Előszó

EZ A KÖNYV A JÖVŐRŐL SZÓL. Személyes véleményemet három szemszögből

fejtem ki: tudósként, állampolgárként és az emberi faj aggódó tagjaként.
Könyvem vezérgondolata az, hogy a világ növekvő népességének
boldogulása azon múlik, milyen bölcsen használjuk ki a tudomány és a
technika adta lehetőségeket.
A ma élő fiatalok várhatóan megérik a század végét. De vajon hogyan
biztosíthatják, hogy az egyre nagyobb hatású technológiák – a
biotechnológia, a kibernetika és a mesterséges intelligencia – emberséges
jövőt nyissanak meg számukra anélkül, hogy szembe kellene nézniük
fenyegető, katasztrofális árnyoldalaikkal? A tét nagyobb, mint eddig
bármikor, mert ami századunkban történik, annak hatása évezredeken át
érezhető marad. Egy ilyen mélyenszántó témával foglalkozva nem
hagyhatom figyelmen kívül, hogy általában még a szakemberek is
csapnivaló előrejelzéseket készítenek. Mégsem bánom, mert döntően
fontos, hogy nyilvános és politikai vitát kezdjünk a hosszú távú tudományos
és globális tendenciákról.
Könyvem témája különböző hallgatóságok előtt tartott előadásaim során
formálódott, beleértve a 2010-ben tartott BBC Reith-előadásaimat, amelyek
From Here to Infinity (Innen a végtelenig) címmel jelentek meg
nyomtatásban (Martin Rees: From Here to Infinity: Scientific Horizons
[London: Profile Books, 2011; New York: W. W. Norton, 2012]). Éppen
ezért hálás vagyok a hallgatók és az olvasók visszajelzéseiért. Különösen
hálás vagyok azon barátaim és kollégáim (szándékos vagy csak elejtett)
megjegyzéseiért, akik egy-egy szűkebb szakterület szakértői, név szerint
azonban nem említem őket a szövegben. Közöttük (névsorban) a
következőket emelem ki: Partha Dasgupta, Stu Feldman, Ian Golden,
Demis Hassabis, Hugh Hunt, Charlie Kennel, David King, Seán Ó
hÉigeartaigh, Catharine Rhodes, Richard Roberts, Eric Schmidt és Julius
Weitzdorfer.
Megkülönböztetett köszönettel tartozom Ingrid Gnerlichnek (Princeton
University Press) a könyvem írása közben adott tanácsaiért. Hálás vagyok
Dawn Hallnak a szerkesztésért, Julie Shawvannek a mutató összeállításáért,
Chris Ferranténak a tördelésért, valamint a kiadó munkatársai közül Jill
Harrisnek, Sara Henning-Stoutnak, Alison Kalettnek, Debra Liese-nek,
Donna Liese-nek, Arthur Wernecknek és Kimberley Williamsnek, amiért
hatékonyan figyelemmel kísérték a kiadás folyamatát.
Bevezetés
Kozmikus epizódszerep

Tételezzük fel, hogy léteznek földönkívüliek, amelyek közül egyesek

negyvenötmillió évszázada tartó története során végig figyelemmel kísérték
bolygónk sorsát. Mit láttak? A roppant hosszú időtartam legnagyobb
részében a Föld látványa csak lassan változott. A kontinensek
tovasodródtak; a jégtakaró néha kiterjedt, máskor eltűnt; újabb és újabb
fajok jelentek meg, fejlődtek, majd tűntek el.
A Föld történetének egy parányi szeletében azonban – az utóbbi száz
évszázadban – a vegetáció mintázata sokkal gyorsabban változott, mint
korábban bármikor. Ez a gyors változás jelezte a földművelés, majd a
városiasodás kezdetét. A változás egyre gyorsult, ahogy az emberi népesség
nőtt.
Később a változás tovább gyorsult. Ötven év leforgása alatt abnormális
gyorsasággal kezdett emelkedni a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége.
Emellett valami olyasmi történt, ami korábban még soha nem fordult elő: a
bolygó felszínéről rakéták emelkedtek a magasba, teljesen elszakadva a
bioszférától. Egyesek Föld körüli pályára álltak; mások folytatták
utazásukat a Hold és a bolygók felé.
A hipotetikus földönkívüliek tisztában lennének azzal, hogy a Föld
fokozatosan felmelegszik, és a bolygó körülbelül hatmilliárd év múlva nem
kerülheti el a pusztulást, amikor a Nap fellángol és elpusztul. De vajon
képesek lehettek-e előrejelezni a bolygó életútjának felénél bekövetkező
hirtelen „belázasodást” – ezeket az ember előidézte változásokat –, amelyek
látszólag viharos tempóban következtek be?
Ha tovább figyelnek, mit tapasztalnak a következő évszázadban? Talán
egy utolsó rohamot követően minden elcsendesedik? Vagy stabilizálódik a
bolygó ökológiája? És talán a Földről indított rakéták serege az élet másutt
megtalálható, új oázisai felé veszi az irányt?
Ebben a könyvben bemutatom az előttünk álló reményeket, félelmeket és
sejtéseket. Az, hogy túléljük-e ezt az évszázadot és fenn tudjuk-e tartani
egyre sérülékenyebb világunk hosszabb távú jövőjét, azon múlik,
felgyorsítjuk-e egyes technológiák fejlődését, miközben másokat
felelősséggel féken tartunk. Az irányítóknak óriási és félelmetes
kihívásokkal kell szembenézniük. Könyvemben személyes meglátásaimat
mutatom be, amelyeket részben tudósként (csillagászként), részben az
emberi faj aggódó tagjaként tárok az olvasók elé.

***

A középkori európaiak szemében az egész kozmológia – a teremtéstől az

apokalipszisig – mindössze néhány ezer évet ölelt fel. Mai tudásunkkal
egymilliószor hosszabb időtartamot fogunk át. Évszázadunk azonban még
ebben a hihetetlenül kitágult perspektívában is különleges. Ez az első
alkalom, amikor valamely faj, nevezetesen a miénk, olyan hatalomra tett
szert és oly mértékben uralkodóvá vált, hogy kezében tartja a bolygó
jövőjét. Beléptünk abba a korba, amelyet egyes geológusok antropocénnek
neveznek.
Az ókori embert megrémítették az árvizek és a járványok, amelyekkel
szemben tehetetlen volt – ezért hajlamos volt az irracionális rettegésre. A
Föld nagy területei érintetlenek voltak. Az ókoriak kozmoszát csupán a Nap
és a bolygók jelentették, amelyeket „az ég boltozatán” szétszórt csillagok
vették körül. Ma viszont tudjuk, hogy a Nap csak egyike a Tejútrendszer
százmilliárd csillagának, a Tejútrendszer pedig egyike a legalább
százmilliárd galaxisnak.
Ezen rendkívüli mértékben kitágult szellemi horizont ellenére – és annak
ellenére, hogy sokkal jobban értjük a természeti világot, sőt irányítani
tudjuk – az időtartam, amelyre vonatkozóan értelmes terveket és
megbízható előrejelzéseket készíthetünk, inkább rövidebb lett, mintsem
hosszabb. Európában a középkor viharos és bizonytalan időszak volt. Az
események azonban olyan „háttér” előtt játszódtak le, amely egyik
generációtól a másikig alig változott; a buzgó középkori kőművesek olyan
katedrálisok falába helyezték tégláikat, amelyek csak egy évszázad alatt
készültek el. Velük ellentétben azonban, a mi következő évszázadunk
drasztikusan különbözni fog a jelenlegitől. Robbanásszerű sebességgel
szakadt el a társadalmi és technikai változások időléptéke a biológia, a
geológia és a kozmológia évmilliárdos időskálájától.
Az emberek ma már olyan sokan vannak, és olyan nagy a kollektív
„lábnyomuk”, hogy nemcsak át tudják alakítani az egész bioszférát, hanem
tönkre is tudják tenni. A világ növekvő és egyre nagyobb igényeket
támasztó népessége nyomás alá helyezi a természeti környezetet; az emberi
tevékenység veszélyes éghajlatváltozást okoz, sőt fajok tömeges
kipusztulását is előidézheti, ha túljutunk a „fordulópontokon” – aminek
következményeképpen egy kirabolt és elszegényített világot hagyunk
örökül a következő generációk számára. Ha viszont csökkenteni szeretnénk
a kockázatokat, akkor nem szabad fékeznünk a technikai fejlődést; sőt
éppen ellenkezőleg, egyre alaposabban meg kell értenünk a természetet, és
sürgősen ki kell fejlesztenünk a megfelelő technológiákat. Ezekkel a
kérdésekkel foglalkozom könyvem 1. fejeztében.
A világon a legtöbb ember jobban él, mint ahogy a szülei éltek –
miközben a mélyszegénységben élők száma egyre csökken. Ez a javulás a
gyorsan növekvő népesség életkörülményeiben nem következhetett volna
be a tudomány és a technika fejlődése nélkül – ami pozitív hatást gyakorolt
a világra. A 2. fejezetben amellett érvelek, hogy életünk, egészségünk és
környezetünk javára válhat, ha egyre nagyobb mértékben hasznosítjuk a
biotechnológia, a kibernetika, a robotika és a mesterséges intelligencia
eredményeit. Ebben az értelemben technooptimistának tartom magamat.
Van azonban mindennek egy lehetséges hátulütője. Ez a fejlődés újabb
hatásokkal szemben teszi sérülékennyé egyre jobban összefonódó
világunkat. A technológia már az elkövetkező egy vagy két évtizeden belül
szétrombolja a működő rendszereket, a nemzetgazdaságokat és a
nemzetközi kapcsolatokat. Olyan korban, amikor mindenki kapcsolatban áll
mindenkivel, amikor a hátrányos helyzetűek tisztában vannak
lehetőségeikkel, és amikor könnyű a migráció, nehéz optimistának lenni, és
egy békés világban bízni, ha olyan mély szakadék tátong a különböző
régiók jóléte és életlehetőségei között, mint amilyet napjaink
geopolitikájában tapasztalunk. Különösen nyugtalanító, ha arra gondolunk,
hogy a genetika és az orvostudomány az emberi életet jobbá tevő fejlődése
csak a kiváltságos kevesek számára hozzáférhető, ezért az egyenlőtlenség
minden eddiginél súlyosabb, alapvető formáinak árnyát veti előre.
Egyesek rózsás képet festenek a jövőről, és erkölcsi érzékünk
fejlődéséért éppúgy lelkesednek, mint anyagi gyarapodásunkért. Nem értek
egyet ezzel a felfogással. Kétségtelen, hogy a technológia fejlődésének
köszönhetően a legtöbb ember élete és életkilátása – az oktatását, az
egészségét és várható élettartamát tekintve – megjavult, ami üdvözlendő.
Ugyanakkor minden eddiginél szélesebb a szakadék aközött, amilyen a
világ, illetve amilyen lehetne. A középkor emberének nyomorúságos élete
volt, de ezt alig valamicskével lehetett volna csak jobbá tenni. Mai
világunkban viszont bolygónk ezer leggazdagabb emberének javait újra
elosztva, az „alsó egymilliárd” ember sorsát jobbá tehetnénk. Az
országoknak hatalmában állna megtenniük ezt a lépést, ám az erre
vonatkozó humanitárius erőfeszítéseik kudarcba fulladnak, ami súlyos
kétségeket ébreszt minden, az intézményes erkölcsi fejlődésről szóló,
hangzatos állítás iránt.
A biotechnológia és a kibervilág lehetőségei izgalmasak – de egyúttal
ijesztőek is. A gyorsuló innovációnak köszönhetően egyedileg és
együttesen is annyira hatalmasak vagyunk, hogy immár – tervezetten vagy
lépéseink nem szándékolt következményeként – olyan globális változásokat
idézhetünk elő, amelyek évszázadokon át éreztetik hatásukat. Az
okostelefon, az internet és segédeszközeik már létfontosságúak a
hálózatokhoz kapcsolódó életünkben. De mindössze húsz évvel ezelőtt ezek
a technológiák még varázslatnak tűntek. Ha tehát néhány évtizedet
előretekintünk, akkor nyitva kell tartanunk elménket, legalább félig, hogy
befogadhassunk a környezetünket átalakító fejlődést, amely egyelőre sci-
finek tűnhet.
Ennélfogva még néhány évtizedre sem tudjuk megbízhatóan előrejelezni
az életstílust, az attitűdöket, a társadalmi struktúrákat vagy a népesség
nagyságát – még kevésbé a geopolitikai összefüggéseket, amelyek
hátterében ezek a trendek megvalósulnak. Nem szabad megfeledkeznünk
arról a példátlan változásról sem, amely néhány évtizeden belül
bekövetkezhet. Maguk az emberek – szellemi és fizikai képességeik
egyaránt – genetikai beavatkozással, a génmódosítások és a kiborg
technológiák alkalmazásával megváltoztathatók lesznek. Ez alapvetően új
helyzetet teremt. Amikor megcsodáljuk az ókori irodalom és
képzőművészet fennmaradt alkotásait, a több ezer éves időbeli távolság
ellenére azonosulni tudunk az akkor élt művészekkel és civilizációikkal.
Abban viszont egészen biztosak lehetünk, hogy a néhány évszázad múlva
domináló intelligens faj a legcsekélyebb érzelmi azonosságot sem mutatja
majd velünk – jóllehet racionálisan megértik viselkedésünket.
A XXI. század más okból is különleges: ez az első évszázad, amelyben
az emberek a Földön kívül élőhelyeket alakíthatnak ki. Egy idegen világ
úttörő „telepeseinek” alkalmazkodniuk kell az ellenséges környezethez – és
a földi szabályok sem fognak rájuk vonatkozni. Ezek a kalandorok lehetnek
a szerves és az elektronikus értelem közötti átmenet élharcosai. Az
„életnek” ezen új megtestesüléséhez nincs szükség egy bolygó felszínére
vagy légkörére, így jóval túlterjedhet Naprendszerünkön. A csillagközi
utazás nem lesz elrettentő a csaknem halhatatlan elektronikus lények
számára. Talán az élet most egyedül a Földre jellemző, ezért ez a kirajzás
kozmikus jelentőségű esemény lesz. Ha azonban az intelligencia már
elterjedt a kozmoszban, utódaink összeolvadnak azzal. Ehhez azonban
csillagászati időskálára lenne szükség – nem „csupán” évszázadokra. A 3.
fejezetben a hosszabb távú forgatókönyveket mutatom be: arról lesz szó,
hogy a robotok felülmúlják-e a „szerves” intelligenciát, és hogy létezik-e
esetleg valahol a kozmoszban ilyen intelligencia.
Az, hogy mi történik az utódainkkal itt a Földön és talán attól nagyon
messze, olyan technológiáktól függ, amelyeket ma alig tudunk elképzelni.
A jövő évszázadokban (ami kozmikus távlatban még mindig csak röpke
pillanat) kreatív intelligenciánk megkezdheti az átmenetet egy Földön élő
fajtól egy űrhajózó faj felé, illetve a biológiairól az elektronikus
intelligenciára, amely átalakulás elindíthatja az ember utáni (poszthumán)
evolúció több milliárd éves folyamatát. Másrészt, amint azt az 1. és 2.
fejezetben tárgyalom, az emberek biológiai, számítógépes vagy környezeti
katasztrófákat okozhatnak, amelyek eleve kizárják az ilyen lehetőségeket.
A 4. fejezetben néhány (talán önkényes) kiruccanást teszek különböző –
alaptudományi és filozófiai – tudományos témákba, amelyek kérdéseket
vetnek fel a fizikai valóság kiterjedésével kapcsolatban, és vajon léteznek-e
belső korlátok arra vonatkozóan, mennyire fogjuk valaha is megérteni a
valóságos világ bonyolultságát. Mérlegelnünk kell, mi a hiteles, és mit lehet
sci-finek minősíteni és ezért figyelmen kívül hagyni annak érdekében, hogy
előrejelezzük a tudomány hatását az emberiség hosszú távú kilátásaira.
Az utolsó fejezetben az itthez és mosthoz közelebbi kérdéseket érintek.
Az optimálisan alkalmazott tudomány ragyogó jövőt kínálhat a Földet
2050-ben benépesítő kilenc- vagy tízmilliárd ember számára. De hogyan
tudjuk maximalizálni annak az esélyét, hogy elérjük ezt a kellemes jövőt,
miközben elkerüljük a disztópia csapdáit? Civilizációnkat a tudomány
fejlődéséből és a természet ebből eredő, mélyebb megértéséből következő
innovációk alakítják. A tudósoknak együtt kell működniük a laikusok minél
szélesebb körével, és szakértelmüket nemes célok megvalósítására kell
hasznosítaniuk különösen akkor, ha rendkívül sok forog kockán.
Befejezésül napjaink globális kihívásaival foglalkozom – hangsúlyozva,
hogy ezek kezelése új, nemzetközi intézményeket igényelhet, amelyek
számára a megfelelően irányított tudomány szolgáltatja az információkat és
biztosítja a mozgásteret, miközben felelősen reagálnak a közvélemény
politikai és etikai kérdésekben kinyilvánított szándékaira.
Bolygónk, ez a „halványkék pötty” különleges hely a kozmoszban. Talán
nincs párja. Mi pedig egy különösen jelentős korszakban vagyunk a gazdái.
Ez fontos üzenet mindannyiunk számára – és erről szól ez a könyv.
1

Az antropocén mélyén

1.1 Veszélyek és kilátások

Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy jól ismert indiai oligarchával. Tudta,
hogy Angliában én vagyok a királyi csillagász, ezért megkérdezte: „Ön
készíti a királynő horoszkópjait?” Rezzenéstelen arccal azt válaszoltam:
„Ha Őfelségének szüksége lenne ilyesmire, én vagyok a megfelelő személy,
akit megkérdezne.” Úgy tűnt, az indiai férfi szívesen hallgatta
előrejelzéseimet. Elmondtam neki, hogy a tőzsdei árfolyamok
ingadozhatnak, új feszültségek alakulhatnak ki a Közel-Keleten és így
tovább. Elmélyülten figyelte ezeket a „meglátásaimat”. De aztán tiszta vizet
öntöttem a pohárba. Bevallottam, hogy csillagász vagyok, nem asztrológus.
Hirtelen elvesztette minden érdeklődését előrejelzéseim iránt. És jól tette: a
tudósok pocsék jósok – szinte ugyanolyan rosszak, mint a közgazdászok.
Például az 1950-es években egy korábbi királyi csillagász kijelentette, hogy
az űrutazás „ostoba fecsegés”.
A politikusok és az ügyvédek sem teljesítenek jobban. Elég meglepő
jóslattal állt elő F. E. Smith, Birkenhead earlje, aki Churchill barátja és az
1920-as években az Egyesült Királyság lordkancellárja volt. 1930-ban
könyvet írt The World in 2030 (A világ 2030-ban) címmel.1 Elolvasta a kor
futurológusainak munkáit; lombikokban előállított babákat, repülő autókat
és hasonló, fantasztikus dolgokat képzelt el. Ezzel ellentétben a társadalmat
stagnálónak vélte. Íme, egy jellemző idézet: „2030-ban a nők még mindig
bölcsességükkel és varázsukkal inspirálják a legtehetségesebb férfiakat
olyan magasságok elérése felé, amelyeket azok önerejükből soha nem
tudnának elérni”.
Ennyi talán elég is!

***
2003-ban írtam egy könyvet a következő címmel: Our Final Century?
(Végső századunk?) Az Egyesült Királyságban a kiadó törölte a kérdőjelet.
Az amerikai kiadók megváltoztatták a címet: Our Final Hour (Végső
óránk).2 A könyv arról szólt, hogy Földünk kora negyvenötmillió évszázad.
Ám ez a mostani század az első, amelyben az egyik faj – a miénk –
meghatározhatja a bioszféra sorsát. Nem gondolnám, hogy eltüntetjük
magunkat a Föld színéről. De azt hiszem, némi szerencsére azért
szükségünk lesz, hogy elkerüljük a pusztító következményekkel járó
hibákat. Azért gondolom így, mert fenntarthatatlan nyomás nehezedik az
ökoszisztémákra; túl sokan vagyunk (a világ népessége egyre növekszik),
és egyre több erőforrást igényelünk. Még ennél is ijesztőbb, hogy a
technológia egyre több lehetőséget biztosít számunkra, aminek
következtében viszont egyre sebezhetőbbé válunk.
Munkám során többek között a XX. század elejének egyik nagy bölcse
inspirált. 1902-ben a fiatal H. G. Wells ünnepelt előadást tartott a londoni
Királyi Intézetben.3 Kijelentette:

Az emberiség megtett egy bizonyos utat, és ez némi betekintést nyújt

számunkra, merre kell mennünk. … Hihetnénk, hogy a múlt egésze
csak a kezdet kezdete, és hogy minden, ami eddig volt, és ami most
van, csak a hajnal félhomálya. Hihetjük, hogy mindaz, amit az emberi
szellem megvalósított, csak az ébredés előtti álom; leszármazottaink
között pedig olyan elmék bukkannak fel, akik visszatérnek hozzánk, és
kicsinységünket látva jobban megismernek minket, mint mi magunkat.
Eljön majd az a nap a napok végtelen sorában, amikor a lények, akik
most láthatatlanul a gondolatainkban rejtőznek, és ágyékunkban
várnak a sorukra, színre lépnek a földi világban, felnevetnek, és
kinyújtják kezüket a csillagok felé.

Meglehetősen ékesszóló próza, amely még több mint száz év elteltével is

aktuális – Wells rájött, hogy az ember nem a fejlődő élet csúcspontja.
Wells azonban nem volt optimista. Rámutatott egy globális katasztrófa
kockázatára is:

Lehetetlen bebizonyítani, miért ne törhetne ránk hirtelen valami, ami

elpusztítana minket és véget vetne az emberi történelemnek … és
 hiábavalóvá tenné minden erőfeszítésünket … valami az űrből, egy
járvány, a légkör valamilyen nagy megbetegedése, néhány üstökös
felénk tartó mérge, a Föld belsejéből származó kigőzölgés, vagy
újonnan megjelenő, bennünket zsákmányuknak tekintő ragadozók,
vagy az emberi elmében őrületet kiváltó gyógyszer.

Azért idézem Wellst, mert szavai az optimizmus és a szorongás – és a

spekuláció és a tudomány – olyan keverékét tükrözik, amelyet én magam is
megpróbálok ebben a könyvben közvetíteni. Ha ma írna ezekről a
kérdésekről, akkor lelkesítené őt az életről és a kozmoszról alkotott, sokkal
átfogóbb képünk, de még jobban aggódna azon veszélyek miatt, amelyekkel
szembe kell néznünk. A tétek valóban egyre nagyobbak; az új
tudományterületek hatalmas lehetőségeket kínálnak, de következményeik
veszélyeztethetik túlélésünket. Sokan aggódnak amiatt, hogy a változások
olyan rohamossá válnak, hogy sem a politikusok, sem a laikusok nem
képesek befogadni azokat vagy megbirkózni velük.

***

Azt gondolhatják, hogy csillagászként éjszakánként aludni sem tudok,

annyira aggódom a kisbolygók esetleges becsapódása miatt. Nem így van.
Valójában ez az egyike azon kevés fenyegetéseknek, amelyeket
számszerűsíthetünk – ezért biztosak lehetünk benne, hogy bekövetkezése
rendkívül valószínűtlen. Tízmillió évenként egy néhány kilométer átmérőjű
test nekiütközik a Földnek, ami globális katasztrófát okoz, így néhány a
millióhoz annak az esélye, hogy egy ilyen becsapódás egy emberi
élettartamon belül következzék be. Rengeteg apróbb kisbolygó kering a
Naprendszerben, amelyek becsapódása regionális vagy helyi pusztítást
okozhat. Az 1908-as Tunguz-esemény során, amely Szibériában több száz
négyzetkilométeren (szerencsére lakatlan területen) letarolta az erdőt, a
becsapódáskor több száz hirosimai bombáéval egyenértékű energia
szabadult fel.
Tudnánk-e időben figyelmeztetni ezekre a becsapódásokra? A válasz
igen. Folyik annak az adatbázisnak az összeállítása, amely az 50 métert
meghaladó, potenciálisan a Földét keresztező pályákon mozgó kisbolygók
pályaadatait tartalmazza annak érdekében, hogy pontosan nyomon
kövessük pályáikat, és azonosítsuk azokat, amelyek veszélyesen közel
juthatnak a Földhöz. A becsapódást előre jelezve, a legnagyobb veszélynek
kitett területeket ki lehet üríteni. Még jobb hír az, hogy olyan űrszondákat
építhetünk, amelyek megvédhetnek bennünket. A fenyegető becsapódás
előtt néhány évvel kissé „oldalba lökjük” a kisbolygót. Bár ezáltal csak
másodpercenként néhány centiméterrel változtatnánk meg az égitest
sebességét, ám ez elég lenne ahhoz, hogy elkerüljük ütközését a Földdel.
Ha a szokásos módon kiszámítjuk a biztosítási díjat, vagyis az esemény
valószínűségét megszorozzuk a következményekkel, akkor kiderül, hogy
érdemes évente néhány százmillió dollárt költeni a kisbolygók becsapódási
kockázatának csökkentésére.
Más természetes fenyegetések – például a földrengések és a
vulkánkitörések – kevésbé kiszámíthatók. Egyelőre nincs megbízható
módszer a kezünkben az ilyen katasztrófák megakadályozására (vagy
legalább megbízható előrejelzésére). Van azonban egy megnyugtató
körülmény ezen eseményekkel, csakúgy, mint a kisbolygók becsapódásával
kapcsolatban: gyakoriságuk nem nő. Bekövetkezésük valószínűsége
jelenleg nagyjából ugyanakkora, mint a neandervölgyiek, vagy akár a
dinoszauruszok idejében. Az ilyen események következményei azonban a
veszélyeztetett infrastruktúra sebezhetőségétől és értékétől függnek, ami a
mai, urbanizált világunkban sokkal nagyobb. Továbbá vannak olyan
kozmikus jelenségek, amelyekre a neandervölgyieknek (sőt lényegében
minden, a XIX. század előtt élt embernek) ügyet sem kellett vetniük: a Nap
hatalmas erejű kitöréseire. Ezek mágneses viharokat okoznak, amelyek
világszerte tönkretehetik az elektromos hálózatokat és az elektronikus
kommunikációt.
A felsorolt természetes fenyegetések ellenére sokkal aggasztóbbak azok a
veszélyek, amelyeket maguk az emberek idéznek elő. Ezek már most is
sokkal nagyobbak, és évtizedről évtizedre egyre valószínűbbé és
potenciálisan egyre katasztrofálisabbá válnak.
Egyszer már szerencsésen megmenekültünk az egyik ilyen elől.
1.2 Nukleáris fenyegetés
A hidegháborús korszakban – amikor a fegyverkezés szintje minden
észszerű határon túlnőtt – a szuperhatalmak zavarukban és hibás számítások
miatt könnyen az Armageddon felé sodródhattak volna. Ez volt az
„atombiztos bunkerek” kora. A kubai rakétaválság idején diáktársaimmal
együtt virrasztásokon és tüntetésekben vettünk részt – hangulatunkat csak a
„tiltakozó dalok” oldották, mint például Tom Lehrer versei: „Mindannyian
együtt megyünk, ha megyünk, mindannyiunk teste halványan világít.” De
még jobban féltünk volna, ha tényleg tudatosul bennünk, milyen közel
állunk a katasztrófához. Később Kennedy elnököt idézték, aki kijelentette,
hogy ennek esélye „valahol egy a háromhoz vagy még nagyobb” között
volt. Robert McNamara már régóta nyugdíjban volt, amikor őszintén
bevallotta, hogy „hajszálnyira jártunk a nukleáris háborútól anélkül, hogy
észrevettük volna. Nem a mi érdemünk, hogy megmenekültünk – Hruscsov
és Kennedy legalább annyira voltak szerencsések, mint amennyire
bölcsek.”
Most már több részletet ismerünk az egyik legfeszültebb pillanatról.
Vaszilij Arhipov, a Szovjetunió haditengerészetének nagyon tisztelt és
sokszorosan kitüntetett tisztje, a parancsnok első helyetteseként szolgált az
egyik, nukleáris rakétákat szállító tengeralattjárón. Amikor az Egyesült
Államok mélytengeri bombákkal megtámadta a tengeralattjárót, a kapitány
arra a következtetésre jutott, hogy kitört a háború, ezért azt akarta, hogy a
legénység indítsa el a rakétákat. A szolgálati szabályzat előírásai
értelmében azonban a nukleáris robbanófejeket csak a legmagasabb rangú
tisztek egyetértése esetén lehetett volna elindítani. Arhipov ellenezte a
torpedók indítását – így elkerülte, hogy kölcsönös nukleáris támadás
induljon, amely katasztrofális mértékben eszkalálódó konfliktushoz vezetett
volna.
A kubai rakétaválság utáni felmérések azt mutatják, hogy a hidegháború
idején a termonukleáris pusztítás éves kockázata mintegy tízezerszer
magasabb volt, mint a kisbolygó-becsapódások okozta átlagos halálozási
arány. Valójában előfordultak más „éppen csak elkerült esetek” is, amikor
alig sikerült megúszni a katasztrófát. 1983-ban Sztanyiszlav Petrov, a
szovjet légierő tisztje a képernyőt figyelte, amikor a „riasztás” kód azt
jelezte, hogy az Egyesült Államok összesen öt Minuteman
interkontinentális ballisztikus rakétát indított a Szovjetunió felé. Ilyen
esetben az előírások szerint Petrovnak riasztania kellett a felettesét (aki
perceken belül megindíthatta volna a nukleáris ellencsapást). Petrov
azonban úgy döntött, pusztán a megérzésére hagyatkozva, hogy figyelmen
kívül hagyja azt, amit a képernyőn látott, mert arra gondolt, hogy talán a
korai riasztórendszer hibás működése okozta a jelzést. Valóban így is volt; a
rendszer összetévesztette a Nap felhők tetejéről visszaverődő sugarait egy
rakéta indításával.
Manapság sokan azt állítják, hogy a nukleáris elrettentés politikája
működött. Bizonyos értelemben igen. De ez nem jelenti azt, hogy ez bölcs
politika volt. Ha valaki orosz rulettet játszik egy vagy két golyóval a
forgótárban, akkor valószínűbb, hogy túléli, mint az, hogy nem, de a tétnek
megdöbbentően magasnak kell lennie – vagy az élet értékét kell szokatlanul
alacsonyra tartani –, hogy értelme legyen az efféle szerencsejátéknak. A
hidegháború idején éppen egy ilyen szerencsejátékba voltunk kénytelenek
belemenni. Érdekes lenne tudni, hogy a többi vezető szerint mekkora
kockázatnak tettek ki bennünket, és milyen esélyeket tartottak volna
elfogadhatónak az európai polgárok, ha felkérték volna őket arra, hogy
megalapozott ismeretek birtokában véleményt mondjanak. Ami engem illet,
én nem fogadtam volna el az egy a háromhoz, de még az egy a hathoz
esélyt sem egy olyan katasztrófa kapcsán, amely több százmillió ember
pusztulását okozta volna, és lerombolta volna az európai városok történelmi
épületeit. Számomra egy ekkora kockázat még akkor is elfogadhatatlan lett
volna, ha az alternatíva a szovjet dominancia lett volna Nyugat-Európában.
Természetesen a termonukleáris háború pusztító következményei messze
túlmutatnának azon országok határain, amelyek közvetlenül szemben állnak
egymással, különösen, ha a konfliktus előidézi az úgynevezett „nukleáris
telet”.
A nukleáris megsemmisítés még mindig fenyeget bennünket: az egyetlen
vigasztalást az jelentheti, hogy a nagyhatalmak közötti
fegyverzetkorlátozási szerződéseknek köszönhetően körülbelül ötször
kevesebb fegyver van a birtokukban, mint a hidegháború idején –
Oroszországnak és az Egyesült Államoknak körülbelül 7-7 ezer –, és
kevesebb a „bizonytalan kimenetelű” riasztás. Ma viszont már kilenc
nukleáris hatalom van, és nagyobb esélye van, mint valaha, hogy a kisebb
nukleáris arzenálokat regionálisan bevethetik, vagy akár terroristák
birtokába kerülhetnek. Azt sem tudjuk kizárni, hogy századunk későbbi
részében új geopolitikai helyzet állhat elő, ami új szuperhatalmak közötti
szembenálláshoz vezethet. Egy új generáció szembekerülhet saját „kubai
válságával”, amelyet esetleg rosszabbul (vagy kevésbé szerencsésen)
kezelnek, mint az 1962-es válságot. A létezésünket veszélybe sodró
nukleáris fenyegetést csak felfüggeszteni sikerült.
A 2. fejezetben foglalkozom a XXI. század új tudományaival – a
biomérnökséggel, a kibertudományokkal és a mesterséges intelligenciával
–, és azzal, mit jelenthetnek ezek számunkra. Egyre növekvő kockázatot
jelentenek a lehetséges visszaélések. A biológiai vagy számítógépes
támadások technikái és az alkalmazásukhoz szükséges szakértelem milliók
számára hozzáférhetővé válik, ráadásul ezek – a nukleáris fegyverekkel
ellentétben – nem igényelnek nagy, speciális célú létesítményeket. Az olyan
kiberszabotázs-akciók, mint a „Stuxnet” (amely megsemmisítette az iráni
nukleáris fegyverkezési programban használt centrifugákat), és a pénzügyi
intézmények elleni gyakori hackertámadások már a politika szintjére
emelték ezeket a problémákat. A Pentagon Tudományos Testületének
jelentése szerint a számítógépes támadások hatása (például az Egyesült
Államok elektromosenergia-hálózatának megbénítása) elég katasztrofális
lehet ahhoz, hogy az indokolttá tegye a nukleáris válaszcsapást.4
De mielőtt erre rátérnék, fordítsuk figyelmünket azokra a potenciálisan
pusztító hatásokra, amelyeket az emberi tevékenység okozta
környezetrombolás és az éghajlatváltozás idézhet elő. Ezek az egymással
összefüggő fenyegetések hosszú távúak és alattomosak. Ezek az emberiség
egyre nagyobb kollektív „lábnyomának” következményei. Hacsak a jövő
nemzedékei nem cselekszenek megfontoltabban (vagy ha a népesség szintje
nem csökken), akkor véges bolygónk ökológiáját a fenntartható határokon
túli állapotba kényszerítjük.
1.3 Ökológiai fenyegetések és fordulópontok
Ötven évvel ezelőtt a világ népessége mintegy 3,5 milliárd fő volt. A
becslések szerint jelenleg ez a szám 7,6 milliárd. A növekedés azonban
lassul. Valójában, a világszerte évente megszülető gyermekek száma
néhány évvel ezelőtt tetőzött, azóta pedig csökken. Mindazonáltal a világ
népessége az előrejelzések szerint 2050-re várhatóan kilencmilliárdra, vagy
még ennél is magasabbra emelkedik.5 Ez egyrészt azért van így, mert a
fejlődő országokban a legtöbb ember fiatal, és még nincs gyermeke,
másrészt azért, mert tovább élnek; a fejlődő világ korfája a jövőben egyre
inkább Európáéra fog hasonlítani. Jelenleg a legnagyobb növekedés Kelet-
Ázsiában tapasztalható, ahol a világ emberi és pénzügyi erőforrásai egyre
inkább összpontosulnak – ami véget vet az észak-atlanti hegemónia négy
évszázadának.
A demográfusok előrejelzik a folytatódó urbanizációt, aminek
következtében 2050-re az emberek 70 százaléka városokban fog élni.
Lagos, Sa~o Paulo és Delhi népessége már 2030-ra meghaladja a
harmincmilliót. A kormányzás számára nagy kihívást jelent majd annak
megakadályozása, hogy a megavárosok kezelhetetlen válsággócokká
váljanak.
A népesség növekedésének problémájával jelenleg nem foglalkozunk
eleget. Ez részben azért lehet, mert tévesnek bizonyultak a tömeges
éhezésre vonatkozó vészjósló előrejelzések – például Paul R. Ehrlich 1968-
as, The Population Bomb (A népesedési bomba) című könyvében leírtak és
a Római Klub kijelentései. Emellett a népességnövekedés problémáját
egyesek tabunak tekintik – mert azt az 1920-as és 1930-as évek
eugenikájával, Indira Gandhi indiai politikájával és Kína utóbbi időben
alkalmazott, szigorú egyke-politikájával hozzák összefüggésbe. Amint
azonban kiderült, az élelmiszer-termelés és az erőforrások kihasználása
folyamatosan lépést tartott a növekvő népességgel; éhínségek ugyan még
mindig előfordulnak, de konfliktusok vagy az igazságtalan elosztás
következtében, nem pedig általános hiány miatt.6
Nem adhatjuk meg a világ „optimális népességét”, mert nem tudjuk kellő
biztonsággal elképzelni, milyen lesz 2050 után az emberek életmódja,
étrendje, utazási szokásai és energiaigénye. Sehol sem tartható fenn a
jelenlegi népesség, ha mindenki olyan pazarló életmódot folytat – annyi
energiát és annyi marhahúst fogyaszt –, mint ma a tehetősebb amerikaiak.
Másrészt akár húszmilliárd embernek is fenntartható életet biztosíthatnánk,
elfogadható (bár aszketikus) életminőséggel, ha mindenki vegán étrendet
követne, keveset utazna, kisméretű, zsúfolt lakásokban élne, és
szuperinternetes, virtuális valósággal tartanák egymással a kapcsolatot. Ez
utóbbi forgatókönyv meglehetősen valószínűtlen, és biztosan nem
különösebben csábító. De a szélsőségek közötti távolság rámutat arra,
micsoda naivitás, amikor a világ „eltartóképességét” megalapozatlan
szalagcímek alapján ítéljük meg.
Egy kilencmilliárd lakosú világ, amely szám 2050-ig elérhető (vagy akár
kissé meg is haladható), nem feltétlenül jelent katasztrófát. A modern
mezőgazdaság – csökkentett talajművelésű és víztakarékos gazdálkodással,
talán genetikailag módosított növények termelésbe vonásával, valamint a
hulladékok mennyiségének jobb mérnöki munkának köszönhető
csökkentésével, az öntözés javításával és hasonló megoldásokkal –
nyilvánvalóan ennyi embert is el tud látni élelemmel. Az új varázsszó a
„fenntartható intenzifikáció”. De korlátozni kell az energiafelhasználást – és
egyes régiókban komoly nyomás nehezedik a vízellátásra. Az idézett
számok mégis figyelemre méltóak. Egy kilogramm búza megtermeléséhez
1500 liter vízre és több megajoule energiára van szükség. De egy
kilogramm marhahús előállítása tízszer annyi vizet és húszszor ennyi
energiát igényel. Az élelmiszer-termelés a világ energiatermelésének 30%-
át és a vízkivétel 70%-át használja fel.
Előnyösek lehetnek a géntechnológiával módosított szervezeteket
használó mezőgazdasági technikák. Az Egészségügyi Világszervezet
(WHO) becslése szerint a fejlődő világban az öt éven aluli gyermekek 40
százaléka szenved A-vitamin-hiányban; ez az évente több százezer
gyermeket érintő gyermekkori vakság világviszonylatban legfőbb oka. Az
úgynevezett aranyrizs, amelyet először az 1990-es években alakítottak ki,
majd jelentősen tökéletesítettek, béta-karotint termel, ami az A-vitamin
prekurzora, így enyhíti az A-vitamin hiányát. Sajnálatos módon a
kampányszervezetek, különösen a Greenpeace akadályozták az aranyrizs
termesztését. Természetesen aggodalomra ad okot a „babrálás a
természettel”, de ebben az esetben az új technikák növelhetnék a
„fenntartható intenzifikációt”. Ráadásul egyesek abban reménykednek,
hogy a rizs genomjának drasztikusabb módosítása (az úgynevezett C4 út
alkalmazása) növelheti a fotoszintézis hatékonyságát, ezáltal lehetővé téve a
világ első számú mezőgazdasági terményének gyorsabb és intenzívebb
növekedését.
A táplálkozás területén két lehetséges innováció útjában nem állnak
áthághatatlan technikai akadályok: a magas táplálkozási értékű és nagy
fehérjetartalmú rovarok átalakítása ízletes ételekké; és mesterséges hús
előállítása növényi fehérjéből. Ami az utóbbit illeti, egy kaliforniai vállalat,
az Impossible Foods 2015 óta elsősorban búzából, kókuszból és
burgonyából előállított „marhahús” hamburgert értékesít. Jó időbe beletelik
azonban, mire ezek a hamburgerek kielégítik a húsevő ínyencek igényeit,
akiknek a szemében a cékla leve csak a vér gyenge helyettesítője. De a
biokémikusok dolgoznak az ügyön, és keresik a kifinomultabb technikákat.
Elvileg lehetőség van hús „növesztésére” azáltal, hogy egy állatból néhány
sejtet kivesznek, majd megfelelő tápanyagokkal serkentik a növekedésüket.
Egy másik módszer, amikor az acelluláris (sejtmentes) mezőgazdaság
genetikailag módosított baktériumokat, élesztőket, gombákat vagy algákat
használ azoknak a fehérjéknek és zsíroknak az előállításához, amelyek
például a tejben és a tojásban találhatók. A pénzügyi ösztönzők, valamint az
ökológiai követelmények egyaránt amellett szólnak, hogy elfogadható, húst
helyettesítő készítményeket alakítsunk ki, így optimistán várhatjuk a gyors
fejlődést.
Technológiai értelemben optimisták lehetünk az élelmiszerek, valamint
az egészségügy és az oktatás terén is. Politikai értelemben azonban nehéz
nem pesszimistának lenni. A világ legszegényebb emberei életesélyeinek
növelése a megfelelő táplálkozás, az alapfokú oktatás és más alapvető
szükségletek biztosítása révén könnyen elérhető cél; az akadályok főként
politikai természetűek.
Ha az innováció előnyeit az egész világon el akarjuk terjeszteni, akkor
mindannyiunknak változtatni kell az életmódunkon. Ez azonban nem
szükségszerűen jelent nehézséget. Valójában 2050-re mindenki képes lesz
magának legalább annyira jó életminőséget biztosítani, mint amilyen ma a
pazarló nyugatiaké, feltéve, hogy a technológiát megfelelően fejlesztik és
bölcsen alkalmazzák. Gandhi a következő mantrát hirdette: „Kielégítjük
mindenkinek a szükségleteit, de nem mindenki kapzsiságát.” Ez nem
szükségszerűen jelent felhívást megszorításokra; inkább a természeti
erőforrásokkal és energiával takarékosan bánó újítások vezérelte gazdasági
növekedést kívánja meg.
 A „fenntartható fejlődés” kifejezést 1987-ben alkották meg, amikor az
ENSZ Környezeti és Fejlődési Világbizottsága, amelyet Gro Harlem
Brundtland norvég miniszterelnök vezetett, úgy határozta meg a fogalmat
mint „olyan fejlődést, amely megfelel a jelen szükségleteinek – különösen a
szegényeknek – anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek azon
képességét, hogy kielégítsék saját igényeiket”.7 Mindannyian biztosan
szeretnénk „feliratkozni”, hogy elérjük ezt a célt, abban reménykedve, hogy
2050-re szűkebb lesz a szakadék a kiváltságos társadalmi rétegek életvitele
és a többi ember számára elérhető életmód között. Ez azonban nem
történhet meg, ha a fejlődő országok az iparosodásnak ugyanazt az útját
járják, amelyet Európa és Észak-Amerika követett. Ezeknek az országoknak
hatalmas ugrásokkal közvetlenül a hatékonyabb és kevésbé pazarló
életmódra kell rátérni. A cél nem a technológiaellenesség. Több
technológiára lesz szükség, de azt megfelelő módon kell mederbe terelni,
hogy alátámassza a szükséges innovációt. Ezt az átmenetet a fejlettebb
országok sem kerülhetik el.
Az információs technológia és a közösségi média világszerte elterjedt.
Az afrikai falusi gazdálkodók hozzáférhetnek a piaci információkhoz, így
elkerülhetik, hogy a kereskedők megrövidítsék őket, miközben elektronikus
úton tudják átutalni a pénzeszközöket. Azonban ugyanezek a technológiák
egyúttal azt is jelentik, hogy a világ elszegényedett területein élő emberek
tudatában vannak annak, miben szenvednek hiányt. Ez a tudás egyre
nagyobb elkeseredettséget szül, ami ösztönzi a tömeges migrációt vagy
konfliktusokat gerjeszt, ha az ellentéteket túlzottnak és igazságtalannak
érzik. Nemcsak erkölcsi követelmény tehát, hanem önnön érdekünk is az,
hogy a kedvezőbb helyzetben lévő nemzetek támogassák a nagyobb
egyenlőséget – részben közvetlen pénzügyi támogatással (és a
nyersanyagforrásokat birtokló országok jelenlegi kizsákmányolásának
megszüntetésével), valamint befektetéssel az infrastruktúrába és a gyártásba
olyan országokban, ahol lakóhelyüket elhagyó menekültek élnek. Így
kisebb nyomás hat a kisemmizettekre, ami arra sarkallná őket, hogy
elvándorolva keressenek munkát.
A távlati célok azonban egyre inkább lekerülnek a politika napirendjéről,
mert a politikusok azonnali problémákkal küzdenek, és a következő
választásokra összpontosítanak. Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude
Juncker azt mondta: „Mindannyian tudjuk, mit tegyünk; csak azt nem
tudjuk, hogyan fogjuk újraválasztatni magunkat, miután megtettük ezeket a
lépéseket.”8 Ő ugyan a pénzügyi válságokról beszélt, de megjegyzése még
jobban megfelel a környezeti kihívásoknak (ami még szembeötlőbb most,
amikor az ENSZ fenntartható fejlődési céljai kiábrándítóan lassú
végrehajtását látjuk).
Van egy nyomasztó szakadék aközött, ami megvalósítható, illetve ami
ténylegesen történik. A több támogatás önmagában nem elég. Stabilitás, jó
kormányzás és hatékony infrastruktúra szükséges, ha azt akarjuk, hogy ezek
az előnyök széles körben elterjedjenek a fejlődő világban. Mo Ibrahim
szudáni nagyvállalkozó, akinek a cége elterjesztette a mobiltelefonok
használatát Afrikában, 2007-ben ötmillió dollár összegű díjat alapított
(amelyet tíz év után 200 ezer dolláros évjáradék egészít ki), hogy elismerje
az afrikai országok példamutató és nem korrupt vezetőit – az Ibrahim-díjat
eddig öt alkalommal ítélték oda.
A releváns lépéseket nem feltétlenül nemzetállami szinten a
legcélszerűbb végrehajtani. Egyes intézkedések természetesen
multinacionális együttműködést igényelnek, de sok hatékony reformot helyi
szinten kell elintézni. A felvilágosodott városok számára hatalmas
lehetőség, hogy azon folyamatok úttörői lehetnek, amelyek a technológiai
innovációt segítik a fejlődő világ létrejövő megavárosaiban, ahol a
kihívások különösen ijesztőek.
A rövidlátó szemléletmód nem csak a választott politikusokra jellemző.
A magánbefektetők sem gondolkoznak a megfelelő távlatokban. Az
ingatlanfejlesztők nem építenek új irodaházat, ha befektetésük nem térül
meg (mondjuk) harminc éven belül. Valójában a nagyvárosok
toronyházainak „tervezett élettartama” mindössze ötven év (vigasztalás
azoknak, akik szerint a felhőkarcolók dominanciája elcsúfítja a városképet).
Az ezen időléptéken túli potenciális előnyöket és hátrányokat figyelmen
kívül hagyják.
Mi a helyzet a távolabbi jövővel? A 2050 utáni népesedési trendeket
nehezebb megjósolni. Ezek a mai fiatalok és a ma még meg sem születettek
azon döntésétől függnek, hány gyermeket vállalnak, és milyen
időközönként. A nők egyre szélesebb körű és magasabb szintű oktatása,
valamint növekvő közéleti szerepvállalása – ami önmagában is fontos
célkitűzés – éppen azokban az országokban csökkentheti a termékenységi
rátákat, ahol azok most a legmagasabbak. De ez a demográfiai átalakulás
még nem érte el India egyes területeit és Afrika Szaharától délre fekvő
részeit.
 Afrika egyes részein – például Nigerben vagy Etiópia vidéki területein –
az egy nőre jutó szülések átlagos száma még mindig több mint hét. Bár a
termékenység valószínűleg csökken, az Egyesült Nemzetek szerint a 2050
és 2100 közötti időszakban Afrika lakossága ismét megduplázódhat, azaz
elérheti a négymilliárdot, ezzel tizenegymilliárdra emelve a világ
népességét. Nigériának egymagában annyi lakosa lenne, mint Európának és
Észak-Amerikának együttvéve, és a világ gyermekeinek majdnem a fele
Afrikában élne.
Az optimisták arra emlékeztetnek, hogy minden extra száj két kezet és
egy agyat is jelent. Mindazonáltal minél nagyobbra nő a népesség, annál
nagyobb nyomás nehezedik az erőforrásokra, különösen akkor, ha a fejlődő
világ az egy főre jutó fogyasztás tekintetében csökkenteni akarja
lemaradását a fejlett világtól. Egyúttal annál nehezebb lesz Afrikának
kitörni a „szegénység csapdájából”. Néhányan megjegyezték, hogy az
afrikai kulturális hagyományok következtében még akkor is kitartanak a
nagy családok mellett, amikor a gyermekhalandóság alacsony. Ha ez
megtörténik, akkor megkérdőjeleződhet a család mérete megválasztásának
szabadsága, noha azt az ENSZ az egyik alapvető emberi jogként ismerte el,
mert figyelembe kell venni a világ növekvő népessége okozta kedvezőtlen,
járulékos hatásokat (az úgynevezett negatív externáliákat) is.
Reménykednünk kell abban, hogy a világ népessége 2050 után csökkenni
fog, nem pedig nőni. Bár kilencmilliárd ember táplálása (jó kormányzással
és hatékony mezőgazdálkodással) megoldható, miközben a fogyasztási
cikkek olcsóbbá válhatnak (például a 3D nyomtatásnak köszönhetően),
továbbá a „tiszta energia” is egyre nagyobb bőségben áll rendelkezésre,
mégis mindeközben az élelmiszerek változatossága szűkül, a túlnépesedés
és a zöldterület csökkenése pedig rontja az életminőséget.
1.4 A planetáris határokon belül
Mélyen benne járunk az antropocénben. A kifejezést Paul Crutzen alkotta,
az egyik tudós, aki megállapította, hogy a felső légkörben lévő ózonréteg a
CFC-gázok – az aeroszolos dobozokban és hűtőszekrényekben használt
anyagok – hatására károsodik. Ezért az 1987-es montreali jegyzőkönyvvel
betiltották e vegyi anyagok használatát. Maga a megállapodás biztató
precedensnek tűnt, de csak azért működött, mert léteztek a CFC-k
helyettesítői, amelyekre viszonylag nagy költségek nélkül le lehetett
cserélni a káros anyagokat. Sajnálatos módon nem ilyen könnyű kezelni a
népesség növekedéséből adódó egyéb (fontosabb) antropogén globális
változásokat, amelyeket az élelmiszerek, az energia és az egyéb erőforrások
növekvő igénye okoz. Mindezeket a kérdéseket széles körben tárgyalják.
Elszomorító viszont a cselekvés hiánya – a politikusok számára az azonnali
eredményt hozó lépések háttérbe szorítják a távlatokban gondolkodás
nyomán szükséges cselekvést; a szűklátókörű, helyi érdek fontosabb a
globális érdeknél. Fel kell tennünk a kérdést, hogy az országoknak nem
kellene-e nagyobb hatáskört átadniuk azoknak az új szervezeteknek,
amelyek az ENSZ égisze alatt, a meglévő ügynökségekéhez hasonló
tevékenységi körrel jönnének létre.
A növekvő népesség és az éghajlatváltozás okozta nyomás a biológiai
sokféleség elvesztését idézi elő – a helyzet pedig tovább súlyosbodna, ha az
élelmiszerek vagy a bioüzemanyagok termeléséhez szükséges extra
földterület tovább csökkentené a természetes erdők területét. Az éghajlat és
a földhasználat megváltozásának együttes hatása előidézheti azokat a
„fordulópontokat”, amelyek egymást erősítve elszabaduló és potenciálisan
visszafordíthatatlan változásokat okoznak. Ha az emberiségnek a
természetre gyakorolt kollektív hatása túlságosan keményen támad neki
annak, amit Johan Rockström stockholmi környezetvédő „planetáris
határoknak” nevez,9 akkor az ennek következtében létrejövő „ökológiai
sokk” visszafordíthatatlanul elszegényítheti bioszféránkat.
Miért olyan fontos ez? Nekünk is árt, ha a halállomány megcsappan.
Vannak növények az esőerdőkben, amelyeket gyógyászati célokra
hasznosíthatunk. Van azonban mindezeknek valamiféle spirituális értéke a
bioszféra sokféleségének gyakorlati előnyein túlmenően is. A kitűnő
ökológus, E. O. Wilson szavaival:
 A környezeti szemlélet középpontjában az a meggyőződésünk áll, hogy
az emberek fizikai és lelki egészsége a Föld bolygótól függ. … A
természetes ökoszisztémák – az erdők, a korallzátonyok, a tengerek kék
vize – olyannak tartják fenn a világot, amilyennek szeretnénk, hogy
fennmaradjon. Testünk és elménk úgy alakult, hogy pontosan ebben a
planetáris környezetben éljünk, és nem egy másikban.10

A fajok kihalásának üteme nő – elpusztítjuk az élet könyvét, még mielőtt

elolvasnánk. Például a nagyközönség körében népszerű, ún. „karizmatikus”
emlősök populációja máris csökkent, egyes esetekben a fajok létezését
fenyegető szintig. A békák, varangyok és szalamandrák hatezer faja közül
nagyon sok különösen érzékeny. És ismét E. O. Wilsont idézve: „ha az
emberi tevékenység a fajok tömeges kihaláshoz vezet, akkor ez olyan
súlyos bűn, amit a jövő nemzedékek legkevésbé sem fognak megbocsátani
nekünk”.
Ebben a kérdésben egyébként a nagy világvallások szövetségeseink
lehetnek. Tagja vagyok a Pápai Tudományos Akadémia tanácsának (ez egy
ökumenikus testület, amelynek hetven tagja az összes jelentős vallást
képviseli, de vannak, akik egyiket sem). 2014-ben a cambridge-i
közgazdász, Partha Dasgupta, valamint Ram Ramanathan, a kaliforniai
Scripps Intézet éghajlattudósa, magas szintű konferenciát szervezett a
Vatikánban a fenntarthatóságról és az éghajlatról.11 A konferencia megfelelő
időben szolgáltatott tudományos információkat a 2015-ben kibocsátott,
„Laudato Si” (Áldott légy) című pápai enciklikához. A katolikus egyház
túllép a politikai különbségeken; senki sem vonja kétségbe átfogó
működését, maradandóságát és hosszú távú elképzeléseit, mint ahogy azt
sem, hogy szívén viseli a világ szegényeinek sorsát. A szentatyát felállva
tapsolták meg az ENSZ-ben. Az üzenetnek különösen Latin-Amerikában,
Afrikában és Kelet-Ázsiában volt érzékeny visszhangja.
Az enciklika egyértelmű pápai jóváhagyást adott annak a ferences rendi
felfogásnak, miszerint az embereknek kötelességük gondoskodni mindarról,
aki és ami a katolikus hit tanítása szerint „Isten teremtménye” – a
természeti világ pedig önmagában, az ember számára jelentett előnyöktől
eltekintve is értéket képvisel. Ez a hozzáállás teljes összhangban van azzal
az érzéssel, amelyet Alfred Russel Wallace, a természetes szelekción
alapuló evolúció egyik megfogalmazója több mint egy évszázaddal ezelőtt
gyönyörűen így fogalmazott meg:
 A múlt hosszú korszakaira gondoltam, amikor eme szépséges dolgok
egymást követő generációi bejárták a maguk útját … de még nem
létezett olyan intelligens szem, amely megbámulta volna, milyen
szeretetre méltók, és megcsodálta volna hiábavalóan buja szépségüket.
… Ez a gondolatmenet egész biztosan azt fejezi ki számunkra, hogy az
élőlények sokasága nem az ember javára teremtődött. … Úgy tűnik,
hogy boldogságuk és élvezetük, szerelmük és gyűlöletük, a létezésükért
folytatott küzdelmük, aktív életük és korai haláluk közvetlenül és
kizárólag saját jólétükkel és fennmaradásukkal kapcsolatos.12

A pápai enciklika megkönnyítette a megegyezéshez vezető utat 2015

decemberében a párizsi klímakonferencián. Sokatmondóan kijelentette,
hogy felelősségünk – gyermekeink, a legszegényebbek és a gondjainkra
bízott sokszínű élet iránt – megköveteli, hogy ne egy kifosztott és veszélyes
világot hagyjunk magunk után.
Biztosan mindannyian osztozunk ezekben az érzésekben. De a világi –
gazdasági és politikai – intézményeink nem terveznek elég messzire előre.
Könyvem utolsó fejezeteiben vissza fogok térni azokra a félelmetes
kihívásokra, amit ezek a fenyegetések a tudomány és a kormányzás számára
jelentenek.
A szabályozás segíthet. A szabályozások azonban hiábavalók maradnak,
ha nem változik a közfelfogás. Például a dohányzásra és az ittas vezetésre
vonatkozóan az elmúlt évtizedekben átalakult a nyugati életfelfogás.
Hasonló, felfogásbeli változásra lenne szükség az anyagok és az energia
nyilvánvalóan túlzott és pazarló fogyasztása tekintetében is. El kellene érni,
hogy inkább ciki, mintsem menő legy en az összkerékhajtású városi
terepjáró (a Londonban Chelsea-traktoroknak gúnyolt járművek, amelyek
felszántják az utcákat az előkelő negyedekben), a teraszfűtők, a fényesen
kivilágított házak, a bonyolult műanyag burkolatok, a gyorsan változó
divatok szolgai követése és hasonlók. Valójában külső nyomás nélkül
bekövetkezhet az elfordulás a túlzott fogyasztástól. Ami a saját
nemzedékemet illeti, mi a lakóterünket (a diákszobánkat, majd később
valami tágasabbat) könyvekkel, CD-kkel és poszterekkel tettük
„személyessé”. Most, amikor a könyvek és a zene elérhető az interneten,
talán kevésbé kötődünk érzelmileg az „otthonunkhoz”. Nomádokká válunk
– annál inkább, minél több üzleti és társadalmi kapcsolat intézhető online.
Az öncélú fogyasztást egy „megosztó gazdaság” helyettesítheti. Ha ez a
forgatókönyv megvalósul, akkor döntő fontosságú lesz, hogy a fejlődő
országok lakosai közvetlenül ezen életmód felé haladjanak, átugorva azt a
nagy energiafelhasználású és nagy fogyasztású szakaszt, amelyen Európa és
az Egyesült Államok keresztülment.
A hatékony kampányokat emlékezetes, könnyen megjegyezhető képekkel
kell társítani. A BBC 2017-es „Blue Planet II” tévésorozatában egy
albatroszt láthattak a nézők, amely visszajött a déli óceánok felé tett, több
ezer mérföldes vándorlásáról, de fiókáit nem a vágyott, ízletes halakkal
etette, hanem műanyag darabokkal. Egy ilyen kép tudatosítja a műanyag
újrahasznosításának fontosságát, és motiválja az embereket, mert a
műanyag hulladék egyébként felhalmozódik az óceánokban (és az ott élő
lények alkotta táplálékláncban). Hasonlóképpen, egy hosszú ideje ikonikus
(bár kissé félrevezető) kép jelképezi az éghajlat-változási válságot –
következő témámat –, amely képen egy olvadó jégtáblába kapaszkodó
jegesmedve látható.
1.5 Éghajlatváltozás
A világ egyre zsúfoltabb lesz. De van egy második előrejelzés is:
fokozatosan egyre melegebb lesz. Az élelmiszer-ellátásra és az egész
bioszférára nehezedő nyomást súlyosbítják a globális időjárási minták
ennek következtében fellépő változásai. Az éghajlatváltozás a tudomány, a
nyilvánosság és a politikusok közötti feszültség iskolapéldája. A népesedési
kérdésekkel ellentétben szó sincs arról, hogy ne beszélnénk eleget az
éghajlatváltozásról – annak ellenére, hogy 2017-ben az Egyesült
Államokban a Trump-kormányzat megtiltotta a „globális felmelegedés” és
„klímaváltozás” kifejezések használatát a nyilvános dokumentumokban. Az
éghajlatváltozás következményeivel azonban megdöbbentően keveset
foglalkozunk.
Egy tényt senki sem vitat. A levegőben emelkedik a CO2 koncentrációja,
főként a fosszilis tüzelőanyagok elégetése miatt. Egy amerikai tudós,
Charles Keeling a Hawaii-szigeteken a Mauna Loa obszervatóriumban
1958 óta megszakítás nélkül, folyamatosan mérte a CO2-szintet (Keeling
2005-ben bekövetkezett halála óta a programot a fia, Ralph folytatja). Nem
vitatható, hogy ez a növekedés „üvegházhatást” okoz. A Föld felszínét
felmelegítő napfény energiája infravörös sugárzás formájában visszajut a
világűrbe. De ugyanúgy, ahogy az üvegház tetejét borító üveg csapdába ejti
az infravörös sugárzást (miközben a látható fényt átengedi), a CO2
ugyancsak takaróként működik, amely csapdába ejti a Föld légkörében, a
szárazföldekben és az óceánokban felhalmozódó hőt. Ezt a XIX. század óta
tudjuk. A CO2 mennyiségének emelkedése hosszú távú felmelegedést idéz
elő, ami rárakódik minden más, az éghajlat ingadozását okozó, bonyolult
hatásra.
Ha a légkör minden más jellemzője változatlan maradna, akkor a CO2
mennyiségének megduplázódása a Föld egészére átlagolva a hőmérséklet
1,2 fokos emelkedését okozná – ez egyszerű számítással belátható. Kevésbé
értjük azonban a vízgőz mennyiségének, a felhőborítottságnak és az óceáni
keringésnek ezzel együtt járó változásait. Nem tudjuk, milyen fontosak a
különböző visszacsatolási folyamatok. Az Éghajlat-változási Kormányközi
Testület (IPCC) ötödik jelentése, amelyet 2013-ban tettek közzé,
előrejelzéseket tartalmaz, amelyekből (a bizonytalanságok ellenére) néhány
dolog egyértelmű. Nevezetesen, ha az éves CO2-kibocsátás továbbra is
ellenőrizetlenül emelkedik, drasztikus éghajlatváltozást okozunk, ami olyan
pusztító eseménysorokat indít el, amelyek következményei évszázadokon át
érezhetők maradnak, beleértve a jég visszafordíthatatlan olvadásának
megindulását Grönlandon és az Antarktiszon, ami végül több méterrel
megemelné a tenger vízszintjét. Fontos megjegyezni, hogy a globális
hőmérséklet-növekedés „szalagcímekben szereplő értéke” csak átlag; és
sokat ront a helyzeten az, hogy egyes régiókban az átlagosnál gyorsabb a
hőmérséklet emelkedése, ami drasztikus változásokat okozhat a regionális
időjárási rendszerekben.
Az éghajlatváltozásról folyó vitát megzavarja a tudomány, a politika és a
kereskedelmi érdekek túlzott összemosódása. Akiknek nem tetszenek az
IPCC előrejelzéseinek következményei, inkább becsmérlik a tudományt,
ahelyett, hogy pontosabb tudományos előrejelzéseket követelnének. A vita
konstruktívabb lenne, ha a jelenlegi politikák ellenzői elismernék, hogy
szükség van az előrejelzések finomítására és megszilárdítására – méghozzá
nemcsak globálisan, hanem ami még ennél is fontosabb, az egyes régiókra.
Cambridge-ben és Kaliforniában egyes tudósok13 az úgynevezett Vital Signs
(Életjelek) projekten dolgoznak, amelynek célja, hogy hatalmas mennyiségű
éghajlati és környezeti adatot használjanak annak megállapítására, hogy a
helyi trendek (aszályok, hőhullámok, és hasonló jelenségek) közül melyek
állnak a legközvetlenebb összefüggésben az átlaghőmérséklet
emelkedésével. Ez a politikusok számára sokkal relevánsabb és könnyebben
érthető, mint az átlagos globális felmelegedés.
A légköri CO2-tartalom növekedése a jövőbeni népesedési trendektől
függ, valamint attól, mennyire támaszkodunk továbbra is a fosszilis
tüzelőanyagokra. Ám még a CO2-kibocsátás egy konkrét forgatókönyve
esetében sem tudjuk megjósolni, milyen gyorsan emelkedik az
átlaghőmérséklet, a visszacsatolások bizonytalansága miatt csak
bizonytalanul ismerjük az „éghajlati érzékenységi tényezőt” vagy más
néven klímaérzékenységi paramétert. Az IPCC szakértői közti konszenzus
értelmében a népesség növekedését és a fosszilis tüzelőanyagoktól való
függőségünket változatlannak feltételezve, öt százalék esély van arra, hogy
a következő évszázadban több mint hatfokos felmelegedés következzék be.
Ha a CO2-kibocsátás csökkentésére vonatkozó jelenlegi kiadásainkat
egyfajta biztosítási díjnak tekintjük, akkor a kiadások melletti legfőbb érv
az, hogy el akarjuk kerülni a kis valószínűséggel bekövetkező igazán
katasztrofális forgatókönyvet (amit a hatfokos emelkedés jelentene),
ahelyett, hogy megpróbálnánk elkerülni azt, ami 50%-os valószínűséggel
bekövetkezik, és az okozott kár komoly ugyan, de alkalmazkodni tudnánk a
helyzethez.
A párizsi konferencián meghirdetett cél az volt, hogy megakadályozzuk
az átlaghőmérséklet két foknál nagyobb emelkedését – és ha lehetséges, a
felmelegedést 1,5 fok alatt tartsuk. Ez megfelelő cél, ha csökkenteni
szeretnénk a veszélyes „fordulópontok” elérésének kockázatát. A kérdés
azonban az, hogyan lehet ezt a célt elérni. A határérték megsértése nélkül
kibocsátható CO2 mennyiségét csak egy kettes faktor bizonytalanságával
tudjuk meghatározni, egyszerűen azért, mert nem ismerjük a
klímaérzékenységi paramétert. A cél tehát nem definiálható pontosan – ami
nyilvánvalóan arra ösztönzi a fosszilis tüzelőanyagok használatában
érdekelt csoportokat, hogy „támogassák” az alacsony érzékenységet
előrejelző tudományos eredményeket.
A bizonytalanságok ellenére – mind a tudományban, mind pedig a
népesedési és gazdasági előrejelzésekben – két üzenet fontos:

A következő húsz-harminc évben az időjárási rendszerek regionális

zavarai súlyosbítják az élelmiszerek és a víz biztosítására gyakorolt
nyomást, ami több „szélsőséges eseményt” okoz, és népvándorlást idéz
elő.
A „szokásos üzletmenet” forgatókönyvek szerint a világ továbbra is
a fosszilis tüzelőanyagoktól függ, ezért nem tudjuk kizárni századunk
későbbi részében a valóban katasztrofális felmelegedést, és a
„fordulópontok” túllépése olyan hosszú távú folyamatokat vált ki, mint
például Grönland jegének olvadását.

De még azok is, akik elfogadják mindkét fenti kijelentést, és egyetértenek

abban, hogy jelentős az egy évszázadon belül bekövetkező éghajlati
katasztrófa kockázata, eltérő véleményen vannak abban a kérdésben,
milyen sürgős a cselekvés. Helyzetértékelésük attól függ, mekkora
növekedésre számítanak a jövőben, illetve mennyire optimisták abban a
tekintetben, hogy a technikai fejlődés segít korrigálni az elkövetett hibákat.
Mindenekelőtt azonban etikai kérdés az, mennyire vagyunk hajlandók
korlátozni saját vágyaink kielégítését, ha ezzel a jövő nemzedékek javát
szolgáljuk.
Bjørn Lomborg The Skeptical Environmentalist (A szkeptikus
környezetvédő) című könyvével vált világhírűvé (amellett, hogy számos
éghajlattudós szemében „mumusnak” számít). Közgazdászok részvételével
megalapította a Koppenhágai Konszenzust, ahol a globális problémákra és a
politikára fektették a hangsúlyt.14 Ezek a közgazdászok standard
diszkontrátát alkalmaztak, és így ténylegesen érdektelennek tekintették azt,
ami 2050 után történik. Valóban kicsi annak a valószínűsége, hogy ezen
időhatáron belül világméretű katasztrófa történik, ezért nem tartották olyan
fontosnak az éghajlatváltozás kezelését, mint például a világ szegényeinek
segítésére szolgáló módszereket. Ám Nicholas Stern15 és Martin Weitzman16
érvelése szerint, ha alacsonyabb diszkontrátát alkalmazunk – és ténylegesen
nem különböztetjük meg az embereket a születési dátumuk szerint, és
azokról is gondoskodni akarunk, akik megérik a XXII. századot és azon túl
–, akkor érdemes lehet most befektetni, hogy megvédjük azokat a jövő
generációkat a legrosszabb forgatókönyv eseményeitől.
Tekintsük a következő analógiát. Tegyük fel, hogy a csillagászok
követték egy kisbolygó mozgását, és kiszámították, hogy 2100-ban
becsapódik a Földbe. Nem biztosan, de (mondjuk) 10 százalékos
valószínűséggel. Nyugodtan hátradőlhetünk-e ebben az esetben, mondván,
hogy ez egy olyan probléma, amelyet ötven évre félretehetünk – akkorra az
emberek gazdagabbak lesznek, és talán az is kiderülhet, hogy az égitest
mégiscsak elkerüli a Földet? Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes
magatartás. Egyetértés lenne abban, hogy azonnal el kell kezdeni
cselekedni, és mindent meg kell tennünk, hogy megtaláljuk a módját,
hogyan lehet eltéríteni az égitestet, vagy legalább csökkenteni a becsapódás
hatását. Rá kellene jönnünk, hogy a mai kisgyermekek nagy része még élni
fog 2100-ban, ezért törődnünk kell velük.
(Zárójelben megjegyzem, hogy van egy olyan politikai összefüggés,
amikor lényegében nulla diszkontrátát alkalmazunk: a radioaktív
hulladékok ártalmatlanná tevésekor. Ez esetben a lerakatok mélyen a föld
alatt vannak, ilyen például a finnországi Onkalóban épült létesítmény, és a
javasolt [de később törölt] lerakó a Yucca-hegység alatt az Egyesült
Államokban. Ezekben a létesítményekben tízezer vagy akár egymillió évig
meg kell akadályozni a szivárgást –, ami kissé ironikus, ha
energiapolitikánk többi területét még harminc évre sem tudjuk tervezni.)
1.6 Tiszta energia – és egy „B terv”?
Miért reagálnak a kormányok érzéketlenül az éghajlati fenyegetésre?
Elsősorban azért, mert a jövő generációk (és a világ szegényebb részein élő
emberek) problémái hajlamosak elsikkadni. Valójában, a CO2-kibocsátás
csökkentése (például a szén-dioxid-adó bevezetésével) azért nehéz, mert az
intézkedés hatása csak évtizedek múlva érzékelhető, ráadásul globálisan
szétoszlik. A 2015-ös párizsi konferencián tett ígéret, amelynek értelmében
a kötelezettségvállalásokat ötévente megújítják és felülvizsgálják, pozitív
lépés. Azonban a konferencia során kiemelkedő jelentőségűnek minősített
kérdések ismételten lekerülnek a napirendről, kivéve, ha a nyilvánosság
továbbra is kifejezi aggodalmát – vagyis, ha a kérdések rendszeresen
felbukkannak a politikusok beérkező üzenetei között és a sajtóban.
Az 1960-as években a Stanford Egyetem pszichológusa, Walter Mischel
néhány klasszikus kísérletet végzett. Választási lehetőséget ajánlott fel
gyerekeknek: egy pillecukor azonnal, vagy kettő, ha tizenöt percet várnak.
Azt állította, hogy azok a gyermekek, akik úgy döntöttek, hogy késleltetik
örömüket, boldogabb és sikeresebb felnőttek lettek.17 Ez a hasonlat pontosan
tükrözi az országok mai dilemmáját. Ha a rövid távú megtérülést – az
azonnali örömöt – prioritásnak tekintjük, akkor a jövő generációk jóléte
veszélybe kerül. Az infrastruktúrát és a környezetvédelmi politikát legalább
ötven évre előre kell tervezni. Ha szívünkön viseljük a jövő generációk
sorsát, akkor nem erkölcsös magatartás a jövőbeni előnyöket (és
hátrányokat) ugyanolyan súllyal figyelembe venni, mintha
ingatlanfejlesztőként egy irodaházat terveznénk. Ez a fajta diszkontráta a
klímapolitikai vitában döntő tényező.
Sokan még mindig remélik, hogy civilizációnk zökkenőmentesen tud
áttérni az alacsony szén-dioxid-kibocsátású jövőre. A politikusok azonban
nem szereznek sok támogatót, ha felvállalnak egy megszorítási politikát,
amely az életmód nem kívánatos változását igényli – különösen, ha az
előnyök a jövő ködébe vesznek, és csak évtizedek múlva realizálódnak.
Kétségtelen, hogy könnyebb támogatást szerezni az éghajlat változásához
történő alkalmazkodást célzó intézkedésekhez, mint a globális változás
kezeléséhez, mivel az előbbi megoldás előnyei helyi szinten jelentkeznek.
Például Kuba kormánya, amely ország part menti területei különösen
érzékenyek a hurrikánokra és a tenger szintjének emelkedésére, egy
évszázadra szóló, részletes tervet dolgozott ki.18
 Mindazonáltal három, az éghajlatváltozás hatását enyhítő intézkedés
politikai szempontból kivitelezhetőnek tűnik – mert valójában szinte
„mindenki számára előnyös”.
Először is, minden ország javíthatná az energiahatékonyságot, miáltal
ténylegesen pénzt takaríthatna meg. Ösztönzőkkel sarkallhatnának az
épületek „zöldebb” tervezésére. Ez nemcsak a jobb hőszigetelést jelenti,
hanem az egész konstrukció újragondolását igényli. Ha lebontanak egy
épületet, egyes elemei – például az acélgerendák és a műanyag csövek –
aligha mentek tönkre, ezért újra felhasználhatók. Ezen túlmenően, a
gerendák már kezdetben sokkal okosabban tervezhetők, hogy kisebb
súlyúak, mégis ugyanolyan erősek legyenek, ezáltal takarékoskodva az
acélfelhasználással. Ez példa egy figyelemre méltó fogalomra: a
körforgásos gazdaságra, ahol a lehető legtöbb anyag újrahasznosítása a cél.19
A technikai fejlesztések gyakran hatékonyabbá teszik a készülékeket.
Éppen ezért lenne ugyan értelme a régiek megsemmisítésének, de csak
akkor, ha a hatékonyság növekedéséből adódó nyereség legalább akkora,
ami kompenzálja az újabb változat gyártásának többletköltségét. A
készülékek és a járművek tervezésekor előnyben kell részesíteni a
moduláris felépítést, hogy a hibás egységek könnyen cserélhetők legyenek,
ne kelljen az egész gépet kidobni. Ösztönözni lehetne az elektromos autók
elterjedését – így 2040-re azok dominálhatnák a közlekedést és szállítást.
Ez az átmenet csökkentené a városokban a szennyezést (és a zajt). A CO2-
szintre gyakorolt hatása természetesen attól függ, honnan származik az
akkumulátorokat töltő elektromos energia.
A hatékony cselekvéshez meg kell változtatni gondolkodásmódunkat.
Értékelni kell a tartós eszközöket, és követelni kell a gyártóktól és a
kiskereskedőktől, hogy tulajdonítsanak kiemelt fontosságot a tartósságnak.
Ami elromlik, azt meg kell javítani, ami elavul, azt korszerűsíteni kell,
ahelyett, hogy kidobnánk a régit. Vagy próbáljunk az adott eszköz nélkül
élni. A szimbolikus mértékű csökkentés miatt elégedettnek érezzük
magunkat, de ez még nem minden – ha mindenki csak keveset tesz, akkor
együttesen is csak keveset érünk el.
A második „mindenki számára előnyös” politika a metán, a korom és a
CFC-gázok kibocsátásának csökkentését célozná. Ezek az anyagok is
hozzájárulnak az üvegházhatáshoz és ennélfogva a felmelegedéshez. De a
szén-dioxiddal ellentétben helyi szennyezést is okoznak – például a kínai
városokban –, így erősebb a késztetés ezek mennyiségének csökkentésére.
(Az európai országokban a szennyezés csökkentésére irányuló erőfeszítések
hátrányos helyzetből indulnak. Az 1990-es években ugyanis az üzemanyag-
takarékosság miatt az egyensúly a dízelmotoros autók javára tolódott el. Ez
a tendencia csak mostanában fordul meg, mert a dízelmotorok szennyező
mikrorészecskéket bocsátanak ki, amelyek veszélyeztetik a városokban élő
emberek egészségét.)
A harmadik intézkedés azonban a legfontosabb. Az államoknak ki kell
terjeszteniük a kutatás-fejlesztést (K+F) az alacsony szén-dioxid-
kibocsátású energiatermelés valamennyi formájára (megújuló
energiaforrások, negyedik generációs nukleáris és fúziós energiatermelés és
egyebek), valamint más technológiákra, ahol az előzőekkel párhuzamos
fejlődés elengedhetetlen – ilyen elsősorban az energia tárolása és az
intelligens hálózatok fejlesztése. Ezért bátorító a 2015-ös párizsi
klímakonferencia egyik eredménye, a Mission Innovation kezdeményezés.
Ezt Obama elnök és az indiai miniszterelnök, Narendra Modi indították, és
a G7 országai, valamint India, Kína és tizenegy más ország támogatta.
Ígéretet tettek arra, hogy 2020-ig megkétszerezik a tiszta energiákra
fordított állami K+F összegeket, továbbá összehangolják ez irányú
erőfeszítéseiket. Ez a cél szerény. Jelenleg a közpénzekből finanszírozott
K+F-nek csak 2%-át fordítják ezen célok megvalósítására. Miért ne lehetne
erre a területre is hasonló százalékos arányban közpénzeket költeni, mint az
orvosi vagy védelmi kutatásokra? Bill Gates és más filantrópok hasonló
kötelezettségvállalást ígértek.
A világgazdaság „szén-dioxid-mentesítésének” akadálya az, hogy a
megújuló energiatermelés még mindig drága. Minél gyorsabban fejlődnek
azonban ezek a „tiszta” technológiák, annál hamarabb csökkennek az árak,
így az új technológiák megfizethetővé válnak a fejlődő országok számára,
ahol több termelőkapacitásra lesz szükség. Jelenleg éppen ezek azok az
országok, ahol a szegények egészségét veszélyeztetik a füstös tűzhelyek,
amelyekben fát vagy trágyát égetnek, és ahol egyébként nagy a nyomás,
hogy széntüzelésű erőműveket építsenek.
A Nap ötezerszer annyi energiát küld a Föld felszínére, mint amennyi az
emberiség teljes energiaigénye. Különösen intenzív a napsütés Ázsiában és
Afrikában, ahol az energiaigény az előrejelzések szerint a leggyorsabban
emelkedik. A fosszilis tüzelőanyagokkal ellentétben, alkalmazása nem okoz
szennyezést, és egyetlen bányász sem veszíti életét a föld alatt. A
maghasadástól eltérően, nem keletkezik radioaktív hulladék. A napenergia
sok ezer indiai és afrikai faluban máris versenyképes, ezekben a falvakban
az országos energiahálózatról leválasztva biztosítják az energiaellátást.
Nagyobb léptékben azonban drágább marad a fosszilis tüzelőanyagok
használatánál, és csak a támogatásoknak vagy az átvételi tarifáknak
köszönhetően válhat gazdaságilag életképessé. Végső soron azonban
ezeknek a támogatásoknak meg kell szűnniük.
Ha a Nap (vagy a szél) energiatermelésünk elsődleges forrásává válik,
akkor valamilyen módon tárolni kell az energiát, hogy éjjel és szélcsendes
napokon se szüneteljen az ellátás. Már megvalósult egy nagy beruházás,
amelynek célja az akkumulátorok tökéletesítése és méretük növelése. 2017
végén Elon Musk SolarCity nevű cége lítium-ion akkumulátorok 100
megawatt teljesítményű rendszerét telepítette Dél-Ausztráliában. Egyéb
energiatárolási lehetőségek is léteznek, például a termikus tárolás,
kondenzátorok, sűrített levegő, lendkerék, olvadt só, a magasabbra
szivattyúzott víz és a hidrogén.
Az áttérés az elektromos autókra lendületet adott az
akkumulátortechnológiának (az autók akkumulátoraira vonatkozó
követelmények szigorúbbak, mint a háztartások vagy az
„akkumulátortelepek” esetében, mert komolyabb korlátot jelent a súly és a
töltési sebesség). Nagyfeszültségű, egyenáramú (HVDC) elektromos
hálózatokra lesz szükségünk, amelyek nagy távolságokra is hatékonyan
továbbítják az energiát. A távolabbi jövőben ezeknek a hálózatoknak
transzkontinentálisaknak kell lenniük. Az észak–déli irányú rendszerek
Észak-Afrikából és Spanyolországból a kevésbé napsütéses észak-európai
országokba továbbítanák az elektromos áramot, míg a kelet–nyugati irányú
rendszerek Észak-Amerika és Eurázsia különböző időzónáiban eltérő
időpontokban jelentkező csúcsigényeket egyenlítenék ki.
Nehéz lenne a fiatal mérnökök számára inspirálóbb kihívást találni az
egész világot behálózó, tiszta energiarendszerek kialakításánál.
Az energiatermelés a Napon és a szélen kívüli egyéb módszerei
elsősorban egyes, kisebb kiterjedésű földrajzi helyeken használhatók. A
geotermikus energia Izlandon könnyen elérhető; a hullámzás energiája is
hasznosítható, de ez természetesen ugyanolyan kiszámíthatatlanul
változékony, mint a szél. Az árapály energiájának kihasználása szintén
vonzónak tűnik – a vízszint emelkedése és süllyedése pontosan
kiszámítható –, de valójában ez csak néhány helyen ígéretes, ahol a
topográfia sajátosságai következtében különösen nagy a vízszint változása.
Ilyen hely például Nagy-Britannia nyugati partja, ahol akár 15 métert is
elérhet az árapály okozta vízszintingadozás, ezért megvalósíthatósági
tanulmányok készültek arról, hogyan tudnának a turbinák energiát nyerni a
néhány fok és szirt körül kialakuló gyors áramlásból. A Severn folyó széles
tölcsértorkolatában építendő duzzasztógáttal annyi energiát termelhetnének,
mint több atomerőműben. Ennek megvalósítását azonban az ökológiai
hatásaival kapcsolatos aggályok miatt sokan ellenzik. Egy alternatív
rendszer lehet az árapály-lagúnák kialakítása, ahol mesterséges gátak
építésével lezárják a tengerek több kilométer kiterjedésű területeit, majd a
belső és külső tengerszint közötti különbséget kihasználva működtetnének
turbinákat. Ezeknek a lagúnáknak az a jellemzője, hogy a költségek jelentős
részét alacsony technológiájú és hosszú élettartamú földmunkák
elvégzésére kell fordítani, így a beruházás megtérülése akár évszázadokra
nyúlhat.
A jelenlegi előrejelzések szerint sok évtizedbe telhet, mire minden
energiaigényünket tiszta energiaforrások elégíthetik ki, elsősorban a fejlődő
országokban. Ha például a napenergia, a hidrogén formájában történő
energiatárolás és az akkumulátorok nem válnak be (márpedig jelenleg ezek
tűnnek a legjobb megoldásoknak), akkor évszázadunk közepén még mindig
szükség lesz más források igénybevételére. A gázenergia elfogadható lenne,
ha azt a szén-dioxid légkörből történő kivonásával és tárolásával
kombinálnák, vagyis az erőművekből távozó égéstermék-gázokból
kivonnák a CO2-t, majd elszállítanák és a föld alatt tárolnák.
Egyesek szerint előnyös lenne a légköri CO2-koncentráció visszaszorítása
az ipari forradalom előtti szintig – vagyis nemcsak az erőművek jövőbeni
szén-dioxid-kibocsátását kellene megkötni, hanem az elmúlt évszázadban
kibocsátott CO2-t is el kellene távolítani a légkörből. Ennek a megoldásnak
azonban nem nyilvánvalóak az előnyei. A világ XX. századi éghajlata
semmilyen szempontból sem „optimális” – valójában az a káros, hogy az
antropogén változások üteme meghaladta a múltban bekövetkezett
természetes változásokét, ezért nemcsak nekünk, hanem az egész természeti
világnak nehézséget okoz az alkalmazkodás a gyors tempójú változáshoz.
Ha viszont mégis érdemesnek tartják ennek a csökkentésnek a
végrehajtását, akkor azt kétféleképpen lehet elérni. Az egyik a CO2
közvetlen kivonása a légkörből; ami lehetséges ugyan, de kevéssé hatékony,
mivel a CO2 csak a levegő 0,02%-át teszi ki. Egy másik módszer a
növények termesztése, amelyeket bioüzemanyagként használhatunk. A
növények természetes módon kivonják a szén-dioxidot a légkörből, majd
amikor az erőműben elégetik a növényeket, akkor az újra kibocsátott CO2-t
megkötik (és eltemetik). A módszer elvileg jó, de problematikus, mivel a
bioüzemanyag termeléséhez jelentős földterület szükséges (ami egyébként
az élelmiszer-termelés számára állna rendelkezésre, vagy természetes
erdőként őrizhetnénk meg), továbbá a több milliárd tonna CO2 tartós
kivonása nem magától értetődő. Egy csúcstechnológiájú változat
„mesterséges leveleket” használna a CO2 közvetlenül az üzemanyagba
történő beépítésére.
Milyen szerepet szánunk az atomenergiának? Én magam is támogatnám,
ha az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok legalább az erőművek egy
újabb, helyettesítő generációját megépítené. De egy nukleáris baleset
lehetősége, bármilyen valószínűtlen is, aggodalmat kelt; ezért a
közvélemény és a politika hozzáállása ingadozó, bizonytalan. A 2011-es
Fukusima Daiicsi katasztrófa után az atomenergia-ellenes hangulat nemcsak
Japánban (ami önmagában nem meglepő), hanem Németországban is
fokozódott. Továbbá nem lennénk nyugodtak egy világméretű
nukleárisenergia-programban, ha nincs nemzetközileg szabályozva az
üzemanyag-tárolók működése, amelyek dúsított uránnal látják el az
erőműveket, valamint a radioaktív hulladékok eltávolítása és tárolása.
Ezenkívül szigorúan betartott biztonsági előírások szükségesek, nehogy
olyan kockázatok léphessenek fel, mint például a „fapados” légitársaságok
esetében, továbbá szigorú szabályozás szükséges, hogy megakadályozzák a
radioaktív anyagok felhasználását fegyverek gyártására.
A nukleáris energiával kapcsolatban széles körben elterjedt vegyes
érzések ellenére érdemes növelni a K+F ráfordításokat a negyedik
generációs megoldások érdekében, amelyek méretüket tekintve
rugalmasabbak, emellett pedig biztonságosabbak lehetnek. Az iparág az
elmúlt húsz évben szinte alig mutatott aktivitást; a jelenlegi tervek az 1960-
as vagy korábbi évekből származnak. Különösen érdemes lenne
tanulmányozni a szabványosított, kis moduláris reaktorok gazdaságosságát,
amelyek jelentős számban építhetők, és elég kicsik ahhoz, hogy a gyárban
összeszerelhetők legyenek, mielőtt a végső működési helyükre szállítják.
Ezenkívül néhány, az 1960-as évekből származó tervet érdemes lenne újra
megvizsgálni – különösen a tórium alapú reaktort, amelynek az az előnye,
hogy tóriumból sokkal több található a földkéregben, mint uránból, továbbá
a tóriumos reaktor kevesebb veszélyes hulladékot termel.
 A nukleáris fúzió – vagyis a Nap belsejében energiát termelő folyamat –
szabályozott megvalósítására irányuló kísérletek az 1950-es évek óta
folynak, de a kutatások története során a megvalósulás remélt időpontja
semmivel sem került közelebb; a kereskedelmi célú fúziós energiatermelés
megindulására még mindig legalább harminc évet kell várnunk. A kihívást
az jelenti, hogy mágneses erőterekkel kell összepréselve tartani a több
millió fokos hőmérsékletű gázt – tehát az anyag olyan forró, mint a Nap
magja –, valamint olyan, a reaktort magukba foglaló szerkezeti anyagokat
kell kidolgozni, amelyek kibírják a tartós sugárzást. A költségek ellenére a
fúzió potenciális megtérülése olyan nagy, hogy érdemes folytatni a
kísérleteket és a prototípusok fejlesztését. A legnagyobb ilyen próbálkozás
a nemzetközi termonukleáris kísérleti reaktor (ITER) Franciaországban.
Hasonló, de kisebb léptékű projekteket folytatnak Koreában, az Egyesült
Királyságban és az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban a
Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban egy alternatív koncepciót
szeretnének megvalósítani. Óriási lézerek egyetlen pontra irányított
nyalábjaival apró deutériumgolyócskákat (pelleteket) késztetnek
összeomlásra, hogy belsejükben beinduljon a fúzió. Ez a „nemzeti
gyújtószerkezeti létesítmény” azonban elsősorban egy védelmi projekt,
amely laboratóriumi méretekben helyettesíti a hidrogénbombák kísérleti
célú felrobbantását; a szabályozott termonukleáris fúzió ígérete csupán
politikai fügefalevél.
A „félelem tényezője” és a tehetetlenség érzése eltúlozza a közvélemény
félelmét a sugárzásoktól. Ennek következtében az összes hasadási és fúziós
projektet még az igen alacsony sugárzási szintek esetén is hátráltatja az
aránytalan mértékű aggodalom.
A japán szökőár (cunami) 2011-ben harmincezer életet követelt,
legtöbben vízbe fúltak. A cunami emellett tönkretette a Fukusima Daiicsi
atomerőművet, amelyet nem védtek megfelelően a tizenöt méter magas
vízfalaktól, de további tervezési hibákat is elkövettek (például a
vészhelyzeti generátorokat alacsonyan helyezték el, ezért az áradás
működésképtelenné tette azokat). Következésképpen a radioaktív anyagok
kiszivárogtak és szétterjedtek a környezetben. Az itteni falvak lakóit
összehangolatlanul evakuálták – kezdetben csak az erőműtől három
kilométerre, majd húsz kilométerre, majd harmincra húzták meg a
kitelepítés határát –, miközben nem vették figyelembe a szennyeződés
széljárás miatti aszimmetrikus terjedését. Néhány evakuált lakosnak
háromszor kellett továbbköltöznie. Néhány falu lakatlan maradt, ami
pusztító következményekkel járt az állandó lakosok életére. Valójában a
mentális trauma és más egészségügyi problémák, mint például a
cukorbetegség, súlyosabbnak bizonyultak, mint a sugárzás jelentette
kockázat. Sok evakuált ember, különösen az idősek, hajlandóak lettek volna
a rák lényegesen magasabb kockázatát elfogadni, ha továbbra is a
megszokott környezetükben maradhatnak. Meg kellett volna adni nekik ezt
a lehetőséget. (Hasonlóképpen, a csernobili katasztrófa utáni tömeges
evakuáció sem szolgálta legjobban a kitelepítettek érdekeit.)
Az alacsony szintű sugárzás veszélyeire vonatkozó, eltúlzott hírek
rontják a nukleáris energetikai ipar teljes gazdaságosságát. A Skócia északi
részén található Dounreay „gyors tenyésztő” kísérleti reaktor leállítását
követően mostantól a 2030-as évekig „átmeneti tisztításra” több milliárd
fontot költenek, amit további, évtizedeken át tartó ráfordítás követ. Ezen
felül közel 100 milliárd font kerül a következő évszázadban a
költségvetésbe, hogy helyreállítsák a „zöldmezőket” Angliában a Sellafield
nukleáris létesítmény helyén. Egy másik politikai aggály a következő: ha
egy városközpontot megtámadnának egy úgynevezett „piszkos bombával”
(ez egy hagyományos kémiai bomba, amely radioaktív anyagot szór szét),
akkor a lakosság egy részét evakuálni kellene. A jelenlegi előírások
értelmében azonban a fukusimaihoz hasonlóan, ebben az esetben is
szükségtelenül drasztikus választ adnának, mind az evakuálás mértékét,
mind időtartamát tekintve. Közvetlenül egy nukleáris baleset után nem
optimálisak a körülmények a kiegyensúlyozott vita lefolytatására. Ezért van
szükség a téma újbóli felvetésére, a helyzet új értékelésére, majd a világos
és megfelelő iránymutatások széles körű ismertetésére.

***

Mi várható az éghajlat ügyében? Pesszimista sejtésem szerint az

energiatermelés szén-dioxid-mentesítésére irányuló politikai erőfeszítések
nem lesznek sikeresek, ezért a CO2 légköri koncentrációja a következő húsz
évben egyre gyorsuló tempóban nő, még akkor is, ha betartják a párizsi
ígéreteket. De addigra sokkal pontosabban fogjuk tudni – a hosszabb
idősoroknak és a jobb modelleknek köszönhetően –, mennyire erős a vízgőz
és a felhők okozta visszacsatolás. Ha az „éghajlati érzékenység” alacsony,
megkönnyebbülhetünk. Ha azonban nagy az érzékenység, és ennek
következtében az éghajlat változása visszafordíthatatlannak tűnik és
veszélyes területek felé tart (vagyis az IPCC ötödik jelentésében a
legmeredekebb hőmérséklet-növekedési forgatókönyveket követi), akkor
nyomás alakulhat ki a „pánikintézkedések” végrehajtása érdekében. Ez
magában foglalhat egy „B tervet” – amely végzetes következményeket
jelezhet, ha folytatódik függésünk a fosszilis tüzelőanyagoktól, de felveszi a
harcot a szén-dioxid-kibocsátás hatásai ellen, mivel komoly befektetéseket
követel meg minden fosszilis tüzelőanyaggal működő erőmű esetében
annak érdekében, hogy a szén-dioxidot kivonják a légkörből és tárolják.
Még ellentmondásosabbak azok az elképzelések, amelyek szerint az
éghajlat esetleg geomérnöki módszerekkel aktívan irányítható.20
Lehetségesnek tűnik például, hogy az üvegházhatás elleni harc jegyében
fényvisszaverő aeroszolokat juttatunk a sztratoszférába, vagy hatalmas, a
napfényt leárnyékoló rendszereket telepítünk a világűrbe. Kivitelezhetőnek
tűnik, hogy a világ éghajlatának megváltoztatásához elegendő anyagot
juttassunk a sztratoszférába – csak az a félelmetes ebben, hogy ezt egyetlen
ország, vagy akár egyetlen vállalat saját erejéből végrehajthatja. Az ilyen
geomérnöki tevékenység elsősorban politikai problémákat vet fel.
Előfordulhatnak akaratlan mellékhatások. Ezenkívül a felmelegedés
megbosszulhatná magát, ha az ellenintézkedések valamikor megszűnnének,
és a CO2 emelkedő szintjének egyéb következményeit (különösen az
óceánok savasodásának pusztító hatásait) nem tudnánk ellenőrzésünk alatt
tartani.
Az ilyen jellegű geomérnöki beavatkozás teljes politikai rémálom lenne;
nem minden ország akarná ugyanúgy beállítani a termosztátot. A
mesterséges beavatkozások regionális hatásainak kiszámításához
ugyanakkor nagyon bonyolult éghajlati modellekre lenne szükség. Az
ügyvédek számára aranybánya lenne, ha az egyént vagy az államot felelőssé
lehetne tenni a rossz időjárásért! (Nehogy azt higgyük azonban, hogy egy
másfajta gyógymód – a szén-dioxid közvetlen kivonása a légkörből – nem
okozna elégedetlenséget. Ez most nem tűnik gazdaságilag
megvalósíthatónak, de a lépés megkérdőjelezhetetlen lenne, mert a
geomérnöki beavatkozás pusztán azt hozná helyre, amit az emberek a
fosszilis tüzelőanyagok elégetése révén tönkretettek.)
Nem túl szimpatikus sajátosságai ellenére érdemes megvizsgálni a
geomérnöki beavatkozás lehetőségét, hogy tisztázzuk, melyik eljárásnak
van egyáltalán értelme, ugyanakkor az alaposabb mérlegelés talán
visszafoghatja az éghajlat mesterséges „gyorsjavításával” kapcsolatos
indokolatlan optimizmust. Szintén bölcs dolog lenne mérlegelni a felvetett,
komplex irányítási kérdéseket – ezeket ugyanis feltétlenül tisztázni kell,
mielőtt az éghajlatváltozás olyan súlyossá válik, hogy sürgős cselekvésre
lenne szükség.
Amint azt a bevezetőben hangsúlyoztam, a mostani az első olyan
korszak, amikor az emberiség befolyásolni képes bolygónk egészét mint
élőhelyet: az éghajlatot, a bioszférát és a természeti erőforrások
felhasználását. A változások évtizedes időskálán zajlanak. Ez sokkal
gyorsabb, mint a földtörténeti múltban bekövetkezett természetes
változások üteme; másrészt elég lassú ahhoz, hogy kollektíven vagy
nemzeti alapon időnk legyen a válaszok megtervezésére – intézkedésekre az
éghajlat változása ellen, vagy alkalmazkodására a változásokhoz és
életvitelünk módosítására. Az ilyen kiigazítások elvileg lehetségesek – bár
könyvem gondolatmenetén végigvonul annak lehangoló megállapítása,
mekkora szakadék tátong a technikailag kívánatos és a ténylegesen
bekövetkező lépések között.
Az új technológiák hirdetőivé kell válnunk – nélkülük sok minden
hiányozna, ami jobbá teszi életünket a korábbi generációkénál. Technológia
nélkül a világ nem tud táplálékot és fenntartható energiát biztosítani a
növekvő és egyre igényesebb népesség számára. Elengedhetetlen azonban,
hogy kellő bölcsességgel irányítsuk a technológiai fejlődést. A megújuló
energiarendszerek, az orvostudomány fejlődése és a csúcstechnológiát
alkalmazó élelmiszer-termelés (mesterséges hús és hasonlók) bölcs célok; a
geomérnöki eljárások viszont valószínűleg nem. A tudományos és technikai
áttörések azonban olyan gyorsan és váratlanul következhetnek be, hogy
nem tudunk megfelelően megbirkózni velük; kihívást jelent majd úgy
hasznosítani az előnyöket, hogy eközben elkerüljük az új módszerek
hátulütőit. Az új technológiák ígéretei és veszélyei közötti feszültségekkel
foglalkozunk a következő fejezetekben.
2

Az emberiség jövője a Földön

2.1 Biotechnológia
Robert Boyle neve ma elsősorban a gázok nyomásának és sűrűségének
összefüggését megadó „Boyle-törvénynek” köszönhetően ismerős
(hazánkban többnyire Boyle– Mariotte-törvényként ismert – a fordító
megjegyzése). Ő volt az egyik „zseniális és kíváncsi úriember”, aki 1660-
ban megalapította a londoni Royal Societyt, amely mindmáig az Egyesült
Királyság tudományos akadémiájaként működik. Ezek a férfiak (nők nem
voltak közöttük) „természetfilozófusoknak” nevezhették volna magukat;
Francis Bacon szavai szerint viszont, akinek az írásai nagy hatással voltak
rájuk, „a Fény Kereskedői” voltak. Saját kedvükre keresték a
felvilágosodást; de egyúttal olyan gyakorlatias észjárású férfiak voltak, akik
megértették az idő múlásának problémáit, ezért (ismét Bacont idézve) „arra
törekedtek, hogy könnyítsenek az emberi léten”.
Boyle polihisztor volt. Miután 1691-ben meghalt, hagyatékában
kézírásos jegyzetet találtak az emberiség javát szolgáló találmányok
„kívánságlistájával”.1 Kora furcsa és régies kifejezésmódján olyan dolgokat
is felsorol, amelyek azóta már megvalósultak, de néhány olyant is,
amelyekre még több mint három évszázad elteltével sem sikerült megoldást
találni. Íme, listájának egy részlete:

Az élet meghosszabbítása.
A fiatalság, vagy legalább néhány jegyének helyreállítása, mint
például új fogak és új, a fiatalokéhoz hasonló hajszín
A repülés művészete
A hosszan víz alatt tartózkodás művészete, miközben ott szabadon
tevékenykedünk
 A test nagy ereje és mozgékonysága, amint azt az őrjöngő epilepsziás
és a hisztérikus személyeknél tapasztaljuk
A dolgok magból termelésének felgyorsítása
Parabolikus és hiperbolikus szemüvegek készítése
A földrajzi hosszúság meghatározásának gyakorlatban alkalmazható
és biztos módja
Hatékony szerek a képzelet, az ébrenlét, az emlékezés és egyéb
funkciók megváltoztatására vagy fokozására, a fájdalom
csillapítására, a nyugodt alvás biztosítására, ártalmatlan álmok
látására stb.
Az örökké világító fény
Az ásványi anyagok, állatok és zöldségek fajainak átalakítása
A gigászi méretek elérése
Megszabadulás a sok alvás szükségességétől, amint azt a tea vagy az
ébren tartó „őrült ember” stimuláló szerek hatására tapasztaljuk.2

Bárki, aki Boyle XVII. századából származik, megdöbbenne a modern világ

láttán – sokkal inkább, mint egy Boyle világába cseppenő ókori római. Sőt
sok változás még napjainkban is egyre csak gyorsul. Az új technológiák – a
biotechnológia, a kibernetika és a mesterséges intelligencia – olyan
mértékben alakítják át világunkat, hogy még egy évtizedre előre is nehéz
előrejelzést tenni. Ezek a technológiák egyrészt új megoldásokat
kínálhatnak a túlnépesedő világunkat fenyegető válságokra; másrészt olyan
területeken tesznek sebezhetővé, ami göröngyössé teszi fejlődésünk útját a
század folyamán. További haladásunk a laboratóriumok legújabb
felfedezésein múlik, ezért a fejlődés sebessége különösen kiszámíthatatlan –
ellentétben például a XX. századi fizikán alapuló nukleáris energiával vagy
a gőz és az elektromosság használatának köszönhető, XIX. századi
átalakulásokkal.
A biotechnológia területén a legszenzációsabb fejlemény a genom
szekvenálási költségének zuhanásszerű csökkenése volt. Az „emberi genom
első tervezetének” elkészítése „nagy tudomány” volt, nemzetközi projekt,
hárommilliárd dolláros költségvetéssel. Befejezését a Fehér Házban 2000
júniusában tartott sajtótájékoztatón jelentették be. A génsorrend
meghatározásának költsége azonban 2018-ra ezer dollár alá csökkent.
Hamarosan mindannyiunk számára rutinszerű művelet lesz, hogy
feltérképezik a genomunkat –, ami persze felveti azt a kérdést, hogy
valóban szeretnénk-e tudni, hordozzuk-e a bizonyos betegségekre
hajlamosító géneket.3
Mostanra azonban elindult egy ezzel párhuzamos fejlődés is – a genomok
gyorsabb és olcsóbb szintetizálása. A járványos gyermekbénulás vírusát
(poliovírus) már 2004-ben sikerült mesterséges úton előállítani –
előrevetítve a jövő irányait. 2018-ra a módszer sokat fejlődött. Craig Venter
amerikai biotechnológus és üzletember olyan génszintetizátort fejleszt,
amely valójában a genetikai kódok 3D-s nyomtatója. Bár az eszköz csak
rövid genomokat képes reprodukálni, ennek is sokféle alkalmazása lehet. A
vakcina „kódja” elektronikusan továbbítható a világon bárhová – lehetővé
téve egy új járvány elleni küzdelemre létrehozott vakcina azonnali, globális
szétosztását.
Az embereket általában nyugtalanítják az olyan újítások, amelyek
„természetellenesnek” tűnnek, és kockázatot jelentenek. A védőoltások
alkalmazása és a szívátültetés például vitát váltott ki a múltban. Az utóbbi
időben az emberek inkább az embriókutatás, a háromszülős
megtermékenyítés és az őssejtek miatt aggodalmaskodtak. Figyelemmel
kísértem az Egyesült Királyságban folytatott vitát, amelynek végén olyan
jogszabályt alkottak, amely lehetővé tette, hogy az embriókon tizennégy
napos korukig kísérleteket végezzenek. Ezt a jól kézben tartott vitát a
kutatók, a parlamenti képviselők és a szélesebb közönség közötti
konstruktív eszmecserék jellemezték. A katolikus egyház ellenállt, néhány
képviselőjük tizennégy napos embriót ábrázoló röplapokat terjesztett,
amelyeken a tizennégy napos embriót kifejlett „kis emberként” ábrázolták.
A tudósok helyesen mutattak rá ennek félrevezető voltára; egy ilyen korai
stádiumú embrió valójában mikroszkopikus és még differenciálatlan
sejtcsoport. De az okoskodók erre így válaszoltak: „Tudom, de az élet akkor
is szent és sérthetetlen”, és ezzel a hittel szemben a tudománynak nem volt
ellenérve.
Ezzel ellentétben a géntechnológiai módszerekkel módosított (GM)
növényekről és állatokról szóló vitát kevésbé kezelték jól az Egyesült
Királyságban. Még mielőtt a közvélemény véleményt nyilváníthatott volna,
a Monsanto nevű, óriás agrokémiai vállalat és a környezetvédők között
holtpontra jutott a vita. A Monsantót azzal vádolták, hogy a fejlődő világ
gazdálkodóit kizsákmányolják, mert évente vetőmagot vásároltattak velük.
A nagyközönséget egy sajtókampány hangolta a „Frankenstein
élelmiszerek” ellen. Volt egy „vicces” körülmény, amikor arról
értesülhettünk, hogy a tudósok „megteremthetik” a sötétben világító
nyulakat – ami eltúlozta azt az ellenérzést, amelyet sokan éreznek a cirkuszi
állatok kihasználása láttán. Annak ellenére, hogy a géntechnológiai úton
módosított gabonanövényeket háromszázmillió amerikai már egy egész
évtizede fogyasztja, észrevehetően megnyilvánuló károsodás nélkül, az
Európai Unióban még mindig szigorúan korlátozzák a módszer
alkalmazását. Amint az 1.3 szakaszban említettem, a GM-ellenes aktivisták
megakadályozták, hogy alultáplált gyermekek hiányos étrendjét GM-
élelmiszerekkel egészítsék ki. Ugyanakkor megalapozott aggályok
merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a létfontosságú gabonanövények
(búza, kukorica stb.) csökkenő genetikai sokfélesége miatt a világ
élelmiszer-ellátása sebezhetőbbé válik a növénybetegségekkel szemben.
Az új génszerkesztési technológia, a CRISPR/Cas9 [ejtsd: kriszpör] a
korábbi eljárásoknál elfogadhatóbban módosíthatja a génszekvenciákat. A
CRISPR/Cas9 csak kissé változtatja meg a DNS szekvenciáit, hogy
elnyomja a káros géneket, vagy megváltoztassa azok kifejeződését
(expresszióját). A módszer azonban nem képes „átlépni a fajok közötti
akadályon”. Emberekben ez a legkedvezőbb és legkevésbé ellentmondásos
génszerkesztési módszer, amely eltávolítja azokat az egyes géneket,
amelyek bizonyos betegséget okoznak.
Az in vitro megtermékenyítés (IVF) kevésbé invazív módon éri el a káros
gének kiiktatását, mint a CRISPR/Cas9. Ebben az eljárásban az ovulációt
kiváltó hormonkezelés után több petesejtet kivesznek, azokat in vitro
megtermékenyítik, és egy korai állapotig engedik a fejlődésüket. Ezután
ellenőrzik, hogy az egyes embriókból származó sejtekben nincsenek-e jelen
nemkívánatos gének. Az egyik embriót, amelyikben nincs hibás gén,
beültetik az anyaméhbe, ahol normális terhesség után jön világra az utód.
Létezik egy másik eljárás, amellyel a hibás gének egy adott csoportja
helyettesíthető. A sejtben lévő genetikai anyag egy része a
mitokondriumoknak nevezett sejtszervecskékben (organellumokban)
található; ezek elkülönülnek a sejtmagtól. Ha valamely hibás gén
mitokondriális, akkor egy másik nőből származó mitokondriumokkal
helyettesíthető, ami „háromszülős csecsemőt” eredményez. Ezt az eljárást
az Egyesült Királyság parlamentje 2015-ben engedélyezte. A következő
lépés a sejtmagban lévő DNS génszerkesztése lesz.
A közvélemény szemében éles különbség van azon orvosi beavatkozások
között, amelyek eltávolítanak valami károsat, és azon hasonló eljárások
között, amelyek ezeket a módszereket valamilyen „tökéletesítés” érdekében
használják. A legtöbb tulajdonságot (testméret, intelligencia és hasonlók)
számos gén együttese határozza meg. Csak ha az emberek millióinak DNS-
e rendelkezésünkre állna, akkor lennének azonosíthatók (mesterséges
intelligenciával támogatott alakfelismerő rendszerek segítségével) a
megfelelő gének kombinációi. Első lépésként az így szerzett ismeretet fel
lehetne használni a legmegfelelőbb embrió kiválasztására az in vitro
megtermékenyítés esetén. De a genom módosítása vagy újratervezése
távolabbi (és természetesen kockázatosabb és kétségesebb) lehetőség. Csak
ha erre képesek leszünk, akkor gondolhatók ki és foganhatnak meg a
„megtervezett babák” – és akkor, ha előállíthatóvá válik az előírás szerinti
génsorozatot tartalmazó DNS. Érdekes módon még nem derült ki, milyen
mértékben óhajtják majd a szülők ilyen módszerekkel „tökéletesíteni”
utódaikat (szemben a meghatározott betegségek vagy fogyatékosságok
iránti hajlamok eltávolításához szükséges, egyetlen gén szerkesztését
igénylő beavatkozással). Az 1980-as években Kaliforniában létrehozták a
„választható csírasejtek tárházát” azzal a céllal, hogy lehetővé tegyék a
„megtervezett babák” fogantatását. Ez tulajdonképpen egy spermabank
volt, melyet Nobel-díjas spermabanknak neveztek el, mert kizárólag „elit”
donorokkal dolgoztak, többek között a Nobel-díjas William Shockley-vel, a
tranzisztor egyik feltalálójával, aki élete későbbi szakaszában az eugenika
szószólójaként tett szert kétes hírnévre. Meglepődött – bár ez
legtöbbünkben valószínűleg megnyugtató érzést okoz –, hogy a
szolgáltatására nem volt túl nagy igény.
Az orvostudomány és a sebészet eddig elért eredményeit – és azokat,
amelyeket az elkövetkező évtizedekre biztosra vehetünk – vitathatatlanul
áldásként fogják elismerni. Eközben azonban egyre élesebben vetődnek fel
bizonyos etikai kérdések – különösen az élet kezdetével és végével
összefüggő dilemmák. Üdvözöljük az egészségesen leélt élettartam
meghosszabbítását. Egyre problematikusabb azonban a növekvő szakadék,
az egészséges öregkor hossza, és az élet valamiféle különleges intézkedésű
kiterjesztése között. Sokan közülünk úgy döntenének, hogy nem kérnek
újraélesztést, csak a szenvedést enyhítő kezelést, amikor életminőségük és
életkilátásaik egy bizonyos határ alá csökkennek. Éveken keresztül mereven
ragaszkodunk előrehaladott demenciánkhoz – képességeink hanyatlásához
–, és mások együttérzésére hagyatkozunk. Hasonlóképpen, kételyek
merülnek fel azzal kapcsolatban is, nem mentünk-e túlságosan messzire a
rendkívül korán született vagy maradandóan károsodott csecsemők
megmentésére irányuló erőfeszítéseinkkel. 2017 végén például brit
sebészek csapata megpróbálta – óriási anyagi terhek árán és odaadással –
megmenteni azt a csecsemőt, aki úgy született, hogy szíve a testén kívül
volt.
Belgium, Hollandia, Svájc és az USA számos állama legalizálta a
„kegyes halált” – ezáltal megengedve, hogy a gyógyíthatatlan betegségben
szenvedő, de eltökélt személyt hozzásegítsék a békés halálhoz. A rokonok
vagy az orvosok és segítőik megtehetik a szükséges lépéseket anélkül, hogy
büntetőeljárással fenyegetnék őket az „öngyilkosság segítéséért”. Az
Egyesült Királyságban a Parlament semmilyen hasonló megoldást sem
engedélyezett. A kifogások alapvetően vallási természetűek, azon
meggyőződésből fakadóan, miszerint a részvétel az ilyen cselekményekben
ellentétes az orvosok etikai kódexével, és azon aggodalmak miatt, hogy a
kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek családjuk nyomására választják ezt
az utat. Az ellenérvek közt az is felmerülhet, esetleg maga az érintett
indokolatlanul aggódik amiatt, hogy helyzete nagy terhet ró másokra. Az
Egyesült Királyságban annak ellenére tapasztalható ez a tétlenség, hogy a
közvélemény 80 százaléka támogatja a „kegyes halál” intézményét. Én
határozottan ehhez a 80 százalékhoz tartozom. Annak ismerete, hogy
létezik ez a lehetőség, sokkal több embert nyugtatna meg, mint ahányan
ténylegesen ehhez a megoldáshoz folyamodnának. A modern
orvostudomány és a sebészet nyilvánvalóan a legtöbbünk számára életünk
nagy részében előnyös, és az elkövetkező évtizedekben további fejlődésre
számíthatunk, ami meghosszabbíthatja az egészséges élettartamot.
Mindazonáltal azt várom (és remélem), hogy a jövőben egyre nő a
döntéshozókra nehezedő nyomás annak érdekében, hogy tegyék lehetővé a
szabályozott körülmények között végrehajtandó eutanáziát.
Az orvostudomány fejlődésének másik következménye az élet és a halál
közötti átmenet elmosódása. A halált napjainkban rendszerint
„agyhalálnak” nevezik –, ez akkor áll be, amikor az agyi aktivitás minden
mérhető jele megszűnik. Ezt a kritériumot alkalmazzák a transzplantációs
sebészek annak eldöntésére, mikor képesek megfelelő módon „begyűjteni”
a testből a felhasználható szerveket. Azonban a határvonalat még
elmosódottabbá teszik azok a javaslatok, amelyek szerint a szív az
„agyhalál” után mesterségesen újraindítható, egyszerűen azért, hogy a
kiszemelt szerveket hosszabb ideig „frissen” tartsák. Ez további morális
kételyeket jelent a transzplantációt illetően. Ma már az „ügynökök” arra
késztetik az elszegényedett bangladesieket, hogy adják el egyik veséjüket
vagy más szervüket, amelyet azután hatalmas haszonnal
továbbértékesítenek a gazdag, potenciális kedvezményezettek részére.
Bármelyikünk láthatja azokat a megindító tévéfelvételeket az anyákról,
akiknek beteg a gyermekük, ők pedig elmondják, hogy „reménytelenül
várnak egy donorra” –, ami más szavakkal azt jelenti, remélik, hogy meghal
egy másik gyermek, talán halálos kimenetelű balesetben, akinek a
szükséges szervét az ő gyermekük kaphatja. Ezek az erkölcsi kételyek,
valamint a szervadományozók hiánya továbbra is fennállnak (sőt valójában
súlyosbodnak) mindaddig, amíg nem válik rutinszerűvé és biztonságossá a
xenotranszplantáció – tehát a sertésekből vagy más állatokból nyert szervek
átültetése emberbe. Még jobb (bár futurisztikusabb) megoldást jelenthet, ha
a mesterséges húst létrehozó fejlesztésekhez hasonló eljárásokkal lehetővé
teszik a helyettesítő szervek 3D-s nyomtatását. Ezeket a fejlesztéseket
prioritásként kellene kezelni.
A mikrobiológia – a diagnosztika, a vakcinák és az antibiotikumok –
fejlődése lehetőséget nyújt az egészség fenntartására, a betegségek
ellenőrzésére és a kiterjedt járványok (világjárványok, pandémiák)
megfékezésére. Ezek az előnyök azonban veszélyes „ellencsapást” váltottak
ki magukban a kórokozókban. Aggodalomra ad okot az antibiotikumokkal
szembeni rezisztencia, amikor a baktériumok úgy fejlődnek (felgyorsult
darwini szelekció révén), hogy immunizálódnak az antibiotikumokkal
szemben, és elnyomják azok hatását. Ez például a tuberkulózis (tbc)
újjáéledéséhez vezetett. Hacsak nem fejlesztenek ki új antibiotikumokat,
akkor (például) a műtét utáni (posztoperatív) kezelhetetlen fertőzések
kockázata az egy évszázaddal ezelőtti szintre emelkedik. Rövid távon
sürgősen meg kell akadályozni az antibiotikumok túlzott felhasználását –
például az Egyesült Államokban a szarvasmarhákban – és ösztönözni kell
az új antibiotikumok kifejlesztését, még akkor is, ha ez a gyógyszeripari
vállalatok számára kevésbé jövedelmező, mint a hosszú távon változatlan
körülményeket kezelő gyógyszerek gyártása.
Eközben a vírusok tanulmányozása, amit tökéletesített vakcinák
fejlesztése reményében végeztek, ellentmondásos eredményeket hozott.
2011-ben például két kutatócsoport – az egyik Hollandiában, a másik pedig
Wisconsinban – azt állapította meg, hogy meglepően könnyen sikerült a
H5N1 influenzavírust egyidejűleg virulensebbé és fertőzőképesebbé tenni
annak ellenére, hogy a természetben ez a két sajátosság egymással
ellentétesen alakul. A kísérletek végrehajtását azzal indokolták, hogy ha
sikerülne lépéselőnybe kerülni a természetes mutációkkal szemben, akkor
könnyebb lenne időben elkészíteni az oltóanyagokat. Sokak szemében
azonban ezt az előnyt felülmúlták a káros következmények, egyrészt a
veszélyes vírusok véletlen kiszabadulásának fokozott kockázata, valamint a
bioterroristák számára esetleg hasznos módszerek szélesebb körű
elterjedése. Az Egyesült Államok kormánya 2014-ben megtiltotta az
úgynevezett funkciónyerési kísérletek (Gain of Function, GOF)
finanszírozását, de 2017-ben a tiltást enyhítették. (A funkciónyerési
kutatások célja, hogy azonosítsák, a vírus mely genetikai mutációi képesek
állatról emberre átragadni, majd könnyen elterjedni. A veszélyes változatok
ismeretében a kutatók és az egészségügyi hatóságok könnyebben
megtehetik a szükséges védőintézkedéseket – a fordító megjegyzése.) 2018-
ban megjelent a lóhimlő vírusának szintetikus előállításáról szóló
tanulmány – következésképpen hasonló eljárással a fekete himlő vírusa is
szintetizálható.4 Egyesek megkérdőjelezték az Edmontonban (Alberta,
Kanada) végzett kutatások létjogosultságát, mert a fekete himlő vírusának
biztonságosra gyengített változata már létezik, és azt tárolják. Mások azzal
érveltek, hogy a közzététel még akkor is hiba volt, ha maga a kutatás
indokolható.
Amint már említettem, a CRISPR/Cas9 eljárással humán embriókon
végzett kísérletek etikai aggályokat vetnek fel. A biotechnológia gyors
előrehaladása következtében további esetek felbukkanására számíthatunk,
amikor aggályos a kísérletek biztonsága, a „veszélyes tudás” terjesztése és a
módszerek alkalmazásának etikája. Ugyancsak nyugtalanítóak azok az
eljárások, amelyek nemcsak az adott személyre, hanem utódaira is hatással
vannak – a csíravonalat megváltoztatva. Például 90 százalékos sikerrel
próbálták meg sterilizálni, és ezáltal kipusztulásra ítélni a dengue-lázat és
Zika vírustörzseket terjesztő szúnyogfajokat. Az Egyesült Királyságban az
úgynevezett hajcsárgén-módszert (gene drive) alkalmazták a szürke
mókusok eltávolítására, amely fajt a vörös mókusokat veszélyeztető
„kártevőnek” tekintik. (Jóindulatúbb taktika, amikor a vörös mókus
genetikai állományát úgy változtatják meg, hogy ellenálljon a szürke mókus
által terjesztett parapoxvírusnak.) Hasonló technikákat javasolnak, amelyek
az invazív fajok, elsősorban a fekete patkányok kiirtásával megőrzik a
Galápagos-szigetek egyedülálló ökológiáját. Érdemes megjegyezni, hogy
nemrégiben megjelent, Inheritors of the Earth (A Föld örökösei) című
könyvében a kiváló ökológus, Chris Thomas azt állítja, hogy a fajok
elterjedésének gyakran pozitív a hatása, mert elősegíti a változatosabb és
erőteljesebb ökológia kialakulását.5
1975-ben, a rekombináns DNS-technológia kibontakozásának kezdeti
időszakában vezető molekuláris biológusok egy csoportja összeült a
kaliforniai Pacific Grove-i Asilomar konferenciaközpontban, és
megállapodtak azokban az alapelvekben, amelyek megszabják, milyen
kísérleteket kell, és milyeneket nem szabad elvégezni. Ezt a látszólag
biztató első lépést számos, a nemzeti akadémiákon összehívott megbeszélés
követte, amelyeken megvitatták a legújabb fejleményeket. De ma, több
mint negyven évvel az első Asilomar-találkozó után, a kutatóközösség
sokkal nemzetközibb, miközben egyre nagyobb a kutatókra nehezedő üzleti
nyomás. Aggódom amiatt, hogy a józan megfontolásokon vagy etikai
alapokon nyugvó előírásokat nem lehet az egész világon egységesen
érvényesíteni – legalábbis nem jobban, mint a drogtörvényeket vagy az
adótörvényeket. Amit a technika lehetővé tesz, azt valaki, valahol meg
fogja tenni. Ez rémálom. A nukleáris fegyverek elkészítéshez szükséges
bonyolult és feltűnően nagyméretű, speciális berendezésekkel ellentétben, a
biotechnológia kisméretű és kettős felhasználású berendezéseket igényel.
Valójában a biológiai rendszerek hackelése (biohackelés) hobbiként és
versenyszerűen űzött játékként egyaránt terjed.
Még 2003-ban aggodalmamat fejeztem ki ezen veszélyek miatt, és 50
százalékra becsültem annak a valószínűségét, hogy 2020-ig olyan
biotechnológiai hibát vagy biológiai terrorcselekményt követnek el, ami
milliós nagyságrendű halálesetet okoz. Meglepett, milyen sok kollégám
tartja ezt a valószínűséget még ennél is nagyobbnak. A közelmúltban
azonban Steven Pinker pszichológus és író kétszáz dolláros téttel fogadást
ajánlott nekem. Őszintén remélem, hogy elvesztem a fogadást, de nem
voltam meglepve, hogy a The Better Angels of Our Nature (Természetünk
jobb angyalai)6 szerzője optimista álláspontot képvisel. Pinker lebilincselő
könyvét áthatja a szerző optimizmusa. Statisztikai adatokat idéz, amelyek
az erőszak és a konfliktusok örömteli, csökkenő tendenciáját mutatják, amit
viszont elhomályosít az a tény, hogy a hírhálózatok olyan katasztrófákról
számolnak be, amilyenekről korábban nem tudósítottak. Ez a tendencia
indokolatlan bizakodással tölthet el. A pénzügyi világban a nyereségek és
veszteségek aszimmetrikusak; a sok évig tartó fokozatos növekedést egyik
pillanatról a másikra semmissé teheti egy hirtelen veszteség. A
biotechnológiában és a világjárványokban a kockázatot elsősorban a ritka,
de extrém események jelentik. Továbbá, mivel a tudománynak
köszönhetően mind többre vagyunk képesek, és mivel világunk részei egyre
szorosabban összefonódnak egymással, példátlanul megnőtt a potenciálisan
legsúlyosabb katasztrófák nagysága, miközben túl sokan tagadják őket.
Egyébként a világjárványok okozta társadalmi veszteség sokkal nagyobb
lenne, mint a korábbi évszázadokban. A XIV. század közepén az európai
falvak még akkor is működtek, amikor a fekete halál majdnem felére
csökkentette népességüket; a túlélők fatalistává váltak a rengeteg haláleset
miatt. Ezzel ellentétben, ma a gazdagabb országokban olyan erős az
önteltség érzése, hogy a társadalmi rend megbomlana mihelyt a kórházak
megtelnének, a kulcsfontosságú dolgozók otthon maradnánk, és az
egészségügyi ellátó rendszer túlterhelődne. Ez már akkor is előfordulhatna,
ha a fertőzöttek aránya még csak egyszázalékos lenne. A halálozási arány
azonban valószínűleg a fejlődő országok metropoliszaiban lenne a
legmagasabb.
A világjárványok állandóan jelenlévő, természetes fenyegetést
jelentenek, de vajon puszta pánikkeltés, ha az ember által okozott
biotechnológiai hibák vagy biológiai terrorcselekmények képviselte
kockázatok miatt aggódunk? Sajnos nem hiszem. Mindannyian túl jól
tudjuk, hogy a műszaki szakértelem nem garantálja a kiegyensúlyozott
racionalitást. A globális faluban megjelennek a globális idióták, akik az
egész világra kifejtik hatásukat. A szándékosan kiszabadított kórokozó
terjedését nem lehet előrejelezni vagy irányítani; ez a felismerés visszatartja
a kormányokat a biológiai fegyverek bevetésétől, de még a konkrétan
meghatározott célokat követő terrorista csoportokat is (ezért foglalkoztam
az 1.2 szakaszban elsősorban a nukleáris és a számítógépes
fenyegetésekkel). A legrosszabb rémálom tehát egy labilis lelkületű
„magányos farkas” lenne, biotechnológiai szakértelemmel, aki például azt
hinné, hogy túl sok ember él bolygónkon, miközben nem érdekelné, kik és
hányan fertőződnének meg. A biotechnológia, valamint a kibernetika terén
egyre nagyobb szakértelmű csoportok (vagy akár egyének) egyre több
mindenre válnak képessé, ami kezelhetetlen kihívást jelent a kormányok
számára, egyúttal súlyosbítja a szabadság, a magánélet és a biztonság
közötti feszültséget. A társadalom minden bizonnyal olyan irányban tolódik
el, ami egyre nagyobb behatolást enged a magánszférába. (Valójában a
nemtörődömség, amellyel az emberek legszemélyesebb információikat
részletesen közzéteszik a Facebookon, és az, ahogy belenyugvással vesszük
tudomásul a kamerás megfigyelőrendszerek [CCTV] elterjedését azt
sugallja, hogy egy ilyen eltolódás meglepően csekély ellenállásba fog
ütközni.)
A biológiai hiba vagy egy biológiai terrorcselekmény elkövetése a
közeljövőben lehetséges – tíz-tizenöt éven belül. Hosszabb távon még
súlyosbodik a helyzet, mivel lehetővé válik a vírusok „tervezése” és
szintetizálása – a „végső” fegyver a közönséges nátha nagy
fertőzőképességét magas halálozási aránnyal egyesíti.
Milyen fejlődésre számíthatunk a biológia területén 2050-ig és azon túl?
Freeman Dyson olyan időszakot vetít előre, amikor a gyerekek ugyanolyan
rutinszerűen terveznek és hoznak létre új organizmusokat, mint ahogyan az
ő generációja a kémiai kísérletező készlettel játszott.7 Ha egyszer lehetővé
válik, hogy „Istent játsszunk a konyhaasztalon”, akkor nem túl sokáig
marad sértetlen ökológiánk (sőt saját fajunk sem). Dyson azonban nem
biológus, hanem a XX. század egyik vezető elméleti fizikusa. Ellentétben
sok hozzá hasonló tudóssal, ő sokoldalú és spekulatív gondolkodó, aki
gyakran fejtette ki másokéval ellentétes véleményét. Például az 1950-es
években egy olyan csoport tagja volt, amely az „Orion projekt” spekulatív
koncepcióját vizsgálta. A csoport a csillagközi utazást olyan űrhajókkal
szerette volna megvalósítani, amelyben a (jól árnyékolt) jármű mögött
felrobbanó hidrogénbombák fejtik ki a tolóerőt (nukleáris
impulzusmeghajtás). Dyson még 2018-ban is kételyeinek adott hangot azzal
kapcsolatban, szükség van-e sürgős beavatkozásra az éghajlatváltozás
megállítása érdekében.
Az öregedéssel kapcsolatos kutatásokat általában előtérbe helyezik.
Vajon a kedvező hatások csekélyek maradnak? Vagy talán az öregedés
olyan „betegség”, amely gyógyítható? A legkomolyabb kutatásokban a
telomerekre, a kromoszómák végén lévő DNS-szakaszokra
összpontosítanak, amelyek az életkor előrehaladtával egyre rövidülnek. A
nematóda férgek élettartamát tízszeresére sikerült növelni, de a komplexebb
állatok esetében a hatás kevésbé szembeötlő. A patkányok élettartama
egyetlen hatékony módszerrel hosszabbítható meg, ha éhezéshez közeli
állapotban tartják az állatokat. Létezik azonban egy nem különösebben
megnyerő teremtmény, a csupasz turkáló (csupasz földikutya vagy csupasz
vakondpatkány), amely különleges biológiai tanulsággal szolgálhat
számunkra; egyes példányai több mint harmincéves kort érnek meg – ami
többszöröse más kisemlősök élettartamának.
Bármilyen jelentős áttörés az emberi élet meghosszabbításában
drasztikusan megváltoztatná a népesedési előrejelzéseket; a nyilvánvalóan
hatalmas társadalmi hatások attól függnének, hogy a szenilitás évei is
meghosszabbodnának-e, és hogy a nőknél az élettartam növekedésének
arányában kitolódna-e a menopauza időpontja. Ha alaposabban megértjük
az emberi endokrin rendszer működését, akkor hormonkezelésekkel
fejleszthetők a különböző emberi tulajdonságok, márpedig az élettartam
bizonyos fokú kiterjesztése valószínűleg ezek közé tartozna. Mint sok más
technológia esetében, a lehetőségek itt is indokolatlanul eltolódnának a
gazdagok javára. A hosszabb élettartam iránti vágy olyan erőteljes, hogy az
kész piacot teremt a nem ellenőrzött hatású, egzotikus terápiák számára. Az
Ambrosia, egy 2016-ban indult vállalkozás a Szilícium-völgy vezetőinek
„fiatal vér” transzfúzióját kínálja. Egy másik újabb őrület a metformin, a
cukorbetegség kezelésére szánt gyógyszer hatóanyaga, amelyről azt állítják,
hogy megakadályozza a demenciát és a rákot; mások a placentasejtek
előnyeit dicsérik. Craig Venter egy Human Longevity nevű céget alapított,
amely 300 millió dollárt kapott az induló cégeket támogató alapokból. Ez
több annál, mint amit a 23andMe nevű biotechnológiai cég kapott (amely
cég elég pontosan elemzi genomunkat ahhoz, hogy érdekes eredményeket
kapjanak bizonyos betegségekkel szembeni érzékenységünkről, illetve
őseinkről). Venter arra törekszik, hogy a bélcsatornánkban élő több ezer faj
genomját elemezze. Úgy vélik (és ez nagyon valószínű), hogy ez a belső
„ökoszisztéma” döntő fontosságú az egészségünk szempontjából.
A Szilícium-völgyből kiinduló, az „örök ifjúság” elérése érdekében
kifejtett nyomást nemcsak az ott felhalmozott hatalmas többletgazdagság
motiválja, hanem az is, hogy ez olyan hely, amelynek kultúrája az ifjúságra
épül. Ott a harmincnál idősebbekről úgy gondolják, hogy „már lefelé
mennek”. A jövőkutató Ray Kurzweil lelkesen beszél a metaforikus
„szökési sebesség” elérhetőségéről, amikor a gyógyszerek olyan gyorsan
fejlődnek, hogy a várható élettartam évente több mint egy évvel nő, ami
potenciális halhatatlanságot kínál. Ő maga naponta több mint száz szem
étrend-kiegészítőt vesz be – néhány közönségeset, néhány egzotikusabbat.
Csak amiatt aggódik, hogy esetleg neki magának nem sikerül „természetes”
életében elérnie a „szökési sebességet”. Ezért azt akarja, hogy a testét
fagyasszák le, és mindaddig maradjon úgy, amíg el nem érjük ezt a
nirvánát.
Régebben interjút készítettem a „lefagyasztás” híveinek egy kaliforniai
székhelyű csoportjával, akik magukat a „társaság a nem önkéntes halál
felszámolásáért” névvel illették. Elmondtam nekik, hogy inkább egy angol
temetőben fejezem be életemet, mint egy kaliforniai hűtőszekrényben.
Kinevettek, mert igazán régi vágású, „halálpárti embernek” tekintettek.
Meglepődtem, amikor később megtudtam, hogy Angliában három tudós
(örömmel jelentem ki, hogy nem az én egyetemen dolgozó kollégáimról
van szó) jelentkezett „lefagyasztásra”. Ketten kifizették a teljes összeget; a
harmadik pedig csak a feje lefagyasztására vonatkozó, jutányosabb áron
kínált opciót választotta. A szerződést az arizonai Scottsdale-ben működő
Alcor nevű céggel kötötték. Ezek a kollégák eléggé realisták ahhoz, hogy
elfogadják, a feltámadás esélye kicsi lehet, mégis azzal érvelnek, hogy e
befektetés nélkül ugyanennek az esélye pontosan nulla. Ennek megfelelően
egy medál lóg a nyakukban, amely arra vonatkozó utasításokat tartalmaz,
hogy haláluk esetén azonnal le kell fagyasztani a testüket, vérüket pedig
folyékony nitrogénnel kell helyettesíteni.
Nekünk, halandóknak többségében nehéz ezt a törekvést komolyan
venni; emellett, ha a lefagyasztás valóban sikerrel kecsegtetne, akkor sem
gondolom, hogy az csodálatos lenne. Ha az Alcor nem megy csődbe,
kötelességtudóan fenntartja a hűtést és esetleg évszázadokig gondoskodik a
lefagyasztottakról, akkor a holttesteket olyan világban kellene újjáéleszteni,
ahol idegenek lennének – a múltból érkezett menekültek. Talán elnézően
kezelnék őket, ahogy mi kötelességünknek érezzük, hogy (például) a bajba
jutott menedékkérőket kezeljük, vagy az Amazonas vidékéről érkező, törzsi
társadalomban élő embereket, akiket a megszokott élőhelyükről
elvándorolni kényszerítettek. A különbség azonban az, hogy a „felengedett
holttestek” önként választják, miszerint a jövő generációi terhére lesznek;
így nem egyértelmű, mennyi előzékenységre tarthatnak számot. Ez hasonló
dilemmára emlékeztet, amely talán nem lesz mindig sci-fi, még akkor is, ha
annak kellene maradnia: mi történne, ha egy neandervölgyi embert
klónoznánk? Az egyik szakértő (a Stanford professzora) megkérdezte: „Egy
állatkertbe helyeznénk, vagy beíratnánk a Harvardra?”
2.2 Kibertechnológia, robotika és mesterséges intelligencia
A sejtek, a vírusok és az egyéb biológiai mikrostruktúrák lényegében olyan
„gépek”, amelyek molekuláris léptékű alkatrészekből épülnek fel –
fehérjékből, riboszómákból és így tovább. A számítógépek drámai
fejlődését a nanoméretű elektronikai alkatrészek gyártása gyors
fejlődésének köszönhetjük, miáltal csaknem biológiai szintű komplexitás
zsúfolható bele az okostelefonokat, a robotokat és a számítógépes
hálózatokat működtető processzorokba.
Ezeknek az alapvető fejlesztéseknek köszönhetően az internet és annak
segédeszközei az új technológiák történelmünkben leggyorsabb – és a
legteljesebben globális – „penetrációját” is létrehozták. Elterjedésük
Afrikában és Kínában szinte minden „szakértői” előrejelzésnél gyorsabban
haladt. Életünket gazdagabbá tették azok a fogyasztói elektronikai eszközök
és a web alapú szolgáltatások, amelyek szó szerint milliárdok számára
váltak megfizethetővé. A fejlődő világra gyakorolt hatás mintapéldája
annak, ahogyan az optimálisan alkalmazott tudomány képes átalakítani az
elszegényedett régiókat. A szélessávú internet hamarosan világszerte
elérhetővé válik az alacsony Föld körüli pályákon keringő műholdaknak, a
nagy magasságban lebegő léggömböknek vagy a napenergiával működő
drónoknak köszönhetően. Ez ösztönözni fogja az oktatást, valamint a
modern egészségügyi ellátást, a mezőgazdasági módszerek és a technológia
alkalmazását; még a legszegényebbek is átugorhatnak egy hálózatba
kapcsolt gazdaságba, és élvezhetik a közösségi médiát – bár sokan még
mindig tagadják a XIX. századi technológiai fejlődés előnyeit, mint például
a megfelelő higiénia jelentőségét. Az afrikai emberek okostelefonokat
használva piaci információkhoz juthatnak, mobillal fizethetnek és így
tovább. Kínában működik a világ legnagyobb automatizált pénzügyi
rendszere. Ezek a fejlemények egyfajta „fogyasztói többletet” hoznak létre,
miáltal növelik a vállalkozókedvet, és optimizmust keltenek a fejlődő
világban. Ezeket az előnyöket a fertőző betegségek, például a malária
megszüntetésére irányuló, hatékony programok is kiegészítették. A Pew
Kutatóközpont szerint a kínaiak 82 százaléka és az indiaiak 76 százaléka
úgy véli, hogy gyermekeik jobban fognak élni, mint ők maguk ma.
Az indiaiaknak már elektronikus személyazonosító igazolványuk van,
amely megkönnyíti számukra a regisztrációt a jóléti juttatások
igénybevételére. Ennek a kártyának a használatához nincs szükség
jelszavakra. A szemünkben levő erek mintázata lehetővé teszi a
„szivárványhártya-felismerő” szoftver alkalmazását, ami jelentős előrelépés
az ujjlenyomatok vagy az arcfelismerő szoftverek használatához képest. A
módszer elég pontos ahhoz, hogy egyértelműen azonosítsa az egyéneket az
1,3 milliárd indiai között. És ez csak ízelítő azokból az előnyökből,
amelyeket a mesterséges intelligencia jövőbeli fejlődése hozhat.
A beszédfelismerés, az arcfelismerés és a hasonló alkalmazások az
általánosított gépi tanulásnak nevezett módszert használják. Ez ahhoz
hasonlóan működik, mint ahogyan az emberek a szemüket használják. Az
emberi agy „vizuális” része többlépcsős folyamat eredményeképpen
egységes képpé alakítja a retinából érkező információt. A képfeldolgozás
egymást követő rétegei azonosítják a vízszintes és függőleges vonalakat,
éles széleket és így tovább. Minden réteg feldolgozza az „alsóbb” rétegből
származó információt, majd az eredményt továbbítja a következő
rétegekbe.8
A gépi tanulás alapvető fogalmai az 1980-as évekből származnak; a
terület egyik kiemelkedő úttörője az angol-kanadai Geoff Hinton volt. Az
alkalmazások azonban csak két évtizeddel később indultak meg, amikorra
Moore törvényének megfelelően – amelynek értelmében a számítógépek
sebessége kétévente megduplázódik – ezerszer gyorsabb feldolgozási
sebességet sikerült elérni. A számítógépek a „nyers erő” módszerét
használják. Úgy tanulnak fordítani, hogy (például) elolvasnak több millió
oldal többnyelvű európai uniós dokumentumot (soha nem unatkoznak!).
Megtanulják azonosítani a kutyákat, macskákat és az emberi arcokat,
amihez több millió, különböző nézőpontokból készített képen „rágják át
magukat”.
A DeepMind, a jelenleg a Google tulajdonában lévő londoni vállalat
feltűnést keltő eredményt ért el. A DeepMind társalapítója és
vezérigazgatója, Demis Hassabis, villámgyors karriert futott be.
Tizenhárom évesen korcsoportjában a világon a második számú sakkozó
lett. Tizenöt éves korában felvették a Cambridge-i Egyetemre, de
tanulmányai megkezdését két évvel elhalasztotta. Ez idő alatt számítógépes
játékokat fejlesztett, többek közt a rendkívül sikeres Theme Parkot.
Cambridge-i számítógépes tanulmányai után számítógépes játékokat
fejlesztő céget alapított. Ezután visszatért a tudományos életbe, és PhD-
fokozatot szerzett a University College Londonon, majd posztdoktori
kutatást folytatott a kognitív idegtudomány területén. Tanulmányozta az
epizodikus emlékezet jellegét és azt, hogyan szimulálhatók az emberi
agysejtek csoportjai a neurális hálózatokkal működő gépekben.
2016-ban a DeepMind figyelemre méltó sikert ért el – számítógépe
megverte a go játék világbajnokát. Ez talán nem tűnik „nagy dobásnak”,
hiszen az IBM szuperszámítógépe, a Deep Blue több mint húsz évvel
korábban megverte Garri Kaszparovot, az akkori sakkvilágbajnokot. A
góban aratott győzelem azonban „új helyzet” volt a fogalom köznyelvi és a
szó szerinti értelmében egyaránt. A Deep Blue-t elismert sakkjátékosok
programozták. Ezzel szemben az AlphaGo program úgy sajátította el magas
szinten a játék fortélyait, hogy rengeteg korábbi játszmát elemzett és maga
is sok partit játszott le. Tervezői nem tudják, hogyan hoz döntéseket a gép.
2017-ben az AlphaGo Zero még egy lépéssel tovább ment; a géppel csak a
szabályokat közölték – ténylegesen lejátszott partik helyett –, az pedig a
nulláról indulva egy nap leforgása alatt világszínvonalú játékossá
fejlesztette magát. Ez megdöbbentő. Az eredményről beszámoló
tudományos cikk szerzői az alábbi következtetésre jutottak:

Az emberiség a több ezer év alatt lejátszott sok millió parti alapján

halmozta fel a go játékra vonatkozó tudást, amelyet rendszerekben,
példabeszédekben és könyvekben foglalt össze. Az AlphaGo Zero
néhány nap alatt a nulláról indulva újra felfedezte a góra vonatkozó
emberi tudás legnagyobb részét, valamint olyan stratégiákat dolgozott
ki, amelyek új betekintést nyújtanak a legősibb játékba.9

Hasonló módszerek alkalmazásával a gép külső szakértői segítség nélkül,

néhány órán belül elérte a Kaszparovéhoz hasonló szintű sakktudást, és
hasonló előrehaladást mutatott a japán sógi (japán sakk) játékban. A
Carnegie Mellon Egyetem számítógépe megtanult olyan jól blöffölni és
számolni, mint a legjobb profi pókerjátékosok. Kaszparov azonban arra
mutatott rá, hogy az olyan játékokban, mint a sakk, az emberek rájuk
jellemző „hozzáadott értéket” visznek a játékba, ezért egy ember és egy gép
együttesen, összedolgozva felülmúlhatja azt, amire külön-külön képesek
lennének.
A mesterséges intelligencia előnye az emberekkel szemben az, hogy
képes nagy mennyiségű adatot elemezni, azokkal gyorsan műveleteket
végezni és ennek megfelelően reagálni a komplex bemenő információkra.
Kiválóan működik a bonyolult hálózatok, például az elektromosenergia-
hálózat vagy a városi közlekedés optimalizálásában. Amikor a Google a
nagy adatfarmjai energiagazdálkodását átadta egy gépnek, 40 százalékos
energia-megtakarítást értek el. Még mindig vannak azonban korlátok. Az
AlphaGo működéséhez szükséges hardver több száz kilowatt elektromos
teljesítményt használt. Ezzel szemben I Szedol, az AlphaGo koreai
kihívójának agya körülbelül harminc wattot fogyaszt (mint egy villanyégő),
és a táblás játékokon kívül sok más dologhoz is ért.
A szenzorok technológiája, a beszédfelismerés, az információkeresés és a
hasonló területek rohamléptekkel fejlődnek. Hasonlóan (bár jelentős
lemaradással) fejlődik a gépek kézügyessége. A robotok még mindig
bumfordibbak, mint egy gyermek, amikor az igazi sakktáblán a figurákat
mozgatják, cipőfűzőt kötnek vagy körmöt vágnak. De ezen a területen is
történtek előrelépések. 2017-ben a Boston Dynamics bemutatta a félelmetes
megjelenésű, Handle nevű robotot (a korábbi négylábú BigDog utódját),
amely kerekeken és két lábon járt, ami elég mozgékonnyá tette ahhoz, hogy
akár hátraszaltót is végrehajtson. De hosszú időbe telik még, mire a gépek
túlszárnyalják az emberi tornászokat, vagy a fáról fára ugráló majmok és
mókusok ügyességével lépnek kölcsönhatásba a környező világgal, nem is
beszélve arról, mire elérik az emberek sokoldalúságát.
A gépi tanulás, amelyet a számítógépek egyre növekvő adatfeldolgozó
képessége tesz lehetővé, potenciálisan elképesztő áttörés. Lehetővé teszi,
hogy a gépek szakértelemre tegyenek szert – nemcsak a játékban, hanem az
arcok felismerésében, a nyelvek közötti fordításban, a hálózatok
kezelésében és így tovább – anélkül, hogy ezen feladatok elvégzésére
részletesen be kellene programozni őket. Ennek az emberi társadalomra
gyakorolt hatása azonban ambivalens. Nincs „operátor”, aki pontosan tudja,
hogyan hoz döntést a gép. Ha a mesterséges intelligencia rendszerének
szoftverjében „hiba” van, akkor jelenleg még nem mindig lehet a hiba
nyomára bukkanni; ez valószínűleg a közvélemény szemében aggodalomra
ad okot, ha a rendszer „döntései” potenciálisan súlyos következményekkel
járhatnak az egyénekre nézve. Ha börtönbüntetésre ítélnek, műtétet
ajánlanak, vagy akár rossz hitel felvételét javasolják, akkor joggal
számíthatunk arra, hogy megismerjük az ítélet vagy javaslat hátterét, az
okokat – és így azokat kétségbe vonhatjuk. Ha az ilyen döntéseket teljes
egészében átruházzuk valamilyen algoritmusra, akkor kényelmetlenül
éreznénk magunkat, még akkor is, ha kétségbevonhatatlanul bizonyították,
hogy a gépek – átlagosan legalábbis – jobb döntéseket hoznak, mint azok a
személyek, akik helyett a döntéseket meghozzák.
Ezeknek a mesterségesintelligencia-rendszereknek a fejlődése hatással
van a mindennapi életre – miközben alkalmazásuk egyre intenzívebbé és
átfogóbbá válik. Mozgásunkról, másokra gyakorolt kölcsönhatásunkról,
egészségi állapotunkról és pénzügyi tranzakcióinkról szóló feljegyzések a
„felhőben” tárolódnak, amelyet egy multinacionális kvázi-monopólium
kezel. Az adatok használhatók jó szándékkal (például orvosi kutatásokhoz,
vagy arra, hogy figyelmeztessenek a kialakuló egészségügyi kockázatokra),
de mivel az adatokhoz az internetes cégek szintén hozzáférnek, ez már
jelenleg is eltolja a hatalmi egyensúlyt a kormányoktól a kereskedelmi világ
felé. Valójában a munkáltatók mostantól sokkal behatóbban nyomon
követhetik egyes munkavállalóikat, mint a leginkább autokratikus vagy
„ellenőrzésmániás” hagyományos főnökök. Más, a magánélet védelmét
illető problémák is felmerülnek. Örülnének-e annak, ha egy idegen, aki egy
étteremben vagy egy tömegközlekedési eszközön véletlenül éppen ön
mellett ül, az arcfelismerő rendszerével azonosítja önt, és ezáltal behatol a
magánszférájába? Vagy ha az önről szóló, „hamis” videók olyan
meggyőzőek, hogy a továbbiakban már a saját szemünknek sem hihetünk?
2.3 Mi történik a munkahelyeinkkel?
Életünk rendszere – az információhoz és a szórakozáshoz való
hozzáférésünk módja, valamint a társadalmi hálózataink – már olyan
mértékben megváltozott, amint azt húsz évvel ezelőtt elképzelni is aligha
tudtuk volna. Sőt a mesterséges intelligencia még csak „gyerekcipőben jár”,
ahhoz képest, amit hívei a következő évtizedekben várnak. Nyilvánvalóan
drasztikus eltolódások lesznek a munkavégzés természetében, amely munka
nemcsak jövedelmünket biztosítja, hanem segít értelmet adni életünknek és
közösségeinknek is. Tehát a legfontosabb társadalmi és gazdasági kérdés az,
hogy ez az „új gépkor” olyan lesz, mint a korábbi, mindent gyökerestül
felforgató technológiák – például a vasútépítés vagy a villamosítás –, és
ugyanannyi munkahelyet hoz létre, mint amennyit fölöslegessé tesz? Vagy
ezúttal tényleg másképp alakulnak az események?
Az elmúlt évtizedben Európában és Észak-Amerikában csökkent a
képzetlen emberek reálbére. Ezzel párhuzamosan csökkent foglalkoztatásuk
biztonsága is. Ennek ellenére működik egy olyan kiegyensúlyozó tényező,
amely mindannyiunknak nagyobb szubjektív jólétet kínál: az a
többletfogyasztás, amit az egyre szélesebb körben elterjedt digitális világ
hoz magával. Az okostelefonok és a laptopok jelentős mértékben
tökéletesedtek. A magam részéről sokkal többre becsülöm az internet-
hozzáférést, mint egy autót, ráadásul az előbbi sokkal olcsóbb is.
Nyilvánvaló, hogy a gépek a gyártás és a kiskereskedelmi értékesítés
jelentős részét átveszik. Sok „fehérgalléros” munkát is elvégezhetnek:
rutinszerű jogi feladatokat (például a tulajdonátruházó okiratok
szerkesztését), könyvelést, számítógépes programozást, orvosi
diagnosztikát, sőt még sebészi beavatkozásokat is. Számos „szakember”
lesz kénytelen szembesülni azzal, hogy csökken a kereslet a nehezen
megszerzett tudása iránt. Ezzel szemben néhány, speciális szakértelmet
igénylő szolgáltatói munkakör – például a vízvezeték-szerelők és a
kertészek munkája – nem rutin jellegű kölcsönhatást igényel a külvilággal,
így az ő munkaköreik a legnehezebben automatizálható feladatok közé
tartoznak. Hogy egy gyakran felhozott példát említsek, gondoljunk arra,
mekkora veszélynek van kitéve az Egyesült Államokban hárommillió
tehergépkocsi-vezető munkahelye.
Az önvezető járművek könnyen elfogadhatók olyan korlátozott
területeken, ahol csak a részükre fenntartott utakat használják – a
városközpontok meghatározott részein, vagy esetleg az autópályák
elkülönített sávjain. Önvezető járműveket lehet továbbá használni például a
mezőgazdaságban a talajművelés és a betakarítás során, ahol a gépek nem a
közutat használják. Nem egyértelmű viszont, hogy az önvezető járművek
biztonságosan működhetnek-e a közúti forgalom minden bonyolult
helyzetében – ahol keskeny, kanyargós utakon kell navigálni, vagy a
városok azon utcáin, amelyeket közösen kell használniuk az ember vezette
gépjárművekkel, kerékpárosokkal és gyalogosokkal. Úgy gondolom, ezeken
a területeken az önvezető autók használata a közvélemény ellenállásába fog
ütközni.
Biztonságosabb lenne-e egy teljesen önvezető autó, mint az ember
vezette járművek? Ha az úton akadályt észlel, képes-e megkülönböztetni a
papírzacskót a kutyától vagy a gyermektől? Azt állítják, hogy a gép nem
tévedhetetlen, mégis jobban teljesít, mint az átlagos emberi vezető. Igaz ez?
Egyesek szerint igen. Ha az autók vezeték nélküli kapcsolatban állnak
egymással, akkor tapasztalataikat megosztva gyorsabban tanulhatnak.
Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben minden innováció
kockázatokat rejt magában – gondoljunk csak a vasút kezdeti időszakára,
vagy a rutinszerű sebészeti beavatkozások úttörő alkalmazására. A közúti
közlekedésbiztonságot illetően megemlítek néhány adatot az Egyesült
Királyságból. 1930-ban, amikor csak egymillió jármű közlekedett az
utakon, több mint 7000 halálos kimenetelű baleset történt; ezzel szemben
2017-ben mintegy 1700 halálesetről beszélhetünk – ami négyszeres
csökkenést jelent, holott körülbelül 30-szor több jármű közlekedik az
utakon, mint 1930-ban.10 A kedvezőbb statisztikai adatok részben a jobb
minőségű utaknak köszönhetők, de az utóbbi években a műholdas
navigációs rendszerek és más elektronikus kütyük elterjedése is javított a
helyzeten. Ez a tendencia folytatódik, ami biztonságosabbá és könnyebbé
teszi a vezetést. Valóban lényeges változást jelent majd, amikor a vegyes
forgalmú közutakat együtt használják a teljesen automatikus, önvezető
járművek a hagyományos, ember vezette autókkal. Indokoltnak tűnnek
kételyeink, hogyan lesz megvalósítható és elfogadható ez az átmenet.
Hosszú időbe telhet még azonban, mire a teherautó- és autóvezetők
feleslegessé válnak. Hasonlítsuk össze a helyzetet azzal, ami a polgári légi
közlekedésben történik. Bár a légi közlekedés valaha veszélyes volt,
napjainkban elképesztően biztonságos. 2017-ben világszerte egyetlen
menetrend szerinti repülőgépet sem ért halálos áldozatot követelő baleset. A
repülési idő legnagyobb részében robotpilóták vezetik a gépeket; emberi
közbeavatkozásra csak rendkívüli helyzetekben van szükség. Aggodalomra
adhat okot, hogy a pilóta talán nem elég éber a kritikus pillanatokban. Az
Air France Rio de Janeiróból Párizs felé tartó járatának lezuhanása 2009-
ben a Dél-Atlanti-óceán térségében bizonyítja, mi minden romolhat el: a
vészhelyzet kialakulása után túl sokáig tartott, mire a pilóták átvették az
irányítást, majd tévesen reagáltak, ami súlyosbította a helyzetet. Más
alkalommal egy öngyilkosságot tervező pilóta szándékosan tragikus
szerencsétlenséget okozott, amit a robotpilóta nem tudott megakadályozni.
Nyugodtnak érezhetik-e magukat az utasok egy olyan repülőgépen, ahol
nincs a fedélzeten pilóta? Kétlem. Ugyanakkor a pilóta nélküli repülőgépek
elfogadhatók a légi teherszállításban. A kisebb tárgyakat házhoz szállító
drónoknak ígéretes jövőjük van a kiskereskedelemben; sőt Szingapúrban a
földfelszíni szállítójárműveket az utcák felett repülő drónokkal tervezik
helyettesíteni. De még ezek esetében is indokolatlanul optimisták vagyunk
az ütközések kockázatát illetően, különösen, ha mind gyakoribbá válnak az
ilyen eszközök. A mindennapi autók esetében nem zárhatók ki a
szoftverhibák és a számítógép elleni kibertámadások. Már látjuk, hogy az
autókban működő, egyre kifinomultabb szoftverek és biztonsági rendszerek
feltörhetők. Meg tudjuk-e védeni kellő biztonsággal a féket és a kormányt
egy esetleges hackertámadás ellen?
A vezető nélküli autók előnye a magántulajdonban lévő autókkal
szemben, hogy ezeket inkább bérbeadásra és megosztott (közös) használatra
szánják. Ez csökkentheti a városokban szükséges parkolóhelyek számát –
elmosva a közösségi és az egyéni közlekedés közötti határvonalat. Egyelőre
nem világos, milyen messzire megy ez a fejlődés – vajon valóban
megszűnik-e a saját autó birtoklása iránti vágy. Ha a vezető nélküli autók
sikeresek lesznek, akkor a hagyományos vasúti utazás rovására teret hódít a
közúti közlekedés. Európában sokan szeretik a vonatot 300 kilométernél
nagyobb távolságokra; mert kevésbé stresszes, mint a vezetés, és utazás
közben lehet dolgozni vagy olvasni. Ha viszont lenne egy „elektronikus
sofőrünk”, akire a hosszú úton is rábízhatjuk a vezetést, akkor sokan
szívesebben utaznának autóval, háztól házig. Ez csökkentené a távolsági
vasúti közlekedés iránti keresletet, ugyanakkor ösztönzi az új közlekedési
formák, például a városok között légritkított csőben haladó utasszállító
kapszulák (utaskapszula, villámgyors vákuumvonat, hyperloop)
kifejlesztését. A legjobb természetesen az lenne, ha a magas színvonalú
távközlési kapcsolatok elterjedése teljesen fölöslegessé tenné a nem
szabadidős célú utazásokat.
A digitális forradalom óriási gazdagságot biztosít a fejlesztők elit
csoportjának és a nemzetközi vállalatoknak, de az egészséges társadalmi
szerkezet megőrzése megköveteli ennek a gazdagságnak az újraelosztását.
Szó van arról, hogy az így keletkező nyereséget egy egységes
alapjövedelem biztosítására használják. A megvalósításnak jól ismert
akadályai vannak, emellett a társadalmi hátrányok is félelmetesek. Sokkal
jobb lenne azokat a munkaköröket támogatni, ahol jelenleg nagy a
kielégítetlen kereslet, és amelyekben a fizetés és a társadalmi elfogadottság
igazságtalanul alacsony.
Tanulságos (sőt néha kissé szórakoztató is) megfigyelni, milyen
döntéseket hoznak kiadásaikat illetően azok, akik pénzügyi szempontból
nincsenek kényszerhelyzetben. A gazdag emberek értékelik a személyes
szolgáltatást; személyi edzőket, nevelőnőket és inasokat alkalmaznak.
Amikor megöregszenek, alkalmazottaik gondozzák őket. A progresszív
kormányzat kritériumának kell lennie, hogy mindenki számára biztosítsa azt
az ellátást, amelyet a legtehetősebbek – vagyis azok, akik szabadon
dönthetnek – maguknak választanak. Egy emberséges társadalom
megteremtéséhez a kormányoknak jelentősen meg kell növelniük a
gondozók számát és társadalmi megbecsültségét; jelenleg ugyanis túl
kevesen vannak a gondozók, még a gazdag országokban is rosszul fizetik
őket és bizonytalan a helyzetük. (Igaz, hogy a rutinszerű ellátás néhány
feladatát átvehetik a robotok – valójában kevésbé zavarba ejtő, ha az
alapvető mosdatást, etetést és az ágyáthúzást egy automata végzi. Akik
azonban megengedhetik maguknak, szívesebben fogadják, ha valóságos
emberek törődnek velük.) Vannak más munkakörök is, amelyek jobbá
teszik az életünket, miközben jóval több ember számára biztosíthatnának
hasznos munkát – például kertészek a közparkokban, épületgondnokok és
így tovább.
Nem csak a nagyon fiatalok és a nagyon idősek igénylik az emberi
támogatást. Amikor rengeteg ügyünket intézzük az interneten keresztül,
beleértve a kormányzattal való kapcsolattartást, akkor törődnünk kell
például azzal a fogyatékkal élő, egyedülálló személlyel, akinek internetes
oldalakon keresztül kell benyújtania a neki járó kormányzati juttatásokra az
igényét, vagy megrendelnie az alapvető szükségleti cikkeket. Gondoljunk
arra, milyen szorongást és frusztrációt érezhetnek, amikor valami elromlik.
Az ilyen emberek csak akkor nyugszanak meg, ha számítógépes
szakemberek segítenek nekik az informatikai eszközökkel vívott,
elkeseredett küzdelmükben, és biztosak lehetnek abban, hogy segítséget
kapnak, és nem kerülnek hátrányos helyzetbe. Ellenkező esetben a
„digitálisan hátrányos helyzetűek” új „alsóbb osztályt” fognak alkotni.
Jobb, ha mindannyian társadalmilag hasznos munkát végezhetünk,
ahelyett, hogy alamizsnára szorulnánk. A tipikus munkahét azonban
lerövidülhet – akár a jelenlegi franciaországi harmincöt óránál is rövidebb
lehet. Ritkák és különösen szerencsések azok az emberek, akiknek lelkileg
alapvetően kielégítő a munkája. A legtöbb ember örömmel venné, ha
rövidebb lenne a munkaideje, és így több ideje maradna szórakozásra,
társas kapcsolatokra és a közösségi rendezvényekre – legyen szó akár
vallási, kulturális vagy sporteseményekről.
Újjáélednek a művészetek és a kézművesség. Tapasztalhatjuk a „celeb
szakácsok” megjelenését – sőt már celeb fodrászok is előfordulnak. Azt
látjuk, hogy egyre jobban elterjednek a kézműves tevékenységek, ezek
legtehetségesebb művelőinek munkáját fokozódó tisztelet övezi. Ismét a
gazdagok azok, akiknek a lehető legnagyobb választási szabadság adatik
meg, ők sokat költhetnek a munkaigényes tevékenységek támogatására.
A rutinmunka és az élethosszig tartó karrier eróziója ösztönözni fogja az
„egész életen át tartó tanulást”. Az osztálytermekben és az előadótermekben
folyó, tanításon alapuló formális oktatás, talán világszerte a társadalmak
leginkább megkövesedett szektora. Az online tanfolyamokon keresztül
folyó távoktatás soha nem helyettesítheti a személyes mentorálást kínáló,
bentlakásos egyetemeken szerezhető tapasztalatokat, de költséghatékony és
rugalmas megoldást jelenthet a tipikus „tömegegyetem” számára.
Határtalan lehetőségeket nyit az Egyesült Királyságban az újonnan
kialakított Open University modell, amelyet most már széles körben
alkalmaznak az Egyesült Államok szervezetei is, mint például a Coursera és
az edX, amelyekben vezető tudósok készítik el a tananyagot az online
tanfolyamok számára. Azok a tanárok, akik részt vesznek ebben a
munkában, globális online sztárokká válhatnak. A tanfolyamok
eredményességét fokozza, hogy az oktatást személyre szabják, amit a
mesterséges intelligencia egyre nagyobb mértékben képes biztosítani.
Akikből tudósok lettek, a kezdeti motivációjukat gyakran az internethez
vagy a médiához kötik, nem pedig az osztálytermi oktatáshoz.
 Az életmód, amelyet egy automatizáltabb világ kínál, jóindulatúnak, sőt
csábítónak tűnik, és elvileg elősegítheti a skandináv szintű elégedettséget
szerte Európában és Észak-Amerikában. E kiváltságos nemzetek
állampolgárai azonban egyre kevésbé szigetelődhetnek el a világ
hátrányosabb helyzetű részeitől. Hacsak nem csökken az országok közötti
egyenlőtlenség, az elkeseredettség és az instabilitás egyre égetőbb
problémává válik, mert a szegények az információtechnológiai eszközökön
és a médián keresztül világszerte sokkal jobban tájékozódhatnak arról, mi
az, amiben hiányt szenvednek. A technikai fejlődés felerősítheti a
nemzetközi konfliktusokat. Továbbá, ha a robotika gazdaságilag életképessé
teszi a gazdag országok számára, hogy a saját határaikon belül támogassák
az ipari termelést, akkor Afrika és a Közel-Kelet szegény országai nem
részesedhetnek abban az átmeneti, de döntő lendületet eredményező
fejlődésben, amelyet a távol-keleti „kis tigrisek” ki tudtak használni azáltal,
hogy alákínáltak a nyugati munkaerőköltségeknek. Ez viszont tartósabbá
tenné az egyenlőtlenségeket.
A migráció jellege is megváltozott. Ha száz évvel ezelőtt egy európai
vagy ázsiai ember úgy döntött, hogy kivándorol Észak-Amerikába vagy
Ausztráliába, akkor kénytelen volt megszakítani minden kapcsolatát
szülőföldje kultúrájával és tágabb rokonságával. Ez arra ösztönözte, hogy
integrálódjék az új társadalomba. Ezzel szemben a napi videóhívások és a
közösségi médián keresztül tartott kapcsolatok lehetővé teszik, hogy a
bevándorlók, ha úgy döntenek, maradjanak beágyazódva hazájuk
kultúrájába, a megfizethető interkontinentális utazásnak köszönhetően
pedig még a személyes kapcsolatokat is fenntarthatják.
A hűség a nemzethez és a valláshoz és az ebből adódó megosztottság
továbbra is fennmarad (vagy akár erősödik is, az internetes
„visszhangkamráknak” köszönhetően), annak ellenére, hogy nagyobb a
mobilitás és gyengébb az érzelmi kötődés egy adott helyhez. A technokrata
világ nomádjai egyre többen lesznek. A szegény emberek legfeljebb abban
reménykedhetnek, hogy „követik a pénzt” – azaz jogszerűen vagy
illegálisan elvándorolnak hazájukból. Ezáltal a nemzetközi feszültség
fokozódik.
Ha valóban növekszik az ideológia vagy az érzékelt igazságtalan
egyenlőtlenség által kiváltott konfliktusok kockázata, akkor súlyosbodik az
új technológiák hatása a hadviselésre és a terrorizmusra. Az elmúlt
évtizedben legalábbis közel-keleti célpontokat támadó drónokról vagy
rakétákról szóló televíziós híradásokat láttunk. Ezeket a fegyvereket a
kontinentális Egyesült Államok bunkerjeiből irányítják – maguk a katonák
tehát még távolabb vannak cselekedeteik következményeitől, mint a
bombázó repülőgépek személyzete. A pusztítás keltette erkölcsi undort
kissé enyhítik azok a kijelentések, melyek szerint a nagyobb célzási
pontosság csökkenti a járulékos károkat. De ebben az „ördögi körben”
legalább valahol ott áll egy ember, aki eldönti, mikor és mit támadjon. Ezzel
szemben ma már lehetőség van autonóm fegyverek készítésére, amelyek
önállóan választják ki a célt – az arcfelismerés segítségével azonosíthatják
az egyéneket, majd megölhetik őket. Ez annak az automatizált
hadviselésnek előfutára lenne, amely súlyos aggályokat vet fel.
Karnyújtásnyira vannak többek közt az olyan automata géppisztolyok,
drónok, célpontot önállóan azonosító páncélozott járművek vagy
tengeralattjárók, amelyek emberi beavatkozás nélkül eldöntik, tüzet
nyitnak-e, és menet közben tanulnak.
Egyre nagyobb aggodalomra adnak okot a „gyilkos robotok”. 2017
augusztusában a területen működő száz legjelentősebb vállalat vezetői
aláírtak egy nyílt levelet, amelyben felszólították az ENSZ-t, hogy tiltsák be
a „halált okozó, autonóm fegyvereket”, ugyanúgy, mint ahogyan
nemzetközi egyezmények korlátozzák a vegyi és biológiai fegyverek
használatát.11 Az aláírók arra figyelmeztetnek, hogy az elektronikus csatatér
„nagyobb, mint valaha, és gyorsabban fejlődik, mint amit az emberek
képesek felfogni”. Nem tudhatjuk persze, mennyire lesznek hatékonyak az
ilyen szerződések; éppúgy, mint a biológiai fegyverek esetében. Az államok
ezeket a technológiákat úgymond „védelmi célokra” fejleszthetik, attól
tartva, hogy az egyezményt megszegő nemzetek vagy a szélsőséges
csoportok mindenképpen folytatják az ilyen fejlesztéseket.
Ezek azok a közeljövőben felmerülő aggályok, amelyeket a
kulcsfontosságú technológiákkal kapcsolatban már felismertünk. De
tekintsünk most a távolabbi jövőbe!
2.4 Emberi szintű intelligencia?
A 2.3 szakaszban tárgyalt forgatókönyvek a meglehetősen közeli jövőre
vonatoznak, ezért meg kell terveznünk, hogyan alkalmazkodjunk a
változásokhoz. De mi a helyzet a hosszabb távú kilátásokkal? Ezek az
előrejelzések elmosódottabbak, és a szakemberek között nincs konszenzus a
gépi intelligencia fejlődésének sebességéről – mint ahogy arról sem, milyen
korlátai lehetnek a mesterséges intelligenciának. Valószínűnek tűnik, hogy
az internethez kapcsolódó mesterséges intelligencia „bezsebeli a hasznot” a
tőzsdén, mert sokkal több adatot és sokkal gyorsabban elemez, mint
bármely ember. Bizonyos mértékig ez az, amit a kvantitatív befektetési
alapok már jelenleg is tesznek. De az emberekkel való kapcsolattartáshoz,
vagy akár az alkalmazkodáshoz egy komplex és gyorsan változó
környezethez, amire egy vezető nélküli autónak a közforgalmú úton
szüksége lenne, nem elég a nagy adatfeldolgozó teljesítmény; a
számítógépeknek olyan érzékelőkre lenne szükségük, amelyek segítségével
a gépek éppoly jól látnak és hallanak, mint az emberek, valamint szoftverre,
amely feldolgozza és értelmezi azt az információt, amit az érzékelők
közvetítenek.
De ez még mindig nem lenne elegendő. A számítógépek a hasonló
tevékenységek „képzési készletéből” tanulnak, ahol a rendszer azonnal
„jutalmazza” a sikert és ezáltal megerősíti a végrehajtott cselekvés
helyességét. A különböző játékokat játszó számítógépek több millió partit
játszanak le; a képfeldolgozó számítógépek képek millióinak
tanulmányozásával tesznek szert a szükséges szakértelemre; a vezető
nélküli autóknak pedig, a kellő szakértelem elsajátítása végett
kommunikálniuk kell egymással, hogy megosszák egymással és frissítsék
tudásukat. Az emberi viselkedés megismeréséhez azonban szükség van a
tényleges, élő emberek megfigyelésére saját otthonukban vagy a
munkahelyükön. A gépet érzékenyen és kellemetlenül érintené a valóság
lassúsága, ami megzavarná. Stuart Russellt, a mesterséges intelligencia
vezető elméleti szakemberét idézve: „a gép mindenfélét kipróbálhat:
tojásrántottát készíthet, fakockákat rakhat egymásra, vezetékeket rághat, az
ujját bedughatja a konnektorba. De semmi sem adna olyan erős
visszajelzést, ami meggyőzné a számítógépet arról, hogy a helyes úton jár,
és útbaigazítaná arra vonatkozóan, mi legyen a következő lépése.”12
 Csak ha legyőzik ezeket a korlátokat, akkor lehet majd a mesterséges
intelligenciát intelligens lényeknek tekinteni, amelyekkel (vagy akikkel)
legalább bizonyos szempontból úgy tudunk kapcsolatba kerülni, ahogyan
más emberekkel, ugyanakkor velünk szemben előnyt jelenthetnek számukra
a sokkal gyorsabb „gondolkodásuk” és reakcióik.
Egyes tudósok attól tartanak, hogy a számítógépek kifejleszthetik „saját
elméjüket”, és az emberiség érdekeivel szemben, ellenséges célokat
követhetnek. Vajon egy jövőbeli, nagy teljesítményű mesterséges
intelligencia továbbra is engedelmes lenne, vagy „elvadulna”? Megértené
az emberi célokat és motivációkat, és igazodna azokhoz? Elsajátítaná-e
eléggé az etikát és a józan észt ahhoz, hogy „tudja”, mikor kell ezeknek
megfelelően felülírnia saját, eltérő motívumait? Ha a mesterséges
intelligencia hozzáférne a dolgok internetéhez, és ott elterjedne, akkor
manipulálhatná a világ többi részét. Céljai ellentétesek lehetnek az emberi
vágyakkal, vagy akár teherként tekinthet az emberekre. A mesterséges
intelligenciának kell, hogy legyen „célja”, ám sokkal nehezebb belenevelni
a „józan észt”. A mesterséges intelligenciának nem szabad rögeszmésen
törekednie céljai elérésére, ezért fel kell készülnie arra, hogy az erkölcsi
normák megsértése helyett feladja saját törekvéseit.
A számítógépek jelentősen növelik a matematikai készségeket, és talán
még a kreativitást is. Már a mai okostelefonjaink is mentesítenek bennünket
az adatok fejben tartásától, és csaknem azonnali hozzáférést biztosítanak a
világ információihoz. Hamarosan a nyelvek közötti fordítás is rutinszerűvé
válik. A következő lépés az lehet, hogy közvetlenül az agyhoz
„csatlakoztatjuk” a többletmemóriát, vagy a nyelvi készségeket, bár ennek
megvalósíthatósága nem világos. Ha az agyunkat elektronikus
implantátumokkal bővíthetjük, akkor talán gondolatainkat és emlékeinket le
tudjuk tölteni egy számítógépbe. Ha a technikai fejlődés jelenlegi trendje
akadálytalanul folytatódik, akkor néhány ma élő ember elérheti a
halhatatlanságot – legalábbis abban a korlátozott értelemben, hogy letöltött
gondolataik és emlékeik élettartamát nem korlátozná jelenlegi testük. Azok,
akik ezt a fajta örök életet keresik, a régi stílusú, spirituális kifejezéssel élve
„átmennek odaátra”.
Ezután szembesülünk a személy identitásának klasszikus filozófiai
problémájával. Ha az agyunkat letöltjük egy gépbe, akkor milyen
értelemben lenne ez a gép azonos „önmagunkkal”? Nyugodtnak éreznénk
magunkat, ha ezt követően elpusztítanák a testünket? Mi történne, ha több
„másolat” készült volna „önmagunkból”? És vajon olyan alapvetően fontos-
e az érzékszerveinkbe érkező információ és fizikai kölcsönhatásunk a
valóságos, rajtunk kívüli világgal, ami ezt az átmenetet nemcsak
visszataszítóvá, hanem lehetetlenné is teszi? Ezek a filozófusokat
foglalkoztató ősi talányok, de hamarosan az etika gyakorlati kérdései
művelőinek is foglalkozniuk kell velük, mert azok relevánsak lehetnek azon
döntések szempontjából, amelyeket a valódi embereknek ebben a században
meg kell hozniuk.
Ezeket a 2050 utánra vonatkozó spekulációkat illetően nem tudjuk, hol
húzódhat a határ aközött, ami ténylegesen megtörténhet, és ami megmarad
a sci-fi birodalmában – éppúgy, mint ahogy azt sem tudjuk, komolyan
vegyük-e Freeman Dyson biohacker gyermekekre vonatkozó elképzelését.
A vélemények nagyon eltérőek. Néhány szakértő, például a Berkeley
Egyetemen Stuart Russell és a DeepMindot alapító Demis Hassabis, úgy
véli, hogy a mesterséges intelligencia területén, akárcsak a szintetikus
biotechnológia esetében, máris szükség lenne a „felelős innovációra”
vonatkozó iránymutatásokra. Továbbá az a tény, hogy az AlphaGo elérte azt
a célt, amelynek megvalósulására az alkotói csak évekkel későbbre
számítottak, arra sarkallta a DeepMind munkatársait, hogy még optimistább
előrejelzést adjanak a fejlődés sebességére vonatkozóan. Mások viszont,
mint például a robotikával foglalkozó Rodney Brooks (a Baxter robot és a
Roomba porszívó alkotója) szerint ezek a problémák még túl messze
vannak a megvalósulástól ahhoz, hogy érdemes legyen máris aggódni
miattuk – ami őket illeti, sokkal kevésbé aggódnak a mesterséges
intelligencia miatt, mint a valódi ostobaság miatt. Az olyan vállalatok, mint
a Google, az egyetemekkel és a kormányzattal szorosan együttműködve
kutatják a mesterséges intelligenciát. Ezek a szereplők most egységes
álláspontot képviselnek, hangsúlyozva a „robusztus és előnyös”
mesterséges intelligencia támogatásának szükségességét, de feszültségek
keletkezhetnek, amikor a mesterséges intelligencia a kutatás-fejlesztési
szakaszból átlép abba a szakaszba, amikor nemzetközi vállalatok számára
potenciálisan hatalmas nyereséget létrehozó, jól jövedelmező üzleti
vállalkozást jelent majd.
Számít-e az, hogy a mesterségesintelligencia-rendszereknek tudatos
gondolataik vannak, ugyanabban az értelemben, ahogyan az embereknek?
Edsger Dijkstra, a számítástechnika úttörőjének véleménye szerint ez nem
is kérdés: „Az, hogy a gépek gondolkodnak-e, legfeljebb annyira releváns
kérdés, mint az, hogy tudnak-e úszni a tengeralattjárók”. A bálna és a
tengeralattjáró egyaránt előre halad a vízben, de alapvetően különböző
módon. Sokak számára azonban nagyon fontos, hogy az intelligens
gépeknek van-e öntudatuk. Az egyik forgatókönyv szerint (lásd a 3.5
szakaszban) a jövőben az elektronikus szereplők fognak dominálni, nem
pedig azok, akiknek a koponyájában a miénkhez hasonló „nedves” hardver
található. Ebben az esetben nyomasztónak tűnik, ha képességek
tekintetében felülmúlnának bennünket azok a „zombik”, akik nem tudják
értékelni az univerzum csodáit, és nem „érzékelik” úgy a külvilágot,
ahogyan az emberek. Akárhogy is lesz, az autonóm robotok mindenképp
átalakítják a társadalmat, még akkor is, ha eddig semmilyen bizottság sem
döntötte el, legyen-e meg az a képességük, amelyet valódi megértésnek
nevezhetünk, vagy inkább „ostoba tudósok” legyenek-e, kiváló
szakértelemmel, de felfogóképesség nélkül.
Egy kellőképpen sokoldalú, szuperintelligens robot lehet az emberiség
utolsó találmánya. Miután a gépek intelligenciája felülmúlja az emberét,
maguk a gépek a még intelligensebb gépek új generációját tervezhetik meg
és készíthetik el. Az új gépek hasznosíthatják a napjaink fizikusait
meghökkentő, spekulatív tudomány néhány „nyersanyagát” – az időutazást,
a térgörbítést és az ultrakomplex struktúrákat –, ezáltal fizikailag is
átalakítva a világot. Ray Kurzweil (akiről a holttestek lefagyasztásával
kapcsolatban a 2.1 szakaszban már szó volt) azt állítja, hogy ez az
intelligencia robbanáshoz vezethet, amit ő „szingularitásnak” nevez.13
Kevesen vonják kétségbe, hogy a gépek egy napon legjellegzetesebb
képességeink tekintetében is felülmúlják az embereket; a vélemények csak
az utazás sebességét, nem pedig irányát illetően térnek el egymástól. Ha a
mesterséges intelligencia rajongóinak álláspontja megalapozott, akkor
csupán néhány évtizedre lesz szükség ahhoz, hogy túllépjünk a hús-vér
embereken – noha ez akár évszázadokig is eltarthat. De az emberiség
kialakulását eredményező evolúció évmilliárdos időskálájához képest ez
csak egy szempillantásnyi idő. Ez nem valamiféle fatalista elképzelés.
Éppen ez az, ami optimizmusra ad okot. Az a civilizáció, amely kiszorít
bennünket, elképzelhetetlen fejlődésre lesz képes – olyan tettek
végrehajtására, amelyeket mi talán meg sem értünk. A Földön kívüli
látóhatárokat a 3. fejezetben tekintem át.
2.5 Létünket veszélyeztető kockázatok?
Világunk egyre inkább a bonyolult hálózatoktól függ: a villamosenergia-
hálózatoktól, a légi forgalom irányításától, a nemzetközi pénzügyektől, a
világban szétosztott gyártástól és így tovább. Hacsak nem kellőképpen
rugalmasak ezek a hálózatok, akkor előnyeiket felülmúlhatják a
katasztrofális (bár ritka) meghibásodások okozta károk, amelyek a 2008-as
globális pénzügyi válság valóságos világunkban bekövetkező
megfelelőinek tekinthetők. A városok elektromos energia nélkül
megbénulnának – a fények kialudnának, de messze nem ez lenne az
áramkimaradás legsúlyosabb következménye. Városaink néhány nap
leforgása alatt lakhatatlanná válnának és eluralkodna bennük az anarchia. A
légi közlekedés napok alatt elterjeszthet egy súlyos járványt, ami elsősorban
a fejlődő világ rendezetlen metropoliszaiban okozna katasztrofális
pusztítást. A közösségi média fokozná a pánikot és segítené a rémhírek
terjedését, ami szó szerint a fény sebességével fejtené ki romboló hatását a
gazdaságra.
Amikor felismerjük a biotechnológia, a robotika, a kibernetika és a
mesterséges intelligencia erejét – és az ezekben rejlő, az elkövetkező
évtizedekben realizálódó lehetőségeket –, akkor nem rejthetjük véka alá
arra vonatkozó aggályainkat, miként lehet visszaélni az új technológiák
nyújtotta lehetőségekkel. A történelmi feljegyzésekből jól ismerjük azokat
az eseményeket, amelyek a civilizációk összeomlását, sőt teljes
megsemmisülését okozták. Mai világunkban a kapcsolatok szorosak és
kiterjedtek, ezért nem valószínű, hogy bármilyen katasztrófa megmaradna a
regionális keretek közt, következményei nem lennének globálisak. A
történelem során most először kell elgondolkodnunk egy olyan társadalmi
vagy ökológiai összeomlásról, amely valóban minden szempontból
visszavetné civilizációnkat. Megtörténhet, hogy a visszaesés csak átmeneti
lesz. Másrészt viszont akár annyira pusztító is lehet (és olyan jelentős
környezeti vagy genetikai kárt okozna), hogy a túlélők soha nem tudnák
újjáépíteni a civilizációt a jelenlegi szintig.
Mindez a következő kérdést veti fel: előfordulhat-e különálló szélsőséges
események olyan együttese, amely mindannyiunk számára „a zárórát”
jelentené – vagyis olyan katasztrófák következnének be, amelyek az egész
emberiséget, vagy akár az egész földi életet elpusztíthatják? A második
világháború idején a Manhattan-terven dolgozó fizikusok felvetették a
prométheuszi aggályokat. Teljesen biztosak lehetünk-e abban, hogy a
nukleáris robbanás nem borítja lángba a Föld légkörét vagy óceánjait? Az
első atombomba 1945-ben Új-Mexikóban végrehajtott, Trinity teszt
fedőnevű, kísérleti felrobbantása előtt Teller Ede és két kollégája a Los
Alamos-i laboratóriumban végzett (de csak sokkal később publikált)
számításaikban ezzel a kérdéssel foglalkoztak; meggyőződtek arról, hogy a
biztonsági tényező értéke nagy. Szerencsére nem tévedtek. Most már
biztosak vagyunk benne, hogy egyetlen nukleáris fegyver, bármilyen
pusztító hatású is önmagában, nem indíthat el olyan nukleáris láncreakciót,
amely teljesen elpusztítaná a Földet vagy annak légkörét.
De mi a helyzet a még extrémebb kísérletekkel? A fizikusok célja, hogy
megértsék a világot alkotó részecskéket és a viselkedésüket meghatározó
kölcsönhatásokat. Ennek érdekében szívesen kipróbálják, mi történik a
legszélsőségesebb energiákon, nyomásokon és hőmérsékleteken; ebből a
célból hatalmas, bonyolult gépeket építenek – úgynevezett
részecskegyorsítókat. Az energia intenzív koncentrálásának optimális
módja, ha az atomokat óriási, a fénysebességhez közeli sebességre
gyorsítják, majd összeütköztetik őket egymással. Amikor két atommag
összeütközik, az őket alkotó protonok és neutronok sokkal jobban
összepréselődnek, mint amekkora sűrűségnek és nyomásnak az
atommagban ki vannak téve, így felszabadulnak az őket alkotó kvarkok.
Talán ezután még kisebb részecskékké szakadhatnak szét. A
mikrokozmoszban megismétlődnek azok a körülmények, amelyek az
ősrobbanás utáni első nanoszekundumban uralkodtak.
Egyes fizikusok felvetették annak a lehetőségét, hogy ezek a kísérletek
óriási károkat okozhatnak – elpusztíthatják a Földet, vagy akár az egész
Világegyetemet. Esetleg egy fekete lyuk jöhet létre, amely magába szippant
mindent, ami csak körülveszi. Einstein relativitáselmélete szerint a
legkisebb fekete lyuk létrehozásához szükséges energia messze meghaladja
a gyorsítóberendezéseinkben létrehozott ütközések energiáját. Néhány új
elmélet azonban a szokásos hármon túl további térbeli dimenziók
létezésének lehetőségét veti fel; ami erősebb gravitációs kölcsönhatással
járna együtt. Ennek következtében egy kis objektum könnyebben
omolhatna össze fekete lyukká.
Másik félelmetes lehetőség az, hogy maguk a kvarkok nagy sűrűségű
objektumokká tömörülnek össze, amelynek kis darabkáit strangeleteknek
nevezik a fizikusok. Ez önmagában ártalmatlan folyamat lenne. Bizonyos
hipotézisek szerint azonban a strangelet bármi mást, amivel csak találkozik,
összeomlasztva egy új anyagformává alakíthat át. Így például az egész
Földből mintegy száz méter átmérőjű, hipersűrű gömb lenne.
Az ütközési kísérletek harmadik kockázata még egzotikusabb, és
potenciálisan a három felsorolt lehetőség közül a legsúlyosabb katasztrófát
jelentené: elnyelné magát a teret. Az üres tér – amelyet a fizikusok
„vákuumnak” neveznek – több a semminél. Ez minden történés színhelye;
látensen benne rejtőznek a fizikai világot irányító erők és részecskék. Ez a
Világegyetem sorsát meghatározó sötét energia tárolója. A tér különböző
„fázisokban” létezhet, hasonlóan ahhoz, ahogyan a víznek három
halmazállapota lehet: jég, folyadék vagy gőz. Továbbá a jelenleg létező
vákuum törékeny és instabil lehet. Analógiaként itt a „túlhűtött” vizet
említhetjük. Ha a víz tiszta és áramlásmentes, lehűthető a normál
fagyáspont alá; elég azonban csak egy kis lokális zavar – például egy
belehulló porszem –, ami kiváltja a túlhűtött víz jéggé alakulását.
Hasonlóképpen, néhányan azt feltételezték, hogy a nagy energiára gyorsított
részecskék ütközése során koncentrálódó energia olyan „fázisátalakulást”
válthat ki, amely „széttépi” a tér szövetét. Ez valóban kozmikus léptékű
katasztrófa lenne – hatása nem korlátozódna a Földre.
A legkedveltebb elméletek mindenesetre megnyugtatóak. Ezekből az
következik, hogy a jelenlegi képességeink és lehetőségeink szerint
végrehajtható kísérletek kockázata nulla. A fizikusok azonban szívesen
álmodnak meg alternatív elméleteket (és álmaikat matematikai egyenletek
formájába öntik), amelyek összhangban vannak mindazzal, amit a világról
tudunk, viszont megengedik, hogy ezen katasztrófák valamelyike
bekövetkezzék. Ezek az alternatív elméletek nem tartoznak a legszélesebb
körben elfogadottak közé, de vajon olyan hihetetlen-e mindegyik, hogy
semmi okunk sincs az aggodalomra?
A fizikusok (véleményem szerint nagyon helyesen) szorgalmazták
ezeknek a spekulatív „egzisztenciális kockázatoknak” az elemzését, amikor
nagy teljesítményű, új gyorsítókat építettek a Brookhaven Nemzeti
Laboratóriumban és a genfi CERN-ben, amely berendezésekben minden
korábbinál nagyobb energiakoncentrációt hoztak létre. Szerencsére
megnyugtató eredményekre jutottak; sőt én voltam az egyike azoknak, akik
rámutattunk, hogy a kozmikus sugárzás a gyorsítóinkban előállíthatónál
sokkal nagyobb energiájú részecskéi rendszeresen érik a Tejútrendszert,
mégsem tépték szét.14 Ugyanezek a részecskék áthatolnak a nagyon nagy
sűrűségű csillagokon, mégsem alakítják át strangletekké azokat.
Akkor tehát, hogyan kellene a kockázatokat kerülni? Néhányan azzal
érvelnének, hogy az egzisztenciális katasztrófa esetében egy a tízmillióhoz
elég jó esély lenne, mert ez alatta marad annak a valószínűségnek, hogy a
következő évben egy globális pusztítást okozó aszteroida csapódik a
Földbe. (Ez hasonló érvelés, mint amikor a mesterséges sugárzás extra
rákkeltő hatását elfogadhatónak minősítjük, ha erőssége nem haladja meg
kétszeresen a természetes eredetű sugárzásét – például a helyi kőzetekben
előforduló radon sugárzását.) Egyesek számára azonban még ez a határérték
sem tűnik elég szigorúnak. Ha a veszély az egész Földet fenyegeti, akkor a
közvélemény joggal követelhet bizonyosságot, hogy a katasztrófa
valószínűsége kisebb, mint egy az egymilliárdhoz – vagy akár egy a
billióhoz –, mielőtt jóváhagynának egy ilyen kísérletet, ha annak célja
csupán az elméleti fizikusok kíváncsiságának kielégítése.
De vajon adhatunk-e hitelt érdemlően ilyen garanciákat? Annak
kiszámíthatjuk az esélyét, hogy holnap nem kel fel a Nap, vagy hogy egy
szabályos kockával sorozatban százszor egymás után hatost dobunk, mert
bízunk benne, hogy értjük ezeket a jelenségeket. De ha tudásunk ingatag
alapokon nyugszik – és a fizika végső határainál nyilvánvalóan ez a helyzet
–, akkor valójában nem számíthatjuk ki az események bekövetkezésének
valószínűségét, vagyis nem állíthatjuk magabiztosan valamiről, hogy
valószínűtlen. Elbizakodottság megbíznunk bármely olyan elméletben,
amelyik megmondja, mi történik, amikor az atomokat minden korábbinál
nagyobb energiával ütköztetjük egymásnak. Ha egy kongresszusi bizottság
megkérdezné: „Tényleg azt állítja, hogy kisebb, mint egy az egymilliárdhoz
az esélye annak, hogy ön téved?”, akkor nem tudnék őszintén igennel
válaszolni.
Másrészt, ha egy kongresszusi képviselő megkérdezné: „Tényleg
felfedezhetnek egy ilyen kísérlettel egy, az életünket gyökeresen átalakító
jelenséget – például egy új energiaforrást a világ számára?” Ebben az
esetben is el kellene ismernem, hogy az esélyek egy ilyen horderejű
felfedezés ellen szólnak. A kérdés tehát az, milyen e két valószínűtlen
esemény – egy rendkívül előnyös és egy katasztrofális – viszonylagos
valószínűsége. Azt hiszem, hogy a „kedvező kimenetel” – az emberiség
számára előnyös felfedezés – bár nagyon valószínűtlen, mégis sokkal
kevésbé valószínűtlen, mint az „egyetemes végzet” forgatókönyve. Az ilyen
gondolatok eltávolítanának a fejlődés útjából minden lelkiismeret-furdalást,
de a relatív valószínűségeket mégsem lehet számszerűsíteni. Nehéz lenne
tehát meggyőzően megnyugtatóan megpecsételni egy ilyen fausti alkut. Az
innováció gyakran veszélyes, de ha nem vállalunk kockázatot, akkor
lemondunk az előnyökről. Az „elővigyázatosság elvének” alkalmazása
magában foglalja a megalkuvás költségét – „a tagadás rejtett költségét”.
Mindamellett, a fizikusoknak körültekintőnek kell lenniük, amikor olyan
kísérleteket végeznek, amelyek a kozmoszban még precedens nélküli
feltételeket hoznak létre. Ugyanígy a biológusoknak is el kell kerülniük a
potenciálisan pusztító, genetikailag módosított kórokozók létrehozását,
vagy az emberi csíravonal nagyszabású módosítását. A kibernetikusok
tudatában vannak annak, mekkora kockázatot jelent, ha viszonylag hirtelen
leáll a globális infrastruktúra működése. Azoknak az újítóknak, akik
továbbfejlesztik a fejlett mesterséges intelligencia előnyös alkalmazásait,
kerülniük kell azokat a forgatókönyveket, amelyekben egy gép „átveszi a
hatalmat”. Sokan hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni és sci-finek
tekinteni ezeket a kockázatokat – de ha végiggondoljuk, mekkora a tét,
akkor rájövünk, hogy olyankor sem szabad figyelmen kívül hagyni ezeket a
lehetőségeket, ha nagyon valószínűtlennek tűnnek.
Ezek a csaknem a létezésünket fenyegető kockázatok azt is jól példázzák,
milyen nagy szükség van az interdiszciplináris szakértelemre, valamint a
szakemberek és a nyilvánosság közötti, megfelelő kölcsönhatásra.
Ezenkívül az új technológiák optimális kihasználásának biztosításához a
közösségeknek széles körű és hosszabb távú összefüggésekben kell
gondolkodniuk. Ezeket az etikai és politikai kérdéseket az 5. fejezetben
tárgyalom részletesebben.
Egyébként az a prioritás, amelyet a létezésünket valóban fenyegető
katasztrófák elkerülésének tulajdonítanunk kell, olyan etikai kérdéstől függ,
amelyet a filozófus Derek Parfit tárgyalt: a még meg nem születettek
jogaitól. Tekintsünk két forgatókönyvet. Az A forgatókönyv szerint az
emberiség 90 százaléka elpusztul; a B forgatókönyv szerint viszont 100
százaléka. Mennyivel rosszabb a B változat, mint az A? Néhányan azt
mondanák, hogy 10 százalékkal rosszabb, hiszen az elhunytak száma 10
százalékkal magasabb. Parfit állítása értelmében viszont a B változat
összehasonlíthatatlanul rosszabb, mert az emberiség teljes kihalása eleve
kizárja a jövőbeni emberek milliárdjainak, vagy akár billióinak létezését.
Sőt valójában, egy nyílt végű, ember utáni, a Föld életkorán messze
túlnyúló jövő létrejöttének lehetőségét is.15 Néhány filozófus kritizálja Parfit
érvelését, tagadva, hogy a „lehetséges embereket” ugyanakkora súllyal kell
számításba vennünk, mint a ténylegesen élőket („Több embert akarunk
boldoggá tenni ahelyett, hogy több boldog embert nemzenénk.”). Még ha
komolyan is vesszük ezeket a naiv, haszonelvű érveket, akkor is meg kell
jegyeznünk, hogy ha a földönkívüliek már léteznek (lásd a 3.5 szakaszt),
akkor a földi terjeszkedés az idegenek élőhelyének csökkentése
következtében negatív hozzájárulást ad az általános „kozmikus
megelégedettséghez”!
A „lehetséges emberekkel” kapcsolatos intellektuális játékokon kívül
azonban az emberiség története befejeződésének kilátásai elszomorítanának
bennünket, akik most élünk. Legtöbben tudatában vagyunk annak az
örökségnek, amelyet a múlt nemzedékek hagytak ránk, ezért nyomasztó
lenne arra gondolni, hogy a miénket nem követi sok további generáció.
(Ez annak az éghajlat-változási politikában felmerülő kérdésnek a
megaléptékű változata, amelyről az 1.5 szakaszban volt szó. Az ott leírtak
értelmében ellentmondásos, mekkora súllyal kell figyelembe vennünk
azoknak a még meg nem született embereknek az érdekeit, akik egy
évszázad múlva fognak élni. A kérdésre adott válaszunk hatással van
hozzáállásunkra a világ népességnövekedésének problémájához.)
Még ha egy gyorsítóval végzett kísérlet vagy az emberiséget elpusztító
genetikai katasztrófa ellen fogadnánk, akkor is úgy gondolom, hogy ezeket
a forgatókönyveket érdemes „gondolatkísérletnek” tekinteni. Nincs okunk
feltételezni, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatnánk azokat az emberi
tevékenység kiváltotta veszélyeket, amelyek sokkal súlyosabbak, mint a
különböző kockázatokat felsoroló, jelenlegi nyilvántartásunk tételei.
Valójában semmilyen alapunk sincs abban bízni, hogy túléljük a
legrosszabbat, amit a jövőbeli technológiák hozhatnak. A fontos aforizma
szerint „az ismeretlen nem ugyanaz, mint a valószínűtlen”.16
Ezek az etikai kérdések messze vannak a „mindennapoktól”, mégsem idő
előtti foglalkozni velük – jó, hogy egyes filozófusok ezt meg is teszik. De a
problémák kihívást jelentenek a tudósok számára is. Valójában további
ösztönzést adnak, hogy a fizikai világgal kapcsolatos azon kérdéseket
kezeljék, amelyek misztikusaknak és távoliaknak tűnhetnek: magának a
térnek a stabilitása, az élet megjelenése, valamint annak a valaminek a
kiterjedése és természete, amit „fizikai valóságnak” nevezhetünk.
 Az efféle gondolatok a földi világunkból átvezetnek egy kozmikus
perspektívába, ami a következő fejezet témája lesz. Az emberes űrrepülés
látványos „csillogása” ellenére, az űr ellenséges környezet, amelyhez az
ember rosszul alkalmazkodik. Ennélfogva határtalan lehetőségeket kínál az
emberi szintű mesterséges intelligenciával bíró robotok számára, miközben
ugyanott az emberek a biotechnológiai és kibernetikai módszerek
használatával fejleszthetik tovább magukat.
3

Az emberiség kozmikus távlatban

3.1 A Föld kozmikus távlatban

1968-ban Bill Anders, az Apollo–8 űrhajósa lefényképezte a „Földkeltét”,
amint bolygónk a Hold felszíne fölött ragyogott. A kép készítésekor még
nem tudhatta, hogy felvétele a globális környezetvédő mozgalom ikonikus
képévé válik. A fotón feltűnik a Föld érzékeny bioszférája, ellentétben a
steril holdfelszínnel, ahol Neil Armstrong a következő évben megtette „kis
lépését”. Egy másik híres képet a Voyager–1 űrszonda 1990-ben készített,
hatmilliárd kilométer távolságból. A Föld csak egy „halványkék pöttynek”
látszik, ami Carl Sagant az alábbi gondolatok megfogalmazására ihlette:1

Nézzenek rá ismét arra a pontra. Itt van. Ez az otthonunk. Ezek

vagyunk mi. Mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek,
mindenki, akiről valaha hallottak, minden ember, aki valaha élt. …
Fajunk történetének minden szentje és bűnöse ott élt – azon a
napfényben lebegő porszemen.
Bolygónk csak magányos pötty a mindent beburkoló kozmikus
sötétségben. Nincs jele annak, hogy bárhonnan segítség érkezne, ami
megment bennünket saját magunktól. A Föld az eddig ismert egyetlen
olyan világ, amely otthont ad az életnek. Akát tetszik, akár nem,
jelenleg a Föld az, ahol tartózkodnunk kell.

Ezek a gondolatok ma is aktuálisak. Sőt komoly vita folyik arról, hogyan

válhat valósággá a kozmosz felderítése messze túl a Naprendszer határain:
ha nem emberekkel, akkor legalább automatákkal – de mindenképp csak a
távoli jövőben. (A Voyager–1 most, több mint negyven év elteltével még
mindig csak a Naprendszer külterületén jár. Tízezer évbe telik, mire eléri a
legközelebbi csillagot.)
 Darwin óta ismerjük a földi élet hosszú történetét. A fajok eredetében
erről a jól ismert szavakkal ír: „…és mialatt bolygónk a nehézkedés
megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből
végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki s bontakozik ki
még most is.” (Mikes Lajos fordítása.) Most éppily hosszú időtávlatban
gondolkozunk a jövőről – erről szól ez a fejezet.
Darwin „egyszerű kezdete” – a fiatal Föld – kémiáját és struktúráját
tekintve komplex égitest volt. A csillagászok arra törekszenek, hogy a még
távolabbi múltat próbálják felderíteni, mint ameddig Darwin és a
geológusok képesek visszatekinteni – ők a bolygók, a csillagok és az azokat
alkotó atomok eredetére kíváncsiak.
Naprendszerünk körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt egy örvénylő, poros
gázfelhőből sűrűsödött össze. De honnan jöttek az atomok – miért
gyakoriak az oxigén- és vasatomok, de ritkák az aranyatomok? Darwin a
kérdést sem értette volna teljesen; az ő korában még az atomok létezése is
vitatott volt. Most azonban tudjuk, hogy nemcsak eredetünk közös, hanem
sok génünkkel is osztozunk a Föld teljes élővilágával, sőt emellett a
kozmoszhoz is kapcsolódunk. A Nap és a csillagok magfúziós
atomreaktorok. Energiájukat a hidrogén héliummá egyesítésével nyerik,
később pedig a héliumot szénné, oxigénné, foszforrá és vassá, valamint a
periódusos rendszer egyéb elemeivé alakítják. Amikor a csillagok élete
véget ér, a „feldolgozott” anyagot szétszórják a csillagközi térbe (a nagy
tömegű csillagok szupernóva-robbanások útján). Ezután anyaguk egy része
belekerül az újonnan megszülető csillagokba. A Nap az ilyen újabb
csillagok egyikeként született.
Egy tipikus szénatomnak, az egyiknek az egyetlen belélegzésünkkel a
tüdőnkbe kerülő sok billió CO2 molekulát alkotó atomok közül, eseménydús
története van, amely több mint ötmilliárd évre nyúlik vissza. Az atom talán
akkor került a légkörbe, amikor egy széndarabot elégettek – amely
széndarab maga egy ősi erdőben kétszázmillió évvel ezelőtt nőtt fa
maradványa volt –, azt megelőzően pedig bolygónk kialakulása óta a Föld
kérge, a bioszféra és az óceánok között vándorolt. Ha az időben visszafelé
haladva tovább követjük a történetét, akkor azt találnánk, hogy az atom egy
ősi csillagban jött létre, amely felrobbant, és többek közt szénatomokat
dobott ki, amelyek a csillagközi térben vándoroltak, a proto-
Naprendszerben kondenzálódtak, majd onnan a fiatal Földre kerültek. Mi
tehát a szó szoros értelmében hosszú ideje elpusztult csillagok hamvaiból
állunk – vagy (kevésbé romantikusan) a csillagok ragyogását biztosító
tüzelőanyag nukleáris hulladékából.
A csillagászat ősi tudomány – talán az orvoslás után a legrégebbi (de
véleményem szerint talán még annál is régebbi, hiszen több hasznot hajtott,
mint amennyi kárt okozott – gondoljunk csak a naptár tökéletesítésére, az
időmérésre és a tájékozódásra). Az elmúlt néhány évtizedben a kozmosz
felderítése sikert sikerre halmozott. Emberi lábnyomok kerültek a Holdra. A
többi bolygóhoz küldött automata szondáink képeket közvetítettek a
lenyűgöző és változatos világokról, sőt néhányra le is szálltak. A modern
távcsövek kitágították kozmikus látóhatárunkat. Ezek a műszerek a
rendkívüli objektumok egész „állatkertjét” fedezték fel – fekete lyukakat,
neutroncsillagokat és kolosszális robbanásokat. Napunk beágyazódik
galaxisunkba, a Tejútrendszerbe, amely több mint százmilliárd csillagot
tartalmaz. Ez a rengeteg csillag egy központi „dudor” körül kering,
amelynek mélyén hatalmas fekete lyuk rejtőzik. És ez csak egy a
százmilliárd galaxis közül, amelyeket távcsöveinkkel megfigyelhetünk.
Még annak az úgynevezett ősrobbanásnak a „visszhangját” is észleltük,
amely 13,8 milliárd évvel ezelőtt elindította teljes táguló Világegyetemünk
fejlődését. Így született meg a Világegyetem – és vele együtt a természet
összes alapvető részecskéje.
A hozzám hasonló, elméleti „szobacsillagászok” kevés érdemet
mondhatnak magukénak ebben a fejlődésben; az főként a távcsövek, az
űreszközök és a számítógépek tökéletesedésének köszönhető. Ez a fejlődés
hozta magával, hogy kezdjük megérteni azt az eseménysort, amelynek
titokzatos kezdetekor hatalmas hőmérséklet uralkodott és minden
elképesztő sűrűségűre volt összenyomva. Később megjelentek az atomok,
majd csillagok, galaxisok és bolygók jöttek létre. Végül az egyik bolygón –
a Földön – az atomok az első élő szervezetekké rendeződtek, megindítva a
darwini evolúciót, amely olyan lényekhez vezetett, amilyenek mi vagyunk,
akik képesek vagyunk arra, hogy elgondolkozzunk a mindenség összes
rejtélyén.
A tudomány valóban globális kultúra, amely nemzetiségtől és hittől
függetlenül mindent átfog. Ez különösen igaz a csillagászatra. Az éjszakai
égbolt környezetünk leguniverzálisabb összetevője. Az emberi történelem
során az emberek a világ minden táján bámulták a csillagokat – és a
látottakat különböző módon értelmezték. Ha csupán az elmúlt évtizedet
tekintjük, kijelenthetjük, hogy az éjszakai égbolt sokkal érdekesebb lett,
mint amilyen őseink idejében volt. Megtudtuk, hogy a legtöbb csillag nem
egyszerű, villódzó fénypont, hanem körülöttük bolygók keringnek, ahogy a
Nap körül is. Bámulatos, hogy galaxisunkban sok millió, a Földhöz hasonló
bolygó található – tehát olyan bolygók, amelyek lakhatónak tűnnek. De
vajon valóban lakottak ezek a bolygók – van-e ott élet, esetleg akár
intelligens élet is? Nehéz elképzelni ennél nagyobb jelentőségű kérdést, ha
meg akarjuk érteni helyünket a dolgok kozmikus rendszerében.
A médiában gyakran szerepelnek ezek a témák, ami azt jelenti, hogy
milliókat izgatnak. Jóleső érzéssel töltheti el a csillagászokat (vagy például
az ökológusokat), hogy szakterületük ilyen széles körű érdeklődést vált ki.
Kutatásaim sokkal kevesebb örömet okoznának, ha csak néhány
szakemberrel tudnám megvitatni problémáimat. Ezen túlmenően, a
csillagászat pozitív és nem fenyegető képet tár az emberek elé – ellentétben
a közvéleményben elterjedt ambivalenciával például a nukleáris fizikát, a
robotikát vagy a genetikát illetően.
Ha repülőgépen utazom, és nem akarok beszélgetni a mellettem ülővel,
akkor garantáltan abbamarad a beszélgetés, ha elmondom: „matematikus
vagyok.” Ezzel ellentétben, ha azt mondom, hogy „csillagász vagyok”,
akkor ez általában felkelti az emberek érdeklődését. Ilyenkor rendszerint az
első kérdés, amelyet feltesznek, így hangzik: „Hisz az idegenekben, vagy
egyedül vagyunk?” A téma engem is lenyűgöz, így mindig örülök, ha
valakivel erről beszélgethetek. Van egy másik előnye is, ha erről kezdünk
beszélgetni. Senki sem ismeri a választ, így a tudásbeli különbség nem
jelent akadályt a „szakértő” és a laikus érdeklődő közötti beszélgetés során.
Nem meglepő ez az érdeklődés; de most először reménykedhetünk abban,
hogy választ kapunk.
A „lakott világok sokaságáról” szóló spekulációk az ókorig nyúlnak
vissza. A XVII.-től a XIX. századig széles körben gyanították, hogy a
Naprendszer többi bolygója is lakott. Az érvelés gyakrabban teológiai volt,
mintsem tudományos. A legkiemelkedőbb XIX. századi gondolkodók azzal
érveltek, hogy az életnek mindenfelé jelen kell lennie a kozmoszban, mert
különben a tér hatalmas kiterjedése azt sugallná, mintha hiábavalóak lettek
volna a Teremtő erőfeszítései. Ezeknek az elképzeléseknek szórakoztató
kritikáját adja Alfred Russel Wallace, a természetes kiválasztódás
elméletének másik kidolgozója Man’s Place in the Universe (Az ember
helye az univerzumban) című, lenyűgöző könyvében.2 Wallace különösen
gúnyosan ír a fizikus David Brewsterről (akiről a fizikusok az optikában a
„Brewster-szöget” elnevezték), aki hasonló okból feltételezte, hogy még a
Holdnak is lakottnak kell lennie. Brewster a More Worlds Than One
(Egynél több világ) című könyvében azt állította, hogy „a Holdnak nem
lehet az az egyetlen feladata, hogy lámpása legyen Földünknek, mert akkor
fölösleges lenne felszínét varázslatos hegyekkel és kihalt vulkánokkal
változatossá tenni, és nagy, kontinenseknek és tengereknek látszó, a fényt
különböző mértékben visszaverő foltokkal fedni. Lámpásként jobb
szolgálatot tenne, ha sima mészből vagy krétából lenne.”
A XIX. század végére sok csillagásznak oly szilárd meggyőződése volt,
hogy a Naprendszer más bolygóin is létezik az élet, hogy százezer frankos
díjat tűztek ki az első személynek, aki kapcsolatba lép az idegenekkel. A díj
kiírói kizárták a kapcsolatteremtést a marslakókkal – ez túlságosan egyszerű
feladat lett volna! Azt a téves állítást, miszerint a Mars felszínét keresztül-
kasul csatornák szabdalják, a vörös bolygón létező intelligens élet
bizonyítékának tekintették.
Az űrkutatás kora kijózanító híreket hozott. Korábban a felhőkbe
burkolódzó Vénuszra buja, trópusi mocsárvilágot képzeltek, ehelyett a
bolygó mindent összezúzó és szétmaró világnak bizonyult. A Merkúrról
kiderült, hogy csak egy ragyás, felhólyagosodott szikla. Még a Marsról, a
Földhöz legjobban hasonlító bolygóról is megtudtuk, hogy fagyos sivatagai
fölött csak nagyon vékony légkör található. A NASA Curiosity űrszondája
azonban víz nyomaira bukkant. Felfedezte továbbá, hogy a bolygó felszíne
alól metángáz tör elő – talán régen élt organizmusok rothadása
következtében –, mindenesetre úgy tűnik, a Mars jelenleg az élet
szempontjából érdektelen.
A Naptól távolabb eső, még hidegebb égitestek közül legígéretesebbnek
az Europa, a Jupiter holdja és az Enceladus, a Szaturnusz holdja tűnik.
Ezeket jég borítja, a jégpáncél alatti óceánokban akár élőlények is
úszhatnak; már tervezik a kutatásukra indítandó űrszondákat. Az sincs
kizárva, hogy a Szaturnusz egy másik holdján, a Titánon a metánból álló
tavakban, jelen lehet valamiféle egzotikus élet. De nem lehetünk
különösebben optimisták.
A Naprendszeren belül a Föld egy úgynevezett lakhatósági zónában
keringő bolygó, vagyis nem túl meleg, de nem is túl hideg. (A lakhatósági
zónát az Aranyfürtöcske és a három medve című, XIX. századi mese
története alapján angolul gyakran Goldilocks-zone-nak nevezik – a lektor
megjegyzése.) Ha túl forró lenne, még a legellenállóbb élőlények is
megsülnének. Ha viszont túl hideg lenne, akkor az életet létrehozó és
fenntartó folyamatok túl lassan mennének végbe. A Naprendszer más
égitestjein még a kezdetleges életformák felfedezése is korszakos
jelentőségű lenne. Azért, mert ez azt jelentené, hogy az élet kialakulása nem
ritka szerencsés véletlen, hanem széles körben elterjedt a kozmoszban.
Egyelőre csak egyetlen olyan helyről tudunk – a Földről –, ahol létrejött az
élet. Logikailag lehetséges (sőt egyesek érvelése szerint valószínűnek tűnő),
hogy az élet eredete olyan különleges körülmények egyidejű meglétét
igényli, hogy ez csak egyszer fordulhatott elő az egész galaxisunkban. Ha
azonban egyetlen bolygórendszeren belül kétszer is megtörtént volna, akkor
az életnek nagyon gyakorinak kellene lennie.
(Van egy fontos további feltétel: mielőtt arra következtetnénk, hogy az
élet mindenfelé előfordulhat: meg kell győződnünk arról, hogy a két
életforma önállóan alakult ki, nem pedig az egyik helyről került át a
másikra. Ezért arra gondolhatunk, hogy a megoldás kulcsa valahol az
Europa jégpáncélja alatt rejtőzik, nem pedig a Marson, mert elképzelhető,
hogy mindannyiunknak marsi ősei vannak – ha a primitív élet egy
kisbolygó becsapódásának hatására a Marsból kidobódott sziklán jutott el a
Földre.)
3.2 Túl a Naprendszerünkön
Ha az élet számára ígéretes „ingatlant” szeretnénk találni, akkor
Naprendszerünkön túl kell körülnéznünk – ott, ahová azok az űrszondák
sem képesek eljutni, amelyeket ma még csak tervezünk. Az exobiológia
egész területét az a felismerés alakította át, és adott neki lendületet,
miszerint a legtöbb csillag körül bolygók keringnek. Giordano Bruno itáliai
szerzetes erről már a XVI. században spekulált. Az 1940-es évektől kezdve
a csillagászok gyanították, hogy Brunónak igaza lehetett. Addigra elvetették
azt a korábbi elméletet, amely szerint a Naprendszer úgy keletkezett, hogy
egy a Nap közelében elhaladó csillag gravitációs vonzása révén tépte ki a
bolygók anyagát a Nap testéből (ami azt jelentette, hogy a
bolygórendszerek ritka képződmények). A helyére lépő, újabb elmélet
szerint, amikor egy csillagközi felhő a saját gravitációja hatására csillaggá
húzódik össze, és eredetileg forogna, akkor egy forgó korongot „dobna le”
magáról. Az ezt alkotó gáz és por később bolygókká tömörülne össze. Az
exobolygók létezését alátámasztó bizonyítékokra azonban az 1990-es
évekig kellett várni. A legtöbb exobolygó közvetlenül nem észlelhető;
létezésükre csak a csillaguk körültekintő megfigyelése alapján
következhetünk. Két fő módszer létezik.
Az első azon alapul, hogy ha egy csillag körül bolygó kering, akkor mind
a bolygó, mind a csillag a rendszer közös tömegközéppontja – az
úgynevezett baricentrum – körül mozog. A csillag tömege sokkal nagyobb,
ezért lassabban mozog. A körülötte keringő bolygó hatására azonban
ciklikusan elmozdul, ami a csillag fényének gondos elemzésével – a változó
Doppler-effektusnak köszönhetően – érzékelhető. Az első siker 1995-ben
született, amikor Michel Mayor és Didier Queloz, a genfi
obszervatóriumban egy „Jupiter tömegű” bolygót fedeztek fel a közeli, 51
Pegasi jelű csillag körül.3 Ezzel a módszerrel a következő években több
mint négyszáz exobolygót találtak. Ez a „csillagok imbolygásán” alapuló
módszer főként „óriás” – azaz a Szaturnuszhoz vagy a Jupiterhez hasonló
méretű – bolygók felfedezésére alkalmas.
Különösen érdekesek számunkra a Föld lehetséges „ikertestvérei”: vagyis
azok a bolygók, amelyek ugyanolyan méretűek, mint a miénk, a Naphoz
hasonló csillagok körül keringenek, olyan pályákon, ahol a víz nem forr fel
és nem marad tartósan fagyott állapotban. Ezeknek a Jupiternél több
százszor kisebb tömegű bolygóknak a felfedezése komoly kihívás.
Szülőcsillaguk mozgásában csak másodpercenként néhány centiméter
sebességű ingadozásokat keltenek, ami túl kicsi ahhoz, hogy jelenlétüket a
Doppler-módszerrel ki lehessen mutatni (bár műszereink folyamatosan
tökéletesednek).
Létezik azonban egy másik módszer is: megkereshetjük a bolygók
árnyékát. Valamely csillag kissé elhalványulni látszik, amikor egy bolygó
„átvonul” előtte; ezek az elhalványodások rendszeres időközönként
ismétlődnek. Az ilyen adatokból két dologra következtethetünk: az egymást
követő elhalványodások közötti időtartam a bolygó évének hosszát jelenti, a
fényesség csökkenésének amplitúdója pedig azt jelzi, hogy átvonulása során
a bolygó a csillag fényének hányad részét takarja el, vagyis mekkora a
fedést létrehozó bolygó.
A bolygók átvonulásainak legalaposabb kutatását a NASA a csillagász
Johannes Keplerről elnevezett űrtávcsöve végezte,4 amely több mint három
éven át követte 150 000 csillag fényerejének változását egy a százezerhez
pontossággal – óránként legalább egyszer minden csillagra „rápillantva”. A
Kepler több ezer, csillaga előtt átvonulni látszó bolygót talált, amelyek
közül néhány nem nagyobb, mint a Föld. A Kepler-projekt kigondolója Bill
Borucki volt, egy amerikai mérnök, aki 1964 óta dolgozott a NASA-nál. Az
1980-as években fogalmazta meg a koncepciót, amihez szívósan
ragaszkodott, annak ellenére, hogy számos finanszírozási nehézséggel
kellett megküzdenie, a „hivatásos” csillagászok közül pedig sokan
kezdetben kétkedéssel tekintettek a terveire. Különleges elismerést érdemel
tervének sikere, amelyet akkor ért el, amikor már a hetvenes éveiben járt.
Ez arra emlékeztet, hogy még a „legtisztább” alaptudomány is rászorul a
műszereket megépítő mérnökökre.
Az eddig felfedezett exobolygók sokfélék. Egyesek erősen elnyúlt
pályákon mozognak. Az egyik bolygó egén viszont négy nap ragyog; ez
egy olyan kettőscsillag körül kering, amely körül egy másik kettős rendszer
kering. Ennek a felfedezésnek amatőr „bolygóvadászok” is részesei voltak;
ugyanis néhány csillag esetében bármely lelkes érdeklődőnek lehetősége
volt hozzáférni a Kepler-űrtávcső adataihoz, és kihasználni, hogy az emberi
szem képes kimutatni a csillagok fényességében fellépő elhalványodásokat
(amelyek ebben az esetben kevésbé szabályos időközönként fordultak elő,
mint amikor egy bolygó egyetlen csillag körül kering).
A hozzánk legközelebbi csillag, a Földtől csak négy fényév távolságban
lévő Proxima Centauri körül is kering egy bolygó. A Proxima Centauri egy
úgynevezett M színképtípusú törpecsillag, amely mintegy százszor
halványabb, mint a Napunk. 2017-ben a Michaël Gillon belga csillagász
vezette csapat miniatűr naprendszert fedezett fel egy másik M típusú törpe
körül,5 a rendszerhez tartozó hét bolygón az „évek” 1,5 és 18,8 földi nap
közötti hosszúságúak. A hét bolygó közül a külső három a lakhatósági
zónában található. Látványos lehet e bolygók egyikén élni. Az egyik bolygó
felszínéről nézve a többiek gyorsan száguldanának az égen, miközben olyan
nagynak látszanának, mint a Hold a Földről nézve. Ezek a bolygók azonban
a legkevésbé sem hasonlítanak a Földhöz. Valószínűleg kötött keringésűek,
vagyis mindig ugyanazt az oldalukat fordítják a csillaguk felé – így egyik
féltekéjük örök fényben fürdik; a másik viszont állandó sötétségbe
burkolódzik. (Abban a valószínűtlen esetben, ha intelligens lények élnek a
bolygón, egyfajta „szegregáció” jöhet létre – a csillagászok az egyik
féltekén gyűlnének össze, míg mindenki más a másikon élne!) De
valószínű, hogy a bolygók légkörét már régen magukkal ragadták az M
típusú törpecsillagokra jellemző, heves mágneses kitörések, ezért ezeken a
bolygókon aligha kedvezőek a feltételek az élet számára.
Az ismert exobolygók szinte mindegyikét közvetett úton fedezik fel,
tehát a bolygóknak a csillagok mozgására vagy fényességére gyakorolt
hatását érzékeljük. Nagyon szeretnénk őket közvetlenül is megpillantani, de
ez nehéz. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire nehéz, képzeljük el, hogy
léteznek földönkívüliek, és az egyik idegen csillagász egy erős távcsővel,
mondjuk harminc fényévről – egy közeli csillag távolságából – figyeli a
Földet. Bolygónkat Carl Sagan kifejezésével élve „halványkék pöttynek”
észleli, amely nagyon közel van csillagához (a Naphoz). A csillag fénye sok
milliárdszorosan felülmúlja a bolygóét: mintha egy szentjánosbogarat
akarnánk megpillantani egy reflektor fénykévéjében. A kék árnyalata kicsit
változna, attól függően, hogy a Csendes-óceán vagy az eurázsiai földtömeg
fordul-e feléjük. Az idegen csillagászok megállapíthatják napunk hosszát,
felismerhetik az évszakokat, a kontinensek és az óceánok létezését,
valamint az éghajlatot. A halvány fényt elemezve a csillagászok arra a
következtetésre juthatnának, hogy a Föld felszíne zöld, légköre pedig
oxigénben dús.
Ma a legnagyobb földfelszíni távcsöveket nemzetközi konzorciumok
építik. Az óriástávcsövek gombamód szaporodnak a Mauna Kea-csúcson
(Hawaii-szigetek) és Chilében, az Andok magasba nyúló csúcsainak szinte
mindig derült, száraz levegőjű égboltja alatt. Dél-Afrikában nemcsak a
világ egyik legnagyobb optikai távcsöve működik, hanem az ország
Ausztráliával együtt vezető szerepet tölt be a világ legnagyobb
rádiótávcsövének, a négyzetkilométeres rendszernek a megépítésében. Az
egyik chilei hegycsúcson európai csillagászok olyan érzékeny
óriástávcsövet építenek, amellyel még a Naphoz hasonló csillagok körül
keringő, a Földhöz hasonló bolygók fénye is kimutatható lesz. Ezt a
műszert „európai rendkívül nagy távcsőnek” (E-ELT) nevezzük – kissé
fantáziátlanul, ahelyett, hogy valamilyen fantáziadús nevet adnánk neki.
Newton első tükrös távcsövének 10 centiméter átmérőjű tükre volt; az E-
ELT 39 méter átmérőjű lesz – főtükrét kisebb tükrök mozaikszerűen
elhelyezett együttese alkotja majd, amelyek együttes fénygyűjtő felülete
több mint százezerszer nagyobb lesz, mint Newton távcsövéé.
A közeli csillagok körül keringő bolygók statisztikai vizsgálatából arra
következtethetünk, hogy az egész Tejútrendszerben körülbelül egymilliárd
olyan bolygó található, amelyek „földszerűek”. Legalábbis abban az
értelemben, hogy méretük a Földéhez hasonló, és szülőcsillaguktól olyan
távol vannak, hogy felszínükön a víz folyékony állapotban létezhet, vagyis
nem forr fel, de nem is marad tartósan fagyott állapotban. Arra
számíthatunk, hogy ezek a bolygók rendkívül sokfélék lehetnek:
előfordulhatnak köztük „vízvilágok”, amelyeket teljes egészében óceánok
borítanak; másokat (mint a Vénuszt) a szélsőséges „üvegházhatás” forróra
fűti, ezért sterilizálja.
Hány ilyen bolygó adhat otthont azoknál sokkal érdekesebb és
egzotikusabb életformáknak, mint amilyeneket esetleg a Marson
találhatnánk – sőt előfordulhat-e rajtuk olyasvalami, amit intelligensnek
lehetne nevezni? Nem tudjuk, mekkora ennek az esélye. Sőt még annak az
esélyét sem zárhatjuk ki, hogy az élet eredete – egy anyagcserét folytató és
önmagát reprodukáló egység előbukkanása különböző anyagok
„keverékéből” – olyan ritka és szerencsés véletlen, hogy csak egyetlen
alkalommal történt meg a Tejútrendszerben. A másik véglet értelmében ez a
döntő átmenet szinte elkerülhetetlen, ha fennállnak a „megfelelő”
környezeti feltételek. Egyszerűen nem tudjuk – mint ahogy azt sem tudjuk,
hogy a földi élet DNS/RNS-kémiája az egyetlen lehetőség, vagy csak az
egyik lehetséges kémiai alap a számtalan lehetőség között, amelyek másutt
megvalósulhatnak. Még alapvetőbb hiányosság, hogy azt sem tudjuk,
valóban kulcsfontosságú-e a folyékony víz jelenléte. Ha létezne a kémiai
reakciók olyan sorozata, amelynek eredményeképpen a Titán hideg
metántavaiban kialakulhatna az élet, akkor a „lakható bolygók” fogalma
sokkal több égitestet foglalna magában.
Ezek a kulcsfontosságú kérdések esetleg hamarosan megválaszolhatók
lesznek. Az élet eredetének kutatása iránt most sokan érdeklődnek; ez már
nem tekinthető az egyik leküzdhetetlen akadályt jelentő problémának
(jóllehet például a tudatosság eredetének tisztázása még mindig ebbe a
kategóriába sorolható). Nem tartozik többé azon problémák közé, amelyek
bár nyilvánvalóan fontosak, kutatásuk mégsem tűnik időszerűnek vagy
kezelhetőnek, mert a témát a „túl nehéz” kategóriába száműzzük. Az élet
kezdeteinek megértése nemcsak a földönkívüli élet valószínűségének
megbecslése szempontjából fontos, hanem azért is, mert az élet megjelenése
a Földön még mindig megoldatlan rejtély.
Nyitottan kell gondolkoznunk arról, hol jelenhet meg a kozmoszban az
élet, és milyen formákat ölthet – miközben át kell gondolnunk a Földre nem
hasonlító helyeken a földire nem hasonlító élet lehetőségét. Még itt a
Földön, legbarátságtalanabb helyeken is előfordul az élet – sötét
barlangokban, ahová évezredek óta nem süt be a Nap, a száraz sivatagok
szikláinak belsejében, mélyen a föld alatt, és a legmélyebb tengerfenéken
működő, forró kürtők körül. Mégis van értelme elkezdeni a kutatást abból
kiindulva, amit tudunk (az „utcai lámpa alatti keresés” stratégiája), és
minden rendelkezésünkre álló technikát bevetni annak érdekében, hogy
kiderítsük, találhatunk-e bármelyik Föld-szerű exobolygó légkörében
bioszféra jelenlétére utaló bizonyítékot. A következő egy vagy két
évtizedben a nyomravezető megfigyeléseket a távoli világűrt kutató James
Webb-űrtávcsőtől és az E-ELT-től, valamint a 2020-as években elkészülő,
hasonlóan óriási földi távcsövektől remélhetjük.
Még a következő generációs távcsövek számára is nehéz feladat lesz,
hogy elkülönítsék a bolygó légkörének spektrumát a fényesebb központi
csillagétól. De századunk második felében elképzelhető, hogy űrtávcsövek
hatalmas rendszerét hozzuk létre, amelyek mindegyike pókháló
vékonyságú, de kilométeres átmérőjű tükrökkel dolgozik, és amelyeket a
világűrben robotokkal szereltetünk össze. 2068-ban, az Apollo–8
„Földkelte” fényképe elkészítésének századik évfordulóján egy ilyen
műszer még izgalmasabb képet készíthetne: megörökíthetne egy távoli
csillag körül keringő másik földet.
3.3 Űrrepülés – emberekkel és nélkülük
Kedvenc gyermekkori olvasmányaim egyike (Angliában, az 1950-es
években) az Eagle című képregény volt, különösen „Dan Dare – A jövő
pilótája” kalandjai ragadták meg a fantáziámat, ahol a ragyogó műalkotások
a Föld körül keringő városokat, rakétahátizsákkal közlekedő embereket és
betolakodó földönkívülieket ábrázoltak. Amikor az űrrepülés valósággá
vált, a NASA űrhajósainak (és szovjet kollégáiknak) a ruhái ismerősek
voltak, akárcsak a rakéták indítása, az űrhajók dokkolása és így tovább. Az
én generációm élénk figyelemmel követte a hősies, úttörő vállalkozásokat:
Jurij Gagarin első Föld körüli repülését, Alekszej Leonov első űrsétáját,
majd természetesen a holdraszállást. Emlékszem arra, amikor John Glenn,
az első amerikaiként a Földet körülrepülő űrhajós ellátogatott
szülővárosomba. Megkérdezték tőle, mire gondolt a rakéta orrkúpja alatt, a
startra várva. Azt válaszolta: „Arra gondoltam, hogy a rakéta húszezer
alkatrészének mindegyikét az készítette, aki a legolcsóbb árajánlatot adta.”
(Glenn később az Egyesült Államok szenátora lett, majd hetvenhét éves
korában mint az STS–95 űrrepülőgép küldetése személyzetének egyik tagja,
minden idők legidősebb űrhajósaként járt újra a világűrben.)
Csak tizenkét év telt el a szovjet Szputnyik–1 – az első, Föld körüli
pályára kerülő mesterséges égitest indítása – és a Hold felszínén 1969-ben
végrehajtott, történelmi „kis lépés” között. Soha nem nézek azóta úgy a
Holdra, hogy ne Neil Armstrong és Buzz Aldrin jusson az eszembe.
Visszatekintve, vállalkozásuk még hősiesebbnek tűnik, amikor rájövünk,
mennyire ki voltak szolgáltatva a primitív számítástechnikának és a nem
tesztelt berendezéseknek. Valójában Nixon elnök beszédírója, William
Safire a gyászbeszéd tervezetét arra az esetre is elkészítette, ha az űrhajó
becsapódott volna az égitestbe, vagy ha az űrhajósok a sikeres leszállás
ellenére ott rekedtek volna a Holdon:

A sors úgy rendelte, hogy az a két férfi, aki békében a Holdra lépett,
békében a Holdon nyugodjék. Tudják, nincs remény a visszatérésükre.
De azt is tudják, hogy áldozatuk reményt ad az emberiségnek.

Az Apollo-programot fél évszázad elteltével is az emberi űrrepülések

csúcspontjának tartjuk. Akkoriban javában tartott az „űrverseny” az
oroszokkal – a szuperhatalmak rivalizálása a világűrben. Ha az akkori
lendület fennmaradt volna, akkor most már biztosan lennének emberi
lábnyomok a Marson is; ez azonban a mi generációnk feladata maradt.
Amint azonban eldőlt az űrverseny, immár semmi sem motiválta a
szükséges kiadásokat. Az 1960-as években a NASA az Egyesült Államok
szövetségi költségvetésének több mint 4 százalékával gazdálkodhatott.
Jelenleg ugyanez az arány 0,6 százalék. A mai fiatalok tudják, hogy az
amerikaiak leszálltak a Holdra. Tudják, hogy az egyiptomiak piramisokat
építettek. Mégis a szemükben a történelmi múlt homályába vész mindkét
vállalkozás, amelyeket egyformán bizarr, nemzeti célok motiváltak.
Az azóta eltelt évtizedekben több száz ember jutott fel a világűrbe –, az ő
küldetéseik azonban nem voltak olyan látványosak és drámaiak, hiszen nem
tettek többet, mint alacsony pályán a Föld körül keringtek. A Nemzetközi
Űrállomás (ISS) valószínűleg a valaha épített ember alkotta legdrágább
tárgy. Költségei, beleértve az elsősorban a kiszolgálására indított
űrrepülőgépes küldetések költségeit is (bár mostanra az űrrepülőgépeket
már kivonták a használatból), tizenkét számjegyűre rúgnak. Az ISS
tudományos és technikai eredményei nem elhanyagolhatók, ám fenntartása
kevésbé költséghatékony, mint az emberek nélküli küldetéseké. Ráadásul
ezek az űrrepülések még csak nem is inspirálóak abban a tekintetben,
ahogyan az úttörő orosz és amerikai űrrepülések azok voltak. Az ISS csak
akkor szerepel a hírekben, amikor valami elromlik: amikor például eldugul
a klotyó; vagy amikor az űrhajósok valamilyen „mutatványt” végeznek,
például a kanadai Chris Hadfield gitározott és énekelt.
Az emberes űrrepülések „leülése” jó példa arra, hogy ha nincs gazdasági
vagy politikai igény, akkor ténylegesen sokkal kevesebb történik, mint amit
el lehetne végezni. (Másik példa a szuperszonikus repülés – a Concorde
utasszállító repülőgép a dinoszauruszokéhoz hasonló fejlődési utat járt be.
Ezzel szemben az informatikai alkalmazások rohamléptekkel fejlődnek, és
világszerte sokkal gyorsabban terjednek el, mint ahogyan arra az
előrejelzők és a terület gurui számítottak.)
Az űrtechnológia ettől függetlenül az utóbbi négy évtizedben
felvirágzott. Rendszeresen használjuk a kommunikációs műholdakat, a
műholdas navigációt, továbbá a környezetünk állapotának követésére,
felderítésre és az időjárás előrejelzésére ugyancsak a Föld körül keringő
műholdakat vesszük igénybe. Ezek a szolgáltatások főleg olyan
űreszközöket alkalmaznak, amelyek, bár embert nem szállítanak, mégis
drágák és bonyolultak. Ugyanakkor egyre bővül a viszonylag olcsó,
miniatürizált műholdak piaca, amelyre számos magánvállalkozás is
megpróbál betörni.
A San Franciscó-i székhelyű PlanetLab cég kifejlesztette és elindította
azokat a cipősdoboz méretű műholdakat, amelyek együttes feladata a
rendszeres képalkotás és a globális lefedettség biztosítása, bár nem
különösebben jó felbontással (3–5 méter): a (csak enyhén túlzó)
reklámszöveg szerint céljuk, hogy minden nap megfigyeljék a világ minden
fáját. Az apró műholdakból 2017-ben nyolcvannyolcat egyszerre, egyetlen
indiai hordozórakéta rakományaként indítottak el; a továbbiakat orosz és
amerikai rakétákkal állították pályára. Ezeken kívül elindították a kissé
nagyobb (egyenként 100 kg tömegű) és bonyolultabb SkySat műholdakból
álló flottát. A jobb felbontás eléréséhez nagyobb, bonyolultabb optikával
felszerelt műholdakra van szükség, de ennek ellenére van piaca az apró
„kockáknak”, az úgynevezett cubesateknek is, amelyek folyamatosan
figyelik a haszonnövényeket, az építési területeket, a halászhajókat és
hasonlókat; de hasznosak a katasztrófák következményei helyreállításának
tervezésére is. Ma már még kisebb, ostya vékonyságú műholdak is
készíthetők – kihasználva a fogyasztói mikroelektronikai cikkek
fejlesztésére fordított hatalmas beruházások eredményeként létrejött
technológiát.
Az űrtávcsövek jelentősen fellendítették a csillagászati kutatást. A Föld
légköre elmosódottá teszi és elnyeli a csillagok fényét; ezek a hatások
kiküszöbölhetők, ha a távcső messze a légkör fölött kering, így a kozmosz
legtávolabbi részeiről is éles képek készíthetők. A világűrből az égboltot az
infravörös, az ibolyántúli, a röntgen- és a gamma-sugárzás tartományában is
vizsgálhatják, ezek a sugárzások ugyanis nem hatolnak be a légkörbe, ezért
a Föld felszínéről nem figyelhetők meg. Az űrtávcsövek méréseinek
köszönhetően bizonyítékot találtak a fekete lyukak és más egzotikus
objektumok létezésére, és nagy pontossággal térképezték fel a „teremtés
utófénylését” – az egész teret átható mikrohullámú háttérsugárzást,
amelynek tulajdonságai a kezdet kezdetéről árulkodnak, amikor a teljes
megfigyelhető Világegyetem mikroszkopikus méretűre volt
összepréselődve.
Közvetlenebb hatással vannak a közvéleményre a Naprendszer
bolygóihoz eljutó űrszondák eredményei. A NASA New Horizons
űrszondája a Plútóról készített bámulatba ejtő képeket, amelyeket a Holdnál
tízezerszer nagyobb távolságból sugárzott vissza a Földre. Az Európai
Űrügynökség Rosetta szondája egy robotot szállított le egy üstökös
magjára. Ezeknek az űrszondáknak a tervezése és megépítése több mint öt
évet vett igénybe, majd közel tíz évig repültek, mire elérték távoli
célpontjukat. A Cassini szonda tizenhárom évig keringett a Szaturnusz
körül, miközben a bolygót és holdjait tanulmányozta. Még elismerésre
méltóbb, hogy több mint húsz év telt el a startja után, amikor 2017-ben
elmerült a Szaturnuszban. Nem nehéz elképzelni, milyen kifinomultak
lehetnek napjainkban ezeknek a küldetéseknek a folytatásai.
Századunkban az egész Naprendszert – a bolygókat, holdjaikat és az
aszteroidákat – apró robotűrszondák flottái fogják felderíteni és
feltérképezni; ezek a szondák úgy állnak majd folyamatos kapcsolatban
egymással, mint egy madárraj egyedei. Az óriási robotgyárak képesek
lesznek a világűrben napkollektorokat és más eszközöket építeni. A
Hubble-űrtávcső túlméretes tükrökkel felszerelt utódait is a súlytalanságban
fogják összeszerelni. Ezek a műszerek tovább bővítik az exobolygókra, a
csillagokra, a galaxisokra és a Világegyetem egészére vonatkozó
ismereteinket. A következő lépés az űrbányászat és az űrbeli gyártás lenne.
De lesz-e szerepe ebben a folyamatban az embereknek? Nem kétséges,
hogy a NASA kisautó méretű marsjárója, a Curiosity, amely 2011 óta egy
óriási marsi kráterben gurul ide-oda, elmulaszthat olyan meglepő
felfedezéseket, amelyek egyetlen emberi geológusnak sem kerülné el a
figyelmét. A gépi tanulás azonban gyorsan fejlődik, ugyanúgy, mint az
érzékelők technológiája. Ugyanakkor az emberes és az ember nélküli
kiküldetések költsége közötti különbség óriási marad. A robotok és a
miniatürizálás fejlődésének minden egyes lépését követően egyre gyengébb
lábakon állnak az emberes űrrepülések gyakorlati jelentősége mellett szóló
érvek.
Ha az „Apollo-korszak szelleme” feltámadna, és sürgetővé válna, hogy
az Apollo örökségére támaszkodva lépjünk tovább, akkor a következő
hiteles lépés egy állandóan lakott holdbázis felépítése lenne. Az építkezésen
robotok dolgoznának – az anyagokat részben a Földről szállítanák oda, de
részben a Holdon bányásznák ki. Különösen kedvező helyszín lehet a 21
kilométer átmérőjű és 4 kilométer magas peremmel körülvett Shackleton-
kráter a Hold déli pólusa közelében. A kráter elhelyezkedése miatt a
peremét mindig éri a napfény, így nem olyan szélsőséges a havi
hőmérséklet-ingadozás, mint szinte bárhol másutt a Hold felszínén. Sőt a
kráter állandóan sötét belsejében rengeteg jég lehet – ami természetesen
döntő fontosságú a „kolónia” fenntartása szempontjából.
Észszerű lenne, ha elsősorban a Holdnak a Föld felé néző oldalán
építkeznénk. Van azonban egy kivétel: a csillagászok óriási távcsövet
szeretnének a Hold túlsó oldalán, mert maga a Hold teste leárnyékolná a
Föld mesterséges emisszióját, ami komoly előnyt jelentene a nagyon
gyenge kozmikus forrásokat észlelő rádiócsillagászoknak.
A NASA-t az Apollo-korszak óta a közvélemény és a politika nyomása
folyamatosan arra kényszerítette, hogy emberes űrprogramjában
minimálisra csökkentse a kockázatokat. Az űrrepülőgépek 135 alkalommal
indultak a világűrbe, de két repülésük szerencsétlenségbe torkollott. Az
űrhajósok vagy a berepülő pilóták készek lennének elfogadni ezt a
kockázati szintet – ami kevesebb, mint két százalék. Az űrrepülőgépet
azonban – meggondolatlanul – a civilek számára is biztonságos járműként
reklámozták (ezért vált a Challenger-katasztrófa egyik áldozatává Christa
McAuliffe tanárnő, a NASA „tanár a világűrben” programjának győztese).
Mindkét katasztrófa nemzeti traumát okozott az Egyesült Államokban,
amelyeket követően átmenetileg leállították az emberes űrrepüléseket,
miközben költséges erőfeszítéseket tettek (nagyon korlátozott eredménnyel)
a kockázatok további csökkentése érdekében.
Remélem, néhány ma élő ember valamikor a Marsra léphet – kalandként,
és a csillagok felé tett első lépésként. A NASA-nak azonban politikai
akadályokkal kell szembenéznie, ha reális költségkereteken belül akarja
elérni ezt a célt. Kínában rendelkezésre állnak a források, a kormány erős
kézzel irányítja az országot, és talán megvan a hajlandóság is, hogy
végrehajtsanak egy Apollo-jellegű programot. Ha viszont „az űrben
végrehajtott látványos akcióval” akarják érvényre juttatni szuperhatalmi
státuszukat és bejelenteni egyenrangúságukat, akkor Kínának nem elég
egyszerűen visszatérnie a Holdra, és végrehajtani azt, amit az Egyesült
Államok ötven évvel korábban már elért. Kína már tervez egy „elsőséget”,
nevezetesen le akarnak szállni a Hold túlsó oldalán. (A sima leszállást 2019
elején sikeresen végrehajtották, az elsőséget elérték – a fordító
megjegyzése.) Még egyértelműbb „nagy előrelépés” lenne, ha lábnyomukat
nemcsak a Holdon, hanem a Marson is otthagynák.
Eltekintve a kínaiaktól, azt hiszem, az emberes űrrepülés jövőjét az
utazásukat saját zsebből finanszírozó kalandorok jelentik, akik készen
állnak arra, hogy részt vegyenek egy kedvező árfekvésű programban, amely
azonban sokkal kockázatosabb, mint azok az űrutazások, amelyekre a
nyugati nemzetek a közpénzből támogatott űrhajósaikat elküldhetik. A
SpaceX Elon Musk vezetésével (aki a Tesla elektromos autókat is gyártja),
vagy versenytársa, a Blue Origin, amelynek tulajdonosa az Amazon
alapítója, Jeff Bezos. Magánvállalkozások (teher)űrhajói már kikötöttek a
Nemzetközi Űrállomáson, és több cég hamarosan Föld körüli űrrepüléseket
kínál fizető ügyfeleiknek. Ezek a vállalkozások – amelyek beviszik a
Szilícium-völgy kultúráját abba a világba, amely eddig a NASA és néhány
repülő- és űripari vállalatóriás felségterülete volt – megmutatták, hogy
lehetséges épségben visszahozni és újra felhasználni a hordozórakéta első
fokozatát, ami tényleges költségmegtakarítást eredményez. Újításaikkal és
rakétáik fejlesztésével sokkal gyorsabban haladtak, mint a NASA vagy az
ESA – a SpaceX Falcon Heavy rakétája több mint ötven tonna hasznos
terhet képes pályára állítani. A nemzeti ügynökségek szerepe a jövőben
csökken – egyre inkább repülőtérre fognak hasonlítani, mintsem egy
légitársaságra.
Ha amerikai lennék, nem támogatnám a NASA emberes űrrepülési
programját. Azzal érvelnék, hogy – olcsó, de kockázatos vállalkozásként –
az elismerésre méltóan vezetett magánvállalatoknak kell „belevágniuk” az
összes emberes küldetésbe. Bőven akadnának önkéntes jelentkezők –
néhányan talán még azt is elfogadnák, ha „csak odaútra szóló jegyet”
vásárolhatnának. Motivációjuk ugyanaz lenne, mint a hőskor felfedezőié, a
hegymászóké és a hozzájuk hasonló gondolkodású embereké. Valóban,
eljött az ideje, hogy elvessük azt a gondolkodásmódot, miszerint az
űrutazásoknak nemzeti (sőt nemzetközi) projekteknek kell lenniük – azzal a
hatásvadász retorikával együtt, ahol a „mi” névmással az egész emberiségre
hivatkozunk. Így is marad jó néhány olyan feladat – például az
éghajlatváltozás elleni küzdelem –, amelyeket nem lehet összehangolt
nemzetközi fellépés nélkül elvégezni. A világűr hasznosításának nem
muszáj ezek közé tartoznia; bár talán szükség lehet némi állami
szabályozásra, de a hajtóerőt a magánszemélyeknek vagy a vállalatoknak
kell biztosítaniuk.
Tervek szerint egy egyhetes kirándulással meg lehetne kerülni a Holdat –
így a résztvevők távolabbra jutnának a Földtől, mint korábban bárki (de
elkerülnék a nagyobb kockázatot jelentető leszállást és felszállást). Egy
jegyet már eladtak a második ilyen utazásra (legalábbis ezt közölték velem),
de az elsőre még nem. A világűrt is megjárt vállalkozó, Dennis Tito
felvetette, hogy ha elkészül egy új nehézrakéta, akkor embereket lehetne
küldeni a Marshoz és vissza – leszállás nélkül. Az utazás ötszáz napig
tartana, teljes elszigeteltségben. Az ideális személyzet egy stabil középkorú
pár lenne – akik elég idősek ahhoz, hogy ne kelljen aggódniuk az utazás
során a szervezetüket érő jelentős sugárzás miatt.
Kerülni kell az űrturizmus kifejezést. Ez ugyanis hiú reményeket ébreszt
az emberekben, azt a látszatot keltve, mintha ezek a vállalkozások
rutinszerűek és alacsony kockázatúak lennének. Márpedig ha ez az érzés
válik uralkodóvá, akkor az elkerülhetetlen balesetek ugyanolyan traumát
okoznak, mint az űrrepülőgépek szerencsétlenségei. Ezeket az utazásokat
veszélyes sportként vagy vakmerő felderítésként kell „értékesíteni”.
Az űrrepülés legjelentősebb akadályát a Föld körüli pályán éppúgy, mint
a távolabbi égitestek elérésekor, a kémiai üzemanyag eredendően csekély
hatékonysága jelenti, mert emiatt a hordozórakétáknak több üzemanyagot
kell magukkal vinniük, mint amennyi a hasznos teher tömege. Amíg a
kémiai hajtóanyagoktól függünk, a bolygóközi utazás továbbra is komoly
kihívást jelent. A nukleáris energia hasznosítása új helyzetet teremthet.
Azáltal, hogy sokkal nagyobb pályamenti sebességet biztosítana,
drasztikusan csökkentené a Mars vagy a kisbolygók eléréséhez szükséges
időt (így nemcsak az űrhajósok eseménytelenül unalmas utazásának
hosszát, hanem azt az időt is csökkentené, amíg ki vannak téve a
sugárzásnak).
Nagyobb hatékonyságot lehetne elérni, ha az üzemanyag-ellátó rendszer
a Földön maradna, vagyis nem kellene az űrbe szállítani. Például
technikailag lehetséges, hogy az űreszközt egy „űrlifttel” – a Földhöz
rögzített (és a Földről energiával ellátott), több tízezer kilométer hosszúságú
szénszálas kötél mentén emelkedve – állítsák pályára. A függőleges kötél
túlnyúlna a geostacionárius pálya távolságán, így a centrifugális erő
feszesen tartaná. Egy másik megoldás szerint a Földön nagy teljesítményű
lézersugarat keltenek, amely az űreszközre erősített „vitorlára” nyomást fejt
ki; ez a pehelykönnyű űrszondák esetében megvalósítható, és így azok
elvileg a fénysebesség 20 százalékára gyorsíthatók fel.6
Mellesleg, a fedélzeti üzemanyag gazdaságosabb felhasználásának
köszönhetően, az emberes űrrepülés a feladatok nagy pontosságú
végrehajtása helyett egyszerűbb műveletek szinte szakképzettséget sem
igénylő végrehajtására redukálódhat. Az autózás nehéz vállalkozás lenne,
ha az űrutazásokhoz hasonlóan, előzetesen a teljes utat be kellene
programoznunk, és útközben csak minimális manőverezési lehetőségünk
lenne. Ha rengeteg üzemanyag állna rendelkezésre az útközben
végrehajtandó pályamódosításokhoz (valamint a fékezéshez és
gyorsításhoz), akkor az interplanetáris navigáció csekély szakértelmet
igénylő feladat lenne – még egy autó vagy hajó vezetésénél is egyszerűbb,
amennyiben a célpont mindvégig látható.
A borzongató izgalmakat hajszoló emberek, mint például Felix
Baumgartner (az osztrák ejtőernyős, aki 2012-ben egy nagy magasságba
emelkedett léggömb kabinjából kiugorva, szabadeséssel túllépte a
hangsebességet) szerint 2100-ra a Földtől független bázisokat hozhatnak
létre – a Marson, vagy talán kisbolygókon. Az 1971-ben született Elon
Musk, a SpaceX tulajdonosa kijelentette, hogy a Marson szeretne meghalni
– de nem a becsapódás következtében. Arra azonban soha ne számítsunk,
hogy az emberek tömegesen vándorolnának el a Földről. Ebben a kérdésben
határozottan nem értek egyet Muskkal és néhai cambridge-i kollégámmal,
Stephen Hawkinggal, akik lelkesednek a kiterjedt marsi kolóniák gyors
létrehozásáért. Saját magunk veszélyes becsapása, ha azt gondoljuk, hogy a
világűr menekülési lehetőséget kínál a Föld problémái elől. Ezeket a
problémákat itt kell megoldanunk. Ijesztőnek tűnhet, amikor szembe kell
néznünk az éghajlatváltozás következményeivel, de ez semmiség a Mars
terraformálásához képest. Naprendszerünk egyik helye sem nyújt még
annyira sem elfogadható környezetet, mint amilyennek az Antarktisz vagy a
Mount Everest teteje tekinthető. A kockázatokat szívesen elkerülő
átlagemberek számára nem létezik „B bolygó”.
De nekünk (és utódainknak itt a Földön) buzdítanunk kell a bátor
űrutazókat, mert kulcsfontosságú szerepük lesz az ember utáni jövő
irányításában, és annak meghatározásában, ami a XXII. században és
később történik.
3.4 Az ember utáni korszak felé
Miért lesznek olyan fontosak ezek az űrkalandorok? Az űrbeli környezet
természeténél fogva ellenséges az emberek számára. Tehát, mivel az úttörő
felfedezők kezdetben csak rosszul tudnak alkalmazkodni új élőhelyükhöz,
ez a Földön maradottakhoz képest erőteljesebb ösztönzést jelent számukra,
hogy újratervezzék magukat. Ehhez kihasználhatják az elkövetkező
évtizedekben kifejlesztendő szuperhatékony géntechnológiai és kibernetikai
módszereket. Ezeket a technológiákat reményeink szerint józan
megfontolásból és etikai alapon szigorúan szabályozni fogják a Földön, de a
Marson élő „telepesek” messze ezen szabályozók hatókörén kívül lesznek.
Sok szerencsét kívánunk nekik utódaik módosításához, hogy alkalmazkodni
tudjanak az idegen környezethez. Ez lehet az első lépés az emberi faj
szétválása, és egy új, eltérő tulajdonságú emberi faj megjelenése felé. A
genetikai módosításokat kibernetikai módszerekkel egészítenék ki –
valójában lehet, hogy teljesen átalakulunk egyfajta szervetlen
intelligenciává. Így ezek az űrrepülő kalandorok lesznek az ember utáni
korszak úttörői, nem pedig azok, akik kényelmesen alkalmazkodnak a földi
életkörülményekhez.
Amikor az űrhajók elindulnának a Földről, függetlenül a rendeltetési
helyüktől, utasaik már tudni fogják, mi vár rájuk az utazás végén; a
robotszondák ugyanis már előttük ott jártak és felderítették a terepet. A
korábbi évszázadok európai felfedezői, akik nekivágtak a Csendes-óceán
áthajózásának, sokkal inkább az ismeretlenbe indultak, mint bármely
jövőbeli felfedező (és szörnyűbb veszélyekkel szembesültek) – nem jártak
még ott korábbi expedíciók, amelyek térképeket készítettek volna, míg az
űrhajósok kezében ott lennének a szükséges információk. A jövő űrrepülői
mindvégig képesek lesznek kommunikálni a Földdel (bár időbeli késéssel).
Ha az előfutár szondák már azonosították a felderítésre váró csodákat,
akkor ez kényszerítő motívum lesz – ahogyan Cook kapitányt a csendes-
óceáni szigetek biológiai sokfélesége és szépsége ösztönözte az utazásra.
De ha a távoli égitesteken nincs semmi más, csak az élettelen, steril
környezet, akkor egyszerűbb a felderítő utazásokat robotokra bízni.
A szerves lényeknek bolygófelszíni környezetre van szükségük, de ha az
ember utáni lények teljes mértékben szervetlen intelligenciára épülnek,
akkor nem igénylik a légkör jelenlétét. Számukra előnyös a súlytalanság,
különösen, amikor kiterjedt, de könnyű élőhelyeket akarnak építeni. A
távoli világűrben tehát – vagyis nem a Földön vagy a Marson – a nem
biológiai „agyak” olyan struktúrákat hozhatnak létre, amilyeneket az
emberek még csak el sem tudnak képzelni. A technológiai fejlődés
időskálája azonban csak egy pillanat az emberiség megjelenéséhez vezető
darwini természetes kiválasztódás időskálájához képest – és (ami még
fontosabb) kevesebb mint milliomod része az előttünk álló kozmikus idő
mérhetetlen hosszának. A jövőbeli technológiai fejlődés eredményei
annyira meghaladhatják az embereket, mint amennyire mi (intellektuálisan)
felülmúljuk a nyálkagombákat.
Valószínű, hogy a „szervetlen” lények – vagyis az intelligens
elektronikus robotok – végül fölénybe kerülnek. Ez azért várható, mert a
„nedves” szerves agy méretének és feldolgozási teljesítményének kémiai és
metabolikus tényezők szabnak határt. Talán már közel járunk ezekhez a
határokhoz. Az elektronikus számítógépeket azonban nem kötik ezek a
korlátok (a kvantumszámítógépeket pedig talán még kevésbé). Tehát a
„gondolkodás” bármely definícióját alkalmazzuk, a szerves, emberi típusú
agyak működését az elvégzett feladatok mennyiségét és intenzitását
tekintve egyaránt teljesen háttérbe szorítja a mesterséges intelligencia
szellemi tevékenysége. Talán közel járunk a darwini evolúció végéhez, de
még csak most kezdődik egy gyorsabb folyamat, az intelligencia
mesterségesen irányított fokozása. Ez a folyamat leggyorsabban a Földtől
távol játszódik majd le – itt a Földön nem számítok az emberiség ahhoz
hasonló tempójú változására (és ezt biztosan nem is szeretném), bár
túlélésünk attól függ, biztosítani tudjuk-e, hogy itt, a Földön a mesterséges
intelligencia „jóindulatú” maradjon.
A filozófusok vitatják, hogy a „tudatosság” az emberek, a majmok és a
kutyák szerves agyának különleges sajátossága-e. Lehet, hogy a robotokból
még akkor is hiányozni fog az öntudat vagy a lelki élet, amikor
intellektusuk már emberfelettinek fog tűnni? A kérdésre adott válasz
döntően befolyásolja, hogyan reagálunk arra, amikor a gépek
„megelőznek”. Ha a gépek zombik, akkor nem tulajdonítanánk ugyanolyan
értéket a tapasztalataiknak, mint a sajátjainknak, ezért az ember utáni jövő
nyomasztónak tűnhet. Ha ellenben a gépek tudatosak lesznek, miért ne
üdvözölnénk jövőbeli hegemóniájukat?
Az általam leírt forgatókönyveknek – az emberi önbecsülés
fokozódásának – az lehet a következménye, hogy az életnek még akkor sem
kell a kozmosz jelentéktelen sajátosságának maradnia, ha csak a Földön jött
létre. Az emberek talán közelebb lehetnek a kezdethez, mint egy olyan
folyamat végéhez, amelyben a komplex intelligencia elterjed az egész
galaxisban. A szomszédos csillagok felkeresése csak kezdeti lépés ebben a
folyamatban. A csillagközi – vagy akár az intergalaktikus – utazások
semmilyen félelmet sem keltenek a csaknem halhatatlanokban.
Annak ellenére, hogy nem mi vagyunk az evolúció fájának végső ága,
mi, emberek nyugodtan kozmikus jelentőségűnek tekinthetjük első
lépéseinket azon átmenet felé, amelynek során elektronikus
(következésképp potenciálisan halhatatlan) lényekké alakulunk át. Ennek
következtében befolyásunk messze túlterjed a Földön, és messze túllép
jelenlegi korlátainkon.
A motivációk és az etikai megszorítások azonban attól függnek, milyen
választ tud adni az egyik legfontosabb kérdésre a csillagászat: van-e az
univerzumban másutt is élet – méghozzá intelligens élet?
3.5 Földönkívüli intelligencia?
Jelentős fejlemény lenne, ha cáfolhatatlan bizonyítékot találnánk
valamelyik exobolygón növényzet, primitív rovarok vagy baktériumok
létezésére. A közvélemény érdeklődését azonban a fejlett élet lehetősége
kelti fel igazán – vagyis a sci-fikből jól ismert „idegenek”.7
Még ha a primitív élet gyakori is lenne, a „fejlett” élet nem lehet az –
megjelenése sok véletlen eseményen, körülményen múlik. A Földön az
evolúció menetét befolyásolták az eljegesedés időszakai, bolygónk
tektonikus története, kisbolygók becsapódásai és így tovább. Számos szerző
elgondolkozott már az evolúció „szűk keresztmetszetén” – azokon a döntő
jelentőségű szakaszokon, amelyeken nehéz túljutni. Talán az egyik ilyen az
átmenet a többsejtű életbe (ami a Földön kétmilliárd évig tartott). Később is
előállhatott egy „szűk keresztmetszet”. Ha például a dinoszauruszok nem
pusztultak volna ki, akkor esetleg nem következett volna be az emlősök
fejlődésének az ember megjelenéséig vezető lánca; ez esetben nem tudjuk
megjósolni, nem egy másik faj vette volna át a mi helyünket. Az evolúció
egyes szakértői még egy komplex bioszférában is valószínűtlenül véletlen
eseménynek tartják az intelligencia megjelenését.
Még baljóslatúbb lehetőség, hogy talán saját evolúciónk időszakában is
előfordulhat egy „szűk keresztmetszet” – méghozzá éppen századunkban,
amikor az intelligens élet nagy hatású technológiát fejleszt. A „földi
eredetű” élet jövőjére vonatkozó, hosszú távú előrejelzések kimenetele attól
függ, túlélik-e az emberek ezt a fázist – annak ellenére, hogy egyre
sérülékenyebbek vagyunk a korábbi fejezetekben felsorolt veszélyekkel
szemben. Nem kell azt feltételezni, hogy az emberiség sorsát megpecsételő
katasztrófa soha ne következzék be a Földön – elég azt, hogy mielőtt ez
megtörténne, néhány ember vagy ember alkotta tárgy elterjedjen a fajunk
otthonát jelentő bolygón túl.
Amint azt hangsúlyoztam, túl keveset tudunk arról, hogyan alakult ki az
élet, ezért azt sem tudjuk megmondani, valószínűsíthető-e a földönkívüli
intelligencia vagy sem. A kozmoszban nyüzsöghetnek a komplex élet
legkülönbözőbb változatai; és ha ez így van, akkor egy „galaktikus klub”
kisebb tagjává válhatunk. Másrészt az intelligencia megjelenésének feltétele
olyan ritka események sorozata lehet, mint a lottón a telitalálat megnyerése,
következésképp a szükséges eseménysor sehol másutt nem történt meg. Ez
csalódás azok számára, akik az idegenek keresésével foglalkoznak, viszont
azt jelentené, hogy Földünk a legfontosabb hely lehet a Tejútrendszerben,
így jövője kozmikus következményekkel jár.
Nyilvánvalóan fontos felfedezés lenne bármely olyan kozmikus „jel”
kimutatása, amely egyértelműen mesterséges eredetű – „rádiófüttyök”, vagy
a Föld valamiféle lézeres pásztázásából eredő fényfelvillanások. Mivel a
tétek nagyon magasak, ezért a földönkívüli értelem keresését (SETI)
érdemes folytatni, még akkor is, ha egyre csekélyebb a siker esélye. A
korábbi Frank Drake, Carl Sagan, Nyikolaj Kardasev és mások vezetésével
végzett keresések semmilyen mesterséges eredetű jelet sem találtak. Ezek a
keresések azonban olyan korlátozottak voltak, mintha egyetlen pohár
tengervíz elemzése alapján kijelentenénk, hogy az óceánokban nincs élet.
Éppen ezért üdvözölnünk kell a Breakthrough Listen projekt elindítását,
amelyben Jurij Milner orosz befektető tízéves elkötelezettséget vállalt arra,
hogy távcsőidőt vásárol a világ legjobb rádiótávcsövein, és támogatja olyan
eszközök fejlesztését, amelyekkel a korábbinál átfogóbban, hosszan tartóan
pásztázhatják az égboltot. A tervezett keresés a rádió- és a mikrohullámú
frekvenciatartomány jelentős részét lefedi, miközben az adatfeldolgozásra
speciálisan kifejlesztett jelfeldolgozó berendezéseket használnak. Ezeket az
észleléseket kiegészítik a látható fény vagy a röntgensugarak
tartományában észlelhető olyan „felvillanások” keresésével, amelyek nem
tűnnek természetes eredetűnek. Ezen túlmenően a közösségi média és a
laikusok által művelt tudomány megjelenése lehetővé teszi, hogy a lelkes
támogatók széles közössége adatokat töltsön le, és ők is bekapcsolódjanak
ebbe a kozmikus nyomozásba.
A populáris kultúrában az idegeneket nagyjából humanoidként ábrázolják
– általában kétlábúak, bár néha csápjaik vagy kocsányon ülő szemeik
vannak. Talán léteznek ilyen lények. A legnagyobb valószínűséggel
azonban nem ilyen fajta idegeneket találnánk. Nagyon határozottan azon a
véleményen vagyok, hogy a földönkívüliek adása, ha valaha sikerülne
megtalálni, valószínűleg egy rendkívül bonyolult és nagy teljesítőképességű
elektronikus agyból érkezne. Abból következtetek erre, ami a Földön
történt, és – ami még fontosabb – abból, milyennek várjuk az élet és az
intelligencia fejlődését a távoli jövőben. Az első parányi élő szervezetek
akkor jöttek létre, amikor a Föld fiatal volt, közel négymilliárd évvel
ezelőtt; ez az ősi bioszféra mára az élet csodálatosan bonyolult hálózatává
fejlődött, amelynek mi, emberek is részei vagyunk. De az ember ennek a
folyamatnak nem a végállomása – valójában talán még félúton sem járunk.
Tehát a jövőbeli evolúció, vagyis az ember utáni (poszthumán) korszak,
amelyben nem a hús-vér emberek lesznek a domináns lények, még
évmilliárdokon keresztül folytatódhat.
Tételezzük fel, hogy sok más bolygó van, ahol elkezdődött az élet
fejlődése, és ezek közül néhányon a darwini evolúció hasonló utat járt be,
mint itt a Földön. Még ebben az esetben is felettébb valószínűtlen azonban,
hogy a kulcsfontosságú szakaszok szinkronban lennének egymással. Ha az
intelligencia és a technológia megjelenése az adott bolygón jelentősen
elmarad a Földön történt eseményektől (mert a bolygó fiatalabb, vagy mert
a „szűk keresztmetszetek” leküzdése hosszabb időt vett igénybe), akkor
ezen a bolygón nem találunk bizonyítékot a földönkívüliek létezésére. De
egy, a Napnál öregebb csillag körüli bolygón az élet akár egy évmilliárdos
vagy még hosszabb előnnyel kezdődhetett.
Az emberi technikai civilizáció történetét (legfeljebb) évezredekben
mérjük – és talán egy-két évszázadon belül az embereket meghaladja vagy
átalakítja a szervetlen intelligencia, amely ezután tovább fejlődik, és akár
évmilliárdokon át fennmarad. Ha az „organikus” emberi szintű intelligencia
általában csak rövid közjáték, mielőtt a gépek átvennék a hatalmat, akkor
nem valószínű, hogy az idegen intelligenciát éppen abban a rövid
időszakban sikerülne „elkapnunk”, amikor az még szerves formájú. Ha
észlelnénk a földönkívüli értelmet, sokkal valószínűbb, hogy az
elektronikus lesz.
Ám még ha a keresés sikerrel is járna, nagyon valószínűtlen, hogy a „jel”
dekódolható üzenet lenne. Valószínűbb, hogy egy általunk felfoghatatlan
bonyolultságú, szuperkomplex gép melléktermékét (vagy akár
meghibásodásának jelét) fognánk fel, amely származási vonalát
visszavezethetné az idegen szerves lényekhez (amelyek még mindig
létezhetnek az otthonukat jelentő bolygón, vagy talán már régen kihaltak).
Az egyetlen olyan intelligencia, amelynek üzeneteit dekódolni tudnánk, az a
(talán kis) részhalmaz, amelyik a saját provinciális koncepcióinkhoz
hasonló technológiát használ. De vajon ebben az esetben el tudnánk-e
dönteni, hogy a felfogott jel szándékos üzenet vagy csak valamilyen
„szivárgás”? Fel tudnánk-e építeni a kommunikációt?
A filozófus Ludwig Wittgenstein szerint: „Ha egy oroszlán beszélni
tudna, nem értenénk meg.” Vajon a földönkívüliek esetében is
áthidalhatatlan lenne a „kulturális különbség”? Nem hiszem, hogy ez
szükségszerű lenne. Végül is, ha sikerül kommunikálniuk velünk, akkor
megoszthatják velünk fizikai, matematikai és csillagászati ismereteiket.
Talán a Zog bolygóról származnak, és hét csápjuk van; esetleg fémesek és
elektronikusak. (A képzeletbeli Zog bolygó olyan hely, amely távol van a
realitásoktól és a mindennapi történésektől – a lektor megjegyzése.) De
ugyanolyan atomokból épülnének fel, mint mi; ugyanazt a kozmoszt
bámulnák (ha lenne szemük), mint mi, és eredetüket ugyanaddig a forró és
sűrű kezdetig – a körülbelül 13,8 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanásig –
vezetnék vissza, mint mi. Arra viszont nincs remény, hogy gyors válaszokat
kapjunk tőlük – ha léteznek, olyan messze vannak, hogy egyetlen
üzenetváltás évtizedekig vagy akár évszázadokig tarthatna.
Még ha az intelligencia elterjedt is a kozmoszban, akkor csak egy kicsiny
és atipikus részét ismerhetjük fel. Néhány „agy” a valóságot olyan módon
csomagolhatja össze, amit el sem tudunk képzelni. Mások élő, szemlélődő,
az energiát megőrző életek lehetnek, amelyek semmit sem tesznek annak
érdekében, hogy elárulják létezésüket. Észszerű, hogy a keresést először a
Földhöz hasonló, és hosszú életű csillagok körül keringő bolygókra
összpontosítsuk. Ám a sci-fi szerzők arra emlékeztetnek, hogy egzotikusabb
alternatívák is létezhetnek. Különösen korlátozó lehet a hivatkozás az
„idegen civilizációra”. A „civilizáció” az egyének társadalmát jelenti; ezzel
szemben egy földönkívüli esetleg csak egyetlen, integrált intelligenciából
állhat. Még ha továbbítana is jeleket, nem biztos, hogy felismerjük
mesterséges eredetüket, mert nem tudjuk, hogyan kell dekódolni azokat.
Egy veterán rádiómérnök, aki csak az amplitúdómodulációt ismeri, nehezen
birkózna meg a korszerű, vezeték nélküli kommunikációs formákkal.
Valójában a tömörítési technikák célja, hogy a jelet a lehető leginkább a
zajhoz tegyék hasonlatossá – amennyiben a jel változása előre
megjósolható, erőteljesebb tömörítés lehetséges.
Figyelmünket eddig az elektromágneses spektrum rádiótartományára
összpontosítottuk. De természetesen fogalmunk sincs róla, milyen jelek
érkezhetnek, ezért végig kell vizsgálnunk az összes hullámsávot; át kell
vizsgálni az optikai és a röntgentartományt, és fel kell figyelnünk a nem
természetes eredetű jelenségekre vagy folyamatokra utaló egyéb
bizonyítékokra is. Az exobolygók légkörében kereshetjük mesterségesen
létrehozott molekulák, például a halogénezett szénhidrogének (CFC-gázok)
nyomait, vagy a nagy tömegű, mesterséges struktúrák, például Dyson-
gömbök létezésére utaló bizonyítékokat. (Freeman Dyson elképzelése
szerint egy energiapazarló civilizáció napelemekkel a szülőcsillag összes
energiáját hasznosíthatja, a „hulladékhő” pedig infravörös emisszióként
jelenik meg.) Érdemes a Naprendszerünkön belül is különböző mesterséges
eredetű tárgyakat keresni; talán az emberi léptékű idegenek látogatását
kizárhatjuk, de ha egy földönkívüli civilizáció elsajátította a
nanotechnológiát és intelligenciáját gépivé alakította, akkor az „inváziós
hadsereg” mikroszkopikus méretű szondákból állhat, amelyek méretüknél
fogva elkerülték a figyelmünket. Érdemes rajta tartani a szemünket az olyan
fényes vagy furcsa alakú tárgyakon, amelyek az aszteroidák között
rejtőznek. De természetesen könnyebb lenne rádió- vagy lézerjeleket
küldeni, mint leküzdeni a csillagközi tér elrettentő távolságait.
Azt hiszem, még az optimista SETI-kutatók sem értékelik néhány
százaléknál nagyobbnak a siker esélyét – miközben legtöbbünk ennél
pesszimistább. De ez a halvány remény is oly lenyűgöző, hogy talán
érdemes megkockáztatni egy próbát – mindannyian szeretnénk, ha még a
mi életünkben elkezdődne a keresés. Két jól ismert mondást idézhetünk,
amelyek erre a vállalkozásra vonatkoznak: „A rendkívüli állítások
rendkívüli bizonyítékokat igényelnek”, és „A bizonyítékok hiánya nem
azonos a hiány bizonyítékával.”
Arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen meglepőek lehetnek egyes
természeti jelenségek. Például 1967-ben a cambridge-i csillagászok
szabályosan, másodpercenként többször ismétlődő rádiófüttyöket találtak.
Lehetséges, hogy az idegenek rádióadását vették? Néhányan hajlottak arra,
hogy elfogadják ezt az opciót, de hamarosan kiderült, hogy ezek a sípoló
hangok egy addig fel nem fedezett típusú, nagyon nagy sűrűségű
objektumból erednek: a neutroncsillagokból, amelyek csak néhány
kilométer átmérőjűek és másodpercenként többször (némelyek több
százszor), megfordulnak a tengelyük körül, ezáltal a távoli világűrből a
világítótornyok fénykévéjéhez hasonló sugárnyalábot küldenek felénk. A
neutroncsillagok tanulmányozása – amelyekből már több ezret ismerünk –
különösen izgalmas és gyümölcsöző témának bizonyult, mert ezekben az
objektumokban extrém fizikai körülmények uralkodnak, ezeken a természet
olyan feltételeket teremtett, amelyeket soha nem utánozhatunk a
laboratóriumainkban.8 Újabban a „rádiókitörések” egy új és még mindig
megmagyarázatlan osztályát fedezték fel, amely objektumok még a
pulzárokénál is erősebb sugárzást bocsátanak ki.9 Mégis az általános
felfogás az, hogy az efféle különös jelenségekre természetes
magyarázatokat igyekszünk keresni.
 A SETI-programot magánadományokból tartják fenn. Meglep, hogy
mindeddig nem sikerült közpénzekből finanszírozni. Ha egy
kormánybizottság elé állnék, úgy érzem, kevésbé tudnának megfogni és
könnyebb dolgom lenne, ha a SETI-projektet kellene megvédenem, mintha
egy hatalmas, új részecskegyorsító finanszírozását kellene kiharcolnom.
Azért gondolom így, mert a Csillagok háborúja műfajának rajongói közül
sok ezren örülnének, ha az általuk befizetett adó egy részéből a SETI-
kutatást támogatnák.
Talán egy nap találunk bizonyítékot a földönkívüli értelem létezésére –
vagy akár (bár ez kevésbé valószínű) „rácsatlakozunk” valamilyen
kozmikus elmére. Másrészt az is előfordulhat, hogy a Földünk egyedi, ezért
a keresés sikertelen marad. Ez csalódást okozna a kutatóknak, az emberiség
távolabbi jövőjére azonban kedvező hatása lenne. Naprendszerünk alig
középkorú, és ha az emberiség a következő száz éven belül elkerüli önmaga
elpusztítását, akkor beköszönt az ember utáni (poszthumán) korszak. A
földi intelligencia elterjedhet az egész Tejútrendszerben, és olyan
nyüzsgően bonyolult rendszerré alakulhat, amely messze meghaladja azt,
amit el tudunk képzelni. Ha így történik, akkor apró bolygónk – ez a
világűrben lebegő halványkék pötty – lehetne a legfontosabb hely az egész
kozmoszban.
Akárhogy is nézzük, kozmikus élőhelyünk – ez a csillagokból és
galaxisokból álló, óriási struktúra – oly módon „tervezettnek” vagy
„finomhangoltnak” tűnik, hogy alkalmas legyen az élet számára. Az
egyszerű ősrobbanásból lenyűgöző bonyolultság alakult ki, ami végül
elvezetett a mi megjelenésünkhöz. Még ha most egyedül vagyunk is a
Világegyetemben, akkor sem képezhetjük mi a komplexitás és tudatosság
felé vezető „haladás” csúcspontját. Ez nagyon alapvető dolgot árul el a
természet törvényeiről – ezért érdemes a következő fejezetekben rövid
kirándulást tennünk az időnek és a térnek a kozmológusok által ismert
legtágabb horizontjáig.
4
CS0Z1fI=

A tudomány határai és jövője

4.1 Az egyszerűtől a komplexig
Puszta spekulációként tételezzük fel, hogy egy „időgép” segítségével tömör
„Twitter-üzenetet” küldhetünk a múlt nagy tudósainak – például Newtonnak
vagy Arkhimédésznek. Mi lenne az az üzenet, amely számukra a
legerőteljesebb megvilágosodást eredményezné, egyúttal gyökeresen
átalakítaná világképüket? Azt hiszem, arról a csodálatos felismerésről
kellene értesítenünk őket, hogy mi magunk és minden, a hétköznapi
világunkban előforduló tárgy kevesebb mint száz különböző fajta atomból
épül fel – ezek nagy része hidrogén, oxigén és szén; a többi vas, foszfor és
más elemek kis mennyiségben előforduló, de fontos keveréke. Minden
anyag – legyen akár élő vagy élettelen – azoknak a bonyolult
mintázatoknak köszönheti a struktúráját, amelyeket követve az atomok
egymáshoz kapcsolódnak és reagálnak egymásra. A kémia egészét a pozitív
töltésű atommagok és az őket körülvevő, negatív töltésű elektronok közötti
kölcsönhatások határozzák meg.
Az atomok egyszerűek; jól ismerjük a kvantummechanikának azt az
alapegyenletét (a Schrödinger-egyenletet), amely leírja a tulajdonságaikat.
Kozmikus léptékben még fekete lyukak is léteznek, amelyekre
megoldhatjuk Einstein egyenleteit. Ezeket az „alapokat” elég jól ismerjük
ahhoz, hogy tudásunk lehetővé tegye a mérnökök számára modern világunk
eszközeinek megtervezését. (Einstein általános relativitáselmélete
gyakorlati alkalmazást talált a GPS-műholdakban; fedélzeti órájuk nem
működhetne a kellő pontossággal, ha nem korrigálnánk megfelelően a
gravitációs hatásokat.)
Az élőlények bonyolult struktúrája azt mutatja, hogy a bonyolultság
egymásra épülő rétegei az alapul szolgáló törvények működéséből
fakadhatnak. A matematikai játékok segíthetnek annak tudatosításában,
hogy az egyszerű és ismétlődően alkalmazott szabályoknak meglepően
összetett következményeik lehetnek.
A jelenleg a Princetoni Egyetemen dolgozó John Conway a matematika
egyik legkarizmatikusabb figurája.1 Amikor Cambridge-ben tanított, a
diákok létrehoztak egy „Conwayt nagyrabecsülő társaságot”. Tudományos
kutatásai során a matematika csoportelméletnek nevezett ágával
foglalkozik. Ám az úgynevezett „életjáték” fejlesztésével szélesebb
közönséget, és nagyobb szellemi hatást ért el.
 Conway 1970-ben kísérleteket végzett egy go táblán különböző
alakzatokkal; olyan játékot akart kitalálni, amely egy egyszerű mintával
kezdődik, majd az alapvető szabályokat újra meg újra alkalmazza. Rájött,
hogy a játék szabályainak és a kiindulási mintáknak a beállításával egyes
elrendeződések hihetetlenül bonyolult eredményekre vezetnek – látszólag a
semmiből, mert a játék szabályai annyira egyszerűek. A „teremtmények”
megjelentek, a táblán különböző irányokban mozogtak, mintha csak saját
életük lenne. Az egyszerű szabályok csak azt határozzák meg, mikor
változik egy fehér négyzet feketévé (és fordítva), de a szabályt újra meg
újra alkalmazva lenyűgözően sokféle, bonyolult minta keletkezik. A játék
hívei olyan tárgyakat azonosítottak, mint a „sikló”, a „siklókilövő” és más,
önmagukat reprodukáló minták.
Conway sokáig próbálgatással vizsgálta a lehetőségeket, míg végül
sikerült létrehoznia egy egyszerű „virtuális világot”, amelyben érdekes
változatosság bukkant fel. A személyi számítógépek kora előtt ceruzát és
papírt használt, de az életjáték következményei csak akkor váltak
egyértelművé, amikor ki tudta használni a számítógépek nagyobb
sebességét. Hasonlóképpen, a korai személyi számítógépek lehetővé tették
Benoit Mandelbrot és mások számára a fraktálok csodálatos mintáinak
megjelenítését – megmutatva, hogyan tudják az egyszerű matematikai
képletek kódolni a nyilvánvaló eredendő bonyolultságot.
A legtöbb tudós azonosulni tud a fizikus Wigner Jenő „A matematika
észszerűtlen hatékonysága a természettudományokban” című klasszikus
esszéjében kifejtett, zavarba ejtő véleményével.2 Éppígy egyetértenek
Einstein kijelentésével is, miszerint „az univerzumban az a
legérthetetlenebb, hogy érthető”. Elámulunk azon, hogy a fizikai világban
nem uralkodik anarchia – hogy az atomok a távoli galaxisokban ugyanazon
törvényeknek engedelmeskednek, mint a laboratóriumunkban. Amint már
megjegyeztem (a 3.5 szakaszban), ha valaha felfedezzük az idegeneket és
kommunikálni akarunk velük, akkor talán a matematika, a fizika és a
csillagászat lesz a kultúra egyetlen olyan tartománya, amelyet közösnek
találunk az idegenekével. A matematika a tudomány nyelve – mióta a
babiloniak megtervezték a naptárukat és előre jelezték a fogyatkozásokat.
(Némelyikünk a zenét pedig a vallás nyelvének tekinti.)
Paul Dirac, a kvantumelmélet egyik úttörője megmutatta, hogyan
vezethet a matematika belső logikája új felfedezésekhez. Dirac
bebizonyította, hogy „a haladás leghatékonyabb módja az, ha a tiszta
matematika összes erőforrását az elméleti fizika meglévő alapját alkotó
matematikai formalizmus tökéletesítésére és általánosítására használjuk,
majd – minden egyes, ezen irányban elért siker után –, a fizikai entitások
fogalmaival próbáljuk meg értelmezni az új matematikai tulajdonságokat”.3
Ez volt az a megközelítés – a matematika követése, amerre csak elvezet –,
amelynek köszönhetően Dirac felismerte az antianyag fogalmát: az
„antielektronokat”, amelyeket ma pozitronoknak nevezünk, néhány évvel
később már fel is fedezték, miután Dirac felírt egy olyan egyenletet, amely
„csúnyának tűnt volna” antielektronok nélkül.
A mai teoretikusok, akiknek ugyanaz a motivációja, mint Diracé volt,
abban reménykednek, hogy olyan koncepciók mentén, mint a húrelmélet,
megértik a valóság egy mélyebb szintjét, beleértve az olyan kis léptékű
skálákat is, amelyek jóval kisebbek a közvetlenül megfigyelhetőknél.
Hasonlóképpen, a másik szélsőséget jelentő mérettartományban egyesek
olyan kozmológiai elméletek megalkotására törekszenek, amelyek arra
engednek következtetni, hogy az univerzum sokkal kiterjedtebb, mint a
távcsöveinkkel megfigyelhető „folt” (lásd a 4.3 szakaszban).
A Világegyetem minden struktúrája a matematikai törvények által
meghatározott alapvető „építőelemekből” áll. A struktúrák azonban
általában túl bonyolultak ahhoz, hogy akár a világ legnagyobb
teljesítményű számítógépei kiszámíthassák tulajdonságaikat. Talán a távoli
jövőben a poszthumán intelligencia (amely már nem szerves alapú lesz,
hanem autonóm módon fejlődő gépekben ölt testet) olyan
hiperszámítógépeket fejleszt ki, amelyek teljesítményüknél fogva az
élőlényeket – vagy akár egész világokat – is képesek lesznek szimulálni.
Talán a fejlett lények hiperszámítógépeik segítségével olyan „univerzumot”
is szimulálni tudnak majd, amelyben nem csupán egyszerű alakzatok
mozognak egy sakktáblán (mint például Conway életjátéka), hanem még a
filmek vagy számítógépes játékok legjobb „speciális effektjeit” is felülmúló
jelenségek történnek. Tegyük fel, hogy még egy olyan összetett
univerzumot is szimulálni tudnak, mint amilyenben élőnek érzékeljük mi
saját magunkat. Ekkor egy zavarba ejtő gondolat (vagy inkább vad
spekuláció) keríthet hatalmába minket: talán éppen ez az, amik mi
valójában vagyunk!
4.2 Megértjük komplex világunkat
Az egykor a sci-fi birodalmába tartozó lehetőségek mára komoly
tudományos viták tárgyává lettek. Az ősrobbanás első pillanataitól a
földönkívüli élet lehetőségéig a tudósok még annál is vadabb világokra
derítenek fényt, mint amit a legtöbb regényíró elképzel. Első pillantásra
elbizakodottságnak tűnhet azt állítani, hogy megértettük a távoli kozmoszt –
vagy legalább erre törekszünk –, miközben rengeteg minden van
karnyújtásnyira tőlünk, ami zavarba ejt. De ez az értékelés nem feltétlenül
helytálló. Semmi paradox nincs abban, ha az egész egyszerűbb, mint a
részei. Képzeljünk el egy közönséges téglát – alakja néhány számmal
leírható. De ha összetörjük, a darabjait nem lehet ugyanolyan tömören
leírni.
A tudomány fejlődése egyenetlennek látszik. Furcsa, mégis úgy tűnik,
hogy a kozmoszban a legtávolabb lejátszódó jelenségeket értjük legjobban.
Newton már a XVII. században le tudta írni az „égbolt óraművét”; a
fogyatkozások létrejöttét pedig nemcsak értették, hanem bekövetkezésüket
meg is tudták jósolni. De ezenkívül nagyon kevés olyan dolog létezik,
amelynek bekövetkeztét meg tudjuk jósolni, jóllehet értjük a jelenséget.
Például, még egy nappal korábban is nehéz előre jelezni, hogy felhős vagy
derült égbolt várja azokat, akik elutaznak egy napfogyatkozás
megfigyelésére. Valójában a legtöbb kontextusban jelen van egy alapvető
korlát, ami megszabja, időben milyen messzire előre tudunk előrejelzést
készíteni. Ez azért van így, mert az apró, véletlen események – mint például
az, hogy egy pillangó meglibbenti-e a szárnyát, vagy sem – exponenciálisan
növekedő következményekkel járnak. Ehhez hasonló okok miatt még a
legaprólékosabb számításokkal sem tudjuk előre jelezni a brit időjárást,
még néhány napra sem. (De ez – és ez fontos – nem akadályozza meg az
éghajlat változásának hosszú távú előrejelzéseit, és nem csökkenti abbéli
meggyőződésünket, hogy jövő januárban hidegebb lesz, mint júliusban.)
Napjainkban a csillagászok meggyőzően és biztonsággal tulajdoníthatják
a gravitációshullám-detektorban fellépő apró rezgéseket két fekete lyuk
„összeütközésének” a Földtől több mint egymilliárd fényév távolságban.4
Ezzel szemben néhány jól ismert, mindannyiunkat érintő ügyben – például
étrendünk és a gyermekgondozás területén – tudásunk még mindig olyan
gyenge lábakon áll, hogy a „szakértők” tanácsai évről évre változnak.
Amikor fiatal voltam, a tej és a tojás fogyasztását jónak tartották; egy
évtizeddel később magas koleszterintartalmuk miatt veszélyesnek ítélték; de
most ismét úgy tűnik, hogy ártalmatlanok. Tehát a csokoládé és a sajt
szerelmeseinek talán nem kell sokáig várniuk, mire kimondják, hogy ezek
az ételek jók számukra. Eközben még mindig nincs gyógymód a
leggyakoribb betegségek némelyikére.
Valójában azonban nem tekinthetjük ellentmondásos helyzetnek, hogy a
távoli és szokatlan kozmikus jelenségeket megbízhatóan értjük, miközben a
hétköznapi dolgok zavarba hoznak. Ez azért van így, mert a csillagászat
sokkal kevésbé összetett jelenségekkel foglalkozik, mint a biológia és a
humán tudományok (sőt még a „helyi” környezetnél is egyszerűbbekkel).

***

Akkor tehát hogyan kell meghatározni vagy mérni a komplexitást? Az

orosz matematikus, Andrej Kolmogorov a következő formális definíciót
javasolta: egy objektum komplexitását annak a legrövidebb számítógépes
programnak a hossza jellemzi, amely teljes körű leírást ad az objektumról.
Valami, ami csak néhány atomból áll, nem lehet nagyon bonyolult. A
nagy dolgoknak sem kell feltétlenül összetetteknek lenniük. Gondoljunk
például egy kristályra – még akkor sem mondhatnánk komplexnek, ha
nagyon nagy lenne. A sókristály leírása például kifejezetten egyszerű:
fogjuk a nátrium- és klóratomokat, majd újra és újra tegyük egymás mellé
őket, hogy egy kocka alakú (köbös) rácsot képezzenek. Megfordítva, ha egy
nagy kristályt feldarabolunk, kevés változás következik be, amíg el nem
érünk az atomok mérettartományáig. Hiába hatalmas méretűek, a csillagok
is meglehetősen egyszerű felépítésűek. A magjuk olyan forró, hogy
semmilyen vegyület sem fordulhat elő bennük (az összetett molekulák
szétesnének); lényegében atommagok és elektronok amorf gázát
tapasztaljuk. Valójában a fekete lyukak, bármily egzotikusnak is tűnnek, a
természet legegyszerűbb képződményei közé tartoznak. Az ezeket pontosan
leíró egyenletek semmivel sem bonyolultabbak, mint azok, amelyek
egyetlen atomot írnak le.
Csúcstechnológiájú eszközeink összetettek. Például egy egymilliárd
tranzisztort tartalmazó szilíciumchip minden szintjének – egészen a néhány
atomot jelentő szintig – meghatározott struktúrája van. Mégis, a
legbonyolultabbak az élőlények. Egy állatnak több különböző léptékben
összekapcsolt belső struktúrája van – az egyes sejtekben lévő fehérjéktől
egészen a végtagokig és a legfontosabb szervekig. Ez a szervezet nem őrzi
meg lényegét, ha feldaraboljuk. Elpusztul. Az emberek bonyolultabbak,
mint az atomok vagy a csillagok (és egyébként tömegüket tekintve
véletlenül éppen a kettő között helyezkednek el; körülbelül annyi emberi
test teszi ki a Nap tömegét, mint ahány atomból minden egyes ember teste
felépül). Az ember genetikai receptjét a DNS-ben található hárommilliárd
kapcsolat kódolja. Minket azonban nem határoznak meg teljesen a
génjeink; minket a környezetünk és a tapasztalataink is alakítanak. A
legösszetettebb képződmény, amelyet az univerzumban ismerünk, a saját
agyunk. A gondolatok és emlékek (amelyeket az agy neuronjai kódolnak)
sokkal változatosabbak, mint a gének.
Van azonban egy fontos különbség a „Kolmogorov-féle komplexitás” és
aközött, hogy valami tényleg bonyolultnak látszik. Például Conway
életjátéka bonyolult megjelenésű struktúrákhoz vezet. Ám ezek mindegyike
leírható egy rövid programmal: induljunk ki egy bizonyos kezdő helyzetből,
majd újra és újra iteráljuk a játék egyszerű szabályai szerint. A Mandelbrot-
féle fraktálok bonyolult mintáját szintén egy egyszerű algoritmus állítja elő.
Ezek azonban kivételek. A mindennapi környezetünkben a legtöbb dolog
túlságosan bonyolult ahhoz, hogy megjósolható legyen a viselkedése, vagy
akár részletesen le tudjuk írni. Mindazonáltal, lényegük nagy részét néhány
kulcsfontosságú jellemzőjük megragadja. A szemléletünket átalakították a
nagy, egyesítő gondolatok. A kontinensvándorlás fogalma (a
lemeztektonika) segít összeilleszteni a világ egészének földrajzi és
ökológiai mintázatát. Darwin felismerése – a természetes szelekció
irányította evolúció – feltárja bolygónk élővilágának mindenen átívelő
egységét. A DNS kettős spirálja (hélixe) pedig az öröklődés egyetemes
alapját jelenti. A természetben léteznek minták. Vannak az emberi
viselkedést megadó minták is – hogyan fejlődnek a városok, hogyan
terjednek a járványok, és hogyan fejlődnek a technológiák, például a
számítógépes chipek. Minél jobban megértjük a világot, annál kevésbé
rémít meg, és annál jobban meg tudjuk változtatni.
A különböző tudományterületek hierarchikus rendszernek tekinthetők,
amelyek úgy rendeződnek el, mint például egy épület emeletei. Minél
bonyolultabb rendszerekkel foglalkozik valamely tudományág, annál
feljebb „lakik” az épületben: a részecskefizika helye a pincében van, majd a
fizika többi ága következik, feljebb a kémia, a sejtbiológia, majd a botanika
és az állattan, végül pedig a viselkedés- és humántudományok (a
közgazdászok a tetőtérre formálnak igényt).
A tudományok „elrendeződése” ebben a hierarchiában nem vitatható.
Vitathatóbb azonban az az érzésünk, miszerint a „földszinti tudományok” –
különösen a részecskefizika – mélyebbek vagy alapvetőbbek a többieknél.
Bizonyos értelemben valóban azok. Ahogy a fizikus Steven Weinberg
rámutatott: „A nyilak mind lefelé mutatnak.” Más szóval, ha tovább
kérdezősködünk, Miért? Miért? Miért?, akkor végül eljutunk az elemi
részecskék szintjére. A tudósok majdnem mind redukcionisták, legalábbis a
fogalom weinbergi értelmében; biztosak abban, hogy minden, legyen
bármily komplex, megadható Schrödinger egyenletének megoldásával –
ellentétben a régebbi korok „vitalistáival”, akik úgy gondolták, hogy az élő
dolgokat valamilyen különleges „eszenciával” itatták át. Ez a
redukcionizmus azonban fogalmi szempontból nem hasznos. Egy másik
tekintélyes fizikus, Philip Anderson hangsúlyozta, hogy „a több más, mint a
kevesebb”; azaz a nagyon sok részecskét tartalmazó makroszkopikus
rendszerek, „megjelenő (felbukkanó)” tulajdonságokat mutatnak, ezért ezek
a rendszerek az adott rendszer szintjének megfelelő új fogalmak alapján
érthetők meg legjobban.
Még egy olyan kevéssé rejtélyes jelenség, mint a víz áramlása a
csövekben vagy a folyókban, csak olyan „megjelenő” fogalmak
segítségével érthető meg, mint a viszkozitás és a turbulencia. A folyadékok
mechanikájának szakembereit nem érdekli, hogy a víz valóban H2O
molekulákból áll-e; ők a vizet folytonos közegnek, úgynevezett
kontinuumnak tekintik. Még ha lenne is olyan hiperszámítógépük, amely
atomról atomra haladva képes megoldani Schrödinger egyenletét az
áramlásra, az eredményül kapott szimuláció semmilyen felvilágosítást sem
adna arra vonatkozóan, hogyan törnek meg a hullámok, vagy mi teszi
turbulenssé az áramlást. Ezek az új, másokra vissza nem vezethető
fogalmak még fontosabbak a valóban bonyolult jelenségek – például a
madarak vándorlásának vagy az emberi agy működésének – megértése
szempontjából. A hierarchia különböző szintjein előforduló jelenségek
különböző fogalmakkal érthetők meg: turbulencia, túlélés, éberség és így
tovább. Az agy sejtek együttese; a festményeket színes képpontok
összessége alkotja. Ami azonban fontos és érdekes, az a minta és a struktúra
– vagyis a megjelenő bonyolultság.
 Ez az, amiért az épülettel kapcsolatos analógia gyenge lábakon áll. Az
épület létét veszélybe sodorják a gyenge alapok. Az épülettel ellentétben, a
komplex rendszerekkel foglalkozó „magasabb szintű” tudományokat nem
veszélyezteti az alapok bizonytalansága. Minden tudományágnak
megvannak a saját fogalmai és magyarázataik módszertana. A
redukcionizmus bizonyos értelemben igaz. Mégis ritkán igaz olyan
értelemben, hogy annak bármilyen hasznát vegyük. A tudósoknak csak
mintegy egy százaléka részecskefizikus vagy kozmológus. A további 99
százalék a hierarchia „magasabb” szintjein dolgozik. Számukra saját
tudományterületük bonyolultsága jelent kihívást – nem pedig
részecskefizikai ismereteik hiányosságai.
4.3 Meddig terjed a fizikai valóság?
A Nap 4,5 milliárd évvel ezelőtt jött létre, de még körülbelül hatmilliárd
éve van hátra, mire elfogy az üzemanyaga. Akkor majd felfényesedik, és
elnyeli a belső bolygókat. A Világegyetem tágulása eközben folytatódik –
talán az örökkévalóságig –, miközben hidegebb és üresebb lesz, mint
amilyen valaha is volt. Woody Allent idézve az örökkévalóság nagyon
hosszú, különösen a vége felé.
Bármely teremtmény, amely tanúja lesz a Nap halálának, nem emberi
lesz – ugyanannyira fog különbözni tőlünk, mint amennyire mi
különbözünk egy bogártól. Az ember utáni evolúció – itt a Földön és attól
nagyon messze egyaránt – akár olyan hosszan tarthat, mint a mi
megjelenésünket eredményező darwini evolúció, sőt még csodálatosabb is
lehet annál. És az evolúció most gyorsul; mert a technológiai időskálán
„intelligens tervezéssel” mehet végbe, ami sokkal gyorsabban működik,
mint a természetes kiválasztódás, mert ez esetben a kiválasztódást a
genetika területén elért eredmények és a mesterséges intelligencia fejlődése
vezérlik. A hosszú távú jövőt valószínűleg inkább az elektronikus, mintsem
a szerves élet jelenti (lásd a 3.3 szakaszban).
Kozmológiai értelemben (akárcsak a darwini időléptékben) egy évezred
csak egy pillanat. Tehát ne csak néhány évszázadot, vagy néhány évezredet
„rohanjunk előre” hanem vizsgáljuk az eseményeket az ezeknél sok
milliószor hosszabb „csillagászati” időskálán. Tejútrendszerünkben a
csillagok születése és halála meghatározta „ökológia” fokozatosan lassul,
később azonban az Androméda-köddel történő, talán négymilliárd év múlva
várható összeütközésünk okozta „környezeti sokk” hatalmas
megrázkódtatást okoz. A Tejútrendszer, az Andromeda-köd és kisebb
kísérőgalaxisaik – amelyeket most együttesen Lokális csoportnak nevezünk
– törmelékei attól kezdve csillagok amorf sokaságává válnak.
Kozmikus léptékben a gravitációs vonzást felülmúlja az üres térben
rejtetten jelen lévő titokzatos erő, amely egyre távolabbra taszítja egymástól
a galaxisokat. A galaxisok gyorsulnak, és eltűnnek egy horizont mögött –
mintha a belülről kifelé haladó változatát látnánk annak, mint amikor
valami beleesik egy fekete lyukba. Százmilliárd év elteltével látóterünkben
mindössze a Lokális csoport halott és haldokló csillagai maradnak majd. Ez
a folyamat azonban évbilliókig folytatódhat –, ami talán elég idő ahhoz,
hogy az élő rendszerek fejlődésük hosszú távú tendenciájának megfelelően,
elegendő komplexitásra és „negatív entrópiára” tegyenek szert fejlődésük
csúcspontjának eléréséhez. Az egykor a csillagokat és gázfelhőket alkotó
összes atomot olyan struktúrákká alakíthatjuk át, amelyek annyira
bonyolultak, mint az élő szervezetek vagy a szilíciumchipek – de kozmikus
léptékben. Az egyre sötétebbé váló háttér előtt a protonok elbomolhatnak, a
sötét anyag részecskéi megsemmisülhetnek, esetenként bekövetkezik egy-
egy felvillanás, amikor a fekete lyukak elpárolognak – majd néma csend és
nyugalom tölti be az univerzumot.
1979-ben Freeman Dyson (akiről a 2.1 szakaszban már szó volt)
publikált egy azóta klasszikussá vált cikket, amelynek az volt a célja, hogy
„számszerű határokat adjon meg, amelyeken belül kell esnie a
Világegyetem sorsának”.5 Még ha az összes anyagot optimálisan
felhasználva számítógéppé vagy szuperintelligenciává alakítanánk,
maradnának-e még korlátai annak, mennyi információt lehetne így
feldolgozni? Végiggondolható-e korlátlan számú gondolat? A választ a
kozmológia adhatja meg. Alacsony hőmérsékleten a számítások elvégzése
kevesebb energiát igényel. Arra az univerzumra, amelyben élhetnénk,
Dyson korlátja véges lenne, de értéke akkor lenne maximális, ha a
„gondolkodók” hidegek maradnának, és lassan gondolkodnának.
A térre és az időre vonatkozó ismereteink hiányosak. Einstein
relativitáselmélete (a gravitáció és a kozmosz leírása) és az atomi
mérettartomány jelenségeinek megértése szempontjából döntő fontosságú
kvantumelmélet a XX. századi fizika két alappillére, de egyelőre nem
létezik olyan elmélet, amely a kettőt egyesítené. A jelenlegi elképzelések
szerint az előrehaladás attól függ, sikerül-e teljes mértékben megérteni az
egész mindenség talán legegyszerűbbnek látszó entitását – a „csupán” üres
teret (a vákuumot), amely mindennek a helyszíne, ami csak történik. Ez
esetleg gazdag textúrájú lehet, de az atomok méreténél billiószor billiószor
kisebb skálán. A húrelmélet szerint a közönséges tér minden egyes
pontjáról kiderülhet, ha ilyen nagyítással vehetnénk szemügyre, hogy egy
több extra dimenzióban szorosan összehajtogatott origamihoz hasonlítható.
Minden mérettartományban ugyanazok az alapvető törvények
érvényesek, amelyeket távcsöveinkkel megállapítunk. Ha nem így lenne –
hanem az atomok világában „anarchia” uralkodna –, akkor nem jutottunk
volna előbbre a megfigyelhető Világegyetem megértésében. Ez a
megfigyelhető tartomány azonban nem azonos a teljes fizikai valósággal;
egyes kozmológusok szerint a „mi ősrobbanásunk” nem az egyetlen volt –
vagyis a fizikai valóság elég nagy ahhoz, hogy egy egész „multiverzumot”
magában foglaljon.
Csak véges térfogatot láthatunk be – azaz véges számú galaxist
észlelhetünk. Ez lényegében azért van így, mert létezik egy horizont, egy
bennünket körülvevő héj, amely meghatározza a legnagyobb távolságot,
ahonnan a fény elérhet minket. Ennek a héjnak azonban nincs komolyabb
fizikai jelentősége, mint annak a körnek, amely meghatározza
horizontunkat, ha az óceán közepén állunk. Még a konzervatív csillagászok
is meg vannak győződve arról, hogy a távcsöveinkkel elérhető határokon
belüli téridő térfogata – amelyet a csillagászok hagyományosan
„Világegyetemnek” neveznek – csak apró töredéke az ősrobbanás
folyományainak. Azt várnánk, hogy sokkal több galaxis található a
látóhatáron túl, amelyek nem észlelhetők, és amelyek mindegyike (a benne
található intelligenciákkal együtt) a miénkhez többé-kevésbé hasonlóan
fejlődik.
A közismert mondás szerint, ha elég majom elegendő időt kap, akkor
megírnák Shakespeare műveit (valójában minden más könyvvel, valamint
minden elképzelhető halandzsával együtt). Ez az állítás matematikailag
helyes. De az esetleges sikert megelőző „kudarcok” számát csak egy
hozzávetőlegesen tízmillió számjegyből álló számmal adhatjuk meg. Még a
látható Világegyetemet alkotó atomok száma is csak nyolcvan számjegyből
áll. Ha a Tejútrendszer minden bolygóján nyüzsögnek a majmok, amelyek
az első bolygók kialakulása óta folyamatosan gépelnek, akkor legjobb
esetben is csak egyetlen szonettet írtak volna le (munkájuk eredménye
tartalmazna ugyan rövid, koherens szakaszokat a világ összes irodalmi
művéből, de egyetlen teljes mű sem jött volna létre fáradozásuk
eredményeképpen). Egy könyvvel azonos hosszúságú betűsorozat
létrehozása, annyira hihetetlenül valószínűtlen, hogy egyetlenegyszer sem
történt volna meg a megfigyelhető Világegyetemben. Ha kockával dobunk,
előfordulhat a hatosok hosszabb sorozata, de (hacsak nem cinkelt a kocka)
még akkor sem számíthatunk arra, hogy több mint száz hatost dobunk
egymás után, ha egymilliárd éven keresztül folyamatosan dobáljuk a
kockát.
Amennyiben az univerzum története elég hosszúra nyúlik, akkor minden
megtörténhet – valahol messze a horizontunkon túl akár a Föld másolata is
létezhet. Ez azonban NAGYON nagy teret kíván – kiterjedésének
leírásához nem elég egymillió számjegy, hanem a számjegyek száma tíz a
századikon: vagyis egy egyes, amelyet száz nulla követ. Tíz századik
hatványát (10100) googolnak nevezzük, az a szám pedig, amelyben az egyest
googol számú nulla követi, a googolplex.
Ha elegendő a hely és az idő, akkor minden elképzelhető eseménysor
bárhol lejátszódhat, bár szinte mindegyik messze kívül esne az általunk
reálisan végrehajtható észlelések határain. A kombinációs lehetőségekbe
beletartozhatnak saját magunk másolatai is, beleértve minden lehetséges
választásunkat. Ha döntési helyzetbe kerülünk, akkor minden opciót egy-
egy másolatunk követi. Lehet, hogy úgy érezzük, döntésünk „határozott”.
De talán vigasztalást jelent, hogy valahol messze (a megfigyelésünk
horizontján túl) van egy avatárunk, aki a miénkkel ellentétes döntést hozott.
Mindezt magában foglalhatja a „mi ősrobbanásunk” folyománya, amely
hatalmas térfogatot tölthet be. De ez még nem minden. Amit
hagyományosan „Világegyetemnek” nevezünk – a „mi ősrobbanásunk”
utóhatását – az talán csak egy sziget, a tér és az idő kicsiny foltja egy talán
végtelen szigetcsoportban. Lehet, hogy nagyon sok ősrobbanás történt, nem
csak egy. E „multiverzumot” alkotó minden egyes univerzum másképp
hűlhetett le, és talán különböző törvények uralkodnak bennük. Ahogy a
Föld nagyon különleges a bolygók sokaságában, éppen úgy – csak sokkal
nagyobb léptékben – előfordulhatott volna, hogy az ősrobbanás
meglehetősen különleges lett volna. Ebben a hatalmas kozmikus
perspektívában Einstein relativitáselmélete és a kvantummechanika
törvényei lehetnek a mi kozmikus foltunkban uralkodó, helyi törvények.
Tehát a tér és az idő nemcsak a szubmikroszkopikus skálán lehet
eredendően „szemcsés” szerkezetű, hanem a másik véglet esetében is – az
azoknál is sokkal nagyobb objektumok mérettartományában, mint
amilyeneket a csillagászok meg tudnak vizsgálni; olyan bonyolult
struktúrája lehet, mint egy gazdag ökoszisztéma állatvilágának. A fizikai
valóság jelenlegi koncepciója talán ugyanolyan korlátozott az egészhez
képest, mint amilyennek a Földet egy plankton érzékeli, amelynek
„univerzuma” egy kanál víz.
Ez igaz lehet? A XXI. századi fizika számára két kérdés megválaszolása
jelent kihívást. Először is, történhetett-e sok „ősrobbanás”, nem csak egy?
Másodszor – és ez még érdekesebb – ha sok ilyen esemény fordult elő,
akkor minden egyes univerzumban, amelyeket ezek létrehoztak, ugyanazok
a fizikai törvények érvényesek-e?
 Ha egy multiverzumban élünk, akkor ennek felismerése a negyedik és
legszebb kopernikuszi forradalmat jelentené. Az első maga a kopernikuszi
forradalom volt, azután az a felismerés, mely szerint a Tejútrendszerben sok
milliárd bolygórendszer van; végül az, hogy a megfigyelhető univerzum
sok milliárd galaxisból áll. De ez még nem minden. Az egész körkép,
amelyet a csillagászok megfigyelhetnek, esetleg csak apró része a „mi
ősrobbanásunk” folyományának, amely maga is csak egy a talán végtelenül
sok univerzum között.
(Első pillantásra a párhuzamos univerzumok fogalma túlságosan
elvontnak tűnhet ahhoz, hogy bármilyen gyakorlati hatása legyen. De
[egyik változatában] valójában egy teljesen új típusú számítógépet kínál: a
kvantumszámítógépet, amely teljesítményében felülmúlhatja még a
leggyorsabb digitális processzorokat is, mert tulajdonképpen megosztja a
számítási terhet közel végtelen számú párhuzamos univerzummal.)
Ötven évvel ezelőtt még nem voltunk biztosak benne, hogy volt-e
ősrobbanás. Cambridge-i mentorom, Fred Hoyle, például vitatta az
elképzelést, ő az „állandó állapot” elmélete mellett tört lándzsát, amely
szerint a kozmosz örök és változatlan. (Soha nem változtatta meg teljesen a
véleményét – későbbi éveiben egy kompromisszumos elképzelést
támogatott, amelyet „folyamatos ősrobbanásnak” nevezhetünk.) Most már
elég bizonyítékunk van arra, hogy a kozmikus történelmet felgörgessük az
ultrasűrű állapot első nanoszekundumáig – éppoly biztonsággal, mint
ahogyan egy geológus felderíti a Föld korai történetét. Talán nem túlzott
optimizmus azt remélni, hogy újabb ötven év elteltével kezünkben lesz az
az „egységes” fizikai elmélet, amelyet nemcsak kísérletek támasztanak alá,
hanem a mindennapi világ megfigyelése is, és elég átfogó lesz ahhoz, hogy
leírja, mi történt az első másodperc billiomod billiomod billiomod részénél
– amikor a sűrűség és az energia jóval nagyobb volt annál, mint amire
jelenlegi elméleteink alkalmazhatók. Ha ez a jövőbeni elmélet
ősrobbanások sorozatát jósolja meg, akkor komolyan kell vennünk ezt a
jóslatot, még akkor is, ha nem lehet közvetlenül ellenőrizni (éppen úgy,
ahogyan Einstein elméletének a fekete lyukak nem észlelhető belsejére
vonatkozó előrejelzéseiben is megbízunk, mert a megfigyelhető területeken
az elmélet számtalan ellenőrzés próbáját kiállta).
A század végén megkérdezhetjük, hogy multiverzumban élünk-e, és
milyen változatosságot mutatnak „a multiverzum univerzumai”. Az erre a
kérdésre adott válasz fogja meghatározni, hogyan kell értelmeznünk annak
az univerzumnak az „életbarát” voltát, amelyben élünk (és amelyen olyan
idegenekkel osztozunk, amelyekkel egy nap kapcsolatot teremthetünk).
Az 1997-es, Before the Beginning (A kezdet előtt) című könyvemben6
leírtam néhány gondolatomat a multiverzumról. Érveimet részben a
Világegyetem látszólag „életbarát” és finomhangolt jellege motiválta. E
tulajdonságok nem lennének meglepőek, ha a fizikai valóság olyan
univerzumok együttesét tartalmazza, amelyekben az alapvető állandók és
törvények „az összes lehetőségen végigfutnak”. A legtöbb univerzum halva
született vagy élettelen lenne, de az egyikben, ahol a törvények
megengednék az összetettség megjelenését, ott találnánk magunkat. Ezt az
ötletet az 1980-as években alátámasztotta a „kozmikus felfúvódás”
elmélete, amely új megvilágításba helyezte, miként „csírázhatott ki” a teljes
megfigyelhető univerzum egy mikroszkopikus méretű eseményből. Még
komolyabb figyelmet szenteltek az elképzelésnek akkor, amikor a
húrelmélet szakemberei sok különböző vákuum létezésének lehetőségét
kezdték támogatni – amelyek mindegyikében különböző törvények
szabályozzák a mikrofizikai jelenségeket.
Azóta is közelről figyelemmel kísérem a vélemények változását, és
ezeknek a (bevallottan spekulatív) ötleteknek a felbukkanását. 2001-ben
segítettem egy konferenciát szervezni erről a témáról. A konferencia
Cambridge-ben zajlott, de nem az egyetemen. A saját házamban adtam
otthont a rendezvénynek, a város szélén fekvő parasztházban, egy
átalakított istállóban, ami meglehetősen szerény helyszínt biztosított a
megbeszélésekhez. Néhány évvel később megrendeztük a konferencia
folytatását. Ezúttal a helyszín nagyon más volt: a Trinity College egyik,
meglehetősen nagy termében jöttünk össze, Newton (az egyetem
leghíresebb tanára) portréjával az elnöki emelvény mögött.
Mindkét konferencián részt vett Frank Wilczek elméleti fizikus (aki arról
híres, hogy még diákként közreműködött a részecskefizika „standard
modelljének” megfogalmazásában). Amikor a második megbeszélésen
felszólalt, szembe állította egymással a két összejövetel hangulatát.
Az első értekezleten a fizikusokat a pusztában kóborló „különc”
hangoskodókként írta le, akik sok éven át furcsa érvekkel támogatták az
alapvető természeti állandók összehangoltságát, és az alternatív
univerzumok koncepcióját. Az őket izgató kérdéskör és annak
megközelítési módja teljesen idegennek tűnt az elméleti fizika élcsapata
számára, akik azzal voltak elfoglalva, hogy felépítsenek egy egyedi és
matematikailag tökéletes univerzumot. A második találkozón azonban
megjegyezte, hogy „az élvonal elindult, hogy csatlakozzék a prófétákhoz a
pusztában”.
Néhány évvel ezelőtt egy panelbeszélgetés résztvevője voltam a Stanford
Egyetemen, ahol az elnök a következő kérdést tette fel nekünk: „Ha a
fogadás lehetséges tétjét az aranyhala, a kutyája vagy a saját élete jelentené,
mennyire bízik a multiverzum koncepcióban?” Azt mondtam, hogy
nagyjából a kutya szintjén vagyok. Andrej Linde orosz kozmológus, aki
huszonöt évet töltött az „örök infláció” elméletének előmozdításában, azt
mondta, hajlik arra, hogy akár az életét is feltenné. Később, amikor ezt a
történetet elmondták a kiemelkedő elméleti fizikusnak, Steven
Weinbergnek, ő azt válaszolta, hogy ő is boldogan fogadna Martin Rees
kutyájában és Andrej Linde életében.
Andrej Linde, a kutyám, és én már mindannyian halottak leszünk, mire
ezt sikerül megválaszolni. Ez nem metafizika. Ez nagyon spekulatív, mégis
izgalmas tudomány. És kiderülhet, hogy igaz.
4.4 „Beletörik-e a bicskánk” a tudományba?
A tudomány egyik sajátossága, hogy tudásunk határainak kiterjesztése
közben egyre kitüntetettebb figyelem fordul a határokon túli, új rejtélyek
felé. A váratlan felfedezések mindig izgalmasak voltak saját
szakterületemen, a csillagászatban is. Minden tudományterületen a fejlődés
minden szakaszában találkozunk „ismeretlen ismeretlenekkel”. (Donald
Rumsfeldet emiatt kigúnyolták, bár ő ezt más összefüggésben jelentette ki –
de természetesen igaza volt, és talán jobb lett volna a világ számára, ha
filozófus lett volna belőle.) Felmerül azonban egy mélyebb kérdés. Vannak-
e olyan dolgok, amiket soha nem fogunk tudni, mert túl vannak az emberi
elme felfogóképességén? Alkalmas-e az agyunk arra, hogy megértse a
valóság minden kulcsfontosságú jellemzőjét?
Tényleg csodálatra méltó, mennyi mindent megértettünk. Az emberi
intuíció annak megfelelően fejlődött, hogy megbirkózzék azokkal a
mindennapi jelenségekkel, amelyekkel távoli őseink az afrikai szavannán
találkoztak. Agyunk nem változott sokat azóta, így különösen figyelemre
méltó, hogy mégis képesek vagyunk megérteni a kvantumvilág józan ésszel
szembemenő jelenségeit és a kozmosz egészének viselkedését. Korábban
azt feltételeztem, hogy számos jelenlegi rejtélyre adandó válasz az
elkövetkező évtizedekben a figyelem középpontjába fog kerülni. De talán
nem mindegyik esetében történik így; a valóság néhány kulcsfontosságú
jellemzője túlmutat felfogóképességünkön. Néha talán „beletörik a
bicskánk” a próbálkozásainkba; lehetnek olyan jelenségek, amelyek
fontosak hosszú távú sorsunk és a fizikai valóság teljes megértése
szempontjából, amelyeknek nem vagyunk tudatában, éppúgy, ahogyan a
majmok sem fogják fel a csillagok és a galaxisok természetét. Ha léteznek
földönkívüliek, akkor talán némelyiknek olyan „agya” van, amely a
tudatukat oly módon strukturálja, amit mi még csak elképzelni sem tudunk,
és amely ennek megfelelően a mi agyunktól merőben eltérően fogja fel a
valóságot.
Minket máris segít a számítástechnika ereje. A számítógép belsejében
lévő „virtuális világban” a csillagászok utánozhatják a galaxisok
kialakulását, vagy beleütköztethetnek egy másik bolygót a Földbe, hogy
lássák, valóban így alakult-e ki a Hold; a meteorológusok szimulálhatják a
légkör viselkedését, hogy jobb időjárás-előrejelzéseket készítsenek és
megállapítsák a hosszú távú éghajlati trendeket; az agykutatók
szimulálhatják a neuronok kölcsönhatásait. Ahogy a videójátékok a
konzolok teljesítőképességének növekedésével párhuzamosan egyre
bonyolultabbá válnak, úgy a számítógépek teljesítményének növekedésével
ezek a „virtuális” kísérletek egyre reálisabbak és hasznosabbak lesznek.
Továbbá, nincs okunk feltételezni, hogy a számítógépek ne tehetnének
olyan felfedezéseket, amelyek a segédeszközök nélkül dolgozó emberi agy
figyelmét elkerülik. Néhány anyag például nagyon alacsony hőmérsékletre
hűtve tökéletesen vezeti az elektromosságot (szupravezetők). Folyamatosan
próbálgatjuk a különböző szupravezető anyagok „receptjeit”, olyanokat
keresve, amelyek szobahőmérsékleten is megtartják szupravezető
tulajdonságukat (az eddig elért legmagasabb szupravezető hőmérséklet
körülbelül –135 Celsius-fok normál nyomáson, és valamivel magasabb, a
hidrogén-szulfid esetében például körülbelül –70 Celsius-fok, de csak
nagyon magas nyomáson). Ez lehetővé tenné az elektromos energia
veszteségmentes transzkontinentális továbbítását és hatékony mágneses
lebegtetésű („maglev”) vasutak építését.
A próbálgatásos kísérletezés sok esetben zsákutcába visz. Hamarosan
lehetővé válik azonban az anyagok tulajdonságainak kiszámítása, méghozzá
olyan gyorsan, hogy sok millió alternatívát lehet végigszámolni sokkal
gyorsabban, mint ahogy a tényleges kísérletek elvégezhetők lennének.
Tegyük fel, hogy valamelyik gép rátalált egy különleges és sikeres receptre.
Talán hasonló módszerrel, mint ahogy az AlphaGo elérte a sikerét. Ez
esetben azonban a gép valami olyat ért el, amiért egy tudós megkaphatná a
Nobel-díjat. Úgy működött a gép, mintha nemcsak áttekintette volna saját,
meglehetősen specializált univerzumát, hanem ott új összefüggéseket tárt
volna fel – éppúgy, ahogyan az AlphaGo egyes lépéseivel meghökkentette
és elkápráztatta a bajnokokat. Hasonlóképpen, az új gyógyszerek optimális
kémiai összetételét egyre inkább számítógépek fogják keresni, nem pedig a
valós kísérleteket végző emberek, ahogy a repülőgépeket tervező mérnökök
immár sok éve számítógéppel szimulálják a gép szárnyai mentén a levegő
áramlását, ahelyett, hogy a szélcsatornákban kellene kísérleteket végezniük.
Ugyanilyen fontos, hogy a hatalmas adatállományok „átrágásával”
észrevehetjük a gyengén megmutatkozó tendenciákat vagy korrelációkat.
Genetikai példával élve, a gének kombinációi határozzák meg az olyan
tulajdonságokat, mint az intelligencia és a testmagasság. Ezeknek a
kombinációknak az azonosításához olyan gépre lenne szükség, amely elég
gyors ahhoz, hogy rengeteg genomot végigvizsgálva, azonosítsa a gyenge
korrelációkat. Hasonló eljárásokat használnak a pénzpiaci kereskedők a
piaci trendek felkutatására, hogy minél gyorsabban reagálhassanak, és így
befektetőik elhappolják mások orra elől a legjobb üzleteket.
Állításomat, mely szerint vannak korlátai annak, amit az emberi agy
képes felfogni, egyébként kétségbe vonta a fizikus David Deutsch, akinek
úttörő szerepe volt a „kvantum-számítástechnika” kulcsfogalmainak
megalkotásában. Provokatív és kiváló, The Beginning of Infinity (A
végtelenség kezdete) című könyvében7 rámutatott arra, hogy elvileg minden
folyamat kiszámítható. Ez igaz. Azonban az, hogy valamit ki tudunk
számítani, nem ugyanaz, mint hogy a maga teljes mélységében megértjük.
Tekintsünk egy példát a geometriából, ahol a sík pontjait két szám határozza
meg: az x és az y tengely mentén mért távolságuk. Bárki, aki az iskolában
tanult geometriát, felismeri, hogy az x2 + y2 = 1 egyenlet egy kört ír le. A
híres Mandelbrot-halmazt olyan algoritmus adja meg, amelyet néhány
sorban le lehet írni. Az alakját még egy mérsékelt teljesítményű számítógép
is könnyedén ábrázolja – a halmaz „Kolmogorov-féle komplexitása”
csekély. Nincs azonban olyan ember, aki kezébe véve a Mandelbrot-halmaz
algoritmusát, megérti és a lelki szemeivel látja ezt a rendkívül bonyolult
„fraktálmintát”, ugyanabban az értelemben, ahogy a fenti egyenlet láttán
maga elé képzel egy kört.
Századunk folyamán további drámai fejlődés várható a tudományokban.
Választ kapunk sok kérdésre, amelyek ma még nyugtalanítanak bennünket,
miközben olyan új kérdések merülnek fel, amelyeket ma még el sem tudunk
képzelni. Mindazonáltal, minden erőfeszítésünk ellenére számolnunk kell
azzal a lehetőséggel, hogy a természet bizonyos alapvető igazságai
túlságosan bonyolultak lehetnek ahhoz, hogy a segédeszközök nélküli
emberi agy teljes mértékben képes legyen azokat megérteni. Valójában ezen
agyaknak a rejtélyét talán soha nem fogjuk megérteni – vagyis azt, hogyan
képesek az atomok olyan „szürkeállománnyá” összeállni, amely tudatában
van önmagának, és elgondolkodik saját eredetéről. Vagy talán minden olyan
univerzum, amely elég komplikált ahhoz, hogy megengedje a
megjelenésünket, ugyanezen oknál fogva túlságosan bonyolult ahhoz, hogy
elménk megértse.
Vita tárgya, hogy hosszú távú jövőnket szerves, ember utáni
(poszthumán) lényekkel, vagy inkább intelligens gépekkel kell-e
elképzelnünk. Túlságosan antropocentrikusak lennénk azonban, ha azt
hinnénk, hogy a fizikai valóság teljes körű megértése az emberiség
felfogóképességén belül esik, és így egyetlen megoldandó rejtély sem
marad poszthumán leszármazottaink számára.
4.5 Mi a helyzet Istennel?
Ha az első számú kérdés, amelyet a csillagászoknak fel szoktak tenni, az
„Egyedül vagyunk-e?”, akkor a második leggyakrabban feltett kérdés
biztosan az, hogy „Hisz-e ön Istenben?” Megegyezést kereső válaszom az,
hogy nem, de a csoda és a rejtélyesség érzésében osztozom azokkal a
sokakkal, akik hisznek.
A tudomány és a vallás közötti kapcsolat még mindig vitát szül, bár
tulajdonképpen ebben a XVII. század óta nem volt lényeges változás.
Newton felfedezései számos vallási (és vallásellenes) választ váltottak ki.
Még ennél is nagyobb vihart kavartak Charles Darwin XIX. században
kifejtett gondolatai. Napjaink tudósai számos esetben adják tanújelét
viszonyulásuknak a valláshoz; vannak köztük hagyományos értelemben vett
hívők éppúgy, mint keményvonalas ateisták. Személyes véleményem
szerint – ami elég unalmas lehet azok számára, akik a tudomány és a vallás
közötti konstruktív párbeszédet (vagy éppen a nemkonstruktív vitát)
szeretnék előmozdítani –, ha valamit megtanultunk a tudomány
műveléséből, akkor azt biztosan, hogy még az olyan alapvető dolgokat is
meglehetősen nehéz megérteni, mint amilyen az atom. Ennek
szkepticizmust kell kiváltania bármely dogmával, vagy bármely olyan
állítással kapcsolatban, amely szerint többet értünk el, mint egy nagyon
hiányos és átvitt értelmű bepillantást a létezés mély kérdéseibe. Ezt Darwin
így fogalmazta meg az Asa Gray amerikai biológusnak küldött levelében:
„Mélységesen érzem, hogy ez a kérdéskör túl elvont az emberi értelem
számára. Egy kutya is elgondolkozhat Newton elméjéről. Hagyjuk, hogy
mindenki úgy reméljen és higgyen, ahogyan tud”.8
A kreacionisták úgy vélik, hogy Isten többé-kevésbé olyannak teremtette
meg a Földet, mint amilyennek ma látjuk – vagyis nem hagyott teret az új
fajok kialakulásának vagy a nagyobb komplexitás megjelenésének, és kevés
figyelmet fordított a tágabb értelemben vett kozmoszra. Tisztán logikai úton
még azt is lehetetlen megcáfolni, ha valaki azt állítja, hogy az univerzumot
egy órával ezelőtt teremtették meg, összes emlékünkkel és a történelem
minden korábbi örökségével együtt. A „kreacionista” elképzelés még
mindig széles körben elterjedt az amerikai evangéliumi keresztények
körében és a muszlim világ egyes részein. Kentuckyban még egy
„kreacionizmus múzeum” is működik, ahol megtekinthető az a 155 méter
hosszú, 150 millió dolláros költséggel elkészített tárgy, amelyet az
elgondolás hívei Noé bárkája „az eredetivel azonos méretű” másolatának
mondanak.
Manapság divatosabb az elképzelés kifinomultabb változata, az
„intelligens tervezés”. Ez a koncepció elfogadja az evolúciót, de tagadja,
hogy a véletlenszerű természetes szelekció adhat számot az események
azon rendkívül hosszú láncolatáról, amely végül elvezetett az ember
megjelenéséhez. Ennek a fejlődésnek sok olyan állomása van, ahol az adott
élőlény valamely kulcsfontosságú összetevőjének kialakulásához nem volt
elég egyetlen ugrás, hanem apró lépések sorozatára lehetett szükség,
azonban a fejlődés köztes állomásai önmagukban nem képviseltek túlélési
előnyt. Ez a fajta érvelés azonban hasonló a hagyományos
kreacionizmushoz. A „hívő” néhány részletre összpontosít (vagyis a
rengeteg részlet közül csak néhányra), amelyeket még nem értünk, és azt
állítja, hogy a látszólagos rejtély rávilágít az elmélet alapvető hibájára.
Bármit „megmagyarázhatunk”, ha természetfeletti beavatkozást tételezünk
fel. Tehát, ha a siker mértékének azt tekintjük, hogy valamire magyarázatot
tudunk adni, ha az mégoly „elborult” is, akkor az „intelligens tervezés”
hívei mindig nyernek.
Egy magyarázat azonban csak akkor ér valamit, ha az eltérő jelenségeket
integrálja, és egyetlen mögöttes alapelvhez vagy egységes elképzeléshez
köti őket. Ilyen alapelv a darwini természetes szelekció, amelyet Darwin A
fajok eredetében ismertetett, és „egyetlen hosszú bizonyításnak” nevezett.
Valójában az első nagy egyesítés Newton gravitációs törvénye volt. Newton
azonosította a jól ismert gravitációs vonzást, amely a földön tart bennünket,
és amelynek hatására az alma a földre hull, azzal a vonzóerővel, amely a
Holdat és a bolygókat a pályáikon tartja. Newtonnak köszönhetően nem
szükséges minden egyes alma lehullását feljegyeznünk.
Az intelligens tervezés elgondolása a klasszikus érvelésig vezethető
vissza: a tervezettséghez lennie kell tervezőnek. Két évszázaddal ezelőtt a
teológus William Paley leírta az óra és az órásmester ma már jól ismert
hasonlatát – a szemre, a szembe fordítható hüvelykujjra és más jellemzőkre
egy jóindulatú Teremtő munkájának bizonyítékaként hivatkozott.9
Napjainkban minden biológiai fejleményt a hosszan tartó evolúciós
szelekció és a környezettel való szimbiózis eredményének tekintünk. Paley
érvei ma már a teológusok körében sem népszerűek.10
Paley a csillagászatról azt tartotta, hogy az nem a legalkalmasabb
tudomány a tervezettség bizonyítására, de „minden másnál jobban
bizonyítja, milyen óriási léptékben végezte munkáját [a Teremtő]”. Talán
Paley másképp reagált volna, ha ismerte volna a galaxisok, a csillagok, a
bolygók és a periódusos rendszer egymástól különböző elemeinek
létrejöttét eredményező, gondviselésszerűnek látszó fizikát. A
Világegyetemnek egyszerű kezdete volt – az „ősrobbanásból” fejlődött ki –,
amely kezdet jellemzői elég röviden leírhatók. A fizikai törvények viszont
„adottak”, vagyis azok nem fejlődtek. Azon állításokat, melyek szerint ez a
leírás elég különlegesnek tűnik, nem lehet olyan könnyen figyelmen kívül
hagyni, mint Paley biológiai „bizonyítékait” (egy lehetséges, a multiverzum
segítségével operáló magyarázatot a 4.3 szakaszban említettem).
Paley mai kollégája, az egykori matematikai fizikus John Polkinghorne, a
finomhangolt világunkat úgy értelmezi, mint „egy olyan Teremtő
teremtménye, aki azt akarja, hogy a világ éppen ilyen legyen”.11 Szívélyes
nyilvános vitákat folytattam Polkinghorne-nal; aki fizikára tanított, amikor
cambridge-i diák voltam. Az a véleményem, hogy teológiája túl
antropocentrikus és leszűkített ahhoz, hogy hitelt érdemlő legyen. Nem
támogatja az „intelligens tervezést”, de úgy véli, hogy Isten befolyásolhatja
a világot, ha olyan helyeken és időkben hajt végre apró
közbeavatkozásokat, amikor az eredmény különösen érzékenyen reagál a
kis változásokra – minimális és könnyen kifejtett beavatkozással maximális
hatást ér el.
Amikor keresztény papokkal (vagy más vallású megfelelőikkel)
találkozom, mindig igyekszem megkérdezni, mit tartanak az „alapnak” –
vagyis annak az „elméleti minimumnak”, amelyet híveiknek el kell
fogadniuk. Nyilvánvaló, hogy sok keresztény történelmi és fizikai
eseménynek tekinti a feltámadást. Polkinghorne minden bizonnyal; ő fizikai
köntösbe öltözteti az eseményt, mondván, hogy Krisztus egzotikus
materiális állapotúvá alakult át, ami velünk is megtörténik majd, amikor
eljön az apokalipszis. 2018-as húsvéti üzenetében Canterbury érseke, Justin
Welby kijelentette, hogy ha a feltámadás „csak egy történet vagy metafora,
akkor őszintén be kell vallanom, le kell mondanom hivatásom
gyakorlásáról”. De hány katolikus hisz abban a vizsgálat „gyakorlati” részét
alkotó két csodában, amit a potenciális jelöltnek el kell érnie ahhoz, hogy
szentté avassák? Őszintén megdöbbent, milyen sokan vallják magukénak
azt a hitet, amelynek ilyen prózai a tartalma.
Magamat gyakorló, de hitetlen keresztényként jellemzem. Az ennek
megfelelő fogalom jól ismert a zsidók körében: sokan követik a
hagyományos vallási szertartásokat – péntek esténként gyertyát gyújtanak
és így tovább. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy vallásukat
mindennél előbbre valónak tekintik, még kevésbé azt, hogy vallásukat az
egyedüli igazság hordozójának tartanák. Még az is lehet, hogy önmagukat
ateistának tekintik. Hasonlóképpen, „kulturális keresztényként” elégedett
vagyok azzal, hogy részt veszek (bár rendszertelenül) az anglikán egyház
szertartásain, amelyeket gyermekkorom óta jól ismerek.
A keményvonalas ateisták azonban túlságosan a vallási dogmára és az
úgynevezett „természeti teológiára” összpontosítanak – vagyis a fizikai
világban keresik a különböző természetfeletti jelenségekre vonatkozó
bizonyítékokat. Tudomást kellene azonban venniük a „vallásos”
emberekről, akik nyilvánvalóan nem unintelligensek és nem is naivak. Ha a
békés együttélésre való törekvés helyett heves támadásokat intéznek az
elterjedt vallás ellen, akkor ezzel gyengítik a fundamentalizmus és a
fanatizmus elleni összefogást. Ezáltal a tudományt is gyengítik. Ha egy
fiatal muszlimnak vagy evangéliumi kereszténynek azt mondják, hogy vagy
megtarthatják Istenükbe vetett hitüket, vagy elfogadják az evolúciót, akkor
Istenüket fogják választani, és ezzel elvesznek a tudomány számára. A
legtöbb vallás hívei nagy jelentőséget tulajdonítanak hitük közösségének és
rituális vonatkozásainak – sőt sokan közülük elsőbbséget adhatnak a
rítusnak a hittel szemben. Amikor oly sok minden oszt meg bennünket, a
változások tempója pedig zavaróan gyors, akkor az ilyen csoportos rituálék
a közösségen belüli kötődést kínálják. A vallási hagyományok pedig,
amelyek a híveket összekapcsolják a múlt generációkkal, megerősítik azon
aggályunkat, hogy nem szabad egy tönkretett világot örökül hagyni az
elkövetkező generációk számára.
Ez a gondolatmenet átvezet utolsó témámhoz: hogyan kell reagálnunk a
XXI. század kihívásaira, és miként csökkenthetjük a szakadékot a létező
világ és azon világ között, amilyenben élni szeretnénk, és amelyen
megosztozunk a „Teremtés” többi teremtményével.
5

Összegzés

5.1 A tudomány művelése

Könyvem 1. fejezetében bemutattam az ebben a században bekövetkezett
átalakulásokat – azok minden korábbinál gyorsabb tempóját és a globális
környezetre gyakorolt nyomásukat. A 2. fejezetben azokról a tudományos
eredményekről írtam, amelyekre az elkövetkező évtizedekben
számíthatunk, hangsúlyozva ezek várható előnyeit, de rávilágítva az etikai
dilemmákra és a rombolás vagy akár a katasztrófa kockázatára is. A 3.
fejezetben térben és időben távolabbra tekintettem – elgondolkozva a
bolygónktól nagyon távoli területekről és a „poszthumán” jövőről. A 4.
fejezetben az önmagunk és a világ mélyebb megértésének esélyeit
latolgattam – bemutattam azt, amit megtanulhatunk, de rámutattam arra is,
amit talán soha nem érthetünk meg. A néhány befejező oldalon viszont
inkább arra koncentrálok, ami itt és most történik – annak érdekében, hogy
mindezt figyelembe véve kiderítsük, mi lehet a folyamatban a tudósok
szerepe. Kiemelem, milyen különleges kötelezettségeik vannak
mindannyiunkhoz képest, akik emberekként és polgárokként szívünkön
viseljük annak a világnak a sorsát, amelyet örökül hagyunk a jövő
generációkra.
Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a „tudomány” fogalmát a
technológiát és a mérnöki tevékenységet is magában foglaló rövidítésként
használom. A tudományos eredmények gyakorlati célokra hasznosításának
koncepciója, és annak megvalósítása nagyobb kihívást jelenthet, mint az
eredeti felfedezés. Mérnök barátaim kedvenc rajzfilmjében két hód szemlél
egy hatalmas vízerőművet. Az egyik hód azt mondja a másiknak, hogy
„valójában nem én építettem, de az én ötletem alapján épült”. Én magam is
szívesen emlékeztetem elméleti kollégáimat arra, hogy Gideon Sundback
svéd mérnök, a cipzár feltalálója nagyobb intellektuális ugrást tett, mint
amit legtöbbünk valaha is el fog érni.
A tudósokról széles körben azt tartják, hogy a tudományos módszerként
ismert, jellegzetes eljárást követik. Ezt a képet azonban egyszer s
mindenkorra el kellene vetni. Helyénvalóbb lenne azt állítani, hogy a
tudósok ugyanolyan racionális módon okoskodnak, mint az ügyvédek vagy
a nyomozók, amikor kategorizálják a jelenségeket és értékelik a
bizonyítékokat. Egy ehhez kapcsolódó (és valójában kártékony) téveszme
az a széles körben elterjedt vélekedés, miszerint gondolataik minőségét
tekintve ezek az emberek valamiféle „elitet” alkotnak. A „tudományos
kutatás képessége” csupán egyik aspektusa a szellemi képességek sokkal
tágabb fogalmának – mely utóbbinak a tudósokkal azonos mértékben
birtokában vannak a legjobb újságírók, ügyvédek, mérnökök és politikusok
is. E. O. Wilson (az 1.4 szakaszban idézett ökológus) azt állítja, hogy a
tudomány bizonyos területein valójában nem a legbriliánsabb elmék a
leghatékonyabbak.1 Nem becsüli le ezzel a zseniális meglátások és
felfedezések jelentőségét, amelyek (bár ritkán fordulnak elő) meghatározó
mérföldkövek egy-egy tudós munkásságában. Wilson több tízezer
hangyafaj világviszonylatban kiemelkedő szakértője, de eredményeit
évtizedeken át folytatott kemény gürcölésének köszönhette: az íróasztal
melletti elméleti töprengés nem elég a sikerhez. Tehát fennáll az elfásulás
veszélye. És valóban igaza van abban, hogy akik csaponganak a témák
között – a „szárnyaló elmék” –, azok boldogabbnak érzik magukat
munkájukat végezve (bár az kevésbé jövedelmező), mint az
„ezredmásodperceket hajszoló kereskedők” a Wall Streeten, vagy a
hozzájuk hasonló foglalkozást űzők.
A tudósok általában túl kevés figyelmet fordítanak a filozófiára, bár ez
néhány filozófusra is igaz. A tudósok fantáziáját a XX. század második
felében elsősorban Karl Popper gondolatai ragadták meg.2 Poppernek abban
igaza volt, hogy egy tudományos elméletnek elvben cáfolhatónak kell
lennie. Ha egy elmélet annyira rugalmas – vagy hívei láthatóan olyan
megbízhatatlanok –, hogy az elmélet bármilyen eshetőséghez
hozzáigazítható, akkor az nem valódi tudomány. Egyik példa erre a
reinkarnáció. Jól ismert könyvében a biológus Peter Medawar3 e mérce
szerint kritikusabban ítélte meg a freudi pszichoanalízist, sőt írása végén
határozottan megadta az elgondolásnak a kegyelemdöfést: „Teljes egészét
tekintve a pszichoanalízis semmire sem jó. Ez egy végtermék, sőt olyan,
mint egy dinoszaurusz vagy egy zeppelin, mert még a romjaiból sem lehet
jobb elméletet építeni, így a teória örökre a XX. századi gondolkodás
történetének egyik legszomorúbb és legfurcsább emléke marad.”
Mindamellett, a Popper-doktrínának két gyenge pontja is van. Először is, az
értelmezés a kontextustól függ. Nézzük példaként a Michelson–Morley-
kísérletet, amely a XIX. század végén azt mutatta, hogy a fénysebesség (a
laboratóriumban lévő órával mérve) mindig ugyanakkora, bármilyen
sebességgel is mozgott a laboratórium – sőt a sebesség a Föld mozgása
ellenére minden évszakban ugyanakkorának bizonyult. Később felismerték,
hogy ez Einstein elméletének magától értetődő következménye. De ha
ugyanezt a kísérletet a XVII. században hajtották volna végre, akkor az
eredményt talán annak bizonyítékaként értelmezték volna, hogy a Föld nem
mozog, ezért ez Kopernikusz világképének a cáfolata. Másodszor,
esetenként mérlegelni kell, mennyire meggyőzőek az elméletnek
ellentmondó bizonyítékok, mielőtt egy egyébként kellően alátámasztott
elméletet elvetnénk. Amint Francis Crick, a DNS szerkezetének egyik
felfedezője többször is kijelentette: ha egy elmélet az összes ténnyel
összhangban van, az rossz hír, mert néhány „tény” valószínűleg hibás.
Popperen kívül csak az amerikai filozófus, Thomas Kuhn tudott
támogatókat állítani elképzelése mellé – Kuhn bevezette a
„paradigmaváltások” fogalmát, amelyek megszakításokat, ugrásszerű
változásokat jelentenek a „szokásos tudomány” menetében.4 A kopernikuszi
forradalom, amely elveti a Föld középpontú kozmosz fogalmát, ebben az
értelemben paradigmaváltásnak minősül. Ugyanígy paradigmaváltás az a
felismerés, hogy az atomok jelenségeit kvantumfizikai hatások irányítják –,
amelyek teljesen ellentmondanak a józan észnek, és még mindig
rejtélyesek. Kuhn követői közül azonban sokan (bár talán még maga Kuhn
is) túl szabadon használták a fogalmat. Gyakran elhangzik például az a
kijelentés, miszerint Einstein megdöntötte Newton elméletét.
Tisztességesebb azonban úgy fogalmazni, hogy Einstein elmélete
meghaladta Newtonét. Einstein elmélete szélesebb körben alkalmazható –
olyan helyzetekben, ahol a kölcsönhatások nagyon erősek, vagy nagyon
nagyok a sebességek –, továbbá sokkal mélyebben világít rá a gravitáció, a
tér és az idő összefüggéseire. A legtöbb tudományágban az a bevett
gyakorlat, hogy az elméletek kisebb részleteit módosítják, illetve a régi
elmélet beépül az új, általánosabb, szélesebb hatókörű elméletbe.5
 A tudományos munkában a különböző területeken megszerzett
szakértelemre és a különböző munkastílusok széles választékára egyaránt
szükség van. Éppúgy nélkülözhetetlenek az elméleti szakemberek, mint a
magányos kísérletezők, a terepen adatokat gyűjtő ökológusok, vagy éppen
az óriás részecskegyorsítókon vagy nagyszabású űrprojekteken dolgozó,
kvázi-ipari csapatok. A tudományos munka leggyakoribb része a kis
kutatócsoportokon belüli együttműködés és vita. Vannak, akik egy úttörő
jelentőségű cikket kívánnak írni, megnyitva az utat egy új terület kutatása
előtt; mások inkább azzal lesznek elégedettek, ha megírhatják egy alaposan
megismert tudományterület átfogó, végleges monográfiáját.
A tudományok ugyanolyan sokszínűek, mint a sport. A sportról szóló
írások általában nehezen tudnak túllépni a semmitmondó általánosságokon
– dicsérik az emberi versenyszellemet és így tovább. Érdekesebb, ha egy
adott sport sajátosságairól írunk; még vonzóbbak a különösen izgalmas
mérkőzésekről szóló beszámolók és a kulcsszereplők személyiségének
bemutatása. Ugyanez a helyzet a tudományok területén. Minden egyes
tudományágnak megvannak a saját, jellemző módszerei és hagyományai.
Mégis leginkább a lenyűgöző egyéni felfedezések vagy felismerések keltik
fel az érdeklődésünket.
A tudomány kumulatív fejlődése új technológiákat és új eszközöket
igényel – természetesen az elmélet fejlődésével és az új felismerésekkel
szimbiózisban. Egyes eszközök „asztali” méretűek. A másik szélsőséget a
genfi CERN-ben működő, kilenc kilométer átmérőjű nagy hadronütköztető
képviseli, amely jelenleg a világ legbonyolultabb tudományos eszköze.
Amikor 2009-ben befejeződött a berendezés építése, az egeket verdeste a
kutatók lelkesedése és a nagyközönség érdeklődése, de ugyanakkor joggal
vetődött fel a kérdés, mi szükség van egy ilyen nagy beruházásra az elemi
részecskék fizikája elvontnak tűnő területén. Ami azonban különleges a
tudománynak ebben az ágában, az az, hogy a különböző országokban
dolgozó szakemberek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az európai
vezetésű együttműködésben erőforrásaik nagy részét közel húsz éven
keresztül egyetlen hatalmas eszköz építésére és működtetésére fordítják. A
résztvevő államok (például az Egyesült Királyság) éves hozzájárulása saját
teljes tudományos kutatási költségvetésüknek csupán 2%-át teszi ki, ami
egy ilyen nagy kihívást jelentő alapkutatás esetében nem tűnik aránytalanul
nagynak. Ez az egyetlen projektre szorítkozó, nemzetközi együttműködés,
amely a természet egyik legalapvetőbb rejtélyére próbál fényt deríteni –
emellett megvalósítása csúcstechnológiájú megoldásokat igényel –,
biztosan olyasvalami, amire civilizációnk büszke lehet. Hasonlóképpen, a
csillagászati eszközöket is multinacionális konzorciumok működtetik,
amelyek között valóban globális projektek is találhatók, például az ALMA
rádiótávcső Chilében (Atacama Large Millimeter/Submillimeter Array),
amely Európa, az Egyesült Államok és Japán közös projektje.
A kutatóknak olyan témát kell választaniuk, amely megfelel a
személyiségüknek, a készségeiknek és az ízlésüknek (Terepmunka?
Számítógépes modellezés? Nagy pontosságú kísérletek? Hatalmas
adattömegek kezelése? És így tovább). Továbbá a fiatal kutatók különösen
annak örülnek, ha gyorsan fejlődő területen kezdhetnek dolgozni – ahol
hozzáférhetnek az új technikához, nagyobb teljesítményű számítógépekhez
vagy nagyobb adatállományokhoz –, ezért az idősebb generáció
tapasztalatai jócskán leértékelődnek. Nem túl bölcs dolog, ha valaki azonnal
a legfontosabb vagy legalapvetőbb probléma megoldásába vág bele. A
probléma fontosságát meg kell szorozni annak valószínűségével, hogy
sikerül megoldani azt, és az így kapott szorzat értékét kell maximalizálni.
Nem célszerű például, ha a kezdő kutatók tömegesen a kozmosz fizikájának
és a kvantumfizikának az egyesítésével szeretnének foglalkozni, még akkor
sem, ha ez nyilvánvalóan az egyik olyan szellemi csúcs, amelyet el
szeretnénk érni. Fel kell ismerniük, hogy a rákkutatás és az agykutatás nagy
kihívásait csak lépésről lépésre lehet megoldani, nem úgy, hogy ajtóstul
rontanak a házba. (Amint a 3.5 szakaszban említettem, korábban az élet
eredetének vizsgálatát is ebbe a kategóriába sorolták, de most úgy látszik,
hogy korábban még nem létező módszereknek köszönhetően a téma
időszerűvé és a kutatás végrehajthatóvá vált.)
Mi a helyzet azokkal, akik a tudományos pályájuk közepén váltanak új
tudományterületre? Az új meglátások képessége és az új szemléletmód
kétségtelenül „többletet” jelent – sőt a legizgalmasabb témák gyakran
átnyúlnak a tudományágak közötti hagyományos határokon. Másrészt
köztudott, hogy a tudósok nem fejlődnek életkoruk előrehaladtával –
„kiégnek”. A fizikus Wolfgang Paulinak híres volt a harmincévesnél
idősebb tudósokra tett becsmérlő megjegyzése: „még mindig fiatal, de már
ismeretlen”. De remélem, nem csak egy öregedő tudós vágyálma az, hogy
ne legyünk ennyire fatalisták. Úgy tűnik, a tudományos kutatók három út
valamelyikét követhetik. Az első és leggyakoribb utat követők az idő
múlásával egyre kevésbé összpontosítanak a kutatásra – miközben lankadó
érdeklődésüket néha más irányú aktivitással kompenzálják, de néha
egyszerűen csak „elmúlnak”. A második út, amelyet a legnagyobb tudósok
közül néhányan követnek, egy meggondolatlan és túlzott önbizalomtól
fűtött átnyergelés más területekre. Azok, akik ezt az utat követik, saját
szemükben még mindig „tudományt csinálnak” – továbbra is meg akarják
érteni a világot és a kozmoszt, de már nem elégíti ki őket a részletkérdések
hagyományos kutatása: ezért túlterhelik magukat, ami néha kínosan zavart
helyzetbe hozza tisztelőiket. Ezt a szindrómát korábban az a jelenség is
súlyosbította, hogy a tekintélyes és idősödő tudósok igyekeznek megóvni
magukat a kritikától – bár a kevésbé hierarchikus társadalom sok előnye
közül az egyik éppen az, hogy ez az elszigetelődés egyre ritkább, legalábbis
Nyugaton. Emellett a tudomány egyre inkább együttműködő jellege
kevésbé valószínűvé teszi az efféle elszigetelődést. Végül, van egy
harmadik út – a legnagyszerűbb. Folytassuk azt, amihez értünk, elfogadva,
hogy lehetnek olyan új módszerek, amelyeket a fiatalok könnyebben
elsajátíthatnak, mint az öregek, és valószínűleg az a legjobb, ha a fennsíkon
akarunk maradni ahelyett, hogy újabb hegycsúcsokat próbálnánk
meghódítani.
Akad persze néhány kivételes „késői virágzás”. Bár sok zeneszerzőt
ismerünk, akiknek utolsó művei a legjelentősebbek, a tudósok között csak
kevesekről mondható el ugyanez. Azt hiszem, ennek az lehet az oka, hogy a
zeneszerzőket (akárcsak a tudósokat) ifjúkorukban az akkor uralkodó
kultúra és stílus befolyásolja, attól kezdve viszont kizárólag a „belső
fejlődés” révén tökéletesíthetik és mélyíthetik el tudásukat. Ezzel
ellentétben a tudósoknak folyamatosan meg kell ismerkedniük az új
fogalmakkal és új eljárásokkal, ha az élvonalban akarnak maradni –
márpedig ahogy öregszünk, ez egyre nehezebb lesz.
Sok tudományág – köztük a csillagászat és a kozmológia – évtizedről
évtizedre olyan jelentős fejlődésen megy keresztül, hogy a szakemberek
karrierjük során érzékelik „a fejlődés ívét”. Paul Dirac, az 1920-as évek a
kvantumelméletet formába öntő rendkívüli forradalmának egyik
vezéregyénisége elmondta, hogy ez olyan korszak volt, amikor a „második
vonalbeli” emberek az „első vonalban” dolgoztak. Szerencsémre a
csillagászok azon nemzedéke számára, amelyhez én is tartozom, ez az
elmúlt évtizedek fejlődésére volt igaz.
A legjobb laboratóriumok, akárcsak a legjobb induló vállalkozások, az
eredeti ötletek és a fiatal tehetségek optimális inkubátorai lehetnek. De van
egy alattomos demográfiai tendencia, amely a hagyományos egyetemeken
és kutatóintézetekben ez ellen dolgozik. Ötven évvel ezelőtt a tudományt
hivatásszerűen művelők száma még exponenciálisan nőtt, meglovagolva a
felsőoktatás bővülését, ezért a fiatalok többen voltak, mint az öregek;
ezenkívül megszokott (és általában kötelező) volt, hogy a kutatók a
hatvanas éveik közepén nyugdíjba vonultak. A kutatói közösség –
legalábbis Nyugaton – jelenleg nem bővül (sőt sok területen telítetté vált),
továbbá nincs előírt nyugdíjkorhatár. A korábbi évtizedekben észszerű volt
egy kutatónak arra törekednie, hogy a harmincas éve elején egy csoportot
vezethessen, ezzel szemben az Egyesült Államok orvosbiológiai
közösségében ma már szokatlan, hogy valaki negyvenéves kora előtt
elnyerje első kutatási támogatását. Ez nagyon baljós előjel. A tudomány
mindig vonzza a „nem odavaló” embereket, akik nem tudnak maguknak
más karriert elképzelni. A laboratóriumok alkalmazhatnak ugyan olyanokat,
akik megelégszenek azzal, hogy támogatási kérelmeket írnak, ám ezek a
projektek általában nem kapnak finanszírozást. Helyettük a szakmának a
rugalmas tehetségűeknek legalább egy részét magához kell vonzania,
akikben megvan az ambíció, hogy elérjenek valamit a harmincas éveikre.
Ha eltűnik ez a perspektíva, akkor az ilyen emberek nagy ívben elkerülik a
tudományos pályát, és talán megpróbálnak elindítani egy kezdő
vállalkozást. Ezt az utat járva elégedettek lesznek, és a társadalom számára
is hasznos munkát végeznek – ezért sokan így is tesznek –, de hosszú távon
fontos, hogy néhány ilyen ember az alapvető határok kutatásának szentelje
életét. Az informatika és a számítástechnika fejlődésének gyökerei a vezető
egyetemeken végzett alapkutatásokig nyúlnak vissza, bizonyos esetekben
közel egy évszázaddal ezelőttig. Az orvosi kutatás során tapasztalt
nehézségek a bizonytalan alapokra vezethetők vissza. Például az
Alzheimer-kór elleni gyógyszerek klinikai tesztjének kudarca – ami miatt a
Pfizer gyógyszeripari vállalat abbahagyta a neurológiai gyógyszerek
fejlesztését célzó programját – azt jelezheti, hogy nem ismerjük elég jól az
agy működését, ezért erőfeszítéseinket az alaptudományokra kell
összpontosítanunk.
A növekvő jómód és az egyre több szabadidő – az informatika kínálta
összeköttetésekkel együtt – magasan képzett amatőrök és „önkéntes
tudósok” millióinak kínál szerte a világon minden eddiginél tágabb
lehetőségeket érdeklődésük kielégítésére. Sőt ezek a tendenciák a vezető
kutatók számára lehetővé teszik, hogy a hagyományos akadémiai vagy
kormányzati laboratóriumon kívül csúcstechnológiájú kutatásokat
végezzenek. Ha elég sokan ezt a lehetőséget választják, akkor ez erodálja a
kutató egyetemek elsőbbségét, és rohamtempóban a XX. század előtti
szintig növeli a „független tudósok” jelentőségét –, egyúttal talán elősegíti a
valóban eredeti ötletek kibontakozását.
5.2 Tudomány a társadalomban
Könyvem egyik fő témája értelmében jövőnk attól függ, bölcs döntéseket
hozunk-e a legfontosabb társadalmi kihívásokat illetően: az energiáról, az
egészségről, az élelmiszerekről, a robotikáról, a környezetről, a világűrről
és így tovább. Ezek a döntéseink nem nélkülözhetik a tudományt. A
kulcsfontosságú döntéseket azonban nem egyedül a tudósoknak kell
meghozniuk; ezek a kérdések mindannyiunkat érintik, ezért a döntéseknek
széles társadalmi vita eredményeképpen kell megszületniük. Ahhoz, hogy
ez így történjék, mindannyiunknak legalább nagy vonalakban tisztában kell
lennünk a tudomány kulcsfontosságú eredményeivel, és elégséges
számolási képesség szükséges ahhoz, hogy értékelni tudjuk a veszélyeket, a
valószínűségeket és a kockázatokat, valamint ne tudjanak félrevezetni a
szakértők vagy a populista szólamok.
Azok, akik még elkötelezettebb demokráciára vágynak, nap mint nap
fájlalják, milyen keveset tudnak az átlagos szavazók a releváns kérdésekről.
De a tudatlanság nem a tudomány sajátossága. Éppily szomorú, ha a
polgárok nem ismerik nemzetük történelmét, nem beszélnek egyetlen
idegen nyelvet sem, és nem találják meg Észak-Koreát vagy Szíriát a
térképen – mint ahogy sokan tényleg nem érik el ezt a szintet. (Egy
felmérés eredménye szerint az amerikaiaknak csupán egyharmada találta
meg a térképen Nagy-Britanniát!) Ez iskolarendszerünk és kultúránk
általános vádirata – nem hiszem, hogy emiatt kifejezetten a tudósoknak
kellene keseregniük. Sőt örülök és meglepődtem, milyen sok embert
érdekelnek a dinoszauruszok, a Szaturnusz holdjai és a Higgs-bozon –
amelyek legkevésbé sem relevánsak a mindennapi életünk szempontjából –,
és hogy ezek a témakörök milyen gyakran szerepelnek a népszerű
médiában.
Ezen túlmenően, a gyakorlati felhasználásuktól függetlenül ezeknek az
elképzeléseknek közös kultúránk részét kell alkotniuk. A tudomány az
egyetlen olyan kultúra, amely valóban globális: a protonok, a fehérjék és a
Pitagorasz-tétel ugyanaz Kínától Peruig bárhol. A tudománynak felül kell
emelkednie az állampolgárság jelentette akadályokon. Meg kell szólítania
az összes hitet is. Szellemi hiányosság, ha nem értjük meg természeti
környezetünket, valamint a bioszférát és az éghajlatot irányító alapelveket.
Mint ahogy az is, ha nem látjuk meg azt a csodálatos képet, amelyet a
darwinizmus és a modern kozmológia tár elénk – a komplexitások sorra
megjelenő láncolatát, amely elvezet az ősrobbanástól a csillagokig, a
bolygókig, a bioszférákig és az emberi agyakig –, a kozmosz öntudatra
ébredését. Ezeknek a „törvényeknek” vagy mintáknak a felismerése a
tudomány nagy diadalait jelentik. Felfedezésükhöz odaadó tehetségre –
mondhatnánk zsenialitásra – is szükség volt. A nagyszerű találmányokhoz
azokkal egyenértékű tehetség kell. A kulcsfontosságú ötletek megértése
azonban nem olyan nehéz. A legtöbbünk nagyra értékeli a zenét, még akkor
is, ha nem tudunk zenét szerezni, vagy akár előadni sem. Hasonlóképpen, a
tudomány legfontosabb elképzeléseit szinte mindenki megértheti és
élvezheti – ha azt a szakkifejezések helyett egyszerű szavakkal és képekkel
ismertetjük. A technikai részletek riasztóak lehetnek, ezért azokat
nyugodtan a szakemberekre hagyhatjuk.
A technológiai fejlődés olyan világot hozott létre, amelyben a legtöbb
ember biztonságosabb, hosszabb és jobb minőségű életet élvez, mint a
korábbi generációk, és ezek a pozitív tendenciák folytatódhatnak.
Másrészről a környezet állapotának romlása, az kontrollálhatatlan
éghajlatváltozás és a fejlett technológia nem kívánatos hátrányai ennek a
fejlődésnek a mellékhatásai. A nagyobb népességű világnak, amelyben az
emberek több energiát és további erőforrásokat igényelnek, valamint
nagyobb hatású technológiák birtokában vannak, súlyos, sőt katasztrofális
visszahatásai lehetnek társadalmunkra.
Két olyan fenyegetés is létezik, amelyeket a közvélemény továbbra sem
hajlandó tudomásul venni: a bioszférában közösen okozott kártételünket, és
azokat a fenyegetéseket, amelyek az egymással kölcsönösen összekapcsolt
világ egyre nagyobb sérülékenységéből adódnak, egyének vagy kis
csoportok által elkövetett hibák vagy szándékos terrorcselekmények
következtében. Évszázadunkban új fejlemény, hogy a katasztrófák
következményei az egész világot érintik. Collapse (Összeomlás) című
könyvében6 Jared Diamond leírja, hogyan és miért hanyatlott le öt
különböző civilizáció, milyen katasztrófák sújtották őket, majd egymással
szembeállított előrejelzéseket ad néhány modern társadalomra. De ezek az
események nem voltak globálisak; például Ausztráliában nem pusztított
pestisjárvány. „Behálózott” világunkban azonban sehová sem lehetne
elrejtőzni a gazdasági összeomlás, egy világméretű járvány vagy a globális
élelmiszer-ellátás ellehetetlenülésének következményei elől. Vannak más
globális fenyegetések is; például a nukleáris csapás és válaszcsapás utáni
kiterjedt tüzek tartós „nukleáris telet” idézhetnek elő, ami a legrosszabb
esetekben több éven keresztül lehetetlenné tenné a hagyományos
gabonanövények termesztését (ugyanez történhet meg egy kisbolygó
becsapódása vagy egy szupervulkán kitörése után is).
Ebben a helyzetben döntő fontosságú a kollektív intelligencia. Egyetlen
ember sem érti teljesen az okostelefont – több technológia szintézisét.
Valóban, ha egy „apokalipszis” után életben maradnánk – mint az extrém
túlélőfilmekben – még a vaskor és a mezőgazdaság kialakulása korának
alapvető technológiái is szinte mindannyiunk lehetőségeit meghaladnák.
Egyébként éppen ezért sürgette James Lovelock – a polihisztor, aki
bevezette a köztudatba a Gaia-hipotézist (az önszabályozó planetáris
ökológia gondolatát) –, hogy készüljenek az alapvető technológiákat
részletesen leíró „túlélési kézikönyvek”, amelyeket széles körben el kellene
terjeszteni, egyes példányaikat pedig biztonságos helyeken kellene tárolni.
Lewis Dartnell brit csillagász felvette a kesztyűt: The Knowledge: How to
Rebuild Our World from Scratch (A tudás: Hogyan lehet újjáépíteni
világunkat a semmiből) címmel kitűnő könyvet írt.7
Többet kellene tennünk a világméretű veszélyek valószínűségének
felmérése és minimalizálása érdekében. Fenyegetésük árnyékában élünk,
ezek egyre nagyobb kockázatot jelentenek az emberiség számára. Egyre
nagyobb gondot is jelentenek a technikailag jól képzett „magányos
farkasok”. Ezek a problémák arra késztetnek bennünket, hogy nemzetközi
szinten összehangolt terveket készítsünk (az például, hogy egy súlyos
járvány világméretűvé válik-e, attól is függhet, hogy egy vietnami
baromfitartó gazda milyen gyorsan tudja bejelenteni, ha bármilyen furcsa
betegséget észlel az állatain). Emellett sok kihívás – például annak
megtervezése, miként tudjuk a veszélyes éghajlatváltozást elkerülve
kielégíteni a világ energiaigényét, vagy miként biztosíthatjuk kilencmilliárd
ember számára a megfelelő élelmiszer-ellátást a fenntartható környezet
veszélyeztetése nélkül – sok évtizedre szóló tervezést igényel, ami messze
kívül esik a legtöbb politikus „komfortzónáján”. Intézményeink sorra
kudarcot vallanak, amikor hosszú távra és globálisan kellene tervezni.
Nem tagadható, hogy a modern technológiák, ha rosszul alkalmazzák
őket, veszélyesek lehetnek, akár katasztrófákhoz is vezethetnek. Fontos,
hogy legjobb tudásunkkal értékeljük, mely kockázatok valósak, és melyeket
minősíthetünk sci-finek, és utasíthatunk el ennek megfelelően, majd az
elővigyázatosságból hozott óvintézkedéseket az első csoportba sorolt
veszélyekre kell összpontosítani. Hogyan lehet ezt megtenni? Nem
szabályozhatjuk a fejlődés tempóját, még kevésbé lehetséges, hogy teljesen
lemondjunk a fejlődés potenciálisan veszélyes területeiről, hacsak nem
egyetlen szervezet tartja kézben a kassza kulcsát – márpedig ezt irreális
feltételezni egy teljesen globalizált világban, ahol a finanszírozást az üzleti
világ, a mecénások és kormányok vegyesen biztosítják. De még akkor is, ha
a szabályozások sehol sem lehetnek százszázalékosan hatékonyak – és csak
alig valamivel többet tudnak nyújtani, mint egy „oldalba bökés” –, akkor is
fontos, hogy a tudományos közösség minden tőle telhetőt megtegyen a
„felelős innováció” támogatása érdekében. Különösen fontos lehet a
különböző innovációk megvalósítási sorrendjének befolyásolása. Például ha
egy szuperhatalom birtokában lévő mesterséges intelligencia „gonosszá vált
volna”, akkor már túl késő lenne más területek fejlődése fölött visszavenni
az irányítást; másrészt a szigorú emberi ellenőrzés alatt álló, de magasan
képzett mesterséges intelligencia segíthet csökkenteni a biotechnológiai
vagy nanotechnológiai kockázatokat.
Szükségessé válhat, hogy az országok több szuverenitást adjanak át az
olyan szervezeteknek, mint a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, az
Egészségügyi Világszervezet és hasonlók. Már ma is léteznek olyan
nemzetközi szervezetek, amelyek a légi közlekedést, a rádiófrekvenciák
elosztását és az ilyen jellegű kérdéseket szabályozzák. Készültek olyan
jegyzőkönyvek, mint a párizsi éghajlatváltozási megállapodás. Több ilyen
szervezetre lehet szükség, például az energiatermelés tervezéséhez, a
vízkészletek megosztásának biztosításához, valamint a mesterséges
intelligencia és az űrtechnológia felelős kihasználásához. A nemzeti
határokat éppen manapság mossák el nem utolsósorban az olyan kvázi-
monopóliumok, mint a Google és a Facebook. Meg kell őrizni azt a
gyakorlatot, mely szerint a kormányok elszámoltathatják az új
szervezeteket, de közösségi médiát használva be kell vonniuk munkájukba
a nyilvánosságot – amit már most is megtesznek, és ez a következő
évtizedekben is így lesz. A közösségi média rengeteg embert von be a
kampányaiba, de az így mozgósított emberek elköteleződése nagyon
gyenge, össze sem hasonlítható a múltban szervezett különböző
tömegmegmozdulások résztvevőinek elkötelezettségével. Ezen túlmenően,
a média megkönnyíti a tiltakozások megszervezését, valamint felerősíti a
másként gondolkodó kisebbségek hangját – ami növeli a megmozdulások
irányítói előtt álló kihívásokat.
 De vajon képesek-e a nemzetállamok a világ irányítására? Két tendencia
csökkenti a személyek közötti bizalmat: egyrészt egyre távolabbi
személyekkel kerülünk mindennapi kapcsolatba, így ezek a kapcsolataink
globalizálódnak. Másrészt a modern élet egyre sebezhetőbb a szándékos,
romboló célú támadásokkal szemben – vagyis felismerjük, hogy a
„hackerek” vagy a másként gondolkodók olyan eseménysorokat indíthatnak
el, amelyek könnyen világméretűvé szélesedhetnek. Az ilyen tendenciák
miatt szükség van a biztonsági intézkedések erősítésére. Ezek viszont a
mindennapi életünkben már kezdenek irritálóvá válni – biztonsági őrök,
egyre bonyolultabb jelszavak, repülőtéri biztonsági ellenőrzések és így
tovább –, de a jövőben valószínűleg még bosszantóbbak lesznek. Az olyan
innovációk, mint a blokkláncnak nevezett, a nyílt hozzáférést és a
biztonságot egyesítő, elosztott adatbázisok olyan protokollokat kínálhatnak,
amelyek az egész internetet biztonságosabbá teszik. Ám ezek jelenlegi
alkalmazásai – amelyek lehetővé teszik, hogy létrejöjjön a kriptovalutákra
épülő, a hagyományos pénzügyi intézményektől függetlenül működő
gazdaság – inkább kártékonynak, mintsem jó szándékúnak tűnnek.
Egyszerre üdvös és nyomasztó annak felismerése, hogy a gazdaság micsoda
erőfeszítéseket fordít olyan tevékenységekre és termékekre, amelyek
fölöslegesek lennének, ha úgy éreznénk, hogy megbízhatunk egymásban.
Nincs jele annak, hogy csökkenne az országok gazdagsága és jóléti
szintjei közötti szakadék. Ha azonban ezek a különbségek továbbra is
megmaradnak, akkor egyre nagyobb lesz a tartós zavarok kockázata. Ez
azért fog így történni, mert a hátrányos helyzetűek tudatában vannak
helyzetük igazságtalanságának; az utazás viszont egyre könnyebb, ezért
mind agresszívebb intézkedésekre lesz szükség a kialakuló migrációs
nyomás kordában tartása érdekében. A hagyományos, közvetlen
pénzátutalásokon kívül azonban az internet és utódai megkönnyítik a
szolgáltatások nyújtását a világ bármely pontján, valamint azt, hogy az
oktatási és egészségügyi előnyök az emberek egyre szélesebb köréhez
jussanak el. A gazdag világ érdeke, hogy jelentős összegű befektetésekkel
segítsék a szegényebb országokban az életminőség javítását és
munkalehetőségek teremtését – ezáltal minimalizálják a sérelmeket és „egy
szintre hozzák” a világ országait.
5.3 Közös remények és félelmek
A tudósoknak különleges kötelezettségeik vannak, amelyek meghaladják az
átlagpolgárok felelősségét. Vannak etikai kötelezettségek, amelyek a
tudományos kutatás egészére vonatkoznak: el kell kerülni az olyan
kísérleteket, amelyek során akár a legcsekélyebb kockázata felmerül annak,
hogy katasztrófához vezethetnek. Ezenkívül tiszteletben kell tartaniuk az
etikai előírásokat, amikor a kutatások alanyai állatok vagy emberek.
Kevésbé megfogható kérdések merülnek fel azonban olyankor, ha
kutatásuknak a laboratórium falain túlmutató következményei is vannak, és
potenciálisan olyan társadalmi, gazdasági és etikai hatást fejtenek ki, amely
minden polgárt érint – vagy amikor komoly, de még fel nem becsült
mértékű fenyegetésre derül fény. Rossz szülők lennénk, ha nem érdekelne
bennünket, mi történik gyermekeinkkel felnőttkorukban, még akkor is, ha
esetleg csak kevéssé tudjuk befolyásolni őket. Hasonlóképpen, a tudósok
számára sem lehet közömbös, milyen következményekkel járnak ötleteik,
alkotásaik. Meg kell próbálniuk elősegíteni a társadalom számára előnyös –
kereskedelmi vagy egyéb – alkalmazásokat. Amennyire tudnak, ellent kell
állniuk munkájuk kétes értékű vagy fenyegető alkalmazásainak, és szükség
esetén figyelmeztetniük kell erre a veszélyre a politikusokat. Ha az
eredményeik etikai szempontból érzékeny problémákat vetnek fel – amint
az gyakran és erőteljesen meg fog történni –, akkor a nyilvánossághoz kell
fordulniuk, miközben rá kell jönniük, hogy szűkebb szakterületükön kívül
nincs különleges felhatalmazásuk.
Megemlíthetünk néhány jó példát a múltból: például a második
világháború alatt az első nukleáris fegyvereket kifejlesztő atomtudósokat. A
sors kulcsfontosságú szerepet szánt nekik a történelemben. Sokan közülük –
például Joseph Rotblat, Hans Bethe, Rudolf Peierls, és John Simpson
(akiket életük későbbi éveiben lehetőségem volt személyesen is ismerni) –
megkönnyebbültek, amikor visszatérhettek a békés célú tudományos
kutatás területére. De számukra az elefántcsonttorony nem maradt az
elzárkózottság szentélye. Nemcsak tudósként, hanem elkötelezett
polgárként folytatták tevékenységüket – a nemzeti tudományos
akadémiákon, a Pugwash mozgalomban és más nyilvános fórumokon
támogatták annak az erőnek a kordában tartását, amelynek
felszabadításához ők maguk is hozzájárultak. A koruk alkimistái voltak ők,
a titkos és speciális szakismeret birtokosai.
 A korábbi fejezetekben tárgyalt technológiák következményei
ugyanolyan fontosak, mint a nukleáris fegyvereké. Az „atomtudósokkal”
szemben azonban azok, akik az új kihívásokkal foglalkoznak, szinte a
tudomány minden területét lefedik, a legkülönbözőbb országok polgárai –
valamint nemcsak az egyetemeken és a kormányokban dolgoznak, hanem
sokan közülük a magániparban. Az ő eredményeiknek és aggályaiknak is el
kell jutniuk a tervezés és a politika szintjére. De vajon hogyan lehet ezt a
legjobban elérni?
A politikusokkal és a magas rangú tisztviselőkkel kialakított közvetlen
ismeretség segíthet – mint ahogy a kapcsolatok is a nem kormányzati
szervezetekkel és a magánszektorral. De a szakértőknek, akik korábban
kormányzati tanácsadóként dolgoztak, gyakran elkeserítően csekély a
befolyásuk. A politikusokat elsősorban a beérkező leveleik és a sajtó
befolyásolják. A tudósok néha „kívülállóként” és aktivistaként többet
tudnak elérni, különösen, ha üzenetüket széles körben olvasott könyvek,
kampánycsoportok, blogok és újságcikkek írása révén, vagy esetleg
politikai tevékenységükön keresztül közvetítik. Ha a nagyközönség és a
média visszhangozza és erősíti a mondanivalójukat, akkor a távlati globális
ügyek felemelkednek a politika szintjére.
Rachel Carson és Carl Sagan például kiemelkedtek generációjukból mint
felelősségteljes tudósok, akik írásaik és előadásaik révén hatalmas
befolyásra tettek szert. Ráadásul mindez a közösségi média és a twitterek
térhódításának kora előtt történt. Sagan, ha még élne, ma a „tudományok
melletti demonstrációk” vezéregyénisége lenne –, aki szenvedélyes és
ékesszóló stílusával hatalmas tömegeket tudna mozgósítani.
Különleges felelősség terheli az egyetemeken dolgozókat és az önálló
vállalkozókat; ők szabadabban kapcsolódhatnak be a nyilvános vitákba,
mint a kormányzati szolgálatban álló vagy az iparban alkalmazott kollégáik.
A tudósoknak emellett különleges lehetőségük van az egyetemi hallgatók
befolyásolására. A közvélemény-kutatások – nem meglepő módon – azt
mutatják, hogy a fiatalok, akik várhatóan átélik századunk nagyobb részét,
erőteljesebben érdeklődnek a hosszú távú és átfogó kérdések iránt, és
jobban aggódnak az ott felmerülő problémák miatt. Egyre terjed például a
diákok bevonása a „hatékonyan altruista” kampányokba. William
MacAskill Doing Good Better (Jót tenni jobb) című könyve8 lenyűgöző
kiáltvány. Eszünkbe juttatja, hogy az emberek életének sürgős és jelentős
javítása akkor érhető el, ha a meglévő erőforrásokat jól célzottan
átcsoportosítjuk a fejlődő vagy szegény országok javára. A tehetős
alapítványoknak nagy a vonzereje (ezek mintapéldája a Bill & Melinda
Gates Alapítvány, amely igen jelentős hatást gyakorolt, különösen a
gyermekek egészségügyi ellátására) – de még azok hatása sem mérhető a
nemzeti kormányokéhoz, ha az utóbbiakat állampolgáraik nyomás alá
helyezik.
Már rámutattam a világ vallásainak szerepére – ezek nemzetek feletti
közösségek, amelyek hosszú távon gondolkodnak és törődnek a
közösséggel, különösen a világ szegényeivel. Egy világi szervezet, a
kaliforniai székhelyű Long Now Alapítvány olyan jelkép létrehozását
kezdeményezte, amely drámai módon szembefordul a jelenleg mindent
átható rövid távú gondolkodásmódunkkal. Egy nevadai mély barlangban
hatalmas órát építenek; úgy tervezik, hogy tízezer évig járjon (nagyon
lassan), és úgy programozzák be, hogy harangjátéka e nagyon hosszú
időtartam minden napján más dallamot játsszon le. Azok, akik ebben a
században meglátogatják, olyan emlékművet szemlélhetnek meg, amely
azzal a céllal készült, hogy túlélje a katedrálisokat, és azt a reményt kelti,
hogy száz évszázad elteltével még mindig ketyegni fog – és lesz néhány
utódunk, akik majd akkor is meglátogatják.
Bár ismeretlen és potenciálisan katasztrofális veszélyek árnyékában
élünk, úgy tűnik, nincs tudományos akadály a fenntartható és biztonságos
világ megteremtésének útjában, ahol mindenki jobban él, mint ma a
„nyugati” emberek. Technikai szempontból optimisták lehetünk, bár
technológiai erőfeszítéseink iránya korrekcióra szorul. A „felelősségteljes
innováció” kultúrájával a kockázatok minimálisra csökkenthetők,
különösen azokon a területeken, mint a biotechnológia, a fejlett mesterséges
intelligencia és a geomérnökség. Emellett újra kell gondolnunk a világ
technológiai erőfeszítéseinek fontossági sorrendjét. Továbbra is a tudomány
és a technika lelkes híveinek kell maradnunk – nem szabad a haladást
fékeznünk. Az „elővigyázatosság elvének” vaskalapos alkalmazása
nyilvánvalóan hátrányos. Ha fel akarjuk venni a harcot a világot fenyegető
veszélyek leküzdése érdekében, akkor további technológiákra is
szükségünk lesz, de olyanokra, amelyek alkalmazását a
társadalomtudomány és az etika irányítja.
A kezelhetetlen geopolitikai és szociológiai problémák – a lehetőségek és
a ténylegesen megtörténő dolgok közti szakadék – a pesszimizmust
táplálják. Az általam leírt forgatókönyvek – a környezet pusztítása, az
ellenőrizetlen éghajlatváltozás és a fejlett technológia nem kívánatos
következményei – komoly, akár katasztrofális hátrányokat okozhatnak a
társadalom számára. Ezeket azonban nemzetközi szinten kell kezelni.
Ugyanakkor rendszerszintű akadálya van annak, hogy hosszú távra és
széles körűen tervezzünk. A politikusok a saját szavazóikra figyelnek – és a
következő választásokra. A részvényesek rövid távon akarnak nyereséget
elérni. Még most sem fordítunk elég figyelmet arra, ami a távoli
országokban történik. Emellett nem vesszük figyelembe azokat a
problémákat, amelyeket a jövő generációira hagyunk. Átfogó szemlélet
hiányában – annak felismerése nélkül, hogy együtt mindannyian erre a
zsúfolt világra vagyunk utalva – a kormányok nem fektetnek kellő
hangsúlyt a politikai szempontból hosszú távú projektekre, bár azok
bolygónk történetében csupán egy röpke pillanatot ölelnek fel.
A „Föld-űrhajó” az üres térben száguld. Utasai szorongóak és feszültek.
Életfenntartó rendszerük sérülékeny, érzékeny a rongálásokra és a hibákra.
De túl kevés a terv, túl kevés a látóhatár fürkészése, túl kevéssé ismerjük a
távlati kockázatokat. Szégyen lenne, ha egy kifosztott és veszélyes világot
hagynánk a jövő nemzedékeire.
Könyvem elején H. G. Wellst idéztem. Befejezésül viszont Peter
Medawarnak, a múlt század második felében élt bölcs tudósának szavait
idézem az olvasó emlékezetébe: „Az emberiségért szóló harangok –
legalábbis ezek legtöbbje – olyanok, mint az alpesi szarvasmarhák
kolompjai; a saját nyakunkon lógnak, és a mi hibánk, ha nem vidám,
kellemes hangot adnak ki.”9
Most itt az ideje annak, hogy optimista képet rajzoljunk az élet sorsáról –
ebben a világban, és talán azon messze túl is. Globálisan kell
gondolkodnunk, racionálisan kell gondolkodnunk, és távlatokban kell
gondolkodnunk – felvértezve a XXI. század technológiájával, de olyan
értékektől vezérelve, amelyeket a tudomány önmagában nem képes
biztosítani.
Jegyzetek
1 Az antropocén mélyén
1 The Earl of Birkenhead: The World in 2030 AD (London: Hodder and Stoughton, 1930).
2 Martin Rees: Our Final Century (London: Random House, 2003). Az amerikai változat (a Basic
Books kiadásában) Our Final Hour címmel jelent meg. [Magyarul: M. Rees: Ütött az utolsó
óránk?, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2004.]
3 H. G. Wells „The Discovery of the Future” címmel, 1902. január 24-én tartott előadást a londoni
Királyi Intézetben (Royal Institution), majd később ugyanezzel a címmel egy könyvet is kiadott.
4 „Resilient Military Systems and the Advanced Cyber Threat”, Defense Science Board Report,
2013. január. Hasonló aggályokat fogalmazott meg Petraeus tábornok és más vezető amerikai
személyiségek is.
5 Az ENSZ „World Population Prospects” című, 2017-ben aktualizált kiadványának legjobb becslése
szerint a világ népessége 2050-re eléri a 9,7 milliárdot. Másik mértékadó forrás az International
Institute for Applied Systems Analysis (IIASA) Population Projectje, amelynek becslése
valamivel kisebb számot ad.
16 Számos jelentés készült a világ élelem- és vízellátásáról – például 2013-ban a Royal Society és a
Nemzeti Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences, USA) együttműködésében
„Modelling Earth’s Future” címmel.
17 „Our Common Future”, az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságának (UN World
Commission on Environment and Development) jelentése, 1987.
18 Juncker megjegyzését a The Economist idézi, 2007. március 15.
19 A „planetáris határok” fogalmát a stockholmi Resilience Centre használta először egy 2009-es
jelentésében.
10 Ez az E. O. Wilsontól származó idézet a The Creation: An Appeal to Save Life on Earth (New
York: W. W. Norton, 2006) című művéből való.
11 A konferenciát 2014. május 2–6. között „Sustainable Humanity, Sustainable Nature: Our
Responsibility” címmel, a Pápai Tudományos Akadémia és a Pápai Társadalomtudományi
Akadémia támogatásával tartották.
12 Az idézet Alfred Russel Wallace, The Malay Archipelago (London: Harper, 1869) című
könyvéből való.
13 A The Skeptical Environmentalist című könyvet a Cambridge University Press adta ki 2001-ben.
2002-ben Lomborg a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet védnökségével megalapította a
Koppenhágai Konszenzust.
14 A projektben többek közt a La Jollában működő San Diegó-i Kaliforniai Egyetemről C. Kennel,
valamint az Egyesült Királyságból Emily Shuckburgh és Stephen Briggs vett részt.
15 The Stern Review Report on the Economics of Climate Change, HM Treasury, UK, 2006.
16 G. Wagner – M. Weitzman: Climate Shock: The Economic Consequences of a Hotter Planet
(Princeton, NJ: Princeton University Press, 2015).
17 W. Mischel – Y. Shoda – M. L. Rodriguez: „Delay of Gratification in Children”, Science 244
(1989): 933–938.
18 „Cuba’s 100-Year Plan for Climate Change”, Science 359 (2018): 144–145.
19 Az Egyesült Királyságban a körforgásos gazdaság ügye akkor kapott jelentős lendületet, amikor a
széles körben nagyra becsült és tisztelt, a világot körülhajózó Ellen MacArthur lett a szószólója.
20 A geomérnökségről szóló kiváló tanulmány a következő: Oliver Morton: The Planet Remade:
How Geoengineering Could Change the World (Princeton: NJ: Princeton University Press, 2016).
2 Az emberiség jövője a Földön
1 Robert Boyle archívumát, különös tekintettel a hivatkozott dokumentumra, részletesen tárgyalja
Felicity Henderson egy 2010-es Royal Society Reportban.
2 A lista online a következő címen található: https://www.telegraph.co.uk/news/uknews/7798201/
Robert-Boyles-Wish-list.html.
3 Két könnyen hozzáférhető könyv ezekről a fejleményekről: Jennifer A. Doudna – Samuel S.
Sternberg: A Crack in Creation (Boston: Houghton Mifflin Harcourt, 2017) (Jennifer Doudna a
CRISPR/Cas9 módszer egyik feltalálója); és Siddhartha Mukherjee: The Gene: An Intimate
History (New York: Scribner, 2016).
4 D. Evans – R. Noyce (Albertai Egyetem) tanulmánya a PLOS One tudományos folyóiratban jelent
meg, a Science Newsban 2018. január 19-én pedig a következő ismertetés jelent meg róla: Ryan
S. Noyce – Seth Lederman – David H. Evans: ‘Construction of an Infectious Horsepox Virus
Vaccine from Chemically Synthesized DNA Fragments’, PLOS One (January 19, 2018):
https://doi.org/10.1371/journal.pone.0188453.
5 Chris D. Thomas: Inheritors of the Earth (London: Allen Lane, 2017).
6 Steven Pinker: The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined (New York: Penguin
Books, 2011).
7 Freeman Dyson: Dreams of Earth and Sky (New York: Penguin Random House, 2015).
8 Az újabb fejlemények áttekintése a következő könyvekben található: Murray Shanahan: The
Technological Singularity (Cambridge, MA: MIT Press, 2015); és Margaret Boden: AI: Its Nature
and Future (Oxford: Oxford University Press, 2016). Spekulatívabb megközelítést kínál: Max
Tegmark: Life 3.0: Being Human in the Age of Artificial Intelligence (New York: Penguin
Random House 2017).
19 David Silver és mtsai: ‘Mastering the Game of Go without Human Knowledge’, Nature 550
(2017): 354–359.
10 https://en.wikipedia.org/wiki/Reported_Road_Casualties_Great_Britain
11 A levél megírását az MIT-n működő Future of Life Institute szervezte.
12 Stuart Russellt a Financial Times idézi, 2018. január 6.
13 Lásd Ray Kurzweil: The Singularity Is Near: When Humans Transcend Biology (New York:
Viking, 2005).
14 P. Hut – M. Rees: „How Stable Is Our Vacuum?” Nature 302 (1983): 508–509.
15 Derek Parfit Reasons and Persons (New York: Oxford University Press, 1984) című könyve 4.
részében mutatja be érvelését.
16 Ezeknek az extrém kockázatoknak jó áttekintését adja: Nick Bostrom – Milan C´irkovic´, szerk.:
Global Catastrophic Risks (Oxford: Oxford University Press, 2011); és Phil Torres: Morality,
Foresight, and Human Flourishing: An Introduction to Existential Risks (Durham, NC:
Pitchstone, 2017).
3 Az emberiség kozmikus távlatban
1 Idézi Carl Sagan: Pale Blue Dot: A Vision of a Human Future in Space (New York: Random
House, 1994).
2 Alfred Russel Wallace: Man’s Place in the Universe (London: Chapman and Hall, 1902) – a könyv
a Gutenberg-projekt keretében ingyen letölthető.
3 Michel Mayor – Didier Queloz: ‘A Jupiter-Mass Companion to a Solar-Type Star’, Nature 378
(1995): 355–359.
4 A Kepler-űrtávcső eredményeiről a leghitelesebb információk a projekt honlapján találhatók:
https://www.nasa.gov/mission_pages/kepler/main/index.html
5 Michaël Gillon és mtsai: ‘Seven temperate terrestrial planets around the nearby ultracool dwarf star
TRAPPIST-1’, Nature 542 (2017): 456–460.
6 A lézeres gyorsítás lehetőségét már az 1970-es években tárgyalta a jövőt megálmodó mérnök,
Robert Forward. Újabban részletes vizsgálatokat végeztek P. Lubin, J. Benford és mások. A
Starshot projektet Jurij Milner Breakthrough Alapítványa támogatja, ennek keretében komolyan
vizsgálják, hogy egy ostya méretű űrszonda felgyorsítható-e a fénysebesség 20%-ára, és így
elérheti-e húsz éven belül a legközelebbi csillagokat.
7 Jó bevezetés a témába az alábbi két könyv: Jim Al-Khalili, szerk.: Aliens: The World’s Leading
Scientists on the Search for Extraterrestrial Life (New York: Picador, 2017); és Nick Lane: The
Vital Question: Why is life the way it is? (New York: W. W. Norton, 2015).
8 A pulzárok kutatásának kiterjedt irodalma van, jó áttekintést ad Geoff McNamara: Clocks in the
Sky: The Story of Pulsars (New York: Springer, 2008).
9 A gyors rádiókitöréseket kiterjedten vizsgálják, a mibenlétükre vonatkozó elképzelések
folyamatosan változnak. A legpontosabb ismertetést a Wikipédia tartalmazza:
https://en.wikipedia.org/wiki/Fast_radio_burst.
4 A tudomány határai és jövője
1 Conway életrajzát lásd: Siobhan Roberts: Genius at Play: The Curious Mind of John Horton
Conway (New York: Bloomsbury, 2015).
2 Az esszé a következő kötetben található: Eugene Wigner: Symmetries and Reflections: Scientific
Essays of Eugene P. Wigner (Bloomington: Indiana University Press, 1967).
3 Az idézet Paul Dirac 1931-es, klasszikus cikkéből való: ‘Quantised Singularities in the
Electromagnetic Field’, Proceedings of the Royal Society A, 133 (1931): 60.
4 A felfedezés és annak tágabb összefüggései kiváló áttekintését adja Govert Schilling: Ripples in
Spacetime (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard University Press, 2017).
5 Freeman Dyson: ‘Time without end: Physics and biology in an open universe’, Reviews of Modern
Physics 51 (1979): 447–460.
16 Martin Rees: Before the Beginning: Our Universe and Others (New York, Basic Books, 1997).
17 David Deutsch: The Beginning of Infinity: Explanations That Transform the World (New York:
Viking, 2011).
18 Darwin 1860. május 22-én kelt levele Asa Gray részére. Darwin Correspondence Project,
Cambridge University Library.
19 William Paley: Evidences of Christianity (1802).
10 Ennek a szakasznak egyes részletei először a következő könyvben jelentek meg: Martin J. Rees,
‘Cosmology and the Mulitverse’, in Universe or Multiverse, szerk. Bernard Carr (Cambridge:
Cambridge University Press, 2007).
11 John Polkinghorne: Science and Theology (London: SPCK/Fortress Press, 1995).
5 Összegzés
1 E. O. Wilson: Letters to a Young Scientist (New York: Liveright, 2014).
2 Karl Popper kulcsfontosságú munkája a tudományos módszerről: The Logic of Scientific Discovery
(London: Routledge, 1959) – ez az eredeti, 1934-ben megjelent német változat angol fordítása. A
német és az angol változatok megjelenése közötti években Popper a politikaelmélethez történt
jelentős hozzájárulásával növelte tekintélyét: The Open Society and Its Enemies.
3 P. Medawar: The Hope of Progress (Garden City, NY: Anchor Press, 1973), 69.
4 T. S. Kuhn: The Structure of Scientific Revolutions (Chicago: University of Chicago Press, 1962).
[Magyarul: T. S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Bp., 1984]
5 Tim Lewens: The Meaning of Science (New York: Basic Books, 2016). Ez a hozzáférhető könyv
Popper, Kuhn és mások nézeteinek világos kritikáját adja.
6 Jared Diamond: Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (New York: Penguin, 2005).
Magyarul: [Jared Diamond: Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez, Typotex,
2009]
7 Lewis Dartnell: The Knowledge: How to Rebuild Our World from Scratch (New York: Penguin,
2015). Ez a könyv és a hozzá hasonlók felettébb tanulságosak. Sajnálatos, hogy oly sokakat
közülünk a legkevésbé sem érdekelnek azok az alapvető technológiák, amelyektől függünk.
8 William MacAskill: Doing Good Better: Effective Altruism and How You Can Make a Difference
(New York: Random House, 2016).
9 Peter Medawar: The Future of Man (BBC Reith Lectures, 1959).
MARTIN REES Anglia királyi csillagásza, aki korábban a Trinity College
rektora és a Cambridge-i Egyetem Csillagászati Intézetének igazgatója volt.
Az Egyesült Királyságban a Lordok Háza tagjaként és a Royal Society
korábbi elnökeként a nemzetközi tudományos élet aktív résztvevője, akit
különösen érdekelnek a technológiai kockázatok. Magyarul is megjelent
könyvei: Kozmikus otthonunk, Csak hat szám és Ütött az utolsó óránk?
Rees Cambridge-ben él.
{1}
Utalás az angol címre: Guns, Germs, and Steel; ez még több helyen elő fog fordulni a szövegben.
 Tartalomjegyzék
Előszó
Bevezetés
1
1.1 Veszélyek és kilátások
1.2 Nukleáris fenyegetés
1.3 Ökológiai fenyegetések és fordulópontok
1.4 A planetáris határokon belül
1.5 Éghajlatváltozás
1.6 Tiszta energia - és egy „B terv”?
2
2.1 Biotechnológia
2.2 Kibertechnológia, robotika és mesterséges intelligencia
2.3 Mi történik a munkahelyeinkkel?
2.4 Emberi szintű intelligencia?
2.5 Létünket veszélyeztető kockázatok?
3
3.1 A Föld kozmikus távlatban
3.2 Túl a Naprendszerünkön
3.3 Űrrepülés - emberekkel és nélkülük
3.4 Az ember utáni korszak felé
3.5 Földönkívüli intelligencia?
4
4.1 Az egyszerűtől a komplexig
4.2 Megértjük komplex világunkat
4.3 Meddig terjed a fizikai valóság?
4.4 „Beletörik-e a bicskánk” a tudományba?
4.5 Mi a helyzet Istennel?
5
5.1 A tudomány művelése
5.2 Tudomány a társadalomban
5.3 Közös remények és félelmek
Jegyzetek
1 Az antropocén mélyén
 2 Az emberiség jövője a Földön
3 Az emberiség kozmikus távlatban
4 A tudomány határai és jövője
5 Összegzés
Copyright
 Az eredeti mű címe:
Martin Rees: On the Future
Princeton University Press, 2018
Copyright © 2018 by Princeton University Press

Fordította: dr. Both Előd

Lektorálta: Horvai Ferenc
Kiadja az Akkord Kiadó
www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor
Szerkesztette: Oláh Judit
Borítóterv: Takács Ágnes
Tördelés: Szmrecsányi Mária

ISBN 978 963 252 123 7

Minden jog fenntartva