Főnökasszony

III összesen Santangelo

Jackie Collins
JLX (febr 1997)

Címke: Romantikus, regény

Romantikusttt regényttt
Kezdettől végzetes párt alkottak. Két nyakas, bolond zseniális
ember. A magas és karcsú, szőke és zöld szemű, szellemes és
hódító filmsztár, Lennie Golden meg az ő párductestű, szénfekete
hajú, szenvedélyesen független, erős akaratú asszonya, Lucky
Santangelo. Nem volt könnyű az út, amelyet végig jártak, amíg
megtalálták egymást. Lennie, az alkoholista színész és a gátlástalan
sztriptíztáncosnő fia és Lucky, az utcagyerekből magát dúsgazdag
maffiafőnökké felküzdő Gino Santangelo lánya. De vajon kiállja-e a
próbát a házasságuk akkor is, ha mindketten mást akarnak? Lennie
békés családi életet, Lucky pedig hatalmat Hollywoodban, hogy
végre igazságot szolgáltasson a filmiparban a nőknek.
JACKIE COLLINS

Főnök-asszony
Tracynek, Tiffanynek és Rorynak

A LÁNYOK MINDENRE KÉPESEK!

 ELŐJÁTÉK

1985. szeptember

– Öld meg – mondta a hang. – Kit?

– Lucky Santangelót, őt.
– Vegye úgy, hogy megtörtént.
– Remélem is.
– Ne aggódjon – a hölgy halott.
 1
Kezdettől végzetes párt alkottak – Lucky Santangelo és Lennie
Golden. Két nyakas, bolond, dörzsölt ember.
Lennie magas és karcsú volt, a haja piszkosszőke, a szeme
óceánzöld. könnyedén és természetesen volt jóképű. Tetszett a
nőknek. Harminchét éves korára filmsztár lett. Az új iskolához
tartozott, az Eddie Murphy-Chevy Chase típusú komédiásokhoz.
Cinikus és mulatságos filmjei sok pénzt hoztak, és Hollywoodban
ez volt a lényeg.
Lucky Santangelo Richmond Stanislopoulos Golden a hírhedt
Gino Santangelo háromszorosan férjezett lánya volt. Harmincas
éveinek elején járt, dús, szénfekete sörényével, veszedelmes, fekete
szemével, lágy, olajbama bőrével, telt, érzéki szájával és karcsú
termetével amolyan sötét, egzotikus szépség volt. Szenvedélyesen
független, erős akaratú asszony, aki soha nem kötött
kompromisszumot, és mindig mert kockáztatni.
Amikor együtt voltak, felforrósodott a levegő körülöttük. Már
majdnem egy éve házasodtak össze, szeptemberi házassági
évfordulójukat mindketten örömmel és csodálkozva várták.
Örömmel, mert nagyon szerették egymást. És csodálkozva, mert
ugyan ki hitte volna, hogy a házasság tartós lesz.
Lennie Los Angelesben forgatta a Macho férfi című filmet a
Panther Stúdióban. A film az olyan hollywoodi szuperhősöket
szándékozott kifigurázni, amilyen Eastwood, Stallone és
Schwarzenegger.
Házat béreltek Malibuban, ám amíg Lennie forgatott, Lucky
inkább New Yorkban tartózkodott, ahol volt egy milliárdos hajózási
vállalata, amelyet második férjétől, Dimitri Stanislopoulostól örökölt.
Dimitritől származó, hét és fél éves kisfiát, Bobbyt Angliában
taníttatta, és New York közelebb esett az angliai iskolához.
A hétvégeken Lucky vagy Bobbyt látogatta meg Londonban, vagy
Lennie-t Los Angelesben.
– Szárnyaim nőnek a sok repüléstől – panaszolta barátainak. Ám
mindenki jól tudta, hogy Lucky nyughatatlan, s hogy a filmsztár
feleségét játszani Lennie oldalán elviselhetetlen lenne számára. Így
aztán házasságuk szeszélyes és szenvedélyes volt.
 A Macho férfi Lennie-nek csak gondot okozott. Minden este
hosszasan panaszkodott Luckynak telefonon. Lucky türelmesen
végighallgatta, hogy a producer barom, a rendező kiégett
kocsmatöltelék, a női főszereplő a producer babája, és a Panther
Stúdió főnökei pénzbolond panamisták. Lennie ki akart szállni. Lucky
hallgatta, és magában mosolygott. Olyan megállapodáson dolgozott,
amely – ha minden a tervei szerint alakul megszabadítja Lennie-t a
kötöttségektől, hogy olyan rendezővel dolgozzék, akit semmire sem
becsül, olyan producerrel, akit gyűlöl, ráadásul olyan stúdióban,
amelynek a vezetőivel soha többé nem kíván együttműködni, még
akkor sem, ha ostoba módon – Lucky tanácsa ellenére – három
filmre írt alá szerződést a Pantherral. – Én lelépek – fenyegetőzött
Lennie már vagy századszor. – Ne tedd – próbálta nyugtatni Lucky.
– Képtelen vagyok együtt dolgozni ezekkel a seggfejekkel –
nyögte a férfi.
– Azok a seggfejek beperelhetnek, egy vagyont követelhetnek
kártérítésül. Ráadásul elintézhetik, hogy másutt se kapj munkát –
tette hozzá józanul Lucky.
– Az Isten veije meg őket! – tombolt Lennie.
– Ne csinálj semmit, amíg oda nem megyek – figyelmeztette
Lucky. – Ezt ígérd meg.
– De mikor, az ég szerelmére? Lassan kezdem szűznek érezni
magam.
Rekedt kuncogás.
– Hmmm… Azt hittem, már nem is emlékszel rá!
– Siess, Lucky. Nagyon hiányzol.
– Talán előbb ott leszek, mint képzelnéd – mondta az asszony
titokzatosan.
– Biztosan meg fogsz ismerni – jegyezte meg szárazon Lennie. –
Én vagyok az a fickó, akinek állandóan föláll.
– Nagyon vicces. – Lucky mosolyogva tette le a kagylót. Lennie
Golden odalesz a meghökkenéstől meg az örömtől, ha megtudja,
milyen meglepetést szán neki. És Lucky ott akar lenni mellette
abban a pillanatban, hogy lássa, milyen képet vág.
Miután letette a kagylót, Lennie nem fért a bőrébe. A felesége a
legizgalmasabb nő a világon, de a fenébe is – fütyül rá. Miért nem
képes azt mondani: „Lennie, ha rosszul mennek a dolgok, repülök
hozzád”? Miért nem tud megfeledkezni minden másról, és vele
lenni?
Lucky Santangelo. Baromian gyönyörű. Erős. Határozott.
Mesésen gazdag. És túlságosan független.
Lucky Santangelo. A felesége.
Néha úgy tetszett, álom az egész – a házasságuk, a saját
karrierje, az egész. Hat évvel korábban ő is csak egy volt a
számtalan komikus közül, aki örült, ha bejött egy-egy tréfája, ha
keresett pár dollárt, ha egyáltalán labdába rúghatott.
Lennie Golden. A fanyar humorú öreg Jack Golden, a
szabadszájú vegasi komédiás és a fékezhetetlen Alice fia. Alice-é, a
„Pezsgőkoktélé”, ahogyan fénykorában nevezték, amikor amolyan
most látod – most nem látod Las Vegas-i sztripper volt. Lennie
tizenhét évesen szökött New Yorkba, és mindent egyedül ért el, a
szülei segítsége nélkül.
Az apja régen meghalt, ám Alice még élt. A hatvanöt éves Alice
olyan tüzes volt, mintha holmi ősz hajú kezdő színész-nőcske lenne.
Szemlátomást időcsapdába került. Soha nem tudta elfogadni az
öregedés tényét. Lennie-t is csak azért ismerte el a fiának, mert
híres volt.
– Jóformán gyerekfejjel mentem férjhez – csicseregte bárkinek,
aki még hajlandó volt meghallgatni, és hevesen pislogott
műszempilláival, érzékien csücsörítette vastagon rúzso-zott száját. –
Tizenkét évesen szültem Lennie-t.
Lennie vett neki egy ki házat Sherman Oaksban. Alice nem volt
oda az ötlettől, hogy száműzték a Völgybe, no de mit tehetett? Alice
Golden abban az álomban élt, hogy egyszer ő is sztár lesz, és akkor
majd jó lesz vigyázni vele.
– Várják, Mr. Golden – szólt be Lennie öltözőkocsija ajtaján Cristi,
a másodasszisztens.
Cristi valódi szőke kaliforniai lány volt hihetetlenül hosszú lábbal,
amelyet éppen tarka kezeslábas takart. Lennie Joey Firellótól tudta,
hogy a lány valódi szőke. Joey Lennie barátja volt és partnere a
Macho férfiban, s ha nőkről esett szó, rendkívül nagy volt a szája –
ahogyan rendkívül nagy volt a farka is, amelyet gyöngéden idősebb
Joeynak nevezett.
 Ám Lennie-t nem izgatta a lány. Amióta Lucky belépett az
életébe, oda se bagózott a nőkre, és csöppet sem élvezte, hogy
Joey részletesen beszámolt a stáb összes hölgytagjának nemi
szokásairól.
– Egyszerűen féltékeny vagy, öregem – nevetett Joey. – Kivontak
a fogalomból, és cserébe most nincs semmi, mi?
Lennie csak csóválta a fejét, és tekintete azt kérdezte Joeytól:
„Hát nem vagy képes végre felnőni?”. Egykor Lennie híres
szoknyapecér volt. „Ha szőke és mozog, dugd meg”; ez volt a
jelszava. Éveken át kihasznált minden lehetőséget, és sikeresen
elkerült minden tartós kapcsolatot. Azért voltak olyan nők is az
életében, akik nyomot hagytak. Például Eden Antonio.
Ó, Eden, gondolta szomorúan. Az volt ám a nő, soha nem volt
elég neki.
Szegény Eden. Bármilyen nagyravágyó volt is, a végén egy aljas
gengszterrel kellett együtt élnie, aki pornó filmekben szerepeltette.
Nem ilyen jövőt képzelt el magának.
Aztán Olympia. Lennie azért vette feleségül a molett,
elkényeztetett örökösnőt, mert megsajnálta. Sajnos azonban ő sem
tudta kirángatni önpusztító életmódjából. Végül Olympia meg Flash,
a lökött rocksztár túladagolták maguknak a kábítószert egy olcsó
New York-i szállodai szobában, és Lennie szabad ember lett.
Most itt van neki Lucky, s az élet így sem jobb. Lennie fölmarkolta
az asztalról a csomag cigarettát.
Oké, Cristi – mondta. – Megyek.
A lány hálásan biccentett, közben ügyelt rá, hogy jó képet vágjon.
Nem volt könnyű ennél a filmnél a munka, és a legkisebb jó
szándékot is meg kellett becsülni.
A helyszínen Joey Firello vitatkozott a következő jelenetről az
immár nem éppen fénykorát élő rendezővel, Grudge Freeporttal.
Freeport egy ócska szőnyeget viselt kabátként, és bagót rágott.
Válogatás nélkül nagyokat köpött bárhová. És szokás szerint félig
részeg volt.
Marisa Birch, Lennie partnemője – egyben a producer barátnője –
az egyik díszletfalnak dőlve álldogált, lustán piszkálta a körmét.
Megdöbbentő küllemű nőszemély volt: 183 centiméter magas, a haja
tüskére nyírott és ezüstszínű, szilikonozott keble ijesztően nagy. Az
utóbbi az előző férjének az ajándéka volt, aki a 92 centiméteres
mellbőséget – úgy látszik – nem tartotta elegendőnek. Marisa
csapnivaló színésznő volt, és Lennie szerint nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a film pocsék legyen.
Macho férfi, gondolta keserűen Lennie. Olyan vígjáték, amely
nyomban meg fog bukni, mihelyt bemutatják, hiába van benne ő is.
A többi filmje sikeres volt, és most nyomasztó katasztrófának nézett
elébe, és semmit sem tehetett ellene. Az volt a baj, hogy
megszédítette a hatalmas összeg, amelyet Mickey Stolli – a Panther
Stúdió főnöke – felajánlott neki. És mohó hülyeként további három
filmre írt alá szerződést.
- Ne csináld – figyelmeztette Lucky. – Az ügyvédek csak most
szabadítottak meg egy másik kötöttségtől, és újra gúzsba kötöd
magad. Mikor tanulod már meg? Mindig mondom neked, hogy ne
kösd le magad – úgy a kihívás is nagyobb.
No igen, a felesége szereti a kihívásokat. Csakhogy ő még nem
tudott ellenállni a nagy pénz csábításának. És a nagy pénz egy
lépéssel közelebb vitte a felesége páratlan vagyonához.
Ó, igen, hallgatnia kellett volna Luckyra; Luckyban megvolt a
Santangelóknak az a képessége, hogy mindig tisztában voltak a
helyes húzással és azzal is, hogy mikor kell lépni. Lucky apja, Gino
is így jutott odáig, ameddig elért, pedig ő nincstelenként kezdte. Az
öregfiúnak volt stílusa, és Lennie csodálta őt. No de a pokolba is – a
nagy pénz az nagy pénz, és Lennie nem szerette a szegény rokon
szerepét játszani.
Szerencsére most éppen ismét a stúdióban forgattak. Az előző
héten viszont a vad Santa Monica hegységben dolgoztak, és az
igazán gyötrelmes volt. Ráadásul újabb külső felvételek vártak rájuk:
öt hét Acapulcóban.
Lennie sóhajtva lépett be a díszletbe.
Marisa csücsörített duzzadt, érzéki ajkával, csókot adott neki. Az
első találkozásuk óta üldözte Lennie-t. A férfit csöppet sem izgatta a
nő. Még ha nem lett volna Lucky, a szilikon soha nem tudta
fölizgatni.
Szia, Lennie, arany kis kukim – búgta Marisa, és mellbimbója a
férfira meredt.
 A francba veled!, gondolta Lennie. Egy újabb élvezetes
munkanap a stúdióban.

Lucky kisietett a Park Avenue-n lévő csupa króm és üveg

épületből, amelyen még mindig a Stanislopoulos név díszelgett.
Lucky nem akart változtatni ezen. Egy napon úgyis minden a fiáé,
Bobbyé és Dimitri unokájáé, Brigitte-é lesz, így a név marad.
Lucky őszintén szerette Brigitte-et. A lány nagyon emlékeztette az
anyjára, Olympiára, mintha őt látná tizenhat évesen. Olympia és
Lucky hajdan jó barátnők voltak. Ám az régen és távol volt, és igen
sok minden történt azóta, hogy zabolátlan tinédzserként együtt éltek
a svájci intézetben, ahonnan végül is mindkettőjüket kirúgták.
Olympia fiatalon bekövetkezett halála értelmetlen tragédia volt.
Az egyetlen pozitívuma az volt, hogy Lennie megszabadult a magára
vállalt felelősség terhétől.
Lucky néha bűntudatot érzett, Arniert minden annyira jól alakult.
De a pokolba is! Ilyen az élet. S az ő élete sem csupa napsütésből
állt. Ötéves volt, mikor fölfedezte az édesanyja holttestét, amint ott
lebegett a családi úszómedencében. Évekkel később első szerelmét,
Marcót lelőtték a Magiriano Hotel parkolójában. Nem sokkal később
agyonlőtték a fivérét, Dariót. Három tragikus gyilkosság.
Lucky bosszút állt. Elvégre Santangelo volt. Sohase kezdj ki egy
Santangelóval – ez volt a családi mottó.
Mihelyt kilépett az épületből, megpillantotta a sötétzöld
Mercedesnek támaszkodó Boogie-t. Amikor a férfi észrevette, hogy
a főnökasszonya feléje tart, rögtön ugrott, és kinyitotta előtte a kocsi
ajtaját.
Boogie Lucky barátja, sofőrje és testőre volt. Hosszú évek óta
együtt voltak, s a férfi hűségéhez nem fért kétség. A fickónak hosszú
haja, magas, szinte girhes teste volt és az a rendkívüli képessége,
hogy amikor Luckynak szüksége volt rá, mindig ott termett. Boogie
szinte mindenkinél jobban ismerte a lányt.
– A repülőtérre – mondta Lucky, amint beült a hátsó ülésre.
– Sietünk? – kérdezte a férfi.
Lucky fekete szeme vidáman szikrázott.
– Mi mindig sietünk – felelte. – Hát nem erről szól az élet?
 2
Amikor Gino Santangelo reggeli egészségügyi sétájára indult,
mindig ugyanazt az útvonalat követte: a Hatvannegyedik utcán lévő
lakásából indulva egyenesen átvágott a Lexington parkon, aztán
frissen lépkedve megtett jó néhány saroknyi utat a Lexingtonon.
Gino élvezte a sétát. Reggel hétkor New York utcái nem voltak
zsúfoltak, s kora reggel jobbára az idő is tűrhető volt.
Kedvenc kávézójában mindig elfogyasztott egy dán kávét, aztán
a sarki árustól vett egy újságot.
Gino számára ez volt a nap legkellemesebb órája, kivéve azokat
az órákat, amikor Paige Wheeler följött Los Angelesből – sajnos nem
olyan gyakran, mint Gino szerette volna.
Amikor Paige a városban volt, Gino lemondott reggeli sétájáról, s
a lusta reggeleket inkább az ágyban henteregve töltötte az
asszonnyal. Nem is rossz teljesítmény egy, a hetvenes éveiben járó
fickótól. Mondani sem kell, hogy Paige a maximumot hozta ki belőle.
Az Isten verje meg, szereti azt az asszonyt, még akkor is, ha nem
hajlandó elválni producer férjétől, akivel immár húsz éve él együtt.
Gino régóta kérlelte, hogy váljon el. Ki tudja, miért, az asszony nem
akart.
– Ryder belepusztulna, ha nem lennék mellette – mondta
egyszerűen, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
– Baromság – robbant ilyenkor Gino. – És velem mi lesz?
– Te erős vagy – felelte Paige. – Te megélsz nélkülem is. Ryder
összeroppanna.
Egy nyavalyát roppanna össze, gondolta Gino, miközben az utcát
rótta. Ryder Wheeler Hollywood egyik legsikeresebb független
producere volt. Ha Paige otthagyná, fölcsípné az első, keze ügyébe
eső fiatal pipit, semmi más nem történne.
Mi a fenétől hiszi Paige, hogy annyira nélkülözhetetlen? Ginónak
valóban az. Ryder számára csupán feleség, akivel már húsz éve
együtt van. A fickó valószínűleg még fizetne is, csak hogy
megszabaduljon tőle.
Gino komolyan fontolóra vette, hogy az ügybe bekapcsol egy
harmadik személyt, aki majd képviseli érdekeit. Aki fölajánl Rydemak
egymillió dolcsit meg valami búcsúajándékot.
 Sajnos az utóbbi másfél évben Ryder két rendkívül sikeres filmet
csinált, és nem volt szüksége pénzre. Az a strici valósággal fürdik a
pénzben.
– Az Isten verje meg a gazembert – mormogta Gino hangosan,
mert érezte, hogy bizony ő sem lesz fiatalabb, és arra vágyik, hogy
Paige állandóan mellette legyen.
Friss szellő támadt, amikor megállt szokásos újságosánál, hogy
pár percig csevegjen Mickkel, a fanyar humorú walesivel, akinek
üvegszeme és ronda, sárga műfogsora volt. Mick szakadatlan
borúval és komisz humorral uralta a maga kis királyságát.
– Mi történik a környéken? – kérdezte könnyedén Gino, és
fölhajtotta széldzsekije gallérját.
– Kurvák meg taxisofőrök. A legtöbbjüket le kellene lőni – felelte
Mick, és ép szeme rosszindulatúan villogott. – Pár gazember
majdnem kicsinált a minap. Még jó, hogy a helyén az eszem –
szépen megfizettem nekik.
Gino tudta, hogy nem szabad tovább kérdeznie. Mick hajlamos
volt hosszú, fantáziadús történeteket előadni. Gino odadobott némi
aprópénzt, elvette a New York Postot, és elsietett.
A címlap rémületes volt. Vincenzio Strobbino maffiavezért
agyonlőtték a saját háza előtt. A képen Vincenzio arccal a vérében
hevert.
Sejthette a barom, hogy ez lesz, gondolta Gino minden
meglepődöttség nélkül. Fiatal kakaskák. Forrófejűek. A seggfejek
soha nem próbáltak egymással tisztázni semmit, csak lepuffantották
egymást, mintha ez lenne a válasz mindenre. Ma Vincenzio, holnap
egy másik. Az erőszakot immár nem lehetett megfékezni.
Gino örült, hogy ő már kiszállt. Sok-sok évvel korábban a
sűrűjében lett volna, és nagyon is élvezte volna.
Most már nem. Most már öregember. Gazdag öregember.
Hatalmas öregember. Megengedheti magának, hogy mit se szóljon,
csak figyelje az eseményeket.
Gino nem látszott hetvenkilenc évesnek. Elképesztő volt, bárki a
hatvanas évei közepén járó férfinak nézhette, olyan energikus volt a
járása, sűrű az ősz haja, átható tekintetű a fekete szeme. Az orvosait
állandóan ámulatba ejtette energiája és életszeretete, figyelemre
méltó megjelenéséről nem is beszélve.
 – Mi ez az AIDS-probléma, amiről mostanában annyit beszélnek?
– kérdezte nemrégiben az orvosától.
– Amiatt nem kell aggódnia, Gino – felelte kacagva az orvos.
– Igazán? Gondolja?
– Hát… – köszörülte a torkát a doki. – Csak nem azt akarja
mondani… hogy még mindig… aktív?
– Aktív? – Gino harsogva nevetett. – Hülyéskedik velem, doki?
Ha eljön a nap, amikor nem áll föl, én lefekszem, és meghalok.
Capisce?
– Mi a titka? – kérdezte irigykedve az orvos. Ötvenöt éves volt, és
fáradt ember. És csodálta tüzes betegét.
– Nem szabad bedőlni semmiféle baromságnak – vigyorgott
Gino, és kimutatta jóformán hibátlan, erős; fehér fogsorát. – Jaj,
bocs, doki. Mondjuk inkább így. Ne tűrjön meg maga körül hülyéket.
Ezt olvastam valahol. így már jobban hangzik, mi?
Gino Santangelónak nyilván csupa kaland, izgalmas élete volt. Az
orvos rosszkedvűen gondolt a maga öt évére az orvosi egyetemen
és az azt követő több mint húszévi magánpraxisára. Az ő életében
az egyetlen kaland az volt, amikor az egyik betege beleesett, és hat
héten át viszonyuk volt. Az sem volt túlságosan izgalmas.
– A vérnyomása tökéletes – mondta Ginónak. – A
koleszterinvizsgálat eredménye jobb nem is lehetne. Hát… ami a
nemi életét illeti. Talán vásárolnia kellene néhány darab óvszert.
– Óvszert, doki? – nevette el magát Gino. – Annak idején gumi
kéjgyilkosnak hívtuk. Tudja, olyan az, mintha az ember zokniban
mosna lábat.
– Ma már sokkal jobbak. Egészen vékonyak és simák. Ráadásul
több színben kaphatók, ha valakinek éppen erre van szüksége.
– Nem viccel? – nevetett ismét Gino. Elképzelte, milyen képet
vágna Paige, ha azt látná, hogy egy fekete gumit húz a farkára.
Uram atyám! Nem is rossz ötlet. Paige szereti a változatosságot.
Talán egyszer kipróbálja. Talán…

A repülőtér szokás szerint zsúfolt volt. Luckyt egy energikus

fiatalember várta mellényes öltönyben, és a kocsijától a
TWAmagánvárójába kísérte.
 – A gépe tizenöt percet késett, Miz Santangelo – mondta
mentegetőzve, mintha ő tehetne róla. – Meghívhatom egy italra?
Lucky automatikusan az órájára pillantott. Dél múlt.
– J and B whiskyt kérek jéggel – határozta el magát.
Hátradőlt, lehunyta a szemét. Újabb villámlátogatás L. A.-ben,
amelyről nem szólhat Lennie-nek. De azt remélte, hogy most sikerül
megkötnie a megállapodást, és a férje ismét szabad ember lesz. Ez
az utolsó látogatása Nyugaton.
 3
Abedon Panercrimski – vagy ahogyan jobban ismerte a világ,
amely jóformán már megfeledkezett róla, Abe Panther –
nyolcvannyolc éves volt, és annyinak is látszott, ha nem is
viselkedett úgy. Abe még mindig tökös pasas volt, pedig már sok nő
– köztük két volt feleség és számtalan szerető – próbálta
megszabadítani a golyóitól.
Abe minden reggel pontosan hatkor ébredt. Először
lezuhanyozott, aztán berakta vakító-fehér műfogsorát, megfésülte
maradék néhány szál ősz haját, tíz hosszt úszott a medencéjében,
majd jóízűen elfogyasztotta marhasültből, tojásból és
háromcsészényi keserű, erős török kávéból álló reggelijét.
Ezek után rágyújtott egy csodás havannaszivarra, és elolvasta a
lapokat.
Abe mindent szívesen olvasott. Falta a Wall Street Journalt és az
angol Financial Timest. Ugyanilyen lelkesedéssel böngészte a
pletykalapokat, élvezte a szaftos híreket. Élvezte, ha szert tehetett
bármiféle ismeretre, még ha haszontalan volt is az. A világpolitikai
eseményektől a bohókás csacska-ságokig mindent magába szívott.
Maratoni lapszemléje után odaülhetett mellé a Miller Drive-i ház
teraszára Inga Irving is, aki már régen a társa volt.
Inga nagy csontú, peckes tartású, az ötvenes éveinek elején járó
svéd nő volt. Soha nem festette az arcát, és vállig érő, egyenesre
vágott haját hagyta megőszülni. Mindig bő nadrágot és formátlan
pulóvert viselt. Bár a divattal mit sem törődött, még mindig jó nő volt,
és egykor igazi szépség lehetett.
Réges-régen, amikor Abe az a hollywoodi filmcézár volt, aki túltett
az összes többi filmcézáron – Goldwyn, Mayer, Zanuck és Cohn
urakat is beleértve megpróbált sztárt faragni Ingából. Nem sikerült
neki. A kamera nem kedvelte Inga Irvinget. A közönség sem
kedvelte Inga Irvinget. És több jelentős Panther produkcióbeli
próbálkozás után Abe végül föladta. Minden szerződéses producer,
rendező és férfi főszereplő ismét szabadon lélegezhetett. Abe hősies
próbálkozásai ellenére sem lett Inga Irvingből az új Greta Garbó.
Ha éppen kedve tartotta, Inga igazán komisz tudott lenni,
szeszélyes, durva és sértő. Ezeket a tulajdonságait talán még el is
nézték volna, ha tehetséges és született sztár lett volna. De sajnos
nem volt az. S miközben fölküzdötte magát a semmüg, sok
ellenséget szerzett.
Inga sohasem bocsátotta meg Abe-nek, hogy nem hozta össze a
karrierjét, de vele maradt – az egykor hatalmas Abe Panther
társának lenni még mindig több volt a semminél.
Amikor Abe a legutóbb elvált, nem vette feleségül Ingát. A nő
meg sem próbálta kérlelni vagy zsarolni. Büszke asszony volt;
ráadásul amúgy is ő volt az öreg hivatalos élettársa, ami azt
jelentette, hogy Abe halála után joggal követelheti mindazt, ami
törvényesen és a jog szerint megilleti.
Dél körül Abe mindennap bekapott néhány falatot. Szerette az
osztrigát, amikor szezonja volt, és egy pohárka száraz bort ivott rá.
Evés után szundított egy órácskát, majd frissen ébredt, hogy
megnézze a tévében két kedvenc sorozatát, aztán pedig Phil
Donahue-t.
Abe Panther soha nem hagyta el a házát. Immár tíz éve, ugyanis
akkor érte az agyvérzés.
Hat hetet töltött kórházban, és a stúdió vezetését átengedte a
vejeinek. Bár gyakorlatilag soha nem engedte ki a kezéből az
irányítást – és valójában még mindig ő volt a Panther Stúdió elnöke
és tulajdonosa-, semmi hajlandóságot nem érzett a visszatérésre.
Ma már nem az volt a filmcsinálás, mint régen. Abe tizennyolc éves
kora óta dolgozott a filmszakmában, és hetvennyolc évesen úgy
érezte, talán ideje megpihenni.
A pihenő tíz éve tartott már, és senki sem számított rá, hogy Abe
valaha is visszatér még.
Amire számítottak – jött rá Abe –, az az volt, hogy földobja a
talpát, és mindent rájuk hagy.
Rokonai közül két unokája – Abigaile és Primrose – meg az ő
utódaik voltak életben.
Abigaile és Primrose csöppet sem hasonlítottak egymásra. Ki
nem állhatták egymást. Szó sem volt köztük testvéri sze-retetről
vagy ragaszkodásról.
Abigaile erőszakos és kapzsi volt. Szívesen fogadott vendégeket,
rendezett nagy partikat. Csak a vásárlás meg a fényes társasági
események érdekelték. Amolyan igazi hollywoodi hercegnő volt.
 Primrose, a fiatalabb testvér másfajta életet élt Angliában, ahol –
ő legalábbis úgy vélte – normálisabb légkörben nevelhette két
gyermekét.
Aztán ott voltak a vők: Abigaile férje, Mickey Stolli, aki a stúdiót
vezette meg Primrose ura, Ben Harrison, aki a Panther Stúdió
tengerentúli ügyeit irányította.
Mickey és Ben szintén utálták egymást. Az üzlet érdekében
azonban békétlen fegyverszünetet kötöttek. Az mindenesetre jót tett,
hogy az Atlanti-óceán két partján éltek.
Abe a két vőt – vagy elvevőt, ahogyan elnevezte őket – cinkos,
csaló gazembernek tekintette, aki mindig meglopja őt, ha csak teheti.
Szeretett az elvevőiről társalogni Ingával. Az asszony soha el
nem mosolyodott, bár figyelmesen hallgatta az öreget, amikor
beszámolt róla, hogy a két elvevője a legutóbb megint miféle
disznóságot csinált.
Abe-nek volt egy megbízható embere, akinek rendíthetetlen helye
volt a stúdióban. Ennek az igénytelen emberkének Herman Stone
volt a neve, és a Mr. Panther személyi tanácsadója címet viselte,
ami persze jóformán semmit sem jelentett már. Herman havonta
egyszer fölkereste Abe-et, és beszámolt a stúdióban történtekről.
Mindenki tudta róla, hogy Abe kéme, ezért békén hagyták, és persze
soha nem jutott hozzá semmiféle fontos információhoz. Volt egy
kényelmes irodája meg egy idősebb, Sheila nevű titkárnője. Herman
és Sheila mindketten az Abe Panther korszak kövületei voltak,
tökéletesen ártalmatlanok és abszolút mozdíthatatlanok mindaddig,
amíg Abe Panther föl nem dobja a talpát.
Amire hamarosan sor kerül, remélte Mickey Stolli. Mert akkor
végre teljes mértékben a kezébe kaparinthatja a hatalmat, és
megszabadulhat a sógorától, Ben Harrisontól.
Igen, hamarosan, remélte Ben Harrison is. Mert akkor visszatér
Hollywoodba, és kiragadja a stúdiót cselszövő sógora markából.
Abigaile Stolli és Primrose Harrison jól tudták, hogy amikor Abe
Panther földobja a talpát, ők lesznek Hollywood legnagyobb
hatalommal bíró asszonyai. Abe soha nem osztozott a Panther
Stúdión. Az övé volt az egész – százhúsz hektárnyi aranyat érő
földterület. Tehát a két unoka örököl majd mindent.
 Mickey Stolli azt tervezte, hogy örökölt királyságát úgy
kormányozza majd, mint a régi idők nagy stúdióvezetői.
Ben Harrison azt tervezte, hogy elad néhány darabkát az értékes
földterületből, ahogyan a 20th Century Fox tette, és többszörös
milliárdos lesz.
Igen, az „elvevők” már alig várták, és az öreg Abe Panther –
akinek a neve „párducot” jelentett – jól tudta ezt.
Éppen ezért voltak másféle elképzelései: olyan elképzelései,
amelyeket ha Abigaile és Mickey meg Primrose és Ben ismertek
volna, harakirit követtek volna el a Chaserís kellős közepén,
vasárnap este.
Abe azt tervezte, hogy eladja a stúdióját.
És minél előbb, annál jobb.
 4
New Yorkban Steven Berkeley megcsókolta Mary Lou-t,
gyöngéden megsimogatta a hasát, és az ajtóhoz indult, de még
megállt, hogy megkérdezze:
– Ma este itthon vagyunk, vagy elmegyünk valahová? –
Elmegyünk – felelte az asszony. Steven fölnyögött.
– Miért? – kérdezte panaszosan.
– Mert ha a baba még nagyobb lesz, nem megyek már sehová.
Mindketten nevettek. Mary Lou sugárzóan szép, fekete bőrű nő
volt, akit csupán néhány hónap választott el a huszonharmadik
születésnapjától és mindössze két és fél hónap első gyermekük
születésétől. Már majdnem hároméves házasok voltak.
Steven Berkeley-nek tejcsokoládészínű bőre, göndör, fekete haja
és meghatározhatatlanul zöld szeme volt. A százkilencven
centiméter magas, negyvenhét éves férfi kitűnő kondícióban volt,
hetente háromszor tornázni járt, minden másnap pedig járt fedett
uszodába.
Mary Lou egy népszerű televíziós sorozat sztárja volt, Steven
pedig rendkívül sikeres védőügyvéd. Úgy találkoztak, hogy Mary Lou
menedzserei fölkérték Stevent, képviselje a lányt, aki beperelt egy
pornómagazint, Arniert meztelen képeit közölte, amelyek tizenhat
éves korában készültek. Steven vállalta az ügyet, nyert Mary Lou-
nak tizenhatmillió dollárnyi kártérítést – amelyet azóta persze
megfellebbeztek és csökkentettek és feleségül vette a lányt. A
huszonnégy évnyi korkülönbség ellenére mindketten nagyon
boldogok voltak.
– És miféle hihetetlen, izgalmas esti programot terveztél mára? –
kérdezte keserű gúnnyal Steven.
Mary Lou mosolygott. Bármit tervezett is, tudta, hogy Steven
szívesebben maradna otthon. A férfi szeretett főzni, tévét nézni és
szeretkezni – ha nem is éppen ebben a sorrendben.
– Úgy volt, hogy meglátogatjuk Luckyt – felelte Mary Lou. – De
telefonált a titkárnője, hogy el kellett utaznia. így aztán… Fölhívtam
anyámat, hogy jöjjön át.
– Anyádat!
Mary Lou kétségbeesetten rázta a fejét.
– Hiszen szereted anyámat. Ne nyúzz már.
 – Persze, hogy szeretem anyádat – utánozta Steven. – Csakhogy
a feleségemet még jobban szeretem. Miért nem tölthetünk egy
csöndes estét kettesben? Csak te meg én?
– Mary Lou a férjéré öltötte a nyelvét: – Mert mindig csak azt
akarod.
– Talán nem tetszik?
– Menj szépen, Steven. Menj dolgozni. Igazán, olyan vagy.
– Ki, én?
– Szia, Steven.
A férfi tovább védekezett.
– Bűn talán, ha kettesben akarok lenni a feleségemmel?
– Kifelé! – mondta határozottan Mary Lou.
– Csak még egy csókot, és itt sem vagyok – ígérte a férfi.
– Csak egy csókot – mondta eltökélten a lány.
Az egy csókból kettő lett, aztán három, és mire észrevették
magukat, ismét a hálószobában voltak, egymást vetkőztették, és
kifulladva dőltek az ágyra.
Mary Lou-val a szeretkezés a kölcsönös szenvedély édes és
szenvedélyes vihara volt. Steven igyekezett gyöngéden bánni vele.
Félt, hogy kárt okoz a babában. Mary Lou-t a gyerek szemlátomást
nem zavarta; tele volt túláradó szerelemmel, magához húzta a férfit,
átkulcsolta a lábával, és addig vonaglott vele, amíg apró sikoltásokat
hallatva el nem élvezett.
Mikor befejezték, mehettek újra zuhanyozni, és Steven már le is
késett egy megbeszélést.
– Nem az én hibám – állapította meg Mary Lou, amint a férje
rohant kifelé.
– Még hogy nem! – ordította a kocsijához vágtatva Steven.
– Csak nézz a tükörbe! Te kielégíthetetlen szexkazán! Nem is
értem, hogy várhatnak el tőlem bármiféle munkavégzést.
– Fogd be a szád! – korholta Mary Lou, aki az ajtóban állt
selyemkimonójában, arcán még a gyönyör pírjával. – Meghallják!
Az irodában Jeny Myerson, Steven legjobb barátja és társa a
Myerson, Laker, Brandon és Berkeley ügyvédi vállalkozásban, már
türelmetlenül várta a fogadóteremben.
– Késtél – tett szemrehányást éles hangon, és az órájára
mutatott, mintha arra számított volna, hogy Steven vitatkozni fog.
 – Tudom – felelte fapofával Steven. – Szeretkeznem kellett a
feleségemmel.
– Nagyon vicces – húzta föl az orrát Jerry. Myerson negyvennyolc
éves agglEgeny playboy volt, aki szentül hitte, hogy ha egy férfi
megnősül, attól kezdve soha többé nem áll föl neki. – Gyerünk –
mondta türelmetlenül.
Jerry Myerson és Steven Berkeley igazán ritkán mentek csak
házhoz. De akadtak kivételek. Az a kliens, akihez indultak, egy
Deena Swanson nevű rendkívül gazdag nő volt. Deena a milliárdos
Martin Z. Swanson felsége volt, a Swanson Iparvállalatok elnökéé és
tulajdonosáé, aki a zsebében tudhatta New York jelentős részét
ingatlanok, szállodák, kozmetikai vállalatok és könyvkiadók
formájában.
Martin Z. Swanson maga volt Mister New York. Karizmatikus,
negyvenöt éves férfi volt, korlátlan hatalommal és kielégíthetetlen
étvággyal még többre. Deenának sikerült mellette jelentőssé tennie
a feleség szerepét. Már réges-régen szerződtetett egy sajtótitkárt,
hogy az emberek megtanulják, ő több egyszerű feleségnél.
Társasági és divathölgyből igazi hírességgé lett, amikor a nevét
kölcsönözte a legkülönbözőbb dolgoknak, a parfümtől a divatos
farmeröltözékekig. Deena gondoskodott róla, hogy a lapokban
mindig szerepeljen a Swanson név.
Swansonék tízéves házasok voltak. Illettek egymáshoz. Deena
étvágya a még nagyobb hírnévre, még több pénzre és hatalomra
ugyanolyan mohó volt, mint az uráé.
Amikor Deena Swanson telefonált, és magához kérette őket,
Jerry örült. A cégük már hónapok óta képviselte az asszonyt kisebb
ügyekben, ám az, hogy Deena az otthonába hívta őket, bizonyára
valami jelentősebb ügyet jelent – esetleg ők fogják csinálni az ura
elszámolását, ami igazán Jerry kedvére való lett volna.
– Nekem miért kell mennem? – zsörtölődött Steven, miközben
beültek Jerry sofőr vezette kocsijának hátsó ülésére, és elindultak
Deena Park Avenue-i lakására. Ez volt az egyik Swansonék három
állandó lakhelye közül.
– Mert nem tudjuk, mit akar – magyarázta türelmesen Jerry. –
Talán csak valami szimpla ügy. De bonyolult is lehet. Két koponya
többet ér egynél. – Szünetet tartott, aztán sandán hozzátette: –
Egyébként azt mondják a hölgyről, hogy a kávéját feketén szereti.
Steven összehúzta a szemét.
– Micsoda? – kérdezte élesen. Jerry nem zavartatta magát. –
Hallottad.
Steven a fejét csóválta.
– Seggfej vagy te, Jerry. Néha úgy érzem, örökre otthagytad az
egyetemen.
– Mi a fenét hagytam az egyetemen? – kérdezte ártatlanul Jerry.
– Az eszedet. – Kösz.
A kocsi megállt a pirosnál. Jerry megnézett két lányt, akik
átmentek. Az egyikük – bögyös kis vörös – komolyan megragadta a
figyelmét.
– Szerinted szopik?
– Nekem ne dumálj ilyeneket – mondta sötéten Steven. – Tudod,
Jerry, ideje lenne, hogy megnősülj, és leszokj erről a cukros bácsi
stílusról.
– Megnősülni? – Jerry hangjában őszinte rémület csengett.
– Miből gondolod, hogy ennyire ostoba volnék?
Steven gyakran eltűnődött, vajon hogy maradhatott meg a
barátságuk az egyetem óta. Annyira különböztek egymástól,
mégsem tudott elképzelni hűségesebb és segítőkészebb barátot
Jerry Myersonnál. Jerry mindvégig mellette állt – beleértve a
végzetes házasságát a Zizi nevű ócska kis Puerto Ricó-i
táncosnővel, a kerületi ügyészként eltöltött keresztes vitézi éveit,
végül azokat a hosszú és keserves esztendőket, amikor a valódi
apját kereste. Amikor aztán végül kiderítette, hogy az apja a hírhedt
Gino Santangelo, Jerry gratulált neki.
– Hé… ez azt jelenti, hogy akkor neked az egyik golyód fehér,
csak a másik fekete – tréfálkozott. – Az a fickó ügyfeled lehetne
bármelyik bíróság előtt. Nem rossz, Steven. Végre benned is
csörgedez egy kis tolvajvér.
A fölfedezés megrázta Stevent, ám az élet ment tovább, és
Steven megemésztette a dolgot. Jerry segítségével belevetette
magát a munkába, és a bűnügyekre szakosodott. Fölismerte a
hivatását, és szerette. Hamarosan hírnévre tett szert mint New York
egyik legjobb védőügyvédje. Készséggel elismerte, hogy Jerry nélkül
aligha lenne az egyik legsikeresebb New York-i ügyvédi iroda egyik
tulajdonosa. Jerry mindvégig támogatta. Hát akkor mit számít, ha
Jerry olyan életet él, mint az ideális Playboy-előfizetők? A szexőrült
felszín alatt a fickónak szíve van, ez a lényeg.
Deena Swanson hidegen szép nő volt cizellált arcvonásokkal,
jéghideg kék szemmel, halványvörös bubifrizurával. A
meghatározhatatlan korú asszonyok fajtájához tartozott – feszes,
fehér bőrén sehol egy ránc, tökéletes smink, jó szabású, szürke
szoknyába és drága selyem blúzba bújtatott, karcsú termet. Steven
úgy vélte, lehet harminc, de akár negyven is, eldönthetetlen. Azt
azonban rögtön látta rajta, hogy nem boldog.
Deena erőtlen kézfogással üdvözölte őket az afrikai faragásokkal,
szobrokkal és pompás festményekkel teli, tágas nappaliban. A
kandalló fölött jól sikerült festmény ábrázolta Mr. és Mrs. Swansont.
A képen az asszony rózsaszínű estélyi ruhát, a férfi szmokingot
viselt, s mindkettőjük arcán ugyanaz az üres közöny tükröződött.
A libanoni szolga buzgón meghallgatta, hogy kávét óhajtanak,
majd tisztelettel kihátrált a szobából.
Deena a kissé túlságosan is duzzadó pamlagon mutatott nekik
helyet, majd amikor leültek, egy csöppet idegenes akcentussal
belekezdett.
– Amiről most szó lesz, teljes mértékben bizalmas. Megbízhatok a
hallgatásukban?
– Természetesen – vágta rá Jerry sértődötten. Hát mit képzel ez a
nő?
– A férjemnek sem szabad tudnia róla.
– Mrs. Swanson, ön igen megbecsült ügyfelünk. Bármit mondjon
is, az szigorúan ránk tartozik csak.
– Helyes. – Az asszony keresztbe tette pompás selyemharisnyás
lábát, és rágyújtott egy vékony, fekete cigarettára, amelyet
ezüsttárcából vett elő.
Jerry ugrott, hogy tüzet adjon.
Deena mélyen leszívta a füstöt, előbb Jerryre, majd Stevenre
pillantott, és megszólalt.
– Nem szeretem vesztegetni az időmet. Hát maguk?
– Mi sem – felelte Jerry udvariasan. Tulajdonképpen tetszett neki
ez a hűvös luxusnő, pedig nem volt a zsánere.
Deena pillantása elhallgattatta.
 – Szíveskedjenek végighallgatni – mondta parancsoló hangon. –
Ne szakítsanak félbe.
Jerry megdermedt. Nem szokta meg, hogy úgy beszéljenek vele,
mint holmi cseléddel.
Deena folytatta, észre sem vette, hogy megbántotta a férfit.
– Uraim – mondta hűvösen –, nemrégiben olyasmit tudtam meg,
ami miatt néhány napon belül esetleg kénytelen leszek elkövetni a
tökéletes gyilkosságot.
Súlyos csönd telepedett a szobára, amíg Deena szünetet tartott,
hogy látogatói megemészthessék a hallottakat. Amikor úgy érezte,
megtörtént, folytatta.
– Ha ez bekövetkezne, és mégsem sikerülne tökéletesen, akkor
természetesen elvárom maguktól mint védőügyvédeimtől, hogy
mindent megtegyenek a védelmem érdekében. – A hatalmas
gyémánttal ékesített, hosszú, fehér ujj Stevenre mutatott. – Maga.
Azt akarom, hogy maga védjen. Tudomásom szerint maga a legjobb.
– Egy pillanat – szakította félbe hevesen Steven. – Én nem…
– Nem. Maga várjon egy pillanatot – szakította félbe az asszony,
aki megszokta, hogy ő parancsol. – Hadd fejezzem be. – Dühösen
nézett a két férfira, hideg, kék szeme megtiltotta, hogy még egyszer
megkíséreljék félbeszakítani. – Egymillió dollár ügyvédi díjelőleget
utaltam át a mai napon a cégük számlájára. Csupán annyi a dolguk,
Mr. Myerson és Mr. Berkeley, hogy amikor és ha – hangsúlyozom,
ha – szükségem lesz magukra, akkor álljanak a rendelkezésemre. –
Idegesen, röviden fölkacagott, majd lassan hozzátette: –
Mindannyiunk érdekében remélem, hogy az a nap soha nem jön el.
 5
Abe Panther ott ült hatalmas diófa íróasztala mögött, Inga
dühösen állt mögötte.
Lucky Santangelo lépett a szobába nyugati parti ügyvédje,
Morton Sharkey kíséretében.
Abe barátságos biccentéssel köszöntötte Luckyt. Egyszer már
találkoztak, és az öreg nyomban megkedvelte a lányt, mert
megérezte benne az igazi, nagy kockázatot is vállaló kalandort.
Fiatal önmagára emlékeztette.
– Jól néz ki, Mr. Panther – mondta udvariasan Morton Sharkey,
aki még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől, hogy
Luckynak sikerült immár eddig vinnie az ügyet. Amikor a lány először
említette neki vad ötletét, kis híján az arcába nevetett.
– Hát nem tudod, hogy lehetetlent akarsz? – figyelmeztette
Luckyt. – A Panther Stúdiót Mickey Stolli és Ben Harrison irányítja.
És meg kell mondanom, hogy eszük ágában sincs eladni.
– Te pedig úgy látszik, elfelejtetted, hogy ők csak irányítják –
felelte hűvösen Lucky. – És tudomásom szerint főként saját zsebre
dolgoznak. Ne aggódj, Morton, mindent ellenőriztem. Abe Panther
százszázalékos tulajdonosa a stúdiónak. Azt teheti, amit csak akar.
Én pedig azt akarom, hogy adja el nekem.
– A fickó minimum százéves – tréfált Morton.
– A fickó nyolcvannyolc éves, és tökéletesen birtokában van
szellemi képességeinek – válaszolta magabiztosan Lucky.
Morton Sharkey elképzelhetetlennek tartotta a dolgot. No de
Morton Sharkeynak korábban nem volt dolga Santangelokkal. Ha
Lucky egyszer a fejébe vett valamit, le nem szállt róla, és az ösztöne
azt súgta, hogy Abe Panther valahogyan szeretne megszabadulni
két tolvaj vejétől, és szívesen kihúzná a fenekük alól a stúdiót, az ő
stúdióját.
Titkos tárgyalások kezdődtek. Abe először nem mutatott
érdeklődést, de Lucky ragaszkodott a személyes találkozáshoz, és
elrepült Los Angelesbe.
Abe Panther ugyan öreg volt, ám Lucky nyomban tudta, hogy
rokon lelkek, amikor fekete Santangelo-szeme az öreg ravasz,
fakókék szemének tekintetével találkozott.
 – Mi a fenét tudsz te arról, hogyan kell vezetni egy stúdiót,
hogyan kell filmet csinálni? – csapott le a lányra az öreg.
– Nem sokat – felelte őszintén Lucky. – De a szemét szagát
megérzem, ha a közelemben van, és a maga stúdiója szemetet
gyárt. Olcsó szemetet. – A lány szeme izzott. – így aztán úgy
gondolom, ennél én is jobbat tudok csinálni, vagy nem?
– A stúdió profitot hoz – mutatott rá Abe.
– Igen, de szar filmeket gyárt. Én ismét naggyá akarom tenni a
Panthert, amilyen egykor volt. És hadd mondok magának valamit:
képes vagyok rá. Biztosíthatom, ezt egy Santangelo ígéri. És a
Santangelók megtartják ígéreteiket. – Szünetet tartott, bűvölte az
öreget veszélyes, fekete szemével. – Erre mérget vehet.
Abe nyomban megkedvelte. Volt ebben a lányban valami tökös,
ami igazán üdítő tulajdonság egy nőben.
És Lucky jól sejtette – Abe-nek semmi sem okozhatott volna
nagyobb örömet, mint ha kihajíthatja két vejét abból, amit azok már
törvényes örökségüknek képzeltek.
Szerződést fogalmaztak. Már csupán Abe aláírása hiányzott.
– Hadd beszélek Luckyval négyszemközt – fészkelődön a
székében Abe.
Már majdnem a célban voltak, de Morton érezte, hogy most jön
még valami kanyar.
– Természetesen – felelte sokkal könnyedebb hangon, mint
valójában érezte. Luckyra pillantott.
A lány alig észrevehetően bólintott, hogy kimehet.
Morton elhagyta a szobát.
Inga nem mozdult. Sztoikus svéd szoborként állt az öreg
íróasztala mögött.
– Kifelé! – parancsolt rá élesen Abe.
Ingának csupán megvonagló ajka árulta el, hogy nincs ínyére a
dolog. Távoztában becsapta maga mögött az ajtót, így jelezte,
kifogásolja, hogy kiküldték. Abe rekedten kuncogott.
– Inga nem szereti, ha dirigálok neki. Még mindig engem hibáztat,
Arniert nem csináltam sztárt belőle. – A fejét csóválta. –
Nem az én hibám. A vásznon nem mutatott semmit. A
filmsztároknak két tulajdonságra van szüksége, ezek nélkül halottak.
– Félrebillentette a fejét. – Tudod, hogy mik ezek a tulajdonságok?
Lucky bólintott. Kívülről fújta Abe Panther hitvallását.
– Szeretetreméltóság és baszhatóság – sorolta nyomban. Abe
meg volt hatva.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Mert mindent elolvastam magáról. Az összes újságcikket, a
stúdió által kiadott közleményt, három nem hivatalos életrajzot. Ja,
és még néhány rendkívül szép női sztár önéletrajzát is, akik
kénytelenek voltak megemlíteni magát.
– Mosolygott. – Nagy kujon volt a maga idejében, igaz? Maga
igazán híres ember, Mr. Panther.
Abe bólintott, jólesett neki Lucky helyzetleírása.
– Aha. Én vagyok az utolsó – mondta büszkén. – Az utolsó
moziszaurusz.
– Én ugyan nem nevezném szaurusznak.
– Nincs szükségem a bókjaidra, kislány. Majdnem a kezedben
van a szerződés.
– Tudom. – Lucky fekete szeme csillogott. – Én hajlandó vagyok
megfizetni, amit kér. Maga hajlandó eladni. Szóval mi tartja még
vissza, Mr. Panther? – Még egy apróságot kérek tőled.
A lány megpróbált nem türelmetlenül beszélni. Ha Lucky akart
valamit, azt rögtön akarta.
– Mit? – kérdezte bosszúsan.
– Megtorlást. – Mit?
– Büntesd meg az elvevőimet meg a körülöttük lebzselő
vérszívókat.
– Igen?
– Csípd meg őket, kislány. Csípd meg alaposan. – Ezt tervezem.
– De az én elképzelésem szerint.
Lucky még mindig uralkodott a türelmetlenségén.
– És hogyan képzeli?
– Mielőtt átveszed a stúdiót, munkát vállalsz a gyárban. Herman
Stone munkatársa leszel. Ő az én emberem. – Abe szinte szikrázott
az izgalomtól, hogy ismét az élet sűrűjében lehet. – És amikor már
ott vagy a sűrűjében, megcsíped őket, amikor azt teszik, amit nem
szabadna tenniük. – Elégedetten nevetett. – Hat hét a sűrűjében,
aztán bumm bele, kislány, te vagy az új főnök, és kirúghatod az
egész bandát. Jó terv, mi?
Lucky nem hitt a fülének. Őrült ötlet. Hogyan tűnhetne el hat
hétre, hogyan vehetné föl egy másik ember személyiségét? Hiszen
egy birodalmat irányított, nem tűnhetett el csak úgy egyszerűen. No
és Lennie? Meg Bobby és Brigette? A számtalan üzleti tárgyalásról
nem is beszélve.
– Lehetetlen – rázta sajnálkozva a fejét.
– Ha az én stúdiómat akarod, megteszed – csattogtatta a
műfogsorát Abe. – Ha igazán akarod. Lucky végigsimította fekete
haját, fölállt, járkálni kezdett.
Hát persze, hogy akarja a stúdiót, no de bohócot csináljon
magából, csak hogy kielégítse egy követelőző vénember
szeszélyét? Vagy mégis?
Hmmm… Talán nem is olyan őrült ötlet. Talán egészen csábító
ajánlat – kihívás. És Lucky imádta a kihívást.
Beépített ügynökként bárkit rajtakaphat, ha olyat tesz, amit nem
kellene.
Abe figyelmesen nézte a lányt, ravasz szemét összehúzta,
miközben az íróasztalán álló szilvalés pohárért nyúlt.
– Ha nem vállalod… nincs eladás – mondta, nehogy Lucky
félreértse.
Lucky hirtelen az öreg felé fordult.
– Úgy érti, hajlandó lenne fölrúgni a megállapodást? – kérdezte
hitetlenkedve. – Annyi pénzt?
Abe mosolygott, elő villantotta ragyogó porcelán fogsorát, amely
csöppet sem illett ráncos, öreg arcához. Túlságosan is újnak látszott.
– Nyolcvannyolc éves vagyok, kislány, ugyan mihez kezdjek a
pénzzel? Talán föláll majd tőle a farkam, mi? Attól sem áll föl a
schnickelzm.
– Ki tudja? – vigyorgott Lucky.
– Én tudom, kislány.
– Az életben semmi sem biztos.
Abe ismét kitolta a szájából műfogsorát, majd visszaszívta.
Meglehetősen utálatos szokása volt ez.
– Hat hét – mondta meghökkentő határozottsággal. – Vagy nincs
megállapodás.
 6
Brigette Stanislopoulos mindössze tizenhat éves volt, és
határozottan csinos. Hosszú, természetes szőke haja és telt, jól
fejlett alakja volt. Ezenkívül örökösnő volt, rá várt nagyapja, Dimitri
vagyonának a fele. Anyjának hatalmas vagyonát már letétbe
helyezték a nevére, és huszonegy éves korára — így rendeltetett – a
világ egyik leggazdagabb asszonya lesz belőle. Ez kijózanító
gondolat volt — mert Brigette ugyan tinédzser volt még, de az élete
immár tele volt fájdalommal és zűrzavarral, és ösztönösen tudta,
hogy hatalmas öröksége csak további bonyodalmakat okoz majd.
A pénz az anyjának sem hozott boldogságot. Szegény Olympiát
egy ócska New York-i szállodában találták meg Flash-sel, a híres
rocksztárral. Mindketten halottak voltak a túladagolt kábítószerektől.
Ez a vég sehogy sem illett Olympiához, ahhoz a lányhoz, aki
mindent megkaphatott volna.
Brigette eltökélte, hogy az ő élete más lesz. A valódi apját, azt az
olasz üzletembert, akit a nagyapja mindig csak
„hozományvadászként” emlegetett, Brigette nem ismerte.
Olympia néhány nappal Brigette születése után elvált a férfitól, akit
pár hónappal később a levegőbe röpített Párizsban egy autóban
elhelyezett bomba. A kislánynak már sok volt az is, hogy fiatalon
elveszítette az anyját és a vér szerinti apját; ám további tragédiák
vártak rá. Néhány hónap múlva Brigette-et és Bobbyt, Lucky fiát
elrabolták. Santino Bonnatti – az aljas bűnöző és a Santangelo
család ősellensége – a barátnője, Eden Antonio lakására hurcolta a
gyerekeket, és erőszakoskodott velük. Még mielőtt megerőszakolta
volna őket, Brigette megkaparintotta a férfi pisztolyát, és háromszor
tüzelt, éppen akkor, amikor berontott Lucky, hogy megmentse őket.
A rendőrség szinte nyomban ott termett, ám Lucky addigra
intézkedett, hogy a gyerekeket a hátsó kapun menekítsék ki a
házból, és vigyék haza. Ezek után Lucky vállalta magára Santino
meggyilkolását.
Hónapokkal később, Lucky tárgyalásán Brigette minden
bátorságát összeszedte, fölugrott, és vallomást tett. Ehhez nagy
merészség kellett, de Brigette nem tűrhette tovább, hogy Luckyt
vádolják azért, amit ő tett. Szerencsére egy videokazetta
bizonyította, hogy Bonnattit önvédelemből lőtte le.
 Brigette-et egy évi próbaidőre ítélték, és a nagyanyjához,
Charlotte-hoz; Dimitri első feleségéhez küldték.
Charlotte nem volt kellemes nagymama. Elegáns társasági hölgy
volt, aki negyedik férjével, egy nála tíz évvel fiatalabb angol színpadi
színésszel élt. Hol a londoni Eaton Square-en lévő házukban, hol
elegáns New York-i villájukban laktak.
Charlotte-nak nem az volt a leghőbb vágya, hogy Brigette |
nevelésével törődjön. Nyomban elhelyezte az unokáját egy igen
szigorú magánintézetben, New Yorktól egyórai járásra.
Brigette csak azt szerette volna, ha békén hagyják. Úgy érezte, ő
a mesebeli, botrányos múltú szegény kis gazdag lány.
Magába gubódzott, visszautasított minden barátkozási kísérletet,
mert Brigette már ismerte a túlélés legfőbb titkát – soha ne bízz
senkiben.

Hé, Stanislob, telefon.

Stanislob még a szerencsésebb elnevezések közé tartozott azok
közül, ahogy Brigette-et szólították. A lány nem törődött vele. Ő
tudta, hogy kicsoda. Brigette Stanislopoulos. Ember. Emberi lény.
Nem az az elkényeztetett kis görény; akinek a pletykalapok szerették
ábrázolni.
Soha nem hagyták békén a pletykalapok fírkászai. Mindig
lopakodott utána valaki, mindig kémkedtek utána. Egy bokorban
rejtőzködő fotós, egy pimasz riporter, aki követte minden lépését.
Szüntelenül lesték.
A pletykalapoknak megvoltak a kedvencei. Lisa Marie Presley.
Stephanie monacói hercegnő és Brigette Stanislopoulos. Három
ifjú örökösnő. Ez mindig jó sztori.
A hülye gúnynévvel mit sem törődve; Brigette elvette a kagylót a
bodorított hajú, magas, szeplős lánytól. Akár barátok is lehettek
volna – egy más korban, egy másik életben.
– Tessék – szólt habozva a készülékbe. Állítólag lehallgatták a
beszélgetéseit, de ezzel senki sem törődött.
– Hé, szép kislány, itt Lennie. Mint mindig, most is szenzációs
ötletem van. Mik a terveid a nyárra? – Nincsenek terveim.
– Ez tetszik nekem. Megbeszéltem Luckyval, hogy gyere le
hozzánk, és utazzunk együtt Malibuba. Béreltünk ott egy szenzációs
házat. Mit szólsz hozzá?
Brigette boldog volt. Lennie Golden és Lucky volt az a két ember,
akik egyáltalán érdekelték. Lennie, a volt mostohaapja, aki most
Lucky férje és Lucky, aki egykor a nagyapja felesége volt. Micsoda
kavarodás! A Stanislopoulos-klánhoz képest az Onassis családfa
egyszerűnek tetszett.
– Boldog lennék – mondta izgatottan.
– Pompás. Lucky majd rábeszéli Charlotte-ot, hogy engedjen el
pár hétre.
– Atyám! Charlotte-ot igazán nem kell rábeszélni. Csak szóljatok
neki. Odalesz a gyönyörtől, hogy megszabadulhat tőlem.
– Ejnye-ejnye, ne légy ilyen rossz kislány – ugratta Lennie.
– Ez az igazság, Lennie.
– És aztán, ha befejeztem a filmet, talán valamennyien elutazunk
Európába.
– Nagyszerű!
– Nem hallom. Nincs talán kedved hozzá?
– Ugyan már! Egy ilyen utazásért ölni tudnék.
– Nem lesz rá szükség. Már majdnem el van boronálva.
– Alig várom.
– Helyes.
– Hogyhogy nem dolgozol? Fényes dél van ilyenkor L. A.- ben.
– No és te? – vágott vissza Lennie.
– Délután fél hat van. Szabad ember vagyok.
– Akkor lépj le, és csapj valami jó murit. Brigette kuncogott.
– Nem tehetem. Hétköznap nem mehetünk ki.
– Akkor szegd meg a szabályokat, élj veszélyesen.
– Nem illene ilyeneket mondanod nekem – felelte a lány,
visszaemlékezve az egyetlen esetre, amikor megszegte a
szabályokat, és vállalnia kellett a következményeket.
– Semmi disznóság? A helyedben én megpróbálnám.
Mit? Brigette-nek nem voltak barátai. Senki, akivel meglóghatott
volna az iskolából. Egyébként sem volt olyan, mint az anyja, ő nem
érezte szükségét, hogy tomboljon. Már tudta, hogy az ilyesmiért
túlságosan nagy árat kell fizetni.
– Hogy halad a film? – változtatott gyorsan témát.
 – Ne rontsd el a hangulatom – nyögte Lennie. . – Lucky ott van
veled?
Lennie elkeseredést mímelt.
– Mi ez a kérdezősködés? Engem nyaggatsz, mert nincs jobb
dolgod vagy mi?
– Hát nem tudod? – mosolygott Brigette. – Imádlak bosszantani.
– Hát csak vigyázz magadra – válaszolta nevetve Lennie -Jövő
héten újra hívlak a további tervekkel. Oké, töltelék?
– Oké, cukros bácsi.
Lennie mindig jó kedvre derítette. Kivált, amikor „tölteléknek”
szólította. Ez a „börtöntöltelék” rövidítése volt. Lennie így becézte.
Mire Brigette mindig „cukros bácsinak” nevezte. Ez a kettőjük játéka
volt. így fejezték ki, hogy a múlt nem jelent semmit.
– Csak nevetned kell, és az egész elmúlik – mondta a lánynak
gyakran Lennie.
Talán igaza volt, de ez még nem tette egyszerűvé azt, hogy
Brigette cserbenhagyja a gyámját. Ő Brigette Stanislopoulos. Ember.
Örökösnő. Mindig csak örökösnő. Ettől nem szabadulhat.
Mélyet sóhajtott, és visszament a hálószobába, a börtönbe,
amelyet három másik lánnyal osztott meg. Az ágya mellett álló
asztalon tornyosult a házi feladatok sokasága, és az ágya fölötti
falon lévő plakáton Boy George mosolygott szégyenlősen, vastagon
kifestve, szemébe lógó fürtökkel. Brigette szerette Boy George
zenéjét és azt, hogy a fickó szemlátomást fütyült mindenkire. Neki
való srác.
A többi lányok poszterein ott volt mindenki Rob Lowe-tól a
majdnem meztelen Richard Gere-ig. No és? A romantikus szerelem
olyasmi volt, amit Brigette soha többé nem óhajtott megtapasztalni.
Egy pillanatra megengedte magának, hogy emlékezzen. Elsőként
Santino Bonnatti képe jelent meg – mindig –, az a vicsorgó, gonosz
képe. Aztán Tim Wealth. Jóképűen és fiatalon. Akiből híres színész
lehetett volna, ha nem keveredik bele abba a zsarolási ügybe,
amelyben Brigette és Bobby játszották a főszerepeket. Az újságok
sohasem találtak összefüggést a fiatal színész halála és a Bonnatti
ügy között.
Hála az égnek, gondolta megborzongva Brigette. Szerette Timet,
az pedig rászedte. Sajnos az életével fizetett érte. Brigette nem
tehetett róla. Bonnatti emberei azt tették, amit mondtak nekik, és azt
mondták nekik, hogy Tim Wealth útban van.
Ne gondolj rá. Brigette némán korholta magát. Két hónapon át
járatták pszichiáterekhez.
Ne gondolj rá – mondta neki az utolsó. Életében ez volt az
egyedüli jó tanács, amit kapott. Az a sok duma a vér szerinti apja
haláláról meg arról, hogy az anyja elhagyta őt, ezért érezte magát
annyira árván, semmit sem jelentett.
Nem volt elveszett – erős volt. Túlélő fajta. Brigette
Stanislopoulosnak nem volt szüksége senkire.
 7
Interjút adni sohasem tartozott Lennie kedvenc időtöltései közé.
Kivált, ha az újságíró befurakodott a forgatásra, állandóan
leskelődött, fülelt, és indigóval jegyzetelt.
Az interjúra Shorty Rawlings, a produkció propagandafőnöke
beszélte rá Lennie-t, akinek semmi kedve nem volt hozzá.
Címlapsztoriról volt szó a People vagy az Us számára – Lennie
már nem emlékezett pontosan –, és a lóképű újságírónő
veszélyesen kerülgette Lennie magánéletét, amelyről pedig soha
nem volt hajlandó nyilatkozni, s ezt mindig megmondta.
Nem mintha a magánélete titok lett volna. A házassága Olympia
Stanislopoulosszal majd Lucky Santangelóval aligha tette lehetővé
számára, hogy ne keltsen föltűnést. De a pokolba is: nem volt
hajlandó táplálni a pletykákat, inkább hallgatott.
Lucky szinte betegesen irtózott a sajtótól. Soha nem nyilatkozott,
és mint az apja, Gino, mindent elkövetett, csak hogy le ne
fényképezzék.
– Nem vagyok a nyilvánosság előtt szívesen szereplő ember –
figyelmeztette Lennie-t a házasságkötésük előtt. – És ez így is
marad.
Ami nem olyan egyszerű, ha egy filmsztárhoz megy feleségül az
ember, akarta mondani Lennie. És ha az előző férje a világ egyik
leggazdagabb embere volt, az apja pedig gyakran szerepelt az
újságok címlapján a maga idejében.
Mindezek ellenére Luckynak sikerült bizonyos mértékig
láthatatlannak maradnia. Kevesen tudták, hogy néz ki – a neve
ismertebb volt, mint az arca.
– Hogy van a felesége? – vetette oda könnyedén a lóképű,
mintha csak olvasna Lennie gondolataiban. – Igaz, hogy
különváltak? Lennie a nőre meredt zavarbaejtő, zöld tekintetével.
– Vissza kell mennem dolgozni – állt föl vászonszékéből. Ebből
elég.
A lóképű nem hagyta magát.
– Lucky Santangelo nem akárki. Itt van L. A.-ben?
– Soha nem jutott eszébe megplasztikáztatni a nyelvét? –
kérdezte élesen Lennie.
– Micsoda? – hökkent meg a nő.
 – Levágatni egy picikét a végéből? Hogy ne tegye föl azokat a
személyeskedő kérdéseket, amelyekről megmondtam, hogy tilosak?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, megjelent Shorty Rawlings, és
Lennie minden további nélkül elvonult.
– Hát, nahát! – fújtatott kipirultan a nő. – Talán az elevenére
tapintottam?
– Őszintén remélem, hogy nem – felelte idegesen Shorty. Ettől a
filmtől kiújul a gyomorfekélye: Joey Firello lefektet minden tyúkot;
Grudge Freeport mindennap eszméletlenre issza magát; Marisa
Birch összefekszik a dublőzével éppúgy, mint a producerével; Lennie
Golden pedig úgy viselkedik, mintha nem lenne szüksége reklámra.
Mindez hazai pályán. Az ég tudja, mit fognak művelni az
Acapulcóban töltött öt hét alatt.
Shorty a homlokát ráncolta. Lennie Golden nem Nicholson vagy
Redford, az ég szerelmére. Csupán egy friss pofa, akinek van
ugyan a háta mögött néhány kasszasiker, de nem több.
Shorty Rawlings ötvenkét éves volt, elegendő sztárt látott már
jönni, ragyogni, elhalványulni – méghozzá gyorsan. Az embert a
publicitás tartja odafönn, jó lesz, ha ezt Lennie is az eszébe vési.
Shorty átkarolta az újságírónő vállát. A nő magas volt, zsíros
hajú, az orrán látszott, hogy elfuserálták a plasztikai műtétet.
Bizonyára sikertelen színésznő. Hollywood tele volt ilyenekkel, akik
végül mind valami más műfajnál kötöttek ki.
– Jöjjön, szívi – mondta szívélyesen Shorty. – Meghívom egy
italra. – „A végén talán leszopsz”, tette hozzá magában. Elvégre ez
Hollywood, ahol mindig akad ilyen vagy olyan „mellékes”.
– Mi az, öregem? – kérdezte Joey Firello Lennie-től, aki a
kocsijához tartott.
Lennie megrántotta a vállát.
– Hülye riportetnő.
– Baszd meg – mondta Joey finoman, mint mindig.
– Baszd meg te – vágott vissza Lennie.
Joeynak nem volt kifogása az ötlet ellen.
– Hogy néz ki?
Lennie önkéntelenül elnevette magát. Joey a közlekedési lámpát
is megbaszta volna; ha az szépen pislog rá.
– Hazamegyek – mondta. – Viszlát holnap.
 – Haza – ismételte Joey úgy, mintha a „haza valami disznóság lett
volna. – Mi lesz a partimmal?
– Mondtam már, hogy nem megyek.
– Sokat veszítesz. Nagy banzáj lesz.
Lennie nem volt hajlandó kutyálkodni.
– Annyi banzájban vettem részt, hogy több életre is elég, kösz. –
Nem tudod, mit hagysz ki! – Hát éppen ez az, Joey. Tudom.
Amikor a kocsijához tartott, Cristibe botlott. Cristi kétségtelenül a
kaliforniai lányok legjobb terméséhez tartozott: bronzbarna, hosszú
láb, szőke haj, ragyogó fehér fogsor. Lennie-nek észre kellett vennie,
hogy a lány lába szinte a nyakánál végződik. – Jó éjszakát, Mr.
Golden – mondta udvariasan Cristi. Mr. Golden! Ennyire öreg lenne!
Miközben beült a Ferrariba, Lennie rájött, hogy Lucky nemcsak
hiányzik neki, hanem szüksége is van rá. Az asszony megígérte,
hogy vele tölt néhány hetet Acapulcóban a forgatáson. Lennie már
alig várta.
Együtt lenni. Hát nem erről szól a házasság? Másfél éve jóformán
állandóan távol voltak egymástól. Oké, hiszen tudta ő kezdettől
fogva, hogy Lucky nem az a nő, aki mindent otthagy, csak hogy vele
lehessen. Van egy sok-sok milliárdos üzlete, amelyre oda kell
figyelnie, aztán van egy kisfia meg egy apja, és mindkettőjükkel
szeret együtt lenni. Ám Lennie azt képzelte, hogy mindezt
valahogyan megemészti majd, hogy nem fogja zavarni. Az utóbbi
időben kezdett rájönni, hogy nem egészen így van. Nagyon hiányzik
neki az asszony. És egy sokkal hagyományosabb házasság nem is
látszik olyan rossz ötletnek. Élvezte a házasságot. Biztonságot,
kiegyensúlyozottságot jelentett, ez volt az élete középpontja. És
bolondos gyerekkora után nagyon is szüksége volt szilárd háttérre.
Olympiában ezt nem találta meg. Luckytól várta.
Talán ideje lenne gyereket nemzeni. Egy kis Golden – Lucky
külsejével és Lennie humorával. Lennie többször megemlítette, de
Lucky mindig kitért az igazi beszélgetés elől.
Igen, határozta el Lennie, Acapulco éppen megfelelő hely és
alkalom lesz. És minél többet töprengett róla, annál biztosabb volt
benne. Együtt fognak bolondozni a mexikói napsütésben, rábeszéli
Luckyt a bébire, aztán, amikor befejezi a filmet, Malibuban töltenek
néhány hetet Brigette-tel és Bobbyval, majd a nyár további részében
lazán végiglötyögik Európát.
Fölidézte az első szeretkezésüket Luckyval. Micsoda emlék?
Késő délután történt, Saint-Tropezban. Nyugodt tenger, elhagyatott
part, balzsamos idő. Micsoda utazás!
Az Isten verje meg! Az emléktől egészen kanosnak érezte magát.
A piros lámpánál hirtelen lefékezte a Ferrarit. Egyszeriben
nagyon jólesett volna egy hideg zuhany.
– Hé! – húzott mellé egy nyitott tetejű, fehér kocsiban egy lány.
Rózsaszínű topot és hozzá illő színű ellenzős sapkát viselt.
Mielőtt még Lennie eldönthette volna, vajon ismeri-e a lányt vagy
sem, az megoldotta a kérdést.
– Imááádom a filmjeit – dorombolta. – Maga ooolyan vicces és
ooolyan szexi.
Ha Lennie akarta volna, nyomban megkaphatta volna. A lány
határozottan csinos volt.
De azok a napok már elmúltak. Ő boldog házasember, hihetetlen
felesége van, és útban a baba. Vagyis… gondolatban…
Lennie egy mosolyt villantott a lányra.
– Kösz – mondta szégyenlősen, és minden mellékgondolat nélkül
a gázra lépett, hogy minél előbb kilőhessen a zöldnél.
 8
New Yorkba visszatérve Lucky döntött. Megteszi! Az Isten verje
meg, ha csak így kaphatja meg a Panther Stúdiót, akkor megteszi!
„Illegalitásba” vonul, és megtud mindent, amire Abe Panther
kíváncsi. És miközben azon járt az esze, hogy ezt közli Abe-bel,
rájött, hogy az ötlet valójában nagyszerű. Azt jelenti, hogy amikor
átveszi majd a stúdiót, tudni fog mindent. Ez komoly előny.
Nyomban az Abe-bel való találkozó után visszaröpül New Yorkba.
Morton Sharkey elkísérte a limuzinon a repülőtérre. Egész úton
fecsegett, hogy milyen nevetséges is Abe ötlete, hogy mennyire nem
válhat be, és immár nyilvánvaló, hogy Abe Panther tökéletesen
szenilis.
Mortonnak észre kellett vennie, hogy Lucky hallgat. – Csak nem
akarod megtenni? – hitetlenkedett. Lucky titokzatosan mosolygott.
Majd értesítelek, Morton.
És most már megmondhatta volna neki: igen, nekivágunk.
Persze Mr. Morton Sharkey őrjöngeni fog. Az ügyvédek
mindenből problémát csinálnak, szemrevételeznek minden jogi
szempontot, rámutatnak minden buktatóra.
No és? Lucky Santangelo azt teszi, amit akar. És ez éppen olyan
kaland, amilyenre vágyik. Már azon töprengett, hogyan változtassa
el a külsejét, úgy, hogy senki ne ismerjen rá. Mint Gino lánya, Dimitri
Stanislopoulos özvegye és Lennie Golden felesége néha megjelent
a lapokban, de nem olyan gyakran. Ráadásul soha nem működött
együtt a sajtóval: nem voltak hivatalos, beállított képei, csak néhány
óvatlan fotó egy-egy paparazzótól.
A paróka majd elrejti a haját. A szemüveg a szemét. Förtelmes
ruhák és alázatos viselkedés. Micsoda móka lesz! Hatheti színjáték,
aztán övé a Panther Stúdió!
Az egyetlen bökkenő: hogyan kapcsolja ki magát hat hétre a
normál életből? Hogyan magyarázza meg Lennie-nek?
Úgy döntött, hogy először is beavatja Ginót.
A Santangelok: a fekete szemű Gino és az ő vad lánya. Annyi
mindent értek meg együtt. Többet, mint a legtöbb család akár tíz élet
alatt. Lucky szenvedélyesen, megingathatatlanul imádta az apját.
Fölhívta, hogy sürgősen beszélnie kell vele. Szokásuk volt
havonta többször együtt ebédelni-vacsorázni. Sajnos a legutóbbi
vacsorát Luckynak le kellett mondani, mert L. A.-ben volt.
– Paige van itt — mondta a telefonba Gino. – Nem várhat a
dolog?
Lucky makacskodott.
– -A sürgősen azt jelenti, hogy sürgősen.
– Hogy Paige jtt van, az meg azt jelenti, hogy az öregember igen
jól érzi magát.
– Hát érezd magad jól később. Ez nem várhat.
– Lucky, Lucky, nehéz ember vagy te.
– Újabbat mondani nem tudsz?
– Hé, mi lenne, ha Paige velem jönne? – javasolta Gino. Lucky
nem engedett.
– Szó sem lehet róla.
Nem akarta kisajátítani Ginót, de arra semmi szüksége nem volt,
hogy Paige Wheeler tudomást szerezzen a tervéről. Ugyan ki
tudhatja, mekkora szája van. Elvégre egy hollywoodi producer
felesége. Csak egyetlen szót kottyantson el nem megfelelő helyen,
és lőttek az egész akciónak.
Lucky eltökélte, hogy semmiféle hibát nem követ el. A Panther
Stúdió megszerzése most mindennél fontosabb. Nem engedhet meg
magának egyetlen bakit sem.
A Lexingtonon találkoztak egy kis olasz étteremben. Apa és
lánya. A fekete hajú, fekete szemű, egzotikusán gyönyörű Lucky. A
még mindig peckes járású Gino, akiben olyan energia és férfiasság
feszült, amely meghazudtolta a korát.
Még mindig klassz pasas, gondolta csodálattal Lucky, amint
Gino közeledett az asztalhoz. Fiatalkorában nem lehetett akármi.
Éppen elegendő sztorit hallott Ginóról Costa bácsitól, az apja
legrégibb és legkedvesebb barátjától, Costa Zennocotti egykor Gino
ügyvédje volt, ma pedig Miamiban élő, köztiszteletben álló öregúr.
Ó… amikor Costa mesélt a régi szép időkről, az volt ám a
mulatság. Costa elmondása szerint nem volt még egy olyan ember,
mint Gino, a Kos. Micsoda gúnynév! Lucky önkéntelenül
elmosolyodott.
– Min vigyorogsz? — kérdezte Gino, miközben leült az asztalhoz,
és kacsintott a megszokott pincérnőjüknek, ennek a hetyke,
nagydarab nőnek, aki minden jó modorát egyedül Ginónak tartotta
fenn.
– A botrányos múltadon elmélkedtem.
– Szívem, te nem tudsz semmit. – Mar-ha-ság.
– Leányom, az úrinő.
– Pont ilyet akartál, nem?
A tekintetük találkozott, csupa gyöngédség volt. Gino odaintette a
pincémőt, hogy nyomban hozzon a kedvenc vörös borából és frissen
sült, ropogós kenyeret is tegyen az asztalra.
– Már jön is – mondta győzedelmesen a pincémő.
Gino belecsípett a nő jókora fenekébe, s annak rögtön jobb kedve
lett.
– Micsoda lány! – mondta, aztán Luckyhoz fordult. – Hogy van
Bobby? És ami még fontosabb: mikor láthatom?
Gino bolondult az unokájáért, és állandóan panaszolta, hogy a
kisfiú Angliában tanul.
– Jól van – felelte Lucky. – Mindennap beszélek vele. Persze
csókoltat. Te vagy a kedvence. Mintha nem tudnád!
– Jobb lenne a kölyöknek New Yorkban – zsörtölődött Gino. –
Elvégre amerikai, itt lenne a helye. Mi a fenét tanulhat abban a
puccos angol iskolában?
Lucky nem akarta emlékeztetni Ginót, hogy Bobby félig görög is.
– Jó modort – válaszolta.
– Hah! – horkant föl bosszúsan Gino. – Téged Svájcba küldtelek
jó modort tanulni, és nézd meg, mit lett belőled!
– Mi az, hogy mi lett belőlem? Tökéletesen kifejlődtem, nem?
A pincémő töltött egy korty bort, hogy Gino megízlelje, Gino
belenyalt, bólintott.
– Pokolian Santangelo vagy – nézett a lánya szemébe. – Éppen
olyan vagány vagy, mint én, éppen olyan elegáns, mint az anyád,
ráadásul bomba nő. Jól összehoztunk, kislány, mi?
– Kösz. És én semmit sem produkáltam? – kérdezte szelíden
Lucky.
– Minden a génekben van, kislány.
– Persze.
Gino szeme végigpásztázta a vendéglőt, miközben kedvenc borát
szopogatta, és tört a frissen sült kenyérből.
 – Szóval – kezdte lassan –, mondd el szépen, mi olyan fontos,
hogy ott kellett hagynom miatta Paige-et? Azt hiszi, van valahol egy
másik nőm.
– A te korodban? – húzta föl szkeptikusan a szemöldökét Lucky.
– Ide figyelj, kislány. A kornak semmi köze semmihez. Ezt
jegyezd meg. Annak képzeld magad, aminek akarod – és én
megragadtam a negyvenöt évnél. Capisce?
Az apám nem akármilyen ember, gondolta Lucky. Valószínűleg
dugás közben fog meghalni, két numera között száll majd az égbe.
– Megint vigyorogsz – mondta Gino. – Mi van? Állapotos vagy?
Lennie-vel talán megütöttétek végre a főnyereményt? Ezt akarod
elmondani?
– Szó sincs róla!
– Oké, oké, akkor nyugi. Ideje lenne, hogy Bobby kistestvért
kapjon. Csak kérdeztem.
– Miért van az, ha egy nőnek van valami titka, minden férfi azt
képzeli, hogy állapotos?
– Jól van no, szúrj csak le. Tévedtem.
Lucky mély lélegzetet vett, és belevágott.
– Veszek egy filmstúdiót.
– Micsodát?
– Megveszem a Panther Stúdiót – folytatta izgatottan Lucky. – Azt
a stúdiót, amelyikhez Lennie-t szerződés köti három film erejéig. –
Csillogott a szeme. – Tudod, Lennie egyszerűen gyűlöli a filmet,
amelyet éppen forgat. Ki akar szállni, hát én majd elintézem. Nem
azt, hogy kiszálljon, hanem hogy ő legyen a főnök. Hogy azt
csinálhassa, amihez kedve van. Hát nem szenzációs ötlet? A stúdió
az enyém, és ő lesz szabad.
– Lassabban, kislány. És javíts ki, ha rosszul értettelek. Ha jól
értem, meg akarsz venni egy filmstúdiót csak azért, mert az
embered nem érzi magát tökéletesen. Így van?
– Így! – lelkesedett Lucky. Érezte, hogyan száguld a verében az
adrenalin. Jó érzés volt erről mesélni Ginónak. Annak idején, amikor
egyedül finanszírozta és építette a Magiriano Hotelt Vegasban, és az
apja aztán látta az eredményt, valóságos győzelem volt. A filmstúdió
megkaparintását Lucky még izgalmasabbnak találta.
Gino gúnyosan nevetett.
 – Mi a csudát tudsz te a fílmcsinálásról? – kérdezte.
– És te mit tudtál egy szálloda vezetéséről, amikor 1902-ben
megépítetted a Mirage-t? – vágott vissza Lucky.
– Az 1951-ben volt, te nagyokos, és éppen eleget tudtam. –
Például? – ugratta Lucky.
– Például többet, mint amennyit te tudsz erről a nyavalyás
filmszakmáról.
– Amit nem tudok, majd megtanulom. Profikkal akarom körülvenni
magam. Ha jobban megnézed, hogy némely stúdiókat miféle
fajankók vezetnek, rájössz, hogy nem is olyan nagy dolog. A Panther
olcsó erőszak-és szexfilmeket csinál, meg a sztárjai hiúságát
legyezgeti. Én a feje tetejére akarom állítani, és ismét naggyá
akarom tenni a stúdiót.
Gino vállat vont, kortyolt a borából, és a fejét csóválta. – Egen, az
én lányom vagy. Igazi Santangelo. Lucky elbűvölte egy mosollyal.
– Hát ez valaha is kérdéses volt?
Három órával később már végeztek két palack borral,
elfogyasztották a kagylómártásos spagettihalmokat, eltüntették a
házi süteményeket, és éppen a whiskyvel ízesített, forró ír kávénál
tartottak.
– Jaj a koleszterinszintünknek! – mormolta élvezettel Lucky. –
Szerinted jó ez a te korodban?
– Negyvenöt éves vagyok, nem emlékszel? – kacsintott rá Gino.
Lucky közelebb hajolt, és megcsókolta Gino arcát.
– Annyira szeretlek, Gino… huh… apa. – Csak rendkívüli
alkalmakkor szólította apának.
Gino fürdött a lánya szeretetében.
– A dolog kölcsönös, kislány – monda. – Kételkedtél benne
valaha is?
Igen sokszor, akarta mondani Lucky. Amikor anyut meg,gyilkolták,
és te magunkra hagytál. No és amikor még fizettél is, csak hogy
tizenhat éves koromban hozzáadtál Richmond szenátor hülye
fiához? És kizártál a családi üzletből. És úgy bántál velem, mintha a
nő valami alsóbbrendű állatfajta lenne. Aztán amikor elvetted azt a
Beverly Hills-i boszorkát, Susan Martinót, és kis híján örökbe
fogadtad a nagyképű, felnőtt kölykeit…
 Ó, igen, akadt éppen elegendő rossz emlék. De a mostaninál
aligha lehetett volna jobb a helyzet. Gino meg ő egy csapatban
játszottak. És Lucky tudta, hogy ez most már mindig így lesz.
 9
– Olyan nyűgös vagy az utóbbi három napban – jegyezte meg
Mary Lou, miközben Steven bal lábát masszírozta. – Mi a baj,
drágám? Hajlandó vagy elmondani, vagy járjak lábujjhegyen, mert
rossz kedved van?
Steven Johnny Carson monológját figyelte.
– Miféle rossz kedvről beszélsz?
Mary Lou elengedte a férje lábát, és reménytelenül sóhajtott.
– Vagy elmondod, vagy nem. De úgy látom, nem. Mindenesetre
hagyd már abba ezeket a kurta válaszolgatásokat és hosszú
csöndeket, vagy már itt sem vagyok. – Fölemelte a hangját. –
Hallod, Steven? E-L-M-E-G-Y-E-K!
Steven mintha magában mulatott volna.
– Aztán hová mennél?
– Menni? Én? Sztár vagyok, drágám, oda mehetek, ahová csak
akarok. Tessék!
Steven lustán átölelte az asszonyt. – A nagy pocakoddal? Mary
Lou elhúzódott.
– Ne próbálj hízelegni. Elkéstél.
Steven keze lecsúszott az asszony duzzadt mellére, és ott is
maradt.
Mary Lou nem moccant. Jó jel. Steven talán még megelőzheti a
veszekedést, és belebújhat az asszony melegébe. Becézésre,
dédelgetésre volt szüksége, nem holmi hülye vitára.
– Steven – dorombolta Mary Lou halkan, s a hangjában nem volt
sem elutasítás, sem beleegyezés.
A férfi ügyesen, gyakorlottan játszadozott az asszony mellével, az
egyiket ki is szabadította a csipkés háló ingből, majd odahajtotta a
fejét, és nyelvével körültáncolta a mellbimbókat.
Steven Berkeley – sóhajtotta elfulladva Mary Lou gyűlöllek.
Ezután már nem esett szó. Háromévi házasság után még mindig
reménytelenül megvadították egymást.
A tévében Johnny Carson folytatta a műsort.
A Berkeley családban senki sem nézte.
Másnap Mary Lou kelt föl előbb. Lezuhanyozott, jámbor
kismamaruhát vett, és az ágy szélére ülve várta, hogy Steven
felébredjen.
 A férfi lassan magához tért, és halványan derengett neki, hogy
szombat van, a kedvenc napja.
Mihelyt kinyitotta a szemét, Mary Lou lecsapott.
– Éppen ideje, szerelmem – közölte tárgyilagosan. – És most
folytassuk azt a beszélgetést, amelyet tegnap este félbehagytunk.
És apránként kiszedte Stevenből az egész históriát. A férfi mindent
elmondott. Mit is tehetett volna? Mary Lou fáradhatatlannak
bizonyult, ha meg akart tudni valamit. Steven elmesélte különös
találkozójukat Deena Swansonnal. Meg hogy milyen ostobán
viselkedett Jerry, amikor nevetve kijelentette, hogy a nő bolond, de
neki esze ágában sincs visszaadni az egymillió dolcsit, esze ágában
sincs.
– Az a nő talán tényleg bolond – töprengett Mary Lou. – Csak az
lehet, ha nyíltan elmondta nektek, hogy gyilkosságot fontolgat.
Szerintem ugrat titeket.
– Remek. Ez aztán remek. Te úgy hiszed, hogy ugrat minket –
felelte gúnyosan Steven, és kiugrott az ágyból. – Ez mindent
megold. Most már tiszta lelküsmerettel végezhetem a munkámat. –
Kivonult a fürdőszobába. – A szegény áldozat miatt pedig ne
aggódjunk, mi? – szólt még vissza.
– De hiszen nincs áldozat – mutatott rá józanul Mary Lou.
– Még nincs – mondta sötéten Steven.
– És nem is lesz.
Steven dühbe gurult.
– Az ég szerelmére, Mary Lou. Most ne csinálj úgy, mintha
tudnád, miről beszélsz.
Bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és a tükörképére
meredt. Most elégedett vagy? leckéztette egy benső hang.
Megsértetted az ügyvédi titoktartást, és megbántottad az állapotos
feleségedet. Öt perc alatt. Nagyon okos!
Mire kijött a fürdőszobából, Mary Lou elment, csupán
barátságtalan hangú’cédulát hagyott, hogy későn jön haza.
Steven igazán dühös volt. A szombatot mindig együtt töltötték.
Bevásároltak, esetleg beültek egy-egy moziba, benéztek a
Bloomingdale’s-hez, aztán amikor végül hazamentek, és Mary Lou
hozzálátott a házimunkához, Steven elnyúlhatott a tévé előtt, és
nézhette a sportot.
 A mai napjának lőttek, hála Mrs. Deena Swansonnak. Már-már
arra gondolt, hogy fölhívja Jerryt, és megmondja neki, hogy mit
csináljon Deena Swanson egymillió dollárjával. No de talán mégis
Jerrynek van igaza: megtartják a pénzt, aztán várnak, és nem
történik semmi. Deena Swanson nem holmi közveszélyes gyilkos.
Rendkívül gazdag nő, aki haragszik valakire – de semmiképpen nem
fogja keresztülvinni a tervét, nem hajtja végre a tökéletes
gyilkosságot.
Meg aztán ugyan mit is tehetne Jerry vagy ő? A megállapodás az
megállapodás – és az ügyvédi titoktartás szent.
Akkor hát miért tálalt ki Mary Lou-nak, és miért tett tönkre egy
szépnek ígérkező napot?
Mert nyugtalanította a dolog. Nem tetszett neki. Csapdában
érezte magát.
Másrészt viszont semmit sem tehetett az ügyben. Ösztönösen
fölemelte a telefonkagylót, és Lucky számát tárcsázta. Hetek óta
nem látta Luckyt, és szívesen megbeszélte volna vele a dolgot.
Lucky egészen más volt, a féltestvére. Igazán fantasztikus nő, aki
rendkívül sokat számított az életében, különösen az anyjának,
Carrie-nek a halála óta, aki egy éjszaka békésen elaludt örökre
szívroham következtében.
Nagyon hiányzott. Carrie egyedül nevelte őt föl, és a borzalmas
kezdet ellenére sikerült kialakítania Stevenben egy bizonyos
értékrendet, nagyszerűen iskoláztatta, és le- \ hetővé tette számára
a sikert.
Carrie éveken át hazudott arról, hogy ki volt Steven apja. Azt
állította, hogy meghalt, amikor Steven még egészen kicsi volt. Egy
napon aztán a férfi megtudta az igazságot. Az igazi apja Gino
Santangelo volt, egy olyan ember, akivel Carrie mindössze egyszer
hált együtt, s akinek soha nem szólt semmit a következményekről.
Az igazságot nehéz volt elfogadni – Ginónak is –, ám az utóbbi
másfél évben kialakult közöttük valamiféle viszony. Nem amolyan
apa-fiú kapcsolat, de a kölcsönös tisztelet erős köteléke.
Lucky más volt. Ő nyomban szeretettel fogadta el Stevent a
féltestvérének. Amíg Carrie élt, őt is szívesen fogadta a családba.
Ezért örökké szeretni fogja Luckyt. Rendkívüli nő.
 Lucky lakásában az üzenetrögzítő válaszolt. Steven üzenetet
hagyott, aztán Ginót hívta.
– Nem ebédelnél velem? – kérdezte.
– Mi ütött ezen a héten a kölykeimbe? – zsörtölődött Gino.
– Itt van Paige. Ezzel egyikőtök sem törődik?
Stevennek jólesett, hogy Gino a kölykének nevezte. Időbe telt, de
idáig is eljutottak.
– Mi lenne, ha mindkettőtöket meghívnálak ebédre? – javasolta.
– Amikor Paige itt van, nem eszem – felelte Gino. – Tudod, hogy
van ez.
– Sajnálom, hogy hívtalak.
– Ne sajnáld. Hívj hétfőn.

Paige Wheeleren csipkés, barna harisnyatartó, selyemharisnya,

igen magas sarkú cipő, „tálcás” melltartó volt – és semmi más. Bár
már ötven felé járt, még mindig nagyon vonzó nő volt zseb-Vénusz
alakjával, dús, kócos bronzvörös hajával, érzéki hangjával és
mosolyával.
Ginónak – akinek több nője volt életében, mint bármelyik
rocksztámak – soha nem volt elég az asszonyból. Ő volt számára a
tökéletes társ, akivel érdemes megöregedni: ez az okos, nagyszájú
tyúk, aki kedvelte Frank Sinatrát, élvezte a szexet, s akivel az
átlagon fölül lehetett beszélgetni is.
– Ki volt az? — kérdezte Paige, mihelyt Gino letette a kagylót.
– Steven. El akart hívni minket ebédre. Mondtam, felejtse el.
– Miért? – állt meg Paige a férfi előtt szétvetett lábbal, mint valami
táncosnő.
– Mit gondolsz, miért? – felelte Gino, és magához húzta a nőt. –
Mondták már neked, hogy bomba nő vagy? Paige mosolygott.
– Igen. Te, Gino. És igazán élvezem.
Gino az asszony harisnyájának a fölső végére tette a kezét.
– Térdelj le, úgy mondd.
– Ha ragaszkodsz hozzá… De hadd emlékeztesselek: úrinő soha
nem beszél, ha tele a szájjal!
Amikor végeztek, Gino az ágyra rogyott, a szíve sebesen vert.
Csak nyugi, öreg, figyelmeztette magát. Nem vagy már olyan
fiatal, mint hajdanán.
 Hogy nem-e?
Amikor a szíve ismét normálisan kezdett verni, eszébe jutott
Steven, és már bánta, hogy olyan kurtán elbánt vele. Fölvette a
kagylót, tárcsázta a számot. Nem vette föl senki.
Paige arcára borulva aludt Gino széttúrt ágyán. Eredeti pofa.
Ginót soha nem kísértették a múlt árnyai, ha Paige vele volt.
Gino fölállt, az öltözőasztalhoz ment, kulccsal kinyitotta a jobb
oldali fölső fiókot, és kivett egy Harry Winston dobozt. Amikor
kinyitotta, egy Elizabeth Taylorhoz méltó gyémánttal díszített gyűrű
meredt rá.
Azelőtt is vett ajándékot Paige-nek, rendszerint a
Negyvenhetedik utcában, ahol voltak kapcsolatai, és olcsón
juthatott hozzá a dolgokhoz. Ám ez a gyűrű más volt. Ezt a gyűrűt
egyedi darabként, drága pénzért vette.
Ha Paige-nek kell, megkaphatja. Csupán egyetlen apró föltétele
van. Ha kell neki, el kell válnia végre Wheelertől – nincs több kifogás
–, és feleségül kell mennie Ginóhoz. Gino Santangelo már éppen
eleget várt.

Brigette számolta a heteket a szünidőig. Június tizenötödikétől

szabad ember lesz egész nyáron. Micsoda megkönnyebbülés
elmenekülni a fojtogató, unalmas iskola mindennapi
taposómalmából! Már elmondta a nagyanyjának, hogy nyári
szünideje jelentős részét Lennie-vel és Luckyval szeretné tölteni.
Charlotte-nak nem volt kifogása.
– Ahogy akarod, drágám – mondta szórakozottan, és nyilván
örült, hogy megszabadul a lánytól.
Az angolórán Brigette már a nyári mulatságokról álmodozott. Az
élet bizonyára több, mint reggel fölkelni, beülni egy csomó ostoba,
barátságtalan lány közé, és hallgatni az érdektelen tanárok sorát,
akik csupa olyasmiről beszélnek, ami őt nem érdekli. Malibu Lennie-
vel és Luckyval biztosan óriási hecc lesz.
– Stanislopoulos! – szakította félbe álmodozását Mr. Louthe, az
angoltanár. Ősz hajú, kiálló fogú, bánatos bajszú fickó volt. – Mit
mondtam az imént? – kérdezte élesen.
Brigette bambán nézett rá. – Tessék?
Két osztálytársnője eltúlozva ismételte: „Tessék?”, és kuncogtak
 – Csönd legyen! – szólt rájuk keményen Mr. Louthe. – Óra után
beszélni akarok magával, Stanislopoulos.
Brigette némán fölnyögött. Le fogja késni a teniszedzést, ami az
egyetlen öröme volt. És Mr. Louthe híres volt kenetteljes
prédikációiról.
Óra után Brigette odament a tanári asztalhoz. Mr. Louthe
szemlátomást holmi papírokba temetkezett, négyedóra hosszat
várakoztatta a lányt. Végül fölpillantott.
– Stanislopoulos – szólalt meg – rövid leszek. Hála az égnek,
gondolta Brigette. – Maga intelligens lány. Csinos lány…
Jaj, ne! Csak nem akar kikezdeni vele? Santino Bonnatti után
Brigette eltökélte, hogy senki nem nyúlhat hozzá, hacsak ő maga
nem akarja.
– Ezenkívül rendkívül magányos és zárkózott.
Kösz!, gondolta keserűen Brigette.
– Az életben – folytatta zengő hangon a férfi – mindennek ára
van. Nem föltétlenül pénzben megfizethető ára. Meg kell értenie,
kisasszony, hogy minden vagyonával és kapcsolatával együtt soha
nem lesz magából boldog ember, ha a saját kis világába gubódzva
él. A tanulás, a gondolatok megosztása, a barátkozás, a kitárulkozás
– mindezek érlelő élménye”
– Tanuljon meg felnőni, Miss Stanislopoulos, hogy az életének
értelme legyen. Köszönöm. Elmehet. -Az iratok fölé hajolt, és
folytatta a munkáját.
Brigette szóhoz sem jutott. Hogy mer ez így beszélni vele? Ő
tudja, hogy kell tanulni – csak nincs hozzá kedve. Ő tudja, hogyan
kell megosztani másokkal a gondolatait – de minek! Ami pedig a
barátkozást illeti – a többiek nem akartak barátkozni vele. Hát nem?
A hálóterembe érve még mindig füstölgőit. Ugyan mit tud ez a
pasas az ő életéről? És mit törődik vele? Ostoba ember.
Ostoba vénember.
Ostoba vénember azzal a hülye bajuszával.
Váratlanul sírni kezdett, egyszeriben patakzottak a könnyei,
mintha az utóbbi évek minden fájdalma és sérelme most törne a
felszínre.
Hirtelen rádöbbent, hogy Tim Wealth halála és az azt követő
lidércnyomás óta most sír először.
 Amikor befejezte a sírást, megkönnyebbült, amíg észre nem
vette, hogy Nona, az egyik szobatársnője áll az ajtóban! Úristen!
Nem elég az eddigi híre, most majd még bőgőmasinának is fogják
csúfolni.
– Jól vagy? – kérdezte együttérzően Nona.
Brigette a szemét dörzsölte.
– Csak köhögtem. Semmi komoly.
– Értem – mondta természetes hangon Nona. – Velem is
megesik.
Különösen, ha végig kell hallgatnom Louthe prédikációját.
– Nem is volt olyan vészes.
És máris benne voltak a beszélgetés közepében. Brigette-nek
mindeddig sikerült elkerülnie az ilyesmit.
– Oké – mondta derűsen Nona. – Én megyek. Kimenőt kaptam a
városba. – Fogta a táskáját, és egy pillanatig habozott. – Nem
akarsz velem jönni?
Normális körülmények között Brigette nemet mondott volna, és
ezzel az ügy be is fejeződött volna. De a mai nap más volt. A mai
nap valami újnak a kezdetét jelentette: egy barátságét.
– Szeretnék – felelte szégyenlősen.
Nona meglepődött. A többiek agyon fogják gyötörni, Arniert
magával viszi a szegény kis gazdag lányt, de mit tehetne? Brigette
annyira boldogtalannak és magányosnak látszik.
– Gyere – ragadta meg kedvesen Brigette karját. – Nem tudom,
te hogy vagy vele, de minél előbb szabadulok ebből a börtönből,
annál jobb.
 1985 10

Eljött a cselekvés ideje, és Lucky fantasztikusan föl volt dobva.

Először Concorde-dal rövid utat tett Londonban, Bobbynál. A srác
rémekül volt: kicsi volt, jóképű, és tüneményes angol kiejtéssel
beszélt. Ginót meg fogja ütni a guta!
Bobby után Lucky Los Angelesbe röpült, hogy eltöltsön néhány
napot Lennie-vel, mielőtt belevág legújabb kalandjába. Ha sikerrel
akar eltűnni hat hétre, mindent nagyon jól kell összehangolnia.
Amikor megérkezett Malibuba, a bérelt házukba, Miko, az apró
termetű japán háziszolga fogadta. Miko közölte, hogy Mr. Goldent
este hét órára várja haza.
Lucky elégedett volt. Azt mondta Lennie-nek, hogy vasárnapnál
korábban nem tud jönni, mert arra számított, hogy a meglepetés javít
majd a hangulaton. Most van ideje néhány órácskát pihenni.
– Oké, Miko – nyújtott át a japánnak egy maréknyi bankjegyet. –
Tessék, ötszáz dollár, és most tűnjön el. Ebből futja szállodára és
egyéb kiadásokra is. Nem akarom látni negyvennyolc órán át. Ért
engem?
Miko kis, szertartásos meghajlással vette el a pénzt.
– Már itt sem vagyok asszonyom – felelte tökéletes angolsággal.
Miko távozása után kitárta a tengerpartra nyíló ajtót, fölfrissítette
a párnákat a nagy, nádból készült kereveteken, föltette Luther
Vandrosst a sztereóra, fölhívta a Trader’s Vic-et, és este kilencre
rendelt két adagot Lennie kedvenc indonéz báránysültjéből, és
kevert magának egy Margaritát.
Mindezekkel végezve kényelmesen lezuhanyozott, aztán
meztelen testére fehér sortot és trikót húzott. Lucky ritkán hordott
fehérneműt, fogalma sem volt, mire való az. Hosszú, fekete haját a
feje tetejére tűzte, még egy kis szájfényt tett az ajkára, és
arcpirosítóval tette hangsúlyosabbá amúgy is igen határozott
arccsontját.
A harmincas éveiben járva Lucky Santangelo csak még
gyönyörűbb lett. Igaz, nem sokat foglalkozott a tulajdon szépségével,
mert csöppet sem szeretett önmagával törődni.
A tengerpart valósággal hívogatta. Már majdnem alkonyodon, a
víz mentén többen kocogtak kutyáikkal, míg a hűvös
Csendesóceánban mindössze egyetlen bátor úszó mutatkozott.
Lucky mindössze néhány hétvégét töltött ebben a házban, de
kezdte igazán megszeretni. Annyira békés és csöndes. Az ember
nem hallotta a közeli parti autópályán száguldó kocsik robaját,
csupán a partot csapkodó hullámok megnyugtató ritmusát. Talán
meg kellene vásárolniuk ezt a házat, ábrándozott Lucky. Nem mintha
odalett volna Kaliforniáért, de ha megveszi a Panther Stúdiót, úgyis
több időt töltenek majd itt.
Megjegyzendő: fölhívni az ingatlanügynökséget, és megkérdezni,
eladó-e a ház.
Közeledett a hét óra. Lucky a Margaritát hosszú, hűtött
poharakba töltötte, és kiült a partra néző teraszra.
Luther átadta neki a szerenádot, a Szupersztár című számmal.
Lucky hátradőlt, lehunyta a szemét, és észrevétlenül elbóbiskolt.

Cristi kétségtelenül bedobta neki a maga tökéletesen kaliforniai

lány formáját. Egész nap tette magát. Nem vitte túlzásba, ám Lennie
nagyon is észlelte a lány érdeklődését.
– Elviszem a tyúkot a Spagóba, miért nem jössz velünk? –
kérdezte Joey, aki élvezte a lehetőségeket. Számára minden
nőnemű lény tyúk vagy ribi volt. Tyúknak a szóba jöhetőket hívta, és
Cristi határozottan ehetőnek látszott. Lennie nemet mondott.
– Inkább hazamész az üres házba, mint hogy megegyél egy
pizzát a legjobb barátaiddal? – játszotta a sértődöttet Joey. Nem jött
be neki.
Joey Firello kicsi és sovány volt, duzzadt, gumiszerű ajakkal,
jellegzetes arccal és tele ideges energiával. Jóképűnek egyáltalán
nem volt mondható, a nők mégis ellenállhatatlannak találták.
– Anyáskodni akarnak velem – tréfált gyakorta. – Öregem, ha
eljön egyszer a nap, amikor nemet mondok a cicire, végem lesz.
Joey támogatta Lenniet, amikor az először érkezett L. A.- be,
frissen azután, hogy kirúgták Vegasból és tökéletesen leégve. Joey
– aki akkoriban már kezdett nevet szerezni magának –
leszerződtette Lenniet a legendás Foxie’s klubba a Hollywood
Boulevard-on, és mindig a barátja rendelkezésére állt.
Lennie nem szokott megfeledkezni a szívességekről, s amikor
már az ő pályája jócskán fölülmúlta Joey-ét – aki akkoriban éppen
lefelé tartott súlyos kokainproblémája miatt –, gondoskodott róla,
hogy a barátjának jusson szerep mindabban, amiben ő játszott. Joey
karrierje most ismét fölfelé ívelt.
– Szóval jössz vacsorázni vagy mi? – kérdezte Joey.
– Talán megengedem, hogy meghívj egy pizzára – mondta
Lennie. Elvégre a malibui ház határozottan üres volt, hiszen csupán
Miko képezte a társaságot. A forgatókönyv javítgatását pedig már
unta, hiszen úgysem vezetett semmire.
Joey szemlátomást örült. Hetek óta próbálta már elcsalni Lenniet
valahová.
– Elmegyünk hozzám, ott lezuhanyozhatsz, aztán bulizuuunk
egész éjjel! Jó?
– Csak vacsoráról volt szó. Nem többről. Joey csalódott képet
vágott.
– Csak vacsoráról volt szó, Joey – utánozta Lenniet. – Hohó! Hát
mi történt azzal a belevaló sráccal, akit valaha megismertem? Mi
történt a bulik királyával?
– Megnősült – felelte Lennie.
– Aha, megnősült – de még nem halt meg.

Luckyt az ajtócsengő ébresztette föl. A teraszon szunyókált el, és

most borzongva ébredt. A parton hűvös szél söpört végig, az óceán
már fekete volt, a hullámok mennydörögtek.
Gyorsan az órájára pillantott. Kilenc.
A sötét házon át a bejárathoz sietett, és ajtót nyitott a
Trader Vic’s pincérének. Az étel lezárt kartondobozokban
érkezett. A pincér letette a konyhaasztalra, majd távozott.
Kilenc óra. Hol van Lennie? Miko azt mondta, hétre várható, és
ostoba módon, Luckynak eszében sem volt ellenőrizni, mivel meg
akarta lepni. Hát ez nem volt valami jó ötlet. Lennie bárhol lehet, azt
sem tudja, hol keresse.
A te hibád, Santangelo, korholta magát Lucky. Máskor majd
kerülni fogod a meglepetéseket.
Eltűnődött, vajon Abe Panther ébren van-e még, vagy az erős
akaratú Inga már’ágyba dugta nyolckor. Szívesen beszélne az
öreggel. Abe okos és ravasz. Lucky megkedvelte.
 Morton Sharkey azt akarta, hogy Abe-et vizsgálja meg két
pszichiáter és egy független orvos, mielőtt Lucky belefog az
ügyletbe.
– Mi van, ha váratlanul földobja a talpát? – kérdezte Morton. –
Vagy ami még rosszabb: ha a halála után a családja kétségbe vonja
az elmeállapotát? Szükségünk van bizonyítékra.
Abe nem tiltakozott. Luckyhoz hasonlóan ő is élvezte a játékot.
Bevonta a saját ügyvédjét is, és minden apró részletet kidolgoztak.
Immár sziklaszilárd szerződésük volt. Hétfőtől Lucky
„illegalitásba” vonul. Már alig várta!
Joey ismert szinte mindenkit az étteremben, tehát ami csöndes
vacsorának indult hármasban, valóságos káosszá változott.
– Na, én megyek – jelentette ki Lennie negyed tizenegykor. Elege
volt.
Joey elhúzta a száját. Nők vették körül minden méretben, alakban
és színben.
– Igaz, hogy tehetséges vagyok, de azért szükségem van
segítségre – panaszolta. – Nem hagyhatsz itt, öregem.
– Akkor jól figyelj! – állt föl Lennie.
– Elvinne a kocsimhoz? – kérdezte reménykedve Cristi. – Soha
nem szerettem egy lenni a sok közül.
Hogyan mondhatott volna nemet Miss Kaliforniának.
– Hát nem marad Joey-val? – kérdezte kelletlenül.
Cristi szemügyre vette á többi hét lányt, akik csüggtek Joey Firello
minden szaván.
– Ugyan már, Lennie. – Ezzel eltolta a székét az asztaltól, fölállt,
és Lennie immár kénytelen volt magával vinni.
– Viszlát, Joey – köszöntek el egyszerre.
Joey fölfelé mutatott a hüvelykujjával. Négy vodka és több
(titokban, mert hiszen úgy tudták róla, hogy jó útra tért)
szippantásnyi kokain után megkezdte szólóját.
Lennie ösztönösen a hátsó kijárat felé terelt Cristit: ez az ajtó
egyenesen a parkolóra nyílt. A rajongók és a fotósok gyakran a
bejáratnál táboroztak, és Lennie nem szerette volna, ha meglátják.
Bár a helyzet teljesen ártatlan volt, nem lett volna jó, ha
lefényképezik Cristivel, és nem akarta próbára tenni Lucky
megértését.
 Mihelyt odabent ült a Ferrarijában, Cristi fölsóhajtott, és a maga
Miss Kalifornia stílusában közölte:
– Igazán szeretnék lefeküdni magával, Lennie.
Olyan magától értetődően mondta, hogy Lennie először nem
akart hinni a fölének. Ám amikor a lány bársonyos keze ügyesen
kikerülte a sebváltót, és megállapodott Lennie ágyékán, a férfinak
már nem voltak kétségei a szándékát illően.

Lucky vastag pulcsit és kopott farmert öltött, úgy sétált végig a

parton. A víz elhagyatott volt, fújt a szél, sötét volt. Lucky közel
maradt a vízhez, hallgatta a hullámok csobogását.
A magány élvezetes volt, a lányban nagy nyugalom áradt szét.
Soha nem izgatta az egyedüllét. Ha az öccsét, Dariót nem
számította, a gyerekkora nagyobb részét egyedül töltötte, hát
hozzászokott.
Darióra gondolva megborzongott. Egykor elválaszthatatlanok
voltak, minden titkukat megosztották egymással, amíg Luckyt
intézetbe nem küldték. Aztán amikor kicsapták, Gino
hozzákényszerítette Peter Richmond szenátor hülye fiához,
Cravenhez.
Gino azt hitte, ezzel jót tesz neki.
Haha! Jót! Lucky megmutatta neki.
Fölidézte élete első szerelmét – Marcót. Az isteni Marco göndör,
sötét hajával, mediterrán arcvonásaival, izmos testével, komor
jóképűségével.
Ó, Marco… Lucky már tizenöt évesen beleszeretett, és huszonkét
évesen feküdt le vele. Marco kezdetben Gino testőre volt, később ő
lett a kaszinó igazgatója.
Amikor Marcót brutálisan agyonlőtték, Lucky a karjában tartotta,
érezte, hogyan száll el belőle az élet.
A bosszú örömmel töltötte el. Elvégre Santangelo volt. Gino
lánya.
Gino mindig is vad kölyöknek hívta. De immár felnőtt, s megvolt
mindene, amit valaha is kívánt. Lenniet is beleértve. Lennie
megkacagtatta. Lennie volt számára a biztos talaj, a mindent
kiegyensúlyozó jó hatás. Mulatságos volt, gyöngéd és csupa
szeretet. Lucky biztonságban érezte magát mellette. Lennie több
erőt adott neki, mint valaha is képzelte, és Lucky ezért is szerette.
Ezért is szerette volna mindezt viszonozni valamivel. S ugyan mi
lehetett volna alkalmasabb egy filmstúdiónál?
A szél kitépte a csatokat Lucky hajából, fürtjei körültáncolták az
arcát. Ideje visszamenni.

A pillanat törtrészéig föltámadt benne az automatikus férfireakció.

Miért ne? Ki tudhatná meg?
Aztán Lennie eltolta Cristi lelkes kezét, sebességet váltott, és azt
mondta: – Kösz, de nem. Nem érdekel a dolog.
Szemlátomást ez volt az első alkalom Cristi ifjú és élvezetet
nyújtó életében, amikor visszautasították. Becsületére legyen
mondva, hogy jól tűrte.
– A kocsim ott áll Joey kocsija mellett – mondta a világ
legtermészetesebb hangján.
Lennie a Ferrarival balra fordult a Sunseten, aztán behajtott a
Nichols Canyonba. Némán kocsikáztak.
Joey-nak jókora háza volt a hegyoldalban – meglehetősen rozoga
épület volt, lélegzetelállító kilátással, s a bozótban kígyók rejtőztek.
Amikor a kocsifelhajtóhoz értek, Lennie kinyitotta Cristi-nek az
ajtót.
– Ne tekintse személyes sértésnek – mondta, mert úgy érezte,
szükség van valamiféle magyarázatra –, de rendkívül boldog a
házasságom.
Cristi egyáltalán nem volt kiborulva.
– Ugyan miért tekinteném sértésnek? Majd meggondolja magát –
felelte. Magabiztosan, csinosan kiszállt a kocsiból, elindult a ház
bejárata felé, majd megfordult, hogy búcsút intsen. A tornác
lámpájának fénye megcsillant szőke haján.
Hát, Lucky előtt más világ volt. Ám most Lennie alig várta, hogy
hazaérjen és fölhívja New Yorkban az ő gyönyörű feleségét.
A Ferrari olyan hangot hallatott, amilyent drága, olasz
sportkocsiknak nem illik, köhögni kezdett, és megállt a Sunset
közepén, szemben a Roxyval, ahol bekábítózott, hosszú hajú
rockrajongók várakoztak a következő heavy metál koncertre.
– A francba! – nyögte Lennie. Úgy kellett ez neki, mint púp a
hátára.
 Rendőrautó közeledett, majd megállt előtte. A belőle kiszálló
rendőr csinosabb férfi volt, mint Tom Selleck, és pompásan állt rajta
az egyenruha. Fontoskodva riszálta oda magát Lennie-hez. Nagy
fasz nagy pisztollyal. Az ilyen párosítás mindig nyerő.
– Van egy kis problémánk? – duruzsolta orrhangon, déli
kiejtéssel.
– Nem komoly. Egy új motor megoldja – felelte Lennie.
– Csak nem…? – A zsaru habozott, nem akarta eltéveszteni. –
Lennie Golden! – nyilatkoztatta ki diadalmasan. – Maga aztán mókás
fickó.
A boldogság az, ha az ember olyan rendőrrel akad össze, aki a
rajongója, gondolta Lennie. A helyzet néha éppen az ellenkezője
volt: azért szúrtak ki az emberrel, mert híresség volt.
– Asszem el köllene vinnünk innen magát, mielőtt a tömeg
magára ismer – mondta a zsaru, és nem csinált semmit, csak állt a
bedöglött kocsi mellett, miközben már torlódni kezdtek az autók, és a
türelmetlenek nyomták a dudát. – Jó lenne – helyeselt Lennie.
– Tuggya, tíz éve gyüttem L. A.-be – folytatta csevegve a zsaru. –
Színész akartam lenni. Asszem, nem gyütt össze. – A
pisztolytáskájával játszott. – Nem olyan rossz zsarunak lenni se.
Néha egészen olyan, mintha színész lennék. A nők bolondulnak az
egyenruháért. – Elégedetten elmosolyodott.
– Ugye érti?
– Értem – felelte kedvesen Lennie, s magában azt kívánta,
bárcsak csinálna már valamit ez a hülye.
– Magát biztosan rengeteg nő üldözi, mi? – kacsintott cinkosan
Lennie-re a zsaru. – Híres nők, mi?
Lennie nem vett tudomást a kérdésről.
– Mit gondol, telefonáljunk az Autóklubnak, vagy mit tegyünk? –
próbált nem türelmetlennek hangzani.
A zsaru végighúzta vaskos ujját a fénylő Ferrarin.
– Ha eccer valódi zsarut köll jáccani, hívja Marian Wolffot –
közölte a világ legtermészetesebb hangján.
Lennie összehúzta a szemöldökét.
– Kicsodát?
– Marian Wolffot. Az én vagyok. Ez a nevem. Tuggya, a mutterom
ászt gondóta, ha John Wayne-nek adhatták a születésekor a Marian
nevet, akkor nekem is oké lesz. És tuggya mit? Amuttemak igaza
vót. Én szeretem a Marian nevet. Karaktere van. Maga mit gondol?
Lennie a fejét csóválta. A fejében ez a szöveg már elnyerte a
helyét egy következő humoros magánszámában. Nem mintha vállalt
volná nyilvános fellépéseket, azok az idők már elmúltak. Ám ebből
igazán mulatságos kis jelenetet lehet csinálni a tévében.
A járőrkocsiból egy idősebb rendőr szállt ki: ősz hajú, nehéz léptű
fickó.
– Marian – kiáltotta rekedten –, mi a szart csinálsz? Ászt akarod
tán, hogy az egész szar Sunset egyetlen szaros dugó legyen? Vidd
a francba innen észt az olasz szart.
– Wally – jelentette be büszkén az első zsaru itt van Lennie
Golden.
Az öreg zsaru undorral kiköpött.
– Marian – mondta fáradtan –, osztán ki a szart érdekel?

Lucky arra gondolt, hogy Lennie talán csajozik. Eddig soha nem
jutott eszébe ilyesmi, mivel olyan réndkívüli ajándéknak vélte a
kettőjük kapcsolatát, amelyet egyikük sem akarhatott elrontani. A
féltékenység kellemetlen érzés volt. Mégsem hagyhatta figyelmen
kívül, hogy Lennie igen vonzó férfi, igen híres ember, igen ágybavaló
fickó, ő pedig meglehetősen elhanyagolta az utóbbi hetekben,
annyira lekötötte a Panther Stúdió-szerződés.
„Mi van, ha…”, lopakodott a fejébe.
Mi van, ha Lennie egy másik nővel van?
Mi van, ha nem is egy nővel? Mi van, ha…?
Töprengését a telefon szakította félbe.
– Tessék – szólt bele élesen. – Ki az?
– Hogy ki?
– Lucky?
– Lennie?
És egyszerre kiáltottak föl:
– HOL, VAGY?
Majdnem egy órába telt, amíg Lennie taxija végre megállt a ház
előtt.
Lucky a férje elé rohant, a nyakába ugrott.
 A férfi szorosan magához ölelte és hosszan, szenvedélyesen
megcsókolta – a taxisofőr valósággal eksztázisba esett.
Fizesd ki a sofőrt – mondta végül az ölelésből kibontakozva
Lucky. – Aztán gyere be, zárd be az ajtót, kapcsold be az
üzenetrögzítőt, és ne szólj egyetlen más emberi lényhez sem
huszonnégy órán át.
A sofőr vigyorgott.
– Jól hangzik.
– Viszlát – bocsátotta az útjára a vigyorgót Lennie.
És nyomban ágyba bújtak, hiszen mindketten vágytak a másik
érintésére, illatára, hangjára.
Semmi duma. Első a szex. Lenniet magával sodorta a gyors,
tiszta, izgató szex, ahogy visszaemlékezett Lucky lágy testére,
selymes bőrére, fekete hajzuhatagára, vad ajkára.
Lucky beleveszett a férfi ritmusába, fölolvadt a férfi karjának,
lábának, testének beszédében, minden porcikájával ölelte vágyának
készséges foglyát.
– Szeretlek, asszonyom – mondta Lennie a csúcshoz közeledve.
– Én is szeretlek, emberem – nyögte ki Lucky, mielőtt belemerült
volna az orgazmusba, amely mintha órákig tartott volna.
Később az ágyban fogyasztották el a fölmelegített indonéz
báránysültet a kínai borsóhüvellyel, amely úszott a sűrű mogyoróvaj
mártásban.
Kézzel falatoztak papírtányérokból, tépték a húst, mártogatták a
krémes, sűrű szószba, etették egymást, és kuncogtak, mint két
bohókás tini.
– Soha nem akarok kiszállni ebből az ágyból – mondta boldogan
Lennie. – Ez az igazi, asszonyom. Ez az igazi.
– Sokáig vártunk erre – mormolta Lucky.
– De milyen sokáig. Mennyi elvesztegetett idő, mi?
– Nem vesztegettük el, Lennie. Most együtt vagyunk, és együtt
maradunk mindörökké. Ezt mindketten tudjuk, igaz?
Lennie kezébe vette az asszony arcát, és lassan,
szenvedélyesen megcsókolta.
Lucky a férje mellét simogatta, finom ujjai a mellbimbót érintették,
majd lejjebb indultak az igazi célpont felé.
Lucky őszinte örömére Lennie nyomban reagált.
 – Nem szerettem volna találkozni veled tizenkilenc éves korodban
– ugratta a férjét Lucky. – Biztosan te voltál a legtökösebb fiú a
környéken.
– Hagyjuk a süket dumát. Nagyon is szívesen találkoztál volna
velem, amikor tizenkilenc éves voltam. Ez életed legnagyobb vágya.
Igaz?
Lucky nevetett. – Igaz.
– Szeretlek, gyönyörű asszonyom. – Igen? – Igen.
Hosszan, jelentősen néztek egymás szemébe.
– Add csak ide a mogyoróvaj mártást – mondta végül gonosz
mosollyal Lucky. – Terveim vannak.
Lennie úgy tett„mint aki megijedt.
– Miféle terveid?
– Feküdj le szépen, Lennie, és ne kérdezősködj.
Másnap már majdnem dél volt, amikor fölébredtek, és
automatikusan nyúltak a másik után, mintha ez lenne a
legtermészetesebb mozdulat a világon.
Odakint a nap megpróbált behatolni a csukott spalettákon át, és
egy kutya szünet nélkül ugatott.
Ismét szeretkeztek, lassan, kéjesen. És amikor végre befejezték,
Lennie megkérdezte:
– Mit szeretne csinálni ma az én szerelmem?
Lucky nyújtózkodott, mosolygott.
– Lezuhanyozni veled. Sétálni egyet a parton veled. Aztán
egyenesen visszajönni ide az ágyba veled, anélkül, hogy egyáltalán
elmennénk.
– Tökéletes program – vigyorgott Lennie. – És ha kihagynánk a
zuhanyozást meg a sétát?
– Szerinted nincs szükségünk testmozgásra? – kérdezte
ártatlanul Lucky.
– Olyan testmozgást mutatok neked, amilyent még Jane Fonda
sem tud!
– Igazán?
– Jó edződ leszek.
– Vonzó ajánlat.
Csak később beszéltek ismét. Lennie szokás szerint
panaszkodott a filmezésre, Lucky pedig némán hallgatta, abban a
boldogító tudatban, hogy hamarosan elrendez majd mindent.
– Új szöveget írok, az a seggfej rendező lelkendezik: „Pompás,
nagyszerű, Lennie”, aztán nem akarja leforgatni. Elmegyek a napi
vetítésekre, elmondom az ötleteimet, senki sem hallgat rám. Édes
Jézusom! Ha már ingyen adom a tippeket, legalább élnének vele.
Hát nem?
Lucky helyeslően bólintott, simogatta a férfi hátát, könnyedén
masszírozta a nyakát.
Lennie hason feküdt, hetek óta először tudott teljesen ellazulni.
Lucky volt a világon az egyetlen nő, aki fel tudott oldani benne
minden feszültséget, akivel jól érezte magát.
– Ki kell találnunk valamit, hogy megszabadulj ettől a szerződéstől
– mondta Lucky.
Lennie bevallotta a vereségét.
– Mint mindig, igazad volt. Beszélek az ügyvédemmel.
– Várj, amíg befejezed a Macho férfit Azután kell lépned.
– Aha, igazad van. Hogy lehet az, hogy mindig igazad van?
Lucky nevetett.
– Mert Gino lánya vagyok, és ő jól tanított. – Meghiszem azt!
– Igen jól. És ezt ne felejtsd el, ember.
Lennie megfordult az ágyon, és magához húzta az asszonyt.
– És most, a nagy kérdés. Mikor jössz Acapulcóba? Azt akarom,
hogy kezdettől ott légy velem.
Most jön a keserű pirula. Lucky mély lélegzetet vett.
– Huh, Lennie, már beszélni akartam veled, Acapulcóról.
– És mit? – kérdezte gyanakodva Lennie.
– De ne dühöngj – figyelmeztette az asszony.
– Szóval?
Lucky belekezdett eltervezett, elpróbált szövegébe.
– Nagy üzletről lenne szó. Japánban, és személyesen kell
odautaznom. Ha minden jól megy, pár hét alatt végzek, aztán
meglátogatom Bobbyt Londonban, talán eltöltők néhány napot New
York-i irodámban, aztán a tiéd vagyok. Lennie hangja színtelenül
csengett. – Viccelsz.
– Nem én.
– Lucky – mondta nyomatékkal a férfi Acapulcót megígérted
nekem.
 – Hiszen megyek – hazudta Lucky.
– Mikor? – kérdezte vádlón a férfi. – Mihelyt tudok.
Lennie dühösen fölült. – Ez nem lehet igaz.
– Én sem vagyok oda az ötletért. Csakhogy a japánok nagyon
pipifakszosak, ha üzletről van szó. – Cigarettáért nyúlt.
– Persze elküldhetném a cég egyik főnökét, de nekik én kellek.
Valami illembeli dologról van szó. Az ő cégük tulajdonosa csak a mi
cégünk tulajdonosával hajlandó szóba állni, s amíg Bobby meg
Brigette nagykorúak nem lesznek, az én vagyok. Hatalmas üzletről
van szó, több mint egy évet dolgoztunk rajta mindannyian. Nem
rúghatom föl.
Szerencsére Lennie-nek fogalma sem volt a Stanislopoulos cég
ügyeiről – soha nem érdekelték, Lucky pedig soha nem mesélt róla.
Ezért hangzott a sztori hihetően.
– A francba! – morogta. – Mi a fenének vettem el egy
pénzmágnást? Soha nem látlak. – Kimászott az ágyból, és elindult a
fürdőszobába.
– Mert pokolian izgatlak – kiáltott utána Lucky. – És mert mindenki
mással unatkozol. Gyerünk már, Lennie, valld be!
A zuhany hangja nyomta el a szavát. A fene egye meg! Rosszul
tűri.
Lucky elnyomta a cigarettáját, bement Lennie után a
fürdőszobába, be a víz alá, hátulról átkarolta a férfi derekát.
– Hagyj békén – próbálta lerázni magáról a férfi.
– Ne csacsiskodj – makacskodott Lucky. – Csupán egy kis
késedelemről van szó. Megyek utánad. Különben sem nyaralni mégy
oda. Dolgozol majd egész nap, és tudod, hogy utálok tétlenül
lézengeni és játszani a feleség szerepét.
– Más terveim voltak – nyúlt a szappanért a férfi.
– Miféle más terveid? – vette a tenyerébe a tojásait Lucky, majd a
keze továbbcsúszott a lényegre.
– Nézd, asszonyom, ebből nem húz ki a szex – fordult szembe
vele Lennie, miközben a langyos víz fürdette mindkettőjüket.
– Miféle más terveid? – kérdezte másodszor is Lucky, és letérdelt.
– Ne! – próbálta nem sok meggyőződéssel eltolni Lennie. – Úgy
kínozhatsz, ahogyan akarsz, de nem mondom meg. Lucky nyelve
már ott táncolt a férfi egyre növekvő férfiasságán. – Mondd el! –
makacskodott. – Mondd el, vagy baj lesz! – Szó… sem… lehet…
róla – nyögte ki nagy nehezen Lennie. Lucky nyelve csak táncolt,
Lennie meggondolta magát, és nyomulni kezdett.
Most Luckyn volt a sor, hogy elhúzódjék.
– Mondd el – követelte határozottan. – Vagy szenvedj! Mindketten
kezdtek megtörni, a krízis elmúlt.
Lennie megragadta Lucky vizes haját, s az asszony fejét maga
felé húzta.
Lucky kiszabadította magát, és kisiklott a zuhany alól.
Lennie egy hosszú ugrással utolérte, megragadta, és mindketten
a földre zuhantak pucéran, csúszósan, nevetve.
– Megvagy! – motyogta diadalmasan Lennie, szétfeszítette Lucky
karját-lábát, miközben a megfelelő pozícióba helyezkedett.
És aztán már az asszony testében lüktetett, és kiszakadtak belőle
a szavak, amelyek mindkettőjüket meglepték.
– Azt… akarom… hogy… gyerekünk… legyen. És… nem…
akarok… semmiféle… kifogást. Oké, Lucky? Oké?
 1986 11

Mickey Stolli irányítása alatt a Panther Stúdió egészen más lett,

mint ami Abe Panther idejében volt. A hajdani nagy stúdiók egyike,
amely annak idején ízléses, stílusos filmeket készített, most együtt
haladt a korral. Erről Mickey gondoskodott. Szívesen mondogatta is
az értekezleteken: „A kibaszott nyolcvanas években járunk, az ég
szerelmére. Adjuk meg a hülye mosdatlanoknak azt, amit igazán
látni akarnak.”
Mickey azt akarta, hogy a közönség rengeteg erőszakot lásson
cicik és fenekek tömegébe ágyazva. De nem holmi ártalmatlan cicik
és fenekek, hanem igazi pornográf darabok. A lányokat
levetkőztették, terrorizálták, megcsonkították, megerőszakolták és
megölték. A filmen, persze. Mindent megcsináltak, amit Mickey és
nagyon is készséges írókból, rendezőkből és producerekből álló
csapata megúszhatott szárazon.
Ami azt illeti, nem voltak ezek nagy filmek. De rengeteg pénzt
hozott világszerte minden egyes ilyen film. Amelyet olcsó forgatni,
jóformán semmiből elő lehet állítani, és produkciós szempontból
egyenlő a nullával.
A nagy Amerika. Ezernyi módon gyötörhették a nőket a vásznon,
amíg a szex nem volt túlontúl közönséges, a gyilkosságot
megúszhatták. A szó szoros értelmében.
A Panther Stúdió kezdett szakosodni ezekre az olcsó, „lágypornó”
filmekre. Hála Mickey Stollinak, aki szerette a sok pénzt, amit az
ilyen filmek hoztak. De bármilyen hatalmas volt is Mickey, neki is
fedeznie kellett magát, meg kellett óvnia a hírnevét, és el kellett
hallgattatnia a sógorát; Ben Harrisont, aki állandóan panaszkodott az
olcsó és szemét filmek miatt. Így hát az olcsó filmek mellett a
Panther Stúdió szerződést kötött nagy sztárokkal is, többet fizetett
nekik bárki másnál, s olyan kedvező feltételeket biztosított szá
mukra, amelyek közé tartozott a saját produceri iroda, iroda-
helyiségekkel együtt a stúdió területén.
A Panther minden évben csinált három-négy úgynevezett nagy
filmet. Ilyen volt a Macho férfi is Lennie Golden, Joey Firello és
Marisa Birch főszereplésével. Meg a Parádé, ez a filmdráma egy
bájos szélhámosról meg egy vagány, fiatal lányról, amelyben Venus
Maria – az év első számú sztárja – és Cooper Turner játszották a
főszerepeket. Az utóbbi rendezte is a filmet. Nem rossz páros!
És folytak Johnny Romano akció vígjátékának, az Anyabaszónak
az utómunkálatai is.
Abigaile Stolli ragaszkodott hozzá, hogy Mickey nagy sztárokat
foglalkoztasson. Az jót tett a társasági életének.
Őszintén szólva; Mickey fütyült rájuk. A filmsztárokkal mindig csak
baj volt, mindig problémát okoztak, és több pénzt és figyelmet
követeltek, mint amennyit érdemeltek. Hatalmas lelkűk bírt lenni.
Mickey szívesebben forgatta a maga kis olcsócskáit. Szép, sima,
gyors produkciók voltak ezek, garantált kasszasikerrel.
Természetesen tekintettel kellett lennie Abigaile érzelmeire.
Elvégre az asszony Abe Panther unokája volt, és Mickey neki
köszönhette, hogy ott tart, ahol tart.
No és hol tartott Mickey Stolli?
Nagyobb légkondicionált irodája volt, mint az a ház, amelyikben
fölnőtt. Negyvennyolc éves volt. Százhetvenöt centi magas. Kopasz,
de parókát nem hordott. Egész évben barnára volt sülve, ragyogott a
fehér fogsora (a valódi fogsora, szemlátomást ez kárpótolta a haj
hiányáért), a teste izmos volt (hála a mindennapi teniszezésnek, ami
a szenvedélye volt), és éles, keményen csengő hangjába csupán
néha vegyültek bele a Bronxban eltöltött ifjúkor felhangjai: amikor
Mickey haragudott.
Mickey harminc éve élt Hollywoodban. Tizennyolc évesen
érkezett, színész akart lenni. Húszévesen megkopaszodott, hát ezt a
vágyát föladta, és ügynök lett. Ám azt is föladta, amikor tizennyolc
évvel ezelőtt feleségül vette Abigaile-t, és Abe jobb keze lett. Ezt
pedig tíz évvel ezelőtt adta föl, amikor Abe-et a roham érte, mert
akkor Mickey átvette a hatalmat.
Mickey Stolli boldog ember volt. Volt felesége, tizenhárom éves
lánya, Tabitha (senki sem tudott a törvénytelen fiáról akit
huszonkilenc évesen nemzett, mielőtt Abigaile-lel találkozott volna,
és feleségül vette volna), egy fekete bőrű szeretője, két háza (BelAir
és Trancas), három autója (egy Rolls, egy Porsche és egy Jeep) és
egy stúdiója.
Mi akarhat még az ember?
 Olive, angol személyi titkárnője lépett be a szobába. Olive karcsú,
negyvenes nő volt, a Deborah Kerr típusból.
– Jó reggelt, Mr. Stolli – mondta derűsen.
Mickey elmordult. Hétfő reggelente Olive beszámolt neki
bizalmasan a stúdió előző heti eseményeiről. A legtermészetesebb
mozdulattal adta át a jelentését. Mickeyt csöppet sem izgatta, hogy a
nőnek végig kell dolgoznia az egész hétvégét, hogy hétfőn reggel
nyolcra készen legyen a beszámoló.
Stolli gyorsan átlapozta a jelentést, a margóra vastag, vörös
ceruzával megjegyzéseket írt. Amikor végzett, visszaadta a
titkárnőjének, hogy gépelje le újra, most már az ő megjegyzéseivel
együtt. Amikor a példány így elkészült; Olive betette egy zárt
szekrénybe Mickey irodájában.
– Lét – parancsolta Mickey. – Sárgarépalét.
Olive kisietett az iroda melletti csupa csillogás konyhácskába,
hogy friss sárgarépalét készítsen a főnökének. Mickey Stollinak
mániája volt az egészség és a tisztaság. Kizárólag a precíz Olivenak
engedte meg, hogy elkészítse neki a különböző gyümölcs-és
zöldségleveket.
Miközben Olive a konyhában tüsténkedett, Mickey fölhívta
odahaza Ford Weme-t, a produkciós főnökét. Közölte vele, hogy
négyszemközt kívánja látni a szokásos hétfő reggeli osztályvezetői
értekezlet előtt.
Ford igent mondott, bár csöppet sem örült, hogy a Palisadesen
lévő otthonát a szokásosnál jóval korábban kell elhagynia.
Mickey kortyolgatta a sárgarépalét, és nézegette a Pantherrel
szerződésben álló sztárok listáját. Micsoda lista! Hatan voltak. Hat
szupersztár. És Mickey Stolli mindet szerződéssel kötötte magához.
☆

Virginia Venus Maria Sierra egykor csupán cingár, Amerikában

született olasz kislány volt, aki Brooklynban élt özvegy apjával és
négy bátyjával. Úgy dolgozott, mint valami Hamupipőke: főzött,
takarított, vásárolt, mosott és vasalt, minden munkát elvégzett az öt
férfi körül. Ez volt a dolga.
Virginia Venus Maria Sierra lelküsmeretes lány volt, fiatal életét
teljesen csupa férfiakból álló családjának szentelte, akik ezt
természetesnek vették. Szerintük a lánynak kötelessége volt
gondoskodnia róluk, elvégre nő volt. így nem csoda, hogy csúnyán
meglepődtek, amikor egy szép napon a lány megszökött a hosszú
hajú, buzi szomszéd fiúval, Ron Machióval, aki táncosként kereste a
kenyerét a Broadway show-műsoraiban.
– Miféle ribancot neveltem? – ordította az atya jogos haragjában.
– Agyonveijük azt a buzi punkot! – ordibálták jogos haragjukban a
fivérek.
Virginia Venus Maria Sierra nem volt buta. Ronnal együtt
nyomban útra keltek, s az országon átvágva eljutottak Kaliforniába,
az ígéret földjére. Aztán – sok-sok kaland után – Hollywoodba is.
Ó… Hollywood. Nirvána. Paradicsom. Pálmafák, napsütés és
ügynökök. Virginia Venus Maria Sierra és Ron jól érezték magukat.
Tudták, hogy megtalálták a mennyországot. A jósorsuk ott
lebegett a fejük fölött, csak ki kellett nyújtaniuk érte a kezüket.
Valójában ennél sokkal többet kellett tenniük. A mélyből
apránként kellett fölkapaszkodniuk. Ron koreográfusként dolgozott,
Venus Maria pedig (a nevéből ennyit tartott meg) filmekben
statisztált és underground klubokban lépett föl énekes-táncos
színésznőként.
A fellépéseken kívül más munkát is vállaltak. Ron pincérkedett,
küldöncködött és sofórködött; Venus Maria dolgozott
szupermarketban, bankban, végül képzőművésztanulók meztelen
modellje lett.
– Nyilván a hideg is kiráz attól, hogy az a sok idegen alak bámulja
a pucér testedet? – borzongott Ron.
– Dehogy. Inkább földob – felelte magabiztosan Venus Maria, és
megrázta frissen festett platinaszőke fürtjeit, miközben rúzsos ajkát
csücsörítette.
– Imááádom, amikor fölhördülnek! Nem akármi.
Ron ebben a pillanatban értette meg, hogy Virginia Venus Maria
Sierra nagy sztár lesz.
Némi időbe telt ugyan, de ez is bekövetkezett. Venus Mariat
fölfedezte egy kis lemezproducer, aki ugyanazokba az egész éjjel
nyitva tartó lokálokba járt, ahová a lány meg Ron. Sikerült
rábeszélniük, hogy készítsen a lánnyal egy lemezt, aztán Venus
Maria és Ron csináltak hozzá egy botrányos, szexi és igen
ellentmondásos videót. A látvány és a stílus Venus Maria
elképzelése szerint készült, Ron tervezte a mozgást.
A szám egyik napról a másikra óriási siker lett. Hat héten belül
első volt a listán, és Venus Maria sínre került.
És most, három évvel később, huszonöt évesen a lány
szupersztár volt, kultusz tárgya, valóságos szentkép.
Venus Marianak sikerült.

Charlie Dollar a hetvenes évek időcsapdájába került. Állandó

kábítószeres mámorban élt, a megfelelő cigi mindig ott volt a keze
ügyében.
Charlie csöppet sem az volt, amilyennek a lányok bálványát
elképzelik. Pufók volt csinos pocakkal, ötvenéves, és kopaszodott.
Ám amikor Charlie Dollar elmosolyodott, minden nőnek viszketni
kezdett a puncija, mert volt Charlie-nak egy olyan különös,
kábítószeres mosolya, amelynek se férfi, se nő nem tudott ellenállni.
A Charlie Dollar-filmek mindig kasszasikerek voltak, hála Charlie
huncut lényének és pompás, nem mindennapi játékának. Charlie
fantasztikusan magára tudta húzni, a testére tudta szabni a
szerepeit.
Egyesek szerint Charlie zseni volt. Mások szerint egyszerűen
csak volt benne valami a vásznon.
Charlie igazi történetét senki sem ismerte. Harmincöt évesen
robbant be a szakmába egy underground rock-and-roll filmben,
amelyben egy heavy metál banda őrült menedzserét játszotta.
Azután a briliáns, tébolyult alakítás után többé vissza se nézett.
Nem is akart.
Charlie Dollar – a kábítószeres Amerika bálványa. Élvezte a
hírnevet, de úgy tett, mintha gyűlölné. így sokkal egyszerűbb volt az
élet. Elvégre nem árt, ha az ember úgy tesz, mintha volna némi
etikája is.

Susie Rush a tévében kezdte. Amolyan édesen szép volt, akár a

kissé ideges szomszédlány. Két rendkívül sikeres televíziós sorozat
juttatta el a komoly filmkarrierig. A vásznon többnyire bájos vígjátéki
hősnőket alakított.
 Susie rendkívül céltudatos karrierista volt, mindenkit félresöpört
az útjából. Harminckét évesnek mondta magát, bár közelebb járt a
negyvenhez, és ez határozottan aggasztotta.
Susie számos jó ügy pártjára állt a környezetvédelemtől a
hírközlésig. Hitt abban, hogy már sok korábbi életet élt, és erről
szégyenkezés nélkül beszélt bárkinek.
A közönség feddhetetlennek tartotta.
Akik viszont vele dolgoztak, egyszerűen csak „a ribanc-nak”
hívták, és gyűlölték. A stúdióban Bérpina volt a gúnyneve.
A vásznon Susie édes volt, mint a méz azzal a törékeny
külsejével, tehetetlen viselkedésével.
Az életben zsarnok volt. A férje már régen föladta az ellenállást,
engedelmesen meghúzódott Susie árnyékában. Ez nagyon is
megfelelt neki. Sikertelen színész volt, ugyan mi mást tehetett
volna?
Susie Rusht Amerika kedvenceként ismerték. Szegény Amerika.

Johnny Romano spanyol volt, száznyolcvanhárom centiméter

magas, karcsú termetű, bár a felsőtestét meglehetősen izmosra
dolgozta ki. Vastag, érzéki szája; sokat sejtető mosolya és mélyen
ülő, barna szeme volt – gúnyos, kihívó, ám mindenekelőtt ágyba
csalogató szeme. A nőknek soha nem volt elég belőle.
Johnny Romano huszonnyolc éves volt. Három rendkívül sikeres
filmben játszott főszerepet. A Hollywood Dick-ben, A szeretőben és
a Hollywood Dick 2-ben. Ezektől a szerepektől igen nagy sztár lett
és persze nagyon híres. Ha mégis kételkedett volna ebben valaki,
elegendő volt megnéznie Johnny sleppjét, amely két nagyszájú
asszisztensnőből – az egyik fehér volt, a másik fekete –, két
fantasztikus testőrből, akiknek az volt a legfőbb dolga, hogy
ajánlatokat tegyenek a nőknek Johnny nevében, egy Fejbólintójános
nagybácsiból, valamint egy legjobb barát (helyettes) első számú
kerítőbői állt, aki mindenben Johnny segítségére volt a nőügyekben.
A mindennapi édes zamatos nőcske nem volt ritkaság. Tekintettel az
AIDS-re, Johnny dupla óvszerrel és lovagi viselkedéssel védekezett.
Persze neki soha nem lehet AIDS-e. Hiszen megasztár, az ég
szerelmére. Ráadásul normális hajlamú. Az óvszer csupán
gesztusnak számított, főhajtásnak az Úr előtt.
 Igen, Johnny Romano felelős emberi lény volt, aki nagyon
szeretett dugni. Miért is ne? Hiszen keményen megdolgozott azért,
hogy lefektethessen bárkit, akire csak gusztusa volt.
Most éppen Venus Mariara volt gusztusa. Csakhogy nem kellett a
nőnek. Hallatlan! Nevetséges! Senki sem utasította el Johnny
Romanót.
No persze Venus Maria kétségtelenül menő volt, a legnagyobb
fiatal női sztár. Venus Maria maga mögé utasította Madonnát,
Pfeiffert és Basingert. Szó se róla, első számú kedvenc volt. No de ki
meri visszautasítani Johnny Romanót? Az a nő nem normális.

Aztán ott volt Cooper Turner. A jóképű, titokzatos,

álmatlanságban szenvedő Cooper Turner, aki az egyik wilshire-i
dombon lakott luxuskégliben, s csupán néhány filmet csinált, mégis
kivételes képességű színésznek tartották.
Cooper nem látszott negyvenöt évesnek. Fiúsan jóképű volt
barnás hajával, szúrós, jégkék szemével, jól karbantartott testével.
Cooper soha nem adott interjút. A magánéletét valóban teljes
mértékben a magánügyének tekintette, pedig mindig akadt körülötte
egy-egy különleges nő, aki vagy lélegzetelállítóan szép, vagy
káprázatosán tehetséges volt. Cooper örömét lelte abban, hogy
maga fedezze föl mindig a kor asszonyát. Nemi teljesítőképessége
legendás volt.
Bármennyire vonzódott is a nőkhöz, Cooper soha nem nősült
meg, bár többször is közeljárt hozzá. Szemlátomást jobban kedvelte
azonban az örök agglegény életét. Cooper Turner nem volt
házasodós fajta.
A pletykalapok pillanatnyilag tele voltak állítólagos viszonyával
Venus Mariaval. Cooper volt a Parádé rendezője és férfi főszereplője
az ifjú sztár oldalán, hát buzgón jártak a szájak városszerte. A
legutóbbi szóbeszéd egy nagyon is látványos veszekedésükről
terjedt forgatás közben, majd az azt követő kibékülésükről. Az
Igazság és tény, a talán legmocskosabb pletykalap szerint Venus
Maria azzal csillapította le Cooper haragját, hogy az egész stáb
szeme láttára leszopta. Az ilyesmitől a legdühösebb férfi is
lecsillapodik. Cooper nem tagadta és nem erősítette meg a
botrányos történetet. Nem szeretett nyilatkozni.
 Szintén szerződés kötötte a Pantherhez Lennie Goldent, aki
három filmre szerződött, s ezek közül az elsőt forgatta. Ő volt
Tabitha kedvence. A kislány állandóan nyaggatta Mickeyt:
Találkozni akarok vele, papa. Az összes barátom imádja. Milyen
ember? Hozzámehetek majd feleségül?
Mickey nem értette a lánya vonzalmát. Az ő szemében Lennie
Golden csak egy komédiás volt a sok közül, akivel éppen jól futott a
szekér. Lásd Billy Cristal/Robin Williams szindróma.
De mivel Lennie divatban volt, Mickey szerződtette. Lennie jó
üzlet volt.
És ha volt valami, ami Mickeynek erős oldala volt, hát az az üzlet
volt.
Hat szupersztár. És hála önmagának, mind a hat Mickey Stollié
volt. A lehető legelőnyösebb megállapodásokkal a Panther
Stúdióhoz láncolta őket. Az övéi voltak. Testestől-lelkestől.
A Panther Stúdió. Mickey Stolli. Micsoda párosítás!
A sógora, Ben Harrison nemigen számított. És mihelyt az öreg
Abe Panther meghal – tervezte Mickey Stolli –, megvásárolja Ben
részét, akár tetszik neki, akár nem.
A Panther Stúdió. Mickey Stolli. Nyertes párosítás.
És jól vigyázzon, aki az útjába akarna állni.
 1987 12

A Panther Stúdió a mérföldkövet jelentő nagy, régi hollywoodi

stúdiók közül az egyik utolsó volt. Amióta megépült negyvenöt évvel
ezelőtt, időnként modernizálták. Elkészült egy ötemeletes acél és
króm irodaépület.
Mickey Stolli büszkesége. Önmaga építészeti kifejezésének
tekintette. Természetesen az ő fényűző irodái ebben az épületben
voltak. Ford Weme-nek, a produkciós igazgatónak is itt voltak az
irodái. Úgyszintén a marketing-, a teijesztési és a nemzetközi
produkciós osztályok vezetőinek a főhadiszállásai. Mickey Stolli
csapata. Az ő kis a csoportja, ahogyan nevezni szokta. Az a néha
ászokat jelentett, néha agyalágyult állatokat. Attól függött, hogy
Mickey Stolli éppen milyennek vélte a csoport teljesítményét.
Mickey épülete mögött volt egy vén irodaépület, ott voltak a
fényképészműtermek meg néhány patkánylyuknyi iroda. És jóval
emögött, egészen a stúdió területének a végében állt a legrégibb
épület – a központi adminisztrációs blokk, amelyet Alcatraznak
csúfoltak, mert komor és nyomasztó volt, valóban olyan, mint a
börtön. Az Alcatraz két jókora torony közé szorult, amelyek teljesen
elfogták előle a fényt. Az épület igazán megérett már a lebontásra.
És ebben az épületben volt Herman Stone-nak, Abe hűséges
emberének az irodája. Sheilát, a titkárnőjét hathetes szabadságra
küldték. Azt találták ki – ha bárkit egyáltalában érdekelt volna –,
hogy Sheila beteg rokonát ment látogatni, és Lucky (akit az álcázás
kedvéért Luce-nak neveztek), az unokahúga állt be ideiglenesen
helyettesíteni.
Egy hétfő reggelen Lucky pontosan tíz órakor munkára
jelentkezett a Panther Stúdió kapujánál. Hosszú, formátlan ruhát, bő
kardigánt és lapos sarkú cipőt viselt. Éj fekete haja egy rosszul
fésült, egérbama paróka alatt bújt meg, amelyhez jókora fülönfüggők
voltak erősítve, a szemét takaró szódásüvegszemüvegtől
tisztességesen kancsalított.
Sheila kocsiján érkezett, amelyet ideiglenesen kölcsönvett,
ahogyan Sheila lakását is. A Nyugat-Hollywoodban lévő, nyomasztó,
kétszobás lakásban öltözött át, miután kora reggel elbúcsúzott
Lennie-től azzal, hogy New Yorkba, majd onnan Japánba utazik.
 Lennie hosszan, forrón megcsókolta.
Ne feledd, amit ígértél, drágám – mondta.
Hogyan is feledhette volna? Gyereket ígért Lennie-nek, de
időpontot nem mondott. Talán majd néhány év múlva. Most a
stúdióra kell gondolnia.
Lucky izgatottan megborzongott, amikor leállította Sheila szerény
Chevroletjét a biztonsági őr ablakánál, és elmondta, mi járatban van.
Belépni a Panther Stúdióba minden Hollywood-történész álma
volt. Hatalmas, boltíves kapu, finom kőfaragványok, fantáziadús,
szecessziós vasrács. És a kapu tetején egy karcsú, fekete gránit
párduc, amint ugrani készül. Az MGM-nek ott volt az oroszlánja, ám
az erő igazi jelképe a Pantheré volt.
És ez hamarosan az övé lesz, gondolta jóleső érzéssel Lucky.
Az őr goromba volt. Erőszakosan faggatta Luckyt, majd nem
mondta meg tisztességesen, hogy hol parkolhat.
– Hát, öregem, én már tudom, mi történik majd, veled hat hét
múlva – mormogta magában Lucky, miután kétszer is
körülkocsikázta a stúdió hatalmas területét, és rájött, hogy
tökéletesen eltévedt.
Megállt ott, amelyet a fő utcának vélt, és megkérdezett egy
vékony, virágos ruhát viselő nőt, hogy hol van Herman Stone
irodájának parkolója.
– Nem Sheila kocsija ez? – kérdezte a nő. Erős angol kiejtéssel
beszélt.
Az első számú próbatétel.
– De – felelte a világ legtermészetesebb hangján Lucky. –
Sheilának el kellett utaznia hogy a rokonát ápolja. Luce vagyok, az
unokahúga. Én segítek ki helyette néhány hétig.
– Remélem, nem komoly a baj – mondta aggodalmasan a virágos
ruhás nő.
– Nem hinném.
– Remek. – A nő ezek után elmagyarázta, merre menjen, majd
bement az egyik közeli épületbe.
Lucky megtalálta a parkolót, leállította a kocsit, és meglehetősen
sokat gyalogolt. Úgy látszik, a titkárnőknek nem engedték meg, hogy
a főnöki irodák közelében parkoljanak.
Hm… jó lesz mindent megjegyezni, Santangelo.
 Amint határozott léptekkel elhaladt a félmeztelen melósok
csoportja előtt, észre kellett vennie, hogy egyikük sem füttyent vagy
kiált utána. Senki sem súgta oda panaszosan: „Hogy csókoljam azt
az édes kis pinádat! Gyere, babám, hadd tegyem be! Egyem azt a
szép fenekedet!”
Ez volt az első eset. Az álcázás jobban sikerült, mint gondolta
volna. Sikerült valódi lompos, jelentéktelen tramplit csinálnia
magából. Még Lennie sem ismerné meg, akkor sem, ha
szembetalálkoznak. Nem mintha ez valószínű lett volna, mert a
férfinak aznap délután kellett elutaznia Acapulcoba öt hétre. Az
időzítés mindenesetre tökéletes volt.
Lucky meggyorsította a lépteit. Várta a kaland.
Herman Stone valóságos idegroncs volt. Gesztikulálva, magában
motyogva szinte belökdöste Luckyt sötét irodájába, ott is egy székbe
az íróasztal előtt.
– Elkésett – zsörtölődött.
– Tíz mérföldet kellett gyalogolnom – panaszkodott Lucky. –
Miért nem parkolhatok az épület előtt?
– Ott csak a főnökök parkolhatnak – magyarázta Herman. –
Kapják be – mormogta Lucky.
– Tessék?
Herman Stone be volt avatva a tervbe, de Lucky nem volt biztos
benne, hogy a férfi kibírja majd a hat hetet. Apró, fonnyadt emberke
volt, öregebbnek látszott Abe-nél, és rémületében kis híján
belecsinált fényes, kék öltönyének nadrágjába.
Lucky a legszívesebben kezébe nyomott volna egy pohár
brandyt, hogy nyugodjon meg. Ehelyett hátradőlt a székén, és
biztatóan beszélni kezdett.
– Mr. Stone, magától csupán információra van szükségem.
Mindenkiről tudni akarok mindent, aki itt dolgozik. És miután
megismertem a játékosokat, maga szépen kienged a pályára
játszani. Oké?
Herman zihálva lélegzett. Kurtán, idegesen vette a levegőt, mint
aki attól fél, hogy elzárják a csapot.
– Ne aggódjon – folytatta biztatóan Lucky. – Nagyon könnyű lesz
ez az egész. És mivel a maga helye tökéletesen védett, nyugodjon
meg. Oké?
 Herman ismét zihált.
– Ahogyan Mr. Panther parancsolja – mondta keserűen, és
dühösen nézett a lányra. Lucky bólintott.
– Az. – És talán most először érezte úgy, hogy esetleg nem is
lesz ez olyan egyszerű.
A délelőtt lassan telt. Herman elismételt a vezetőkről mindent,
amit Lucky már tudott. Mickey Stolli votl az első a sorban. Utána
következett Ford Werne, a produciós főnök, Teddy T. Lauden, a
gazdasági ügyek főnöke, Zev Lorenczo, a televíziós részleg
vezetője. Aztán a három alelnök Buck Graham marketing, Eddie
Kane forgalmazás, Grant Wendell, nemzetközi produkciók.
Ezek voltak a legfontosabb szerep, bár akadtak még
meglehetősen jelentős figurák, számos, számos több filmre
szerződött producer. Ezek közül a két legfotosabba Francia
Lombardo és Arnie Blackwood volt.
Aztán ott volt Mickey Stolli hat szerződötett sztárja.
– Hagyja már, a valódi disznóságokra vagyok kíváncsi –
erőszakoskodott Lucky. – Mindezt megtudhatom a stúdió által kiadott
életrajzukból is.
– Miféle való disznóságok? – kérdezte értetlenül Herman,
miközben erős, szarukeretes szemüvegével játszott. – Elmondtam
mindent, amit tudok.
Szép kis kémet hagyott itt Abe! Herman vagy túlságosan öreg
volt, vagy nem volt benne a dolgok sűrűjében. Esetleg mindkettő
igaz lehetett. Lucky rájöt, hogy egyedül kell megtudnia, ki mit csinál.
– Általában mit csinál egész nap? – kérdezte. Mg két és fél órája
ült Herman Herman irodájában és a telefon egyszer sem szólalt
meg.
– Iratokat nézek át.
– Miféle iratokat?
– Szerződések emlékeztetőit.
– Kiknek a szerződései ezek?
– Különfélék.
– Ma egyet sem láttam.
– Rendszerint hétvégén küldik át őket.
– Megnézhetem a múlt heti anyagot? – Ha akarja.
 Herman Stone fáradt öregeember vot. Szemlátomást attól tartott,
hgoy békés, rendezett élete veszélybe kerül. Lucky megértette, hogy
a férfi kényelmetlenül érzi magát, de nem akarta békén hagyni.
Hermannak legalább egy komoly disznóságról tudnia kell.
Az emlékeztetők a stúdió mindennapi ügyeiről készült
feljegyzések egyszerű másolatai voltak. Egyik sem jelentett semmit.
– Hívja föl Mickey Stollit, és mondja meg neki, hogy látni akarja az
Anyabaszó, a Parádé és a Macho férfi költségvetését – követelte
határozottan.
– Aztán miért tenném? — pislogott idegesen Herman.
– Mert állítólág maga Abe Panther érdekeit képviseli a stúdióban,
és joga van látni mindent, amit csak akar. Mondja meg, hogy átküldi
a titkárnőjét az anyagért. Oké?
Herman Stone szemlátomást elsápadt. Kelletlenül megtette azért,
amit a lány kért.

A stúdió területén végigmenni jó mulatság volt, különösen

délidőben. Mire Lucky elérte Mickey Stolli birodalmának a külső
határát, valósággal kimerült. Az ormótlan ruhában nem érezte jól
magát, s a nehéz paróka sem okozott örömet. Egész testét izzadság
borította, s alig tudta megakadályozni, hogy a vastag szemüveg
lecsússzon az orráról. Ez a jelmezesdi nem volt olyan kellemes, mint
mondjuk egy ebéd Al Pacinóval.
– Ó – mondta Olive, a virágos ruhás nő, aki angol kiejtéssel
beszélt, és reggel útbaigazította Luckyt. – Megint maga az. Lucky
barátságos arcot vágott.
– Igen. Mr. Stone küldött valami papírokért.
– Igen – mondta zavartan Olive. – Mr. Stolli majd valamikor a hét
folyamán átküldi őket Mr. Stone-nak.
„Miért?”, szerette volna kérdezni Lucky. „Most miért nem
alkalmas?” Ehelyett tettetett kétségbeeséssel fölnyögött.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy hiába jöttem ennyit? Olive
együttérzéssel nézett rá.
– Meleg van, igaz?
Lucky vízhűtő kannát pillantott meg a sarokban, és megkérdezte,
kaphatna-e egy pohár hideg vizet.
 – Hát persze – vágta rá Olive, bár a tekintete a belső szentély
ajtaján csüggött, mintha ehhez is Mickey Stolli beleegyezésére lenne
szükség.
Lucky odament a kannához, és ivott egy nagy pohár friss vizet,
közben alaposan körülnézett. A külső helyiség fala hűvös
bézsszínűre volt festve, ugyanilyen volt a padlószőnyeg, és a nagy,
modem ablak szépen elrendezett parkra nézett. Más volt, mint
Hennán Stone förtelmes odúja. A falakon Mickey Stolli volt látható
különböző hírességek és politikusok társaságában.
Hirtelen zavar támadt, mert egy nő rontott be az ajtón, drámaian
megtorpant, és megkérdezte: – Olive, drágám, benn van? Olive
talpra ugrott. – Miss Rush. Már várja önt. Csilingelő, hamis nevetés.
– Hát persze.
Susie Rush törékeny és karcsú volt, sárga haját csinos loknikban
viselte, nagy, halványkék szeme, porcelán bőre és keskeny ajka volt.
Majdnem szép és minden kétséget kizáróan sértődékeny volt. Nem
volt igazi filmsztár megjelenése. Inkább a szomszéd kislányra
hasonlított, mint Marilyn Monroe-ra.
Olive becsöngetett a főnökének, aki nem habozott, miután
meghallotta a hírt. Kitárta irodája ajtaját és a karját, úgy kiáltotta:
– Susie, kicsikém! Gyere be.
Susie, kicsikém nyomban a karjába vetette magát, és a férfihoz
dörgölődzött. Doromboló hangok hallatszottak. Aztán Stolli és Susie
– még mindig átölelve egymást – bevonultak az irodába, és
becsapták maguk mögött az ajtót. Olive orrcimpája remegett. Talán
nem tetszett neki a dolog? Lucky nem tudhatta biztosan.
– Csak nem Susie Rush volt? – kérdezte bölcsen.
– Soha ne próbáljon autogramot kérni senkitől – oktatta komolyan
Olive. – Ez szabály a stúdióban.
– Eszem ágában sem volt – szaladt ki Lucky száján.
Olive nem figyelt rá, az íróasztalán lévő papírok kötötték le. Nem
nagyon örülhetett annak, hogy Susie Rush a főnöke irodájában van.
– Lehet itt valahol ebédelni? — kérdezte igen udvariasan Lucky,
abban a reménybe, hogy magával csábíthatja Olive-ot. – A
kantinban – felelte Olive föl sem pillantva.
– Talán együtt ebédelhetnénk – kockáztatta meg Lucky.
 – Én nemigen szoktam ebédelni – vágta rá határozottan Olive. –
A kantin félúton van a magácska irodája felé. Adja át üdvözletemet a
nénikéjének. – Ez már határozott befejezése volt a beszélgetésnek.
Szóval… Angol Olive odavan a főnökéért, aki nyilvánvalóan Susie
Rush fenekét nyalja – ha ugyan nem valamelyik egyéb testrészét.
Nagggyon érdekes.
És Mickey Stolli nem akarja átadni három készülőben lévő nagy
filmjének a költségvetését. Még érdekesebb.
Nem voltak ezek fontos fölfedezések, de kezdetnek mégis
valamid És Lucky legalább egy pillantást vethetett az első elvevőre,
Mickey Stollira, erre a bronzbama, kobraszemű, álságos mosolyú
fickóra.
A csillogó épület előtt kellemes sétaút húzódott árnyas fákkal,
virágágyakkal szegélyezve, s középen finom mívű szökőkút állt. Volt
ott egy pad is, Lucky odatelepedett, és jól láthatta a központi
épületbe és abból kisiető embereket.
Titkárnők jöttek-mentek. Néhány fejes is: ezeket az úgynevezett
kaliforniai lezser stílusukról lehetett fölismerni. Egy magas nő sárga
Donna Karan kosztümben, a derekán szorosra húzott övvel. Végül
előbukkant Susie Rush is, nagy, fehér keretes napszemüveg mögé
bújva.
Susie egy pillanatra megállt a lépcsőn, aztán odasiklott egy
karcsú, csokoládébama limuzin, és a művésznő eltűnt benne. Öt
perc múlva előjött Mickey Stolli két másik férfi társaságában.
Peckesen vonulni kezdtek.
Lucky követte őket a kantinig, ahol betessékelték az urakat a
különterembe. Lucky is talált egy kétszemélyes asztalt a zsúfolt
nagyteremben, és leült.
Rabszolgának álcázva szinte láthatatlannak érezte magát. Az
emberek egyszerűen nem vettek róla tudomást – így lehet a
legjobban kisebbrendűségi komplexust szerezni. Szerencsére Lucky
tudta, hogy ha leveti álruháját, nyomban megváltozik minden. A
megjelenés hatalma valóban nagy, Luce es Lucky. Két különböző
ember, két külön világ.
Mibe másztam én bele?, gondolta. Csak egyetlen délelőtt telt el,
és máris letépném ezt az ostoba álruhát, és futnék vissza a valódi
világba. Hogyan fogom kibírni hat hétig?
 Mert ez kihívás. Helyes.
– A helyemen ül. – Egy férfi. Cingár, szemüveges alultáplált.
Fölháborodva beszél.
Lucky végigmérte. Az ötvenes éveiben járhatott.
– Nem láttam kitéve „Foglalt” táblát – mondta hűvösen.
A férfi szemlátomást ki volt borulva.
– Mindenki tudja, hogy ez az én asztalom.
– Akkor miért nem ül le? Van még egy szék – javasolta józanul
Lucky.
A férfi egy pillanatig habozott, aztán rájött, hogy nincs más
választása, elővett egy tiszta zsebkendőt, leporolta az üres széket,
és leült. Közel ülő barna szeme a drótkeretes szemüveg mögül
mindenfelé nézett, csak a lányra nem.
Kövér pincérnő lépett az asztalhoz.
– A szokásosat, Harry? – kérdezte vidáman, és megigazította
strasszokkal díszített, szárny formájú szemüvegét.
– Igen, köszönöm, Myrtle – felelte a férfi, és elmélyülten dörgölt
egy pontot a tarka kockás abroszon.
Myrtle a noteszával Luckyhoz fordult.
– Parancsoljon, drágám. Döntött már?
– Megpróbálhatnék egy Susie Rush salátát?
– Miért ne? Mások is azt teszik – hahotázott a saját viccén Myrtle.
Harry el sem mosolyodott. – Italt? – kérdezte Myrtle.
– Friss narancslét – felelte Lucky.
– Konzervet vagy mirelitet? Válasszon.
– Inkább tiszta vizet.
Myrtle Luckyról Harryre pillantott.
– Szép pár! Maguk aztán tudják szórni a pénzt!
– Milyen barátságos – jegyezte meg Myrtle távozása után Lucky.
– Nem Myrtle a legjobb pincémő – közölte bizalmasan Harry. –
Hanem Leona. Ő soha nem engedte volna meg, hogy valaki leüljön
az asztalomhoz. Sajnos kórházban van a visszeres lábával.
Remélem, nemsokára visszajön.
Határozottan furcsa fickó.
– Alig várom – tréfált Lucky.
A férfi végre a lányra pillantott. – Tessék? – mondta.
 Ne okoskodj, Santangelo. Viselkedj úgy, ahogyan kinézel. – Itt
dolgozik? – kérdezte barátságosan Lucky.
Harry megrágta a kérdést, mielőtt válaszolt volna.
– Harminchárom éve vagyok a Panther Stúdiónál – jelen-tette ki
végül. – A Panther Stúdió az otthonom. – Az otthona?
– Azt hiszem, több időt töltöttem itt, mint a lakásomban. Ezért
hagyott el a feleségem.
– Igazán? – próbált érdeklődést mutatni Lucky. – És mi a dolga
itt?
Ha Harry állt volna, kihúzta volna magát. így csupán a vállát
húzta ki, úgy válaszolt.
– Én vagyok a fővetítő.
Ó, igen. Mintha ezzel valamit mondott volna.
– Nagyon érdekes.
– Mr. Abe Panthemek is dolgoztam, amikor még bejárt – folytatta
méltósággal Harry. – Más volt akkor a stúdió, én mondom magának.
– A férfi rájött, hogy ez talán panasznak hangzik, hát elhallgatott.
– Biztosan hiányoznak a régi, szép napok, igaz? – bátorította
Lucky. Harry újabb foltot talált az abroszon, és hevesen dörzsölni
kezdte.
– Változnak a dolgok. Megértem – mondta kifejezéstelen hangon.
– Maga látogató? Vagy alkalmazott?
– Tulajdonképpen mindkettő – felelte Lucky. – Luce vagyok,
Sheila Hervey unokahúga. Ismeri Sheilát, Mr. Stone titkárnőjét?
Szóval elutazott beteget ápolni, és most én helyettesítem. –
Sheilának nincs unokahúga – pislogott Harry. A franc essen belé!
– Pedig itt ül maga előtt – vágta rá szemrebbenés nélkül Lucky.
– Egy húga van, gyermektelen. Több élő rokona nincs – igazította
meg a szemüvegét Harry. – Sportot űzök abból, hogy mindent tudjak
az emberekről.
– Sheila nyilván tud titkot tartani – mondta könnyedén Lucky.
Harry a fejét csóválta, mint aki nem hisz neki, de nem
kérdezősködött tovább. Inkább hallgatásba burkoló-dzott.
Myrtle hozott két pohár jeges vizet, letette az asztalra, és közben
fölhívta a figyelmét Johnny Romanóra. A feltűnő viselkedésű sztár
éppen bevonult a különterembe elmaradhatatlan kíséretével.
– Hát nem csodás, igazi férfi? És ooolyan szexi – pihegte Myrtle.
 – Hát tudja, szívem, én igazán szívesen besettenkednék a
sátrába egy hosszú, sötét éjszakán. Maga nem?
– Hol a halam? – kérdezte bosszúsan Harry.
– Még úszik – sietett el jóízűen kacagva Myrtle.
Egy órával később Lucky ismét Herman íróasztala előtt ült.
– Miért nem akarja Mickey átküldeni a költségvetéseket?
kérdezte.
Herman a nehéz üveg papímehezékkeí játszott.
– Fogalmam sincs – ismerte be.
Lucky rágyújtott.
– Maga csak nyaggassa értük.
Hermannak nem tetszett a lány stílusa, de nem szólt semmit.
– Ja, ki a csuda az a vetítő pasas, valami Harry?
Herman egy pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte:
– Harry Browningra gondol?
– Azt hiszem. – Kifújta a füstöt. – Cingár, ötvenes pasas, talán
közelebb a hatvanhoz. Szőrszálhasogató kis fickó. Herman
köhögött, jelezve, hogy zavarja a füst.
– Igen, az Harry Browning. Az egyik legrégebbi alkalmazott. Miért
kérdi?
– Mert amikor megmondtam neki, hogy ki vagyok, közölte velem,
hogy Sheilának nincs unokahúga.
Herman idegesen köhintett.
– Harry azt hiszi, mindent tud. Ne figyeljen oda rá, fura alak.
– Marhaság, Herman. Ha Harry mindent tud, talán éppen ő
mondhatna valamit nekem Mickey Stolliról. Mit gondol?
– Nem egészen látom, hogy mit keres – felelte sértődötten
Herman, akit nemcsak a füst zavart, de a hölgyhöz nem illő
beszéd is.
– Mindazt, amit maga nem vett észre – felelte élesen Lucky.
Hat hét múlva kirakja innen ezt az öregfiút, hadd bámulja a
csillagokat. Stúdióvezetői napjai kétségtelenül a végükhöz
közelednek.
– Oké, Herman. Megmondom, mit csináljon. Hívja magához Harry
hogyishívjákot. Ha kérdezné, erősítse meg, hogy Sheila unokahúga
vagyok, meséljen neki valami „régen nem látott” vagy „eltűntnek hitt”
történetet. És közben beszélje meg vele, hogy leVetíti a Macho férfi
összes eddigi felvételeit. Látni szeretném, hogy milyen.
– De…
Lucky elnyomta a cigarettát. A dohányzás olyan rossz szokás,
amelyet abba kellene hagynia.
– Ne ellenkezzen, Herman. Magának állítólag hatalma van, éljen
vele legalább egyszer az életben. Ne feledje, hogy maga Abe
Panther képviselője, és ideje lenne már seggbe rúgnia néhány
alakot, mert ha nem teszi, nagy kísértést érzek, hogy én tegyem
meg.
Herman összerándult.
– Most lelépek – folytatta Lucky. – Melegem van. Fáradt vagyok.
És holnap újrakezdem. Holnap találkozunk.
Sheila kocsija lerobbant a Hollywood Boulevardon. Lucky kiszállt,
belerúgott – közben megsértette a lábát –, és bevonult abba a
pornómoziba, amely előtt a kocsi bedöglött.
– Használhatom a telefont? – kérdezte a rágógumizó szőkétől,
aki a pénztárban ült.
– Az utcait – selypegte a szőke. – Két saroknyira innen. – Itt nincs
telefon? – Nem nyilvános.
Lucky levette a szódásüveg-szemüveget, amely kezdett az
agyára menni, és gyilkos, fekete szemével a nőre meredt.
– És tíz dollár sem teszi nyilvánossá?
A nő nem habozott.
– Ide a pénzt.
Lucky meglobogtatta a bankót. A nő elkapta, bedugta ruhája mély
kivágásába, és fölvette a földről a mocskos, fehér készüléket.
Egy pasas közben jegyet váltott a Forró kéjre, az éppen futó
filmre, és odahajolt a tárcsázó Luckyhoz.
– Akarsz begyünni velem? – ajánlotta sokat sejtetően. – Fizetem
a jegyed, csinibaba.
Lucky hidegen elmosolyodott. – Fogja szépen a jegyét meg az
enyémet is, tekerje össze, és dugja a mocskos fenekébe. Oké,
csinibaba?
A pasas fölkapta a jegyét, és elrohant.
Lucky panaszosan szólt bele a kagylóba.
Boogie? Jöjjön értem. Vége a sulinak, és elegem van.
 1988 13

– De hol van Lucky? – kérdezte türelmetlenül Steven. Napok óta

próbálom elérni, és senki nem hajlandó értelmesen válaszolni.
– Japánban – hazudta őszinte képpel Gino. – Tudod, hogy a nagy
üzleteket szereti személyesen intézni. Úgy tudom, hogy bomba
buliról van szó.
A két férfi nagy egyetértésben ült az étterem asztalánál, ahol a
padló furészporral volt fölszórva, és a falon ökölvívók képei lógtak.
Minél többet volt Stevennel, Gino annál jobban élvezte a fia
társaságát. Steven éppen olyan belevaló fickó volt, mint ő. Ugyan
nem voltak éppen egyformák az erkölcsi elveik, de ez is oké volt.
Amikor Gino tudomást szerzett Steven létezéséről, az olyan volt,
mint a villámcsapás. Nem egyszerűen azt közölték vele, hogy „van
egy fia” hanem azt is, hogy „a fia fekete ” Lucky boldog volt.
– Mindig szerettem volna még egy fiútestvért – mondta. – És
most van egy fekete bátyám. Hé, Gino, köszönöm. Te aztán tudsz
meglepetést szerezni! Te vagy a legnagyobb!
Gino megpróbálta fölidézni azt az egyetlen alkalmat, amikor
Steven anyjával, Carrie-vel hált, és végre sikerült. Néhány órai
élvezet és – negyvenöt évvel később – egy fiú.
Mindez két éve történt. Gino mára már túljutott a
megdöbbenésen. Steven még megszervezett neki egy találkozót
Carrie-vel is, mielőtt az asszony meghalt. Carrie igen elegáns,
hatvanas hölgynek bizonyult, aki csöppet sem emlékeztetett a tini
lányra, akivel egykor lefeküdt.
Gino megbékélt a ténnyel, hogy Steven ugyan nem pótolhatja
Dariót – a fiát, aki a gyilkos Bonnattik áldozata lett, de mégis vigasz
és támasz, hogy mellette van. Nem is szólva Mary Lou-ról, Steven
szép és tehetséges feleségéről, aki Kis-Itália ezen a részén a
legjobb pastát főzte.
– Miért keresed Luckyt? – kérdezte Gino.
– Semmi különös. Szeretek időnként beszélni vele. Általában
vissza szokott hívni.
– Talán beszélek vele a közeljövőben. Üzensz valamit?
Steven a fejét rázta.
– Ráér. Mikorra várható haza?
 – Egy hét múlva. Talán később, talán előbb. – Gino nekiesett a
marhasültnek. – No és hogy van a kis terhes feleséged?
Rosszkedvű? Jókedvű? Mi van? Steven vigyorgott.
– Hát nem könnyű – mondta. Gino megértően bólintott.
– Mikor az én Mariam terhes volt Luckyval, egyszerűen
megőrjített. Folyton volt valami, alig győztem cérnával. Pedig akkor
még fiatal és erős voltam!
– Ne hülyéskedj! Te mindig erős és fiatal maradsz – mondta
gyöngéden Steven. – Egyébként nem gondolod, hogy ideje lenne
átadnod nekem a nemi életed családi titkait? Ha igaz, amit hallok,
egyszerűen hihetetlen vagy!
– Adok egy jó tanácsot – mondta bölcsen Gino. – A felálló farok
fiatalon tart, és eszem ágában sincs megöregedni!
Amikor Steven hazaért, Mary Lou már ágyban volt. Egy csomó
párnán könyökölve a „Taxi” egyik részének ismétlését nézte, és
csokit majszolt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Steven.
– Az isteni Tony Danzát nézem, és remekül érzem magam –
felelte Mary Lou, jóízűen falva a csokoládét. – Hogy van Gino?
Megmondtad neki, hogy csókolom?
– Hát persze. Sajnálta, hogy nem tudtál eljönni. Mondtam neki,
hogy ha kimennél az utcára, halálra rémítenéd a nőket és a lovakat.
Megértette.
Mary Lou kihúzott maga mögül egy párnát, és Stevenhez vágta. –
Olyan rosszul azért nem nézek ki.
– Szenzációsan nézel ki, bébi.
– Bébi? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Új szavakat tanulsz
Ginótól?
Steven kioldotta a nyakkendőjét, és közeledett az ágyhoz.
– Gino arra tanított, hogy a fiatalság titka az, hogy a férfinak
mindig álljon a farka. Ehhez mit szólsz?
– Steven! Kezdesz úgy beszélni, mint Jerry.
– Nem akarod érezni, hogy mi van itt neked? Mary Lou kacagni
kezdett.
– Imádom, amikor csúnyán beszélsz! Annyira nem illik hozzád.
– Ki beszél itt csúnyán? Csak be akarlak gerjeszteni.
 – Ha egy kis fagyival és sok-sok csokival próbálkozol, attól
biztosan begerjednék. Sajnálom, szerelmem. ígérem, hogy
kárpótollak, mihelyt kijövök a kórházból.
– Igen-igen – indult Steven a fürdőszoba felé, útközben
elpotyogtatva a ruhadarabjait. – Tudod, kis híján beszéltem Ginónak
a Deena Swanson dologról – kiáltott ki a fürdőszobából.
– Remélem, nem tetted – felelte dorgálva Mary Lou. – Nem.
Lenyeltem.
– Helyes. Ügyvéd vagy, Steven. Elválják tőled, hogy megtartsd az
ügyfeled titkait. Emlékszel?
– Igenis, asszonyom.
Mary Lou néha húsz évvel idősebbnek érezte magát Stevennél,
hiába állt a helyzet fordítva. Tudta, hogy a Deena Swanson ügy
izgatja a férjét, de vajon miért nem fogja föl könnyedén, mint Jerry?
Nem nagy dolog. Egy gazdag liba fölvág, és ezért fizetni is
hajlandó.
Stevennek meg kell tanulnia könnyedebben venni az életet. Ha
meglesz a baba, majd ő megtanítja rá. De még hogy megtanítja!

Paige Wheeler nem utasította el Ginót. De igent sem mondott a

kérésére.
– A srácaid fölnőttek, eljött az idő – mondta Gino. – Többé nem
veszem be ezt a néha-néha tésztát.
Paige nézte a nagy gyémántgyűrűt, amelyet a férfitól kapott.
Fölpróbálta, gyönyörködött benne, ahogyan csillog az ujján. – Nem
tudok New Yorkban élni – jelentette ki.
– Nem gond. Ott élünk, ahol akarod. Tahitin, Tokióban, csak
válassz.
Az asszony visszatette a gyűrűt a dobozába, és fájó szívvel
visszaadta Ginónak.
– Adj egy kis időt, és válaszolok.
– Fizessem ki a gyűrűt? – tréfált Gino. – Adj rá előleget – tréfált
Paige is.
Két hét telt el, és semmi… Gino úgy tett, mintha nem izgatná a
dolog, de nagyon is izgatta. Az öregedés nem tompította az érzéseit.
Lehet, hogy hetvenvalahány éves, de még nem halott, bár itt-ott
fájdalmai vannak – nem is csak itt-ott –, no de ő sohasem szokott
panaszkodni.
Micsoda élete volt! Az! Igazi kaland. És az Isten verje, nem bánja.
Gino Santangelónak sikerült az élete minden percét igazán
megélnie. Most már csak egyet akart: békében letelepedni
Paigedzsel, és boldogan élni, amíg meg nem hal.
Lucky telefonált az előző éjjel. Lucky tetőtől talpig az ő lánya.
Kész kipróbálni bármit. Annyira magára ismer benne.
– Hogy mibe másztam bele? – panaszolta Lucky a telefonon. –
Nem találok semmit. Akcióra lenne szükség!
Egy darabig beszélgettek. Lucky mesélt Olive-ról, Mickey Stolli
angol titkárnőjéről, Hányról, a gépészről és a töketlen Stone-ról,
ahogyan Hermant elnevezte.
– Barátkozz össze a gépésszel – tanácsolta Gino. – Sokkal
többet tudhat, mint hinnéd. – Hogyan?
– Mert mindig ott van, tudod? A sötét vetítőteremben, ahol senki
sem látja őt. És fogadni mernék, hogy ő viszont mindent lát. – Talán
igazad van – felelte elgondolkodva Lucky.
– Naná, kislány. Amikor azzal a filmsztárral, Marabelle Blue-val
jártam, ő mindig odafigyelt, hogy jóban legyen az ilyen kis
pasasokkal. Tőlük tudta előre, hogy a nagyfiúk mit akarnak csinálni
legközelebb. Capisce?
– Capisce.
Gino eltűnődött, hogyan alakul majd Lucky második napja a
stúdióban. Talán odaröpül Kaliforniába, hogy megnézze. Esetleg
azért akar L. A.-be röpülni inkább, hogy kicsikarja a választ Paigeből.
Bárhogyan van is… egy utazás a Partra nem is rossz ötlet. Van
ugyan napirendje, de azt meg lehet unni… Néha egészséges
fölkavami az állóvizet. Nincs abban semmi rossz, ha rajta üt Paigeen
a saját birodalmában.
A telefonért nyúlt, az utazási ügynökét hívta. Ginónak sohasem
volt erős oldala a tétlen várakozás.

– Dugtál?
– Mit csináltam?
Joey közelebb hajolt.
– Dugtál Cristivel? Miss Nyakiglábbal. – Ugyan már, Joey.
– Komolyan kérdem, öregem.
 – És én komolyan felelek. Hazamentem a feleségemhez.
– Lucky nincs itt. – A hétvégére iderepült. – Egen? – Egen.
– Hát ezt kihagytad. – Mit?
– Cristit.
Lennie fáradtan sóhajtott.
– Tisztázzunk valamit. Leszoktam a kóbor numerákról. Nős
vagyok, és élvezem. Belefér ez abba, amit jobb híján az agyadnak
nevezek?
Joey vállat vont.
– Nem kell az asszonynak mindenről tudnia.
Lennie értetlenül csóválta a fejét.
– Ugye te nem is érted, hogy mit jelent egyetlen nővel lenni?
Joey úgy tett, mint aki megijed.
– El ne magyarázd, nagyon ijesztően hangzik!
A Panther Stúdió különgépén utaztak Acapulco felé. Csinos
légikísérők italokat szolgáltak föl, Marisa Birch pedig teljes
mértékben lekötötte producer barátja, Ned Magnus figyelmét.
Grudge Freeport és Shorty Rawlings egészítették ki áhítatos
közönségét. Mindhárom férfi bolondult Marisáért.
– Ha már ijesztő dolgokról beszélünk, hozzá mit szólnál?
biccentett Lennie az amazontermetű Marisa felé. – Azokkal a
csülkökkel Schwarzeneggert is össze tudná roppantani.
– Talán meg kellene próbálnom – mélázott Joey.
– Nem lenne esélyed. Olyan daraBert dug, amely egyáltalán nem
a te egyik darabod, Romeo.
– Ha meglátná, megszeretné – dicsekedett Joey. – Mind
megszeretik. Idősebb Joey mindig behúzza a csajokat a csőbe.
Lennie sóhajtott.
– Tudsz másról is beszélni?
– Nem igazán – vont vállat könnyedén Joey.
Az acapulcói repülőtéren újságírók várták őket, a szállodában
még többen. Lennie utálta az egészet. Már zavarta a népszerűség,
pedig kezdetben nagyon is élvezte. Nem szeretett mosolyogni a
fotósokra, bűbájoskodni a válogatott újságírókkal. A következő
szerződésében kiköti majd, hogy a reklámhadjáratokban nem vesz
részt.
 Mit jelent egyáltalán ez a hülye hírnév? Néha a legszívesebben
megszabadult volna az egésztől. No és ha borzalmasan érzi magát
a Macho férfi forgatása közben, akkor mi van? Csak egy hülye film.
Marisa Birch fürdött a népszerűségben. Átadta magát a
fotósoknak. A szemét, a fogát, a haját. Adta a fölszilikonozott,
hatalmas mellét, amelyet alig takart a vékonyka selyem top, s
amelynek álló bimbói a közönség tudatát támadták.
Ned Magnus vágyakozva nézte a partvonalról. Miszter producer.
Miszter házasember. Miszter seggfej.
Lennie ismerte Annát, a feleségét, ezt a pökhendi hárpiát, aki
természetellenesen vékonyra soványította magát, és lángolt a jó
ügyekért.
Szerencsére eszébe jutott Lucky. El sem tudta volna képzelni,
hogy mással legyen. Lucky a legjobb, minden, amire valaha is
vágyott. És nemsokára viselős lesz tőle, és igazi család lesznek.
Lennie határozott. Ez után a film után kivesz egy évi
szabadságot. Pihen, és nem csinál mást, mint Luckyval lesz. És ha
Panther Stúdió bepereli, ám tegye. Megérdemli, hogy a feleségével
töltse az idejét. Amióta összeházasodtak, mindketten egyfolytában
csak dolgoztak. Kezd sok lenni.
Lennie eltervezte, hogy mihelyt Lucky megérkezik Acapulcóba,
mindezt elmondja neki. Biztosan meg tudja győzni. Lennie tudta,
hogy Lucky meg fogja érteni.
Egy év. Semmi felelősség. Semmi munka. Semmi. Egen!
 1989 14

Deena Swansont és férjét, Martint mindenhová szívesen hívták

New Yorkban. Mindenük megvolt, amire mások vágytak pénz,
pozíció, hatalom, jó külső és meghívások a város minden fontosabb
eseményére.
Deena jéghideg külseje, cégérül is szolgáló, halványvörös
bubifrizurája, világoskék szeme, híres-mert-híres viselkedése
bizonyos irigységet keltett a nőkben és bizonyos vágyat a férfiakban.
Olyannyira hideg volt, hogy égetett. Grace Kelly szindróma. Letépni
azt a Chanel-kosztümöt, a csipkekombinét, a selyembugyit, a
jéghideg álca mögé hatolni!
Mindenki úgy gondolta, hogy Martin szerencsés férfi, mert a
szaténlepedőn Deena bizonyára szelídíthetetlen tigris, aki bármelyik
férfit képes megöljíteni a szenvedélyével. És Martin se lehet akármi.
Férfias profil, könnyen fölvillanó mosoly, feszes test és karizmatikus
sarm.
Ha a szomorú igazság nyilvánosságra került volna: a Swanson
házaspár nagyon is nyilvános, nagyon is ragyogó imázsa mögött
más történet rejlett. Deena szerette jóképű férjét, és bármit megtett,
amit csak a férfi akart. Ám Martin csak az olyan nőkkel szeretett
lefeküdni, akik csúcsteljesítményt nyújtottak valamilyen területen, és
a felesége ugyan híres volt, ám főként miatta, az pedig Martinnál
nem számított. Meg aztán mindenki tudta, hogy Deena csak
„cégtábla”. Nem ő tervezte a farmerokat, amelyeknek a nevét
kölcsönözte, nem ő kreálta a parfümöt, amelyen ott díszlett a
kézjegye.
Amikor Martin feleségül vette, azt hitte, hogy a nőben rengeteg
tehetség lapul. Deena Hollandiából, a hazájából csupán néhány éve
érkezett New Yorkba, amikor már társtulajdonosa lett egy kis
lakberendező cégnek, amely egyre népszerűbb lett. A nő szép volt,
okos, és megtestesítette mindazt, amit Martin a leendő feleségében
látni akart. Martin karrierje is fölívelt, magasabbra, mint
legmerészebb álmaiban képzelte, ideje volt hát összekötni az életét
a tökéletes partnerral.
A nászútjukon, Barbados egy eldugott villájában Deena közölte
Martinnal, hogy mihelyt visszatérnek New Yorkba, föladja a
munkáját.
– Nem teheted»- ellenkezett keményen Martin. – Teljes jogú társ
vagy. Szükségük van rád.
– Tulajdonképpen – vallotta be Deena – inkább csak alkalmazott
vagyok. Azért használták az imázsomat mint az egyik partnerét, mert
úgy gondolták, használ az üzletmenetnek. Ugye nem bánod, ha
kilépek?
De Martin bánta. Deena nem az a nő volt, akinek hitte. Diszkrét
vizsgálódások kiderítették azt is, hogy nem Amszterdam
leggazdagabb családainak egyikéből származik. Kiderült, hogy az
apja kocsmáros. Az anyja pedig tolmács az amerikai követségen.
Ráadásul Deena hat évvel idősebb volt, mint amennyinek mondta
magát, tehát mindössze két évvel volt fiatalabb Martinnál nyolc
helyett, ahogyan a férfi hitte.
Martin Z. Swanson nem örült, amikor mindezt megtudta. Dühösen
vonta felelősségre ifjú asszonyát. Az fegyelmezetten bólintott.
– Igen, igaz. De mit számít? Meg aztán, ha egy olyan okos
embert rá tudtam szedni, amilyen te vagy, akkor rá tudom szedni az
egész világot, vagyis tökéletes feleséged leszek, nem gondolod?
Úgy nézett ki, hogy igaza van. Az imázs megvolt – kit érdekel a
múlt?
Így hát Swansonék belevágtak a házaséletbe, mindketten
eltökélten, hogy elérik a csúcsot. Deena kétszer esett teherbe, és
mindkétszer elvetélt. A második vetélés után kezdett viszonyt Martin
az első szeretőjével, egy Tony-díjas színpadi színésznővel, akinek
az alsó ajka előreállt, és kielégíthetetlen nemi étvágya volt. De a
fontos az volt, hogy a lány híres volt, rendkívül tehetséges, és
teljesítménye valóban megbolondította Martint.
A színésznőt egy primabalerina követte. Aztán jött egy érzéki,
szőke írónő, aki a szexről írt, és több héten át vezette a The New
York Times bestseller listáját. Az írónőt egy nőnemű autóversenyző
követte, őt meg egy rendkívül tehetséges ügyvédnő.
Deena már hozzászokott Martin félrelépéseihez. Nem tetszett
neki, no de mit tehetett? A válás szóba sem jöhetett. Ő egy életre
Mrs. Martin Z. Swanson volt, ez senki se feledje. Legfőképpen az a
szoknyavadász férje.
 Amikor Deena úgy döntött, hogy társasági hírét dollárokra váltja,
Martin nem hatódott meg. Amikor az asszony megmutatta neki, hogy
milyen sok pénzt hoznak a különböző termékei, akkor sem hatódott
meg.
– A pénz nem tehetség – közölte egyértelműen.
– Ó, de hiszen neked is csak az van, pénzed – vágott vissza
Deena.
– Az az igazság, hogy én sokkal közelebb vagyok a valódi
tehetséghez, mint te valaha is leszel – felelte a férfi.
– Ha azt hiszed, hogy ringyókkal hálni egyenlő azzal, hogy közel
vagy a tehetséghez, becsapod magad.
Martin tenyérbemászóan, önelégülten vigyorgott.
– Próbáld ki. Majd meglátod – mondta.
Deena kipróbálta. Viszonyt kezdett egy karcsú, fekete
soulénekessel. Nem látott pompásabb emberpéldányt meztelenül.
De a fickó nem Martin volt, s bár a viszony testileg kielégítette
Deenát, mégsem volt elegendő, ezért szakított.
Éppen idejében, mert amikor Martin megtudta, komolyan
megharagudott.
– Ha a feleségem akarsz maradni, soha többé nem lépsz félre –
figyelmeztette. – A feleségem vagy, Deena. Érted? A feleségem. És
nem fogsz hülyét csinálni belőlem.
Az asszony dühösen meredt rá.
– Te pedig a férjem vagy. Mégis elvárod, hogy szó nélkül
elnézzem a félrelépéseidet. Csak azt teszem, amit te mindig. Mi
kifogásod ellene?
– Mert te nő vagy. És a nőnél nem ugyanaz a helyzet. Ne legyen
több kaland.
– Mit kellene csinálnom? Te soha nem fekszel le velem – kiáltotta
Deena. – Nem akarok apáca lenni.
Így aztán üzletet kötöttek, Martin minden vasárnap teljesítette
házastársi kötelességét. Cserében Deena hűséges feleség maradt.
Deena az ágyába visszatérő férfinál kipróbált minden
elképzelhető trükköt. Nem mintha Martin olyan jó szerető lett volna.
Nem érdekelte az előjáték, hacsak nem a sajátja. Akciója pedig
rövid, gyors, szakszerű volt.
 Deena azzal vigasztalta magát, hogy azért legalább mégis az ő
ágyában van, és nem ez számít?
Bár Deena igazán nem szerette a férje ágyasait, nem tehetett
róla, de kicsit sajnálta őket. Aki egyáltalán ismerte Martint, az
tudhatta, hogy neki a munkája az első. A férfiban kielégíthetetlen
vágy élt még több pénz, még nagyobb hatalom iránt. Azt is szerette,
ha a gazdasági lapok a nevét harsogták.
Az utóbbi években a Swanson név mindenütt szerepelt. Állt a
Swanson Stadion, a Swanson-üzletek hálózata, működött a
Swanson Kiadó, és készülőben volt egy új luxusautó, amelynek,
„a Swanson” nevet szánták.
Igen, Martin imádta nyomtatásban látni a nevét, de csak pozitív
értelemben. Irtózott a pletykától meg a botránytól, komoly
bosszúságnak tekintette az ilyesmit. Ha a lapok a különböző
kalandjaira céloztak, dühöngött, és mivel soha nem tudtak
rábizonyítani semmit, nyomban perrel fenyegetőzött.
A sajtó megtanulta, hogy a nagy Martin Swansont jobb békén
hagyni, hacsak nem pozitív értelemben írnak róla, vagy nem tudják
rábizonyítani a hűtlenségét.
Deena biztos volt benne, hogy egy szép napon Martin majd
megunja a futó kalandokat, és akkor egészen az övé lesz. Nem lesz
több tehetséges kurva. Nem lesz több szupernő. Ő már alig váija.
És akkor jött a Ribanc, és Deena megértette, hogy kis híján
tökéletes egzisztenciája komoly veszélybe került.
Először nem tekintette az új szerető fölbukkanását sem többnek
múló passziónál. A szeretők jöttek, mentek, és Martin általában egy-
két hónap alatt megszabadult legújabb szerelmétől.
De ez a legutóbbi más volt. Ez maradandónak látszott, és Deena
rájött, hogy fenyegeti a híres Swanson házasság alapját.
Sokféle megoldásra gondolt. Mi lenne, ha kifizetné? Nem jó, mert
a Ribanc hatalmas pénzeket keres, nincs szüksége még több
pénzre.
Ha erőszakkal fenyegetné? Nem jó, mert egyszerűen Martinhoz
szaladna védelemért.
Meg kell ölni.
Szélsőséges megoldás, ám ha a Ribanc túlságosan fenyegetni
kezdené a házasságukat, az egyetlen megoldás.
 Deena hónapokon át töprengett ezen a megoldáson. Először azt
gondolta, a legjobb profit szerződtetni. Voltak bérelhető férfiak, és az
ismerősei között akadt, aki össze tudta volna hozni egy ilyennel.
Csakhogy ezzel hatalmas kockázatot vállalt volna. És mennyire kell
a nyomnak tekervényesnek lennie, hogy ne vezessen el hozzá?
Ráadásul egy életen át tartó zsarolásnak tenné ki magát, az pedig
nem okos dolog. Semmiképpen nem kockáztathatja a pozícióját.
Csupán egyetlen válasz maradt. Ha a Ribanc halálát akarja, neki
kell végeznie vele.
Mihelyt eljutott eddig a következtetésig, biztonságban érezte
magát.
Ám három nagy kérdés még maradt. Hogyan?
Hol?
Mikor?
A hogyan könnyű volt. Hollandiai gyermekkorát az apjával való
szoros együttlét jellemezte, s apjának – aki igen jóképű férfi volt –
két nagy szenvedélye volt: a halászat és a vadászat. Mindkettőre
megtanította egyetlen leányát, és Deena mindent jól megtanult.
Nagyon jól. Deena pompás céllövő volt. Értett a fegyverekhez.
Megszabadulni a Ribanctól egyetlen golyó segítségével, amelyet a
fejébe ereszt, nem lesz nehéz.
Ahol már más kérdés volt. Minden az időzítéstől függött.
Amikor pedig teljes mértékben Martin kezében volt, mert ha többé
nem kereste volna föl a Ribancot, minderre nem kellett volna sort
keríteni.
Sajnos ebben Deena nem bízott. Ösztönösen érezte, hogy Martin
egy napon majd arra kéri, váljanak el, és ha ez a nap eljön, akkor ő
kész lesz végrehajtani a tervét.
Már tett lépéseket. Jerry Myerson ügyvédi irodája a legjobbak
közé tartozott. Ám igazán Steven Berkeley miatt választotta őket,
mert őt tartották a város legjobb védőügyvédjének. Ha cselekednie
kell, akkor kész a terve. Persze nem akarja, hogy elkapják. Ám a
dolgok furán alakulhatnak, és Deena minden eshetőségre föl akart
készülni.
Csak egy dologban volt biztos, egyetlenegyben; senki nem fogja
tőle elvenni Martint. Az ég adta világon senki.
 1990 15

Harry Browning már egy ideje fontolgatta, hogy meghívja

vacsorázni Olive Watsont. Mr. Stolli angol titkárnőjét, azaz személyi
munkatársát, ahogyan a nő nevezte magát. Nem kifejezetten
randevúzni akart vele, inkább csak kettesben eltölteni egy baráti
estét; bár azt is eltökélte, ha ennél többre adódna lehetőség, élne
vele. Immár nyolc hónapja töprengett a dolgon, amióta csak Olive
gratulált neki a születésnapján. No de az ilyesmit nem szabad
elhamarkodni, így aztán Browning meglehetősen csalódott lett,
amikor Olive nyugodtan és hűvösen közölte, hogy menyasszony.
– Menyasszony? – kérdezte értetlenül Harry. Telefonon beszéltek;
éppen az időpontokat tárgyalták meg, amikor Mr. Stolli a hét során
igényt tart a vetítőre.
– Igen – erősítette meg boldogan Olive. – A vőlegényem tegnap
este kérte meg a kezem Angliából, interurbán. Nem kis meglepetés
volt.
Nem kis meglepetés volt Harry számára sem, aki mindig úgy
képzelte, hogy Olive csak arra vár, hogy ő füttyentsen, amikor éppen
kedve támad.
És most itt ez a váratlan fordulat. Bosszantotta Harryt. Annyi órát
vesztegetett el arra, hogy Olive-ról ábrándozzon, és most kiderült,
hogy a lány foglalt.
Amikor Lucky Santangelo – Harry számára Luce – már a
harmadik napja ült oda az ebédnél az asztalához, Harry
ötletszerűen kibökte:
– Nem lenne kedve velem vacsorázni az egyik este?
Lucky rámeredt a kis, szemüveges fickóra, aki eddig semmit sem
mondott neki, holott Gino szerint Harry Browningnak tudnia kellett a
Panther Stúdió összes titkait. Hát komolyan azt képzeli, hogy elmegy
vele? Hűha! Akkor az álca nem is lehet olyan rossz.
– Hová mennénk? – kérdezte Lucky óvatosan, nehogy
megbántsa a férfit.
Harry nem számított erre. „Igent” vagy „nemet” várt. Nem azt,
hogy „hová mennénk?”
– Nem tudom – vallotta be őszintén.
– Talán – adott a férfinak némi reményt Lucky.
 Harry a lányra bámult. Nem Olive, az biztos. Meglehetősen fura
jószág a formátlan ruháival, borzalmas frizurájával,
szódásüvegszemüvegével. Ám ha csinosabb lett volna, Harry el se
merte volna hívni, eszébe se jutott volna. Harry ismerte a maga
korlátait. Egyszer randizott egy csinos, vörös statisztalánnyal, és a
randi katasztrófába torkollt, amikor a lány mindenki szeme láttára
rátámadt, és tele torokból ordított vele:
– Ha nem tud bejuttatni Mickey Stollihoz, akkor mi a francnak
jöttem el egy ilyen hülye alakkal?!
A csúnya és megalázó eset öt évvel korábban történt. Harry
sohasem felejtette el.
Harry óvakodott a nőktől. A legtöbb titkárnő és a stúdió
személyzetének nőnemű tagjai, hogy szépen fogalmazzunk, „laza
erkölcsűek” voltak. Kihívóan öltözködtek, és bárkivel lefeküdtek.
Harry az utóbbi évben négyszer kapott rajta párokat „aktus” közben
a vetítőteremben, amikor az illetők azt hitték, hogy a terem üres.
Minden alkalommal ugyanazokkal a fenyegető szavakkal tette ki a
szűrüket:
Öt percen belül itt lesz Mr. Stolli.
A jelentéktelenebb személyeknél ezzel meg is úszta. A nagyokkal
más volt a helyzet. Ők azt tehették, amit akartak. És tették is.
Gyakran.
Gino Santangelónak igaza volt. Nemigen volt olyan, amit Harry ne
látott volna, amikor ott állt a vetítőfulkében, és nézte a mágnásokat
és producereket, rendezőket és filmsztárokat, akik – úgy látszik –
mindig megfeledkeztek Harry létezéséről, és a sötét vetítőteremben
azt tették, amihez éppen kedvük támadt.
Harry gyakran gondolt rá, hogy egyszer majd könyvet ír. Kellemes
ábránd volt: ettől értékesebbek lettek a titkai. Harry soha nem
mondta el senkinek, amiket látott.
Lucky mély lélegzetet vett. Mindeddig nem jutott semmire. Ha
találkozna Harryval a stúdión kívül, a férfi talán elmondana egy-két
leleplező dolgot. Ez megér egy misét.
Közelebb hajolt a férfihoz, és barátságosan a szemébe nézett.
– Tudja, az a helyzet… huh… hogy ma este úgyis lazacfelfújtat
akartam csinálni. Miért nem látogat meg Sheila lakásán? Tudom,
hogy szereti a halat.
 Harry fontolgatta a meghívást. Volt ebben a lányban valami
furcsa. No de egy este más társaságban, mint a Sony televízió meg
a három macska, mégis csábítóan hangzott. Ráadásul lazacfelfűjt…
a kedvence.
– Helyes – bólintott határozottan.
– Remek – felelte Lucky, és közben azt gondolta: „Mi a fenét
csinálok?” – Mondjuk fél nyolckor?
Harry szinte lázba jött.
– Helyes – ismételte sűrűn pislogva.
Nem valami bőbeszédű ember. Lucky mosolyt erőltetett az
arcára, és fölállt. Hogy a fenébe szerez lazacfelfüjtat? Miért nem
mondott pizzát, pastát vagy bármi mást?
A szemüvege lecsúszott, elkeseredetten tolta vissza a helyére.
– Viszlát, Harry – indult gyorsan kifelé. – Várom. Herman Stone
meg volt rémülve.
– A stúdión kívül találkozni az alkalmazottakkal veszélyes. Lucky
gúnyosan húzta föl a szemöldökét.
– Veszélyes, Herman? Nem kokaint akarok eladni, csak
szeretném végre megtudni, mi folyik itt valójában.
– Félrevezeti Harry Browningot, aki igen rendes ember.
Lucky dühbejött. Micsoda seggfej ez a Herman!
– Eszem ágában sincs megerőszakolni – mondta hűvösen.
Csak a nyelvét szeretném megoldani egy kicsit.
Herman fölállt. Vörös volt az arca.
– Nem veszek részt ebben az őrületben. Felhívom Abe-et. Maga
úgy beszél, mint… mint egy…
– Férfi? – sietett Herman segítségére Lucky.
Herman ismét leült. Fölvett egy tollat, dobolni kezdett vele az
asztalon. Tíz esztendőn át békés élete volt. Két óra az irodában,
négy a golfpályán. Semmi feszültség. Semmi fejfájás. Sehol egy
mocskos szájú nő, hogy zaklassa.
– Hívja föl Abe-et, ha akarja – mondta Lucky. – De ne feledje,
hogy hamarosan én leszek itt a főnök, nekem fog dolgozni.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Lucky nyugdíjazni fogja
Hermant, mihelyt átveszi a hatalmat. Meg aztán Herman nem is
lett volna hajlandó Lucky Santangelónak dolgozni, háromszoros
fizetésért sem.
 – Tegyen, amit akar – motyogta Herman.
– Naaagyon köszönöm. Csak a maga engedélyére volt
szükségem.

– Sherryt?
– Nem iszom – felelte Harry Browning.
– Soha? – kérdezte Lucky. A férfi habozott.
– Csak há ünnepi alkalom van.
Lucky töltött neki egy pohárral.
– Ez ünnepi alkalom – mondta határozottan.
Olive eljegyzését ünnepeljük, gondolta keserűen Harry, amíg
fölhajtotta a halványbarna folyadékot. Igazán megérdemelt egy italt.
Lucky úgy vélte, Sheila kis lakása a legnyomasztóbb hely, ahol
valaha is tartózkodnia kellett. A falak színe valami borzasztó vöröses
gesztenyebama volt, a nyomasztóan hatalmas bútorok részint súlyos
tölgyfából, részint olcsó műanyagból készültek, s mind túlságosan
nagy volt az apró lakásba. Vastag bársony függönyök fokozták a
zárttér-iszonyt kiváltó hatást. És az elaggott lemezjátszó mellett
kizárólag Julio Iglesias lemezei sorakoztak. Luckynak elege volt az
egészből.
Miközben Julio búgott valami érthetetlent tört angolsággal, Harry
gyors egymásutánban fölhajtott két sherryt, és türelmesen várta a
lazacfelfűjtját.
Boogie tizenöt perccel a határidő előtt szállította a felfujtat.
– Most már biztosan tudom, hogy maga mindenre képes – bókolt
neki Lucky. – Nem árt, hajó kislány leszek. Boogie csak
kétségbeesetten csóválta fejét. Ahogyan Herman Stone – bár más
okból – ő sem helyeselte főnöke kalandjait. Igaz, Luckynak dolgozni
soha nem volt unalmas.
– Talán maga sütötte, Boog? – kérdezte huncut mosollyal Lucky.
– Hívja föl L. A. legjobb haléttermét. Onnan kapja majd a számlát
– felelte tömören a férfi. – Hívjon föl a kocsiban, ha mehetünk haza.
Lucky szívesen hazament volna, mihelyt Harry Browning
megérkezett. De ha már eddig eljutott, legalábbis lehetőséget akart
biztosítani a férfinak, hogy beszéljen.
Valahol lüktetett a valódi élet, amíg ő itt színjátékot mutat be egy
Harry Browning nevű szelíd kis mozigépésznek, aki valószínűleg
úgysem tud semmi olyat mondani, amit neki tudnia kellene.
A francba! Ráadásul most még lazacfelfujtat is kell ennie, ámit
utál. Micsoda este!
És Harry Browning egyszerre csak beszélni kezdett. Akár egy
kurva, aki elmeséli, hogyan kezdte űzni az ipart, mindent kipakolt.
Lucky két órán keresztül dajkálta, hízelgett neki, etette és itatta
azzal a finom fehér borral, amelyet az előrelátó Boogie hozott, majd
brandyvel. Most eljött a fizetés ideje.
Az első korty Courvoisier után a csöndes kis Harry Browningból
Nagyszájú Harry lett. Lucky alig hitt a fülének. Úgy látszik,
mégiscsak megérte.
– Amikor még Abe Panther vezette, tisztességes stúdió voltunk –
mondta büszkén Harry. – Mr. Panther igazi főnök volt. Az emberek
tisztelték.
– Mickey Stollit nem tisztelik az emberek? – kérdezte halkan
Lucky.
– Hogy őt? – mondta megvetéssel Harry. – Őt nem érdekli a film.
Csak a pénz.
– Legalább becsületes. Mickey vigyáz Abe Panther érdekeire,
nem igaz? – kérdezte ártatlanul Lucky.
– Mickey Stolli csak a maga érdekeire ügyel. – Honnan tudja?
– Én sok mindent látok – nyúlt a konyakosüvegért Harry. – És sok
mindent hallok. – Például?
Harry homályosan érezte, hogy talán túlságosan sokat beszél. No
és? Elvégre kipakolhat, ha akarja. Igazán jól érezte magát. Ezt a nőt
minden érdekelte, amit mondott, s már igazán régen nem hallgatta
nő ilyen áhítattal. Abennfen-tességével talán sikerül a nőt még
jobban lenyűgöznie.
– Tudja-e, ki az a Lionel Fricke?
Lucky igyekezett kellő áhítattal kérdezni:
– A nagy ügynök?
– Az az. – Drótkeretes szemüvege mögül Harry a lányra meredt.
A lány arcvonásai elmosódtak. Nem Olive ugyan, de mégiscsak nő,
és ha letenné azt a szódásüveg-szemüveget…
– Mi van Lionel Frickével? – erőltette Lucky.
Harry maga sem tudta már, meddig mehet el. Ivott még egy korty
konyakot, és a lány térdére tette a kezét.
 – Láttam őket együtt, Lionel Frickét és Mr. Stollit. Hallottam, amint
megállapodtak Johnny Romanóról. Nagy üzletet kötöttek.
– Igen… – nézett a férfira csillogó szemmel Lucky.
– Ötmillió dollárt kötöttek ki Johnny Romanóért – de ő soha nem
fogja látni a teljes összeget. Lionel Fricke eladja Johnnyt a
Panthernak négymillió dollárért. Aztán elad egy fedőcégnek egy
forgatókönyvet százezer dollárért. Egy hónappal később a Panther
megveszi ugyanezt a forgatókönyvet egymillió dollárért.
– Lionel és Mickey pedig megfelezi az egymillió mínusz százezer
dollárt, és zsebre vágja. Igaz? – fejezte be Lucky. Harry bólintott.
– Hallottam őket. Nem értettem félre, amit mondtak.
– Ebben biztos vagyok – állapította meg tárgyilagosan Lucky, és
eltolta a térdéről Harry kezét. – Mondja – tette hozzá könnyedén –, ki
lop még?
– Mindenki. Eddie Kane, Ford Weme, szinte az összes producer.
Mindegyiknek megvannak a trükkjei, tudja.
– Képzelem – töltötte ismét tele a férfi poharát Lucky. Hirtelen a
férfi megdermedt.
– Miért érdekli magát ez ennyire? – kérdezte gyanakodva.
– Ugyan kit nem érdekelne? Maga annyi mindent látott. Könyvet
kellene írnia.
Ez hízelgett Harrynek. Ez a fura nő rátapintott a titkos álmára.
Bólintott.
– Talán… egyszer – és nagyot kortyolt a poharából. –
Beszélhetnék a kábítószerről, a szexről… a laza erkölcsű nőkről
és mindarról, amit tesznek.
– Miket tesznek, Harry?

Szexobjektumnak tekintik a nőket. Kihasználják őket. – Kicsoda?

– Mindenki – felelte sötéten Harry. – ígérnek egy lánynak egy
filmszerepet, ha hajlandó bizonyos gusztustalan dolgokra. – Honnan
tudja?
– Mert az én vetítőtermemben csinálják. Mindenki szeme láttára.
– Akkor valóban láthatott egyet s mást.
Harry tovább motyogott, fölpanaszolta a Panther-filmek gyönge
színvonalát, a rossz vezetést. Különösen Arnie Blackwoodot és
Frankie Lombardot gyűlölte. A két producer járt az élen a
vetítőteremben gyakorolt szexben. Egy idő múlva aztán Harry
szemei már keresztben álltak.
– Jól van, Harry? – kérdezte aggodalmasan Lucky.
– Nem igazán.
Lucky talpra segítette a férfit.
– Talán ideje volna taxit hívni. így semmiképpen nem vezetheti a
kocsiját.
– Ott ülnek a vetítőteremben, én pedig mindent látok – ismételte
Harry. – Némelyik emberben nincs semmi szégyenérzet. Lucky az
ajtóhoz támogatta a férfit.
– Kábítószer – motyogta Harry – és szex. Csak ezen jár az eszük.
– Hangosan csuklott. – Nem vagyok jól.
– Beszélgethetünk máskor is?
– Majd meglátjuk. – Harry ismét csuklott, és kis híján
összecsuklott.
Lucky nagy nehezen kivonszolta a férfit az utcára, leintett egy
taxit, és betuszkolta Harryt. Semmi értelmét nem látta, hogy a férfi
nála ájuljon el. Ha ez történt volna, ott maradhatott volna egész
éjszakára Harryt ápolni, és erre csöppet sem vágyott.
Egy ülésre elegendő információt kapott Harry Browningtól.
Legalábbis a kezdet biztatónak látszott.

Még két hét, és kiszabadul az iskolából! Brigette számolta a

napokat. Két héttel korábban még a másodperceket számlálta. De
most már jó, van egy barátnője, és ez micsoda különbség!
Újonnan szerzett barátnője, Nona Webster egy New York-i
kiadónak és divattervező feleségének mókás, csupa élet lánya volt.
Nonának hosszú, természetes vörös haja, ferde szeme és érdekes,
szeplős arca volt. Karcsú volt és meglehetősen magas. Ahogyan
Brigette, ő is sok mindent megélt már, s mihelyt beszélgetni kezdtek,
kiderült, hogy sok bennük a közös vonás. Nona élt Európában, sok
híres emberrel találkozott, lefeküdt egy nála tíz évvel idősebb
férfival, és többször is kipróbálta a kokaint.
Brigette mesélt neki viharos múltjáról, nem hagyta ki a
gyermekrablást és anyja kábítószer-túladagolás okozta halálát sem.
Mindketten úgy vélték, hogy a kábítószerek értelmetlenek, csak
gondot és bajt okoznak.
 – Kozmikus ikrek vagyunk – magyarázta izgatottan Nona, amikor
kiderült, hogy ugyanabban a hónapban születtek. – Nem is értem,
miért nem kezdtünk beszélgetni már régebben. Én nem is
próbálkoztam, hiszen mindenki azt mondta, hogy kibírhatatlan sznob
vagy. És őszintén szólva, te sem nagyon bátorítottál senkit
barátkozásra, igaz?
– Igaz – ismerte be Brigette. – Nem könnyű az én helyzetem. –
Zavartnak látszott. – Tudod, a pénz meg minden.
– Jó ég! Bárcsak én örökölnék akkora vagyont – irigykedett Nona.
– A családodnak van pénze – mutatott rá Brigette.
– Hozzád képest nyomorult koldusok vagyunk – panaszolta
Nona. – És a szüleim nemigen igyekeznek, hogy vagyont hagyjanak
a gyerekeikre. Amit keresnek, el is költik. Ez nem rendes dolog. A
bátyám nagyon pipa. Azzal fenyegetőzik, hogy kürtja a szüleinket,
mielőtt elvernék az egész vagyont. Brigette kuncogott.
– Mennyi idős a bátyád?
– Huszonhárom éves, és túlságosan jóképű. A gazdag, öreg nők
és a pénz érdeklik csak. Ebben a sorrendben. Próbálom
megmenteni a lelkét. De hidd el, a küzdelem reménytelen.
Brigette nyomban fölfigyelt.
– Mitől próbálod megmenteni a lelkét?
– A piától, a kokaintól és a nőktől. Örök vesztes, de szeretem.
– Bárcsak lenne bátyám! – sóhajtotta vágyakozva Brigette.,
Hajlandó vagyok megosztani veled az enyémet, ha segítesz
megmentenem – ajánlotta föl Nona. – Hogyan?
– Menj hozzá* feleségül. A pénzed biztosan boldoggá tenné!
Mindketten nevettek. Hülyeségekről beszélni igazán mulatságos.
A többi lány változatlanul viselkedett Brigette-tel szemben.
– Fütyülj rájuk, irigyek – mondta Nona egy délután, amikor a
városba indultak éppen.
– – Miért? – kérdezte Brigette. Egyszerűen nem értette, hogyan
irigyelheti őt bárki is.
– Mert szép vagy és nagy cicid van! – tréfált Nona. – Nyerő
párosítás.
Brigette örült, hogy Nona szépnek tartja. Ám mindketten tudták,
hogy nem ezért irigylik. Hanem a pénzéért. A pénz volt az az
áthághatatlan akadály, amely elválasztotta a világtól.
 – Mit csinálsz nyáron? – kérdezte Nona, miközben a buszmegálló
felé baktattak a dűlőúton.
– Néhány napot muszáj a nagyanyámnál töltenem. Aztán
elutazom Kaliforniába a volt mostohaapámhoz meg a feleségéhez.
Házat bérelnek Malibuban. És te? Nona egy kavicsot rugdalt.
– Többnyire Montauk. Házunk van ott. Igazán unalmas. Malibu
jobban hangzik.
– Te! Van egy szenzációs ötletem! Nem akarsz velem jönni? –
buggyant ki önkéntelenül Brigette-ből. – Lennie-nek és Luckynak
nem lesz kifogása ellene, de komolyan… Nagyszerű emberek.
– Lennie mint Lennie Golden? – húzta föl a szemöldökét Nona. –
Lucky mint Lucky Santangelo?
– Most már Lucky Golden – jelentette ki Brigette.
– Hűha! Az már más. Brigette nevetett. – Nos?
– Nos, hogyan is utasíthatnám el a meghívást, ha találkozhatok
egy eleven filmsztárral? – felelte Nona. – Lennie Golden csodás
hapsi.
– Oké pasas – mosolygott Brigette.
Nona elégedettnek látszott.
– Tök jó ötlet. De csak akkor megy, ha előbb te jössz hozzánk.
Megismered majd a bátyámat, Pault. Nagy dolog! Talán feleségül is
mész hozzá. Megtennéd nekem ezt az apró szívességet? Akkor a
továbbiakban nyugodtan alhatnék.
Brigette belement a játékba.
– Persze. Miért is ne? A barátságért bármit. Mindketten nevettek.
– Holnap fölhívom Lennie-t – ígérte Brigette.
És ezer év óta először úgy érezte, hogy van mire várnia.

– Óóóóó, Lennie, olyan hűvös vagy. Miért vagy ilyen rideg

hozzám? Mit tettem, ami ennyire kiborított?
Marisa Lennie-re omlott, és Marisa sok volt. Hosszú kar és láb,
hatalmas kebel, vaskos, húsos száj, túlságosan is aktív nyelv, amely
mindig belesiklott Lennie szájába, valahányszor csókolózniuk kellett
a kamera előtt.
A szerelmi jelenetek a legrosszabbak, ha az ember nem szível
valakit, és Marisa Birsch meg Lennie Golden között valóságos berlini
fal húzódott. Lennie nem becsülte azt, amit szerinte a lány képviselt:
a hamis csillogást, a showbusiness álságos ragyogását. Ráadásul
förtelmes színésznőnek tartotta. Arról már nem is szólva, hogy
Marisa Ned Magnus szeretője volt, de jutott ideje a saját dublőzére,
a hasonlóan amazontermetű Hyldára is.
A stáb a punci-mennyországban lebegett. Marisán csupán egy
testszínű ágyékkötő volt, amint a takaró alatt fetrengett Lennie-vel. A
lány sportot űzött abból, hogy elszórakoztassa a fiúkat, és
bosszantotta, hogy Lennie-t nem képes begerjeszteni. Marisa hozzá
volt szokva az azonnali behódoláshoz. Elbizonytalanodott, ha
egyegy férfit hidegen hagytak nagyon is nyilvánvaló bájai.
– Egy jelenetet szeretnék fölvenni, Marisa – magyarázta
türelmesen Lennie, és próbálta nem észrevenni az arcához nagyon
is közel meredező, álló mellbimbót. – Ezt hívják színjátszásnak. Hát
nem az vagy, színésznő? Nem emlékszel?
Külsőben forgattak. Egy mutatós, hegytetőn álló villa
hálószobájában.
Drágám, szeretkezés közben én soha nem játszom – vallotta be
Marisa, és elzavarta az öltöztetőnőjét, aki két felvétel között be
akarta takarni a lány vonagló bájait.
– Vegyük föl még egyszer – lépett oda a sztárjához Grudge
Freeport. – Lennie, neked az a dolgod, hogy élvezd a helyzetet. A
tyúk pucér. Dobd be magad, az ég szerelmére! – Megfordult, és a
bagót beleköpte egy sárga tálba, amelyet az asszisztenslány hurcolt
utána.
– Ne hívj tyúknak – duzzogott Marisa. – Sztárnak hívj. – Kéjesen
elnyújtózott, és észrevette az akkor érkező Ned Magnust. – Szia,
szívi – integetett neki. Csókokat is dobált. Nednek tetszett a dolog. –
Szívi felesége tud rólad? – érdeklődött Lennie.
Marisa mosolygott. A fogai nagyok és fehérek voltak. Vérengző
fogak. Férfifaló fogak.
– A feleségek szokták utoljára megtudni – mondta bűbájosán. –
Ha meg az asszony dug félre, a férje tudja meg utoljára. Nem
tudtad? – Újabb nyújtózás, újabb bemutató a stábnak. – Apropó,
Lennie. Hol a te feleséged? Úgy tudtam, velünk jön Acapulcóba.
Esetleg közbejött valami érdekesebb? – Felvétel! – ordította Grudge
Freeport.
 Gino Santangelo bejelentkezett a Beverly Wilshire Hotelbe, és
fölhívta Paige-et.
– Mrs. Wheeler nem van idehaza – közölte a szobalány. – Maga
kéri az úr?
Nem. Nem kérte az úr. Letette a kagylót.
A Beverly Wilshire rengeteg kellemes emléket ébresztett. Délutáni
játszadozások Paige-dzsel. Non-stop pezsgőzés és szex – hosszú,
lüktető, maratoni menetek.
Gino mosolygott, és megérintette arcán az elhalványult sebhelyet,
üjúsága emlékét. Ó, ha Paige ismerte volna akkor, biztosan nem
habozott volna. Akkor Gino, a Kos volt a gúnyneve. Hm.
Gino Santangelo… az első fiú volt a környéken, aki rájött, hogyan
kell tetszeni a nőknek. Huszonkét éves és igen kanos volt, amikor
megismerte a fantasztikus Clementine Duke-ot, egy idősebb
szenátor feleségét. Micsoda hölgy! Kezébe vette az utcán fölcsípett
nyersanyagot, és Ginoból embert faragott. Ő tanította meg, hogyan
öltözködjék, mit igyon, miként társalogjon udvariasan. Ő tanította
meg igazán szeretkezni. Gino pedig készségesen engedte, hogy az
asszony tanítsa, mert akart tanulni. A leghőbb vágya volt a siker, és
Clementine meg a szenátor segítségével elérte az összes célját.
Most, annyi év után Gino még mindig emlékezett az asszony
szexi, selyem fehérneműjére, kemény, fehér combja simaságára,
hajának pézsmaillatára.
Sok nője volt, de csupán néhányra emlékezett. Az első szerelme
Leonora volt, akiről később kiderült, hogy ócska ribanc. Aztán jött
Cindy, a felesége. Az sem volt különb. Őt követte Bee, akit majdnem
feleségül vett. És Carrie – egyetlen éjszakát töltöttek együtt, aminek
az eredménye volt Steven. Aztán a második felesége, Maria, élete
nagy és igaz szerelme, másik két gyerekének ártatlan és gyönyörű
anyja.
Ha Mariara gondolt és arra, milyen tragikusan elrabolták tőle, alig
tudta elviselni. Ám Gino élt tovább nélküle, bár a lelke mélyén mindig
mély bánat bujkált.
Maria után számtalan nő jött. Lekötötte kalandja Marabelle
Blueval, a filmsztárral. Izraelben Rosaline, az özvegy viselte gondját.
Végül harmadszor is megnősült – elvette Susan Martinót, a tökéletes
hollywoodi feleséget.
 Susanban egyetlen jó volt; ő mutatta be Paige-nak. Pontosabban
szólva Gino rajtakapta őket, amint egymással szeretkeztek. Paige
soha nem magyarázkodott vagy mentegetőzött, pedig akkor már
Ginóval is viszonya volt. Gino tudta, hogy Paige nemi étvágya szinte
kielégíthetetlen. Ez nem zavarta. Ő sem volt éppen lusta az ágyban.
És most feleségül akarta venni Paige-et. Minél előbb.
Fölvette a kagylót, újra tárcsázta a számot. Ezúttal Ryder
Wheeler vette föl.
– Paige otthon van? – kérdezte Gino, aki úgy érezte, elege van a
játékból. Ha Paige nem hajlandó beszélni a férjével, majd ő beszél.
– Ki kéri? – vágta rá Ryder.
Én kérem, Ryder. Gino Santangelo. Emlékszel rám?
 1991 17

Lucky Santangelo tudta, hogyan kell megfingatni az embereket,

elegendő tapasztalatot szerzett az évek során. Először a vegasi
szállodák, aztán Dimitri üzleti birodalma, amelyet acélos
önbizalommal irányított, soha nem támaszkodva a vezetőségre,
mindig az ösztöneire hagyatkozva, amelyek ritkán hagyták cserben.
És most itt ült ebben a kis lyukban a Panther Stúdiónál, csak figyelt,
és nem volt hatalma. Ettől valósággal megbolondult.
Herman nemigen volt a segítségére. Ha a kezébe nyomott volna
egy szeget meg egy kalapácsot, nem tudta volna a szeget beverni a
falba, annyira tehetetlen volt. Nem csoda, hogy Abe Panther
kémjeként hiába volt a stúdióban, Mickey Stollinak nem volt mitől
tartania. Stolli tudta, hogy Herman nem tud ártani neki.
Lucky megparancsolta Hermannak, hogy szerezze meg a
Panther éppen forgatott három nagy filmjének a költségvetését.
Mindeddig sehol semmi. Lucky azt is kérte, hogy szervezze meg a
Macho férfi napi anyagának a levetítését. Herman még ezt sem
intézte el.
Kifogásokkal etették, és ő mindent bevett.
A második hétfőjét kezdte Lucky a Panthemél, és úgy határozott,
hogy ez a hete egészen más lesz.
Amióta vele vacsorázott – ez volt a nevezetes lazac felfúj-tas este
Hány Browninggal jóformán nem is beszélt. Mindössze zavart,
elmotyogott köszönést tudott kicsikarni a férfiból. Harry máskor járt
ebédelni, és ha meglátta Luckyt, elmenekült. Ennyit Hányról.
Közben Lucky hozzálátott Olive megdolgozásához: gratulált az
eljegyzéséhez egy üveg közepes pezsgővel; be-beugrott, hogy
elkészültek-e már a költségvetések Mr. Stone számára; ottmaradt
jelentéktelen dolgokról fecsegni.
Olive egyre jobban megkedvelte.
– Te más vagy, mint a többi itteni titkárnő – súgta meg Luckynak
bizalmasan. – A legtöbbjüket csak a férfiak, a pénz meg a smink
érdekli.
Ezen jót nevettek.
– És téged mi érdekel? – próbált Olive bizalmába férkőzni Lucky.
 – Azzal dicsekszem, hogy Mr. Stollinak nem volt soha nálam jobb
személyi titkárnője. Bennünk, angol lányokban van hivatástudat,
tudod.
– Mióta dolgozol mellette?
– Öt éve – felelte büszkén Olive. – És megbecsül. Karácsonyra
autót kaptam tőle.
– Autót! Hát ez csodálatos!
– Bizony. Mr. Stolli remek főnök.
De hogy Mr. Stolli milyen ember, arról Olive nem volt hajlandó
nyilatkozni. Néma és hűséges volt. Rendkívül bosszantó angol
szokás.
Luckynak érdekes, bár kissé fárasztó hétvégéje volt. Péntek
délután Londonba röpült, ahová szombat délben érkezett meg. A
nap hátralévő részét és a vasárnap délelőttöt Bobbyval töltötte.
Aztán a Concorde visszavitte New Yorkba, ahonnan gyorsan
továbbutazott L. A.-be.
Szüksége volt erre a kis kikapcsolódásra, és Bobby rettenetesen
örült neki. Csónakot béreltek a Hyde Parkban, hamburgert ettek a
Hard Rock Caféban, fölkeresték a Harrods Áruház játékosztályát,
megnéztek egy filmet.
Bobby fantasztikus kölyök volt. Hat és fél éves korára úgy nézett
ki, mint Gino piciben. Ugyanaz a fekete szem és haj, ugyanaz a
peckes járás meg az eszes, érdeklődő személyiség.
– Hiányzol, mami – mondta az elutazása előtt Luckynak.
– Egész nyáron velem leszel – ölelte magához a fiát Lucky. –
Eljössz Kaliforniába, és mind együtt leszünk egy nagy házban
közvetlenül a parton. Te, Lennie, Brigette meg én. Oké, bébi? Van
hozzá kedved?
A kisfiú komolyan bólintott, Lucky pedig otthagyta a dadájával és
két állandó testőrével. Szomorú, hogy Bobbyak ennyire elzártan kell
élnie, de az elrablása óta Lucky nem mert kockáztatni. Azért nem
olyan rossz neki. Szerette az iskolát, és imádta Cee Cee-t, bájos
jamaikai dajkáját, aki kisbabakora óta vele volt.
L. A.-ben Lucky elemében érezte magát. Vasárnap fölhívta
Lennie-t Acapulcóban, hogy nála is lefedezze magát.
Hogy haladnak a tárgyalások? – kérdezte Lennie.
 – Lassan – kezdte fölkészíteni a férjét a késedelemre Lucky. –
Tudod, milyenek a japánok. – Jól érzed magad?
– Nélküled? Olyan nincs.
– Utálom ezt a filmet.
– Ezt már hétezerszer mondtad.
– Akkor ez a hétezeregyedik.
– Szeretlek, Lennie – mondta a férfi után vágyakozva Lucky.
– Bizonyítsd be! – Hogyan?
– Hagyd a fenébe az üzletet, és ülj föl a legközelebbi gépre.
– Ismered egyáltalán azt a szót, hogy türelem?
– Én igyekszem.
– Hát csak igyekezz.
Ha Lennie majd megtudja, hogy Lucky megvette a stúdiót, akkor
mindezt nem tekinti majd kárba veszett időnek. Uram atyám, hogy
szégyelli majd, hogy állandóan nyaggatta a feleségét!
És most hétfő reggel volt, Herman bámult Lucky-ra, aki készen
állt, hogy bevesse magát.
– Mr. Panther beszélni akar magával – közölte Herman, mihelyt
Lucky megérkezett.
– Igazán? Miért?
Herman fészkelődött a helyén.
– Nem tudom.
Aznap igazán nagy hőség volt. Lucky megigazította förtelmes
parókáját. A kétnapi szabadság után tehernek érezte az álcáját.
Lehuppant egy székre, és hívta Abe-t.
Inga vette föl a telefont. Kurtán, barátságtalanul beszélt. – Ki az?
– Lucky Santangelo.
– Megnézem, tud-e jönni Mr. Panther.
– Ő hívott engem, Inga. Bizonyára tud jönni.
– Majd meglátjuk.
Nagyképű sárkányasszony!
Rövid várakozás után Abeszólt bele a kagylóba bőbeszédűen,
izgatottan.
– Mi van Lucky? Mi folyik ott? Hogyhogy nem hívtál föl? Nem
abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot?
– A megállapodásunk hat hétre szól be. Nem gondoltam, hogy
jelentéseket vár tőlem.
 – Pedig várok, kislány. Mindent hallani akarok.
– Egyelőre nem sok jelentenivalóm van.
– Gyerek el ma vacsorára. Hatra.
– Hármasban: maga, én meg Inga?
– Igen, igen – felelte türelmetlenül Abe.
– Hát ezt el nem mulasztanám semmi pénzért – mondta
gúnyosan Lucky. Mihelyt letette a kagyló, Herman megkérdezte,
hogy mit akart Abe.
– A testemet – felelte szárazon Lucky.
Szegény Herman nem értette a humorát. Ostobán bámult rá.
Lucky rágyújtott.
– Átküldték már a költségvetéseket?
Herman a fejét rázta.
– Vegye fel a kagylót és mondja meg személyesen Mickey
Stollinak, hogy vagy megkapja őket ma, vagy… – Vagy mi lesz? –
kérdezte hideglelősen Herman.
– Jó kérdés – szopta elgondolkodva a tolla végét Lucky – Vagy,
és így mondja meg Stollinak, kénytelen lesz informálni Abe-t, hogy
nem kap Stollitól semmiféle segítséget, és akkor Abe esetleg egy
fiatalabb passt rak ide a maga helyére. ez nem lesz Mickey ínyéra.
Herman meglazította a nyakkendőjét. Ráncos csirkenyaka volt. –
Nagyon meleg van ma – zsörtölődött.
– Meséljen még – sóhajtotta Lucky és ismét megvakarta a
parókáját. – És lesz még melegebb is. Telefonáljon, Herman.
Hajlandó?
A férfi kelletlenül bólintott.
Luckynak sikerült beszélni Olive-val, aki közölte, hogy Mr. Stolli
értekezleten van, és nem lehet zavarni.
– Mr. Stone-nak beszélnie kell vele az egy héttel ezelőttkért
költségvetésről. Én többször is szóltam neked, Olive. Mikorra
várhatjuk az iratokat?
– Hát nem kapta meg őket? Én azt hittem, már átküldték őket –
mondta teljesen kiakadva Olive.
– Még nem. – Hajaj.
– Átszaladhatok értük – ajánlotta segítőkészen Lucky.
– Megbeszélem Mr. Stollival, mihelyt kijön az értekezletről.
Visszahívlak.
 Lucky letette a kagylót.
– Ezek itt Ponciustól Pilátusig küldözgetik magát – tájékoztatta
Hermant. – Vagy ahogyan apukám mondaná: hülyét csinálnak
magából.
Herman pislogott.
– De én – nyilatkoztatta ki nagylelkűen Lucky – majd a kezembe
veszem a dolgot. – Hirtelen energiával telten fölpattant. – A
költségvetések még ma a kezünkben lesznek. Maradjon a fenekén,
Herman, és bízzon bennem. Később még visszajövök.
A főépületben a szokásos volt a nyüzsgés. Emberek jöttek és
mentek. Fejesek szűk farmerban, kigombolt inggel. Aranyláncokkal
teleaggatva. Hajlakkban úszva. Barnára sült arcok, izmos testek.
Már ami a férfiakat illeti.
A nők itt kétféleképpen voltak besorolva: üzlet vagy élvezet. Az
üzletet képviselők kosztümben – elegáns zakóban és
selyemszoknyában – jártak, az arcuk eltökélt volt. Az élvezetet
képviselők a lehető legtöbbet mutatták mikroszkopikus topjaikban és
miniszoknyáikban, amelyek alatt gyakorta bugyi sem volt.
Néha nehéz lett volna kitalálni, hogy ki mit csinál. Az egyik
konzervatívan öltözött titkárnő például olyan szépséges volt, hogy az
ember meg mert volna esküdni: filmsztár.
Az egyik rendkívül elegáns, mindenféle arany cuccokkal
kidekorált fiatalember viszont kézbesítő volt a postázóban.
A stúdió két legmenőbb producere, akiknek azok a szex/horror
filmek volt a specialitásaik, amelyek oly közel álltak Mickey Síolli
szívéhez, úgy nézett ki, mint két csavargó. Amint befelé tartottak az
épületbe,. Lucky fölismerte őket a fényképükről, amely nemrégiben
jelent meg a Varietyben.

Frankie Lombardo és Arnie Blackwood partnerek voltak. Araié

hórihorgas és vigonya volt, pomádézott haját lófarokban hordta,
vizenyős szemét átlátszatlan napszemüveg takarta. Frankie-nek
fakóbama haja, bozontos szakálla, apró szeme, bokros szemöldöke
és jókora pocakja volt.
„Rámenős agglegények” volt a gúnynevük, és a legtöbb nőnemű
alkalmazott igyekezett elkerülni őket. „Szexőrült disznónak” is hívták
őket.
 Lucky tartotta a távolságot, úgy követte őket egészen be Mickey
Stolli irodájába, ahol Olive nyomban megállította a fickókat.
– Uraim – mondta határozottan Olive – kérem, foglaljanak helyet.
Mr. Stolli nyomban jön.
– Micsoda kiejtés! – támaszkodott íróasztalára Frankie, és
ormótlan testével lelökte Olive vőlegényének a fényképét.
– Micsoda stílus! És micsoda segg! – szállt be Arnie is.
– Azt akarom, hogy az én piszkos munkámat is angol ribi csinálja,
Frankie. Mi a véleményed?
– Amit Arnie akar, azt meg is kapja – ígérte Frankie, és akkor
vette észre az ajtóban álló Luckyt. – Helló, csinibaba – mondta
hangos, arrogáns hangon. – Nem akart még fodrászt változtatni?
Arnie röhögött.
– Szerintem paróka. Egészem más, új jelentést ad a fej szónak,
mi?
Ezt Frankie már nem bírta.
Luckynak a nyelvébe kellett harapnia, hogy el ne küldje melegebb
éghajlatra a két ostoba seggfejt. Eszébe jutott, amit Harry Browning
mesélt a vetítőben tanúsított ocsmány viselkedésükről.
Olive talpra ugrott. Nagyon angolos arcán két vörös folt izzott.
– Mr. Stolli fogadja önöket – mondta fojtott hangon. – Kérem,
fáradjanak be.
Frankie leszállt végre Olive íróasztaláról, és elindult Mickey Stolli
irodája felé a nyomában Amie-vel. Amikor kinyitották az ajtót,
láthatóvá vált Mickey Stolli az óriás íróasztala mögött, amint
hátradőlve ül az átlagosnál nagyobb karosszékében, és telefonál.
Intett a két fékezhetetlen producerének, aztán Arnie berúgta maga
mögött az ajtót piszkos cowboycsizmájával. Olive Luckyhoz fordult.
– Sajnálom – mondta szemlátomást zavarban. – Nem akarnak ők
semmi rosszat. Olyanok, mint két nagyra nőtt, pajkos iskolás fiú.
Lucky csak nehezen tudta türtőztetni magát. Lennie-től éppen
eleget hallott már Arnie-ről és Frankie-ről.
– Két nagy nulla – mesélte. – Úgy mászkálnak a stúdióban, hogy
a pólójukra ez van írva: Megeszem a pinát, ha az nem esz meg
előbb engem.
– Bűbájos emberek lehetnek – mondta akkor Lucky.
 – Úgy is mondhatom: előbb kötöm föl magam, mint hogy velük
csináljak filmet – nevetett Lennie. – Hozzájuk képest Ned Magnus
úriember.
Olive várta Lucky válaszát.
– Megbántottak? – kérdezte. – Ne mérgelődj, kérlek. Igazán szép
a hajad.
Jaj, Olive, Olive, de nagy hülye vagy. Miért beszélsz őszintén? A
hajam – parókám – förtelmes. Arnie rögtön észre is vette, hogy
paróka – Semmi baj – igyekezett kellően sértődöttnek hangzani
Lucky.
– Nincs kedved velem ebédelni? – kérdezte kedvesen Olive. –
Egykor. Meghívlak.
– Azt mondtad, nem szoktál ebédelni.
– Hát nem is mindennap szoktam. De el sem jegyeznek
mindennap. Nevezzük a mait ünnepnek. Jó?
Lucky helyeselt, és nem nyúzta Olive-ot a költségvetésekért. Ha
most nem említi őket, legalább másnap lesz miért visszajönnie.
Megbeszélték, hogy a kantinban találkoznak, és Lucky távozott.
Az épület előtt megpillantotta azt a magas, döbbenetesen csinos
nőt, akit az előző héten is látott bemenni az épületbe. Múlt hétfőn a
nőn Donna Karan ruha volt. Ma Yves Saint Laurent. Valami mégsem
stimmelt nála egészen.
Luckyt arra késztette az ösztöne, hogy megforduljon, és kövesse
a nőt vissza az épületbe. A nő gyorsan ment, és jól tudta, hová tart.
Magas sarkú cipője végigkopogott a márvány előcsarnokon, és
megállt az előtt a szoba tkező tábla díszelgett: „Eddie Kane,
forgalmazási alelnök”. A nő eltűnt a szobában.
Lucky várt néhágy percet, csak aztán nyitott be az ajtón. Két
titkárnő beszélgetett odabenn Tom Selleckről. Az egyik felpillantott.
Vérvörös műkörme és ugyanolyan színű szájrúzsa volt. – Segíthetek
– kérdezte pökhendi hangon.
– Azt hiszem rossz helyen járok. Mr. Mr. Stolli irodáját keresem.
– Egy emelettel följebb – mondta Műköröm, majd nagylelkűen
hozzátette. – Liften is mehetsz.
Amíg beszélt, Eddie Kane szobájából kilépett a magas nő.
Közelről jobban látszottak gránitkemény arcvonásai, tökéletes
arcvonásai sminke. A tekintete kemény és irgalmatlan volt. Lucky
ismerte ezt a tekintetet: kurvák, játékosok és kábítószer-kereskedők
szoktak így nézni. Vegas tele volt drága kurvákkal, Lucky köztüknőtt
fel. – Kösz – mondta a titkárnőnek, és követte kifelé a magas nőt.
Johnny Romano tartott az épület felé. Járás közben himbálta a
csípőjét. A farka járt elöl, azután jött minden, beleértve Johhny teljes
sleppjét is.
A magas nő feléje sem pillantott. Egy szürke Cadillac-hez sietett,
beült és elhajtott.
Valóságos nyomozónak érezve magát, Lucky fölírta a kocsoi
rendszámát, mielőtt visszament volna Eddie irodájába.
Műköröm éppen telefonált, miközben a másik titkárnő – Rolling
Stone magazint lapozgatta.
Elnézést – mondta Lucky. Lehangolta, hogy játszania kellett a
jámbor hülyét, az a nyavalyás paróka pedig egyenesen megőrjítette,
különösen ezen a rendkívül forró és párás hétfő délelőttön.
A Rolling Stone-t nézegető lány leengedte az újságot, és és
kipréselt magából egy felszínes „Tessék?”-et.
– Az a hölgy, aki az imént távozott, itt dolgozik?
– Nem. Miért?
– Huh, szóval láttam, hogy valaki belemnt a kocsijában, és azt
gondoltam, szólnom kellene neki. Műköröm letette a telefont, és
megkérdezte: – Mi az, Brenda?
Brenda vállat vont.
– Valami autóbaleset.
– El kell érnem a hölgyet, aki itt volt az imént – mondta
határozottan Lucky. – Nem tudnátok megadni a telefonszámát?
Most Műköröm vont vállat.
– Én nemtom. Talán Eddie tudja.
– Mr. Kane – szólt rá figyelmeztetőn Brenda. Műköröm elhúzta a
száját.
– Utálok bárkit is misztemek szólítani – vágott vissza. – Olyan
megalázó. Mintha mi alacsonyabb rendűek lennénk vagy mi. Én
bizony Eddie-nek szólítom, ha nekem úgy tetszik.
– Tégy, amit akarsz. Én csak figyelmeztettelek arra, amit Mr.
Kane mondott.
– Aha, mintha talán kirúgna, ha elfelejteném – acsarkodott
Műköröm. – No persze. Örüljön, hogy van titkárnője, ahogyan
viselkedik a szemtelen kezeivel. Mert a keze az mindenütt ott van.
Ebben az irodában veszélyes lehajolni!
Brenda kénytelen volt elnevetni magát.
Egyszerre mindketten észbe kaptak, hogy Lucky is ott van.
– Ha jól emlékszem, a neve Smith – mondta hivatalos hangon
Műköröm. – Rögtön utánanézek.
– Ha nem tudná elérni, jövő hétfőn újra itt lesz – szólt közbe
segítőkészen Brenda. – Hetente jön, hogy ellássa Mr. Kane halait.
– Tessék?
– Trópusi halai vannak. Egy akváriumban, az irodájában.
– Igazán? És mit csinál velük ez a hölgy?
– Ki tudja? – ásított Brenda. – Gondolom, eteti őket. Mr. Kane
azonban nagyon odavan a halaiért. Egy hétfőn a tyúk nem jött, és
Mr. Kane valóságos dührohamot kapott. Úgy ordibált, mint Stallone a
Rambóban.
– Ez szép volt, Brenda – mondta áhítattal Műköröm. –
Forgatókönyveket is írhatnál.
Brenda kuncogva vette ismét a kezébe a Rolling Stone-t. Mára
eleget beszélt. Sokkal jobban érdekelte, hogy vajon Dávid Lee Roth
szőkíti-e a haját, vagy sem.
– Tessék – mondta Műköröm. – J. Smith, trópusi halak. – Fölírta
egy cédulára a számot, és odaadta Luckynak. – Itt dolgozol?
– Ideiglenesen én vagyok Mr. Stone titkárnője.
– És ő kicsoda?
– Egy főnök.
– Minek a főnöke?
– Már Mr. Panther idejében is itt volt. – Egen? – Műköröm unta a
dolgot.
Lucky olajra lépett. Trópusi halak, még mit nem, gondolta,
miközben Herman irodája felé baktatott.
Eddig érdekesen telt a délelőtt. Látta munka közben a Rámenős
Agglegényeket. Elnyerte Olive szimpátiáját.
És rábukkant egy nőre, aki – ha az ösztöne nem csal – Eddie
kábítószer-szállítója.
Nem rossz. Egyáltalán nem rossz.
Most pedig vár rá még egy ebéd Olive-val, majd egy vacsora
Abe-bel és Ingával. Hogy milyen izgalmas tud lenni némelyik nap!
 1992 18

Abigaile Stolli vendéget látott, legalábbis arra készült. Körüljárta a

bel-airi rezidenciát, szemügyre vett minden apró részletet, szorosan
a nyomában két spanyol szobalányával, Consuelával és Firellával.
Abigaile alacsony nő volt, vállig érő, sűrű, barna hajjal, pisze
orral, és számtalan elegáns ruhával. Nem volt szép, no de Abe
Panther unokájának nem kellett annak lennie. Abigaile Hollywood
legfőbb előkelőségei közé tartozott.
Negyvenéves korára sikerült megőriznie lányos alakját (hála Jane
Fondának), sima arcbőrét (hála Aida Thibiantnek) és egészséges
versenyszellemét az összes többi hollywoodi asszonyokkal
szemben.
Ha Abigaile csinált valamit, annak tökéletesnek kellett lennie. Az
volt a célja, hogy ő rendezze a legjobb nagy vacsoraestélyeket, a
legjobb jótékonysági gálákat, és a legjobb intim kis vacsorákat. Az
étel mindig csodálatos volt, a kiszolgálás kifogástalan, ám Abigaile
igazi titka a vendégsereg megfelelő összeállításában rejlett.
A mai este tökéletes példa volt erre. Egyszerű vacsora készült
tizenkét személyre, ám az összetételük valóságos dinamit volt. Egy
fekete bőrű politikus – férfi. Egy híres feminista – nő. Egy legendás
rockénekes egzotikus, szép feleségével, aki véletlenül sikeres
modell – ami újabb plusz. Két filmsztár – Cooper Turner és Venus
Maria. Egy sikeres, fiatal rendező és a barátnője. És hogy a
társaság kerek legyen, az Orpheus Stúdió gyorsbeszédű, újonnan
kinevezett főnöke, Zeppo White és hóbortos, kábítószeres felesége,
Ida.
Zeppo – azelőtt menő ügynök volt – és úgynevezett producer
felesége, aki soha nem gyártott, állandó vendégek voltak minden
vacsorán. Zeppo a sznob viselkedésével és csípős megjegyzéseivel.
A sikkesen kábult Ida a legfrissebb pletykákkal. Abigaile igyekezett
mindig meghívni őket. Ők voltak a biztosíték az unalom ellen.
Abigaile különösen annak örült, hogy Cooper Turner elfogadta a
meghívást. Cooper arról volt híres, hogy soha nem jelent meg sehol,
ezért nagy diadalnak számított őt megszerezni. Venus Maria is
nehezen megnyerhető vendég volt.
 Abigaile elégedetten gondolt rá, hogy erről az estélyről
városszerte beszélni fognak. Személyesen hívja föl George Christyt,
hogy ismertesse vele a vendégek listáját. Csak hadd olvassa
mindenki, és irigykedjenek.
– Hmmm… – Abigaile észrevette, hogy az egyik Lalique
borospohámak le van pattanva a széle. Fölemelte a poharat, és
dühösen nyomta az egyik szobalány kezébe. Szavakra nem volt
szükség.
– Bocsánat, asszonyom – pihegte Consuela, aki nyomban vállalta
a felelősséget a csorba pohárért. – Majd intézkedem, asszonyom –
ígérte.
– Igen, helyeslés azt is derítse ki, hogy ki tehet róla – mondta
nyűgösen Abigaile. – Ezeknek a poharaknak százötven dollár
darabja. Valakinek fizetnie kell. És az biztosan nem én leszek.
Consuela és Firella összenéztek. Százötven dollár egy pohárért!
Az amerikai nők tényleg nem normálisak.
A lányok megúszták a további szemlét újabb incidens nélkül, és
Abigaile krémszínű Mercedesében elindult a szépségszalonba.
Miközben a Sunseten haladt, a napelemes autótelefonján fölhívta
Mickeyt a stúdióban.
– Éppen ebédelni indulok – mondta bosszúsan Mickey. – Mi van?
– Azt ígérted, átküldesz a stúdióból egy tucat palack Cristalt. Hol
van?
Hát itt van ő, az egyik legnagyobb stúdió feje, és a felesége úgy
beszél vele, mintha holmi ócska kocsmáros lenne. Csodálatos!
– Szólj Olive-nak – vágta oda.
– Nem, te szólj Olive-nak – vágott vissza Abigaile.
A legtöbb hollywoodi házasságnál a férfi ült a trónon, és a nő
óvatosan táncolta körül ura és parancsolója érzékenységét. A Stolli
házban Abigaile kezében volt az igazi hatalom. Abe Panther unokája
volt, és erről senki sem feledkezhetett meg, a legkevésbé Mickey.
– És ha már beszélsz Olive-val, nézzen utána, hogy Cooper
Turner és Venus Maria pontosan tudják-e a címet és az időpontot.
Nem szeretném, ha a meghívottak közül egyesek nem jönnének el
ma este.
– Jól van, jól van – mondta türelmetlenül Mickey, és lenyelte a
továbbiakat: „Mást nem óhajtasz? Ne ugorjak be esetleg a pucerájba
vagy Gelson’s-hoz?”
– Szervusz, Mickey, drágám. – Ahogyan Abigaile elbúcsúzott, az
több kötetnyire valót elmondott.
Abigaile megállt kocsijával az Ivana’s, a legdivatosabb új
szépségszalon előtti parkolóban, és besietett a szalonba.
Abigaile Stolli ma ismét megrendezi híres intim kis vacsoráinak
egyikét. Nem vesztegetheti az idejét.
 1993 19

Olive Watson rajongással beszélt rendszerelemző vőlegényéről.

Tavalyi, évi rendes angliai vakációja alatt találkozott a férfival, és
azóta leveleztek.
– Valójában mennyi időt töltöttél vele? – kérdezte kíváncsian
Lucky. – Tíz napot – felelte Olive. – Meglehetősen sebes kapcsolat.
Képzelem, gondolta Lucky. Egy picikét kíváncsi lett volna, vajon
lefeküdtek-e. Ám a szolid Olive dehogyis beszélt volna ilyen intim
dolgokról, ezért Lucky beérte egy sokkal ártalmatlanabb kérdéssel.
– Mi a neve?
– George. – Olive hangja szerelmesen csengett. – Idősebb
ember. Nagyon disztingvált.
– Mennyi az az idősebb? – kockáztatta meg Lucky.
Olive csücsörített.
– Ötvenvalahány éves – árulta el.
– Nem baj, ha a férfi idősebb – biztatta Lucky, és a saját
házasságára gondolt Dimitri Stanislopoulosszal. Ő akkoriban
huszonvalahány volt, Dimitri a hatvanas éveiben járt.
– Nagyon megértő vagy – eszegette Olive a salátáját. Egy
pillanatig habozott, majd folytatta. – Bizonyára nem fogsz
megharagudni, ha megjegyzem, hogy a frizurádon lehetne egy
picikét javítani, és én szívesen elvinnélek az én fodrászomhoz.
Persze, csak ha akarod – tette hozzá gyorsan, nehogy megbántsa
Luckyt.
– Köszönöm, de nekem így tetszik – vágta rá Lucky, és
automatikusan megérintette förtelmes parókáját.
– Jaj, nem úgy értettem, hogy nem szép. Nagyon szép – mondta
zavartan Olive. Hazudott, ahogyan csak tudott.
Lucky most először érezte magát csalónak. Olive komolyan jót
akart neki, nem volt hát szép dolog így játszadozni vele.
Nem gond, gondolta aztán. Ha átveszi a stúdiót, szép
fizetésemelést ad Olive-nak, elő is lépteti. Megérdemli, hiszen annyi
éven át szolgálta Mickey Stollit.
Így inkább témát változtatott.
– Mikor akartok összeházasodni?
 – George most rögtön szeretne – ráncolta a homlokát Olive, mert
előre látta a nehézségeket. – Mondtam neki, hogy ez lehetetlen.
Annyi mindent kell még megbeszélni, és én nem akarom itthagyni a
munkámat. Azt sem tudom, George tudna-e Kaliforniában élni.
– És nem lenne ideje kideríteni?
– De igen – bólintott hevesen Olive. – A jövő héten George két
napig Bostonban lesz üzleti ügyben. Tökéletes alkalomnak ígérkezik,
hogy megbeszéljük a dolgokat. – Sóhajtott. – Szeretné, ha
odautaznék. De sajnos lehetetlen.
Lucky megérezte a lehetőséget. – Miért?
– Mert Mr. Stolli nem tud meglenni nélkülem. Nagyon igényes
ember. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő elképzeli. – Igazán?
Szóval nem fogadna el egy helyettest?
– De nem ám.
– A házban lévő lányok közül sem?
– Szó sem lehet róla. – Engem sem?
– Téged?
Kemény diónak látszott a dolog, de Lucky tudta, hogy képes rá.
– Igen, engem. Átvehetném a munkádat néhány napra.
Megmutatod, hogy mit kell tennem, és ígérem, hogy Mr. Stolli nem
fog panaszkodni.
– Te Mr. Stone titkárnője vagy – mutatott rá Olive.
– Ő nyaralni megy a jövő héten. De ha itt van, akkor sincs munka.
Unalmas meló. Őszintén szólva, már arra gondoltam, hogy
felmondok.
Olive egy percig fontolgatta a dolgot. Csábító ajánlat volt. Luce
kétségtelenül alkalmasnak látszott.
– Meg kell kérdeznem Mr. Stollit – mondta határozatlanul.
– Elvégre rajta múlik, és ahogyan mondtam, nagyon igényes
ember, aki rabja a szokásainak.
– Oké -hagyta rá Lucky, hadd eméssze csak meg az ötletet. –
Megértem.
Olive bólintott.
– Igen, megkérdezem – határozta el magát. – Ez az út annyira
fontos nekem, és legjobb a dolgokat minél előbb elrendezni. – Úgy
van – helyeselt Lucky. Olive ismét bólintott.
– Majd értesítelek – mondta.
 Lucky és Boogie lenyomozták Eddie Kane trópusi halas
hölgyének a kocsiját. Az autó Kathleen Le Paul tulajdonában volt. J.
Smith-ről sehol semmi. Hát ezt a legostobább ember is sejthette.
Lucky utasította Boogie-t, hogy nyomozza le Ms. Le Pault, és minél
előbb közölje vele mindazt, amit sikerült megtudnia. – Már meg is
van – biztosította Boogie.
Herman tudni akarta, hogy mi folyik körülötte. Az irodájában
elromlott a légkondicionáló, és Hermannak több szempontból is
melege volt… Az arca vöröslött, egészen kivolt. Lucky megsajnálta.
– Szabadságot vesz ki – mondta határozottan. – Tessék? – jött
izgalomba Herman.
– Szabadságra megy. Szüksége van rá. Megérdemli. Eltölt egy
hetet Palm Springsben. Eltűnik innen, hogy helyettesíthessem Olive-
ot. Oké?
Herman nem mert vitatkozni. Bármilyen lehetőségnek örült, ha
innen eltűnhetett.
– Mikor megyek? – kérdezte feszülten.
– Csütörtökig még marad. Talán addigra sikerül megnéznünk a
Macho férfi elkészült snittjeit. Ami azt illeti – nyúlt a telefonért –,
rögtön intézkedem is.

A vetítőterem kényelmesen volt berendezve finom, zöld bőrrel,

vastag szőnyeggel, a falakon a Panther vezető sztárjainak a
fényképei. Ott volt Venus Maria fekete bőrben, gúnyos
arckifejezéssel. Egy remek portré a rendkívül jóképű Cooper Turner-
ról. A csinoska és szemérmes Susie Rush rózsaszín napernyő
mögül nézett ki. Charlie Dollár arcán ott volt a szokásos őrült vigyor.
Johnny Romanót mélyen dekoltált lányok vették körül. Marisa Birch
majdnem kopaszra nyírva állt a hatalmas mellével. És Lennie
Golden lezseren feküdt a székben a hosszú, piszkosszőke hajával,
átható, zöld szemével és cinikus mosolyával.
Lucky elidőzött a fényképe előtt. Lennie istenien nézett ki. Mint
mindig. Rettenetesen hiányzott.
Harry Browning kijött a vetítőfülkéből, hogy személyesen
üdvözölje Herman Stone-t. Luckyról tudomást sem véve szorította
meg Herman kezét.
– Úgy örülök, hogy látom, Mr. Stone. Régen járt itt.
 – Mit tudok ma megnézni? kérdezte célratörően Herman,
ahogyan Lucky tanította.
– Itt vannak az Macho férfi legfrissebb snittjei és az Anyabaszó
első vágás utáni kópiája.
– Jó lesz – indult Herman a hátsó sor közepe felé, ahol volt egy
telefon, amelyen utasításokat lehetett adni a gépésznek és egy
italhűtő különféle italokkal.
– Mit szeretne, látni először? – kérdezte Harry.
– A Macho férfi részleteit – mondta Lucky, és gyorsan hozzátette:
Mr. Stone a Macho férfi snittjeit szeretné látni először.
– Természetesen mondta mereven Harry és és igyekezett nem
nézni Lucky-ra.
Amikor Lenni jelenléte betöltötte a vásznat, Luckyt büszkeség
töltötte el. Azon túl, hogy mókás és intelligens volt, Lennie rendkívül
vonzó férfi is volt. És ez az ő férje! Ez az ő férje!
Az első snitt rövid jelent volt Lennie és Joey Firello között. Jól
dolgoznak együtt. A párbeszédük pergő és szellemes volt. Lucky
felismerte Lennie keze nyomát az anyagon. De hát miért
panaszkodik? Ez az anyag jó.
Aztán Marisa Birch árasztotta el mindenféle szempontból a
vásznat, és Lucky megértte, hogy miért nyavalyog Lennie. Marisa
testi jelenléte domináns volt, ám mögötte nem volt rejtett szikrányi
tehetség sem. A játéka nem volt színjátszásnak nevezhető.
Az ágyjelenet Lennivel valóságos vicc volt. Grudge Freeportnak
rendezésközben nyilván fölállt a farka. Kizárólag Marisa óriási
csöcsére koncentrált. Az töltött ki minden kockát – ez a hatalmas,
ugráló izé, amely akár súlyos, testi sértést is képes okozni.
Lenni rosszul érezte magát a jelenetben, és ez látszott is rajta.
Nem volt közte és a nő között semmi. Marisa és Lennie között nem
pattogtak szikrák. Semmi tűz, csak füst.
Miközben azt az öt felvétel nézte, amelyeket Grudge meg kívánt
tartani, Lucky egyre bosszúsabb lett. Nem csoda, ha lenni állandóan
panaszkodik. Ez rosszabb, mint képzelte.
– Hát miféle filmeket csünálnak mostanában? – kérdezte leverten
Herman. Hiszen, amit itt nézünk, az prorngráfia.
– Mikor látott utoljára Panther-filmet? – kérdezte kíváncsian
Lucky.
 Herman nem felelt.
Nyilván nem volt moziban az Elfújta a szél óta, gondolta Lucky.
Szegény öreg Herman. Mekkora megrázkódtatások érik,
valahányszor csak kimerészkedik a való világba.
Az Anyabaszó első változata azzal kezdődött, hogy a bőrdzsekis
Johnny Romano közeledett peckesen az eső áztatta utcán a
megszokott, riszáló járásával, előretolva a farkát. Hirtelen egy férfi
lép elé.
– Mi a francot akarsz, Anyabaszó? – kérdezi Johnny Romano.
– Azt akarom, ami az enyém, szarfejű – feleli a másik színész.
– Kapd be, öregem, mer’ tőlem oszt nem kapsz semmit, faszfej.
– Mit mondtál nekem? Faszfej?
– Faszfej, te Anyabaszó. Adjam írásba?
– Velem mersz szórakozni, barom? – Mi van? – Te hülye
faszszopó.
Közeli Johnny Romanóról. A szeme betölti a vásznat. Ez a
mélyen ülő, barna szem megbűvöli a nézőt. Ebben a szemben harag
és veszély bujkál. Ez a szem gyilkos fegyver.
A kamera most megmutatja, hogy a másik a pisztolyáért nyúl.
Johnny kirúgja a pisztolyt a férfi kezéből, előkapja a magáért, és
lepuffantja az ellenfelét.
Hangos rap-zene csendül föl, elindul a főcím.
– Ez döbbenetes! – kapkodott a levegő után Herman.
– Isten hozta a nyolcvanas években – mondta szárazon Lucky.
 1994 20

Az Ivana’s valódi táptalaja volt a pletykáknak. Mindenki tudott

olyasmit, amit senki más nem tudott.
– Elmondom, ha nem mondod el senkinek – volt a jelszó.
Természetesen mindenki megígérte, és mindenki elmondta. Szájról
szájra járt a sztori, hogy Venus Maria leszopta Cooper Turnert a stáb
szeme láttára. De már kicifrázták. Ezek szerint Venus Maria
nemcsak Coopert tüntette ki a figyelmével, a fél stábot kötelezte le
ezzel a módszerrel.
– Ostobaság! – förmedt Abigaile a cingár, néger lányra, aki a
haját samponozta, és elmesélte neki a történetet.
– De ez az igazság, Abigaile – bizonygatta a lány, és komolyan
bólogatott.
– Legyen szíves Mrs. Stollinak szólítani – utasította a lányt
Abigaile. – És ne feledje, drágám, hogy a férjem a főnöke annak a
Panther Stúdiónak, ahol ez a dolog állítólag megtörtént. És ha ilyen
rosszindulatú pletykákat terjeszt, be fogják perelni.
A rémült lány törülközőt csavart Abigaile vizes fejére, és
elmenekült.
Amikor Saxon, az Ivana’s tulajdonosa odalépett, hogy
hozzálásson Abigaile frizurájához, az asszony panaszkodni kezdett.
Saxon nem volt talpnyaló. Saxon magas és izmos volt, szőke
fürtjei a válláig értek. Olyan teste volt, mint egy súlyemelőnek és
olyan megjelenése, mint egy heavy metál rocksztárnak. New
Yorkból érkezve nyitotta meg a szalonját tíz hónappal korábban,
és most, harmincévesen ő volt a város legnépszerűbb fodrásza.
– Ne piszkálódj, Abby, utálom, ha nyavalyogsz – mondta mély,
rekedtes hangján Saxon. Senki sem tudta róla, hogy normális-e vagy
buzi. És senki sem merte megkérdezni.
– Nem nyavalygok – felelte sértődötten Abigaile. – És nem
hinném, hogy túlságosan nagy kérés lenne, ha elvárnám az
állandóan cserélődő embereidtől, hogy némi tisztelettel
viseltessenek irántam. Nekik Mrs. Stolli vagyok. Mrs.
– Igen, drágám – mondta minden tisztelet nélkül Saxon.
– Köszönöm. – Abigaile tekintete Saxon ágyékára tévedt.
Saxonénál feszesebb farmert nem hordott férfi.
 A férfi elkapta Abigaile tekintetét. Az asszony gyorsan elfordította
a szemét.
– És hogy szeretne ma kinézni Mrs. Stolli? – kérdezte
Saxon, és megrázta irigylésre méltó, szőke sörényét.
– A legjobb formádat hozd – válaszolta tömören az asszony.
– Én mindig a legjobb formámat hozom, drágám, mindig.

Boogie valóságos varázsló volt az informálódás területén. Mire

Lucky visszament az irodába a vetítés után, már várta az üzenet,
hogy hívja föl Boogie-t.
Herman összetörtén ült az íróasztalánál. Húsz percet töltött a film
nézésével, aztán magában motyogva távozott.
Lucky csöppet sem volt prűd, és irtózott mindenfajta cenzúrától,
ám az Anyabaszó még neki is sok volt. Minden második szó az
„anyabaszó” volt, az erőszak könyörtelen és jobbára teljesen
értelmetlen volt a filmben, a nők pedig vagy szajhák, vagy ostoba
áldozatok.
Ennek a szemétnek Johnny Romano volt az írója, a producere és
a sztárja. Szép kis üzenetet sikerült belecsempésznie.
– Tudja-e Abe, hogy miféle pornográf, erőszaktól fröcsögő
szemetet gyárt ez a stúdió? – kérdezte Lucky.
Herman reménytelenül vonta meg a vállát.
– A Johnny Romano filmek pénzt hoznak – mondta.
– Pénzt hoz az egyetlen éjszakára ezer dollárt kérő kurva is, azért
mégsem muszáj megbaszni, nem igaz?
Herman eltolta a székét az asztaltól, és fölállt. – Elmegyek.
És ne is gyere vissza, akarta mondani Lucky. Maradj otthon,
Herman. Termessz rózsát, golfozzál. Otthon a helyed.
– Ne felejtse el, hogy a jövő héten szabadságra megy –
emlékeztette a férfit Lucky.
Herman bólintott, és lassan kiballagott az irodából – fáradt
öregember volt, akit akarata ellenére rángattak bele a jelenbe. ‘
Lucky egy pillanatra már-már megsajnálta. Ám aztán arra gondolt,
hogy miért is kellene sajnálnia, hiszen Herman igazán szép fizetést
kapott azért, hogy ült a fenekén, és nem csinált semmit.
Legalább a gyár termékeit megnézhette volna néha. Boogie
nyomban fölvette a kagylót.
 – Mi van? – kérdezte Lucky. – Ráér; vagy most kell hallanom? –
Igaza volt, mint mindig – mondta áhítattal Boogie.
– Fogadnia kellene a lóversenyen. Meséljen – türelmetlenkedett
Lucky, az állával tartva a kagylót, amíg rágyújtott.
– Kathleen Le Paul – kezdte Boogie –, alias Cathy Paulson, alias
Candy Ganini. Harmincnégy éves. Tizenhat évesen, sztripperként
kezdte, hozzáment egy gengszterhez, callgirl lett, majd kábítószert
kezdett szállítani határokon át bárkinek, aki hajlandó volt megfizetni.
1980-ban letartóztatták kábítószer-szállításért. Három zacskó
kokaint találtak nála. – Szép!
– Letöltötte a büntetését, kijött, hozzáment egy ügynököcskéhez,
gyereket szült, aztán visszatért a régi dolgaihoz. Ma a kolumbiai
kábítószerkirály, Umberto Castelli Los Angeles-i barátnője, és a
szórakoztatóipar legfőbb kábítószer-szállítója. Megbíznak benne. A
legjobb szalonokból öltözködik.
– Azt láttam – jegyezte meg szárazon Lucky.
– Egyéb? – kérdezte Boogie.
– Milyen színű bugyit hord?
– Kéket. Kedden rózsaszínt. – Nagy-gyon vicces.
– Egyébként itt van az édesapja. Lucky meglepődött.
– Gino L. A.-ben van?
– AWilshire-ban. Szeretne ma magával vacsorázni.
– Ma nem megy, Boog. Ma Abe Pantherhoz kell mennem este.
Hívja föl Ginot, hogy holnap megkeresem. Ja, és nézzen utána
Eddie Kane-nek, aki a Panthemál a forgalmazás alelnöke. Mindent
tudni akarok róla. – Meglesz.
Lucky a kisfiára gondolt, aki nagyon hiányzott neki.
– Londont fölhívta? – kérdezte aggodalmasan. – Bobby jól van –
nyugtatta meg Boogie.
– Az irodám?
– Minden simán megy. Lucky fölsóhajtott.
– Biztosan nem hiányzom.
– Mindig hiányzik.
– Kösz, Boog.
Lucky letette a kagylót, és eltöprengett a kapott információn.
Szóval Eddie Kane kábítószeres. Ugyan ki még? És a kokain
meglehetősen drága mulatság. Vajon miféle disznóságokban lehet
még benne Eddie Kane?

A főnökök ebédlőjében Susie Rush rátette finom, fehér kacsóját

Mickey Stolli nem annyira finom, szőrös mancsára.
– Legközelebb nálam kell vacsoráznod.
Sűrűn pislogott a férfira, ám Mickey Stolli nem értékelte a kacér
gesztust. Ez a tyúk hetek óta jár a nyakára, és nem tudja, mit
kezdjen vele. Susie a Panther egyik nagy sztárja, ugyanakkor nagy
púp volt Mickey hátán. Mickey nem akarta megdugni a nőt. A gond
csak az volt, hogy hogyan másszon ki sértődés nélkül. Mert Ms.
Rush napról napra határozottabban körvonalazta a szándékát.
– Susie, kicsikém – köszörülte meg a torkát Mickey –, ha egyszer
is nálad vacsoráznék, mindennek vége lenne.
– Hogy érted azt, Mickey? – kérdezte kislányosan ártatlanul
Susie, holott nagyon jól tudta, miről van szó.
– Úgy, hogy nem tudnám fékezni magam, és még kárt tennék a
drága kis testedben. Az pedig nem lenne jó, igaz? Susie kuncogott.
– Miért ne? – billentette félre kacéran a fejét.
Mickey-nek észre kellett vennie Susie arcán a vékony
pókhálóvonalakat a vízkék szemek körül meg a két mély ráncot a
homlokán. Ez a nő már nem mai csirke – csoda, hogy mire képes
egy ügyesen világító operatőr.
– Mindketten házasok vagyunk, Susie. Ezt ne feledd – próbált
őszintének hangzani Mickey.
A nő megérintette a férfi ökölbe szorított kezét.
– Ideges vagy, Mickey. Lazíts, hiszen csak a kis Susie vagyok.
Túlságosan messzire mentünk, gondolta Mickey. Jobb lesz
visszatérni a hivatalos szintre.
– Én nagyon nős vagyok, Susie – emlékeztette a nőt. Aztán, a jó
hangulat kedvéért még hozzátette: – Ha nem lennék, ki tudja…
Susie megsimította a férfi öklét, majd visszahúzta a kezét.
– Tudod, mit mondok én, Mickey?
– Mit?
– A szenvedélyes híred ellenére nagyon aranyos és hűséges férfi
vagy. – És ezt Susie mézédes mosollyal honorálta.
 Mickey Stollit már sok mindennek nevezték életében, de az
„aranyos” meg a „hűséges” valami új volt. Őszintén remélte, hogy
senki sem hallotta. Az aranyos meg a hűséges tönkreteheti a
hírnevét.
– Beszéljünk a forgatókönyvről – változtatott határozottan témát.
– Miféle forgatókönyvről? – tépkedte az articsóka leveleit Susie,
és a vajas öntetbe mártotta őket. – A Napsütésről.
– Nem akarom megcsinálni a Napsütést – mondta meglehetősen
bosszúsan Susie. – Ha valaha is odafigyelnél rám, tudnád, hogy
nem akarom megcsinálni a Napsütést. – A drámai hatás kedvéért
szünetet tartott. – A Bombanő címszerepét akarom!
Mickey elnevette magát. Hiba volt. Susie dühösen nézett rá. – Mi
olyan vicces?
Mickey gyorsan fegyelmezte magát.
– Semmi. A Bombanő Venus Marianak készült.
– Még nem írta alá a szerződést.
– Majd aláírja.
Susie tekintete megkeményedett.
– Akarom azt a szerepet, Mickey. És nem leszek boldog, ha nem
kapom meg.
Mickey megpróbált viccelni.
– Ugyan már, kicsikém. Mi a csudáról beszélünk itt? A Bombanő
nem neked való, nem illik az imázsodhoz. A közönség nem akar
benne látni. Te Susie Rush vagy, Amerika bűbájos kedvence. Tartsd
ehhez magad. Hiszen ma te hozod a legtöbbet a konyhára.
Ez nem egészen volt igaz. Susie utolsó filmje csalódást okozott,
hiszen mindössze 60 milliót hozott, holott a korábbi filmjeinek
bevétele mindig meghaladta a 100 milliót.
– Váltanom kell – mondta Susie, nagyon is hivatalosan.
Hol volt már a néhány perccel korábbi kézsimogatás, gondolta
keserűen Mickey, aki végre rájött, hogy az utóbbi hetekben Susie
miért próbálta elcsábítani. Nem az ágyába akart hát Susie bebújni,
csak a filmjébe.
Mickey fáradtan sóhajtott. Mind egyformák. Színésznők. Nagy
sztár vagy kis statiszta, mind letolja a bugyiját a szerepért.
Mindenki tudta, hogy a Bombanő különleges terv, hogy a
forgatókönyvet az ő ötletéből írták, és hogy személyesen ő lesz a
producere. A Bombanő egy hollywoodi szex-szimbólum igaz
története. Mickey már maga előtt látta a Sunseten a hirdetőtáblát –
lehetőleg azt, amelyik szemben van a Spagóval. És Venus Mariaval
a főszerepben ez a film csak sikert arathat. Venus Maria volt
Amerika legfölkapottabb színésznője. A lánynak volt valami izgalmas
kaméleonszerűsége, volt benne valami újfajta, nyílt nemiség, amely
mindenkit lázba hozott. A kislányok az ő öltözködését utánozták. A
nagylányok csodálták, ahogyan fütyült a szokásokra. És minden férfi
– lett légyen tizenhat vagy hatvanéves – megérezte a lányból
sugárzó pézsmaillatú hőséget. És ami a legfontosabb, Venus Maria
volt a ma. A pillanat igazi asszonya.
– Nos? – csücsörített Susie, aki nyilván választ várt a kérdésére,
hogy megkaphatja-e a szerepet Mickey filmjében.
– Nem vagy a szerephez való – ismételte Mickey.
– Hajlandó vagyok próbafelvételt csinálni – makacskodott Susie.
Mickey a fejét rázta.
Susie gyűlölködve nézett rá. A pokol sem tud úgy haragudni, mint
egy megalázott színésznő.
– Én hajlandó vagyok próbafelvételt csinálni, és te nemet
mondasz?
– Szívi, ezt nem tehetem meg veled. Venus Mariaé a szerep. Már
megállapodtunk vele.
– Annyira közönséges, annyira olcsó.
Mickey volt olyan okos, hogy ne tegyen megjegyzést, amikor az
egyik nő ócsárolja a másikat. Abigaile már megtanította erre.
Egyszerűen csak vállat vont.
Susie mélyen, megjátszottan fölsóhajtott, aztán kijátszotta az
aduját.
– Zeppo White-nak van egy forgatókönyve az Orpheusnál, és
szeretné, ha elolvasnám. Igazán nem szeretnék hűtlennek látszani,
de belepillantanék. Neked mi erről a véleményed?
Az, hogy zsaroló ribanc vagy. Csak nézz bele, ha kedved van
hozzá, Susie. De én még mindig szeretném, ha eljátszanád a
Napsütést.
Álságos mosoly.
– Köszönöm, drágám. Tudtam, hogy nem lesz ellene kifogásod.
 Olive a délután során háromszor hívta Luckyt. Az első alkalommal
megköszönte, hogy ebéd közben meghallgatta a problémáit. A
második alkalommal közölte, hogy immár határozott: megkérdezi,
nem vehetné-e át a munkáját néhány napra Luce a jövő héten,
amikor is ő elmenne Bostonba, hogy találkozzon a vőlegényével.
Harmadszorra igen elkeseredett volt a hangja.
– Mr. Stolli borzalmas hangulatban van – mondta nem is mertem
említeni neki a tervemet.
– Mi baja? – kérdezte kíváncsian Lucky.
– Susie Rush – súgta bizalmasan Olive. – Nem hajlandó
leszerződni arra a filmre, amelyben Mr. Stolli a következő
alkalommal szerepeltetni kívánja. – Olive most még halkabbra fogta
a szót. – És azzal fenyegetőzik, hogy átszerződik az Orpheushoz.
– Igazán?
– Mr. Stolli nagyan dühös. Senkinek egy szót se, Luce. –
Eszemben sincs.
– Most mennem kell. Pezsgőt kell küldenem Mr. Stolli
feleségének.
– Nem tud rendelni a boltból?
Olive megvetően fohorkant.
– Három tucat palack. Ha a stúdióból küldik, nem kell érte fizetni.
Újabb kis disznóság. – Komolyan?
– Jaj nekem – sóhajtotta Olive nem lett volna szabad
elmondanom.
– Ne aggódj. Ugyan kinek mesélném el?
– Köszönöm, Luce. Igazán rendes tőled, hogy minden bajomat
meghallgatod. Holnap is együtt ebédelhetnénk.
– Szívesen – egyezett bele Lucky.
Nem sokkal Olive utolsó hívása után Lucky lelépett. A picike
irodában elviselhetetlen volt a hőség, és Lucky alig várta, hogy
megszabaduljon otromba ruhájától, letegye a parókát meg a
szemüveget, és végre önmaga lehessen.
Harry Browning ott volt a parkolóban.
Harry Browning figyelte őt.
 1995 21

Virginia Venus Maris Sierra nézte a tükörképét hófehér

tornatermében, amely hófehér hálószobája mellett helyezkedett el a
hollywoodi dombok egyikén épült villájában. A Stairmasteren
gyakorolt éppen, ezen a dögletes masinán, amely azt szimulálta,
hogy az ember lépcsőt jár fölfelé. Világoskék melegítőt viselt,
platinaszőke haját homlokpánt fogta össze, szorgalmasan dolgozott.
A mennyezetbe ügyesen elrejtett sztereó hangszórókból a
legfrissebb Eurythmics-lemez szólt. Ám Venus Maria bármennyire
imádta is Annie Lennoxot, nemigen figyelt oda – más dolgok
foglalkoztatták.
Például Ron.
Például Emilio – az egyik bátyja.
Például Cooper.
Például az az ostoba vacsora Stolliéknál, amelyre – ostoba
módon – megígérte, hogy elmegy aznap este.
Úristen! Hogy utálta a hollywoodi vacsorákat. Tiszta rongyrázás.
És neki kedvesnek kell lennie majd Stolliékhoz, különösen
Mickeyhez, a mogulhoz.
Ronnal nyomban elnevezték Mickeyt „Mr. Mogulnak”, mihelyt
megismerték. Stolli a tökéletes hollywoodi stúdióvezető prototípusa
volt. Tökéletesen illett rá a szerep. Mogul külseje volt. Mogul hangja
volt. És mogul sarmja.
Venus Maria gyanította, hogy a sarm csak addig tart Mickeynél
valakivel szemben, amíg az illető menő.
Venus Maria nem volt ostoba. Ravasz, dörzsölt lány volt. Még a
pénzére is tudott vigyázni; neki ugyan nem kellett semmiféle
mézesmázos „Én csupán a jövedelmének a húsz százalékát veszem
el” pénzügyi menedzser. Venus Maria pontosan tudta minden
dollárról, hogy mire megy el, minden csekkjét maga írta alá, ahogyan
Ron is. Még a kezdet kezdetén csináltak Ronnal egy közös céget.
Ez volt a MARÓ Produkciók, amelyben fele-fele arányban voltak
érdekeltek. Jó ötletnek látszott: két jó barát örökké tartó vállalkozása.
Ám Ron az utóbbi időben szert tett egy kotnyeles új fiúra, és Ken –
mert így hívták – nem szívelte Venus Mariat.
 Nem mintha Venus Maria féltékeny lett volna. Amióta három évvel
korábban Hollywoodba érkeztek, Ronnak jó néhány fiúja akadt. De
ez a mostani határozottan idegesítette Venus Mariat. A fiú jóképű
(ha valaki szereti a nézd-csak- milyen-tüzes vagyok típust),
mindent jobban tudó férfi modell volt. A háta mögött Venus Maria
Ken Babának hívta. A fiú huszonnyolc éves volt, de úgy viselkedett,
mintha ötven lenne.
Ron szerelmes volt belé. Öltönyöket és zakókat és festményeket
és szobrokat és ékszereket vett Ken Babának, végül pedig egy
Mercedest. Az ég szerelmére, egy rohadt nagy Mercedest! Még
Venus Marianak sem volt Mercedese.
Venus Maria lábai dühödten rótták a Stairmastert. Eltökélte, hogy
véget kell vetnie a partneri viszonynak, s bár tudta, hogy ez az
egyetlen ésszerű dolog, amit tehet, mégis bántotta. Ron a lelki
testvére volt, szívből szerette. De nem nézhette ölbe tett kézzel,
hogy Ron az ő pénzét holmi örök vesztes buzira költse, mert bele
van zúgva.
Cooper Turnertől kért tanácsot.
Tedd meg – tanácsolta Cooper. – Úgyis meglehetősen
szerencsétlen az ilyen társulás. Ron sokat keres, tehát nem arról
van szó, hogy egy fillér nélkül hagyod.
Ez igaz volt. Ron rendkívül sikeres koreográfus volt, akire nagyon
sokan tartottak igényt, amióta megtervezte egy hallatlanul sikeres
zenés film összes táncait. Ő volt a legsikeresebb videoklipek
koreográfusa is, természetesen beleértve Venus Maria klipjeit.
Egyszóval nem volt éppenséggel leégve. Ronnak tehát bőven
maradt pénze, és ha Ken Babára akarja költeni, szíve joga.
Mindaddig, amíg Ron a saját pénzét költi, Venus Marianak nincs
miért haragudnia.
Most már csak meg kellene mondania neki.
A következő probléma. Váratlanul megjelent a házánál a bátyja,
Emilio. – Hollywoodba gyüttem, hogy sztár legyek, mint te, hugi.
Hugi! Ez az az Emilio, aki annak idején annyit ordított vele? Aki
alaposan fölképelte, ha a szombat esti randira az inge nem úgy volt
kivasalva, ahogyan ő elképzelte? Az az Emilio, aki kis patkánynak
csúfolta őt ország-világ előtt, aki azt mondta, hogy életében nem
látott rondább, ocs-mányabb kis férget Venus Marianál?
 Igen, az az Emilio. Harmincéves és olyan kövér, hogy semmire
sem való.
– Takarodj – mondta neki Venus Maria. – Menj haza. Nem tudok
segíteni.
Emilio azonban becsörtetett a házba, körülszaglászott,
letelepedett a nagy televízió elé, és közölte:
– Csupán néhány napig maradok, csak amíg munkát kapok, hugi.
No, erre nem sok esély volt. Öt héttel később Emilio még mindig
ott fészkelt kényelmesen Venus Maria tévéje előtt, és esze ágában
sem volt elmenni. Ezt a problémát is meg kell oldania.
Venus Maria gyűlölte a konfliktusokat. Ilyenkor képtelen volt a
legjobb formáját hozni. Kislány kora óta a legszívesebben elszaladt
volna, ha összetűzésre került sor. Igyekezett leküzdeni ezt a
gyengeségét.
Szerencsére a film Cooperrel jól ment. Venus Maria elégedett volt
magával a napi felvételeket nézve; sokkal jobb volt, mint az előző két
filmjében. Használtak a színészmesterség-órák, és kisportolt, edzett
teste is előnyösen mutatott.
Kihívás volt együtt lenni a vásznon Cooper Turnerrel. Venus
Maria jól emlékezett – bár Coopernek, akinek érzékeny pontja volt a
kora, ezt nem mondta meg – az első alkalomra, amikor látta a férfit.
Az anyja még élt akkor, és Venus Maria úgy tizenegy éves
lehetett. Az anyja rajongott a színészért, és elvitte a kislányt
megnézni Turner egyik korai filmjét.
Venus már akkor is szexinek tartotta a férfit. Aznap éjjel játszott
magával a takaró alatt.
A történetnek ezt a részét Cooper biztosan szeretné, de nem
szerzi meg neki ezt az örömet.
Pillanatnyilag Cooper zsarnokibb a kelleténél. Azt hiszi, mindent
tud, ám szakmai szempontból Venus Marianak van valamiféle
ösztönös tehetsége, amellyel megérzi, hogy mit kell tennie, és ezen
senki sem változtathat – még Cooper Turner sem.
Fogd vissza magad – mondogatta Venus Marianak
Turner. – Túlságosan stilizált vagy. Ne fesd ki magad olyan
erősebb. Sötétítsd be egy kissé a hajadat. Ne használj olyan erős
színeket.
Venus Marianak megvolt a magához való esze, nem hallgatott rá.
 Tudta, hogy jól játssza a szerepét. És ha minden terv szerint – az
ő terve szerint – megy, verni fogja a végén Turnert.
Cooper ennek nem örült. Sokat veszekedtek. Venus Maria a
korához képest bölcs volt; jól megértette a férfit. Cooper a lányok
öregedő bálványa volt, akinek nemigen volt kedvére az öregedés.
Negyvenöt éves volt, húsz évvel öregebb a lánynál, és a vásznon ez
meg is látszott. Tudatosan vagy öntudatlanul, de gyöngíteni akarta
Venus Maria hatását.
Mindegy. Venus Maria tudta, hogy a rajongói milyen Venus Mariat
akarnak látni, és nem akart csalódást okozni nekik. Legalábbis
pályafutásának ebben a szakaszában.
Befejezte az edzést, leszállt a gépről, levette átizzadt melegítőjét,
és jó tíz percre a jéghideg zuhany alá állt. A hideg víz felüdítette a
bőrét. S amikor a bőre már feszes volt, bekente Clarins testápolóval
alaposan, hogy az értékes hús egyetlen négyzetcentimétere se
maradjon ki.
Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor kivágódott fürdőszobájának
az ajtaja, és Emilio állt ott.
– Ó, ezer bocs! – kiáltott föl Emilio, és szemével majd fölfalta
hugit.
Venus Maria nem mozdult. Nem adta meg Emiliónak azt az
örömet, hogy törülköző után kapkodott volna, vagy betakarta volna
magát. Inkább megvetően és fenyegetően nézett a bátyjára.
– Eredj a francba – mondta hidegen.
Emilio szeretett volna szellemesen visszavágni, de semmi sem
jutott az eszébe. Jól megnézte hát a puncit, a cicit és minden
egyebet, aztán kihátrált.
Venus Maria dühös volt. Ez a betolakodás már több a soknál.
Emiliót ki kell rúgni.
Egyszer, nagyon-nagyon régen egy másik bátyja mászott be
éjszaka az ágyába részegen, szerelemre vágyva. Venus Maria úgy
tökön rúgta, hogy a fiú napokig sántított. Egy héttel később pedig
Venus Maria megszökött otthonról Ronnal, a megmentőjével. Ron
nélkül nem lett volna bátorsága az egész országot átszelve
Hollywoodba menni. Sokkal tartozik Ronnak. De a pénze felével
nem.
 Mihelyt Emilio kint volt, Venus Maria az ajtóhoz ment, és bezárta.
Fojtogatta a méreg, és úgy érezte, hogy Emilióból untig elég volt öt
hét. Emiliónak mennie kell, tovább nem tűri meg a háznál.
Megszólalt a telefon. Venus Maria gyorsan fölkapta a kagylót.
Emiliónak szokásává vált fölkapkodni a telefont, mielőtt ő vagy a
házvezetőnője fölvehették volna, és elbeszélgetni Venus Maria
barátaival. A lány hallotta egyszer, amint az ő ügynökével beszél.
– Jó napot, Emilio vagyok, Venus fivére. – Szünet, mialatt az
ügynök nyilván valami udvariasat mondott. Aztán ismét Emilio. –
Aha, baromi jóképű vagyok. Naná, tehetséges is. Öregem, sokkal
több tehetség van bennem, mint abban a kis…
Venus Maria kikapta a kezéből a kagylót.
– Ne merd többé fölvenni a telefonomat! Emiliót ez sem riasztotta
el.
– Ki az? – kérdezte eltorzított hangon Venus Maria.
– Szia, szívi. Johnny vagyok. Mi ez a fura hang?
Megint az a nagypofájú alak!
Hogy miért kell neki ilyen kutyaszorítóban lennie? Johnny
Romano valóságos átok. Úgy látszik, képtelen megérteni, hogy ő
nem akar vele járni.
– Johnny, majd visszahívlak. Beszélek a másik vonalon –
hazudta.
– Na, ne etess, bébi. Tedd le a másikat. Én vagyok.
Személyesen.
Venus Maria áhítatos hanggal próbálkozott.
– Michael Jacksonnal beszélek.
Ez már némi tiszteletet parancsolt.
– Michaellel, mi? És hogy van az az otthonülő?
– Majd megkérdezem tőle, és visszahívlak.
– Mikor?
– Hamarosan.
– Mennyire hamarosan?
– Előbb, mint hinnéd.
– Bébi, te meg én… tovább kellene jutnunk egymással.
– Úgy lesz. – Mikor?
– Viszlát, Johnny.
 Venus Maria tudta, hogy Johnnyt eszi a fene, Arniert nem omlott
rögtön a karjába. De miért omlott volna? Johnny Romanót nem neki
találták ki. Olyan csődör volt, aki röptében a legyet is…
Venus Maria azt szerette volna, ha Johnny végre megérti őt, és
békén hagyja. Túlságosan is sok hasonló fickó mászkált
Hollywoodban – csak Johnny nagyobb sztár volt a legtöbbjüknél.
Ideje volt készülődni Stolliék vacsorájára. Alabástromfehérre
alapozta az arcát, fölhordta a sötét szemhéjpúdert, és élénkvörösre
rúzsozta a száját, platinaszőke haját föltűzte a feje tetejére, és
bement a gardróbba megnézni, hogy mit vegyen föl. Abigaile Stolli
titkárnője kérte, hogy az urak nyakkendőben, a hölgyek szép
ruhában jöjjenek. Mi a fenét jelenthet ez?
Venus Maria férfias fazonú, hajszálcsíkos, fekete öltönyt
választott ki. Az öltönyhöz illő mellényt vett föl, amely alig-alig takarta
a mellét. Fehér harisnyát húzott, aztán nagymama stílusú, csipkés
fölsőrészű fekete bokacipőt.
Gondosan válogatta meg az ékszereit is: a nagy, ezüst karika
fülbevalók mellé három-három kis brillt tett mindkét fülébe, mindkét
csuklójára nyolc-nyolc vékony aranyozott ezüst karperec került. A
Venus Maria-megjelenés tökéletes volt. A sztár immár kiléphetett a
világ elé.
 1996 22

Az Abe Panther házához vezető út sötétbe veszett. Még hogy

ijesztő! Lucky nem félt a sötéttől, de az öreg azért megengedhetne
magának néhány égő lámpát!
Lucky nem vitte magával Boogie-t; hiszen a férfinak odakint
kellett volna ülnie végig a kocsiban.
A stúdióból egyenesen bérelt házába hajtott, közben elhaladt
Sheila Hervey nyomasztó kis lakása előtt is, ahová Boogie beszerelt
egy üzenetrögzítőt távirányítóval, tehát ha bárki hívta őt a stúdióból –
mondjuk Olive vagy Harry Browning –, Lucky tudomást szerzett róla.
Mihelyt a házba ért, ledobta a gyűlölt parókát, elhajította a vastag
szemüveget, letépte magáról az ocsmány ruhát, és belevetette
magát a medencébe, hogy egy jót ússzon.
Húsz hosszt úszott, aztán sietett elkészülni a jó öreg Abe-bel
töltendő estére. Még arra sem jutott ideje, hogy fölhívja Ginót.
Abe Miller Drive-i házának ajtaját Inga nyitotta ki. A nagycsontú,
rövidre nyírt hajú, sértődött képű Inga.
– Jó estét – mondta barátságosan Lucky.
Inga csak kurtán biccentett, és csörtetni kezdett befelé arra
számítva, hogy Lucky majd követi. Lucky követte.
Abe az ebédlőben ült egy faragott tölgyfa asztal egyik végén.
– Késtél – kiáltotta türelmetlenül, és maga mellett mutatott helyet
a lánynak.
– Nem tudtam, hogy szigorú órarendünk van – jegyezte meg
Lucky.
A görbe ujjak ritmust doboltak az asztalon.
– Én mindig hatkor eszem.
Lucky az órájára pillantott.
– Csak tizenkét perccel múlt hat.
– Ez azt jelenti, hogy tizenkét perce ülök itt – dühöngött Abe.
– Ugyan már, Abe, nyugodjon meg – próbálta az öreget jobb
kedvre hangolni Lucky. – Ha néhány perccel később vacsorázik, az
még nem katasztrófa. És őszintén szólva, megkínálhatna egy itallal
is.
– Mit iszol, kislány?
 – Jack Daniel’s whyskit. És maga? – kérdezte kihívóan Lucky. Az
öregnek tetszett a lány viselkedése. – Amihez kedvem van.
– És ma este mihez van kedve?
– Csatlakozom hozzád. Két Jack Daniel’s-t, sok jéggel, Pronto!
Pronto! – adta ki az utasítást a sértődött Ingának, aki egyetlen
szó nélkül kiviharzott.
– Valaha tele volt a házam cselédekkel – közölte Abe. – Utáltam.
Semmit se csinálhattam úgy, hogy ne lesték volna.
Lucky elnevette magát. Jólesett nevetnie. Rájött, hogy az egész
Panther Stúdió ügyét túlságosan komolyan veszi. Ideje volt egy kicsit
lazítani. Nem sokat, csak egyetlen estét.
– Tudja, az apám, Gino itt van a városban. Szeretném egyszer
elhozni ide – mondta Lucky, mert úgy érezte, a két öreg igen jól
megértené egymást.
– Miért? – kérdezte Abe. – Ismerjük egymást; vagy van bennünk
valami közös?
– Talán. Ő építette az egyik első szállodát Las Vegasban. A
Mirage-t.
– Emlékszem a Mirage-ra – mondta mogorván Abe. – Tízezer
lepedőt vesztettem az asztaloknál. És ez még akkor történt, amikor
az a pénz ért is valamit. Ma már semmit sem kapni tízezerért.
– Úgysem akar venni semmit, hiszen ki sem megy a házból.
– Aztán miért mennék? – kérdezte izgatottan Abe. – Azt hiszed,
bolond vagyok? Tudom én jól, hogy mi folyik manapság odakint az
utcán. Azt hiszed, azt akarom, hogy kiraboljanak vagy
lepuffantsanak? Azt már nem, kislány. Köszönöm szépen.
Inga jelent meg az italokkal. Rosszalló dobbantással tette le a
poharakat az asztalra.
Abe recsegve nevetett.
– Nem szereti, ha iszom – mondta, és nagyot kortyolt a
poharából.
– Azt képzeli, túlságosan öreg vagyok. Hogy a vén ketyegő nem
fogja bírni. Nem így van, Inga?
– Azt teszed, amit akarsz – felelte savanyúan Inga. – Én nem
tudom megakadályozni.
– Ne is próbáld – fenyegette meg csontos ujjával az öreg.
 – Az ember csak annyira öreg, amennyire öregnek érzi magát –
mondta vidáman Lucky. – Apám mindig ezt hangoztatta. Ő például
úgy döntött, hogy negyvenöt éves marad – valójában hetvennyolc,
de senki se hinné. Elképesztő egy ember.
– Hetvennyolc év nem kor – morogta Abe. – A hetvenés
éveimben még vezettem a stúdiót. – Észrevette, hogy Inga ott áll
mellette, ezért madárcsontú kezével intett neki, hogy menjen ki. –
Hess!
Hess! Hozd a kaját! Éhes a vén dinoszaurusz. Most akarok enni!
Siess, asszony.
Inga ismét távozott az öreg parancsára.
– Hm… Ingának mi a véleménye a megállapodásunkról? –
kérdezte kíváncsian Lucky.
Abe vállat vont.
– Kit érdekel?
– Magát érdekelnie kelt – makacskodott Lucky. – Inga régen él
magával. Gondozza magát. Nyilván magának is szüksége van rá.
Nem látok itt senki mást, aki törődne a maga dolgaival.
– Van két kertészem, hetente kétszer jön egy ember, hogy rendbe
tegye a medencét, és van két szobalány is – nyilatkoztatta ki Abe. –
Inga egész nap ül azon a nagy, svéd seggén, és nem csinál semmit.
A fenekemet kéne kinyalnia, hogy ilyen élete van. Lucky a tárgyra
tért.
– Biztos vagyok benne. No de megbízhatunk-e benne? Nyilván
egyikünk sem akarja, hogy Inga leleplezzen engem a stúdió
valamelyik munkatársának. Hiszen láthatja, hogy nem valami
barátságos velem.
Abe nevetni kezdett.
– Inga azt teszi, ami számára hasznos – kacagta recsegő
hangján. – Okos nő. Kifundálta, és tudja, hogy neki az a jobb, ha a
stúdiót még az életemben eladom, mert úgy kap egy rakás pénzt. Ha
nem adom el a stúdiót, a halálom után pereskedhet az unokáimmal.
Azok pedig képesek az örökkévalóságig elhúzni a pert.
– Miért?
– Mert kapzsik. Családi vonás. Mindegyik szeretné
megkaparintani a teljes vagyonomat. Osztozkodásról szó sem lehet.
– No de így is ők fogják örökölni az összes pénzét.
 Abe félrebillentette a fejét. A ravasz öregnek megvolt a maga
elképzelése.
– Talán igen. Talán nem. Ha kedvem tartja, elköltözöm, Bora Bora
szigetére, és a teljes vagyonomat egy macskamenhelyre hagyom.
– Akkor aztán igazán perelnének.
– Engem ugyan nem, kislány. Akkor én már tízlábnyi mélyen
leszek. És fütyülök az egészre. – Görbe ujjával megkopogtatta az
asztalt. – És most vágjunk bele. Mindent hallani akarok, amit sikerült
megtudnod. Minden nyavalyás apróságot.

Mickey Stolli korán akart elmenni a stúdióból.

– Ha a feleségem telefonál, mondja meg neki, hogy fontos
értekezleten vagyok, és nem lehet zavarni – utasította Olive-ot. –
Csináljon, amit akar, csak meg ne tudja a feleségem, hogy
elmentem.
– Igenis, Mr. Stolli.
Mickey rossz hangulatban volt, és volt annyi esze, hogy tudja:
ezen nem ártana változtatni, mielőtt hazamegy Abigaile tökéletes kis
vacsorájára. Jézusom! De nagyon utálta a partikat! Álságos
fecsegés. Töméntelen hizlaló étel. És titokban mindenki éppen úgy
unatkozott, ahogyan ő.
Miért kell Abigaile-nek mindig ezt csinálnia vele? Csak hogy
olvashassa a nevét George Christy rovatában? Nagy dolog. Ő egész
héten úgy dolgozik a stúdióban, mint az állat. Mennyivel
kellemesebb lenne, ha otthon lazíthatna és pihenhetne.
Ma este Cooper Turner sarokba fogja szorítani a film miatt.
Venus Maria szintén. Mindketten panaszkodni fognak valamiért.
Hogy honnan tudja?
Filmsztárok. Mind egyforma. A szerepük soha nem eléggé nagy
nekik. A jutalékuk kevés. Túlságosan kevés róluk a filmben a
premier plán stb.
Zeppo White is a munkáról fog dumálni. Az a rohadt, feltörekvő,
sznob exügynök Zeppo azt hiszi, hogy ő vezeti az Orpheus Stúdiót.
Kifutónak is rossz lenne! Mickey visszasírta azt az időt, amikor
Howard Solomon volt a főnök. Howard belevaló pasas volt, néha
talán egy kissé kiborult – különösen, amikor az a kokainproblémája
volt –, de valódi filmes volt. Howard értette, hogy miről van szó.
 Természetesen a pénzről van szó, nem holmi nyavalyás
vacsorákról.
Éppen kilépett volna az épületből, amikor Eddie Kane ragadta
meg a karját.
– Beszélnem kell veled, Mickey - kapaszkodott belé türelmetlenül
Eddie. – Fontos.
– Nem most – rázta le magáról Eddie kezét Mickey.
Nem szerette, ha megérintették, hacsak nem ő kezdeményezte a
dolgot.
– Mikor? – kérdezte Eddie. Vörhenyes hajú, igen jóképű férfi volt
a negyvenes évei elején, rövidre nyírt haja akár Don Johnsoné, a
szeme áttetszőén kék; és mindig gyűrött sportszerelésben járt.
Gyereksztárként indult, akkor az ártatlanságáról volt híres, amely
mostanra amolyan szégyenlős felnőttséggé érett.
Eddie és Mickey kis híján huszonöt éve voltak együtt. Egy ideig
Mickey volt Eddie ügynöke, és bizony ludas volt abban, hogy Eddie
fényesen induló pályafutása megfeneklett. Amikor aztán Eddie
otthagyta a színészetet – vagy inkább a színészet hagyta ott őt
Mickey állást szerzett neki az ügynökségen. Eddie ezt unalmasnak
találta, elutazott inkább Hawaüra, ahol egy magántelevíziós sorozat
felvételvezetője lett. Sok és jó kábítószer akadt ott, ám idővel bajba
sodorták Eddie-t, ismét utaznia kellett. Visszatért L. A.-be, ahol
Mickey nyúlt a hóna alá. A befolyását latba vetve állást szerzett
Eddíe-nek a Panthemál.
Amint Mickey egyre följebb került, Eddie-t is húzta magával.
Mickey nagy bölcsen tudta, hogy nem árt, ha hálás emberekkel veszi
körül magát.
Eddie Kane-nek most számos foltja volt: gyönyörű feleség, egy
egyszerű kis kétmillió dolláros malibui házacska és egy
megfékezhetetlen szenvedély: kokain.
– Beszélj Olive-val. Majd ad egy időpontot – mondta már menet
közben Mickey.
– Holnapra? – kérdezte idegesen Eddie. – Mert nagyon kell
beszélnünk, öregem. Komoly az ügy.
Mickey kilépett az épületből, és a kocsijához sietett. Ha úgy
tetszett volna neki, huszonnégy órán át várhatta volna a limuzin
sofőrrel. No de vannak hivatalos ügyek és vannak magánügyek. Ma
az utóbbira vágyott. S a legkevésbé sem vágyott arra, hogy Eddie
Kane megőrjítse. Eddie olyan tőke volt, amely bármelyik pillanatban
súlyos tartozássá változhatott. A kábítószeresekkel mindig baj van.
Mickey már éppen eleget törte a fejét, hogy hogyan szabadulhatna
meg Eddie-tői.
Hiú álom. Eddie túlságosan sokat tudott.
Mickey emlékeztette magát, hogy föl kellene hívnia Leslie-t, Eddie
feleségét, hogy vitesse be a férjét elvonókúrára. Az utóbbi időben
Eddie már állandóan nyomás alatt volt, és az nem tesz jót az
üzletnek.
Porschéja kormánykereke mögött Mickey végre teljes
biztonságban érezte magát. Volt sztereó rádiója, CD-lemezjátszója,
telefonja, és a csomagtartóban fölhalmozott biztonsági tartalékok
földrengés esetén is kitartottak volna.
Mickey gyakran gondolt földrengésekre. Mindenfajta jelenetet
elképzelt. A kedvence az volt, amikor Abigaile éppen vásárolt a
Magninnál vagy a Saksnál, éppen egy újabb kis ötezer dolláros
estélyi ridikült szándékozott beszerezni, amikor beütött a krach, és
szegény Abbyt eltemették a drága divatáruk, és megfojtotta egy
kétszázezer dolláros nercbunda.
Szerencsére a földrengés – Mickey ábrándjaiban – elkerülte a
stúdiót és a két házat. Tabitha biztonságban volt, ahogyan az összes
autó is. Csak Abby veszett oda.
Természetesen pompás temetést rendezett neki. Abe Panther is
ott lett volna, ám a földrengés nagyon megviselte, és az átkozott vén
gazember végre kimúlt.
Mickey Stolli végre szabad ember volt. És a Panther Stúdió jog
szerint az övé lett. Amikor L. A.-be érkezett Primrose és Ben
Harrison, hogy a részüket követeljék, a kocsijukra szakadt egy, az
autópálya fölött átívelő híd, és kilehelték a lelkűket.
Micsoda álomképek! A legszebb!
Mickey búcsút intett a portásnak, amint kitűzött a stúdió kapuján.
A fickó szalutált. Mindenki szerette őt a stúdióban – Mickey volt a
királyuk, az uralkodójuk. Ő volt Mickey Stolli, és mind szerettek volna
az ő helyében lenni.
Minden a helyén volt – a porcelánok, a poharak, a legfinomabb
térítők és ezüst.
 Uszályos estélyi ruhájában Abigaile végigvonult ősi rezidenciáján,
hogy mindent még egyszer ellenőrizzen.
Szolgák serege várta a parancsait. Az állandó személyzet:
Jeffries, az angol komornyik és Mrs. Jeffries, a komornyik kövér
felesége, aki a házvezetőnői teendőket látta el, Jacko, az üjú
ausztrál, aki a kocsikat tartotta rendben és Tabithát fuvarozta, és a
két spanyol szobalány, Consuela és Firella. Aznap estére
szerződtettek három inast, két mixert, egy szakácsot két segítővel és
külön egy cukrászt.
A tizenkét vendég kiszolgálására tizennégy fős személyzet állt
rendelkezésre. Abigaile szerette megadni a módját. Elvégre igazi
hollywoodi előkelőség volt. Abe Panther unokája, akitől elvártak
bizonyos színvonalat.
Az anyja – aki az apjával együtt az életét vesztette egy
hajóbaleset során – szintén pompás háziasszony volt, fényűző
estélyeket rendezett. Amikor Abigaile és Primrose kicsik voltak,
megengedték nekik, hogy belessenek a fantasztikus partikra. Abe
nagypapa mindig ott volt a korabeli filmsztárok gyűrűjében, gyakran
egy-egy ragyogó szép nővel mindkét karján.
Abigaile mindig tartott a nagyapjától. Csupán Abe betegsége óta
mert egyáltalán megszólalni előtte. A szíve mélyén alig várta, hogy
az öreg csöndesen jobblétre szenderüljön, és ő kerüljön a figyelem
középpontjába.
Ingát gyűlölte, és Inga is gyűlölte őt. Alig szóltak egymáshoz,
amikor Abigaile látogatóban Abe-nél járt Tabithával, az öreg koravén,
tizenhárom éves dédunokájával. Nehéz volt rábírnia Tabithát mindig,
hogy vele menjen, ám egy kis megvesztegetés mindig segített, mert
Abigaile nem volt hajlandó egyedül menni. – Miért kell mindig veled
mennem? – nyafogott Tabitha.
– Mert hamarosan rettenetesen gazdag kislány leszel. És nem árt
emlékezned, hogy honnan van a pénz.
– Papának is van pénze, majd elveszem azt.
A papának kilógna a feneke a nadrágjából a dédpapa nélkül,
akarta ilyenkor mondani Abigaile, de idejében lenyelte.
– Elégedett mindennel, Mrs. Stolli?
Jeffries, a vén bolond kutyaként loholt Abigaile nyomában.
Határozottan előnyére szolgált, hogy angol volt. Azonkívül pedig
rendkívül kíváncsi, ahogyan a felesége is. Abigaile gyanította, hogy
az első adandó alkalommal hajlandók lennének elárulni az ő
legféltettebb titkait bármelyik pletykalapnak minden
lelküsmeretfúrdalás nélkül.
Nem mintha ismerték volna a titkait. Nem mintha olyan sok lett
volna. Hát… talán egy-kettő… .
– Nem, Jeffries – felelte bosszúsan, mert egy méregdrága
orchideaágon észrevett egy fonnyadt virágot.
Kihúzta a földből a botrányos növényt, és némi homok szóródott
a drága kínai szőnyegre. – Kérdem én, ez micsoda? – kérdezte
vádlón.
Jeffries csak erre várt.
– Szíveskedjék visszaemlékezni, Mrs. Stolli, hogy utasította a
személyzetet, soha ne nyúljunk egyetlen szobanövényhez vagy
virágtálhoz sem.
– Ugyan miért tettem volna? – kérdezte bosszúsan Abigaile.
Aprócska győzelem Jeffries számára.
– Mert – így mondta, Mrs. Stolli – csak a virágos ember nyúlhat
hozzájuk.
– Ezt mondtam?
– Igen, Mrs. Stolli.
– És hol van a virágos ember?
– Csak péntekenként jön.
Istenem! Cselédség! Kivált az angolok.
– Köszönöm, Jeffries. Közben küldjön ide valakit, hogy takarítsa
el a romokat, mielőtt Mr. Stolli megérkezik.
Amikor megérkezik, tette hozzá magában. Mert Mickeynek
megvolt az a rossz szokása, hogy rendszeresen elkésett a saját
estélyeiről.
Ez Abigaile agyára ment.
Mickey Stollin halványszürke, olasz selyemzokni volt. És semmi
más. Szégyellté a lábát, rondának tartotta, és soha senkinek nem
engedte látni.
A feje kopasz volt ugyan, ám meglepő módon a testét fekete
szőrpamacsok borították. Itt egy pamacs, ott egy pamacs, fura kis
szőrcsomók.
– Gyönyörű vagy – dicsérte Warner, Mickey néger szeretője. A
 nő magas és vékony volt, telt keblén jókora, fekete mellbimbóval,
rövidre nyírt, fekete hajjal.
Warner Mickeyn lovagolt, úgy ülte meg a férfi fölálló farkát, mintha
délutáni sétalovaglásra indulna.
– Gyönyörű vagy – ismételte, amint egyre jobban belejöttek.
Mickey Stollinak előtte senki nem mondta, hogy gyönyörű.
Egyedül Warner, aki másfél éve volt a szeretője. A lány rendőr
volt. Egyszer megbírságolta Mickeyt gyorshajtásért, a többi már
kéjes álom volt.
Mickey azt szerette Warnerban, hogy páratlan lény volt. Amikor
először lefeküdtek, a lánynak sejtelme sem volt arról, hogy kicsoda
is ő. Warnernak ez nem számított.
Mickey érezte, hogy nyomban elérkezik az igazság pillanata.
Hosszan, elfojtva sóhajtott.
Warner megfeszítette legfontosabb izmait, és páratlan menet
következett.
Mickey a lábujja hegyétől a tarkójáig átérezte a kéjt, és már attól
tartott, hogy egy szép napon éppen a tarkója fog szétrobbanni, ha
Warner továbbra is azt teszi, amit szemlátomást oly szívesen csinált.
Vele. Csak vele. Mickey Stolli volt az egyetlen férfi Warner Franklin
nemi életében. Ezt sokszor elmondta, és Mickey hitt neki.
– A mennybe mentél vagy mi? – kérdezte lekászálódva Warner. –
Egyre jobb vagy, Mickey. Te vagy a legjobb szerető a világon.
Addig senki sem mondta Mickeynek, hogy ő a legjobb szerető a
világon. Csak Warner – ő tudta csak elérni, hogy Mickey úgy érezze,
meg tudná mászni kívülről az Empire State Buildinget, és le tudna
ugrani róla nélkül, hogy bármi baja esnék.
Warner Franklin harmincöt éves volt és nem igazán szép.
Egyedül élt egy kis nyugat-hollywoodi lakásban korcs kutyájával, és
Mickey legnagyobb örömére nem akart színésznő lenni. Mickey
pénze sem kellett neki. Nem kért ajándékokat. Amikor Mickey venni
akart neki egy tengerparti házikót Wilshire-ben és egy fehér
Mercedest, elutasította. Összesen egy óriás képernyős színes
televíziót és egy videót fogadott el. Azt is csak azért, mert szerette
nézni a Hill Street Blues ismétléseit meg a Huntert.
– Valamit csak csinálnom kell, amikor nem dolgozom és nem
vagyok veled – indokolta.
 Mickey úgy vélte, talán szereti ezt a lányt. Ám az esti vacsora
gondolata elnyomta az érzést.
– Abby ma este megint vacsorát rendez – nyomott el egy
elégedett ásítást.
– Tudom, mennyire imááádod őket – forgatta a szemét Warner. –
Ne aggódj, szívem, minden társaságban te vagy a legdörzsöltebb
pasas.
Mire eljött Warner Franklintől, Mickey Stolli óriásnak érezte
magát.
Az isten verje meg Abbyt!
Ő sohase tudott ilyenet mondani.

Lucky érdeklődéssel figyelte, hogyan eszik Abe. Az öreg úgy

fal, mint egy kiéhezett majom, és nem használt evőeszközt, amíg az
ujjával boldogult. Nyolcvannégy éves létére fantasztikus étvágy volt.
Inge nem evett. Le sem ült. De ott volt, és fülelt minden szóra.
Lucky szerette volna tudni, vajon Inga és Abe később
megbeszélik a dolgokat. Tulajdonképpen milyen viszonban vannak
most? Egy kudarcot vallott filmsztár meg egy egykori stúdióvezető.
Ugyan miről tudnak beszélni egymással?
Amikor Abe életét tanulmányozta, meglehetősen sok fénykép
akadt Lucky kezébe Ingáról. A legtöbb a stúdióban készült, ámvolt
néhány elkapott, hétköznapi felvétel is, amelyeken Inga és Abe
együtt voltak.
Huszonöt évvel korábban, amikor Abe még csak hatvanhárom
éves volt, Inga meg huszonvalahány, a lány mellbevágóan szép
volt.Áttetsző bőr, hatalmas, szürke szem, karcsú termet, elbűvölő
mosoly.
Mi történik az emberekkel? Lucky eltöprengett. Hogyan van az,
hogy – mint GIno vagy Abe – némelyik született győztes. Mások
meg, mint Inga – nyomorultul elfonnyadnak?
A szerencsén múlik, gondolta.
Mindent elmesélt Abe-nek, amit addig megtudott. Az öreg
csalódott volt. Többer akart. Lucky is többet akart.
Néhány pitiáner disznóság miatt nem kell még tűzbe jönni.
 Mickey tehát a stúdió költségén látta el pezsgővel a háztartását.
Nagy ügy. És Eddie Kane valószínűleg a kokain rabja. No és?
Mickey ravasz szerződése a forgatókönyvvel kapcsolatban Lionel
Frickével, ez volt az egyetlen figyelmet érdemlő információ.
Vajon hányszor játszotta el Mickey ezt a trükköt? Lucky majd
utánanéz.
– Élvezed a helyzetet, kislány? – billentette félre a fejét Abe. –
Tetszik a filmszakma?
– Azt hiszem, szeretni fogom – felelte őszintén Lucky. – Ha az én
kezemben lesz a kormányrúd.
Abe szerette az olyan nőket, akik tudják, mit akarnak.
 1997 23

Nemigen volt olyasmi, amit Cooper Turner ne tudott volna a

nőkről. Megvolt neki a legjobb és a legrosszabb és köztük mindenki,
akit csak el tudott kapni egy fordulóra.
Cooper Ardmore-ban nőtt föl, egy kisvárosban Philadelphia
mellett, és már tizenhárom éves korában kísérletezni kezdett a
lányokkal. Cooper nem érte be újságból kivágott pucér nőkkel. De
nem ám. Amint először beleszagolt, ez lett életének legfőbb
szenvedélye. Lányok, lányok, lányok.
Nőgyógyásznak kellett volna menned – tréfált vele a nővére
tizenkilenc éves korában. – Legalább megfizetnék, amit csinálsz.
Ha nem színész lett volna belőle, bizonyára a legmenőbb strici
lett volna, akinek a nemi szolgálatait jól megfizetik a nők.
Húszévesen New Yorkba költözött, a Village-ben lakott, és bejárt
az Actors Stúdióba, a legmenőbb színüskolába. Az évfolyamtársai
pincérként vagy benzinkutasként vártak a nagy kiugrásra.
Coopemak nem volt szüksége ilyesmire. Mindig akadt egy tál
meleg étel és egy forró ágy, amely rá várt. A nőkről nem is szólva.
Amikor Hollywoodba érkezett, már az első héten összeakadt egy
gyönyörű fiatal filmszínésznővel. Néhány nap múlva már a lányhoz
költözött. Kettőjük viszonya volt az oka annak, hogy Cooper képe
belekerült a lapokba, és a lapokban megjelent képei nyerték meg
egy nőnemű ügynök érdeklődését, aki megszerezte neki a második
legnagyobb szerepet egy kis költségvetéssel készült tini-filmben.
Huszonnégy éves korában Cooper Turner a nők bálványa lett. Az
évek során a játéka is egyre csiszolódott, úgy, hogy harminckét éves
korában Oscar-díjra jelölték.
Nem kapta meg. Ez elkeserítette. Többé nem volt hajlandó
nyilatkozni, elbújt a sajtó elől. Egyre kevesebb filmben vállalt
szerepet.
Minél kevésbé volt kapható Cooper, annál nagyobb lett rá az
igény. Megpróbált magánéletet élni. Nem ment. A nők jöttek és
mentek. Némelyik olyan sokáig maradt, hogy majdnem sikerült
megfognia Coopert. Cooper szeretett volna gyerekeket, de ennek az
lett volna az ára, hogy egy nővel kellett volna beérnie. Nem érte
meg. És akkor találkozott Venus Mariaval, és minden megváltozott.
Venus Mariaval mindent el tudott képzelni. A lány fiatal volt és
hihetetlenül szexi. Bölcs szeme és férfifaló szája volt. Okos és
dörzsölt volt. Ágybavaló testéhez egy könyvelő agyával rendelkezett.
Érzéki volt, meghökkentő, és – ami a legfontosabb – észbontóan
eleven.
A dolognak csak egy szépséghibája volt.
A közhiedelemmel és a pletykalapok állításaival ellentétben
Cooper nem dugta Venus Mariat, és a lány nem feküdt le vele.
Természetesen szó sem volt igaz a híres sztoriból, miszerint
Venus Maria leszopta volna Coopert a stáb előtt, pedig Cooper is
több forrásból hallotta, Mickey Stollit is beleértve.
Mickey sunyin oldalba bökte, és azt mondta:
Szeretem, ha a sztárjaim jól kijönnek egymással. Olyankor
elégedett a stáb.
Venus Maria ezzel szemben Cooper Turner legjobb barátjával
dugott. Egy nős emberrel. Egy nagyon nős emberrel. És Cooper az
elefánt nevetséges szerepében találta magát. Cooper Turner!
Az elefánt!
Kész röhej!
Nézte magát a tükörben, és a fejét csóválta. Stolliék vacsorájára
sötétkék Armani öltönyt, fehér inget és lazán megkötött selyem
nyakkendőt vett. Aj ól szabott öltöny mindig hat. A nők szeretik az
olyan férfit, akiről azt hiszik, hogy össze tudják gyűrni.
Cooper végigsimított barnás haján. A halántéka őszült, de egy jó
fodrász ezen könnyen segít. A szeme még mindig áthatóan kék volt.
A bőre enyhén napbarnított.
Cooper tudta, hogy jól néz ki. Már nem volt huszonöt éves, de
még mindig szívdöglesztő volt.
Venus Maria nem tudja, mit hagy ki.
 1998 24

Steven Berkeley elhatározta, hogy fölkeresi Deena Swansont.

Nem szólt Jerrynek. Még Mary Lou-t sem avatta be. Fölhívta
Deenát, hogy találkozniuk kell. A nő először tiltakozott, aztán
meggondolta magát, és azt mondta, menjen föl hozzá másnap
délelőtt tízre.
Steven ott volt.
Deena halványzöld edzőruhában fogadta, halványvörös haját is
halványzöld hajpánt szorította le, a lábán futócipő volt. Karcsú és
vonzó lénye csöppet sem volt sportos.
Odanyújtotta törékeny kezét.
Steven megszorította a kezét.
Deena kézfogása erőtlen volt. A nőnek nincs karaktere.
– A legutóbbi találkozásunkat rendkívül nyugtalanítónak éreztem
– vágott nyomban a közepébe Steven.
Deena fölvonta keskeny, kihúzott szemöldökét. – Miért?
– Mert gyilkosságról beszéltünk.
– Túlélésről, Mr. Berkeley.
– Gyilkosságról, Mrs. Swanson.
Deena összekulcsolta a kezét, és lesütötte a szemét.
– Maga állandóan bűnösöket véd. Mi van abban, ha előre kap
egy kis figyelmeztetést?
Ennek a nőnek igazán furán forog az agya. Különös teremtés.
– Tréfál?
– Jobban érezné magát, ha azt mondanám, hogy csak tréfáltam?
– Miért, azt tette?
Deena fölnézett Stevenre. Sápadt arc, halott, kék szem.
– Arra gondoltam, hogy írok egy könyvet. Valódi reakciót akartam
látni. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam magának.
– Szóval nem akar megölni senkit?
 Mély, torokhangú nevetés.
– Olyan nőnek látszom talán, aki ilyesmire készül?
– És az egymillió dollár, amelyet átutalt a számlánkra?
– Most, hogy a játéknak vége, természetesen szeretném
visszakapni. Természetesen az idejüket és a fáradságukat azért
rendesen megfizetem. Steven dühös volt.
– A játéka csöppet sem vicces, Mrs. Swanson. Nem szeretem, ha
kísérleteznek velem.
Fölállt, menni készült.
Deena csak nézte. Egy ügyvéd, akinek elvei vannak. Nem csoda,
hogy olyan jó ügyvéd.
Várt néhány percig, aztán tárcsázott. – Jerry?
– Ki más lenne?
Milyen okos ez a Jerry Myerson, hogy van magánvonala.
– Megmondtam neki, amit tanácsolt.
– És elhitte?
– Azt hiszem.
– Elnézést, Mrs. Swanson. Stevennel az a baj, hogy van
lelküsmerete.
– Magának nincs?
– Én egy szabályhoz tartom magam, és azt sohasem szegem
meg.
– És mi az?
– Mindig a kliens az első.
– Ezt örömmel hallom. – Deena rövid szünetet tartott, aztán
könnyedén hozzátette: – Ó, és ha mégis történne valami…
– Steven fogja védeni.
– Számíthatok erre… Jerry?
– Száz százalékig.
Jerry Myerson letette magánkészülékének kagylóját, és
eltöprengett azon, amit az imént tett. Belement egy hóbortos
nőszemély játékába, és ezzel megmentett a cégének egymillió
dollárt. Egy délelőttre nem rossz munka.
Aznap este Steven elmesélte Mary Lou-nak a Deena Swansonnál
tett látogatását.
 Mary Lou elmélyülten nézett valami tévéfilmet Ted Dansonnal a
főszerepben. Közben Haagen Dazs jégkrém-szeletet majszolt.
Elégedett volt és terhes, és hétről hétre pocakosabb lett.
– Egyszer még rájössz, hogy rám kell hallgatnod, Steven
Berkeley – korholta a férjét. – Mondtam én neked, hogy az a nő
bolondot űz belőled. Te meg aggódtál. Micsoda fajankó!
Stevennek nagy kő esett le a szívéről, és mégis…
– Aha – mondta, nem nagy meggyőződéssel.
– Jerrynek elmesélted? – Persze.
– És ő mit szólt?
– Rühellte a gondolatot, hogy meg kell válnia a milliótól. Ismered
Jerryt.
Mary Lou szopogatta a jégkrémet.
– Persze, ki ne ismerné Jerryt. Nagyon csalódott lehetett. Steven
a hálószoba ajtajához ment.
– Éhes vagyok – mondta vágyakozva, abban a reményben, hogy
Mary Lou majd csinál valami harapni valót.
– Jó jel – állapította meg az asszony, nem értve el a célzást.
Steven most már rákérdezett.
– Csinálnál nekem egy szendvicset?
– Drágám – mondta Mary Lou türelmesen. – Két órával ezelőtt
vacsoráztunk. Marhasültet ettél hasábburgonyával. Utána
süteményt. Utána fagylaltot. Majd akkor csinálok neked szendvicset,
ha meglesz a baba.
– Nem hinném, hogy addig tudok várni. Mary Lou mosolygott.
– Próbáld meg Steven. Próbáld meg.

– A Partra kell utaznom néhány napra.

Martin Swanson bement a hálószobába, hogy ezt bejelentse.
Deena az urára meredt. Mr. Jóképű, ha az ember szereti az erőtlen
állat és a vízkék szemet. Mr. New York, ha az ember meg tudja
emészteni az önelégült bűbájt. Mr. Hűtlen, hazug, csapodár strici. De
az ő stricije, és ő szereti. Nem akarja elveszíteni.
Deena mosolygott. Igen szép, egyenletes fogai voltak, és mind a
sajátja. Deena nem viselt koronát, mint a hollywoodi sztárok.
– Esetleg veled mennék – javasolta.
 – Nagyon rumlis lesz – felelte hűvösen és fegyelme zetten Martin.
– Arról a stúdióvásárlásról lesznek tárgyalásaim.
Ó, igen, a stúdió. A stúdió, amelyet Martin azért akart
megvásárolni, hogy sztárolhassa a kis kurváját.
Martin nem tudja, hogy ő tudja. És ez jobb így. Csak ne sejtsen
semmit. Majd ő elaltatja a gyanakvását a kedvességével.
– Mikor mégy? – kérdezte Deena.
– Holnap utaznék.
– Biztosan ne menjek veled?
– Megleszek valahogyan.
Ó, igen, meglesz a kemény farkával. A Ribanc pedig széttett
lábbal várja.
– Pánikba fognak esni miattad fél New York háziasszonyai.
Holnap este operába mennénk. Csütörtökön lesz a polgármester
ebédje. Glória partija. Diana vacsorája.
Martin fütyült rá.
– Majd elmégy nélkülem. Annyira szeretnek téged úgyis.
De téged jobban, gondolta Deena. Vajon közülük hánnyal feküdtél
le? Csak a híresekkel, vagy a pénz és a rang is számít?
– Én is azt hiszem. Ha kedvem lesz, elmegyek.
Martin odament az asszonyhoz, és megcsókolta. Azaz inkább
csak egy szeretet nélküli puszit nyomott az arcára, búcsúzóul.
– Reggel korán indulok.
Deena fölállt, és egyetlen erélyes mozdulattal lehúzta a ruhája
cipzárját. A ruha alatt fekete csipke harisnyatartót, selyemharisnyát
és fél melltartót viselt.
Martin egy lépést hátralépett.
Deena emlékezett az első, együtt töltött napjaikra. Akkor még
bármikor föl tudta izgatni a férjét.
– Vasárnap nem leszel itthon – mondta élesen, és lassan a férfi
felé indult.
 1999 25

A vacsoraasztalnál kellemesen folyt a csevegés. Abigaile

körülpillantott a vendégein. Szemlátomást egytől egyig jól érezték
magukat. A néger politikus elmélyülten beszélgetett a híres
feministával. A nagymenő fiatal rendező rászállt Venus Mariara, míg
a barátnője Cooper Turner figyelmét élvezte. Ida White a maga
lekábítózott stílusában csacsogott a rocksztárral és egzotikus külsejű
feleségével, míg Zeppo Mickeyvel tárgyalt.
Abigaile nagyot sóhajtott. Megnyugodhatott. – PINA!
A tilalmas szó – jó hangosan és mély érzéssel kimondva –
elnémította az asztaltársaságot.
– Mit mondtál rám, te fekete fasz? – visította dühödten a
feminista.
– Azt, hogy pina, mert az vagy – ordította a néger politikus.
Szemlátomást mindketten fütyültek a többi vendégre, a
házigazdákra meg még inkább.
Abigaile látta, hogy baj készül, Mickey pedig csak ül tátott szájjal,
hát fölállt.
– Ejnye, ejnye – próbálkozott megnyugtatóan beszélni –,
csillapodjunk.
– Menj a picsába! – lökte hátra a székét a feminista. Alabástrom
bőre volt, a hatvanas évek divatját követő, sima haja és átható
tekintete. Ötvenéves volt, de tízzel kevesebbnek látszott. – Elegem
van ebből a hazug, szoknyapecér szarháziból! Mickey bedobta
magát.
– Mona – karolt a feministába –, ha valami gondod van itt,
menjünk a másik szobába, és beszéljük meg. Mona Sykes pillantása
elhallgattatta.
– Gondom, Mickey? – mondta maró gúnnyal. – Már miért lenne
nekem gondom? Odavagyok a gyönyörűségtől, Amiért ez a
nőcsábász szarkupac pinának nevezett. – Vádlón a néger politikusra
mutatott, akinek Andrew J. Bumley volt a neve.
Andrew J. rosszul tűrte Mona utolsó megjegyzését. Ő is fölállt.
Százkilencven centiméter magas volt, fél-afro frizurát viselt, a szeme
dülledt volt, a hangja mézédes. Ötvenkét éves volt, felesége és az öt
gyereke Chicagóban élt, és soha nem kísérték el gyakori Los
Angeles-i kirándulásaira.
– Ti lányok mind egyformák vagytok, bébi. És ha senki nem dug
meg titeket, hát ti baszogattok mindenkit.
Ez megtette a magáét. Mona fölkapott egy pohár vörösbort, és az
asztalon át a férfihoz vágta. A pohár az olasz márványpadlóra
pottyant, és eltört. Sajnos a bor java Ida White-ra ömlött, aki csak ült
a helyén kellemes kábulatban, s várta, hogy hazavigyék.
Most Zeppón volt sor, hogy fölugorjon teljes százhatvan
centiméteres magasságával.
– Hát nem tudnak emberi módon viselkedni? – hadonászott rövid
karjával. Szózatát Andrew J.-hez intézte, aki ezt nyomban faj
üldözésként fogta föl, és ehhez méltóan reagált.
– Ebből elegem van – ordította, és az ajtó felé csörtetett.
– Nekem is – vicsorgott Mona, és követte.
És mielőtt még egy szót szólhattak volna, mindketten eltűntek az
ajtón túl.
Abigaile-nek sikerült fölülkerekednie a helyzeten.
– Civilek! – húzta föl az orrát. – Soha nem kedveltem őket.
Venus Maria úgy érezte, mintha egy rendkívül gyors
teniszmérkőzést nézne. Mindenesetre eddig ez volt az este
legérdekesebb része, bár a bal oldalán ülő ifjú rendező egészen
helyes volt, ezért inkább vele foglalkozott, mint a jobbján ülő
házigazdával, Mickey Stollival, aki halálra untatta.
– De hát min kaptak össze? – kérdezte értetlenül a rocksztár,
miközben Firella és Consuela a bort itatgatták Idáról.
– Bunkók! – dühöngött Zeppo. – Hollywood valaha olyan hely
volt, ahol az embereknek volt modora, és meg tudtak szervezni egy
tisztességes vacsorát.
Abigaile nem tűrhette ezt a tipikus Zeppo White megjegyzést. Ez
a fickó undorító sznob.
– A nagyapám szerint úgy kezdted, hogy kocsiról árultad a halat
Brooklynban – mondta negédesen. – Igaz ez? Szerintem roppant
izgalmas, Zeppo. Mesélj egy kicsit róla. Biztosan mindenki kíváncsi
rá.
Zeppo dühösen bámult rá. Szinte bármiből jó sztorit tudott
faragni, kivéve a maga szerény és szegény ifjúságát, amelyről
szeretett megfeledkezni inkább.
Cooper Turner mentette meg a helyzetet.
– Azok ketten most éppen dugnak egymással, tudjátok –
biccentett hamiskás mosollyal az ajtó felé.
– Micsoda? – kiáltott föl egyszerre Abigaile és a rocksztár
felesége.
– Komolyan? – kérdezte kíváncsian Venus Marija. Ha jobban
belegondolt, Coopemak igaza lehetett. Hiszen a férfi annyi mindent
tudott.
– Kicsoda? – kérdezte Mickey.
– Andrew J. és Mona – vigyorgott Cooper.
– Ne vicceljen! – kiáltott föl Abigaile.
– Abby, hát becsapnám magát? – ugratta Cooper. – Kefélnek. Ez
nyilvánvaló.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Abigaile vacsorája mégiscsak sikeresnek bizonyult.

Lucky lassan hajtott haza. A „haza” ezúttal egy bérelt ház volt a
hegyekben, ahol Boogie volt az egyetlen társasága.
Nagyon hiányzott Lennie. Hiányzott Bobby. Hiányzott Gino.
Hiányzott a valódi élete.
És ekkor eszébe jutott, hogy Gino a városban van, és még nincs
olyan késő, hogy ne hívhatná föl. Talán átjön hozzá. Ő nem
kockáztathatta, hogy bárhová is elmenjen, nehogy összefusson
valakivel, aki jelenthetné Lennie-nek, hogy L. A.-ben látta lötyögni.
Kár. Szívesen elment volna egy klubba egy kis soulzenét
hallgatni.
Ez volt élete egyik nagy szenvedélye.
Mi lenne, ha az álcájában surranna be egy klubba?
Szó sem lehet róla. Egy pillanattal sem hajlandó tovább viselni
azt a förtelmes szerelést, mint muszáj. És amikor ennek az
egésznek vége lesz, elégeti!
A ház, amelyet Boogie bérelt ki neki, diszkréten elbújt a Doheny
Drive tetején. A garázsból közvetlenül föl lehetett menni a házba.
Amint balra fordult, hogy behajtson a garázsba, megérezte, hogy
közvetlenül mögötte lassít egy másik kocsi az utcán – valószínűleg
azért, mert ő balra fordult. Ha-csak Abe nem követted valakivel.
 De miért tenné? Ez nem lesz így jó, ha üldözési mániája lesz.
Túlságosan sokat olvasott Ed McBaintől, gondolta magában nevetve
Lucky.
Boogie a konyhában autókatalógusokat lapozgatott.
– Megtenne nekem valamit, Boog? Szaladjon le a Tower
Recordshoz, és hozzon egy-két jó lemezt. Elvonási tüneteim vannak.
Boogie föltápászkodott.
– Máris. Mit hozzak?
– Isaacre, Lutherra, Bobby Womackre és Teddy P. Marvinra lenne
gusztusom.
Boogie pontosan tudta, hogy mire gondol.
– Semmi Billie Holiday? – kérdezte.
– Csak ha Lennie velem van – felelte vigyorogva Lucky.
Boogie elsietett. Lucky a telefonért nyúlt, és hívta Ginót. A
lakosztálya nem felelt. Lucky nem hagyott üzenetet.

Harry Browning a kocsijában ült Lucky bérelt háza előtt, és várt.

Nem tudta, mire. Azt sem tudta valójában, hogy mit csinál. De bármi
lett légyen is az, egész testét átjárta az izgalom. Évek óta nem érzett
ilyen finomat.
Egész este követte Luce-t. Az ösztönére hallgatva eredt a
nyomába a stúdióból elindulva. Mindig is úgy érezte, hogy valami
fura van a lányban, és többet akart megtudni. Csak ő vette volna
észre, hogy Luce parókát visel? Amikor pedig a filmet vetítette neki,
a lány levette a szemüvegét, és nem vett föl másikat. A ruhái is
érdekesek voltak. Úgy lógtak rajta, mintha el akarna bújni bennük.
Meg aztán, ki hord ma ilyen ruhákat? Különösen az ő korában, mert
a lány meglehetősen fiatal volt, és ha jobban megnézte, határozottan
jó külsejű.
Harry Browning nem azért ült harminchárom esztendőn át a
vetítőben a Panther filmjeit pergetve, hogy ne tanuljon meg egyet s
mást a női szépségről.
Aztán a Sheila Hervey-kapcsolat is figyelmet érdemelt. Luce azt
állította, hogy Sheila Hervey unokahúga. Ám Sheilának nem volt
más élő rokona, mint a gyermektelen nővére. Éppen elégszer
mondta Harrynek, amikor a nyakára járt, hogy hívja már randevúra.
Persze ennek már jó pár éve, de Harry nem felejtette el. Kiváló
memóriája volt.
Ha Luce békén hagyta volna őt, bizonyára ő is békén hagyta
volna a lányt. De nem. Luce meghívta vacsorára, ő meg elment
kíváncsiságból, és nagyjából ez minden, amire emlékszik. Másnap
reggel a saját ágyában ébredt kiszáradt, lepedékes szájjal, lüktető
fejjel és erős bosszúvággyal, hogy megbüntesse a nőt, aki ismét
rávette az ivásra.
Harry Browning tizenkilenc éven át nem ivott egy korty szeszt
sem. És mégis alkoholista maradt – az ember örökre alkoholista
marad.
Most is az italra gondolt. Jólesne egy hideg sör vagy egy pohár
bor, esetleg akár egy korty whisky is.
Csábította a gondolat, de eltökélte, hogy soha többé nem enged
a csábításnak. Soha többé.
Luce követése egészen izgalmas volt. A lány először a lakására
ment. Abba a házba, amely előtt Harry most várakozott. Amikor
ismét megjelent a lány kocsija, követte Abe Panther házához a Miller
Drive-ra. Tudta, hogy Abe rezidenciája az, mert számos estén
vetített ott filmeket Abe magárimozijában – sok évvel ezelőtt, de
biztos volt benne, hogy Abe még mindig ott lakik. Harry tudta, mert
évről évre karácsonyi lapot küldött a nagy Mr. Panthemak „Harry
Browning, az ön hűséges alkalmazottja” aláírással.
És valóban hűséges volt, mert az öreg Abe nem engedte meg,
hogy kirúgják, amikor egyszer részegen ment be dolgozni.
Menj el a Névtelen Alkoholistákhoz, Harry – tanácsolta Abe. –
Vegyél ki néhány hét szabadságot, és gyere vissza új emberként.
Harry Browning nem felejti soha Abe Panther jóságát.
Luce két óra hosszat maradt a Panther-házban. Harry türelmesen
várakozott a cifra kapu előtt. Amikor a lány kijött, egy pillanatra
sikerült látnia, amint elhaladt várakozó kocsija mellett.
Luce egészen másként nézett ki, pedig Harry biztos volt benne,
hogy ő az. Nem volt rajta paróka. Sem szemüveg. Az egérszürke
helyett a haja most szénfekete volt és fényes.
Mindössze ennyit látott.
Követte a lányt vissza a Doheny Drive-ra, és most várt.
Türelmesen. Mert Harry Browning türelmes ember volt, és érezte,
hogy megszimatolt valamit. Csak az a kérdés, mit?

Cooper Turner hazafuvarozta Venus Mariat. Egész úton nevettek.

Venus Maria: Láttad Abby arcát, amikor Andrew J. elkiáltotta, hogy
P…?
Cooper: Láttad Ida képét, amikor ráömlött a bor?
Venus Maria: Azt hittem, kijózanodik!
Cooper: Húsz éve először! Venus Maria: Harminc! Cooper:
Negyven!
Venus Maria: Ötven!
Cooper: Száz!
Venus Maria: No és Zeppo, amikor Abby bedobta a brooklyni
halaskocsit?
Cooper: Elpirult.
Venus Maria: Céklavörös lett!
Cooper: Lángvörös!
Annyira nevettek, hogy Coopernek le kellett állítania az út szélén
a fekete Mercedesét.
Ketten voltak a kocsiban. Se slepp, se stáb, se ismerősök, se
pimasz fotósok.
A férfit vonzotta a lány, akkor is, ha jól tudta, hogy el fogja
utasítani.
Közelebb hajolt a lányhoz, megcsókolta, és a lány először
viszonozta is a csókot. Lágy ajkak, nedves ajkak és az az édes,
hegyes kis nyelv, amely a szájába siklott egy pillanatra, aztán
visszahúzódott, mintha a lány csak akkor döbbent volna rá, hogy mit
csinál.
– Cooper! – korholta a lány, mert dühös volt a férfira, és
bűntudatot érzett, hiszen kis híján élvezte a dolgot.
– Hát tehetek én róla? – mondta Cooper, és érezte, hogy hiába
vonult vissza a lány, az ő farka csak föláll.
– Barátok vagyunk, hát nem emlékszel? – emlékeztette Venus
Maria.
– Mindenki azt hiszi úgyis, hogy a szeretőm vagy – érvelt a férfi. –
Martin nem.
Ó, egek, Martin. Hogy mi a fenének mutatta be Venus Mariat
Martin Swansonnak?
 2000 26

Szerdán telefonált Olive.

– Megkaptad a munkát.
– Fantasztikus! – kiáltott föl Lucky. – Beleegyezett az
elutazásodba?
– Hát persze – mondta elégedetten Olive. – Ebéd után gyere át
hozzánk, és bemutatlak Mr. Stollinak. Miután megismerkedtetek,
elmondom neked a napirendjét. Nagyon igényes ember.
– Rólam mit mondtál neki?
– Hogy diszkrét vagy, megbízható és kiváló munkaerő. Azt
mondta, nekem elhiszi, hát ne hagyj cserben Luce. – Nem hagylak,
Olive.
– Biztos vagy benne, hogy Mr. Stone-nak nem lesz kifogása? –
aggodalmaskodott Olive, aki még mindig nem volt biztos benne,
hogy helyesen jár-e el.
– Biztos. Holnap szabadságra indul – nyugtatta meg Lucky.
– Remek. Holnap egész nap nézed, hogy mit csinálok, és
pénteken átveszed a munkát. Jó lesz neked így?
– Igen. Nagyon.
És komolyan is gondolta. Mickey irodájának szentélyében
megtudhat mindent, amit tudni érdemes.
– Herman, maga eltűnik innen – mondta, mihelyt letette a kagylót.
– Előléptettek!
Hermannak el kellett ismernie, hogy ez a nő ügyes. És
megkönnyebbült. Most kedvére golfozhat egy ideig, nem zavarja
benne a Panther Stúdió.
– Majd fölhívom, ha ideje visszatérnie – mondta Lucky. – Közben
miért nem rendeli meg ennek az irodának a kifestését?
Ez egy trágyadomb.
– Majd maga – mondta a férfi. – Maga a titkárnőm.
Végre megmutatta Herman, hogy neki is van töke – ha fáradt és
öreg is –, de van. Luckynak ez tetszett.
– Úgy is lesz – mondta. – És beszereltetek egy új légkondicionáló
berendezést. Maga itt a középkorban él. Látta egyáltalán Mickey
Stolli irodáját?
 Herman a fejét rázta. – Nem. – Összeszatná magát. Valóságos
palota.
Hermant nyugtalanította, hogy kezdi megszokni a lány mocskos
beszédét.
Olive izgatottan fogadta Luckyt.
– Az én íróasztalomnál fogsz ülni. Megmutatom, hogyan működik
a telefonrendszer. Aztán áttérünk Mr. Stolli személyes igényeire.
Személyes igények? Óránként egyszer leszopni vagy két szőke
reggelire? Lucky önkéntelenül elmosolyodott.
Olive azt hitte, azért, mert lelkesíti az új munka.
– Ne nagyon igyekezz Mr. Stolli kedvében járni – intette, és
tréfás-fenyegetve fölemelte az ujját. – Csak néhány napról van szó,
aztán visszajövök.
Érdekes volt először találkozni Mickey Stollival. Az íróasztalánál
ült mint király a trónján, kopaszon, barnára sülten, közönségesen.
Olive büszkén vezette be Luckyt Mickey Stolli birodalmába.
– Ez Luce, a titkárnő, akiről beszéltem – mondta tiszteletteljes
hangon.
Mickey valami papírokat nézegetett. Ahhoz se vette a fáradságot,
hogy fölpillantson, csak intett.
– Aha – mondta.
Lucky észrevette, hogy a férfi kezén bozontos, fekete
szőrpamacs van. Ha át lehetne ültetni a feje búbjára, micsoda
szenzáció volna!
– Pénteken átveszi a munkámat – mondta Olive.
Stolli magántelefonja szólalt meg, a férfi fölvette a kagylót.
– Kitakarodnának innen? – mondta a kagylót befogva.
– Köszönjük, Mr. Stolli – Olive kis híján pukedlizett.
„Kitakarodnának”, és Olive még meg is köszöni? Itt valami nem
stimmel. Olive önbecsülését ideje lenne fölfrissíteni.
– Néha előfordul, hogy Mr. Stollinak túlságosan sok munka jön
össze – magyarázta Olive. – Majd megszokod a modorát. Nem bánt
senkit egyébként.
Azon az estén Lucky Ginóval vacsorázott. A teljes álöltözetében
elment az apjához a szállodába, és besurrant hozzá.
– Hihetetlen egy pofa vagy, kislány – nevette el magát Gino. –
Színésznőnek kellett volna menned.
 – Fölismertél volna? – kérdezte kihívóan Lucky.
– Az apád vagyok.
– Nem ezt kérdeztem. – Lucky lehuppant egy székre, lekapta és
a szoba túlsó végébe hajította a parókáját.
Gino furán nézett rá.
– Nyilván azt kellett volna felelnem, hogy nem.
 Lucky nevetett.
– Van valami nagyon izgató abban, hogy az ember személyiséget
változtat. Bizonyára kitűnő kém lettem volna.
– Kitűnő bármi lehettél volna, ha akartad volna.
– Kösz – mondta örömmel Lucky.
Hívták a szobaszervizt. Szaftos marhasültet ettek régimódi tört
burgonyával és vajas főtt kukoricát.
Evés közben beszélgettek. Gino beszámolt a beszélgetéséről
Paige férjével.
– Odamentem, és találkoztam a férjével. És a legfurább, hogy –
mint kiderült – tudja, hogy viszonyom van a feleségével.
Lucky aggodalmasan hajolt közelebb.
– Igazán? Ez azt jelenti, hogy koszorúslány leszek?
– Nem jelent semmit, kislány. Azt mondja nekem, hogy Paige azt
csinál, amit akar. Ha válni akar, tőle válhat. Csak egy probléma van.
– Micsoda?
– Hogy Paige még sohasem mondta, hogy válni akar.
– Ó. Ez már nem hangzik olyan jól.
– Aztán Paige hazajön, ott talál engem a házában, és kis híján
elájul. Addigra Ryder meg én már úgy dumáltunk, ahogyan régi
haverokhoz illik. A hölgy nincs elragadtatva.
– És aztán mi történt?
– Ryder meghív, hogy maradjak ott vacsorára. Én nemet mondok.
Paige kínosan érzi magát, én meg lelépek. Azóta egy kukkot sem
hallottam egyikükről sem. – Rágcsálta a csöves kukoricát. – Holnap
visszamegyek New Yorkba, és újra elkezdek randizni.
– Randizni! Ugyan már, Gino, tudom, hogy te egy csoda vagy –
de azért hetvenkilenc éves vagy! – Annyinak látszom? – kérdezte
Gino. – Nem.
– Úgy viselkedem?
– Hát… nem – ismerte el Lucky. – Akkor meg mi a francot akarsz,
kislány? Feleséget akarok. Egymásra mosolyogtak, Lucky meg az
örege. Összeillő pár voltak.

Leslie Kane sokkal szebb és üdébb volt, mint egy volt prostihoz
illett. Pedig pontosan az volt.
 Leslie-nek hosszú, hullámos vörös haja volt, amely jóval
krémszínű, sima válla alá ért, távol ülő szemei, pisze orra, telt, érzéki
szája. Magas és karcsú volt, a keble kerek, a dereka keskeny, a lába
rendkívül hosszú.
Eddie-vel egy éve voltak házasok. Azelőtt Leslie callgirlként
dolgozott tizenegy hónapig.
Leslie bolondult Eddie-ért és Eddie bolondult Leslie-ért. Egy
autómosóban találkoztak a Santa Monica Boulevard-on, és mire a
kocsijuk végighaladt a soron, már őrült nagy volt a szerelem.
Leslie azt mondta Eddie-nek, hogy titkárnő, és ez bizonyos
szempontból igaz is volt, mert egyrészt titkárnőként kezdte, másrészt
némelyik férfi, akit kiszolgált, szerette, ha titkárnőnek öltözött, habár
a fekete bőr-vagy az iskoláslány-szerelés sokkal divatosabb volt.
Eddie azt mondta, hogy ő a Panther Stúdió forgalmazási
osztályának a vezetője, és Leslie, aki nem akart színésznő lenni, azt
gondolta: „Hm, éppen nekem való pasas”.
Így aztán az igaz szerelem kivirágzott.
Eddie többé nem látogatta az ismert televíziós művésznőt, aki
ettől nem lett boldog.
Leslie föladta a lakását és a szakmáját.
Marina Del Rey-ben házasodtak össze, az egyik barátjuk
jachtján.
A házasélet jó volt. Mindketten élvezték a törvényes kapcsolatot.
Változatosságot jelentett. Eddie világéletében szok-nyapecér volt.
Kedvelte a nőket, azok is őt. És minthogy a filmszakmában
dolgozott, új tehetségekben soha nem volt hiány. Leslie-vel való
találkozása után nem vágyott új kalandokra. A lány nemcsak
gyönyörű volt, de a hálószobában is kimerítően foglalkoztatta Eddie-
t.
– Hol tanultad mindezt? – kérdezte kíváncsian mosolyogva Eddie.
– A Cosmopolitanból – felelte egy arcrezzenés nélkül Leslie, és
Eddie elhitte.
Leslie soha nem volt sarki kurva. Tizennyolc évesen érkezett L.
A.-be, egy jelmezboltban kapott munkát a Rodeo Drive-on, ott
fedezte föl egy bizonyos Madame Loretta, aki beköltoztette egy
lakosztályba.
 Madame Loretta alacsony, tömzsi kis nő volt, aki réges-régen
érkezett Amerikába szülőföldjéről, Csehszlovákiából. Az volt a
specialitása, hogy gyönyörű, üde fiatal lányokat fedezett föl. Az volt a
specialitása, hogy szebbnél szebb lányokat szállított a hollywoodi
sztároknak, fejeseknek és mágnásoknak, akik igényt tartottak a
szolgálataira. Az ő lányai mindig különlegesek és szépségesek
voltak. És örültek ennek. És ezért örömet okoztak a klienseknek is.
Leslie sem volt kivétel.
Amikor Leslie közölte Madame Lorettával, hogy férjhez akar
menni, Madame Lorettánál nem volt boldogabb. A vén madame
meghívta domboldali házába teára, és elmondott néhány dolgot az
életről.
Egy férfit háromféleképpen lehet megtartani – emelte föl Leslie
orra előtt tömzsi ujját. – Az aranyszabályokra mindig emlékezned
kell. Első szabály: fedezz föl valamit az emberedben, amit a
legcsodálatosabb dolognak tartasz a világon, és állandóan beszélj
neki erről. Ez lehet a szeme, a haja, a feneke. Bármi légyen is az,
add tudtára, hogy szereted. Második szabály: amikor az ágyban
vagytok, mondd neki azt, hogy soha nem volt nála jobb szeretőd. És
a harmadik szabály: bármiről beszéljen is, légy elragadtatva az
okosságától. Nézz rá áhítattal, és biztosítsd arról, hogy ennél
okosabb dolgot soha nem mondott senki. – Madame Loretta
mindentudóan bólintott. – Ha betartod ezt a három szabályt, soha
nem lesz baj.
Leslie figyelt, és mindent megjegyzett. Tudta, hogyan kell több
szempontból is egy férfi kedvében járni, és Eddie igen fogékony volt
a bájaira.
Leslie boldog lett volna, ha nem fél attól, hogy egyszer
összefutnak valamelyik régi kliensével, és lelepleződik. Tudta, hogy
Eddie soha nem lesz hajlandó elfogadni a múltját, és ez rémületben
tartotta. A partikon nagy szemével óvakodva pásztázta a
vendégeket. Az éttermekben mindig résen volt. Hány vendéget
szolgált ki tizenegy hónap alatt? Képtelen volt visszaemlékezni.
Leslie tudta, hogy a férje kokainnal él. Nem vett róla tudomást. Ha
egy kis fehér por fölszippantása boldoggá tette Eddie-t, ugyan miért
vitátkozott volna vele?
 Egyszer ő is kipróbálta a kokaint, de nem ízlett. Túlságosan
kényelmes. Túlságosan veszélyes. Neki ügyelnie kellett a múltja
miatt, nem lett volna okos kockáztatnia.
Az utóbbi időben Eddie szeszélyes és ideges volt. Ok nélkül
veszekedett Leslie-vel. Reggel négykor fölkelt, és mászkált a
házban. A reggeli narancslevébe jókora adag vodkát kevert.
Leslie aggódni kezdett. Talán rájött valamire a férje, és esetleg ki
akarja rúgni.
Mit tesz akkor? Mit tehet akkor? Semmi kedve nem volt
visszamenni kurvának. Nem mehetett haza Floridába, mert amikor
lelépett, elemeit ezer dollárt a mostohaapjától. Ha Eddie véget vet a
házasságuknak, az ő életének vége.
– Drágám, nyugtalanít valami? – kérdezte egy nap, és
megsimogatta a férfi tarkóját a hosszú haj tövénél úgy, ahogyan
tudta, hogy szereti.
– Semmi, bébi – ugrott föl a férfi, és járkálni kezdett a szobában.
– Semmi, amit egymillió dollárral és Mickey Stolli segítségével ne
lehetne elintézni.

Lucky péntek reggel fél nyolckor kezdte meg a munkát Mickey

Stolli ideiglenes titkárnőjeként. Tudta, hogy Mickey pontosan
háromnegyed nyolckor szokott érkezni, és korábban akart ott lenni,
hogy köszönthesse.
A levegőben még ott volt halványan Olive illata: üde angol arcvíz,
mentolos cukorka és egy kis azálea voltak az összetevői.
Olive íróasztala mögé ülve Lucky mély lélegzetet vett. Készen állt
a munkára. Ám arra nem számított, hogy az első telefonáló Lennie
lesz! Nyomban megismerte a férfi hangját.
– Olive – mondta idegesen Lennie – kapcsoljon be Mr. Stollihoz.
Sürgős.
Lennie! Sürgős! Lucky – bár nem volt szokása – pánikba esett, és
letette a kagylót. Ekkor lépett be Mickey Stolli teniszruhában,
izzadva.
– Tíz perc múlva jöjjön be – mondta Mickey, és bevágta maga
után magánirodája ajtaját.
Lucky sejtette, hogy Lennie nyomban telefonálni fog újra, hát
gyorsan cselekedett. Becsörgött Mickeynek.
 – Lennie Golden van a vonalban. Azt mondja sürgős. Isten Lucky
oldalán állt. Amikor Mickey kimondta, hogy „Kapcsolja be”,
megszólalt a készülék, és Lucky rögtön beadta a vonalat Mickeynek
abban a reményben, hogy Lennie az. Ő volt.
Lennie olyan probléma volt, amelyet Lucky nem vett számításba.
A külsejét tudta álcázni, de a hangjára nem gondolt. Szerencsére
Lennie nem Mickey magánvonalát hívta, így egy gomb
benyomásával belehallgathatott a beszélgetésbe.
– Elegem van ebből a szarból, Mickey. Vagy Grudge megy, vagy
én – mondta dühösen Lennie. – Ez a fickó dilettáns.
Mickey tárgyilagosan megjegyezte:
– A fickó régebben van a szakmában, mint te vagy én.
– Talán éppen az a baj. Azt hiszi, mindent tud. Talán huszonöt
évvel ezelőtt ez így is volt. De változnak a dolgok, és haladni kell a
korral.
– Ne aggódj – csillapította Mickey. – Majd megoldom a dolgot.
– Torkig vagyok az ígéreteiddel. Ha nem történik valami, kiszállok.
– Ugye most nem fenyegetni akarsz?
– Komolyan beszélek.
– Nem szívesen emlékeztetlek, de szerződésed van.
– Mondok én neked valamit – közölte meglehetősen józan
hangon Lennie. – Daráld meg a szerződésedet, keverd össze
cementtel, és dugd a seggedbe. Még marad mellette hely egy
tisztességes emberi lény számára.
Bumm! Lecsapta a kagylót.
Bumm! Mickey dühösen rontott ki a szobájából.
– Kerítse elő Lennie Golden szerződését! – ordította. – Elegem
van ezekből a rohadt színészekből. – Odadobott Luckynak egy
kulcsot, és az egyik iratszekrényre mutatott.
Lucky halkan és alázatosan beszélt, mert úgy vélte, Mickey ezt
várja el az embereitől.
– Igenis, Mr. Stolli.
– És ma délelőtt ne kapcsoljon be hozzám több szarházi színészt.
Megértette?
A brooklyni ifjúság emlékei. Nyugi. Ne mondd neki, hogy
közönséges, bőven lesz még rá idő, ha átveszed a hatalmat.
 – Igenis, Mr. Stolli. És szóljon Eddie Kane-nek. Mondja le a tízórai
találkozónkat.
– Mondjak neki valami kifogást?
– Szarok a kifogásokra. Én vagyok a főnök, nincs szükségem
kifogásokra. Ezt jegyezze meg.
– Igenis, Mr. Stolli.
Mickey visszamasírozott az irodájába, és ismét bevágta maga
mögött az ajtót.
Mickey mellett a munka nyilvánvalóan nem lesz unalmas.
Lucky odament az iratszekrényhez, kinyitotta a kulccsal, és
hozzálátott a nyomozáshoz.
 2001 27

Martin Z. Swanson lökhajtásos magánrepülőgépe szerényen a

„Swanson” nevet viselte. Martinnak héttagú személyzete volt a
gépen, és New Yorkból a Nyugati Partra egyedül utazott.
Két stewardess gondoskodott Martin tökéletes kényelméről.
Csinos lányok voltak, az egyik barna, a másik vörös. Mindkettő
huszonöt éves, 170 centiméter magas és 56 kilós.
A Swanson-egyenruha rövid, fehér szoknyából, hozzá illő
kabátkából és tengerészkék trikóból állt, rajta fehér „Swanson”
felirattal. A stewardesseknek 90-es mellbősége volt. Martin ügyelt a
részletekre.
A lányok Martint Mr. Swansonnak szólították, és sokat
mosolyogtak. Az állás betöltésének a szép fogsor is feltétele volt.
Martin a személyzet tagjaival soha nem kezdett, bármilyen
csinosak voltak is. Jóformán észre sem vette őket. Csupán azért
szerződtették őket, hogy őrizzék a Swanson-imázst. Martinnak
sokszor akadtak üzleti vendégei, és ha ezeknek kedve volt
elszórakozni a személyzettel, az a magánügyük volt.
Martin három dolgot követelt meg az alkalmazottaitól: hűséget,
eszességet és tisztességes megjelenést. Ha ezeknek nem felelt meg
valaki, az röpült.
Az egyenleg másik oldala: ha valaki a Swanson-normák szerint
dolgozott, azt busásan jutalmazta.
Negyvenöt éves korára Martin úgy érezte, hogy az élete
többékebésbé egyenesben van. A meglehetősen szerény
kezdetektől messzebbre jutott, mint valaha is remélte. A
nagyközönség karizmatikus, dinamikus embernek, a tettek
emberének ismerte, aki minden álmot képest valóra váltani.
Hatalmas, híres barátai voltak a politikai életből, a sport világából, a
szórakoztatóiparból és a társasági életből. Bárki boldogan
barátkozott vele. És volt egy nyilvánvalóan okos és intelligens,
gyönyörű felesége.
Ám egészen négy hónappal ezelőttig Martin valójában nem tudta,
hogy mi a szenvedély.
– Még egy pohárka Eviant, Mr. Swanson? – kérdezte buzgón a
vörös stewardess.
 Martin bólintott, és másodperceken belül előtte volt a metszett
kristálypohár. Tiszta eviani víz, egy szeletke citrom és két jégkocka.
Pontosan úgy, ahogyan szerette.
– Enne most valamit, Mr. Swanson? – kérdezte a másik
stewardess.
Martin sötét foltot vett észre a lány feszes, fehér szoknyáján, és
addig nézte, amíg a lány kénytelen volt odapillantani.
– Húúú! – kiáltotta föl a lány zavartan.
Martin utálta az olyan nőket, akik olyasmiket mondtak, hogy
„Húúú!”. Az ilyenek úgy hatottak, mintha megálltak volna az
általános iskola hatodik osztályában a szellemi fejlődésben.
– Hozza rendbe magát – szólt rá a lányra. – Igen, uram.
A lányok egyenruháját Deena tervezte.
Legyen modern, szexi és nem mindennapi – adta ki az utasítást
Martin. Deena pontosan tudta, hogy mi fog tetszeni neki.
Deena. A felesége. Akinek acélból van az akarata. Ha akar
valamit, nem olyan, mint ő.
Amikor megismerkedett Deenával, olyan volt, mintha tükörben
önmaga női változatát látná. Kőkemény, dolgozó asszony. Olyan nő,
aki tudja, mit akar, és célja eléréséért mindenre képes.
Deena. Igazán megkedvelte. Feleségül vette.
Amikor rájött, hogy az asszony hazudott neki a korát meg a
származását illetően, valami megpattant benne. Martin nem
szerette, ha hazudnak neki.
A házasságukat ma már csak a megszokás tartotta össze.
Kívülről úgy látszott, hogy Swansonék házassága tökéletes. Az
igazság az volt, hogy Martin napi tizennyolc órát dolgozott, Deena
pedig próbált nem csüggedni. Talán a gyerek segített volna, ám két
vetélés után Deenának azt mondták, hogy többet ne próbálkozzon,
és a petevezetékét is elkötötték, nehogy baj legyen.
Bár gálánsán azt mondta Deenának, hogy nem számít, Martin
csalódott ember volt. Nagyon szeretett volna egy fiút. Önmaga kis
hasonmását, akit a kedvére alakíthat. Ifjabb Martin Z. Swanson. Egy
fiút, akit elvihet a meccsre, és bevezethet az üzleti élet rejtelmeibe.
Ki viszi tovább a nagy Swanson nevet?
Ki örökli a hatalmas vagyont? Deena cserbenhagyta.
 A szex nem volt különösebben fontos Martinnak. Tizenhét éves
koráig szűz volt, és az első élménye egy negyvenhárom éves
prostituálthoz fűződött, aki barátságtalanul sürgette. A kaland tíz
dollárjába került, ráadásul megkapta a kankót.
Korán megtanulta a leckét: az ember megfizet azért, amit kap. A
második élménye egy egyetlen éjszakára ötszáz dollárt kérő callgirl
volt, aki a Park Avenue-n lakott. A karácsonyi ajándékul kapott
pénzét költötte rá, és csalódottan kellett megállapítania, hogy ez a
kaland majdnem olyan érdektelenre sikerült, mint az első.
Ezután egymást követték az olyan ifjú hölgyek, akik ingyen
osztogatták a kegyeiket. Nem kettyintgette ugyan végig az
egyetemet, de azért szépen dolgozott.
Egyetem után az üzlet lett a legfontosabb. Aztán Deena. Aztán a
vetélések. Aztán a szeretők.
Martint pusztán a testi szépség nem izgatta. Csak az olyan nők
érdekelték, akik föl tudtak mutatni valami eredményt.
A hajsza hevítette: célba venni a kiszemelt nőt, aztán kideríteni,
hogy mennyi idő alatt lehet megszerezni. Néha akár egy-két hónapig
is kikötött némelyiknél.
És rájött, hogy minden nőnek megvan az ára.
És rájött, hogy mindegyiket meg tudja fizetni.
És akkor megjelent Venus Maria, és negyvenöt évesen Martin Z.
Swanson végre fölfedezte a szerelmet és a szenvedélyt és az életet.
És magával ragadta a szenvedély.
Hátradőlt az ülésen, és fölidézte első találkozásukat. Venus
Maria.
Martin Z. Swanson.
Kitömi készülő tűzhányó.
– Helló. – Venus Maria mosolygott rá. Apró, fehér fogai és
provokatív mosolya volt.
– Régi csodálója vagyok – felelte az elbűvölő, behízelgő
Swanson-nézéssel és lovagias kacsintással.
A lány továbbra is mosolygott.
– Hazug disznó. Fogadni mernék, hogy nem látott semmiben. –
Nem igaz – tiltakozott.
– Akkor meséljen.
– Mit meséljek? – Hogy miben látott. Martin hallgatott.
 – Láttam a Time címlapján. – Az nem munka. Csak reklám. –
Tudom.
– Tehát?
– Maga énekesnő.
– Hűha! Nagyon okos.
– És színésznő.
– De nem látott semmiben, igaz?
Martin vállat vont.
– Megcsípett.
– Látja – mondta még mindig mosolyogva a lány – megmondtam:
hazug disznó.
Martin nem volt hozzászokva, hogy hazug disznónak nevezzék.

Kivált egy fiatal nő, bármilyen híres legyen is, platinaszőke hajjal,
kihívó tekintettel és elképesztő szerelésben. Úgy nézett ki, mint
holmi vándorcigány: töméntelen ezüst ékszert, hosszú, tarka
szoknyát és a derekát szabadon hagyó arany blúzt viselt.
Websterék vacsoráján voltak New Yorkban. Effie Webster
avantgárd divattervező volt. Yul pedig, a férje könyvkiadó.
Mindketten híresek voltak válogatottan eszelős barátaikról és
kábítószer-fogyasztói hajlamaikról. Bár Deena jóban volt
Websterékkel, Martin csak azért jelent meg a vacsorán, mert azt régi
barátja, egykori szobatársa, Cooper Turner tiszteletére rendezték.
Deena otthon maradt a migrénjével. Ekkor követte el az első hibát.
– És most, hogy már kiderült magáról, hogy hazug disznó mondta
Venus Maria, miközben lekapott egy rákos szendvicset az arra
elhaladó pincér tálcájáról, és nyugtalanítóan telt, vöröslő szájába
dugta mit tehetünk ebben az ügyben?
Martin fölfigyelt a többes számra. Éppen akkor szakított a
feminista ügyvédnővel, aki túlságosan követelőző volt. Tehát készen
állt az új kalandra. Csakhogy ez a lány más volt – túlságosan fiatal –
túlságosan vad – túlságosan sok. Számos figyelmeztetőjel súgta
Martinnak, hogy tartsa távol magát tőle.
– Tudja, ki vagyok? – kérdezte abban a szilárd hitben, hogy a
lány tudja.
– Nem én – vágta oda könnyedén a lány. – Bár meg kell
mondanom, kicsit ismerős a képe. Politikus? Szenátor vagy ilyesmi?
 – Martin Swanson vagyok – mondta úgy, ahogyan az ember azt
mondja: „Ez az Empire State Building” vagy „Ez az Eiffel torony
Venus Maria félrebillentette a fejét. Martin látta, hogy a két fülében
két különböző fülbevaló van.
– Nem esik le a tantusz – mondta a lány. – Bökje már ki.
Martint most már nyugtalanítani kezdte ez a fura lény. A lány
szemöldöke túlságosan sötét volt a hajához képest, a szemében
pedig volt valami mély – sokkal idősebbnek látszott, mint arcának
többi része.
Olvassa el a Time 1984. januári számát – mondta Martin. –
Nemcsak maga szokott szerepelni a címlapon.
Cooper Turner lépett oda. Maga a jóképű Cooper. Cooper, aki
nyilván dugta ezt a tizenöt percig híres kis macskát. Elvégre
vigyáznia kellett a hírnevére.
– Látom, megismerkedtél Vénusszal – mondta vigyorogva
Cooper. – Sikerült már megsértenie? – Nem is tudom – felelte
Martin.
– Vigyázzatok a tökötökre, fiúk. Még szükségetek lehet rá –
nevetett vidáman Venus Maria, és könnyedén búcsút intett nekik. –
Mennem kell. Örülök, hogy megismertem, izé… – Martin. – Szar a
memóriám, de istenien tudok szopni.
Ezzel a mondattal hagyta faképnél őket, és végigvonaglott a
termen, minden egyes lépésével magára vonva az emberek
figyelmét.
– Bár csak kipróbálhatnám – sóhajtotta vágyakozva Cooper. – A
kis Venus Maria csak cukkolja a férfiakat. Emlékszel? Így mondtuk
annak idején, a hatvanas években: – Ezt úgy értsem, hogy nem a
szeretőd? — kérdezte érdeklődéssel Martin.
– Nehéz elhinni, igaz? – mondta száraz mosollyal Cooper.
– Most emberemre akadtam. Csak nevetett, amikor ajánlatot
tettem neki. Mit gondolsz, Martin, öregszünk? – Cooper ezt az olyan
ember önbizalmával mondta, aki tudja magáról, hogy soha nem fog
megöregedni.
Martin egész este figyelte Venus Mariat. Úgy röpködött a
szobában, mint egy kíváncsi kis madár, sehol sem maradt sokáig,
csupa platinaszőke haj és telt, vörös száj, erős parfümjének illata
pedig mindenütt a nyomában.
 Egyszer találkozott a tekintetük. A lány úgy nézett vele
farkasszemet, akár a macska: Martinnak kellett elfordítania a
tekintetét. Megint a lány győzött. Ez a lány egyre jobban érdekelte
Martint.
Másnap összeszedte a lány anyagát. A titkárnője képeslapok és
újságkivágások tömegét hozta be. A lány híresebb volt, mint
gondolta.

Akkor beszereztette a lány videóit és addig készült két filmjét. A

vásznon rendkívül dinamikus volt a lány jelenléte: szexi szirén volt
nagy adag utcagyerekes dörzsöltséggel. Tudott táncolni, tudott
énekelni, még játszani is.
Délutánra Martin beleesett a lányba. Megtudta, hogy a Chelsea
Hotelban lakik, tehát odaküldetett három tucat Sterling Silver rózsát
egy névjeggyel. A névjegyen ez állt: „Én is. Martin Swanson. ”
Ami nem volt egészen igaz. Soha életében nem szopott. Nem volt
rá szüksége.
A lány nem köszönte meg a virágot. Martin azt sem tudta,
valójában megkapta-e, mert megtudta, hogy a lány másnap
visszautazott L. A.-be. Venus Maria.
Befejezetlen ügy.
Martin szerette elvarrni a szálakat.
Hat héttel később Deena úgy döntött, hogy részt akar venni egy
partin L. A.-ben. Nagy jótékonysági estély volt, és Deena-nak kedve
támadt megmutatni új zafír és gyémánt nyakékét, amely jól illett
világoskék szeméhez és áttetsző bőréhez.
– Menjünk el – egyezett bele Martin, ami meglepte Deenát, mert
tudta, hogy a férje utálja L. A.-t.
Nyilván az ösztöne súgta Martinnak, hogy ott a helye. Mert ott volt
Venus Maria is, aki kirítt a Valentino, Ungaro és Adolfo
ruhaköltemények közül fekete bőr szerelésében. A haja
koromfeketére volt festve – ami sokkal inkább illett sötét
szemöldökéhez telt ajkán harsány vörös volt a rúzs. Fekete bőr
motorosdzsekije alatt puhább bőrből készült, fekete, ezüstszögekkel
kivert melltartót viselt. Krémszínű keble árulkodott mindarról, ami
még a bőr alatt lehet.
 – Úristen! Ez a Venus Maria egyszerűen szörnyű! Láttad? –
kérdezte Deena.
Már hogyne látta volna.
Látta.
És nem akarta kihagyni.
Cooper Turner nem akarta megadni a lány telefonszámát.
Nem neked való, Martin – figyelmeztette. – Az új idők gyermeke.
Felejtsd el.
– Félsz a konkurenciától? – kérdezte Martin.
– Csak figyelmeztetni próbállak. Venus más. Ha sikerülne is
összejönnöd vele – amit nem hiszek nem az a fajta nő, aki otthon ül
a fenekén, amíg te ingázol közte és Deena között. Felejtsd el,
Martin. Ez kemény kislány.
– Megkapom a számot, vagy szerezzem meg máshonnan?
Megkapta a számot, és mindenre elkészülve fölhívta a lányt.
– Magammal hoztam a rózsákat L. A.-be – mondta könnyedén a
lány. – Ja, és megkértem az asszisztensemet, hogy szerezze meg
azt a Time magazint. Nem tetszik az a kép: úgy néz ki rajta, mint egy
önelégült seggfej. Én is szoktam fotózni. Lenne kedve a lencsém elé
állni?
Martin talált valami kifogást, Deenát a szállodában hagyta és
sietett Venus Máriához a hollywoodi dombon lévő házba.
A lány herbateát főzött neki, és hosszú, selymes ujjával
megérintette az arcát.
Addig nem fekszem le veled, amíg meg nem ismerlek – mondta
lágyan. – Beletelik néhány évbe. Helyes?
Nem helyes.
Öt hétbe telt, és ez alatt az idő alatt Martin hatszor repült a Partra,
a lány kétszer New Yorkba.
Egy barát házában történt meg végül a dolog, baldachinos
ágyban. A ház Big Sur fölött állt, és fantasztikus kilátás nyílt az
óceánra.
És Martin Z. Swanson – mágnás, milliárdos, nagyvilági ember,
kifinomult műélvező, negyvenöt éves – végre megtudta, mi a
szerelem és a szex és a szenvedély.
Olyan volt ez, mint a megvilágosodás.
 Amint megérkezett L. A.-be, a limuzinjából Martin rögtön fölhívta
Venus Mariat. A lány forgatott, de sikerült utolérnie az előre
megbeszélt fedőnév használatával. Mr. Wacko. Martin hülyeségnek
tartotta ezt az ostoba nevet, de Venus Maria ragaszkodott hozzá.
– Csak egy ilyen buta név jó – bizonygatta. És bizonyára igaza
volt. Tehát maradt a Mr. Wacko.
– Mikor menjek át? – kérdezte Martin.
– Nem jöhetsz. A bátyám még mindig a házban van.
– A fene egye meg! Azt hittem, már megszabadultál tőle.
– Próbálok. De időbe telik. Nem szeretném, ha nyomban rohanna
a titkaimmal a National Enquirer-hzz.
– Úgyis azt fogja tenni. – Gondolod? – Tudom.
– Kibérelek neki egy lakást. – Mikor? – Ma. – Hiányoztál.
– Az jó.
– És?
– Mi és?
– Tudod. Énhiányoztam neked?
– Martin, amikor itt vagy, itt vagy. Amikor távol vagy, az a másik
életed. Ha hiányolnáalk, az negatív energiát fogyasztana. Erre nincs
időm.
Venus Máia dühítő tudott lenni. Hát nem érti, hogy Martintól
milyen nagy dolog, hogy kimondja: “Hiányoztál”? Soha életében nem
mondta senkinek. És Venus Maria úgy tesz, mintha semmit sem
jelente.
– Azért vagyok itt, mert meg akarok venni egy filmstúdiót –
mondta, mert azt hitte, ez majd imponál a lánynak.
– Már említetted a múltkori utad alkalmával.
– Az a múltkori ügy kútba esett.
– És most?
– Új tárgyalások.
– Mennem kell, kiabálnak értem.
– Hadd várjanak.
– Martin! Csodálkozom rajtad. Én profi vagyok.
– Rúgd ki a bátyádat. Oda akarok menni hozzád.
– Megpróbálom.
– Ne próbáld. Rúgd ki.
Később.
 Később a karjában fogja tartani. Azt a fiatal, vibráló, energiától
lüktető testet. Amely ott lüktet fölötte. Amelytől úgy áll föl, ahogyan
még soha életében.
És most jöhet a munka. Martin Z. Swanson meg akar szerezni
egy filmstúdiót. És ha Martin Z. Swanson akar valamit, az mindig
sikerül.

Lucky rágyújtott. Egyszer régen megígérte magának, hogy

leszokik a dohányzásról. Lehetetlen. Túlságosan beleivódott ez a
szokás. Ráadásul élvezte az eljárást. Rágyújtani, leszívni és lazán,
lustán kiengedni a füstöt.
Boggie nem dohányzott. Boogie-nak a búzakorpa, a zabpehely, a
barna rizs és hasonló magvak voltak a gyengéi. Boggie eszelősen
egészségmániás volt, és rosszalló pillantásokat vetett Luckyra,
amikor erős, tejés cukor nélküli és persze nem koffeinmentes
kávékat ivott, vagy vastag, szaftos marhasülteket evett vacsorára.
Szombat reggel volt, és rengeteg tennivaló akadt. Londonba
elutazni kevés volt az idő. El tudna ugrani egy napra Acapulcóba –
ha nem lenne állítólag Japánban.
A franc essen belé! Lennie-vel akart lenni.
Kissé vonakodva, de fölhívta. A Mickeyvel folytatott előző napi
beszélgetések alapján Lennie nem lehet a legjobb hangulatban.
Nem is volt.
– Hol vagy? – kérdezte ellenségesen.
– Ahol rengeteg teát kell inni, és még többet kell hajlongani –
felelte nyugodtan Lucky.
Lennie percről percre nyűgösebb lett.
– Tudsz arról, hogy a munkatársaid egytől egyig idióták?
– Hát nem azok vagyunk egytől egyig?
– Ugyan már, Lucky, én nem csallak meg. De az emberek az
irodádban vagy agyalágyultak, vagy elmebetegek.
Vajon kivel beszélt?
– Miért mondod ezt? – kérdezte aggodalmasan. Nem lenne jó, ha
most lelepleződne.
– Mert huszonnégy órája próbálom kideríteni, hogy Japánban
pontosan hol vagy. Egy telefonszámot szeretnék. Egy címet.
 Bármit. “Fogalmunk sincs Mr. Golden”, mondják, mintha hülye
lennék.
Még csak két hét telt el, és Lucky máris nyakig van a bajban.
– Nem tudják, hol vagyok. Én sem tudom, hol vagyok. Mr.
Tagaswaki igen különös és csodálatos ember, aki meglehetősen
sajátosan intézi az ügyeit.
Lennie hangjában utálat volt.
– Mi a csudáról beszélsz?
– Nehéz elmagyarázni – válaszolta Lucky. – Ez ilyen üzlet. Mr.
Tagaswaki egy kicsikét bolond. De nemsokára túl leszek az
egészen.
Lennie nem békült meg.
– Lefekszel azzal a japán fasszal? – kérdezte fojtott hangon.
– Ne légy nevetséges.
– Nem. Lucky, te vagy nevetséges.
Most Luckyn volt a sor, hogy megharagudjon.
– Én itt szerződést próbálok tető alá hozni. Hát beleszólok én
abba, hogy te hogyan csinálod a dolgaidat? – Mindig.
Úristen! Lucky nem akarta, hogy komoly veszekedés legyen.
– Kérlek, értsd meg, Lennie – mondta lágyan. – Csak most az
egyszer.
– Nem értem meg. Gyere haza.
Egyre vádlóbb hangon beszélt.
– Lennie – mondta óvatosan Lucky –, én azt csinálom, amit én
akarok.
– Hát csak csináld, szívi, legföljebb hamarosan egyedül fogod
csinálni.
„Szívi!” Ez tényleg dühös.
– Ez a szerződés fontos nekem. Engedd meg, hogy a magam
módján csináljam, aztán csak a tiéd leszek. Egész nyáron nem
megyünk sehová. Ülünk majd Malibuban, és homokvárat építünk. –
Lucky hangja ismét ellágyult. – Oké, bébi? Lennie lecsillapodott.
– Meg akartalak lepni a hétvégén. Egyszerűen föl akartam
bukkanni. Már ha tudnám, hogy hol kellene fölbukkannom.

– És a filmmel mi van?
 – A franc essen a filmbe. Megmondtam Mickey Stollinak, ha nem
rúgja ki Grudge-ot, én hagyom ott őket. – Hamarosan nagy
meglepetésem lesz számodra. – Micsoda?
– Légy türelmes.
Lennie nem hagyta magát.
– Mikor voltam én türelmes? A telefonszámod?
– Nincs telefonszámom.
– Honnan beszélsz? Az utcáról?
– Egy szállodából.
Lennie hangja kétségbeesetten csengett.
– Nem tudom, miféle játékot játszol, Lucky. De jobb lenne
mindkettőnknek, ha visszajönnél. Szükségem van rád.
– Veled leszek, hamarabb, mint hinnéd.
Nem éppen a legideálisabb telefonbeszélgetés volt. Vajon meddig
hiszi még el Lennie ezeket az átlátszó kifogásokat?
Lucky ezután Bobbyt hívta Londonban. A kisfiú látott egy James
Bond-filmet, és elmesélte az anyjának az egész történetet. Lucky
türelmesen végighallgatta, azt mondta a fiának, hogy szereti, aztán
letette a kagylót.
Elbaszod az életedet, Santangelo. Csak ideiglenesen.

Hétfőn reggel, amikor visszatért a stúdióba, Lucky már sokkal

többet tudott, mint péntek délután, amikor hazavitt egy iratokkal és
szerződésekkel teli dossziét Mickey zárt iratszekrényéből. A
hétvégén bőségesen volt ideje átnézni az anyagot. Kiderült, hogy
Mickey mindenhonnan lecsíp némi pénzt. A gazdasági igazgatónak
is benne kellett lennie a dologban. Erőteljesen összejátszhatnak.
Mickey későn, rohanva érkezett.
Hívja föl nekem Zeppo White-ot – vetette oda. – Mondja le a
kilences megbeszélést Eddie Kane-nel. Mondja meg Teddy
Laudennak, hogy értekezlet után maradjon itt. És csináljon friss lét,
grapefruitból. Csipkedje magát. Gyorsan.
Ez a pasas egyszerűen hihetetlen. Szó sincs nála olyasmiről,
hogy “jó reggelt” vagy „hogy van”.
Lucky követte Stollit az irodájába. A férfi éppen levetette
teniszingét, szabaddá téve rendkívül szőrös mellét. Ha a gatyáját is
leveszi, Lucky rögtön fölmond.
 Mickey becsörtetett magánfürdőszobájába, a nyitott ajtó mellett
hangosan vizelni kezdett, és közben goromba faxot diktált
Freeportnak. A fax szövege a következő volt: A BOLDOGTALAN
SZÍNÉSZEK CSAK BAJT ÉS GONDOT OKOZNAK. A BAJ MEG A
GOND ENGEM IS
BOLDOGTALANNÁ TESZ. TE PÓTOLHATÓ VAGY. A SZTÁROK
NEM. CSINÁLJ VALAMIT, HOGY MINDENKI BOLDOG LEGYEN.
Aztán egy hasonló faxot diktált, amely Ned Magnusnak, Lennie
producerének szólt. Lucky még kiegészítette a szöveget a
következőkkel: MINDENKÉPPEN JÁRJ LENNIE GOLDEN
KEDVÉBEN. ENGEDÉLYEZZ MINDEN ÁLTALA JAVASOLT
VÁLTOZTATÁST.
Mickey ezek után eltűnt a zuhany alatt, Lucky pedig kisietett
telefonálgatni. Amint Mickey előkerült, a grapefruit-léért ordított.
Lucky kitűzött a rozsdamentes acél konyhába, kettévágott egy
grapefruitot – kis híján az egyik ujját is levágta és a lényerőre
nyomta.
Kis híján nevetőgörcs fogta el. Ez őrület! Mi a fenét keres itt?
Kaland. Egy filmstúdió. Lennie.

Eddie Kane ideges volt. Sürgősen beszélnie kellett volna

Mickeyvel, az a fasz pedig állandóan lemondta a találkozót.
Eddie Kane kábítószeres cigarettát szívott a férfivécében a
fejesek hétfő reggeli értekezlete előtt. A kokain jobban esett volna,
ám Kathleen Le Paul mindig csak hétfő délután jött.
A cigi azért kicsit megnyugtatta. Nem teljesen. Csak kicsit.
A francba! Le kell ülnie Mickeyvel, gatyába kell ráznia a dolgokat.
Amint a vécé tükrébe nézett, észrevette, hogy tikkel. Nem
nagyon, de ha alaposan odafigyelt, azért látszott.
Ki figyel oda, az ég szerelmére?
Eddie „Tikkelős” Kane. Az egykori gyereksztár. De még mindig
menő ezzel a „Miami bűn” magatartásával. Mert Eddie ebben
utazott; Pornófilmekben.
Ő forgalmazta őket.
A Panther legális filmjeinek a fedezékében.
Szép pénzért.
Amelyet bezsebelt.
 Sokáig nézte magát. Kinek van olyan felesége, mint Leslie?,
gondolta. Szebb bármelyik filmsztárnál. És szexibb is.
Ó, mit nem adna, ha tetőtől talpig gyémántokba burkolhatná.
Leslie megérdemli. Nyakig gyémántban, pucér popóval. Micsoda
látvány lenne!
– Jó reggelt, Eddie.
Zev Lorenzo, a nemrégiben létrehozott televíziós osztály vezetője
köszönt rá. Zev elegáns férfi volt a negyvenes évei vége felé, vékony
bajuszkával, ritkuló hajjal, edzett testtel. Ha Eddie-t megkérdezték
volna, bizonyára azt mondja, hogy Zev az egyetlen a Panther fejesei
közül, aki nem dolgozik saját zsebre. – Szia, Zev. Az idősebbik férfi
biccentett, és a piszoár elé állt.
„Klozetbuzi”, villant át Eddie agyán. Valaki azt mondta neki, hogy
Zev klozetbuzi. De hogy 1986-ban miért kell ezt a klozetban csinálni,
azt Eddie képtelen volt megérteni.
– Hogy megy a bót? – simította végig hosszú haját Eddie.
– Kiválóan – felelte Zev. Gyakran használt olyan szavakat, mint
„legfőbb”, „elsőbbség”, és „fölülmúlni”. Eddie még soha nem hallotta
káromkodni Zevet. Egy egyszerű „baszd meg” sem hagyta el a
száját.
– Az jó, nagyon jó – mondta Eddie. – Hé, igazán meg kellene már
ismerned a feleségemet.
– Azt mondják, bombanő. – Zev fölhúzta a cipzárját, és távozott.
Még kezet sem mosott.
Eddie ismét tikkelt. Nem érezte jól magát. Szarul érezte magát.
Szarul nézett ki. Elijesztette Zevet.
– Elkísérjem az értekezletre, Mr. Stolli? – kérdezte Lucky.
– Aha. Jegyezzen föl mindent. Tud gyorsírni, igaz?
Lucky bólintott.
– Mi van a hajával? – Hát… – Nem érdekes. Jöjjön utánam, és ki
ne nyissa a száját.
Lucky követte Stollit a tanácsterembe. Három lépéssel mögötte
haladt. Mint egy engedelmes gésa.
A fiúk már mind ott voltak. Lányok sehol.
Disznóság.
Ez Hollywood.
 Lucky némán ült hátul, készenlétben a jegyzetfüzetével (a
gyorsírás volt az egyetlen hasznos dolog, amit Svájcban megtanult),
és körülnézett. Némán azonosította a főszereplőket, összevetette a
valóságot a Panther év végi értesítőjében megjelent, retusált
fényképekkel.
Ford Weme, a gyártási igazgató. Döglesztően nézett ki Armani
öltönyében és ötszáz dolláros színezett napszemüvegében. Ötven
körüljárhatott, de jól tartotta magát.
Teddy T. Lauden, a gazdasági igazgató éppen az ellenkezője volt:
vékony, jelentéktelen, precíz.
Zev Lorenzo, a televíziós ügyek igazgatója kifogástalan
megjelenésű volt és elragadó.
Ugyanakkor Eddie Kane, Miszter Terjesztés, Miszter Kokain úgy
nézett ki, mint aki rögtön szétesik. A „zavart” szó túlságosan enyhe
volt rá. Amolyan negédesen jóképű volt. De látszott rajta, hogy
bajban van.
Rajtuk kívül már csak két fejes volt: Grant Wendell, a nemzetközi
produkciók alelnöke, fiatal, éles tekintetű férfi buggyos nadrágban,
kigombolt ingben.
És Buck Graham, a marketing igazgatója. Testes, joviális, vörös
képű fickó, amolyan „azért vagyok itt, hogy a kedvetekben járjak”
mosollyal.
Az átlagéletkor negyven valahány év volt.
Ezért nem akadt nő a fejesek között. Ezeknek a fickóknak nem
volt tapasztalt feminista anyjuk. Ugyan mit tudtak ezek?
Lucky magában mosolygott. Förtelmes parókájában és
szemüvegében, az alakját elrejtő ruhájában ő egyszerűen láthatatlan
volt ezeknek a – minden bizonnyal – férfisovinisztáknak.
Két nő jelent meg, hogy teát és kávét szolgáljon föl. Az egyik
Eddie Kane néger titkárnője, Brenda volt. Az alkalomhoz illően
feszes, rózsaszínű bőr ruhát viselt, amely legföljebb ha combközépig
ért. Hosszú lábán fölháborító neccharisnya feszült, amely jobban
illett volna egy éjszakai lokálba, mint egy hivatali értekezletre, s
hozzá igen magas sarkú, piros körömcipő volt rajta.
Brenda tüsténkedett a férfiak körül, mindegyiket a keresztnevén
szólította, miközben aranykörmű kezével kávét töltött nekik.
 A másik nő egy lófarkas szőke volt, szintén miniszoknyában.
Szemlátomást Grant Wendellhez tartozott.
A férfiak tudomást sem vettek a nőkről, bár Lucky látta, hogy
Eddie gyorsan benyúlt Grant titkárnőjének kurta szoknyája alá,
amikor a lány megállt mellette.
Oké, lányok, kifelé – mondta a bűbájos Mr. Stolli. – Ez nem
étterem.
Brenda sötét pillantást vetett Luckyra, mintha azt kérdezné: hát te
meg mit keresel itt? Nyilván az összes titkárnő pályázott erre a
munkára.
És megkezdődött az értekezlet.
Mickey agya gyors volt, mint a gépfegyver: röpködtek a kérdései,
hadarva beszélt. Mindent tudni akart, ami a stúdióban történt, sőt,
ami a nagyvilágban történt – ha annak bármiféle köze lehetett a
Pantherhoz.
Ford Weme megigazította a napszemüvegét, és egy egymilliós
forgatókönyvről beszélt, amelyet – szerinte – meg kellene vásárolni.
Grant Wendell előadta az óhaját, hogy Madonnát vagy Chert
szeretné szerződtetni egy nemzetközi produkcióhoz.
Zev Lorenzo két televíziós show-jának a sikerével dicsekedett, és
azt állította, hogy egy Norman Mailer-könyv televíziós jogáról folytat
tárgyalásokat.
– Amolyan hosszabb rövidfilmsorozatot szeretnénk csinálni
belőle, mint Irwin Shaw „Gazdag ember, szegény ember”- éből.
– Túlságosan színvonalas – szólt közbe Mickey. – Valami
népszerűbb kell. És ha már itt tartunk: kellene egy forgatókönyv
annak a tizenhét éves volt pornósztárnak, aki jó útra tért. Istenáldotta
tehetség.
– Istenáldotta tehetség, de miben, Mickey? – röhögött durván
Buck Graham.
– Láttam az Üveg alattban – élénkült föl hirtelen Teddy Lauden. –
Akkor tizenhat éves volt. Micsoda test!
– Kit érdekel? Játszani tud? – kérdezte Grant.
– Szarok rá – közölte Mickey. – Egy vagyont fogunk keresni rajta.
Friss, fiatal hús. Arra mindig bejönnek. Cooper adott neki pár
mondatot a filmjében. Ó, micsoda élvezet igazi férfiak között lenni,
gondolta Lucky. Milyen remek csapat.
 Eddie elkapta Luckyt az értekezlet után. A férfi olyan volt, akár
egy időzített bomba.
– Hé… maga… kisasszony. – Luce a nevem.
– Oké, Luce. Tehetne nekem egy nagy szívességet. – Igen?
– Ne mondja le folyton a találkozómat Mickeyvel. Beszélnem kell
vele, még ma. Sürgős.
Lucky észrevette, hogy Eddie tikkel. Hát ez érdekes.
– Nem én mondom le a találkozót, Mr. Kane. Mr. Stolli mondja le.
Én csak azt teszem, amire utasít.
Tejó ég! Kezdek úgy beszélni, mint Olive.
– Persze. Szóval, ha legközelebb azt mondja, hogy mondja le a
megbeszélésünket, maga egyszerűen felejtse el. Én meg
odamegyek, és már benn is leszek nála. Érti?
– Aztán miért tenném, Mr. Kane?
– Mert csak így megy. Mickeyvel csak így lehet bánni. Mindenkit
le akar rázni. Olive tudja. Mikor jön vissza Olive?
Holnap.
– Még ma beszélnem kell Mickeyvel. Intézze el.
– Megpróbálom.
– Jó kislány.
– Luce a nevem. – Én megváltoztatnám a maga helyében.
Az irodában halomban álltak az üzenetek. Mickey Stolli
szemlátomást népszerű ember volt.
Lucky átlapozta Stolli előjegyzési naptárát. Egy hónapra előre be
volt táblázva. Olive minden apró részletet rögzített szép kézírásával.
Lucky bekopogott Stolli ajtaján, megvárta a szokásos „egent”, aztán
belépett.
– Mr. Kane szeretne önnel beszélni – mondta hivatalos hangon.
– Látni sem bírom azt a marhát – mondta Mickey.
– Mikorra írhatom be? Azt állítja, sürgős.
– Klozetra menni, az sürgős. Eddie várhat. – Biztos benne?
– Ne fárasszon. Ki a következő?
– Frankie Lombardóval és Arnie Blackwooddal ebédel, aztán
háromkor a Beverly Hills Hotelban találkozik Martin Swansonnal.
– Az ebédet mondja le. El kell mennem valahová.
– Megkérdezhetem, hogy hová? – Nem.
– Köszönöm, Mr. Stolli.
 Lucky riasztotta Boogie-t, így az már készenlétben állt, amikor
Mickey Stolli elhagyta a stúdiót. Követte a férfit a szerény,
nyugathollywoodi házig, és látta, hogy Mickey a földalatti parkolóban
a négyes lakás számára fenntartott helyen hagyta Porschéját.
A bejárati névtábla alapján Boogie megállapította, hogy a négyes
lakás Warner Franklin tulajdona.
Mickey Stollinak talán fiúja van?
Nyilván.
Boogie fölhívta a kocsiból Luckyt a hírrel. – Biztos benne? –
kérdezte a lány.
– Hát úgy néz ki a dolog.
– Maradjon a közelben. Hátha együtt jönnek ki.
– Nem hinném. Nem valószínű, hogy a nyilvánosság előtt együtt
mutatkoznának.
– Ki tudja? Mickey aligha a legokosabb ember a földön.
– Megpróbálok többet is kideríteni.
– Senki sem csinálja jobban magánál.
Lucky dicséretétől ösztönözve Boogie meglehetősen sok mindent
kiderített. A postás, egy kíváncsi szomszéd és egy otthon unatkozó,
influenzás kilencéves kölyök elbeszéléséből állt össze a sztori.
A tények. Warner Franklin. Néger. Nőnemű. Zsaru. Boogie valami
disznóságot szimatolt.
 2002 29

Martin Swansonnak seregnyi ügyvédje volt. Ő füttyentett, azok

pedig rohantak hozzá.
Az ügyvédeinek viszont számtalan kiváló kapcsolata volt.
Elhintették, hogy Martin Swanson meg akarja szerezni egy nagyobb
filmstúdiónak az irányításához szükséges részvénytöbbségét, és
minden megoldás érdekli.
Martin megvizsgált minden lehetőséget, bizalmas jelentéseket
olvasott a United Artistsról, a Columbiáról, a Foxról stb., és végül
arra a következtetésre jutott, hogy az Orpheus és a Panther a két
legszimpatikusabb lehetőség.
Az Orpheus megérett a hatalomátvételre. És a Panther, amelynek
valójában még mindig a világtól visszavonult Abe Panther volt a
tulajdonosa, nyilván szintén kapható, ha megadja érte a megfelelő
árat. Legalábbis az ügyvédei ezt hitették el Martinnal.
Ha a Panthert akarom, kivel kell beszélnem? – kérdezte Martin.
Azt mondták, Mickey Stollival.
Martin nyomban lenyomoztatta az embereivel Mickeyt, akik
kiderítették, hogy ugyan valóban Stolli a Panther elnöke és legfőbb
ura, ám aligha adhatja el a stúdiót az apósa beleegyezése nélkül.
Érdekes. Mert Mickey jó munkát végzett a Panthernál, amióta
átvette a hatalmat. A stúdió hatalmas profitot termelt.
Martin már jóval korábban fontolgatta, hogy megvásárolja egy
nagy filmstúdió jelentős részét, mielőtt Venus Maria belépett az
életébe. Csábította Hollywood. A pénz volt a legvonzóbb körhinta.
És a filmipar mint lehetséges pénzcsináló ellenállhatatlan volt.
Az Orpheus Stúdió bajban volt. Egy olyan cég volt a tulajdonosa,
amely fő tevékenységeként repülőgép-alkatrészeket gyártott, s a
filmgyár immár három esztendeje egyfolytában veszteséges volt.
Amikor Zeppo White, a korábbi ügynök lett a főnök, a dolgok még
rosszabbra fordultak.
Pillanatnyilag éppen öt filmet forgattak. Ebből négy már milliókkal
túllépte a költségvetését, és haszonra csak akkor számíthatott volna,
ha csoda történik.
Martin Swanson nem hitt a csodákban.
Az Orpheus megvásárolható. Adott áron.
 A Panther talán igen, talán nem. Ám Martin abban biztos volt,
hogy Mickey Stolli megvásárolható. És ha Martin ne adj Isten az
Orpheust venné meg, miért ne vihetné át oda főnöknek Mickey
Stollit? Stolli képességeiről eddig csak jót írtak.
Ezért akart Martin találkozni Mickeyvel. így vagy úgy, de biztosan
tudnak csinálni valami üzletet.
Mickeynek fogalma sem volt, mit akar Martin Swanson. Hallotta
hírét, hogy Martin filmstúdiót akar venni. No de csak van a fickónak
annyi sütni valója, hogy érdeklődik? És ha igen, akkor tudja azt is,
hogy Mickey csupán fizetett alkalmazott, aki nem adhatja el neki a
Panthert. ,
Ez dühítette Mickeyt. Annyira dühítette, hogy sor került az évi
kétszeri nagy veszekedés egyikére Abigaüe-lel, aki semmit sem
értett. Abigaile lenézte a férfit, mint a fiát az az anya, aki rajtakapta a
gyerekét, amint önkielégítést végez Hitler meztelen fotóját nézve.
– A nagyapám nagyon jó volt hozzád – mondta ilyenkor mindig.
Legalábbis ez volt a mondandójának a lényege. – És ha elmegy,
megkapunk mindent, amit megérdemlünk.
– Miért kell vámunk? – vitatkozott ilyenkor Mickey. – Mi lenne, ha
az ügyvédeink szenilisnek nyilvánítanák?
Abigaile nem kért ebből. Tudta, hogy a nagyapja igen bonyolult és
kikezdhetetlen végrendeletet készíttetett, amelynek a megtámadása
csak bonyodalmakat okozna.
És azt is tudta, hogy Abe Panther – idős kora ellenére –
egyáltalán nem szenilis. Bármikor volt annyira rafinált, mint Mickey,
és Mickey csak áldhatta a szerencséjét, hogy az öreg nem tért
vissza a stúdió élére, hanem Mickey kezében hagyta az ügyeket.
Persze Abe ügyvédei életbe léptettek bizonyos anyagi
megszorításokat. Ezek dühítették Mickeyt. Ezek azt jelentették, hogy
Mickey fizetése nem haladhatta meg az évi egymillió dollárt. Az
egymillió soknak hangzott, ám csöppet sem kielégítőnek, ha arra
gondolunk, hogy holmi seggfejű színész megkereshetett évi öt-hat
milliót is, és még jelentős részesedést is kapott egy-egy sikeres film
után.
Abigaile-nek megvolt a saját vagyona, amelyet a szüleitől örökölt.
Ám Mickeynek nyavalyás egymillióból kellett kijönnie, és ha még az
adót is levonták…
 Gondolni is rossz volt erre, bár Mickey igen gyakran gondolt rá –
igaz, általában nem akkor, amikor Warnert dugta –, de ma hőség
volt, és egy légy zümmögött Warner lakásában, és a nő éppen az
imént jelentette be, hogy előléptetésként áthelyezték a bűnügyi
osztályra (ezt nevezik előléptetésnek?), és Mickeynek semmi kedve
nem volt a szokásos, szenvedélyes szexhez.
– Mi baj, szerelmem? – kérdezte Warner.
Mickey éppen a lány fölött volt, és kimutatta, hogy mennyire nem
ég benne a vágy. Ezt nemigen tudta titkolni.
– Légy van a szobában – felelte sután.
– Légy? – kérdezte csodálkozva Warner. – Talán darázs. – Ez
már jobban hangzott.
Warner nem tudta visszafojtani a jókedvét, hiszen olyan házban
nőtt föl, ahol a patkány is mindennapos volt.
Félsz, hogy megcsípi a seggedet, Mickey? – ugratta a férfit, és a
hangjában nevetés bujkált.
Ez megtette a magáét. Ma nem bújik be a forró virsli. Mickey
lemászott a lányról, és a nadrágjáért nyúlt. – Stop! – mondta Warner.
Mickey belebújt a nadrágjába.
Warner fölült.
– Stop! Vagy kénytelen leszlek, letartóztatni és megbilincselni.
Mickey farka önálló életre kelt, hirtelen fölágaskodott.
Mickey ledobta a nadrágját. Warner hozta a bilincset.
Ismét benne voltak nyakig.

A Polo Szalon tökéletesen alkalmas hely volt a találkozásra –

délután háromkor viszonylag üres volt, meglehetősen diszkrét és
kellemesen légkondicionált.
Martin Z. Swanson és Mickey Stolli még sohasem találkoztak, bár
meglehetősen sokat tudtak egymásról.
A homályos fénybe burkolózó egyes számú szeparé előtt fogtak
kezet.
– Ezt megtehettük volna a bungalómban is – mondta Martin.
– Vagy a stúdióban – tette hozzá Mickey.
– De jobb itt – állapították meg mindketten.
Mickey Stolli kibaszottul érezte magát. Szó szerint.
 Martin azon tűnődött, vajon mikor találkozhat Venus Mariaval. –
Beszéljünk az üzletről – mondta.
– A showüzletről – javította ki sunyi mosollyal Mickey.

– Azt akarom, hogy menj – mondta ellentmondást nem tűrő

hangon Venus Maria. – Béreltem neked egy lakást a Fountain
Avenue-n. Van úszómedence, televízió és takarítónő. Szép a
berendezés. Fél évig fizetem a Bert, aztán a magad lábára állsz.
Biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Emilio, a bátyja csak bámult rá. Egyforma szemük volt, nagy,
barna, csupa érzelem. Ezenkívül semmiben sem hasonlítottak.
– De miért? – kérdezte panaszos hangon Emilio.
– Mert… mert egyedül akarok lenni.

– Hiszen testvérek vagyunk – nézett rá sértődötten Emilio, mint

akit mélyen megbántottak.
A lány eltökélte, hogy nem adja be a derekát. – Azért fizetem a
Bert fél éven át.
Emilio sóhajtott. Nagyot. Mesterkéltet.
– Akkor elmegyek – mondta kelletlenül. Mintha lett volna más
választása.
Venus Maria bólintott. – Helyes.
– Ha elkészültem a távozásra – tette hozzá Emilio.
Cicázott a lánnyal. Ez dühítő volt. Csakhogy Venus Mariaból sem
hiányzott a temperamentum, és nem hagyta, hogy kukoricázzanak
vele.
– Még ma elmégy – mondta. – Egy órán belül. Vagy ugrott a
bérelt lakás, és tőlem azt csinálsz, amit akarsz. – Puttano! –
mormolta Emilio.
Venus Maria szeme összeszűkült. – Micsoda?
– Autót kapok?
Venus Maria úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a sértésről. –
Kölcsönkapod a furgont – mondta fáradtan.
Emilio a homlokát ráncolta. Miért kell neki holmi furgonnal
furikáznia, amikor a húga limuzinokon meg Porschékon
száguldozik? Nem helyes ez így, de úgy látszik, így kell lennie.
Venus Maria komolyan gondolja.
 Elcammogott csomagolni.
Venus Maria némi diadalt érzett. Nem nagyot, de azért kielégítőt.
Elküldte a házvezetőnőjét, hogy vásároljon friss virágokat, aztán a
gardróbba ment, hogy kiválassza az alkalomhoz illő öltözéket.
Martin szerette, ha fehéret viselt, legalábbis ezt mondta. Ő maga
jobban kedvelte a feketét. A fekete sokkal rafináltabb és
izgalmasabb volt. Szexinek érezte magát benne.
Mi volna, ha a felsőruha fehér lenne, és a fehérnemű – fekete?
Vagy semmi fehérnemű?
Martin nem a legnagyobb kan a világon. Gátlásos, kapkodó,
képtelen átadni magát az igazi érzéki gyönyörnek.
Venus Maria tanítgatta. Lassan…
Nagyon-nagyon lassan…
Venus Maria huszonöt éves volt, és összesen négy szeretője volt,
Martin a negyedik. A sajtó örömünnepet ült volna, ha sikerült volna
kideríteniük, hogy mindössze négy férfi volt a lány életében. Elvégre
fölszabadult nő volt, a nemi szabadság papnője. Bármit csinált is – a
videótól a színjátszásig –, az színtiszta szexet sugárzott. A
nyilvánosság előtt megérintette titkos testrészeit. Még az AIDS
árnyékában is több férfit kellett volna fogyasztania négynél.
Az első szerető: Manuel. Mester az ágyban. Fekete haj, fekete
szem, sötét, olajbama bőr. Olyan farok, amilyenért halni lehet,
táncoshoz illő, pompás mozgás.
Venus Maria egy héttel utána találkozott vele, hogy L. A.-be
érkezett. Manuel olyan heves, kemény szenvedéllyel vette el a
szüzességét, hogy azt a lány lélegzetelállítónak találta.
Három hónapon át mindennap szeretkeztek, aztán a fiú otthagyta
egy kaliforniai strandnyusziért.
Amikor Venus Maria híres lett, Manuel megpróbált
visszakéredzkedni az életébe.
Amiről szó sem lehetett.
A második szerető: Ryan. Az érzékek rabja. Borzas, szőke haj,
kis kutyaszemek, napcsókolta bőr. Olyan farok, amilyenért halni
lehet, és a legszebb fenék, amelyet Venus Maria valaha is látott.
Akkor volt a lány mellett, amikor a pályafutása fölfelé ívelt, és
akkor szállt ki a buliból, amikor beleesett egy angol rockegyüttes
szakállas menedzserébe.
 Barátok maradtak.
A harmadik szerető: Innes. Mester az ágyban és az érzékek
rabja. Fantasztikus kombináció.
Majdnem egy éven át voltak együtt, amíg Venus Maria karrieije el
nem érte a csúcsot.
Manuel, Ryan és Innes mind a húszas éveikben jártak.
Martin negyvenöt éves volt. A fiúk apja lehetett volna. Venus
Maria apja lehetett volna.
Venus Maria szerette Martint.
Nem tudta, hogy miért.
Szűziesen fehér ruhát választott – csupa csipke és fodor volt –,
hozzá rövid, szűk brokát zakót, tizenhét ezüst karperecet, a két
fülébe kétféle, jókora fülbevalót és korcsolyacipőt, persze korcsolya
nélkül. Aztán fölhívta Martint a szállodában, és üzenetet hagyott:
„A Wacko család hat után otthon lesz.”

Mickey jókedvűen ért haza.

A tizenhárom éves Tabitha duzzogva fogadta.
– Mami azt mondja, nem mehetek Vegasba Lukival meg a
papájával. Menni akarok. Miért nem mehetek?
Tabithának egyenes, barna haja, éppen csak hogy nőiesedő
alakja és ijesztő fogszabályzója volt. Nemigen fordultak meg utána a
fiúk.
– Ha anyád azt mondja… – kezdte Mickey.
– Menni akarok, papa – nyafogta Tabitha. – Beszélj mamival.
Intézd el. Te olyan okos vagy, mindent el tudsz intézni. Tabitha
talán Warnertől tanulta ezt?
– Megpróbálom – ígérte nem sok lelkesedéssel Mickey.
Tabitha az apja nyakába ugrott, fogszabályozója karmolta az
arcát.
Abigaile jelent meg az ajtóban, mintha csak megérezte volna az
összeesküvést.
– Találkoztál Martin Swansonnal a Polo Szalonban? – kérdezte
ingerlékenyen, tudomást sem véve a lányáról, aki buzgón integetett
a háta mögött az apjának, hogy mondjon már végre valamit.
Hát itt nincs titok? A Beverly Hills-i drót nélküli távíró
villámsebesen működött, vagy talán az új lánynak – hogy is hívják?
 Lucy, Luce, valami hülye neve van – túlságosan nagy a szája?
Olive-nak volt annyi esze, hogy tudja: ha Mickey el akar mondani
valamit Abigaile-nek, el is mondja.
– Ki mondta? – védekezett ösztönösen Mickey. – Papa! –
követelődzőtt Tabitha.
– Nem mindegy, hogy ki? – zsörtölődött Abigaile. – A lényeg az,
hogy nem közölted velem, hogy találkozol Martin Swansonnal.
Szívesen rendeztem volna vacsorát Swansonék tiszteletére.
Ó, egy újabb kedves kis ötvenszemélyes vacsora.
– Miért? Nem is ismered őket.
– Már hogyne ismerném – háborodott föl Abigaile. – Deenával
többször is találkoztam. Ő nincs itt.
– Vegas, papa! – ugrált türelmetlenül Tabitha.
– Huh… miért nem mehet Tabitha Vegasba?
Abigaile pillantása elhallgattatta. Remekül értett az emberek
megalázásához. Fölségesen húzta föl a szemöldökét.
– Komolyan kérdezed?
– Igen, komolyan. A barátnőjével, Luluval és Lulu apjával akar
menni. Szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló.
– És azt is tudod, hogy kicsoda Lulu apja?
– Huh… valami énekes. Nem?
– Énekes – mondta utálkozva Abigaile. – Ráadásul nem is híres,
hacsak a Névtelen Alkoholistáknál meg a kábítószer-elvonóban
töltött időt nem számítjuk be neki. Az én lányom nem megy sehova
ilyen emberekkel.
Az én lányom. Mindig az én ezem meg az én azom. Néha
Mickey úgy érezte, Abigaile úgy tekinti, mintha ő nem is létezne.
Magában még mindig jókedve volt, de úgy döntött, hogy jókedve
okáról nem kell másnak tudnia.
Az Isten veije meg Abbyt. Ha a dolgok úgy mennek, ahogyan
Mickey remélte, hamarosan úgyis megtud mindent.
 2003 30

Olive Watson eltörte a lábát. Lucky számára ez igen jó hír volt.

Bár a telefonban mélyen együttérzett Olive-val, pokoli jókedve
kerekedett.
Mickey rosszul tűrte a dolgot. Ordítozott az irodájában Luckyval,
mintha Lucky tehetne róla.
– Majd megoldjuk, Mr. Stolli – mondta nyugodtan Lucky, a
tökéletes titkárnő.
– Maga oldja meg – ordította Mickey. – Fejre áll az egész életem.
Még szép, gondolta magában Lucky.
Eddie Kane érkezett megbeszélésre. Mickey ismét le akarta
mondani az új időpontot, ám Lucky azt mondta, hogy nem tudta
elérni Mr. Kane-t. Eddie úgy nézett ki, mint akire ráférne egy
hosszabb alvás. Luckyra kacsintott.
– Jó kislány – csípte meg a lány fenekét, és belépett Mickey Stolli
szentélyébe.
– Mi folyik itt, Eddie? Figyelmeztettelek, hogy ha belekezdesz a
dologba, én nem kívánok foglalkozni vele – mondta fáradtan Mickey.
– Egen – felelte Eddie. – Csak arra nem számítottam, hogy
néhány horgas orrú seggfej a gatyámat is lehúzza majd, mert
nagyobb részesedést akarnak. – Ezt hogy érted?
– Egyszerű. Átvesszük a pornóárut, és szépen kijuttatjuk az
országból a Panther legális filmjeivel együtt. A hasznot megfelezzük
– tessék – ott van nekik a tiszta pénz. És mi is szép summát kapunk,
semmi gond. – No és?
– No és azt állítják, hogy az osztozás a hasznon nem
tisztességes.
Mickey hangja fenyegetően csengett.
– És tisztességesen osztoztunk?
Eddie hangjából világosan kicsendült a hazugság.
– Hát át merném én verni a nagyfiúkat?
– Átvernéd te a saját anyádat is.
Lucky hallotta, hogy jön valaki. Gyorsan kikapcsolta az
intercomot, és fölkapott egy halom levelet. – Dolgozol, baba?
Maguk a Rámenős Agglegények voltak. Ha énekegyüttest
alakítottak volna, Eddie Kane tökéletes harmadik lett volna.
 – Mr. Lombardo, Mr. Blackwood – mondta hivatalos hangon,
Olive-ot utánozva Lucky. – Miben segíthetek?
Arnie áthajolt az asztal fölött, és még mielőtt Lucky bármit tehetett
volna, lekapta vastag szemüvegét.
– Szép szemed van, cica. Csipáltass kontaktlencsét.
Lucky megpróbálta visszaszerezni a szemüvegét. Arnie az orra
előtt hadonászott a szemüveggel, nem tudta elkapni.
– Mr. Blackwood, így nem látok – mondta keményen.
– Én bukom az olyan babákra, akik nem látnak – hízelgett
Frankie.
– Mert legalább nem látják a másfél centis pöcsödet! – mondta
Arnie.
Ettől mindketten röhögni kezdtek. Lucky élt az alkalommal,
visszaszerezte, és föltette a szemüvegét. Micsoda két barom!
– Mit csinál? – mutatott Mickey szobájára Frankie. – Mr. Stolli Mr.
Kane-nel tárgyal.
– Akkor azt hiszem, örülne a felmentő seregnek – kacagott
jóízűen Arnie.
– Nem mehetnek…
Mielőtt Lucky befejezhette volna, azok már mentek is befelé.
Lucky gyorsan csöngetett Mickeynek.
– Mr. Stolli, ne haragudjon, de félrelöktek. Én…
– Egen, egen, egen – mondta a szokásához híven Mickey. -
Hozasson föl kávét.
– És banántortát – ordította a háttérből Frankie.
Hogy még nagyobb legyen az a dagadt segged, gondolta Lucky.
A fiúk tárgyalnak. Hadd egyenek tortácskát.

Az acapulcói napsütés is unalmas lehet. Mindennap ugyanaz –

kék ég, tűző napfény, képeslapra illő táj.
Lennie-nek két barátja érkezett néhány napra: Jess és Matt
Traynor. Jess volt Lennie legrégebbi barátja, együtt nőttek föl Las
Vegasban, egy középiskolába jártak, azóta is a legjobb barátok
maradtak.
A mindössze százötven centis Jess csupa élet volt. Nagy szeme,
borzas, rövid, vörös haja, töméntelen szeplője és pompás kis teste
volt.
 Matt, a második férje (az első egy kábítószerező idióta volt, aki
otthagyta a lányt) hatvan fölött járt, majdnem harminc évvel volt
idősebb nála. Nem látszott rajta: rövidre nyírt ősz haja sűrű volt, és
kiválóan öltözködött.
Lennie örült nekik. Ugyan hány estét tudna még eltölteni Joey
Firellóval? Nagyon unta már Joey állandó futkározását a nők után.
Ám az egyedül töltött esték sem voltak valami szórakoztatóak.
Grudge-dzsal, Marisával és Neddel – a mókás trióval, ahogyan
elnevezte őket – pedig nem volt kedve barátkozni. Jess és Matt
látogatása örömteli esemény volt. Rengeteg fényképet hoztak
tizenhat hónapos ikreikről: egy kisfiúk meg egy kislányuk volt.
– A keresztgyerekeid – mondta Lennie-nek büszkén Jess. –
Nektek mikor lesz már néhány saját srácotok?
Jess mindig beletrafált. Akárcsak Gino, ő sem szeretett
finomkodni.
– Amikor Lucky hajlandó lesz engem is beiktatni két tárgyalás
közé – mondta szárazon Lennie.
– Ezt hogy értsem? – Sok a dolga.
– Ó, hát ez már csak így van, ha az ember dolgozó nőt vesz
feleségül.
– No mesélj.
Jess abbahagyta a munkát jó néhány hónappal az ikrek születése
előtt. Egykor Lennie személyi ügynöke volt. Tulajdonképpen Jessnek
volt köszönhető, hogy Lennie karrierje elindult. Sokkal tartozott a
lánynak. Sok mindent éltek végig együtt.
– Hiányzol, majompofa – mondta vágyakozva Lennie.
– Ne merj így hívni! – sikította Jess, aki még mindig gyűlölte
iskolai gúnynevét.
– Miért ne?
– Mert tudod, hogy utálom.
– De illik rád.
– Baszódj meg.
– Bárcsak teljesülne a kívánságod! – Nagyon vicces.
Lennie lehuppant egy székre, nézte a lányt.
– Visszajössz mellém dolgozni vagy mi? Ha még mindig te lennél
az ügynököm, most nem lennék ebben a szarban.
– Majd ha Matt elválik tőlem – közölte tárgyilagosan Jess.
 – És az mikorra várható? Jess mosolygott.
– Sohanapján. Nagyon boldog vagyok.
– Jó tudni, hogy legalább valaki az – mondta bánatosan Lennie.
Jess Lennie székének a karfájára ült.
– Talán lassú egy kicsit a fölfogásom, de mintha nem lennél
tökéletesen elégedett.
Lennie bohóckodni kezdett.
– Viccelsz? Ugyan már, miért lennék elégedetlen? Forgatok egy
filmet, amelyet gyűlölök. Itt rohadok Mexikóban. A feleségem pedig
minden bizonnyal kamatyol Mr. Japánnal, hogy még néhány
milliócskával növelje a bankszámláját. A helyzet már nem is lehetne
jobb, Jess. És most mesélj magadról.
Jess megborzolta Lennie tarkóját.
– Jaaaj, bébi, bébi, bébi. Akarod, hogy beszéljek Luckyval?
– Ha meg tudod találni.
– Add meg a számát.
– Ha tudnám, meg is adnám – felelte kétségbeesetten Lennie.
– De hát hol van?
– A faszom tudja.
Jess nem kérdezősködött tovább. Lennie-vel nem szabad
továbbmenni.
Később azt mondta Mattnek:
– Házassági tanácsadó nem vagyok. De az az érzésem, hogy
most lépnem kellene. Lennie már nem bírja cérnával. – Ne avatkozz
bele – figyelmeztette Matt. Ugyan mit tudott ő?

Mickey egész héten rohant, és elvárta Luckytól, hogy tartson

lépést vele. Értekezletről vetítésre futott, közben meg-megállt
egyegy zuhanyozásra vagy friss gyümölcslére, vagy dührohamra.
Néha a lányt is magával vitte a napi muszter vetítésére azzal,
hogy jegyezzen föl mindent, amit a film alatt mond a sötét
vetítőteremben. A megjegyzései nagyjából ilyenek voltak: „Szép
cici”, „Nagy segg”, „A tyúk túl öreg” vagy „Adjatok a nőről egy
premier plánt, amikor beledöfik a kést”.
A férfi színészekről nem volt semmi mondandója, és azok
érdekes módon mindig föl voltak öltözve, bármilyen töméntelen szex
zajlott is körülöttük.
 Lucky rájött, hogy mi a különbség Hollywoodban a kemény pornó
meg az úgynevezett lágy pornó között. A kemény pornóban a férfiak
levetkőztek. A lágyban a nők részéről minden megengedhető volt.
Állandóan vetkőztek, orgazmust mímeltek, vagy éppen felvágták a
torkukat. Volt ám itt színvonal! És még több nemi erőszak.
A helyzet sajnálatos volt, és Luckynak esze ágában sem volt ezt
a helyzetet fönntartani a hatalomátvétel után.
Az éppen forgatott három olcsóságnak az izgalmas
BlackwoodLombardo páros volt a producere. Rájuk vall, gondolta
komoran Lucky.
Mivelhogy Mickey irodájában szabadon hozzáférhetett az
iratokhoz, Lucky megállapította, hogy az olcsó filmek hozták a
legtöbb pénzt a Panthernál, főként külföldről, ahol minden szinten
forgalmazták őket: moziban, kábelen, kazettán és pénzbedobós
vetítőkben.
Az olcsóságoktól virágzott a Panther.
Néha a sztárokat foglalkoztató nagy filmek is hoztak pénzt. De
csak néha.
Minden hülye tudta, hogy a filmszakma szerencsejáték. Az ember
néha nyert, néha vesztett. Az olcsóságokkal Mickey állandóan nyerni
tudott.
Lucky rájött, hogy érdekes feladat vár rá: hogyan lehetne sikeres
filmeket csinálni a nők aljas kizsákmányolása nélkül?
Hmmm… a változatosság kedvéért talán a férfiakat kellene
kizsákmányolni. Nem is rossz ötlet.
Mire esténként hazaért, hullafáradt volt. Boogie erős itallal várta.
Lucky vagy pizzát, vagy kínai kaját rendelt, evett, néhány följegyzést
készített, és nyomban elaludt.
Lennie-t kétszer hívta föl. A férfi egyre hűvösebben beszélt vele.
Végül kétségbeesett hangon közölte, hogy hallani sem akar róla
addig, amíg meg nem mondja végre, hogy hol van.
Pompás. Ha úgy akarja, legyen úgy.
Ha majd megtudja az igazságot, Lennie igazán sajnálni fogja a
viselkedését.
Grudge Freeportnak annyi fogalma volt arról, hogy hogyan kell a
társaságot jókedvűvé tenni, hogy nem fingott az orruk alá. Ennél
többre nem volt hajlandó, folytatta úgy, ahogyan addig csinálta a
dolgait.
Lennie még egy hétig tűrte. Jess és Matt jelenléte kissé
lecsillapította. Amikor elutaztak, Lennie robbant.
– Mondok én neked valamit, Grudge. Seggnyaló, tehetségtelen,
részeges állat vagy. Én pedig elmegyek. – Ezt nap mint nap
elordította, miután Grudge nap mint nap eltolt egy-egy újabb
jelenetet.
Grudge mindezt a régi nagyokhoz illően tűrte.
– Menj a francba – mondta nagystílűen. – Egyetlen színésznek
sem lett volna szabad soha a világra jönnie.
Lennie nem gondolt a következményekre. Összecsomagolt,
elröpült L. A.-be, két napot töltött egyedül a malibui házban, aztán
továbbutazott New Yorkba.
Nem a Luckyval közösen bérelt lakásukra ment. Eltűnt. Lucky ezt
onnan tudta, hogy Mickey Stolli dührohamot kapott.
– Mindenért beperelem a rohadt stricit. Mindenért! Ezt nem ússza
meg. Acapulcóban ül a stábom, és a seggét vakarja. Sokba kerül ez
a stúdiónak, és az a hülye fasz mindent meg fog fizetni. Ó, de még
hogy fog fizetni!
Lucky kapta azt a kínos feladatot, hogy keresse meg Lennie
Goldent. Már sikerült tökéletesítenie új hangját, így hát
kötelességtudóan fölhívta Lennie ügynökét és menedzserét. A
titkárnőktől megtudta, hogy Lennie hollétéről senki sem tud.
– És a felesége? – ordította Mickey. – Ha jól tudom, elvett valami
gazdag tyúkot, akinek gengszter az apja.
Szóval ez a szöveg megy. Gazdag tyúk, akinek gengszter az
apja.
Nem Lucky Santangelo, a tökéletes üzletasszony.
Nem Lucky Santangelo, anya és feleség.
Valami gazdag tyúk, akinek gengszter az apja. Elbűvölő! – Nem
tudom, Mr. Stolli – próbált hűvös maradni Lucky. – Derítse ki, és
közölje velük, hogy perelni fogunk.
A nap folyamán Luckynak abban az örömben volt része, hogy
közölhette Mickeyvel, hogy sikerült elérnie Lennie Golden feleségét.
– És? – kérdezte Mickey.
 Nem ismételhetem meg, amit mondott, Mr. Stolli. – Mit mondott?
– Hát… azt mondta… hooogy…
– Nyögje már ki, az ég szerelmére.
– Azt mondta, hogy maga szánalmas seggfej, akinek vattából van
a töke, és fekete a szíve. Mickey magánkívül volt. – Most viccel
velem?
– Sajnálom, Mr. Stolli.
Mickey esküre emelte a kezét.
– Ameddig én itt vagyok – mondta –, Lennie Golden soha többé
nem fog ennek a rohadt stúdiónak dolgozni.
– Nagyon helyes – helyeselt együttérzéssel Lucky.
Aznap éjjel beszereltetett Boogie-val egy bonyolult
lehallgatókészüléket Mickey irodájába. Nem árt pontosan tudni, hogy
mi történik odabent.
 2004 31

Venus Marianak kőkemény combja volt, hála a magánedzőjével

végzett napi gyakorlásnak. A hasa lapos és sima volt, a karja meg a
válla kecsesen izmos, hiszen rendszeresen súlyzózott. Mindennap
kocogott és ötven hosszt úszott a medencéjében. Úgy bánt a
testével, mint egy finom hangszerrel, s bármennyire szoros volt is a
programja, mindig időt fordított rá.
Martin Swanson élvezte a lány testének minden porcikáját. Ha
ágyban volt Venus Mariaval, mindig azt hitte, hogy kettőjük
együttléte már nem lehetne jobb – holott minden alkalommal jobb és
jobb lett.
Venus Maria sokat tanult Manueltól, Ryantól és Innestől.
Kötelességének tartotta kitudakolni, hogy a partnerei mitől gerjednek
be. Ryan azt szerette, ha együtt zuhanyoztak. Manuel elvárta, hogy
egy nagyon drága, illatos testápolószerrel masszírozza a tojásait.
Innest egy nagyon finom selyemsállal kellett az ágyhoz kötni. A trükk
az, magyarázta, hogy az ember soha ne szakítsa el a köteléket.
Venus Maria hamarosan megtudta, hogy mit ért ezalatt. Nem
elszakítani a vékony selyemköteléket: ez a finom tortúra fenséges
eksztázishoz vezetett. Ezt az élményt addig tartogatta Martin
számára, amíg el nem érkezett a tökéletes pillanat.
Mielőtt a férfi visszautazott volna New Yorkba, Venus Maria a
mennybe és visszaröpítette. Először szusit és pezsgőt vacsoráztak.
Aztán a fenséges hollywoodi tájra néző teraszon álló forró vizes
kádban lubickoltak. Végül Venus Maria a hálószobába vezette
Martint, letekerte a derekáról a törülközőt, és megparancsolta, hogy
feküdjön meztelenül a baldachinos ágyra, majd finom
selyemsálakkal megkötözte.
A selymet lazán a férfi csuklójára és az ágy oszlopaihoz kötötte.
Majd a bokák következtek.
– Mit csinálsz? – tett úgy Martin, mintha harcolni próbálna.
– Lazíts – mosolygott a lány. – Feküdj nyugodtan, és idézd föl
kedvenc ábrándodat.
– Nincsenek ábrándjaim.
– Te szegény.
 Venus Maria szemügyre vette a munkáját. Martin tökéletesen
tehetetlen volt, és izgalma máris meglátszott.
Venus Maria mosolygott. Ez aztán az izgató dolog! Martin
Swanson – Miszter New York – ki van szolgáltatva neki
kényérekedvére.
– Ez amolyan kihívás – jelentette be. – Játék. Ha elszakítod a
sálakat, a játéknak vége. Ha jó fiú leszel, egész éjjel játszani fogunk.
Martin nyomban vevő volt a játékra.
– Mi legyen a büntetés?
– Tízezer dollár egy-egy sál – mondta merészen a lány.
– Nagy ár.
– Futja rá?
Martin nevetett.
– És neked?
– Én vagyok a játékvezető. Nekem nem kell játszanom.
– De igen, de igen. Szabjunk egy időhatárt. Ha nem szakítom el a
sálakat – mondjuk egy órán át –, én nyerek, és te fizetsz.
Állapodjunk meg két órában.
– Legyen másfél.
– Nem egy házra alkuszunk, Martin.
A beszélgetés alatt Martin nemi szerve végig ágaskodott. Az
alkudozás nyilván szintén a kedvenc játékai közé tartozott. – Egy és
háromnegyed óra – mondta.
– Megegyeztünk – felelte a lány. – Ég áldjon.
– Ég áldjon?
– Ég áldjon. Majd visszajövök, ha kedvem tartja. – Ezt komolyan
mondod?
– Soha semmit nem mondtam komolyabban.
– Ugyan már, Venus. Miféle játék ez?
– Kihívás. Mondtam már. Lássuk, meg tudsz-e felelni neki, Martin.
– És kiment a szobából.
Ugyan mit számít az erő! Martin Swanson – Mr. New York meg
volt kötözve, kényre-kedvre ki volt szolgáltatva a kis Virginia Venus
Maria Sierrának Brooklynból.
A lány magában mosolyogva gondolt vissza a percre, amikor
először pillantotta meg a férfit. Tíz évvel korábban. 1976-ban. Ő
akkor tizenöt éves volt.
 Virginia Venus Maria Sierra néha kijutott a házból. Ilyesmi ritkán
fordult elő, hiszen négy báty vigyázott rá, és nagyigényű apja is
mindig talált neki munkát. Ó, persze, iskolába járhatott, ám az nem
volt szórakozás. Ron, a közvetlen szomszédjuk és a kislány
bizalmasa mindig bátorította őt, hogy menjen vele számtalan
kirándulására a Broadwayra meg a Times Square-re.
Ron néhány évvel idősebb volt nála, és a lány rendkívül
izgalmasnak és merésznek látta. Ron magas és sovány volt, röhej
volt vele mutatkozni, egészen más volt, mint Virginia Venus Maria
mokány fivérei, akik macho férfiak voltak, és semmi más nem
érdekelte őket, mint hogy minél több lányt fektessenek le. Venus
mindig sejtette, hogy a legszívesebben őt is lefektetnék, ha módjuk
nyílna rá. De ő sohasem adott erre lehetőséget.
Ha csak lehetősége volt rá, Ronnal járta New Yorkot, és jól
mulattak. Néha valamelyik nagy Broadway-show színészbejárójánál
lötyögtek, várták, hogy kijöjjenek a sztárok. Ron gyűjtötte az
autogramokat, és a lányt is rábeszélte erre. Érdekes volt
megfigyelni, hogy melyik sztár áll meg aláírni, és melyik vonul el a
várakozók előtt, vágódik be a limuzinjába, és száguld bele az
éjszakába.
– Csodálatosak, nem? — mondta mosolyogva Ron. És Virginia
Venus Maria ilyenkor egyetértően bólogatott.
– Táncos leszek – árulta el neki Ron.
– És hogy tanulod meg a szakmát? – kérdezte a lány.
– Ki ad rá pénzt?
Ron azt mondta, hogy jelentkezik meghallgatásra az
Előadóművészetek Főiskoláján.
– És hogy képzeled, hogy sikerülni fog? – kérdezte kíváncsian
Virginia Venus Maria.
– Mert tehetséges vagyok -felelte Ron.
Egy szombat délután a Park Avenue-n sétáltak, amikor egy
templom előtt nagy tömeget pillantottak meg.
– Esküvő! – kiáltotta izgatottan Ron. – Imádom az esküvőket, te
nem?
Virginia Venus Maria élénken bólogatott.
– A menyasszonyok mindig olyan gyönyörűek – lelkesedett Ron.
 Virginia Venus Maria ismét bólintott, és arra gondolt, hogy ő
bezzeg sohasem gyönyörű. Egyenes, barna haja és szép pofikája
volt, ám a legnagyobb bánatára nem volt benne semmi érdekes.
Odacsapódtak a templom előtti tömeghez, figyeltek, vártak. És
amikor megjelent a boldog pár, akkor pillantotta meg Virginia Venus
Maria először Martin Swansont.
A lány áhítattal nézte a férfit. Martin olyan jóképű volt, amilyent
Virginia Venus Maria el sem tudott képzelni. Mintha valami elegáns
folyóiratból lépett volna elő. Vörösesszőke haja volt, telt ajka,
barátságosan mosolygott a fényképészekre. Nappali öltönyt viselt
égővörös szegfűvel.
Virginia Venus Maria gyorsan az arára pillantott. Sápadt, karcsú,
vörös hajú nő volt méregdrága csipke menyasszonyi ruhában.
Ketten együtt mintha egy tündérmese hősei lettek volna. Mintha egy
másik világból jöttek volna.
Kik ezek? – kérdezte Rontól Virginia Venus Maria.
Gazdagok – felelte Ron. – És egyszer mi is azok leszünk.
Másnap reggel a lány látta az újságban a vőlegényt az arájával
együtt. Martin Swanson volt a neve. Ingatlanmágnás. És most
feleségül vette a gyönyörű Deena Akveldet, a holland úri társaság
kedvencét.
Ki tudja miért, de Virginia Venus Maria kivágta az újságcikket, és
a komódban a fehérneműi közé rejtette. A kép egy álomvilágot
képviselt, mégis olyan világot, amelynek egyszer ő is a szereplője
akart lenni. Miért is ne? Virginia Venus Mariaban volt ambíció.
Martin Swanson képét több mint tíz éven át őrizte. Olvasott róla,
nyomon követte a tevékenységét, megnézte a televízióban, és még
többet olvasott róla a pletykarovatokban. Aztán egy napon végre
találkoztak.
Persze mire találkoztak, ő már Venus Maria volt, a Venus Mária,
és úgy tett, mintha sejtelme sem lenne a férfi kilétéről. Cooper
Turner mutatta be őket egymásnak. A Cooper Turner.
Martin bedobta azt a döglesztő mosolyát, és pofátlanul flörtölt. A
lány körülnézett, hogy ott van-e Martin felesége, ám a hidegen szép
Deena szemlátomást szabadnapot vett ki.
Amikor másnap Martin virágot küldött, örült. És amikor néhány
héttel később a férfi ismét fölbukkant Los Angelesben, még jobban
örült.
Addigra már sokat tudott a férfiról, hiszen állandóan faggatta
Coopert.
Coopert szemlátomást mulattatta a dolog.
– Csak nem estél bele Martinba? – húzta föl csodálkozva a
szemöldökét.
– Miért? Zavarna? – vágott vissza a lány.
– Nem is tudom – felelte Cooper. – Azt reméltem, hogy én leszek
a szíved csücske.
Venus Maria nevetett.
– Cooper, te mindenkinek a szíve csücske vagy!
– És azt hiszed talán, hogy Martin szűz? – Azt hiszem… valahogy
izgat.
Cooper hosszan nézett a lányra.
– Meg kell mondanom – mondta –, hogy Martinnak sok barátnője
volt. Rengeteg szép és tehetséges barátnője. És mindig visszatér
Deenához. Nem kérdéses. Deena a stabil pont az életében.
– Csak amíg Martin is úgy akarja – mutatott rá Venus Maria.
– Te ugye nagyon elszánt jószág vagy?
– Még senki sem vádolt szégyenlős éggel.
Amikor Martin telefonált, Venus Maria nem lepődött meg.
Meghívta magához a férfit. És Martin egy órán belül megérkezett.
– Nem fekszem le veled, amíg meg nem ismerlek -figyelmeztette.
– Ez eltarthat egy-két évig, tudod?
– Úgy érzem, én már ismerlek – mondta Martin. – Elolvastam
rólad minden újságcikket. Te miért nem nézed át inkább az én
dossziémat? Ezzel időt nyerhetnénk.
– Szeretnél időt nyerni?
– Szeretnék egy olyan nővel lenni, amilyen te vagy.
Öt héttel később elhálták a kapcsolatot. Közben Martin háromszor
utazott a Partra, Venus Maria kétszer repült New Yorkba.
A flört szenvedélyes volt, az előjáték szinte jobb volt, mint az
aktus. Am az aktus sem volt rossz. Venus Maria megszervezett egy
hosszú hétvégét egy barátja házában, Big Surben. Emlékezetessé
tette ezt a hétvégét. Illatos gyertyák, a legjobb pezsgő, zene,
baldachinos ágy és izzó, gátlástalan szex.
 A viszonyuk már hónapok óta tartott, és Venus Maria immár
többet akart.
Csupán meg kellett várnia, amíg Martin elválik a feleségétől, és
feleségül veszi őt.
Venus Marianak rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy rátapintson
az emberek legtitkosabb vágyaira – ettől volt a videóinak akkora
sikere. Megvalósította a tilalmast, és szórakozásnak álcázta.
Bármilyen szerepet el tudott játszani az elhagyott kislánytól a
telhetetlen nemi étvágyú szexistennőig. A pökhendisége éppen
olyan vonzó volt, mint lágy, gyöngéd oldala. Egyformán tudott
komisz és kedves lenni.
Ha kedve tartotta, a produkcióját át tudta alakítani bármelyik férfi
igényei szerint.
Martin Swanson azt mondta, nincsenek ábrándjai.

Marhaság.
Martin Swanson férfi volt. Tehát fantáziált. És Venus Maria
kitalálta, hogy mi tudná igazán fölizgatni: a nagy klasszikus kedvenc,
két lány együtt.
Csakhogy Venus Maria nem kívánt az egyik lány lenni. A
csoportos szex nem érdekelte. Azt szerette, ha a nemi élményt csak
kettesben élik meg. Ha a szex intim, személyes és nagyon érzéki.
Martinra ráfért, hogy fölrázzák. Túlságosan merev volt, a
következő tárgyalása sokkal jobban izgatta, mint az érzéki gyönyör,
bár Venus Marianak el kellett ismernie, hogy az utóbbi időben sokkal
lezserebb lett.
Késő éjszaka, egyedül az ágyban, egyedül Los Angelesben
gyakran eltűnődött, vajon Deena részesül-e Martin új
tapasztalatainak áldásaiban. A férfi megesküdött, hogy már régen
nem hál a feleségével, no de férfi volt, és ha a szexről van szó,
minden férfi hazudik. Kivált a nős férfiak.
Venus Maria szerette Martint. Nem tudta, miért. De azt tudta,
hogy a magáénak akarja tudni.
Nem a pénzéért, hiszen pénze neki is volt bőven.
Nem a megjelenéséért, mert ugyan jóképű férfi volt, de nem egy
Mel Gibson.
 Nem a személyiségéért, mert még amikor bedobta a bűbájt, akkor
sem volt a legjobb ember.
A szerelem nagy kurva, gondolta keserűen Venus Maria, és
rohant Ronhoz, aki két első osztályú kurvával érkezett meg a
lányhoz, akiket Madame Loretta küldött (Ronnak különös barátai
voltak, de néha hasznosak).
A lányok csöppet sem látszottak kurvának. Az egyikük úgy nézett
ki, mint az egyetemi focicsapat szurkolóinak vezetője, ilyen ruhát is
vett föl. A másik apró, törékeny keleti lány volt, fényes, koromfekete
haja a popsija aljáig ért.
Ron vigyorgott. Imádta a cselszövést.
– Bemutatom Tait és Citromot.
– Citrom? – húzta föl a szemöldökét Venus Maria.
– Az én vagyok! – jelentkezett az egyetemistának álcázott lány. –
Ez a valódi nevem! Szeretem a lemezeidet!
Ezért nehéz híresnek lenni. Mindenki tudja az emberről, hogy mit
csinál.
Venus Maria megpróbálta hűvösen és érdektelenül előadni, hogy
mit is kellene csinálnia a lányoknak, és kissé mentegetőzve
megjegyezte: – Egy barátom születésnapjáról van szó, tudjátok. Ez
lenne az ajándék.
– Naaagyon különleges ajándék – mondta sunyi mosollyal Ron. –
Kuss! – sziszegte Venus Maria.
A lányok igazi profik voltak. Pontosan tudták, hogy mit várnak
tőlük. Selyem alsóneműre vetkőzve előszedtek egy hatalmas
vibrátort meg egy üvegcse illatos olajat, és beléptek a hálószobába,
ahol Martin Swanson feküdt várakozva.
Venus Maria úgy számolta, hogy a férfi húsz percig volt egyedül.
Ez elegendő lehetett ahhoz, hogy kissé begőzöljön.
Odasietett a tükörnek álcázott ablakhoz, amelyet direkt erre az
estére szereltetett be.
– Nézhetem én is? – eredt a nyomába Ron.
– Nem – felelte határozottan a lány. – Csak várj, és vidd el a két
lány, ha rajtam a sor.
– Elrontod a szórakozásomat!
– Téged mióta érdekelnek a lányok?
 – Ó, hát nem azokra vagyok kíváncsi. De szívesen vetnék
Martinra egy pillantást. – Ron! Bírj magaddal!
Martin még az ágyhoz volt kötözve, amikor a lányok beléptek a
hálószobába. Mivel eltökélte, hogy nem fog veszíteni, nem moccant.
Tai és Citrom tudomást sem vettek a férfiról, amint játszadozni
kezdtek egymással. Először csókolóztak. Aztán egymás
mellbimbóját érintették, a selymes bőr finoman ért a selymes bőrhöz.
Venus Maria lélegzetvisszafojtva nézte, amint Martin egyre
jobban izgalomba jön.
Tai kikapcsolta Citrom melltartóját, s előbukkant a szép, szőke
lány meglepően nagy és kemény keble.
Martin felnyögött.
Tai az egyik hívogató mellbimbóra tapasztotta az ajkát.
Martin hangosabban nyögött.
Citrom kibújt a bugyijából. A fanszőrzete le volt borotválva, a bőre
ott rendkívül fehér volt.
Tai hosszú, fekete haja lefelé hullámzott, amint lehajolt, hogy
belecsókoljon Citrom combjai közé. Citrom hívogatóan tárta szét a
lábait.
Ó, istenem, Venus! – nyögte Martin, és kétségbeesetten próbált
nem mozdulni.
Tai magára hagyta Citromot, kikapcsolta a saját melltartóját, és
kibújt a bugyijából. Fekete szőrzete sűrű volt, akár az erdő. Citrom
legalább viszonozhatta a kedveskedését, és ebbe a sűrű
feketeségbe temethette szőke fürtjeit.
Venus Maria látta, hogy Martin alig várja a szabadulást. A
hímvesszeje mereven állt készenlétben. De a kötelékeit még nem
szakította el.
Tai ellépett Citromtól, fogta az olajos üvegcsét, és mindkettőjük
mellére borította a tartalmát.
Ekkor Citrom a vibrátorért nyúlt, bekapcsolta, és Tai
szeméremdombjához tartotta.
Martin eljutott az orgazmusig, az egész testét összefröcskölte. –
Az Isten verje meg! – motyogta. – Az Isten verje meg!
Ideje végezni a mulatsággal. Venus Maria belépett a szobába, és
intett a lányoknak, hogy tűnjenek el.
Azok összekapkodták a holmijukat, és gyorsan kisurrantak.
 – Hmmmm. – Venus Maria delejes tekintettel meredt a foglyára. –
Rossz fiú voltál. Nézd, milyen disznóságot csináltál. – Gyere ide –
nyögte kétségbeesetten a férfi.
– Várj – parancsolt rá Venus Maria.
– Gyere ide! – követelte a férfi.
Venus Maria lassan bevonult a fürdőszobába, egy bolyhos, fehér
törülközővel tért vissza, és letörölte Martin testét.
– Nem olyan nagy szám – sóhajtotta. – Fantasztikus vagy.
– A kedvedben szeretnék járni.
– Meg akarlak baszni.
– És mi újság még?
– Én…
– Tessék?
– Több időt akarok tölteni veled.
– Ez kedves tőled. És a feleséged? – New Yorkban van. –
Tudom. – Gyere ide, Venus. Oldozz ki. Lefújjuk a fogadást.
Venus Maria a Cartier órájára pillantott, amelyet a legutóbbi
látogatásakor kapott Martintól.
– Még harmincöt perced van hátra.
– Ki akarok szállni. – Fizess.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor… maradj, ahol vagy, és hallgass. A fogadás az fogadás
és a fogadás…
– Tudom, mi a fogadás.
Venus Marian levágott szárú farmernadrág és trikó volt. Az ágy
végénél állva lassú sztriptízbe kezdett. A farmer és a trikó alatt piros
tanga csipkebugyit és fekete bőr melltartót viselt: a kurvaszerelés
célja az izgalomkeltés volt.
Kihívóan nyújtózott egyet, és provokatív mosollyal mondta:
– Azt hiszem, most meglátogatom Coopert.
Martin egyetlen mozdulattal széttépte a selyem kötelékeket, és a
lányra vetette magát, mint egy kéjvágyó New York-i mágnás.
– Te valami más vagy – mondta.
– Te is – suttogta lágyan Venus Maria. – Te is.
 2005 32

Harry Browning sokáig fontolgatta, mit tegyen Luce-szal. Heteken

át töprengett, mielőtt odament a lányhoz. Észre kellett vennie a lány
előretörését. Ez a fura nőszemély, aki Sheila Hervey unokahúgaként
került a stúdióba, egyszeriben előlépett Mickey Stolli személyi
titkárnőjévé. És hol van Olive? Azt beszélték, hogy a lábát törte, s
egy darabig nem jön vissza. Milyen jó megoldás.
Harry megvárta, amíg egyszer Luce egyedül ebédelt a kantinban,
akkor odament hozzá.
A lány fölpillantott.
Helló, Harry.
A férfi kéretlenül leült a lány asztalához.
Miben sántikál? – kérdezte vádlón.
A lány egyenesen a szemébe nézett. Még két hét, és vége ennek
a komédiának.
– Tessék? – kérdezte hűvösen.
Harry a szemüvegével babrált, levette, megtörölgette a
zsebkendőjével, aztán visszatette.
– Miben sántikál? – kérdezte izgatottan. – Tudom, hogy
valamiben sántikál.
Lucky nyugodt maradt.
– Nem értem.
– Nem vagyok hülye – mondta izgatottan Harry Browning. – Maga
a lakására csábított, leitatott, és megpróbált információt kiszedni
belőlem.
Erre nem számított. Lucky nem tudta, most mit tegyen.
– Nem tudom, miről beszél – mondta végül. – Én nem
csábítottam magát sehová. Maga hívott vacsorázni, mire
fölajánlottam, hogy inkább főzök én vacsorát. Nem én tehetek róla,
hogy bepiált.
Harry összehúzta a szemét drótkeretes szemüvege mögött. Nem
tetszett neki, ahogyan ez az ügy alakult. Arra számított, hogy a lány
idegesebb lesz, nyugtalanabb. De eltökélte, hogy dűlőre viszi a
dolgot, hát folytatta.
– Tudom, miben sántikál – mondta.
– Ha tudja – felelte hűvösen a lány akkor miért kérdezi tőlem?
 Ez egy pillanatra elnémította Harryt. Nem tetszett neki a lány
viselkedése. Nem szerette ezt a lányt. És a leginkább azt nem
szerette benne, hogy ismét az üveghez nyúlt miatta.
– Mickey Stolli tudja, hogy maga kicsoda? – kérdezte tüzesen.
– Ki vagyok? – nézett a szeme közé a lány.
– Ki maga? – makacskodott Harry. – Miért nem mondja meg
nekem maga? Vagy kérdezzem meg Mr. Stollit?
– Pontosan mit is kérdezne tőle?
– Megkérném, hogy nézzen utána magának. Tudom, hogy
parókát hord. És nincs szüksége szemüvegre. Azt is tudom, hogy a
napokban meglátogatta Abe Panthert.
A lány végigmérte.
– Akkor talán Mr. Panthemál kellene érdeklődnie erről az
egészről.
Harry elhallgatott. Észrevett egy foltot a térítőn és hevesen
dörzsölni kezdte a zsebkendőjével.
Lucky halkan beszélt.
– Kinek az oldalán áll, Harry? – kérdezte kiegyensúlyozott
hangon.
– Ezt hogy érti? – kérdezte gyanakodva a férfi.
– Nagyon jól tudja, hogy miféle filmeket gyárt ez a stúdió. Azt is
tudja, hogy régen hogy volt.
– Régen ez a stúdió nagy volt – mondta érzéssel Harry.
Lucky bólintott.
– És újra nagy lehet, Harry. Csak bízzon bennem.
A férfi fölháborodott.
– Miért bíznék valakiben, aki megpróbált leitatni?
– Nem tudtam, hogy… van egy kis problémája. Harry rögtön
összerezzent. – Mr. Panther elmondta?
– Abe Panther nem is említette magát.
Lucky nem tudta, hisz-e neki a férfi. De nem kívánta megvárni,
amíg kiderül. Fölállt, menni készült.
– Harry – mondta –, igen nagy szívességet tenne nekem, ha
senkinek sem szólna arról, ami itt történik.
– Azt teszem, amit akarok – mondta barátságtalanul a férfi.
– Két hét múlva – mondta lassan Lucky – minden világos lesz.
 – Azt teszem, amit akarok – ismételte Harry. – És vigyázzon
magára. Én figyelem.
Lucky visszasietett az irodába, és közben elgondolkozott. Még
egy hétig dolgozik Mickey Stollinak. Még egy héttel közelebb lesz
ennek a komédiának a végéhez. És mit tudott meg? Hogy a legtöbb
ember lop. Hogy töméntelen kis disznóság folyik. És hogy a
filmszakmában a férfiak a nőket árunak tekintik.
Ha majd átveszi a hatalmat, Mickey Stolli röpül, és röpülnek a
vidám cimborái is. Az ügyvédje, Morton Sharkey már kezdte
összeírni azoknak a nevét, akik alkalmasak lesznek a munkakörök
betöltésére.
– Vegyünk föl néhány női főnököt is – javasolta Lucky, és Morton
egyetértett. Már javaslatokat is tett, bár nem akadt olyan sok női
vezető, akikből válogatni lehetett volna.
Közben Lennie még mindig nem került elő. Senki sem tudta; hol
van.
Lucky viszont tudta, hogy miért teszi ezt Lennie. Lennie-nek
megvolt az a gyerekes szokása, hogy egy-egy sérelmet hasonlóval
torolt meg. Lucky eltűnt, erre Lennie úgy akart bosszút állni, hogy ő
is eltűnt.
Nem is nagyon tudta hibáztatni érte, mert fordított esetben
valószínűleg ő is így tett volna.
A Harry Browninggal folytatott beszélgetés nyugtalanította. Vajon
mennyit tudhat Harry? Talán maradnia kellett volna, talán tovább
kellett volna beszélgetnie vele. Ám a nehéz helyzetből a leggyorsabb
kiútnak a visszavonulás látszott.
Öt perccel Mickey előtt ért vissza az irodába. Mickey korán jött
vissza az ebédről, bezárkózott, és utasította Luckyt, hogy ha megjön
Leslie Kane, várakoztassa.
És ha Eddie telefonál – tette hozzá – nem kell tudnia, hogy a
felesége itt van.
Az Eddie-vel való korábbi beszélgetésből Lucky tudta, hogy
Mickey és Eddie valami forgalmazási disznóságban vannak benne
holmi alvilági alakokkal. Megbízta Boogie-t, hogy nézzen utána, és
Boogie azt a hírt hozta, hogy Eddie Carlos Bonnattival üzletel.
Különös és kedvezőtlen véletlen. Carlos Santino szarházi fivére,
Enzio fia. A Bonnattik mindig is a Santangelók ellenségei voltak.
Ellenségeskedésük a régi szép vegasi napokra nyúlt vissza. És
most, miután Enzio és Santino már nem élt, Carlos uralkodott a
családi kábítószer-és pornóbirodalmon.
Félelmetes, gondolta Lucky, hogy a Bonnattik mindig beleszólnak
az életébe. Boldogabb lett volna, ha soha többé nem kell hallania a
Bonnatti nevet.
Boogie megtudta, hogy Eddie Kane megállapodott Bonnattiék
szervezetével, hogy terjeszteni fogja a Bonnatti-pornótermékeket
úgy, hogy a Panther törvényes termékei mögé rejti őket. Ha Lucky jól
értette Mickeyt, akkor Stolli ki akart szállni a buliból, és ezt bölcsen
tette, mert Bonnattiékkal nem lehetett kukoricázni.
Leslie Kane pontosan háromkor érkezett. Barátságosan Luckyra
mosolygott.
– Mr. Stollihoz jöttem – mondta kedvesen. – A nevem Leslie
Kane. Háromra beszéltük meg.
Lucky meglepődött. Nem tudta, hogy Eddie-nek ilyen üde,
gyönyörű felesége van.
– Várja önt. Foglaljon helyet, jelentem Mr. Stollinak, hogy itt van.
Leslie leült, fölvette a People magazin egyik számát, lapozgatta.
Egy perc múlva letette az újságot.
– Ugye nem érkeztem korán?
Lucky fölpillantott.
– Nagyon pontosan jött. Háromra beszélték meg.
Leslie hálásan bólintott.
– Úgy van.
Mickey huszonöt percig várakoztatta az asszonyt. Nem jött az
ajtóba, hogy üdvözölje. Lucky megfigyelte, hogy ezt az udvarias
gesztust csak a legnagyobb sztárok kapták meg tőle. Mihelyt Leslie
bement Mickey irodájába, Lucky föltette miniatűr fejhallgatóját,
bekapcsolta magnóját, és rögzített minden szót.
– Üljön le, üljön le – intett Leslie-nek Mickey.
Az asszony leült a férfival szemben, és csupa figyelem volt.
– Hívatott, Mr. Stolli?
Mickey megköszörülte a torkát, és rendezgetni kezdte az asztalán
a papírokat.
– Huh… szólíts inkább Mickeynek. Leslie, a nagy szemű
szépség, Mickeyre bámult.
 – Köszönöm.
Mickey eltűnődött, vajon hol akadt Eddie erre a vidéki
szépségkirálynőre. A lánynak mintha még a hajában lenne a falusi
porta szalmája.
– Szívi – mondta –, van egy kis problémánk.
– Mi lenne az, Mr. Stolli? – kérdezte aggodalmasan Leslie. –
Azaz… Mickey.
Úristen! Ez tud valamit a múltamból!, gondolta Leslie.
– A férjed egy barom – közölte egyszerűen Mickey. –
Megpróbáltam segíteni rajta. Az ég a tanúm, hogy megpróbáltam.
Évek óta ellátom munkával, és mindent elszúr. Segítséget nyújtottam
neki, a pofámba vágta. Most pedig olyan csávába kerültünk miatta,
amelyért nem vagyok hajlandó vállalni a felelősséget.
Leslie lesütötte a szemét. Hosszú, sűrű szempillája volt.
– Sajnálom – suttogta, de magában megkönnyebbült, hogy nem
róla van szó.
– Nem a te hibád – mondta Mickey, és eltűnődött, milyen lehet ez
a lány az ágyban.
– Akkor miért vagyok itt? – ráncolta kissé a homlokát Leslie.
Mickey a tolla végét rágta.
– Azért vagy itt, mert Eddie bajban van – mondta. – És ezúttal én
nem tudok segíteni rajta.
– Miféle bajban? – kérdezte sűrűn pillogva hosszú pilláival Leslie.
– Egymilliós bajban.
Leslie érezte, hogy elszorul a gyomra. Nem vette komolyan
Eddie-t, amikor néhány héttel korábban megkérdezte tőle, mi baja,
és az azt felelte: „Semmi olyan, amit egymillió dollárral és Mickey
Stolli segítségével el ne lehetne intézni”.
– Mit tehetek? – kérdezte szívből, előrehajolva.
– Jó lenne, ha rávennéd Eddie-t, hogy nyúljon a zsebébe, és
kerítse elő a pénzt – mondta durván Mickey mert ha nem, a végén
cementcsizmában találja magát a Santa Monica-i móló alatt.
– Mr. Stolli… huh, Mickey… Eddie említett nekem ilyesmit néhány
héttel ezelőtt. Azt hittem; tréfál.
– Ha az ember belefog valamibe, vállalnia kell a következményeit.
Eddie összehozott egy megállapodást. Aztán eljött vele hozzám. És
aztán becsapott engem és a másik partnert, most pedig fizetnie kell.
Azt mondja nekem, nincs pénze. Mit csinált a pénzzel, Leslie, rád
költötte?
A lány kihúzta magát.
– Nem, rám nem.
– Az jó, mert pénzre szüksége lesz, és én nem tudok segíteni. Ha
azt képzeli, hogy megint kisegítem, hát nem. Egyedül van, és jobb
lesz fizetnie, mert megjárhatja. - Mickey fölkapott egy
forgatókönyvet, és lapozni kezdte. – Ez minden – közölte
határozottan.
A találkozó véget ért. Leslie fölállt.
– Megteszem, amit tudok – mormolta.
Ennek a nőnek olyan hosszú a lába, hogy megfojthatna vele egy
zsiráfot!
– Az jó lesz – morogta Mickey.
– Igyekezni fogok – bizonygatta szívből az asszony. – Ó – tette
hozzá Mickey –, és légy jó egy kicsit önmagadhoz is. Küldd el azt a
seggfej férjedet kábítószer-elvonókúrára.
Elszippantgatja az életét. Remélem, téged nem szoktatott rá.
Leslie fölháborodott.
– Én nem nyúlok kábítószerhez. – Ehhez tartsd magad. Leslie
kirohant az irodából.
Lucky nézte, amint elmegy. Mickey Stolli aljas disznó. Mit tud
kezdeni egy olyan fiatal lány, mint Leslie azzal a slamasztikával,
amelybe Eddie belemászott?
Nemsokára Mickey is kijött az irodájából.
– Kimegyek – közölte az ajtóhoz tartva.
Lucky már nem kérdezte, hová. Ha Mickey tájékoztatni akarta,
hogy hová megy, hát megtette. De Lucky sejtette, hogy ismét
Warnerhoz tart.
– Mikorra várhatom vissza, Mr. Stolli? – kérdezte udvariasan. Ez
a tökéletes titkárnő szerep kezdett az agyára menni.
– Majd ha itt leszek.
És mit csináljak a délutáni tárgyalásokkal?
Mondja le őket.
Kapd be, seggfej.
– Igenis. Mr. Stolli.
 Csoda, hogy az emberek még hajlandók egyáltalán üzletet kötni
Mickeyvel. A fickó kizárólag önmagával törődik.
Húsz perccel Stolli távozása után Venus Maria lépett be az
irodába. Kopott farmert, hatalmas trikót, tornacipőt és Lakers
baseballsapkát viselt.
Lucky először küldöncnek nézte.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Öt percre lenne szükségem Mickey idejéből – mondta Venus
Maria. - Csupán öt percre, hogy megmondjam neki a véleményemet,
aztán itt sem vagyok.
Lucky fölismerte a hangot.
– Sajnálom, de nincs benn.
– A francba! – kiáltott föl Venus Maria. – Igazán beszélnem kellett
volna vele még ma.
– Esetleg átadhatok neki valami üzenetet? Venus Maria egy
forgatókönyvet dobott Lucky asztalára.
– Egen. Mondja meg Mr. S.-nek, hogy ez a forgatókönyv egy
rakás szar. Egy erős nőt ígért nekem, aztán megint itt a szokásos
ostoba liba áldozat. Szó sem lehet arról, hogy eljátsszam ezt a
szemetet.
Lucky megnézte a bűnös forgatókönyvet. A Bombanő volt az,
Mickey kedvence.
– Boldogan megmondom neki – mondta. Venus Maria lehuppant
egy székre.
– Nem te tehetsz róla. Jézusom! Hát ezek a barmok sohasem
tanulnak semmit?!
Végre egy Lucky kedvére való nő.
– Azért nem akarja megcsinálni, ahogyan meg van írva? –
kockáztatta meg.
– A tököm fogja megcsinálni – felelte hevesen Venus Maria. – Én
csak olyasmit csinálok, amiben hiszek.
– Ez is a helyes – bátorította Lucky, megfeledkezve a pillanatnyi
szerepéről.
Venus Maria rápillantott.
– Örülök, hogy egyetértesz. Mi lányok fogjunk össze, mi?
– Ideje lenne, hogy valaki szembeszálljon ezekkel a…
producerekkel.
 – Hé, vigyázz, nehogy így beszélj a főnököd előtt. – Venus Maria
körülnézett. – És az angol angyal hol van?
– Olive betegállományban van. Eltörte a lábát. Venus Maria alig
tudta visszafojtani a nevetését.
– Mit csinált vele Mickey, kihajította az irodából? Lucky nem
akarta leleplezni magát, hát nem felelt, pedig végre itt volt egy nő,
akivel remekül megértették volna egymást.
Venus Maria fölállt, ásított, nyújtózkodott.
– No, vissza kell mennem a taposómalomba. A műteremben
leszek, ha van pofája fölhívni. Hívhat az öltözőmben vagy később,
otthon. Csak annyit mondj neki, hogy nem erről a sztoriról
beszéltünk. A könyvben lévő nő áldozat, ez a bébi pedig nem játszik
áldozatot.
Lucky jókedvű lett. Venus Marianak nagy jövője lesz a
Panthemál. Majd ő gondoskodik róla.
 2006 33

Eddie nyugtalanul járkált a házban, amikor Leslie hazaért. Eddie

már három napja nem ment be a stúdióba. Ziláltnak látszott, a
szeme táskás volt, az arca borotválatlan.
– Hol voltál? – meredt vádlón a feleségére.
Leslie nem tudta, szabad-e elmondania, hogy Mickey magához
rendelte. Ám úgy érezte, az egyenes beszéd a legjobb.
– Hm… Mickey Stollinál jártam – mondta, miközben levette a
kabátját.
Eddie azonnal robbant.
– Mi a fenének mentél hozzá?
– Mert hívott – magyarázta türelmesen az asszony.
– És ha arra kér, hogy szopd le, azt is megteszed, mi?
Leslie kiment a konyhába.
Eddie, ne légy buta.
Légy szíves, ne beszélj velem úgy, mint valami hülyével, jó?
Elmégy Mickeyhez, és nekem nem is szólsz. Aztán hazajössz, és
kioktatsz. Mire megy ki a játék, Leslie? Az asszony csodálkozva
nézett rá.
– Bajban vagyunk, Eddie, vagy nem?
– Bajban? – horkant föl Eddie. – Miféle bajban, szívi? Leslie vizet
eresztett a kannába.
– Mickey azt mondja, bajban vagyunk. Hogy sok pénzzel tartozol.
Eddie föl-alá járkált.
– Á, szóval azt mondja, én tartozom? Hát hadd mondok valamit,
szívi. A stúdió tartozik. Ők a felelősek. Ő ebben legalább annyira
benne van, mint én. És sehogy sem szállhat ki belőle.
– Mickey azt mondja, egymillió dollárral tartozol.
– És téged miért rángat bele? – csattan föl Eddie. Leslie a fejét
csóválta.
– Talán azt hiszi, segíteni tudok. Eddie örömtelenül nevetett.
– Segíteni? Te? Ez valami vicc? Leslie megbántódott.
– Talán tudok – mondta védekezve.
– Ugyan, bébi, egymillió dolcsiról van szó, nem tíz centről. Térj
észre.
– Mit fogsz csinálni? Eddie a fejét rázta.
 – Még nem tudom. De bármi legyen is az, Mickey együtt lesz
velem a slamasztikában. A Panther egy szemrebbenés nélkül fizetni
tudna; miért vigyem el én a balhét?
– Eddie – mondta félénken Leslie –, Mickey azt mondja, kissé sok
füvet szívsz mostanában. Azt mondja, tenned kellene valamit ebben
az ügyben.
Eddie ismét robbant.
– Mi a fenére megy ki a játék? Semmi köze a problémáimhoz.
Néha szippantok egy kis kokót. Olyan kibaszott nagy ügy?
– Több mint néha.
– Hohóhó, kit vettem feleségül, Teréz anyát?
– Csak segíteni akarok.
– Majd én megmondom, hogyan segíts, bébi. Fogd be a pofád, és
hagyj békén, oké?
Leslie nyomorultul bólintott.
– Oké.

Warner nem volt otthon. Mickey képtelen volt elhinni, hogy azért
autózott annyit a lány lakásáig, hogy ne találja otthon. Az előző nap
telefonon megbeszélték a randevút, és Wamemak nem volt szokása
mulasztani. Mickey becsöngetett, aztán néhányszor dühösen
belerúgott az ajtóba, mielőtt visszaballagott a földalatti garázsba.
Bemászott a Porschéba, beindította a motort.
Mickey Stolli szeretett rendszeresen nemi életet élni. Warner
kielégítette, de mindig ott kellett lennie, amikor Mickeynek szüksége
volt rá.
A kocsijából Stolli fölhívta Ford Weme-t. Ford gyakran
mondogatta, hogy ő nem hisz a viszonyban, jobb, ha az ember
megfizet a gyönyörért. Mickey a képébe nevetett.
– Fizetni a punciért? Ebben a városban? – kiáltott föl. – L. A. az
ingyenes punciparadicsom.
Ford nyugodtan és józanul válaszolt.
– Ha fizetsz érte, Mickey, pontosan tudod, mit fogsz kapni. Nem
akarnak szerepet a filmedben. Nem akarnak részt az életedből. Nem
akarják, hogy elvidd őket Hawaüra, nyalj nekik vagy ruhákat vegyél
nekik. Azt akarják, amit te akarsz. Tökéletes fölállás. Szex bűntudat
nélkül, a te ízlésed szerint fölszolgálva.
 Mickey maga elé képzelt egy félvér kurvát a Vermont és a Sunset
sarkáról, műbőr szoknyában, rikító topban, tizenöt centis
cipősarokkal.
Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Ford kijelentette: –
És mondok én még valamit. Azok a lányok, akikkel én lefekszem,
sokkal szebbek, mint bármelyik futó kaland. – És hol akadsz rájuk? –
kérdezte kíváncsian Mickey.
– Ez a legjobb az egészben – felelte Ford. – Nem én akadok
rájuk, hanem Loretta.
Ki az a Loretta?
Ő a legnagyobb kis madame a városban. Van egy háza a
domboldalban, és nagyon megválogatja a lányait. Mindegyik csupán
néhány hónapig dolgozik a szakmában, és én mondom, hogy egytől
egyig gyönyörűek.
Ez igazán jól hangzott az érdeklődő számára. Miután Ford
beszélt róla, Mickey másoktól is hallotta Madame Loretta nevét.
Soha nem kurvázott, hiszen Warner mindig kéznél volt. De ma nőt
akart, méghozzá nyomban.
Amikor Ford fölvette a kagylót, Madame Loretta számát kérte tőle.
Ford halkan kuncogott. – Megtérítettelek? – kérdezte.
Mickey lehalkította a hangját, pedig a saját kocsijában ült, ahol
senki se hallhatta.
– Diszkrét ez a nő?
Ford újra megnyugtatta.
– Valósággal új jelentést ad a „diszkrét” szónak. Fölhívom, hogy
útban vagy hozzá.
– Jó – mondta Mickey. Nem szeretett szívességet kérni senkitől,
de ma nem volt más választása.
Madame Loretta úgy fogadta, mint egy túlbuzgó zsidó anya.
Molett nő volt fénylő bőrrel, szívélyes mosollyal.
– Isten hozta, Isten hozta – köszöntötte lelkesen, és bevezette a
városra néző nagy nappaliba. – Hozhatok valami italt? Kávét, teát,
valami erőset?
– Tudja, miért vagyok itt – tért a lényegre Mickey.
Loretta szívélyesen mosolygott.
– Ó, igen, és nem fog csalódni. És most mondja el, mit szeret.
Mickey megköszörülte a torkát.
 – Fekete bőrű lány van?
– Van egy bájos fekete lányom – felelte Madame Loretta. –
Egyetemet végzett, nagyon szorgalmas. Elégedett lesz.
– Láthatnám most? – kérdezte Mickey.
Madame Loretta nem botránkozott meg.
– Öt percet kérek – mondta, és kiment a szobából.
Mickey nézte a várost. Milyen egyszerű lenne az élet, ha jó lenne
a szex a feleségével. Ám Abigaile-nél túlságosan sok akadályt kellett
leküzdenie. Túlságosan sokat kellett vele beszélgetni, hogy a szex
egyáltalán szóba jöhessen, és végül az egész nem ért semmit.
Madame Loretta biztató mosollyal tért vissza.
– Yvette rögtön itt lesz.
– Előbb látni szeretném – mondta Mickey. – Mielőtt határozok.
Madame Loretta megértően bólintott.
– Biztosíthatom, hogy nagyon elégedett lesz. Én soha nem
tévedek.

Lucky estéről estére próbálta áttekinteni a Panthernál folyó üzleti

ügyeket. Tudott a pornófilmek terjesztésével kapcsolatos
disznóságokról, de szemlátomást Mickey ezt Eddie nyakába akarta
varrni. Legyen az ő problémája, ne a stúdióé. Mickeynek az volt az,
álláspontja, hogy Eddie mászott bele a csávába, másszon is ki
belőle.
Nyilvánvaló volt, hogy Eddie mindenkit meglopott, de az is, hogy
Mickey nem akarja Eddie-t kisegíteni.
Aztán ott volt Harry Browning. Vajon mit fog csinálni? Leleplezi őt,
mielőtt befejezi küldetését? Majd meglátja.
Boogie szerződtetett egy titkárnőt, aki esténként átjött, és
legépelte Mickey beszélgetéseinek a felvételeit. Érdekes olvasmány
kerekedett belőlük.
Dolgozni kilenctől ötig igen fárasztó volt. Mickey Stolli seggét
nyalni naponta több óra hosszat enyhén szólva lehangoló volt.
Lucky nem volt hozzászokva az alárendelt helyzethez, és nem is
állt jól neki.
Nyomasztó volt az is, hogy semmit sem tudott Lennie-ről.
Boogie pedig nyomozott utána.
Londonból Bobby nyafogott a telefonba. Pedig nem szokott.
 – Mami, mami, mikor jössz már? Ezer éve nem láttalak. Hol
vagy?
– Ne aggódj, nemsokára együtt leszünk, kicsikém – vigasztalta
bűntudattal a fiát.
Aztán eszébe jutott az is, hogy amióta belevágott ebbe a
kalandba, nem hívta föl Brigette-et. Gyorsan tárcsázta tehát Brigette
intemátusát.
Egy titkárnő közölte, hogy az iskola bezárt nyárra, és Brigette
New Yorkba utazott a nagyanyjához.
– Szabadság – suttogta maga elé Lucky. – Szabad akarok lenni.
 2007 34

Nona Webster egy tébolyult család tagja volt. Brigette az életben

nem találkozott még ilyen emberekkel. Effie, Nona anyja rendkívüli
külsejű nő volt. Nem lehetett magasabb százötven centinél, ehhez
csontvázsovány, a haja még a lányáénál is vörösebb, benne elöl egy
rikító zöld csíkkal. A sminkje élénk és szokatlan volt, a ruhái olyan
nőre vallottak, aki soha nem fogadta el a konvenciókat.
Másrészt viszont Yul Webster, Effie férje nagyon is normális
külsejű férfi volt. Magas és méltóságot parancsoló volt, Savile Row-
öltönyöket, selyemingeket, kézzel varrott cipőket hordott, felesége
elképesztő ízlésének csak annyiban engedett, hogy az Effie által
külön neki tervezett fantasztikus nyakkendőket hordta. Yul
nyakkendőin kézzel festett pucér nők, röpdöső madarak, landoló
repülőgépek voltak – minden, ami megragadta Effie képzeletét. És
Yul öntudatosan viselte őket.
– A szüleim kissé furák – figyelmeztette Brigette-et Nona, mielőtt
New Yorkba érkeztek, és ezzel nem mondott sokat.
Talán furák voltak valóban, de őszintén barátságosak és
kedvesek. Úgy fogadták az otthonukba Brigette-et, mintha családtag
lett volna.
– Kábítószereznek – vallotta be kissé félénken Nona. – De már
nem törődöm vele. Tulajdonképpen csak néha-néha szippantanak
egy kis frissítő kokót, és füvet szívnak. Tudod, valahogyan
leragadtak a hatvanas éveknél. Csak tégy úgy, mintha nem vennéd
észre, és ha megkínálnak valamivel, utasítsd vissza. Brigette
megértő volt.
– Én is átestem a kábítószeres korszakomon tizennégy éves
koromban – magyarázta. Nona bólintott.
– Újabb egybeesés. Én is.
– Karma.
– Az. – Nona szeretettel karolt a barátnőjébe. – Tudod, igazán jól
érzem magam veled – vallotta be. – Annyira hasonlóak vagyunk.
– Hasonlóak, mégis mások.
– Tudod, mire gondolok – mondta Nona.
Websterék New York-i luxuslakása csupa szín volt. Modem
bútorok meghökkentő kavalkádja fogadta az embert. A sötét színű
falakon modem festmények virítottak. Ezek megdöbbentő vallomást
hordoztak.
Websterék minden héten nagy partit rendeztek, amelyen
rengeteg menő és tehetséges ember vett részt.
– Néhány hónapja itt volt Venus Maria – mesélte Nona. – Ő a
legnagyobb. Egész éjjel őt bámultam. Ez már Brigette-nek is tetszett.
– Döbbenetes! – mondta.
– Tök jó – helyeselt Nona. – Imádok érdekes emberekkel
találkozni, te nem?
– Hol a bátyád? – kérdezte kíváncsian Brigette.
– Ne aggódj, majd előkerül. Valahányszor pénz kell neki, megjön.
– Nona bölcsen bólogatott. – Ez nála a lényeg, megvágni valakit.
– Hogy hívják?
– Paul – felelte Nona. – Normális napjuk lehetett, amikor nevet
választottak neki.
Brigette fölvett egy bekeretezett fényképet a zongoráról, és jól
szemügyre vette.
– Ez ő? – kérdezte.
– Jóképű, mi? – mondta Nona.
– Nem rossz – hazudta Brigette. Mert gyönyörűnek tartotta a
srácot. – Mivel foglalkozik?
– Művész. Sikertelen. Bazi nagy vásznakra pucér embereket fest.
Ha megkér, hogy állj neki modellt, mondj nemet. – Helyes.
Eszemben sincs igent mondani.
– Isteni nyarunk lesz – sóhajtotta boldogan Nona. – Legalábbis
én így érzem, te nem? Brigette bólintott.

Deena Swanson és Effie Webster a legjobb barátnők voltak.

Furcsa párt alkottak, mégis pompásan megértették egymást.
Valójában nagyon régi barátok voltak. Attól kezdve, hogy Deena
Amerikába érkezett. Akkor találkoztak, amikor Effie fölkereste azt a
bemutatótermet, ahol Deena dolgozott, és kiválasztott több
bútordarabot.
Amikor Deena randevúzni kezdett Martin Swansonnal, Effie
rögtön figyelmeztette, hogy nagyon okos lenne hozzámennie.
– Drágám, az az ember eljár mindenhová – biztosította Deenát
Effie. – És szerintem neked is vele kellene menned.
 Deenát nem nagyon kellett rábeszélni. Martint vonzónak és
rettenetesen okosnak találta. Határozottan olyan embernek látszott,
aki eléri a csúcsot.
Martin és Yul már nem értették meg egymást ilyen jól. Yul
unalmasnak találta Martint.
– A fickónak akkora éntudata van, amekkora az Empire State
Building – mondta Effie-nek.
– Amíg csak az éntudata, drágám! – felelte vidáman az asszony.
Amikor Martin kezdett félrelépni, Deena először Effie-t avatta be.
– Mit csináljak? – siránkozott.
– Ne vegyél tudomást róla – tanácsolta Effie. – A legtöbb férfi
félreizél – az a nyavalyás libidójuk az oka! Ha nem figyelsz oda,
hamar ráunnak, és hazamennek anyucihoz. Elvégre egy numera
csak egy numera, ám a feleség egy életre szóló kapcsolat. Az
asszonytartásnak már a gondolata is visszakergeti a karjaidba. – És
Yul? – akarta tudni Deena.
– Engem aztán nem izgat – vetette oda határozottan Effie. -Amíg
hazajön.
– De ha a házasságodat veszélyeztetné az ügy, akkor izgatna.
– Az én házasságomat soha nem fogja veszélyeztetni semmi
jelentette ki igen határozottan Effie.
Effie szemlátomást imádta egyetlen lányát. Elvitte Brigette-et és
Nonát Sakshoz, majd a Trump Toronyba, ahol addig vásároltak,
amíg már nem bírtak több csomagot vinni.
Nona bármit kért, az anyja megvette neki.
– Mondtam neked – súgta Brigette-nek Nona. – Elköltenek
mindent, amit keresnek. A szüleim bolondok!
Bevásárlás után Effie ebédelni vitte őket az Orosz Teaszalonba,
ahol külön-külön asztaloknál Rudolf Nureyevet és Paul Newmant
látták enni.
– Mit csinálsz itt, amikor a nagyanyádnál vagy? – kérdezte Nona,
miközben tömte magába a finom palacsintát.
Brigette elhúzta a száját.
– Charlotte igazán unalmas. Soha nem visz sehová.
– Anyád milyen volt?
– Hát – töprengett el Brigette. – Ő jópofa volt. Legalábbis
csináljunk valamit. Mindig elrepültünk a nagyapám szigetére. Vagy
valami párizsi divatbemutatóra. Körülutaztuk az egész világot.
Izgalmas volt.
– Nagyon hiányozhat – mondta együttérzéssel Nona, és
megsimogatta a barátnője kezét.
Brigette szomorúan bólintott.
– Igen, nagyon – felelte, és életében először rájött, hogy valóban
nagyon hiányzik neki Olympia.
Nona bátyja, Paul vasárnap bukkant föl koszos farmerban,
félretaposott cowboycsizmában, fekete trikóban és lerongyolódott
motorosdzsekiben. Vékony és jóképű volt, nem örökölte a családi
vörös hajat. A haja hosszú és fekete volt, szoros lófarokban viselte.
A szemét sötét napszemüveg takarta. Nona örömmel üdvözölte.
– Pénzért jöttem – jelentette be Paul.
– Mindig csak a pénz – sóhajtotta Nona. – Nem köszönnél? Nem
kapok egy puszit? Egy ölelést? Valamit?
– Ha van suskád, van üdvözlés.
– Köszönöm szépen! Olyan jó ez a felém áradó testvéri szeretet!
Paul lerogyott egy székre, levette a napszemüvegét, és Brigettere
bámult.
– Ez ki? – kérdezte gorombán.
– Az a lány, akinek nem tudsz ellenállni – felelte Nona.
– Túl fiatal – mondta Paul.
-- Ne-hem – rázta a fejét Nona. – Ha megtudod, hogy mije van.
Ami neked kell.
– Túl fiatal – ismételte Paul.
Brigette-nek egyáltalán nem tetszett ez a beszélgetés. Ki ez a
hülye? Mit képzel magáról?
– A legjobb barátnőm, Brigette – mutatta be végre Nona. – Szia,
Brigette – vetette oda Paul.
– Stanislopoulos – tette hozzá Nona. Paul szemöldöke fölszaladt.
– Mint az al – kérdezte földerülve.
– Nyertél – bólintott diadalmasan Nona.
Paul Brigette szemébe nézett.
– Ezennel megkérem a kezedet – mondta a lánynak.
Brigette belement a játékba.
– Elkéstél. Öreg vagy hozzám.
Nona vidáman kacagott.
 – Nem adnál még egy lehetőséget? – kunyerált Paul.
– Nem megmondtam? – kérdezte Nona. – Ezt a csirkefogót csak
a pénz érdekli. Nem szíve van, hanem pénztárgépe!
– Mi van még? – kérdezte Paul, kipipálva Brigette-et.
Effie lépett be tetőtől talpig lángoló narancsvörösben.
– Úgy nézel ki, mint egy paradicsommadár, akit halálra ijesztettek
– mondta Paul. – Mi ez a szerelés?
Effie mosolygott. Websterék szemlátomást hozzá voltak szokva
Paul goromba stílusához.
– Így nem lehet pénzt kérni – fenyegette meg a fiát Effie. – Rossz
fiú.
– Mi a fenéből gondolja mindenki, hogy pénzért jöttem? –
panaszolta Paul.
– Mert igaz – felelte Nona.
Amint a családi jelenetet nézte, Brigette megállapította, hogy
bármennyire goromba is, Paul Webstemél nem látott még csinosabb
fiút.
Csakhogy Brigette tudta, mit jelent, ha egy fiú jóképű: veszélyt,
izgalmat, aztán még több veszélyt.
Volt annyi esze, hogy ettől távol tartsa magát.

Vannak az életben alkalmak, amikor el kell tűnni, és ez ilyen

alkalom volt. Lennie kibérelt a Village-ben egy
 padlásszobát, és bekuckózott. Amíg volt nescaféja, egy üveg
whiskyje meg elegendő sárga jegyzettömbje, elégedett volt.
Életében nem cselekedett okosabban, mint amikor otthagyta a
forgatást. Lennie Goldennek nem volt kenyere a megalkuvás. A
kreativitás azonban igen, és a sztárság néha elfojtotta nála a
kreativitást.
Ráadásul Lucky valahol Japánban szórakozott.
Végigjárta a „filmsztár-egy-rossz-filmben” utat, most ideje volt
munkához látnia.
Rájött, hogy ha jó filmet akar, a legokosabb, ha leül, és megírja.
És egyedül maradva ezt is tette.
Jól tudta, hogy az ügynöke meg a menedzsere nyilván ész nélkül
keresik. Ugyanakkor nem akarta, hogy zavaiják, hát eltüntette a
nyomokat: a bankszámlájáról nagyobb összeget vett föl
készpénzben, és nem írt több csekket. Egyedül Jesst hívta föl.
– Ide figyelj – mondta neki –, egy ideig magamban kell lennem.
Ha Lucky telefonálna, mondd meg neki, hogy beszéltél velem, jól
vagyok, de semmi többet.
Jess erre azt felelte, hogy Lucky is, Lennie is játszanak, és ideje
lenne már felnőniük.
– Ez nem bosszú – magyarázta türelmesen Lennie. – Lucky
Japánban van. Ha megjön, találkozom vele. Most úgysem akarja,
hogy zavarjam. Hát nem zavarom. Ez nem játék.
– Jaj, hagyd már – mondta rosszallóan Jess. – Olyanok vagytok,
mint két gyerek.
– Mindegy – felelte Lennie. – A jövő héten hívlak. – És letette a
kagylót.
Lennie élvezte a magányt. Ez adta meg a szabadságot, amire
vágyott. Kora reggeltől késő estig ült az ablaknál álló, nagy asztalnál,
és írt. Az írástól jól érezte magát. Az írás enyhítette a benne lévő
feszültséget.
Amikor éppen nem írt, Luckyra gondolt meg arra, hogy valójában
mi folyik kettőjük között. Lucky New Yorkban dolgozott. Ő L. A.-ben.
Közben néha rövid időre találkoztak.
Ó, igen. A szex csodálatos volt. Persze. Miért is ne? De a jó szex
még nem minden. Lennie többet akart.
 Lennie egyre erősebben érezte, hogy legalább egy évre ki kell
kapcsolódnia. És Luckynak is. Ha nem teszik, a házasságuk
egykönnyen véget érhet. Lennie nem ezt akarta.
Folytatta az írást, és észrevette, hogy kettőjük közös életéről ír.
Ebben a pillanatban még nem tudta, mi lesz a történet vége.
Csak azt remélte, hogy boldog vége lesz.
 2008 35

Amikor Martin Swanson visszaérkezett a Partról New Yorkba,

Deena kötelességtudó feleségként üdvözölte, bár a legrosszabbtól
tartott. Valahányszor Martin elment, Deena a legrosszabbtól tartott.
Vajon készen áll-e már Martin bejelenteni, hogy vége a
házasságuknak?
– Milyen volt L. A.? – kérdezte, mihelyt Martin belépett a
hálószobájukba.
– Meleg – oldotta ki a nyakkendőjét Martin.
– És a tárgyalások? Megszereztük a stúdiót?
A többes szám használata fontos része volt Deena
stratégiájának. Ő aztán nem segített Martinnak. Ha a férfi válni akar,
nyögje ki maga.
– Még mindig tárgyalunk – felelte Martin. – De úgy néz ki, hogy
az Orpheust fogjuk megvenni.
– Nem a Panther érdekelt?
Martin leült az ágy szélére.
– Találkoztam Mickey Stollival. Úgy néz ki, hogy neki nincs semmi
beleszólása az ügybe. A stúdió még mindig Abe Panther tulajdona,
aki szemlátomást nem kívánja eladni. Bár Mickey megígérte, hogy a
felesége majd beszél az öreggel. Ő Abe Panther unokája.
– Milyen ember Mickey Stolli? – játszotta az érdeklődő feleség
szerepét Deena.
– Olyan hollywoodi típus – ásított Martin. – Tele van ötletekkel. Ő
tette a Panthert pénzcsináló géppé. Egy csomó olyan filmet
gyártanak, amelyekről soha senki sem hallott.
– Miféle filmek ezek?
– Tudod – intézte el könnyedén Martin. – Csupa cici meg fenék.
– Szép – mondta Deena, és arra gondolt, hogy Martin barátnője
éppen jó lesz az ilyen filmekbe. – Mi mást láttál még ott?
– A szokásost.
Deena elképzelte, hogy a Ribanc nyilván megszorongatta Martint.
Ám a férfi nem utalt egy szóval sem olyasmire, hogy baj lenne.
– Websterék a jövő héten partit rendeznek a tiszteletedre –
mondta Deena.
– Miért? – bújt ki a zakójából Martin.
 – Mert születésnapod lesz – mondta az asszony. – Elfelejtetted?
Martin tényleg elfelejtette. Annyi minden járt az eszében, hogy a
legkevésbé sem kívánt arra gondolni, hogy ismét egy évvel idősebb
lesz. Fölállt az ágyról, a tükörhöz ment, megnézte magát.
– Azt hiszem, negyvenhat éves létemre nem is nézek ki rosszul –
mondta bókra várva.
– Nagyon jóképű vagy, Martin – állt oda mögé a felesége. Martin
szerette a hízelgést.
A férfi megfordult, és könnyű puszit lehelt a felesége arcára.
– Telefonálgatnom kell – mondta. – A dolgozószobámban leszek.
Kiment a hálószobából, le az emeletről. Nyilvánvaló, hogy Deena
nem sejt semmit. Nem is gyanítja ezt a legutóbbi kalandját. Martin
eltűnődött, vajon hogyan hozza föl a válás témáját, ha egyszer sor
kerül rá. Venus Maria megmondta, hogy ha vele akar lenni, akkor
gondolkodjon el azon, hogy állandóan vele kell lennie.
Másként Isten áldjon.
Martin még nem határozott. De gondolkodott.
– Egy, két, hár, négy. Egy, két, hár, négy.
Venus Maria edzője vadállat volt. Úgy megdolgoztatta a lányt,
mint a kutyát.
– Egy, két, hár, négy. Egy, két, hár, négy.
A lányon patakokban csörgött az izzadság, a fickó mégsem
hagyta abba. Az edző végigcsináltatta a lánnyal az összes
gyötrelmes gyakorlatot. A karok, a lábak, a fenék, a has – mindent
meg kellett mozgatnia.
– Elég volt! – lihegte Venus Maria. – Akkor volt elég, ha én
mondom, hogy elég – felelte az edző. Fiatal, csupa élet fickó volt,
karcsú és izmos, nagyon lelkes. Ha Venus Marianak nem lett volna
ott Martin, megfordult volna a fejében a kaland lehetősége ezzel a
fiúval.
Végre az edző megengedte, hogy leálljon.
– A turné felénél még meg fogod köszönni nekem – mondta. –
Köszönöm – pihegte kifulladva Venus Maria.
Mihelyt az edző elment, Venus Maria beállt a zuhany alá, hajat
mosott, nézte a testén végigfolyó vizet. Az ő kemény, feszes testét.
A híres Venus Maria test, amelytől annyi pasas begerjedt.
 Martin az előző este utazott vissza New Yorkba. A lány tudta,
hogy a férfi bekapta a horgot. Már csak be kell húznia a halacskát.
Ron jött ebédre. Venus Maria gazdasági tanácsadója
gondoskodott az anyagi érdekeltségük különválasztásáról. Ron most
már akár a Rodeo Drive-ot is megvehette a fiújának, Venus
Marianak nem kellett miatta aggódnia.
– Ken Baba hol van? – ugratta a barátját Venus Maria. – Azt
hittem, soha nem enged el a szeme elől.
– Ejnye-bejnye. Ne légy undok – kérte Ron egyenesen a
konyhába tartva. – A Nagy Mogul visszaröpült New Yorkba?
– Úgy van – táncolt Ron mögött a legutóbbi lemezét dúdolva
Venus Maria.
– És jól érezte itt magát? – nyitotta ki a hűtőszekrényt Ron, és
kivett egy tál tonhalsalátát.
– Pompásan éreztük magunkat – felelte Venus Maria, és a fejes
salátát meg a paradicsomot is előkapta, míg Ron hozott egy friss
cipót. Nagy együttértésben jókora szendvicseket készítettek
halsalátával, paradicsommal, fejes salátával és avokádóval.
– Ez az igazi móka – szeletelte nagy szakértelemmel a
paradicsomot Ron. – Sajnos ritkán csináljuk. Imádok normális
emberként viselkedni.
Venus Maria helyeselt.
– A cselédet elküldtem a piacra. Meg akartam köszönni, hogy
segítettél tegnapelőtt este.
– Szívesen tettem – felelte Ron. – Minden finom percet élveztem.
Ja, és hoztam neked egy botrányos pletyit.
– Mi az? – tett a szájába egy salátalevelet Venus Maria.
– A főnöködről van szó.
– Nekem nincs főnököm.
– Mondd neked valamit a Mickey Stolli név?
– Mickeyt nem tekintem a főnökömnek – nevetett a lány.
– Mindenesetre Mr. Stolli felbukkant egy igen közli barátom
házában. Bozontos farokkal, bevetésre készen.
– Kiről beszélsz?
– Te mit gondolsz?
Venus Marianak kis híján a torkán akadt a falat.
– Csak nem Lorettánál? – kapkodott levegő után Venus Maria.
 – De bizony. És mi gondolsz, mi a gusztusa?
– Alig várom, hogy megtudjam.
– A sötétebb árnyalatú hölgyeket kedveli.
– Na ne ugrass már!
– Hát merlek én ugratni?
Venus Maria vigyorgott. Szerette a pletykát, ha nem róla volt szó.
– Honnan tudod?
– Madame Loretta nekem mindent elmond – mondta büszkén
Ron. – A bizalmasa és a barátja vagyok.
– Nyilván nem tudja, mekkora szád van – ugratta Venus Maria.
– Ejnye… bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
– Abigaile megnyúzná Mickeyt, ha valaha is megtudná.
– El tudod képzelni, milyen lehet Abigaile az ágyban? – mulatott
Ron. – Kész röhej, semmi kétség. Szegény embernek máshol kell
keresnie az örömet. Egy jó szopásról már nem is beszélve. –
Odaballagott a frigóhoz, kivett egy palack 7-Up-ot. – Jut eszembe,
Emilióról hallottál, amióta kitetted a szűrét?
– Miért? – ráncolta a homlokát Venus Maria. – Hallanom kellett
volna?
– Nem volt éppenséggel elragadtatva tőle, hogy kiraktad. Az az
érzésem, hogy a titkaidat árusítja valahol.
Venus Maria nem szerette, ha a szállóvendégére emlékeztették.
A fivére már nagyfiú. Tud gondoskodni magáról. Nem hajlandó
felelősséget vállalni érte.
– Ne kezdd már megint – nyögte. – Emilio nem tenne velem ilyet.
Én bérelem a lakását, az Isten szerelmére.
– Hmmm… ha elegendő pénzt ajánlanak neki, Emilio szerintem
bármire hajlandó.
Venus Maria csípőre tette a kezét.
– Ugyan mit mondhatna nekik, amiről a mocskosok ne tudnának?
– Beszélhetne a Nagy Mogulról.
– Nem tud Martinról.
– Biztos vagy benne?
– Tökéletesen – mondta magabiztosan Venus Maria. – Különben
sem érdekel, hogy mit fecseg rólam Emilio. Süket alak. Született
vesztes.
– Emilio a bátyád, drágám. Szépen beszélj róla.
 – Mégis örök vesztes, te is tudod.
– Sikerült horogra kapnod Mr. New Yorkot? – húzta föl a
szemöldökét Ron.
Venus Maria mosolygott.
– Martin igen különleges ember. A kettőnk kapcsolata is igen
különleges.
– Ó, igen – helyeselt Ron. – És hála Istennek, az újságok nem
tudnak róla, sem Emilio. Mert ha tudnának, Martin nyakig ülne a
szarban, és rád haragudna miatta.
– Amikor Emilio itt volt, nagyon óvatos voltam – bizonygatta
Venus Maria. – Emilio nem tud semmit. Ron bölcsen bólintott. – És
ez maradjon is így.

Emilio Sierra az Igazság és tény egyik szerkesztőjével találkozott

a Canon Drive-on a Café Rómában. Emilio a szerephez öltözött.
Törtfehér zakót, fehér nadrágot, krémszínű inget vett föl, és számos
vastag hamis aranyláncot akasztott vastag nyakába. A haját
hátranyalta. Sajnos vagy tizenöt kilóval több volt a kelleténél, ami
rontotta az összhatást.
Dennis Walla, az ausztrál riporter, akit kiküldtek hozzá, a
sarokban meghúzódva kortyolgatta a sörét. Szintén túlsúlyos,
nagydarab ember volt vérben forgó, táskás szemmel, céklavörös
képpel.
Emilio megállt az étterem ajtajában, végignézett a helyiségen.
Dennis észrevette az állítólagos fivért, és meglengette az Igazság
és tény egy példányát.
Emilio odariszálta magát az asztalhoz.
– Helló, haver – mondta erős ausztrál akcentussal Dennis.
Emilio leült.
– Igazság és tény? – kérdezte.
– Az bizony – felelte Dennis, és arra gondolt, hogy a pasas tök
hülye, ha kérdeznie kell. – Maga Emilio Sierra?
Emilio barna szeme körülvillant az étteremben. Megpillantott két
kedvére való nőt. Dennis észrevette, hogy nézi őket.
– Jó kis ribik vannak itt – mondta. – Szívesen lehúzná
valamelyiknek cipzárját?
Emilio megnyalta az ajkát.
 – Volna egy eladó bomba sztorim – jelentette be.
– Nos, haver, ezért vagyok itt – kortyolt megint jókorát a söréből
Dennis. – Az asztal fölött Emilióra sandított. – Nem nagyon hasonlít
a húgára, mi?
– Azért van bizonyos családi hasonlatosság – dicsekedett Emilio.
– És jóban van a húgával? – próbálkozott Dennis.
– Hát persze – vágta rá Emilio. Sértésekre nem számított.
– Már miért ne lennénk jóban?
– Velem ne balhézzon, haver. Hiszen azért jött ide, hogy eladja a
húga mocskos kis titkait, vagy nem?
– Hogy pénzt keressek – helyesbített Emilio, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Hát nem ez mindannyiunk vágya? – mondta bölcsen Dennis.
Az egyik drága küllemű nő fölállt, és kiment.
Emilio halkan Rittyentett, amint a nő elhaladt az asztaluk mellett.
– Ezek a Beverly Hills-i nők – motyogta az orra alatt.
– Tudom, mire gondol, haver – helyeselt Dennis. – Az ember
tüzesebb lesz tőlük, mint a hamburger a roston.
Két motoros lépett be az étterembe. Emilio az egyikről úgy vélte,
hogy híres színész. Elhatározta, hogy ő is szerez magának
motorosszerelést; jól állna neki. Le is kellene fogynia egy kicsit. No
de kinek van erre ideje? És ereje? Venus Marianak saját edzője van;
nála ez rendben is lenne, ő megengedheti magának ezt a luxust.
Egyébként is a testéből él. Az hozza neki a pénzt.
Emilio úgy érezte, hogy bizonyos szempontból a húga sem
sokban különbözik a kurváktól. Venus is, a kurvák is a szexből
csinálnak boltot.
Nincs tehát abban semmi rossz, ha kiárusítja Venus Maria titkait,
gondolta önelégülten. Már miért ne tenné? Hiszen a lány bátyja, és
Venus Maria úgy bánt vele, mint a leprással. Kirakta a házából.
Bedugta holmi vacak kis lakásba, miközben luxusban él. Egy furgont
bocsátott a rendelkezésére mindössze. Egy furgont! Holott neki a
legújabb Porschéban kellene feszítenie, de legalábbis egy
Ferrariban. Mint Venus bátyjának, tartania kellene bizonyos
színvonalat. Az embereknek elvárásaik vannak vele szemben.
– Nos – mondta Dennis, hátradőlt, és nem is valami diszkréten
böfögött egyet – mit tud mondani a húgáról, amit mi nem tudunk
még?
Emilio körülnézett. Nem nagyon tetszett neki ez a túlságosan is
hangos fickó. Nem tudna egy kissé diszkrétebb lenni, egy kissé
halkabban beszélni?
Emilio közelebb hajolt az újságíróhoz.
– Nem hinném, hogy ez a hely alkalmas.
– Nézze, mi egy lépéssel sem megyünk tovább, amíg el nem
mondja, ami mondandója van – mondta hangosan Dennis. – Honnan
tudjam egyáltalán, hogy igazán a bátyja? Van valami bizonyítéka?
Emilio számított a kérdésre. Előhalászta és odanyújtotta a
jogosítványát.
Dennis az igazolványra pillantott.
– Oké. Sierra a neve. Nagy szám. És mit bizonyít ez?
Emilio a zsebébe nyúlt, és előkotort egy fényképet, amelyen ő
volt látható Venus Mariaval Brooklynban, a régi szép napokban.
Odalökte Dennisnek. – Látja?
Dennis a fotóra pillantott, majd Emilióra.
– Oké, oké, hiszek magának.
– Ha elmesélem, amit tudok – kérdezte ravaszul Emilio –, mennyit
fizetnek nekem? Dennis fáradtan fölsóhajtott. Mindig a pénzhez
lyukadunk ki. Hozzá volt már szokva a sztárok rokonaihoz. Egytől
egyig úgy érezték, hogy elbántak velük. Ez sem más, mint a többi,
és meg is fogja kapni a pénzét, ha valóban van valami eladható
áruja. – Az attól függ, hogy mit tud – mondta Dennis.
– A húgom egy nős férfival hál – bökte ki Emilio. – Ez mennyit ér?
– Ki az? – kérdezte Dennis.
– Nagymenő – halkította le a hangját Emilio. – Nagyon
nagymenő. Ha megmondanám, nem kapna levegőt. Több példányt
fognak a lapjukból eladni, mint eddig bármikor.
– Nekem jól hangzik – piszkálta a fogát a gyufásdoboz sarkával
Dennis.
Emilio egyre jobban belejött.
– Ez több mint jó sztori – ígérte.
– Szóval ki az? – lett egyre kíváncsibb Dennis.
Emilio kitért.
– Nem mondom meg a nevét addig, amíg meg nem állapodunk
az árban, és nem kapok egy csekket.
 – Fordítva – mondta Dennis. – Amíg nincs név, nincs guba. Emilio
összeráncolta a homlokát.
– Ha olyan nevet dob be, amelyik jelent valamit, szép lét adunk.
De bármit mond is nekünk, bizonyítani kell. Érti, mit jelent ez?
Emilio dühösen nézett az újságíróra.
– Azt hiszi, hülye vagyok?
Azt, akarta mondani Dennis, de hallgatott. A sztori jól hangzott.
És az Igazság és tény semmit sem szeretett jobban, mint a szextől
csöpögő, szupersztár-és-nős-férfi jó kis címlapsztorikat.
Botrány. Erre ment ki a játék. És senki sem keresett a botrányon
többet, mint az Igazság és tény.
 2009 36

Lucky fölhívta Abe-et, és elmondta neki, hogy a gyanakvó Harry

Browning mit beszélt vele.
Abe előbb hallgatott, aztán kijelentette:
– Persze, emlékszem Harryre. Alkoholista. Vigyázz vele.
– Nagyon köszönöm. Mit tegyek? Ugye nem akarjuk, hogy a
megállapodásunk híre kiszivárogjon?
– Ugye nem akarod kidobni, amikor átveszed a hatalmat? –
kérdezte Abe.
– Sokakat akarok elküldeni – felelte Lucky. – Harry mindeddig
nem tartozik közéjük.
– Helyes – mondta Abe. – Bízd csak rám, kislány. Majd én
elintézem.
– Köszönöm.
– Most mennem kell. Az unokám éppen lerója nálam kötelező
látogatását.
Lucky tudta, mi a látogatás célja. Amikor lehallgatta Mickey
beszélgetéseit, rájött, hogy miért találkozott Stolli Martin
Swansonnal. A New York-i mágnás meg akarta szerezni valamelyik
filmstúdió részvényeinek a többségét, és Mickey beszélgetéséből
Ford Weme-nel – aki az utóbbi időben a bizalmasa lett – kitetszett,
hogy az egyik stúdió, amely fölkeltette Martin érdeklődését, a
Panther volt.
– Ráveszem Abigaile-t, hogy üljön le a nagyapjával. Hátha
érdekeltté tudja tenni az öreget az eladásban – mondta Ford-nak
Mickey. – Amikor Abigaile beszél a vénemberrel, azt nem fogja
megmondani neki, hogy mennyit lennének hajlandók fizetni. Azt
javasolja majd, hogy Abe állapodjon meg velem, és én adjam el a
stúdiót. így aztán szerezhetek magamnak egy zsíros főnöki állást, és
örökre itt maradhatok. Veled együtt, Ford. Te meg én jól kijövünk
egymással a munkában.
– És ha Abe nem akarja eladni? – kérdezte Ford.
– Akkor új tervem van. Az illető érdeklődik egy másik stúdió iránt
is. Ha azt veszi meg, ott a helyem.
– És mi lesz a Pantherral? Itthagyod?
 – Hé – mondta Mickey az üzlet az üzlet. Én úgy bánok az
öreggel, ahogyan ő velem, és ő nem bánik velem valami jól.
– Igazán elmennél?
– Szerinted a nyulak igazán dugnak? De csak akkor, ha tetszik a
szerződés, Ford. Minden a megállapodástól függ.
Minél többet hallgatta Lucky Mickeyt, annál inkább arra a
meggyőződésre jutott, hogy a fickónak egyszerűen nincs
lelkiimerete. Az élete a munkából, a szeretőjéből és a rövid, otthoni
látogatásokból állt – bár az utóbbi napokban a Madame Lorettánál
tett látogatásokkal egészült ki a napirend.
Boogie kiderítette, hogy Madame Loretta a legmenőbb madame a
városban, aki osztályon felüli bordélyt üzemeltet fönn a hegyekben,
és gyönyörű fiatal lányokat szállít az olyan fejeseknek, akik meg
tudják fizetni a csillagászati árakat. Warner nyilván nem végezte el a
munkáját. Mickey nyugtalan volt.
Olive visszaérkezett Los Angelesbe, és mankóival besántikált az
irodába.
A mindig is elbűvölő Mickey kijött a szentélyéből, dühösen nézett
a nőre, és vádlón megkérdezte: – Hogy tehette ezt velem?
– Sajnálom, Mr. Stolli – mentegetőzött Olive, mintha bármit is
tehetett volna. Mickey lábát is megcsókolta volna, ha úgy érezné,
hogy az segít.
Mickey csupán még egy dühös pillantásra méltatta, és
visszavonult az irodába.
– Mi van a vőlegényeddel? Minden jól alakult? – kérdezte
kötelességtudóan Lucky.
Olive szomorúan rázta a fejét.
– Nem lesz esküvő – mondta elkeseredve. – Nem kellett volna
odamennem.
– Hát ez szomorú – próbált együttérzően beszélni Lucky.
– Előfordul az ilyesmi. – Olive körülnézett, hogy a helyén van-e
minden. – Hogy boldogulsz?
– Jól – mondta óvatosan Lucky.
– Hmmm… – Olive-nak szemlátomást nem tetszett a dolog.
Nyilván azt remélte, hogy az ő lelkiismeretes irányítása nélkül
minden szétesik. – Mr. Stolli nem könnyű ember.
 – Örömmel mondhatom, hogy jól kitanítottál. Úgy néz ki, hogy
sikerül megfelelnem az elvárásainak.
Olive-nak ez még kevésbé tetszett.
– Úgy hat hét múlva jövök – mondta zsémbesen. – Mihelyt
leveszik rólam a gipszet.
– Nagyszerű. – Lucky boldoggá akarta tenni. – Mindenkinek
hiányzol.
Olive földerült.
– És mi van Mr. Stone-nal? Nem mellette lenne a helyed?
– Megbeszéltem a dolgot Mr. Stollival. Ő úgy vélte, itt kell
maradnom. Mr. Stone nem bánja. Meghosszabbította a
szabadságát.
Még fecsegtek egy kicsit, majd Olive távozott. Később Lucky látta,
hogy a kantinban együtt ebédelt Harry Browninggal. Remélte, hogy
Abe már beszélt Harryvel, és figyelmeztette, hogy fogja be a száját.
Már csak egy hét volt hátra, és Lucky úgy érezte, mintha egy
hosszú börtönbüntetés végéhez közeledne. Elképesztőnek találta,
hogy némely emberek valóban így élnek. Napról napra tűrik egy
durva, kibírhatatlan főnök basáskodását. Az összes, az irodába
látogató ügyfél pimaszságait. A férfiak közönséges, obszcén
megjegyzéseit. Ezért is igyekezett magát minél jobban elcsúfítani.
Az ég tudja, mit kellett eltűrnie a több lánynak, a titkárnőknek a
miniszoknyájukban, a kivágott blúzukban, a hosszú, szőke hajukkal.
Hmmm… talán ők szeretik… Talán őket már átprogramozták, és
úgy vélik, hogy ha egy buja nős férfi jól megdugja őket, az valamiféle
bók.
Eddie Kane már egy hete nem járt be. Lucky elhatározta, hogy
fölkeresi Eddie két hűséges titkárnőjét, Brendát és Műkörmöt, akik
Eddie irodáját őrizték odalent, és kideríti, hogy mi a helyzet.
Most, hogy hivatalosan Mickey Stolli személyi titkárnője lett, az
épületben a legtöbb titkárnő tudta már, hogy kicsoda.
Brenda szokása szerint újságot olvasott, míg Műköröm a
sarokban a magántelefonjait bonyolította.
– Mr. Kane benn van? – kérdezte Lucky. – Egy ideje nem láttuk.
Mr. Stolli érdeklődik.
– Beteg – mondta Brenda.
– Influenzás – fogta be a telefon mikrofonját Műköröm.
 Lucky eltöprengett, vajon Eddie Kane-t agyonverték-e már Carlos
Bonnatti lEgenyei, vagy csak most próbálja összekaparni a milliót.
– Esetleg értesítsetek minket, ha bejön – kérte hivatalos hangon.
Brenda letette az újságot. Pimasz kifejezés ült ki az arcára.
– Kérdezhetek valamit?
Műköröm letette a kagylót, és figyelmeztető pillantást vetett
Brendára.
– Mit? – kérdezte Lucky.
– Kíváncsiak vagyunk – mondta ellenségesen Brenda.
– Ő kíváncsi – vetette közbe Műköröm.
– Pofa be! – mondta élesen Brenda. – Te legalább annyira
kíváncsi voltál, mint én.
– Megtudhatnám, miről van szó? – kérdezte udvariasan Lucky.
– Hogy lehet az, hogy te egyszerre csak felbukkantál a semmiből,
és megszerezted itt a legjobb helyet? – nézett rá vádlón Brenda.
Mi történne, gondolta Lucky, ha kilépne a szerepéből – csak most
az egyszer? A kísértés túlságosan nagy volt.
– Lefeküdtem a főnökkel – felelte fapofával. És kiment. Brenda és
Műköröm levegő után kapkodott.

Szokás szerint Abigaile ragaszkodott hozzá, hogy Tabitha

elkísérje a nagyapjához. Tabitha természetesen nyafogott. Ám
Abigaile nem tűrt ellentmondást.
– Velem jössz, és élvezni fogod – jelentette ki keményen.
– Veled megyek, de nem fogom élvezni – nézett rá duzzogva
Tabitha.
– Kisasszony – mondta fenségesen Abigaile –, ideje lenne már,
hogy tisztelettel beszélj velem. Nem tetszik nekem a viselkedésed.
– Ha nem, hát nem! – felelte utálkozva Tabitha. – Most ne kezdd
itt játszani nekem az anyát. Kissé elkéstél vele.
Abigaile dühös pillantást vetett a lányára. Tizenhárom éves, és
nagyobb a szája, mint az apjáé.
Inga legalább annyira örült nekik, mint amennyire ők szerettek
látogatóba menni Abe-hoz.
– Gyertek be – mondta mereven, aztán otthagyta őket.
Csináljanak, amit akarnak.
 Abe-et a teraszon találták egy rakás újság meg egy vibráló
televízió társaságában.
Abigaile kötelességtudóan megcsókolta az öreg arcát. Tabitha
kötelességtudóan követte a példáját.
– Már megint elszaladt egy hónap? – kérdezte Abe, és pislogott
az erős napfénytől.
– Tessék? – kérdezte Abigaile.
– Egy újabb hónap – ismételte Abe. – Csak négyhetenként
szoktál jönni. Nyilván Mickey is csak négyhetenként okoz neked
örömet! – Recsegve nevetett otromba tréfáján.
Tabitha elmosolyodott az orra alatt. Ha az anyjára gondolt élvezés
közben, röhögnie kellett. Egyáltalán, ha elképzelte a szüleit szex
közben, már a gondolattól is majd megpukkadt.
Abigaile egy papír zsebkendővel megtörölte az egyik kerti széket,
és leült.
– Hogy érzed magad, nagyapa? – kérdezte aggodalmasan.
Abe összehúztá ravasz, öreg szemét.
– Miért? Mit érdekel az téged? – kérdezte gyanakodva.
– Ne csacsiskodj, nagyapa. Miért vagy velem mindig olyan
tüskés?
– Mert úgy beszélek, ahogyan érzek, kislány.
– Sajnálom, hogy így érzed – simította le Adolfo-kosztümjének
szoknyáját Abigaile. – Szeretnék valamit megbeszélni veled,
nagyapa.
– Vágj bele – mondta Abe. – Gyerünk – kacsintott Tabithá-ra, aki
kuncogott.
– Nos – vágott bele Abigaile, miután megpróbált tudomást nem
venni Abe ingerlékeny viselkedéséről – te sem fiatalodsz. Abe
fuldoklott a nevetéstől.
– Hűha! Ennek a lánynak kezd megjönni az esze! Én sem
fiatalodom. Nyolcvannyolc éves koromra rájött.
Abigaile mély lélegzetet vett. Ez nehéz lesz. Megmondta
Mickeynek, hogy jobb lenne, ha ő is eljönne. De a maga önző
módján Mickey persze elutasította. Abigaile merészen folytatta.
– Hm. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Mickey valószínűleg el
tudná adni a stúdiót?
Erre Tabitha is fölkapta a fejét.
 – Miért akarod eladni a stúdiót? A stúdió a papáé – mondta
morcosán. – És megtartja. Ott akarom ünnepelni a tizenhatodik
szülinapomat.
– Pszt! – utasította rendre Abigaile.
– Nem lesz pszt – vágott vissza Tabitha. – Te mondtad, hogy
veled kell jönnöm, akkor meg nincs semmiféle pszt!
Abigaile a tekintetével próbálta elhallgattatni a lányt.
– Lennél szíves elhallgatni? – A hangjára az orosz hadsereg is
elcsitult volna.
Abe megint nevetett.
– Miért akarnám eladni a stúdiómat?
– Mert – magyarázta hűvös, józan hangon Abigaile – remek árat
kaphatnánk érte.
– Ki az a „mi”?
– Inga és te – válaszolta gyorsan Abigaile. – Meg én. És persze
Tabitha.
Abe fölállt.
– Ez ám a nagy hír – mondta. – Száz vevő is akadna a Pantherra,
ha el akarnám adni.
– Akkor miért nem adod el? – kérdezte sértődötten Abigaile.
– Mert nem akarom. És ha mégis eladnám, ahhoz sincs semmi
közöd, kislány. – És anélkül, hogy visszanézett volna, bevonult a
házba.
Abigaile-nek semmi kedve nem volt utánamenni. Mindig tartott a
nagyapjától, és Abe ugyan most már nagyon öregember volt,
Abigaile még mindig kínosan érezte magát a jelenlétében. – Most
hazamehetünk végre? – nyafogta Tabitha. Abigaile fölállt.
– Igen – mondta idegesen. – Gyerünk.

Venus Maria négykor sétált be Mickey irodájába. Amint elhaladt

Lucky asztala mellett, odaszólt: – Szia, hogy vagy?
Amikor Mickey ajtaja becsukódott, Lucky föltette a fejhallgatót.
Venus Maria nem udvariaskodott. Egyenesen a tárgyra tért.
– Utálom ezt a forgatókönyvet, Mickey – mondta. – Szívből
gyűlölöm, és semmiképpen nem csinálom meg, hacsak át nem írják.
Pillanatnyilag ez a könyv a férfi szemszögéből meséli el a történetet.
Azt ígérted, hogy a história egy erős nőről fog szólni. Egy
életrevalóról. Ebben a szarban a nő ismét csak áldozat. Én nem
játszom áldozatokat.
– Ugyan már, bébi, ez pompás szerep bármelyik színésznő
számára – mondta bűbájos hangon Mickey. – Oscar-díjas szerep.
– Engem ne etess a rossz dumáddal, amivel az összes többi
színésznőt tömöd. És nem véletlenül mondom, „tömöd” – mondta
élesen Venus Maria. – Vagy átíratod; vagy kiszállok a buliból. És
még valamit… Ribanc! – Mit?
– Csak akkor vagyok hajlandó levetkőzni, ha a férfi partnerem is
levetkőzik.
– Ébredj föl, bébi – mondta fölháborodva Mickey. – A tyúkok nem
akarnak pucér férfiakat látni a vásznon. Nem kíváncsiak holmi
szegény baromra a lógó schnickeljével.
– Ez az, amiben tévedsz – mondta érzéssel Venus. – Pontosan
ez az, amit látni akarnak.
Mickey megsértődött.
– Esetleg te vagy kíváncsi ilyesmire.
– Nem, nem csak én. A nők kíváncsiak a férfiak lógó micsodájára.
És azért nem láthatunk ilyesmit, mert a filmipart férfiak irányítják,
férfiak, akik nem állhatják a versenyt, azért nem akarják, hogy a nők
meglássák a mások farkát. De én mondom neked, Mickey, hogy
nem vagyok hajlandó pucéran mászkálni a vásznon, ha a partnerem
nem lesz szintén meztelen. Szó sem lehet róla.
– Követelőző tyúk – mondta Mickey.
– Az vagyok – helyeselt Venus Maria. – És szerencsére olyan
helyzetben vagyok, hogy megkövetelhetem, amit akarok.
Megállapodtunk?
Mickey fölállt az íróasztaltól.
– Ha át akarod íratni, át lesz írva, oké?
– Helyes. És ha aláírom a szerződést erre a filmre, bele akarok
szólni a rendező meg a partnerem kiválasztásába is.
Ez a tyúk egyszerűen megőrjíti az igényeivel.
– Meglesz. Már úgyis benne van a szerződésedben.
– Még nem írtam alá szerződést erre a filmre.
– A régi szerződésedben van benne.
– Az nem jelent semmit, te is jól tudod. Ebben a szerződésben
kell benne lennie. írásban. És addig nem írom alá, amíg nem láttam
az új könyvet. Világosan érthető, amit mondok?
– Egen, Egen, egen – mondta dühösen Mickey.
Venus Maria minden további nélkül kisétált az irodából. Lucky
asztalánál megállt.
– Mondd – kérdezte –, hogy vagy képes egy ilyen barom mellett
dolgozni, és nem megbolondulni? Lucky nevetett. – Nem könnyű.
Mihelyt Venus Maria távozott, Mickey rontott ki ordítva, rikácsolva.
– Minek képzeli magát ez az ostoba ribanc? Színésznők! Mind
egyformák. Sztárt faragsz belőlük, erre azt hiszik, hogy mindent
egyedül értek el, a te segítséged nélkül. Ha a buta liba mögött nem
lenne egy stúdió meg egy jó rendező meg egy jó világosító,
kutyaeledelt árulhatna a sarki boltban. Színésznők!
Mickey nem szerette a színésznőket. A színészeket sem.
Egyáltalán, kit szeretett?
– Elmentem – morogta. Lucky jobbnak látta nem megkérdezni,
hogy hová.
Tíz perccel Mickey távozása után bejelentés nélkül megérkezett
Johnny Romano, és döngő léptekkel Stolli irodája felé indult. Tetőtől
talpig maga volt a férfiasság.
– Helló, szépségem – mondta. – Benn van a nagy ember?
Johnnyt két lépésnyire követte hűséges sleppje. – Mr. Stolli kiment –
mondta Lucky.
– Milyen kár! – kiáltott föl Johnny. – Gondoltam, meglátogatom.
Hogy ünnepeljünk.
-Mit ünnepel, Mr. Romano? – kérdezte udvariasan Lucky.
– A filmemet, cukorfalat. Ezen a héten mutatják be. Nem tartasz
lépést az eseményekkel? Az Anyabaszó minden idők legnagyobb
profitját fogja hozni ennek a stúdiónak. – Áthajolt az asztalon,
jóképű, szemtelen arcát Lucky orrához nyomta. – Ugye tudod,
szépségem, hogy mi az az anyabaszó? Aha, te seggfej, gondolta
Lucky. – No, tudod?
Lucky a fejét rázta.
Johnny Romano nevetett. A sleppje is nevetett.
Azt várták, hogy Lucky is nevessen.
Lucky értetlenül meredt a férfira.
– Hé, hölgyem – hajolt még közelebb hozzá Johnny. – Lazíts.
Túlságosan komoly vagy. Ugye nehéz Mickeynek dolgozni? Kérsz
egy autogramot?
A seggemre, gondolta Lucky.
Választ sem várva Johnny csettintett az ujjával. Az egyik kísérője
máris ugrott az aláírt fényképpel.
– Nagy napot csinálok neked – jelentette ki nagylelkűen Johnny. –
A nevedre dedikálom. Mondd a neved, bébi. – Luce – motyogta
Lucky.
– Lucy. Lucynak. Azt fogom írni, „Lucynak” – mondta Johnny, és a
képre szinte olvashatatlanul rákörmölte: „Lucynak”. A „szívből” meg
a „szeretettel” már rajta volt a fotón.
Elegáns mozdulattal nyújtotta át Luckynak a fényképet.
– Mondd meg a pasasnak, hogy itt voltam – mondta. – És légy
egy kicsit vidámabb, hallod? Johnny Romano mondja ezt neked.
De nagy dolog!
Lucky hirtelen rájött, hogy mire gondolt Mickey. Színészek!
Nem könnyű velük.
Amikor átveszi majd a hatalmat, minden másképp lesz.
 2010 37

A telefon ébresztette fel Ginót hajnali háromkor.

– Gyerekünk van – mondta izgatottan Steven. – Át tudnál jönni a
kórházba?
Gino már nyúlt is a ruháiért.
– Gyerekünk van – ismételte örömmel.
– Mary Lou még a szülőszobában van – mondta feszülten
Steven. – Indulok – nyugtatta Gino. – Lucky hol van?
– Megpróbálom elérni.
– Itt lenne a helye velünk – mondta Steven. – Mary Lou őt hívja.
Gino boldog volt. Legnagyobb bánatára Bobby Angliában élt, alig
látta. Most Mary Lou és Steven megajándékozták egy újabb
unokával. Izgalmas pillanat volt.
Gyorsan fölöltözött, és szólt a portásnak, hogy hívjon taxit.
Aztán rohant lefelé.
Steven a kórház folyosóján járkált, amikor Gino odaért. Gino
megveregette Steven vállát.
– Nyugodj már meg. Ülj le. Ez naponta megesik, tudod. – De nem
velem – felelte komoran Steven.
– Nem kellene odabenn lenned az asszonnyal?
– Nem akart látni – vont vállat Steven. – Kizavart. – Hogyhogy?
– Az anyja van vele. Tudod, milyenek az anyák. Régimódi hölgy,
nem akarja, hogy a férj ott legyen. Hé… én ugyan nem bánom. Ki a
csuda akar benn lenni? Olyan ijesztő. Gino nevetett. – Én kétszer
estem át rajta – mondta. – Amikor Lucky született. Aztán Dario.
Bárcsak a te születésednél is ott lehettem volna, Steven.
Nagy pillanat volt. A tekintetük találkozott, aztán továbbsiklott.
– Sikerült elérned Luckyt? – kérdezte Steven.
– Próbálom – felelte Gino. – Ne aggódj. Nem fogja elszalasztani a
lehetőséget, hogy nagynéni lehessen.
Mary Lou reggel nyolckor öt és fél kilós kislánynak adott életet. A
Carioca Jade nevet adták neki.
Amikor Gino hazaért, fölhívta Luckyt Kaliforniában, és elmesélte
neki.
– Jaj, ne! – kiáltott föl Lucky. – A baba korán jött, és én nem
lehettem ott. Mindketten jól vannak?
 – Remekül – nyugtatta meg Gino. – Mary Lou úgy csinálta, mint
egy öreg profi.
– Küldök virágot. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. De jó hírem
van: a jövő héten már ott leszek.
– Miből gondolod? – kérdezte Gino. – Átveszed a stúdiót. És még
több időt kell majd L. A.-ben töltened.
– Azt hiszem, igazad van. De legalább azt csinálhatom majd, amit
akarok. Minden hétvégén New Yorkba repülhetek. Beindítom a
Panthert, aztán… – Csak most értette meg. – Úristen, nem kis időbe
fog telni, igaz? – Aha.
– Majd Lennie segít. Magánkívül lesz örömében, ha megtudja.
Gino ebben nem volt olyan biztos.
– És hol van? – kérdezte.
– Ez majd akkor fog nyugtalanítani, ha átvettem a stúdiót.
– Hát, ha biztos vagy benne – mondta Gino.
– Biztos vagyok benne – felelte Lucky.

Warner reszketett, mire Mickey befejezte vele a szeretkezést. A

hatalom csodálatos érzésével töltötte el Mickeyt, hogy ez a
kétméteres, fekete bűnügyi rendőr reszket a gyönyörtől, mert ő olyan
csodálatosan tudja szeretni.
– Mickey, tényleg nem volt soha nálad jobb szeretőm – mondta
eksztázisban a lány.
Fura, de Madame Loretta egyik kurvája ugyanezt mondta neki két
nappal korábban. Egy férfinak nem lehet szüksége ennél különb
bizonyítékra. Előbb a kurva, most Warner. Igazán tudnia kell valamit
az ágyban. Disznóság, hogy Abigaile soha nem mondott neki
ilyesmit.
Próbált visszaemlékezni, hogy mikor is szeretkezett utoljára
Abigaile-lel. Derengett valami, hogy az asszonynak születésnapja
volt, és kapott egy gyémánt karperecet. Nem is szeretkezés volt,
csak szopás. De a szopást sem szabad lenézni, ha az ember házas.
Több a semminél. No és ebben a városban, ahol a szopást
valóságos művészetté fejlesztették Abigaile az elsők között volt.
Mickey eltűnődött, vajon az asszony hol tanulhatta. A múltjukról
soha nem beszéltek egymással. Abigaile a mai napig nem tudta,
hogy Mickeynek van egy törvénytelen fia, aki közvetlenül Chicago
mellett él, az anyjával.
Abigaile nem örült volna, ha megtudja.
Mickeynek esze ágában sem volt megmondani neki, bár –
becsületére legyen mondva – havonta szép összeggel támogatta a
fiát. A volt barátnőjének pedig ígéretet tett, hogy a pénzt mindaddig
megkapják, amíg a nő befogja a száját.
Mickey soha nem látta a fiát. Múltjának olyan része volt, amelyet
zárva tartott. Nem akarta, hogy ez a múlt valaha is akadálya legyen
a jövőjének.
Amikor fölkelt, hogy lezuhanyozzon, Warner ott maradt széttett
lábbal az ágyon, mint valami szép ébenfa faragvány.
– Nem tudok mozdulni – pihegte. – Túlságosan erős férfi vagy te
nekem.
Ha Mickey szőrmékkel és ékszerekkel halmozta volna el Warnert,
kételkedett volna a szavaiban. De minthogy Warner nem akart tőle
semmit, hajlamos volt hinni neki.
Mickey besietett a kis fürdőszobába zuhanyozni. Sajnos
Warnemak nem volt álló zuhanya, csupán egy csapra szerelt
zuhanyozója, és ez bosszantotta Mickeyt.
– Tudod mit, szívi? – kiáltott ki a fürdőszobából. – Csináltatok
neked egy új fürdőszobát, és nem érdekel a véleményed.
– Szó sem lehet róla, Mickey, annyi pénzt nem költhetsz rám.
Anyaszült meztelenül besétált a fürdőszobába. Warnernak olyan
melle volt, amilyent Mickey még nem látott másnál. Előreugró és
szögletes, hatalmas fekete bimbóval. Zabálnivaló.
Madame Lorettánál a fekete lánynak kis melle volt, nem ilyen.
Nyilvánvalónak látszott, hogy Warner valami nagyon büszke afrikai
törzsből származik.
– A szüleid Afrikából jöttek? – kérdezte Mickey. Warner nevetett.
– Nem, Wattsból. Miért?
Mickey még egyszer megérintette a lány mellét, mielőtt küzdeni
kezdett a rosszul működő zuhannyal. Aztán betekerte magát a
túlságosan kicsi fürdőlepedőbe, szárazra törölte a testét, fölöltözött
és távozott.
Odahaza Abigaile magánkívül fogadta. Dühösen nézett rá. –
Miért nekem kell elvégeznem minden piszkos munkát? Mickey
fölsóhajtott.
– Már megint mi a baj?
– Ma elmentem a nagyapámhoz. A leghatározottabban nem
akarja eladni a stúdiót. Miből gondoltad, hogy érdekelni fogja a
dolog? Tökéletesen elégedett a mostani helyzettel, és őszintén
szólva mi is azok lehetnénk, Mickey. Mert ha meghal, a Panther a
miénk lesz. És a tetszésünk szerint bánhatunk vele. – Mondod te –
mondta savanyúan Mickey. Abigaile készen állt a veszekedésre. –
Ez meg mit j elentsen?
– Ki tudja, mit fog csinálni a vénember.
– Pontosan erről van szó. Ezért kell beszélnünk róla. A napokban
említetted, hogy esetleg máshol akarsz állást vállalni. Ha ezt tennéd,
ki vezeti majd a Panthert? És ami még fontosabb: ki örökli majd a
Panthert?
– Te öröklöd, ez nem kérdés. Te meg az a bűbájos húgod.
– Igen, tudom, Mickey, de ha más vezeti a stúdiót, az
problémákat okozhat. – Megrázta a fejét, és mintegy mindkettőjük
nevében határozott. – El kell utasítanod Martin Swanson ajánlatát.
– Abigaile, én nem mondok nemet Martin Swansonnak, ha az
ajánlata több pénzt jelent.
– Miért? Évi egymilliót keresel, plusz amit el tudsz lopni. Nem
elég?
Mickey gyűlölködve nézett a feleségére.
– Köszönöm szépen. Milyen jó, hogy a feleségem mindig
mellettem áll. A te támogatásod éltet, Abigaile. Abigaile elértette a
gúnyt, de lenyelte.
– Köszönöm, Mickey. Csak a kedvedben szeretnék járni.
 2011 38

Effie Webster szeretett partit rendezni. Az összejövetelek élete

fontos részét képezték. El sem tudta képzelni, hogy ne rendezzen
partit. Elvégre Effie és Yul Webster híresek voltak a mulatságaikról.
A móka fele az eklektikus vendégsereg összeállítása volt.
Bekerülhetett bárki az éhező színészektől és művészektől kezdve
a Broadway producereüg. De a nem kimondottan éhező színészek
és művészek is.
Effie mindenkit ismert. Partit szervezni Martin Swanson
születésnapjára nem volt nehéz, mert Martin és Deena is ismertek
mindenkit. Nehézséget inkább az jelentett, hogy kit ne hívjanak meg.
Effie úgy vélte, hogy a legjobb egy tematikus buli lenne. Fekete
meghívókat küldött hát szét aranybetűkkel:
GYERE KEDVENC FANTÁZIAÖLTÖZÉKEDBEN. Igazán bájos
módja annak, hogy a híres és gazdag emberek lelkében vájkáljunk.
A gyere a kedvenc fantáziádnak öltözve azt jelentette, hogy mutasd
meg legbenső énedet, azaz olyan kérés, amelynek a legtöbb ember
nem tud ellenállni.
Effie elhatározta, hogy ő Nofretete királynőnek öltözik.
– Drágám – közölte a telefonban Deenával én mindig királynő
szerettem volna lenni, éz most a tökéletes alkalom. Te minek
öltözöl?
Deena sokat töprengett.
– Marlene Dietrichre gondoltam. Ahogyan kinézett a Kék
Angyalban.
– Pompás ötlet! – kiáltott föl Effie, és arra gondolt, bárcsak neki
jutott volna az eszébe. – A te lábaddal szenzációs leszel! De,
gondolom, ez is a lényeg, igaz?
– Igen – helyeselt Deena –, azt hiszem.
Letette a kagylót, és Martinra gondolt. A férfi nem szólt válásról.
Amióta visszatért L. A-ből, belevetette magát a munkába, a
Swanson Sportstadionnal foglalkozott, mert szerette volna, ha ott
rendezik a következő nehézsúlyú ökölvívó-világbajnoki mérkőzést.
Aztán hamarosan kibocsátják az új luxusautót is, a Swansont.
Martin nagyon izgatott volt a kocsi miatt. Karcsú, erős jármű volt.
Kifejezte mindazt, amit Martin tudatni akart magáról a
nagyközönséggel.
Martin úgy tervezte, hogy a Swansont nagy reklámkampánnyal
indítja útjára Detroitból.
Deena biztos volt benne, hogy Martin nem fogja a Swanson
várható népszerűségét kockáztatni egy olyan ócska kis szajha miatt,
amilyen Venus Maria:
Megpróbálta elképzelni, mivel tarthatja a férjét a hatalmában az a
lány. Nyilvánvalóan a szex lehetett a kulcs.
De miért? Martint nem különösebben izgatta a szex.
Deena megrázta a fejét. Nem tudott rájönni. Csak várhatott, és
figyelhette, hogy mi történik.
És ha a legrosszabb, arra is megvolt a megoldása.

Brigette nagyon izgatott volt a parti miatt, bár ezt nem közölte
Nonával, aki egészen természetesnek tekintette a dolgot. Brigette
számára a buli visszatérést jelentett a való világba. Túlságosan
régen volt már bezárva intézetbe, és ha egyáltalán kiengedték, akkor
csak Charlotte-hoz, aki soha nem vitte sehová. És most itt volt a
nagyvárosban, a lüktető életben újra.
– Nem is tudom, részt vegyünk-e vagy sem – habozott Nona. – Mi
lenne, ha a parti helyett inkább moziba mennénk?
– Én a partira szavazok – mondta Brigette lelkesen, mert égett a
vágytól, hogy ott lehessen. – Bombasiker lesz.
– Számomra az a bombasiker, ha nem veszek részt a szüleim
eszelős buliján.
Brigette végül csak rábeszélte a barátnőjét, hogy a partin
bizonyára jót nevethetnek majd. A következő kérdés az volt, hogy
kinek öltözzenek.
– Én Janet Jackson leszek – jelentette ki Nona.
– Azt nem könnyű összehozni – mutatott rá Brigette.
Nona ezen eltöprengett.
– Miért nem? Csinálok egy fantasztikus fekete sminket. Janet
Jackson-parókát veszek, szűk farmert és motorosdzsekit.
Kölcsönkérhetem Paulét. Ő is eljön, tudod.
– Neki mi a kedvenc fantáziája? – kérdezte Brigette, és igyekezett
csak mérsékelt érdeklődést mutatni.
 – Valószínűleg Picasso, Donald Trump pénzével – felelte
szárazon Nona.
Végül úgy határoztak, hogy a legjobb lesz, ha mindketten Venus
Marianak öltöznek Nona kacagott.
– Mindenkit megbolondítunk!
– Ő ugye nem lesz ott? – kérdezte aggodalmasan Brigette, mert
úgy vélte, nem lenne buli, ha Venus Maria ott lenne.
– Sosem lehet tudni, hogy ki bukkan föl a szüleim partiján –
felelte Nona.
Viharos bevásárló körútra indultak hát a Village-be, és olyan
helyeken jártak, ahová Effie soha be nem tette volna a lábát. Egy
csomó tök jó cuccal érkeztek haza a hosszú, katonai felöltőtől a
csipkés miniszoknyáig, bőr melltartóig és a derekát szabadon hagyó
topig.
– Venus Maria mindig olyan fantasztikusan néz ki – ábrándozott
Nona az egyik legújabb képeslap Venus Maria-interjúja fölött. –
Szerintem a nő óriási. Szemlátomást fütyül mindenkire. Brigette
nevetett.
– Ahogyan te, mi?
– És mi abban a rossz? Szerintem a nők azt teszik, amit a férfiak
szerint tenniük kell. Ha öreg leszek, én nem fogom ezt csinálni.
– Mi az az öreg?
– Itt az áll, hogy Venus Maria huszonöt éves. Szerintem az már
öreg.
Brigette ismét nevetett.
– Csak anyád meg ne hallja!
– Effie örökké fiatal lesz – felelt gonosz vigyorral Nona. – Fiatal
lesz nyolcvanéves korában is. Még akkor is ott lesz a hajában az a
zöld csík, és akkor is eszelős cuccokat fog hordani. Anyu nagy
figura.
– Jó neked, hogy ilyen anyád van – sóhajtotta vágyakozva
Brigette.
– Tudom – ismerte el Nona. – Ja, beszéltél egyébként a
mostohaapáddal? Mikor megyünk Malibuba? Effíe-nek tudnia kell.
Nem mintha szabadulni akarna tőlünk, de betervezett egy kis
kirándulást. Bangkokba, és nem szeretné, ha magunkban
lötyögnénk itt.
 – Üzenetet hagytam Lennie ügynökénél, hogy hívjon föl – monda
Brigette. – Úgy hallottam, otthagyta a forgatást, és senki sem tudja;
hol van. De jelentkezni fog. Lennie nem hagy cserben engem.
Megígérte nekem Malibut, és Lennie mindig állja a szavát.
– Pompás! – lelkendezett Nona. – Nem tudom, te hogy vagy vele,
de én már alig várom.

Emilio Sierra és Dennis Walla szövetséget kötöttek. A kapcsolat

alapja ugyan nem annyira a bizalom volt, mint inkább a kapzsiság.
Többször is találkoztak, hogy a pénzen marakodjanak. Emilio
kereken megtagadta, hogy elárulja, kicsoda Venus Maria nős
szeretője, amíg az összeget nem tisztázták. Dennis viszont kötötte
az ebet a karóhoz, hogy amíg Emilio nem szállítja az információt,
addig nem tudnak árat mondani.
A Café Rómában tartott első találkozó után egy ócska kis
kávézóban találkoztak a Picón, hogy kifundáljanak valamilyen
megoldást. Végül pedig az Igazság és tény hollywoodi irodájában
jöttek össze.
Emilio közölte, hogy ötvenezer dollárt akar. Az Igazság és tény
hajlandó volt megadni, ha a név megéri. A mostani találkozójukon
kívánták véglegesíteni a megállapodást.
– Jó reggelt, haver – üdvözölte Emiliót rendetlen íróasztala mögül
Dennis, miközben szívta büdös szivarját. – Ma van a nagy nap,
mi? – Egy rühes macska szaladt el mellettük.
Emilio feszülten bólintott. Nem tudta, helyese, hogy ide jött.
Lelepleződött azzal, hogy besétált az Igazság és tény
szerkesztőségébe. Amikor átvágott a nagytermen, emberek ültek az
íróasztaloknál, írógépek mögött, és őt nézték. Árulónak érezte
magát. No de miért is ne tenné, amit tennie kell, ha egyszer pénzt
kap érte?
Dennis bemutatta az egyik kollégáját, egy alacsony, zömök kis
angolt, akinek patkányképe, egyenetlen szemöldöke és méla
bajuszkája volt.
– Ez ki? – kérdezte gyanakodva Emilio.
– Szükségünk van egy tanúra – magyarázta Dennis. – Nem
adhatom át a csekket tanú nélkül. Magától pedig várjuk a tényeket,
Emilio. Időpontokat, helyszíneket, neveket. Mindent.
 Emilio bólintott.
– Minden ilyesmit tudok – mondta kissé durcásan. Istenem, az
ember azt hinné, sokkal könnyebben megy. Miért nem mondhatja el
egyszerűen nekik, kivel hál a húga, veszi a pénzét, és távozik?
– Üljön le – mondta Dennis. – Sört?
Emilio a fejét rázta. Az utóbbi héten fogyókúrázni kezdett. Sört
sem ivott. Rohadt egy dolog.
Amikor a zsebében lesz az ötvenezer dollár, jobb formában kell
már lennie. Vesz majd egy tisztességes kocsit, új ruhákat, és
luxuslakásba költözik. Emilio Sierra nagy életet él majd. – Vágjunk
bele – kapcsolta be a magnetofont Dennis.
– Ezt miért csinálja? – riadt meg Emilio.
– Hiszen mondtam már – ismételte türelmesen Dennis
bizonyítékra van szükségünk. Ugye nem akarjuk, hogy
bepereljenek?
Emilio ezen már sokat törte a fejét.
– Hogyan perelhetnének, ha egyszer minden megtörtént?
– Csodálkozna, ha tudná, hányán próbáltak perelni. Sinatra,
Romano, Reynolds, a nagyok. Ostobák, mert nem nyerhetnek.
Avégén egy halom pénzbe kerül nekik a per. Csak nem akaijuk,
hogy éveken át a bíróságra kelljen járnunk, igaz?
– Igaz – helyeselt Emilio, és eltűnődött, vajon Venus Maria
perelne-e.
– Oké, vágjon bele – indította el a magnetofont Dennis. Emiliónak
melege volt. Vékony izzadságpatak csurgótt végig a nyakán. Fájt a
gyomra. Rosszul volt.
– Szóval így történt – ült le. – Hohó… hol a csekkem? Dennis
kinyitotta íróasztala egyik fiókját, és elővett egy ötezer dollárra
kiállított csekket. Odatartotta Emilio orra elé.
– Most megkapja ezt, a többit pedig akkor, amikor a cikk készen
áll majd a megjelenésre.
Emilio el akarta kapni a csekket.
Dennis elrántotta előle.
– Lassabban a testtel. Csak mutatom. Mielőtt megkapná,
szükségünk van a névre. Ha a név számunkra érdekes, és magának
bizonyítéka is van, akkor a csekk a magáé, és lesz még több is.
 A francba, gondolta Emilio, jó lenne már túllenni rajta. -Apasas
neve Martin Swanson – nyögte ki gyorsan, és élvezte a két fickó
elképedését. ,
Dennis hosszan futtyentett.
– Martin Swanson! A New York-i mogul?
– Martin Swanson? – ismételte az angol. – Ez szaftos falat.
– A francba is! – kiáltott föl boldogan Dennis. – Ha van rá
bizonyítéka is, valóban nagy sztorit szállított nekünk, haver.
– Ó, tudom bizonyítani – dicsekedett Emilio. – Még egy képem is
van kettőjükről. – Ez volt az aduja.
– Képe? – lett még izgatottabb Dennis. – Soha nem említette,
hogy fotói is vannak.
Emilio agya gyorsan kattogott.
– Van. De ha a képet akarja, azért külön kell fizetni.
– Ó – mondta Dennis. – A képért külön?
– Ha köll – mondta Emilio.
– Kell – mondta Dennis.
Martin Swanson a gardróbban állt, és nézte magát a nagyító
tükörben. Fogta a csipeszt, és megigazította a szemöldökét. Aztán
hátrább lépett, és megcsodálta magát a nagy állótükörben. Az
amerikai polgárháború déli seregének az egyenruháját viselte.
Deena ezt a jelmezt igen eredetinek vélte. Martinnak be kellett
látnia, hogy az egyenruha valóban jól fest rajta.
A születésnapoktól többnyire mély depresszióba esett, de ma
nagyon is jól érezte magát. Úgy látszik, sok barátja van. Egész nap
érkeztek az ajándékok, a virágok, a gratulációk, a születésnapját
köszöntő táviratok.
Deenától tömör arany fényképkeretet kapott. Az esküvői
képükkel. Ott voltak rajta kettesben, Deena és Martin Swanson, a
templom előtt, a boldog pár.
Csak tíz éve lenne? Egy örökkévalóságnak tetszett. Amikor
feleségül vette Deenát, kész volt lehiggadni. Ki tudhatta, hogy valaha
is olyan nőre lel, amilyen Venus Maria?
Venus a nap folyamán fölhívta az irodájában.
– Boldog születésnapot, Martin – mondta a távolból. – Szomorú
vagyok, hogy nem jöhettél ide, hogy velem ünnepelj. – Nehéz dolog
– felelte Martin. – Üzleti ügy.
 – Nem kéne hagynod, hogy az üzlet irányítsa az életedet –
korholta a lány. – A sok munka szórakozás nélkül valóban unalmas
fiút farag Martinból. Martin nevetett.
– De melletted soha nem vagyok unalmas, igaz?
– Bébi, arról én gondoskodom.
Még néhány percig beszélgettek. Venus Maria nem kérdezte,
hogy „mikor látlak?”. Nem volt rá szüksége. Martin pedig tudta, hogy
a lány gondol erre. Ő is várta a találkozást. A kapcsolatuk olyan
ponthoz ért, amikor Venus Maria többet igényelt már ígéreteknél.
Nem volt könnyű. Persze, elválik Deenától. Nyilván egy vagyonba
fog kerülni, még akkor is, ha a házasságkötésük előtt aláíratott
Deenával egy szerződést. Rossz sajtójuk lesz. De aztán szabadon
teheti majd, amit akar.
Oké, szóval most még Deena meg ő a Swanson házaspár. Az
övék New York. Ám Martin Swanson egyedül is képes megtartani
New Yorkot.
Nehéz döntés volt, és Martin még nem állt készen a
meghozatalára. Azzal fejezte be a Venus Mariaval folytatott
beszélgetést, hogy a következő héten majd L. A.-be utazik. Már a
gondolat is lelkesítette. Venus Maria igazán tudta, hogyan kell őt
begerjeszteni. A lány kis trükkjei és meglepetései újat jelentettek.
Egy pillanatra megengedte magának, hogy a két szajhára meg a
selyemsálakra gondoljon. Nem volt csekélység. Venus Maria tudta,
hogyan kell ébren tartani a férfi érdeklődését.
Még egy pillantást vetett magára a tükörben, aztán kisétált a
gardróbjából elégedetten önmagával.
Deena odalent volt már, földig érő nercbundája eltakarta a
jelmezét.
– Hadd nézzelek – mondta könnyedén Martin.
Az asszony fordult egyet, ledobta a bundáját.
– Hűha! – kiáltott föl elismeréssel Martin. Gyönyörű nőt vett
feleségül.
Deenán pompás jelmez volt. Hosszú lábára fényes, fekete
harisnya simult. A szerelés többi része pontos másolata volt Marlene
Dietrich kosztümjének a Kék Angyalban. Deena igazi bombázóvá
tudott változni, ha akart.
 – Nagyon jól nézel ki ma este, Martin – simogatta meg a férje
tarkóját Deena.
– Te pedig, mit is mondjak, hiszen tudod. Le fogsz pipálni
mindenkit, ugye? – Nevetett. – Effie sárga lesz az irigységtől. Deena
diadalmasan mosolygott.
– De miért?
– Azért, drágám – nyújtotta a karját a feleségének Martin –, mert
ma este mindenki téged fog nézni. Beleértve engem is – tette hozzá.
Deena egyre nagyobbnak érezte a diadalát. Fölhúzta a
szemöldökét.
– Igazán? – kérdezte.
– Igazán – felelte Martin.
 2012 39

Venus Marianak nem sok szabadideje akadt. Attól kezdve, hogy

reggel fölkelt, egészen az esti lefekvésig állandóan csinált valamit.
Ha nem tornázott, akkor próbált a videójához. Ha nem próbált, a
stúdióban volt hangfelvételen. Vagy ült két kedvenc zeneszerzőjével,
és megbeszélték az új nóták szövegét. Hetente többször dolgozott
Ronnal. Ron készítette minden Venus Mariaszám koreográfiáját, és
még mindig a legjobb barátok voltak – Ken Baba ellenére.
Aztán ott volt a színjátszás. Venus Maria megpróbált elolvasni
minden egyes forgatókönyvet, amelyet elküldtek neki. Ha nem jutott
rá ideje, volt egy szerződtetett forgatókönyvolvasója.
Őszintén bosszantotta, hogy Martin nem jött el hozzá
megünnepelni a születésnapját, ahogyan ígérte. Ezt el is mondta
Ronnak, miközben egy új táncszámon dolgoztak a fiú
próbatermében.
– Mit akarsz attól a pasastól? – tért szokása szerint rögtön a
lényegre Ron.
– Hogy mindig velem legyen – mondta a lány.
– Nevetséges ötlet – mondta az igazsághoz híven Ron. – Martin
Swansonnak New York a székhelye. – Te itt vagy. Miféle életet
élnétek együtt? Ő fuvel-fával csalna, te is őt. Ismerlek, Venus.
– Talán nem ismersz annyira, mint hiszed – háborodott föl a lány.
– Ugyan már – mondta Ron. – Jobban ismerlek mindenkinél. Már
akkor ismertelek… szóval mielőtt sztár lettél. Szilvafa korodból.
– Te pedig ne feledd, Ron – vágott vissza a lány –, hogy én is
abból az időből ismerlek, amikor még nem te voltál Hollywood buzi
hercege.
– Micsoda?
– Jól hallottad – mondta sértődötten Venus Maria.
– Ó, nagyon köszönöm, madame. Mindig is buzi herceg
szerettem volna lenni.
– És hadd mondjam meg elsőként, hogy fantasztikus, amit
művelsz. Az összes fiú rólad meg a Ken Babáról beszél a városban.
Ron méregbe jött.
– Ne hívd Ken Babának. Ezerszer mondtam már. Venus Maria
végigsimította platinaszőke haját. – Pedig pontosan az.
 – Figyelj csak, szívi! Te ne beszélj az én szeretőmről, és én sem
fogok beszélni a tiédről, oké?
Dühösen bámultak egymásra, aztán folytatták a próbát.
Ron kemény mester volt. Ha elkészített egy koreográfiát,
tökéleteset akart kapni. Gondoskodott róla, hogy Venus Maria jól
begyakoroljon minden egyes mozdulatot, mielőtt összeeresztette a
többi táncossal. Venus Maria volt a sztárnövendéke.
Venus Maria magában tudta, hogy Ron nyilván teljesen
önmagának tulajdonítja az ő sikerét. De ez nem zavarja. Ha Ron a
maga érdemének akarja tekinteni az ő sikerét, ám tegye. A lány
tudja jól, hogy Ronnal vagy nélküle, ám mindenképpen elérte volna
úgyis a csúcsot. Ron nagy segítséget jelentett persze, különösen
eleinte. Ma már Venusnak nem volt szüksége rá.
Nem volt szüksége senkire.
Csak Martinra.
Effie személyesen fogadta minden egyes vendégét. Nem bízott a
szolgák seregében, pedig voltak éppen elegen. Effie úgy vélte, hogy
éppen ez a személyes érintkezés teszi sikeressé a partikat.
Amikor Deena és Martin megérkezett, Effie az ajtóban fogadta
őket.
Deena lassan kibújt a nercbundájából.
– Úristen! – kiáltott föl Effie háta mögött Yul. – Észre sem vettem
eddig, hogy micsoda fantasztikus lábad van!
Deena hűvösen mosolygott. Ma este megvadít a teremben
minden férfit, ezt jól tudta.
– Istenien nézel ki, drágám – lelkendezett Effie. – Neked pedig
remekül áll az egyenruha. Martin. Gyakrabban viselhetnéd. Imádom
az egyenruhát.
– Csak hülyén érzem magam benne – mondta Martin, bár
szemlátomást nagyon is jól érezte magát.
Yul ősembernek öltözött.
– Te érzed hülyén magad? – kérdezte. – Próbáld csak föl ezt a
jelmezt úgy tíz percre!
Martin nevetett, és eltűnt a gratulálok seregében. Mindenki
boldog születésnapot akart kívánni neki. Hiszen ő volt Mr.
Népszerű.
Brigette, Nona és Paul a sarokból figyelték az eseményeket.
 – Martin Swanson egy nyavalyás, vén ripacs – jelentette ki Nona.
– Csak nézzétek meg, hogy dolgozza meg a közönséget.
Micsoda machinátor!
– Hűha! – kiáltott föl Paul. – Micsoda lába van az anyujának!
– Nagyon vén hozzád és férjezett – zsörtölődött Nona. – De
gazdag – jegyezte meg Paul.
– Hagyd már abba! Nem olyan gazdag, mint Brigette.
– No jó, mindannyian tudjuk, hogy senki nem lehet olyan gazdag,
mint Brigette. De ha már itt tartunk, minthogy annyira gazdag,
hogyhogy nem tudtatok valami tisztességes holmit venni magatokra?
Úgy néztek ki, mint két kis kurva.
Nona összehúzta a szemét.
– Mi Venus Mariak akarunk lenni, ha nem vetted volna észre.
– Nem én – felelte Paul. – Akkor is kis kurváknak látszotok.
– Becsszóra! – dühöngött Nona. – Nincs rohadtabb alak nálad.
– Legföljebb te.
– Ti mindig veszekedtek? – kérdezte kíváncsian Brigette.
– Ez nem veszekedés – közölte Paul.
– Szó sincs róla! – helyeselt Nona. – Látnod kellene egyszer,
amikor igazán veszekszünk!
Paul nem volt hajlandó jelmezt ölteni, és nem volt hajlandó levetni
tetőtől talpig fekete szerelését. Mindezt senki sem vette észre
Brigette kivételével, aki egyszerűen nem tudta levenni a szemét a
fiúról, pedig nagyon igyekezett.
Eszébe jutott, amikor először megpillantotta első barátját, Tim
Wealth-t. Mintha ezer éve történt volna, pedig legföljebb ha két éve
volt. Tim magas és sovány volt, az arca keskeny, a haja hosszú, a
mosolya kedves. Amint Brigette megpillantotta Lucky szállodájának
a megnyitóján, nyomban beleesett. Később a fiú a szobájába hívta a
lányt, kokaint szippantatott vele, és utasította, hogy vetkőzzön le.
Timnek fogalma sem volt róla, hogy Brigette kicsoda, és hogy csak
tizennégy éves. És lefektette. Az aktus gyors és dühödt volt.
Tim emlékétől a lánynak kellemetlenül melege lett. Levette rövid
brokátkabátkáját. A kabátja alatt picike, fehér melltartót és
mikroszkopikus méretű szoknyát viselt.
Paul most már jobban megnézte magának.
– Nem rossz – mondta. – Kár, hogy még csecsemő vagy.
 Még inkább csecsemő voltam, amikor Tim Wealth-szel
találkoztam, gondolta Brigette. Őt nem zavarta.
Paul tekintete követte a termen át Deena csábos lábát. – Ma este
tényleg jól néz ki – mondta rekedten.
– Az anyád lehetne – csóválta a fejét Nona.
– Nem egészen.
– De majdnem – vágott vissza Nona. Paul fölállt.
– Magára hagyom a két kis nimfát. Rögtön jövök vissza.
– Ez nem igaz! – kiáltott föl Nona. – El akarja csábítani Deena
Swansont. Föl tudod ezt fogni? Udvarolni akar mami legjobb
barátnőjének!
Brigette erőltetetten nevetett. Féltékeny volt. Ám eltökélte, hogy
ezt nem veheti észre rajta senki, mert a szerelem szívfájdalommal
jár, és Brigette túlságosan is jól tudta, hogy mi az a szívfájdalom.
– Stét, Mrs. S.
Deena az átható tekintetű, vékony fiatalemberhez fordult.
– Ismerjük egymást? – kérdezte hűvösen.
A fiatalember tekintete találkozott az asszonyéval. Nagyon átható
pillantása volt.
– Paul vagyok. Effie fia.
Deena őszintén meglepődött.
– Uramisten, Paul! Hogy megváltoztál. Régen láttalak.
– Bizony régen – mondta a fiú. – Európában utazgattam.
Hátizsákkal. Nem a te stílusod, igaz?
– Kicsi fiú voltál, amikor utoljára… együtt voltunk – mondta
Deena.
A fiú ismét áthatóan nézett az asszonyra.
– Ez nagyon szexi volt, Deena.
Mi a csuda ütött belém? Gondolta az asszony. Nem. Ez
lehetetlen. Hiszen csak egy gyerek-bár rendkívül vonzó gyerek.
– Tessék?
– Hát… ez az „együtt voltunk” igazán szexi. Nem gondolod?
– Paul, te flörtölsz velem?
Most következett az elbűvölő mosoly.
– Remélem. Ha nem, akkor szar munkát végzek.
Deena önkéntelenül visszamosolygott a fiúra.
 – Örülök, hogy látlak, drágám – mondta. – És meg kell
mondanom, hogy anyád humorát örökölted.
Paul most átváltott romantikus nézésre.
– Elég a „drágámból”, Deena. Ne próbálj lerázni. – Eszemben
sincs.
Ideje előállni a kihívással.
– Eszedben sincs micsoda?
– Eszemben sincs lerázni téged, Paul. Anyád hol van?
– Valahol itt. Miért? Hogy ő húzzon ki ebből?
Deena a fejét rázta.
Paul hangot váltott, elvigyorodott.
– Félsz?
– Tőled? Nem hinném, drágám. – Deena megfordult, és
határozott léptekkel odébbment.
– Szép lábad van – mondta az asszony távolodó hátának Paul.
Úgy érezte győzött. Elégedetten tért vissza Nonához és
Brigettehez.
– Megőrül a testemért – jelentette be. – Nemet kellett mondanom.
– Ez igen – jegyezte meg maró gúnnyal Nona. – Szép tőled.
Mindig tudtam, hogy a legnagyobb hazug vagy a világon.
– Nem hiszed? Engem aztán nem izgat. – És Brigette-re fordította
a figyelmét. – Nem kérhetnék tőled kölcsön egy kis zsebpénzt?
Mondjuk úgy százezer dolcsit. Majd megadom, ha gazdag és híres
leszek.
– Hah! – horkant föl Nona.
– Nem én kezelem a pénzemet – motyogta Brigette. – A pénz
különböző vállalkozásokban fekszik.
– De még ha ő kezelné is – szólt közbe Nona –, akkor is te lennél
az utolsó, aki kapna belőle. Én lennék az első, nem igaz?
Brigette ugyan soha nem vallotta volna be, ám úgy érezte, hogy
Paul még Tim Wealth-nél is vonzóbb.

Emilio aláírta a szerződést. Talán okosabb lett volna, ha elviszi

valami menő hollywoodi ügyvédhez átnézni. Ám Emilio tudta, hogy
mit csinál. Jó üzleti érzéke volt. El végre sikerült teljesen egyedül,
minden rafinált ügyvéd nélkül kiverekednie egy zsíros, ötvenezer
dolláros szerződést. Most már csak szállítania kellett Venus
Marianak és nős szeretőjének exkluzív történetét.
Először is bankszámlát nyitott. Aztán nyomban kivett háromezret
készpénzben, és bement a városba, sorra járta a klubokat.
Akik ismerték, mind csodálkoztak.
– Hol szereztél suskát, haver? – kérdezték. Valamennyien jól
tudták, hogy Emilio valóságos szakembere lett annak, hogy a húga
nevét fölhasználva odavágódjon a mások asztalához, és fizettessen
magának.
– A húgomtól kaptam – kacsintott rájuk huncutul Emilio.
Ez lényegében igaz is volt. Venus Maria nélkül aligha várt volna
rá ötvenezer dolcsi. Igaz, pillanatnyilag ez az ötven még csak öt volt,
ám a többit is leperkálják majd, mihelyt a sztorit leírták és
ellenőrizték.
Több Margarita-koktél után az egyik bárban fölcsípett egy kurvát.
Nem vette észre, hogy kurva. A lány színésznőnek mondta magát.
Mind azt állította magáról, hogy színésznő vagy modell.
Hollywoodban így folyt a játék.
A lánynak hosszú, festett szőke haja és még hosszabb, pipaszár
lába volt. Igen rövid piros ruhát viselt, hátul mélyen, elöl még
mélyebben kivágva. Nem sokat bízott az ember képzeletére.
Emilio azonban nem is képzelődni, hanem ünnepelni akart.
A lányt a lakására vitte, és öt perc alatt megdugta.
– Ennyi az egész? – háborgott a lány. – Azt hittem, jól fogom
érezni magam. Egy baknyúl is többre képes.
– Rajtam aztán nem múlt – motyogta Emilio, és szerette volna, ha
a lány már kívül van az ajtón.
A lány ötven dollárt kért taxira hazáig.
Emilio dühöngött.
– Ötven dolcsit taxira?
– Szívi, nem a két szép szemedért jöttem ide.
Emilio durcásan a lány kezébe nyomott egy húszast, és
kituszkolta.
Amikor végre egyedül maradt, kinyitotta a tévét, és Gloria
Estefanról fantáziált. Ő aztán igazi nő. Biztos volt benne, hogy Gloria
Estefan nem kéme tőle ötven dolcsit.
 Később elaludt. Másnap ismét találkozója volt Denisszel és a
magnetofonjával. Egyre jobban kikerekedett a történet.
Nemsokára ő is az újságok címoldalára kerül. Hatalmas érzés.
Emilio Sierrából is híres ember lesz.
 2013 40

Eddie Kane úgy érezte, meg fog bolondulni, teljesen kikészül. És

senki sem akart segíteni neki, senkiben nem bízhatott meg.
Úgy bolyongott a házában, mint egy megszállott. Az Isten verje
meg! Tíz napja még megvolt mindene. Rengeteg pénz, gyönyörű
feleség, és minden simán ment. És megvolt a kokó, hogy jól érezze
magát. Egy szippantásnyi kokain, és rózsaszínben látta a világot. Ma
már jóval több kellett egy kis szippantásnál, hogy egyáltalán föl
tudjon kelni reggel.
Tudnia kellett volna, hogy bajban van, amikor Mickey nem akart
beszélni vele, Mickey, aki évek óta a támasza volt, akihez bármikor
fordulhatott.
Szóval Eddie bajba juttatta mindkettőjüket. No azért nem volt ez
akkora baj, mintha mondjuk a mexikói hadsereg puskái előtt álltak
volna. Csupán akkora, amelyet egymillió dolcsi megoldhatott volna.
És Mickey Stollinak meg a Panther Stúdiónak le kell perkálnia a
pénzt. Gyorsan.
De nem, Mickey úgy csinált, mintha nagy ember lenne, aki
semmiért sem felelős. Mickey egy rakás szar.
A telefonhívások viszonylag barátságosan indultak.
– Hé, Eddie, tartozol nekünk. Mikor jön a pénz?
Aztán továbbfejlődtek.
– Hé, Eddie, jó lenne, ha mielőbb előkerítenél egy kis pénzt. Mr.
Bonnatti nem türelmes ember.
Most már pedig:
– Eddie, eljött az időd. Mr. Bonnatti nem szereti, ha
megvárakoztatják.
Kezdetben remek, ellenállhatatlan üzletnek látszott.
Eddie-t a New York-i Le Clubban mutatták be Carlos
Bonnattinak. Tulajdonképpen úgy állt a dolog, hogy Eddie ismerte
a Bonnatti társaságában levő egyik nőt: Kathleen Le Paul volt az, az
L. A.-i kokainösszekötő.
Miután Kathleen bemutatta Carlosnak, beszélgetni kezdtek.
– Panther Filmgyár, mi? – kérdezte Carlos. – Magam is benne
vagyok a filmiparban.
 – Igazán? – kérdezte csodálkozva Eddie, mert soha nem hallott
Bonnattiról.
– Aha – nevetett Carlos. – Csak mi egy kicsit más stílusú filmeket
csinálunk.
Eddie-t sok mindennel vádolhatták, de azzal nem, hogy lassan
forog az agya.
– Maga a teniszháló másik oldalán áll, igaz? – kérdezte
könnyedén.
– Sok pénz van benne – felelte Bonnatti. – Sok. A fivérem,
Santino kezdte a boltot. Amikor ő, hm, sajnálatos módon
eltávozott, én vettem át. Van egy emberem, aki a Nyugati Parton
viszi az ügyeket. Embereim vannak New Yorkban. Az egyetlen
komoly problémánk a külföld.
Ezzel indult. Bonnatti lehetőséget keresett arra, hogy
pornótermékeit eljuttassa Európába. Egyes országok – például
Spanyolország és Olaszország – határozottan tiltották a pornográf
anyagok bevitelét.
Eddie a tökéletes megoldással állt elő: becsempészni a pornót a
törvényes áru fedezékében. Ugyan ki vizsgálná a Panther Stúdió
áruját, amikor beszállítják egy-egy országba a nagy filmjeiket?
Bonnattit könnyű volt meggyőzni. Amikor Eddie valahol üzletet
szimatolt, mindent bedobott.
– Talán én segíthetek – mondta, és kidolgoztak egy kísérleti
megállapodást.
Eddienek csupán annyi volt a dolga, hogy rábeszélje Mickeyt, és
a bevétel jelentős részét garantálja neki.
Hosszan és alaposan elgondolkodott, mielőtt Mickey elé állt.
Először létrehozta a saját fedővállalatát Liechstentein-ben, mert arra
számított, hogy azon keresztül simán behozhatja az európai pénzt
anélkül, hogy személyesen belekeveredne. Mickey nyomban vevő
volt az ötletre.
– Csak pénz, semmi kockázat? – kérdezte.
– Így állapodtunk meg – felelte Eddie. – Fele-fele arányban
osztozunk Bonnattival. Én pedig neked adom a részem felét. Ilyen
könnyű.
Mickey belement.
 Az ördög vigye Mickeyt. Három éven át örömmel átvette a pénzt,
amíg a dolgok simán mentek. És most, hogy baj volt, nem akart
tudni semmiről.
Eddie nem tudott rájönni, vajon honnan szagolták ki a többiek,
hogy lefölözte a hasznot. Az Isten verje meg, hiszen ő végezte az
egész munkát, állapodott meg a különböző országokkal, mosta
tisztára a pénzt. Ha valaki kockáztatott, hát ő volt az. Hát miért ne
vehetett volna el egy kicsit többet a részénél?
És most beütött, Bonnatti fölfedezte, hogy lop, és követelte a
magáét.
Leslie gyászos képpel követte Eddie-t végig a házon.
– Hogyan segíthetnék? – kérdezte már vagy tizedszer.
Eddie nem volt a szerető feleségre hangolva.
– Ha befognád a szád.
Eszébe jutott, hogy egyedül úgy juthatna gyorsan pénzhez, ha
eladnák egyetlen ingatlanukat.
– Piacra dobjuk a házat – jelentette ki. – Hívj ügynököt, és mondd
meg, hogy készpénzért akarjuk eladni, de már tegnap.
Leslie bosszúsnak látszott, ám úgy tett, ahogyan Eddie mondta,
bár mindketten tudták, hogy ez sem eléggé gyors megoldás.
Most, hogy Bonnatti fenyegetése életveszélyessé vált, Eddie
képtelen volt mást kitalálni.
Eddie már ébredéskor tudta, hogy rossz napja lesz. Péntek volt.
A partot sűrű szmog takarta. Eddie enyhén szólva nyomott
hangulatban volt. Átfordult az ágyon és hívta Kathleen Le Pault.
– Jöjjön el hozzám – parancsolta. – Gyógyszerre van szükségem.
– Nem szoktam házhoz menni – közölte morcosán a nő, akit nem
túlságosan lelkesített, hogy Eddie jelentkezett nála. Eddie úgy
érezte, szétrobban a feje. – Nem mentem ma be.
– Azt észrevettem. Ha idejében szólt volna, megspórolhattam
volna egy utat.
– Nézze, szívi, influenzás vagyok. Mit akar tőlem? Jöjjön ide
hozzám. Hozza az árut.
– Készpénz? – Az.
– A múlt hétről tartozik még ezerötszázzal.
– Az is itt van.
 A nő vonakodva beleegyezett, és délre megbeszélték a
találkozót.
Leslie éppen szalonnás rántottát készített a konyhában. Eddienek
a szagtól fölfordult a gyomra.
– Reggelit csinálok neked – kiáltott ki a konyhából vidáman az
asszony, pedig Eddienek egyáltalán nem tetszett ez a nagy
vidámság.
– Vetkőzz le – mondta Eddie.
Leslie döbbenten megfordult.
– Tessék?
– Vetkőzz le – ismételte Eddie. – Mi lenne, ha ma pucéran főznél
nekem reggelit?
Leslie hangja fájdalmas volt, ám a félje ezt nem vette észre.
– Eddie, ne légy már ilyen.
– No, felejtsd el. – Eddie visszamasírozott a hálószobába. És
rosszul érezte magát. Szegény kislány, rajta tölti ki a mérgét. No de
ha nincs senki más, akin kitölthetné?.
Öt perccel később Leslie igazán meglepte. Nem volt rajta más,
csak magas sarkú cipő és csipke melles kötényke.
Micsoda test! Eddie hetek óta először érezte pezsegni a vérét.
– Hé – mondta –, gyere szépen papához!
– Ezt akartad, nem? – kérdezte feszülten az asszony.
– Nem gondoltam komolyan – fogta meg a felesége mellét a férfi.
– Csak most, hogy itt vagy…
Eddie lefeküdt, és hagyta, hogy mindent az asszony csináljon.
Igazán értett hozzá. Vidéki lány létére sokat tudott.
Később Eddie befalta a reggelit, bedobott néhány vodkád
elszívott némi füvet, és hosszú sétát tett a parton.
Amikor hazaért, Carlos Bonnatti ült a nappalijában.
– Nem tudtam, hogy vársz valakit – mondta sápadtan Leslie.
Eddie Carlosra meredt. Libabőrös lett.
– Én sem.
Carlos Bonnatti a negyvenes évei közepén járó, zömök férfi volt
sűrű, göndör hajjal, félárbocra eresztett szemmel, sárgás bőrrel,
tunya arckifejezéssel.
– Erre jártam – mondta könnyedén. – Gondoltam, benézek.
 – Mióta szokott erre járni? – nézett rá dühösen Eddie. Carlos
bizonytalan mozdulatot tett.
– Amióta tartozik nekem egymillió dolcsival – mondta. – És mivel
nem kapok választ a kérdéseimre, gondoltam, teszek egy kis kerülőt,
és megnézem, mi van. Nincs semmi mondanivalója, Eddie?
Leslie a szoba végében reszketett a félelemtől. Nyomban látta,
hogy baj van, amikor a házuk előtt megállt a hosszú, fekete limuzin,
és kiszállt belőle Carlos Bonnatti a nyomában két nehézfiúval.
Amikor ajtót nyitott, Bonnatti meg sem kérdezte, bemehet-e, csak
félretolta.
– Eddie-hez jöttem – mintha ez mindent megmagyarázott volna.
– Nem kellett volna idejönnie – mondta idegesen Eddie. – Nincs
szükségem erre. Meg fogja kapni a pénzét, megmondtam a múlt
héten.
– Az akkor volt – felelte Carlos. – Most most van. Hétfő reggelig
meg akarom kapni a pénzemet, vagy tudja, mire számíthat. –
Fenyeget? – kérdezte merészséget tettetve Eddie.
– Fenyegetésnek is nevezheti, ha akarja – mondta szelíden
Bonnatti. – De valamit tudnia kell. Carlos Bonnatti nem szokott
fenyegetőzni. Csak gondoskodik arról, hogy megtörténjenek
bizonyos dolgok. Vagy megkapom hétfő reggelig, ami jár nekem,
vagy kettőnk között vége az üzletnek. Esetleg – állt föl Carlos – az is
megeshet, hogy maga soha többé nem köt üzletet senkivel. – Az
ajtóhoz indult, de megállt, hogy megérintse Leslie meztelen vállát. –
Szép asszony – mondta.
– Nagyon szép. – És távozott.
Eddie a fürdőszobába rohant, hányni. Amikor előkerült, Leslie
várta, és várakozóan nézett rá. Azok az átkozott nagy szemek
bizakodva lesték, hogy milyen magyarázatot tud adni mindenre.
– Elmegyek Mickeyhez – mondta gyorsan. – Ne aggódj, bébi,
még ma elintézem ezt az ügyet.
– Biztosan?
– Ígérem.
Megölelte a feleségét és kisietett a kocsijához.
Most Leslie kezdett föl-alá járkálni a házban. Nem tudta, mit
tegyen. Csak azt tudta, hogy Eddie bajban van, és valahogyan
segítenie kellene rajta.
 Fölvette a kagylót, tárcsázta Madame Loretta számát. Amikor az
öregasszony fölvette, Leslie elzokogta a történteket.
– Tud rajtam segíteni? – kérdezte.
– Hagyd el – figyelmeztette Madame Loretta. – Még mindig fiatal
és gyönyörű vagy. Rengeteg férfi akad még. Gyere vissza dolgozni.
Találok majd neked másikat. Leslie megdöbbent.
– De én nem akarok másikat – tiltakozott. – Eddie-t szeretem.
– A szerelem nem okos dolog – figyelmeztette Madame Loretta. –
Magával fog rántani. Láttam én már ilyesmit. Hagyd el, Leslie,
mielőtt késő lesz.
– Nem – felelte nyomatékkai Leslie. – Soha nem tudnám elhagyni
Eddie-t. Szeretem.
– Akkor nem tudok segíteni rajtad – mondta határozottan
Madame Loretta, és letette a kagylót.
 2014 41

Eddie Kane lazán engedte fütni fehér Maseratiját a Csendes-

óceán-parti autóúton. Az autópályára érve aztán rákapcsolt. Öt
perccel később megelőzte egy motoros rendőr.
A zsernyák jóképű volt, mint egy filmsztár, és odariszált Eddie
ablakához.
– Hé, fiú, most akarja megdönteni a világrekordot? – vette elő a
jegyzetfüzetét a zsaru.
Eddie megérezte, hogy ezzel a pasassal lehet beszélni.
– Nézze, rohanok a csajhoz, tudja, hogy van.
A zsaru vigyorgott. Kétségtelenül tudta, hogy van ez.
– Szép kocsi – vette elő a tollát is.
– Keményen megdolgoztam érte – szerénykedett Eddie.
– Maga ivott? – kérdezte a zsaru.
Eddie keserűen nevetett. Tudta, hogy pocsékul néz ki. Csak a
kocsi kölcsönöz némi hitelt a szavainak.
– Hogy én? – kérdezte. – Komolyan kérdezi? A zsaru hintázott a
csizmája sarkára állva.
– Igen, komolyan kérdezem. Ivott?
Eddie barátságos mosolyt erőltetett az arcára.
– Hadd mutatkozzam be. Eddie Kane vagyok, a Panther Stúdió
forgalmazási igazgatója. Hé, még soha nem gondolt rá, hogy
színész legyen?
– Dehogynem gondoltam – mondta a zsaru. – Ki ne gondolna
ebben a városban?
– Mondok valamit – dobta be a legmeggyőzőbb hangját Eddie. –
Odaadom a névjegyemet, és hívjon föl a stúdióban. Megpróbálok
összehozni magának egy próbafelvételt. A zsaru nevetett.
Eddie előkotort egy névjegyet, és átnyújtotta. – Komolyan
gondolom. Mit nevet? A zsaru ismét nevetett.
– Hallottam már olyasmiről, hogy valakit fölfedeztek, de ez
nevetséges.
– Maga karizmatikus személyiség – nőtt föl a helyzethez Eddie. –
És filmsztár megjelenése van. Ráadásul van humora. Szóval
megpróbálok segíteni magának, de maga is segítsen nekem.
Engedjen el, jó? Már így is elkéstem.
 Ez volt az egyetlen jó dolog, ami Eddie-vel aznap történt. A zsaru
elrakta a névkártyát, és az útjára engedte.
Eddie ezek után sem lassított. Teljes gázzal hajtott a Pantherig.
Mickey éppen egyik kedvenc tervezett filmje írójával tárgyalt.
Amikor Eddie berontott az irodájába, nagyon meglepődött.
Lucky kérdés nélkül beengedte Eddie-t. Ez volt az utolsó napja a
stúdióban, nem érdekelte, hogy mi lesz.
Az író – derék fiatalember volt – fölpattant, amikor Eddie
berontott, hiszen Kane valóságos őrültnek nézett ki tíznapos
szakállával, gyűrött ruhájában, vérben forgó szemével.
– Elegem van a süket dumából – ordította Eddie, és mindkét
kezét Mickey asztalára tette. – Carlos Bonnatti a lakásomra jött. Az
én házamba, az égre! Elég, Mickey! Te is benne vagy a buliban
velem együtt, és most nem fogsz kiszállni. A Panthemak ki kell
fizetnie Bonnattit.
Mickey összehúzta a szemét. Hát ezt kapod cserébe, amiért
segíteni akarsz a barátodon?
– Luce – ordította. Semmi.
– Hívja az őrséget – visította.
– Ha hívni mered azokat a rohadékokat, nagyobb bajban leszel,
mint hinnéd – ragadta meg Mickey sportzakójának a fazonját Eddie.
– Elmegyek Abe Pantherhoz. Mindent kipakolok. Egy fabatkát sem
fog érni az a kövér segged.
Az író lassan, óvatosan az ajtóhoz hátrált. Hallott már olyan
esetekről, amikor egy-egy őrült elszabadult. Némelyiknél pisztoly is
van. Ebből csúnya balhé lehet.
– Majd később visszajövök, Mr. Stolli – mondta.
– Vedd le rólam a kezed – morogta Eddie-nek Mickey.
– Dögölj meg – felelte Eddie. Huzakodni kezdtek.
Az író kisurrant a szobából, becsapta maga mögött az ajtót.
Lucky fölnézett az íróasztala mellől.
– Hívta már az őrséget? – kérdezte izgatottan az író.
– Szerintem egymás között is rendezni tudják, nem gondolja? –
válaszolt negédesen Lucky.
Az író fejcsóválva kirohant. Azért kapta a fizetését, hogy írjon, és
nem azért, hogy nagy balhékba keveredjen.
 Leslie még magához sem tért Madame Loretta érzéketlenségétől,
amikor csöngettek.
Vonakodva lesett ki a kémlelőnyíláson. Az ajtó előtt egy nő állt,
egy jól öltözött, erősen kifestett nő.
– Tessék – kiáltotta ki Leslie. – Segíthetek?
– Eddie hol van?- kérdezte bosszúsan a nő.
– Nincs itthon.
– A fenébe! Hiszen megbeszéltük.
– Én a felesége vagyok – próbálta tisztázni a helyzetet Leslie. –
Maga kicsoda? – Kathleen Le Paul. Nyissa már ki azt a nyavalyás
ajtót.
Leslie vonakodva kinyitotta résnyire az ajtót, de a biztonsági
láncot nem vette le.
– Mit akar? – kérdezte.
– Eddie azt kérte, hogy találkozzunk délben – mondta Kathleen. –
Remélem, nem autóztam ennyit a semmiért. Hagyott itt nekem
pénzt?
– Miféle pénzt?
– Pénzt… a szállítmányra. Hoztam neki egy csomagot.
– Mennyivel tartozik magának? – kérdezte Leslie.
– Ezerötszáz dollárral, készpénzben – felelte Kathleen, és közben
arra gondolt, hogy öreg ő már ehhez. Ha Umberto Castelli végre
elválna a dagadt kolumbiai feleségétől, és Los Angelesbe költözne,
akkor Kathleen luxusban élhetne ahelyett, hogy kábítószert fuvaroz.
– Nem említette sem magát, sem a pénzt – mondta Leslie.
Kathleen türelmetlenül toporgott Chanelba bújtátott lábával a
járdán.
– Nézzen körül – mondta. – Talán megtalálja, amit itthagyott
nekem.
Leslie becsukta a nő orra előtt az ajtót, és a hálószobába sietett.
Eddie öltözőasztalában valóban hevert egy halom pénz.
Egy pillanatig nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ha nem veszi át a
csomagot, Eddie mérges lesz. De ha elveszi, és pénzt ad a nőnek,
akkor is mérges lesz. Megpróbálta hát fölhívni a férje autótelefonját.
Eddie nem vette föl.
Addigra Kathleen Le Paul már döngette az ajtót. Leslie
visszasietett a bejárathoz.
 – Nem fogok itt állni egész nap – nyafogta Kathleen Le Paul. –
Van pénz, vagy nincs pénz?
Leslie mély lélegzetet vett, és elhatározta, hogy fizet. Visszament
Eddie öltözőasztalához, leszámolt ezerötszáz dollárt, és odavitte a
nőnek.
Cserébe Kathleen átadott egy csomagot, és távozott.
Amikor a nő elment, Leslie a kis csomagot a konyhába vitte, az
asztalra tette, és késsel fölnyitotta.
A csomagban kis műanyag zacskó volt, tele fehér porral.
Leslie óvatosan fölhasította a zacskót, és a porból az asztalra
öntött.
Kokain.
Ez teszi tönkre az életüket.
Ez viszi el minden pénzüket, zilálja szét a házasságukat. Leslie
tudta, hogy mit kell tennie.
 2015 42

Isteni volt tudni, hogy ez az utolsó napja a purgatóriumban.

Holnaptól szabad ember. Többé nem Luce, a csöndes; engedelmes
kis titkárnő. Órákon belül ismét önmaga lehet: Lucky Santangelo.
És a győztes mindent elvisz.
Péntek dél volt, a munkanap végén ő is végez.
Tudta, hogy először mit fog csinálni. Elégeti azt az átkozott
parókát meg azokat a rémes ruhákat. Ripityára töri a förtelmes
szemüveget. És körültáncolja a tüzet, közben vadul kántál, mint egy
őrült.
Azután a legközelebbi géppel New Yorkba röpül, és Lennie-vel
lesz. Jesstől tudta meg, hogy Lennie New Yorkban van, a pontos
címet pedig Boogie derítette ki.
Ó… alig várta már. Éppen erre volt szüksége mindkettejüknek:
egy hosszú hétvégére egymással. Nagyon hosszú hétvégére az
ágyban, hogy behozzák az elvesztegetett időt. És a hétvége során
majd elmondja Lennie-nek a hírt. Drága férjem, vettem neked egy
ajándékot. Remélem, örülsz neki. Természetesen a Panther Stúdiót
együtt fogják vezetni. Micsoda buli lesz!
Nemsokára itt van Bobby nyári szünideje is. Bobby a dajkával
egyenesen Kaliforniába érkezik majd. És Lennie azt is mondta, hogy
Brigette is leutazik hozzájuk. Csodálatos nyár lesz. Igazi családi
nyaralás. Talán még Ginót is sikerül rábeszélnie, hogy lejöjjön egy-
két hétre.
Amikor Eddie Kane berontott az irodába, mint egy őrült, Lucky
oda se figyelt rá. Eddie Kane Mickey problémája, nem az övé.
Mickeynek tulajdonképpen holnaptól kezdve meglehetősen sok
megoldandó problémája lesz. Mondjuk nyomban hétfőn reggel meg
fogja tudni, hogy nincs állása.
A terv a következő volt: Lucky aznap befejezi a munkát. Este
hatkor fölkeresi Abe-et, hogy aláírják az utolsó papírokat is mindkét
fél ügyvédei jelenlétében. És amikor már minden alá van írva, és
pecsét van rajta, a Panther Stúdió hivatalosan is Luckyé.
Abe Panther magának kívánta az élvezetet, hogy hétfő reggel ő
jelenthesse be a dolgot. Már sürgős táviratot küldött másik
unokájának, Primrose-nek és a férjének, Ben Harrisonnak
Londonba, amelyben őket is odarendelte a tanácskozásra.
Abe úgy határozott, hogy tíz év után ismét látogatást tesz a
stúdióban.
– Alig várom, hogy lássam a képüket – mondta Luckynak
izgatottan. – Alig várom, hogy bemutassalak nekik, kislány.
– Ami Luckyt illette, ha a hétvégét Lennie-vel töltheti, gondolta, ő
benne van mindenben.
Mickey Stolli irodájából egyre vadabb hangok hallatszottak. Lucky
elmélázott, vajon ki ver kit. Verekedésben Mickeyre fogadott volna.
Alacsonyabb és idősebb volt ugyan Eddie-nél, de az erő nála volt.
Mickey amolyan utcai verekedőként kezdhette, ezt Lucky rögtön látta
rajta.
Megszólalt az asztalon az intercom.
– Hívja az őrséget – ordította Mickey. – Gyorsan jöjjenek.
Lucky tisztán hallotta Eddie emelt hangját.
– Ne szórakozz velem, Mickey, mert nem a megfelelő emberrel
szórakozol.
– Én szórakozom a nem megfelelő emberrel? – ordította Mickey.
– Én? Tedd rendbe a dolgod, seggfej, és tűnj el innen.
Lucky leszólt a bejárati kapuhoz.
– Tudnának küldeni egy biztonsági embert Mr. Stolli irodájába,
kérem? – kérdezte.
– Persze, hölgyem – felelte az egyik őr. – Sürgős?
– Az attól függ – felelte nyugodtan Lucky.

Életveszélyről van szó? – Aligha. Mielőtt az őr megjött volna,

kiviharzott vérző orral Eddie.
Hmmm, gondolta Lucky, igaza volt. A verekedésben mindig az
utcai verekedők győznek. Eddie-nek számos gyönge pontja volt.
Túlságosan sokat éjszakázott, túlságosan sok kokaint fogyasztott.
Mickey magából kikelve jött elő az irodájából.
– Hülye ribanc! – ordította. – Soha többé be ne engedjen hozzám
senkit, ha én nem mondom. Még ha a testével kellene védenie az
irodám ajtaját, akkor se engedjen be senkit. Világosan beszéltem?
– Nem – mondta kereken Lucky, és megpróbált tudomást nem
venni a „hülye ribanc”-ról. Senki nem élhette túl, ha Lucky
Santangelót hülye ribancnak nevezte.
– Micsoda? – üvöltötte Mickey.
– Nem, nem értem magát – mondta nyugodtan Lucky. – Eszem
ágában sincs a testemmel védeni a maga ajtaját. Én aztán nem
kockáztatok semmit magáért.
Mickey hitetlenkedve bámult a lányra. Egy titkárnő?
Visszabeszél?
– Azt akarja, hogy kirúgjam? – kérdezte szó szerint pattogva a
dühtől.
Lucky vállat vont.
– Azt csinál, amit akar. A maga dolga.
Mickey nem hitt a fülének. Mostanáig ez a lány tökéletes titkárnő
volt. Bonyolította a telefonjait, számon tartotta a tárgyalásait, kávét
főzött neki, friss gyümölcslével látta el. Még talán arra is hajlandó lett
volna, ha Mickey mondja neki. És most mekkora szájat nyit. Jézus
Mária!
Mickey visszaviharzott az irodájába, és becsapta az ajtót. Mikor
jön már vissza Olive?
Lucky még utoljára kényelmesen megebédelt a katinban
Luceként.
Amikor befejezte, odament Harry Browning asztalához.
– Van kifogása ellene, ha ide ülök? A férfi fölnézett, nem örült a
lánynak.
– Van – vetette oda.
Szeretnék megmagyarázni valamit – mondta Lucky. Némi
bűntudatot érzett Harryval kapcsolatban. Ha tudta volna, hogy
alkoholista, nem kínálta volna itallal azon a végzetes lazacfelfujtas
estén. Leült. – Harry… – kezdte.
– Magának Mr. Browning vagyok – szakította félbe a férfi.
– Nyilván azt hiszi, valami fura játékot játszom.
– Tudom, mit csinál – nyögte ki Harry. – Az egész stúdió tudja,
micsoda.
Lucky szemöldöke fölszaladt.
– Mi vagyok?
– Abe Panther kémje. Ő küldte, hogy lefeküdjön Mickey
Stollival.
Lucky elnevette magát. – Micsoda?
 – Maga mondta Brendának Eddie Kane irodájában, hogy Mickey
Stollival hál – mondta dühösen Harry. – Most már az egész stúdió
tudja.
Lucky kis híján megfulladt: elegendő volt elképzelnie, milyen lehet
Mickey Stollival.
– Hülyéskedik? Csak vicceltem, amikor azt mondtam Brendának.
Harry dobolt az asztalon az ujjaival.
– Rossz vicc – mondta sötéten.
– Bizonyára — hagyta helyben Lucky. – De mit jelentsen az, hogy
az egész stúdió tudja?
– Brenda mindenkinek elmondta. Az összes titkárnőnek,
küldöncnek, asszisztensnek. Ők pedig továbbadták.
Ó, csodás! Lucky fölsóhajtott. Micsoda hírnévre tett szert! Együtt
hálni álmai lovagjával, Mickey Stollival!
– És mindenki azt hiszi a stúdióban, hogy Abe kémje vagyok? –
kérdezte.
– Nem – felelte röviden Harry. – Csak én tudom. Gondolom, ezért
fekszik le Mickey Stollival. Mr. Panther így parancsolta.
Lucky kezdett bosszús lenni.
– Elég, Harry. Nem fekszem le Mickey Stollival. Hétfőn minden
kiderül.
– Igazán? – nézett rá gyanakodva Harry.
Igazán – bólintott Lucky, és fölállt. – Ne feledje. Hétfő reggel. Sok
minden fog itt történni.
Háromkor Abigaile Stolli telefonált. Idegesítő volt, éles és
parancsoló, mintha mindenkinek rögtön ugrania kellett volna, amint
meghallja ezt a hangot.
– Ki beszél? – kérdezte.
– Luce – felelte Lucky. – És ott ki beszél?
– Mrs. Stolli – nyilatkozta ki fenségesen Abigaile. – Maga az új
lány?
– Itt vagyok már pár hete – felelte Lucky.
– Mikor megy vissza Olive? – kérdezte Abigaile, mintha nagy
megterhelés lenne számára Luckyval szóba állni. – Hamarosan –
felelte Lucky.
– Megrendelte a kocsinkat?
– Milyen kocsit, Mrs. Stolli?
 – A limuzinunkat a ma esti premierre. Nyilván tudja.
– Nem tudtam, hogy autóra van szükségük. Abigaile robbant.
– Úristen! Hát nekem kell elintéznem mindent? Mr. Stolli nem
mondta? Szükségünk van a stúdió limuzinjára. A szokásos
sofőrömmel. És a kocsit tele kell rakni Cristal pezsgővel és Perrier
vízzel. Ó, és legyen a házam előtt fél hétkor. Ne hat huszonötkor
vagy hat hamincötkor. Pontosan hat harminckor. Intézkedjen!
Lucky úgy vélte, Mickey és Abigaile tökéletesen illenek
egymáshoz. Mindkettő tömény bűbáj.
– Intézkedni fogok, Mrs. Stolli – felelte a tökéletes titkárnő
hangján.
– Hol a férjem? – kérdezte bosszúsan Abigaile.
Lucky egy pillanatig kísértést érzett, hogy azt mondja: „Miért nem
keresi Warner lakásán? Tudja, annál a fekete bűnügyi rendőrnőnél,
akit Isten tudja, mióta, hetente kétszer dug.” De inkább ezt felelte: –
Fogalmam sincs, Mrs. Stolli. De megmondom neki, hogy ön kereste.
– Tegye azt – csapta le a kagylót Abigaile.
Lucky föltárcsázta a diszpécsert.
Marty – mondta –, Mrs. Stollinak autó kell ma estére. Nem a
szolcásos limuzinja. Egy kis kupét kért, oké? Legyen a háza előtt hat
óra negyvenöt perckor. Köszönöm.
Amíg Mickey távol volt, nyugodtan fölhívta Boogie-t.
– Foglalt nekem repülőjegyet estére? – Minden rendben – felelte
a férfi.
– És kiderítette, hol van Lennie? – Igen.
– Mit csinálnék maga nélkül, Boogie?
– Nyakig úszna a bajban.
Lucky elmosolyodott. Boogie-nak bizonyára igaza van.
– Mickey – kérdezte Warner – más nőkhöz is jársz? Mickey
meglepetten nézett a lányra.
– Miféle csacsiság ez? Miért járnék más nőkhöz?
– Csak kérdeztem – mondta Warner. – Kérdezni szabad, nem?
Mickeynek nem tetszett Warner hangja. – Azt csinálsz, amit akarsz,
de ez buta kérdés.
Warner a férfira bámult. Mickeynek egész nap rossz kedve volt.
Általában Warner tiszteletben tartotta és óvatosan kezelte a férfi
hangulatait, de ma nyugtalanító pletykát hallott, és az foglalkoztatta.
A bűnügyi rendőrök némelyike egyre többet beszélt egy bordélyról a
hollywoodi hegyekben. Az intézményt egy bizonyos Madame Loretta
vezette. És az öltözőben az a szóbeszéd járta, hogy a filmipar
számos fontos és befolyásos embere látogatja. Ama említett egyik
név Mickey Stolli volt.
Mickey kikelt Warner ágyából. Nem volt jó a szex. Talán ideje
lenne továbbállni.
– Igazán dühít, amikor ilyeneket kérdezel – mondta. – Ha ilyen
kérdéseket akarok hallani, akár otthon is maradhatok a
feleségemmel. Minek idejönnöm?
Warner arra gondolt, hogy Mickey talán a bűntudattól ilyen dühös.
Összeszorította a fogát, és nem szólt semmit. Inkább gyorsan
bement parányi konyhájába, és föltette a vizet.
– Kérsz egy csésze kávét? – szólt be a szobába. Disznó! Ha
Mickey más nőkkel – kivált kurvákkal – szórakozik, azt nem fogja
eltűrni. Szó sincs róla.
Meg akarsz talán ölni? – panaszkodott Mickey, és ő is kiment a
konyhába. – Olyan erős kávékat csinálsz. Vigyáznom kell magamra.
Warner lenyelt egy epés megjegyzést. Mickey csak olyankor
vigyázott magára, amikor úgy tartotta a kedve. Kit akar ez becsapni?
– Szereztél nekem jegyeket ma estére? – kérdezte bosszúsan. –
Mi? – nézett rá bűntudattal Mickey. Warner kiment a konyhából.
– Ígértél nekem négy jegyet az Anyabaszó premierjére, nem
emlékszel?
– Jézusom! – motyogta Mickey közvetlenül Warner háta mögött.
Persze elfelejtette, pedig a lány már hónapokkal korábban szólt,
mert Johnny Romano volt a kedvenc filmszínésze… A francba!
Hozott neki egy aláírt fényképet Johnnytól, nem elég? Most még arra
a nyavalyás premierre is jegyet akar? A telefonért nyúlt.
– Luce – mondta, amikor az az ostoba titkárnő fölvette. Hétfőn
reggel kirúgja. Odahozza helyette Brendát, azt a szép, fekete lányt
Eddie Kane irodájából. Legalább látványnak kellemes lesz.
– Tessék, Mr. Stolli.
– Szerezzen nekem négy jegyet a ma esti bemutatóra. Nem kell a
legjobb helyekre szólniuk. És kérem őket… huh… jobb lesz, ha a
küldönc elhozza… huh… – befogta a telefon mikrofonját.
 – Warner, nem adhatom meg nekik a címedet. Hová küldessem a
jegyeket.
– Miért nem adhatod meg a címemet? – kérdezte harciasan
Warner.
Ez a nő határozottan piszkálja ma. – Mert nem okos dolog.
– Majd elmegyek értük – mondta a lány. – Úgyis arrafelé van
dolgom.
Hogy Warner megjelenjen az irodájában az Anyabaszó jegyeiért,
ezt az ötletet Mickey már nem is kommentálta.
– A legjobb lesz, ha a pénztárban hagyjuk őket – mondta gyorsan
–, a te nevedre.
– Ha neked az jó.
Tegyék le a jegyeket a pénztárban Franklin névre – morogta a
telefonba Mickey. Letette a kagylót. Warnerhoz fordult.
– Kivel jössz?
A lány dühösen nézett rá.
– Ne aggódj, Mickey. Nem megyek a közeledbe, sem a feleséged
közelébe.
Mickeynek nem tetszett, ahogyan Warner ezt mondta, sem az,
ahogyan a kapcsolatuk alakult. Azt hitte, Warner más, nem akar tőle
semmit. De végül is minden nő egyforma. Mind pumpolja a férfit, és
többet akar, mint amennyit a józan férfi adni hajlandó.
– Oké, oké – nyúlt a ruhájáért. – Mennem kell. Ki kell öltöznöm
ma estére.
A balhé is kiborította Eddie-vel. Gyűlölte a jeleneteket, az
ökölharcról már nem is beszélve. Isten tudja, mire lesz képes Eddie
legközelebb; aligha megbízható jellem. Ha Leslie nem lenne ilyen
buta liba, már régen bevitette volna kábítószer-elvonókúrára.
Útban visszafelé a stúdióba Mickey elégedetlen és nyugtalan volt.
Hirtelen kerülőt tett, Madame Loretta felé vette az irányt. Végül rá
kellett jönnie, hogy Ford Weme igazat mond. Fizesd meg, és nem ér
semmi bánat. Fizesd meg, és az életed a tiéd.
Madame Loretta szívélyesen fogadta. Semmi nyaggatás. Semmi
jegykérés. Semmi kérdezősködés.
– Ma kit tud ajánlani nekem? – kérdezte könnyedén, mintha a
hentesével tárgyalna, hogy melyik darab húst vigye haza.
 – Egy gyönyörű keleti lányt – javasolta Madame Loretta. –
Nagyon helyes. Nagyon édes. Nagyon tehetséges. Szeretni fogja. –
Igen – Mickey már alig várta a kényeztetést. – Szeretni fogom.

Eddie a kocsijából fölhívta Kathleen Le Pault. – Sajnálom –

mondta –, elfelejtettem.
– Minden rendben – felelte nyugodtan a nő. – A felesége ideadta
a pénzt.
– Odaadta?
– A részemre hagyta otthon, nem?
– Aha, persze. Be kellett rohannom a stúdióba. Váratlanul.
Kathleen nagyot sóhajtott.
Ideje lenne rendbe tennie az életét, Eddie.
– Arról szó sem lehet, hála magának.
– Hogy érti ezt?
– Maga mutatott be Carlos Bonnattinak. Most nagy bajban
vagyok.
– Miféle bajban?
– Ne mondja már, hogy nem tudja. Az egész város beszéli.
Kathleen hangjában acélos él volt.
– Mit csinált, lopott tőle?
– Megpróbáltam megélni. Nem többet, csak megélni – védekezett
Eddie. – Ez bűn? Majd a stúdió fizet.
– Eddie, Eddie, hát sosem tanul? Az ember nem kezd egy
olyannal, mint Carlos. Ha mégis, könnyen otthagyhatja a fogát.
Jézus Mária! Eddie Kane nem akarta otthagyni a fogát. Talán a
megoldás az lenne, ha eltűnne a városból. Már gondolt rá, hogy
Hawaiira szökik, ahol egykor olyan szép napokat töltött. Sok olcsó
kábítószer és csinos lányok.
De várjunk egy kicsit! Mi lesz Leslie-vel? Mit csináljon vele?
Jézusom! Miért mászott így bele a slamasztikába?
Miért hagyta, hogy pompás élete darabokra hulljon?

Abigaile-t meglepte a testvére telefonhívása.

– Mi ez? – visította Primrose Londonból.
Abigaile remegett a haragtól. Primrose mindent úgy állított be
mindig, mintha Abigaile tehetett volna róla. Semmi udvariaskodás,
semmi „Hogy vagy?” vagy „A gyerekeid jól vannak?”. Nem, Primrose
rögtön úgy nekiesett, mintha Abigaile magyarázattal tartozott volna
neki.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – vágta oda.
– A táviratról – felelte nem éppen türelmesen Primrose.
– Miféle táviratról?
– Az Isten szerelmére! Most ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla.
Ben dühöng.
Abigaile lassan és tagoltan beszélt, hogy Primrose pontosan
megértse.
– Primrose, fogalmam sincs, hogy mi a gondod.
Ben meg én ma táviratot kaptunk nagyapától – mondta vádlón
Primrose, mintha Abigaile-nek tudnia kellett volna. Abigaile
meglepődött.
– Táviratot? És mi áll benne?
– Az áll benne, hogy azt akarja, hétfon reggel a stúdióban
legyünk egy sürgős megbeszélésre.
Abigaile a homlokát ráncolta. Összefüggne ez a legutóbbi
látogatásával az öreg Abe-nél? Talán azt akarja közölni Primrosezal
és Bennel, hogy Mickey el akarja adni a stúdiót az ő tudta nélkül?
Sóhajtott.
– Nem tudom, miről van szó.
– Nagyon kellemetlen. Csak ennyit mondhatok – fújt Primrose. –
Föl tudod fogni ésszel, hogy már holnap reggel repülőgépre kell
szállnunk? Alig tudok becsomagolni. És a gyerekekről is
gondoskodnom kell. Ez egyszerűen disznóság.
– Mi lenne, ha visszahívnálak? – Abigaile szerette volna már
letenni. – Megpróbálom fölhívni Mickeyt, hátha ő tud valamit. –
Helyes – mondta nagylelkűen Primrose.
Abigaile letette a kagylót.
A legkönnyebb lett volna nyomban fölhívni a nagyapját. Sajnos
nem volt hozzá bátorsága. A maga komisz vénember módján Abe
bizonyára valami durvát és sértőt mondott volna, például: „Kopj le,
kislány, semmi közöd hozzá”.
Megint Mickeyt hívta, és újra az új titkárnőjével beszélt.
– Visszajött már? – kérdezte türelmetlenül.
– Még nem, Mrs. Stolli.
 – Biztosan nem tudja, hogy hol van? Sürgős.
Ennek nem lehet ellenállni, gondolta Lucky.
– Hát… van egy telefonszámom, ahol megpróbálhatná. – Ide
vele! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Abigaile. – Egy
pillanat.
Lucky berohant Mickey irodájába, föllapozta a
magántelefonkönyvét, kikereste Warner számát.
Most igazán dög vagy, Santangelo.
No és? A fickó ribancnak nevezett. Ez a büntetés.

Visszament a telefonhoz, és megadta Abigaile-nek Warner

Franklin számát.
Abigaile hívta a számot, azt hitte, valamilyen hivatal.
– Ott van Mr. Stolli? – kérdezte fensőbbségesen, amikor
meghallotta a női hangot.
– Ki keresi? – kérdezte Warner.
– A felesége.
– Engem hív? – kérdezte Warner.
– Tessék? – mondta Abigaile.
– Engem?
Abigaile-nak rossz napja volt.
– Nem, nem hívom magát – mondta dühösen. – Kinek a titkárnője
maga?
– Senkinek nem vagyok a titkárnője. Warner Franklin vagyok. –
Úgy mondta a nevet, mintha Abigaile-nek, tudnia kellett volna, ki az
a Warner Franklin.
– Maga színésznő? – kérdezte veszélyt szimatolva Abigaile.
– Nem, nem vagyok színésznő. Rendőr vagyok.
– Rendőr?
– Úgy van.
Abigaile teljesen megzavarodott. Warner gyorsabban kapcsolt.
– Egyben én vagyok a férje szeretője – tette hozzá, mert úgy
vélte, talán itt az ideje, hogy Mickey felesége tudomást szerezzen a
létezéséről.
 2016 44

Péntek délután IBM-részvények érkeztek húszezer dollár

értékben Venus Maria nevére kiállítva. Korán érkezett haza a
stúdióból, és ott találta a kézbesített, nagy borítékot. A borítékban
Martin kártyája volt. Aranyból. A tetején gravírozva Martin neve, alatt
a férfi kézírásával: „Ne mondd azt, hogy nem fizetem meg az
adósságomat!”
Venus Maria elmosolyodott. Martin ezt nyilvánvalóan
megengedhette magának, de kellemes érzés volt, hogy nem
felejtette el a fogadásukat. Ugyanakkor igen okosan rendezte a
tartozását: készpénz bevonása nélkül.
Hogy reagáljon? Valami eredeti ötlet lenne jó. Ronnak mindig
annyi ötlete van. Hát fölhívta Ront.
Persze nem volt otthon. Elment Ken Babával vásárolni Fred
Segalhoz a Melrose-on. Csak néhány óra múlva várhatók.
Hmmm. Ron nyilván újabb ajándékot vesz az élettársának. A
pénzköltéshez nagyon ért.
Töprengett, kit hívhatna még föl. Sajnos, barátnői nem voltak.
Nehéz dolog az ilyesmi az ő helyzetében.
Gazdag volt, fiatal és híres. Megvolt mindene, amire a többi
hollywoodi nőstény vágyott. Ilyenkor igen nagy szerepet játszik az
irigység.
Ó, persze ott voltak a főnökök feleségei, csakhogy Venus Maria
aligha keveredhetett bensőséges barátságba olyanokkal, mint
Abigaile Stolli meg hasonlók. Azokat csak a jótékonykodás
érdekelte, az előkelő szalonokban rendelt ruhák, meg a hosszú,
méla ebédek, ahol mindenkiről leszedték a keresztvizet.
Jó lett volna legalább egy igazán jó barátnő. Brooklynban,
kislányként is különbözött a többi lányoktól. Amíg a többi lány a sarki
kávézóban ült, moziba vagy rockkoncertre járt, üdítőt iszogatott és
fiúkkal flörtölt, Venus Marianak az iskolából mindig rohannia kellett
haza, hogy ellássa töméntelen házimunkáját. Kiszolgálni az apját
meg a négy bátyját igazán nem volt könnyű. Néhanapján valósággal
mai Hamupipőkének érezte magát.
A férfiak egyike sem értékelte az igyekezetét. Mindent
természetesnek vettek.
 És akkor találkozott Ronnal, a szomszéd fiúval. A szomszéd
buzival, gondolta hisztérikusan kuncogva.
Nyomban megértették egymást. Két testvérlélek akadt egymásra,
méghozzá éppenséggel Brooklynban.
Ron biztatta elszakadásra, merész kirándulásokra vitte a Times
Square-re, aztán a Broadwayra is, ahol pompásan érezték magukat
mindig. Ronnal külön nyelvet beszéltek – showbiznisz volt a neve.
Mindketten pontosan tudták, hogy mit akarnak, és eltökélten
küzdöttek érte: sztárok akarnak lenni, világhírűek. Brooklynban erről
szó sem lehetett, tehát el kellett menniük onnan.
Mindketten készen álltak a kemény munkára. Venus Marianak
mindig szenvedélye volt az éneklés, a tánc, a színjátszás. Akár a
kábítószer, olyan izgalomba hozták. Megpróbált mindent a legjobb
képességei szerint csinálni, és ez többnyire sikerült is.
Ron táncolni szeretett és fantasztikus koreográfiákat csinált. A
kemény munka és az állhatatosság mindkettőjüknek meghozta a
vágyott elismerést.
Venus Maria apja és három bátyja még mindig ugyanabban a
házban lakott Brooklynban. Venus Maria föl ajánlotta, hogy jobbat
vesz nekik. Nem fogadták el az ajánlatát, bár az apja azt mondta,
egy új kocsinak tudna azért örülni, és a fivérei megemlítették, hogy
jól jönne némi készpénz. Kettő nős volt. Venus Maria el tudta
képzelni, hogy minden munkát az asszonyok végeznek.
Vett az apjának egy vadonatúj Chevroletet, a fivéreinek pedig
fejenként tízezer dollárt adott. Senki nem köszönt meg semmit.
Kedves család.
Aztán ott volt Emilio, aki követte Venus Mariat Hollywoodba,
befészkelte magát a házába, és rossz néven vette, amikor kitette a
szűrét. Azóta Venus Maria egy hangot sem hallott felőle. Annyit sem,
hogy „Kösz, rendes tőled, hogy fizeted a lakásomat. Az is rendes,
hogy kölcsönadtad a kocsidat.”
Oké, Venus Maria gazdag volt, de keményen megdolgozott azért,
hogy eljusson odáig, ahol tartott. Soha senkitől nem kapott ingyen
semmit.
Venus Maria fölvitte magával a részvényeket tartalmazó borítékot
a hálószobájába. A verőfényes, tágas szoba a kötelező hollywoodi
úszómedencére nézett. Az egyik oldalán Venus Maria fürdőszobája
volt, a másikon a tükrökkel borított tornaterem.
Venus Maria öltöző fülkéjében a lány Helmut Newton által
készített fényképe függött a falon. Érdekes kép volt. Venus Maria
egy széken ült, testszínű trikóban. A lábát maga alá húzta, a teste
ívben megfeszült, a fejét profilban, hátravetve tartotta. Egyszerre
látszott szexisnek és ártatlannak, féktelennek és fegyelmezettnek.
Ez volt Venus Maria kedvenc fényképe. A Martin előttiek közül.
Kesernyés grimasszal állapította meg, hogy az élete immár
kétfelé oszlott: Martin előttre és utánra.
Talán előtte jobb volt. Kinek kell egy férfi, akit muszáj szeretni?
Venus Maria megnyomott egy rejtett gombot, és a fénykép
félrecsúszott, előbukkant mögüle a közepes méretű széf. Venus
Maria beállította rajta a megfelelő kombinációt, és a széf kinyílt. A
széfben tartotta az útlevelét, a részvényeit, régi szeretőinek a leveleit
és a Martinnal készült fényképeit. Cooper egy este lefényképezte
kettőjüket ebben a házban. Ez volt az egyetlen kép kettőjükről, és
Venus Maria imádta. A pamlagon ültek Venus Maria nappalijában.
Martin átkarolta a lány vállát, az pedig fölnézett a férfira.
Kétségtelenül bensőséges kép volt. Aki rápillantott, rögtön látta,
hogy ezek itt szerelmesek; ezért sem lehetett a képet bekeretezni és
kitenni. Túlságosan kockázatos lett volna. Mintha csak azt akarta
volna közölni az egész világgal: „Hé, ide nézzetek, ez itt a barátom!”
És Venus Maria nem akarta leleplezni a kettejük kapcsolatát.
Martinnak egyedül kell döntenie.
Venus Maria magán-üzenetrögzítőjén Johnny Romano hangja
búgott.
Hé, bébi! Megígérted, hogy visszahívsz. Johnny vagyok. Azt
ígérted, hogy tudatod velem, eljössz-e este a premieremre. – Egy
szupersztár panaszos könyörgése.
Ó, persze, Johnny szeretné, ha Venus Mariaval a karján
vonulhatna be. Hadd nyáladdzon a sajtó, hogy Johnny Romano és
Venus Maria végre együtt vannak. Micsoda kép lenne! Micsoda
szenzáció! És mekkora reklám Johnny filmjének.
A stúdióban az a hír járta, hogy a film bombasiker lesz. Csakhogy
ez itt Hollywood, a túlzások városa. A film mindenképpen
kasszasiker lesz, bármilyen is. Johnny Romano akkor is pénzt
hozna, ha odehugyozna a Rodeo Drive-ra.
De miért telefonált? Venus Maria még annyit sem ígért neki, hogy
egyáltalán fontolóra veszi, hogy elmenjen a bemutatóra.
A fickót nyilván az csiklandozta föl, ha visszautasították. Johnny
mindig telefonált, és Venus Maria mindig nemet mondott. De mit
érdekelte ez Johnnyt? Bármelyik lányt meg- . kaphatta. Miért kellett
neki annyira Venus Maria?
Venus Maria eltette az IBM-részvényeket, és bezárta a széfet.
Aztán – mivel maga sem tudta, miért, de egy csöpp bűntudatot
érzett – föltárcsázta Emilio lakását.
Emilio haladt a korral, vett magának egy üzenetrögzítőt. „Emilio
Sierra nincs idehaza” – így szólt az üzenet –, „de Emilio Sierra
szeretné tudni, hogy ki kereste, és visszahívja. Csak ne feledje el
meghagyni a számát.”.
Venus Maria megvárta a sípjelzést, aztán a következőket mondta:
– Emilio, Venus vagyok. Csak érdeklődni akartam, rendben vagy-
e.
Udvariassági hívás. Ez is megvolt. Nem mintha Venus Maria
bármivel is tartozott volna a bátyjának. De mégis…
Amíg rajta volt a családi érzés, elhatározta, hogy fölhívja az apját
is New Yorkban. Az apja soha nem ismerte el a sikereit. Örömmel
elfogadta a havi csekkeket, de egy dicsérő szót nem ejtett volna a
lányáról. Venus Maria a maga legnagyobb bosszúságára pedig még
mindig szerette volna elnyerni az apja tetszését. Reménytelen
küzdelem volt.
Venus Maria biztos volt benne, hogy az apja otthon van, ül a
televízió előtt a sörhasával, egy doboz Heinekennel, egy nagy
peperonis pizzával és két zacskó sült krumplival.
– Szia, apa, itt Venus – mondta, amikor az apja fölvette a kagylót.
– Virginia? – az apja nem volt hajlandó a művésznevét használni.
– Az. Hogy vagy, apa? Gondoltam, fölhívlak.
– Nem panaszkodhatok – morogta az öreg. – Miért hívtál?
Hogy miért? Az apjának megvolt Venus Maria telefonszáma, de
soha föl nem hívta, kivéve egyetlen alkalmat, amikor a lány egyik
videóját kifogásolta.
– Úgy nézel ki, mint valami olcsó kis kurva – dühöngött.
 – Hát mit képzelsz, mit jelent ez nekem a munkahelyemen? A fiúk
állandóan szekálnak.
Ez még a kezdet kezdetén volt. Amikor csordogálni kezdett a
pénz, a szekatúra már nem zavarta annyira.
– Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy vagy – felelte
kedvetlenül Venus Maria, aki ismét azt érezte, hogy az apja
elutasítja. – Nincs egyébként semmi különös.
– Jól vagyunk – morogta az apja. – Egy kis pénz azért jól jönne.
Mindig ugyanaz a nóta.
– Majd beszélek a gazdasági tanácsadómmal – sóhajtotta Venus
Maria. Többnyire ennyiből állt a beszélgetésük.
Ha Martin Swanson elválik, és feleségül veszi őt, micsoda muri
lesz az esküvőn! Venus Maria szinte maga előtt látta az apját meg a
fivéreit, amint a New York-i előkelőségekkel és Hollywood krémjével
csevegnek.
Úristen, de éhes! A hímév néha valóságos átok. Ha Venus Maria
nem lett volna olyan híres, bepattanhatott volna a Jeepjébe,
leszáguldhatott volna Fred Segalhoz, hogy megkeresse Ront és Ken
Babát, aztán beülhettek volna egy étterembe, és jól bekajálhattak
volna. De sajna, nem a legjobb formában volt, nem volt kisminkelve,
a haja sem volt rendben. Az emberek azt mondanák: „Ó, nézd csak,
ott van Venus Maria, és nem néz ki olyan jól, mint a videóin meg a
filmjeiben, igaz?” Mások meg odamennének hozzá autogramot
kérni. Venus Maria mindig udvarias’ volt a rajongóihoz, de egy idő
után sok volt a jóból. És állandóan együtt élt a félelemmel is, hogy
egyszer egy őrült rajongó bukkan elő a semmiből, és egy „Szajha!”
kiáltással leszúrja.
A félelmeit csupán más híres emberek tudták megérteni. Például
Cooper. Cooper mindent megértett. Valójában ő volt az egyetlen
ember, akivel Venus Maria beszélgetni tudott.
A Parádé munkálatai a végükhöz közeledtek. Venus Maria már
leforgatta az összes jelenetét. Fura: amíg benne voltak a munkában,
állandóan veszekedtek Cooperral. Most pedig hiányzott neki a férfi.
Egy filmet befejezni mindig nehéz. A forgatás alatt mindenki egy
nagy család részévé válik, akik mind egy cél érdekében dolgoznak.
De amikor vége, az embert egyszeriben félrelökik, és már nincs meg
a család, amelybe kapaszkodni lehetne. Rohadt érzés.
 Venus Maria úgy döntött, hogy fölhívja Coopert.
A férfi a stúdióban lévő irodájában volt.
– Mi a hézag? – kérdezte vidáman.
– Csak meg akartam kérdezni, elmégy-e este a bemutatóra?
– Eszeden vagy? – nevetett Cooper. – Akkor se nézném meg az
Anyabaszót, ha fizetnének érte. Egy vagyont.
– Akkor miért nem megyünk el vacsorázni?
– A Spago megfelel? – kérdezte derűsen Cooper.
– Ha neked jó.
– Ez azt jelenti, hogy le fognak minket fényképezni együtt –
figyelmeztette a lányt Cooper. – Mit szól majd Martin?
– Nem mondok el neki mindent – védekezett Venus Maria.
– Ezt örömmel hallom. Tehát a Spagóban vacsorázunk, és jól
fogjuk érezni magunkat.
Venus Maria örült, de nem szerette volna, ha Cooper félreérti a
dolgot.
– Cooper, beszélnem kell valakivel. Nem azért hívtalak, hogy
aztán nekem essél.
– Mikor estem én neked? – háborgott a férfi. – Tudod…
– Szívem – mondta határozottan Cooper –, ne aggódj.
Csöndesen megvacsorázunk. Beszélgetünk. Aztán hazaviszlek,
kiteszlek a kapu előtt, hazamegyek, és kiverem. Így megfelel? Venus
Marianak nevetnie kellett.
– Ha egyszer neked egyedül kell kiverned, az lesz a nagy nap.
– Ne légy ebben annyira biztos. Most, amikor az AIDS leselkedik
minden sarkon, már nem is érdekel a dolog annyira.
Venus Maria ebből egy szót sem hitt.
– Cooper, kérlek! Hiszen velem beszélsz.
A férfi kesernyésen nevetett.
– Ja, tudom. Szóval nem kell bevenned a szövegemet.
– Hát nem is – mosolygott a lány.
– Hánykor vegyelek föl? – Nyolckor.
– Ott leszek.
Venus Maria letette a kagylót, és meglehetősen elégedett volt.
Egy este Cooperral. A barátjával. Aki egyben Martin barátja is, tehát
– ha éppen úgy tartja kedve – akár egész este beszélhet vele
Martinról.
És éppen erre vágyott.
 2017 45

Eddie a keze fejével megtörölte az orrát. Érezte a rászáradt vért.

Túlságosan megalázó volt, hogy Mickey Stolli megverte. Azért ment
Mickey irodájába, hogy kikényszerítsen valamiféle cselekvést, no de
nem ilyen erőszakosat. Mickey Stolli egy rohadt strici.
A Maserati rekordidő alatt hazaröpítette. Dühösen, kimerülten,
balhéra készen ment be a házba.
Leslie várta.
– Aggódtam miattad – mondta az aggódó feleség hangján.
Eddie tudta magáról, hogy ocsmányul viselkedik az asszonnyal,
de egyszerűen nem bírt magával.
– Hol a csomagom? – kérdezte minden bevezetés nélkül. Leslie
nyíltan, nagy szemmel nézett rá.
– Kifizettem a nőt, aki hozta – mondta remegő hangon. – Nincs
tartozásod.
– Oké, oké, de hol az áru? – Eddie nem vágyott leckéztetésre.
Röpülni akart. Minél előbb.
Leslie a szemébe nézett. Az ő szépséges felesége.
– Kidobtam, Eddie – mondta halkan. – Új életet kezdünk.

Abigaile valósággal száguldott Warner Franklin lakására. Amikor

a házhoz ért, kétszer megkerülte a tömböt, mert nem tudta, hol
parkoljon. Abigaile kocsiját már évek óta mindig a fizetett parkolóőr
parkolta le, tehát az asszony azt sem tudta, mit kell csinálnia. Végül
a Mercedest a „megállni tilos” tábla alatt hagyta, odament az épület
kapujához, és megnyomta a „Franklin” névtábla kaputelefongombját.
Egy testetlen hang arra utasította, hogy jöjjön föl a harmadik
emeletre.
Abigaile dobogó szívvel szállt be a liftbe. Mit csinál ő itt? Ez
őrület.
Csupán egy pillantást vetett Warnerra, és elállt a szívverése. Ez
lenne Mickey barátnője? Ezzel a nővel van viszonya? Ez a
kétméteres óriásnő lenne a szerető?
Abigaile erősen reszketett. Ez valami hülye tréfa?
– Jöjjön be – mondta Warner, amikor életében először
megpillantotta Mickey feleségét.
 Abigaile biztos volt benne, hogy eszelős hibát követett el.
Nyilvánvaló, hogy most el fogják rabolni, begyömöszölik egy Ford
Taunus csomagtartójába, és elszállítják valami elhagyatott helyre.
Fölhívják Mickeyt, váltságdíjat követelnek, és Mickey nem fog fizetni.
Őt pedig megerőszakolják, lelövik, és a folyóba dobják.
– Nem is tudom – hátrált Abigaile. – Azt hiszem, hibát követtem
el.
– Miféle hibát? – tornyosult föléje Warner. – Maga meg a férjem?
Ez lehetetlen.
– Ugyan szívi, nagyon is lehetséges. Abigaile kettőt lépett
hátrafelé. – Nem. – Bízzon bennem!
Abigaile soha nem bízott senkiben, aki azt mondta, „Bízzon
bennem!”. Gyorsan megfordult, és futott vissza a lifthez. Megnyomta
a hívógombot, és magában imádkozott, hogy legalább addig ne
támadják meg, amíg a lift megérkezik.
– Beszélnünk kellene – kiáltott utána Warner.
– Nem – próbált a hisztériáján uralkodni Abigaile. – Nem kell.
Beugrott a liftbe, megnyomta a gombot. Ha Mickey meghallja ezt,
dühös lesz. Bármi megeshetett volna.
Mercedese biztonságába érve Abigaile erőtlenül dőlt a
kormányra. Istenem! Legalább biztonságban van.
Néhány percnyi lihegés után Abigaile rájött, hogy a
kozmetikushoz kell mennie. Ma van az Anyabaszó premierje, utána
pedig nagy jótékonysági vacsora.
A pánikban elfelejtette visszahívni Primrose-t. Elfelejtette, hogy
Abe odarendelte a testvérét meg a sógorát hétfő reggelre valami
nagy tanácskozásra. Egyenesen az Ivana 5-hoz hajtott, és Saxon
gyöngéd, értő kezeire bízta magát.
– Kicsit sápadt vagy, Mrs. S. – állapította meg Saxon, és
hátradobta szőke sörényét, miközben peckesen parádézott az
asszony körül illetlenül szűk, fehér nadrágjában.
– Szörnyű élményem volt – vallotta be Abigaile.
A férfi nézte magát a tükörben, és együttérző képet vágott.
– Igazán?
– Nagyon szörnyű.
– Vigyáznod kell magadra, Mrs. S. – mondta a férfi. – Tudom.
Abigaile valóban zaklatottnak látszott.
 – Hívjam föl a férjedet? – kérdezte könnyedén Saxon. Hát ez volt
az, amiből Abigaile nem kért.
– Ne, összeszedem magam – biztosította Saxont.
A férfi hátralépett, összehúzott szemmel nézte az asszonyt a
tükörben.
– Milyen akarsz lenni ma este?
– Nem érdekel.
Saxon munkához látott.
Amikor Mickey visszaérkezett a stúdióba, fölfrissülve a kínai
lánnyal töltött órácska után, Lucky nyomban közölte vele a jó hírt.
– Mr. Panther tanácskozást hívott össze hétfőn délelőtt tízre –
mondta. – Személyesen lesz itt, és kéri, hogy ön és Mrs. Stolli is
jelenjenek meg. Értesítette a sógorát, Ben Harrisont és a feleségét
is. Ők is ideröpülnek Angliából. Ja, és egy. bizonyos Miss Franklin
van a vonalban. Már kétszer telefonált. Azt mondja, sürgős. Mickey a
titkárnőjére meredt. Luce. Ez az egérképű tyúk. Ez a satrafa.
– Dögölj meg! – vicsorogta, mielőtt bevágta maga mögött az iroda
ajtaját. Mickey Stollinak nem volt jó napja.
 2018 46

A Spago előtt összegyűlt újságírók magukon kívül voltak az

örömtől, amikor megpillantották a Venus Mariaval érkező Cooper
Turnert. Erre vártak. A varázslatos pár. A fotó, amelyért dollárezreket
lehet kapni.
Venus és Cooper nem voltak hajlandók beállni nekik. Viszont nem
is osontak be a hátsó bejáraton. Kézen fogva sétáltak le a kis
dombról a bejáratig, így a fotósoknak bőven nyílt alkalma a munkára.
A bejáratnál Bernard köszöntötte őket baráti kézfogással, Jannis
pedig egy, az ablaknál álló asztalhoz kísérte őket.
Venus nyomban jeges Margaritát rendelt, meg egyet Wolfgang
híres füstölt lazacos és krémsajtos pizzájából.
Cooper jót mulatott ezen.
– Azt hittem, erős akaratú nő vagy. Az a fajta, aki nem hajlandó a
szájába venni semmi hizlalót.
– Ma este azt csinálom, amihez kedvem van – felelte féktelenül a
lány.
Cooper derűsen bólintott.
– Ez azt jelenti, hogy lefekszünk?
Venus Mariaból kitört a nevetés.
– Cooper! Te vagy Martin legjobb barátja. Viselkedj hát ehhez
illően. Különben is, megígérted.
– Tudod, hogy csak tréfálok – mondta a férfi, és köszönt Ida meg
Zeppo White-nak, akik Susie Rush-sal meg a férjével vacsoráztak.
Venus Maria mosolygott.
– Persze.
Cooper negyvenöt éves volt, ugyanannyi, mint Martin, mégis
megvolt benne az a kisfiús sarm, amit a lány annyira kedvelt. Lehet,
hogy ő a híres Cooper Turner, ám neki a barátja, méghozzá igen jó
barátja.
– Mennyire ismered Martin feleségét? – próbált könnyedén
beszélni Venus Maria.
– Deenát? Azóta ismerem, amióta Martin. Már a
házasságkötésük előtt találkoztam vele.
– És milyen?
– Deena érdekes nő.
 – Milyen szempontból?
– Van vér a pucájában. – Mint nekem?
– Annyi senkinek sincs.
Megérkezett a pizza, Venus Maria nekiesett.
– És tud rólam? – kérdezte mohón falva.
– Nézd, Martin sohasem volt amolyan hűséges férj típus.
Mondtam már neked. Sok gyönyörű nő suhant át az életén.
Biztos vagyok benne, hogy Deena tudja, mi folyik. Csak úgy tesz,
mintha nem venné észre.
– Én nem csupán egy újabb futó kaland vagyok – mondta
tüzesen Venus Maria. – Tudom.
– Biztosan tudod? Mondta neked? – forszírozta a lány, és
belekortyolt a Margaritába.
– Nem. Csakhogy te nem lehetsz futó kaland senkinek az
életében. Te különleges vagy, kislány. Cooperral a lány mindig jól
érezte magát. – Gondolod?
– Tudom. – Cooper fölemelte a poharát, és fölköszöntötte a lányt.
– Te egészen eredeti vagy.
– Köszönöm, Cooper. Ha te mondod, az megtisztelő.
A pincér szakította félbe őket az aznapi különlegességek
fölsorolásával. Venus Maria kacsát rendelt szilvamártással, Cooper a
vékonyan szeletelt marhasültet választotta.
– Egyébként – mondta a férfi, miután mindketten rendeltek –
úgyis meg akartam mondani neked. – Mit? – kérdezte mohón a lány.
– El kell ismernem, hogy igazán tudsz. Tudom, hogy
visszafogottabbá akartam tenni a játékodat, de bármit csináltál is, az
a jó. Tehetséges vagy, kislány. Van benned valami.
Venus Maria örült a férfi dicséretének.
– Csak azért, mert jó rendező kezében voltam.
– Te aztán tudod, hogy kell az embernek hízelegni, mi?
– Sok mindenről tudom, hogyan kell csinálni – mondta kihívóan a
lány.
Cooper bölcsen bólintott. – Aha.
A lány közelebb hajolt a férfihoz, az arca feszült volt. – Cooper?
– Tessék.
– Szerinted Martin képes otthagyni Deenát? A férfi kérdően
nézett a lányra.
 – Már megint itt tartunk?
– Bocs.
Cooper fölsóhajtott.
– Ezt szeretnéd?
A lány elbizonytalanodott.
– Néha úgy érzem, semmire sem vágyom jobban a világon,
máskor nem vagyok benne annyira biztos.
– Jobb lenne, ha eldöntenéd, mert hogy o mit tesz, az azon múlik,
hogy te mit teszel.
A férfi azt mondta csak neki, amit Venus Maria már tudott. – Azt
hiszem, igazad van.
– De mondok még valamit – tette hozzá Cooper. – Ha Martin
végül mégis úgy határoz, hogy elhagyja Deenát, nem lesz könnyű.
Kemény asszony.
Venus Maria kihúzta magát.
– Én is kemény vagyok.
– Kedvesem, Deenához képest te csak puding vagy.

A város túlsó végében Emilio ott ült Dennis Walla zsúfolt kis
irodájában, és befejezte magnóra mondott történetét. Mindent
elmondott, ami csak az eszébe jutott. Attól kezdve, hogy milyen
színű bugyit hord Venus Maria, egészen addig, hogy hogy néz ki
reggel, amikor fölkel.
Dennis elégedett volt a jó sztorival, de még többet akart.
– Mikor mutatja meg a fényképet, amelyikről beszélt? – kérdezte.
– Kellene a dupla oldalra. – Megszerzem.
– Azt hittem, már megvan – dohogott Dennis.
– Meg is van, biztos helyen – fészkelődött a székében Emilio. –
Csak nem képzeli, hogy egy ilyen értékes képet magamnál tartok?
Betörhetnek hozzám. Bárki megszerezheti. És még az árban sem
állapodtunk meg.
Dennis fogta a sörösdobozt, és jót húzott belőle.
– Az ár a képtől függ. Ha megéri, megkapja a pénzét. Emilio a
fejét vakarta.
– Hamarosan hozom – ígérte.
Dennis türelmetlenül himbálta magát.
 Lehetőleg huszonnégy órán belül, ha le akarjuk közölni.
– Ne aggódjon. Holnapra meglesz – felelte Emilio, és közben
maga is elcsodálkozott, hogy miket ígér. Tudta, hol a fénykép. Egy
napon Venus Maria lóhalálában ment el otthonról, és nyitva felejtette
a széfet. Amíg Emilio a húgánál élt, valahányszor a lány elment
otthonról, ő földerítőútra indult a házban. Az a nap jutalom volt.
Megtalálta a széfben Venus fényképét Martin Swansonnal. A
legokosabb az lett volna, ha akkor nyomban elviszi lemásoltatni. De
akkor még nem gondolt ilyesmire.
Most viszont be kell jutnia Venus házába, ki kell nyitnia a széfet,
és el kell lopni a fényképet.
Bármennyire okos fiú volt is Emilio, sejtelme sem volt, hogyan
csinálja.
Dennis fölállt, ásított, nyújtózott.
– Mára ennyi, haver. Elegem volt – nyomta össze üres
sörösdobozát, majd a papírkosárba hajította.
Emilio hálásan bólintott. Randija volt. A nők csodálatos módon
nagyon megváltoztak vele szemben, amióta volt pénze. Már rendes
kocsit bérelt, és vett magának néhány cuccot.
Emilio egy tüzes kis táncosnővel randizott, aki két héttel korábban
rá se nézett volna. Most meg „Hát persze, Emilio drágám.
Boldogan”, duruzsolta, amikor találkára hívta, Ritának hívták, és
valóságos dinamit volt. Ez a félig Puerto Ricó-i, félig amerikai lány
pontosan olyan volt, amilyenről Emilio álmodott. Úgy nézett ki, mint
Venus Maria, no de L. A.-ben úgy nézett ki a videosztárjelöltek
serrgének fele.
Dennis és Emilio kezet ráztak.
– Holnap, haver – veregette meg Emilio vállát Dennis. – Várom a
hívását.
– Helyes – mondta Emilio, és elváltak.

Cooper Turner jó hallgató volt, a tanácsai pedig mindig

konstruktívak voltak.
– Megértem, min mész keresztül – mondta együttérzéssel.
– Szerelmes vagy a pasasba. Nem lehet megmagyarázni, hogy
az ember miért szeret bele valakibe. Te és Martin furcsa pár vagytok.
 Be kell látnod, hogy nincs bennetek semmi közös. De szereted,
és én megértem.
Venus Maria bánatosan bólintott.
– Bárcsak tudnám, miért.
Cooper bölcs képet vágott.
– Talán apafigurát keresel. Martin húsz évvel idősebb nálad.
– Te is, Cooper. És téged nem tudlak apafigurának látni.
A férfi megfogta a lány kezét.
És minek tudsz?
A lány mosolygott.
– Nagyon Vonzó férfi, akivel – ha érdekelnél – nagyon könnyen el
tudnám képzelni az együttlétet. Bár meglehetősen rossz a híred. –
Miféle hírem? – kérdezte könnyedén Cooper.
Venus Maria elnevette magát.
– Hiába is próbálnád tagadni, Coop, igazi nőfaló vagy. Annyi ideje
élsz ebben a városban, hogy nincs harmincötön fölüli nő, aki neked
meg ne lett volna, a férjezetteket is beleértve. Cooper szeme
csillogott.
– Az még fiatal koromban volt, amikor nem tudtam jobbat.
– Miért, most már szenilis vagy?
– Akarod, hogy beszéljek Martinnal? – változtatott gyorsan témát
Cooper. – Hogy kipuhatoljam, valójában hogyan érez?
Venus megrázta platinaszőke fürtjeit.
– Tudom, hogy megőrül értem. Csak azt szeretném tudni, lát-e
jövőt a kettőnk számára.
– Beszélek vele.
– Megtennéd?
– Érted bármit.
– Ne említsd neki, hogy beszélgettünk róla, oké? Képes vagy
okosan és higgadtan beszélni vele? – kérdezte aggodalmasan a
lány. – Hogy én?
– Nos, képes vagy? – kérdezte ismét a lány.
– Drágám, mindenre képes vagyok, amit csak akarsz. Venus
Maria hirtelen nagyon elkomolyodott.
– Bízom benned, Cooper.
A férfi belenézett a lány nagy, barna szemébe.
Bízhatsz is.
 Visszahajtottak a lány házához. Venus Maria arra gondolt,
mennyivel egyszerűbb lenne, ha Cooperba lenne szerelmes. De
nem, éppen Martinba kellett beleesnie. Magába Mr. New Yorkba.
– Bejöhetek? – kérdezte Cooper, amikor megálltak.
– Az attól függ, hogy mire számítasz.
Cooper szárazon elmosolyodott. – Egy csésze kávéra.
– Akkor bejöhetsz.
Odabenn Venus Maria bekapcsolta az üzenetrögzítőjét. Több
üzenet is volt rajta. Kettő üzleti ügy volt, a harmadik Martin.
– Megkaptad, amit küldtem? – mondta Martin hangja. – Én mindig
rendezem a tartozásaimat.
A negyedik üzenet Emiliótól érkezett. – Helló, hugi, kedves, hogy
hívtál, koszi. Keményen dolgozok. Bezsebeltem némi suskát. Oké
neked, ha átjövök reggel, oszt beteszem a széfedbe? Koszi. Nem
szeretem, ha itt hányódik a lakásban. Viszlát holnap.
– Ez ki? – kérdezte Cooper.
– A bátyám – felelte a lány. – Isten tudja, mit követett el, ha
pénzhez jutott. És miért kell idehoznia? Miért nem teszi be egy
bankba? – Fölsóhajtott. – Ez a család. Cooper együttérzően
bólintott.
– Tudom, mire gondolsz. – Nézte a lányt, amint végigröppen a
szobán. A látványtól kellemetlenül melege lett.
– Mit szólnál egy konyakhoz? – kérdezte Venus Maria. – Nincs
kedvem kávét főzni.
Cooper hirtelen fölállt.
– Meggondoltam magam. Hazamegyek. Reggel korán fognak
hívni. Fontos telefont várok. – Biztos vagy benne?
– Nézd, ha maradok, valószínűleg megtámadlak. Tehát jobb, ha
elmegyek, amíg békességben vagyunk. Helyes? Venus Maria
nevetett.
– Micsoda becsületes hapsi!
– Micsoda kanos hapsi!
– Sajnálom, hogy nem segíthetek.
Cooper szomorúan nézett a lányra. – Nem, sajnos nem.
– Így igaz.
A lány kikísérte a férfit, az ajtóban lábujjhegyre állt, és egy puszit
nyomott a képére.
 Kösz, Cooper. Igazi jó barát voltál ma este.
Amikor egyedül maradt, Martinra gondolt. Az a baj, ha az ember
egy nős férfival hál, hogy nem veheti föl csak úgy a kagylót, és nem
hívhatja föl bármikor.
Nyugtalanul a frigóhoz ment, kivett egy doboz csokis fagylaltot, és
összegömbölyödött a televízió előtt. Hamarosan elaludt.
Amerika legcsábítóbb ifjú szupersztárja egyedül aludt.
 2019 47

Abe Panther fölöltözött a találkozóhoz. Nyolcvannyolc éves

korához képest pompásan nézett ki fehér nadrágban és ingben, kék
blézerben, a vékony nyaka köré könnyedén odavetett piros sálban.
Lucky Morton Sharkeyval érkezett. A stúdióból elugrott bérelt
házába, lezuhanyozott, hajat mosott, kifestette magát, és a parókát,
a szemüveget meg a ruhákat halomba rakta a fürdőszoba közepén,
hogy majd ünnepélyesen elégesse őket ahogyan tervezte –, mielőtt
visszarepül New Yorkba.
Abe megölelte és sunyin rákacsintott. – Ez az, kislány! Ez az –
lelkesedett. Lucky az öregre vigyorgott.
– Persze, Abe. Pompásan néz ki.
– Alig várom a hétfő reggelt – mondta a férfi. – Nagy balhé lesz!
Inga lépett be. Az arcán barátságos mosollyal. – Jó estét, Lucky –
mondta.
Jó estét, Lucky! Inga végre tudomást vett a létezéséről! Abe
bizonyára jó sok pénzt ígért neki.
– Nos, kislány, készen állsz a hatalom átvételére? – kérdezte
Abe.
– Készen vannak az összes terveid?
Csak annyit mondhatok, Abe, hogy meg fogom változtatni azt,
ahogyan a Panthemál mennek a dolgok. Nem lesz több erőszakos
szexfilm. Többé nem használják ki a nőket. A Panther Stúdió az
egyenlő esélyek stúdiója lesz. Abe recsegve nevetett.
– És gondolod, hogy ezzel pénzt tudsz csinálni?
Lucky komolyra fordította a szót.
– Néha – felelte lassan – fontosabb kiállni bizonyos elvekért, mint
pénzt csinálni.
Abe félrebillentette a fejét.
– Tudod mit, kislány? Szívesen találkoznék az apáddal. Helyesen
nevelt téged.
Lucky bólintott.
– Meghiszem azt. Legközelebb, ha itt lesz, majd együtt
vacsorázunk.
– Ha még élek.
– Hagyja a süket dumát. Maga örökké fog élni.
 Az ügyvédek vártak a sorukra. Morton két munkatársat hozott,
míg Abe két mellényes öltönyt viselő ügyvéddel képviseltette magát.
Abe valóságos ünnepséget csinált a végleges szerződés
aláírásából. Ingával a legszebb poharakat rakatta az asztalra, hogy
abból igyák a drága pezsgőt.
Közvetlenül az aláírás előtt átnyújtott Luckynak egy Cartier
dobozt.
– Neked, kislány – mondta elégedetten. – Azt akartam, hogy
emlékezetes legyen számodra ez a mai nap.
Lucky egészen meghatódott. A dobozban egy gyönyörűen
kidolgozott arany melltű volt, amely párducot ábrázolt. A hátára ez
volt írva: „Luckynak Abe Panthertől. Öld meg őket, kislány!” Lucky az
öreghez hajolt, és megcsókolta.
– Gyönyörű, Abe. Büszkén fogom viselni. És vigyázni fogok a
stúdiójára. – Fekete szeme izzott. – Biztosra veheti!
Abe jókedvűen írta alá a papírokat, és folyt a pezsgő.
– Egy korszak végéhez érkeztünk – emelte a poharát Luckyra. –
Most valami új kezdődik.
– Valóban – mondta Lucky. – ígértem magának valamit, és
megtartom. A Panther Stúdió ismét nagy lesz.
Összenéztek. Lucky Santangelo és Abe Panther: majdnem
hatvan év volt közöttük, mégis tökéletes összhangban voltak.
Egy órával később Boogie a repülőtérre fuvarozta Luckyt. Lucky
rettenetesen boldog volt. Lucky Santangelo. A Panther Stúdió
tulajdonosa és elnöke. Az Istenit! Ugyan ki merte volna-hinni? Alig
várta, hogy lássa, Lennie milyen képet vág. No és alig várta, hogy
lássa a férje többi részét.
Diadalmasan szállt föl a repülőgépre.
Boogie ellenőrizte, hogy a csomag fönn van-e a gépen, aztán
csatlakozott Luckyhoz.
Tiszta L. A.-i éjszaka volt, Lucky kinézett az ablakon, amint a
lökhajtásos gép simán végiggördült a kifutópályán, majd
fölkapaszkodott a csillagos égboltra.
Pezsgőt rendelt, és fölköszöntötte a fények tengerét, amely
szikrázó takaróként terült el odalenn.
Rád, L. A. – mondta. – És a Pantherra. Új kaland kezdődött.
 2020 48

A hihetetlenül hosszú, fehér limuzin átsiklott a tömegen Grauman

Kínai filmszínháza elé a Hollywood Boulevard-on. A járdán vörös
szőnyeg vezetett az épületbe. A szőnyeg két oldalán számtalan
újságíró és fotós tolongott számos országból. Az utat tömeg
borította. Amikor megpillantották a fehér limuzint, a tömeg kántálni
kezdett.
Johnny! Johnny! Johnny! – visította a tömeg. – Johnnyt akarjuk!
Johnny Romanót akarjuk!
A limuzinja biztonságában Johnny Romano jól hallotta a törzsi
kiáltásokat. Rávigyorgott aznapi partnernőjére, egy nagy mellű, szép
mosolyú, fiatal színésznőre. Az utolsó pillanatban hívta el a lányt,
mert valójában egészen mással szeretett volna megjelenni: Venus
Mariaval. De mivel Venus nem tudta megtisztelni a jelenlétével, ezt
választotta.

A kocsiban volt Johnny két hűséges testőre és a menedzsere is.

Amikor a limuzin megállt, néhány percig még nem mozdultak.
Hagyták, hogy odakinn fokozódjék az izgalom.
– Mi van? – kérdezte a színésznő. – Mire várunk?
– Előjáték – kacsintott rá Johnny.
Először a menedzser szállt ki a kocsiból, majd a két testőr, majd a
színésznő, végül maga a nagy Johnny Romano.
A tömeg hisztérikusan fölvisított.
Johnny királyi karmozdulattal köszöntötte rajongóit; néhány
pillanatra megállva a kocsi mellett, mielőtt peckesen végigvonult a
vörös szőnyegen az oldalán a két testőrrel, nyomában a
partnemőjével, háta mögött a menedzserrel. Riporterek és
operatőrök könyörögtek egy-egy becses másodpercért.
Tudomást sem vett róluk, amíg oda a nem ért a Ma esti
szórakozás forgatócsoportjához. Ez volt az egyik kedvenc
tévéműsora. Minden este megnézte.
Jeannie Wolf mikrofonnal és szívélyes mosollyal várta.
– Johnny, elégedett vagy a filmmel? – kérdezte.
– Helló, Jeannie. Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – játszotta
Johnny a szerény filmsztár szerepét. – Ja, azt hiszem, elégedett
vagyok. Az Anyabaszó sok embert meg fog lepni. Sok, kemény
munkám van benne. A rajongóim szeretni fogják. Az anyám is
szeretni fogja. Az apám magánkívül lesz!
A tömeg helyeslően zúgott. Azt akarták, hogy Johnnynak sikere
legyen. Szurkoltak érte.
Jeannie udvariasan nevetett.
Johnny hosszú pillantást vetett bele a kamerába.
– Emberek! Vegyenek jegyet az Anyabaszóra. Jól fogják érezni
magukat. Ezt Johnny ígéri maguknak.
– Köszönöm, Johnny – mondta Jeannie.
– Én köszönöm, Jeannie – mondta búcsúzóul Johnny, amint
rajongóinak integetve férfias léptekkel bevonult a moziba.
A Hollywood Boulevard-on egy jókora forgalmi dugó kellős
közepén, egy picike kupéba zsúfolva araszolt előre Abigaile és
Mickey Stolli. Amióta kocsiba szálltak, egyfolytában veszekedtek.
Először is, a kocsi későn érkezett, és amikor végre megjött,
Abigailenek szinte elállt a szívverése, hogy egy kis kupéban kell a
premierre mennie. Dührohamot kapott, ordibált a sofőrrel – egy
munkanélküli színész volt az illető –, aki kis híján lelépett.
– Én nem ilyen kocsit rendeltem – visította Abigaile. – Életemben
nem ültem még ilyen kocsiban. Hol a limuzinom?
– Itt áll a papíron, asszonyom – mondta udvariasan a sofőr. – Ezt
a kocsit kérte.
Abigaile összehúzta a szemét, és természetesen Mickeyt
hibáztatta.
– Megölöm a titkárnődet. Komplett hülye. És ez persze a te hibád.
– Arra ne legyen gondod – felelte nyugodtan Mickey. – Hétfőn az
első dolgom lesz kirúgni.
– Hétfőn már késő – mondta sötéten Abigaile, mielőtt ismét a
sofőrhöz fordult. – Miért késett?
– Hat óra negyvenöt, asszonyom. Nekem azt mondták, akkora
kell jönnöm.
– Én hat harmincra vártam a kocsit – sziszegte Abigaile. – Ez
nem kifogás.
Mickey vállat vont. Éppen elegendő gondja volt. Nem kért
Abigaile balhéjából.
 Abigaile azt akarta, hogy Mickey küldje vissza a kocsit, és
rendeljen limuzint, de Mickey rámutatott, hogy erre már nincs idő.
– Majd a sofőr elintéz mindent, amíg benn vagyunk – ígérte. –
Mire kijövünk, limuzin fog várni.
Abigaile végül kelletlenül, de csak beszállt a kocsiba. .
Abigailenek a legfontosabb az imázsa volt, tehát egy ilyen kocsi
egyszerűen nem jöhetett szóba.
Még korábban, amikor Mickey hazaért, megbeszélték, hogy Abe
Panther hétfőre tanácskozást hívott össze anélkül, hogy erről
bármelyikükkel is konzultált volna.
– Nem értem a dolgot – aggodalmaskodott Abigaile. – Miért lép
érintkezésbe Primrose-zal és Bennel anélkül, hogy előbb szólna
nekünk? A héten meglátogattam. Igazán megemlíthette volna.
– De egyáltalán, minek jön a stúdióba? – morogta Mickey.
– Itt valami nem stimmel.
Abigaile egyetértett, és közben azon tűnődött, vajon alkalmas-e a
pillanat, hogy szóljon Warnerről.
Végül nem tette, Mickey bolondnak tartaná, Arniert fölhívta azt a
számot, és elment a nőhöz, aki azt állította magáról, hogy viszonya
van Mickeyvel.
Mickey nem hívta vissza Warnert. Miért is tette volna? Úgy
érezte, most már ideje befejeznie a kapcsolatot, és határozottan
bosszantotta, hogy a lány kétszer is kereste az irodájában.
Stolliék utolsóként érkeztek a filmszínházba. A tévések már
csomagoltak. Csak a csellengők maradtak. Mickey betuszkolta
Abigaile-t az épületbe.
– Elnézést – mondta a jegyszedő. – Az ajtó zárva van. – Tudja, ki
vagyok? – kérdezte magánkívül Mickey.
– Sajnálom, az ajtó zárva – ismételte határozottan a fickó.
– Mickey Stolli vagyok, a Panther Stúdió elnöke. Jobban tenné,
ha nyomban beengedne minket – ha ugyan meg akarja tartani az
állását.
A jegyszedő ugrott.
– Természetesen, uram – változtatott nyomban hangot.
Hogy a helyükre jussanak, át kellett furakodniuk Johnny Romano
előtt, aki ettől nem volt elragadtatva.
– Késtél – sziszegte Mickeynek, mintha az nem tudta volna.
 Végre leültek. Abigaile elkalandozó figyelemmel meredt a
vászonra.
Mickey hátradőlt, megpróbált a filmre koncentrálni.
– Ti anyabaszók – vicsorogta Johnny Romano premier plánban.
Szép arca betöltötte a vásznat.
– Kit nevezel te anyabaszónak? – kérdezte az ellenfelét játszó
színész.
– Ne szarakodj velem, haver – mondta fenyegetően Johnny. – Ne
merd.
– Ide figyelj, te anyabaszó. Azzal szarakodok, akivel akarok –
felelte a másik színész.
Ó, milyen kedves, gondolta Abigaile. Megint egy Mickey nívós
alkotásai közül. Odahajolt a férjéhez, és gúnyosan a fülébe súgta: –
Lesznek a filmben tisztességes szavak is?
– Ez hozza a pénzt – morogta rosszkedvűen Mickey.
A vetítést követő partin mindenki gratulált Johnny Romanónak,
hogy csodálatos volt, hogy a film tuti siker, hogy mennyire kreatív és
zseniális fickó Johnny, hiszen ő írta, rendezte és játszotta a film
főszerepét.
Johnny Romano szerényen fogadta a dicséretet. Itt egy
vállvonás, ott egy mosoly.
Ám maguk között az emberek ilyeneket mondtak:
Hogy mer ez a seggfej ilyen szemetet összehordani? És hogy
lehet az, hogy ezzel egy vagyont keres?
Johnny peckesen járkált föl-alá, interjúkat adott, barátokat
üdvözölt, játszotta a szupersztárt.
A film néhány első kritikája nem volt teljesen kedvező. Sőt
néhány egészen rossz kritika is akadt. Johnny nem törődött vele.
Tudta, hogy azt tehet, amit csak akar, és a közönség elfogadja –
mert ő volt Johnny Romano, és a közönség szerette, és mindent
bevettek, amit ő tálalt nekik. Abigaile és Mickey a Panther több
vezetőjével ült egy asztalnál. Mickey akkor sejtette, hogy valami
nagy baj van, amikor Ford Weme odahajolt hozzá.
– Mi ez a tanácskozás hétfő délelőtt?
– Mi? – tett úgy Mickey, mint aki semmiről sem tud.
– Üzenetet kaptam Abe Panthertól – mondta Ford. – Ha jól értem,
hétfő délelőtt bejön a stúdióba, és találkozni akar az összes vezető
emberrel. – Igazán? – Mickey érezte, hogy a gyomrát félelem
szorítja össze. A ravasz öreg Abe végül mégis előrukkol, és valami
komoly dologra készül. Talán ismét átveszi a hatalmat.
Mickey úgy vélte, okosabb lesz fölhívni Martin Swansont, hogy mi
van azzal a másik megállapodással, mert ha Abe Panther visszatér,
Mickey Stollinak pokol lesz mellette az élete. Szó sem lehet arról,
hogy kiszolgáljon egy rozoga, szenilis vénembert. Szó sem lehet
róla.
Amint ezeken töprengett, fölpillantott, és ott állt Warner teljes két
méterével, flitterrel díszített rövid ruhában, és Johnny Romanóval
beszélgetett. Jézus Mária! Johnny Romanóval!
Mickey nagyot nyelt. Mi a fenét csinál itt Warner? A bemutatóra
szerzett neki jegyet, nem a partira!
Nem kétséges, hogy az az ostoba titkárnője összekutyulta megint
a dolgokat, és a mozijegyek mellett a borítékban hagyta a partira
szóló meghívókat is. Tökéletes helyettesből Luce az év legostobább
libájává változott. Mickey alig várta már, hogy kirúghassa.
– Jaj, Istenem! – kiáltott föl Abigaile, aki csak néhány perccel
később vette észre Warnert. – Itt az a szörnyű nőszemély!
– Miféle nőszemély? Hol? – kérdezte Mickey, aki biztosra vette,
hogy a felesége nem Warnerra gondol.
– Az ott – mutatott egyenesen Warnerra Abigaile. – Aki
Romanóval beszélget. Ő az.
Mickey értetlen képet vágott.
– Biztosan Johnny valamelyik barátnője – mondta. – Mit izgatod
magad miatta?
– Ma történt valami – mondta izgatottan, pirulva Abigaile.
– Micsoda? – Mickey csöppet sem volt kíváncsi rá, hogy a
felesége mivel töltötte a napját.
– Én… fölhívtam az irodádat – mondta az asszony –, hogy
megtudjam, hol vagy, mert szólni akartam neked Primrose-ról és
Benről meg a táviratról.
Mickeynek olyan érzése volt, hogy nem sok öröme lesz a most
következőkben. – És?
– És a titkárnőd adott egy telefonszámot. Fölhívtam, és ez a nő
vette föl.
– Milyen nő?
 – Aki Johnnyval beszélget.
– Térj már a lényegre, Abigaile. Beszélj értelmesen, az ég
szerelmére.
– Egy nő vette föl, aki közölte, hogy zsaru és a te szeretőd. El
tudod képzelni ezt a marhaságot? Nem tudtam, mit csináljak. –
Abigaile habozott, mielőtt belevágott. – Meg fogsz ölni ezért, Mickey,
de úgy össze voltam zavarodva, hogy beültem a kocsimba, és
elmentem a megadott címre. A nő egy ócska kis lakásban él.
Megpróbált megfenyegetni. Persze amilyen gyorsan csak tudtam,
elmenekültem.
Mickey a fejét vakarta.
– Nem hiszek a fülemnek. Valami nő azt mondja a telefonban,
hogy a szeretőm, te meg beszopod? És elrohansz, egy idegen
lakásra? – Fáradtan csóválta a fejét. – Abby, Abby, túlságosan
messzire mentél.
Abigaile lesütötte a szemét.
– Tudom, Mickey, hogy ostobaság volt. Szerencsém volt, hogy el
tudtam menekülni.
Amíg Abigaile beszélt, Mickey gyorsan gondolkodott. Mihelyt
Abigaile végiggondolja, mi is történt, rájön, hogy nem úgy van
minden, ahogyan az első pillantásra látszik. Ki kell találnia valamiféle
magyarázatot, hogy az ostoba titkárnője miért adta meg Abigailenek
Warner számát. Aztán el kell magyaráznia, hogy kicsoda Warner.
– Ide figyelj – mondta gyorsan. – Nem akarom, hogy
belekeveredj, de azt hiszem, most kénytelen leszek elmondani, miről
is van szó.
– Miről, Mickey? – kérdezte rémülten Abigaile.
– Johnny Romano komoly kábítószer-fogyasztó.
– Úristen – kiáltott föl Abigaile.
– Hm… én fölbéreltem, hm… ezt a magánzsarut, hm… hogy
kövesse… és Luce összekevert valamit, és rossz számot adott
neked. Az a liba biztosan azt hitte, hogy Johnny barátnője hívja.
– Miért hitte volna azt? – kérdezte Abigaile. – Megmondtam a
nevemet.
– Hát mi vagyok én, gondolatolvasó? – vágta oda Mickey. – Csak
azt tudom, hogy nem lett volna szabad odamenned. Nem vagy
tisztában a pozícióddal?
 – Miért van itt ma este az a nő? Johnnyt figyeli?
– Aha. Az az. Titkos kábítószerügyi nyomozó. Meg védenem
Johnnyt.
– Nem is tudtam, hogy benne vagy az ilyen dolgokban
– Szívem, ha az ember stúdiófőnök, oda kell figyelnie mindenkire
és mindenre.
Mickey úgy érezte, ezzel tisztázta magát, legalábbis egyelőre.
Gyors pillantást vetett Warnerra. A lány még mindig Johnny
Romanóval volt, és vajon jól látta-e, hogy Johnny nem marad
közömbös a lánnyal szemben?
Bármennyit voltak is együtt, Mickey még sohasem látta Warnert
kiöltözve. Nem nézett ki rosszul. Kétségtelenül neki volt a városban
a leghosszabb lába, s bár szép nem volt, volt valami sajátos stílusa.
Ha jobban belegondol, csupán rendőr egyenruhában vagy
meztelenül látta mindig. Ez pedig egy új, izgalmas Warner. Mickeybe
beléhasított á féltékenység.
– Mikor mehetünk haza? – súgta Abigaile. – Utáltam a filmet.
Utálom ezt a partit. Utálom, hogy fogalmunk sincs, mi fog történni a
hétfői tanácskozáson. Menjünk haza.
– Igazad van – felelte Mickey. – Adj öt percet, és már itt sem
vagyunk.
– Hová mégy?
– Muszáj megdicsérnem Johnnyt, muszáj megmondanom neki,
hogy ő a legnagyobb találmány a spanyolviasz óta. Két másodperc
az egész.
– Nem, csak maradj. Majd holnap küldesz neki valami ajándékot
Cartier-tól.
Mickey éppen akkor ért oda Johnnyhoz, amikor ott tartott, hogy:
– Hé, bébi, bébi, életemben nem láttam ilyen hosszú lábat. A mai
partnernőm nincs olyan hosszú, mint egyedül a lábad. Képzelem,
miket tudsz csinálni ilyen lábakkal.
Warner, a kétméteres, sok vihart megélt, sokat látott, kemény öklű
zsaru úgy nézett Johnny Romanóra, mint az Istenre.
– Mit szólnál hozzá, ha később összejönnénk? – kérdezte
Johnny, akinek már elege volt színésznő partneréből, aki önmagát
próbálta teremszerte népszerűsíteni.
 Mickey nyomatékkai hangsúlyozta, hogy ott van. – Helló, Johnny!
Ez megint kasszasiker lesz. Gratulálok! – A legnagyobb kasszasiker
– felelte szerényen Johnny. Mickey feneket nyalt. Ha szüksége volt
rá, tudta, hogyan kell.
– Nem is kétséges.
Johnny megsimogatta Warner karját.
– Ismered… hm… hogy is hívnak, bébi?
Warner sötét pillantást vetett Mickeyre.
Mickey majd megpukkadt. Ő nem csinált semmit. Warner volt az,
aki telefonon magához hívta Abigaile-t. Alig várta, hogy kibeszélje az
esetet a lánnyal. De nem most, amikor Abigaile itt van, és
bizonyosan figyeli minden mozdulatát.
– Warner Franklin – mondta a lány hűvösen.
-- Szép neved van, bébi – vigyorgott kéjesen Johnny. – Warner,
mi?
Mickey megrázta a lány kezét.
Warner kis híján összeroppantotta Mickey ujjait.
– Hé, bébi, ez Mickey Stolli, a stúdió főnöke – kacsintott a lányra
Johnny. – Az a fickó, akit fontos ismerni. Te mivel foglalkozol, szívi?
Színésznő vagy?
– Nem – Warner szerette meghökkenteni az embereket. – Zsaru
vagyok.
Johnny úgy érezte, ennél életében nem hallott viccesebbet.
– Zsaru? Te? Ó, bébi, szívesen engedném, hogy letartóztass.
Diadalmas pillantást vetett Mickeyre.
– Talán úgy is lesz. Majd később.
Mickey dühöngve tért vissza Abigaile-hez, és a karját nyújtotta.
– Gyerünk.
A Stolli házaspár elvonult. A stúdió főnöke és felesége,
Hollywood hercegnője.
Ki tudta vajon, mit hoz a hétfő?
 2021 49

Hajnali három óra volt, mire Lucky – Boogie-val az oldalán végre

Lennie New York-i bérelt lakása elé ért. Lucky körülnézett.
– Úristen, Boogie, ez egy lepratelep. Miért nem tudott a mi
lakásunkban maradni?
Boogie csóválta a fejét.
– Már én is törtem rajta a fejemet. Szerintem úgy gondolta, itt
jobban elbújhat.
– Egészen ügyesen csinálta – mondta Lucky, aki egyszerre volt
ideges és izgatott. Lennie rejtekhelyének kiderítése kaland volt, és
megemelte az adrenalinszintjét. Mély lélegzetet vett. – Oké, Boog,
most mutassa meg, mit tud. Úgy törjünk be, hogy senki se vegye
észre.
– Csak nem az ágyban akarja meglepni? – kérdezte Boogie.
– De, pontosan.
Boogie nem szokott megjegyzéseket tenni, most mégsem állta
meg.
– Nagyon is bízik magában.
– Ó, tudom, hogy miért bízom magamban. Boogie a lányra
pillantott.
Hmmm, gondolta Lucky. Boogie komolyan azt képzeli, hogy
Lennie-t egy nővel fogják az ágyban találni? Biztos, hogy a férje
haragszik rá, de azért annyira nem. Kapcsolatuk alapja a bizalom
volt, és Lucky egyáltalában nem számított olyasmire, hogy Lennie
megszegje ezt a bizalmat. Nem mintha azt hitte volna, hogy a férjét
nem vonzzák más nők. Ám vonzódni vagy tenni valamit, az két
különböző dolog.
A Lennie választotta odú a lerobbant épület nyolcadik emeltén
volt. Boogie könnyedén kinyitotta a bejárati ajtót, beléptek a
lépcsőházba, ahol postaládák sora fogadta őket. Lennie-én csupán
L. G. állt titokzatosan.
A lift nem látszott túlságosan megbízhatónak. – A tűzlépcsőn
megyünk – határozta el Lucky.
– Duzzad az energiától? – kérdezte Boogie. – Nyolc emelet.
– Ma este csupa kérdés, Boog. Mi van magával?
– Nem helyeslem ezt az egészet – felelte savanyúan a férfi.
 Lucky sóhajtott. Már csak ez hiányzott, hogy Boogie
megsértődjék! Miért nem képes élvezni a kalandot? – Hogyhogy?
– Ez nem a maga stílusa.
– Ebben téved. Nagyon is az én stílusom. – Az is volt. Eltűnni hat
hétre. Aztán nagy hűhóval térni vissza. Mi ebben a rossz?
Fölcsörtettek. Lucky jobb időt futott Boogie-nál. Amikor a tetőről a
csapóajtón át visszajutottak Lennie emeletére, acél bejárati ajtó állta
útjukat. Boogie a homlokát ráncolta.
– Én sok mindenen át tudok jutni, de ez nem valami biztató.
– És a hátsó ajtó? – kérdezte vidáman Lucky. – Onnan talán
egyszerűbb bejutni.
– Nem tudom – csóválta a fejét bizonytalanul Boogie. – Mi van,
ha már nem is lakik itt? Ha új bérlő költözött be? Új bérlő, pisztollyal.
– Fél? – ugratta Lucky. – Mindig macho férfinak képzeltem.
– Magára vigyázok – emlékeztette idegesen Boogie.
– Magamra majd én vigyázok, maga csak vigyázzon magára.
A hátsó ajtó könnyebb munkának bizonyult. Boogie-nak ugyan öt
percébe telt, de végül csak kinyílt.
– Pszt! – tette a szájára az ujját Lucky, amint belopakodtak a pici,
sötét konyhába.
Odabenn Lucky megfordult, és odasúgta Boogie-nak.
– Most már elmehet. Minden rendben.
– Nem hagyhatom itt – tiltakozott a férfi.
– Dehogynem – suttogta Lucky. – Várjon odalenn a kocsiban. Ha
tíz percen belül nem leszek ott, tűzzön el.
– Nem lenne szabad elmennem – makacskodott Boogie.
– Lenne szíves végre eltűnni innen? – kérdezte türelmetlenül
Lucky. – Még elrontja a meglepetést. Boogie nem mozdult.
– Tűnés – sziszegte Lucky –, vagy ki van rúgva. A férfi kelletlenül
távozott.
Lucky becsukta mögötte a konyha ajtaját, és bement a
nagyszobába. A szoba közepéről csigalépcső vitt a galériára.
Minthogy a lakás nagyjából ennyiből állt, Lucky úgy gondolta, a
hálószoba csak a lépcső tetején lehet. Levette a cipőjét, és
fölkapaszkodott.
A galéria közepén hatalmas, kör alakú ágy volt, az ágy közepén
pedig Lennie, aki félig betakarva, mélyen aludt.
 Lucky képtelen volt abbahagyni a mosolygást. Egy percig csak
állt, és nézte a párját. A férje! Az ő csodálatos férje!
Csöndben vetkőzni kezdett, majd ott állt meztelenül. És aztán
némán besurrant az ágyba Lennie mellé.
Lennie fölnyögött álmában, és átkarolta.
Lucky közelebb húzódott hozzá, testével hozzátapadt.
Lennie álmában kezdett izgalomba jönni.
Lucky mosolygott. Maga sem tudta, hogy ennek örüljön, vagy
megsértődjön. Azért reagál Lennie, mert tudja, hogy ő az? Vagy
csupán valami édeset álmodik?
Nem számított, mert ő legalább annyira kívánta a férfit, mint az őt.
– Lennie – suttogta, és a félje hátához dörgölőzött. – Ébresztő.
Lennie nyögött, és lassan kinyitotta a szemét. – Mi a… – kezdte.
– Pszt! – tette á szájára a kezét Lucky, hogy elhallgattassa.
– Hé… ez nem lehet igaz – motyogta mintegy félálomban a férfi.
– Pedig az, bébi. Én vagyok az. Visszajöttem! – kiáltotta örömmel
a lány.
Lennie megfordult az ágyban. – Hogy a csudában találtál meg?
Lucky halkan nevetett.
– Mit képzelsz, kivel kezdtél? A feleséged vagyok.
Lennie fölkönyökölt.
– Több vagy a soknál, tudsz róla? – Aha.
– Jess mondta, hogy hol találsz, mi? Mindig tudtam, hogy
fecsegő.
– A forrásaim titkosak. Itt vagyok. Nem elég? – Beszéd közben
simogatta a férfi testét.
Lennie nem nagy meggyőződéssel próbálta eltolni. Dühös volt
még mindig, de vesztésre állt.
– Jézusom, Lucky, mi jön most? Újabb nagy szexjelenet, hogy
aztán ismét eltűnhess, ha vége?
– Szó sem lehet róla – háborodott föl a lány. – Én sohasem
ismétlem magamat. Ezt már megtanulhattad volna. – Csupán annyit
sikerült megtanulnom rólad, hogy őrült vagy.
– Én is tudom, hogy őrült vagyok. Hat hétnél többet nem bírok
nélküled.
Lennie fölült, végigsimította a haját.
– És megérte? Jó üzletet kötöttél?
 Lucky hátulról ölelte át a férjét.
– Majd holnap mesélek róla.
Lennie értetlenül csóválta a fejét.
– Hogy jutottál be ide?
– Régebben betörő voltam – vigyorgott az asszony. – Nem
mondtam?
– Ó, bébi, te más vagy, mint a többi, egészen más. Bárcsak én is
az lennék!
Lucky megcirógatta a férfi tarkóját, mert tudta, hogy ezt szereti.
– Igazán, Lennie?
A férfi újra megcsóválta fejét. – Mit kell tennem?
Meg kell csókolnod, aztán szeretned kell. És a szexnek
csodálatosnak kell lennie – simogatta tovább a férfi tarkóját Lucky. –
Én készen állok – suttogta kéjesen. – És te?
Lennie nem ellenkezett. Ugyan mit tehetett volna? Szerette az
asszonyt.
Megfordította Luckyt úgy, hogy a hátán feküdjön. Aztán
megcsókolta. Lassú, forró csókokkal borította el, ajka égette Lucky
ajkát, be akarta hozni hat hét lemaradását.
Lucky kéjesen sóhajtott. Olyan volt, mint amikor először csókolták
meg. Olyan volt, mintha hónapokig tartó fogyókúra után először
enne csokoládét. Olyan volt, mint egy forró, nyári nap az eső után.
Olyan volt, mint amikor először szeretkeztek DélFranciaországban a
stégen, és senki sem zavarta őket.
Lennie hosszan és szenvedélyesen csókolta feleségét, amíg
mindketten föl nem ajzódtak arra a vad utazásra, amely várt rájuk.
Lennie keze mohón járta be Lucky testét, úgy érintette, ahogyan
csak ő tudta.
– Krisztusom – nyögte. – Még mindig szeretlek. Ugye tudod?
– Azt hitted, vége? – mormolta az asszony, és körülfonta a férfit a
testével, igyekezett minél több helyen hozzáérni. – Ha rólad van szó,
sohasem tudom, mit gondoljak.
– Meg kell tanulnod bízni bennem, Lennie.
Így hát szeretkeztek, lassan és kényelmesen, lassan és még
lassabban, a testük úgy olvadt össze, mintha ezen kívül a világon
semmi sem számítana. És abban a percben nem is számított.
 Lucky átadta magát az eksztázisnak, belévetette magát a vad,
lüktető megkönnyebbülés gondolatába. És amint ez közeledett, a
férfi fülébe súgta: – Veled akarok elmenni – súgta sürgetően. – Azt
akarom, hogy egyszerre menjünk el.
– Parancsodra, asszonyom. Sehová sem megyek nélküled.
– Szeretlek, Lennie – mondta boldogan az asszony. – Annyira
szeretlek.
És megtörtént.
És a végtelenségig tartott.
És egymás karjában szunnyadtak el, és reggelig mélyen aludtak.
 2022 50

Eddie Kane föl-alá járkált Kathleen Le Paul nappalijában, és

gyorsan beszélt.
– El van baszva az életem. Nem tudom, mit tegyek. Maga nem
segíthet. Leslie nem segíthet. És Mickey fütyül rá. Csődtömeg
vagyok. És mindennek a tetejébe még meg is ütöttem a
feleségemet. – Tenyerével a homlokát verte, így fejezte ki önutálatát.
– Eddig még soha nem ütöttem meg nőt. Érti, amit mondok? Nem
ütöttem meg még nőt, és most megütöttem Leslie-t, aki a
legédesebb teremtmény a világon.
Kathleent nemigen érdekelte Eddie lelkiismeret-furdalása. Csak
az érdekelte, hogy minél előbb kint legyen a házából.
– Hogy tudta meg a címemet? – kérdezte bosszúsan, és számító
agya azon járt, vajon mennyivel is tartozik neki a férfi.
– Gondolja, hogy egész idő alatt, amíg kapcsolatban álltunk, nem
tudtam meg egyet s mást? – felelte fűtötten Eddie.
– Próbáltam telefonálni a kocsimból, de nem sikerült. – Az arca
egyre jobban tikkelt. – Szükségem van egy kis anyagra, méghozzá
rögtön.
– Eddie – mondta türelmesen Kathleen, bár csöppet sem volt
türelmes hangulatban, és a legszívesebben kidobta volna ezt a
marhát –, ma szállítottam le egy adagot magának. Újabb ezerötszáz
dollár értékben, amivel – emlékeztetem – ismét tartozik nekem.
– Egen. Nos, akarja tudni, miért sóztam oda a feleségemnek,
akarja tudni? – Most öklével ütögette a tenyerét. – Bedobta az árut
abba a rohadt szemétledobóba.
Mások problémái untatták Kathleent. Megvoltak neki a maga
gondjai. Nem érdekelte, hogy mit csinált Leslie.
Eddie-t azonban nem lehetett leállítani.
– Mit kellett volna erre csinálnom? Talán azt kellett volna
mondanom: „Köszönöm, drágám, hogy megmentetted a lelkemet?”
Hát nem. Ha én röpülni akarok, akkor röpülök. – Az ablakhoz ment,
kinézett. – Bármikor abba tudnám hagyni. De most nem akarom. –
Visszafordult a nőhöz. – így hát segítenie kell.
– Ha azt hiszi, tartok itthon, nem olyan okos, mint hiszi – mondta
a nő abban a reményben, hogy talán így megszabadul tőle.
 Ám Eddie-től nem lehet szabadulni.
– Kathleen, ne beszéljen velem úgy, mint valami idiótával. Menjen
szépen a széfhez vagy oda, ahol tartja, és hozzon egy kicsit.
– Eddie, én nem szeretném, ha ebből divat lenne. Ha még
egyszer beteszi a lábát a házamba, golyót eresztek a hasába.
Bármikor azt mondhatom, hogy betörő volt. Eddie egyre idegesebb
lett.
– Rendben van, ha magának így jobb. No, kapok vagy nem?
– Csak készpénzért.
Ez a tyúk az idegeire megy.
– Ma reggel kapott tőlem készpénzt.
– Mert tartozott. Most is tartozik. Még azt sem fizette ki, amit a
felesége kidobott.
Eddie nagyon meglepődött.
– A francba! Talán ki kellene fizetnem?
– Miért, talán nekem kellene kifizetnem? – kérdezte hidegen a nő.
– Szóval tartozom. De ne legyen rögtön a plafonon.
Nyilvánvalóan a pasast csak egyféleképpen lehet kitenni.
– Várjon itt – mondta határozottan a nő. – Ne nyúljon semmihez.
Amíg Kathleen kint járt, Eddie végigkutatta a zsebeit. Csupán
néhány hitelkártya, a jogosítványa és talán kétszázötven dollár
lehetett nála. Ennyi.
Gyötrődve elevenítette föl a jelentett Leslie-vel.
– Kidobtam, Eddie – mondta édesen, ártatlanul az asszony.
– Új életet kezdünk.
– Mit csináltál? – ordította Eddie, mert nem tudta elhinni, hogy
valaki ennyire buta lehet.
– Kidobtam, Eddie – ismételte a felesége. – A rabja lettél. Hát mi
ütött belé? Talán ápolónőnek képzeli magát?
– Remélem, csak viccelsz – mondta fenyegetően.
– Nem – felelte Leslie, mintha joga lett volna kedvére cselekedni.
Eddie olyan gyorsan ütött, hogy maga is meglepődött rajta.
Elcsattant a hatalmas pofon, és Leslie elterült, mint a tekebábu.
Krisztusom! Akkor Eddie még lelkiismeret-furdalást sem érzett.
Végigdúlta a házat, kereste az árut mindenütt, ruhákat dobált ki
fiókokból, edényeket szekrényekből. Aztán visszament a szobába,
ahol a felesége még mindig a földön feküdt.
 – Mondd meg, hol a fenében van! – üvöltötte.
Leslie akkor már sírt. A szeme is földagadt ott, ahol Eddie kisujj
gyűrűje érte.
– Kidobtam – zokogta.
– Ribanc! – ordította Eddie. – Tudod, mit élek át. Egy kis kokó
segít átvészelni a napi gondokat. Te büdös, vérszívó ribanc! Csak a
pénzemet akarod, és most, hogy nincs, az őrületbe akarsz kergetni!
– Eddie, csak segíteni próbálok – mondta nyomorultan az
asszony, az arcán patakzottak a könnyek.
– Ha ezt nevezed segítésnek, tűnj el innen. Ez az én házam. Itt
ne légy, mire visszajövök.
Kiviharzott, beült a Maseratijába, és most itt volt Kathleennél.
Amikor Kathleen visszatért a szobába, átadott neki négy darab
ötvendolláros bankjegyet.
– Egyelőre ennyi van, hacsak nem kér csekket inkább. – Nem
fogadok el csekket – mondta fagyosan a nő. Eddie fölhúzta a vállát.
– Mi az, nem bízik bennem?
– Senkiben sem bízom – felelte nyíltan Kathleen Le Paul.
– És mit csináljak ezzel a nyavalyás kétszáz dollárral?
Eddie-től akár a fenekébe dughatta. Ő csak szippantani vágyott
jobban bármi másnál.
– Ugyan már, bébi – mondta. – Jó vagyok a pénzre. – Talán meg
kellene dugnia a nőt. Kathleen nem úgy nézett ki, mint akinek nem
ártana egy numera.
– Mi lesz a tartozásával Bonnattinak? – kérdezte kíváncsian a nő.
Eddie fölemelte az arany asztali öngyújtót, és jól megnézte. Ez a
nő nem is kereshet olyan rosszul.
– Piacra dobom a házamat. Hétfőn bankkölcsönt kapok. Bonnatti
ki lesz fizetve, szóval ne aggódjon, és ki lesz fizetve maga is.
Kathleen uralkodni próbált egyre növekvő haragján.
– Eddie, én szigorúan csak készpénzért szállítok. Ez az utolsó
eset. – Átadta a férfinak a csomagot. – Komolyan mondom.
– Ne szippantsunk együtt? Nem akar? – ajánlotta Eddie.
Ez megőrült? Kathleen semmi pénzért hozzá nem nyúlt volna az
anyaghoz. – Nem, csak menjen már.
Odakinn a kocsiban Eddie a keze fejéről szippantotta föl a fehér
port. És mihelyt hatott, máris nyugodtabb, józanabb embernek
érezte magát.
Úgy érezte magát, mint aki képes bármit megoldani.
Leslie meg volt döbbenve. Soha nem gondolta volna, hogy Eddie
valaha is meg fogja ütni. Ez fölidézte az összes rossz emlékét.
Kislány korában a mostohaapja kegyetlenül verte. Amikor nagylány
lett, az első fiúja folytatta. És amikor Kaliforniába szökött ezer
dollárral a mostohaapja pénzéből – úgy érezte, a férfi tartozik neki
ennyivel –, megesküdött, hogy soha többé egyetlen férfi se viheti el
szárazon, ha megüti. És most ez.
Leslie úgy hitte, valóban szereti Eddie-t. Csakhogy Leslie nem
született áldozatnak. Elegendő volt egyetlen pofon, és Eddie-nek
már mondania sem kellett, hogy tűnjön el, Leslie ott sem volt.
A hálószobába sietett, bedobált egy bőröndbe néhány ruhát.
Aztán kiment a Jeepjéhez, beült, és egyenesen Madame Lorettához
hajtott.
Amikor a kedves, öreg madame megpillantotta, rögtön
együttérzett vele, és fölkísérte a házba.
– Itt maradhatok, amíg kisütöm, hogy mit csináljak? – kérdezte
gyászosan Leslie.
Madame Loretta bólintott.
– Visszajössz dolgozni? Leslie a fejét rázta.
– Nem ezt akarom csinálni.
– Nem erőltetlek – felelte Madame Loretta. – Majd holnap
beszélünk. Végy egy forró fürdőt, és aludj egy jó nagyot. Leslie
bólintott. Legalább volt hová menekülnie.
 2023 51

Derűs, tiszta szombat reggel köszöntött New York-ra. A nap

áttűzött Lennie odújának függönyén, és fölébresztette Luckyt. Egy
pillanatig nem tudta, hol van, aztán rájött, és elmosolyodott. Lennie
ott aludt mellette, a megfelelő helyen.
Lucky megpróbálta nem fölébreszteni, de kimászott az ágyból, a
fürdőszobába sietett, és megengedte a zuhanyt. A zuhany öreg és
rozsdás volt, a nyomás sem volt valami nagy, de Lucky csak odaállt
alá, és hagyta, hogy a meleg víz fölébressze.
A fürdőszobából kilépve Lennie fehér frottírköpenyébe
burkolózott. A köpeny kicsit nagy volt rá. Mezítláb lecaplatott a
konyhába, és megnézte, mi van a frigóban. Nem sok volt: néhány
tojás, pár penészes paradicsom, egy szikkadt cipó és fél pint
megsavanyodott tej. Nem holmi ünnepi lakomának való.
A főzés nem volt éppenséggel Lucky erős oldala, de rántottát és
pirítóst tudott csinálni, ha kedve volt.
Hmmm – mormogta a készletet nézve. Nem volt valami sokat
ígérő.
Halkan fölment, belebújt a ruhájába, fogta a ridiküljét, elvette a
Lennie melletti asztalkán heverő lakáskulcsot, és kiment a lakásból.
Odalent várta az őrült New York, a zsivaj és zson gás, a szagok,
a fények, a zajok, amelyek annyira hiányoztak a Kaliforniában töltött
hat hét alatt.
A szomszédos fűszeresnél vett friss zsömlét, narancslét, tojást,
gyümölcsöt, vajat és tejet. Aztán a pult mögött álló öregemberrel
leszeleteltetett fél font friss sonkát.
Elégedetten sietett vissza. Lennie még aludt, de ki hibáztathatta
érte? Csodálatos éjszaka volt!
Lucky a konyhában fölverte a tojásokat, megpirította a zsömléket.
Aztán kinyomott néhány narancsot, kávét főzött, és mindent a
konyhaasztalra készített. Aztán megsütötte a rántottát, és fölkiabált
Lennie-nek.
– Hé, Lennie, leszel szíves lehozni a reggelihez azt a szexis
fenekedet.
Semmi válasz.
 Megpillantotta a sztereót, betett egy Stevie Wonder-kazettát, és
nyomban megszólalt az „Isn’t Lovely”.
Végre lekecmergett Lennie is kócosan, félálomban.
– Jó reggelt – köszöntötte vidáman Lucky.
– Valami vad álmom volt – motyogta Lennie. – Maga kicsoda?
– A feleséged. Emlékszel?
– Feleség, aki főz? – csóválta hitetlenkedve a fejét Lennie.
– Nekem nincs feleségem, aki főz.
Lucky megkínálta egy falat rántottával.
– Kóstold meg, és éld túl!
Lennie kényesen megkóstolta a tojást. – Hmmm… nem rossz.
– Még hogy nem rossz! Egyszerűen csodás! Ismerd el.
– Újra itt vagy. – Igen.
– És még mindig olyan bolond vagy, mi? – ült le az asztalhoz
Lennie.
Lucky mosolygott.
– Szeretnéd, ha más lennék?
– Azért jó lenne, ha néha itthon maradnál.
– Ne nyaggass! – Lucky hátralépett, úgy nézte a férjét. – Hé,
ahogy így megnézlek nappali fénynél… ez a szakáll szúrkált egész
éjszaka? – Ez.
– Hmmm…
– Tetszik?
– Utálom.
– Már nincs is.
Átkarolta a férjét, megelőlegezve a meglepetést, amit neki szánt,
de még nem mondta el.
– Valóban visszajöttem.
– Észrevettem. Most mennyi időre?
– Nincs több út, Lennie. Egész nyáron együtt leszünk. Ez
Santangelo-ígéret.
– Golden-ígéret! – helyesbített Lennie. – Úgy van! – mosolygott
Lucky.
Lennie végigpillantott az asztalon.
– Szóval… mitől lettél egyszeriben az év háziasszonya?
– Úgy gondoltam, biztosan éhes leszel. – Lehajolt, megcsókolta a
férfi nyakát. – Éhes lettél tőlem, Lennie? – Mint a farkas! – Igazán?
 Lennie megfordult, a keze becsúszott Lucky trikója alá. Lucky
elhúzódott.
– Később. Látni akarom, ahogy eszel.
Lennie mohón falt, mindent magába tömött.
– Ez isteni – mondta tele szájjal. – Életedben nem főztél jobbat
nekem.
Lucky nevetett.
– Életemben nem főztem neked még mást, igaz? – Egyszer,
valami levest.
– Jó volt?
– Tűrhető.
– Kösz! – Lucky körülnézett. – Olyan itt, mint egy trágyadomb. Ki
gondoskodott rólad? – Senki.
– Azt látom. Mit csináltál itt?
– Amit már régen kellett volna. Forgatókönyvet írtam. Filmet,
amelyet én rendezhetnék.
– Ó, szóval már rendezők vagyunk, igaz? – ugratta Lucky.
– Miért ne? Ha Grudge Freeport rendező, bárki az lehet.
– Ezt jónak mondod – biztatta Lucjcy. – A főszerepet is te játszod
majd?
Lennie nevetett.
– Miért, talán átengedném másnak? Isteni szerep. – Mikor
olvashatom el?
– Addig nem, amíg be nem fejeztem. – Elhallgatott. – Tehát
nyilván hallottad, hogy otthagytam a filmet. – Nem titok.
– Én előre szóltam mindenkinek, hogy ez lesz. Valószínűleg
perelni fognak, de kit érdekel. Meg kellett tennem.
Lucky már majdnem elszólta magát, de hallgatott. Az ilyen fontos
dolgot nem lehet csak úgy kikottyantani.
– Ne aggódj, nem fognak perelni – nyugtatta Lennie-t.
– Miből gondolod? Úgy hallottam, Mickey Stollit majd megütötte a
guta.
– Figyelj, Lennie. Én tudom, miért nem fognak perelni.
– Miért? – tréfálkozott a férfi. – Talán Gino lettél és rajtuk ütsz?
Lucky nevetett.
– Gino nem tesz olyasmit.
– De meg tudná szervezni, ha akarná?
 – Miért hiszed mindig, hogy apám olyan nagy gengszter volt?
– Hát nem volt az?
– Piát hozott be az alkoholtilalom idején. Aztán titkos italmérése
volt. Aztán Vegasba ment, és attól kezdve tiszteletre méltó
állampolgár. – Persze.
– De komolyan. Találkoztál vele?
– Senkivel sem találkoztam. Elbújtam itt.
– Föl kell hívnunk.
– Később. – Lennie eltolta a székét az asztaltól, és fölállt. Aztán
kinyújtotta a felesége felé a kaiját. – Gyere ide, szakácsnő.
– Miért?
– Mert föl akarlak csinálni.
– Ez aztán az udvarlás – mosolygott Lucky.
– És neked, ugye, nem tetszik!
 2024 52

A szombat reggel Los Angelesben ködös volt. Emilio Sierrának

észre kellett vennie, hogy Rita ott maradt nála éjszakára. A
ruhadarabjai mutatták az útvonalát a nappaliból a hálószobába, és a
lány maga ott aludt Emilio ágyában. Egy nulla Emilio javára.
Micsoda csődör!
Emilio durván meglökte a lányt, hogy ébredjen már föl.
– Hány óra? – motyogta a párnát ölelve Rita.
– Mondtam mán, késő van, és el köll mennem.
Rita a párnába temette az arcát.
– Én itt maradok.
– Nem maradsz itt – felelte idegesen Emilio. – Be köll zárnom a
lakást.
– Mit képzelsz? Kirabollak? – vádaskodott Rita.
– Az Anyám gyün át – hazudta Emilio. – Jobb, ha kiteszlek
valahol.
Rita felöltözött. Közben csöppet sem zavarta, hogy meztelenül
mászkál Emilio előtt. Tüzes kis macska volt. Bár a kemény, reggeli
világításban, amikor a nap betűzött az ablakon, és megvilágította
kifestett arcát, nem is volt olyan nagy szám.
– Gyerünk – sürgette Emilio.
A lány igyekezett, de közben szüntelenül panaszkodott.
Aztán Emilio kituszkolta, be a kocsijába, elvitte a lakásához, és
ott gyorsan búcsút mondott neki.
– Mikor látlak újra? – kérdezte a lány.
– Hamarosan – kacsintott Emilio. – Majd hívlak.
Rita nem volt elragadtatva a választól, ám úgy vonult be a házba,
mintha az ég egy világon semmi gondja sem volna.
Nők, gondolta Emilio, minél rosszabbul bánsz velük, annál jobban
szeretik.
Mihelyt megszabadult Ritától, egyenesen Venus Maria házához
hajtott. Tudta, hogy korán van még ahhoz, hogy a húga ébren
legyen, és hogy hétvége lévén a házvezető nincs otthon – éppen
erre számított. Venus házvezetője túlságosan is oltalmazta a
gazdáját, mindig figyelte Emiliót. Ha viszont csupán Venus lesz
otthon, Emiliónak sokkal nagyobb az esélye megszerezni a széfből
azt, amire szüksége volt.
Eszében sem volt becsöngetni. A hátsó ablakon könnyen be
lehetett jutni. Ugyan miért is zavarná alvó húgát? Sokkal jobb lesz,
ha meglepi.
Venus Maria valóban aludt összegömbölyödve a televízió előtt,
mellette a földön üres fagylaltosdoboz, a testén könnyedén átvetve
egy kabátka.
Ez olyan szép, hogy nem lehet igaz.
Emilio átlopakodott a nappalin, föl a lépcsőn Venus
hálószobájába, a rejtett széfhez. Azt is tudta, hogy a húga hol
nyomogatta a gombokat. Gyorsan megkereste Venus Maria
noteszét, megtalálta a kódot, a széfhez sietett, kinyitotta, előszedte
Venus Maria és Martin Swanson fényképét, és zsebre vágta.
Mindez csupán néhány percbe telt. Sokkal egyszerűbb volt, mint
amire számított. Most leléphet anélkül, hogy a húga megtudná, hogy
egyáltalán ott járt.
Emilio nem tudta, hogy amikor kinyitotta az ablakot, működésbe
hozott egy riasztót, amely ugyan a házban néma volt, viszont
közvetlenül a rendőrségen jelzett. Amint lefelé indult, megdöbbenve
hallotta egy rendőrautó vijjogó szirénáját. Mintha pontosan a ház
előtt szólt volna.
Venus Maria összerándult, és fölébredt.
Úristen! – kiáltott föl, amikor rájött, hogy elaludt a televízió előtt. A
rendőrök már ész nélkül nyomták a csengőt.
A lány kissé kábultan futott az ajtóhoz.
Két egyenruhás rendőr állt kinn, tisztelegtek. Az egyiknek a keze
a pisztolyán.
– Jelzett a riasztója, kisasszony – mondta. – Nincs semmi baja? –
Ekkor esett csak le a tantusz. Megbökte a partnerét. – Bocsásson
meg, maga nem…?
Venus bólintott.
– De igen, én vagyok, bár nem a legjobb formámban. Hogy érti,
hogy jelzett a riasztóm?
– Behatoló van a házában.
Úristen! Az őrült rajongó, akitől mindig rettegett, benn van a
házában. Megborzongott.
 – Egyedül vagyok itthon.
– Ne aggódjon. Mi mindent átkutatunk. Megengedi, hogy
bemenjünk?
– Hogy megengedem-e? Boldogan.
Emilio a lépcső emeleti végénél hallgatózott. Hogy mászik ki
ebből?
Gyorsan sorra vette a lehetőségeket. Azt még mindig mondhatja,
hogy nyitva volt a hátsó ajtó, és azért ment föl a hálószobába, hogy
megnézze, ébren van-e már Venus. Venus Maria nem lesz
elragadtatva, de mit tehet? Elvégre a bátyja.
Mielőtt bármit tehetett volna, a két zsaru már ott kuporgott a
lépcső tövében csőre töltött fegyverrel.
– Hasra, apuskám – kiáltotta az egyik. – Eszedbe ne jusson
fegyvert használni.

Dennis Walla a telefonért nyúlt.

– Tess – motyogta a kagylóba. – Mi a hézag? – Dennis? – Ki az?
– Hm, Dennis, a New York-i kapcsolatod, Bert. Há nem emlékszöl
mán?
Dennis fáradt sóhajjal ismerte föl förtelmes kiejtéséről Bert
Slocombe-ot, New York-i kollégáját. A biztonság kedvéért megbízták
Swanson figyelésével.
Dennis ásított, és megvakarta a tökét.
– Találtál valamit, haver?
– Csak hogy sokat járnak el – felelte kedvetlenül Bert. –
Nincsenek ezek otthun soha.
– Egen? És hová járnak?
– Elmennek szinte minden partira a városban. És minden klubba.
Nem könnyű követni ükét.
– És úgy néz ki, mintha rendben lennének, szeretnék egymást?
– Lattá te mán oly férj-feleségöt, akik nyilvánosan nem falták
egymást? Ezek is folyton egymásba bújnak. Hányinger.
– Hmmm. – Dennis cigarettát vett elő, rágyújtott, leszívta a füstöt.
– Nem hinném, hogy az ipse hétfőn nagyon boldog lesz.
– Gondolod, hogy az ürge perelni fog minket?
– Legyen eszed, haver. Senki nem olyan buta. Négy-öt éven át
nyüzsögnek az ember körül az ügyvédek, aztán végül elveszíti a
pert. Nem. Nem fog perelni.
– Ahá, csakhogy Martin Swanson kemény legény.
– Te csak ne tarts a keménységétől. Ma a kezemben lesz a
fényképe Venus Mariaval. Egy sokatmondó fénykép. Amikor
lehozzuk a sztorit, lesz mivel alátámasztanunk.
– Oké. Akkó most mán nem köll figyelnem ükét?
– Maradj még a nyomukban huszonnégy órán át.
– Értelmetlen időpocsékolás – panaszkodott Bert.
– Csak pocsékold. Megfizetünk érte – mondta Dennis. Még egyet
szívott a cigarettájából, majd elnyomta a teli hamutartóban,
megfordult, és ismét elaludt.

Szombat reggel héttől Martin Swanson két órán át teniszezett.

Élvezte a kihívást, hogy tönkreverje ellenfeleit, és mivel a legtöbb
ellenfele az alkalmazottja volt, mindig sikerült nyernie.
Aztán lezuhanyozott, szárazra törölte magát, fölöltözött, majd
fölkocogott a Swanson Building tetején lévő luxusirodájába, ahonnan
láthatta az egész várost.
Korán volt még hívni Venus Mariat Kaliforniában. Tudni szerette
volna, hogyan reagál a lány az ajándékára. Tulajdonképpen nem is
ajándék volt. Elveszített egy fogadást. De milyen gyönyörű veszítés
volt!
Gertrude, a személyi titkárnője diadalmas mosollyal fogadta.
Tizenegy éve dolgozott Swanson mellett, bárkinél jobban ismerte az
üzleti ügyeit.
– Jó reggelt, Mr. Swanson, hogy vagyunk ma reggel? Martin
biccentett.
– Ennek biztosan örülni fog – nyújtott át Gertrude a főnökének
egy faxot. – Igen. Mr. Swanson, úgy néz ki, átvesszük a stúdiót.
Értesítsem a pilótáját, hogy készítse elő a gépet?
Martin gyorsan elolvasta az első faxot. Aztán a másodikat. Majd a
harmadikat.
Az ajka körül mosoly játszott.
– Legyen szíves – mondta. – Holnap reggel röpülök.

Mickeyt mexikói kertészek serege ébresztette, akik a hálószobája

ablaka alatt vetették be illegális permetezőkészülékeiket. A gáz
szaga az orrába csapott. Dühösen megfordult, hogy leteremtse
Abigaile-t, ám az már régen fölkelt, és elhagyta a hálószobát.
– A fene egye meg – mormolta Mickey. Hányszor mondta, hogy a
kertészek szombatonként ne merészkedjenek a háza közelébe sem.
Az órájáért nyúlt. Már tíz óra?
Kimászott kényelmes ágyából, bevonult a fürdőszobába,
teleengedte a mosdót jéghideg vízzel, dühösen magára meredt a
tükörben, majd beledugta az arcát a fagyos vízbe. Ettől egyszeriben
fölébredt.
Amikor kitisztult a feje, fölhívta Warnert.
– Miféle rohadt játékba kezdtél? – kérdezte halkan, nehogy
Abigaile meghallja.
– Vége, Mickey – sziszegte a nő, aki nem örült Mickey hívásának.
– Mi az, hogy vége? – Elegem volt.
– Miből?
– A rossz hangulataidból, a feleségedből, meg abból, ahogyan
szexobjektumnak használtál. Egyébként is, most másba vagyok
szerelmes.
Mickey majd megfulladt. – Mi vagy te?
– Igen, szerelmes vagyok valaki másba – erősítette meg Warner
a hírt.
– Ugyan kibe? – kérdezte bosszúsan Mickey.
– Johnny Romanóba – felelte Warner, és letette a kagylót.

Leslie Kane is fölébredt L. A.-ben, és megborzongott, amikor

eszébe jutott, hogy hol van, és mit tett. Otthagyta Eddie-t, visszatért
a régi életéhez. Józanul végiggondolva a dolgot, ez nem a
legokosabb húzás volt.
Könnyezve gondolt a férjére. Eddie nem is olyan komisz.
Megvannak a problémái. No de másnak talán nincsenek? És ő
elhagyta, amikor a férfinak a legnagyobb szüksége lenne rá. Hát
milyen feleség az ilyen?
Madame Loretta háza igen csöndes volt. Szombat reggel nem
igazán kelendő a szex. A legtöbb férfi ilyenkor a gyerekével van.
Leslie feküdt az ágyban, és azon töprengett, hogy mit tegyen. Egy
biztos volt, egészen biztos: valahogyan meg kellett leckéztetnie
Eddie-t. Meg kell tanulnia, hogy nem bánhat vele úgy, mint a
kapcaronggyal.
Huszonnégy óra elegendő lesz.
Huszonnégy óra. Aztán hazamegy.

New Yorkban Deena tízkor ébredt, levette fekete szaténmaszkját,

és hívta a szobalányt, aki ágyba vitte neki a teát és a reggeli lapokat.
Nyomban a pletykarovatot vette szemügyre, hogy ki kivel mit csinált
és hol, meg hogy nem volt-e valahol olyan parti, amelyet kihagyott.
Elégedetten, hogy nem volt, a divatrovathoz lapozott.
Deenát nem érdekelte sem a világpolitika, sem a bűnügyek.
Egyszerűen nem érdekelte.
A portás becsöngetett a hálószobába, hogy telefonon keresik.
– Ki az? – kérdezte.
– Mr. Paul Webster – felelte a férfi.
Hmmm… Vajon miért keresi EfFie fia? Fölvette a kagylót.
– Paul? – kérdezte. – Te vagy az, kis Paul?
– Örömödet leled abban, hogy kisfiúnak akarsz látni? – kérdezte a
fiú.
Szép hangja van. Nagyon mély. Nagyon szexi. Deena akaratlanul
is izgalmat érzett.
– Nem hiszem, hogy anyád örülne, ha tudná, hogy velem flörtölsz
– mondta.
A fiú nyomban visszavágott.
– Miből gondolod, hogy flörtölök veled?
– Mert vagy ezért hívtál, vagy hogy megkérdezd, hogy vagyok.
Melyikről van szó, Paul?
– Deena, őrjítő vagy.
Deena önkéntelenül élvezte a bókot. – Paul, a korom szerint az…
– …a nővérem lehetnél? – mondta a fiú. – Olyasmi. – Elvihetlek
ebédelni?
Miért ne?, gondolta Deena. Effie dühöngene. No de nem kell
megtudnia.
– Mire gondoltál?
– A parkra – mondta könnyedén a fiú.
Ezek szerint a Taverna vagy a Green jöhet szóba.
– Hánykor?
 – Délre érted megyek. – A fiú elhallgatott, várta a választ. – Nem
is tudom… – Tizenkettőkor – szakította félbe erőszakosan a fiú. –
Viszlát. Deena mosolygott. A soulénekes óta nem volt senkije. Mert
Martin azt mondta, neki nem szabad…
Ugyan miért hallgatna Martinra, mikor a férfi mindig azt teszi,
amihez éppen kedve van?
No de Paul Wabster… gyerek… Effie fia.
Deena Swanson, korholta magát, szégyellhetnéd magad.

Eddie Kane pedig egyáltalán nem aludt. Elment egy partira abba
a vízparti házba, amelyet Arnie Blackwood és Frankie Lombardo
bérelt közösen. És ott teljesen kiütötte magát. Annyi kokaint
szippantott, amennyi csak belefért, mert tudta, hogy Arnie és Frankie
nem sajnálják az anyagot a barátoktól, ráadásul ingyen van. Aztán
kölcsönkért Amie-től. Arnie a képébe nevetett.
Volt ott rengeteg lány is, ám Eddie nem akart lefeküdni velük.
Tudta, hogy csúnyán bánt Leslie-vel. Megütötte, és nem sejthette,
az asszony hogyan reagál erre. Mit fog csinálni ezek után?
Először is nem tudta, hová ment a felesége. Másodszor nem
tudta, mennyi idő múlva térhet vissza.
Megint elszúrt egy tökéletes kapcsolatot. Erről szólt az élete.
Szombat reggel magához tért, és ott találta magát a földön Arnie
és Frankie trancasi házában, fél tucatnyi hozzá hasonló balfácán
társaságában.
Szerencsére sikerült a partin megfüjnia annyi kokót, hogy gyorsan
földobhassa magát. Kiment a fürdőszobába, szippantott, és
nyomban jobban lett. Aztán kiment a kocsijához.
Otthon, édes otthon.
Nagyon remélte, hogy Leslie otthon lesz.
 2025 53

– Ne lőjenek! A bátyja vagyok! – visította rémülten Emilio. –

Hasra, vagy nem leszel a bátyja senkinek – kiáltotta az egyik zsaru.
Venus Maria odarohant mögéjük.
– Hátra, kisasszony – figyelmeztette az egyik rendőr.
Venus Maria megismerte Emilio hangját. A fenébe! Mi a csudát
kutakodik Emilio engedély nélkül a házában? Venus Maria a
konyhába vonult vissza, hogy eldöntse, mit tegyen. Az egyik zsaru
óvatosan fölkúszott a lépcsőn, a másik közben fedezte.
Az egyes számú zsaru odaért Emilióhoz, hátracsavarta a karját,
és durván rákattintotta a bilincset.
– Nagy hibát követ el – nyögte ki Emilio. – Mondom, ember, hogy
Venus Maria bátyja vagyok. Nem vagyok betörő.
– Majd meglátjuk – felelte az első zsaru. – Talpra!
– De még mennyire meglátjuk – nyerte vissza az önbizalmát
Emilio. – Be fogom perelni.
– Minket? – kérdezte unottan a rendőr. De sokszor hallotta már
ezt. Beverly Hillsben ez volt a jelszó.
Amikor leértek, a rendőrök békaügetésben terelték Emiliót a
rendőrautóhoz.
– Hívják ki, hogy azonosítson – esett ismét pánikba Emilio. –
Mondom, hogy a bátyja vagyok.
Az egyik zsaru visszament a házba, és a lányt a konyhában
találta.
– Kaphatnék egy autogramot? – kérdezte. – A kislányomnak.
Rettenetesen boldog lesz.
– Persze – kanyarította a nevét Venus Maria az orra alá dugott
papírra.
– Huh, nem is tudom, valami őrült rajongó-e ez az ürge, vagy mi,
ele azt hajtogatja, hogy a maga bátyja? Van bátyja?
Venus Maria sötéten bólintott.
– Négy. Csupa balfácán.
– Nem nézné meg, mielőtt bekasztlizzuk?
Venus Maria a legszívesebben nemet mondott volna, de aztán az
újságcímekre gondolt, és kelletlenül beleegyezett.
 Odakint a rendőrautó oldalát Emilio támasztotta bűntudatos
képpel.
A francba! Tényleg ő az.
– Sajnálom, fiúk – mondta Venus Maria. – Ez tényleg a bátyám.
Fogalmam sincs ugyan, mit csinált a házamban, mert nem lakik
itt. A zsaruk összenéztek.
– Engedjük futni?
Venus Marianak nem volt választása. Emiliót nem csukathatta le
pusztán azért, mert az idegeire ment.
Kelletlenül bólintott.
– Azt hiszem. – Pedig legalább egy éjszaka a sitten nagyon jót
tudott volna tenni Emiliónak. Egy kicsit visszakapott volna a sok
rosszból, amiben a húgát részesítette kamaszkorában.
A zsaruk levették a bilincset. Emilio a csuklóját dörzsölte, és
dühösen nézett a zsemyákokra.
– Ebből bírósági ügy lesz – tüzelte magát. – Számítsanak rá.
– Pofa be, és takarodj befelé – szakította félbe Venus Maria. –
Miért törtél be a házamba?
– Betörtem? – tátotta el a száját Emilio. – Hát föltételezed rólam,
hogy betörnék hozzád? A saját testvéredről? Csak a pénzt hoztam
el, hiszen megígérted, hogy betehetem a széfedbe. A hálószobában
kerestelek, amikor megjöttek a zsaruk.
– Hogy jöttél be? – kérdezte gyanakodva a lány.
– A hátsó ablakon át. Mindig nyitva van.
– És a riasztó jelzett. Sugár védi azt az ablakot. Emilio igyekezett
bűntudatos képet vágni.
– Sajnálom, hugi, nem akartam bajt okozni.
Venus Maria tehetetlenül nézett a rendőrökre, és végigsimította
platinaszőke haját.
– Sajnálom, hogy idefáradtak, fiúk. Úgy látszik, tévedés volt.
– Semmi baj – felelték azok kórusban. – Bármikor boldogan
jövünk. Imádjuk a lemezeit. Imádjuk a videóit.
A lány mosolygott.
Kösz. Tudják mit? Adják meg a nevüket meg a címüket.
Küldök egy jegyet a következő koncertemre.
A zsaruk nagyon elégedettnek látszottak.
 Emilio visszaosont a házba. Most már csak ki kellett jutnia innen
valahogyan. Nem akarta, hogy Venus kinyissa a széfet, és
észrevegye, hogy a becses kép nincs ott. Jó lenne gyorsan lelépni.
Venus Maria követte a bátyját.
– Ha hozzám jössz legközelebb – mondta –, a bejárati ajtón
csöngess. Képes vagy rá?
Emilio durcásan bólintott.
– Add ide a pénzt, amit a széfbe akarsz tenni. És legközelebb
telefonálj ide, mielőtt jönnél, Emilio.
Emilio a homlokára csapott.
– Én hülye! – kiáltotta. – Olyan gyorsan jöttem, hogy otthon
felejtettem a pénzt. A lakásomban. Különben is, talán okosabb lenne
bankba tenni.
– Igazad van – helyeselt Venus Maria, aki képtelen volt rájönni,
miben sánfikálhat a bátyja.
Emilio sietősen menni készült.
– Viszlát, hugi.
Venus Maria összes fivére közül Emilio volt a legsunyibb. A lány
nem bízott benne. Soha nem is bízott. És Emilio nagyon igyekezett
eltűnni. Iszkolt, mint a patkány.
Talán a rendőröktől lett ideges.
Talán nem.
Venus Marianak azt súgta az ösztöne, hogy Emilio sántikál
valamiben. A baj csak az volt, hogy nem tudott rájönni, miben.
 2026 54

– Mit akarsz csinálni ma?

– Nem tudom. És te mit akarsz csinálni ma? – Én nemtom, Marty.
És te mit akarsz csinálni ma? Lennie nevetett.
– Hé, fiatalabb vagy, semhogy láthattad volna azt a filmet.
– Te is – vágott vissza gyöngéden Lucky, aki boldog volt, hogy
végre a férjével lehetett.
– Már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam.
– Ki az?
Évődtek, örültek, hogy együtt vannak. Forró nap volt New
Yorkban. Megreggeliztek, aztán ismét szeretkeztek, és most dönteni
kellett.
– Amihez a leginkább kedvem volna – mondta Lucky
meglátogatni Mary Lou-t és a bébit. Mit szólsz hozzá?
– Pompás ötletnek tartanám, ha egyáltalán tudnék róla, hogy
szült. Mi van, én lettem a szegény rokon?
– Nem. Te vagy a gazdag filmsztár rokon, akinek bizonyára
szóltak volna, ha nem tűntél volna el mindenkinek az életéből.
– Világosíts föl: fiú vagy lány?
– Lány – felelte izgatottan Lucky. – Még nem is beszéltem
Stevennel. Biztosan magánkívül van örömében.
– Hívjuk föl őket.
– Igen, aztán volna egy nagy ötletem. Kifosztjuk a Zabar’s-t,
bevásárolunk egy halom kaját, aztán átmegyünk megnézni a babát.
– Mindig csak a kaján jár az eszed? – korholta Lennie. – Mi van
veled mostanában?
– Erőt gyűjtök. – Mire?
– Meglepetés.
Lennie felnyögött.
– Még egy?
– Ennek örülni fogsz.
– Utazással kapcsolatos?
– Nélküled nem.
– Szexszel kapcsolatos?
Lucky kérdőn nézett a férjére.
– Hmmm… te szexuálisan izgatónak találod a hatalmat?
 – Attól függ, kié.
– Majd meglátod – felelte rejtélyesen Lucky.
Lennie a fejét csóválta. – Nem könnyű veled, kislány. Lucky
nevetett.
– Kezdesz úgy beszélni, mint Gino.
– Szegény öreg Gino. Nem lehetett könnyű fölnevelni téged.
– Az. Azért adott férjhez tizenhat éves koromban. – Komolyan?
– A legkomolyabban. Én voltam a tökéletes kis washingtoni
feleség. Cravennel együtt Richmondék ízléses rezidenciáján éltünk,
és minden alkalommal eljátszottam a derék kis babafeleség
szerepét. És tudod, mi most a helyzet? Peter Richmond hamarosan
indul az elnökválasztáson. Hát nem az évszázad vicce?
– És mi történt az első férjeddel?
– Ó, Craven. Találkozott egy lánnyal, aki imádja a lovakat. És
biztosíthatlak, szegénykének nemigen lesz más a lába között az
élete végéig, mint ló.
Lennie-ből kipukkadt a nevetés.
– Hé, asszonyom, imádom, amikor rondán beszélsz. Lucky
vigyorgott.
– Mit gondolsz, miért csinálom? – Hogy fölizgass.
– Nyertél!
Lennie magához húzta a feleségét. – Gyere ide, asszony.
Lucky gyöngéden eltolta. – Most nem.
– Hogyhogy?
– Mert el kell mennünk, mintha normális emberek lennénk. Nem
tölthetjük ágyban az egész hétvégét.
– Miért nem?
– Nem – mondta határozottan Lucky. Megpróbálta nem beadni a
derekát.
Lennie csalódottan sóhajtott.
– Oké, tehát mit fogunk csinálni?
– Meglátogatjuk a bátyámat. Hacsak nem akarsz dolgozni. Azt
meg tudom érteni.
– Olyan régóta vagyok ide bezárva, hogy mehetnékem van.
– Ugye hamarosan elolvashatom a forgatókönyvet? – kérdezte
mohón Lucky.
– Mondtam már, csak ha készen lesz. – Mikor?
 – Az első változat már majdnem készen van.
– És akkor elolvashatom?
– Majd meglátjuk.
– Baromság! El akarom olvasni, Lennie!
– Látod, ezt szeretem benned, hogy olyan tartózkodó vagy!
Lucky fölhívta Ginót, aki örült, hogy hallja a lánya hangját.
– Szóval visszajöttél. Ideje volt már – mondta jóindulatúan.
– Visszajöttem.
– Minden a tervek szerint ment? – Meghiszem azt.
– Lennie-nek már elmondtad?
– Még nem. – Gyorsan témát változtatott. – Nem vacsoráznál ma
velünk? Szeretném meglátogatni Stevent és Mary Lou-t. Otthon van
már? Hogy van a kicsi?
– Hé, egyszerre csak egy kérdést! Igen, otthon vannak. Jó ötlet.
Steven hiányolt.
– Arra gondoltunk, hogy veszünk vacsoránakvalót, aztán
átmegyünk. Fölhívnád Stevent, hogy átmegyünk?
– Jól van, kislány. Családi összejövetel, mi?
– Alig várom, Gino.
Boogie elfuvarozta őket a Zabar’shoz, aztán Lucky rájött, hogy
ajándékokat is akar venni a Bloomingdale’s-nél, és valósággal
kirámolta a csecsemőosztályt, amikor több száz dollár értékben
vásárolt játékokat és ruhácskákat.
– Mit fog csinálni mindezekkel Mary Lou? – kérdezte kimerülten
Lennie.
– Használni fogja.
– Nagyon vicces. Mehetünk?
– Gyerünk.
Csomagokkal megrakodva a lifthez mentek, ahol megismerték
Lennie-t, és az emberek kezdtek köré seregleni. Futva kellett
elmenekülniük.
Nevetgélve, hancúrozva pakoltak be a kocsiba.
– Örülök, hogy még mindig sztár vagy – tréfált Lucky. – Azt
hittem, közben már elfelejtettek.
– Az. Igazán nincs nagyobb öröm, mint amikor az áruházban egy
tömeg rohanja le az embert – mondta szárazon Lennie.
– Szeretlek – érintette meg gyöngéden a férfi arcát Lucky.
 – És el sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál.
– Nekem ne érzelegj, mert nem bírom elviselni. Lucky kuncogva
nyelvet öltött.
– Szép nyelved van! – mondta áhítattal Lennie.
– Ha így folytatod, soha nem tudod meg, hogy milyen jó is.
Boogie rezzenéstelenül ült a helyén.
– Hová? – kérdezte.
– Stevenhez – felelte Lucky. – Gyorsan. – Lennie-hez fordult. –
Brigette-tel beszéltél?
– Mostanában nem. Megígértem, hogy nálunk nyaralhat Malibun.
– Helyes. Talán valamennyien együtt utazunk vissza vasárnap
este.
– Hová sietsz?
-- Ugye nem akarunk itt maradni? Itt olyan fülledt hőség van,
nekünk meg ott áll üresen a vízparti házunk.
Lennie vállat vont.
– Ahogy akarod. Én öt perc alatt be tudok csomagolni.
-- Hát akkor… mire várunk? A forgatókönyvet majd a vízparton
fejezed be. Szenzációs lesz. Igazi családi nyaralás, igaz? – Az, csak
egy kicsit zavarni fognak az ügyvédek.
– Mondom, hogy nyugodj meg. Nem fognak perelni.
– Ne fogadj rá, Lucky.
– De fogadok. És igazam van.
Steven melegen átölelte és megcsókolta.
– Merre jártál?
-- Japánban – hazudta Lucky. – Pompásan megtanultam hátat
masszírozni. Megnézhetem a babát?
Mary Lou büszkén mosolygott.
– Gyere, fölmegyünk a szobájába.
– Mi a neve? – kérdezte Lucky. – Carioca Jade – felelte Steven.
Lennie helyeslően bólogatott.
– Legalább nem lesz baja a nevével az iskolában. – Gyönyörű
név – lelkendezett Lucky.
Carioca Jade csinos kis csomag volt, picike, védtelen és
megható. Steven a karjába vette, és átadta Luckynak. – Köszönj
szépen a nénédnek – mondta.
 – Nénéd! – kiáltott föl Lucky. – Ne csinálj belőlem öregasszonyt! –
Hát már nem vagy éppen gyerek! – jegyezte meg Lennie.
– Kösz! – Lucky nézte a babát. – Jövő héttől fölveszem az
öregségi nyugdíjamat! Steven, Mary Lou, ez a baba gyönyörű!
– Megtettem, ami tőlem telt – mondta szerényen Steven. – Még
hogy te? – tiltakozott Mary Lou.
– Nem volt könnyű – tréfált Steven.
Mary Lou fölkapott egy párnát, és a féijéhez vágta.
– Kifelé!
Nemsokára megjött Gino. Még egyszer megkérdezte Luckyt,
elmondta-e már a dolgot Lennie-nek.
– Majd elmondom – felelte a lány. – Ne nyúzz. – Mikor?
– Miért olyan nagy dolog ez? Ma este. Ki akarom élvezni a
percet.
– Biztos vagy benne, hogy szereti a meglepetéseket?
– Ne aggódj, Gino. Örülni fog.
Néhány órát töltöttek együtt Stevenéknél, aztán hazatértek. Lucky
a hétvége további részére szabadságolta Boogie-t.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Lennie, amint kéz a kézben
sétáltak az utcán.
Lucky mosolygott.
– Mindig ezt kérdezed. Sokkal fontosabb, hogy te mit akarsz
csinálni.
– Ami téged boldoggá tesz.
– Sétálhatunk még, mint a normális emberek, vagy megint föl
fognak ismerni? – Sétáljunk, mint a normális emberek. Majd kerülöm
a szemeket. Már rájöttem, hogy az ember fölismeréséhez kettő kell.
Ha nem akarom, hogy fölismerjenek, nem ismernek föl, ha akarom,
igen. Ilyen egyszerű.
– A következőt szeretném – határozta el magát Lucky. – Moziba
menni. Pattogatott kukoricát enni, és magamra önteni az egészet.
Egy picit rosszul lenni, és inni abból a förtelmes narancs szörpből.
Aztán hazamenni, és egész éjjel szeretkezni. Lehet róla szó?
– Tudod, mit? Ezért imádlak. Tökéletesen egyforma az ízlésünk –
vette át a szót Lennie. – Woody Allen? – Hát persze – vágta rá
Lucky.
 Sorban álltak egy Woody Allen-filmhez. Megnézték. Tetszett
nekik. Hazafelé egész úton a filmről beszéltek.
Csak amikor már ott voltak Lennie bérelt búvóhelyén, akkor
nézett Lucky a férjére, és nevette el magát.
– Hé, várj egy percig! Luxuslakásunk van New Yorkban? Mit
keresünk ezen a szemétdombon?
– Romantikus – felelte Lennie. – Senki sem tudja, hogy itt
vagyunk. Nem csörög a telefon. Senki sem zavar. Ma éjjelre itt
maradunk, és holnap utazunk L. A.-be. – Tőlem mehet.
– És most mit akarsz?
Lucky önkéntelenül arra gondolt, mennyire szereti ezt az embert.
És mennyire hiányzott.
– Kínai kaját, Marvin Gaye-zenét, és csodálatos szexet. És te?
– Indiai kaját, Billie Holydayt és csodálatos szexet.
– Azt hiszem, ha a kajában nem tudunk megállapodni, akár
várhat is.
– Úgy van.
Lucky vállat vont.
– És ha Marvin meg Billie között nem tudunk határozni, nem is
fontos, igaz?
Lennie is vállat vont.
– Hát… – mondta lassan Lucky. – Úgy néz ki, hogy nem marad
más…
Egyszerre kiáltották:
– Mint a csodálatos szex!
És nevetve dőltek egymás karjába.
 2027 55

Paul Webstemek egészen más elképzelése volt a parkról, mint a

Taverna vagy a Green. A tetőtől talpig Chanelba öltözött Deena erre
nyomban rájött, amikor a fiú érte ment.
– Piknikezünk – közölte Paul.
Deena fölhúzta királynői szemöldökét.
– Tényleg?
– Miért ne? – kérdezte a fiú. – Tök jó lesz.
Deena nem akarta azt mondani, hogy egy felnőtt asszony, akinek
gazdag férje van, és Chanel-kosztümöt visel, nemigen piknikezik a
parkban.
– Nem vagyok úgy öltözve – mutatott rá.
– Öltözz át.
– Nem hinném.
A fiú áthatóan nézett rá.
– Ideges vagy tőlem?
Deena fölkacagott.
– Ugyan miért lennék én ideges tőled? Csecsemőkorod óta
ismerlek. – Öltözz át, Deena – mondta a fiú.
Paul annyira eltökéltnek látszott, hogy az asszony kapitulált,
fölsietett, levetette a Chanelt, Christian Dior-nadrágkosztümöt és
edzőcipőt húzott.
Paul az előcsarnokban várta. Deenának eszébe jutott, vajon mit
képzelhet a portás. Mit is gondolhatott? Hiszen Paul annyira fiatal
volt, hogy akár az.!, öccse lehetett volna.
Martin az irodában volt. Szombat reggel mindig korán elment, és
este hat előtt soha nem került elő. Vasárnap ugyanez történt. Néha
connecticuti házukban töltötték a hétvégét. Ilyenkor Martin vagy
egyfolytában telefonált, vagy a faxot leste. Martin igazi munkamániás
volt. Képtelen volt lazítani.
Vajon a Ribanc képes volt öt percnél tovább feledtetni vele az
üzletet?
Deena megpróbálta elhessenteni a gondolatot. Semmi értelme
sem volt Venus Marian és Martinon töprengeni. Ha nem törődik
velük, talán ennek a kapcsolatnak is vége lesz, és Martin ismét az
övé lesz teljesen.
 De ha nem így lenne… ha a Ribanc megpróbál messzebbre
menni…
Deena fölsóhajtott. Tudta a megoldást.
Paul ismét üdvözölte, amikor lement.
– Istenien nézel ki – nézett végig rajta. – Most aztán lazíthatunk,
jól érezhetjük magunkat.
– Hogy megyünk oda? – kérdezte Deena, amint kiléptek az
utcára. Már megbánta, hogy nem utasította el a fiút. Paul megfogta a
kezét. – Gyalog.
Deena gyorsan elhúzta a kezét. – Én nem megyek gyalog.
A fiú csodálkozva nézett rá.
– Nem mész gyalog? Én úgy látom, egészen szépen rakosgatod
egyik lábadat a másik elé.
– Ne viccelj, Paul. Taxin megyünk.
A fiú bizonyítani akarta, hogy férfi.
– Gyalog megyünk.
Deena hatalmas napszemüveg mögé rejtőzött, és reménykedett,
hogy nem találkoznak ismerőssel. Nem mintha bármi lett volna
abban, hogy gyalogol az utcán EfFie fiával. De mégis…
Úgy lépett be a Central Parkba, mint a vadonba. Emlékezni sem
tudott, mikor volt utoljára ennyi ember közvetlen közelében. Deena
szűrt légkörben élte az életét, nem volt hozzászokva, hogy
leereszkedjék a nép közé. De el kellett ismernie, hogy nem is esett
rosszul a változatosság. És a figyelmes Paul Webster kétségtelenül
izgalmas fiatalember volt. Meg aztán kellett valaki, aki mondogatja,
hogy milyen gyönyörű, intelligens és vonzó – mindazt, amit Martin
többnyire elfelejtett mondani.

– Találd ki, hová ment ma Paul? – kérdezte Nona, miközben a

kelleténél szorosabb farmerjába próbált bepréselődni.
– Hová? – érdeklődött Brigette, és beleharapott egy almába.
– Az öreg Deena Swansont viszi ebédelni. El tudod képzelni?
Brigette kis híján megfulladt. Nem, nem tudta elképzelni. Lenyelte
azonban sértődöttségét, és megkérdezte: – Miért? – Majd
hozzátette. – Honnan tudod?
– Én mindent tudok – felelte magabiztosan Nona, akinek végre
sikerült felhúznia a cipzárját. – Hallottam, amikor megbeszélték
telefonon.
– Paulnak tetszik az a nő? – kérdezte könnyedén Brigette.
– Neked tetszik Paul? – kérdezte kevésbé könnyedén Nona.
– Ne hülyéskedj – próbált érdektelennek látszani Brigette. –
Szerintem igen – mondta nagyon magabiztosan Nona.
Mielőtt Brigette válaszolhatott volna, Effie zuhant be a szobába.
– Telefon, Brigette drágám. A mostohaapád, Lennie Golden.
Szívesen megismerkednék vele. Hívd át egyszer egy italra.
Brigette örült. Azt hitte, Lennie már megfeledkezett róla. – Mit
mondjak neki? – kérdezte Nonától.
– Azt, hogy repülünk, amikor csak akarja – felelte Nona. – Ugye
mondtad neki, hogy én is megyek?
Brigette maga sem tudta. – Persze.
Nona elhúzta a száját.
– Nem szóltál, igaz? Akkor szólj most.
– Persze – rohant el Brigette.
Lennie hangja a régi volt. Azt mondta, indulnak Malibuba, és igen,
hozhatja a barátnőjét is. Megállapodtak, Brigette és Nona a
hétvégén induljanak.
Nona boldog volt.
– Alig várom, hogy megismerjem a mostohaapádat – mondta
izgatottan. – Az életben is olyan klassz, amilyen a filmen?
– Lennie? Klassz? – Brigette majdnem elnevette magát. Soha
nem gondolt így Lennie-re, bár voltak rajongói.
Amikor jobban belegondolt, rájött, hogy Lennie valóban klassz és
menő.
– Csak nem vagy beléesve? – ugratta Nonát.
– Annyira nem, mint Tom Cruise-ba – kapta föl a dzsekijétNona.
– Gyere, menjünk vásárolni. Föl akarom kutatni magamnak a
világ legkisebb bikinijét.

Bert Slocombe rájött, hogy ő a legdörzsöltebb riporter a

Városban. Valójában riporter és fotós, mert ügyesen elrejtve mindig
magával hordta apró fényképezőgépét. Bertnek az volt a híre, hogy
ő tud a legügyesebben anyagot szerezni a gazdag és híres
emberekről, ezért is állították rá őt Swansonékra.
 Aznap reggel Martin Swanson nyomába akart eredni, de az
ösztöne azt súgta, hogy inkább Deenára koncentráljon. És az
ösztöne nem csalt. Az elegáns Mrs. Swanson közvetlenül dél után
lépett ki a házából, menő kocogószerelésben. Valami ifjú pubi
kísérte, aki majd fölfalta a szemével. Az ilyen nézést Bert öt
mérföldről fölismerte.
Vidáman eredt a nyomukba, amint a parkba tartottak. Bert tudta,
hogy itt valami érdekes lesz, amikor az asszony kilépett az utcára,
és nem szállt be nyomban sofőr vezette limuzinba.
Deena Swanson, amint a park felé sétál, önmagában is érdekes
kép volt. De ott van még egy fiatal csődör is, az már címlapra
kívánkozó botrány. Nincs jobb egy félrelépő, híres férjes asszonynál,
hogy eladja a lapot. Kivált, ha a pasija ilyen fiatal. Bert nem tudta, ki
lehet a fiú. Meglehetősen jóképű volt hosszú hajával, az egyik
fülében kis aranykarikával. Talán rocksztár. Ezek befurakodnak
mindenhová.
Nem, gondolta Bert. Hiszen nem ismeri, márpedig a hosszú hajú
zenészek többségét ismerte.
Amikor a parkba értek, az ifjonc pokrócot vett elő a táskájából, és
leterítette.
Bert úgy érezte, egyenesen a mennyországba került.
Látta, hogy Deena vitatkozik – nyilván nem szokott hozzá az ilyen
kirándulásokhoz –, de végül csak leült a pokrócra, ami lehetővé
tette, hogy Bert egy fa mögül néhány pompás képet csináljon.
A pár több mint egy órát töltött a parkban. Bert remélte, hogy a fiú
rástartol majd a nőre. Ekkora szerencséje nem volt. Csak dumáltak,
ez volt minden.
Bárcsak hallhatta volna, amit beszéltek! De nem mehetett annyira
közel. Valójában úgy bujkált a fák között, mint egy spion.
Sikerült egy olyan képet is csinálnia, amelyikről tudta, hogy
különleges. Deena hajába belemászott valami bogár, és a srác
odahajolt, hogy kiszedje. A rászedhető közönség persze nem tudja
majd, mi történt valójában. A testtartás olyan volt, mintha a fiú éppen
tüzesen szájon akarná kapni az asszonyt.
Bert elkísérte őket Deena házáig, és várt még egy kicsit. A srác
szinte pillanatok múlva kijött, és Bert föltűnés nélkül követte. Talán
sikerül kideríteni a fiú nevét.
 Kuncogott magában. Ez a sztori – a Venus Mari-sztorival együtt –
nagyobb szenzáció lesz bárminél. Alig várta, hogy fölhívja a jó hírrel
Dennist L. A.-ben.
 2028 56

Mihelyt megszabadult Emiliótól, Venus Maria fölhívta Ront.

– És te hol voltál tegnap este? – kérdezte kíváncsian a fiú.
Ron imádta beleütni az orrát a mások dolgába.
– A Spagóban. Nocsak, szórakozunk? És ki volt a szerencsés? –
Cooper.
– Hmmm… – Ront izgatta a dolog. – És megtette végre?
Venus sóhajtott.
– Nem, Ron. Nem tettük meg. Cooper meg én csak barátok
vagyunk. Egyáltalán, minek kérdezed?
– Mert ismerlek. Nem vagy éppenséggel türelmes fajta, és ha
nem kaphatod meg Martint teljesen, nem fogsz örökké várni rá.
Venus a telefondrótot morzsolgatta.
– Miből gondolod, hogy nem kapom meg teljesen?
– Mert nem kapható – mondta határozottan Ron. – Már
megszerezték.
– Én megkaphatom bármelyik férfit, akit csak akarok – mondta
hevesen Venus Maria.
– Próbálkozz velem – ugratta Ron.
Venus Mariat dühítette, hogy Ron ezzel ugratja.
– Majd később – vágott vissza, hogy elhallgattassa. – Majd
hívlak. – És lecsapta a kagylót, mielőtt Ron bármit szólhatott volna.
Néhány hét múlva komolyan el kell kezdeniük próbálni a soron
következő „Lágy csábítás” turnéra. Venus Maria tervében huszonkét
város szerepelt. Ijesztő perspektíva, mégis várta. A „Lágy csábítás”
albumot ugyanakkor dobják majd piacra, és akkor mutatják be a
címadó dal klipjét is. A klipet a jövő héten forgatják. A híres olasz
fotós fogja rendezni, Antonio, aki a jó barátja.
Ron pipa volt, mert ő akarta rendezni. Venus Maria próbálta
megmagyarázni, hogy egy kis változatosság mindenkinek jót tesz,
de Ron csak duzzogott, bár a teljes koreográfiát ő csinálta.
A klipben Venus Maria három szerepet kapott: egy gyönyörű,
csábító nő, egy jóképű selyemfiú és egy félig férfi, félig női lény
szerepét. A klip szokás szerint vitát vált majd ki. Ez a lényeg. A
rajongók imádni fogják, kitör majd a „Lágy csábítás” láz. Azt a Venus
Mariat kapják majd, akire vágynak.
 Ami a rajongókat illeti, Venus; Maria csak jól tudott lépni. O volt a
videokirálynő. A rajongók kedvence. Mindaz, ami a közönsége lenni
szeretett volna. Veszélyes. Szeszélyes. A nő, aki nem fél a férfiak
irányította világtól. A tökös nő.
Venus Mariat izgalomba hozta a turné gondolata. Csupán
egyszer turnézott összesen, de az is az igazi siker előtt, éppen csak
az első befutott nótája után volt. Amikor még tapasztalatlanabb volt,
semhogy érzékelni tudta volna a közönség és az előadó közötti
bonyolult viszonyt. Ma már tudta, hogy fantasztikus élményben lesz
része: valamiféle szinte szexuális energia-és erőcserében a sztár és
a rajongói között. A turné után pedig, ha átírják a könyvet, főszerepet
játszik Mickey Stolli nagy filmjében, a Bombanőben, és ez a szerep
az összes fiatal hollywoodi színésznő álma.
Először a videó, aztán a turné, aztán a film. Egész évre van
programja.
Hallotta, hogy a turnéra az összes jegy elkelt, alighogy kinyitották
a pénztárakat.
Talán kár is Martin miatt aggódnia, amíg vissza nem jön a
turnéról. Bár azt is tudta, ha nem sikerül megpecsételni a
kapcsolatot Martin határozott nyilatkozatával, még mielőtt a turnéra
indul, az ügynek akár vége is lehet.
Martin éppen a legjobbkor telefonált.
– Holnap L. A.-be röpülök – közölte hivatalos hangon. – Át
szándékozom venni az egyik filmstúdiót. Délben fölveszlek, és
elröpülünk egy napra San Franciscóba.
Venus Maria nem szerette, ha valaki készpénznek vette, hogy ő
ott lesz.
– És ha dolgom van?
– Dolgod van? – kérdezte nyomban Martin. Venus Maria várt,
csak aztán válaszolt. – Nincs.
– Miért hozol mindig kínos helyzetbe?
– Mert senki más nem teszi. Martin nevetett.
– Jó kifogás. Megkaptad a részvényeket?
– Ó, azokat a kis vacakokat – mondta könnyedén a lány.
Hozzácsaptam őket a gyűjteményemhez. – Ezt szeretem benned.
Venus Maria a füléhez szorította a kagylót. – Mit?
– Hogy tökéletesen független vagy.
 Persze, Martin. Csak akkor nem, ha rólad van szó.
– Hát nem az mindenki? – kérdezte hűvösen.
– Nem. Egyáltalán nem.
Alig tette le a kagylót, máris hívta Ront.
– Holnap el kell halasztanunk a próbát. San Franciscóba utazom
egy napra.
– Kivel?
– Martinnal.
– Hmmm… – hümmögött komiszkodva Ron. – A Nagyfőnök
füttyent, és a kis Virginia ugrik.
– Ne nevezz így.
– Miért?
– Mert tudod, hogy utálom.
– Jaj, igazán sajnálom, kisasszony. Mindazonáltal néhányan még
azt képzeljük, hogy úgy beszélhetünk kiskegyeddel, mint egy
közönséges halandóval.
Ron határozottan komisz hangulatban volt.
– Elég – mondta dühösen a lány.
Ron hirtelen hangot váltott, csupa ügybuzgóság lett.
– Ne ugorjak át segíteni ruhákat válogatni holnapra? A legjobb
formádat kell bedobnod. – Megoldom egyedül.
– És Madame Loretta lányai? El tudnám intézni, hogy a
szállodában várjanak.
Kár volt megbízni, hogy elhozza a kurvákat. Nem lett volna
szabad Ront belevonni abba a kis játékba.
– A lányok csak egyszer játszottak, oké?
– Csak kérdeztem. Mit csinálsz ma egész nap?
Venus Maria meghunyászkodott. Elvégre Ron a legjobb
barátja.
– Semmit. Gyere át, ha akarsz.
– Kent is hozhatom? – kérdezte mohón Ron, aki még mindig
szerette volna, ha Venus és a Ken Baba összebarátkoznak.
Szó sem lehet róla.
– Majd máskor, Ron.
– Rohadt dög vagy.
– Köszönöm. Én is szeretlek.
– Erezd jól magad holnap. – Azt akarom.
 Amint letette a kagylót, hívta Coopert.
– Mit csinálsz ma este? – tért egyenesen a tárgyra.
Cooper óvatosan felelt.
– Randim van egy tizenhét éves ex-pornókirálynővel. Miért?
– Én is mehetek? Cooper hangja földerült.
– Legyünk hármasban?
– Nem! Dehogy. Szeretnék elmenni valahová vacsorázni. Martin
holnap érkezik, és ma nincs kedvem egyedül lenni. Mehetek vagy
sem?
– Biztos vagyok benne, hogy a partnernőm el lesz bűvölve –
mondta szárazon Cooper. – Mexikói étterembe megyünk.
– Értem jössz?
Cooper fölsóhajtott.
– Venus, mindent megteszek, amit csak akarsz.
– Csak gyere értem. Ennyi.

Martin idejében hazament az irodából, hogy el tudjon menni egy

vacsorára. Mivel közölni kívánta Deenával, hogy másnap reggel
elutazik Los Angelesbe, nem akarta azzal magára haragítani, hogy
későn megy haza. .
Deena nagyon nyugtalannak látszott.
– Holnap reggel L. A.-be utazom – jelentette be Martin. – Az a
stúdióüzlet megvalósulni látszik. Az asszony nem habozott.
– Veled megyek.
– Nem – mondta gyorsan Martin.
– Miért nem? – húzta össze a szemét az asszony.
– Mert komplikált ügy. És amikor ennyire oda kell figyelnem, nem
szeretem, ha mással is kell foglalkoznom.
Deena dühösen nézett rá.
– Ez volnék? Más? Azt hittem eddig, hogy a feleséged vagyok. –
Érted jól, miről beszélek – felelte Martin.
Deenának összeszorult a gyomra. Ez az. Martin a vártnál
hamarabb megy vissza Los Angelesbe. Ez az egész duma a
stúdióüzlet beéréséről puszta ködösítés. A Ribanc füttyentett, és
Martin rohan hozzá.
Deena tudta, hogy hamarosan hozzá kell látnia a terve
megvalósításához.
 2029 57

Csak elérkezett az igazság pillanata, és Lucky hallatlanul izgatott

volt. Szombat éjszakáig várt. Ismét szeretkeztek, pizzát rendeltek, és
Lennie most leült, hogy nézze a Szombat este élőben című
kabaréműsort.
– Hé, bejössz? – kiáltott ki a feleségének.
Lucky a fürdőszobában fésülte hosszú, fekete haját. Nem volt
rajta más, csupán Lennie egyik, nála sok számmal nagyobb inge. Így
ment be.
– Igazán tévét akarsz nézni? – ugratta a férjét.
Lennie elterülve feküdt az ágyon.
– Drágám, máshoz már nincs erőm.
– Ugye nem sok kell hozzá, hogy kifárasszon?
– Úgy van! – tréfált Lennie. – A nonstop szex éppen elegendő.
Lucky odabújt mellé. – Panaszkodsz?
– Viccelsz? Gyere ide, asszony.
Megcsókolta a feleségét, nyelve végigsiklott Lucky fogain.
Lucky érezte, hogy izgalomba jön. Lennie mindig így hatott rá.
– Azt hittem, fáradt vagy.
– Gyorsan magamhoz tértem.
– Még Szupermen leszel, Lennie.
Lennie lustán elvigyorodott.
– Hagyj már. Hosszan kellett koplalnom.
Lucky szelíden eltolta a férfit. Szándékában állt még szeretkezni
vele, de már csak azután, hogy elmondta a nagy hírt.
– Ideje pezsgőt bontani – mondta lágyan.
– Miért?
Lucky mély lélegzetet vett.
– Emlékszel, meglepetést említettem.
– Igen.
Lennie az ő egzotikusán gyönyörű feleségére meredt, és
egyszeriben mindent megértett. Lucky most fogja bejelenteni, hogy
terhes. Ez a meglepetés. És ő lesz a legboldogabb kispapa a
világon! – Várj – mondta. – No moccanj. Hozom a pezsgőt, te addig
meggyújtod a gyertyákat, rögtön jövök. Akkor bejelentheted a jó hírt.
 – Őrülten boldog leszel – ígérte az ágyon térdelve Lucky. Lennie
nem tudta abbahagyni a vigyorgást.
– Biztosan igazad van. Neked mindig igazad van.
Lucky visszavigyorgott rá.
– Ó, igen, mindig igazam van!
Lennie lerohant, kikapta a frigóból a bekészített pezsgőt, és két
pohárral egyensúlyozva, visszarohant a hálószobába.
Lucky keresztbe tett lábbal ült az ágy közepén.
Lennie kitekerte a dugót, töltött az arany ló folyadékból a két
pohárba, az egyiket odanyújtotta a feleségének. Lucky köszöntőre
emelte a poharát.
– Lennie Golden – kezdte komolyan, uralkodva lelkesedésén –,
tudom, hogy nincs születésnapod, mégis… van számodra valamim.
Lennie megérintette a felesége arcát.
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Csönd legyen! – szakította félbe Lucky. – Ez az én
meglepetésem.
Lennie megpróbált nyugodtan ülni.
– Oké, folytasd.
De magában már a baba nevén törte a fejét. Ha lány lesz Maria
lenne jó, Lucky édesanyja után. Ha fiú lesz, hívhatnák talán ifjabb
Lennienek is, nem? Vagy nem jó, ha a gyerek úgy nő föl, hogy oda
van toldva a nevéhez az az ifjabb? Igen, talán így van… Hm… És a
Nick? Igazán gengsztemév. Nick Golden, jól hangzik. Gyilkos név
egy tök jó srácnak.
– Lennie – mondta halkan Lucky, és jól megrágott minden egyes
szót –, megvettem neked a Panther Stúdiót. A férfi értetlenül bámult
rá. – Micsoda?
Lucky megismételte, amilyen lassan csak tudta: – Azt mondtam,
megvettem a Panther Stúdiót.
Egy hosszú percbe telt, amíg Lennie emésztette ezt a hihetetlen
hírt.
– Mit csináltál? – nyögte ki végül.
– Hányszor kell még elmondanom? – kiáltott boldogan Lucky. –
Én megvettem a Panther Stúdiót. Mi megvettük a Panther Stúdiót. A
miénk, Lennie, a miénk!
– És a gyerek? – robbant ki Lennie-ből.
 Lucky nem értette.

Miféle gyerek?
Lennie csak lassan értette meg a dolgot.
– Jézusom, ezt komolyan mondtad, igaz?
– Persze, hogy komolyan mondtam. Mit gondolsz, hol voltam az
utóbbi hat hétben? Megállapodtam Abe Pantherral, hogy
megveszem a stúdiót, de csak úgy volt hajlandó eladni, ha hat hétre
illegalitásba vonulok. Micsoda kaland volt! El tudod képzelni? Én
álruhában mint Luce, az engedelmes kis titkárnő. És képzeld csak,
Lennie, Mickey Stolli fenekét nyaltam! A helyzet az, hogy még veled
is beszéltem egyszer telefonon.
Lennie valósággal sokkos állapotban volt.
– Beszéltél velem egyszer telefonon – motyogta.
– Úgy van – mosolygott Lucky. – Hát nem fantasztikus?
Filmcézárok vagyunk! Kirúgunk minden csirkefogót, és pompás
filmeket fogunk csinálni!
Lennie nem kifejezetten erre a hírre számított. Ez inkább
bombaként hatott.
– Ugye, komolyan beszélsz? Te tényleg megvetted azt a átkozott
stúdiót.
– De mennyire megvettem – mondta izgatottan Lucky. – Azért kell
holnap visszaröpülnünk L. A.-be. Hétfőn délelőttre összehívtam egy
tanácskozást, ahol neked is ott kell lenned. Óriási lesz. Ott lesznek
az ügyvédek, és ott lesz maga az öreg Abe Panther is. Igazi jellem.
Alig várom, hogy lássam Mickey arcát, amikor meghallja. A
feleségéről, a bűbájos Abigaile-ről nem is beszélve.
– Mennyibe került ez neked? – kérdezte színtelenül Lennie.
– Sokba. Hidd el, sokba. De tudod, milyen vagyok, ha üzletről van
szó, és a Panther minden pénzt megér. Van még bőven eladható
földterülete, és csodás gyűjteménye van a régi filmekből. Ráadásul a
televíziós részleg valóban sikeres. Persze, ha leállunk ezeknek a
hülye cici és fenék filmeknek a gyártásával, a bevétel vissza fog
esni. De csak ideiglenesen. – Fekete szeme izgatottan csillogott. –
Igazán jó filmeket akarok csinálni, Lennie. A nőket úgy akarom
megmutatni, mint igazi embereket. Mert mit látunk ma a vásznon? A
nőket úgy látjuk, ahogyan a férfiak fantáziájában élnek. A filmeket
egy csomó strici csinálja, és szerintem mind utálják a nőket. Ezért a
filmekben vagy valami őrült üldözi a nőt, hogy levágja a fejét, vagy a
rendező levetkőzteti a nőt, miközben holmi serdülő fiúcska lesi egy
lyukon át, és onanizál. Vagyis a filmek nem tisztelik a nőben az
embert, hanem lealacsonyítják a nőt.
Lennie a fejét csóválva állt föl.
– Lucky, neked fogalmad sincs a filmgyártásról.
– Az embernek aligha kell zseninek lennie ahhoz, hogy
összehozzon egy filmet – mutatott rá Lucky. – Láttad azokat a
pasasokat, akik a filmipart irányítják? No, de – jött egyre jobban bele
– azt beszéljük meg, hogy mit tehetünk a te filmeddel.
Megnéztem a muszterokat, és van egy-két szenzációs rész. Ha
Marisát teljesen kivágjuk, a szerepét átosztjuk, újra leforgatjuk a
jeleneteit, te átírsz egy-két dolgot, akkor szerződtethetünk egy új
rendezőt, és újra összerakhatjuk a filmet. Még menthető, ha
átvesszük az ügyek irányítását. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. –
Hé, nem akarod esetleg te rendezni? Nem jó ötlet? – Neked fogok
dolgozni?
Lucky nem vette észre, milyen feszült Lennie hangja.
– Lennie, hát nem figyelsz rám? A stúdiót kettőnknek vettem.
Együtt csináljuk.
A férfi elkínzottan simította végig a haját.
– Az én pénzemből?
– Nem diszponálok a te pénzed fölött, igaz? – felelte türelmesen
Lucky. – Az én pénzemből vettem.
– Abból, amit Dimitritől örököltél?
Most az a legnagyobb gondja, hogy kinek a pénzéből?
– Oké, szóval volt egy gazdag férjem; én örököltem a
Stanislopoulos vagyon egy részét. De most már az én pénzem, és
arra költőm, amire akarom.
Lennie járkálni kezdett.
– Szóval nem voltál Japánban?
Lennie most szándékosan adja az ostobát? – Nemigen.
– Tegyük tisztába a dolgot. L. A.-ben voltál, ahol egy titkárnő
szerepét játszóttad a Panthernál, amíg én vért izzadtam
Acapulcóban. így volt?
 A jövőnket biztosítottam – helyesbített Lucky. – Te filmsztár
akarsz lenni, akkor legyen a kezedben hatalom is. Csak így megy.
– A hatalom a te kezedben lesz, Lucky. Én pedig neked fogok
dolgozni.
Lucky már teljesen kétségbeesett.
– Nem hagynád abba? Hányszor kell még mondanom? A stúdió
kettőnké. A miénk. Lennie, kezdem úgy érezni magam, mint egy
elakadt lemez.
– Miért nem említetted legalább, hogy mit tervezel? Lucky
cigarettáért nyúlt.
– Mert elrontotta volna a meglepetést.
– Tudod-e, mit hittem, Lucky? – Nem. Mit?
– Azt hittem, azt fogod bejelenteni, hogy gyerekünk lesz.
Lucky a férjére meredt. Lennie negatív reagálása annyira váratlan
és bántó volt. Visszavágott.
– Sajnálom – mondta maró gúnnyal. – Talán boldogabb lennél, ha
a konyhában maradnék, mezítláb, nagy hassal.
– Miért, olyan szörnyű lenne? – vágott vissza a férfi.
Lucky leugrott az ágyról.
– Egyszerűen nem tudom elhinni. Ott rohadtam hat hétig
titkárnőként a stúdióban. Kettőnkért. Most elmondom a nagy hírt,
erre te mit csinálsz? Elkezdesz nyaggatni.
Lennie dühösen nézett a feleségére.
– Nyaggatlak? Szóval, nyaggatlak? Szemérmetlenül hazudtál
nekem hat héten át. Aztán betörsz a lakásba, nonstop szeretkezünk
huszonnégy órán át, végül kitálalod ezt. És én nyaggatlak.
Komolyan azt képzeled, hogy a világ körülötted forog, Lucky?
Lucky egyszerűen nem értette a férjét.
– Mit tettem, ami olyan szörnyű volna? – kérdezte. – Mondd csak
meg.
– Nélkülem csináltad – jelentette ki kerek perec Lennie. – Meg
kellett volna beszélnünk. Nem szeretem, ha kirekesztenek.
– Én meg nem szeretem, ha dirigálnak nekem. Nem vagyok
gyerek, Lennie.
– De néha úgy viselkedsz.
– Az Isten verjen meg! – robbant Lucky. – Ha fordítva lenne,
elvárnád tőlem, hogy ugráljak örömömben.
 – És ugrálnál? – Igen.
Lennie egy darabig némán nézte a feleségét, végül megszólalt.
– Tudod, minek érzem magam?
Lucky mélyet szippantott a cigarettájából. – Minek?
– Kitartott férfinak. Olyan ez, mintha azt mondtad volna
magadnak: „Ó, szegény Lennie nem érzi jól magát a stúdióban, hát
megveszem neki.” És ettől most senkinek érzem magam.
– Életemben nem hallottam ennél nevetségesebbet – vágta rá
Lucky.
– Akkor is ezt érzem.
– Nem vagy velem tisztességes.
– Nem? Hát nem érted, mit csináltál?
– Nagyon is jól értem, miről van szó. Nem vagyok terhes, ezért
vagy pipa rám. Ez a lényeg, vagy nem?
Lennie nem válaszolt.
Lucky elnyomta a cigarettáját, és bement a fürdőszobába.
Eksztatikus öröméből tehetetlen düh lett. Férfiak! Úgy tesznek,
mintha szeretnék a tökös nőket, de ha találnak egyet, nem tudnak
mit kezdeni vele. Ő meg azt hitte, hogy Lennie mágus. Úgy látszik,
tévedett.
Gyorsan fölkapott valamit, és máris kilépett a fürdőszobából.
– Elmegyek – jelentette be. – Semmi szükség rá, hogy még
nagyobb veszekedés kerekedjen ebből.
A szavaitól Lennie még haragosabb lett.
– Mit beszélsz? Hogy most lelépsz?
– Ma este már nem akarok veled lenni.
Most Lennien volt a robbanás sora.
– Te nem akarsz velem lenni? Ide figyelj, Lucky, ha most elmégy
innen, kilépsz az életemből is.
Az asszony szeme fekete; gyilkos tűzzel égett, amint a férfi
szemébe nézett.
– Fenyegetsz?
Nem vagy képes végighallgatni, amit mondani akarok? – ordította
Lennie. – Mindennek a te szád íze szerint kell lennie? Lucky úgy
érezte, hogy könny szökik a szemébe és gyorsan elfordult. – Mint te
is mondtad, Lennie, nem vagyok kis otthonülő feleség. Soha nem is
leszek, és soha nem is ígértem, hogy az leszek. Semmi kifogásom a
gyerek ellen egyszer, de egyelőre még rengeteg dolgot akarok
csinálni.
– Akkor talán jobb lesz, ha egyedül csinálod – mondta keserűen a
férfi.
Lucky nem akarta elhinni, hogy ennyire félresikerült ez az egész.
Lennie reagálása, a saját csalódottsága. Ennek kellett volna életük
legszebb pillanatának lennie. És ez lett a legrosszabb. Talán
Lennienek igaza van, talán mégsem születtek egymásnak. Elvégre
mi a közös bennük: némi humorérzék, tehetség a jó szexhez, a kínai
kaja, séta a vízparton – nem elég.
Fölvette a telefont, és taxit rendelt.
– A lakásba megyek – mondta. – Egy ideig külön kell lennünk.
Gondolkodj a dolgon, Lennie. És ne feledd: érted tettem. Nem
önzésből.
A férfi nem tudott a feleségére nézni.
– Engem nem lehet megvásárolni, Lucky – mondta feszülten. –
Nincs rajtam árcédula.
– Nem az volt a szándékom. Holnap visszautazom L. A.-be. Ha
úgy határozol, hogy utánam jössz, örülni fogok. Értesíts.
Rossz érzésekkel tele ment az ajtóhoz, még várta, hogy Lennie
visszahívja. Hogy azt mondja, tréfa volt az egész, minden oké, és el
van ragadtatva.
Lennie hallgatott.
Az utcán odacsapódott hozzá egy bekábítózott tini lány, a szeme
akkora, mint egy csészealj, hosszú haja zsíros.
– Nincs pár fölösleges dolcsija? – nyüszítette.
Lucky adott neki egy ötvenest.
– Kezdj új életet. Dobd el a kábítószert, józanodj ki.
– Öregem, ugyan, mi más van? – motyogta a lány, és eltá-
molygott. .
Lucky taxija megállt a ház előtt. A Puerto Ricó-i sofőr buzgón
beszélt magában.
Lucky kinyitotta az ajtót, beszállt. Az ablakon kinézve látta, hogy
Lennie-nél ég a villany. Ahhoz sem vette a fáradságot, hogy
lekísérje.
– Isten veled – suttogta Lucky. – Ne írj, ne telefonálj. Nélküled is
megleszek.
 – Mi? – kérdezte a sofőr.
– Csak menjen – felelte tompán Lucky. – És próbáljon nem
megölni mindkettőnket.
 2030 58

Emilio Sierra leszállította az árut, Dennis Walla legnagyobb

megelégedésére. Venus Maria és Martin Swanson fényképe minden
pénzt megért. Szexi volt és bensőséges. Két összefonódó ember.
Igazi címlapfotó.
Dennis gratulált Emiliónak.
Ez igen, haver – veregette meg a vállát.
Emilio elégedett volt. Úgy döntött, hogy Hawaün tölti a hét végét,
újonnan szerzett szerelmével, a tüzes Ritával. A lány vadmacska
volt az ágyban, és még szép is. Jobb lesz eltűnni a városból, mielőtt
beüt a balhé. Mert balhé lesz, mihelyt az Igazság és tény megjelenik.
Venus Maria tombolni fog.
Mindegy. Már nincs szüksége hugira. Újonnan szerzett
hírhedtségével Emilio hamarosan híres színész lesz. Most már
nyugodtan fölhívhat fontos ügynököket és producereket, hogy „Hello,
itt Emilio Sierra”. És azt fogják felelni: „Emilio, jó, hogy hívott
barátom. Látogasson meg.”
Igen, ez lesz. Elvégre itt az ideje, hogy fölfedezzék.
Nem sokkal azután, hogy Dennis megkapta a fényképet Emiliótól,
Bert Slocombe telefonált New Yorkból.
– Tartsd szabadon a címlapot – búgta diadalmasan. – Bazi nagy
szenzációnk van.
– Micsoda? – kérdezte Dennis.
– Hát ide figyelj…

Amikor Dennis végighallhatta Bert sztoriját, szíves-örömest

megígérte neki a címlapot.
Az Igazság és ténynek ez a száma az utolsó példányig el fog
fogyni.
És Dennis Walla ezt a saját érdemének tekintette.

Warner túlságosan sokáig játszott szerepet Mickey életében

ahhoz, hogy csak úgy lelépjen. Hogy Mickey immár rendszeresen
látogatta Madame Loretta házát, annak édeskevés köze volt a
dologhoz. Warner nem szakíthat vele. Csak ő mondhatja ki, hogy
vége.
 Szombat reggel vad teniszcsatát vívott egy törekvő rendezővel.
És ahelyett, hogy a klubban maradt volna reggelizni, egyenesen
Warnerhoz hajtott. A lány nem volt otthon. Mickey lelombozva ment
haza. Abigaile sem volt otthon.
– Hol van Mrs. Stolli? – kérdezte Consuelától.
– Vásárol, uram – emelte az égre a szemét Consuela, mint aki
maga is elítéli Abigaile vásárlási mániáját. Vásárol, gondolta Mickey.
Hogy nem a piacon, az biztos. Abigaile-nél a vásárlás Saksot és
Neiman-Marcust jelentette egy kis kitérővel a Rodeo Drive-re.
A lánya, Tabitha lépett be.
– Papa, a tizenhatodik szülinapomra kapok egy Porschét?
nyafogta.
Miért van az, hogy valahányszor beszél Tabithával, a lánya
mindig akar valamit?
– Majd megbeszéljük, ha eljön az ideje – felelte olyan nyugodtan,
amilyen higgadtan csak beszélni bírt.
– Miért nem beszélhetünk róla most? – nyúzta Tabitha. – Miért
nem ígéred meg?
Ez a gyerek tiszta anyja. Hajthatatlan.
– Mert most nincs itt az ideje – felelte türelmesen Mickey.
– Mami azt mondta, kaphatok. No persze, Abigaile.
– Igazán?
– Igen – vágta ki diadalmasan Tabitha. – Azt ígérte, hogy ha jók
lesznek a jegyeim, és soha nem kap rajta kábítószerezésen vagy
azon, hogy fiúkkal hálok, akkor megkapom a Porschét. Ezért
elhatároztam, hogy leszokom a dohányzásról.
Mickey tizenhárom éves lányára meredt.
– Te dohányzol?
– Mindenki cigizik a suliban – védekezett Tabitha. Mickey kíváncsi
lett volna, vajon mit csinál még a lánya.
Fejlett lány volt. A korához képest túlságosan is fejlett.
– Majd meglátjuk – mondta bizonytalanul, mert unta ezt a hülye
apaszerepet. Más foglalkoztatta.
– Valami pasas telefonált – közölte Tabitha. – A címünket kérte.
Mickey nyomban fölkapta a fejét.
– Hogyhogy a címünket kérte?
– Miért, talán államtitok?
 – Jól tudod, Tabitha, hogy nem szeretem, ha tudják az itthoni
címünket – mondta komoran Mickey.
– Hát én aztán nem tudok ilyesmiről, papa – felelte sunyin a lány.
– Nekem sohasem mondtad. – De mondtam.
– Itt semmit sem lehet csinálni – nyafogta Tabitha. – Lehet, hogy
megszököm itthonról – tette hozzá, és kümbolygott a szobából.
Sajnos, mindig csak fenyeget, gondolta Mickey.
Szombaton a legtöbb ember pihen, neki meg a stressz jut. Az
Istenit! Az ő korában a stressz nagyon ártalmas.
Nem mintha öreg lenne. A kondíciója tökéletes, és ahogy idősebb
lesz, a hálószobában csak javul a teljesítménye.
No de a stressz akkor is ellenség. És ha hétfőn össze kell
csapnia Abe Pantherrel meg a sógorával, akkor hamarosan még
több stressz éri. Még több.

A város másik végén, Johnny Romano Hancock Park-i

rezidenciáján Warner úgy érezte, hogy a filmsztárok paradicsomába
került. Warner Franklin, a bűnügyi rendőr, amint Johnny Romanoval
viháncol – ez nem lehet igaz!
Johnny nyomban azután hívta, hogy Warner letette a kagylót
Mickeynek.
– Gyere át, bébi – búgta Johnny. – Veled együtt akarom olvasni a
kritikákat.
És ezt is tették.
Nem lett volna baj, ha a kritikák jók. Borzalmasak voltak. Ám
Johnnyt ez nem zavarta, könnyedén vállat vont.
– No és, bébi? – mondta. – A közönségem szeret. Hozzájuk
tartozom. És ők szarnak rá, hogy ez a sok barom mit firkál össze.
Azt hiszed, tudják ezek, mi folyik ma a világban? Szó sincs róla,
bébi. Johnny tudja, mi folyik a világban. Johnny azt adja a népeknek,
amit látni akarnak.
Kissé zavaró volt, amikor Johnny egyes szám harmadik
személyében beszélt önmagáról, ám Warner megszokta. A film
sikerét illetően a lány már nem volt annyira biztos. Hiszen látta az
előző este az Anyabaszót, és bár Johnny magas volt, szexi és
határozottan jóképű, nem volt igazán nagy színész. Pontosan az
volt, amiről Warner mindig álmodott, ugyanakkor szexőrült disznó
volt. És a mozija is ezt fejezte ki.
A Romano-slepp bezsongta a házat. Testőrök, menedzserek,
ügynökök, barátok, jóakarók – Johnny mégis Warnerral akart lenni. A
lány ezt igazán megtisztelőnek érezte.
Gyere, bébi; most már ideje, hogy magánéletet éljünk – mondta
végül Johnny. És visszavonultak a hálószobába, ahol végre
kettesben maradtak.
A szexben Romano dühöngő bika volt. Mickey Stolli hozzá képest
impotensnek számított.
A fiatalabb férfival való szeretkezés szinte villámcsapásként érte
Warnert. Már-már elfelejtette, milyen izgalmas és változatos is tud
lenni a szex. Mickeyvel a szex nem volt igazán jó, bár Warner mindig
azt mondta neki, hogy az. Mickey soha nem tudott teljesen ellazulni.
Úgy közelítette meg a nemi aktust, mintha fontos teniszmérkőzés
lenne, ahol győznie kell, különben megbüntetik.
Johnny Romanóval a szex ennek éppen az ellenkezője volt.
Folyton nevetett, és állandóan Warner fülébe duruzsolt:
Bébi, bébi, bébi.
Warnertől ugyan azt mondhatta neki, amit csak akart. Johnny volt
a lány kedvenc filmsztárja, és most a legszebb álma vált valóra.
A cingár Warner Franklin Wattsból éppen a második menetet
kezdte Johnny Romanóval. Warner imádta Hollywoodot!
Johnny harcra készen feküdt a hátán.
– Komolyan zsaru vagy, bébi? – simogatta szórakozottan a saját
álló farkát.
– Komolyan – felelte a lány, és szemével majd fölfalta Johnnyt.
– No, bébi, akkor üss rajta ezen – nyomta a lány felé a
férfiasságát.
Warner a férfi fölibe kerekedett, mert rájött, hogy az így szereti,
aztán együtt röpültek a mennyországba.
Amikor befejezték, Warner öltözködni kezdett, munkába kellett
mennie.
– Gyere vissza hamar, bébi, bébi – mormogta Johnny, mielőtt
mély álomba merült.
Hát erre számíthatott.
 Cooper egyedül érkezett Venus Mariaért, hogy vacsorázni vigye.
– Hol a tizenhat éves ex-pornósztárod? – nézett körül Venus
Maria.
A férfi vállat vont.
– Miért osszalak meg mással?
– Ha megint kettesben vacsorázunk, beszélni fognak. Cooper
figyelmesen nézett a lányra. – Zavar?
Venus Maria a fejét rázta.
– Nem. Hozzászoktam. Téged zavar?
– Csöppet se. – Cooper nem akarta említeni, hogy ő már
régebben állja a sajtó piszkálódását, mint amire a lány vissza tud
emlékezni.
– Gyerünk – csicseregte a lány. – Éhes vagyok.
Az étterembe menet elmesélte, hogy Martin másnap érkezik, és
azt tervezik, hogy egy napot San Franciscóban töltenek.
– Van egy nagy ötletem. Miért nem jössz velünk? – kérdezte
vidáman.
Cooperből kirobbant a nevetés.
– Ó, igen. Martin igazán örülne. Odalenne a boldogságtól.
– Én hívlak meg – makacskodott a lány. – Te vagy Martin egyik
legjobb barátja. Miért ne jöhetnél? Klassz lenne. És ha
észrevennének minket, az emberek azt hihetnék, hogy mi ketten
vagyunk nagy szerelemben. Ugye nem zavar, ha az emberek ezt
hiszik?
– Bárcsak igaz volna - mondta vágyakozva Cooper.
 A lány szeme kihívóan csillogott. – Gyerünk, Cooper. Élj
veszélyesen! – Mit fog mondani Martin?
– Amit én mondok neki. – Ó, a tökös kisasszony!
– Az bizony! Tök jó lesz, és legalább lehetőséged nyílik beszélni
Martinnal. Tudod, nagyon szeretném, ha megtennéd a kedvemért.
Cooper bólintott.
– Ha úgy akarod, jövök.
A lány mosolyogva fogta meg a férfi kezét. – Te vagy a
legklasszabb pasas.

Szombat délután – már meglehetősen későre járt – a kurvákra

szinte betegesen rákapott Mickey úgy gondolta, hogy nem vár
tovább sem Abigaile hazatérésére, sem arra, hogy Warner
jelentkezzen. Tehát fölhívta Madame Lorettát, hogy nyomban indul,
és készítse elő számára a kínai lányt.
Amikor megérkezett, diszkréten fölkísérték az egyik hálószobába.
Citrom, a gyönyörű keleti lány, aki már megvolt neki, szégyenlős
mosollyal fogadta. Hosszú, fekete haja a hátát verdeste.
– Hogyan járhatok ma a kedvedben? – kérdezte
kötelességtudóan.
Nincs jobb az engedelmes asszonynál. Mickey lehúzta a nadrágja
cipzárját, és lehuppant az ágyra. – Furulyázz!
A kupiban az a jó, hogy az ember rögtön a lényegre térhet. Nem
kell virág. Nem kell szöveg. Csak a lényeg. Minden férfi álma.
Citrom bólintott, és fölvett egy kis palack aromás olajat.
Mickey hagyta kiürülni a tudatát, miközben a lány a golyóit
masszírozta, és finom ujjai csodákat műveltek.
Mindent elfelejteni. Csak a percet élvezni. Lazítani.
Mickey becsukta a szemét.
Amikor megérezte a lány tehetséges nyelvének kitartó érintéseit,
akaratlanul fölnyögött. A kéj mindent elsöpört.
Sajnos, még mielőtt Mickey elérhette volna a csúcsőt, kivágódott
az ajtó, és ott állt Warner egy civil ruhás bűnügyi rendőrrel.
– Oké, ember, húzza föl a nadrágját. Razzia. A bűnügyi
rendőrség – mondta a férfi zsaru.
 – Mickey? – kiáltott föl meghökkenve Warner. Mickey farka úgy
konyult le, mint a kipukkadt lufi.
 2031 59

– Mi a frász van? – kérdezte Carlos Bonnatti.

– Ezt hogy érti, Nagy C? – kérdezte Link, Carlos testőre és
jobbkeze.
– Úgy, hogy mi a frász van? – ismételte Carlos.
Link vállat vont. Magas, vékony arcú fickó volt, sunyi tekintettel és
ronda sebhellyel a bal arcán.
– Hiszen személyesen beszélt Eddie Kane-nél – mutatott rá Link.
– Tudom – felelte türelmetlenül Carlos. – És azt is tudom, hogy
nincs pénze. A seggfej elszippantgatta a pénzt. Az én rohadt
pénzemet szippantgatta el a rohadt orrával.
Linknek jó ötlete támadt.
– Akarja, hogy eltörjem a lábát?
– Ha azt képzelném, hogy attól megkapnám a pénzemet, jó
ötletnek tartanám. De legyünk realisták. A fasznak nincs pénze.
Szóval el kell mennem a stúdióba. Panther Stúdió, Mickey Stolli.
Szervezd meg a találkozót. Link bólintott.
– Meglesz. Mikorra akarja? – Hétfőre – tűnődött Carlos. –
Intézkedj.
A Century City tetején lévő luxuslakosztály ablakához lépett.
Amikor Los Angelesben járt, mindig itt szállt meg. Szívesen járt L.
A.-be. Talán több időt tölthetne a Parton. Elég volt New York
mocskából, bűnözéséből, az utcákon kóborló hajléktalanjaiból.
Most, hogy ismét szabad ember lett, nem látszott rossz ötletnek.
Tízévi házasság után elhagyta a felesége. Az ő baja. A hülye liba
lelépett valami buzi belsőépítésszel.
Carlos elhatározta, hogy megleckézteti az asszonyt.
Pár hónap múlva az a liba hason csúszik majd vissza, könyörögni
fog neki. És akkor nagy élvezettel bevágja az orra előtt az ajtót.
Szerencsére gyerekük nem volt. Carlos mindig szeretett volna
egy fiút, de a felesége képtelen volt szállítani. Carlos nem szerette
az olyan embereket, akik nem szállítottak.
Nem szerette Eddie Kane-t sem.
Carlos Bonnattitól nem lophatott senki csak úgy, hogy aztán
megússza.
 2032 60

– Telefonálnom kell – mondta izgatottan Mickey, miközben

felhúzta a cipzárját.
– Mondtam már, ember, majd az őrsről telefonál – mondta a férfi
zsaru, aki csöppet sem volt meghatva Mickeytől. Warner döbbenten
visszahúzódott, úgy csóválta hitetlenkedve a fejét, mintha Mickey a
szemetek szemetje lenne.
– Tudja, ki vagyok én? – próbálkozott ismét a férfival Mickey, mert
tudta, hogy Warner segítségére nem számíthat.
– Egen, tudjuk, kicsoda maga – szólt közbe élesen Warner
mindkettőjük nevében. – Egy szerencsétlen balfasz.
Mickeyt – a többiekkel együtt – leterelték. Madame Loretta
próbálta megnyugtatni mind a vendégeket, mind a lányokat, hogy
nem lesz semmi baj. A különböző mértékben levetkőzött lányok ott
tolongtak körülötte. Mickey Leslie Kane-t vélte fölismerni köztük. De
csupán egy pillanatig látta, és tudta, hogy téved.
Mickey teljesen meg volt döbbenve. Nem létezik, hogy
letartóztassák, és dutyiba szállítsák, mint holmi közönséges bűnözőt.
Ez valami rossz vicc.
– Ki itt a főnök? – nézett körül a parancsnokot keresve.
Bár minden tele volt egyenruhás és civil ruhás rendőrökkel, az
akció irányítóját nem látta sehol.
Warner még egy undorodó pillantást vetett rá.
– Ne akarjon még nagyobb bajt. Fogja be a száját – sziszegte
vitriolos hangon –, Mr. Stolli.
Mickey is dühösen nézett a lányra.
– Miért nem húzol ki ebből a szarból?
– Maga mászott bele, másszon is ki belőle – vágott vissza élesen
a lány, majd halkan hozzátette: – Seggfej. – Ha a tekintet ölni tudott
volna, Mickey már régen a föld alatt lett volna.
Ez lenne a nő, akivel több mint egy éven át együtt hált? A nő, aki
állandóan áradozott, hogy ő milyen csodálatos? Bármi volt is
kettőjük között, annak biztosan vége.
Aztán mindenkit kitereltek az utcára, majd be a rendőrségi
buszba.
 Mickey eltakarta az arcát, és összehúzta magát. Vajon perelhete?
Be fogja perelni a gazembereket zaklatásért.
Mire a gyűjtőhöz értek, már televíziós stábok és fotósok hada
várta őket. Elbűvölő! Ezt a rohadt cirkuszt! Hogy történhetett meg ez
vele?
Elképzelte, hogyan fog reagálni Abigaile, és tudta, hogy halott
ember.
A rendőrségi buszba zárva Leslie Kane beleborzongott a dolog
igazságtalanságába. Hiába próbálta megmagyarázni a zsaruknak,
hogy ő csupán egyetlen éjszakára érkezett szállóvendég.
Jól van, szívi – mondták, és beterelték a buszba a többiekkel
együtt.
A szíve vadul vert. Ha Eddie megtudja, nyilván továbbmegy a
nyomon, és kideríti az egész múltját.
Ó, micsoda szégyen! Eddie rájön majd, hogy egy prostituáltat vett
feleségül.
Leslie nyugtatni próbálta magát. Nem is olyan nagy a baj. Ő
viszont egy kokainistához ment hozzá. Talán ideje lenne, hogy
mindketten tisztába tegyék az ügyeiket.
Odakint megpillantotta Mickey Stollit. Mickey Stolli, a Panther
Stúdió feje, a hollywoodi társaság oszlopos tagja. Abigaile, a
hollywoodi hercegnő férje. Mit keres ez itt?
Férfiak! Amikor még a szakmában dolgozott; gyakran
elcsodálkozott, hogy miféle emberek jönnek be egy kis mulatságra.
Miért lenne meglepetés hát Mickey Stolli? Inkább tipikus.
A férfiak két dologért mennek a kurvákhoz: a beszélgetésért és a
szexért. Mindig a beszélgetés az első.
Leslie remélte, hogy Stolli nem vette észre, és elfordult.
Primrose és Ben Hamson megérkeztek Londonból, és a Beverly
Hills Hotelben szálltak meg. Abigaile úgy érezte, meg kell hívnia őket
szombat estére vacsorára.
– Fáradtak vagyunk – figyelmeztette a telefonban Primrose, de
azért megígérte, hogy átmennek.
Ez igen kellemetlen volt. Jeffries, a komornyik és a felesége
szombaton mindig szabadnapot kaptak. Abigaile rájött, hogy elő kell
keríteni és haza kell rendelni őket. Nem fognak örülni. Ahogyan nem
örült ő sem.
 – Hol van Mr. Stolli? – kérdezte Abigaile Consuelától, miután
utasította a szakácsot, hogy készítsen sült csirkét brokkolival és főtt
kukoricával.
Consuela vállat vont. Miért hiszik azt Stolliék, hogy ő tudja, ki hol
jár éppen?
– Nemtom, asszonyom – felelte bizonytalanul. – Mr. Stolli el.
Asszonyom vásárol.
– Tudom, tudom – mondta bosszúsan Abigaile. – Elmentem
vásárolni, de megjöttem. Hagyott üzenetet Mr. Stolli?
– Nem – rázta a fejét Consuela, és közben arra gondolt, vajon
neki miért nem szabad a hétvégéje, mint a legtöbb Beverly Hills-i
szobalánynak.
Miután előkerítette Jeffriest, Abigaile Tabitha keresésére indult.
Amikor kinyitotta a lánya szobájának az ajtaját, kis híján megsüketült
a sztereóból bömbölő Van Halentől.
– Tabitha – ordított be a hófehérnek csöppet sem nevezhető
leányszobába.
A rendetlen ágyon, tiniújságok között heverő Tabitha nem hallotta.
Különben is, éppen rózsaszín telefonján csevegett.
– Tabitha – sivította dühösen Abigaile, és odament, hogy
kikapcsolja a sztereót.
Tabitha úgy pattant föl, mintha halálos sebet kapott volna.
– Ezt mér csináltad?
– Mert beszélni akarok veled – felelte fenségesen Abigaile. –
Hogy hallod egyáltalán magadat? Hogy tudsz beszélni ilyen zajban?
Tönkreteszed a hallásodat.
– Ne légy má ilyen régimódi. – Tabitha motyogott valamit a
telefonba, majd letette a kagylót. – Ja, apa mondta má? Aszonta, a
tizenhatodik szülinapomra kapok egy Porschét. – Ne légy
nevetséges, Tabitha – horkant föl Abigaile. – De. Monta.
– Hol van apád? – Nemtom.
– Nem mondta, hová megy?
– Nemtom.
A lányból információt kiszedni körülbelül annyira volt könnyű, mint
rábírni a pápát, hogy szeretkezzen.
Abigaile kivonult a szobájából.
 Mielőtt még kiért volna, Van Halen ismét fölüvöltött, kétszer olyan
hangosan, mint korábban.

A rendőrségen Mickey sokat rumlizott, végül egyetlen

telefonhívást engedélyeztek neki. Ford Wemer-t hívta.
Sajnos Ford nem volt otthon.
Leslie az egyetlen hívást arra használta, hogy a tengerparti házat
hívja, azt remélve, hogy Eddie ott van. És ott volt. – Eddie – kiáltott
föl hálatelt szívvel.
– Drágám! Hol vagy? Örülök, hogy hívsz. Azt szeretném, ha
hazajönnél, bébi. Sajnálom, nagyon sajnálom. Soha többé nem ütlek
meg. Nem tudom, mi ütött belém.
– Bajban vagyok – suttogta Leslie.
– Csak annyit mondj, hol vagy, és megyek érted – ígérte Eddie.
– Börtönben vagyok, Eddie. Letartóztattak. Óvadékot kell
letenned értem. Eddie megdöbbent. – Micsoda?
– Tévedés az egész. Majd mindent elmagyarázok személyesen.
– Miért tartóztattak le?
– Nem számít. Csak gyere értem. – Rohanok.

Abigaile és Primrose merev öleléssel üdvözölték egymást.

Primrose magasabb volt, a haja finom aranyszőke, a szeme
porcelánkék. Az ura, Ben Harrison erős testalkatú ember volt, ötven
évéhez képest – göndör, ősz haja és komoly arckifejezése ellenére
is – fiatalos. Primrose-t meglehetősen nagy tisztelettel kezelte.
– Mickey hol van? – kérdezte nyomban Ben.
– Hamarosan jön – felelte idegesen Abigaile. – Üzleti
megbeszélés.
– Beszélnünk kell – jelentette ki Ben. – Fogalmam sincs, miről
lehet szó. Csak azt tudom, nem örülök, hogy az utolsó pillanatba
rángattak ide. Beszélt valaki Abe-bel?
– A múlt héten jártam nála – mondta Abigaile. – Semmit sem
szólt. Próbáltam fölhívni. Inga azt állítja, hogy nem lehet zavarni.
– Nem lehet zavarni? – ráncolta a homlokát Ben. – Miféle kifogás
ez?
– Hétfőn megtudjuk – mondta feszülten Abigaile, akinek csak
azon járt az esze, hogy vajon hol lehet Mickey.
 Már a vacsora felénél tartottak, mire Mickey előkerült. Abigaile
hallotta, amint belopakodik a házba, eloson az ebédlő előtt, és
megpróbál észrevétlenül följutni az emeletre.
– Elnézést – mosolygott bűbájosán Primrose-ra és Benre.
Kirohant a hallba. – Mickey! Hol a pokolban voltál? A férfi ziláltnak
látszott.
– Autóbalesetem volt – hazudta.
– Baleset? És a kocsi rendben van? A kocsi rendben van? Ez
Abigaile.
– Aha – felelte savanyúan Mickey. – A kocsinak kutya baja. Én
megdöglöttem, de a kocsinak kutya baja.
– Primrose és Ben van itt – jelentette be Abigaile, tudomást sem
véve férje gúnyos hangjáról. – Siess. Nem vagyok hajlandó egész
este egyedül csevegni velük.
– Hagyj már békén – tiltakozott Mickey. – Kis híján meghaltam.
– Mickey. – A hangsúlyban minden benne volt. Mit érdekli ezt a
tyúkot bármi?
– Oké, oké, öt perc.
Mickey fölsietett. Jézusom! Egy lidérces álom vált valóra.
Letartóztatták, amint egy kínai kurva éppen szopott neki. Hát már
semmi sem szent? Hála Istennek, Madame Lorettának volt annyi
esze, hogy az ügyvédjét hívja. A fickó meg is érkezett szinte
nyomban, és óvadék ellenében szabadlábra tétetett mindenkit.
De Mickeynek majd meg kell jelennie a bíróság előtt. Ha Abigaile
megtudja, hogy bordélyban járt…

Az út a partig hosszabb volt, mint lenni szokott. Eddie egy ideig

hallgatott, az egyik kezével vezetett, a másikkal dobolt a
műszerfalon.
Végül megszólalt.
– Mit kerestél a bordélyházban, Leslie?
– Még akkor találkoztam Madame Lorettával, amikor Los
Angelesbe jöttem – kezdte a történetet Leslie. – Kedves asszonynak
látszott. Egyszer segített is nekem. Néha elmegyek hozzá teára.
– Teázni? – kiabált izgatottan Eddie. – Szerinted miféle háza van?
Angol teaszalonja? – Hatásszünetet tartott. – Bordélyháza van,
Leslie. Az elmúlt éjjel ott aludtál. Mi ez? Hogyan segített neked?
 Leslie az utat nézte.
– Meg tudom magyarázni.
A Maserati száguldott az úton.
– A tények magukért beszélnek, mi? – kérdezte dühösen Eddie.
– Hányszor kell még mondanom? Ott maradtam egyetlen
éjszakára. Egyedül. Máshová nem tudtam menni.
Eddie szörnyülködve kapott az arcához.
– Jézusom! – mondta gúnyosan. – Nem is tudom, miért
gyanakszom.
– Meg kell jelennem a bíróság előtt? – kérdezte aggodalmasan
Lessie.
– Nem – felelte Eddie. – Csak el kell intéznem.
– És el tudod intézni?
– Ha azt mondom, igen, akkor igen.
Leslie hangja szinte csak suttogás volt.
– Köszönöm, Eddie.
A kocsi csúszkált az úton. Eddie enyhén szólva idegesen
vezetett.
És folytatta a faggatózást.
– Hogyhogy soha nem beszéltél nekem Madame Lorettáról?
– Nem kérdeztél – felelte csöndesen Leslie. Eddie a
visszapillantó tükörbe pillantott.
– Ó, szóval kérdeznem kellett volna? Hé, Leslie, bébi, van-e egy
kurvahajcsár barátnőd? Ezt kellett volna kérdeznem? Ilyesmit?
Leslie-nek könny szökött a szemébe. Hiszen nem csinált semmi
rosszat. Csak ott aludt. Különben is, Eddie tehetett az egészről. Ez
nem tisztességes.
– Eddie, kérlek. Ne veszekedj velem. Nagyon fáradt vagyok.
– Te vagy fáradt – ordította az asszony önzésétől kiborulva Eddie.
– Mit gondolsz, én mi a fene vagyok? A nyomomban ez a gengszter
Bonnatti. Nincs szükségem ilyen felelősségre.
Leslie felsóhajtott.
– Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? Ha te meg Mickey partnerek
vagytok, miért nem fizet a stúdió?
– Nem kimondottan Mickey tartozik – morogta Eddie. – A helyzet
az, hogy ott volt egy megállapodásunk, és… huh… a vége felé egy
picikét többet kanyarítottam le a haszonból. Nem hittem volna, hogy
rájönnek. Az a baj, hogy kiszagolták.
Leslie örült, hogy sikerült elterelni a szót Madame Lorettáról.
– Egymillió dollárról van szó, Eddie.
– Tudom, tudom. Van egy kis tartozásom. El kell ismernem, hogy
a kokain nem olcsó.
– El kellene felejtened a tartozást – mondta keményen az
asszony
-, és be kellene menned egy klinikára. Én támogatlak, Eddie.
Melletted vagyok.
– Úgy látszik, nem érted – mondta idegesen a férfi. – Carlos
Bonnatti nemcsak a tökömet morzsolja össze, ha nem fizetek.
– Ez nevetséges – hökkent meg Leslie. – Ilyen csak a
gengszterfilmekben van.
– Szívi – mondta szárazon Eddie. – Isten hozott a valóságban.

Mickey köszöntötte a sógornőjét és a sógorát. Az esze máshol

járt. Annyi elintéznivalója lenne, és akkor itt kell ülnie és
udvariaskodnia. A beszélgetés központi témája Abe Panther volt.
Miről lehet szó a hétfői tanácskozáson.
Mickey vállat vont.
– Fogalmam sincs. A vállalkozás sikeres, a stúdió jól megy. A
vénember inkább otthon maradhatna, és elégedett lehetne. Nincs
szükségünk a beavatkozására.
Ben Hamson nem értett egyet.
– Tudod, Mickey – mondta elgondolkodva –, Abe talán nem
kedveli a stúdió által gyártott filmeket. Meg kell mondjam, láttam az
Anyabaszót, és valóságos katasztrófa. Olyan film, amelyhez nem
vinném el az anyámat, de a húgomat sem.
– Viszont rajtad kívül mindenkinek tetszik – védekezett Mickey. –
A közönség ma ezt követeli.
– Nem tudom – csóválta kételkedve a fejét Ben. – A hétvégén
hatalmas kasszasiker lesz, de aztán vissza fog esni a nézettsége.
Nem lesz szájpropagandája. Pontosabban a szájpropaganda az
lesz, hogy ne nézd meg.
– Johnny Romano nagy sztár – mutatott rá Mickey. – A közönség
bolondul érte.
 – El van telve magával – felelte nyugodtan Ben. – Ez nyilvánvaló.
Ki tartja kézben? Miért nem zabolázza meg valaki?
– Lehalkította a hangját. – Tudod-e, hogy hányszor mondja a
filmben: „anyabaszó”? A többi színészről nem is beszélve.
Primrose még így is meghallotta.
– Ben! – szólt rá. – Nagyon kérlek, ne használj ilyen szavakat.
Mickey fölhúzta a szemöldökét. Primrose csupán néhány éve él
Angliában, de máris úgy viselkedik, mintha ő lenne az anyakirálynő!
Jeffries, a komornyik lépett be.
– Telefon, Mr. Stolli – mondta föltartva hosszú, hegyes orrát.
– Ki az? – kérdezte Mickey. – Vacsorázom.
Azt mondta, nagyon fontos. Bizonyos Mr. Bonnatti. – Bonnatti?
– Úgy van, uram. Nem jó nap ez a mai.

A Swanson magánrepülőgép fedélzetén ülve Venus Maria sok

millió mérföldnyire érezte magát attól a cingár kölyöklánytól, aki a
Fifth Avenue-n bámészkodva, messziről leste, hogy veszi feleségül
Martin Swanson Deena Akveldet. Tulajdonképpen hihetetlen volt az
egész. Itt ül, az egyik oldalán Cooper Turner, a híres filmsztár, a
másikon Martin Swanson, a milliárdos. És mindketten megbűvölt
rabjai.
Venus Maria mosolygott. Nagy pillanat volt. Tulajdonképpen
szerette volna, ha Ron is ott van, és tanúja az egésznek. Mennyire
élvezné!
Cooper előrement a pilótához, Martin pedig a lányhoz hajolt, hogy
beszéljen vele.
– Miért hívtad el Coopert? – kérdezte halkan. – Mi szükségünk
rá?
– Cooper a legjobb barátod – felelte nyíltan a lány. – Azt hittem,
örülni fogsz.
– Nem örülök – mondta bosszúsan a férfi. – A két személyre
szóló romantikus nap San Franciscóban nemigen működik, ha
három személyre szól.
A lány halkan nevetett. Csak nem féltékeny Martin?
– Ne csacsiskodj. Cooper nem lesz a nyakunkon. Mindig talál
magának programot.
 – Szépen elmegy, és kettesben hagy minket? – kérdezte
gúnyosan Martin.
– Nem – felelte határozottan a lány. – Hárman együtt fogjuk
istenien érezni magunkat. – Megcsókolta a férfi arcát, s a nyelvét
egy pillanatra bedugta Martin fülébe, mintegy ízelítőül, hogy mi lesz
még. Cooper visszajött. – Megyek, fölfrissítem magam – állt föl
Venus Maria.
Amint elindult előre, Cooperra kacsintott. Itt az ideje, hogy
komolyan beszéljen Martinnal a szándékairól.
A Swanson-gép enyhén szólva luxusjármű volt. Úgy rendezték
be, mint egy drága lakosztályt: nappali, jól felszerelt, rozsdamentes
acél konyha, fényűző hálószoba és két márvány fürdőszoba.
Venus Maria bezárkózott a hálószobába, és a nagy, kerek ágyra
vetette magát. Hűha, ez pompás, gondolta. Talán kölcsönadja
nekem a turnéra. Nem lenne okos dolog. Még mindig titokban kell
tartaniuk a kapcsolatukat.
San Franciscóban limuzin várta őket, s egyenesen az egyik
előkelő szálloda luxuslakosztályába mentek, hogy fölfrissít-sék
magukat. Martinnak volt egy rövid üzleti tárgyalása, s közben Venus
Maria és Cooper a csodálatos kilátásban gyönyörködött, és hozattak
egy üveg pezsgőt.
– Szóval? – kérdezte izgatottan a lány. – Beszéltél vele? Mit
mondott?
Cooper fontolgatta a választ. Neki az volt a véleménye, hogy
Martinnak nincs bátorsága otthagyni Deenát. Martin élvezte a
Vénusszal folytatott viszonyt, és ugyan ki nem élvezte volna? De
nemigen akarta fölrúgni a házasságát. Deena a stabilitást képviselte.
Ő volt a felesége, és együtt értek el bizonyos társadalmi rangot,
amelyet Martin nem akart föladni. Csakhogy Venus nem Cooper
véleményét akarta hallani.
– Hé – mondta –, hiszen ismered Martint. Nagyon tud hallgatni.
Venus Maria csalódott volt.
– Úgy értsem, hogy semmit sem tudtál kiszedni belőle? –
Fantasztikusnak tart.
– Igazán?
– Igazán. – Ennyi?
– Meg még annyi, hogy egyetértek vele.
 A lány nevetett. Csöppet sem vette komolyan Coopert.
– Még szép!
Később a Flagsnél ettek hármasban, valóságos szenzációt
keltve.
– Látod – súgta oda Martinnak Venus Maria –, milyen jó, hogy
Cooper velünk van. Most mindenki azt hiszi majd, hogy velejárok. El
tudod képzelni, mi lett volna, ha kiszúrnak minket San Franciscóban
kettesben? Martin egyetértet.
– Bölcs döntés volt. Venus Maria most már nyíltan beszélt.
– Csupán egyetlen módja van annak, hogy nyíltan
mutatkozhassunk együtt: ha különválsz a feleségedtől.
Nem először mondott már a férfinak ilyesmit.
Martin nem válaszolt.
Vacsora után lementek az öbölbe, és erős kapucínert ittak egy
zsúfolt kis kávéházban. Nők bukkantak elő a semmiből, és
parádéztak, abban a reményben, hogy észreveszik őket. Cooper
Turner és Martin Swanson egyszerre egy helyen! Micsoda
ellenállhatatlan kihívás. A férfiak Venus Mariat nézték végig tetőtől
talpig, ahogyan a nők is. És közbe Martin és Cooper is csak rá
figyelt.
– Nem lenne kedved ma egy numerához? – ugratta Venus
Coopert, és a szeme huncutul csillogott.
– A numera manapság veszélyes dolog – felelte komolyan a férfi.
– Tudnom kell a nő szexuális múltjáról mindent, hét évre
visszamenően. Ehhez idő és energia kell. Nem úgy, mint régen.
Fáradt vagyok hozzá.
Martin rápillantott a barátjára.
– Soha nem hittem volna, hogy ilyet hallok tőled.
Venus Maria megrázta platinaszőke fürtjeit. – Ó, mindig ezt
mondja. Ne vedd komolyan. Cooper mosolygott.
– Tartalékolom magamat.

– Kinek a számára? – kérdezte kíváncsian a lány.

– Majd megmondom, ha fölbukkan. Cooper farkasszemet nézett
a lánnyal. Venus Maria elfordult.
Később ismét fölszálltak Martin gépére, és visszaröpültek L. A.be.
– Szeretnél nálam aludni? – kérdezte a lány Martintól.
 – Nagyon szeretnék nálad aludni – felelte a férfi.
– Ezúttal kettesben – ígérte a lány.
– Semmi játék! – Vajon Venus Maria csak képzelte, hogy Martin
hangjában némi csalódottság csengett? – Semmi, Martin. Csak mi
ketten.
A limuzinban elbúcsúztak Coopertól.
– Holnap fölhívlak – mondta a lány. Cooperből pillanatok alatt a
legjobb barátja lett.
– Holnap – felelte a férfi.
– Jó éjt. – könnyedén megcsókolta a férfi arcát. És aztán
kettesben maradt Martinnal.

Dennis Walla nézte az Igazság és tény legfrissebb számát. Most

szállítják szét az országba. Ilyen erős címlap időtlen idők óta nem
volt. Hozzá képest az Enquirer vagy a Star címoldalai sápadt
semmik. Először a főcímek sorakoztak izzó, vörös betűkből:
MARTIN SWANSON, A MILLIÁRDOS SZERETŐ! VENUS MARI A
ÉS COOPER TURNER!
AZ ÖRÖKÖSNŐ ÉS A FELESÉG
A főcímeket öt fénykép vette körül. Középen Venus Maria és
Martin Swanson nagy képe. Balra egy kisebb fotó Venusról, amint
belép a Spagóba Cooper Turnerrel. Ez alatt egy másik kép Venusról
és Cooperről, amely forgatás közben készült. A jobb oldali kis kép
egyikén Deena Swanson volt látható, amint Paul Websterrel időzik a
Central Parkban, illetve Paul, amint az utcán sétál Brigette
Stanislopoulosszal.
Dennis nagyon elégedett volt. Nem is gondolta volna, hogy ebből
ekkora sztori lesz. Eleinte csupán Emilio Venus Mariaval kapcsolatos
leleplezéseiről volt szó. Ezt a történetet a következő hétre
tartogatták. Ezen a héten a főszereplők különféle, romantikus
kapcsolataira koncentráltak. Kiválóan körüljárták a témát!
Bert Slocombe tényleg aduval állt elő, amikor sikerült fölön
csípnie Deenát. Ám megkettőzte Dennis örömét, amikor sikerült
lencsevégre kapnia Deena ifjú babáját Brigette Stanislopoulosszal, a
tinikorú hajómágnás örökösnővel is.
Micsoda fogás!
A fényképekhez további nagybetűs címek is tartoztak:
 A MILLIÁRDOS SZERETŐJE VENUS MARIA!
A MEGTÖRT SZÍVŰ FELESÉG DEENA, EGY
FIATALEMBERREL RANDIZIK!
TUDJA-E SWANSON, HOGY CSALJA A FELESÉGE?
Dennis Walla ledobta a lapot az asztalra. Elégedett volt. Jól tudta,
hogy minden menő lapszerkesztő beszélni akar majd vele. Dennis
Walla pillanatokon belül a világ első pletykaújságírója lesz.

A selyemkötelékek és a két egzotikus lány okozta izgalom nélkül

a szex Martinnal kissé hétköznapi volt. A férfi túlságosan gyors
volt minden szempontból.
Venus Maria őszinte bánatára az előjáték a hivatalos előírás
szerint zajlott, Martin csak úgy futólag vette sorra a lány
„alkatrészeit”. Szex, receptre. Érintsd a kebleket huszonöt
másodpercig, vidd lejjebb a kezd, tárd szét a combokat, térj a
lényegre.
Venus Maria csalódott volt. Nem szeretett így szeretkezni.
Ráadásul Martinnak az állóképessége is csekély volt. Pár perc alatt
mindennek vége lett.
– Mi bajod ma? – kérdezte sértődötten, teljesen kielégületlenül.
Martin szemlátomást nem is sejtette, hogy valami nincs rendben.
– Nem vagy elégedett?
A lány a homlokát ráncolta.
– Nem nagyon. Olyan gyorsan történt. Martin oda se figyelt.
– Mit vártál? – ásított. – Huszonnégy órája egyfolytában repülök.
Nem vagyok én Szupermen.
Hát nem, gondolta keserűen a lány.
Venus Maria gyűlölte a rossz szexet. Olyankor mocskosnak és
kizsákmányoltnak érezte magát. A szex legyen hosszú, laza és
kielégítő.
A rossz szex arra emlékeztette, ahogyan a fivérei bántak a
környék lányaival, akik panaszkodva és sírva keresték föl az öreg
brooklyni házat a bánásmód miatt.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bátyjai szerint a nő azért él a
földön, hogy mosson, főzzön, basszon, és fogja be a száját.
Őket figyelve határozta el Venus Maria keményen, hogy mindenre
képes, erős nő lesz. És sikerült neki. Komolyan sikerült! Hogy
korának szexszimbóluma lett belőle, megőrjítette fivéreit.
Kiugrott az ágyból, besietett a fürdőszobába, és bevágta maga
mögött az ajtót. Az ördög vigye Martint. Ez minden egyes
alkalommal selyemkötelékeket és két kurvát akar?
El tudta képzelni, hogy Cooper Turnernek nincs szüksége
semmiféle segédeszközre. Bizonyára virtuóz az ágyban. Nos,
persze az évek során elegendő tapasztalatot szerezhetett, nem
igaz? Mr.
Casanova. Hollywood Don Juanja.
Nem akart lefeküdni vele. Az Istenért, nem! Az összehasonlítás
lehetősége miatt. Coopemak a világ legszebb nőivel volt dolga.
Ó… a Cooper Turner Szépségeinek Múzeuma. Venus Maria nem
akart beállni abba a hosszú sorba.
Amikor kijött a fürdőszobából, Martin aludt. Az oldalán feküdt,
hangosan horkolt.
Talán nem volt kellően megértő vele szemben. Hosszú utat tett
meg, bizonyára kimerült.
Bemászott a férfi mellé az ágyba, és becsukta a szemét.
Háromnegyed órába telt, amíg el tudott aludni.
 2033 63

Lucky mindössze Boogie társaságában utazott vissza Los

Angelesbe. Lennie nem telefonált, és Lucky büszkébb volt, semhogy
fölhívja. Ha Lennie így akarja befejezni, ám legyen.
Nézz szembe a tényekkel, mondta magának. Megvette
Lennienek a stúdiót, és ő fütyült rá. Úgy érezte, hogy a felesége
megsértette vagy valami hasonló, ostoba férfiduma. Miért nem tudott
inkább lazítani és örülni?
Amikor visszatért New York-i lakására, fölhívta Ginót, és
beszámolt neki Lennie viselkedéséről.
– Én megpróbáltalak figyelmeztetni, kislány – sóhajtott Gino. –
Sejtettem, hogy így fog érezni.
– Most miért mondod ezt?
– Mert ez férfidolog. Egy nyakkendőt vagy egy pulcsit vehetsz
neki, de egy stúdiót… Jesszusom! Most mit mondjak neked?
– Teljesen régimódi a viselkedése. Ezt nem nyelem le –
makacskodott Lucky. – Engem földob, hogy a Panther tulajdonosa
vagyok. Neki is ezt kellene éreznie.
– És most mit fogsz csinálni, kislány?
– New Yorkban hagyom Lennie-t, amíg abba nem hagyja a
duzzogást.
– Óriási.
– Mi mást tehetnék?
– Ha megpróbálnád megbeszélni vele?
– Késő. Most neki kell lépnie.
Az igazság az volt, hogy dühítette és bántotta Lennie macho
álláspontja. Ha senki másnak, de Lennienek meg kellett volna
értenie őt. Ő sohasem tett úgy, mintha tökéletes kis feleség lenne,
aki hajlandó otthon ülni, és gyerekeket szülni. Lennie mindig tudta,
hogy ő olyan nő, aki szeret kockáztatni. Azért is szeretett bele.
Most pedig a te nő vagy, én férfi vagyok formula szerint
viselkedett. Szinte azt sugallta: „Ess teherbe, vagy vége”. Ott volt
neki Bobby és Brigette. Nem elég nagy család egyelőre? Az ördög
vigye Lennie Goldent.
Ő a maga életét éli.
 A Los Angeles-i repülőtérről Boogie egyenesen a malibui házhoz
hajtott.
Miko udvarias meghajlással fogadta őket. – Milyen jó, hogy
visszajött asszonyom.
Jó volt itt lenni. Lucky erősnek érezte magát. Legyőzhetetlennek.
Aki képes bármit keresztülvinni.
Vasárnap este átjött Morton Sharkey, és átnézték a Panther
ügyeit. Luckynak annyi megvalósítandó terve volt. Új embereket
szerződtetni. Dönteni a különböző produkciókról. Hogy ki marad, és
ki röpül.
Később, miután Morton elment, Lucky kiment a teraszra, és nézte
a tengert. Minden rendben lesz, Santangelo, ígérte magának, amint
beszívta a csípős éjszakai levegőt.
Egész életében mindent egyedül kellett csinálnia, egyedül kellett
bizonyítania, hogy mire képes. A Panther Stúdió sem különbözött a
többi dologtól. Majd ő megmutatja. És ha Lennie nem akar beszállni,
majd csinálja egyedül.
Lucky Santangelo igazi győztes volt. Senki és semmi nem
állíthatta meg.
Abe Panther úgy határozott, hogy valamennyien együtt
érkezzenek a stúdióba. így hát hétfőn reggel Lucky Mortonnal együtt
Abe lakására ment a Miller Drive-ra.
Abe sátáni mosollyal fogadta.
– Jó reggelt, kislány. Készen állsz rá, hogy seggbe rúgj pár
embert?
– Mindig – felelte Lucky, megerősítve Abe gyanúját. Aznap
különösen gyönyörű volt ébenfekete sörényével, olajbarna bőrével,
kifejező, sötét szemével.
Vajszínű bőr Claude Montana-kosztümöt viselt igen magas sarkú
cipővel, gyémánt fülönfüggőt, s egy rendkívül nagy gyémántgyűrűt.
Tökéletes üzletasszonynak látszott a maga színvonalas, szexi,
elegáns módján.
Milyen más, mint a szürke kis Luce! De hiszen ez volt a poén.
Abe pompás hangulatban volt, és kivételesen Inga is. Abe azt
mondta, hogy részt vehet a tanácskozáson, hát felöltözött az
alkalomhoz.
 Lucky azon tűnődött, vajon az öreg mit fog csinálni azzal a
rengeteg pénzzel. Nyilván rajta ül majd, míg meg nem hal.
– Mickey irodájában leszünk? – kérdezte Lucky.
– Nem, az egyik tanácsteremben – mondta Abe. – Én akarok ott
lenni elsőnek.
– Mickey általában korán bemegy – figyelmeztette Lucky.
– Ma talán nem – nevetett gonoszul Abe. – Nesze, legeltesd rajta
a szemed, kislány.
Odanyújtotta az L. A. Times egy példányát. A címlap alján
fénykép volt Mickeyről, amint kiszáll a rendőrségi buszból. A
képaláírása a következő volt: STÚDIÓVEZETŐT TARTÓZTATTAK
LE EGY
HOLLYWOODI NYILVÁNOSHÁZBAN TARTOTT RAZZIÁN
– Úristen! – kiáltott föl Lucky. – Hát ma aztán kijut neki.
Gondolja, hogy eljön?
– Hát persze – vágta rá Abe.
Két kocsival mentek. Az elsőn Abe és Lucky ült, a másodikban
Inga, Morton Sharkey és Abe ügyvédje.
Lucky egész úton érezte, hogy Abe egyre izgatottabb lesz. És
amikor a stúdió kapujához értek, kirobbant.
– Mintha hazajönnék, kislány – dörzsölte a kezét az öregember. –
El sem tudom hinni, hogy valaha is elmentem innen.
– De miért ment el? – kérdezte a lány.
Abe vállat vont.
– Nem tudom. Új korba léptünk. Nem tetszett, ami a filmekben
volt. A közönség olyan dolgokat akart látni, amiket én nem voltam
hajlandó megmutatni.
Lucky ezt meg tudta érteni. Abe egy más kor szülötte volt.
– Milyen érzés visszajönni? – kérdezte.
Az öreg boldogan fölvetette a fejét.
– Átkozottul jó!
A tanácsteremben ideges titkárnők röpködtek.
– Jó reggelt, Mr. Panther.
– Örülök, hogy visszatért, Mr. Panther.
– Hozhatok valamit, Mr. Panther?
Abe helyet foglalt az asztalfőn, és intett Luckynak, hogy üljön a
jobbjára.
 Lucky úgy is tett. Bár a stúdió hivatalosan már az övé volt, semmi
pénzért nem fosztotta volna meg az öregembert nagy pillanatától.
Pontosan tízkor bevonult Mickey Stolli. A nyomában Abigaile,
Primrose és Ben.
Abe fölemelte a kezét.
– Mindenki üljön le. Érezzétek otthon magatokat.
Mickey körülnézett a teremben. Amikor Luckyra pillantott,
semmijelét nem adta, hogy fölismerné.
– Jól nézel ki, nagyapa – rohant az öregemberhez Primrose, hogy
megcsókolja.
– Miért nem írsz vagy telefonálsz soha? – csattogtatta kibe a
műfogsorát Abe.
Primrose úgy sóhajtott föl, mintha az öregnek nem lenne joga
ilyesmit kérdezni.
– Mindannyian annyit dolgozunk, nagyapa. A gyerekek
csókoltatnak.
– Ülj le! – mondta élesen Mickey. Semmi szükség rá, hogy
Primrose az öreg fenekét nyalja.
Amikor mindenki helyet foglalt, Abe nyomban belevágott.
– Tíz évig távol voltam – mondta köntörfalazás nélkül –, és
hagytam, hogy azt tegyétek itt, amit akartok. Most változik a helyzet.
Eladtam a stúdiót.
Döbbent csönd. Négy meghökkent arc.
Elsőként Mickey tért magához.
– Mit csináltál? – kérdezte hitetlenkedve.
– Eladtam a stúdiót – kacagott recsegve Abe. – Az enyém, hát
eladhatom, nem?
– Nagyapa, nem tehetsz ilyet anélkül, hogy velünk megbeszélnéd
– pirult bele az izgalomba Abigaile.
– Persze hogy nem – helyeselt a levert Primrose.
– Kislányok, azt teszem, amit akarok. Kellően vén és kellően
ronda vagyok hozzá.
– Azt mondod, eladtad a stúdiót? Így van? – kérdezte rekedten
Mickey.
– Remek – viccelt Abe. – Ez ért angolul. Ben is megszólalt.
– Kinek adtad el?
 – Hölgyeim és uraim – Abe élvezte a szavakat –, szeretném
bemutatni a Panther Stúdió új tulajdonosát. – Luckyhoz fordult. –
Engedjétek meg, hogy bemutassam Lucky Santangelot.
Újabb hosszú csönd. Ismét Mickey szólalt meg először.
– Mi ez? Valami tréfa?
– Ezt nem teheted, nagyapa – sikította Abigaile. Morton Sharkey
fölállt.
– Miss Santangelo mai hatállyal átveszi a stúdiót – mondta. –
Mostantól kezdve neki kötelesek beszámolni.
– Ha azt hiszi, itt maradok, hogy valami ostoba liba dirigáljon
nekem, nagyon téved – fröcsögött Mickey. – Már itt sem vagyok.
Helyes, gondolta Lucky.
– Egy pillanat – szólt közbe Ben. Ő tudta, ki az a Lucky
Santangelo. Ismerte a hírét. Lucky Santangelo vette át a
Stanislopoulos hajózási vállalatot Dimitri Stanislopoulos halála után,
és a cég ma sikeresebb volt, mint valaha. Lucky Santangelo tudta,
hogy mit csinál. – Meg kell beszélnünk ezt a váratlan helyzetet.
– Ki kapja a pénzt? – kérdezte dühösen Abigaile, aki már
képtelen volt uralkodni magán. – A mi pénzünket?
– Nagyapa – mondta józanul Primrose. – Le kellene ülnünk
négyszemközt beszélni. Ne ezek előtt az emberek előtt.
– Mintha a saját temetésemen lennék – nevetett Abe, és
rettenetesen élvezte a helyzetet. – Micsoda? Azt hiszitek,
meghaltam? Azt csinálok a pénzemmel, amit akarok. Nem a ti
pénzetek. Az én pénzem.
Megszólalt Lucky.
– Uraim, ma délben értekezlet lesz az összes osztály vezetői
számára. Ugyanitt.
– Mit tud maga a filmgyártásról? – vetette oda durván Mickey, és
dühösen nézett a lányra.
– Mondjuk ugyanannyit, mint maga – felelte hűvösen Lucky.
Mickeynek valami ismerős volt a lány hangjában. Találkozott
volna már vele? Lucky Santangelo. Lucky Santangelo… Jézusom!
Nem ez az a tyúk, akinek gengszter az apja? Aki hozzáment Lennie
Goldenhoz?
Hát persze! A kép kezdett összeállni. A férj pipa lett a stúdióra,
erre a tyúk megvette neki, hadd örüljön. A szentségit!
 Nem tudott Abigaile-re nézni. A ő kedves felesége nem volt
hajlandó szóba állni vele, mert a letartóztatásáról szóló beszámoló
az L. A. Times címlapjára került. Amikor Abigaile meglátta az
újságot, hisztériás rohamot kapott.
– Kifelé a házamból! – visította. – Kifelé az életemből. Elperelek
tőled mindent az utolsó filléredig. Hogy mertél így megalázni engem
és Tabithát? Ez életem legszörnyűbb megaláztatása!
– Tévedés történt – védekezett sután Mickey. – Egy rendezőt
kísértem el oda. – Egy filmhez végzett helyszíni szemlét. Én azt
mondtam, hogy a jelenet, amelyet le akar forgatni, nem fog beválni.
Azért vitt oda, hogy a maga igazát bizonyítsa. Munka volt, Abby.
– Mickey Stolli, most hazudtál nekem utoljára – ordította
összehúzott szemmel Abigaile. – A nagyapám tanácskozására
emberi lényekhez illően megyünk el. Aztán összepakolsz, és
takarodsz a házamból. Végeztünk.
Mickey kíváncsi volt, most hogyan gondolja a felesége. Ez után a
kis meglepetés után Abigaile aligha rúghatja ki. Lopva az asszonyra
pillantott.
Abigaile romokban hevert.
Most Benre és Primrose-ra nézett. Bennek kis híján tajtékzott a
szája, Primrose-nál majdnem eltörött a mécses.
Abe pedig rettenetesen élvezte a zűrzavart, amelyet ő keltett.
Ravasz vén gazember, gondolta keserűen Mickey. Neki nem kell
ezt a békát lenyelnie. Ebben a városban, bárhol kap állást. Ő tette a
Panthert olyan sikeressé, amilyen ma.
– Lemondok – mondta élesen. – Találjanak helyettem másik
balekot.
 2034 64

Venus Maria meztelenül aludt. Kislány korában olvasott egy

cikket Marilyn Monroe-ról.
– Mit visel az ágyban, Miss Monroe?
– Egy csepp Chanel 5-öst.
Venus Maira sem viselt mást, mint kedvenc illatszerét, a Poisont
és egy, két fehér galambot ábrázoló, szép mívű tetoválást a bal
combja belső felén; egy kétnapos bangkoki látogatás emléke volt.
Korán ébredt, kéjesen nyújtózkodott, és kinyújtotta a karját
Martinért.
A férfi nem volt ott.
Venus Maria kiugrott az ágyból, megnézte a fürdőszobában. Se
cédula. Se semmi.
Mit képzel ez, kivel van dolga? Valami hollywoodi csirkével, akinél
látogatást tehet, fea éppen ott jár, aztán szó nélkül leléphet? Szó
sincs róla. Ő Venus Maria. Ő többet érdemel. Az Isten verje meg!
Martin Swansont meg kell leckéztetni.
Beállt a hideg zuhany alá, és újra végiggondolta.
Martin Swanson… Martin Swanson… Mi ez az őrület! Mi ütött
belé, az ég szerelmére? Elvégre Martin Swanson is csak egy férfi.
A zuhany alól kilépve, fölvette frottírköntösét, és alaposan
megrázta vizes haját. Ma próbálnia kellene a videóhoz. Szerette, ha
a próbákon kívül nem volt más dolga. Ez azt jelentette, hogy nem
kell nyűglődnie a sminkeléssel, a Venus Maria-image
megteremtésével. Önmaga lehet, a haját lófarokba foghatja, nem
kell kifestenie magát, edzőcipőt viselhet, lazíthat.
Ron gondoskodott róla, hogy a munka kemény legyen. Ám
mulatság és élvezet is. Venus Maria már régen rájött, hogy a szíve
mélyén valójában cigánylány. A munkája a mindene. A hírnév
csupán ráadás.
Elhatározta, hogy Martin Swanson nem fogja elrontani a napját.
Egye meg őt a fene.
Odalenn Hannah, a házvezetőnője a szokásos, frissen kinyomott
narancslével meg egy tál vágott alma-dinnye- banán-narancs
keverékkel várta, amely jócskán meg volt szórva búzakorpával.
 – Jó reggelt – mondta derűsen Venus, aki a közepes szex és
Martin korai távozása ellenére is meglepően jól érezte magát.
– Milyen volt a hétvégéje?
Hannah nem említette, hogy két pihenőnapja szakadatlan
házimunkából állt a városban lévő lakásában. Egy férjjel és négy
gyerekkel nem könnyű.
– Jól, Miss Venus – felelte, és leszedte az asztalt.
A narancslé és a gyümölcs után Venus néhány szelet pirítóst
evett, amelyeket jócskán megkent darabos angol lekvárral.
A második pirítós felénél tartott, amikor megérkezett Ron.
Venus örült, hogy látja.
– Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy egy óra múlva találkozunk a
próbán?
Ron egy képeslapot hozott, amelyet óvatosan az asztalra tett.
– Úgy gondoltam, jobb, ha először tőlem hallod – mondta drámai
hangon. Ron szeretett mindennek nagy feneket keríteni. – Mit? –
kérdezte vidáman Venus. Ron fölemelte a hangját.
– Még senki sem mondta? Még nem láttad?
– Miről beszélsz?
Ron egyre jobban cifrázta.
– Emlékszel, hogy figyelmeztettelek, amikor kirúgtad Emiliót:
vigyázz vele?
Venus érezte, hogy nem sok öröme lesz abban, ami most
következik.
– Igen? – mondta lassan.
Ron elvett egy pirítóst, és beleharapott.
– Sohasem bíztam benne.
– Miért? – mondta Venus. – Azt hiszed, én bíztam benne?
Szombaton betört hozzám.
– Igazán? Kíváncsi vagyok, mit akarhatott. Nézd csak meg ezt. –
Fölkapta az Igazság és tény példányát, és meglengette a lány orra
előtt.
Venus rémülten meredt az újságra. A címlapján az ő képe volt
Martinnal. Az ő tulajdon képe. Amelyen ketten voltak, amelyet
Cooper készített.
– Jaj, nem! – sikoltotta.
 – Jaj, igen! – mondta határozottan Ron. – Emilio nyilván azért tört
be, hogy elvigye a képet. Hol tartottad?
Venus fölugrott.
– A széfben.
– Nézzük meg – sóhajtotta Ron.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt tette velem – mondta dühösen a
lány. – Én fizetem azt a rohadt lakást neki. Hónapokig nálam lakott!
Ron, Istenem! Nézd, mi áll itt: „A jövő héten Venus Maria bátyja
mindent kitálal!” Mi a fene az a minden?
– Ha az ember híres, már kakálni sem hagyják békében –
jelentette ki sértődötten Ron.
Venus fölfelé indult, Ron szorosan a nyomában.
A lány a széfhez rohant, kinyitotta, és vadul kereste a képet. Nem
volt ott.
– Ellopta! – sikoltotta. – Az alávaló, patkányképű, mocskos
gazember!
– Ne fékezd magad! – bátorította Ron.
– Jaj, Istenem! – keseredett el a lány.
– Nem is olyan nagy baj ez – próbálta nyugtatni Ron. – Legalább
Deena tudomást szerez a létezésedről. Nem kell majd állandóan
bujkálnotok, ha Martinnal leszel.
Venus Maria kikapta Ron kezéből a lapot, és gyorsan gigolvasta a
cikket.
A milliárdos Martin Swanson telefonhívásai és titkos látogatásai
az elbűvölő szupersztárnál, Venus Maria nál Swanson gyönyörű,
nagyvilági feleségét, Deenát az ifjú Paul Websternek, Deena legjobb
barátnőjének, a gazdag és híres belsőépítész-lakberendező Effie
Webster fiának a karjába kergetik.
A szexi szuperszár, Venus Maria még a milliárdos Martin
Swansonnak is leckét tud adni abból, hogyan lehet a csúcsra kerülni.
Deena végső erőfeszítéseket tesz, hogy visszaszerezze Martint.
Közben Martin Swanson ajándékokkal halmozza el Venus Mariat.
Egy közeli barát szerint Venus Maria és Martin Swanson véletlenül
találkoztak egy New York-i partin hónapokkal ezelőtt. Am egy újabb
véletlen Los Angeles-i találkozás után többé nem tudtak ellenállni
egymásnak. Venus Maria közeli barátai hamarosan egytől egyig azt
mondták Swansonnak: „Kedvel téged”, „Akar téged”. A pár egy
héten belül már együtt is volt egy rejtekhelyen Big Surben. Egy
másik közeli barát szerint Martin elbeszélte Venusnak, hogy a
házassága nem boldog. „Kezdettőlfogva”, mesélte egy ismerős,
Venus Maria és Martin Swanson mágikusan hatott egymásra. Martin
rendkívül erotikusnak találta Venust, Venus Mariat pedig megbűvöli
Martin hatalma és vagyona. Venus dühösen dobta le az újságot.
– Honnan szedik ezt a szemetet? – kérdezte.
– Hívjuk föl Emiliót – javasolta Ron. – Bizonyos, hogy megfizették
érte.
Venus Maria elhúzta a száját.
– Hogyan csinálhat valaki ilyesmit? Ha annyira kellett neki a pénz,
adtam volna neki. Nincs benne semmi büszkeség?
– Emilióban büszkeség? – húzta föl a szemöldökét szkeptikusan
Ron.
Venus Maria elszánt volt. – Add ide a telefont!
Ron odaadta, és a lány tárcsázta Emiliót. Az üzenetrögzítő
jelentkezett.
– Dögölj meg! – visította a telefonba Venus, és lecsapta a kagylót.
– Ebből nagy hasznod lesz, drágám – jegyezte meg Ron. Venus
ismét fölkapta az újságot.
– Ó, és nézd ezt! Cooper odalesz tőle. – És hangosan fölolvasta
az újságból. – „Miközben Venus Maria papás-mamást játszik Martin
Swansonnal, Cooper Turner abban a hitben él, hogy ő az egyetlen
kedvese.” Mit szólsz ehhez a marhasághoz? Fölhívom az
ügyvédemet.
– És ő mit tehet?
– Beperelem őket.
– Hogyan? Hiszen a nagy része igaz. Venus Maria erre nem
gondolt.
– Figyelmeztetnem kell Martint. – Hol van?
– Korán ment el. Valami filmstúdiót vesz át.
– Ó, csak így egyszerűen. A nagyon gazdagok eszerint tényleg
mások.
– Ron, tégy meg nekem valamit. Hívd föl a New York-i irodáját, és
derítsd ki, hol találom meg.
– Mit gondolsz, mit fog mondani? Venus Maria vállat vont.
 – Nem tudom. Az ilyesfajta publicitáshoz nincs hozzászokva. Én
legalább edzett vagyok, hiszen voltam már minden, leszbikus földön
kívülitől hárommellű nőig! Mindössze egy év alatt! A szakmával jár.
– Ne áltasd magad, drágám – mondta szelíden Ron. – Martin
valószínűleg halálosan élvezni fogja.

Martin Swanson egy testületi értekezleten ült, amikor egy titkárnő

lépett diszkréten a terembe, megérintette a vállát, és a fülébe súgta:
– A New York-i titkárnője sürgősen beszélni kíván önnel, Mr.
Swanson.
Martin el nem tudta képzelni, mi lehet olyan sürgős, Arniert
tanácskozás közben zavarják.
– Elnézést, uraim – állt föl.
Kiment a teremből. A titkárnő a nyomában.
– Bocsánatot kérek, hogy megzavartam, Mr. Swanson –
mentegetőzött. – De a titkárnője azt mondta, életbevágó, hogy
azonnal beszéljen önnel.
– Nem tesz semmit – legyintett Swanson, és fölvette a kagylót. –
Mi a baj, Gertrude? – kérdezte.

Mr. Swanson, Venus Maria próbálja elérni mindenáron. Azt

mondja, nagyon sürgős, azonnal beszélnie kell önnel. – Rendben
van, Gertrude.
– Mr. Swanson! – Igen?
– Azt hiszem, tudom, miről van szó.
– El akarja mondani? Vagy inkább titokban tartja? – kérdezte
gúnyosan Swanson, aki már igen türelmetlen volt.
Gertrude belevágott.
– Van egy Igazság és tény című magazin, olyasmi, mint az
Enquirer.
– És?
– A címlapján fényképes cikk van önről és Venus Mariaról.
Természetesen én tudom, hogy mindez hazugság. – Habozott, majd
folytatta. – Mr. Swanson, a sztori nem túlságosan szép. Mrs.
Swansonnak nem fog tetszeni.
Martin a mellette tébláboló titkárnőhöz fordult.
– Van odalenn újságos a közelben? – Igen – bólintott a lány.
 – Legyen olyan szíves, szaladjon le, és vegyen egy Igazság és
tényt.
– Természetesen, Mr. Swanson, rohanok.
Martin letette a kagylót, aztán nyomban hívta Venus Mariat.
– Láttad az Igazság és tényt?
– Most olvastam – felelte a lány.
– Elmeséled? – kérdezte a férfi kurtán. – Mit tudnak? San
Franciscoi? Cooper rajta van a képen?
– Rosszabb, Martin. Emlékszel arra képre, amelyet Cooper
csinált rólunk nálam? A széfemben őriztem, és azt hiszem, a bátyám
lopta el és adta el az Igazság és ténynek.
– A bátyád?
– Emilio. Egy ideig nálam lakott. Az örök vesztes.
– Szóval azt mondod, hogy a mi kettőnk közös képe jelent meg
az újságban?
– Igen, nagyon bensőséges kép. Egymás mellett ülünk a
pamlagon, és átöleljük egymást.
– Nem semmisítetted meg?
A lánynak csöppet sem tetszett a férfi hangja.
– Nem. A széfben volt. Igazán biztos helynek látszott.
– Jézusom! – kiáltott föl a férfi, mert Deena reakciójára gondolt.
Venus is mérges volt.
– Most ne légy pipa rám. Nem én tehetek róla. – Akkor ki? –
kérdezte hidegen Martin.
– Fogalmam sincs, és őszintén szólva, köpök rá. – És Venus
Maria lecsapta a kagylót. Ideje, hogy Martin végre megtanulja egy
kissé tisztelni.
– Baj van a gazdagok-és-híresek-életstílusának-világában? –
kérdezte Ron, és igyekezett úgy tenni, mintha nem élvezné pokolian
az egészet.
– Gyerünk próbálni – mondta Venus Maria. – Elegem van ebből
az önző seggfejből.
 2035 65

A hír úgy terjedt, mint az elszabadult erdőtűz. Elvégre ez

Hollywood, a sunyi célzások, pletykák, botrányok fővárosa. Már
mindenki Mickey Stolli letartóztatásáról beszélt Madame Lorettánál.
Micsoda szaftos csemege! Most az a hír járta, hogy Lucky
Santangelo megszerezte a Panther Stúdiót. Abe Panther teljes
együttműködésével.
Még be sem fejeződött a tanácskozás, amikor a dolognak már
híre terjedt. A hír szájról szájra járt. Telefonért nyúltak. Tárcsáztak.
Továbbadták. A hír terjedt Hollywood-szerte.
A Panthernál mindenki Mickey Stolli letartóztatásáról beszélt.
Ford Weme képtelen volt megérteni. Az volt a szabály, hogy ha az
ember prostituálthoz jár, ne hagyja magát megcsípni. Mickey most
eltolta az egészet mindnyájuk számára. Ez a hétfő nem átlagos hétfő
volt a stúdióban.
Amikor Arnie Blackwood és Frankie Lombardo végre
abbahagyták a csipkelődést Mickey balszerencséjéről, hírét
vették, hogy Lucky Santangelo megszerezte a stúdiót, és délre
összehívta az összes vezetőt. Nyomban hívták Eddie Kane-t.
Tessék! – vette föl a telefont Eddie.
– Többé be sem jössz? – kérdezte Arnie.
Eddie-nek nem volt hangulata a zaklatáshoz. – Csak ha kedvem
tartja.
– Szóval nem tudod, mi folyik itt – mondta Frankie.
Konferenciakészüléken beszéltek, hogy Arnie is beleszólhasson.
– Valami közölnivalótok van? – kérdezte türelmetlenül Eddie, aki
jól tudta, hogy Arnie és Frankie soha nem hívná csupán azért, hogy
az egészségi állapota felől érdeklődjenek. Talán panaszkodni
akarnak, hogy túlságosan sok kokaint fogyasztott a partijukon.
Dögöljenek meg! Ne rendezzenek partit, ha nem hajlandók ellátni a
vendégeket minden földi jóval.
– Aha – mondta vontatottan Arnie. – Ma reggel besétált Abe-bel
valami gazdag New York-i tyúk, és megvette az egész nyavalyás
stúdiót.
– Micsoda? – Eddie azt hitte, rosszul hall.
– Egen, a vén Abe eladta a stúdiót Mickey alól. Nem tudtad?
 – Ha tudtam volna, gondolnátok, hogy itt ülnék? – kérdezte
izgatottan Eddie. – Problémáim vannak.
– Vonszold már ide azt a kábítós testedet! – parancsolta élesen
Frankie. – Délben értekezlet van a részlegvezetőknek. Szükségünk
van egy emberre odabent.
Eddie agya gyorsan forgott. Vajon Mickey tudott a dologról már
korábban is? Talán azért volt olyan hűvös és tartózkodó.
Jézusom! Igen, Amie-nek és Frankie-nek igaza van, ott kell
lennie.
– Rohanok – mondta.
Leslie a konyhában tüsténkedett. Gyönyörű volt. Eddie még
mindig nem tudta kideríteni, hogy mit csinált a felesége a
bordélyban. Előbb-utóbb ki kell nyomoznia.
– A stúdióba kell mennem, bébi – mondta, mintha csak holmi
közönséges munkanap kezdődne.
Leslie bosszúsnak látszott.
– Jaj, ne, Eddie. Azt hittem, még ma elmegyünk egy
tanácsadóhoz, hogy hogyan kerülhetnél elvonókúrára. Muszáj
bemenned?
– Aha – felelte élénken tikkelve Eddie. – Kár, hogy nem
kereshetjük föl a tanácsadót. Majd a jövő héten. Oké, bébi? Nem volt
oké, de Leslie egy szót sem szólt.

Luckynak volt egy előnye. Ő tudta, kik a játékosok, viszont azok

nem ismerték őt.
Pontosan tizenkettőkor az emberek betódultak a tanácsterembe.
Abe távozott, a nyomában Ingával, akinek ott volt a sarkában
Abigaile, akit Primrose és Ben követett, és mindkettő keservesen
panaszkodott. Nem kétséges, hogy felőlük még hallani fog.
A főnökök seregét Ford Weme vezette, aki még mindig úgy nézett
ki, mintha egy elegáns képeslapból vágták volna ki kifogástalan –
újabb – Armani-öltönyében, friss ötszáz dolláros, színezett
napszemüvegében. Vonzó férfi volt, ha az ember szerette a fajtáját.
Weme-t Zev Lorenzo követte, aki nyomban Luckyhoz ment, és
kezet nyújtott.
– Üdvözlöm a fedélzeten – mondta barátságosan.
 Aztán Grant Wendell jött, az ifjabb, a nemzetközi produkciók
igazgatója, aki buggyos nadrágjában és Dodgers
baseballsapkájában úgy nézett ki, mint holmi elfuserált kézbesítő.
– Üdv – biccentett oda könnyedén Luckynak.
Lucky kíváncsi volt, vajon megjelenik-e még utoljára Mickey, vagy
a lemondása végleges. Nyilván mellbe vágta a dolog. Helyes. Nem
árt neki.
Teddy T. Lauden sietett be, ez a vékony, precíz ember, aki
állandóan az óráját nézte.
– Jó napot, Miss Santangelo – választotta a hivatalosabb formát.
–
Örülök, hogy megismerhettem. Remélem, nem késtem el. Egy
másik tanácskozáson kellett részt vennem. Sajnos, már nem állt
módomban lemondani. Meg kell értenie, hogy ez nagy
megrázkódtatás volt valamennyiünk számára.
Lucky bólintott.
– Megértem – mondta csöndesen –, bizonyára.
– Mondhatom – szólt közbe Ford Weme, és levette, majd
nyomban vissza is tette a napszemüvegét.
Én mondhatom, Mr. Weme.
A férfi szemlátomást meglepődött, hogy Lucky ismeri, pedig ő
nem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzék. – Mickey hol van? –
kérdezte.
– Nem jön – felelte Lucky oldaláról Morton Sharkey
Körülpillantva Lucky látta, hogy már csak Buck Graham és Eddie
Kane, hiányzik.
– Mr. Graham és Mr. Kane jönnek? Grant Wendell vállat vont.
– Hmmm, Eddie-vel beszéltem ma reggel. Úton van. Buck pedig,
hm, egy másik tanácskozáson van még, de megpróbál megszökni.
Lucky hűvös és magabiztos volt.
– Akkor várjunk talán még tíz percet – mondta kellemesen.
– Pompás – igazította meg ismét a napszemüvegét Ford, és
fölállt.
– Telefonálnom kellene. Ha megbocsát.
– Micsoda banda! – súgta oda Mortonnak Lucky.
– Mind szeretné megtartani az állását – súgta vissza Morton –
hacsak jobb ajánlatot nem kap.
 – Nagyon jól tudom, mi folyik itt – felelte a lány. – Ez sem
különbözik a többi üzletágtól. Ha valami jobbra van kilátás, az ember
természetesen ráhajt. Ha nincs, kapaszkodik. Ez a játék.
– Nem hinném, hogy bármelyikük örülne, hogy egy nőnek kell
dolgoznia.
– Képzelem. Elvégre ez Hollywood, ahol a nőknek nemigen jut
hatalom. Ford bizonyára azért telefonál, hogy megpróbáljon új állást
szerezni. Igaz?
– Nem csodálkoznék – helyeselt Morton.
Buck Graham rontott be kivörösödve. Ő volt a marketing feje.
Specialitása volt a dolgokat közös nevezőre hozni. Bármi lett legyen
is a film tartalma, Buck mindig nagy adag cicivel és popóval adta el.
Ha rajta múlt volna, egész Amerikának állandó merevedése lett
volna.
Susie Rush legutóbbi filmjének plakátjához egy másik nő testét
fényképezte le, arra kopírozták rá Susie fejét. Egy förtelmes, fejletlen
testet. Susie tombolt, és azzal fenyegetőzött, hogy perel, ha a
plakátot be nem vonják, de rögtön. Buck vonakodva, de
beleegyezett. Végül bevonaglott Eddie Kane is, és a társaság teljes
volt.
Eddie úgy nézett ki, mintha felöltözve aludt volna. A borosta
csöppet sem állt jól neki, a szeme vérben úszott, és
kifejezéstelenebb volt, mint valaha.
– Mickey hol van? – szaladt ki nyomban a száján. – Itt nincs –
csóválta a fejét Buck. Eddie összerándult.
– És jön?
– Láttad az L. A Times-t Mert ha igen, tudhatod, hogy
semmiképpen nem lehet ma itt.
– Mi történt?
– Elkapták egy kupiban.
Mielőtt Eddie megemészthette volna a hírt, Ford is visszajött a
telefonálásból, és Lucky elkezdte az értekezletet.
– Nos, uraim – állt föl –, bizonyára valamennyien hallották a hírt.
A nevem Lucky Santangelo, én vagyok a Panther Stúdió új
tulajdonosa. – Szünetet tartott, amíg a mormogás elült.
– Új ember vagyok a filmszakmában. De tudom, mit akarok. Jó
filmeket csinálni. Olyan filmeket, amelyekre a Panther büszke lehet.
Szeretném hallani, hogy önök szerint milyen hiányosságok voltak is
az utóbbi években. – Ismét szünetet tartott. Legalább figyeltek.
Amikor átvette a Stanislopoulos hajózási céget, hónapokba telt,
amíg a férfi fejesek egyáltalán odahallgattak rá. – Higgyék el, ha
mondom: a Panther szemetet termelt, de ennek vége. Én nagy
dolgokat fogok ezzel a stúdióval véghezvinni. – Fekete szeme izzott,
ahogyan az emberekre nézett. – Uraim – mondta nyomatékkai –,
erre mérget vehetnek.
 2036 66

Deena Swanson csöppet sem szerette a testmozgást. Nem volt

holmi őrült kaliforniai tyúk, aki izgalmasnak találta a napi egy óra
aerobikot és két óra Jane Fondát. Nem. Deena utálta gyötörni a
testét. Csakhogy divat volt csinálni. És Deenát senki sem vádolhatta
azzal, hogy nem követi a divatot. így hát, ahogyan minden divatos
New York-i asszony, ő is edzőt fogadott, aki házhoz jött. A férfit
Svennek hívták, és szerencsére alig beszélt angolul, ami éppen
megfelelt Deenának, hiszen nem beszélgetni akart vele.
Sven kétségtelenül tudta, hogyan hozza ki tizenöt percnyi
tortúrával Deenából a maximumot. Deena hetente háromszor ezzel
kezdte a napját. Amikor a férfi távozott, Deena általában egy
negyedórát lubickolt a kádban, mielőtt úgy egy órácskára bement az
irodájába.
Deena napjának legfontosabb része az ebéd volt. Felöltözött
hozzá. Ékszereket vett föl. Gondot fordított arra is, hogy a sminkje, a
körme, a frizurája tökéletes legyen. Deena tudta, hogy az ápoltság a
nő legfőbb fegyvereinek egyike.
Deena legtöbb barátnője a férje cégénél dolgozott. Manapság ez
a divat. Az asszonyok véleményt mondtak stílusáról, textúráról,
illatszerekről, kozmetikumokról, és cserében zsíros igazgatói fizetést
kaptak. De ebédre valamennyinek jutott ideje.
Deena azok közé a gazdag New York-i asszonyok közé tartozott,
akik kizárólag csináltatott ruhát, valódi ékszert és szőrmebundát
hordtak, ha nem fenyegette őket éppen az a veszély, hogy az
állatvédők elszánt aktivistái festéket öntenek a bundájukra.
Ma Deena a Le Cirque-ben ebédelt. Hétfőnként mindig ott
találkozott Effie-vel.
Deena gondosan kiválasztott egy halványzöld Adolfo-kosztümöt,
amelyhez Chanel-táskát és cipőt vett. Ezt Bulgarifülbevalóval és -
nyaklánccal egészítette ki, majd az ujj ára húzta azt a jókora
gyémántgyűrűt, amelyet karácsonyra kapott Martintól.
A Park Avenue-n lévő ház előtt várta a kocsija a sofőrrel, hogy
elvigye a néhány háztömbnyire lévő Swanson Buil-dingben, ebben a
csillogó, modem felhőkarcolóban lévő irodájához.
 Deena szerette az irodáját. Effie rendezte be hűvös
pasztellszínekkel – nyugalmas mennyország volt ez, távol az
otthonától.
Deena büszke volt rá, hogy parfüm-és divatcége sikeres. Amikor
belefogott, a legjobb szakemberekkel vette körül magát. Martin volt a
tanácsadója. De ez sem változtatott a tényen, hogy a közönség által
megvásárolt cikkeken az ő neve állt. Deena Swanson. Pénzt adtak a
nevéért.
Az egyik titkárnő azzal fogadta, hogy Effie Webster telefonált, és
lemondta az ebédet.
– Miért? – kérdezte csalódottan Deena. A lány vállat vont.
– Nem tudom, Mrs. Swanson.
– Hívja föl nekem! – utasította bosszúsan Deena. Effie meg ő
időtlen idők óta együtt ebédeltek minden hétfőn.
– Mrs. Webster nincs az irodájában – közölte a titkárnő. – Hívja
otthon! – parancsolta Deena.
– Már megpróbáltam. Csak az üzenetrögzítő jelentkezik – mondta
a lány.
Deena összevonta a szemöldökét. Effie talán beteg?
Ült Deena a kifehérített fából készült íróasztalánál, és a Lucite
tartóban tíz, tökéletesen kihegyezett ceruzát számolt össze. A
szabvány méretű, rózsaszínű „Deena Swanson” fejléces, fehér
levélpapírtömb készenlétben állt. Önmaga és Martin ezüstkeretben
álló fényképe nézett szembe vele. Deenának valójában az ég egy
világon semmi dolga nem volt az irodában. Mindenről gondoskodtak.
Tárcsázta Martint Kaliforniában. A férfi nem volt a szállodában.
Ekkor egy másik barátnőjét hívta, azt a karcsú, vörös asszonyt, aki
méregdrága öveket és hasonló, finom kiegészítő kellékeket gyártott.
– Nem ebédelnél velem, szívem? – kérdezte.
– Hétfőnként nem Effie-vel szoktál ebédelni? – kérdezte a
barátnője.
– Beteg – magyarázta Deena.
– Ó, szóval én vagyok a helyettes.
– Ha kedved van. Le Cirque, egykor?
– Miért ne? – mondta a barátnője.
Deena letette a kagylót.
 – Küldessen Mrs. Webstemek virágot – utasította a titkárnőjét. –
Száz dollárért. Ügyeljen rá, hogy szépen kössék meg a csokrot.

– Alig várom, hogy lelépjünk – suttogta Nona. – Anyám tombol.

Figyelmeztettem Pault.
Brigette sem volt éppen elragadtatva. Meglehetősen sokáig
sikerült kimaradnia a pletykalapokból, és most mégis közölték a
képét Paullal, amelyet rejtett kamerával készítettek. Nem olyan nagy
baj, de az ő képük fölötti képen Paul lényegében megcsókolja Mrs.
Swansont. Undorító!
Effie Webster nagyon a szívére vette: a fiát lefényképezték egy
meglehetősen kompromittáló helyzetben a legjobb barátnőjével. No
de ilyet!
Nyomban hívta Pault.
– Ez mi? – bökte oda a fiú elé az Igazság és tényt.
– Ó, ez? – mondta könnyedén a fiú, mintha csöppet sem
számítana. – Elvittem Deenát ebédelni. Nagy ügy!
– Itt nem úgy néztek ki, mintha ebédelnétek – dühöngött Effie. –
Valósággal rajta vagy.
– No és? – mondta Paul. – Mi ebben a rossz? Deena nő, én meg
férfi vagyok.
– Gyerek vagy – hangsúlyozta Effie. – És hogy mered randíra
hívni a barátnőmet? Deena férjes asszony.
– Mondtam már, hogy ebédeltünk, nem basztunk – vágott vissza
élesen Paul. – És hadd emlékeztesselek, hogy huszonnégy éves
vagyok. Aligha gyerek.
Effie-nek nem volt ínyére az eset.
– Többé ne kérj tőlünk pénzt, és takarodj innen. Velem nem fogsz
így beszélni.
Paul kiódalgott a szobából. Nona elkapta az ajtónál.
– Hová mégy? – kérdezte.
– Nem fogom eltűrni, hogy úgy beszéljen velem, mint a
kapcaronggyal. Nem is élek idehaza. Nem vagyok köteles
beszámolni a dolgaimról senkinek.
– Ha nem kérsz tőle pénzt, talán békén hagy – mondta
koraéretten Nona.
– Fogd be a szád. Azt se tudod, miről van szó.
 – Ó, dehogynem. Megpróbáltad megkettyinteni a legjobb
barátnőjét. Nem csoda, hogy pipa rád.
– Azt csinálok, amit akarok.
– Nem akarsz beszélni Brigette-tel, ha már itt vagy?
– Brigette gyerek még. Ne akard folyton a nyakamba varrni.
Brigette hallotta ezt. A gyomra összeszorult. Mi a fenének kellett
egyáltalán találkoznia Nona hülye bátyjával?
Nona megpróbálta könnyedén elsimítani a dolgot.
– Nem kell komolyan venned Pault – mondta nagystílűen, miután
Paul távozott. – Barom. Minden férfi az. Ez lesz az új hitvallásunk.
Minden férfi disznó, nem gondolod? Brigette önkéntelenül
elnevette magát. – Igazad van.
– Tűnjünk már el innen – javasolta Nona. – Hívd föl Lennie-t,
hogy elröpülhetünk-e már holnap Malibuba.

Deena az íróasztalánál ült, és törte a fejét, hogy vajon mit

csinálhatna még, amikor a titkárnője szólt, hogy Adam Bobo Grant
van a vonalban.
Deena mindig örült Adam Bobo Grantnek. Grant – azon kívül,
hogy szórakoztató volt, buzi, és függetlenül gazdag – New York első
számú pletykaújságírója volt. ‘ Deena fölkapta a kagylót.
– Bobo, drágám! Mit tehetek érted?
– Először is Adamnak szólíthatnál az sokkal férfiasabb, nem
gondolod?
– De édesem – tiltakozott Deena –, hiszen mindenki Bobonak hív.
– Munkaidőben nem, Deena.
– Miért, munkaügyben hívsz?
– Meg kellene erősítened egy hírt.
– Miféle hírt, drágám?
– A sztorival kapcsolatban. – Miféle sztori?
Bobo egy pillanatra elhallgatott, és beleharapott ezüst Cartier
tollába.
– De láttad, igaz? – kérdezte végül.
Deena nem akart lassúnak mutatkozni. Gondolatban sorra vette a
reggel olvasott újságcikkeket. Semmi érdekes. – Avass be, Bobo,
hm… Adam, és nyomban nyilatkozom. A vonal másik végén Adam
Bobo Grant gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy Deena
Swansonnak fogalma sincs, miről beszél. Ez a nő nem látta az
Igazság és tényt Senki nem merte megmutatni neki. Gyorsan
határozott.
– Mi a programod ebédidőben, Deena?
Adam Bobo Granttel ebédelni sokkal érdekesebb volt, mint egy
másik nővel.
– Tulajdonképpen szabad vagyok – mondta Deena, és
gondolatban már le is mondta a másik partnert.
– Korán ebédelünk – mondta Bobo. – Ott találkozunk. Fél egy jó
neked?
– Csodálatos – felelte az asszony. – Maradjunk az én asztalomnál
a Le Cirque-ban? – Hacsak nincs nagyobb kedved a Mortimer’s-hez.
Deena habozott, vajon hol lenne jobb, ha látnák Bobóval, és úgy
vélte, a Le Cirque-ben több szemtanúra számíthat.
– Hétfőn? Nem hinném.
– Akkor legyen a Le Cirque.
Deena boldog volt. Megismeri a legfrissebb pletykákat, mindazt,
amiről Bobo nem írhat, mert túlságosan fölháborító vagy botrányos.
Csöngetett a titkárnőjének.
– Mondja le a mára megbeszélt ebédet – mondta hűvösen.
– Ma Adam Bobo Granttel ebédelek.
Mihelyt Adam Bobo Grant letette a kagylót, szólt az egyik
kegyencének.
– Sikerült megtalálnod Martin Swansont? – kérdezte.
– Los Angelesben van. Most éppen az Orpheus Stúdióban ül egy
tanácskozáson. Az a hír járja, hogy átveszi a stúdiót.
– És Venus Maria? – kérdezte Bobo.
– A sajtófőnökével beszéltem. A „Lágy csábítás”, videóját
próbálja.
Adam Bobo Grant mindentudóan bólintott.
– Hívd föl mindkettőjüket. Hagyd meg nekik a nevemet és az
otthoni telefonszámomat. Mondd meg, hogy szeretném, ha minél
előbb visszahívnának. És figyelmeztesd Macket a hírteremben, hogy
hagyjon számomra helyet a címlapon. Ha jól ítélem még az
embereket, exkluzív interjút fogunk közölni a Swanson-Venus Maria
ügyről.
 67
Miközben Lucky Santangelo értekezletet tartott a Panther Stúdió
vezetőivel, Mickey Stolli Carlos Bonnattival találkozott a Century City
egyik luxuslakosztályában.
Pedig Mickey nagyon kíváncsi lett volna, hogy mit tud mondani az
a buta liba. Ugyan mit ért Lucky Santangelo egy filmstúdió
vezetéséhez és a filmkészítéshez? Semmit az ég egy világon: A
reggeli bejelentés váratlanul érte Mickeyt. Azt hitte, Abe Panther
azért hívta össze őket, hogy bejelentse: visszatér a stúdióhoz. Szó
sincs róla. A ravasz vén gazember eladja azt a nyavalyás stúdiót!
Abigaile arca! Szinte megérte látni az elképedt pofáját!
A tanácskozás után Mickey csak úgy odavetette neki:
– Egy másik megbeszélésre kell mennem.
– Meg kell beszélnünk a dolgokat – ütötte bele Ben a hosszú
orrát olyan ügyekbe, amelyekbe nem kellett volna.
– Lehetetlen – felelte némi elégedettséggel Mickey. – Korai volt
lemondanod – állította Ben.
– De jólesett – felelte Mickey.
Abigaile dühösen nézett rá. Nem elég, hogy rajtakapták egy
kurvával, most, életük döntő pillanatában, egyszerűen lelép.
– Azonnal beszélnünk kell az ügyvédünkkel – mondta komoran,
és a sógorához fordult támogatásért. – Igaz, Ben?
Ben és Primrose egyetértett.
Mickey vállat vont.
– Sajnálom – mondta, holott csöppet sem sajnálta.
Abigaile még mindig dühösen nézett rá. Ben belekarolt az
asszonyba.
– Mickey majd később jön – csillapította.
Abigaile hangja magasan, lázasan csengett.
– Később már nem lesz jó – kiáltotta. – Mickey, miért csinálod
velem ezt?
Abigaile Stolli, az „én” nemzedék királynője. Mickey fütyült rá.
Egész életében azon aggódott, hogy vajon mit gondol majd Abigaile.
Most vége.
Amikor megszabadult tőlük, betért az irodájába. Sehol Olive.
Sehol Luce. Hol lehet az az ostoba helyettes titkárnő? Szerette volna
kirúgni, mielőtt bármi máshoz kezd.
 Az iroda furán csöndes volt. Mickey fölvette a telefont, hogy
fölhívja Warnert, és közölje vele, mi a véleménye róla. Aztán
meggondolta magát, és lecsapta a kagylót.
Befejezte Warnerral. Ha rajta múlik, az a nő többé nem hall felőle.
Az ügyvédjével már beszélt, aki megnyugtatta, hogy majd csak
találnak rá valami módot, hogy bíróság elé ne kelljen állnia. Carlos
Bonnatti még otthon hívta föl, hogy beszélni akar vele. Mickey
általában nem szokott ugrani, de volt annyira járatos a világban,
hogy tudja: ha Carlos Bonnatti hívja, jobb odamennie. Eddie Kane
alaposan elszúrta. És most Mickeyn a sor, hogy rendbe tegye a
dolgokat. Mint mindig.
Amíg elért a Century Citybe, bölcs következtetésre jutott: talán az
a millió dollár mégis a Panther problémája. Talán ez Lucky
Santangelo öröksége…
A kocsitelefonon megpróbálta elérni Eddie-t.
A levert Leslie közölte, hogy nincs otthon.
Mickey egy pillanatig kísértést érzett, hogy megkérdezze: „Nem
magát láttam véletlenül Madame Lorettánál?” Aztán meggondolta
magát, és letette.
Carlos Bonnatti fenyegető mosollyal és ernyedt kézfogással
üdvözölte. Mély, recsegő hangja volt. Veszélyes hangja.
– Mr. Stolli – mondta lassan –, kedves, hogy eljött. Ideje, hogy
beszéljünk. A munkatársával, Mr. Kane-nel semmire sem jutok, ezért
jó, hogy így találkozunk.
Mickey úgy látta, hogy a tálalás tökéletes. Csicsás lakosztály, az
előtérben tucatnyi nehézfiú. Hol lehet a kötelező szőke csaj?
– Igaza van, Mr. Bonnatti – mondta finoman. – Miben segíthetek?
– Van egy kis problémám – dörzsölte össze az ujjait Carlos. – Tán
már hallott róla. Bár nagy stúdiót vezet, tán mégse hall mindent.
– Mi a problémája? – kérdezte Mickey, bár pontosan tudta, miről
van szó.
Carlos haján csillogott az olaj. Kígyómosolya volt.
– Főként a kollégájával, Eddie Kane-nel vót dógom. A
termékeinket odacsaptuk a maguk termékeihez. Átküldtük Európába,
a pénz meg begyütt. Ez egy ideig simán ment. – Szünetet tartott.
Mickey alaposan megnézte Bonnattit. Carlos sötétkék öltönyt
viselt fekete selyeminggel, fehér nyakkendővel. Atipikus gengszter
szerelés. A New York-iakat ezer méterről ki lehet szúrni.
Kaliforniában mindig túlöltözötteknek hatnak.
– Szóval – folytatta Carlos –, a pénz egy darabig szépen
csörgedezett, aztán a hozzánk kerülő összegek kezdtek egyre
kisebbek lenni, és tudtam, hogy valami nincs rendben. – Megadóan
tárta szét a karját. – No de mit tehettem? A Panther nagy cég, hát
bíztam magukban.
– Értem – mondta Mickey. – Nem kapta meg az összes, magának
járó pénzt.
– Mondjunk csak annyit, hogy egymilliócska hiányzik – bólogatott
Carlos. – Egen, és kinél van a pénzt? Ez a kérdés. A nagy kérdés.
– Tudni akarja, kinek a zsebében kötött ki – mondta Mickey.
– Nem akarok ujjal mutogatni – igazgatta selyeminge
mandzsettáját Carlos. – De valahogy Eddie Kane neve ugrik be.
– És ő nem fizet. Igaz?
– Elképzelhetetlen, hogy egy Eddie-féle balfácán megfizessen
egymilliót. – Rövid szünet. – Így hát… Mickey, ugye meg tudja érteni
a gondomat?
Mickey nagyon is jól értette.
– Azt szeretné, ha a Panther Stúdió kárpótolná. – Ez kijelentés
volt, nem kérdés.
– Úgy van. És ha találna rá valami módot, sok kellemetlenségtől
kímélné meg Mr. Kane-t. Tán a következő húszharminc évben
levonhatnák a fizetéséből.
– Kivitelezhetőnek látszik – egyezett bele barátságosan Mickey.
Carlost szemlátomást meglepte Mickey azonnali
engedékenysége.
– Hogy csináljuk? Most már nem elég nekem egy kézfogás. írást
akarok, hogy a Panther tartozik a cégemnek egymillió dolcsival.
Mongyuk, szolgáltatásért.
Mickey bólintott.
– Jó ötlet. Hívja be az ügyvédeit. Én jogosult vagyok a Panther
nevében aláírni. Csak egy kikötésem van: korábbra kell dátumozni.
És az iratot még ma alá kell írnom.
– Rendben – mondta Carlos. – Az ügyvédem majd elintézi. Nem
kérdezünk semmit.
Kezet ráztak: Carlos Bonnatti és Mickey Stolli.
 – Gyüjjön vissza kettő felé. Addigra minden kész lesz – mondta
Carlos. Szünetet tartott, hosszan, áthatóan nézte Mickeyt. – Maga
nagyon szolgálatkész ember, Mr. Stolli. Nagyon okos ember. Ha
bármikor szüksége lenne valami szívességre…
Mickey szerényen bólintott.
– Köszönöm.
Mickey távozása után Carlos töprengve járkált a lakosztályában.
Ujjait a halántékára szorította. Néha nagyon hiányzott az apja. Enzio
Bonnatti mindig pontosan tudta, hogy mi történik. Képes volt
nyomban fölmérni bármiféle helyzetet, rögtön meg tudta magyarázni
a hogyanokat és a miérteket. Santino, Carlos fivére nagy marha volt.
Kizárólag a punci érdekelte. Persze, a megfelelő szakmában
tevékenykedett: pornófilmek és kábítószer.
Carlos tudta, hogy ő dörzsöltebb Santinónál. A francba, de hiszen
bárki dörzsöltebb Santinónál. De azt azért nem bánta volna, ha az
apjával beszélhetett volna.
Mickey Stolli nagyon könnyen belement a dologba, nem is
vitatkozott.
Valami történt, és Carlos nem tudta, hogy mi. No, de ha
meglesznek a papírok, és megkapja a pénzét, ki törődik vele?
 2037 68

Az Orpheus Stúdió irodájában ülve Martin Swanson úgy olvasott

magáról, mint holmi kukkoló. Szeme végigpásztázta az olcsó
magazint. Alig akart elhinni néhány dolgot, amelyet ott olvasott.
A MILLIÁRDOS MARTIN SWANSON!
AZ ELRAGADÓ SZUPERSZTÁR, VENUS MARIA!
A GYÖNYÖRŰ, TÁRSASÁGI FELESÉG, DEENA!
Meg az a sok idézet az állítólagos legjobb barátoktól és közeli
ismerősöktől.
Martin olyan hosszú időn át tartotta a kezében a sajtóját, hogy
már a most megjelent anyaggal való szembesülés puszta ténye is
megdöbbentette. Számtalan következménnyel kellett számolnia. Mit
fog szólni Deena? Dühös lesz, ha meglátja Martin képét Venus
Mariaval. Hogyan fogja ezt megmagyarázni neki? A kép nem
hivatalos helyen vagy étteremben készült. Minden kétséget kizáróan
intim felvétel, valakinek a pamlagán.
Legalább nem meztelenek rajta. Nem az ágyban kapták rajta
őket. Ám elegendő a képre pillantani, hogy az ember tudja: ezek
lefeküdtek egymással.
A fényképről eszébe jutott a másik fotó: Deena meg Effie kölyke.
Mi az ördögöt csinált Deena a Central Parkban Paul Websterrel?
Nem mintha Martin félt volna egy ilyen tejfelesszájú ifjonctól, de
az ügy nevetségessé tette Deenát, kétségbeeset színbe hozta.
Martin tovább olvasta a cikket:
„A szexi szupersztár, Venus Maria még a milliárdos Martin
Swansonnak is leckét tud adni abból hogyan lehet csúcsra kerülni.”
Igazán? Mit tudnak ezek? Egyáltalán, kié ez a lap? Fölhívta New
York-i titkárnőjét, hogy derítse ki.
– Tud valamit Mrs. Swansonról? – kérdezte.
– Azt hiszem, az irodájában van – felelte Gertrude. – Megmutatta
neki valaki?
Gertrude zavarban volt.
– Sejtelmem sincs, Mr. Swanson.
– Ha keresne, mondja neki azt, hogy megszakítás nélkül
tárgyalok, és képtelen elérni. – Igenis, uram.
 Most, hogy a viszonya Venus Mariaval nyilvánosságra került,
nagyon óvatosnak kell lennie. Megérte? Akar-e még találkozni a
lánnyal?
A legutóbbi hétvégén a lány több mint fárasztó volt. Először
magukkal hurcolta Coopert San Franciscóba, aztán amikor
visszaértek, Martin nemi teljesítményét kritizálta. Az Isten verje meg!
Egyszer kurvákkal csigázza föl, máskor meg elvárná, hogy
rekordteljesítményt nyújtson, amikor fáradt, cs tele a feje. Ha az
ember házas, a felesége legalább megérti az ilyesmit.
Ugyanakkor Venus Maria valami egészen különleges volt.
Mindenki kívánta. Hogy Cooper belé van esve, az nyilvánvaló. És a
lány az övé: Martin Swansoné, a Milliárdos Szeretőé.
Milliárdos Csődör!
Martin önkéntelenül elmosolyodott. Ez az egész valahogy olyan
vicces volt. De ha a képről magyarázatot kell adnia Deenának, már
nem lesz olyan vicces.
Az irodában megszólalt az intercom.
– Mr. Swanson – hallatszott az egyik titkárnő hangja – Mr. White
tudni szeretné, hogy mikor jön vissza a tárgyalásra.
– Rögtön ott leszek – mondta Martin, és félbehajtotta az újságot.
Elég volt töprengeni ezen az alantas, olcsó pletykalapon. Majd a
nyakukra küldi az ügyvédeit. Elpusztítja őket, ahogyan csak Martin
Swanson képes.
Visszaballagott a tanácskozásra. Átveszi az Orpheus Stúdiót. És
ez sokkal fontosabb.

Cooper Turner asztalán egymás mellett feküdt az L. A. Times,

benne bekeretezve a Mickey Stolliról szóló cikk és az Igazság és
tény.
Cooper előbb a Mickeyről szóló beszámolót olvasta el. Jót
mulatott. Ennél viccesebb jelenetet nemigen tudott elképzelni.
Mickey Stollit letartóztatták egy kurvával. Cooper ismerte Madame
Lorettát. Nem szakmai értelemben, de egy színésznő, akivel járt,
éppen prostituáltat játszott, és a szerephez némi kutatómunkát akart
végezni. Ford Weme bemutatta őket, és Cooper meg a barátnője
számos kellemes délutánt töltöttek Madame Lorettánál, teázgattak,
és hallgatták a Madame észbontó történeteit.
 Cooper azon tűnődött, mit érez majd Venus Maria, ha elolvassa
az Igazság és tényt A cikk minden kétséget kizáróan nyilvánosságra
hozta a lány viszonyát Martinnal.
Talán Venus éppen ezt akarta. Martint így talán döntésre lehet
kényszeríteni.
Cooper cinikusan húzta föl a szemöldökét, amikor Deená-ról meg
arról a taknyosról olvasott. Martinnak ez nem fog tetszeni. Nagy
csapás lesz hatalmas önbecsülésére.
No, de mindez nem az ő gondja. Fölhívta a virágboltot, és
küldetett Venus Marianak két tucat vörös rózsát. Ennyit megtehetett.
 Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a próbateremben mindenki
olvasta azt az ostoba magazint. Ezt Venus Maria érezte a sanda kis
pillantásokból meg az itt-ott fölhangzó kuncogásból. Elevenen
vetette bele magát Ron legújabb gyötrő gyakorlatába.
Dél körül megérkezett Ken Baba, megmosdott és megtörülközött
a magas alakjával és kifejezéstelen képével. Izompacsirtának való
trikót és feszes farmert viselt, amelyből kidomborodott igen jól fejlett
ágyéka. A lényeg. Venus Maria már sokszor meg akarta kérdezni
Rontól, hogy mi érdekeset talál a Ken Babában. Ám a feszes
nadrágra pillantva pontosan megértette, hogy mi benne a vonzó.
– Mi lenne, ha mindnyájan elmennénk ebédelni? – javasolta Ron,
aki úgy érezte, itt a ragyogó alkalom, hogy a legjobb barátja meg az
élettársa összebarátkozzanak. – Legalább megpróbálhatnál kedves
lenni Kennel. Elvégre én ki tudok jönni Martinnal.
Haha! Ron nem is ismerte Martint. Legföljebb ha köszönő
viszonyban volt vele. Venus Maria igent mondott azért, hogy Ron
kedvében járjon.
– Asztalt foglaltattam az Ivyben – örvendezett Ron.
Venus Maria összevonta a szemöldökét.
– Nem túlságosan feltűnő hely? Különösen ma?
– A hátsó teremben leszünk. Úgy megyünk be és ki, hogy észre
se fognak venni.
Fél egykor elindultak az étterembe Ken Baba csillogó
Mercedesén. Venus Maria hatalmas fekete napszemüveg mögé
rejtőzött, és a hátsó ülésre telepedett.
– Olyan szagom lehet, mint a tevének – jegyezte meg. – És
neked is, Ron.
– Engem hagyj ki – mondta a mindig nagyon eredeti Ken.
Bármikor, gondolta Venus Maria.
Az ebéd pocsékul sikerült. Az általában csípősen szellemes Ron
úgy viselkedett, mint egy agyalágyult szerelmes. Ken nagyzolt. Ken
mindent tudott. Ken mindent megmagyarázott. Mire kiértek az
étteremből, Venus Maria már bánta az egészet.
Mire viszont visszaértek a próbateremhez, odakint már egyre nőtt
a fényképészek serege. Mihelyt a kocsi megállt, kattogtatni kezdtek.
 – Honnan a csudából jönnek? – sóhajtott Venus Maria és kitört a
kocsiból.
– Ma te vagy a címlapsztori, drágám. Csak az igazi szenzációra
lesnek – magyarázta Ron, amint a lány után ballagott.
Tulajdonképpen örült, hogy fényképezik. Ken élvezte a fotósok
figyelmét.
– Ne aggódj, majd én megvédelek - mosolygott a
fényképezőgépekbe.
A férfias Ken Baba.
Az ostoba Ken Baba.
– Mit tudsz mondani az ügyről, Venus?
– Mit mondanál Martin Swansonról? – Igaz?
– Szereted? – Martin otthagyja a feleségét?
Venus Maria nem vett tudomást a riporterek kérdéséről. Sötét
napszemüvege mögé bújva besietett a próbaterembe.
 2038 69

Lennie végigborongta az egész hétvégét. Beszélt Jess-szel, aki

közölte vele, hogy egy seggfej.
– Mindig Lucky pártját fogod – panaszkodott Lennie. – Én vagyok
a barátod. Mi folyik itt.
– Térj már észre, Lennie. Egy rendkívüli nőt vettél el feleségül, ne
küzdj hát ellene.
Ne küzdj ellene! Nagyon jó. Ugyan mit ért Jess? Őt nem alázták
meg az egész világ előtt.
Ó, Istenem. Szegény Lennie boldogtalan. Vegyünk neki egy
stúdiót.
A francba ezzel a baromsággal!
És mégis… már most hiányzott neki az asszony. És most az sem
segített, hogy belevetette magát a forgatókönyv írásába.
Beszélt Brigette-tel, és együtt ebédeltek Serendipitynél.
– Nagyszerűen nézel ki, kislány – csókolta meg a lány arcát
jobbról-balról. – Az iskola jót tesz neked.
– Az iskola nem tesz jót nekem – tiltakozott Brigette. – Gyűlölöm.
Alig várom, hogy kikerüljek.
– Máris kint vagy – borzolt a lány hajába Lennie.
– e csak nyárra – nyögte Brigette. – Vissza kell mennem még,
igaz?
– Ha felnőtt korodban okos akarsz lenni. – És aztán egyetem? –
Aha.
– Miért, Lennie? Hiszen nem kell állásba mennem. Örökölni
fogom azt a rengeteg pénzt.
– Talán azt akarod csinálni, amit anyád? Férjhez menni, és költeni
a pénzt? – korholta keményen Lennie. – Miféle élet az? Gondolnod
kell a jövődre.
– Tudom – vette tudomásul vonakodva Brigette.
Egy sarokasztalnál ültek. Brigette félméteres hot dogot és
csokoládés tejet rendel.
– Nincs étvágyad, mi? – vigyorgott Lennie.
– – Olyan boldog vagyok, hogy veled lehetek, Lennie. Igazán alig
várom Malibut.
 – – Az, szóval… – A férfi az étlapot bámulta. – Valamit el kell
mondanom. A lány várakozón nézett rá.
Lennie nem szívesen okozott neki csalódást.
– Huh… a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy terveztük.
– Mi baj? – kérdezte aggodalmasan Brigette.
– Lucky meg én… szóval, van néhány problémánk és… huh, nem
sikerült tisztáznunk. Nem nagyon hinném, hogy együtt töltjük a
nyarat.
– Jaj, ne – kiáltott föl Brigette. – Te meg Lucky olyan isteniek
vagytok együtt. Nagyon kérem, hogy ne legyenek problémáitok.
Kérlek.
– Ha az élet ilyen egyszerű lenne. – Megfogta a lány kezét.
– Ide figyelj, megígértem neked a nyaralást. Elhozod a
barátnődet, és elmegyünk Dél-Franciaországba vagy
Spanyolországba vagy Görögországba - valahová. Majd kifundáljuk.
– De én veled meg Luckyval szerettem volna lenni – mondta halk,
szomorú hangon Brigette. – Meg Bobbyval. Nagyon hiányzik. Ezer
éve nem láttam.
Lennie nem vett tudomást a szőke nőről a szomszéd asztalnál,
aki szemezni kezdett vele. A zsebébe nyúlt cigarettáért.
– Fölhívhatom Luckyt? – kérdezte Brigette, és a kockás abroszt
bámulta, miközben azon búsult, hogy miért kell mindig mindennek
elromlania.
– Ha van rád ideje – felelte Lennie. – Nagyon elfoglalt, stúdiót
vesz.
– Filmstúdiót?
– Aha. Majd olvashatod az újságokban. Megvette a Panther
Stúdiót. – Mélyet szippantott a cigarettájából. – Feleségem, a
mágnás. Nem elégszik meg azzal, hogy ő vezeti a világ legnagyobb
hajózási cégét, most már Hollywoodot is akarja.
– Ezért haragszol? – kockáztatta meg Brigette.
– Nézd, hosszú történet. Ha ezt akarja… De legalább szólhatott
volna. Mit gondolsz, hol volt az utóbbi hat hétben, amíg állítólag
Japánban volt? – Hol?
– Hollywoodban, titkámősdit játszott. Álruhában. Brigette szeme
kikerekedett.
– Komolyan? Irtó izgi lehetett.
 – Az, ha az embernek nincs más kötelezettsége. Csakhogy Lucky
a feleségem. És néha szeretnék találkozni vele. Szükségem lenne
néha, hogy mellettem legyen. – Két szippantás után elnyomta a
cigarettáját. – Az ördögbe! Miért untatlak ezzel téged?
– Mert jól tudlak hallgatni? Lennie nevetett.
– Az igaz. Beszéljünk másról. Veled mi van?
– Semmi – mondta ködösen a lány. – Tulajdonképpen meg
akartam kérdezni; nem mehetnék-e L. A.-ben holnap vagy
holnapután. Nona mamája tombol. Az egyik hülye magazinban van
egy fénykép Nona bátyjáról, Paulról Deena Swansonnal. A milliárdos
feleségével.
– Igazán?
– Szóval Paul le van fényképezve a nővel, és Deena a legjobb
barátnője Effie-nek, vagyis Paul mamájának. Szóval, ahogy Nona
mondja, el kell tűnnünk innen. De mivel te nem mégy L. A.-be,
nyilván mi sem mehetünk.
Olyan letört volt, hogy Lennie úgy érezte, föl kell vidítania.
– Mondok valamit – mondta. – Megebédelünk, beszélgetünk,
aztán beugrunk egy utazási ügynökséghez, és összeállítunk egy
utat. Mit szólsz hozzá? Te, én meg hogy is hívják azt a lányt? –
Nona.
– Oké. Úgy van, kislány.
– No és Lucky meg Bobby?
Lennie a fejét rázta.
– Majd máskor, egy másik életben.
 2039 70

A csillogó-villogó Swanson Building előtt fényképészek

várakoztak, amikor Deena kilépett. Általában csak akkor bukkantak
föl, ha az asszony és Martin megjelentek valamilyen eseményen.
Ám Deena mindenesetre mosolygott, és beszállt a sofőr vezette
kocsijába.
A Le Cirque-ben a tulajdonos, Sirio Maccioni a maga
szenvedélyes és túláradó módján üdvözölte, és az asztalhoz
vezette, ahol Adam Bobo Grant várta.
– Drágám!
– Drágám!
És bemutatták a hollywoodi puszilkodás New York-i változatát.
– Istenien nézel ki, mint mindig – mondta Bobo. – Ez a
halványzöld a te színed. Deena mosolygott.
– Köszönöm, drágám. Martin szerint is.
– Igazán? – üdvözölte közben Bobo a szomszédos asztaloknál
ülőket. – No és hogy van a nagy ember?
– Remekül – mondta Deena. – Azt hiszem, hamarosan nagy
sztorink lesz számodra.
Bobo fölhúzta a szemöldökét.
– Igazán? És mi lenne az, szívem?
– Martin megöl, ha megtudja, hogy elmondtam neked, és meg
kell ígérned, hogy az engedélyem nélkül nem írsz semmit.
– Ha bennem nem bízhatsz, akkor ugyan kiben? – mondta a
legőszintébb hangján Bobo.
– Martin átveszi az Orpheus Stúdiót Hollywoodban – jelentette be
Deena. – Mit szólsz hozzá?
Hogy Venus Maria játszhassa az összes főszerepet, gondolta
magában Bobo. Ez lenne a románc mögött?
– Ez nagyon érdekes – pillantott körül a teremben, hogy fölmérje
a közönséget.
– Hát nem? – mosolygott Deena. Szép foga volt. – Persze, több
időt kell majd töltenünk L. A.-ben. De szerintem izgalmas lesz. Nem
gondolod?
Bobo bólintott. Deena, a szerény fogalmazás királynője.
– Igazán izgalmas lesz, drágám – mondta.
 Az italos lépett az asztalhoz, és megrendelték az italokat. Deena
a martini mellett döntött, Bobo vodkát kért tisztán.
– Olyan üdítő változatosság olyan emberrel ebédelni, aki
töményét iszik – kacagott csilingelve Deena. – Amikor a hölgyekkel
ebédelek, senki nem nyúl máshoz, csak Perrier vagy Evian
ásványvízhez. Hihetetlenül unalmas. Én bizony szívesen iszom egy
martinit ebéd előtt.
Bobo bólintott, és közelebb hajolt az asszonyhoz. Bizalmasan
kérdezte: – És most, Deena – halkította le a hangját –, mondd el, mi
a helyzet.
– Miféle helyzet, Bobo?
Deena csak nem fog titkolózni előtte?
– Hát közted és Martin között.
Az asszony értetlenül bámult rá.
– Ugye, láttad az Igazság és tényt, igaz? – Közelebb húzódott az
asszonyhoz, szinte bátorította.
Deena még mindig értetlenül bámult rá.

Igazság és tény. Az mi?

Bobo kezdte elveszíteni a türelmét.
– Egy képes magazin. Amilyeneket a szupermarketokban
árulnak.
– Ó, szóval olyan, mint a Star vagy a Globe. Imádom a Globe-ot.
„A fej nélküli asszony hármas ikreket szül” – isteni szöveg. A
szobalányom szokta hozni.
– Akkor igazán csodálom, hogy a szobalányod nem lepett meg az
Igazság és tény-nyel.
Deena teljesen ártatlanul bámult Bobóra.
– Van benne valami, amiről tudnom kellene?
– Igen, Deena, van. – Dundi kezébe vette az asszony finom,
gondosan manikűrözött kezét. Bobo kisujján hatalmas zafírköves
gyűrű volt, kis brillekkel díszítve.
Deena a gyűrűt nézte, és érezte, hogy olyasmit fog hallani,
amiben nem lesz öröme.
– Micsoda, Bobo? – kérdezte. A hangja nem csattant föl, ám
enyhe idegenes akcentusa erősebbé vált.
 – Van benne egy sztori a férjedről és Venus Mariaról – tért a
tárgyra Bobo.
Deena gyomra összeszorult, de sikerült uralkodnia magán.
– Igazán? – kérdezte óvatosan. – Martint mindig megpróbálják
összeboronálni mindenféle nőcskékkel. Csak nem egy újabb eset?
– Van róluk fénykép is, kettesben – mondta Bobo. – És a cikk
számos részletet említ.
– Miféle részletet? – húzta el a kezét Deena.
– Ó, hogy hónapok óta találkozgatnak. Meg hogy Martin állítólag
bele van bolondulva a lányba, az meg szerelmes Martinba. –
Szünetet tartott, és most tért csak rá a lényegre. – Igazán nem
hoznám ezt föl, Deena, de nem szeretném, ha a sajtó elevenen
fölfalna téged. Szeretnélek megvédeni. – Ismét szünetet tartott, várta
az asszony reagálását. Deena nyugodt maradt, hát folytatta. –
Hajlandó vagyok meghallgatni a te véleményedet a sztoriról. És úgy
megírni, ahogyan te akarod.
– Nincs mit hallanod – szorította össze a fogát Deena. – Meg kell
néznem azt az újságot, Bobo. Ha láttam, talán tudok majd mondani
valamit.
Bobo odanyújtotta az asszonynak a nála lévő, nagy alakú
borítékot.
– Tessék, Deena. Menj ki a mosdóba, olvasd el, gyere vissza, és
beszélj.
Az asszony fogta a borítékot, és magasra emelt fejjel kivonult a
toalettre. Amikor elolvasta a cikket, ereiben megfagyott a vér.
Amikor meglátta Martin és Venus Maria képét, megértette, hogy
cselekednie kell.
Venus Maria aláírta önmaga halálos ítéletét.
Deena Swanson majd gondoskodik a dologról

Miután a részlegek vezetőivel tárgyalt, Lucky úgy gondolta,

beszélnie kell a stúdióhoz tartozó sztárokkal is. Egyelőre a
tanácsteremben rendezkedett be, néhány napot hagyott Mickey
Stollinak, hogy eltakarodjék. Mickey megfosztotta Luckyt az
élvezettől, hogy kirúghassa. Kár.
Morton Sharkey talált egy ügyes titkárt, és elcsalta Lucky mellé
egy másik stúdióból. Otis Linderest rátermett, fekete bőrű
fiatalember volt, aki a húszas évei vége felé járt. Kétségtelenül
pompásan föltalálta magát, és kemény munkával szervezte meg a
találkozókat, gondoskodott arról, hogy Lucky minél kényelmesebben
és nagyobb biztonságban érezze magát.
Annyi volt a tennivaló, hogy Lucky azt se tudta, hol kezdje. A
legfontosabb a stúdió gyártás utáni fázisban és gyártás előtti
fázisban lévő terveinek sorravétele volt, hogy meghatározhassa a
Panther jövőjét.
A megismert vezetők közül nem tudta, kiben bízhat. Időbe telik,
amíg megismeri emberi tulajdonságaikat, fölmérheti hűségüket.
A közvetlen elképzelése az volt, hogy az elkövetkező hetekben
egyenként ül le velük beszélgetni. Közben kikerestette Lennie
szerződését, és megmondta Mortonnak, hogy át akarja íratni.
– Küldjön neki levelet – utasította az ügyvédet –, miszerint
feloldjuk a Pantherhoz fűződő szerződése alól. Elengedjük, hacsak
nem akar maradni.

Miért csinálja ezt?

Nem akarom, hogy azt higgye, bármivel is tartozik a Pantheraak,
csupán azért, mert enyém a stúdió. Ha úgy dönt, hogy visszajön
dolgozni, az remek. De ha nem, szabadon elszerződhet máshová.
– Lucky, Lennie érték – mutatott rá Morton. – Komoly érték.
– De a férjem is – felelte határozottan Lucky. – És nem érezheti
úgy, hogy ide van láncolva.
Áradni kezdtek a virágcsokrok olyan emberektől, akiket Lucky
nem ismert. A virágokat meleg hangú üdvözlő szavak kísérték.
Ügynököktől, producerektől, menedzserektől. A sztárok ilyen
csekélységgel nem foglalkoztak. Aki sztár, annak sohasem kell
virágot küldenie, az csak kapja a virágot.
Otis bemutatta Luckynak az összes üdvözletküldőt. Fiatalember
létére valóban sokat tudott.
– Mióta van a szakmában? – kérdezte kíváncsian Lucky.
– Díszítőként kezdtem. A CAA-nél már a postázóban dolgoztam.
Kis híján belemásztam a gyártásba. Személyi titkár öt éve vagyok.
Lucky megjegyezte, hogy Otis szívesen lenne producer. Majd egy
kicsit később, gondolta Lucky. Most fölbecsülhe-tetlen segítséget
jelent titkárként.
 Este kilencig maradt a stúdióban. A kocsiban Boogie átadta neki
az Igazság és tényt.
– Gondoltam, kíváncsi lesz rá – mondta, miközben hazafuvarozta
Luckyt.
Lucky átfutotta az újságot. A Martin Swansonról és Venus
Mariaról szóló részt átugrotta. Kit érdekel? Úgysem hitt el soha
semmit, amit ezekben a lapokban olvasott. Ám amikor megpillantotta
Brigette képét, rögtön nyugtalan lett. Brigette kedvezőtlen
tapasztalaton esett át Tim Wealth-szel, és Lucky tudta, hogy a lány
túlságosan fiatal és esendő ahhoz, hogy egy újabb gazfickó áldozata
legyen. És Paul Webster a hosszú hajával meg az átható
tekintetével nem sok jót ígért.
– Figyelmeztessen, hogy holnap reggel az első dolgom legyen
fölhívni Brigette-et – mondta. – Hívja föl Londont, és szóljon Mike
Baverstocknak a British Airwaysnél, hogy figyeljen oda Bobbyra meg
a dadájára. Pénteken indulnak. Ja, és mondja meg Otisnak, hogy
péntek délutánra ne csináljon nekem más programot, mert kimegyek
eléjük a repülőtérre.
Mire a parti házhoz értek, elmúlt tíz óra.
– Van számomra üzenet, Miko? – kérdezte reménykedve Lucky.
Miko meghajolt.
– Nem, asszonyom, nem lenni üzenet.
Lennie-nek szemlátomást nem akaródzott telefonálni.
Lucky olyan fáradt volt, hogy enni sem tudott. Már semmit se
tudott, csak belezuhanni az ágyba, és mély álomba merült.
Fölfrissülve ébredt, virgoncán lezuhanyozott, fölöltözött, leült
reggelizni. A lapok tele voltak a hírrel: LUCKY SANTANGELO
ÁTVESZI A PANTHERT MARTIN SWANSON BEKEBELEZTE AZ
ORPHEUST
Alig várta, hogy a stúdióba éljen. Sok nehéz munka várt rá, de
egy dologban már biztos volt: stúdiót vezetni éppen olyan
szenvedély, mint a kábítószer.
Először Johnny Romanót fogadta Johnny bebillegett a
tanácsterembe, nyomában a sleppjével.
Mihelyt belépett, elállt a lélegzete. Ez a nő gyönyörű.
– Beszélhetnénk négyszemközt, Mr. Romano? – kérdezte Lucky.
 – Hé, bébi, boldogan. – Intett a kíséretének, hogy lépjenek le.
Lucky fölállt az asztaltól, odament a férfihoz, kezet nyújtott.
– Lucky Santangelo a nevem – mondta. – A bébi valahogy nem
vág hozzám.
Johnny megfogta a lány kezét, és magához húzta.
– Maga gyönyörű – mondta rekedten. – Üdvözlöm az életemben.
Lucky elvette a kezét.
– Ócska szöveg. Hányszor használta? Johnny nevetett.
– Többnyire beválik.
– Nálam nem.
– Oké, oké, szóval maga gyönyörű nő, és nekem, Johnny
Romanónak kedvem lenne udvarolni magának. Olyan szörnyű dolog
ez?
Lucky nem vett tudomást mindezekről.
Tudja, Johnny, hogy a filmje nagyot kaszált a hétvégén.
Persze, bébi – mondta magabiztosán a férfi.
– De szerintem a következő hétvégén vissza fog esni. Johnny
fölemelte a fejét, odamutatta híres filmsztár állát.
– Mit nem mond, bébi?
Lucky nem fékezte magát.
– Csak azt mondom, hogy az Anyabaszó egy férfi-soviniszta
szemét. Johnny arca elsötétült. Vele senki sem beszélt így. –
Megbolondult, asszony? – sziszegte. Lucky a fejét rázta.
– Nem én, csak szeretnék néhány hasznos tanácsot adni
magának.
– Mit? – kérdezte pimaszul Johnny. – Maga bírja a kritikát, igaz?
– Azt hiszi, nem bírom?
– Johnny, maga szenzációsan jóképű pasas. Mindenki szereti
magát. Maga férfias, jóképű és szexi. Csakhogy ez a film egy csomó
embert elfordít magától. A srácok nem nézhetik meg, az öregek nem
akarják látni. Nem is értem, miért, de valóságos antihőst csinált
magából. A vége pedig az, hogy mindenki utálja a figurát, akit
játszik. Ráadásul minden második szó „anyabaszó”.
Maga írta a filmet, Johnny. Nyilván bővebb ennél a szókincse. A
férfi dühösen nézett Luckyra.
– Ez a mozi egy piszok nagy vagyont fog hozni a Panthernak,
maga meg kritizálja?
 – Csak azt mondom, hogy szerintem maga ennél sokkal többre
képes. És nagyon szeretném, ha újabb filmet csinálna a Panthemak.
Ugyanakkor hajlandó vagyok összetépni a szerződését, és
elengedni, mert még egy Anyabaszót nem vagyok hajlandó csinálni.
Ha tartós pályafutást akar, azt építeni kell, nem rombolni. Ez a film
azt sugallja a közönségnek: „Basszátok meg! Azt csinálok, ami
akarok, és megúszom.” Ez nem válik be, Johnny.
– Maga megőrült, asszony – nevetett Johnny. – Elmehetek ebben
a városban bárhová, és olyan szerződést kapok, amilyent csak
akarok. – Talán ezt kellene tennie – mondta nyugodtan Lucky.
Johnny nem hitt a fülének. Eszelős ez a tyúk?
– Oké, hölgyem, ha ezt akarja, talán ezt is fogom tenni.
– Nosza – mondta kihívóan Lucky. – De ha van egy csöpp esze,
rám hallgat. Ne döntsön rögtön. Gondolja át, és majd a jövő héten
beszélünk.
Johnny Romano nem volt boldog, amikor kilépett a teremből
Lucky következő páciense Venus Maria volt.
A szőke szupersztár az arcán széles vigyorral viharzott be.
– Ez már valami – kiáltott lelkesen. – Egy nő a főnöki székben! A
legmerészebb álmom vált valóra. Hogy csináltad?
Lucky a lányra mosolygott.
– Úgy érzem, ideje. És szeretnék néhány alakot megtáncoltatni.
Benne vagy?
Venus Maria még jobban vigyorgott.
– Megtaláltad a megfelelő embert!
– Remélem – mondta Lucky. – Szükségem van minden
segítségre. – Számíthatsz rám – vetette magát egy székbe Venus
Maria, és kinyújtóztatta a lábát. Levágott szárú farmert és Mentsd
Meg a Világot föliratú trikót viselt, hozzá jelvényekkel teli mellény két.
Platinaszőke haját a feje tetején fogta össze. A lábán rövid, fehér
zokni és Reebok surranó. – Próbálok – közölte – a hamarosan
elkészülő videoklipemhez. Nagy szám lesz!
– Örülök, hogy a Panthernál vagy – mondta szeretettel Lucky. –
Tudom, hogy a Bombanő-re vagy betervezve, és azt is, hogy nem
tetszik a forgatókönyv.
– Ezt honnan tudod?
– Mert mondtad nekem.
 Venus Maria meghökkent.
– Én mondtam? Találkoztunk már?
Lucky cigarettáért nyúlt.
– Persze, találkoztunk. Csak nem emlékszel, igaz? – New
Yorkban?
– Nem. Itt a stúdióban. Panaszkodtál nekem a forgatókönyvre, és
miután elolvastam, tökéletesen egyetértek. Máris folyik az átírása.
Mielőtt jöttél, akkor beszéltem az íróval. Tudja, hogy mit akarunk. –
Tudja?
– Tudja.
Te aztán gyors vagy.
Ücsörögni nincs értelme. Tudom, milyen filmet szeretnél. A
Bombanő vallomás lesz a nőkről és arról, ahogyan kihasználják
őket. Jól mondom?
– Tökéletesen. – Venus Maria mégsem értette a dolgot. – Még
mindig nem tudok rájönni, hol találkoztunk.
– Mickey Stolli titkárnője. – Micsoda?
– Emlékszel Mickey Stolli titkárnőjére? Akinek
szódásüvegszemüvege, pocsék frizurája és ocsmány ruhái voltak?
Igazán kedves voltál hozzá.
Venus zavarban volt.
– Igen. És?
Én voltam az.
Venus Maria fölugrott.
– Te? – ámult el. – Ugyan már. Biztosan viccelsz. Te?
Luckyból kitört a nevetés.
– Igen, én. Álruhában. – Nem!
– De igen!
– Hűha!
– Tudod, nem akartam megvenni a kócerájt úgy, hogy nem
tudom, mi folyik itt, ezért itt dolgoztam hat hétig, hogy megtudjak
egyet s mást.
– És sikerült?
Lucky szippantott, és mosolygott. – Mondjuk.
– Képzelem!
– Csak azért mondom el neked, mert úgy érzem, benned
bízhatok. De nem szeretném, ha mások is megtudnák. Talán
elmondom. Talán nem. Hadd törjék a fejüket, honnan tudok olyan
sokat.
– Az Istenit! – kiáltott föl Venus Maria. – Ez aztán a balhé!
Odavagyok egészen!
– Tehát – folytatta Lucky – a terv a következő. Tökéletesen
rendbe tesszük a Bombanő forgatókönyvét, aztán csinálunk belőle
egy tök jó filmet. Gondolkodtam a rendezőn. Mit szólnál, ha nő
rendezné?
– Imádom a rendezőnőket – mondta Venus. – De ha itt meg
mertem ezt említeni, úgy néztek rám, mint az őrültre.
– Szerintem ezt a filmet csakis nő rendezheti. Többre is
gondoltam. Hallottál már Montana Greyről?
– Naná. Ő írta és rendezte azt a baromi jó kis filmet az Utcai
embereket. Szerintem nagyszerű, nagyon tehetséges.
– Helyes. Holnap jön hozzám. Szerintem ő lenne a
legalkalmasabb. Örülnél neki?
– Hogy örülnék-e? Kiugranék a bőrömből!
– Ha neki is tetszik az ötlet, majd leülünk megbeszélni
hármasban.
– Bármikor.
– És szeretném látni a Parádé vetítését. Ha jól tudom, az első
vágás már készen van. Most találkoztam Cooper Turnerrel, majd
megbeszélem vele.
Venus Maria bólintott.
– Szeretni fogod Coopert. Jó fiú. Ne higgy el mindent, amit
hallottál róla. Ó – tette hozzá idegesen – és ne higgy el mindent,
amit rólam hallasz.
Lucky nevetett.
– Rólam is szólt már néhány főcím. Meg tudlak érteni. – Szóval…
a fiúk hogy fogadtak?
Lucky szippantott a cigarettájából.
– Szerintem nincsenek hozzászokva, hogy besétáljon egy nő, és
átvegye a boltot.
– Hát nem.
Lucky kifújta a füstöt. – Mindig szerettem a kihívást.
 2040 72

Emilio Sierra kétágyas szobát foglaltatott egy csicsás hotelban

Hawaün. A szoba a tengerre nézett. Amikor Ritával odaértek, olyan
szobába vezették őket, amely a hatalmas parkolóra nézett – csöppet
sem volt festői látvány.
– Ez nem jó – kiabált dühösen Emilio.
– De jó, szívi – csillapította Rita. – Legalább a távolból látjuk az
óceánt.
Hülye liba. Hogy miért kell mindig hülye libákat kifognia?
– Egyáltalán nem jó – fustölgött Emilio. – Megyek, kiverem a
balhét. – Lekacsázott a recepcióhoz, és közölte, hogy a főnökkel
akar beszélni. Tíz perccel később megjelent a főnök. Magas, sovány
ember volt tökéletes modorral és az arcára fagyott mosollyal.
– Tessék, uram. Miben segíthetek?
– Tengerre néző szobát kértem – mondta Emilio, és próbálta
levenni a szemét arról a bögyös kis vörösről, aki sortban és feszülő
trikóban átvonaglott az előcsarnokon.
– Nem elégedett a szobájával? – kérdezte olyan megbántott
hangon a főnök, mintha Emilio a legszemélyesebb érzéseibe
gyalogolt volna bele.
A vörös eltűnt, Emilio végre képes volt koncentrálni.
– De nem ám. Szar.
– Biztos vagyok benne, hogy nem szar, Mr…?
– Sierra – vágta rá Emilio. – S-I-E-R-R-A – betűzte. – Nyilván
hallott már a húgomról, Venus Mariaról.
A főnök hitte is, nem is. Mindenesetre úgy tett, mint aki odavan.
– Venus Maria? – mondta kellő tisztelettel. – Az énekesnő?
– És filmsztár – dicsekedett Emilio. – Los Angelesből jöttem.
Pontosabban Hollywood-ból. Én is színész vagyok.
A főnök bólintott. A szállodájukban már nagyobb híresség is
lakott, mint Venus Maria bátyja. Például az Egyesült Államok elnöke.
– Nos – mondta a főnök Mr. Sierra, pillanatnyilag sajnos nincs
más szobánk. De megígérem, hogy mihelyt fölszabadul valami, önök
lesznek az elsők.
– Ez nem elég – morogta Emilio. Jó érzés volt, hogy van pénze.
Ez életében először némi hatalmat biztosított neki.
 – Ennél többet nem tehetek – mondta a főnök, és arra gondolt,
bárcsak máshol szállt volna meg ez a ronda alak.
– Szerezzen másik szobát, vagy tábort verek az előcsarnokban –
fenyegetőzött Emilio. Végül addig panaszkodott, amíg kaptak egy
bungalót a parton. Ez drágább volt, de Emilio úgy érezte, megéri. Ha
már egyszer van pénze, miért ne költse? Nem mintha Rita értékelte
volna. Jó csaj volt. De buta.
Alig hurcolkodtak be a bungalóba, amikor Rita egy egeret vélt
átszaladni szobán.
– Jaj, Istenem! – sikította hisztérikusan, és fölpattant az ágyra. –
Emilio, Emilio! Egy egér!
– No és? – kérdezte teljes közönnyel a férfi. – Nem fog megenni.
– Félek – nyafogta a lány, és nem volt hajlandó lejönni az ágyról.
Emilio jól emlékezett a régi szép időkre New Yorkban, amikor
Venus Maria még gyerek volt, és ő basáskodhatott fölötte. Venus is
félt az egértől. Ő meg a fivérei egy napon fogtak három egeret, és
bedugták őket a lány ágyába. Amikor Venus Maria fölfedezte a kis
dögöket, egy óra hosszat balhézott. De Emiliónak el kellett ismernie,
hogy a húga méltó bosszút állt. Két nappal később sűrű,
pörköltszerű valamit főzött, látszólag csirkefalatkákból. Csakhogy
nem csirke volt. Venus Maria megfőzte azokat a rohadt egereket, és
föltálalta a fivéreinek vacsorára!
Rita nem volt hajlandó megnyugodni, így Emilio ismét visszament
a főnökhöz panaszkodni.
Végre – hogy megszabaduljanak tőle és a panaszaitól –
bekísérték őket álmai lakosztályába. A két szoba egyike fényűző
hálószoba volt vibráló ággyal meg egy nagy teraszra nyíló, jól
elhelyezett nappali, amely a fehér homokkal borított partra és a kék
óceánra nézett. Ez már jobb volt. Még ha nagyon drága is lehet.
– Elégedett vagy? – kérdezte Ritától.
A lány bólintott.
Később Emilio a teraszon állt, miközben a lány lehúzta a nadrágja
cipzáiját, és kimutatta, hogy mennyire elégedett.
Néha kifizetődő nagystílűnek lenni.
Másnap reggel leküldte a lányt az újságoshoz, hogy hozzon egy
Igazság és tényt Amikor a lány meghozta a lapot, és Emilio
elolvasta, nem látott a pipától. Hol az ő sztorija, amelyet Dennis
magnóra vett? Még fénykép sem volt róla. Csak az a kép, amelyet
ellopott Venus Máriától. Miféle dolog ez?
Dühösen hívta fel Dennis Wallát Los Angelesben.
– Hol az én sztorim? – ordította a telefonba. – Úgy volt, hogy
ezen a héten jelenik meg.
– A jövő héten – mondta Dennis. – Olvassa el az előzetest.
– Azt mondta, ezen a héten, és fölhasználta a képet, amit adtam
– dühöngött Emilio. – Ide figyeljen, öregem, nekem csak egy hétre
fizettek. Ez csalás. Várjon egy percig, haver – törte a fejét Dennis.
Mindig ugyanaz a história. Vajon a sztárok rokonai miért olyan
átkozottul kapzsik? – Úgyis szépen kaszál ebből. A maga sztoriját
akkor hozzuk, amikor mi akarjuk. Maga nekünk nem dirigálhat.
Emilio tombolva csapta le a kagylót. Most kínos lenne visszamenni
L. A.-be. Venus Maria előre tudja, hogy Emilio sztorija meg fog
jelenni. Pipa lesz, és nyilvánvalóan keresni fogja Emiliót.
– Mi baj, cicus? – kérdezte Rita, aki a tükör előtt piruette-zett, és
csodálta rövid, bár formás lábát.
– Semmi. – Csak nem avatja be? – Gyere ide.
Tíz percen át vibrált alattuk az ágy, mielőtt kimentek
megtapasztalni a hawaii napsütést.
Emilio csalódottan állapította meg, hogy nemigen van napsütés,
amelyet megtapasztalhatna. Felhős idő volt, erős szél fújt.
Kiválasztottak két pompás helyet a medence mellett. Ritán olyan
parányi bikini volt, hogy ötvenméteres körzetben minden férfi őt
nézte.
Emilio elégedett volt. Talán mégsem olyan buta ez a lány. Emilio
élvezte, hogy olyan nővel van, aki ekkora érdeklődést kelt. Ebédidő
tájban Rita javasolta, hogy most már menjenek inkább be.
– Felhős az idő – mondta bölcsen –, de a nap itt nagyon erős.
Jobb lesz vigyázni.
– Hogy én vigyázzak? – hencegett Emilio. – Én soha nem égek
le. Csak barnulok.
– De én nem – igazította meg a melltartóját Rita, amely kis híján
lecsúszott, és majdnem szabadon hagyta a lány feszes
mellbimbóját.
– Ugye nem baj, ha én bemegyek?
 Emilio nagy kegyesen engedte. Erősen lekötötte a sok gyönyörű,
barnára sült, parányi bikinis nő.
Délután ötre Emilio ropogósra sült.
– Jézusom! Miért nem figyelmeztettél? – nyafogott a lánynak,.
amikor végre visszatért a lakosztályba.
– Szívi, én szóltam – mutatott rá Rita, miközben buzgón
kenegette illatos krémmel Emilio meztelen testét.
– Nem értem – panaszkodott Emilio, és nagyon sajnálta magát. –
Felhős volt az ég. Hogyan éghettem le?
– Hawaiin nem számít a felhő – magyarázta a lány. – A nap átsüt
a felhőn. Én mondtam neked.
– Már jártál itt? – kérdezte gyanakodva Emilio.
– Egyszer-kétszer – felelte a lány. Nem említette, hogy a legutóbb
két kaszkadőr meg egy, a fegyelemért rajongó, parókás rendező
társaságában tartózkodott a szigeten, Emiliónak komoly fájdalmai
voltak. Rita leszaladt a patikába, és enyhítő balzsamokkal tért
vissza. Azok sem segítettek. Emilio egész éjjel kínlódott, de nem
némán.
Másnap reggel, amikor megpillantotta rákvörös képét a tükörben,
úgy döntött, hogy visszamennek Los Angelesbe.
– Nem költők egy vagyont arra, hogy ágyban feküdjek –
panaszolta. – Hazamegyünk. Rita vállat vont.
– Ahogy akarod.
Már eldöntötte magában, hogy Emilio csupán rövid távú ügy lesz.
Amíg van a férfi zsebében dohány, ő is ott lesz. De ki tudja, meddig
tart a suska?
 2041 73

– Valami Harry Browning keresi – mondta Otis. – Nem

jelentkezett be előre. Izgatottnak látszik.
Lucky bólintott.
– Oké, küldje be.
Harry néhány lépést tett befelé, majd megállt. Megvárta, amíg a
titkár kimegy, aztán vádlón meredt Luckyra.

Maga Luce, igaz?

Végre! Valaki leleplezte.
– Maga az egyetlen, aki fölismert – mondta Lucky. – Éles szeme
van.
– Azt hittem, Abe Panthemak dolgozik.
– Bizonyos szempontból úgy is volt. Mindketten jó ötletnek
tartottuk, hogy álcában jöjjek ide. Érdekes volt. Megtudtam sok
mindent.
– Nem volt hozzám becsületes – mondta mereven
Harry, akit nyilvánvalóan kellemetlenül érintett ez a találkozás.
Lucky nem óhajtott tovább magyarázkodni.
– Örülnék, ha itt maradna a stúdióban, Harry. Változtatunk a
dolgokon. És azt is szeretném, ha személyesen nekem tenne
jelentéseket.
– Miért? – kérdezte gyanakodva a férfi.
– Mert maga is azt akarja, amit én. Mindkettőnknek az a célja,
hogy a Panthert ismét naggyá tegyük. Nem lesz több mocskos film.
A fejesek többé nem használhatják a szereposztó díványt minden
alkalommal, valahányszor egy-egy színésznő betéved az irodájukba.
Segít nekem?
Harry lassan bólintott.
Nem sokkal Browning látogatása után megérkezett Susie Rush.
Susie megszokta, hogy férfi főnökökkel kell zöld ágra vergődnie.
Fodrokba és csipkékbe öltözve, rózsaszínű masnival a hajában
jelent meg. Lucky megállapította, hogy úgy néz ki, mint egy túlkoros
Barbie-baba.
Susie kislányosan csücsörítve mondta:
– Ez aztán a csapás a rendszerre.
 – Mivel kínálhatlak meg? – játszotta a barátságost Lucky. – Egy
italt? Kávét? Teát?
– Inkább magyarázatot szeretnék. Elvégre, amikor aláírtam a
szerződést a stúdióhoz, Mickey Stolli volt a főnök. Változásra nem
számítottam.
– Először is azt kell tudnod – mondta könnyedén Lucky –, hogy
ugyan hosszú távú megállapodásod van velünk, de azt tehetsz, amit
akarsz. Én senkit sem tartok akarata ellenére a Panthemél.
Ó – mondta Susie. Erre nem számított.
– Ugyanakkor azt is tudom – folytatta Lucky –, hogy te vagy
ennek a stúdiónak az egyik legnagyobb értéke, és ahogyan
mindenkinek mondom, a célom ismét az élvonalba juttatni a
Panthert. Szeretem azokat a filmeket, amelyeket csinálsz. Olyan
filmek, amelyeket megnézhet az egész család. Valóban csodálatos
színésznő vagy.
Susie gyanakodva nézett Luckyra. Nem szokott bókokat kapni
más nőktől. És nem szokott hatalmi pozícióban látni olyan nőket,
mint Lucky Santangelo.
– A következőket szeretném tenni – mondta gyakorlatiasan
Lucky. – Mondd el, milyen filmet szeretnél csinálni. Tudom, hogy
most is több terv foglalkoztat, és ha elégedett vagy velük, minden
kétséget kizáróan elgondolkodunk rajtuk.
– Tulajdonképpen – mondta Susie – szerepkört szeretnék
változtatni. A pályafutásom kátyúba jutott. Másfajta szerepeket
szeretnék játszani.
– Milyen szerepekre gondolsz? – kérdezte Lucky.
– A Bombanő főszerepét szeretném – mondta Susie. – Mickey
lényegében már meg is ígérte.
Ez meglepetés volt.
– A Bombanő főszerepére Venus Mariat szántuk – mutatott rá
Lucky. – Igen, Mickey említette, hogy Venust talán érdekelné a
dolog. De amikor megmondtam, hogy nekem tetszik a forgatókönyv,
rögtön beleegyezett a próbafelvételbe. Emlékeztetni szeretnélek,
hogy én nem szoktam próbafelvételt csinálni. De tudom, hogy jó
tudnék lenni a szerepben. Az a lány én vagyok.
– Mondok én valamit – javasolta Lucky. – A Bombanő száz
százalékig Venus Mariaé. De ha lenne egy másik forgatókönyved,
megnéznénk, mit tehetünk.
Susie ajka egyetlen vékony vonallá zárult.
– A Bombanőt akarom – mondta. – Másik filmre kaptam ajánlatot
az Orpheustól is.
Lucky szívélyesen mosolygott. Őt nem fogják zsarolni a sztárok
az önérzetükkel.
Susie, ha az a szerep tetszik neked, azt tanácsolom; fogadd el.
Mondtam már, hogy nem tartóztatok senkit.
Susie úgy ment el, hogy maga sem tudta, hányadán áll.
Eddig minden rendben. Luckynak aznap még Cooper Turnerrel
volt megbeszélése. Cooper az egyik vágószobában dolgozott, és
Lucky nem hívatta magához, inkább ő ment oda.
Lucky nem volt meghatva a filmsztároktól. Egész életében
körülöttük forgolódott. Amikor Gino megnyitotta vegasi szállodáit, a
sztárok gyakran utaztak oda játszani, megnyitókra, nagy
rendezvényekre. Amikor pedig Richmond szenátor fiának,
Cravennek a felesége volt, a sztárok gyakran megfordultak náluk
Washingtonban.
A filmsztárok önérzete rendkívül sebezhető, Lucky jól tudta ezt.
És most szemtől szemben tárgyalni velük kihívás volt.
Cooper Turner még jobban nézett ki az életben, mint a vásznon
kisfiús arcával, borzas hajával, átható tekintetű, jégkék szemével.
Elbűvölő mosolya volt, amelyet nyomban be is dobott.
– Szóval maga az új főnököm?
– Igen – nyújtotta a kezét Lucky.
A férfi erősen megszorította Lucky kezét. Szarukeretes
szemüvege mögül tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Maga igazi meglepetés – mondta. – Amolyan sárkányt vártam.
– Nem a külső számít – mondta Lucky.
– Dehogynem – mondta könnyedén Cooper, és levette a
szemüvegét. – A szép nőkre mindig jobban odafigyelnek. Nem azt
mondom, hogy maga nem okos, de a külső sokat segít. És, szívem,
magának aztán pompás a külseje.
Lucky visszaütötte a labdát.
– Szívem, magának is. Cooper nevetett.
– Touché, Miz Santangelo.
– – Szeretném megnézni a Parádé első vágás utáni kópiáját.
 Mikor láthatom? – tért rá látogatása céljára Lucky.
– Valamikor a jövő héten?
– Jó lenne. Ez volt az első rendezése?
Szemüveg nélkül Cooper szeme gyilkos fegyver volt.
Úgy értsem, nem követte figyelemmel a pályafutásomat?
Lucky állta a férfi tekintetét, Cooper szemébe nézett a maga
fekete Santangelo szemével.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a pályafutása nem képezte
érdeklődésem középpontját.
Cooper ismét nevetett.
– Nem, a helyzet az, hogy egyet már rendeztem. De ez jobb.
Venus Maria rendkívüli alakítást nyújt.
– Én is így hallottam.
– Ó, szóval már beszélik a stúdióban. Ez jó.
– – Úgy látszik, pillanatnyilag ebben a stúdióban az egyetlen
tisztességes mozi a magáé. Látta az Anyabaszót?
– – Drága az időm. És nem vagyok mazochista.
Most Luckyn volt a nevetés sora.
– Értem. Együtt ebédelhetnénk valamikor a jövő héten? Úgy
érzem, sok megbeszélnivalónk van. A Parádé forgalmazása
kulcsfontosságú kérdés.
– Mi lenne, ha én vinném el magát vacsorázni? – javasolta
Cooper.
Lucky a helyére tette a dolgokat.
– Ismeri a férjemet, Lennie Goldent?
– Maga Lennie felesége? – csodálkozott a férfi. – Nem tudta?
– Nézze, én körülbelül annyi figyelmet szenteltem a maga
pályafutásának, mint maga az enyémnek.
– Most én mondjam, hogy touché, igaz? Cooper rávillantotta
filmsztármosolyát.
– Igaz. Tehát ebéd. Szívesen.
Még egy sztárral kellett volna Luckynak találkoznia, ám Charlie
Dollar külföldön volt, csak néhány hét múlva várták. Charlie-val
semmi sem volt készülőben. Lucky kiadta a jelszót: „Találjatok
forgatókönyvet Charlie Dollarnak. Valami szenzációsat.”
Aznapra az utolsó megbeszélés a Rámenős Agglegényekkel volt,
Arnie Blackwooddal és Frankie Lombardóval.
 Először Arnie beszélt, a magas, sovány fickó a pomádézott
lófarkával és a vizenyős szemét takaró, tükröző napszemüvegével.
Gratulálunk, cicus. Pompi lesz együtt.
Beszállt Frankie is a ritkuló, barnás hajával meg a rendetlen
szakállával.
– Az, cukorbaba, úgy melózunk majd együtt, mintha világ
életünkben együtt dolgoztunk volna.
– Szerencsére – mosolygott szívélyesen Lucky – ilyesmi nem
történt.
A két férfi harsogva nevetett.
– Humora van a kicsikének – mondta Arnie.
– Mit csinál a szakmában egy ilyen jóképű tyúk? – roskadt
hatalmas testével egy székbe Frankie.
– Föltehetőleg ugyanazt, mint az olyan jóképű férfi, amilyen maga
– felelte maró gúnnyal Lucky. – És emlékeztetni szeretném magukat:
én nem állásban vagyok itt, a Panther az enyém.
Ez már nem tetszett Frankie-nek.
Arnie odament a tárgyalóasztalhoz, amelynél Lucky ült, és a
lányhoz hajolt.
– Marad? – kérdezte. – Vagy ez csak ideiglenes? Mire megy a
játék; Lucky? Azért vette meg a stúdiót, hogy kiárusítsa a
földterületet, aztán lelépjen?
– Én maradok – felelte hideg mosollyal Lucky. – És maguk?
– Ó, hát mi is – felelte Arnie. Levette napszemüvegét, megtörölte
az inge végével, aztán újra fölvette.
Frankie végigborzolta amúgy is borzas haját, és beletúrt
torzonborz szakállába. Mindkét férfin látszott, hogy kábítószert
fogyasztott.
– Fölfüggesztem a folyamatban lévő produkcióikat – mondta
Lucky. – Nyíltan megmondom, hogy nem tetszenek. A Panther a
jövőben nem csinál ilyen filmeket.
– Mit csinál, bébi? – hitetlenkedett Arnie.
– Nem beszéltem világosan? – kérdezte hűvösen Lucky. – Ha
tolmácsra lenne szükségük, szerződtessenek egyet.
– Hol láttam én már magát? – tápászkodott föl Frankie.
– Csupán annyit mondok, hogy egy ideje már előfordultam a
stúdió tájékán. Mindenről tudok.
 – Mindenről, mi? – vicsorgott Arnie.
Úgy van – felelte Lucky. Nyugodt próbált maradni, bár ez a két
seggfej komolyan ki tudta hozni a sodrából.
– Oké, szívi, egy darabig békén hagyjuk. Nem vesszük magát
komolyan. Két filmünk forog, háromnak folyik az előkészítése. Ami
filmjeink hozzák a pénzt a Panther konyhájára. Ugye érti, miről
beszélek? A mi filmjeink hozzák be az összes hasznot, míg az
úgynevezett szupersztárokra ráfizetünk.
– Igen – felelte nyugodtan Lucky. – De szeretném közölni
magukkal, hogy változik a rendszer. Nem vagyok kíváncsi azokra a
filmekre, amiket maguk csinálnak. Nem szeretem nézni, amint a
lányokról letépik a ruhát vagy betörik a fejüket. Nekem nem kell
erőszak. Világos?
– Ébredjen föl már, és nézze meg a kasszát – vigyorgott sértőn
Arnie. – De hiszen ez megy az életben is.
– Éppen ez a baj – mondta Lucky. – És ha ez megy az életben,
akkor sem akarom filmre venni. Undorodom mindentől, amit maguk
képviselnek. így hát, Mr. Lombardo, azt hiszem, el kell válnunk.
Frankie a szakállát vakarta.
– Azt akarja mondani, hogy szálljunk ki?
– Hűha! – kiáltott föl Lucky. – Kezdenek megérteni. Nagy érzés.
– Maga büdös ribanc – fogta föl végre a lényeget Arnie. – Nem
bánhat velünk úgy, mint a leprásokkal. Mi vagyunk Hollywood két
legnagyobb producere. Ráadásul szerződésünk van a Pantherral.
– Kedves Mr. Lombardo és Mr. Blackwood! Tudják mit? Szarok a
szerződésükre.
Így ért véget Lucky első munkanapja. Nemigen került sor
barátkozásra, emberek szelíd befolyásolására. De őt kielégítette. A
következő terve az volt, hogy összeszed egy csapatot, amely olyan
filmeket képes csinálni, amilyeneket ő szeretne. Lucky Santangelo
beindult.
 74
A Swanson-láz úgy söpört végig az országon, mint a forgószél –
dühödten, sebesen, mindent elborítva. Amerika minden újságja és
tévéműsora ki akarta venni a részét a sztori közléséből. Adam Bobo
Grant vezetett. Meghallgatott mindent, amit Deena mondott, és
címlapra illően dolgozta föl.
SOHANEM VÁLOK EL!, sikoltották a főcímek, SZERETEM A
FÉRJEMET!
Lehet, hogy Dennis Walla kezdte, ám igazán jelentősen Adam
Bobo Grant tálalta. A New York-i detektív címlapja nem volt azonos
az Igazság és fényéve 1. Az emberek azt hitték el, amit a New York-i
detektív-ben olvastak.
Bert Slocombe elküldte a sztorit faxon Dennis Wallának Los
Angelesbe.
Hollywoodi irodájában ülve Dennis egyre bosszú-sabban olvasta
az anyagot. Ráismert a saját mondataira. Adam Bobo Grant, az a
buzi firkász tőle lopott! És semmit sem tehetett ellene. Dennisnek
eszébe sem jutott haragudni. Az viszont az eszébe jutott, hogy ebből
pénzt csinálhat.
Fölvette a kagylót, és hívta Adam Bobo Grantet a
szerkesztőségben.
Egy fontoskodó munkatárs közölte vele, hogy Mr. Grant nem tud
a telefonhoz fáradni.
– Mondja meg neki, hogy fontos – makacskodott Dennis. –
Sajnálom – felelte önérzetesen a munkatárs. – Ha van valami híre
Mr. Grant számára, lejegyezhetem.
– Ide figyeljen – mondta komoran és erős ausztrál akcentussal
Dennis –, nem mondom kétszer. Csak annyit közöljön vele, hogy az
Igazság és tényben én írtam meg a Swanson-ügyet. És hamarosan
közlünk még egy exkluzív sztorit Venus Maria bátyjától. A jövő
héten. Esetleg érdekelné ez az információ. Ha nem, nekem úgy is jó.
Csak mondja meg neki, haver.
A munkatárs legalább öt percig várakoztatta Dennist, ám azután
maga Adam Bobo Grant, a pletykaújságírók császára jött a
készülékhez.
– Mr. Walla? – mondta Adam Bobo Grant.
 – Láttam a cikkét – felelte Dennis. – Jó kis plágium. Adam Bobo
Grant megsértődött.
– Micsoda?
Mondok, jó kis plágium. Az anyag felét az Igazság és tényből
koppintottá. Az én anyagom, én írtam.
– Panaszkodni akar? – sóhajtott mesterkélten Bobo.
– Dehogy. Üzletet csinálni.
– Üzletet? – élénkült föl Bobo.
– Aha. Magának is vannak információi, amelyeket érdekesnek
találok, de az én jövő heti sztorimat maga is nagyon szaftosnak
találná. A jövő heti exkluzív sztoriról van szó, és azt gondoltam –
mivel magát annyira érdekli a Swanson-ügy –, hogy talán szeretné
lefölözni a sztorimat, még mielőtt megjelenik.
– Természetesen a dolognak ára van? – kapcsolt Bobo.
– Aha, haver. Mit képzel, jótékonysági intézmény vagyok?
Bobo agya gyorsan kattogott. Bármennyire sikeres volt is
mindennapi rovata, mindig kellemes a címlapra kerülni.
– Mennyi? – kérdezte élesen.
– Bagó – felelte Dennis. Hát persze, gondolta Bobo, de belement
az üzletbe.

– Fényképészek táboroznak a házam előtt – panaszolta

Martinnak a telefonban Venus Maria.
– Engem is mindenüvé követnek – felelte a férfi.
A lány alig akart hinni a fülének: mintha Martin élvezné.
Az Igazság és tény megjelenése óta többször beszéltek, de nem
találkoztak. Most egy randevút próbáltak megbeszélni.
– Az én házamat jobb elfelejtenünk – mondta a lány. – És nyilván
a te szállodád sem jöhet szóba. De van egy ötletem. Ha ki tudok
jutni anélkül, hogy követnének, el tudok jutni a Bel-Air Hotelba. Mit
gondolsz?
Martin remek ötletnek tartotta, és megígérte, hogy álnéven
foglaltat egy lakosztályt, ahol együtt tölthetik az éjszakát.
– Deenával beszéltél? – kockáztatta meg félénken Venus Maria.
– Nem. Nem hívtam föl.
– Látnia kellett.
 – Nem áll szándékomban telefonon megbeszélni vele a dolgot.
Majd akkor kerítek rá sort, ha visszamentem. Valóban átveszem a
stúdiót, tehát tényleg sok a dolgom.
– Hát persze. Én meg csak itt döglök, és nem csinálok semmit
vágott vissza a lány.
Martin hangot váltott.
– Alig várom, hogy lássalak.
Miután letette a kagylót, Venus Maria megtervezte a szökését.
Csak egy trükkre volt szükség, hogy be tudja csapni a lesben álló
fotósokat.
Magához rendelte Ront, aki rohanvást jött, mert nem akart
kimaradni semmiből. Fölöltöztették az egyik titkárnőt Venus Maria
szerelésébe, platinaszőke parókát és napszemüveget adtak rá.
Amikor úgy látták, hogy a pillanat megfelelő, a lány kirohant a
házból, bepattant egy kocsiba, és usgyi, lefelé a hegyről. És a
fotósok követték.
Közben Venus Maria a hátsó ajtón át kisurrant Ron kocsijához.
Egész úton az Bel-Air Hotelig jót mulattak.
A hosszú kabátot, nagy karimájú kalapot és sötét
napszemüveget viselő Venus Maria ezután egyenesen a Martin
által foglaltatott lakosztályba ment.
A férfi már várta.
Mihelyt belépett a lány, úgy ugrott hozzá, mint egy kanos iskolás
fiú.
Venus Maria megdöbbent.
– Martin! – ellenkezett, de a férfit nem lehetett megállítani. Vadul
csókolta, tépte le róla a ruhát.
Venus Maria ledobta a kalapját, és platinaszőke haja lebomlott.
Martin a fürtjeibe temette a kezét.
– Úristen, hogy hiányoztál! – motyogta, miközben kigombolta a
lány kabátját, és a pulóvere alá nyúlt.
Venus Maria soha nem látta még Martint ilyen szenvedélyesnek.
Az újságok címlapjai nyilván ajzó hatással voltak rá.
Végül a padlón szeretkeztek. Martin még soha nem volt ennyire
vad.
– Hűha! Ma aztán tüzes vagy. Mi történt veled? – nevetett Venus,
amikor befejezték.
 – Ezek szerint azelőtt hideg voltam?
Venus Maria ezt nem mondta, de gondolta.
Fölhívott ma egy barátnőm New Yorkból – jegyezte meg
könnyedén a lány. – A New York-i újságok címlapján vagyunk. És
benne voltunk az esti hollywoodi tévéműsorban is. Mi ez a nagy
fölhajtás?
– Ennyire népszerű vagy.
– Nem csak rólam van szó, Martin. Te ragadtad meg a közönség
képzeletét. A milliárdos ez, meg a milliárdos az. Hé, szupercsődör
hírneved lett.
– Ne viccelj – mondta Martin. De csöppet sem haragudott. A lány
kezdte összeszedegetni gyűrött ruhadarabjait.
– Beülök a forró fürdőbe. Rendeljünk vacsorát a szobába? Éhen
halok.
– Már rendeltem kaviárt, marhasültet és fagylaltot. Megfelel a
lakoma?
– Ez aztán a kaland! Itt vagyunk, csak mi ketten. És senki sem
tudja, hol vagyunk. Izgi, mi?
– Rám jó hatással van.
A lány önkéntelenül elmosolyodott.
– Észrevettem.
Engedett magának egy kád forró vizet sok habbal, és élvezte.
Martin két pohár pezsgővel lépett be a fürdőszobába. Leült a kád
szélére, és az egyik poharat odaadta a lánynak. Venus Maria
elnyúlva hevert a vízben.
– Szóval… – mondta álmodozva. – Mi lesz? Most, hogy Deena
tudja, már egészen más a helyzet, nem?
Martin nem óhajtott erről beszélni.
– Majd meglátjuk, mit szól hozzá. – És te mit szólsz?
– Deena tíz éve a feleségem. Nem hagyhatom szó nélkül
faképnél.
– Nem ezt akartuk?
– De igen, ám a dolognak meg kell adni a módját. Jobb lenne, ha
Deena kémé, hogy váljunk el.
– Ha van benne büszkeség, megteszi. Martin bólintott.
– Martin – mondta Venus –, ugye határozol végre?
Martin ismét bólintott.
 – Mert ha nem – tette hozzá nyomatékosan a lány akkor én vetek
véget a kettőnk kapcsolatának. Pláne most, hogy kitudódott.
A férfi végighúzta a kezét a habban úgy, hogy a lány mellén kötött
ki.
– De ugye, most nem fenyegetsz?
Venus Maria csábítóan mosolygott.
– Hogy én? Gyere, milliárdos csődör. Gyere hozzám a kádba.
Martin önkéntelenül elnevette magát.
– Nem vagyok már tizenhat éves.
A lány fölült, és vizes karjával átölelte.
Tégy úgy, mintha annyi lennél – mondta. – Tégy úgy.

New Yorkban pedig Deena dühösen és megalázottan tombolt a

lakásában. Elhagyták! Holott a látszat egészen más volt, mivel a
telefon állandóan csöngött. Mindenki telefonált, kivéve Martint. Őt
viszont képtelen volt elérni. Amikor Kaliforniában hívta, a különböző
titkárnők azt közölték, hogy fontos tárgyaláson van, nem lehet
zavarni.
Tárgyalás, gondolta Deena. Hah! A Ribanccal van.
Deena már hozzálátott a terve megvalósításához. Aktivizálta a
magándetektívet, akit hónapokkal korábban szerződtetett Los
Angelesben. Teljes anyagot kívánt tőle Venus Maria minden
lépéséről. A nyomozónak fogalma sem volt a megbízója kilétéről,
mert Deena telefonon adta a megbízást, a jelentéseket pedig egy
postafiókba kérte.
Deena pontosan tudta, mit kell tennie, bár nem számított rá, hogy
Martin afférja Venus Mariaval ekkora sajtóvisszhangot kap.
A bejövő telefonok listáját nézte. New York összes férjes
asszonya hívta már. Mind kíváncsi volt a részletekre. Adam Bobo
Grant háromszor kereste. Még többet akarna tőle? Nem mondott
már eleget?
Deena a kezébe vette a New York-i detektívet, és újra elolvasta a
címlapsztorit. Más volt, mint az Igazság és tény. Mindenki tudta,
hogy az Igazság és tény ócska szemét. A New York-i detektív hitelt
kölcsönzött a történetnek.
Deena szeme végigfutott a lapon.
 A halványzöld Adolfo-kosztümjében sápadtan gyönyörű Deena
Swanson nem hajlandó a vetélytársnöjéröl, Venus Mariaról beszélni.
Egyetlen megjegyzése: „Szerinte Venus Maria tűrhetően tehetséges
”.
És lejjebb:
Deena egy pillanatra elhallgat, amint végigpillant a zsúfolt
éttermen. Törékeny asszony. Gyönyörű asszony. Olyan asszony, aki
hamarosan elveszíti a férjét?
Bobóban legalább volt annyi tapintat, hogy kérdőjelet tegyen a
mondat végére.
Deena nem olyan asszony, aki hamarosan elveszíti a férjét. Nem
olyan asszony, aki bármit elveszítene.
Már fél éve eltervezte, hogy mit kell tennie, és az elkerülhetetlen
most bekövetkezik.
Senki nem lehetett dörzsöltebb Mickey Stollinál. Mester volt. Még
önmagán is túltett.
Először is, túljárt Abe Panther és Lucky Santangelo eszén,
amikor aláírta a korábbra dátumozott iratot, miszerint a Panther
tartozik Carlos Bonnattinak egymillió dollárral – állítólag törvényesen.
Ezután a dokumentumot a korábbi üzleti papírok közé helyezte.
Másodszor, leült Martin Swansonnal, és kikapart magának egy
zsíros állást az Orpheusnál. A fizetése duplája lesz annak, amit a
Panthemál kapott, plusz részesedés a haszonból.
Martin Swanson nyíltan beszélt.
– Engem csak a pénz érdekel – mondta. – Azt hoz magával, akit
akar. Az Orpheusból valóságos bankjegynyomdát csinálunk.
Miután rendezte üzleti ügyeit, Mickey hazatért Abigaile-hez. Az
édes Abigaile-hez.
Az asszony fortyogott. De mit érdekelte ez Mickeyt? Előtte egy új
élet állt.
Hollywoodban az a jó, hogy ha az ember bukik, fölfelé is bukhat.
Ha pedig valakit elkapnak, a bordélyban, nem nagy ügy. Mickey nem
követett el semmiféle förtelmes bűnt, csupán lefeküdt egy kurvával.
Hogy Abe Panther eladta a stúdiót, annyira lelombozta Abigaile-t,
hogy kis híján megbocsátotta Mickeynek a félrelépését. De nem
egészen. Amikor a Lucky Santangelóval való értekezés után Mickey
hazatért, Abigaile bánatos arckifejezéssel valamint Bennel és
Primrose-zal – fogadta. A könyvtárban várták.
– Le kell ülnünk, meg kell beszélnünk a dolgot – jelentette ki
tárgyilagosan Abigaile. – Ben volt olyan kedves, és vállalta, hogy
beszél az ügyvédekkel.
– Miről kellene beszélni? – kérdezte Mickey, miközben italt kevert
magának. Ő már boldog ember volt. És nemsokára szabad ember
lesz.
– Mickey – mondta hosszú, komor képpel Ben nem hagyhatjuk,
hogy Abe megússza ezt.
– Szerintem semmit sem tehetünk – kortyolt egy nagyot a
whiskyjéből Mickey.
– Dehogynem – felelte Ben, a pompás félj, akiről Mickey jól tudta,
hogy egy bögyös szőke színésznőcskét kefélt az előző nyáron,
amikor a lány egy Panther-produkcióban Londonban forgatott.
– Mit, Ben? – kérdezte fáradtan Mickey.
– Először is, Abigaile ismertette a kettőtök problémáját, és nem
hagyhatod most el, ebben a helyzetben – jelentette ki szónoki
hangon, föl-alá járkálva Ben. – Válsághelyzetben vagyunk. Össze
kell fognunk. Én már beszéltem az ügyvédemmel. Szerinte
illetéktelennek nyilváníttathatnánk Abe-et.
– Nem megy – mondta Mickey. – Már miért lenne Abe
illetéktelen? Él és beszél. Ez Hollywood, az ég szerelmére. Öreg.
No és? Nézd meg George Burnst vagy Bob Hope-ot. – Legalább
beszéljük meg – makacskodott Ben.
– Mit? A feleségem kirúgott. Hát elmegyek.
Ben Mickey vállára tette a kezét.
– Gondolj Tabithára.
– Nézd, nem én akartam elmenni. Abby rúgott ki. Ezt ne felejtsd
el.
– Most pedig arra kér, hogy maradj.
– Késő.
– Tisztáznunk kell ezt a dolgot, Mickey – mondta Abigaile,
nagyképű arckifejezésén mit sem változtatva.
– Nincs mit tisztáznunk. – Mickey vállat vont. – Félrebasztam.
Rajtakaptak. Vállalnom kell a következményeket. Menj ügyvédhez.
 – Mickey, úgy látszik, nem érted a helyzetet – szólt közbe
keményen Primrose. – Abe eladta a stúdiót. Más a helyzet.
– Ne szólj bele, Primrose – utasította rendre a sógornőjét Mickey.
– Semmi közöd hozzá, ami köztem meg a feleségem között történt.
– Mindannyiunkat érint – állította Ben, már csak azért is, hogy
éreztesse a jelenlétét.
– Semmi közötök a magánéletemhez – mondta nyomatékosan
Mickey. – Hogy mi lesz a házasságunkkal, az csak Abbyre meg rám
tartozik. Másnak nincs hozzá köze. – Szívesen hozzátette volna
még, hogy „baszd meg”, de nem tartotta helyénvalónak.
Minden további nélkül fölment a hálószobájába, és becsomagolt
egy kis bőröndbe. Aztán beült a Porschéjá-ba, és egyenesen a
Beverly Hills Hotelhoz hajtott, ahol kivett egy bungalót.
Mickey Stolli újra akcióba lépett.
Negyvennyolc óra múlva már mindenki tudott Mickey új állásáról.
Az újságok ugyan még nem írták meg, mivel a szerződés még nem
volt aláírva. De aki számított, az mind tudott róla.
Eddie a stúdióban kereste meg, ahol Mickey éppen a személyes
holmiját csomagolta össze.
– Mi a helyzet? – kérdezte lázasan. – Bonnattt nem jelentkezett?
– Elintéztem a dolgot – mondta Mickey. – Ahogyan az összes
többi disznóságaidat is.
– Nézd – mondta szégyenkezve Eddie –, ez csak amolyan botlás
volt.
– Az. Botlás. De mindig megbotlasz.
– És… hogyan intézted el? – próbált természetesnek hangzani
Eddie.
– Azzal ne törődj, és hallgass. Már nem te vagy a felelős, hanem
a stúdió. Szerződés van róla.
– Komolyan? Elintézted?
– Felejtsd el, Eddie. Jó?
– Hallottam, hogy átmész az Orpheushoz. – Csak némi habozás
után merte hozzátenni. – Nem akarsz magaddal vinni? Hiszen én
vagyok a kabalád, nem?
– Viccelsz, Eddie? – Nem. Mickey. Állásra van szükségem.
– Van állásod.
 – Azt beszélik, Lucky Santangelo nagytakarítást csinál. – Fölvett
egy forgatókönyvet, vakon rámeredt, majd letette. – Vigyél
magaddal, jó?
Mickey sóhajtott. Mikor szokik már le róla Eddie?
– Tedd magad tisztába, és majd meglátom, mit tehetek.
– Tisztába? – kérdezte megbántva Eddie. – Nincs semmi baj
velem.
Naná.
– De van, Eddie. Rászoktál. Menj el kábítószerelvonó-kúrára,
aztán beszélhetünk. – Mickey megragadta az a karjátt. – Mondd
csak, nem a te feleségedet láttam Madame Lorettánál?
Eddie dühösen nézett rá.
– Megőrültél?
– És ha ő volt, vajon mit csinált ott?
Eddie most már igazán mérges volt.
– Szemüvegre lenne szükséged, Mickey.
– Neked meg elvonókúrára.
– Marhaság.
– A Panther napja leáldoz, ha elmegyek – hencegett Mickey. –
Johnny Romano, Aranie és Frankie, Susie, mind utánam jönnek
az Orpheushoz.
Eddie összevonta a szemöldökét.
– Egen. Mindenkit magaddal viszel, kivéve engem. Igaz?
– Megmondtam: tedd magad rendbe, és jöhetsz.
Tedd magad rendbe. Mondani könnyebb, mint megcsinálni.
Amikor röpült, Eddie úgy érezte, hogy övé a világ. Amikor józan volt,
úgy érezte, ebben a világban élni sem érdemes.
Miért nem folytathatja úgy, ahogyan eddig élt? Miért őt nyaggatja
mindenki?
Ott hagyta Mickeyt, hazahajtott.
Leslie éppen az ingatlanügynöknek mutogatta a házat. Eddie
bosszúsan pillantott a két nőre.
Leslie megpróbálta bemutatni az ügynöknek.
– Lépjen le – mondta durván Eddie. – Nem adjuk el. Az ügynöknő
megdöbbent.
– Ezt hogy képzeli, Mr. Kane? Azt hittem, megállapodtunk.
– Nincs üzlet, bébi. Nem adjuk el.
 – Eddie? – kérdezte Leslie, és elpirult.
Az ügynöknő érezte, hogy busás jutaléka elillan.
– Gondolja meg a döntését, Mr. Kane – mondta aggodalmasan. –
Ha egyszer elhatározták, hogy eladják a házat, nem okos maradni.
– Kifelé – mondta Eddie.
– Mr. Kane… – Takarodj!
Az ügynöknő távozott.
– Mi történt, Eddie? – kérdezte Leslie.
– Rendeződtek a dolgok. Nem kell a suska.
– Igazán?
– Úgy van. Gyerünk, bébi, elmegyünk valahová.
– Hová?
– Meglepetés.

Mickey éppen az íróasztala fiókjainak tartalmát tette a táskájába,

amikor Lucky belépett az irodába. A férfi fölpillantott, találkozott a
tekintetük. Lucky az ajtónak támaszkodott, nézte a férfit. – Szóval,
Mr. Stolli – mondta – kiköltözik.
– Úgy van – felelte kurtán Mickey. Mi van ma? Látogatási nap? –
Örülök – mondta Lucky. – Legalább nem kell kirúgnom, mi? Mickey
úgy nézett a lányra, mint egy őrültre.
– Ki akart rúgni?
– Olyan különös ötletnek tartja?
– Egen. Különösnek. – Hogyhogy?
– Egy New York-i tyúk. Mit tud maga a filmszakmáról? Égető
szüksége van rám.
– Ennyit tud mondani?
– Mit mondjak még? Az utóbbi tíz évet azzal töltöttem, hogy
fölhoztam ezt a stúdiót, és akkor Abe a hátam mögött eladja
magának. Akkor sem dolgoznék magának, szivecském, ha maga
volna az egyetlen nő a földön. Lucky nyugodt maradt.
– Igazán? Pedig magának dolgozni sem valami könnyű.
Mickey gúnyosan nevetett.
– A férje mesélt, mi? Hát akkor hadd mondjak én is valamit.
Lennie Golden nem olyan nagy szám. Nézze meg a muszterokat. –
Nem Lennie-ről beszéltem.
 Brenda, Eddie Kane egyik titkárnője lépett a szobába. Befestette
a haját. Jól nézett ki.
– Megsemmisítettem a papírokat, ahogyan kérte, Mr. Stolli –
mondta, és Luckyra pillantott, hogy majd elmesélhesse a többieknek,
milyen az új főnök.
Mickey csúnyán nézett a lányra.
– Miféle papírokat? – kérdezte Lucky.
– Személyes dolgok – felelte gyorsan Mickey. – Semmi közük
magához.
– Ha a stúdiót érinti, szívesebben veszem, ha nem semmisítenek
meg semmit – mondta Lucky.
– Már késő – mondta diadalmasan Mickey. Dögölj meg. Mit
képzelsz, kivel van dolgod? – Már itt sem vagyok – mondta, és intett
Brendának, hogy tűnjön el.
Lucky átment a szobán és leült Mickey íróasztala előtti székbe.
Brenda az ajtónál téblábolt, szeretett volna mindent hallani. – Hogy
van… Warner? – kérdezte könnyedén Lucky.
– Mi? – kapta föl a fejét Mickey. – Warner Franklin. A fekete
zsaru, akit hetente kétszer látogatott. Ja, és a fia Chicagóban, akinek
minden hónapban csekket küld? El is vette az anyját, vagy csupán
az egyik barátnője volt a sok közül?
Mickey képe sötétvörös lett. Dühödten meredt Luckyra, és vadul
integetett Brendának, hogy most már aztán igazán menjen a
pokolba. Brenda távozott.
Mickey dühöngött.
– Honnan szerezte ezeket az információkat? – kérdezte vadul.
Lucky Luce hangján szólalt meg.
– Amikor magának dolgoztam, Mr. Stolli. Amikor a fenekét
nyaltam, Mr. Stolli. Elbűvölő főnök volt. Öröm volt magának dolgozni.
Mickey úgy bámult a lányra, mint aki nem hisz a szemének. Csak
nem… de nem lehet…
– De igen – bólintott Lucky, hogy a rossz hírt megerősítse.
– Én voltam Luce. A kis Luce, akit alaposan megtáncoltatott.
Csoda, hogy mire képes egy jó álca, hát nem?
Mickey még vörösebb lett, egészen a kopasz feje búbjáig.
– Kémkedő szuka! Ezt miért csinálta?
 – Abe meg én úgy gondoltuk, hogy jó mulatság lesz. Hogy
megtudjuk, miben sántikál éppen a kedvenc elvevője. Mert így hívja
Bent is meg magát is – elvevők.
– Mondok én magának valamit – mondta dühösen Mickey. –
Lehet, hogy maga gazdag tyúk sok pénzzel, de ebben a szakmában
az utolsó vasát is el fogja veszíteni, mert ennek a stúdiónak
leáldozott. A béka feneke alá fog kerülni. Mindenkit magammal
viszek. Magának csak a szar marad.
Lucky nyugodtan az ajtóhoz ment, ahol Brenda úgy tett, mintha
nem hallgatóznék.
– Brenda, kedvesem – monda hűvösen –, hívja ide a
patkányirtókat. Szeretném, ha ezt az irodát fertőtlenítenék, mielőtt
beköltözöm.

– Hová megyünk, Eddie? – kérdezte immár hatodszor Leslie.

– Meglepetés. Majd meglátod, bébi – csapkodta meg az asszony
térdét Eddie. – Csak nyugi.
Leslie nem volt nyugodt. Csöppet sem. Eddie forgatott valamit a
fejében, és ő nem tudta, mire számítson.
 2042 76

Deenát megdöbbentette a sajtóvisszhang. Még jobban

megdöbbentette, hogy Martin nem keresi.
Ahogyan teltek a napok, végül odáig süllyedt, hogy titokzatos
üzenetet hagyott Gertrude-nál.
– Mondja meg Mr. Swansonnak, ha egy órán belül nem hív
vissza, olyan nyilatkozatot teszek Adam Bobo Grantnek, hogy
megbánja.
Ez bevált. Martin egy órán belül fölhívta.
– Örülök, hogy hallom a hangod – mondta hidegen Deena.
– Úristen – felelte a férfi. – Fogalmad sincs, hogy mi van itt.
– Nekem nincs fogalmam? – kérdezte jéghideg hangon Deena.
– Valóban a stúdió átvételéről tárgyalok – mondta bosszúsan
Martin. – Napi huszonhat órákat. És valahányszor telefonközelbe
jutok, az idő éppen nem alkalmas rá, hogy hívjalak.
– Igazán, Martin?
– Különben nem lenne jobb, ha a hazatérésem után beszélnénk?
– Mikor jössz haza?
Martin gyorsan gondolkodott.
– A hét végére New Yorkban leszek.
– Szombat este lenne egy parti. Számíthatok rád? Jó lenne, ha
együtt látnának minket. Egyetértesz?
Martin habozott, nem szívesen ment bele a témába, de már nem
lehetett megkerülni.
– Ugye nem haragszol rám? – kérdezte. – Az a kép az újságban
hamisítvány. Úgy ragasztották össze. Az ügyvédem már foglalkozik
az üggyel. Perelni fogunk. – Perelni?
– Szerinted nem kellene?
– Ahogy akarod, Martin. Amint mondtad, majd hazatérésed után
beszélünk.
Martin komolyan azt hiszi, hogy becsaphatja őt? Hogy elhiszi
neki, hogy a kép hamisítvány?
Alig várta, hogy beszélhessen Effie-vel. Csakhogy Effie sajnos
nem volt hajlandó beszéli Deenával. Még mindig haragudott a
Paullal készült fénykép miatt.
 Deena elhatározta, hogy rendbe teszi a dolgokat. Rövid levélkét
írt Effie-nek, amelyben lehetőséget kért rá, hogy mindent
megmagyarázzon. Ha Effie egy kicsit is a barátja, visszahívja.
Paul Webster háromszor telefonált. Deena nem hívta vissza. Volt
neki éppen elég gondja.
A legfrissebb gondja például Adam Bobo Grant volt. Deenát
fölháborította, hogy Bobo mindent papírra vetett, amit ő bizalmasan
megsúgott neki. És ezek a bizalmas közlések most naponta jelentek
meg a New York-i detektív címoldalán.
Deena Swanson szereti a férjét, és nem mond le róla.
Bármi történjék is — mondta ma Deena —, Martin meg én nem
adunk hitelt ezeknek a csúnya pletykáknak.
Sok mindenről kell beszélnie Martinnal. És ha Martin hazatér, sor
kerül ezekre a beszélgetésekre.
Közben a Venus Mariaval kapcsolatos tervei lassan és simán
haladtak előre.
Deena tudta, hogy hamarosan lépni tud majd.

Abigaile nemhiába volt Abe Panther unokája. Belé is szorult némi

ravaszság, és úgy érezte, Mickey Stollit ideje megleckéztetni. Mickey
megalázta őt és Tabithát. Nyilvánosan megszégyenítette őket, és
ezzel szemlátomást Abigaile-en kívül senki más nem törődött.
Abigaile barátnői egyszerű kis bosszúságnak tekintették, hogy
Mickeyt rajtakapták egy bordélyházban.
Ne törődj vele – tanácsolták. – A legtöbb férfi szórakozik. Mit
számít, amíg nem otthon csinálják, a szemed láttára? Csakhogy
Mickey úgyszólván mégis a saját fészkébe piszkított. Mert az L. A.
Times címlapja ezt jelentette.
Amíg Primrose és Ben ügyvédekkel tárgyalt, Abigaile merengett.
Hamarosan kiderült, miért nem akar Mickey harcolni a Panther
Stúdióért. Új állása lett. Az Orpheus Stúdió élére került.
Abigaile a homlokát ráncolta. Martin Swanson embere lesz, ez a
bökkenő, Mickey nem látja ezt? Fogalma sincs, hogy milyen másnak
dolgozni. Abe-nek soha nem kellett felelnie semmiért, de Martin
Swansonnak majd felelnie kell.
Amíg merengett, Abigaile-nek eszébe jutott Mickey titkárnője a
stúdióban. Luce, aki megadta neki Warner Franklin telefonszámát.
Erről eszébe jutott Warner Franklin, a kétméteres, néger rendőrnő.
Miért adta meg neki Luce azt a telefonszámot? És miért talál Mickey
olyan ostoba kifogást?
Egyiknek sem volt semmi értelme. De ha eléggé sokáig törte a
fejét…
Abigaile fogta az L. A. Timest, és ismét elolvasta a Mickeyről
szóló cikket. Abban az állt, hogy a letartóztatásakor egy keleti
éjszakai pillangó társaságában találtak rá.
Keleti… Fekete… Abigaile kezdett emlékezni Warner Franklin
szavaira.
Én vagyok a férje szeretője – mondta a nő a telefonban.
A férje szeretője…
Abigaile átnézte az íróasztalát, nincs-e még fölírva Warner
Franklin telefonszáma. Nincs. De arra emlékezett, hogy hol lakik a
nő.
Abigaile többet akart megtudni. Ha Mickey el akar menni, nem
fogja őt büntetlenül itt hagyni. Fizetnie kell. Ó, de még mennyit kell
fizetnie.
Abigaile beült a Mercedesébe, és Hollywood felé indult.
 77
Lucky első hete a stúdióban gyorsan eltelt. Értekezletek,
értekezletek és értekezletek. Döntéseket kellett hoznia, filmeket
leállítani, filmeket újra elindítani, tárgyalni a forgalmazásról, gyártás-
előkészítésről, utómunkálatokról, vágásról, üzleti ügyekről. Lucky
egyszeriben az alkotói folyamat közepében találta magát. Részt vett
a forgatókönyv-megbeszéléseken, megnézte a napi muszterokat és
az előre megvágott anyagokat, átfutotta a költségvetéseket,
esténként pedig – kimerülten – forgatókönyveket olvasott.
– Nem muszáj magának csinálnia mindent – mulatott Morton
Sharkey Luckyn, aki szemlátomást pontosan ezt akarta tenni. – Az
alkalmazottak azért vannak, hogy elvégezzék a napi teendőket.
Magának csupán a fontos döntéseket kell meghoznia. Lucky nem
hagyta magát.
– Én benne akarok lenni mindenben – mondta lelkesen. – Ezek
mind az én döntéseim.
Pénteken Boogie-val a repülőtérre hajtottak Bobby és jamaikai
dadája, Cee Cee elé. Örömteli pillanat volt. A kisfiú a gépről
egyenesen Lucky karjába szaladt.
Bobby hat és fél éves és gyönyörű volt.
Lucky fölkapta, megpörgette a levegőben.
A srác hamarosan bosszús lett.
– Hé, mami, tegyél le. Már nagy vagyok ehhez. Lucky elborította
a csókjaival.
– Az enyém vagy! – lelkendezett boldogan. – Az enyém! Az
enyém! Az enyém!
Bobby csacsogott egész úton hazáig. Cee Cee csak mosolygott.
– Hol van Lennie, mami? – kérdezte a kisfiú nyomban, amikor
megérkeztek.
– Dolgozik, drágám.
Bobby nem hagyta annyiban.
– De nemsokára jön?
– Persze – felelte Lucky, bár Lennie még mindig nem jelentkezett.
Teljes csönd.
Ez kétségbeejtő volt. Lucky azt remélte, hogy mostanra a férfi
haragjának már vége, és jelentkezni fog, hogy helyrehozzák a
dolgokat.
 – Brigette hol van? – kérdezte aztán Bobby.
Lucky többször próbálta elérni Brigette-et, de soha nem sikerült.
– Újra megpróbálom – ígérte. – Talán sikerül rábeszélnünk, hogy
jöjjön ide. Örülnél neki?
Bobby nagyon örült volna.
Lucky ismét hívta Websteréket.
– Most szerencséje van – mondta Effie Webster. – Éppen itthon
van. Váljon egy percet.
Brigette pompás hangulatban volt.
– Lucky! Sajnálom, hogy eddig nem tudtunk beszélni: Hogy vagy?
– Remekül – felelte Lucky. – De fontosabb, hogy te hogy vagy.
Élvezed New Yorkot?
– Igen, tök jó. Bobby ott van?
– Éppen ezért hívlak. Ma mentem érte a repülőtérre, és csalódott,
hogy te nem vagy itt. Remélem, jössz.
Brigette habozott.
– Nem voltam biztos benne, hogy örülnél nekünk. Vajon ezt úgy
értette, hogy Lennie-t is hozná?
– Nagyon örülnék, ha jönnétek. Lennie azt ígérte, hogy együtt
töltjük a nyarat.
– Igen, tudom – felelte sután Brigette. – De nekem azt mondta,
hogy van kettőtök közt egy kis… hm… nézeteltérés, ezért más
tervünk van. – Kinek?
– Hát Lennie-nek. Elvisz engem meg a barátnőmet Dél-
Franciaországba.
Lucky megborzongott. Lennie terveket kovácsol, és neki nem
szól. Lelép szó nélkül. Hát ennyit jelent neki a kettőjük kapcsolata?
Jézusom! Hát Lennie igazán fütyül az egészre?
– Mennyi időre mentek?
Brigette nem tudta pontosan. Lennie azt mondta, tíz napra vagy
talán két hétre.
Lucky mély lélegzetet vett. Nem volt szép Brigette-et is
belekeverni.
– Ez igazán jól hangzik. Talán majd ha visszajöttök, lejöttök
Malibuba is.
– Boldogan – mondta örömmel Brigette. – Hozhatom a
barátnőmet?
 – Persze. – Lucky szünetet tartott, aztán óvatosan folytatta.
– Egyébként láttam az Igazság és tényt. Ki volt az a fiú veled a
képen?
– Ó, Paul. Senki – mondta könnyedén a lány. – Nona bátyja.
Tudod, hogy ezek a hülye fotósok mindig a nyomomban vannak,
ha éppen tudják, hol vagyok.
– Csak érdekelt – mondta Lucky. – Nem szeretném, ha megint
nehéz helyzetbe kerülnél.
– Lucky, amikor az a dolog történt Tim Wealth-szel, gyerek
voltam. Most már felnőtt vagyok.
– No, nem egészen.
– Tizenhat éves vagyok. Öreg. Te mamival Dél-Franciaországba
szöktél, amikor majdnem ennyi voltál. És pár hónap múlva férjhez
mentél.
Ez igaz. Lucky nem tagadhatta. Olympiával, szabadon. Amíg
Gino és Dimitri el nem mentek szökött lányaikért. Aztán a
kierőszakolt házasság Craven Richmonddal. Micsoda „érdekes”
ember volt!
– Oké, drágám. Csak aggódtam miattad.
– Nem kell, Lucky. Tudok vigyázni magamra.
– Helyes. Hívj föl, ha visszajöttetek.
– Megígérem.
Lucky letette a kagylót, és elment megkeresni Bobbyt. A kisfiú a
tengerparton volt, élvezte az életet: futkározott, úszott, játszott a
szomszéd kutyájával.
Nyakig belevetette magát a nyár örömeibe. Aztán elaludt a tévé
előtt.
Lucky fölemelte, bevitte az ágyához, és lefektette. Aztán
végigsimította a gyerek lágy haját. Annyira hasonlított Ginóra.
Olajbarna bőr, fekete szem, pöndörödő szempilla – egy miniatűr
Gino. Úristen! Hogy szereti!
Lucky megcsókolta a fiát, és kiment a szobából.
Az éjszakák voltak a legmagányosabbak. Lucky nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy Lennie-vel talán örökre vége.
Túlságosan fájdalmas volt.
Valamivel később bement a hálószobába, és Lennie-t hívta. Pedig
megígérte magának, hogy nem teszi. Elvégre Lennie sértődött meg.
Neki kellett volna megtennie az első lépést. Nos és? Lennie a
harmadik csöngetésre vette föl.
Tessék?
Lucky nem tudta, mit mondjon. Pedig nem volt rá jellemző, hogy
ne találjon szavakat. Hosszú, kínos hallgatás után letette a kagylót.
Ha Lennie igazán szeretné, már kereste volna. Ideröpülne
Kaliforniába, és rendezné a dolgot.
Lucky szomorúan állapította meg, hogy Lennie ezt nem fogja
megtenni.
Lefeküdt, és nyugtalanul aludt. Nem volt könnyű aludni. Nagyon
hiányzott Lennie.
 2043 78

Martin Swanson visszaröpült New Yorkba. Amikor elment a

városból, ismert üzletember volt, amikor most visszatért, a hírközlés
szupersztárja. Martin Swanson valahogyan vonzotta a híres
emberekre kíváncsi közönség érdeklődését. Meglehetősen fiatal
volt. Rendkívül gazdag. És az ügyben szex is volt. Kell-e jobb téma a
nyolcvanas években?
Deena úgy fogadta, mintha minden rendben lenne.
– Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna – vágott rögtön
a közepébe Martin. – Szembe kell néznünk a dologgal.
– Neked kell szembenézned vele – próbált uralkodni a haragján
Deena. – Azzal a… azzal a… nővel akarsz élni?
Csak nem azt mondja Deena, hogy Venus Mariaval élhet, és a
házasságuk is fennmaradhat? Mert Martin ezt szerette volna. Talán
nem szükséges változtatni a dolgokon.
– Nem gondolkoztam még róla – hazudta, mert az Orpheus
sikeres bekebelezésén kívül csak ez foglalkoztatta.
– Venus Maria valóban rendkívüli – tette hozzá gondolkodás
nélkül.
Deena szkeptikusan húzta föl a szemöldökét.
– Rendkívüli? – vicsorgott. – Olyan rendkívüli, mint a
baletttáncosnő, az írónő vagy az ügyvédnő? Mennyire rendkívüli,
Martin?
Van-e annyira rendkívüli, hogy megválj miatta a pénzed felétől?
– Miről beszélsz?
– Ha válásra gondolsz, annyiba fog kerülni.
– Válni akarsz? Ezt akarod mondani?
– Csak azt mondom, hogy egyáltalán nem örülök, hogy a sajtó
mindig a nyomomban van, és a magánéletemet kiteregetik az
újságokban. Zavar. Ostoba és megalázó.
– Akkor szabadjon megemlítenem, hogy többek között azért van
tele velünk a sajtó, mert te exkluzív interjúkat adsz Adam Bobo
Grantnek. Miért nem mondod meg a kis buzinak, hogy kopjon le?
– Bobo jó barátomnak bizonyult. Téged nem tudtalak elérni Los
Angelesben. Ez aligha nevezhető lojalitásnak, Martin.
 – Tudod, milyen vagyok, amikor üzletről van szó – magyarázta a
férfi.
– Nem érezted ezt a dolgot eléggé fontosnak ahhoz, hogy beszélj
velem?
– Deena, most itt vagyok. Mit akarsz még?
– Hogy többé ne menj hozzá.
Ez az! Kimondta. A szavak kibuktak a száján. Ez volt az első
eset, hogy Martint nőügyben választás elé állította. Martinnak most
már csak bele kell egyeznie, és minden rendben lesz.
Deena visszatartotta a lélegzetét. Ez volt a döntő pillanat.
– Adj időt, hogy dönteni tudjak – mondta Martin, és nem nézett a
felesége szemébe.
Deena sóhajtott. Számára Venus Maria már halott volt.
Dennis Wallának igaza lett. Amikor megjelent Emilio Sierra
vallomása híres húgáról, az Igazság és tényt megint elkapkodták.
Immár második hete. Nem rossz. Dennis nyerésben volt. A
közönségnek soha nem volt elég a pénzből, a hatalomból és az
érzéki, bűnös szexből. Szerették ezt a párosítást.

Dennis Walla immár napi kapcsolatban állt Adam Bobo Granttel.

Ő táplálta a New York-i pletykarovatot apró csemegékkel, és Bobo
ezeket fölhasználta a rovatában. Dennis két emberrel figyeltette
Venus Mariat, napi huszonnégy órán át. Az egyik fotós volt. Ezek
jelentettek a lányról mindent. Lassan már tűrhetően fölismerték az
álruháit is. Venus Maria néha hosszú, fekete parókát viselt. Máskor
hatalmas, nagy karimájú Garbo-kalap és napszemüveg mögé
rejtőzött. Néha lófarokkal, smink nélkül bukkant elő, abban a
reményben, hogy nem ismerik föl. Megint máskor szobalánynak
öltözött.
Ez játék volt, és az újságírók álltak nyerésre. Venus Maria
általában úgy tett, mintha nem is látná őket, amikor a kocsijához
rohant. De ha különösen dühös volt, megfenyegette őket.
Az újságírók megszállták a ház környékét, a próbaterem és a
videostúdió környékét is. Venus Maria egy lépést sem tehetett a
tudtuk nélkül.
Martin Swanson már nem volt ilyen könnyű eset. Őt másik két
újságíró követte.
 Egy kóbor paparazzónak sikerült lekapnia Martin Swansont és
Venus Mariat a Bel-Air Hotel parkjában. Az Igazság és tény
megvásárolta a képet, és a következő héten kívánta közölni a
következő szenzációhajhász aláírással: FÖLFEDEZTÜK A
SZERELMI FÉSZKET! A MILLIÁRDOS ÉS A SHOW-GIRL!
A harmadik heti nagy aratás!
Vajon nyugtalanította-e valaha is Dennis Wallát, hogy belegázolt
más emberek életébe?
Szó sincs róla. Tudta, hogy jó nyomon van, és nem érzett egy
csöpp lelki ismeret-furdalást sem.
Amikor Emilio visszaérkezett Hawaii-ról, fölhívta Dennist, hogy
panaszkodjon.
– Az üzenetrögzítőmön van egy üzenet a húgomtól, hogy
dögöljek meg. Irtó pipa rám – mondta Emilio. – Pedig az én sztorim
még meg sem jelent.
– Már az újságosoknál van – mondta Dennis. – Olvassa el.
Pompás, jó szaftos. Büszke lesz, haver.
A hawaii út többe került Emiliónak, mint amennyire számított.
Szívesen kaszált volna még egyet a sztorijával. Elvégre nem
valószínű, hogy Venus még egyszer az életben szóba álljon vele.
– Huh, volna magának még némi anyagom – mondta a
kielégíthetetlen Dennisnek.
– Igen? Micsoda? – kérdezte kíváncsian Dennis.
– Néhány apróság Venusról, ami még az eszembe jutott.
Iskolatársak. Az első fiúja. Ilyesmi. Dennist érdekelte a dolog. –
Ilyesmi?
– Aha. Mennyit kaphatok érte?
– Ha megmondja, pontosan mire gondol, megmondom – biztatta
Dennis.
– Hiszen most mondtam. Iskolatársak, fiúk, amit csak akar.
– Azt írja meg, amikor elveszítette szüzességét, és meglátjuk,
mennyit tudok adni érte.
Emilio elhatározta, hogy New Yorkba utazik. Egy kis okos
kutatómunkával előáshat bármit, amire Dennis kíváncsi.
 2044 79

Cooper a vetítőterem ajtajában fogadta Luckyt. Sportosan volt

öltözve, és ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig. A Parádét
vetítették, és Lucky alig várta, hogy lássa. Ahogy elnézte Coopert,
átfutott a fején, hogy talán kedve lenne egyszer még lefeküdni
valakivel. Lennie előtt mindig azt tette, amihez éppen kedve volt.
Most, ha vége a kettőjük kapcsolatának, hogyan tovább? A
nyolcvanas években lefeküdni valakivel egészen más ügy volt.
Veszélyes ügy.
– Venus is jön – karolt Luckyba Cooper, és bevezette a terembe.
– Reméltem, hogy tud jönni.
– Hogy megy a munka? Élvezi a stúdió vezetését?
– Sok időt vesz igénybe – mondta Lucky, és leült a terem hátsó
részében.
– Hallom, kirúgta a Rámenős Agglegényeket – ült le mellé
Cooper.
– Lennie adta nekik ezt a nevet. – De mindenki így hívja őket.
Perelnek?
Lucky könnyedén vállat vont.
– Ki tudja? Kit érdekel? Jól állunk. Megmondtam nekik, hogy
hajlandó vagyok tiszteletben tartani a szerződésüket, de a hülye
filmjeiket nem vagyok hajlandó megcsinálni. Ha szexőrült
baromságokat akarnak, csinálják máshol.
– Értem – monda a férfi. – Okos húzás.
– Nem hinném, hogy lenne jogalapjuk perelni. Mellesleg úgy
tudom, elmennek Mickey után az Orpheushoz. Cooper mosolygott.
– Ó… Mickey, Arnie és Frankie. A tökéletes csapat. Venus Maria
elkésett.
– Megőrülök a fotósoktól – panaszolta. – Úgy táboroznak a
házam előtt, mint a cigányok. Ma reggel kis híján elütöttem egypárat.
Cooper megcsókolta a lány arcát. – Talán az lett volna a legjobb.
– Ó, igazán? Nagyszerű. Már látom is a főcímeket: Venus Maria,
a fotósok gyilkosa! Nagyon ízléses.
Lucky fölvette a telefont, és utasította Harryt, hogy kezdje el a
vetítést. Elindult a mozi.
 Attól a pillanattól kezdve, hogy Venus Maria megjelent a vásznon,
mindenki tudta, hogy az övé a film. Szenzációsan nézett ki, és a
játéka lenyűgöző volt. Coopert ez szemlátomást nem zavarta;
legalább jó rendezőnek tartják.
– Úristen! Gyűlölöm nézni magamat! – kiáltott föl Venus Maria, és
félig eltakarta a szemét. – Olyan kínos. Látjátok, milyen nagy a
fogam? És a hajam. Gyűlölöm a hajamat.
Cooper a sötétben megkereste és megszorította a lány kezét.
– Pofa be – mondta keményen. – Sztár vagy. El kell viselned.
Cooper sem volt éppenséggel rossz a filmben. Finoman
elegyítette a sarmot és az öngúnyt. Tehetséges alakítás volt. Amikor
a lámpák kigyulladtak, Lucky magabiztosan jelentette ki: – Ez a film
nyerő, annak ellenére, hogy a Mickey Stolli uralom idején készült.
– Valamit csak kellett csinálnom vele – mondta szelíden Cooper.
– Mickey azt akarta, hogy a főcímen tizenhét pucér keblű leányzó
legyen, de közöltem vele, hogy nem, csak nyugi.
– Mi a véleményetek? – kérdezte idegesen Venus Maria. –
Tűrhető vagyok?
Lucky elcsodálkozott, hogy Venus Marianak biztatásra van
szüksége.
– Őstehetség vagy – nyugtatta meg a lányt. – Fénybe borítod a
vásznat. Komolyan.
Venus arca sugárzott az örömtől. – Komolyan?
– Komolyan. Megasztár leszel. Én pedig gondoskodni fogok róla,
hogy ezt a filmet a megfelelő módon kezeljék.
– Persze – mondta szárazon Cooper. – Bed Graham most tervezi
a plakátot. Egy pucér amazon körül egy tucat feszítő keblű
nimfácska.
Mindenki nevetett. Bed Graham hírhedt volt.
Lucky javasolta, hogy ebédeljenek hármasban. A Columbia Bár
és Grillbe mentek, ahol dugig ették magukat pastával, és
kitárgyalták a stúdió összes munkatársait.
Mire végeztek, a paparazzók már tömegével várakoztak az
étterem előtt. A hír gyorsan terjedt errefelé.
– Jézusom! – kiáltott föl Venus Maria. – Többé nem mehetünk
sehová. Hé, gyere, Cooper, mutassunk valamit, amit nem fognak
elfelejteni. Lucky, karolj bele te is Cooperba!
 Belekaroltak Cooperba, és mosolyogtak. A fotósok vadul
kattogtattak.
Venus Maria nevetett.
– Most lesz min gondolkodniuk.
– Fantasztikus, hogy mennyit írnak Martinról – csóválta a fejét
Cooper. – Ismeretlen, konzervatív New York-i üzletemberből
szupercsődörré lépett elő.
– Nem éppen ismeretlen – szólt közbe Venus Maria.
– Igaz, de nem egy Warren Beatty! – helyesbített Cooper. – Most
ő van minden lap címoldalán országszerte. A csatázó Swansonok.
Mi van velük?
Venus Maria vállat vont.
– Azt hiszed, én tudom? Egy éjszaka a Bel-Air Hotelban még
nem kapcsolat.
– Egy éjszaka? – kérdezte Cooper.
– Túlságosan lefoglalta az Orpheus ügylet.
– Stimmel. Első az üzlet.
– Mindenesetre holnap hazarepül New Yorkba. Azt hiszem,
egyszerre fogjuk megtudni, hogy mi van. Hamarosan forgatni
kezdem az új videómat, és a következő hetekben más nem is
érdekel. Hogy Martin hogyan dönt, az az ő dolga.
Lucky úgy érezte, egyre jobban kedveli Venus Mariat. Ebben a
lányban volt élet. Azt tette, amit akart, és a maga módján. Luckyt
bizonyos mértékig önmagára emlékeztette.
Bobby meg a dadája kellemesen befészkelték magukat a házba,
de Bobby állandóan kérdezgette, hogy hol van Lennie és Brigette és
mikor jönnek. Hogy valamivel lefoglalja a kisfiút, Lucky áthozatta
Angliából az egyik osztálytársát.
Végre telefonált Lennie.
– Szia – mondta Lucky, és visszafojtotta a lélegzetét. Remélte,
hogy Lennie azt mondja: „Bocsáss meg, hülye voltam. Indulok
hozzád, rendbe tesszük a dolgokat.”
– Lucky, mi a fene van a szerződésemmel? – kérdezte idegesen
Lennie.
– Azt hittem, örülni fogsz – felelte Lucky. – A Panther felment
minden további kötelezettség alól. Széttépheted a szerződésedet.
Lennie nem örült, Lucky hiába remélte.
 – Ó, igazán? – mondta.
– Ezt akartad, nem? – Persze.
– Nem kell már aggódnod, hogy bárki beperelne.
– Tehát arra gondoltál, hogy beperelsz?
– Nem én, Lennie. Hanem Mickey. De Mickey már nincs itt, én
meg itt vagyok. – Egy pillanatig habozott. – Ha akarnád, te is itt
lehetnél mellettem.
– Nézd, Lucky, erről már beszéltünk.
Amikor Lennie lehetetlenül viselkedett, akkor igazán lehetetlenül
viselkedett. Lucky hangja megkeményedett.
– Miért hívtál? Megköszönni, hogy fölbontottam a szerződésedet?
Ezért?
– Azt akarom mondani… huh… Jézusom, nem tudom. Mi van
velünk?
Lennie megadta a végszót, és Lucky élt vele.
– Ha a hétvégén lejönnél, talán meg tudnánk beszélni. Erre lenne
szükség, Lennie. És hajlandó vagyok téged végighallgatni, ha te is
meghallgatsz engem.
Hosszú csönd, aztán:
– Nem, nem megy. Brigette-et viszem Franciaországba. Holnap
indulunk.
Lucky nem szokott könyörögni, ám Lennie megért ennyit neki.
– Mindannyian itt lehetnénk együtt. Nem ezt akartad?
– Nem, Lucky – mondta határozottan a férfi, mintha alaposan
megfontolta volna. – Nem repülhetek oda csak azért, mert te így
akarod.
– Ezt hogy érted?
– Vezeted a Panthert. L. A.-ben vagy. Szóval most kényelmes
lenne, ha mind odamennénk, mi? Be tudnál valahogyan préselni
minket is a munkarendedbe. No és legközelebb? Ha mondjuk
elhatározod, hogy veszel egy szállodát Hongkongban vagy
Indiában? Az én dolgom az lenne, hogy üljek a fenekemen, és várjak
rád? Nézd, Lucky, én nem az a típus vagyok.
– Válni akarsz? – Majdnem a torkán akadtak a szavak. Lennie
nyomban visszaütötte a labdát. – Te igen?
– Ha nem vagyunk együtt…
– Nézd, ha te ezt akarod… – Ezt nem mondtam.
 – No jó, majd megbeszéljük. – És letette a kagylót.
Lucky nem akarta elhinni, hogy Lennie idáig elment.
Először fájt neki, aztán mérges lett. Mi a csudát akar tőle Lennie?
Gyereket.
Mezítláb, nagy hassal.
Ahogyan rendes feleséghez illik.
Az Isten verje meg! Neki még annyi dolga van. És ha Lennie-nek
nem tetszik, az ő baja.
Fölhívta Mary Lou-t, és megkérdezte, nem lenne-e kedvük
Stevennel és a babával leutazni Malibuba néhány hétre.
– Jó ötlet – lelkendezett Mary Lou. – Előbb megkérdezem a
babát, aztán Stevent is.
– Hogy van Carioca Jade?
– Imádnivaló!
– Mikor kezded újra forgatni a sorozatodat?
– Nem fogod elhinni, de most mondták le. Elmentem szülni, és
lám, ez történik! Mérges vagy?
– De még mennyire. Viszont Steven boldog. Az akarja, hogy
pelenkát mossak itthon.
– No persze – mondta szárazon Lucky.
– Steven olyan régimódi – magyarázta Mary Lou. – De én
szívesen megteszem a kedvéért, ha ettől boldog.
Lucky Stevenre gondolt. Hiányzott neki a férfi. Úgy látszik, soha
nincs ideje együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket szeret.
– Te, ha lejönnétek ide, esetleg beletennénk egy filmbe. Mit
szólnál hozzá?
Mary Lou nevetett. – Filmbe?
– Nagy televíziós sztár vagy. Miért ne?
– Örülnék neki – mondta boldogan Mary Lou. – Megmondom
Stevennek. Öngyilkos lesz. Ő azt szeretné, ha soha többé nem
dolgoznék.
– Férfiak! – mondta Lucky.
– Az! – helyeselt Mary Lou.
Ezután Lucky Ginót hívta föl, hogy jöjjön ő is. Ginót könnyű volt
rábeszélni.
– Fáradt vagyok, kislány – mondta, és valóban fáradtan csengett
a hangja.
 – Beszéltél Paige-dzsel? – kérdezte Lucky, mert tudta, hogy
Paige mindig fölvillanyozza Ginót.
– Nem. Tudja jól; mit érzek iránta. Ha nem válik el Rydertól, többé
nem találkozom vele.
– Ugyan már, Gino. Paige meg te hosszú évek óta randizgattok
szállodai szobákban. Mit számít, hogy van férje?
– Képzeld el, öregkoromra erkölcsi fenntartásaim lettek. Mit
szólsz hozzá, kislány? – Hiszem, ha látom! – Persze.
Gino megígérte, hogy hamarosan odautazik. Lucky alig várta,
hogy mindenki megérkezzen. Ha tele lesz a ház emberekkel, talán
nem gondol majd Lennie-re.
Közben a stúdióban folytatódott a munka. A Panther vezető
munkatársai közül Lucky Zev Lorenzót, Ford Weme-t és Teddy T.
Laudent tartotta a legjobbaknak. Tudta, hogy Eddie Kane-t el kell
küldenie. És Bud Graham se táncol majd úgy, ahogyan ő fütyül.
Grant Wendellről még nem döntött.
A Rámenős Agglegényeknek száz százalékig kifelé állt a rúdja.
Természetesen perrel fenyegetőztek.
– Milyen alapon? - kérdezte Lucky. - Hároméves megállapodásuk
van, miszerint maguk filmeket csinálnak, és a Panther fizet. De a
filmeket a stúdiónak kell jóváhagynia. Ide figyeljenek, én hajlandó
vagyok fizetni, ha maguk ülnek a fenekükön, és játszadoznak
magukkal három éven át. No, mit szólnak?
Frankie és Arnie közölték Luckyval, hogy fulladjon meg, és
távoztak.
Ben Hamson kihallgatást kért. Elmondta, hogy ő szívesen
maradna, és szívesen átvenné Mickey helyét.
– Mickey helyét én vettem át – mutatott rá Lucky. Hát mit
képzelnek ezek, mi ez? Valami játék?
Elhatározta, hogy megtartja Bent, hogy az európai ügyeket
irányítsa, mindaddig, amíg meg tudja vizsgálni, hogyan is csinálja.
Abe Mickeyt és Bent egyaránt, „elvevőnek” nevezte. Talán Ben
esetében tévedett.
Az volt a legfontosabb, hogy a stúdió elinduljon a megfelelő
irányba. Nincs több ostoba erőszak a nőkkel szemben. Nincs több
mell-és fenékparádé.
 Hollywoodban hamarosan híre terjedt, hogy az érdekes, izgalmas
új tervekkel és ötletekkel a Panthert érdemes fölkeresni. Áradni
kezdtek a forgatókönyvek.
Tehát a munka folyatódott, miközben Hollywood várt, és figyelt,
hogy mi jön még.
És mindezt Lucky Santangelo csinálta. Jó érzés volt.
 2045 80

Másodszorra Abigaile már tudta, hol parkoljon. Nem kerülte meg

a háztömböt. Leállította a kocsiját a tilosban, odament az épület
bejáratához, és megnyomta a kaputelefon Franklin feliratú gombját.
– Warner Franklin? – kérdezte fenségesen, amikor egy női hang
jelentkezett. – Ki az? – Abigaile Stolli. Szeretnék fölmenni és
beszélni magával.
Hosszú csönd következett, amíg Warner eldöntötte, mit tegyen.
Végül azt mondta:

Harmadik emelet. Ügyeljen a liftajtóra. Néha beragad.

– Köszönöm – felelte udvariasan Abigaile. Uralkodott magán.
Most nem vert gyorsabban a szíve. Önuralmat kényszerített magára.
Mickey Stolli utoljára hazudott neki.
A harmadik emeletre érve határozott léptekkel indult a lakás felé.
Warner kitárta az ajtót, és az asszonyra meredt.
Abigaile állta a tekintetét.
– Bemehetek? – kérdezte kínban, de eltökélten, hogy
végigcsinálja.
– Most nem szalad el? – kérdezte epésen Warner. – Maga az a
fajta, aki rögtön becsinál, ha meglát egy fekete pofát.
– Tessék? – dobta be Beverly Hills-i boszorkányfiguráját Abigaile.
– Hagyjuk. – Warner kíváncsi volt rá, mit akar tőle Mickey
felesége. – Jöjjön be.
Abigaile követte Warnert a kis lakásba.
– Egy italt? – kínálta Warner.
Abigaile az egyik széken lazán átvetve pisztolytáskát pillantott
meg. Megborzongott.
– Nem, köszönöm.
– Üljön le – mondta Warner.
Abigaile leült, kezét az ölébe tette. Tökéletes Beverly Hills-i
manikűrje csillogott. Warner körme rövid volt, és nem lakkozta.
– A múltkor mondott nekem valamit – kezdte Abigaile. – A
telefonban. Emlékszik?
– Nem. Mit mondtam? – kérdezte Warner. Nem volt éppen jó
hangulatban, mert szíve legújabb nagy szerelme, Johnny Romano
nem hívta vissza. Warner nem volt hozzászokva, hogy egy férfi
számára csupán kóbor numera legyen. Az ilyesmit nem jól tolerálta.
– Azt mondta, hogy a féljem szeretője – folytatta Abigaile. – Igaz
ez?
– „Voltam”, ez a helyes kifejezés – mondta Warner.
– „Volt” – kérdezte Abigaile. – Vagyis vége?
– Mit képzel? Ha rajtakapom az emberemet kurvákkal, még
hajlandó vagyok folytatni? – kérdezte meglepődve Warner. – Maga
lenyelheti, de én aztán nem.
– Látom; maga is olvasott róla – sóhajtotta Abigaile.
– Nem, nem olvastam – helyesbített Warner. – Én voltam az, aki
letartóztatta.
Abigaile elgyöngült.
– Mióta volt viszonya Mickeyvel?
– Vagy másfél éve – felelte nyíltan Warner, Abigaile elszömyedt.
– Másfél éve!
– Talán helyezze magát kényelembe – mondta Warner, és arra
gondolt, hogy a legtöbb férfi megérdemli a sorsát. – És ha akarja,
elmesélek mindent.

Leslie megszokta már Eddie eszelős vezetését. Becsatolta a

biztonsági övét, és reménykedett, hogy nem lesz baj.
Nem Eddie vezetésétől borították el Leslie-t a nyugtalanság
hullámai. Inkább attól, hogy sejteni kezdte, hová mennek.
És valóban, Eddie végül Madame Loretta háza előtt állt meg.
Leslie nem csatolta ki a biztonsági övét. Mozdulatlanul ült, és
várt.
Eddie hallgatott.
Néhány perc múlva Leslie félénken megkérdezte:
– Eddie? Mit keresünk itt?
– Nézd – mondta a férfi. – Eljöttünk teázni. Nem azt mondtad,
hogy teázni jársz ide? Teázni és beszélgetni.
– Úgy van. De előbb mindig idetelefonáltam.
– Semmi baj, szívi. Úgy hallom, Madame Loretta nagyon
szívesen lát vendégeket. Bármikor fogad bárkit. Örülni fog nekünk.
– Eddie – nézett a férjére könyörögve Leslie. – Miért csinálod
velem ezt?
 – Miért csinálok mit, bébi? Nem értem.
– Nagyon is jól érted.
– Lenne itt valaki, akivel nem akarsz találkozni? – nézett körül
ártatlan képpel Eddie. – Gyere, bébi. Szállj ki a kocsiból.
Vendégségbe megyünk, ahogyan szoktál.
Leslie lassan kicsatolta a biztonsági övét, és kiszállt.
Eddie megfogta az asszony kezét, és a bejárathoz vezette.
Egy szobalány nyitott ajtót.
Madame Loretta? – kérdezte Eddie.
– Ki keresi?
– Mondja meg neki… hogy Leslie van itt. Mondja meg… hogy
Leslie visszajött dolgozni.
Leslie könnyes szemmel nézett rá.
– Gazember – mondta halkan. – Mikor jöttél rá?
– Miért nem mondtad meg? – kérdezte dühösen Eddie.
– Mert nem értetted volna meg.
– Miből gondolod? Tudod, hogy meg kellett volna mondanod:
„Eddie, kurva vagyok”. Csak ennyit. „Férfiakkal dugtam pénzért.” Azt
hiszed, akkor leléptem volna? Nem vettelek volna el? – Aljas
gazember vagy.
– Csak becsületes. Te vagy a csaló. És most itt hagylak, bébi,
mert itt a helyed. Ne próbálj hazajönni. – Ezt nem teheted – mondta
Leslie. – Csak figyelj.
– Hát nem szeretsz? – kérdezte szomorúan az asszony. – Mindig
azt mondtad, hogy szeretsz.
– Nézd, én a szép iowai lányt szerettem. De nem szeretem a
kurvát, aki föltehetőleg minden pasassal lefeküdt már ebben a
városban. – Megfordult, elindult a kocsi felé. – Ég veled, Leslie. Kösz
az ingyen numeráért!
– Így akarod, Eddie? Mert ha igen, ne várj vissza. A férfi
hangosan nevetett.
– Ki a fene várna vissza? Akkor voltam hülye, amikor legutóbb
visszafogadtalak.
Peckesen vonult becses Maseratijához.
Eddie most is be volt kábítószerezve. Nem tudta, mit cselekszik.
 2046 81

– Egy férfi keresi – mondta Otis. – Azt állítja, hogy ismeri magát.
Állítólag régi barátja.
– Be van jelentve? – kérdezte Lucky.
– Nem. Egy limuzinon érkezett, sofőrrel és két másik férfival.
Azt hiszem a limuzin elképesztette az őröket. Nem állították meg.
– Hogy hívják?
– Carlos Bonnatti – felelte Otis. – Mint egy olasz gengszter. Úgy
is néz ki. Filmen csak vele játszatnám a szerepet.
– Bonnatti? – mondta Lucky. – Mit keres itt Carlos? – Tehát
ismeri. Kísérjem be?
Carlos Bonnatti. Egy név a múltjából. A Santangelok és a
Bonnattik ellenségeskedése messzire nyúlt vissza. Réges-régre… –
Igen. Kísérje be – mondta Lucky.
Carlos igazi Bonnatti módra kacsázott, és igazi, fátyolos Bonnatti
tekintete volt. Amikor belépett, Lucky úgy érezte, mintha valami őrült
időgépbe került volna. Hirtelen mindenféle emlékek borították el. Az
anyja meggyilkolása… amikor ő Enzio Bonnattihoz ment pénzért,
hogy segítsen finanszírozni vegasi szállodáját…
Enzio, Carlos apja, az ő keresztapja. Aki olyan gonosz volt, hogy
csupán egyet lehetett vele tenni…
Lucky egész életében ismerte Carlost, mégis alig ismerte. Ő is
olyan, mint a szadista testvére volt, Santino? Vagy a még gonoszabb
Enzióra hasonlít?
Lucky nem tudta. Nem is akarta tudni.
De mit számított? Enzio és Santino halott. Hála Istennek.
– Ejnye, ejnye, ejnye, – vonult be az irodába Carlos úgy, mint aki
a sajátjában van. – A kis Lucky Santangelo. Hát ismét találkozunk.
Lucky nem óhajtott udvariaskodni.
– Te meg mi a fenét akarsz?
Carlos elhúzta a képét.
– Szép kis fogadtatás. Hát illik ezzel üdvözölni a gyerekkori
barátodat? – Szünetet tartott. – Mit gondolsz, mit akarok, Lucky?
– Sejtelmem sincs, Carlos. Inkább mondd el, aztán tűnj el.
Carlos fátyolos tekintete végigszáguldott a szobán. A Mickey
Stolli-féle króm és bőr berendezés még nemigen változott.
 – Szép kégli – mondta. – Aszongyák, te lettél itt a tulaj. Elég szép
meló Gino butuska kölykétől.
– Elég, Carlos, menj már a francba.
– Még mindig a régi, finom hölgy, mi?
– Meg se tudod különböztetni a hölgyet a tízcentes kurvától.
Carlos Luckyra meredt.
Úgy van.
Lucky kísértést érzett, hogy hívja Otist: dobja ki ezt az állatot, de
minek túlságosan magára idézni a bajt?
– A Panther tartozik nekem egymillió dolcsival – ült le Carlos. –
Külön öröm lesz elvinni a te pénzedet.
Lucky fölállt.
– Kifelé – mondta élesen. – A zsaroláshoz nincs hangulatom.
– Asszem, nem érted – mondta Carlos, és nem mozdult.
– De, nagyon is jól értem. Pontosan tudom, mi folyt itt, mielőtt
átvettem a hatalmat. Volt egy megállapodásod Eddie Kane-nel, és
Eddie Kane meglopott, igaz?
Carlos félárbocra eresztett szemmel nézte a lányt. Lucky egy
pillanatra Enzio arcát látta fölvillanni. Enzio arcát, mielőtt lelőtte…
Önvédelem volt. Az ügy nem is került bíróság elé.
De mégis… az arca…
– Takarodj az irodámból – ismételte.
– Lucky, te tévedésben vagy. A cégem bizonyos szolgáltatásokat
végzett a Panthemak, legális szolgáltatásokat. Oszt cserébe aláírtak
egy cetlit. A te stúdiód tartozik nekem egymillióval. Azért gyüttem,
hogy behajtsam.
– A Panther nem tartozik neked semmivel.
Farkasszemet néztek. ,
Carlos a zsebébe nyúlt, és Lucky íróasztalára tette a hivatalos
megállapodást.
– Olvasd el – állt föl. – Majd visszagyüvök a pénzért.
És minden további nélkül kisétált az irodából. Otis dugta be a
fejét. – Minden rendben?
– Igen, Otis. Köszönöm.
– Ki volt ez a fickó?
– Mindegy.
 Lucky fölvette az iratot, és olvasni kezdte. Egy legális ügyvédi
cégtől származott, Century Cityből.
Lucky szeme végigszántott a papíron. Hivatalos irat volt, miszerint
a Panther Stúdió tartozik a Bonnatti Társaságnak egymillió dollárral
bizonyos szolgáltatásokért. És Mickey Stolli írta alá.
Miféle szolgáltatások? Micsoda disznóság ez?
A dátumra pillantott. Egy hónappal korábbi dátum volt.
Lehetetlen. Nem lehet igaz. Luce szerepében ott ült az irodában,
Mickey szobája előtt, és végighallgatott minden, odabent lezajló
beszélgetést. Tudta, hogy az összeggel Eddie Kane tartozott, és
Mickey nem volt hajlandó átvállalni a tartozást a Panther nevére. Ha
ez a megállapodás létezett, ugyan hogyan bújhatott volna ki Mickey
a felelősség alól? Hiszen tudnia kellett volna róla.
Itt valami nem stimmel. Ez az irat hamisítvány.
Tárcsázta a pénzügyet, Teddy T. Laudent.
Teddy – mondta át tudná nézni valaki a cég tartozásait? Ha
bármit találnak a Bonnatti Társasággal kapcsolatban, jelentsék. És
küldjék át.
Teddy hamarosan átküldte az eredeti dokumentumot. Mellé tett
egy cédulát is, hogy ez Mickey Stolli üzlete, és ő, Teddy, nem is
tudott róla.
Tehát Mickey visszafizette a kölcsönt az öreg Abe Panthernak,
ugyanakkor neki, Luckynak is borsot tört az orra alá. Csirkefogó!
Egy büdös vasat sem szándékozott fizetni Carlos Bonnattinak.
Pontosan tudta, mi a jó és mi a rossz, és semmiképpen nem
szándékozott ilyen játékba belemenni. Lucky számára ez elvi kérdés
volt.
 2047 82

A média bombázta Őket. Bárhová ment is Deena és Martin

Swanson, az erőszakos újságírók mindenütt kérdésekkel
ostromolták őket.
– Nem tudok így élni – közölte fagyosan Deena. – Elutazom egy
fürdőhelyre.
– Golden Door? – kérdezte Martin.
– Nem. Úgy hallom, van egy új hely Palm Springsben, és kitűnő.
El kell tűnnöm, Martin. Becsületes voltál velem, ezt értékelem. De
most egyedül kell lennem.

Martin bólintott. Deena jobban viselte, mint amire számított. Nem

mondta nyíltan az asszonynak, hogy válni akar, csak gondolkodási
időt kért. Ám ha nagyon őszintének kellett volna lennie, el kellett
volna ismernie, hogy élvezte a hírverést. Növelte az önbecsülését,
hogy Don Jüannak látták. És üzleti szempontból sem volt éppen
rossz. Özönlöttek a megrendelések az új kocsira, a Swansonra.
Pedig a kocsit még be sem mutatták a közönségnek. Válás. Soha
nem gondolt rá komolyan. Ám ha Deena hajlandó őt elengedni…
Nem mintha hajlandó lenne kifizetni az asszonynak a pénze felét.
Deena bolond, ha ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében. De az
ügyvédek majd kidolgoznak egy tisztességes megállapodást.
– Szóval nem jössz Detroitba a Swanson bemutatására?
– Nem – felelte hűvösen az asszony. – Biztos vagyok benne,
hogy megoldod egyedül.
– Meddig akarsz elmaradni?
– Úgy tíz napig. – Hosszan, hűvösen nézett a férjére, mielőtt
megkérdezte. – Szóval te Detroitban leszel?
– Igen. Aztán Los Angelesbe röpülök, az Orpheusnál van dolgom.
Ha megszabadultam Zeppótól, munkába állítom Mickey Stollit. És
ellenőrzőm a többi vezető kinevezését is, ha már ott leszek.
– Martin – mondta csöndesen Deena –, ígérj meg nekem valamit.
– Mit?
– Ne hozz semmiféle döntést, amíg vissza nem jövök. És ne
nyilatkozz. Ha elválunk, azt együtt kell bejelentenünk, méltósággal.
Egyetértesz?
 A férfi bólintott.
– Nem akarlak kínos helyzetbe hozni.
– Az mindenképpen kínos helyzetbe hozna, ha találkoznál Venus
Mariaval, amíg a Parton vagy. Ezért kérlek, ne tedd. Amikor
meghozzuk a döntésünket, azt teheted majd, amit csak akarsz. –
Szünetet tartott. – Sokat kérek? A férfi ismét bólintott. – Ahogy
akarod.
Az asszony nézte a férfit hideg, kék szemével.
– Hallani szeretném, hogy megígéred.
– Hát nem…?
– Ígérd meg, Martin.
– Rendben van – mondta vonakodva a férfi.
– Köszönöm.
Odafönn a hálószobájában Deena utasította a szobalányát, hogy
melyik ruhákat csomagolja be neki az útra.
– Soká lesz távol, Mrs. Swanson? – kíváncsiskodott a lány.
– Ameddig szükséges.
Amikor a lány távozott, Deena a széfhez lépett, és kiválasztott
néhány ékszert, hogy magával vigye. A széf hátuljában lapult a
pisztoly, amelyet álnéven vásárolt jó fél éve. Ha kellene. Nem árt
mindenre fölkészülni, bár Deena nem igazán hitte, hogy a fegyvert
valaha is használnia kell majd.
A fürdőszobába zárkózva, Deena szakértő kézzel megtöltötte és
biztosította a fegyvert, majd a táskája aljára rejtette.
Amikor visszament a hálószobába, Martin lefekvéshez
készülődött. Kék selyempizsama volt rajta, az arcán elégedett
mosoly.
Deena nézte hűtlen férjét. Vajon mi kergette más nő kajába?
Talán ő olyan rossz feleség lenne? Hiszen vonzó volt, rendkívül
ápolt, gyönyörűen öltözött. Szerette Martint, gondoskodott róla,
szexre is mindig készen állt, valahányszor csak a férfi kívánta. Akkor
mi volt az ok?
Ezt láttad? – mutatott neki egy újságot Martin, amelyben a
fényképét közölték, profilban. – Nem valami jó kép. A rossz
oldalamról kaptak le.
Mit képzel ez magáról? Hogy filmsztár?
 Hollywood Martin Swanson agyára ment. Már a sajtója a
legfontosabb neki.
Reggel Martin már elment az irodájába, mielőtt Deena útnak
indult. Deena közölte, hogy a Swanson repülőgéppel szeretne
menni, hát a gép a repülőtéren várta. Az asszony fölszállt a gépre,
biccentett a kapitánynak és a személyzetnek, és csöndesen leült az
ablak mellé. Ha ennek vége lesz, gondolta, mindent felújíttat.
Először a gépet, aztán New York-i városi házukat, majd a nyaralót,
végül a Connecticutban lévő házukat.
A gép egyenesen Palm Springsbe vitte. Kellemes út volt. Deena
kiolvasott néhány lapot, aludt is egy keveset.
Amikor megérkeztek, autó várta sofőrrel. A kocsi egyenesen a
Végső Menedék Gyógyfürdőbe vitte.
Milyen találó név, gondolta. Végső Menedék…

Emilio úgy hordozta magát gyerekkora környékén, mint egy király.

Vett magának egy teveszőr kabátot meg egy fehér puha kalapot,
fekete szalaggal. A kalapot gengszter módra csapta a fejébe, a
kabátot könnyedén a vállára kanyarította.
És amitől mindenki megvadult: magával vitte Ritát. Ritát, a
hollywoodi csillagocskát. Vörös haj, szép fenék, úri stílus.
– Olyan cuccokat vegyél föl, hogy minden jól látszódjék – biztatta
a lányt. – Hadd lássák, mim van nekem.
– Én tudom, hogy mid van – kuncogott a hízelegni mindig kész
Rita.
Emilio szállodában foglalt szobát. Esze ágában sem volt az
apjánál megszállni, mert tudta, hogy az összes fivér rástartolna
Ritára. Ilyenek voltak. De mit lehetett tenni? A Sierra férfiak nagy
kanok voltak.
Amikor megjelent Ritával a vasárnapi ebéden, a rokonok és
ismerősök összecsődültek.
– Hol van Venus? – kérdezgették, amikor Emilio megérkezett. – Ő
nem jön? – Csalódottak voltak. Hát ezeknek nem elég a nagy Emilio,
egyenesen Hollywoodból meg az ő gyönyörű, filmcsillag barátnője?
– Venus engem küldött maga helyett – dobta le nagystílűén a
kabátját Emilio. – Neki most kicsit sok a dolga, de nekem van pár
szabad napom, amíg hozzákezdek az első filmem forgatásához.
 – Filmben szerepelsz? – visította az egyik másodunokatestvér. –
Te?
– Aha – hencegett Emilio. – Egy Stallone-filmben. Én játszom Sly
legjobb barátját.
Rita Emilióra pillantott. Hallott már hazugságot, és Emilio a
hazudozást művészetté fejlesztette.
Ahogyan Emilio várta, a fivérei mind Ritán csüggtek. Ha a nőkre
pillantott, akiket a fivérei feleségül vettek, Emilio meg tudta érteni
őket. Hála Istennek, ő követte Venust Hollywoodba. Hála Istennek, ő
lelépett Brooklynból.
– Olvastam rólad – ütögette meg dagadt sörhasát az apja.
– Igazán? – kérdezte könnyedén Emilio, pedig nagyon élvezte,
hogy a figyelem középpontjában van.
– Aha, az Igazság meg… valami kutyaszarban. Benne van a
képed is.
– Külön ehhez a cikkhez készült – mondta szerényen Emilio,
mintha a lapok tele lennének a fényképeivel.
– Fizettek? – kérdezte az apja a tökét vakarva. Ez családi szokás
volt Sierráéknál.
Naná, hogy az apját a suska érdekli.
– Hát persze, papa – dicsekedett Emilio. – Elég szépen fizettek. –
És nekem mikor juttatsz belőle egy kicsit?
Emilio nemigen szándékozott osztozkodni, ám mivel nagy
embernek akart látszani, kimarkolt a zsebéből néhány gyűrött
százdollárost, és átadta az apjának.
– Tessék, papa. Van ott még, áhunnét ez gyütt.
Az apja a pénzre pillantott, már valami csúnyát akart mondani,
aztán meggondolta magát, és zsebre vágta a pénzt. Tudta,
szerencsés, hogy egyáltalán kihúzott valamit Emilióból. A fiú mindig
is szarrágó volt.
Emilio egyenként hívta félre a régi banda tagjait, és kifaggatta
őket.
– A People magazin fölkért, hogy írjak nekik egy cikket – hazudta.
– Venusról. Mire emlékszel vele kapcsolatban? Amikor kislány volt.
Mit csinált? Kivel barátkozott?
– Jó kislány volt – mondta Mikey bácsi.
– Egy kis ribanc volt – mondta Mikey bácsi felesége.
 – Szorgalmasan tanult – mondta az egyik unokatestvér.
– Folyton lógott az iskolából – mondta egy másik.
– Jól ismertem – mondta egy iskolatársa, aki Emilio emlékezete
szerint Venus esküdt ellensége volt.

A legjobb barátnőm volt – mondta egy lány, aki nem is járt

Venussal egy osztályba.
Emilio a fivéreit is információért nyúzta.
– Ki volt az a lenyalt hajú fiú, akivel járt iskolás korában? Lefeküdt
vele? Ő volt az első szeretője?
– Aha, emlékszem rá – mondta az egyik fivér. – Nyamvadt kis
kéjenc volt. Egyszer rajtakaptam őket a konyhában. Ki kellett vóna
dobnom a fiút.
– Hogy hítták?
– Valami Vinnie – mondta az egyik fivér.
– Á – javította ki egy másik fivér. – Tony Maglioni vót az. Most
taxizik. Minden szombat este ott lóg a pizzériában.
Rita unta magát. Nem élvezte, hogy Emilio három fivére és apja
fogdossa. A kirándulást sem élvezte. Kezdetben muris volt, hogy
eljátszhatta a sztárt, és mesélhetett nekik Hollywoodról. De most
már uncsi volt, és menni akart.
– Gyerünk már, Emilio, menjünk – nyafogta.
– Gyerünk már, Emilio, menjünk – utánozta az egyik fivér, és
oldalba bökte Emiliót. – Tüzes vérű kislány – súgta. – Én is szívesen
kipróbálnám.
– Feleséged van meg gyereked – mutatott rá Emilio.
– De kívánni csak szabad, nem? – cuppogott a fivére.
Emilio visszavitte Ritát a szállodába.
Ha megtalálja ezt a Tony gyereket, talán összejön a sztori.

Martin a repülőgépén másnap indult New Yorkból egyenesen

Detroitba, hogy bemutassa a közönségnek a Swansont. A róla meg
Venus Mariaról szóló közlemények tömege csak segítette a kocsi
sajtókampányát. Ha így több kocsit tud eladni, ugyan miért zavarná?
Megfordult a fejében, hogy ha rá tudná beszélni Venus Mariat,
hogy vegyen részt a kocsi bemutatásán, akkor lenne csak hatalmas
a reklám. Az lenne a valami, csakhogy Deena dühös lenne.
 Eltöprengett, hogy milyen lehet Venus Maria férjének lenni. Hogy
nem unalmas, az biztos. Különleges. Földobó érzés.
Nem szívesen veszíti el Deenát. Tulajdonképpen Deena is
valamiféle érték. No, de ő negyvenöt éves, ideje izgalmasabb életet
élnie.
Martin fürdött a címlapok népszerűségében.

A gyógyszállóba beköltözve, Deena tökéletesen nyugodt volt.

Megvolt a maga egyszerű megoldása, amelyet hamarosan
végrehajt.
Napról napra közelebb jutott a céljához. Saxon a lakásán csinálta
Venus Maria haját, mert a lányt a nagy Antonio készült fotózni.
Rabnak érzem magam – panaszolta a lány. – Egy lépést sem
tehetek a házon kívül úgy, hogy ne rohanjanak meg. Nevetséges. –
Tudom – mondta együttérzően Saxon.
Honnan is tudhatná, milyen, amikor az ember képével tele
vannak az újságárus bódék meg a szupermarketok?
Úristen! Ha még egyszer az életben találkozik Emilióval, a két
kezével fojtja meg az áruló gazembert! Hogy merészelte? Hogy
merészelte?
Megpróbálta elérni, de nyilván elrejtőzött valahol, mert csak azzal
a nyavalyás üzenetrögzítővel tudott beszélni.
Az Igazság és tényben hozott második anyag csupa hülyeség
volt. Hogy loknis haja volt, smink nélkül járt, órákig nézte magát a
tükörben, néha férfi fehérneműt hordott, és szeretett meztelenül
úszni. Venus Maria úgy érezte, mintha betörtek volna háza
magányába.
Saxon peckesen járkált körülötte. Miközben a lány haját festette
és szárította, sűrűn dobálta a maga dús sörényét, amely sokkal
szebb volt, mint számos klienséé.
– Mondd csak, meleg van nálad? – kérdezte kíváncsian a lány.
– Nem, drágám, csak idegesít a hajam – felelte Saxon, nem értve
el a kérdést.
– De komolyan, buzi vagy?
Saxon valami krémet masszírozott a lány fejbőrébe.
– Ez nagyon személyes dolog.
 Még hogy személyes? Mit szólna hozzá Saxon, ha vele lennének
tele az újságok?
Bizonyára élvezné.
– Nos? – makacskodott a lány.
Nem hiszem, hogy rád tartozik – simogatta a lány haját Saxon.
– Ugyan már, Saxon, mondd meg – ugratta lány. – Talán
segíthetünk a dolgon. – Igazán, olyan vagy. – Te is olyan vagy.
– Ha éppen tudni akarod – mondta végül Saxon, aki élvezte a
lány érdeklődését – libikókát játszom.
– Imádom ezt a kifejezést – sikoltott föl Venus Maria. – Olyan
régimódi. „Libikókát játszom.” Tudod, gyerekkori emlékeket idéz föl,
a játszótérről. Ahol lehetett libikókázni meg hintázni, mi? De
pontosabban, mit jelent? Nem iszonyúan veszélyes manapság?
– Olyanokat kérdezel, amilyeneket senki más nem merne.
– Azért vagyok én én. No, de melyiket szereted jobban?
Saxon elnevette magát.
– Semmi közöd hozzá.
– Ugyan már – makacskodott a lány. – Ha választanod kellene,
mondjuk, köztem és Ron között, melyikünket választanád?
– Mindkettőtöket – emelte föl az ecsetjét Saxon.
Ez elhallgattatta a lányt. Vigyorogva nézte, amint Saxon bajlódik a
hajával.
Saxon őszintén csodálta Venus Mariat. A lány nem csupán sokat
dolgozó szupersztár volt, de arra is talált időt, hogy olyan dolgokat
és jótékonysági intézményeket támogasson, amelyekben hitt. Venus
Maria sokat tett az AIDS-esek megsegítésére, de tagja volt az Anyák
a Részeg Vezetés Ellen és a Nemi Erőszakot Szenvedettek Válság
Centruma szervezetének is. Mindezt jobbára titokban tette, nem
ezzel akarta növelni népszerűségét.
– Ha már a személyes dolgoknál tartunk – kockáztatta meg
Saxon –, mi van veled és Martin Swansonnal?
– Most úgy beszélsz, mint Ron – nyögött föl a lány. – Ő is mindig
ezt akarja tudni.
– Bennem megbízhatsz. Kinek mondanám el én?
– Ó, csupán Beverly Hills összes asszonyának. A szalonod a
pletykások paradicsoma. Hát nem igaz, Saxon? Mindenki kitárgyal
mindenkit. A mocskos pletykák melegágya.
 – Én nem tehetek semmit.

Nem is akarsz, mert imádod a pletyit.

Saxon a lány hajához dörgölődzött. Venus Maria Saxon
farmerjára pillantott a tükörben. Legalább olyan feszes és
domborodó volt, mint Ken Babáé. És ez mondott valamit.
– Biztos vagyok benne, hogy a szalonban sok nagy botrányról
hallasz – próbált többet is kihúzni Saxonból a lány.
– Mondjuk úgy, hogy mi értesülünk a dolgokról először –
mosolygott büszkén Saxon.
– Mindenki Mickey Stolliról beszélt, amikor letartóztatták a
kurvával?
– Mondjuk, ez volt a beszélgetés központi témája. Venus Maria
nevetett.
– De én még központibb vagyok, mi?
– Nem annyira, mint Martin Swanson. Mind szeretik Martin
Swansont.
– A pénzét szeretik – javította ki a lány.
– Igaz. A pénzét és a hatalmát. Aki hollywoodi feleség akar lenni,
annak olyan férfihoz kell hozzámennie, akinek megvan mindkettő.
De Martinnak mindenkinél több van mindkettőből. – Saxon
gonoszkodva fölnevetett. – Tényleg több van neki, mint másnak,
drágám?
Venus is nevetett.
– Nem szoktam elárulni a partnerom hálószobatitkait.
Nemsokára megjött Yves, Venus Maria sminkmestere, aztán két
ruhatervező, végül Ron és Ken Baba.
Ken Babán a szokásos testhez tapadó farmernadrág és fehér
trikó volt, hogy minél többet mutasson az izmaiból. Meghajolt a
divattervezők előtt.
– Éppen egy reklámfilmet forgatott. Hát nem istenien néz ki? –
lelkesedett Ron, egyben hangsúlyozta a tulajdonjogát is Ken
Babához.
– Istenien – mondta gúnyosan Venus Maria. – Ismeritek Saxont,
igaz?
– Hogy én ismerem-e Saxont?
 – Éppen a nemi életéről beszélgettünk – gonoszkodott Venus
Maria.
Komolyan? – Ron csupa fül volt. – Mi van azokkal a kis
tizenhárom éves iskolás fiúkkal, édes Saxonom?
Saxon hátravetette a sörényét, és nevetett.
– Tévedésben vagy, Ron. Az a te világod.
– Jó ég! Nincs rosszabb a marakodó buziknál – kuncogott Venus
Maria.
Délben megérkezett Antonio, a nagy fotós és töméntelen szorgos
asszisztense.
– Bébi! – köszöntötte Venus.
– Bellissima! — lehelte Antonio. Megölelték, megcsókolták
egymást.
Antonio rendkívül híres volt, rendkívül temperamentumos, és
rendkívül kemény ökle volt. Szerencsére ritkán kellett az öklét
használnia, mert a magazinok, amelyek a nagy sztárokat
fényképeztették véle, mindig fizettek. A Stílusháborúk, amelynek ez
a mostani kép készült, kevesebbet fizetett a többi kiadványnál, s ezt
azért tehette, mert jóval megelőzte a többit. A Vanity Fair meg az
Interview keverékeként a Stílusháborúk a ma lapja volt, az
avantgarde közönség számára kötelező olvasmány.
Antonio körüljárta Venus Maria házát, a kegyencei mindenütt a
nyomában, hogy kiválassza a legmegfelelőbb helyet a címlapfotó
elkészítéséhez. Venus általában nem engedte otthon fényképezni
magát, ám Antonióval és a Stílusháborúkkal kivételt tett.
– Mit gondolsz, drágám? – kérdezte Antonio. – A hálószoba?
Miss Venus Maria az ágya közepén, meztelenül, csupán egy fekete
selyemlepedő takarja szépségét.
Venus Marianak tetszett az ötlet, hogy a vékony selymen kívül ne
álljon semmi közé és mohó közönsége közé. – Igen – mondta. –
Tetszik az ötlet.
– Miért ne, drágám? Te vagy a nagy sztár. A ragyogás kötelező. –
Te mit szólsz, Ron? – fordult legbensőbb bizalmasához a lány.
– Nekem tetszik – felelte Ron, és közben a meglepetésekkel teli
születésnapi parti járt a fejében, amelyet Venusnak szervezett
éppen. Venus három nap múlva lesz huszonhat éves, és Ron immár
hat hete tervezte-szervezte a bulit. Ha minden a tervek szerint
alakul, fantasztikus mulatság lesz.
Képzeld el – magyarázta vadul gesztikulálva Antonio. – A te
bellissima tested, az egyik lábad szabadon hagyva. Szőke hajad a
fejed tetejére tornyozva. És az álladig fekete selyem borít. Talán egy
picikét nekivadulunk, és az egyik melled is kibújhat.
– Semmi meztelenség – mondta határozottan Venus. – Soha nem
meztelenkedtem, és nem is fogok.
– Antonio kedvéért meggondolhatnád magad. Antonio kedvéért
Venus Maria sok mindenre kész volt, ám még a pályafutása
legelején elhatározta, hogy nem vetkőzik.
Nem mintha nem tehette volna meg, ha akarta volna. Gyönyörű
melle volt. Nem nagy. Nem kicsi. Éppen tökéletes.
A tökéletes Venus Maria keblek. Mosolygott magában.
Antonio elmagyarázta Saxonnek, hogyan képzeli el a lány haját.
Saxon tökéletesen értette. A vadul burjánzó tincseket a fejtetőre
tornyozza, ám néhány rakoncátlan fürt mindkét oldalon kiszabadul.
– Csodálatos leszel, Venus – lelkendezett.
– Hát persze – jelentette ki Antonio. – Antonio megmondta. Amíg
Venus Maria haja csavarokra volt tekerve, munkához látott a
sminkmester.
Antonio megnézte a divattervezők által hozott ruhákat is, ha
mégis úgy döntene, hogy Venus vegyen föl valamit. Mindent elvetett,
szemlátomást beleszeretett a fekete selyemlepedőbe.
Mindennek a kellős közepén Martin telefonált. Venus Maria
vegyes érzelmekkel fogadta a hívást. Az ügy kipattanása óta Martin
nagyon óvatos volt, már ami a találkozást illeti. Egyetlen éjszakát
töltöttek együtt a Bel-Air Hotelban, ettől eltekintve Martin azt mondta,
nagyon sok a dolga az Orpheus körül, meg hogy mindenhová
követik, és nem áll szándékában ürügyet adni Deenának arra, hogy
megfossza őt a teljes vagyonától. Aztán visszament New Yorkba.
Mindez érthető volt, Venus Mariat mégis dühítette. Martin vagy
elkötelezte magát, vagy sem. Venus Maria nem óhajtott tovább is a
hollywoodi barátnő maradni.
– Detroitban vagyok – mondta Martin, mert úgy vélte, a lány már
aggódik a holléte miatt.
– Valóban? – kérdezte hűvösen Venus Maria.
 Mérges vagy?
– Igen, Martin. Tovább nem vagyok hajlandó várni rád. Amikor a
városban voltál, akkor is csak egyszer találkoztunk. Ez nem elég.
Már majdnem egy hete elutaztál New Yorkba, és azóta nem
hallottam felőled. Mi van veled és Deenával?
– Telefonon nem okos ilyesmiről beszélni – mondta igen
gyakorlatiasan Martin. – Veled akarok lenni.
– Akkor választanod kell.
– Választottam.
– Igazán? – -Igen.
– És megtudhatom a döntést?
Martin mély lélegzetet vett, és bejelentette:
– Elválok Deenától.
Venus Maria hónapok óta várt erre a bejelentésre, de amikor
meghallotta, végigfutott a hátán a hideg. Vajon igazán állandóan
Martinnal szeretne lenni? Ez lenne álmai kapcsolata?
– Nos? – kérdezte türelmetlenül a férfi. – Nincs semmi
mondanivalód?
– Meg vagyok döbbenve – nyögte ki a lány.
– Miért vagy megdöbbenve?
– Mert el sem tudom képzelni, hogy megtedd.
– A kedvedért megteszem. Útjára indítom a Swansont, és röpülök
hozzád.
– Miattam jössz ide, vagy az Orpheus miatt?
Martin kényelmesen elfelejtette a Deenának tett ígéretét. Úgysem
tudja meg.
– Miattad, Venus. Együtt leszünk, és megbeszéljük a jövőnket. –
Ez komolyan hangzik.
– Komolyan is gondolom. Nagyon komolyan.
– Hmmm… majd meglátjuk.
– Ki volt az? – kérdezte Ron, amikor Venus visszatért a
gardróbba.
– Átkozottul kíváncsi vagy. Nagyon jól tudod, ki volt. Martin,
természetesen.
– Ó. És mi van, a Szupercsődör a mi oldalunkra áll?
Jól sejted.
 Ron agya megindult. Ha el tudná intézni, hogy Martin részt
vegyen a meglepetésnek szánt születésnapi partin, Venus igazán
boldog lenne.
Amíg Venus telefonált, Antonio szemlátomást beleszeretett Ken
Babába.
– Őt odaállítjuk a háttérbe – gügyögte Ken felé Antonio oda se
bagózott Ronra.
– Hmmm… – mormogta Saxon. – Úgy érzem, baj lesz.
Venus Mariat tetőtől talpig kisminkelték. Platinaszőke haját
göndör loknikban a feje tetejére tűzték, az egész testét finoman
lefestették. Egy szál bikini bugyiban, pusztán a kezével takarva
magát, elhelyezkedett a fekete selyem alatt, amelyet a divattervezők
festőien az ágyra terítettek.
Tudta, mit akar Antonio. A klasszikus pózt. Az egyik láb kihívóan
előbújik, miközben ő föltámaszkodik, a lepedőt az áliáig fölhúzva
tartja, a válla meztelen, és csábosán mosolyog. Ez volt a Venus
Maria imázs. Venus tökéletesítette. Évek hosszú, gondos
munkájával.
– Bellissima, drágám – búgta Antonio a gépébe nézve. – És
most, Ken, menj egy kicsit közelebb.
A háttérben a falnak támaszkodó Ken és Antonio vadul
szemeztek egymással.
A periférián mozgó Ron is észrevette, mi történik. Venus Maria
látta, hogy Ron összeszorítja a száját. Ez a nagy baj jele volt.
Valaki föltette a lemezjátszóra Stevie Wondert, és a házat
betöltötte a zene.
Venus Maria tudta, hogy kell szeretkezni a fényképezőgéppel,
jobban, mint bármelyik férfival. Megnyalta a száját, amitől az ajka
teltebb és érzékibb lett. A szeme érzékiséget sugárzott. Az
arckifejezése maga volt a szex.
Amíg a lencsébe nézett, valósággal élvezett minden
másodpercet.

Gino már Steven és Mary Lou előtt megérkezett. Lucky

szabadnapot vett ki, és Bobbyval kiment Gino elé a repülőtérre.
 Amikor Gino kilépett a kapun, Lucky alig ismerte meg. Hol az a
peckes járás? Hol a híres Santangelo-vigyor? Hol van Gino, a Kos?
Ó, Istenem, lehet, hogy Gino öregszik? Az ő apja, az ő
csodálatos, csupa élet apja, aki mindig sokkal fiatalabb volt bárki
másnál.
Lucky megölelte az apját.
– Hé, mi van veled?
Gino viszonozta az ölelést.
– Mondtam neked, kislány. Végül engem is elér.
Luckyt fölháborította ez a beszéd.
– Téged, Gino? Soha!
– Szia, nagypapi! – kiabált Bobby, mert szerette volna, ha végre
rá is figyelnek.
– Szia, Bobby! – ölelte meg az unokáját Gino.
Boogie fuvarozta őket a vízparti házhoz, miközben Bobby
izgatottan mesélt londoni iskolájáról meg mindarról, ami vele történt.
– Itt a barátom is, nagypapi – közölte büszkén Bobby. – De
megmondtam neki, hogy nem jöhet ki a repülőtérre, mert a
nagypapámat először nekem kell látnom.
– Úgy is van – helyeselt Gino. – Ezt soha ne feledd. Ezen a
nyáron megtanítalak egy-két dologra. Bobby teljes izgalomba jött. –
Igen, nagypapi. Mire?
– Megtanítalak rá, hogyan legyél Santangelo.
– De ő nem Santangelo. Bobby Stanislopoulos – mutatott rá
Lucky.
– Marhaság - vitatkozott Gino. - Nem is néz ki
Stanislopoulosnak. Tiszta Santangelo. Lucky nevetett. – Igazad
van. Marhaság. – Kösz.
Egymásra mosolyogtak.
– Szóval… hogy élsz? – kérdezte Lucky.
– Ó, sehogy – mondta Gino. – Üldögélek a lakásban, néha
sétálok, máskor összehozok egy-egy pókerpartit.
Lucky nem tudta elviselni, hogy az apját ilyen passzívnak lássa.
Mióta Gino eladta a vállalatai javát, mintha nem érdekelte volna
az üzlet.
– Tudod; mit kellene tennünk? – kérdezte. – Mit?
 – Építeni egy új szállodát. Megcsináltuk a Mirage-t meg a
Magirianót, de már nem a mieink. Miért ne építhetnénk egy új
szállodát? És a Panther nevet adnánk neki. Nagyobb lenne, mint a
Mirage. Jobb, mint a Magiriano. Mit szólsz hozzá?
– Akkor se építenék új szállodát, ha fizetnél érte – rázta a fejét
Gino.
– Miért nem? Szeretted csinálni. Az elsők egyike voltál Vegasban.
– Az régen volt, nagyon régen. Ma más világ van.
– Nem annyira más. Együtt csinálnánk. Szívesen építenék egy új
szállodát.
– Beiktatnád két filmstúdióvétel közé.
– Sok energiám van.
– Ne is beszélj róla. Túlságosan öreg vagyok.
Ha Gino bevallja, hogy öreg, akkor valami nagyon nem stimmel,
gondolta Lucky.
Megvárta, amíg visszaértek a házba, és Bobby kiszaladt játszani
a barátjával, csak akkor hozakodott elő Carlos Bonnattival.
– Elment hozzád? - kérdezte nyugtalanul Gino. -
Megfenyegetett?
– Tréfálsz? Nem hagyom, hogy az a seggfej fenyegetőzzön.
Tudom, hogy a tartozásból egy szó sem igaz. Nem fizetek.
– Tudod, mit, kislány? Fizess, szálljon le rólad. Nem akarok
további zűröket a Bonnattikkal. Volt belőlük elég az évek során.
Lucky meglepődött.
– El sem hiszem, hogy ezt te mondod, Gino. Kifizessem azt a
tartozást, amikor nem is tartozunk? Hagyjam, hogy a Bonnattik
zsaroljanak? Szó sem lehet róla.
– Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy ilyen marhaságok miatt
kelljen nyugtalankodnunk. Van rá pénzed, fizesd ki!
Lucky összehúzta fekete szemét, és lepillantott az apjára.
– Megmondtam: szó sem lehet róla.
Valamit csinálni kell Ginóval. Egészen összeesett. Luckynak ki
kell találnia valamit, hogy kizökkentse ebből az állapotból.
Gino játszott egy kicsit Bobbyval, aztán lepihent. Lucky nyomban
tárcsázta Paige-et. Egy szobalány vette föl a kagylót.
– Mrs. Wheeler otthon van? – kérdezte Lucky. – Egy pillanat.
Amikor Paige átvette a kagylót, Lucky örült.
 – Szia, Lucky Santangelo vagyok. Hogy vagy?
– Lucky! – kiáltott föl Paige. – Örülök, hogy hívtál. Gratulálok. El
vagyok bűvölve a Panther ügylettől, bár Ryder nincs annyira
elragadtatva. Imádott üzletelni a csodás Mickey Stollival. De úgy
hallom, jó dolgokat tervezel.
– Remélem – mondta Lucky. – Olyan filmeket akarok csinálni,
amelyekben a nők lehetőséget kapnak, hogy megmutassák az
erejüket.
– Neked sikerülni fog – mondta szeretettel Paige. – Neked
minden sikerül, amit csak akarsz. Amikor együtt voltunk, apád
egyfolytában csak dicsekedett veled.
Lucky számára ez kellemes meglepetés volt.
– Igazán?
– Mindig – bizonygatta Paige.
– Találkozhatnánk? – kérdezte Lucky. – Nemigen szoktam
ebédelni, de megihatnánk együtt valahol valamit.
– Remek – mondta Paige. – Szeretnélek látni. Mikor?
– Minél előbb.
 2048 85

Dél-Franciaország csodálatos volt. Tűző napsütés, gyönyörű nők,

csodálatos éttermek, és semmi gond. Lennie nyomorultul érezte
magát. Folyton csak Luckyra gondolt.
A medence mellett ült az Eden Rockban, figyelte Brigette-et és
Nonát. A két lány nagyszerűen érezte magát. Sok barátot találtak, a
nap javát a Vízben vagy a vízisín töltötték. Lennie csak az ebédnél
találkozott velük, mert mindig együtt ebédeltek ötösben, Jess és Matt
Traynor-ral együtt, akik azért érkeztek, hogy Lennie ne legyen olyan
egyedül.
Jess, a legjobb barátja, sokat mosta Lennie fejét.
– Igazán nagyon gyerekes ez az egész, Lennie – dorgálta. –
Lucky nem egy átlagnő. Ezt akkor is tudtad, amikor elvetted.
Szereted. Vele akarsz lenni. És most játszod a sértődött kisfiút, mert
vett egy stúdiót a megkérdezésed nélkül. Nagy dolog!
– Szólnia kellett volna – makacskodott Lennie.
– Miért? – ráncolta pisze orrát Jess. – Meglepetésnek szánta.
Neked.
Hát senki sem érti?
– Nem nekem, önmagának. Imád főnök lenni.
– Nem – vitatkozott Jess. – Neked akart örömet szerezni, mert
állandóan nyavalyogtál a szerződésed, a film meg a munkatársaid
miatt. Azt gondolta, ez jó móka lesz. És nézzünk szembe a
tényekkel: Lucky megengedhetett magának egy ekkora vásárlást.
Lennie próbálta megértetni magát.
– Ez olyan, mintha megvásárolt volna engem, Jess. Érted, amit
mondok?
– Ez meg miféle hülyeség? A férje vagy. Hagyd már békén
szegényt.
– Megpróbálom.
– Úgy, hogy a közelébe sem mégy.
Jess Lennie-re pillantott. Túlságosan is jól ismerték egymást,
semhogy hazudni tudtak volna egymásnak.
– Lucky Santangelo a legjobb dolog az életedben – mondta
határozottan a lány. – Ébredj föl, és vedd végre észre, mielőtt késő
lesz.
 Lennie elhúzta a képét.
– Te meg Matt meglehetősen jól kijöttök egymással. Hogy
csináljátok?
– Ha az ember házasságot köt, elkötelezi magát – mondta
komolyan Jess. – Egyszer már kudarcot vallottam. Te is. Amikor az
ember másodszor is megteszi, pontosan tudja, mibe vág bele. Én
azért akarok Matt-tel lenni, mert szeretem. Te nem szereted Luckyt?
De. Lennie szerette Luckyt. Jobban bárminél és bárkinél a világon.
– Egy bajod van neked, Lennie – sóhajtott kimerültén Jess. –
Micsoda?
– Csodálatosan el tudod baszni az életedet. – Kösz.
– Gondold végig még egyszer. Olyan szörnyű dolgot csinált talán
Lucky? Nem szökött meg a postással, nem feküdt le a vasutassal,
az Isten szerelmére!
– Hazudott nekem.
Jess kezdte elveszíteni a türelmét.
– Hazudott neked, te seggfej. Miért nem látogatod meg? Hátha
rendbe tudnátok tenni a dolgot. Rühellem végignézni, hogy így érjen
véget. Mindketten túlságosan makacsok vagytok, az a baj.
Később, a szobájában Lennie elgondolkodott azon, amit Jess
mondott. Egen. Makacs. És Lucky is az. De ez még nem jelenti azt,
hogy ne beszélhetnének.
Jessnek igaza van. Szereti Luckyt. És nem akarja, hogy a
kapcsolatuknak vége legyen. Ideje lenne tenni is valamit ennek az
érdekében.

– Ki van rúgva – mondta Lucky. Eddie rángatózott. – Miért?

– Mert nem helyeslem az üzleti módszereit.
Eddie nem akarta elhinni, hogy egy nő lapátra teheti.
– Ó, már vagy öt perce itt van, és nem ért egyet az üzleti
módszereimmel, mi? – mondta gúnyosan.
– Eddie, én tudom, mi folyik itt.
– Hohoho, nem nagy ügy. Az Orpheusnál állást ajánlottak.
– Akkor talán a legjobb, ha elfogadja.
– Még ma összecsomagolok.
– Ó, és tegyen meg nekem egy szívességet. – Mit?
 – Ha megjön a kábítószer-kereskedője, a csinos Miss Le Paul,
adja át neki az üzenetemet, jó? Ha még egyszer beteszi a lábát a
stúdió területére, börtönben találja magát.
Eddie dühösen, rángatózva nézett a lányra, majd távozott.
Később Lucky találkozott Paige-dzsel. Paige eleven asszony volt,
csupa élet és vibrálás. Lucky nagyon is megértette, hogy Ginónak
hiányzik. Paige Camparit rendelt szódával, mielőtt kényelembe
helyezte magát.
– Remekül nézel ki, Lucky. – mondta. – Hollywood jót tesz neked.
– Kösz. Te sosem változol, Paige.
Paige beletúrt rézvörös hajába.
– Próbálom tartani a formám. Hogy van a kis Bobby? – Istenien.
– És Lennie?
– Szintén. – Lucky nem akarta, hogy különélésük híre elterjedjen.
– Egyébként tudod-e, ki van itt nálam?
– Kicsoda? – kérdezte Paige, bár jól tudta.
– Gino. Nálam lakik a parti házban, Bobbyval egÿütt. Paige
szopogatta a Camparit.
– Igazán?
– Öregszik, Paige.
– Ó, Gino, ő sose öregszik meg – mosolygott szívélyesen Paige.
– Nélküled határozottan megöregedett.
Paige játszott súlyos, arany karperecével.
– Nem én szakítottam vele – mondta. – Fordítva történt.
– Azt hiszem, azt akarja, hogy teljesen az övé légy. Ismered
Ginót.
Paige egyre csak mosolygott. – Mindig is kapzsi volt. Lucky
egyenesen a tárgyra tért.
– Szóval, elválsz Rydertől?
– Ezért találkoztunk?
– Meglehetősen komoly ok, nem?
Paige intett a pincérnek, rendelt még egy italt.
– Gino küldött?
– Nem is tudja, hogy itt vagyok. Megölne, ha megtudná, hogy
beleavatkozom az ő dolgába.
– Igaz.
– Szóval?
– Ti, Santangelók olyan erőszakosak vagytok…
– Gondold át a dolgot. Paige. Tégy meg nekem ennyit.
– Átgondolom, Lucky.
– Csak ennyit akartam hallani.
 2049 86

Deena már néhány nappal korábban bérbe vette az autót, mint

ahogyan szüksége volt rá. Kupé volt. Ford. Sötétbarna. Jellegtelen.
A lány az autókölcsönzőnél biztosan nem fog rá emlékezni.
Deena hosszú, fekete parókát viselt, napszemüveget, farmert és
vászondzsekit. Az anyja sem ismerte volna meg.
Hamis vezetői jogosítványt adott át a megfelelő fényképpel.
– Mennyi időre kell? – kérdezte a lány, aki közben rágógumizott,
és teherautó-sofőr barátjáról ábrándozott.
– Úgy egy hétre – felelte Deena, megpróbálva mellőzni
akcentusát. Készpénzzel fizetett.
– Oké – a lányt az egész egy csöppet sem éredekelte. – Itt írja
alá.
Deena azon tűnődött, érdemes-e még kínlódnia az álcával.
Valószínűleg nem. Ám terve minden apró részletét pontosan
kidolgozta, hogy egyetlen nyom se vezethessen hozzá.
Miután kibérelte a kocsit, a földalatti garázsba hajtott vele,
parkolójegyet váltott, és az autót ott hagyta. A parkolóban állt az
ezüstszínű Cadillac is, amelyet az Utolsó Menedék bocsátott a
rendelkezésére.
Beszállt a Cadillacbe, a Sakshoz hajtott, besietett a mosdóba,
levette a parókát, a napszemüveget és a dzsekit, és Deena
Swansonként jött ki.
Néhány apróbb bevásárlást eszközölt, majd visszahajtott a
Cadillacen a gyógyszállóba.
A Forddal bárhová elmehetett. És a kocsit soha senki nem tudja
majd összefüggesbe hozni vele
.
A következő lépés az lesz, hogy majd használja is. Ha Ron úgy
akarta, hihetetlen szervező is tudott lenni. És teljes gőzzel szervezte
a meglepetésnek szánt partit Venus Maria huszonhatodik
születésnapjára. A lényeg az volt, hogy titokban maradjon. Ron
személyesen hívott meg mindenkit, és megeskette őket, hogy
hallgatni fognak. Aztán, hogy tökéletesen biztos lehessen a
dolgában, küldött mindenkinek még egy kis diszkrét levélkét is,
gyönyörűen nyomtatva, Tiffany levélpapíron: „Gyere el. És
 hallgass!”
Háromszáz vendéget hívott, Cooper Turnertől és a többi
Panthersztártól kezdve Mickey Stollig és fejesekből álló
szabadcsapatáig. Természetesen még a Panthemál bekövetkezett
fölbolydulás előtt hívta meg őket.
Most meghívta Lucky Santangelót is, aki azt mondta, boldogan
elmegy.
Megrendelte a tortát is. Óriási, háromemeletes tortát, amelynek a
tetejére Venus Maria marcipán mása került, az oldalán pedig
marcipán lemezek függtek, rajtuk Venus Maria legsikeresebb
számainak címe.
Az igazi csemege azonban Martin Swanson jelenléte lesz. Ha
sikerül Venus Marianak feltálalni Martint, biztosan jó napja lesz.
Ron a saját háza szépen gondozott kertjében rendezte a partit.
Egzotikus virágokat rendelt, finom kaját, három különböző zenekart
és diszkót is – mindezek Venus Maria kedvencei közé tartoztak. A
vendégek között szerepeltek Venus Maria táncosai, személyes
munkatársai és barátai, de olyan emberek is, akiket a lány nem
ismert olyan jól, és esetleg jobban szeretett volna megismerni.
Sajnos Ron azt a hibát követte el, hogy meghívta Emiliót is. A
meghívót jóval a báty aljas trükkje előtt küldte el.
A szemtelen fráternek csak nem lesz pofája odatolni a képét?
Nem. Ron ezt nem tartotta elképzelhetőnek.
Hogy mindenki jól érezze magát, meghívott még húsz gyönyörű
lányt és húsz jóképű fiút is, hogy a hollywoodi férjek és feleségek ne
unatkozzanak.
A fiúkat Ken toborozta. Fiatal színészeket, barátokat hívott és a
legcsinosabb fiúmodelleket a városból.
– Ügyelj, hogy legalább a felük igazi férfi legyen – figyelmeztette
Ron.
– Próbáljam ki őket személyesen? – felelte Ken Ribanc! Ron
elkeseredetten csóválta a fejét.
– Nem fontos.
A lányokról maga gondoskodott. Érintkezésbe lépett Madame
Lorettával, mert vitathatatlanul neki voltak a legszebb lányai.
Ezúttal nem kell dolgozniuk – mondta Ron. – Csak táncolni,
élvezni a mulatságot, és szépnek lenni.
 A parti sikerét leginkább a szép emberek biztosítják. És Venus
Maira élvezni fogja a helyezet humorát is, amikor a kurvák együtt
szórakoznak a feleségekkel.
Ron az összeesküvésbe bevonta Cooper Turnert is. Az ő feladata
volt Venus Mariat elcipelni a partira.
Ha azt hiszi, hogy veled megy valahová, legalább csodálatosan
fog kinézni – magyarázta Ron. – Nem szeretnék a bőrömben lenni,
ha úgy sétálna be a partira, hogy nincs a legjobb formájában.
Egyébként vettem a születésnapjára egy fantasztikus Gaultier
szerelést is. Ha éppen kedve tartja, átöltözhet nálam is.
A partit hétfőre tervezték. Már csak két nap volt hátra. Nehéz volt
titokban tartani. De ha Ronnak sikerült eddig titokban tartania, két
napig még csak kibírja valahogyan.

Warner Franklin Johnny Romano lakásához érkezett a Hancock

Parkba, és megnyomta a csengőt.
Johnny egyik testőre jött ki. Nem ismerte meg a kétméteres,
fekete rendőrnőt, akivel a főnöke néhány hete hancúrozott.
Mindössze egy rendkívül magas, fekete zsarut látott.
– Mr. Romanót keresem – mondta hivatalos hangon Franklin.
– Nem ér rá – felelte a testőr.
Warner igen kemény tudott lenni, ha úgy hozta a szükség.
– Talán letartóztatási paranccsal jöjjek vissza? – kérdezte.
A talpnyaló ideges lett.
– Miről van szó?
– Az csak Mr. Romanora tartozik. Ha fontos magának az állása,
hozza ide szépen.
A tányérnyaló motyogva elsietett. Öt perc múlva már jött is vissza
Johnnyval. A jóképű Johnny. A szexi, macho, büdös strici Johnny.
Warner legnagyobb bosszúságára Johnny sem ismerte meg őt.
– Igen? – mondta. Frottírköpeny volt rajta, a nyakában tucatnyi
aranylánc. Hosszú haja visszakunkorodott a gallérjáról. A háttérben
két testőr topogott.
Warner fölidézte, milyen volt Johnny az ágyban, és kívánta.
Levette jókora napszemüvegét, és a férfi szemébe nézett.
– Próbáltalak elérni – mondta. – De lehetetlen. Leesett a tantusz.
 – Szent ég!- kiáltott föl Johnny. – Te vagy az? Csak az egyenruhát
láttam.
Warner tudta, hogy némelyik férfi bepörög az egyenruhától. Ezért
is tartotta meg a magáét. Johnny is ezek közé a férfiak közé
tartozott.
– Miért nem hívtál vissza? – kérdezte Warner.
– Szívi, hát tudtam én, hogy te hívtál? – Bizonytalanul intett. – Hé,
Chuck! Keresett Warner?
– Nemtom, Johnny. Nem győzöm az üzeneteidet.
Johnny ökéntelenül elvigyorodott. Ennek a nőnek van vér a
pucájában, hogy egyszerűen idejön, mintha így lenne helyes. –
Behívnálak, de… hm… vendégem van – mondta.
Warner a férfi tudtára akarta adni, hogy ő nem amolyan egy
éjszakára fölcsípett grupi.
– És mikor láthatlak? – kérdezte. – A telefonálgatásból elegem
van.
Johnny gyorsan gondolkodott. Az élete nem volt különösebben
mozgalmas. Most ugyan éppen egy szőke ikerpár hancúrozott
odafönn az ágyában. Ma éjszakára jók lesznek, de aztán…
– Mondok valamit, bébi. Hétfőn hivatalos vagyok egy nagy partira.
Magammal viszlek. Mit szólsz hozzá? – Igent mondok – felelte
Warner.
– A vendégem vagy – emlékezett vissza Warner fantasztikus
didkójára Johnny.
Warner elégedett volt.
Johnny kinyújtotta a kezét, és megérintette Warner egyenruháját.
– Mit szólnál hozzá… ha legközelebb, amikor együtt leszünk,
elhoznád az egyenruhádat? Warner bólintott.
– Talán.
Johnny elégedett volt.
– Add meg a címed. Küldök érted egy limuzint. Este nyolcra.
Hétfon. Vegyél föl valami szexi cuccot.
– A kedvedért?
– Ki másért, bébi? Ki másért? Hát nem tudod? Johnny Romano, ő
a király.
 2050 88

A Century Cityben lévő luxuskéglijében Carlos Bonnatti

merengeni kezdett. Lucky Santangelo… úgy bánt vele, mint egy
rakás szarral… várakoztatja a pénzére, ami jog szerint az övé.
Dögöljön meg, és dögöljön meg az apja is, Gino. A Santan-gelók
mindig különbnek képzelték magukat mindenki másnál. Ha az a
rohadt család nem lenne…
Visszaemlékezett, hogy srác korában Enzio mindig panaszkodott
Ginóra. A mocskos strici. Azt hiszi, okosabb mindenkinél. Nem akar
beszállni a kábítószer-meg a kupibuliba. Mert magányos farkasként
tarol az uzsorakölcsönzésben meg a kaszinókban, azt hiszi magáról,
hogy jó fiú. Majd mutatok neki egyet s mást.
Amikor Enziót meggyilkolta az a Santangelo ribanc, Carlos
meghátrált. Nem akart a családi viszálykodásba keveredni. A maga
feje szerint akarta csinálni az üzleteit. És amikor Santino bosszút
esküdött, Carlos azt mondta magában, dögöljön meg Santino,
Santino egy barom, és eltávolodott a fivérétől. Aztán Santinót is
megölték. Csakhogy Santino mindig is hülye állat volt, akit a világon
semmi nem érdekelt úgy, mint a pina.
Carlosnak más értékrendje volt. Első a pénz. A pénz
mindenekelőtt. És most a Santangelo ribanc ezen a területen
akaszkodott össze vele. Ideje már, hogy ő szabja meg a
játékszabályokat.
Huszonnégy óra, ribanc. És ha nem fizetsz…
 2051 89

Bár a Beverly Hills Hotel a világ egyik legfényűzőbb szállodája, ott

lakni mégsem olyan, mint a saját házunkban. Mickey Stolli
hamarosan rájött erre.
Egy bungalót vett ki. De mire jó a konyha, ha nincs, aki főzzön?
Hamarosan igen szoros kapcsolatba került a szobaszervizzel.
Szombaton Tabitha ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassa.
– A medencéhez akarok menni, papa. Annyi csini fiú van a
medencénél.
– A Beverly Hills Hotelban nincsenek csini fiúk – közölte Mickey. –
Csak öreg producerek. – Mint te, papa? – Én nem vagyok producer.
Tabitha buggyos nadrágot és bő trikót viselt. Mihelyt a
medencéhez értek, mindkettőt levette, és alatta egy, a Tabitha
méreteihez képest túlságosan is parányi bikini volt. Mickey észre
sem vette, hogy a lánya ilyen gyorsan fejlődik. Ha nem hordott volna
fogszabályozót, senki nem nézte volna tizenhárom évesnek.
– Vedd föl a trikódat – korholta Mickey.
– Napozni akarok, papa.
– Azt mondtam, takard be magad.
Tabitha elhúzta a száját, és a trikóért nyúlt.
– Mikor jössz haza?
– Ki mondta, hogy hazamegyek? – Mami.
– Igazán?
– Igen. Mami azt mondta, soha nem állsz meg a saját lábadon. –
Azt akarja, hogy visszamenjek?
– Mittom én.
Mickey integetett néhány ismerősének, miközben a medence
melletti étteremhez sétáltak, és leültek.
Tabitha mindent végig akart rendelni az étlapról. Mickey végül
klubszendvicset és csokoládés turmixot rendelt neki ő maga omlettet
választott.
– Rendezhetjük a tizenhatodik szülinapomat az Orpheusnál? –
kérdezte Tabitha, miközben mohó szemmel leste a mexikói
pikkolófiút.
– Ki tudja? – kérdezte bosszúsan Mickey. – Jézusom! Mit
faggatsz már most? A tizenhatodik születésnapodig még három év
van hátra.
– Előre tervezek – jelentette ki a lánya. – Mami mondta, hogy így
kell. Ő tanított rá.
Tabitha szemezni kezdett a pikkolófiúval.
A fiú belement a játékba.
Ez Beverly Hills volt. Semmi esélyük nem volt rá, hogy valaha is
összekerüljenek.
– Tudod-e, hogy amikor nagypapi meghal, egy egész vagyont
hagy rám? – kérdezte Tabitha. Mickey fölélénkült.
– Tényleg?
– A teljes pénzt, amit a stúdió eladásakor kapott, szétosztotta
köztem, Primrose srácai meg Inga között. Ha nagypapi meghal,
mindent mi kapunk, mindent. Mindent, papa. Igazán gazdag leszek.
– Helyes. Öreg koromban majd eltartasz. – Tartsd el magadat.
Gazdag vagy.
Nem olyan gazdag, amennyire szeretne.
– És anyáddal mi lesz? – kérdezte kíváncsian Mickey.
– Mittom én. Haszonélvezete vagy mi a csudája lesz huszonegy
éves koromig, aztán én kapok meg mindent. Veszek egy Porschét,
egy Corvette-et meg egy piros Thunderbirdöt. Mit szólsz hozzá,
papa?
Tiszta anyja. Még meg sem kapta, máris elkölti.
Tabitha a szájába tömött egy zsömlét.
– Milyen az Orpheus? Van olyan szép, mint a Panther? Milyen
sztárok dolgoznak ott? Tóm Cruise? No és Matt Dillon?
Találkozhatok Rob Lowe-val?
– Még alá sem írtam a szerződést – mondta bosszúsan Mickey. –
Várd meg, amíg Zeppo kiszáll. Lármázik.
– Hogyhogy lármázik?
Csak képzelte volna Mickey, hogy a pikkolófíú kacsintott a
lányára?
– Perrel fenyegetőzik, vitatja a szerződését. Mihelyt a dolog
rendeződik, ott leszek.
Tabitha fészkelődött.
– Meglátogathatlak majd? Milyen filmeket fogtok csinálni?
– Hagyj békén – mondta borúsan Mickey. – Nem vagyok jó
hangulatban.
 – Légy hozzám kedves – mondta a körmét rágcsálva Tabitha. –
Hátrányos helyzetű gyerek vagyok, mert a szüleim különváltak. –
Szürcsölte a turmixot. - Elmegyünk moziba? Elmegyünk
Westwoodba? Elmegyünk a Tower Lemezboltba?
– Befognád végre a szádat?
Hát most már ilyen lesz minden szombatja? Mickey úgy érezte,
rettegni fog a hétvégéktől.

Warner fölhívta Abigaile-t.

– Úgy tettem, ahogyan tanácsoltad – mondta izgatottan.
– Mondtam, hogy beválik – felelte Abigaile. Warner nevetett.
– Igazán meglepődött, hogy ott látott.
– Nem csodálom.
– Meghívott hétfőre egy partira.
– Kedves tőle.
– Tudod, Abby – mondta szeretettel Warner –, félreismertelek.
Amiket Mickey mondott. Azt hittem, olyan Beverly Hills-i szipirtyó
vagy! Isten a tanúm, közlekedési rendőr koromban éppen eléggel
találkoztam. Ha tudtam volna, milyen vagy valójában, soha nem
kezdtem volna a férjeddel.
– Megértelek, drágám – nyugtatta Abigaile. – Hiszen Mickey
olyan meggyőző tud lenni. Mi lenne, ha együtt ebédelnénk
valamikor? Mondjuk a Bistro Gardensben. Nem lenne jó?
– A Bistro Gardens? Soha nem jártam ott – mondta Warner. –
Micsoda buli!
– Helyes – mondta Abigaile. – Hívj föl, amikor csak kedved tartja.
Letette a kagylót, és bólintott. Jobb összebarátkozni az
ellenséggel. Előny. És Abigaile szeretett előnyös helyzetben lenni.
– Partira megyünk – tájékoztatta Madame Loretta különleges
lányai válogatott csapatát.
– Dolgozni? – kérdezte Texas, a huszonkét éves, törékeny, szőke
szépség.
– Nem, nem kell dolgoznotok – felelte Madame Loretta. –
Kifejezetten szórakozni megyünk. – Leslie-hez fordult. – Ez
számodra a tökéletes alkalom, drágám.
– Miféle alkalom? – kérdezte fásultan Leslie. Amióta Eddie
elhagyta, semmihez sem volt kedve.
 – A tökéletes alkalom, hogy férjet találj magadnak – mondta
Madame Loretta. – A hely tele lesz gazdag, sikeres emberekkel, és
bármennyire szeretném is, Leslie drágám, hogy ismét nekem
dolgozz, még jobban szeretném látni, hogy a sorsod elrendeződik.
Te amolyan házasodós fajta vagy.
Leslie bólintott, és közben azon járt az esze, vajon hogy boldogul
nélküle Eddie. Annyira aljas volt, mégis gondolt rá.
– Hétfőn este – mondta Madame Loretta az összesereglett
lányoknak. – Aztán szépek legyetek! Ez lesz az év partija!
 2052 90

A családja körében – ott volt Gino és Bobby, Steven, Mary Lou és

Carioca Jade – Lucky jól érezte magát, bár mégsem olyan volt,
mintha Lennie is ott lett volna. Hogy mindenki körülötte volt, attól a
férje csak még jobban hiányzott.
Eltűnődött, vajon hol lehet, mit csinálhat, vajon boldog-e?
A stúdióban kezdtek a helyükre állni a dolgok. A Bombanőt már
átírták, és az új könyv nagyszerű volt. Venus Maria elolvasta, és
odavolt érte. Montana Grey ellátogatott a stúdióba, találkozott
mindkettőjükkel. Érdekes asszony volt. Magas, okos és ami a
legfőbb, rendkívül tehetséges.
Lucky szerződtette a film rendezésére.
Talált még két jó forgatókönyvet, és elindította azokat is. Aztán
rábukkant egy fekete komédiára, amely végre eltávolítaná Susie
Rush-t azoktól a bájos kislányszerepektől, amelyeknek az
eljátszásába már belefáradt.
Susie-t érdekelte a dolog, de már elkötelezte magát az
Orpheusnál egy másik filmhez.
A szerződést aláírtad már? – kérdezte Lucky, és amikor kiderült,
hogy nem, magasabb gázsit és a bevételből nagyobb részesedést
ígért Susie-nak.
Egy színésznő semmitől sem gondolja meg magát olyan gyorsan,
mint a több pénz említésétől. Ráadásul Susie ilyen alkalomra várt.
Igent mondott.
A Panthernál eltöltött, rövid idő alatt Lucky úgy érezte, sokat ért
el.
Az egyik dolog, amire odafigyelt, a Macho férfi anyagának
újranézése volt. Ha Lennie hajlandó lesz még dolgozni rajta, az
anyag megmenthető. Talán föl kellene hívnia. Nem. Talán Lennie-
nek kellene fölhívnia őt.
Ahogyan megjósolta, az Anyabaszó látogatottsága drámaian
visszaesett. Bár az első héten valósággal ostromolták a pénztárakat,
a rossz szájpropaganda tökéletesen megölte a filmet.
Johnny Romano nem tartozott a boldog szupersztárok közé.
A hétvége régen várt pihenést hozott. A szombati ebéd után
Steven hívta Luckyt, hogy sétáljanak egyet a parton.
 – Én is megyek – közölte Bobby.
– Nem. Kettesben szertnék lenni anyukáddal – magyarázta
Steven. – Soha nem tudok vele lenni. Ez a nagy lehetőség rá. Lucky
Stevenbe karolt.
– Nem is igaz, bátyó. – De bizony!
– Most itt vagyok. – Azért megyünk sétálni.
Elindultak a vízparton.
– Úgy örülök, hogy jól vagytok Mary Lou-val. Carioca Jade-ről
nem is beszélve. Gyönyörű baba! – Lucky megszorította Steven
kaiját. – Igazad van, Steven. Keveset vagyunk együtt.
– Végre bevallja!
– Oké, te, év apája! Mi nyomja még a bögyödet?
– Engem inkább az érdekelne, hogy te miben sántikálsz. – Egy
darabig elnézte a lányt. – Hallottam a kis álruhás trükködről. Te nem
vagy igaz, Lucky!
– Az – mondta bánatosan Lucky. – És látod, mire mentem vele.
Nyertem egy stúdiót, és vesztettem egy férjet. Steven megállt.
– Mit jelentsen ez?
– Nem hallottad? Lennie megvadult, amikor megtudta, mit
csináltam. Egyáltalán nem örül neki, hogy enyém a Panther.
Tulajdonképpen… – Habozott. – Már szóba került, hogy elválunk.
Steven a fejét rázta. – Olyan nincs.
– Attól tartok, van.
– Az a bajod, hogy mindig csak a magad feje után mész. Nem
ismersz akadályt.
– Ó, mintha te világ életedben ismertél volna.
– Igaz, nem olyan régen ismerlek, de úgy érzem, igazán közel
állok hozzád. Nagy élmény, hogy a féltestvérem vagy.
– Az. Nekem is az vagy te. Emlékszel az első találkozásunkra? A
liftben.
Stevennek nevetnie kellett.
– Ó, a híres lift. Amikor bennszorultunk a nagy New York-i
áramszünet idején. Két idegen, akikben nincs semmi közös. Aligha
sejtettük, hogy…
– Én pipa voltam, hogy Gino visszatér az országba, miután
évekre elmenekült az adóügye miatt. Te viszont igazán lehetetlen
voltál!
 – Te pedig meg voltál veszve. Ott voltunk ketten a liftben,
sötétben, nem is ismertük egymást, te meg csak a szexről tudtál
beszélni. Én meg azt gondoltam magamban: ki lehet ez a bolond nő,
akivel ittrekedtem?
Lucky szomorúan nevetett.
– Akkor még fiatal és vad voltam.
– Ugyan, Lucky, semmi sem változott. Még mindig szörnyeteg
vagy.
Lucky mélyen a bátyja szemébe nézett.
– Olyan szörnyű dolgot műveltem Lennie-vel?
– Hát… nem éppen a gondok és felelősségek megosztása, igaz?
Mary Lou megtanított rá, hogy a házasság csak akkor működik, ha
az emberek együtt csinálják a dolgokat. Megbíznak egymásban.
Nem titkolóznak.
– Szerinted tehát nem kellett volna meglepnem Lennie-t a
Pantherral. Meg kellett volna mondanom neki, hogy ő is részese
legyen a játéknak.
– Úgy van, kislány.
– Steven! Kezdesz úgy beszélni, mint Gino! – Nem olyan rossz
az!
– El tudod képzelni, hogyan nőttél volna föl, ha melletted van
Gino, az apád? Tudod-e, milyen unalmas a legtöbb ember élete?
Nekem pedig ott volt Gino, a legizgalmasabb apa a világon.
– Sajnálom, hogy nekem nem.
– Most a tiéd is. Szeret téged, Steven. – Fölágaskodott,
megcsókolta á férfit. – És én is szeretlek.
– A dolog kölcsönös, kislány. – Ne hívj folyton kislánynak!
Folytatták a sétát.
– Gondolod, hogy Lennie visszajön? – kérdezte vágyakozva
Lucky.
– Biztos vagyok benne. – Honnan tudod?
– Mert te te vagy. És nincs olyan pasas, aki képes lenne elhagyni.
Lucky mosolygott.
– Köszönöm, Steven. Ezt akartam hallani.
– Ügyvéd vagyok. Jó tanácsokat szoktam adni.
– Én is kapok?
– Nem mintha megfogadnád. – Mi lenne az?
 – Ha Lennie visszajön, mondd neki azt, hogy eladod azt a
nyavalyás stúdiót, ha azt akarja.
– Álljon meg a menet! Eszem ágában sincs tüchtig kis feleség
lenni, aki otthon ül.
– Lucky, adj esélyt a házasságodnak. Nincs semmi rossz a terhek
megosztásában, ezt ne feledd.
– Megpróbálom.
A ház körül Carioca Jade gügyögött a bölcsőjében, Mary Lou
napozott, Gino aludt, Bobby pedig vödörszám hozta föl a homokot a
partról a teraszra.
Miko siralmas képpel nézett Luckyra.
– Mondtam Mr. Bobbynak, hogy ne hoz ide homok, de ő mondta,
ön adta neki rá engedély.
– Semmi vész, Miko – mondta könnyedén Lucky. – Hétvége van.
Hadd játsszon.
– Ha madame mondja.
Miko szemlátomást nem örült a vendégek áradatának. De Lucky
annál jobban élvezte.
– Visszaröpülünk Amerikába – mondta Lennie.
– Micsoda? – ugrott föl meglepődve Brigette. – Alig voltunk még
itt. Miért megyünk el?
– Nem szeretnéd látni Luckyt és Bobbyt?
– De még mennyire. Csak azt hittem, hogy te meg Lucky nem
beszéltek egymással.
– Mondok én neked valamit – mondta Lennie. – Az élet
túlságosan rövid. Ideje lenne, hogy tisztázzam vele a dolgokat.
Brigette boldogan bólintott.
– Szóval Nonával csomagoljatok, én pedig elintézem a többit.
Egy szót se. Meg akarom lepni Luckyt. Oké?
Vasárnap délben jött a hívás. Lucky a medence mellett vette föl a
telefonkagylót. Carlos Bonnatti mély, recsegő hangját nem lehetett
nem megismerni.
– Fizess, ribanc – mondta. – Eleget vártam. Huszonnégy órát
adok neked. Ha addig nem kapom meg a pénzt, nagy bajban leszel.
A Santangelok már elég régen szarakodnak a Bonnattiakkal, ideje
visszafizetni. Szóval fizess, szuka, vagy jól tudod, mi lesz.
 Lucky egy szót sem szólt. Letette a kagylót, és Ginóra pillantott.
Olyan nyugodtnak látszott, ahogy ott feküdt a napozóágyon
hátrahajtott fejjel, és itta a napfényt, miközben Bobby ott játszott
mellette.
Az ördög vigye Carlos Bonnattit meg a fenyegetése Lucky
Santangelót nem félemlíti meg sem ő, sem senki más. Majd ő
megoldja. Talál rá módot.
 2053 91

Tony Maglioni jóképű, lenyalt hajú, nagy orrú gengszter volt, aki a
sarki pizzériában ült, és udvart tartott. Emilio Ritát maga után
vonszolva lépett be a helyiségbe.
– Mit keresünk ezen a pocsék helyen? – kérdezte utálkozva Rita.
– A jövőmet akarom megalapozni – felelte Emilio. – Szóval légy
kedves mindenkihez, mert nagyot akarok kaszálni.
Rita duzzogott. Unta már, hogy kedves legyen mindenkihez. Azt
hitte, amikor Hollywoodba érkezett, hogy örökre maga mögött hagyta
az összes ilyen kültelki környéket. Különösen Brooklynt.
Emilio halványan emlékezett Tonyra, bár a srác fiatalabb volt
nála.
– Hello, Tony! – üdvözölte. – Emilio Sierra vagyok. Tonynak
igazán jó volt a névmemóriája.
– Emilio, drága öregem! Hogy vagy?
– Erre jártam. Látni akartalak – mondta Emilio.
Ahogyan közelebbről szemügyre vette Tonyt, minden az eszébe
jutott. Venus Maria nagyon csípte ezt a srácot. Igazi diákszerelem
volt. Venus Maria hónapokig kajtatott a fiú után, aztán végül elkapta
a konyhában, amikor senki sem volt otthon.
– Hallom, mostanában taxizol – mondta Emilio. – Járod
Manhattant, mi?
Tony nevetett.
– Aha, taxizok, a kocsi fele is az enyém, tudod? Oszt van még
pár mellékági üzletem is. Szóval, nálam minden oké. És te, Emilo,
mit csinálsz?
Emilio szerényen vállat vont.
– Hollywoodban élek, talán hamarosan filmezni fogok. Sly
Stallone legjobb barátját fogom játszani.
Tony a kellő tisztelettel nézett Emilióra. A barátnője egy egérrágta
hajú, miniszoknyás, nagyon kancsal, de szép mellű csirke – szintén.
Rita utálkozva sóhajtott. Mit hozakodik elő Emilio folyton ezzel a
Stallone-ökörséggel?
– Leülhetünk? – kérdezte Emilio.
– Csak tessék, tessék – buzgólkodott Tony. – Ez a pizzéria a
környéken. Társtulajdonosa vagyok. – Egy szelet zsíros pizzát tett
Emilio elé. – Egyél. Jó étvágyat. Emilio leült, maga mellé rántotta a
kelletlen Ritát is.
– Egen, mindig tudtam, hogy nagymenő leszel – felelte Emilio, és
kényeskedve beleharapott a kihűlt pizzába. – Az nem lehet, hogy
Tony Maglioni ne legyen nagymenő.
Tony bólintott. Ez az Emilio jó srác.
– No és – vigyorgott Tony –, hogy van a húgod? Emilio is
vigyorgott. Ez az igazi férfiduma!
– Eléggé jól megy neki.
– Aha, a kis Virginia – mélázott Tony.
– Ti, ugye együtt jártatok.
– Hát – tárta szét a karját Tony –, randiztunk párszor. Vad kölyök
volt.
– De azt nem gondótad vóna, hogy fene nagy mozisztár lesz
belőle?
Tony hátravetette a fejét, és nevetett.
– Ki gondóta vóna?
– Ha eccer Hollywoodban járnál – vetette ki a horgot Emilio –,
tudod, Venusnak meg nekem van egy nagy házunk. Eljöhetnél
látogatóba, Venus biztosan örülne neked. Sokat beszél rólad. Tony
mohón figyelt.
– Tényleg?
A barátnője előrehajolt.
– Nélkülem nem megy sehova – jelentette ki.
– Befognád a pofád? – fordult felé dühösen Tony. – Oszt befogva
tartanád? Most a férfiak beszélnek. Rita ezt nem tűrhette szó nélkül
– Emilio – mondta –, menjünk innen.
Emilio egy szót sem szólt. Csak bokán rúgta a lányt az asztal
alatt, hogy hallgasson.

Tudod – folytatta a mesét Tonynak –, Venus nem ment férjhez.

Van egy olyan érzésem, hogy vágyódik utánad. Tulajdonképpen
nem is érzés, mert tudom.
– Utánam? – Tony vigyorgott, és így kilátszott csálé elülső foga.
Szép arcán ez volt az egyetlen szépséghiba.
– Be köll ismerned, hogy egy időben igazán szoros kapcsolatban
vótatok.
 Tony kéjesen kacagott.
– Szorosabban mán nem is lehettünk vóna. A barátnője
összehúzta a szemöldökét.
– Tony! – nyafogott. – Mondd meg ennek az alaknak, hogy
összeházasodunk. Mondd csak meg neki!
Tony ismét a lányhoz fordult. Ez volt számára a nagy lehetőség,
és élt is vele.
– Tudod mit, bébi? Fölbontom az eljegyzést.
 2054 92

Mit csináltál az egymillió dollárral, Eddie Kane?

Minden reggel megkérdezte magától, mihelyt felébredt. Nehéz
volt válaszolni rá. Csak azt tudta, hogy le van égve. A bankban nincs
pénze. A zsebében sincs.
Csak nem szippantgatta el az egészet?
Nem. Voltak kiadásai. Ott volt a ház, a csináltatott öltönyei, a
házasság Leslie-vel, az ő becses Maseratija. Az embernek
invesztálnia kell, ha sokra akarja vinni.
Mit csináltál az egymillió dollárral, Eddie Kane?
A kérdés nem hagyta nyugodni. Amióta kidobta Leslie-t, egyre
lejjebb csúszott. Szinte minden este odaát volt Arnienél és
Frankienél, akiknél folyton állt a bál. Bőven akadt kábítószer is, lány
is.
Mégis… egyik sem közelítette meg Leslie-t.
Eddie sokat gondolt a feleségére. Nagy szemére, csodálatos
testére, nyílt, barátságos mosolyára.
A francba is! Kurva volt. Igaza volt, amikor kidobta. Talán.
De most szerette volna visszakapni, csak nem bírt rájönni,
hogyan hozhatná vissza presztízsveszteség nélkül.
Talán a kokain segítségével megtalálja a választ. Ha elegendőt
szippant, szinte minden kérdésre megtalálja a választ.
Deenának kialakult a napirendje a gyógyüdülőben. Karcsú volt és
hajlékony. Testét a legdrágább krémekkel és testápolókkal
kényeztette. Tulajdonképpen a legtökéletesebb kondícióban volt,
egyáltalán nem volt szüksége gyógykezelésre. No de nem ezért volt
itt.
Minden délelőtt úszott a szabadtéri medencében, aztán
megmasszíroztatta magát, majd könnyű ebédet fogyasztott az
ebédlőben. Aztán eltűnt a lakosztályában másnap reggelig-A
napirend. Napirendet kialakítani. Ez volt a legfontosabb. Nem
érintkezett az ott pihenő többi asszonnyal, a személyzettel alig
beszélt, magába zárkózott.
Természetesen mindenki tudta, hogy kicsoda.
Hétfőn reggel megjelent az újságárusoknál az Igazság és tény új
száma. A címlapján hatalmas, színes kép Venus Mariaról és
Martinról, amint a Bel-Air Hotel parkjában sétálnak kéz a kézben,
egymásra nézve.
SZERELMESEK TITKOS RANDEVÚJA! – harsogta főcím.
Deena egy darabig nézte a képet, és most már biztosan tudta,
hogy túlságosan sokáig várt.
– Helló, Dennis! Emilio vagyok. Visszajöttem.
Talán tegyük ki a zászlókat?, gondolta savanyúan Dennis. Mikor
szabadul meg végre ettől a pasastól? – Mit hozott? – kérdezte.
– Hát mit nem szerzek én meg magának? – vágott vissza
pimaszul Emilio. – Meghoztam a valódi árut. Amikor először feküdt le
egy sráccal, az összes részletekkel együtt.
– Ki az a fiú?
– Pukkadj meg!
– Nem jelentethetjük meg a sztorit a fickó neve nélkül.
– Előbb elmondom a sztorit, aztán megadom a nevet is. Persze
csak ha már megkaptam a pénzemet. – Idősebb korára Emilio
egészen megokosodott.
– Mi van? Nem bízik bennünk? – sértődött meg Dennis.
Senkiben sem bízom – vágta oda megvetéssel Emilio.
– Honnan tudjam, hogy a története hiteles?
– Elmennek a lapok a sztorijaimmal, vagy sem? – kérdezte
undorral Emilio. – Minden egyes alkalommal vizsgáznom kell, ha
hozok valamilyen anyagot?
– A húga miatt viszik a lapot – mutatott rá Dennis. – Nélküle
maga egy nagy nulla, haver.
– A francba! – mondta Emilio. – Talán inkább az Enquirerhez
kellene mennem. Talán ott tisztességesen bánnának velem. Dennis
fáradtan sóhajtott.
– Oké, találkozzunk – mondta. – Meghallgatom a részleteket,
aztán megállapodunk az árban.
Emilio diadalmasan tette le a kagylót.
Rita a fürdőszobában tollászkodott. Szemlátomást beköltözött
Emilio lakásába. Mindenütt ott volt a holmija. Emilio észre se vette,
hogyan történt, de megtörtént.
Emiliónak nem volt ellene semmi kifogása. Még soha nem élt
együtt senkivel. Kivált olyan csinos lánnyal, amilyen Rita volt.
 – A húgod pokoli dühös – mondta a lány, amikor megjelent a
hálószobában.
– Te honnan tudod?
– Mer lejátszottam az üzenetrögzítődet. Hallottam. Tombol.
– Majd elfelejti. Tudod mit, bébi? Ma estére pompás
meglepetésem van számodra.
– Mi az? – kérdezte Rita, és nagyon remélte, hogy a meglepetés
nem Emilio teste.
– Elviszlek Venushoz. A buzi barátja, Ron, születésnapi partit
rendez Venusnak.
– Ó? Igazán? – kérdezte gúnyosan Rita. – Biztosan alig várja
már, hogy találkozzon veled.
– Meghívtak – mondta kihívóan Emilio. – Mikor? – kérdezte
gyanakodva Rita.
– Még régebben. Ne felejtsd el, hogy a bátyja vagyok. Hát
persze, hogy elvárja, hogy ott legyek.
– Annál több oka van rá, hogy dühös legyen.
Emilio gyűlölte, ha egy nő kinyitotta a száját. Az apjának igaza
volt. A nők három okból születnek a világra: főzni, takarítani és
baszni. Slussz.
– Mit törődsz vele? Én el akarok menni. Te talán nem? Rita
szeme izzott. – Nagy parti lesz?
– Elég nagy.
Rita bólintott. Még hogy ő ne menjen el?! – Ahogy akarod, Emilio.

Hétfőn Deena követte a szokásos napirendjét. Ebéd után eltűnt a

szobájában. Ott aztán megtette az előkészületeket. Elővette hosszú,
fekete parókáját meg a farmerszerelését, és végre a pisztolyát is
előszedte a rejtekhelyéről.
Hamarosan észrevétlenül kisurran az épületből, beül a
Cadillacbe, elhajt a parkolóba, ott átül a Fordba, és egyenesen Los
Angelesbe hajt.
Ma éjjel megöli Venus Mariat.
 2055 93

Ron végigtekintett a házán. Mindenütt emberek rohangáltak.

Teljes volt a káosz. Kenhez fordult.
– Remélem, Venus értékelni fogja – nyafogta. – Tönkreteszik a
bougainville-bokraimat.
– Biztosan – nyugtatta Ken. – Minden csodás lesz.
– Nem lehet egyszerűen csak csodás – hisztizett Ron. – Az év
partijának kell lennie. – Az lesz.
– Komolyan gondolod? – Ron már-már az idegösszeroppanás
határán állt. Annyi időt és energiát fordított erre a mai partira. A
legjobb az volt, hogy sikerült elérnie Martint Detroitban, és az
megígérte, hogy egy nappal a tervezettnél korábban fog érkezni,
hogy meglepje Venust a születésnapi partin.
– Fényképészek lesznek? – kérdezte Martin, mert eszébe jutott,
mit ígért Deenának.
Szó sincs róla! – mondta Ron. – Ez zártkörű rendezvény. Talán
egy saját fotósunk lesz, de őt is utasítani fogom, hogy ne
fényképezze magát Vénusszal.
– Nagyszerű – mondta Martin. Éppen az előbb látta az Igazság
és tény legújabb számát. Ha Deena meglátja, még nagyobb lesz a
baj. No de… már nem sokáig kell magyarázkodnia Deenának.
Ronnak nagy problémát okozott az ülésrend elkészítése. Az
asztaloknál nem írt ki minden egyes nevet, az túlságosan nehéz lett
volna. Ám mindenkinek adott egy-egy asztalszámot, hogy tudják, ki
melyik asztalhoz üljön.
Önmagát, Kent, Lucky Santangelót, Cooper Turnert és persze
Martint és Venust egy asztalhoz ültette. Talán ide kerül még egy-két
nagyobb sztár.
Idegesen ment ki, hogy még egyszer megnézze a sátrat. Minden
gyönyörű volt. A sátor fekete volt, ezernyi tündérfényű lámpácskával
ékesítve. Éjszaka úgy ragyognak majd, mint megannyi apró csillag.
A dekoráció többi része fekete és ezüst volt. Venus Marianak
tetszeni fog ez a hatásos összeállítás. A virágtartókban Hawaüról
hozatott, egzotikus növények pompáztak.
A sátor két oldalán hatalmas vetítővásznakat állítottak föl. Rejtett
vetítők egész éjjel Venus Maria hatalmas képeit vetítik majd rájuk.
 – Nyugodj már meg – tette Ron karjára a kezét Ken.
Ron lerázta magáról a fiú kezét. Nem volt elégedett Kennel,
amióta az szemezett Antonióval.
– Aztán nincs több flört – figyelmeztette.
– Mintha szokásom lenne – sértődött meg Ken, hogy Ron ilyesmit
föltételez róla.
– Soha életemben nem rendeztem még ilyen partit – sóhajtotta
Ron. – Micsoda felelősség!
– Sikeres lesz – mondta Ken. – ígérem.
– A siker nem érdekel, mondtam már – puffogott idegesen Ron. –
Ennek az év legszenzációsabb partijának kell lennie.
– Az ugyanaz – mondta Ken. Ron a fiúra pillantott. Mit tudja ő?

Abigaile-nek esze ágában sem volt elrejtőzni az emberek elől

csupán azért, mert Mickey valami olyat tett, amit bizonyára minden
férfi állandóan csinált a városban, csak ügyesebbek voltak, és nem
kapták el őket. A leghatározottabban el akart menni a Venus Maria
születésnapja alkalmából rendezett meglepetés-bulira. Csak az volt
a gond, hogy kivel? Abigaile-nek nem voltak férfi barátai; csak olyan
férfiakat ismert, akik Mickey köréhez tartoztak.
Amint ott ült az Ivana’s-nál; és Saxon csinálta a haját, pompás
ötlete támadt.
– Saxon, kedvesem – mondta kissé leereszkedve. – Nem volna
kedve részt venni egy csillogó, hollywoodi partin?
Saxon nem hitt a fülének, hogy Abigaile Stolli programot akar
csinálni vele. Persze a kliensei közül nem ő volt az első, de tőle sose
várta volna.
– Nos – kérdezte türelmetlenül várva a válaszát Abigaile. Saxon
késleltette a feleletet. – Nos micsoda, Mrs. S.?
– Akar velem jönni arra a hollywoodi partira, vagy sem?
Mintha Saxon nem vett volna részt már vagy ezernyin…
– Hát én… – Nem tudta, mit feleljen. Talán igent kellene
mondania. Az asszony levertnek látszott. – Pontosabban milyen
partira gondol?
– Venus Maria születésnapi partijára.
– Arra már meghívtak, Mrs. S.
 – Igazán? – Abigaile meglepődött. A fodrászokat nem szokták
meghívni fontos eseményekre.
– Egen, én szoktam csinálni a haját. Jó barátom.
– Valóban? Nem tudtam. Maga soha nem említette. Saxon
vigyorgott.
– Diszkrét vagyok.
– Nos, ha amúgy is megy, talán lehetne a kísérőm.
Saxon nem látott kiutat. Ettől mindenki meg fog vadulni!
Szinte látta Venus Maria arcát, amikor rájön, hogy ő Abigaile
Stollival van. Megéri, már csak a móka kedvéért is.
– Boldogan, Mrs. S. – mondta. – Magáért menjek? Abigaile-nek
mániája volt az autó.
– Milyen kocsija van?
Jaguár.
Abigaile eltöprengett, de úgy vélte, a Jaguár elfogadható.
Hmmm… jöjjön.
– Hánykor?
– Hánykor kezdődik?
– Ron azt szeretné, ha fél nyolcra mindenki ott lenne. Ez is kell a
meglepetéshez. Tehát magáért megyek negyed nyolcra. Jó lenne,
ha fölírná nekem a címét.
Abigaile fölírta, és meglehetősen jó hangulatban távozott a
szalonból. Ha Mickeynek viszonya lehet egy kétméteres, fekete
rendőrnővel, miért ne jelenhetne ő meg Venus Maria partiján egy
rendkívül jóképű fodrásszal?
Miért ne? A szerelemben és a házasságban minden
megengedett.
Miután jól megrágta a dolgot, Mickey úgy döntött, hogy elmegy
Venus Maria partijára. Semmi más dolga nem volt. Ülni a szállodai
szobában – bármilyen fényűző lett légyen is nem volt túlságosan
szórakoztató. Volt saját, ötvenméteres medencéje, szaunája,
gőzfürdője, tornaterme, csodálatos dolgozószobája, amely a
mozitermébe nyílt.
És az otthon kényelme. Mennyire hiányzott!
Ha elválik Abigaile-től, jó lenne mielőbb venni egy házat. A
szállodát nem neki találták ki.
Martin Swanson szarakodott vele. Nem tudta elérni.
 Valahányszor csak hívta, mindig Martin valamelyik munkatársa
jelentkezett, aki előadta neki a Zeppo White sztorit. Zeppót
szemlátomást óvatosan kellett kezelni. Zeppónak rendkívül
jövedelmező szerződése volt az Orpheusszal, és esze ágában sem
volt erről lemondani. Legalábbis önként.
– Meddig tart még ez? – kérdezte Mickey.
– Hamarosan vége – volt a válasz.
Ezt a „hamarosant” kezdte megutálni.
Már ahhoz sem volt energiája, hogy fölkeresse Madame Lorettát.
Valahányszor a szexre gondolt, visszaemlékezett a vállára nehezedő
kézre és a hangra, amely azt mondja: „Le van tartóztatva”.
Hogyan lehet az embert leszoktatni a szexről?!
Ami pedig Warnert illette, Mickeynek hiányzott vele a szex,
hiányzott a hízelgése meg a vele való együttlét egyszerű öröme. De
a Warner-ügynek már vége. Ebben biztos volt.

Rita olyan lángvörös ruhát vett föl, amely hangsúlyozta látványos

alakjának minden kis hajlatát. Megpördült Emilio előtt.
– Tetszik, szívi?
Elégedett lévén a férfi reagálásával, még néhányszor megpördült.
– Te mit veszel föl? – kérdezte.
Emiliónak volt egy vadonatúj barna bőmadrágja hozzá illő
zakóval. Ezt szándékozott fölvenni, fáradt rózsaszínű csipkeinggel.
Amikor fölvette a bőrnadrágot, az fölöttébb előnytelenül feszült a
combján. Kövérebbnek látszott, mint valaha. Rita ezt nem említette,
mert Emilio hiú volt, és a lány nem akarta földühíteni.
– Jól nézek ki? – páváskodott Emilio a lány előtt.
– Naaagyon – felelte a lány. – Biztos vagy benne, hogy a húgod
örülni fog neked? – aggodalmaskodott Rita. – Az üzenetrögzítőn azt
visította: „Dögölj meg.” Ez nem úgy hangzik, mintha te lennél az,
akire kíváncsi. Pláne az Igazság és tény mai száma után.
– Abbahagynád végre? Venus szeret engem – hencegett Emilio.
– A Sierrák öszzetartanak.
– Oké. – Rita nem óhajtott vitatkozni. Csodás parti lesz, amelyet
igazán nem szeretne kihagyni. Tehát mindenképpen ott lesz.
Emilióval vagy nélküle.
 Warner magára húzta aranyflitteres ruháját. Ha a bálványa,
Magic Johnson valaha is látná ebben, meghalna érte. A ruhához
illő kabátkát is vett.
A tükör előtt állva megállapította, hogy Johnny Romanónak
tetszeni fog. De ha mégsem… összehajtotta régi egyenruháját, és
betette egy nagyobb szatyorba, a bilinccsel és a pisztolyával együtt.
Amikor megjött érte a limuzin, a sofőrrel a szatyrot a
csomagtartóba rakatta.
– Ha Mr. Romanóhoz értünk majd a buli után – mondta kedves
mosollyal –, szóljon, hogy ne felejtsem a kocsiba.
– Természetesen, asszonyom – felelte a sofőr, aki közben
végigmérte a lányt, és megállapította, hogy az életben nem látott
még jobb dudákat.
– Köszönöm. – Warner beszállt a kocsiba, közben kivillant
végtelenül hosszú lába. – Megyünk Mr. Romanóért? – Máris – felelte
a látvánnyal fölöttébb elégedett sofőr.

– Filmsztár vagyok – mondta Johnny Romano, miközben magát

csodálta a tükörben. – Hé, öregem, filmsztár vagyok.
A szobában nem volt senki, de Johnny szerette hallani a hangját.
Ez mindig földobta, fölvillanyozta.
Hé, filmsztár vagyok – ismételte harmadszor is, és a tükörképére
vigyorgott. – Tök jó. Tök jól nézek ki.
Egy modell, akivel néhányszor randizott, az beszélte rá az
Armani-öltönyökre, és Johnnynak igazán jól állt az olasz stílus.
Pompás szabás. Fekete öltöny, fekete ing, fehér nyakkendő. És
fekete haja, olajbarna bőre, sötét szeme. Tényleg filmsztárnak
látszott.
A slepp odalenn várta. A slepp mindent megtett érte.
Filmsztárnak lenni annyit jelentett, mint a kisujj át sem mozdítani.
Még emlékezett azokra az időkre, amikor nem így volt. Ó, de még
mennyire emlékezett! Johnny első hollywoodi munkája az volt, hogy
beállt a parkolóba a mások kocsijával. Nagy, karcsú, drága
automobilokkal.
A legtöbb ember, akinek leparkolta a kocsiját, úgy bánt vele,
mintha nem is létezne. Néhányan rendesebbek voltak, és szép
borravalót is adtak, ám a legtöbb esetben Johnny örülhetett, ha a
kétdolláros parkolási díjat megkapta.
Néha, partikon találkozott azokkal az embrekkel, akiknek a
kocsiját annak idején a parkolóba vitte. Milyen buli lenne azt
mondani nekik: „Hé, öregem, én voltam az, aki belepisált a
tankodba, aki kitépte a rádiódat, aki ellopta a kazettáidat.” Nem
tudnák értékelni a térfát. De Johnnynak azért nagyon tetszett.
Ez még a sztárság előtt volt. Mielőtt Johnny Romano lett. Mielőtt
filmsztár lett.
Egy utolsó pillantás a tükörbe. Micsoda menő pasas! Ez a menő
pasas tarolni fog! Hiába kapott förtelmes kritikákat a filmje, hiába
zuhant a látogatottsága.
Kit érdekel? Az emberek szeretik. És visszatérnek hozzá.
Kitárta a hálószoba ajtaját.
Hé, Johnny Romano készen van – kiáltotta. – Gyerünk! A slepp
nyomban ugrott.

A Rámenős Agglegények úgyszólván örökbe fogadták Eddie-t.

Nekik való pasas volt – Elmész a partira? – kérdezte tőle Aranie. –
Meglepetés lesz Venus Marianak. Fölcsíphetnénk egy-két tyúkot.
Nincs is jobb alkalom.
– Naná – helyeselt Frankie. – Velünk jössz.
Eddie halványan emlékezett rá, hogy hetekkel korábban őt is
meghívták. Úristen! Ez a hetekkel korábban mintha egy másik
életében lett volna.
– Jó, miért ne? – határozta el. – Hazamegyek, átöltözöm. Le is
kellene zuhanyoznom.
– Miért nem zuhanyozol itt? – mondta Frankie, a nagylelkű
házigazda.
– Oszt mért nem költözöl ide hozzánk? – röhögött Arnie.
Mindhárman nevettek.
– Nem, srácok, majd ott találkozunk. Adjátok meg a címet.
Frankie leírta egy cetlire, és odaadta.
Eddie hazakocsizott. Útközben hívta Kathleen Le Pault.
– Vásárolnom kell – mondta. – El tudna jönni hozzám? A nő
kurtán bánt vele.
– Mit képzel, küldönc vagyok? Dolgom van ma este.
 – De én vagyok az egyik legjobb vevője – emlékeztette Eddie.
– Egen, az egyik legjobb nem fizető vevőm. Még mindig tartozik,
és amíg nem kapom meg a pénzt, nincs több áru.
Eddie dühösen csapta le a kagylót. Ringyó!
A Maserati száguldott az autópályán. Úristen, hogy szerette ezt a
kocsit! Eladja a házát, eladja a ruháit, ha kell, de ezt a nyavalyás
kocsit nem adja el soha!

– Partira megyünk – közölte Ginóval Lucky.

– Ugyan már, partiztam én már éppen eleget – nyögte Gino.
– Ne viselkedj már úgy, mint valami zsémbes vénember.
Elmegyünk egy igazi hollywoodi bulira, és remekül fogjuk érezni
magunkat.
– Remekül, mi? – Gino úgy nézett a lányára, mint egy őrültre. –
Tudod, hány ilyen bulin voltam én, amikor Marabelle Blue-val éltem?
No és amikor Susan volt a feleségem? Egy este háromra is elcipelt!
Jézusom! Remekül?! Már ne hülyéskedj.
– Abbahagynád végre a zsörtölődést? Szeretném, ha
megismernéd Venus Mariat. Rendkívüli lány.
– Nézd, kislány, amikor te is az én koromban leszel, és már
mindent láttál, már mindent végigcsináltál, tudod-e, mi lesz? Nem
leszel kíváncsi már semmire.
– Ebből elég. Az idegeimre mész. Megyünk, oké?
Gino a fejét rázta.
– Kemény csaj vagy.
– Az, az, az, tudom, és nagy a pofám. Mindig mondtad. Az
apámra hasonlítok.
Mindketten nevettek.
– Lucky, te tényleg nem vagy akárki.
– Te sem, Gino. Te sem. Most menj öltözni. Öltönyben akarlak
látni.

Mary Lou és Steven elvitték a kis Carioca Jade-et, Cee Cee-t,

Bobbyt meg a barátját Santa Barbarába, látogatóba Mary Lou egyik
nénikéjéhez. Éjszakára is maradni szándékoztak.
Lucky a hétvégére szabadságolta Mikót, nehogy
idegösszeroppanást kapjon. A ház a feje tetején állt, ám Lucky nem
bánta, amíg mindenki jól érezte magát.
Átnézte a szekrényét, és egy fehér szmokingzakót választott,
amely alá nem vett semmit. Amikor elkészült, pompásan nézett ki
rakoncátlan, göndör, fekete sörényével, fekete cigányszemével,
érzéki ajkával, barnára sült bőrével.
– Hé, kislány – mondta Gino, amikor megpillantotta. – Tudod, mit
akarok mondani neked? Büszke vagyok rád.
– Kösz, Gino… apa.
Találkozott a tekintetük, apáé és lányáé. Ők ketten igazán
összetartoztak.
– Menjünk mulatni – mondta mosolyogva Lucky.

– Öld meg – mondta Carlos Bonnatti.

– Kit? – kérdezte Link.
Carlos Bonnatti föl-alá járkált a Century Cityben lévő
luxuslakásában.
– Lucky Santangelot, őt.
– Vegye úgy, hogy megtörtént. – Remélem is.
– Ne aggódjon – a hölgy halott.
– Nem hölgy az, hanem Santangelo. Meg köll történnie,
huszonnégy órán belül. És jobb lenne, ha balesetnek látszana.
– Úgy lesz, főnök.
Carlos bólintott. Végre eljött a bosszú ideje.
 2056 96

Cooper pontosan érkezett Venus Mariaért.

– Mi olyan fontos, hogy el kell mennünk vacsorázni? – kérdezte a
lány. – Szívesebben maradnék itthon. Holnap lesz a születésnapom,
és Martin is megjön. Szeretnék korán lefeküdni.
Cooper vállat vont.
– Éjféltájban hazahozlak, hogy boldog születésnapot
kívánhassak. Mit szólsz hozzá? – Nagyon vicces, Cooper.
– Azért vagyok, hogy mulattassalak.
– Szóval, mi az a nagy titok? Miért ragaszkodtál hozzá annyira,
hogy ma este találkozzunk?
– Ha elmagyarázom, meg fogod érteni. – Martinnal van
kapcsolatban?
– Bizonyos mértékben. Emlékszel, amikor megkértél, hogy
beszéljek vele?
– Az régen volt. Azóta minden megváltozott.
– Észrevettem. Mégis úgy éreztem, meg kell beszélnünk néhány
dolgot, amit Martin mondott. Venus Maria sóhajtott.
– Oké, Cooper, ha neked ettől áll föl. Cooper nem mosolygott.
– Ettől.
Venus Maria előszedte a táskáját.
– Rémesen komolyak vagyunk ma.
– Próbálok arra a pillanatra, amikor bejelentitek a
házasságkötéseteket. – Zavar?
Hosszan, némán összenéztek, mielőtt a férfi témát változtatott.
– Ebben akarsz jönni?
Venus Marián a térdén kiszakított farmer, feszes, fehér trikó és
egy túlméretezett férfizakó volt. Hát ennyit Ron elméletéről, hogy
biztosan kiöltözik, ha Cooperral megy vacsorázni.
– Ó nagyon sajnálom – mondta gúnyosan a lány. – Nem felel meg
a Hamburger Tanyán?
– A Spangónál foglaltam asztalt.
– No nem! Nem engedhetem, hogy mindig lefényképezzenek
veled, ahányszor csak elmegyünk valahová. Egyszer-kétszer még
vicces, de ez már nevetséges. Martin pipa lesz.
 – Martint csöppet sem zavarja a kettőnk viszonya. Hiszen csak
barátok vagyunk, nem emlékszel?
– Nem öltözöm át – makacskodott a lány.
– Csinálj, amit akarsz. Csak ne mondd aztán, hogy én nem
figyelmeztettelek.
A lány zavarba jött. – Mire?
– Ne aggódj.
– Fura vagy ma, Cooper.
– Igazán? – Bámulta a lányt. Időtlen ideje nem akadt dolga
ennyire kívánatos, és izgató nővel, és másé volt. – Honnan veszed?
– Olyan… hm… ideges vagy.
Cooper az órájára pillantott.
– Gyere. Minél előbb megyünk, annál előbb hazahozlak.
– Elbűvölő! Talán még éjfélig kellene maradnunk. – Miért
gondoltad meg magad?
– Mondtam már: éjfélkor van a születésnapom.,
– Ha előbb szóltál volna, hoztam volna ajándékot.
– Semmi vész. Holnap is küldhetsz nekem virágot. Orchideát.
Imádom az orchideát. – Belekarolt a férfiba. – Gyerünk. Farkaséhes
vagyok!

Lennie a Beverly Hiltonban szállásolta el a lányokat. Nem tartotta

illendőnek, hogy a Luckyval való első találkozásra magával hurcolja
Brigette-et és Nonát.
A lányok élvezték a szállodát. Szobaszerviz és kábeltévé.
Tökéletesen elégedettek voltak.
– Biztosan rendben lesztek? – kérdezte Lennie már vagy
ötvenedszer.
– Mész már végre, Lennie? – tolta a férfit tréfásan az ajtó felé
Brigette. – Már nem vagyunk gyerekek, tudod.
– Tudom – felelte Lennie. – De megígéritek, hogy fiút nem hoztok
a szobába.
Nona kucogott.
– Miből gondolod, hogy fiúkat akarunk fölhozni – kérdezte
ártatlanul.
– Én is voltam annyi idős, mint ti. Az emlék nem öregszik, csak a
test. Érted?
 A két lány bólintott, és kacagva az ajtóhoz kísérték Lennie-t.
– Jól van, jól van, Lennie, és most tünés. Viszlát!
Lennie nagyon jól érezte magát. Mintha kő esett volna le a
szívéről. Minden rendben lesz. Tudta.
Odalenn hívatott egy taxit, és elindultak a tengerparti házhoz.
Lennie valami jó kezdőmondatot keresett. Milyen lenne például az,
hogy „Itthon vagyok”? Igen, ez jó lesz.

Martin Swansont Ken várta a repülőtéren, aki igen büszke volt,

hogy ilyen fontos feladatot kapott.
– Venus Maria nem sejti, hogy ön is ott lesz a partin – próbált
beszélgetést kezdeményezni Ken. – Őszintén szólva, azt sem tudja,
hogy parti lesz.
– Nem lesznek fényképészek? Ugye biztosan nem?
– Száz százalék – felelte Ken, és Martint a várakozó limuzinhoz
terelte.
– Nem fényképezhetnek le – ismételte a félelmeit Martin.
– Elegem van a sajtóból. Semmi szükségem a nyilvánosságra. Ez
már nevetséges.
– Ó, persze – helyeselt Ken, és azt kívánta, bárcsak őt üldözné a
sajtó. – Tökéletesen megértjük.
– Helyes – mondta Martin. Nem volt beszédes hangulatban.
– A meglepetés akkor is megéri – mondta Ken, és föltette
RayBan napszemüvegét, pedig már sötét volt.
– Abban biztos vagyok – felelte nem éppen szerényen Martin.

Bár sejtelmük sem volt róla, elhaladtak egymás mellett az

országúton. Lucky és Gino Beverly Hills felé, Lennie a taxiban
Malibu irányában.
Amikor Lennie megérkezett a házba, csalódottan látta, hogy nincs
otthon senki. Kulcsával kinyitotta a kaput, bement, körülnézett.
Minden a feje tetején. Luckynak vendégei vannak? Néhányszor hívta
Mikót, de rá kellett jönnie, hogy ő sincs otthon.
A francba! Szólnia kellett volna, hogy jön. Miből gondolta, hogy
Lucky minden este otthon ül, és rá vár?
Az Isten verje meg! Nos… előbb-utóbb csak hazajön, ő pedig itt
fogja várni.
 És egy másik országúton, nem messzire Los Angelestől, Deena
ült bérelt Fordjának a kormánya mögött, és száguldott a végzete
felé.
 2057 97

Egy félmeztelen bongódobos lüktető ritmusai fogadták a

vendégeket Ron kissé eklektikus otthonában. Ron szenvedélyesen
szerette a magas tereket, a fekete gránitot, a tükröket és egyéb,
nagy üvegfelületeket. Az otthona enyhén szólva drámai képet
nyújtott.
A vendégektől azt kérte, hogy nyolc előtt érkezzenek, így Ronnak
bőven jutott ideje rá, hogy italokat és pompás előételeket
szolgáltasson föl.
A szolgák hada sürgött, miközben egyre érkeztek Hollywood
hírességei. Ron nem ismert mindenkit, ám Venus Maria neve
elegendő volt ahhoz, hogy mindenki eljöjjön.
Az első érkezők között számos házaspár volt: Tony Danzáék,
Roger Moore-ék és Michael Caine mellbevágóan gyönyörű
feleségével, Shakirával. Őket a mosolygó Susie Rush követte a
férjével. A nyomukban érkezett A1 King, az énekes sztár és
egzotikus külsejű felesége, Dallas. Majd néhány vezető beosztású
filmgyári tisztviselő érkezett, köztük Zeppo és Ida White, Mickey
Stolli és a zilált külsejű Eddie Kane, akit Ron a legjobb emékezete
szerint nem is hívott meg.
A légkör jó volt. Kellemes izgalom vibrált a levegőben.
Ron személyesen fogadta a legendás filmrendezőt, Billy Wildert
és elegáns feleségét, Audreyt, aki kétségtelenül a város legjobban
öltözött asszonya, majd üdvözölte a Jourdan, a Poitiers és a Davis
házaspárt. Kezdett a dolog kialakulni.
Johnny Romano ezüst limuzinja suhant az úton. Warner a férfi
mellett ült, jól összeszorította a térdét, a szoknyája valahol a combja
tövénél.
– Hé, bébi, mit szólnál egy kis finomsághoz? – kérdezte Johnny,
és a kezét Warner összeszorított lábai közé próbálta dugni. – Nem
most – ellenkezett a lány. – Később.
– Most, bébi – mondta Johnny, és az ujjai közeledtek a céljuk felé.
– Johnny azt mondja. Gyerünk, bébi, add oda magad apucinak.
Warner nagyot ütött a férfi kezére.
– Hűha, nagyot tudsz ütni. – Gyakoroltam.
Johnny vigyorgott. – Igazán?
 A testőrei mögöttük ültek a kocsiban. Ilyenkor igyekeztek
észrevehetetlenné válni. Nem volt könnyű.
– Dugtál már limuzin hátsó ülésén? – kérdezte a lányra tapadva
Johnny.
Warner nem akarta megmondani, hogy életében nem ült még
limuzinban, bár annak idején nem egyet megbírságolt. – Nem –
mondta.
– Hé, bébim, Johnny azt mondja, hogy a képzettséged nem
teljes.
Johnny majd segít ezen.
– Nem most – mondta határozottan Warner.
– Hát mikor? – kérdezte Johnny. – Holnap? Akarod, hogy
elküldjem érted a kocsit reggel?
Warner úgy tervezte, hogy Johnnyval tölti az éjszakát. – Reggel
úgyis veled leszek, vagy nem?
– Hát persze, bébi, ha akarod.
– Akarom, Johnny. – Warner Franklint senki nem dughatja meg
egy kocsi hátsó ülésén, hogy aztán hazaküldje.
– Oké, mondok én valamit, bébi. Beugrunk a partira, maradunk
egy órácskát, és amikor eljövünk, megduglak a limuzin hátsó ülésén.
Hé… egész úton hazáig dugni fogunk. Ehhez mit szólsz?
Warnert ez már sokkal jobban izgatta. Különösen, ha a „hazáig”
Johnny házát jelenti.
Johnny Romanóban volt valami, amitől Warner elolvadt.

Adam Bobo Grant a világ minden kincséért el nem mulasztotta

volna ezt a partit. New Yorkban szerzett róla tudomást, személyesen
hívta föl Ront, és meghívatta magát.
Ron úszott a boldogságban, hogy szívességet tehetett neki. Bobo
fölpattant egy gépre, és már ott is volt. Az biztos, hogy nem bánta
meg. Sztárok voltak mindenütt. Annyian, hogy egy hónapra ellátták
témával a rovatát.
Boldog kis mosollyal az arcán cirkált a házban, igyekezett
mindent megjegyezni.
– Csodálatba ejtő ház – bókolt Ronnak. – Egyszerűen… más.
Ronnak ez jólesett.
– Igazán tetszik?
 – Hiszen éppen most mondtam – zsörtölődött Bobo, és közben
megpillantotta Lionel Richie-t szép kis feleségével, valamint Luther
Vandrosst és a Bacharach házaspárt.
– Akkor esetleg vendégül láthatlak majd egyszer a házamban?
Bobo nem kötelezte el magát. Inkább intett Tita és Sammy
Cahnnak, akik éppen akkor érkeztek, majd Clint Eastwood nyomába
eredt.

Eddie azért mászkált, hogy ismerőst találjon. Valakit, akivel

beszélhet. A hírek errefelé gyorsan terjedtek, és már mindenki tudta,
hogy kirúgták a Panthertól.
Egy színészbarátjába botlott.
– Helló, öregem, hogy vagy? – kérdezte a barátja.
– Jól. – Eddie bólintott, és uralkodni próbált a tikjén.
A barátja körülnézett, mielőtt megkérdezte:
Nincs egy kis árud?
Hát mi ő? Holmi kibaszott kábítószer-kereskedő? Miért éppen őt
kérdezi ez a barom? A helyzet egyébként az volt, hogy nem volt
áruja, de ha lett volna is, akkor sem osztotta volna meg ezzel a
seggfejj el.
Kereste Arnie-t és Frankie-t, de sehol sem látta őket.
Mickey az italpultnál beszélgetett Zeppo White-tal. Eddie
csodálkozott, hogy még beszélnek egymással. Azt hallotta, hogy
Zeppo nem hagyja ott az Orpheust harc nélkül. Mickey pedig
pillanatnyilag munkanelküli – hacsak Martin nem fizet neki a
semmittevésért.
De ez Hollywood, és Hollywoodban az ember mindig jó képet
vág, és jót remél. Mickey a túlélők fajtájából való volt – ahogyan
Eddie is.
Hosszú kocsisor állt a kocsibehajtó előtt.
– Biztos vagy benne, hogy meg vagyunk híva? – kérdezte
ezredszer is Rita, és megnézte magát a kézitükrében. – Mi van, ha
kidobnak? Mert azt nem tudnám elviselni, Emilio. Soha életemben
nem dobtak még ki sehonnan. – Ami nem volt teljesen igaz, mert
Ritát már három munkahelyéről dobták ki meg egy topless bárból,
onnan azért, mert nem volt hajlandó lefeküdni a tulajdonossal.
Mindez természetesen a régen elfelejtett múltban történt. Elvégre
azóta már három szöveges filmszerepet is játszott. Most már
színésznő volt.
– Mi az, tán nem bízol bennem? – vágta oda Emilio. – Mondom
neked, hogy Venus meg én nagyon jó testvérek vagyunk.
– Engedélyt adott talán neked, hogy mindezeket megírd róla?
Emilio azt kívánta, bárcsak hagyná már abba ezt a nyaggatást. Ő
megérti. Ha megkapom a pénzt, tán megfelezem vele.
– Mintha szüksége lenne rá. Igaz? – mondta gúnyosan Rita.
– Hát akkor nem adok neki. Nem számít. Testvérek vagyunk. Te
meg fogd be már a szád.
Rita sóhajtott.
– Ha akarod. No és ez az új sztori? Az a sok szexmarhaság, amit
Tony mesélt neked? Hogy milyen Venus az ágyban, meg hogy mikor
csinálta először, és így tovább…
Jézusom! Mit kéne tennie, hogy elhallgasson? Megfojtani?
– Kit izgat? Venus nem fog balhézni.
– Különben sem tudom, hogy akarják mindezt kinyomtatni –
kattintottá össze a púderdobozát Rita.
Emilio azt szerette volna, ha a lány száját kattinthatta volna
össze. Túlságosan sokat beszél.
Kocsijuk a ház elé ért, odaugrottak a parkolófiúk, egyszerre
kinyitották a kocsi mindkét ajtaját.
Rita kiszállt, egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lejjebb húzta a
csípőjén a ruháját. A két parkolóim kis híján egymásnak ütközött. És
aztán Rita magasra tartott fejjel, Emilóba karolva bevonult a házba.
– Ez meg ki a fene? – motyogta Ron, amikor meglátta az
előcsarnokba bevonagló Ritát. Úgy nézett ki, mint egy kurva a
Hollywood Boulevard-ról. Madame Loretta kurvái legalább úgy adták
elő magukat, mintha úri hölgyek lennének.
Ron elszömyedt, amikor a lány karján megpillantotta Emiliót. Az
ilyesmihez pofa kell. Hát Emilio ugyancsak pofátlan.
Amint Ron feléjük indult, Antonio állta el az útját.
– Ó – mondta az apró fényképész. – Hol a barátja? Beszélnem
kell vele arról a fényképről.
Ron dühbe gurult. Szóval ez a törpe, digó buzi még mindig Ken
után kuncsorog?
– Nincs itt – mondta megvetően.
 – Nincs itt? Nem értem – mondta zavartan Antonio.
– Üzen neki valamit? – kérdezte Ron. – Majd átadom. Antoniót
nem lehetett lerázni.
– Ó, nem, megígértem neki, hogy személyesen beszélünk.
Kéjsóvár törpe. Ron elvonult, és közben el is felejtette, hogy
tulajdonképpen Emiliót meg a macáját akarta kidobni. Mire eszébe
jutott, azok már eltűntek a tömegben.
Rita alig várta, hogy cirkálhasson. Sikerült tehát bejutniuk a
partira, és neki esze ágában sem volt az olcsó bőrszerelésben
feszítő Emilióval maradni. Úgy néz ki, mint egy strici a Hollywood
Boulevard-ról.
– Hozz valamit innom, szívi. Bemegyek a mosdóba – dorombolta.
– Találkozunk az italospultnál.
És még mielőtt Emilio tiltakozott volna, elvonaglott.
Az emberek megfordultak utána. Rita tudta, hogy remekül néz ki.
Mi másért bámulnák? Ma van az alkalom, hogy elbűvöljön mindenkit.
A karrierje érdekében. Rita majd megmutatja ezeknek!
 2058 98

Amikor Saxon megérkezett Abigaile Stolliért, egy barátságtalan,

tizenhárom éves lány fogadta.
– Maga kicsoda? – kérdezte megvetően Tabitha. Micsoda
koraván gyerek. – Saxon – felelte Saxon.
– Nem úgy néz ki, mint anyám barátai – mondta gorombán
Tabitha.
Hála Istennek, gondolta magában Saxon.
– Anyád itt van? – kérdezte. – Azért jöttem, hogy elvigyem egy
partira.
Tabitha nevetett.
– Maga viszi mamit partira? Haha! Majd meglátja, mi lesz, ha ezt
a papa megtudja.
– Hát nem élnek külön a szüleid? – kérdezte Saxon.
– Semmi köze hozzá – vicsorgott Tabitha.
Szerencsére megjelent Abigaile, és egy intéssel elküldte Tabithát.
Ám Tabitha nem engedelmeskedett. Dühösen nézett az anyjára.
– Hülyén nézel ki – mondta. – Minek az a sok festék a képeden?
Nem illik hozzád. Túlzás. Pfuj.
– Jó éjszakát, drágám – mondta összeszorított foggal Abigaile.
A kocsiban elnézést kért a lánya viselkedéséért.
– Tabitha ki van borulva. Nagyon nehéz időszak ez
valamennyiünknek. Nyilván hallott a férjem … viselkedéséről.
Hogy hallott-e? Az egész szalon másról sem beszélt napokig!
Saxon vállat vont.
– Megesik az ilyesmi.
Abigaile sikkes Valentino-kosztümöt viselt, rengeteg valódi
ékszert.
– Kellemes az illata, Mrs. S. – szimatolt a levegőbe Saxon.
– Köszönöm. – Mereven előrenézett. Nem kell a férfit túlságosan
bátorítani. Elvégre csupán ma este a kísérője, semmi több.
Amikor megérkeztek, Abigaile észrevette, hogy többen megnézik
őket. Saxon magas volt, jóképű, nem az a fajta, akiről el tudták
képzelni, hogy Mickey helyébe lép.
Haha! Abigaile élvezte a figyelmet.
 Amikor megpillantotta Zeppo és Ida White-ot, kézen fogta Saxont,
és magával cipelte.
Ida kéjsóvár szemmel mérte végig Saxont. Aztán félrehúzta
Abigaile-t, és a fülébe súgta: – A fodrászoddal jöttél? Ez nem divat,
drágám, máskor ne tedd. Tudom, hogy mindenre képes vagy, hogy
Mickeyt visszaszerezd, de ez nem megengedhető.
Abigaile puffogott. Hogy mer tanácsot adni neki Ida, ez az
állandóan lekábítószerezett, vén tehén?
– Nem a fodrászom, hanem a szeretőm – vetette oda. Ida
szemöldöke fölszaladt. Meg volt döbbenve.
– Sajnálom … nem tudtam – dadogta. Abigaile mosolygott.
– Mit gondolsz, miért kellett Mickeynek bordélyházba mennie? Én
már hónapok óta nem háltam vele. Saxonnal nagyon szeretjük
egymást. – Saxonhoz hajolt, és bensőségesen magához szorította.
Saxon legalább úgy meg volt lepve, mint Ida.
– Gyere, drágám. – És belecsimpaszkodott a férfi karjába, és
magával hurcolta, ott hagyva a tátott szájú Idát.

Venus Marianak már meg kellett érkeznie. Ron ellenőrizte a

vendégeket. Szemlátomást mindenki jól érezte magát, és a
legtöbben idejében.megjöttek. Már csak Martin hiányzott, de Ken
majd idejében meghozza a repülőtérről, hogy meglegyen a
meglepetés Venus Marianak.
Ron tudta, hogy Cooper mindent eltervezett. Elmegy Venus
Mariaért, azzal, hogy vacsorázni viszi, és a kocsiban azt mondja
neki: „Van számodra egy meglepetésem”, aztán beköti a lány
szemét, és ide hozza, az ő házába.
Venus Maria bele fog menni a játékba. Imádja a cselszövést.
Amikor megjön, mindenkinek csöndben kell maradnia. Ron ezt
megmondta a vendégeknek. Azt tervezte, hogy a lányt a terem
közepére vezeti, leveszi a szeméről a kötést, és mindenki azt kiáltja:
„Meglepetés”.
Ezt be is jelentette. Néhányan tapsoltak, többen nevettek. De
mindenki benne volt. Elvégre ez Hollywood. És Venus Maria
szupersztár volt.
Warner szorosan Johnny Romanóba karolt, amikor az a maga
megszokott, föltűnő módján bevonult. Mindenki odanézett. Micsoda
pár!
Warner azt kívánta, bárcsak a családja Wattsból láthatná ezt:
amikor besétál egy nagy, hollywoodi partira egy filmsztár karján.
Ráadásul nem is akármilyen filmsztár a partnere, Johnny Romano
az! A Király!
Eltűnődött, vajon a teremben lévők közül hányat bírságolhatott
meg, amikor még közlekedési rendőr volt. Ez nem akármi volt. De
nem ám! Warner Franklin és Johnny Romano.
Johnny szélesen vigyorgott. A mai este fontos volt számára. Ma
jelent meg először a nyilvánosság előtt azóta, hogy az Anyabaszó
látogatottsága kataszrofálisan visszaesett.
Jó képet kell vágni.
Meg kell mutatni ezeknek, hogy fütyül rá.
Hs Warnerrel az oldalán átkozottul jól érezte magát.
Warner nem holmi hollywoodi csirke volt. Hanem igazi nő. Tetőtől
talpig nő. Kétméternyi nő.
Az első ember, akivel összefutottak, miután Ron üdvözölte őket,
Mickey Stolli volt.
Mickey meg volt döbbenve.
Warner örült.
Köszöntötték egymást, és Mickey már le akart lépni, amikor
egyszerre csak megjelent Abigaile valami hosszú hajú ürgével!
Abigaile tudomást sem vett Mickeyről.
– Warner, drágám! – kiáltott föl, mintha ezer éve a legjobb
barátnők lennének. – Hogy vagy, édesem? És Johnny, istenien nézel
ki, mint mindig.
Mickey nem hitt a szemének. Hát ezek meg mikor barátkoztak így
össze?
Halkan odasúgta Abigaile-nek.
– Te mit keresel itt? És ki ez a rémes pasas?
– Rémes? – csodálkozott Abigaile. – Fogalmam sincs, miről
beszélsz.
– Ez a marha, ezzel a heavy metál frizurával?
– Ó, Saxonra gondolsz? Eddig nem említettem volna? Saxonnak
csoldálatos szalonja van a Sunseten. Az Ivana’s. Igazán nem
említettem volna, Mickey? – És ekkor megragadta Saxon karját, és
megszorította. – Drágám, bemutatom azt, aki hamarosan a volt
férjem lesz. Mickey Stolli.
Saxon Mickeyhez fordult, ahogyan Warner is.
– Helló, öregem, örülök, hogy megismerhetem – mondta Saxon. –
Sokat hallottam magáról.
– Gyerünk, Saxon – mondta vidáman Abigaile. – Körül kell
néznünk. – Diadalmas mosollyal ajándékozta meg Mickeyt, és
elvonult.
Mickey nem tudott magához térni. Abigaile? Amint jól érzi magát
egy partin? Mosolyog? És egy pasast hurcol magával?
Az ő elképzelése szerint Abigaile-nek otthon kellett volna ülnie
duzzogva a hollywoodi házban.
Mickey Stolli érezte, hogy ez nem az ő estéje.
Rita lecsapott Mickeyre.
– Ismerem magát – pihegte izgatottan. – Láttam magát az
újságban. Maga … maga Mickey Sully. Igaz?
– Stolli. – Mickey nézte az olcsó küllemű leányzót a piros
ruhában. Túlságosan feszes a ruha. Sok a smink. Sok a haj. – Maga
kicsoda?
– Rita vagyok.
– Miféle Rita?
– Rita, az a lány, aki a következő Venus Maria lesz – próbálkozott
a lány. – Énekelek, táncolok. Tulajdonképpen – lépett közelebb a
férfihoz – maga bármit akar, én megcsinálom. – Ha Mickey mégsem
értette volna meg a célzást, hozzátette. – Bármit.
Mielőtt Mickey válaszolni tudott volna, Emilio csörtetett oda, és
félretolta Mickeyt.
– Vártalak a pultnál – mondta vádlón. – Hol voltál?
Rita bocsánatkérőn nézett Mickeyre.
– A barátom. Egy kicsit bunkó – magyarázkodott. – Ki a fene
bunkó? – robbant Emilio.
– Kérem, bocsásson meg, Mr. Scully. – A lány habozott. – Huh…
nem készül éppen valamilyen filmet forgatni? Mer ha igen, örülnék,
ha gondolna rám. Rita. Énekelek, táncolok, én… Emilio elcipelte.
A Ron háza felé haladó kocsival Cooper egyszerre csak
lehúzódott az út szélére.
 – Jaj, ne? – tréfálkozott Venus Maria. – Emlékszel, mi történt,
amikor a legutóbb így megálltunk?
Cooper elnevette magát..
– Most másról van szó.
A lány fölvette a hivatalos hangját.
– Oké, hány óra?
– Szeretném, ha megtennél valamit a kedvemért. Megint Venus
Marian volt az ugratás sora.
– Szopásról szó sem lehet, Cooper.
– Befognád a szád? – Miért?
– Befogod szépen a szád, és bekötöm a szemed ezzel a
kendővel.
Meglepetésem van számodra.
– Oóóó – a lány sikított örömében. – Imádom a meglepetéseket.
– Tudom. Szóval légy jó kislány, és csináld, amit mondtam.
– Szeretem, ha ilyen kemény vagy velem, Cooper.
A férfi a kesztyűtartóból elővett selyemsállal bekötötte a lány
szemét.
– Ez szexi – mondta Venus Maria. – Meg kell jegyeznem. Hol
fogunk kikötni, Cooper? Pucéran az ágyban?
– Mindig csak azon jár az eszed, de komolyan. És nagy a szád.
Venus Maria élvezte a helyzetet. – Hmmm, az nem baj.
– Koncentrálhatnék végre a vezetésre?
– Próbáld meg – ugratta a lány. – Csak képzelj el engem
meztelenül az ágyadban…
– Elég.
– Hová megyünk?
– Rontsam el a meglepetést? Szó sincs róla.

Deena a Sunseten haladt. Kocsijának ajtói zárva voltak. Alaposan

áttanulmányozta L. A. és Beverly Hills térképét, pontosan tudta,
hová megy.
Amikor elért a Doheny Roadhoz, balra fordult, és fölkanyarodott a
dombok felé.
Hamarosan Venus Maria házánál lesz.
 2059 99

Lucky gondolt rá, hogy megemlíti Ginónak Carlos Bonnatti

fenyegetőzését, de meggondolta magát. Miért nyugtalanítsa? Ő el
tud bánni Carlosszal. Meg tud oldani mindent.
Estélyi retiküljében egy kis pisztoly lapult, önvédelemhez.
Megszokta már, és nagyobb biztonságban érezte magát. Kivált
most.
– A fene egye meg – nyögte Gino. – Utálom ezeket a partikat.
Miért is hagytam magam rábeszélni?
– Esetleg találkozol valami gyönyörű filmcsillaggal, aki rábeszél,
hogy hagyd ott New Yorkot, és gyere ide élni – ugratta Lucky.
– Nagy dolog – horkant föl Gino. – Ha egy filmsztárt láttál, mindet
láttad.
– Mi lett Marabelle Blue-val?
– Hozzáment egy torreádorhoz, aztán hozzáment egy énekeshez,
aztán nem tudom.
– Előfordul még?
– Kit érdekel?
– Ha kíváncsi vagy rá, kiderítem.
Ginóból kirobbant a nevetés.
– Minek? Nyugodtan akarok élni. Öregember vagyok.
– Abbahagynád ezt? Nagyon pipa vagyok tőle. Az egyik
pillanatban közlőd, hogy mindörökre negyvenöt éves vagy, a
másikban öregember vagy. Mi történt?
– Nem történt semmi, kislány. Csak szembenéztem a valósággal.
Öt perccel Venus Maria előtt érkeztek a partira, és a pultnál
telepedtek le.
Lucky születettt kukkoló volt. Imádta nézni, ahogyan a sztárok
tülekednek a jobb pozícióért.
– Hát nem szórakoztató? – súgta oda Ginónak, amint A1 King
elment mellettük.
– Mint a pöcegödör – felelte Gino.

– Meglepetés! – kiáltotta egyszerre mindenki.

Venus Maria lekapta a szeméről a kötést, és levegőért kapkodott.
– Ez nem igaz! Ki csinálta?
 – No, mit gondolsz? – kérdezte a mellette álló Ron büszkén.
– Ó, Istenem! Milyen csodálatos meglepetés. Mindenki itt van! –
Természetesen, hercegnőm. És látnod kell az ajándékokat. Jaj,
micsoda móka lesz kibontani őket!
– Köszönöm, Ron – csókolta meg a barátját. – Nincs nálad jobb
barát.
– És van számodra még egy ajándékom. Egy mesés szerelés. Ha
netán át akarsz öltözni – folytatta Ron.
Venus Maria bánatosan nézett szakadt farmeijára és
túlméretezett zakójára.

A francba! Cooper, miért nem mondtad?

Gyere, édesem. Fölviszlek a hálószobámba.
Óóóó, Ron – ugratta a lány. – Te aztán tudsz bánni a lányokkal.
Fölmentek Ron hálószobájába. Menet közben mindenki boldog
születésnapot kívánt. A szoba közepén Venus Mariat Martin várta.
A lány megtorpant.
– Meglepetés, meglepetés! – tapsikolt örömében Ron. – Ahogyan
terveztük.
– Boldog születésnapot – mondta Martin. Venus Maria
mosolygott.
– Te vagy az ajándékom?
– Az egyik – szakította félbe Ron. – Most maradjatok kettesben.
De csak egy percre. Siessetek, és gyertek le a társasághoz. Itt
egy másik ajándék. – Az ágyon heverő, szépen becsomagolt, jókora
dobozra mutatott.
– Köszönöm, Ron.
– Szívesen. Ron kettesben hagyta őket.
Venus Maria lassan odament Martinhoz, átkarolta a nyakát,
hozzásimult, és hosszan, szívből megcsókolta.
– Mmmmmm – mondta. – Isten hozott itthon.
Néhány percig csókolóztak, aztán Venus Maria pihegő hangon –
a fiatal Marilyn Monroe-éra emlékeztetett – megkérdezte: –
Hiányoztam?
– Ó, igen – mondta a férfi.
– Bizonyítsd be – mondta a lány.
A férfi odanyomta a lányhoz kemény farkát.
 Itt a bizonyíték.
A lány halkan nevetett.
– Oóó, Martin, te tényleg takarékoskodtál.
És letérdelt, és lehúzta a férfi cipzárját, és mielőtt Martin észbe
kapott volna, már a szájába vette.
Ez volt az, amit szeretett Venus Mariaban. A lánynak volt
születésnapja, mégis ő kapta az ajándékot.
Odalenn Ron Antoniót és Kent elmélyült beszélgetésben találta.
Odasietett, és féltékenyen megragadta Ken karját.
– Antonio azt mondja, isteniek lettek a képeim – lelkendezett Ken.
– Sokat lendít majd a karrieremen, hogy Venus Mariaval
fényképeztek. Nem gondolod?
Ron sóhajtott. Miért kell neki mindig ilyen törtetőket kifognia? Hát
nem jobb lenne, ha Ken szépen otthon maradna, és beérné azzal,
hogy szép.
– De igen – mondta elszántan.
Ken aggodalmasan hajolt Antonióhoz.
– Mikor láthatom a képeket? – kérdezte. – Alig várom már.
– Holnap. Eljössz a stúdiómba – mondta Antonio, és diadalmas
pillantást vetett Ronra. – A stúdióm a házamban van. Eszünk egy
könnyű ebédet, aztán megmutatom a képeket.
– Pompi – mondta Ken.
Hah!, gondolta Ron, és dühödten bámult Antonióra. Miért nem
húzod le a cipzárodat, és mutatod meg neki most rögtön?
Madame Loretta lányai könnyen barátkoztak. Kétségtelenül a
legszebbek voltak a társaságban. Madame Lorettának jó szeme volt.
A lányokat pedig még frissen szedte le a vonatról vagy a
repülőgépről. Azért jöttek Hollywoodba, hogy sztárok legyenek. Egy
kis kurválkodás menet közben nem árthatott a pályafutásuknak.
Madame Loretta istállója híres volt. A lányok közül több feleségül
ment már filmsztárokhoz és producerekhez, egy másikat egy arab
milliárdos jegyezte el. A lány ettől igen elégedett volt.
Leslie kétségtelenül Madame Loretta legkülönlegesebb lányai
közé tartozott, és a jó madame jó kezekben szerette volna látni.
Ma este Leslie partnere Tom, Ken egyik fiúmodell barátja volt.
Azt az utasítást kapták, hogy forgolódjanak a vendégek között, és
bűvöljenek el mindenkit.
 – Pénzt kapsz ezért? – kérdezte Tom.
– Már miért kapnék pénzt? – védekezett egyből Leslie.
– Az a hír járja, hogy az itt lévő lányok közül egyesek – nézd, én
nem azt mondom, hogy te, csak egyesek – Madame Lorettánál
dolgoznak.
– Az a hír is járja, hogy a fiúk egy része buzi – vágott vissza
Leslie. – Te például buzi vagy?
Tom elpirult.
Én színész vagyok.
És azt akarod mondani, hogy nincsenek buzi színészek?
Biszexuális vagyok – magyarázta a fiú.
– Az nyilván töméntelen bűnt jelent – mormogta Leslie.
Amikor Venus újra megjelent az oldalán Martinnal, fölbolydult a
terem. Szakadt, farmeros kislányból azzá a Venus Mariavá változott,
akit mindannyian ismertek és szerettek – a szexi, peckes járású,
fölháborító videokirálynővé. Kihívó volt, vampos, rettenthetetlen.
Immár a Rontól kapott ajándék volt rajta: a JeanPaul Gaultier ruha,
fölötte strasszokkal díszített mellényke, a csuklóin vörös és fekete
zománccal díszített karperecek tömege.
– Mindenki minket bámul – súgta Martinnak. – Nyilván
meglepődtek, hogy itt látnak.
– De fényképezés nincs – figyelmeztette a férfi.
– Ugyan, ne legyen már üldözési mániád. Ron nem enged
fotósokat egy ilyen partira.
Egy pincér pezsgőt nyújtott neki. Martin megszorította a lány
kezét.
– Azért jöttem, hogy most már maradjak.
A lány belekortyolt a pezsgőbe, és fölhúzta az orrát.
– Igazán?
– Ezt akarod, nem?
A lány mosolygott.
De igen, Martin. Ezt akarom. Komolyan.
De amint kimondta ezeket a szavakat, úgy érezte, üresen
konganak.
 2060 100

– Szórakozunk? – kérdezte szárazon Cooper.

Lucky a férfira mosolygott.
– Igyekszem mindenből a legtöbbet kihozni. És ez érdekes parti.
– Ha valaki szereti a partikat – mondta nyugtalanul Cooper. – Maga
nem szereti?
– Szívesebben olvasnék egy jó könyvet.
– A hírneve alapján a hálószobájában nem éppen olvasgatni
szokott.
A férfi űzött pillantást vetett Luckyra.
– Miért hiszi azt mindenki, hogy kielégíthetetlen csődör vagyok? –
Mert az!
– Ezt a gyakorlatból tudja, igaz?
– Sokat olvastam magáról. – És persze mindent elhisz? Lucky
vigyorgott.
– Természetesen. Maga nem hiszi el, amit olvas? A férfi közelebb
húzódott Luckyhoz.
– Hogyhogy soha nem látom a férjével? Egyáltalán, hol van
Lennie?
– Most éppen Európában.
– Miféle házasság ez a maguké? Ki-ki megy a maga dolga után?
– Ez igazán nem tartozik magára.
– Értem. Az tökéletesen rendben van, ha maga beszél az én
szerelmi életemről, de a magáétól el a kezekkel, igaz?
Lucky sóhajtott.
– Pillanatnyilag … van egy kis problémánk.
Coopemak csak ennyi kellett. Az első pillanattól vonzódott
Luckyhoz.
– Én nagyon értek a problámák megoldásához. Ez a
szakterületem.
– Elhiszem. De én meg tudom oldani a magam problémáit,
köszönöm.
A szemük összevillant. Ha Lennie nem volna, ellenállhatatlanul
vonzónak találná Cooper Turnert, gyilkos reputációja ellenére is. No
és? Annak idején az ő híre sem volt jobb.
 – Maga nagyon izgalmas nő – nézett még mindig Lucky szemébe
Cooper.
Lucky azonban lehűtötte.
– Mondja – kérdezte –, ez az általános szöveg? Vagy minden
alkalommal mást talál ki?
Gino a pulthoz ment egy újabb italért. – Helló, Gino.
Megfordult, és Paige állt előtte.
Hé, mit csinálsz te itt?
Amit te. Pocsékul érzem magam. Ryderral vagy?
– Nem.
Gino észrevette, hogy az asszonyon nincs rajta a jegygyűrűje, és
elcsodálkozott.
– Akkor kivel?
Paige Gino kezére tette tökéletesen manikűrözött kezét. –
Kérdezni akartam tőled valamit, Gino. Gino érezte az asszony
pézsmaillatát. – IGEN?
– Megvan még az a gyűrű?
– Miféle gyűrű?
Paige az égre emelte a szemét.
– Miféle gyűrű?, aszongya. A nagy gyémántgyűrű, nem
emlékszel? Amelyiket akkor adtál ide, amikor arra kértél, hogy váljak
el Rydertól.
Gino ivott egy kortyot a whiskyjéből. Kimelegedett.
– Nem, visszavittem. Miért kérdezed?
– Kár – mondta csöndesen Paige. – Mi folyik itt, Paige?
Az asszony megnyalta telt ajkát. – Szerinted mi?
– Van egy olyan érzésem…
Az asszony fejezte be a mondatot.
– Hogy hajlandó vagyok hazamenni veled, Gino.
– Végleg? – Igen.
Ginóból kirobbant a nevetés. – Ideje!

– Martin, nem mondana nekem valamit?

Martin rémülten hőkölt hátra. Mi az ördögöt keres itt Adam Bobo
Grant? Ron azt mondta, a sajtótól senki sem lesz, senki.
– Jó estét, Bobo – mondta kedvesen, mert volt annyi esze, hogy
ne mutassa nemtetszését.
 – Nagyon elszomorít, amit magáról meg Deenáról hallók – tette a
kezét együttérzéssel Martin karjára Bobo. – De aminek meg kell
lennie, annak meg kell lennie.
Martin körülnézett, tekintetével kétségbeesetten kereste Ront. Ha
egyszer megtalálja, megfojtja. Ha Bobo bármit is ír a mai estéről,
Deena megpróbálja majd megkaparintani az egész vagyonát.

A kandalló közelében Mickey és Abigaile összetalálkozott. –

Undorító vagy – sziszegte Mickey.
– Én vagyok undorító – felelte Abigaile. – No és te meg az a… az
a kurva?
– Még mindig jobb, mint egy fodrász. Aki ráadásul fiatalabb nálad.
Hogyan hozhattad ilyen nevetséges helyzetbe magad?
– Te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak, Mickey Stolli.
Elmentél, és amikor elmentél, becsuktad magad mögött az ajtót.
Most már az életem az enyém.
– Vissza akarok menni – szakadt ki Mickeyből, hogy maga is
meglepődött. – Igen? – Igen. Mit szólsz hozzá, Abby?
Fölszolgálták a vacsorát. A hosszú asztalt megrakták minden
jóval. Volt ott friss homár és déli sült csirke, roston sült sertésborda
és hasábburgonya, tejszínes kukorica és ropogós fokhagymás
kenyér meg hatalmas saláták.
– A kedvenc ételeim! – kiáltott föl izgatottan Venus Maria.
– Ron, igazán mindenre gondoltál. Olyan boldog vagyok.
Szenzációs estém van. Hogy tudtad így titokban tartani? – Nem volt
könnyű – felelte Ron. – De érted mindent. Venus Maria Ron és
Martin között ült, élvezte a figyelmet. Még soha, senki nem rendezett
neki születésnapi partit, és most meg volt hatva.
Lucky ment oda, és leült mellé púpozott tányérjával.
– A kedvenc kajám – mondta. Venus Maria mosolygott.
– Az enyém is. Egyébként ismered Martin Swansont?
Lucky kezet nyújtott. Kemény kézszorítását a férfi lagymatag
kézfogással viszonozta. Hmmm. Iskolás korában a lányok mindig
viccelődtek a puha kézfogású férfiakon. Ernyedt kéz, ernyedt farok,
azt mondták. Ha így van, mit csinál ezzel a pasassal Venus Maria?
Lucky lefékezte a gondolatait.
– Sokat hallottam magáról – mondta.
 – Ismertem a boldogult férjét – felelte Martin. – Dimitri érdekes
ember volt.
– Volt üzleti kapcsolatuk? – kérdezte Lucky.
– Beszéltünk róla, de nem lett belőle semmi.
– Talán jobb is. Dimitri gyilkos üzletember volt.
– Ha jól tudom, fej fej mellett futunk – jegyezte meg Martin.
– Hogy érti ezt?
– Maga megvette a Panthert. Én most veszem át az Orpheust. Az
az igazság, hogy Mickey Stolli fogja vezetni nekem.
– Ha sikerül megszabadulnia Zeppótól.
– Ó, sikerülni fog. – Várt valamilyen megjegyzésre. – Bizonyára
sajnálja, hogy elveszti Mickeyt.
– Igen – mondta szomorúan Lucky. – Igazán hiányozni fog a
Panthernál.
– És nyilván még jobban sajnálja majd elveszíteni Venust.
– Ki mondta, hogy elveszít? – szólt közbe Venus.
– Még nem beszéltünk róla – mondta behízelgőn Martin –, de
nagy terveim vannak veled az Orpheusnál.
– Én nagyon jól érzem magam a Panthernál – felelte Venus, és
intett Angel és Buddy Hudsonnak. – Lucky átíratta nekem a
Bombanőt. És a Parádé fantasztikus. Majd meglátod. Nem megyek
el.
Martin udvariasan mosolygott.
– Nem most van itt az ideje, hogy megbeszéljük – mondta.
– Majd máskor mesélem el, hogy milyen terveim vannak
számodra.
Venus kezdett megmérgesedni.
– Martin, engem nem érdekel, hogy ti mit terveztek. Én maradok a
Panthernál. Pont. Oké?
Martin nem erőltette a témát. Mihelyt kettesben marad Venus
Mariaval, majd fölvilágosítja az élet dolgairól. Ha
összeházasodnak, Venus az Orpheus sztárja lesz. Nincs vita. Egy
pincér érintette meg Lucky vállát.
– Miz Santangelo?
– Tessék.
– Üzenet az édesapjától.
Lucky átvette Gino céduláját.
 “Egyedül maradtál, kislány. Paige meg én átmentünk a Beverly
Wilshire-ba. Ne várj. Talán holnap hazajövök! U. I. Igazad volt.
Nem vagyok olyan öreg, mint gondoltam!”
Lucky mosolygott. Gino újra akcióba lépett. Újra a régi. A torta
hatalmas volt, akkora, hogy külön erre a célra készült kocsin kellett
betolni.
Amikor Venus elfújta a gyertyákat, egy meztelen fiú ugrott ki a
tortából.
– Ó, Istenem! – kiáltott föl Venus. – Mindig ilyenre vágytam!
A mennyezetről lufik százai szálltak alá, és húsz brazil táncos
alkotott congaláncot végig a termen. Venus Ronhoz fordult.
– Ez igazán csodálatos – ölelte meg a barátját.
– Egy emlékezetes parti – felelte Ron. – Az egyik barát ajándéka
a másiknak. Összenéztek, eszükbe jutottak a régi idők.
– Köszönöm, Ron – mondta szeretettel Venus. – Nagyon
szeretlek.
És senki sem vette észre, amikor a Link nevű fickó besurrant a
vendégek közé.
 101
Valamennyiünk érdekében reméljük, hogy az a nap sosem jön el
Deenának eszébe jutott, amit Steven Berkeleynek és Jerry
Myersonnak mondott. Hány hónapja már? És a lelke legmélyén
vajon hitte-e, hogy az a nap mégis eljön?
Bizonyára nem. De elérkezett, és Deena nem bújt ki a rá váró
feladat alól.
Megállt a Forddal néhány méternyire Venus Maria házától.
Tudta, hogy a ház üres, csupán a gondnok alszik a ház hátsó
felében. Azt is tudta, milyen riasztóberendezés van, merre húzódnak
a sugarak, hogyan kell a szerkezetet kikapcsolni. Az információ,
amelyért megfizetett, nagyon alapos volt.
Venus Maria. A lány képe ott táncolt a szeme előtt. Kurva. Kis
kurva. Ribanc. A Ribanc.
Mit lát benne Martin? Martin nem szereti, csupán a szex érdekli
benne. És Deena tudta, hogy ki kell mentenie Martint Venus Maria
haszonleső karmai közül. Amikor a Ribanc hazaérkezik, ő majd
örökre megoldja a problémát. És soha, senki nem fog gyanakodni rá.
Deena annál sokkal okosabb. Ráadásul mindenki azt hiszi, hogy
most éppen alszik a szobájában a Palm Springs-i gyógyszállóban.
Deena hagyta, hogy föltörjenek az emlékei.
Tizennégy… tizennégy éves volt, amikor rajtakapta az apját az
ágyban egy másik nővel…
Deena Akveld fejletlen lány volt. Komoly, sápadt arca, hosszú,
vörös haja volt, és a hétvégékért élt, amelyeket az apjával töltött.
Mindig kettesben jártak el. Az apja szeretett vadászni és halászni, és
mivel Deena volt az egyetlen gyereke, mert fia nem született, Rione
Akveld mindenhová magával vitte a lányát. Deena úgy futott, mint
egy fiú. Úgy pecázott, mint egy fiú. Ügy lőtt, mint egy fiú. Az apja
büszke volt rá.
Deenának kislányos mellei voltak. Számára ez öröm volt, amikor
körülötte a többi lánynak csak úgy duzzadt a keble. O arra volt
büszke, hogy olyan erős és céltudatos, mint egy fiú.
Rione Akveldnak kis kocsmája volt Amszterdam mellett. Olyan
emberek találkozóhelye és kündulási pontja volt ez a kocsma, akik
halászni vagy vadászni indultak. Rione szobát és ételt adott a
vendégeinek, kempingfelszerelésekkel is ellátta őket.
 Amikor nem volt iskolában, Deena segített a fogadóban.
Megvetette az ágyakat, mosogatott, takarított. Nem volt nehéz
munka. Ameddig együtt tölthette a hétvégeket az apjával,
tökéletesen elégedett volt.
Azon a bizonyos hétvégén alig egy hónappal múlt tizennégy
éves.
Az anyja, aki az amerikai követségen volt tolmács, a hétvégén
fáradtan érkezett haza.
– Ma nem mehetsz apáddal – mondta. – Itt kell maradnod, hogy
segíts nekem.
Deena el volt keseredve. Vasárnap volt, ilyenkor volt a legjobb
kettesben az apjával.
– De apa vár – sírta.
– Ma nem – ismételte az anyja. – Nekem fogsz segíteni. Sok a
munka.
Deena dühöngött, de a nap folyamán az anyja kezdte jobban
érezni magát, és látva, hogy a lánya mennyire ki van kelve magából,
végül megengedte, hogy Deena kövesse az apját az egyórányi
járásra lévő, egyszobásvadászkunyhóba.
Deena megköszönte az anyjának, megcsókolta, fölpattant a
biciklijére, és elkarikázott. Sok új viccet akart mesélni az apjának. Az
iskolában hallotta őket az elmúlt héten, és az apja kedvéért jegyezte
meg őket. Olyan szép volt, amikor a csónakban ültek, ragyogott a
nap, lengedezett a szellő — csak ők ketten, senki más. Deena
boldog volt. Vidáman fütyörészve teljes erejéből tekerte a bicajt.
Amikor a kunyhóhoz ért, örömmel látta, hogy az apja kis, fekete
kocsija ott áll. Helyes. Tehátjnem ment le a tóra Deena nélkül.
Boldogan lépett be, hogy meglepje az apját.
Hát az apja aztán meg is lepődött. Pucéran, előrehajolva guggolt
az ágy közepén, mezítelen feneke föl-le táncolt, akár egy vaddisznó,
és közben rémes, hörgő hangokat hallatott.
Deena egy pillanatig nem értette. Mi baja az apjának? Beteg?
És akkor meglátta alatta a nőt. Egy meztelen nő feküdt ott
hatalmas mellel, sűrű szeméremszőrzettel, tágra nyitott szájjal, és
kis sóhajok szakadtak ki belőle.
Ó, de jó. Csináld még… még… még…
 Deena tökéletesen nyugodt volt. Fölkapta az apja
vadászpuskáját, amely az ajtó mellé volt támasztva.
Az apja mintha megérezte volna a jelenlétét, még idejében
lemászott a nőről.
Deena tüzelt.
A golyó a nő mellébe fúródott, azonnal megölte. Deena pontosan
a célba talált, ahogyan az apja tanította.
– Jézusom! — ordította az apja, odarohant, és kiverte Deena
kezéből a puskát. – Mit tettél? Mit tettél, az Isten szerelmére?
Deena vakon meredt rá. Minden olyan gyorsan történt, hogy
maga sem tudta, mit csinált.
– Megölted! Megölted! – jajgatott az apja.
– Mehetünk horgászni? – kérdezte Deena halkan, nagyon
nyugodtan.
Később, mikor apja összeszedte magát, leültette Deenát, és
halkan, nyugodtan beszélni kezdett.
– Nem mondod el senkinek, hogy ma mi történt itt, megértetted?
Nem mondod el senkinek, mert ha igen, börtönbe dugnak, amelynek
eldobják a kulcsát, és soha többé nem leszel szabad. – Megfogta
Deena vállát, és jól megrázta. – Deena, figyelsz rám? Érted, amit
mondok?
Deena vakon bólintott.
– Igen, apa. Mehetünk horgászni?
A férfi elkeseredetten csóválta a fejét.
A nő az ágyban autóstopos volt, akit aznap szedett föl. Senki nem
látta a nőt Akvelddal. Nem volt kettőjük között semmiféle kapcsolat.
Deena segített az apjának becsavarni a tetemet a lepedőbe, végül
már csak egy véres csomag látszott, amelyet beraktak a kocsi
csomagtartójába.
Amikor besötétedett, a holttestet levitték a folyóhoz. Az apja
téglákat kötött a testre, végül bedobták a hideg, sötét vízbe.
– Ez nem történt meg – mondta az apja. – Értesz engem, Deena?
Ez nem történt meg.
– Rendben van, apa – felelte Deena. – Holnap mehetünk
horgászni?
– Igen – felelte a férfi.
Az incidenst egyikük sem említette soha többet.
 Deena tudott türelmes lenni. Tudta, hogy Venus Maria előbbutóbb
csak hazajön.
És ha igen, vége lesz mindennek.
Senki nem keresztezheti Deena Akveld útját.

Lennie egypárszor körbejárta a házat. Sejtelme sem volt, hol

lehet Lucky vagy éppenséggel a többiek. Még Miko sem került elő.
Szép kis hazatérés, gondolta bánatosan.
Megrohamozta a frigót. Hideg marhasültet és krumplisalátát talált.
Mindkettőt befalta.
Most, hogy visszatért, alig várta már, hogy beszélhessen
Luckyval. Pedig mégis várnia kellett. Telefonálnia kellett volna, hogy
jön. A francba! Ez rossz húzás volt.
Tizenegyre elfáradt. Elhatározta, hogy azt teszi, amit Lucky tett
vele New Yorkban, tehát fölment a hálószobába, levetkőzött, és
bebújt az ágyba. Még lefekvés előtt kicsavarta azonban a
villanykörtét, hogy amikor Lucky hazajön, meg ne láthassa őt. Így
fogja meglepni. Lucky lefekszik, és ő ott lesz az ágyban.
Arra gondolt, hogy csak lehever, és lecsukja a szemét egy pár
percre, de hamarosan mélyen aludt már.

Előbbutóbb meg kellett történnie. Venus Maria észrevette Emiliót,

mielőtt még Ron eitávolíthatta volna a hangos barátnőjével együtt.
Venus megpillantotta a terem túlsó felén a szemet szúró párocskát,
és dühöngeni kezdett.
– Ron, ő mi a fenét keres itt? Rúgd ki. De gyorsan. Alattomos
kígyó. Soha többé nem akarom látni a rusnya pofáját!
Ron magához intett két biztonsági embert, és Emilióra meg Ritára
mutatott.
– Szabaduljon meg tőlük diszkréten – utasította az őröket, ami
oké is lett volna, ha Emiliónak a legkisebb szándéka lett volna
diszkréten távozni.
De nem, nem úgy volt.
– Vegyék le rólam a kezüket! – ordította Emilio, minthogy a két őr,
mivel nem tudták rábeszélni a csöndes távozásra, akcióba lépett. Az
emberek odafordultak.
– Egy pillanat – ugrott föl az asztaltól Venus Maria, és odament.
 Dühösen nézett a bátyjára.
Rita megpróbált kedves lenni.
– Szia, Rita vagyok. Emilio azt mondta, oké, ha eljövünk ma este.
Nagy rajongód vagyok. Én…Venus hideg pillantása elhallgattatta
Emilio – mondta jeges hangon Venus Maria –, tűnj el a partimról. De
rögtön.
– Hé, hugi, mit követtem el? – nyafogta panaszosan Emilio. –
Semmi szörnyűt, nem igaz? – Sértődött képet vágott. – A bátyád
vagyok. A testvéred. Úgy illik, hogy összetartsunk.
Tulajdonképpen…
Venus Maria nagy lendülettel pofon vágta a fivérét.
– Ez jár azért, mert kiárusítottál – mondta dühösen. – Isten veled,
Emilio. És többé ide se fáradj.
Emilio kiborult. A nyilvános megszégyenítést nem neki találták ki.
– Mi a francot képzelsz, ki vagy te? – ordította elvörösödve. –
Nekem te nem vagy semmiféle nagy sztár. Mindent tudok rólad, és
mindent ki is fogok tálalni annak, aki a legtöbbet fizeti érte. Hát csak
vigyázz, hugi, mert szétrúgom azt a nagyképű valagadat! Jól
vigyázz!
Venus Maria hátat fordított Emiliónak.
– Vigyék el – utasította a biztonsági embereket.
Azok megpróbálták megragadni Emiliót, ám az lerázta őket.
– Magam is ki tudok menni – mondta harsogva. – De ez nem azt
jelenti, hogy nem jövök vissza.
– Nos – állapította meg Ron, amint Emiliót kivezették, nyomában
a szánalomra méltó Ritával –, ez talán jó lecke lesz neki. – Intett a
bámész vendégeknek. – És most folytassuk a partit. – Aztán Venus
Mariahoz fordult. – Jól vagy? – kérdezte eggyüttérzőn. A lány
bólintott.
– Nézd, egy fivérrel kevesebb miatt kell aggódnom. Emilio már a
múlté.
Lucky, Cooper, Venus és Martin egyszerre készültek távozni. Ron
a kapuhoz kísérte őket.
– Ezt igazán pompásan csináltad – ölelte át szeretettel a barátja
nyakát Venus Maria. – És az ajándékaim! Mennyi csomag! Alig
várom, hogy kibontsam őket.
 – Gyere át reggel, majd kibontjuk őket együtt – javasolta Ron, aki
majd belehalt a kíváncsiságba, úgy szerette volna látni az
ajándékokat.
Hozzá ne merj nyúlni semmihez! Ismerlek! – Eszemben sincs.
– Becs’ szavamra, ez volt életem legszebb estéje, Ron. Soha
nem éreztem még ilyen jól magam. Lucky egyetértett.
– Fantasztikus parti volt.
– Emiliótól eltekintve – húzta el a száját Ron.
– Ne törődj vele – rázta a fejét Venus Maria. – Emilio nulla.
– Amint láttam, az édesapjának nem tellett sok időbe, amíg
partnert talált – pillantott Luckyra gúnyosan Cooper. Lucky
mosolygott. – Ó, a nagy Gino. A fénykorában Gino, a Kos volt a
gúnyneve. Valószínűleg több partnere volt, Cooper, mint magának.
Mindenki nevetett.
– Szerintem velem is megpróbálkozhatott volna egy kicsit
korábban – mondta Venus Maria. – Az a sötét, szexi tekintet. Hűha!
Fiatal korában nem lehetett semmi.
– Ó, igen – bólogatott Lucky.
– Nos, hogy legyünk? – kérdezte Cooper. – Talán én elviszem
Martint. Lucky, maga Vénusszal mehet. Ron pedig maradjon azzal,
akivel akar.
Ismét mindenki nevetett.
– De komolyan – karolta át Lucky vállát Cooper. – Nem hajthat
haza a tengerpartra egyedül. Elviszem.
– Nem szükséges. Valahol van egy kocsim sofőrrel.
– Azt mondtam, elviszem – ismételte Cooper.
Lucky nagyon esendőnek érezte magát. És Cooperban volt
valami…
– Hát… ha nem számít arra, hogy behívom egy kávéra …
– Mi van magukkal, nőkkel az utóbbi időben? Hazaviszem
Venust, azt mondja, nem lesz semmi. Most magát akarom elkísérni,
és még nem is vagyunk a kocsiban, maga máris ezzel a szöveggel
jön. Elveszítettem volna a varázsomat, vagy mi?
– Férjes asszony vagyok.
– Aha. Mindig látom is maga körül ólálkodni a férjét.
Nem így van.
 Tehát hazaviszem. És nem fog történni semmi. Valamikor régen
igen sok minden történhetett volna.
Cooper hihetetlenül vonzó férfi volt. Ám Lucky nem tudta
elfelejteni Lennie-t.
– Hol van Ken? – nézett körül kétségbeesetten Ron. Az egyik
parkolófiú közölte, hogy Ken elment Antonió-val Ron rosszul fogadta
a hírt. – Biztos?
– Aha, ismerem Kent. Antonio Cadillacjében mentek el.
Venus Maria megérezte Ron fájdalmát.
– Ne feledd, hogy sohasem volt méltó hozzád – szorította meg a
barátja karját. Ron megpróbálta titkolni sérült lelkét.
– Igazad van – mondta. – Túlságosan sokat költöttem rá. A
következő szerencsés versenyzőnek gazdagabbnak és idősebbnek
kell lennie. Egyszer már gondoskodhatna valaki rólam is.
– Nagyon igaz – helyeselt Venus Maria. – Hajts rá, Ron. A
legjobbat érdemied.
Martin a limuzinnál várta a lányt.
Venus Maria előbb Martinra, majd megint Ronra pillantott.
– Szeretnéd, ha maradnék? – kérdezte. – Ha akarod, maradok.
– Nem. Már nagyfiú vagyok. Kibírom – felelte Ron, és megpróbált
vidámnak látszani. – Csak menj. Mr. New York vár.
– Hadd várjon – mondta a fékezhetetlen Venus Maria. – Nem
érdekel.
– Boldog születésnapot – mondta Ron, és szájon csókolta a lányt.
– Nagy utat tettünk meg együtt.
– Az biztos – felelte Venus Maria, mielőtt odament volna
Martinhoz.

Közben Lucky beszállt Cooper Mercedesébe.

Ron megfordult, és lassan visszament a házba.
Számára a parti véget ért.
Amikor Johnny Romano kanos volt, nem lehetett leállítani. A
limuzinban hazafelé rávetette magát Warnerra. A lány megpróbálta
eltolni, de Johnnyval nem lehetett bírni.
Tárulkozz ki, bébi – mondta, és nevetett a saját vic cén. – Ezt
szoktátok mondani a bűnözőknek, nem? Tárulkozz ki.
 – Johnny, ne. – Warner megpróbálta megőrizni a méltóságát, ám
a szoknyája olyan rövid volt, hogy Johnny pillanatok alatt derékig
föltűrte. Fél kézzel, nagy szakértelemmel eltávolította a lány bugyiját.
– És a sofőr? – ellenkezett Warner. – Nem néz ide – mondta
Johnny. Magában pedig azt gondolta: látott már éppen elég
hasonlót.
És aztán egyetlen lendülettel a lányon volt, és dolgozni kezdett,
miközben a limuzin suhant végig a Sunset Boulevard-on.
Warner élvezte is a dolgot, de állandóan az járt a fejében: Ó,
Istenem, csak nem állítják le a kocsit. Nem tudta volna elviselni, ha
letartóztatják őket azért, mert a kocsiban csinálták.

– Ha a kis patkány bármit írni merészel, beperelem – morogta

Martin, miközben a limuzin száguldott föl a dombra.
– Kicsoda? – kérdezte Venus Maria, és odabújt a férfihoz.
– Az a seggfej Adam Bobo Grant, vagy hogy is hívják. – Bobo
ártalmatlan.
– Olyan ártalmatlan, mint Johnny Romano farka!
– Martin! – a lány visított a nevetéstől. – Nem is sejtettem, hogy
ilyen vicces tudsz lenni.
– Én sem – felelte komoran a férfi. – Nézd, meg is mondhatom
neked: határozottan megígértem Deenának, hogy ez alatt az
itttartózkodásom alatt nem találkozom veled. Ha Bobo bármit ír,
Deena rettenetesen dühös lesz.
– No és? Elválsz tőle, vagy nem?
– Igen, de szeretnék békében elválni. Eszem ágában sincs neki
adni a pénzem felét.
Hát mindig csak ezen jár az esze, a pénzen?
– A törvény értelmében nem vagy köteles, vagy igen?
– Nem. De ha egy asszony megharagszik, az ügyvédjét akár
gyilkosságra is fölhatalmazza. Én ígéretet tettem neki. Azt hiszem,
meg kellett volna tartanom.
Kissé késő most erre gondolni, Martin.
Igazad van.
– Mondok én valamit – javasolta a lány. – Reggel fölhívom Bobót,
és exkluzív interjút adok neki valami másról. Biztos vagyok benne,
hogy hallgat rám, ha megkérem, hogy hagyjon békében kettőnket.
Ez kedvedre van?
– Igen. De azért dühös vagyok. Figyelmeztettem Ront, hogy ne
legyenek újságírók.
– Bobot senki sem tekinti újságírónak. Egyszerűen a banda tagja.
– Nem az enyémnek. Különben is, mit keres itt? Tudtommal New
Yorkban él.
– Ahol parti van, ott Bobo is ott van. A limuzin lágyan kanyarodott
a ház elé.
– Biztonságosabb helyen is lakhatnál – jegyezte meg Martin. –
Nincs fotocellás kapu. Bárki bemehet utánad.
– Van riasztóm.
– Az olyan embernek, mint te, az nem elegendő védelem. És
nekem még kevésbé. Holnap elkezdesz új ház után nézni. Ezt kapod
tőlem a születésnapodra.
Hát Martin nem veszi az eszébe, hogy ő dolgozó nő? – Nincs rá
időm. Keress te.
– Nézzünk házat együtt. Megbízok egy ingatlanügynököt, hogy
keressen néhány megfelelőnek látszó házat. Aztán a jövő hétvégén
megnézhetjük őket.
Venus Maria nem igazán érezte úgy, hogy el akar költözni.
Szerette a házát.
– Ma éjjel ugye nálam maradsz? – kérdezte.
– Természetesen.
Elküldték a limuzint, bementek a házba.
– Szóval, Mr. Swanson – fordult szembe a férfival Venus Maria. –
Ma van a születésnapom. Mit tud adni nekem? Martin mosolygott.
– Mit nem tudok adni neked? Gyere ide.
A lány lassan odament a férfihoz, átkarolta a nyakát, hozzá
simult.
Martinnak sikerült lehámoznia Venus válláról a ruhát, és megfogta
a lány mellét.
Óóóó, szeretem, amikor ezt csinálod. – A lány borzongott a
várakozástól. – Úgy bánj velem, hogy ma van a születésnapom. És
ne kapkodj. Van időnk. Azt akarom, hogy ma éjjel nagyon lassan
csináljuk. Nagyon-nagyon… lassan. Martin vadul csókolni kezdte a
lányt. Venus halkan fölsikoltott, és hátrahanyatlott a pamlagon.
 – Csomagolj ki.
Martin úgy tett. A ruha alatt csupán egy parányi bikinibugyi volt a
lányon.
Egyikük sem hallotta, amikor Deena a szobába lépett.
Venus Maria a feje fölé emelte a karját, és kéjesen sóhajtott.
– Óóóó, Martin, megőrülök a szádtól. Imádom, amikor hozzám
érsz…
Egyikük sem hallotta, amikor Deena kibiztosította a pisztolyt.
Venus Maria Martin cipzárjához nyúlt, lehúzta.
– A kielégülés… garantálva – ugratta a férfit, amíg az kiszabadult
nadrágjából.
– Ó, Istenem, szeretlek – nyögte Martin, amikor a lány keresni
kezdte a kedvét a nyelvével.
Martin szavai valósággal halálos csapást mértek Deenára.
Szereti?
Martin szereti a Ribancot? Lehetetlen.
Elképzelhetetlen.
Teljes árulás.
– Már vártam, hogy kimondd – mormolta lágyan Venus Maria. –
Komolyan így érzed, Martin? Komolyan?
– Ó, igen, bébi, igen.
Az eldördülő lövés véget vetett minden további beszédnek.
 2061 103

– Nem megy valami gyorsan – állapította meg Lucky.

– Sietünk? – nézett a lányra Cooper szép arcán kérdő
arckifejezéssel Hajnali egy óra van.. Hat óra múlva ismét a
stúdióban kell lennem.
– Nekem is. Nem lenne egyszerűbb, ha maradnék éjszakára?
Lucky elnevette magát.
– Nem megmondtam? Nincs éjszakai maradás. Nincs
bekéredzkedés kávéra. Nincs semmi. Férjes hölgy vagyok.
Cooper könnyedén a lány térdére tette a kezét.
– Maga rendkívül szép férjes hölgy.
– Kérdeznék valamit – tolta el a férfi kezét Lucky.
– Csak tessék.
– Kötelezőnek érzi, hogy próbálkozzék minden egyes nővel,
akivel kettesben marad? Cooper mosolygott.
– Miért ne? Ha valakinek olyan híre van, mint nekem, a nők el is
várják tőle. Ha nem próbálkozom, a nők töprengeni kezdenek, vajon
mi bajuk lehet. És igazán nem szeretném, ha azt hinné magáról,
hogy nem vonzó.
Luckyból ismét kirobbant a nevetés.
– Cooper, biztosíthatom, hogy nekem igen nagy az önbizalmam.
Miattam nem kell aggódnia.
– De én aggódom.
– -Micsoda úr!
– Köszönöm.
– Egyébként – mondta Lucky – igen találékony vagyok. – Igen?
– És tudom, hogy Venus Mariat kedveli.
– A barátom – védekezett a férfi.
– A barátja, és nagyon kedveli, igaz? – Venus Martint szereti.
– Ó, igen, Martin valóságos főnyeremény. – Nagyon boldogok.
– Ugyan már, Cooper. Mi ketten tudjuk, hogy ez a frigy nem az
égben köttetett. Mennyi idő kell hozzá, hogy Martin ismét más
szoknyák után koslasson? Mert így működik, igaz? Hódít, aztán
megy tovább. Számos menő üzletember csinálja ezt. A hajsza az,
ami fölcsigázza őket.
– Talán – mondta óvatosan Cooper.
 Nézze, én tudom, miről beszélek. Magam is ilyen voltam. –
Milyen?
– Ó, hiszen tudja! A hódítás izgalma volt a tetőpont, aztán jöhetett
a következő. Apám mindig azt mondta, hogy úgy
viselkedemselkedem, mint egy férfi. Ha kedvemre való férfi akadt p
az utamba, megszereztem. Ez az úgynevezett ne-te- hívj-majd-
énhívlak szindróma. Nem akartam belemenni egyetlen kapcsolatba
sem. Persze ez még a boldogult hetvenes években történt, amikor
még nyugodtan lefeküdhetett az ember bárkivel. Most nem elegendő
már az óvszer sem, nem árt, ha ismerjük a partnerünk kortörténetét
hét évre visszamenően.
– Maga nem tesz lakatot a szájára, igaz?
– Nem, így tartom helyesnek.
– Öröm végre ilyen beszédet hallani.
– Kösz.
– Megkérdezném… – Igen, Cooper?
– Fiúsíthatom?
Lucky nevetett.
– Persze. Ahogyan akarja. Lennie meg én leszünk az új, legjobb
barátai.
– Nem bánnám.
Ha valaha is visszajön, gondolta Lucky, és nagyot sóhajtott. A
Mercedes száguldott a Csendes-óceán menti autópályán.
– Itt forduljon balra – mondta Lucky. – A házunk a Kolónián van.
Cooper bekanyarodott, és megkérdezte, hazamegy-e Gino.
– Nem hiszem – felelte Lucky. – Ha ő meg Paige elkezdik, sosem
tudni, mikor hagyják abba.
– Úgy érti… hogy az ő korában?
– Ugye maga is szeretne ilyen szerencsés lenni?
– Hmmmm.
– Ha jobban belegondolok, megvan rá az esélye.
Cooper megállt a ház előtt.
– Oké – mondta határozottan Lucky – bejöhet egy csésze kávéra,
de mást nem kap.
Cooper mosolygott.
– Köszönöm nagylelkű ajánlatát, de nem élek vele. Lucky is
mosolygott.
 – Jó éjszakát, Cooper.
A férfi közelebb hajolt, és megcsókolta a lány arcát.
Jó éjszakát, Lucky.
Lucky kiszállt a kocsiból, odament a bejárathoz, integetett, és
bement. Cooper visszaintett, fölbőgette a motort, és elhajtott.
Egyikük sem vette észre, hogy egy fekete kupé áll meg néhány
méternyire az utcán.
Lucky még két perce sem volt odabenn, amikor megszólalt az
ajtócsengő. Azt hitte, Cooper az, hát ajtót nyitott.
Nem állt módjában védekezni. Link megragadta, még mielőtt
sikolthatott volna, és durván befogta a száját.
Lucky vadul próbálta megütni a férfit.
Link hátrahajolt, és az öklével teljes erőből a lány arcába vágott.
Lucky némán összecsuklott.
 2062 104

Rita egész úton hazafelé tombolt.

– Soha életemben nem kerültem még ilyen kínos helyzetbe. Hogy
tehettél velem ilyet? Fontos emberek voltak ott a partin, Emilio, és te
kidobattál minket. Hogy tehetted?
– Ne aggódj, majd olvashatsz erről a partiról az Igazság és
tényben – mondta dühösen Emilio. – Leleplezem az összes
nagyképű seggfejet. Megmutatom, hogy valójában micsoda üres
hólyagok. Senki nem dobhatja ki Emilio Sierrát.
– És mit csinálsz majd, ha kifogysz a sztorikból? – pirított rá Rita.
– Mert csak azokból élsz, Emilio. Közben magadra haragítod ezeket
az embereket, és soha életedben nem fogsz Hollywoodban dolgozni.
– Mit tudsz te? – vágta oda Emilio.
– Sokat.
A vita egyre jobban elfajult, és mire Emilio lakásához értek, Rita
már elhatározta, hogy elköltözik. Összecsomagolta a holmiját, és
taxit hívott.
Soha nem találsz még egy ilyen pasast, mint én – kiabálta utána
Emilio.
Nem is szeretnék – kiabálta vissza Rita.

A Beverly Wilshire Hotelban Paige szájon csókolta Ginót, és

belefészkelte magát ölelő karjába.
– Jó éjt, Gino – mondta elégedetten.
– Hé, mi olyan jó benne?
Az asszony megrázta rézvörös üstökét.
– Együtt vagyunk, nem?
A férfi keze megérintette az asszony lábát, aztán ujjai fölfelé
tapogatóztak.
– Végleg?
– Akarom a gyűrűmet!
– Drágám, a tiéd! Holnap elmegyünk bevásárolni.
Ismét megölelték egymást, aztán elhelyezkedtek a takaró alatt.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte kíváncsian Gino, közben
Paige combját simogatta.
– Féltem.
 – Tőlem?
– Attól, hogy elkötelezzem magam.
– Márpedig ez az.
Az asszony boldogan mosolygott. – Tudom, Gino. Tudom.
– Szokj hozzá, kislány.
– Már hozzászoktam.

– Jó itthon lenni – mondta Mickey.

– Még nem vagy itthon – zsémbelt Abigaile. – Megtarthatod a
bungalódat a Beverly Hills Hotelban mindaddig, amíg mindketten
nem leszünk egészen biztosak a dologban. Próbaidőn vagy, Mickey.
– Mire jó ez a próbaidő? Eléggé régen vagyunk házasok, hogy
tudjuk: egymáshoz tartozunk.
– Ha a békülés mellett döntünk, ezután másképp kell lennie, mint
eddig volt – mondta Abigaile. – Nincs több szerető. Nincs több kurva.
Arra gondoltam, el kellene mennünk házassági tanácsadóhoz.
Mickey harsogva nevetett.
– Házassági tanácsadóhoz? Nekünk? Az egész város rajtunk
röhögne.

Venus Maria távozott, de még mindig maradt számos vendég.

Ron azt kívánta, bárcsak mind mennének a pokolba. Lesújtotta,
hogy Ken elment Antonióval. Már majdnem egy éve együtt éltek.
Hűség, ó! Már nem létezik. Ken csak kapni szeret. Venus Marianak
teljesen igaza van vele kapcsolatban. Ken Baba. Micsoda találó
meghatározás.
Adam Bobo Grant ment oda hozzá.
– Szenzációs parti, Ron. Magának igazán van stílusa.
– Köszönöm, Adam.
– Mondja csak, hol van a… barátja?
– Már nem a barátom. – Komolyan?
– Komolyan.

– Gyönyörű hajad van – érintette meg a lány haját Saxon.

– Köszönöm – hátrált Leslie.
– Tudod-e, hogy gyönyörű lány vagy? Színésznő vagy?
A lány csak bámult nagy, csillogó szemével.
 – Nem. Maga színész?
Saxon hátradobta a sörényét.
– Úgy nézek ki?
– Mindenesetre nagyon jóképű – mondta szégyenlősen a lány.
– Kivel jöttél?
– Barátokkal. És maga?
– Egy férjes hölggyel, aki válófélben volt, de meggondolta magát,
és kibékült az urával.
– Mindig férjes hölgyekkel jár?
– Valahogyan… vonzódnak hozzám. – Tátott szájjal bámulta a
lány üde szépségét. – Miért, te is férjnél vagy? Leslie lesütötte a
szemét.
– Magam sem tudom. .

Frankie és Arnie négy csajt csíptek föl.

– Hazamegyünk, folytatni a partit – mondta Arnie, és karon
ragadta Eddie-t. – Szedd össze magad.
Eddie egész éjjel mászkált a házban. Már kezdetben észrevette
Leslie-t, és rajta tartotta a szemét. Az asszony most éppen holmi
hosszú hajú seggfejjel beszélgetett, és ez dühítette Eddie-t. Azért
nem beszélt a feleségével, mert nem tudta, mit mondjon neki.
– Jó, jó, rögtön jövök – küldte el Amie-t.
– Lelépünk – mondta Frankie. – Gyere utánunk.
Eddie ismét kiment a klótyóra. Maradék kokainját kiszórta a
tükrös üveglapra, három egyenes sorba rendezte, és egy
összetekert százdollárossal fölszippantotta.
Amint a kokain szétrobbant az agyában, hirtelen megvilágosodott
minden. Eddie Kane leszokik.
Leslie fog segíteni neki.
Mindenki más dögöljön meg. Végre döntött.
És a parti lassan kezdett elcsöndesedni. A személyzet tagjai
egymás után fejezték be a munkájukat, és hazamentek pihenni. A
zenészek összecsomagoltak és távoztak. A parkolófiúk előhozták az
utolsó kocsikat is.
Lassan békesség és nyugalom lett. A parti véget ért.
 2063 105

Venus Maria házában egy reszkető kéz a telefonért nyúlt, és

kétségbeesetten tárcsázta a 911-et.
Segítsenek – lihegte egy rémült hang. – Kérem… kérem,
segítsenek rajtunk. Valakit lelőttek. Jöjjenek ide, amilyen gyorsan
csak tudnak.

Valami fölébresztette Lennie-t. Nem tudta, mi az. Félálomban

körültapogatózott az ágyban, hogy Lucky ott van-e mellette. Nem
volt ott. Hol a pokolban lehet?
Föltápászkodott, és a fürdőszobába indult. Közben az órájára
pillantott. Egy óra elmúlt.
Valami nem stimmel. Rossz érzés fogta el. Az a fajta szorongás,
amely az embert akkor keríti a hatalmába, amikor igazán nyomasztó,
lidérces álomból ébred.
Körülnézett a házban. Még mindig nem volt otthon senki. Föltűnt
neki, hogy a partot verdeső hullámok nagyon hangosak. A nappaliba
ment, és észrevette, hogy a teraszra vezető ajtó nyitva van.
Különös. Nem emlékezett rá, hogy az ajtó korábban is nyitva lett
volna.
Átvágott a szobán, és amikor éppen be akarta zárni az ajtót, a
holdfényben megpillantott egy embert, aki egy testet cipelt a
tengerhez.
Lennie ösztönösen felkiáltott.
Hé, mit csinál?
A fickó megfordult, eldobta a testet, és futni kezdett a parton.
Lennie lerohant a lépcsőn a homokra, és a tomboló dagály felé
vette az útját, a vízhez, ahol az imént a menekülő alak állt.
Mire odaért, az illető – bárki volt is – eltűnt a sötétben.
Lennie belegázolt a vízbe. Semmit sem látott, mégis tudta, hogy
az a fickó egy testet vonszolt be az óceánba. Újabb hullám csapott a
partra, aztán visszahúzódott.
Lennie egyszerre csak megpillantotta a testet, amelyet a víz
lassan sodort befelé.
Lucky az. Úristen! Lucky az!
 Botladozva, pánikban Lennie megragadta a testet a hóna alatt, és
apránként – mert pokolian nehéz volt –, lassan kihúzta a homokra.
Lélegzik még? Nem tudta.
Eszelősen próbált fölidézni mindent, amit az újraélesztésről
valaha is tanult. Fulladás… fulladás… mi a fenét kell csinálni, ha
valaki fuldoklik?
Ki kell rázni belőle a vizet, a feje tetejére kell állítani. Valamit
csinálni kell. Ó, Istenem! Egy iszonyatos, lidérces álom vált
valósággá.
És az egészben az volt a legrosszabb, hogy Lennie nem tudta,
meg tudja-e majd menteni a feleségét.
 2064 106

A temetés komor volt. A gyászolók feketét viseltek. És a hatalmas

tömeg be sem fért a templomba.
Martin ott volt, nem törődött a nekivadult paparazzókkal, amikor
lehajtott fejjel bement a templomba.
Számos illegális helikopter lebegett odafönn, torzsalkodva a
levegőben elfoglalt helyért, miközben a fotósok életveszélyesen
kihajoltak.
Ó… a hírnév ára…

– Még mindig úgy érzem magam, mintha tíz menetem lett volna
Mike Tysonnal — tréfálkozott óvatosan beszélve Lucky. Az állkapcsa
eltört, amikor az ismeretlen támadó beleöklözött az arcába, és eltört
a karja is. Ettől a két sérüléstől eltekintve jól volt, de Lennie
ragaszkodott hozzá, hogy napokig ágyban maradjon. – Ha valami
történne veled – kezdte mondani Lennie. Lucky a férfi ajkára tette az
ujját.
– Itt vagyok, és itt vagy. Ez elég. Ne gondoljunk arra, mi lett volna,
ha nem jössz vissza hozzám.
Lennie csodálkozva nézett az asszonyra, és a fejét csóválta.
– Azt hiszem, minket az Isten is egymásnak rendelt, Mrs. Golden.
Lucky bánatosan nézett föl rá, és egyszerűen mondta:
– Igen, Mr. Golden. Azt hiszem, így van.

– Remek asszony volt – mondta a pap. – Remek, és

köztiszteletben álló. Hiányozni fog.
Martin maga elé meredt, miközben a pap folytatta a halott
dicséretét.
Igen, hiányozni fog. És hiányozni fog Venus Maria is. Mexikóba
menekült, és feleségül ment Cooper Turnerhez, két nappal azután,
hogy Deena maga ellen fordította a fegyverét, és a szemük láttára
szétloccsantotta a saját agyvelejét.
A sors.
Kinek van fölötte hatalma?
Még Martin Swansonnak sem.
Nyilvánosan megszégyenítették és megalázták, néhány nap alatt.
 Ez az ügy rossz fényt vetett rá.
De újra föl fog tömi.
Martin Swansont semmi sem tarthatja vissza. A megfakult hírnév
visszanyerheti régi ragyogását. Martin ezért a célért fog dolgozni.

A televízióban nézték a temetést.

– Súlyos csapás – mondta csöndesen Lennie.
– Kinek? – kérdezte Lucky. – Mindannyiunknak.
Lucky egyetértően bólintott.
– Igen, én is azt hiszem.
– Ide figyelj – mondta Lennie. – Megint beszéltem a
rendőrséggel. Még mindig sejtelmük sincs, ki volt a támadód. Biztos,
hogy nem tudsz semmit?
– Fogalmam sincs – mondta Lucky, majd fölemelt egy magazint,
és lapozgatta.
Lennie nem nagyon hitt neki, de mit tehetett? Bobby rontott be a
szobába.
– Nagypapi nősül – kiabálta. – Nagypapi nősül. – Fölpattant az
ágyra, és ugrálni kezdett rajta.
– Mikor? – dobta le a lapot Lucky.
– – Mihelyt teheti – kiabálta Bobby. – Én vagyok a vőfélye. Ő
mondta, ő mondta.
Bobby nyomában Brigette lépett a hálószobába.
– Igaz – közölte kuncogva. – Gino és Paige összeházasodnak,
mihelyt Paige válása lezárul, és Palm Springsben fognak lakni.
– Gino utálni fogja Palm Springset – ráncolta a homlokát
fejcsóválva Lucky.
– Ha Paige vele van, Alaszkában is boldog lenne – tréfált Lennie.
Brigette is az ágyra pattant.
– Nona meg én elkérhetjük a kocsidat, Lennie? Ki szeretnénk
menni Paul elé a repülőtérre.
– A Ferrarit? Szó sem lehet róla. Vigyétek a Jeepet.
Brigette elhúzta a száját.
– Én igazán férfíasan vezetek, hiszen tudod – közölte
nagyképűen.
– Jó neked. Vigyétek a Jeepet.
– Veletek mehetek? – kérdezte Bobby.
 – Csöndesebben. Anyád állítólag pihen – szólt rá Lennie.
– Mehetek? – ugrált az ágyon Bobby.
– Gyere, taknyos – felelte Brigette. – Fogj meg, ha tudsz. Zajosan
kicsörtettek a szobából.
– Hmmm – mondta Lucky. – És te még gyerekeket akarsz. Hát
nem elég ez a kettő?
Lennie mosolygott.
– Akartam, de most, hogy majdnem elveszítettelek, azt teszem,
amit te akarsz. Rajtad a sor. – És nekem megint sikerült.
– Tessék?
– Újabb meglepetésem van számodra.
– Már megint mi az? – nyögött föl viccből Lennie. Lucky képtelen
volt abbahagyni a vigyorgást. – Ez tetszeni fog.
– Micsoda? Mondd már meg, az ég szerelmére. – Lennie…
terhesek vagyunk. – Mik vagyunk?
– Az… Terhesek vagyunk, van egy stúdiónk és meg fogjuk
csinálni a forgatókönyvedet, és még mindig házasok vagyunk és –
hé! – tudod-e, hogy már majdnem egy éve. Lennie ámult mosollyal
csóválta a fejét.
– Egy éve? És még azt mondták, nem lesz tartós.
– Ugorj, nyiss pezsgőt, ember.
– Parancsodra, asszony.
Találkozott a tekintetük. Mindketten mosolyogtak. Két makacs,
őrült, zseniális ember.
Egy új kaland kezdődött.

UTÓJÁTÉK

Mickey és Abigaile Stolli kibékültek.

Mickey idővel az Orpheus Stúdió vezetője lett, bár addigra, az
már egy japán konszern tulajdona volt.
Abigaile továbbra is ízléses vacsorákat adott. Mickey továbbra is
szoknyák után koslatott.
Tabitha azzal ünnepelte a tizennegyedik születésnapját, hogy
megszökött egy tizennyolc éves spanyol pincérrel.
Abigaile és Mickey nem találta mulatságosnak a dolgot. Tabithát
elküldték a L’Evier-be, ebbe a szigorú, svájci intézetbe, és
reménykedtek, hogy még minden jóra fordul.

Johnny Romano megfogadta Lucky tanácsát, és csinált egy

egyszerű, szívet melengető vígjátékot, amelyben ő játszotta a hőst.
Egyetlenegyszer sem ejtette ki a száján, hogy „anyabaszó”.
A film – Panther-produkció volt – óriási siker lett.
Johnny ezt azzal ünnepelte, hgy európai reklámturnéja kellős
közepén megkérte Warner Franklin kezét. A lányt a társasága
kedvéért vitte magával az útra.
Az olaszországi esküvő előtti estén Warner találkozott egy két
méter tíz centiméteres amerikai kosárlabdázóval, és őrülten
belészeretett.
Johnny Romano hiába várta a templom előtt.

Emilio Sierra annyi történetet adott el a húgáról, amennyit csak

tudott, míg végül már nem volt mit mondania.
Amikor elfogyott a pénze, visszatért New Yorkba, ahol csaposként
kapott munkát egy divatos diszkóban, ahol egy vénecske európai
grófnő beleesett Emilio kissé roggyant bájaiba.
Emilio elkísérte grófnőjét Marbellába, és megtanult tangózni.
Furcsa pár voltak.

Eddie Kane megpróbálta újrakezdeni bájos feleségével.

Leslie is akarta a dolgot, elvégre Eddie-nek szüksége volt rá, és
komolyan megígérte, hogy jó útra tér. Ám valami mégis
visszatartotta, és azt mondta Eddie-nek, hogy várniuk kell.
Hazafelé a vízparti házhoz, amikor Eddie-ben dolgozott a
búcsúzóul elfogyasztott, utolsó adag kokain, becses Maseratija
irányíthatatlanná vált, és frontálisan egy betonfalnak ütközött. Eddie
Kane nem élte túl.

Nyolcvankilencedik születésnapján Abe Panther feleségül vette

azt, aki hosszú esztendők óta a társa volt – Ingát.
Unokái, Abigaile és Primrose vigasztalhatatlanok voltak.

Egy Adam Bobo Granttel folytatott, rövid és sikertelen kaland után

Ron, aki még mindig búsult az Antonio által elszeretett Ken Baba
után, végre megtalálta azt, amire mindig vágyott. Találkozott egy
idősebb, gazdagabb és sokkal bölcsebb férfival.
Új barátja egy jelentős hanglemezcég tulajdonosa volt, és dúskált
a milliókban.
Életében először Ron volt az, aki kapott, és gyors
egymásutánban elfogadta a Rolls-Royce-ot, az arany Rolex órát
meg egy kisebb Picasso-képet.
Venus Maria őszintén örült.

Leslie Kane az Ivana’s-nál lett ügyfélfogadó. Így Saxon szemmel

tarthatta. Sajnos, Eddie csupán adósságokat hagyott rá.
Egy napon Abigaile Stolli meglátta a lányt, és úgy vélte, soha
nem látott szebb teremtést.
Maga színésznő, drágám? – kérdezte.
Leslie nemmel felelt, ám Abigaile ragaszkodott hozzá, hogy
Mickey behívja a lányt próbafelvételre a legújabb filmjéhez.
A vásznon Leslie szépsége valósággal sugárzott. Egy éven belül
sztár lett belőle.

Brigette Stanislopoulos találkozott a nagyapja, Dimitri egyik üzleti

riválisának az unokájával. A fiú magas és szőke volt, és még
nagyobb vagyon várt rá, mint a lányra.
Amikor Brigette bejelentette az eljegyzését, Paul Webster is
megjelent, és szerelmet vallott neki.
Brigette évről évre bölcsebb lett.
– Késő – mondta. – Próbálkozz olyasvalakivel, aki korban nincs
ennyire közel hozzád.

Amikor Steven meghallotta Deena Swanson furcsa

öngyilkosságának a hírét, szinte felelősnek érezte magát.
– Semmit sem tehettél – vigasztalta Mary Lou. – Az a nő
nyilvánvalóan hajlamos volt az önpusztításra.
– De talán megpróbálhattam volna beszélni Martinnal vagy valami
– tépelődött Steven.
– Nem – mondta határozottan Mary Lou.
Partnere, Jerry Myerson nagy bosszúságára Steven kiderítette,
hogy a Deena által letétbe helyezett milllió még mindig a cégnél van.
Hosszúra nyúló vita során rávette Jerryt, hogy a teljes összeget
ajánlják föl jótékonysági célokra.
Azután már sokkal jobban érezte magát.

Gino Santangelo mindössze egyetlen telefonhívással intézkedett.

Ennyi elegendő is volt.
Carlos Bonnatti szerencsétlen véletlen folytán valahogyan kiesett
Century City-beli luxuslakásának tizenkilencedik emeleti ablakából.
Senki nem tudta elképzelni, hogyan történhetett.
Ugyanakkor Linket, Bonnatti korábbi jobbkezét rablók lőtték
agyon. Az elkövetőket sohasem találták meg.
Közben Gino és Paige törvényesen összeházasodtak. Paige lett
Gino negyedik felesége.
Gino hetvenkilenc éves volt. És nagyon boldog.

Martin Swanson lassan összerakosgatta ismét az életét a botrány

után. Hiányzott neki Deena, aki igazi partnere és segítője volt
minden szempontból.
Venus Maria nem hiányzott neki – túlságosan nagy felelősséget
jelentett.
Amikor üzleti birodalma inogni kezdett, ócska kötvényekbe való
sötét befektetések miatt, Spanyolországba menekült, hogy elkerülje
a letartóztatást, és összejött egy érzéki operaénekesnővel.
Fokozatosan tervezgetni kezdte diadalmas visszatérését New
Yorkba.

Venus Maria és Cooper Turner továbbra is a pletykalapok

kedvencei maradtak.
Micsoda gyúlékony keverék!
Bármit tettek, arról nagy részletességgel írtak.
A házasságuk boldog volt. Ám a paparazzók állandóan résen
álltak.
Vártak… figyeltek… készen álltak, hogy lecsaphassanak…

Lucky és Lennie egy sötét hajú, sötét szemű kislány boldog szülei
lettek.
A Maria nevet adták neki.
 Együtt vezették a Panther Stúdiót, arra szövetkezve, hogy
szórakoztató, gondolatébresztő, intelligens filmeket készítsenek
minden műfajban. Ezek a filmek a vígjátékoktól a vérfagyasztó
tragédiákig egytől egyig kiemelkedtek az átlagos alkotások sorából.
A stúdióban a nők pedig új lehetőségeket kaptak minden szinten. És
pontosan úgy, ahogyan Lucky ígérte, a Panther Stúdió ismét nagy
lett.
Maria születése után egy évvel újabb gyermekük született ezúttal
fiú.
A Gino nevet adták neki.

VÉGE
 Tartalom
1985 10
1986 11
1987 12
1988 13
1989 14
1990 15
1991 17
1992 18
1993 19
1994 20
1995 21
1996 22
1997 23
1998 24
1999 25
2000 26
2001 27
2002 29
2003 30
2004 31
2005 32
2006 33
2007 34
2008 35
2009 36
2010 37
2011 38
2012 39
2013 40
2014 41
2015 42
2016 44
2017 45
2018 46
2019 47
2020 48
2021 49
2022 50
2023 51
2024 52
2025 53
2026 54
2027 55
2028 56
2029 57
2030 58
2031 59
2032 60
2033 63
2034 64
2035 65
2036 66
2037 68
2038 69
2039 70
2040 72
2041 73
2042 76
2043 78
2044 79
2045 80
2046 81
2047 82
2048 85
2049 86
2050 88
2051 89
2052 90
2053 91
2054 92
2055 93
2056 96
2057 97
2058 98
2059 99
2060 100
2061 103
2062 104
2063 105
2064 106