Vendetta - Lucky bosszúja

IV összesen Santangelo
Jackie Collins
JLX (febr 1996)

Címke: Romantikus, regény

Romantikusttt regényttt
A veszélyesen érzéki, erős és gyönyörű Lucky Santangelo,
Jackie Collins három korábbi világsikerének, a Kockázatnak, a Vad
játszmának és a Főnökasszonynak a főszereplője most visszatér a
Vendetta, Lucky bosszúja című új kötetében.
JACKIE COLLINS
VENDETTA,
LUCKY BOSSZÚJA
 Az én olasz hősömnek, Ti ’Amo,
Jake

Los Angeles
 1987
ELŐJÁTÉK

Donna Landsman jéghideg, palakék tekintete körbepillantott a

drága mahagóni tárgyalóasztal körül ülőkön, s külön megpihent
három kiváló képességű ügyvédjén és szelíd férjén, George-on.
– Mikor lesz már a kezünkben elegendő részvény ahhoz, hogy
átvegyük a Panther Stúdiót? – kérdezte türelmetlenül. – Túlságosan
sokáig tart.
Az egyik ügyvéd szólalt meg, vörös képű, összenőtt és bozontos
szemöldökű, krumpli orrú férfi.
– Donna, valóban tovább tart, mint ahogy elképzeltük. Amint tudja
azonban, én sosem voltam híve…
Donna megvető pillantással hallgattatta el.
– Hall engem, Finley? – szakította félbe. – Mert ha nem, tűnjön el
a szemem elől. A negatív hozzáállás nem érdekel. Ha én akarok
valamit, nekem senki nem mond nemet. Én pedig… a Panthert
akarom.
Finley bólintott. Bánta már, hogy megszólalt. Donna Landsmann
nem hallgatott senkinek a tanácsára. Verhetetlen volt más cégek
bekebelezésében, és minden újabb megkaparintott cége tovább
gyarapította vagyonát. Finley ezért sem tudta megérteni, miért hajt
annyira a Pantherra. A stúdiónak súlyos tartozásai és minimális
forgalma volt – aligha hozhatott sokat a konyhára.
– Igen, Donna – mondta. – Mindannyian tudjuk, mit akar, és
dolgozunk rajta.
– Remélem is – felelte Donna, és megjegyezte magában, hogy
szólnia kell George-nak: ideje lenne legalább két ügyvédjüket
lecserélni. Elsőként Finley fog repülni.
Fölállt jelezve, hogy a tanácskozásnak vége. Semmi értelme
pocsékolni tovább az időt.
George is fölállt. Jelentéktelen külsejű, unalmas képű, ötvenes
férfi volt vastag szemüveggel, túlságosan rövidre nyírt barna hajjal.
Mindenki tudta, hogy ő az agy Donna birodalma mögött. Donna volt
a csillogó felszín, George a kemény suska. Fantasztikus páros.
– Később találkozunk – bocsátotta el az urát egy kézmozdulattal
Donna.
 – Igen, drágám. – George-t nem hozta ki a sodrából Donna
szeszélyes viselkedése.
A tárgyalóteremből Donna az irodájába vonult: az egymásba
nyíló, fejedelmien berendezett termekből pazar kilátás nyílt Century
Cityre. Donna egy pillanatra megállt az ajtóban, magába szívta a
látványt.
Ügyvédek – ugyan mit tudnak? Az ég egy világon semmit. Csak
egyetlen dologhoz értenek: borsos számlákat küldeni. Szerencsére
neki van valakije, aki pontosan azt teszi, amit ő akar. Az
ügyvédeinek sejtelme sincs róla, milyen ügyesen kigondolt mindent.
Még George sem sejti.
Donna mosolygott magában.
Mindenkinek van gyöngesége.
Keresd, és megtalálod. Ő megtalálta.
Belépett magán fürdőszobájába, egy pillanatra megállt a díszes,
antik tükör előtt, és a tükörképét bámulta.
Negyvenhárom éves asszonyt látott, akinek melírozott szőke haja
elegáns kontyba volt fésülve. Az arcvonásai szoborszernek –
plasztikai sebészének őszinte büszkeségére. Karcsú asszonyt látott,
akin remekül mutatott a Chanel-kosztüm és a Winston-gyémántok.
Donna szép volt, de amolyan kemény és mesterkélt, lám-milyen-
gazdag-vagyok módon. Szép volt, mert kényszerítette magát, hogy
az legyen.
Donna Landsmann. Donatella Bonnatti.
Ó, igen… nagy utat tett meg a dél-kelet szicíliai poros kis falutól
idáig, a nyomortól idáig. Nagy-nagy utat…
És amikor majd térdre kényszeríti Lucky Santangelo-t, jól a fejébe
veri annak a ribancnak, hogy kivel van dolga.
ELSŐ KÖNYV

☆
 1. FEJEZET
Lucky Santangelo Golden piros Ferrarijával befordult a Panther
Stúdió díszes vaskapuján, barátságosan intett a kapuőrnek, aztán
a számára fenntartott parkolóhelyhez hajtott, amely közvetlenül jól
megválasztott helyen berendezett irodája előtt helyezkedett el. Lucky
a harmincas évei vége felé még mindig vad és gyönyörű volt az
ébenfekete, zabolátlan sörényével, sötét-olajbarna bőrével, telt,
érzéki ajkával, fekete opál szemével és karcsú, feszes testével.
1985-ben vásárolta meg és azóta irányította a Panther Stúdiót. A
munka két, izgalmakkal teli év után még mindig lekötötte, mert Lucky
imádta a kihívásokat, és egy hollywoodi stúdió vezetésénél aligha
akadhat nagyobb kihívás.
Izgalmasabb volt, mint kaszinóval rendelkező szállodát építeni
Vegasban – amit kétszer is megtett, vagy mint irányítani boldogult
második ura hajózási vállalatát – amiről lemondott, amikor az
egészet egy kuratóriumra bízta.
Lucky szeretett filmet csinálni: megszólítani Amerikát, olyan
dolgokat vinni a vászonra, amelyek idővel ezerféle módon hathatnak
az emberekre, szerte a világon.
Nem volt könnyű. Iszonyatos ellenállásba ütközött már a gondolat
is, hogy egy nő vegye át az egyik nagy stúdió irányítását. Kivált egy
olyan külsejű nő, mint Lucky. Ráadásul olyan nő, akinek
szemlátomást megvan mindene: többek között három gyereke meg
egy filmsztár férje. Mindenki tudta, hogy Hollywood amolyan férfi
klub, ahol a nőket nem látják szívesen.
A legendás film-mogul, Abe Panther csak azután adta el
Luckynak a stúdiót, hogy bizonyította az alkalmasságát. Abe azt a
feladatot adta Luckynak, hogy álljon be titkárnőnek Mickey Stollihoz,
az unokája nem kimondottan tisztességes férjéhez, aki akkoriban a
stúdiót vezette. Abe azt kérte Luckytól, derítse ki, miben sántikál
Mickey, és ha eredménnyel jár, eladja neki a Panthert.
Lucky igazán jól teljesítette a feltételeket. Kiderítette, hogy Mickey
minden elképzelhető módon nagy pénzeket sikkaszt. Hogy a
produkciós főnök kokót szippantgat és kétezer dolláros
örömlányokkal kedveskedik a filmsztároknak meg a fontosabb
vendégeknek. A terjesztés vezetője pornófilmeket csempész
külföldre a Panther legális produkcióival együtt, és feketén pénzt vág
zsebre. A Panther által gyártott filmekben főszerepet kap a
gátlástalan szex és a botrányos erőszak, a nők tökéletes
kizsákmányolása. A producerek jelentős összegeket kapnak vissza
a befektetett pénzekből. A nőket pedig a filmgyárban másodosztályú
állampolgárnak tekintik – akár filmsztárok, akár egyszerű titkárnők –,
és gátlástalan a férfi-sovinizmus.
Lucky rengeteg pénzt ígért Abe-nek azért, hogy
megszabadíthassa egy olyan stúdiótól, amelynek szép lassan
lerombolták a jó hírét.
Abe Panthernak tetszett a lány stílusa. Eladta neki.
Lucky pedig munkához látott.
Abe figyelmeztette Luckyt, hogy Panther dicsőségét
visszaszerezni kemény küzdelem lesz.
Nagyon igaza volt.
Először is, Lucky nem volt hajlandó továbbra is azt az olcsó
szemetet gyártani, amelyet az utóbbi években a Panther termelt.
Aztán kirúgta Mickey kulcspozícióban lévő embereinek a többségét,
és elsőrangú szakembereket szerződtetett a helyükre. Aztán már
csak új terveket kellett kidolgozni – ehhez a lassú folyamathoz idő és
türelem kellett.
A stúdió éveken át nagy ráfizetéssel működött, csillagászati
bankkölcsönöket kellett fölvennie. Lucky és a gazdasági
tanácsadója, Morton Sharkey arra kényszerültek, hogy újabb nagy
összegű kölcsönt vegyenek föl a puszta működés érdekében. Aztán
az első év elkeserítő, majdnem hetvenmillió dolláros vesztesége
után Lucky úgy gondolta, ideje lenne visszanyerni valamit a kezdeti
befektetésekből, és módosítani a gazdálkodáson. Morton azt
tanácsolta, hogy adjanak el részvénycsomagokat különböző
testületeknek és magán befektetőknek. Nagyszerű ötletnek látszott.
Morton gondoskodott mindenről: megtalálta a megfelelő
befektetőket, akik lényegében nem szóltak bele abba, hogy Lucky
hogyan vezeti a stúdiót, olyan igazgató tanácsot hozott össze, amely
nem szólt bele semmibe, és arra is odafigyelt, hogy a részvények
negyven százaléka változatlanul Lucky kezében maradjon.
A Panthernak mostanában szerencsére két nagy filmje is a
piacon volt, és mindkettő rendkívül sikeresen szerepelt. Az egyik a
Megtaláló volt, egy revüelemekkel fűszerezett, látványos produkció a
főszerepben Venus Mariával, a sok vitát kiváltó szupersztárral, aki
egyébként Lucky legjobb barátnője volt. A Viharos folyó viszont
kőkemény krimi volt, a főszerepben Charlie dollárral, a kábszeres
Amerika középkorú kedvencével. Lucky azért örült annyira a
sikernek, mert mindkét mozi már az ő vezetése alatt készült. Azt
remélte, ezek a filmek meghozzák a fordulatot, amelyért
munkálkodott. Adj az embereknek jó és érdekes filmeket, és be
fognak jönni, ő így gondolkodott.
Lucky besietett az irodájába, ahol hűséges japán titkára, Kyoko
fogadta hosszú telefonüzenet-listával és komor fejcsóválással.
Kyoko törékeny termetű, harmincas férfi volt Joseph Aboud zakóban,
élesre vasalt, szürke nadrágban. Fényes, fekete haját lófarokban
viselte, az arckifejezése sosem árult el semmit. Kyoko kiválóan
ismerte a filmszakmát, hiszen az egyetem elvégzése óta számos
menő filmes titkára volt már.
– Mi baj, Ky? – kérdezte Lucky. Ledobta Armani kabátkáját, és
leült a túlméretezett, Art Deco stílusú íróasztal mögötti, kényelmes
bőrfotelba.
Kyoko elősorolta az aznapi tennivalókat.
– Tizenöt telefonálót kell visszahívnia. Tíz harminckor találkozó a
japán bankárokkal. Utána a Gengszterek produkciós értekezlete.
Délben megbeszélés Alex Woodsszal és Freddie Leonnal. Ebéd
Venus Mariával. Háromkor újabb produkciós értekezlet. Interjú a
Newstime riporterével. Hatkor Morton Sharkey és…
– Vacsora otthon, remélem – szakította félbe Lucky. Bárcsak a
nap több mint huszonnégy órából állna!
Kyoko a fejét rázta.
– Este nyolckor indul a gépe Európába. A limuzin legkésőbb
hétkor a ház előtt lesz.
Lucky keserűen mosolygott.
– Hmmm… nem tudna beszorítani egy húszperces
vacsoraszünetet?
– Gyengébb embert az ilyen napirend megölne – jegyezte meg
Kyoko.
Lucky vállat vont.
– Úgyis sokáig leszünk halottak, Ky. Nincs értelme vesztegetni az
időt.
 Kyokót nem lepte meg Lucky válasza. Azóta volt Lucky titkára,
amióta az átvette a stúdió vezetését. Lucky elkötelezett
munkamániás volt, és sosem fogyott el az energiája. És Kyoko nem
találkozott még Luckynál okosabb nővel. Okos volt és gyönyörű –
elsöprő párosítás. Kyoko szeretett Luckynál dolgozni. Nem úgy, mint
az előző főnökénél, a szeszélyes mogulnak, akinek szüntelenül
problémát okozott a kokain meg a kelleténél kisebb farka.
– Próbálja meg elérni Lennie-t a mobilján – mondta Lucky.
– Reggel megpróbált hívni a kocsiban, de a vonal pocsék volt,
egyetlen szavát sem értettem.
Lennie Golden, életének nagy szerelme. Már négy éve voltak
házasok, és a dolog napról napra csak jobb lett.
Lennie Lucky harmadik férje volt. Most éppen Korzikán forgatott
egy akció-és kalandfilmet. Három hét távol egymástól elviselhetetlen
volt, Lucky alig várta, hogy az urával tölthessen egy hosszú
hétvégét, amikor csak lötyögnek és lassan, ráérősen szeretkeznek.
Kyoko fölhívta a korzikai produkciós irodát.
– Lennie a tengerparton forgat – tájékoztatta Luckyt, befogva a
beszélőt. – Hagyjak neki üzenetet?
– Igen. Hívja föl a feleségét, de azonnal. Mrs. Golden bármikor,
bárhol fogadja a hívását. – Lucky elmosolyodott, amikor kimondta:
Mrs. Golden. Lennie feleségének lenni, ez jobb volt mindennél.
Lennie sajnos nem Panther produkciót forgatott. Még a kezdet
kezdetén úgy gondolták mindketten, hogy nem venné jól ki magát,
ha Lennie a feleségénél dolgozna. Úgy is éppen eléggé nagy sztár
volt, ha a Panthernál filmezett volna, csupán fölösleges
pletykálkodásra adott volna alkalmat.
– Hívja Abe Panthert – szólt Kyokónak Lucky.
Néha tanácsot kért Abe-től, aki kilencvenévesen is igazi
hollywoodi legenda volt. Az öreg mindent látott, majdnem mindent
csinált, és még most is ravaszabb és gyorsabb észjárású volt, mint a
fele annyi idősek. Valahányszor Lucky hozzá fordult, Abe csupa
bölcsesség és bátorítás volt, s minthogy a bankok ugyancsak
szorongatták Luckyt, szüksége volt az öregember megnyugtató
szavaira, hogy a két rendkívül sikeres film meg fogja változtatni a
bankok magatartását.
 Lucky néha meg is látogatta az öreget abban a nagy, vén, város
fölötti házban. Ilyenkor üldögéltek a teraszon, nézték a naplementét,
és Abe botrányos históriákat mesélt Hollywood hajdani
aranykorából. Abe mindenkit ismert, Chaplintől Monroe-ig, és
szívesen szórakoztatott másokat izgalmas történeteivel.
Lucky ma is szívesen meglátogatta volna, de egyszerűen nem
volt rá ideje. A gyerekeire sem igen lesz ma ideje, a kétéves Mariára
és a hathónapos Ginora. A kilencéves Bobby – aki a görög
hajómágnással, Dimitri Stanislopoulosszal kötött házasságából
származott – a nyarat Görögországban töltötte a rokonainál. – Mr.
Panther nem elérhető – mondta Kyoko. – Oké, majd később.
Lucky a gyerekei fényképeire pillantott, amelyek büszkén,
ezüstkeretben álltak az íróasztalán. A vagány és jóképű Bobby, a
nagyapja nevét viselő kis Gino és Maria a hatalmas, zöld szemével
meg a világ legelbűvölőbb mosolyával. Mariának az édesanyja nevét
adta.
Lucky egy pillanatig szabadjára engedte a gondolatait, és
gyönyörű édesanyjára emlékezett. Vajon képes lesz-e valaha is
elfelejteni azt a napot, amikor a családi medencében, gumimatracon
lebegve bukkant rá, holtan? Mert megölette apjának örök ellensége,
Enzio Bonnatti. Lucky akkor ötéves volt, és úgy érezte, addigi világa
véget ért.
Húsz évvel később aztán bosszút állt: megölte azt a férget, aki
meggyilkoltatta az édesanyját, elégtételt vett a Santangelo
családnak – mert Bonnatti tétette el láb alól az öccsét, Dariót és
élete első nagy szerelmét, Marcót is.
Enzio Bonnattit a férfi saját fegyverével lőtte le, azt állítva, hogy
önvédelemből tette. „Meg akart erőszakolni” – vallotta kifejezéstelen
arccal a rendőrségen. És hittek neki, mert Gino Santangelo volt az
apja, akinek pénze volt és pompás kapcsolatai mindenütt. Az ügy
bíróság elé sem került.
Igen, Lucky bosszút állt valamennyiükért, és sosem bánta meg.
– Kezdjük a telefonokkal? – kérdezte Kyokot, félbeszakítva az
emlékezést.
Lucky az órájára pillantott. Már tíz múlt, a délelőtt elszaladt, hiába
kelt hatkor. Lucky fölvette a telefonálók jegyzékét, akiket Kyoko
fontossági sorrendbe sorolt, amellyel Lucky nem értett egyet.
 – Tudja, hogy számomra a színész fontosabb az ügynöknél –
korholta a titkárát. – Hívja Charlie dollárt.
– Találkozni szeretne önnel. – Mi baja?
– Nem tetszik neki a filmje európai plakátja. – Miért?
– Azt mondja, kövérnek látszik rajta.
Lucky sóhajtott. Színészek meg az ő véghetetlen egójuk. Sosincs
vége.
– Késő már megváltoztatni?
– Beszélek a művészeti osztállyal. Meg lehet oldani. Sokba fog
kerülni.
– Nem megéri, ha a szupersztár boldogabb lesz tőle? – Lucky
csupán egy csöppnyi gúnyt engedélyezett magának.
– Ha úgy gondolja.
– Tudja, mi erről a véleményem, Ky. Tegyük boldoggá őket, annál
szívesebben reklámozzák majd a filmet.
Kyoko bólintott. Tudta ő jól, hogy Luckyval nincs értelme
vitatkozni.

Lennie Golden utálta a halandzsát, de filmsztár lévén, többnyire

nyakig benne volt. Az emberek rémesen reagálnak a hírnévre. Őt is
vagy körülrajongták, vagy minden ok nélkül belekötöttek. A
legrosszabbak a nők voltak. Amint találkoztak Lennie-vel, nyomban
le akartak feküdni vele. Persze nem ő volt a lényeg – bármelyik
filmsztár megfelelt. Costner, Redford, Willis – a nőknek mindegy volt,
csak híres legyen.
Lennie megtanulta észre sem venni a csábításokat, nem volt rá
szüksége, hogy a hódításaival hízelegjen magának, és az övé volt
Lucky, a világ legcsodálatosabb asszonya. A harminckilenc éves
Lennie karizmatikusan vonzó, egészen sajátos stílusú férfi volt.
Magas volt, napbarnított, jó testű, és egyáltalán nem hétköznapian
jóképű. Kissé hosszú, sötétszőke haja, nagyon átható, óceánzöld
szeme volt, ráadásul mindennap tornázott, hogy a teste kifogástalan
maradjon.
Évek óta filmsztár volt már, s ezen ő csodálkozott a legjobban.
Hat éve csak egy komikus volt a sok közül, és törte magát minden
melóért, néhány dollárért, egy kis tapsért. És most megvolt mindene,
amiről valaha is álmodott.
Lennie Golden. A fanyar humorú öreg Jack Golden, a
szabadszájú vegasi komédiás és a fékezhetetlen Alice fia. Alice-é, a
„pezsgőkoktélé”, ahogyan fénykorában nevezték, amikor amolyan
most látod – most nem látod Las Vegas-i sztripper volt.
Lennie tizenhét évesen szökött New Yorkba, és mindent egyedül
ért el, a szülei segítsége nélkül. Az apja régen meghalt, ám Alice
még mindig és mindenütt bajt kevert. A hatvanhét éves Alice olyan
tüzes volt, mintha holmi túlszőkített kezdő színésznőcske lenne,
soha nem tudta elfogadni az öregedés tényét, és Lennie-t is csak
azért ismerte el a fiának, mert híres volt.
Jóformán gyerekfejjel mentem férjhez – csicseregte bárkinek, aki
még hajlandó volt meghallgatni, és hevesen pislogott
műszempilláival, érzékien csücsörítette vastagon rúzsozott száját. –
Tizenkét évesen szültem Lennie-t!
Lennie vett neki egy kis házat Sherman Oaksban, ahol uralkodott
a szomszédságon. Amikor rájött, hogy már sosem lesz belőle sztár,
látnok lett. Bölcsen tette, mert az utóbbi időben – Lennie legnagyobb
bosszúságára — rendszeresen szerepelt a kábel-tévében, és
mindenről nyilatkozott. Lennie magában úgy hívta: „Anyám, a száj”.
Néha az egész csak álomnak tetszett: a házassága Luckyval, a
sikeres karrierje, minden.
Ült hát rendezői székében, és összehúzott szemmel vizslatta a
tengerpartot. Egy bikinis, szőke lány feltűnően hordozta körül éppen
bőséges bájait. Már többször elvonult Lennie előtt, látszott, hogy föl
akarja hívni magára a figyelmét.
Lennie föl is figyelt – elvégre csak házas volt, nem halott, és
egykor a döglesztő testű szőkék voltak a gyöngéi. A lány aznap
délelőtt már megkérte Lennie-t, hogy hagyja magát lefényképezni
vele. Lennie udvariasan elutasította. A rajongókkal készült
fényképek – kivált, ha az illető csinos volt – általában a
pletykalapokban szoktak kikötni.
A lány megértette, és pár perc múlva egy testépítő típusú
buldózerrel jelent meg, aki egy kukkot sem beszélt angolul.
– A vőlegényem! – magyarázta ragyogó mosollyal. – Kérem
szépen!
 Lennie beleegyezett, hogy a párral lefényképezzék.
A szőke most ismét próbálkozott. Hosszú láb. Kerek popsi, szinte
láthatatlan tangában. Kemény cici, az áttetsző melltartót szinte
kiszúró mellbimbó. Nézni oké.
A magáévá tenni már nem az.
A házassága olyan megállapodás, amely mindkét félre
vonatkozik. Ha Lucky valaha is megcsalná, sosem bocsátana meg
neki. Lennie azonban biztos volt benne, hogy Lucky ugyanígy
gondolja.
A szőke végül támadásra szánta el magát.
– Mr. Golden – dorombolta francia akcentussal ízesített Marilyn
hangon. – Imááádom a filmjeit, nagy megtiszteltetés számomra,
hogy ebben benne lehetek önnel. – Mély lélegzet. A mellbimbó már-
már átszúrja az anyagot.
– Kösz – motyogta Lennie. Vajon a vőlegény most hol van?
Áhítatos kacarászás.
– Nekem kellene köszönetét mondanom. – Az apró, rózsás
nyelvecske megnyalja a duzzogó, piros ajkat. A mohón csillogó
szem egyértelmű felajánlkozást sugároz.
De érkezik a felmentő sereg. Jennifer, a csinos amerikai
másodasszisztensnő. Sortban, feszes pólóban. Lakers
baseballsapkában. Csábítás mindenütt.
– Mac készen áll a próbára – mondta Jennifer, az örökös
megmentő.
Lennie fölállt a székből, nyújtózkodott.
Jennifer megvetően mérte végig a szőkét.
– Próbáljon a többi statisztával maradni, kedvesem – mondta
határozottan. – Sosem lehet tudni, mikor lesz szükség magára.
A szőke – csöppet sem boldogan – eloldalgott. – Szilikon csöcsű!
– morogta Jennifer.
– Honnan tudod? – kérdezte Lennie. Nem tudott rájönni, vajon a
nők miért ismerik föl előbb a műmellet, mint a férfiak.
– A vak is látja – felelte lenézően Jennifer. – Ti, férfiak bedőltök
mindennek.
– Kicsoda? – tréfált Lennie.
– Nem te – mosolygott rá barátságosan Jennifer. – Öröm az olyan
sztárral dolgozni, aki nem várja el az embertől, hogy rögtön a reggeli
kávénál leszopja.
Jennifer, gondolta Lennie, olyan Lucky-típusú nő.
Önkéntelenül elmosolyodott, amikor a feleségére gondolt.
Kemény külső. Lágy benső. Szívdöglesztően gyönyörű. Erős,
nyakas, érzéki, dörzsölt, esendő és őrült. Mert Lucky aztán igazán
nem semmi.
Lennie előtte egyszer már nős volt. Las Vegasban ötletszerűen
elvette Olympia Stanislopoulost, Dimitri Stanislopoulos szeszélyes
lányát. Dimitri egyébként akkor éppen Lucky férje volt.
Olympia tragikus körülmények között halt meg: egy szállodai
szobában túladagolták a kábítószert Flash-sel, a kábszeres rock
sztárral.
Dimitrit halálos szélütés vitte el.
Lucky és Lennie pedig hamarosan egymásra találtak.
Olympia után egy lány maradt. Brigette, aki tizenkilenc évesen a
világ egyik leggazdagabb lánya volt. Lennie nagyon szerette, bár
nem találkoztak olyan gyakran, mint szerette volna.
– Szeretném, ha megismerkednél Luckyval, ha itt lesz – mondta
Jennifernek. – Tetszeni fog neked, te meg neki. Ez fix.
– Nem lesz kíváncsi rám – mondta Jennifer. – Neki stúdiója van,
Lennie. Én meg csak másodasszisztens vagyok.
– Luckyt az nem érdekli. Azért kedveli, akit kedvel, mert olyan,
amilyen és nem azért, ami éppen a munkaköre. – Ha te mondod.
– Meg aztán – bíztatta a lányt Lennie –, nincs abban semmi
rossz, ha az ember másodasszisztens. Majd előbbre lépsz. Egyszer
még rendezni fogsz. Ez a szándékod?
Jennifer bólintott.
– Intézkedtem, hogy a feleségedet holnap kocsi várja a porettai
reptéren – mondta a hivatalos ügyekre térve Jennifer.
– Benne leszek én is – felelte Lennie.
– De minden bizonnyal forgatni fogsz.
– Forgassanak nélkülem.
– Benne vagy az összes snittben.
– Állíts be dublőrt.
– Sosem használok dublőrt.
Igen. Ez a lány biztosan tetszeni fog Luckynak.
 2. FEJEZET
Alex Woods mosolya olyan volt, akár a krokodilé: széles, magával
ragadó és gyilkos. A mosolya hozta stabilan jó helyzetbe azokkal a
filmes nagyságokkal szemben, akikkel naponta kellett találkoznia.
Váratlanul érte őket, és fölborította az érzékeny egyensúlyt az író-
producer-rendező és az olyan stúdió fejesek között, akik sztárt vagy
bukott embert csinálhattak bármelyik filmkészítőből, lett légyen az
bármilyen híres vagy tehetséges. Alex megjelenésének súlya volt,
képes volt idegessé tenni igen sok embert.
Alex Woods és gyilkos mosolya az utóbbi tíz év alatt hat nagy
költségvetéssel készült nagyjátékfilmet írt, rendezett és
finanszírozott. Hat erősen vitatott, csupa szex és erőszak filmet. Alex
mesterműnek nevezte mindet, amivel nem mindenki értett egyet –
bár mind a hat filmet jelölték Oscar-díjra, bár egyik sem kapta meg.
Ez dühítette Alexet. Alex az elismerést szerette, egy nyavalyás
jelöléssel nem érhette be. Ott akarta látni azt a rohadt kis
aranyszobrot Richard Meir tervezte tengerparti nyaralója
kandallójának párkányán, hogy mindenkinek a pofájába vághassa –
persze csak képletesen.
Alex nőtlen volt, pedig negyvenhét évesen is jóképű, amolyan
sötéten és veszélyesen jóképű, a szeme rabul ejtő, a szemöldöke
vastag, az álla határozott. Egyetlen nő sem tudta megfogni. Nem
rajongott az amerikai nőkért, jobban kedvelte a keleti és lehetőleg
alázatos nőstényeket, akikkel szeretkezés közben nagy, hódító
hősnek érezhette magát.
Az igazság az volt, hogy Alexben titkolt félelem élt az olyan
nőkkel szemben, akik bármilyen szempontból egyenrangúak lehettek
vele. A félelem forrása az anyja volt, Dominique, ez a tüzes, francia
asszony, aki bizony korán a sírba kergette Alex apját, Gordon Woods
mérsékelten sikeres filmszínészt, aki egész életében a legjobb barát
szerepét játszotta a filmekben. Alex akkor tizenegy éves volt.
Szívrohamról beszéltek, ám Alex tudta – hiszen tanúja volt
számtalan heves veszekedésüknek –, hogy szegény apját az anyja
nyelve kergette a sírba. Dominique könyörtelenül számító nő volt, aki
addig gyötörte az urát, amíg az a piában talált vigasztalást – ha
tehette. A halál ravasz kiút volt számára.
 Nem sokkal az apa halála után Madame Woods szigorú katonai
iskolába küldte a fiát.
– Buta vagy, tiszta apád – közölte ellentmondást nem tűrő
hangon. – Talán ott majd megokosodsz.
A katonai akadémia egyetlen lidérces álom volt. Alex gyűlölte a
merev fegyelmet és a tisztességtelen szabályokat. Nem számított,
mert ha panaszkodott Dominique-nak a verésekre meg a
magánzárkákra, az csak annyit mondott, ne nyafogjon, legyen végre
férfi. Alex öt évet kényszerült az iskolában tölteni, a nyarakat meg a
nagyszüleinél, Pacific Palisadesben, miközben az anyja mindenféle
alkalmatlan fickókkal randevúzgatott, és a fiú létezéséről szinte
megfeledkezett. Alex egyszer rajtakapta az anyját az ágyban egy
pasassal, akit Willy bácsinak kellett szólítania. Willy bácsi feküdt az
ágyon hatalmas, álló farokkal. Dominique meg az ágy mellett térdelt,
anyaszült meztelenül.
A kép örökre megmaradt Alex emlékezetében.
Mire befejezte az akadémiát, és belekóstolt a szabadságba, a
haragja mérhetetlen volt. Amíg a kortársai végig rock and rollozták a
középiskolai éveket, csinos csajokkal dugtak, piáltak, őt a legkisebb
függelemsértésért is ablaktalan cellába zárták, vagy a pucér fenekét
klopfolták, ha nem tetszett éppen a viselkedése. A magánzárka néha
tíz óra hosszat tartott, és ilyenkor csak ült a kemény fapadon, és
bámult a semmibe. Így gyötörték azokat a gazdag fiúkat, akiknek a
jelenléte terhes volt a szüleik számára.
Alex gyakran gondolt ifjúsága elvesztegetett éveire, és ez dühhel
töltötte el. Az iskola végéig nővel sem volt dolga, s az első alkalom
igazán nem volt emlékezetes: egy kövér, piszkos tijuanai kurvával
bújt ágyba, akinek áporodott pálinka és egyéb szaga volt. Annyira
elundorodott, hogy utána egy teljes évig nem is próbálkozott. A
második már jobban sikerült: a filmakadémián tanult, és egy komoly,
szőke lány pedig annyira csodálta Alex bimbózó tehetségét, hogy
hat hónapon át naponta kétszer leszopta. Igazán kedves volt tőle, de
Alexet nem elégítette ki. Egy idő múlva nem fért a bőrébe, aztán egy
részeg éjszakán jelentkezett a hadseregbe. Vietnamba küldték, ahol
két gerinctörő évet töltött, és olyan élményekben volt része, amelyek
egész további életében kísértették.
 Amikor visszatért L. A.-be, más ember lett, labilis és érzékeny,
robbanásra kész. Két hét múlva stoppal New Yorkba indult. Az
anyjának hagyott egy cédulát, hogy majd jelentkezik.
Ó… a bosszú… Alex öt évig nem jelentkezett, és tudomása
szerint az anyja sem kerestette. Amikor végül csak fölhívta az anyját,
az úgy viselkedett, mintha csak egy hete beszéltek volna. Madame
Woods nem szerette az érzelgős marhaságokat.
– Remélem, dolgozol – mondta, s a hangja hideg volt, akár a tört
jég. – Mert tőlem nem kapsz pénzt.
Nagy meglepetés.
Egén, anyám, dolgoztam. Ábelemet is kimelóztam pár hónapig,
hogy legyen mit zabálnom. Portáskodtam egy olcsó striptease
lebujban. Komissióztam egy elfoglalt kurvának. Dögöket daraboltam
egy húsüzemben. Taxiztam. Vezettem egy degenerált színházi
rendező kocsiját. Bűnöző testőre voltam. Együtt éltem egy gazdag,
idősebb nővel, aki rád hasonlított. Kábítószert szereztem a
barátainak. Éjszakai játékklubot vezettem. Vágóasszisztense voltam
pár ócska horrorfilmnek. Aztán a nagy áttörés: írtam és rendeztem
egy pornófilmet egy kéjsóvár, vén maffiafőnök számára. Szűk
puncik. Nagy farkak. Erotikus pornó. Ami igazán bepörgeti a
népeket. Aztán hívott Hollywood. Azok is fölismerik ám a jó pornót.
– Hamarosan a Partra utazom – mondta az anyjának Alex.
– Az Universal szerződtetett, hogy írjak és rendezzek nekik egy
filmet.
Dominique-ot ez sem hatotta meg. No persze. Hosszú szünet.
– Ha megérkeztél, hívj majd föl. – Ennyi.
Kemény tyúk volt az anyja, nem csoda, hogy Alex nem bízott a
nőkben.
Mindez tizennyolc éve történt. Azóta változott a helyzet. Madame
Woods idősebb és bölcsebb lett. Alex is. Dúlt köztük a
szeretetgyűlölet. Alex szerette az anyját, mert az anyja volt. És
gyűlölte, mert aljas dög volt. Néha együtt vacsoráztak. Ez kegyetlen
büntetés volt.
A tizennyolc év alatt Alex karrierje fölívelt. Az olcsó bóvlik
rendezőjéből nagymenő lett, akit fokozatosan újító, kockáztató,
eredeti filmkészítőként kezdtek tisztelni. Nem volt könnyű, de
sikerült, és Alex büszke volt a sikerére.
 Örült volna, ha az anyja is az. De az sosem dicsérte, persze a
bírálat most is gyakran hangzott el azokról a keskeny, skarlátvörös
ajkakról. Alex tudta, ha az apja élne, az bezzeg boldog lenne, és
lelkesedne minden sikeréért.
Alexnek most találkozója volt Lucky Santangeloval, a Panther
Stúdió jelenlegi vezetőjével, és csöppet sem tetszett neki, hogy egy
nővel kell tárgyalnia azért, hogy a legfrissebb tervéről – a
Gengszterek című filmből – legyen valami.
Elvégre ő Alex Woods, és senkinek a fenekét nem kell kinyalnia,
kivált nem holmi tyúkét, aki állítólag mindig a saját feje után megy.
Márpedig egy Alex Woods filmben minden csak Alex Woods feje
szerint mehet.
Neki csak a stúdió pénzére volt szüksége, mivel a Paramount az
utolsó pillanatban kiszállt. Azzal a kifogással, hogy a
Gengszterekben túlságosan sok a nagyon is egyértelműen ábrázolt
erőszak. De hiszen ő éppen az ötvenes évek Vegasá-ról akart filmet
csinálni. Gazfickók, kurvák és szerencsejáték. Márpedig akkoriban
az erőszak volt a dolgok természetes rendje.
A stúdiókkal az a baj, hogy összecsinálják magukat azoktól a jótét
lélek politikusoktól, akik szorgosan dugnak félre, miközben szilárdan
áll mellettük a feleségük az arcára fagyott mosolyával meg a száraz
pinájával. Szép kis kettős értékrend!
Alex utálta a képmutatást. Csak a teljes igazságot, és semmi
mást, ez volt a jelszava, és minden egyes filmjében ezt az elvet
követte. Sok vitát kavaró filmkészítő volt – vagy mélységesen
elítélték, vagy lelkesedtek érte. A filmjei gondolkodásra késztették az
embereket, és ez néha veszélyes.
Amikor a Paramount kiszállt, Alex ügynöke, Freddie Leon
tanácsolta, hogy vigyék a Gengsztereket a Pantherhoz.
– Lucky Santangelo meg fogja csinálni – esküdözött Freddie. –
Ismerem Luckyt, ez neki való sztori. No és kell neki a siker.
Alex remélte, hogy Freddie-nek igaza lesz, mert gyűlölt várni.
Csak akkor volt boldog, ha belefeledkezhetett a filmcsinálásba. A
munka jelentette számára a kielégülést.
Freddie azt javasolta, hogy találkozzanak, mielőtt Lucky-hoz
mennének: fogyasszanak el egy késői reggelit a Négy Évszakban.
Alex a cipőjétől a pólójáig, tetőtől talpig feketébe öltözött, úgy hajtott
Porsche Carrera-ján a szállodához Amikor bement, Freddie már az
asztalnál lapozgatta a Wall Street Journalt, és inkább látszott
bankárnak, mint ügynöknek.
Freddie Leon a negyvenes évei elején járó, kifejezéstelen arcú
fickó volt, gyakran és barátságosan mosolygott, vonásai
szívélyességet fejeztek ki. Nem egyszerű ügynök volt, hanem az
ügynök. A Szuperhatalom. Karriereket teremtett, de pillanatok alatt
tönkre is tudott tenni bárkit. Keményen megdolgozott az elsőségért.
A városban csak A Kígyónak nevezték, arra a képességére célozva,
hogy kígyóként tudott befurakodni bármely szerződésbe, vagy
kibújni belőle. Szemtől szemben persze senki sem merte Kígyónak
nevezni.
Alex becsusszant a bokszba. Pincérnő jelent meg, erős
feketekávét töltött neki. Gyorsan kortyolt belőle, és megégette a
nyelvét.
– A büdös életbe! – káromkodott.
– ‘Reggelt – eresztette le az újságát Freddie.
– Miből gondolod, hogy a Panther meg fogja csinálni a
Gengsztereket? – kérdezte türelmetlenül Alex.
– Mondtam már: a Panthernak sikeres filmek kellenek – felelte
higgadtan Freddie. – És ez Luckynak való forgatókönyv. –
Hogyhogy?
– Mert az ő világáról szól – magyarázta Freddie, majd kortyolt a
gyógyfüvekből főzött teájából. – Az apja szállodát épített Vegasban a
kezdet kezdetén. Gino Santangelo – úgy tudom, eléggé jelentős
figura volt.
Alex meglepetten hajolt előre.
– Gino Santangelo volt az apja?
– Pontosan. A fiúk egyike. Vagyont szerzett, és odébb állt. Lucky
is megépítette Vegasban a szállodáit: a Magirianót és a Santangelot.
Ő aztán érteni fogja a könyvedet.
Alex hallott Gino Santangeloról – nem volt ugyan hírhedt, mint
Bugsy Siegal vagy a többi nagystílű gengszter, de a maga idejében
azért ő is volt valaki.
– Azt suttogják, hogy Gino a lányát Luckyt Lucianóról nevezte el –
tette hozzá Freddie. – És úgy tudom, Luckynak meglehetősen
viharos élete volt.
 Alex az akarata ellenére izgalomba jött. Szóval Lucky Santangelo
nem egyszerűen valami férfi szerepben tetszelgő liba. Története
van: Santangelo. Hogy eddig miért nem jött rá magától?
Három korttyal ledöntötte a méregerős kávét, és arra gondolt,
hogy ez a megállapodás érdekesebb lehet, mint gondolta.

Három japán bankár. Nagyon korrektek, nagyon hagyományosak.

A találkozó jól ment, bár Lucky érezte rajtuk, hogy nem lelkesednek
azért, hogy nővel kell tárgyalniuk.
Jaj… Így megy ez egész életében. Mikor lesznek a férfiak végre
képesek lazítani, és belátni, hogy az élet nem távpisilő verseny?
Luckynak arra kellett volna a japán bankárok pénze, hogy
Panther boltokat nyithasson világszerte. A filmekkel kapcsolatos
ajándéktárgyak nagyon mentek, és Lucky okosnak tartotta volna
mindjárt a kezdeteknél beszállni az üzletbe.
A bankárok beadták a derekukat Lucky marketingmenedzserének
– aki férfi volt és már-már igent mondtak, de végül távoztak, pár
napon belül választ ígérve. Mihelyt elmentek, Lucky fölhívta az apját
Palm Springs-i birtokán. Gino a hangjából ítélve remekül volt. Miért
is ne lett volna? Nyolcvanegy éves létére – Abe Pantherhoz
hasonlóan – egy majdnem fele annyi idős nővel élt házasságban.
Paige Wheeler, a szexi, vörös hajú lakberendezőnő remekül gondját
viselte. Nem mintha Ginonak gondját kellett volna viselni. A nála
jóval fiatalabbaknál is aktívabb volt, csupa lendület és életkedv, és
jelentős energiafölöslegét tőzsdézésre fordította. Ezért a hobbiért
képes volt hajnali hatkor kelni, mindig résen állni. Lucky azzal fejezte
be a beszélgetést, hogy rövidesen meglátogatja Ginot.
– De ne verj át – morogta Gino. – És hozd a bambinókat is – ideje
elkezdenem tanítani őket egy-két dologra.
– Például?
– Azzal te ne törődj.
Lucky mosolygott. Az apja egészen különleges ember. A régi,
rossz időkben, amikor nem is beszéltek egymással, szenvedélyesen
gyűlölte. Most ugyanilyen szenvedélyesen szerette. Annyi mindent
éltek meg együtt. Szerencsére mindketten csak erősebbek lettek
tőle.
Eszébe jutott, amikor Gino száműzte őt tizenhat éves korában a
svájci intézetbe – és miután megszökött a szigorú magániskolából,
azzal büntette, hogy hozzákényszerítette Craven Richmondhoz,
Peter Richmond szenátor unalmas fiához. Agyrém! Neki persze esze
ágában sem volt benne maradni a csapdában. Amikor Gino
elmenekült Amerikából, hogy ne kerüljön börtönbe adócsalásért, ő
megragadta a lehetőséget, és átvette a családi üzlet irányítását.
Gino arra számított, hogy ezt az öccse, Dario fogja megtenni. Dario
azonban nem volt üzletember, így aztán Lucky fejezte be Gino új
vegasi szállodájának az építését és minden szempontból
alkalmasnak bizonyult a vezetésére. Amikor Gino végre visszatért,
keményen összecsaptak a hatalomért. Egyikük sem győzött. Aztán
csak fegyverszünetet kötöttek.
Ez volt a múlt. Túlságosan hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy
ellenségek lehessenek.
Lucky a tárgyalóterembe sietett rövid értekezletre, mielőtt fogadta
Freddie Leont és Alex Woodst. Már eldöntötte, hogy zöld utat ad a
Gengsztereknek. Olvasta a forgatókönyvet, és nagyszerűnek találta.
Alex Woods remekül írt.
Aztán egyenként beszélt az embereivel, és örömmel állapította
meg, hogy mindenki egyetért a forgatókönyv elfogadásával. Most
kollektív jóváhagyásra várt és némi bíztatásra, hogy a film valóban
sok pénzt hozhat a stúdiónak. Alex Woods vitákat kavaró és
veszélyes filmkészítő volt, de az árujáról tudta mindenki, hogy
érdemes bajlódni vele.
A gyártás, a hazai forgalmazás és a nemzetközi terjesztés vezetői
kötelességtudóan megjelentek. Egytől egyig szakmájuk legjobbjai
voltak, és a rövid tanácskozás végére Lucky teljesen biztos volt a
sikerben.
Visszament az irodájába, és már éppen föl akarta hívni Stevent, a
féltestvérét Angliában, ahová a férfi és családja nemrégiben
költözött, amikor Kyoko dugta be a fejét az ajtón.
– Alex Woods és Freddie Leon van itt – jelentette. –
Várakoztassam őket?
 Lucky az íróasztalán álló Cartier órára pillantott. Lennie-től kapta.
Pontosan déli tizenkettő volt. Letette a kagylót, és megjegyezte,
hogy később még hívni kell Stevent.
– Kísérje be őket – felelte, hiszen az igazán fontos és magabiztos
emberek sosem várakoztatnak senkit.
Freddie lépett be elsőként a szívélyes mosolyával és
kifejezéstelen, palaszürke szemével.
Lucky fölállt, hogy üdvözölje. Freddie-ben az üzleti
céltudatosságát szerette. Ő aztán nem ködösített, mindig célja volt,
és céltudatosan törekedett felé.
Freddie-t nyomában lépett be Alex Woods. Lucky még sosem
találkozott a férfival, de sok interjút olvasott vele, és sok fényképet
látott róla.
A képek nem készítették föl a valóságra. Alex magas volt, jó
formájú, sötéten és erőteljesen jóképű, és gyilkos mosolyát nyomban
Luckyra villantotta.
Lucky egy pillanatra zavarba jött. Pedig ritkán érezte magát
esendőnek – szinte kislánynak –, tizenhét évesnek, aki egy igazán
dögös pasassal találkozik. Lány korában ő aztán annyi dögös
pasassal akadt össze, hogy egy életre elég volt.
Freddie bemutatta őket egymásnak. Lucky megrázta Alex kezét.
A férfi kézfogása erős és határozott volt – ez ám a magabiztos
ember.
Lucky elvette a kezét, hátravetette fekete sörényét, és a
kelleténél egy picikét gyorsabban kezdett beszélni.
– Hm… Mr. Woods, örülök, hogy végre megismerhetem. Nagy
csodálója vagyok a munkáinak.
Hmmm… Mint valami hülye rajongó. Mi ütött Luckyba? Miért
reagált így?
Alex ismét a lányra villantotta mosolyát, időt hagyva magának,
hogy megeméssze Lucky rendkívüli szépségét. Ez a nő szédítően
és szabálytalanul gyönyörű volt. Minden kivételesen érzéki volt rajta
az ébenfekete sörényétől figyelmes, fekete szeméig és telt, puha
szájáig. Micsoda csókolnivaló száj.
Alex azon kapta magát, hogy tekintete a fehér selyemblúz alatt
rejtőző, kerek kebelre téved. Lucky nem viselt melltartót, és Alex
még a mellbimbója körvonalait is ki tudta venni a blúz alatt. Hirtelen
eltűnődött, vajon visel-e ez a nő fehérneműt egyáltalán.
Jesszusom! Mi van itt? Alex szépen merevedni kezdett. Miért
nem szólt erről Freddie?
Lucky észrevette, hogy Alex alaposan megnézni.
– Kérem, foglaljanak helyet – igyekezett a tárgyra térni.
Freddie nem észlelte a szobát betöltő szexuális feszültséget. Ő
csak a napi menetrendjét próbálta betartani. Ajkáról nektárként áradt
a sima ügynöki duma.
– A Panthernak olyan filmkészítőkre van szüksége, amilyen Alex
Woods – mondta. – Nem szükséges mondanom, hányszor
jelölték a filmjeit Oscarra.
– Jól ismerem Mr. Woods figyelemreméltó eredményeit – felelte
Lucky. – És nagyon szeretnék megállapodni vele. Ám ha jól tudom, a
Gengszterek tervezett költségvetése majdnem huszonkét millió. Ez
hatalmas vállalás.
Freddie rögtön készen állt a válasszal.
– De nem egy Alex Woods film esetében – mondta higgadtan. –
Az ő filmjei mindig pénzt hoznak.
– Megfelelő szereposztás esetén – mutatott rá Lucky.
– Alex szereposztásai kifogástalanok. Nincs szüksége sztárokra –
a közönség az ő nevére jön be.
Alex előrehajolt.
– Elolvasta a forgatókönyvet? – kérdezte a lányt nézve.
Lucky tekintete találkozott a férfiéval. Tudta, hogy Alex bókot vár,
de tudta azt is, hogy jobb lesz egyelőre bizonytalanságban hagyni.
– Elolvastam – felelte szemrebbenés nélkül. – Csupa vadság, de
csupa igazság. – Szünet. – Az apám, Gino akkoriban Vegasban volt.
Ő építette az eredeti Mirage Hotelt. Biztosan élvezné, ha
megismerhetné.
Alex egyre csak Lucky szemébe nézett.
– Igazán boldog lennék.
Lucky állta a férfi tekintetét.
– Majd megszervezem – felelte hűvösen, mintha nem is
igyekeztek volna megadásra kényszeríteni egymást a tekintetükkel.
– Palm Springsben él.
– Bármikor szívesen odautazom, amint mondja.
 – Szóval? – érezte meg az üzletet Freddie. – Megállapodtunk?
– Nagyjából – fordult Freddie felé Lucky, de rögtön meg is bánta,
hiszen ő fordította el a tekintetét Alexről.
Freddie nem vett tudomást a kissé homályos válaszról.
– Ez lesz a nyerő – jósolta lelkesen. – A Panther Stúdió
bemutatja Alex Woods Gengszterek című filmjét. Oscar szagot
érzek!
– Még valami – vette föl Lucky kedvenc ezüsttollát, amelyet
szintén Lennie-től kapott, és türelmetlenül dobolt vele az asztalon. –
Tudomásomra jutott, hogy a Paramount a nyers erőszak miatt állt el
a filmtől, és nem kérem azt, hogy vegyen vissza belőle. Azonban…
ami a szexet illeti…
– Mi van vele? – kérdezte kihívóan Alex.
– A könyvből egyértelműen kiderül, hogy több színésznőnek több
jelenetben teljesen meztelenül kell mutatkoznia, ugyanakkor a férfi
főhős és barátai illedelmesen felöltözve maradnak.
– Mi ezzel a gond? – Alex tényleg nem értette.
– Nos… — kezdte lassan Lucky. – Ez a stúdió az egyenlő
lehetőségeket szereti. Ha a nő levetkőzik, vetkőzzön le a pasas is. –
Tessék? – hitetlenkedett Alex.
Lucky most már nyeregben érezte magát.
– Hadd beszélek világosan, Mr. Woods. Ha a filmben a cicik és
popsik lesznek láthatók, akkor lássunk farkakat is. – Lucky
halványan elmosolyodott, mert Freddie és Alex meghökkentek. – És
ha ebben is meg tudunk állapodni, uraim, akkor szerződünk.
 3. FEJEZET
– Hány éves, kicsikém? – kérdezte az ötvenöt éves kéjenc a
Brioni lakosztályban a rendkívül csinos és üde, mézszőke lánytól, aki
az íróasztal előtt ült.
– Tizenkilenc – felelte az igazságnak megfelelően a lány, bár a
nevét illetően hazudott, amikor Stanislopoulos helyett Brownként
mutatkozott be. A Brigette Stanislopoulost nem könnyű kimondani, a
Brigette Brown jobban hangzik. No és a Brown olyan semmitmondó,
Brigette pedig nem akarta, hogy tudják, valóban kicsoda.
– Nos – köszörülte a torkát Mr. Ötvenöt Éves, és kíváncsi lett
volna, vajon belekóstolt-e már valaki ebbe a finom kis falatba. –
Magácskában kétségtelenül megvan minden ahhoz, hogy sikeres
modell legyen. – A szeme megpihent a lány keblén. – Kellőképpen
magas, kellőképpen csinos, és ha lefogy öt kilót, kellőképpen karcsú
is lesz. – Szünet. – Szabaduljon meg a babahájtól, és elintézem a
próbafelvételt. – Újabb szünet. – Addig is elviszem ma vacsorázni,
és elbeszélgetünk a jövőjéről.
– Sajnálom – állt fölt Brigette. – Ma este dolgom van. – Megállt az
ajtóban. – De, hm… nagyra becsülöm a tanácsait.
Mr. Kéjenc fölugrott. Meglepte, hogy a lány nem fogadta el a
meghívást. El szokták fogadni. A modell-karrierre vágyó lányok
általában éhesek voltak, mert többnyire nem volt pénzük, és örültek
az ingyen kajának. A vacsora Mr. Kéjenccel jó buli volt nekik.
– És holnap este? – vigyorgott bátorítón.
Brigette bájosan mosolygott. Olyan ártatlanul tudott mosolyogni,
mint a tavaszi virágok.
– Meg akar dugni, vagy el akarja indítani a karrieremet? –
kérdezte, mire Mr. Kéjenc nem kapott levegőt, mert az ilyen kis libák
nem így szoktak beszélni vele.
– Mocskos szája van, kislány – mondta dühösen.
– Akkor búcsút is mondok vele – lépett ki az ajtón Brigette, de
még visszaszólt. – Viszlát a Glamour címlapján!
Még az utcára érve is a pasas leereszkedő modorán
bosszankodott. Férfiak! Disznók! Fogyjon öt kilót – de hiszen nem is
kövér. Sosem nézett ki jobban. És komolyan azt hitte, hogy elmegy
vacsorázni egy ilyen vén kreténnel? Szó sincs róla.
 – Ezt neked, öreg – mondta hangosan, miközben ruganyos
léptekkel haladt a Madison Avenue-n. – Nem vagy versenyben!
Senki nem figyelt rá. New Yorkban bármit megtehet az ember.
Brigette 172 centiméter magas és 50 kilós volt. Napszítta,
mézszőke haja a válláig ért, nem bodoríttatta. Az ajka telt és durcás
volt, a szeme kék és sokat sejtő, a bőre áttetszőén ragyogott. Erő és
egészség sugárzott belőle. Üde szexepiljét a legtöbb férfi
ellenállhatatlannak találta.
Brigette szerette a várost. Imádta a forró és mocskos járdát meg
azt, hogy az ember beleveszhetett a hömpölygő tömegbe. New
Yorkban ő nem Brigette Stanislopoulos, a világ egyik leggazdagabb
lánya volt. New Yorkban csak egy volt a sok csinos, karrierre vágyó
lány közül.
Hála Istennek, Lucky és Lennie megértették, hogy ki akar hagyni
a suliban egy évet, és megpróbálkozna a modell pályával New
Yorkban. Nem hogy nem ellenkeztek, de ők győzték meg anyai
nagyanyját, Charlotte-ot is, azzal a feltétellel, hogy ha a dolog hat
hónap alatt nem jön össze, visszamegy az iskolába, és folytatja a
tanulmányait.
Arról szó sem lehet. Mert sikerülni fog. Brigette erősen hitte, hogy
valami jó vár rá.
Eddig nem sok szerencsével járt. Oké, gazdag, de mire jó? Azt a
pénzt nem ő kereste, a vagyon egyszerűen az ölébe hullt milliárdos
nagyapjától, Dimitritől meg az anyjától, Olympiától. Már mindketten
halottak. Sokra mentek azzal a sok pénzzel.
A vér szerinti apja, Claudio Cadducco sem élt már. Ez nem
nagyon keserítette el, hiszen sosem ismerte. Az anyja nyomban
Brigette születése után elvált a csapodár fickótól. Amikor
összeházasodtak, Olympia tizenkilenc éves volt, Claudio negyvenöt.
Mindenki azt állította, hogy Claudio jóképű olasz üzletember volt,
ellenállhatatlanul sármos, kitűnően öltözködő. A válási megállapodás
értelmében kapott – többek között – két Ferrarit és hárommillió
dollárt. Sajnos Claudiónak nem maradt sok ideje, hogy élvezze a
kocsikat meg a pénzt, mert pár hónappal később, amikor kilépett
Párizsban egy limuzinból, véletlenül darabokra tépte egy terrorista
bombája.
 Olympia nyomban újra férjhez ment, ezúttal egy lengyel grófhoz.
A frigy tizenhat hétig tartott. Brigette egyáltalán nem emlékezett a
grófra. Csak egyetlen mostohaapát ismert, Lennie-t, őt viszont
imádta. Néha rettenetes ürességet érzett, nagyon hiányzott az anyja,
és nem volt senkije, aki elfoglalhatta volna az anyja helyét – kivéve
Charlotte nagymamát, aki azonban rendkívül zsúfolt társasági
életet élt New Yorkban. Aztán ott volt Lucky meg Lennie, akiket
annyira lekötöttek a saját gyerekeik meg a munkájuk, hogy hiába
szakítottak időt, amikor csak tudtak, az kevés volt.
Brigette tudta, hogy valamivel ki kell töltenie ezt az űrt.
Az biztos, hogy férfival nem. A férfiakban nem lehet bízni. Csak
egy kell nekik. Szex. Brigette-nek már volt szexuális élménye, de
nem vágyott újabbra. Mindaddig, amíg nem lesz belőle a világ
leghíresebb szupermodellje.
Az előző évben mintegy tíz percig a menyasszonya volt a
nagyapja egyik üzleti ellenfelének az unokájának. Istenien érezték
magukat együtt, amíg Brigette rá nem jött, hogy a srác a kokó rabja.
Brigette nem élt kábítószerekkel. Gyorsan fölbontotta az eljegyzést,
és elutazott Görögországba, a nagyapja rokonaihoz.
Betért a Bloomingdalesbe, a kozmetikumokat nézegette. Vett egy
halvány bronzszínű rúzst és szájfényt hozzá. Szerette a
természetesen ható sminket. Mókás volt kísérletezni, új arcokat
kipróbálni. Ha majd sztár lesz, saját kozmetikumokat árusító
bolthálózata lesz. Hát persze, ő is meg fogja keresni a saját
vagyonát, csak idő kérdése.
Hét hete volt New Yorkban, és Mr. Ötvenöt Éves Kéjenc a
harmadik ügynök volt, akit fölkeresett. Nem volt könnyű
ügynökökhöz bejutni, s mivel nem akarta használni a kapcsolatait,
lassan mentek a dolgok. Ez bosszantotta,mert Brigette türelmetlen
volt. Azt szerette volna, ha már tegnap befut.
Taxival ment a Sohóba, ahol egy másik lánnyal béreltek lakást.
Charlotte és Lucky ragaszkodtak a szobatársnőhöz, pedig Brigette
nagyon jól meglett volna egyedül is.
Lucky maga bukkant rá Annára, akivel Brigette együtt lakott.
Brigette gyanította, hogy Anna fizetett kém, akinek az a dolga, hogy
szemmel tartsa, de nem izgatta, hiszen nem voltak titkai.
 Anna a húszas évei végén járt. Vékony, hosszú barna hajú,
álmodozó szemű lány volt. Verseket írt,jobbára otthon ült, és mindig
mindenben Brigette rendelkezésére állt.
Amikor Brigette haza ért, Anna éppen tojást sütött.
– Hogy ment? – kérdezte, és alaposan megborsozta a lágy
tojásmasszát.
– Jól – felelte Brigette, pedig egyáltalán nem így érezte. Semmi
sem sikerült. Talán kudarcra van ítélve. Anna kisimította az arcából
puha haját. – Kellesz nekik?
– Kellek-e? – morogta Brigette. – Azt mondták, fogyjak le öt kilót.
– Nem vagy kövér.
Brigette elhúzta a száját.
– Tudom – simított végig extra rövid szoknyáján. – Azt mondta,
szabaduljak meg a babahájtól.
– Babaháj!
– Képzeld. Micsoda idióta!
Anna a tojást kavargatta.
– És most?
– Tovább próbálkozom – vont vállat Brigette.
Később pizzát rendelt, és kiült elfogyasztani a tűzlépcsőre, mert a
lakásban piszok meleg volt. Lakhatott volna légkondicionált
luxuslakásban is a Park Avenue-n. De nem kért belőle – küzdeni
akart.
A pizzát majszolva élete váratlan fordulatai jártak az eszében.
Néha alig hitte el. Máskor minden ok nélkül sírva fakadt.
Olykor Tim Wealth árnya kísértette, és nem tudott nem gondolni
rá.
Tim Wealth. A menő, ifjú filmsztár.
Ő vette el Brigette szüzességét tizenöt éves korában. Aztán
képes volt megöletni magát.
Brigette nagyon is jól emlékezett mindenre. Sok éjjel borzongott
bele az emlékeibe.
Szegény Tim Santino Bonnattinak – a Santangelok örök
ellenségének – az útjába került, éppen akkor, amikor az megpróbálta
elraboltatni Brigette-et és Bobby öccsét.
Santino emberei brutálisan meggyilkolták Timet, és ott hagyták
holtan a lakásában, Brigette-et és Bobbyt pedig Santino házába
hurcolták, és meg akarták erőszakolni. Brigette még mindig rosszul
lett, amikor maga előtt látta magukat, amint meztelenül és rémülten
reszket Santino ágyán, az a perverz barom pedig egy szál
alsógatyában éppen az öccsét vetkőzted, és valami förtelmesre
készül.
Brigette akkor vette észre az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és
amikor Bobby riadtan kiáltozni kezdett, tudta, hogy tennie kell
valamit.
Némán zokogva átmászott az ágyon, és megragadta a pisztolyt.
Santinót annyira lekötötte Bobby, hogy nem vette észre.
Brigette remegő kézzel emelte föl a pisztolyt, egyenesen a
szörnyetegre célzott, és meghúzta a ravaszt. Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Ég veled, Santino.
Brigette vadul megrázta a fejét — nem akart emlékezni.
Zárd el az emlékeidet, Brigette.
Felejtsd el a múltat. Koncentrálj a jelenre…

– Őrült tyúk – mondta bosszúsan Alex. – Pénzt ad a filmedre –

felelte szelíden Freddie. – Mi a gond? – füstölgött Alex.
– Én nem látok semmifélét. – De hiszen hallottad!
– Mit? – sóhajtotta türelmesen Freddie.
– Azt akarja, hogy a színészeknek kint legyen a farka. Miféle
baromság ez? Hát nem képes fölfogni a kettős értékrendet? – Ne
izgasd magad.
– De izgatom – mondta dühösen Alex, amikor az autóikhoz
értek….
– Miért? – fogta meg csillogó Bentley Continentálja kilincsét
Freddie. – Bármit is forgatsz le, úgyis meg kell vágni. Ő meg nem
engedheti meg magának, hogy a filmet csak 16 éven felülieknek
valónak minősítsék, mert akkor oda a bevétel, és tudja, hogy a
mozik sem vennék meg. Minderre rá fog jönni.
– Ez a tyúk nem normális – motyogta Alex. Freddie nevetett.
 – Hát az biztos, hogy rád hatással volt, mert sosem láttalak
ilyennek.
– Mert ostoba.
– Nem – mondta gyorsan Freddie. – Lucky igazán nem ostoba.
Két éve vette át a Panthert, és nagyszerű munkát végzett. Addig
nem voltak tapasztalatai a filmszakmában, mégis sikerült fordulatot
létrehoznia.
– Oké, oké, a tyúk egy zseni – de akkor se fogom arra kérni a
színészeimet, hogy anyaszült pucéran mászkáljanak.
– Ez szép, Alex. Majd fölhívlak.
Freddie beült a Bentleybe, és elhajtott.
Alex csak állt a fekete Porsche mellett, és még mindig Lucky
kívánságán mérgelődött. Hát nem érti, hogy a nőket nem izgatják föl
a pucér férfiak? Ez közismert tény.
Beült a kocsijába, és Picóban lévő produkciós irodájához hajtott.
Az épület az övé volt – okos befektetés. A cégét Woodsan
Produkcióknak nevezte, mert ez békésen hangzott, és mégis benne
volt a neve.
Két titkárnője volt. Lili, a lágy szépségű, negyvenes, kínai nő, aki
nélkül Alex nem tudott létezni, legalábbis így mondta. És Francé, a
különlegesen szép, huszonöt éves vietnami lány, aki bártündér volt
Saigonban, mielőtt Alex lovagiasan megmentette, és Amerikába
hozta. Alex lefeküdt mindkettővel, de az a múlt volt. Ma már
mindkettő csupán hűséges munkatársa volt.
– Milyen volt a megbeszélés? – kérdezte aggodalmasan Lili.
Alex a hatalmas és zsúfolt íróasztal mögötti kopott bőrfotelba
süppedt.
– Jó – felelte. – A Gengsztereknek új otthona van.
Lili összecsapta a kezét.
– Tudtam.
Francé egy bögre forró, fekete teát hozott neki, aztán mögé állt,
és lazító dagasztómozdulatokkal masszírozni kezdte a vállát.
– Nagyon feszült vagy – korholta. – Nem jó.
Alex a tarkóján érezte a lány két feszes kis keblét, miközben
meglepően erős keze keményen dolgozott. Megnyugtató volt. A
keleti nők a legjobbak.
 – Hadd kérdezzek tőletek valamit – mondta, mert még mindig
dühítette Lucky kérése.
– Halljuk – felelték kórusban a nők. – Fölizgultok, ha pucér pasast
láttok?
Lili kifejezéstelen arccal próbálta kitalálni, milyen választ várhat
Alex. Francé kacagott.
– Szóval? – Alex nem volt elragadtatva a nők habozásától.
– Miféle pucér férfiakról van szó? – húzta az időt Lili.
– Pucér férfiakról a vásznon – felelte Alex. – Színészekről.
– Mint Mel Gibson? Vagy Johnny Romano? – reménykedett
France.
– Jesszuskám! – veszítette el a türelmét Alex. –Mindegy, hogy
kicsoda.
– De nem mindegy! – hagyta abba hirtelen a más France. –
Anthony Hopkins nem izgat föl. Richard Gere igen!
– Vagy Liam Neeson – tette hozzá ábrándos tekintettel Lili.
– Nemcsak a felsőtestükről beszélek – folytatta fenyegetően Alex.
– Hanem az egészről – az egész cugehőrrel együtt.
Lili kitalálta, milyen választ vár Alex, és ugyan n ményen volt, de
a főnökének nem akart ellentmondani.
– Jaj, dehogy – mondta gyorsan. – Azt nem akarjuk látni.
– Pontosan – csattant föl diadalmasan Alex. – A nők nem akarják
látni.
– Én akarom – mondta Francé olyan halkan, hogy Alex nem
hallhatta.
– Miért kérdezed? – kíváncsiskodott Lili
– Mert Lucky Santangelo egy őrült liba, aki abban a tévhitben él,
hogy a nők úgy akarnak élni, mint a férfiak.
– Őrült liba – szajkózta France, közben úgy gondolta, ez a Lucky
Santangelo igazán érdekes nő lehet, és alig várta, hogy megismerje.
– Nem értem – mormogta Alex, és eldöntötte, hogy ha
legközelebb találkozik Lucky Santangeloval, majd a helyére teszi.
Nem árt megtanulnia egyet s mást, és ugyan ki lehetne számára
alkalmasabb tanító, mint maga a mester.
 4. FEJEZET
Venus Maria remek formában volt. Szorgalmasan megdolgozott
érte: hatkor kelt, föl-le futkározott a hollywoodi dombokon Svennel, a
személyi edzőjével, hogy aztán hazatérve egy órát gyötörje magát
aerobikkal és a könnyű súlyzókkal.
Jesszusom! Formában maradni bizony sok munkával jár. A napi
edzés valóságos gyötrelem volt, de ő sosem lazított, mert ha
megtette volna, nem az övé lett volna a legszebb test Hollywoodban.
És rohadjanak meg – az egyetlen, amiben nem tudtak belekötni, az
a káprázatos teste volt.
Virginia Venus Maria Sierra a húszas évei elején érkezett
Hollywoodba a legjobb barátjával, Ron Machio homokos
koreográfus-jelölttel. Stoppal utaztak New Yorkból odáig, és L. A.ben
úgy éltek meg, hogy bármilyen melót elvállaltak. Venus élelmiszert
csomagolt egy szupermarketban, meztelenül állt modellt
képzőművészeti iskolásoknak, filmekben statisztált, egy-egy esti
énekes-táncos fellépéseket vállalt.
Ron pincérkedett, futárkodott, limuzinokat vezetett. Valahogyan
sikerült megélniük mindaddig, amíg Venust egy este fölfedezte egy
kis hanglemezkiadó, aki éppen abba az éjszakai mulatóba tévedt be,
ahová Venus és Ron járt. Venus komoly rábeszéléssel rávette a
pasast, hogy csináljon vele egy lemezt, aztán Ronnal készítettek
hozzá egy szexi, vitát kavaró video-klipet. Venus tervezte meg a
látványt és a stílust, Ron a megfelelő mozgást.
Egyik napról a másikra befutottak, mert a lemez hat héten belül a
slágerlista első helyére került, és Venus Maria sztár lett.
Most, öt évvel később, huszonhét évesen Venus szupersztár volt,
hatalmas rajongói táborral. Ron pedig menő rendező, két sikeres
filmmel a háta mögött. Segített, hogy Ron jelenlegi barátja Harris von
Stepp, a rendkívül gazdag showbusiness császár volt, és ő
finanszírozta Ron első filmjét. Ahogyan Venus gyakran
hangsúlyozta, ha Ron nem lett volna tehetséges, nem futhatott volna
be. Nem kedvelte Harrist, aki huszonöt évvel idősebb volt Ronnál, és
hidegen számító.
Színésznőként a kritikusok hazavágták Venust, pedig a filmjeinek
óriási kasszasikere volt. A legutóbbi, a Megtaláló már az első
hétvégén nyolcmillió dollárt hozott be. Venus azon kevés női sztárok
közé tartozott, akikkel el lehetett adni egy filmet.
A legtöbb férfi kritikust bizonyára dühítette, hogy egy nő olyan
merész és szabad szájú legyen, mint Venus, mégis fantasztikus
pályát fusson be. Az újságírók mindig csúnyákat írtak róla: hogy
vége, kimerült, elfújta a szél.
Vége?! Haha! A legutóbbi CD-je rögtön az első helyen kezdte a
listán, és hét hétig ott is maradt.
Még hogy vége! Kit akartak átverni? Számtalan hűséges
rajongója volt, és ha a kritikusoknak nem tetszett, az az ő bajuk volt,
mert Venus hosszan tartó sikerre rendezkedett be. Tehát vagy
megszokják, vagy jobb, ha lelécelnek.
Két éve hozzáment Cooper Turnerhez, a klasszikusan jóképű,
nagy kan hírében álló filmsztárhoz. Bár Cooper elérte a
negyvenhetet – húsz évvel volt idősebb Venusnál –, Venus a
közelmúltban tudta meg, hogy a drágalátos ura képtelen a farkát a
nadrágjában tartani. Cooper imádta a nőket, és Venus tudta ugyan,
hogy Cooper őt szereti, nem tudta megfékezni a kalandvágyó férfit.
Cooper játékos volt, nem tehetett róla. Kár, mert fantasztikus pár
voltak.
Amikor megismerkedtek, Venus Cooper egyik legjobb barátjának,
a New York-i ingatlanmágnásnak, Martin Swanson-nak a szeretője
volt. Akkoriban Martin bolondult a lányért, de nagyon is nős volt. A
viszony akkor érkezett a fordulópontjához, amikor Martin felesége
öngyilkosságot követett el a szemük láttára.
Cooper az egész idő alatt Venus biztos támasza volt. A tragédia
közelebb hozta őket egymáshoz, egymásba szerettek, és
összeházasodtak.
Cooper egyszer megemlítette, hogy gyereket szeretne. Venus azt
felelte, hogy ő még nincs rá felkészülve, mert pontosan tudta, mi
történt volna. Ő gondozhatta volna a gyereket, amíg Cooper
szórakozni jár. Ő elhízott volna, amíg Cooper újabb Armani
öltönyöket vásárol. Ő otthon ült volna, amíg az ura fűnek-fának
bemutatta volna a híres Cooper dákót.
Nem. Gyerekeket szülni Coopernak, ezt nem neki találták ki.
Rájött arra is, hogy a házasságuk is elhibázott volt, és a gyors
váláson gondolkodott.
 Attól aztán megvadulnának a pletykalapok. Hiszen Venus a
kedvencük. Amióta drágalátos fivére, a kétbalkezes Emilio eladta a
lapoknak Venus élettörténetét, nem lehetett tőlük szabadulni. Minden
héten lehoztak róla egy-egy szenzációs, új cikket. A pletykalapok
szerint Venus mindenkivel lefeküdt, az ifjú John Kennedytől
Madonnáig.
Ha tudnák, mi az igazság! Venus hű feleség volt, Cooper
kalandozott, mint részeg kurva péntek éjjel. Az ördög vigye, itt az
ideje a leszámolásnak.
Torna után Venus lezuhanyozott, aztán levonult a masszőrjéhez,
a huszonkét éves, tüzes, latin Rodriguezhez, akinek olyan ügyes
keze volt, mintha kétszer annyi idős lett volna. Rodriguez csupa inas
izom volt, fekete haja hullámos, a szeme álmatag – éppen ahogyan
Venus szerette. Venusnak gyöngéi voltak a rendkívül szép férfiak,
kivált, ha feszes és gömbölyű volt a fenekük, a karjuk-lábuk meg
olyan, hogy már a látványtól is elélvezett az ember lánya.
Az utóbbi időben gondolt olyasmire, hogy lefekszik a fiúval, no de
gyerekkel kezdeni?
Azt már nem. Bár a huszonhét éves férfi már nem gyerek, és
Rodriguez igen tapasztaltnak látszott. Argentínából származott, és
azzal szórakoztatta Venust, hogy részletesen beszámolt a szerelmi
kalandjairól olyan idősebb, férjes asszonyokkal, akiket gazdag férjük
nem elégített ki.
Venusnak ilyen problémája nem volt. Cooper rendkívül jó szerető
volt. Lassú kezű – a legjobb fajta. Őszintén szerette a nőket, és az
aktus végére mindig biztos lehetett benne, hogy a partnerének is
tökéletes kielégülést nyújtott.
Csak az a kár, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz.

Venus késett az ebédről. Lucky nem bánta, legalább addig is

elintézhetett néhány hívást a mobil telefonján.
Amikor Venus belépett, mindenki elhallgatott, és bámulta, amint a
platinaszőke díva végigriszál a zsúfolt termen a hátul elhelyezkedő
magánteremhez. Venusból valami nagybetűs SZEX áradt. Volt
Hollywoodban magasabb, vékonyabb, fiatalabb és szebb színésznő,
de Venus fölényben volt mindannyiukkal szemben, mert egyszerre
tudott nagyon esendő, ugyanakkor hihetetlenül dörzsölt lenni. Ennek
a párosításnak nem lehetett ellenállni. A nők csodálták az erejét, a
férfiak mind meg akarták dugni. Amint leült, rögtön rendelt egy
fröccsöt fehér borból.
– Tizenöt percet késtél. Magyarázatot kérek – mutatott az órájára
Lucky.
– Azon tanakodtam, lefeküdjek-e a masszőrömmel – mondta
kihívón Venus. Lucky bólintott. Venus semmivel nem tudta meglepni.
– Szerintem jó magyarázat. – Szerintem is.
– És mire jutottál?
Venus nagy szemet meresztett, és megnyalta az ajkát.
– Mmmm… az biztos, hogy nagyon tehetséges.
– Te pedig nagyon házas vagy.
– Cooper is az – mondta élesen Venus. – Őt ez semmiben nem
akadályozza.
Lucky már számított erre. Mindenki tudott Cooper fékezhetetlen
libidójáról. Venus sosem beszélt eddig erről, s bár a legjobb barátnők
voltak, Lucky nem akarta próbára tenni a barátságukat. Úgy
gondolta, Venus nem kíván tudomást venni híres férje
félrelépéseiről.
– Azt hiszem, elegem van – rázta meg dacosan platina fürtjeit
Venus. – Eleinte azt hittem, csak flörtöl – ami tőlem nyugodtan
mehet, mert tőlem sem áll távol. Aztán rájöttem, hogy röptében a
legyet is megkettyinti. – Elhallgatott, ismét megrázta a fejét. – Pedig
ott vagyok én, akitől minden férfi nedves lesz. Mit akar még?
– Beszéltél már vele? – kérdezte Lucky. Tudta a barátnőjéről,
hogy nem szokott lacafacázni.
– A fenét – füstölgőn Venus. – A fodrászom szerint – aki. mindent
tud az én drágalátos, szoknyapecér párom jelenleg éppen Leslie
Kane-t keféli. – Dacos szünet. – Tőlem ott is maradhat. Nem
haragszom rá, csak el akarok válni.
– Hát… – Lucky elhallgatott. – Ha tehetek bármit…
– Aha – mondta tüzesen Venus. – Egy szót se higgy el
mindabból, amit írni fognak, mert a pletykalapok nekem fognak esni.
– Komoran és fölháborodottan tette hozzá. – Ő kúrja keresztül-kasul
a várost, és engem tesznek a címlapokra mint kurvát.
 Lucky egyetértett. Köztudomású, hogy mindig a férfiak kapnak
védelmet, és a nőket okolják mindenért. Ha Meryl Streep játszotta a
főszerepet egy olyan filmben, amelyik megbukott, nyomban őt
hibáztatták. Ha Jack Nicholson egymás után háromszor bukott,
sorban álltak, hogy milliókat adjanak neki a következő filmre. De
nem a Panthernél. Luckynak gondja volt rá, hogy a nők mindenben
egyenlőek legyenek – a sztárgázsi szempontjából is.
– Miért nem csíptem föl Lennie-t, mielőtt te lecsaptál rá?
panaszkodott Venus. – Lennie csodálatos. Nem fogod azon kapni,
hogy keféli a partnernőjét.
És ha mégis, minden bizonnyal megölöm, gondolta higgadtan
Lucky. Az ő bosszúszomját nem volt ajánlatos csiklandozni.
– Leslie Kane! – horkant föl Venus. – Cooper lenne az egyetlen,
aki nem tudja róla, hogy Madam Loretta egyik kurvája volt?
– Mondtad már Coopemak, hogy vége?
– Leslie-nél ma este vacsora lesz. Úgy gondoltam, hogy a
desszertnél fogom bejelenteni, így legalább mindenki megtudja a jó
hírt. És nagyobbat is szól, amikor Coopert fenékbe rúgom. Lucky a
fejét csóválta.
– Tudod, hogy komisz vagy?
– Én vagyok rossz? – húzta föl a szemöldökét Venus. – Talán az
a strici, aki képes mellettem félrebaszni.
Az ebéd hátralévő része alatt szakmai dolgokról beszélgettek: a
Megtaláló bevételeiről, néhány Venust érdeklő forgatókönyvről, meg
az önálló produkciós cégről, amelyet Venus alapítani akart. Aztán
Venus megkérdezte, ne változtasson-e ügynököt. Freddie Leen
valósággal üldözte, és ő is örült volna a változásnak.
– Freddie a legjobb – mondta Perrier-t kortyolgatva Lucky. –
Éppen ma délelőtt tárgyaltam vele és Alex Woodsszal. – Laza
szünet. – Ismered Alexet?
Venusnak a szeme se rebbent.
– Nagy tehetség. Nagy fasz, csak keleti csajokat kúr. Nem nyal,
de szeret szopatni.
– Honnan tudod mindezt?
– Egy bulin együtt lőttük be magunkat az egyik volt csajával, egy
zamatos kis kínaival. Mindent részletesen elmesélt.
 – Mi csináljuk a következő filmjét. Gengszterek a címe. Venus
nem tudta titkolni a csodálkozását.
– Alex Woods filmet csinálsz? Te? De hát tudnod kell, hogy totális
himsoviniszta állat.
– Állati jó forgatókönyvvel. – Atyám! Sok szerencsét hozzá. Lucky
mosolygott.
– Kösz, de nem hiszem, hogy szükségem lenne rá.

A nap második produkciós értekezlete simán ment, szóba került a

Gengszterek elképzelhető szereposztása, és bár sok jó név merült
föl, Lucky tudta, hogy Alex Woodsnak önálló ötletei lesznek. Tudta
azt is, hogy Woods általában nem dolgozik sztárokkal, de Freddie
azzal hívta föl ebéd után, hogy a latin filmbálványt, Johnny Romanót
szeretnék az egyik főszerepre. Luckynak tetszett az ötlet. Johnny
számtalan rajongója szép bevételt hozhatna már az első hétvégén. –
Benne vagyok – mondta. – Helyes. Szólok Johnnynak.
Az értekezlet után mindenre inkább vágyott, mint nyilatkozni.
Csakhogy tisztában volt a reklám hatalmával, és a Panther Stúdiót
fontos volt visszajuttatni méltó helyére. A Megtaláló és a Viharos
folyó sikere után ideje volt beindítani a propagandagépezetet – bár
Lucky nagyon tartott a sajtótól, és mindent megtett, hogy ne írjanak
róla.
Mickey Stolli, a Panther volt vezére – most az Orpheusé –
állandóan negatív nyilatkozatokat tett a sajtóban, hogy a Panthernak
vége, hogy egyik filmje se hoz pénzt. Igaz, hogy mindenben
hazudott, mégsem volt jó propaganda. Eljött a visszavágás ideje.
Lucky leült a harmincas éveiben járó, becsületes képű fekete
férfival, és ékesszólóan előadta terveit a stúdió jövőjét illetően.
– A Panther olyan filmeket gyárt, amilyeneket én látni szeretek –
mondta határozottan, és végigsimította bozontos, fekete sörényét. –
Az én filmjeimben a nők okosak. Nincsenek a konyhába, a
hálószobába vagy az örömházba zárva. Erős, két lábon járó dolgozó
nők, akik önálló életet élnek, nem a férfi számukra az élet teljessége.
Az értelmes nők ilyen filmeket akarnak látni. Olyan filmeket akarok
gyártani, amilyeneket kellene.
 Az interjú közepén Alex Woods telefonált.
– Elvihetem magammal, amikor meglátogatom az édesapját? –
kérdezte gyorsan, rekedten. – Mondjuk ezen a hétvégén?
– Hát, nem is tudom – habozott Lucky. – Meg kell beszélnem
Ginoval.
Alex hangjában megszállottság csengett.
– Velem fog jönni. Fontos.
Lucky nem tervezte, hogy elkísérje a férfit.
– Ezen a hétvégén nem vagyok itt – mondta, bár maga sem
tudta, miért magyarázkodik.
– Hol van? – kérdezte a férfi, mintha joga lett volna tudni. Semmi
közöd hozzá.
– Hát… pár napot az urammal töltök.
– Nem tudtam, hogy férjnél van.
Igazán? Hol tetszett lenni?
– Lennie Golden a férjem.
– A színész? – Nyert.
Alex nem vett tudomást a gúnyról.
– Mikor tudunk menni? – kérdezte türelmetlenül.
– Ha annyira akarja, megszervezem a jövő hétre. Nagyon
makacs.
– Velem jön?
– Ha tudok. Alex Woods olyan férfi volt, akivel bajba tudott volna
keveredni.
Lennie előtt… mielőtt ilyen szervezett lett az élete, gyerekekkel, a
stúdióval meg mindennel.
Próbált az újságíróra figyelni, de két gondolat zümmögött egyre a
fejében, és követelte a figyelmét.
Alex Woods veszélyes kísértés.
Lucky nem hagyja magát megkísérteni.
 5. FEJEZET
Donna Landsman, azelőtt Donatella Bonnatti egy ál-spanyol
kastélyban lakott a dombtetőn, a Benedict Canyon fölött. Az urával
élt itt, Georgedzsal, aki boldogult első urának, Santinónak a
könyvelője volt meg a fiával, az ifjabb Santinóval, ezzel az erőszakos
és túlsúlyos, tizenhat éves kölyökkel. A többi három gyereke már
elköltözött otthonról, mert bármire inkább vállalkoztak, mint hogy
uralkodói hajlamú és kemény kezű anyjukkal éljenek.
Az ifjabb Santino – általában Santónak nevezték – azért maradt,
mert egyedül ő tudott bánni az anyjával. No és volt annyi esze, hogy
belássa: a családi vagyont valakinek örökölnie kell, és ez a valaki ő
lesz.
Santo Donna legifjabb gyermeke és egyetlen fia volt. Imádta. Az
ő szemében Santo nem tudott rosszat tenni. A fiú tizenhatodik
születésnapjára – George tanácsa ellenére – egy zöld Corvette-et és
egy arany Rolexet vett Santónak. És ha ez nem lett volna elég,
átadott neki egy korlátlan fedezetű American Express kártyát, ötezer
dollárt készpénzben, és hatalmas bulit rendezett a Beverly Hills
Hotelban.
Azt akarta, hogy a fia legyen a világ ura.
Santo ezzel tökéletesen egyetértett. George azonban nem.
– Tönkreteszed – figyelmeztette nem is egyszer Donnát. – Ha
már most megadsz neki mindent, mire számíthat még?
– Butaság – felelte Donna. – Elveszítette az édesapját, joga van
mindenhez, amit nyújtani tudok.
George tovább nem vitázott. Nem érte meg. Donna nehéz és
bonyolult nő volt, néha úgy érezte, egyáltalán nem érti.

Donatella Cocolioni egy szicíliai kis faluban született, szegény,

keményen dolgozó családban. Élete első tizenhat évében számtalan
öccsét és húgát gondozta, aztán egy szép napon az egyik idősebb
unokafivére, aki Amerikában élt kiszemelte menyasszonyul a fontos
amerikai üzletember, Santino Bonnatti számára. Az apja szerint is
remek partinak ígérkezett, bár sosem látta Santinót. Elfogadott ezer
dollárt készpénzben, és a lány érzéseivel mit sem törődve, elküldte
Donatellát Amerikába.
Igazság szerint eladta Donatellát egy idegennek egy távoli
országban, arra kényszerítette, hogy elhagyja élete egyetlen
szerelmét, Furiót, a falubeli fiút. Donatella boldogtalan volt.
Amint Amerikába ért, nyomban Santino Bonnatti Los Angeles-i
házába vitték. Santino végigmérte apró szemével, és bólintott az
unokafivérnek.
– Oké, oké, nem valami szépség, de megteszi. Vegyél neki
ruhákat, taníttasd meg angolul, és magyarázd el neki, ki vagyok,
mer’ nem, tűrök semmi szarságot.
Az unokafivér elvitte Donatellát a barátnőjéhez, egy papagájképű,
a Bronxból beszerzett szőkéhez. A lány több hétig ott maradt, a
szőke pedig próbálta angolul tanítani. Nem ment. Azt a kevés angolt,
amit sikerült Donatella fejébe verni, azt is erős szicíliai tájszólásban
adta elő.
Másodszor az esküvőjükön látta Santinót. Hosszú, fehér ruhája
és ijedt arca volt. A szertartás után Santino kövér kubai szivarral a
szájában mászkált körbe, disznó vicceket meséltek egymásnak a
fiúkkal, Donatelláról tudomást sem vettek.
Az unokafivére azt mondta, ne féljen, minden rendben lesz.
Később Donatella megtudta, hogy Santino tízezer Dollárt fizetett az
unokafivérének érte.
A vacsora után Santino házába mentek. Santino nem hasonlított
Donatella Szicíliában maradt szerelmeséhez: öregebb volt, a húszas
évei vége felé járt, zömök volt, vastag ajkú, erősen kopaszodó, és
hihetetlenül szőrös. Ezt a lány akkor látta meg, amikor Santino
türelmetlenül vetkőzni kezdett, és ruháját a földre dobálta.
– Vetkőzz… szívi – vigyorgott. – Hadd kóstolom a finomságodat.
Donatella a fürdőszobába szaladt, reszketett szatén
menyasszonyi ruhájában, az arcán patakzott a könny. Santino
azonban utána ment, és minden teketória nélkül lehúzta a ruha
cipzárját, letépte a lányról a melltartót, lehúzta róla a bugyit, a mosdó
fölé döntötte, és hátulról belé hatolt. Röfögött közben, mint a disznó.
A fájdalom akkora volt, hogy a lány fölsikoltott. Santinót ez nem
izgatta, szőrös mancsával befogta a lány száját, és keményen
dolgozott, amíg ki nem elégült. Aztán szó nélkül kiment a
fürdőszobából, a lány meg ottmaradt, lába közt csörgött a vér.
Így kezdődött a házasságuk.
Gyors egymásutánban két lányt szült Santinónak, azt hitte, ezzel
boldoggá teszi. Nem így volt. Santino napról napra dühösebb lett rá,
amiért nem szült fiút – örököst, aki továbbviszi a nagy Bonnatti
nevet. Amikor Donatella nem esett újra teherbe, orvosokhoz
küldözgette, akik agyba-főbe vizsgálták, de nem találtak nála
semmit. Santino viszont becsmérelte, sikertelen feleségnek nevezte.
Egyszer Donatella azt találta javasolni, hogy Santino vizsgáltassa
meg a spermáját. Amerikai képeslapokat olvasgatott ugyanis,
amilyen például a Cosmopolitan,és kezdett rájönni, hogy a fogamzás
hiányáról nem mindig a nő tehet.
Santino tombolt. Úgy szájon vágta, hogy kiesett két foga. Ekkor
ütötte meg először. De nem utoljára.
Múlt az idő, és Donatella rájött, hogy az urának több szeretője is
van. Nem bánta. Minél kevesebbet közeledett hozzá, annál jobb volt.
Azzal vigasztalódott, hogy dézsaszámra főzte a tésztát. Tésztát
evett reggel, délben, este. Fánkot is sütött.
Azt is befalta. A szupermarketban süteményeket, csokoládét és
fagylaltot vásárolt föl. És hamarosan kövér, nagyon kövér lett.
Santino undorodott tőle. Egyre több időt töltött csinos barátnőivel,
bár néha-néha részegen, az éjszaka kellős közepén Donatellára is
rámászott, és belé hatolt.
Sosem nyújtott az asszonynak nemi élvezetet, Donatella csupán
befogadhatta a férfiasságát. Santino csupán egy fiút kívánt tőle.
Az asszony végre ismét teherbe esett, és Santino úszott a
boldogságban, ám amikor a harmadik gyerek is lány lett, úgy
megharagudott, hogy hat hónapra elköltözött.
Donatella számára ez volt a házasságuk legboldogabb fél éve.
Amikor Santino hazatért, Donatella megacélozta ellene a szívét.
Idősebb és okosabb volt már, nem kért többet Santino
szemétségeiből.
Santino elfogadta a helyzetet. A butuska parasztlányból
kibírhatatlan hárpia lett. Végre olyan feleség, akit tisztelni tudott.
Havonta egyszer az asszonnyal hált, hogy befogja a száját, amíg
Donatella ismét teherbe esett, és ezúttal fiút szült. Az ifjabb Santino
nevet adták neki, és Santino végre boldog volt.
Donatella minden szeretetet, amit az urától nem kapott meg, a
fiához fűződő kapcsolatában élte ki. Santino is szerette a fiút.
Versenyeztek egymással, hogy ki tud jobban és többet törődni a kis
Santóval, ahogyan becézték. Mihelyt a gyereknek volt elegendő
esze ahhoz, hogy fölfogja a helyzetet, kijátszotta őket egymás ellen,
bár mindig az apját szerette jobban.
Donatella úgy találta, nem is olyan rossz az élete. Egy
hárommillió dolláros Bel Air-i villában, egy némafilm-sztár egykori
otthonában élt. Egy fontos üzletember felesége volt. Négy
egészséges gyereke volt, és rendszeresen tudott pénzt küldeni
szicíliai rokonainak.
Santino néha nyúzta, hogy tanuljon meg rendesen angolul.
Zavarta az erős szicíliai akcentus. Nyaggatta azért is, hogy fogyjon
le.
Donatella csak a képébe nevetett.

Egy napon, 1983 nyarán Steven Berkely, a színesbőrű ügyvéd

jelent meg Donatellánál, és közölte, hogy Santino a legmocskosabb
disznók egyike. Mintha nem tudta volna!
Donatella behívta a férfit, kíváncsi volt a mondandójára.
Berkely egy pornómagazint dobott a kávézóasztalra, és dühösen
közölte, hogy a címlapon látható nő a menyasszonya.
– Az ő arca és valaki másnak a teste – dugta Donatella orra alá
az újságot. – Ezek a képek hamisítványok.
– Én nem néz ilyen mocsok – mondta Donatella, aki már bánta,
hogy behívta az idegent.
– A menyasszonyom megpróbálta megölni magát ezek miatt a
képek miatt – mondta nyersen Steven. – Mert a maga szadista férje
ilyen mocskot ad ki.
Donatella tudta, hogy Santinónak van egy kiadója. Santino
azonban mindig, azt állította, hogy műszaki könyveket adnak ki, nem
ilyen undorító képeslapokat. És most pornográf képeslap van a
házában, és a haragos ügyvéd szerint Santino érte a felelős.
Megszólalt a telefon. Donatella örült, hogy a kínos beszélgetés
megszakad, és sietett fölvenni a kagylót.
 A Blue Jay Way-en van egy ház, a férje ott tartja a kedvenc
szeretőjét – suttogta egy csábos, női hang. – Győződjön meg róla a
saját szemével. A félje kocsija a ház előtt áll.
Donatella kitessékelte az ügyvédet. Ha rajtakapná Santinót
valamelyik szeretőjével, fizethetne a hazug disznó. Magában
motyogva sietett a kocsijához, és elindult fülön csípni félrelépő férjét.
A Blue Jay Way-t könnyen megtalálta. Leparkolt Santino kocsija
mögött, a kapuhoz masírozott, becsöngetett.
Pár perc múlva résnyire nyílt az ajtó, és Zeko, Santino egyik
testőre lesett ki a résen.
– Hová te tette enyém uram? – kérdezte Donatella.
– Mrs. Bonatti – dadogta Zeko, kinyitotta az ajtót, és nem vette
észre a mögötte megbújó két férfit.
– FBI – mutatta föl az igazolványát az egyik.
Donatella nem vett tudomást a két férfiról. Berontott a házba, ahol
egy karcsú, szőke lánnyal találta magát szemben.
– Mrs. Bonatti – mondta a szőke úgy, mintha már várta volna.
Donatella dühösen bámult rá.
– Van magánál enyém uram?
– Igen, itt van – felelte higgadtan a szőke. – De mielőtt találkozik
vele, azt hiszem, beszélnünk kellene.
– Ő hálja magával? – harsogta Donatella.
A két FBI-ügynök félrelökte Zekot, és pisztollyal a kezében a
házba rontott. Zeko utánuk kullogott.
– Ezek van kik? – ordította Donatella.
– Csak álljon a falhoz, és fogja be a száját – utasította az egyik
ügynök.
Aztán hatalmas csörömpölés hallatszott a ház hátsó oldala felől.
Aztán pisztolylövések.
Donatella keresztet vetett. Nem törődött az FBI-ügynökökkel,
rohanni kezdett a folyosón a zaj forrása felé.
Egy férfi egy kisfiút meg egy tinédzser lánykát terelt gyorsan
kifelé. Donatella elszáguldott mellettük, be a szobába, ahonnan azok
kijöttek. Az ágy mellett hevert Santino vérbe fagyva. Csupa vér volt
és nagyon halott.
– Istenem! Istenem! Istenem! – sikoltozta Donatella.
 A szobában egy fekete hajú nő tartózkodott. Donatella fölismerte:
Lucky Santangelo, a Bonatti család ellensége.
– Te ribanc! – visította Donatella. – Te lelőtte enyém uram. Te
megölte. Én látta!
Aztán kitört a teljes zűrzavar. Megérkeztek a rendőrök, és Lucky
Santangelot őrizetbe vették Santino meggyilkolásáért. Hónapokkal
később, a bíróságon derült ki, hogy a gyilkos nem Lucky volt, hanem
Brigette Stanislopoulos, a tinédzser örökösnő, akit Santino elrabolt, s
amikor Santino éppen a lányka hatéves mostohatestvérét, Bobbyt –
Lucky fiát – akarta megerőszakolni, Brigette lelőtte a férfit. Mindenről
videofelvétel készült, s a bizonyítékot bemutatták a bíróságon.
Brigette-et fölmentették, természetesen Luckyt is.
Donatella özvegyen maradt négy fölnevelendő árvával.
Olthatatlan düh töltötte el. Lehet, hogy Santino hűtlen disznó volt,
de az ő hűtlen disznaja, a gyerekei apja. Meg kell bosszulnia a
halálát, hiszen szicíliai, és Szicíliában szokás megbosszulni a
családtagok erőszakos halálát. Ez becsületbeli ügy. Mindegy, mennyi
időbe telik a vendetta.
Donatellát fölkereste Carlos, Santino bátyja, és fölajánlotta, hogy
átveszi Santino üzletét. Nyomorúságos öt százalékot akart adni a
haszonból. Donatella azt felelte, majd gondolkozik rajta, de esze
ágában sem volt. Inkább összejött Santino könyvelőjével,
Georgedzsal, és kiokosíttatta magát. Santino főként export-importtal
foglalkozott, s az üzlet évente több millió dollárt hozott, főként
készpénzben. De voltak ingatlanai, érdekeltsége két New Jersey-i
kaszinóban és egy fölöttébb jövedelmező kiadója, amely valóban
publikált műszaki könyveket is, de inkább szolidabb és keményebb
fajta pornográfiát.
Donatella megtudta George-tól, hogy jogilag ő Santino üzlettársa.
Santino valóban többször aláíratott vele mindenféle papírokat, de
Donatella sosem mert kérdezősködni. A végeredmény az lett, hogy
egyszeriben az övé lett minden.
George Landsman csöndes ember volt, szelíd modorával, halk
hangjával szinte beleolvadt a környezetébe. Santino
legmegbízhatóbb embere volt: nem akadt Santino különféle
vállalkozásai közül olyan, amelyikről ő ne tudott volna. A csöndes
George ugyanakkor a számok valóságos bűvésze volt. Donatella
egy ideig figyelte a férfit, és rájött, hogy George képes lesz az
ügyeket a kezében tartani. George bátorításával í és segítségével
kezdett lassan ő is beletanulni, de hamarosan rájött, hogy ha át
akarja venni a hatalmat, meg kell szabadulnia nevetséges
akcentusától, le kell fogynia, és tisztességes frizurát kell csináltatnia.
Mihelyt hozzálátott önmaga tökéletesítéséhez, nem volt megállás.
Először az akcentus tűnt el, aztán a súlyfölösleg. A plasztikai sebész
kisebb orral, határozottabb állal, csinosabb arcformával ajándékozta
meg, ugyanakkor lefaragott hatalmas kebléből. A haját levágatta és
befestette, a szerkényét teletömte márkás ruhákkal, a széfjét márkás
ékszerekkel.
A nagy átváltozás közben hozzáment George-hoz, akiről kiderült,
hogy mindig is szerelmes volt belé – már akkor, amikor kövér volt, és
egy szót sem beszélt angolul. Donatella szótárába ekkor került be az
„orgazmus” szó. Sokkal boldogabb lett, mint valaha is volt, kivált
miután rájött, hogy kimondottan tehetséges üzletasszony.
George volt a mestere, s ő igen rövid idő alatt egy életre való
tudásanyagot szívott magába. És amikor felkészültnek érezte magát,
kezdett önálló üzleteket kötni – természetesen mindig George bölcs
tanácsai alapján. Először eladta a kiadót, és a pénzből megvásárolt
egy fuldokló kozmetikai céget. Pár hónap múlva eladta a kozmetikai
vállalatot, és a haszonból egy kis szállodákból álló hálózatot
vásárolt. Fél év múlva eladta a szállodaláncot, méghozzá a vételár
több mint duplájáért.
Ekkor érezte meg igazán a dolog ízét. Cégek bekebelezése lett a
kedvenc játéka.
A tevékenységét elismerte Carlos is, Santinó bátyja. Fölkereste
ismét, partnerséget ajánlott. Donatella elutasította. Carlos ezt nem
vette jó néven, mert úgy érezte, az asszonynak hálásnak kéne
inkább lennie.
– Mi a terved Lucky Santangeloval? – kérdezte Carlostól
Donatella. – Tudjuk, hogy a Santangelo család felelős Santino
meggyilkolásáért, de te engeded, hogy elvigyék szárazon. Ha te
nem teszel valamit, majd én teszek.
Carlos komoran bámulta az öccse feleségét. Ez a tyúk
megváltozott. Slampos, ostoba háziasszonyból dinamikus
üzletasszonnyá fejlesztette magát, még attól a nevetséges
akcentusától is megszabadult. De komolyan azt hiszi, hogy tehet
valamit Lucky Santangelo ellen? Olyan nincs.
– Aha. És mit akarsz csinálni? – kérdezte megvető mosolyát alig
leplezve Carlos.
– Ahonnan én származom, ott tisztelik a hagyományokat – felelte
fenyegetően Donatella, és arra gondolt, hogy Carlos inkább
haszontalan naplopó, mint a sógora.
– Ne strapáld magad – felelt Carlos. Dühös volt, hogy egy nő így
mer beszélni vele. Igazi férfira lenne szüksége, aki kiveri a fogát
abból a műanyag képéből. – Vannak terveim a Santangelo ribanccal.
– Igazán? – húzta föl a szemöldökét Donatella.
Carlos tervei nem jöttek be. 1985 decemberében kizuhant
Century City-beli, tizenkilencedik emeleti luxus lakosztálya ablakán.
Senki sem tudta, mi történt. Donatella tudta.
Lucky Santangelo volt az ok.
Donatella úgy érezte, neki kell végleg tönkretennie Luckyt. És
ennek érdekében ördögi tervet eszelt ki.
Santo mindennap négykor jött haza az iskolából. Maximálisan
igyekezett kihasználni a pár nyugalmas órát addig, amíg az az
ostoba anyja lejött, és halálra szekálta. Szerencsére az anyja meg
az a nyuszi mostohaapja hét előtt sosem értek haza, így bőven volt
ideje azt tenni, amit csak akart, anélkül, hogy beleütötték volna az
orrukat.
Gyűlölte az anyját. Nap mint nap végiggondolta, mennyire gyűlöli,
és mekkora igazságtalanság, hogy ő még mindig él, amikor az apja
halott. Miért nem az anyját ölték meg?
Miért nem az a liba nyugszik mélyen a föld alatt?
Az anyjában csak az volt a jó, hogy könnyen az ujja köré tudta
csavarni.
Megkaphatott mindent, amit akart – kivált mióta az összes
testvérei leléceltek, és ő maradt a numero unó helyzetében.
George-ot is gyűlölte. Az a pasas töketlen nyúl, Donna azt csinál
vele, amit akar. Nem mostohaapa. Semmi.
A négy és hét között időszakot Santo a magáénak érezte. Először
elszívott pár szál mariskás cigit, aztán teletömte magát fagyival és
csokival, végül átlapozta a zárt szekrényben őrzött pornólapjait. Ha a
csajok fölizgatták, kézimunkázott egy kicsit – bár ezt a játékot szinte
mindig fenntartotta NEKI.
Ő volt az a különleges lény, akit neki találtak ki. Ő volt minden,
amiről férfi csak álmodhat.
Nem mintha Santo férfi lett volna. Tizenhat éves volt, és tizenhat
évesnek lenni igazán ciki.
Felkelés után minden reggel megnézte magát a fürdőszoba
tükrében. Szerette volna, ha idősebb és soványabb. Ha idősebb
lenne, több esélye lenne rá, hogy dugjon VELE. Ha soványabb
lenne, lenne esélye az iskola menőbb csajainál, a csinibabáknak,
akiknek Beverly Hills-i stílusuk, operált orrocskájuk, selymes bőrük
és hosszú szőke hajuk van. Ezeket a kis libákat nem izgatta, hogy
neki sok pénze és álomautója van. Olyan buták voltak, hogy észre
sem vették. Inkább az olyan máié faszok után futottak, akik fociztak
meg body buildingeztek. Nagydarab, izzadó seggfejek. Gyűlölte
mindet. Persze ezek a kis csajok úgysem kellenének. Amikor ott van
Ő.
Ő pedig megdöbbentően szőke és szexi, és mindene tökéletes.
És meg is mutatja. Santo látta a csöcsét, a seggét és a szőrös
punciját is.
Olvasott a gondolataiban, tudta, hogy mit vár a férfitól.
Ma is csak RÁ akart koncentrálni. Fenébe a többi ringyóval!
Bezárta a hálószobája ajtaját, a gardróbba ment, benyúlt leghátulra,
és kivette a gyűjteményét tartalmazó bőröndöt. A bőröndben voltak
RÓLA korai, meztelen fotók, amelyeken széttett lábbal ül, és kilátszik
bozontos, fekete fanszőrzete, hosszú cikkek képeslapokból, amelyek
végigkövetik az Ő pályafutását, CD-k, poszterek, videoklipek, az Ő
tv-szerepléseinek és -interjúinak a felvételei.
Az interjúkat végigolvasni nem volt akármi. Ő ugyanis szexmániás
volt, úgy beszélt a szexről, mintha férfi volna. Santo itta a szavait,
megjegyezte pontosan, hogy Ő mit is szeret.
Az olyan férfiakat szereti, akik lerohanják – ez a Playboyban volt.
Nővel is szeretne szeretkezni – Vanity Fair. Állandóan kívánja a
szexet, és fekete férfiakról fantáziái – Rolling Stone.
Egén! Ő aztán igazi bombázó. Santo pedig van olyan gazdag,
hogy befizessen nála egy menetre.
Egy szép napon le fog feküdni vele.
Egy szép napon Venus Maria az övé lesz.
Kéjesen elvigyorodott a gondolattól. Ezért érdemes élni.
 6. FEJEZET
– El sem tudom hinni, hogy a következő értekezlet előtt van egy
lyukas órám – huppant le Lucky az íróasztal mögötti bőrfotelba.
– Nem egészen – mondta mentegetőzve Kyoko. – Charlie dollár
itt van a stúdióban. Azt mondtam neki, nyugodtan ugorjon be öt
körül, és ha ön végzett az interjúval, fogadja.
– Remek – nyögte Lucky. – De miért mondta ezt neki?
– dollár a Panther egyik legnagyobb sztárja – emlékeztette
Kyoko. – És nemrégiben Mickey Stolli küldött neki egy
forgatókönyvet, amelyik fölkeltette az érdeklődését. így hát…
– Tudom, tudom… igaza van, Ky. Beszélnem kell vele,
kedveskednem kell neki.
– Bölcs dolog lenne.
Lucky szerette Kyoko beszédstílusát. Mindig olyan precíz volt.
– Oké, rendeljen két Margaritát meg egy tál mexikói csemegét
abból a mexikói étteremből a túloldalon, aztán tegye föl a Billie
Holiday CD-t. Egy kicsit pihentetnem kell az agyamat, és ehhez
minden bizonnyal Charlie a legjobb partner.
Kyoko bólintott. Örült, hogy a főnökasszony egyetértett vele.
Az ötvenes Charlie öt perc múlva jelent meg Lucky irodájában
azzal a tébolyult mosolyával meg egy csokor bíborvörös rózsával,
Lucky kedvenc virágával.
Charlie – ahogyan a legtöbb színész – elviselhetetlen tudott lenni,
de ez Luckyt nem zavarta. Kedvelte Charlie-t, mert a férfi nem vette
magát túlságosan komolyan, és csípőskeserű humora volt, ami igen
fölvillanyozó partnerré tette. Ha nem lett volna Lennie, minden
bizonnyal Charlie-t választotta volna, hiszen a színész a maga
módján, amolyan Jack Nicholsonosan jóképű és vonzó volt.
Charlie letelepedett a kerevetre, és rágyújtott egy mariskás cigire.
– Megkaptad az üzenetemet? – kérdezte jellegzetes hangján.
– Naná – nézett végig Lucky a férfi fésületlen haján, félretaposott
tornacipőjén, gyűrött pólóján, ormótlan nadrágján. S az egész együtt
mégis jól mutatott valahogyan.
Charlie megpaskolta a pocakját. – Megtömjük a pocakot?
– Nehogy a rajongóid azt higgyék, elveszítetted – gúnyolódott
Lucky.
– De fölvágták a nyelvedet.
 – Nagy a pofád, Charlie – mosolygott a férfira szeretettel Lucky.
– Miért? – húzta föl a szemöldökét fölháborodottan Charlie. –
Mert tartani akarom azt a filmsztár-imázsomat, amelyiket mindenki
ismer és szeret?
– Nem. Csak egyszerűen nagy a pofád. Talán éppen ezért
szeretlek.
Charlie még egy jó nagyot szippantott, mielőtt odakínálta
Luckynak a füvet. Lucky visszautasította. Lennie-vel talán, de most
semmiképpen, hiszen vár rá még egy megbeszélés.
Charlie megbotránkozást mímelt.
– Lucky, gyerekem, hát mihez kezdjek veled?
Lucky bekapott egy fűszeres falatkát.
– Azt biztosan ne tedd, amit minden más nővel – mondta
kacéran.
– Álljunk már meg! – szaladt föl ismét Charlie szemöldöke. – Hát
tehetek én róla, ha mindegyik meg akar erőszakolni? Hölgyem, én
igazán nem bátorítom őket. Őszintén szólva, már öreg is vagyok
ahhoz, hogy egész éjjel picsipacsizzak.
– Képzelem – gúnyolódott Lucky.
– A kiskorúakkal meg egyszer és mindenkorra végeztem –
folytatta Charlie. – Képzeld el, hogy az egyik nap egy olyannal álltam
le, aki sosem hallott még Bruce Springsteenről. Ezt kapd ki.
Lucky a fejét csóválta.
– Az élet bizony nehéz, Charlie, ha egyszerűen nem vagy
hajlandó tizennyolcnál idősebbel kezdeni.
Nevettek. Mindketten élvezték ezt a civódó barátságot.
– Az a hír járja, hogy itt hagysz minket egy mocskos hétvége
erejéig – dőlt hátra Charlie, és manikűrözetlen kezét nézte.
Lucky észrevette a férfi gömbölyödő pocakját, amelyet a bő póló
sem tudott elrejteni. Vajon eszébe jutott-e egyszer is Charlie-nak,
hogy tornázzon?
– Szerinted mocskos az a hétvége, amelyet az urammal töltök?
– Remélem, hogy az lesz.
Lucky elmosolyodott. Alig várta már, hogy lássa Lennie-t.
– Csak három napig leszek el. Tedd meg nekem azt a
szívességet, Charlie, hogy addig nem lesz semmi újabb kifogásod.
– Majd igyekszem, maffia hercegnő.
 – Ne nevezz így! – tiltakozott Lucky.
– Ugyan már, bébi – fenyegette meg tréfásan Charlie –, hiszen
szereted, ha így hívlak.
– Nem én – háborgott Lucky. – Apám sosem volt egészen benne.
Gino csupán dörzsölt üzletember volt, akinek akadt néhány barátja a
maffiózók között.
– Aha. Én meg szabadidőmben sofőrködtem. – Őrült mosoly. – És
hogy van Gino? Az öregfiú még mindig legénykedik – ez az, amit
igazán csodálok az ő korában.
– Acéltökű – mondta szárazon Lucky. – Családi vonás.
Charlie lustán kifújta a füstöt.
– Nem volt még szerencsém személyesen meggyőződni róla –
mondta lassan.
– Ez ajánlat akart lenni?
– Tudod, hogy bukom rád, acéltökű.
– Igazán? Sosem vettem észre, hogy érdekellek.
– Naná, hogy érdekelsz. – Tökéletesen időzített szünet. –
Csináltass új plakátot, és még jobban fogsz érdekelni.
Lucky elmosolyodott. Színészek! Mindig van egy-két trükkjük. És
ettől valahogyan mindig vezető helyre kerülnek.
– Oké, Charlie, el van boronálva. És most lazíthatnánk öt percig?
Hatalmas Charlie dollár-vigyor.
– Amit csak akarsz, bébi.

– Brigette?
– Nona? Nahát, Nona! Mi van veled? Mikor jöttél vissza? És hogy
találtál meg?
– Fölhívtam nagyanyádat. Rövid kérdezősködés után aztán
megadta a számodat. Tökéletes biztonság, bébi. Hiszen bárki
lehettem volna.
Nona Webster Brigette legjobb barátnője volt, akit már két éve
nem látott, mert Nonát gazdag és bohém szülei – Effie és Yul – világ
körüli útra küldték. Korábban együtt voltak intézetben, sok közös
kalandot éltek meg.
 – De jó, hogy végre hallok rólad! – kiáltotta lelkesen Brigette. –
Hol laksz?
– Ez elég ciki. Otthon. Még nem jött össze az önálló kégli. De
legalább van melóm – kutató vagyok a Mondónál. Ez tetszett
Brigette-nek.
– Hűha! Az aztán menő lap.
– Aha. Effie szerezte a melót. Szóval… mit csinálsz New
Yorkban? Nem azt mondtad, hogy L. A. a világ közepe?
– Az volt. Egy darabig. Aztán meggondoltam magam.
– Értem én… találkoztál valakivel.
– Bárcsak úgy lenne – sóhajtott Brigette.
– Figyuzz! Össze kéne jönnünk. Annyi mesélnivalóm van.
– Ebédeljünk együtt? – kérdezte Brigette. Neki is volt
mesélnivalója.
– Tökéletes – felelte Nona. – Alig várom, hogy lássalak!
A Serendipitynél találkoztak, méteres hot dogokat faltak,no meg
egymás újdonságait. Nona inkább érdekes volt, mint szép. Csodás,
valódi vörös haja, mandula metszésű szeme és csupa szeplő képe
volt. Igen egyénien öltözött, és a személyisége lefegyverzőn nyílt
volt. Amint leültek, nyomban elmondta, hogy három fiúja is van
egyszerre – három különböző országban.
– Nem tudom eldönteni, melyik lenne nekem a legjobb, ezért
nagy bátran leléptem – vigyorgott huncut képpel. – Mind a három el
akar venni. Szajhának érzem magam!
– Mert szajha vagy – vágta rá élesen Brigette. – Mi újság még? –
Kösz! – nevetett Nona.
– Mindig te voltál a legkacérabb csaj a környéken – emlékezett
vissza Brigette. – Melletted én amatőr voltam.
– Igaz – ismerte be Nona. – De rólam ennyit. Veled mi van? –
Modell szeretnék lenni – vallotta be Brigette.
– Modell? Tűnj el a szemem elől! – Mi abban a rossz?
– Nemtom… szar szakma. Csak a külső számít, a fejecske meg
lehet üres is.
– Nekem menne, Nona. Csak valahogy el kéne indulnom.
– Oké, szóval próbálkozol. Eddig tök jó. Úgy értem,
fantasztikusan nézel ki – a csodás cicid változatlan, és fogytál,
méghozzá onnan, ahonnan kellett.
 – Te is fogytál.
– Huh! – húzta el a száját Nona. – Egyes országokban olyan
kaják voltak: disznó fül, kígyóepe, bölényhere. Ki bírja azt megenni?
– Mesélj a három férjjelöltről – kérdezte kíváncsian Brigette.
Nona megvakarta szeplős orrát.
– Mindhárom nagyon helyes. Az egyik fekete. A szüleim ki fognak
borulni. Vagy mégsem – tudod, milyen liberálisak. Jut eszembe: ma
este bulit rendeznek. Meg vagy hívva.
– Hogy van Paul? – kérdezte könnyedén Brigette.
Paul Webster Nona jóképű képzőművész bátyja volt. Brigette
halálosan bele volt esve a fiúba, ám Paul jóformán észre se vette a
lányt, egészen Brigette eljegyzéséig. Csak azután vallott neki
szerelmet. Későn. Addigra Brigette már túl volt rajta.
– Nős, gyereke van! – kiáltotta Nona. – Elképesztő, hogy mi meg
nem történik emberekkel!
– Festeget még? – kérdezte Brigette, a fiú féktelen tehetségére
emlékezve.
– Neeem. Tőzsdeügynök a Wall Streeten. Nagyon normális.
Hallottál már ilyen hülyeséget?
– El nem tudom képzelni Pault normális állásban, családdal.
Nagyon megváltozhatott.
– Az… de az az érzésem, hogy valahol, legbelül még mindig
rossz fiú.
– Tégy meg nekem valamit – mondta komolyan Brigette.
– Kérlek, magyarázd el a szüleidnek, hogy nagyon nem
szeretném, ha bárki megtudná, ki vagyok. Most Brigette Brown
néven szoktam bemutatkozni. A botrányok után jobb így.
– Tőlem oké – pillantott az órájára Nona, és fölsikoltott. –
Mennem kell vissza, melózni – markolta föl a számlát. – Este
találkozunk. Kilenckor. Végy föl valami botrányos cuccot!
– Ott leszek – bólintott Brigette.

Cooper Turner nők dolgában ínyenc volt, Leslie Kane pedig

ellenállhatatlanul gyönyörű. Nem meglepő, hogy Amerika rövid idő
alatt beleszeretett az eredeti amerikai szépség-ideált képviselő,
vörös sörényű, érzéki ajkú, tökéletes testű lányba. Leslie két filmben
játszott, és rögtön sztár lett. Most éppen Cooperral forgatott, s bár a
férfi negyvenhét éves volt, a lány csupán huszonhárom, a vásznon
pompásan illettek egymáshoz. Hollywood szerette, ha a főszereplő
hölgy fiatal. Hogy a pasasok hány évesek, nem számított.
Leslie nemcsak a vásznon, de a lepedőn is Cooperral volt. Ha a
férfi rápillantott sokat sejtető, jégkék szemével, a lány elolvadt.
Tizennégy éves korában Cooper fényképét tűzte az ágya fölé.
Cooper Turner. Férfi. Hogy gyűlölte az összes nőt, akivel Cooper a
lelkesen gyűjtött filmújságok szerint találkozgatott! Hát nem tudta
Cooper, hogy rá, Leslie-re kell várnia?
Ahányszor a mostohaapja betántorgott éjjel a hálószobájába
sörtől bűzlő szájjal, dagadt hassal, Leslie-ben csak Cooper képe
tartotta a lelket a rozoga ágy fölött, amikor kövér mostohaapja ott
röfögött és nyögdécselt rajta.
A legszívesebben szétrúgta volna a mostohaapja pállott tökét, és
megszökik. De nem menekülhetett, mert ott feküdt az anyja betegen,
lassan emésztette a szörnyű rák. Azon a napon, amikor az anyja
meghalt, zsebében a mostohaapjától lopott ezer dollárral és nem
kevés ambícióval útra kelt.
Ég veled, Florida. Hello, L. A.
Tizennyolc éves és gyönyörű volt, így aztán hamarosan fölfedezte
Madám Loretta, aki rögtön meglátta a lányokban a jó pénzt. Madám
Loretta látta el Hollywood előkelőségeit éveken át válogatott fiatal
lányokkal. Mindig szüksége volt új, alig használt lányokra, minél
ártatlanabb, annál jobb. Amint meglátta Leslie-t, elcsábította a
Rodeo Drive egyik butikjából, ahol a lány dolgozott, és luxuslakásba
költöztette.
Leslie született tehetség volt. Ragyogó külsejével és kislányos
bájával hamarosan elbűvölte a klienseit, akik – Madám Loretta
legnagyobb örömére – a törzsvendégei lettek.
Leslie nem óhajtott örökre call girl maradni. Nem az volt az
életcélja, hogy petyhüdt vénembereket szórakoztasson. Többet
akart. Igaz szerelmet. És egy napon – miközben a kocsijára várt a
Santa Palm-i autómosónál – ezt meg is találta Eddie Kane egykori
gyereksztár személyében, aki akkor már a Panther terjesztési
osztályának vezetője volt.
 Eddie Kane igazi hollywoodi jellem volt, és értett a nőkhöz.
Egyetlen pillantást vetett Leslie-re, és gondolatban már el is égette
vaskos, fekete noteszét. Eleinte nem sejtette, hogy Leslie egykor
Madám Loretta egyik legsikeresebb pénzkeresője volt, s bár a lány
mindent megtett, hogy a dolog ne derüljön ki, végül Eddie mégis
megtudta az igazat, és nyomban szakítottak.
Leslie akkor nagyon boldogtalan volt, de semmiképpen nem akart
visszatérni régi életmódjához. Inkább munkát vállalt egyik divatos
szépségszalonban. Ott fedezte föl jó pár héttel később Mickey Stolli
felesége, Abigaile. Abigaile ragaszkodott hozzá, hogy Mickey
készíttessen próbafelvételt a sugárzóan szép lányról. Közben Eddie
belőve fölmászott kedves Maseratijával egy betonfalra, és Leslie-ből
ifjú özvegyasszony lett.
Az igen ifjú özvegy próbafelvétele pompásan sikerült.
Egy évvel később már sztár volt.
Leslie gyakran tűnődött el, hogy Hollywoodban tökéletesen igaz:
ha az ember nagyon akar valamit, bármi megtörténhet.
Most egy ágyban feküdt Cooper Turnerrel, aki mindazt nyújtotta
neki, amit egykor elképzelt, sőt annál is többet. Minden álma valóra
vált.
A férfi fölé hajolt, ápolt körmét lágyan végighúzta a férfi sima,
meztelen hátán. Ebédszünet volt, s ők a stúdió közelében lévő
motelba mentek. Cooper ebédre leginkább Leslie lába között
szeretett nyalakodni. Leslie annyiszor ment el, hogy számolni sem
tudta. Cooper elképesztő szerető volt.
Cooper ott aludt a lány mellett, még mindig kisfiús arcán
elégedett mosoly.
A motel a férfi ötlete volt. Úgy osontak ki, hogy senkinek sem
szóltak – szakmai szempontból ez tökéletesen illegális volt. Leslie
tudta, hogy a fodrászok meg a sminkesek meg fogják ölni, amikor
visszamegy, mert legalább egy órai munkájuk kell majd hozzá, hogy
ismét tökéletes állapotba lépjen a kamera elé.
– Kicsi bogaram, ébredj – duruzsolta, és fülledt hangjában
elégedettség csengett. – Gyere, édes, mennünk kell.
Cooper kinyitotta az egyik szemét, és lustán megfogta a lány
egyik keblét. Amely tökéletes volt. Éppúgy, mint a többi része. Aztán
a két mellét összenyomta, ujjaival finoman becézte a mellbimbókat.
 Leslie kéjesen fölsóhajtott, a férfi érintésére mellbimbói
megkeményedtek.
Cooper a hátára fordult, s a lányt maga fölé ültette, alaposan
széttárva Leslie hosszú combjait. Nagyon lassan bedugta két ujját,
élvezte a lány várakozását.
– Most ereszkedj rám, bébi – utasította a lányt, és élvezte, hogy
Leslie rögtön ilyen tüzes és nedves lesz az érintésétől. – Lassan.
– De, Cooper… – tiltakozott a lány, bár tudta, úgyis hiába.
Pontosan azt fogja tenni, amit a férfi mond, és ezt Cooper is tudja.
– Gyerünk, bébi – sürgette a férfi. – Mire vársz? Leslie-nek
elakadt a lélegzete, amikor érezte, hogyan csusszan belé a férfi.
Megfeszítette az izmait, és szorosan fogta készséges foglyát.
– Ez az, bébi, ez az – nyögte Cooper, és megmarkolta Leslie
fenekét. – Szenzációs vagy!
 7. FEJEZET
– Milyen az édesanyád? – kérdezte Tin Lee.
Nem normális, válaszolta volna a legszívesebben Alex. Önző.
Aljas. Önimádó. Zsarnok. Szekánt. Apám miatta ivott és halt meg idő
előtt. És még most is – minden sikerem és hírnevem ellenére –
állandóan ócsárol.
– Szeretni fogod – mondta kurtán. – Remek asszony.
– Biztos vagyok benne – mondta gyöngéd mosollyal Tin Lee. –
Elvégre ő nevelt téged, Alex, és te csodálatos ember vagy.
Jesszuskám! Az ember jól megkettyinti őket, és azt hiszik,
mindent tudnak.
– Izgatottan várom a találkozást – kulcsolta össze apró kezeit Tin
Lee. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy azt kívánod, kísérjelek
el édesanyádhoz a születésnapján.
Bébi, bébi, ha tudnád! Nem bírok kettesben lenni a drága
mamával. Nem tudom őt elviselni. Ha kettesben vagyunk, nyomban
egymás torkának esünk. Valóságos horror-show, amit rendezünk.
Alex wilshire-i ikerháza előtt álltak. Alex sosem vitte a barátnőit
legfőbb rezidenciájára, a tengerparti, modem házba. Az a
magánbirtoka volt, nem látogathatták mindenféle futó barátnők.
Tin Lee hathetes volt Alex Woods életében. A csöpp és csinos
thaiföldi színésznő a húszas évei elején járt. Bejött meghallgatásra,
Alex vacsorázni hívta. Csak egyszer feküdt le a lánnyal, és nem is
kívánt újrázni. Tin Lee-től nem fiatalnak, hanem öregnek és
rozogának érezte magát. Ám ma igen nagy szüksége volt a lányra,
hogy ütköző legyen közte és az anyja közt.
– Remélem, kedvelni fog. – Tin Lee szánalomra méltóan
aggódott. – Imádni fog – nyugtatta meg Alex.
Úgy van. És ha el is hiszed, butább vagy, mint gondoltam.
– Köszönöm – mondta hálásan Tin Lee.
Jesszusom! Dominique szét fogja szedni szegény kislányt. „Újabb
kis szörnyszülött” – fogja kérdezni, amikor Tin Lee kimegy a
mosdóba. – „Újabb ázsiai bártündér? Miért nem tudsz végre
megállapodni egy tisztességes, amerikai lány mellett? Nem
fiatalodsz te sem, Alex. Negyvenhét éves vagy, és annyinak is
látszol. Hamarosan kopaszodni fogsz, és akkor kinek kellesz majd?”
 Úgy van. Alex pontosan tudta, mit fog mondani az anyja, még
mielőtt a szavak elhagyták volna azt a rikító, karmazsin-vörös száját.
Hetvenegy éves, de a kor sem lágyított rajta.
De mit tehet? Dominique az anyja, és szeretnie illik.

Morton Sharkey magas, sovány, sasorrú, az ötvenes évei vége

felé járó férfi volt, ezen kívül briliáns ügyvéd és köztiszteletben álló
üzleti tanácsadó. Ő segített Luckynak a Panther megvételében, s
bár az optimistával szemben inkább pesszimistának volt tekinthető,
az ösztönei jobbára kifogástalanul működtek.
Sokat veszekedtek. Amióta Lucky megvette a Panthert, Morton
panaszkodott a veszteségekre.
– Ne szarj be – mondogatta mindig Lucky. – Építettem már
szállodákat Vegasban, vezettem Dimitri hajózási birodalmát, csak el
tudok vezetni egy filmgyárat is.
– A filmszakma más – figyelmeztette komoran Morton. – Ez a
világ legkreatívabb tisztességtelen üzlete.
Ha Morton értett a filmszakmához, tudnia kellett azt is, hogy a
dolgok átalakításához idő kell. No és amikor Lucky Morton tanácsára
eladta részvényeinek hatvan százalékát, gyakorlatilag
visszaszerezte a befektetett tőkéjét. Akkor meg miért aggódott
Morton? Minden a legnagyobb rendben volt.
Morton hallgatta Lucky beszámolóját a japán bankárokkal
folytatott tárgyalásról.
– Ha megcsináljuk ezeket a szuvenír-üzleteket – mondta Lucky –,
az sokat fog hozni. És a bankoknak ez kell. Ez meg a két
sikerfilmünk.
– Helyes – mondta Morton.
– Azt hittem, te is ott leszel a tanácskozáson – jegyezte meg
Lucky, mert úgy érezte, Morton kissé szórakozott. – Feltartottak.
– Nem Rolexet kéne viselned – tréfált Lucky.
Morton nem reagált.
– Meglátogatom Lennie-t a hétvégén. Ha visszajöttem, mindent
megbeszélünk. Ha a japánok igent mondanak, és a két filmünk
továbbra is sikeres lesz, szerintem egyenesbe leszünk. Nem
gondolod?
Morton megköszörülte a torkát.
– De, Lucky.
Ma valami nem stimmel Mortonnal. Lucky remélte, hogy a férfi
nem kapuzárási pániktól szenved. Mindenesetre úgy viselkedett,
mint aki alig várja, hogy kint legyen az irodából.
– Jól vagy? – kérdezte Lucky.
– Miért ne lennék jól? – csattant föl a férfi.
– Csak kérdeztem.
Morton fölállt.
– Azt hiszem, influenzás leszek.
– Ágy nyugalom és sok folyadék – tanácsolta együttérzőn Lucky.
– És sok-sok csirkehús-leves.
– Kellemes hétvégét, Lucky.
– Remélem, az lesz!

Morton Sharkey halvány krémszínű, lenyitható tetejű XJS

Jaguárján hagyta el a Panthert – ezzel köszöntötte föl magát, amikor
úgy érezte, élete delelőjére ért. Két háztömböt ment, csak aztán
húzódott le az út szélére, és beszélt suttogva a kocsi telefonjába.
– Donna? – kérdezte rekedten.
– Tessék? – felelte a nő.
– Majdnem célnál vagyunk. Hamarosan megkapja, amit akart.
– Igyekezzen, hogy minél előbb megtörténjen.
Kattanás. A nő letette.
Morton nem egy jéghideg, számító nőt ismert, de ez vitte el a
pálmát. Ez úgy viselkedett, mintha a világ ura lenne, Morton
undorodott ettől a nőtől. És azért volt a legdühösebb, mert ez a nő a
kezében tartotta.
Hogy is lehetett ilyen ostoba?
Hogyan sétálhatott be ő, Morton Sharkey a világ legősibb
csapdájába?
Morton Sharkey, nős, két felnőtt gyermek apja, a gazdasági élet
köztiszteletben álló szereplője, kiváló tulajdonságokkal megáldott, a
családjának élő ember, aki tagja számos jótékony szervezet
kuratóriumának. Egész életében keményen dolgozott, és sokat adott
vissza a nála kevésbé szerencséseknek. A felesége, Candice még
ma is igen vonzó nő. Mi több, gondos és hűséges feleség, és
házasságuk huszonhat éve alatt Morton ezért mindösszesen kétszer
lépett félre.
Amíg nem jött Sara.
A tizenhét éves Sara a vörös hajával, a vékony, fehér combjával,
a rágott körmével, a nagy szájával, az érzéki ajkával, a csöpp
mellével, a rőt fanszőrzetével és a…
Te jó ég! Egész nap tudott volna beszélni Saráról. Sara volt élete
keserédes csemegéje, és még most, a történtek után is vágyott
utána.
Sara fiatalabb volt, mint a lánya.
Sara szabad lélek volt.
Sara színésznő akart lenni.
Saran tizenkétezer dollárt kapott azért, hogy őt tőrbe csalja.
És ő mégis szerette.
Meg volt veszve érte. Esze ágában sem volt lemondani róla.
Hogy is szokták mondani? Ja, igen… A vén bolond a legnagyobb
bolond. Mennyire igaz.
És mégis… amikor Sarával volt, s körülötte a lány puha, fiatal
teste, vékony lába, amikor együtt élvezték fantáziáikat, semmi más
nem számított. Még a zsarolás sem.
Morton nem akarta elárulni Luckyt. De nem volt más választása.
Donna Landsman megfenyegette, hogy tönkreteszi, ha nem áll
kötélnek.

Lucky malibui háza nem közvetlenül az óceánparton feküdt. Kissé

beljebb, ahonnan pompás kilátás nyílt a partra. Kellemes
mediterránstílusú ház volt, tele könyvekkel, festményekkel, olyan
emléktárgyakkal, amelyeket Lennie-vel együtt gyűjtöttek.
Mindketten úgy vélték, a ház kiválóan alkalmas a gyerekek
fölnevelésére.
 Amikor Lucky hazaért, a kis Maria éppen a nappaliban totyogott.
Tüneményes volt bájos, narancsszínű tipegőjében. Lucky a karjába
kapta, és a levegőbe dobta. A csöppség boldogan kacagott.
Ahogyan az anyja, ő is azt szerette, ha zajlott körülötte az élet.
– Nem volt hajlandó lefeküdni, amíg haza nem jöttél – mondta
Cee-Cee, Maria csinos, színes bőrű dadája.
– Nem voltál hajlandó lefeküdni, mi? – csiklandozta Lucky a
kislányt, az meg sikongatott örömében. Amikor kissé
lecsöndesedett, Lucky homlokon csókolta. – Mami elutazik pár
napra, ezért légy nagyon jó kislány. Majd Cee-Cee vigyáz rád.
– Mami megy – bújt ki Lucky karjából Maria, és kissé
bizonytalanul körbefutotta a szobát. – Mami MEGY, MEGY, MEGY!
– Mami megy, de hamarosan visszajön – nyugtatta meg Lucky.
– Jó mami – szaladt hozzá Maria, és puha kis kezével
megsimogatta az arcát. – Mami jó. Jó kislány.
Luckyban boldogság áradt szét, hogy ilyen csodálatos gyerekei
vannak. Miután Mariát lefektették, belopózott a kicsi Ginohoz, aki
mélyen aludt bölcsőjében, parányi hüvelyujja a szájában.
Amint elnézte alvó fiát, Lucky megértette, hogy az ilyen
pillanatokért érdemes élni.
Bement a hálószobájába, átnézte az útra összecsomagolt
táskáját, bekapott pár falatot a konyhában, aztán fölhívta Ginot, hogy
beszámoljon neki a neki Alex Woodsról.
– Fantasztikus forgatókönyvet írt – lelkendezett. – Nagyon hiteles.
Alig várom, hogy te is elolvasd.
– Oké, oké – morogta Gino. – Majd belenézek, fogadom a pasast,
ha akarod, ki is okosítom, jó?
– Mi lenne, ha jövő hét végén meglátogatnánk Palm Springsben?
– kérdezte csokis kekszet rágcsálva Lucky.
– Vele jössz?
– Egen. Nem hagyom Alexet kettesben veled, mert még nem
halálra rémíted, és akkor nem nálunk csinálja meg a filmjét.
– Szóval beszari? – kuncogott Gino. – Annyira nem ismerem.
– Mondok én valamit, kislány. Majd megnézem, van-e tőke. –
Köszi.
Alig tette le a kagylót, amikor megcsörrent a telefon.
– Egyetlenem! – Lennie hívta interurbán.
 Lucky szíve négy év házasság után is hevesebben vert, ha
meghallotta Lenni hangját.
– Lenni! Egész nap próbáltalak elérni.
– Itt vagyok, bébi – kacagott a férfi. – Unatkozom, és nagyon
vágyom rád.
Lucky lágyan nevetett.
– Ne szédíts ezzel a romantikus dumáddal.
– Miért ne? Könnyű préda vagy.
– Igazán?
– Igazán.
– Hogy mennek a dolgok?
– A szokásos problémák. Semmi különös. Szükségem van rád
Lucky. Azt akarom, hogy itt légy, mellettem.
– Éppen indulok a reptérre.
– Nagyon hiányzol, mindenem. Minden más, hogy nem vagy
mellettem.
– Te is hiányzol nekem, Lennie. A srácoknak is. Maria egész nap
csak azt kántálja, apa, apa. Ez az új mantrája.
– Hogy megy neki a járás?
– Pazarul megy.
– Mint a mamája, igaz? – Lennie kis szünetet tartott. – Drágám,
biztos, hogy meg akarod tenni? Hogy ennyi órát akarsz repülni, csak
hogy két napot velem tölthess?
– Próbáld csak megakadályozni?
– Tehát nincs számomra menekvés? – tréfált Lennie.
– Uram, a komédiás.
– Az bizony. De hát ilyennek szeretsz. – Szeretlek – mondta
lágyan Lucky.
– Én is téged. Csókolom a srácokat. Mondd meg nekik, hogy apa
gondol rájuk.
– És nekem nem jár csók?
– Te majd természetben kapod meg.
Lucky érzékien nevetett, amikor nemsokára bekövetkező
együttlétükre gondolt.
– Ó… bébi, bébi, azért érdemes a világot is körülutazni.
– Várlak a reptéren. Jó utat.
 – Ha te kívánod, biztosan jó utam lesz. – Lucky mosolyogva tette
le a kagylót.
A limuzin pontosan érkezett. Boogie vezette, Lucky régi testőre,
magánnyomozója és sofőrje. Az egykori vietnami veterán dörzsölt
volt, s az életét adta volna Luckyért, aki föltétel nélkül bízott a
férfiban. Barátságos csöndben hajtottak ki a reptérre – Boogie csak
akkor beszélt, ha föltétlenül szükségét látta.
A limuzin közvetlenül a Panther Lear-gépe mellett tette ki. Lucky
nem vágyott társalgásra, de a pilóta ragaszkodott hozzá, hogy
ismertesse az időjárási viszonyokat. Az utaskísérő pedig, ez a
kefefrizurás buzi a Leslie Kane és Cooper Turner viszonyáról szóló,
legfrissebb botrányos pletykával szórakoztatta. Mintha nem hallott
volna már mindent Venustól?! Miért érdeklik annyira az embereket
ezek az ostoba pletykák? Amikor a gép fölszállt, Lucky hátradőlt, és
lehunyta a szemét. Hétvége Lennie-val… alig várta már.
 8. FEJEZET
– Szia, gyönyörűm – lépett be Cooper Turner Venus Maria
hófehér, fényűző fürdőszobájába.
Venus a toalettasztalnál ült, fésülködött. Cooper mögé lopakodott,
két kezét az asszony két keblére csúsztatta, ujja közé vette a
mellbimbóit, megcsókolta platinaszőke tarkóját.
Venusnak egyetlen izma sem moccant. Az ő műsora következett,
és a maga módján akarta csinálni.
– Hogy ment ma a munka? – kérdezte könnyedén.
– Tűrhetően – sétált Cooper egy másik tükörhöz, és megnézte
magát. – Fáradtnak látszom? – kérdezte, és a feleségéhez fordult
dicséretért.
– Hmmm… egy picit – felelte Venus, mert tudta, hogy ezzel
kiborítja. Cooper csak a bókot szerette.
– Komolyan mondod? – komorodott el a férfi.
– Nem tehetünk semmit, bébi – mímelt együttérzést az asszony. –
Keményen dolgozol. Úgy értem, Istenem: reggel, délben, este a
stúdióban vagy. Gondolom, még ebédelni is alig jut időd. Mit ettél
ma?
Pinát, felelte volna a legszívesebben Cooper. De uralkodott
magán. Venusra rossz hatással lenne, ha megtudná, hogy lefeküdt
Leslie Kane-nel. A felesége szenvedélyes természetű, Leslie pedig
csak futó kaland.
– Hát… csak salátát – felelte homályosan. – És te?
– Luckyval ebédeltem.
– És ő hogy van?
– Remekül. A Panther finanszírozza a következő Alex Woods
filmet.
– Jesszusom! – kiáltott föl Cooper. – Alex Lucky beosztottja lesz?
Meg fogják ölni egymást. Venus a haját fésülgette. – Ismered
Woodst?
– Töltöttünk együtt pár kalandos éjszakát. Alex vad fickó.
– Mmmm… – somolygott Venus, mert készült a nagy dobásra. –
És neki van Hollywoodban az egyik legnagyobb farka.
Cooper fölkapta a fejét.
– Honnan tudod? – kérdezte bosszúsan.
– Én mindent tudok.
 – Az enyémnél is nagyobb? – Cooper biztos volt Venus
válaszában.
– Beképzelt vagy, öregem.
– Csak realista – mosolygott Cooper csak realista.
Aha, gondolta Venus, majd meglátjuk, mennyire leszel realista a
kis összecsapásunk után ma este, Leslie vacsoráján. Majd
meglátjuk, hogy boldogulsz.

Brigette úgy állított be Websterék bulijára, mintha máris ő lenne a

világ leghíresebb szupermodellje. Éppen elégszer látta a legjobb
lányokat vonulni a kifutón, hogy ismerje a mozgásukat, utánozza a
külsejüket. Az arcuk mindig azt fejezte ki: enyém a világ, ti senkik
vagytok. A járás is ezt hangsúlyozta. Brigette tudta mindkettőt.
Nagy gonddal öltözött föl a bulira. Több ruhát elvetett, végül egy
dögös, testre simuló, fekete Herve Leger ruha és egy nagyon magas
sarkú Manolo Blahnik cipő mellett döntött. Tudta, hogy
ellenállhatatlanul néz ki melltartó nélkül, a vállig érő, mézszőke
hajával.
Azt remélte, hogy aznap este fölfedezi valaki, mert úgy érezte,
bármelyik pillanatban elkezdődhet a nagy karrier.
Nona szülei az ajtóban fogadták. Csodálkoztak, hogy mennyire
megváltozott. Brigette-re csinos, molett kis szőkeként emlékeztek.
És most egy magabiztos, nagystílű, szoborszerű, szőke szépséget
láttak. Brigette egy pillanatra megállt a nappali ajtajában.
– Drágám, csodásán nézel ki – mondta elismerően Nona
hóbortos anyja.
– Te is, Elfie – felelte Brigette. Ragyogó, kék szemével közben
fölmérte, hogy a bulizok közül kit kéne elbűvölnie.
– Nona mesélte, hogy modellkedsz – szólalt meg Nona apja, a
magas, imponáló külsejű Yul.
– Hát… igen.
– Nagyon izgalmas lehet. – Az – hazudta Brigette.
– Akkor itt biztosan számtalan ismerőssel fogsz találkozni –
vezette be a lányt Yul a hatalmas, mindenféle népekkel zsúfolt
szobába.
 – Kösz. Biztos.
Brigette körülnézett. Nem ismert senkit. Még Nonát sem látta.
Megvolt a mesés bevonulás, most meg úgy állt a tömegben, mintha
falu bolondja.
Egy pillanatra megrémült, majd arra gondolt, vajon Lucky hogy
oldaná meg a helyzetet. Lucky sosem veszítette el a fejét. Utánozd
Luckyt! Fölemelt fejjel indult a bár felé.
– Brigette!
Az első ember, akibe belebotlott Paul volt, Nona bátyja, az ő
egykori szerelme. Évek óta nem látta. A fiatalember megváltozott.
Eltűnt a hosszú haj, a borosta, az arany fülbevaló. Most tekintélyt
parancsoló kék blézert, szürke nadrágot, fehér inget és konzervatív
nyakkendőt viselt. Ráadásul a haja rémesen rövidre volt nyírva. A
hétköznapiság szobra volt.
– Paul! – kiáltott föl Brigette.
– Fantasztikusan nézel ki – mosolygott elismerően a fiatalember.
– Hmmm… te pedig megváltoztál – felelte a lány. Csöppet sem
tetszett neki, amit látott.
– A feleségem, Fenella – húzott magához Paul tulajdonosi
mozdulattal egy betegesen sovány, barna nőt. – Szívem – mondta –,
bemutatom Brigette Stanislopoulost. Ugye emlékszel, hogy
meséltem róla? Nona legjobb barátnője.
Azt nyilván elfelejtette említeni édes kis feleségének, hogy ők
ketten egykor összetartoztak.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta kényeskedő bostoni
kiejtéssel Fenella. – Szóval te vagy Nona barátnője?
– Úgy van – fordult ismét Paulhoz Brigette. – Mellesleg, a nevem
most Brigette Brown. A másik nevet, kérem, ne említsétek. – Bocs.
– Oké. – Suta csönd.
Végül Brigette törte meg.
– Hallom, gyereketek van.
– Fiú – mondta büszkén Paul.
Fenella birtokosként csimpaszkodott a fiatalember karjába. –
Igen, a kis Military tiszta apja.
Brigette uralkodott magán, hogy hangosan föl ne nevessen.
– Military? – nézett Paulra amolyan ezt-nem-gondolod-komolyan
pillantással.
 – Szokatlan nevet akartunk – mondta Fenella.
Olyan fura, gondolta Brigette. Egykor bármit megtettem volna
ezért az emberért, most meg egy idegennel beszélgetek. Olyan
idegennel, aki a Military nevet adta a gyerekének! Micsoda idióta lett
Paulból!
– Örülök, hogy összefutottunk – kereste a gyors lelépés útját. –
Biztosan egymásba botlunk még.
Elindult. A hátán érezte Paul tekintetét. Több férfi próbált
beszédbe elegyedni vele, de Brigette csak ment, mosolyogva.
Végre észrevette Nonát, aki az ablaknál fogadta udvartartását.
Oda indult, közben igyekezett megőrizni a modell járást és
arckifejezést. Bizonyára sikerült, mert nagy feltűnést keltett. Nona
fölugrott, és megölelte.
– Úgy örülök, hogy itt vagy – mosolygott titokzatosan. – Ebéd óta
nagy dolgok történtek.
– Például?
Nona fölrángatott ültéből egy jóképű fekete fiút, aki bő, afrikai
köntöst viselt.
– Bemutatom a vőlegényemet, Zandinót – mondta büszkén.
Zandino derékból meghajolt, és vigyorgott. Elképesztő fogsora volt.
– Zandino – ismételte kissé kábultan Brigette.
– Az. Zan ma érkezett repülőgéppel, és meglepett – mondta
boldogan Nona. – Afrikában ismerkedtünk meg. Zan apja törzsfőnök,
de Zan itt járt egyetemre, szóval nem idegen Amerikában.
– Hűha! – kiáltott föl Brigette. – Ez aztán meglepetés! – Tudom –
mosolyodott szégyenlősen Nona. Brigette Zandinóhoz fordult.
– Itt fogsz élni? – kérdezte.
Zandino békítő mosolya ellenállhatatlan volt.
– Azt fogom tenni – felelte igen pontos angolsággal. – Jogot
szeretnék tanulni.
Nona Brigette-re kacsintott.
– Hát nem ő a legklasszabb? – suttogta Brigette fülébe. – És
életemben nem láttam még az övénél nagyobb fütyköst.
Brigette körülpillantott.
– Ismeretségeket kéne ma kötnöm – emlékezett a magának tett
ígéretére. – Kivel érdemes megismerkednem?
 – Hát… Bemutathatnálak a főnökömnek a Mondó-tól. Talán
segíthet neked. És van itt pár menő fotós. És… nézzük csak,
hmmm… Michel Guy. Az öregedő, francia szívtipró, akié a Starbright
Modellügynökség. Kibírhatatlan, öntelt alak, de a Starbright az egyik
legjobb ügynökség.
– Mindet meg akarom ismerni – csillogott eltökélten Brigette
szeme.
– Oké, oké, csak nyugi. Körbeviszlek, és bemutatlak
mindenkinek.
Brigette bólintott.
– Pontosan ezt szeretném.

Leslie Kane apró, de bájos házban élt a Stone Canyon Roadon,

Bel Airben. Akkor vette, amikor keresni kezdett, berendezőt
szerződtetett, és igen elégedett volt az eredménnyel. Életében
először volt saját otthona, amely igazán az övé volt. Már csak egy
férfi hiányzott belőle, és Cooper Turner tökéletes jelöltnek látszott.
Egy apróság: Cooper nős volt.
Egy jelentéktelen apróság: Leslie-nek hatalmas önbizalma volt,
ha férfiakról volt szó. Elvégre a nagy Madam Loretta tanítványa volt,
Madám Loretta futtatta pedig a legsikeresebb lányokat, akik közül
többen filmsztárokhoz és mágnásokhoz mentek feleségül.
Leslie tudta, hogy jó úton halad Cooperral. A férfi mindenesetre
nagyon lelkes volt, minden szünetben készen állt a táncra.
Szüntelenül állt neki. Szép dolog, az ő korában.
A vacsorához öltözködve Leslie végiggondolta a három
alapszabályt, hogyan kell a férfit boldoggá tenni.
Első szabály: keress benne valamit, amit a világon a
legcsodálatosabbnak tartasz, és dicsérd állandóan.
Második szabály: föltétlenül mondd neki azt, hogy sosem volt
nála izgalmasabb szeretőd. Harmadik szabály: bármit mond, ámulj
bámulj a műveltségén. Nézz rá áhítatos szemmel, és jelentsd ki,
hogy soha, senkitől nem hallottál okosabb, intelligensebb dolgokat.
Leslie sikerrel alkalmazta ezt a három szabályt. Persze most,
amióta híres filmsztár lett, nem kellett strapálnia magát, hogy tessen
a férfiaknak. Azok már azért is törték magukat, hogy elmondhassák:
a közelében álltak. Persze többre nem is nagyon volt esélyük, mert
Leslie nagyon válogatós volt. Esze ágában sem volt fűvel-fával
lefeküdni.
Állandó kapcsolatra vágyott.
Jegygyűrűre.
Cooper Turnerre.
Testhez simuló csipkeruhát vett föl, amelyet kifejezetten neki
tervezett Nolan Miller. A kivágás diszkrét volt, ám a csipkén
áttetszett a teste, és a ruha kihívóan ölelte körül minden testhajlatát.
Amikor megnézte magát a tükörben, eltűnődött, vajon mit visel
majd Venus Maria. Biztosan valami közönségeset.
Leslie egyszerűen nem tudta megérteni, miért vette el Cooper
Venust. Annak a nőnek nincs semmi stílusa a festettszőke hajával, a
kurvás külsejével. Igaz, hogy Leslie egykor szajha volt, de mindig
úrinőnek látszott.
Nos… Coopemak már nem sokáig kell beérnie Venusszal, mert
ha Leslie akart valamit, azt többnyire meg is kapta. És ő Coopert
akarta.
Estére meghívta Jeff Stonert, a filmjükben mellékszerepet játszó,
jóképű, fiatal színészt. Tudta, hogy Jeff jelenléte bosszantani fogja
Coopert, talán féltékennyé is teszi. Cooper gyakran ugratta Jeff-fel,
azt állította, hogy a fiú belé van esve.
Helyes. Remélhetőleg úgy is van.
Valahányszor Cooper említette Jeffet, Leslie nevetve legyintett: az
is csak egy unalmas színész. De ma este, amikor Cooper ott ül majd
a közönséges neje mellett, ő pedig az asztal alatt comb fogdosósdit
fog játszani Jeff-fel, csak kikényszeríti Cooperből, hogy határozzon a
kettőjük jövőjéről. Leslie komoly kapcsolatra vágyott.
A külsejével elégedetten sétált át a nappaliba, hogy fogadja a
vendégeit.
 9. FEJEZET
– Álljunk meg egy italra – javasolta Alex. Már nagyon ideges volt.
– Nem késünk el édesanyádtól? – tiltakozott Tin Lee.
– Ő megvár – felelte Alex. Úgy kiszáradt a torka, hogy innia kellett
valamit. Indulás előtt bevett egy Valiumot, és elszívott fél mariskás
cigit, de ezzel nem húzta volna ki az estét. – Ahogy akarod – mondta
Tin Lee.
Nagyon kellemes lány volt. Többször voltak együtt itt-ott, s a lány
sosem követelőzött. Alex szerette az ilyen nőket. Akik higgadtan
elfogadták, hogy mindig a férfinak van igaza. Semmiféle feminista
duma.
Tin Lee az ágyban is alkalmazkodott hozzá, nem törődött a saját
élvezetével. Nincs rosszabb az olyan nőnél, aki mindenütt egyenlő
akar lenni, kivált az ágyban.
Alex átadta négyajtós Mercedesét a parkolóőrnek a Beverly
Regent előtt, és belépett a bárba. Tin Lee a nyomában. Alex azért
nem a Porschéval jött ma este, hogy az anyja is beférjen.
Leültek a fal mellé, a pompás bőrkerevetre. Tin Lee áfonyáiét
kért, mert nem fogyasztott alkoholt. Alex dupla whiskyt sok jéggel, és
rágyújtott. Igazán megvolt minden káros szenvedélye, jól tudta.
Sokat bagózott, sokat ivott, tablettákat nyelt, és füvet szívott.
Szerencsére a komolyabb szerekkel, amilyen a blow vagy a crack,
már fölhagyott. Alex tudta, mi az ami rá veszélyes. A diligyógyásza
elmagyarázta neki, hogy ha nem szokik le a kemény drogokról, nem
éri meg az ötvenet. Megértette.
Tin Lee diszkréten köhintett. Alex csak bagózott tovább.
– Alex – Tin Lee a férfi combjára tette pici kezét. – Bánt valami?
Nem bántana semmi, ha az anyám fölfordulna.
– Engem? Ugyan mi bántana? – kérdezte, és a bőre is lúd-bőrös
lett a bosszúságtól.
– Nem tudom. Azért kérdem. – Tapintatos szünet. – Velem
kapcsolatos?
A büdös francba! Igazán nincs hangulatom most
a„kapcsolatunkról” beszélgetni. Pedig Alex tudta, hogy erre előbb-
utóbb sor kerül. A nők mindent a személyüket érintőnek fognak föl.
– Semmi baj veled – nyugtatta Alex. Azt remélte, eléggé
meggyőzően ahhoz, hogy ne legyen folytatás.
 – Akkor miért nem szeretkeztünk az első alkalom óta? – kérdezte
panaszosan Tin Lee. Ez se tudja, mikor kell valamit abbahagyni.
Olyan, mint a többiek. Duma, duma, duma. Szex, szex, szex. Hát a
nőknek mindig csak ezen jár az esze?
– Nem tetszem neked, Alex? – kérdezte a lány, és vékonyka bal
csuklóján megforgatta a vékony arany karkötőt.
Alex fölkapta a poharát, és bedobott jó néhány kortyot, amíg a
választ fontolgatta. Óvatosnak kell lennie, ma este szüksége van a
lányra.
– Nem, szívi, nem veled van hézag – mondta végül. – Velem.
Mindig ideges vagyok, amikor új film forgatására készülök. Annyi
mindenre kell gondolnom.
– A szex jó a gondok elűzésére – mondta merészen Tin Lee. –
Talán ma éjjel megpróbállak majd ellazítani egy jó kis masszázzsal.
Egy nagyon… személyes masszázzsal. Ez a lány be akar kerülni a
filmjébe, az biztos, és miért ne? Mindenki akar valamit.
Fekete hajú nő lépett be a bárba. Alex egy futó pillanatig azt hitte,
Lucky Santangelo az. A nő mozgásában volt valami, ami Luckyra
emlékeztette.
Nem. Lucky sokkal szebb volt – a maga vad, kihívó módján.
– Még egyet iszunk, és indulunk – intett a pincérnek Alex. –
Ahogy akarod – felelte Tin Lee.

☆
– Ez meg mit keres itt?
Cooper dühödt suttogása máris kielégítette Leslie-t.
– Miért ne lehetne itt? – kérdezte ártatlanul.
– Tudod, hogy meg akar dugni – füstölgött Cooper.
– Ahogyan még sok más férfi – felelte higgadtan Leslie. – Ami
még nem jelenti azt, hogy én is benne vagyok a játékban. – Intett az
éppen belépő ismert country énekesnek és csúnyácska feleségének.
– Bocsáss meg, Cooper, üdvözölnöm kell a vendégeimet – mondta.
Jó érzéssel töltötte el, hogy nem közömbös a férfinak.
Cooper nézte a lányt abban a szívdöglesztő, az egész testét
megmutató ruhában, és önkéntelenül egy csöpp féltékenység
ágaskodott benne – pedig tudta, hogy Leslie szándékosan cukkolja,
amiért a feleségével jött.
 Közben Venus a bárnál telepedett le némi italra az elbűvölő Félix
Zimmerrel, az idősödő producerrel, akinek az a meglehetősen
különös szokása volt, hogy minden nővel közölte: imád nyalni. Félix
kövér volt és csöppet sem hasonlított Mel Gibsonra, merész
szövegével mégis sok nőt meghódított – persze az is nyomott
valamit a latban, hogy rendkívül sikeres producer volt.
– Hé, bébi – intett Coopernak Venus. – Ismered Felixet?
– De milyen jól – mosolygott gúnyosan Cooper. – Én tanítottam
mindarra, amivel most dicsekszik.
Venus nevetett. Cooper ma este igazán szépnek látta testre
simuló, arany nadrágkosztümjében, laza kontyba tűzött hajával. Úgy
érezte, igazán több időt kellene otthon töltenie.
Leslie igazán vegyes társaságot hozott össze. Ott volt Félix és
Muriél, Félix „állítólag leszbikus” felesége. A country énekes meg a
neje. Cooper és Venus, egy menő rendező rendkívül fiatal
barátnőjével, egy sértődött képű nő, aki ruhákat tervezett egy Emmy-
díjra jelölt tv-show-hoz és Jeff Stoner.
Cooper gyanította, hogy Leslie kizárólag az ő kedvéért rendezte a
bulit. Megmagyarázhatatlan, de valamiért azt akarta, hogy Venus ott
legyen a házában.
Egy pillanatra bűntudatot érzett. Ő mit érezne, ha Venus ugyanezt
tenné vele?
De nem teszi. Hiába látszik szexuálisan túlfűtöttnek és
botrányosnak a videóiban meg a filmjeiben, a való életben Venus
tökéletes, hűséges, megbízható feleség. Cooper megbízhatott
benne, és meg is bízott benne.
☆

– A fiam – mutatott Alexre gyémántgyűrűs kezével Dominique

Woods – a legcsinosabb férfi volt a világon. Akár az apja. És nézd
meg most: züllött külsejű, Öreg – az idő nem tett jót az én
Alexemnek.
– Tessék? – mondta udvariasan Tin Lee, akit megbotránkoztattak
az idős hölgy kemény szavai.
– Ez az igazság, drágám – folytatta tárgyilagosan Dominique. –
Volt benne annyi tehetség, hogy híres színész lehetett volna, mint az
apja. Az a tragédia, hogy elpocsékolta az egészet.
 – Sohasem akartam színész lenni – mondta komoran Alex.
– Mindig rendező akartam lenni.
– Éppen elég baj az – emelte föl a hangját Dominique. –
Színészként vihetted volna valamire – igazi elismerést nyerhettél
volna.
Jézusom! Hat Oscar-jelölés sem elég neki. Ennek a némbernek
vér kell.
– Most már úgyis mindegy – biggyesztette a száját Dominique. –
Már évekkel ezelőtt oda lett a csinos arcod, hamarosan oda lesz a
hajad is.
Mindig ugyanaz a nóta. Mi a fene baja van ennek? Mindenki
láthatja, hogy a haja sűrű, sötét és hullámos, szó sincs semmiféle
kopaszodásról.
Az anyja nem épeszű: abban leli beteges örömét, hogy leszólja
őt. Csak annyit tehet, hogy nem vesz tudomást a hülyeségeiről. A
diligyógyásza is megmondta, hogy az anyjával küzdenie hülyeség.
– Alexnek szép haja van – kelt bátran a férfi védelmére Tin Lee.
– Egyelőre – mondta fenyegetően Dominique. – Csakhogy –
jelentőségteljes szünet – a kopaszság nálunk öröklődik a családban.
A nagyapja segg kopasz volt.
– Nyolcvanöt éves korában – morogta Alex, és rendelt még egy
italt.
– Az idővel nem lehet harcolni – folytatta Dominique. – Én mégis
megküzdök vele mindennap. – Szemérmesen lesütötte a szemét. –
És győzök – fordult Tin Lee felé. – Ugye látszik rajtam, hogy győzök,
drágám?
Tin Lee bólintott. Úgy meghökkent, hogy nem tudott megszólalni.
Alex alaposan végignézett az anyján. Dominique vékony és nagyon
elegáns volt. A ruhája divatos, gyérülő haján rövidre nyírt, fekete
paróka. A korához nem illő, erős smink. Az arca alabástrom-fehér. A
szája vérvörös. A szeme körül fekete ceruzavonal, amitől túlságosan
drámai lett a képe, mint Norman Desmondé a Sunset Boulevard-
ban. Messziről jó ötvenesnek látszott. No de közelről… Alex
tudomása szerint Dominique legalább kétszer fölvarratta az arcát. És
még hetvenegy évesen is a külseje volt neki a legfontosabb.
Alex sokszor próbálta kideríteni, vajon mitől ennyire keserű
Dominique, és miért éppen rajta tölti ki a keserűségét. Talán mert
meghalt a férje, és egyedül kellett fölnevelnie a fiát? Mert többé nem
ment férjhez? Dominique szerint egyetlen férfi sem volt hajlandó
magára venni egy fiús anya sorsáért a felelősséget. Az évek során
erre mindig emlékeztette Alexet.
– Ki vett volna el egy olyan korú fiúval, akit még föl kell nevelni?
Te tehetsz róla, hogy egyedül vagyok. Ezt ne feledd, Alex.
Hogy is felejthette volna el, ha Dominique mindig emlékeztette
rá?
Szerencsére Dominique-nak volt némi pénze. Nem mintha abból
bármikor is fölajánlott volna Alexnak. Nem mintha Alexnek kellett
volna.
Tin Lee fölállt.
– Kimegyek a mosdóba – mondta.
Dominique-ban volt annyi tisztesség, hogy megvárta,amíg a lány
hallótávolságon kívül kerül, csak aztán jött a szokásos szóáradat.
– Nem ismersz amerikai lányokat, Alex? A filmjeidben szereplő
színésznők biztosan alkalmasak lennének rá, hogy megjelenj velük.
Miért vagy mindig ázsiai nőkkel? Azért jönnek ide, mert jobban
szeretnének élni, de otthon a legtöbbjük a legolcsóbb utcai
prostituált volt.
– Nem tudod, mit beszélsz. – Alex igyekezett nem fölhúzni magát
az anyja ostobaságán.
– De tudom – kopogott karomszerű körmével az asztalon
Dominique. – Én vagyok miattad a hölgyek bridzsklubjának
szégyene.
– Miattam?
– Igen, miattad, Alex. Olvasnak rólad a pletykalapokban. Ijesztő
dolgokat mesélnek.
– Milyen dolgokat?
– Miért nem tudsz családot alapítani egy rendes amerikai
lánnyal?
Hányszor hangzott már el ez a beszélgetés?
Hányszor tört ki a dühe, és kezdett ordítani az anyjával?
Több évi terápia során megtanulta, hogy nincs értelme. Amit az
anyja mond, annak semmi értelme, egyszerűen nem kell tudomásul
venni a csípős megjegyzéseket.
 A vacsora végére Alex berúgott. Amikor kiléptek az étteremből,
Tin Lee automatikusan beült a Mercedes volánja mögé. – Tudok
vezetni – tántorgott a járdán Alex.
– Nem tudsz – mondta kedvesen, de határozottan a lány. – Ülj
hátra, Alex.
– Vagány kis csirke ez – mormogta az anyja, miközben beült az
anyósülésre.
Mintha tudná. Dominique nem tud semmit. Nyente. Lószar. Aljas,
szemellenzős, gyűlölködő némber. Mégis az anyja, és ezért
szeretnie kell, igaz?
Alex rosszkedvűen kornyadozott a hátsó ülésen, amíg ki nem
tették Dominique-ot a Doheny-n lévő ikerházánál.
– Végtelenül örültem, hogy megismerhettem, Mrs. Woods –
mondta udvariasan Tin Lee. A lánynak kifogástalan modora volt.
Dominique fensőbbségesen biccentett.
– Én is örültem, drágám. – Szünet. – De fogadja meg az idősebb
és okosabb nő tanácsát. Alex nem magához való, túlságosan öreg.
Legyen okos kislány, keressen magához illő korú fiút.
Kösz, mami. Dögölj meg.
Dominique úgy vonult be a házába, hogy vissza se nézett.
– Édesanyád, hm… nagyon kedves – kereste a szavakat Tin Lee.
Alexből kitört a röhögés.
– Még hogy nagyon kedves! Kibírhatatlan boszorkány, te is jól
tudod.
– Alex, kérlek, ne beszélj így az édesanyádról. Rossz karmát
szül.
– Szarok a karmámra – ragadta meg részegen a lány apró mellét
Alex a hátsó ülésről. – Vigyél haza, bébi,aztán megmutatom neked,
hogy dug egy kopasz öreg senkiházi. Majd én megmutatom neked!

Jeff Stoner körbejárt a teremben, figyelte, mi történik.

Cooper figyelte, megértette minden megmozdulását. Egykor ő is
ilyen volt, ambiciózus, nagy dolgokra kiéhezett. Jeffen az a mohóság
látszott, amelyet Cooper nagyon jól ismert, és csöppet sem tetszett
neki, mert tisztában volt vele, hogy ha nem tesz valamit, akkor Jeff
ma éjjel a magáévá teszi Leslie-t, a lány túlságosan is csábosán
festett ahhoz, hogy a vendégek távozása után egyedül hagyják.
Cooper pontosan tudta, mit fog tenni Jeff. Ott marad még egy
búcsúitalra, bókokkal bombázza a lányt, önmagáról beszélteti, aztán
durr bele – kihasználja a nagy lehetőséget. Elvégre Leslie nemcsak
gyönyörű, ő a film sztárja is, a rendező rá hallgat, ezért – némi
rábeszéléssel – elérheti, hogy a rendező megnövelje Jeff picike
szerepét.
– Valami baj van? – tette Cooper karjára gyűrűkkel ékes kezét
Venus. Befejezte a csevegést Felixszel, mert elunta nemi
dicsekvéseit.
– Semmi – felelte kábán Cooper.
Disznó, gondolta Venus. Mocskos, hazug, nőcsábász disznó.
– Hol a klotyó? – kérdezte. Beugrató kérdés. Cooper azonban
nem ment bele a csapdába.
– Honnan tudjam? – mondta könnyedén. – Sosem jártam még itt.
Óriási hazugság. Sok forró délutánt töltött Leslie házában, amikor
korán végeztek.
– Gyere, segíts megkeresni – húzta magával a férfit Venus.
Együtt meg is találták a mosdót a bejárat közelében. – Gyere már,
bébi – hívta a férfit Venus.
Cooper követte a feleségét a csupa tükör fürdőszobába.
Venus megfordult, bezárta az ajtót.
Cooper nézte magát a tükörben. Igen, fáradtnak látszik. Ha
befejezi a filmet, föltétlen elmegy egy gyógyfürdőbe. Venus nem
habozott. Átkarolta Cooper nyakát, hátát a márványmosdóhoz
szorította, és kihívóan csókolni kezdte.
Cooper megpróbálta gyöngéden eltolni.
– Nagyon kívánlak – súgta Venus, és nem hagyta magát. – Tégy
a kedvemre, bébi. Egész este úgy szeretnék csinálni veled valamit.
Cooper nyomban reagált, amint Venus lehúzta a cipzárját, és
kezdte az urát kiszabadítani a Calvin Klein gatyából.
– Szép… – nevetett kéjesen Venus, és simogatta Cooper pozitív
reakcióját. – Naaagyon szép.
Venus egy kőszobrot is fölt tudott volna állítani!
Cooper nyomban elfelejtette Leslie-t és Jeffet, amint Venus térdre
ereszkedett. A felesége nagyon tehetséges asszony. Nagyon…
 – Istenem! – nyögte hátrahajolva, amint Venus nyelve könnyedén
táncolni kezdett a hímvesszője hegyén.
– Pszt… – tette ujját az ajkára Venus. – Nem kell meghallaniuk.
Aztán, pár percnyi előjáték után Venus teljes egészében bevette
a szájába kemény durungját, és már nem volt semmi más, csak az
érzés, mintha hullámokon hányódna, és az asszony szája
megszabadította minden vágytól, s ő kimerültnek és rendkívül
kielégültnek érezte magát.
Az egész nem tartott tovább három percnél. A gyors szex olyan,
mint a gyors kaja: néha többet nyújt a világ legfinomabb
ínyencségeinél.
– Jézusom! – kiáltott föl Cooper, teljesen kielégülten. – Ez nem
volt semmi!
Venus fölállt, a toalettasztalon lévő dobozból kivett egy papír
zsebkendőt, és finomkodva megtörölte a száját.
– Úgy láttam, kissé ideges vagy, Coop. Gondoltam, kissé
ellazítalak.
– Hihetetlen vagy! – nevetett a férfi.
– Csak meg akarom nyerni a tetszésedet – nézegette magát a
tükörben Venus.
– Hát sikerült – nyújtózott jót Cooper.
– Ugye hiányoznék, ha nem lennénk házasok, Coop? – ugratta
Venus, a tükörből nézve rá.
Cooper megfordult, magához húzta a feleségét.
– Hiányzol minden pillanatban, amikor nem vagyunk együtt –
dobta be a teljes Cooper Turner csábot.
Hazug,nőcsábász,disznó.
Venus szelíden eltolta.
– Ideje bemennünk. Felixnek még biztosan sok mesélnivalója van
a tehetséges nyelvéről.
– Ami a tehetséges nyelveket illeti – mondta Cooper. – Ha
hazaérünk… – Igen?
– Majd meglátod – mondta bizalmasan a férfi.
– Meglátom?
– De meg ám! Tartozom neked – Cooper fölhúzta a cipzárját, még
egyszer belepillantott a tükörbe, kinyitotta az ajtót.
 – Menjünk ma haza korán, szívi, alig várom, hogy kettesben
lehessünk.
– Ahogy akarod – felelte végtelen megadással Venus. – Ahogy
akarod drágám.
 10. FEJEZET
– Úgy látszik, nem volt szerencséje – felelte kellő pimaszsággal
Brigette.
Michel Guy végigmérte a lányt súlyos szemhéja alól, tekintete
megállapodott a szexi Herve Leger ruhából kibukkanó keblen.
– Jöjjön el holnap az irodámba – mondta. – Hozza a dossziéját is.
– Jövök – egyezett bele Brigette. – Bár éppen dolgozom. - Mit?
– Egy külföldi katalógust csinálunk. – Kinek?
– Hát… szívességből, egy barátomnak.
– Ki a fényképész?
– Hát… a fényképész…
Michel elnevette magát.
– Maga nagyon szép lány – mondta. – Nagyon szép. Csakhogy,
ma cherie, New Yorkban nagyon sok szép lány van, aki modell akar
lenni. Adok egy tanácsot: ne hazudjon, legyen őszinte.
– Én mindig őszinte vagyok – felelte Brigette –, ha érdemes.
Michel megvakarta az állát.
– Végigjárta már az ügynökségeket?
– Csak rövid ideje vagyok New Yorkban.
– Tehát másik ügynöknél még nem járt? A francba az
őszinteséggel. – Még nem – hazudta.
– Itt a névjegyem – mondta a férfi. – Legyen holnap reggel tízkor
az irodámban. Adódhat olyasmi, amire éppen maga a jó.
Brigette alig várta, hogy megköszönhesse Nonának az új
ismerőst.
– Hát ez tök jó – lelkesedett csillogó szemmel. – Ezer éve
próbálok bejutni Michel Guy-hez.
– Michel nagy pinabubus hírében áll – figyelmeztette Nona. –
Most egy angol modellel él, Robertsonnal. Tudod, aki olyan vékony,
hogy kifér az ajtó hasadékán. Mindenki tudja, hogy Michel foglalt.
De őt ez sem zavarja, kikezd minden lánnyal.
Brigette eltökélt volt.
– Ha Robertsonnal él, aligha fog velem próbálkozni. Az a lány
hihetetlen.
– És mikor számított az ilyesmi bármelyik férfinak? – vetette hátra
vörös haját Nona. – De ki vele… mi a véleményed Zandinóról?
 – Baromi helyes. Csak azt hittem, olyan pasit akarsz, aki már…
befutott.
– Öreget nem – húzta föl az orrát Nona. – Csak harmincon aluli.
Annál idősebbel nem tudok mit kezdeni. Te tudsz?
Brigette ezen még nem gondolkodott. Eddig csak fiatal férfiakkal
akadt dolga.
Még egyszer a szoba túlsó felében lévő Michel Guy-re pillantott.
Göndör, őszülő-szőke haj, cserzett arc, megfakult, kék szem.
– Michel mennyi idős lehet? – kérdezte.
– Negyvenvalahány. Elég vén.
– Negyven valahány még nem vén.
– Maradj csak vele a munkakapcsolatnál – emelte föl
figyelmeztetőn az ujját Nona.
– Nem akarok lefeküdni vele – nevetett Brigette. – Bár vonzó.
– Ott a főnököm – váltott témát Nona. – Őt bűvöld el. Akkor talán
a Mondo címlapjára tesz. – Gondolod?
– Csak hülyéskedtem, de azért vele is megismerkedhetsz. És
elindultak a tömegen át az újabb lehetőség felé.

– Gyere fölülre – kérte Alex.

– Elég volt, Alex, nekem elég – nyögte Tin Lee. Izmos kis
meztelen teste izzadságban úszott.
Alex már húsz perce tücskölte, és a lány legnagyobb
bosszúságára, Alex farka még mindig kőkemény volt. Bevett két
amilnitrát kapszulát, és még mindig részeg volt.
Tin Lee nem élvezte a dolgot. Ez a fickó nagy és durva, nem
úriember az ágyban. Tin Lee ki akart szállni.
Alex megragadta a derekát, és magára húzta. Mintha karóba
húzta volna. Tin Lee szinte tárgynak érezte magát. Ez a fickó nem
bánik szépen vele. Semmi előjáték. Semmi simogatás. Csak szünet
nélküli tücskölés.
Csakhogy… a helyzet az volt… hogy szerepet akart Alex új
filmjében. No és Alex Woods az Alex Woods: nagyon fontos és híres
rendező. És talán… ha Alex engedné… meg tudná tanítani egy-két
dologra az ágyban – például hogy hogyan kell örömet okozni a
nőnek –, mert amit most kellett elviselnie, az kellemetlen és
megalázó volt. Hát ez a fickó sosem akar már elmenni?
Alex becsukta a szemét, koncentrálni próbált. A baj csak az volt,
hogy amikor becsukta a szemét, forogni kezdett a világ. Nagyon utált
inni. Rühellte az utóhatást. Gyűlölte a másnaposságot és a vele járó
bűntudatot.
Mindig az anyja hajszolta bele. Az a rohadt anyja a rohadt
becsmérlésével. Miért nem tudja békén hagyni őt?
Tin Lee nyögött. Vagy sírt a kimerültségtől?Nem tudta. Nem
érdekelte. Dominique-nak igaza volt. Tin Lee keressen magának egy
rendes, hozzá illő srácot. Mi a fenét kezdett vele?
Hirtelen elfordult a lánytól. A farka még mindig állt, hát könnyített
magán.
Tin Lee-t ez nem tette boldoggá. Kiugrott az ágyból, és a
fürdőszobába sietett. Pár perccel később teljesen fölöltözve jött ki. –
Hazamegyek, Alex – mondta halkan, színtelenül. A férfi bólintott.
Fáradt és rosszkedvű volt.
A lány elment, és Alex hallotta a csöndet, a kísérteties, eget-
földet rázó csöndet, amely bárkit képes az őrületbe kergetni. Fejét a
párnába fúrta, és békétlen álomba merült.
☆
Leslie Kane ideges volt. Történt valami, de nem tudta, mi. Cooper
határozottan hűvösebben viselkedett vele szemben, és nem tudott
rájönni, miért. A kerek vacsoraasztalnál Cooper ült a jobbján, Jeff a
bal oldalán. Azt hitte, ettől Cooper halálosan féltékeny lesz. Nem lett.
Nem izgatta. Szinte hideg volt vele, miközben bájosan csevegett
Félix leszbi feleségével. Leslie tudta, hogy Muriel Zimmer leszbikus,
mert jól fizetett call girl korában két másik lánnyal együtt a Zimmer
villába rendelték, ott átlátszó köntöst és míves velencei maszkot
kellett ölteniük, aztán bevezették őket egy koromfekete hálószobába,
ahol a hatalmas, kerek vízágy közepén Mrs. Zimmer várt rájuk, s
nem viselt mást, csak combig érő gumicsizmát és széles mosolyt.
Leslie jól emlékezett arra az éjszakára. Mrs. Zimmer
szemlátomást nem. Hála Istennek, Leslie akkor maszkot viselt!
Leslie nem tudta megállni, hogy ne szóljon Coopernak, bár az
időpont aligha volt alkalmas.
 – Megbántottalak valamivel? – súgta, és a hosszú damasztabrosz
alatt megmarkolta a férfi combját.
– Tessék? – Cooper értetlenül nézett rá, mintha csak távoli
ismerőse lenne.
– Cooper… – suttogta, és eszébe jutott az ebédszünet, Cooper
feje a két lába közt, gyakorlott keze a bőrén.
– Ne most, Leslie – tolta el a lány kezét Cooper, és ismét Muriel
Zimmerhez fordult. Leslie szörnyű gombócot érzett a torkában.
Elveszítette… Coopert.
Hogy történhetett meg ilyen gyorsan? Amikor megérkezett a
házba két órával korábban, még halálosan szerelmes volt Leslie-be.
Jeff Stoner hajolt hozzá, halkan, bizalmasan beszélt. A fiatal
Harrison Fordra hasonlított. Leslie fütyült rá. A fiú csöppet sem
érdekelte.
– Leslie – mondta komolyan a fiatalember. – Baromi kedves tőled,
hogy meghívtál ma estére. Hollywoodi mércével mérve senki
vagyok. De téged ez nem zavar, mert olyan srácot látsz bennem,
akit kedvelsz, aki a barátod. Kedves tőled. Más vagy, mint a többiek.
Istenem! Jeff azt hiszi, kedves, pedig csak kihasználja. Okos kis
terve, hogy féltékennyé tegye Coopert, most visszaüt.
Venus Maria, aki a country énekessel és a ruhatervezővel
csevegett az asztalnál, váratlanul fölállt, és villájával megkocogtatta
a pezsgős poharát.
– Szólhatok? – hallgattatta el a társaságot. – Úgy érzem,
valakinek beszélnie kell, mert különleges este ez a mai. –
Gyöngéden rámosolygott Leslie-re. – Leslie, drágám, igazán szép
műsort rendeztél. Érdekes társaság, ízletes étel, ki kívánhat többet?
Olyan jól érzem itt magam ma este, hogy megosztom a társasággal
egy nagy titkomat.
Cooper kíváncsi volt, vajon miről akar beszélni az ő
kiszámíthatatlan felesége.
– Mindenki emelje föl a pezsgős poharát! – folytatta Venus. –
Emeljük először is bájos háziasszonyunkra, Leslie Kane-re. Aztán –
tudom, hogy egyeseket talán meglep, másokat biztosan nem –
emeljük Cooperra, az én fantasztikus uramra. Mert az a helyzet,
hogy… – Hosszú, kihívó szünet. – Leslie-nek és Coopernak
viszonya van.
 Az asztalnál ülőknek leesett az álla, súlyos csönd telepedett
rájuk.
– S bár én fölöttébb megértő feleség vagyok – folytatta vidáman
Venus –, és rendkívül nyitott gondolkodású, minden kapcsolatban
eljön egy pont, amikor úgy érezzük, ami sok, az sok. Így hát… drága
Cooper – emelte a férfi felé a poharát –, élek az alkalommal, hogy
közöljem veled és Leslie-vel – most a döbbenten ülő Leslie felé
emelte poharát hogy a viszonyotokat folytathatjátok, ameddig csak
akarjátok. Azért, drága Cooper, mert elválok tőled.
– Jajistenem! – nyögte Muriel Zimmer.
A többiek hallgattak. Venus folytatta.
– Miközben itt ülünk, Coop, a ruháidat éppen átszállítják a
Beverly Hills Hotelba, ahol biztosan nagyon boldog leszel. No
persze, ha nem költözöl Leslie-hez. Nem tudhatom, hogy befogad-e.
Ki tudja? Talán az ifjú Jeff jobban szórakoztatja. Mindegy, Coop.
Csak azt akartam, hogy ne lepődj meg, ha azt tapasztalod, hogy a
kulcsod otthon nem nyitja a zárat.
Cooper dühtől kipirultan állt föl.
– Ez valami vicc? – kérdezte idegesen.
– Tudod – felelte bájosan Venus –, én is pontosan ezt hittem
kezdetben, hogy csak vicc, hogy dugod Leslie-t – mert az édes kis
Leslie, a drága, ártatlan Leslie, Amerika kedvenc üdvöskéje kurva
volt.
– Jajistenem! – nyögte újra Muriel.
– Komolyan mondom, Coop – csóválta a fejét Venus –, talán te
vagy a városban az egyetlen, aki nem tudja, hogy Leslie Madam
Loretta lányai közé tartozott.
Cooper bal arca rángatózni kezdett, amint hallgatta a feleségét.
Meg sem próbálta azonban elhallgattatni, úgysem sikerült volna.
Venus ismét Leslie-hez fordult.
– Nem mintha ezt fölrónám neked, drágám, hiszen az embernek
mindent meg kell tennie, ha életben akar maradni. Én mindent
megtettem. De mondok én neked valamit, Leslie. Azt is meg kéne
tanulnod, hogy kivel szabad kamatyolni, és kivel nem. És ha az én
urammal bújsz ágyba, nem árt megkérdezned, hogy helyeslem-e,
mert ha nem helyeslem, nagyon szemét tudok ám lenni, azt pedig
ugye nem szeretnéd?
 Leslie némán ült, miközben összeomlott körülötte a világ. Úgy
gyűlölte Venust, olyan szenvedélyesen, ahogyan eddig csupán
egyetlen embert: a mostohaapját, aki módszeresen, minden éjjel
megerőszakolta.
– No, mindegy – folytatta vidáman Venus. – Engedjétek meg,
hogy befejezzem a pohárköszöntőt. Csodálatos este volt, de most
mennem kell. Vár otthon egy tüzes pasi, és nem szívesen
várakoztatnám meg. Jut eszembe, Felix – kacsintott a kéjsóvár
producerre. Talán érdekelni fogja… Cooper pompásan nyal. – Ismét
hűtlen férjéhez fordult. – Hát… Coop, biztosan összefutunk még
valahol.
Ezzel csókot dobott neki, és hatásosan kivonult. Olyan
hatásosan, hogy senki nem vette észre a szemében a könnyeket.
 11. FEJEZET
Nona főnöknője, Aurora Mondo Carpenter pici, törékeny asszony
volt, vizenyős szemmel, éles metszésű arccal. A korát nehéz volt
meghatározni, de Nona megsúgta Brigette-nek, hogy a hetvenes
éveiben jár.
Brigette csak ámult.
– Azannyát! Nem úgy néz ki, mint a többi nagymamák.
Aurora személyes kézjegye meglátszott az egész Mondon. New
York egyik legjobb építészének volt a felesége, gyakran írt róla
szégyenlő cikkecskéket a lapjában, azt állítva, hogy nekik van New
Yorkban a legjobb nemi életük. Határozottan jelenség volt.
Nona nem fél tőle, hiszen kicsi gyerek kor óta ismerte, Aurora jó
barátnője volt az édesanyjának, így nyugodtan vitte oda Aurorához
bemutatni Brigette-et.
– A barátnőm, Brigette – mondta. – A legmenőbb modell L.A.ben.
– Igazán? – húzta föl pici, ceruzával megrajzolt szemöldökét
Aurora. – Hány címlapod volt, drágám?
– Tetszik tudni – járt gyorsan Brigette agya –, csak most jöttem
vissza Európából.
– És hány európai címlapod volt?
– Jaj, Istenem – szólt közbe gyorsan Nona. – Össze se tudnánk
számolni.
– Miért nem említetted eddig Brigette-et? – kérdezte Aurora.
– Nem volt itthon. Az a helyzet, hogy… az a zseniális ötletem
támadt, Aurora, hogy mi lenne, ha először a Mondo alkalmazná.
Mert nagyon nagy sztár lesz. Michel Guy akarja szerződtetni.
Aurora biccentett Brigette-nek.
– Gyere be az irodámba, drágám, majd teázunk egyet.
– Boldogan – felelte csillogó szemmel Brigette.
– Hozd be a portfoliódat – mondta Aurora. – Hogy
megnézhessem a címlapjaidat. És a próbafelvételeket se felejtsd el.
– Jövök – bizonygatta Brigette.
Amint hallótávolságon kívül kerültek, Nona megkérdezte:
– Vannak képeid?
– Azt hittem, nem lesz szükség rájuk, amíg nem kapok melót.
– Lehetetlen vagy – csóválta a fejét hitetlenkedve Nona. – Hát
nem tudtad, hogy az ilyesmire föl kell készülni? Nem csoda, ha
eddig semmi sem jött be.
– Én sem ezt csináltam egész életemben – duzzogott Brigette.
– Oké, oké, semmi hézag, mert tök jó ötletem támadt.
– Mégpedig?
– Mégpedig az, hogy én leszek a menedzsered.
– Te? – kiáltott föl Brigette. – Mit tudsz te arról?
– Kimutatott be Aurora Bora Alice hurrikánnak? Ki hozott össze
Michel Guy-vel? Ki intézi el majd a próbafelvételeidet?
– Ha így nézzük…
– Tíz százalék – ami pillanatnyilag tíz százalék a semmiből.
Megállapodtunk?
– Megpróbálhatjuk – ingadozott Brigette, elvégre semmit sem
veszíthetett, de mindent nyerhetett, mert Nonánál erőszakosabb
lányt nemigen ismert.
Nona elégedetten bólintott.
– Ott van Luke Kesway. Én beszélek. Az benne a jó, hogy buzi.
És az benne a rossz, hogy nagyon nyűgös tud lenni. Ha sérteget, ne
végy tudomást róla.
– Miért sértegetne?
– Ez a szokása. Építő bírálatnak nevezi. De olyan oltári fotós,
hogy elnézik neki.
Luke Kasway zömök, tüskehajú ember volt. Selyem Versace
inget, buggyos farmert, fehér papucscipőt és bagolyszerű, keret
nélküli szemüveget viselt. Az egyik fülében két aranykarika, a
másikban kis brill buton.
Nona neki is nagymenőként mutatta be Brigette-et.
Luke nem vette be.
– Ne hantázz, Nona, a barátnőd az életben nem modellkedett
még. – Nagymenő Európában és L. A.-ben – makacskodott Nona.
Luke lenézően nevetett.
– Ott élek L. A.-ben, és sose láttam. – Átható pillantást vetett
Brigette-re. – Ki vele, csináltál már valamit?
Brigette idegesen simított végig a haján. Latolgatta, mit mondjon.
– Az az igazság – vallotta be – hogy nem.
– Szeretem az őszinte lányokat – tolta följebb mindig az orrára
csúszó szemüvegét Luke. – Ha lesz időm, csinálok pár
próbafelvételt, mert el kell ismernem, van benned valami. –
Megmondtam! – lelkendezett Nona.
– Hogy aztán átjön-e a lencsén, azt nem tudom – folytatta Luke. –
Némelyik lány eszelősen szexi az életben, de ha nem jön ki a
masinával, a képen csak élettelen hús.
– Mikor csinálhatnánk meg? – ütötte a vasat Nona. – Holnap
megy Michel Guy-hez, és Aurora is szívesen tenné a Mondo
címlapjára.
– A következő három hetem foglalt – mondta Luke. – Aztán irány
a Karib-tenger, ahol csak dögleni fogok a parton, és nézem a
forróvérű fiúkat.
– Jaj, Luke – kérlelte Nona. – Ennyit igazán megtehetsz a
kedvemért.
– Nem megy, drágám – rázta sajnálkozva a fejét a férfi. – Be
vagyok táblázva.
– És most? – könyörgött Nona. – Menjünk el a stúdióba, és most,
rögtön csinálj pár képet. Kéééérlek, Luke, ez nekem nagyon fontos.
– Éppen olyan erőszakos vagy, mind anyád – zsémbelt Luke.
– Olyan erőszakos senki nem tud lenni – vágott vissza Nona.
Luke elnevette magát.
– Oké, oké – mondta, és Brigettehez fordult. – Benne vagy? A
lány bólintott. Erre a lehetőségre várt.
– Akkor induljunk.
– Hozhatom a vőlegényemet? – kérdezte Nona. – Nem tudtam,
hogy az is van.
– Cukor pofa, belé fogsz esni. De ki ne kezdj vele!
– Jöhet, ha befogja a száját.
– Aljas vagy, Luke – sértődött meg Nona.
– Tessék?
– Nem szóltam.

Luke Kesway stúdiója a Sohóban volt, a TriBeCa körzet

közelében. Brigette, Nona és Zandino taxival követték a saját
kocsiján menő Luke-ot. Kiömlöttek a taxiból.
– Ez tök jó! – mondta izgatottan Nona. – Luke a legnagyobb!
 Zandino becsöngetett. Pár perc múlva, Luke gombnyomására
kinyílt a kapu. A három fiatal beszállt a nyitott teher-liftbe, s az a
hatalmas ipari épület tetejére repítette őket.
– Isten hozott, srácok – fogadta őket Luke a súlyos,
rozsdamentes acélajtóban.
– Megjöttünk! – kiáltotta Nona. – Munkára készen!
– Azt látom – kísérte be őket hatalmas stúdiójába Luke.
– – Hatalmas! – mondta Brigette, amint körülpillantott a fehér
falakon, amelyeket a legmenőbb modellek képei díszítettek. – Ki
inna valamit? – kérdezte Luke.
– – Én nem iszom – felelte Brigette. Egyre a képeket bámulta.
Vajon lesz-e valaha ő is olyan híres, mint ezek a lányok?
– Én igen – mondta Nona. – Skót whiskyt kérek vízzel.
– Az túlságosan felnőttes az olyan kölyöknek, akit tizenkét éves
kora óta ismerek – mondta Luke, miközben a fehér és üveg bárhoz
tartott.
– – Mert már nagyon felnőtt lány vagyok – vágott vissza Nona.
– Azt látom.
– Jaj, Luke, ő Zandino, a vőlegényem. Luke alaposan megnézte a
fiút. – Iszol?
Zandino kivillantotta pompás fogsorát.
– Coca Colát kérnék.
Luke a fiúra kacsintott.
– Szép köntösöd van – mondta.
– Népviselet – vigyorgott egyre Zandino.
Nona kuncogott.
– Azt reméltük, a szüléimet megüti a guta, ha ezt veszi föl a ma
esti bulira.
– Effie-t és Yult semmitől sem üti meg a guta – mondta Luke. –
New York legliberálisabb és legérdekesebb házaspárja. – Asszem –
bólintott Nona.
Luke kiosztotta az italokat. Aztán hátrább lépett, és alaposan,
kritikus szemmel végigmérte Brigette-et. – Oké – mondta. – Mit
csináljunk?
– Te vagy a fényképész – mutatott rá Nona.
Luke oda se figyelt rá.
 – Oké, bébi – mondta Brigette-nek. – Rúgd le a cipőd, és állj oda,
a gép elé.
Brigette kilépett a Blahnik cipőből, és elhelyezkedett a kék háttér
előtt. Luke bekapcsolta a magnót, és Annié Lennox rekedtes hangja
töltötte be a stúdiót.
– A legfontosabb, hogy lazíts – magyarázta, miközben filmet tett a
két gépbe. – Csinálok néhány tekercs fekete-fehér meg pár színes
képet, aztán meglátjuk. Nem* nagy ügy. Ne idegeskedj.
Most, hogy végre a fényképezőgép előtt állt, Brigette önbizalma
megingott. Suta lett, nem tudta mit tegyen. Mindig a párizsi kifutón
képzelte el magát, amint a legmenőbb tervezők ruháiban vonul,
arcán azzal a megvető kifejezéssel, hogy dögöljetek meg, én vagyok
a csúcs. De a fényképezőgép előtt most teljesen elbátortalanodott.
– Képzeld azt, hogy a gép a szeretőd – állt a masina mögé Luke.
– Volt már szeretőd, nem igaz?
– Persze – felelte sértődötten Brigette.
– Helyes. Szóval kezdj ki a géppel, használd a szép szemed. A
hajad az arcodba hull… úgy… most hajtsd le a fejed, majd
meglátjuk, tudunk-e varázsolni.
Brigette egyre jobban belejött, ahogyan a muzsika lassan
körülölelte.
Ha olyasmit csinált, amit Luke mesterkéltnek vélt, a férfi kiabált.
– Légy természetes – ordította. – Természetes! Természetes!
Érted? Több tekercs filmet elkattogtatott, aztán elővette a Polaroidot,
és azzal dolgozott.
Nona és Zandino a fal mellől bíztatták Brigette-et.
Egy órai szakadatlan munka után Luke végre befejezte. Ásított,
nyújtózkodott.
– Készen vagyunk – mondta. – Majd meglátjuk.
– Mikor láthatjuk a képeket? – kérdezte Nona.
– Hívjátok föl reggel az asszisztensemet.
Brigette teljesen föl volt pörögve. Mászkálni kezdett körben, nem
hagyták nyugodni a falakon lévő képek. Rengeteg híresség volt
közöttük. Sylvester Stallone cowboy kalapban. Winona Ryder piros
melltartóban. Bon Jovi félmeztelenül.
– Ismered mindezeket az embereket? – kérdezte Luke-tól.
 – Persze, hogy ismeri – felelte Nona, és fölvette azt a nagy
méretű képet, amelyen Robertson meg egy másik híres modell,
Natúré voltak láthatók teljesen feszes farmerban, csábosán
mosolyogva, kezükkel takarva el keblüket.
– Ez aztán fotó! – kiáltott föl Nona.
– Aha – helyeselt Luke. – A Rock’n Roll farmer reklám-
kampányához csináltam. Hallottatok már róluk? – Nem.
– Majd fogtok. Nagyobbak lesznek, mint a Guess és Calvin Klein
együttvéve.
– Tudod – kezdte Nona, akiben megmoccant valami –, csak az a
baj, hogy ebben a reklámban nincs semmi szokatlan. Két lány…
minden fiú álma – csakhogy már milliószor megcsinálták. Nem
mellbevágó, Luke. Robertson és Natúré látható volt már minden
címlapon a Vogue-tól az Allure-ig. Ha megint ők reklámoznak valami
tök újat… tudod… nincs benne semmi meghökkentő. – Elhallgatott,
ártatlanul nézett a férfira. – Ugye nem haragszol, amiért ezt
mondom?
– De igen – morogta Luke, aki nem örült a bírálatnak.
– Csak őszinte vagyok.
Luke megigazította a szemüvegét.
– Tégy meg nekem egy nagy szívességet, Nona. Légy őszinte
mással.
– Most ne sértődj meg. Én vagyok az az egyszerű lány, aki meg
fogja venni a reklámozott árut.
Luke zavartan nézett rá.
– Vagyis nem fogod megvenni a farmert, mert a két modell már
annyi mindent hirdetett? Nona vállat vont.
– Az egész nem olyan, amilyet nem láttam még soha.
– Pimasz dög vagy, Nona – horkant föl Luke. – Mindig is az voltál.
– De becsületes pimasz dög – mondta a lány, aztán hosszú
szünetet tartott. – No már most, ha Brigette viselné azt a farmert…
– Nyilván azt szeretnéd, ha lefényképezném benne, erre megy ki
a játék?
– Mit veszíthetünk? – mondta ártatlanul Nona. Luke sóhajtott.
– Oké, Brigette, menj át az öltözőbe. Találsz ott egy csomó
farmert. Válaszd ki a te méretedet, vedd föl. Felsőrész nem kell.
 – Meztelen fotót nem csinálok – tiltakozott Brigette. Luke Kasway
biztosan menő fotós, de ő nem vetkőzik le senkinek.
– Takard el a cicidet a kezeddel – mondta Luke. – Ahogyan azok
a lányok a képen.
– Indulj – bíztatta Nona. Könnyű Nonának azt mondani. Nem neki
kell levetkőzni.
Kiment az öltözőbe, talált megfelelő méretű farmert, belepréselte
magát. Hülye érzés volt a kezével takargatni a mellét, de meggyőzte
magát, hogy minden modell szokott néha meztelenkedni, és
mégsem a Playboynak fotózzák.
Aztán visszament a stúdióba, kezével takarva a keblét, és várta
Luke instrukcióit.
– Oké, oda állj – mutatott most egy vörös téglás háttérre Luke. –
Fordulj a fal felé, tedd szét a lábad, és amikor szólok, fordulj hátra.
Brigette engedelmeskedett.
Luke a keresőn át nézte, és szinte röfögött.
– Nagyon jó, Brigette. Lejjebb a fejed, nézz föl, nyald meg a szád.
Ez az.
Zandino a partvonalról megjegyezte:
– Jól néz ki.
Luke a fiúra pillantott.
– Téged fényképeztek már?
– Érettségi képet csináltak rólam – vigyorgott Zandino.
– Új ötletem van – mondta kattogtatás közben Luke. – Jó teste
van, Nona?
– Még hogy jó-e? – emelte az égre a szemét Nona. Luke
vigyorgott.
– Tudhattam volna. Mindig egyforma ízlésünk volt, már akkor,
amikor te még csak tizenkét éves voltál. – Zandinóhoz fordult. –
Menj az öltözőbe, keress magadnak megfelelő méretű farmert. Nona
nyomban látta a lehetőséget.
– Igen, Zan, eredj – bíztatta gyöngéd lökéssel a fiút. – A hecc
kedvéért.
– Komolyan? – bizonytalankodott Zandino.
– Komolyan – mondta Nona.
Pár perc múlva megjelent Zandino. Gyönyörű teste volt, izmos,
feszes, gusztusosan csokoládébarna. A farmer úgy feszült rajta,
mintha csak ráfestették volna.
– Hűha! – bámult lelkesen a fiú ágyékára Nona. – Ebben aztán jól
látszik a kincsed!
Zandino zavarba jött.
– Föl a fejjel – kuncogott Nona. – Nincs mit szégyellned!
– Oké, gyerünk oda – simított végig tüskehaján Luke. –
Brigettehez. Lássuk, hogyan tudtok együttműködni. Mindenféléket
csinálni a gép előtt.
– Mit csináljunk? – kérdezte Brigette idegesen, hiszen Zandino
behatolt a területére.
– Nemtom… egymásnak háttal, szemben egymással. Zan, tedd a
kezed a cicijére vagy ilyesmi. Valami eredeti kéne.
– Hohó! – tiltakozott Nona. – Hogy tegye a kezét a cicijére? Szó
sem lehet róla!
– Nem azt mondtad, hogy te vagy Brigette menedzsere? Ez
bejöhet.
Nona bólintott.
– Értem már – mondta. – Fekete és fehér. – Rock’n Roll farmer.
– Ez az! – lelkendezett Luke. – Mert mi a rock and roll lényege?
Fekete zene. Fehér zene. Tökéletes!
Eleinte bizonytalanok voltak, merevek.
– Éljétek bele magatokat! – kiabált Luke. – Lazítsatok, az ég
szerelmére!
Könnyen mondja, gondolta Brigette, nem az ő csöcsét fogdossa
holmi idegen pasi, nem mintha Luke-nak lenne csöcse… Istenem,
de nagy zavarban volt!
Sting búgott a hangszóróból, és a fiatalok lassan kezdtek
föloldódni, együtt dolgozni.
Luke gyorsan dolgozott, több géppel, számtalan tekercs filmet
ellőtt.
Brigette egyre jobban élvezte: a munka fárasztó volt, de izgalmas.
A fotózás végére mindannyian elfáradtak.
– Hú! – markolt föl egy törölközőt Brigette. – Hullafáradt vagyok.
De micsoda élmény! Félelmetes.
– Ne éld bele magad semmibe – figyelmeztette Luke. – Lehet,
hogy csak az időnket vesztegettük.
 – Nem – mondta magabiztosan Nona. – Ez lesz az új kampány
anyaga. Meglátod, Luke. Sosem tévedek.
 12. FEJEZET
Lucky végigaludta majdnem az egész hosszú utat Európáig, még
akkor sem ébredt föl, amikor a gép megállt üzemanyagot fölvenni.
Azt tervezte, hogy elolvas pár forgatókönyvet, megnézi, mit írnak a
lapok a két futó filmjéről, azaz sok mindent megcsinál.
Mindebből nem lett semmi. Bekapott pár falatot, kényelmesen
elhelyezkedett, fezében egy pohárka Cointreau-val, és mélyen
elaludt.
Félálomban még arra gondolt, hogy a hétvégére elfelejti az
üzletet, egyszerűen csak jól fogja érezni magát Lennie-vel.
Mindketten megérdemlik.

A tengerparti forgatás után Lennie még nem volt fáradt, így hát
nem ment föl rögtön a szobájába, hanem a stáb néhány tagjával
megivott a bárban pár üveg sört.
Állandóan csak Lucky érkezésére gondolt. Istenem, de szereti!
Számára nem létezik senki más, pedig egykor ő is nagy nőcsábász
volt. De megváltozott minden. Immár házasember, és igazán élvezi.
– Mennem kell – mondta Alnek, az első rendezőasszisztensnek.
– Jól ki akarom aludni magam.
– Nézd csak a kis gyönyörűt! – mutatott A1 egy pompás testű,
szőke lányra, aki éppen feléjük tartott.
Lennie odanézett. Ugyanaz a szőke volt, aki egész nap kellette
magát neki. Most nem bikinit viselt, hanem az ágyékát is alig takaró
miniszoknyát, és a felsőtestét jóformán teljesen szabadon hagyó
felsőt. A bárban minden pasas őt nézte. Egyenesen Lennie-hez
ment.
– Szia, Lennie. – mormolta azzal a lágy, francia akcentussal. –
Veled tarthatok?
Mi ez a „Szia, Lennie”? Lennie csak ámult, hogy a lány úgy
viselkedik, mintha régi barátok lennének.
– Nem cicababa, örülnénk – mondta kéjesen vigyorogva a Rod
Stewart frizurát viselő, angol segédoperatőr. – Parkolj szépen le itt,
mellettem.
– Tessék? – mondta a lány hidegen, szinte oda se nézve.
 – Én megyek – állt föl hirtelen Lennie. – Ti azt csináltok, amit
akartok.
– Kösz – nevetett Al. – Nem is tudtuk, hogy a te engedélyed kell
hozzá!
Lennie gyorsan távozott, mielőtt a szőke újra próbálkozhatott
volna. Az ösztöne azt súgta, hogy ez a lány veszélyes.
Odafönn a szobájában levetkőzött, ledőlt az ágyra, és olvasgatni
kezdte a másnapi anyagot.
Megszólalt a telefon. Fölkapta, mert azt remélte, Lucky hívja a
gépről.
Kihívó dorombolás.
– Lennie? Magányos vagy?
– Ki beszél? – kérdezte, bár rögtön tudta, hogy a szőke az.
– Nem akarsz meghívni egy italra? – Rövid szünet… aztán.
– A szobádba?
– Édesanyám megtiltotta, hogy idegenekkel igyák – igyekezett
Lennie tréfával elütni a kínos helyzetet.
– Nem sokáig maradnék idegen – pihegte sokat sejtetően a lány.
– Nézze, mondok valamit – próbálta lezárni a beszélgetést
Lennie.
– Holnap itt lesz már a feleségem, majd együtt meghívjuk egy
italra.
A szőke halkan kuncogott.
– Oóóó… hármasban szereted. Trés fincsi!
– Kislány, próbálkozzon mással – mondta Lennie, mert látta, hogy
nem egykönnyen szabadul. – Nem érdekel.
– Pedig érdekelne, ha tudnád, mit tudok nyújtani.
– Láttam – felelte élesen Lennie. – Ahogyan mindenki más.
A lány nem adta föl.
– Szóval magad vagy a becsület és a hűség szobra.
– Hagyjon békén – csapta le a kagylót Lennie.
Pár perc múlva a telefon újra megszólalt. Nem akarta fölvenni,
félt, hogy ismét az a makacs szőke az.
– Igen? – mondta aztán mégis dühösen.
– Hallom, jó hangulatban vagy.
– Ó, Jennifer. Mi történt?
 – Megváltoztattam a holnapi menetrendedet. Ki tudunk menni a
reptérre. Délben kocsi vár. Kettőre kell a forgatáson lenned. Ne
felejtsd el.
– Csodálatos vagy. – Kösz.
– Várj csak! Emlékszel arra a szőke lányra, aki egész nap jött
utánam?
– Mi van vele?
– Képzeld el: fölhívott a szobámban.
– Nem csodálkozom – sóhajtott ismét Jennifer. – Mindent el tudok
képzelni arról a seregnyi szilikonos szőkéről, akik éjjel-nappal
koslatnak utánad.
– No, azért ne túlozz.
– És mit mondtál neki?
– – Nézzük csak – gúnyolódott Lennie. – Ja, igen. Azt mondtam,
jöjjön föl a szobámba egy üveg vodkával és egy láda kotonnal.
Mégis, mit gondoltál?
Jennifer nem nevetett.
– Akarod, hogy kikísérjelek a reptérre?
– Nem – felelte szárazon a férfi. – Azt hiszem, képes vagyok
egyedül is fogadnia a feleségemet.
– Ne feledd, hogy kettőkor forgatsz.
– Oké, oké.
– Ismerlek. Inkább írd föl.
– Értettem. – Lennie letette a kagylót, és ismét olvasni kezdte a
forgatókönyvet.
Pár perccel később kopogtak az ajtaján. Azt hitte, Jennifer az.
Nem bízik benne, és most személyesen akarja átadni a másnapi
diszpóját.
Elvigyorodott, és ajtót nyitott. Maga Miss Szilikon állt az ajtóban,
mindössze cipőt, köntöst és egy széles mosolyt viselt.
– Biztos vagyok benne, hogy magányos vagy – dorombolta. – A
nagy amerikai filmsztár, teljesen egyedül – ez nem helyes. Ez a nő
nem adja föl.
– Nézze – kezdte türelmesen Lennie. – Nem tudom, hogyan
értessem meg magával, de tökéletesen elégedett vagyok. Menjen
szépen haza, bárhol lakik is.
 – Biztos vagy benne, Lennie? – nézett mélyen a férfi szemébe a
lány, és szétnyitotta magán a köntöst. Természetesen semmi sem
volt alatta.
– A fenébe! – morogta Lennie, de azért jól látta a tökéletes
idomokat.
– Nem gondoltad meg magad, Lennie? – kérdezte érzékien a
lány.
– Nézze – mondta határozottan Lennie. – Legyen szíves, menjen
innen.
A lánynak esze ágában sem volt menni.
– Ezt nem gondolod komolyan – mondta magabiztosan, a
sikerekhez szokott nő hangján.
– De igen. Nem akarom látni. Nem akarok magához érni. Menjen
hát gyorsan, oké?
A lány megnyalta a mutatóujját, aztán álló mellbimbójára tett.
– Hát nem tetszem?
– Hívom a biztonsági szolgálatot, ha nem tűnik el rögtön A lány
lerázta magáról a köntöst, amely a lábához hullt.
Meztelenül állt Lennie előtt.
– Csak tessék, Lennie. Azt fogom mondani nekik, hogy a
szobádba csaltál, és rám támadtál.
Lennie most már dühös volt.
– Menjen a fenébe! – próbálta becsapni az ajtót.
De a lány gyorsabb volt: átkarolta a nyakát, valósággal hozzá
tapadt. A folyosó végéről fotós bukkant elő, sebesen villogtatta a
gépét.
Lennie próbálta lerázni magáról a lányt. Sajnos későn jött rá,
hogy csapdába csalták. A büdös életbe!
Végül sikerült megszabadulnia a pucér szőkétől, és a fotós felé
száguldott.
Az nyomban menekülőre fogta.
Lennie a nyomában. Csak ekkor jött rá, hogy egy szál
alsónadrágban van. Micsoda kép lenne! Jobb talán kiegyezni a
szőkével. Megtudni, mi a célja.
Futva indult a szobája felé.
A lány nem volt ott. Lefényképezték, és mindketten eltűntek.
Fölkapta a telefont, a szálloda biztonsági szolgálatát hívta.
 Pár perc múlva már a szobájában volt a szálloda igazgatója.
– Parancsoljon, Mr. Golden – udvariaskodott, bár látszott, hogy az
álmából verték föl.
Mit mondjon? Hogy egy meztelen nő járt a szobájában egy
fényképésszel? Ezt aligha fogják elhinni neki.
A legokosabb lenne elfelejteni az egészet, és bízni benne, hogy a
képek nem bukkannak föl. Csakhogy az a rossz érzése támadt, hogy
bizony föl fognak bukkanni.
– Hm… úgy hallottam, mintha valaki be akart volna hatolni –
mondta utána.
– Személyesen fogok körülnézni, Mr. Golden – hajolt meg picikét
az igazgató.
– Köszönöm.
Ezt jó lesz megjegyezni. A paparazzók mindenre képesek, hogy
elkészíthessék azokat a képeket, amelyekkel eladhatják azokat a
mocskos pletykalapokat otthon, Amerikában. Holnap majd fölhívja az
ügyvédeit, pontosan elmondja, mi történt, hogy készen álljanak,
hogy megakadályozzák a képek megjelenését, ha előbukkannának.
Fölvette a kagylót, Jennifert hívta.
– Tessék, Lennie – mondta türelmesen a lány.
– Hogy hívták azt a szőkét?
– Lennie! – korholta Jennifer. – A feleséged holnap érkezik. Azt
hittem, rendes fiú vagy.
– Szerzed meg a nevét és a telefonszámát.
– Rendben van – mondta gúnyosan Jennifer. – A méreteire és a
pesszárium-méretére nem vagy kíváncsi? – Nem arról van szó,
amire gondolsz.
Jennifer nagyot sóhajtott. Minden férfi disznó.
– Ahogy óhajtod, Lennie. Itt te vagy a sztár.
Lennie tudta, hogy Jennifer nem hisz neki. De Lucky hinni fog, és
ez a lényeg. Másnap reggel már korán fönn volt, alig várta, hogy
indulhasson a reptérre. Ezen a hétvégén nagyon, de nagyon
boldoggá fogja tenni a feleségét.

☆
 Lucky álmodott. Álmában tutajon feküdt a tengeren, és a víz
gyöngéden ringatta a tutajt. Aztán mellette termett Lennie,
masszírozta a vállát, és azt mondta, szereti.
– Miz Santangelo… Miz Santangelo. Egy órán belül leszállunk.
Gondoltam, föl akarja magát frissíteni.
Fölriadt. Tommy, a steward állt mellette. Lennie csak álom volt.
– Kávét és narancslét, Miz Santangelo? – kérdezte ügybuzgón
Tommy.
Lucky álmosan ásított.
– Nagyszerű lesz, Tommy. Lezuhanyozom, és jövök.
A Panther gépe leginkább luxus lakosztályhoz hasonlított. A
fürdőszobában Lucky a hideg zuhany alá állt, hogy magához térjen.
Frissen, energikusan jött ki a fürdőből. Kisminkelte magát,
megigazította a haját, laza selyeminget és bő nadrágot vett föl.
Őrültség, hiszen négy éve házasok Lennie-vel, mégis olyan
izgatott volt, mintha az első randevújukra készülne. Ki mondja, hogy
a szenvedély nem marad meg?
– Itt a kocsim? – kérdezte a portástól Lennie.
A portás csettintett, és egy öreg Mercedes gördült oda.
Ismeretlen kocsi, ismeretlen sofőrrel.
– Hol van ma Paulo? – kérdezte Lennie, amikor beült a hátsó
ülésre.
– Beteg.
– A reptérre megyünk.
– Tudom – mondta a sofőr, és az öreg Mercedes elindult nagy
sebességgel.

A Panther gépe simán szállt le Korzika Poretta repülőterén. Lucky

alig várta, hogy kiszálljon, hogy maga körül érezze Lennie két karját,
hogy láthassa.
Sietve szállt ki a gépből, és csalódottan látta, hogy Lennie nincs
ott. Egy tisztviselő megkérdezte, óhajt-e várakozni a különteremben.
Igent mondott, bár nagyon türelmetlen volt.
Először is fölhívta Lennie szállodáját. Kapcsolták Lennie szobáját.
Érzéki női hang vette föl.
 – Tessék?
– Lennie? – kérdezte komoran Lucky.
– Ó… Lennie… kora reggel elment – mondta a hang.
Lucky fölismerte a francia akcentust. Talán a szobalány?
– Kivel beszélek? – kérdezte gyanakodva.
– Az egyik barátnőjével. És én kivel beszélek?
– A feleségével.
Bárki volt is a vonalban, gyorsan letette.
Lucky kezdett dühbe jönni. Lennie talán mégis félrekúr?
Az nem lehet. Nem olyan ember, aki cserben hagyná őt. A
kettőjük kapcsolata egészen különleges, megbíznak egymásban.
Különleges kötelék fűzi őket össze.
AKKOR KI A FENE VAN A SZOBÁJÁBAN?
Lucky kisietett a kis szobából, megkereste a reptéri tisztviselőt.
– Kerítsen nekem egy kocsit sofőrrel – mondta. – Nem várok
tovább.
 13. FEJEZET
Venust senki sem várta otthon, csak kitalálta a tüzes partnert,
hogy Coopert bosszantsa. Hazaérve már bánta, hogy nem hívta oda
Rodriguezt. Forró, érzéki testre vágyott. Arra a tudatra, hogy valaki
szereti.
Késő már hívnia a fiút?
Igen. Nem lenne jó ilyen kétségbeesettnek mutatkoznia.
Istenem! Cooper arca. Most aztán biztosan sárba tiporta. Cooper
egész életében megdugott minden nőt, aki a közelébe került, és
sosem viselte a következményeket. Amikor összeházasodtak,
megígérte, hogy megváltozik.
És mi történt? Nem változott meg. De ő nem vár tovább.
Így aztán most egyedül volt a házban. Cooper ruháit és
személyes tárgyait összecsomagoltatta és elküldte, a nyomát is
eltűntette, mintha ott sem lett volna.
Lerúgta a cipőjét, mezítláb mászkálni kezdett a házban, nézte
számtalan közös képüket.
Korai lett volna még Cooper képeit is eltávolítani az
ezüstkeretekből, de abban biztos volt, hogy a férfit sosem fogadja
vissza.
Reggel hatkor kelt, hogy kocogjon egyet Svennel, az edzőjével. A
kocogás fölkészítette a napi munkára, éber és koncentrált lett tőle.
Fújtatva, izzadva rótták a hollywoodi dombokat. Hazaérve rögtön
a tornaterembe mentek, ahol Sven alaposan megdolgoztatta.
Többek között egy órát gyalogolt a taposón, majd súlyzókkal
erősítette külön a felső-, külön az alsó testét, és az emberek azt
hiszik, könnyű megőrizni az alakját!
Kilenckor megkérte Svent, hogy kapcsolja be a tévét, hogy
láthassa Kathie Lee és Regis reggeli szócsatáját. Ez mindig
szórakoztatta, kivált amikor Kathie kaján hangulatban volt.
A talk show műsorvezetői még alig kezdtek bele, amikor
rendkívüli híradás szakította félbe őket.
Venus döbbenten nézte a bemondót.
– LENNIE GOLDEN FILMSZTÁRT HALÁLOS AUTÓBALESET
ÉRTE MA REGGEL KORZIKA SZIGETÉN, AHOL A LEGÚJABB
FILMJÉT FORGATTA. A WOLFE
PRODUKCIÓ SZÓVIVŐJE NYILATKOZATOT ADOTT KI…
 Lennie Golden meghalt.
Lennie, Lucky férje.
Lennie, a jó barát.
– Utol kell érnem Luckyt – motyogta, és eszeveszetten
kiszáguldott a szobából.

Cooper vissza sem ment a házukhoz. Ha Venus azt mondta,

elküldte a holmiját, és lecseréltette a zárakat, akkor úgy is tett.
Leslie-től egyenesen a Beverly Hills Hotelhoz hajtott, ahol
közölték vele, hogy valóban foglaltak számára egy bungalót. Venus
mindenre gondolt.
Leslie kérte, hogy maradjon, de valahogyan nem volt kedve.
– Hogy jött rá Venus? – kérdezte a lánytól. – Kinek mondtad el? –
Senkinek. Az emberek nem hülyék. Láttak minket együtt. Cooper
idegesen járkált, törte a fejét, hogyan került a pácba. – Te akartad,
hogy megtudja, nem? – kérdezte.
– Nem – makacskodott Leslie. – Egyáltalán nem akartam.
– Nos, Leslie, semmiképpen nem lenne okos maradnom.
Leslie-nek könnyes lett a szeme.
– De szükségem van rád, Cooper.
– Erre korábban is gondolhattál volna.
Távozott. Átkozta magát, hogy ilyen ostoba volt. Csak azon járt
az esze, hogyan hozhatná rendbe a viszonyát Venusszal, mert
igazán szerette.
Nyugtalanul aludt, későn ébredt, és rögtön a telefonért nyúlt. A
szobaszerviztől reggelit rendelt: szalonnás tojást, narancslét, muffint
és kávét – az ilyesmit Venus nem engedte meg, mert
egészségmániás volt.
Amikor a pincér behozta a reggelit, kurtán köszöntötte. A fickó
beszédesnek látszott, és ő nem volt beszédes hangulatban.
– Borzasztó ez Lennie Goldennal – jegyezte meg a pincér, amint
kitálalta a szalonnás tojást. – Gyakran ebédelt itt. Mindannyiunknak
hiányozni fog.
– Mi történt? – húzta a széket az asztalhoz Cooper.
– Súlyos autóbaleset érte.
 – De jól van, nem?
– A kocsi lezuhant egy szikláról.
– DE Ő JÓL VAN?
– Nem, Mr. Turner. Meghalt.
Cooper hitetlenkedve rázta a fejét. Lennie nem halhatott meg. Az
ő Lennie barátja. Ez lehetetlen. – Hol hallotta? – kérdezte.
– Az összes híradásban bemondták. Sajnálom, Mr. Turner, azt
hittem, már tudja.
– Nem – mondta színtelenül Cooper. – Nem tudtam.

Alex másnaposán és késve ért az irodájába. Már elmúlt dél, és ő

pocsék hangulatban volt. Az előző estéből csak az anyja sértéseire
emlékezett. Mindig ezt csinálta vele, mindig úgy fölhúzta, hogy
képtelen volt józanul gondolkodni. A mai napját is tönkretette, hiszen
lekéste a találkozót az egyik producerével meg az egyik fontos
munkatársával, és most mindketten dühösek rá.
Italra vágyott. Eddig ellenállt a kísértésnek, éppen elég volt az
előző napi.
– Jó reggel, Alex – köszöntötte enyhe rosszallással Lili. – Vagy
mondjuk inkább jó délutánt?
– Tudom, tudom, kilencre itt kellett volna lennem – morogta Alex.
– Valami közbejött.
– Próbáltalak hívni – mondta élesen a titkárnő.
– Kihúztam a telefont. – Hmmm…
Francé, a másik titkárnő egy bögre forró teát hozott neki.
– Idd meg – parancsolt rá. – Később még hálás leszel érte. Alex
legyűrte a hányingerét.
– Küldjetek virágot Tin Lee-nek – motyogta.
– Mennyit szánsz rá? – kérdezte Francé.
– Sokat – felelte vészjóslóan Alex. Isten tudja, mit művelt Tin
Leevel. A lány talán többé szóba sem áll vele.
– Alex – mondta Lili. – Hallottad, mi történt Lennie Goldennel,
Lucky Santangelo férjével? – Mi?
– Külföldön forgatott. Autóbaleset. – Hol?
 – Korzikán. A kocsija lezuhant egy szikláról. – Jézusom! Mikor
történt?
Alexnek eszébe jutott, hogy Lucky említette: megy meglátogatni
Lennie-t.
– Lucky is vele volt? – kérdezte türelmetlenül.
– Nem tudom – tárta szét a kezét Lili. – Azt nem mondták. Alex
felugrott.
– Hívjátok Freddie-t.
Lili a telefonhoz sietett.
– Igen Alex.

Brigette és Nona a Madisonon baktattak. Kacarászva

beszélgettek az előző éjszakai fantasztikus fotózásról Lukenál.
Brigette csak most jött rá, mennyire hiányzott neki a legjobb
barátnője, és milyen jó, hogy Nona a menedzsere. Együtt sikert
érhetnek el, hiszen mindig szerencsét hoztak egymásnak.
Amint egy újságárus előtt haladtak el a 65. utcán, a tekintete
megakadt a New York Post egyik főcímén.
LENNI GOLDEN MEGHALT AUTÓBALESET KORZIKÁN
FILMSZTÁR TÜZES HALÁLA
– Jaj Istenem! – kapaszkodott meg Nona karjában. – Jajistenem!
Nem! Nem! NEEEM!

☆
Donna Landsman nem lepődött meg. Elolvasta a lapokat, és
mosolygott. Minden remekül alakul.
Lucky Santangelo. Most, hogy érzi magát a ringyó?
Milyen érzés elveszíteni az uradat, ahogyan én veszítettem el az
enyémet?
Hát most megtudod, te cafka.
És biztosíthatlak,- hogy ez még csak a kezdet.
 14. FEJEZET
Lucky mozdulatlanul ült, maga elé meredt. Tudta, hogy sírnia
kéne, sikoltoznia, minden jobb lenne ennél a minden porcikájában
szétáradó, jeges dermedtségnél. Lennie meghalt. Az ő Lennie-je.
És az ő agya mégis tiszta maradt, csak mintha az élet lassított
filmen pergett volna tovább körülötte.
Megbénította a fájdalom. Porig sújtotta. És mégis… nem eredt el
a könnye.
Ült Lennie ágyán egy szállodai szobában, egy idegen országban,
és nem sírt.
A kis Lucky Santangelo. Ötéves volt, amikor holtan találta az
édesanyját a házuk medencéjében. Huszonöt, amikor agyonlőtték az
első nagy szerelmét, Marcót. Még fiatalabb, amikor Dario öccsét
lelőtték, és kidobták egy kocsiból.
A Santangelok ismerték a halált. Lucky nagyon is jól ismerte.
És most elment Lennie… az ő Lennie-je, élete egyetlen szerelme.
De valóban az volt-e?
Végiggondolta a körülményeket.
AZOKAT A ROHADT KÖRÜLMÉNYEKET.
A reptérről a szállodába ment. Elkérte Lennie szobakulcsát a
meglepett portástól. Meglátta a szoba ajtaján a NE ZAVARJANAK
táblát.
Belépett Lennie tőle távoli világába, és csalódást érzett, mert a
férfi nem volt ott.
Az ágy rendetlen volt, a szoba valóságos kupleráj. Hát… Lennie
sosem volt valami házias.
A részletek… a részletek…. Egyszerre átlátott mindent. Tele
hamutartó mindkét éjjeliszekrényen. Egy majdnem üres üveg
pezsgő… két pohár, az egyiken rúzsnyom. Egy selyem hálóing a
földön, félig az ágy alatt.
EZ NEM LEHET AZ Ő SZOBÁJA.
De az volt. Ott találta a fényképét a gyerekekkel, arccal lefelé
fordítva. Mindenütt Lennie ruhái, a forgatókönyve, a notesze, a
különleges ezüsttolla – annak a párja, amelyet ő kapott Lennie-től.
Fölhívta a produkciós irodát, hátha azok tudják, hol van Lennie.
Addigra azonban már szivárogni kezdtek a hírek valami szörnyű
balesetről az egyik veszélyes hegyi úton.
 A produkció két vezető munkatársa jött Luckyért. Kocsival vitték a
helyszínre a pocsék utakon, aztán döbbenten álltak, és nézték,
hogyan dolgoznak odalenn a mentők, hogy sok száz méternyi
mélységből kiemeljék az összeroncsolódott kocsit, amely még
azelőtt kiégett, hogy elnyelhette volna a háborgó tenger.
Lucky egyre növekvő rettegéssel érezte, hogy soha többé nem
fogja látni Lennie-t.
És most egyedül ült a szállodai szobájában. Amelyet a
szobalányok kitakarítottak. A pezsgő eltűnt, a hamutartók ragyogtak,
a fényképe a gyerekekkel a helyén.
AZ ISTEN VERJE MEG, LENNIE, HOGY TUDTÁL ELHAGYNI
MINKET?
A telefon egyre csöngött. Nem vette föl. Nem akart beszélni
senkivel. A repülőgépe útra készen várta az utasításait. De ebben a
pillanatban semmiről nem tudott dönteni.
A sofőr holttestét kiemelték, és orvosi leletek alapján
azonosították. Lennie-t még nem találták meg.
– Nem volt esélyük – mondta együttérzőn az egyik rendőr,
tolmács közvetítésével.
Egy idő múlva Lucky fölállt, és gépiesen csomagolni kezdte
Lennie holmiját. A pólóit, a zokniját, a pulóverjeit. A tréningruháját. A
kedvenc dzsekijét. A farmeringeit, amelyeket munkához szeretett
viselni mindennap. Lassan, módszeresen dolgozott, mintegy
önkívületben.
Amikor a ruhákkal végzett, összeszedte a forgatókönyvet meg a
csomó sárga jegyzetfüzetet: annak a forgatókönyvnek az első
vázlatait, amelyen Lennie éppen dolgozott. Aztán kihúzta az
éjjeliszekrény fiókjait, ahol több Polaroid fotót talált egy pucér, szőke
lányról. Egy pillanatig csak bámulta őket. A szőke sztár rendkívül
csinos volt, a lába széttárva, ostoba képén csábos mosoly.
ISTEN VERJEN MEG, LENNIE, ISTEN VERJEN MEG. AZT
HITTEM, TE MÁS VAGY.
Nem sírt. Csalódást érzett. Megbántottságot. Dühöt. Rettenetes
kiábrándultságot, elárultságot.
Eszébe jutott, amikor rajtakapta a második férjét, Dimitrit
Francesca Fern opera-énekesnővel. Akkor se sírt. Most sincs rá oka.
Légy erős, ez volt a jelszava. Az évek során csak így sikerült talpon
maradnia.
További képeket is talált. Lennie a szőkével, aki meztelenül tapad
rá. Egy másik kép, amely nyilván a forgatás helyszínén készült
kettőjükről. Lennie átkarolja a lány vállát. Nagyon bizalmasan.
ÉS MOST HALOTT VAGY, TE GAZEMBER. SOHA NEM TUDOD
MÁR KIMAGYARÁZNI.
Nem mintha kíváncsi lett volna holmi magyarázatokra.
Kit érdekel?
Ki nem szarja le?
Lennie Golden is csak egy álló farkú strici volt a sok közül. Csak
egy kanos színész, aki idegenben forgat.
ISTEN VERJEN MEG, LENNIE GOLDEN. ISTEN VERJEN MEG.
És a veszteség fájdalma elviselhetetlen volt.
Becsomagolt mindent két bőröndbe, lecsukta őket. A fényképeket
a ridikülje cipzárral zárható rekeszébe csúsztatta.
Valamivel később fölhívta az apját Palm Springsben. Nem régen
beszéltek, amikor megkérte Ginot, hogy vigye el a gyerekeket. Nála
biztonságban vannak.
– Gyere haza – sürgette Gino.
– Jövök – felelte fásultan. – Csak arra várok, hogy megtalálják
Lennie holttestét… Haza akarom vinni.
– Hát… Lucky, az időbe telhet. A gyerekek mellett a helyed.
– Még huszonnégy órát várok.
– Ott úgysem tehetsz semmit. Ha megtalálják, majd a produkciós
iroda intézkedik. Haza kéne jönnöd. – Egy kis… időre van
szükségem.
– Nem! – csattant föl Gino. – A családodnál a helyed. Lucky nem
vágyott további leckéztetésre. Semmire.
– Majd hívlak, apa – mondta halkan, nyugodtan.
Mielőtt Gino tovább vitatkozhatott volna, letette, aztán cél nélkül
járkálni kezdett a szobában. Lennie. Magas. Szexi. Az a kedves
mosoly. Az az átható, zöld szem. Az a karcsú test. Lennie. Az ő
Lennie-je.
Nem tudott nem gondolni rá. Érezte a bőrét, az illatát, jobban
vágyott rá, mint bármire valaha is. Lennie.
Csaló.
 ISTEN VERJEN MEG, LENNIE.
ELÁRULTÁL, ÉS EZT SOSEM TUDOM MEGBOCSÁTANI
NEKED.
 MÁSODIK KÖNYV

Két hónappal később

 15. FEJEZET
– Üdvözlöm – mondta Lucky. Masszív íróasztalánál ült, Lennie
ezüsttollával játszott, amikor Alex Woods belépett az irodába a hat
órai találkozóra.
– Hello – állt meg az ajtóban Alex. Nem látta Luckyt a tragédia
óta, bár nem rajta múlott. A lányt nehéz volt elcsípni, mindig dolga
akadt, rohant. Még Freddie sem tudta összehozni a találkozást.
– Az emberek különféleképpen dolgozzák föl a gyászt –
magyarázta Freddie. – A stúdiónál mindig adódnak problémák.
Lucky belevetette magát a munkába.
– Én is munka vagyok – mutatott rá Alex. – És találkoznom kell
vele.
Tulajdonképpen nem kellett. Minden jól ment. A költségvetést
jóváhagyták, a szereposztást és a helyszíneket is. Lucky produkciós
vezetője kiválóan dolgozott, Alexnek nem volt oka panaszra. Ha
minden ilyen jól megy továbbra is, néhány héten belül foroghat a
film.
– Jöjjön be, üljön le – mondta Lucky.
Alex beljebb ment. Látta, hogy Lucky fáradt, a szeme táskás és
karikás, és valami szokatlan nyugtalanság árad belőle.
Akkor sem látott még nála szebb nőt.
– Nézze – kezdte Alex –, mielőtt bármibe belemennénk, tudnia
kell, mennyire fájlalom, hogy Lennie…
– Hagyjuk – szakította félbe Lucky. – Elmúlt. – Tudta, hogy talán
szívtelennek és ridegnek látszik, de nem érdekelte Alex Woods
véleménye. Nem számított. Igazából semmi sem számított.
Hátradőlt. Cigarettáért nyúlt. Régi, rossz szokásai újult erővel
törtek a felszínre.
Aznap fura és nyugtalanító megbeszélése volt Morton
Sharkeyval. Az ösztöne azt súgta, hogy Morton valamiben
mesterkedik, de nem jött rá, miben. Mert a stúdió ügyei éppen jól
álltak, a bankok hallgattak, a japánok igent mondtak a bolthálózatra.
Őszintén szólva, üzletileg sosem álltak ilyen jól. Morton távozása
után Lucky megivott pár whiskyt, és törte a fejét, vajon mi zavarja
Mortonban. A megbeszélés is jól ment – egy dolgot kivéve: Morton
nem nézett a szemébe, és Lucky tapasztalatból tudta, hogy ez rossz
jel.
 De más bajai is akadtak. Tudta, hogy rossz állapotban van.
Robbanni készül benne a visszafojtott indulat. Mindaz, amit két
hónapja magába fojtott. Lennie meghalt, ő pedig úgy dolgozott
tovább, mintha mi sem történt volna. Vitte a boltot.
Hát rohadjon meg a bolt. Rohadjon meg minden. Lucky fáradt
volt, levert és nagyon-nagyon dühös.
Alex Woods őt bámulta, érezte forró tekintetét.
– Minden rendben? – tért vissza a jelenbe. – Vagy panaszkodni
jött?
– Nincs okom panaszra – felelte a férfi, megérezve Lucky rossz
hangulatát.
– Kellemes változatosság – mondta hűvösen Lucky. – Mindenki
más halálra szekál. – Szünetet tartott. Megállapította, hogy a férfi
nem borotválkozott, ám borostásan még vonzóbbnak látszott. –
Gratulálok Johnny Romano szerződtetéséhez – mondta. – Kitűnő
választás.
– Örülök, hogy egyetért vele.
– Ha nem értenék egyet, nem egyeztem volna bele. – Lucky
fölvette a telefonüzenetekkel teleírt lapot, vakon rámeredt, aztán
letette. – Nem inna valamit? – kérdezte, mert ő bizony ivott volna.
Alex az órájára nézett. Hat múlt, eljött a martini ideje.
– Úgy látom, nehéz napja volt – mondta. – Ne menjünk át a Bel
Air Hotel bárjába?
– Remek ötlet – csöngetett Kyokónak Lucky. – Elmentem.
Mondjon le minden további programot. – De Lucky… – kezdte
Kyoko.
– Ne tartson nekem előadást, Ky – szólt rá élesen Lucky. – Viszlát
holnap. – Fölállt az asztaltól, fölmarkolta a dzsekijét, és az ajtóban
Alexhez ment. – Krisztusom! Ha legalább néha nem tehetem azt,
amit akarok, mi értelme az egésznek?
– Nem vitatkozunk – helyeselt Alex. Enyhe whiskyszagot érzett a
lány leheletén.
Lucky vakító mosollyal jutalmazta.
– Helyes. Mert unom már a szegény kis özvegy szerepét.
Alex úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
– A maga kocsijával menjünk, vagy az enyémmel? – állt meg egy
pillanatra menet közben Lucky.
 – Hol a magáé? – kérdezte Alex, és megpróbálta nem túl
feltűnően bámulni Lucky hosszú lábát. Elvégre ez csupán üzleti
kapcsolat. – Az ott, a piros Ferrari. Természetesen.
– Az enyém a fekete Porsche – mondta Alex.
– Akkor, kedves Alex, legyen a fekete Porsche, mert van egy
olyan érzésem, hogy később nem lesz kedvem vezetni.
Alex csupán egy találkozóra számított, de úgy látszott, több lesz
belőle. De boldogan ugrott bele, bár nyolckor randija lett volna Tin
Lee-vel. Nem tartotta valószínűnek, hogy odaér.
Lucky beült a férfi kocsijába, hátradőlt, becsukta a szemét. Jaj, de
élvezetes volt ilyen merészen elmenekülni! Elege volt az
értekezletekből, a költségvetésekből, az üzleti döntésekből, az egész
rohadt életből. Elege volt abból az átkozott stúdióból. Elege volt
abból, hogy anya, a társadalom tiszteletreméltó pillére és illedelmes
özvegy legyen. Mindez túl sok volt. Kezdett belebolondulni. Nem
tudta sehol kiengedni a belül izzó, vad dühöt. Lennie elment. Kiszállt.
Nincs.
Lennie hűtlen strici volt, és ezt sosem tudja megbocsátani neki.
Egyedül van. Egész életében egyedül volt, és ebből nagyon elég.
Először Maria ment el. Isten veled, mami…
Aztán Marco.
Végül Dario.
Már csak Gino maradt meg neki meg a féltestvére,Steven és a
gyerekei.
Pár percig némán haladtak.
– Jól néz ki – mondta Alex.
Lucky nem köntörfalazott.
– Van családja?- kérdezte.
– Egy anyám – felelte óvatosan Alex, mert nem tudta, Lucky hová
akar kilyukadni.
– Jóban vannak?
– Mint a kígyó meg a patkány.
– A kígyó megeszi a patkányt.
– Pontosan.
Lucky szárazon nevetett. Arra gondolt, hogy jó ivócimborát
választott aznapra, pontosan amilyet kell: ez nem fog félútnál
kiszállni.
 – Szívnék egy kis füvet – mondta nyugtalanul.
– Nem gond – nyúlt a zsebébe Alex, és kivett egy fél marihuánás
cigarettát.
Lucky benyomta a szivargyújtót, megvárta, amíg fölizzik, aztán
rágyújtott, és nagyot szívott.
– Igazán lekötelez, Alex.
– Nem mindig vagyok ám ilyen.
Lucky kíváncsian nézett a férfira.
– Azért tesz velem kivételt, mert enyém a stúdió, amelyik a filmjét
finanszírozza?
Alex átvette a lány hangulatát. – Persze.
Lucky áthatóan nézte a férfit.
– Vagy sajnál talán, mert elvesztettem a férjemet?
Alex egyre az utat nézte.
– Tud maga vigyázni magára.
– Mindenki azt hiszi – sóhajtotta Lucky. Alex gyors pillantást vetett
a lányra.
– És igazuk van, vagy tévednek?
– Hé – mondta nyugtalanul Lucky. – Mi lenne, ha elmennénk
Springsbe, meglátogatni Ginot? Azt mondta, meg akarja ismerni.
Addig csípjen fülön, amíg olyan hangulatban vagyok.
– Oké. – Hallja, maga aztán kellemes ember.
Ha tudná! Alex Woodsra soha, senki nem mondta, hogy kellemes.
Hogy nehéz ember, azt igen. Hogy férfi-soviniszta. Szeszélyes,
túlságosan igényes, maximalista – mindezt igen. De hogy kellemes?
Szó sincs róla.
– Azt hiszem, téves elképzelései vannak rólam – mondta lassan.
– Tudja: a rendes pasi segít a bajban lévő szépségen. Ez a
lovagiasság vagy mi nagyon mélyen van eltemetve bennem.
– Örömmel hallom – bámult ki vakon az ablakon Lucky. – Igyunk
egyet, mielőtt rámegyünk az autópályára.
Megálltak a Melrose-on egy mexikói étteremnél. Lucky tisztán itta
a tequilát, Alex inkább Margaritát fogyasztott. Aztán vett egy üveggel
az útra is, miközben Lucky fölkereste a mosdót, hazatelefonált,
közölte CeeCee-vel, hogy nem megy aznap haza, és hogy Ginonál
lesz elérhető, Palm Springsben.
 Lucky tudatában volt annak, hogy nem lehet oka panaszra, a
környezetéből mindenki végtelenül rendes volt vele Ginotól
Brigetteig, aki ezért utazott oda New Yorkból, és hetekig maradt.
Még a féltestvére, Steven meg a felesége is hazajöttek Londonból
Lennie gyászszertartására. Sokan meghökkentek, amikor kiderült,
hogy Steven fekete. Gino ugyancsak sokfelé kujtorgott a maga
idejében. Luckyt szórakoztatta az emberek reakciója Stevenre.
A szertartás különleges volt. Lucky erővel és méltósággal csinálta
végig. A kis Maria fogta a kezét, a csöpp Ginot CeeCee fogta
szerető karjában. Utána fogadás következett a Morton’s-nál Lennie
összes barátja és kollégája számára, mert Lennie így akarta volna.
Lennie flúgos anyját nem lehetett lebeszélni róla, hogy beszéljen.
Lucky száraz szemmel csinálta végig az egészet.
De most, két hónnappal később, közel járt az összeroppanáshoz.
Alex nem hívta föl Tin Lee-t. Egyrészt nem emlékezett a számára.
Másrészt fütyült rá. Nem számított, mert a kis nyafogós már úgyis
sebesen kifelé tartott az életéből.
– Hé, Alex – fogta meg a karját az étteremből kifelé Lucky. –
Bármit mondjak is ma éjjel, ígérje meg, hogy nem használja föl
ellenem. Szörnyű helyzetben vagyok. A férfi meghökkenten nézett
Luckyra. – Mit nem mond, Lucky?
– Csak amit érzek – felelte merészen a lány.
Alexnek az az erős gyanúja volt, hogy érdekes utazásnak néz
elébe.
 16. FEJEZET
Venusnak sok minden járt a fejében. Amióta kidobta Coopert,
mintha elölről kezdett volna mindent. Lehetőséget adott
Rodrigueznek, hogy bemutassa nemi virtuozitását, ám Venus
legnagyobb csalódására, a fiú nem volt egy osztályba sorolható
Cooperral. Túlságosan fiatal és magabiztos volt. Minden mozdulatát
kimódolta, minddel gyönyört próbált nyújtani, de nem volt mögöttük
igazi érzés. Sajnos Rodriguez nem elégítette ki Venust.
Valójában hiányzott neki Cooper – de nem annyira, hogy
visszavegye, pedig a férfi többször próbálkozott. Lennie
gyászszertartásán találkoztak, ahol Cooper lerohanta azzal, hogy
súlyos hibát követ el.
– Te hibáztál – felelte Venus, és nyugodt próbált maradni. – Azt
hitted, minden körülmények között veled maradok, Coop, és ez hiba
volt.
– De drágám – próbálta megölelni Cooper. – Szeretlek, csak
téged szeretlek. – Gondoltál volna rá előbb! – menekült el gyorsan
Venus.
Attól kezdve Cooper naponta küldött virágot, és folyton telefonált.
Venus megváltoztatta a telefonszámát, a virágokat pedig
továbbküldte egy gyerekkórházba. Cooper idővel csak abbahagyta.
Venus szerette volna megbeszélni a dolgot Luckyval. Ám
lehetetlen volt, mert amióta hazajött Korzikáról, Lucky úgy dolgozott,
mintha mi sem történt volna.
Venus nem értette. Lucky legjobb barátnőjének tartotta magát,
mégsem tudta őt rávenni, hogy beszéljen a veszteségéről,
egyáltalán nem tudott a közelébe férkőzni.
Kellemes újdonság volt azonban, hogy átment Freddie Leonhoz.
Mindig ilyen ügynökről álmodott – Freddie ötletei még az övéinél is
merészebbek voltak. Mostanában arra próbálta rábeszélni, hogy
vállaljon el egy fontos epizódszerepet Alex Woods Gengszterek
című új filmében.
– Nem főszerep – figyelmeztette Freddie. – De Oscar-esélyes
szerep, ezért meg kéne csinálnod.
Venus elolvasta a forgatókönyvet, és lázba jött. Az ötvenes
években játszódó történet szenvedélyesen, brutálisan őszintén szólt
Las Vegasról és két erős férfiról. Az egyik egy szadista gengszter. A
másik egy híres, latin énekes, akit a maffia a kezében tart. Az
énekest Johnny Romano fogja játszani. A gengszterre még nem
találtak embert. Venusnak Freddie Lola szerepét szánta, aki
eredetileg rendes lány, és viszonya van mindkét férfival. Nem nagy,
de igen látványos szerep.
– Alex hajlandó megnézni – mondta Freddie.
– Milyen nagylelkű – gúnyolódott Venus, és az is fölmerült benne,
hogy Freddie talán nincs tisztában vele, hogy mekkora sztár. Freddie
nem vett tudomást a gúnyolódásról. – Meg fog hallgatni.
Venus élesen fölnevetett.
– De nem engem, Freddie. Én nem járok meghallgatásokra. Azon
már túl vagyok.
– Figyelj rám – mondta rezzenéstelen arccal Freddie. – Marlon
Brando is elment a meghallgatásra, mielőtt megkapta A Keresztapa
címszerepét – és milyen jól tette. Frank Sinatra is elment a
meghallgatásra a Most és mindörökké előtt. Amikor a nagy
színészek rájönnek, hogy különleges szerepről van szó, bármire
képesek érte. Ha el akarod játszani Lolát, meg kell győznöd Alexet.
Másként nem megy. A találkozót másnapra tervezték, Alex
irodájában.
Ahogyan Venus sejtette, a pletykalapok nem győztek fröcsögni a
különválásáról Coopertől. A pletykasajtó címoldalai kettejük képeivel
voltak tele. És Leslie Kane-nel, akinek ismét sikerült megoldania,
hogy édes, ártatlan, egyszerű lányként ábrázolják, amíg Venus a
nemileg kielégíthetetlen szupersztár szerepét kapta, aki más nő
karjába kergette szegény férjét.
Istenem! Ezek az újságok imádják a hülyeségeket. Ha tudnák
Leslie-ről az igazat, kapkodnák a fejüket.
A másik gond az volt, hogy Venus kétbalkezes Emilio fivére
visszatért Európából, ahol egy darabig egy lecsúszott grófnő
stricijeként éldegélt. Amerikában Emilio viszont abból élt, hogy
Venus testvére, és bizonyára most is a Venus ifjú éveiről szóló
történetekkel házal a pletykalapoknál.
Az egyik kéme jelentette, hogy Cooper kiköltözött a Beverly Hills
Hotelból, s visszatért korábbi luxus lakosztályába, a Wilshire-ba.
Venust elszomorította, hogy Cooper visszatért a régi életformájához,
de hát nem ő tehetett róla. Ha Cooper majdnem ötvenévesen még
mindig playboyt akar játszani, és minden este mással akar ágyba
bújni, az ő baja.
A stábnál lévő emberei viszont azt jelentették, hogy Cooper
szakított Leslie-vel. Nem számított. Az ő igazi problémájuk nem
Leslie volt.
Rodriguez ismét útban volt Venushoz. Venus úgy döntött, hogy ad
neki még egy lehetőséget nemi képességei bemutatására.
Őszintén szólva, nem szeretett egyedül lenni a házban.
Rodriguez társaságot jelentett.
Ó… a szupersztár élete. Nem olyan csillogó, mint sokan hiszik.

Leslie Kane összeállt Jeff Stonerral éppen forgó filmje

epizodistájával. Nem mintha ezt akarta volna: a fiú semmit sem
jelentett neki. De valamit csak tennie kellett. Cooper túlságosan
megalázta. Venus kegyetlen és komisz beszéde után a vacsorán
Leslie azt remélte, hogy Cooper végleg az övé lesz.
Nem. Nem így rendeltetett. Cooper úgy fordult Leslie ellen,
mintha a lánynak valami förtelmes nemi betegsége lett volna, alig
köszönt. És a forgatásokon még rosszabb volt. Amíg egy-egy
szerelmi jelenet készült, Cooper csodálatos volt, de mihelyt a
rendező elkiáltotta: „Ennyi!”, Cooper hideg és megközelíthetetlen
lett.
Mivel érdemelte ki Leslie ezt a bánásmódot?
Semmivel. Hacsak azzal nem, hogy mindig lefeküdt Cooperral,
amikor olyan hangulatban volt. És a vacsora előtt mindig olyan
hangulatban volt.
Talán mert Cooper rájött, hogy Leslie madám Loretta méregdrága
call girljei közé tartozott?
Bizonyára.
A férfiak kettős értékrend szerint élnek.
Jefínek viszont nem számított a dolog. Persze Jeff sokkal –
majdnem húsz évvel – fiatalabb volt Coopemál. És Leslie már
megfigyelte, hogy a fiatal férfiaknak kevesebb az előítélete.
Jeff imádott Leslie barátja lenni. Kivirult a rivaldafényben. Leslie
előbbre lendítette a pályáján, végre a figyelem középpontjába került
mellette.
Coopemak nem tetszett, amikor Leslie megkérte a rendezőt, hogy
növelje Jeff szerepét. Nem sokkal – Jeff kapott egy plusz jelenetet a
film végén és pár közelit, de Coopert ez dühítette. De semmit sem
tehetett, mert Leslie volt a film igazi sztárja, a fölívelő, forrón izzó
üstökös, amíg Cooper csillaga már lefelé tartott.
Szexuális szempontból Jeff meg sem közelítette Cooper
csillagászati teljesítményét. Jeff kezdő volt, csupa lendület, minden
finomság nélkül. Sok férfinak az a baja, hogy nem tudják, hogy kell
szeretkezni. Csak baszni tudnak. Jeff se volt kivétel.
Leslie-nek hiányzott Cooper lassú érzékisége, hogy mindig tudta,
mikor és hol érintse, a hosszú, forró csókjai, merész nyelve,
érzékeny keze. Hát igen, a tapasztalatot semmi sem pótolja. Cooper
volt a legjobb.
Jeff fülig érő szájjal jött ki a fürdőszobából, mert nemrég jöttek
haza egy partiról, ahol Leslie bemutatta a fiút a példaképének,
Harrison Fordnak.
– Micsoda fickó! – lelkendezett Jeff. – Csuda rendes. Mint te, Les.
– Én nem vagyok rendes – fésülgette szórakozottan hosszú haját
Leslie.
– De az vagy – mondta Jeff. – Ha nem ismered is be. – Kivette a
lány kezéből a kefét, megölelte, megcsókolta.
Túl vadul csókolt, Leslie majdnem megfulladt. Aztán jött az, amit
Leslie utált. Jeff összepöndörítette a nyelvét, úgy dugta Leslie
szájába. Nem nyerő gesztus.
Ha legalább csókolni tudna…
Két percnyi csókolózás után Jeff keze már Leslie keblén volt. Egy
percnyi játék a mellbimbóval, egy-egy gyors nyalintás mindkettőre,
és már benn is volt, és buzgón tücsköké Leslie-t, abban a szent
hitben, hogy ő a világ legjobb szeretője.
Leslie-nek nem volt hangulata tanítgatni.
Később, amikor Jeff már horkolt mellette, Leslie azon tűnődött,
hogyan szerezhetné vissza Coopert. Kell megoldásnak lenni. És ha
van, ő megtalálja.

Visszaérve New Yorkba Brigette még eltökéltebben akart harcolni

a sikerért. Őszintén szerette Lennie-t, de a férfi meghalt. A halála
fölrázta a lányt. Brigette kénytelen volt rájönni, hogy az élet nagyon
is múlandó.
L. A.-ben rengeteg időt töltött Lennie gyerekeivel, Ginoval és
Mariával. Lucky állandóan a stúdióban volt, teljesen belemerült a
munkába. Brigette alig látta, pedig nála lakott.
Pár héttel Lennie gyászszertartása után Brigette szólt Luckynak,
hogy visszamegy New Yorkba. Lucky nem bánta, sok szerencsét
kívánt, és szép kilátásokkal kecsegtette.
Hát itt van, és nem lesz több lötyögés. Valaki lesz belőle.
Méghozzá hamarosan.
Anna megörült neki.
– Nona már háromszor hívott – mondta, amint Brigette ledobta a
bőröndjeit. – Kért, hogy rögtön hívd vissza.
Amíg L. A.-ben tartózkodott, csak néhányszor beszélt Nonával.
Nona azt ígérte, hogy föltétlenül elviszi Aurora Mondo Carpenterhez
és Michel Guy-hez, és Luke-nak már lesznek képei, mire visszatér.
Legalább volt mire várnia.
Brigette kiment a konyhába, kinyitott egy Seven-Upot, átnézte a
postáját, aztán hívta Nonát.
– Éppen ideje! – kiáltotta Nona. - Hol voltál?
– Repülőn. Késve indultunk L. A.-ből. Most léptem be.
– Akkor most lépj ki, de gyorsan. Luke Kasway vár minket a
stúdiójában. De rögtön!

Rodriguez pontosan érkezett, izzó tekintetével mohón mérte

végig Venust.

Gyönyörűségem! – emelte a szájához Venus kezét.

Venus csupán egy rövid, japán kimonót viselt, és mosolygott. Volt
abban valami szívderítőén dekadens, hogy fizetett Rodrigueznek.
Ezt élvezte, még ha a fiú nem is volt olyan jó szerető, amilyenre
számított – no de ki volt olyan jó?
– Fáradt vagyok – nyafogta kislányosan. – A csontjaim is fájnak.
– Ahhh! – csitította a fiú. – Rodriguez majd gondoskodik róla,
hogy a csontjaid daloljanak, az izmaid életre keljenek. Egész tested
bizseregni fog a kezem érintésétől.
Rodriguez aztán igazán dagályosan tudott szövegelni. Bementek
Venus klasszikusan modem, csupa fehér házának masszírozó
szobájába. Venus bekattintotta a CD-lejátszót, a zene lágyan búgott
a fülükbe.
Rodriguez levette a dzsekijét. Ujjatlan, fekete pólót és feszes,
fekete farmert viselt. Karizmai csábosán ugráltak. A bőre barna volt,
a lehelete mentolos. Tulajdonképpen egészen jó kis csődör volt.
Venusra mosolygott, sötét szemében ígéret csillogott. – Az
asztalra, gyönyörűségem – parancsolta.
Venus kibújt a kimonóból, amely alatt csak egy fekete csipke
tangát viselt. Rodriguez elismeréssel nézett végig rajta, szeme
megakadt a feszes keblen. – Tökéletes vagy, én Venusom!
Nem vagyok a te Venusod, akarta mondani a lány. A kliensed
vagyok. Te meggyúrsz, aztán mindketten kiengedjük a fölösleges
gőzt, de nem tartozom hozzád.
Szó nélkül fölfeküdt arccal lefelé az asztalra, kezét a feje fölé
nyújtotta. Rodriguez egzotikus parfümolajat vett elő, löttyintett belőle
a tenyerébe, és gyöngéden gyúrni kezdte Venus vállát, hátát.
Venus érezte, ahogyan a feszültség kiszáll a testéből. Istenem,
de jó keze van!
– Mióta élsz L. A.-ben? – kérdezte bizsergő bőrrel.
– Tizenhat éves korom óta – felelte Rodriguez. – Egy férjes
asszonnyal jöttem, aki megszökött az urától. Azt ígérte,
szépségszalont vesz nekem.
– Utánajött az ura. Aki milliárdos volt. – Rodriguez vállat vont. –
Az az asszony szeretett, de az urával kellett mennie. Én meg
fiatalabb voltam, semhogy harcoltam volna érte.
– És aztán?
– Újabb asszony következett. A nők a gyöngéim.
– Nem, Rodriguez – javította ki Venus. – Te vagy az ő gyöngéjük.
Rodriguez Venus popsijához ért, lassan kezdte lehúzni a bugyiját.
Félredobta, majd mesteri kézzel gyúrni kezdte Venus pucér fenekét.
– Óóóó… – sóhajtotta kéjesen Venus. – Ez naaagyon jó.
– A legjobbtól tanultam – dicsekedett Rodriguez. – Apámtól. Ő
volt Argentína leghíresebb masszőré. A Buenos Aires-i nők bármit
megtettek volna apámért.
 – Gondolkodtam – mormolta Venus Maria, amikor a fiú ujjai a
hasítékhoz értek. – Szeretnél benne lenni az új klipemben? – Mint
micsoda?
– Önmagad. A Bűn című nótám klipjéről van szó. Azt akarom,
hogy teljesen szürrealista és nagyon erotikus legyen.
– Megtiszteltetés lenne számomra.
– Föl fog hívni az ügynököm.
Rodriguez keze immár Venus combjai közt járt, széthúzta a lábát,
a legintimebb részeknél matatott.
Venus nem állította le. Szüksége volt a lazításra.
No és, ha fizet Rodrigueznek? Ez is a perverz izgalom része.
És ami a legjobb, teljes mértékben ura ennek a kapcsolatnak.

Brigette taxival érkezett Luke Kasway stúdiójához. Nona nagyon

izgatott volt a telefonban, bár semmi mást nem mondott, mint hogy
csipkedje magát.
Brigette tudta, hogy buggyos farmerjában, formátlan kockás
ingében, egy copfba font hajával nincs a legjobb formában.
Szerencsére éppen beszerzett egy nagyon menő Guess
napszemüveget, hát fölvette, bár már sötét volt. Nem szerette volna,
ha Luke csalódik, amikor meglátja. Hiszen amikor a legutóbb
találkoztak, Brigette ki volt csípve.
Nona izgatottan járkálva várt rá.
– Mi van? – kérdezte Brigette, miközben kifizette a taxit.
Nemtom. Luke teljes izgalomban hívott föl. Követelte, hogy rögtön
találkozzunk.
– Szerinted sikerült modell munkát találnia számomra?
– Nagyon remélem – mondta Nona. – De ha nem, akkor is
megnézzük legalább a képeket. És holnap elvisszük őket Aurorának.
Végre itt vagy, most már hívhatom Michelt, és őt is fölkeressük.
– Én benne vagyok.
– Ne aggódj, öreglány – bíztatta Nona. – Be fogunk indulni.
Luke éppen nyakig benne volt a munkában, amikor a stúdióba
léptek. A titkárnője – egy girhes lány keki kezeslábasban,
félretaposott bakancsban – megkérte a lányokat, hogy várjanak a
büféasztalnál.
Luke Cybil Wilde-ot, a gyönyörű, szőke modellt fotózta. Cybil
mindössze némi áttetsző fehérneműt meg széles fogpaszta-mosolyt
viselt. Szemlátomást csöppet sem zavarta, hogy a stúdió tele van
emberekkel.
– Ki ez a sok tag? – kérdezte súgva Brigette.
– Reklámfőnökök, fodrász, sminkes, öltöztető – felelte Nona. –
Amikor anyámat fotózták a Vanity Fair számára, még többen voltak.
Több hangszóróból harsogott a rock. Egy hosszú asztalon
mindenféle saláták és falatkák kínálták magukat. A hangulat feszült
volt, bár Cybil sokat kacagott.
Ahányszor Luke leállt, valóságos tömeg rohanta meg Cybilt. A
haját fésülgették, a sminkjét igazították, de igazgatták a
mikroszkopikus, vörös melltartót és bugyit is, amelyek alig takartak
valamit formás idomaiból. Brigette megpróbálta Cybil helyébe
képzelni magát. Élvezné? Tetszene neki?
Amikor Cybil végre elment átöltözni, Luke odament a lányokhoz.
– Hello, hölgyeim – simította végig tüske haját.
– Mi ez a pánik? – kérdezte Nona. – Azt mondtad, cipeljem ide
Brigette-et, de azonnal.
– Hadd fejezzem be a munkát – mondta Luke. – Aztán elviszlek
titeket vacsorázni.
– De randim lesz Zannal – ellenkezett Nona. – Brigette pedig
fáradt. Most szállt le a gépről, tudod.

Zan is jöjjön. Rá is szükségem lesz.

– Hazamehetünk legalább átöltözni? – zsémbelt Nona.
– Persze, persze, csak tessék. Nem tudtam, hogy ez a fotózás
így elhúzódik. Tudjátok, mit? Találkozzunk a Mario’s-nál nyolckor.
Aztán mindent megbeszélünk.
Nona a homlokát ráncolta.
– Tulajdonképpen miről akarsz velünk beszélni?
– Hát nem mondtam? – mondta könnyedén Luke, mintha
semmiség lenne. – A Rock ‘n Roll cég azt akarja, hogy Brigette és
Zandino csinálják a farmer kampányt. Igazad volt, Nona –
szupersztárok lesznek!
 17. FEJEZET
Lucky majdnem az egész üveg martinit megitta, mielőtt elaludt.
Amikor fölébredt, egy pillanatig nem tudta, hol a csudában van.
Aztán eszébe jutott. Alex Woods kocsijában ül, és Ginohoz
tartanak, Palm Springsbe.
Alexre pillantott. Olyan férfinak látszott, aki mindig a maga útját
járja: erőteljes profil, határozott áll, minden bizonnyal önző gazember
a nőkkel szemben.
Önkéntelenül eltűnődött, vajon jó szerető-e. Ááá… túlságosan
önimádó.
– Hé – nyújtózott kéjesen. – Hol vagyunk?
– Az úton. Megivott mindent, amit csak látott, és elaludt.
– Ez a szokásom – nevetett halkan Lucky. – Semmi baj.
– Kösz – mormolta Lucky, és a gondosan az ülés hátuljának
támasztott Margaritáért nyúlt. Jót húzott belőle. – Föl kéne hívnom
Ginot, hogy útban vagyunk hozzá.
– Nem hívta föl az étteremből?
– Ne szarjon be. Őrülni fog nekünk. – Hiszen az apja.
– Az, és a legnagyobb… bár be kell vallanom… nem mindig
jöttünk ki egymással.
Alex érezte, hogy Lucky beszélni akar.
– Hogyhogy? – kérdezte, megkönnyítendő a lány.
Gino fiút akart. Engem kapott. Aztán kiderült, hogy több vagyok,
mint amennyivel elbír. – Elmosolyodott az emlékein. – Vad kölyök
voltam. Fékezhetetlen.
– És most?
– Csak árnyéka a korábbi énemnek.
– Mitől volt olyan vad, Lucky? – Alexet őszintén érdekelte.
– A szokásos – felelte könnyedén a lány. – Megszöktem az
iskolából, sok sráccal lefeküdtem, megpróbáltam átvenni apám
üzletét, az egyik befektetőjét azzal fenyegettem, hogy levágom a
tökét, ha nem dobja be a pénzét.
– Bájos, egyszerű lányka – gúnyolódott Alex.
– Higgye el, hogy bevált. Ha az ember azzal fenyeget egy pasast,
hogy levágja a tökét, mindig beválik.
– Most pedig stúdiót vezet. Tökéletes.
 – Tudja – mélázott el Lucky – Gino figyelmeztetett, hogy
mindenkit ellenőrizzek a környezetemben, és kétszeresen
ellenőrizzek mindenkit az ő környezetükben. Másként szólva – a
kemény fiúk hangján folytatta ne bízz senkiben. Capisce?
– Dörzsölt fickó lehet az apja.
– Az – mondta bánatosan Lucky. – Ő aztán az.
– Akar mesélni róla?
– Nincs mit mesélnem. Egyszerűen azt súgják az ösztöneim,
hogy valami rossz fog történni. Ne kérdezze, miért.
Pár percig hallgattak, aztán Alex megszólalt.
– Nem hiszem, hogy rendes, olasz lányok fűvel-fával lefekszenek.
Lucky leereszkedően nevetett.
– Ó, bébi-bébi… hol élt maga?
– Én? – kérdezte hitetlenkedve Alex. Hát nem olvasott róla Lucky
a lapokban?
A lány rágyújtott.
– Hogy lehet, hogy mindahhoz, amit elmondtam, csak annyi
megjegyzést tud fűzni, hogy rendes olasz lányok nem szoktak fűvel
fával kettyinteni? Hmmm… Elképzelhető lenne, hogy egy ilyen
nemileg tökéletesen szabados ember, a filmvilág rosszfiúja a lelke
legmélyén – prűd?
– Megbolondult?
Lucky alattomosan mosolygott.

– A csajok beszélnek ám, tudja. Akarja tudni, milyen hír járta

magáról?
Alex besétált a csapdába. – Milyen?
Lucky a férfi arcába fújta füstöt.
– Csak a szája nagy. És nem nyal.
– Jézusom!
– Jaj, de sajnálom. – mentegetőzött Lucky. –
Megbotránkoztattam?
Alex zavarba jött. Lucky Santangelo nyilvánvalóan nem normális.
– Maga csak azért mond bizonyos dolgokat, hogy mások
reagáljanak rá? – kérdezte.
– Hát nem ez az egésznek a lényege?
Alex némán vezetett tovább, próbálta megfejteni Luckyt.
 – Ne álljunk meg egy kicsit a következő kijáratnál? – javasolta
Lucky. – Elfogyott a Margaritánk.
Alex tulajdonképpen kíváncsi volt. Nem hitte volna, hogy Lucky
ennyire kiszámíthatatlan. A lányból olyan erő sugárzott mint aki
bármilyen helyzetből képes győztesként kikerülni. Ez idegesítette.
Nem volt ilyen magabiztos nőkhöz szokva.
Eddig Lucky nem említette Lennie-t, és Alex nem tartotta
illendőnek, hogy ő hozza szóba. Ha akar róla lány beszélni, úgyis
megteszi.
Áthúzódott a külső sávba,lekanyarodott az autópályáról., Csupán
egy benzinkút árválkodott, mellette hamburgeres és egy ócska
vendéglő, villogó ÉLŐ MEZTELEN LÁNYOK.
Alex lassított.
– Mucsán vagyunk – mondta. – Úgy látszik.
– Mi az, hogy “élő meztelen lányok”? – ráncolta a homlokát Lucky.
– Talán a “halott meztelen lányok” ellentéte?
– Nem magának való hely, mi?
– Nemigen van más választásunk.
– Nem tehetek róla – vont vállat Alex.
– Alex, ha egyszer jobban megismer, tudni fogja, hogy én mindig
vállalom a felelősséget.
Az egykori vad kölyök, jó útra tért. Ez tetszik.
– Baszódjon meg – vetette oda könnyedén Lucky.
Alex mélyen a lány szemébe nézett.
– Ez fenyegetés vagy ígéret?
– Ma inkább hagyjon, Alex. Nem szeretném, ha baja esnék.
És amint kimondta, érezte, hogy ez az. Pontosan ez kell neki.
Úgy megbántani valakit, ahogyan Lennie megbántotta őt. Éppen
elég baj, hogy Lennie meghalt, de mielőtt elment, annyi bizonyítékát
hagyta hátra a hűtlenségére, hogy az éppen elég volt Luckynak
ahhoz, hogy egy életre meggyűlölje. Csak egyféleképpen
egyenlíthette ki a számlát.
Leparkoltak, beléptek a zsúfolt csehóba. Nem csodálkoztak, hogy
férfiakkal volt tele. A legtöbbjük üveges sört iszogatott.
Egy zaklatott, fiatalkorú cowboy kalapos, mikro-szoknyás
pincérnő rohangált teli tálcával. Fölül nem viselt semmit. Kicsi, lógó
melle és erőltetett mosolya volt. A csehó egyik végében kerek
dobogó állt, rajta egy kövér szőke lány vonaglott formátlan testével
egy fényes oszlop mellett, mindössze lila ágyékkötőt és műezüst
karpereceket viselve. A wurlitzerből Dolly Parton búgott.
Valahányszor a lány leguggolt, hasán és csípőjén hurkák jelentek
meg.
– Bájos – mormogta Lucky. Leült. A helyiségben minden férfi
szem rátapadt.
Alex széket húzott Lucky mellé. A kocsijában – engedély nélkül –
pisztolyt tartott. Amint körülnézett a csehóban, sajnálta, hogy nem
hozta be.
– Tequilát – mondta Lucky a hajlott hátú, beesett arcú, komor
képű csaposnak. Az figyelemre se méltatta. Alex rendelését várta.
– Tequilát a hölgynek – értette el a helyzetet Alex. – Nekem
whiskyt vízzel.
– Nekem dupla adagot – dobolt türelmetlenül a pulton Lucky. A
csapos elcsoszogott.
A nagydarab szőke a száma végére ért, levette az ágyékkötőt,
hátat fordított a tömegnek, előrehajolt, és hatalmas fenekét a fizető
vendégek képébe rázta. Néhányan hörögtek és kiáltoztak.
– Micsoda szánalmas alakok – nézett körül Lucky. – Nézze meg
ezeket a barmokat – miért nincsenek otthon a feleségüknél?
– Nem azt ígértem, hogy a párizsi Ritzbe viszem – mondta Alex. –
És beszéljen halkabban.
– Nem ígért maga lószart sem – felelte ittasan Lucky. – No de hát
itt vagyunk, próbáljuk jól érezni magunkat.
A csapos hozta az italokat. Lucky egyszerre bedobta a tequilát. A
másik oldalán ülő John Travolta utánzat elismerően füttyentett. –
Még egyet – mondta Lucky.
– Eljutunk így az édesapjához? – sóhajtotta Alex, és intett a
csaposnak.
– Mondja meg őszintén – mondta Lucky, és kissé megingott a
rozoga bárszéken. – Csak ezért van velem ma éjjel? Hogy
megismerkedjen Ginoval?
– Maga mit gondol? ‘
– Hogy azért vagyunk együtt, mert mindketten valami másra
vágyunk. – Hosszan, mindentudó tekintettel nézte a férfit. – Igazam
van?
 – Jó megfigyelő.
– Az vagyok. Olyan kibaszott jó megfigyelő, hogy elhittem, hogy
Lennie hűséges.
– És nem volt az?
– Nem akarok belemászni – zárta le a témát Lucky, aki már
sajnálta, hogy elszólta magát.
Egy nagyon szűk szabadidőruhát viselő, zömök fickó ugrott föl a
színpadra.
– Oké, emberek – harsogta kipirulva az erőlködéstől. – Eljött a
perc, amelyre mindannyian várunk – műsorunk sztárja! Ne
sajnáljátok a kezeteket – és mind tudjuk jól, honnan. – Kac-kac. – Itt
jön ő… az éjszaka királynője… Miss Daisy Sofőrje!
Egy rendkívül csúf arcú, csodálatos testű fekete nő perdült a
színpadra hihetetlenül energikusan. Fehér rojtos melltartót,
bikinibugyit és sofőrsapkát viselt. A wurlitzerből a Rolling Stones
harsogott, és Miss Daisy Sofőrje nyomban vetkőzni kezdett a Honky
Tonk Womane. A közönség őrjöngött.
Alex nézte a majdnem meztelen, ébenszínű húst.
– Valami kis szerepet kéne kitalálnom neki a Gengszterekben –
mormogta. – Fantasztikusan néz ki.
– Miért ne? – felelte hűvösen Lucky. – Mit is érne a filmje a
kötelező vetkőző jelenet nélkül?
Ez a lány mindenre meg tud válaszolni.
– Pontosan erről van szó, Lucky – felelte Alex, és tudta, hogy
Lucky vitatkozni fog. – Lehet, de miért annyira kiszámíthatók maguk,
filmcsinálók? Mindig van olyan jelenet, amikor két színész ül a
sztriptíz bárban, és a kamera az egész jelenet alatt csak a vetkőző
fenekét és mellét mutatja, méghozzá közelről. Mikor értik meg már,
hogy ezek a jelenetek dög unalmasak?
– Mi ütött magába? Amikor először találkoztunk, azt követelte
éppen, hogy a férfi színészek is vetkőzzenek pucérra.
– Megsértettem ezzel?
– A nők nem kíváncsiak ilyesmire. Ez a férfiak világa.
– Szeretné, ha a férfiak világa lenne – mondta szenvedélyesen
Lucky. – És ha az is maradna. Csakhogy ma már a nők is azt teszik,
amit akarnak, és ők is szívesen látnának pucér pasikat. Mit gondol,
miért Richard Gere ma a sztár? Mert az egyik filmjében
megvillantotta a mogyoróit, és a nőknek tetszett ez a nyíltság.
Miss Daisy Sofőrje ocsmány dolgokat művel az oszloppal, amitől
a nézők teljesen bezsongtak. Többen dolláros bankjegyeket
dobáltak a színpadra.
– Az egyik barátnőm kórházban volt, és vittem neki olvasni egy
Playgirl magazint – folytatta egyre lelkesebben Lucky. – Az ember
azt hinné, hogy az ápolónők éppen elég férfi alkatrészt látnak. De én
mondom magának, majd az eszüket vesztették, amikor meglátták
azokat a srácokat a lapban. Egymás kezéből tépték a magazint,
megmutatták minden nővérnek az emeleten. Eksztázisban voltak.
– Nem érti – csóválta a fejét Alex. Lucky higgadtan mosolyogott.
– Nem, Alex, maga nem érti.
Miss Daisy Sofőrje sebesen vetkőzött. Melltartóját a közönség
közé hajította, és megforgatta két pucér keblén a mellbimbókat alig
takaró, csöppnyi tapaszokon függő rojtokat. A bugyija már régen
lekerült róla, csupán alig észrevehető ágyékkötő „fedte”. Vékony
izzadtságréteggel borított teste olyan volt, mint egy izmos gazelláé.
– Vajon hogy került ez ide? – mélázott Lucky. – Ebbe az ócska
csehóba a nagy semmi kellős közepén?
– Ez az én asztalom – mondta Alex. – Kitalálni emberek
élettörténetét.
– Aztán megírni, és filmet csinálni belőle.
– Jobb mint húst csomagolni.
Miss Daisy Sofőrje leguggolt, ügyesen kapkodta föl a lába közt a
dollárosokat. A Lucky balján ülő John Travolta imitáció ordított
gyönyörűségében.
– Barom – mormogta Lucky.
– Az eddigiek alapján a maga története is érdekes – próbálkozott
Alex, mert kíváncsi volt a folytatásra.
– Mondtam már – vad kölyök voltam – mondta könnyedén Lucky.
– De még nem említettem a pasast, akit lelőttem. Önvédelemből,
természetesen.
Jézusom! Ez tényleg vad.
– Nem említette – mondta higgadtan Alex, és várta a folytatást.
– Enzio Bonattinak hívták. Ő volt a felelős az anyám és az öcsém
meggyilkolásáért és… hm… néhány egyéb, apró incidensért,
amelyektől ma az vagyok, aki vagyok.
Ez a nő higgadtan azt meséli most neki, gondolta Alex, hogy
megölt valakit. Talán több kettejükben a közös vonás, mint eddig
hitte. Ő is ölt Vietnamban. De neki volt mentsége: a háború.
Kíváncsi lett volna, vajon Luckynak is vannak-e lidérces álmai,
mint neki.
– Maga rendkívüli nő, Lucky – mondta rekedten.
Lucky figyelmesen nézett rá. Hiszen a pasas még a felét se tudja.
És máris talán túl sokat beszélt. Talán okosabb lenne témát
változtatni, mielőtt Alex túlságosan érdeklődni kezd.
– És maga, Alex? Volt már nős?
– Nem – felelte óvatosan a férfi.
– Soha? – csóválta a fejét hitetlenkedve Lucky. – Hány éves?
– Negyvenhét.
– Hmmm…. Akkor maga vagy nagyon okos, vagy végzetes hibája
van.
Alex fölemelte a poharát.
– Maga talán diligyógyász?
– Azoknak a pasasoknak, akik ebben a korban még nem nősültek
meg rendszerint valamilyen súlyos hibájuk van – másként valamelyik
nő már régen lecsapott volna rájuk.
– A válasz egyszerű. Sosem találkoztam olyannal, akivel hajlandó
lettem volna leélni az életem további részét.
– Én háromszor is férjhez mentem. Az első után a dolog már nem
is olyan idegesítő.
– És az első…?
– Craven Richmond volt. Peter Richmond szenátor fiacskája. Úr
Isten, micsoda idióta volt! És a nyakamba varrták. Gino hozzá
kényszerített, mert megtehette. Peter tartozott neki egy
szívességgel.
– Komoly szívesség lehetett. – Az volt.
– Hallhatok róla?
– Addig nem, amíg jobban meg nem ismerem.
– És Craven után?
– Jött Dimitri Stanislopoulos, aki olyan idős volt, hogy az apám
lehetett volna. Tulajdonképpen a legjobb barátnőm, Olympia papája
volt. – Lucky kuncogott az emléken. – Mi voltunk a két rossz kislány,
akik együtt szöktünk meg az iskolából.
– Hát maga aztán nem lehetett csekélység.
– Hát sajátosan értelmeztem a kiskorú lány szerepét.
– Képzelem.
– Szóval, amikor még Dimitri felesége voltam, rajtakaptam őt
Francesca Fern opera-énekesnővel. A hölgy Maria Callas
vetélytársa volt és fölöttébb igényes. Dimitri nem akart elhagyni,
viszont dugni akarta Francescát is. – Az ostoba.
– Dimitri után jött Lennie. – Egy pillanatra elhallgatott, fátyolos lett
a szeme. – Lennie a lelki társam volt. Mindent jelentettünk
egymásnak. Annyira szerettem. – Alex szemébe nézett. – Érzett már
ilyet valakivel kapcsolatban?
– Nem – felelte a férfi, és sajnálta.
– Ez a legnagyobb érzés – mondta vágyakozva Lucky. –
Valamilyen hihetetlen vonzalom.
– Nagyon nehéz lehetett magának, Lucky… a baleset…
elveszítenie Lennie-t…
– Bizonyos dolgoknak meg kell történniük – nyúlt hirtelen a
pohárért Lucky. – Senkinek nem mondtam,de rájöttem, hogy Lennie
megcsalt. A szállodai szobájában fényképeket találtam, amelyeken
egy szőke lány szinte rátapadt. Ugyanerről a lányról meztelen
fotókat az éjjeliszekrény fiókjában. Teljesen nyilvánvaló, hogy Lennie
azzal a lánnyal volt az érkezésem előtti éjszakán. Nem tudom, miért
nem tüntette el a nyomokat – talán azt hitte, majd a takarítónő
mindent eltakarít, amíg ő értem jön a reptérre. – Mély lélegzetet vett.
– Egyszóval, nehéz volt, mert… szóval én hiszek a hűségben. Tudja,
amíg az ember egyedülálló, nyugodtan csináljon, amit csak akar, de
ha összeházasodik valakivel… szóval… számomra ez végleges
elkötelezettség.
– Ó… – sóhajtotta Alex. – Milyen régimódi elvei vannak.
– Mi azzal a baj? – fortyant föl Lucky, és már sajnálta, hogy ilyen
sokat árult el magáról. – Őrültségnek tartom, hogy olyan országban
élünk, ahol mindenki természetesnek tartja, hogy a férfi félrekúrhat,
mert férfi. Nálam ez nem oké. Szerettem Lennie-t, és átvert. Ez nem
tisztességes. – Ismét elhallgatott, és rágyújtott. Dühös volt magára,’
hogy érzelgős hangulatba került. Alex még örök vesztesnek fogja
hinni, ha így folytatja. – Lám csak, milyen érzelgős lettem – rázta
meg magát. – Igyunk még egyet.
– Hiszen már majdnem teljesen elázott, Lucky.
Lucky hűvösen nézett a férfira.
– Néha muszáj kiengedni a gőzt, Alex.
– Tőlem.
Lucky csettintett a csaposnak, aki odacsoszogott. A lány egy
húszdollárost nyomott az öreg orra alá.
– Adja ezt oda Miss Daisy Sofőrjének. Mondja meg neki, hogy
örülnénk, ha az asztalunkhoz ülne. És hozzon nekem még egy dupla
tequilát.
– Mit csinál? – ráncolta a homlokát Alex.
– Kíváncsi vagyok, hogy ez a csodálatos testű, csúnya nő hogyan
jutott el odáig, hogy abból él, hogy pénzért vetkőzik. Maga nem?

Engem Gino jobban izgat. – Odaérünk. Ne aggódjon.

A John Travolta utánzat beleszólt a beszélgetésükbe. Sárga inget
viselt barna nadrággal. Hosszú haja zsíros volt.
– L. A.-ből gyüttek? – kérdezte, és piszkos körmével megvakarta
az orrát.
– Miből gondolja? – vetette föl a fejét Lucky.
A fickó a pultra tette a sörösüvegét, és jelentőségteljesen húzta
körbe az ujját az üveg nedves száján.
– Mer’ nem úgy föstenek, mint akik idevalósiak.
– Bassza meg – mondta szinte kacéran Lucky. – És még azt
reméltem, hogy pont idevalónak fognak találni.
A fickó röhögött.
– Jed vónék. Ez ám itt a legmenőbb hely – dicsekedett. – Jól
választott.
– Igazán? – nézett mélyen a legény szemébe Lucky.
Jed közelebb hajolt, Luckyra vigyorgott.
– Maga tán valami hollywoodi színészné?
Alex megérezte, hogy az ostoba állatnak merevedni kezd a farka.
– A hölgy velem van – szólt közbe. – És nincs szükségünk
harmadikra. – Azaz férj a bőrödbe, seggfej, és kopj le.
– Meg ne sértődjék mán – húzódott vissza Jed. – Csak
kedveskedni akartam.
 – Lucky – mondta halkan Alex. – Nem szeretnék verekedni, ezért
nagyon kérem, ne bátorítsa a helybéli tehetségeket.
Lucky gúnyosan nézett a férfira.
– Azt hittem, szívesen vesz részt egy kis vad játékban, Alex. Vagy
nem ez a maga területe?
– Ha nem vette volna észre, meglehetősen nagy lenne a túlerő
velem szemben.
– Ó… annyira sajnálom. – Lucky a csapos felé nyújtotta üres
poharát. – Töltse tele.
– Jézusom! – motyogta Alex. – Hová fér mindez magába? Talán
lyukas belül?
– Olyasmi.
– Kimegyek a klotyóra – közölte kurtán Alex. – Próbáljon addig
nem bajba keveredni. Mihelyt visszajöttem, indulunk. Lucky
gúnyosan szalutált. – Igenis, uram!
Mihelyt Alex eltűnt szem elől, a helybeli csődör újra rákapcsolt.
– Nem akartam megbántani – csúszott közelebb.
– Nem is bántott – közölte Lucky. Észrevette, hogy a fickónak
oldalt hiányoznak a fogai. Ez nem növelte a vonzerejét. – Tán a férje
az úr? – mutatott Alex székére Jed.
– Nem. Ilyen férjem nem lehet – mondta határozottan Lucky.
– Akkor tán meghíhatom egy pofa sörre.
– Tequilát iszom.
– Bánom is én. – Jed intett a csaposnak. – írd a számlámhoz a
naccsága piáját. A csapos tapasztalt ember volt. Jó előre megérezte
a balhét. – Nem jó ötlet, Jed – morogta.
– Az a pofa nem a férje – magyarázta Jed, mintha ezzel minden
el lenne intézve.
– Akkor se jó ötlet.
Jed vörös képpel állt föl.
– Bassza meg! Akkor is fizetek néki egy italt! – csapott az öklével
a pultra.
– Krisztusom! – háborgott a csapos.
– Rajta – nézett le a rozoga kis öregemberre Lucky. – Ne
csináljon ebből nagy ügyet.
– A maguk fajtája meg maradna ott, ahunnan gyütt – morogta
dühösen a csapos. – Begyün, oszt úgy viselkedik, mintha övé lenne
a csehó. Úgy vedeli a tequilát, mint valami férfiember.
– Dögölj meg – mondta dühösen Lucky.
Jed megragadta a karját.
– Ne sértegesse a vén csibészt. Gyüjjön inkább, elviszem
valahová.
Lucky kiszabadította magát. A piától nem mérte föl helyesen a
helyzetet. Alexnek igaza volt: nem tette okosan, amikor bátorította a
helyi tehetséget.
Jed ismét a karjáért nyúlt, Lucky lerázta.
– Mi a fene baja van, hölgyem? – robbant ki Jedből.
Hozzám ne nyúlj, seggfej – figyelmeztette indulatosan Lucky.
Fekete szemében gyilkos tűz égett.
Jed még jobban elvörösödött.
– Mit mondtál nekem, te ribanc?
Alex ebben a pillanatban lépett ki a férfi vécéből.
 18. FEJEZET
A rajongóid biztosan megőrjítenek – jegyezte meg Rodriguez,
miközben lustán simogatta Venus platinaszőke haját. Meztelenül
üldögéltek Venus óriás szabadtéri pezsgő-fürdőkádjában, a város
fényei odalenn akár ritka ékkövek csillogó takarója.
– Néha – mélázott el Venus. – Amikor nyilvános helyen
mutatkozom, mindig meg akarnak érinteni. És az ember sosem
tudhatja, melyiküknél van pisztoly vagy kés. Hogy melyikük őrült, aki
meg akar ölni.
– Ezért van testőr a házban?
– A védekezésre szükség van. Ha jól belegondolok, manapság
mindenben szükség van védekezésre.
– Például a szexben is.
– Pontosan. Azt mondtad, utálod az óvszert. Nos, én is utálok
testőrök között élni. Szomorú, de kénytelenek vagyunk mindezt
elviselni.
– Rodrigueznek nincs semmiféle betegsége. – Biztos vagyok
benne.
– Akkor eldobjuk az óvszert? – Nem. Nem dobjuk el.
– Miért, szépségem?
– Csináltass AIDS-tesztet, aztán majd meglátjuk. Rodriguez az
ujjai hegyével kitartóan masszírozni kezdte Venus keblét.
A lány megborzongott, mellbimbói megkeményedtek. Rodriguez
ma jobb volt, mint az előző két alkalommal. Ma éjjel elérte, hogy
Venus följajduljon a gyönyörtől. Jutalomképpen megengedte a
fiúnak, hogy maradjon még egy kicsit.
Rodriguez a kád szélén álló pezsgősüvegért nyúlt, és Venus
szájához tartotta. Venus hagyta, hogy az aranyló nedű legördüljön a
torkán.
– Te nem iszol? – kérdezte, és lassan megnyalta az ajkát.
– Megmutatom, hogyan issza a pezsgőt Rodriguez – mondta
merészen a fiú. Fölkapta és a kád szélére ültette Venust.
– Mit csinálsz? – tiltakozott Venus, de nem valami hevesen. –
Csönd legyen, szépségem – mormolta Rodriguez, és széthúzta a
lány combjait, puha belső felüket simogatta. Aztán fogta a
pezsgősüveget, és a gyöngyöző folyadékot Venus két lába közé
löttyintette. – így issza Rodriguez a pezsgőt – mondta, és nyalni
kezdte a pezsgőt a lány lába közül. Fürge, latin nyelve addig
kalandozott, amíg Venus ismét fölnyögött gyönyörében, és azon
kezdett gondolkodni, hogy talán mégis érdemes lenne megtartania
Rodriguezt.

A Mario’s zajos és tarka olasz étterem volt, zsúfolásig tele

modellekkel, ügynökökkel, műkereskedőkkel, írókkal.
– Ilyen helyeken szoktak összejönni a dolgok – közölte Brigette-
tel Nona, amint a tömegen Luke bokszához tartottak, Zandinóval a
nyomukban.
Mindketten hazarohantak átöltözni. Nona élénkzöld Dolce
Gabbana szaténblúzt viselt fekete nadrággal, Brigette szűkre
szabott, fehér Calvin Klein ingruhát pántos szandállal.
Luke nem volt egyedül. Cybil Wilde és a fodrásza ültek vele.
Cybilt amolyan Christie Brinkley-féle kisugárzás vette körül, ami
mindig a társaság középpontjává tette. Olyan sugárzóan szép volt,
hogy Brigette nyomban elbátortalanodott, pedig nagyjából egyidősek
voltak.
– Mindenki préselje be magát – fogadta őket szívélyesen Luke. –
Cybilt bizonyára valamennyien ismeritek, ő pedig a nagy Harvey, aki
még az én hajamat is félig-meddig elfogadhatóvá tudja varázsolni.
Harvey nyomban megérintette Brigette mézszőke haját.
– Szép, kedvesem – mondta erős londoni akcentussal. – Nincs
színezve, sehol az az ostoba melírozás, amit manapság minden lány
csináltat. Őrizze meg ilyennek.
Kösz – csúszott be a fodrász mellé a bokszba Brigette.
– Ami pedig önt illeti, hölgyem – pillantott Nona lángvörös
üstökére Harvey –, naaagyon divatos. És szintén természetes,
gondolom.
Brigette megnézte magának Harvey-t. Harmincas lehetett, a feje
tetején fehér-szőke taraj, két oldalt egy-egy zöld csíkkal, fekete bőr
csuklószorítók, az orrában aprócska gyémánt.
– Az én hajammal mit csinálna? – kérdezte, mert kíváncsi volt
Harvey véleményére.
 – Semmit – felelte Harvey. – Magácska egy kis gyöngyszem,
ahogy van.
Több se kellett Brigette hiúságának!
Nonát inkább az üzlet érdekelte.
– Beszélhetünk? – kérdezte Luke-tól.
– Hát persze – felelte Luke, közben intett néhány barátjának.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül Nona. – Mi van? Luke csak
vigyorgott ostobán.
– Mi van? – rángatta meg türelmetlenül Luke karját Nona.
– Megmutattam a reklámügynökségnek Brigette és Zan képeit.
Ők elvitték a klienshez a képeket, és dirr-durr – megkaptuk a melót!
– Jaj istenem! – lökte oldalba Brigette-et Nona. – Hallottad ezt?
– Nagyszerű.
– Nagyszerű – visította Nona. – NAGYSZERŰ! Egyszerűen
ELKÉPESZTŐ!
– Én egy May Company katalógussal kezdtem a modellkedést –
szólalt meg bájos mosollyal Cybil. – Tizenhat éves voltam – a
mosoly szélesebb lett, Cybil arcán gödröcskék jelentek meg. – Igen
fejlett tizenhat éves!
– Mikor jelennek meg a képek? – kérdezte Luke-tól Brigette. – És
hol?
– Hiszen még el sem készültek – nevetett a lány naivitásán Luke.
– Először is az ügynököd köt egy szerződést. Aztán jön az igazi
fotózás. És aztán, édes lányom, benne leszel minden képeslapban
innen a Holdig! A Rock ‘n Roll Farmer pénzt fektet beléd.
– Hogyhogy nem én kaptam meg a melót? – duzzogott Cybil.
– Mert te olyan vagy, fiam – ahogyan Nona szokta mondani
nagyon ízlésesen –, mint a kutyaszar. Ne aggódj azért – tette hozzá
gyorsan Luke. – Jó társaságban vagy. Nonának nagyjából ugyanez
a véleménye Robertsonról és Nature-ről is.
– Azt hiszem, szükségünk lesz egy ügynökségre – töprengett
Nona. – Mint tegnap.
Brigette-nek eszébe jutott az összes ügynökség, ahol nem
fogadták. Egyedül Michel Guy mutatott érdeklődést.
– Az Elité – próbált jó pontot szerezni Cybil. – Ők a legjobbak.
– Nem. A Ford Ügynökség – vitatkozott Luke. – Azok megvédik
majd. Brigette még szűz ebben a szakmában, páncélos testőrökre
lesz szüksége, hogy a sok vén kéjenc ágyba ne cipelje.
– Undorítóak – húzta föl pisze kis orrát Cybil. – Teljesen
perverzek! Ilyen herceg meg olyan gróf, és nem akarnak mást, mint
kokót szippantgatni, szopatni, és mutogatni az embert a vén kripli
barátaiknak.
– Mondja meg őszintén, mit gondol, kedvesem – kortyolgatta
szívószállal a Margaritáját Harvey.
– Légy óvatos! – mondta Brigette-nek Cybil. – Megadom neked a
legveszélyesebb disznók névsorát.
– Kösz – felelte Brigette. Cybil olyan nyílt és barátságos volt,
hogy nem lehetett nem megkedvelni.
– Te meg mit eszel a rock sztárokon? – kérdezte sunyi mosollyal
Cybiltól Luke.
Cybil kacagott. A közelmúltban kezdett járni Kris Phoenix angol
rock sztárral.
– Szerelmes vagyok! – búgta. – Kris csodálatos!
Brigette-nek egy másik angol rock sztár jutott az eszébe, a
hírhedt Flash. Az anyja vele együtt adagolta túl a kábítószert és halt
meg. Mindkettőjüket elképesztően belőve, holtan találták egy olcsó
szállodai szobában a Times Square-en.
Istenem! Senkinek nem szabad megtudnia, hogy valójában
kicsoda. A legfontosabb, hogy megőrizze a névtelenségét. Nonának
már szólt, ő pedig a szüleinek adta ki, hogy hallgassanak. De talán a
legjobb az lenne, ha nevet változtatna.
– Én bejuttatlak a város bármelyik ügynökéhez – dicsekedett
Luke.
– Csak mondd meg, kihez akarsz menni.
Michel Guy-hez – felelte halkan Brigette. Alig tudta elhinni, hogy
végre itt tart.
– Nem gond – mondta Luke. – Innen két asztalnyira ül
Robertsonnal – csak ha Roberston megtudja, hogy nem ő csinálja a
Rock ‘n Roll Farmer kampányát, nem biztos, hogy nagy örömmel
fogadnak majd Michel családjában. Majd meglátjuk – mondta kis
magabiztos mosollyal Brigette.

☆
 Rodriguez elment, és Venus megint nem tudott elaludni, így
szokása szerint mászkált a házban. Még nem volt eléggé késő
ahhoz, hogy leüljön egy helybe. Szexuálisan Rodriguez kielégítette,
de szellemileg a fiú nulla volt. Venus arra gondolt, hogy biztosan
öregszik, mert többre vágyik egy jó testnél és egy álló faroknál.
Társra, akivel beszélgetni tud szex után. Cooperral a szex és a
beszélgetés egyaránt csodálatos volt.
Azon gondolkodott, vajon kit ébreszthet föl éjnek idején. Talán
Luckyt, aki az utóbbi időben kizárólag szakmáról és üzletről volt
hajlandó beszélgetni. Úgy kell neki. Most biztosan sikerül elcsípnie.
– Miss Santangelo Palm Springsbe utazott az édesapjához –
közölte a telefonban CeeCee.
– Maga szerint milyen állapotban van? – kérdezte Venus.
– Nem a legjobban – felelte aggódó hangon CeeCee. –
Túlságosan keményen dolgozik.
– Nekem mondja?! Nem is láttam hónapok óta. Mindig dolga van.
Letette a kagylót, megpróbált újságot olvasni, de képtelen volt
odafigyelni. Olyan nyugtalan volt, hogy borzasztó.
Hmmm… gondolta. Ki lehet még ébren?
Ron, hát persze. A legjobb barátja, Ron, aki – amióta Harris Von
Stepp mágnással él – szintén eltűnt az életéből. Venus Harrist csak
Nagymogulnak gúnyolta, viszonzásképpen, hiszen Ron Martin
Swansont csúfolta így, amikor Venus a kedvese volt. Ron nem volt
ettől elragadtatva.
– Meg ne tudja, hogy így hívod – figyelmeztette Venust. –
Harrisnek nincs humorérzéke, teljesen kiborulna.
– Harris egy nagyképű hólyag – felelte Venus. – Nem tudtál volna
kikaparni egy jópofa, kedves buzit?
– Vigyázz a nyelvedre, te lány – korholta Ron. – A buzi nem
politikailag korrekt szó.
Venusnak hiányzott Ron. Majdnem annyira, mint egy jó szerető
tud hiányozni.
A fenébe! Fölhívja.
– Nem fogod soha kitalálni, ki vagyok – mondta Venus, amikor
Ron fölvette a kagylót.
– Ó, quelle surprise! – mondta csöppet sem meglepetten Ron. –
Válságban vagyunk?
 – Őszintén szólva, igen. Arra gondoltam, tudod, hogy át tudnál-e
jönni, és akkor dumálhatnánk… mint a régi szép időkben…
– Hát persze, bogaram – mondta gúnyosan Ron. – Harris oda
lenne az ötlettől. Kibújna a bőréből, ha most bemennék a
hálószobába, és közölném, hogy átugrom meglátogatni Venust.
Halálosan féltékeny a pasas. Különösen rád.
– Miért rám? Hiszen lány vagyok.
– Óóó… már válaszoltál is a kérdésedre. Okos kislány!
– Mikor találkozhatunk?
– Komolyra fordítva a szót, madárkám, ha sürgős,
megreszkírozom Harris haragját, és rögtön megyek.
– Nem, nem, ráér, de nagyon hiányzol.
– Te is nekem. Mi lenne, ha holnap együtt ebédelnénk?
– Kitűnő.
– Egész délelőtt a vágószobában leszek. Nézzük csak,
találkozzunk, mondjuk, fél kettőkor.
– És elmesélek mindent Rodriguezről.
– Óóó… szóval végül lefeküdtél a masszőröddel.
– Hát persze!
– Akkor feltétlenül ott leszek. Imádom a részleteket! Amikor letette
a kagylót, Venus ostoba vágyat érzett, hogy fölhívja Coopert. Gyere
vissza, minden meg van bocsátva, ezt mondaná. Nem, idejekorán
megtanulta, hogy a múlt hibáit megismételni öngyilkosság.
Cooper sosem fog megváltozni. És hacsak nem hajlandó elnézni
a hűtlenkedéseit, jobb lesz neki nélküle.
 19. FEJEZET
– Jézusom! – nyögte Alex, amint a bárpulthoz közeledett, és látta,
mi a helyzet.
– Semmi hézag, mondom, semmi hézag – ugrott gyorsan talpra
Lucky.
Jed fitogtatta az erejét.
– No mi az, kisanyám? – kérdezte harciasan, és Lucky elé állt. –
Asszed tán, túl jó vagy nekünk?
– Tűnés – mondta Alex, és kőkeményen nézett le Jedre. Jed
imbolygott.
– Nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak, nagyapó!
– Dögölj meg! – morogta Alex. Hogy került ilyen helyzetbe? És mi
ez a nagyapó baromság? Egyetlen ütéssel ki tudná röpíteni ezt a
seggfejet a szorítóból.
Inkább kivett a zsebéből egy köteg dollárost, odadobta a
csaposnak, és megfogta Lucky karját.
– Gyerünk – húzta kifelé a lányt, és hátra se nézett. Ezt a trükköt
Vietnamban tanulta. Ha verekedni akarsz, egyfolytában nézz az
ellenfél szemébe. Ha nem akarsz verekedni, lépj le. De gyorsan.
– Hé – tiltakozott Lucky, amikor az ajtóhoz értek. – És a húszas,
amit én adtam a csaposnak? Alex nem eresztette.
– Üljünk már be a kocsiba, és tűnjünk el.
– Maga aztán csöppet sem szórakoztató – panaszolta Lucky.
– Ha szórakozni akar, nem jó partnert választott – mondta
nyersen Alex.
– Szeretném emlékeztetni, Alex, hogy maga jött hozzám rohanva,
és maga hívott meg egy italra.
– Hivatalos ügyben kerestem föl – emlékeztette Alex. – Honnan
tudtam volna, hogy mátósan fogad?
– Mátósan? – dühöngött Lucky. – Teljesen józan vagyok.
Lucky maga is tudta, hogy részeg.
– Persze, persze – terelte a lányt a Porsche felé Alex. A szeme
sarkából látta, amint Jed kijön a csehóból néhány hepciáskodó
haverjával. Luckyt belökte az anyósülésre, és a kesztyűtartóhoz
hajolt, hogy kivegye a pisztolyát.
– Mit csinál? – kérdezte Lucky.
– Védekezem. Van ellene kifogása?
 – Megőrült? Nem lőheti le a marhát pusztán azért, mert kikezdett
velem.
– Nem akarok lelőni senkit. Csak időt akarok nyerni, hogy
eltűnhessünk.
– Gino arra tanított, hogy sose fogjak fegyvert, ha nem
szándékozom használni.
– Jól tanította, mert ha ezek az állatok megtámadnak, egyiküknek
biztosan szétlövöm a tökét.
– Már látom is a lapokban – gúnyolódott Lucky. Nem vette
komolyan Alexet, bár a pisztoly nagyon valódinak látszott.
– „A stúdiófőnöknő meg a rossz fiú filmes. Lőttek nekik!” –
Nevetett a saját viccén.
Jed és a barátai haboztak a csehó bejárata előtt. Talán látták a
fémes villanást, talán meggondolták magukat. Mindegy. Alex nagy
megkönnyebbülésére nem merészkedtek közelebb. Szerencsére,
mert ő komolyan gondolta, amit mondott.
Lucky nem ismeri, gondolta komoran, nem tudja, hogy
Vietnamban nem egyszer kényszerült rá, hogy embert öljön. Nem
szívesen emlékezett erre, csak lázálmaiban jött elő.
Beült a Porschéba, indított, és nagy sebességgel megindultak.
– Kár – sóhajtotta Lucky, bár hidegen hagyta a dolog. – Úgy
érdekelt volna egy kis beszélgetés Miss Daisy Sofőrjével.
Ez a nő nem normális, gondolta Alex, amikor éppen kiértek az
autópályára. Mit kezdjek vele? Ez bolondabb nálam is.
Öt perce mentek, amikor Lucky észrevette, hogy a csellóban
felejtette a táskáját.
– Nem megyek vissza – mondta nyersen Alex. – Arról szó sem
lehet.
– De igen – csattant föl Lucky. – Benne vannak a hitelkártyáim, a
határidőnaplóm, a jogosítványom – mindenem. Vissza kell mennünk.
– Nehéz egy nő maga – mondta kedvetlenül Alex.
– Mások is mondták.
Alex szinte el sem hitte magáról, hogy a következő kijáratnál
megfordul.
– Ide figyeljen – mondta, miközben meredten nézte az utat. Maga
a kocsiban marad, a motort sem állítom le, és csak beszaladok a
ridiküljéért. Megértette?
 – De a pisztolyt nem viszi.
– Ne parancsolgasson nekem.
– Maga ne parancsolgasson nekem.
– Látom már, milyen élvezet lesz megcsinálnom azt a filmet.
– Nem árt, ha fölkészül rá.
Ez a tyúk nem bírná elviselni, hogy ne az övé legyen az utolsó
szó?

Alex megállt a kocsival a csehó előtt. Lucky kérése ellenére a

pisztolyt a nadrágja övébe dugta. Nem árt a legrosszabbra készülni.
Ezek a vidéki szájhősök néha veszélyesek.
Amikor belépett, éppen egy másik lány vetkőzött szorgalmasan,
és lekötötte a társaság figyelmét. Ez kínai volt. Annyi bizonyos, hogy
gondoskodtak a változatosságról.
Alex a bárpulthoz sietett.
– Az útitársnőm itt felejtette a táskáját – mondta.
A viharvert, vén csapos benyúlt a pultba, és elővette Lucky
ridiküljét.
– Mi nem szeressük ám a balhét – mondta rosszkedvűen.
– Mikor idegyünnek ilyen L. A.-beli népek a pénzükkel meg a
csicsás autójukkal. Maradjanak inkább otthon.
– Nézze, öregem, ez szabad ország – mutatott rá Alex. A hóna
alá vágta Lucky ridiküljét, és kiment.
A Porsche ott állt, ahol hagyta. Csak egy baj volt.
Lucky nem ült a kocsiban.
Alex nagyon dühösen állt a kocsinál. Megmondta annak a
libának, hogy maradjon abban a rohadt kocsiban. Olyan nehéz ezt
fölfogni? Túlságosan független. Ez Lucky Santangelo baja.
Egy biztos. Sosem találkozott még ilyen nővel. Lucky minden
bizonnyal elbánna az anyjával is, nem tűmé Dominique marhaságait.
Amikor elképzelte együtt Luckyt és az anyját, elmosolyodott. A kettő
együtt… micsoda balhé! Az is megfordult a fejében, hogy
megleckézteti Luckyt, beül a kocsijába, és itt hagyja. Aztán rájött,
hogy nem teheti. Senki nem érdemli meg, hogy ilyen szemét helyen
hagyják – másrészt Lucky finanszírozza a filmjét.
 Ismét bement, hogy megkeresse.
A csapos éppen súlyos sörös rekeszeket cipelt, és hitetlenkedve
csóválta a fejét, amikor meglátta Alexet, mintha csak azt mondaná:
„Csak nem maga az már megint?” – Látta a hölgyet? – kérdezte
Alex.
– Mondtam mán – ismételte a csapos. – Nem szeressük itt a
maguk fajtákat.
Alex kezdte elveszíteni a türelmét.
– Hol a női mosdó? – kérdezte.
– Kinn a parkolóba’ – mondta a csapos. – És vissza ne gyüjjön.
Mintha akart volna.

A kinti női mosdó volt egyben a vetkőző lányok öltözője. Sietve

érkeztek műanyag sminktáskájukkal, átlátszó ruhazsákjukkal, és
gyorsan öltöztek át a zsúfolt lyukban.
Amikor Lucky belépett, a Miss Daisy Sofőrjének nevezett fekete
lány éppen fölhúzta ijesztően feszes, skarlátvörös szerelésén a
cipzárt.
– Üdv – mondta Lucky. – Meg akartuk hívni egy italra a
barátommal, de úgy tetszik, nem nagyon látnak itt minket szívesen.
A lány megnézte magát a hajdan fehér mosdó fölötti repedt
tükörben.
– Kisanyám, ez itt egy lerakat szar – jelentette ki, és letörölte a
fogáról a rúzst. – Mit keres itt?
– Alex Woodsszal, a filmrendezővel vagyok – magyarázta Lucky.
– És mindketten kíváncsiak vagyunk, hogy miért pazarolja a
legszebb testet, amelyet valaha is láttunk egy ilyen sárfészekre?
Miss Daisy Sofőrje megigazította hosszú, vörös parókáját.
– Nézze, kisanyám, manapság az embernek nincs sok
választása. Dógozok én mindenfele: privát partikon, öregfíúk
összegyüvetelin, ócska klubokban meg minden. Mer’ tuggya,
kisanyám, abbul fizetem a lakbért.
– Mi fizetnénk…
– Nem, nem, nem – fenyegette meg csontos ujjával Luckyt Miss
Daisy Sofőrje. – Én nem vagyok hajlandó mindenféle fura mókákra,
nehogy azt higgye mán rólam csak azér’, mer’ leveszem a ruhámat.
– Szó sincs semmiféle disznóságról – nyugtatta meg Lucky. –
Csak a történetét szeretnénk hallani. Alex szívesen betenné magát
az új filmjébe.
– A filmjébe, mi?
– Száz dolcsiért hajlandó lenne ránk szánni az idejéből húsz
percet?
– Ez nekem nagyon büdös – rázta a vörös parókát a lány.
– Mi van ezen büdös? Ez egy lehetőség. Ragadja meg. A nő a
homlokát ráncolta.
– Sose vót nékem semmiféle lehetőségem – mondta
gondterhelten.
– Annál inkább ragadja meg – sürgette Lucky.
– Van még egy melóm.
– Elkísérjük. – Nemtom… – Hol?
– Egy biliárdterembe’… innen úgy húsz percnyire. – Elhallgatott,
gondolkodott. – Tőlem gyühetnek… – mondta kelletlenül.
– Megegyeztünk – vágta rá Lucky, mielőtt a lány meggondolja
magát.
Amint kiléptek az ajtón, a dühös Alexbe botlottak.
– Megmondtam, hogy maradjon a kocsiban – dühöngött a férfi. –
Rosszul viselem, ha parancsolgatnak nekem.
– Azt látom!
– Alex, bemutatom Miss Daisy Sofőrjét… vagyis… – A lányhoz
fordult. – Nyilván van valami normális neve, nem?
– Minek köll maguknak a nevem? – kérdezte gyanakodva a nő.
– Mert kissé hülyén hat, ha Miss Daisy Sofőrjének kell
szólítanom. Nem akarjuk följelenteni sem a társadalombiztosításnál,
sem az adóhivatalnál.
A lány összehúzta a szemét.
– Azé’, mer fekete vagyok, asziszik, tán segélyből élek?
Baromság!
– Miért, mondtam talán?
– Lucky – türelmetlenkedett Alex. – Mehetünk?
– Elmegyünk megnézni… mi is a valódi neve? – Daisy – morogta
a lány.
 – Remek. Megnézzük… Daisy műsorát egy másik helyen, és ha
végzett, megiszik velünk egy italt.
– Eszem ágában sincs bemenni még egy ilyen lebujba –
dühöngött Alex.
– Nem lesz több balhé – mondta bűbájosán Lucky. – ígérem.
– Képzelem. Mintha képes lenne uralkodni magán.
– Képes vagyok.
Alex maga sem értette, de engedett.
– Maga különleges eset, Lucky.
– Maga is, Alex – felelte a lány. – De erről máskor. – A fekete
nőhöz fordult. – Daisy, maga után megyünk. Hol a kocsija?
– Fura madarak maguk – emelte az égre a szemét Daisy. –
Meghiszem azt – morogta Alex.
– Az a sárga Chevrolet az enyimé – mutatott egy roncsra Daisy.
– A nyomában leszünk – bizonygatta Lucky.
– Elment az esze? – kérdezte Alex, amint beültek a Porschéba. –
Miért csináljuk ezt?
– Ha nincs kedve, tegyen ki a következő csehónál, majd rendelek
bérautót – mondta Lucky, mert unta már Alex örökös zsémbelését.
– Nem hagyhatom itt – jelentette ki Alex, majd bosszúsan
hozzátette. – Bármennyire szeretném.
Lucky majd elepedt egy újabb italért. Úgy érezte, az addig
elfogyasztott alkohol egyáltalán nincs rá hatással.
– Ugyan már, föl a fejjel – mondta. – Isteni lesz. Még egy tequila.
Egy parti biliárd. Mi ebben a rossz? – Oldalba bökte a férfit, próbálta
hangulatba hozni. – Húsz dolcsit rá, hogy megverem biliárdban. Alex
a lányra nézett.
– Ugye maga azt hiszi, hogy bármiben le tud pipálni?
– Talán – felelte Lucky, és úgy is gondolta.
– Maga aztán el van telve magával.
– Maga talán nem? – nyúlt cigarettáért a lány.
Alex önkéntelenül elnevette magát.
– Ha jól sejtem, maga mindig a saját feje után ment.
– Talán maga nem? – felelte Lucky. Maga sem értette, miért érzi
szükségét, hogy szüntelenül piszkálja Alexet.
Alex a lány szemébe nézett.
– Én a belemet is kimelóztam, hogy a magam útját járhassam.
 – Mit gondol, én mit csináltam? – állta a férfi tekintetét Lucky.
– Akkor valószínűleg jobban hasonlítunk egymásra, mint hinnénk.
A sárga Chevrolet kigördült a parkolóból.
– Gyerünk – mondta Lucky. – Vár minket a kaland!
 20. FEJEZET
Morton Sharkey Donna Landsman álspanyol kastélyának
biztonságában találkozott az asszonnyal. Amint végighajtott a
hosszú, kanyargós autóbehajtón, igyekezett nem gondolni arra, hogy
elárulja Luckyt. Tudta, hogy rosszat tesz, de a lefelé vezető úton
nem tudott már megállni. Ráadásul zsarolták, tehát maga is áldozat
volt.
És mégis… mindenek ellenére még mindig megőrült Saráért. Ha
a lánnyal volt, semmi sem számított.
Egy ázsiai inas nyitott ajtót, és a főúri előcsarnokon át a magas
mennyezetű nappaliba vezette. Morton idegen ősök arcképeit látta a
falakon.
Donna a szoba közepén állt Escada ruhában, tökéletesen
kifestve, kezében martinival.
– Morton – mondta hidegen. Nem kínálta itallal a férfit. – Donna –
biccentett Morton. A nő nem kínálta hellyel.
– Úgy tudom, jó hírei vannak számomra – mondta a nő.
– Amire várt – felelte színtelenül Morton. – Minden befektető a
helyén. Holnaptól a magáé a Panther Stúdió.
Donna arcára szinte gonosz mosoly ült ki.
– Örülök, hogy hajlandó volt együttműködni velem.
Mintha lett volna más választása. Morton kerülte a nő tekintetét,
bal szeme alatt rángatózott egy ideg.
– Mikor kapom meg a szalagokat, Donna?
– Mihelyt én ülök az íróasztalnál Lucky Santangelo irodájában.
– Pontosan mikor akarja átvenni a hatalmat?
– Holnap – felelte Donna kifejezéstelen arccal. – Remélem, ott
lesz, és gratulál nekem.
– Nem úgy terveztem.
– Ez fölöttébb barátságtalan gesztus lenne, Morton – korholta a
nő.
– Biztosan tanúja akar lenni a diadalomnak.
– Nem igazán.
– Kár. – Donna hangja keményebb lett. – Mert ott lesz. Biztos
vagyok benne, hogy nem szeretné, ha ebben a végső stádiumban
nyilvánosságra kerülnének a video-szalagok magáról azzal a
találékony, ifjú hölggyel.
 Boszorkány! Gonosz, cselszövő boszorkány! Miért csinálja ezt?
Miért olyan fontos neki a Panther Stúdió? Morton nem tudott rájönni.
– Jól van, Donna. Ott leszek. Újabb gonosz mosoly.
– Helyes.
Donna megvárta, amíg Morton távozik, aztán újabb győzelmi
martinit kevert magának.
Lassan kortyolgatta, már előre élvezte a másnapi diadalt.
Édes volt a bosszú. Nagyon édes.

Mihelyt kint volt a házból, Morton Sara lakásához hajtott, a

lakáshoz, amelyet ő fizetett. Amikor megismerte Sarát, a lány olyan
förtelmes helyen lakott, amely szóba sem jöhetett, és útban oda
Morton mindig attól félt, hogy kirabolják. De elegáns magasépületbe
költöztette a lányt, és most biztonságban érezte magát, amint a lift
fölfelé röpítette a magán föld alatti garázsból.
Kulcsával kinyitotta az ajtót. Sara eleinte ellenezte, hogy
Mortonnak kulcsa legyen, de minthogy ő bérelte a lakást, a lánynak
engednie kellett.
Sara nem volt egyedül, amitől Morton dühös lett. Számtalanszor
megmondta már a lánynak, hogy amikor meglátogatja, nem kíván
találkozni a barátaival.
Most is hiába értesítette, hogy jön, ott találta Rubyt, Sara morcos
képű, fekete bozontú, rossz modorú barátnőjét. A nappaliban ültek a
földön, körülöttük ócska képeslapok, édesség, mindenféle színű
körömlakkok. Mindketten mezítláb voltak, egymás lábkörmeit
lakkozták.
– Kísérletezünk – nevetett Sara.
– Hello, Morton – mondta gúnyosan Ruby.
A férfi sután állt, várta, hogy a lányok is majd csak fölállnak. Nem
tették.
– Sara – mondta végül. – Beszélni szeretnék veled.
– Csak rajta – bíztatta a lány, miközben feketére lakkozta Ruby
nagy lábujjának körmét, – Négyszemközt. – Mortont bosszantotta a
lány tiszteletlensége.
Sara grimaszt vágott.
 – Mondd csak bátran, Rubyt nem izgatja.
Morton nem sejthette, mennyit tud Ruby. Vajon tudja-e, hogy Sara
juttatta élete legkényesebb helyzetébe? És azt, hogy Sara ezért
tizenkétezer dollárt kapott? És Sara még csak zavarba sem jött, nem
is sajnálta, amikor ez kiderült?
– Sok pénz ám az, Morty – mondta minden bűntudat nélkül. –
Nem utasíthattam vissza.
Aztán úgy szerette Mortont, ahogyan még soha senki. És ő azóta
is járt Sarához.
Morton tudta magáról, hogy ez betegség.
Szerelmi kór. Csak most már megnézte, nincsenek-e a lakásban
rejtett kamerák.
Ruby félreértette a helyzetet. Fölállt, ásított.
– Lemegyek a Tower Lemezboltba – mondta. – Kérsz valamit?
– Szívesen veled mennék – felelte vágyakozva Sara, amíg meg
nem látta Morton dühös arcát. Grimaszt vágott. – Talán mégsem.
Ruby fölvette ronda szandálját, és távozott.
– El nem tudom képzelni, miért barátkozol vele – mondta Morton,
aki még mindig úgy állt ott, mintha kardot nyelt volna.
– Mert nincs képzelőerőd – kapott be egy gumimacit Sara.
Fölugrott, átkarolta a férfi derekát. – De semmi vész, apuci, mert
nekem aztán van annyi, hogy kettőnknek is elég, nem igaz,
cuncimókus?
– Igen, Sara, neked aztán van – bólintott Morton, akin máris erőt
vett az izgalom, az a nemi várakozás, amelyet már huszonöt éve
nem érzett.
Sara levette feszes trikóját és sortját. Fehérneműt nem viselt.
Olyan vézna volt, mint egy tízéves fiú, ám a domborulatok hiánya
csak növelte Morton izgalmát. Szeme nem győzött betelni a
kamaszos, meztelen test látványával, tekintete a narancs vörös
fanszőrzeten állapodott meg.
– Mi legyen? – kérdezte alattomos mosollyal Sara. – Pincérnő?
Ügyvédnő? Tanuló lány? Vagy megint a kisfiú?… – mosolygott
sokatmondóan, és fanszőrzetét csavargatta. – Gyerünk, nyuszikám,
választhatsz.
– Kisfiú – felelte rekedten Morton.
 – Óóóó… ma igazán komisz vagy. Ha dadát játszanék,
elfenekelnélek, rossz fiú.
És kezdetét vette a játék.
És Morton Sharkey többé nem gondolt rá, hogy elárulta Lucky
Santangelot.

Santo észrevette, hogy az anyja szokatlanul jókedvű. Ez azt

jelentette, hogy bármit kérhet tőle, és valószínűleg meg is kapja.
Kiment a konyhába, ahol Donna mártást főzött a tésztához.
– Szia, mami – zuttyant le egy székre. Donna ragyogott.
– Santo. Gyere. Kóstold meg – dugta a fiú szájába a forró,
tartalmas húsmártással teli kanalat.
Megégette Santo nyelvét. Hülye picsa!, kiáltotta volna a
legszívesebben. De uralkodott magán.
– Finom – mondta, bár a fokhagyma-ízt majdnem annyira utálta,
mint az anyját.
Donna tudta, hogy főzésben – amire nem gyakran került sor –
verhetetlen.
– Csak finom? – kérdezte a válaszban bizonyosan.
– Félelmetes! – lelkendezett Santo. Tudta, mit vár tőle az anyja.
– Lefagyasztok belőle egy adagot – mondta Donna. – Hogy
legyen belőle neked akkor is, ha éppen nem vagyok itt. Meghívhatod
a barátaidat, és együtt élvezhetitek.
Ez olyan ostoba, hogy azt sem tudja róla, hogy nincsenek barátai.
A suliban a srácok Gazdag Faszfejnek vagy Kövér Digónak
csúfolták. Gyűlölték, ahogyan ő is gyűlölte őket.
Santót ez nem izgatta. Egy szép napon porrá égeti az egész
rohadt iskolát, amikor mindenki benn van, akkor a drágalátos anyja
megismerheti az úgynevezett barátait – a hullaházban, ropogósra
sütve.
– Gondolkodtam, mami – ringatta jókora testét a széken. – Nem
lenne tök jó, ha kapnék egy új kocsit?
– Miről beszélsz? – kiáltott föl Donna, miközben nagy
szakértelemmel szeletelte a cukkinit. – Vettem neked egy Corvette-
et a szülinapodra.
 – Amióta volt az a hülye baleset, nem a régi – panaszkodott
Santo.
– Megcsináltattuk.
– Tudom… de, mami – megvárta, amíg Donna teljesen rá figyel –,
igazából Ferrarit szeretnék.
– Ferrarit? – lepődött meg Donna.
– Miért ne? – nyafogta Santo. – Mohammednek is vett a papája,
pedig Mohammed az évtized strébere.
– Nem praktikus iskolába járni – mondta határozottan Donna, és
a cukkinit a mártásba keverte.
– Csak a hétvégeken használnám, suliba meg a Corvette-tel
járnék – magyarázta Santo, mintha nagyon is józan ötlet lenne.
– Hát… – habozott Donna. Nehezére esett nemet mondani a
fiának.
– Igazán, mami – nyafogott tovább Santo. – Olyan rendes
vagyok, nem kábszerezem, nem csavargók, mint annyian a suliból.
Pedig tudnék ám művelni egyet s mást, amitől égnek állna a hajad.
Donna a fejét rázta. Ez talán rejtett fenyegetés akart lenni?
Dehogy, az ő édes kisfia sosem tenne ilyet. Santo túlságosan is jó.
– Két kocsi – töprengett. – George nem egyezne bele…
– Kit érdekel George véleménye? – keményedtek meg Santo
húsos arcvonásai. – Nem az apám. Az apámat megölték, őt nem
pótolhatod George-dzsal, hát ne is próbáld.
– Sosem tenném – tiltakozott Donna.
Santo más szögből folytatta a támadást.
– Nagyon rosszul esik, hogy George érzései fontosabbak neked,
mint az enyémek.
– Nekem te vagy a legfontosabb, Santo – ijedt meg Donna, hogy
a fiú talán másként érzi.
Santo haragosan nézett az anyjára, mintha nem hinne neki.
– Amikor annyi idős voltam, mint te, nem volt semmink – csóválta
a fejét az emlékeken Donna. – Nagyon szegények voltunk…
– Most más a helyzet – szakította félbe Santo. – Ti valami ócska,
vén faluban éltetek.
– Ahová hamarosan el foglak vinni – ígérte Donna, aki némi
nosztalgiával gondolt nyomorúságos származására. – A rokonaim
nagyon büszkék lesznek rád. Ahogyan én is az vagyok.
 – Ha apám élne, ő venne nekem Ferrarit – ment ismét egy
lépéssel tovább Santo, hogy bűntudatot keltsen Donnában. Ha ez
sem hat, akkor semmi.
Donna a fiára meredt, és megadta magát, mert nehéz lett volna
nemet mondania.
– Ha ez a vágyad – sóhajtotta.
Santo ragyogott. Olyan könnyű elbánni Donnával.
– Igazán, mami?
– Menj el a bemutatóterembe, válaszd ki, amelyik tetszik. Santo
fölugrott, megölelte az anyját. – Te vagy a legjobb anya L. A-ben!
Már ez is megérte a kiadást.
– George ma Chicagóban marad – mondta Donna. – Ha kedved
van hozzá, közös programot csinálhatunk. Mondjuk elmegyünk
moziba, és utána a Spagóban vacsorázunk.
Santo szerette ugyan a Spago ízletes pizzáit, de el nem tudta
képzelni, hogy kettesben töltse az egész estét az anyjával. – Nem
megy, mami – motyogta. – Sok a tanulnivalóm.
– Ó – hervadt le Donna arcáról a mosoly. – Nem várhat az a
tanulás?
– Nem örülnél, ha rontanék, nem igaz, mami?
– Az biztos. – Donna elhallgatott. A két martinitól kellemesen
zsongott a feje, – Tudod, ma délután nagyon nagy üzletet zártam le.
Ünnepelni szerettem volna.
Mintha egy nagy üzlet olyan új dolog lenne Donna számára!
– Milyen üzletről van szó? – kérdezte Santo. Nem érdekelte, de
minthogy Donna beleegyezett az autóvásárlásba, jónak látta, ha a
kedvében jár.
– Átveszek egy hollywoodi filmstúdiót – közölte büszkén Donna. –
A Panther Stúdiót.
Ez már döfi. Santo nyomban arra gondolt, hogy sztár lehet belőle.
– Lehet belőlem színész? – kérdezte, és elképzelte a
lehetőségeket. Donna elnézően mosolygott. – Amit csak akarsz!
Ez igen! Ez már valami. Egy hollywoodi stúdió. Venus Maria
színésznő, és a színésznők mindenre hajlandók, hogy bekerüljenek
egy-egy filmbe, ezt mindenki tudja. Ha az anyjának stúdiója lesz, a
hatalmából rá is átsugárzik. El tudja intézni, hogy Venus Maria
játssza a főszerepet a stúdió összes filmjében.
 Ez valamiféle jel. Először a Ferrari, aztán a nagy filmstúdió. Itt az
ideje, hogy fölvegye a kapcsolatot Venusszal.
Persze még nem leplezi le magát, inkább névtelen leveleket ír
neki, amelyben arról biztosítja, hogy ő Venus oldalán áll, és ha eljön
az idő, feleségül fogja venni, és mindenféle szempontból egymáséi
lesznek. – Mennem kell, mami – sompolygott a konyhaajtó felé. –
Viszlát. A napokban vett egy sztártérképet, és kikereste Venus
címét. Felderítő utat is tett a Hollywood Hills-i ház környékén, kiszállt
a kocsiból, és belesett a nagy, kovácsolt vas kapun.
Őrszem jelent meg, és intett, hogy tűnjön el.
Hülye állat. Nem is sejti, hogy egy napon, ő, Santo fog ott élni a
házban Venusszal. Csak idő kérdése. Már majdnem közölte a
seggfejjel, hogy mi a helyzet. De az a barom úgysem hinné el.
Nem. Ő tud várni. Egyszer úgyis megtudja mindenki.
A számítógép fölé hajolt, szövegezni kezdte az első levelét NEKI.
Igazán igyekezett koncentrálni, de a gondolatai csak
elkalandoztak.
Maga elé képzelte Venust ruhátlanul, meztelenül és meg-
kaphatón, amint csábos ajkát nyalogatva illegeti magát a színpadon,
csak neki…
És ha majd meglátja, hogy mit tud nyújtani neki… Atyám! Venus
Maria nagyon boldog lesz!
Jesszuskám! Már attól fölállt neki, hogy levelet írt Venusnak.
Hogy miért is nem csinálta ezt már korábban?
Lehúzta a cipzárját, elővette a farkát, és Venusra gondolt. Az ám
a jó bőr.
Rájött, hogy a kezével érdekesebb dolgot is művelhet, mint hogy
a számítógéppel játszik. A levél várhat.
 21. FEJEZET
Tíz óra is elmúlt, amikor Lucky és Alex megálltak Armando
Sztriptíz Palotája és Biliárdbárja előtt – laposan elterülő, ízléstelen
építmény volt megint csak a semmi kellős közepén.
– Újabb nívós hely – pillantott végig Lucky a neonokon. Ott volt a
már megszokott ÉLŐ MEZTELEN LÁNYOK, de egy szokatlan felirat
is: PUCÉR KOMISZ GONOSZ GONOSZ NŐK!
– Igazán be akar menni? – kérdezte Alex, amint megállt a zsúfolt
parkolóban Daisy sárga Chevrolete mögött.
– Igen – felelte pityókásan, mindenre elszántan Lucky. – Olyan
helynek látszik, ahol nagy dolgok történnek.
Alex már rájött, hogy Lucky nem hagy félbe semmit. Lucky
Santangelo nem olyan. Ő aztán nem. – Oké, gyerünk – mondta.
Daisy várta őket, amikor kiszálltak a kocsiból.
– Nekem hátúró ’ köll bemenni – motyogta durcásan. – Armando
rohadt szabályai. Hun a száz dolcsim?
– Nem bízik bennem? – kérdezte Lucky, és arra gondolt,
mennyire nem illik ehhez a nőhöz a Daisy név.
– Üzletbe’ én senkibe’ se bízok – válaszolta csípőre tett kézzel
Daisy.
Lucky a táskájába nyúlt, kivett egy százdollárost, odaadta.
– Mongyák meg a pasasnak az ajtóba’, hogy a barátaim –
rikácsolta Daisy. – Akkó rossz helyet kapnak. – És ellibegett
tűsarkain, még mindig nevetve.
– Lucky – sóhajtotta rezignáltan Alex. – Mi az ördögöt keresünk
mi itt?
– Iszunk valamit – vetette hátra hosszú, fekete sörényét Lucky.
– Ne együnk valamit? – kérdezte a férfi, és halkan hozzátette. –
Hogy kaja is légyen abban a feneketlen gyomrában.
– Haha!
Beléptek a csehóba. Négyszer akkora volt, mint az előző, és
legalább olyan zsúfolt. A terem egyik oldalán három biliárdasztal állt.
Élő banda játszotta egy ismert Loretta Lynn dal sajátos változatát, a
hosszú, ívelt bárpulton egy vörös sztriptíz-táncosnő vonaglott, a pult
mellett söröző cowboyok és néhány kiöltözött tehenészlány.
– Hmmm… – mérte föl a helyzetet Lucky. – Hajói látom, ez
amolyan country és western hely, kissé fölspécizve. Járjunk egy
quick stepet, öregfiú?
– Magánál nagy baj van – mondta komolyan Alex.
– Miért? – kérdezte a lány, aki meglehetősen jól érezte magát.
– Mert nem normális.
– Mi az, hogy normális? – kérdezte kacéran Lucky, mert mégis
csak szórakoztatónak találta a férfit.
– Hát… – Alex egy pillanatig elgondolkodott –, maga nem
kifejezetten csöndes.
Luckyból kirobbant a nevetés.
– Értem már. Maga a csöndes, alázatos nőket kedveli, igaz?
– Tudja jól, mire gondolok – mondta neheztelve Alex.
Nem. Lucky nem tudta, mire gondol a férfi, de ez nem is
érdekelte. Alex egyetlen célból volt ott: hogy őt szórakoztassa.
Úr Isten! Forogni kezdett Luckyval a világ. Meg kéne
kapaszkodni. Össze kéne szednie magát.
Szabad asztalt nem találtak, így hát megint a bárpult mellé
zsúfolódtak be, néhány nagyhangú cowboy közé. Alex egy húszast
csúsztatott a pincérnő kezébe, azzal, hogy számít az első
megüresedő asztalra.
Lucky ismét hátravetette hosszú, fekete sörényét, és nevetett.
Tudta, hogy részeg, de ez sem számított. Ma nem volt Lucky
Santangelo, az üzletasszony, a stúdiótulajdonos, az anya. Ma
csupán magányos és szabad nő volt, és azt tehette, amit akart. És
most éppen inni akart. A baj csupán az volt, hogy Alex nem tartott
lépést vele.
– Egyetlen tequila – mondta, visszafojtva csuklását. – Megnézzük
Daisy számát, játszunk egy partit, és megyünk. Ez Santangelo
ígéret.
– Maga meg az ígéretei – mondta komoran Alex. Örült, hogy ő
legalább viszonylag józan. Valakinek muszáj észnél lennie.
– De komolyan – makacskodott Lucky. – Aztán megismeri majd
Ginot. Élvezni fogja a történeteit.
Alex tudta, hogy aznap éjjel nemigen találkoznak már Ginoval. –
Persze, persze – hagyta rá rezignáltan.
– Tudja, Alex – tette a kezét megértőn a férfi vállára Lucky –,
egész este csak én dumáltam. Nem kéne most már magáról
beszélni? – Miért? – kérdezte komoran Alex.
 – Még mindig nem tudom megemészteni, hogy sosem nősült
meg.
– Nézze, csak azért, mert magának három férje volt…
– Fogadni mernék, hogy zsarnok anyja van, akit titkon gyűlöl. –
Ez nem vicc – komorodott el a férfi.
– Rátapintottam? Alex hallgatott.
A pincérnő odajött, hogy van számukra szabad asztal a parkett
mellett. Éppen akkor értek oda, amikor Daisy dinamóként a
színpadra perdült.
Oszlop helyett itt mű ezüstpálma állt a hosszú bárpult közepén.
Daisy úgy viselkedett a pálmával, mintha az a szeretője lenne, és
olyan dolgokat művelt, amilyenekről a legtöbben csak álmodoznak.
A közönség pénzt dobált neki, dobogott, elismerően
füttyentgetett. Daisy befejezte a számot. Széttett combokkal
lekuporodott, szedegette a dollárosokat.
– Fantasztikusan uralja az izmait – mormolta Lucky. – Remélem,
a következő vetkőző fiú lesz.
– Megőrült?
– Ugyan már, Alex, nyilván maga is a nemek egyenrangúságának
a híve.
– Marhaság.
– Megkaparod a filmrendezőt, és kiderül, hogy férfi-soviniszta –
gúnyolódott a lány.
– Mi ütött magába? – kérdezte csüggedten Alex.
– Nem olyasmi, amit megértene.
Mire Daisy fölszedte az összes pénzt, a közönség tombolt. Daisy
kétségtelenül meg tudta dolgozni a közönséget.
Amikor végzett, kifulladva és diadalmasan ült le Luckyék
asztalához. Ébenszínű bőre fénylett az izzadságtól. – Mit akarnak
tunni? – kérdezte.
– Alex, maga beszél – mondta Lucky.
Alex gyilkos pillantást vetett Luckyra. Lucky cipelte ide, és most
azt várja, hogy ő kérdezzen. Biztosan tudja pedig, hogy fütyül erre a
fekete lányra, akkor is, ha tényleg csodálatos teste van.
De mégis… vizuális szempontból… a filmjében Daisy
határozottan jól mutatna. Különösen amikor a combjával szedegeti a
pénzt.
 – Meséljen magáról, Daisy – kérte kesernyésen. –
Megerőszakolta az apja? Verte a mostohaapja? Az egyik bácsikája
csábította el?
Aztán megszökött otthonról… Jól sejtem?
Daisy játszott hosszú, vörös parókája fürtjeivel, és sört rendelt.
– Az öregem baptista pap vót – közölte affektálva. – Nálunk nem
lehetett szexrő’ dumálni. Apukám szigorúan csak anyukámat dugta.
Én meg? Dogozó lány vagyok, két gyerekkel meg egy élettárssal.
Keresek annyit, hogy a srácaimnak mindene meglegyen.
– Nem éppen ilyen történetre számított, mi, Alex? – ugratta a férfit
Lucky.
– És ilyenkor hol az élettársa? – kérdezte Alex. Luckyról nem vett
tudomást, csak Daisyre koncentrált.
– Vigyáz a gyerekekre. Nagyon otthonülő lány.
– Lány? – kérdezte Alex.
Daisy Luckyra kacsintott.
– Szivi, maga tuggya, mire gondolok. Aki eccer megkóstolta a
puncit, az nem kezd holmi mocskos férfival. Nem minden a fasz,
nem igaz, bébi?
– Köszönöm, hogy fölvilágosított – mondta Alex. Nem örült a
beszélgetés ilyetén fordulatának.
– Szóval – vette át a szót Lucky, akit mulattatott Alex zavara. –
Hol érhetjük el?
Daisy meghúzta a sörösüveget.
– Mér’ akarnának elérni?
– Hát ha Alex beteszi a filmjébe.
Daisy előrenyújtotta a két kezét, nézegette hosszú, hajlott, sötét
bíborvörösre festett körmét.
– Nem vagyok én színészné – mondta szerényen. – Játszania
nem is kell – mondta Alex.
– Egyáltalán nem – tette hozzá Lucky. – De a sztriptíz jelenetben
maga lenne. Tudja: amikor két pasi beszélget.
Daisy elértette.
– Aha, abba’ a szokásos jelenetbe’ – mondta. – Két tag, mögöttük
meg valami luvnya rázza a csöcsit a képükbe.
– Pontosan! – mondta Lucky. Daisy okosabb, mint gondolta.
Mindketten nevettek.
 – Írja föl a telefonszámát, ahol elérhetjük – nyújtott oda a lánynak
egy levél gyufát meg egy tollat Alex.
Daisy odafirkantotta a számát.
Alexnek mehetnékje volt.
– Most már mehetünk? – kérdezte Luckytól.
– Egy parti pool. Megígérte.
Alex az asztalokra pillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy
mind foglalt.
– Nincs szabad asztal – mondta, de vigyázva, nehogy Lucky
kiérezze a hangjából az örömet.
– Majd én szerzek asztalt – ugrott föl Lucky.
– Ne – szólt rá keményen Alex. – Lelépünk, amíg még lépni
tudunk.
Lucky kihívóan nézett rá sötét szemével.
– Nem szeretne kikapni, mi?
Alex túl józan volt, Lucky túlságosan részeg. Nem volt értelme
veszekedni. Elbúcsúztak Daisytől, a parkoló felé indultak.
A hideg éjszakai levegő cementtömbként kólintotta fejbe Luckyt.
Megtántorodott, kis híján elesett. Alex elkapta.
– Mi történt a lábával? – kérdezte, miközben magába szívta a
lány érzéki mosuszillatát.
– Nem vagyok jól – motyogta Lucky, és a férfira támaszkodott.
Alex élvezte, hogy Lucky egyszeriben ennyire esendő lett. Ez a
Lucky már nem volt független. A nőnek éppen ilyennek kell lennie.
Gondolkodás nélkül megcsókolta. Vadul, szenvedélyesen.
Villamos csók volt ez, mindkettőjüket meglepte. Lucky tudta, hogy
részeg, tudta, hogy nem kéne ezt tennie, tudta, hogy nagy hibát
követ el. De egyre csak Lennie meg a meztelen, szőke lány képe
villódzott a szeme előtt. És egyre marta a sértettség és a
csalódottság, amiért Lennie cserben hagyta.
Lennie kegyetlenül elhagyta. Ezért csak egyetlen módon vehetett
elégtételt.
És ez Alex volt.

☆
 Két szerető egy olcsó motelban. Hemperegnek az ágyon,
ruhadarabjuk rendetlen nyomot hagynak a kopott szőnyegen.
Mindketten azonnali szexre vágytak. Előjáték nem szükségeltetett. A
férfi még sosem volt ennyire fickós, és a nő készen állt
befogadására.
Menet közben a férfi érintette a nő keblét, olyan gyönyörű volt.
A nő meg a férfi hímvesszőjét, s elbűvölte partnere lüktető
vágya…
A nő fölnyögött, amikor a férfi beléhatolt. A szenvedély és a testi
felszabadultság hangja volt ez.
Mindketten beleadtak mindent. Színtiszta, kéjes gyönyör volt ez,
mindenfajta gátlás nélkül – nem több egyetlen nagy, egyszerű
közösülésnél.
Luckynak pontosan erre volt szüksége. És amikor elélvezett,
kioldódott belőle minden visszafojtott düh és megbántottság és
fájdalom és más frusztráció.
Alex a lánnyal azonos pillanatban borzongott meg a gyönyörtől.
– Jézus Krisztus! – kiáltotta.
Lucky nem szólt. Elfordult a férfitól, összegömbölyödött, két térdét
a melléhez húzta. Alex nem zaklatta.
Perceken belül mindketten aludtak.
HARMADIK KÖNYV

☆
 22. FEJEZET
Szicília délkeleti csücskében, magasan a Notóból Ragusába
vezető, poros út fölött feküdt az a parányi falu, ahol Donna született.
A picike házban, ahol született még mindig ott élt nyolcvanhét éves
apja, két húga a férjével, Bruno fivére meg a felesége és egy csomó
unokaöccs és unokahúg. Mindannyiukat Donna tartotta el.
Rendszeresen küldött nekik élelmiszert, ruhát és olyan
luxuscikkeket, amilyenekről ilyen primitív helyen nem is hallottak.
Amióta fiatal lányként apja eladta, Donna csak egyszer látogatott
haza, ám a kis faluban legenda volt, és áhítattal emlegették.
A falu köves fennsíkon feküdt, de ha az ember negyvenöt percig
gyalogolt lefelé a meredek hegyoldalon, sziklához ért, amely alatt
tengerpart és titokzatos barlangok húzódtak. A népmesék azt
tartották, hogy a barlangokban szellemek élnek, és nagyon kevesen
mentek ezért a közelükbe.
Gyerekkorában Donna, Bruno és a lány ifjúkori szerelme, Furio
szívesen járták ezeket a barlangokat. Nem féltek az ősi
hiedelmektől, bár a faluban az öreg szellemekről vagy tán annál is
rosszabbakról beszéltek. A legenda szerint a szörnyű 1668-as
földrengés után, amelyben sok város elpusztult, a barlangokba
gyilkosok és tolvajok költöztek. Amikor az egyikük megerőszakolt és
megölt egy falubeli lányt, a falu férfijai rettenetesen megharagudtak,
megrohamozták a barlangokat, és mindet lemészárolták, majd
egyetlen tömegsírba temették.
Donna, Furio és Bruno nem hitték el ezeket a történeteket, a
barlangokban játszottak, és semmi nem szegte a kedvüket.
Amikor Donnát elvitték asszonynak Amerikába, Bruno és Furio
többé nem jártak a barlangokba.
Amíg Donna nem küldött Brunoért, és nem ismertette vele a
tervét, Brunonak eszébe sem jutott visszamenni. Amikor Donna
elmagyarázta, mit kell tenni, hogy megbosszulják az ura halálát,
Bruno egyetértett vele, hogy a barlangok jelentették a tökéletes
megoldást. A szikla tövénél lévő, nyirkos, elhagyatott, nehezen
megközelíthető barlangok természetes börtönt képeztek.
Lennie Golden tapasztalta. Mert Lennie-t nyolc hosszú hete
tartották fogva, bal csuklóját egy mozdíthatatlan sziklához
bilincselték, így még a nyirkos barlangban is alig tudott mozogni.
 Minden reggel ugyanarra a csüggesztő látványra ébredt.
Valahonnan fölülről egy fénypászma szűrődött be. Barlangja fala
mohos és vizes volt. És a közelből hallotta a tenger hangját, érezte
az illatát.
De milyen közelből? A nedvességből arra következtetett, hogy a
víz veszélyesen közel lehet. És ha vihar támad? A víz elárasztja a
barlangját? Ott fog megfulladni, mert nem tud elmenekülni? Az
otthona.
A cellája.
A börtöne.
És az volt a legrosszabb, hogy sejtelme sem volt, miért került
oda. Csak arra tudott gondolni, hogy váltságdíjért rabolták el. De ha
így van, Lucky vagy a filmgyár miért nem fizet?
Nyolc végtelen hete szenvedett. Pontosan tudta, mert minden
eltelt nap után jelet karcolt a barlang falára. Ez alatt az idő alatt
mindössze két férfit látott, akik naponta kenyeret és sajtot hoztak
neki. Hetente egyszer sajt helyett ehetetlen mócsingot hoztak,
kétszer adtak gyümölcsöt is. Most éppen olyan éhes volt, hogy
bármit megevett volna.
Egyik fogvatartója sem beszélt angolul. Mindkettő harmincas,
komor férfi volt. Egyáltalán nem voltak hajlandók kommunikálni
Lennie-vel, nem néztek a szemébe, nem beszéltek.
Mindennap megjelent az egyik vagy a másik, ugyanabban az
időben, az ételt egy fölfordított ládára tette, és rögtön távozott.
Néhány naponta kiürítették az ideiglenes vécéül szolgáló vödröt, és
cserélték a piszkos vízzel teli másik vödröt, amelyben
mosakodhatott.
Nem volt se tükre, sem semmiféle tisztálkodó eszköze. Sejtette,
hogy csimbókos, hosszú hajával és nyolchetes szakállával
vadembernek látszik már. A ruhája mocskos volt. Egyszer
megpróbálta kimosni, de rájött, hogy semmi értelme megfagynia,
amíg a vizes holmi megszárad.
Az élelemhiányt és a vödröt el tudta fogadni. El tudta fogadni a
dermesztő nyirkosságot és a hideget is meg a patkányokat, amelyek
éjszakánként a barlangban szaladgáltak – néha a lábán keresztül,
amikor ott feküdt az ágyául szolgáló deszkán.
 Amit nem tudott elfogadni, az a reménytelen csüggedés és a
végtelen unalom volt, hiszen semmi nem kötötte le a figyelmét. Ott
ült napok óta, hetek óta, és nem írhatott, nem olvashatott, nem
hallgathatott zenét, nem nézhetett tévét. Semmi. LASSAN… BELE…
FOG… ŐRÜLNI.
Az utóbbi időben már hangosan beszélt. A saját hangja némi
vigaszt nyújtott, mert legalább emberi hang volt. Elkezdte hangosan
fölidézni a régi színpadi számait meg a filmjei jeleneteit. Néha úgy
beszélt Luckyhoz, mintha ott lenne.
Gyakran fölidézte annak a végzetes reggelnek az eseményeit.
Emlékezett, hogy milyen boldog volt, mert Luckyt várta. Szinte maga
elé képzelte, amint kiszáll a gépből, és rohan a karjaiba. Olyan jól
illettek egymáshoz, mindig is.
Fölidézte, amint kilépett a szállodából, és a portás megmutatta a
kocsiját. Új sofőr ült benne, nem akit megszokott. Nem sokkal
azután, hogy elindultak a reptérre, a sofőr kávéval kínálta. Ő
elfogadta, megitta a forró folyadékot, élvezte erős, kesernyés ízét.
Aztán – semmi. Semmire nem emlékezett addig, amíg föl nem
ébredt a barlang földjén fekve, megláncolva, mint a veszett kutya, és
nem volt ott senki, aki bármiféle magyarázattal szolgált volna neki.
Amikor megjelent az első férfi, azt hitte, megmenekült. De nem,
ez csupán a lidérces álom kezdete volt.
És most nem tehetett mást, mint hogy várt, és kétségbeesetten
próbálta megőrizni az ép eszét. És remélte hogy Lucky keresteti. *
Bár néha már ebben sem volt olyan biztos…
Lehet, hogy már nem is él? Hogy meghalt?
És ez a pokol?
NEM TUDTA.
 23. FEJEZET
Lucky hajnali fél hatkor ébredt. Olyan volt a szája, mintha egy
patkány döglött volna meg benne. A feje kegyetlenül lüktetett. Fájt
mindene, cigarettára vágyott.
Elfordította a fejét, Alexre pillantott. A férfi meztelenül hevert
elterülve horkolt a széttúrt ágyon, teljesen ellazulva.
Jaj, Istenem! Mit tettem?
Lucky kicsusszant az ágyból, és halkan szedegetni kezdte a
padlóról a ruhadarabjait. Aztán beosont a szűk fürdőszobába, és
gyorsan fölöltözött. Le se zuhanyozott, mert egyetlen vágya volt
csak: gyorsan, némán eltűnni.
A semmi közepén álló motelt még sötétség vette körül. Elhaladt
Alex Porschéja mellett, odasietett az elhagyott autó-kölcsönzőhöz,
megnyomta az íróasztalon a csengőt, és türelmetlenül várta, hogy
jöjjön valaki. Loncsos kutya szagolta meg a bokáját, majd eloldalgott.
Lucky megborzongott, följebb húzta a dzsekije gallérját.
Végre megjelent egy kócos tinédzser, elnyűtt, Star-Trek feliratú
pólóját menet közben gyűrte a nadrágjába.
– Kicsit korán van, hölgyem – mondta álmos szemekkel. – Mit
tehetek önért.
– Kéne egy limo – dobolt türelmetlenül az asztalon Lucky. Nagyon
remélte, hogy eltűnhet, mielőtt Alex észreveszi, hogy nincs ott. –
Micsoda? – kérdezte értetlenül a tinédzser.
– Limuzin. Bérautó. Bármi, amivel eltűnhetek innen.
– Nemtom… – bizonytalankodott a srác. – A benzinkút hatkor
nyit, de szerintem nincs limuzinjuk. A nagyfaterom tunná. De ő
alszik, oszt nem merem fölébreszteni, mer’ szétrúgja a seggem. –
Van kocsid?
A fiú megdörzsölte az állát. – Nekem?
– Igen, neked.
– Egy hatvannyócas Mustang – mondta büszkén a kölyök. – Jól
fölspécizve.
– Eljutok vele L. A.-ig?
– Hölgyem…
– Eljutok vele L. A.-ig?
A srác a homlokát ráncolva motyogta:
 – Bocs, hölgyem, nem a magáé az az idegen kocsi a négyes
előtt? Lucky türelmetlenül sóhajtott.
– Végezzünk gyorsan. El kell tűnnöm innen. Mennyiért adnád
kölcsön a Mustangot?
Ötszáz dollárral később úton volt, igyekezett minél távolabb jutni
Alextől. Nem bánta, ami történt. Akarta, tulajdonképpen attól a
perctől fogva, amikor Alex belépett az irodájába. De visszagondolva,
talán okosabb lett volna lefeküdnie a Travolta hasonmással.
Kevésbé bonyolult. Istenem! Nagyon remélte, hogy Alex nem okoz
majd gondot.
Nem valószínű, Alex kihasználja a nőket. Ez bizonyos. Nem
okozhat hát neki problémát, hogy ez egyszer fordítva történt.
Alex Woods.
A továbbiakban ügyelni fog rá, hogy kizárólag munkakapcsolat
legyen kettejük között.
A Star-Trek pólós srác igazat mondott, a vén Mustang úgy
száguldott az autópályán, mint valami fölspécizett sportkocsi. A
rádión megkeresett egy soul-zenét játszó állomást, és útközben Otis
Reddinget hallgatta.
L. A. helyett azonban Palm Springsbe tartott. Azt ígérte Alexnek,
hogy összehozza Ginoval, de abból nem lesz semmi. Kettesben
akart lenni az apjával. Ha Alex ragaszkodik Ginohoz, keresse föl a
saját idejében.
Amikor odaért, Ginot már felöltözve találta. Éppen a
tőzsdeügynökével ordított telefonon, az arca piros volt és boldog,
mint tinédzser frissen dugás után.
– Kislány! – kiáltott föl, befogva a telefont. – Mi a fenét keresel itt?
Nem tudod, hogy kibaszottul korán van?
Az ő drága apja. Az biztos, hogy páratlan szókincse van.
Lucky megölelte az apját, és ismét csak ámult, hogy Gino nem
öregszik. Gino nyolcvanegy éves volt, és sűrű, alig őszülő hajával,
fiatalos mosolyával legföljebb hatvanötnek látszott. Stramm volt és
tüzes, minden foga a sajátja volt, és Paige mosolyából ítélve aktív
nemi életet élt. Brooklyni kölyökkora idején Gino, a Kos volt a
gúnyneve. No igen, az apjának vitathatatlanul színes múltja volt,
nagy utat tett meg a szerény kezdetek óta.
Végzett az ügynökkel, lecsapta a kagylót.
 – Tök hülye a pasi – panaszolta. – Mindig rosszat tanácsol. Nem
is tudom, miért hallgatok rá. Az idióta mindennap pénzembe kerül.
– Miért hallgatsz? – roskadt Lucky az egyik fotelba, és cigarettát
vett ki a táskájából.
Gino rápillantott.
– Mi baj, kislány? Az az érzésem, hogy nem udvariassági
látogatásra jöttél – hajnalban.
– Kilőttem magam – felelte bánatosan Lucky. – Gondoltam,
megosztom veled a másnaposságomat.
– Még mindig férfi módra élsz, mi? – csóválta a fejét Gino. – Hát
nem tudod, hogy hölgyeknek nem áll jól, ha be vannak baszva.
Lucky végre rágyújtott.
– Mondtam már neked, Gino, régen megmondtam – a kemény
fiúk hangján folytatta –, én nem vagyok hölgy. Santangelo vagyok,
mint te.
Gino elvigyorodott.
– No igen, sosem fogom elfelejteni. Problémás gyerek voltál.
Lucky megnyerően mosolygott az apjára.
– De a problémás gyerek egészen rendes lett, mi?
– Nem panaszkodom. – Gino elhallgatott. – De komolyan: hogy
vagy?
Lucky nyűgösen, fáradtan, zavartan vonta meg a vállát. – Vagyok
– mondta, mert maga sem tudta, hogy van. Gino mindentudóan
nézte.
– Idő kell, kislány.
– Igen, Gino – bólintott Lucky, s egy pillanat törtrészéig azt
szerette volna, ha újra kislány, és Gino oltalmazó ölelésébe bújhat. –
Tudom.
– Sok mindenen átestünk mi ketten, kislány – folytatta Gino, és
fekete szemével, amely éppen olyan volt, mint a lányé, Luckyt nézte.
– Azt is tudom – mondta halkan Lucky. – Oké, szóval Santangelo
vagy, ezt sose feledd.
Lucky lágyan elmosolyodott.
– Hogy is felejthetném?
Gino fölállt. Még ilyen idősen is állandóan igényelte a mozgást.
– Kérsz teát? Kávét?
 – Semmit, köszönöm – nyomott el Lucky egy ásítást. –
Lezuhanyozhatnék?
– Használd a vendégszobát. Szólok Paige-nek, hogy itt vagy.
– Ne ébreszd föl.
– Hogyan! A feleségemet az a kibaszott orosz hadsereg se tudná
fölébreszteni, ha nem aludta még ki magát!
A vendégszobát angol tájakat ábrázoló pasztellel díszítették. Nem
Lucky világa volt, bár el kellett ismernie, hogy Paige jó munkát
végzett.
A nagy kertajtóhoz ballagott, kinézett az ápolt gyepre, a buja, lilát
virágzó bougainvillae bokrok tömegére, a vese alakú medencére. A
medencék nyugtalanították – a végzetes nap óta, amikor a
medencében találta meg az anyja holttestét…
Nem! Nem indul újabb lélekromboló útra az emlékei közé. Ma
nem.
Ledobta a ruháját, belépett a fürdőszobába, s egy pillanatra
megállt a földig érő tükör előtt. A családjukban öröklődött a
fiatalosság: a teste – három gyerek után – könnyed, karcsú és
olajbarna volt, a lába hosszú, a keble feszes.
Alex Woods nem látta. A parkolóban elcsattant első,
szenvedélyes csók után minden olyan gyorsan történt. Útmenti
motel. Semmi beszélgetés. Akkora volt bennük a vágy, hogy
mindenfajta szexuális előjáték nélkül estek egymásnak. Sötétben,
gyorsan dugtak. Űzött vad módjára.
Az egész vadsága ifjúi éveire emlékeztette, amikor annyi férfival
feküdt le mindenfajta bűntudat nélkül, amennyit csak megkívánt. Ne
hívj, majd én kereslek – ez volt akkoriban a jelszava. Istenem!
Mintha millió éve történt volna. Jóval az AIDS előtt.
Aztán megismerte Lennie-t. Az ő igazi szerelmét. Lelki társát. És
az élete akkor először lett teljes.
Amint Lennie-re gondolt, végre kibuggyant a könnye. Leroskadt a
fürdőszoba kövére, kisírta a dühét, a megbántottságát és
tehetetlenségét, végül teljesen kimerült.
Közben megtisztult. Megújult. Most, hogy kiűzte magából Lennie
hűtlenségét, végre igazán képes volt meggyászolni.
Fölkelt a földről, jéghideg vízzel lezuhanyozott, és gyorsan
fölöltözött. Hirtelen erős vágyakozást érzett a gyerekei után. Hogy
körülötte legyenek, és szerethesse őket, ahogyan senkit a világon.
Gino meg fogja érteni, ha rögtön elmegy. És ő egyenesen L. A.-be
tart, és a gyerekeivel lesz, csak aztán megy be a stúdióba.
Első a család.
Az üzlet csak második.
Úgy is a Pantheré lesz a legsikeresebb história a filmgyárak
történetében.
Lennie azt akarná, hogy folytassa.
Lennie azt akarná, hogy meg se álljon a csúcsig.

Alex lassan tért magához. A szobába beosont a fény, játszott a

szempilláival. A karjával próbált védekezni a kora reggeli napfény
ellen. Nem sikerült.
Nyújtózkodott, nyögött, lassan kinyitotta a szemét. Határozottan
ideje volt fölkelni.
Egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán lassan emlékezni kezdett.
Lucky Santangelo. A lány, akibe hihetetlen mennyiségű ital fér.
Lucky Santangelo. A gyönyörű, izgalmas asszony.
Szeretkeztek ebben a förtelmes motelban, sietősen,
szenvedélyesen szeretkeztek. Most reggel van, de hol van Lucky?
Fölkelt az ágyból, s a fürdőszobába tartva kis híján átesett a
cipőjén.
Lucky nem volt ott.
Alex az ablakhoz ment, kinyitotta a palettát, kinézett. A Porschéja
ott állt, ahol az előző éjjel hagyta. Jó jel. Lucky nem juthatott
messzire.
Alex azt remélte, a lány azért ment ki, hogy kávét rendeljen
mindkettőjüknek. Igazán vágyott egy jó, erős feketére.
Összeszedte a ruhadarabjait a földről, visszament a
fürdőszobába. A zuhany nem szuperált, csak némi rozsdás lé
csöpögött belőle. Felejtsük el.
Az órájára pillantott, és döbbenten látta, hogy már majdnem
kilenc óra. Mindig fél hétkor szokott ébredni. Nagyon kimerült
lehetett.
 Istenien érezte magát – még másnapos sem volt. Lucky
bizonyára az.
Lucky Santangelo. Ahogy rá gondolt, elmosolyodott. Fura, de ez
a lány szinte a tükörképe – lázadó – teljesen kiszámíthatatlan. És
olyan gyönyörű…
Okosabb lesz L. A.-ben lezuhanyozni. Fölkapkodta a ruháját,
otthagyta a nyomasztó motelszobát, elsétált a portáig, amely előtt
egy viharvert vénember üldögélt, mogyorót hámozott, és közben
bagót rágott.
– Jó reggelt – mondta szívélyesen Alex.
– Magának is – felelte az öreg, de alig emelte föl a fejét a
munkájából.
– Hol lehet itt kávét kapni?
– Az ucca túlfelin van egy kávézó, mingyá a benzinkútnál –
mondta az öreg. – Kóstojja meg Mabei szedres pitéjét, csuda finom.
– Kösz – mondta Alex-Ezt megjegyzem. – Elindult, megállt,
visszaballagott. – Látta bemenni oda a négyesből a hölgyet? –
kérdezte.
– Az a nő három órája elment – felelte az öreg. Ráncos arca nem
tükrözött érzelmet. – Kőcsön kérte az unokám kocsiját. Ötszáz
dollárt perkált le. – Az öreg kuncogott. – A gyerek meg aszitte,
maguk bisztos kábítószerkereskedők, ha így dobájják a pénct.
– Ötszáz dollárt adott az unokájának, hogy kölcsönvehesse a
kocsiját, és elment? – hitetlenkedett Alex. Az öreg kiköpte a bagót. –
Aszontam.
– Nem tudom elhinni.
– Némberek – csóválta fáradtan a fejét az öreg. – Haeccer
elkapják az embert, mán csőstül gyün a baj. Montam is az
unokámnak. De nem hallgat rám, egyre lyányok után koslat, mint
kankutya a tüzelő szuka után.
– És hogyan kapja vissza a kocsiját?
– Az a nő aszonyta, visszakűdi sofőrrel. Odaatta neki a csicsás
névjegyit meg minden. Mikor a gyerek látta, hogy valami nagy
hollywoodi styúdjóná’ van, belement. Ha nem kapja vissza a kocsiját,
az ű baja.
Alex nem tért magához. Hogy volt képes Lucky itt hagyni? Valami
megsúghatta volna, hogy Luckyban nem lehet megbízni.
 No de elképzelhető az is, hogy Lucky látta, milyen mélyen alszik,
és nem akarta fölkelteni.
Mindegy. Azért legalább egy cédulát hagyhatott volna.
A kávé várhat. Nyomban vissza kell mennie L. A.-be.
 24. FEJEZET
A reggelek Venusnál mindig mozgalmasak voltak. Anthony, a
jóképű, szőke titkár korán érkezett, befutott Sven, hogy kocogni
vigye Venust, aztán megtornáztassa, a házat takarítónők lepték el,
és a telefon megállás nélkül csörgött.
Mihelyt fölébredt, Venus belemerült a Gengszterek
forgatókönyvébe. Lola igen bonyolult jellem volt: merész, szexi,
szomorú. Venus biztos volt benne, hogy képes lenne belebújni a
bőrébe, ábrázolni a nő csüggedését, szívfájdalmát.
Nem tudta, mit vegyen föl az Alex Woodsszal való találkozóra.
Legyen önmaga? Vagy inkább Lolára próbáljon hasonlítani?
Szorult helyzetében fölhívta Freddie-t.
– Te mit gondolsz? – kérdezte. – Lehetek önmagam, érzéki,
provokatív meg minden. – Szünetet tartott. – Bár biztosan látta azt
az arcomat a klipjeimben… Mert ugye tudja, ki vagyok?
– Mit gondolsz, miért volt olyan nehéz rávennem, hogy
megnézzen? – válaszolta Freddie.
Venust néha bosszantotta az ügynök.
– Ez igazán kedves. Ettől mindjárt magabiztosabb leszek.
– Nem volt könnyű, Venus. Le kellett rombolnom az imázsod
alkotta gátat, a veled szemben meglévő előítéleteit.
– Csak folytasd, Freddie. Egyre jobban megnyugtatsz.
– Menj Lolaként. Amennyire Alexet ismerem, hatni fog rá.
A következő döntés. Mit vegyen föl?
Föltúrta a gardróbját, de semmi sem tetszett. Dühös volt, hogy
nem jutott eszébe a dolog az előző nap. Elmehetett volna az egyik
régi cuccokat árusító boltba a Melrose-ra, és vehetett volna valami
szenzációsat.
Mit viseltek a bulizó csajok az ötvenes években? Hmmm…
gondoljunk csak Marilynra vagy Jane Mansfieldre.
Még mélyebbre ásott a szekrényben, és talált egy tökéletes
darabot: egy ferdén szabott selyemruhát, amely térd fölött végződött.
Sokat mutatott a dekoltázsból, testhez simult, kúp alakú, rövid ujja
szinte átölelte Venus tökéletes formájú karját. Tűsarkú cipőt vett
hozzá, arany karika fülbevalót, a haját pedig föltupírozta.
Amint elkészült, körüljárta a házat, kikérte mindenkinek a
véleményét.
 – Neked tetszem így? – kérdezte Sventől, aki a tornateremben
várta újabb kínzószerszámok érkezését.
– Nagyon csinos vagy – felelte a férfi, bár oda se nézett. Venus
megpördült angol titkára előtt is.
– Neked mi a véleményed, Anthony?
Anthonynak vállig érő, fehér-szőke haja, izmos teste és elbűvölő
mosolya volt.
– Isteni! – lelkendezett.
Miért van az, hogy a legcsinosabb fiúk mind buzik? Nagy kár.
Venus megjegyezte magában, hogy a titkárát föltétlenül be kell
mutatnia Ronnak. Talán Anthony a hibátlan angol kiejtésével és a
hihetetlenül hosszú szempillájával el tudja csábítani Ront a
Nagymogultól, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak.
– Ezt találtuk ma reggel az ajtó előtt – nyújtott át Venusnak egy
személyes felbontásra címzett levelet Anthony.
Venus föltépte a borítékot. A levél rövid és célratörő volt. Szia,
Venus!
Haláli csaj vagy, szexi és dögös. Mindent tudok rólad. A nagy
csöcsödtől meg a szőrös puncidtól teljesen bepörgök. Ne félj: sosem
fogom senkinek engedni, hogy bántson, mert az enyém vagy. Mindig
szeretni foglak, ha már házasok leszünk, akkor is. Érdemes várnod
rám – már nem kell sokáig.
Egy rajongód
U. I. Mindennap kiverem, és közben rád gondolok. Rajtad kívül
senkivel nem csinálom. Remélem te is így érzel.
– Jézusom! – dobta el undorral a levelet Venus. – Egy újabb őrült
szexmániás. Hogyan szerzik meg a címemet ezek az idióták?
Anthony vállat vont.
– Amikor reggel megjöttem, már itt volt.
– Talán átmászott a kapun a fickó? Hol volt az őrség? Anthony
ismét vállat vont. – Sejtelmem sincs. – Nem bírom ki! – robbant ki
Venusból a tehetetlen düh. – Idegesít. Amikor a legutóbb ilyen
levelet kaptam, az az őrült a hálószobámba is bemászott.
Szerencsére éppen New Yorkban voltam.
– És mit művelt az illető? – kérdezte érdeklődve Anthony.
– Nem tudom, mert nem jelentettem föl. Nem akartam bíróságra
járni.
 – Lehet, hogy megint ő az – mondta drámaian Anthony. –
Veszélyes ember?
– Ne csinálj belőle nagy ügyet – mondta Venus, mert nem tetszett
neki Anthony hangja. – Hívd össze a biztonsági embereimet, nézzék
meg ők is a levelet. És nagyon ügyeljenek, hogy kit engednek be.
– Igenis, Venus – bólintott engedelmesen Anthony.
Rodriguez akkor jelent meg, amikor Venus éppen indult a
találkozóra. A fiú kezében fehér rózsacsokor, alkalomhoz illő,
sötétbarna selyeming, kifogástalan szabású bézs nadrág, keskeny
krokodilbőr öv, amely kiemelte karcsú derekát és kétféle bőrből
varrott papucscipő.
– Hercegnőm! – kiáltotta.
Minek ez a virágos marhaság? Venus mérges volt, hogy
Rodriguez hívatlanul mutatkozott.
– Mit akarsz? – kérdezte nem éppen udvariasan.
A fiatalember átnyújtotta a csokrot.
– Azért vagyok itt, mert a szívem egyre dobog, és minden egyes
dobbanása rád emlékeztet.
– Rodriguez, újíthatnál már a szövegeden – mondta komoran
Venus.
– Ezt hogy érted, édesem?
Venus Anthony kezébe nyomta a csokrot.
– Nem örülök, hogy csak úgy megjelensz itt, anélkül, hogy előbb
telefonáltál volna. Éppen egy fontos találkozóra indulok.
– Azl reméltem, együtt ebédelhetünk. – Ma nem. Sok a dolgom. –
Fölhívtad az ügynöködet? Számítok a szerepre a klipedben. Hmm…
szóval ezért a nagy lelkesedés. Mindenki sztár akar lenni.
– Majd Anthony intézkedik – mondta gyorsan. – Menj haza, és
várd a telefont.
Rodriguez arcán csalódottság tükröződött.
Az ő baja. Ha azt képzelte, meghódíthatja Venust, hát tévedett.

Brigette-et majd szétvetette az energia. Tök jó volt reggel arra

ébredni, hogy van jövője. Alig várta, hogy fölhívhassa Luckyt L.
A.ben, de még korán volt. így kiszaladt a konyhába, ahol Anna ült és
írt.
– Tudod-e, mi van? – rohanta le izgatottan Annát.
– Mi? – tette le a tollát Anna.
– Beindultak a dolgok. Mondtam én neked, hogy így lesz! Olyan
izgatott vagyok!
– A tegnapi este tehát sikeres volt?
– Briliáns! Michel Guy mára az irodájába kéretett, Luke-kal a jövő
héten dolgozunk. Hát nem fantasztikus?! – Megérdemled – mondta
Anna.
– Ugye? – nevetett Brigette, mert ő is alig hitte. Később
találkozott Nonával, és megterveztek mindent.
Először Michel Guyhez mentek, aztán meglátogatják Aurorát,
elmondják a Rock ‘n Roll Farmer ügyet, és megkérdezik, nem
szeretné-e, ha Brigette először a Mondo címlapján jelenne meg. –
Nekem tetszik a terv – mondta Brigette.
– Figyuzz – mondta Nona. – Összeköltözünk Zannal. A faterjának
töméntelen pénze van, szóval a lakbér nem gond, én meg alig
várom, hogy elköltözhessek az őseimtől. Azon gondolkoztunk, nincs-
e kedved velünk lakni. Brigette nevetett.
– Röhejes lenne – mondta. – Zan, te – és a nyakatokon én. Nem
hiszem.
– Pedig isteni ötlet – ellenkezett Nona. – Hiszen együtt fogunk
dolgozni. A legjobb lenne hát, ha együtt is laknánk.
– Hát… – Tulajdonképpen érdekes ötlet volt. – Esetleg
megemlítem Charlotte-nak.
– Tizenkilenc éves vagy, Brigette. Nem kell engedélyt kérned
senkitől.
– Oké, akkor közlöm Charlotte-tal.
– Helyes. Mert nagy idők állnak előttünk.
– Én benne vagyok. – felelte Brigette, mert úgy gondolta, éppen
ideje, hogy ismét élvezze az életet. – Mikor költözzek?

Alex teljesen megzavarodva tért vissza a városba. Képtelen volt

elhinni, hogy Lucky faképnél hagyta. A nők sosem hagyták el, mindig
fordítva történt. Hányszor kérte meg a telefonközpontot, hogy egy
adott időpontban csörögjenek rá.
– Sajnos menni kell – mondta ilyenkor sajnálkozva. És a nő
engedelmesen fölállt, és hazament. Az ördög vigye! Ilyen még nem
fordult vele elő.
Biztosan oka van, jó oka.
A kocsiból hívni próbálta a stúdiót. Kyoko közölte, hogy Ms.
Santangelo még nincs benn. Alex hülyén érezte magát, mert Lucky
otthoni számát nem tudta, a titkártól pedig nem akarta megkérdezni.
Persze Freddie-től biztosan megkaphatja. Hello, Freddie, én vagyok
az, Alex. A múlt éjjel megdugtam Lucky Santangelot, de nem tudom
az otthoni számát, ő meg lelépett. Megadnád a számot?
Azt már nem.
A saját irodáját hívta.
– Hol vagy, Alex?- kérdezte Lili a szokványos szemrehányó
hangján. – Mindenki aggódik. Anyád háromszor telefonált.
– Anyám aggódik értem? – Egy pillanatra talán el is hitte.
– Az a helyzet, hogy Tin Lee pánikba esett, amikor tegnap este
nem jelentél meg. Három órán át várt a lakásodon, aztán fölhívta
Dominique-ot. Azt hitték, elraboltak, megöltek vagy ilyesmi.
– Más dolgom akadt.
– Egy üveg whisky?
– Nem rád tartozik, Lili,
– Nos, Alex – mondta élesen Lili –, ha elvárod tőlem, hogy
vezessem a produkciós irodádat, és kifogásokat találjak számodra,
hálás lennék, ha beavatnál a titkaidba.
Alex ki nem állhatta Lilit ilyenkor.
– Palm Springsbe kellett mennem, hogy beszéljek Gino
Santangeloval a forgatókönyvről – magyarázta.
– Szólhattál volna.
– Úgy beszélsz, mintha a feleségem lennél, Lili, pedig már régen
nem duglak!
Lili nem nevetett.
– Szeretnélek emlékeztetni, Alex, hogy ma délelőtt két
megbeszélést szalasztottál el. És délre itt lesz Venus Maria. Délután
viszont Vegasba kell menned, megnézni egy helyszínt. A repülőgép
háromkor indul.
 – Miért jön Venus?
– Meghallgatásra Lola szerepére. Megígérted Freddie-nek, hogy
megnézed.
– Muszáj ma jönnie? – nyögte elkeseredetten Alex.
– Megígérted. Nem profi dolog ilyen későn lemondani.
– Jól van, Lili, ne aggódj, ott leszek.
– Mit mondjak anyádnak? – Kifejezetten semmit.
 25. FEJEZET
Lucky útban hazafelé sokat gondolkodott. Mintha sűrű ködből
lábolt volna ki. – Lennie elment, és bármennyire nehéz is, tudomásul
kell vennie.
Egyenesen hazament, és a gyerekeivel foglalkozott. Fölvette és
magához szorította a csöpp Ginot, élvezte a kicsi meleg testét és
tehetetlenségét. Elborította az érzés, hogy a gyerekeinek szüksége
van rá. Egyet biztosan tudott: a gyerekei mindig számíthatnak rá.
Maria szokás szerint rohangált a házban. Több energiája volt,
mint az anyjának, ami nem semmi. Boldogan szökdécselt, amikor
Lucky bejelentette, hogy együtt töltik a délelőttöt.
– Mami, mami, mesét… meseét akarok… Kééérlek! – kérlelte.
– Oké – ült le Lucky a képeskönyvvel, és mesélt Larry bárányról
és Petey petúniáról.
Maria oda volt az élvezettől, amikor az anyja utánozta az össze
szereplő hangját.
– Most ússzunk, mami! Most! Most! – sikoltotta, amikor Lucky
befejezte a mesét.
Úszás helyett Lucky hosszú sétára vitte a kislányt a tengerpartra,
és megígérte neki, hogy a hétvégén együtt választanak Mariának
kiskutyát. Maria úszott a boldogságban.
CeeCee szólt Luckynak, hogy Venus kereste. Lucky jól tudta,
hogy elhanyagolta a barátait, és eltökélte, hogy jóváteszi ezt.
Tizenkettő után ért a stúdióba, a szokásos helyen állította le a
kocsiját. Kyoko a helyén ült a külső irodában.
– Sajnálom a tegnapit, Ky – mondta útban a magánszentélye felé.
– Muszáj volt elszabadulnom innen, másként megőrültem volna.
Átszervezte a lemondott megbeszéléseket?
– Mindent elintéztem – követte a lányt a titkár. – Úgy éreztem, ma
később fog bejönni, hát a délelőtti tárgyalásokat is átütemeztem.
– Miért? – kérdezte keserűen Lucky. – Annyira magamon kívül
voltam tegnap?
– Úgy nézett ki.
– Remek szeme van, Ky. Érdekes utazást tettem, és most itt
vagyok.
– Bizonyára szüksége volt egy kis kikapcsolódásra – mondta
együttérzően Kyoko.
 – Úgy van. De ma fizetek érte. Iszonyúan másnapos vagyok.
Nincs valahol egy aszpirin?
Kyoko hozott aszpirint, egy bögre erős feketekávét és egy nagy
pohár friss narancslét. Aztán Lucky elé tette a listát, hogy kik
keresték telefonon.
Lucky végigfutotta a listát. Alex Woods már kétszer hívta. Nem áll
szándékában visszahívni. Jobb, ha szépen lehiggadt, és amikor
majd ismét találkoznak, egyszerű munkakapcsolat lesz köztük.
Egy pillanatra fölidézte Alexet az ágyban… forró, gyors szex…
Nem! Alex amolyan egyéjszakás bosszú numera volt. Soha
többet.
– Hm, Ky – igyekezett nagyon közönyös lenni. – Ha Alex Woods
hívna, tudja meg, mit akar. Nem kívánok beszélni vele, hacsak nem
a Gengszterekről van szó. Legyen gondja rá, jó?
– Igenis, Lucky. – Esze ágában sem volt olyasmiről érdeklődni,
amihez semmi köze.
– És hívja nekem Venust – kérte Lucky, aztán bevett két aszpirint
narancslével.
Kyoko hívta Venust, és Anthony jelentkezett.
– Nincs itthon – mondta. – Próbáljam elérni a kocsijában?
– Kérem.
Pár pillanat múlva már Venus volt a vonalban.
– Ez telepátia – mondta örömmel. – Mondta CeeCee, hogy
tegnap este kerestelek?
– Igazán szeretnélek látni – mondta Lucky. – Nagyon régen
találkoztunk. Nem ebédelhetnénk együtt?
– Sajnos nem – felelte szomorúan Venus. – De együtt
vacsorázhatnánk.
– Nekem megfelel. Kyoko majd foglaltat asztalt a Morton’s-nál.
– Remek! Lecikizzük az összes pasast a környéken. Imádom! –
Venus egy pillanatnyi szünetet tartott. – Hát… nem akartam szólni,
mert a te filmed, de éppen Alex Woodshoz megyek. Meghallgatásra
a Gengszterekből Lola szerepére.
– Lolára? – lepődött meg Lucky, mert nem hitte volna, hogy
Venust érdekel egy ilyen kis szerep. – Az nem főszerep.
– Tudom, de a barátod, egyben az én ügynököm, Freddie
meggyőzött, hogy el kell játszanom, mert új oldalamról
mutatkozhatnék meg.
– Freddie-nek mindig jó ötletei vannak.
– Elolvastam a könyvet, és imádom. Most már értem, miért
akarod megcsinálni ezt a filmet.
– Találkozol ma Alexsszel?
– Úgy tíz perc múlva. Szóval… ha tőled kérne rólam véleményt…
– A szereposztást illetően Alexé a végső szó. Ha rajtam múlna, te
lennél Lola – bár igencsak megemeled a költségeket. Alex a múlt
héten szerződtette Johnny Romanót.
– Freddie-nek állítólag verekednie kellett, hogy a nagy Woods
fogadjon, amitől – képzelheted – nem vagyok elragadtatva.
– Képzelem.
– Te dolgoztál vele. Milyen a pasi?
Lucky cigarettáért nyúlt. Napról napra többet szívott.
– Azt hittem, te vagy az, aki mindent tud róla – mondta
közömbösen.
– Csak annyit, amennyit a volt barátnője mesélt.
– És mit mesélt?
– Hmmm… várjunk csak… ja, igen – csak keleti lányokkal kefél,
és nem nyal.
– Pompás fickó lehet – jegyezte meg szárazon Lucky. – Te tudod.
– Ezt meg hogy érted?
– Ugyan már, Lucky – kérlelte Venus. – Ki vele. Tényleg olyan
kibírhatatlan a tag, mint mondják?
– Alex rendes fickónak látszik – válogatta meg a szavait Lucky. –
Rossz a sajtója. Szerintem jól ki fogtok jönni egymással.
– Ha netán beszélnél vele, próbáld megtudni, mit gondol felőlem.
– Jó – hagyta rá Lucky. – Majd megpróbálom. Vagy nem.

Mire Venus befejezte Luckyval a beszélgetést, a kocsija megállt

Alex irodája előtt.
A parkolóőr lelkesen mutatott helyet neki a parkolóban, és
ragyogó képpel kérdezte:
– Kérhetek egy autogramot a húgomnak? Imádja magát.
Hányszor hallotta már ezt Venus!
 Kiszállt a kocsiból, lesimította szűk selyemruháját. A parkolóőr
majd fölfalta a szemével, minden porcikáját szemügyre vette, amíg
Venus aláírta az orra alá dugott, gyűrött fecnit. A biztonsági
tanácsadói intették attól, hogy maga vezesse a kocsiját L. A.-ben.
De hiába – Venus szeretett egyedül lenni a kocsiban, hallgatni a
legújabb CD-ket, gondolkodni, lazítani. Sofőrrel minden más volt.
Igaz, amióta különvált Coopertől, este sehová nem ment egyedül.
Jó volt Cooperral élni, amíg tartott a házasság, Venus szívesen
volt hűséges egyetlen férfihoz.
Kár, hogy Cooper nem így érzett.
Alex épületének ajtajában finom, keleti nő fogadta Venust.
– Üdvözlöm, Francé vagyok – nyújtotta apró, ápolt kezét a lány. –
Üdvözöljük a Woodsan Produkciónál. Megtiszteltetésnek tartjuk a
látogatását. Kérem, kövessen.
Hmmm… kedves fogadtatás. Talán Alex Wood mégis csak
kíváncsi rá.
Francé a tágas váróba vezette Venust, ahol Alex filmjeinek
bekeretezett plakátjai díszítették a falakat. Szép gyűjtemény.
– Alex késik pár percet – mentegetőzött Francé. – Hozhatok
önnek valamit? Teát? Kávét? Ásványvizet?
Venus az ásványvizet és a Rolling Stones legújabb számát
választotta. Ez újdonság volt számára – évek óta nem várakoztatták.
Talán Alex próbára akarja tenni? Vannak-e primadonnái allűrjei?
Húsz percnyi várakozás után – Venus már nem kicsit volt
türelmetlen – egy másik ázsiai nő jelent meg. Ez idősebb volt, és
döbbenetesen szép.
– Lili vagyok, Alex Woods személyi titkárnője – mutatkozott be
szívélyes mosollyal. – Alexnek a múlt este váratlanul el kellett
utaznia. A legnagyobb tisztelettel kéri a bocsánatát, és nyomban itt
lesz.
– Milyen nyomban? – kérdezte Venus. Nemigen akart tovább
várni. Nem tett volna jót az imázsának.
– Nagyon nyomban – bizonygatta Lili, és meggyőzően hozzátette:
– Nagyon várja már az önnel való találkozást.
Képzelem, gondolta Venus, és egyre’ jobban elbizonytalanodott.
Freddie erőltette rá. Sosem hallott rólam, és ha igen, utálja minden
porcikámat.
 Miért hozta magát ilyen sebezhető helyzetbe, amikor nem volt rá
szüksége? Hiszen sztár, az ég szerelmére! Nem szükséges
várakoznia senkire – kivált nem egy ilyen férfi-sovinisztára, amilyen
Alex Woods.
– Még egy ásványvizet? – kérdezte Lili. Venus fölállt.
– Mondok én valamit – kezdte kedvesen. – Nem tudok tovább
várni. Kérem, közölje-Mr. Woodsszal, hogy… nagy élvezet volt
majdnem találkozni vele.
Persze a legszívesebben azt mondta volna: pipa vagyok,
elhúzom a csíkot, és mondja meg annak az udvariatlan állat
főnökének, hogy nyalja ki.
Lili kifejezetten kétségbeesettnek látszott, amint próbált kitalálni
valamit, hogy föltartóztassa Venust.
– Rögtön itt lesz – csitította. – Percekkel ezelőtt hívtam a
kocsijában, és már szinte a kapuban volt.
– No jó – mondta kegyesen Venus. – Beszéljünk meg egy másik
időpontot.
Freddie Leon képe villant föl a szeme előtt. „Nem lesz Oscar” –
figyelmeztette komoran a kép. „Tedd félre a büszkeséged, és
maradj.”
Bocs, Freddie, még a te kedvedért sem.
Az ajtóban volt már, a nyomában Lilivel, amikor megjelent Alex.
Borotválatlanul és zaklatottan csörtetett el Venus mellett, észre sem
vette a lányt.
– A rohadt életbe! – mondta Lilinek. – Ez az istenverte forgalom.
Engem ne okolj.
– Alex – mondta Lili higgadtan, de feszülten. – Bemutatom Venus
Mariát. Éppen menni szándékozott, de bizonyára rá tudjuk venni,
hogy maradjon.
Alex a platinaszőke szupersztárra pillantott. Nem rossz. Olyannak
öltözött, amilyennek Lolát képzeli, és majdnem hatott vele.
– Bocs, szivi – villantotta rá Alex a legszebb kisfiús-gyilkos
mosolyát, amely megannyi kínos helyzetből kihúzta már.
– Ugyan jöjjön már vissza, és dumáljunk.
A „szivi” nem tetszett Venusnak. Túlságosan lekezelő.
A mosoly azonban jó volt. Bizonyára kiszámított ugyan, Alex
nyilván azért dobja be a nőknél, hogy elérje, amit akar. Alex nem
olyan tökéletesen jóképű, mint Cooper. Nagyobb, durvább,
férfiasabb. De tulajdonképpen egészen vonzó, amolyan lehengerlő,
macho módon.
Biztosan imádja, ha furulyáznak neki, gondolta Venus. Csak azt
nem tudom, miért nem viszonozza a szívességet.
– Öt perc – mondta merészen. – Éppen elég lesz, hogy
meggyőzzem: én vagyok a maga Lolája.
 26. FEJEZET
Chanel kosztüm látszott a legmegfelelőbbnek. Tengerészkék,
fehér zsinórral díszítve, arany gombokkal. Nappali gyémántok. Olyan
frizura, amely rendkívül sikeres üzletasszony életére utal.
Donna Landsman, született Donatella Bonnatti hátrább lépett, és
megcsodálta magát a földig érő tükörben. Igen, pontosan úgy festett,
ahogyan a szerepe megkívánta – Donatellának nyoma sem maradt.
Lucky Santangelo sosem fogja megtudni. És Donna nem árulja el
neki. Még nem.
Donna sokszor töprengett, hogy mit szólna néhai ura, ha most
látná. Ilyen hűvösnek és elegánsnak. Ilyen nagyviláginak. Új
szerepében ő észre sem venne egy olyan ápolatlan stricit, mint
Santino, a gusztustalan szokásaival és a mocskos szájával. Santino
összes hibája ellenére Donna kényszerítette magát, hogy sose
felejtse el: mindennek ellenére Santino volt a gyermekei apja, s mint
ilyen, érdemelt annyi tiszteletet, hogy a halálát tisztességesen
megbosszulja.
Eddig pompás munkát végzett. Először Lennie Golden, ma pedig
Lucky drágalátos Panther Stúdiója. Még azt is kinyomozta, hol van
Brigette Stanislopoulos, mert vele kapcsolatban is voltak tervei.
Tegnap beszélt Bruno bátyjával Szicíliában. Bruno biztosította,
hogy minden rendben. Lennie a foglyuk, és erről rajta és Furión kívül
nem tud senki. Ahogyan Donna gondolta, a barlang tökéletes
búvóhely volt.
Donnát ujjongással töltötte el, hogy Lucky Santangelo ura a
foglya, ráadásul olyan helyen, ahol senki nem találhatja meg. Sőt,
ami még jobb: mindenki azt hiszi, hogy halott. Micsoda mesteri terv.
Persze idővel Lucky meg fogja tudni, Donna majd gondoskodik
róla. De addig nem, amíg Lucky össze nem jön egy másik pasassal
– netán össze is akar házasodni vele. Donna akkor fogja Lennie-t
szabadon engedni, és visszaküldeni a feleségéhez. Ez lesz Lucky
igazi büntetése.
Közben, miután átvette a Panthert, kiadja majd a parancsot, hogy
bánjanak el Lucky apjával, a hírhedt Ginoval. Már öregember,
könnyű lesz végezni vele.
Büszkeséggel töltötte el, hogy ő okozza a Santangelo család
vesztét. Annyi éve tart a viszály, és eddig mindig a Santangelok
kerültek ki győztesen.
De ő, Donna Landsman végre fordít a kockán.

– Érdeklődje meg, hogy Charlie dollár a stúdió területén van-e, és

ha igen, kérdezze meg, nem akar-e velem ebédelni – mondta Lucky.
Jólesett volna a Charlie nyújtotta, könnyű vigasz.
Kyoko intézkedett, majd közölte, hogy Charlie a stúdióban van, és
örömmel találkozik Luckyval.
A magán étteremben találkoztak – Charlie olyan vonzó és rosszul
öltözött volt, mint mindig. Most buggyos kordbársony nadrágot, tarka
hawaii inget és nagyon menő, koromfekete napszemüveget viselt.
Arcán az az eszelős mosoly
– Szia, gyönyörű – mondta. – Épp ideje, hogy fölgyere egy kis
kajára meg dumára.
– Charlie. De jó, hogy itt vagy. Milyen volt Európa?
– A vén filmsztár földhöz vágta őket. A filmem kasszasiker volt –
szó szerint idéztem a Variety-ből.
– Tudom, fantasztikus sikere van.
Charlie összedörzsölte tömzsi, nikotintól sárga ujjait.
– Megmondom én, mi kell nekik. Tálald nekik azt a nagy,
mosdatlan izét, amit látni akarnak, és tódulnak a moziba.
– Alábecsülöd magad, Charlie. Te meg a belőled áradó
különleges varázs vonzza őket.
– Nem, gyerekem – vágott vissza Charlie. – A zuhanyjelenet,
amikor egy pillanatig láthatják a pucér seggemet. Évek óta nem
láttak ilyen segget!

– Te sosem változol – szorította meg szeretettel a férfi kezét

Lucky.
– De jó, hogy látlak, főnökasszony.
– Mondd csak – kérdezte Lucky – hogy van az, hogy mindig
kitalálsz nekem valami bolondos címet?
Charlie fölhúzta külön életet élő szemöldökét.
– A maffiahercegnőt talán jobban szereted?
– Ne kezdjük megint – mondta határozottan Lucky.
 – Oké, oké – emelte föl mímelt fölháborodással a kezét Charlie –,
csak ne lőj!
– Nagyon vicces.
– Mindig a nevetés a célom.
– Csak nem mindig jön össze.
Charlie föltolta a napszemüvegét.
– És mi a helyzet?
– Reggel találkoztam Ginoval.
– Talán itt a nagy ember?
– Nem, tegnap éjjel én szaladtam el Palm Springsbe.
– És miért nem vittél magaddal? Nincs nálam jobb útitárs a
kocsiban. Énekelek, utasításokat adok, zabálom a ropit, legalább
huszonötször kiszállok pipilni…
– Te valóban mindig kellemes társ vagy, Charlie. – A
végbélgyógyászom is ezt mondja! – nevetett Charlie. Lucky
mosolygott.
– Jól sikerült az európai út? Megtaláltad végre az igazit?
– A szerelmi életem sivár – mondta Charlie. – Mind csak azért
akar lefeküdni velem, mert filmsztár vagyok. De minél gyorsabban,
hogy aztán eldicsekedhessenek vele a barátnőiknek. Csak erre
megy ki a játék.
– Biztos vagyok benne, hogy él valahol egy neked való, rendes
lány.
Charlie keserűen nevetett.
– Rendes lány? Hollywoodban? Gyerekem, te melyik bolygóról
jöttél? Itt csak kurvák és színésznők vannak. Választhatsz közülük –
nem nagy a különbség.
Cinikus vagy.
– Hé – intett oda Charlie néhány producernek. – Feladatot
kaptok. Találjatok nekem egy rendes lányt, és vőfélyek lehettek az
esküvőmön.
– Venushoz mit szólnál? * – Normális vagy? – Különváltak
Cooperral.
– Nem csoda.
Az ebéd felénél tartottak, amikor Kyoto rohant az asztalukhoz
fölöttébb izgatottan.
– Lucky, azonnal az irodába kell jönnie – mondta.
 – A gyerekekkel történt valami? – gondolt a legrosszabbra Lucky.
– Nem, nem… ők jól vannak. Üzleti ügy – dadogta Kyoko,
teljesen kivetkőzve megszokott nyugalmából. – Kérem, Lucky, jöjjön
azonnal.
– Nem segíthetek? – ajánlkozott Charlie. – Tudja, én vagyok a
ragyogó páncélzatú, házi filmbálvány.
Lucky fölállt.
– Maradj itt Charlie, rögtön visszajövök.
Követte Kyokót, és amint kiértek az étteremből, megkérdezte: –
Mi a csuda folyik ott?
– Egy nő van az irodájában. Nem hajlandó elmenni.
– Miféle nő?
– Nem tudom. Morton Sharkey is vele van. Engem félretoltak, és
besétáltak. Nem lehetett megállítani őket.
Luckynak rossz előérzete támadt. Gyanította, hogy Morton
valamiben sántikál, napokkal korábban érezte már. De miben?
Minden további nélkül bement az irodájába.
Az asztalnál egy Chanel kosztümös nő ült. Mögötte toporgott a
zavartnak látszó Morton Sharkey.
– Magyarázatot követelek – mondta kurtán Lucky. – De
elfogadhatót.
Donna az ellensége szemébe nézett.
– Én vagyok a Panther Stúdió tulajdonosa – mondta. – És maga,
drágám, ki van rúgva.
– Micsoda? – Luckynak elállt a lélegzete.
Mától átveszem az irányítást – folytatta Donna. Örömmel
állapította meg, hogy Lucky nem ismerte föl. – Harminc perce van rá,
hogy összeszedje a személyes holmiját, és elhagyja a stúdió
területét. – Mi a fene folyik itt? – fordult dühösen Mortonhoz Lucky. A
férfi megköszörülte a torkát.
– Így igaz, Lucky – mondta fojtott hangon. – Mrs. Landsman
megszerezte a Panther részvényeinek ötvenegy százalékát. így a
hatalom is az ő kezébe került.
– Lehetetlen – mondta döbbenten Lucky.
– Nagyon is lehetséges – mondta elégedetten Donna. – És
biztosíthatom, hogy így van.
 Luckyt jeges nyugalom töltötte el. Támadás indult ellene, ki kell
derítenie, mindez hogy történt.
– Te tudtál erről, Morton? – kérdezte, és hangjában kirobbanni
készülő harag vibrált.
Morton nem tudott Lucky szemébe nézni.
– Én… hallottam, hogy valami készülődik.
Lucky fekete szeme még jobban elsötétedett.
– Hagyd a süket dumát. Tudtad. Ez nélküled nem történhetett
meg.
– Lucky, én…
Lucky szíve olyan hevesen vert, hogy kis híján szétpattant.
– Szerintem még segítettél is neki. Igaz? IGAZ, MORTON?
– Lucky… nem tehettem mást – tárta szét a kezét tehetetlenül a
férfi.
– Nem tehettél mást? NEM TEHETTÉL MÁST. – Tudta, hogy
ordít, de nem volt képes uralkodni magán. – Hogy mersz megállni
előttem, és ezt mondani? Hát nem szégyelled magad, te kettős
játékot űző képmutató?
– Nincs értelme a sértéseknek – motyogta Morton. Nagyon
szégyellte magát, de olyan csapdába került, amelyikből nem talált
kiutat.
– Nincs? – dühöngött Lucky. – Bármi történt is itt, Morton, te vagy
felelős érte. Te állítottad össze nekem a részvényüzletet. Te hoztad
az összes befektetőt, te mondtad, hogy nem kell aggódnom. És
most besétál ez a nő, és közli, hogy a stúdióm az övé. – Donnához
fordult. – Egyébként ki a fene maga?
Az ilyen beszéd nem illik egy állítólag okos üzletasszonyhoz –
mondta élesen Donna. Lubickolt a siker minden pillanatában. Lucky
tombolt.
– Bizonyítékot követelek.
– Apapírok itt vannak – nyújtotta át az iratokat Morton. Lucky
átlapozta őket. – Negyven százalék még mindig a tiéd…
– Átvertél – szakította félbe vadul Lucky. – Rajtad kívül ezt senki
nem tehette.
– Az igazgatótanács rendkívüli ülést tartott, és azt a határozatot
hozta, hogy stúdióvezetői munkádra a továbbiakban nincs szükség –
folytatta Morton. – A részedet természetesen kivásárolják.
 – Kivásárolják? – hitetlenkedett Lucky. – Kifizetnek engem? Hát
nem értitek? Ez az én stúdióm. Minden, ami itt történik, azért
történik, mert én beindítottam.
– A stúdió miatt ne aggódjon, drágám – mondta leereszkedően
Donna. – Visszahívtam vezetőnek Mickey Stollit.
– Maga viccel? – robbant ki Luckyból. – Mickey Stolli tette tönkre
ezt a stúdiót.
– Örül, hogy visszatérhet – mondta Donna. Rettenetesen élvezte
Lucky dühét.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte reszketve a haragtól Lucky. –
MIÉRT?
Donna az órájára pillantott.
– Tíz perc már eltelt. így pontosan húsz perce maradt, hogy
összeszedje a személyes holmiját, és elhagyja ezt az irodát. –
Rohadj meg – fröcsögte dühtől fénylő szemmel Lucky.
– Bárki vagy is. Rohadj meg. Mert visszaszerzem a stúdiót.
Ebben egy pillanatig se kételkedj. Sőt, nyugodtan fogadhatsz rá!
 27. FEJEZET
– Elkésett – mondta komoran Michel Guy. – Úgy nyolc héttel.
– Tessék? – Brigette nem ilyen fogadtatásra számított.
– Két hónappal ezelőtt vártam, nem emlékszik? Amikor
megismerkedtünk Effie buliján, azt mondtam magának, hogy
másnap legyen itt. – Hátradőlt, nézte a lányt. – Ebben a városban
nagy dolognak tekintik, ha én hívok valakit.
Azért nem reagáltam az ajánlatára – mondta Brigette –, mert
meghalt a mostohaapám. A temetésére L. A.-be utaztam. – Ne
haragudjon – mondta Michel. – Nem tudtam. – De most itt vagyok.
– Igen – szólt közbe Nona is. – Itt van, és én vagyok a
menedzsere.
– Te? – Michel alig titkolta a meglepetését.
– Igen, én – felelte dacosan Nona. – Mehettünk volna bármelyik
nagy ügynökséghez, de Brigette azt akarja, hogy te képviseld.
Szerintem beleszeretett az akcentusodba.
Michel Guy fakó-kék szeme huncutul csillogott.
– Meglehetősen új módszer az ügynök rábeszélésére, hogy
szerződtessen valakit – mondta. – Azt hittem, Brigette az, aki
ügynököt keres, és én teszek neki szívességet.
– A helyzet megváltozott – mondta Nona. – Brigette számára
fantasztikus üzlet van kilátásban. – Mi lenne az?
– Elvállal? – nézett kék szemével a férfiéba Brigette.
– Voltak ilyen terveim – felelt lassan Michel. – Előbb azonban
látnom kell, milyen a fényképezőgép előtt. És, Brigette – tette hozzá
– a modelleknek nem kell menedzser, csak amikor már
szupersztárok.
– Sokkal több szándékozom lenni egyszerű modellnél – felelte
magabiztosan a lány.
– Némi időbe telik, amíg nevet szerez – mutatott rá Michel.
– Tudjuk – szólt közbe Nona. – Az a helyzet, hogy úgy jöttünk
most hozzád, hogy máris telitalálat van a zsebünkben. – A drámai
hatás kedvéért szünetet tartott. – A Rock ‘n Roll Farmernak az az
óhaja, hogy Brigette legyen az új reklám-hordozójuk.
Michel bólintott, közben gyorsan járt az agya. Hát ezért nem
szerződtette a Rock ‘n Roll se Robertsont, se Nature-t – mindkét
lány az ő ügyfele volt. Ez mindent megmagyarázott.
 – Mikor történt mindez? – kérdezte, és firkált sárga
jegyzetblokkjára, – Luke Kasway lefényképezte Brigette-et, mielőtt
elutazott -L. A.-be. A reklámügynökség látta a képeket, és
megőrültek Brigette-ért.
Michel tudta, hogy Robertson dühös lesz, ha Brigette-et
szerződteti. No és? Michel számára mindig a pénz volt az első.
Brigette-hez fordult.
– Ha ez igaz, megkötöm magácskának a létező legjobb
szerződést. – Pontosan ezt akarom – mondta eltökélten Brigette.
– Éppen Aurorához tartunk a Mondo szerkesztőségébe – mondta
Nona. – Úgy gondoltam, ha megtudja a Rock ‘n Roll ajánlatát,
esetleg címlapra teszi Brigette-et.
– Nem, nem, nem! – Michel szinte kiabált. – Ez nem a ti dolgotok,
hanem az enyém. Azt is megmondom, hogy fogom csinálni.
Vacsorát rendezek a lakásomon. Meghívom Aurorát, a félj ét és még
számos érdekes személyiséget. Az este folyamán Aurorának a
fülébe fog jutni, hogy az Alluré és a Glamour verekednek, hogy
megszerezzék a címlapjukra Brigette-et, mert minden rekordot
megdöntő szerződése segítségével sokkal nagyobb sztár lesz, mint
a Guess lányok bármelyike. Én mondom, Aurora másnap könyörögni
fog, hogy az ő borítóján jelenjen meg Brigette először. – Nekem
tetszik – mosolygott elégedetten Brigette.
– Ah! – érintette meg a homlokát Michel. – Használjuk mindig az
agyunkat. – Fakó-kék szeme a lány szemébe mélyedt. – Nincs
igazam, ma chérie.
– De igen – felelte lelkesen Brigette. – Tökéletesen.

– Honnan származik? – kérdezte Alex. – Hová való?

Venus megértette, hogy Alex Woods nem tud róla jóformán
semmit. No és – belemegy a játékba, kedvében jár a nagy
filmművésznek.
– Brooklyni lány vagyok – mondta kedvesen. – Szerintem fél
Hollywood ott kezdte.
– Én nem – felelte Alex. – Én helybeli vagyok.
 – Na ne – flörtölt a férfival alig észrevehetően – Venus. Maga
nem lehet Los Angeles-i. Itt nem élnek bennszülöttek. – Én.
– Csodálkozom – mondta a lány. – A munkáinak olyan New York-i
íze van.
– Sok időt töltöttem New Yorkban – felelte Alex. – De maradjunk a
tárgynál. Állítólag én hallgatom meg magát.
– Nem mondanám meghallgatásnak, Alex. Azért jöttem el
magához, mert szenzációs forgatókönyvet írt, és el akarom játszani
Lolát. Tudom, hogy hihetetlenül jó lennék benne. – Nagyon
magabiztos.
– Miért ne lennék? Meglehetősen sokra vittem – éppúgy, mint
maga.
Alex mulatott magában.
– Nem kell dicsekednie. Tudom, hogy kicsoda.
– Egy kő esett le a szívemről! – gúnyolódott Venus.
Alex fölállt.
– Nos, hogy ezt már tisztáztuk, bocsásson meg, de muszáj
kimennem a klotyóra.
Te jó ég, gondolta Venus. Ez kokós. Öt percig se bírja ki kokain
nélkül.
– Csak tessék – mondta könnyedén. – Ugyan miért lenne
kifogásom ellene? Ha már itt lógok több mint egy órája.
– Legyen megértő – dobta be a mosolyát Alex. – A természet
követeli a magáét. – Kiment a fürdőszobába. Bezárta az ajtót, és
kicsöngetett France-nak.
– Tessék, Alex – mondta a lány.
– Virágot – mondta. – Lucky Santangelonak. Gondoskodj róla,
hogy a virág különleges legyen. Rózsa, igen, sok-sok rózsa.
– Mennyit szánsz rá?
– Sokat. Tudod mit: legyen hat tucat vörös rózsa. Még ma délután
vigyék a lakására, hogy amire hazaér, ott legyen.
– Mi legyen a névjegyen? – kérdezte Francé. – A szokásos?
– Nem, nem a szokásos, Francé – bosszankodott Alex. – Majd
megírom a kártyát.
– És Tin Lee? – Micsoda?
– Ne küldjünk neki virágot, mert átverted?
 Amikor visszament az irodába, Venus tipikus Lola pózban hevert
a pamlagon.
– Szia, bébi – kacsintott rá csábosán. – Nem akarsz ideheverni
mellém?
A mondat a forgatókönyvből származott, és Venus igen
meggyőzően adta elő.
– Nem tudjuk megfizetni – mondta Alex.
– Tudom, már úgyis túllépték a keretet Johnny Romanóval.
– Nem szoktam sztárokkal dolgozni.
– Nem szoktam sztár-rendezőkkel dolgozni, akik alig hallottak
rólam.
– Nem igaz.
Venus fölült.
– Vallja be, Alex, hogy nem tud rólam semmit.
– Nem érdekelnek a pletykák.
– Ó – mérgelődött Venus. – Maga szerint csak ennyiből állnék?
– Nem. Azt nem mondtam. Nos, Venus, meséljen magáról.
Brooklynból származik… milyen családból?
– Mire kíváncsi? Az életrajzomra?
– Miért lett ilyen ideges? – Nem vagyok ideges.
– Akkor meséljen.
Venus előadta rövidített élettörténetét.
– Hmm… nézzük csak – kezdte. – Nos, apám elbűvölő olasz
soviniszta volt. Anyukám meghalt, amikor még kicsi voltam. Négy
bátyám volt, így aztán én lettem a házvezetőnőjük-tudja, mosás,
takarítás, tésztafőzés, mindaz a marhaság, amit egy háziasszonytól
elvárnak. Tejó ég, hogy föl voltak háborodva, amikor leléptem a
legjobb barátommal. Ron Machióval. Kalandra vágytunk – két
desperado –, hát stoppal L. A.-be jöttünk. Itt aztán csináltam én
mindent attól kezdve, hogy föld alatti klubokban szerepeltem
egészen odáig, hogy meztelenül álltam modellt képzőművészeti
iskolásoknak. Aztán összefutottam egy hanglemez-kiadóval, aki
rászánta magát, hogy kiadjon. Ron állította össze a videómat.
Olyan botrányosra sikeredett, hogy… tudja, nyomban befutottam.
– Kétségtelenül oda jutott, ahová akart.
– A csúcsra Alex – mondta nagyon komolyan a lány. – Oda
akartam jutni. És most is ott vagyok.
 – Akkor miért jött el hozzám, hogy megkapja azt az
epizódszerepet?
Venus elszántan vetette föl a fejét.
– Mert be akarom bizonyítani, hogy játszani is tudok. Hogy nem
vagyok holmi szörnyszülött szexgép, aki a filmvásznon meghal. A
kritikusok utálnak. Négy filmet csináltam, és mindegyikért szétrúgták
a seggemet.
– Velem is ezt teszik – mondta Alex.
– De fizikailag nem szedik apró darabokra, nem nevezik
szexgépnek vagy közönséges, tehetségtelen kurvának!
– Hát már sok mindennek elmondtak – nevetett Alex –, de
közönséges, tehetségtelen kurvának még soha. – Ugye ért engem?
– Fütyüljön a kritikusokra. Én is azt teszem.
– Nem könnyű – de azért sikerül. Ott van hűséges rajongóim
serege, számukra én vagyok a legjobb. Ők az én néma támogatóim.
– Eljátszana nekem egy jelenetet? – kérdezte Alex. Lehet, hogy a
nőben tényleg van valami, és különben is szimpatikus.
– Őszintén szólva, sértőnek tartom ezt a meghallgatást – mondta
elszántan Venus. Csak hadd tudja meg Alex, hogy mit érez.
– Nem ismerem a munkáját, Venus – magyarázta Alex. – Egyik
filmjét sem láttam. És ha igaz, amit a kritikákról mondott, nem lennék
épeszű, ha nem akarnám kipróbálni.
Venus bólintott, fölállt, az ablakhoz ment.
– Megcsinálom, ha maga lesz a partnerem a jelenetben – fordult
Alex felé.
– A munkatársaim kint várnak, hogy bejöhessenek. Lindy fog
végszavazni. Nagyon ügyes lány.
– Biztosan, csakhogy nem férfi – mondta eltökélten Venus.
– Kölcsönhatásra, szexuális feszültségre van szükségem. Csak
akkor tudom átérezni, Alex.
Alex nézte a lányt, vonzotta a csillogó máz mögött megbúvó
esendősége. Ha a filmen ez átjönne, valóban tökéletes Lola lenne.
– Melyik jelenetet csináljuk? – kérdezte.
– Arra gondoltam, amikor Lola összeroppan, amikor igazán
bajban van, és nem tudja, ki fog segíteni rajta.
Alex fölvette az íróasztalról a forgatókönyvet.
– Jól választott – mondta. – Oké, Venus, tessék győzzön meg.
 28. FEJEZET
Újabb lidérces álmából ébredve Lennie azt képzelte, olyan hangot
hall, amely különbözik a megszokott zajoktól. Mintha női nevetést
hallott volna.
Fölült, feszülten figyelt. Semmi – csak a tenger szakadatlan
mormolása.
Elveszítette az időérzékét. A barlangba beszűrődő fényből arra
következtetett, hogy kora reggel lehet. Fölállt, kinyújtóztatta fájó
csontjait. Az utóbbi időben tornázott, ami a bokabilincs miatt nem
volt egyszerű. De nem akart még többet veszíteni testi erejéből.
Rájött, hogy a legfontosabb életcélt találnia, ezért szigorú
menetrendet kényszerített magára, és mániákusan ragaszkodott
hozzá.
Ha rend van, remény is van.
Rend nélkül semmi sincs.
Ma egyszerűen nem tudta rászánni magát. Visszaült az ágyául
szolgáló deszka tákolmányra, és azokra az időkre gondolt, amikor
megismerkedett Luckyval Vegasban. Színpadi komikusként lépett föl
Lucky szállodájában. Lucky arra járt, kirúgta, aztán megpróbálta az
ágyába csábítani. Elmosolyodott az emlékeken. Egy évvel később
ismét összefutottak. Neki akkor Olympia volt a felesége, Luckynak
Dimitri volt az ura. Csak összenéztek, és tudták, hogy többé nem
válnak el.
Az ő csodálatos, makacs, gyönyörű Luckyja. Mit nem adna, ha
most vele lehetne. Vajon mit csinálhat? Fölvették-e vele a
kapcsolatot az elrablói? Olyan nagy lett volna a váltságdíj, hogy
Lucky nem tudta kifizetni? Az lehetetlen. Ismerte Luckyt. Akkor is
megtalálná a módját, hogy kifizesse, ha egymilliárd dollárról lenne
szó.
Ismét hallotta a hangot – a halk, női nevetést. Most biztos volt
benne, hogy nem képzelődik.
– Van ott valaki? – kiáltotta. – Van itt valaki? – Csak hangjának
visszhangja tért vissza hozzá. És a szokásos csönd.
Talán a képzelete játszik vele kegyetlenül? Lehet, hogy valóban
megőrül.
Ha legalább ezt az átkozott bilincset le tudná szedni a lábáról! A
bokájáról már lenyúzta a bőrt a sok próbálkozással.
 Ledőlt úgynevezett ágyára, eltakarta az arcát, a szemét. Súlyos
köpenyként borult rá a csüggedés.
Lucky, Lucky, Lucky. Jaj… egyetlenem… miért nem mentesz
meg?
Félálomba merült, és azt képzelte, motorcsónakon szeli a tengert
– a gyors jármű utat vág a hullámzó habok közt, repíti a szabadság
felé.
Kislányos sikoly ébresztette föl. Nyomban fölült. A barlang
bejáratánál a húszas évei elején járó, fiatal lány állt, ma-donna-arcát
göndör, barna hajkorona fogta körül.
Biztosan álmodik. A lány csak vízió.
A lány a szája elé kapta a kezét, és riadtan mondott valamit
olaszul. Lennie nem beszélte ezt a nyelvet.
Istenem, ez a lány valóban létezik, gondolta. Hús és vér. Ő
A MEGMENTŐM.
– Hála Istennek, hogy itt vagy – kiáltotta. – Hála Istennek!
A lány ijedten, meglepetten nézett rá. Aztán megfordult, és
elfutott. Eltűnt Lennie szeme elől.
– Gyere vissza! – kiáltott utána Lennie. – Gyere vissza, bárki
vagy.
Nem bántalak. Az Isten verje meg – GYERE VISSZA!
A lány eltűnt.
Lennie pedig azon imádkozott, hogy a lány segítségért menjen,
mert nélküle elveszett ember.
 29. FEJEZET
Lucky nem vitt magával mást, csak a gyerekei és Lennie
ezüstkeretes fényképeit. Fölkapta a képeket, és szó nélkül kivonult
az irodájából.
Kyoko mellette ügetett, amint a kocsijához tartott.
– Mi történt? – kérdezte majdnem olyan leverten, mint amilyen
Lucky volt.
– Az az álnok, hazug gazember eladott! – sziszegte Lucky.
– Ki fogom nyírni. Hall engem, Kyoko? Ki fogom nyírni azt az
embert.

Segíthetek? – kérdezte Kyoko.

– Igen. Intézkedjen, hogy rögtön távolítsák el az irodából az
összes holmimat. Az íróasztalomat, a fotelomat, minden
bútordarabot, amelyik az enyém. És ha az a nő problémát okozna,
hívja az ügyvédemet.
– Elképzelhetetlen, hogy ilyesmi történjen – rebegte Kyoko. –
Nagyon egyszerű – mondta rezignáltan Lucky. – Bizalmasom és
üzleti tanácsadóm, Mr. Morton Sharkey elárult. De ne aggódjon,
Kyoko, ki fogom deríteni, miért – és szétrúgom azt a nyamvadt
seggét.
– Értesítsem Charlie dollárt, hogy távozott?
– Legyen szíves – mondta Lucky. Megpróbált uralkodni a dühén
és józanul gondolkodni. – Nem akarom, hogy ennek híre menjen a
stúdióban. Mondja Charlie-nak azt, hogy valamit sürgősen el kell
intéznem.
– Természetesen, Lucky.
– Nálam fog dolgozni, otthon, Ky, amíg nem rendezzük ezt a
dolgot. Megfelel? – Megtiszteltetés számomra.
Elküldte a titkárt Charlie-hoz, hogy nem megy vissza, beült a
kocsijába,.és az ezüstkeretes képeket az anyósülésre tette.
Lennie képe nézett föl rá. Ösztönösen fölkapta, és megcsókolta
az üveget.
– Hiányzol, egyetlenem – mormolta halkan. – Nagyon-nagyon
hiányzol.
Istenem, mi történik vele? Először Lennie, most ez. Minden
széthullik… minden.
 A könnyeivel küszködve indult el, és egyedül csak haza mehetett.
Aztán összeszedte magát, és fölhívta személyi ügyvédjét, Bruce
Greyt. Beszámolt a helyzetről.
Bruce legalább annyira megdöbbent, mint ő maga. – Hogy
hagyhatta ezt Morton? – kérdezte.
– Hagyta? – füstölgött Lucky. – Ő csinálta.
– Miért? – ámult el Bruce.
– Gőzöm sincs – mondta keserűen Lucky. – De ki akarom
deríteni. Addig is átküldőm a papírokat. Teljes beszámolót kérek
mindenkiről, aki részvénytulajdonos volt. Lássuk, eladták-e a
részvényeiket, vagy csak a nő javára szavaztak.
– Ez egyszerű lesz.
– A neve Donna Landsman. Ismerős?
– Sosem hallottam róla.
– Teljes képet akarok róla is. Ja igen, Bruce – még ma!
A gyerekek nem voltak otthon, amikor hazaért. Csönd volt és
nyugalom. Az ablakhoz ment, kinézett az óceán látványos partjára.
Hirtelen ötlettől vezérelve fölszaladt, sortot és pólót vett, és
lesétált a partra. Szerette a tengert. A séta közvetlenül a víz szélén
volt számára a legalkalmasabb, hogy közben összeszedje a
gondolatait.
Miért történik ez vele?
Mivel érdemelte ki?
Nem elég, hogy elvesztette Lennie-t?
Úgy érezte, minden összefog ellene. De nem így volt talán egész
életében?
De igen.
És talán nem sikerült mindig fölülkerekednie? De igen.
Oké, hát most is harcolni és győzni fog. Nem kérdéses.
Mire hazatért, jobban érezte magát. Meg tud birkózni a bajjal.
Meg fog birkózni a bajjal. Meg fogja találni a módját.
Bárcsak itt lenne Boogie. De éppen szabadságon volt, bár
szerencsére másnap már meg kell jönnie. Ilyen helyzetben szüksége
volt a barátok támogatására, és Boogie-nál nem volt hűségesebb
embere.
A srácok és CeeCee még mindig nem voltak otthon. Lucky
letelepedett a kuckójában, és Abe Panthert hívta. – Remélem, ülsz –
mondta.
– Mi a baj, kislány? – recsegte az öregember.
– Hányszor mondjam, hogy ne hívj kislánynak – jött az
automatikus válasz. Aztán pillanatnyi szünet. – A Panthert elvették
tőlem. És most kapaszkodj meg: kedvencedet, az unokád férjét,
Mickey Stollit szerződtették, hogy vezesse.
Abe fuldokolni kezdett a vonal túlsó végén.
Tudom, hogy nehéz fölfogni – mondta Lucky. – Arra gondoltam,
átszaladhatnék hozzád, tanácsért.
– Azt hiszem, szükséged lesz rá.
– A lényeg az, hogy átvertek. Majd elmesélem.
Lucky fölment, és gyorsan átöltözött.
Amikor menni készült, virágszállító kocsi állt meg a ház előtt. A
sofőr kiszállt, és egy kis tarka csokrot adott át neki.
Fölnyitotta a borítékot, elolvasta az odavetett üzenetet.
Elnézést a tegnap estéért.
Hamarosan hívlak. Alex.
Mi a csuda ez? Tíz a tízhez, Alex nem romantikus típus.
Nem mintha Lucky arra vágyott volna.
Nem mintha szüksége lett volna a férfira.
A névjegyet az asztalra dobta, és kisietett a házból.

Alex a Vegasba tartó gépen kapta a hírt. Lili közölte vele

telefonon, hogy az a hír járja: valaki átvette a Panther Stúdiót, és
Lucky Santangelot eltávolította.
– Nem lehet – mondta Alex. – Ki tenne ilyet?
– Állítólag valami üzletasszony. Senki nem tudja, kicsoda.
– Hogy történhetett ilyen gyorsan?
– Azt beszélik, ma délután parancsolta ki Luckyt a stúdió
területéről.
– Mit csinált? – komorodott el Alex.
– Mindenki erről beszél.
– Próbálj megtudni minél többet, Lili, és hívj föl a szállodában.
– Tin Lee telefonált. – Mit akart?
 – Szeretne látni, és köszöni a csodálatos rózsákat és a
meghívást.
– Miféle meghívást?
– Nem tudom, Alex. Nem tudom egyszerre nyomon követni a
szerelmi életedet és vezetni a boltot.
Alex értetlenül tette le. Miért köszöni Tin Lee a meghívást, amikor
ő csak annyit írt: „Elnézést a tegnap estéért. Hamarosan hívlak.
Alex”.
Hmm… Luckyt hívta. „Láthatnálak ma este? Hívj föl.” Neki küldött
rózsát.
A fenébe! Nyilván tévedés történt. Tin Lee kapta meg Lucky
virágát és levelét, Lucky meg nyilván a Tin Lee-nek szántat. Fölkapta
a kagylót, Lilit próbálta újra hívni. A légköri zavarok miatt nem volt
vonal.
Russel, a helyszínekért felelős, jókedvű menedzser a túloldalról
átült Alex mellé.
– Milyen volt Venus Maria a meghallgatáson? – kérdezte.
– Határozottan jó – felelte Alex. Nem volt kedve beszélgetni.
– Szerződtetjük? – Nem tudom.
– Le kéne csapnod rá – mondta Russel. – A srácaim megveszik
minden CD-jét. A koncertjein az első sorban csápolnak. A fiatalok
rajonganak érte.
Russel Alex legutóbbi három filmjében is dolgozott, és a rendező
adott a véleményére.
– Szerinted hogy hatna Johnny Romano mellett? – kérdezte.
– Óriási feszültséget tudnának sugározni együtt – lelkesedett
Russel.
– Talán igazad van – gondolkodott el Alex. – Amint Vegasba
érünk, fölhívom Freddie-t: Mondja meg neki, hogy próbafelvételt
csinálunk.
– Szerinted vállalja?
– A meghallgatást is vállalta, nem igaz?

Ron Machio, Venus legjobb barátja pár perces késéssel érkezett

a Third Streeten lévő, zsúfolt olasz étterembe, az Orso’s-ba. Ron
magas és karcsú volt, egyenes szálú, barna haját lófarokban hordta,
hosszú arca csontos volt.
 – Nos, hölgyem – nézett végig a teraszon bort kortyolgató
Venuson igazán az ötvenes évek divatja szerinti vagy.
Venus elmosolyodott. Örült, hogy Ron azonnal ráismert a
korszakra.
Csüccs – mondta. Örült a fiúnak. – Már rendeltem neked. Bort és
olasz tésztát. Én fizetem.
– Aztán meghívatjuk magunkat? – kérdezte Ron, lehuppant egy
székre, kinyújtotta hosszú lábát.
– Nem, Ron – felelte Venus. Én hívtalak meg téged is, magamat
is. Aki Alex Woodsnál jártam egy filmszerepért. Aki Oscar-díjat fogok
nyerni.
Ron szemöldöke fölszaladt.
– Igazán?
– Igazán. Szerintem, ha az ember nagyon akar valamit, képes
elérni. Itt vagyunk például mi ketten – tökéletes példa. Amikor L. A.-
be jöttünk, túró sem voltunk, és ma én vagyok a nagy szupersztár, te
pedig az én rendkívül sikeres rendezőm. Hihetetlennek látszik, ha
belegondolsz, hogy egyikünk sem végzett felsőbb iskolát.
– Az igazán sikeres emberek sosem járnak egyetemre – mondta
bölcsen Ron. – A legtöbbjük valójában lemorzsolódott diák. És a sok
szerencsétlen balfácán, akik végigizzadták a fiatalságukat az
egyetemen rabszolgaként az ő irodáikban köt ki.
– Végtelenül bölcs vagy, Ron. Talán a Nagymogul hatása? –
Szeretném, ha nem neveznéd így – bosszankodott Ron.
– Ha jobban megismernéd, rájönnél, hogy egész helyes.
– Harris Von Steppet igazán sok mindennek mondták már, de
helyesnek soha.
– Pedig az. Csak…
– Nagyképű – egészítette ki a mondatot Venus. – Ezt a szót
kerested?
– Venus – fenyegette meg az ujjával Ron. – Nagyon komisz tudsz
lenni.
A pincér letette a kagylómártásos tésztát.
– Szóval – folytatta Venus –, voltam meghallgatáson Alexnél, és
azt hiszem, tetszettem neki. Majd felhívja Freddie-t. – Freddie-t? –
vette föl a villáját Ron.
– Nem mondtam még? Freddie Leon lett az ügynököm.
 – Hűha… a legnagyobbak közé jutottunk.
– Ideje volt új ügynököt keresnem – kapott be egy falat tésztát
Venus.

És természetesen a legjobb kellett.

– Természetesen!
– Te kis csibész!
– Beszéltem már az új titkáromról, Anthonyról? – Neeem…
– Gyönyörű szőkeség – ugratta a fiút Venus. – Tudtommal
rajongsz a gyönyörű szőkeségekért, igaz, Ron?
– Meg akarsz kísérteni?
– Hát tennék én ilyesmit? – nézett rá ártatlanul Venus.
– Igen – tekerte a tésztát a villájára Ron. – Pontosan ezt tennéd.
– Mennyi idős a Nagymogul? – kérdezte Venus, mintha nem
tudná.
– Mit számít a kor?
– Csak mert nem kéne követned ezt az idősebb férfi-fiatalabb férfi
sablont. Annyira idejétmúlt. Nincs is szükséged rá.
– Éppen te mondod? – csattant föl Ron. – Emlékszik még,
hölgyem, Cooper életkorára? Minimum húsz évvel öregebb nálad.
– Az, és nézd meg, hová juttatott – bólogatott bánatosan Venus.
– De ha már a kapcsolatoknál tartunk – folytatta Ron. – Mi van a
masszőröddel?
– Ja… Rodriguez – sóhajtotta Venus, és játszott a karcsú
csuklóját borító ezüst karperecekkel.
– Olyan, amilyenre számítottál?
– Senki sem olyan, mint amilyenre az ember számít – sóhajtotta
vágyakozó mosollyal Venus. – Azt hiszem, tűrhető.
– Csak tűrhető?
– Tudod, Ron, Cooper után…
– Ó, szóval Cooper hírneve nem alaptalan? Venus halkan
nevetett.
– Nem volt Coopernál jobb szeretőm. Sokáig kereshetek, amíg
hasonlóan jót találok.
– Ah… – mondta Ron. – Ha képes lett volna a nadrágjában
maradni.
 – Az – helyeselt Venus. Belement a tréfába. – De ahányszor
lehúzta a cipzárt a gatyáján – kiesett az agya! Elnevették magukat.
– Ami ezt az Anthonyt illeti… – kezdte Ron.
Venus elvigyorodott.
– Jaj, te rosszéletű! – Aki mondja.
– Meginnál nálam egy kávét, mi?
– Hát… ha ragaszkodsz hozzá.
 30. FEJEZET
Abe Panther több mint tíz esztendeje nem hagyta el omladozó,
vén kúriáját: azóta, hogy egy nagyobb gutaütés kivonta a filmszakma
mindennapi taposómalmából. Amikor eladta a stúdióját Luckynak,
szentül hitte, hogy a stúdió nemcsak akkor lesz még a lányé, amikor
ő meghal, de azután is. Földühítette a hír, hogy valaki
megkaparintotta a Panthert, hát még ha az is igaz, hogy unokájának
címeres tolvaj férje, Mickey Stolli lesz újra a főnök.
Lucky érkezése előtt fölhívta az unokáját, Abigaile-t, hogy
kiderítse, mi az igazság. Abigaile igazi hollywoodi hercegnő volt,
erőszakos és kapzsi, csak a vendéglátásnak és a nagy partiknak élt.
Amikor Abe eladta a stúdióját Luckynak, a sértődött Abigaile egy
ideig nem beszélt vele. Csak miután Mickey-t kinevezték az Orpheus
élére, állt szóba Abigaile ismét a nagyapjával.
És most Abe telefonált, és meg akart tudni valamit. Abigaile nem
volt a segítségére.
– Majd hivatalos nyilatkozatot fognak tenni – közölte kimérten, és
többet nem volt hajlandó elárulni.
– Tudom – felelte komoran Abe. – De én azt szeretném tudni,
hogy most mi folyik.
– A téma bizalmas természetű – felelte Abigaile, aki még mindig
neheztelt a nagyapjára, aki feleségül vetterégi élettársát, az Inga
Irving nevű, jelentéktelen svéd színésznőt. – Mickey megöl, ha
bárkinek elmondom.
– De én nem vagyok bárki – zsémbelt Abe. – Én a nagyapád
vagyok. – Megbeszélem Mickey-vel, és visszahívlak.
Abe a teraszon ült, jókora havannát szívott, amikor Lucky
megérkezett. Lucky kétfelől megcsókolta az öreg arcát, s magában
csodálkozott a szívósságán.
Ülj le, kislány – mondta az öreg, és elmesélte a beszélgetést
Abigaile-lel.
– Jellemző – gyújtott cigarettára Lucky.
– Ki árult el? – hajolt közelebb a lányhoz Abe, és összeszorította
sárgás műfogsorát.
– Morton Sharkey – fújta ki a füstöt Lucky. – Ki akarom deríteni,
hogy miért.
 – Fölfoghatatlan, hogy történhetett a tudtod nélkül – nyitotta szét
a fogsorát Abe, hogy szippantson a szivarból. A kétféle füst a
levegőben összeelegyedett.
– Nem annyira – mondta Lucky. – Minden titokban történt.
Összehívtak egy igazgató testületi tanácsot, de engem nem
értesítettek.
– Senki nem riasztott?
– Ki akartak tenni, Abe – mondta nyomatékkai a lány. – Ezért
eszük ágában sem volt figyelmeztetni. – Igen, igen – motyogta az
öreg.
– Miért hagytam, hogy Morton rábeszéljen a részvényeim ilyen
nagy részének az eladására? – dühöngött Lucky. – Mi ütött belém?
Ötvenegy százalékot meg kellett volna tartanom, hogy
megvédhessem magam.
– Hát miért nem tetted azt? – kérdezte Abe.
– Mert készpénzre volt szükségem, és megbíztam Mortonban.
– Ügyvédben sose bízz.
– Ne szidj már te is – csattant föl a lány. – Úgyis emésztem
magam. – Van valami terved, kislány?
Lucky fölállt, sétálni kezdett a virágokkal szegélyezett teraszon.
– Vissza fogom szerezni a Panthert, Abe. Majd meglátod.
Mindkettőnk miatt.
Abe kárálva nevetett. Biztos volt benne, hogy Lucky mindenre
képes.
– Ez az – pöfékelt hatalmas szivarjával. – Ha van ember, aki el
tudja kapni őket, fogadok, hogy az te vagy.
Inga Irving jött ki a házból, és üdvözölte Luckyt. Az egykor
rendkívül szép Inga nagy csontú, széles arcú, elégedetlen
arckifejezésű asszony volt az ötvenes évei vége táján. Réges-régen,
amikor Abe még Hollywood első számú filmcézárja volt, abban a
reményben hozatta el Ingát svéd szülőhazájából, hogy filmsztárt
faragjon belőle. Nem sikerült. Ingát megkeserítette az elmaradt siker.
Két éve aztán Abe végül feleségül vette. De ettől sem lett
derűsebb.
– Lucky – biccentett szokásos, felsőbbséges modorában Inga.
– Inga – felelte Lucky, aki már hozzászokott a svéd asszony
állandó rosszkedvéhez.
 – Ideje szundítanod egy kicsit, Abe – jelentette be szinte
fenyegetően az asszony.
– Nem látod, hogy itt van Lucky? – bökött a szivarjával dühösen a
felesége felé az öreg.
– Majd visszajön máskor – közölte határozottan Inga.
Abe még ellenkezett, de Inga nem tűrt ellentmondást. A
markában tartotta Abe kilencvenéves mogyoróit.
– Oké, Abe – csókolta meg az öreget Lucky. – Úgyis mennem
kell.
Inga arcán diadalmas mosoly suhant át. Végre olyan szerepet
talált, amelyet kiválóan játszott. Ő volt az egykor oly nagy Abe
Panther őrzője.
Lucky beült a kocsijába, és haza hajtott. Munka várt rá.

– Hogy lehettél ilyen hülye! – ordította a telefonban Alex.

– Ne haragudj – mentegetőzött Francé immár harmadszor.
– Ne haragudjak? Hogy lehetett azt a rohadék virágot meg azt a
rohadt névjegyet elcserélni? – kiabált a férfi. – Amikor vettem
magamnak a fáradtságot, hogy azt a névjegyet magam írjam meg.
Hülye vagy, Francé?
– Sajnálom, Alex – mentegetőzött újra a lány, és távolabb tartotta
a fülétől a kagylót.
Alex maga sem tudhatta, vajon Francé nem szándékosan
cserélte el a csokrokat. Bár a románcuk már régen lezárult, Francé
is meg Lili is nagyon féltékenyek voltak Alexre. Bizonyára kitalálták,
hogy Luckyval töltötte az éjszakát, és összeesküdtek, hogy Lucky ne
a neki szánt csokrot kapja. A hűség és a féltékenység nem fér
össze.
– Mit tehetnék? – szipogott Francé.
Semmit – mondta epésen Alex. – Mondd le Tin Lee-t. Mondd neki
azt, hogy Vegasban kell maradnom. Luckyval majd beszélek én.
Add meg az otthoni számát.
Lili szólt be Alexnek pár másodperc múlva.
– Nincs meg a száma, Alex.
 Alex biztos volt benne, hogy szándékosan nehezítik meg a
dolgát.
– Akkor hívjátok föl Freddie titkárnőjét.
– Igenis, Alex. A mobilodon el tudunk érni?
– Egén. Most indulunk a szállodából.
– Rögtön visszahívlak.
– Egy pillanat – mondta Alex. Halálosan fölbosszantotta mindkét
titkárnője. – Még nem fejeztem be.
– Tessék, Alex – mondta a mindig türelmes Lili.
– Freddie hívjon föl.
– Van számára üzeneted, ha most nem tudnánk elérni?
– Van. Holnap délutánra hozzon össze egy próbát Venus
Mariának Johnny Romanóval.
– Meglesz, Alex.
Alex lecsapta a kagylót, és átvágott a szálloda előcsarnokán,
mert Russel meg a többiek már az épület előtt várták. Amint
céltudatosan haladt a zsúfolt csarnokban, érezte a játékasztalok
erőteljes csábítását. Hajdanán veszett játékos volt. A terapeutája
segítségével aztán nagy nehezen leszokott a játékról – miután alig
egy év alatt a fenekére vert egymillió dollárnak. De most érezte,
hogy egyetlen beteges szenvedélye nem múlt el nyomtalanul.
A csapata odakinn a szikrázó szökőkutakat nézte. A
terepszemlére Alexet elkísérte az operatőr, az egyik producer, az
első asszisztens, a díszlettervező és még egy csomó munkatárs.
Russel bemutatta a környék jó ismerőjének, Clyde Lomasnak, a
pirospozsgás Las Vegas-i bennszülöttnek,akinek hosszú, gyászos
képéhez sehogy sem illett apró, pisze orra.
Kezet fogtak. Clyde-nak izzadt a tenyere, amitől Alex még
morcosabb lett, hiszen alig várta, hogy bejusson egy fürdőszobába,
és lemoshassa a kezéről Clyde izzadságát.
– Meg szeretnék mutatni pár fantasztikus helyszínt – harsogta
hangosan Clyde. – Magam fedeztem föl őket. Öt házról és három
szállodáról lenne szó.
Alex az órájára pillantott.
– Lesz időnk minderre? – fordult Russelhoz.
– Remélem – felelte Russel. – Este nyolcra foglaltunk helyet a
repülőre visszafelé. De ha itt akarsz éjszakázni, azt is elintézhetem.
 – Nem gondoltam ilyesmire – válaszolta Alex. Ha el tudná érni
Luckyt, inkább vele töltené az estét.
– Szólj, ha meggondoltad magad – figyelmeztette Russel. –
Nekem mindegy.
Beszálltak a nagy, légkondicionált furgonba, és elindultak.

Lucky már le akarta mondani a vacsorát a Morton’s-nál

Venusszal, de meggondolta magát. Miért tenné? Hiszen mindenki
ezt várná tőle – hogy elbújjon a kíváncsi szemek elől.
Hollywood. A lelkiismeret nélküli város. Egyetlen hatalmas
játszótér – csak fiúk számára. És minden bizonnyal örömmel
hallanák, hogy Lucky Santangelot sikerült elüldözni.
Nem adja meg nekik ezt az örömöt. Közéjük megy, emelt fővel,
hogy mindenki lássa. Ez úgyis csak múló kellemetlenség.
Mire hazaért, CeeCee is otthon volt már a gyerekekkel. Játszott
egy kicsit Mariával, aztán megcumiztatta Ginot. Végül a mindig
derűs CeeCee-re bízta a lefektetésüket.
Valamivel hat után egy küldönc jókora borítékot hozott neki az
ügyvédjétől. Fölvitte a kuckójába, kinyitotta, és belemélyedt a
tartalmába.
Donna Landsman. Üzletasszony. Az ellenséges természetű
bekebelezés királynője. Vállalatokat rabol, kis cégeket vásárol föl,
kifosztja őket, aztán profittal túlad rajtuk.
Lucky nem értette. Ha Donna Landsman olyan nagy hatalmú
üzletasszony, minek neki a Panther? A stúdiónak jelentős adósságai
vannak, sok időbe telik, amíg képes lesz ismét profitot termelni.
Eladni sincs belőle mit, hacsak ez a nő nem akarja fölszámolni a
stúdiót, hogy az értékes földterületet adja el.
Igen! Nyilván ez a célja. Csak ez lehet.

Ami a többi befektetőt illeti, a papírok szerint a részvényeikért a

vételi ár dupláját kapták. Lucky sejtette, hogy mivel a befektetőket
Morton beszélte rá annak idején a vételre, nyilván az eladásra is ő
bírta rá őket.
Hmmm… Fog a pénzt, és fuss. Miért ne? Jövedelmező üzlet.
 Az iratok azt mutatták, hogy Donna Landsman a részvények
harminckilenc százalékát szerezte meg. A fennmaradó
részvényesek közé tartozott a Conquest Befektetések – egy
bahamai székhelyű cég akik megtartottak tíz százalékot. Mrs. I.
Smorg, akit egy pasadenai ügyvéd képviselt hat százalékot tartott
meg. Aztán jött Morton Sharkey az öt százalékával. Egészen biztos,
hogy ő vette rá a többi részvényeseket, hogy Donna Landsman
javára szavazzanak.
Az Isten verje meg Morton Sharkey-t, amiért ezt tette vele.
Lucky ült, járt az agya.
Biztosan oka volt Mortonnak, hogy ezt tegye. Mindig, mindennek
van oka.
Holnap, ha Boogie megjön a vakációról, meg fogja bízni, hogy
nyomozza ki Morton indítékát. Boogie hosszú évek óta dolgozott
neki, és ha van mit kideríteni, hát ő rá fog bukkanni. Nem gond.
Addig pedig nem tehet mást, mint hogy vár.
 31. FEJEZET
Robertsonnak rosszindulatú, ibolyakék macskaszeme volt. Ez a
szem mindenüvé követte Brigette-et Michel Guy vacsoráján. Azt
sugározta: Tűnj el az életemből, és sose gyere vissza.
– Gyűlöl – súgta Nonának Brigette.
– Persze, hogy gyűlöl – bólintott Nona. – Miért ne gyűlölne:
Mostantól te leszel a sztár.
– Ugyan már – mondta Brigette. – Hiszen olyan híres, mit
érdeklem őt én?
– A modell pályafutása rövid – mondta bölcsen Nona. – Ezt ő is
tudja. Te vagy a fölfelé ívelő szakaszban. – Komolyan? – Ne játszd
itt nekem a hülyét. Te is tudod. Mindenki tudja.
Érdekes pár napjuk volt. Ígéretéhez híven, Michel Guy rendkívül
zsíros szerződést csikart ki a Rock ‘n Roll Farmerból. Mihelyt a cég
aláírta az exkluzív és rengeteg pénzt hozó szerződést, Brigette-et
Luke Kasway stúdiójába küldték, kimerítő fotózásra. A
reklámügynökség Zandinóval szerette volna párosítani, de Nona
megvétózta a dolgot, mert nem tetszett neki az ötlet, hogy a leendő
félje modellként szerepeljen. – Nona tulajdonképpen egy kicsit sznob
volt. Zandino helyett tehát Isaac, a fiatal, fekete, tépett hajú, rap-
sztár stílusú modell lett Brigette partnere. Brigette-nek tetszett a fiú.
Megadták egymásnak a telefonszámukat, de eddig még egyikük
sem élt a lehetőséggel. Brigette-ben azonban érlelődött a szándék,
hogy fölhívja a fiút.
A fényképek elkészítése az egész napot igénybe vette, a
reklámügynökség mindenkinek gyorsított tempót parancsolt.
Amikor meglátta a képeket, Brigette alig tudott megszólalni. Luke
Kasway zseni volt, az ő képein Brigette káprázatosan nézett ki.
– Ne áltasd magad – intette akkor Nona. – A világítás az oka.
Gondolj mindig arra, hogy nézel ki reggel.
De mindketten tudták – ahogyan Michel és Luke is –, hogy
Brigette-ből hamarosan sztár lehet.
Nona szerencsésen kifogott egy tágas, kétszintes lakást, amely a
Central Parkra nézett. Az anyja egyik barátjáé volt, aki egy évre
átruccant Európába. A három fiatal nyomban odaköltözött.
Brigette tulajdonképpen sajnálta, hogy ott kell hagynia Annát –
megszokta a biztonságot, amelyet az nyújtott, hogy mindig volt vele
valaki. Ugyanakkor megértette, hogy ideje a saját lábára állnia, és
nem mindig a múlton rágódnia.
Brigette Stanislopoulos meghalt.
Brigette Brownra teljesen új élet várt.
Fölhívta Luckyt, és beszámolt neki.
– Minden oké, amíg nem egyedül laksz – mondta Lucky.
– És nagyon vigyázz: bajba kerülni könnyű, kimászni belőle annál
nehezebb.
– Jól érzi magát? – kérdezte Michel, aki hangtalanul lopózott a
lány mögé.
– Ó, igen – felelte Brigette. Hízelgett neki, hogy Michel ilyen sokat
foglalkozik vele. – Csodálatos ez a parti.
– Magácska pedig csodálatos ifjú hölgy – súgta a férfi. –
Fantasztikus.
– Komolyan, Michel? – nézett a férfira szerelmesen ragyogó
arccal Brigette.
Michel a füléhez hajolt, a lehelete fokhagymától bűzlött.
– Aurora igent mondott a címlapunkra. Rögtön akarja. Holnap
elmegy Aritonióhoz, a fotóshoz, és holnapután ő fogja fényképezni.
Elmondom Nonának a részleteket.
– Maga olyan okos! – lelkendezett a lány.
Michel arcán mosoly suhant át. – Nekem nem kell hízelegnie, ma
chérie.
Brigette imádta, amikor Michel az anyanyelvén beszélt. Ez
annyira szexi volt!
– Tényleg együtt élt Robertsonnal? – kérdezte merészen.
A fakó-kék tekintet Brigette szemébe mélyedt.
– Miért kérdezi?
Brigette nem akart kíváncsinak látszani. – Csak… érdekel –
mondta zavartan.
– Néha igen… néha nem – felelte titokzatosan a férfi. – Jól…
megértjük egymást.
Brigette észrevette, hogy Robertson most is nézi. Talán ő
másképp értelmezi a megértést, mint Michel.
– Szóval, drágám, elégedett a dolgok alakulásával? – érintette
meg a lány karját Michel. – Nagyon.
 – Örül, hogy beléptem az életébe, amikor megtettem? – Az
időzítés tökéletes volt – mosolygott Brigette.
– Tudja, Brigette – mélázott el a férfi – magácska nem olyan, mint
azok a csinos középnyugati amerikai lányok. Magácska szinte
európainak látszik.
– Európai vagyok. Édesanyám görög volt, de évekkel ezelőtt
meghalt. Édesapám olasz volt.
– Ah… milyen érdekes kombináció! Ez magyarázza hát, hogy
fiatal korához képest miért olyan… érzéki.
– Érzékinek tart, Michel? – kérdezte mohón Brigette.
– Igen, ma petite. Amerika nyomban magába fog szeretni.
Brigette régen engedte meg magának, hogy flörtöljön, de igazán
szédítő érzés volt. Az is vonzotta, hogy Michel jóval idősebb. Talán
érett férfira lenne inkább szüksége. A fiatal srácokkal mindenesetre
nem volt szerencséje.
Michel megfogta és gyöngéden megszorította a kezét.
– Maradjon itt a vendégek távozása után – mondta sokat
sejtetően.
– Sok megbeszélnivalónk van. – És Robertson?
– Van saját lakása. Ma haza fog menni.
Brigette alig várta, hogy elmondhassa Nonának.
– A parti után itt maradok – jelentette be. – Michel beszélni akar
velem.
– Értem. – Nona nem lelkesedett az ötletért. – Letámadott, mi?
– Szó sincs róla – háborodott föl Brigette. – Egyszerű… hivatalos
beszélgetésről van szó.
– Én figyelmeztettelek – mondta Nona. – Michel igazi nőcsábász
azzal a fura akcentusával. Te pedig egyszerűen friss hús vagy neki.
– Köszönöm szépen.
– És Robertson? Ő majd szépen végignézi, amint ti… hivatalosan
beszélgettek?
– Van egy megállapodásuk.
– Kisanyám, te bedőlsz a világ legrégibb szövegének! Utána meg
majd azt mondja: „Bocs, fantasztikus volt, de most vissza kell térnem
a barátnőmhöz, mert csuda pipa”.
– Úgy látom, nem sokra tartasz – mérgelődött Brigette.
 – Csak aggódom érted, és vigyázni szeretnék rád. – Nona ezt
komolyan gondolta. – Alig szereztél tapasztalatokat a férfiakkal. Tim
Wealth, az olcsó filmsztárocska. Abátyám, a mániákus hippi. Meg az
a gazdag kokós, aki el is jegyzett. Tudtommal ennyi az egész. Vagy
kihagytam valakit?
– Valóban nem éltem normális életet – ismerte be Brigette.
– De attól a jövőben még élhetek.
– Michel Guy nem az – komorodott el Nona. – Csak bújj ágyba
vele, és már úton is vagy a nagy semmi felé.
Brigette úgy érezte, hogy Nona kioktatja.
– Majd jövök – zárta le a beszélgetést. – Ne várj meg.

– Freddie Leon telefonált – mondta Anthony. Titkon szemügyre

vette Ront, és ugyancsak tetszett neki, amit látott. – Mit akart? –
kérdezte Venus.
– Próbajátékot szervezni neked holnap délutánra Johnny
Romanóval.
– Próbajátékot – húzta el a száját Venus. – Nem szoktam próbát
játszani.
– Meghallgatásra sem szoktál menni – mondta találóan Ron. –
De Alex Woodsnak megtetted.
– Miért nem csinál velem próbafelvételt?
– Föltételezem, hogy olvastad a kritikákat előző alakításaidról? –
kérdezte epésen Ron. – Szerencsésnek tarthatod magad, hogy
egyáltalán ki akar próbálni.
Venus dühös pillantást vetett Ronra.
– Ne felejtsd el, hogy azok közül a filmek közül az egyik a tiéd
volt.
– Mr. Machio – szólt közbe Anthony, hogy elsimítsa a vitát. –
Lelkes rajongója vagyok. A Sztárok nyarában egyszerűen
csodálatos volt a koreográfiája és a rendezése.
– Nagyon kedves. Köszönöm – mondta Ron, aki csak most vette
észre Anthonyt.
– Ne haragudj, Ron – Venus élvezte a helyzetet. – Még be sem
mutattam neked rendkívüli angol titkáromat, Anthony Redigiót.
 – A Redigio inkább olasz névnek hangzik – mosolygott Ron.
– Édesapám olasz – felelte Anthony.
– Az enyém is – mondta Ron. – A mi Venusunk szereti az
olaszokat. – Én is – mondta merészen Anthony.
Találkozott a tekintetük. Venus elfojtotta diadalmas mosolyát.
Egy pillanatra valóban a szerelem istennőjének érezhette magát.
– Megnézetted azt a levelet, Anthony? – kérdezte.
– Átküldtem a biztonságiaknak – rendezgette buzgón az
íróasztalon a papírokat a fiatalember.
– Helyes. Hívd föl nekem Freddie-t, aztán hozz kávét Ronnak. A
másik szobában leszek.
Ron mosolyogva csóválta a fejét.
– Kilátszik a lóláb, te kis csibész – súgta.
– Téged sem féltelek – felelte vidáman a lány.
Freddie most is higgadtan és színtelenül beszélt.
– -A próbajátékot feltétlenül meg kell csinálni.
– És ha híre megy? – rémüldözött Venus. – Még azt fogják hinni,
elbizonytalanodtam, és mindent megteszek, csak hogy szerepet
kapjak.
– Szó sincs róla. Különben azt hiszem, úgyis megkapod azt a
szerepet. Tetszettél Alexnek.
– Igazán? – derült föl Venus. – Mit mondott?
– Hogy olyan dolgokat tudna kihozni belőled, amilyeneket még
senki nem látott.
– Ellenállhatatlanul szexinek talált? – tréfált Venus.
– Mit számít, hogy igen, vagy nem? Nem baszni, hanem dolgozni
fogsz vele.
– Juj, Freddie! – mímelt mű felháborodást Venus. – Sosem
hallottalak még csúnyán beszélni.
– Te kihozod belőlem, Venus.
Venus alig hitte, hogy Freddie végre emberi hangot használt –
mindig olyan hűvösen és higgadtan viselkedett.
– Oké, megcsinálom – határozta el magát. – De csak mert te
mondod.
A dolgozószobában Ron és Anthony kezdtek összemelegedni.
– Imádom az összes munkáit – mondta éppen kellő tisztelettel
Anthony. – Láttam az összeset.
 Ron boldogan itta a dicsérő szavakat.
– Nápolyban születtem – kezdte Anthony. – Kétéves voltam,
amikor a szüleim Londonba költöztek. Egy éve jöttem L. A.-be.
Venus a második munkaadóm. – A lányra pillantott.
– Isteni nála dolgozni.
– Igazán nem mondhatsz mást – vigyorodott Venus.
– Nem is, nem vagyok ostoba! – felelte huncutul és egy csöppet
affektáltan Anthony.
Hol lakik? – kérdezte Ron.
Venus szinte hallotta Ron gondolatait. Hol lakik, Anthony, hogy
délután odamehessek, és megszorongassam azt a szép, izmos
testét. Micsoda kéjsóvár disznó!
– Nyugat-Hollywoodban – felelte Anthony. – Bérelt lakásban. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Egy ideig egy barátommal éltem ott, de
ő… megbetegedett, és hazament.
– Ezt szomorúan hallom – gyúlt rögtön részvét Ronban. – És
maga…
– Ó, én egészséges vagyok – vágott közbe gyorsan Anthony. –
Évente kétszer megvizsgáltatom magam.
Ron bólintott.
– Sajnos ma nem olyan a világ, mint régen. – Nosztalgikusan
fölsóhajtott. – Ah… azok a vad idők.
– Ron a vad idők királya volt, nem igaz, szépségem? – mondta
Venus.
– Bizony, édesem. Ha az emlékezetem nem csal, én voltam a
király, te meg a királynő.
– Volt idő, amikor együtt laktunk – mosolygott az emlékeken
Venus. – Rengeteget röhögtünk. A portás minden jóképű fickót
végigmért, aztán megkérdezte:„Venushoz vagy Ronhoz?”
– Sajnálattal kell kijelentenem, hogy túlságosan fiatal vagyok,
ezért a vad időket még nem élvezhettem – sóhajtotta bánatosan
Anthony.
– Hány éves? – kérdezte Ron. – Huszonegy.
– Kölyök.
– Tapasztalt kölyök’.
– Ezt örömmel hallom – támaszkodott Anthony íróasztalának
sarkára Ron. – és a kölyöknek… van éppen valakije?
 – Nincs – pillogott lányosán hosszú szempilláival Anthony. – És
önnek?
– Nekem van – vallotta be kissé vonakodva Ron. Anthony
merészen Ron szemébe nézett. – Kár.
– Gyerünk, Ron – mondta Venus, mert úgy vélte, a két fiú eleget
volt már együtt. Hadd növekedjék csak a szexuális feszültség. –
Megmutatom a tornatermemet. Olyan fantasztikus, hogy össze
fogod csinálni magad!
– Finom úrinő! – sóhajtotta Ron.
– Hát nem ezért lettünk nyomban jó barátok? – fogta kézen a
barátját Venus, és magával cipelte.

Clyde Lomas lassan megőrjítette Alexet. A fickó és harsogó

hangja nagyon idegesítették. Valahányszor beléptek egy házba,
Clyde rázendített, mint valami őrült ingatlanügynök, aki
mindenképpen el akar adni.
– Ez itt a csapokkal fölszerelt bár. Ott a fogadóterem.
Biztosíthatom önöket, hogy ebben a házban csodálatos partikat
lehet rendezni. Két szabadtéri tűzhely, egy benti és egy kinti
pezsgőfürdő, egy fekete fenekű úszómedence, és hét fürdőszobás
hálószoba. A konyhában négy tűzhely és két mosogató van.
– Nem akarom megvenni ezt a rohadt házat – mondta kimerülten
Alex. – Csak meg szeretném nézni.
Clyde hosszú, gyászos képe még bánatosabb lett.
– Sajnálom, Alex – mondta megtört szívvel. – Csak segíteni
próbáltam.
– Sokat segített – mondta a mindig minden konfliktust elsimító
Russel. – Csak Alex a maga módján szereti csinálni a dolgokat.
Alex immár a harmadik házat nézte meg. Stábjának tagjai
szorosan a nyomában. Amikor megtervezte a beállításokat, lelki
szemeivel tisztán látott minden egyes képkivágást. Mihelyt belépett
egy helyszínre, tudta, hogy jó lesz-e,vagy sem, nem volt szüksége
kiegészítő információra. És Clyde Lomasra végképp nem volt
szüksége.
 A harmadik ház véletlenül tökéletes volt. Hatalmas kúria volt ez
egy golfpálya szélén. Alex megbeszélte a dolgot az operatőrrel és a
díszlettervezővel, és ők is egyetértettek. Alex Russelhoz fordult.
– Állapodj meg velük.
Hány napra? – kérdezte Russel.

Mi áll a munkatervben?
– Négy. A biztonság kedvéért öt napra veszem ki.
Alex kisétált a medencéhez, és mobil telefonján Lilit hívta.
– Azt ígérted, hogy visszahívsz Lucky otthoni számával – mondta
bosszúsan.
– Nem tudom megszerezni – felelte Lili.
– Micsoda? – Alex ehhez nem volt hozzászokva.
– Freddie titkára közölte, hogy a szám titkos. Nem adhatja meg
senkinek.
– Rohadjon meg. Mondd meg Freddie-nek, hogy nekem kell az a
szám.
– Bocs, Alex, de megpróbáltam. Freddie azt mondta, Lucky
engedélye nélkül nem adhatja meg.
Alex rájött, hogy nem erőltetheti tovább a dolgot, ha nem akar
nevetséges és szédült szerelmesnek látszani.
– Mi a legújabb hír a Pantherről? – változtatott témát.
– Megtudtam, hogy egy üzletasszony szerezte meg a Panthert.
Azt beszélik, besétált Lucky irodájába, és kiparancsolta Luckyt a
stúdió területéről.
– Lesz az ügynek valamilyen hatása a Gengszterekre?
– Freddie szerint minden megy tovább a maga útján.
– Ismeri a nőt?
– Tudtommal nem.
– – A büdös életbe! – dühöngött Alex. – Igazán beszélnem kell
Luckyval. Hogy is hívják a titkárát? – Kyoko?
– Az. Tőle szerezd meg Lucky számát.
– Megpróbáltam elérni, de nincs a stúdióban. Föltehetőleg
Luckyval együtt hagyta el a terepet.
– Gondolkozz Lili. Hívd föl otthon.
– Igenis, Alex. Ott hogy mennek a dolgok?
– Megtaláltuk a Romano játszotta figura házát. – Nagyszerű.
 – Mi lesz a próbajátékkal?
– Holnap délutánra mindent megszerveztünk. Lesz sminkes és
fodrász is. Venus egyre jön, Johnny kettőre. Háromra mindketten
készen állnak majd a felvételre. Így megfelel?
– Remekül dolgoztál, mint mindig, Lili. Francé megmondta Tin
Lee-nek, hogy nem megyek haza?
– Azt hiszem. És anyád kétszer telefonált. – Mit akar?
– Talán föl kéne hívnod.
– Hívd te. Én elutaztam.
– Hazajössz még ma?
– Szerezd meg Lucky számát, és akkor megmondom. –
Kikapcsolt, zsebre vágta a készüléket, és visszament a többiekhez.
– Mehetünk a következő helyszínre? – kérdezte Russel.
– Gyerünk – felelte Alex. – Ma mindenképpen el akarok utazni
innen.
 32. FEJEZET
A Morton’s volt a szakma kedvenc helye. Mindig tele volt
hollywoodi potentátokkal, itt volt érdemes mutatkozni. Amikor Lucky
belépett, minden fej felé fordult. Ma ő volt a szenzáció, és ezt tudta
mindenki.
Korábban érkezett Venusnál, és nem akart a bárnál várakozni,
inkább követte a főpincért az asztalukhoz, olyan emberek között,
akik mind ismerték. Megcsókolta Amold Kopelson producert és
eszes feleségét, Anne-t. Integetett Marvin Daviséknek, megállt pár
szóra Joanna és Sidney Poitier asztalánál, üdvözölte Mel Gibsont,
csókot dobott Charlie Dollamak, és végre célhoz ért.
Amint leült, Charlie fölállt, és odasündörgött.
– Hé – húzta a szót, miközben ingét a nadrágjába gyűrte. Zilált
volt, mint mindig. – Hát tudod… nem találok szavakat. Lucky
kesernyésen elmosolyodott.
– Sajnálom, Charlie. Előre nem látott körülmények.
– Egén… hallottam – húzott oda egy széket a férfi, és leült.
– Ahogyan ebben az étteremben mindenki – sóhajtotta Lucky.
– Igazán szólhattál volna. Csomagolásban világbajnok vagyok.
– Ez csak múló állapot, Charlie. Visszajövök.
A férfi közelebb hajolt.
Megmondanád az igazat? Hogy mi van mögötte.
Ostoba voltam. Kiszúrtak velem. Mondjuk így. De még egyszer
nem fog megtörténni.
– Nézd, Lucky – nézett az életében először őszintén a lány
szemébe Charlie –, sose feledd, hogy rám mindig számíthatsz.
– Kösz, Charlie, hálás vagyok érte.
– Kivel vacsorázol? – Venusszal.
– Ó, Venusszal. Nem akarsz összehozni vele? – Kávézz velünk –
javasolta Lucky.
– Talán – állt föl Charlie.
– Bekeményítettél, Charlie?
– Bébi, rajtam már csak egy van, ami kemény: a fejem. Sose nő
be a fejem lágya!
Venus pár perc múlva futott be. Egy pillanatra megállt az ajtóban,
hogy mindenki észrevegye. Kellőképpen szexi volt fehér Thierry
Mugler kosztümjében és dögös, hosszú szárú, fűzős csizmájában. A
főpincér Lucky asztalához vezette. Venus megállás nélkül ment,
mert tudta, ha valahol megáll, mindenütt meg kell állnia.
Venus mindig fenséges borzongással töltötte el, hogy ekkora
sztár, hiszen nem felejtette el a szerény-kezdeteket. Ha tehát valaki
üdvözölni kívánja, jöjjön majd oda hozzá, ha már ül. , Lucky fölállt a
közeledtére. Megölelték, megcsókolták egymást, hiszen őszintén
örültek egymásnak.
– Úgy örülök – lelkendezett Venus. – Hiányoztál.
– Te is nekem – felelte Lucky. – Bár jobb, ha én mondom meg,
mielőtt mástól hallanád: nem ez az életem legboldogabb estéje.
Figyelmes pincér jelent meg az asztaluknál. Lucky Perrier-t
rendelt, Venus inkább Margaritát.
– Mi történt? – kérdezte Venus, mihelyt a pincér hallótávolságon
kívül volt.
– A Panthert ma elvették tőlem – dobolt az asztalon Lucky. – És
kitettek a stúdióvezetői állásomból.
– Ne hülyéskedj! – kiáltott föl Venus. Nem tudta elhinni. – Ugye
viccelsz?
– Bárcsak viccelnék. De azért ne itasd az egereket. Vissza fogok
térni, aztán lesz nemulass.

Abban biztos vagyok. Ki szerezte meg a stúdiót?

– Ez a legkülönösebb. Nem valamelyik nagy tröszt, hanem egy
nő, akiről az a hír járja, hogy szívesen kebelez be mindenféle
cégeket. Nem tudom, miért, de nagyon meg akarta szerezni a
Panthert, és sikerült neki.
– És ő vezeti majd a stúdiót?
Lucky keserűen nevetett.
– Ettől tényleg ki fogsz feküdni. Tudod kit hívott meg a stúdió
élére? Mindkettőnk kedvencét, Mickey Stollit.
– Megáll az eszem! – hüledezett Venus.
– Pedig így igaz – mondta Lucky. – Az a nő nyilván eszelős.
Hiszen mindenki tudja, hogy Stolli csak azt nem lopja el, ami nincs
odaszögezve. No de – tette hozzá csikorgó nevetéssel talán az a nő
éppen ezt érdemli.
– Nem értem – rázta a fejét Venus. – Hogyan történt?
 – Ez az, amit ki kell derítenem. De most koncentráljunk arra, hogy
jót együnk, és végre kidumáljuk magunkat. A pincér hozta az
italokat.
– Mr. dollár küldi, hódolattal – mondta olyan mosollyal, amely
egyértelműen elárulta: munka nélküli színész vagyok, aki
felfedezésre vár.
– Köszönjük Mr. Dollamak, és mondja meg neki, hogy a
legközelebb vagy egy üveg Cristal pezsgőt küldjön, vagy semmit –
kortyolt bele a Margaritájába Venus. A pincér bólintott, és távozott. –
Tudod, Lucky, sokszor próbáltalak hívni. De eltűntél. Miért nem
találkoztál a barátaiddal?
– Hogyan magyarázzam meg? – kezdte elgondolkodva Lucky. –
Lennie halála… rettenetes sokk volt. Bénító… – Szünetet tartott,
aztán folytatta. – Inkább a munkát választottam, mint a barátokat. így
nem kellett szembenéznem a valódi érzéseimmel.
– Megértem – mondta csöndesen Venus.
– Akarod tudni az igazat? – folytatta lágyan Lucky. – Minden
egyes pillanatban hiányzik.
– Elhiszem – mormolta Venus.
– Hagyjuk – próbált a barátnőjére koncentrálni Lucky. – Mesélj.
Hogy boldogultál Alexsszel?
Holnap próbát játszom Johnny Romanóval.
– Alex ki akar próbálni?
– Freddie azt mondta, meg kell csinálnom.
– Szerintem csak azért csinálja, hogy megmutassa, ki a főnök.
– Te jó ég! Most, hogy nem te vagy a stúdió vezetője, mi lesz a
Gengszterekkel?
– Az a nő nem lehet olyan ostoba, hogy fölrúgja a gyártási tervet.
– Egén, de Mickey gyűlöl engem – fogta meg a poharát Venus. –
Emlékszel még arra a filmre, amikor ragaszkodott hozzá, hogy
levetkőzzem, pedig a férfi színészek semmit sem mutattak
magukból? Azon nagyon összebalhéztunk. Lucky jól emlékezett az
esetre.
– De ma már nagy sztár vagy, Venus – mondta. – Mickey nem fog
neked gondot okozni.’
Egy ügynök jött az asztalukhoz, aki azt a megbízást kapta, hogy
vegye rá Venust az egyik kliense forgatókönyvének az elolvasására.
Luckyt csak kurtán üdvözölte – elvégre már semmi hasznát nem
vehette –, és a prédára koncentrált.
Lucky gondolatai elkalandoztak. Egy pillanatig Alex Woodsra
gondolt. Jó volt vele, de ennyi. Alex megtette a dolgát. És a névjegy,
amelyet a virággal küldött azt bizonyította, hogy semmit sem jelent a
férfinak. Neki ugyan mindegy. Az ügy le van zárva.
Jack Python, a neves televíziós műsorvezető lépett az
asztalukhoz.
– Lucky – nézett mélyen Lucky szemébe átható, zöld szemével. –
Sajnálattal hallottam a hírt.
– Miféle hírt, Jack? – kérdezte higgadtan Lucky. – Ha jól tudom,
már nem vagy a Panthernél.
– Hát nem különös? – mélázott el Lucky – A jó hírek
csigalassúsággal terjednek, de a rossz hír gyorsabb, mint a kliens
után futó szajha.
– Nem akartalak megbántani – mondta Jack. – Gyere el a
műsoromba, és beszélgetünk a dologról. Tiéd lehet az egész egy
óra.
– Ugyan miről beszélhetnék, Jack?
– Az embereket izgatja mindaz, ami Hollywoodban a kulisszák
mögött történik, és te azon kevés nő közé tartozol – de talán te vagy
az egyetlen –, akinek saját filmstúdiója volt, és azt magad vezetted.
Érdekes műsort csinálhatnánk.
– Miért nem hívtál akkor, amikor még megvolt a stúdióm?
– Mert a sajtófőnököd egyszerűen nem eresztett a közeledbe.
Lucky nem haragudott a férfira. Jack Python rendes fickó volt, a
talk show-ja pedig intelligens és pergő, sokkal különb a többi késő
esti, ostoba cseverészésnél.
Jack odébb állt, Venus is megszabadult az ügynöktől. Marhasültet
és egy palack vörösbort rendeltek. Venus mulatságos történeteket
mesélt Rodriguezről, utánozta a kiejtését és a szerelmi trükkjeit.
Lucky érezte, hogy lassan fölenged, amint a barátnőjét hallgatja.
Venus erős, őszinte asszony volt. Ellentétben a legtöbb női
szupersztárral, nyers humor és szókimondás jellemezték. Ő sem
vette be a férfiak baromságait, ha a filmcsinálásról volt szó. A
rendezők és a producerek mindig megpróbálták rávenni, hogy a
vásznon olyan dolgokat csináljon, amelyeket elfogadhatatlannak
tartott. Venus sosem engedett sosem félt senkitől és semmitől.
– Igazán aranyos, de annyira igyekszik, hogy az már kínos! –
fejezte be a Rodriguezről szóló történeteket Venus.
– És Cooper? – kérdezte Lucky. – Hiányzik?
– Mi hiányozna? – tért ki Venus, mert nem akarta bevallani, hogy
igen, nagyon hiányzik, de még sincs visszaút.
Lucky körülpillantott. Charlie éppen fizetett, ami azt jelentette,
hogy hamarosan odajön.
– Mi a véleményed Charlie dollárról? – kérdezte könnyedén.
– A jó öreg Charlie a legnagyobb – felelte Venus, és bekapott egy
falat húst. – Csak az a baj, hogy állandóan be van lőve.
– Nem gondolod, hogy ez is része a sármjának?
– Úgy hallottam, meglehetősen jó numera – jegyezte meg Venus.
– Nem mintha ki akarnám próbálni.
– Hajlandó lennél randizni vele?
Venus a fejét rázta.
– Veszélyes terep – mondta. – Charlie semmiképpen nem tudna
tisztességes kapcsolatot fenntartani, hiszen már nagyon régen sztár.
Könnyen megkaphat minden nőt, éppen ezért fütyül rájuk.
– A hűség tényleg nem erős oldala – helyeselt Lucky. – De már
az enyém sem. Én már csak a gyerekeim iránt érzek
elkötelezettséget, no meg az iránt, hogy visszaszerezzem a
stúdiómat.
Mire Charlie odasündörgött az asztalukhoz, Lucky kérte a
számlát.
– Itt jön a filmsztár – mondta a szokásos őrült mosolyával Charlie.
– Aki kész szórakoztatni a hölgyeket.
– Nem kell fáradnod – mosolygott Lucky. – Szórakoztattuk mi
egymást.
Charlie lecsapott Venusra.
– Van kedved végigjárni a klubokat? Végigtangózni az éjszakát
egy rozoga, vén bálvánnyal?
– Korán le kell feküdnöm, Charlie – mentegetőzött Venus.
– Holnap forgatok. Különben is – tette hozzá komisz mosollyal –,
mit kezdenél velem? Már elmúltam tizennyolc.
Charlie újabb őrült mosollyal jutalmazta Venust.
 – Olyan táskákat varázsolnék a szemed alá, hogy sosem
felednéd.
– Kösz, de ez egyszer kihagyom.
Charlie legnagyobb bánatára, hamarosan távoztak, őt meg
otthagyták egy elfuserált parókát viselő, korosodó színésznővel és a
Lakers hatalmas szilikon dudás főszurkolójával. Charlie ki tudott
jönni mindenkivel.
Az étterem előtt Lucky és Venus az autóját várta.
– Ezt hamarosan meg kell ismételnünk – mondta Venus. – Veled
jobban érzem magam, mint valami pasassal.
– Kösz – nevetett Lucky. – És be sem kell dobnod magad!
– Micsoda könnyebbség!
– A próbajáték után hívj föl.
– Föltétlenül – ígérte Venus, és beszállt fekete limuzinjába,
amelyet fegyveres testőr vezetett.
A parkolóőr előhozta Lucky piros Ferrarrját.
Búcsút intettek egymásnak, és elindultak az éjszakában.
Lucky gyorsan hazatűzött a San Vincente-Óceánparti Autópálya
útvonalon. Nehéz huszonnégy órája volt, alig várta, hogy ágyba
zuhanjon, és kialudja magát. Tiszta fejre lesz szüksége, hogy
kigondolja, hogyan birkózzon meg a legújabb nehézségekkel, mert
mindez nem több ideiglenes nehézségnél.
Mihelyt tájékoztatja Boogie-t a teendőkről, fogja a gyerekeket, és
hosszú hétvégét tölt velük Ginonál, Palm Springsben. A kocsi
telefonján föl is hívta rögtön.
– Már megint te vagy az – sóhajtotta Gino. – Te akarsz valamit,
kislány. Először a váratlan látogatás, most meg az éjszakai telefon.
– Nem ébresztettelek föl?
– Dehogy. Paige meg én itt ülünk, és nézzük A Keresztapát.
Évente egyszer meg szoktam nézni. Az első meg a második részt. A
harmadikat jobb elfelejteni.
– Idézgeted a régi barátokat, mi? – tréfált Lucky.
– Hamarosan elmesélem neked az életem valódi történetét,
kislány – kuncogott Gino az emlékein. – Gino – a korai évek.
Micsoda mozi lenne belőle!
– Az biztos. Hallottam én rólad egyet s mást többektől, mint akikre
hajlandó vagy emlékezni.
 – No és mi kéne? – kérdezte Gino. – Tudok segíteni valamiben?
Lucky nem akarta elmondani az igazságot. Minek terhelje Ginot a
problémáival?
– Arra gondoltam, hogy lemennénk hozzátok a gyerekekkel egy
hosszú hétvégére.
– Komolyan mondod, hogy láthatnám az unokáimat?
– Ugyan már, Gino, hiszen mindig látod őket.
– Csak ugrattalak, kislány. Szólok Paige-nek, hogy készítsen elő
mindent.
Gino hangja elégedetten csengett. Érezni lehetett, hogy szeret
Palm Springsben élni nagy házában, Paige társaságában.
Szemlátomást csöppet sem hiányzott neki a nagyvárosi élet.
Lucky egy pillanatig eltűnődött, vajon nem ezt kéne-e tennie neki
is. Venni egy házat Santa Barbarában, és hagyni a fenébe a
filmipart, éldegélni, a gyerekeivel lenni.
Olyan nincs. Napokon belül halálra unná magát. Neki akció kell,
méghozzá sok.
Benyomta a kazettát, hallgatta Joe Cockert, amint a You Are So
Beautiful-i recsegi. Lennie egyik kedvenc száma volt.
Vadul a gázra lépett, a sebességhatárt jóval meghaladva
száguldott hazafelé.
Beviharzott a ház elé, kiugrott a kocsiból, besietett a házba.
Mindenki aludt. Először benyitott a gyerekekhez, aztán fölment az
emeleti hálószobába, és kiment a kis teraszra. Eszébe jutott, hogyan
szeretkeztek Lennie-vel a terasz alatt a homokban, és csak a tenger
moraja volt a társuk..
Megszólalt a telefon. Lucky fölkapta a mobilt.
– Van fogalmad rólad, hogy milyen nehéz téged elérni? –
kérdezte bosszúsan AlexWoods. Tehát sikerült megszereznie a
számát. Ennek Lucky nem örült.
– Nem voltam elérhető – jelentette ki. Nem volt kedve
veszekedni.
– Reggel kerestelek a stúdióban – mondta vádlón Alex. – Több
üzenetet is hagytam.
– Nyilván tisztában vagy a mai eseményekkel. Nem voltam
éppenséggel visszahívós kedvemben.
– Egén, hallottam. – Hosszú szünet. – De jól vagy?
 – Remekül, köszönöm.
– Hm… az a névjegy, amelyik a csokorral ment. Megkaptad,
igaz?
– Fölösleges volt fáradnod.
– Téves csokor. Téves névjegy.
– Igazán?
– Bár ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, miért küldtem
egyáltalán virágot neked, miután reggel faképnél hagytál.
Lucky mély lélegzetet vett. Itt csak az őszinteség segíthet.
– Figyelj rám, Alex – legyünk őszinték egymáshoz.
A kettőnk kapcsolata egyetlen éjszakára szólt. Szükségem volt
valakire, és véletlenül te voltál kéznél. Alexnek ez nem tetszett.
– Hát ez szép – mondta színtelenül. – Szerinted ez milyen érzés
nekem?
– Egyikünknek sem jelentett semmit a dolog…. Azért tettem, hogy
visszaadjam a kölcsönt Lennie-nek. Sajnálom.
Hosszú szünet.
– Amikor aztán nem találtalak, Vegasban maradtam – mondta
végül Alex.
– És mit csinálsz ott?
– Helyszínt keresek. Holnap már otthon leszek. – Újabb hosszú
szünet. – Holnap este találkozhatunk?
– Nem hallottad, amit mondtam? – sóhajtott föl Lucky.
– Lucky – igyekezett meggyőzni a lányt Alex. – Ilyen helyzetben
szükséged van rám.
– Mit tehetnél, Alex? – kérdezte fáradtan Lucky. – Fognád a
kezem, miközben idegenek bitangolnak a stúdiómban?
– Nem azért hívtalak, hogy vitatkozzunk.
– Hát miért hívtál?
– Hogy megmondjam, hogy a tegnapi éjszaka… különleges volt.
– Nem, Alex – mondta színtelenül Lucky. – Kérlek, figyelj rám. A
tegnapi éjszaka csak egy újabb egyéjszakás kaland volt
mindkettőnknek.
– Tévedsz, Lucky. Éppen elegendő egyéjszakás kalandom volt
ahhoz, hogy tudjam, mi a különleges.
Miért nem képes lekopni?
– Sajnálom, ha félrevezettelek.
 Alex képtelen volt elhinni, hogy Lucky lapátra teszi. Hogy őt, Alex
Woodst egy nő kirúgja.
– Érzem, nem vagy beszédes hangulatban – mondta gyorsan. –
Majd holnap fölhívlak.
– Csak az idődet vesztegeted.
– Legyen az az én bajom.
Lucky letette. Alex Woodst nem egykönnyű eltántorítani.

Venus hosszú, fekete limuzinja besuhant a birtok kapuján. Amikor

elhaladt az őrkunyhó előtt, az őrszem kijött, és integetett a kocsinak,
hogy álljon meg.
A sofőr letekerte az ablakot. – Valami vaj van?
– Nem, nem – felelte az őr. – Mondja meg, kérem, Miss
Venusnak, hogy itt van a bátyja.
– A micsodám? – kapta föl a fejét a hátsó ülésen Venus.
– A bátyja, Emilio, kisasszony – lesett be a kocsiba az őr.
– És maga beengedte a házba! – dühöngött ijedten Venus.
– Hát, hm… igen, mert volt rá bizonyítéka, hogy a kisasszony
bátyja – lépett hátrább az őr.
– Miféle bizonyíték? – kérdezte Venus.
– Közös képek kettejükről, aztán az útlevele. Tudom, hogy a
kisasszony valódi neve Sierra, hát azt hittem, jól teszem, ha
beengedem.
– Nem jól tette – mérgelődött Venus. – Hányszor kell még
elmagyaráznom, hogy a házamba nem léphet be senki, hacsak én
nem adok rá engedélyt.
Az őrszem megsértődött.
– Csak a munkámat végeztem – duzzogott.
– Magának az á dolga, hogy ne engedjen be senkit, hacsak
másként nem utasítom.
Venus dühében alig kapott levegőt. Emilio Sierra. Fivérei közül az
első számú semmirekellő. Annyiszor adta már el őt a
pletykalapoknak, hogy az nevetséges. Aztán Európába utazott,
Venus meg azon imádkozott, hogy sose jöjjön vissza. Nemrégiben
aztán hallotta, hogy visszatért, és tudta, hogy csupán idő kérdése,
hogy mikor jelenik meg nála.
Az ördög vigye el! Miért éppen ma?
Utasította a sofőrt, hogy várakozzon, amíg a kocsi telefonján hívja
Rodriguezt.
– Drágaságom – örvendezett Rodriguez. – Egész nap vártam a
hívást. De a filmgyárból nem kerestek.
Muszáj ilyen nyíltan beszélnie? Annyira nem titkolja, hogy benne
akar lenni a klipben, hogy az már kiábrándító.
– Mit csinálsz éppen, Rodriguez?
– Téged vártalak, természetesen.
– Hosszú, érzéki masszázsra vágyom – búgta csábosán Venus. –
Át tudnál jönni?
– Rögtön ott leszek.
– Gyerünk – adta ki az utasítást a sofőrnek Venus.
A limuzin lágyan a ház elé gördült, és ott kitette Venust. A lány
bement a házba.
A nappalijában, lábát a márvány kávézóasztalon nyugtatva, sőt
kortyolgatva, a nagyképemyős tévéjén az egyik kábel csatornán
pornófilmet nézve ott volt az ő drágalátos bátyja.
Déja vu. Nem történt ez meg már máskor is?
– Nem szívesen látlak itt, Emilio – igyekezett uralkodni a haragján
Venus. – El sem akarom hinni, hogy visszajöttél. Van valami
fogalmad róla, hogy mit műveltél velem?
– Mit? – kérdezte Emilio, anélkül, hogy elfordította volna a
tekintetét a két szőkéről, akik buzgón cirógatták egymás
szilikoncsöcsét a képernyőn.
Venus fölkapta a távirányítót, kikapcsolta a készüléket.
– Eladtál -mondta dühösen. – Nem is egyszer.
Emilio föltápászkodott, a sört alátét nélkül a márványasztalra
tette. Aztán be akarta dobni nem létező sármját.
– Kutyaszorítóban voltam, hugi – sipákolta. – Ki kellett fizetnem a
tartozásaimat. Egyedül ezért tettem. De most tiszta vagyok. Jártam a
Névtelen Alkoholistáknál, kábszer elvonón, mindenütt. Adnod köll
nekem még egy lehetőséget.
– Nem adok én neked semmit – tombolt Venus, hogy Emilio még
kérni mer.
 – Nézd – mutatott a fényűző nappalira –, neked megvan
mindened. Nekem nincs semmim.
– Én kéményen megdolgoztam mindazért, amim van, amíg te
csak üldögéltél a kövér seggeden, és loptad a napot.
Emilio ravaszul húzta össze apró szemét.
– Ha a mama élne, szerinted mit várna tőled?
– Ebből elég, Emilio. Ne próbálj bűntudatot kelteni bennem, mert
nem fog menni.
– A fivéred vagyok – próbálkozott nyafogva a férfi. – Egy hús, egy
vér veled. Azon kevesek egyike, aki törődik veled.
Ez már több volt a kelleténél.
– Menj a fenébe! – mondta megvetően Venus.
– Nem megyek – duzzogott Emilio. – Ha ki akarsz rakni, hívd a
zsarukat.
– Azt hiszed, nem teszem meg? – fenyegetőzött Venus. Az ajtó
felé lesett, azt remélve, hogy Rodriguez hamarosan megjelenik. – Mi
van az európai nagy szerelmeddel? – idézte föl Emilio románcát a
csóró európai grófnővel.
Emilio elhúzta a száját.
– Túl öreg – mondta. – Különben nem akartam húsz évet várni
arra, hogy a vén szatyor földobja a talpát.
– Te aztán szép kis alak vagy – csóválta a fejét Venus. – Ki vele!
Kidobott az öreglány, amikor rájött, hogy valójában micsoda
balfácán vagy?
– Magamtól jöttem el – mondta szemrehányóan Emilio.
– És alig vártad, hogy újra hozzám gyere tarhálni.
Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett Rodriguez.
Belépett, és megtorpant, amikor meglátta Emiliót.
– Ah, Rodriguez – mondta Venus. – Bemutatom Emilio bátyámat.
Éppen menni készüj.
– Nem készülök – ellenkezett Emilio.
– De igen – makacskodott Venus.
Rodriguez az egyikükről a másikukra nézett, és úgy gondolta,
nem lenne okos beavatkozni.
Csakhogy Venus nem hagyott neki választási lehetőséget.
Rodriguezhez fordult, és rövid, higgadt beszédet tartott neki.
 – A bátyámmal nem beszélek – mondta tüzesen. – A bátyámat
nem szeretem. Most mégis itt van a házamban. Hogyan szabaduljak
meg tőle?
Rodriguez vállat vont.
– Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy kihajítod? – .
kérdezte reménykedve Venus. – Az őr majd segít.
– Dobj csak ki, hugi, és nagyon megbánod – fenyegetőzött
Emilio. – Ha amit eddig tettem, rossznak tartod, csak várj. Olyasmim
van a pletykalapok számára, ami porrá zúzza azt a flancos életedet.
– Ah, hiszen azt mondtad, más ember lettél.
– Úgy van – helyeselt Emilio. – Csak egy kis segítségre volna
szükségem.
Venus látta, hogy nem megy semmire.
– Mondok én neked valamit. Adok ötven dollárt, vegyél ki
éjszakára egy szállodai szobát. És holnap keress magadnak
munkát. Emilio ravasz képet vágott.
– Adj egy ezrest, és itt sem vagyok.
– Nem alkudozunk – mondta hidegen Venus, aki már alig tudott
uralkodni magán.
Emilio megvakarta az állát.
– Nem értem. Ezer dollár neked semmi. Van olyan cipőd, amelyik
többe került.
Rodriguez megpróbálta Venust rábeszélni.
– Add oda neki azt a pénzt – tanácsolta. – Akkor talán elmegy. –
Emilio sosem fog elmenni – nyögte Venus.
– Legalábbis a házadat elhagyja.
Rodrigueznek igaza volt. Az a fontos, hogy megszabaduljon a
fivérétől, nem a pénz.
– Nincs nálad véletlenül ezer dollár, Rodriguez? – kérdezte
Venus. A fiú nem is válaszolt.
Venus odalenn hagyta a két férfit, fölsietett a hálószobájában lévő
széfhez becsukta maga mögött az ajtót, mert jól emlékezett rá, hogy
Emilio egyszer kileste a zár kombinációját, kilopta a képeit,
amelyeken Martin Swansonnal volt, és megzsarolta. Kivett ezer
dollárt készpénzben, és lement.
Emilio gyakorlatiasan nyújtotta a markát.
Venus a tenyerébe tette a csinos pénzköteget.
 – Isten veled – mondta. – Ne gyere vissza.
Emilio zsebre dugta a pénzt, és úgy csóválta a fejét, mintha
Venus lenne a rossz.
– Kicsi hugi – mondta szomorúan. – Ugye már nem is emlékszel?
– Mire? – A gyerekkorunkra. A szép időkre.
Hülyéskedik? Négy fivért kellett ellátnia meg az apját. Ő volt mind
az öt férfi kényszeredett rabszolgája, és mind az öten úgy bántak
vele, mint a kapcaronggyal.
– Isten veled – tolta Emiliót az ajtó felé.
Ki kell pihennie magát, hiszen másnap próbafelvétele lesz Johnny
Romanóval, és meg akarja győzni Alex Woodst. De hogy Rodriguez
eljött, nem baj – a szextől meglesz benne másnap az a semmihez
sem hasonlító kisugárzás, amelyik minden sminknél szebbé teszi a
nőt.
Amikor Emilio végre elment, megfogta Rodriguez kezét, és fölvitte
a hálószobába.
– Holnap nyugodtnak és gyönyörűnek kell lennem – mondta. –
így hát… szeretném, ha hosszan és élvezetesen szeretnél, aztán
hazamennél. Állsz-e a rendelkezésemre?
– Hercegnőm – a szenvedélyes, latin tekintet a Venuséba
fúródott.
– A megfelelő emberhez fordultál.
 33. FEJEZET
– Még egy kis pezsgőt? – kérdezte Michel.
– Köszönöm – felelte Brigette, és odatartotta a poharát.
Immár kettesben voltak a férfi lakásában. Az összes vendég
elment, a dühös Robertson is. Brigette véletlenül hallotta haragos
vitájukat az ajtóban.
– Hányok tőled – suttogta mérgesen Robertson. – Olyan vagy,
mint egy kanos, vén kutya.
– Ne beszélj ostobaságokat, amelyeket később megbánhatsz –
felelte higgadtan Michel.
– Csak azt bánom, hogy összeköltöztem veled – mondta
Robertson. Aztán becsapta maga mögött az ajtót.
Brigette tudta, hogy egy másik nő felségterületére hatolt be, de
nem tehetett mást, mert Michelt hipnotikusan vonzónak találta, pedig
kora szerint az apja lehetett volna. Minden álma kezdett valóra válni,
és szüksége volt valakire, aki majd megvédi. Michel tökéletesnek
látszott erre a szerepre.
Ült hát a pamlagon a nappaliban, és kíváncsian várta, hogyan
udvarol egy tapasztalt, idősebb férfi.
Egy pincér összeszedte a kávézóasztalról a piszkos poharakat,
kiment, és diszkréten becsukta maga mögött az ajtót.
– Föl akarom köszönteni, Brigette – koccintotta a poharát a
lányéhoz Michel. – Csináljuk úgy, ahogy a franciáknál szokás.
Karoljon belém – így.
Brigette a férfiba karolt, ám Michel karja megcsúszott, és
véletlenül a lány mellét súrolta. Brigette kacagott.
– Min szórakozik? – kérdezte Michel. .
– Magam sem tudom – felelte a lány, aki már kissé pityókás volt a
bortól meg a pezsgőtől. – Maga, én, kettesben itt. Néhány héttel
ezelőtt be sem juthattam volna magához. És most az ügynököm, és
itt ülök a lakásában.
Megmondom, mit szeretek magácskában, Brigette – érintette meg
könnyedén a lány arcát Michel. – A naivitását. Annyira üdítő. Brigette
nem mondta el a férfinak, hogy az anyja híres örökösnő, a
mostohaapja pedig Lennie Golden volt. Azt sem mondta el, hogy a
legnagyobb fényűzésben nőtt fel, és hogy ő is örökösnő, aki
dollármilliókat fog örökölni, mihelyt betölti a huszonegyedik évét.
 És persze nem szólt Tim Wealth-ről és Santiano Bonnatti-ról.
Ezek az ő titkai voltak, és senkinek nem beszélt róluk.
– Nem vagyok naiv – tiltakozott. – Láttam én már egyet s mást.
– Dehogy, kedvesem. Semmit sem tud az életről. Sejtelme sincs,
hogy mi lesz, ha a neve híres lesz, és az arca ott lesz mindenütt.
Bingo! Ez a férfi álmai lovagja, akit azért küldött a gondviselés,
hogy gondját viselje.
– Szűz még, Brigette? – kérdezte apásan Michel.
A lány érezte, hogy a férfi igenlő választ vár. Nem mintha köze
lett volna hozzá.
– Majdnem… – hazudta. Tim Wealth vette el a szüzességét
tizenöt éves korában. Talán majd egyszer, ha jobban megismeri,
elmeséli Michelnek a történetet.
– Milyen elbűvölő – húzódott hozzá közelebb Michel. – Elbűvölő
és édes. Még nem érintette meg ennek a szakmának a sötétebb
oldala.
– Az meg mi? – kérdezte kíváncsian Brigette.
– Sok modell él kábítószerrel. Feldobószerek, nyugtatok,
kokain… sőt heroin.
Nagy ügy. Brigette sokat tudott a kábítószerekről, kokós
vőlegényétől éppen eleget megtanult. Nem mintha egyszer is
kipróbálta volna. Annál okosabb volt. Az anyját a kábítószerek ölték
meg.
– Robertson is? Azért olyan vékony?
– Túlságosan vékony – mondta Michel, anélkül, hogy válaszolt
volna a kérdésre.
– Én nem bánnám, ha soványabb lennék.
– Nem! – szólt rá keményen a férfi. – Magácska érett őszibarack,
amely a megfelelő férfira vár, hogy fölnyissa, és gyöngéden
kiszopogassa a szűz nektárt.
Brigette megborzongott, amikor a férfi átölelte a vállát, és hosszú,
érzékeny ujjaival a bőrét cirógatta.
Michel nagyon, talán túlságosan is lassan látott hozzá, mert
Brigette-et hirtelen vad vágyakozás kerítette hatalmába. Másfél éve
szakított a vőlegényével Tizennyolc hónapja nem került férfi a
közelébe. Arra vágyott, hogy Michel rögtön, minden várakozás
nélkül’ megfogja a mellét.
 Pityókásan dőlt hátra a pamlagon. Michel fölé hajolt, és
megcsókolta a nyakát.
– Ez finom – mormolta bátorítóan a lány, és beszívta a férfi
arcszeszének erős illatát, leheletének enyhe fokhagymaszagát.
Michel Brigette mögé nyúlt, lekattintotta a lámpát. Aztán se szó,
se beszéd ráfeküdt a lányra, s a szoknyáját kezdte fölfelé tolni.
– Nem! – szólt rá élesen Brigette, és fölült. Michel francia, a
francia férfiak pedig állítólag igen tapasztalt szeretők. Kivált az
idősebb francia férfiak. Michel pedig úgy viselkedett, mint bármelyik
közönséges hím. Ötpercnyi románc, aztán bingo, máris célba akart
találni. Ez nem elfogadható. Brigette nem egy ilyen elsietett
numeráért várt másfél évet.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi. Fakó-kék szeme most nem
valami nyájasan nézett a lányra.
– Nem… nem akarom, hogy ezt tegye – húzódott el a férfitól
Brigette.
Michel oda állt a lány orra elé. Brigette látta, hogy fölálló farka
feszíti a sötétszürke nadrágot, egyenesen az arcába mered.
– Túlságosan gyorsan haladunk? – kérdezte tárgyilagosan,
mintha iskolai tananyag elsajátításáról lenne szó.
– Igen – fordította el a tekintetét Brigette.
– Akkor bocsánatot kérek – emelte föl a pezsgősüveget Michel,
és ismét töltött a lánynak.
Brigette türelmesen várt. A nyakcsók nagyon kellemes volt, abból
jöhet még.
Michel megdörzsölte álló dákóját, és leült a mellé. – Igya meg –
mondta.
– Nem kérek többet, köszönöm – felelte a lány, és arra gondolt,
ideje lenne hazamenni.
Fél tőlem, igaz? – kérdezte rekedten a férfi.

– Nem… miért félnék?

– Szex… felnőtté válás… az ismeretlen… mindez ijesztő. Sok
mindenre megtaníthatom…
Brigette érezte, hogy résen kell lennie. Michel nem az az ember,
akinek képzelte, tehát gyorsan el kéne tűnnie innen.
– Azt hiszem, mennem kell – jegyezte meg könnyedén.
 Föl akart állni. De Michel egyetlen gyors, váratlan mozdulattal
megragadta mindkét csuklóját, összeszorította és a feje fölé rántotta
őket. Aztán félig ráfeküdt, maga alá gyűrte a lányt a pamlagon.
– Mit csinál? – kiabált Brigette, és megpróbálta lerázni a férfit.
Michel lenyúlt a pamlag mellé, hosszú selyemsálat vett elő, és
nagy szakértelemmel összekötözte a lány két csuklóját. – Hagyja
abba! – Brigette most már igazán félt.
– Az avatás néha fájdalmas – mondta mintegy magának a férfi. –
Később, amikor rájön, hogy mennyi haszna van a tőlem tanultakból,
meg fogja nekem köszönni.
Jaj, Istenem! Tisztára szexőrült, mint Santino Bonnatti. És ő
beleesett a csapdájába.
Nyugalom. Semmi pánik.
– Szálljon… le… rólam – próbálta lerázni magáról a férfit Brigette.
– Ha most elenged, nem mondom el senkinek.
– Brigette – mondta kedélyesen a férfi –, bizonyára szeretne
tanulni?
– Hagyja abba, Michel. Figyelmeztetem…
– Mire figyelmeztet, ma chériel – Újabb gyors mozdulattal
lerántotta Brigette ruhájának fölső részét, s a lánynak előbukkant a
keble. – Ah… – sóhajtotta a férfi. – Pontosan olyan gyönyörű, mint
gondoltam.
Aztán fölkapta a lányt, mintha nem is lenne súlya, bevitte a
hálószobába, és a túlméretezett, négy oszlopos, baldachi-nos ágy
közepére dobta. Mielőtt Brigette moccanhatott volna, a férfi erős
keze elkapta és letépte a bugyiját. Brigette rúgni próbált, ám a férfi
gyors volt. Megragadta a lány bal bokáját, és az egyik oszlophoz
kötötte. Aztán ugyanezt tette a jobb lábával. Brigette sikoltozni
kezdett.
Ez a lakosztály magában áll az épület tetején, ma petite
coquette.A személyzet elment. Nem hallja meg senki – mondta
higgadtan a férfi.
A föntről és lentről egyaránt a derekához tolt ruhán kívül Brigette
teljesen meztelenül tárulkozott ki az ágy közepén.
Jaj, Istenem! Ez meg fogja erőszakolni, ő meg tehetetlen. Könny
szökött a szemébe, és lassan peregni kezdett az arcán.
 – Ne sírjon – mondta gyöngéden a férfi. – Ünnepélyesen
megígérem, hogy nem nyúlok magácskához.
– Miért… csinálja… ezt? – zokogta Brigette.
– Mert így jobb – csitította a férfi. – Magácska olyan édes… és az
a szőrös, rózsás kis puncija szinte könyörög, hogy foglalkozzon már
vele valaki. – Engedjen el – kérte a lány. – Szépen kérem… még
nem késő.
Michel az ajtóhoz ment, kitárta. Robertson lépett be egyetlen szál
római tógában.
– Hála Istennek! – pihegte Brigette, mert azt hitte, most már
megmenekül.
– És most – telepedett le egy székre Michel szemben az ággyal,
hogy mindent jól láthasson – meg fogja tanulni, milyen is a valódi
gyönyör.
 34. FEJEZET
Boogie kora reggel somfordált be a házba. Lucky várta.
– Beszélnünk kell – mondta. – Azonnal.
Boogie semmit sem kérdezett, szó nélkül követte a lányt a
kuckóba.
Maria szaladt ki a konyhából, és utánuk eredt.
– Én is jön, mami! Én is! – csiripelte.
– Nem, csillagom – mondta határozottan Lucky. – CeeCee-vel
maradsz. Maminak dolga van.
– Dol-ga – kacagott fékezhetetlenül Maria. – Én is jön. – CeeCee
– kiáltotta Lucky.
CeeCee előjött.
A kislány rúgkapált, kiabált.
Mamival akarok lenni. MAMIVAL AKAROK LENNI!
– Megígérem, hogy később elutazunk nagyapához – mondta
Lucky. – De csak hajó kislány leszel, és megeszed a reggelidet.
CeeCee fölnyalábolta Mariát, és visszavitte a konyhába.
– Maria pontosan olyan, mint én – mondta bánatosan Lucky, és
végigsimította éjfekete sörényét. – Ha valamit akar, rögtön akarja. –
Boogie bólintott. – Jól telt a vakáció?
Boogie ismét bólintott. – Oké – mondta Lucky. – Térjünk a tárgyra
– íme a nagy hír. Amíg távol volt, a Panthert elkaparintották
tőlem. Boogie hosszan füttyentett.
– Tudom, nekem is nagy sokk volt. – Lucky rágyújtott, letüdőzte a
füstöt, és folytatta. – Teljes beszámolót akarok arról a nőről, aki ezt
tette velem – a családja, a származása, a többi cégei, az üzleti
partnerei, minden érdekel. Ha másokat is föl akar használni a
nyomozásnál, oké, de mindenki teljes titokban dolgozzon. És minél
előbb szeretnék eredményeket.
– Helyes – mondta Boogie. Hosszú, vékony arca csupa figyelem
volt.
– És helyezzék megfigyelés alá Morton Sharkey-t. Valami nem
stimmel nála – nem tudom, micsoda. Szerezzenek információt a
feleségéről és a gyerekeiről is – talán a viselkedésére ők adnak
magyarázatot.
– Nem gond – mondta Boogie.
 – Aztán van egy bizonyos Mrs. Smorg, akinek nincs más adata,
mint egy pasadenai ügyvéd címe. Derítse ki, ki ez a nő, hol lakik. És
tudjon meg mindent a Conquest Befektetések nevű bahamai cégről.
– Meglesz.
Lucky az italos tálcához ment, és gondolt, hogy tölt magának egy
whiskyt.
– Korai. Nem megoldás. És még most is másnapos.
– Oké, egyelőre ennyi.
Boogie követte a lányt.
– Jól van? – kérdezte aggodalmasan.
Lucky vállat vont.
– Az a helyzet, hogy teljesen tehetetlennek érzem magam, amíg
nincs teljes képem.
Mindent megteszek. Némely információhoz azonban a jövő hét
előtt nemigen lehet hozzájutnunk.
– Tudom. Elmegyek a gyerekkel a hétvégére Ginohoz. – Átadta a
férfinak a szükséges iratokat. – Mihelyt megtud valamit, ott megtalál.
Mihelyt Boogie távozott, Lucky a konyhába sietett. Maria
jókedvűen falta a cukrozott pattogatott kukoricát, közben le nem
vette a szemét a televízióban Bugs nyusziról. Nagyon elégedettnek
látszott.
– Szia, mami – mondta angyali mosollyal.
– Ki volt az a kislány – húzta össze a szemöldökét Lucky. –
Tudod, aki az előbb kiabált?
– Nem tudom, mami – nézett ártatlanul az anyjára Maria.
– Hmm… – játszotta még mindig a mérgeset Lucky. – Azt
hiszem… te voltál!-— És megcsiklandozta a lánya hasát. – Nem,
mami! – kiabált Maria.
– De igen! Szerintem nagyon rossz kislány volt, nagy a szeme, de
még nagyobb a szája – ugratta Lucky.
– Apuhoz akarok menni – remegett a kislány ajka. Maga sem
tudta, most Lucky haragszik-e rá, vagy sem. – Apuhoz akarok
menni.
– Apu most nem lehet itt, csillagom – mondta lágyan Lucky.
Hogyan lehetne megmondani egy kétéves gyereknek, hogy az
apja meghalt, és soha többé nem fogja látni? – Messze van… filmet
csinál.
 – Apuhoz akarok menni – ismételte Maria, és arcocskáján egy
könnycsepp gördült végig. – Aput akarom. Most rögtön.
Lucky fölemelte, és magához szorította a kislányt.
– Mondok mást, angyalkám. Később elutazunk nagyapához Palm
Springsbe.
– Oké, mami – mondta Maria. A könnyei elálltak, megcirógatta az
anyja arcát. – Szeretlek, mami.
Lucky még jobban magához szorította a kicsit.
– Én is szeretlek, bébi. Jobban szeretlek, az egész nagyvilágnál.

Alex ernyedten terpeszkedett az ülésen hazafelé a gépen,

Rettenetesen másnapos volt. Nem akarta, de előző éjjel csak ágyba
vitt egy csajt, méghozzá az erősen vonakodó Russell-lal együtt, aki
inkább a szállodába szeretett volna visszamenni, hogy fölhívja a
feleségét, mint hogy a sztriptíz klubokat járja Alexsszel.
Az összeset végigjárták, és Alex egyre csüggedtebb lett. Ezek a
lányok, ezek a hastáncosnők bárkinek a képébe rázzák a dudáikat,
ott riszálják a seggüket az^ember ölében, mindenkire úgy néznek,
mintha a legvonzóbb férfi lenne a világon. Pedig csak jó suskát
akarnak. A szexben van valami tökéletes lélektelenség, ha pusztán
üzleti alapon történik. Bár amikor fölismerték őt, hogy ő Alex Woods,
a híres filmrendező, úgy csaptak le rá, mint keselyűk a friss húsra.
Mindenki szeretne lefeküdni a sztárokkal.
Alexet bosszantotta Lucky viselkedése a telefonnál. Nem úgy
reagált, ahogyan várta. Az ő baja. Van éppen elegendő nő, aki a
gondolattól is nedves lesz, hogy tíz percet tölthet vele. Tin Lee
minden kérését hajlandó teljesíteni, de a nő ismerősei között akadna
legalább még egy tucat.
Most a legszívesebben lefeküdni és meghalni szeretett volna,
annyira másnapos volt. És amint megérkezik L. A.-be, kezelésbe kell
venni Johnny Romano és Venus végtelen lelkét, mert nem
Disneyland lesz, ha ezek ketten összejönnek.
Amikor az irodájába ért, több elintézendő üzenet várta. A
távollétében Lili nem intézhetett el mindent, mert bizonyos dolgokhoz
ő kellett személyesen.
– Johnny Romano értekezletet óhajt összehívni a forgatókönyvvel
kapcsolatban – tájékoztatta Alexet Lili. – Ragaszkodik hozzá
továbbá, hogy a ruháit Armani tervezze, ám ahogyan a ruhások igen
bölcsen rámutattak, akkoriban Armani még nem létezett.
Tudhatta volna, amikor Freddie rábeszélte Romanóra, hogy a
szupersztárral sok baja lesz. Mégis szerződtette, mert Johnny ideális
volt a szerepre. Még szerencse, hogy a másik főszerepre névtelen
színészt szerződtetett.
– Majd elintézem – mondta kurtán. – De ma bejön a próbajátékra
Venusszal?
– Kérte, hogy közöljem veled: csupán a te kedvedért hajlandó rá.
Alex szárazon nevetett.
– Micsoda élvezet, mi? Sztárokkal dolgozni.
– Boldogulni fogsz vele – mondta a szokásos nyugalmával Lili. –
Te mindig boldogulsz.
– Velem jössz a próbajátékra, Lili? – kérdezte Alex. Nagy
szükségét érezte az együttérző női társaságnak.
– Ha akarod – felelte örömmel Lili. Szerette, amikor Alex-nek
szüksége volt rá.
– Mit is csinálnék nélküled, Lili? – sóhajtotta Alex. Gyilkos
mosolya ugyan kissé sápadtra sikeredett, de jól tudta, bármit tesz,
Lili mindig lelkes híve marad.
– Boldogulni fogsz – mondta határozottan Lili, miközben jól tudta,
hogy nélküle és remek szervezőkészsége nélkül Alex nem jutna
semmire. Alexszel nem volt könnyű dolgozni, de Lilinek sikerült
elérnie, hogy a főnöke mindig elégedett legyen. Minden szükségletét
– kivéve a nemi szükségleteit – kielégítette. Lili örült, hogy
kapcsolatuknak ez a része lezárult. Alex önző szerető volt, de Lili ezt
is megértette, mert tudta, hogy Alex sérült lélek. Egyszerűen nem
tud adni, mert sosem kellett adnia. Ebből a szempontból zsarnoki
anyja tökéletesen elrontotta.
– Oké, gyerünk – mondta Alex, aki nem bírt sokáig egy helyben
maradni. – És adj Vicodint – félhalott vagyok.

Leslie Kane mindennap az elejétől a végéig kiolvasta a szakmai

lapokat. Fontosnak tartotta pontosan tudni, mi történik a szakmában,
úgy érezte, ez előnyt biztosít neki.
 Ma föltűnt, hogy Lucky Santangelot kitették a Panther stúdióból.
Érdekes. Aztán azt olvasta, hogy ismét Mickey Stolli lesz a stúdió
vezetője. Nagyon érdekes, mert őt Mickey felesége, Abigaile fedezte
föl, és Mickey-től kapta élete első nagy lehetőségét.
Aztán azt olvasta, hogy Venus meghallgatásra ment Lola
szerepéért Alex Woods ellentmondásos filmjében, a
Gengszterekben. Nyomban fölkapta a telefont, és hívta az ügynökét.
– Miért nem vagyok versenyben ezért a szerepért? – kérdezte.
– Mert csupán epizódszerep – felelte az ügynök.
– Nem érdekel. Alex Woods filmjének epizódszerepe. Szerezze
meg nekem a forgatókönyvet.
– Még ma beszélek Alexszel.
– Legyen szíves. És Quinne, a jövőben lesz szíves mindenről
tájékoztatni. Én akarok dönteni.
Mit képzelnek, kivel van dolguk? Azzal a naiv kislánnyal, akit egy
szépségszalonban fedeztek föl? Nem, ő Leslie Kane, az amerikai
film jelenlegi üdvöskéje, és ennek megfelelő tiszteletet érdemel.
Elhatározta, hogy a kapcsolatai fölhasználása nélkül megy neki, ami
Mickey-t és Abigaile-t illeti. Ők a biztosítékai – Leslie tudta, ha egy
kis nyomást gyakorol, a szerep az övé lesz.
Leslie eltűnődött néha, mit szólna Abigaile, ha ismerné az ő
piszkos múltját. Mickey nem emlékszik rá, pedig egyszer jelen volt
egy kanbulin az egyik nagy producernél, amikor Leslie még call
girlként volt ott. Mickey meg a barátai undorítóan viselkedtek, csak
azon járt az eszük, hogy a nőket megalázzák és lealjasítsák, és
kiszopassák a farkukat. Akár a nekivadult disznók. Hála Istennek,
neki volt ereje kimászni abból a szakmából, miután megismerte
Eddie-t. Eddie legalább tett érte valamit.
Jeff Stoner jött be a hálószobába, a derekán törülköző. A haja
vizes volt, az arcán széles vigyor. Boldognak látszott, de az is
lehetett, hiszen Hollywood egyik legsikeresebb ifjú színésznőjével élt
együtt.
– Megnézhetnénk ma az új Mercedest? – kérdezte.
Leslie elmondta a fiúnak, hogy új kocsit akar venni, és tudta, Jeff
azt hiszi, hogy ha segít kiválasztani a járgányt, minden bizonnyal ő
fog járni vele.
 – Talán – felelte, bizonytalanságban hagyva a fiút. Jeff jó srác, de
senki sem ér föl Cooperral.
Leslie már több mint két hónapja tervezgette, hogyan
szerezhetné vissza Coopert. A férfi bevette magát a régi
lakosztályába, és Leslie hívásaira nem reagált.
De hát mit követett el? Semmit, azon kívül, hogy szerette
Coopert. Hogy Cooper lebukott, arról nem ő tehetett. A férfi mégis őt
hibáztatta, és ez nem tetszett Leslie-nek.
Azelőtt szerette Coopert, most kezdte meggyűlölni. De mit
tehetett?

☆
Johnny Romano igazi filmsztár volt vaskos, érzéki szájával, sunyi
mosolyával, mélyen ülő, erotikus tekintetű, barna szemével. Spanyol
származású volt, 183 centiméter magas és karcsú, bár a felsőtestét
alaposan kigyúrta, ezért határozottan izmos volt.
Johnny Romanóval nem tudtak betelni a nők.
Johnny Romano nem tudott betelni a nőkkel.
A nő volt a szenvedélye. A hódítás a mindene. A nemi étvágya
kielégíthetetlen volt – naponta legalább egy vagy két nővel bújt
ágyba. Nagyon is tisztában volt az AIDS veszélyével, ezért két
kondommal és lovagias magatartással védekezett, bár állandóan
győzködte magát, hogy ő ugyan sosem kaphatja el az AIDS-t.
Hiszen megasztár volt, az ég szerelmére, ráadásul normális
megasztár. A kondom csupán gesztus volt a helyes irányban,
biccentés a Jóistennek, mert Johnny mélyen hívő katolikus is volt.
Másfél éve, az esküvő előtt hagyta faképnél Warner Franklin, a
színes bőrű rendőrnő. A hálátlan bestia közvetlenül az Európában
megkötni tervezett frigy előtt lépett le egy 208 centiméter magas
amerikai kosárlabdázóval. Johnny sosem bocsátotta meg neki. Mi
több, Warner miatt haragudott az egész női nemre.
Johnny örült a próbajátéknak Venus Mariával, mivel mindig is
vonzotta a lány – pedig egyszer, régen randevúra hívta, s akkor
Venus elutasította. De most, hogy Venus be akar kerülni a
Gengszterekbe, biztosan célt fog érni nála.
Védelmező sleppje kíséretében vonult be a terembe. Az emberei
állandó készenlétben voltak, hogy lecsapjanak minden olyan
halandóra, aki engedély nélkül a sztár közelébe merészkedne.
Alex elébe ment, hogy üdvözölje.
– Johnny – mondta, amint férfiasan kezet ráztak. – Hálás vagyok,
hogy hajlandó vagy a próbajátékra. Venus is az.
– Semmiség, öregem – felelte leereszkedően Johnny. – Neked
megteszek bármit. Aha. Ha kedved tartja.
– Szóval… – kezdte Alex. – Miféle marhaság, hogy Armanival
akarod terveztetni a ruháidat? Mindannyian tudjuk, hogy Armani
akkor még sehol sem volt. Bárkinek volt is az ötlete, egyszerűen
hülye.
Johnny persze nem tudta volna elviselni, hogy hülyének
nevezzék.
– Persze, Alex - helyeselt. – Armani, micsoda ötlet! Ki a francnak
jutott az eszébe?
– Tudom, hogy nem neked – mondta Alex.
– Még szép – mondta Johnny. – A ruhások különleges
szereléseket terveznek a figurádnak. Imádni fogod őket. Ezt a
szerepet neked írták, Johnny, isteni leszel benne.
– Tudom – mondta szerénytelenül Johnny. – De, Alex, le kell
ülnünk megbeszélni a forgatókönyvet. Pár dolgot meg akarok
változtatni.
– Természetesen – felelte kedvesen Alex, ám közben azt
gondolta: Rohadj meg, seggfej. Egyetlen szót sem fogok változtatni
a forgatókönyvemben.
– Hol a hölgy? – kérdezte Johnny, miközben a kamera mögé
sétált.
– Útban ide.
– Jó ideje nem láttam Venust – jegyezte meg könnyedén Johnny.
– Kemény kis tyúk, bár ostoba. Elkövette azt a hibát, hogy Cooper
Turnerhez ment feleségül, amikor engem is megkaphatott volna.
Jóságos ég!, gondolta Alex. Venus nem feküdt le vele, ezért pipa rá.
– Jó reggelt, Johnny – szorította meg a férfi kezét Lili. Johnny
álmos mosollyal jutalmazta.
– Szia, gyönyörűm. Hogy lehet az, hogy a pasas kiengedett az
irodából?
– Csak hogy téged láthassalak – találta meg a legjobb választ Lili.
 Alex mosolygott magában. Lili mindig tudta, hogyan kell boldoggá
tenni a szupersztárokat.
Pár perc múlva befutott Venus. Mélyen kivágott, testre simuló,
skarlátvörös ruhát viselt, és szőkébb volt, mint valaha. Igazán
látványos jelenség volt. A kísérete kisebb volt a Johnnyénál.
Mindössze három ember: fodrász, sminkes és Anthony, aki
jutalomból jöhetett vele.
– Hűűűha! – füttyentett elismerően Johnny. – Jól nézel ki,
öreglány. Nagyon dögös vagy!
– Szia, Johnny – vetette oda könnyedén Venus. Jól tudta, hogy a
férfi le akar feküdni vele.
– Tudod, mit, bébi? – ölelte magához szorosan a lányt Johnny. –
Úgy érzem, végre össze fogunk jönni. Éppen ideje, öreglány.
– Próbáljunk – javasolta Alex. Szerette volna elkezdeni a munkát,
mielőtt a sztárok összekapnak.
– Tőlem mehet – bontakozott ki Johnny medveöleléséből Venus.
Nem volt éppen a legjobb hangulatban, mert reggel fölhívta
Emilio, hogy még több pénzt akar. Aztán kifelé a házból ugyanaz az
ostoba őr, aki Emiliót beengedte átadott neki egy újabb pornográf
tartalmú levelet az első számú rajongójától, amelyet addig helyeztek
el az őrbódéban, amíg a kétbalkezes őr elment pisilni.
Hátborzongató! A levelek nyugtalanították Venust.
A pozitívumok közé tartozott, hogy előző este Rodriguez igen
tehetségesen elégítette ki. El kellett ismernie, hogy a fiú alkalomról
alkalomra javul. Most már végképp eldöntötte, hogy Rodriguezt
beveszi a klipbe, hadd örüljön. Fiatal és türelmetlen-jutalmat
érdemel.
Alex a műteremben valóságos dinamó volt. Gyorsan mozgott,
akár a fekete párduc, tudott mindenről, ami a teremben történt,
beleütötte az orrát mindenkinek a dolgába. Ha Alex Woods forgatott,
senki nem lazsált, mert nem mert. A próba-felvétel
zökkenőmentesen haladt. Johnny a legjobb formáját hozta, és Venus
mindent bedobott.
Amikor végeztek, Alex azt mondta:
– Mindketten remek munkát végeztetek, köszönöm.
Nagy hatással volt rá Venus játéka. Ha a vásznon is átjön,övé a
szerep.
 – Egén – helyeselt Johnny. – Tüzes kis paprikás ez az én
Venusom, nem igaz, bébi? – És bizalmasan megpaskolta a lány
fenekét.
Venus viszonozta a paskolást, és úgy belecsípett Johnny
fenekébe, hogy az megérezte.
– Te csak ne találj ki rám jelzőket, Johnny – mondta bűbájosan. –
Mert én is tudnék rád egyet-kettőt. Johnny harsogva nevetett.
– Ez a lány nem semmi!
Venus arra gondolt, hogy rémálom lesz Johnnyval dolgozni. A
pasasnak akkora az önimádata, mint az Empire State Building.
Johnny elkomolyodva fordult Alexhez.
– Öregem, mikor ülünk le beszélni a könyvről? A változtatások
miatt.
– Ajánlok valamit, Johnny: gépeltesd le szépen a
megjegyzéseidet, én meg elolvasom. Most sajnos éppen nyakig
vagyok a gyártás előkészítésében. Nincs időm.
Venus tudta, hogy Alex szórakozik Johnnyval. Nem csodálkozott,
mert Johnny butább volt, semhogy észrevegye a dolgot. Annyira
lekötötte a Nagy Filmsztár szerepe, hogy önmagán kívül szinte
semmit nem vett észre. Kár, hogy nincs benne némi önirónia, mint
például Charlie dollárban. Johnny túlságosan komolyan veszi magát.
Venus otthagyta a két férfit. Elégedett volt a játékával, biztos volt
benne, hogy a próba sikerült.
Anthony ragyogott a boldogságtól, hogy részt vehetett a
forgatáson, és ilyen közelről láthatta Johnny Romanót.
– Csodálatos volt! – bizonygatta Venusnak kifelé. – Teljesen a
hatása alá kerültem.
Venus úgy érezte, Anthony is jutalmat érdemel. Ismét át fogja
csalni Ront. A két fiúnak már csak egy picike bátorításra van
szüksége.
Mosolyogva indult a limuzinjához. Úgy érezte, sikerült megcsípnie
a szerepet.
 35. FEJEZET
Brigette a saját ágyában ébredt a Nonával és Zandinóval közösen
bérelt lakásban. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, a plafont
bámulta. Az előző estéről csak ködös emlékei maradtak. Emlékezett
rá, hogy Michel a következő szavakkal tuszkolta taxiba: – Bármit
tesz, Brigette, ez a mi titkunk. Csak ártana magácskának, ha eljárna
a szája. Biztos vagyok benne,hogy nem szeretné, ha ezek a
rendkívül magánjellegű fényképeink nyilvánosságra kerülnének,
igaz?
Michel és Robertson hosszú órákon át játszadoztak vele. Michel
tartotta a szavát: nem nyúlt Brigette-hez, de mindent végignézett. És
Robertson mindent megtett, Brigette hiába tiltakozott.
Még most, a megpróbáltatás után is esendőnek és védtelennek
érezte magát. Miért nem hallgatott Nonára? Bár azt Nona sem tudta,
hogy Michel ilyen perverz. Ő csupán kéjsóvár playboynak tartotta a
férfit.
Az volt a szomorú igazság, hogy Michel azt élvezte, ha
végignézte két nő játékait, kivált ha az egyikük védtelen,
megkötözött, tiltakozó áldozat volt.
Amikor Santino Bonnatti erőszakoskodott Brigette-tel, kéznél volt
a fegyver, és ő használta a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül.
Michel ellen nem volt fegyvere, nem tehetett semmit, csak feküdt,
és tűrt.
Amikor hazatért, Zan és Nona aludtak. Beosont a fürdőszobába,
hosszú tisztító zuhanyt vett, aztán összetörten ágyba bújt, de még
órákon át hánykolódott, amíg végre eljött a nyugtalan álom.
Most reggel volt, és hallotta Nonát és Zant a konyhában. Rájött,
hogy jobb lesz fölkelnie. Légy józan, figyelmeztette magát. Ne
mondd el nekik, mi történt. Mindent tönkretenne.
Kiszállt az ágyból, és a köntöséért nyúlt. Bosszúsan vette észre a
csuklóján a lila véraláfutásokat. Még bosszúsabban látta, hogy
véraláfutásos a bokája meg a combja belső oldala is. Jól összehúzta
magán a köntöst.
– Hm… – pillantott föl Nona, amikor Brigette belépett a konyhába.
– Mi történt tegnap este?
Talán sejti? Nem. Csak így szeretne információhoz jutni. – Nem
sok – mondta Brigette. Kinyitotta a hűtőt, tejet vettki. Nona azonban
mindent meg akart tudni.
– Ne gyere nekem ilyen süket dumával. Letámadott? Célt ért a
nagy szerető?
– Nem… – tért ki Brigette. – Úriember volt.
– Michel mint úriember? – Nona egy szavát sem hitte. – Ez ám a
nagy újság! Brigette kávét töltött magának. Nyugodtnak látszott, ám
belülről reszketett.
Leült az asztalhoz, fölvette az egyik újságot. Zan boldogan
rámosolygott. A fiút soha semmi nem hozta ki a sodrából.
– Oké, szóval nem akarsz beszélni – mondta kissé sértődötten
Nona. – Gyerünk, Zan, át kell mennünk a szüleimhez.
– Brigette-hez fordult. – Ne felejts el benézni ma Antonio
stúdiójába. Találkoznod kell a sminkesekkel, fodrászokkal és
ruhásokkal. Meg van beszélve.
– Oké – bólintott Brigette.
– Ott a cím – nyújtott oda egy cédulát Nona.- Menjek oda én is? –
Megoldom.
– Este megnézzük az új A1 Pacino filmet. Jössz te is? – Nem…
nem hiszem.
– Hmm… – csóválta a fejét Nona. – Megint találkozol Michellel?
– Nem, csak korán szeretnék lefeküdni, tudod… holnap fotózás…
– elhallgatott. Bárcsak menne már Nona.
– Jó ötlet – ragadta meg Zan kezét Nona. – Jut eszembe: a
szüleim a jövő pénteken megint buliznak. Ott a helyed.
Mihelyt Nona és Zan elmentek, Brigette fogta a telefont, és
fölhívta Isaacet, a Rock ‘n Roll Farmer reklámfotózásán megismert
modell fiút.
A fiúnak álmos volt a hangja. Nem jó jel.
– Emlékszel rám? – kérdezte könnyedén Brigette. – Brigette
Brown vagyok, a partnered a farmerban.
– Hahó, bébi – ébredt föl végre a fiú. – Meg köll mondjam, aznap
kissé be vótam lőve.
– Szívességet szeretnék kérni – tért a tárgyra Brigette.
– Éspedig?
– Nem telefontéma. Ebédelhetnénk együtt?
– Naná – felelte Isaac, és megnevezett egy kis olasz éttermet a
Second Avenue-n.
 Brigette ért oda előbb, és türelmetlenül sétált a bejárat előtt.
Isaac öt perccel később robogott be egy másodkézből vett Harley
— n. Leparkolt, aztán úgy ölelte meg a lányt, mintha évek óta
lennének barátok. Tépett hajával és buggyos cuccaival tisztára olyan
volt, mint egy rap-énekes.
– Hívni akartalak – mondta. – De megelőztél, kisanyám.
– Abban jó vagyok – próbált mosolyogni Brigette.
Csinos, fiatal, fekete bőrű lány üdvözölte a bejáratnál
Isaacet meglehetősen családiasan.
– Hogy megy a bót, öregfiú?
– Minden oké, Sadie – felelte Isaac.
Sadie Brigette-ről tudomást sem vett. Egy ablak melletti asztalhoz
vezette őket, és átadta Isaacnek az étlapokat.
– Bukik rám – súgta meg Isaac, miután Sadie elment. – Hülye
egy szitu, mer’ hogy a tulaj neje. Azzal meg állatság vóna fasírtban
lenni, mert a városban itt főzik a legjobb pastút. Összekarmolom
magam a kagylómártásos spagettijüktől. Megkóstolod?
Brigette-nek már az étel gondolatától is fölfordult a gyomra. De
azért megnézte az étlapot.
– Inkább csak salátát eszem.
A fiú kényelmesen elterpeszkedett.
– Láttad a képeket?
– Igen. Jók.
– Csak jók? – kérdezte bánatosan a fiú. – Miért nem szuperjók?
Sőt szupik? Brigette ismét mosolygott. Muszáj mosolyogni, hogy
sírva ne fakadjon.
– Oké, szupik.
– Azt hallottam – folytatta a srác hogy velünk akarják kitapétázni
a nagy hirdetőtáblát a Times Square-en.
– Igen, én is hallottam.
Sadie jött vissza, blokkal, ceruzával.
– A szokásost, Isaac?
A fiú Brigette-re kacsintott.
– Nyertél, bébi. A barátnőmnek meg egy Caesart. – Mihelyt Sadie
elment, megkérdezte: – Szóval mi kéne?
Brigette közelebb hajolt a fiúhoz, kék szeme szinte kö-nyörgött.
– Tudnál szerezni nekem egy pisztolyt?
 – No ne! – emelte föl mintegy védekezve a két kezét Isaac.
– Honnan vetted, hogy én tudok pisztolyt szerezni?
– A múltkor azt mondtad, ha bármire szükségem lenne, forduljak
hozzád bizalommal.
– A büdös életbe! Én meg mán azt hittem, belém zúgtál.
– Tudsz szerezni? – ismételte Brigette.
A fiú a tincseivel játszott. Körülnézett, nem hallják-e. – Mit akarsz
azzal a pisztollyal? – kérdezte halkan.
– Megvédeni magam.
– De ha stukkered van, bébi, használni is tudnod kell. – Majd
megtanítasz rá.
Isaac gyorsan a szomszédos asztalra pillantott, ahol egy férfi meg
egy nő ült. Megállapította, hogy nem figyelnek, hát elégedetten
mormogta: – Megnézem, mit tudok szállítani.
Sadie jött az étellel. Durcás képpel csapta le Brigette elé a
salátát. Isaac nyomban nekiesett a tésztájának. – Finya – mondta. –
Milyen a salátád?
Brigette nagy nehezen legyűrt egy darabka salátalevelet. – Szupi.
– Nem, bébi – tréfált a fiú. – Én vagyok szupi. – Aztán lovagiasan
folytatta. – Tehát… menjünk el este táncolni? Bulizzunk? Kajáljunk
egy jót?
– Sajnálom, de már foglalt vagyok – felelte Brigette,
reménykedve, hogy a visszautasítás nem fosztja meg az áhított
fegyvertől. – De máskor tökjó lenne.
Ebéd után taxival ment a híres olasz fotós, Antonio stúdiójához.
Egy nagyon hivatalos küllemű fiatalember fogadta, bekísérte egy
öltözőbe, és áhítattal mondta: – Pszt… nem szabad Antoniót
zavarni, dolgozik. De szólok, hogy itt van.
Brigette leült a kis színpadi égőkkel díszített, nagy sminktükör elé,
és nézte magát. Nem változott. Semmiképpen nem látszott olyan
megalázottnak és meggyalázottnak, amilyennek érezte magát.
Tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint azelőtt.
Pedig megváltozott. Bemocskolták. Megalázta az a francia disznó
meg az aljas barátnője.
Pár perc múlva megjelent Antonio kedvenc sminkművésze,
Raoul, hogy megnézze magának. Raoul Puerto Rico-i volt vastagon
pomádézott kefehajjal, ívelt szemöldök.
 – Antonio most a retro look híve – nézegette Brigette tükörképét
Raoul. – Én meg a vékony szemöldöké. Kiszedjük a szemöldökét, és
ceruzával éles, vékony szemöldököt rajzolunk. Aztán gyönyörűen
kiemelem a pofacsontját, és telt rubinvörös ajkat csinálunk.
Azután jött Sami, a fodrász. Sami magas és sovány volt, az arca
sápadt, hosszú, szőke haja copfban.
– Talán levágjuk és feketére festjük a haját – állt oda Raoul mellé,
és mindketten Brigette tükörképét tanulmányozták. Brigette szinte
tárgynak érezte magát. – Talán nem – mondta gyorsan.
– Tessék? – kapta föl a fejét csípőre tett kézzel Sami. Nem volt
hozzászokva, hogy holmi ismeretlen lány visszabeszéljen.
– Nem engedem levágni a hajam – közölte makacsul Brigette.
– És megkérdezhetem, miért? – kérdezte Sami olyan hangon,
mint aki azt mondja: „Mit képzel, kicsikém, kicsoda maga?”
– Szerződésem van a Rock ‘n Roll Farmerral. Ők nem akarják.
– Ó – sértődött meg a férfi. – Ebben az esetben, édeském, fekete
parókát kell adnom magára.
– Ez lesz az első címlapom, és az a lényeg, hogy magamat
mutassam, nem a maguk elképzelését arról, hogy milyennek kéne
lennem – mondta Brigette, és ezen maga is meglepődött.
A két férfi dühösen nézett rá. Hogy jön ez ahhoz, hogy véleménye
legyen? Hiszen modell. A modellnek meg az a dolga, hogy jól
nézzen ki, fogja be a száját, és hallgasson a szakemberekre.
– Michel tud róla, hogy ilyen érzései vannak? – kérdezte élesen
Raoul.
– Michel az ügynököm, nem a gazdám – vágott vissza Brigette.
Raoul és Sami megbotránkozva néztek össze, és kivonultak –
nyilván azért, hogy jelentsék a nagy Antoniónak, milyen nehéz kis
bestiával van dolguk.
Parker, a ruhatervező volt a következő. Magas asszony volt
rövidre nyírt, ősz hajjal, unott mosollyal.
– Hallom, gondot okozott Ticnek és Tacnek – mondta meghökkent
hangon.
– Csak megmondtam a véleményemet – felelte fáradtan Brigette.
Úgy érezte, mindenből elege van.
– Ne törődjön velük – mondta fesztelenül Parker. – Az a lényeg,
hogy mit vesz föl. Hmmm… – Parker összehúzta a szemét, hátrébb
lépett. – Nagyon modern megjelenést képzelek el. Ehhez mit szól? –
vett le egy rövid, fehér Ungaro ruhát a zsúfolt állványról. – Hozzá
pedig hamis tigrisbőr cipő jönne – szedte elő a megfelelő párt a
lábbelikkel teli ládából.
– Nagyon mai. Semmi ékszer. Sima és egyszerű. – Tetszik –
mondta Brigette.
– Helyes. Azt hittem már, engem is kidob.
– Nem akarok hülyén kinézni – magyarázta Brigette. –
Egyszerűen úgy érzem, kell lenni némi beleszólásomnak abba, hogy
milyen imázst képviselek.
– Tökéletesen igaza van – felelte élénken Parker. – Bár
figyelmeztetem, hogy Antoniónak nagyon határozott elképzelései
vannak, tehát holnap ne idegeskedjen, amikor mondani kezdi, hogy
ő milyennek látja magát. Éppen Robertsont fényképezi. Szeretne
belesni?
Brigette-nek fölfordult a gyomra. Soha többé nem akarta látni
Robertsont.
– Nem, köszönöm – mondta gyorsan. – Más dolgom van.
– Szólok Antoniónak. Mihelyt szünet lesz, bejön megnézni magát.
– Meg kell vámom?
– Ha azt szeretné, hogy Antonio holnap elkészítse magáról a
címlapfotót. Antonio nagyon érzékeny. – Én is – mormogta Brigette.
– Tessék? – kérdezte Parker. Nem tudta, jól hallotta-e.
– Semmi.
Öt perc múlva megjelent Antonio, a nyomában Raoul és Sami.
Antonio alacsony, különc olasz volt, és az volt a specialitása, hogy a
legnagyobb szupersztárokat fényképezte. Brigette még emlékezett
rá, hogy tízévesen járt Antonio stúdiójában az anyjával. –
Mindkettőjüket lefényképezte, és az anya-lánya képet a Harper’s
Bazaar hozta le. Olympiát körülajnározta, Brigette-ről tudomást sem
vett. A lánynak nem állt szándékában emlékeztetni a fotóst.
– Van maga problémája? – nézett a lányra dühösen kis
gombszemével.
Brigette szintúgy dühösen nézett vissza.
– Ha az probléma, hogy az első címlapomon szeretnék
önmagamnak látszani.
 Antonio vállat vont. Mit izgassa magát? Fölösleges veszekedni
egyetlen vacak címlap miatt. És a lány természetes szépség, így is
jó lesz.
– Van jól – közölte, mire Raoul és Sami levegőért kapkodtak. –
Holnap tíz. Maga nem kés.
– Tetszett neki – mondta derűsen Parker Antonio távozása után.
– Fütyülök rá – felelte Brigette. És így is érezte. Egyetlen éjszaka
alatt összeomlott, ezernyi darabra hullt szét minden álma. Elege volt
a tehetetlen áldozat szerepéből. Rájött, hogy mostantól kénytelen
lesz épp olyan kemény és érzéketlen lenni, mint körülötte mindenki.
Az édes kislány nincs többé. Vissza kell szereznie az önbecsülését,
és ha ehhez kemények kell lennie, hát az lesz.
 36. FEJEZET
Palm Springs maga volt a mennyország. Gino bolondult az
unokáiért, minden percét velük töltötte, a felesége, Paige pedig
elnézően mosolygott rajta. Az ötvenes éveiben járó Paige még
mindig rendkívül vonzó és szexi nő volt.
Vasárnap Luckyval a medence mellől nézték, hogyan pancsol
Gino Mariával s sekély oldalon, a kicsi Gino meg a csíkos napernyő
alá terített pléden rugdalózott.
– Gyakrabban kéne elhoznod őket, Lucky – mondta Paige, és
szívószálon kortyintott egyet a Pina Coladából. – Gino imád velük
lenni.
Lucky fekete Porsche napszemüvegen át nézte a világot.
– Igazad van. Úgy lesz. – Gino boldog lesz.
Lucky vett magának egy diétás kólát.
– Tudod, Paige – mélázott –, jólesik látnom titeket Ginoval. Jót
teszel neki. Egyenesben tartod, ami nem könnyű. Paige lágyan
elmosolyodott.
– Gino az életem nagy szerelme – mondta egyszerűen. – Már
magam sem értem, miért tartott olyan sokáig, amíg rátaláltam.
– Mert mellesleg volt egy férjed – mutatott rá Lucky.
– Igen… ez kissé megnehezítette a dolgot. Ám apád nagyon
makacs ember.
– Csak neeem? – viccelt Lucky.
– Bárcsak ismerhettem volna fiatal korában – folytatta Paige. –
De talán így a jobbamért akkor ma nem lennék itt.
Lucky egyetértett.
– Azt mondta nekem a napokban, filmet kéne csinálnom az
életéből. Mire azt feleltem, nincs az a cenzor, aki megengedné a
vetítését.
Mindketten nevettek.
Gino jött oda, kézen fogva Mariával.
– Elmegyünk a kislánnyal vásárolni – jelentette be.
– Vásárolni? Több mint harminchárom fok van – mondta Paige,
akinek rézvörös haját nagy szalmakalap takarta. – Miért nem mentek
később?
Gino megpaskolta az asszony combját. A mozdulat nem kerülte
el Lucky figyelmét. No igen… Gino, a kos – még kilencven évesen is
nemi életet fog élni! Micsoda férfi!
– Kislánynak veszünk egy kutyust – nézett Luckyra vádlón Gino.
– Ha jól tudom, megígérted neki.
– Elfelejtettem – mondta bűntudatosan Lucky.
– Kapok egy kutyust, mami – csicseregte büszkén Maria.
– Jöjjek én is? – kérdezte Lucky.
– Nem, kislány, maradj csak Paige-dzsel, beszélgessetek női
dolgokról. Nekünk sok beszélnivalónk van Mariával.
Maria féktelenül kacagott.
– Oké, csillagom, CeeCee adja rád a sortodat meg a trikódat, és
elmehetsz nagyapával.
– Kutyus! – ugrándozott boldogan Maria. – Megyünk kutyust
venni!
Lucky a kislány után nézett, aki máris szaladt átöltözni. Próbált
megnyugodni, világosan gondolkodni. Nehezére esett a lazítás, de
eltökélte, hogy ezt a pár napot valóban pihenéssel tölti, mielőtt
harcba indulna. Mert harc lesz. Esze ágában sincs harc nélkül
átengedni a stúdióját.
Mielőtt eljött L. A.-bői, próbálta elérni Morton Sharkey-t otthon is,
az irodájában is. A férfi megváltoztatta az otthoni számát, az
irodában meg a zavart titkárnő közölte, hogy Mr. Sharkey nincs
benn.
Aha. Persze.
Morton Sharkey úgy viselkedett, mint egy komisz kisfiú. És a
komisz kisfiúkat megbüntetik. De nagyon.
Amikor Maria fölöltözött Lucky kikísérte őt és Ginot a kocsihoz.
– Aztán ne nagytestű kutyát vegyetek – intette Ginot, miközben a
kislányt beültette Gino nagy, kék járgányába a különleges
gyerekülésbe, és bekötötte. – Nem akarom, hogy valami óriás
szörnyeteg randalírozzon a házamban.
Gino félrehajtotta a fejét.
– Mi az, kislány, talán nem bízol bennem? Lucky nevetve ölelte
meg az apját. – Dehogy nem – érzékenyült el.
– Akkor bízd csak ránk, van nekünk eszünk.
Amikor visszaért a medencéhez, Paige megkérdezte, volna-e
kedve a golf klubban ebédelni. Lucky nemet mondott. Bármennyire
kedvelte Paige-t, és élvezte a társaságát, a golf klubban ebédelni
hölgy társaságban nem tartozott a kedvenc időtöltései közé.
No és annyi minden foglalkoztatta.
Senki nem veheti el tőle a Panthert. Senki.

Venus próbált. Fehér balett-trikóban, feltűzött hajjal, smink nélkül

izzadt tehetséges táncosai között. Szeretett klipet csinálni,
megtalálni a legjobb mozdulatokat, megalkotni a mini-történeteket. A
klipjeit háromperces filmeknek tekintette. Kihívást jelentett mindig
valami újat, frisset, izgalmasat kitalálni.
Ezúttal Dorian Louival, a fiatal kínai koreográfussal dolgozott, akit
Ron ajánlott neki. Dorian füstös, titokzatos bárt varázsolt Venus köré,
aki férfitól férfihoz lép a pult mellett, egyenként elcsábítja őket, és
minden egyes fázisban megszabadul egy-egy ruhadarabjától. Ez
pontosan az ő stílusavolt. Bűnös szex, csillogó csomagolásban. Ez
volt briliáns karrierjének a titka.
Ígéretéhez híven, Rodriguez is szerepelt a klipben. Ő volt a
nyolcadik férfi, az utolsó a sorban. Olyan öltözékben jött próbálni,
mintha a Bistro Gardensba ment volna ebédelni. Venus csak
ránézett, és küldte átöltözni. De most, sortban és rövid pólóban
nyakig volt a melóban. Dorina meg nyakig volt Rodriguezben.
– Hagyd békén – súgta oda a koreográfusnak a szünetben
Venus. – A pasas a leghatározottabban a lányokat szereti.
– A fene egye meg! – mérgelődött Dorian. – Ilyen férfias
combokkal!
A próbafelvétel eredményéről Venus még semmit sem tudott.
Freddie hétfőre várt hírt.
– A dolog százszázalékos – mondta volna Venus a
legszívesebben
Freddie-nek. De mégsem mondta, mert nem akart önteltnek
látszani.
Amióta kidobta Coopert, szakmailag egyre jobb passzban volt.
Elégedett volt a Bűn klippel. Tudta, hogy ez is vitákat kavaró
szenzáció lesz, pontosan az, amit várnak tőle. És ha megkapja a
szerepet a Gengszterekben, az új távlatokat ad a pályájának. Alex
Woodsszal dolgozni nagy fegyvertény lenne, mert mindenkinek azt
sugallná, hogy ha eléggé jó Alex Woodsnak, akkor mindenkinek az.
Meghívta Ront ebédre. Ron öt perccel Anthony után futott be a
stúdióba. A titkár Venus postáját és telefonüzeneteit hozta.
– Azt hiszem, ismeritek egymást – kanyarított a nyakába egy
törülközőt Venus, és kisétált a stúdióból.
Ron utolérte.
– Komisz kislány vagy – korholta. – Mit akarsz elérni?
– Nagyon jól tudod, Ron. Harris von Stepp öreg, unalmas, és
zsarnoki. Túlságosan fiatal vagy egy ilyen vénemberhez. –
Rendkívül nagy hatalmú ember – mondta Ron. Venus megállt,
kihívóan nézett a barátjára.
– Pompásan ível a pályád fölfelé. Miért kell neked az, hogy egy
nagy hatalmú ember álljon mögötted?
– Hmm… – hümmögte Ron, mert nem tudott megfelelő választ
adni.
– Figyelj ide, Ron – folytatta a lány –, megtanultam valamit,
amikor kidobtam Coopert. Maradhattunk volna együtt is, ha eltűröm
a hűtlenkedését. De úgy döntöttem, hogy hű leszek önmagamhoz.
És bevált.
– És nem hiányzik Cooper?
– Nem – hazudta a lány. – Anthony velünk ebédel. Hívd meg
utána egy italra. Mit veszíthetsz?
A stúdió alatti bevásárlóközpontban volt egy pizzéria. Mindenki
odajárt ebédelni.
Venus egy sarokasztal fejénél ült, Ron, Anthony és Dorian
társaságában.
– Három buzi meg egy szupersztár – tréfálkozott. – Melyikünk a
kakukktojás?
– Mindig te – mondta bölcsen Ron.
– Ha már a kakukktojásnál tartunk – folytatta Venus. – Találd ki, ki
jelent meg nálam tegnap este.
– Nézzük csak – mondta csípősen Ron. – Pacino? Stallone? De
Niro? Szólj, ha meleg.
– Próbálkozz talán Emilióval.
– Visszajött?
 – Sajnos. Ezer dollárt kellett adnom neki, hogy szabaduljak tőle. –
Hiba volt.
– Másként nem volt hajlandó elmenni. Mondtam, hívom a
rendőrséget, ő meg hogy „csak rajta”. Nem tudtam, mit csináljak.
Ron bólintott.
– Szarban vagy. Ha a közeledbe engeded, mindent elad rólad a
pletykalapoknak, ha meg kidobod, akkor is megvan a sztorrja.
– Talán az ügyvédem alá tudna íratni vele valami nyilatkozatot,
amelyben kijelenti, hogy semmit nem ad le rólam a sajtónak, ha
fizetek neki pár ezer dollárt havonta. Mit gondolsz? – kérdezte
reménykedve Venus.
– Szerintem Emilio nagyjából annyira megbízható, mint egy
veszett kutya.
Rodriguez jelent meg az étterem ajtajában, és a nagyobb hatás
kedvéért megállt.
– Azt nézd meg – mondta áhítattal Ron.
– Ő, kedvesem – mosolygott boldog tulaj elégedettségével Venus
– Rodriguez. Az én Rodriguezem.

☆
Lucky összerezzent, és fölébredt. Elaludt a medence mellett.
Gino még nem jött vissza Mariával, CeeCee bevitte aludni a kis
Ginot, Paige pedig elment a golf klubban ebédelni. Te jó ég! Elaludt
fényes nappal. Mi van vele?
A nap forrón tűzött le. Lucky fölállt, kissé szédült, beugrott a
medencébe, és úszott pár hosszat a víz alatt, mielőtt följött.
Ez őrület. Az élete darabokra hullik, ő meg itt napozik Palm
Springsben. Ha Gino hazajön, azt fogja mondani, sürgősen L. A.-be
kell utaznia üzleti ügyben, és rögtön indul is. A gyerekek
maradhatnak, nekik nincs miért visszamenniük.
Boogie nem jelentkezett. Pedig nem szokott késlekedni, ha el kell
végeznie valamilyen munkát. Jó lesz, ha holnap sok mondandója
lesz, mert Lucky már nagyon türelmetlen.
Kimászott a medencéből, a bárhoz ment, és jeges whiskyt töltött
magának. Remek! Most már fényes nappal iszik is! Meddig romolhat
még a helyzet?
 Fölkapta a táskáját, cigarettát vett ki, aztán gondolkodás nélkül
elhúzta a zárt rész cipzárját, ahol azokat a képeket tartotta,
amelyeket Lennie szállodai szobájában talált.
Elővette a fotókat, nézte őket.
Miért kínzód magad? – sikoltotta a fejében egy hangocska. Miért
nem téped össze és dobod el őket?
Nem. Valami volt a képeken. Valami nem egészen stimmelt…
Csak nézte őket. Mi zavarta? A szőke? Vagy ahogy Lennie áll?
Szinte meghökkentnek látszik, amint a szőke meztelen testével
rátapad.
Ideje kideríteni, mit csinált pontosan Lennie a baleset előtti
napon. Lucky érezte, hogy fontos megtudnia.

Alex a Négy Évszak nyitott teraszán ült Dominique-kal és Tin Lee-

vel. Maga sem tudta, hogy került oda. Úgy tetszett, az ő tudta nélkül
szervezték meg a dolgot.
– Vasárnap ebédelni viszed anyádat – közölte vele Lili. – Tin
Leevel.
Ha találkoznia kell Dominique-kal, jöhet Tin Lee is, hát
beleegyezett.
Amikor megérkezett, a két nő már az asztalnál beszélgetett. Az
anyja egészen derűsnek látszott. Tin Lee viszont ragyogott.
– Alex – ugrott a nyakába, és megcsókolta.
– Fáradtnak látszol – mérte végig kritikus szemmel Dominique.
No igen, ez az anyja: rögtön van egy rossz szava.
– A gyártás-előkészítésnél tartok – magyarázta. – Ilyenkor mindig
sok a munka. Naponta még tíz órára lenne szükségem.
– Az utóbbi napokban több üzenetet hagytarn – mondta
Dominique, aki csak magával törődött.
Hát nem figyelt?
– Dolgom volt – magyarázta Alex, és intett a pincérnek. Vodka
martinit rendelt.
– Ebédidő van – mutatott rá Dominique, és bíborvörös ajkát
rosszallóan biggyesztette le.
 – Tudod – felelte szárazon Alex –, már nagykorú vagyok. – A
korod látszik is rajtad – felelte Dominique. Tin Lee Alex karjára tette
csöpp kezét.
– Alex, olyan jó itt veled – mondta. – Annyira hiányoztál.
– Látod – mondta Dominique, mintha Tin Lee érzései neki
lennének köszönhetők. – A kislánynak hiányoztál.
– Köszönöm a gyönyörű rózsákat – folytatta Tin Lee. – És azt a
kedves levélkét. Sajnálom, hogy Las Vegasban kellett maradnod. Ha
hívtál volna, Alex, odarepültem volna.
Alexnek csöppet sem tetszett az anyja és az átmeneti barátnője
között alakulóban lévő szövetség.
– Beszélgettünk Tin Lee-vel – mondta Dominique. – Tudod-e,
hogy kitűnő saigoni családból származik? Az édesapja sebész volt.
– -Az események előtt – mondta gyorsan Tin Lee. – Én kisbaba
voltam még, amikor a zavargások elkezdődtek.
– Az lényegtelen, drágám – hallgattatta el a lánytegy pillantással
Dominique. – A lényeg az, hogy jó nevelést kaptál.
Tin Lee bólintott. A pincér hozta az étlapokat. Alex tojást, krumplis
palacsintát és füstölt lazacot rendelt.
– Hizlal – csóválta a fejét Dominique. – Hízol, Alex. Diétáznod
kéne. Abban a korban vagy, amikor könnyen kaphatsz infarktust.
Szentséges ég! Miért kell neki eltűrnie mindezt?
Nagy nehezen sikerült átvészelnie az ebédet. Amikor a pincér a
kávét hozta, Tin Lee fölállt.
– Kimegyek a mosdóba.
Alig ment el, Dominique rákezdte. Alex a szokásos kifogásokra
számított, ám az anyja azt mondta: – Alex, végre kitűnően
választottál.
– Tessék? – Alex nem hitt a fülének. Már a harmadik martininál
tartott.
Dominique az ajkához érintette a szalvétát, amelyen bíborvörös
folt maradt.
– Tin Lee rendkívül okos lány, és jó családból való.
Jól hall?
– Tessék?
– Ideje megnősülnöd. Ezt a lányt neked találták ki. Ennek elment
az esze?
 – Nem áll szándékomban megnősülni. – Alexnek kis híján a
torkán akadt a martini.
– Negyvenhét éves vagy – korholta Dominique. – Az emberek
már fecsegnek.
– Igazán? És mit fecsegnek? – kérdezte harciasan Alex.
– A bridzs klubomban az egyik asszony megkérdezte tőlem, nem
vagy-e buzi.
– Buzi! – kiáltott föl Alex. – Elment a kibaszott eszed?
– Leszel szíves nem használni előttem mocskos szavakat –
mondta fenségesen Dominique. – Nem szeretem.
– Akkor ide figyelj – próbált higgadt maradni Alex. – Nem nősülök,
szóval verd ki a fejedből ezt az ötletet. No és azzal mi van, hogy
„minden ázsiai nő kurva”?
– Tin Lee nagyon rendes lány – ismételte Dominique. – Sokkal
rosszabbul is járhatnál.
– Megismerkedtem egy amerikai nővel, aki tetszik nekem –
morogta Alex.
Ezt most miért mondta el neki. Dominique nem érdemel meg
semmiféle információt az életéről.
– És ő ki? – kérdezte Dominique.
– Nem ismered – mondta ködösen Alex.
– Megkedveltem Tin Lee-t. Fiatal és szép. Jó anyja lesz a
gyerekeidnek. Unokákat szeretnék, Alex. Megfosztasz tőlük.
Mindig csak az ő szempontja a fontos.
– Hallod-e, mutter – mondta durván Alex. – Mondok én neked
valamit. Tin Lee nincs nálam versenyben.
Dominique lesújtó pillantást vetett a fiára.
– Ideje lenne felnőnöd, Alex.
– Nem – robbant Alex. – Annak lenne ideje, hogy a magad
dolgaival törődj, és engem hagyj békén. Ezzel fölállt, és távozott.

Lucky befelé tartott a medencétől, amikor Inca, a házvezetőnő

rohant vele szembe, égre emelt kézzel.
– Miss Lucky! Miss Lucky! – kiabálta hisztérikusan. – Fontos
telefon!
 – Csillapodjon, Inca. Mi az?
– Miss Lucky… Jöjjön gyorsan! Jöjjön gyorsan! Az a férfi a
telefonban… azt mondja, hogy Mr. Ginot… lelőtték.
 37. FEJEZET
AMichel lakásán töltött éjszaka óta Brigette-nek sikerült elkerülnie
a férfit és Robertsont egyaránt. Nem volt könnyű, de megoldotta.
A Mondo címlap fotózása jól ment. Antonio rendesen viselkedett,
még kedves is volt a maga „meleg olasz sztár fényképész” módján.
Egy null Brigette javára.
Parker egészen odavolt.
– A jövő sztárját látja magában – .mondta a lánynak. – Másrészt
agyonszurkálta volna az éles nyelvével, amilyen imádni való kis
bestia.
Antonio után több napon át Luke-kal dolgozott a Rock ’n Roll
Farmer reklámkampányának képein.
Luke-kal élvezet volt dolgozni. Minél jobban megismerte a férfit,
annál jobban érezte magát vele.
Nona állandóan mondogatta, hogy Michel találkozni akar vele.
Brigette csak bólogatott. – Igen, persze, majd.
De sosem adott Nonának fix dátumot.
Nem ment el Nona szüleinek partijára sem. Inkább a
nagyanyjánál, Charlotte-nál töltött pár napot a Park Avenue-n lévő
lakásban.
Nem volt benne sok öröme. Charlotte társasági cápa volt. Nem is
foglalkozott mással, mint hogy különböző partikra és fogadásokra
járt, a maradék idejében pedig vásárolni indult, hogy tovább bővítse
amúgy is gazdag ruhatárát. Ez nem Brigette világa volt.
Senkinek sem szólt, de fölkeresett egy ingatlanügynököt, és
lakást bérelt.
– Elköltözöm – közölte másnap reggel Nonával. Nona letette a
New York Timest.
– Mit csinálsz?
– Nem jó ez így. Te, én meg Zan együtt.
– Miért nem?
– Egyedül akarok lenni.
– Ha így akarod… – mondta bizonytalanul Nona, és arra gondolt,
hogy amióta Brigette aláírta a zsíros farmer szerződést,
megváltozott.
Brigette csalódott volt, mert Isaac nem jelentkezett a pisztollyal.
Fölhívta.
 – Nos? – kérdezte támadó hangon. – Mi lesz?
– Nézd, kisanyám, nyugi. Próbálkozom… – Vagy meg tudod
szerezni, vagy nem.
– Ma estére talán lesz valami. Találkozzunk?
– Oké – egyezett bele Brigette, és ezen maga is meglepődött.
Semmi értelme egyedül üldögélnie a lakásában, amikor el is
mehet, jól is érezheti magát.
Úgyis selejtes áru volt immár. Bármit tett, többé nem számított.
Santot fizikailag beteggé tette az iskola. Mindent utált: a diákokat,
a tanárokat, a tanulást. Az ő szemében mindenki idióta volt. Ha csak
tehette, lógott az iskolából, Westwoodot járta, moziba ment,
megnézte az összes új filmet. Mit számítanak az osztályzatok? Van
neki pénze bőven. Az anyja úgyis hamarosan földobja a talpát, és
akkor az övé lesz minden.
Néha arról álmodozott, milyen lesz az élet Donna halála után.
Övé lesz a nagy ház, a kocsi, a pénz. Azt teheti, amit csak akar.
Persze, ha George még élni fog, gondot jelenthet. Az lenne a
legjobb, ha együtt tűnnének el. Tulajdonképpen maga is szívesen
eltette volna őket láb alól: a legjobb fogni egy puskát, és irány a
feledés.
Pisztolya volt már – egy Luger. Az iskolában vette egy fiútól,
akinek nagyon kellett a pénz. A matraca alatt rejtegette egy doboznyi
lőszerrel együtt. Az iskolában mindent meg lehetett kapni.
Ebédszünetben az udvar valóságos bazárrá alakult, ahol árultak
kábítószert, fegyvert, pornó magazinokat és videókat, szóval
mindent.
Mohammed, az arab potentát fia amolyan egyszemélyes patika
volt. Tudott szerezni mindent: Quaalude-ot, Valiumot, Libriumot,
Halciont, kokót, gyorsítót, füvet. Egy másik srácegy akciófílm sztár
fia – fegyverekben utazott. Uzzik, pisztolyok, félautomaták.
Bármilyen rendelést teljesített.
– Vadászpuskát vennék – mondta neki Santo.
– Meglesz – felelte a srác. – Csak adj pár napot.
Jó lesz az a vadászpuska. Egy éjjel, amikor George későn tért
haza valamelyik üzleti útjáról, talán leballag, és szitává lövi a
nyomorult férget.
Jaaj, mami, bocs. Betörőnek hittem.
 George így végleg le lenne rendezve, többé nem állna az útjába.
Mohammed buzgón adagolta a kábszert az udvar sarkában.
Santo is odasündörgött a heti fűadagjáért.
– Adj nekem egy kis kokót is – kérte.
– Nem tudtam, hogy kokóval is élsz – mondta Mohammed.
Középkeleti arca meg sem rezzen. Ő maga nem fogyasztott
kábítószert, csak árulta.
– Gondoltam, kipróbálok valami erősebbet.
– Erősebbet? – simogatta az állát Mohammed. – Szívj heroint, az
jobb mint a crack.
– Egyiket sem próbáltam még.
– Akkor ideje. A csajok nagyon csípik.
– Kapok egy Ferrarit – mondta Santo, mert imponálni akart.
Mohammed bólintott.
– Szép dög. Nekem is van.
– -Aha – mondta Santo. – Szarrá veri az én Corvette-temet.
– Egyszer versenyezhetnénk – mondta Mohammed. – Aha –
helyeselt Santo. Az első barátja. Jó érzés volt.

Donna fivére, Bruno hetente egyszer, megbeszélt időben

telefonált, hogy minden rendben van. Ezen a héten nem jelentkezett.
Donna ideges volt.
A lelke mélyén félt a lehetőségtől, hogy Lennie megszökhet. Bár
igen valószínűtlen lett volna, hiszen a barlangrendszer valóságos
útvesztő, csak az jut ki belőle, aki jól ismeri. De ha megszökne is,
olyan messze van mindentől, hogy nemigen kérhet segítséget.
Mégis… Nem jelent jót, ha Bruno nem hívja.
Amikor kezdett volna megrjedni, Furio telefonált, hogy Brunot
autóbaleset érte, de ne aggódjon, mert ő, Furio gondoskodik
mindenről, amíg Brunot kórházban tartják a törött karjával és lábával.
Furcsa volt beszélni elveszített szerelmesével. Donna élénken
emlékezett a fiúra, akinek semmi köze nem volt ahhoz az
asszonyhoz, akivé lett.
Birodalma volt. Furiónak nem volt semmije. Hajdani szerelmükből
semmi sem maradt.
 Donna keblét változatlanul dagasztotta Lucky Santangelo fölött
aratott diadala. Amikor ott ült Lucky irodájában, és kidobta a lányt, az
volt élete egyik legszebb pillanata.
Lucky, aki örökös győztesnek képzelte magát többé nem volt
győztes. Donna vesztessé tette minden szempontból.
Elvette a férjét.
Elvette a stúdióját.
És ma elveszi az apját.
Igen, a bosszú – szicíliai stílusban – hihetetlenül édes.
 38. FEJEZET
Hihetetlen volt. Ginot lelőtték.
Mihelyt Lucky megtudta, mi történt, és hogy Maria biztonságban
van a rendőrségen, rohant a kórházba. Közben kétségbeesetten
próbálta elérni Paige-t a kocsi telefonján. Amikor végül sikerült,
kérte, hogy minél előbb menjen ő is a kórházba.
Amikor a kórházba ért, Ginot akkor tolták be a sebészetre.
– Jaj istenem! – sikoltotta, és a kerekeságy fölé hajolt, amelyen
Ginot a baleseti műtőbe vitték. – Apukám… apa…
Ginoban egy ló ereje volt. Élt, és még beszélni is tudott.
– A rohadékok… végül… csak… elkaptak – hörögte furcsán.
Lucky megragadta az apja kezét, futott a kerekeságy mellett. –
Kicsoda? – kérdezte sürgetve. – Mondd meg, ki volt.
– Nemtom – motyogta Gino. – Öregember vagyok. Azt hittem, a
háborúnak régen vége… – Nem tudta folytatni. A szája sarkán vér
buggyant ki, végigfolyt az állán.
Ez nem jó jel. Lucky próbált higgadt maradni.
– Hol találták el? – kérdezte az orvost.
– Pár milliméterrel a szíve mellett – felelte az orvos. – A másik
golyó a combjában van.
Luckynak kiszáradt a szája, amikor arra gondolt, hogy elveszítheti
Ginot, de azért megkérdezte: – Életben marad?
– Megteszünk mindent. És ha az a minden kevés? Ha az apja
meghal? Az elképzelhetetlen.
Otthagyta a kórházat, és minden rekordot túlszárnyalva
száguldott a rendőrségre, Mariáért. A ő kicsi lánya ott ült
elhagyatottan az őrszoba sarkában, a hüvelykujja tövig a szájában,
szemecskéjében rémület, másik kezével egy játékos kedvű labrador
kölyök pórázát szorongatta.
– Mami, mami! – ugrott föl, amint megpillantotta Luckyt.
– Csúnya bácsi lelőtte nagyapát! Csúúúnya!
– Tudom, csillagom, tudom – kapta föl és szorította magához
Mariát Lucky. – Hogy történt? – fordult az ügyeleteshez.
– A jelentésben az áll, hogy Mr. Santangelo az üzletközpont
nyitott parkolójában álló kocsijához tartott. Szemtanúk szerint
egyszerre csak előugrott valahonnan egy férfi, és két lövést adott le
rá. Az elkövető elmenekült egy rendszám és jelzés nélküli kocsin, a
bolttulajdonos pedig hívta a rendőrséget.
– Rablás történt?
– Ilyen esetek mindig előfordulnak.
– Rablás történt? – emelte meg kissé a hangját Lucky.
– Nem úgy néz ki.
Lucky indulni akart.
– Hm, hölgyem – szólt utána a zsaru. – Rollins nyomozó beszélni
szeretne magával.
– Most nem – felelte Lucky. – Megyek vissza a kórházba.
Keressen holnap.
Mérlegelte a lehetőségeket. Először Lennie halála, aztán a stúdió
elvesztése, most Gino lelövése. Ez többnek látszik balszerencsés
véletlenek sorozatánál. Valami történik, és neki meg kell tudnia, hogy
mi.
Mariát hazavitte, még egyszer megnézte, épségben van-e, aztán
otthagyta az új kiskutyával és CeeCee-vel, aztán száguldott vissza a
kórházba, ahol Ginot még mindig műtötték.
Paige magába roskadva ült a folyosón, az arcán patakzott a
könny. Amint meglátta Luckyt, fölállt, és a nyakába borult.
– Mi oka lehet bárkinek rálőni Ginora? – zokogta.
– Senki nem tud semmit, Paige. – Habozott, de megkérdezte. –
Hm… volt valamiféle üzleti ügye az utóbbi időben?
Paige a fejét rázta.
– Tudsz arról, hogy lettek volna ellenségei?
– A rendőrség is ezt kérdezte.
– Mit mondtál nekik?
– Hogy öregember, aki szereti a kertjét.
– Helyes – mondta elgondolkodva Lucky. Tudta, mit mondana
Gino, ha ott lenne. Hallottál már a bűnügyi igazságszolgáltatásról,
kislány? Amelyik igazságot szolgáltat nyavalyás bűnözőknek. Nem
kell belekeverni a zsarukat. Majd elintézzük magunk. Ó, igen, Gino
jól megtanította mindenre. A rendőrség sosem kapja el a fickót, aki
Ginora lőtt, ezért neki kell megtalálnia.
Ha Gino életben marad, lesz hozzá ereje. Ha nem…
A sebész örökkévalóságnak tetsző órák múlva jött ki a műtőből.
Ősz haja és bozontos szemöldöke volt. Legalább alkalmasnak
látszott a feladatra, nem mint némelyik lenyalt hajú tévé-színész.
Lucky próbált a közeledő orvos arcáról olvasni. Jó hírt hoz?
Rosszat? Nem tudta eldönteni. Mély lélegzetet vett, és fölállt, hogy
üdvözölje az orvost, mert Paige képtelen volt mozdulni.
– Ki tudtuk venni mindkét lövedéket – mondta mélyen zengő
hangon az orvos. – De a beteg sok vért veszített, és tekintettel az
édesapja korára…
Luckynak összeszorult a gyomra. Jeges kézzel markolta a
félelem, hogy elveszítheti Ginot.
Gino… Apa… Annyira szeretlek. Paige egyszerre fölugrott. – Él?
– sikoltotta.
– Igen – felelte az orvos. – A szervezetétől függ, hogy megmarad-
e. Azt tanácsolom, hogy ne áltassák magukat túlzott reményekkel.
Mi mindent megteszünk.
És ha ez a minden nem elegendő, akkor mi lesz? Lucky tudta,
hogy Gino sem él örökké, de azt nem hitte volna, hogy orgyilkos
golyója végez vele.
– Megmarad – mondta elszántan. – Gino erős.
– Remélem – mondta az orvos, de a szemén látszott, hogy nem
hisz benne.
– Mikor láthatjuk? – kérdezte Lucky.
– Az ébredezőben van. Néhány órán át ott is marad. Ha minden
jól megy, onnan átvisszük az intenzívre. Ott meglátogathatják.’ Lucky
a mostohaanyjába karolt.
– Gyere – mondta. Észrevette, hogy Paige nagyon sápadt.
– Hazaviszlek egy órácskára.
Paige a fejét rázta.
– Nem. Nem megyek sehová – nyakaskodott. – Gino közelében
kell lennem, hátha szüksége lesz rám.
– Oké – bólintott Lucky –, mindjárt visszajövök. Hozzak neked
valamit?
– Nem, semmit.
Lucky lüktető fejjel ment ki a kórházból. A kocsiból először is
CeeCee-t hívta.
– Hazafelé tartok – mondta. – Próbálja meg elérni Boogie-t a
személyhívóján. Ha visszahívja, tartsa a vonalat, amíg oda nem
érek.
 Gino szavai jártak az eszében. Azt hittem, a háborúnak már
régen vége…
Mit értett ezen? Miféle háború? Gino szerzett néhány ellenséget
az évek során, de az régen történt. Gino már legalább harminc
esztendeje csak legális üzletekkel foglalkozott. Egész életében
harcban állt a Bonnatti családdal, de amikor Carlos Bonnatti kiesett
Century City-beli, tizenkilencedik emeleti luxuslakásának az ablakán,
a harc véget ért, mert Carlos volt az utolsó Bonnatti.
Lucky egyszerűen nem értette. Kinek érdeke lelőni egy
öregembert?
Hmm… gondolta, talán a rendőrségnek igaza van. Véletlenül
lőttek rá, egyszerűen nem sikerült a rablás.
No de mit akartak volna Ginotól elrabolni? Öregember, öreg
autóval, kicsi gyerekkel és kiskutyával. A lehetséges áldozatok nem
olyan ruhát szoktak viselni, amilyen rajta volt: sort és ing. Még órát
sem viselt.
A ház felé tartva eszébe jutott, hogy Gino talán nincs
biztonságban a kórházban. Őriztesse? Ha nem véletlenül lett
áldozat, hanem ráküldtek valakit, nyilván szemmel tartják a további
sorsát.
Gino olyan régen élt már őrizet nélkül, hogy Lucky azt sem tudta,
most kit hívjon. Ésszerű lenne pedig küldeni valakit a kórházba, egy
másik megbízható embert meg a házba, hiszen ott vannak a
gyerekei, akikre mindössze Cee-Cee és Inca vigyáz.
Megborzongott, amikor arra gondolt, mi minden történhetett volna
még. Ha Maria került volna a tűzvonalba… ha a golyó a kislányát
találta volna el…
Rágondolni sem bírt.
Cee-Cee az ajtóban fogadta.
– Adtam Mariának egy enyhe nyugtatót, és lefektettem. – Hogy
viselkedett? – kérdezte aggódva Lucky. – A kutyus szerencsére
lekötötte.
– Túl kicsi még, hogy fölfogja, mi történt – sóhajtotta Lucky.
CeeCee egyetértett. – Boogie már jelentkezett? – A vonalban van.
Lucky a könyvtárba sietett, leült Gino íróasztalához, fölvette a
kagylót.
 – Ellenőriznem kell az adataim hitelességét, azért nem
jelentkeztem eddig – mondta Boogie.
– Hagyjon mindent a fenébe, Boog, Ginora rálőttek. – Micsoda?
– Az intenzíven van. Két golyót szedtek ki belőle. Kell egy ember
a kórházba, egy másik a házba. Azonnal.
– Természetesen, Lucky. Máris indulok. Sok mondanivalóm van.
– Minden más várhat – mondta színtelenül Lucky.
Mit számít a stúdió, amikor az apja az életéért küzd a kórházban?
Letette a kagylót, és módszeresen végignézte Gino íróasztalának
fiókjait, hátha talál valami kulcsot a rejtélyhez, valami bizonyítékot,
hogy Ginonak valamilyen üzleti ügye volt.
Semmit sem talált, csupán néhány sportfogadási szelvényt. Lucky
ezeket is alaposan megnézte. Gino szeretett
kosárlabdamérkőzésekre fogadni. Két-háromszáz dollárban. Sosem
volt szenvedélyes szerencsejátékos – elvégre Vegasban szállodái
voltak, látta, milyen féktelenül képesek egyesek eltékozolni a
pénzüket.
Szóval… nem holmi kifizetetlen játéktartozásért lőttek rá. Ezek a
papírok nem arra utaltak. Inca kopogott be.
– Miss Lucky – mondta habozva –, valami Rollins nyomozó van
itt. – Vezesse be.
Rollins nyomozó kopaszodó, középkorú férfi volt szerencsétlen
vigyorral. Nyers hangon beszélt.
– Sajnálom, ami az apjával történt – mondta, és világos volt, hogy
csöppet sem sajnálja. – Maga Lucky Santangelo?
– Úgy van – felelte Lucky. Honnan tudja ez a nevét?
– Végignéztem a család históriáját – mondta önelégült és gúnyos
mosollyal a nyomozó. – Gondoltam, talán van mondandója
számomra.
– Például? – kérdezte értetlenül Lucky, és dobolt az asztalon. –
Maga tudja… – vont vállat Rollins nyomozó.
– Mire gondol? – ismételte meg a lány. Kezdett idegeire menni ez
az idióta.
Rollinsnak pár pillanatra sikerült eltűntetni az arcáról a vigyort.
– Ha ez gengszterbandák leszámolása volt, nem örülünk neki. Ez
csöndes hely.
– Mi a fenéről beszél? – villogott Lucky fekete szeme.
 A fickó az asztal fölé hajolt, kövér ujjai szétterpeszkedtek a sötét
fán.
– A családja híréről beszélek. Kaptam az F.B.I.-tól egy dossziét a
Santangelokról.
Lucky föl volt háborodva.
– Az apám kórházban fekszik, maga meg nem tud mást, mint
holmi dossziét szerezni az F.B.I.-tól. Miért nem keresi meg inkább
azt, aki az apámra lőtt?
Rollins ismét gúnyosan vigyorgott.
– Azt reméltem, maga meg tudja mondani nekem, ki lehetett az.
Lucky fölugrott.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta dühösen. – Apámnak nincs
semmiféle maffia kapcsolata, ha erre céloz.
– Ugyan már, Lucky – csóválta a fejét Rollins, mint aki nem
találkozott még Luckynál nagyobb hazudozóval.
– Magának Miz Santangelo – mondta fagyosan Lucky.
A nyomozó hátrébb lépett, és komoran bámult a lányra.
– Oké, Miz Santangelo, az apjának szép kis bűnlistája van.
Elmenekült az országból, mert nem fizette ki az adóját. Börtönben ült
gyilkosságért. Azt akarja nekem bebeszélni, hogy mindennek semmi
köze a maffiához?
Lucky gyűlölte ezt az állatot.

Ha maga a munkáját végezné, azt mondaná el, hogy mi történt.

Nem jönne mindenféle ostoba föltételezésekkel.
A nyomozó meghátrált.
– Oké, oké, tudom, hogy maguk hosszú évek óta legális életet
élnek, de ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek ellenségeik.
Úgy van, majd meg is fogja mondani ennek a marhának.
– Rollins nyomozó, ha mindössze ennyit tud mondani, azt
ajánlom, távozzon.
Rollins az ajtónál visszafordult.
– Ha Gino túléli, szemmel fogjuk tartani – fenyegette meg az
ujjával a lányt.
– Baszódj meg – mondta Lucky. – Egén, igazi Santangelo –
vigyorgott gúnyosan Rollins.
 Lucky bevágta Rollins után az ajtót. Semmi szüksége holmi idióta
nyomozóra, hogy beleüsse az orrát az ügyeibe. Minden ügyük
hosszú évek óta törvényes. Nem szép dolog, hogy amikor Ginora
rálőnek, a zsaruk őt nézik bűnözőnek. Szemmel fogjuk tartani. Miféle
baromság ez?
– Visszamegyek a kórházba – mondta Cee-Cee-nek. – Ha
megjön Boogie, küldje oda.
Gino és Paige hálószobájából elvitt egy szvettert Paige-nek.
Kifelé elhaladt a bár mellett, húzott egyet a whiskysüvegből.
Erősítőnek.
A kórházban megtudta, hogy Gino állapota nem változott.
– Küzd az életéért – motyogta kisírt szemmel Paige.
– Győzni fog – ölelte át vigasztalón a mostohaanyja vállát Lucky –
Hoztam neked egy szvettert. Vedd föl, hiszen reszketsz.
– Ugye rendbe jön, Lucky? – rebegte reménykedve Paige. –
Ugye, Lucky?
– Hát persze – felelte Lucky sokkal határozottabban, mint hitte. –
Ismered Ginot, így nem megy el. Gino a saját ágyában fog elmenni,
méghozzá minden bizonnyal szeretkezés közben veled.
– Ez szép gondolat — mosolyodott el halványan Paige.
– Úgy kilencvennyolc éves korában – tette hozzá Lucky. – Gino,
kilencvennyolc évesen is tüzes lesz még.
A befolyását fölhasználva Lucky szerzett egy kis irodát telefonnal.
Aztán ételt hozatott, és ráparancsolt Paige-re, hogy egyen. Hét körül
befutott Boogie két harmincas fickóval.
– Dean és Enrico – mutatta be őket. – Dean itt marad, Enrico fog
vigyázni a házra. Mindketten ismerik a helyzetet. Lucky helyeslően
bólintott.
– Beszélnünk kell – mondta Boogie.
– Vigye el Enricót a házhoz – utasította Lucky. – Amikor
visszajött, leülünk.
– Ki az a két ember Boogie-val? – kérdezte Paige, miután
elmentek.
– Úgy gondoltam, nem árt nekünk most némi védelem – mondta
óvatosan Lucky, mert nem akarta Paige-t megrjeszteni. – Tudod,
Paige, mindketten ismerjük apám… hm… színes múltját. Erre
mondják, hogy elővigyázatossági intézkedés.
 Paige papír zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát.
– Ebből egy szót sem értek.
– Nagyon óvatos vagyok – folytatta Lucky. – Gino is ezt tenné, ha
én feküdnék abban az ágyban.
Boogie visszatért, és Luckyval a kórház kávézójába mentek.
Lucky leült az egyik műanyag borítású asztalhoz, Boogie a pulthoz,
kávéért. Mindkettőjüknek.
Lucky belekortyolt a forró folyadékba.
– Alig várom, hogy megtudjak mindent Donna Landsmanról –
mondta. – De nem tudom, most a legalkalmasabb-e róla beszélnünk.
Sokkal fontosabb, hogy kiderítse, ki lőtt Ginora, és miért. – A két
dolog összefügghet – mondta Boogie.
– Összefügghet? – ráncolta a homlokát Lucky. – Hogyan?
– Ha végighallgat, meg fogja érteni. Lucky beleborzongott a rossz
előérzetbe. – Rajta.
– Sokat megtudtam Donna Landsmanról, a cégekről, amelyekben
érdekelt, a sikertelen és a sikeres bekebelezésekről. És a
magánéletéről is. – Igen?
– George Landsman felesége.
Lucky ismét kortyolt a forró kávéból.
– A férj aktív üzleti partner?
– Nagyon is aktív. Ő kezeli a pénzt. Azelőtt könyvelő volt,
meglepő múlttal.
Lucky közelebb hajolt a férfihoz.
– Például?
– Például ő volt Santino Bonnatti könyvelője. – Hosszú szünet. –
Lucky… Donna Landsman Santino Bonnatti özvegye, Donatella.
Luckyn hideg futott végig.
– Jaj, Istenem! – kiáltott föl.
És egyszeriben mindent megdöbbentően tisztán látott.
 39.FEJEZET
Miután faképnél hagyta az anyját, Alex a tengerparti házhoz
hajtott. Ez a ház volt a magánbirodalma: eredeti és modem. Soha
nem engedett ide látogatót. A nőket a lakására vitte, az üzleti ügyeit
az irodában intézte, s mivel sohasem fogadott vendégeket, a ház
egyedül az övé volt, betolakodó nélkül.
Egyszer elkövette ugyan azt a hibát, hogy odavitte az anyját.
Éppen elég volt.
– Hideg – nézett végig mindent kritikus szemmel Dominique. –
Hiányzik a női kéz.
Mit tudott az a vénasszony? Olyan agyondíszített lakásban élt,
hogy az már nevetséges volt. Alex szerette a végtelenül egyszerű
stílust. A tiszta vonalakat és a tágas szobákat.
A házat egy japán házaspár tartotta rendben, akik ott is laktak.
Sosem zavarták Alexet, csak ha ő igényelte a jelenlétüket.
A ház a tenger fölé magasodó sziklán állt. Tágas volt, hatalmas
terasza félkörben ölelte körül, két vízeséssel, buja növényzettel meg
egy egzotikus halakkal teli tavacskával. Ha ideje volt meditálni – nem
túl gyakran – ide jött.
Alex a világ legbékésebb helyének tartotta a házát. Ez volt a
búvóhelye, ahol a külvilág nem érte utol.
Bár az ebédnél több martinit elfogyasztott, megfogadta magában,
hogy a tengerparti házban sosem fog inni. Ma kivételt tett, és nagy
pohár vodkát töltött magának. Aztán fogta a forgatókönyvét, és
kiment vele a teraszra.
Mielőtt megszerezte Lucky otthoni számát, nem is tudta, hogy a
lány is a tengerparton lakik. Ettől persze még ; nem voltak
szomszédok, mert – mint kiderítette – Lucky Malibuban lakott. Az ő
háza távolabb helyezkedett el a parton, Point Dume-nál. Mégis… jó
volt tudni, hogy Lucky legalább annyira élvezi az óceánt, mint ő.
Több üzenetet hagyott a lány rögzítőjén, de mindeddig Lucky nem
hívta vissza.
Nyugágyat húzott elő, levette az ingét, és piros ceruzával a
kezében hozzálátott a Gengszterek olvasásához. Az embereit
egyszerűen megőrjítette. Mindennap változtatott valamit, és ez így
ment a forgatás befejezéséig.
 Öt óra tájban csöngettek. Három csöngetést is megvárt, amíg
fölvette az ingét, és az ajtóhoz ment.
Tin Lee állt előtte.
– Mi a fenét keresel itt? – dühöngött Alex.
– Alex – mondta egy picit idegesen a lány. – Édesanyád aggódott
érted. Ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjek.
– Mi a szar ez? – háborgott Alex a háborgatás miatt. – Az a nő
tönkreteszi az életem. Nem volt joga megmondani neked ezt a
címet. Bassza meg!
Tin Lee nem hagyta magát.
– Mi az, hogy nem volt joga? Szerelmesek voltunk. Hogy lehetsz
hozzám ilyen hideg?
Az Isten verje meg! Még csak ez kellett!
– Bocsáss meg – motyogta, mert rájött, hogy nem a lány a hibás.
– Anyám megőrjít, hiszen tudod, hiszen láttad, milyen akcióban. Tin
Lee együttérzőn nyújtotta a kezét.
– Alex, feszültségekkel teli időszakban vagy. A filmet most
kezded, annyi minden van folyamatban. Ha megengednéd…
bejönnék egy percre…
Alex nem akart betolakodót a házában. De hogyan küldhette
volna el a lányt? Több mint egyórás autóutat tett meg, hogy itt
lehessen. – Persze, gyere – mondta kelletlenül.
A csöppnyi, fehér napozóruhájában és szandáljában fölöttébb
csinos lány belépett az előszobába.
– Ez csodálatos! – kiáltott föl, amint körülnézett. – Miért nem itt
laksz állandóan?
Ez a hétvégi menedékem – magyarázta Alex. – Gondolkodni és
dolgozni járok ide.
– Ne haragudj, hogy rád törtem – mondta halkan a lány.
– Hagyd már. Nem te tehetsz róla. Azért vagyok pipa, mert
Dominique megőrjít;
Tin Lee együttérzőn nézett rá.
– Miért hagyod, hogy megőrjítsen, Alex?
– Mert az anyám. Hát nem érted? Olyan ez, mint egy találós
kérdés. Nincs igazi magyarázat rá.
Kisétált a teraszra. Tin Lee követte.
 – Iszol valamit? – kérdezte Alex. Ő is megivott volna még egy
vodkát. Tin Lee a férfi szemébe nézett.
– Nem, Alex – mondta merészen. – Azt szeretném, ha lefeküdnél
velem. Alex erre vágyott a legkevésbé.
De nem tudta megakadályozni, hogy a lány lehúzza fehér
napozóruhája cipzárját. A ruha Tin Lee lábához esett. – Nem! –
mondta Alex.
– De igen, Alex – duruzsolta a lány. – Miért utasítanál el, amikor
kívánsz?
A lány Alex felé fordult – tökéletes alakú, törékeny kis jószág
mindössze fehér bikini bugyiban, pici keble alig rezzent, sötétbarna
mellbimbója mereven állt.
Alex tudta, hogy nem kellett volna annyit innia. Érezte, hogy
izgalomba jön.
Tin Lee keze már Alex nadrágjának a cipzárján volt, merészen
lehúzta.
Hogy is van a híres mondás? Ó, igén… Álló fasznak nincs
lelkiismerete.
Elvégre szabad, fehér bőrű és nagykorú, azt teheti, amit akar.
Nem köteles hű lenni senkihez.
Tin Lee letérdelt, megragadta Alex övét, és lehúzta róla a
nadrágot meg a gatyát.
Alex a fényes, fekete hajra tette a kezét, és vadul a lány csöppnyi
szájába lökte a durungját. Tin Lee kis híján öklendezni kezdett, de
legyűrte, hátrébb húzódott, és azt mondta.
– Kérlek, Alex, nem mehetnénk a hálószobába?
– Nem – felelte Alex. Immár sziklaszilárdan állt. – Idekinn akarom.
Tin Lee hívatlanul jött hozzá. Most viselje a következményeit.

A zene hangos volt, lüktető és érzéki. A díszlet füstös és sötét, a

hangulatvilágítás kellően dekadens légkört teremtett.
Venus élvezte a szereplést, imádta a munkát. Csak az volt a baj,
hogy már nyolcadszor vették a jelenetet, és Rodriguez mindig
elrontotta. Nem volt profi.
 – Szívi – húzta félre a fiút. – Próbálj lazítani. Nem kell mást
tenned, mint állni a bárpultnál, tűrni, hogy hozzád simuljak, letépjem
az inged, és megcsókoljalak. Civilben éppen elégszer csináltuk, hát
mi a gond?
Rodriguez zavarban volt. Szeretett mindent a lehető legjobban
csinálni, ez meg nem ment.
– Sajnálom – sütötte le hosszú szempilláit.
– Gondolj rám, bébi – dorombolta csábosán Venus. – Felejtsd el
a kamerát, koncentrálj rám.
– Úgy lesz – fogadkozott a fiú.
– És még valamit, Rodriguez. Semmiképpen ne nézz a
kamerába. Oké?
– Úgy lesz, drágám – felelte a fiú. – A következő felvétel tökéletes
lesz.
– Az nem ártana, mert kezdesz az idegeimre menni – mormolta
Venus, miközben Dorian felé tartott.
– Nem cserélhetjük le a fiatalembert – mondta Dorian. – És ezt a
részt ma mindenképpen be kell fejeznünk. – Tudom.
– Mikor tanuljátok meg végre, lányok? – duzzogott Dorian. – A
kemény fütykös csak egy helyen jó – otthon. Venus önkéntelenül
elnevette magát.
– Talán az lenne a legjobb, ha bevinném a kocsimba, és
kettyintenénk egyet – mélázott. – Attól megnyugodna!
Dorian fölhúzta a szemöldökét.
De nagy a szád, kisanyám!
– A tiéd annál kisebb – vágott vissza élesen Venus.
Két órával később Rodrigueznek végre sikerült a produkció.
Mindenki megkönnyebbült.
Mihelyt végeztek, Venus rohant a telefonhoz, hívta Freddie-t.
– Mára vártam a hívásodat – vádaskodott.
– Én is várom még Alex hívását – mondta Freddie. – A
Panthernél bekövetkezett változások miatt teljes a káosz.
– Tudom Freddie, de a Gengszterek forgatása perceken belül
megkezdődik. Be kell osztanom az időmet.
– Mihelyt beszéltem Alexszel, hívlak.
Venus nem elégedett meg a válasszal.
 – Mickey Stolli van a dologban? – kérdezte. – Ő nem akar
engem?
– Nem beszéltem Mickey-vel. Venus hitte is, nem is.
– Oké, oké… hívj, ha tudsz már valamit.
Az egyik táncos éppen Venus mellett haladt el.
– Csak azt akarom mondani, hogy élvezet volt dolgozni magával,
Venus – mondta a fiatalember kellő tisztelettel.
– Kösz – nézett végig a fiún Venus. Majdnem olyan jóképű, mint
Rodriguez.
Mit akar ő ezektől a jóképű fiatalemberektől? Csupa csomagolás,
semmi kalória – mondta Ron.
Visszafojtotta a nevetését, látta, hogy Rodriguez a sminkes
lánnyal beszélget, hát sietősen visszavonult.
A kocsija a stúdió előtt várta a sofőrrel.
– Haza! – zuhant be a hátsó ülésre. Minden porcikája fájt, alig
várta, hogy belebújjon a forró fürdővízbe. Se szexre, se
beszélgetésre nem vágyott.
Amikor a behajtóra fordultak, ugyanaz az őr, aki a múltkor is
megállította őket, intett a limuzinnak. Venus letekerte az ablakot.
– Most meg mi van? – kérdezte türelmetlenül.
– Itt a kedves férje, Cooper Turner. – Hol?
– Azt hittem, beengedhetem a házba, hiszen a férje.
Venus zöld szeme szikrázott a dühtől. Az évszázad hülyéje ez a
pasi, vagy mi?
– Ki van rúgva – mondta.

– Jól érzed magad? – kérdezte Isaac.

– Istenien – kacagott Brigette.
És valóban jól érezte magát. Isaackel az étteremben, finomakat
falatozva, a fiú barátai között. Bedobott pár vodkát, és az egyik
lánnyal közösen elszívtak egy mariskás cigit is a klotyóbán.
Idegesen vágott neki az estének, de a vodkák megnyugtatták, és
a mariskától sokkal lezserebbül érezte magát új barátai között.
– Szállj már le közénk – mondta Isaac. – Mit játszod az eszedet?
 – Attól van, hogy általában olyan emberek között forgolódom, akik
játsszák az eszüket.
– Akkor most ereszd el magad szépen. Tudod-e, mit mondok én
neked? – Brigette kezébe nyomott egy csontos sertésbordát. –
Szopogasd le, kisanyám, legyen jó zsíros a kezed. Ugye tudod, hogy
köll?
– Tudom, hogy köll – markolta meg a húst Brigette, és nekilátott.
– Így már jobb – nevetett Isaac.
Egy órával később kitódultak az étteremből, és elindultak egy
magánklubba. Brigette járt már Manhattan elegánsabb diszkóiban,
de Isaac a Village-be vitte, egy sötét, füstös és nagyon dögös
klubba. Nem szerzett pisztolyt Brigette-nek. – Dolgozom rajta –
bizonygatta. De Brigette most már nem bánta.
A csoport meglehetősen vegyes volt: Isaac, két anorexiás fekete
modell, egy belőtt fehér srác, egy izgága Puerto Ricó-i és egy női
ruhába bújt, meleg, kínai táncos fiú. Nona nem helyeselte volna.
Nona a sikeres emberek társaságát kedvelte, Ez a banda inkább a
perifériára szorultakból állt, és Brigette úgy érezte, köztük a helye.
Hajnali háromig maradtak az első diszkóban, aztán átmentek egy
másikba Manhattanbe, amelyik csak hajnalban nyitott. Közben
betértek egy kávézóba, ahol szendvicset és túróst ettek.
Szükségünk van az erőre – tréfálkozott Isaac. – Egész éjjel
táncolni fogunk, kisanyám – és aztán mi lesz még!
Nagyon helyes és haveri volt. Amikor a táncparketten
megcsókolta Brigette-et, a lány a világ legtermészetesebb dolgának
találta a csókot, és szenvedélyesen viszonozta.
– Nem akarsz följönni hozzám? – súgta Isaac. Brigette nem tudta,
hány óra. De nem is érdekelte. – De igen – felelte.
Taxin mentek vissza a Village-be, ahol a fiú egyszobás lakása
volt. Alig csukták be az ajtót, Isaac csókolni kezdte a lányt. A
szájánál kezdte, aztán gyorsan haladt lefelé a nyakán. A keze sem
tétlenkedett. Brigette érezte Isaac sürgető vágyát.
Mohón reagált rá.
Férfival akart lenni.
Isaackel akart lenni.
Csak így felejtheti el Michelt és a megalázó dolgokat, amelyekre
kényszerítette őt.
 Isaac vetkőztetni kezdte. Brigette nem bánta. Sőt kívánta.
Az ágyra dőltek, a fiú máris fölötte volt, keze a keblén, s
mindketten egyre közelebb ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs
visszakozz.
Amikor a fiú kis híján már bent volt, Brigette fejében ködös
gondolat fogalmazódott meg.
– És mi lesz a… védekezéssel? – pihegte.
– Ne félj, bébi – felelte Isaac, és esze ágában sem volt
abbahagyni.
– Errefelé minden sarkon áll egy ürge pisztollyal.
A fiú nevetett. A lány kacagott.
Kit érdekel?
Brigette átadta magát az éjszakának.
 40. FEJEZET
Ginot egy héttel a támadás után kiengedték a kórházból. Az
orvosa kijelentette, hogy Ginonak olyan erős szervezete van, mint
egy ökörnek. Az, gondolta Lucky, ő csak tudja. Pár nyavalyás golyó
nem végezhet Gino Santangeloval.
Amíg a kórházban volt, Lucky nem akarta elmondani Ginonak a
történteket, de mihelyt az öreg otthon, a saját . ágyában feküdt,
kiteregette a tényeket.
– Santino Bonnatti után maradt egy özvegy – kezdte, miközben
nyugtalanul járkált a szobában. – Donatella.
– És? – kérdezte Gino.
– És – folytatta Lucky. – Donatella újjáteremtette magát. Santino
halála után feleségül ment a könyvelőjükhöz, kikupálódott,
testileglelkileg átalakult, és ma Donna Landsman néven sikeres
üzletasszony.
– Mit beszélsz? – próbált fölülni Gino.
– És Donna kezdett vendettába a Santangelo család ellen.
– Egy nyamvadt fehércseléd? – hörögte komoran Gino. – Igen,
Gino, egy asszony.
– Azt akarod mondani, hogy az a bestia küldött rám orgyilkost? –
kérdezte szenvedélyesen Gino.
– Biztos vagyok benne – felelte Lucky. Megkönnyebbült, hogy
végre megoszthatta az információit az apjával. – Ő orozta el a
stúdiómat. És ő intézte el valamiképpen Lennie meggyilkolását is. –
Szünet. – Az az autóbaleset nem volt baleset.
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte haragosan Gino. – Mi a fenét
csináljunk?
Lucky fekete szemében gyilkos tűz égett.
– Nem mi, Gino. Nyolcvanegy éves vagy. Most estél át egy
nagyon is súlyos élményen. Te nem vehetsz részt benne.
Gino összeszorította a száját.
– Ezt meg ki állítja? – kérdezte.
– Én, Gino.
Farkasszemet néztek. Egykor Gino uralkodni próbált akaratos
lányán. Ma már nem volt semmi esélye.
– Mariát és a bébit Cee-Cee-vel elküldtem Görögországba
Bobbyhoz és a rokonaihoz – folytatta tárgyilagosan Lucky. – Ezúttal
a magam módján fogok cselekedni.
– És ez mit jelent? – kérdezte Gino fáradtan. Pontosan tudta,
zabolátlan lánya mire gondol. Lucky komoran nevetett.
– Emlékszel a családi jelszóra: Sose kezdj ki egy Santangeloval.
Mi akarsz csinálni, Lucky? – csóválta a fejét Gino. – Lepuffantani
azt az átkozott boszorkányt?
– Nem… még semmiképpen. Most azon munkálkodom, hogy
visszaszerezzek annyit a részvényekből, hogy ugyanúgy kitehessem
a szűrét, ahogyan ő dobott ki engem.
– Figyelj rám, Lucky – figyelmeztette Gino. – Ma más időket
élünk, mint egykor. Amikor még az erőszak uralkodott.
– Tudom – felelte a lány, s magában megállapította, hogy az apja
megöregedett.
– Paige mesélte, hogy valami tökvakaró detektív járt itt, és
megpróbálta beleütni az orrát a dolgainkba. A te helyzetedben
óvatosnak kell lenned.
– Rollins nyomozó – legyintett Lucky. – Miatta ne aggódj, az
seggfej. Azt hiszi, maffia leszámolásról van szó.
– De hiszen tulajdonképpen az, vagy nem? – csóválta a fejét
hitetlenkedve Gino. – Ehhez mit szólsz?
– A legfontosabb az, hogy megvédjelek. Éjjel-nappal vigyázni
fogok rád. Miután immár biztonságban itthon vagy, még ma délután
L. A.-be utazom. Ugye megvan még a pisztolyod? – Van-e a
pápának Bibliája?
Lucky önkéntelenül elmosolyodott.
– Túlságosan könnyedén veszed, Gino. Ne feledd, hogy már nem
vagy olyan fiatal, mint hiszed. Gino bánatosan nevetett.
– Pedig magamban megálltam harmincötnél. Aztán tudod-e,
kislányom, hogy milyen tüzes voltam harmincöt évesen?
– Ma is az vagy – csókolta meg az öreget Lucky.
– Figyelj rám – mondta hirtelen komolyan Gino. – Csak egy
telefon, és a bestiára nincs több gondunk. Fikarcnyi gondunk se.
– Nem, Gino. Én nem így akarom csinálni.
– Ez a tiszta út.
– De nem az én utam.
– Oké, oké.
 Lucky hátrébb lépett, és az egyik gyerekkori mondatával
búcsúzott.
– Szóval viszlát, Gino.
Gino elmosolyodott az emléken. Aztán a két egyforma, fekete
tekintet találkozott, és az öregember azt mondta:
– Szóval viszlát, kislány. És ne tégy semmi olyat, amit én nem
tennék.
Lucky elvigyorodott. – Ezt már szeretem, amikor szabad kezet
adsz nekem.
Boogie odalenn várta. Már berakta Lucky poggyászát
acsomagtartóba, készen állt az indulásra. Lucky beült az
anyósülésre. – Maga vezet – mondta. Alig várta, hogy visszaérjen L.
A.- be. Boogie kiváló biztonsági csapatot hozott össze. Két
fegyveres őrizte éjjel-nappal a Palm Springs-i házat. Enrico elkísérte
a gyerekeket és CeeCee-t Görögországba. Dean pedig Lucky
tengerparti házára vigyázott.
Útban hazafelé Lucky aludni próbált. Reménytelen kísérlet volt,
hiszen annyi minden kavargott a fejében.
Donna Landsmann, azelőtt Donatella Bonnatti. Az asszony négy
évig várt, hogy bosszút álljon aljas, gyerekeket megrontó férje
haláláért, és aztán okosan és ármányosan cselekedett. Lucky úgy
gondolta, hogy Donna sokkal veszélyesebb ellenfél, mint bármelyik
hímnemű Bonnatti volt.
De lett légyen az asszony bármilyen okos, nem sejtheti, milyen
gyors és gyilkos a Santangelo igazságszolgáltatás.
Lucky fölidézte azt a jelenetet az irodájában. Tudnia kellett volna,
látnia kellett volna Donna szemében. Miért nem vette észre akkor a
gyűlöletet? Miért nem jött rá előbb.
Donna ölte meg Lennie-t. Az én Lennie-met. Az én szerelmemet.
Donna Landsman nem érdemli meg, hogy éljen.
Lucky tudta, hogy személyesen fog leszámolni az asszonynyal.
Bármit mondjon Gino, nincs más út.
Először is visszaszerzi a stúdióját. Aztán méltányosan igazságot
szolgáltat Gino megtámadásáért és Lennie haláláért.
Boogie gyorsan hajtott, és tiszteletben tartotta Lucky némaságát.
A lány arra gondolt, hogy a bajban Boogie mindig mellette állt,
számtalanszor segített. Ráadásul ő volt a legjobb nyomozó, hiszen
negyvennyolc óra alatt mindent kiderített Donna Landsmanról. Az
adóügyeit, a bankügyeit, a kölcsönügyeit. Megtudta, kik az orvosai,
milyen méretű ruhát hord, hol lakik, milyen kocsikon jár. Még a
plasztikai műtétéinek pontos leírását is megszerezte.
– Hiszen ismer – vont vállat szerényen Boogie. – Ha egyszer
beleásom magam valamibe, alapos munkát végzek.
Boogie azt is kiderítette, hogy Morton Sharkey-nak van egy
nagyon fiatal barátnője. A neve Sara Durbon, és a lakását Morton
béreli.
A pasadenai ügyvéd, aki Mrs. Smorg részvényeit kezeli nem volt
hajlandó megadni a kliense címét.
– De nyugi – nyugtatta Luckyt Boogie. – Ráállítottam valakit.
Percek kérdése, és mindent tudni fogunk.
Ami a Conquest Befektetőket illette, Boogie emberei még a
papírhalmok átnyálazásánál tartottak, azt próbálták kideríteni, hogy
valójában ki irányítja a céget.
Dél múlt, amikor a malibui házhoz értek. Boogie követte Luckyt az
előszobába.
– Mi az első lépésünk?
– Amikor előttem lesz minden információ, akkor csapok le –
mondta Lucky. – Ma bizonyos személyes ügyeimet kell elintéznem.
Holnap meglátogatom Sara Durbont. Meglátom, mit tud mondani
arról a rendkívül nős barátjáról. – Egy pillanatra elhallgatott,
cigarettáért nyúlt. – Tudja, Boog, Morton Sharkey a kulcs ahhoz,
hogy visszakapjam a stúdiót.
– Szeretném, ha később találkozna valakivel – mondta Boogie. –
Hatra kérettem ide.
– Ki az? – kérdezte kíváncsian Lucky.
– Valaki, akivel nagyon érdekesnek találja majd a beszélgetést.
Lucky már megtanulta, hogy ne faggassa Boogie-t.
– Rendben van. Hozza csak.
Megkönnyebbülés volt otthon lenni, még akkor is, ha a postaláda
tele volt, az üzenetrögzítőn meg egymást követték az üzenetek,
közöttük több is Alex Woodstól.
Magához rendelte Kyokót, aki máris jött, mert örült, hogy ismét
dolgozhat. Luckyval egy napon hagyta ott a Panthert. Szerencsére
azonban mindent tudott, ami a stúdióban történt, mert az egyik
legjobb barátja változatlanul ott dolgozott. Minden jel arra mutatott,
hogy Mickey Stolli tébolyult kényúrként viselkedik, tömegével rúgja ki
az embereket, hogy az ő embereit hozza a helyükre.
– A munkatervet is megváltoztatta? – kérdezte Lucky.
– A már készülő dolgokon nem változtatott – felelte Kyoko.
– És aGengszterek? – Menni fog.
– És az a Landsman perszóna, bejár?
– Mindennap az ön asztalánál ebédel a kantinban.
Luckyban izzott a düh, amint elképzelte Donnát az asztalánál,
ahogy fal, és azt hiszi, hogy túljárt Lucky Santangelo eszén.
De nem sokáig…
Nem ám, nem bizony…
És a megtorlásnak pokoli íze lesz. Sose kezdj ki egy
Santangeloval.
 41. FEJEZET
Mikor lesz már vége ennek a gyötrelemnek? Mert Lennie igazán
nem tudta, mennyit bír még.
Amikor az egyik fogva tartója a legutóbb ételt hozott neki, az
arcába vágta.
A fickó idegen nyelven káromkodott, és elfutott. Lennie-t nem
érdekelte.
– ROHADJ MEG, ROHADJON MEG MINDENKI. SZAROK
AZ EGÉSZRE – ordította a fickó után. – HALLOD, SEGGFEJ.
NEM
ÉRDEKEL SEM AZ EVÉS, SEM AZ ALVÁS. INKÁBB
DÖGÖLJEK MEG, MINT HOGY ITT ROHADJAK EBBEN A
POKOLLYUKBAN.
Tudta, hogy őrültnek látszik a hosszú, bozontos szakállával, a
csatakos hajával, a tépett, mocskos ruhájával – de mit számított.
Úgysem látta senki.
Egy héttel korábban talált egy éles kődarabot a barlang falába
ágyazódva. Jó időbe telt, de végül sikerült kikaparnia. Ettől kezdve
naponta több órán át reszelte a kővel a bokáján lévő láncot. És
imádkozott, hogy sikerüljön.
Az. Kit akar becsapni? Legalább fél év kéne hozzá.
Az utóbbi pár napban csak az egyik fogva tartója hozta az ételt.
Nem mondta meg, hogy miért. Nem szólt hozzá senki, és ebbe
kezdett BELEŐRÜLNI!
Mi lesz, ha mindkét fogva tartója meghal? Ott hagyják éhen
halni? Tudja egyáltalán még valaki, hogy ott van?
A hetek, a hónapok alatt kommunikálni próbált tartóival. De azok
oda se figyeltek. Robotok voltak, nyavalyás robotok. Ma
megpróbálkozik valamivel, amit már tervez egy ideje. Amikor a fickó
hozza az ételt, elkapja, és a torkához szorítja az éles szikladarabot.
Megfenyegeti, hogy elmetszi a gigáját, ha nem engedi végre
szabadon.
Elkeseredett ember elkeseredett tettekre képes.
– HÉ, LUCKY – ordította teli torokból. – HOGY VAGY MA,
KISLÁNY?
Nem, nem hívhatja kislánynak. Úgy Gino szólítja. Nem állhat
Lucky és az apja közé.
 Luckyt erős kötelék fűzi az apjához. Lennie nem volt féltékeny.
Tudta, mennyi mindenen ment át együtt apa és lánya.
– Ugye még jobban szeretsz, bébi? – motyogta lázasan. – Te
meg én lelki társak vagyunk. – Aztán újra ordibálni kezdett. – HOL
VAGY, LUCKY? MIT CSINÁLSZ? MIÉRT NEM SZABADÍTASZ KI
INNEN?
Késő délután közeledni hallott valakit. Amikor a fogva tartói
közeledtek, már jóval a megjelenésük előtt hallotta a lépteiket,
Lennie összeszedte magát, mindenre fölkészült. Ez az. Ez az a nap,
amikor vagy meghal, vagy megmenekül.
Az Isten verje! Várakozás közben érezte, hogy kalapál a
mellkasában a szíve – úgy ugrál, mint valami pingpong-labda Az
árnyékban fülelt a közeledő léptekre. Feszülten készült az akcióra. A
testedzés meghozta az eredményét: bármilyen keveset evett is,
erősebb volt, mint valaha. Erősebb és eltö-kéltebb, hiszen élni akart.
Amikor a fickó belép, ráugrik, megragadja a gazember nyakát, és
vérfagyasztót kiált rá.
Csakhogy nem férfi jött, hanem lány, és ő is sikoltozni kezdett.
– Aiuto mi! Aiutomi! – A tálca az étellel a földre pottyant. -Aiuto
mi! – sikoltotta újra a lány.
Olaszul kiáltozott. Lennie meglehetősen keveset tudott olaszul,
de megértette, hogy a lány segítségért kiabál. Keményen
megmarkolta a nyakát.
– Ki vagy? – kérdezte vadul. – KI A FENE VAGY TE?
A lány megpróbálta lerázni magáról, vagy kibillenteni az
egyensúlyából. Sikerült neki. A földre zuhantak, fölborították a
mosdóvizes vödröt.
Hemperegtek a sárban, birkóztak egymással. A lány ijedt őzként
remegett a félelemtől.
Lennie-nek sikerült fölébe kerekedni, s a feje fölött a földre
szorítani a két karját.
Amikor már biztosan tartotta, alaposabban megnézte a lányt, és
rájött, hogy ő az, akit egyszer már látott.
A lány olaszul kiáltott. Úgy hangzott, mintha könyörögne. – Mi
lasci in pace!
– Beszélj angolul – mondta rekedten Lennie. – Parii Inglese.
 – Ki… ki te van? – kérdezte tört angolsággal a lány, szép arcán
teljes pánik.
– Hát te ki vagy? – felelte Lennie.
– Furio… el… elmegy – dadogta a lány. – Ő mond, én hozni étel.
– Ételt hoztál nekem, mi? De ki az a Furio? A lánynak könny
szökött a szemébe. – Ki az a Furio? – ismételte Lennie.
– Enyém papa – suttogta a lány.
– Egyedül vagy? – kérdezte Lennie. A lány rémülten bólintott.
– Én rab vagyok, ezt tudtad? Prigione.
A lány megpróbált kibújni Lennie alól. Testének lágysága, érett
nektárillata Lennie-nek eszébe juttatták mindazt, amit nélkülöznie
kellett.
– Van kulcsod, hogy ezt leszedd a lábamról? – kérdezte. A lány a
fejét rázta.
Mit tegyen? Most a lány a hatalmában van. De egyszer csak el
kell engednie.
– Segítened kell – mondta lassan, hogy a lány megértse. –
Kétségbeejtő helyzetben vagyok.
– Enyém papa… mondani te lenni rossz ember – mondta a lány.
– Cattivo uomo.
– Nem. Én aztán nem. Nem én vagyok a rossz ember, hanem a
te apád. Elrabolt engem. ELRABOLT. Capisce? A lány némán
bólintott.
– Nem engedhetlek el – mondta Lennie –, amíg ki nem találod,
hogyan juttathatnál ki innen. Meg tudod oldani? A lány fölnézett a
férfira.
– Meg tudod oldani? – kérdezte ismét Lennie. – Puo lei?
– Én próbál… – mondta végül a lány.
Lennie tudta, hogy nem bízhat a lányban. De sajnos más
lehetősége nem volt.
 42. FEJEZET
Alexet nem rázta meg különösebben, hogy tudta: Mickey Stolli
hatalmas barom. Hollywoodban sok tucatnyi ilyen Mickey szaladgált.
Alacsony, ronda, de igen nagy hatalmú fickók. Olyanok, akikkel
középiskolás korukban egyetlen lány sem bújt ágyba. Tehetségtelen
fajankók, akik ráakaszkodtak az igazi filmcsinálókra, és maguknak
tulajdonítottak minden sikert, amelyet azoknak a filmjei értek el.
Alex olyan hollywoodi fejeseknek hívta őket, akik nem képesek
különbséget tenni az allegória és a filagória között. Mickey Stolli is
közéjük tartozott.
Amikor az ilyen fickók hatalomhoz jutottak, elégtételt vettek
minden fogyatékosságukért. Mindig olyan filmek gyártását
engedélyezték, amelyekben kurvák, sztriptíz-táncosnők és gyönyörű
lányok keresik az igazit, aki majd jön, és megmenti őket.
A fantázia szárnyalása Hollywoodban. Vidd a vászonra minden
bajodat, hogy a szerencsétlen flótások hadd azonosuljanak velük.
Némelyik fickó arra használta a hatalmát, hogy minél több híres
nővel feküdjön le. Egy bizonyos producer sok nagy költségvetéssel
készülő filmet finanszírozott. A szereplőválogatásai legendásak
voltak – mindig az otthonában került sor rájuk. Meghívott számos
jelentős színésznőt. Amikor megérkeztek a házba, beindult a rejtett
video-kamera, és aki komolyan akarta a szerepet az új
filmeposzban, arról nyomban felvétel készült a producer ágyában.
Szombat délutánonként hímnemű barátait szórakoztatta a
videofelvételeivel. Az asszonyok persze azt hitték, hogy a férfiak
mind meccset néznek.
Más fickók házasság révén tettek szert hatalomra. Mickey Stolli
elvette Abigaile-t, az egykori hollywoodi filmcézár, Abe Panther
unokáját. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően lett Mickey-ből
stúdióvezető. Nem rossz.
Alex tudta, hogy csak úgy maradhat Hollywoodban filmcsináló, ha
szívélyes kapcsolatot tart ezekkel a fickókkal. Másként vége. Amikor
tehát Mickey Stolli fölkereste, és elmondta, mennyire örül a
Gengsztereknek, Alex tudta, hogy a film elkészítésének ára lesz.
– Huszonkét millió dollár a tervezett költségvetés – mutatott rá
Mickey. – Az rengeteg, Alex.
– De minden centet látni fogsz a vásznon – felelte Alex.
 – Persze, persze, tudom. Nagy filmművész vagy, Alex. Nem jó,
hanem nagy. Büszke vagyok, hogy dolgozhatok veled.
Mi a fenét akar a kis faszi?
– Kösz, Mickey.
– Hm, kérnék egy szívességet. Most jön. – Igen?
– Lola szerepe… add Leslie Kane-nek.
– Leslie kinek? – kérdezte Alex.
– Főszerepet játszott több sikerfilmben. Amerika imádja. Leslie az
a lány, akit minden srác szívesen mutatna be a papájának.
– Venus Mariára gondoltam.
– Venusra? – horkant föl Mickey. – Tönkretesz bármely filmet.
Higgy nekem, én csak tudom, volt vele pár bukásom.
– Próbát játszott Johnnyval, nagyszerű volt. Ez lehetne számára
az igazi áttörés a filmvilágban.
Mickey végighúzta pufók kezét a kopasz fején.
– Áttörés vagy gáttörés, mit számít? Tedd meg nekem ezt a
szívességet Leslie-vel, és nem lesz gond a költségvetéseddel. Értjük
egymást?
Alex nem mondott igent, csak megígérte Mickey-nek, hogy
gondolkodik a dolgon.
Lili is bevetette magát.
– Mickey Stolli csak problémákat okozhat nekünk – mondta. –
Jobb lenne Leslie Kane-t szerződtetned. Nem nagy szerep.
– Láttad már játszani? – kérdezte Alex.
– Nagyon jó lesz. Már késő más stúdióhoz menni a
Gengszterekkel, hiszen pillanatokon belül forogni kezd. Meg kell
tenned.
Alex végül igent mondott. Most már csak annyi volt hátra, hogy
találkozzon Leslie Kanernal, és lássa, mekkora hibát követett el.
– Micsoda? – kiabált Venus. – Alex Woods nem teheti ezt velem.
Egyszerűen nem teheti a rohadt stricije.
Freddie irodájában ült, az arca lángolt a dühtől. Freddie az imént
közölte vele, hogy Leslie Kane fogja játszani Lola szerepét a
Gengszterekben.
– Sajnálom – mondta most is kifejezéstelen arccal Freddie.
– Alex téged akart, de a stúdió ragaszkodott Leslie-hez. Semmit
sem tehet.
 – Semmit sem tehet! – ordította tehetetlen dühében Venus.
– Hiszen az ő filmje, Freddie. Ő a parancsnok. Leslie teljesen
alkalmatlan a szerepre. Leslie az unalmas szomszéd lány, az ég
szerelmére!
Freddie vállat vont.
– Van számodra három másik forgatókönyvem. Majd találsz
valami még inkább kedvedre valót.
– Igen, és mit? – mondta gúnyosan Venus. – Egy Scorcese
filmet? Egy szerepet Olivér Stone-nál? Biztosan alig várják, hogy
szerződtessenek. Én ezt a szerepet akartam.
Dühösen távozott, magában motyogva. Még hogy Leslie Kane!
Először Cooper kellett neki, most meg az ő szerepe a
Gengszterekben. Ez nem tisztességes. Mickey Stolli megint kiszúrt
vele.
Nem volt jó hete. Emilio az őrületbe kergette eszelős
követeléseivel, és naponta többször telefonált. Aztán megjelent
Cooper, és bocsánatért könyörgött. Szerencsére amikor már
gyöngülni kezdett, megjelent Rodriguez, és ő gyorsan elbúcsúzott
Coopertól.
Cooper nem volt hozzászokva a vetélytársakhoz, kivált a fiatal és
nagyon jóképű vetélytársakhoz. Dühöngött.
Venus csak ült a limuzin hátsó ülésén, amikor támadt egy ötlete.
– Vigyen a Panther Stúdióba – utasította a sofőrjét.
Mickey Stolli éppen telefonált, amikor Venus berontott.
– Emlékszel még rám? – állt meg az íróasztal előtt csípőre tett
kézzel, dühösen Venus.
Mickey fölpillantott, és befogta a telefont.
– Hello, Venus, bébi, mit csinálsz te itt?
Fölháborodott titkárnő nyomult be az ajtón.
– Sajnálom, Mr. Stolli – lihegte. – Nem tudtam megállítani.
– Semmi baj, Marguerite, régi barátok vagyunk – mondta ez
egyszer nagylelkűen Mickey.
Mickey ötvenéves volt, alacsony, kopasz, barnára sült, minden
foga a sajátja volt és hála a tenisznek, amelyet szenvedélyesen
játszott, a teste acélos volt. Nemrég még az Orpheus Stúdiót
irányította, de mivel nemigen jött ki a japán tulajdonossal, amikor
Donna Landsman hívta a Pantherhöz, rögtön jött. A Panther a
kedvence volt. Az ő stúdiója. A visszatérés egyben hazatérés volt
számára.
– Majd később visszahívlak, Charlie – mondta a kagylóba. Letette
a kagylót, és teljes figyelmét Venusnak szentelte. – Mit tehetek
érted, drágaságom?
– Alex Woods engem akar a Genszterekbe – mondta izgatottan
Venus. – És én benne akarok lenni a Gengszterekben.
Megcsináltam a próbafelvételt, te meg kiosztod a szerepet arra az
ergya kis Leslie Kane-re. Mi ütött beléd, Mickey?
– Leslie Kane-ra bejön a közönség. És előfordul, hogy Alex
Woodsra nem.
– Ne beszélj hülyeségeket – csattant föl Venus. – Alex briliáns
filmcsináló, te is jól tudod. Mickey vállat vont.
– De Leslie-t akarja. Mit mondhatok neked?
– Hazudsz, Mickey. Azért, mert volt néhány kis…
– Freddie tudja, hogy itt vagy? – szakította félbe Mickey.
– Nem – felelte Venus. – Úgy gondoltam, hogy mivel a múltunk
annyira összefonódott, magam jövök el hozzád. – Az asztal fölé
hajolt. Mickey mohón bámult a dekoltázsába.
– Ez a szerep számomra sokat jelent, Mickey. Nem akarod újra
átgondolni a dolgot?
– És nekem mi hasznom lesz belőle? – izzadt Mickey, amint a
platinaszőke szupersztár jókora dudáit bámulta.
Venus megnyalta telt ajkát.
– Mit szeretnél?
– Egy kis furulyázást. Venus nevetett.
– Csak egy kis furulyázást, Mickey? Ennyi az egész? Mickey
érezte, hogy duzzad a nadrágja.
– Jól hallottan, hogy igen? – kérdezte reménykedve.
– Mutass egy aláírt szerződést, és meglátjuk. Mickey már csak
azt látta, hogy riszálja ki az irodából Venus azt a zabálnivaló fenekét.
Ez a nő aztán nem semmi. Venus Maria. Mickey mindig bolondult
Venusért, már akkor is, amikor Warner Franklint, a fekete bőrű
rendőrnőt dugta, pedig Warner is kellőképpen tutajos volt.
Mickey elképzelte Venust, amint előtte térdel, ő csak áll széttett
lábbal, Venus szőke feje a lába közt, és nyal, és szop, és megtesz
mindent, amiben annyira kiváló. Már a gondolattól fölágaskodott.
 Leslie-től bezzeg nem számíthat ilyesmire. Leslie Abigaiel
barátnője, és ugyan azt pletykálják róla, hogy kurva volt, ő bizony
nem hiszi: Leslie túlságosan is normális.
Venusnak igaza van. Leslie teljesen alkalmatlan Alex filmjébe.
Meg kellett szorongatnia Alexet, hogy szerződtesse, hát most
majd visszacsinálja.
Elvégre ő a Panther új főnöke, és teljes autonómiája van.
Ha Venus Mariát akarja szerződtetni, megteheti. Ha aztán Venus
talán furulyázni akarna… hát éppenséggel megteheti.

Abigaile Stolli és Leslie a The Ivy-ban ebédeltek. Leslie most is

üde volt, hosszú, vörös haja kislányos lófarokban, szívdöglesztő
testén élénk virágos, egyszerű szabású zsákruha. Jól állt neki ez a
stílus, hiszen kissé pöttyös múltja ellenére mindössze huszonhárom
éves volt, és megőrizte ártatlanul szexi modorát.
Abigaile Stolli a negyvenes évei elején járt. Alacsony, pisze nő
volt, vállig érő barna hajjal. Nem volt szép, de erre nem is volt
szüksége, hiszen nagy hatalmú hollywoodi feleség volt, pompás
származással. Igazi hollywoodi hercegnő.
Mindenki Leslie körül tüsténkedett, hogy így, Miss Kane meg úgy,
Miss Kane. A lány nagyon élvezte, de miért is ne? Éppen eleget
kínlódott, amíg elérte ezt a mostani helyzetet.
– Köszönöm a segítségedet, Abigaile – emelte a barátnőjére
frissen csavart narancslével teli poharát.
– A Gengszterekre – emelte a poharát Abigaile is. – Csodálatos
leszel benne, drágám.
– Remélem, ki tudok majd jönni Alex Woodsszal –
aggodalmaskodott Leslie. – Nagyon rossz híre van.
– Ha bármilyen problémád van, menj egyenesenMickey-hez –
tanácsolta nagylelkűen Abigaile. Pompásan érezte magát, mert
imádott sztárokkal ebédelni. – Majd ő ellátja Mr. Woods baját.
Mickey vaskézzel vezeti a stúdiót.
– Ezt örömmel hallom – mondta Leslie. – Élvezet lesz számomra
újra nála dolgozni.
– Ami a legfőbb: Mickey profi – mondta Abigaile.
 Profi micsoda? – kérdezte magában Leslie. Amikor Eddie
felesége volt, a férje éppen eleget mesélt Mickey Stolliról, aki
akkoriban Eddie főnöke volt a Panthernél.
– Az a fickó tolvaj, semmirekellő, kétszínű patkány – füstölgött
sokszor Eddie. – És engem is nagy bajba kever.
Leslie sosem tudta meg pontosan, mi volt az a nagy baj, csak
annyit tudott, hogy pénzek lefölözéséről meg kábítószerekről volt
szó.
– Jut eszembe, drágám – mondta Abigaile. – Holnap kis vacsorát
adunk Donna Landsman és az ura, George tiszteletére. Csak
néhány ember lesz ott. Alex Woods, Cooper Turner, Johnny
Romano. Örülnék, ha eljönnél. És hozd el… -Abigaile elhallgatott,
mert nem jutott eszébe Leslie élettársának a neve, pedig már
többször találkoztak.
– Jeffet – segítette ki Leslie.
– Ó, igen, Jeffet, persze. Meg tudod oldani? Hiszen semmi áron
el nem mulasztaná.
– Nagyon szívesen megyünk – mondta Leslie.
Jeff érte jött az étteremhez az új, bronzszínű Mercedesszel.
Élvezte a bentlakó hím és a megdicsőült sofőr szerepét. Sokkal jobb
volt, mint soha véget nem érő meghallgatásokra járni
epizódszerepekért, amelyekből ráadásul nem lesz semmi. Leslie
nem sajnálta a fiút. Ha Jeffből valaha is sztár lenne, Abigaile már
most tudná a nevét.
– Holnap Mickey Stolliéknál vacsorázunk – közölte a fiúval.
– Tőlem mehet, szívi – furakodott a Mercedesszel a forgalom
sűrűjébe Jeff. Meghiszem azt, gondolta Leslie. És tervezgetni
kezdte, mit vegyen föl, hogy visszahódítsa Coopert.

Mickey hétfőn késő este hívta föl Alexet.

– Meggondoltam magam. Ha Venust akarod, csak tessék.
– Mi történt?
– Családi ügy – tudod a feleségem Leslie barátnője. Figyelj csak,
ne említsd se Venusnak, se Freddie-nek, hogy övé a szerep, amíg
én nem szólok. Hadd lógjon pár napig a levegőben. Leslie-nek adok
egy olyan forgatókönyvet, amelyik jobban fog neki tetszeni. Úgy
fájdalom nélkül lemond majd a Gengszterekről.
Alex nem szokott hozzá ehhez a munkastílushoz.
– Én nem így szoktam dolgozni, Mickey – mondta idegesen.
– Ugyan, Alex – duruzsolta Mickey. – Ne légy már olyan merev.
Hiszen megkapod, amit akarsz. Rohadj meg, seggfej.
– Hát persze, Mickey – felelte Alex. Dühös volt magára a
seggnyalásért, mert nem az ő stílusa volt.
– Helyes. Jaj, és Abigaile kért, hogy emlékeztesselek: holnap
nálunk vacsorázol. Leslie is ott lesz. Viselkedj úgy, mintha ő játszaná
a szerepet, oké?
Alex elpanaszolt mindent Lilinek, aki bölcsen csóválta a fejét.
– Engem is te tanítottál ki Hollywooddal kapcsolatban, Alex –
mondta. – Többek között azt vésted az eszembe, hogy sose tégy föl
olyan kérdést, amelyikre már tudod a választ.
– Oké, Lili, oké. – Alex bement az irodájába, és becsukta az ajtót.
Naponta tucatnyi színészt nézett meg kisebb szerepekre. A
szereposztói javaslatokat tettek, aztán öt-hat színészt hívtak be
minden egyes szerepre. Alex személyesen nézte meg őket. Sok időt
vett el, de másként nem volt hajlandó dolgozni.
A próbajátékokig volt még néhány perce, hát újra megpróbálta
hívni Luckyt.
Állandóan hívogatta, de csak az üzenetrögzítő jelentkezett.
Hallott róla, hogy Ginora rálőttek, és szeretett volna többet megtudni.
Tudni akarta azt is, hogy Lucky jól van-e, és föl akarta ajánlani a
segítségét.
Ha Lucky nem akar viszonyt, attól barátok még lehetnek. Ezúttal
emberi lény vette föl a telefont.
– Alex Woods keresi Lucky Santangelot – mondta.
– Sajnálom, Mr. Woods, most lépett ki az ajtón.
– Kivel beszélek?
– Kyoko vagyok, a titkára.
Alex megköszörülte a torkát. Hülyén érezte magát.
– Üdvözlöm, Kyoko. Már egy hete próbálom elérni. Mondja meg
neki, kérem, hogy hívjon vissza. – Igenis, Mr. Woods.
– Megtalál vagy az irodámban, vagy otthon. – Letette, de . aztán
úgy gondolta, nem adott elegendő információt Kyokónak, és újra
hívta a számot. – Mondja meg neki, hogy a Gengszterekről és
Mickey Stolliról van szó. Sürgősen beszélnem kéne vele.
– Természetesen, Mr. Woods, mihelyt visszatér, átadom az
üzenetet.
– Hm… hogy van az édesapja?
– Mr. Santangelo jól van, már hazatért a kórházból.
– Oké, oké… föltétlenül hívjon vissza.
Letette. Mit talált annyira vonzónak Luckyban?
A szellemét. Zabolátlan, akárcsak ő.
És szerette volna minél jobban megismerni a lányt.

Brigette lakásán voltak, és veszekedtek. Nona váratlanul állított

be, aminek Brigette nem örült.
– Nos? – kérdezte bosszúsan Brigette.
– Én szeretném tudni, hogy mi bajod – ismételte Nona. – Teljesen
elviselhetetlen lettél.
– Miért vagyok elviselhetetlen? – csattant föl Brigette. – Mert nem
teszek meg mindent, amit kívánsz tőlem?
– Nem hogy mindent, de semmit. Állítólag én vagyok a
menedzsered, Michel az ügynököd, és szóba sem állsz egyikünkkel
sem.
– Megvan az okom rá – mondta titokzatosan Brigette. Nem akart
belemenni, mert nagyon másnapos volt.
– Miféle okod? – kérdezte Nona. – Isaac, aki nélkül már élni sem
tudsz? Mindennap hajnali négyig-ötig szórakozol, aztán egész nap
alszol. A karriered csak most kezdődne, Brigette. Most kéne
dolgoznod rajta.
– Azt teszem, amit én akarok – duzzogott Brigette. – Senkinek
nem vagyok a tulajdona.
– Mit jelentsen ez?
– Semmi szükségem erre a nyavalyás modellkedésre, ha én nem
akarom.
Nona rosszallóan sóhajtott.
– Hát ez szép. Egy olyan lánytól, aki mindenre hajlandónak
mutatkozott, csak hogy a Mondo címlapjára kerüljön. És most
fütyülsz az egész modellkedésre. Ha éppen azt akarod, én is
hagyhatom a fenébe az egészet.
– Oké, hagyd – mondta Brigette. Egyetlen vágya az volt, hogy
elnyúljon az ágyon, és aludjon – egy teljes hétig vagy akár örökké.
– Nem értem – csóválta a fejét Nona. – Történt valami, amiről
nem tudok?
Brigette sarkon fordult, és kiment a konyhába.

Igazam van? – eredt utána Nona.

Ahogy múltak a napok, Brigette egyre boldogtalanabb lett. Nem
bírta már magában tartani.
– Nézd – fordult dühösen Nonához. – Nem történt semmi olyan,
amire te ne figyelmeztettél volna.
– Szóval igazam volt. Történt valami. Isaac?
– Michel – motyogta Brigette, és leült a pult mellé.
– Mit csinált?
– Nem tudom elmondani neked – hajtotta a fejét a karjára
Brigette. Nona hozzá lépett, átfogta a vállát.
– Ki vele, Brig, nem lehet olyan rossz.
– Figyelmeztettél, hogy kéjenc.
– És? Letámadott? Nagy ügy. Biztosan le tudtad szerelni.
– Rosszabb – mondta lesütött szemmel Brigette. – Megkötözött.
Ott feküdtem kifeszítve, mint egy csirke, aztán behozta Robertsont,
aki mindenféle ocsmányságot művelt velem, ő meg nézte és
fényképezte. Mit gondolsz, miért nem akarok találkozni vele?
– Istenem, Brigette! Miért nem mondtad el ezt előbb?
Bejelenthettük volna a rendőrségen.
– Hát hogyne – már látom is a szalagcímeket. A megkötözött
örökösnőt leszbikus szexre kényszerítették. Hát nem érted? Ha
kiderülne, tönkretenné az egész életemet.
– Sajnálom… Sejtelmem sem volt…
– Úgy látszik, nincs szerencsém a férfiakkal.
– Micsoda mocskos disznó!
– Nona – mondta izgatottan Brigette. – Meg kell ígérned, hogy ezt
senkinek sem mondod el, még Zannak sem.
– Tudod, hogy a barátnőd vagyok. De tennünk kell valamit. Nem
úszhatja meg szárazon.
 – De mit? – kérdezte csüggedten Brigette. – Fényképei vannak…
– Tudod-e, kinek kéne elmondanunk? – kérdezte Nona. – Kinek?
– Luckynak. Mindig azt mondtad, hogy ő mindennel képes
megbirkózni. Ő tudni fogja, mit tegyünk. – Nem tudom elmondani
Luckynak.
– Miért?
Luckynak is van éppen elég baja – Ginora rálőttek, elvesztette a
stúdióját… Nem terhelhetem ezzel is.
– Lennie pedig ezt akarná. Figyelj ide, most rögtön elrepülünk L.
A.-be.
– Annyira megalázó.
– Ugye máris jobban érzed magad, amióta elmondtad nekem? –
Igen.
– Nos, gondolj csak arra, mennyivel jobb lesz, ha Luckynak
mondod el, és ő tesz valamit az ügyben.
– Jaj, Istenem, Nona, de miért tette ezt velem?
– Mert beteges, perverz disznó, aki büntetést érdemel. Most
pedig rám kell hallgatnod, mert jó az ötletem. Elmegyünk Luckyhoz.
Veled utazom L. A.-be.
Brigette bólintott.
– Talán igazad van.
– Tudom, hogy igazam van. Holnap reggel fölülünk az első gépre.
 43. FEJEZET
Amíg Kyoko átnézte a postát, Lucky Lennie filmjének a diszpóit
tanulmányozta, és megjelölte azoknak a nevét, akikkel beszélni
akart. Lennie halálának kivizsgálása a magánügye volt, ő akart
mindennek utánajárni.
Először Ross Vendorst, az ausztrál rendezőt hívta. Ross otthon
volt Bel Airben, két munka között.
Hosszan elbeszélgettek. Ross elmondta, mennyire sajnálja
Lenniet, milyen remek volt a filmben, és ha Lucky bármikor látni
kívánná a leforgatott jeleneteket, ő áll a rendelkezésére.
– Szeretnék még tudni valamit – mondta bizonytalanul Lucky. –
Hogyan töltötte Lennie a baleset előtti napot?
– Nagy formában volt, Lucky – mondta jellegzetes ausztrál
kiejtésével Ross. Egész nap csak arról beszélt, hogy maga másnap
érkezik. Alig várta magát. Mindenkinek az agyára ment: „Lucky
megjön holnap… annyira szeretem… sosem hittem volna, hogy ilyen
is lehet a házasság…” Be nem állt a szája.
Lucky lágyan elmosolyodott.
Igazán?
Már elmeséltem volna, de nem akartam a gyászában zavarni.
– Nagyon tapintatos, Ross. – Kis szünet után folytatta. – Hm…
talán meg tudná azt is mondani, kivel lógott szabadidejében Lennie
a stábból?
– Lennie nemigen szórakozott. Munka után benézett ugyan néha
a szálloda bárjába, de többnyire fölment a szobájába, és tanulta a
szerepét. Egyedül Jenniferrel volt szorosabb kapcsolatban.
– Jenniferrel? – kérdezte tettetett közönnyel Lucky, bár a szíve
hevesen kezdett dobogni.
– A másodasszisztensünk – mondta Ross. – Remek lány. Ő
gondoskodott Lennie-ről, hogy idejében érkezzen a forgatásra, hogy
a kocsi mindig itt legyen, amikor kell. A maga érkezése előtti napon
is ő intézte el, hogy Lennie-nek ne kelljen délelőtt forgatnia, hogy ki
tudjon menni magáért a reptérre.
– No igen… Jennifer, azt hiszen, ismerem. – Szünet. – Csinos,
szőke lány, igaz?
– Valóban. Csinos lány.
Az. Kivált meztelenül, az uram karjában.
 – Köszönöm, Ross.
Megkereste a stáblistán Jennifer Barron nevét. Aztán hívta a név
mellett megadott számot.
Üzenetrögzítő jelentkezett. „Hello, itt Jennifer. Ha szüksége van
rám, a következő hat hétben a Star Stúdiónál talál, A házasság
forgatásán. Hagyjon üzenetet, és visszahívom. Lucky hívta a Star
Stúdiót, megkapta A házasság produkciós irodáját, beszélt az egyik
asszisztenssel.
– -Az egész stáb kiment helyszínre – mondta az asszisztens.
– Paradise Cove-nál forgatnak.
Paradise Cove tízpercnyire volt Lucky házától. Szólt Kyokónak,
hogy el kell szaladnia valahová, aztán az őrnek, hogy nincs rá
szüksége, beugrott a kocsijába, és odahajtott.
A Paradise Cove hatalmas parkolója tele volt jókora filmgyári
teherautókkal és luxus lakókocsikkal.
– Hol vannak? – kérdezte Lucky egy arra járó statisztától. – Lenn
a parton forgatják az esküvői jelenetet.
Lucky lefelé indult a partra, elhaladt a büfékocsik előtt, ahol
statiszták tömték magukba az ingyen kaját.
Mi van, ha Jennifer a fényképen látott szőkeség? Mit mond majd
neki? Mit fog tenni? Ribanc, lefeküdtél az urammal!
Nem. Csak azt kérdezi meg, hogy miért, semmi többet.
A stáb távolabb dolgozott. Mindenki az új snitt előkészítése
ügyében szaladgált, kivéve a színészeket, akik sorban üldögéltek a
nekik fenntartott székekben, miközben sminkesek, fodrászok és
különféle asszisztensek tüsténkedtek körülöttük.
A házasság olyan film volt, amelyet a Panther elvetett. Lucky
csak arra emlékezett, hogy valami csacska vígjáték, meglehetősen
csekély humorral és semmi mondanivalóval. Szigorúan másodrangú.
– Ne haragudjon – állította meg az egyik jegyzőkönyv-vezetőt. –
Meg tudná mutatni nekem, merre találom Jennifer Barront? Azt
hiszem, ő az egyik asszisztens?
– Miss Santangelo? – vágta magát haptákba a férfi. – Hat héttel
ezelőttig sokat dolgoztam a Panthernél. Örülök, hogy újra látom.
Remek! Most már mindenki tudni fogja, hogy ő kicsoda. – Jennifer
Barront keresem – ismételte.
 – Ott találja – mutatott a férfi színészek sorára. – Sammy Alberttel
beszél éppen.
– Köszönöm.
Tizenhárom évvel korábban Sammy Albert a legmenőbb színész
volt a városban, ma már csupán a másodrendűmozik királyának
számított – halványuló csillag, rossz parókával és fehérített
műfogsorral.
Luckynak azonban fontosabb volt a mellette álló szőke lány. A
lány el volt maszkírozva. Baseball-sapka, napszemüveg, igazi L.
A.beli, kemény test rövid sortban és pólóban. Lucky képtelen volt
megállapítani, vajon ő van-e a fényképeken, vagy sem.
Odaballagott.
– Hello – érintette meg a lány vállát. – Maga Jennifer?
– Úgy van.
– Lucky Santangelo vagyok. Maga dolgozott a Lennie Golden
filmben Korzikán?
Igen.
– Beszélgethetnénk valahol.
– Persze.
Leültek a homokba egy pálmafa, árnyékában. Lucky rögtön a
lényegre tért.
– Jennifer – fontolgatta óvatosan a szavait. – Mindenki mesélte,
hogy maga nagyon jóban volt Lennie-vel a forgatás során. Nos… azt
szeretném tudni… mennyire voltak jóban? Jennifer megdöbbent.
– -Azt hiszi, volt köztünk valami? – kiáltott föl. – De hiszen egyre
csak magáról beszélt, Lucky – habozott a lány. – Szólíthatom
Luckynak?
– Csak tessék.
A lány határozottan zavarban volt.
– Honnan veszi, hogy volt köztünk valami?
– Láttam a fényképeket – mondta köntörfalazás nélkül Lucky.
Jennifer elcsodálkozott.
– Miféle fényképeket?
Lucky a táskájába nyúlt, elhúzta a külön rekesz cipzárját, és
kivette a képet Lennie-ről meg a szőkeségről a forgatás helyszínén.
– Ez maga, sapka és szemüveg nélkül, igaz? – adta oda a képet
Jennifemek.
 Jennifer megnézte a fotót, aztán megkönnyebbülten elnevette
magát.
– Ez a szilikon bébi? Viccel? – Nem maga az?
– Dehogy – tiltakozott határozottan Jennifer. – Ez egy buta kis
ribi, aki nem szállt Lennie nyakáról a forgatás alatt. – Dolgozott a
filmben?
– Statisztált. Tudja – tette hozzá elgondolkodva Jennifer, volt
valami furcsa. A halála előtti éjjel Lennie fölhívott, hogy tudjam meg
ennek a lánynak a nevét. – Miért?
– Nem tudom. Én vicceltem vele, valami olyasmit mondtam: „nem
akarod megtudni a méreteit, esetleg a pesszárium-méretét is?”.
Hm…
szóval ilyen az én humorom, Lucky. De Lennie jól tűrte.
És ő mit mondott?
– Hajól emlékszem, azt, hogy „Nem arról van szó, amire
gondolsz”. – Jennifer újra elvette és megnézte a képet. – De hol a
libuska barátja? Valaki kiretusálta a képről. – Csóválta a fejét. –
Higgye el nekem, Lucky, Lennie nem is ismerte ezt a lányt.
– Mégis a nevét kérte magától?
– Mert a lány nem hagyta békén – mondta Jennifer. – Aznap este
fölhívta Lenniet a szobájában. – És?
– És semmi. Lennie megmondta neki, hogy kopjon le.
– Nem lehetséges, hogy később meggondolta magát?
– Nem hiszem. Maga ismerte a legjobban a férjét: senki sem
érdekelte, csak maga. Ha mégis kedve lett volna egy éjszakához
ezzel a szőkeséggel, akkor meg nem tőlem kérte volna a nevét meg
a telefonszámát. Más oka lehetett rá.
– Lehetek magával őszinte? – kérdezte Lucky, majd a táskájába
nyúlt, és elővette a többi képet is. – Ezeket találtam a szobájában –
adta át Jennifemek a fotókat. – Amikor megérkeztem, a szoba úgy
festett, mintha egy nő töltötte volna ott az éjszakát Lennie-vel.
Jennifer a képekre meredt.
– Nem értem – csóválta a fejét. – Miért állna egy meztelen nővel
a szobája ajtajában? Nekem inkább úgy tetszik, mintha el akarná
tolni. – Gondolja? – Nézze meg jobban.
Jennifemek igaza volt. Lennie határozottan feszenga képen.
Hogy ezt eddig miért nem vette észre?
 Mert haragudni könnyebb volt, mi?
– Hogy tudhatnám meg, ki ez a lány?
– Abarátom, Ricco szerződtette a statisztákat. Úgy hallottam,
most Rómában forgat. Fölhívom. Hátha tud segíteni. – Elhallgatott,
aztán folytatta. – Tudja, Lucky, a férje volt a kedvencem.
Megszoktam már, hogy a filmsztárok letámadnak. Mindig jön a
szöveg: „Gyere csak, bébi, nem akarsz egyet oboázni?” . Mindig
ugrattam Lenniet, hogy ő az egyetlen, aki nem kezdett ki velem.
– Sokat segített, Jennifer. Itt az otthoni számom. Ha sikerül
megtudnia valamit, kérem, hívjon föl.
Úgy lesz. – Jennifer fölpillantott. – Tejó ég! Vigyázzon! Jön
Sammy Albert. Amikor meghallotta a maga nevét, egészen tűzbe
jött.
– De hát nyilván tudja, hogy már nem vagyok stúdióvezető? –
kérdezte epésen Lucky.
– Szerintem nem tudja – somolygott huncutul Jennifer. – És én
aztán nem mondom meg neki!
– Lucky Santangelo – csapott Lucky vállára Sammy. – Maga
aztán belevaló lány! Mindig szerettem volna megismerni.
– Sammy Albert – utánozta a férfi stílusát Lucky. – Nagy rajongója
vagyok.
– Hát persze – nevetett a férfi. – Minek köszönhetjük a
megtiszteltetést, hogy fölkereste szerény stábunkat?
– A közelben lakom.
– Úgy értsem, magánál fogok ebédelni? – kacsintott a lányra
cinkosan Sammy.
Lucky néha utálta a színészeket. Képesek voltak komolyan azt
hinni, hogy minden nő hajlandó velük, csak futtyen-teniük kell.
– Ne haragudjon, Sammy, de már így is késésben vagyok egy
megbeszélésről. – Kár.
– Örülök, hogy megismertem.
– Én is, bébi – kacsintott ismét csábosán Sammy.
Amint hazaért, Lucky hívta Ginot Palm Springsben.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Töltögetem a totószelvényeimet, mi mást? – Unatkozol?
– Az enyhe kifejezés – kuncogott Gino. – Nálad mi a helyzet? Van
valami újdonság, amiről tudnom kéne?
 – Várom, hogy Boogie megszerezze az összes információt.
– Ne feledd, amit mondtam, kislány – komolyodott el Gino. –
Nagyon vigyázz magadra.
– Tudom, Gino. Óvatos leszek.
Boogie pontosan hatkor jött meg.
– Jöjjön a garázsba, Lucky – mondta. – Van ott valami,ami
érdekelheti.
Micsoda, Boogie?
– Majd meglátja.
Lucky követte a férfit végig a házon, ki az oldalajtón, be a
garázsba.
Egy székhez kötözve, megkötözött kézzel-lábbal, kipöckölt szájjal
egy sunyi képű emberkét látott, aki erősen izzadt. Piszkos barna
öltönyt, fekete cipőt és piszkos sárga pólót viselt. Felül kopaszodó
fejéről lent vállig lógtak zsíros fürtjei.
– Bemutatom Tökmag Samit – mondta Boogie. – Ez a seggfej
eresztette azt a két golyót Ginoba. Tessék – nyúlt az övébe Boogie,
és Lucky kezébe nyomta a pisztolyát. – Ha használni kívánná.
Saminek kigúvadt a szeme.
Lucky tudta, mire megy ki Boogie játéka. Játszott a pisztollyal,
fenyegetően nézett Tökmag Samire.
– A legjobb lesz talán egyenesen a két mocskos kis szeme közé
céloznom – mondta fagyosan. – Mit szólnál hozzá,Sami? Bosszúból
az apámért.
Sami fészkelődött a széken, a torkából hörgés tört föl. Boogie
odaballagott, kést vett elő, és levágta Tökmag szájáról a kötést.
– Nem az én ötletem volt, csak megbízásból tettem – buktak ki
egymás hegyén-hátán Sami szájából a szavak. – Ha tudom, hogy
Gino Santangelo a célpont, sose vállaltam volna.
Lucky le nem vette Tökmagról azt a gyilkos, éjfekete tekintetét.
– Ki bérelt föl? – kérdezte.
– Nemtom… egy bárban egy hapi pénzt adott. Nem tudtam, hogy
a célpont Gino Santangelo.
– Süket duma – mondta Lucky. – Nagyon is jól tudtad. Pénzért
lőttél az apámra. Miféle seggfej vagy te? – Fölemelte a pisztoly, és
megcélozta Tökmag ágyékát.
A nyomorult összepisilte magát.
 – Most már nem vagy olyan nagyfiú, mi? – folytatta Lucky. –
Mennyit kaptál?
– Négy rongyot – kápé – motyogta lehajtott fejjel Tökmag.
– És ki bérelt föl? – ismételte Lucky, célra tartva a pisztolyt.
– Egy hapi a bárban.
– L. A.-ben? – kérdezte Boogie.
Aha. Van egy sztriptíz csehó a reptérnél. Az a hapi… néha be
szokott nézni oda. – Mi a neve?
– Nem tom – nézett könyörgve Boogie-ra Tökmag. – Nem tunná
rávenni, hogy tegye le a pisztolyt?
– Nagyon ajánlom, hogy tudd meg – mondta fenyegetően
higgadtan Lucky. – Mert ha holnapra nem kapom meg a „hapi”
nevét, Kubáig röpítem a szánalmas kis mogyoróidat. És hidd el, nem
először csinálok ilyesmit.
– Mi ketten elmegyünk most – ment a fogolyhoz Boogie, és
bekötötte Sami szemét. – Miz Santangelotól huszonnégy órát kapsz,
hogy megtudd a fickó nevét. Visszaviszlek a városba, és elengedlek.
Holnap ugyanebben az időben visszahozlak ide. Addigra tudni fogod
azt a nevet.
Lucky visszament a házba. Háborgott a gyomra. Rengeteg emlék
rohanta meg. Gyerekkori emlékek, a házukba érkező férfiak, Gino,
amint suttogva tárgyal velük, annak a tudata, hogy ő más, mint a
többi kislány, mert az apja a fél életét repülőgépen tölti Las Vegas
felé meg vissza. Aztán anyjának brutális meggyilkolása. Gino
Vegasban volt akkor is. Ő viszont otthon volt.
Tehetett volna-e valamit, hogy megmentse az ő gyönyörű anyját?
Nem.
Néha akkora volt benne a bűntudat hogy szinte fojtogatta.
Évekkel később aztán bosszút állt.
Most ismét meg kell tennie.
Donna Landsmannak nem kell várnia.
 44. FEJEZET
Abigaile bőséges vacsorát tervezett. Imádott vendégül látni
sztárokat, ez volt legkedvesebb időtöltése, és valóban remekül
csinálta. Illendőnek látszott vacsorát adni Donna és George
Landsmann tiszteletére, hiszen Donna gyakorlatilag Mickey főnöke
volt. Nem mintha Abigaile korábban hallott volna Landsmanékról, no
és? Hollywoodban, ha az embernek pénze van, hihetetlenül gyorsan
juthat a csúcsra.
A vendégek listája mennyei volt. Cooper Turner, aki nem közölte,
kivel jön. Johnny Romano, aki annyit elárult Abigaile titkárnőjének,
hogy hoz magával partnemőt, de anevét nem mondta meg.
Hát mit művelnek ezek a férfiak. Félórával indulás előtt
odatelefonálnak a nőnek, hogy öltözzön? Hová fajult a jó modor?
Alex Woods valami Tin Lee-vel jön. Leslie Kane meg az
élettársával.
Donna Landsman titkárnője telefonált, hogy Donna hozza a
tizenhat éves fiát is. Abigaile teljesen kiborult. Oda a pompás
ülésrendje. Igazán nem vágyott rá, hogy holmi névtelentinédzser
üljön az asztalánál.
Nagylelkűen igent mondott, majd közölte a lányával, a szintén
tizenhat éves Tabithával, hogy neki is részt kell vennie a vacsorán.
Tabitha, aki éppen hazalátogatott a svájci intézetből, elhúzta a
száját.
– Igazán, mami – nyafogott. – Tényleg oda kell ülnöm egycsomó
vén hülye közé?
– Igazán nem nevezném Cooper Turnert, Alex Woodst és Johnny
Romanót unalmas, vén hülyéknek – mondta fagyosan Abigaile, akit
megbotránkoztatott a lánya tiszteletlensége.
Tabitha problémás gyerek volt. Tizennégy évesen megszökött egy
tizennyolc éves spanyol pincérrel. Tizenöt éves korában véletlenül
fölgyújtotta a házat egy vad buli alkalmából, miközben a szülei
nyaraltak. Tizenhat évesen követelte, hogy operáltassák át az orrát,
fessék a haját lilára, és aranykarikákat viselhessen testének
egészen sajátos részein. Abigaile őszintén szólva nem tudott mit
kezdeni vele.
Még csak délelőtt tíz óra volt, ám Abigaile ragaszkodott hozzá,
hogy a cselédség mindent készítsen elő, nehogy hiba történjen.
Személyesen ellenőrizte a terítéket: ropogósra keményített,
bézsszínű lenvászon költeményeket, a drága kristályt, a szép mívű,
Viktóriakorabeli ezüstöt.
– Nagyon szép, Consuela – mondta a házvezetőnőnek. Abigaile
a nagy hollywoodi háziasszonyok egyikének tartotta magát. A
vacsorái legendásak voltak, az emberek bármit megadtak volna a
meghívásért egy Stolli-vacsorára. Diadalmas kis mosollyal idézte föl
magában azt a pár évvel korábbi partit, amikor egy bizonyos fekete
politikus és egy rendkívül híres feminista ordítva vitatkoztak az
asztalánál.
– Picsa! – förmedt a feministára a fekete politikus.
– Mit mertél rám mondani, te fekete fasz! – sipákolta a feminista.
Aztán elszabadult a pokol. A vitapartnerek elrohantak Stolliéktól,
megállás nélkül szidalmazva egymást. A személyzet állítása szerint
aztán a fekete politikus limuzinjának hátsó ülésén kötöttek ki. Erről a
vacsoráról hónapokig beszéltek L. A.-ben.
Igen… Abigaile határozottan tudott partit rendezni. Mosolyogva
ballagott ki az ebédlőből. Még sok dolga lesz, amíg leülhet a
vendégei közé. Manikűr, gyantázás, pedikűr, kozmetika, fodrász,
jóga, ruhapróba… Abigaile azt se tudta, hogy lesz mindenre ideje.

– Nincs kedved este eljönni velem?

– Kivel beszélek? – motyogta félálomban a telefonba Venus.
Megöli Anthonyt, amiért ilyen korán hívást mert kapcsolni.
– Johnny vagyok, bébi.
Venusnak nem forgott az agya. – Johnny?
– Hahó – Johnny Romano. Melyik bolygón ébredtél ma?
– Jaj, Johnny, bocs, de olyan korán van… még aludtam.
– Dél is elmúlt már, bébi. – Lehetetlen! – Nézd meg az órát.
Venus kitapogatta az éjjeliszekrényén álló órát, és döbbenten
látta, hogy valóban negyed egy van. Biztosan nagyon fáradt volt,
mert normális körülmények között hétkor szokottébredni.
– Mi a mondás, bébi? – erőltette Johnny. – Vacsora Mickey
Stolliéknál? A legszívesebben veled mennék. – Ki lesz ott? –
kérdezte álmosan Venus.
 – Annak a tyúknak a tiszteletére rendezik, aki átvette a Panthert –
mondta Johnny. – Gőzöm sincs, kiket hívtak meg. Talán Alexet.
Venusnak bekattant, hogy Johnny nyilván nem hallotta, hogy nem
ő játssza Lolát. Úgy döntött, hogy nem is mondja meg neki, bár nem
lenne butaság megnyerni Johnny támogatását. Mindegy. Később is
közölheti vele, ha elfogadja a meghívást.
– Nem tudom, összejöhet-e – próbált időt nyerni.
– Ugyan már, cicababa – sürgette Johnny. – Te meg én régen
készülünk a nagy durranásra. Jöjjünk már össze.
– Ha elmegyek veled, a dolog szigorúan plátói – kötötte ki Venus.
– Nem tartozom a széttett lábú, akcióra váró színésznőjelöltek közé.
– Csak nem képzeled, hogy ilyesmit gondolok rólad? – háborgott
Johnny. – Te nem vagy könnyű préda. Én az ilyesmit tisztelem a
nőkben. Nem mindennapos. – Szünetet tartott. – Azt persze nem
tudom, hogy vagy képes nekem ellenállni.
– Elárulom, Johnny – gúnyolódott Venus. – Nagyon strapálom
magam.
– Akkor eljössz, bébi?
Venus ásított.
– Talán. Egy óra múlva hívj föl újra.
Hogy miért gondolkozik a dolgon egyáltalán?Mert ismét beszélni
akar Mickey-vel, és ha Alex is ott lesz,annál jobb.
Meg aztán, miért is ne? Az arcukba nevet, kényszeríti őket, hogy
gondolják meg magukat.
Csöngetett Anthonynak.
– Hogyhogy senki sem ébresztett föl?
– Tegnap este hagyott egy üzenetet – mondta Anthony. – Délelőtt
ne zavarjanak.
– Igazán?
– Kétségtelenül. Rodriguez háromszor telefonált. Tudni szeretné,
mikor nézi meg a klipet, mert ő is szívesen megtekintené önnel
együtt.
– Meghiszem azt – felelte Venus. Rodriguez már kissé sok a
jóból.
– Vannak mára eljegyzéseim, Anthony? – Igen, vannak.
– Valami fontos? – Nos….
 – Mondjon le mindent. Mára szabadnapot veszek ki. Üldögélek a
medencémnél, azt eszem, amit akarok, és nem csinálok semmit.
Váljon néhány órát, aztán hívja föl Johnny Romanót, és közölje vele,
hogy elmegyek este Mickey Stolliék vacsorájára. Tudja meg, milyen
ruhában illik menni, és hányra jön értem Johnny., Igen, gondolta,
hasznos lesz mutatkoznia Alex Woods és Mickey Stolli előtt.
Meggyőzni őket, hogy ő Lola, és nagy hibát követnének el, ha a
szerepet bárki másnak adnák.
 45. FEJEZET
– Szia – mondta Lucky.
– Szia – mondta a lány a szinte mindent látni engedő melltartó
fölsőben és a tépett farmer sortban, de jóformán föl sem nézett.
Egymás mellett álltak a La Cienegán lévő Dart drogéria
kozmetikumokat árusító részlegénél.
– Próbáltad már ezt a színt? – mutatott a lánynak Lucky egy
bronzszínű rúzst.
Sara fölülétes pillantást vetett a rúzsra.
– Nem, de érdekesnek látszik.
– Szerintem az – tette le a rúzst Lucky. – Hallod-e – nézett merőn
a lányra –, nem te vagy Sara Durbon? Erre már Sara is fölfigyelt.
– Hát igen, az vagyok – ráncigálta sortját, amely beszorult a
popsijába. – Ismerjük egymást?
– Nem igazán – vett föl Lucky egy másik rúzst. – Van egyközös
barátunk.
– Közös barátunk? – dörzsölte az állát vékony mutatóujjával
Sara.
– Például?
– Morton Sharkey.
– Morton a barátod? – ráncolta az orrát Sara.
– Úgy van.
– Sosem találkoztam Morton barátaival – kacarászott Sara. –
Honnan tudsz rólam?
– Morton sokat beszél rólad. Láttam a képedet is.
– Beszél rólam? – lepődött meg Sara. – Azt hittem, a mocskos kis
titka vagyok. Tudod azért, mert hát hogy nősmeg minden.
– Nagyon oda lehet érted.
– Nem értem – ráncolta a homlokát Sara. – Nekem azt mondta,
senkinek sem szabad dumálnom a dologról.
– Mivel foglalkozol, Sara? – kérdezte Lucky. – Színésznővagy,
talán modell vagy micsoda?
– Ó, értem már – bólintott nagy bölcsen Sara. – A felesége
küldött, mi? A vén sárkány tudomást szerzett rólam, és azért küldött,
hogy közöld velem: kopjak le, vagy hogy kifizess vagy ilyesmi.
– Ki tudnálak fizetni? – kérdezte Lucky. Nem értette, miteszik
Morton ezen a szakadt tinédzseren.
 – A banya küldött? – kérdezte harciasan Sara.
– Nem, nem ő. Ettől függetlenül, szívesen adok pénzt
információért. Ehhez mit szólsz, Sara? Sara összehúzta a szemét.
– Mi van ezzel a Morton Sharkey-val? – tűnődött. – Először
kaptam azt a töméntelen pénzt…
– Miféle pénzt? – kérdezte gyorsan Lucky.
– Az mindegy – tett lakatot a szájára a lány, mielőtt bajbakerült.
– Sara, le kéne ülnünk beszélgetni. Én sokat tudnék segíteni
neked. – Például? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Nos, ha színésznő vagy, talán tudnék szerepet szerezni neked.
Ha modell vagy, a helyzet ugyanez. Sara még gyanakvóbban nézett
Luckyra.
– Aztán miért? Nem vagyok én senki.
– Megvan rá az okom. Hány éves vagy?
– Huszonegy – hazudta a lány. – Az igazat akarom tudni. Sara
vállat vont.
– Tizenhét – ismerte be kuncogva. – Leszek.
– És megszöktél otthonról?
– Honnan tudod?
– Őszinte leszek hozzád, Sara. Van egy kis ügyem
MortonSharkey-vel, és hajlandó vagyok fizetni, hogy
rendezhessemvele a számlám. Mondd meg, mit kérsz, és ígérem,
megkapod.
– Bármit? – kérdezte mohón Sara, és máris fontolgatta a
lehetőségeket. – Ki vele.
– Hölgyem, nagy üzletet csinált.

☆
– Nem hívott vissza, Kyoko.
– Sajnálom, Mr. Woods. Én átadtam az üzenetet.
– Jól van, no. – Alex kezdte hülyén érezni magát. A szerelmes
filmrendező, aki lohol egy olyan nő után, aki fütyül rá.
– Egyáltalán, a városban van? – Igen, Mr. Woods.
– Majd később hívom.
– Négyre talán itthon lesz – mondta Kyoko. Sajnálta Alexet. Alex
letette a kagylót. Itt áll egy huszonkét millió dollárosfilm forgatása
előtt, és nem tud másra gondolni, csak Lucky Santangelora. Hát ezt
a lányt az sem érdekli, mi folyik az egykori stúdiójában? Lili csörgött
rá. – Alex.
– Mi az?
– Idelenn vár mindenki.
– Mondd meg nekik, hogy rögtön ott leszek.
– Ne feledd, hogy Mickey Stolliéknál vacsorázol. Tin Lee a
lakásodra megy fél nyolckor.
– Édes Istenem! Miért fogadtam el a meghívást? – Nem tudom,
Alex, de elfogadtad.
– Oké, oké. – Dühösen vonult ki az irodájából. A társas vacsorák
nem az ő világa.
Lili állította meg az ajtóban.
– Johnny Romano megint telefonált a változtatások miatt.
– Fegyverezd le, Lili. Nálad jobban senki sem ért hozzá.
Odalenn Russel fogadta. Minden helyszínben megegyeztek, egy
kivételével. Ma volt az utolsó alkalom arra, hogy megtalálják.
– Találtál pár jó helyet, Russel? – kérdezte.
– Nem fogsz csalódni – ígérte Russel.
Beültek a furgonba, ahol már várta őket a stáb többi tagja, és
elindultak. Alexnek szerencséje volt. A második helyszín pontosan
az volt, ami keresett.
– Ez az – mondta Russelnak. -Tovább nincs értelme
keresgélnünk.
A furgon hamarosan kitette a kocsijánál. Az órájára pillantott. Fél
négy felé járt. Egy pillanatra fölmerült benne, hogy visszamegy az
irodába, hiszen sok dolga volt. Ehelyütt beült a Porschéba, és
egyenesen Lucky tengerparti házához hajtott.
Ha Lucky Santangelo nem hajlandó beszélni vele telefonon, ott
lesz, hogy személyesen üdvözölje, amikor hazatér.
– Ha nem tetszik neki, az ő baja.

Lucky egy sarokasztalnál ült Sarával a Hard Rock Caféban.

Harsogott a rock zene. Lucky ösztönösen érezte, hogy ettől a zajtól
Sara otthonosan fogja érezni magát, és beszédes lesz.
 Már átadott a lánynak kétezer dollárt készpénzben, most várta az
ellenszolgáltatást.
– Oké, Sara – nézte Lucky a dupla sajtburgert faló lányt. – Mondj
el mindent, amit csak tudsz, aztán kapsz még kétezret.
Sara, aki a világon a legjobban a pénzt szerette, gyorsan kitálalt,
miközben majszolta a sajtburgert.
– Akkor ismertem meg Mortyt, amikor egy masszázs-szalonban
dolgoztam a Hollywood Boulevard-on – kezdte. – Beállított egy szép
napon, és nagyon alázatosan könyörgött,hogy állítsam föl neki. De
én dörzsölt voltam és azt feleltem, hogy nem foglalkozóm ilyesmivel.
– Sunyimosoly. – Persze foglalkoztam, de ha az ember ebben a
szakmában dolgozik, meg kell tanulnia, melyik krapek mire bukik. És
akkor előre tudja, hogy az ipse csak bajt hoz rá, vagy tejel. Tudtam,
hogy Morty a tejelő fajta, hát adtam az ártatlant. És még jóformán
magamhoz se tértem, amikor a zsebembe csúsztatott öt kilót a fürge
ujjak öt percéért. – Az égre emelte a szemét, szömyülködött ezen a
rettenetes butaságon. – Öt kilót adott hatvan másodpercnyi
kézimunkáért! És attól kezdve járt hozzám. – Szünetet tartott, hogy
nagyot haraphasson a sajtburgerból. A ketchup lecsurgott az állára,
rácsöppent a topjára. Észre se vette. – Oké, aztán nyúzni kezdett,
hogy munkaidő után is jöjjünk össze, hát fölvittem a kéglimbe.
Körülskubizott, és kijelentette, hogy másik keglevicsbe költöztet. Ez
a tag szépen átver, gondoltam. De neeem: Morty komolyan
gondolta. Aztán meglátogatott az a nő.

Miféle nő? – kérdezte Lucky.

– Nagyon ki volt rittyentve. Valami ürgével állított be. Egy vagon
zsózsót kínáltak azért, hogy betehessenek hozzám egy rejtett
kamerát. Nagy ügy. Igent mondtam.
– Hogy hívták azt a nőt? – Nemtom.
Biztosan Donna volt az.
– És aztán?
– A hálószoba-szekrényembe tették a kamerát, és megmondták,
hol helyezkedjünk el, hogy jó, szaftos felvételeket csinálhassanak
Mortyról. – Sara kacagott. – Morty mindig kanos volt. Gondolom, a
neje sose hagyta, mert nála fickósabb vén krampusszal sosem,
találkoztam.
 Lucky sóhajtott. Egy fickós öregúr, álló dákóval. Az ilyen
garantáltan árulóvá lesz.
– És Morty tudott a kameráról? – kérdezte.
– Még mit nem! – háborodott föl Sara, és ismét a sajtburgerba
harapott. – Szóval, megcsináltam Mortyról a videót, odaadtam a
megbízóimnak, ők meg ígéretükhöz hívenadtak érte egy vagon
suskát. Aztán Morty rájött, hogy mit tettem.
– Hogy jött rá?
– Az a nő zsarolni kezdte. Atyám, de pipa volt! Szarrá vert. Nem
is hittem, hogy ilyen kemény fickó. – Belemarkolt a
hasábburgonyába, és amúgy is teli szájába tömött egy adagot.
– Megütött?
– Asszem, megérdemeltem. De neki is megmondtam, hogy
nekem kellett az a pénz. Ugyan hol kereshettem volna meg annyi
jattot?
– És aztán?
– Hát – húzta föl az orrát a lány –, pár nap múlva megbocsátott
nekem. Megint átköltöztetett, mert már nem bízott bennem. Most
aztán csicsás kégliben lakom, és heti dohányt kapok tőle. De ha jobb
ajánlatot kapok, azt fogadom el.
– Tőlem jobbat kaptál?
– Az attól függ, mit ajánlasz.
Lucky sorolni kezdte a feltételeit.
– Először is, a beszélgetésünkről nem szólsz senkinek. Senkinek!
Másodszor, kérek egyet abból a video-felvételből. – Nincs meg.
– Elég a hazudozásból.
Sara kacagott. A hazudozás természetes életmódjává lett. –
Honnan tudod?
– Csináltál magadnak egy másolatot, igaz?
– Sokba fog kerülni – vigyorgott sunyin Sara. – Milyen sokba?
Sara beszívta az orcáját, aztán kifújta a levegőt.
– Tízezerbe – mondta a hasára ütve. – Egén, tíz lepedőbe…
kápé… annyi lesz.

☆
 Mihelyt megpillantotta Lucky piros Ferrarrját a magánúton, Alex
kiugrott a kocsijából, kiállt az út közepére, és integetett a lánynak,
hogy álljon meg.
– Mi a fénét művelsz? – fékezett csikorogva Lucky. –
Megölhettelek volna.
– Szerinted mit művelek? – ment oda Lucky ablakához Alex. –
Kénytelen vagyok drasztikus fogásokhoz folyamodni, mert nem vagy
hajlandó visszahívni.
Lucky végigsimította hosszú, fekete sörényét, – Bolond vagy –
csóválta a fejét.
– Az. Az. Tudtad, hogy majdnem szomszédok vagyunk? Itt lakom
az utca végén.
– Igazán? – kérdezte közönyösen Lucky.
– Nem akarsz átjönni hozzám egy italra?
– Alex – kezdte türelmesen Lucky azt hittem, sikerült
elmagyaráznom, mit érzek.
– Tudom – mondta a férfi. – Csak azért háltál velem, hogy
visszaadd a kölcsönt Lennie-nek. Ettől pompásan érzem magam,
igazán. De oké. Ha így akarod, kibírom. Gyere át, nézd meg a
házamat.
– Miért? – kérdezte Lucky. Még mindig a Sarával folytatott
beszélgetésen járt az esze.
Mert kérlek – győzködte Alex, és bedobta azt a mosolyt, amely
mindig hozzásegítette céljai eléréséhez.
Lucky nem akarta bátorítani Alexet, de nem tehetett róla:
kedvelte. Ha Alex barátságot akar, ő benne van – amíg a férfi
tisztában van azzal, hogy románcról szó sem lehet.
– Csak tíz percet maradhatok – mondta határozottan. – Követem
a kocsidat. – Gyere velem. Tudod, mennyire élvezed, ha én vezetek.
– Azt mondtam, követlek, Alex. Csak így vagyok
hajlandóodamenni. – Ne veszíts szem elől.
– Eszemben sincs.
Alex beült a Porschéba, és a visszapillantó tükörbe nézett. Lucky
Ferrarrja a nyomában volt.
Tizenöt perc múlva értek a házhoz.
– Az utca végén? – húzta föl a szemöldökét Lucky.
– Ugyanannak az óceánnak a partján – vigyorgott Alex.
 Nevetségesen boldoggá tette, hogy látja Luckyt.
Lucky kiszállt a kocsijából, megnézte kívülről a házat.
– Hmmm… nagyon csinos – csodálta meg a tiszta építészeti
vonalakat.
– Én építettem – mondta Alex.
– A szabadidődben? – Nagyon vicces.
A ház felé indultak.
– Nem kezdted még el a forgatást? – kérdezte Lucky.
– A jövő héten.
– És ittbóklászol Malibuban, és kis híján elgázoltatod magad
velem.
– A befejezetlen ügyek nem hagynak nyugodni. – Némán nézte
egy darabig a lányt. – Látni akartalak, Lucky. – Hát most látsz –
próbált nem a férfi szemébe nézni Lucky.
Alex kinyitotta az ajtót, betessékelte a lányt. Lucky állt a
hatalmas, tágas előcsarnokban, az óriási lámpák alatt, és nagyot
füttyentett.
– Ez csodás – mondta. – És még azt hittem, csak rendezni tudsz.

Nagyon szeretem ezt a házat – mutatta a tágas teret Alex.

Ez csakis az enyém. Sose hozok ide senkit.
Lucky átvágott az előcsarnokon, át a nappalin, és kiment a
teraszra.
– Lélegzetelállító – kiáltott föl. – Ehhez képest az én házam csak
viskó. – Mosolyogva fordult a férfihoz. – Nem akarod eladni? Alex is
mosolygott. – Nem.
– Nem csodálom. – Iszol valamit?
– Vizet.
– Whiskyvel? – Csak vizet – emlékezett vissza Lucky a legutóbbi
találkozásukra.
Alex bement, magának vodkát töltött, Luckynak jéghideg Perrier-t.
Amikor a teraszra ért, Lucky éppen leült.
– Örülök, hogy eljöttél – nyújtotta át a lánynak az italt.
– Azt hiszem, igazad van, Alex – mondta elgondolkozva Lucky. –
A kettőnk kapcsolata valóban lezáratlan ügy.
– Örülök, hogy rájöttél.
 – Tudod – folytatta a lány –, ha ezután is találkozni akarsz vele
mint baráttal, tiszteletben kell tartanod az érzéseimet.
– Képes vagyok rá.
– -Nagyon soká lesz, miretúlteszem magam Lennie-n.
– Ez érthető.
– Az igazság az, hogy tulajdonképpen megbántam, ami kettőnk
között megesett azon az éjszakán.
– Annyira rossz volt? – kérdezte bánatosan Alex.
– Pontosan érted, mire gondolok, Alex. Jó volt, izgalmas, és
mindketten élveztük. De amiért tettem, az tévedés volt. Nem tudom
ilyen gyorsan elfelejteni Lennie-t.
– Azt akarod mondani, ha eljátszom a jó barát szerepét, és
megfelelő ideig melletted maradok, még változhat a helyzet?
– Nem tudhatom, mit hoz a jövő, Alex.
Hosszan néztek egymás szemébe.
– Megdöbbentett a hír apádról – törte meg a csöndet a férfi. – Mi
történt?
Azon dolgozom éppen, hogy kiderítsem – felelte Lucky. Az ügy
bonyolultabb, mint gondoltam.
– És ő jól van?
– Gino erős. Meg fog gyógyulni.
Alexet csöppet sem feszélyezte a házában Lucky jelenléte.
– Nem maradhatnál vacsorára? – kérdezte. – A szakácsnőm azt
főz, amihez kedved van. Üldögélnénk, néznénk a napnyugtát…
– Csábítóan hangzik, de ma este dolgom van – állt föl a lány.
No és? – akarta mondani Alex. Nekem is, de nem érdekel.
Aztán gondolkodni kezdett: Lucky talán mással randevúzik?
Versenytársa volna?
– Haza kell mennem – mondta a lány.
Alexet hirtelen őrült vágy fogta el, hogy megölelje, megcsókolja
ezt a lányt. Egyetlen nő sem váltott ki belőle még ilyen érzéseket.
Lucky előtt minden nő legföljebb mosolyt tudott varázsolni az arcára.
Most meg ez a kamaszos lángolás.
Lucky bement a teraszról.
– Jut eszembe – szólt vissza könnyedén. – Mi történik a
stúdiómban, amiről tudnom kéne?
 Alexnek tetszett, hogy Lucky a stúdiót változatlanul a magáénak
mondja. Ez a lány nem ismer vereséget, és ez valóban
csodálatraméltó.
– Még nem találkoztam Donna Landsmannel – mondta, és
követte a lányt a házba. – Ez az öröm ma este vár rám.
Lucky csúfondárosan nézett rá. – Nem most hívtál meg
vacsorára? – Tudod, mit? Gyere velem.
– Hová?Mickey Stolli vacsorát ad a házánál Donna Landsman
tiszteletére.
– Jesszuskám! – mondta Lucky. – Mickey mindig élenjárt a
seggnyalásban.
– Szóval – gyere velem.
Lucky mérlegelte a lehetőségeket. Szemtől szemben Donna
Landsmannel egy társasági eseményen. Donna nem tudja, hogy
Lucky tudja, valójában kicsoda. Mickey összecsinálná magát, ha ő
megjelenne a házában. Csábító.
Ki lesz ott még?
A titkárnőm megkérdezheti. – Most Alexen volt a
csúfondárosságban a sor. – Azt hittem, más terveid vannak. –
Bármikor meggondolhatom magam.
Én is, gondolta Alex. Tin Lee megint hoppon marad.
– Szóval – mondta. – A vacsora itt és a naplemente nem volt
eléggé jó. De azt már hajlandó vagy megfontolni, elgyere-e Mickey-
ékhez? Lucky nevetett.
– Csak azért gondolkodtam el, mert szívesen ülnék szemben az
asztalnál Donna Landsmannel. Kíváncsi volnék, mit tud mondani.
Ami Mickey-t illeti: ő meg én esküdt ellenségek vagyunk. Ha
láthatnám az arcát, amikor belépek… és az lenne a legjobb, hogy
nem tehetne semmit, hiszen veledmennék.
– Hát tudod, Lucky, te aztán tudod, hogyan kell egy férfinak
hízelegni. Először velem hálsz, aztán kijelented, hogy neked semmit
sem jelentett. Most meg eljönnél velem egy vacsorára, de csak
azért, hogy visszavágj a többieknek. Kösz, bébi, csak úgy duzzadok
az önbizalomtól.
– Akarod, hogy veled menjek, vagy sem?
A tekintetük találkozott. Feszült pillanat volt.
– Egén. Akarom.
 – Akkor hívj föl egy fél óra múlva. – Lucky halkan nevetett. –
ígérem, hogy fogadom a hívásodat.
Alex kikísérte a lányt a kocsijához. Lucky beült a piros Ferrariba,
és hazahajtott.
A dolgok kezdenek alakulni.
 46. FEJEZET
Egy nagy hollywoodi stúdió részvény többségének
tulajdonosának lenni sokkal élvezetesebb volt, mint Donna
Landsman képzelte. Mihelyt a szaklapokban megjelent, hogy átvette
a Panther Stúdiót, olyan emberek tucatjaitól kapott virágot, akiket
nem is ismert, köztük filmsztároktól és a filmipar számos fontos
személyiségétől.
Donna soha életében nem találkozott híres emberekkel, így
amikor Abigaile Stolli fölhívta azzal, hogy vacsorát kíván rendezni a
tiszteletére, nagyon örült – kivált, amikor Abigaile a vendégek listáját
is ismertette.
Cooper Turner, a jóképű szupersztár, Johnny Romano, a latin
Rómeó, Leslie Kane, az amerikai filmvászon üdvöskéje s Alex
Woods, a sokat vitatott filmalkotó. Imponáló lista.
Donna utasította a titkárnőjét, hogy intézkedjék Santo meghívása
ügyében. Amikor azonban közölte a fiúval az örömhírt, az elhúzta a
száját.
– Nem akarok odamenni – nyafogott.
– Márpedig jönni fogsz – parancsolt a fiára ellentmondást nem
tűrő hangon Donna. – Megismerkedsz azzal a sok hírességgel. Még
hasznodra lehetnek a jövőben. A kapcsolatok igen fontosak.
Amikor elgondolkodott a dolgon, Santo is rájött, hogy az ötlet nem
is olyan rossz. Legalább egyszer rendes kaját kap. Az anyja főztjét
utálta, de a szakácsnőét még annál is jobban.
A vén szatyor mindig kiszáradt tésztát tálalt ízetlen
paradicsommártással és uncsi salátával. No igen, anyuci ezzel arra
próbált célozgatni, hogy fogynia kéne. De bassza meg, a fogyókúra
meg a plasztikai műtétek előtt anyuci sem volt egy szépség. Santo
még emlékezett azokra az időkre, amikor anyuci az apja felesége
volt, a régi Donatella. Szinte úgy tetszett, mintha az az asszony
meghalt volna, és ez az agyonsminkelt boszorkány foglalta volna el
a helyét.
– George is jön? – kérdezte.
– Hát persze – felelte Donna. – Szeretném, ha megpróbálnál
jobban kijönni George-dzsal. De nem is próbálkozol.
– Talán ha nem próbálna velem atyáskodni – duzzogott Santo. –
Kész katasztrófa.
 – George sosem próbálta elfoglalni édesapád helyét – korholta a
fiát Donna.
– De igen – motyogta Santo. – Mindig baszogat.
Santo tudta, hogy George ellenezte az új Ferrarit, hallotta az
anyjával veszekedni. Persze Donna kiabált. George sosem emelte
föl a hangját. És persze Donna diadalmaskodott.
Santo használhatatlan féregnek tartotta George-ot. Donna azt
csinált a pasassal, amit akart. Santo nem értette, miért nem válik el a
gerinctelen patkánytól. Talán most, ha filmsztárokkal jön össze, talál
majd valakit, aki jobban megtetszik neki. Arnold Schwarzenegger
vagy Sylvester Stalonne tök jó lenne. Végre olyan mostohaapja
lenne, akit tisztelni tudna.
– Öltönyt és nyakkendőt kell venned – közölte Donna.
– Miért? Templomba megyünk? – vigyorgott csúnyán a fiú.
– Mert úgy illik – mondta Donna, de a saját öltözéke jobban
izgatta. Nem szokott filmsztárokkal összejönni, és ettől
elbizonytalanodott.
Santo tudta, hogy szinte mindent elérhet az anyjánál, de azt is,
hogy ma mégis kénytelen lesz fölvenni azt a hülye öltönyt. Elvonult a
szobájába duzzogni. Hát Donna nem érti, hogy abban az egy szál
öltönyében még kövérebbnek látszik?
Bezárkózott a hálószobába, és bevonult a gardróbba. A gardrób
hátuljában volt elrejtve a vadászpuska, amelyet nemrégiben vett a
filmsztár fiától. Bizony! Szerzett magának egy vadászpuskát meg két
doboz golyót. A francba! Ez már igazi hatalom! Bármikor szitává
lőheti anyucit és George-ot.
Előbb Donnát.
Aztán George-ot
BUMM! Ennyi az egész.
A puska birtoklása úgy földobta, hogy elhatározta: újabb levelet ír
Venusnak. Gondolataiban egyre közelebb kerültek egymáshoz, akár
az igazi szerelmesek.
Maga elé képzelte Venust, amint olvassa a leveleit,
eltűnődik/vajon ki lehet ő, és már alig várja, hogy találkozzanak,
hogy aztán mindörökké együtt maradjanak.
Személyesen kézbesítette a leveleket, általában kora reggel.
 Fölkapaszkodott a domboldalon Venus birtoka fölé, és nem nagy
erőfeszítéssel átvágott a bozóton. Aztán megmászta a falat, és
letette a levelet. Az a hülye őr mindig aludt. Venus biztonsági
rendszere igazán egy rakást sem ér.
Santónak megvolt a kedvenc időtöltése. írt egy levelet Venusnak.
Aztán kézimunkázott egyet.
Írt még egy levelet. És megint kézimunkázott. Az élet
tulajdonképpen nem is olyan pocsék. ☆

Venusnak nagyon kellemes pihenőnapja volt. Délután átjött Ron,

és együtt üldögéltek a medencénél. Venus észrevette, hogy az
utóbbi időben Ron egyre többet tartózkodik nála.
– Összejöttetek már Anthonyval? – kérdezte Venus huncut
mosollyal.
– Ne kérdezz ilyeneket – felelte bosszúsan Ron. – Haszontalan,
kíváncsi kislány vagy.
– Miért? Mert azt szeretném, ha kiköltöznél a mauzóleumból, ahol
most élsz?
– Nem, hanem azért, mert nem rád tartozik.
– Én bezzeg mindent elmondok neked Rodriguezről – mondta
Venus, miközben diétás kóláját szívogatta szalmaszálon. – És ma
hol van? – Megőrjít. Abban a tévhitben él, hogy mi ketten
összetartozunk. Azt hiszi, hogy pár jól sikerült numera után máris
Mister és Mrs.
Amerika vagyunk. Szegény Anthony alig győzi kifogásokkal.
– Láttam, hogy új őrt szerződtettél.
– Igen, mert a másik idióta volt. Valahányszor hazajöttem, várt
valaki a házamban. Ez normálisabbnak látszik. Remélem, elcsípi azt
az őrültet is, aki személyesen kézbesíti a hozzám írott leveleit.
– Miféle levelekről beszélsz?
– Nem mondtam? Pornográf baromságokat írogat valami
elmebeteg, aki azt képzeli, hogy össze fogunk házasodni, és kéz a
kézben belesétálunk, a lemenő napba. A fickó komplett őrült.
– Remélem, átadtad a leveleket a rendőrségnek.
Venus levette a napszemüvegét, hátravetette a fejét, hogy jobban
érje a nap.
– Majd, ha többet tudok. Anthony mindenesetre gyűjti a leveleket.
 – Az ilyen őrült rajongó golyót is ereszthet beléd.
– Kösz, Ron. Megnyugtattál. Máris sokkal jobban érzem magam!
Később, miután Ron távozott, Anthony azt telefonálta, hogy
Rodriguez szinte könnyek közt ácsorog a kapuban.
– Oké – adta meg magát Venus. – Küldje be.
Rodriguez virágcsokorral a kezében állított be.
– Megbántottalak valamivel, hercegnőm? – kérdezte, és latin
szemében szerelem lángolt.
– Nem, Rodrigeuz – felelte határozottan Venus. – De meg kell
értened, hogy nem vagy az élettársam. Még csak a barátom sem.
Ragaszkodom a szabadságomhoz.
– Hát akkor mid vagyok? – kérdezte megbántott arccal a fiú.
– A masszőröm – döntött a nyílt beszéd mellett Venus. – És
megfizetlek a szolgálataidért.
Rodriguez magába roskadt.
– Hát ez minden? – rebegte gyászosan.
Venus úgy gondolta, jobb most megmondani az igazat, mint
később.
– Igen, Rodriguez, ez minden.
Venus tudta, hogy hidegnek és érzéketlennek hat, de mégis jobb
most befejezni, mielőtt a fiú beleéli magát a dologba.
– Elnézést a zavarásért – mondta sértődötten Rodriguez.
– Semmi baj – pillantott az órájára Venus. Öt felé járt. – Meg
tudnál most masszírozni? – próbálta tompítani a csapást. –
Természetesen -felelte mereven Rodriguez.
– Odabenn találkozunk.
Venus fölment, lezuhanyozott, törülközőt tekert magára,és
besétált a masszírozószobába.
Rodriguezén már fehér vászonnadrág és rövid ujjú póló volt – a
munkaruhája.
Venus most is megállapította, mint mindig, hogy a fiú rendkívül
jóképű. Talán majd fölfedezi valaki, és sztárt farag belőle.
Hasra feküdt az asztalon. Rodriguez kihúzta alóla a törülközőt.
Venusban nem volt álszemérem, hiszen Rodriguez látott már
mindent, sőt.
– Citromolajjal csináld – kérte. – Imádom az illatát.
 – Ahogy óhajtod – felelte szolgálatkészen Rodriguez. Egykis
olajat öntött Venus hátára, aztán erős ujjaival kezdte
szétmasszírozni. Halkan dúdolni kezdett valami latin dalt. Jó jel,
gondolta Venus. Legalább nem szakadt meg a szíve.
Becsukta a szemét, és Cooperra gondolt. Hogy milyen
meggyőzően viselkedett a múltkor, amikor megpróbálta
visszakönyörögni magát.
– Megváltoztam – mondta Venusnak. – Bármikor
összeköltözhetünk újra. Soha többé nem bitangolok el. Nem éri meg.
Hát persze, Coop, gondolta Venus. Harminc éve bitangolsz.
Ugyan miért változnál meg a kedvemért?
De ő szerencsére nem naiv.
Rodriguez a popsiját gyúrta, köröket írt le a kezével, egyre
közelebb és közelebb a réshez.
– Rodriguez – mormolta álmosan Venus. – Ne feledd, hogy ez
munka. Nem lehetek a barátnőd.
– Megértettem – felelte a fiú, de a keze járt, széttárta Venus
farpofáit.
– Ne, ne csináld – mondta nem valami meggyőzően Venus.
– Argentínában – mondta Rodriguez –, ha egy asszony nemet
mond… néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valójában igent
gondol. Venus máris megérezte a fiú makacs nyelvének hegyét.
Jaj, Istenem! Még egyszer. De soha többé nem fogja Rodriguezt
bátorítani.
 47. FEJEZET
– Itt van – mondta Boogie.
– Hogy sikerült rávennie, hogy visszajöjjön? – kérdezte Lucky.
– Meg akart lógni a városból. Rábeszéltem, hogy ne tegye.
– És van számunkra válasza?
– Hallgassa meg személyesen.
Lucky követte Boogie-t a garázsba. Ugyanaz a kép fogadta.
Tökmag Sami a székhez kötözve, amint bedagadt szemmel,
kétségbeesetten vizslatja a zárt teret, akár a csapdába esett
vadállat.
Ezúttal Luckynál volt a pisztolya, az az apró ezüst automata,
amelyet évek óta magánál tartott. Persze nem szándékozott
használni ezzel a nyomorult emberkével szemben. De abban nincs
semmi kivetnivaló, ha halálra rémíti. A nyavalyás mellesleg súlyosan
megsebesítette az apját, kis híján eltalálta Mariát is. Meg akarta ölni
Ginot. Pénzért. Ha sikerrel járt volna, Lucky gondolkodás nélkül
lepuffantja ezt az értéktelen, emberszabású ürülékdarabot.
Megállt Tökmag előtt, és úgy játszott a pisztolyával, hogy a fickó
láthassa.
– Tudsz mondani nekem egy nevet, Sami? – kérdezte. A hangja
visszhangzott az üres garázsban. – Remélem, tudsz, mert ma nem
vagyok jó kedvemben.
Sami előbb a pisztolyra, majd a falat támasztó Boogie-ra
pillantott.
– .Gyerünk – mondta könnyedén Boogie. – Mondd meg neki.
– John Fardo, ő bérelt föl – nyöszörögte izzadva Tökmag.
– Azt is mondd el szépen, hogy az kicsoda – bíztatta Boogie.
– John limuzinsofőr. Az egyik kliense bízta meg a melóval. –
Miféle kliense? – kérdezte komor tekintettel Lucky.
– Nemtom – nyüszítette Sami. – John a Galaxy Star Limuzinnál
dolgozik, amelyik a Sepulvedán van. – Kis patkányképén csörgött a
víz, feszengett a széken. – Most mán elereszt?
– Vigye innen ezt a rakás szart, Boogie – ment az ajtóhoz Lucky.
– És gondoskodjon róla, hogy a melóért kapott pénzt fizesse be
jótékony célra. Az utolsó centig.
Miközben visszaballagott a házba, arra gondolt, hogy már a
bérgyilkosok sem a régiek. Gino szerencséjére, Tökmag Sami gyáva
és tehetségtelen amatőr volt.
A kuckóból fölhívta a tudakozót, és megszerezte a bérautó cég
számát. Aztán fölhívta őket.
– Van maguknál egy bizonyos John Fardo – mondtanagyon
hivatalos hangon. – Általában Mrs. Landsmant szokta fuvarozni…
Mrs. Donna Landsmant… igaz? A tisztviselő egy pillanatnyi türelmet
kért, aztán válaszolt.
– Úgy van, asszonyom.
– Nagyszerű. Még ma találkoznom kell Mrs. Landsman-nel. John
fuvarozni fogja ma este?
– Igen, asszonyom. Minden este fuvarozza. Lucky nem lepődött
meg.

Alex örült, amikor Lucky telefonált, hogy tud menni. Megígérte,

hogy hétre Luckyért megy, aztán hívta Tin Lee-t, hogy lemondja. A
lány nem volt otthon.
Ettől ideges lett, mert Tin Lee tudta, hogy a vacsora Mickey
Stolliéknál lesz.
Lilit hívta otthon. Lili szokta megoldani a problémáit, mindig
kihúzta csávából.
– Hogy sikerült a terepszemle? – kérdezte Lili. Alex hallotta a
háttérben Lili tévéjének a hangját, és nem tudta, eldönteni, vajon
egyedül van-e Lili, vagy sem.
– Remekül – felelte. – Hm… figyelj csak… megváltozott a helyzet,
nem tudom elvinni Tin Lee-t Stolliékhoz.
– Fölhívtad?
– Próbáltam, de nincs otthon. Mit csináljak? Lili kikapcsolta a
tévét.
– Fogadod Tin Lee-t a lakásodon, és közlöd vele a rossz hírt. –
Aparton akartam maradni.
– Hívjam föl tehát Stolliékat, és mentselek ki?
– Nem – vágta rá Alex. – Én megyek.
– Te mégy – mondta türelmesen Lili –, csak Tin Lee-t nem viszed.
– Úgy van.
– Mással mégy?
 – Úgy van.
– Akkor igyekezz minél előbb elérni Tin Lee-t.
– Nagyon okos ötlet, Lili, de éppen az imént említettem, hogy
nem tudom elérni.
– Sajnálom, Alex. – Lilit hidegen hagyta a férfi egyre fokozódó
dühe. – Nem tehetek semmit.
Alex gyanítani kezdte, hogy Lili titokban élvezi, hogy mostanában
ő ilyen szerelmi kalamajkákba kerül.
– Oké, oké – morogta bosszúsan, amiért Lili nem hajlandó
segíteni. – Ne is mondj semmit.
Ezután a Wilshire-en lévő ház portását hívta, ahol lakást bérelt.
– -Vendéget várok hétre. Amikor a hölgy megérkezik, közölje
vele, hogy dolgom akadt, nem tudok elmenni vele vacsorára. Menjen
szépen haza, és várja a hívásomat. Megértette?
– Igenis, Mr. Woods – felelte a portás.
– Biztos?
– Biztos, Mr. Woods.
Alexnek nem volt más ötlete. Ha visszamenne a városba, hogy
személyesen intézkedjen, nem tudna idejében Luckyért menni. A
legokosabb, ha a tengerparti házban marad.
Bevonult a fürdőszobába, és megpróbálta eldönteni, hogy mit
vegyen föl. Természetesen feketét, hiszen sosem viselt mást. Fekete
selyeming, fekete Armani zakó, fekete nadrág. Ez volt az imázsa.
Te jó ég! Hiszen olyan ideges, mint az első randevúra készülő
tinédzser. Röhej.
Felöltözött, a bárhoz ment, rámeredt az üveg vodkára, de inkább
nem ivott. Egy fél mariskás cigi majd megnyugtatja és földobja.
Észnél kell lenni.
Az órájára pillantott. Nemsokára hét. Egy marihuánás cigi, és
mindenre kész.

Mickey beült a kocsijába, és kihajtott a stúdióból. Venus nem

jelentkezett a váratlan látogatása óta. Mickey nem tudta, hogy ez
most jó vagy rossz. No és? Jön még az a lány az ő utcájába. Most,
hogy újra a Panther főnöke, bármi megtörténhet. És ő nagyon
akarta, hogy megtörténjen, mert Venus veszettül dögös tyúk, és
éppen ideje, hogy ő is megkóstolja egy kicsikét.
A Panthernél lenni ismét valóságos megkönnyebbülés volt. Az
Orpheus vezetése nem volt neki való: mindenért felelni a
japánoknak, kizárólag tisztességes ügyleteket bonyolítani. Mickey a
maga módján szerette csinálni a dolgokat, nem szeretett hajbókolni
senkinek.
A kocsiból fölhívta Abigaile-t, hogy mi lesz a partin. Az asszony
rögtön rinyálni kezdett, hogy nem tudja, kivel jön Cooper Turner meg
Johnny Romano.
– Ki nem szarja le? – mondta Mickey, és végigmérte azt a szőke
bombázót, aki éppen megállt mellette a Mercedesével.
– Mit írjak az ültetőcéduláikra? – nyafogta Abigaile.
– Majd megírod a cédulákat akkor, ha már megérkeztek – mondta
türelmetlenül Mickey. A szőke elhúzott. Mickey nem vette üldözőbe.
– A szépírás nem erősségem – csattan föl Abigaile. – Külön
emberem van a cédulák megírására.
Abigaile igazán kibírhatatlan tudott lenni, bár Mickey-nek el kellett
ismernie, hogy a kibékülés óta a helyzet jobb volt, mint a nagy .
összeveszés előtt. Két éve Abigaile kitette Mickey szűrét, miután
rajtakapta Wamerral. Mickey nem élvezte az egyedüllétet. A
szállodai életet ridegnek találta, hiányzott az otthoni kényelem. És
amin maga is csodálkozott, még Abigaile is.
Az asszony fantasztikus partikat tudott rendezni, ő szervezte
Mickey társasági életét.
Igen, Abigaile határozottan értéket képviselt. Ám ez nem
jelentette azt, hogy Mickey ne vágjon le olykor-olykor egy kóbor
numerát, ha olyanja volt.

Abigaile bosszúsan tette le a kagylót, mert Mickey nem értette

meg.
– Consuela – szólította a házvezetőnőt –, ennek a két
személynek nem tudjuk a nevét.
Consuela a fejét csóválta. Mintha számítana. Ezek az amerikai
asszonyok elképesztő dolgokon tudják izgatni magukat.
 Abigaile a házvezetőnő elé tette Mickey ültetőkártyáját.
– Le tudja másolni ezt az írást?
Consuela értetlenül bámult rá.
– Az írást – emelte föl a hangját Abigaile. – Képes lemásolni?
– Hát persze, asszonyom – vont vállat Consuela. Ez hülyének
nézi? – Szóljon az inasnak, hogy amint megérkeznek, rögtön mondja
meg magának a Mr. Turnerrel és Mr. Romanóval lévő hölgyek nevét,
aztán írja a nevüket rá az üres kártyákra. – Igenis, asszonyom. – De
szépen!
Miután ezt a problémát megoldotta, Abigaile-nek már csak azt
kellett eldöntenie, hogy mit vegyen föl. Két öltözék jöhetett
számításba: egy kétrészes, gyöngyözött Nolan Miller kosztüm vagy
egy kék Valentino ruha. Ott lógtak a tágas szekrényben, csak Mickey
jóváhagyására vártak.
Abigaile fölment, és belenézett a tükörbe. Valamivel korábban egy
hivatásos sminkmester járt nála, és elkészítette a sminkjét. Abigaile
igen kényes volt a bőrére, ezért ragaszkodott bizonyos termékekhez.
A bőre tisztításához és ápolásához Peter Thomas Roth cikkeket
használt. Ezek mentesek voltak mindennemű illatanyagtól, és
hátráltatták a finom ráncok kialakulását. Hmm… bármit, csak
szabaduljon a ráncoktól! Ezeket a termékeket a vakációjuk alatt
fedezte föl Aspenben, és azóta mást nem volt hajlandó használni. A
Peter Thomas Roth-ra Estéé Lauder jött, a szeme körül némi
Revlonnal.
Miután elégedett volt az arcával, a lánya miatt kezdett aggódni.
Miféle bizarr kreációval fogja meglepni őket aznap este Tabitha? A
múlt héten elvitték Tabithát a Trader Vic’s-hez családi vacsorára. A
lány szakadt szatén kombinét viselt emeletes talpú Doc Martén
bakanccsal, és mindkét karját műtetoválásokkal dekorálta, de végig.
Nem volt szép látvány. Mickey megesküdött, hogy soha többé nem
mutatkozik a lányával a nyilvánosság előtt.
Abigaile úgy vélte, jobb, ha utána néz, ezért a lánya szobájába
sietett.
Tabitha egy szál pólóban és csíkos férfi alsógatyában hevert az
ágyon, és Axel Rose-t nézte a MTV-ben. ACD-lejátszón Bon Jovi
harsogott. A kétféle zaj fülsiketítő volt.
 – Nem készülsz? – ordította túl a zajt Abigaile. – Jól van, na –
legyintett Tabitha.
– Remélem, azt a ruhád veszed föl, amelyet most vettem neked a
Neiman’s-nál – ordította Abigaile.
– Azt, azt – játszott a nemrégiben a köldökébe
lövetettaranykarikával Tabitha.
Abigaile megborzongott, és kihátrált a hihetetlen disznóólból.
Senkinek nem vallotta be, de alig várta, hogy Tabitha elköltözzék
otthonról.

Venus a vöröset választotta – egy dögös, hát nélküli, merészen

kivágott Alaia ruhát. Azt remélte, hogy ebben a ruhában eszelős
vágyat fog ébreszteni Mickeyben. Talán még Alexre is hatással lesz,
elvégre neki is csak vannak érzései. Igaz, hogy csak keleti nőkkel
jár, de ez nem jelentheti azt, hogy más nőket észre sem vesz.
Anthony sokáig dolgozott. Venus fölhívta a hálószobájába, hogy
nézze meg őt.
– Isteni! – lelkendezett kellő áhítattal Anthony. – Van annyira
isteni, hogy megkapjam Lola szerepét?
Anthony tisztelettel bólintott.
– Arra a szerepre nincs más színésznő.
A fiú határozottan tudja, mikor mit kell mondani.
Kisvártatva befutott Johnny limuzinja. A hosszúnál is hosszabb
példány volt, ekkorát Venus még sosem látott.
Eltűnődött, vajon van-e Johnny dákója is olyan hosszú, mint a
limuzinja. Haha! Nem óhajtotta megtapasztalni.
Johnny füttyentett a ruhája láttán. Venus viszont gratulált Johnny
szürke cápabőr öltönyéhez és fekete gengszteringéhez. Johnny
hallatlanul figyelmesen segítette be Venust a kocsiba. A lány úgy
tett, mintha nem vette volna észre.
Johnny sofőrje gyönyörű, fekete bőrű nő volt. Elöl két szálfa
egyenes testőrnő ült.
– Komolyan szükséged van minderre? – helyezkedett el a hátsó
ülésen Venus.
 – Persze, bébi, és neked is pontosan ez kéne – felelte alattomos
mosollyal Johnny. – Levonható az adóból.
Te aztán tudod adni a bankot, gondolta Venus, amint Johnny a
Cristal pezsgőért nyúlt, és töltött. Halkan szólt a rap.
– Arajongóid leveleivel ki foglalkozik? – kérdezte.
– Sosem olvasom el őket, látni sem akarom a postát – felelte
Johnny, és úgy nyelte a pezsgőt, mint más a vizet. – Rengeteg őrült
levelet kapok.
– Én is. Az utóbbi időben disznó leveleket kézbesít valaki a
házhoz. Közvetlenül a küszöbömre.
Johnny újra töltött.
– Hogy engedheti ezt az őrséged?
Venus vállat vont. – Rejtély.
– Nem hagyhatod annyiban. Az őrséget meg kell erősíteni, több
ember kell.
– Igazad van.
– Majd küldök pár embert – mondta Johnny, és könnyedén Venus
combjára tette a kezét. – Ha majd együtt dolgozunk, mindkettőnkre
állandóan vigyázni fognak.
– Akartam erről beszélni veled – tette odébb mintegy mellékesen
a férfi kezét Venus. – Alex Leslie Kane-t választotta. Engem kirakott
a filmből.
– Olyan nincs! – kiáltott föl elkomorodva Johnny.
– Attól tartok, van.
– Lehetetlen. Ki mondta ezt neked? – Freddie Leon.
– Örülnél, ha tennék valamit az érdekedben?
– Ha akarod – válaszolta Venus. – De ne várj cserébe semmit.
– Na aggódj, bébi – ivott még egy korty pezsgőt Johnny. – Ha
Johnny megígér valamit, úgy veheted, hogy már el is van intézve.
– Köszönöm – felelte szemérmesen Venus.

– Elkéstél – mondta Leslie, amikor Jeff beesett. – Hol voltál?

– Jaj nekem! Feltartóztattak a tornateremben, azt se tudtam, hány
óra – lihegte Jeff.
 – Én már készen állok az indulásra – mutatott rá Leslie. – Negyed
nyolckor indulnunk kell.
– Bocs – mondta Jeff. – Gyorsan lezuhanyozom, egy perc,és
készen leszek. – És rohant a fürdőszobába. Mit képzel ez rólam? –
gondolta Leslie. Hogy hülyevagyok? Másik nőnél volt, érződik a
szagán. De ha nem érződne is: telefonált az a kárörvendő felesége.
Igen, Jeff nős volt. Csak valahogyan elfelejtette közölni Leslie-vel.
– Amber vagyok – mondta az a nő a telefonba. – Jeff felesége.
Ha nem hiszi, nézzen csak bele a fotóalbumába. A házassági
anyakönyvi kivonatunk az utolsó fénykép mögé van dugva.
– Miért hívott? – kérdezte értetlenül Leslie. – Gondoltam, nem árt,
ha tudja. – Köszönöm. Most már tudom.
Ez napokkal korábban történt. Leslie-nek sejtelme sem volt, miért
telefonált neki a feleség, de őszintén szólva nem is érdekelte. Jeffet
úgysem akarta megtartani. Csupán kényelmi megoldásnak látta
addig, amíg sikerül visszaszereznie Coopert.
Megnézte a fényképalbumot. Jeff valóban nős volt. Hazug, nős
férfi.
Milyen ostoba, hogy éppen ma kellett neki a feleségénél
látogatást tenni. Milyen ostoba, ha bármikor is meglátogatja a
feleségét, amikor itt van neki Leslie.
Leslie bement Jeff után a fürdőszobába. Jeff már a zuhany alatt
állt, szappanos mosdókesztyűvel dörzsölte a testét.
– Ki volt lenn a teremben? – kérdezte Leslie. – Valaki, akit
ismerek?
– Senki, csöndes nap volt – kiabálta túl a zuhany csobogását Jeff.
Úr Isten, de rossz színész. Nem csoda, ha nem képes kiugrani.
Leslie levette a polcról a parfümszórót, és alaposan beillatosította
a két füle mögött meg a dekoltázsát. Cooper szerette a jó illatot, a
parfümtől beindult.
Leslie eltűnődött, vajon kivel jöhet Cooper aznap este. A
pletykarovatokban olvasta, hogy Cooper több nővel is találkozgatott.
Az egyik egy sportsztár elvált felesége, a másik egy televíziós talk
show műsorvezetője, a harmadik egy német szupermodell.
Leslie bízott benne, hogy az elsővel jön. Kisebb lenne a verseny.
Jeff kijött a zuhany alól, hevesen törőlgette a golyóit. – Vizes a hajad
– mondta Leslie.
 – Két perc, ha kölcsön adod a hajszárítódat.
– Tudod, hol találod.
Leslie kivonult a fürdőszobából. Ez a Jeff hülye. Teljesen hülye.
Mi lehet a baj a férfiaknál?
Úgy látszik, az ész meg az álló durung nem jönnek ki egymással.

Cooper partnernője, Veronica híres modell volt mind a kifutókon,

mind a katalógusokban. Elsősorban szexi, de azért tisztességes
fehérneműt mutatott be. Cooper egy repülőúton találkozott vele,
néhányszor találkoztak, s a férfi úgy találta, hogy Veronica nemcsak
vonzó, de modell létére tűrhetően intelligens is. És nem ragadt. Ezt
pedig Cooper sokra értékelte a nőkben. Amit nem értékelt
Veronicában, az a mély, szinte férfias hangja volt.
– Szia, Cooper – mondta a lány, amikor fölcsöngetett neki. –
Rögtön lent leszek.
Veronica sokat utazott. New Yorkból Párizsba, onnan Londonba,
állandóan úton volt. Lakást tartott fönn L. A.-ben és New Yorkban.
– Biztosan ne jöjjek föl? – kérdezte Cooper, aki automatikusan
arra gondolt, hogy egy kis furulyázás nem lenne éppenséggel rossz
ötlet. Mindeddig gentlemanként viselkedett. Ma azonban el akarta
hálni a kapcsolatot.
– Oké – felelte nem valami lelkesen a lány.
Cooper fölment a lifttel a tizennegyedikre.
– Bújj be – fogadta az ajtóban Veronica. Csinos, ujjatlan,
krémszínű mhát viselt, hosszú karja halvány barna és izmos volt.
Majdnem 180 centiméter magas volt, melírozott haja a válláig ért,
macskaszeme, bájos nyuszifoga és kissé hosszú orra volt. Szóval jól
festett.
Cooper igencsak keményen sétált be a lakásba.
– Cooper – vette észre nyomban a lényeget a lány –, te
javíthatatlan vagy! Nem találkoztam még ilyen pasassal.
– Hát tehetek én arról, ha örülök, hogy látlak? – tette a lány kezét
álló dákójára Cooper.
– Tartsd meg – kuncogott rekedten a lány. – Későbbre.
 Ha Venusszal csinálta volna ezt, az bizony kivette volna,és
betöltötte volna a vágyát. Veronica Cooper ízléséhez mérten kissé
hideg volt. Persze a maga területén sztár volt, talán túlságosan is az.
Ugyanakkor – sok híres modellhoz hasonlóan – ő is arról
álmodozott, hogy egyszer híres színésznő lesz. Ez volt a gyöngéje.
Cooper taktikát változtatott. A kezét meglepetésszerűen a lány
ruhájának kivágásába csúsztatta. Veronica nem viselt melltartót.

– Gyönyörű didkó – mondta.

– Tudom – mosolygott magabiztosan a lány. – Mehetünk?

A teázás Dominique-kal sok új ismerettel gazdagította Tin Lee-t.

Mereven ült a súlyos damaszttal bevont pamlagon, lapozgatta
Dominique fényképalbumait, nézte Alexet gyerekkorában. Az album
elején a papájával játszott a tengerparton, lovagolt, úszott. Aztán
születésnapi kép következett a két szülővel, és mindhárman
gondtalanul nevettek. Dominique meglehetősen morbid ízlésére
vallott, hogy három teljes oldalt szentelt Alex apjának temetésére.
Alex képe szívszorító volt: a kis arcon mélységes gyász ült, ahogy
ott állt a koporsó mellett. Ettől kezdve nem mosolygott, Alex minden
további képen komoly volt. Az egyiken a nagyszüleivel ül, kinéz az
ablakon, esetlenül álldogál a kertben. Az album vége felé több kép
volt Alexről a katonai akadémia egyenruhájában. Elhagyatott alak a
rideg, szürke egyenruhában, az arca szomorú és magányos.
– Alexet meg kellett fegyelmezni – mondta kissé talán vé-
dekezően Dominique. – Én nem értem rá törődni vele, élnem kellett
a magam életét. Fiatal nő voltam még, amikor a férjem meghalt.
Voltak bizonyos… szükségleteim. Nyilván senki sem várhatta el
tőlem, hogy mindenről lemondjak.
– Megértem – mondta csöndesen Tin Lee, bár egyáltalán nem
értette.
– Alex nem érti – mondta keserűen Dominique. – Mindenért
engem okol.
– Miért hibáztatja? – kérdezte kíváncsian Tin Lee.
 – Az apja haláláért – biggyedt le Dominique skarlátvörös szája. –
Alex azt hiszi, én gyötörtem Gordont halálra. Nem tudja persze az
igazságot. Gordon reménytelen alkoholista és nőcsábász volt.
Minden okom megvolt, hogy zsémbeljek.
– Erről sosem beszélgettek egymással? – kérdezte Tin Lee,
miközben teát kortyolgatott a finom porceláncsészéből.
Dominique a fejét rázta.
Nem, Alex semmilyen személyes dologról nem hajlandó beszélni
velem. Csak azért látogat néha, mert a bűntudata azt súgja, hogy ez
kötelessége.
– Ha szabad valamit megjegyeznem – szólt közbe Tin Lee –,
talán azért nem tudnak kijönni egymással, mert ön mindig becsmérli
Alexet.
– Csak azért teszem, hogy figyeljen rám – mondta élesen
Dominique. – Ha én nem mutatnék rá a hibáira, akkor ki?
– Úgy érzem, hogy Alex ettől mégis boldogtalan – kockáztatta
meg Tin Lee, azt remélve, hogy nem megy túlságosan messzire.
– Ne akarjon Alex-szakértő lenni, gyermekem – mondta maró
gúnnyal Dominique. – Ami a fiam és köztem történik, az a kettőnk
dolga.
A kellőképpen megfélemlített Tin Lee fölállt.
– Mennem kell – mondta. – Alex gyűlöli, ha megvárakoztatják.
– Jöjjön velem előbb – parancsolta Dominique, és bevezette a
lányt a hálószobába.
Tin Lee engedelmesen követte. Dominique az íróasztalához
ment, és leemelte a tetején álló régi, bársonnyal bevont dobozt.
Finom mívű gyémántkeresztet vett ki belőle vékony platinaláncon.
– Látja? – kérdezte. – Ez Alex nagyanyjáé volt. Magának adom.
Viselje ma este.
– Jaj, nem fogadhatom el – hebegte döbbenten Tin Lee. –
Túlságosan drága.
– Nem kedvesem, csak rajta – nyomta a lány kezébe az ékszert
Dominique. – Jó érzés tudni, hogy valaki igazán törődik Alexszel,
hogy akad olyan lány, akit nem csak a pénze érdekel.
Tin Lee a tükör elé állt, finom nyakába akasztotta a keresztet. –
Gyönyörű! – pihegte.
 – Viselje egészséggel – mondta Dominique. – És élvezze a mai
estét. Jó jel, hogy Alex elviszi egy szakmai partira.
– Remélem, a héten még hármasban vacsorázhatunk – mondta
Tin Lee.
– Igen – helyeselt Dominique. – Örülnék. Nem sok barátom van.
Kezdek nagyon magányos lenni.
– Majd én gondoskodom róla, hogy Alex meghívjon
mindkettőnket.
Tin Lee lesietett, és várta, hogy a parkolóőr előálljon a kocsijával.
Idegesen pillantott az órájára. Késésben volt. Nagyon remélte,
hogy Alex nem fog túlságosan haragudni rá.
 48. FEJEZET
Alex letépett a kertjében egy sárga rózsát, és magával vitte,
amikor Luckyhoz indult. Amikor kiszállt a kocsijából Lucky háza előtt,
óvatosan fogta a szúrós szárat, nemigen szokott hozzá az ilyen
romantikus gesztusokhoz. Lucky maga nyitott ajtót. Fantasztikusan
festett a fekete Yves Saint Laurent estélyiben, amelynek mély
kivágását fehér blúzzal ellensúlyozta, a fölében gyémántokkal
díszített karika fülbevaló, szénfekete sörénye fenségesen keretezte
szépséges arcát. Alex észrevette a háttérben a biztonsági embert is.
Eltűnődött, vajon minek Luckynak őrszem.
– Gyere – mondta Lucky. – Az én házam szemétdomb a tiédhez
képest.
– Dehogy – nézett körül Alex. – Nagyon barátságos.
– A tiéd maga az építészet – mondta bánatosan Lucky. –
Csakhogy nekem gyerekeim vannak, neked meg nincsenek, hiszen
sosem házasodtál, nem igaz?
– Emlékszel még a múltkori, éjszakai beszélgetésünkre? –
Persze – bólintott a lány.
– Be voltál rendesen döngetve, azt tudod.
– Álljon meg a menet! Bírom a piát. Lehet, hogy volt bennem egy
kis nyomás, de pontosan tudom, mi történt. – Halkan nevetett. –
Emlékszel még a… hogy is hívják? Ja, igen, Miss Daisy Sofőrje, ez
az.
– Hogyan is felejthettem volna el? – Beteszed a Gengszterekbe?
– Talán – nyújtotta át Luckynak a sárga rózsát Alex. – Hanem
tudod, ma igazán gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – Lucky az asztalra tette a rózsát. – Nem is tudtam,
hogy kertészkedsz.
– Csak a kertészem. Én csupán leszedem a termést.
– Van még időnk egy italra?
Ha te is iszol.

Nem óhajtom megismételni a múltkor előadást.

– Csak egy pohárral, Lucky. Mindketten felnőttek vagyunk.
Egy bensőséges pillanatig összefonódott a tekintetük. Lucky
fordította el előbb a fejét. Ez a gyöngeség jele.
 – Mit innál? – kérdezte kedvesen. Nem adta meg magát
egykönnyen. Alex valóban karizmatikus személyiség, de nagyon
korai volna még viszonyt kezdenie. – Vodka martinit.
Megszólalt a telefon.
– Vedd föl, majd én elkészítem az italt – indult a bár felé Alex.
Lucky fölvette a kagylót. Jennifer jelentkezett.
– Ricco barátom, akiről úgy tudtam, Rómában dolgozik, éppen L.
A.-ben van, a Chateau Marmont szállodában – mondta kifulladva
Jennifer. – Úgy gondolom, hallani kéne a mondandóját. Fél órán
belül nála lehetünk.
– Nem lehetne később? – kérdezte Lucky.
– Nem. Az éjjeli géppel utazik vissza Olaszországba, és még
vacsorázni is szeretne. Most kell mennünk.
Lucky Alexre pillantott, aki a martinikkal buzgólkodott.
– Oké, legyen – döntött gyorsan.
– Találkozzunk minél előbb a szálloda halljában. – Ott leszek –
tette le a kagylót Lucky. Alex Lucky felé indult a martinival.
– Ebben igazán jó vagyok – mondta szokatlanul vidáman.
– Régebben csaposként dolgoztam.
– Mit szólnál ahhoz, ha csak Stolliéknál találkoznánk? – kérdezte
a lány. – Nagyon fontos dolog jött közbe. Be kellmég ugranom
valahová.
Lucky Santangelo nem könnyű eset.
– Ugye viccelsz? – csóválta a fejét Alex. – Sajnos nem.
– Akkor veled megyek.
Lucky gondolkodott, hogy jó-e, ha Alex elkíséri.
– El fogunk késni Stolliéktól – mondta végül.
– Nagy dolog – vont vállat Alex. Izgatta, hogy hová kell mennie
Luckynak.
Oké, gyerünk. Menet közben elmondok mindent.
Alex kiürítette a poharát.
Miért van az, hogy ahányszor csak találkozik Luckyval, kalandba
keveredik?

A nagy gép pontosan szállt föl a Kennedy reptérről.

 – Biztos, hogy helyesen cselekszünk? – kérdezte Brigette.
– Biztos – felelte határozottan Nona. – Egyikünk sem képes
elbánni Michellel. Beteges pszichopata. Lucky tudni fogja, hogy kell
bánni vele.
– Úgy bánt, hogy mindig pácba kerülök – aggodalmaskodott
Brigette. – És valahányszor pácba kerülök, Luckynak kell kihúznia
belőle.
– Hogy érted ezt?
– Tudod, amikor elraboltak és… – elhallgatott. – Lucky vállalta
magára, amikor lelőttem Santino Bonnattit. Börtönben ült olyasmiért,
amit el sem követett.
– Igen, de a tárgyaláson te összeszedted magad, és elmondtad
az igazat. Mindnyájunkkal megesik, hogy szarban van. Meg kell
tanulnod kivédeni a bajt.
– Akkor meg miért menekül megint Luckyhoz?
– Mert kiütötted magad. Minden éjjel szórakoztok Isaackel,
piáltok, kábszereztek. Így akarod leélni az életed? – Nem.
– Akkor ideje felhagynod a meneküléssel. Különben is, azt
akarom, hogy józan légy, mert segítened kell megtervezni az
esküvőmet.
– Tudod, kértem Isaactól egy pisztolyt. – Nem mondod! – De
igen.
– És mik a terveid a pisztollyal?
– Nemtom. Szétlövöm Michel fejét.
– Azt már nem. Úgyis eléggé nagy bajban vagy.
Magam is úgy hiszem.
Nem késő még rendbe hozni a dolgokat – vigasztalta a barátnőjét
Nona. – Amint megszabadultunk Micheltől, keresünk egy tekintélyes
ügynököt. A karriered még csak most kezdődik.
– Tudom, hogy igazad van – Lucky az egyetlen esélyem.
Vacsora és filmnézés után mindketten elaludtak. Az utaskísérő
ébresztette föl őket, hogy a gép leszállni készül.
– Pompás út volt – csatolta be a biztonsági övét Nona, és
megbökte Brigette-et, hogy ébredjen. – A Hiltonban foglaltam
szobát. Nem tartottam volna okosnak, ha bejelentés nélkül rátörünk
Luckyra.
 – Nona, azt akarom, hogy ott légy, amikor elmondom neki. –
Persze, hogy ott leszek.
Brigette Nona kezére tette a kezét.
– Köszönöm, hogy ilyen jó barát vagy.
– Hé, csak a tíz százalékomat védem.

Elsőként Leslie és Jeff érkeztek Stolliékhoz. Jeff az egyetlen

öltönyét viselte, azt az Armanit, amelyet Leslie vett neki. Leslie-n
fehér selyem Escada koktélruha feszült.
Abigaile az ajtóban fogadta őket. A két nő a levegőbe cuppantott
egymás arca mellett, és kölcsönösen megdicsérték a másik
szépségét. Jeff sugárzott a boldogságtól: hogyan is lehet ekkora
szerencséje? Ilyen társaságban megfordulni nagy előny. Hála
Istennek, megértő felesége van, aki engedi, hogy tegye a dolgát,
mindkettőjük érdekében.
– Rögtön lejön Mickey is – vezette őket a tágas hallon át a bár
felé Abigaile. Jóképű csapos várta a kívánságaikat.
– Fehér bort kérek – simította le idegesen a szoknyáját Leslie.
– Tequilát jéggel – mondta Jeff, aki nem érezte magát valami
magabiztosan. Leslie figyelmeztető pillantást vetett a fiúra. Jeff
nemigen bírta az italt, ezt tudták mind a ketten.
– Csak egyet, cicus – értette el Leslie pillantását Jeff. Leslie
gyűlölte, ha cicusnak szólították.
Abigaile alig várta, hogy befusson még valaki, vagy Mickey húzza
már le a belét. Nem szerette, ha egyedül kellett foglalkoznia a
vendégekkel. Az már más, ha sokan vannak, és tudnak beszélgetni
egymással. És most szórakoztatnia kell ezt a két madarat, pedig
inkább ellenőrizné, hogy rendben van-e minden. Beleértve Tabithát
is, aki nem volt hajlandó előjönni a szobájából, és megmutatni, hogy
mit vett föl. Akis nagysága.
Abigaile csengőszót hallott. És pár perc múlva bevonult Johnny
Romano Venus Maria társaságában.
Abigaile elkomorodott. Hogy merészelte Johnny elhallgatni a
partnernője nevét, amikor az a híres Venus Maria. A pacáknak
semmi modora, no de mit várhat az ember egy színésztől? Kivált
egy spanyol színésztől, aki véletlenül meggazdagodott pár
gusztustalanul közönséges’filmen. Abigaile azt persze szívesen
elfelejtette, hogy azoknak a filmeknek a többsége Mickey lelkén
száradt.
– Abby, bébi – ragyogtatta az asszonyra híres latin szerető
mosolyát Johnny, még a fenekét is megcsípte. – No, ki az én
kedvenc hollywoodi feleségem? – És megcsókolta Abigaile-t.
– Johnny, drágám – reagált Abigaile, és fölhúzta az orrát,amint
megcsapta Johnny egzotikus arcvizének erős illata. – Istenien nézel
ki. És Venus, ezer éve nem láttalak! De örülök, hogy itt vagy.
– Kösz, Abby – monda higgadtan Venus, bár majdnem fölrobbant,
mert észrevette Leslie-t, és Johnny nem említette, hogy a lány is ott
lesz.
Abigaile a bárhoz vezette őket.
– Ugye ismeritek Leslie-t és… – Jeff neve megint nem jutott az
eszébe.
Leslie rémülten, szinte bénultan dadogta:
– J… Jeffet. – Azóta a szörnyű este óta nem látta Venust. Ez kész
katasztrófa. Most már semmi esélye, hogy visszahódítsa Coopert. –
Szervusz, Leslie – mondta hűvösen Venus.
Leslie először arra gondolt, hogy nem vesz tudomást a bestiáról.
De csak kinyögött egy nagyképű „hellót”.
Jeff ugyan jól emlékezett a Leslie-nél történtekre, |szemlátomás
elfelejtette azonban, hogy kinek tartozik hűséggel.
– Venus! – kiáltott föl az elragadtatott rajongó hangján. – Leslie-
nél találkoztunk, emlékszel? Szép kis este volt!
A két nő ugyanarra gondolt. Micsoda seggfej!
Johnny a tudomása szerint még nem találkozott Leslie-vel, így
kezet fogott a lánnyal, s a kelleténél kissé tovább szorongatta a
kezét.
– Sok jót olvastam felőled – mondta. – Isten hozott a
sztratoszférában.
Leslie mosolyt erőltetett az arcára.
– Köszönöm.
Sejtette, hogy Johnny egyáltalán nem emlékszik arra a forró
éjszakára, amelyet együtt töltöttek a Beverly Hills Hotelban – két
másik lány társaságában. Johnny tízezer dollárt fizetett a három
lánynak, és mohó disznóként viselkedett.
– Semmi köszönöm – nézett csábosán Leslie szemébe Johnny.
Ha Venus nem jön össze, ez a vörös szépség nyugodtan beszállhat
a versenybe.
Ekkor jelent meg Mickey frissen zuhanyozva és borotválva.
Kopasz feje fénylett, Turnball and Asser inget, Doug Hayward angol
öltönyt és vörös Brioni nyakkendőt viselt.
– Isten hozott mindenkit – mosolygott a vendégeire. Klasszikus
spéttel vette észre Venust. – Jó estét, drágaságom – dobott be annyi
sármot, amennyi csak telt tőle. – Téged nem vártunk.
– Tudom, mennyire szereted a meglepetéseket, Mickey – flörtölt
automatikusan Venus. – Hát eljöttem.
– Az – tette hozzá Johnny. – Mer’Venus meg én együtt járunk.
– Jártok? – csilingelte Abigaile, s közben arra gondolt, hogy
Venus dekoltázsa nevetségesen mély.
Johnny megszorította Venus karját.
– Figyuzz, Mickey, arra gondolunk, hogy ha úgyis együtt csináljuk
Venusszal a Gengsztereket, bedobunk egy kis plusz reklámot. A
pletykalapok zabálni fogják.
Mickey gyors pillantást vetett Leslie-re. A lány Jeff-fel
beszélgetett, szemlátomást nem hallotta. Hála Istennek. De Abigaile
hallotta. Karon fogta Mickey-t.
– Elnézést – vonszolta az urát a szoba túlsó felébe,ahol élesen
megkérdezte: – Miről beszél Johnny? Venusnak senki sem mondta
még meg, hogy nincs a Gengszterekben?
– Nyugalom, szívem, nyugalom – bólogatott Mickey minden el
van boronálva. Te csak ne aggódj azzal a kis fejecskéddel.
– Azzal a kis fejecskémmel? – húzta föl az orrát Abigaile.
– Mit képzelsz, kivel beszélsz? Valamelyik agyhalott kis
sztárjelölteddel?
– Változtak a dolgok – komorodott el Mickey. Ki nem állhatta,
amikor a neje nagyképűsködött.
– Mi az, hogy változtak a dolgok? – csattant föl Abigaile.
– Jobb szerepet találtam Leslie-nek. Úgy gondoltam, először
elküldöm neki a forgatókönyvet, hadd szeressen belé. Gere oldalán
játszik majd főszerepet.
 – Richard Gere partnere lesz?
– Naná, majd Maxie-é – húzta föl a szemöldökét Mickey.
– Mit gondoltál? Persze, hogy Richard Gere-ről beszélek.
Abigaile viselkedése nyomban megváltozott, hiszen
márisodaképzelte Richard Gere-t valamelyik jövendőbeli partijára.
– Ó, ez igazán kedves. Leslie boldog lesz.
– Nem megmondtam neked? Alex túlságosan kemény fiú
Lesliehez. Csak fájdalmat okozna neki. Csak szívességet teszek a
kislánynak. De ma este nem jelentjük be.
– Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy Venus megtudja. Bizonyára pipa rám.
Ahogyan Alex is. Mindenki haragszik rám. Stúdiót vezetek, tehát
senki sem szeret. – Nevetséges, Mickey. Téged mindenki szeret.
Mickey megállapította magában, hogy sikerült helyreráznia a
nejét.
– Kösz, szivecském. És most próbáljuk jól érezni magunkat. És
egy szót sem. Akkor nem lesz semmi baj.
– Inkább te hallgass, Mickey – mondta fensőbbségesen Abigaile.
– Neked van nagy szád.
Abigaile visszasietett a vendégeihez. Venus és Johnny kisétáltak
a medencéhez. Leslie és Jeff hevesen vitatkoztak a bárnál. És az
ajtóban megjelent Cooper Turner a partnemő-jével.
– Abigaile, kedvesem – csókolta meg az asszony mindkét orcáját
Cooper. – Bemutatom Veronicát.
– Isten hozott, drágám – nyújtogatta a nyakát Abigaile, hogy
üdvözölje a magas modellt.
– Szervusz, Santo, drágám – mondta Abigaile. Miért hagy-Leslie, aki éppen Jeffet
barmolta, amiért túlságosan kedves volt Venushoz, fölpillantva Coopert látta közeledni. A
magatartása rögtön megváltozott.
– Cooper – rebegte bájos mosollyal – de jó, hogy látlak.
– Szervusz, Leslie – mondta a férfi. – Bemutatom Veronicát.
Leslie biccentett, mosolygott, és közben azt gondolta: Istenem,
beállít ezzel az ócska modellel, akivel tele vannak azok a pornográf
fehérnemű-katalógusok, amelyeket kéretlenül dugdosnak az ember
postaládájába. Életben nem olyan izgi. Túlságosan magas és
csontos, és micsoda lófogai vannak!
– Veronica – mondta könnyedén Cooper –, üdvözöldLeslie Kane-t
és barátját Jeffet.
 – Szia, Cooper – nyújtott kezet Jeff. Szemlátomást csöppet sem
zavarta, hogy Leslie azelőtt Cooper szeretője volt.
Venus és Johnny bejött a kertből, éppen jókor, mert megérkeztek
a díszvendégek, Donna és George Landsman, nyomukban a
duzzogó Santóval.
Abigaile rákapcsolt.
– Donna – pihegte. – Úgy örülök, hogy megismerhetlek. Mickey
annyit mesélt rólad! Isten hozott Hollywoodban! Nagy örömünkre
szolgál, hogy Mickey ismét a Panthernél van. Mickey éberen lépett
akcióba.
– Donna – búgta, miközben ostobán tudomást sem vett George-
ról. – Isten hozta nálunk.
Donna már megpillantotta Cooper Turnert, Johnny Romanót és
Venus Mariát, amitől teljesen elbátortalanodott. Az üzleti életben
bármivel megbirkózott, de ilyen hírességekkel még sosem
találkozott. Megragadta a háta mögött bujkáló Santót, és maga elé
tolta.
– A fiam, Santo – mondta.
Santo meglátta a távolban Venust, és a szíve vadul kezdett
kalapálni.
Venus. Az ő Venusa. Elevenen, alig néhány méternyire tőle.
Mélyen elpirult.
– Ki köll mennem a mosdóba – motyogta.
– Most? – sziszegte Donna. Haragudott a fiára.
– Egén, most.
– Az átjáróban balra, drágám – mondta kegyesen Abigaile.
Santo kirohant a szobából. Vajon észrevette-e őt Venus?
Jesszusom! Nem így képzelte el az első találkozásukat.
Berobogott a klotyóba, bevágta maga mögött az ajtót.
Szerencsére hozott magával egy kis füvet. Előkotorta a cigit a
zsebéből, rágyújtott, letüdőzte, és vadul próbált lecsillapodni.
Tabitha lefelé tartott, amikor látta, hogy a kövér fiú bemegy a
vendégeknek fönntartott mosdóba. Nevetett magában. Jó vicc lesz,
ha rátör, és zavarba hozza. Haha! Ebből majd megtanulja anyuci,
mikor kényszerítse ismét, hogy részt vegyen a hülye partijain!
A mosdó ajtajához ért, hirtelen fölrántotta. Santo ugyanis
elfelejtette bezárni az ajtót, és most majdnem két méternyire ugrott.
Rajtakapták kezében a füves cigivel.
Tabitha rögtön átlátta a helyzetet. Villámgyorsan becsukta az
ajtót.
– Biztos te vagy annak a Donnának a fia – mondta. – Aha –
motyogta a srác. – Santo.
– Én meg Tabitha vagyok, Stolliék lánya. – Látom, van egy szép,
nagy mariskás csikked. Adj egy slukkot, és nem szólok senkinek.

Aaron Kolinskynak, az Alex házában szolgálatot teljesítő

portásnak rettenetesen fájt a gyomra. Egyes lakók bizony gyorsan
megbetegítették az embert ostoba kívánságaikkal. „Sétáltassa meg
a kutyámat.” „Fényezze át a kocsimat.” „Vásároljon be nekem.”
Mit képzelnek róla ezek? Hogy egy emberből álló szolgáltatóház?
A váltótársa egy fiatal gyerek volt. Semmihez se értett. Aaronnak
kellett tehát mindenre odafigyelni.Hétkor letette a lantot. Elég volt.
Reggel héttől este hétig éppen elég bárkinek ezekből a gazdag
emberekből meg az állandó óhajaikból.
Aaron jóval előbb elment, mint ahogyan Tin Lee megjelent.
Persze mindegy volt, mert Aaron tökéletesen megfeledkezett Alex
üzenetéről.
Tin Lee odament az éjszakai portáshoz, bejelentette, hogy
Alexhez megy, fölment a lifttel, becsöngetett.
Semmi.
Öt perc múlva Tin Lee lement. Fél órát késett. Alex bizonyára
megharagudott és előrement.
– Nem hagyott nekem üzenetet Mr. Woods? – kérdezte.
– Nem, hölgyem – felelte az éjszakai portás, akit sokkal jobban
izgatott a pult alá rejtett Playboy. – Biztosan nem? – Nem. Itt nem. –
Van telefonkönyve?
A srác odaadta a nagy, vastag Los Angeles-i telefonkönyvet.
Szerencsére Mickey Stolli benne volt. Tin Lee kimásolta a Beverly
Hills-i címet, előhozatta a kocsiját a parkolóból, és biztos volt benne,
hogy mire asztalhoz ülnek, odaér. Alex pedig meg fogja dicsérni,
amiért ilyen találékony.
Úgy érezte, a kapcsolatuk hamarosan magasabb szintre fejlődik.
 49. FEJEZET
Alex kocsijában, útban a Chateau Marmont felé Lucky elkezdett
mesélni, és egyszerűen nem tudta abbahagyni.
– Nem tudom, miért mondom el ezt neked – mondta. – Családi
história.
– Egyszóval azt állítod, hogy a Bonnattik mindig a Santangelok
ellenségei voltak, és Donna csupán folytatja a hagyományt? –
kérdezte Alex.
Lucky bólintott.
– Még Ginoval és Enzióval kezdődött a húszas években. Eleinte
üzleti partnerek voltak, alkoholt és fegyvert csempésztek, sokat
kerestek. Enzión kitört a mohóság, lányokat kezdett futtatni,
kábítószert árusított, Gino ebbe nem volt hajlandó beszállni, hát
szakítottak. Gino Vegasba ment, ahol szállodákat épített. Enzio más
utat választott. – Egy pillanatra elhallgatott, rágyújtott. – Enzio a
keresztapám volt. Állandóan náluk lógtam. Akkoriban közelebb
éreztem magam Enzióhoz, mint Ginohoz. Amíg rá nem jöttem az
igazságra. Enzio volt felelős anyám, Marco és az öcsém haláláért.
Összeomlottam.
– Jézusom!
– Teljesen magam alatt voltam. Mivel azonban a bizonyítékok
megdönthetetlenek voltak, tennem kellett valamit.
– Miért neked? – kérdezte az utat nézve Alex.
– Gino kórházban volt, szívrohamot kapott. – Lucky hátravetette
hosszú, fekete sörényét, amint életre keltek az emlékei. – Elmentem
Enzióhoz, fölcsaltam az emeletre… és lelőttem. – Mély lélegzetet
vett. – Mindenki azt hitte, önvédelemből tettem. A zsaruknak azt
mondtam, meg akart erőszakolni. – Újabb kis szünet. – Szó sem volt
önvédelemről, Alex. Színtiszta bosszúból tettem.
– És le sem tartóztattak?
– Nem. Ginonak voltak kapcsolatai. Ráadásul valóban azt a
látszatot keltettem, mintha önvédelemből lőttem volna.
Alex csak némi idő után szólalt meg.
– Szép kis sztori – mondta végül.
– Tudod, Alex – mélázott el Lucky –, ha az ember a törvényre vár,
mondjon le inkább az igazságszolgáltatásról. Ha neked gyilkolták
volna meg valamelyik közeli hozzátartozódat, hajlandó lennél évekig
üldögélni a bíróságon, amíg nagy óvatosan vacakolnak? Vagy
magad szolgáltatnál igazságot?
Alex megállt a pirosnál, és a lány felé fordult.
– Nem tudom, én mit tennék, Lucky. – Az arabok csinálják jól:
szemet szemért. – Talán… – mondta lassan Alex.
– Szerinted jobb, ha a gyilkost lesittelik, nyomban fellebbez, és mi
fizetjük a számlát? – Nem.
– Vagy arról szövegel, hogy megtalálta Istent, és más ember lett –
csupa marhaság. Hiszen mindketten jól tudjuk, hogy így van. Hidd el
nekem, Alex: ha valaki rosszat tesz velem vagy a családommal,
kamatostól kapja vissza a kölcsönt.
– Azzal egyetértek, hogy a halálbüntetésnek nagy az elrettentő
ereje, és gyakrabban alkalmazhatnák. De hogy az ember a maga
kezébe vegye az igazságszolgáltatást…
– Miért ne? – kérdezte dühösen Lucky. – Olyan okos talán a
törvény? Nem hiszem.
A szállodáig már hallgattak. Lucky elnyomta a cigarettát, és
kiszállt a kocsiból. A Chateau Marmontban került sor Hollywood
legtöbb híres botrányára, s a színészek meg a művészvilág
általában igen kedvelt helye volt.
– Imádom ezt a helyet – mondta Lucky, amint beléptek a
szállodába. – Mindig várom, hogy Erről Flynn-el vagy Clark Gablelel
találkozzam a hallban.
– Nem is tudtam, hogy szereted a régi filmeket – lepődött meg
Alex.
– Imádom. A tévében is csak azokat nézem. Két szenvedélyem
van: a régi filmek meg a soul zene.
– A soul zenét is szereted?
– Megőrülök érte. Marvin Gaye, Smoky Robinson… – David
Ruffin, Otis Redding…
– Amint látom, te is szereted – mosolygott Lucky. – Jókora
gyűjteményem van eredeti lemezekből.
– Nekem is! – mondta Alex. – Szóval, mit akarunk itt megtudni ma
este?
– Ez a Ricco nevű srác volt a statisztafelelős. Jennifer azt
mesélte, hogy a képeken látható szőkeség ott lődörgött a
forgatásokon. Valószínűleg csak azért jelentkezett statisztának, hogy
lépre csalja Lennie-t.
– Szerinted Ricco tud segíteni?
– Mindenkit ő szerződtetett. A szakszervezetek és hasonlók miatt
nem olyan könnyű bekerülni egy filmbe.
– Korzikán sem?
– Amerikai produkció volt
– És ha kiderül, hogy Donna Landsman áll az ügy hátterében,
akkor mi lesz?
Lucky gúnyosan nézett a férfira.
– Mert te, ugye, nem akarsz bűnrészes lenni?
Alex úgy érezte magát, mintha valamelyik saját filmjébe csöppent
volna. Lucky szabályai különböztek mindenki más törvényeitől.
Jennifer a hallban várakozott.
– Örülök, hogy sikerült idejönnie – sietett elébük. – Bemutatom
Alex Woodst – mondta Lucky.
– Örvendek – pirult el Jennifer szép arca. – Ricco kéri, hogy
menjünk rögtön a szobájába. Felszólok neki, hogy megjöttek. – A
recepcióhoz ment, folszólt a házi telefonon. – Csinos lány – jegyezte
meg Alex.
– A típusod? – kérdezte Lucky.
– Nem, Lucky, te vagy a típusom.
– Hmm… nem buksz a kaliforniai szőkékre, mi? Ez szokatlan.
Jennifer visszament értük, aztán mindhárman beszálltak a liftbe’.
Lucky tulajdonképpen örült, hogy Alex vele van. Fájdalmas volt
rájönnie, hogy Lennie-t palira vették, márpedig az ösztöne ezt súgta.
Lennie-t nemcsak hogy elvették tőle, de azt akarták vele elhitetni,
hogy Lennie még meg is csalta. Donna Landsman hideg és
fondorlatos bestia.
Ricco lendületesen nyitott ajtót. Alacsony, sötét bőrű spanyol volt,
élénk arcán ceruzavékony bajusz, angolul igen gyorsan beszélt,
szinte minden szót megismételt, és közben hevesen gesztikulált.
– Jennifer, Jenniferem – ölelte meg szenvedélyesen a lányt. –
Láttak már nála szebb lányt?
– Ricco – mondta Jennifer, akit szemlátomást zavarba hozott a
bók –, bemutatom Lucky Santangelot és Alex Woodst.
 – Úgy látszik, meghaltam, és a filmesek mennyországába
kerültem – emelte az égre kifejező szemét Ricco. – Mr. Woods,
megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem. Imádom a filmjeit.
Egy szép napon talán megengedi nekem, hogy dogozhassak önnel.
És ön, Miss Santangelo, nagyszerű filmeket csinált a Panthernél.
– Köszönöm – mondta Lucky. – Jennifer nyilván elmondta, miről
van szó.
– Úgy van, úgy van – hadarta Ricco. – Jennifer elmondta, én
pedig emlékszem, igen, nagyon jól emlékszem a szőkére. Valóságos
szépség. Odajön hozzám, és azt mondja: „Ricco, tegyél be a filmbe”.
Mondom neki, nem lesz szöveged. Aztmondja, jó, jó. Nem értem,
hogy egy ilyen gyönyörű lány miért akar statisztálni, de belemegyek.
– Hol érhetném el azt a lányt? – kérdezte Lucky.
– Igen, igen. Az asszisztensem átnézte a dossziékat, szolgálni
tudok egy párizsi címmel. Máris adom – nyújtott át Luckynak egy
cédulát.
– Nagyon köszönöm – mondta Lucky.
– Önnek bármit, asszonyom.
Távoztak.
– Fontosnak tartottam, hogy személyesen beszéljen Riccóval –
mondta Jennifer.
– Örülök, hogy eljöttem hozzá – bólintott Lucky.
– Úgy fest, mintha valaki el akarta volna hitetni magával, hogy
Lennie megcsalja – állapította meg Jennifer. – Bár nem tudhatták,
hogy másnap olyan szörnyű baleset éri. – Ebben nem vagyok olyan
biztos.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy mindent előre elterveztek – mondta lassan Lucky. –
Biztosíthatom, Jennifer, hogy Lennie halála nem baleset volt.

Tin Lee egyenesen Stolliékhoz ment. Amikor megérkezett, a

kocsit a parkolóőrre bízta, és belépett a házba. Az inas végigmérte.
– Segíthetek valamiben, hölgyem?
– Mr. Woods vendége vagyok – mondta csöndesen a lány. – Tin
Lee.
 Az inas végignézte a vendéglistát.
– Ó, igen… fáradjon be. A lány a tágas előszobából a nappaliba
ment. Abigaile meglátta.
– Magácska nyilván Alexszel van, kedvesem – mondta. – Abigaile
Stolli vagyok.
– Igen, Mrs. Stolli – feszengett Tin Lee, amiért egyedül érkezett.
– Hol van Alex? – lesett a lány háta mögé Abigaile.
– Nincs még itt?
– Értem már… azt mondta magácskának, hogy itt találkoznak. Ne
aggódjon, kedvesem, biztosan pillanatokon belül ittlesz. Menjen,
igyon addig valamit.
Tin Lee engedelmesen a bárhoz ment, ahol nyomban lecsapott rá
az enyhén pityókás Jeff.
– Tin Lee – kiáltott föl ömlengős mosollyal. – Hogy vagy, kicsi? A
lány örült az ismerős arcnak. A színi tanodában egy osztályba járt
Jeff-el.
– Én jól, Jeff. És te? Már vagy egy éve nem láttalak.
– Éppen olyan szép vagy, mint voltál – markolászta a lány karját a
fiatalember.
– Kivel vagy? – kérdezte Tin Lee, és kitért Jeff tapogató keze elől.
– Leslie Kane-nel élek együtt – mondta büszkén Jeff. – Ő a csajom.
– Az a Leslie Kane?
– -Nyertél, te kis japán cicababa.
– Nem vagyok japán, Jeff – mondta mereven Tin Lee.
– Mindegy – legyintett Jeff, és észre se vette, hogy megbántotta a
lányt. – Kivel vagy?
– Alex Woodsszal.
– Az anyját – nevetett hangosan Jeff. – Nekünk aztán
megszaladt, mi?

Leslie odament Cooperhoz, és megpróbált beszédbe elegyedni

vele. Sajnos Veronicát nem lehetett levakarni Cooperról, aki fél
szemmel Venust leste, aki viszont buzgón fecsegett Mickey-vel.
– Fölkértek egy sajtó körútra a filmünk reklámozása érdekében –
mondta Leslie. – Azt szeretnék, ha Londonba és Párizsba utaznék.
Te mégy?
– Nem gondolkoztam rajta – felelte Cooper, egyre Venust
figyelve.
– Szerintem nagyot lendítene a filmen.
– Egyedül is nagyszerűen fogod reklámozni.
Leslie-t bántotta Cooper viselkedése. Amikor a viszonyuk még
titok volt, és Cooper akkor döntötte ágyba, amikor akarta, mindig
akarta. Amióta a titok kipattant, Cooper csúnyán bánt vele, és ez
Leslie-nek egyáltalán nem tetszett.
– Szabad itt dohányozni? – kérdezte a szemlátomást unatkozó
Veronica.
– A dohányzás árt neked – korholta Cooper.
– Én mindazt csinálom, ami árt nekem – mutatta ki lófogait
Veronica.
Cooper nevetett.
– Majd odakinn cigizek a medencénél – mondta Veronica, aki
teljesen biztos volt benne, hogy azt tehet, amit csak akar.

Veled jövök – ajánlotta Cooper.

Egy pillanat – tette a kezét a férfi karjára Leslie. – Beszélnem kell
veled.
– Ne aggódj, Cooper – mondta Veronica. Mély hangjából Cooper
hátán fölállt a szőr. – Rögtön találkozunk ismét. – És kisétált a
teraszra.
Cooper úgy meredt Leslie-re, mintha alig ismernék egymást. – Mit
akarsz? – kérdezte komoran.
– Kérdeznem kell tőled valamit – mondta a lány. – Csak rajta.
– Mit követtem el, hogy ilyen hidegen bánsz velem?
– Semmit – felelte nyugtalanul Cooper. Úgy érezte, csapdában
van.
– Amíg a feleséged rá nem jött, naponta szeretkeztünk. Most úgy
viselkedsz, mintha alig ismernél. Pedig már nem is élsz a
feleségeddel.
Cooper egy percig hallgatott. Tudta, hogy nem bánt
tisztességesen Leslie-vel, de ez nem azt jelentette, hogy a lány
örökre a nyakán maradhat. Elvégre Leslie kikupálódott kurva volt,
nem holmi édes, ártatlan szűzlány.
 – Hallgass ide, szívi – mondta végül, mert azt remélte, hogy így
végképp szabadulhat. – Tekintsd az egészet egyfílmes kalandnak.
Leslie-nek könnyes lett a szeme. – Hogyan?
– Addig tartott, amíg forgattuk a filmet. Sokszor megesik a
szakmánkban.
– Úgy érted, semmit sem jelentettem neked?
– Akkor igen, Leslie. Most nem.
Leslie-ben ellentétes érzések kavarogtak. GyűlölteCoopert.
Szerelmes volt belé. Valami fojtogatta a torkát. Hangosan
szeretett volna sikítani.
– Ne csinálj belőle nagy ügyet – figyelmeztette Cooper. –
Tönkretetted a házasságomat, Leslie. Ezért nem lehetünk többet
együtt. Mert – és talán ebben nem vagyok hozzád egészen
tisztességes – téged hibáztatlak.
– Engem? – kapkodott levegő után a lány.
– Igen – felelte Cooper. – Szóval tartsd magad minél távolabb
tőlem, Leslie. Mindenkinek jobb lesz.

– Innom kell valamit, mielőtt Stolliékhoz megyünk – mondta

Lucky. – Megállhatunk valahol?
– Úgyis késésben vagyunk – felelte Alex. – Miért ne?
– Csak egyetlen ital. Nem áll szándékomban megismételni a
múltkorit.
– Miért ne? – kérdezte könnyedén Alex. – Én a kalandunk minden
egyes pillanatát élveztem.
Bementek a Le Döme bárjába. Alex vodkát rendelt, Lucky
Pemod-t vízzel.
– Most tehát azt gondolod, hogy Donna Landsman felelős Lennie
haláláért? – kérdezte Alex, miután megérkezett az ital. Lucky
bólintott. Tudta, hogy igaza van. – Pontosan.
– Akkor is, ha nincs rá bizonyíték?
– Ugyan már, Alex. Kinek kell bizonyíték? – mondta gúnyosan a
lány. – Biztosan tudom például, hogy ő bérelt fegyverest, hogy lője le
Ginot – a sofőrje intézte. – Honnan tudod?
 – Mert a bérgyilkos ma délután ott ült a garázsomban a székhez
kötözve. Szerencsére tehetségtelen amatőr. És vallott. A nőnek
bizonyára van esze az üzlethez, de fogalma sincs, miféle embert kell
gyilkolásra fölbérelni.
– Ott volt a fickó a házadban? – kérdezte döbbenten Alex.
– Úgy van.
– Miért nem adtad át a rendőrségnek?
– Térj észhez, Alex. Mit mondtam volna nekik? „Üdvözlöm,
nyomozó úr. Kérem, tartóztassa már le ezt a bérgyilkost. És jut
eszembe, szerintem Donna Landsman a felelős annak az állítólagos
balesetnek a megszervezéséért, amelyben meghalt az uram. És ezt
a fickót is ő bérelte föl, hogy ölje meg az apámat. Nagyon rossz
kislány, ezért börtönben a helye.” Na nem!
– Azt hiszem, igazad van.
Tudom, hogy igazam van.
Nálad aztán mindig ami a szíveden, az a szádon. – Te pontosan
ezt teszed a filmjeidben.
Alex bedobta a vodkát, és újabbért csettintett.
– Egén – azokat az érzéseket, amelyeket a való életben nem
tudok kifejezni, fölviszem a vászonra. A dühöm jelentős része
felszínre jön a filmjeimben. Úgy hiszem, ezért nem kapok soha
Oscar-díjat. Jelölnek persze, mert értek hozzá, hogy pokolian
keményen és hatásosan fogalmazzam meg a véleményemet, de a
filmjeimben izzó düh elriasztja az akadémia tagjait. Az eredmény:
nem szavaznak rám. – Erre most jöttél rá, vagy régebben jársz már
kezelésre?
– Volt egy analitikusom. Sok okosat mondott. De téged
hallgatnom hasznosabb. Most már tudom, hogy a kezembe kell
vennem az életem irányítását. Ez a belső béke kulcsa.
– Ebben igazad van. Nézz meg engem: nem volt kimondottan
nyugalmas életem, de megtanultam lépést tartani vele.
Lefogadhatod, hogy sosem lesz gyomorfekélyem.
– Szerencsés nő vagy, Lucky. Felesége lehettél annak a férfinak,
akit szerettél, három gyönyörű gyermeked van. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Tudod, én még sosem voltam szerelmes, sosem volt
értelmes kapcsolatom senkivel, de nem is akartam. Az egyetlen
szoros kapcsolatom az anyámmal van, de az olyan pocsék, hogy
rosszabb már nem is lehetne.
– Vedd a kezedbe a gyeplőt – mondta Lucky. – Az erő benned
van. Használd.
– Talán igazad van.
Alex hosszan nézte a lányt. Lucky egyszeriben nagyon közel
érezte magához a férfit. Minden csöppnyi akaraterejére szüksége
volt, hogy megtolje Alex tekintenének bűvös erejét.
És megértette, hogy Alexnek igaza van: a kettejük dolga
befejezetlen. De a befejezésnek nem most van az ideje.
 49. FEJEZET
– Lebegek – kuncogott Tabitha. – Jó, erős anyag. Hol lőtted?
– A suliban – felelte Santo. Megállapította, hogy a luvnya
iszonyúan fest narancssárga Spandex miniszoknyájában, amelyből
szinte az ágyéka is kilátszik és alig felsőjében, amely szabadon
hagyja az egész derekát. A szeme a lány köldökébe tűzött
aranykarikára tapadt. Uralkodott őrült vágyán, hogy kitépje. Vajon
sikítana-e a bige? Vajon vérezne-e a fölszakított hús? Santo
szívesen kipróbálta volna.
– Aztán miféle, suliba jársz? – simította végig tüskésre nyírt,
bíborvörös haját Tabitha.
– Miért? – kérdezte gyanakodva Santo.
– Nem udvarias dolog kérdésre kérdéssel felelni.
– És te hova jársz suliba? – kérdezte Santo. Észrevette, hogy a
csaj körme feketére van festve, mintha vámpírfilmből lépett volna ki.
– Én intézetben vagyok – mondta a lány. – Svájcban. Add csak,..
– kapta el a fiútól a cigit, és a szájába dugta. – Még egy kicsit.
Másként elmondom mindenkinek, hogy rajtakaptalak, amint éppen
zsebhokiztál.
– Nem mered megtenni – motyogta Santo. Még mindig nem
tudott magához térni attól, hogy látta az eleven Venust, aki még
gyönyörűbb és szexibb volt, mint a képein.
– Megtehetek bármit – dicsekedett Tabitha. – Én vagyok a házi
kisasszony.
Santo látott már ilyen bulákat. A tengerparti sétányon lötyögtek
szombat esténként. Általában éppen okádtak valamelyik sarkon,
vagy tépték egymást, mielőtt becsődültek valami szakadt rock banda
koncertjére. Gazdag libák. Santót hidegen hagyták az efféle
szórakozások. Ő jobban kedvelte az arany Rolex órát, a korlátlan
hitelt és a méregdrága autót.
– Szóval – szippantott még egy Tabitha –, a te muterod rúgta ki
Lucky Santangelot a Panthertől, igaz?
– Asszem – motyogta a fiú.
– A faterom gyűlöli Lucky Santangelot – közöltetárgyilagosan
Tabitha. – Lucky penderítette ki a Panthertől. Én sosem találkoztam
a bigével, de szerintem menő. A dédfaterom szerint pedig a legjobb.
– Van dédfaterod?
 – Van. Miért, másnak talán nincs? Aztán tudod-e, hogy ki a
dédfaterom?
– Ki?
Abe Panther – dicsekedett Tabitha. – A Panther Stúdió alapítója.
Az én fateromat viszont megölték – licitált túl a lányon Santo.
Tabitha nem vett tudomást erről a lényeges információról.
– Miért vagy ilyen dagadt? – kérdezte.
– Te meg miért vagy ilyen tapintatlan? – vágott vissza Santo.
Gyűlölte ezt a libát az ostoba szerelésével meg a lehetetlen hajával.
Kicsoda ez a kis rüfke, hogy dagadtnak meri nevezni őt? Egy ilyen
szörnyszülött.
– Asszem ideje beszállnunk a buliba – morogta Tabitha. – Oké,
dagadt, gyerünk.
– Ne csúfolj – mondta Santo, és még jobban utálta a lányt.
Tabitha vihogott.
– Vágj hozzám még egy mariskás cigit, és békén hagylak.

Abigaile körülnézett. A legnagyobb meglepetésére szemlátomást

mindenki jó érezte magát. Tin Lee Jeff-el beszélgetett a bárnál,
Johnny Romano Leslie-t és Veronicát szórakoztatta, Mickey
Venusszal társalgott, Cooper elmerülten tárgyalt Donnával,
miközben George körülöttük tipródott.
Abigaile az órájára nézett. Fél kilenc. Hol lehet Alex Woods?
Csak ő hiányzott a vendégek közül. Abigaile nem tartotta volna
udvariasnak, ha a többieket asztalhoz ülteti, amíg a rendező be nem
fut.
– Tin Lee, kedves – ment oda a bárhoz. – Alex nem említette,
hogy mikor jön?
– Azt hittem, előbb lesz itt, mint én – felelte Tin Lee. – Nyilván
föltartóztatták. Mint tudja, hétfőn kezd forgatni, rengeteg a dolga.
– Telefonálhatott volna, hogy késik – mondta Abigaile, alig titkolva
neheztelését.
– Alex biztosan nem fog megharagudni, ha nélküle ülünk
asztalhoz.
– Hmm… – Abigaile nem volt elragadtatva.
 A konyhába tartott, amikor meglátta Tabithát, aki maga után
vonszolta Santót. Jóságos ég! Ez a szerelés! Mickey infarktust kap,
ha meglátja. A lánya elé állt.
– Tabitha – sziszegte halkan. – Beszélhetnénk egy percig?
– Mami – mondta Tabitha, és narancssárga mikroszok-nyája még
följebb csúszott. – Találkoztál már Santóval?
– Igen, már találkoztam Santóval – sziszegte összeszorított
foggal Abigaile. – Gyere, drágám, beszélni szeretnék veled.
A fű hatása alatt álló Tabitha ostobán vihogott.
– Miről akarsz velem beszélni, mami? A szexről? Apuval még
csináljátok?
Abigaile megragadta a lánya karját, és éppen kifelé rángatta a
szobából, amikor bevonult Alex Woods – Lucky Santangelo
társaságában.
Abigaile megtorpant. Tabitha élt a lehetőséggel, kiszabadította
magát és elmenekült.
– Bocs, Abby – mondta csöppet sem sajnálkozó hangon Alex. –
Fontos megbeszélésünk volt. – És mielőtt Abigaile
megszólalhatott volna, már indultak is Luckyval be, a nappaliba.
Abigaile utánuk sietett, kétségbeesetten igyekezve fölhívni
magára Mickey figyelmét. De az olyan elmerülten beszélgetett
Venusszal, hogy nem vette észre.
Tin Lee leugrott a bárszékről, és Alex üdvözlésére szaladt.
– Későn értem a lakásodra… – kezdte, amikor meglátta Luckyt,
és elhallgatott. Pontosan az történt, amitől Alex tartott.
– Mit keresel itt? – kérdezte döbbenten. – Nem kaptad meg az
üzenetemet?
– Miféle üzenetet?
– Nyilván magácska Alex partnemője – mondta Lucky.
Megsajnálta a szegény, szép magán kívül lévő kis nőt. – Sajnálom,
hogy föltartóztattam a barátját. Fontos üzleti tárgyalásunk volt. És
meghívott ide egy italra.
– Biztos vagyok benne, hogy vacsorára is maradhatsz – mondta
gyorsan Alex. – Szólok Abigaile-nek. – Odaballagott az asszonyhoz,
aki még mindig Mickey figyelmét próbálta fölhívni a történtekre. –
Abby – mondta – Lucky itt marad vacsorára.
 – Lucky Santangelo nem kifejezetten Mickey kedvence – felelte
mogorván Abigaile. – Volt egy kis összejövetelük.

Csakhogy ő a partnemőm.
Nem, Alex – felelte Abigaile. – A maga partnernője Tin Lee, aki –
meg kell jegyeznem – már fél órája itt van, maga nélkül.
– A partnernőm Lucky Santangelo. – Alex nem hátrált meg. – Tin
Lee a fölösleges harmadik, akinek helyet kell szorítania.
– Nincs több hely az asztalnál, Alex.
– Tegyen oda még egy széket, Abigaile. Dühösen meredtek
egymásra.
– Megnézem, mit tehetek – mondta haragosan az asszony.
Lucky fölmérte a helyzetet. Az összes szereplőt ismerte, kivéve
Donna férjét, George-ot. Habozás nélkül Donnához ment.
– Szóval ismét találkozunk – mondta.
Donna meghökkent. Uralkodni próbált magán, tudta, nem lenne
okos jelenetet rendezni. Mickey nagy hibát követett el Lucky
meghívásával, fizetni fog érte.
– Hogy van? – kérdezte hidegen.
– Őszintén szólva, meglehetősen jól – nézett Donna szemébe
Lucky. Egyre az új Donnát próbálta összehozni magában a régi
Donatellával. Csöppet sem hasonlítottak egymásra. – Az a helyzet,
hogy volt időm gondolkodni, összeszedni magam, végigtekinteni a
dolgok menetét.
Cooper ölelte át hirtelen hátulról.
– Szia, gyönyörűm! Örülök, hogy látlak. – Cooper, találkoztál már
Donna Landsmannel? – Persze.
– Hát nem jó tudnunk, hogy ilyen nagy tapasztalalt asszony áll a
Panther élén? Mert ugye járatos a filmszakmában, Donna?
George válaszolt a felesége helyett.
– Mickey Stolli nagyszerű munkát fog végezni.
Lucky egyetlen pillantással elhallgattatta George-ot, egyben föl is
mérte magának. Ez az emberke isteníti a feleségét, föltehetően
előtte sosem hált más nővel, pénzügyi zseni, és sejtelme sincs
Donna szándékairól.
Lucky Cooperhoz fordult.
– Kötsz szerződést a Pantherrel?
 Az ügynökömet kérdezd – mosolygott lágyan Cooper.
Biztos vagyok benne, hogy Donna üldözni fog. Nyilván számtalan
ügynök és menedzser tiporja egymást, hogy odaférjenek a
seggéhez, nyalni. Szegénykék nem tudják, hogy ekkora seggnél
mindüknek jut hely. Viszlát. És elvonult, mielőtt a dühöngő Donna
meg tudott volna szólalni. Hiszen nem is kövér. Hogy mer ez a
vigonya Santangelo ribanc ilyen megjegyzést tenni rá? És miért
viselkedik ilyen nyugodtan? Az sem volt elég, hogy elvesztette a
férjét, a stúdióját és kis híján az apját is? Milyen csapást mérhetne
még rá?
– Hallottad ezt? – kérdezte George-tól dühtől kipirult arccal
Donna. – Hallottad?
George nyugtatni próbálta.
– Ne csinálj jelenetet – mondta csöndesen. – Ne mutasd ezeknek
az embereknek, hogy sikerült fölmérgésítenie.
– Mit keres ez itt? – sziszegte Donna. – Úgy tudom, hogy Mickey
gyűlöli.
– Kiderítem.
– -Ajánlom is – vicsorgott Donna. Tönkretették diadalmas
belépőjét a hollywoodi társasági életbe.

Abigaile-nek végre sikerült Mickey-t elrángatnia Venustól.

– Láttad, ki van itt? – kérdezte. Csodálkozott, hogy Mickey nem
vette észre.
– Minden nagyszerűen megy, szívem – vigyorgott ostobán
Mickey. – Mi a baj?
– Lucky Santangelo. – Mi van vele?
– Ott áll! Alex hozta ide. Miközben itt van egy másik partnernője
is. – Olyan dühösen nézett az urára, mintha az tehetne mindenről. –
Mi a szándékod?
Mickey vállat vont.
– Nem tehetünk semmit. Alex mit mondott? – Hogy tegyek még
egy terítéket az asztalra.
– Nosza.
 Nem akarom azt a nőt a házamban látni. Kirúgott téged a
Panthertől.
– Igaz, csakhogy ebben a városban jóban kell lenni mindenkivel
az ember sosem tudhatja, mikor lesz szüksége valakire. Azt
mondom, Abby, szólj a cselédségnek, hogy tegyenek még egy
terítéket az asztalra. Nem olyan nagy ügy.
– De nagy ügy – zsémbelt Abigaile. – Tönkreteszi az
ülésrendemet.
– Szívem – mondta kedvesen Mickey kapd be az ülésrendedet!
Csináld, amit mondtam.
Abigaile dühösen vonult vissza.
Mickey egyenesen Luckyhoz ment.
– Látom, Lucky Santangelo is megtisztelt minket a jelenlétével. –
Hello, Mickey – mondta hűvösen a lány. – Hogy s mint?
– Jól. Újra a Panthernél, ahol a helyem. Már csak a maga által
betervezett vacak filmeket kell lefújnom. Egyedül a Gengszterek
használható.
– Biztos vagyok benne, hogy alapjaiban fordít a dolgokon, Mickey.
Egyedül maga képes a Panthert visszajuttatni a korábbi helyére. –
Jelentőségteljes szünet. – A budiba. Johnny jött oda hozzájuk.
– Lucky, bébi – mondta. – Nem süketelek, te vagy a kedvencem.
– Neked mindenki a kedvenced, Johnny – mondta a lány.
– Légy szíves, találj már ki valami újat.
– Miért? – vigyorgott a férfi. – A régi szöveg is mindig beválik.
Jeff kis híján leesett a bárszékről, úgy igyekezett, hogy minél
előbb csatlakozhasson az illusztris társasághoz. Ezt a lehetőséget
nem lehetett kihagynia.
– Mindig szerettem volna megismerni – dadogtaakadozó
nyelvvel. – Maga gyönyörű, gazdag és hatalmas. Több ilyen nő kéne
Hollywoodba. Jeff vagyok, színész.
– Hát ez meglep, Jeff.
A fiú kissé tántorogva vigyorgott Luckyra.
– Maga pedig pont olyan szép, mint mondták.
Alex lépett Luckyhoz, és belé karolt.
– Gyere csak, Lucky. Beszélj helyettem Venusszal.
Mi van?
 A helyzet a következő – magyarázta halkan Alex. – Mickey azt
akarta, hogy Leslie játssza Lolát, aztán meggondolta magát. Most
Venust akarja, csakhogy Venus úgy tudja, nem kapta meg a
szerepet.
Mondd meg neki, hogy a szerep az övé, de ma este ne beszéljen
róla.
– Hát mi vagyok én, közvetítő?
– Tedd meg a kedvemért, Lucky, kérlek.
– Hát persze – sóhajtotta Lucky. – Úgy sincs más gondom.

Tabitha leültette Santót egy pamlagra, és bemutatta neki a

jelenlévőket.
– Látod azt a hosszú, vörös hajú nőt? Ő Leslie Kane, aki azelőtt
kurva volt. A faterom nem hiszi, a muterom sem. De én tudom. –
Honnan tudod? – kérdezte Santo.
– Amuterom manikűrösnője mondta, ő pedig mindent tud. A vele
lévő tag valami potyaleső, munkanélküli színész, akivel együtt él. Az
ott Lucky Santangelo, a fekete hajú. Az ipse mellette Alex Woods.
Tudod, ki ő?
– Naná, hogy tudom – duzzogott Santo. Ez a kis csaj nem valami
kedves.
– Oké, ő állítólag kizárólag húzott szemű tyúkokkal jár. Szerintem
tehát az ott a mai partnernője, akinek olyan vicces neve van. –
Honnan tudod mindezt?
– Figyelek – forgatta a köldökébe fürt aranykarikát a lány.
– Látod, ott van Cooper Turner, aki fűvel-fával kefél. Az meg
Venus Maria, aki szintén.
– Mit mondtál? – vörösödött el Santo.
– Hallottad. Venus óriási kurva. Mindenkivel lefekszik.
– Ne mondj ilyet Venusról – dühöngött a fiú.
– Miért? Talán ismered?
– Igen. Csodálatos ember.
– Látszik, mennyit tudsz. Venus mostanában éppen a
masszőrjével kamatyol, mert nem talált mást, amióta kirúgta Cooper
Turnert. Ma viszont Johnny Romano van soron nála, akiről
köztudomású, hogy a limuzinja hátsó ülésén megkúrja az összes
barátnőjét. A mai numerája Venus lesz.
– Mocskos szád van – mondta Santo.
– Igazán? – vigyorgott Tabitha. – Fogadni mernék, hogy bármit
megadnál, ha bekapnám vele azt az ici-pici fütyiké det.

– Mit keresel itt? – kérdezte Venustól Lucky. – És mit akarsz

Johnny Romanótól.
– Oké, oké, rajtakaptál. Tényleg meglehetősen olcsó trükk –
vigyorgott zavartan Venus. – El akartam jönni ma este. Már csak
azért is, hogy lássam, milyen képet vág Mickey, amikor belépek. Azt
hiszi, le fogom szopni, ha nekem adja a szerepet a Gengszterekben.
Etetem egy darabig, aztán könnyen lehet, hogy följelentem
szexuális zaklatásért.
– Óriási ötlet – mondta Lucky. – Ha följelented Mickey Stollit
szexuális zaklatásért, az garantáltan a Newsweek címlapjára kerül.
– Biztos, de senki sem fogja elhinni – nevetett Venus. – Azt fogják
mondani, hogy én zaklattam őt.
– Jó hírem van számodra – mondta Lucky. – Valami bonyolult ügy
zajlik itt, és Mickey is benne van. Ám Alex szerint te leszel Lola,
Leslie ugrott, de ma este erről nem szabad beszélned.
– Biztos? – kérdezte Venus. – Maga Alex mondta.
– Istenem, micsoda megkönnyebbülés! Most már nem kell
leszopnom Mickey-t!
– Azt te sem gondoltad komolyan.
– Mit képzelsz? – nevetett Venus. – No de hogyhogyAlex
Woodsszal jöttél?
– Alex… jó barátom.
– Ugyan már, Lucky, velem beszélsz. Alex pedig megbabonázva
megy mindenhová utánad. Ismerem ezt a nézést.
– Kérdezhetek valamit? – Mit? – Hát Alex Woods zsánere vagyok
én?
Szívem, te olyan klassz tyúk vagy, hogy bárkinek zsánere lehetsz.
Mindketten nevettek.
Alex lépett hozzájuk.
 – Elintéztem – mondta Lucky.
Alex Venusra mosolygott. – Hogy van?
– Jobban, amióta hallottam a hírt.
– Tartsuk titokban. Holnap beszélünk.
– Szájkosarat kell tennem Johnnyra: elhatározta, hogy megvédi a
becsületemet, és megszerzi nekem a szerepet. – De ne mondja meg
neki sem, hogy miért. – Persze.
– Ha már a szájkosárnál tartunk – mondta Lucky. – Mit akarsz
Johnnyval útban hazafelé?
– Az ég világon semmit – mosolygott Venus. – Nyente!
Abigaile úgy tett, ahogyan Mickey mondta: a lánnyal még egy
terítéket tetetett az asztalra, és nagyon igyekezett titkolni a
bosszúságát. Nem tudta elviselni, ha a dolgok nem úgy alakultak,
ahogyan ő akarta. A lánya úgy nézett ki, mint valami szökevény egy
rossz Madonna-klipből, Landsmanék fia kövér és ronda volt, Lucky
Santangelo mindenkit zavarba hozott, Mickey meg úgy viselkedett,
mint valami kanos kamasz, és úgy kujtorgott Venus után, mintha
sosem látott volna még dudákat.
Ám Abigaile nem engedte, hogy bármi is megzavarja tökéletes
partiját. Arcán az éppen odaillő mosollyal tapsolt.
– Asztalon a vacsora – csicseregte. – Átfáradnátok az ebédlőbe?
 51. FEJEZET
Claudiának hívták, és Lennie számára valóságos angyal volt.
Visszaadta a férfi életkedvét, és ez a mindent jelentette, reményt
adott, hogy van jövő.
Lennie megtudta, hogy Szicíliában van. Hogy hogyan és miért
került oda, az változatlanul rejtély volt. Claudia mindent elmondott
neki, amit tudott. A lány kiderítette, hogy az apja, Furio és annak
barátja, Bruno pénzt kapnak azért, amiért Lennie-t a barlangban
őrzik. Amerikából bérelte őket föl valaki, Claudia arra gyanakodott,
hogy talán Bruno húga.
– És ő kicsoda? – kérdezte Lennie.
Claudia azt felelte, hogy az illető nagyon gazdag nő, és Los
Angelesben él. Claudia tudomása szerint Lennie létezéséről Brunon
és Furión kívül nem tudott senki. Brunot nemrégiben autóbaleset
érte, és kórházba került a törött lábával. Furiónak üzleti ügyben
kellett elmennie egy időre a faluból, ezért bízta a lányára, hogy enni
vigyen a fogolynak.
A huszonegy éves Claudia a szomszéd faluban dolgozott
varrónőként. Angolul az iskolában tanult meg egy kicsit, és még a
szüleivel és öt testvérével élt.
– Apám… ő megbízni bennem – magyarázta rossz angolsággal.
– Mások ő nem megbíz. Most hallani tiéd történet…nem tudni, mit
gondolni.
Lennie csupán órákkal azután engedte el a lányt azon az első
napon, amikor sikerült elkapnia – ám előtte hosszan beszélgettek. A
férfi megpróbálta elmagyarázni, hogy kicsoda, hogy elrabolták, és
hogy kivel kéne a lánynak beszélnie Amerikában. Még Lucky
telefonszámát is megadta, hogy hívja föl.
– Nem lenni lehetséges – mondta a lány.
– Miért? – kérdezte Lennie.
– Nem lenni lehetséges – ismételte Claudia.
Mielőtt elhagyta a barlangot, Lennie megígértette a lánnyal, hogy
visszatér, és segít rajta.
– Valahogyan meg kell szabadítanod ettől a lánctól. Muszáj,
Claudia, másként itt fogok meghalni.
Másnap Claudia hozott Lennie-nek két cigarettát, egy almát meg
egy doboz gyufát. Becses kincseket.
 Azóta naponta látogatta, mindig vitt neki, amit csak tudott, és
beszélgettek. Lennie megismerte a lány életét a kicsiny faluban, ahol
még mozi sincs, hallott a barátjáról, akit az apja gyűlölt és erőszakos
bátyjáról, akit – Claudia szerint – mindenki utál.
– Telefonálnod kéne – kérlelte a lányt Lennie. – Segítséget
hívni…
– Nem – rázta a fejét a lány. – Papám tudná, lenni én. Én kell
segít én módon.
De mikor? – kérdezte durván Lennie. – Megőrülök itt.

– Lenni te türelmes, Lennie. Én fog segíteni. Ez lenni ígéret. –

Mikor, Claudia, mikor?
– Egyszer én akarni menni Amerika – mondta a lány, és a szeme
ragyogott a gondolattól.
– Segíts, és úgy lesz – bizonygatta Lennie.
Másnap Claudia elnagyoltan megrajzolt térképet hozott.
– Ha tudni, elhozni kulcs. Te rögtön elmenni. Én kulcs tenni
vissza, papa nem tudja. Te követni térkép.
– Miért nem vezethetsz ki innen te magad?
– Nem – rázta a fejét a lány, hosszú haja csak úgy örvénylett
szépséges, ártatlan arca körül. – Én menni enyém falu. Te menni
másik út. Ők jönni te után. – Mikor?
– Hétvégén papa inni sör… aludni. Én próbálni hozni kulcs.
Már csak néhány nap. Lennie alig merte elhinni. Már csak néhány
nap, és talán kiszabadul.
 52. FEJEZET
Miközben a vendégek becsődültek Stolliék ebédlőjébe, Mickey
félrevonta Abigaile-t – Megoldottam – mondta elégedetten. – Adtam
annak a Santo gyereknek egy százast, hogy vigye el Tabithát
moziba és hamburgerezni.
Abigaile elkomorodott.
– A srác örült.
– Mit fog szólni Donna?
– Ki nem szarja le? Ha azt hitted, hogy a lányom leülhet az
asztalomhoz abban a szerelésben, tévedtél.
– És Santónak nem volt kifogása ellene?
– Eltette a pénzt, nem igaz?
– Ha te mondod – sóhajtott hatalmasat Abigaile. – Megyek,
leszedetem a terítékeiket.
– Már szóltam a lánynak.
– Köszönöm, Mickey.
– Minden elintézek egy pillanat alatt – kacsintott Mickey.
Valóban – bólintott Abigaile. Talán igaza van Mickey-nek.
Tabitha nélkül ő is nyugodtabb lesz, bár a mai vendégeitől nem
volt éppenséggel elragadtatva.
Végiggondolta az ülésrendet. Magának a legjobb helyet szánta,
Cooper és Johnny Romano között. Mickey két oldalára Leslie és
Donna Landsman került. Luckyt Venus és Alex közé szorította be,
Tin Lee-t Alex másik oldalára ültette – lássuk, hogy boldogul Alex a
helyzettej. Tin Lee mellé került George, Leslie másik oldalára Jeff,
aztán Veronica.
Mindent összevetve, Abigaile úgy érezte, mesteri munkát végzett.
Az ültetési rend sosem könnyű, de Abigaile szerette azt hinni, hogy
kiválóan csinálja.
☆
Alex Luckyba karolva ment át az ebédlőbe. Tin Lee
szánalomraméltón bandukolt utánuk.
– Nem akarok itt lenni – súgta Lucky. – Egy picikét sem. – Itt vagy
– fogadd el – mondta Alex.
– Senki sem kényszeríthet olyasmire, amit nem akarok.
– Tekintsd ezt irántam való szívességnek – próbálta meggyőzni
Alex. – Elvégre én is elmentem veled Riceóhoz.
 – Senki sem fogott pisztolyt a töködre – mondta kacéran Lucky. –
Te akartál jönni.
Alex más irányba próbálta terelni a beszélgetést.
– És hogy akarod rendezni a dolgot?
– Talán Párizsba repülök – felelte könnyedén Lucky. – És te nem
jöhetsz velem, Alex. Szólóban utazom.
– Ekkora utat tennél meg pusztán gyanú alapján?
– – Nem puszta gyanú. Már beszéltem Boogie-val, ő meg
ráállította az embereit az ügyre. – Boogie pedig…
– A magánnyomozóm. Nagyon dörzsölt srác, bárkiről képes
megtudni bármit.
– Saját nyomozód van?
– Találkoznom kell azzal a nővel. Mindannyian tudjuk, hogy
pénzért szinte minden kapható. Biztos vagyok benne, hogy a nőt is
meg tudom vásárolni.
Miért nem várod meg, amíg az embered biztos információt
szerez?
– Most kell megtennem.
– Mindig hirtelen ötletek alapján döntesz.
– Nézd csak meg – biccentett Lucky gúnyosan az ebédlőbe
éppen belépő Donna felé. – Emlékszem rá, amikor Santino elhozatta
Szicíliából. Parasztlány volt, egyetlen szót sem tudott angolul.
Tudod-e, hogy ott voltam az esküvőjükön is?
– A történtek ellenére annál inkább csodálnod kellene mindazért,
amit elért.
– Pukkadj meg, Alex! Ez a nő gyilkos. Én pedig nem csodálom,
és neked se kéne.
– Nem úgy gondoltam…
– Nem érdekel, hogy gondoltad. Foglalkozz a barátnőddel. Úgy
látom, elhanyagolod.

Mickey akkor csípte el Luckyt, amikor az éppen le akart ülni az

asztalhoz.
– Maga aztán tökös kislány, hogy ide mert jönni – sziszegte
halkan.
 Lucky a férfi szemébe nézett.
– -A maga tökét meg Abigaile hordja, fülbevalónak, mi?
– Hiába, a ribanc csak ribanc marad.
– Dobjon csak ki – heccelte a férfit Lucky. – Jó téma lenne a
vacsorához.
– Bárcsak megtehetném – mondta rekedten Mickey. Lucky fekete
szeme összeszűkült.
– Azt hiszi, én talán itt akarok lenni? ígérem, Mickey, csak azért
maradok, hogy bosszantsam magát.

Tabitha és Santo Tabitha BMW-jében ültek Stolliék háza előtt, a

motor járt.
Gyűlölöm az idióta szüléimét – mondta sötéten Tabitha.

Én meg az enyémeket – helyeselt Santo. Tabitha leharapta

behasadt körmét.
– Legalább van bennünk valami közös.
– A faterod adott száz dollárt, mintha szükségem lenne a szar
pénzére. Van nekem éppen elég.
– Nekem meg ezzel az uncsi tragaccsal kell járnom, mert anyuci
azt képzeli, hogy biztonságos – dühöngött Tabitha. – Neked mid
van? – Most kapok egy Ferrarit – dicsekedett Santo. – Nem rossz.
– Anyám mindent megvesz, amit csak akarok, mert bűntudata
van. – Miért?
– Mert hozzáment ehhez a barom George-hoz, miután apámat
meggyilkolták.
Ez végre a lány érdeklődését is fölkeltette.
– Becsszóra, meggyilkolták? – kérdezte izgatottan. – Aztán
hogyan?
– Lelőtték – mondta Santo, és tudta, hogy ebben a pillanatban
nagyon menő.
– Megtámadták?
– Nem. Azsemyákok szerint valami kölyköket molesztált. És az
egyikük beléeresztett egy golyót.
– Bizarr história. – De nem igaz.
 – Hát mi igaz?
– Valami olyasmi, hogy az anyám rajtakapta apámat egy másik
nővel.
– Hát akkor ki lőtte le? Anyád?
– Nem lennék meglepve. Mindig balhéztak egymással Egén…
szerintem a vén tehén tette.
– Hűha! – Ez már igazán imponált Tabithának.
– Láttad, hogy néz ki az anyám?
– Mint az összes többi hollywoodi vén szatyor: plasztikázás a
képe.
– Régen kövér volt. – Mint te?
Elég a sértegetésből.
Le tudnál fogyni. Nézd meg, én milyen vékony vagyok. Mert sokat
hányok. Ha akarod, megtanítalak rá. Eleinte elég szar. De meg lehet
szokni.
– Alig szabadult meg apámtól, nyomban lefogyasztotta és
átfaragtatta magát. Aztán hozzáment a genyóhoz. Mindkettőjüket
gyűlölöm.
– Megértelek – fészkelődött nyugtalanul Tabitha.
– Elmehetnénk hozzánk, és átszállhatnánk a Corvette-embe –
mondta Santo. Igyekezett fönntartani a lány érdeklődését.
– Otthon van még anyagod? – kérdezte reménykedve alány.
Santo bólintott.
– Mire várunk?
– Nem arról volt szó, hogy moziba és hamburgerezni megyünk?
Tabitha gúnyosan mérte végig a fiút.
– Légy már felnőtt, Santo. Elszívunk egy kis füvet, aztán
visszajövünk. Ezek szarnak rá, hogy mit csinálunk.

– Szóval – Veronica mély hangja túlságosan erős volt az asztal

mellett ott megyek a párizsi kifutón egy szál melltartóban és
bugyiban, az a japán nagykutya meg egyre az ágyékomat bámulja,
amikor hirtelen megbotlom, és egyenesen az ölébe pottyanok. Kis
híján agyonnyomtam szegény kis embert.
 Jeff harsogva nevetett. Cooper udvariasan mosolygott. Majd
megőrült Veronica recsegő hangjától.
Az asztal túloldalán ülő Venusra pillantott, aki elmélyülten
beszélgetett Luckyval. Megpróbálta magára vonni Venus figyelmét.
Venus tudomást sem vett róla. Mekkora marha volt, amikor megcsalt
egy olyan hűséges asszonyt, mint Venus! Nagyon hiányzott neki, és
bármit megtett volna, hogy visszaszerezze.
Donna George és Tin Lee orra előtt Alexhez hajolt.
– Örülök, hogy az én stúdiómba készíti a filmjét.
Alex végigmérte a nőt: vajon igaz lehet-e mindaz, amire Lucky
gyanakszik?
Honnan származik? – kérdezte.
Olaszországból – felelte Donna. – Miért? – Mintha egy kis
akcentusa lenne.
– Nem – tiltakozott hevesen a nő. – Nincs akcentusom.
– A szüleid származnak Olaszországból, Donna – szólalt meg
George. – Te Amerikában születtél.
– Igen, úgy van – hazudta a nő.
– Igazán? – kérdezte Lucky, akinek megvolt az a rendkívüli
képessége, hogy egyszerre több beszélgetésre is figyeljen. – És
Olaszország melyik részéből jöttek a szülei? – Milánóból – hazudta
Donna.
Lucky hidegen nézett ellenfele szemébe.
– Az én nagyszüleim Bariból jöttek. A Santangelok. –
Jelentőségteljes szünet. – Talán hallott róluk?
– Nem – motyogta Donna. Dühös volt, hogy mindezt tűrnie kell. Ki
nem állhatta, ha a dolgokat nem ő irányította. Utált itt ülni ezekkel a
hollywoodi népekkel, akik mindenkinél különbnek tartják magukat.
De a legjobban Lucky Santangeloval gyűlölt szemtől szemben lenni.
Nem így tervezte.
Lucky Santangelo szemlátomást elpusztíthatatlan. Mit tehetne
még, hogy térdre kényszerítse a ribancot? Donna töprengeni kezdett
a lehetőségein.
 53. FEJEZET
Lucky fölállt az asztaltól azzal, hogy a mosdóba megy. Amint
kijutott az ebédlőből, elhagyta a házat, adott a par-kolóőmek egy
húszast, hogy vigye el a közeli Beverly Hills Hotelig, ott taxiba ült, és
hazament.
Tudta, hogy szólnia kellett volna Alexnek, de azt is tudta, hogy
Alex visszatartotta volna, ő pedig nem volt olyan hangulatban.
Fölkavarodott a gyomra is attól, hogy egy szobában kellett ülnie
Donna Landsmannel, kis híján megfulladt, amiért egy levegőt kellett
szívnia a némberrel.
Donna Landsman ölte meg Lennie-t.
Donna Landsman nem érdemli meg, hogy éljen.
Amikor korábban beszélt vele, Boogie azt mondta, hírei vannak a
részvényesekről. Lucky ezért a házába kérette.

A ház felé közeledve azon kapta magát, hogy Alexre gondol. Alex
érdekes és tehetséges és vonzó komoly kihívás. Minél többet volt a
férfi társaságában, Alex annál jobban vonzotta.
Ez pedig nem volt jó, mert még nem állt készen új kapcsolatra.
Aztán a gyerekeire gondolt. Tudta, hogy nagyobb biztonságban
vannak külföldön, de csak hiányoztak. A gyerekek nagyon
rugalmasak, jól elvannak, bármi történjék is körülötte. Bizonyára
pompásan érzik magukat. De Luckynak megszakadt a szíve, ha arra
gondolt, hogy a gyerekei soha többé nem látják Lennie-t.
A kapuban az őr integetett neki, amikor behajtott a garázsba.
Boogie már a konyhában nézte a CNN-t. Amint Lucky belépett,
elzárta a tévét, és fölugrott.
– Gyerünk a nappaliba – mondta Lucky. Alig várta a friss híreket.
Leültek a pamlagra, és Boogie beszélni kezdett.
– Eltartott kis ideig – mondta –, de végül csak kiderítettük, ki az a
Mrs. Smorg.
– Igen? – dobolt türelmetlenül az asztalon Lucky. Boogie hosszú
arcán nem látszott érzelem.
– Inga Smorg, más néven Inga Irving pillanatnyilag nem más,
mint Mrs. Abe Panther.
Lucky megdöbbent. Inga. Abe felesége. Ez aztán a meglepetés!
Inga bizonyára biztosítékképpen vásárolta a részvényeket, Abe háta
mögött.
Abe dührohamot kapna, ha megtudná, hogy Ingának része volt
Lucky kisemmizésében. A hideg, svéd nő mindig féltékeny volt
Lucky bensőséges viszonyára Abe-bel, így amikor a szavazásnál
lehetősége nyílt rá, Inga Lucky ellen szavazott.
– És a Conquest Befektetések? – nyúlt újabb cigarettáért Lucky.
Képtelen volt uralkodni ezen a szenvedélyén.
– Mrs. Smorg másik kis titka – mondta Boogie. – Ő meg Morton
Sharkey a tulajdonosok. Fele-fele arányban.
– Azt állítja, hogy ennek a két embernek van egy közös,
országhatáron túli cége? És Abe nem tud róla?
– Úgy van. A hölgy azon a néven tevékenykedik, amely az
Abebel kötött házassága előtt szerepelt az útlevelében.
Értem – gondolkodott el Lucky. – Ha sikerülne rávennem Ingát és
Mortont, hogy engem támogassanak, akkor visszanyerném a
hatalmat a Panther fölött. – Így van.
– Nagyon egyszerű, Boogie. Csak el kell mondanom mindent
Abenek.
– Legyen óvatos, Lucky. Abe öreg ember. Nyilván nem akarja
fölizgatni.
– Előbb Ingával beszélek. Nyilván nem szeretné, ha Abe
megtudná, hogy a Panther részvényese. Talán elegendő lesz
megfenyegetnem, hogy mindent elmondok Abe-nek, hogy
meggondolja magát. – Fölállt, az ablakhoz ment. – Oké, és most
meséljen a párizsi szőkeségről.
– A neve Daniella Dión. Rendkívül drága call girl, aki a hírhedt
francia madám, Madame Pomeranz istállójába tartozik. A madám
politikusok és látogatóba érkezett hírességek számára biztosítja a
legszebb lányokat.
– Beleillik a képbe.
– Daniella igazi profi. Tizenöt éves kora óta, azaz nyolc
esztendeje űzi az ipart. Egy darabig egy nyolcvanas iparmágnás
szeretője volt, amíg az meg nem halt. Az öreg pénzt hagyott rá, a
feleség megtámadta a végrendeletet, Daniella semmit sem kapott,
hát két évvel ezelőtt visszament a szakmába.
– Mikor beszélhetek vele?
 – Húszezer dollárért plusz a kiadásokért hajlandó Los Angelesbe
repülni egy „megbeszélésre”.
– Intézkedjen.
– Már megtettem. Két nap múlva itt lesz. Azt hiszi, Johnny
Romanónak akar vele kedveskedni a születésnapjára az egyik
barátja.
– Nagyon jó ötlet, Boog.
– Biztos akartam lenni benne, hogy eljön.
Lucky keserűen nevetett.
– Húsz rongyról csak nem akar lemaradni. Drágább numeráról
sosem hallottam még.
– Akadnak nők, akik még többet kérnek – mondta bölcsen
Boogie.
Lucky füstkarikát fújt a mennyezet felé.
Mióta ekkora szakértő?
☆

Nona és Brigette a szállodai szobájukban azon vitatkoztak,

béreljenek-e kocsit, és lepjék-e meg Luckyt, vagy előbb
telefonáljanak.
– Én telefonálnék – mondta Brigette. – Késő van csak úgy
beállítani.
Valójában Brigette vonakodott Lucky elé állni a történetével.
Szégyellte magát, de őszintén szólva, nem is tudta, hogyan fogadja
majd Lucky a történeteket. Fáradt és levert volt, tudta, hogy rosszul
csinált mindent. Estéről estére eljártak szórakozni Isaackel, és
estéről estére berúgott. így felejtett. Most fizet érte^ Nona a kezébe
nyomta a telefont.
– Tessék – sürgette. – Biztosan nem alszik még. Brigette
vonakodva tárcsázta Lucky számát.
– Mit gondolsz, hol vagyok? – kérdezte vidáman, amikor Lucky a
telefonhoz ment.
– Itt.
– Hogy találtad ki?
– Mert ha valaki megkérdezi, „mit gondolsz, hol vagyok”, az
biztosan a közelben van. Mit keresel itt.
 – Hát… modellként jöttem, dolgozni. A Hiltonban szálltunk meg
Nonával.
– Miért mentél szállodába, amikor itt is lakhatnál?
– Nem akartunk zavarni. A házad különben is tele van
gyerekekkel.
– A kicsik Európába vannak Bobbyval. – Nem tudtam.
– Ha néha jelentkeztél volna, tudnád.
– Lucky, hm… Nonával gondolkodtunk… együtt ebédelhetnénk
holnap?
– Nekem nem a legjobb. Mi lenne, ha inkább nálam
vacsoráznátok holnap?
– Oké.
És ha meggondoltátok magatokat – tette hozzá Lucky –
költözzetek át. Töltsétek itt a hétvégét.
– Csak egy napra jöttünk tulajdonképpen.
– Küldök kocsit. Fél hatkor a szálloda előtt vár titeket.
– Ne használd a valódi nevemet. Most Brigette Brown vagyok –
Értem – mondta Lucky. Nem értette, miért ilyen zavart Brigette.
– Viszlát holnap, kincsem.
– Azt akarta, hogy költözzünk át – tette le a kagylót Brigette.
– Miért nem mondtál igent? – kérdezte Nona. – Holnap egész nap
a vízparton lehettünk volna.
– Úgy gondoltam, vásárolni megyünk, költekezünk egy kicsit.
– Jaj Brigette, Brigette, mit csináljak veled?
– A vásárlás gyógyszer, Nona. – Persze.
– Hívjam föl Isaacet? – kérdezte Brigette. Jobban érezte magát,
hogy beszélt Luckyval. – Nem tudja, hová tűntem.
– Miért kell neked olyan sráccal lógnod, akit más nem érdekel,
mint hogy leszopja vagy belője magát? – Mi abban a rossz?
– Nagy karrier kezdetén állsz. Ne szúrd el.
– Mintha az anyám lennél.
– Kösz. Ezt érdemiem, amiért józan próbálok lenni helyetted is.
– Nem. Igazad van. Anyám sosem mondana ilyet. Inkább azzal
lenne elfoglalva, hogy rock sztárokkal keféljen.
– Mindnyájan tudjuk, hogy nem volt normális gyerekkorod –
sóhajtotta Nona. – De nekem sem.
 – Azt hiszem, ha sikerül túlélnünk a szüleinket, nagy szerencsénk
lesz, nincs igazam? – kérdezte Brigette.
– De – helyeselt Nona. – Feküdjünk le.
– Lefeküdni? – kiáltott föl Brigette. – Még csak negyed tizenkettő.
– Brigette… – Jól van, jól van.

Alex az ajtót leste, hogy mikor jön vissza Lucky. Öt perc múlva
már tudta, hogy nem jön vissza.
– Elnézést – állt föl az asztaltól. Kiment az ebédlőből, odament az
egyik pincérhez.
– Hol van Miz Santangelo? – kérdezte. – Nem tudom, Mr. Woods.
Alex továbbment. Megkérdezte a parkolóőrt: – Miz Santangelo
távozott? Elvitte a kocsimat?
– Nem, Mr. Woods, taxit rendelt.
Alex legszívesebben maga is lelépett volna, de tudta, hogy
Abigaile és Mickey sosem bocsátanák meg, nem is beszélve Tin
Leeről, aki fagyos mosollyal ült mellette az asztalnál. Jó ég, hogyan
hozhatta magát ilyen helyzetbe?
Lucky azt csinálja, amit akar. Egykor ő is ilyen volt. Ma már tipikus
hollywoodi báb, aki betartja a szabályokat, hogy megcsinálhassa azt
a rohadt filmet, és Lucky immár másodszor hagyta faképnél.
Visszament az ebédlőbe.
-Abigaile – mondta –, Lucky nem érezte jól magát, és hazament.
Abigaile és Mickey összenézett.
Donna mosolygott, keserű-diadalmasan. Győzött. Elüldözte a
ribancot. Már csak azt kell kifundálni, hogyan szabadulhatna meg
tőle mindörökre.
 54. FEJEZET
Stolliék vacsorája nem akart véget érni.
Jeff egyre részegebb lett, Leslie egyre durcásabb, Mickey egyre
merészebb, Abigaile egyre fontoskodóbb, Alex egyre dühösebb, Tin
Lee egyre feszültebb, Johnny egyre kanosabb, Venus egyre
kacérabb, George egyre csöndesebb, Donna egyre komorabb,
Veronica egyre hangosabb, és Cooper egyre ridegebb. – Alig
szolgálták föl a kávét, Alex fölpattant. – Gyere – rángatta föl durván
Tin Lee-t.
– Elmegyünk? – kérdezte a lány, aki szívesen maradt volna.
– Nem fogok még egy fél órán át unalmas fecsegést hallgatni –
morogta Alex. – Búcsúzz el.
Tin Lee hosszan búcsúzkodott. Aztán Alex berakta akocsiba, és
egyenesen a lány lakásához hajtott, ahol szó nélkül megállt.
– Nem akarod, hogy hozzád menjünk? – tette bizonytalanul a férfi
combjára csöpp kezét a lány.
– Tudod, Tin Lee – döbbent rá Alex, hogy egyszer és
mindenkorra elege van a lányból nem megy ez nekünk.
– Mit mondasz? – vette el a kezét a lány.
– Nem tudlak boldoggá tenni.
Jaj, nyilallt a lányba. Az a „nem tudlak boldoggá tenni” szöveg
valójában azt jelenti, hogy „te nem tudsz boldoggá tenni engem”.
Könnyes lett a szeme. A hónapok során szinte Alexhez nőtt, s bár
Alex nem volt a legjobb szerető, Tin Lee szükségét érezte, hogy vele
legyen. A lelke legmélyén úgy érezte, Alexnek is szüksége van rá,
hiszen csillapító hatással volt a férfi viharos életére. Biztosan Alex is
észrevette.
– Alex – kezdte csöndesen.
– Nem akarok most beszélgetni – szakította félbe a férfi.
– Ha most nem beszélünk, akkor mikor?
– Nézd, kezdődik a forgatás, sok a dolgom. Nem kellett volna ma
este sem elmennem arra a vacsorára.
Amikor a régi, családi albumokat nézegette, Tin Lee úgy érezte,
nagyot lépett előre. Tudtára akarta adni Alexnek,hogy megértette őt.
– Ma délután édesanyádnál jártam – mondta csöndesen. –
Érdekes beszélgetésünk volt. Láttam a családi fényképalbumokat.
Aranyos kisfiú voltál, Alex.
 – Miért mentél oda? – kérdezte Alex. Haragudott az anyjára, hogy
a bizalmába avatta Tin Lee-t.
– Édesanyád magányos, Alex. Nagyon szeret téged.
– Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam meg az anyámról –
mondta dühösen Alex. – Hagyj minket békén. Dominique nem a
barátnőd, oké?
Tin Lee sóhajtott.
– Mit kívánsz tehát a nőtől, Alex? – kérdezte. – Mi tenne
boldoggá?
A férfi nem válaszolt rögtön, gondolkozott.
– Békességet – mondta végül. – Azt kívánok, békességet.

☆
Alex után nem sokkal távozott Venus és Johnny Romano. Johnny
kényelmesen kinyújtotta hatalmas limuzinja hátsó ülésén hosszú
lábát, és ismét pezsgőt töltött Venusnak.
– Nagyon uncsi volt, bébi – jelentette ki. – Ezek a népek nem
tudnak élni.
– Talán szerintük így kell élni – jegyezte meg Venus. Johnny
végigsimított vastagon pomádézott, fekete „latinszerető’ haján. –
Akkor nagyon unalmasan élnek.
– Abigaile nem úgy gondolja.
Johnny meghúzta a pezsgősüveget.
– Aztán miért mondtad, hogy egész este ne szóljak egy szót sem
a moziról?
Venus arcán diadalmas mosoly suhant át.
– Mert… az enyém a szerep. Johnny elvigyorodott.
– Biztosan azért, mert én mondtam valamit.
– Biztosan, Johnny – hagyta rá Venus. Hadd legyen boldog.
– Ünnepeljük meg – mondta a férfi. – Beugrasz hozzám?
– Miféle ünneplésre gondolsz?
– Ne szóld le, amíg nem láttad – vigyorgott Johnny. – Akarod
látni, bébi?
– Mit? – kérdezte Venus, mintha nem értette volna meg a
kétértelmű megjegyzést.
Johnny kéjesen vigyorgott, és megérintette a szoros, fekete
nadrágjából kidudorodó dákóját.
 Venus elfordította a tekintetét, ásított.
– Inkább aludnék egy nagyot… egyedül.
– No hallod, bébi – kelt ki magából Johnny. – JohnnyRomano
sosem erőltette rá magát senkire. Erre nincs szükségem. De én
mondom – dicsekedett –, nem is sejted, mit hagysz ki. – Jóságos ég!
Te aztán el vagy telve a saját nagyságoddal!
– Csak hogy minél többet nyújthassak neked.
Venus önkéntelenül elnevette magát, Johnny annyira közhelyes
volt.
– Hallod-e – nyúlt ismét a pezsgőért a férfi –, láttad annak a dagi
srácnak a képét, amikor meglátott téged?
– Miféle dagi srácról beszélsz?
– Landsmanék fiáról. Csak rád pillantott, és kis híján ott ment el. –
Johnny!
– Lehet, hogy ő az a megszállott rajongód, cicababa.
– Észre se vettem.
– Szívtelen vagy. A srác hónapokig csak rólad fog beszélni, te
meg észre se vetted szegénykét.
– Én csak azt láttam, hogy Stolliék lánya feléd forgatta azt a kis
köldökgyűrűjét.
– Tizenhat éves? Túlságosan fiatal.
– Meghiszem azt – mulatott Venus. – Legalább három hónappal
fiatalabb a kelleténél, mi?
– Jópofa vagy – nevetett Johnny. – Jól fogjuk érezni magunkat
ennél a mozinál.
– Úgy bizony, Johnny. Először keményen fogunk dolgozni, aztán
majd jól fogjuk érezni magunkat.
– Házat bérelek Vegasban. Volna benne hely még egy
személynek.
– Kösz, Johnny, de saját házam van. Ez a jó abban, ha az ember
sztár: telik mindenre, amit megkívánok. És pillanatnyilag azt
kívánom, hogy hagyjanak békén.

– Holnap délelőtt korán kezdem a fotózást - nézett

jelentőségteljesen Cooperra Veronica.
 Cooper elértette, és fölállt.
– Nagyon tetszenek a katalógusok, amelyekben szerepel-
dörzsölte szórakozottan kopasz fejét Mickey. – Nagyon szexi,
Veronica. Igazán nagyon szexi. – Köszönöm, Mickey – felelte a férfi
fölé tornyosulva Veronica.
Mickey kissé közelebb húzódott Veronicához. Szerette a magas
nőket, velük egészen más volt a nyalakodás.
– Sosem gondolt még filmezésre? – kérdezte.
– De igen. A múlt héten írtam alá egy szerződést a William Morris
ügynökséggel, hogy képviseljenek film-és reklámügyekben. – Okos
volt.
A lány nyihogó nevetéssel jutalmazta Mickey-t.
– Örülök, hogy ez a véleménye.
Mickey megnyalta húsos ajkát. Ez a tyúk igazán tutajos. Szívesen
nyomná a durungját a két jókora dudája közé, hogy ott süljön el.
– Hívjon föl egyszer a stúdióban. Talán tudok segíteni.
– Föltétlenül, Mickey.
Cooper megcsókolta Abigaile mindkét orcáját.
– Kellemes vacsora volt, Abby, kösz – mondta, bár nem így
gondolta.
– Meg kell ismételnünk – pihegte Abigaile, aki mindig boldog volt,
ha vendégül láthatta Coopert.
– Föltétlenül – bólintott Cooper, és közben azt gondolta: soha!
Karon fogta, és kivezette a házból Veronicát. – Ne haragudj ezért –
mondta halkan a lánynak, amíg a kocsira vártak.
– Biztos vagyok benne, hogy kárpótolni akarsz érte – dorombolta
kihívóan Veronica.
– De mennyire – vágta rá automatikusan Cooper, bár egyre csak
Venusra gondolt. Nagyon kiborította, hogy Johnny Romanóval
látta.
Veronica lakásához hajtott, kiszállt a kocsiból, bekísérte a lányt.
A liftben a lány egyszerre csak letámadta, a falhoz szorította, és
csókolni kezdte a világ legtalálékonyabb nyelvével. Amindenit, de
erős ez!
Coopert váratlanul érte a fordulat, mert ő szokott kezdeményezni.
– Álljon meg a menet – tiltakozott, mert a lány keze máris siklott
lefelé, és a hímvesszőjét simogatta. – Ne ragadtassuk el magunkat!
 – Ne kéresd magad, Cooper – kutakodott a férfi bal fülében
kalandos kedvű nyelvével a lány. – Ismerem a híred. A lányok alig
várják a beszámolómat.
– Milyen lányok?
Mély, rekedt nevetés.
– Van egy kis szupermodell klubunk. Versenyzünk, hogy ki
kettyint több milliárdossal és filmsztárral.
– Lenyűgöző – mondta gúnyosan Cooper.
– Nem – markolta keményen a férfi fütykösét a lány. az, ami
lenyűgöző.
És mielőtt Cooper megnyikkanhatott volna, megnyomta a lift
„stop” gombját, s amint a felvonó megállt, sietősen oldozni kezdte
Cooper övét.
Cooper úgy érezte magát, mint az a lány, akit a fiúja lerohan. Mi
ez? Nemi erőszak? Hol vagy, Venus, amikor szükségem lenne rád?
Mire észbe kapott, Veronica már ledolgozta róla a nadrágot, és a
gatyájánál tartott.
Cooper arra gondolt, hogy bármelyik pillanatban hívhatják a liftet,
az ajtó kinyílik, és ő ott áll…
– Gyerünk a lakásodba – mondta.
– Itt akarom – zihált Veronika. Közben lehúzta a ruháján a cipzárt,
s a ruha lehullt magas, vékony testéről.
A világ leghíresebb fehémemű-modellje nem viselt fehérneműt.
Magas volt, a bőre sima, a puncija borotvált, a mellbimbója kiálló. És
nagyon-nagyon meztelen volt.
– Ezt csókold – nyomta Cooper szájába az egyik mellét. –
Csókold, szívd, gyerünk, te híres szerető, mutasd meg, mit tudsz!
– És akkor fölkerülhetek a listádra a milliárdosok és filmsztárok
közé? – nyögte Cooper, szájában a lány mellével.
– Lehet, hogy te leszel a listavezető – karolta át hosszú lábával a
férfi derekát Veronica, miközben megpróbálta a férfit magába
ügyeskedni.
– Biztosan nincs a liftben biztonsági kamera? – kérdezte immár
lekonyulóban Cooper.
– Csak folytasd, bébi – bíztatta torokhangján Veronica. – Vágj
alám, vágj alám alaposan!
Egy álló numera – éppen ehhez volt kedve.
 Vajon mit csinálhat most Venus? Ott van még Johnny hírhedt
limuzinjában? És Johnny pezsgővel itatja, és azzal a dumával eteti,
hogy ő a világ legszexibb nője?
Johnnynál mindig kilóg a lóláb, Venus nem dőlhet be az elcsépelt
szövegének.
Amint Venusra gondolt, a fütyköse teljesen lekókadt, és kicsúszott
Veronicából, akinek, ez csöppet sem tetszett.
– Mi van? – zörrent Cooperra, mint valami kiképző őrmester.
Jóságos ég, Cooper nem akarta, hogy Veronica elhíresztelje a
szupermodellek között, hogy ő tehetetlen.
– Liftben nem megy… túlságosan nyilvános – magyarázta. – Nem
az én világom.
– Engem viszont izgat a nyilvános szex – mondta Veronica, aztán
kinyújtotta extra-hosszú nyelvét, kígyóként bűvölte a férfit. – Egyszer
a fehér ház mosdójában csináltam. Senki sem tudta.
– Kivéve az elnököt – tréfált Cooper. Veronica nem értette félre a
viccet.
– Nézzük csak, rá tudlak-e venni, hogy legyőzd a lift-iszonyodat –
térdelt le a lány, és a szájába vette Cooper hímvesszőjét, méghozzá
a golyóval együtt.
Ettől Cooper ideges lett, nem hogy kanos. És egyre jobban
zsugorodott. Sosem látott még ekkora szájat, mint Veronicáé.
– Ez nem fog menni – mondta, és megpróbálta becses tojásait
kiszedni a lány szájából, mielőtt összeroppantja őket.
– Nem izgatlak föl, Cooper? – kérdezte mély, barna hangon a
lány.
– Amerikában minden férfi engem kíván. Átlapozzák a
katalógusomat, aztán rápillantanak a kövér feleségükre és… „Ah,
Veronica… álmaim asszonya. A számban akarom érezni a melled, a
nyelvemet a kis pinádban.”
– Az a baj, hogy nekem nincs otthon kövér feleségem – húzta föl
sietősen a nadrágját Cooper. – Innom kell valamit – mondta
rekedten.
– Ó, szóval csak akkor áll föl, ha iszol, így állunk? – komiszkodott
Veronica.
Cooper egyre jobban utálta ezt a nőt. A külleme ellenére nem volt
benne semmi nőies.
 – Venus Maria volt a feleségem – mondta. – Vagyis még most is
az. Csak külön élünk.
– Alacsonyabb, mint gondoltam.
– Egészen különleges asszony.
– Akkor miért váltatok külön?
Jó kérdés.
Valaki fölkiabált a liftaknában. – Elakadtak?
Veronica higgadtan lépett bele a ruhájába.
– Húzd föl a zipzárt – parancsolta.
Cooper engedelmeskedett, és elindította a liftet. Veronica
lesimította a ruháját.
– Hány éves vagy, Cooper? – kérdezte.
– Azt mindenki tudja – felelte rezzenéstelenül mosolyogva
Cooper, bár magában dühöngött, hogy a nő ilyesmit mer kérdezni
tőle.
– Hmm… – hümmögött bölcsen Veronica. – Talán szükséged
lenne egy kis tesztoszteronra. Ribanc!
– Amikor a feleségemmel vagyok, nincs rá szükségem – törölte le
a lány pofájáról a mosolyt Cooper.

A társaságból már csak Abigaile és Mickey, Donna és George, a

részeg Jeff és az ideges Leslie maradt együtt. Leslie már fél órája
menni akart, de Jeff nem mozdult. Arcán ostoba vigyorral terült el az
egyik pamlagon.
– Tudod, Mickey – motyogta –, szeretnék hamarosan
producerként próbálkozni.
Előbb megtanulhatnál játszani, gondolta gúnyosan Mickey.
Semmit sem utált jobban, mint a jóképű fickók seregét, akik azzal az
elképzeléssel érkeztek Hollywoodba, hogy színész, producer vagy
rendező lehet belőlük. Ez a Jeff gyerek tipikus vesztes volt.
Valakinek beszélnie kéne Leslie fejével.
– Hol lehetnek a gyerekek? – kérdezte Donna, aztán vékony,
rosszalló vonal maradt csak festett ajka helyén.
– Nemtom – felelte Mickey. Őt nem igazán izgatta a dolog. –
Talán hosszabb a film, mint gondolták.
 – Csalódott vagyok – mondta Donna, hiába nézett rá George
intőn.
– Aztán miért? – kérdezte Mickey.
– Meghívták Santót ide vacsorára, aztán moziba küldték. Nem
udvarias dolog.
– A srácok nem szeretnek ilyen hozzánk hasonló vénségekkel
ücsörögni – legyintett Mickey. – Tabitha vigyáz a fiacskájára.
– Arra nem kell vigyázni – felelte dacosan Donna. – De rossz útra
sem kell vinni.
– Ezt hogy érti? – csattant föl Abigaile. – Az ő lányát ugyan senki
se kritizálja – Santo jó gyerek – mondta Donna – Arra céloz talán,
hogy Tabitha rossz hatással lenne rá? – kérdezte pikírten Abigaile.
– Talán nem ártana hazatelefonálnom – jegyezte meg George.
– Tedd azt – próbált uralkodni a neheztelésén Donna.
– Használja a bár mögötti telefont – javasolta Mickey. Leslie
fölállt, hogy a mosdóba induljon.
– Beszélhetnék veled, drágám? – követte az előszobába Mickey.
– Persze, Mickey – felelte Leslie. Teljesen magába roskadt,
amikor
Cooper távozott azzal a vigonya égimeszelővel azokkal a
szilikonozott dudákkal.
– Fáradtnak látszol – mondta Mickey. – Gondolod?
– Tudod, Leslie – fogta át a lány vállát Mickey –, a filmcsillagnak
mindig.ragyognia kell. Ki ez a hülye, akit magaddal hoztál? – Jeff?
– Mit akarsz ettől a balfácántól. Talán olyan jó numera? Mert
találok én neked olyan pasit, aki sokkal jobb az ágyban, és még
esze is van.
– Nagyon rossz néven veszem, ha a magánéletembe avatkozol,
Mickey – húzta föl az orrát a lány. – Lehet, hogy nálad forgatok, de
ez még nem jogosít föl rá, hogy beleszólj a magánügyeimbe.
– Kicsikém – monda türelmesen Mickey csak ki akarlak kissé
okosítani. Sose élj együtt színésszel. Öntelt barmok. De nyilván te is
rájöttél már.
– Nézd, elismerem, hogy Jeff ma este kissé, hm… jókedvű. De
csupán azért, mert itt lehet.
– Azt elhiszem – horkant föl Mickey.
 – Különben kár aggódnod, Mickey – nem akarok vele maradni.
Csak használom, ahogyan ti, férfiak szoktátok a nőket.
– Soha életemben – nem tettem ilyesmit – háborgott Mickey.
Persze, hogy nem gondolta Leslie. És milyen volt az azon a
kanmurin, amikor az egyik lányt az asztalra állítottad széttett lábbal,
és a lába közül etted a tortát a fiúk mulattatására?
– És most úgyis haza viszem – mondta Leslie. – Jut eszembe,
Mickey. Van egy Ötletem. – Halljuk.
– Nem lenne Cooper isteni a Gengszterekben!?
– A szerepek már ki vannak osztva, Leslie.
– Tudom — felelte csillogó szemmel a lány. – De el tudod
képzelni? Cooper Turner a Gengszterekben Johnny Romanóval és
velem. Micsoda csapat!
– Nem most fejeztél be éppen egy filmet Cooperral?
– De igen, és nagyszerű lesz. Miért nem keresel kettőnknek egy
forgatókönyvet? Szenzációsak vagyunk együtt a vásznon.
– Egén – bólogatott Mickey. Éppen ez az a kibúvó, amelyre
szüksége van. – Nem rossz ötlet. Ha találnék valamit, szívesebben
csinálnád azt, mint a Gengsztereket?
– Igen – felelte a lány. – Ha Cooperral dolgozhatok.
– Egy bájos, romantikus vígjátékhoz mit szólnál?
– Tökéletes.
– Körülnézek, bébi. Gyere holnap délben a stúdióba. – Boldogan,
Mickey.
– De most vidd haza a balfácánt. Nem szeretném, ha lehányná a
pamlagomat.

– Szól a telefon – motyogta kábán Tabitha. Mindketten Santo

ágyán hevertek totálisan belőve.
Miután átmentek Santóékhoz, és elszívtak közösen még egy
mariskás cigit, Tabitha felfedezőútra indult a fiú szobájában, és
valami erősebbért kunyerált.
Santónak eszébe jutott a Mohammedtől vett heroin.
– A csajok csípik – mondta akkor Mohammed. Tabitha pedig lány
volt. Durcás kis dudái szinte átszakították vékony anyagból készült
alig-pólóját. Santo szívesen megtapogatta volna, hiszen sosem
fogdosott még elven lányt. így aztán elszívták a heroint is, és
gyönyörű, kék felhőben lebegtek a világ fölött.
Santón kitört a jóság. Minden szép volt, Santo boldognak érezte
magát. Tabitha szintúgy.
Annyira derűsnek és nyugodtnak érezték magukat, hogy a
legtermészetesebb volt, hogy levetették a ruhadarabjaikat, és
kacagva dobálóztak velük.
Santo egyre Venusra gondolt a partin, a kék szemére, a szőke
hajára meg a testére abban a merész ruhában. Amint meztelenre
vetkőzött, és lepillantott, alig tudta elhinni, annyira kemény volt. A dió
verője úgy állt, mint a kilövésre váró rakéta.
Még észbe se kapott, amikor Tabitha az ölébe pattant, és már
ment is a hóka-móka.
A lány gyorsan mozgott, mintha lovagolna. Santo csak a durcás
kis didkóit látta meg a föl-le táncoló köldökgyűrűjét. Őrjítő élmény
volt.
Amikor a lány lehemperedett, mindketten fékezhetetlen
nevetésben törtek ki, hemperegtek az ágyon.
Santónak eszébe jutott, mi lenne, ha megmutatná a lánynak a
gyűjteményét, talán fölolvasna néhányat a Venushoz írott leveleiből,
amelyeket gondosan lemásolt.
Valami azt súgta, Tabitha bizonyára féltékeny lenne. Nem lenne
jó, ha Tabitha és Venus összevesznének rajta.
– Egészen jó vagy, Santo – nyújtózott el kéjesen Tabitha.
– Csinálnunk kéne máskor is. – Amikor csak akarod. – Éhen
halok – ugrott föl az ágyról a lány.
Pucéran leszaladtak a konyhába, és kifosztották a hűtőszekrényt.
Szerencsére a személyzet éjszakára a külön szállásra távozott már,
túl a fürdőházon.
– Hol a szüleid hálószobája?
Santo bevitte a lányt Donna hálószobájába. Tabitha a hatalmas,
régimódi, négyoszlopos ágy közepére dobta magát, a hímzett
bársonypámákkal dobálta Santót, és sikongva nevetett.
– Hogy teszünk itt rendet? – ijedt meg egy pillanatra a fiú. -Anyu
rá fog jönni, hogy a szobájában voltunk.
 – Kit érdekel? – legyintett Tabitha. – Gyere ide. Csináljuk újra, az
ő ágyában.
Santót nem nagyon kellett rábeszélni.
De immár ismét Santo szobájában voltak,.és csörgött a telefon. –
Ne törődj vele – markolta meg a lány hegyes kis mellét Santo. –
Biztos?
– Mutatni akarok valamit.
– Mit? Santo fölkelt, és a bezárt gardróbjához ment.
– Mit? – türelmetlenkedett Tabitha.
Santo kinyitotta az ajtót, és benyúlt leghátulra, és előhúzta a
legújabb kincsét.
– Jóságos ég! – kiáltott föl a lány. – Ez ám a puska!
– Azért ilyen nagy, hogy könnyebben megölhessem őket vele –
röhögött eszelősen a fiú.
– Mi? – pislogott Tabitha.
– Nemsokára – dicsekedett Santo – szétlövöm azt a rohadt
fejüket!
 55. FEJEZET
Johnny Romano nem volt olyan erőszakos, mint Venus gondolta.
Amikor visszautasította a meghívást, Johnny békésen tudomásul
vette. A limuzin most Venus háza előtt állt.
– Meg kell mondanom, határozottan földob, hogy te csinálod a
filmet – ropogtatta hosszú, meglepően elegáns ujjait Johnny.
– Engem is – mondta Venus. Nem kerülte el a figyelmét a férfi
jókora gyémántos kisujj-gyűrűje és a hozzá illő, szintén
gyémántokkal kirakott karkötő. Johnny minimum fél millió dollár
értékű brillt viselt. – A forgatókönyv briliáns, isteni leszel benne.
Bármilyen nagy sztár volt is Johnny, változatlanul szerette a
bókokat.
– Gondolod? – aggodalmaskodott.
– Meggyőződésem.
– Tudod, szerződtettem egy színész mesterség tanárt – mesélte
kisfiús lelkesedéssel Johnny. – Ne nevess ki! A fickó hetente kétszer
jár hozzám. DeNiróval is dolgozott már.
– Okosan teszed, Johnny. Az ember sosem tudhat a szakmáról
eleget.
– Luckynak köszönhetem, hogy egyenesbe hozta a pályámat.
– Hogyhogy?
– Emlékszel, mi minden történt, amikor átvette a Panthert?
– Hogy felejthetném el? Álruhás titkárnőből egyetlen gyors
húzással lett stúdióvezető.
– Akkoriban szemét filmeket csináltam. Erőszak. Szex. Lucky
„anyabaszó” filmeknek nevezte őket, mert az egész szövegem
mindig ebből állt! Nagyon sok pénzt hoztak, de Lucky rámutatott,
hogy sosem voltam bennük hős. „Légy hős” – mondta nekem – „a
közönségnek az kell.” És a mindenségit, igaza volt.
– Előnyödre volt, Johnny. A leghasznosabb a világon, ha az
ember fejlődni tud.
Johnny közelebb húzódott a lányhoz.
– Jól érezted magad ma este, bébi? – Kellemes volt.
– Nem zavart látni az uradat azzal az érzéki bestiával?
– Végeztem Cooperral.
– Az ő baja. – A combja már Venusét súrolta. – Számomra
szerencse.
 – De erőlködj, Johnny – húzódott el Venus.
– Mesélek neked valami mulatságosat. – Igen?
– Veronica azelőtt férfi volt.
– Ne hülyéskedj!
– Svédországban ismertem meg, amikor ott pincérkedtem.
Akkoriban esett át a műtéten. Becs szóra – nevetett Johnny. –
Cooper sosem fog rájönni.
– Komisz vagy, tudod. Miért nem árulod el neki?
– Elrontsak egy ilyen szép románcot? Szó sem lehet róla. –
Johnny ismét nevetett. – Láttam viszont, hogy Mickey egész este
nem akart leszállni rólad.
– Viszket rám a farka, mit csináljak?
– Tudod, bébi, te aztán mindig fején találod a szöget.
– Ez a sikerem titka – mosolygott magabiztosan Venus. – És
most, Johnny, hálás lennék, ha kiszállhatnék a kocsidból.
Johnny engedelmeskedett, és erőszakoskodás nélkül jó éjszakát
kívánt.
Venus megkönnyebbült. Nem lett volna kedve verekedni holmi
szerelmi lázban égő latin filmsztárral.
Odabenn először is lehallgatta az üzenetrögzítőjét. Rodriguez
siránkozott, hogy látni szeretné, Ron hangja-viszont boldog volt.
– Megfogadtam a tanácsodat, kedvesem – mondta Ron. –
Elköltözöm.
Azt nem közölte, hová, másként Venus visszahívta volna.
Venus elindult hófehér öltözője felé, útközben lépett kitűzvörös
ruhájából.
Megszólalt a telefon. Azt remélte, Ron az, így rohant a
hálószobába, hogy fölvegye. – Szia, itt Cooper.
– Ó… szia.
– Naaagyon szexi voltál ma este.
– Mit akarsz, Coop? – ült le az ágy szélére Venus. Vajon
megtudta-e Cooper az igazságot Veronicáról? – Csak hallani
akartam a hangod.
– Ez nem túlságosan eredeti. – Mostanában nincsenek ötleteim.
– Neked? Mindig vannak! – Gondolkodtam…
– Miről?
– Hát hogy milyen nagyszerű volt a házasságunk.
 – Hogy mondhatsz ilyet, amikor mániád volt, hogy minéltöbb
trófeát szerezz?
– Tudom – mondta bűnbánóan a férfi. – Egész életembenazt
csináltam, ami nekem tetszett, és a nők mindig belementek a
játékba. Aztán megismertelek, megszerettelek, feleségül vettelek.
Nem gondoltam, hogy meg kéne változnom. Önző és ostoba voltam.
Most már látom, hogy nagy hibát követtem el.
– Mi történt? Nem jött be a numera a modellel? Nem álltkötélnek?
– Nagyon is akarta. Én nem akartam.
– Hihetetlen – csóválta a fejét Venus. Nem akarta elrontani
Cooper estéjét Johnny sztorijával.
– És veled mi történt? Rád mászott Johnny a kocsiban? Tudod,
azzal szokott dicsekedni a haverjainak, hogy egy lány beülhessen a
limuzinja hátsó ülésére, annak furulyázás azára.
– Ismerhetnél. – Átmehetek hozzád? – Minek?
– Beszélgetni… csak beszélgetni. Ígérem, más nem lesz. Venus
tudta, hogy nemet kellene mondania, de elgyöngült. Cooper
kihasználta a csöndet.
– Micsoda véletlen! – mondta. – Itt vagyok a sarkon.
– Oké – mondta a józan esze ellenére Venus. – Gyere.

Johnny Romano limuzinjában a Sunseten cirkált. Kényelmesen

elterpeszkedett, a kocsi telefonján Leslie-vel csevegett.
A lány hordozható készülékén beszélt, közben Jeffet nézte. A fiú
felöltözve horkolt az ágy közepén, mint valami fölpuffadt disznó.
Nagyon romantikus látványt nyújtott.
– Megadtad a számod, hát gondoltam, fölhívlak – mondta Johnny.
– Tudod, azon járt az eszem, vajon mit csinálhatsz éppen. – Hol
van Venus?
– Miért lennék Venusszal, amikor tudom a te számodat, bébi? –
dobta be a legcsábosabb macho hangját Johnny. – Nem innál velem
egyet? Jeff fölhorkant, odébb hempergett, dőlt belőle a piaszag.
Leslie Cooperra gondolt. Bizonyára éppen jól érzi magát azzal a
lófogú égimeszelővel. Elszomorodott. Egész életében Coopert
szerette, és néhány csodálatos héten át a férfi az övé volt – de most
már nem kell neki. Igazán nem szép dolog.
 – Öt percen belül föl tudlak venni – mondta Johnny. – Csak
mondd meg, hová irányítsam, a limuzint, és bébi, ígérem, ott leszek.

Alex egyenesen Lucky tengerparti házához hajtott. Biztonsági őr

állította meg a kapuban.
– Jó estét, Mr. Woods – mondta udvariasan. – Ms. Santangelo
említette, hogy számít az esetleges látogatására.
– Említette? Helyes.
– De hozzátette, hogy nem szeretné, ha zavarnák.
– Nem hagyott nekem üzenetet?
– Ms. Santangelo azt üzeni, hogy holnap beszél önnel, Mr.
Woods, és kéri hogy ma éjjel ne hívja.
– Ó… remek… oké.
Alex visszaült a kocsijába. Haragudott Luckyra, amiért szórakozik
vele. Az egyik pillanatban minden titkát megosztja vele. A másikban
úgy bánik vele, mint valami vadidegennel. Megérti, hogy Luckynak
problémái vannak, de miért nem engedi, hogy segítsen?
Útban hazafelé valami ismeretlen érzés kavargott benne. Ez
lenne a szerelem? Mert ha ez a szerelem, hát eléggé szar érzés.
Elhatározta, hogy összeszedi magát, elfelejti Lucky Santangelot,
és arra koncentrál, amihez a legjobban ért. A filmcsinálásra.

Az őr megvárta, amíg Alex elhajt, aztán hívta Luckyt.

– Mr. Woods járt itt. Közöltem vele, hogy majd holnap fölhívja. –
Köszönöm, Enrico – mondta Lucky.
Helyesen jártál el, mondta magának. Nem szabad Alexet
bátorítanod. Túlságosan közel kerül hozzád, pedig nem ezt akarod.
Ült az ágyán, kezébe vette Lennie ezüstkeretes fényképét.
Nagyon hiányzott. A mosolya, a társasága, a szerelme, a
csevegése.
Senki sem pótolhatja. Legalábbis egyelőre.

☆
 – A házunk nem felel – tette le a kagylót George. – Talán
okosabb, ha otthon várjuk meg Santot.
– Egyetértek – nézett dühösen Mickey-re Donna. – Bárcsak
megkérdezett volna, mielőtt elküldte a fiamat a lányával.
– Azt hittem, szívességet teszek a gyerekeknek – vont vállat
Mickey. – Honnan tudhattam volna, hogy nem jönnek meg időben?
– Hamarosan befutnak – mondta Abigaile. – Tabitha nagyon
megbízható.
– Igen, a megjelenéséből ítélve valóban nagyon megbízható lehet
– mondta maró gúnnyal Donna.
– Tessék? – kapta föl a fejét sértődötten Abigaile.
– Komolyan engedi, hogy a lánya ilyen öltözékben kimenjen az
utcára? – kérdezte Donna.
– De legalább nem kövér, mint a disznó – vágott vissza Abigaile,
azzal sem törődve, hogy Mickey megharagszik.
Mickey gyorsan közbelépett. Oldalba bökte a nejét, hogy fogja be
a száját.
– Bármelyik percben itt lehetnek – mondta. – És mihelyt
megjöttek, személyesen fuvarozom haza Santót. Minden rendben
lesz.
Donna sötét pillantást vetett Mickey-re. Hogy merte elzavarni az ő
fiát, mert nem látta szívesen annál az unalmas asztalánál? Gyűlölte
Stolliékat. Elhatározta, hogy rögtön kirúgja Mickey-t, mihelyt talál
valakit a helyére. Az egész este katasztrofálisan sikerült.
A limuzinjuk a kocsibehajtón állt. Donna odavonult, és várta, hogy
a sofőr kiugorjék, és kinyissa neki az ajtót.
A fickó nem mozdult, a kormánykerékre dőlve aludt. Donna
bosszúsan csóválta a fejét, George megkocogtatta a kocsi ablakát.
Semmi. George erre kinyitotta a sofőrülés ajtaját, mire John Fardo
kizuhant a flaszterre.
– Jaj, Istenem! – sikoltotta Donna.
George a férfi fölél hajolt, a pulzusát kereste. Szerencsére a fickó
még lélegzett.
– Hívj segítséget – mondta rekedten George.
Donna visszasietett Stolliék ajtajához, becsöngetett. Mickey
nyitott ajtót.
 – A sofőrünk rosszul van – mondta Donna. – Hívja a mentőket.
Mickey kilépett az ajtón.
– Szerintem részeg – nézett végig a földön fekvő alakon.
John Fardo fölnyögött, fokozatosan kezdett magához térni.
– Jól van, John? – kérdezte Donna.
– Egén, egen, jól vagyok… jól – motyogta zavartan a férfi.
Csak arra emlékezett, hogy valaki kirángatta a kocsiból,
agybafőbe verte, aztán visszalökte a kormány mögé, de még
mondott valamit.
– Eszedbe ne jusson még egyszer kikezdeni a Santangelokkal.
Ezután Fardo valószínűleg elájult.
Most összeszedte minden erejét, és nagy nehezen
föltápászkodott.
– Elnézést, Mrs. Landsman… nemtom, mi történt. Asszem… hm.,
elestem. – Elesett? – kérdezte fensőbbségesen a nő.
Fardo csak abban bízott, hogy a félhomályban nem veszik észre,
hogy földagadt a képe.
– De már jól vagyok. Hadd vigyem haza önöket.
Landsmanék beszálltak a kocsiba.
Mickey vállat vont, és bement a házba.
– Részeg a sofőrjük – informálta a már fölfelé tartóAbigaile-t. –
Szerinted hogy sikerült a parti? – fordult vissza az asszony.
– Pompásan, de nálad ez mindig így van – indult föl a lépcsőn a
felesége után Mickey.
– Ugyan mit tudsz te? – felelte sértődötten Abigaile. – Hiszen
egész este csak Venus dudáit bámultad.
– Szívem, csak nem vagy féltékeny rám és Venusra? Venus
egyszerűen a stúdióm szerződésében áll.
– Túlságosan sokat foglalkoztál vele, Mickey. Mert nem tisztelsz
eléggé.
– A színésznőknek muszáj hízelegni.
– Hah! – horkant föl Abigaile, és megállt egy pillanatra.
Mickey belemarkolt a fenekébe.
– Gyere, szívi – bűvölte a nejét. – Tudod, hogy számomra más nő
nem létezik.

☆
 A házukhoz közeledve Donna először Tabitha BMW-jét pillantotta
meg a kocsibehajtón.
– Hála Istennek, itt vannak – mondta George-nak. – Márkezdtem
aggódni.
– Santo tizenhat éves, Donna. Túlságosan sokat aggódsz érte.
Fegyelmezni kéne inkább, nem babusgatni.
– De miért hozta ide Tabithát? – tűnődött Donna, aztán nyomban
válaszolt a saját kérdésére. – Biztosan azért, mert azok az ostoba
Stolliék éreztették vele, hogy nem szívesen látott vendég, a
vacsorájukon. Santo fölizgatta magát.
Az lenne aztán a csoda, gondolta George. Donnának sejtelme
sincs, miféle elkényeztetett szörnyeteget nevel.
Beléptek a házba.
– Santo! – kiáltotta Donna már az előszobába, és fölkattintotta a
villanyt.
– Biztosan Santo szobájában vannak – mondta George. – De
miért vitte föl oda azt a lányt? – kérdezte Donna.
Mit képzelsz, miért? gondolta George, és belépett a felesége után
a magánliftbe.
– Elképesztő, hogy meghívták ma estére Lucky Santangelot –
fortyogott Donna. – Mickey-nek elment a józan esze. Mostantól
nagyon oda fogok rá figyelni.
– Helyes, drágám – simult George Donnához a kicsi, de fényűző
liftben.
Santo szobájának ajtaja csukva volt. – Kopogj – tanácsolta
George.
– Miért? – tárta ki az ajtót Donna. – Ez az én házam.
Santo belőve terült el az ágyon. Keresztben rajta félmeztelenül a
szintén totális kábulatba merült Tabitha. A rendetlen szobában
harsogott a rap. Az éjjeliszekrényen egy félig elfogyasztott pizza, egy
tálnyi szétszóródott pattogatott kukorica, fél kábítószeres cigaretta,
és a legszélén, félig a levegőben szinte egy üres whiskysüveg.
– Jaj, Istenem! – jajdult föl Donna. – Mit csinált ez a ribanc az én
kisbabámmal?
 56. FEJEZET
Lucky magával vitte Boogie-t a találkozóra Sarával, akinek át
kellett adnia a pénzt. AHard Rockban találkoztak, ahol Sara a
legutóbb otthonosan érezte magát. Sara becsörtetett, leült, és
nyomban rendelt egy dupla sajtburgert.
– Csak ilyenkor szokott enni? – kérdezte Lucky..
– Pompás étvágyam van – felelte Sara, s amint a burger megjött,
akkorát harapott belőle, hogy más nem is fért volna a szájába. –
Oké, hogy csináljuk? – kérdezte, miután lenyelte a falatot. – Meg köll
kapnom a lovettát, csak aztán adom oda a kazettát.
– Kijön velem a kocsimba, ahol van VHS-lejátszóm – mondta
Lucky. – Lejátsszuk a kazettát, és ha valóban az van rajta, amit
állított, megkapja a pénzét. Ilyen egyszerű.
– Na ja, nagyon egyszerű – vigyorodott Sara, és gyanakodva
nézte Luckyt. – Honnan tudjam, nem rabolnak-e el? Hogy eladjanak
fehér rabszolgának vagy ilyesmi?
– Meg kell bíznia bennem – felelte higgadtan Lucky. Nem tudta
eldönteni, vajon kábszeres-e a lány, hiszen meglehetősen őrülten
viselkedett.
– Én nem bízok senkibe’ – mondta Sara, büszkén a
ravaszságára. – Mindenkit csak a maga dolga érdekel.
– Ha kell a pénz, kénytelen lesz – felelte hűvösen a lány.
– Ez ki? – bökött durván Boogie-ra a lány.
– A munkatársam.
Sara összehúzta a szemét.
– Honnan tudhatom, nem akar-e csinálni velem valamit? Lucky
kezdte elveszíteni a türelmét.
– Kell a pénz, vagy sem? – kérdezte kurtán.
– Oké, oké – mondta gyorsan a lány. Nem akarta elpuskázni. –
Hol a kocsija?
– Odakinn.
– Azt azért megmondom – kezdte ravasz képpel Sara –, hogy a
barátnőm tudja, hol vagyok. Ha egy órán belül nem leszek otthon,
hívja a zsarukat.
– Nagyon okos – mondta szárazon Lucky. – Örülök, hogy képes
megvédeni magát.
Kimentek a várakozó limuzinhoz.
 – Tök jó – nézett végig a hosszú járgányon Sara. – Tudja –
kezdett csacsogni, miközben beszállt –, volt egy kliensem… vagyis
barátom. Odajött a masszázsszalon elé azzal a dög nagy
limuzinjával, és nagyon személyes masszázst kért a hátsó ülésen,
miközben a sofőr furikázott velünk a városban. Annak a nagy, vén
dög kocsinak fekete ablakai voltak, így senki se láthatott be. De a
fickó néha kinyitotta azt az üveg izét, hogy a sofőr beleshessen.
Nem csíptem a dolgot, de a vén fasz jól fizetett.
Miért éppen ezzel a nyomorult kislánnyal hozta magára a bajt
Morton? Csöppet sem illettek össze.
– Morton tud ezekről a korábbi kalandjairól?
Sara hisztérikusan nevetett.
– Morty azt hiszi, én csak masszíroztam abban a szalonban.
Lucky betette a kazettát a készülékbe. A kép egy pillanat múlva
kivilágosodott.
Lucky a képernyőre meredt. Mortont látta Sara hálószobájában,
amint mellényes öltönyben ül a lány ágyának szélén. Belép Sara,
diáklánynak öltözve.
Sara: Szia, apucika.
Morton: Jó kislány voltál ma az iskolában?
Sara: Nagyon jó, apuci. Morton: Biztosan? Sara: Igen, apuci.
Morton: Gyere, ülj az ölembe, és mesélj el mindent.
Sara: Azért egy kicsit rosszalkodtam… Morton: Elfenekelést
érdemelsz?
Sara: Nem tudom apuci. És tejó fiú voltál ma az irodában?
Morton: Nem, én is rosszalkodtam. Sara: Akkor én fenekellek el
téged.
És így tovább. Lucky szinte transzba nézte. Tudatában volt, hogy
egyes férfiak csak akkor képesek fölizgulni, ha kiélhetik fantáziáikat,
ám ő ezt betegesnek tartotta. Miért nem elegendő a normális szex?
Kinek kellenek fantáziák és kellékek?
Amikor Morton vetkőzni kezdett, kikapcsolta a készüléket.
– Oké, eleget láttam. – Kinyitotta az ablakot, és kiszólt a kint
várakozó Boogie-nak. – Adja oda neki a pénzt, és menjünk.
Sara kiszállt a kocsiból, szerencsétlenül állt a járdán. Boogie a
kezébe nyomott egy papírtasakot.
– Tessék – mondta. – Meg akarja számolni?
 Sara elmarta a tasakot, és izgatottan belekukucskált. – Ennyi?
– Ennyi – mondta Lucky. – Tegye a pénzt széfbe, és menjen
haza. Mortonnak egy szót se.
– Nem fogja megtudni? – kérdezte Sara.
– De lehet – mondta Lucky. – A legutóbb azonban ez sem zavarta
sem magát, sem őt. Még mindig ő fizeti a maga lakbérét.
– A pénzből lelépünk a barátnőmmel – árulta el Sara. – Elegem
van L. A.-ből. Ha tudná, miféle agybetegek jártak a
masszázsszalonba. Mindig játszani akartak. És a legtöbbjüknek az
volt a mániája, hogy tízéves kislányt játsszak neki.
– Kíméljen meg a részletektől – mondta Lucky.
– Hát akkor – szorította magához a tasakot Sara –, szerencsét
próbálunk Vegasban. Én meg a barátnőm. Ha szolgálhatok még
valamivel… van telefonja?
– Ne féljen, Sara, ha szükségem lesz valamire, meg fogom
találni. Boogie beszállt a kocsiba, és a limuzin elhajtott.

Santo George-ot okolta. Az anyja sosem büntette volna meg ilyen

kegyetlenül, ha George föl nem hergeli. Elvégre már tizenhat éves.
Ha a saját szobájában sem kettyinthet egy csajjal, ugyan mit
szabad?
George büntetések egész listájával állt elő, és Donna helyeselt
neki. Santo még sosem látta ilyen dühösnek az anyját. Donna arca
sápadt és feszült volt, alig bírt Santóra nézni.
1. Nincs Ferrari.
2. Nincs zsebpénz hat hétig. 3. Nincs semmiféle szórakozás
iskola után.
4.Nincs hitelkártya.
A büdös francba! Hiszen csak dugott egyet, nem az elnököt
gyilkolta meg.
Donna egy szót sem szólt, amíg George sorolta a büntetéseket.
– Ugyan már, mami – nyafogta Santo. – Nem csináltam semmi
rosszat.
– A kábítószer nagyon rossz – mondta vészjósló hangon George,
mintha valódi bűncselekményről lett volna szó. No persze, az is volt.
 – Édesanyád és én nem tűrünk semmiféle kábítószert a
házunkban. – Az ő házában – morogta Santo.
– Nem – botránkozott meg a fia viselkedésén Donna. – A ház
George háza is. És mindaddig ő foglalkozik az ügyeiddel, amíg
meg nem tanulsz tisztességesen viselkedni.
Santo alig tudta elhinni, hogy az anyja George pártját fogja.
Elképesztő. A hülye liba!
Aztán eltűnődött, vajon milyen büntetést kaphatott Tabitha, miután
érte jött az apja.
– Soha többé nem akarom a fiammal látni – hallotta akkor Donna
hangját, amint Mickey kicipelte Tabithát.
Miután George befejezte a kiabálást – Donna egyszer sem szólt a
férjére Santo a szobájába ment, komoran a számítógéphez ült, és
bámultan meredt a képernyőre. Nincs Ferrari.
Nincs zsebpénz.
Nincsenek kedvezmények.
Nincs tévé.
Szar az élet.
Santo teljesen össze volt zavarodva. Esze ágában sem volt
megdugni Tabithát, hiszen Venusnak tartogatta magát. Ez a
szörnyszülött Tabitha mindent elrontott.
És mi van, ha igaz, amit Tabitha beszélt? Ha Venus ócska ringyó
és kurva?
Egyszerre csak rájött, hogy ami történt, azért nem Tabitha a
felelős. Mindennek Venus az oka. Ha nem látta volna Venust Stolliék
partiján, és Tabitha nem mesélt volna róla olyanokat, ő sem lőtte
volna be magát annyira, hogy a végén azt sem tudta már, mit csinál.
Igen. Venus tehet róla, hogy nem kapja meg a Ferrarit. Az ő
bűne, hogy itt kell rohadnia a szobájában, és nem kap zsebpénzt, és
nem mehet sehová.
Venus tönkretette az életét, de ő majd gondoskodik róla, hogy
megfizessen érte.

– Neked hoztam – állt meg Venus mellett Cooper. Venus lustán

nyújtózkodott az ágyon.
 – Mit? – motyogta félálomban.
– Narancslé, mazsolás kétszersült, kávé, a lapok meg ez…
Venus nagy nehezen fölült. Cooper kezében ezüsttálcavolt, rajta
az említett dolgok. És mivel anyaszült meztelen volt, a tálca szélén
még egy „apró” ajándékot egyensúlyozott: szépen meredező
hímvesszőjét.
Venusból kitört a hisztérikus nevetés.
– Mit csinálsz? – ült föl.
– Semmit – felelte komoly képpel Cooper.
– Jaj nekem, mit művelek? – csóválta a fejét Venus, amint
megértette, hogy az éjszakát válófélben lévő férjével töltötte.
– Újra beleszeretsz talán a férjedbe? – bűvölte a lányt
ellenállhatatlan mosolyával Cooper.
– Jaj, ne… egyszer éppen elég volt. Kösz, Cooper. Igazán jópofa
vagy, de rájöttem, hogy nem vagy férjnek való.
– Hát ki csinál még neked reggelit? – kérdezte panaszosan
Cooper. – Hol kapsz még ilyen kiszolgálást?
– Hmmm… – mosolygott Venus. – Narancslé, mazsolás
kétszersült, kávé, álló fütykös… talán még egyszer végig kéne
gondolnom.
– Nézd – vette le a farkát a tálcáról Cooper, és leült az ágy
szélére. – Tudom, hogy amit csináltam, megbocsáthatatlan. Ha te
tettél volna hasonlót, bizonyára elhagytalak volna. De megtanultam a
leckét, és azt szeretném, ha együtt maradnánk.
– Hmmm… – mormolta kéjesen Venus.
– Az elmúlt éjjel Amerika egyik legkívánatosabb nőjével voltam.
És mi történt: Faképnél hagytam, és loholtam hozzád. – Ha! – ült
föl egészen Venus.
– Mit jelentsen ez a „ha”?
– Mr. Romano szerint – aki mindent tud –, Veronica átoperált férfi.
– Jézusom, Venus! Ez nevetséges. És nem igaz.
– Azt hiszem, mégis csak jól döntöttél, Coop – kuncogott Venus.
Cooper elkomorodott. Talán ez a magyarázat mégis a tegnap
történtekre? A túlélési ösztöne közbeszólt, és megmentette… Mitől
is?
– Mi ketten összetartozunk – folytatta a rábeszélést. Venus nem
fogja eltéríteni a szándékától. – Jól tudod.
 – Cooper – mondta komolyan Venus –, az új film, amelyet forgatni
kezdek nagyon fontos nekem, és…
– Hát nem volt különleges az éjszakánk? – szakította félbe
Cooper, és egyre bűvölte jégkék szemével. – Nem volt csodálatos?
Mi ketten együtt egészen rendkívüliek vagyunk, mindenki mondja.
Venus elmosolyodott a hihetetlenül kéjes éjszaka emlékétől.
– El kell ismernem, Coop, hogy páratlan a technikád…
– És esküszöm, mostantól senki más nem kaphat belőle rajtad
kívül.
Venus hinni akart a férfinak. Csakhogy mindezt mégis csak
Cooper Turner mondta, aki világ életében csapodár volt. Egyszer
ugyan próbálkozott vele… most legyen olyan bolond, hogy
megpróbálja újra?
De Cooper csak ütötte a vasat.
– Csak még egy lehetőséget kérek. Igazán, kincsem, tudod, hogy
igazam van.
Venus érezte, hogy gyöngül.
– Hát… találkozhatunk néha… mintha újra ismerkednénk
egymással.
– Azt hittem, az éjjel már sikerült megismerkednünk.
Venus ismét nevetett.
– Hát igen, és szívesen megismételném ma éjjel, holnap éjjel és
hajól mennek a dolgok… nos… idővel szóba jöhet az is, hogy megint
összeházasodunk.
– Megállapodtunk – vigyorodott el boldogan Cooper.
– És most megbocsáss – ugrott ki az ágyból Venus. – Beszélnem
kell az ügynökömmel.
– Szeretem, amikor komoly vagy – kapta el a lány karját Cooper,
és visszahúzta az ágyba.
Venus mosolygott… egye fene… nem hal bele, ha ad Coopernek
még egy lehetőséget.

Lucky kilépett a márványoszlop mögül, és elállta Morton Sharkey

útját a férfi Century City-beli irodaházában.
 – Szervusz, Morton — vette le Porsche napszemüvegét, és
fekete szemével Morton szemébe nézett.
Morton hátrahőkölt.
– Meglep, hogy itt látsz?
– Huh… Lucky. – Morton kis híján dadogott. – Ez aztán a… huh…
meglepetés. Mit keresel itt?
– Hozzád jöttem.
– Igazán? – kérdezte idegesen a férfi.
Lucky közelebb lépett a férfihoz.
– Amióta véghez vitted a kis puccsodat a Panthernél, képtelen
voltalak elérni. Pedig naponta hagytam üzenetet a titkárnődnél, hogy
sürgős, többször faxoltam is. Anyád nem tanított meg rá, hogy
illetlenség nem reagálni?
– Sajnálom, Lucky, de rendkívül sok dolgom volt.
– Eladtál, Morton – mondta egyszerűen Lucky. – És ez nincs
ínyemre.
Morton nyomban védekezni kezdett. – Azt tettem, ami a legjobb
volt. – Kinek? – kérdezte hidegen a lány. – Az üzleti tanácsadóm
voltál.
Te segítettél nekem megszerezni a Panthert, aztán hátba
támadtál, és kicsesztél velem. – Szünet. – Nem értem, Morton.
Persze csak akkor nem értem, ha nem kénysze-rített valaki erre az
etikátlan viselkedésre.
Morton a lift felé araszolt, távolodni próbált Luckytól.
– Huh, Lucky… hiszen még mindig a tiéd a Panther negyven
százaléka. Biztos vagyok benne, hogy Mickey irányításával a stúdió
hasznot fog hozni…
Lucky ismét elállta a férfi útját.
– Úgy, mint régen, mi? Te tudod a legjobban, hogy Mickey tette
tönkre a stúdiót.
– Megesik az ilyesmi’ – fordította el a fejét Morton. Szégyellt
Luckyra nézni. – Az üzlet az üzlet.
– Ostoba vagy, Morton – szűkült össze vészjóslón Lucky fekete
szeme. – Egyszerűen ostoba. Az első hibát akkor követted el,
amikor Donna Landsmannel szövetkeztél.
– Mrs. Landsman köztiszteletben álló üzletasszony.
 – Nem az. Csak hogy tudd: Mrs. Landsman Santino Bonnatti
özvegye.
Morton arcára kiült a rémület. – Miről beszélsz?
– Emlékszel a Bonnattikra? Annak idején sokat meséltem neked
róluk.
Morton némán meredt Luckyra. Hát ezért akarta Donna
Landsman annyira megszerezni a Panthert.
– Szerencsédre, jókedvemben vagyok – folytatta kedélyesen
Lucky. – Ezért lehetőséget adok neked, hogyjóvá tedd a hibádat. Az
ügyvédemmel meg fogsz állapodni. Eladod nekem az öt
százalékodat a Pantherból meg azokat a Panther részvényeidet,
amelyek a Conquest Beruházások tulajdonában vannak. Így ismét
az én kezemben lesz a részvények irányadó többsége. Aztán
eljátsszuk ugyanazt Donnával, amit ő játszott el velem. Te fogod
megszervezni. Ott ülök majd az irodámban, amikor bevezeted
Donnát, és közlöd vele, hogy ki van rúgva. És gondoskodj róla, hogy
vele legyen Mickey Stolli is. Személyesen akarom kirúgni a dagadt
disznót. – Ezt nem… nem tehetem – dadogta Morton.
– Dehogy nem, Morton. – Hosszú szünet. – Apropó, hogy van a
feleséged? És a gyerekek? – Újabb hosszú szünet. – Ha jól sejtem,
Donna még nem mutatta meg nekik a kazettát.
Morton elsápadt.
– Miféle kazettát?
– Morton, te jó üzletember vagy, de meg kell értened, hogy
amikor olyasvalakivel kezdesz, amilyen Donna – vagy amilyen én
vagyok –, labdába sem rúghatsz. Már nemcsak Donna tart a
markában a bűnöddel, de nálam is van egy kazetta.
– Jaj, Istenem! – nyögte Morton. – Kérlek, ne csináld ezt velem.
– Játssz a kezemre, Morton – mondta hűvösen Lucky –, és
gondoskodni fogok róla, hogy a kazetta összes példánya – az
eredeti is – megsemmisüljön. Ha nem teszed, nos… személyesen
teszek róla, hogy a feleséged lássa a kazettát, mert nagyon komisz
fiú voltál, és büntetést érdemelsz.
Morton szinte fizikailag is összeroskadt. – Jézuskám! Mit tettem?
– motyogta.
Lucky sóhajtva csóválta a fejét.
 – Hát nem érted? Rendes ember nem csalja a feleségét -kivált
nem egy tinédzser kurvával. Nem illik. A házasság szerződés. És az
én világomban a szerződésnek van jelentősége. ‘
Sarkon fordult, és faképnél hagyta a hamuszürke arcú Mortont.

Leslie Johnny Romanóval töltötte az éjszakát. Csak kora reggel

tért haza. A hálószobába belépve bosszúsan látta, hogy Jeff
ugyanúgy, teljesen felöltözve horkol az ágyon, ahogy hagyta. A
hülye azt sem érzékelte, hogy Leslie nem töltötte otthon az éjszakát.
Leslie a fürdőszobába ment, lezuhanyozott, fölöltözött, kifestette
magát. Aztán Jeff gardróbjába sietett, összecsomagolta a fiú összes
ruháját, és a bőröndöt az ajtóhoz cipelte.
Végül írt Jeffnek egy levélkét. Kedves Jeff!
Nálam ez nem megy.
Háromig nem jövök haza. Mire hazaérek, szeretném, ha nem
találnálak itt. Kérlek, hagyd a kulcsaimat a konyhaasztalon.
Leslie
A levélkét a bőröndön hagyta, a Négy Évszakhoz hajtott, és
aznapra bejelentkezett.
Ha Leslie valamit gyűlölt, az a konfliktus volt.

Alex feltöltött dinamóként csörtetett be az irodájába: csupa

energia volt. Korán ébredt, rájött, hogy jobban jár, ha egyelőre nem
gondol Luckyra, inkább a filmjére koncentrál. A döntéstől
egyszeriben jobban érezte magát.
– Mi van? – robbant be, és menet közben megpaskolta Francé
popsiját.
– Alex! – mondta Francé, de nem tiltakozásként, inkább
köszönetként.
Lili örült, hogy a főnöke ilyen jó formában van.
– Visszakapjuk a régi Alexet? – kérdezte, amint követte a férfit a
szobájába.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Alex.

 – Az utóbbi időben alig lehetett rád ismerni – közölte
tárgyilagosan Lili.
– Ne beszélj hülyéket – tiltakozott Alex. – Csak az igazat
mondom.
– Oké – legyintett Alex, hiszen fontosabb dolgok várták. – A
helyzet a következő. Leslie ugrott. A szerep Venusé. Beszélj az
ügynökével, egyeztesd még egyszer Mickey-vel, és hívd be a csajt
négyre. Meg akarom nézni ma Johnny ruháit. Csütörtökre hozz
össze egy teljes olvasópróbát az összes szereplővel. Megvan?
– Igen – mosolygott boldogan Lili. – Küldünk ma virágot
valakinek?
– Egy szálat sem – mondta eltökélten Alex. – Nincs más csak
meló, Lili. Filmet csinálunk. Dobjuk össze.

A Mortonnal való találkozás után Lucky Ingával találkozott. Kora

reggel hívta föl, hogy beszélniük kéne.
– Miről? – kérdezte gyanakodva Inga.
– Olyasmiről, amit semmiképpen nem akarnál Abe tudomására
hozni.
Ingának ennyi elég volt. Beleegyezett, hogy Luckyval ebédeljen a
Beverly Wilshire Hotel éttermében.
Amikor Lucky belépett, Inga már az asztalnál ült.
– Szervusz – telepedett az asztalhoz Lucky, háttal az ablaknak,
hogy szemmel tarthassa a termet.
Inga biccentett. Széles, ránctalan svéd arcán most sem látszottak
érzelmek.
– Mehettem volna hozzátok is – kezdte Lucky. – Csak nem
hiszem, hogy szeretnéd, hogy Abe végighallgassa a
beszélgetésünket.
– Abe-ről van szó? – tolta előre erőteljes állát Inga.
– Nem – felelte Lucky. Vajon Ingának lesz-e kifogása, ha rágyújt
az asztalnál? – Nos, azt mondom, nem, ám bizonyos szempontból
mégis köze van a dologhoz.
Hogyan? – kérdezte Inga.
Igen. Inga határozottan rossz néven venné, ha rágyújtana.
 – Rendeljünk? – intette oda a pincért, aki sietve hozta az
étlapokat.
– Általában nem ebédelek – mondta Inga. – Talán szó lehet egy
almáról egy kis sajttal.
– Igazán mértékletes vagy – mondta Lucky. Közbenmegnézte az
étlapot, és marhasültet rendelt hasábburgonyával. – Nekem
szükségem van az erőmre – mondta kis mosollyal Ingának. – Az
utóbbi időben annyian döftek hátba, hogy határozottan
legyöngültem. Délután lehet, hogy súlyemelő gyakorlatokkal
folytatom az erősítést. Próbáltad már? Remek gyógymód.
– Nem – mondta Inga. – Számomra a testmozgás abból áll, hogy
naponta úszom tíz hosszt a medencében.
– Az is jó – bólogatott Lucky, és elképzelte, amint Abe ül a
medence szélén, és nézi Ingát.
Inga végül salátát rendelt, és türelmetlenül várta, mit fog mondani
Lucky.
– Mennyire ismered Morton Sharkey-t? – könyökölt végül az
asztalra Lucky.
Inga vállat vont.
– Nem nagyon – mondta óvatosan.
– Hogy ismerted meg? Abe-en keresztül? – Igen – felelte Inga.
Lucky bólintott.
– Emlékszem, hogy amikor meg akartam venni a Panthert, Abe
ajánlotta Mortont. Több üzletet kötött Abe számára, és Abe bízott
benne, meg kell mondanom, hogy én is bíztam benne. A hülye
fejemmel. Még akkor is bíztam benne, amikor rábeszélt, hogy
titokban adjam el a részvényeim jelentős részét. Azt tanácsolta,
álljak több lábra, adjam el a Panther részvényeinek hatvan
százalékát, és a pénzt költsem másfajta beruházásokra.
Belementem. No persze, ötvenegy százalékot kellett volna
megtartanom, de… követtem Morton tanácsát. Azt állította, olyan
befektetői vannak, akiket irányíthatunk, soha nem lehet semmi baj.
Inga feszengeni kezdett.
– Hová akarsz kilyukadni?
Jól tudod te azt, Inga – felelte keményen Lucky. – Nem vagy te
ostoba… Mrs. Smorg.
 – Abe kilencvenéves – sietett a válasszal Inga: – Negyven éve
élek vele. Csak a jövömet akartam biztosítani, amikor megszereztem
a Panther Stúdió egy részét.
– Tőlem – vont vállat higgadtan Lucky. – De miért szövetkeztél
Donna Landsmannel?
– Morton tanácsára.
– Apartneredre gondolsz, Morton Sharkey-ra, akivel felefele
arányban osztoztok a Conquest Beruházásokon?
– Abe sosem tett értem semmit – mondta keserűen Inga. – Nincs
pénzem, semmi sincs a nevemen. Tudom, hogy ha Abe meghalt, a
dédunokái örökölnek mindent.
– A felesége vagy, Inga – felelte higgadtan Lucky. Nem akarta
elveszíteni a hidegvérét. – A kaliforniai törvények értelmében minden
vagyonának a fele a tiéd.
Inga a levegőbe meredt, úgy sorolta az indokait.
– Abe több megváltoztathatatlan tulajdon-átruházási nyilatkozatot
írt alá a házasságkötésünk előtt. Házassági szerződést kötöttünk,
amelyben lemondtam a vagyonáról. Százezer dollárt hagyott rám.
Ez minden. – Nagyot sóhajtott. – Már nem vagyok fiatal.
Megszoktam bizonyos életszínvonalat, amelyet szeretnék
megtartani.
– Magadat védve kiszúrtál velem – mondta nyersen Lucky. – És
amikor Morton mellé álltál, reménytelen helyzetbe taszítottál.
– Azt kellett tennem, amit mondott, elvégre ő kezeli a
befektetéseimet.
Lucky előállt a feltételeivel.
– Ajánlatot teszek, Inga. Ha nem akarod, hogy Abe tudomást
szerezzen a kis üzleteidről, nyomban eladod nekem a részvényeidet.
Hat százalék van a személyes tulajdonodban, a Conquestnél lévő
részvénycsomag fele további öt százalék, így tizenegy százalékot
kapok vissza. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Az ügyvédem
megírja a papírokat. Busás hasznod lesz az üzletből. Légy okos,
vegyél a pénzen IBM részvényeket.
Inga megértette, hogy nem tehet mást.
– Helyes – mondta mereven. – Azt fogom tenni, amit mondtál.
Ja, még valamit, Inga. Rögtön intézkedj, mert még ezen a héten
vissza akarok térni a Pantherhez – és senki nem állhat az utamba.
 ☆

– Egy picikét nyom a fejem – panaszolta Mickey.

– Szegényke – felelte mély együttérzéssel Leslie.
– Nem mintha másnapos lennék – húzogatta a vállát Mickey. –
Pedig ittam.
– Nagyon jól sikerült a parti – mondta Leslie. Nem gondolta
persze komolyan, de miért ne hízelegjen Mickey-nek.
– Neked talán jó volt – mondta vérmesen Mickey – De én
lehetetlen helyzetbe kerültem. A lányom lefeküdt azzal a dagadt
Santo gyerekkel a fiúéknál, és érte kellett mennem. – Csak nem? –
döbbent meg kellőképpen Leslie.
– Mi ütött manapság a gyerekekbe, Leslie? – kérdezte gyászosan
Mickey. – Úgy viselkednek, mintha a szex meg a kábítószer
semmiség lenne. Amikor én voltam tizenhat éves, nagy ügynek
számított óvszert venni is.
– Sajnálattal hallom, hogy Tabithával gondok vannak – csóválta a
fejét Leslie. A kölyök szemlátomást az apja lánya.
Mickey megivott fél pohár Evian vizet.
– Gondok, gondok… Szerintem a gyereknek joga van önálló
életet élni. Mindenesetre pár hét múlva visszamegy az intézetbe.
Leslie a salátáját piszkálta. Ideje lenne már róla beszélni.
– Örülni fogsz. Megfogadtam a tanácsodat.
– Miféle tanácsomat, bogaram?
– Jeff már a múlté.
– Okos – helyeselt Mickey. – Egy ilyen lány megkaphat bárkit. –
Ujjával a lányra bökött. – Inkább dolgoznod kell, hogy igazán nagy
sztár légy, Leslie. Dolgozni.
– Igazad van – mormolta a lány
– És ha már a munkánál tartunk… remek forgatókönyvet találtam
neked.
– Igazán?
– Gondolkodtam a pályádon. A Gengszterek nem neked való,
túlságosan rendes kislány vagy egy olyan rosszlány szerephez.
– Milyen forgatókönyvet találtál, Mickey? – kérdezte türelmetlenül
a lány.
 – Egy fiú meg egy lány találkoznak Párizsban, egymásba
szeretnek, összevesznek, aztán kibékülnek. Kacifántos história – a
közönség zabálni fogja.
– Csodálatos. Elküldöd Coopemak?
– Persze, persze, elküldöm. De rá kellett volna márjönnöd, Leslie,
hogy Cooper olyan, mint valami vén kurva: ha elegendő pénzt adsz
neki, hajlandó fején állva elszavalni az ábécét is. Csak a zsozsó
érdekli.
– Nem szép, hogy így beszélsz róla – vette védelmébe egykori
szerelmét Leslie.
– Hát hiába beszélek? Térj észhez, ne kezdj soha színészekkel.
– Elolvasom a könyvet – mondta bájosan a lány, mintha Mickey
utolsó megjegyzését nem is hallotta volna. – Ha tetszik, eljátszom.
– Szívi – nevetett közönségesen Mickey – Nekem tetszik, éppen
ezért el fogod játszani. Adtam már én neked rossz tanácsot?
Nem volt értelme vitatkozni. Leslie tudta, jobban jár, ha Mickey
mellette áll.
– Nem, Mickey, te meg Abigaile mindig jók voltatok hozzám. –
Oké, bogaram, ezt sose feledd – kacsintott a lányra Mickey. – Ma
jobban nézel ki. Nem vagy olyan feszült. Határozottan jót tett, hogy
kidobtad Jeffet. – Köszönöm, Mickey – sütötte le a szemét
illedelmesen alány.
A Johnny Romanóval töltött éjszakáról hallgatott. Egyetlen kóbor
numera volt, hogy túlélje a Cooper okozta csalódást. Ráadásul nem
különösebben izgalmas numera.
Johnny Romano változatlanul önző disznó, akit csak a saját
kielégülése érdekel.
Soha többet nem fekszik le vele.

– A szerelés szenzációs. A hozzáállás tökéletesen

megfelelőmondta Alex.
– Kösz – mosolygott Venus. A férfi irodájában ültek, és Venus
élvezte a beszélgetést. – Magától ez komoly dicséretnek számít.
– Beszéltem Freddie-vel.
– Én is.
 – A gépezet beindult mondta Alex. – A szerződéseket postáztuk.
– Nem tudja, mennyire örülök a Gengsztereknek – mondta
Venus. – Azt hiszem, már említettem a kritikusok utálnak. Azt
akarom, hogy most ne Venust lássák a vásznon, Lola akarok lenni. –
Mélyen a férfi szemébe nézett. – Tudom, hogy olyan alakítást képes
kihozni belőlem, amilyenre eddig nem voltam képes.
– Ha én nem tudom kihozni magából, akkor senki – felelte Alex,
aki sosem szerénykedett, ha a tehetségéről volt szó.
– Magam fogom átvenni magával a szerepet. Ma ruha-, frizura-és
sminkpróba lesz. Holnap olvasópróba az egész társulattal.
– Különleges számomra ez a mai nap – mesélte sugárzó
mosollyal Venus. – Nemcsak életem legizgalmasabb szerepét
kaptam meg, de azt is eldöntöttem, hogy adok az uramnak még egy
lehetőséget.
– Coopemak? – húztá föl a szemöldökét Alex. Venus boldogan
nevetett.
– Másik uram nincs.
– Visszafogadja?
– Tudja, az a helyzet – pillogott zavartan Venus –, hogy Cooper
ellenállhatatlan.
– Maga is az lesz a Gengszterekben – ragyogott föl teljes
fényben Alex gyilkos mosolya. – Ellenállhatatlan.

Az úton hazafelé Luckynak bőven volt ideje gondolkodni. Végre

minden összejön.
Visszakapja a stúdióját.
Az urát sosem kaphatja vissza.
Ha már visszaszerezte a Panthert, előbb-utóbb le kell számolnia
Donna Landsmannel. Donna nem viheti el szárazon Lennie
meggyilkolását.
Eddig a háttérbe tolta a gondolatot. De hamarosan szembe kell
néznie vele.
Sóhajtott. Nagyot, mélyet. Mikor tanul végre a Bonnatti család?
 57. FEJEZET
– Enyém papa jönni vissza – csapta össze idegesen a kezét
Claudia. – Ő mondani, én többé nem jönni.
– Jézusom, Claudia! – Lennie titkolni igyekezett a
kétségbeesését, nem akarta elriasztani a lányt. – Mikor szerzed meg
a kulcsot?
– Jön hétvége… amikor papa aludni.
– Miért nem hívod föl az amerikai követséget? Miért nem kérsz
segítséget? Hogy végre kiszabadítsanak erről a szörnyű helyről.
Alány szép arca nagyon komoly volt.
– Lennie – mondta komolyan – enyém élet lenni itt, enyém falu…
én segíteni neked menekülni, enyém papa nem tudhatni. Senki sem.
Kell csinálni ahogy én gondolni.
Lennie néha valami olasz filmben érezte magát. A gyönyörű, dús
keblű, kemény combú parasztlány megmenti a jóképű amerikai
idegent a rabságtól. Marhaság! Az Universal azonnal leforgatná!
– Claudia – kezdte szándékosan nagyon lassan. – Nem tudnál
kiszabadítani még ma? A barátod nem tudna segíteni?
– Nem! – csattant föl hevesen a lány.
Mégis fölizgatta. Óvatosabbnak kell lennie. Lennie érezte, hogy a
lányt nyugtalanítja, hogy becsapja, elárulja az apját, és most
megértette, hogy Claudia a barátjának nem is szólt.
– Oké, oké – csitította a lányt. – De nem tehetek arról, hogy már
türelmetlen vagyok.
– Hol lenni térkép, én adni neked? – kérdezte a lány. – Ha enyém
papa meglátni…
– Ne félj. Eldugtam.
Claudia ma szeszélyes, tele van félelemmel. Mi van, ha
meggondolja magát? – nyilallt Lennie-be. Akkor itt fog megrohadni.
Nem. Claudia nem tesz ilyet. Erős szövetség alakult ki kettejük
között. Claudia egy kicsikét beleszeretett Lennie-be, és fordítva.
Nem mintha ettől kevésbé imádta volna Luckyt. Dehogy. Csak hát a
körülmények…
– Claudia – nyújtotta a kezét Lennie. – Gyere ide.
A lány óvatosan közeledett Lennie-hez. Ezen a napon olyan ruhát
viselt, amilyet Sophia Loren az Egy asszony meg a lánya című
filmben. A testére simuló pamutruhán elöl végig gombok voltak.
Mezítelen, barnára sült lábán Claudia egyszerű szandált viselt. A
sminkje mindössze halvány rózsaszínű szájrúzsból állt. Barna haja
derékon túl ért. Lennie észrevette, hogy Claudia bal orcáján piciny
sebhely van, a szempillája pedig elképesztően hosszú.
A lány egészen közel lépett Lennie-hez. Lennie látta, hogy a
könnyeivel küszködik. Beszívta Claudia illatát, és megkérdezte, mi a
baj.
A lányka ajka megremegett. – Én lenni zavart – dadogta.
– Tudom, hogy nehéz a helyzeted – próbálta megnyugtatni
Lennie. – Úgy érzed, elárulod apádat, ugyanakkor tudod, hogy
rosszat tett.
Törvénybe ütközőt.
Claudia némán bólintott.
Lennie megérintette a lány karját.
– Ha kiszabadulok, nem foglak elfelejteni, Claudia. Azt akarom,
hogy látogass meg Amerikában.
– Nem lenni lehetséges – rázta a fejét a lány. – Nem szabad tudni
senki, hogy én neked segíteni.
– Tudod, mit? – mondta Lennie. – Ha hozol papírt, ceruzát,
fölírom a címemet és a telefonszámomat. Ha bármire szükséged
lenne, állok rendelkezésedre… vagy pénzt küldök. Amit akarsz.
– Én tudni, papa csinálni rossz – mondta komoly arccal a lányka.
– Ezért segíteni.
– Ez az egyetlen oka?
– Lennie – mondta zavartan a lány én érezni te közel. Nagyon
közel.
Lennie magához ölelte, és szenvedélyesen megcsókolta. A
lányka egy másodpercig ellenállt, aztán átadta magát a csóknak. A
fejét hátravetette, ajka lágy volt, odaadó és végtelenül édes.
Bocsáss meg nekem, Lucky, de biztosítanom kell, hogy
visszatérjen hozzám, és más megoldást nem tudok.
A csók azonban mást is jelentett Lennie-nek. A másik emberi lény
testének érintése reményt adott neki. Mégis van jövő. Mégsem halott
még.
Claudia gyöngéden cirógatta Lennie arcát.
– Enyém amerikai fogoly – mormolta szerelmesen. – Én
kiszabadít. Esküdni.
 Lennie automatikusan gombolni kezdte a lány ruháját. Előbukkant
Claudia dús keble.
Lennie nemigen látott Claudiánál érzékibb nőt. A lány bőre sima
volt, mellbimbója érett és csábító, csókra ingerlő. És olyan édes,
hogy Lennie már nem tudott megállni.
Claudia lefeküdt a nedves földre, karját a feje fölé nyújtotta,
mintegy tökéletesen megadva magát. A hónalj szőrzete sűrű és
valahogyan nagyon erotikus volt. Lennie a nyelvével ingerelte a lány
mellbimbóját.
– Nem lenni szabad csinálni ez – zihált Claudia. – Lenni nem
helyes.
Ám Lennie látta, hogy Claudia nem mozdul.
– Soha nem tudja meg senki, a kettőnk titka marad – ígérte
Lennie, s buzgón gombolta a többi gombot.
Claudia régimódi, derékig fölérő bugyogót viselt. Lennie
feltartóztathatatlanul nyúlt be alá, keze áthatolt a fanszőrzet sűrű
erdején a lányka vágyának forró nedvességéig.
Claudiának a szenvedélytől a lélegzete is elakadt. Claudia volt
Lennie számára az egyetlen esély a szabadulásra.
– A hétvégén… visszajössz, és segítesz – mondta, amint behatolt
a befogadó lágy, fiatal testbe.
– Ó, igen. Lennie, ó, igen… én esküdni.
 58. FEJEZET
– Szóval – húzogatta idegesen a haját Brigette –, ez történt. Ne
haragudj rám, fogalmam sincs, hogy keveredek mindig ilyen
ügyekbe…. – Az ajkába harapott, aggódva várta Lucky reakcióját.
Lucky fölállt a teraszon elhelyezett asztaltól, ahol
megvacsoráztak.
– Nem kell mentegetőznöd – csitította a lányt. – Nagyon peches
vagy. Nem minden férfi olyan, mint Santino Bonnatti vagyMichel Guy.
Bár úgy látszik, te valahogyan a legkomi-szabbakat vonzod.
– Michel olyan rendesnek látszott – mondta szánalomraméltóan
Brigette. – Úgy értem, megbíztam benne. Már nem fiatal, és kedves
volt, és… talán én is bátorítottam.
– Kihasznált, Brigette – csattant föl szenvedélyesen Lucky. – Az
olyan férfi, aki megkötöz egy nőt, és szexre kényszeríti az akarata
ellenére egy másik nővel… hát az határozottan komisz alak.
– Én figyelmeztettem – szólt közbe Nona. – Bár azt nem
sejtettem, hogy Michel ilyen beteges természetű.
– És Robertson… ő is benne volt? – kérdezte Lucky.
– Michel mondta neki, hogy mit csináljon, ő meg csinálta – vont
vállat Brigette. – Szerintem be volt lőve.
– Biztosan – helyeselt Nona. – A legtöbb modell másra se gondol,
csak hogy belője magát, és dugjon. Az egész életük egyetlen nagy
hecc.
– Lehet, hogy nekik ez jó hecc – mondta Lucky –, de Michel Guy
ezt nem viszi el szárazon, ígérem.
– Nem megmondtam? – nézett diadalmasan Brigette-re Nona.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Brigette.
– Időt szakítok rá, hogy meglátogassam Mr. Guy-t New Yorkban.
– Tagadni fog – mondta Brigette. – Azt fogja mondani, hogy én
bátorítottam, tudom.
– És szerinted kinek fogok hinni, Brigette? – kérdezte lágyan
Lucky.
– Nekem? – rebegte Brigette.
– Hát persze, kincsem.
Brigette Lucky nyakába ugrott.
– Köszönöm. Te vagy a legjobb!
 – Tudod, ha Lennie élne, szétrúgná ennek a Michelnek a tökét –
mondta Lucky.
– Annyira hiányzik Lennie – mormolta szomorúan Brigette. –
Mindennap hiányzik.
Lucky fátyolos szemmel hajtotta le a fejét.
– Nekem is, Brigette – mondta halkan –, mindnyájunknak.

Másnap kora reggel Lucky repülőgépet bérelt, és New Yorkba

repült.
A két lánynak azt az utasítást adta, hogy maradjanak Los
Angelesi házában, amíg visszatér. Úgy tervezte, hogy még aznap.
Daniella Dión érkezését várta ugyanis, akire nagyon kíváncsi volt.
Közben a magánügyvédje intézte Mortonnal a stúdió átvételét.
Az előző éjjel Morton pánikban telefonált.
– Mi van, ha Donna Landsman megmutatja a kazettát a
feleségemnek? – kérdezte. – Hogyan tudnám megakadályozni?
– Ezt intézd el Donnával te – felelte Lucky. A történtek után nem
nagyon érdekelték Morton problémái.
– Jézusom, Lucky, ha az napvilágra kerül, nekem végem.
– Rögtön hozzám kellett volna fordulnod – felelte Lucky.
Tulajdonképpen sajnálta a férfit. – Én elboronáltam volna a dolgot.
– Hibát követtem el – vallotta be kétségbeesetten Morton.
– Nagy hibát, Morton.
Lucky ma csupa erőnek, legyőzhetetlennek érezte magát. Néha
olyan hatalmas erő feszítette, hogy bármire képesnek érezte magát.
A gép simán szállt le. A repülőtéren autó várta Luckyt. Autópályán
haladtak a városig, majd szűk utcácskákon Manhattan szívéig, ahol
Michel Guy irodája volt. Lucky bejelentés nélkül indult egyenesen
befelé, két rémült titkárnő orra előtt.
– Bejelentés nélkül nem mehet be Mr. Guy-hez – szaladt utána az
egyik izgatott titkárnő.
– Ki kell javítanom – mondta Lucky. – Azt tehetek, amit akarok.
Michel Guy az irodájában ült, lába az íróasztalon, a szájában
kövér Havanna szivar.
 Lucky váratlanul tört rá. A férfi lába lekerült az asztalról, a szivar
kikerült a szájából.
– Oui? – dadogta döbbenten. – Mit tehetek önért?
– Tudja-e, ki vagyok én? – nézett le a férfira Lucky.
Michel fölnézett a lányra. Biztosan tudta, hogy nem modell,
ugyanakkor rendkívül szép, és az arca is kissé ismerős. – Nem –
mondta végül. – Tudnom kéne?
– A nevemet talán ismeri. Lucky Santangelo.
Ó, Michel most már tudta, kiről van szó. Nemrégiben interjút
olvasott Luckyval a Newstime-ben.
– Stúdiója van Hollywoodban – mondta, de még mindig nem
értette, mit keres Lucky az irodájában. – Miben segíthetnék?
– Úgy gondoltam, esetleg érdekelni fogja az is, hogy ki a
mostohalányom.
– A mostohalánya – ismételte színtelenül Michel. A titkárnő az
ajtóban állt, dühösen nézte Luckyt.
– Oké, Monica, hagyjon magunkra – küldte el a titkárnőt Michel.
Lucky leült, bár Michel nem kínálta hellyel, és rágyújtott.
– Úgy látszik, nem mondta meg magának.
– Ki nem mondott mit? – kérdezte egyszerre bosszúsan és
kíváncsian Michel. – És miből gondolja, hogy csak így rám törhet?
– Érdekes dolog az ember privát szférája, nem igaz, Michel?
– Tessék?
– Tudja-e, micsoda maga, Michel? Aljas seggfej, picike
fütykössel. – Lucky hangja hideg és kemény volt, amint fölállt, és az
íróasztal fölé hajolt. – Schifoso. Tudja-e, mit jelent ez angolul?
– Én francia vagyok – kezdett megrémülni Lucky viselkedésétől
Michel.
– Mocskos szemét – fújta a füstöt a férfi képébe Lucky. – Ezt
jelenti.
– Mit akar? – kérdezte Michel. Úgy érezte, okosabb lenne
segítséget hívni.
– El akarok mesélni egy kis történetet – ült le ismét Lucky.
– Figyeljen jól, Michel, egyszerű és rövid a történet. Éppen elég
régen rabolja az idejét ez a tyúk.
– Sajnos éppen nem érék rá – mondta Michel. – Beszéljünk meg
egy időpontot, és jöjjön vissza.
 – Szállodákat építettem Vegasban, kettőt – kezdte oda se
bagózva Michel kérésére Lucky. – Az építkezés idején az egyik
befektető vonakodott letenni az ígért összeget, bár érvényes
megállapodásunk volt. Azon az éjszakán betörtem a lakásába
néhány barátommal, akik azért kísértek el, hogy a segítségemre
legyenek, ha az illető rakoncátlankodna. A fickó arra ébredt, hogy
egy remek, éles kés van a hímvesszőjén. – Hosszú, jelentőségteljes
szünet. – Nos… maga szerint mit tett a pasas?
– Nem tudom – mondta Michel. Ez a liba teljesen őrült.
– Leperkálta a manit, no és megtarthatta a becses fütykösét, én
meg a szállodámat. – Rövid szünet. – A végén mindenki elégedett
volt.
Michel fölállt, fél szemmel az ajtót leste.
– Mit akar tőlem?
– A mostohalányom neve Brigette Stanislopoulos. Talán Brigette
Brownként jobban ismeri. Michel elsápadt.
– Ó – nyögte. – Nem tudom, kicsoda.
– Azt elhiszem. Maga meg nyilván azt hitte, valami vidéki kislány,
akivel kedvére szórakozhat. Egy kis zsarolás talán? Vagy jó lesz
játékszernek? – Lucky hangja késként vágott. – Mindössze
tizenkilenc éves, Michel. Nem szégyelli magát?
Michel olvasott Lucky Santangeloról. A nőnek hatalma van.
Összeköttetései. Michel nem szerette volna, ha kitoloncolják az
országból.
– Elmondok mindent – hadarta. – Sejtelmem sem volt. Amikor az
a nő megkért, hogy csináljak fényképeket…
– Miféle nő? – kérdezte Lucky. Rögtön tudta, kiről beszél a férfi.
– Egy vagyont fizetett – dőlt Michelből a szó. – Ha tudtam volna,
hogy Brigette az ön rokona, sosem tettem volna.
– Miféle nő? – ismételte fagyosan Lucky.
– Donna Landsman. Megfizetett, hogy csináljak kompromittáló
képeket Brigette-ről. Én… rosszul vagyok.
– Igazán? Rosszul van? – kérdezte higgadtan Lucky, és fölvett az
íróasztalról egy elefántcsont nyelű nagyítót. A stílusa megváltozott. –
Látod ezt, rohadt, perverz disznó? Megérdemelnéd, hogy abba a
francia seggedbe dugjam, de úgy döntöttem, inkább megszerezzük
közösen azokat a képeket.
 – Elküldtem őket Mrs. Landsmannek – mondta gyorsan Michel. –
Tudom, hogy egy garnitúrát megtartottál. És a negatívot.
Lucky játszott a nagyítóval, a vaskos elefántcsont nyelet
vizsgálgatta.
– Figyeltél a történetre, amelyet az imént meséltem? Ígérem,
Michel, hogy a kés a töködön semmiség ahhoz képest, amit neked
szánok, ha nem kapok meg mindent, de rögtön. Indulj hát a
lakásodra, vagy ahol tartod a cuccot. És ne lopdtovább az időmet.
Capisce?
A fekete szempár gyilkos tekintete meggyőzte Michelt,hogy
engedelmeskednie kell.

Lucky nem időzött New Yorkban. Mihelyt megkapta a képeket és

a negatívot Michel Guy-től, már ment is vissza L. A.-be. Aláíratott a
férfival egy levelet is, miszerint többé nem Brigette ügynöke, és nem
kér ügynöki jutalékot a Rock ‘nRoll Farmerral kötött szerződés után.
– Ez a minimum – mondta Lucky, és már-már Michel is
egyetértett. – Hidd el, Michel, könnyen megúsztad.
Michel hitt neki. Lucky ijesztő ellenfél volt. Áradt belőle valami,
amitől komolyan kellett venni minden szavát. Ostobaság lett volna
ujjat húzni vele, és Michel okosabb volt,semhogy megpróbálta volna.
Boogie az L. A.-i reptéren várta Luckyt. Némán hajtottakhaza.
Brigette már aludt, mire hazaértek. Lucky a kompromittáló
képeket és negatívot tartalmazó borítékot becsúsztatta alány ajtaja
alatt, aztán lefeküdt.
Reggel Lucky korán ébredt, és öltözködés közben bekapcsolta a
televízió reggeli híradóját.
Morton Sharkey és Sara Durbon voltak az aznapi szenzáció. Az
előző este tizenegykor Morton szétlőtte mindkettőjük fejét.
 59. FEJEZET
Morton Sharkey halála megdöbbentette Luckyt. Nem vette észre,
hogy a férfi ennyire rossz állapotban van.
Szomorú lett, mert bármit tett is Morton, nem érdemelt halált. Még
tragikusabbá tette a dolgot, hogy magával vitte Sarát is, a szegény
kis Sarát, aki semmi mást nem akart, csak hamburgert enni, és egy
kis pénzt keresni.
A rendőrség azt jelentette, hogy Morton csomagolás közben lepte
meg Sarát a lakásán, amint a lány indulni akart Vegasba. Hangosan
veszekedtek, a szomszédasszony is hallotta. A veszekedésre két
pisztolylövés tett pontot. A szomszédasszony kihívta a rendőrséget.
Mielőtt megérkeztek volna, befutott Sara barátnője, akivel együtt
utaztak volna el. Ő fedezte föl a holttesteket. Sikoltozva rohant ki a
házból.
Lucky nyomban fölhívta Morton feleségét. Candice rettenetes
gyászában nem ment a telefonhoz. Helyette Morton egyik felnőtt
lánya fogadta Lucky kondoleálását.
Morton haláláról egyetlen ember tehetett, Donna Landsman. Ha
nem zsarolta volna meg Mortont, a férfi sosem jut ilyen végletes
állapotba.
Lucky tudta, hogy meg kell szereznie Donnától a Brigette-ről
készül fényképeket, valamint a Mortonról és Saráról készített
kazettát. Morton legalább annyit érdemel, hogy ne essen csorba az
emberi méltóságán.
Az ügyvédje tájékoztatta Luckyt, hogy Ingával mindent
elrendeztek, és másnapra a Panther újra Luckyé lesz. Az az öröme
nem lesz már meg, hogy Mortonnal állítson be, de mi számít az
már?
Kyoko stúdióbeli kapcsolatai révén megtudta, mi lesz Mickey
Stolli másnapi programja. Mickey Freddie Leonnal ebédel a The
Palmban.
– Mihelyt kilép a stúdióból – utasította Boogie-t Lucky –, vigyék el
a bútorait az irodából, és állítsák vissza az enyémet. Mire visszatér
az ebédről, én fogom fogadni. Gondoskodjon róla, hogy Donna
Landsman is ott legyen.
– Nem lesz probléma – bólintott Boogie.
Brigette magánkívül volt örömében, amikor megtalálta a képeket.
 – Ígérem, többé semmi olyat nem teszek, hogy szégyenkezned
kelljen miattam – ígérte lelkesen. – Ezentúl számomra nem lesz
más, csak munka, munka és munka. Büszke leszel rám.
– Nem a te hibád volt – mondta Lucky. – Verd ki a fejedből.
– És… huh… megnézted a képeket? – kérdezte zavartan
Brigette.
– Nem – hazudta Lucky. Kénytelen volt ellenőrizni, hogy a valódi
képeket adta-e oda Michel. Azt nem említette Brigette-nek, hogy van
belőlük még egy garnitúra. Boogie már tárgyalt egy profi mackóssal,
hogy rabolja ki Donna széfjét.
– Mit mondott Michel? – kérdezte Brigette.
– Ne is beszélj a mocsokról – felelte Lucky. – De jó hírem van
számodra. A Michellel kötött szerződésed érvénytelen, nem fizetsz
neki jutalékot a farmer szerződésért, én pedig elhelyezlek egy másik
menő ügynökségnél.
– Köszönöm, Lucky – mondta boldogan és megkönnyebbülten
Brigette. – Ezt csak te tudtad elintézni.
Később Lucky fölhívta Johnny Romanót.
– Volna számomra tíz perced, ha odaugomék?
– Neked, bébi, mindig.
Lucky átkocsizott Johnny neo-klasszicista kúriájához Bel Airbe. A
házba több márványt építettek bele, mint egy mauzóleumba.
Gyönyörű fekete lány nyitott ajtót testhez tapadó, fehér ruhában,
tűsarkú cipőben, és a játékterembe vezette Luckyt, ahol Johnny
éppen biliárdozott néhány talpnyalójá-val. Johnny forró csókkal és
öleléssel üdvözölte Luckyt.
– Szívességet kérek – kezdte a lány –, meglehetősen
különöset…
– Számomra nincs különös – vezette oda Luckyt a férfi egy
futurista küllemű tivolijáték-automatához.
– Hát… – Lucky nézte, hogyan szórakozik Johnny új
játékszerével.
– Van egy rendkívül drága francia call girl…
– Folytasd – csillant érdeklődés Johnny szemében.
– Hamarosan L. A.-be érkezik Párizsból, mert azt hiszem,
megvették születésnapi ajándéknak a te számodra. – Nekem? –
nevetett Johnny.
 – Úgy van.
– Bébi, hiszen nincs is születésnapom! – Tudom.
Johnny szeme most kezdett csak igazán ragyogni.
– Valami mókás szexjátékot akarsz játszani? Mer’ha igen, én
benne vagyok.
– A dolog kissé bonyolultabb. Lennie-ről van szó – folytatta Lucky,
és elmondta, mire gyanakszik. – Amíg a lánnyal leszel, én ott lennék
a másik szobában egy lehallgató-készülékkel.
– Detektívmunka – bólintott Johnny. – Nekem tetszik! Mikor
csináljuk?
– A lány ma este érkezik. A Beverly Hills Hotel egyik bungalóját
foglaltattam le neki. Boogie fogja várni a reptéren, és egyenesen
odaviszi. Megteszed a kedvemért?
– Bébi, Johnny Romanóra mindig számíthatsz – ő a te embered!

A bevándorlási hivatalnok végigmérte a szőke szépséget a

Chanel kosztümben, beszívta fantasztikusan egzotikus parfümjének
illatát, és úgy érezte, ez a lány különleges figyelmet érdemel.
– Meddig szándékozik Amerikában maradni? – kérdezte, és
tekintete kerek kebelére tévedt, amelynek álló mellbimbója majd
átütött a blúz anyagát.
– Talán néhány napig – mondta bizonytalanul Daniella Dión.
– Üzleti ügy, vagy szórakozás? – nyújtogatta a nyakát a férfi,
hogy jól láthassa a rendkívül rövid szoknyából kilátszó, szenzációs
lábat is.
– Egy kicsikét mindkettő.
– És miféle üzletben utazik?
– Fehérneműben – felelte a lány.
– Fehérneműben – nyelt nagyot a hivatalnok, mert kiszáradt a
torka. – Úgy van – felelte kihívó mosollyal a lány.
A hivatalnok beütötte a stemplit, és szinte elszomorodott, amikor
a lány ellépett az asztalától. Szegény ember alig várta, hogy
hazamehessen, és megkúrja túlsúlyos feleségét, úgy fölizgatta a
lány.
 Daniella végigriszált a vámon, és megpillantotta a sofőrt, akinek a
kezében nagy, fehér kartonon az ő neve állt.
– Kérem, jöjjön velem, Miss Dión – vette el udvariasan a lánytól a
csomagjait Boogie. – Ennyi a poggyásza? A lány bólintott.
– Akkor egyenesen az autóhoz megyünk – vezette a lányt Boogie
le a mozgólépcsőn, ki az ajtókon a várakozó limuzinhoz.
Kitárta a lány előtt az ajtót, nézte, amint beül a fényes bőrülésre.
Daniella pompás látványt nyújtott. Még Boogie-nak is imponált.
Boogie beült a volánhoz, indított.
– Egyenesen a Beverly Hills Hotelba megyünk – magyarázta,
miközben a visszapillantó tükörben figyelte a lányt. – Hacsak nem
kíván megállni valahol útközben.
– Nem óhajtok – mondta a lány. – Vigyen egyenesen a
szállodába.
– A bárszekrényben talál Eviant, whiskyt és vodkát. Kérem,
szolgálja ki magát.
– Köszönöm, semmit.
– Először jár L. A.-ben? – próbált csevegni Boogie.
– Fáradt vagyok – felelte kissé nyűgösen a lány. – Nem akarok
beszélgetni. Csukja be, kérem, a választófalat.
Boogie fölhúzta az elsötétített üvegfalat, és fölhívta Luckyt a
szállodában. – Úton vagyunk – mondta.

– Hallod-e bébi, azt akarom, hogy tudd: a kedvedért lemondtam

ma este egy randit – mondta Johnny, amint körüljárta a Beverly Hills
Hotel luxusbungalóját.
– Szóval szívességgel tartozom neked – mondta Lucky. – Ha
visszakapom a stúdiómat, megkereshetsz bármilyen
forgatókönyvvel, és megcsináljuk. Ígérem.
– Nem tartozol nekem semmivel, Lucky. Hiszen te fordítottad jó
irányba a pályámat.
– Magad is rájöttél volna.
– Egén, de te változtattál meg.
– Nem. Csak rávezettelek az okosabb útra. Mit gondolsz, miért
menő annyi éve egyfolytában ClintEastwood? És Robert Redford?
Mert nem hajlandók olyan figurákat játszani, akik rosszul bánnak a
nőkkel. Olyan hősök, akiket mindenki szeret, és én tudtam, hogy te
is alkalmas vagy erre á szerepkörre. És lám, hős lettél.
– Meghiszem azt, szép seggű – vigyorgott Johnny.
Luckyt nem zavarta a férfi szexmániája. MegszoktaJohnnyt, aki
leginkább lármás kutyakölyökre emlékeztette. – Átvegyük még
egyszer a kérdéseket? – kérdezte. – Rajta, bébi – mondta Johnny.
– Oké. Amikor már az ágyban vagytok, azt mondod: „Tudom,
hogy mit műveltél Lennie-vel Korzikán”. Mire ő valószínűleg azt
feleli: „Miről beszélsz?”. Mire te azt mondod: „Ugye megfizettek,
hogy tőrbe csald?” – És aztán?
– Nos, ott lesz a lány meztelenül az ágyban – kiszolgáltatottan –
idegen országban. Attól függően, hogy mit mond, azt hiszem, én is
be fogok menni a szobába, hogy személyesen kérdezzem ki.
– Hallod-e, Lucky – vigyorgott alattomosan Johnny. – Ha már
kifizeted azt a töméntelen pénzt, nem akarod, hogy ledolgoztassam
a csajjal?
– Ahogy kedved tartja.
– Soha életemben nem fizettem a pináért – csóválta a fejét
nevetve Johnny –, és én mondom, bébi, most sem kezdem el.
– Hadd emlékeztesselek: én fizetek, és az a lány nagyon drága.
Talán érdemes lenne elkérned a pénzünkért az ellenszolgáltatást.
– Nincs akkora kondom a világon, hogy a kis Romanót – a bűvös
egyszeműt – kurvába dugjam.
Akis Romano – a bűvös egyszemű! Ez hülyéskedik?
– Nagyon szépen mondtad – fojtotta vissza a nevetését Lucky.
– Csak úgy mondom, ahogy van.
– Oké – hagyta rá Lucky. Bízott benne, hogy Johnny boldogul a
helyzettel. – És ne feledd: ez a, lány a születésnapi ajándékod. És
ha én megkaptam a válaszaimat, azt csinálsz vele, amit akarsz.
Daniella hátradőlt a hátsó ülésen, unottan nézett ki az ablakon.
Nem szeretett utazni. A repülőút hosszú és fárasztó volt, bár
hozzászokhatott volna már, mert gyakran szólította el az üzlet
Párizsból. Az egyik rendszeres kliense egy szaúdi herceg volt, aki
óriási összeget fizetett, hogy Daniella havonta egyszer meglátogatta
Szaúd-Arábia-i palotájában. Kliense volt egy indiai maharadzsa is,
aki évente többször Bombay-ba vitette. Aztán ott volt az ausztrál
médiakirály, aki évente kétszer magához szólította Sydneybe, hogy
szórakoztassa őt is, a feleségét is a születésnapjukon.
Daniella régen elhatározta, hogy mihelyt a bankszámlája elér egy
bizonyos összeget, abbahagyja, és eltűnik. Magához veszi a
kislányát, vásárol egy elhagyatott, vén tanyát Toszkánában, ahol
békességben élhetnek.
Daniellát az sem zavarta volna, ha soha életében nem lesz dolga
több férfival. Egytől egyig állatok. Fizetnek a szexért, aztán azt
hiszik, ennek fejében ő a tulajdonuk. Az ostobák. Őt
sohasem‘“birtokolhatják, legföljebb kölcsön vehetik a testét egy kis
időre.
Kinyitotta a ridiküljét, kivette a tömör arany púderkom-paktot, a
herceg ajándékát, és megnézte magát a tükörben. Szép vagyok,
gondolta, de azt látják csupán?
Igen, mondta magának, csak ezt látják.
Valiumot vett ki a ridiküljéből, és leöblítette egy üveg Eviannal.
Aztán benyúlt a blúza alá, ujjaival cirógatta keblét, játszott a
mellbimbójával, amíg megkeményedett.
Amint izgalomba hozta magát, benyúlt a szoknyája alá, széttette
a lábát, és módszeresen dörzsölni kezdte a punciját.
Akkora gyakorlata volt az önkielégítésben, hogy másodpercek
alatt eljutott az orgazmusig.
Fölnyögött, aztán hátrahanyatlott, becsukta a szemét, hagyta a
kéjes érzést szétáradni a testében.
A pályája legelején elhatározta, hogy egyetlen férfinak sem
engedi meg, hogy eljuttassa őt a csúcsig. Azt akarta, hogy hatalma
legyen a férfiak fölött, ne pedig fordítva. Azóta minden egyes „üzlet”
előtt gondoskodott magáról. így biztosította, hogy bármit csináljanak
is
vele, mindig ura legyen az érzelmeinek.

Megigazította a szoknyáját, fölült, fölkészítette magát az előtte

álló éjszakára Johnny Romanóval. Igaz,hogy filmsztár, ám
Daniellánál nem volt ritka az ilyen kliens. Volt neki dolga már jó
néhány filmsztárral. És voltak királyok és hercegek. Politikusok.
Egyszer még egy elnök is.
 A mai éjszaka semmiben sem fog különbözni a többitől. Semmi
különös.
 60. FEJEZET
Daniella Pemod-t és vizet ivott.
Johnny Cristal pezsgőt.
Daniella erős francia cigarettát szívott.
Johnny marihuánát.
És csak bámulta a lányt, csak bámulta, mert ilyen gyönyörű
szőkeséget sosem látott még. Úgy ült ott vele szemben, mint a fiatal
Catherine Denevue: hűvösen és fegyelmezetten, keresztbe tett
lábbal, figyelő arccal, egyszerűen tökéletesen.
Egy kicsit udvariaskodtak egymással – hogy utazott, milyen szép
szálloda, stb.
És Daniella most arra várt, hogy Johnny megtegye az első lépést.
Johnny pedig tudta, hogy Lucky türelmetlenül várakozik a másik
hálószobában a drót nélküli masinával, amely közvetíti minden
egyes szavukat, mégsem akarta elsietni a dolgot.
Daniella rájött, hogy neki kéne kezdeményezni.
– Mit szeretsz, Johnny? – kérdezte érzéki, mély hangján. – Mi
izgat föl a legjobban?
Szeretem az egész lényedet, mondta volna Johnny a
legszívesebben. Az akcentusodat… azt a sima, puha bőrödet… a
lábadat… az arcodat… ezt az egész gyönyörű együttest.
Johnny alig hitte el, hogy ez a lány kurva. Itt valami tévedés lehet.
– Láttad már a filmemet, bébi? – kérdezte, és idegesen
csettintgetett az ujjával. Ezt a szokást akkor vette föl, amikor Warner
elhagyta. – Nagy vagyok Párizsban?
– Ó, hogyne, Johnny – felelte a lány, bár sejtelme sem volt róla. –
Nagyon nagy.
Valójában alig hallott Johnnyról, és egyetlen filmjét sem látta.
Igaz, a Paris Match címlapsztorrjára emlékezettJohnnyról volt a
lapban egy kép a Playboy házában, csak úgy lógtak rajta a
szőkeségek. Tipikus.
– Nálatok nyilván szinkronizálnak, mi? – kérdezte Johnny, hogy
imponáljon.
– Hogyne – mormolta a lány.
– Remélem, jó színésszel – mondta aggodalmasan Johnny. –
Szerinted milyen a francia hangom?
– Kiváló – felelte Daniella, bár azt sem tudta, miről beszél Johnny.
 ☆

A másik szobában ülő Lucky nem hitt a fülének. Mit akar ez a

Johnny, filmkritikát?
Talán inkább neki kellett volna találkoznia Daniellával, és föltennie
a kérdéseit. Már késő.
Amíg ő itt van a szállodában, Boogie elintézi Donna széfjének
megdézsmálását. Lefizette Landsmanék egyik szolgáját, és
megszerezte a ház tervrajzát. Pontosan tudták, hol a széf.
Landsmanék vacsorán voltak, a felbérelt szakember így bejuthatott a
széfbe, kivehette mindazt, amit Lucky kért, becsukhatta, így Donna
semmire sem jöhet rá, amíg nem keresi az ellopott tárgyakat.
Lucky mély lélegzetet vett. Holnap visszakapja a Panthert. Alig
várta, hogy lássa Donna arcát. És Mickey-ét. Ezek ket-ten
megérdemlik egymást.
Johnny még mindig franciaországi filmkarrierjéről szavalt. Mi ütött
belé? Lucky azért választotta Johnnyt, mert nagy kan hírében állt.
Úgy látszik, lassan indul be – vagy ez a nő nem az esete.

Daniella fölállt, és érzékien levette lila Chanel kosztümjének

kabátját. Alatta fehér, ujjatlan blúzt viselt.
– Melegem van – legyezte magát a kezével.
– Egen, meleg van itt – helyeselt Johnny. – Kapcsoljam be a
légkondicionálót?
Amerikai idióta, gondolta Daniella. Lehet, hogy filmsztár, de idióta.
Miért nem lát hozzá?Úgy látszik, neki kell csábítóbban viselkednie.
Daniella azt remélte, hogy ez a pasas nem lesz olyan, mint a
legutóbbi amerikai filmsztárja Lennie Golden. Lennie tökéletesen
ellenállt Daniella bájainak.
Daniellával ez még sosem fordult elő. Először megdöbbent, aztán
imponált neki a dolog, mert nincs vonzóbb egy meg nem rontható
férfinál.
Lassan kigombolta a blúzát, lerázta magáról, előbukkant fehér
csipke, a mellbimbónál kivágott melltartója. Keblét a csipke eltakarta,
a bimbók szabadon álltak ki belőle. Johnny fölhördült a
gyönyörűségtől. Aztán Daniella lehúzta a szoknyáján a cipzárt, és
kilépett a szoknyából. Alatta régimódi, fehér harisnyatartót és valódi
harisnyát viselt.
Lassan odariszálta magát Johnnyhoz, és úgy állt meg előtte
szétvetett lábbal, hogy az ágyéka a férfinak szemmagasságban
legyen.
– Te jössz – dorombolta kihívón.
Johnny rögtön izgalomba jött. Ez a nő volt álmai asszonya.
Anappaliban finom hölgy, a hálószobában ringyó. Talán még főzni is
tud.
– Sosem akartál még filmezni? – kérdezte, és megmarkolta a lány
combját.
– Nem – felelte Daniella. – Soha.
– Pedig filmezhetnél. Csudaszép vagy, bébi.
– Köszönöm – csúsztatta Johnny ujjait a fehér csipkebugyi alá a
lány, segített lehúzni is, és szőke, dús fanszőrzete szinte súrolta a
férfi arcát.
Johnnyi előbb a lány muffjára, aztán rózsásan álló mellbimbójára
meredt. Jézusom! Ami sok, az sok. Többet nem bír ki. Fölállt.
– Karold át a nyakam – parancsolta. A lány engedelmeskedett. –
És most karold át a lábaddal a derekam. Daniella megtette. Johnny
bevitte a lányt a hálószobába, és letette az ágy szélére.
Daniella hátradőlt, várakozva nézett föl a férfira. Johnny
megragadta a két bokáját, széthúzta a lábát.
– Levetkőztesselek? – kérdezte a lány, mert Johnny még teljesen
föl volt öltözve, csupán a dákója feszítette a nadrágját.
– Később – mondta Johnny. – Most nyalakodni akarok.
– Ne! – tiltakozott a lány, bár tudta, hogy butaság nemet mondani
a kliens kívánságára. Csak hát annyira fáradt volt, hogy ez sem
érdekelte.
Johnnyt nem lehetett lebeszélni.
– Nem szereted? – kérdezte. – Bébi, a legtöbb nő szinte
könyörög egy kis nyalásért.
– Mi lenne, ha inkább én nyalakodnék? – próbált fölülni Daniella.
Johnny visszanyomta.
 – Ajándékba kaptalak, én választok. Szépen csukd be hát a
szemed, és érezd jól magad.
Johnny teljesen megfeledkezett arról, hogy Lucky a másik
szobában várakozik. De ha nem felejtette volna el, akkor ismindegy
lett volna. Most erre vágyott!

Lucky arra gondolt, hogy nem a megfelelő pasast választotta.

Johnny talán őt akarta fölizgatni? Vagy mi ütött belé? Megszólalt
a mobil telefonja. Fölkapta.
– A feladat végrehajtva – mondta Boogie.
– Mindkettő megvan? – Minden.
– Zárja el őket a saját széfjébe. Nem akarom, hogy a házamban
legyenek. Ha rájön, esetleg megpróbálja visszaszerezni. És kösz,
Boog, szép munka volt.
Kikapcsolt, és tovább figyelte a hálószobából jövő zajokat.
Nyögés és sóhajtozás. Elakadó lélegzet és nyöszörgés. Valaki
nagyon jól érzi magát az ő pénzéért.
Húsz perc is eltelt, amíg vége szakadt a hörgésnek és
nyöszörgésnek, és Johnny a tárgyra tért.
– Huh… Daniella – hallotta Johnny hangját Lucky. – Igen?
– Tudom ám, mi történt közted és Lennie Golden között.
Lucky visszatartotta a lélegzetét. Ez az, gondolta, most fogom
megtudni az igazat.
– Tessék?
– Lennie jó barátom volt – mondta Johnny. – Korzikán forgatott,
amikor megjelentél, és bepaliztad. Hosszú szünet.
– Honnan tudod? – kérdezte végül Daniella.
– Láttam a fényképeket.
Újabb hosszú szünet.
– Azt csinálom, amiért megfizetnek. Lennie-nél azért fizettek,
hogy csábítsam el. De nem jött össze.
– Úgy érted, nem bújt ágyba veled?
– Nem. Egész idő alatt csak a feleségéről beszélt.
– Nem versz át?
– Hozzám sem akart nyúlni.
 Lucky feszülten figyelt. Lennie… az ő Lennie-je…
Jaj, de tévesen ítélte meg!
Johnny most rákapcsolt. Gyorsan és dühödten kérdezett.
– Ki fizetett meg ezért?
– Nem árulhatom el.
– Dehogynem.
Daniella ki akart szállni az ágyból. Johnny megfogta a karját, nem
hagyta.
– Nagyon megkedveltelek – mondta.
– Első szabály – mondta Daniella. – Sose bókolj a téged
kiszolgáló kurvának.
– Te nem vagy kurva. Csak gyönyörű nő, aki véletlenül pénzt kér
olyasmiért, amit ebben a városban a legtöbb luvnya ingyen ad. Én
inkább úgy értékelem, hogy te vagy erkölcsi fölényben. És neked
van a legszebb dudád a világon.
– Ma éjjel a tiéd, Johnny. Holnap visszamegyek Párizsba.
– Fizetnék, hogy maradj. – Miért?
– Mert szeretek veled lenni. Nálam lakhatnál egy hétig.
– Elhiszem, hogy meg tudnál fizetni, de nem biztos, hogy annyira
élveznéd.
– Miért nem?
A lány vállat vont.
– Szóval… filmezni nem akarsz, a hírnevemtől nem vagy oda,
vagyis nem azért vagy velem, mert Johnny Romano vagyok, csak
azért vagy itt, mert pénzt kapsz érte. Eddig oké. Színtiszta üzlet. És
tudd meg, hogy te vagy az elsőpénzen vett bige, akivel lefeküdtem –
csakhogy nem a saját pénzemen.
– Nagyon érdekes – nyomott el egy ásítást Daniella. Johnnyi
kiugrott az ágyból.
– Bemutatom egy barátomat.
– Ha hármasban csináljuk, plusz pénzt kérek.
– Szexről szó sincs, bébi. Csak beszélgetésről. Várj itt.
– Jézusom! – mondta Lucky, amikor Johnny belépett a szobába.
– Te aztán nem siettél.
– Azt hittem, azt kívánod tőlem, hogy használjam, amiért
megfizettünk.
 – Hát alapos munkát végeztél. Nem valami nagy élvezettel
hallgattam.
– Pedig örülhetsz. Hallottad, amit mondott: Lennie nem feküdt le
vele.
– Nem tudnál fölvenni valamit? Tudom, hogy jól el vagy eresztve,
Johnny, nem muszáj mutogatnod.
– Daniella igazán nem akármi – mondta elégedetten Johnny. –
Majd meglátod. Lennie nagyon szerethetett, ha képes volt ellenállni
neki.
– Szerettük egymást, Johnny – mondta halkan Lucky.
– El tudod képzelni, milyen egy ilyen helyszíni forgatás? A
harmadik hét végén már akár egy birkát is megdugnál, annyira
unalmas.
– Ez ám az ékesszólás – mondta Lucky, és követte Johnnyt a
hálószobába.
Daniella az ágyban ült, betakarózva.
– Bemutatom Lucky Santangelot – mondta Johnny. – Lennie
Golden feleségét. Ha meg akarnád ismételni, amit nekem mondtál.
Kettesben hagylak vele. – És kiment a szobából.
Lucky megnézte magának a francia call girlt. Nagyon szép volt,
sokkal vonzóbb, mint a fényképeken.
– Huh… nyilván tudja, hogy az után az éjszaka után, amelyet
Lennie állítólag magával töltött, baleset érte – kezdte sután Lucky.
– Nagyon sajnálom – sütötte le a szemét Daniella. – Két dologról
kell magát biztosítanom. Az egyik: nem töltötte velem az éjszakát. A
másik: sejtelmem sem volt arról, hogymeg akarják ölni.
– Szóval tisztában van vele, hogy meggyilkolták? – Lucky szíve
vadul kalapált.
– Nem vagyok ostoba – mondta Daniella. – Rájöttem, hogy
valamiképpen tőrbe akarják csalni. Az én dolgom az volt, hogy
elcsábítsam. A fotósnak az ágyban kellett volna lekapnia minket.
Csakhogy a férje nem kívánt velem szeretkezni. – Rövid szünet. –
Egyetlen férfi sem utasított vissza még a megfelelő helyzetben, és a
maga férje esetében a helyzet tökéletes volt. – Daniella leengedte
maga elől a takarót, megmutatta tökéletes keblét. – Nézzen meg,
Lucky, nem vagyok szégyenlős. A szépségemen kívül semmim
sincs.
 Azért vagyok, hogy kiszolgáljam a férfiakat.
Lucky mély lélegzetet vett.
– Ki bérelte föl, Daniella?
– A párizsi madámom tárgyalt vele. Egy amerikai nő volt. Azt az
utasítást kaptam, hogy utazzam Korzikára, keressem meg azt az
embert, aki be tud vinni a filmhez, és csábítsam el a maga férjét.
– És az a kép, amelyiken ketten vannak Lennie-vel?
– A forgatáson készült képről eltűntették az úgynevezett
barátomat. Én a naiv rajongót játszottam. Lennie nagyon kedves
volt.
– És a másik kép?
– Éjjel a szállodai szobája ajtajához mentem, az ajtó előtt
levettem a köntösömet, és könyörögtem neki, hogy hívjon be. A
fénykép a folyosón készült.
– Miért ilyen őszinte hozzám?
Daniella vállat vont.
– Nincs okom rá, hogy ne legyek az. Sokba került magának, hogy
idehozatott, tehát nagyon fontos lehet magának. A férje meghalt.
Bizonyára enyhíti a fájdalmát, ha tudja, hogy nem csalta meg magát.
– Hálás vagyok az őszinteségéért.
– Néha nincs más kincsünk.
Lucky visszament a nappaliba. Johnny vékony szivart szívott, és
birkózást nézett a tévében.
– Elmegyek – mondta Lucky. – Köszönöm. Tartozom neked egy
szívességgel.
Beült a kocsijába, és hazahajtott.
Lennie, drága Lennie, mit tettem? Bosszúból háltamAlexszel. És
most megtudtam, hogy nem volt miért bosszút állni.
Elárultalak, és most cudarul érzem magam, mert tudhattam volna,
hogy te sosem árulsz el. Bocsáss meg egyetlenem. Mindig szeretni
foglak.
 61. FEJEZET
– Ma visszakapom a stúdiómat – jelentette be Lucky.
– Tök jó – kiáltott föl Brigette. – Hogy hoztad össze?
– Hát nem tudtad? – mondta öngúnnyal Lucky. – Én mindent
össze tudok hozni.
– Kezdem látni – kuncogott Brigette.
Nonával az előszobában álltak, összecsomagolt bőröndökkel.
– Kár, hogy nem maradtok tovább – mondta Lucky. Sajnálta, hogy
elutaznak.
– Maradnánk – felelte Nona csakhogy Brigette óriás plakátja
bármelyik pillanatban kijöhet, és akkor mindenféle
sajtótájékoztatókon kell részt vennie. No és megyünk az új
ügynökhöz, akit szereztél.
Lucky félrevonta Brigette-et.
– Mi van a sráccal, akivel jársz? – kérdezte.
– Isaac igazán szórakoztató – felelte Brigette. – De rájöttem, hogy
nem hozzám való.
– Ne utáld meg a férfiakat, pusztán azért, mert kifogtál néhány
komiszát – figyelmeztette Lucky.
– Dehogy. ígérem.
– Akadnak rendesek is. Lennie figyel föntről, majd ő gondoskodik
róla, hogy megtaláld a megfelelőt.
– Kösz, Lucky – ölelte meg Luckyt Brigette. – Hamarosan megint
meglátogatunk.
Lucky kikísérte a lányokat a limuzinhoz, aztán visszament a
házba, és fölhívta Ginot. Gino megint a régi volt. Semmi sem tudta
letörni, igazi túlélő volt.
Mikor tér vissza az ő élete a normális kerékvágásba? – tűnődött
Lucky. Szomorúan állapította meg, hogy Lennie nélkül semmi sem
lehet a régi.
Fél kettőkor az íróasztalánál ült a Panthernél, a sajátbútorai közt,
a kinti irodában pedig Kyoko foglalt helyet, mint régen.
– Donna Landsman fél háromkor érkezik – jelentette Boogie. –
Abban a hitben, hogy értekezlet lesz a produkciósvezetőkkel. –
Helyes – mondta Lucky. – Pontosan így akartam.
– Mickey-nek fél háromkor van itt találkozója az egyik tengerentúli
terjesztőjével. Az időzítésnek be kell válnia.
 Boogie nem tévedett. Mickey pontosan egy perccel Donna után
érkezett a stúdió területére. Összefutottak, amikor Donna kiszállt a
limuzinjából, és együtt léptek be az épületbe. Nem is mehetett volna
jobban.
Mickey meglátta Kyokót a külső irodában, és elkomorodott. – Hol
van Isabel? – kérdezte bosszúsan.
– Rögtön jön, Mr. Stolli.
Mickey a titkárnőket szidva vezette Donna Landsmant a belső
iroda felé, de az ajtóban megtorpant.
Lucky feléjük fordult székével; hogy üdvözölje őket.
– Meglepetés! – mondta. – Hát nem éppen olyan minden, mint
régen?
Mickey-nek leesett az álla.
Donna Landsman arcvonásai megkeményedtek. – Mi ez? –
ordította Mickey. – Mi folyik itt?
– Visszajöttem – felelte nyugodtan Lucky. Élvezte tehetetlen
haragjukat. – Ahogy mondtam.
– Az meg hogyan lehetséges? – Donna Landsman feszült arca
sápadt volt a dühtől.
– Egyszerűen – felelte könnyedén Lucky. – Megszereztem a
Panther részvényeinek további tizenegy százalékát, és ismét
magamat szavaztattam meg főnöknek. És tudja, mi az érdekes,
Donna? Hogy maga soha többé nem kerülhet itt irányító pozícióba,
szóval akár el is adhatja nekem a részvényeit. – Rövid szünet, hogy
Donna megemészthesse a hírt. – Persze előfordulhat, hogy jelentős
veszteség fogja érni, no de hát csak pénzről van szó.
– Mi a fene… – fustölgött Mickey. – Nekem szerződésem van.
– Perelj be – javasolta higgadtan Lucky. – Boldogan látnálak
viszont a bíróságon.
– Hol a bútorom? Az irataim? A díjaim? – kiabált Mickey.
– Mindent a házadba vitettem, Mickey. A cuccok ott sorakoznak a
kocsibehajtódon. Abigaile nagyon boldog lesz.
– Ezt nem viszed el szárazon – háborgott Mickey. A homlokán
kidagadtak az erek.
– Álljon meg a menet! Aki nyer, annak van igaza. Ezúttal, Mickey,
sajnos a vesztes mellé álltál.
Donna dühösen bámult Luckyra, örök ellenfelére.
 – Ezt még megbánja – sziszegte. – Senki sem keresztezheti a
szándékaimat. Senki.
– Jaj – mondta Lucky –, reszketek a félelemtől.
Donna sarkon fordult, és kivonult, Mickey a nyomában.
– Kyoko – szólt ki jókedvűen Lucky –, hozhatja a pezsgőt.
Ünnepelünk.

– Ki az ott Johnnyval? – kérdezte France-tól Alex, amikor Johnny

Romano belépett a nagy díszterembe, ahol az olvasópróbát
rendezték.
– Fogalmam sincs – felelte Francé. – Talán a barátnője. – Nem is
tudtam, hogy van neki.
– Alex szerint naponta egy – huncutkodott Francé. Pár perc
múlva befutott Venus, és leült Johnny mellé.
– Bemutatom igen kedves párizsi barátnőmet – mondta Johnny. –
Daniella, ő Venus.
– Szervusz, Daniella – mondta Venus.
Daniella óvatosan mosolygott. Nemigen szokott részt venni filmek
olvasópróbáin, de hát Johnny fizetett, hát mit érdekelte? Telefonált
Párizsba a gyereklánynak, hogy marad még pár napig.

Johnny éppen bement a szobába, amikor telefonált.

– Kivel beszélsz? – kérdezte Johnny.
– Megmondtam a gyereklánynak, hogy később megyek haza,
mint ígértem.
– Gyereked van? – csodálkozott Johnny.
– Nem lesz semmi baja. A lányom megszokta már, hogy nem
vagyok otthon.
– Hány éves. – Nyolc.
– Gyerekkorodban szülhetted. – Tizenhat évesen.
– Tehát magad voltál, el kellett tartanod. Nyilván így kezdted…
huh… a hivatásod, igaz?
– Pontosan.
Alex lépett be, helyet foglalt az asztalfőn, jobbján az első
asszisztense, balján a producere. Pár perc múlva fölállt, és a
színészeihez fordult.
– Ma senkitől sem várok nagy alakítást – nézett végig a hosszú
asztalnál ülőkön. – Ez csak amolyan olvasópróba, hogy
ismerkedjünk a szöveggel és a cselekménnyel. Szeretném, ha
mindannyian élveznétek a munkát. – Hátrasimította egyik
elszabadult, fekete fürtjét, fölvillantotta gyilkos mosolyát. – Ha
bárkinek kifogása lenne a szövege ellen, jegyezze föl, és keressen
meg próba után. Nyitott vagyok az új ötletekre. Oké, kérdés van? Ha
nincs kezdjük, és érezzük jól magunkat, hiszen a filmcsinálás erről
szól.
Venus ragyogó arccal bökte oldalba Johnnyt.
– Először csinálok ilyesmit filmezésnél. Általában belöknek a
sminkbe, a fodrászatba, aztán egyenest a kamera elé.
– Aha – mondta Johnny. – Klassz. – Hátrafordult, hogy Daniella
ott ül-e még a háta mögött, aztán vissza, Venushoz.
– Találkoztál már ezzel a lelki társ izével? – kérdezte. – Amikor
megismerkedsz valakivel, és azt mondod magadnak, ő az, csakis ő.
Venus szívélyesen elmosolyodott.
– Ő lenne az?
Talán – mondta Johnny.
Gratulálok – szorította meg a férfi karját Venus. – Betört egy
újabb csődör.
– Csak egyet bánok – vigyorgott Johnny. – Ki vele.
– Hogy veled nem jött össze.
– Már késő.
– Bébi, sosem késő.

Donna ült a limuzinjában, a gyomra összeszorult a dühtől. Lucky

Santangelo ismét győzött. Ez nem lehet igaz. És Morton – a gyáva –
megölte magát. Ha élne, Lucky sosem szerzi vissza az irányító
szerepet. Miért nem sikerül semmi, amit Lucky megbüntetésére
kitalált?
Még a bérgyilkos sem volt képes végezni Ginoval, csupán
megsebesítette. – Eredetileg azt tervezte, hogy Lennie-t idővel
visszaadja Luckynak, de most új forgatókönyv kezdett formálódni a
fejében. Miért kapja vissza Lucky? Jobb lenne megölni, és az ujjait
egyenként elküldeni a ribancnak. Az aztán örökre letörölné az
arcáról a mosolyt.
Csak azt nem tudta, van-e Bruno vagy Furio annyira férfi, hogy
megtegye. Vagy tőle fogják várni, hogy erre is felbéreljen valakit?
Végig kell gondolnia, ez nem könnyű döntés.
Aztán arra gondolt, hogy maga teszi meg. Odautazik, lelövi
Lennie-t, lefényképezi a holttestét, és a képeket elküldi Luckynak.
Igen, hadd tudja meg a ribanc, hogy az ura az egész idő alatt élt,
és hogy ha lett volna annyi esze, rájöhetett volna, és megmenthette
volna, ahelyett, hogy a nyavalyás stúdiója visszaszerzésére
koncentrált.
Donnának tetszett ez a megoldás. George-nak nem szólhatott,
hiszen az nem tudott Lennie-ről. Majd azt mondja, beteg az apja,
ezért pár napra Szicíliába kell utaznia. Aztán megszáll egy hotelban,
autót bérel, elmegy a barlanghoz, és végrehajtja a tervét.
Lucky Santangelo okosnak hiszi magát. Visszakapta a stúdióját,
de elveszíti a férjét.
Mindörökre.
Úgy kell neki.

Nyomban tucatjávál jöttek a gratulációk. Hollywoodban gyorsan

terjednek a hírek.
Freddie az elsők között gratulált.
– Igazán örülök – mondta. – Mi történt?
– Egy kis kisiklás – felelte Lucky. – Erőfitogtatás egy olyan
asszony részéről, aki semmit sem tud a filmiparról…
– Csak annyit mondhatok, örülök, hogy visszatértél.
– Kösz, Freddie. – Alex tudja?
– Nem hiszem.
– Olvasópróbát tart a filmből. Szaladj át, mondd el magad. –
Lehet, hogy megteszem – töprengett el Lucky.

☆
 Alex elégedett volt az olvasópróbával. Az ilyesmi néha valóságos
katasztrófa: volt, amikor rájött, hogy rosszul osztott szerepet, hogy a
forgatás megkezdése előtt mindenféle változtatásra lesz szükség.
Ezúttal minden stimmelt. Venus csodálatos Lola volt, Johnny
mélységesen azonosult a szerepével. A többi, úgy szólván
ismeretlen színész is kitűnő volt.
Ebédszünetben Alex Venusszal, Johnnyval és az új barátnőjével,
Daniellával ült. A lány igazán helyesnek látszott, csak nagyon
csöndes volt. És vitathatatlanul gyönyörű. Alex nem tudta kiverni a
fejéből, hogy látta már valahol, de hogy hol, nem ugrott be.
A többi színészekkel Lili és Francé foglalkozott, és fél háromra
újra együtt volt mindenki. Nem sokkal később Lili azt súgta Alex
fülébe, hogy azt hallotta, Lucky Santangelo visszaszerezte a
Panthert. – Viccelsz? – kérdezte Alex. – Hol hallottad?
– Nagyon megbízható forrásból – bizonygatta Lili.
Szóval, újra Miz Santangeloval vagyunk üzleti kapcsolatban.
Küldjék neki virágot?
– Ne. Nincs több virág.
Alex úgy döntött, hogy mivel Lucky egyértelművé tette, hogy térre
és időre van szüksége, megadja. Most úgyis leköti a filmje, márpedig
a filmcsinálás a legigényesebb szerető.
Fél ötkor végeztek. Johnny egyből kilőtt, a nyomában Daniellával.
Venus fölállt, megölelte Alexet.
– Ez életem legszebb hete – mondta boldogan. – Tudom, hogy
Cooperral sikerülni fog, a Gengszterek pedig veled meghozza
számomra a régen várt áttörést.
– Jó színésznő vagy – mondta Alex. – Nyilvánvaló, hogy ezt
eddig senki sem hozta ki belőled.
– Kösz – felelte Venus. Boldoggá tette ez a nem mindennapi
dicséret.
– Hallottad, mi történt Luckyval? – kérdezte Alex.
– Már megint mi?
– Visszakapta a stúdióját.
– Fantasztikus! – lelkesedett őszintén Venus. – Mikor?
– Ma. Lili már a megtörténte előtt hallott a dologról.
– Uram atyám! Tök jó! És nézd csak, irjön itt?
Alex megfordult. Lucky jött felé.
 – Hello – mondta Alex, és magában ismét megállapította, hogy
Lucky gyönyörű. – Éppen rólad beszéltünk.
– Jót vagy rosszat? – mosolygott Lucky.
– Mindig csak jót – viszonozta a mosolyt Alex.
– Nos, úgy gondoltam, mint új főnöködnek be kell köszönnöm.
– Úgy örülök neked – lelkendezett Venus. – Te mindig talpra
tudsz állni. Bárki más eloldalgott volna… de te összeszedted magad,
és fordítottál a helyzeten. Hogy csináltad?
– Megvannak a módszereim – mondta titokzatosan Lucky.
– Oké, már itt sem vagyok – nézett az órájára Venus. – Otthon
vár az uram.
Lucky szemöldöke fölszaladt. – Az urad?
– Ez az a bizonyos még egy lehetőség – vigyorgott Venus.
– Szia! – És már ott sem volt.
Alex megköszörülte a torkát.
– Alex – mondta Lucky –, visszajöttem, és a tervezett
költségvetésed sehogy sem stimmel. Beszélhetnénk?
– Senkivel sem beszélek szívesebben, mint veled – nevetett a
férfi. – Csak kissé nehéz téged elérni.
– Most, hogy újra én vagyok a főnök, nagyon oda fogok figyelni a
költségvetésedre. Mérget vehetsz rá. – Remélem, a forgatásra is
eljössz. – Most itt vagyok.
– Mit szólnál egy hétvégéhez Vegasban? – Ki tudja… mikor
indulsz?
– Három nap forgatás Malibuban, aztán a jövő hét végén Vegas.
– Ne lepődj meg, ha odaruccanok.
– Lucky – nézett a lány szemébe Alex –, ennél kellemesebb
meglepetést nem is szerezhetnél nekem.
– Nos – mondta kissé zavartan Lucky – ez csak rövid látogatás.
Mennem kell Alex a lányba karolt, az ajtóhoz kísérte. – Mit szólsz az
új hozzáállásomhoz?
– Az meg milyen? – kérdezte Lucky.
Alex derűsen mosolygott, mert az olvasópróba jól sikerült.
– Csak a filmesinálásra koncentrálok. És ez azt jelenti, hogy fél
évig békén hagylak.
– Ez fenyegetés vagy ígéret?
– Ahogy tetszik.
 Egymásra mosolyogtak, aztán Lucky beült a kocsijába, és
elhajtott. Az elmúlt hetek eseményei kavarogtak benne. Donna
Landsman.
Nem lehet tovább halogatni. Itt az idő.
 62. FEJEZET
– Három napja nem láttalak, azt hittem, cserben hagytál – mondta
Lennie. Úgy örült a lánynak, hogy alig tudott magán uralkodni.
Sajnálni, enyém papa visszajönni – mentegetőzött Claudia.
Egen, tudom – mondta keserűen Lennie. – Megjött Mr. Mókás.
Úgy löki elém az ételt, mintha kutyát etetne. Meg kell mondanom,
gyűlölöm az apádat, Claudia. El kell menekülnöd tőle, tele van rossz
karmával.
– Mi az… karma?
– Remélem, sosem kell megtudnod.
– Ma este enyém papa inni sok vino. Amikor ő aludni, én ellopni a
kulcs, hozni neked. Lenni térkép?
– Biztonságban van – érintette meg a zsebét Lennie. Claudia egy
kis zseblámpát nyomott Lennie kezébe. – Nesze. Fog kelleni.
– Köszönöm.
– Amikor ők látni, te elmenni, ők menni te után – magyarázta
izgatottan a lány. – De ők nem tudni csak holnap, amikor Furio hozni
étel.
– Hogy fogsz idejutni késő éjszaka?
– Én lenni óvatos.
– Nem lenne jobb, ha a barátod elkísérne?
– Nem! – csattant föl élesen a lány. – Ha ő tudni, ő nem engedni,
hogy éri segíteni neked. – Habozott, szemlátomást el volt keseredve.
– Ha ő tudni, hogy mi ketten…
– Sosem fogja megtudni, Claudia – nyugtatta meg a lányt Lennie.
– Egyszerűen itt voltál nekem. És én soha sem árulom el, senkinek.
Claudia elégedetten bólintott, hogy Lennie nem fogja elárulni.
– Amikor lenni nálam kulcs, én visszajönni. Te lenni készen,
azonnal elmenni.
Lennie nem tudta, hogy fogja kibírni az elkövetkező órákat, amíg
Claudia visszatér. De erősnek kell lennie.
 63. FEJEZET
Donna tajtékozva tért haza a stúdióból. Kiabált a cseléddel, aki
nyomban fölmondott. Aztán a konyhába masírozott, és kiabált a
szakácsnővel, aki szintén fölmondott volna, ha nincs olyan nagy
szüksége az állásra.
George még az irodájában volt. Donna fölhívta, és fröcsögött.
– Tudod-e, hogy az ügyvédeink hozzá nem értő hülyék? –
ordította. – Lucky Santangelonak valamiképpen sikerült
visszaszereznie a Panthert. Tudni akarom, hogy történhetett meg,
George. Követelem.
– Sosem látszott kedvező üzleti vállalkozásnak – felelte csöppet
sem idegesen George. – És be kell ismerned Donna, hogy semmit
sem tudsz a filmgyártásról. Ez még jó is lehet.
– Jó! – tombolt Donna az ura ostobasága hallatán. – Jó! Hát
teljesen hülye vagy? Stupido!
– Tessék? – mondta George.
– Az ügyvédeink ostobák – mondta Donna, és most már azon
dühöngött, hogy haragjában ismét a régi akcentusával beszélt.
– Utánanézek – ígérte George.
– Légy szíves.
Donnának hirtelen eszébe jutottak a Brigette Stanislopoulosról,
Santino igaz gyilkosáról készült képek. Sok idejébe és pénzébe
került, amíg kinyomozta, hol a lány, és éppen akkor sikerült, amikor
Brigette leszerződött egy modellügynökséghez. Némi nyomozással
megismerte Michel Guy gusztusát. Jókora summával megvásárolta
az együttműködését.
Zseniális húzás volt! Most eladja Brigette képeit a világ összes
pornó magazinjának. Ehhez mit szól majd Lucky Santangelo? Az
egész világ a volt mostohalányán fog csámcsogni.
Kis, hideg mosoly. Nem tarthatsz mindent a kezedben, Lucky.
Nem vagy legyőzhetetlen.
Éppen a széfhez tartott a képekért, amikor megjött Santino az
iskolából.
– Miért ilyen korán? – kérdezte Donna, amikor összetalálkoztak
az előszobában.
– És te? – kérdezett vissza a fiú, aki semmiféle bűnbánatot nem
mutatott a Tabitha-incidens miatt.
 Az utóbbi időben Santino nem sokat beszélt. Donna vágyakozva
gondolt a régi kisfiúra, az ártatlan fiúcskára, akit agyonkényeztetett.
Ez már egy nagydarab, mocskos szájú tuskó, aki kimondhatatlan
dolgokat művel hitvány kis lányokkal. Donna úgy érezte, Santino
elárulta őt, és ez nem volt az ínyére.
Hová mégy? – kérdezte, amint a fiú megpróbált elsurranni
mellette.
– Föl – mondta durcásan Santino. – Bezárkózni a szobámba. –
Rondán nézett az anyjára. – Ezt akartad, nem?
– Te tehetsz róla – emelte föl a hangját Donna. – Amit tettél,
ocsmányság volt.
– Nem – felelte komoran a fiú. – Amit tettem, normális volt.
Donnát dühítette, hogy a fia még mindig menteni próbálja tettét.
– Ha apád tudná, hogy szexőrült kábszeres lett belőled, inkább
megölne, semhogy ilyen fia legyen – mondta sötéten.
– Nem vagyok kábszeres – vicsorgott Santo. – Szokj hozzá a
gondolathoz. Mindenki szív füvet.
Donnáé kellett, hogy legyen az utolsó szó.
– De nem az én fiam. Soha többé.
Santo fölrohant, és bevágta maga mögött az ajtót.
Szent meggyőződése volt, hogy az ő anyja a világ
leggyűlöletesebb asszonya.
Donna megvárta, amíg Santo eltűnik, aztán bement a
könyvtárszobába, bezárta az ajtót, és az ízléses Picasso mögé
rejtett magánszéíjéhez ment.
Betáplálta a kombinációt, kinyitotta a kis széfet, amelyben néhány
fontos dokumentumot és némi ékszert tartott. Ékszereinek a java a
bank biztonságában pihent.
Kutatott a széfben, Morton Sharkey video-kazettáját és Brigette
képeit kereste. Nevetséges. Maga tette oda őket, most mégsem
találja. Csak nem ment el az esze?
Módszeresen kiszedett a széfből mindent. Se kazetta, se képek.
Talán George megtudta a kombinációt?
Nem. George nem merne benyúlni a magánszéfjébe.
Meg kell őriznie a nyugalmát, józanul kell átgondolnia a helyzetet.
Bizonyára máshová tette a kincseit, de megtalálja őket.
 ☆

Santo egyenesen a számítógépéhez ment. Azért jött el korábban

az iskolából, mert nem volt, aki megállítsa. Mit érdekelte Santót a
matek vagy a történelem? Semmi szüksége erre a sok szarságra,
hiszen napokon belül megörökli a Bonatti vagyont. Az apja pénzt
helyezett letétbe a nevére, és ha Donna földobja a talpát, az ő pénze
is Santóé lesz. Szóval az iskola le van szarva. Most jobban izgatta,
hogy megfizessen annak a ringyónak, Venus Mariának.
Leült a számítógéphez, újabb levelet kezdett fogalmazni. A
gyűlölet szavait. Annak a ringyónak.
 64. FEJEZET
Lennie türelmetlenül várt. Az órák végtelenül lassan teltek.
Már abban sem bízott, hogy Claudia egyáltalán visszajön. A
szabadság gondolata annyira mámorító volt, hogy alig bírt nyugton
maradni, de tudta, hogy őriznie kell az erejét a szökésre – ha ugyan
lesz olyan.
A fickó, akiről immár tudta, hogy Claudia apja, meghozta az ételt,
odalökte elé, és eltűnt.
Lennie egy darab kenyeret dugott a zsebébe az útra. Aztán
rozoga ágya szélén ülve tanulmányozta az elnagyolt térképet,
amelyet Claudiától kapott. A lány megígérte, hogy a barlangokból
kivezeti. De attól kezdve csak magára számíthat, ellenkező irányba
visz az útjuk.
Szabadság. Milyen gyönyörű szó. Néhányszor hangosan is
kimondta, mintegy biztatásul magának.
A gyerekeire gondolt. Ha rajta múlik, sosem hagyja el őket többé.
Fütyül a filmkarrierjére, mostantól csak a családjának él. Semmi sem
választja el Luckytól.
Lassan arra kezdett gyanakodni, hogy valami balul sült el,
Claudia nem jön vissza.
A feje egyre jobban fájt, úgy érezte, rögtön széthasad.
Csalódottan feküdt le úgynevezett ágyára.
Idővel elaludhatott, mert amikor Claudia megjött, föl kellet ráznia
Lennie-t. – Lennie – mondta feszülten a lány. – Kelni föl, sietni.
Lennie kábán nyitotta ki a szemét. Álmodik? Nem,Claudia ott állt
mellette.
– Kell menni azonnal – nyomta a férfi kezébe a kulcsot. – Ha
enyém papa fölébredni…
Nem kellett többet mondania. Lennie fölült, és remegő kézzel
tette a kulcsot a dagadt bokáján lévő bilincs zárjába.
A zár olyan rozsdás volt, hogy nem akart kinyílni.
– Jézusom! – rémült meg Lennie. – Ez nem a jó kulcs. – De az –
hajolt le segíteni Claudia. Addig kínlódtak, amíg sikerült nagy
nehezen kinyitni a zárat.
Végre szabad! Lennie fölkapta a láncot, és hevesen a barlang
falához vágta. Claudia zsebre dugta a kulcsot.
– Gyere, kell menni – sürgette a férfit. – Már lenni késő.
 Lennie egy pillanatra elbizonytalanodott. Oly sokáig raboskodott,
hogy maga sem tudta, hogy boldogul majd szabadon. Claudia
megragadta a kezét.
– Engem követni – mondta. – Amikor kijönni barlangból, kell
mászni szikla.
– Miféle sziklát? — riadt meg Lennie.
– Nem veszélyes – nyugtatta meg a lány. – Amikor világos, én
mindig mászni. Most lenni sötét, lenni kicsi veszélyes.
– Azt akarod mondani, hogy amikor kijutunk innen, meg kell
másznunk a szikla oldalát?
– Igen, Lennie – mondta magabiztosan a lány. – Ha én tudni, te is
tudni. Gyere. – Elvette Lennie-től a zseblámpát, és gyorsan vezetni
kezdte a barlangok koromsötét labirintusában.
Lennie szorosan Claudia után ment. Megpróbált nem tudomást
venni a nyálkás iszapról, az elsurranó patkányokról, miközben
egyetlen vékonyka fénysugárt követtek a sötétben.
Amint előrehaladtak, a tenger zaja egyre erősödött. Jézuskám!
Milyen közel van az óceán?
– Lenni dagály – mondta tárgyilagosan Claudia. – Kell menni
vízben, de te nem lenni ideges.
Amikor kijutottak a barlangok útvesztőjéből, holdfény világította
meg az útjukat. Akijáratot a tenger nyaldosta, süvített az éjszakai
szél.
Lennie beleborzongott, amikor megértette, hogy mélyen a föld
alatt tartották fogva. Meg is fulladhatott volna, anélkül, hogy bárki
megtudta volna.
Most térdig gázoltak a háborgó tengerben, és dermesztően hideg
volt.
– Fogni engem – kiáltotta a szélsüvítésen át Claudia. – Azt
teszem – ordította Lennie.
A lány valamiféle sziklára villantott a zseblámpával.
– Oda – mondta. – Sietni, a dagály… még jönni befelé.
Ez félelmetesebb volt a fogságnál. Átverekedték magukata
hullámokon a szikláig, és mire odaértek, csuromvizesek s a hidegtől
szinte bénultak lettek.
Claudia fürge yolt, mint a gazella. Fölszökkent a sziklára, aztán
lehajolt, megragadta Lennie kezét, és fölsegítette.
 Amint araszolni kezdtek az éles kövek közt, az egyik föl-szakította
Lennie lábát.
– A büdös életbe! – kiáltott föl Lennie. A lábából csöpögött a vér.
– Gyere! – bátorította Claudia.
Végre elérték egy csipkézett szikla alját.
Amikor Lennie fölnézett, összeugrott a gyomra.
Nem látszott kecsegtető perspektívának, hogy a sziklát meg kell
mászniuk.
– Jönni utánam – sürgette Claudia.
Lennie engedelmeskedett, lassan mászni kezdtek fölfelé a szikla
oldalán, szőlőindákba, faágakba kapaszkodtak, és néhány
méternyire köves, ember alkotta ösvényhez értek.
Lennie többször megcsúszott, és majdnem leesett. A lidérces
álom még komiszabbra fordult. Claudia ereje és bátorsága nélkül
semmi esélye sem lett volna.
Amikor a csúcsra értek, mindketten a földre rogytak.
Pár perc múlva Lennie fölállt, elvette a lánytól a zseblámpát,
levilágított a tengerre.
A fölismerés fejbe kólintotta. Valahol a föld mélyében tartották
eltemetve. Olyan helyen, ahol soha, senki nem találhatta meg.
Csoda, hogy túlélte, és egyedül Claudiának köszönhető.
– Kell sietni, Lennie – mondta aggodalmasan a lány. – Járni
szerencsésen. Menni jobb oldali ösvény, mozogni gyorsan.
– Hogyan köszönhetem meg neked ezt valaha is, Claudia?
– Nem kell – mondta a lány. – Te menni haza feleség, gyerekek.
Te lenni boldog, Lennie.
És mielőtt Lennie bármit mondhatott volna, Claudia lágyan szájon
csókolta, és eliramodott az ellenkező irányban, beleveszett a
sötétségbe.
Lennie ismét egyedül volt.
 65. FEJEZET
Szombat reggel olyan csodálatos volt minden, hogy mindenki
pontosan megértette, miért él Los Angelesben – földrengések,
zavargások, árvizek és tűzvészek ellenére. Ez a nap arról szólt,
amiről maga L. A. – a kristálytiszta, kék tenger, balzsamos napfény,
pálmafákkal, füves dombokkal, buja zölddel, fenséges hegyekkel
büszkélkedő város.
Lucky nem tudott aludni. Korán kelt, kiment a hálószobája
teraszára, bámulta az óceánt. Pár perc múlva úgy döntött, hogy
kocog egyet a vízparton. Sortot és pólót öltött, leszaladt, és ügetni
kezdett a víz mentén.
Fél óra múlva Alex háza alatt találta magát. Egy helyben kocogva
eltűnődött, vajon mit csinálhat Alex.
Meredek, köves lépcső vezetett föl a sziklára, ahol a férfi háza
állt. Lucky úgy döntött, meglátogatja Alexet. Korán volt ugyan. A férfi
talán alszik még, vagy Tin Lee esetleg nála éjszakázott.
Mindegy. A lépcső alján nyitva a kapu, ami nyilván azt jelenti,
hogy Alex szívesen látja a vendégeket.
Lucky kettesével vette a lépcsőket, amíg ki nem fogyott a
szuszból.
Megállt egy percre. Mit csinálsz? – gondolta. Miért bátorítod?
Elutasítottad, hát elment. Most mivel próbálkozol? Vissza akarod
szerezni?
Dehogy. Egyszerűen kedvelem a társaságát, a vele való
beszélgetést. Nem kötelező a nemi kapcsolat. Miért baj, ha az
embernek van egy plátói, hímnemű barátja?
Plátói. Marhaság. Kedveled.
Tévedés.
No persze. A lépcső tetején újabb kapu volt. Lucky kinyitotta, és
belépett Alex birtokára.
Alex a teraszon ült, körülötte laptop számítógépe, forgatókönyve,
újságok, kávé, narancslé, pirítós és müzli.
– Hahó – integetett Lucky, és a férfi felé indult. – Váratlan vendég
jött.
Alex meghökkenten pillantott föl.
– Lucky – vigyorodott el örömteli képpel Alex. – Milyen kellemes
meglepetés.
 – Kocogtam a parton, és a házad előtt találtam magam – mondta
könnyedén a lány. – A kávé csak egynek elegendő, vagy jut nekem
is belőle?
– Csüccs le. Hívom a házvezetőnőmet. – Megnyomta a csengőt,
mire rosszkedvű japán nő jött elő. – Még egy csészét, Yuki.
Lucky lehuppant Alex mellé, kinyújtotta hosszú, barnára sült
lábát.
– Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a sportot – jegyezte meg
Alex. Örült a lány látogatásának. Mihelyt ő visszavonult, lám, Lucky
jön hozzá.
– Nem szeretem – nevetett a lány.. – Csak ki kell eresztenem a
bennem fölgyűlt feszültséget.
– Tudok én arra jobb módszert – tette le a forgatókönyvet Alex.
Yuki csészét hozott, kávét töltött. Lucky kortyolt egyet.
– Alig várom, hogy hétfőn visszamehessek a stúdióba. –
Levetette és az asztalra tette a napszemüvegét.
– Én meg alig várom, hogy elkezdjem a Gengsztereket – mondta
Alex. – Számomra filmet csinálni nagyobb élvezet minden egyébnél.
– Mert ez a menekülésed.
– Igazad van – mondta keserűen Alex. – Néha eltűnődöm, mi elől
is menekülök. Nincs normális viszonyom az anyámmal, se
feleségem, se gyerekem, semmiféle valódi kapcsolatom.
– A filmcsinálás az életed – mutatott rá Lucky. – A színészek meg
a stáb a családod.
– Megint igazad van – harapott bele a vékony pirítósba Alex. –
Tudod, azon néhány rendező egyike vagyok, aki tényleg szereti a
színészeket. Dolgoztam egyszer egy producerrel, aki odajött
hozzám, miután együtt ebédeltem a művészeimmel, és fölháborodott
hangon kérdezte: „Maga a színészekkel akar étkezni?”, mintha a
színész holmi alsóbb rendű lény lenne.
– Én is szeretem a színészeket – mondta Lucky. – Annyira, hogy
az egyikhez hozzá is mentem. Csak azt látom, hogy kissé sérültek
és hihetetlenül nagy a szeretetigényük.
– Szerinted mindenki sérült – jegyezte meg Alex. – Elmehetnél
pszichoanalitikusnak.
– Annak jó lennék – mondta Lucky, és elcsórt egy darabka
pirítóst.
 – Nos – mondta Alex – Hajlandó vagy elmondani, mi történt a
francia kurvával?
– Biztosított róla, hogy nem hált Lennie-vel. – Ó.
– Hiszek neki. Nincs oka hazudni. Azt hitte, azért fizették, hogy
csináljanak pár szaftos képet Lennie-ről valami pletykalapnak.
Őszintén meglepődött, amikor Lennie-t nem vették le a lábáról a
bájai – mert határozottan vannak bájai. A lány gyönyörű. – Honnan
tudod? – nézett kíváncsian Luckyra a férfi.
– Elhozattam születésnapi ajándékul Johnny Romanónak. Lucky
mindig meg tudta lepni Alexet.
– Mit csináltál?
– Johnny tartozott nekem egy szívességgel, hát belement a
játékba. – Egy nagyon érzéki, szőke lányról van szó?
– Úgy van.
– Tudtam, hogy ismerős valahonnan. – Tessék?
– Johnny magával hozta az olvasópróbára. Nem láttad?
– Nem, mire odamentem, Johnny már távozott.
– Nos, a lány vele volt.
– Biztosan összejöttek – vigyorgott Lucky. – Johnny képes
beleesni egy kurvába. Mert úgy volt, hogy Daniella másnap
visszarepül Párizsba.
– Nem tette.
– Hogy van anyád? – Lucky töltöttmég a kávéból.
– Mostanában nem beszéltem vele.

Miért nem?
Amikor a múltkoriban beszélgettünk, sok mindent megvilágítottál
számomra. Igazad van: ha nem találkozom vele, nem érzek
bűntudatot.
– Kezded megérteni.
– Dominique nem volt éppenséggel a legjobb anya – tette hozzá
Alex, és elszúrt gyerekkorára gondolt.
– Az emberi gyöngeségek megértése az egészséges kapcsolatok
alapja – mondta bölcsen Lucky. – Fogadd el anyádat annak, ami, és
nem fog idegesíteni.
– A legutóbbi húzása az volt, hogy megpróbálta a nyakamba
varrni Tin Lee-t. Az eredmény az lett, hogy szegény lány eltűnt az
életemből.
– Tin Lee pedig aranyosnak látszott – vett a pirítósból Lucky. – És
nyilvánvaló, hogy imád téged.
– Igen, nagyon aranyos és türelmes. Csakhogy a lélekbúvárom
szerint – akinél nem jártam fél éve – oka volt annak, amiért kizárólag
keleti nőkkel jártam.
– Igazán? És mi volt az oka?
– Mindegy, mert megjelentél te, és rájöttem, hogysemmi bajom a
jó, öreg amerikaiakkal.
Lucky meglepetten nézett a férfira.
– Öreg?
– Tudod, mit akartam mondani – nevetett Alex.
– Ebben az esetben köszönöm a bókot. Baráti csöndben
üldögéltek pár percig. – És te, Lucky, hogy vagy?
A lány újra fölvette a napszemüvegét, elbújt a sötét üveg mögé.
– Szégyellem, ami köztünk történt. Azért háltam veled, hogy
visszafizessem Lennie-nek a kölcsönt, és kiderült, hogy nem volt mit
visszafizetnem.
Alex unta már Lucky kifogásait. Rossz érzéssel töltöttékel.
– De azért nem akartál apáca lenni? – kérdezte kissé élesen.
Lucky nem haragudott meg.
– Túlságosan korán történt, Alex – felelte halkan.
Alex fölállt, témát változtatott.
Mit csinálsz ma?
Nincsenek terveim – vont vállat a lány. – És te?
– Dolgozom a forgatókönyvön, talán lemegyek a tornaterembe is,
kick bokszot gyakorolni. Azelőtt rendszeresen csináltam.
– Jaj, de szeretném megpróbálni. – Gyere velem.
– Benne vagyok.
– Egy óra múlva érted megyek.
Lucky fölugrott.
– Jobb ötletem van. Vigyél haza kocsival, és várj meg. Nincs
kedvem hazakocogni.
– Nincs benned semmi kitartás – csóválta a fejét rosszallóan
Alex.
– Mondd még egyszer!
Osszenéztek, és kitört belőlük a nevetés.
 ☆

Venus fölébredt, kinyújtotta a kezét, és nevetségesen boldog volt,

hogy Cooper alszik mellette. Odabújt az ura széles hátához.
– Tudod – dorombolta azt mindenki tudja rólad, hogy pompás
szerető vagy… de mondták-e már, hogy csak úgy összebújni veled,
az is nagyon jó?
– Hitted volna? – fordult Venus felé álmosan a férfi, és magához
szorította a felesége meleg testét.
– Mit? – kérdezte Venus. Sosem érezte magát jobban.
– Leszoktattál a többi nőről. Meggyógyultam! Mint az alkoholista,
aki leszokott a pipáról!
– De az első pohárkánál szét is rúgom a töködet – fenyegetőzött
viccesen Venus.
Cooper nagy nehezen fölült.
– Túlságosan sokat vagy Luckyval – mondta rosszallóan. –
Kezded átvenni a stílusát.
– Csöppet se bánnám. Szerintem Lucky remek nő.
– Szerintem is. Csak a nyelvén képtelen uralkodni.
– Coop! Ahhoz képest, hogy hírhedt szoknyapecér vagy, néha
elképesztően prűd tudsz lenni.
Nekem egy nő ne beszéljen csúnyán.
Naaagyon vicces. – Venus átkarolta az urát a két lábával.
– Tudod-e, mit szeretnék? – mormolta.
– Mit, bébi? – simogatta meg Cooper a platinaszőke fejet. – Hát
azt – mondta diadalmasan Venus. – Bébit. Közös gyereket. – Hiszen
te mondtad mindig, hogy…
– Tudom – szólt közbe Venus. – Azt mondtam, nem akarok
gyereket. De gondolkodtam. A Gengszterek befejezése után
szeretnék teherbe esni.
– Tényleg, egész jópofa lenne – bizonytalankodott Cooper.
– Jópofa! – ült föl Venus. – Cooper, szokj hozzá a gondolathoz.
Nekünk lesznek a világon a legszebb gyerekeink.
– Most gyerek vagy gyerekek? – kérdezte savanyúan Cooper.
– Úgy gondoltam, egy vagy kettő elég lesz.
 – Egy vagy kettő, mi? – ragadta meg játékosan Venus keblét a
férfi. – És amikor a baba itt lakomázik, velem mi lesz?
– Majd váltjátok egymást.
– Én most kérem a részem – kapta be az egyik mellbimbót
Cooper, és hevesen szívni kezdte.
Megszólalt a házi telefon.
– Vedd föl, Coop – szabadította ki magát Venus.
– Ez a te házad.
– A mi házunk – helyesbített Venus, és a köntöséért nyúlt.
– Innen úgy látom, mintha visszaköltöztél volna.
– Okos kislány – vette föl a telefont Cooper. – Tessék.
– Huh… Mr. Turner… Miss Venus bátyja van itt. Azt mondja,
sürgősen beszélnie kell a testvérével.
– A bátyád – fogta be a telefont Cooper. – Mikor pofátlankodott
vissza Emilio?
Venus nem akarta elhinni, hogy a bátyja máris visszatért. – Mit
akar? – kérdezte komoran.
– Az őr szerint sürgős a dolog.
– Velem maradsz, amíg beszélek vele?
– Készülj föl, hogy valószínűleg ki fogom rúgni.
– Emiliónak pontosan ez kéne: hogy valaki mindörökre kidobja az
életemből.

Santo kínzó fogfájással ébredt. Elmondta az anyjának, akitől

együttérzést remélt. Nem kapott.
– Szörnyen fáj – nyafogta az arcát fogva Santo. Donna fölhívta a
fogorvost, és azonnali időpontot kért. – Odaviszel, mami?
– Nem – közölte szigorúan Donna. – Ideje megtanulnod, mi az a
büntetés. Ha tisztelettel viseltetsz majd irántam, én is viszonozni
fogom.
Ostoba, vén szatyor. Hogyan tisztelhetné, ha egy olyan
kétbalkezes balfácánhoz ment feleségül, amilyen George?
– Szóval nem viszel el? – kérdezte vádlón Santo, abban bízva,
hogy bűntudatot ébreszt az anyjában.
 – Nem, Santo. – Donna rá se nézett. Dögöljön meg, gondolta
Santo. De így legalább kijut a házból.
Fölszaladt, fogta a dzsekijét meg azt a kinyomtatott levelet,
amelyet az előző este fogalmazott Venusnak. Három órán át
görnyedt a számítógépnél, mert maga sem tudta, pontosan mit akar
mondani. A levél végül rövidre és célratörőre sikeredett.
Az anyja szólt át a házi telefonon, hogy induljon azonnal,mert a
fogorvos direkt az ő kedvéért megy a rendelőjébe.
Santo még ellenőrizte a gardróbot, hogy zárva van-e, és lesietett.
– Szasztok – kiáltott be a nyitott ajtón a reggelizőknek. Senki sem
felelt.
Rohadjanak meg. Hamarosan kénytelenek lesznek odafigyelni rá.

George levette a szemüvegét, s az ablakból nézte, hogyan hajt el

Santo.
– Mit csinál egész nap? – kérdezte.
– Dolgozik a számítógépén – felelte Donna. – De mit?
– Sosem kérdeztem tőle – iszogatta a kávéját Donna.
– Vitathatatlanul segítségre van szüksége. – Tudom. – Keresek
egy alkalmas pszichiátert – bólogatott George.
Donnának nem nagyon tetszett az ötlet, hogy Santo egyidegennel
beszélgessen, családi titkokat áruljon el. Egyelőre azonban úgy tett,
mintha egyetértene George-dzsal. Majd ha visszatér Szicíliából,
meghozza a maga döntését.
– Jut eszembe – szólalt meg. – Majdnem elfelejtettem szólni.
Telefonált az egyik bátyám. Apám beteg. Szicíliába kell utaznom.
Azt hiszem, hétfőn indulok. – Mi baja?
– A szíve.
– Menjek veled?
– Nem. Maradj itt, ügyelj az üzletre. – Ha biztos vagy benne…
– Igen, biztos vagyok. – Szünet. – Jut eszembe – tette hozzá
könnyedén Donna –, nem vettél ki véletlenül valamit a széfemből?
– Álmomban se nyúlnék a széfedhez, Donna. Miért? Hiányzik
valami?
 – Nem hiányzik… csak elkeveredett. Biztos vagyok benne, hogy
megtalálom.
George fölvette az újságot, olvasni kezdett.
– Fönt leszek – mondta Donna.
Ha nem George kutatott a széfjében, akkor ki? TalánSanto? Ő
vette volna el a képeket és a kazettát?
Nem. Santo azt sem tudja, hogy az a széf létezik. Azért… nem árt
körülnézni a szobájában.

A fogorvostól Santo egyenesen Venus Maria házához hajtott,

néhányszor elhúzott előtte, csak aztán parkolt le a túloldalon. Ült a
kocsiban pár percig, nézte a házat. Az őrbódé közel volt a
bejárathoz. Santo látta a kis faházban a középkorú fickót, aki újságot
olvasott, közben almát evett.
Nagyon éber. Venus jobban odafigyelhetne a biztonságára. Ez a
faszfej semmire se jó.
Santo tudott egy helyet a birtok háta mögött, ahonnan
észrevétlenül behatolhatott. Napközben ugyan némi kockázattal járt,
de kit érdekel? Mindenképpen megteszi, mert ideje, hogy a ringyó
megtudja, kivel van dolga. Amint Venus elolvassa a levelet, rá fog
jönni, hogy dobva van, mert csapodár kurva.
Venus büntetést érdemel, mert Santót érdemtelenül
megbüntették. S ugyan ki tudná jobban megbüntetni Venust, mint
Santo?

Santo szobájában vitathatatlanul nagyobb rend volt, mint azon az

estén. Tinédzser fiú létére Santo egészen rendes volt: sehol
félmeztelen nőket ábrázoló, szörnyűséges poszterek, sehol
szétdobált, piszkos ruhák, sehol kábítószer – hála Istennek!
Donna ült Santo ágyának a szélén, és a másik három gyerekére
gondolt, akik mind elhagyták az otthonukat. Nem akarta, hogy Santo
is elmenjen. A lelke mélyén Santo még mindig a kisbabája, az édes,
pici fiacskája volt.
 Tulajdonképpen Santon kívül nem volt senkije, és szerette a fiát.
Hogyan is okozhatott neki Santo ekkora csalódást? Santino
forogna a sírjában, ha tudna a fia viselt dolgairól.
Nem tudta eldönteni, vajon George nem kényszeríti-e túlzott
szigorra a kisfiával szemben. George mondta gyan, hogy
keménynek kell lenniük, de Donna nem akarta elüldözni Santot.
Dehogy akarja elveszíteni az egyetlen fiát!
Donna észrevette, hogy a számítógép be van kapcsolva.
Odament, hogy kikapcsolja.
A képernyőn néhány sor állt. Közelebb hajolt, hogy elolvassa.
Kurva. Picsa.
Leszopod bárkinek a faszát.
Gyűlöllek.
Szentséges ég! Kinek szól ez az üzenet?
Talán neki?
Donna hátán végigfutott a hideg.
Santo, a tulajdon húsa és vére, végül ellene fordult.
 66. FEJEZET
– Miért nem hagysz békén? – kérdezte Venus.
Emilio vádlón nézett rá.
– Kedvesebb is lehetnél hozzám – mondta védekezőn. – bátyád
vagyok.
Hát nem érti meg soha?
– Nem Emilio, nem vagy az – kezdett dühbe jönni Venus –
Amikor eladtál a médiának, megszűntél a testvérem lenni –
Kénytelen leszek könyvet írni – felelte alattomos képpé Emilio, mert
tudta, hogy Venus ezt mindennél jobban utálná.
– Csak tessék, írj! Nemigen tudsz már több bántót mondani
rólam, mint amit kitálaltál a sajtónak.
– Mi lenne, ha békén hagynád a húgodat? – szállt be a be
szélgetésbe Cooper.
– Mi lenne, ha befognád? – vágott vissza csúnyán Emilio – Csak
játszd nekem a nagyfiút, Emilio! Még eltörhet a lábad…
– Fenyegetsz, Cooper? – kérdezte megvetően Emilio. – Mert
ezzel igazán nagy példányszámot lehet csinálni.
– Miért is engedtelek a házamba? – fogta a fejét Venus. – A
múltkor ezer dollárt adtam – most mit akarsz?
– Annak már vége.
– Aztán mire költötted?
– Rossz éjszakám volt… kiraboltak.
– Még hogy kiraboltak!
– L. A.-ben bárkivel megeshet.
– Bárcsak ne adtam volna oda azt a pénzt – mondta Venus, mert
haragudott magára. – Megsajnáltalak, de most már tudom, hogy
semmi sem segít. Menj el, légy szíves, és kiadom az ukázt, hogy
soha többé ne engedjenek ide.
– Hallgass a húgodra – mondta Cooper. – Légy szíves, hagyd
békén végre.
– Hányok tőletek, gazdag disznók – vicsorgott Emilio. –
Fogalmatok sincs, milyen az én helyzetem.

Csinálj vele valamit, Cooper – nyögte kétségbeesetten Venus.

Cooper megragadta Emilio karját. Emilio elrántotta a karját.
 – Hozzám ne merj érni, öreg – sziszegte. – Elmegyek. – Kivonult,
becsapta maga mögött az ajtót.
– Jézusom! – mondta Cooper. – Biztos, hogy ugyanazoktól a
szülőktől vagytok? – Sajnos, igen.
– Ostoba fajankó!
– A legrosszabb fajtából.
– De ne hagyjuk elrontani a napunkat.
– -Ahogy óhajtod… ember.
Cooper elmosolyodott, és lustán magához vonta Venust. – Gyere,
asszony.
– Nem kell kétszer kémed – mosolygott Venus is.

Emilio dühösen állt az ajtó előtt. Miért menne el? Hogy

szívességet tegyen nekik? Úgy bántak vele, mint egy rakás szarral.
Márpedig ő Venus bátyja, és többet érdemel.
Mérges pillantást vetett a behajtón álló, űtött-kopott, bérelt
kocsijára. Venusnak három csicsás autó sorakozik a garázsban: egy
Mercedes, egy Corvette meg egy dzsip. Belehalna, ha az egyiket
neki adná?
A ház mögé ballagott, mert azon tanakodott, hogy fölmászik a
hálószobába, és megszabadítja az elkényeztetettúgynevezett
szupersztárt néhány ékszerétől. Van neki elég, nem fog hiányozni
egy-két gyémánt karkötő.
Amikor a ház mögé ért, egy kövér srácot vett észre, aki gyanúsan
bóklászott a bozótban.
– Hé – kiáltotta Emilio –, mit keresel itt?
Santo egy pillantást vetett Emilióra, és futni kezdett. Emilio
lehetőséget látott arra, hogy hőssé váljon. Nem gondolkodott a
következményeken, a srác után iramodott, és a földre rántotta
Santót pár lépésnyire a faltól.
Santo vadul küzdött, de bár Emilio nem volt tökéletes formában,
sikerült a fiút a földhöz szögeznie. Ráült a dagadt srácra, és
segítségért kiabált.
Az egyik szomszéd kutyája ugatni kezdett. A konyhából kiszaladt
egy cselédlány, látta, mi a helyzet, visszarohant a házba, segítséget
hívni. Néhány másodperc múlva megjelent Cooper, nyomában
Venus.
– Mi történik itt? – sikoltotta Venus.
– Elkaptam ezt a seggfejet, amint itt bóklászott – lihegte Emilio. –
Én vigyázok rád, hugicám.
Cooper előkapta a mobil telefonját, hívta az őrt.
– Mit csinált itt? – ment oda Santóhoz.
– Eltévedtem – motyogta Santo. – Nem tudtam, hogy ez
magánterület.
– Eltévedtél? Át kellett másznod a falon, hogy bejuss – mondta
dühösen Venus. Aztán észrevette, hogy a fiú egy borítékot
szorongat. Közelebbről is megnézte, és fölismerte a
macskakaparással írt címzést. – Istenem! – kiáltott föl – szóval te
vagy az? Te vagy az a beteg lelkű kis féreg, aki azokat a mocskos
leveleket írogatja nekem.
– Miféle leveleket? – kérdezte Cooper.
– Pornó leveleket – kapta ki a borítékot Santo kezéből Venus.
Az őr érkezett futva, kibiztosított pisztollyal.
– Elkésett – nézett a húgára Emilio olyan arccal, mint aki azt
mondja: „Én mentettem meg az életedet”. – Még jó, hogy itt voltam.
Venus átfutotta a levelet.
– Olvasd! – nyomta Cooper kezébe.
Cooper végigolvasta a levelet, aztán a földön fekvő Santóra
nézett.
– Egy pillanat – mondta. – Nem Landsmanék fia vagy véletlenül?
Nem te voltál ott Stolliék vacsoráján? Mi a fenét keresel itt?

Lucky és Alex a tornateremben gyakorolták a kick bokszot.

– Hol tanultad meg mindezt? – kérdezte kipirult arccal, csillogó
szemmel Lucky.
Ugye klassz? – kérdezte lelkesen Alex. – Vietnamban tanultam.
Azon kevés jó dolgok egyike, amelyeket ott ismertem meg.
– Hűha! – kiáltotta Lucky. – Ez aztán tényleg kibillenti az embert a
taposómalomból. – Azért csinálom. – Izzadok.
– Gyerünk haza, zuhanyozzunk le.
 – Alex – komorodott el Lucky –, kérlek, ne feledd, amit mondtam:
csak barátok vagyunk.
– Jaj, nem úgy gondoltam, hogy együtt – fenyegette meg
pajkosan a lányt Alex. – Maga mindig disznóságokra gondol, Miz
Santangelo.
Lucky nevetett. Jól érezte magát Alexszel.
– Vigyél haza. Rengeteg papírt kell még ma átnéznem.
– Szó lehet egy plátói vacsoráról? – Nem.
– És ebédről? Veszek neked egy hot dogot. – Nem eszem hot
dogot.
– De hiszen amerikai vagy, vagy nem?
– Van arról fogalmad, mit tesznek bele?
– Meg ne mondd – nyögött föl Alex. – És mit szólnál egy
tésztasalátához?
– Tésztasaláta? Elment az eszed? – kiáltott föl Lucky. – Olasz vér
folyik az ereimben. Dobjunk be egy nagy tál bolognai spagettit.
Aztán mindketten hazamegyünk dolgozni. Jó terv?
– Te a te házadban, én az enyémben? – Mi abban a rossz?
– Kérdezhetek valamit?
– Csak tessék.
Alex Lucky szemébe nézett, választ várt.
– Mikor leszel hajlandó új kapcsolatot kezdeni?
Lucky előbb gondolkodott, csak aztán válaszolt.
– Erre a kérdésre most nem tudok felelni – mondta végül. – De
mihelyt képes leszek rá, te leszel az első, aki megtudja.

– Hogy tetszett mondani? – kérdezte George a telefonnál, és

unalmas arca elvörösödött.
– Ki az? – kérdezte türelmetlenül Donna.
– Rögtön ott leszünk – csapta le a kagylót George, ami nem volt
rá jellemző. – Nos – csóválta a fejét hitetlenkedve –, az az üzenet
Santo számítógépén, amelyikről beszéltél. Nem neked szólt. –
Honnan tudod?
– Úgy látszik, a fiad pornográf leveleket írogat Venus Mariának,
az énekesnőnek. Elkapták Venus Maria birtokán, amint éppen a
legfrissebb agyszüleményét próbálta kézbesíteni.
– Nem! – döbbent meg Donna.
– De igen! – felelte George. – Jobb lenne igyekeznünk, mielőtt
kihívják a rendőrséget.

– Van számodra egy meglepetésem – mondta Nona. – Beülünk

egy taxiba, és irány a Times Square.
– Megjelent a plakátom! – mondta izgatottan Brigette. – Aha.
– Isaac már tudja?
– Szerintem előtte áll, és bámulja, amióta csak kiragasztották.
– Hívjam föl? – kérdezte mohón Brigette.
– Ne kezdd újra – intette Nona. – Isaac nem hozzád való.
– Oké, oké, végeztem vele.
Lementek, leintettek egy taxit, és negyedóra múlva ott voltak.
Nona fizetett, Brigette pedig boldog sikkantással szállt ki a
kocsiból.
– Édes Istenem! – mondta. – Fantasztikus!
– Fantasztikusan nézel ki – lépett Brigette mellé Nona. –
Fiacskám, az a seggfej Michel Guy bánhatja, hogy elpuskázott egy
ilyen ügyfelet!
Bámulták az óriás plakátot, amelyben Brigette és Isaac
mindössze feszes farmert és széles mosolyt viseltek.
Éppen a Szórakoztatás Ma Este tévés stábja ment arra, és
filmezni kezdték az óriás plakátot.
Nona oldalba bökte a barátnőjét.
– Ha tudnák, hogy itt vagy… Hmm… Talán szólok nekik.

Jaj, ne – rémült meg Brigette. – Förtelmesen nézek ki.

– Dehogy, gyönyörű vagy. Indítsuk be a reklámgépezetet.
Kisanyám, készülj föl – mert a legnagyobb leszel. – Nona átballagott
a tévésekhez. – Elnézést – mondta. – A farmer hirdetést veszik? Az
operatőr Nonához fordult.
– Igen, erős kampány lesz, erről a plakátról sokat fognak
beszélni.
– A modellről mi a véleménye?
– Gyönyörű.
 – Nona vagyok, a menedzsere. Ő pedig ott áll, Brigette Brown a
neve. Jegyezze meg, mert ő lesz az új szupermodell.
Az operatőr alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van.
– Beszélhetnénk vele?
– Naná – mondta Nona. – Jöjjenek velem.

Egy kis olasz vendéglőbe tértek be ebédelni a parton. Lucky

megrendelte a hőn áhított spagettit, Alex inkább marhasültet. A
palack vörösboron megosztoztak.
– Igazán örülök, hogy minden ilyen jól sikerült – töltött a borból
Alex. – Donna Landsman nem okoz neked több gondot.
– Fura – mélázott el Lucky. – Sosem Donna Landsmanként
gondolok rá. Nekem örökre Bonnatti marad.
– Tedd magad túl rajta, Lucky.
Lucky merőn nézett a férfira.
– Nem, Alex, nem érted. Az a nő sosem fog leszállni rólam,
hacsak nem teszek ellene valamit.
– De hát tettél: visszaszerezted a stúdiódat.
– Donna szicíliai, sosem adja föl.
– Mit tehet még?
– Amihez csak kedve van – felelte komoran Lucky.
– Nem élheted le az életed hátralévő részét őrök között.
– Nem is áll szándékomban.
– Mit akarsz tenni? Lucky a tengert, a szörföző, szőke fiút nézte.
A Santangelok a maguk módján intézik el a dolgokat – mondta
végül. – Mindig is így kellett tennünk.
– Ne próbáld az igazságszolgáltatást a saját kezedbe venni –
próbálta meggyőzni Luckyt a maga igazáról Alex. – Egyszer
megúsztad, másodszorra veszélyes lehet. És már most megígérem,
hogy a börtönben nem foglak látogatni. Szó sem lehet róla.
– Bízzál csak bennem, tudom, mit csinálok.
– Inkább te bízzál bennem – mondta keményen Alex. –
Vietnamban olyan dolgokat éltem át, hogy máig kísértenek. Eszedbe
ne jusson olyasmit tenni, amit megbánhatsz. Lucky ivott egy korty
bort.
 – De hiszen író vagy, Alex – mondta könnyedén. – Inkább
élvezned kéne a jó témát.
– Lucky – kérte komolyan Alex –, ígérd meg, hogy bármire
szánod is el magad, előbb megbeszéled velem.
– Van egy szokásom – mondta a lány. – Nem teszek olyan
ígéretet, amelyet nem biztos, hogy megtartok. Alex nézte a lányt.
Vajon meddig képes elmenni?
Nem, nem tehet semmi drasztikusai. Már nem az a vadóc, aki
lelőtte Enzio Bonnattit. Érett asszony, felelősségei vannak, nem lesz
olyan ostoba, hogy kockáztassa a családja jövőjét.
– Ne feledd – mondta Alex –, hogy három kiskorú gyereked van.
Ha butaságot csinálsz életed végéig börtönben ülhetsz. Nem
hinném, hogy ezt akarod tenni a gyerekeiddel -miután elveszítették
Lennie-t. Lucky sóhajtott.
– Ideje, hogy hazavigyél, Alex. Sok gondolkodnivalóm van. Alex
kitette a háza előtt.
– Holnap reggel kocogsz? – kérdezte az ajtó előtt.
– Talán – felelte ködösen Lucky.
– Kávé. Ugyanakkor. Ugyanott – mondta Alex, és csókot lehelt a
lány arcára. Szerette volna, ha Lucky behívja.
Nem hívta. Bement a házba, hátra se nézett.
Akis hűvös. Ám ezúttal mégis Lucky jött hozzá, és ez már
haladás.
Lucky bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Néhány gratuláció, üzenet
Venustól, egy másik Boogie-tól.
Nem volt kedve senkit visszahívni.
Fölment a hálószobába, kitárta a teraszajtót, hogy érezze a
tenger szagát, hallja a hangját. Ez a szoba nagyon emlékeztette
Lennie-re.
Lennie… A szerelme… Az élete…
És amíg Donna Landsman él, nem múlik ez a fájdalom.
 67. FEJEZET
Donna és George beszálltak a Rollsba, és sietve Venushoz
hajtottak.
– Istennek hála, hogy minket hívott, és nem a rendőrséget –
mondta Donna, mert elképzelte a következményeket fordított
esetben.
George egyetértett.
– Csinálnod kell valamit Santóval – mondta. – Más környezetbe
kell küldened, olyan helyre, ahol megfegyelmezik.
– Tudom – felelte kelletlenül Donna.
A kapunál az őr fogadta őket. Venus a kertben járkált Cooperral,
és nem látszott vidámnak.
– Hol van? – kérdezte Donna.
– Az őrkunyhóban – felelte Cooper.
Donna belesett az őrkunyhó ablakán. Santo a sarokban
kucorgott, feje a térdére hajtva.
Venus meglehetősen civilizáltan kezelte a dolgot.
– Örülök, hogy nem valami pszichopata – mondta. – Azért
tegyenek nekem egy szívességet: gondoskodjanak róla, hogy több
levél ne legyen.
– Ne aggódjon – mondta George. – Szavamat adom, hogy Santo
többé nem fogja háborgatni.
– Vigyék innen, és elfelejtjük az egészet – mondta Cooper, aki
szeretett volna minél előbb szabadulni a problémától. Santo hallotta,
hogy úgy beszélnek róla, mintha nem is létezne. Forrt benne a
harag.
Aztán Venus hívatta a titkárát, aki egy dossziéban hozta Santo
összes leveleit. Bassza meg! Az anyja látni fogja azokat a rohadt
leveleket!
Nézze csak meg – adta át a dossziét George-nak Cooper.
– Azt tanácsolom, szerezzenek a fiúnak minél előbb pszichiátert.
Segítségre szorul.
– Hálásak vagyunk, amiért nem hívták a rendőrséget – mondta
George.
– Nem tudtam volna elviselni a sajtót – fordította a szemét az
égre Venus. Az őr a Rollsba terelte Santót. A fiú behuppant a hátsó
ülésre.
 Donna odafordult, vészjóslóan nézte a fiát. Undorodott tőle. Most
először látta annak, ami Santo valójában volt: Santino tükörképének.
Nézz szembe a ténnyel, mondta magának, Santo kiköpött apja.
Naplopó, szexőrült disznó.
– Undorodom tőled – mondta szenvedélyesen. – Gusztustalan,
aljas, perverz állat vagy, mint az apád. Úgy is nézel ki.
– Apám nagy ember volt – nyögte ki Santo. Gyűlölte az anyját. –
George arra se méltó, hogy kitörölje a seggét.
– Fogd be azt a mocskos szádat – mondta hideg haraggal
Donna. – Otthon majd számolunk.

Venus kivett a frigóból egy dobozos narancslét.

– Beteg lelkű kis féreg! – rázta platinaszőke fürtjeit. – Olvastad a
leveleket?
– Beléjük pillantottam – felelte Cooper. – Tölts nekem isegy kicsit,
szivi.
– Jó, hogy elkaptam – emlékeztette őket a jelenlétéreEmilio.
– Aha… tényleg – adta oda a narancslét Coopemak Venus.
– Nem volt könnyű – dicsekedett Emilio. – El is mehettem volna.
– Hálásak vagyunk a gyors akcióért, Emilio – mondta Cooper. –
Pisztolya is lehetett volna. – Tudjuk.
Emilio élvezte a dicsőség percét.
– Látod, hugicám, én mindig vigyázok rád.
– Ne félj – mondta tárgyilagosan Venus. – Megkapod a csekket.
Most megérdemled. – A telefonért nyúlt. – Fölhívom Johnny
Romanót. Neki vannak a városban a legjobb biztonsági emberei.
– Jó ötlet – sétálgatott peckesen a konyhában Emilio. Közben
azon járt az esze, vajon mennyire lesz nagylelkű Venus.
– Nem gondolod, hogy már késő? Akkor reteszeled be a kaput,
amikor a veszett kutya már kint van? – kérdezte bölcsen Cooper.
– Nyugodtabb lennék – sóhajtotta Venus. Fölhívta Johnnyt,
elmondta, mi történt.
– Daniellával Vegasba megyünk – mondta Johnny. – Átküldők pár
srácot. Új biztonsági csapatot szerveznek neked. Megmondom, hogy
vigyék a kutyákat is.
 – Kösz, Johnny, hálás vagyok érte.
– Tudod – mélázott el Cooper –, egész pályafutásom alatt sosem
volt szükségem biztonsági emberekre. – Mert gyorsan futsz.
– Azt hiszem, más időket élünk.
– Elég egyetlen őrült – szólalt meg Emilio, aki örült, hogy ismét a
család tagja.
– Igaza van – borzongott meg Venus. – Santo véletlenül Donna
Landsman fia, de jöhetett volna valami pszichopata, idegen őrült…
– Fegyverrel – tette hozzá gyorsan Emilio.
– Ne félj, Venus – mondta Cooper. – Itt vagyok, és megvédelek.
Venus átkarolta a férje nyakát, szorosan hozzásimult. – Hű, Cooper,
nem is tudtam, hogy ennyire macho vagy! – Johnny letette a kagylót.
– Venus volt – mondta.
– Kicsoda? – kérdezte Daniella, és megnyalta érzéki ajkát.
Johnny értetlenül nézett a lányra.
– Biztosan hallottál már Venus Mariáról.
– Nem én.
– Nagy sztár. Együtt játszunk a Gengszterekben.
Tegnaptalálkoztál vele.
– Ja, igen.
– Hallod-e, igyekezzünk. Vár rád egy kis meglepetésVegasban.
Imádni fogod.
– Miféle meglepetés, Johnny?
Majd meglátod – vigyorgott Johnny.
☆

Lucky ült a dolgozószobájában, és dolgozni próbált. Örömmel

látta, hogy a Panthernél töltött rövid idő alatt Mickey nem sok kárt
tett. Azt azért látta, hogy több tervezett filmjét leállította, és olyan
producerekkel szerződött, akikkel Lucky nem kötött volna üzletet.
Semmi sem volt azonban, amit ne lehetett volna helyrehozni. Hétfőn
összehívja a régi csapatot, és alaposan átnéznek még egyszer
mindent. Egy azonban biztos: remek érzés, hogy visszakapta a
stúdióját.
Mit akarsz tenni Donnával? – sikoltotta a fejében egy belső hang.
Mit? Megkockáztathatja-e, hogy ne lépjen?
 Lehetetlen. Donna túlságosan veszélyes ellenfél. Éppoly gonosz,
mint egykori férje, Santino. Meg kell születnie adöntésnek.
Donna megölte Lennie-t – folytatta a hang. Tőrbe csalta, aztán
megölette. Bérgyilkost küldött Ginora, megpróbálta tönkretenni
Brigette-et, és ha mindez nem lett volna elég, elvette a stúdiódat.
Morton Sharkey és Sara Durbon is Donna miatt haltak meg. Azt
tervezted, hogy békésen üldögélsz, és hagyod, hogy Donna elvigye
szárazon, vagy megoldod ahelyzetét?
Lucky fölállt, járkálni kezdett. Szédült, nem tudta, mit tegyen.
Tudta, ha akarná, bérgyilkost küldhetné Donnára. Boogie pillanatok
alatt elintézné. De ez nem Sahtangelo módszer. A Santangelo
módszer a megtorlás.
És valami mégis visszatartotta. Alexnek igaza van, nem engedhet
meg magának semmi olyat, aminek fatális következményei lehetnek.
Nagyon vágyott egy kis fűre. Az íróasztalához ment, a
rejtekhelyről elővett egy cigit, rágyújtott. Aztán nyugtalanul bóklászott
a házban. Nem volt képes lecsillapodni.
Nagyon hiányoztak a gyerekei, de addig semmiképpen nem
hozathatta haza őket, amíg Donna szabadon tevékenykedett. Mikor
csinálsz már Donnával valamit?
Nem tehetem. Nem vagyok a régi. Alexnek igaza van –
felelősségeim vannak. Ugyan már, elvenni egy nyavalyás életet?!

Santangelo vagy, meg tudod tenni.

Nem tudom…
De igen. Pontosan tudod, mit kell tenned.

A The Ivy teraszán ültek.

– Micsoda kedves meglepetés – igazította meg rövid, fekete
parókáját Dominique. – Vacsora kettesben. Hol van ma este Tin
Lee?
– Hagyj már békén Tin Lee-vel – mondta bosszúsan Alex.
– Ő is oka, amiért négyszemközt akartam beszélni veled, – Miért?
– Úgy éreztem, ideje beszélgetnünk.
– Miről, Alex?
 – Arról, ahogyan bánsz velem.
– Nagyon rendesen bánok veled.
– Azt már nem. Negyvenhét éves vagyok, ahogyan állandóan
emlékeztetsz rá, és nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, hogy
állandóan kritizálsz. Ha nem hagyod abba, többet nem találkozom
veled.
Dominique sértődötten nézett a fiára.
– Alex! Az anyád vagyok. Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
– Amikor apám meghalt, elfordultál tőlem: katonai akadémiára
küldtél. Tudtad, hogy boldogtalan vagyok, mégis hagytál ott rohadni,
amíg annyi idős nem lettem, hogy kiszállhattam a buliból.
Kínszenvedés volt.
– Fegyelmezésre volt szükséged, Alex.
– Nem! – Alex már-már kiabált. – Szerető anyára lett volna
szükségem, aki törődik velem.
– Én törődtem veled.
– Blabla – mondta nyersen Alex. – Minden este más pasival
mentél szórakozni.
– Nem, Alex, én…
– Vietnamba küldtek – szakította félbe Alex. – Egyszer sem írtál.
És amikor évekig éltem New Yorkban – próbáltál egyszer is
megkeresni?
– Nem volt könnyű…
– Nem – folytatta Alex. Fokozatosan megkönnyebbült, hogy végre
kimondta, ami oly régen nyomta a szívét. – Azóta vagy csak
féligmeddig elviselhető velem, amióta híres lettem.
– Ostobaság.
– Ha nem lett volna belőlem semmi, egyáltalán nem óhajtanál
találkozni velem.
– Ez nem igaz – tiltakozott Dominique.
– Többé nem veszem be a hülyeségeidet – mondta dühösen
Alex. – Ideje rájönnöd, hogy az én életem az enyém. Nincs több
bűntudat.
Alex arra számított, hogy az anyja siránkozni vagy kiabálni kezd.
Nem tette. Csak ránézett a fiára.
– Most először emlékeztettél az apádra – mondta. – Gordon nagy
kurafi volt, ugyanakkor erős ember, és az összes hibája ellenére…
azt hiszem, szerettem.
– Szóval, anyám – mondta óvatosan Alex, mert megérezte a
lehetőséget – , megegyeztünk? Dominique bólintott. – Igyekezni
fogok.

Venus és Cooper úgy léptek be a Spagóba, ahogyan az ilyen

nagy sztárokhoz illik. Hirtelen csönd lett a teremben, és mindenki
őket nézte.
Venus megszorította a férje kezét. Olyan jó volt ismét Cooperral
lenni. Egymáshoz tartoztak.
– Úgy érzem, imponálunk nekik – súgta.
– Te mindig feltűnést keltesz – válaszolta Cooper. Jót mulatott
azon, hogy ilyen nagy érdeklődést váltottak ki.
– A pletykalapok most törhetik a fejüket – nevetett Venus.
– Olvastad a legutóbbi híreket rólunk?
– Nem olyasmit írtak, hogy én éppen egy földönkívülivel dugok? –
kérdezte gúnyosan Cooper. – Te viszont három válogatott focistával
– egyszerre. Hm… kissé nehéz ügy – vigyorgott Cooper. – Bár
ismerve a tehetségedet…
– Elképesztő, hogy miket tudnak kitalálni – kuncogott Venus. – És
nincs semmiféle következménye.
– Mert senkinek nincs ideje pereskedni.
– Drágám – szorította meg ismét Cooper kezét – Venus annyira
szeretlek. – Én meg téged, bébi.
Leültek egy kétszemélyes sarokasztalhoz, és kacsasültes pizzát
rendeltek, a ház specialitását.
Wolfgang Puck rohant az üdvözlésükre.
– Újra együtt? – kérdezte sugárzó képpel.
– Hát lehetne másként? – mosolygott bűbájosán Venus.
A pincér hozott egy palack pezsgőt, gratulációkkal, és ők
régimódi koccintással köszöntötték föl egymást.
– Csuda jóképű vagy – mondta áhítattal Venus. Hiába volt
Cooper évek óta filmsztár, Venus tudta, hogy a bókból sosem elég
neki. Mert Cooper sosem bízott magában teljesen – Venus többek
között ezért is szerette.
 Cooper elhúzta a száját.
– Valaha az voltam, de lassan vénember leszek. Pár hete
futottam egyet, aztán egy hétig járni se tudtam!
– Szóval ezért akartad a békülést – ugratta Venus. – Mert úgy
érzed, vége a playboy napjaidnak. – Úgy van – nevetett Cooper.
Venus kortyolt a pezsgőből.
– Ne nézz oda – mondta. – Találd ki, kivel jött be Charlie dollár.
– Adsz valami kapaszkodót?
– Az egyik régi barátnőd az.
– Drágám, hozzád képest semmik voltak egytőlegyig. Kapuzárás
előtti pánik tört ki rajtam. Amikor a haldokló kipróbálja, föláll-e még
neki.
– Hát dumálni, azt tudsz.
– Szóval nem mondod meg, ki az? Vagy forduljak meg? – Ha
annyira érdekel, Leslie Kane az.
– Leslie és Charlie?
– Féltékeny vagy?
– Őrülten – tréfált Cooper, és lopva odanézett. – De legalább
Charlie-val van, nem azzal a múltkori balfácánnal.
– Véded a kicsikét?
– Nem bántam vele valami szépen.
– Megszakad a szívem.
– Hol marad az együttérzés? Leslie nem rossz lány.
– Ne tovább, Coop – veszítette el a humorát Venus. – Leslie egy
kiérdemesült kurva, aki rendszeresen kamatyolt aférjemmel.
Cooper fölemelte a kezét.
– Oké, oké, értem.
Venus integetett Charlie-nak.
– Ajánlom is, hogy értsük meg egymást – mondta tömören Venus.
– Ahogy óhajtod – felelte Cooper. Nem akarta ismét elrontani a
dolgot.
Venus ivott a pezsgőből.
– Lucky nem hívott vissza – mondta. – Be akartam számolni neki
az első számú rajongómról, az édes kis Santo Landsmanról.
Megpukkadna a röhögéstől!
– Talán okosabb nem beszélni erről fűnek-fának – mondta
Cooper, mert az esetleg kellemetlen következményekre gondolt. –
Lucky nem fű-fa.
– Azért gondold meg.
– Ahogy óhajtod, drágám. – Venus gonoszkodva hajolt közelebb
Cooperhoz. – És most mondd el az igazat. Halálosankíváncsi
vagyok. – Mire?
– Hogy pontosan meddig jutottatok azzal a Veronica fiúval? –
Igen? – nézett az urára ártatlanul Venus.
– Elfenekellek, ha így folytatod.
– Jaaj… Coop, ez nagyon izgi! Mikor? Cooper a fejét csóválta. –
Te tényleg javíthatatlan vagy. Venus vigyorgott.
– Mesélj!
 68. FEJEZET
A számítógépét kivitték, de a gardróbjába nem tudtak behatolni.
– Itt mit tartasz? – járkált dühösen a szobában Donna. – Még
több mocskot?
Santo tudta, csupán idő kérdése, hogy az ostoba anyja
behatoljon a gardróbba. A szobát már átkutatta, és ráakadt a gatyái
közé dugott füves cigikre, amelyeket természetesen elkobzott.
Amikor aztán nem tudta kinyitni a gardróbot, ordi-bálni kezdett, és a
kulcsot követelte.
Santo közölte, hogy elvesztette. Donna nem hitt neki. – Holnap
reggel lakatost hívatok – fenyegetőzött.
Ha megtalálná Santo Venushoz fűződő emléktárgyait és pornó
magazin gyűjteményét, Donna kitérne a hitéből. Santo látta már,
hogy a bőröndöt ki kell csempésznie a házból, amíg le nem
csillapodnak a dolgok. Talán a kocsija csomagtartójában
biztonságban lenne.
– Nem tudom, mire húzod ennyire föl magad – mondta komoran
az anyjának. – Viccből írtam Venus Mariának – a suliban fölbiztatott
valaki.
Donna úgy nézett le a fiára fenségesen, mintha Santo egy rakás
ürülék lenne.
– Ki biztatott arra, hogy ilyen ocsmány pornográfiát írj?
Santo vállat vont. Szerette volna, ha azok ketten végre elhúzzák
a csíkot a szobájából.
– Az egyik srác. Nem nagy dolog.
– De nagyon is nagy dolog – szólt közbe a maga fontosságától
eltelt George. – Az a legnagyobb bajod, Santo, hogy semmiért nem
vállalsz felelősséget. Elvárod, hogyminden könnyen menjen. De
ezúttal túlságosan messzire mentél.
Ki mondta, hogy ez a genyó beleszólhat az életébe?
Ha George nem játssza az eszét, már minden oké lenne.
– A szobádban maradsz, amíg el nem határozzuk, hogy mi
legyen veled – nézett Santóra megvetően Donna.
Határozzák? Mi a francnak veszi be a buliba George-ot is?
George-nak nincs beleszólása az életébe. Azok ketten kivonultak.
A rozzant, vén marhák.
 Santo a fürdőszobájába ment. Fölfordult a gyomra ennyi
prédikációtól.
A mosdó fölötti tükörben nézegette magát, zselével hátranyalta a
haját. Igen, ha a haja nem lóg az arcába, tiszta apja. Büszke volt,
hogy ennyire hasonlít Santinóra. Igazi Bonnatti.
Visszament a hálószobába, kihúzta az íróasztalfiókját, előszedte
apja és anyja esküvői képét. Santino és Donatella. A herceg és a
parasztlány. Donatella még angolul sem tudott, amikor az apja
elvette. Santo mindent tudott az anyja múltjáról, hiába játszotta meg
magát az asszony. Santino Bonnatti remek ember volt – Santo jól
emlékezett rá. Az apja drága ruhákat hozott neki, sportmeccsekre és
moziba, néha csicsás éttermekbe vitte. Ők ketten mindig mindent
együtt csináltak.
Donatella néha rájuk próbált akaszkodni. Santino sosem engedte.
– Egyet meg köll tanulnod a nőkről – okította mindig Santino. –
Tartsd őket rabszolgaként a konyhába’, mer’odavalók.
Nos… az ő anyja, ugye, nem maradt otthon? Plasztikai sebész
segítségével megváltoztatta a külsejét, lefogyott egy tonnát, és
szörnyeteggé változott. Mintha csak Santino halálára várt volna,
hogy tökéletesen megváltozzék, és hozzámenjen Santino nyavalyás,
gyengeelméjű könyvelőjéhez.
Santo most már nagyon jól megértette, miért tartott az apja
állandóan barátnőket.
No igen, tudott a barátnőkről is. Az utolsónak még a nevére is
emlékezett: Eden Antonio észveszejtő szőkeség volt. Santino Edent
az üzlettársaként mutatta be, de Santo tudta, hogy valójában nem
győzi dugni.
Santinót abban a házban lőtték le, amelyet Edennek vett. Bumm!
Egyszerűen szétloccsantották a fejét.
Ha Santino élne, most nem lenne a szobájába zárva.
Ha Santino kapta volna rajta lánnyal, nem kapott volna büntetést.
Ha Santino szerez tudomást a levelekről, ő nem tartotta volna
őket undorítónak.
Nem. Santino nevetett volna.
– Hagyd már békén a gyereket – mondaná Donnának. – Szállj le
róla.
 Hányszor hallotta, amint Santino pontosan ezt mondta. Donatella
pedig szicíliai átkokat morogva kiviharzott a konyhába, aztán később
csak visszatért a nappaliba, és rossz angolsággal szidalmazta az
urát. Miért az apja halt meg, miért nem az anyja? Ez nem helyes.
Nem így kéne lennie.
Kinyitotta a gardróbot, sietve előszedte a Venus-gyűjteményt őrző
bőröndöt. Ki kell csempésznie a kocsijához, ahol bezárhatja a
csomagtartóba, aztán néhány nap múlva talán megkérheti
Mohammedet, hogy őrizze egy darabig.
Addig is Santo az ágya alá rejtette a bőröndöt, mert Donna ott
már szemlét tartott.
Ekkor eszébe jutott a puska. Az ő tizenkettes, félautomata
Magnum vadászpuskája. A francba! Ha Donna megtalálná,
idegösszeroppanást kapna. Apuska a gardróbban a téli ruhák
mögött rejtőzött. Donnának mindent át kell kutatnia, hogy megtalálja,
de ismerve az anyját, Santo tudta, hogy Donna képes erre is.
Talán a puskát is a kocsijába kéne rejtenie. Egén, egyelőre ez
látszik a legbiztonságosabbnak.
Mihelyt azok elalszanak, tesz pár utat a kocsijához. Először a
bőrönddel, aztán a puskával.
Santo gyorsan előszedte és a bőrönd mellé tette a puskátis. Most
már csak azt kell megvárnia, hogy azok lefeküdjenek aludni.

Donna sosem ivott, nem állt volna jól neki, ha elveszti az

önuralmát. Ma este annyira leverte Santo viselkedése és az utóbbi
napok eseményei, hogy megparancsolta akomornyiknak, keverjen
neki egy vodka martinit. Az egyből kettő lett, aztán három.
Mire vacsorához ült George-dzsal, már kissé bizonytalan lábakon
állt, és több mint harcias hangulatba került.
– Miért iszol? – kérdezte rosszalló hangon George. Hah! Mintha
elszámolással tartozna George-nak. Elég volt George
fontoskodásából, ideje a helyére tenni.
– Semmi közöd hozzá – csattant föl Donna.
– Tudom, hogy mindez igazán idegesítő, drágám – csitította
George.
 – Fogalmad sincs róla – felelte Donna, és megivott egy pohár
vörösbort, csak hogy George-ot bosszantsa. – Fogalmad sincs.
Vacsora után George bejelentette, hogy még munkája van.
– Aztán alá kell írnod néhány papírt – mondta.
Hát ebből áll az élete? Férfiak mindenféle dokumentumokat
tesznek elé, ő meg aláírja őket.
Újabb martinit kért a komornyiktól, és fölvitte a hálószobájába. Az
utóbbi két évben külön hálószobában aludtak George-dzsal, mert
Donna így akarta. Ha szexre vágyott – egyre ritkábban –, magához
rendelte a férfit. George-nak a dologba nem volt semmi beleszólása.
Donna bement a hálószobájába, meztelenre vetkőzött, nézte
magát a tükörben.
Az össze zsírleszívás ellenére sem volt már olyan feszes a teste,
mint fiatal lány korában, Szicíliában. A fiatal lány, akinek Furio
udvarolt… a falu szépe. Oldalt fordult. Nem rossz. Amióta lefogyott,
szívesen csodálta a testét. Igaz, hogy George nem értékelte
kellőképpen, mert már régen nem volt olyan heves szerető, mint
amilyen a házasságkötésük idején volt. Donna abban bízott, hogy a
hollywoodi filmstúdió élén érdekesebb kapcsolatokat köthet. Nem
lenne rossz valami filmsztár. Luckynak filmsztárja volt. Miért ne
lehetne neki is?
Forgott vele a szoba, nem szokta az italt, de azt sem, hogy
veszítsen.
Forró, habos fürdővizet eresztett magának, a kád szélére tette a
martinis poharat, elnyújtózott a vízben, aztán a telefo-nért nyúlt.

Megszólalt a telefon. Lucky fölkapta. Alig elváltoztatott, nagyon

részeg női hang jelentkezett. – Te vagy az, ribanc?
– Kivel beszélek?
– Asziszed… olyan… okos vagy.
Lucky nyugodt próbált maradni. – Donna?
– Asziszed… túljárhacc… az eszemen.
– Mit akar? – kérdezte hidegen Lucky.
– Ostoba vagy, ribanc – mondta Donna. Akadozó nyelvével néha
visszatért a régi akcentusához. – Az a drágalátos Lennied most mán
halott. Vót rá esélyed, hogy megmencsed, de nem… annyira oda
vótál a stúdjódér’, hogy eszedbe se jutott, hogy még élhet. Haha!
Megin’ tied a Panther, remélem bódog vagy. De ez nem a vége… ez
csak… a kezdete.
A vonal megszakadt. Miről beszélt Donna? Lehetőségről, hogy
megmentse Lennie-t? Nem volt semmiféle lehetőség, olyan
autóbalesetben pusztult el, amilyet senki nem élhetett túl.
Hacsak nem úgy áll a helyzet, hogy nem volt a kocsiban…
De a kocsiban volt. A portás látta, amikor az autó elindult vele. A
sofőr holttestét megtalálták, akkor meg miért nem találták meg
Lennie-ét is?
Lucky agya vadul járt. Elkerülte volna valami a figyelmét?
Rohadjon meg Donna Landsman. Most őrületbe próbálja kergetni?
Lucky fölment a hálószobájába, kinyitotta az éjjeliszekrénye
fiókját, kivette a pisztolyát.
Újra lement.
Még egy kis füvet szívott.
Több, mély szippantás után kiment, leült. Ölébe tette a pisztolyt.
Most már hamarosan elhatározza magát.
Hamarosan…
 69. FEJEZET
Donna hangosan horkolt. Santo a hálószobája ajtajához szorította
a fülét, feszülten figyelt. A hallottak alapján megállapította, hogy
Donna reggelig nem jön elő, tehát csak George-ot kell elkerülnie.
Santo leosont, belesett a könyvtárszobába. George nagy halom
papírral foglalatoskodott. Ha gyorsan mozog, gondolta Santo, le tud
lopakodni a bőröndjével meg a puskájával, és elrejtheti őket a
kocsijában, mielőtt George észrevenné.
Visszasietett, kihúzta a bőröndöt az ágy alól. Nehéz volt:
nemcsak a Venus-gyűjtemény, de a pornó magazinok is benne
voltak.
Santo elosont az anyja szobája előtt – Donna még mindig
hangosan hortyogott.
Óvatosan elindult lefelé a lépcsőn, a nehéz bőröndöt maga után
vonszolta. Fájt neki, hogy nem tarthatja magánál a gyűjteményét, de
az a tehén nem adott lehetőséget más megoldásra.
De tulajdonképpen miért is érdekelné Venus? Az a ringyó árulta
el: megmutatta másoknak a leveleit, megalázta. Hát nem fogta föl a
levelek személyes jellegét? Hogy ezek a magánjellegű szerelmi
üzenetek csupán kettőjükre tartoznak?
Venus nyilvánosságra hozta, bemocskolta a szerelmüket. Most
már gyűlöli.
Félúton lefelé Santo megbotlott, és elesett. A bőrönd kinyílt, a
video-kazetták, poszterek, fényképek és magazinok mind kiömlöttek.
George kijött a könyvtárszobából, és a lépcső aljáról dühösen
nézte a fiút.
– Hová igyekszel? – kérdezte.
– Ahová kedvem tartja – tápászkodott föl Santo. A lépcső tetején
Donna jelent meg, fölgyújtotta a villanyt.
– Mi folyik itt? – csikorogta. – Mi a fenét csinálsz itt?
Akár a régi Donatella. Ráadásul úgy nézett ki égnek állóhajával,
szétmázolt sminkjével, mint valami őrült. Áttetsző hálóinge alatt nem
viselt semmit. Nem volt szép látvány.
– Mi a fenét cipelsz abban a bőröndben? – kérdezte
kisséimbolyogva. – Le akarsz lépni, mint a nővéreid, azok a kurvák?
Putanas!
 – A nővéreim nem kurvák – morogta Santo, s magában
megállapította, hogy a nővérei tették okosan, hogy leléptek, amíg
tehették. – Tőled menekültek el. Mert uralkodni akarsz mindenkin.
Hát rajtam nem fogsz.
– Dehogynem – tántorgott lefelé a lépcsőn Donna. – Csak
tizenhat éves vagy. Az enyém vagy, érted, az enyém!
Santo megpróbálta elfordítani a tekintetét, mert az áttetsző
hálóingen át mindent látott.
Donna lehajolt, fölvette, és a fiú képébe vágta az egyik pornó
magazint.
– Te nem vagy normális! – ordította. – Te beteg vagy! Éppúgy,
mint az apád.
– Örülök, hogy olyan vagyok, mint ő – ordította Santo. – Olyan
akarok lenni, mint ő.
– Elmehetsz – harsogta a korlátba kapaszkodva Donna. – Már
nem érdekel. TAKARODJ.
– Megyek is – szedegette gyorsan a holmiját Santo. Megpróbált
mindent visszagyömöszölni a bőröndbe.
– Eredj – süvítette Donna. – Csak azt ne hidd, hogy a kocsidat is
viheted. Nem vihetsz mást, csak a rajtad lévő ruhát. Eleget tűrtem
már tőled.
– Még hogy tűrtél? – kiabálta magából kikelve Santo. – Én tűrtem
tőled.
– Amit mondtam, megmondtam – sivította Donna. – Nem vagy
mán szívesen látott vendég itt, Santo. Kövér vagy és randa. Lusta
vagy. Szemét alak, mint az apád. MOCSKOS, SZENNYES,
SZEMÉT ALAK. Takarodj azonnal.
Santo George-ra pillantott, aki némán állt a lépcső alján. A férfi
arcán valami torz diadal látszott.
– Hallottad, mit mondott anyád – mondta nagyon elégedetten
George. – Szedd össze a holmidat, és tűnj el.

Lucky tökéletesen nyugodt volt. Visszament, lezuhanyozott,

lófarokba fogta a haját, sima, fekete garbót, fekete farmert és
csizmát öltött. Aztán az övébe dugta a pisztolyt, és elhagyta a házat.
Donna szórakozik vele, de nem tűri tovább.
 Beült a Ferrariba, és villámsebesen elindult Donna háza felé. A
bosszú felé.

Santo visszacipelte a bőröndöt a szobájába. A szemét

elködösítette a düh – táncoló, vörös kis ördögök buzdították, hogy
tegyen rosszat.
Kövér. Ezt még sose mondta. Csúnya. Ugyan már. Eddig mindig
azt mondta, hogy jóképű.
MOCSKOS, SZENNYES, SZEMÉT ALAK VAGY, MINT AZ APÁD.
Arra se méltó, hogy kipucolja Santino cipőjét.
Santo nem gondolkodott, csak kivette az ágy alól a töltött
fegyvert.
Dögöljenek meg! Mind a ketten. Pontosan azt érdemlik, amit
mindjárt kapni fognak.
Kirohant a folyosóra, becsörtetett az anyja hálószobájába.
Donna a szoba közepén járt. Megfordult a zajra.
– Mi a fenét…
Nem fejezhette be a mondatot, mert Santo fölemelte a tizenkettes
vadászpuskát, megcélozta Donna hasát, és meghúzta a ravaszt.
A lövedék szinte szétvetette a testet. A vér szerteszét fröcskölt,
amint Donna a földre hanyatlott.
Santót áldott békesség töltötte el. Mintegy transzban, közelebb
ment, a puska csövét Donna fejéhez tette. És ismét lőtt.
Aztán kisétált a szobából.
George rémült arccal állt a lépcső alján, a döbbenettől mozdulni
sem tudott.
Könnyű préda volt. Könnyű.
 70. FEJEZET
Lennie egész éjjel haladt, végig a tengerközeli dombok mellett,
végül olyan parti útra ért, amely elhagyatott partokra vezetett. Egy
idő múlva a terep teljesen sík lett,itt-ott kőhalmokkal, néhány fával.
Lennie nem gondolt fájó bokájára, sérült lábára, igyekezett valami
biztonságos kikötőbe érni.
Órák múltán hajnalodni kezdett. Egy magas fa tövében Lennie
összerogyott, mohón tömte a szájába a félretett kenyérdarabot.
Jobban ízlett bármilyen ínyencségnél.
Átkutatta a zsebeit. Ott volt a Claudiától kapott zseblámpa és
térkép, amelyet időnként megnézett, vagy hatszáz dollárnyi gyűrött
amerikai papírpénz, egy hitelkártya, amelyet azóta nyilván
érvénytelenítettek, az útlevele és több ezer dollárnyi utazási csekk.
Szerencsére mindig magánál hordta az útlevelét meg a pénzét, ha
elhagyta Amerikát. De még szerencsésebb volt, hogy a fogvatartói
nem találták meg a pénzt, amelyet a barlangban elrejtett.
Elvetette az ötletet, hogy az amerikai követségre menjen. Ha ezt
tenné, el kéne mesélnie mindent, és akkor kérdések merülnének föl,
és túlságosan nagy lenne a hírverés. És persze Claudiát sem akarta
bajba keverni.
Az új terve az volt, hogy a lehető leggyorsabban hazamegy. Haza
Amerikába, Luckyhoz meg a gyerekeihez. Csak erre vágyott.
Amikor fölkelt a nap, látta, hogy egy festői völgyhöz közeledik. A
fenébe is, csak biztonságban kell lennie már, hiszen egész éjjel
gyalogolt.
Szabad vagy, mondogatta magának, amint tovább botorkált.
Szabad, szabad, szabad. Mámorító érzés volt.
Kis idő múlva egy város peremére ért, már embereket is látott.
Nem állt meg segítséget kérni, csak ment tovább.
Egy kisdiák mutogatott rá, egy korcs kutya megugatta, egy
vénséges vén banya, talpig feketében keresztet vetett, amikor
elment mellette. Emberi kapcsolatok – fura jó érzéssel töltötték el.
Végül egy kis vasútállomásra ért. Az öreg pénztáros furán nézett
rá, és azt mondta, egy óra múlva jön egy vonat. Len-nie jegyet
váltott Palermóig, aztán a szomszédos boltban kenyeret, sajtot, fött
kolbászt vett. Odakinn ragyogott a napfény. Leült egy padra,
igyekezett lassan enni, ízlelgetni minden egyes falatot.
 Mire megjött a vonat, Lennie teljesen kimerült. Azablak melletti
ülésen nyugtalan álomba merült, és egészen a nagyvárosig aludt.
Palermóban betért egy turistákat kiszolgáló üzletbe, inget,
nadrágot, cipőt vásárolt, és hála a kiszolgálólány kedvességének, a
raktárhelyiségben átöltözött. Amikor belenézett a tükörbe,
megdöbbent. Az elrablása óta most látta magát először. Sovány és
nyúzott volt, a haja, a szakálla elvadult. Volt ebben azonban jó is:
senki sem ismerhette föl. Legalább névtelen maradhat, amíg haza
nem ér, a biztonságba.
A kiszolgálólány beszélt egy kicsit angolul. Lennie tőle kérdezte
meg, van-e a közelben borbély, és a lány útbaigazította.
Lennie egyenesen a borbélyhoz ment, és megszabadult csapzott
hajától és szakállától. így már jobban festett, bár még mindig
pocsékul nézett ki.
Tökéletesen egyedül érezte magát a világon, s ez mégis jó érzés
volt. Végre ismét ura lett a sorsának.
Egy órán belül áthajózott a komppal Nápolyba, onnan vonaton
utazott Rómába, ott egyenesen a reptérre, ahol utazási csekkel
olcsó repülőjegyet váltott Los Angelesbe. A gép egy óra múlva
indult. Vásárolt néhány lapot meg egy olcsó napszemüveget, hátha
valaki mégis fölismeri.
Aztán fölült a házafelé tartó gépre, és végre biztonságban érezte
magát.
 71. FEJEZET
Santo fejében film forgott. S ebben a filmben ő volt a macho
akcióhős.
Megölte őket. Donnát és George-ot. Végzett a gonoszokkal, és ez
jó volt. Vajon hány ember képes valóraváltani az álmait?
A nagy tettet bevégezve, nem tudta, mihez kezdjen. Minden
csupa vér volt, még Santo ruhájára is jutott belőle. Takarítson föl?
Donatella nem örülne, hogy csupa vér a háza – komolyan
haragudna. Valaki meggyilkolta az anyámat. Egy betörő. Igen. Ez
történt. A betörő behatolt, és megölte szegény George-ot és Donnát.
Kár.
Már csak az a kérdés, miért ilyen brutálisan mészárolták le őket?
Egyszerű. Venus Maria az oka. Most tehát őt is meg kell
büntetnie.
Santo bement az anyja hálószobájába, megállt, rezzenéstelen
szemmel nézte a sután elterülő holttestet a földön, a sötétlő
vértócsában. A gyűrött hálóing csupa vér volt. Donatella nem volt
valami csinos.
Santo az öltözőasztalhoz ment, fogta az ollót, visszament a
holttesthez. Levágta róla a botrányos hálóinget, s a végtagokat
szimmetrikusan rendezte el.
Elégedetten sietett le a lépcsőn. George összegörnyedt hullája a
lépcső alján feküdt. Santo többször körüljárta, óvatosan, hogy ne
vérezze össze a cipőjét.
George szája nyitva volt. A szeme is.
Kár, hogy nem lehetnek együtt. Anyuci és mostohaapuci, egymás
mellett. Az élet nem tökéletes.
Egy idő múlva Santo fogta a puskáját, és kiment a kocsijához.
A puskát óvatosan a kocsi aljára tette, és elindult Venus Maria
háza felé. Most már semmi nem állhat az útjába.

Amint Lucky Landsmanék kúriája felé tartott, egy autó száguldott

el mellette az ellenkező irányban. Lucky az út szélére rántotta a
kocsit, alig sikerült elkerülnie a frontális ütközést. Egy pillanatig látta
a vezetőt, és fölismerte Santót. Landsmanék fiát.
 Leparkolt a kapu előtt, egy percig ült a kocsiban.
Egy dolog józanul gondolkodni, és azt hinni, hogy az emberek
elnyerik méltó büntetésüket. Csakhogy soha nem így történik, ezért
Lucky tudta, hogy mit kell tennie. Nincs más választása. Ha ő nem
tesz róla, Donna sosem fogja békén hagyni a Santangelokat.
Donna Landsman, korábban Bonnatti megölte Lennie-t. Soha ne
kezdj ki egy Santangeloval.
Lucky kiszállt a kocsiból, körüljárta a birtokot, éstalált egy
oldalajtót, amelyik nem volt bezárva. Ez kedvező jel.
Besurrant a kapun, látta, hogy a nagy házban sötét van.
Gyorsan és hangtalanul körüljárta a házat, és meglepetten látta,
hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva. Újabb jel?
Óvatosan belépett.
A lépcső alján George Landsman feküdt elterülve, a feje
gyakorlatilag szétlőve.
Lucky szíve hevesebben kezdett dobogni. George halott. A férfi
halott. Istenem, valaki megelőzte őt.
Lucky hátrált, idegesen tette a kezét a pisztolyára. Aztán
megkerülte George hulláját, és fölfelé indult. A házban kísérteties
csönd volt. Lucky emlékezetében hirtelen fölvillant a nagy
sebességgel elszáguldó Santo, a fiú arca elmosódott, fehér folt volt
csupán. Talán a gyilkos elől menekül? Vagy ő a tettes?
Megborzongott. A nagy hálószoba ajtaja nyitva volt. Lucky
visszafojtott lélegzettel óvakodott be a szobába.
A szoba közepén Donna feküdt, meztelenül, széttett kéz-
zellábbal, kiterítve, hogy mindenki lássa.
Költői igazságszolgáltatás.
Lucky lassan kihátrált a hálószobából, lerohant a lépcsőn, ki a
házból.
Mire a kocsijához ért, reszketett.
Donna Landsman soha többé nem fog zaklatni senkit.

Santo küldetést teljesített. Már senki sem állíthatta meg. Tudta,

hogy mindenért Venus Maria a felelős, semmi kétség.
Ő gyilkolta meg Santo anyját.
Ő ölte meg Donnát.
 George miatta halt meg. Ordenáré ringyó, aki mindent
megérdemel, amit kapni fog.
Az őrsége használhatatlan, az ostoba bátyja pedig biztosan
elment már.
Ezúttal megkapja a magáét. Nem lesz több szerelmes levél.
Venus elárulta őt. Most majd kiderül, jobban kedveli-e a puskát, mint
a leveleket.
A puska erőt adott Santónak.
A puska lehetővé tette, hogy kivágja magát bármilyen helyzetből.
Ő Sylvester Stallone, Clint Eastwood, Chuck Norris. Ő az
amerikai hős leglényege.
Kocsijával megállt az őrbódé előtt.
– Tessék. – A fickó félig kinyitotta a biztonsági ablakot, és
gyanakodva nézett Santóra. – Mit tehetek önért?
Santo szó nélkül fölemelte a puskát, és a pasas képébe lőtt.
Puff! Az őr szó nélkül összerogyott, az ablakra vér fröcskölt. Mint
a moziban, gondolta boldogan Santo.
Magában nevetgélve hajtott tovább a ház felé.

Venus kéjesen sóhajtott – a színtiszta gyönyör hosszan elnyújtott

sóhaja volt ez. Cooper úgy tudta szeretni, ahogyan senki más. Az
ujja hegyétől sokoldalú nyelvéig, Cooper fantasztikus szerető volt,
aki az eksztázis földjére röpítette, olyan orgazmushoz juttatta,
amilyet soha nem tapasztalt még.
Kétszer vitte föl a csúcsra, s Venus mindkétszer hangosan és
gátlástalanul sikoltozott az elragadtatás borzongató tetőpontján. –
Fordulj meg – mondta Cooper.
– Ne – mondta Venus. – Fordulj meg.
– Nem bírok többet.
– Csináld.
Venus a hasára fordult. Cooper széthúzta a lábát, és nyalogatni
kezdte combja belső oldalának puha húsát. Venus így nem látta a
férfit, csak izzó érintését érezte. Lehetetlen, hogy ilyen rövid időn
belül még egyszer a csúcsra juttassa.
Tökéletesen lehetetlen.
 És mégis… lassan elborította az érzés. Amint lassan kialakul a
hihetetlen, őrjítő, kitörni kész vihar…
Santo leparkolt a ház előtt.
A küldetése jó érzéssel töltötte el.
Ez a küldetés meghozza neki az elismerést, amelyre egész
életében vágyott.
Már nem tizenhat éves, kövér srác. Ő Santo Bonnatti. Nagy
ember, akár csak az apja. ÉS SENKI SEM ÁLLÍTHATJA MEG!
Kiszállt a kocsiból, megállt a ringyó háza előtt, fölemelte a puskát,
és kilőtte azt a kibaszott zárat abból a kibaszott ajtóból.

Venus úgy vélte, lövést hall, de oly közel járt a gyönyörhöz, hogy
nem tudott másra figyelni.
– Drágám – dorombolta. Aztán minden gondolata elszállt, amint
elérte a színtiszta, érzéki gyönyör eget-földet rengető csúcspontját.
Gyönyörében sikoltozott – hangosan, gátlástalanul, áthatóan.

Amint Santo befelé indult volna a házba, nem vette észre a felé
száguldó három kutyát.
Csak amikor dühödt foguk a húsába mart, tépte lefelé a csontról,
akkor kezdett sikoltozni – hangosan, gátlástalanul, áthatóan.
Addig sikoltozott, amíg mindenre halálos sötét borult. És akkor
vége lett.
 72. FEJEZET
Alex hónapok óta először aludt jól. Se altató, se Valium – csak
letette a fejét a párnára, és mély, nyugodt álomba merült.
Reggel felfrissültén ébredt, és rögtön, az ágyból a tévé
kapcsolójáért nyúlt.
A tévé a HBO csatornán állt, ahol az este hagyta. Valami rossz
film ment holmi elfuserált kábítószer üzletről. Giccses vacak.
Alexnek határozottan az volt az érzése, hogy végre összeáll az
élete. Olyasmit mondott az anyjának, amit évekkel korábban kellett
volna. Most már az anyján áll, hogy szálljon le róla, és békén hagyja.
Átkapcsolt a következő csatornára. Újabb film. Ismét csak
esztelen erőszak.
A távkapcsoló hatalom volt a kezében. Fitness műsor
következett, s ő pár percen át önfeledten nézte, s eltűnődött,
megrendelje-e a ketyérét, amely tökéletes felsőtestet garantál.
Inkább nem. Kinek van rá ideje? Vagy kedve.
A következő csatornán kizárólag híreket adtak. Egy komoly,
fekete bőrű bemondó éppen a vezető hírnél tartott: Ma kora reggel,
hatmillió dolláros Bel Air-i házukban holtan találták Donna
Landsmant, a nagyvállalatok bekebelezésére szakosodott
milliárdosnőt és gazdasági tanácsadó férjét, George-ot.
Mindkettejüket agyonlőtték.
A holttesteket a cselédlány fedezte fel, aki nyomban értesítette a
rendőrséget.
Alexet mintha fejbe csapták volna. Istenem, Lucky, mit tettél?
Fölkapta a telefont. Lucky nyomban fölvette.
– Lucky – kezdte halkan és leverten. – Most láttam a híradót.
– Jó reggelt, Alex – mondta derűsen Lucky, mintha mi sem történt
volna.
– Miért, Lucky? Miért tetted?- kérdezte izgatottan Alex.
– Nem én tettem – felelte nyugodtan Lucky. – Nem én voltam.
– Ugyan már.
– Esküszöm, Alex, semmi közöm hozzá.
– Szóval szerinted pusztán örvendetes véletlenről van szó? Hogy
más is a halálukat akarta?
Lucky kezdett megharagudni.
 – Szállj le rólam, Alex – mondta élesen. – Ha nem hiszel nekem,
a te bajod, nem az enyém.
– Átjövök.
– Ne, kérlek, ne – mondta határozottan a lány.
– De igen – makacskodott Alex.
Lucky nem akart találkozni a férfival, mert az túlságosan gyorsan
próbált közeledni hozzá. Ideje volt ismét hátratáncolnia.
– Figyelj rám – mondta türelmesen. – Később fölhívlak.
– De aztán hívj – mondta komoran Alex, és ezzel csak tovább
bosszantotta a lányt. – Beszélnünk kell.
– Hívlak.
Alex kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába sietett. Jesszuskám!
Mit tett ez az őrült? Járni kezdett az agya. Luckynak segítségre lesz
szüksége, a legjobb ügyvédekre….
Bármi történt, ő ott fog állni Lucky mellett.

Lucky lement a konyhába, bekapcsolta a kávéfőzőt. Az élet néha

fura dolgokat produkál, alig lehet őket követni. Lehetséges, hogy a
Santangelpk végre végleg megszabadultak a Bonnattiktól?
Jaj, Istenem, de jó lenne! Az ellenségeskedés éppen elég életet
követelt.
Az előző éjjel, amint hazaért, fölhívta Ginot Palm Springsben, és
megkérdezte, van-e bármi köze a dologhoz. Gino megesküdött,
hogy nincs. Gino pedig nem hazudik. Ráadásul ő maga látta a
gyilkost, Santót, Donna fiát, amint a kocsiján menekült a tett
színhelyéről, kis híján össze is ütközött vele. Csak azt nem tudta,
vajon a zsaruknak mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjjenek.
Alex nem hitte el, hogy semmi köze a gyilkosságokhoz. Nem
tudta ezért hibáztatni, elvégre maga mondta a férfinak, hogy tenni
akar valamit, és amikor a dolog megtörtént, Alex hogyan hihetné őt
ártatlannak?
Végre hazahozhatja a gyerekeit. Csodálatos érzés volt tudni,
hogy végre biztonságban lesznek, és hamarosan ismét együtt
lehetnek.
 A kávé csöpögni kezdett. Lucky levett a polcról egy bögrét, töltött
magának.
– Hé…
Úgy látszik, játszik vele a képzelete. Mintha Lennie hangját
hallotta volna. – Hé, te!
Lucky megfordult, és megdöbbent. Lennie állt mögötte,
mosolyogva. – Hiányoztam? – kérdezte. – Mert te pokolian
hiányoztál nekem. Lucky némán, teljesen döbbenten bámulta az
urát. – Jaj… Istenem! Lennie… – pihegte végül. – Én vagyok –
mondta könnyedén Lennie.
Lucky szédült, semmit sem értett, kis híján összecsuklott. Ez nem
lehet igaz. De igaz volt. Ott állt előtte Lennie… az ő Lennie-je… az ő
egyetlen szerelme… – Hát élsz! – kiáltotta. – Honnan jöttél? Édes…
Istenem! LENNIE!
Lennie magához ölelte, és úgy szorította, mintha soha többé nem
akarná elengedni.
– Lucky… Lucky… Erről -a pillanatról álmodtam, egyedül ennek
köszönhető, hogy nem őrültem meg.
Lucky hátradőlt Lennie karjában, a férfi arcát cirógatta, alig tudta
elhinni, hogy valóban ott van.
– Lennie… – mormolta, és könnyes lett a szeme. – Jaj, Istenem,
Lennie… mi történt veled?
– Hosszú história, egyetlenem… nagyon hosszú história.
Egyelőre legyen elég annyi, hogy szeretlek, hogy itt vagyok, és
ígérem, soha többé nem válunk el egymástól.

UTÓJÁTÉK

Egy évvel később

Alex Woods Gengszterek című filmjének hatalmas felhajtással
megrendezett bemutatója Hollywood egyik legjelentősebb eseménye
volt. Meghívtak mindenkit, aki számított, akit meg nem hívtak,
elutazott, vagy úgy tett, mintha elutazott volna a városból.
A színhely a Mann’s Kínai Filmszínház volt a Hollywood
Boulevard-on. A járdára vörös szőnyeget terítettek, fényűző,
hívogató szőnyeget a felvonuló hírességek lába alá. Ügyesen
elhelyezett jupiterlámpáktól volt világos az égbolt több kilométeres
körzetben.
Izgatott tömeg vette körül a mozit, rendőrkordon tartotta őket
vissza, hogy meg ne rohamozzák az érkező sztárokat.
Legalább tíz saroknyi hosszúságban kígyóztak a limuzinok. A
tévés stábok felkészülten sorakoztak föl, éppúgy, mint a paparazzók.
Izgatott reklámszakemberek csaptak le a kocsikból kiszálló
sztárokra, és kísérték őket a média képviselőinek sorai között. Óriási
esemény volt.

Abe Panther kényelmesen elhelyezkedett limuzinja hátsó ülésén,

és Ingára kacsintott.
– Nos – pöfékelt vastag szivarjával – évek óta most hagyom el
először a házamat.
– Luckynak bármit megteszel – jegyezte meg elnézően Inga. –
Csak füttyent, és rohansz.
– Lucky olyan számomra, mintha az igazi unokám lenne –
mélázott Abe. – Belevaló csaj, amilyenek az én időmben voltak
Hollywoodban. Szeretem, ha egy nőnek van vér a pucájában.
Inga bólintott, végül csak tudomásul vette, hogy Abe szereti
Luckyt.
Inga az alkalomhoz méltón öltözött föl. Lucky bőkezűen fizette
meg a részvényeit, így vett magának néhány értékes ékszert, persze
Abe-nek azt füllentette, hogy nem valódi darabok. Az öreg a
kilencvenes éveiben járt, mégis úgy oda volt a pénzéért, mint a rossz
éjszakát kifogó kurva.
Abe fújtatva hajolt előre.
– Van itt számodra valami – dörmögte, és kotorászott 1945-ben
varratott szmokingja zsebében. A zakó egyébként még mindig
tökéletesen jó volt rá. – Minthogy egy-két éve már házasok vagyunk,
kezdem hinni, hogy már nem szabadulok tőled. – És további fujtatás
kíséretében átadott Ingának egy kis bőr bevonatú dobozkát.
Inga kinyitotta, és elállt a lélegzete. A dobozban csodálatos,
nyolckarátos gyémántgyűrű csillogott.
 – Nem, Abe – mondta, és mindig komoly arca széles mosolyra
derült. – Az már biztos, hogy nem szabadulsz tőlem. Abe rekedten
nevetett.
– Én is pontosan erre gondoltam.

Abigaile és Mickey Stolli, valamint Tabitha és az aznapi partnere,

Risk Mace, ez a hosszú hajú, csupa tetoválás rocker az Abe kocsija
mögötti limuzinban ültek.
Tabitha fékezhetetlen punkból hollywoodi hercegnővé változott.
Kimaradt az előkelő svájci intézetből, és közölte az apjával, hogy
színésznő akar lenni. Mickey szerzett neki ügynököt, az pedig
elintézett számára egy meghallgatást egy tévésorozat egyik
mellékszerepére. Mindenki meglepetésére, Tabitha megkapta a
szerepet, a közönség megkedvelte, és fél éven belül Tabithából
jelentős tévésztár lett.
Mickey büszke volt. Ki gondolta volna, hogy a lánya a tinédzser.
lányok példaképe lesz Amerikai-szerte?
Szívta a szivarját, és azt gondolta: Hmm… Egészen jól neveltem
a gyereket. Legalább megkeresi a maga pénzét.
Abigaile fejében meg ez járt: Miért vesztegeti Tabitha az idejét
erre a fura küllemű rock ‘n rollerre? Miért nem keres magának egy
tisztességes stúdióvezetőt, aki följuthat a csúcsra, és rengeteg pénzt
keres.
Abigaile persze nem tudta, hogy Risk sokszoros milliomos. Ha
tudja, rögtön más szemmel néz rá.
Tabitha unatkozott. Maga sem értette, miért volt hajlandó eljönni a
szüleivel erre a bemutatóra. Tök ciki. Risk is biztosan így látja. Az
apja akarta: nem szívesen hagyta volna ki, hogy híres lányával a
karján érkezzen a premierre. Mickey-nek meg azért kellett eljönnie,
mert Johnny Romano elvállalta a főszerepet Mickey első független
produkciójában. Igen. Mickey Stolli, a kiebrudált stúdióvezető is
belevágott a független produkcióba, a kudarcot vallott stúdióvezetők
végső mentsvárába.
Tabitha azt remélte, számára is akad majd szerep a filmben, mert
be akart tömi a film világába.
 Amikor Leslie Kane kiszállt a mozi előtt a hosszú, fehér
limuzinból, a tömeg tombolni kezdett. Amikor a partnere is kiszállt,
és meglátták, hogy ki az, még inkább megvadultak.
A paparazzók és a tévések vadul dolgoztak, miközben három
reklámszakember fogta közre a sztárokat, és elindultak velük befelé.
Charlie dollár és Leslie Kane – a jó kislány és a haramia, micsoda
fantasztikus páros!
Mindketten rutinosan viselkedtek. Charlie az elengedhetetlen
napszemüvegével és őrült mosolyával hódított, Leslie gondoskodott
róla, hogy a fotósok mindig jó szögből fényképezzék – nem mintha
lett volna számára rossz szög, de idejében megtanulta, hogy ne
hagyja magát felülről fotózni, vagy éppenséggel alulról, amikor
éppen kiszáll a kocsiból.
Belekarolt Charlie-ba, és mosolygott.
Charlie integetett a tömegnek, azok meg visítottak örömükben.
Leslie Kane és Charlie dollár – az új címlap szenzáció.

Ron Machio izgult a legjobb barátjáért. Látta már a Gengszterek

durvára vágott változatát, és tudta, hogy Venus szenzációs benne.
Kétségtelenül ez volt élete legjobb alakítása.
Anthony – új szmokingjában – leengedte az elsötétített
oldalablakot.
– Ne csináld – szólt rá Ron. – A rajongók belátnak.
– Azt akarom, hogy mindenki lásson a limuzinban -mondta
büszkén Anthony. – Képzeld csak el: ha Londonban is látnak minket
a tévében, tudni fogják, hogy én is sztár lettem.
– Nem vagy sztár – mondta Ron. – Változatlanul Venus titkára
vagy.
– De veled élek – húzta föl az orrát Anthony. – És ettől sztár
vagyok.
Ron arcán lassú mosoly jelent meg.
– Te tudod a legszebbeket mondani.
Szemben velük Emilio duzzogott. Miért kell neki a buzi brigáddal
jönnie?
Persze még mindig jobb, mintha meg sem hívták volna. De
mégis… nem érdemelt volna külön limuzint?
 Amióta elcsípte Venus kertjében azt az őrült betolakodót, a húga
már szinte kedves volt hozzá. Cserében Emilio nem árulta a
Venustörténeteket, és részmunkaidős titkár lett a húgánál. Istennek
hála, hogy elkapta akkor Santot, mert ha nem tette volna, Venus
nem hívta volna föl Johnny Romanót, és nem kérte volna kölcsön a
kutyáit, és ha a kutyák nem lettek volna a háznál azon az éjszakán,
Venus talán ma nem lenne itt…
Egyszóval, tulajdonképpen minden neki köszönhető. Nem mintha
bárki hálás lenne érte.
Ha Venus és Cooper néhanapján elvitték vacsorázni a
Hamburger Faluba, úgy viselkedtek, mintha óriási kegyet
gyakorolnának vele. Ez bosszantotta Emiliót. Hát arra már nem jó,
hogy elkísérje őket azokba a csicsás éttermekbe is, ahová
eljárogattak?
Amikor Venus meghívta a bemutatóra, megkérdezte:
– És hogy megyek oda?
– Anthonyval és Ronnal – felelte Venus. – Ők vigyáznak majd,
hogy rendesen viselkedj.
– De hugicám – tiltakozott Emilio. – Azt hittem, elvihetem a
barátnőmet is, és saját limuzint kapok!
– Nem, Emilio – mondta határozottan Venus. – Nem bízom
benned. Velük mész.
És nem volt ellentmondás.

Brigette kilesett az ablakon.

– Micsoda tömeg – kiáltott föl. – Hűha! Elképesztő!
– Nyugi – mondta Nona. – Ne feledd, hogy te is sztár vagy.
Zandino vigyorgott, és kedélyesen bólogatott. Fél éve vette
feleségül Nonát. Nona pedig immár az ötödik hónapban volt, és
mindketten hihetetlenül boldogok voltak.
Brigette nem bírt hallgatni.
– Úgy örülök, hogy Lucky és Lennie meghívtak minket – mondta.
– Ez az egész tök jó.
– Lehet, hogy most fogsz megismerkedni álmaid lovagjával –
mondta Nona. – Hollywood tele van jóképű srácokkal.
 – Álmaim lovagja nem létezik – mondta szomorkásán Brigette. –
Pláne nem Hollywoodban. Már azt kezdem hinni, hogy egyáltalán
nem.
– Sztár vagy, Brigette, szupermodell. Sosem tudhatod, kit tör a
frász azért a gyönyörű, fiatal testedért. Sean Pennt talán. Vagy
Emilio Estevezt. Melyiket szeretnéd?
– Nemtom – vigyorodott Brigette. – De ha megtalálom az igazit,
majd szólok.
A limuzin megállt a filmszínház előtt.
– Kifelé! – mondta Nona. – És légy sztár! – Mindig parancsolgatsz
nekem.
– Jól néznél ki, ha nem tenném.
– Haha! Szerintem senki se fogja tudni, ki vagyok.
– Fogadjunk tíz dolcsiban. Kifelé.
Brigette kiszállt a kocsiból, mély lélegzetet vett, és szem-befordult
a tömeggel.
– BRIGETTE! BRIGETTE! BRIGETTE!
A nevét kántálták. Meghökkent. De nagyon jólesett.
Jóképű, fiatal kísérő karolt belé, hogy végigvezesse a sajtosok
sorai között.
– Tartozol nekem tíz dollárral – súgta valahol mögötte Nona.
Brigette elmosolyodott, és a sajtó képviselőihez fordult.

Johnny Romano és a felesége, Daniella, akit egy éve vett el úgy

vonultak végig a vörös szőnyegen, hogy Daniella kilencéves kislánya
szorosan fogta Johnny kezét. Igazán elragadó család. Johnny fekete
és szexi, Daniella nagyon szőke és gyönyörű, a kislány pedig
édesanyja tökéletes tükörképe.
A sajtó fantasztikusan romantikusnak találta a történetet.
Daniella, a francia újságírónő L. A.-be jött interjút készíteni
Johnnyval egy magazin számára. Egyetlen interjú elegendő volt a
szerelemhez, Johnny elküldetett a kislányért, összeházasodtak, és
immár ők voltak Hollywood tökéletes házaspárja.
Daniella elégedett volt.
Johnny pedig sosem volt ilyen boldog.
 Igazi szerelmi házasság volt a kettejüké.

– Gyönyörű vagy – mondta Cooper.

– Á, dehogy – húzta el a száját Venus. – Kövér vagyok.
– Nem kövér, hanem viselős. Nagy különbség.
– Karcsúnak és szexinek kéne lennem – aggodalmaskodott
Venus.
– A rajongóim ezt várják tőlem. Meg hogy fantasztikus ruhában
legyek.
– Az alakításod fantasztikus a filmben. Aki csak látta, esküszik rá,
hogy Oscarra fognak jelölni érte. Én is.
– Komolyan gondolod, Coop? – nézett aggodalmasan az urára
Venus. – Vagy csak azért mondod, mert örömet akarsz szerezni
nekem?
– Azt másként is tudok – mosolygott sokat sejtetően Cooper.
– Azt elhiszem, itt a bizonyítéka – simogatta meg bánatosan
domborodó hasát Venus.
Cooper a Venuséra tette a kezét.
– Nagyon szeretlek – mondta. – Sosem hittem volna, hogy ez
történhet velem.
– És ha arra gondolok, hogy kis híján elcsesztük – sóhajtotta
Venus.
– De szerencsére mégsem.
– Tudom. Egyetlen éjszaka Veronicával, és futva jöttél hozzám
vissza! Meg kéne köszönnöm annak a lánynak. Vagy fiúnak?
Magam sem tudom.
– Nagyon vicces!
– Mondtam már, hogy istenien nézel ki ma este?
– Köszönöm – mosolygott Cooper imádnivaló, viselős feleségére.
Venus mindig tudta, mitől érzi magát az élet királyának.

Alex fáradt volt, ám ez jó fáradtság volt. Hat hete fejezte be a film

vágását, azóta sor került számos próbavetítésre, amelyek minden
várakozást fölülmúltak. Négy nap volt még hátra a nyilvános
vetítésekig, de a szájreklám máris fantasztikus volt.
 Alex tudta, hogy a Gengszterek az a film, amellyel elnyerheti az
Oscart. És hogy két vezető színészét – Venust és Johnnyt –
egészen biztosan szintén jelölni fogják a díjra. Végre elégedettnek
érezte magát.
Lucky nevében is örült. A lány kezdettől hitt benne és a filmjében,
most aztán a Panther besöpörheti az anyagi és az erkölcsi sikert.
Lucky. Mindig különleges érzésekkel fog gondolni rá, de amióta
Lennie visszatért, Alex visszavonult, mert Lucky egészen
egyértelműen kimutatta, hogy Lennie-t szereti, hogy mindig Lennie
lesz számára az első. És az volt a legszebb, hogy mindhárman a
legjobb barátok lettek. Lennie remek fickó volt, Alex nemcsak
kedvelte, de tisztelte is.
Dominique a fiával szemben foglalt helyet a limuzinban. Az
oldalán a partnere, egy jól tangózó bróker, akivel egy klubban
ismerkedett meg. Kellemes, idősebb ember volt, igazán elegáns.
Az utóbbi időben Dominique teljesen megváltozott – már nem
kritizálgatta a fiát. Alex csak arra volt kíváncsi, vajon meddig bírja.
Ma este ő Lilivel és France-szel jött. Mindkét lány keményen
dolgozott a filmen, megérdemelték a jutalmat.
Alex azon meditált, hogy a Gengszterek befejezése és útjára
bocsátása után végre ideje lenne rendbe tennie a magánéletét. Ki
tudhatja, mit tartogat a nagyvilág?
Azt tervezte, szabadságolja magát – elutazik Olaszországba, és
kideríti.
Ki tudja? Talán várja valahol egy szenvedélyesen gyönyörű,
szeszélyes, fekete hajú lány… Talán…

– Hát ez is eljött, édes – mondta csillogó szemmel Lucky. – A

Gengszterek bemutatója. Szinte úgy érzem, mintha be lennék
csípve.
– Nem csodálom – felelte Lennie. – Keményen dolgoztál, hogy a
dolgok simán menjenek.
– Kösz – mondta Lucky, és arra gondolt, milyen csodálatos volt az
eltelt év, és milyen szerencsés, hogy Lennie visszatért.
– Istentelenül gyönyörű vagy ma este – szorította meg Lucky
kezét Lennie. – Amikor reggel fölébredek, néha alig hiszem el, hogy
otthon vagyok, biztonságban, és melletted fekszem az ágyban.
 – Én is alig hiszem – ámult még mindig a dolgok alakulásán
Lucky. – Olyan hihetetlennek látszik.
– Hogyan voltunk képesek átvészelni? – csóválta a fejét Lennie.
– Csak átvészeltük, és most itt vagyunk, és együtt vagyunk.
– A távollét minden percében rád gondoltam. Te tartottál életben.
– Én meg rád gondoltam – felelte lágyan Lucky. – Pedig nem
telefonáltál, nem írtál.
– Feleségem, a komédiás – nevetett Lennie.
– Az a te szakmád volt – mutatott rá Lucky.
– De elegem lett belőle – mondta Lennie. – Én aztán nem állok
többé kamera elé.
Lucky tudta, hogy nehéz lesz rábeszélnie Lennie-t pályája
folytatására. A hazatérése óta Lennie zárkózott lett, szívesebben
maradt otthon a gyerekekkel, nemigen ment emberek közé. Luckyt
ez nem zavarta, ám tudta, hogy éppen Lennie érdekében tennie kell
valamit, hogy Lennie ismét kimerészkedjen a való világba. Most
Lennie élvezi még a semmittevést. Idővel azonban rá fog jönni, hogy
ez nem elég.
– Alex barátod boldog lehet ma este – jegyezte meg Lennie. –
Tudod, amikor bemutattál minket egymásnak, még nem tudtam,
hová tegyem.
– Igazán? – kérdezte közönyösen Lucky.
– Igazán. De rendes fickó. Megkedveltem.
– Örülök, mert Alex igen jó barátomnak bizonyult, amíg távol
voltál.
Lennie zöld tekintete Lucky fekete szemébe mélyedt. – Csak
annyi volt?
– Csak barát – vágta rá habozás nélkül Lucky.
– Mert nagyon beléd van esve. – Ne viccelj. – De igen.
Egy darabig hallgattak, miközben limuzinjuk a filmszínház felé
araszolt.
– És Claudia? – törte meg a csöndet Lucky. – Elmesélted, mit tett
érted… Ő is csak barát volt?
– Persze – vágta rá Lennie.
– Akkor egyszer talán meglátogathatnánk.
– Talán…
 – Egyszóval – mondta Lucky –, nagyon várom a mai estét, és
aztán… óriási meglepetésem van számodra. – Micsoda?
– Találd ki.
– Nálad azt egyszerűen lehetetlen. Ha rólad van szó, a
„megjósolhatatlan” enyhe kifejezés.
– Hat hónap szabadságot veszek ki a stúdiótól.
Lennie fölkapta a fejét.
– Mit csinálsz?
– Jól hallottad. Világ körüli útra indulunk… te, én és a gyerekek.
Semmi munka, csak szórakozás. Azt hiszem, megérdemeljük.
– Mindenem… igazán nem kell ezt tenned értem…
– Kettőnkért teszem – nézett az ura szemébe Lucky. – És ha
hazajöttünk, majd eldöntőd, mit akarsz csinálni.
– -Tudod – mondta töprengve Lennie –, arra gondoltam… hogy
esetleg rendezhetnék…
– Állok a rendelkezésedre a stúdiómmal!
– De jó kedved van ma este!
Lucky mosolygott, fekete szeme csillogott.
– Megteszek bármit, ami boldoggá tesz.
– Te vagy az, aki boldoggá teszel. Mindig is te voltál. A világ
legcsodálatosabb asszonya vagy, és én jobban szeretlek, semhogy
szavakba tudnám foglalni.
– Szeretlek, Lennie – mondta lágyan Lucky. – Örökké szeretni
foglak.
Egymásra mosolyogtak, megszorították egymás kezét, s
egyszeriben úgy érezték, mintha sosem lettek volna távol egymástól.

Vége
 Table of Contents
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39.FEJEZET
40. FEJEZET
41. FEJEZET
42. FEJEZET
43. FEJEZET
44. FEJEZET
45. FEJEZET
46. FEJEZET
47. FEJEZET
48. FEJEZET
49. FEJEZET
49. FEJEZET
51. FEJEZET
52. FEJEZET
53. FEJEZET
54. FEJEZET
55. FEJEZET
56. FEJEZET
57. FEJEZET
58. FEJEZET
59. FEJEZET
60. FEJEZET
61. FEJEZET
62. FEJEZET
63. FEJEZET
64. FEJEZET
65. FEJEZET
66. FEJEZET
67. FEJEZET
68. FEJEZET
69. FEJEZET
70. FEJEZET
71. FEJEZET
72. FEJEZET