irénének, azonnal
elküldte volna. A fiú pedig ezt nem élte
volna túl. És ezzel úgysem lehetett volna
jóvátenni semmit. – Szabályosan
rimánkodott azért, hogy megértsék. –
Akkor még nem tudtam, mennyire súlyos
a dolog. De úgysem tehettem volna
semmit. Nem lett volna értelme
elküldeni Christiant.
– Vagyis úgy tett, mintha mi sem
történt volna? – kérdezte Patrik.
Ragnar nagyot sóhajtott, és még
inkább magába zuhant.
– Igen, úgy tettem, mintha mi sem
történt volna. De soha többé nem
hagytam magára Alice-t Christiannal.
– Később újra próbálkozott? – Paula
arca falfehér volt.
– Nem hinném. Valahogy elégedettnek
tűnt. Alice ezek után már nem sírt olyan
sokat. Többnyire nyugodtan feküdt, és
már nem igényelt olyan sok törődést.
– Mikor vették észre, hogy valami
nincs rendben vele? – tudakolta Patrik.
– Fokozatosan ébredtünk rá. Nem
tanult olyan gyorsan, mint más gyerekek.
Amikor nagy nehezen rábeszéltem Irénét,
és elvittük orvoshoz… megállapították,
hogy Alice-nak agyi károsodása van, és
élete hátralévő részében egy gyermek
szellemi szintjén marad.
– Iréne nem fogott gyanút? – kérdezte
Paula.
– Nem. Az orvos azt mondta, hogy a
rendellenesség feltehetően veleszületett,
de csak akkor szokták felismerni, amikor
a gyerek nem éri el a korának megfelelő
fejlődési szinteket.
– És mi lett, amikor a gyerekek nőni
kezdtek?
– Mennyire érnek rá? – kérdezte
Ragnar mosolyogva, de a mosolya
szomorúnak hatott. – Iréne folyton csak
Alice-szal volt elfoglalva. Alice volt a
legédesebb kisgyerek, akit valaha láttam,
és ezt nem csak azért mondom, mert a
lányom. Hiszen látták. Irénének mindig
is a gyengéje volt a szépség.
Fiatalkorában maga is nagyon szép volt,
és szerintem Alice-ban a saját
tükörképét látta. Minden idejét a
lányunknak szentelte.
– És Christian? – érdeklődött Patrik.
– Christian? Keresztülnézett rajta.
– Biztosan szörnyű volt neki – mondta
Paula.
– Igen – válaszolta Ragnar. – De
lázadt a maga módján. Imádott enni, és
borzasztóan meghízott. Biztosan az
édesanyjától örökölte a hajlamot.
Amikor látta, ez mennyire zavarja Irénét,
elkezdett még többet enni, csak hogy
bosszantsa. Sikerült is neki. Állandó
harcban álltak az evés miatt, de ezen a
téren legalább Christian győzött.
– Vagyis gyerekkorában testes volt? –
kérdezte Patrik. Megpróbálta a karcsú,
felnőtt férfit dundi kamaszként
elképzelni, de nem sikerült.
– Nem testes volt, hanem kövér. Szó
szerint hájas.
– De Alice szerette? – akarta tudni
Paula.
Ragnar ismét elmosolyodott, de
ezúttal a szeme is felragyogott.
– Imádta. Istenítette. Úgy tapadt rá,
mint valami mágnes.
 – És Christian ezt hogy kezelte? –
kérdezte Patrik.
– Nem hiszem, hogy volt kifogása
ellene – mélázott el Ragnar. – Hagyta.
Néha úgy tűnt, el-elcsodálkozik rajta,
mennyi szeretettel árasztja el Alice.
Mintha egyáltalán nem értené.
– Talán nem is értette – vélte Paula. –
És mi történt aztán? Hogyan reagált
Alice, amikor Christian elköltözött?
Ragnar arcára mintha egy fátyol borult
volna.
– Sok minden történt akkoriban
egyszerre. Christian eltűnt, mi pedig már
nem tudtuk Alice-t úgy támogatni, ahogy
kellett volna.
– Miért nem? Miért nem maradhatott
otthon?
 – Nagy lett, és több segítségre volt
szüksége, mint amennyit megadhattunk
neki.
Ragnar Lissander hangulata
megváltozott, de Patrik nem értette
pontosan, miért.
– Sosem tanult meg beszélni? –
kérdezte a nyomozó. Alice egyetlen szót
sem szólt, mialatt a szobában voltak.
– Tud beszélni, de nem akar.
– Van oka arra, hogy nehezteljen
Christianra? Árthatott neki valamilyen
módon? Vagy másoknak Christian
környezetében? – Patrik maga előtt látta
a hosszú, sötét hajú nőt. Emlékezett a
kezére, ahogy a fehér papír fölött suhant
rajzolás közben.
– Nem. Alice a légynek sem tudna
ártani – válaszolta Ragnar. – Ezért
mutattam be magunknak. Hogy lássák.
Senkinek sem tudna fájdalmat okozni. És
Christianra úgy tekint… mint az
Úristenre.
Az asztalra rakta a rajzot, amelyet
Alice-tól kapott. Fent a sárga nap, lent a
zöld fű és néhány virág. Két alak – egy
nagy és egy kicsi –, akik fogják egymás
kezét.
– Emlékszik rá egyáltalán? Hiszen
már évek óta nem látta – vetette fel
Paula.
Ragnar nem felelt, csak a képre
mutatott. Két alak. Alice és Christian.
– Kérdezzék az ápolókat, ha nekem
nem hisznek. Nem Alice az, akit
keresnek. Nem tudom, ki vadászott
Christianra. Tizennyolc éves korában
eltűnt az életünkből. Azóta sok minden
történhetett, de Alice szerette. És még
mindig szereti.
Patrik az apró embert vizslatta. Azt
fogja tenni, amit Ragnar javasolt.
Megkérdezi az ápolókat. Ugyanakkor
tudta, hogy a férfi igazat mondott. Nem
Alice az, akit keresnek. Megint kezdhetik
elölről.
– Fontos közlendőm van. – Mellberg
félbeszakította Patrikot, aki éppen a
legújabb fejleményeket akarta
megosztani a kollégáival. – Átmenetileg
csak részmunkaidőben fogok dolgozni.
Láthatóan olyan kiválóan vezettem az
őrsöt, hogy átvehettek tőlem bizonyos
feladatokat. Sürgősen szükség van a
képességeimre és a tapasztalataimra
máshol.
Mindannyian megrökönyödve néztek
rá.
– Itt az ideje, hogy bevessem magamat
a társadalom érdekében. A felnövekvő
nemzedék érdekében… akik a jövőbe
vezető utat jelentik. – Mellberg
jelentőségteljes arcot vágott, és a
nadrágtartójába dugta az ujját.
– Élménytábort szervez fiatalkorú
bűnelkövetőknek? – suttogta Martin.
Gösta csak a vállát vonogatta.
– Ezenkívül fontos, hogy esélyt adjunk
a nőknek. És a bevándorló kisebbségnek.
– Vetett egy pillantást Paulára. – Neked
és Johannának nem volt könnyű az utóbbi
időben egyszerre boldogulni a gyerekkel
és a munkában. És a kislegénynek már a
kezdetek kezdetén is nagy szüksége van
egy erős férfi példaképre. Szóval
részmunkaidőben fogok dolgozni, a
vezetés is áldását adta rá, a maradék
időben pedig vigyázok a kicsire.
Mellberg diadalittasan nézett körül,
de az asztalnál döbbent csend uralkodott.
Paula hökkent meg leginkább. Most
hallott erről először, de minél tovább
töprengett rajta, annál jobban tetszett
neki az ötlet. Johanna újra dolgozhatna,
és ő is könnyebben összehangolhatná a
munkát és a gyereknevelést. És
tagadhatatlan, hogy Mellberg ügyesen
gondozta Leót. Leszámítva a
pelenkázást, eddig kiváló bébiszitternek
bizonyult.
 Miután túljutott az első döbbeneten,
Patrik is csak egyetérteni tudott. A
gyakorlatban ez azt jelentette, hogy
Mellberg-et csak feleannyi ideig látják
az őrsön. Határozottan örömteli hír.
– Nagyon dicséretes, Mellberg.
Bárcsak több ember gondolkodna így,
mint te! – mondta nyomatékosan. – És
akkor térjünk vissza az ügyünkhöz.
Történt ma néhány dolog.
Beszámolt a többieknek a trollhättani
útjukról, a Ragnar Lissanderrel folytatott
beszélgetésükről és az Alice-nál tett
látogatásukról.
– Szóval kétség sem fér az
ártatlanságához? – kérdezte Gösta.
– Nem, kikérdeztem az ápolókat.
Szellemileg egy gyerek szintjén van.
 – És hogy lehet együtt élni azzal, hogy
az ember ilyet tett a húgával? – kérdezte
Annika.
– Már csak azért sem lehetett könnyű,
mert Alice meg bálványozta – bólintott
Paula. – Nagy teher nyomhatta Christian
vállát. Már ha tisztában volt egyáltalán
azzal, mit tett.
– Mi is szolgálhatunk újdonságokkal.
– Gösta megköszörülte a torkát, és
oldalvást Martinra sandított. – Az volt
az érzésem, hallottam már valahol ezt a
Lissander nevet, de nem voltam teljesen
biztos benne. Nem mindig lehet már
megbízni az ilyen vénségek
emlékezetében. – Megkocogtatta a
homlokát. – Visszaúton Kenneth
Bengtssontól, aki egyébként foggal-
körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy
semmit sem tud, és még sosem hallotta a
Lissander nevet, egyre azon törtem a
fejem, miért ugrik be mindig Ernst,
amikor erre a névre gondolok. Ezért
aztán benéztünk hozzá.
– Voltatok Ernstnél? – csodálkozott
Patrik. – Hogyhogy?
– Várd ki, mit mesél Gösta – intette
Martin, és Patrik elhallgatott.
– Beszámoltam neki a
tépelődésemről, és Ernstnek leesett a
tantusz.
– De miről van szó az isten
szerelmére?
– Tudta, honnan olyan ismerős nekem
a Lissander név – magyarázta Gösta. –
Itt laktak egy ideig.
 – Kik? – kérdezte Patrik
összezavarodva.
– Iréne és Ragnar Lissander a két
gyerekével, Christiannal és Alice-szal.
– Az nem lehet. – Patrik a fejét rázta.
– Akkor miért nem ismerte fel senki?
Kizárt.
– Dehogy. Így van. Christian
fiatalkorában túlsúlyos volt. Ha valaki
lead hatvan kilót, öregszik húsz évet, és
még szemüveges is lesz, aligha ismerik
fel.
– És mi köze Ernstnek a családhoz?
És te honnan ismered őket? – tudakolta
Patrik.
– Ernst bele volt esve Irénébe. Egy
bulin kicsit egymásba bonyolódtak, és
utána Ernst szeretett volna elmenni
hozzá, amint alkalom kínálkozott.
Gyakran megfordultunk Lissanderéknél.
– Hol laktak? – kérdezte Paula.
– A parti őrségtől nem messze.
– Badholmenen? – kapott a szón
Patrik.
– Egész közel. Eredetileg a ház Iréne
anyjáé volt. Úgy hallottam,
megátalkodott boszorkány lehetett.
Évekig nem voltak beszélő viszonyban a
lányával. Aztán az asszony meghalt, és
Iréne megörökölte a vityillót, ezért
ideköltöztek Trollhättanból.
– És Ernst azt nem tudta, miért
költöztek később vissza? – kérdezte
Paula.
– Nem, arról fogalma sem volt. De
úgy tűnik, egyik napról a másikra mentek
el.
– Akkor Ragnar mégsem mesélt el
nekünk mindent – sóhajtott fel Patrik.
Lassan kezdett elege lenni abból, hogy
az ügy minden érintettje ilyen makacsul
őrzi a titkait, és nem mondja el, amit tud.
Ha mind együttműködőek lennének, már
rég megoldották volna az esetet. – Szép
munka! – biccentett Gösta és Martin felé.
– Újra előveszem Ragnar Lissandert.
Szerintem nyomós oka volt rá, hogy
elhallgassa előlünk a fjällbackai
életüket. Pedig tudhatta volna, hogy
előbb-utóbb úgyis kiderítjük.
– De a nőhöz, akit keresünk, ezzel
még nem jutottunk közelebb. Csak
olyasvalaki lehet, aki abban az időben
mozgott Christian környezetében, amikor
Göteborgban élt. Az otthonról való
elköltözése és a Fjällbackába való
visszatérése között – merengett Martin
hangosan.
– De miért tért vissza? – tűnődött
Annika is.
– Többet kell megtudnunk Christian
göteborgi életéről – szögezte le Patrik és
bólintott. – Eddig csak három nőről
tudunk, aki szerepet játszott az életében:
Irénéről, Alice-ról és a vér szerinti
anyjáról.
– Nem lehetett Iréne? Ha
belegondolunk, mit tett Christian Alice-
szal, az nyomós ok a bosszúra – vetette
fel Martin.
Patrik hallgatott egy darabig, aztán
lassan megcsóválta a fejét.
 – Ez már az én fejemben is
megfordult, és egyelőre nem zárhatjuk ki
teljesen. Mégsem hiszem, hogy ő volt.
Ragnar azt állította, sosem tudta meg, mi
történt. És ha tudná is: Magnusnak és a
többieknek miért akart volna ártani?
A lelki szemei előtt megjelent az az
ellenszenves nő és a trollhättani családi
ház. A fülében visszhangoztak a megvető
megjegyzések, amelyeket Christianra és
az anyjára tett. És hirtelen szöget ütött a
fejébe valami. Végre ráébredt, mi
motoszkált benne a Ragnarral való
második találkozásuk óta. Érezte, hogy
valami nincs rendjén. Előhúzta a
telefonját a zsebéből, és sietősen
megkereste a számot. Az asztalnál ülők
elhűlve figyelték. Jelezte nekik a
mutatóujjával, hogy maradjanak
csendben.
– Halló! Itt Patrik Hedström. Igazából
Sannával akartam beszélni. Értem.
Megkérdezne esetleg tőle valamit?
Fontos. Kérdezze meg, hogy a kék ruha,
amelyet talált, jó lenne-e rá. Tudom,
hogy furcsán hangzik, de nagy segítség
lenne. Köszönöm.
Patrik várt egy kicsit. Néhány perc
múlva Sanna testvére visszatért a
telefonhoz.
– Igen? Jó. Rendben. Nagyon
köszönöm. Üdvözlöm Sannát! – Patrik
elgondolkodva fejezte be a hívást. – A
kék ruha jó lenne Sannára.
– Na és? – mondta ki Martin azt, ami
mindannyiuk fejében járt.
 – Figyelembe véve a tényt, hogy
Christian anyja százötven kilót nyomott,
a ruha nem lehetett az övé. Christian
hazudott Sannának, amikor azt mondta,
hogy a ruha tőle van.
– Nem lehetett Alice-é? – kérdezte
Paula.
– Éppenséggel lehetett, de szerintem
nem az övé volt. Volt még egy nő
Christian életében.
Erica az órára nézett. Úgy tűnt,
Patriknak hosszú napja van. Nem hallott
róla, amióta elindult, ő meg nem akarta
felhívni és zavarni. Christian halála
nyilván nagy felfordulást okozott az
őrsön. De valamikor csak hazajön.
Remélte, hogy már nem mérges rá.
Még sohasem volt igazán dühös.
Patriknak csalódást vagy szomorúságot
okozni, ez az utolsó, amit Erica akarna.
Megsimogatta a hasát. Úgy látszott,
feltartóztathatatlanul gömbölyödik. Az
érzései ellentmondásosak voltak.
Boldogság és aggodalom, félelem és
öröm, minden egyetlen reménytelen
egyvelegben. Anna is így érezheti magát.
Ericának rossz volt a lelkiismerete, mert
az utóbbi időben olyan ritkán hallgatta
meg a testvérét. Csak a saját dolgával
volt elfoglalva. Azok után, amiket Anna
a volt férje, két gyermekének apja
mellett átélt, a terhesség biztosan nagyon
felkavaró állapot. Habár most új férje
van. Ericát elfogta a szégyen, mert
mindig csak magára gondolt. Mindig
csak magáról és a saját gondjairól
beszélt. Holnap reggel felhívja Annát, és
felveti, hogy kávézzanak vagy sétáljanak
egyet. Akkor lesz elég idejük mindent
átbeszélni.
Maja az ölébe mászott. Álmosnak
látszott, noha még csak hat óra volt.
Általában nyolckor feküdt le.
– Apu? – kérdezte, miközben Erica
hasához dörgölte az arcát.
– Nemsokára jön – mondta Erica. –
De mivel már mindketten éhesek
vagyunk, csinálok valami vacsorát. Mit
gondolsz? Egyenek a csajok külön?
Maja bólintott.
– Húsos makaróni? Egy tonna
ketchuppal?
Maja ismét bólintott. Anyu jól tudta,
mit szeretnek a kislányok.
 – Hogyan folytassuk? – Patrik
közelebb húzta a székét Annikáéhoz.
Odakint vaksötét volt, és már haza
kellett volna menniük, de egyikük sem
indult a kijárat felé. Kivéve Mellberg-et,
aki negyedórája vett búcsút tőlük
vidáman fütyörészve.
– Kezdjük a nyilvántartásokkal, de
kétlem, hogy találnánk valamit. Már
átnéztem a családi hátterét, és nem
tudom elképzelni, hogy átsiklottam volna
valami felett. – Annika bocsánatkérőn
tárta szét a karját, mire Patrik a vállára
tette a kezét.
– Te vagy a két lábon járó
megbízhatóság. De az ember néha
rövidlátó. Ha együtt nézzük át, talán
kiszúrunk valami olyasmit, ami eddig
elkerülte a figyelmünket. Szerintem
Christian Göteborgban együtt élt egy
nővel, vagy legalábbis viszonya volt
valakivel. Talán találunk valamit, ami
hasznos lehet.
– A remény hal meg utoljára. – Annika
elfordította a képernyőt, hogy Patrik is
lássa. – Ahogy mondtam, korábban nem
volt házas.
– Gyerekek?
Annika kattintott párat, aztán a
képernyőre mutatott.
– Csak Melker és Nils apjaként van
bejegyezve.
Patrik a hajába túrt.
– Nem tudom, miért vagyok teljesen
meggyőződve arról, hogy elnéztünk
valamit, de ebben a nyilvántartásban
tényleg nem találunk semmit.
Felállt, és átment a saját irodájába.
Egy darabig mozdulatlanul ült, és a falat
bámulta. A gondolataiból telefoncsörgés
rezzentette fel.
– Patrik Hedström. – Maga is hallotta,
milyen fáradt a hangja. De amikor a férfi
a vonal túlsó felén bemutatkozott, és
elmondta, miért hívja, Patrik egyből
felélénkült. Húsz perc múlva átviharzott
Annikához.
– Maria Sjöström!
– Maria Sjöström?
– Christiannak Göteborgban volt egy
barátnője. Maria Sjöströmnek hívták.
– Honnan tudod? – kérdezte Annika,
de Patrik ügyet sem vetett rá.
– Van egy gyereke is. Emil Sjöström.
Jobban mondva csak volt.
– Ezt meg hogy érted?
– Meghaltak. Maria és Emil is. Van
róla akta, de a nyomozás áll.
– Mi folyik itt? – Martin futva jött át,
amikor meghallotta Patrik izgatott
hangját Annika irodájából. Gösta is
magát meghazudtoló sebességgel
közeledett. Ott szorongtak mindketten az
ajtóban.
– Most beszéltem egy Sture Bogh
nevű férfival, egy nyugalmazott
göteborgi felügyelővel. – Patrik
hatásszünetet tartott. – Olvasott az
újságban Christianról és a fenyegető
levelekről, és a név egy régi esetét
juttatta az eszébe. És arra gondolt, ezek a
fontos információk talán segíthetnek.
 Patrik összefoglalta a felügyelővel
folytatott telefonbeszélgetést. Noha már
évek teltek el, Sture Bogh képtelen volt
elfelejteni a borzasztó esetet. A fontos
tényeket pontosan dokumentálta.
A hatás nem maradt el. Döbbenten
bámultak egymásra.
– És rendelkezésünkre bocsátják az
anyagot? – kérdezte Martin buzgón.
– Elég késő van. Nem lesz egyszerű –
válaszolta Patrik.
– Abból nem lehet baj, ha teszünk egy
kísérletet – mondta Annika. – Megvan a
göteborgi bűnügyi osztály telefonszáma.
Patrik sóhajtott.
– Ha nem keveredek sürgősen haza, a
feleségem azt fogja gondolni, hogy
leléptem Rióba egy nagy mellű szőkével.
 – Hívd fel Ericát, aztán megpróbálunk
elérni valakit Göteborgban.
Patrik megadta magát. Nyilvánvalóan
senki sem vágyott haza, és ő sem akarta
befejezni addig a napot, amíg nem tettek
meg mindent, ami csak módjukban állt.
– Jól van, de akkor foglaljátok le
magatokat, amíg telefonálok. Nem
akarom, hogy ott hegyezzétek a fületeket
az ajtóm előtt.
Fogta a telefont, bevonult az
irodájába, és magára csukta az ajtót.
Erica megértő volt. Már meg is
vacsoráztak Majával. Patrik hirtelen
annyira vágyott utánuk, hogy
legszívesebben elbőgte volna magát.
Nem is emlékezett arra, mikor volt
utoljára ilyen fáradt. Ennek dacára vett
egy mély levegőt, és felhívta a számot,
amelyet Annikától kapott.
Először fel sem tűnt neki, hogy valaki
már felvette a kagylót.
– Halló? – hallatszott egy kérdő hang.
Patrik rémülten döbbent rá, hogy
mondania kell valamit. Bemutatkozott,
előadta, mi járatban van, és legnagyobb
meglepetésére, nem küldték el azonnal
melegebb éghajlatra. A göteborgi
kolléga barátságosan és előzékenyen
bánt vele, és hajlandó volt előkeresni a
nyomozati aktákat. A beszélgetés
befejezése után Patriknak nem maradt
más dolga, csak drukkolni. Egy jó
negyedórával később megszólalt a
telefon.
– Megvannak? – Patrik nem hitt a
fülének, amikor a kolléga közölte, hogy
megtalálta az aktákat. Nem győzte
megköszönni, és megkérte a göteborgi
munkatársat, hogy tegye félre nekik az
iratokat. Valahogy majd megoldja, hogy
holnap reggel megkapja őket.
Legrosszabb esetben maga megy el
értük, vagy megterheli az őrs
költségvetését egy futárszolgálat díjával.
Patrik ülve maradt, miután lerakta a
telefont. Tudta, hogy a többiek
türelmetlenül várakoznak az irodáikban,
és égnek a kíváncsiságtól, hogy
megvannak-e még a régi nyomozati
akták. De először rendeznie kellett a
gondolatait. A kirakós egyes darabjai ott
kavarogtak a fejében. Tudta, hogy valami
módon összefüggnek. A kérdés csak az
volt, hogyan.
A búcsú különös bánattal töltötte el.
Természetesen nem akart viszlátot
mondani a lányoknak, mintha pár nap
múlva visszatérne. Meglepte, hogy a
háztól és az előszobában
kifürkészhetetlen arccal őt vizslató
Louise-tól való elválás is nyomasztotta.
Eredetileg csak üzenetet akart hagyni
és odébb állni. Aztán váratlanul
szükségét érezte egy igazi búcsúnak. A
nagy bőröndöt a biztonság kedvéért már
bepakolta a kocsiba, hogy a felesége úgy
higgye, csak egy szokásos üzleti útra
megy a kis bőrönddel.
Noha érhetetlen módon nehezére esett
istenhozzádot mondania, tudta, hogy
nemsokára berendezi az új életét. A
lányok már majdnem felnőttek, és
úgysincs szükségük rá.
– Milyen üzleti útról van szó? –
kérdezte Louise.
Eriket meglepte a mellékzönge a
hangjában. Csak nem tud valamit?
Elhessegette a gondolatot. Még ha
gyanút fogott is, úgysem tehet semmit.
– Egy új szállítóval találkozom. –
Erik a kulcscsomóját babrálta.
Voltaképpen nagyon rendes volt a nővel.
A kisebbik autót akarta elvinni, és a
Mercedest otthagyni neki. És a pénz,
amely már ott volt a számláján, egy évig
fedezi a saját és a lányok költségeit. A
ház törlesztőrészleteit is ki tudja fizetni
belőle. Vagyis lesz elég ideje, hogy
rendbe hozza az életét.
 Erik kihúzta magát. Semmi oka arra,
hogy egy disznónak érezze magát. Az
már nem az ő baja, ha valaki nem tud mit
kezdeni azzal, hogy tiszta lappal kell
indulnia. Veszélyben forog az élete, nem
várhatja tétlenül, amíg a múltja utoléri.
– Holnapután jövök. – Odabiccentett
Louise-nak. Már régóta nem ölelte át és
csókolta meg búcsúzóul.
– Azt csinálsz, amit akarsz. – A
felesége vállat vont.
A viselkedése megint különösnek
tetszett. De biztos csak beképzeli
magának. És holnapután, amikorra
Louise visszavárja, ő már biztonságban
lesz.
– Szia! – Erik hátat fordított a nőnek.
– Szia! – mondta Louise.
 Amikor a kocsiban ült, még utoljára
belenézett a visszapillantó tükörbe.
Aztán bekapcsolta a rádiót, és halkan
dúdolni kezdett. Úton volt.
Amikor Patrik belépett, Erica
rémülten bámult rá. Maja már régóta
aludt, a nő pedig a kanapén pihent egy
csésze tea mellett.
– Nehéz napod volt? – kérdezte
finoman, és átölelte a férjét.
Patrik a nyakához nyomta az arcát, és
egy pillanatig mozdulatlanul állt ott.
– Kell egy pohár bor.
A férfi kiment a konyhába, a nő
visszaült a kanapéra. Erica hallotta a
pohár csörömpölését, és a dugó halk
pukkanását. Neki is jólesett volna egy
pohárkával, de kénytelen volt beérni a
teával. Ez volt a nagy hátránya a
terhességnek és az azt követő
szoptatásnak. Nem élvezhetett egy
pohárka vörösbort olykor-olykor. Néha
belekortyolt Patrik poharába, ez minden.
– De jó végre itthon! – A férfi
sóhajtva leült mellé. Magához húzta, és
feltette a lábát a dohányzóasztalra.
– Jó, hogy itthon vagy. – Erica
hozzábújt. Néhány percig némán ültek.
Patrik a borát kortyolgatta.
– Christiannak van egy húga.
Erica összerezzent.
– Van egy húga? Most hallok róla
először. Azt mondta, nincs családja.
– Hát ez nem egészen felel meg a
valóságnak. Biztos meg fogom bánni,
hogy elmondom neked, de olyan
istentelenül fáradt vagyok! Minden, amit
ma megtudtam, itt kavarog a fejemben,
és beszélnem kell valakivel. De köztünk
marad, ugye? – Szigorúan pillantott a
feleségére.
– Ígérem. Csupa fül vagyok.
Patrik beszámolt neki mindenről,
amiről a nap folyamán tudomást szerzett.
Ültek a sötét nappaliban, amelyet csak a
bekapcsolt tévé világított meg. Erica
némán hallgatta a férjét, még a lélegzetét
is visszafojtotta. Amikor a férfi mindent
elmondott Alice-ról, Christian szeretet
nélküli gyerekkoráról és a családtól való
végleges elszakadásáról, Erica csak a
fejét ingatta.
– Szegény Christian!
– Még nincs vége.
 – Hogyhogy nincs? – Erica alig kapott
levegőt, éppen egy nagyot rúgtak a
tüdejébe. Az ikrek ma este elég elevenek
voltak.
– A göteborgi egyetemi évei alatt
Christian megismert egy nőt. Mariát. Volt
egy kisfia, egészen kicsi. Az apával nem
tartotta a kapcsolatot. Ő és Christian
azonnal összeköltöztek. Emil, a kisfiú
olyan volt Christiannak, mintha a sajátja
lett volna. Úgy tűnik, jól megvoltak
együtt.
– És mi történt? – Erica nem volt
biztos abban, hogy tényleg tudni akarja.
Talán jobb lenne, ha befogná a fülét, és
nem hallgatná meg a valószínűleg szívet
tépő folytatást. Sejtette, hogy olyan lesz.
Mégis megkérdezte.
 – Egy áprilisi szerdán Christian
hazament az egyetemről. – Patrik hangja
színtelen volt. Erica megfogta a kezét. –
Nyugtalanította, hogy az ajtó nem volt
zárva. Kiáltott Mariának és Emilnek, de
nem kapott választ. Tűvé tette utánuk az
egész lakást. Minden olyan volt, mint
máskor. Úgy tűnt, nem mentek el, mert a
kabátjuk a gardróbban lógott. A
babakocsi a lépcsőházban állt.
– Nem is tudom, hogy akarom-e
hallani tovább – suttogta Erica, de Patrik
csak meredt maga elé, mint aki nem
hallja, mit is mond a másik.
– Végül megtalálta őket. A fürdőben.
Mindketten megfulladtak.
– Úristen! – Erica a szája elé kapta a
kezét.
 – A gyerek a kád alján feküdt, az
anyának csak a feje volt a víz alatt. A
teste a kád peremén. A boncolás
megállapította, hogy a kék nyomok a
nyakán ujjaktól származnak. Erőszakkal
nyomták a fejét a víz alá.
– Ki…?
– Nem tudom. A rendőrség nem találta
meg a gyilkost. Különös módon
Christiant nem gyanúsították, holott ő
volt a legközelebbi hozzátartozó. Ezért
nem bukkantunk rá az ügyre, amikor a
neve után kutattunk az aktákban.
– De hogy lehetséges ez?
– Nem igazán tudom. A
környezetükben élők megesküdtek rá,
hogy nagyon boldog pár voltak. Maria
anyja is kedvelte Christiant. Az egyik
szomszéd meg látott egy nőt kijönni a
lakásból, méghozzá abban az
időpontban, amikor az igazságügyi
orvosszakértő szerint beállhatott a halál.
– Egy nőt? – kérdezte Erica. – Lehet,
hogy ugyanaz, aki…
– Őszintén szólva nem tudom, mit
higgyek. Ez az eset lassan az őrületbe
kerget. Minden, ami Christiannal történt,
összefügg. Valaki annyira gyűlölte, hogy
még az idő sem halványította el az
érzéseit.
– És fogalmatok sincs, ki lehet az? –
Erica érezte, ahogy alakot ölt a fejében
egy gondolat, de még nem tudta
megragadni. A kép homályos volt. De
egyvalamiben teljesen biztos volt: a
férjének igaza van. Valahogy minden
összefügg mindennel.
– Nem baj, ha most lefekszem? –
Patrik a nő térdére tette a kezét.
– Menj csak, édesem – felelte Erica
szórakozottan. – Mindjárt megyek én is.
– Jól van. – Patrik megcsókolta, és
nem sokkal később Erica már csak a
lépteit hallotta a lépcső felől.
Ott maradt a sötétben. A tévében
elkezdődött a híradó, de nem
hangosította fel, inkább a gondolataira
figyelt. Alice. Maria és Emil. Volt itt
valami, amit látnia és értenie kellett
volna. A pillantása a dohányzóasztalon
heverő könyvre siklott. A hableány. A
sötétségre és a bűnre gondolt. Arra,
amiről Christian írt. Tudta, hogy a válasz
ott van azokon az oldalakon, azokban a
szavakban és mondatokban, amelyeket
Christian hátrahagyott. És meg is fogja
találni.
 Minden éjjel rémálmai voltak. Csak
arra vártak, hogy megszólaljon a
lelkiismerete. Voltaképpen érdekes,
hogy olyan gyorsan történt minden.
Mindig is tudta. Látta maga előtt,
hogyan oldja ki a függőágyat, és
engedi, hogy Alice a víz alá süllyedjen.
Látta, hogyan ficánkol a kis test,
hogyan küzd a levegőért, és hogyan
dermed mozdulatlanná végül. Mindig is
tudta, csak nem értette. Egy
jelentéktelen esemény tette világossá.
Valamelyik utolsó nyáron történt.
Akkoriban már tudta, hogy nem
maradhat. Elejétől fogva nem volt itt
számára hely, de csak lassacskán fogta
fel. El kell szakadnia a családtól.
A hangok ugyanezt mondták. Egy nap
meglátogatták, nem barátságtalanul és
nem kellemetlenül, hanem a
bizalmasaiként, mint akik csak a
legjobbat akarják neki.
Csak egyetlenegy alkalommal
kételkedett a döntésében. Amikor Alice-
ra gondolt. De a kétség gyorsan
elszállt. A hangok felerősödtek, és úgy
határozott, csak a nyár végéig marad.
Aztán elmegy, és soha többé nem
mutatkozik. Mindent maga mögött
hagy, aminek anyához és apához köze
van.
Azon a napon Alice fagyit szeretett
volna. Alice mindig fagyit akart, és ha
kedve volt, elment vele a piacra a
trafikba. A lány mindig ugyanazt kérte:
három gombóc epret tölcsérben. Ő meg
néha úgy tett, mintha félreértette volna,
és csokoládét kért neki, hogy
bosszantsa. Ilyenkor a lány hevesen
rázta a fejét, a karját rángatta, és azt
dadogta: „e-per”.
Ha Alice megkapta a fagyiját, a
hetedik mennyországban járt. Repesett
az örömtől, és az élvezetre
összpontosított. Módszeresen nyalta
körbe a gombócokat, hogy egyetlen
cseppje se vesszen kárba. Most is így
volt. Megkapta a fagyiját, majd odébb
ment kicsit, miközben ő is átvette a
tölcsérét, és fizetett. Amikor
megfordult, és Alice után akart indulni,
megdermedt mozdulat közben. Erik,
Kenneth és Magnus. Ott ültek, és őt
nézték. Erik vigyorgott.
Észrevette, hogy a fagyija már a
tölcsérre és a kezére folyt. El kellett
mennie mellettük. Erőnek erejével
előrenézett, a vízre. Igyekezett ügyet
sem vetni rájuk és a hevesen dobogó
szívére. Tett egy lépést, majd még egyet.
Aztán teljes hosszában elvágódott. Erik
pont a megfelelő pillanatban tette ki a
lábát. Az utolsó másodpercben még
maga elé nyújtotta a karját. A csuklója
éktelenül fájt. A fagyi az aszfalton
landolt, a piszokban.
– Hoppá! – mondta Erik.
Kenneth idegesen felnevetett,
Magnus szemrehányóan bámult Erikre.
 – Erre most mi szükség volt?
Erik oda se bagózott. A szeme
villogott.
– Már úgyis elég fagyit ettél.
Nagy nehezen feltápászkodott. A
karja fájt, a tenyerébe kavicsok
fúródtak. Leporolta a nadrágját, és
elbicegett, amilyen gyorsan csak tudott.
De Erik vihogását nem tudta kiverni a
fejéből.
Alice kicsit arrébb várta. Pillantásra
sem méltatta, ment tovább. A szeme
sarkából látta, hogy a lány
futólépésben követi, de csak akkor állt
meg szuszogni, amikor már majdnem
otthon voltak. Alice is lecövekelt.
Először csak némán ácsorgott ott, és
hallgatta a fújtatását. Aztán felé
nyújtotta a fagyiját.
– Edd meg az enyémet, Christian.
Eper.
A lány kinyújtott karjára és a fagyira
bámult. Eperfagyi, amiért Alice úgy
odavolt. Ebben a pillanatban fogta fel,
mit tett vele. A hangok üvölteni kezdtek,
majd’ szétment a feje. Térdre rogyott, és
a fülére tapasztotta a kezét. A
hangoknak el kell hallgatniuk, el kell
némítania őket! Aztán érezte, hogy
Alice átöleli, és hirtelen csend lett.
 Egész éjszaka aludt, mint a bunda.
Mégsem tudta kipihenni magát.
– Drágám? – Nincs válasz. Vetett egy
pillantást az órára, és hangosan
káromkodott. Fél kilenc. Most aztán
csipkedheti magát, van egy csomó
dolguk. – Erica? – Lement, de a családja
színét sem látta. A konyhában egy kanna
kávé várta, az asztalon pedig egy üzenet
hevert Erica kézírásával: „Elvittem
Maját az óvodába, szívem.
Gondolkodtam azon, amit tegnap
meséltél, és utána kell járnom
valaminek. Amint többet tudok,
jelentkezem. Kiderítenél nekem két
dolgot? Egy: Adott Christian valami
becenevet a húgának, Alice-nak? Kettő:
Mi baja volt Christian vér szerinti
anyjának? Puszi: Erica. Ui.: Ne
haragudj!”
Miben sántikál már megint? Tudhatta
volna, hogy nem képes visszafogni
magát. Felkapta a telefont, és kikereste
Erica mobilszámát. Egy idő után
bekapcsolt a hangposta. Kissé
megnyugodott, azzal biztatta magát, hogy
most úgysem tehetne semmit. Ráadásul
munkába kell indulnia azonnal.
Egyébként a cetlin sorakozó kérdések
felkeltették a kíváncsiságát. Szöget ütött
valami Erica fejébe? Okos nő, az
egyszer biztos. Nem egyszer fedezett már
fel olyan összefüggéseket, amelyek
Patriknak nem szúrtak szemet. De annak
azért jobban örült volna, ha Erica nem
nyomoz folyton a saját szakállára.
Állva felhajtott egy csésze kávét,
majd rövid habozás után feltöltötte az
autós termoszt is, amelyet Ericától
kapott karácsonyra. Ma rengeteg
koffeinre lesz szüksége, és az őrsön is az
első útja a konyhába vezetett, ahol
készített magának egy harmadik
csészével.
– Mi a terv mára? – kérdezte Martin,
akivel kis híján összeütközött a folyosón.
– Át kell néznünk az egész anyagot,
amely Christian élettársának és a
gyermekének a haláláról szól. Felhívom
Göteborgot, és megkérdezem, hogy
tudnák eljuttatni hozzánk az aktákat.
Megkérem őket, hogy küldjék el futárral
az egész hóbelevancot, akkor Mellberg
nem fog tudni a költségekről. Aztán meg
kell kérdeznünk Torbjörnt, hogy tudnak-e
már valamit a Christian pincéjében talált
rongyról és hígítósüvegről. A
laborelemzés még biztosan nincs kész,
de sosem árt egy kis nyomást gyakorolni
rájuk. Nem tennéd meg esetleg?
– Dehogynem, intézem. Még valami?
– Pillanatnyilag semmi – felelte
Patrik. – Fel kell tennem Ragnar
Lissandernek két kérdést. Elmondok
mindent, ha többet tudok.
– Jó, majd szólj.
Patrik az irodájába ment. Iszonyúan
fáradt volt. Ma még a koffein sem hatott.
Nagy levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön,
majd felhívta Christian nevelőapját.
– Volna két kérdésem. – Azon kapta
magát, hogy suttog, bár ebben az esetben
teljesen szükségtelen volt. Korábban
fontolóra vette, hogy azt is megkérdezi
Ragnartól, miért hallgatta el, hogy egy
ideig Fjällbackában éltek. Végül úgy
döntött, vár vele, amíg nyugalmas
körülmények között tudnak beszélni.
Ráadásul érezte, hogy Erica kérdései
fontosak.
– Rendben – egyezett bele Ragnar. –
De siessen.
Patrik feltette mindkét kérdést,
amelyekre Erica választ szeretett volna
kapni. A feleletek meghökkentették. Mit
jelentsen ez?
Köszönetet mondott, lerakta a kagylót,
és újra megpróbálta elérni Ericát, de
megint csak a hangpostáig jutott. Hagyott
neki egy üzenetet, majd hátradőlt. Hogy
függnek össze a dolgok? És hol van
Erica?
– Erica! – Thorvald Hamre lehajolt
hozzá, és a karjába zárta. Noha Erica
egy méter hetven magas volt, és kiadós
többletsúlyt cipelt magával, Thorvald
mellett úgy érezte magát, mint egy törpe.
– Jó napot, Thorvald! Köszönöm,
hogy ilyen hamar tudott fogadni. –
Átölelte a férfit.
– Mindig szívesen látom, hiszen tudja.
– Alig észrevehető norvég akcentussal
beszélt. A Svédországban eltöltött
harminc év után sokkal hazafiasabb volt,
mint a legtöbb göteborgi polgár. Az IFK
Göteborg focicsapat roppant zászlója
tanúsította, mennyire büszke a városára.
– Miben lehetek a segítségére?
Milyen izgalmas dologgal foglalkozik
mostanság? – Csillogó szemmel rángatta
meg dús, ősz bajuszát.
Akkor ismerkedtek meg, amikor Erica
tanácsot kért tőle az egyik könyve
lélektani hátteréhez. Thorvaldnak sikeres
magánrendelője volt, de a szabadidejét
az emberi lélek sötét oldalának szentelte.
Még egy tanfolyamot is elvégzett az FBI-
nál. Hogy miként jutott be rá, Erica
inkább nem akarta tudni. Amúgy kiváló
pszichiáter volt, aki előszeretettel
osztotta meg a tudását másokkal.
– Szeretnék kérdezni néhány dolgot,
de pillanatnyilag nem árulhatom el,
miért. Remélem, ennek ellenére tud
segíteni.
– Természetesen. Állok
rendelkezésére.
Erica hálás pillantást vetett a férfira,
és végiggondolta, hogyan is kezdje. Még
nem sikerült minden részletet a helyére
tennie. Ahogy a színek és a formák egy
kaleidoszkópban, úgy változott mindig a
mintázat. De valahogy össze kell állnia
egy értelmes egésszé, és Thorvald talán
segíthet ebben. Nem sokkal a
Göteborgba való megérkezése előtt
Erica meghallgatta Patrik üzenetét. Látta,
hogy a férje hívja, de nem vette fel, hogy
megússza a kérdéseit. Patrik információi
nem lepték meg, inkább megerősítették
mindazt, amit már sejtett.
 Összeszedte a gondolatait, és
elkezdett mesélni. Elmondott mindent,
amit tudott. Thorvald az íróasztala
mögött ülve, figyelmesen hallgatta. Az
asztalra könyökölt, és egymáshoz
illesztette az ujjbegyeit. Miközben Erica
összegezte a történetet, ráeszmélt,
mennyire hátborzongató az egész, és
hirtelen görcsbe rándult tőle a gyomra.
Amikor a végére ért, Thorvald csak
hallgatott. Erica teljesen kifulladt,
mintha futott volna. Az egyik baba
erősen a rekeszizmába rúgott, mintha
arra akarná emlékeztetni, hogy van a
világon jóság és szeretet is.
– Mi a véleménye a dologról? –
kérdezte végül Thorvaldtól.
Aztán rövid habozás után megosztotta
a férfival az elméletét. Az éjszaka
folyamán ötölte ki, miközben ébren
feküdt, a plafont bámulva, és Patrik
mélyen aludt mellette. Az E6-os úton
Göteborg felé az elmélet még
határozottabb alakot öltött. Abban bízott,
hogy Thorvald majd megmondja, annyira
eszelős-e a gondolat, mint amilyennek
tűnik.
A férfi azonban csak így szólt:
– Határozottan lehetséges. Amit mond,
minden további nélkül elképzelhető.
Erica a döbbenet és a
megkönnyebbülés keverékével a
szívében fellélegzett. Most már egészen
biztos volt abban, hogy igaza van. De
amit ez jelentett, az csaknem
felfoghatatlan volt.
 Majd’ egy órát beszélgettek, és Erica
próbált annyi mindent megtudni,
amennyit csak lehetett. Ha tovább akar
lépni, minden tényre szüksége van.
Máskülönben belegárgyul ebbe a sok
őrültségbe. Néhány darabka még mindig
hiányzott a kirakósból. Elég részletet
tudott, hogy megértse az indítékot, de
néhány helyen lyukak tátongtak. Mielőtt
előállna az elméletével, be kell tömnie
ezeket a lyukakat.
Amikor újra a kocsiban ült, a hűvös
kormánykerékre hajtotta a fejét. A
következő látogatásának, a kérdéseknek,
amelyeket fel fog tenni, és a
válaszoknak, amelyeket kapni fog, nem
örült egyáltalán. De nem volt választása.
Beindította a motort, és elindult
Uddevallába. Vetett egy pillantást a
telefonjára, és látta, hogy Patrik kétszer
is kereste. De a férfinak most várnia
kellett.
Amint kinyitott a bank, telefonált. Erik
mindig alábecsülte. Rendkívül
tehetséges volt abban, hogy kiszedje az
emberekből a titkaikat. Ráadásul tudta a
számla és a cég minden adatát, így fel
tudta tenni a megfelelő kérdéseket. A
hangja olyan tárgyilagos és parancsoló
volt, hogy a bank alkalmazottja meg sem
merte kérdezni, joga van-e mindezt
tudni.
Miután letette a telefont, egy darabig
még ülve maradt a konyhaasztalnál.
Mindennek vége. Bár még nem egészen.
A férfi volt olyan nagyvonalú, hogy
hagyott egy kis maradékot, amivel
Louise egy darabig felszínen tud
maradni. Egyébként lenullázta a magán–
és céges számláit.
A düh úgy csapott le rá, mint valami
természeti erő. Erik ezt nem viheti el
szárazon! Olyan felfoghatatlanul ostoba
volt, és nyilván azt hitte, hogy Louise is
az. Mivel a saját nevére foglalt
repülőjegyet, Louise hamarosan
megtudta, mikor indul, és hová tart.
Felállt, kivett egy borospoharat a
szekrényből, és töltött magának, nézte,
ahogy a gyönyörű vörös folyadékkal
megtelik a kehely. Nagyobb szüksége
volt rá, mint valaha. A szájához emelte a
poharat, de amikor megérezte a szagát,
megállt. Nem ez volt a megfelelő
pillanat. Meglepte, hogy erre gondol,
mert az utóbbi években minden
pillanatot megfelelőnek tartott az
iváshoz. De most tiszta fejjel kell
gondolkodnia. Erősnek és határozottnak
kell lennie.
Mivel megvolt minden értesülése,
csak egy varázsigét kell elmormolnia,
hogy mint egy boszorkány, egyetlen
ujjmozdulattal a feje tetejére állítson
mindent. Kuncogni kezdett, és végül
hangos nevetésben tört ki. Vihogva tette
le a poharát a konyhapultra, és megnézte
a ragyogó tükörképét a makulátlan
hűtőajtóban. Ismét ura volt az életének.
És a bomba nemsokára robban.
A futárt hamarosan útnak indítják
Göteborgból a nyomozati anyaggal.
Patrik a lelke mélyén ujjongott, de még
nem mert igazán örülni. Még mindig nem
tudta elérni Ericát, és a gondolat, hogy
terhesen mászkál a világban, és ki tudja,
miben sántikál, aggodalommal töltötte
el. Persze Erica tud magára vigyázni. Ez
volt a számtalan ok egyike, amiért
szerette. Ezenkívül nem is engedhette
meg magának, hogy aggódjon.
– Kora délután itt is lesz! – kiáltotta
Annika, aki felhívta a futárt.
– Remek! – felelte Patrik, aztán
felállt, és felvette a kabátját. Úton kifelé
odamormogott valami érthetetlent
Annikának, aztán átszaladt a metsző
szélben az áruházba. Átkozta magát,
hogy nem jutott korábban az eszébe, de
annyira idegen volt a
gondolkodásmódjától. Nem ugrott volna
be most sem, csak amikor megtudta,
hogyan becézte Christian a húgát.
Hableánynak.
A könyvek a földszinten voltak.
Gyorsan megtalálta, amit keresett. A
helyi szerzők műveit kiemelten
reklámozták, és mosolyognia kellett,
amikor meglátta Erica könyveit egy
külön állványon és az életnagyságú képét
egy plakáton.
– Borzasztó, hogy ilyen véget ért –
motyogta a pénztáros, amikor Patrik
kifizette a könyvet. Mivel nem igazán
volt kedve diskurálni, csak bólintott. A
kabátja alá dugta a könyvet, és
visszaszaladt az őrsre. Annika rábámult,
de egy szót sem szólt.
 Magára csukta az ajtót, leült az
íróasztalához, és kényelembe helyezte
magát annyira, amennyire csak tudta.
Felcsapta a könyvet, és olvasni kezdett.
Voltaképpen hihetetlenül sok dolga volt,
de valami azt súgta, hogy ez fontos.
Ezért aztán a pályafutása alatt először
könyvet olvasott munkaidőben.
Nem tudta, mikor engedik ki, de
mindegy is volt. Akár itt marad, akár
hazamegy, ő bárhol megtalálja. Talán
jobb lenne, ha otthon kapná el, ahol
Lisbet valahogy még mindig jelen van.
És még el is akar intézni néhány dolgot.
Például Lisbet temetését. Szűk körben
tervezi, világos ruhák, semmi gyászos
zene, és ráadatja az aranysárga kendőjét.
Az fontos volt neki.
 Egy halk kopogás kizökkentette a
gondolataiból. Az ajtóra nézett. Erica
Falck. Mégis mit akarhat tőle, merengett,
de valójában nem érdekelte.
– Bejöhetek? – Mint a többi látogató,
a nő is a kötéseit nézte. Kenneth tett egy
kézmozdulatot, ami bármit jelenthetett:
jöjjön be, vagy hagyjon békén. Ő maga
sem tudta, mit akart vele.
A nő mindenesetre belépett, odahúzott
az ágyhoz egy széket, és egészen közel
ült hozzá, miközben barátságosan
rápillantott.
– Nagyon is jól tudja, ki volt
Christian, ugye? Nem Christian Thydell,
hanem Christian Lissander.
Kenneth először ugyanúgy a szemébe
akart hazudni, ahogy nyugodt
lelkiismerettel a rendőrségnek is
hazudott. De Erica hangja és
arckifejezése eltántorította. Ez a nő
úgyis tudja a választ, vagy legalábbis
egy részét.
– Igen, tudom – mondta.
– Meséljen róla – kérte a nő.
– Nincs sok mesélnivaló. Az egész
iskola őt szekálta, és mi… mi élen
jártunk ebben. Erik volt a hangadó.
– Piszkálták?
– Hát mi annak idején valószínűleg
nem így fogalmaztunk volna, de minden
adandó alkalmat megragadtunk, hogy
megkeserítsük az életét.
– Miért? – A kérdés ott lógott a
levegőben.
– Ki tudja már! Más volt. Máshonnan
jött. Kövér volt. Az embernek mindig
kell valaki, akit a földbe döngölhet.
– Azzal tisztában vagyok, milyen
szerepet játszott ebben az egészben Erik.
De maga? És Magnus?
Nem szemrehányóan mondta, mégis
fájt. Kenneth már sokszor feltette ezt a
kérdést magának. Erikből hiányzott
valami. Nehéz volt szavakba önteni, de
talán az együttérzés. Ez persze nem tette
jogossá a dolgot, de talán
megmagyarázta. Ő és Magnus viszont
lehettek volna okosabbak is. Ettől most
nagyobb vagy kisebb a bűnük? Nem
tudta.
– Fiatalok voltunk, és ostobák. – Ő
maga is érezte, hogy ez nem válasz.
Később is követte Eriket, hagyta, hogy
irányítsa az életét, sőt még csodálta is.
Ami mögött egyszerű emberi butaság
húzódott. Meg félelem és gyávaság.
– Felnőttkorában nem ismerték meg
Christiant, amikor visszaköltözött?
– Nem. Ha hiszi, ha nem, sosem
kapcsoltam össze a két személyt. A
többiek sem. Christian egy másik ember
volt. Nemcsak a külseje miatt, hanem…
Nem ugyanaz volt. Még most, hogy
mindent tudok… – Kenneth a fejét rázta.
– És Alice? Meséljen Alice-ról.
Kenneth vágott egy grimaszt. Nem
akarta. Olyan volt, mintha szándékosan
tűzbe tenné a kezét. Alice-t a tudata
leghátsó zugába száműzte, akárha soha
nem is létezett volna. De ennek most
vége. Akkor is mesélnie kell róla, ha
megégeti magát.
– Annyira szép volt, hogy az
embernek elállt tőle a lélegzete. De
amint megmozdult, vagy kinyitotta a
száját, rögtön látni lehetett, hogy nincs
minden rendben vele. Folyton Christian
nyomában járt. Néha úgy tűnt, mintha ez
idegesítené Christiant, máskor viszont
határozottan boldognak látszott tőle.
– Maga beszélt Alice-szal?
– Leszámítva a szitokszavakat,
amelyeket utána ordibáltunk, nem. –
Szégyellte magát. Hirtelen teljesen
tisztán emlékezett mindenre, mit tettek és
mondtak. Mintha csak tegnap történt
volna. Egészen összezavarodott, mert az
elfojtott emlékek, mint
földcsuszamláskor, magukkal sodortak
mindent.
– Amikor Alice tizenhárom éves volt,
a család elhagyta Fjällbackát, és
Christian elköltözött otthonról.
Gyanítom, hogy történt valami, és az a
benyomásom, maga tudja, mi. – Erica
nyugodt hangon beszélt. Nem ítélkezett
Kenneth fölött, csak rá akarta venni,
hogy elmondja, amit tud.
A férfi biztos volt abban, hogy
megjelenik ő is nemsokára, és
hamarosan találkozhat Lisbettel.
Lehunyta a szemét.
– Július volt…
 Christian érezte a feszültséget a
testében, amely egyre nőtt, és
éjszakánként nem hagyta aludni. Egy
szempárt látott a víz alatt. El kell
mennie innen, ez világos volt. Ha
biztonságos helyet akar találni, el kell
mennie innen. El anyától és apától, el
Alice-tól. Különös módon ez fájt a
leginkább. Hogy el kellett válnia Alice-
tól.
– Hé, te, ott!
Meglepetten nézett körül. Mint
mindig, most is gyalog ment
Badholmenre. Szívesen üldögélt itt,
miközben a vizet nézte, meg
Fjällbackát.
– Itt vagyunk!
Christian nem igazán tudta, mit
gondoljon. Az egyik férfi
öltözőkabinnál Erik, Magnus és
Kenneth ücsörgött. Christian
gyanakvón pillantott rájuk. Akármit
akartak is tőle, az nem jelenthetett
semmi jót. De a kísértés olyan nagy
volt, hogy lezserül zsebre dugta a kezét,
és odabandukolt hozzájuk.
– Kérsz egy bagót? – Erik egy
cigarettát nyújtott felé, mire Christian
megrázta a fejét. Még mindig arra
számított, hogy kibabrálnak vele. Talán
mindjárt rávetik magukat? Bármi, csak
ne ez a jó szándék!
– Ülj le! – Erik megütögette a szabad
helyet maga mellett.
Christian úgy ereszkedett le, mintha
egy álomban járna. Minden
valótlannak tűnt. Már olyan sokszor
képzelgett róla. És most megtörténik.
Itt ül, mintha egy volna közülük.
– Mit csinálsz ma este? – Erik vetett
egy pillantást Kennethre és Magnusra.
– Semmi különöset. Miért?
– Buliznánk egy kicsit. Zártkörű buli,
hogy úgy mondjam. – Erik nevetett.
– Aha. – Christian kissé jobban
kényelembe helyezte magát.
– Nem akarsz te is jönni?
– Én? – kérdezett vissza Christian.
Lehet, hogy rosszul hallotta?
– Igen, te. De csak belépővel lehet
jönni. – Erik ismét váltott egy
pillantást Kennethtel és Magnusszal.
Szóval van egy feltétel. Vajon milyen
megaláztatást eszeltek ki számára?
– Milyen belépővel? – kérdezte, noha
tudta, jobban tenné, ha hallgatna.
Összesúgtak. Végül Erik kihívóan
rápillantott.
– Egy üveg whiskyvel.
Hát, ha csak ennyi! Végigömlött
rajta a megkönnyebbülés. Elcsenni
otthonról egy üveggel nem nagy kunszt.
– Nem gond. Mikorra jöjjek?
Erik néhányszor a cigarettájába
szívott. Olyan nagymenőnek tűnt ettől.
Igazi felnőttnek.
– Biztosra kell mennünk, hogy senki
sem köp bele a levesünkbe. Szóval csak
éjfél után. Legyen fél egy!
 Christian maga is észrevette, hogy
túl lelkesen bólogat.
– Jó, fél egy. Itt leszek.
– Rendben – felelte Erik kimérten.
Christian elszaladt. A lába olyan
könnyedén vitte, ahogy már rég nem.
Talán most fordul a szerencséje, és
végre tartozhat valahová.
A nap hátralévő része
csigalassúsággal telt. Végre eljött a
lefekvés ideje, de nem merte lehunyni a
szemét, félt, hogy elalszik. Éberen
bámulta az óramutatót, amely lassan
vánszorgott a tizenkettes felé. Negyed
egykor felkelt, és csendben felöltözött.
Leosont a lépcsőn, és kinyitotta a
bárszekrényt, amelyben több üveg
whisky is sorakozott. Azt választotta,
amelyikben a legtöbb volt. Az üveg
csendülésére egy pillanatra
megdermedt, de úgy tűnt, a zaj senkit
sem ébresztett fel.
Ahogy Badholmen felé közeledett,
már messziről hallotta a hangjukat.
Úgy tűnt, mintha már régóta ott
lennének, és elkezdték volna nélküle.
Egy pillanatig elgondolkodott azon,
hogy sarkon forduljon-e. Még
hazaszaladhatna, visszacsempészhetné
az üveget a szekrénybe, és ágyba
bújhatna. Aztán meghallotta Erik
nevetését, és szeretett volna velük
nevetni, olyasvalaki lenni, aki
összepillant Erikkel. A hóna alá
szorította a whiskysüveget, és tovább
menetelt.
 – Szia! – Erik dadogva mutatott
Christianra. – Itt jön a bulikirály!
Kenneth és Magnus nevetett. Úgy
tűnt, Magnus ivott a legtöbbet, ültében
is imbolygott, a szeme keresztben állt.
– Hoztad a belépőt? – Erik magához
intette Christiant.
Tétován nyújtotta át az üveget. Most
jön a megaláztatás? Elkergetik, miután
megkapták, amit akartak tőle?
De nem történt semmi. Erik csak
lecsavarta a kupakot, erőteljesen
meghúzta az italt, majd továbbadta
Christiannak. Az üvegre meredt. Akarta,
de nem bízott magában. Erik biccentett
egyet, és Christian megértette, hogy
követnie kell az utasítást, ha hozzájuk
akar tartozni. Leült, és a szájához
emelte az üveget, majd kis híján
félrenyelt, amikor túl nagyot kortyolt.
– Na, hogy ízlik, öregem? – Erik
nevetve veregette meg a hátát.
– Jó – felelte Christian, és
bizonyságtételképpen rögtön ivott még
egy kortyot.
Az üveg tett pár kört, és Christian
testében jóleső melegség áradt szét. Az
idegessége alábbhagyott. A whisky
elűzött mindent, ami az utóbbi
éjszakákon nem hagyta aludni. A
szempárt. A rothadó hús szagát. Újabb
kortyot ivott.
Magnus hanyatt feküdt, és a
csillagos eget bámulta. Kenneth nem
beszélt sokat, de mindenre teljes
odaadással helyeselt, amit Erik csak
kiejtett a száján. Christian mindezek
ellenére örült, hogy itt lehet. Valaki
volt, hozzájuk tartozott.
– Christian? – A hang a bejárat felől
jött. Christian megfordult. Hát, ez meg
mit keres itt? Miért pont most kell
beállítania és mindent tönkretennie? A
régi harag új életre kelt.
– Húzz innen! – sziszegte, és
eltorzult az arca.
– Christian! – ismételte esdeklő
hangon.
Christian felkelt, hogy elkergesse, de
Erik elkapta a karját.
– Hadd maradjon!
Christian döbbenten meredt rá, majd
engedelmesen visszaült.
– Gyere ide! – intett Erik Alice-nak.
 A lány kérdőn nézett Christianra, aki
csak megrántotta a vállát.
– Ülj le – vigyorgott Erik. –
Bulizunk.
– Buli! – kiáltotta Alice ragyogó
arccal.
– Jó, hogy jöttél. Már csak egy
csinos lány hiányzott. – Erik átkarolta
Alice-t, és játszadozni kezdett a sötét
tincseivel. Alice szerette, ha csinosnak
nevezik. – Nesze! Aki bulizni akar,
annak innia is kell. – Kitépte az üveget
a mohón ivó Kenneth kezéből, és Alice-
nak nyújtotta.
A lány ismét félénk pillantást vetett
Christianra, de a fiú nem sietett a
segítségére. Ha állandóan a sarkában
van, kénytelen lesz ő is kivenni a részét
a játékból.
Amikor Alice köhögni kezdett, Erik
megsimogatta a hátát.
– Jó kislány! Egyet se félj, majd
megszokod. Csak gyakorolni kell.
Alice kétkedőn emelte meg újra az
üveget, és meghúzta még egyszer.
Ezúttal jobban ment.
– Jól van. Szeretem a csinos
lányokat, akik bírják a whiskyt. – Erik
mosolya kellemetlenül érintette
Christiant. Legszívesebben kézen fogta
volna Alice-t, és hazament volna vele.
De ekkor Kenneth is a lány mellé ült,
átkarolta, és azt dadogta Christiannak:
– Kész agyrém, hogy itt ülünk veled
meg a húgoddal. Sosem gondoltad
volna, mi? De végre rájöttünk, hogy a
hájréteg alatt egy laza csávó rejtőzik –
és Christian hasába bökött a
mutatóujjával. Christian nem tudta,
hogy bóknak fogja-e fel.
– Eszméletlenül csinos a húgod. –
Erik közelebb csúszott Alice-hoz.
Rávette, hogy még egyszer a szájához
emelje az üveget, és Alice ivott pár
kortyot. A szeme ragyogott, és széles
vigyor terült szét a képén.
Hirtelen Christiannak az az érzése
támadt, hogy forog vele a világ. Egész
Badholmen. Körbe-körbe, akár a
földgolyó. Kuncogva feküdt le Magnus
mellé, és a csillagokat nézte, amelyek
az égbolton örvénylettek. Aztán Alice
olyan hangot adott ki magából, amitől
Christian felpattant. Nehezére esett a
megfelelő irányba néznie, de Eriket és
Alice-t felismerte. Az volt a benyomása,
hogy a fiú a húga pulóvere alá nyúlt, de
nem volt biztos benne. Megint forogni
kezdett vele minden, ezért inkább
visszafeküdt.
– Pszt! – mondta Erik, de Alice újra
nyöszörögni kezdett.
Christian nagy nehezen az oldalára
fordult, és a fejét a kinyújtott karjára
fektette. Eriket és a húgát nézte. Alice-
nak apró, makulátlan melle volt. Ez
volt az első gondolata. Most látta
először a mellét.
– Ne félj. Csak megfogom… – Erik
egyik kezével a lány mellét
markolászta, és egyre nehezebben
lélegzett. Kenneth meredten bámulta
Alice csupasz felsőtestét.
– Fogd csak meg! – bólintott Erik
Kennethnek.
Christian látta, hogy a lány
szégyenlősen próbálja eltakarni magát.
De a feje olyan súlyos volt, hogy nem
bírta felemelni.
Kenneth közelebb húzódott Alice-
hoz, és Erik intésére megérintette Alice
bal mellét. Először nagyon finoman
nyúlt oda, majd keményebben
belemarkolt. Christian látta, hogy a
nadrágja az ágyékánál kidudorodik.
– A többi is ilyen étvágygerjesztő? –
morogta Erik. – Mit gondolsz, Alice? A
nuni is olyan finom, mint a cici?
Alice szeme elkerekedett a
rémülettől, de látszólag nem tudta,
hogyan védje meg magát. Akaratlanul
tűrte, hogy Erik lehúzza róla a bugyit.
A szoknyát magán hagyhatta. Erik
kicsit megemelte, hogy Kenneth is
belásson alá.
– Mit gondolsz? Itt még biztos nem
járt senki. – Szétfeszítette a lány lábát,
Alice pedig mereven engedelmeskedett,
mert képtelen volt védekezni.
– Öcsém, de szép! Ébresztő, Magnus!
A végén még lemaradsz!
Magnus nyögött egyet, és
mámorosan motyogott néhány
érthetetlen szót. Christian úgy érezte,
mintha egy kő volna a hasában. Ez nem
történhet meg. Látta, hogy Alice rá
bámul, és némán segítségért könyörög.
Ugyanaz volt a tekintetében, mint
amikor a víz alól nézett rá. Christian
képtelen volt megmozdulni, képtelen
volt segíteni. Csak feküdt az oldalán, és
érezte, hogy forog vele a világ.
– Én vagyok az első. – Erik
kigombolta a nadrágját. – Fogjátok le,
ha tiltakozni kezdene.
Kenneth bólintott. Sápadt volt, de
nem tudta elszakítani a pillantását
Alice fehér melléről, amely fénylett a
holdvilágban. Erik erőszakkal hanyatt
fektette Alice-t. A lány teljes csendben
feküdt ott, és nézett fel az égre.
Christian az első pillanatban
fellélegzett, mert már nem látta azt a
szempárt. Már nem rá mered, hanem a
csillagokra. Christian hasában a kő
egyre nagyobb lett, nagy nehézségek
árán bírt csak feltápászkodni. A hangok
üvöltöttek, és tudta, hogy tennie kell
valamit, csak éppen fogalma sem volt,
mit. Alice nem tanúsított ellenállást.
Csak feküdt ott, és hagyta, hogy Erik
szétterpessze a lábát, ráfeküdjön, és
beléhatoljon.
Christianból felcsuklott a sírás.
Miért kell Alice-nak mindent
tönkretennie? Mindent elvennie tőle,
miért kell állandóan a sarkában járnia,
miért kell őt szeretnie? Sosem kérte,
hogy szeresse. Utálta őt. Most meg
hagyja, hogy ez történjen.
Erik nyögve megdermedt. Kicsúszott
a lányból, és begombolta a nadrágját.
Majd a tenyere szélárnyékában
rágyújtott egy cigarettára, aztán
Kennethre nézett.
– Te jössz.
– É-én? – habogta a másik.
– Igen, te vagy soron. – Erik nem tűrt
ellentmondást.
Kenneth vacillált. Aztán ismét maga
előtt látta a lány feszes mellét, a
barnás rózsaszín mellbimbóval, amely
megmerevedett a nyári szellőben. Előbb
lassan, majd egyre fürgébben rángatta
le magáról a nadrágot. Végül
szabályosan rávetette magát Alice-ra,
és vadul beléhatolt. Nem tartott sokáig,
mire felnyögött, és a teste görcsbe
rándult.
– Elismerésem. – Erik beleszívott a
cigarettájába. – Most Magnuson a sor.
– Az alvó fiúra mutatott, akinek a szája
sarkából nyál szivárgott.
– Magnus? Soha az életben nem
csinálja meg. Túlságosan beszívott. –
Kenneth nevetett. Alice-t pillantásra
sem méltatta.
– Akkor segítünk neki kicsit. – Erik
megrángatta Magnus karját. – Szedd
már össze magad!
Kenneth is rögtön ott termett.
Együttes erővel Alice-hoz ráncigálták
Magnust. Erik kigombolta a nadrágját.
– Húzd le az alsógatyáját! –
parancsolta Kennethnek, aki enyhén
undorodó arckifejezéssel
engedelmeskedett.
Magnus semmire sem volt képes.
Erik egy pillanatig dühösnek tűnt.
Belerúgott néhányat az alvó barátjába,
mire az valamennyire feleszmélt.
– Rá kell fektetnünk. Neki is meg kell
dugnia, a rohadt életbe!
A hangok, amelyek kis időre
elnémultak, újra ott zsongtak Christian
fejében. Olyan érzése volt, mintha egy
filmet nézne, mintha olyasvalamit élne
át, ami nem történik meg igazából,
amihez neki személyesen nincs köze.
Látta, ahogy Magnust Alice-ra fektetik,
és ahogy a fiú legalább annyira
felébred, hogy gusztustalan, állatias
hangokat adjon ki magából. De nem
jutott el addig, mint a többiek, mert
félúton elaludt, és ott maradt Alice-on
fekve.
Erik elégedett volt. Lecibálta
Magnust a lányról, mert újra késznek
érezte magát a dologra. Alice látványa,
aki szép és furcsán tűnődő volt, ahogy
ott feküdt, látszólag felizgatta. Egyre
hevesebben hatolt belé. A lány hosszú
haját a kezére tekerte. Olyan erősen
húzta, hogy tincsek szakadtak ki a
fejbőréből.
Ekkor kezdett Alice sikítani. A hang
váratlanul harsant fel, belehasított az
éjszakába, és Erik rögvest megállt.
Lepillantott a lányra. Úrrá lett rajta a
vakrémület. El kellett hallgattatnia, el
kellett érnie, hogy abbahagyja a
sikítást.
A hang behatolt Christian csöndjébe.
Befogta a fülét, de nem segített. Alice
ugyanolyan hangon visított, mint
csecsemőkorában. Látta, ahogy Erik
lovagló ülésben ráül, látta, ahogy
felemeli a kezét, és megüti Alice-t, hogy
elhallgattassa. Alice feje minden
ütésnél a fának csapódott. Ahogy Erik
ökle az arcába vágódott, hallani
lehetett, hogy valami megrepedt. Látta,
hogy Kenneth, akinek arcszíne
időközben falfehérre váltott, Eriket
bámulja. Magnus is felébredt a
sikoltozásra. Álmosan ült fel, és Erikre,
Alice-ra, majd a kigombolt nadrágjára
nézett.
Aztán elhalt a sikoly. Tökéletes csend
lett. És Christian elfutott. Felpattant,
és csak rohant, el Alice-tól, el
Badholmentől. Hazaszaladt,
felvágtázott a lépcsőn, be a szobájába,
ahol a fejére rántotta a takarót, hogy
elnémítsa a hangokat.
A világ lassan abbahagyta a forgást.
 – Otthagytuk. – Kenneth nem mert
Erica szemébe nézni. – Egyszerűen
otthagytuk.
– És aztán mi történt? – kérdezte a nő.
Még mindig nem volt szemrehányó a
hangja, amitől Kenneth csak még
rosszabbul érezte magát.
– Halálosan féltem. Amikor másnap
reggel felébredtem, úgy tűnt, mintha csak
egy rossz álom lett volna, de amint
tudatosult bennem, mi történt, mit
tettünk… – A torkára forrtak a szavak. –
Egész nap arra vártam, hogy a rendőrség
kopogtasson az ajtónkon.
– De nem kopogtattak?
 – Nem. És néhány nappal később
megtudtuk, hogy Lissanderék elköltöztek.
– Beszéltek róla később?
– Soha. Nem egyeztünk meg abban,
hogy hallgatunk, egyszerűen csak így
alakult. Csak Magnus hozta fel, amikor
túl sokat ivott azon a Szent Iván-éjen.
– Ez volt az első alkalom? – kérdezte
Erica hitetlenkedve.
– Igen. De tudtam, hogy szenvedett.
Neki volt a legnehezebb együtt élnie
ezzel. Én bizonyos fokig el tudtam
fojtani, azzal, hogy Lisbetre és a saját
életemre összpontosítottam. Úgy
döntöttem, elfelejtem az egészet. Eriknek
meg valószínűleg meg sem kellett
erőltetnie magát, hogy ne gondoljon
többé rá. Nem hinném, hogy sok fejfájást
okozott neki.
– Mégis összejártak annyi éven át.
– Én magam sem értem. De mi…
Megérdemeltem, ami történt. –
Megemelte a bekötözött karját. – Sokkal
rosszabbat is megérdemeltem volna, de
Lisbet nem. Ő ártatlan volt. Az a
rettenetes az egészben, hogy
valószínűleg megtudta. Ez volt az utolsó
dolog, amit hallott, mielőtt meghalt. Nem
az az ember voltam, akinek gondolt. Az
egész életünk hazugság volt. – A
könnyeit nyelte.
– Amit tettek, szörnyű – mondta Erica.
– Mást nem mondhatok. De az élete
Lisbettel nem volt hazugság, és
szerintem ezt Lisbet is tudta. Mindegy,
mit hallott utoljára.
 – Meg akarom magyarázni neki –
felelte Kenneth. – Tudom, hogy
hamarosan én következem. Hozzám is
eljön, és akkor meglesz az esélyem arra,
hogy magyarázattal szolgáljak Lisbetnek.
Muszáj hinnem benne, hogy így lesz,
különben minden… – Elfordult.
– Hogy érti ezt? Ki jön el magához?
– Alice természetesen. – Hát
egyáltalán nem figyelt ez a nő? – Ő
csinálta ezt az egészet.
Erica először nem felelt, csak
részvéttel nézett rá.
– Nem Alice volt – mormogta aztán. –
Nem Alice tette.
Becsapta a könyvet. Nem mindent
értett, mert a regény az ő ízlésének kicsit
túl emelkedett volt, és a nyelvezete túl
bonyolult, de a cselekményt tudta
követni. Már korábban el kellett volna
olvasnia, mert most bizonyos dolgokat
tisztábban látott.
És eszébe jutott valami. Lelki szemei
előtt látta Cia és Magnus hálószobáját.
Talált ott valamit, aminek akkor nem
szentelt különösebb figyelmet. De hát
hogyan is jöhetett volna rá? Sehogyan,
tisztában volt vele. Mégis
szemrehányásokat tett magának.
Tárcsázott egy számot.
– Szia, Ludvig! Beszélhetek az
anyukáddal? – Hallotta a fiú lépteit, és a
motyogást a háttérben, aztán Cia vette át
a kagylót. – Patrik Hedström vagyok.
Elnézést a zavarásért, de volna egy
kérdésem. Mit csinált Magnus az
eltűnése előtti estén? Tényleg? Egész
éjjel? Rendben, köszönöm!
Befejezte a beszélgetést. Stimmelt,
minden stimmelt. De egy homályos
elmélettel nem jut messzire.
Kézzelfogható bizonyítékokra van
szüksége. És amíg meg nem szerzi őket,
senkit sem fog beavatni. Fennállt a
veszélye, hogy nem hisznek neki. De
tudott valakit, aki segíthetne. Megint
felkapta a telefont.
– Tudom, drágám, hogy azért nem
mered felvenni, mert azt hiszed, dühös
vagyok rád, vagy vissza akarlak tartani,
de éppen most olvastam el A hableányt,
és szerintem mindketten ugyanazt a
nyomot követjük. Szükségem van a
segítségedre. Rögtön hívj vissza, ahogy
lehallgatod a hangpostádat. Puszi.
Szeretlek.
– Megérkezett az anyag Göteborgból.
Patrik összerezzent, amikor Annika
felbukkant az ajtóban.
– Megijesztettelek? – kérdezte a nő. –
Kopogtam, de nem hallottad.
– Máshol jártam gondolatban. – Patrik
megrázta magát.
– Szerintem el kellene menned egy
kivizsgálásra – mondta Annika. – Elég
rossz bőrben vagy.
– Csak fáradt vagyok – dörmögte
Patrik. – Örülök, hogy megjöttek az
iratok. Haza kell ugranom egy kicsit,
elviszem őket.
– A recepción vannak. – Annika még
mindig aggodalmasnak tűnt.
 Tíz perccel később Patrik kilépett a
folyosóra Annika fénymásolataival.
– Patrik! – kiáltott utána Gösta.
– Mi van? – szólt vissza,
ingerültebben, mint akarta. Mennie
kellett.
– Most beszéltem telefonon Erik Lind
feleségével, Louise-szal.
– És? – Patrik még mindig nem igazán
tudott lelkesedni.
– Azt állítja, hogy Erik el akarja
hagyni az országot. Minden számláját
lenullázta, a magán– és az üzleti
számlákat egyaránt, és foglalt egy
repülőjegyet ötre a göteborgi reptérről.
– Tényleg? – Patrik most már
egyértelműen érdeklődőnek tűnt.
– Megnéztem mindent, háromszor is.
Szerinted mit csináljunk?
– Fogd Martint, és menjetek azonnal a
reptérre. Én megszerzem telefonon a
szükséges engedélyeket, te meg kérd meg
a göteborgi kollégákat, hogy ők is
menjenek oda.
– A legnagyobb örömmel!
Úton az autó felé Patrik képtelen volt
elnyomni a mosolyát. Göstának igaza
volt. Erik Lindet elgáncsolni kifejezetten
örömet okoz. Aztán ismét eszébe jutott a
könyv, és lehervadt az arcáról a mosoly.
Remélhetőleg Erica otthon lesz, mire
hazaér. Szüksége volt a segítségére, hogy
pontot tehessen az ügy végére.
Patrik ugyanarra a következtetésre
jutott, mint Erica. A nőnek ez azonnal
világossá vált, amint meghallgatta a
hangüzenetet. De a férje nem tudott
mindent. Még nem ismerte Kenneth
elbeszélését.
Volt valami dolga Hamburgsundben,
de amint ismét útra kelt, tövig nyomta a
gázt. Az ügy egyáltalán nem volt sürgős,
de az volt az érzése, hogy sietnie kell.
Eljött az idő, hogy fény derüljön a
titkokra.
Amikor befordult a felhajtóra,
meglátta Patrik autóját. Korábban
felhívta, és mondta neki, hogy már úton
van. Megkérdezte, beugorjon-e az őrsre,
de Patrik akkor már itthon volt, és rá
várt. És a mozaikdarabkákra, amelyekkel
csak ő járulhat hozzá a megoldáshoz.
– Szia, szívem! – Erica bement a
konyhába, és megcsókolta a férjét.
 – Elolvastam a könyvet – mondta
Patrik.
Erica bólintott.
– Rájöhettem volna korábban is. De
én csak a nem véglegesített
kéziratrészleteket olvastam. Bár azokat
többször is. Nem is értem, hogyan
történhetett, hogy átsiklottam fölötte.
– Nekem meg korábban el kellett
volna olvasnom a könyvet – válaszolta a
férfi. – Magnus a kéziratot olvasta az
eltűnése előtti éjszakán. Ami vélhetően a
halála előtti éjszaka volt. Christiantól
kapta. Az előbb beszéltem Ciával, és azt
mondta, hogy Magnus csak ezt olvasta
azon az éjjel. Másnap reggel
megkérdezte tőle, jó-e a könyv, de
Magnus nem akart véleményt
nyilvánítani, amíg nem beszélt
Christiannal. Az a legrémesebb az
egészben, biztos feljegyeztük, hogy Cia
említette ezt, csak akkor még nem tudtuk,
mennyire fontos.
– Akkor jött rá mindenre, amikor
elolvasta a kéziratot – mondta Erica
lassan. – Rádöbbent, kicsoda is
valójában Christian.
– Mert Christian azt akarta, hogy
megtudja. Különben sosem adta volna
oda neki a kéziratot.
– De miért pont Magnusnak adta oda?
Kennethnek vagy Eriknek is odaadhatta
volna… – Erica újra végiggondolta,
amit Thorvald, a pszichiáter mondott. –
Furcsa, és talán ő maga sem tudná
megmagyarázni. Biztos gyűlölte
Magnust, legalábbis eleinte. Aztán
szerintem megkedvelte. Azok alapján,
amiket hallottam róla, rokonszenves
ember volt. Végtére is akarata ellenére
keveredett bele.
– Honnan szeded ezt? – Patrik
összerezzent. – A regényben csak annyi
van, hogy három fiatalember volt, de
nem sok részletről esik szó.
– Beszéltem Kennethtel – válaszolta
Erica higgadtan. – Mindent elmesélt, ami
azon az éjszakán történt. – Elismételte
Kenneth történetét, miközben Patrik
egyre sápadtabb lett.
– A rosseb egye meg! És ép bőrrel
megúszták! Miért nem jelentették fel őket
Lissanderék nemi erőszak miatt? Miért
költöztek el egyszerűen, és küldték
Alice-t intézetbe?
– Nem tudom. De Christian
nevelőszülei minden bizonnyal meg
tudják mondani.
– Szóval Christian végignézte, ahogy
Erik, Kenneth és Magnus
megerőszakolja Alice-t. Miért nem tett
semmit? Miért nem segített neki? Ezért
kapta a fenyegető leveleket? De hát ő
nem is csinált semmit! – Patrik arcába
visszatért a szín. Nagy levegőt vett, és
így folytatta: – Alice az egyetlen, akinek
oka lehet a bosszúra, de ő nem tehette.
És azt sem tudjuk, ezt ki tette. – Patrik
Erica elé tolta a papírkupacot. – Itt az
egész anyag Maria és Emil megöléséről.
A saját fürdőkádjukba fojtották bele
őket. Valaki a vízbe fojtott egy egyéves
gyereket, utána meg az anyját. A
rendőrség akkoriban csak egyetlen
nyomot tudott követni: egy szomszéd
látott egy hosszú, sötét hajú nőt kijönni a
lakásból. Alice nem lehetett, ahogy már
mondtam, és nem hiszem, hogy Iréne lett
volna, noha neki is volt indítéka. Ki az
ördög ez a nő? – Dühében ököllel az
asztalra csapott.
Erica megvárta, amíg Patrik kicsit
lehiggad, aztán halkan azt mondta:
– Azt hiszem, én tudom. Szerintem
meg is mutathatom neked.
Alaposan megmosta a fogát, felvette
az öltönyét, és tökéletes csomót kötött a
nyakkendőjére. Megfésülködött, majd
egy kicsit összekócolta a haját az
ujjaival. Elégedetten pillantott a tükörbe.
Elegánsnak nézett ki, sikeres férfinak,
aki kézben tartja az életét. Erik egyik
kezébe fogta a bőröndöt, a másikba a
kézipoggyászát. A repülőjegy a
recepción várta, és most a zakója belső
zsebében lapult az útlevelével együtt.
Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe,
majd elhagyta a szállodai szobát. A
beszállás előtt még lesz ideje meginni
egy sört a reptéren. Nyugodtan figyeli
majd a zaklatott svédeket, akikhez
hamarosan semmi köze sem lesz. Sosem
feküdt neki igazán a svéd
gondolkodásmód. Túl sok közösségi
szellem és az állandó nyavalygás az
igazságosságról. Az élet nem igazságos.
Egyesek jobb helyzetből indulnak. És
egy másik országban majd több alkalma
lesz rá, hogy a legtöbbet hozza ki az
előnyös helyzetéből.
Nemsokára úton lesz. A félelmet
kirekesztette a tudatából. Nemsokára
jelentőségét veszti. Már nem árthat neki
senki.
– És hogy jutunk be? – kérdezte Patrik
a csónakház előtt.
Erica nem akart többet mondani arról,
amit tudott és feltételezett. Csak ahhoz
ragaszkodott, hogy idejöjjenek.
– Sanna ideadta a kulcsot. – Erica egy
hatalmas kulcscsomót húzott elő a
táskájából.
Patrik elmosolyodott. Mindenki azt
mond, amit akar, a felesége verhetetlen.
– És mit keresünk? – kérdezte a kis
házikóban.
 Erica nem válaszolt azonnal, majd azt
mondta:
– Nem tudom, de nem jutott eszembe
más hely, ahová Christianon kívül
senkinek sem volt bejárása.
– Nem Sanna örökölte a csónakházat?
– Patrik igyekezett hozzászoktatni a
szemét a félhomályhoz.
– Papíron igen. De Christian mindig
ide vonult vissza, ha nyugalomban akart
írni. Szerintem egyfajta menedékhelynek
tekintette.
– És? – Patrik leült a konyhapadra.
Annyira fáradt volt, hogy alig állt a
lábán.
– Nem tudom. – Erica tanácstalanul
nézett körül. – Azt hiszem, egyszerűen…
Csak azt gondoltam…
 – Mit gondoltál? – Bármit kerestek is,
a csónakházban nem sok rejtekhely volt.
Csupán két apró helyiségből állt,
amelyek olyan alacsonyak voltak, hogy
Patrik csak meggörnyedve tudott
közlekedni. Volt itt egy csomó régi
halászholmi, az ablaknál pedig egy kis
összecsukható asztal állt. Remek kilátás
nyílt innen Fjällbacka part menti
sziklaszigeteire és Badholmenre. Patrik
az ugrótoronyra bámult, amely komoran
és fenségesen tornyosult az ég háttere
előtt. Erica céltalanul bóklászott a szűk
helyiségben.
– Ha találnék valamit… – motyogta. –
A fene! Azt hittem… Akkor tudnánk… –
Csupa értelmetlenséget hadovált, és
Patrik önkéntelenül felnevetett.
 – Úgy festesz, mint akinek elmentek
otthonról. Nem akarod megosztani velem
is, mit keresünk tulajdonképpen? Akkor
talán segíthetnék.
– Szerintem Magnust itt ölték meg. És
abban bíztam, hogy találok valamit… –
A durva, kék gerendákat szemlélte.
– Itt? – Patrik felállt, és szintén a
falakat kezdte vizslatni, majd
végigpillantott a padlón, és azt mondta:
– A szőnyeg.
– Tessék? Hiszen teljesen tiszta.
– Hát pont ez az! Túl tiszta. Újnak néz
ki. Segíts felemelni. – Megfogta a súlyos
szőnyeg egyik végét, míg Erica nagy
nehézségek árán felemelte a másikat. –
Bocs, szívem, nem túl nehéz? Csak
óvatosan – mondta Patrik aggódva,
amikor meghallotta, hogyan szuszog a
megerőltetéstől a terhes felesége.
– Semmi gond – lihegte Erica. – Ne
idegesíts, hanem emeljük már.
Kivitték a szőnyeget, és átvizsgálták a
fapadlót alatta. De az is tisztának tűnt.
– Nem nézzük meg a másik
helyiséget? – vetette fel Erica, de amikor
bepillantottak, ott is csak tiszta
szőnyeget és padlót találtak.
– Azon merengek…
– Min? – kíváncsiskodott Erica, de
Patrik nem felelt, hanem csak letérdelt,
és szemügyre vette a repedéseket a
padlódeszkák között. Egy idő után ismét
felállt.
– Ki kell hívnunk a helyszínelőket.
Úgy gondolom, igazad van. Alaposan
kitakarítottak, de a repedésekben még
vannak vérnyomok.
– De hát a fa nem szívja magába a
vért? – kérdezte Erica.
– De igen, viszont ha utána
felsúrolják, szabad szemmel már nem
lehet látni. – Patrik a megkopott, régi
padlózatot nézte, amelyen mindenféle
árnyalatú foltok éktelenkedtek.
– Szóval szerinted is itt halt meg? –
Noha Erica meglehetősen biztos volt a
dolgában, hirtelen heves szívdobogást
érzett.
– Elképzelhető. Nincs messze a víztől,
nem lehetett nehéz kivinni és beledobni a
hullát. De végre elmondanád, mi folyik
itt?
– Előbb nézzünk még szét egy kicsit. –
Erica ügyet sem vetett a férje bosszús
arckifejezésére. – Például odafent. – A
padlás irányába mutatott, ahová egy kis
kötélhágcsón lehetett felkapaszkodni.
– Most hülyéskedsz?
– Te vagy én? – Erica tüntetőleg a
hasára tette a kezét.
– Na, jó – sóhajtott Patrik. – Nyilván
majd én. Feltételezem, még mindig nem
tudhatom, mit is keresünk.
– Én sem tudom pontosan – válaszolta
Erica a valóságnak megfelelően. – Csak
egy megérzés…
– Megérzés? Egy megérzés miatt kell
felmásznom ezen a kötéllétrán?
– Indulj már!
Patrik felkapaszkodott.
– Látsz valamit? – Erica a nyakát
nyújtogatta.
– Persze hogy látok. Főleg párnákat és
képregényeket. Valószínűleg jobbára a
gyerekek heverésztek itt.
– Mást nem? – kérdezte Erica
lelombozva.
– Hát nem igazán.
Patrik vissza akart mászni a
kötélhágcsón, de félúton megállt.
– És itt mi lehet?
– Hol?
– Itt, ni! – Egy apró ablakra mutatott,
amely pontosan a padlás nyílásával
szemben helyezkedett el, egy kis zárt
kuckó ajtaján.
– Biztos mindenféle kacatot tartanak
ott, de nézd meg.
– Csigavér, azon vagyok. – Igyekezett
megőrizni az egyensúlyát, miközben
kiakasztotta a kampót. Az ablakot le
lehetett venni. Patrik leemelte a
zsanérról, és leadta Ericának. Aztán
visszafordult, és belesett a nyíláson. – A
büdös francba! – kiáltotta elhűlve. És
ekkor a kampó, amellyel a kötéllétra a
plafonhoz volt erősítve, engedett, és
Patrik a padlóra puffant.
Louise ásványvizet öntött egy
boroskehelybe, és a hűtő felé fordulva a
tükörképére emelte a poharat. Eriknek
annyi. Beszélt egy rendőrrel telefonon,
aki rögtön megértette, miről is van szó.
Intézkedni fognak, mondta. Majd
megköszönte a hívását. Nagyon szívesen,
felelte Louise. Mi sem természetesebb.
Hogy pontosan mit is fog tenni
Erikkel? Ezen Louise eddig még nem
gondolkodott. Csak az járt a fejében,
hogy fel kell tartóztatnia. Mindenképpen
meg kellett akadályoznia, hogy a gyáva
féreg köddé váljon. De mi van, ha
börtönbe kerül? Louise visszakapja a
pénzt? Ideges lett, de hamar
lecsillapodott. Persze hogy visszakapja,
és aztán a fenekére is ver az egésznek!
Erik meg ott fog kuksolni a dutyiban,
miközben tudja, hogy Louise a közös
vagyonukat tékozolja, és nem tehet
ellene semmit.
Hirtelen elhatározásra jutott. Látni
akarta a férfi arckifejezését. Ott akart
lenni, amikor Erik megérti, hogy mindent
elveszített.
– Hihetetlen! – Torbjörn a létrán állt,
amelyet a szomszédtól kértek kölcsön.
– Igen, ez kivágja a biztosítékot. –
Patrik a derekát dörzsölgette, amelyet
rendesen megütött előzőleg. A mellkasa
is sajgott.
– Az biztos, hogy vér. Sok vér. –
Torbjörn a padlóra mutatott, amely
furcsán világított. A luminol nevű
vegyszer a legkisebb maradványokat is
láthatóvá tette. Mindegy, milyen
alaposan sikálták fel a padlót. – Vettünk
mintát, amelyet a laborban
összehasonlítanak az áldozatok vérével.
– Köszönöm.
– Szóval ez mind Christian Thydell
holmija? – kérdezte Torbjörn. – Akit az
ugrótoronyról vágtunk le.
Bemászott a kis nyíláson. Patrik
kínkeservvel követte.
– Úgy fest.
– Ez az a levél, amelyről beszéltél?
– Igen. Így legalább azt tudjuk, hogy
öngyilkos lett.
– Az is valami. – Úgy tűnt, Torbjörn
még mindig nem hisz a szemének. Az
aprócska helyiség női holmikkal volt
tele: ruhákkal, kozmetikumokkal,
ékszerekkel, cipőkkel. És egy paróka is
volt ott: hosszú, fekete. – Összerámolunk
mindent. El fog tartani egy darabig. –
Óvatosan tolatott kifelé, amíg a lábával
el nem érte a létrát. – Felfoghatatlan! –
motyogta újra.
– Én visszamegyek az őrsre. Mielőtt
tájékoztatom a többieket, végig kell
vennem néhány dolgot – mondta Patrik. –
Jelentkezz, ha kész vagytok.
Azzal Paulához fordult, aki izgatottan
figyelte a helyszínelők munkáját.
– Itt maradsz? – kérdezte.
– Mindenképpen.
Patrik kilépett a csónakházból, és
mélyen beszívta a friss téli levegőt. Az,
amit Erica mesélt, miután feltárták
Christian rejtekhelyét, és a megtalált
levél meggyőző képet rajzolt elé.
Felfoghatatlan, de Patrik tudta, hogy
igaznak kell lennie. Most már értette,
hogyan függnek össze a dolgok. Ha
Gösta és Martin megjön Göteborgból,
elmeséli nekik az egész szomorú
történetet.
Amikor a reptérhez közeledtek,
Martin vetett egy pillantást az órájára.
 – Még majdnem két óra van a
felszállásig. Nem kellett volna ilyen
korán elindulnunk.
– Nem ücsöröghettünk tétlenül. –
Gösta a külföldi járatok termináljának
parkolójába hajtott. – Menjünk be, és
tegyünk egy kört. Ha meglátjuk, nyakon
csípjük a rohadékot!
– Meg kellene várnunk a göteborgi
erősítést – mondta Martin. Mindig
megijesztette, ha nem előírás szerint
jártak el.
– Jaj már, ketten is simán elbánunk
vele!
– Hát jó – felelte Martin kétkedőn.
Kiszálltak a kocsiból, és beléptek a
repülőtér épületébe.
– És most? – Martin körülnézett.
 – Beülünk egy kávézóba, és egy kávé
mellett szemmel tartjuk a terepet.
– Nem kezdjük el inkább keresni?
– Mit mondtam? – kérdezte Gösta. –
Kávézás közben is kereshetjük. – Az
indulási csarnokra mutatott. – Onnan
mindent átlátunk. Mindenképpen el kell
mennie előttünk.
– Igazad van – adta be végre a derekát
Martin. Tudta, hogy értelmetlen a
tiltakozás, ha Gösta egyszer kiszúrt
magának egy kávézót.
A pultnál egy-egy kávét és
mandulatortát kértek maguknak, majd
leültek egy asztalhoz. Gösta szeme az
első falat után elégedetten ragyogott.
– Táplálék a léleknek!
Martin nem vette a fáradságot, hogy
elmagyarázza neki, ezt az édes
kalóriabombát aligha lehet tápláléknak
nevezni. De hogy finom volt, azt nem
tagadhatta. Éppen egy utolsó villányi
volt hátra, amikor a szeme sarkából
észrevett valamit.
– Figyelj már, az nem ő?
Gösta gyorsan megfordult.
– Igazad van. Most elkapjuk! –
Meglepő fürgeséggel pattant fel, Martin
meg a nyomába eredt. Erik szapora
léptekkel távolodott tőlük. Az egyik
kezében egy kis táska volt, a másikkal a
nagy bőröndöt húzta maga után. Elegáns
szabású öltönyt viselt, fehér inget és
nyakkendőt.
Gösta és Martin futólépésben ügetett
utána. Mivel Göstának volt egy kis
előnye, ő érte utol elsőként. A férfi
vállára tette a kezét.
– Erik Lind? Arra kell kérnünk, hogy
jöjjön velünk.
Erik döbbenten fordult hátra. Egy
pillanatig azt fontolgatta, hogy elfut, de
aztán beérte annyival, hogy lerázta a
válláról Gösta kezét.
– Ez valami tévedés lesz. Éppen
üzleti útra készülök – mondta. – Nem
tudom, mit forgatnak a fejükben, de el
kell érnem a gépemet, mert fontos
találkozóm lesz. – A homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Hallottuk hírét. Nemsokára
lehetősége lesz arra, hogy mindenről
számot adjon. – Gösta a kijárat felé
lökdöste Eriket. Az emberek megálltak
körülöttük, és kíváncsian meredtek
rájuk.
– El kell érnem a gépet! Higgye el!
– Hát persze – felelte Gösta lezseren.
Aztán a kollégájához fordult. – Lennél
olyan kedves, és hoznád az egyik
csomagot?
Martin bólintott. Nem szólt semmit,
inkább magában szentségelt: sohasem
lehet övé a legélvezetesebb feladat!
– Szóval Christian tette? – Annának
tátva maradt a szája.
– Jó eséllyel igen – mondta Erica. –
Beszéltem róla Thorvalddal, a
pszichiáterrel, bár soha nem fogjuk
megtudni pontosan. Minden arra utal
azonban, hogy így történt.
– Hogy Christiannak két személyisége
volt? Akik nem tudtak egymásról? – Úgy
tűnt, Annának vannak kétségei. Amikor
Erica a csónakházban tett látogatás után
felhívta, azonnal jött. Patriknak vissza
kellett mennie a rendőrségre, Erica
pedig nem akart egyedül lenni. A
testvére volt az egyetlen, akivel
beszélhetett.
– Igen. Thorvald feltételezi, hogy
Christian többszörös személyiség volt,
kórképe a disszociatív személyiségzavar
jegyeit mutatja. A személyisége több
részre hasadt. Ha nagy trauma éri az
embert, előfordul. Ez egy módszer,
amellyel a valóságot kezelni tudja.
Christiant ugyanis rettenetes traumák
érték. Először az anyja halála és a
hullával töltött egy hét, aztán meg az, ami
az én szememben nem más, mint
gyerekbántalmazás… bár Iréne
Lissander egy ujjal sem nyúlt hozzá. A
nevelőszülei Alice születése után
levegőnek nézték, ami lényegében újabb
veszteséget jelentett neki. És a haragját a
csecsemőn töltötte ki.
– Megpróbálta vízbe fojtani. – Anna
gyengéden végigsimított a hasán.
– Igen. Az apa megmentette a kislány
életét, de a hosszú távú oxigénhiány
tartós agyi károsodást eredményezett. Az
apa megvédte Christiant, azzal, hogy
elhallgatta az esetet. Azt hitte, ezzel
szívességet tesz neki, de én nem vagyok
ebben olyan biztos. Gondolj bele, ezzel
a tudattal, ezzel a bűnnel kellett felnőnie.
Minél idősebb lett, annál jobban a
tudatára ébredt, mit tett. És az sem
enyhítette a lelkiismeret-furdalását, hogy
Alice valósággal körülrajongta.
– Dacára annak, amit vele tett.
– Alice ennek nem volt tudatában.
Ragnaron és Christianon kívül senki sem
tudta.
– Aztán a nemi erőszak.
– Igen, aztán a nemi erőszak. – Erica
alig bírta kimondani. Úgy sorolta fel
Christian életének állomásait, mintha egy
egyenlet tényezői lennének, amelyek
végül valamiféle eredményt adnak ki.
Közben meg az egész egy tragédia volt.
Megszólalt a telefon.
– Erica Falck. Igen? Nem. Nem
nyilatkozom. Ne is hívjanak. – Dühösen
csapta le a kagylót.
 – Ki volt az? – kérdezte Anna.
– Egy pletykalap. Azt akarták, hogy
nyilatkozzam Christian halálával
kapcsolatban. Már megint ez a cirkusz!
Pedig még nem is tudnak mindent –
sóhajtotta Erica. – Szegény Sanna!
– És mióta volt beteg Christian? –
Anna még mindig zavarodottnak tűnt. A
nővére meg tudta érteni. Ő maga is
kérdések ezreit szegezte Thorvaldnak,
mire lassan és türelmesen tisztázni
tudták az egészet.
– Valószínűleg kamaszkorában
észlelte az első jeleket, de nem tudta
mire vélni őket. Fizikai nyugtalanság,
képzelgések, sok különféle tünet van.
Lissanderéknek feltehetően semmi sem
tűnt fel, mert Christian ekkoriban
költözött el. Jobban mondva, ekkoriban
üldözték el.
– Elüldözték?
– Ezt írta a levelében, amelyet a
csónakházban találtunk. Lissanderék
Christian megkérdezése nélkül az
feltételezték, hogy ő erőszakolta meg
Alice-t, ő meg nem ellenkezett.
Vélhetően bűnösnek érezte magát, amiért
nem lépett közbe, és nem védte meg a
lányt, ezért úgy érezte, akár ő maga is
tehette volna. De ez puszta találgatás –
mondta Erica. – Azt nem tudom
megmondani, ennek milyen hatása volt a
betegségére, de Patrik meg akarja nézni,
vannak-e betegkartonjai vagy ilyesmik.
Ha bármilyen kezelésben részesült
Göteborgban, lennie kell írásos
feljegyzéseknek. Csak fel kell kutatni
őket. – Erica szünetet tartott. Szinte
felfoghatatlan, hogy mi mindenen ment
keresztül a férfi, és mi mindent követett
el. – Patrik úgy véli, újra lehet indítani a
nyomozást Christian élettársa és a kisfiú
ügyében – folytatta. – Mindannak
fényében, ami most kiderült.
– Azt feltételezik, azt is Christian
követte el? Miért?
– Valószínűleg sosem tudjuk meg
százszázalékos biztonsággal – felelte
Erica. – Ha a másik személyisége, a
hableány vagy Alice, akárhogy nevezzük
is, mérges volt Christianra, talán nem
bírta elviselni, hogy boldog. Ez
Thorvald elmélete, és elképzelhető, hogy
igaza van. Lehet, hogy a boldogság
váltotta ki. De nem hiszem, hogy valaha
is választ kapunk erre a kérdésre.
 Voltaképpen nem volt semmi baja a
nővel és a gyerekkel. Nem akart ártani
nekik. De nem volt szabad létezniük.
Olyasmit tettek, amit még soha senki.
Boldoggá tették Christiant.
Gyakran nevetett. Vidám, szívből
jövő nevetéssel, a hasa is rázkódott
belé. Ezt a nevetést gyűlölte. Ő maga
már nem tudott nevetni, üres volt, és
fagyott. Halott. Christian is halott volt,
de a nőnek és a gyereknek
köszönhetően új életre kelt.
Néha titokban megleste őket táncolás
közben. A nő a gyerekkel a karján.
Christian mosolygott, amikor a gyerek
felnevetett. Boldog volt, de nem
érdemelte meg a boldogságot. Elvett
tőle mindent, a víz alá nyomta, amíg a
tüdeje úgy meg nem telt vízzel, hogy
majd’ szétrepedt, amíg az agya már
nem kapott több oxigént, és minden,
ami egykor volt, kihunyt, miközben a
víz összecsapott az arca fölött.
Ennek dacára szerette Christiant, ő
volt a mindene. Senki mással nem
törődött, nem érdekelte, hogy néznek
rá. Számára ő volt a legszebb és a
legkedvesebb ember a földön. A hőse
volt.
De cserbenhagyta. Engedte, hogy
leteperjék, és kárt tegyenek benne,
hogy üssék, amíg az arccsontján
felrepedt a bőr. Egyszerűen otthagyta,
ahogy szétterpesztett lábbal bámulta a
csillagos eget. Elfutott.
Már nem szerette, és másnak sem
volt szabad. Christian és a nő közös
terveket kovácsoltak, nevettek, és
lefeküdtek egymással. Ő mindent látott.
Ökölbe szorított kézzel hallgatta, ahogy
a közös életüket tervezgették. Egy
életet, amilyenben neki soha nem lehet
része.
Christian nem volt otthon. Az ajtó,
ahogy máskor is, nyitva állt. A nő
hanyag volt. Christian gyakran
veszekedett vele ezért, azt mondta neki,
hogy zárnia kell az ajtót, mert sosem
tudni, ki jön be.
Óvatosan lenyomta a kilincset, és
benyitott. Hallotta, hogy a nő a
konyhában dudorászik. A fürdőből
csobogás hallatszott. A gyerek a
kádban ült, ami azt jelentette, hogy a
nő bármelyik pillanatban bemehet a
fürdőbe. Ezt komolyan vette. Sosem
hagyta túl sokáig magára a gyereket a
kádban.
Bement a fürdőbe. A kisfiú arca
felragyogott, amikor megpillantotta.
– Csitt! – Nagyra nyitotta a szemét,
mintha az egész csak játék lenne. A
gyerek nevetett. Miközben fél füllel
arra figyelt, nem közelednek-e a nő
léptei, a kádhoz ment, és a pucér
gyereket vizslatta. A kisfiú nem volt
hibás, de boldoggá tette Christiant. És
ezt nem hagyhatta.
Megragadta. A gyerek még mindig
nevetett. Amikor a víz elfedte az arcát,
abbahagyta a kacagást, és kapálózni
kezdett. De nem volt nehéz lent tartani.
Elég volt csak a mellkasára tennie a
tenyerét, és könnyedén lenyomni. A
gyerek egyre hevesebben rángatózott,
majd a ficánkolás csitult, végül teljesen
abbamaradt.
Ekkor hallotta meg a nő lépteit. A
gyereket szemlélte. Olyan békés és
nyugodt volt. Az ajtó jobb oldalára állt,
a hátát a falnak vetette. A nő belépett a
fürdőbe. Amikor megpillantotta a fiút,
megdermedt. Aztán felsikoltott, és a
kádhoz rohant.
Majdnem olyan könnyű volt, mint a
gyerek esetében. Mögé lopózott, és
megragadta a nyakát. Teljes
testsúlyával a víz alá nyomta a fejét.
Meglepően gyorsan ment.
Aztán távozott, anélkül hogy
hátranézett volna. Elégedettség töltötte
el. Christian soha többé nem lesz
boldog.
 Patrik a rajzokat szemlélte. Hirtelen
megértette, mit ábrázolnak. A nagy és a
kis alak Christian meg Alice. És a
sötétebb, szinte fekete figurák, a többiek.
Christian magára vette a bűnt. Patrik
rögtön felhívta Ragnart, aki
megerősítette. Amikor Alice azon az
éjszakán hazament, a szülők azt
feltételezték, Christian erőszakolta meg.
Egy sikolyra ébredtek. Amikor felkeltek,
Alice az előszobában feküdt. Csak a
szoknyája volt rajta, duzzadt arcát vér
borította. Odarohantak hozzá, de a lány
csak egyetlen szót suttogott:
– Christian…
 Iréne beviharzott a fiú szobájába, és
kirángatta az ágyból. Bűzlött az
alkoholtól, amiből az asszony levonta a
következtetést. Ragnar kénytelen volt
beismerni, hogy osztotta a nézeteit. De
azért voltak kétségei. Talán ezért küldte
el Christiannak Alice képeit. Mert
teljesen sosem volt biztos a dologban.
Gösta és Martin még időben elérte
Patrikot. Közölték, hogy most indultak el
a reptérről. Majd kiderül, mit lehet tenni
ennyi év után. Kenneth nem fog tovább
hallgatni, Erica meg volt győződve róla.
Eriknek meg legalább néhány pénzügyi
húzásáért felelnie kell. Egy időre
biztosan rács mögé kerül, de ez
pillanatnyilag csekély vigasz.
– Most kezdtek hívogatni az újságok!
– Mellberg egész arca ragyogott. –
Nemsokára elszabadul a pokol.
Elképesztően jól jön a nyilvánosság az
őrsnek!
– Biztos igazad van. – Patrik még
mindig a rajzokat vizslatta.
– Átkozottul jó munkát végeztünk,
Hedström! Eltartott egy ideig, de miután
elkaptuk a fonalat, és a régi jól bevált
nyomozási módszerekhez folyamodtunk,
ment, mint a karikacsapás!
– Hát persze. – Patrik ma nem volt
képes felhúzni magát Mellberg-en.
Megdörzsölte a még mindig sajgó
mellkasát. Nyilván rosszabb a helyzet,
mint gondolta.
– A legjobb lesz, ha visszamegyek az
irodámba – mondta a főnöke. – Az
Aftonbladet épp most hívott, és már csak
idő kérdése, hogy az Expressen is
jelentkezzen.
– Aha… – Patrik még mindig a
bordáit nyomogatta. Atyaég, de fáj!
Talán jobb lenne, ha mozogna egy kicsit.
Felállt, és kiment a konyhába. Jellemző.
Ahogy általában, most sem volt kávé a
kannában. Paula lépett mellé.
– Végre lezárhatjuk az ügyet. Szóhoz
sem jutok. Álmomban sem gondoltam
volna.
– Én sem – mondta Patrik. Tudta, hogy
gorombának hat, de annyira fáradtnak
érezte magát. Képtelen volt az esetről
beszélni, képtelen volt Alice-ra és
Christianra gondolni, vagy a kisfiúra, aki
a halott anyja mellett virrasztott,
miközben annak teste csak rothadt a
nyári kánikulában.
A kávégépre pillantott, és tett bele
néhány kanál kávét. Hányat is? Kettőt
vagy hármat? Nem tudta. Próbált
összpontosítani, de a következő adagot
csak mellészórta. Újra a zacskóba dugta
az adagolókanalat, amikor úgy hasított a
fájdalom a mellkasába, hogy elállt a
lélegzete.
– Mi van? Patrik! – Hallotta Paula
hangját, de valahonnan a távolból. Ügyet
sem vetett volna rá, csak kávét akart a
gépbe kanalazni, de a keze nem
engedelmeskedett. Csillagokat látott, és
a fájdalom a mellkasában ezerszeresére
nőtt. Arra gondolt, valami nincs rendben,
történt valamit.
 Aztán minden elsötétült a szeme előtt.
– Ő maga küldte a fenyegető leveleket
saját magának? – Anna áthelyezte a
testsúlyát. A baba nyomta a hólyagját, és
sürgősen vécére kellett mennie, de
képtelen volt elszakadni a témától.
– Igen, és a többieknek is – felelte
Erica. – Azt nem tudjuk, hogy Magnus is
kapott-e. Valószínűleg nem.
– És miért akkor kezdődött, amikor
nekilátott a könyvének?
– Hát erről is csak feltételezéseim
vannak. Thorvald szerint talán írás
közben nem szedte rendszeresen a
gyógyszereit. Ezeknek a szereknek
gyakran vannak mellékhatásai, mint
például fáradtság és kedvtelenség,
amelyek miatt nem tudott az írásra
összpontosítani. Szerintem is abbahagyta
a gyógyszerszedést. Utálta magát, és
nyilvánvalóan nem sikerült feldolgoznia
a bűntudatot, amely idővel
elhatalmasodott rajta. Két személyisége
volt: Christian, aki mindent el akart
felejteni, és hétköznapi életet akart élni,
és a hableány vagy Alice, aki gyűlölte és
bűntudatban tartotta.
Erica türelmesen mondta végig újra.
Nem volt egyszerű megérteni, sőt talán
egyenesen lehetetlen. Thorvald
hangsúlyozta, hogy ez a betegség ritkán
ölt ilyen méreteket. Egyáltalán nem
szokványos eset. De hát Christian életét
sem lehet szokványosnak nevezni. Olyan
dolgokat élt át, amelyek a legstabilabb
embert is megtörték volna.
 – Többek között ezért dobta el
magától az életet – mondta Erica. – A
búcsúlevelében azt írta, meg akarja óvni
a családját a hableánytól. És az egyetlen
lehetősége erre az volt, hogy megadja
neki, amit követel.
– De ő maga írta a szavakat a
gyerekszoba falára. A fenyegetések is
tőle származtak.
– Pont ez a gond. Amikor rájött, hogy
szereti a fiait, az is világossá vált
számára, hogy csak úgy tudja megvédeni
őket, ha megöli azt a valakit, aki miatt a
hableány ártani akar nekik. Az ő
világában a hableány valós volt, nem
csak a képzelete szüleménye.
Ténylegesen létezett, és meg akarta ölni
a családját. Ahogy Mariával és Emillel
is végzett. Ezért Christian véget vetett az
életének, hogy megmentse a gyerekeit.
Anna letörölt egy könnycseppet az
arcáról.
– Olyan rémes!
– Igen – értett egyet vele Erica –,
borzasztó.
Éles csörgés szakította ki a
gondolataiból, és dühösen nyúlt a
telefonért.
– Ha megint egy istenverte riporter…
Halló! Erica Falck vagyok – az arca
felderült. – Szia, Annika! – Aztán Erica
elkomorult, majd levegő után kapkodott.
– Micsoda? Hol van? Tényleg?
Uddevallába?
Anna aggódva nézte Ericát. A nővére
remegő kézzel szorította a kagylót.
 – Mi történt? – kérdezte, amikor a
testvére letette.
Erica nyel egyet. A szeme nedvesen
csillogott.
– Patrik rosszul lett – suttogta. – Úgy
gondolják, szívrohama van. Most viszik
mentővel Uddevallába.
Az első pillanatban Anna megdermedt
az ijedségtől. Aztán a gyakorlatias énje
átvette az irányítást. Gyorsan felugrott,
és az ajtó felé száguldott. Útközben
felkapta a slusszkulcsot.
– Irány Uddevalla! Gyere! Én vezetek.
Erica némán követte. Úgy érezte,
összeomlik körülötte a világ.
Olyan sebesen fordult ki a felhajtóról,
hogy a kavicsok szanaszét repültek.
Szorította az idő. Erik gépe két óra
múlva száll fel, és ott akart lenni, amikor
letartóztatják.
Gyorsan vezetett. Ha időben oda akart
érni, nem volt más választása. A
benzinkút környékén észrevette, hogy
otthon hagyta a pénztárcáját, és
Göteborgig nem lesz elég a benzin.
Hangosan káromkodva fordult vissza a
kereszteződésnél. Időt veszít, de nem
tehet mást.
Jó érzés visszanyerni az irányítást,
gondolta, miközben végigszáguldott
Fjällbackán. Új embernek érezte magát,
kellemesen fesztelennek. A hatalom
tudatától megszépült és megerősödött.
Pompás volt élni, és hosszú évek óta
először övé volt a világ.
Mekkorát néz majd Erik! Vélhetően
álmában sem jutott volna eszébe, hogy
Louise rájön, miben sántikál. Arról már
nem is beszélve, hogy a rendőrséget is
bevonja. Louise nevetve repesztett végig
a Galärbackenen. Szabad volt.
Megszabadult a lealacsonyító szereptől.
Soha többé nem kell végighallgatnia
Erik hazugságait és megalázó
megjegyzéseit. Még erősebben taposott a
gázba, és csak száguldott az új élete felé.
A sebesség fölött is uralkodott, minden
fölött uralkodott. Kézben tartotta az
életét.
Csak akkor vette észre, amikor már túl
késő volt. Egy másodpercre oldalra
pillantott, a vízre és a gyönyörű jeges
tájra. Egyetlenegy pillanatra fordította el
a tekintetét, de ennyi is elég volt. Látta,
hogy véletlenül áttért a másik sávba, és
még látta a két, teli torokból sikító nőt.
Aztán acél csapódott acélnak, és az
ütközés robaját visszaverte a sziklafal.
Majd minden elcsendesült.
Köszönetnyilvánítás
 Mindenekelőtt Martinnak szeretnék
köszönetet mondani. Mert szeretsz, és
mert mindig más módon mutatod ki a
szeretetedet.
Van egy ember, aki nélkül a könyvem
nem jöhetett volna létre: a csodálatos
kiadóm, Karin Linge Nordh. Nagyszerű
ötvözete a hűvösségnek és a
melegszívűségnek, és sokat javít a
könyveimen. Ez alkalommal Matilda
Lund is segített a szerkesztésben, aki
remek munkát végzett. Hihetetlenül hálás
vagyok érte. Mint ahogy a Forum
könyvkiadó többi munkatársának is:
tudjátok, kikre gondolok. Eszméletlenül
jól végzitek a munkátokat! És ezen a
helyen meg kell említenem az Ester
ügynökséget is, akik egy csaknem
morbid, de fantasztikus reklámkampányt
eszeltek ki. Azért vagyok a leghálásabb
a kiadómnak, hogy a Snöstorm och
mandeldoft című könyvemet a
MinStoraDag szervezet javára adta ki.
Bengt Nordin mindig is fontos lesz
számomra, szakmailag és a
magánéletben is. Külön köszönet az új
Nordin ügynökség vadonatúj
munkatársainak is: Joakimnak,
Hanseriknek, Sofiának és Annának. A
lelkesedésért és a munkáért, amelyet
azóta végeztetek, hogy Bengt, aki a jól
megérdemelt nyugdíjas éveit éli, átadta
nektek a stafétabotot. Bengt, tudnod kell,
milyen sokat jelentesz nekem.
Mindenféle értelemben.
Köszönöm édesanyámnak a
bébiszitterkedést, Anders Torvinak, hogy
gyorsan elolvasta a kéziratot, és hogy
segítségemre volt mindazzal, amit
Fjällbackáról tud. Egyébként Fjällbacka
valamennyi lakójának szeretnék
köszönetet mondani, mert a szívetekbe
zártátok a könyveket, mert olyan
hűségesek vagytok hozzám, és mert olyan
hihetetlenül támogattok. Hiába töltöttem
annyi évet Stockholmban, miattatok még
mindig fjällbackai lánynak érzem
magam.
Köszönet a tanumshedei rendőrőrs
minden rendőrének, nem mondok
neveket, nehogy kifelejtsek valakit.
Kiváló munkát végeztek, és borzasztóan
türelmesek vagytok, ha egy tévéstábbal
vagy anélkül megszállom az őrsötöket.
Köszönöm Jonas Lindgrennek, a
göteborgi igazságügyi orvosszakértőnek,
hogy újra és újra készségesen a
rendelkezésemre áll, és kijavítja a
tévedéseimet.
Meg kell említenem a csodás
barátaimat is, akik hűségesek hozzám,
noha néha hónapokig nem adok hírt
magamról. Köszönet a volt anyósomnak,
Monának is, akit megvesztegettem, hogy
továbbra is a világ legjobb
húsgombócaival kényeztessen minket:
amint kész a kézirat, olvashat tovább.
Neked is nagy köszönet, Micke,
gyermekeim apja. Mert mindig olyan
megértő és kedves vagy. Akárcsak Hasse
Eriksson, a gyerekek nagyapja. Nem
tudom szavakba önteni, mennyire fontos
vagy nekem. Túl korán és túl gyorsan
hagytál el minket idén, de a világ
legjobb nagypapája nem tűnhet el csak
úgy. A gyermekeid és az unokáid
emlékezetében élsz tovább. És igen,
tudok főzni.
Köszönet Sandrának, akire két éve
mindig számíthatunk. Kétségtelenül te
vagy a világ legjobb bébiszittere!
Amikor egy ideig nem hívtuk,
könyörgött, hadd jöjjön át, hogy
játszhasson a gyerekekkel. Tényleg
fontosak neki, és ezért örökké hálás
leszek.
Köszönet természetesen a hűséges
blogolvasóimnak is. És az
íróbarátoknak, főleg Denise Rudbergnek,
aki mindig meghallgat. Ő a legokosabb
és leghűségesebb ember, akit ismerek.
És végül, de nem utolsósorban:
Caroline és Johan Engvallnak, akik
valószínűleg a világ legbarátságosabb
emberei, akik többek között akkor is
segítettek, amikor Thaiföldön a
számítógépem csütörtököt mondott,
miközben A hableány utolsó oldalait
írtam. Borzalmasan szeretlek benneteket!
És Maj-Britt és Ulf: hihetetlen, hogy
mindig ott vagytok, amikor az embernek
szüksége van rátok!
Camilla Läckberg

Koppenhága, 2008. március 4.

www.camillalackberg.com
 Table of Contents
Előszó
Köszönetnyilvánítás
 Table of Contents
Előszó
Köszönetnyilvánítás