Copyright © O. W. Toad Ltd.

, 1976
 
Fordította
Csonka Ágnes
 
Hungarian translation © Csonka Ágnes, 2020
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Edible Woman, Virago Press, 2009
 
Borítókép © Julia Geiser
 
A könyv fordítását a Canada Council for the Arts
támogatta.
We acknowledge the support of the Canada Council
for the Arts for this translation.

 
Kiadja a Jelenkor Kiadó
Megjelent Budapesten 2020-ban
Felelős kiadó Sárközy Bence
Szerkesztette Nádor Zsófia
 Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Szerzőfotó Bob Olsen / Contributor / Getty Images
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska
Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 
ISBN 978-963-518-065-3
 
 
 Tartalom
Bevezető
Első rész
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
Második rész
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
Harmadik rész
31
J.-nek
A felület, amelyen dolgozunk (lehetőség szerint
márványlap), az eszközök, az alapanyagok, valamint
az ujjaink a művelet alatt mindvégig legyenek
hidegek…

(A leveles tészta receptje I. S. Rombauer és M.

R. Becker A főzés öröme c. könyvéből.)
 Bevezető

Az ehető nőt 1965 tavaszán és nyarán írtam a

University of British Columbiáról csórt üres
vizsgalapokra, ahol az előző nyolc hónap során
elsőéveseknek tanítottam irodalmat. A címadó
jelenet egy évvel korábbról datálódik – emlékeim
szerint egy cukrászda kirakatában marcipán
disznókat nézegetve merült fel bennem. De az is
lehet, hogy a Woolworth’s áruház kirakata volt, és
Miki egér alakú süteményeket láttam – mindenesetre
egy ideje már foglalkoztatott a szimbolikus
kannibalizmus. Az esküvői torták a cukorból készült
menyasszonyokkal és vőlegényekkel különösen
érdekeltek akkoriban. Az ehető nő ötlete tehát egy
huszonhárom éves nőben fogalmazódott meg, és egy
huszonnégy éves írta, az öncélúbban groteszk
mozzanatai ezért talán a szerző fiatalságának
tudhatók be, bár én szívesebben gondolok arra, hogy
inkább az őt körülvevő társadalomból vezethetők le.
(Az ehető nő nem az első regényem. Az elsőt egy
bérelt takarítószeres szekrényben írtam Torontóban,
de mindhárom akkoriban létező kanadai könyvkiadó
visszadobta azzal, hogy túlságosan komor
hangvételű. A könyv végén a hősnő azon vívódott,
lelökje-e a férfi főszereplőt egy tetőről – ez a
befejezés 1963-ban jócskán megelőzte a korát, most
viszont már valószínűleg túlságosan bizonytalannak
hat.)
Az ehető nőt 1965 novemberében fejeztem be, és
elküldtem egy kiadónak, aki némi érdeklődést
mutatott az előző regényem iránt. Az első, biztató
hangvételű levél után többé nem jelentkeztek.
Akkoriban a szóbeli PhD-védésemmel voltam
elfoglalva, de másfél év elteltével puhatolózni
kezdtem, és rájöttem, hogy a kiadó valószínűleg
elveszítette a kéziratot. Addigra már bizonyos
körökben egy kicsit ismert voltam, mivel elnyertem
egy költészeti díjat, így a kiadó meghívott egy ebédre.
„Ki fogjuk adni a könyvét” – közölte, de nem nézett a
szemembe. „Elolvasta már?” – érdeklődtem. „Nem, de
el fogom” – válaszolta. Valószínűleg nem ez volt az
első könyv, amit kínos zavarában adott ki.
Az ehető nő végül 1969-ben jelent meg, négy évvel
a megírása után, épp időben ahhoz, hogy egybeessen
a feminizmus észak-amerikai felívelésével. Egyesek
nyomban azt feltételezték, hogy ez is a mozgalom
terméke. Én magam a könyvet inkább
protofeministának látom, mint feministának: 1965-
ben, amikor megírtam, a nőmozgalom még sehol
nem volt, és nem vagyok megáldva látnoki
képességekkel, bár sokakhoz hasonlóan titokban én
is olvastam Betty Friedant és Simone de Beauvoir-t.
Érdemes megfigyelni, hogy a hősnőm választási
lehetőségei a könyv végén nagyjából azonosak a
kezdetiekkel: a sehová sem vezető karrier vagy a
házasság mint menekülési lehetőség. De Kanadában
a hatvanas évek elején egy fiatal nő, még egy tanult
fiatal nő előtt is kizárólag ezek a lehetőségek álltak.
Tévedés lenne azt feltételezni, hogy azóta minden
megváltozott. A könyv hangvétele valójában
kortársabbnak hat most, mint, teszem azt, 1971-ben,
amikor úgy tűnt, a társadalom sokkal gyorsabban
képes lesz változtatni önmagán, mint amilyenek a
jelenlegi kilátások. A feminista mozgalom nem érte el
a céljait, és azok, akik azt állítják, posztfeminista
időket élünk, sajnálatos módon vagy tévednek, vagy
pedig már belefáradtak abba, hogy a témáról
gondolkodjanak.
Az ehető nő Észak-Amerikában a megjelenése óta
folyamatosan jelen van a könyvesboltok kínálatában.
Hálás vagyok a Virago kiadónak, hogy újra életre
kelti Angliában.
 
Margaret Atwood, Edinburgh, 1979
Első rész
 1

Azt tudom, hogy péntek reggel, amikor felkeltem, jól

voltam – legfeljebb egy kicsit közönyösebbnek
éreztem magam a szokásosnál. Amikor kimentem a
konyhába reggelit készíteni, Ainsley letörten ült ott:
azt mesélte, egy rémes buliban volt előző este.
Megesküdött, hogy kizárólag fogorvoshallgatók
voltak jelen, ami annyira lehangolta, hogy italba
fojtotta a bánatát.
– El sem tudod képzelni, milyen unalmas –
jelentette ki –, amikor huszadjára is az emberi száj
belsejéről kell társalognod. Az érdekelte őket a
legjobban, amikor beszámoltam az egykori
tályogomról. Konkrétan csorgott a nyáluk. És amúgy
a legtöbb férfi nem csak a fogadat nézi meg, az isten
szerelmére!
Másnapos volt, ami felvidított – kimondottan
egészségesnek éreztem magam tőle –, úgyhogy
töltöttem neki egy pohár paradicsomlevet, gyorsan
feloldottam vízben egy Alka-Seltzer pezsgőtablettát,
hallgattam, amit mond, és együttérző hangokat
adtam ki, miközben panaszkodott.
– Már a munkahelyen is épp eleget kapok ebből –
lamentált. Ainsley minőségi hibás elektromos
fogkeféket tesztel egy elektromos fogkeféket gyártó
cégnél: alkalmi munka. Közben üresedésre vár
valamelyik kis galériában, igaz, nem fizetnek jól:
művészekkel akar találkozni. Azt mesélte, tavaly még
a színészekért volt oda, de aztán tényleg
megismerkedett néhánnyal.
– Ezek abszolút megszállottak. Szerintem a
kabátzsebükben mindig ott lapul egy domború tükör,
és valahányszor kimennek vécére, belenéznek a
szájukba, biztos nincs-e szuvas foguk. – A kezével
elgondolkodva végigsimított hosszú, vörös, illetve
inkább gesztenyebarna haján. – El tudod képzelni,
hogy egy ilyennel csókolózol? Előtte rád szólna, hogy
nyisd nagyra a szád. Csak egy dologra képesek
gondolni, basszus.
– Rémes lehetett – jegyeztem meg, és újra
teletöltöttem a poharát. – Nem tudtad volna másra
terelni a szót?
Ainsley felvonta alig létező szemöldökét, aznap
reggel még nem húzta ki szemöldökceruzával.
– Dehogyis! – felelte. – Úgy tettem, mintha rettentő
érdekesnek találnám. És persze nem árultam el, mi a
munkám: ezeket a diplomás pasikat bosszantja, ha
konyítasz valamit a szakterületükhöz. Tudod, mint
Petert.
Ainsley előszeretettel tesz megjegyzéseket Peterre,
főleg olyankor, amikor rosszul érzi magát.
Nagylelkűen nem szóltam vissza.
– Egyél valamit, mielőtt dolgozni mész –
jegyeztem meg. – Jobban leszel, ha lesz valami a
gyomrodban.
– Atyaég – nyögte Ainsley –, nem bírom ki! Egy
újabb nap tele gépekkel meg szájakkal. Már egy
hónapja nem történt semmi érdekes, amióta az a
hölgy visszaküldte a fogkeféjét, mert hullott a szőre.
Kiderítettük, hogy Ajaxot használt.
Annyira belefeledkeztem abba, hogy hatékonyan
segítek Ainsley-nek, és közben vállon veregetem
magamat az erkölcsi felsőbbrendűségemért, hogy
észre se vettem, milyen késő van, amíg nem
figyelmeztetett. Az elektromosfogkefe-gyárnál nem
törődnek azzal, mikor libben be az ember, de az én
cégem elvárja a pontosságot. Kénytelen voltam
kihagyni a tojást, felhajtottam egy pohár tejet,
bevágtam egy tál hideg müzlit, és tudtam, hogy így
már jóval ebéd előtt éhes leszek. Elrágcsáltam egy
darab kenyeret, amit Ainsley émelygő gyomorral,
némán figyelt, majd felkaptam a táskámat, neki
kellett becsuknia a lakásajtót mögöttem.
Egy nagy ház felső emeletén lakunk az egyik
régebbi és előkelőbb negyedben, szerintem a lakás
egykor a cselédek lakrésze volt. Ez azt jelenti, hogy
két lépcső visz le a bejáratig, az emeleti keskeny és
csúszós, a földszintre vezető széles, és szőnyeg
borítja, de a szőnyegtartó rudak kilazultak. Az
irodában elvárt magas sarkúmban kénytelen vagyok
oldalazva, a korlátba kapaszkodva lebotorkálni.
Aznap reggel sikerült biztonságban lejutnom az
egykori pionírok lépcsőházfalra felaggatott sárgaréz
ágymelegítői mellett; sikerült elkerülnöm, hogy
beleakadjak az első emeleti lépcsőfordulóban álló
rokka kiálló alkatrészeibe, és sietve oldalaztam lefelé
az üveg mögött őrzött, rongyos ezredzászló és az első
lépcsőt őrző, ovális keretben sorakozó felmenők
mellett. Megkönnyebbülten láttam, hogy a lenti
hallban nincs senki. A földszintre érve az ajtó felé
indultam, kikerülve a fikuszt az egyik oldalon, az
ekrü csipketerítős asztalt a kerek sárgaréz tálcával a
másikon. Jobbról, a bársonyfüggöny mögül
hallatszott, hogy a gyerek épp reggeli penitenciáját
végzi a zongoránál. Azt hittem, biztonságban vagyok.
De még mielőtt elértem a bejárati ajtót, az némán
feltárult előttem, és tudtam, hogy csapdába estem. A
hölgy volt a földszintről. Makulátlan kertészkesztyűt
viselt, a kezében egy ültetőkanalat tartott. Átfutott
rajtam, vajon kit ásott el az imént a kertben.
– Jó reggelt, Miss McAlpin! – szólalt meg.
– Jó reggelt! – Biccentettem és rámosolyogtam.
Sosem jut eszembe a nő neve, Ainsley-nek sem –
szerintem ez az, amit mentális blokknak hívnak.
Elnéztem mellette, ki, az utca felé, de nem tágított az
ajtóból.
– Tegnap este nem voltam idehaza – mondta. –
Egy gyűlésen vettem részt. – Szokása körülményesen
fogalmazni. Toporogni kezdtem, és újra
rámosolyogtam, remélve, észreveszi, hogy sietek. – A
gyerek azt mondja, megint tűz volt.
– Hát, tűznek nem nevezném – feleltem. A gyerek
úgy gondolta, a neve említése jó ürügy arra, hogy
abbahagyja a gyakorlást, és most a szalon
bársonyfüggönyös ajtajából meredt rám. Behemót
teremtés, úgy tizenöt éves lehet, és egy exkluzív
magán-leányiskolába járatják, ahol zöld tunikát és
hozzáillő térdzoknit kell hordania. Biztos vagyok
benne, hogy teljesen épeszű, de a gigantikus test
tetejére biggyesztett masni valahogy idiótán hat.
A hölgy a földszintről levette az egyik kesztyűjét,
és lesimította a kontyát.
– Á! – felelte kedvesen. – A gyerek szerint nagy
füst volt.
– Urai voltunk a helyzetnek – feleltem, ezúttal
nem mosolyogva. – Csak a sertésszelet kapott oda.
– Ó, értem. Nos, jó lenne, ha megmondaná Miss
Tewce-nak, hogy a jövőben igyekezzen, hogy ne
legyen ekkora füst. Attól tartok, felzaklatja a
gyereket. – Egyedül Ainsley-t tartja felelősnek a
füstért, úgy tűnik, szerinte sárkány módra, az
orrlyukán át eregeti. De Ainsley-t sosem állítja meg a
hallban, hogy ezt szóvá tegye: csakis engem.
Gyanítom, hogy elkönyvelte, Ainsley-t nem lehet
komolyan venni, engem viszont igen. Valószínűleg az
öltözködésünk miatt: Ainsley szerint én mintha
álcának vagy védelemnek szánnám a ruháimat, bár
én ebben semmi kivetnivalót nem találok. Neki a
neonrózsaszín a kedvence.
Naná, hogy lekéstem a buszt: a ház előtti gyepről
láttam, ahogy eltűnik a hídon a szmogfelhőben.
Miközben a fa alatt álldogáltam – az utcánk tele van
fákkal, mind hatalmasak – a következő buszra várva,
Ainsley is kilépett a házból, és csatlakozott hozzám. A
gyorsöltözés művésze: én sosem voltam képes ilyen
rövid idő alatt összekapni magamat. Sokkal
egészségesebbnek látszott – talán a smink miatt, bár
Ainsley esetében ezt sosem lehet tudni –, vörös haját
pedig feltornyozta a feje búbjára, mint mindig,
amikor dolgozni megy. Máskor ziláltan, kibontva
hordja. A narancssárga-rózsaszín ujjatlan ruháját
vette fel, ami szerintem csípőben túl szűk neki.
Meleg, párás napnak ígérkezett – máris éreztem,
hogy sűrűsödik körülöttem a levegő, mintha egy
műanyag zacskót húztak volna rám. Lehet, hogy
nekem is ujjatlant kellett volna felvennem.
– Elkapott a hallban – jegyeztem meg. – A füst
miatt.
– A vén ribanc! – mordult fel Ainsley. – Miért nem
képes a maga dolgával törődni? – Ainsley nem
kisvárosból származik, mint én, így nincs annyira
hozzászokva mások kíváncsiskodásához, másrészt
nem is tart tőle annyira. Fogalma sincs a
következményekről.
– Nem olyan vén – feleltem a ház elfüggönyözött
ablakai felé pillantva, bár tudtam, hogy a nő úgysem
hall minket. – És egyébként sem ő vette észre a füstöt,
hanem a gyerek. Ő valami gyűlésen volt.
– Biztos a keresztény nőegyletben. Vagy a
jótékonysági egyletben. Lefogadom, hogy nem is volt
semmiféle gyűlésen, hanem ott lapult a rohadt
bársonyfüggönye mögött, mert azt akarta, hogy mi
azt higgyük, valami gyűlésen van, hogy tényleg
csináljunk valamit. Megmondom, mire vágyik:
orgiára.
– Ainsley, ne legyél már paranoid. – Ainsley-nek
meggyőződése, hogy a hölgy a földszintről feljár az
emeletre, amikor nem vagyunk otthon, körülnéz a
lakásunkban, és némán szörnyülködik, valamint azt
is gyanítja, hogy a postánkat is szemügyre veszi, bár
olyan messzire azért nem megy, hogy fel is bontsa.
Tény, hogy néha már azelőtt ajtót nyit a
látogatóinknak, hogy becsöngetnének. Nyilván úgy
gondolja, joga van óvintézkedéseket tenni. Amikor
fontolóra vettük, hogy kivesszük a lakását, az előző
bérlőkre tett diszkrét utalások formájában
nyilvánvalóvá tette: bármi történjék, a gyerek
ártatlanságát nem szabad korrumpálni, és két ifjú
hölgyre jobban lehet számítani e téren, mint két
fiatalemberre.
– Én megteszek minden tőlem telhetőt – tette
hozzá sóhajtva, és a fejét rázta. Bizalmasan
megosztotta velünk, hogy a férje, akinek olajportréja
a zongora felett lóg, nem hagyott rá elegendő pénzt. –
Ugye tisztában vannak azzal, hogy a lakásuknak
nincsen külön bejárata? – Végig a hátrányokat
hangsúlyozta az előnyök helyett, mintha nem akarná,
hogy kivegyük a lakást. Azt feleltem, hogy tisztában
vagyunk vele. Ainsley meg se szólalt. Előtte
megállapodtunk, hogy én beszélek, ő pedig ül, és
ártatlannak mutatja magát, ami remekül megy neki,
ha akarja – rózsásfehér, buta babaarc, pisze orr,
nagy, kék szem, amit képes pingponglabda méretűre
kerekíteni. Ez alkalommal még arra is rábírtam, hogy
kesztyűt viseljen.
A hölgy a földszintről újra megrázta a fejét.
– Ha a gyerek nem lenne – jelentette ki –, én
bizony eladnám a házat. De azt akarom, hogy a
gyerek jó környéken nőjön fel.
Azt feleltem, ezt megértem, ő pedig erre azt
válaszolta, hogy a környék már nem olyan jó, mint
egykor volt: a nagyobb házaknak túl drága a
fenntartása, így a tulajdonosok kénytelenek voltak
bevándorlóknak eladni őket (a szája sarka itt enyhén
lebiggyedt), azok pedig kiadó szobákra szabdalták fel
mindet.
– De a mi utcánkat ez még nem érte el – tette
hozzá. – Én pedig pontosan megmondom a
gyereknek, melyik utcákon közlekedhet, és
melyikeken nem. – Azt feleltem, hogy szerintem ez
bölcs dolog. A nő sokkal kezelhetőbbnek tűnt, mielőtt
aláírtuk a bérleti szerződést. És olyan alacsony volt a
lakbér, és a ház olyan közel volt a buszmegállóhoz.
Ebben a városban ez ritkaság.
– Egyébként pedig – jegyeztem meg Ainsley-nek –,
jogosan aggódnak a füst miatt. Mi van, ha kigyulladt
a ház? A többit pedig nem is tette szóvá.
– Mi az, hogy a többit? Nem csináltunk soha
semmit!
– Hát… – feleltem. Gyanítottam, hogy a hölgy a
földszintről felfigyelt az emeletre felcipelt palack
alakú tárgyakra, bár igyekeztem bevásárlásnak
álcázni. Igaz, hogy konkrétan sosem tiltott meg
semmit – az túl durva volna hozzá –, de emiatt úgy
érzem, hogy minden tilos.
– A csendes éjszakákon – szólalt meg Ainsley,
miközben a busz egyre közelebb ért –, hallom a
percegését a gerendában.
A buszon nem szóltunk egymáshoz – én nem
szeretek a buszon beszélgetni, inkább a reklámokat
nézegetem. Ainsley-vel amúgy sincs sok közös
témánk, leszámítva a hölgyet a földszintről. Csak
nem sokkal a beköltözésünk előtt ismertem meg: egy
barátnő barátnője volt, aki épp velem egy időben
keresett kiadó szobát, általában így megy az ilyesmi.
Talán a számítógépen kellett volna próbálkoznom –
bár összességében egész jól működik a dolog.
Kijövünk egymással, szimbiotikusan
összeegyeztettük szokásainkat, és minimális mértékű
ellenségességet érzünk egymás iránt abból a
halványlila fajtából, ami felüti a fejét a nők között. A
lakásunk sosem igazán tiszta, de kimondatlan
megállapodásunk értelmében egy finom porrétegnél
többet sosem engedünk felhalmozódni: ha én
mosogatok reggeli után, vacsora után Ainsley; ha én
felsöprök a nappaliban, Ainsley letörli a
konyhaasztalt. Libikóka-egyezség ez, és mindketten
tudjuk, ha valaki elvéti az ütemet, az egész összedől.
Természetesen külön hálószobánk van, és ami ott
zajlik, az csakis a lakójára tartozik. Ainsley-nél
például a padlót szennyes ruhák alattomos mocsara
borítja, amiből itt-ott kövekként merednek elő a
hamutartók, de annak ellenére, hogy szerintem ez
tűzveszélyes, nem teszem szóvá. Az ilyesfajta
kölcsönös önmegtartóztatás segítségével – gondolom,
ez kölcsönös, nyilván nekem is vannak dolgaim, amik
nem tetszenek neki –, sikerül fenntartanunk a többé-
kevésbé súrlódásmentes egyensúlyt.
Elértük a metróállomást, ahol vettem egy zacskó
mogyorót. Máris kezdtem megéhezni. Megkínáltam
Ainsley-t, de ő nem kért, így a belvárosig az egészet
megettem.
A dél felé tartó metróvonal utolsó előtti
megállójánál szálltunk le, és együtt gyalogoltunk egy
háztömbnyit – az irodáink egyfelé vannak.
 – Jut eszembe – szólt utánam Ainsley, amikor
befordultam az utcámba –, van nálad három dollár?
Elfogyott a whiskynk. – Belekotortam a tárcámba, a
kezébe nyomtam a pénzt, és közben úgy éreztem, ez
nem igazság: a palack árán mindig megosztozunk, a
tartalmán csak ritkán. Tízéves koromban
fogalmazást írtam a Kanadai Egyesült Egyház
vasárnapi iskolai pályázatára, amit autóbalesetek
fotóival, májzsugor-diagramokkal és az alkohol
vérkeringésre gyakorolt hatását bemutató
táblázatokkal illusztráltam – gondolom, emiatt nem
vagyok képes soha úgy felhajtani a második poharat,
hogy ne jelenne meg előttem egy színes zsírkrétával
rajzolt figyelmeztető tábla, amihez az elsőáldozás
langyos szőlőlé-íze kapcsolódik. Emiatt hátrányba
kerülök Peternél – ő azt szereti, ha megpróbálok
lépést tartani vele.
Miközben az irodaépület felé igyekeztem, azon
kaptam magam, hogy irigykedem Ainsley munkájára.
Igaz, az enyém jobban fizetett és érdekesebb, az övé
viszont átmenetibb: tudta, mihez akar utána kezdeni.
Ő egy csillogó, légkondicionált irodaházban
dolgozhatott, míg az enyém sivár téglaépület volt,
apró ablakokkal. Ráadásul az ő munkája szokatlan
volt. Ha egy buliban megismerkedik valakivel, az
illető mindig meglepődik annak hallatán, hogy
Ainsley hibás elektromos fogkeféket tesztel, ő pedig
erre mindig megjegyzi: „Miért, mi mást kezdhetne az
ember egy főiskolai diplomával?” Az én munkám
viszont szokványos. Az is megfordult már a
fejemben, hogy alkalmasabb lennék nála az ő
munkájára. Abból, amit a lakásban látok,
meggyőződésem, hogy sokkal jobb a műszaki
érzékem.
Mire végül beértem az irodába, háromnegyed
órás késésben voltam. Senki nem tette szóvá, de
mindenki észrevette.
 2

Odabent még párásabb volt a levegő. A hölgyek

íróasztalai között végighaladva eljutottam a saját
sarkomig, de alig ültem le az írógépem mögé, a
combom máris hozzáragadt a szék fekete műbőr
kárpitjához. Láttam, hogy a légkondicionálás megint
nem működik, bár az is igaz, hogy mivel csak egy
ventilátorról van szó, ami a plafon közepén forog, és
keveri a levegőt, akár a kanál a levest, nem sokat
számít, működik-e, vagy sem. De a hölgyek
munkamoráljára nyilvánvalóan rossz hatással volt a
mozdulatlanul álló ventilátorlapátok látványa: azt az
érzést keltette bennük, hogy nem történik semmi, és
ez még inkább súlyosbította a tétlenségüket.
Varangyok módjára, lustán terpeszkedtek az
íróasztaluk mögött, pislogtak, kitátották és becsukták
a szájukat. A péntek mindig rossz nap az irodában.
Bágyadtan pötyögni kezdtem nyirkos írógépemen,
amikor Mrs. Withers, a dietetikus masírozott be a
hátsó ajtón, majd megállt, és végigpásztázta a
helyiséget. A szokásos feltornyozott Betty Grable-
frizurát viselte, nyitott orrú magas sarkú cipőt, és
még ujjatlan ruhában is olyan volt, mintha
válltömése lenne.
– Á, Marian! – szólalt meg –, épp időben!
Szükségem van még egy előkóstolóra a
rizspudingkonzerv vizsgálatához, és ma reggel egyik
hölgy sem tűnik igazán éhesnek.
Sarkon fordult, és határozott léptekkel a konyha
felé indult. A dietetikusokban van valami
hervadhatatlan. Feltápászkodtam a ragadós székről,
úgy éreztem magamat, mint egy önként
jelentkezőnek kiválasztott kiskatona – de eszembe
jutott, hogy rám fér még egy kis reggeli.
Az apró, makulátlanul tiszta konyhában Mrs.
Withers elém tárta a problémáját, miközben
egyforma porciókat kanalazott a
rizspudingkonzervből három üvegtálba.
– Maga kérdőíveken dolgozik, Marian, talán tud
nekünk segíteni. Nem tudjuk eldönteni, hogy a
három ízt egyetlen étkezés alatt kóstoltassuk meg az
alanyokkal, vagy külön, egymást követő étkezések
során. Vagy talán párosával is kóstoltathatnánk őket,
mondjuk Vaníliát és Narancsot egy étkezés során, egy
másik alkalommal meg Vaníliát és Karamellt.
Természetesen a lehető legelfogulatlanabb
mintavételre törekszünk, és nagyon sok múlik azon
is, mi egyebet szolgáltak még fel mellé – meg például
a zöldségek színén és az abroszon.
Megkóstoltam a Vaníliát.
– Hogyan értékelné ennek a színét? – érdeklődött
aggodalmasan, a kezében ceruzával. – Természetes,
Kissé mesterséges vagy Teljesen mesterséges?
– Gondoltak már arra, hogy mazsolát tegyenek
bele? – kérdeztem, és kézbe vettem a Karamellt. Nem
akartam megsérteni.
– A mazsola túlságosan kockázatos – válaszolta. –
Sokan nem szeretik.
Letettem a Karamellt és megkóstoltam a
Narancsot.
– Ezeket melegen kell szervírozni? – tudakoltam. –
Vagy esetleg tejszínnel?
– Nos, ezt elsődlegesen az időtakarékos piacra
szánjuk – felelte. – A vásárlók természetesen hidegen
akarnák fogyasztani. Tejszínt is tehetnek bele, ha
arra támad gusztusuk, úgy értem, mi nem
ellenezzük, bár a tápérték szempontjából
szükségtelen, eleve telepakoltuk vitaminokkal, de
most egy tiszta íztesztet szeretnénk elvégeztetni.
– Azt hiszem, az egymást követő étkezések
lennének a legjobbak – jegyeztem meg.
– Milyen jó lenne, ha délután tudnánk
lebonyolítani! De családokra van szükségünk… –
Elgondolkodva megkocogtatta a ceruzájával a
rozsdamentes acél mosogató peremét.
– Nos, igen – mondtam –, jobb lesz, ha én most
visszamegyek. – Nem tartozott a munkakörömbe
eldönteni helyettük, mit is akarnak megtudni.
Néha eltűnődöm azon, mi is tartozik bele a
munkakörömbe, főként olyankor, amikor azon
kapom magamat, hogy autószerelőket hívogatok,
hogy dugattyúkról és szelepekről faggassam őket,
vagy perecet osztogatok gyanakvó idős hölgyeknek
az utcasarkon. Tisztában vagyok azzal, mire
szerződtetett a Seymour Piackutató – elvileg
kérdőívek felülvizsgálatával kell töltenem a
munkaidőmet, a pszichológusok nyakatekert és
túlfinomult nyelvezetét kell átírnom egyszerű
kérdésekké, hogy azok is értsék, akik felteszik, és
azok is, akik megválaszolják. Az a kérdés: „Milyen
százalékos arányúra becsüli a vizuális hatásfokot?”
nem használható. Amikor diploma után megkaptam
ezt az állást, szerencsésnek tartottam magamat –
jobb volt sok más munkánál, de négy hónap
elteltével még mindig homályosak a körvonalai.
Néha biztos vagyok benne, hogy egy fontosabb
beosztásra készítenek elő, de mivel csak homályos
elképzeléseim vannak a Seymour Piackutató
szervezeti felépítéséről, el sem tudom képzelni, mi
lehet az. A cég, akár egy jégkrémszendvics,
rétegekből áll össze, és három emeletet foglal el: a
felső réteg, az alsó réteg, a mi részlegünk pedig a
ragacsos réteg középen. A felső emeleten a
cégvezetők és a pszichológusok dolgoznak – őket úgy
emlegetik, a pasik odafent, merthogy egytől egyig
férfiak –, ők állnak kapcsolatban az ügyfelekkel;
párszor már belestem az irodáikba, tele vannak
szőnyegekkel és drága bútorokkal, a falakon pedig a
kanadai Hetek festményeinek szitanyomat-másolatai
lógnak. Alattunk a gépek vannak – a stencilgépek, az
információ számszerűsítésére, rendszerezésére és
csoportosítására használt IBM-gépek. Odalent is
jártam már, abban a gyárra emlékeztető
hangzavarban, ahol a dolgozók idegesek,
túlhajszoltak, és az ujjuk tintától maszatos. A kettő
között a mi részlegünk a kapocs: a mi feladatunk az
emberi tényező, az interjúkészítők irányítása. Mivel a
piackutatás épp olyan háziipari tevékenység, mint
egy kézzel kötött zoknikat gyártó vállalkozás
munkája, ezek a nők itt mind háztartásbeliek, akik a
szabadidejükben dolgoznak és darabbért kapnak.
Nem keresnek sokat, de szeretnek elszabadulni
otthonról. Azok, akik a kérdéseket megválaszolják,
semmiféle fizetséget nem kapnak – gyakran
eltöprengek azon, vajon miért vállalják. Talán a
felhívás szövege miatt, ami azt állítja, segíthetnek
jobbá tenni az otthonukban is használt termékeket,
kicsit mintha tudósok lennének. Meg, gondolom, a
legtöbb embernek hízeleg, hogy kikérik a
véleményét.
Mivel a részlegünk elsősorban háziasszonyokkal
foglalkozik, itt mindenki nőnemű, a szerencsétlen
irodasegédet leszámítva. Egy jókora, kórházzöld
termet foglalunk el, az egyik végében egy opálüveg
fülke van Mrs. Bogue, az osztályvezető számára, a
másik végében pedig faasztalok, ezek mellett ülnek
az anyányi asszonyok az interjúalanyok kézírását
böngészve, kereszteket és pipákat rajzolva a kitöltött
kérdőívekre színes krétával; ollójukkal,
ragasztójukkal és papírkupacaikkal úgy festenek,
mint egy kiérdemesült óvodás csoport. Mi, a részleg
többi tagja az íróasztalok mögött foglalunk helyet a
kettő közötti térben. Van egy kényelmes, virágos
függönyös ebédlőnk azok számára, akik
papírzacskóban hozzák magukkal az ételt; tea- és
kávéfőzőnk, bár egyes hölgyek magukkal hozzák a
saját teáskannájukat; és van egy rózsaszínű
mosdóhelyiségünk is, ahol a tükör felett felirat szólít
fel minket arra, hogy ne hagyjuk a hajszálainkat és a
tealeveleinket a mosdókagylóban.
Akkor hát mit várhatok, mivé válhatok a Seymour
Piackutatónál? Nem lehet belőlem pasi odafent; de
gépkezelő vagy kérdőív-kipipáló asszonyság sem,
hiszen az visszalépés lenne. Elképzelhető, hogy
lehetnék Mrs. Bogue vagy az asszisztense, de nekem
úgy tűnt, hosszú időbe telne, és amúgy sem voltam
biztos benne, hogy tetszene ez a munka.
Épp végeztem a súrolószivacs-kérdőívvel, sürgős
feladat volt, amikor Mrs. Grot a könyvelésről belépett
az ajtón. Mrs. Bogue-gal volt dolga, de útközben
megállt az íróasztalomnál. Alacsony, feszes asszony, a
haja olyan színű, akár egy hűtőszekrény fémtálcája.
– Nos, Miss McAlpin – csikorogta –, maga már
négy hónapja dolgozik nálunk, és ezt azt jelenti, hogy
jogosult a nyugdíjalapban való részvételre.
– Nyugdíjalap? – Amikor beléptem a céghez,
említették a nyugdíjalapot, de már megfeledkeztem
róla. – Nem túl korai, hogy belépjek a nyugdíjalapba?
Úgy értem, nem gondolja, hogy túl fiatal vagyok
hozzá?
– Nos, nem árt, ha az ember korán kezdi –
jelentette ki Mrs. Grot. A szeme csillogott keret
nélküli szemüvege mögött: élvezné, ha lehetősége
adódna újabb összeget levonni a fizetésemből.
– Nem hinném, hogy csatlakozni szeretnék a
nyugdíjalaphoz – feleltem. – De azért köszönöm.
– Nos, igen, de tudja, ez kötelező – válaszolta
tárgyilagos hangon.
– Kötelező? Úgy érti, akkor is, ha én nem akarom?
– Igen, tudja, ha senki nem fizetne be az alapba,
akkor senkit nem tudnának kifizetni belőle, nem
igaz? Elhoztam a szükséges dokumentumokat,
magának csak annyi a dolga, hogy itt aláírja.
Aláírtam, de Mrs. Grot távozása után hirtelen
egészen lehangolt lettem – a kelleténél jobban
bosszantott a dolog. Nem csupán azt éreztem, hogy
olyan szabályoknak vetem alá magamat, amelyek
nem érdekelnek, és részem sem volt a
meghozatalukban: az ember ehhez hozzászokik az
iskolában. Valamiféle babonás pánik fogott el a
ténytől, hogy ténylegesen aláírtam a nevemet, ott áll
az aláírásom egy mágikus dokumentumon, ami úgy
tűnt, egy olyan távoli jövőhöz láncol, amibe egyelőre
belegondolni sem tudtam. Valahol előttem ott várt
egy már megformált énem, aki megszámlálhatatlan
éven át dolgozott a Seymour Piackutatónak, és most
elnyerte a jutalmát. A nyugdíjat. Egy sivár szobát
láttam magam előtt, elektromos hősugárzóval. Talán
hallókészülékem is lenne, mint az egyik nénikémnek,
aki soha nem ment férjhez. Magamban beszélnék, a
gyerekek megdobálnának hógolyóval. Győzködtem
magamat, ne legyek ostoba, a világ addig
valószínűleg úgyis felrobban, felidéztem, hogy akár
másnap kisétálhatok innét, és szerezhetek egy másik
munkát, ha akarok, de ez sem segített. Az
aláírásomra gondoltam, ahogy bekerül egy aktába, az
akta egy irattartó szekrénybe, az irattartó szekrényt
pedig egy széfbe teszik, amit bezárnak.
Jól jött a fél tizenegyes kávészünet. Tudtam, hogy
illett volna kihagynom és bent maradnom, hogy
vezekeljek a reggeli késés miatt, de muszáj volt
valamivel elterelnem a gondolataimat.
Kávézni a három korombeli nővel járok a
részlegről. Néha Ainsley is átsétál az irodájából, és
csatlakozik hozzánk, amikor elunja a többi
fogkefetesztelőt. Nem mintha különösebben kedvelné
a három kollégámat, akiket gyűjtőnéven
irodaszüzeknek hív. Valójában nem igazán
hasonlítanak egymásra, leszámítva, hogy mind
festett szőkék – Emmy, a gépírónő haja felverttojás-
árnyalatú és zilált; Lucy, akinek valami PR-es állása
van, platinaszőke és elegánsan fésült; Millie, Mrs.
Bogue ausztrál asszisztense pedig napszítta, rezes
árnyalatú, és rövid haja van. És ahogy azt már
különböző időpontokban bevallották a kávézacc és a
péksütemény megrágcsált héja felett, mindannyian
szüzek – Millie józan, praktikus megfontolásból
(„Szerintem hosszú távon érdemesebb megvárni,
amíg az ember férjhez megy, nem? Kevesebb a
vesződség.”); Lucy a társadalom ítéletétől való
félelmében („De hát mit szólnának az emberek?”),
ami úgy tűnik, abból a meggyőződéséből fakad, hogy
minden hálószobát lehallgatnak, a vonal túlsó végén
pedig ott áll a társadalom a fülhallgatót igazgatva;
Emmy pedig, aki az iroda hipochondere, úgy hiszi,
megbetegedne tőle, és ez valószínűleg így is van.
Mindhárman érdeklődnek az utazás iránt: Millie élt
Angliában, Lucy kétszer járt New Yorkban, Emmy
pedig szeretne eljutni Floridába. Miután eleget
utaztak, szeretnének férjhez menni és családot
alapítani.
– Hallottátok, hogy lemondták a quebeci hashajtó-
felmérést? – kérdezte Millie, miután leültünk a
szokásos asztalunkhoz a pocsék, de az irodához
legközelebb eső étteremben az utca túloldalán. –
Pedig jó nagy munka lett volna, terméktesztelés az
alanyok otthonában, plusz egy harminckét oldalas
kérdőív. – Mindig Millie értesül először a hírekről.
– Meg kell mondanom, ez jó dolog – szipogott
Emmy. – Nem értem, hogy lehet harminckét oldalon
át kérdezni valakitől erről. – Azzal tovább kapargatta
a körömlakkot a hüvelykujjáról. Emmy folyton úgy
néz ki, mint aki épp szétesőfélben van. A ruhája
szegélyéről cérnaszálak lógnak, a rúzsa száraz
pikkelyekben pereg, a vállát vékony szőke hajszálak
és korpa borítja – bármerre jár, apró darabkák
maradnak a nyomában.
Láttam, hogy Ainsley belép, és odaintettem neki.
Bepréselte magát a bokszunkba, mindenkit üdvözölt,
majd feltűzött egy elszabadult hajtincset. Az
irodaszüzek viszonozták ugyan a köszönését, de nem
túl lelkesen.
– Csináltak már ilyet – jegyezte meg Millie. Ő
mindannyiuknál régebb óta dolgozott a cégnél. – És
működik. Úgy gondolják, az, aki három oldalnál
tovább jut, az valamiféle hashajtófüggő, ha értitek, és
akkor már végig is csinálja.
– Mit csináltak már? – érdeklődött Ainsley.
– Mibe fogadunk, hogy nem fogja letörölni az
asztalt? – jegyezte meg Lucy elég hangosan ahhoz,
hogy a pincérnő is meghallja. Folyton hadakozik a
pincérnővel, aki a Woolworth-ben vásárolt fülbevalót
visel, és hozzá mogorva arckifejezést, és
egyértelműen nem irodaszűz.
– Hashajtófelmérést Quebecben – súgtam oda
Ainsley-nek.
A pincérnő megérkezett, dühösen letörölte az
asztalt, majd felvette a rendelést. Lucy a
péksüteményen problémázott – most mindenképp
olyat akart, amiben nincs mazsola.
– Legutóbb képes volt mazsolásat hozni – közölte
velünk. – Megmondtam neki, hogy utálom a
mazsolát. Sose bírtam elviselni. Pfuj.
– Miért csak Quebecben? – kérdezte Ainsley, és
közben az orrán át kifújta a füstöt. – Van valami
pszichológiai oka? – Ainsley pszichológiát hallgatott
az egyetemen.
– Atyaég, fogalmam sincs – felelte Millie –,
gondolom, ott több embernek van székrekedése. Nem
ott esznek rengeteg krumplit?
– A krumpli ekkora székrekedést okoz? –
érdeklődött Emmy az asztal fölé hajolva. Néhány
kósza tincset hátrasimított a homlokából, apró
porszemek felhője hullott le róla, amik puhán
szállingóztak a levegőben.
– Nem lehet kizárólag a krumpli az oka –
jelentette ki Ainsley. – Nyilván a kollektív bűntudat is
belejátszik. Vagy talán a nyelvi kérdés felett érzett
feszültség, biztosan mind szörnyen elfojtottak.
A többiek ellenségesen néztek rá: láttam rajtuk,
úgy gondolják, felvág.
– Szörnyű hőség van ma – jegyezte meg Millie –,
az iroda valóságos kemence.
 – Nálatok történt valami érdekes? – tudakoltam
Ainsley-től, hogy enyhítsem a feszültséget.
Ainsley elnyomta a cigarettáját.
– Á, igen, nagy volt az izgalom – felelte. – Egy nő
úgy próbálta kinyírni a férjét, hogy rövidzárlatot
okozott az elektromos fogkeféjében, és az egyik
srácnak az irodánkból most meg kell jelennie a
tárgyaláson, hogy tanúskodjon: lehetetlen, hogy
normális körülmények között az eszköz rövidzárlatot
okozzon. Azt akarja, hogy elkísérjem, amolyan
különleges asszisztensként, de olyan unalmas pasi!
Látom rajta, hogy pocsék az ágyban.
Gyanítottam, hogy Ainsley csak kitalálta ezt a
történetet, de a szeme kereken kéklett. Az
irodaszüzek fészkelődni kezdtek. Ainsley hanyag
célzásokat szokott tenni az életében lévő férfiakra,
amitől kellemetlenül érzik magukat.
Szerencsére megérkezett a rendelésünk.
– A ribanc megint mazsolásat hozott! – jajdult fel
Lucy, azzal hosszú, tökéletes formájú, színjátszó
körmeivel nekilátott kipiszkálni a mazsolákat, és
felhalmozta őket a tányérja szélén.
Miközben visszafelé igyekeztünk az irodába, a
nyugdíjalapról panaszkodtam Millie-nek.
– Nem tudtam, hogy kötelező – mondtam. – Nem
értem, miért kéne befizetnem a nyugdíjalapba, hogy
amikor majd az olyan vénasszonyok, mint Mrs. Grot,
nyugdíjba mennek, az én fizetésemen élősködjenek.
 – Á, igen, eleinte engem is bosszantott – felelte
Millie közönyösen. – Majd túlleszel rajta. Atyaég,
remélem, megszerelték a légkondit!
 3

Az ebédszünetből visszatérve épp borítékokat

nyálaztam és bélyegeztem fel az országos instant
pudingöntet-felméréshez, és le voltam maradva, mert
a stencilezőknél valaki fordítva másolta le az egyik
kérdőívet, amikor Mrs. Bogue lépett ki a fülkéjéből.
– Marian – szólalt meg lemondó sóhajjal –, attól
tartok, Mrs. Dodge-ot Kamloopsból le kell vennünk a
listáról. Terhes. – Mrs. Bogue ezt enyhe
szemöldökráncolás kíséretében közölte: a terhességet
a céggel szembeni hűtlenségnek tekinti.
– Milyen kár! – feleltem. Az ország hatalmas
falitérképe, amelyet himlő módjára pettyeznek a
piros rajzszögek, közvetlenül az íróasztalom felett
lóg, és emiatt a kérdezőbiztosok levétele és
hozzáadása szemmel láthatólag a munkaköröm
részévé vált. Felmásztam az íróasztalomra,
megkerestem Kamloopsot, és kihúztam a DODGE
feliratú papírzászlót rögzítő rajzszöget.
– Ha már úgyis odafent van – tette hozzá Mrs.
Bogue –, levenné Mrs. Ellist is Blind Riverből?
Remélem, hogy csak átmenetileg, mindig jó munkát
végzett, de azt írja, hogy egy asszony húsvágó
bárddal kergette ki a házból, és közben elesett, és a
lábát törte. Á, ezt az újat pedig tegye fel: egy bizonyos
Mrs. Gauthier, Charlottetownban. Nagyon remélem,
ő élelmesebb lesz az előző kérdezőbiztosnál,
Charlottetown mindig nehéz ügy.
Miután lemásztam, kedvesen rám mosolygott, és
ez felkeltette a gyanakvásomat. Mrs. Bogue-nak
barátságos, szinte bensőséges modora van, ami
tökéletes eszköz arra, hogy a kérdezőbiztosokkal
kommunikáljon, és mindig akkor a legkedvesebb,
amikor akar valamit.
– Marian – fogott bele –, van egy kis problémánk.
Jövő héten egy sörfelmérést kell lebonyolítanunk,
tudja, melyiket, azt a telefonosat, és odafent úgy
döntöttek, hogy a hétvégén muszáj elvégeznünk egy
előzetes tesztet. Aggódnak a kérdőív miatt. Mármost,
felkérhetnénk Mrs. Pilchert, aki megbízható kérdező,
de most jön a hosszú hétvége, és nem szívesen
zavarjuk. Maga a városban lesz, ugye?
– Muszáj pont ezen a hétvégén lebonyolítani? –
kérdeztem kissé értelmetlenül.
– Nos, keddre minden körülmények között
kellenek az eredmények. Csak hét-nyolc férfit kell
kikérdeznie.
A reggeli késésem muníciót adott neki.
– Jó – adtam be a derekam. – Holnap
megcsinálom.
– Természetesen kap érte túlóradíjat – szólt vissza
a távolodó Mrs. Bogue, én pedig azon tűnődtem, ez
vajon rosszindulatú megjegyzés volt, vagy sem. A
hangja mindig olyan közönyös, hogy nehéz
megállapítani.
Miután végignyálaztam a borítékokat, elkértem a
sörös kérdőívet Millie-től, és átnéztem a kérdéseket,
vannak-e problémás pontok. Az első kérdéscsoport
meglehetősen szokványos volt. Az utána következő
kérdések célja a hallgatói reakciók tesztelése volt egy
rádióreklámra, ami egy nagy cég új sörmárkáját
beharangozó kampány része volt. Egy bizonyos
ponton a kérdezőbiztosnak meg kell kérnie a
válaszadót, emelje fel a telefont, és tárcsázzon egy
bizonyos számot, hogy ott lejátsszák neki a reklámot.
Ezután egy sor kérdés azt firtatta, mennyire tetszett a
válaszadó férfinak a reklám, hogy véleménye szerint
befolyásolja-e a vásárlási szokásait, és a többi.
Tárcsáztam a számot. Mivel a felmérés valójában
csak a következő héten volt esedékes, megeshet, hogy
valaki elfelejtette rögzíteni a felvételt, én pedig nem
akartam hülyét csinálni magamból.
Az első csengés, némi zörgés és egy kattanás után
egy mély basszus hang elektromos gitárnak hangzó
kísérettel ezt dalolta:
 
Moose, Moose,
A fenyvesek földjéről,
hová szíved visszahúz,
 Bizsergető, felemelő,
egyszerű és jóízű…
Ezután egy másik hang, majdnem olyan mély,
mint az énekesé, rábeszélő hangon ezt duruzsolta a
háttérzene előtt:
 
Minden igazi férfinak, aki valódi, férfias
kikapcsolódásra vágyik – legyen az vadászat,
horgászat vagy egyszerű, régimódi pihenés –,
szüksége van egy erőteljes, szívélyes sörre, egy
mélységesen férfias ízre. Már az első szárnyaló,
hűs kortyból kiderül, hogy a Moose sör
pontosan azt az utánozhatatlan élményt
nyújtja, amire mindig is vágyott. Tegye teljessé
az életét a vadon fanyar ízével, egy nagy pohár
kitűnő Moose sörrel!
 
Újra az énekes következett:
 
Bizsergető, felemelő,
Egyszerű és jóízű,
Moose, Moose, Moose, Moose SÖR!
 
A tetőpontot követően a felvétel egy kattanással
véget ért. Minden megfelelően működött.
Eszembe jutottak a magazinokba és plakátokra
tervezett vizuális megjelenésről készült vázlatrajzok:
a címkén két agancs volt, alattuk pedig egymást
keresztezte egy vadászpuska és egy horgászbot. A
zenés reklámspot ezt a tematikát erősítette – nem
tartottam túl eredetinek, de csodáltam az „egyszerű,
régimódi pihenés” kifinomult üzenetét. Ennek az volt
a célja, hogy az átlagos sörivó, a csapott vállú,
pókhasú fajta, valamiféle misztikus módon képes
legyen azonosulni a képeken látható kockás inges
sportemberrel, aki a lábát épp egy szarvason
nyugtatja, esetleg egy pisztráng vergődik a hálójában.
Az utolsó oldalnál tartottam, amikor megcsörrent
a telefon. Peter volt az. Hallottam a hangján, hogy
valami baj van.
– Figyelj, Marian, ma este nem tudok veled
vacsorázni.
– Ó! – feleltem, további magyarázatra várva.
Csalódott voltam, azt vártam, hogy a közös vacsora
felvidít majd. Ráadásul újra megéheztem. Napközben
csak pár falatot kaptam be, és egy tápláló, laktató
étkezésre számítottam. Ez azt jelentette, megint
készételt eszem vacsorára, amit Ainsley-vel
vészhelyzetek esetére tartogattunk. – Történt valami?
– Tudom, hogy te meg fogod érteni. Triggernek… –
csuklott el a hangja –, Triggernek esküvője lesz.
– Ó! – feleltem. Először az a válasz jutott eszembe,
hogy „Milyen kár”, de nem tűnt helyénvalónak.
Semmi értelme együttérzést mutatni, úgy tenni,
mintha ez csupán apró bosszúság volna, amikor
valójában országos katasztrófa. – Akarod, hogy
elkísérjelek? – kérdeztem, felkínálva támogatásomat.
– Úristen, dehogy – mondta –, az csak még
rosszabb lenne! Holnap találkozunk. Oké?
Miután letette, belegondoltam a
következményekbe. A legnyilvánvalóbb az volt, hogy
másnap este óvatosan kell majd bánnom Peterrel.
Trigger az egyik legrégebbi barátja volt – illetve az
utolsó a legrégebbi barátai közül, aki még nem
házasodott meg. A nősülés olyan volt, mint valami
járvány. Nem sokkal azelőtt, hogy megismerkedtem
Peterrel, kettőt legyűrt, és az azóta eltelt négy
hónapban még két másikat, szinte minden előzetes
figyelmeztetés nélkül. Peter és Trigger nyáron egyre
többször maradtak magukra az agglegény-ivászatok
során, és amikor a többiek egy-egy estére
elszabadultak a feleségük mellől, hogy
csatlakozzanak hozzájuk, Peter lehangolt
beszámolóiból azt szűrtem le, hogy az este hangulata
csak halvány visszfénye volt a múltbéli önfeledt
vidámságnak. Triggerrel úgy kapaszkodtak
egymásba, akár a fuldoklók, mindketten igyekeztek a
másikat önmaguk higgadt tükörképének látni. De
most Trigger alámerült, és a tükör többé nem
mutatott semmit. Persze ott volt a többi joghallgató
is, de a legtöbben már szintén megnősültek. És ők
egyébként is a diploma utáni hanyatló időszak
szereplői voltak, nem pedig az azt megelőző
aranykoré.
Sajnáltam őt, de tudtam, óvatosnak kell lennem. A
másik két esküvőből kiindulva két-három ital után
Peter a Triggert elrabló, számító szirén
hasonmásának lát majd engem. Nem mertem
megkérdezni, hogy érte el ezt a nő: Peter még a végén
azt hiszi, én is kedvet kaptam. A legjobb lenne
elterelni erről a figyelmét.
Miközben ezen meditáltam, Lucy lépett oda az
asztalomhoz.
– Mit gondolsz, meg tudnál írni helyettem egy
levelet ennek a hölgynek? – kérdezte. – Hasogató
fejfájásom van, és tényleg semmi nem jut eszembe. –
Egyik kezét elegánsan a homlokához szorította, a
másikkal egy ceruzával egy darab kartonpapírra
lefirkantott jegyzetet nyújtott elém. Elolvastam:
 
Tisztelt Uram! A gabonapehely rendben volt, de
ezt találtam a mazsolák között. Üdvözlettel:
(Mrs.) Ramona Baldwin.
 
A levél aljára egy lecsapott házi legyet erősítettek
oda ragasztószalaggal.
– Ez egy mazsolás gabonapehely-felmérés volt –
tette hozzá Lucy elhaló hangon. Az együttérzésemre
apellált.
– Jó, rendben – feleltem. – Megvan a nő címe?
Több vázlatot is megírtam:
  
Kedves Mrs. Baldwin! Rendkívül sajnáljuk, hogy
idegen tárgy került a gabonapehelybe, de az
ilyen apró hibák elkerülhetetlenek. Kedves Mrs.
Baldwin! Nagyon sajnáljuk az okozott
kellemetlenséget, de biztosíthatjuk arról, hogy a
doboz teljes tartalma abszolút steril volt.
Kedves Mrs. Baldwin! Hálásak vagyunk, hogy
felhívta a figyelmünket erre az esetre, mivel
szeretünk értesülni minden általunk elkövetett
hibáról.
 
Tudtam, a lényeg az, hogy elkerüljem a házi légy
konkrét megnevezését.
Újra megcsörrent a telefon – ezúttal egy nem várt
hang szólt bele.
– Nahát, Clara! – kiáltottam fel, tudatában annak,
hogy rég nem hívtam. – Hát hogy vagy?
– Szarul, köszi – felelte Clara. – Nem tudom, el
tudnál-e jönni vacsorára. Nagyon szeretnék egy
külsős arcot látni.
– Nagyon szívesen – válaszoltam, a lelkesedésem
félig őszinte volt: a mirelit vacsoránál jobb lenne. – És
hányra menjek?
– Á, mindegy – felelte Clara. – Amikor tudsz. Mi
nem a pontosságunkról vagyunk híresek errefelé. –
Keserűség csendült a hangjából.
Most, hogy elígérkeztem, sietve végiggondoltam,
mit is jelent ez: a meghívás egy szórakoztató és
bizalmas barátnőnek szól, valakinek, aki
meghallgatja Clara problémáit, nekem pedig ehhez
nem volt kedvem. – Mit gondolsz, elhozhatnám
Ainsley-t is? – érdeklődtem. – Persze csak ha nincs
más programja. – Azzal érveltem magamban, hogy
Ainsley-re ráférne egy rendes vacsora – csak egy
kávét ivott a kávészünetben –, de titkon azért
akartam elvinni, hogy kicsit enyhítse a nyomást
rajtam. Clarával dumálhatnának a
gyermekpszichológiáról.
– Persze, miért ne? – felelte Clara. – Sok jó ember
kis helyen is elfér, ez a mi jelmondatunk.
Felhívtam Ainsley-t a munkahelyén, óvatosan
puhatolóztam, van-e vacsorára programja, végig-
hallgattam a beszámolóját a két meghívásról, amit
visszautasított – az egyiket a fogkefés gyilkossági
tárgyalás tanújától, a másikat az előző esti fogorvos-
hallgatótól. Az utóbbival elég gorombán viselkedett:
soha többé nem fog vele randizni. Azt állította, a pasi
azzal áltatta, hogy művészek is lesznek a partin.
– Szóval akkor nincs programod – konstatáltam a
tényt.
– Hát, nincs – felelte Ainsley –, hacsak be nem esik
valami.
– Akkor miért nem jössz el velem Clarához
vacsorára? – Azt vártam, tiltakozni fog, de nyugodt
hangon beleegyezett. Megbeszéltük, hogy a
metróállomáson találkozunk.
Ötkor felálltam az íróasztaltól, és elindultam a
hűvös, rózsaszínű női mosdó felé. Pár perc magányra
vágytam, hogy felkészüljek, mielőtt elindulok
Clarával találkozni. De Emmy, Lucy és Millie mind ott
volt, sárga hajukat fésülték, és a sminkjüket
igazították. A hat szem ott csillogott a tükrökben.
– Van programod ma estére, Marian? – kérdezte
túlságosan mellékesen Lucy. Közös telefonvonalunk
van, és természetesen tudott Peterről.
– Igen – válaszoltam, anélkül, hogy többet árultam
volna el. Sóvár kíváncsiságuk idegesített.
 4

A késő délutáni hőség és por sűrű, aranyló párájában

gyalogoltam a járdán a metróállomás felé. Majdnem
olyan volt, mintha víz alatt haladnék. A távolból
láttam Ainsley csillámló alakját egy telefonpózna
mellett, és amint odaértem, csatlakoztunk az irodai
dolgozók lépcsőn lefelé araszoló sorához a hűvös föld
alatti üregek felé. Gyors manőverekkel sikerült
ülőhelyet szereznünk, igaz, a kocsi két szélső
végében. Ültem, és a reklámokat olvastam, már
amennyire a dülöngélő testek takarása ezt lehetővé
tette. Amikor leszálltunk, és végighaladtunk a
pasztellszínű folyosókon, a levegő már nem érződött
olyan párásnak.
Clara háza néhány saroknyira volt, északi
irányban. Csendben gyalogoltunk – felötlött bennem,
hogy szóba hozom a nyugdíjalapot, de inkább nem
tettem. Ainsley nem értené, miért találom
nyugtalanítónak: nem értené, miért ne tudnám
otthagyni a munkámat és újat keresni, hogy ez miért
nem lenne végleges megoldás. Azután Peter jutott
eszembe, és ami vele történt – Ainsley viszont csak
röhögne rajta, ha elmondanám neki. Végül annyit
kérdeztem tőle, jobban érzi-e már magát.
– Ne aggódj miattam ennyire, Marian – felelte –,
mert ettől úgy érzem magam, mint egy
magatehetetlen beteg.
Ezen megbántódtam, és nem válaszoltam.
Enyhe emelkedőn kaptattunk felfelé. A város
szelíd hullámokban emelkedik a tó szintjétől, bár
mindenütt síknak tűnik. Emiatt hűvösebb itt a levegő,
csendesebb is a környék – az jutott eszembe,
Clarának mázlija van, főleg a jelenlegi állapotában,
hogy ilyen messze lakik a belvárosi hőségtől és zajtól.
Igaz, ő maga ezt egyfajta száműzetésként fogta fel:
kezdetben az egyetem közelében éltek egy lakásban,
de kellett a hely, így északabbra kényszerültek, bár a
modern bungalókkal és kombi kocsikkal teli igazi
kertvárosig még nem jutottak el. Maga az utca régi
volt, de nem olyan szép, mint a miénk: itt hosszú,
keskeny ikerházak sorakoztak, fából épült
tornácokkal és keskeny hátsó kertekkel.
– Jesszus, de meleg van! – jegyezte meg Ainsley,
miközben rákanyarodtunk Clara feljárójára. A
lábtörlő méretű gyepszőnyeget már jó ideje nem
nyírták. A lépcsőn egy csaknem lefejezett játék baba
hevert, egy babakocsiban egy jókora játék mackó
feküdt, kilógott belőle a tömés. Bekopogtam, és
percek elteltével a szúnyoghálós ajtó mögött Joe
jelent meg zaklatottan és kócosan, az ingét gombolva.
– Szia, Joe! – üdvözöltem. – Megjöttünk. Hogy van
Clara?
– Sziasztok, kerüljetek beljebb – felelte, és
félreállt, hogy beengedjen minket. – Clara odakint
van, hátul.
Végighaladtunk a házon, ami a szokásos
alaprajzot követte – elöl a nappali, majd az elhúzható
ajtajú ebédlő, azután a konyha –, és közben néhányat
átléptünk a szétszórt tárgyak közül, másokat pedig
kikerültünk. Lementünk a mindenféle üres üveggel –
sörösüvegekkel, tejesüvegekkel, boros- és whiskys-
üvegekkel – telerakott hátsó lépcsőn, és ott találtuk
Clarát a kertben, egy kerek, fémlábú fonott széken
ülve. A lábát feltette egy másik székre, és a legújabb
kisbabáját tartotta nagyjából ott, ahol egykor az öle
volt. Clara olyan vékony, hogy a terhességei mindig
látványosan domborodnak, és most, a hetedik
hónapban úgy festett, akár egy görögdinnyét nyelt
óriáskígyó. A fejét világos haj fényudvara vett körül,
és a kontraszt miatt még kisebbnek és
törékenyebbnek tűnt.
– Á, sziasztok! – üdvözölt minket fáradtan, ahogy
közeledtünk lefelé a lépcsőn. – Szervusz, Ainsley,
örülök, hogy újra látlak. Jesszus, de meleg van!
Helyeseltünk, és mivel több szék nem volt, a fűre
ültünk le mellé. Ainsley-vel a cipőnket is levettük –
Clara már eleve mezítláb volt. Nehezünkre esett a
beszélgetés: mindenki szükségszerűen a babára
koncentrált, aki nyafogott, és egy ideig ő volt az
egyetlen, aki megszólalt.
Amikor Clara telefonált, úgy tűnt, afféle
mentőcsapatként számít rám, de most úgy éreztem,
nem sokat tehetek, és ő nem is vár tőlem semmit.
Csak tanúnak kellettem, vagy talán valamiféle
itatóspapírnak, aki a puszta fizikai jelenlétével
magába szippant némi unalmat.
A baba most abbahagyta a nyafogást, és gagyogni
kezdett. Ainsley fűszálakat tépkedett.
– Marian – szólalt meg végül Clara –, megfognád
Elaine-t egy kicsit? Nem szeret a földön lenni, nekem
pedig mindjárt leszakad a karom.
– Majd én megfogom – ajánlotta Ainsley
váratlanul.
Clara lefejtette magáról a kicsit, és átadta Ainsley-
nek, miközben azt mondta:
– Gyere, te kis pióca! Néha azt képzelem, hogy
mindenütt tapadókorongjai vannak, mint egy
polipnak. – Hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét,
egy különös növényre emlékeztetett, egy duzzadt
gumóra, amelyből négy vékony fehér gyökér nőtt ki,
meg egy apró, halványsárga virág. Egy közeli fán
kabóca cserregett, a monoton, vibráló hang olyan
volt, mintha a napsugár forró tűje döfködné az
ember dobhártyáját.
Ainsley ügyetlenül tartotta a babát, és kíváncsian
bámult bele az arcába. Átfutott rajtam, mennyire
hasonlít egymásra ez a két arc. A baba ugyanolyan
kerek és kéklő szemekkel bámult felfelé, mint
Ainsley-é; a rózsás száj kicsit nyáladzott.
Clara felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét.
– Hozhatok nektek valamit? – érdeklődött, mert
eszébe jutott, hogy ő a házigazda.
– Jaj, nem, hagyd csak! – vágtam rá sietve,
megriasztott a kép, ahogy nehézkesen feltápászkodik
a székről. – Hozhatok én neked valamit? – Jobb érzés
lett volna valamit ténylegesen tenni.
– Joe hamarosan kijön – felelte mintegy
magyarázatképpen. – Na, meséljetek! Mi újság?
– Nem sok – mondtam. Ültem, és azon törtem a
fejemet, mi az, ami szórakoztatná, de minden, amit
szóba hozhattam volna, az iroda, a helyek, ahol
jártam, a lakásunk bútorzata, mind csak a saját
tehetetlenségére, hely- és időhiányára, a szükségletek
apró részleteivel fojtogatóan telezsúfolt napjaira
emlékeztetnék Clarát.
– Még mindig azzal a helyes fiúval jársz? Azzal a
jóképűvel? Azzal a hogyishívjákkal. Emlékszem,
egyszer eljött ide érted.
– Peterre gondolsz?
– Azzal hát – szólt közbe Ainsley árnyalatnyi
nemtetszéssel a hangjában. – Aki teljesen
kisajátította. – Törökülésben ült, és most az ölébe
tette a babát, hogy rá tudjon gyújtani.
– Ígéretesen hangzik – jegyezte meg lehangoltan
Clara. – Egyébként találjátok ki, ki van újra itt a
városban. Len Slank. Egyik nap felhívott.
– Tényleg? Mikor érkezett? – Bosszantott, hogy
engem nem hívott.
– Azt mondta, úgy egy hete. Állítólag téged is
próbált hívni, de nem tudta kideríteni a számodat.
– Esetleg próbálkozhatott volna a tudakozónál –
mondtam szárazon. – De szívesen találkoznék vele.
Milyennek tűnt? Meddig marad?
– Ki ez? – érdeklődött Ainsley.
– Á, senki, aki téged érdekelne! – vágtam rá sietve.
Elképzelni sem tudtam két embert, akik kevésbé
illenének egymáshoz. – Csak egy régi barátunk a
főiskoláról.
– Angliába ment, és bekerült a televízióhoz – tette
hozzá Clara. – Nem tudom biztosan, mivel
foglalkozik. Kedves típus, de szörnyen bánik a
nőkkel, fiatal lányok megrontója. Szerinte tizenhét év
felett már mindenki túl öreg.
– Á, szóval az a típus. Az nagyon fárasztó. – Azzal
Ainsley elnyomta a csikket a fűben.
– Tudod, az az érzésem, hogy pont emiatt jött
vissza – jegyezte meg Clara szinte élénken. – Valami
lánnyal kapcsolatos zűr, pont olyan, mint ami miatt
annak idején elutazott.
– Nahát – feleltem, a legkevésbé sem meglepetten.
Ainsley halkan felkiáltott, és lependerítette a
babát a fűre.
– Lepisilte a ruhámat – jelentette ki vádlón.
 – Hát, tudod, ezek ilyenek – felelte Clara. A baba
ordítani kezdett, én pedig óvatosan felemeltem és
átnyújtottam Clarának. Kész voltam segítőkészséget
mutatni, de csak egy pontig.
Clara rázogatni kezdte a babát.
– Na, te átkozott kis tűzcsap – duruzsolta csitítóan
–, lespriccelted a mami barátnőjét, mi? Ki fog jönni a
ruhádból, Ainsley. De nem akartunk gumibugyit adni
rád ebben a hőségben, ugye, te büdös kis gejzír? Sose
higgyétek el, amit az anyai ösztönről mondanak –
tette hozzá lehangoltan, nekünk címezve. – Nem
értem, hogyan képes bárki szeretni a gyerekeit, amíg
nem kezdenek emberré válni.
Joe bukkant fel a hátsó tornácon, a derekán a
nadrágjába kötény gyanánt betűrt konyharuhával.
– Kér valaki egy sört vacsora előtt?
Ainsley és én lelkesen helyeseltünk, Clara pedig
hozzátette:
– Én pedig egy kis vermutot, drágám! Mostanában
semmi mást nem vagyok képes meginni, mindentől
kavarog az a rohadt gyomrom. Joe, bevinnéd Elaine-
t, és kicserélnéd a pelenkáját?
Joe lejött a lépcsőn, és felemelte a babát.
– Egyébként – érdeklődött –, Arthurt nem láttátok
esetleg?
– Atyaég, hová tűnt már megint az a kis rohadék?
– kérdezte Clara, miközben Joe eltűnt a házban.
Költői kérdésnek tűnt. – Szerintem rájött, hogyan kell
kinyitni a hátsó kaput. A kis szemétláda. Arthur!
Gyere ide, drágám! – kiáltotta erőtlenül.
A keskeny kert végében a csaknem a földet súroló,
kiteregetett mosást két apró, piszkos kéz tolta félre, és
felbukkant Clara elsőszülöttje. A babához hasonlóan
a pelenkát leszámítva ő is meztelen volt. Tétovázott,
kétkedő pillantást vetett felénk.
– Gyere, édesem, mutasd meg a maminak, mit
műveltél! És el a kezekkel a tiszta lepedőktől – tette
hozzá Clara minden meggyőződés nélkül.
Arthur lassan elindult felénk a fűben, minden
lépésnél magasra emelve a lábát. Biztosan
csiklandozták a fűszálak. A pelenkája lógott rajta,
mintha csak a szentlélek tartotta volna a kidudorodó
has, a kiálló köldök alatt. A kisfiú komolyan
összevonta a szemöldökét.
Joe egy tálcával a kezében tért vissza.
– A kicsit beleültettem a szennyeskosárba –
közölte. – A ruhacsipeszekkel játszik.
Arthur közben odaért hozzánk, és még mindig
összevont szemöldökkel megállt az anyja széke
mellett, Clara pedig megkérdezte tőle:
– Mi ez a fura nézés, te kis démon? – Lenyúlt a
kisfiú háta mögé, és megtapogatta a pelenkáját. –
Tudhattam volna – sóhajtotta –, olyan csendben volt.
Férj, a fiad megint szart egyet. Nem tudom, hová,
mert a pelusában nincsen.
Joe körbeadta az italokat, azután letérdelt, és
határozott, de kedves hangon Arthurhoz fordult:
– Mutasd meg a papának, hová tetted. – Arthur
bizonytalanul bámult fel rá, nem tudta, nyüszítsen
vagy mosolyogjon inkább. Végül kimérten,
fensőbbségesen odalépett a kert széléhez, leguggolt
egy poros vörös krizantémcsomó mellett, és erősen
koncentrálva a talaj egy pontjára meredt.
– Jó fiú – felelte Joe, és visszament a házba.
– Igazi természet gyermeke, egyszerűen imád a
kertbe szarni – jegyezte meg Clara. –
Termékenységistennek képzeli magát. Ha nem
takarítanánk fel, ez a kert egy hatalmas trágyadomb
lenne. Nem tudom, mit csinál majd, ha esik a hó. –
Lehunyta a szemét. – Próbáltuk rászoktatni a
szobatisztaságra, bár egyes könyvek szerint még túl
korai, és vettünk neki egy műanyag bilit. Fogalma
sincs, mire való, a fejére húzza, és úgy közlekedik.
Szerintem bukósisaknak képzeli.
A sörünket kortyolgatva néztük, ahogy Joe áthalad
a kerten, és egy összehajtott újságpapírral tér vissza.
– Ha ez megvan, fogamzásgátlót fogok szedni –
szólalt meg Clara.
Amikor Joe végül elkészült a vacsorával,
bementünk a házba, és a nappaliban, egy vaskos
asztalnál ülve fogyasztottuk el. A kicsi már kapott
enni, és az elülső tornácra száműzték egy
babakocsiban, de Arthur ott ült az etetőszékében, és
görcsösen tekeregve igyekezett kitérni minden falat
útjából, amit Clara egy kanállal a szája felé nyújtott. A
vacsora kiszáradt húsgolyó volt, tésztával és
fejessalátával. A desszert viszont olyasmi volt, amit
azonnal felismertem.
– Ez az az új rizspudingkonzerv, sok időt lehet
vele megspórolni – jegyezte meg Clara védekezően. –
Tejszínnel nem olyan rossz, és Arthur imádja.
– Igen – feleltem. – És hamarosan lesz belőle
narancsos és karamellás is.
– Á! – Clara ügyesen elkapta a hosszan lelógó,
nyállal kevert pudingfalatot, és visszatuszkolta Ar-
thur szájába.
Ainsley elővett egy cigarettát, és odatartotta Joe
elé, aki tüzet adott neki.
– Mondd csak – kérdezte tőle Ainsley –, te ismered
ezt a Leonard Slank nevű barátjukat? Nagyon
titokzatosak vele kapcsolatban.
Joe a vacsora alatt folyton felpattant az asztaltól,
leszedte a tányérokat, és felügyelte a konyhát.
Kábultnak látszott.
– Á, persze, emlékszem rá – felelte –, bár ő
igazából Clara barátja. – Gyorsan belapátolta a
pudingját, és megkérdezte Clarát, segítsen-e
valamiben, de Clara nem hallotta. Arthur épp akkor
dobta le a tányérját a földre.
– De neked mi a véleményed róla? – faggatta
tovább Ainsley, mintha Joe felsőbbrendű
intelligenciájára apellálna.
 Joe a falra meredt, gondolkodott. Tudtam, hogy
nem szeret kritizálni, de azt is tudtam, hogy nem
kedveli Lent.
– Len nem etikus – szólalt meg végül. Joe a filo-
zófia tanszék oktatója.
– Azért ez nem egészen fair – jegyeztem meg. Len
velem sosem viselkedett etikátlanul.
Joe homlokráncolva nézett rám. Nem ismeri
igazán Ainsley-t, és egyébként is hajlamos arra, hogy
a hajadon lányokat potenciális áldozatoknak lássa,
akiknek oltalomra van szükségük. Korábban
többször adott nekem is atyai jó tanácsokat, és most
igyekezett hangsúlyossá tenni a mondandóját.
– Ő nem az a típus, akinek… érdemes keresni a
társaságát – jelentette ki szigorúan. Ainsley
felnevetett, és higgadtan kifújta a füstöt.
– Erről jut eszembe – szólaltam meg –, gyorsan
add meg nekem a telefonszámát!
Vacsora után a rendetlen nappaliban ültünk le,
miközben Joe leszedte az asztalt. Ajánlkoztam, hogy
segítek, de Joe azt felelte, nem kell, inkább
beszélgessek Clarával. Clara közben lehunyt szemmel
elhelyezkedett a bőrkanapén, egy gyűrött újságpapír-
fészek közepén – nekem pedig most sem jutott
eszembe egyetlen téma sem. Ültem, és bámultam
felfelé, a plafon közepére, egy cizellált gipszdíszre,
ahonnét egykor talán egy csillár lógott le, és
visszagondoltam a középiskolás Clarára: a magas,
törékeny lányra, aki folyton fel volt mentve
testnevelésből. Olyankor a pálya szélén ült, és úgy
nézte a többieket, azaz minket a kék tornaalsónkban,
mintha számára minden ilyen izzadt és esetlen dolog
egyfajta mérsékelten szórakoztató műsor volna.
Abban az olajos chipsen hízott kamaszokkal teli
osztályteremben mindenki szemében ő volt az éteri
parfümreklám-nőiség megtestesülése. A főiskolán
már kicsit egészségesebb volt, de szőke haját
hosszúra növesztette, és ettől még középkoribb
jelenség lett: ő jutott eszembe, ha a falikárpitok
rózsakertben üldögélő dámáiról volt szó. A
gondolkodásmódja persze nem ilyen volt, de rám
mindig is hatott a külső megjelenés.
Másodév végén ment hozzá Joe Bateshez, és
eleinte ideális párnak láttam őket. Joe akkor már
végzős volt, majdnem hét évvel idősebb Claránál: egy
magas, bozontos férfi, enyhén hajlott háttal, aki Clara
védelmezőjeként viselkedett. Egymás iránti
rajongásuk az esküvő előtt néha nevetségesen
idealistának tűnt – az ember folyton azt várta, hogy
Joe leteríti a kabátját a pocsolyába, vagy térdre
roskad, hogy megcsókolja Clara gumicsizmáját. A
gyerekeket nem tervezték: az első terhességét Clara
döbbenten fogadta, hogy vele is megeshet az ilyesmi;
a másodikat kétségbeeséssel – most, a harmadiknál
viszont megadta magát a komor, tehetetlen
fatalizmusnak. A gyerekeire használt metaforái
között szerepelt a hajók alján burjánzó, élősködő
tengerimakk és a sziklákon megtelepedő
tapadókagyló is.
Ránéztem, és éreztem, hogy elönt a zavart
szánakozás hulláma – én ugyan mit tehetnék? Talán
felajánlhatnám, hogy egyik nap átjövök, és
kitakarítom a házat. Clarából egyszerűen hiányzott
minden gyakorlati érzék, képtelen volt kontrollálni
az élet hétköznapibb vonatkozásait, mint a
pénzügyek, vagy hogy időben odaérjen az
előadásokra. Amikor együtt laktunk, időnként
reménytelenül belebonyolódott a saját szobájába,
képtelen volt megtalálni a cipők párját, nem volt elég
tiszta ruhája, amit felvehetett, nekem kellett kiásni őt
a szemétkupac alól, amit hagyott felgyülemleni maga
körül. Clara rendetlensége nem volt aktív és kreatív,
mint Ainsley-é, aki öt perc alatt le tudott amortizálni
egy szobát, ha épp zűrös kedvében volt – hanem
passzív. Egyszerűen csak állt tehetetlenül, miközben
a piszok áradata egyre magasabbra emelkedett
körülötte, képtelen volt megállítani vagy kikerülni. A
gyerekei is ilyenek voltak – Clara valahogy képtelen
volt irányítani a saját testét, ami önjáróan működött,
anélkül hogy tekintetbe vette volna Clara utasításait.
Az élénk színű virágokat néztem a kismamaruhán,
amit viselt – a stilizált szirmok és indák együtt
mozogtak a lélegzésével, mintha életre keltek volna.
Korán hazaindultunk, miután az üvöltő Arthurt
elvitték lefeküdni a nappali ajtaja mögött történt, Joe
által „balesetnek” titulált eseményt követően.
– Nem baleset volt az – jegyezte meg Clara, és
kinyitotta a szemét. – Egyszerűen imád az ajtók mögé
hugyozni. Nem tudom, mi lehet ez. Titkolózni fog
majd felnőtt korában, beépített ügynök lesz, vagy
diplomata, valami ilyesmi. Az alamuszi kis
szemétláda.
Joe az ajtóig kísért minket a karjában egy halom
szennyes ruhával.
– Muszáj lesz hamarosan újra eljönnötök –
búcsúzott –, nagyon kevés ember van, akivel Clara
rendesen el tud beszélgetni.
 5

Már szürkületben indultunk vissza a metróhoz,

tücsökciripelés és fojtott televíziózaj közepette
(néhány házban a kéken villódzó képernyő is látszott
nyitott ablakon át), a meleg kátrányszagban. A bőröm
befülledt, mintha nedves tésztaréteg borította volna.
Attól tartottam, Ainsley nem érezte jól magát: a
némaságát elutasítónak éreztem.
– A vacsora nem is volt rossz – szólaltam meg,
lojális akartam lenni Clarához, aki végül is régebbi
barátnőm, mint Ainsley –, Joe lassan egészen belejön
a főzésbe.
– Hogy bírja ezt Clara elviselni? – fakadt ki Ainsley
a szokásosnál nagyobb vehemenciával. – Csak fekszik
ott, és az a férfi csinál mindent! Hagyja, hogy úgy
kezeljék, mint egy tárgyat!
– Hát, hét hónapos terhes – feleltem. – És sosem
volt igazán jól.
– Még hogy ő nincs jól! – méltatlankodott Ainsley.
– Remekül van, a férfi nincs jól. Sokat öregedett, még
azóta is, amióta legutóbb láttam, pedig annak alig
négy hónapja. Clara minden energiáját elszívja.
– És szerinted mi a megoldás? – Bosszankodtam
Ainsley-n: nem értette Clara helyzetét.
– Hát, mondjuk csináljon valamit, még ha csak
jelképes gesztusként is! Sosem diplomázott le, igaz?
Itt lenne a tökéletes alkalom! Sok terhes nő szerez
diplomát.
Eszembe jutott szegény Clara fogadkozása az első
gyerek után – csak ideiglenes szünetnek gondolta. A
második után már így jajveszékelt: „Nem tudom, mit
csinálunk rosszul! Én mindig annyira igyekszem
vigyázni!” Mindig is ellenezte a fogamzásgátló
szedését – úgy vélte, megváltoztathatja a
személyiséget –, de fokozatosan veszített a
makacsságából. Akkor elolvasott egy francia regényt
(fordításban) és egy perui régészeti expedícióról
szóló könyvet, és arról beszélt, beiratkozik az esti
kurzusokra. Mostanában egyre többször tett keserű
megjegyzéseket arról, hogy ő „csak egy háziasszony”.
– De Ainsley – tiltakoztam –, te mondod folyton,
hogy a diploma semmit sem jelent!
– A diploma önmagában nyilván nem jelent
semmit – felelte erre –, az a fontos, amit jelképez.
Clarának össze kéne szednie magát.
Amikor visszaértünk a lakásba, eszembe jutott
Len, és úgy gondoltam, még nem késő felhívni.
Odahaza volt, és a kölcsönös üdvözlések után
elmondtam, hogy nagyon szívesen találkoznék vele.
– Remek – válaszolta –, hol és mikor? De valami
hűvös hely legyen! Elfelejtettem, milyen rohadt
meleg van itt nyaranta.
– Hát akkor nem kellett volna visszajönnöd –
jegyeztem meg arra célozva, hogy tudom, miért jött
haza, egyúttal alkalmat kínálva neki, hogy elmondja.
– Így volt biztonságosabb – felelte kissé
önelégülten. – A kisujjadat nyújtod, és rögtön a
karodat akarják. – Enyhe angol akcentusra tett szert.
– Egyébként Clarától hallom, hogy új szobatársad
van.
– Nem az eseted – feleltem. Ainsley közben kijött a
nappaliba, és most a bőrkanapén ült, háttal nekem.
– Á, úgy érted, már túlkoros, mint te, mi? – Ez volt
az egyik kedvenc vicce: hogy én már túlkoros vagyok.
Elnevettem magam.
– Legyen mondjuk holnap este – válaszoltam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Len tökéletes
figyelemelterelés lenne Peter számára. – Fél kilenc
felé, a Park Plazában. Egy barátomat is elhozom.
– Aha – felelte Len –, nyilván azt a pasast, akiről
Clara mesélt. Nem komoly, ugye?
– Jaj, dehogy! – vágtam rá megnyugtatásként.
Miután letettem, Ainsley megkérdezte:
– Len Slankkel beszéltél?
Igennel válaszoltam.
– Hogy néz ki? – tudakolta csak úgy mellékesen.
Erre kénytelen voltam válaszolni.
– Á, elég átlagosan. Nem hiszem, hogy vonzónak
találnád. Szőke, göndör haja van, és szarukeretes
szemüveget hord. Miért?
– Csak érdekelt. – Felkelt, és kiment a konyhába. –
Kérsz egy italt? – szólt ki.
– Kösz, nem – feleltem –, de egy pohár vizet
hozhatnál. Kimentem a nappaliba, és az
ablakfülkéhez léptem, ahol kicsit járt a levegő.
Ainsley whiskyt hozott magának jéggel, nekem
pedig odanyújtotta a pohár vizet. Azután leült a
padlóra.
– Marian – szólalt meg –, valamit el kell
mondanom neked.
A hangja olyan komoly volt, hogy nyomban
elöntött az aggodalom.
– Mi a baj?
– Gyerekem lesz – válaszolta halkan.
Gyorsan belekortyoltam a vízbe. Nem tudtam
elképzelni Ainsley-ről, hogy ennyire elszámítja
magát.
– Nem hiszem el.
Felnevetett.
– Jaj, nem úgy értem, hogy már terhes vagyok!
Hanem úgy, hogy teherbe fogok esni.
Megkönnyebbültem, de zavarban voltam.
– Úgy érted, hogy férjhez mész? – kérdeztem, és
közben Trigger balszerencséje járt az eszemben.
Próbáltam találgatni, melyik pasi érdekelheti Ainsley-
t, de sikertelenül – amióta megismertem, mindig is
határozottan házasságellenes volt.
 – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni – felelte
szórakozott lenézéssel. – Nem, nem megyek férjhez. A
legtöbb gyerekkel ez a baj: túl sok körülöttük a szülő.
Te sem mondhatod, hogy Clara és Joe háztartása
ideális hely egy gyerek számára. Gondolj csak bele,
milyen zavaros anyaképük és apaképük lesz, máris
tele vannak komplexusokkal. És elsősorban az apjuk
miatt.
– De hát Joe fantasztikus ember! – kiáltottam fel. –
Gyakorlatilag mindent megtesz Claráért! Mi lenne
nélküle Clarával?
– Pontosan erről beszélek – felelte Ainsley. – Akkor
Clarának egyedül kellene boldogulnia. Boldogulna is,
és sokkal következetesebb lenne a gyerekek nevelése.
A családokat manapság a férjek teszik tönkre.
Észrevetted, hogy Clara nem is szoptatja a kicsit?
– De hát már kibújt a foga! – tiltakoztam. – A
legtöbben elválasztják a babát, ha már fogzik.
– Marhaság – válaszolta Ainsley –, fogadok, hogy
Joe vette rá! Dél-Amerikában ennél sokkal tovább
szoptatnak a nők. Az észak-amerikai férfiak gyűlölik
látni az alapvető anya-gyermek egység természetes
működését, mert feleslegesnek érzik magukat tőle.
Így Joe is könnyen megetetheti a babát a
cumisüvegből. Bármelyik sorsára hagyott nő
automatikusan a lehető legtovább szoptatna: én
biztosan így teszek majd.
Úgy tűnt, a beszélgetés elkanyarodott: elméleti
síkon társalogtunk egy gyakorlati kérdésről.
Megpróbáltam személyes húrokat pengetni.
– Ainsley, te semmit nem tudsz a babákról! Még
csak nem is igazán kedveled őket, mondtál már olyat,
hogy túl koszosak és lármásak.
– Mások babáját nem szeretni teljesen más dolog,
mint a sajátodat nem szeretni – felelte Ainsley.
Ez tagadhatatlan. Teljesen összezavarodtam: még
azt sem tudtam, mivel indokoljam, hogy ellenzem a
tervét. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ezt
valószínűleg véghez is viszi. Ainsley hatékonyan
eléri, amit akar, bár szerintem az, amit akar, gyakran
észszerűtlen, mint például ebben az esetben. Úgy
döntöttem, a földhözragadt hozzáállással
próbálkozom.
– Rendben – válaszoltam. – Ebben igazad van. De
miért akarsz te gyereket, Ainsley? Mihez kezdesz
vele?
Undorral nézett rám.
– Minden nőnek szülnie kellene legalább egy
gyereket. – Úgy hangzott, mint amikor a hang a
rádióban közli, hogy minden nőnek szüksége van
legalább egy elektromos hajszárítóra. – Ez még a
szexnél is fontosabb. Ez a legbensőbb nőiség
kiteljesítése. – Ainsley kedveli az antropológusok
primitív kultúrákról szóló, puhafedelű könyveit: több
is lappang belőlük a ruhák alatt a szobája padlóján. A
főiskolán, ahová járt, ez kötelező tananyag.
 – De miért pont most? – kérdeztem, miközben
ellenérvek után kutattam. – Mi lesz a galériás
állásoddal? Hogy ismerkedsz meg így művészekkel? –
Ezzel próbáltam csábítani, mint amikor répát
lógatnak a szamár orra elé.
Ainsley elkerekedett szemmel bámult rám.
– Mi köze van a gyerekszülésnek a galériás
álláshoz? Te mindig kizárólagos kategóriákban
gondolkodsz. A lényeg a teljesség. És hogy miért pont
most, hát, egy ideje gondolkodom már ezen. Te nem
érzed azt, hogy szükséged van valami célra? Nem
szülnél szívesebben addig, amíg fiatal vagy? Amíg
élvezni tudod a gyerekeket. Ráadásul bizonyított,
hogy valószínűleg egészségesebb lesz, ha húsz- és
harmincéves korod között szülöd meg.
– És te meg fogod tartani – jegyeztem meg.
Körbepillantottam a nappaliban, máris azt
számolgattam, mennyi időbe, energiába és pénzbe
kerülne összecsomagolni és elvitetni a bútorokat. A
nagyobb darabokat mind én szereztem: a nehéz,
kerek dohányzóasztalt egy rokon padlásáról kaptam
odahaza, a kihúzható diófa asztal, amit akkor
használtunk, ha vendégeink jöttek, szintén adomány
volt; a kárpitozott fotelt és a Chesterfield kanapét az
Üdvhadseregnél szereztem, és áthúzattam. A méretes
Theda Bara-plakát és a színes papírvirágok Ainsley
szerzeményei voltak, ahogy a hamutartók és a
geometrikus mintájú, felfújható műanyag párnák is.
Sosem képzeltem ezt végleges felállásnak, de most,
hogy veszélyben forgott, a kívánatos állandóság
képét mutatta. Az asztalok egyszerre
határozottabban álltak a padlón, elképzelhetetlen
volt, hogy a kerek dohányszóasztalt valaha le lehetne
manőverezni azon a keskeny lépcsőn, Theda Barát
össze lehetne tekerni, felfedve a repedést a
vakolaton, hogy a műanyag párnák hagynák, hogy
leeresszék és elrakják őket egy bőröndbe. Azon
töprengtem, vajon a hölgy a földszintről
szerződésszegésnek tekintené-e Ainsley terhességét,
és perre menne-e.
Ainsley duzzogni kezdett.
– Persze hogy meg fogom tartani! Mi értelme a
sok hűhónak, ha az ember nem tartja meg?
– Szóval a lényeg az – konstatáltam, és
felhajtottam a vizemet –, hogy úgy döntöttél,
hidegvérrel megszülsz egy törvénytelen gyereket, és
aztán egyedül felneveled.
– Jaj, annyira fárasztó ezt elmagyarázni! Miért
használod ezt a szörnyű kispolgári szót? A születés
törvényes, nem? Olyan prűd vagy, Marian, és pont ez
a baj ezzel az egész társadalommal!
– Oké, prűd vagyok – feleltem, és titkon
megbántódtam: a többségnél elfogadóbbnak tartom
magam. – De mivel a társadalom olyan, amilyen, nem
önzés ez a részedről? Nem a gyerek látja majd kárát?
Hogyan fogod eltartani, hogyan fogod kezelni mások
előítéleteit, és a többi?
– Hogyan fog a társadalom valaha is megváltozni
– felelte Ainsley egy keresztes lovag méltóságával –,
ha az egyén nem jár elöl jó példával? Egyszerűen
elmondom majd az igazat. Tudom, hogy akadnak
majd gondjaim, de biztosan lesznek olyanok is, akik
egész toleránsan viszonyulnak majd hozzá, még itt is.
Úgy értem, más lesz, mintha mondjuk véletlenül
estem volna teherbe.
Pár percen át némán ültünk. Úgy tűnt, a lényeget
leszögeztük.
– Jól van – szólaltam meg végül –, látom, hogy
mindenre gondoltál. De mi van az apával? Tudom, ez
csak apró technikai részletkérdés, de arra is
szükséged lesz, még ha csak rövid időre is. Nem tudsz
csak úgy magadtól rügyet hajtani.
– Hát – felelte, és most komolyan vett –, az a
helyzet, hogy már ezen is gondolkoztam. Az illetőnek
legyen tisztességes génállománya, és legyen
viszonylag jóképű, és nem árt, ha olyat tudok
szerezni, aki együttműködő, megérti ezt, és nem akar
mindenáron feleségül venni.
A kelleténél jobban emlékeztetett egy gazdára, aki
a tehéntenyésztésről magyaráz.
– Tudsz ilyet? Mi van azzal a fogorvoshallgatóval?
– Te jó ég, dehogy – felelte –, annak csapott álla
van!
– Akkor esetleg az elektromos fogkefés gyilkossági
tanú?
Ainsley a homlokát ráncolta.
– Nem hinném, hogy túl okos. Persze jobban
örülnék egy művésznek, de az genetikailag
túlságosan kockázatos, mostanra már mind tele
vannak hibás kromoszómákkal a sok LSD miatt.
Előkaparhatnám Freddyt is tavalyról, ő a legkevésbé
sem bánná, de túlságosan kövér, és délutánra már
szörnyen borostás. Nem akarok kövér gyereket.
– Sem borostásat – jegyeztem meg, igyekezve
készségesnek mutatkozni.
Ainsley bosszúsan nézett rám.
– Most gúnyolódsz – felelte. – De jó lenne, ha az
emberek alaposabban végiggondolnák a
gyerekeiknek továbbadott tulajdonságokat, és akkor
talán nem rohannának bele vakon a dologba. Tudjuk,
hogy az emberi faj degenerálódik, mert az emberek
gondolkodás nélkül továbbörökítik a gyenge
génállományukat, az orvostudomány miatt pedig
már nem az a természetes kiválasztódás zajlik, mint
egykor.
A gondolataim kezdtek összemosódni. Tudtam,
hogy Ainsley-nek nincs igaza, de olyan racionálisan
hangzott az egész. Arra gondoltam, jobb lesz, ha
lefekszem aludni, mielőtt akaratom ellenére
meggyőz.
A szobámban leültem az ágyra, és a falnak
vetettem a hátamat. Először arra próbáltam
összepontosítani, hogyan tudnám megállítani
Ainsley-t, de aztán lemondtam róla. Ő már döntött, és
reménykedhettem, hogy csak múló szeszélyről van
szó, de ugyan mi közöm van hozzá? Nekem
egyszerűen csak alkalmazkodnom kellene a
helyzethez. Talán, ha ki kell költöznünk, új szobatárs
után kellene néznem, de vajon helyes lenne magára
hagyni Ainsley-t? Nem akartam felelőtlenül
viselkedni.
Lefeküdtem az ágyba, és elfogott a nyugtalanság.
 6

Az ébresztőóra egy álomból riasztott fel, amiben

lefelé nézve azt láttam, hogy a lábam olvadó zselé
módjára kezd feloldódni, és még épp időben sikerült
gumicsizmát húzni, ekkor viszont azzal
szembesültem, hogy az ujjaim hegye kezd átlátszóvá
válni. A tükör felé indultam, hogy megnézzem, az
arcommal mi történik, de felébredtem. Általában
nem emlékszem az álmaimra.
Ainsley még aludt, így egyedül főztem meg a
tojást, ittam meg a paradicsomlevet és a kávémat.
Utána interjúzáshoz alkalmas öltözéket vettem fel:
hivatalosnak látszó szoknyát, hosszú ujjú blúzt és
alacsony sarkú, gyaloglásra alkalmas cipőt. Korán
akartam nekilátni, de nem érkezhettem túl korán,
különben a férfiak, akik a hosszú hétvégén aludni
akarnak, még ágyban lesznek. Elővettem a
várostérképemet, és szemügyre vettem, gondolatban
kihúztam a valódi felméréshez már kiválasztott
helyeket. Ettem pár falat pirítóst, felhajtottam még
egy csésze kávét, és több lehetséges útvonalat is
kitaláltam.
Hét-nyolc olyan férfira volt szükségem, akik
hetente bizonyos minimum mennyiségű sört
fogyasztanak, és hajlandók válaszolni a kérdéseimre.
A hosszú hétvége miatt talán a szokásosnál is
nehezebb lesz megtalálnom őket. Tapasztalatból
tudtam, hogy a férfiakat a nőknél nehezebben lehet
rávenni a kérdőíves játékban való részvételre. A
környékbeli utcák szóba se jöhettek: még visszajutna
a hölgyhöz a földszintről, hogy arról kérdezgettem a
szomszédait, mennyi sört isznak. Ráadásul az volt az
érzésem, hogy ez inkább whiskys, mint sörös
környék, itt-ott absztinens ablakokkal. A tőlünk
nyugatra fekvő, kiadó szobákat kínáló környék
szintén alkalmatlan volt erre: korábban már
próbálkoztam ott egy burgonyachips-kóstoló
felméréssel, és nagyon ellenségesnek találtam az
ottani lakástulajdonosokat. Úgy tűnt, álruhás
kormányügynöknek néznek, aki az adójukat próbálja
felsrófolni, mert rájött, hogy a bejelentettnél több
albérlőjük van. Az is megfordult a fejemben, hogy a
diákszövetségek fiúkollégiumait járom végig az
egyetem közelében, de rájöttem, hogy a felméréshez
a megadott korhatárt betöltött személyek válaszai
kellenek.
Buszra ültem, a metróállomásnál szálltam le, egy
pillanatra megálltam, hogy beírjam a viteldíjat a
„közlekedés” rubrikába az elszámolóívemen, és
átmentem a túloldalra. Ezután elindultam az
állomással szemközt fekvő sivár parkba vezető
lejtőn. A park egyik sarkában egy baseballpályát
láttam, de senki sem játszott rajta. Ez is olyan napnak
ígérkezett, mint az előző: szélcsendesnek és
nyomasztónak. A felhőtlen ég nem volt tiszta: a
nehéz levegő láthatatlan gőzre emlékeztetett, a
távolban elmosódott a tárgyak színe és körvonala.
A park túloldalán meredek aszfaltrámpa
emelkedett, felkaptattam rajta. Egy lakónegyed
utcájához vezetett, apró, meglehetősen kopott,
egymás hegyén-hátán épült házak szegélyezték,
abból az egyszintes, cipősdobozra emlékeztető
fajtából, lécszegéllyel az ablakok körül és az eresz
alatt. Egyes házakon frissen festették a díszléceket,
ami még jobban kihangsúlyozta a zsindelyes
utcafrontok viharvert felületét. Olyan környék volt,
ami már pár évtizede elindult lefelé a lejtőn, de az
utóbbi években újra elkezdték felfelé taszigálni.
Ezeket a városi házakat a kertvárosokból befelé
menekülők vették meg, és alaposan kipofozták őket:
elegáns fehérre festették, terméskő járdákat
alakítottak ki, örökzöldeket ültettek a
betonkaspókba, és postakocsi-lámpákat szereltek fel
a bejáratok mellé. A felújított házak pimasznak
hatottak a többi mellett – mintha eldöntötték volna,
hogy ők bizony felelőtlen könnyedséggel fittyet
hánynak az idő, a kopottság és a puritán időjárás
problémáira. Úgy határoztam, hogy a felújított
házakat elkerülöm. Ott nem a célcsoportot találnám,
hanem a martiniivókat.
Van valami elbátortalanító a zárt ajtók sorában,
ha az ember tudja, hogy oda kell menni, be kell
kopogni, és olyat kérni, ami tulajdonképpen egy
szívességgel egyenlő. Megigazítottam a ruhámat,
kihúztam magamat, reményeim szerint hivatalos és
barátságos arckifejezést öltöttem, és gyakorlásképp
elsétáltam egészen a következő sarokig, összeszedve
annyi elszántságot, hogy belevágjak. A sarkon egy
viszonylag újnak tűnő társasház állt. Azt szemeltem
ki magamnak: bent hűvös lesz, és talán sikerül
megszereznem minden interjút.
Becsöngettem az első ajtón. Valaki röviden
szemügyre vett az utcai ablak félig áttetsző fehér
függönye mögül, majd egy éles vonású, kötényes
asszony nyitott ajtót. Semmiféle sminket nem viselt,
még rúzst sem, és fekete, vaskos sarkú, fűzős
cipőjéről az „ortopéd” szó ugrott be, amit az
áruházak leárazott termékeket kínáló alagsori
részlegéhez szoktam társítani.
– Jó reggelt, a Seymour Piackutatót képviselem –
kezdtem bele álságos mosollyal. – Egy rövid felmérést
végzünk, és szeretnék érdeklődni, a férje volna-e
olyan kedves válaszolni néhány kérdésemre.
– El akar adni valamit? – kérdezte az asszony, és a
tekintete a papírjaimra és a ceruzámra siklott.
– Jaj, dehogy! Nekünk semmi közünk az
eladáshoz. Mi egy közvélemény-kutató cég vagyunk,
csupán kérdéseket teszünk fel. Ez segít javítani a
termékeken – tettem hozzá ügyetlenül. Nem hittem,
hogy jó helyen járok.
– Miről van szó? – kérdezte gyanakvóan
lebiggyesztett szájjal.
– Nos, igazából sörről – feleltem hamis
lelkesedéssel, igyekezve, hogy a szó a lehető
legsemlegesebben csengjen.
Az asszony arckifejezése megváltozott. Vissza fog
utasítani, gondoltam magamban. De rövid habozás
után félreállt, majd olyan hangon, ami engem a hideg
zabkására emlékeztetett, így szólt:
– Jöjjön be.
Megálltam a makulátlanul tiszta előszobában,
beszippantottam a bútorfény és a hipó szagát, ő pedig
eltűnt a következő ajtó mögött, és becsukta maga
után. Halk beszélgetés hangja szűrődött ki, majd az
ajtó kinyílt, és egy magas, ősz hajú férfi lépett ki rajta
homlokráncolva, nyomában az asszonnyal. A férfi a
kinti hőség ellenére fekete kabátot viselt.
– Nos, ifjú hölgy – szólalt meg –, nem fogom magát
személyesen megfenyíteni, mert látom, hogy rendes
lány, és csupán ártatlan eszköze ennek a förtelmes
célnak. De legyen oly kedves, és adja át ezeket az
értekezéseket a munkáltatóinak! Ki tudja, talán ettől
meglágyul a szívük. Az ital és a lerészegedés
népszerűsítése bűn, és súlyos vétek az Úr ellen.
Átvettem a felém nyújtott brosúrákat, de volt
bennem annyi lojalitás a Seymour Piackutató iránt,
hogy azt feleljem:
– Tudja, a mi cégünknek semmi köze nincs a sör
árusításához.
– Ez is ugyanaz – felelte szigorúan –, egy és
ugyanaz: „Aki velem nincsen, az ellenem van, így
szólt az Úr.” Ne próbálja mentegetni a képmutatókat,
akik az emberi nyomorúsággal és elaljasodással
kereskednek. – Már épp hátat fordított volna, de még
hozzátette: – Maga is olvassa csak el őket, ifjú hölgy!
Persze maga nem mocskolja be az ajkát alkohollal, de
egyetlen lélek sem makulátlanul tiszta, és nincs
felvértezve a kísértés ellen. Talán a mag nem az út
szélére hull, és nem is köves talajra.
Elhaló „köszönöm”-öt rebegtem, a férfi pedig
mosolyra húzta a száját. A felesége, aki eddig szerény
elégedettséggel szemlélte ezt a kis prédikációt, most
felém indult, és kinyitotta előttem az ajtót, én pedig
kiléptem, és közben legyűrtem a késztetést, hogy
mindkettejükkel kezet fogjak, mintha egy
templomból távoznék.
Rosszul kezdődött. A brosúrákra pillantottam,
miközben elindultam a szomszéd ház felé.
„MÉRTÉKLETESSÉG”, utasított az egyik. A másiknak
izgalmasabb címe volt: „AZ ITAL ÉS AZ ÖRDÖG”. A
pasas nyilván lelkész, gondoltam magamban, bár az
biztos, hogy nem anglikán, és valószínűleg még csak
nem is az Egyesült Egyház tagja. Hanem valamelyik
nevenincs szektáé.
A következő házban senki nem volt otthon, az
utána következőben pedig egy csokoládétól maszatos
kisgyerek nyitott ajtót, aki közölte, hogy az apukája
még nem kelt fel. A szomszédos házban viszont
rögtön láttam, hogy végre jó helyen járok. A bejárati
ajtó nyitva állt, a csengetésre némi késéssel
felbukkanó férfi középtermetű volt, de kimondottan
vaskos, már-már kövérnek mondható. Amikor
kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, láttam, hogy cipő
nincs rajta, csak zokni, alsótrikót visel, és
rövidnadrágot. Az arca téglavörös volt.
Elmagyaráztam, mi járatban vagyok, és
megmutattam neki a kártyát a heti átlagos
sörfogyasztást mérő skálával. Az átlagértékek meg
vannak számozva, a skála 0-tól 10-ig terjed. A cég
azért jár el így, mert sokan nem szívesen nevesítik a
fogyasztásukat. Ez a férfi a 9-es értéket választotta, a
maximumnál eggyel kisebbet. A 10-est szinte senki
nem választja: mindenki szereti azt hinni, hogy van,
aki még nála is többet iszik.
Miután eddig eljutottunk, a férfi beinvitált.
– Jöjjön be a nappaliba, és üljön le! Biztos elfáradt
a gyaloglástól ebben a hőségben. A nejem épp most
ment el bevásárolni – tette hozzá mellékesen.
Leültem az egyik fotelbe, ő pedig lehalkította a
tévét. A széke mellett, a padlón a Moose sör egyik
versenytársának félig üres üvegét láttam. A férfi leült
velem szemben, mosolygott, a zsebkendőjével a
homlokát törölgette, és a bevezető kérdéseket egy
nyilatkozó szakértő modorában válaszolta meg.
Miután telefonon meghallgatta a reklámot,
elgondolkodva vakargatta a szőrt a mellkasán, majd
olyan lelkes választ adott, amiért a
reklámszakemberek valószínűleg csoportosan
imádkoznak naponta. Amikor végeztünk, felírtam a
nevet és a címet, amire a cégnek azért van szüksége,
hogy ne interjúvolja meg újra ugyanazokat. Majd
felálltam, elkezdtem megköszönni neki, és azt láttam,
hogy sörszagú vigyorral feltápászkodik a fotelből, és
elindul felém.
– Egy ilyen helyes kislány, mint te, mit mászkál itt,
és faggatja a férfiakat a sörről? – tudakolta a száját
nyalogatva. – Neked otthon lenne a helyed egy nagy,
erős férfi mellett, aki vigyáz rád.
Felém nyújtott, izzadt kezébe nyomtam a két
Mértékletesség-brosúrát, és menekülőre fogtam.
Négy teljes interjút bonyolítottam le különösebb
incidens nélkül, és közben arra is rájöttem, hogy a
kérdőívhez hozzá kell adni egy „Nincs telefonja…
interjú vége” rubrikát, és egy olyat is: „Nem hallgat
rádiót”; valamint hogy azok a férfiak, akiknek tetszik
a reklám mellkasdöngető alapállása, általában
tiltakoznak a „bizsergető” szó ellen, ami „túl
könnyed”, vagy ahogy egyikük fogalmazott, „túl
buzis”. Az ötödik interjú alanya egy ösztövér,
kopaszodó férfi volt, aki annyira félt mindennemű
véleménynyilvánítástól, hogy szinte harapófogóval
kellett kihúzni belőle a szavakat. Valahányszor új
kérdést tettem fel neki, fülig vörösödött, nagyot nyelt,
az ádámcsutkája ugrott egyet, az arca pedig
gyötrelmes fintorba torzult. Miután végighallgatta a
reklámot, percekig némán ült, én pedig
megkérdeztem tőle:
– Hogy tetszett a reklám? Nagyon tetszett, Csak
mérsékelten vagy Nem igazán?
Végül annyit sikerült suttogva kipréselnie
magából:
– Igen.
Most már csak két interjú volt hátra. Úgy
döntöttem, kihagyok néhány házat, és a
négyszögletes társasházba csengetek be. A szokásos
módszerrel jutottam be: egyszerre nyomtam meg az
összes gombot a kaputelefonon, míg valamelyik jótét
lélek ki nem nyitotta a belső ajtót.
Megkönnyebbülés volt a hűvösség. Felmentem
egy enyhén kopott szőnyeggel borított, rövid lépcsőn,
és bekopogtam az első ajtón, a hatos számún. Ezt
furcsának találtam, hiszen a helyzete alapján az
egyesnek kellett volna lennie.
A kopogásra nem érkezett válasz. Újra
bekopogtam, ezúttal hangosabban, egy ideig vártam,
és már épp indultam volna a következő lakáshoz,
amikor az ajtó hangtalanul kinyílt, és azon kaptam
magam, hogy egy fiatal fiú, akit úgy tizenöt évesnek
saccoltam, engem néz.
A szemét dörzsölte, mintha épp most kelt volna
fel. Olyan sovány volt, mint egy hulla, és nem viselt
inget – kiálló bordái a középkori fametszetek vézna
figuráit juttatták eszembe. A bordákon feszülő bőr
már-már színtelen volt, nem fehér, hanem inkább
savószínű, akár a régi vászon. Mezítláb volt, csak egy
khaki nadrágot viselt. A szemében, amit félig eltakart
a homlokába hulló kócos, egyenes, sűrű fekete haj,
makacs, szándékosnak tűnő melankólia tükröződött.
Egymásra meredtünk. Nyilvánvalónak látszott,
hogy ő nem fog megszólalni, én pedig valamiért nem
tudtam, hol is kezdjem. A kérdőíveket hirtelen
teljesen összefüggéstelennek éreztem, és ugyanakkor
homályosan fenyegetőnek. Végül sikerült annyit
kinyögnöm, miközben nagyon mesterkéltnek
éreztem magam:
– Üdv, édesapád itthon van?
Továbbra is rezzenéstelen, kifejezéstelen
tekintettel meredt rám.
– Nem. Meghalt.
– Á! – Ott álltam, és kissé meginogtam,
megszédített a kontraszt a kinti hőséggel. Az idő
mintha lelassult volna – úgy tűnt, nincs mit
mondanom, de sem távozni, sem mozdulni nem
tudtam. A fiú továbbra is ott állt az ajtóban.
Mintha órák teltek volna el, amikor felötlött
bennem, hogy talán nem is olyan fiatal, mint
amilyennek látszik. A szeme alatt sötét karikák
húzódtak, a sarkában pedig finom, vékony ráncokat
vettem észre.
– Te tényleg tizenöt éves vagy? – kérdeztem tőle
úgy, mintha ő állította volna, hogy annyi.
– Huszonhat – felelte szomorúan.
Erre feltűnően összerezzentem, és mintha a
válasz beletaposott volna egy láthatatlan gázpedálba
a bensőmben, felgyorsítva elhadartam a szokásos
mondókát arról, hogy a Seymour Piackutatótól
jöttem, nem akarok semmit eladni, a termékeket
fejlesztjük, néhány egyszerű kérdést akarok feltenni
arról, mennyi sört iszik egy átlagos héten, és közben
végig az járt a fejemben, hogy ez a fiú nem úgy néz
ki, mint aki vízen kívül mást is iszik a kenyérhéj
mellé, amit odahajítanak neki a tömlöcben, ahol a
falhoz láncolva fekszik. Némi lehangolt érdeklődés
látszott rajta, olyasmi, amit az ember esetleg egy
döglött kutya iránt tanúsítana, így odanyújtottam
neki az átlagos heti sörfogyasztás-kártyát, és
megkértem, válasszon róla egy számot. Egy percig
nézte, megfordította, az üres hátulját is szemügyre
vette, lehunyta a szemét, és így felelt:
– Hatos.
Ez heti hét-tíz üveget jelent, ami elegendő ahhoz,
hogy alkalmas legyen a kérdőív megválaszolására,
ezt közöltem is vele.
 – Akkor gyere be – válaszolta erre. Enyhe
riadalom fogott el, amikor átléptem a küszöböt, és az
ajtó mereven becsukódott mögöttem.
Egy közepes méretű, tökéletes négyzet alaprajzú
nappaliban álltunk, az egyik oldalon egy teakonyha
nyílt, a másikon pedig a hálószobákhoz vezető
folyosó. Az egyetlen apró ablakot takaró zsalugáter
csukva volt, így a szobában félhomály uralkodott.
Amennyire a derengésben ki tudtam venni, a sima
fehér falakon nem lógtak képek. A padlót egy szép
perzsaszőnyeg borította, díszes bordó, zöld és
bíborszínű indákkal és virágmintákkal – még a
földszinti hölgy szalonjában látottnál is szebb, apai
nagyapja öröksége. A fal teljes szélességében
könyvespolc futott végig, az a fajta, amit téglákból és
deszkákból épít magának az ember. Ezen kívül
három másik bútordarab volt a szobában: három
hatalmas, régi, kárpitozott fotel, egy vörös bársony,
egy kopott zöldeskék brokát és egy fakó bíborszínű,
mindegyik mellett egy állólámpával. A helyiség
minden létező felületét elszórt papírok,
jegyzetfüzetek, nyitott könyvek és egyéb, könyvjelző
gyanánt ceruzákkal és papírfecnikkel teletűzdelt
könyvek borították.
– Egyedül laksz itt? – kérdeztem.
Gyászos tekintettel meredt rám.
– Attól függ – felelte –, hogy mit értünk „egyedül”
alatt.
 – Á, értem – feleltem udvariasan. Elindultam a
szobán át, igyekezve fenntartani a derűs hatékonyság
látszatát, miközben bizonytalanul kerülgettem a
padlón heverő tárgyakat. A bíborszínű fotel felé
tartottam, az volt az egyetlen, ami nem volt tele
papírokkal.
– Oda nem ülhetsz – szólalt meg a hátam mögül
enyhén feddő hangon –, mert az Trevor széke. Nem
örülne, hogy a székében ülsz.
– Á! Akkor a pirosra szabad?
– Hát, az meg Fish helye – válaszolta –, és ő nem
bánná, ha odaülnél, legalábbis szerintem nem. De ott
vannak a papírjai, és esetleg összekevernéd őket. –
Nem láttam be, hogyan lehetne jobban összekeverni
őket azzal, ha rájuk ülök, de ezt nem tettem szóvá.
Azon tűnődtem, vajon Trevor és Fish két képzeletbeli
játszótárs-e, akiket a fiú talált ki, és hogy vajon
hazudott-e arról, hány éves. Ebben a fényben az arca
akár egy tízéves gyereké is lehetett volna. Állt,
ünnepélyes tekintettel nézett rám, görnyedt vállal, a
mellkasán keresztbe font karral, a könyökét fogva.
– Akkor gondolom, a zöld a tiéd.
– Igen – felelte –, de már hetek óta nem ültem
benne. Minden ott van rajta elrendezve.
Szívesen odaléptem volna, hogy megnézzem,
pontosan mi is van ott elrendezve, de emlékezetembe
idéztem, hogy munkaügyben vagyok itt.
– Akkor hol fogunk ülni?
 – A padlón – válaszolta. – Vagy a konyhában, vagy
a hálószobámban.
– Jaj, ne a hálószobában! – vágtam rá sietve.
Visszaevickéltem a papírtengeren át, és benéztem a
teakonyhába. Furcsa szag fogadott – úgy tűnt,
minden sarokban szemeteszsákok hevernek, a többi
helyet pedig jókora fazekak és vízforralók foglalták
el, némelyik tiszta volt, némelyik nem. – Nem
hinném, hogy a konyhában van hely – jegyeztem
meg. Lehajoltam, és elkezdtem összekotorni a
papírokat a szőnyegről, úgy, ahogy az ember a
tajtékot gyűjti össze a vízfelszínről.
– Szerintem ezt nem kéne – jegyezte meg. – Van
köztük olyan, ami nem az enyém. Még összekevered
őket. Jobb lesz, ha bemegyünk a hálóba. – Azzal
végigcsoszogott a folyosón, és belépett egy nyitott
ajtón. Kénytelen voltam követni.
A szoba fehér falú, hosszúkás helyiség volt, sötét,
akárcsak a nappali: a redőnyt itt is leeresztették.
Bútor nem volt benne, csak egy vasalódeszka, rajta
vasaló; a sarokban egy sakk-készlet néhány szétszórt
bábuval; a padlón egy írógép; egy kartondoboz, ami
úgy tűnt, szennyes ruhával van tele, ezt a
belépésemkor berúgta a gardróbba; valamint egy
keskeny ágy. Egy szürke katonai pokrócot dobott a
gyűrött ágyneműre, majd felmászott az ágyra,
törökülésben elhelyezkedett, és hátradőlt a két fal
határolta sarokban. Felkapcsolta az ágy feletti
olvasólámpát, elővett egy cigarettát a dobozból, amit
azután visszadugott a farzsebébe, rágyújtott, és úgy
ült ott a cigarettát maga előtt tartva, akár egy
kiéhezett buddha, aki önmaga tiszteletére éget
tömjént.
– Rendben – szólalt meg.
Leültem az ágy szélére – szék nem volt a szobában
–, és elkezdtem átvenni vele a kérdőívet. Minden
egyes kérdés után a falnak döntötte a fejét, lehunyta
a szemét, majd válaszolt – azután újra felnézett, és a
koncentráció alig észlelhető jeleivel figyelt, miközben
feltettem a következőt.
Amikor a telefonos reklámspothoz értünk, kiment
a konyhába, hogy tárcsázza a számot. Kint is maradt,
nekem úgy tűnt, hosszú ideig. Utánamentem, hogy
megnézzem, mit csinál, és ott találtam a fülére
szorított telefonkagylóval, már-már mosolyra
görbülő szájjal.
– Csak egyszer kell meghallgatnod – jegyeztem
meg szemrehányóan.
Vonakodva letette.
– Felhívhatom azután is, hogy elmentél, és
hallgathatom még? – kérdezte félénk, mégis
mézesmázos hangon, mint amikor egy kisgyerek még
egy utolsó kekszet kunyerál.
– Fel – válaszoltam –, de ne a jövő héten, rendben?
– Nem akartam, hogy foglalja a kérdezőbiztosok elől
a vonalat.
 Visszatértünk a hálóba, és felvettük korábbi
testhelyzetünket.
– Most elismétlem a reklám egyes kifejezéseit, és
szeretném, ha elmondanád, mi jut eszedbe róluk –
közöltem vele. Ez volt a kérdőív szabad asszociációs
része, ami a bizonyos kulcsszavakra adott közvetlen
reakciót volt hivatott tesztelni. – Először is, mi jut
eszedbe arról, hogy „mélységesen férfias íz”?
Hátravetette a fejét, és lehunyta a szemét.
– Izzadság – felelte elgondolkodva. – Vászon
tornacipő. Alagsori öltöző és szuszpenzor.
A kérdezőbiztosnak mindig kötelessége szóról
szóra, pontosan leírni a választ, így hát ezt tettem.
Eszembe jutott, hogy becsempészem majd ezt a
kérdőívet a valódiak közé, hogy némi változatosságot
hozzak a monotóniába az egyik zsírkrétás
háziasszony – talán Mrs. Weemers vagy Mrs.
Gundridge – munkájában. Hangosan felolvasná a
többieknek, azok pedig erre azt felelnék, hogy sokféle
ember van – legalább három kávészünetre elegendő
téma volna nekik.
– És arról, hogy „szárnyaló, hűs korty”?
– Nem sok. Á, egy pillanat! Egy madár, fehér, és
nagy magasságból zuhan lefelé. Átlőtték a szívét, tél
van, lebegve hullanak lefelé a tollai… Ez tisztára
olyan, mint a szóasszociációs tesztek a
pszichológusnál – folytatta nyitott szemmel. – Azokat
mindig is bírtam. Jobbak, mint a képesek.
 – Gondolom, ugyanazon az elven alapulnak. És mi
a helyzet az „erőteljes, szívélyes íz”-zel?
Ezen jó pár percig töprengett.
– A gyomorégés – szólalt meg végül. – De nem, az
nem lehet. – A homlokát ráncolta. – Már értem! Ez is
egy kannibál sztori. – Most először feldúltnak látszott.
– Ismerős a minta, szerepel a Dekameronban, és van
pár hasonló a Grimm-mesékben is: a férj megöli a
feleség szeretőjét, esetleg fordítva, kivágja a szívét,
ragut főz belőle vagy belesüti egy pitébe, ezüsttálon
felszolgálja, a másik pedig megeszi. Bár az
„erőteljes”-re ez nem túl jó magyarázat, igaz?
Shakespeare – folytatta kicsit nyugodtabban –,
Shakespeare-nél is szerepel valami hasonló. Van egy
jelenet a Titus Andronicusban, bár vitatható, hogy
valóban Shakespeare írta, vagy…
– Köszönöm. – Sietve körmöltem. Addigra már
meggyőződésemmé vált, hogy ez a fiú kényszer-
neurózisban szenved, és legjobb lesz, ha megőrzöm a
nyugalmamat, és nem mutatom ki a félelmemet.
Igazából nem féltem – nem tűnt erőszakos típusnak –,
de ezek a kérdések nyilvánvalóan feszültséget
keltettek benne. Lehet, hogy érzelmileg labilis, és
valamelyik szófordulat elég ahhoz, hogy kibillentse
az egyensúlyából. Az ilyen emberek hajlamosak rá,
gondoltam magamban, és eszembe jutott pár
kórtörténet, amiről Ainsley mesélt – egy apróság,
mint egy szó, komolyan felzaklathatja őket.
 – És ez: „bizsergető, felemelő, egyszerű és jóízű”?
Ezen hosszasan tűnődött.
– Erről nekem semmi nem jut az eszembe – felelte
végül –, nem passzolnak össze. Az első részről a
zsibbadás ugrik be, amikor bizsereg a lábam. De az
egyszerű és jóízűről semmi nem jut eszembe. Azt
hiszem – tette hozzá szomorúan –, ez nem túl
hasznos válasz.
– Jól csinálod – feleltem, és közben azon
gondolkoztam, vajon mi történne az IBM-géppel, ha
ezt a kérdőívet valaha is megpróbálnák betáplálni. –
És most jön az utolsó: „a vadon fanyar íze”.
– Á! – vágta rá szinte lelkes hangon. – Ez könnyű,
rögtön beugrott, ahogy meghallottam. Ez egy színes,
szélesvásznú film kutyákkal és lovakkal. „A vadon
fanyar íze”, ez egyértelműen egy kutya, félig farkas,
félig husky, aki háromszor menti meg a gazdáját,
egyszer tűzből, egyszer áradásból, egyszer gonosz
emberektől, akik manapság már inkább fehér
vadászok, mint indiánok, végül egy kegyetlen
prémvadász lepuffantja egy 22-essel, és megsiratják.
Eltemetik, valószínűleg a hóba. Nagytotál a fákról és
a tóról. Naplemente. Lassú áttűnés.
– Rendben – feleltem, és őrült tempóban
jegyzeteltem. Csend támadt, mindketten a ceruzám
surrogását hallgattuk. – Nem szívesen kérdezek tőled
ilyet, de el kellene mondanod, szerinted mennyire
illik ez az öt kifejezés egy sörre: Nagyon, Közepesen
vagy Egyáltalán nem?
– Nem tudnám megmondani – felelte egészen
közönyösen. – Sosem iszom sört. Csak skót whiskyt. A
skót whiskyre egyik sem illik.
– De hát – tiltakoztam döbbenten – a hatos számot
választottad ki a kártyáról! Amelyik heti hét-tíz üveg
sört jelent.
– Te akartad, hogy válasszak egy számot –
magyarázta türelmesen –, nekem pedig a hatos a
szerencseszámom. Még a lakások számozását is
lecseréltettem, mert tudod, ez itt igazából az egyes
lakás. Meg egyébként is unatkoztam, kedvem támadt
beszélgetni valakivel.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogom tudni
felhasználni a válaszaidat – jelentettem ki szigorúan.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy az interjú nem
élesben megy.
– Ugyan, te is élvezted! – jegyezte meg újra
ugyanazzal a félmosollyal. – Te is tudod, hogy az
összes többi válasz, amit eddig kaptál, totál unalmas.
Ismerd el, hogy sokkal érdekesebbé tettem a napodat.
Elfogott a bosszúság. Egész eddig szántam az
idegösszeomlás szélén álló beteget, erre most
elárulta, hogy az egész tudatos színjáték volt. Most
vagy felállok és távozom, hogy kimutassam a
nemtetszésemet, vagy elismerem, hogy igaza van.
Összevont szemöldökkel néztem rá, próbáltam
eldönteni, mit tegyek – de ekkor hallottam, hogy
nyílik a bejárati ajtó, és hangok szűrődtek be.
A fiú hirtelen előrehajolt, és feszülten
hallgatózott, azután újra nekidőlt a falnak.
– Ez csak Fish és Trevor. Ők a lakótársaim –
jelentette ki –, a másik két unalmas alak. Trevor a
legunalmasabb: sokkot fog kapni, hogy nincs rajtam
ing, és egy nagybetűs Lány van a szobában.
A konyhából papír bevásárlószatyrok zörgése
hallatszott, és egy mély hang így szólt:
– Jesszus, de meleg van kint!
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondtam.
Úgy gondoltam, ha a többiek csak egy kicsit is
olyanok, mint ő, nem fogok tudni megbirkózni a
helyzettel. Összeszedtem a kérdőíveimet, és felálltam,
épp akkor, amikor megszólalt egy hang: „Hé, Duncan,
kérsz egy sört?”, és egy szőrös, szakállas fej jelent
meg az ajtóban.
Elakadt a lélegzetem.
– Szóval akkor mégis iszol sört!
– Attól tartok, igen. Bocs. Nem volt kedvem
végigcsinálni, ennyi az egész. A többi része
fárasztónak hangzott, és már egyébként is
elmondtam róla mindent. Fish – szólt oda a
szakállnak –, ez itt Aranyhaj. – Kényszeredetten
elmosolyodtam. Nem vagyok szőke.
Egy újabb fej bukkant fel az első felett: fehér arc,
kopaszodó, világos haj, égkék szemek, és
bámulatosan metszett orr. Leesett az álla, amikor
meglátott.
Ideje volt távozni.
– Köszönöm – szóltam oda hűvösen, de
udvariasan az ágyon ülőnek. – Nagyon sokat
segítettél.
Még el is vigyorodott, miközben elindultam az
ajtó felé, és amikor a fejek riadtan hátrahőköltek,
hogy utat engedjenek, utánam szólt:
– Te, miért van ilyen szar állásod? Azt hittem, csak
kövér, lompos háziasszonyok foglalkoznak
ilyesmivel.
– Hát – válaszoltam minden méltóságomat
összeszedve, mert nem akartam elmagyarázni a
valódi munkám magas, illetve magasabb státuszát –,
enni mindenkinek muszáj. Egyébként is, mi mást
kezdhetne az ember egy főiskolai diplomával?
Amint kiléptem, rápillantottam a kérdőívre. A
válaszairól készített jegyzeteim szinte
olvashatatlanok voltak a vakító napfényben – csak
elmosódott, szürke macskakaparást láttam a papíron.
 7

Igazából még mindig hiányzott másfél interjú, de

már elég anyagom volt a leadandó jelentéshez és a
kérdőív-változtatásokhoz. Egyébként is, meg akartam
fürödni és átöltözni, mielőtt elindulok Peterhez, és az
interjúzás tovább tartott, mint hittem.
Amikor visszaértem a lakásba, a kérdőíveket az
ágyra hajítottam. Azután körülnéztem, merre van
Ainsley, de elment valahová. Összeszedtem a
törülközőt, a szappant, a fogkefét és a fogkrémet,
felvettem a fürdőköpenyemet, és elindultam lefelé. A
lakásunknak nincs saját fürdőszobája, részben ennek
köszönhető az alacsony lakbér. Lehet, hogy a ház
még azelőtt épült, hogy elterjedt a fürdőszoba
használata, vagy talán úgy gondolták, a
személyzetnek nincs szüksége ilyesmire –
mindenesetre nekünk az első emeleti fürdőszobát
kell használnunk, ami néha megnehezíti az életet.
Ainsley folyton ott hagyja a gyűrűit, amit a hölgy a
földszintről a szentélye meggyalázásának tekint. Jól
látható helyen dezodorokat, tisztítószereket, keféket
és szivacsokat hagy, ennek Ainsley-re nincs
semmiféle hatása, de engem kellemetlen érzéssel tölt
el. Néha lemegyek, miután Ainsley megfürdött, és
kimosom a kádat.
Azt terveztem, egy ideig áztatom magamat, de épp
csak lemostam magamról a délután por- és
kipufogógáz-rétegét, amikor a hölgy a földszintről
neszezni kezdett az ajtó előtt, és a torkát köszörülte.
Így szokta értésünkre adni, hogy be akar jönni:
sosem kopog vagy szól. Újra felkapaszkodtam az
emeletre, felöltöztem, ittam egy csésze teát, és
elindultam Peterhez. Az ősök fakuló dagerrotípia-
tekintete követett lefelé a lépcsőn, a szájukat
komoran összepréselték kikeményített gallérjuk
felett.
Általában elmentünk valahová vacsorázni, de ha
mégsem, akkor az volt a szokásunk, hogy gyalog
elindultam Peterhez, és útközben bevásároltam a
boltban – apró, koszos kis üzlet volt, amilyeneket
néha a régebbi lakónegyedekben találni. Persze Peter
el is jöhetett volna értem a Volkswagenjével, de őt
irritálják az ilyen kérések – és a hölgynek a
földszintről sem szeretek túl sok alapot adni a
találgatásra. Nem tudtam, elmegyünk-e vacsorázni,
vagy sem – Peter erről nem szólt –, így a biztonság
kedvéért beugrottam a boltba. Peter valószínűleg
másnapos lesz az előző esti ünneplés után, és nem
lesz kedve egy többfogásos vacsorához.
Peter lakása pont olyan messze van, hogy nem éri
meg a tömegközlekedéssel bajlódni. A mi
negyedünktől délre fekszik, az egyetemtől keletre,
egy lepusztult, már-már nyomornegyednek
nevezhető környéken, ahol a következő pár évben
sokemeletes lakóépületek sorát fogják felhúzni. Több
elkészült már, de Peteré még mindig építés alatt áll.
Peter az egyetlen lakója – csak átmenetileg, és
harmadáron ahhoz képest, amit az épület
elkészültével kérnek majd. Ezt egy kontaktján
keresztül tudta elintézni, akivel egy
szerződésmódosítás során ismerkedett meg. Peter
idén ügyvédbojtárként dolgozik, és egyelőre nem
keres túlságosan sok pénzt – például ezt a lakást
listaáron nem engedhette volna meg magának –, de a
kis irodánál, ahol dolgozik, gyorsan emelkedik felfelé
a ranglétrán.
A nyár során valahányszor felmentem hozzá,
betontömbök rakásait kellett kerülgetnem az
előcsarnok bejárata előtt, bent pedig poros
takaróponyvákkal letakart kupacokat, a lépcsőn
felfelé menet néha malterrel teli vályúkat, létrákat és
csőhalmokat léptem át – a liftek még nem működnek.
Néha megállítottak a munkások, akik nem tudtak
Peterről, és erősködtek, hogy nem mehetek be, mert
senki sem lakik ott. Ilyenkor vitatkozni kezdtünk Mr.
Wollander létezéséről vagy nemlétezéséről, és
egyszer néhányukat felvittem magammal a hetedik
emeletre, és megmutattam nekik Petert a maga hús-
vér valójában. De tudtam, hogy szombaton ötkor már
nem dolgoznak – valószínűleg az egész hosszú
hétvégére szabadságot kaptak. Általában ráérősen
teszik a dolgukat, ami jól jön Peternek. Sztrájk is volt
már, vagy leépítés, ami szintén késleltette a munkát.
Peter azt reméli, ez így fog folytatódni: minél tovább
tart, annál hosszabb ideig kell alacsony lakbért
fizetnie.
Az épület az utolsó simításokat leszámítva
szerkezetkész volt. Az ablakok már a helyükre
kerültek, és fehér szappan-hieroglifákkal firkálták
tele mindet, nehogy átsétáljon rajtuk valaki. Az
üvegajtókat már hetekkel korábban beszerelték, és
Peter másoltatott nekem kulcsot is: inkább
szükségből, mint kényelemből, mivel a látogatókat
beengedő kaputelefon-rendszert még nem szerelték
fel. Odabent a fényes felületek – a csempézett padlók,
a festett falak, a tükrök, a világítótestek –, amelyek
később majd az épület fényűző csillogását,
rovarpáncél keménységű belső héját alkotják, még
nem kezdtek el formálódni. A padlóburkolat alatti
durva szürke bőraljaréteg és a vakolatlan falfelületek
még kilátszottak, és a konnektorok többségéből
kilógó idegek gyanánt csüngtek alá a bekötetlen
kábelek. Óvatosan lépkedtem felfelé a lépcsőn, nagy
ívben kikerülve a poros korlátot, és közben arra
gondoltam, hogy a hétvégéket most már a felfűrészelt
deszkák és cementpor szagából összeálló újépület-
szaggal asszociálom. Ahogy áthaladtam az
emeleteken, a jövendőbeli lakások ajtókerete üresen
tátongott, az ajtót még nem akasztották fel rájuk.
Hosszan kellett felfelé kapaszkodnom – mire felértem
Peter emeletére, már lihegtem. Örülni fogok, amikor
már működnek majd a liftek.
Peter lakása természetesen már nagyjából
elkészült – ő sosem lakna olyan helyen, ahol nincs
rendes padló és elektromos áram, bármilyen
alacsony is a lakbér. A kontaktja itt mutatja be,
milyen lesz a többi lakás, és időnként körbevezeti a
potenciális bérlőket, de mindig telefonál Peternek az
érkezése előtt. Petert ez nem igazán zavarja: sokat
van távol, és nem bánja, ha mások körülnéznek a
lakásában.
Benyitottam az ajtón, és beléptem, a bevásárlást
pedig odavittem a hűtőhöz a teakonyhában. A
vízcsobogás elárulta, hogy Peter épp zuhanyozik:
gyakran teszi. Átsétáltam a nappaliba, és kinéztem az
ablakon. A lakás nincs elég magasan ahhoz, hogy
szép kilátást nyújtson a tóra vagy a városra – csak
kopott utcák és keskeny hátsó udvarok mozaikja
látszik; ahhoz viszont nincs elég alacsonyan, hogy
tisztán kivehető legyen, mit csinálnak ott az
emberek. Peter a nappaliba egyelőre nem sok bútort
vásárolt. Van egy modern dán kanapéja és egy
hozzáillő szék, meg egy hifiberendezés, de semmi
egyéb. Azt mondja, inkább vár, és szép holmikat
vásárol majd, mint hogy telezsúfolja a szobát olcsó
tárgyakkal, amik nem igazán tetszenek neki.
Gondolom, igaza van, de azért sokat segít majd, ha
több holmija lesz: a két bútordarab nagyon
cingárnak és magányosnak tűnik a körülöttük levő
nagy, üres térben.
Mindig nyugtalan leszek, ha várok valakire,
ilyenkor fel-alá járkálok. Bementem a hálóba, és az
ottani ablakon is kinéztem, bár a kilátás nagyjából
ugyanolyan. Peter szerint a hálószoba már majdnem
kész, bár egyesek ízlésének talán túlságosan is
puritán. A padlón méretes báránybőr fekszik, van
egy egyszerű, erős ágy, az is jó nagy, használt, de jó
állapotú, és mindig takarosan be van vetve. Azután
ott egy sima, négyszögletű íróasztal, sötét fából, és
egy párnázott bőr irodai forgószék, amit szintén
használtan vett – azt mondja, nagyon kényelmes a
munkához. Az íróasztalon van egy olvasólámpa, egy
itatóspapír, néhány toll és ceruza, és egy fénykép
Peterről a diplomaosztóján, álló keretben. A falon
van egy kis könyvespolc – a jogi könyvei sorakoznak
az alsó polcon, a felsőn a puhafedelű detektívregény-
gyűjteménye, középen pedig az egyéb könyvek és
magazinok. A könyvespolc egyik oldalán egy tábla lóg
akasztókkal, itt tartja Peter a fegyvergyűjteményét:
két puskát, egy pisztolyt és több félelmetes kinézetű
kést. Mindnek elmondta már a nevét, de képtelen
vagyok megjegyezni. Sosem láttam még, hogy
használja őket, persze a városban nem is lenne rá sok
lehetősége. Állítólag annak idején sokat járt vadászni
a legrégebbi barátaival. A fényképezőgépei is ott
lógnak, bőrtok takarja üvegszemüket. A szekrény
ajtaját egy egészalakos tükör fedi, a szekrényben
pedig ott lóg az összes ruhája.
Peter nyilván meghallotta, hogy járkálok.
Kikiabált a fürdőből.
– Marian! Te vagy az?
– Megjöttem – kiáltottam vissza. – Szia!
– Szia! Keverj magadnak egy italt. És nekem is, egy
gin-tonikot, jó? Egy perc és megyek.
Mindennek tudtam a helyét. Peter szekrényében
egy egész polcnyi szesz van, és sosem felejti el
újratölteni a jégkockatartókat. Kimentem a
konyhába, gondosan összeállítottam az italokat, nem
feledkeztem meg a citromhéj-darabkákról sem, amit
Peter szeret. Nekem az átlagosnál több időbe telik
italt keverni: muszáj kimérnem a mennyiségeket.
Hallottam, hogy eláll a víz, majd a léptek zaját, és
amikor megfordultam, Peter ott állt csuromvizesen a
konyhaajtóban, csak egy ízléses sötétkék törülközőt
csavart maga köré.
– Helló – köszöntöttem. – Az italod ott van a
pulton.
Némán odalépett hozzám, kivette a kezemből a
poharat, a harmadát felhajtotta, és letette a
mögöttem álló asztalra. Azután mindkét karjával
átölelt.
 – Csuromvíz leszek tőled – szóltam halkan. A jeges
pohártól hideg kezemmel megérintettem a derekát,
de nem rezzent össze. A teste még meleg és ruganyos
volt a zuhanytól.
Belecsókolt a fülembe.
– Gyere be a fürdőbe! – mondta.
 
Felfelé meredtem, Peter zuhanyfüggönyére, az ezüst
műanyag alapon íves nyakú, rózsaszínű hattyúk
úsztak hármasával az albínó tavirózsák között –
egyáltalán nem volt Peter stílusa, sietett, amikor
megvette, mert a víz mindig kifolyt a padlóra
zuhanyozás közben, nem volt ideje keresgélni, és ez
volt a legkevésbé csiricsáré. Azon tűnődtem, vajon
miért ragaszkodott a fürdőkádhoz. Nem tartottam jó
ötletnek, sokkal jobban kedvelem az ágyat, és
tudtam, hogy túl szűk lesz, kényelmetlenül kemény, a
pereme pedig éles, de nem tiltakoztam: úgy éreztem,
együttérzést kell mutatnom Trigger miatt. De azért
bevittem magammal a fürdőszobaszőnyeget, ami
tompította a peremet.
Azt vártam, hogy Peter lehangolt lesz, de annak
ellenére, hogy nem úgy viselkedett, ahogy szokott,
egyáltalán nem volt lehangolt. A fürdőkádat nem
tudtam igazán hová tenni. Visszagondoltam a másik
két szerencsétlen esküvőre. Az első után jött a
báránybőr a hálószoba padlóján, a második után
pedig a szúrós pléd egy mezőn, ahová négy órán át
autóztunk, és ahol én kínosan éreztem magam,
amikor eszembe jutottak a gazdák és a tehenek. Úgy
gondoltam, ez is azt a mintát követi, bármi legyen is
maga a minta. Talán a fiatalosság és a spontaneitás
bizonyítására tett kísérlet, lázadás a mosdóban ázó
harisnyák áporodott végzete és a serpenyőkben
megdermedő szalonnazsír képzete ellen, amit a
barátai nősülése hívott elő belőle. Peter absztrakciói
azt az érzést keltették bennem, azért kedveli az
ilyesmit, mert olvasott róluk valahol, de az idézetek
forrását nem tudtam beazonosítani. Az volt a tippem,
hogy a mező egy vadászkaland valamelyik
természetjáró lapból – emlékszem, kockás dzseki volt
rajta. A báránybőrt valamelyik fényes borítójú
férfimagazinból eredeztettem, az egyik „kéjelgés a
penthouse-ban” tematikájúból. Na de a fürdőkád?
Talán az egyik általa olvasott detektívregényből való,
amiket „menekülőirodalom”-nak hívott – de
fürdőkádba nem belefulladni szoktak? Általában egy
nő. Az ürügyet szolgáltatna a tökéletes
borítóillusztrációhoz: anyaszült meztelen nő a
vékony vízréteg alatt, talán egy szappan, egy
gumikacsa vagy egy vérfolt kíséretében, hogy
átmenjen a cenzúrán, a vízben szétterülő hajjal
lebeg, hideg, tiszta kád veszi körül a testét, jegesen
szűzies, de csak mert halott, a szeme nyitva,
farkasszemet néz az olvasóval. A fürdőkád mint
koporsó. Futó látomásom támadt: mi van, ha
mindketten elalszunk, a csap véletlenül kinyílik,
langyos víz csorog ránk, ezért észre sem vesszük, a
vízszint lassan emelkedik, és mi megfulladunk? Peter
kontaktja eléggé meglepődne, amikor megérkezik a
következő potenciális bérlő társaságában: áll a víz a
padlón, a két hulla egy utolsó ölelésben forr össze.
„Öngyilkosság”, mondaná mindenki. „A szerelemért
haltak meg.” És a nyári éjszakákon látni lehetne,
ahogy a kísérteteink végigsuhannak a Brentview
Apartments folyosóin, garzonlakás, két hálószobás,
luxus, és nem viselnénk egyebet, csak egy
törölközőt…
Elfordítottam a fejemet, eluntam a hattyúkat, és
helyette az ívelt ezüstfejű zuhanyt néztem. Az
orromban éreztem Peter hajának illatát, a tiszta
szappanszagot. Mindig szappanszaga volt, nem csak
zuhanyzás után. Ezt az illatot a fogorvosi székkel és a
gyógyszerekkel társítottam, de rajta vonzónak
találtam. Soha nem viselt émelyítően édes arcszeszt,
sem a többi férfias parfümpótlékot.
Láttam a rajtam nyugvó karját, az egymás mellett
sorakozó szőrszálakat. A kar olyan volt, mint a
fürdőszoba: tiszta, fehér és új, a bőr egy férfihoz
képest szokatlanul sima. A vállamon nyugvó arcát
nem láttam, de megpróbáltam magam elé képzelni.
Ahogy Clara fogalmazott, „jóképű” – valószínűleg
emiatt kezdtem vonzódni hozzá. Az emberek
felfigyeltek Peterre, nem az erőteljes vagy különleges
vonásai miatt, hanem mert maga volt a tökélyre vitt
hétköznapiság, mint azok a fiatalos, ápolt arcok a
cigarettareklámokban. De én néha egy megnyugtató
szemölcsre vagy anyajegyre vágytam, vagy egy
érdesebb foltra, valamire, amin megakadhat az
érintés, ahelyett hogy átsiklana rajta.
A diplomaosztóm után ismerkedtünk meg egy
kerti partin – egy barátom barátja volt, és együtt
nyaltuk a fagylaltot az árnyékban. Meglehetősen
szertartásosan viselkedett, és megkérdezte, mik a
terveim a jövőre nézve. Arról beszéltem neki,
karriert akarok, sokkal kevésbé homályosan, mint
ahogy magamban megfogalmaztam, ő pedig később
azt mesélte, hogy a függetlenségem és a józanságom
tetszett meg neki: olyan lánynak tűntem, aki nem
próbálja meg átvenni az irányítást az ő élete felett.
Nem sokkal előtte volt egy kellemetlen élménye „a
másik típussal”, ahogy ő fogalmazott. Ez volt a
kiindulási alapunk, és ez nekem megfelelt.
Készpénznek vettük azt, amit a másik állított
magáról, és emiatt remekül kijöttünk egymással.
Persze kénytelen voltam alkalmazkodni a
hangulatváltozásaihoz, de ez minden férfi esetében
így van, az övében pedig ez mindig túl nyilvánvaló
volt ahhoz, hogy komolyabb nehézséget okozzon. A
nyár folyamán Peter kellemes szokássá vált, és mivel
csak hétvégenként találkoztunk, a máznak nem volt
alkalma megkopni.
 Mégis, az első alkalom, amikor a lakásán jártam,
kis híján az utolsó lett. Zenével és brandyvel traktált,
ravasznak és behízelgőnek képzelte magát, én pedig
hagytam, hogy becsaljon a hálószobába. A brandys-
poharainkat az íróasztalra tettük, az akrobatikus
Peter az egyiket a padlóra lökte, és összetört.
– Jaj, hagyd a fenébe! – jegyeztem meg erre én,
talán nem elég diplomatikusan, de Peter felkapcsolta
a villanyt, hozta a seprűt és a szemétlapátot, és
összesöpörte az üvegszilánkokat, a nagyobbakat
óvatosan, kézzel szedegette össze, akár egy
morzsákat csipegető galamb. A hangulat is
szilánkokra hasadt. Ezután hamarosan elbúcsúztunk
egymástól, meglehetősen ingerülten, és utána több
mint egy héten át nem hallottam felőle. Persze most
már sokkal jobb a helyzet.
Peter kinyújtózott, és nagyot ásított mellettem, a
karomat nekipréselte a porcelánnak. Elfintorodtam,
és gyengéden kihúztam alóla.
– Neked milyen volt? – érdeklődött hanyagul, a
száját a vállamhoz préselve. Ezt mindig megkérdezte.
– Csodás – mormogtam, vajon miért nem látja
rajtam? Egyik nap azt kéne válaszolnom, hogy
„Pocsék”, csak hogy lássam, mit reagál – de előre
tudtam, hogy nem fog hinni nekem. Odanyúltam,
végigsimítottam nedves haján, megvakargattam a
nyakát – ezt szerette, módjával.
Lehet, hogy a fürdőkádat a saját személyisége
kifejezésének szánta. Próbáltam átgondolni, vajon
stimmelhet-e. Aszketizmus? A szőrcsuha és a szöges
ágy modern megfelelője? A test sanyargatása? De hát
Peterrel kapcsolatban semmi nem utalt ilyesmire –
szerette a kényelmet, ráadásul nem az ő testét
sanyargatták: ő volt felül. Vagy ez talán egy felelőtlen
fiatalember gesztusa, mint amikor az ember ruhástól
beleugrik az úszómedencébe, vagy mindenfélét a
fejére húz egy buliban. De ez a kép sem illett
Peterhez. Örültem, hogy nem maradt több nőtlen régi
barátja: lehet, hogy legközelebb a gardróbba próbált
volna bepréselni, vagy a mosogatóban próbálkozott
volna valami egzotikus pózzal.
Vagy az is lehet – és ez a gondolat vérfagyasztó
volt –, hogy a kádat az én személyiségem
kifejezésének szánta. A lehetőségek új tárháza tárult
fel előttem: vajon tényleg fürdőszoba-berendezésként
tekint rám? Miféle lánynak tart ő engem?
Az ujjával a hajtincseket csavargatta a tarkómon.
– Fogadok, hogy remekül festenél kimonóban –
suttogta. Beleharapott a vállamba, én pedig
felismertem, hogy ez a felelőtlen vidámság jele: Peter
általában nem harap.
Én is beleharaptam az ő vállába, azután
ellenőriztem, még mindig zuhanyra van-e állítva a
csap, kinyújtottam a jobb lábamat – elég mozgékony
vagyok –, és megnyitottam a HIDEG vizet.
 8

Fél kilenckor már úton voltunk, hogy Lennel

találkozzunk. Bármilyen is volt Peter hangulata
korábban, azóta megváltozott, és ezt az újat egyelőre
nem tudtam értelmezni, így nem is próbáltam
beszélgetésbe bocsátkozni a kocsiban. Peter az útra
szegezte a tekintetét, túl gyorsan vette be a
kanyarokat, és félhangosan szidta a többi sofőrt. Nem
csatolta be a biztonsági övét.
Amikor elmondtam neki, mit beszéltem meg Len-
nel, először nem örült, még akkor sem, amikor
hozzátettem:
– Biztosan szimpatikusnak találod majd.
– Ki ez a pasas? – érdeklődött gyanakvóan. Ha
nem Peterről lett volna szó, féltékenységet
gyanítottam volna. De Peter nem féltékeny típus.
– Egy régi barát – feleltem –, még a főiskoláról.
Most jött haza Angliából, azt hiszem, tévéproducer
vagy valami ilyesmi. – Tudtam, hogy Len nem áll
ilyen magasan a ranglétrán, de Peternek imponál az
emberek beosztása. Mivel Lent Peter figyelmének
elterelésére szántam, azt akartam, hogy kellemes
legyen az este.
 – Á – jegyezte meg Peter –, az a művésztípus.
Valószínűleg homokos.
A konyhaasztalnál ültünk, mirelit borsót és füstölt
húst ettünk, azt a fajtát, amit három percig kell
forralni a műanyag tasakban. Peter úgy döntött, ne
menjünk el vacsorázni.
– Jaj, dehogyis – keltem Len védelmére –, épp
ellenkezőleg!
Peter eltolta maga elől a tányért.
– Miért nem vagy képes egyszer végre főzni
valamit? – kérdezte duzzogva.
Megbántódtam: ezt igazságtalannak tartottam.
Szeretek főzni, de Peternél eddig szándékosan
tartózkodtam tőle, féltem, hogy fenyegetőnek érzi.
Egyébként is, korábban mindig ízlett neki a füstölt
hús, és tökéletesen tápláló étel. Már a nyelvem
hegyén volt a csípős válasz, de lenyeltem. Végül is
Peter szenved. Inkább azt kérdeztem:
– Milyen volt az esküvő?
Peter felnyögött, hátradőlt a székében, cigarettára
gyújtott, és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a
túlsó falra. Azután felállt, és újabb gin-tonikot töltött
magának. Megpróbált fel-alá járkálni a konyhában,
de túlságosan szűk volt a hely, úgyhogy inkább leült.
– Istenem – sóhajtotta végül –, szegény Trigger!
Rémesen nézett ki. Hogy hagyhatta, hogy így
behálózzák? – Ezután egy összefüggéstelen monológ
következett, ami úgy ábrázolta Triggert, mint az
utolsó mohikánt, aki nemes és szabad; az utolsó
dinoszauruszt, akit a sors és az alsóbbrendű fajok
pusztítottak el; és az utolsó dodót, aki túl ostoba
ahhoz, hogy elmeneküljön. Ezután a menyasszonyt
kezdte el támadni, azzal vádolta, hogy ragadozó
természetű, rosszindulatú, és beszippantja Triggert a
házasság vákuumába (emiatt egy porszívó alakjában
képzeltem magam elé), és végül a saját magányos
jövőjét illető gyászos jóslatok sorával zárta beszédét.
Magányos alatt azt értette, nőtlen férfiaktól mentes.
Lenyeltem az utolsó mirelit borsószemeket. Már
kétszer végighallgattam ezt a monológot vagy valami
hasonlót, és tudtam, hogy erre nem lehet mit
mondani. Ha vele értek egyet, az csak tovább mélyíti
a depresszióját, ha ellentmondok, gyanakodni kezd,
hogy a menyasszony pártját fogom. Az első
alkalommal vidám életbölcsességekkel reagáltam, és
megpróbáltam megvigasztalni.
– Hát, ez most már eldöntött tény – jegyeztem meg
akkor –, és a végén akár még valami jó is kisülhet
belőle. Végül is a nő nem a bölcsőből ragadja el. A fiú
huszonhat éves, nem?
– Én is huszonhat vagyok – felelte Peter borúsan.
Így ezúttal nem szóltam semmit, csak magamban
konstatáltam: szerencse, hogy Peter már kora este
túlesett a beszédén. Felálltam, szedtem neki egy kis
fagylaltot, amit együttérző gesztusnak vett, átkarolta
a derekamat, és rosszkedvűen megölelt.
 – Istenem, Marian – szólalt meg –, nem is tudom,
mit tennék, ha te nem értenéd meg! A legtöbb nő
nem értené, de te olyan józan vagy.
Hozzásimultam, és a haját cirógattam, miközben
ette a fagyaltját.
A kocsit az egyik szokott helyen, egy Park Plaza
mögötti kis utcában hagytuk. Amikor elindultunk, a
karomat Peter karjába fűztem, ő pedig szórakozottan
lemosolygott rám. Visszamosolyogtam – örültem,
hogy kizökkent a kocsiban mutatott fogcsikorgató
hangulatából –, ő pedig odanyúlt, és megfogta a
kezem. Én is oda akartam nyúlni a másik kezemmel,
hogy a kezére tegyem, de eszembe jutott, hogy ha így
teszek, akkor az én kezem lesz felül, neki pedig ki kell
húzni alóla a karját, hogy legyen még egy keze, amit
a rakás tetejére tesz, úgy, mint az iskolai játékban.
Úgyhogy inkább szeretetteljesen megszorítottam a
karját.
Odaértünk a Park Plazához és Peter kinyitotta
előttem az üvegajtót, ahogy mindig. Peter ügyel az
ilyesmire – a kocsiajtót is ki szokta nyitni. Néha azt
várom, hogy a bokáját is összeüti hozzá.
Miközben a liftre vártunk, kettőnk képét néztem a
liftajtó melletti plafonig érő tükörben. Peter az egyik
visszafogottabb öltözékét viselte, egy barnászöld
nyári öltönyt, amelynek szabása kihangsúlyozta a
teste funkcionális szikárságát. Minden kiegészítője
passzolt egymáshoz.
 – Nem tudom, Len fent van-e már – jegyeztem
meg, miközben magamat figyeltem, de hozzá
beszéltem a tükörben. Az járt a fejemben, hogy pont
passzol a magasságunk.
Megérkezett a lift, Peter odaszólt a fehér kesztyűs
liftkezelő lánynak, hogy „a tetőre, legyen szíves”, és
suhanni kezdtünk felfelé. A Park Plaza valójában egy
szálloda, de a tetején van egy bár, ez Peter egyik
kedvenc helye egy nyugodt italra, ezért is javasoltam
Lennek. Ha ilyen magasan van az ember, érzékelni
kezdi a függőleges irányt, ami ritkaság a városban.
Maga a helyiség jól megvilágított, nem olyan sötét,
mint sok más hely, és tiszta. Itt mintha soha senki
nem részegedne le kínos módon, és az ember hallja,
amit mond: nincs zenekar vagy énekes. A székek
kényelmesek, a dekoráció a tizennyolcadik századot
idézi, és az összes pultos ismeri Petert. Ainsley
egyszer azt mesélte, hogy itt volt, amikor valaki azzal
fenyegetőzött, hogy leugrik a kinti terasz
párkányáról, de lehet, hogy ezt is csak kitalálta.
Beléptünk – nem voltak sokan, így azonnal
megláttam Lent, aki az egyik fekete asztalnál ült.
Odaléptünk hozzá, és bemutattam neki Petert – kezet
ráztak, Peter nyersen, Len szívélyesen. A pincér
nyomban ott termett az asztalunknál, és Peter két
újabb gin-tonikot rendelt.
– Marian, de jó látni téged! – üdvözölt Len, és
áthajolt az asztal felett, hogy arcon csókoljon – ezt a
szokást nyilván Angliában szedte fel, gondoltam
magamban, mivel korábban sosem tett ilyet. Kicsit
meg is hízott.
– Na, és milyen volt Anglia? – kérdeztem.
Beszéltetni akartam, hogy szórakoztassa Petert, aki
mogorvának látszott.
– Szerintem egész tűrhető, de nagyon zsúfolt.
Valahányszor megfordulsz, rögtön egy ittenibe
botlasz. Ez már olyan méreteket ölt, hogy nem is
érdemes odamenni, annyira sok a rohadt turista. De
azért sajnáltam – fordult Peterhez –, hogy el kellett
jönnöm, jó munkám volt, és az egyéb dolgaim is jól
alakultak. De vigyázni kell a nőkkel, amikor elkezdik
üldözni az embert. Folyton azt akarják, vedd őket
feleségül. Olyankor könyörtelenül cselekedni kell.
Kicsinálni őket, mielőtt ők csinálnak ki téged. – Azzal
elmosolyodott, megvillantva ragyogó fehér fogsorát.
Peter szemmel láthatóan felderült.
– Marian azt mesélte, hogy televíziózással
foglalkozol.
– Igen – felelte Len, és közbe aránytalanul nagy
kezének szögletes körmeit vizsgálgatta. – Most épp
nincs semmi, de itt biztos tudok majd valami munkát
szerezni. Szükség van az ilyen tapasztalt rókákra,
mint én. Hírműsorok. Jó lenne látni egy rendes
hírmagyarázó műsort ebben az országban, úgy
értem, egy igazán jó műsort, bár isten tudja, micsoda
bürokratikus akadályokba ütközne itt bármit is
megvalósítani.
Peter kiengedett – valószínűleg az járt a fejében:
akit érdekelnek a hírműsorok, az nem lehet ho-
mokos.
Egy kéz érintését éreztem a vállamon, és
körbepillantottam. Egy ismeretlen fiatal lány állt
mögöttem. Már épp megkérdeztem volna, mit akar,
amikor Peter megszólalt.
– Á! Ainsley. Nem is mondtad, hogy ő is itt lesz. –
Újra odanéztem: tényleg Ainsley volt az.
– Jesszusom, Marian – szólalt meg elfúló hangon,
szinte suttogva –, azt nem mondtad, hogy ez egy bár!
Nagyon remélem, hogy nem fogják elkérni az
anyakönyvi kivonatomat.
Len és Peter közben felálltak. Ainsley-t
bemutattam Lennek, bár tudtam, hogy ennek nem
lesz jó vége, Ainsley pedig helyet foglalt a negyedik
széken. Peter arcán értetlenséget láttam. Korábban
már találkozott Ainsley-vel, és nem találta
szimpatikusnak, azt gyanította, Ainsley „ízetlen
radikális nézeteket” vall, mert a lány egy teoretikus
monológot rögtönzött neki az ösztönélet
felszabadításáról. Peter politikailag konzervatív.
Ainsley is megsértette őt, „konvencionálisnak”
nevezte a véleményét, mire Peter azzal vágott vissza,
hogy Ainsley nézeteit „civilizálatlannak” titulálta.
Úgy gondoltam, most látja Ainsley-n, hogy készül
valamire, de nem akarta leleplezni addig, amíg nem
tudta biztosan, mi az. Bizonyítékot akart.
Felbukkant a pincér, és Len megkérdezte Ainsley-
től, mit inna. Ainsley tétovázott, majd félénken így
szólt:
– Ó, én csak egy pohár gyömbérsört kérnék!
Len széles mosollyal fordul felé.
– Azt tudtam, hogy új szobatársad van, Marian –
jegyezte meg –, de azt nem mondtad, hogy ilyen
fiatal!
– Igazából én vigyázok rá – feleltem savanyúan –,
az otthoniak helyett. – Dühös voltam Ainsley-re.
Nagyon kínos helyzetbe hozott. Vagy leleplezem
azzal, hogy elárulom, főiskolát végzett, és több
hónappal idősebb nálam, vagy hallgatok, és a cinkosa
leszek abban, ami gyakorlatilag a csalással egyenlő.
Pontosan tudtam, hogy miért jött ide: Len potenciális
apajelölt, és Ainsley úgy döntött, megnézi magának,
mert tudta, nehezen tudna rábírni arra, hogy
bemutassam őket egymásnak.
A pincér visszatért a gyömbérsörrel. Ámultam,
hogy nem kérte el Ainsley személyi igazolványát, de
alaposabban belegondolva rájöttem, hogy egy
tapasztalt pincér nyilván azt feltételezi, egy ilyen
fiatalnak látszó lány nem merne belépni egy bárba
ilyen öltözékben, és nem rendelne gyömbérsört, ha
nem volna jóval a korhatár felett. Inkább a
túlöltözött kamaszokat szokták gyanúsnak találni,
Ainsley pedig egyáltalán nem volt túlöltözve.
Valahonnét előásott egy általam még sosem látott
nyári ruhát, fehér alapon rózsaszín és világoskék,
aprókockás pamutból, a nyakán fodorral. A haját
rózsaszín masnival fogta copfba, és az egyik
csuklóján csilingelő ezüst szerencsekarkötőt viselt. A
sminkje visszafogott volt, a szemét gondosan, de alig
észrevehetően húzta ki, így kétszer nagyobbnak,
kerekebbnek és kékebbnek látszott, és feláldozta
hosszú körmeit is, majdnem tövig rágta őket, hogy
egyenetlen, iskoláslányos jellegük legyen. Láttam
rajta az elszántságot. Len beszélt hozzá, kérdéseket
tett fel neki, próbálta megnyitni. Ainsley a
gyömbérsörét kortyolgatta, és röviden, félénken
válaszolgatott. Nyilvánvalóan félt túl sokat elárulni,
és azt is érzékelte, hogy Peter fenyegetést jelent. De
amikor Len feltette neki a kérdést, mivel foglalkozik,
csak az igazat válaszolhatta.
– Egy elektromos fogkefegyártó cégnél dolgozom –
felelte, és forró, valóságosnak tűnő pír futotta el az
arcát. Majdnem félrenyeltem.
– Elnézést – szólaltam meg –, kimegyek egy kicsit a
teraszra levegőzni. – Valójában azt akartam
eldönteni, mit tegyek. Nyilván etikátlan, ha hagyom,
hogy Ainsley becsapja Lent – és ezt Ainsley is
megérezte, mert gyors, figyelmeztető pillantást vetett
rám, amikor felálltam.
Odakint felkönyököltem a terasz párkányára, ami
majdnem a kulcscsontomig ért, és kibámultam a
városra. Egy mozgó fénysor indult előlem egészen
addig, amíg meg nem törte a park sötét foltja, egy
másik vonal derékszögben keresztezte, és kétoldalt
beleveszett a távolba. Mit tehetnék? Mi közöm van
nekem ehhez? Tudtam, ha beleavatkozom, azzal
megszegek egy kimondatlan egyezséget, és Ainsley
biztosan bosszút áll majd rajtam valami módon
Peteren keresztül. Értett az ilyesmihez.
A messzeségben, a keleti láthatáron egy villám
fényét láttam. Vihar közeledett.
– Jól van – szólaltam meg fennhangon –, ez majd
tiszta helyzetet teremt. – Ha szándékosan nem lépek
közbe, ügyelnem kell arra, hogy megőrizzem az
önuralmamat, nehogy véletlenül elszóljam magam.
Addig járkáltam fel-alá a teraszon, amíg végül
késznek éreztem magam a visszatérésre, és enyhe
meglepetéssel nyugtáztam, hogy kissé imbolyogva
lépkedek.
A pincér közben újra arra járhatott: egy friss gin-
tonik várt a helyemen. Peter elmélyülten beszélgetett
Lennel, és szinte észre sem vette a visszatérésemet.
Ainsley némán, lesütött szemmel ült, és a jeget
lötyögtette a gyömbérsörében. Szemügyre vettem az
énje legújabb változatát, és az járt a fejemben, olyan,
mint azok a nagy, felfújható babák a boltok
kirakatában karácsonykor, lemosható, sima
gumibőrrel, üveges szemekkel és csillogó műhajjal.
Rózsaszín és fehér.
 Figyelni kezdtem, mit mond Peter – a hangja
mintha a távolból hallatszott volna. Épp egy sztorit
mesélt Lennek, ami, úgy tűnt, a vadászatról szól.
Tudtam, hogy Peter régebben eljárt vadászni, főleg a
régi baráti társaságával, de nekem sosem mesélt róla.
Egyszer azt mondta, nem ejtettek el egyebet, csak
varjakat, prérikutyákat és más apró rágcsálókat.
– Szóval meghúztam, és bumm. Egyetlen lövés.
Egyenesen a szívébe. A többi elmenekült.
Felemeltem, mire Trigger azt mondta: „Ki tudod te
zsigerelni, csak felvágod a hasát, jól megrázod, és
kipotyog a bele.” Úgyhogy előkaptam a késemet, jó
kés, német acél, felvágtam a hasát, megfogtam a
hátsó lábait, és egy nagyot suhintottam vele, érted,
mint egy ostorral, és máris tiszta vér meg bél volt
minden. Engem is beleértve, de még a fákról is lógott
a nyúlbél, azok a fák több méteres körzetben vörösek
lettek…
Megállt, és elnevette magát. Len kivillantotta a
fogsorát. Peter hangja egészen megváltozott – ez a
hang számomra ismeretlen volt. A
MÉRTÉKLETESSÉG felirat villant fel az agyamban:
nem szabad hagynom, hogy a Peterről alkotott
képemet eltorzítsa az alkohol, figyelmeztettem
magamat.
– Istenem, de vicces volt! Még szerencse, hogy
Triggerrel ott volt nálunk a jó öreg
fényképezőgépünk, csináltunk is pár jó képet arról a
vérfürdőről. Akartam is tőled kérdezni, mert a te
szakmádban nyilván érteni kell a kamerákhoz… – És
máris a japán objektívekről folyt a társalgás.
Úgy tetszett, Peter egyre hangosabban és
gyorsabban beszél – lehetetlen volt követni a
szóáradatot, és az elmém feladta, helyette az erdei
jelenetre összpontosított. Úgy láttam magam előtt,
mint egy vászonra kivetített diát egy sötét szobában,
ragyogó színekkel, zöld, barna, az ég kékje, vörös.
Peter háttal állt nekem a kockás ingében, a vállán ott
lógott a puskája. Barátok csoportja vette körül, azok,
akikkel sosem találkoztam, az arcuk jól látszott a
névtelen fák között beszűrődő napfényben, csupa vér
volt mind, a szájuk nevetésre torzult. A nyulat nem
láttam.
Előredőltem, a karommal a fekete asztallapra
támaszkodtam. Azt akartam, hogy Peter odaforduljon
hozzám, és beszélgessen velem, a normális hangját
akartam hallani, de nem tette – a másik három
tükörképet néztem, úgy mozogtak a polírozott fekete
felület alatt, akár egy medence vizében; mind csupa
áll és semmi szem, kivéve Ainsley szemét: ő szelíden
a poharán nyugtatta a tekintetét. Egy idő után enyhe
kíváncsisággal vettem észre, hogy egy nagy, nedves
csepp jelenik meg a kezem mellett az asztalon. Az
ujjammal megpiszkáltam és kissé elkentem, majd
rémülten jöttem rá, hogy ez egy könnycsepp. Valami
a bensőmben vadul cikázni kezdett a pánik reszkető
útvesztőjében, mintha lenyeltem volna egy ebihalat.
Közel jártam ahhoz, hogy összeomoljak és jelenetet
rendezzek, és ezt nem tehettem meg.
Felálltam a székről, igyekeztem minél kevesebb
feltűnést kelteni, elindultam a helyiség túlsó végébe,
vigyázva kikerültem a többi asztalt, és benyitottam a
női mosdóba. Először ellenőriztem, nincs-e ott más –
tanúk nem lehettek –, azután bezárkóztam az egyik
plüssrózsaszín fülkébe, és perceken át zokogtam.
Nem értettem, mi történik, miért művelem ezt – még
soha nem csináltam ehhez hasonlót, és egészen
abszurdnak tűnt.
– Szedd össze magad – suttogtam magam elé. – Ne
csinálj bolondot magadból. – A vécépapírtekercs ott
kuporgott mellettem, tehetetlenül, fehéren és
bolyhosan, tétlenül várva a véget. Letéptem belőle
egy darabot, és kifújtam az orromat.
Egy cipő jelent meg. Óvatosan lestem a cellám
ajtaja alól. Úgy döntöttem, ez csakis Ainsley cipője
lehet.
– Marian! – szólt be. – Jól vagy?
– Igen – feleltem. Megtöröltem a szememet, és
kiléptem. – Szóval – folytattam, és igyekeztem
uralkodni a hangomon –, megvan a célpont?
– Majd meglátjuk – felelte hűvösen. – Először még
többet kell megtudnom róla. Nyilván nem fogsz
szólni semmit.
– Nyilván nem – feleltem –, bár etikátlannak
tűnik. Olyan ez, mint lépre csalni egy madarat, vagy
lámpafénynél, dárdával halászni, vagy valami
hasonló.
– De hát én nem csinálok vele semmit – tiltakozott.
– Nem fog fájni neki. – Kivette a hajából a rózsaszínű
masnit, és megfésülködött. – De mi a baj? Láttam,
hogy elsírtad magad az asztalnál.
– Semmi – válaszoltam. – Tudod, hogy nem bírom
az italt. Valószínűleg a párás idő az oka. – Most már
teljesen ura voltam önmagamnak.
Visszatértünk a helyünkre. Peter épp belemerült a
beszélgetésbe Lennel az önarcképkészítés különböző
módszereiről: tükör segítségével; időzítővel, ami
lehetővé teszi, hogy az ember megnyomja a zárkioldó
gombot, majd a helyére szaladjon, és felvegye a
kívánt pózt; vagy hosszú zsinóros, illetve pumpás
zárkioldóval. Ezt Len is kiegészítette néhány
információval az élesség helyes beállításáról, de
percekkel azután, hogy leültem, gyors, különös
pillantást vetett rám, mintha csalódott volna
bennem. Azután folytatta a társalgást.
Vajon mire gondolt? Egyikről a másikra
pillantottam. Peter az egyik mondata közepén rám
mosolygott, melegen, de távolságtartóan, és akkor azt
hittem, rájöttem. Úgy kezelt, mint egy színpadi
kelléket, néma, ám szilárd kétdimenziós körvonalat.
Egyáltalán nem nézett levegőnek, mint ahogy
korábban talán képzeltem (ez lehetett a nevetséges
menekülés magyarázata?) – hanem tőlem függött! És
Len azért pillantott úgy rám, mert azt hitte,
szándékosan vonom ki magamat, és ha így van,
akkor a kapcsolatom Peterrel komolyabb, mint
korábban állítottam. Len sosem örült annak, ha
valaki házasságra lép, főleg nem olyasvalaki, akit
kedvel. De nem ismerte a helyzetet – félreértelmezte.
Hirtelen újra elfogott a pánik. Megragadtam az
asztal peremét. A négyszögletes, elegáns helyiség a
redőzött függönyökkel, tompa színű szőnyegekkel és
kristálycsillárokkal elrejtette a dolgokat; a morajló
levegőt halk fenyegetés töltötte be.
– Nyugalom! – intettem magamat. – Ne mozdulj! –
Az ajtókat és az ablakokat lestem, a távolságukat
számolgattam. Muszáj volt kijutnom.
A villany kialudt, majd újra felkapcsolódott, és az
egyik pincér elkiáltotta magát:
– Záróra, uraim! – Székek zörgése hallatszott.
Beszálltunk a liftbe. Amikor a földszintre értünk,
Len így szólt:
– Fiatal még az este, nem jöttök el hozzám mind
még egy italra? Te megnézhetnéd a közgyűrűmet.
Mire Peter azt felelte:
– Remek. Szívesen!
Kisétáltunk az üvegajtón. Belekaroltam Peterbe,
és előrementünk. Ainsley-nek sikerült elkülönítenie
Lent a csordától, és most hagyta, hogy Len
biztonságban lemaradjon vele.
 Kint az utcán hűvösebb volt, könnyű szellő fújt.
Elengedtem Peter karját, és futásnak eredtem.
 9

A járdán rohantam. Az első perc elteltével

meglepetten tapasztaltam, hogy a lábam mozog, és
azon gondolkodtam, ez vajon hogyan is kezdődött, de
nem álltam meg.
A többiek úgy megdöbbentek, hogy egy pillanatig
semmit nem reagáltak. Azután Peter utánam ordított:
– Marian! Mégis mit képzelsz, hová a francba
mész?
Hallottam a dühöt a hangjában: ez
megbocsáthatatlan bűn, mivel nagy nyilvánosság
előtt történt. Nem feleltem, de futás közben
hátranéztem. Peter és Len is a nyomomba eredt.
Azután mindketten megálltak, és hallottam, ahogy
Peter odakiált neki:
– Elmegyek a kocsiért, és elébe megyek, te meg
próbáld nem kiengedni a főutcára! – Azzal sarkon
fordult és nekilódult az ellenkező irányban. Ez
összezavart – nyilván azt vártam, hogy Peter tovább
kerget majd, de helyette Len ügetett nehézkesen a
nyomomban. Épp időben fordultam előre ahhoz,
hogy elkerüljem az ütközést egy idős férfival, aki
kifelé csoszogott egy étteremből, majd újra
hátrapillantottam. Ainsley az előbb még tétovázott,
nem tudta, melyikük után induljon, de most abba az
irányba igyekezett, amerre Peter. Láttam, ahogy a
rózsaszín-fehér fodrok imbolyogva befordulnak a
sarkon.
Máris lihegve vettem a levegőt, de jókora előnyre
tettem szert. Megengedhettem magamnak, hogy
lassítsak. Minden egyes lámpaoszlop, amit
elhagytam, a távolság jelzője lett az utamon:
eredménynek, valamiféle sikernek láttam, hogy
egyesével lehagyom őket. A bárok épp zártak, sokan
voltak az utcán. Néhányuknak odavigyorogtam,
intettem, amikor elrohantam mellettük, meglepett
arcuk láttán kis híján elnevettem magam. A sebesség
fellelkesített – majdnem olyan volt ez, mint egy
fogócska.
– Hé! Marian! Állj meg! – kiáltotta el magát a
hátam mögül időnként Len.
Ekkor a sarkon Peter kocsija kanyarodott ki
előttem a főutcára. Nyilván megkerülte a háztömböt.
Semmi baj, gondoltam magamban, kénytelen lesz
áthajtani a túlsó sávba, nem tud utolérni.
A kocsi az út túloldalára ért, és felém tartott, de
amikor egy rés támadt a kocsisorban, felgyorsított, és
egy vakmerő teljes fordulatot tett. Ainsley
kifejezéstelen arcát láttam, úgy világított rám a hátsó
ablakból, akár a hold.
Egyszerre ez az egész többé már nem játék volt. A
nehéz, tankszerű forma engem fenyegetett.
Fenyegető volt, hogy Peter nem gyalog eredt utánam,
hanem a kocsi páncéljába zárkózott – persze ez így
volt logikus. Egy perc, és a kocsi megáll, az ajtó
kicsapódik… hová menjek?
Addigra elhagytam az üzleteket és az éttermeket,
és nagy, régi házak sorához értem, amelyek a járda
vonalától hátrébb álltak, és a tudomásom szerint a
nagy részükben már nem laktak, hanem fogorvosi
rendelőkké, ruhaszalonokká alakították át őket. Egy
nyitott kovácsoltvas kaput láttam. Berontottam rajta,
és végigrohantam a murvával felszórt kocsifelhajtón.
Ez bizonyára egy zártkörű klub volt. A bejárat fölé
napellenzőt feszítettek, az ablakokban fény világított.
Miközben tétováztam, és Len lépteinek dobogása
egyre közelebb ért a járdán, nyílni kezdett a bejárati
ajtó.
Nem kaphatnak rajta itt – tudtam, hogy ez
magánterület. Átugrottam a kocsifelhajtót szegélyező
alacsony sövényt, és átlósan átsurrantam a gyepen,
bele a sötétségbe. Elképzeltem, ahogy Len felfelé
rohan, és beleütközik a felháborodott a társasági
erőkbe, akiket középkorú, estélyi ruhás hölgyekként
képzeltem el, és egy pillanatra lelkifurdalásom
támadt. Len a barátom. De ellenem fordult, és ezért
fizetnie kell.
A ház fala mellett, a sötétben megálltam, hogy
mérlegeljem a helyzetet. Mögöttem ott lihegett Len,
az egyik oldalon a ház, a másik kettőn pedig a
sötétségnél kézzelfoghatóbb valami állta az utamat. A
bejárati vaskaputól induló téglafal volt az – úgy tűnt,
körbeveszi a házat. Át kell másznom rajta.
Szúrós bokrok tömegén verekedtem át magamat.
A fal csupán vállmagasságig ért – levettem a cipőmet,
és áthajítottam felette, azután felkecmeregtem rá, az
ágakon és a téglák kiszögellésein vetve meg a
lábamat. Valami elszakadt. A fülemben lüktetett a
vér.
Lehunytam a szememet, a fal tetején egy
pillanatra letérdeltem, megszédültem, meginogtam,
majd hátraestem.
Éreztem, hogy elkapnak, letesznek és megráznak.
Peter volt az, aki nyilván követett, és ott várt a
mellékutcában, mivel tudta, hogy át fogok mászni a
falon.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdezte szigorú
hangon. Az arca az utcai lámpa fényében félig dühös
volt, félig riadt. – Nem esett bajod?
Nekidőltem, és megérintettem a nyakát. A
megkönnyebbülés, hogy megállítottak és átkarolnak,
hogy újra Peter normális hangját hallom, és tudom,
hogy valóságos személy, ez mind olyan nagyszerű
volt, hogy kitört belőlem a tehetetlen nevetés.
– Jól vagyok – feleltem –, dehogy esett bajom! Nem
tudom, mi ütött belém.
– Ezt vedd fel – utasított Peter, és odanyújtotta a
cipőmet. Bosszús volt, de nem akart jelenetet
rendezni.
Len átvetette magát a falon, és hangos puffanással
landolt. Lihegett.
– Elkaptad? Jól van. Tűnjünk innen, mielőtt ezek
itt ránk küldik a rendőrséget!
A kocsi ott állt. Peter kinyitotta előttem az első
ajtót, én pedig beültem – Len a hátsó ülésre szállt be,
Ainsley mellé. Csak ennyit vetett oda nekem:
– Nem is tudtam, hogy ilyen hisztérikus fajta vagy.
Ainsley meg se szólalt. Elindultunk, befordultunk
a sarkon, Len kalauzolt minket, merre menjünk. Én
szívesebben hazamentem volna, de nem akartam
több kellemetlenséget okozni Peternek aznap este.
Kihúztam magam, és a kezemet összekulcsoltam az
ölemben.
Leparkoltunk a bérház mellett, ahol Len lakott –
amennyire a sötétben láttam, düledező, lerobbant,
barnatéglás épület volt, külső tűzlépcsőkkel. Lift nem
volt, csak egy nyikorgó lépcső sötét fakorláttal.
Illedelmesen, párosával igyekeztünk felfelé.
Maga a lakás apró volt, csak egy szoba, ahonnan
egyik oldalon a konyha nyílt, a másikon pedig a
fürdőszoba. Elég nagy volt a rendetlenség, bőröndök
hevertek a padlón, könyvek és ruhák szanaszét: Len
láthatóan még nem végzett a beköltözéssel. Az ágy
rögtön balra állt az ajtó mellett, egyben ülőbútorként
is szolgált, én pedig lerúgtam a cipőmet, és
leroskadtam rá. Az izmaim megadták magukat,
sajogni kezdtek a fáradtságtól.
Len hármunknak jókora adag konyakot töltött,
majd némi kutakodás után a konyhában sikerült egy
kólát találnia Ainsley számára, és feltett egy lemezt.
Ezután Peterrel néhány fényképezőgépet kezdtek
babrálni, különböző objektíveket illesztettek rájuk,
belenéztek, és az expozíciós időkről folytattak
eszmecserét. Elkedvetlenedtem. Csordultig tele
voltam bűnbánattal, és nem tudtam kimutatni. Ha
egyedül lehetnék Peterrel, más lenne a helyzet,
gondoltam magamban: akkor megbocsáthatna
nekem.
Ainsley-re nem számíthattam. Láttam, hogy
továbbra is folytatni fogja a színjátékot, eljátssza,
hogy „a kislánynak hallgass a neve”, mert így a
legbiztonságosabb. Letelepedett egy kerek, fonott
fotelbe, ugyanolyan volt, mint Claráé a hátsó kertben,
csak ezt tojássárgája színű, foltvarrott kordbársony
huzat takarta. Ismertem ezeket a huzatokat. Gumi
rögzíti őket, és folyton lecsúsznak a székről, ha az
ember túl sokat mocorog, és rátekerednek. De
Ainsley teljesen mozdulatlanul ült kólával teli
poharával az ölében, és a saját tükörképét nézte a
barna folyadék felszínén. Sem öröm, sem unalom
nem látszott rajta – rezzenéstelen türelme a
mocsárban növő kancsókára emlékeztetett, amely
üreges, duzzadt, félig vízzel telt leveleivel arra vár,
hogy odacsalogasson egy rovart, ami aztán
belefullad, a növény pedig megemészti.
A falnak dőltem, és belekortyoltam a
konyakomba, a beszélgetés moraja és a zene
hullámként csapott át felettem. Nyilván a testemmel
toltam el kicsit a faltól az ágyat – mindenesetre nem
sok járt a fejemben, amikor elfordultam a szobától,
és lenéztem. Egyszerre nagyon vonzónak kezdett
tűnni a sötét, hűvös hely az ágy és a fal között.
Ott lent csend lenne, gondoltam – és nem ilyen
párás a levegő. A poharamat az ágy melletti
telefonasztalkára tettem, és gyorsan
körbepillantottam a szobán. Mindenki el volt foglalva
valamivel: észre sem vennék.
Egy perccel később már féloldalasan beékelődve
feküdtem az ágy és a fal között, nem látszottam ki, de
cseppet sem volt kényelmes. Ez így nem lesz jó,
gondoltam magamban – muszáj lesz lemennem
egészen az ágy alá. Olyan lesz, mint egy sátorban.
Meg sem fordult a fejemben, hogy visszakászálódjak.
Amennyire hangtalanul csak tudtam, teljes testtel,
óvatosan eltoltam az ágyat a faltól, felhajtottam az
ágyterítő rojtos szegélyét, és akár a levél a
postaládába, belecsusszantam a résbe. Szűk volt a
hely: a szokatlanul alacsony ágydeszkák miatt
kénytelen voltam egészen a padlóhoz lapulni. Aztán
apránként visszahúztam az ágyat egészen a fal mellé.
Meglehetősen kényelmetlen volt. Ráadásul a
padlón olyan vastag kupacokban állt a por, mintha
penészes kenyérdarabok lettek volna (micsoda
disznó ez a Len! – méltatlankodtam magamban. Nem
takarít az ágya alatt, de aztán belegondoltam: nem
olyan régóta lakik itt, lehet, hogy a por nagy részéért
az előző lakó a felelős.) De a félhomály, amit
narancssárgára színezett a négy oldalról függönyként
takaró ágyterítő szűrője, a hűvösség és a magány
kellemes volt. A hangos zene, a szaggatott nevetés és
a monoton hangok a matrac által tompítva jutottak le
hozzám. A szűk hely és a por ellenére örültem, hogy
nem odafent, a visszhangos, forró, vakítóan világos
szobában kell ülnöm. Bár alig fél méterrel voltam
lejjebb a többieknél, a szobára most „odafent”-ként
gondoltam. Én pedig a föld alatt voltam, ástam
magamnak egy privát üreget. Elégedett voltam
magammal.
Egy férfihang, azt hiszem, Peteré, hangosan azt
kérdezte: „Hé, Marian hol van?”, mire a másik azt
felelte: „Á, biztos a klotyón.” Elmosolyodtam. Jó
érzéssel töltött el, hogy egyedül én tudom, valójában
hol vagyok.
De a pozitúra egyre kényelmetlenebb lett. A
nyakizmaim sajogtak, ki akartam nyújtózni,
tüsszentés facsarta az orromat. Kezdtem azt kívánni,
siessenek már, jöjjenek rá, hogy eltűntem, hogy
megkereshessenek. Már nem tudtam felidézni, mi
vitt rá arra, hogy bepréseljem magam Len ágya alá.
Nevetséges az egész: tiszta por leszek, amikor
kimászom.
De ha egyszer megtettem ezt a lépést, most már
nem voltam hajlandó visszakozni. Semmi méltóság
nem lenne abban, ha porosan előmásznék az
ágyterítő alól, mint a zsizsik a liszteszsákból. Azzal
beismerném, hogy helytelenül cselekedtem. Itt
vagyok, és itt is maradok, amíg erőszakkal el nem
távolítanak.
Nehezteltem Peterre, amiért hagyja, hogy ott
kuporogjak az ágy alatt, miközben ő odafent
szabadon járkál a levegőn, és az expozíciós időkről
fecseg, és ez arra indított, hogy végiggondoljam az
elmúlt négy hónapot. Egész nyáron egy bizonyos
irányba tartottunk, bár nem érződött mozgásnak:
azzal áltattuk magunkat, hogy egy helyben állunk.
Ainsley korábban figyelmeztetett, hogy Peter teljesen
kisajátít – nem értette, hogy miért ne „tekinthetnék
ki”, ahogy ő fogalmazott. Ez Ainsley esetében
rendben is volt, de én nem tudtam túllépni a
szubjektív érzésen, hogy egyszerre egynél több
etikátlan. Ettől viszont valamiféle vákuumba
jutottam. Peterrel kerültük a beszélgetést a jövőről,
mert tudtuk, úgysem számít: nem köteleztük el
magunkat igazán. De most valami bennem úgy
döntött, hogy együtt vagyunk: nyilván ez a
magyarázat az összeomlásra a mosdóban és a
menekülésre. Ki akartam térni a valóság elől. Most,
ebben a pillanatban szembe kellett néznem vele. El
kellett döntenem, mit akarok tenni.
Valaki nehézkesen leült az ágyra, és odalapított a
padlóhoz. Poros nyekkenést hallattam.
– Mi a franc ez? – kiáltott fel, és felállt. – Valaki
van az ágy alatt!
Hallottam, ahogy fojtott hangon tanácskoznak,
azután Peter a szükségesnél jóval hangosabban így
szólt:
– Marian, te vagy az ágy alatt?
– Igen – feleltem közömbösen. Úgy döntöttem,
semlegesen viszonyulok az egészhez.
– Hát, akkor jobb lesz, ha most kijössz – folytatta
óvatosan. – Szerintem ideje hazamennünk.
Úgy bántak velem, mint egy durcás gyerekkel, aki
bezárkózott a szekrénybe, és most elő kell csalogatni.
Ez mulattatott és felháborított. Megfordult a
fejemben, hogy azt válaszolom: „nem akarok”, de
arra jutottam, hogy ezzel végképp kihúznám a gyufát
Peternél, Len pedig képes lenne azt felelni: „Ugyan,
maradjon csak ott egész éjjel, engem nem zavar! Így
kell bánni velük. Bármi is a baja, ott majd észre tér.”
Úgyhogy inkább azt válaszoltam:
– Nem bírok, beszorultam!
Megpróbáltam megmozdulni: tényleg
beszorultam.
Odafent újabb tanácskozást tartottak a
teendőkről.
 – Felemeljük az ágyat – közölte fennhangon Peter
–, te pedig kijössz, érted?
Hallottam, ahogy utasításokat adnak egymásnak.
A manőver komoly mérnöki teljesítménynek
ígérkezett. Cipők csoszogása hallatszott, mindenki
elfoglalta a helyét az emeléshez. Ezután Peter kiadta
a parancsot: „Most!”, az ágy a levegőbe emelkedett,
én pedig sietve kihátráltam alóla, mint egy rák,
amikor megmozdítják a követ, ami alatt rejtőzik.
Peter felállított. A ruhám minden
négyzetcentiméterét porpamacsok borították.
Mindketten nekiláttak leporolni, és közben nevettek.
– Mi a fenét kerestél az ágy alatt? – szegezte
nekem a kérdést Peter. Abból, ahogy a nagyobb
porcicákat lassan szedegették rólam, igyekezve
koncentrálni, láttam, hogy jó sok brandyt megittak,
amíg én a föld alatt voltam.
– Ott csendesebb volt – feleltem mogorván.
– Szólnod kellett volna, hogy beszorultál! –
jelentette ki Peter nagylelkűen és lovagiasan. –
Kiszabadítottalak volna. Most aztán jól nézel ki. –
Fölényeskedett és mulatott rajtam.
– Jaj – feleltem –, nem akartalak zavarni
benneteket. – Addigra már rájöttem, melyik érzés a
legerősebb bennem: a düh.
Az ingerültség forró tűje nyilván átszúrta Peter
eufóriájának felhámját. Egy lépést hátrált – nekem
úgy tűnt, fagyos tekintettel mér végig. Karon
ragadott, mintha letartóztatna egy közlekedési
kihágás miatt, és Lenhez fordult.
– Azt hiszem, jobb, ha mi most elindulunk –
szólalt meg. – Nagyon kellemes este volt. Remélem,
hamarosan megint össze tudunk jönni. Szeretném
látni, mit szólsz a fotóállványomhoz. – A szoba túlsó
végében Ainsley kikecmergett a kordbársony
székhuzat alól, és felállt.
Kirántottam a karomat Peter szorításából. Fagyos
hangon így feleltem:
– Nem megyek veled. Gyalog megyek haza. – Azzal
kirontottam az ajtón.
– Csinálj, amit akarsz! – felelte Peter, de Ainsley-t
a sorsára hagyva elindult utánam. Miközben lefelé
rohantam a keskeny lépcsőn, hallottam, hogy Len így
szól:
– Mit szólnál még egy italhoz, Ainsley?
Gondoskodom róla, hogy épségben hazajuss, jobb, ha
most hagyjuk ezt a gerlepárt, hadd beszéljék meg a
dolgaikat.
Ainsley erre riadtan tiltakozni kezdett.
– Jaj, nem hiszem, hogy jó ötlet volna…
Amint kiértem a szabadba, máris sokkal jobban
éreztem magamat. Áttörés volt – hogy honnét és
hová, azt nem tudtam. Bár egyáltalán nem voltam
biztos benne, mit miért tettem, legalább tettem
valamit. Valamiféle döntés megszületett, valami
lezárult. A durvaság, a nyilvános és számomra
hirtelen kínosnak tűnő jelenet után szóba sem jöhet a
kibékülés – bár most, távolodva semmiféle
bosszúságot nem éreztem Peterrel kapcsolatban.
Abszurd módon az futott át rajtam, milyen békés
kapcsolat volt a miénk: a mai napig egyszer sem
veszekedtünk. Nem volt min.
Hátranéztem: Petert nem láttam sehol.
Gyalogoltam a kihalt utcákon, a régi lakóépületek
mellett, a legközelebbi főút irányába, ahol buszra
szállhatok. Igaz, hogy ebben az órában (vajon hány
óra lehet?) sokat kell majd várnom. A gondolat
nyugtalanná tett: feltámadt a szél, most hidegebben
fújt, a villámok visszfénye percről percre közeledett.
A távolból mennydörgés hallatszott. Csak egy vékony
nyári ruha volt rajtam. Azon töprengtem, van-e elég
pénzem taxira. Megálltam megszámolni, és kiderült,
hogy nincs.
Már vagy tíz perce gyalogoltam a lelakatolt, jeges
fényben fürdő boltok sora mellett, amikor
megláttam, hogy úgy száz méternyire előttem Peter
kocsija lassít le a járdaszegély mellett. Kiszállt,
megállt a kihalt járdán, várt. Egyenletes tempóban
gyalogoltam tovább, nem lassítottam a tempón, nem
váltottam irányt. Most már nyilvánvalóan semmi
okom futásnak eredni. Már nem veszek részt ebben.
Amikor egy vonalba értem vele, elém lépett.
– Volnál olyan kedves, és megengednéd nekem –
szólalt meg szigorú udvariassággal –, hogy kocsival
hazavigyelek? Nem szeretném, ha bőrig áznál. –
Miközben ezt kimondta, már hullani kezdtek az első,
súlyos cseppek.
Tétováztam. Vajon miért csinálja ezt? Lehet, hogy
csak ugyanabból a szertartásos okból, ami arra
készteti, hogy kinyissa előttem a kocsi ajtaját – egy
szinte automatikus reflex –, és ez esetben én
ugyanolyan szertartásosan elfogadhatnám a
szívességet, veszélytelenül, de vajon mivel járna
valójában, ha beszállnék a kocsiba? Szemügyre
vettem Petert: láthatóan túl sokat ivott, bár
tökéletesen ura volt önmagának. A tekintete kissé
homályos volt, ez igaz, de szilárdan, egyenesen állt.
– Hát – szólaltam meg kétkedő hangon –, én
inkább gyalog mennék. De azért köszönöm.
– Ugyan, gyere már, Marian, ne légy ilyen
gyerekes! – felelte nyersen, és karon fogott.
Hagytam, hogy a kocsihoz vezessen, és betegyen
az első ülésre. Azt hiszem, vonakodtam – de nem
igazán akartam megázni.
Peter beszállt, becsapta az ajtót, és gyújtást adott.
– És most talán elmondod, mi volt ez az egész
ostobaság – szólalt meg dühösen.
Amint befordultunk a sarkon, szakadni kezdett az
eső, vad szélrohamok csapkodták a szélvédőt. Ebből,
az egyik nénikém szavajárásával élve, bármelyik
pillanatban kukaborogató és csatornakiöntő özönvíz
lehet.
 – Nem én kértem, hogy vigyél haza – jegyeztem
meg kitérően. Meggyőződésem szerint nem
ostobaság volt, de azzal is tökéletesen tisztában
voltam, hogy a külső szemlélők számára annak tűnik.
Nem akartam beszélni róla – az az irány biztosan
zsákutcába vezet. Kihúztam magam az első ülésen, és
kibámultam az ablakon, bár nem sokat láttam.
– Hogy mi a fenének kellett tönkretenned egy
abszolút kellemes estét, azt sosem fogom megérteni –
felelte ügyet sem vetve a megjegyzésemre.
Mennydörgés csattant.
– Nekem nem tűnt úgy, hogy tönkretettem az
estéd – válaszoltam. – Te elég jól érezted magad.
– Á, szóval erről van szó! Nem szórakoztattunk
téged megfelelően. Untatott a beszélgetésünk, nem
figyeltünk oda rád kellőképpen. Hát, legközelebb már
tudni fogjuk, és megkímélünk a fáradságtól, nem kell
velünk jönnöd.
Ez elég igazságtalannak tűnt. Len végül is az én
barátom.
– Tudod, Len az én barátom – feleltem. A hangom
megremegett. – Nem látom be, miért ne
beszélgethetnék vele én is egy kicsit, ha egyszer most
jött vissza Angliából. – Már amikor kimondtam,
tudtam, hogy Len mellékes ebben az ügyben.
– Ainsley rendesen viselkedett, te miért nem
voltál rá képes? Az a baj veled – folytatta dühösen –,
hogy egyszerűen elutasítod a női mivoltodat.
 Ainsley-t dicsérni aljas húzás volt.
– Jaj, a FRANCBA az én női mivoltommal! – kiál-
tottam fel. – A női mivoltomnak ehhez semmi köze!
Egész egyszerűen otrombán viselkedtél! – Tudtam,
hogy Peter nem bírja elviselni, ha akaratlan
modortalansággal vádolják. Ez a dezodorreklámok
szereplőivel vette volna egy kalap alá. Felém
pillantott, a szeme összeszűkült, mintha épp célba
venne. Azután fogcsikorgatva beletaposott a gázba.
Addigra az eső már szakadt: ha néha látszott is az út
előttünk, egybefüggő vízfelületnek tűnt. Amikor
belemártottam a tőrt, épp egy domboldalon
hajtottunk lefelé, a hirtelen gyorsítástól a kocsi
megcsúszott, két és egynegyedszer megpördült a
tengelye körül, visszacsúszott egy ház lejtős gyepére,
és ott hatalmas zökkenéssel megállt.
– Te őrült! – jajdultam fel, miután visszapattantam
a kesztyűtartóról, és rájöttem, hogy nem haltam meg.
– Mind meghalunk miattad! – Nyilván többes
számban gondoltam magamra.
Peter letekerte az ablakot, és kidugta a fejét.
Azután elnevette magát.
– Kicsit megstuccoltam a sövényüket – jegyezte
meg. Beletaposott a gázba. A kerekek egy pillanatra
kipörögtek, felszántották a sáros gyepet, és (ahogy
később láttam) két mély barázdát hagytak rajta, majd
nagy nehezen felkapaszkodtunk a gyep széléig, és
visszafordultunk az útra.
 Reszkettem az ijedtségtől, a hidegtől és a dühtől.
– Először beráncigálsz a kocsidba – sivítottam –, és
lehurrogsz a saját bűntudatod miatt, azután
megpróbálsz megölni!
Peter még mindig nevetett. A feje csuromvizes
volt már attól is, hogy épp csak kidugta az esőre, a
haja a fejére tapadt, víz csorgott az arcára. – Reggel
egy kis változással szembesülnek majd a kertjükben,
amikor felkelnek – kuncogott. Úgy tűnt,
mérhetetlenül mulatságosnak találja azt, hogy
szándékosan kárt okozott mások tulajdonában.
– Úgy tűnik, mérhetetlenül mulatságosnak találod
azt, hogy szándékosan kárt okoztál mások
tulajdonában.
– Jaj, ne légy már ilyen ünneprontó! – felelte
derűsen. Nyilvánvalóan elégedett volt az általa
hatásos erődemonstrációnak tekintett mutatvánnyal.
Irritált, hogy magának tulajdonítja azt, amit a kocsija
hátsó kerekének köszönhet.
– Peter, miért nem vagy képes komolyan
viselkedni? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt
kamasz!
Ezt elengedte a füle mellett.
A kocsi egy rándulással megállt.
– Megjöttünk – szólalt meg.
Megfogtam a kilincset, és azt hiszem, én már csak
egy utolsó, megválaszolhatatlan megjegyzést
készültem tenni és berohanni a házba, de Peter
karon ragadott.
– Jobb lesz, ha megvárod, amíg kicsit alábbhagy.
Lekapcsolta a gyújtást, az ablaktörlők szívverése
leállt. Csendben ültünk, és hallgattuk a vihart. Épp
felettünk lehetett – a villámlás szemkápráztató volt,
és folyamatos, és minden egyes tapogatózó, cikcakkos
villámcsapást szinte azonnal fülsüketítő csattanás
követett, mintha egyszerre egész erdőnyi fa hasadna
szét és dőlne ki. A villámlás szüneteiben hallottuk,
ahogy az eső a kocsin dobol, a víz finom permetként
hatolt be a zárt ablakok pereme mentén.
– Jó, hogy nem hagytalak gyalog menni – szólalt
meg Peter egy olyan férfi hangján, aki határozott és
helyes döntést hozott. Csak egyetérteni tudtam.
Az egyik hosszú, fényesen villódzó másodpercben
odafordultam hozzá, és láttam, hogy engem néz: az
arcára különös árnyék borul, a szeme úgy csillog,
mint egy állaté, ha rávetül a kocsi fényszórója.
Meredt tekintete átható volt, és kicsit vészjósló.
Azután felém hajolt, és megszólalt:
– Van valami a hajadban. Ne mozogj! – A kezével
matatni kezdett a hajamban: ügyetlenül, de
gyengéden kiszedett belőle egy beakadt porpamacsot.
Egyszerre elernyedtem, mint egy nedves papír-
zsebkendő. A homlokomat a homlokának
támasztottam, és lehunytam a szemem. A bőre hideg
volt, és nedves, a lehelete konyakszagú.
– Nyisd ki a szemed – szólalt meg halkan.
Engedelmeskedtem: még mindig egymásnak
támasztottuk a homlokunkat, és a következő vakító
pillanatban azon kaptam magam, hogy szemek
sokaságába bámulok bele.
– Nyolc szemed van – jegyeztem meg halkan. Ezen
mindketten nevettünk, azután magához húzott, és
megcsókolt. Átkaroltam.
Egy ideig így pihentünk csendben a vihar kellős
közepén. Csak annyit tudtam, hogy nagyon fáradt
vagyok, és a testem szünet nélkül remeg.
– Nem tudom, mit műveltem ma este –
dünnyögtem. Peter megcirógatta a hajamat,
megbocsátón, megértőn, kicsit leereszkedőn.
– Marian. – Éreztem, hogy nyel egyet. Most már
nem tudtam eldönteni, az ő teste reszket, vagy az
enyém – még erősebben magához szorított. –
Szerinted hogy jönnénk ki egymással, ha… szerinted
milyen lenne, ha összeházasodnánk?
Elhúzódtam.
Egy hatalmas, közeli, kéklő villanás világította
meg a kocsi belsejét. Ahogy egymásra meredtünk
abban a gyorsan kihunyó fényben, a szemében ott
láttam önmagam apró, ovális tükörképét.
 10

Amikor vasárnap délelőtt felébredtem – inkább már

vasárnap délután felé járt –, az elmém először üres
volt, mintha valaki kikanalazta volna a koponyám
belsejét, akár egy sárgadinnyét, és nekem csak a héj
maradt volna a gondolkodáshoz. Körülnéztem a
szobában, alig ismertem rá, mintha még soha nem
jártam volna itt. A ruháim a padlón hevertek
szétszórva, és a szék támláján lógtak gyűrötten, akár
egy életnagyságú női madárijesztő maradványai,
miután felrobbant, a számat pedig mintha vattával
tömték volna ki. Felkeltem, és kibotorkáltam a
konyhába.
Tiszta napfény és tiszta levegő ragyogott be a
nyitott konyhaablakon. Ainsley már korábban felkelt.
Épp előredőlve koncentrált valamire, ami ott feküdt
előtte kiterítve, a lábát törökülésben felhúzta a
széken, a haja a vállára hullott. Hátulról úgy festett,
mint egy sziklán ülő sellő: egy sellő koszos zöld
frottírköpenyben. Körülötte a morzsákkal teleszórt
asztalon ott hevertek a reggelije maradványai – egy
ernyedt tengeri csillag banánhéjból, néhány
kagylóhéj, itt-ott egy-két véletlenszerűen, uszadékfa
gyanánt partra sodródott barna pirítósdarab.
A hűtőhöz léptem, és elővettem a
paradicsomlevet.
– Szia! – mondtam Ainsley hátának. Azon
tűnődtem, vajon képes lennék-e legyűrni egy tojást.
Hátrafordult.
– Nahát – szólalt meg.
– Rendben hazaértél? – kérdeztem. – Elég komoly
vihar volt.
Töltöttem magamnak egy nagy pohár
paradicsomlevet, és vérszomjasan felhajtottam.
– Persze – felelte. – Taxit hívattam vele. Még pont
a vihar előtt hazaértem, elszívtam egy cigit, megittam
egy dupla whiskyt, és rögtön lefeküdtem, uramisten,
mennyire kimerült voltam! Sokat kivesz az emberből
az is, ha csak ül mozdulatlanul, és miután elmentél,
nem tudtam, hogyan fogok elszabadulni. Olyan volt,
mintha egy óriáspolip elől menekülnék, de sikerült,
leginkább úgy, hogy hülyének és ijedtnek tettettem
magamat. Erre nagy szükség van ebben a fázisban.
Belenéztem a tűzhely egyik rózsáján álló, még
mindig forró serpenyőbe.
– Már nem kell a tojás főzővize? – Meggyújtottam
a gázt.
– Na és veled mi van? Eléggé aggódtam miattad,
azt hittem, nagyon berúgtál, vagy valami ilyesmi, ha
nem haragszol, hogy ezt mondom, úgy viselkedtél,
mint egy komplett idióta.
 – Eljegyeztük egymást – feleltem kissé vonakodva.
Tudtam, hogy Ainsley helyteleníteni fogja.
Beleügyeskedtem a tojást a serpenyőbe – azonnal
megrepedt. Egyesen a hűtőből vettem elő, és túl hideg
volt.
Ainsley felvonta szinte láthatatlan szemöldökét –
nem tűnt meglepettnek.
– Hát, én a helyedben az Államokban kötnék
házasságot, úgy sokkal könnyebb lesz elválni, amikor
kell. Úgy értem, nem is igazán ismered őt, ugye? De
legalább – folytatta vidámabban –, hamarosan elég
pénzt keres majd ahhoz, hogy külön élhess, amikor
megszületik a gyerek, még akkor is, ha nem válsz el
tőle. De remélem, nem mész rögtön férjhez.
Szerintem te nem tudod, mit teszel.
– Szerintem tudat alatt – feleltem – végig feleségül
akartam menni hozzá. – Ettől elállt a szava. Mintha
egy istenséget idéztem volna meg.
Szemügyre vettem a tojásomat: egy fehér, félig
főtt csápot eresztett ki magából, akár egy kíváncsi
osztriga. Már biztos megfőtt, gondoltam magamban,
és kihalásztam. Bekapcsoltam a kávét, és helyet
csináltam a viaszosvásznon. Most már láttam, mivel
van elfoglalva Ainsley. Levette a naptárt a konyha
faláról – egy régimódi ruhát viselő kislány képe
díszítette, aki egy hintán ült egy kosár cseresznyével
és egy kiskutyával, minden évben kapok egyet a
harmad-unokatestvéremtől, aki benzinkutat
üzemeltet odahaza –, és rejtélyes jelöléseket tett rajta
ceruzával.
– Mit csinálsz? – érdeklődtem. Nekiütöttem a
tojást a tányér peremének, és beleszaladt a
hüvelyujjam. Ezek szerint mégsem főtt meg.
Kiöntöttem a tányérra, és összekevertem.
– Kidolgozom a stratégiámat – felelte
tárgyilagosan.
– De komolyan, Ainsley, nem értem, hogy vagy
képes ilyen hidegvérrel kezelni ezt a dolgot –
jegyeztem meg a takaros sorokba rendezett fekete
számokra pillantva.
– De hát apa kell a gyerekemnek! – Ezt olyan
hangon közölte, mintha én meg akarnám vonni a
falatot a világ összes özvegyének és árvájának a
szájától, akik momentán benne öltenek testet.
– Jó, értem, de miért pont Len? Úgy értem, vele
bonyolulttá is válhat a dolog, ő tényleg a barátom, és
mostanában rájárt a rúd, nem szeretném, ha
érzelmileg sérülne. Rengeteg más férfi van még,
nem?
– Most épp egy sincs, legalábbis ennyire megfelelő
példány – felelte gyakorlatiasan –, és én tavasszal
szeretném a babát. Tavaszi babát szeretnék, vagy
kora nyárit. Akkor kint lehet tartani a szülinapi
buliját az udvaron, nem pedig bent a házban, úgy
nem lesz akkora ricsaj…
– Már lenyomoztad a felmenőit is? – érdeklődtem
maró gúnnyal, és bekanalaztam az utolsó falat tojást
is.
– Á, igen – felelte Ainsley lelkesen –, volt erről egy
rövid beszélgetésünk, mielőtt bepróbálkozott.
Megtudtam, hogy az apja is főiskolára járt. Úgy fest,
az ő ágán legalább hülyék nincsenek, és nem is
allergiás. Ki akartam deríteni, Rh-negatív-e, de az
eléggé félreérthetetlen, nem gondolod? És
televíziózással foglalkozik, ez azt jelenti, kell hogy
legyen benne valami művészi hajlam. A
nagyszülőkről nem sokat tudtam kideríteni, de az
ember nem lehet túl válogatós a génállományt
illetően, különben az örökkévalóságig kell várnia. A
genetika egyébként is becsapós dolog – tette hozzá –,
akadnak igazi zsenik, akiknek a gyerekei egyáltalán
nem okosak.
Egy határozott pipát rajzolt a naptárra, és
összevont szemöldökkel nézte. Ijesztően
emlékeztetett egy nagyszabású hadjáratot tervezgető
tábornokra.
– Ainsley, neked leginkább a hálószobád
tervrajzára van szükséged – jegyeztem meg –, illetve
nem is, inkább egy szintvonalas térképre. Vagy egy
légifotóra. Arra kis nyilakat és szaggatott vonalakat is
rajzolhatnál, meg egy X-et a kapcsolódási ponthoz.
– Légy szíves, ne légy ilyen komolytalan –
válaszolta. Most magában számolt.
– Na és mikor lesz? Holnap?
 – Egy pillanat – felelte, és tovább számolt. – Nem.
Egy ideig még nem lehet. Még legalább egy hónap.
Tudod, biztosra kell mennem, hogy elsőre sikerüljön,
ne csak másodikra.
– Elsőre?
– Igen – folytatta –, én már mindent
megterveztem. De azért ez gond lesz, tudod, minden
a lelki alkatán múlik. Látom rajta, hogy az a típus, aki
elijed, ha túl lelkesnek mutatom magam. Jó sok
mozgásteret kell hagynom neki. Mert amint
megkapta, amit akart, szinte már hallom is, ahogy
jön is a régi nóta, hogy talán jobb lenne, ha többet
nem találkoznánk, nem lenne jó, ha ez túl komolyra
fordulna, egyikünknek sem kéne elköteleznie magát,
és a többi. Aztán felszívódik. Nem fogom tudni
felhívni, amikor igazán fontos lenne, azzal fog
vádolni, hogy rendelkezni akarok az ideje felett, vagy
hogy követelőzöm, vagy ilyesmi. De amíg nem kapott
meg – tette hozzá –, én bármikor megkaphatom őt,
amikor csak akarom.
Pár másodpercen át együtt elmélkedtünk ezen.
– A hely is gond lesz – szólalt meg. – Az egésznek
véletlennek kell tűnnie. Egy szenvedélyes pillanat.
Megtöri az ellenállásomat, levesz a lábamról, és a
többi. – Futólag elmosolyodott. – Minden kizárt, ami
előre megszervezett, például hogy egy motelban
találkozzunk. Vagy nála kell megtörténnie, vagy itt.
– Itt?
 – Ha muszáj – felelte határozottan, és felállt a
székéről. Némán ültem: nyugtalanító volt a gondolat,
hogy Leonard Slank itt gombolkozik ki, a házban,
ami egyben a hölgynek a földszintről és bekeretezett
családfájának is az otthona – szinte szentségtöréssel
ért fel.
Ainsley halkan dudorászva bement a
hálószobájába, és magával vitte a naptárt is. Ültem,
és Lenre gondoltam. Megint feltámadt bennem a
lelkifurdalás amiatt, hogy hagyom, virágfüzérrel a
nyakában vezessék a vágóhídra, minden
figyelmeztetés nélkül. Persze bizonyos értelemben ő
maga kereste a bajt, Ainsley pedig úgy tűnt, eltökélte,
hogy nem lép fel további követelésekkel azzal
szemben, akit erre a kissé kétes, mivel anonim
megtiszteltetésre szemelt ki. Ha Leonard csak egy
szokványos nőcsábász, nem is aggódtam volna. De ő
ennél nyilván bonyolultabb és finomabb érzésű férfi,
tűnődtem, miközben a kávémat kortyoltam. Egy
bevallottan élvhajhász szoknyapecér, ez igaz – de az,
amit Joe mondott, hogy nincs erkölcsi érzéke, nem. A
maga torz módján Len egyfajta fordított moralista
volt. Szerette azt hirdetni, hogy mindenki csak a
szexet és a pénzt hajszolja, de ha valaki a való
életben igazolta az elméletét, leforrázó kritikával
reagált. A cinizmus és az idealizmus általa képviselt
keveréke abban gyökerezett, hogy tapasztalatlan
lányokat szeretett „megrontani”, ahogy ő nevezte,
nem pedig az érettebb évjáratot. A tisztának
mondott, az elérhetetlen vonzotta a benne élő
idealistát, de amint megszerezte az illetőt, a cinikus
énje azonnal megrontottnak látta és eltaszította.
„Kiderült, hogy ő is pont olyan, mint a többi”,
jegyezte meg ilyenkor keserűen. Azokat a nőket,
akiket igazán elérhetetlennek tekintett, például a
barátai feleségét, odaadó rajongással vette körül.
Valószínűtlen módon megbízott bennük, egyszerűen
csak mert a cinizmusa sosem kényszerítette arra,
hogy őket is próbára tegye: nem csupán
támadhatatlanok voltak számára, de ráadásul
túlkorosak is. Clarát például bálványozta. Néha
különös gyengédséget, szinte meggondolatlan
érzelgősséget mutatott azon kevesek iránt, akiket
kedvelt – de ennek ellenére a nők folyamatosan
nőgyűlölettel vádolták, a férfiak pedig
embergyűlölettel, és talán mindkettő igaz is volt.
De mivel sehogy sem jutott eszembe semmi,
amivel Lennek visszafordíthatatlan kárt okozhatna,
hogy Ainsley kihasználja, már ha egyáltalán kárt
okozna neki, úgyhogy az esetleg rá vigyázó realista,
szarukeretes szemüveges őrangyalára bíztam,
felhajtottam a kávém szemcsés maradékát, és
elindultam felöltözni. Azután felhívtam Clarát a
hírrel – Ainsley reakciója nem volt igazán kielégítő.
Úgy hangzott, Clara örül, de a válasza nem volt
egyértelmű.
 – Á, remek – jelentette ki. – Joe nagyon örül majd.
Mostanában többször mondogatta, hogy ideje lenne
megállapodnod. – Ezen kicsit bosszankodtam: végül
is nem egy harmincöt éves, kétségbeesett nő vagyok.
Clara úgy beszélt a dologról, mintha egyszerűen csak
egy előrelátó lépés lenne. De nekem közben az járt a
fejemben: egy kívülállótól sosem lehet elvárni, hogy
megértsen egy kapcsolatot. A beszélgetés
fennmaradó része Clara emésztési problémái körül
forgott.
Épp a reggeli edényeket mosogattam, amikor
közeledő lépteket hallottam a lépcső felől. Ez egy
újabb variációja volt a földszinti hölgy szokásos
ajtónyitós trükkjének: csendben beengedte a
látogatókat, anélkül hogy jelezte volna az
érkezésüket – nyilván azt remélte, kínos helyzetben
találnak minket, hajcsavaróval a fejünkön, kócosan
vagy esetleg fürdőköpenyben.
– Szia! – szólalt meg egy hang félúton felfelé.
Peteré volt. Máris úgy gondolta, előjogot szerzett a
váratlan látogatásokra.
– Á, szia! – feleltem szándékoltan hanyag, de
barátságos hangon. – Épp mosogattam – tettem hozzá
ostobán, amikor a feje felbukkant a lépcső tetején. A
maradék edényt a mosogatóban hagytam, a kezemet
beletöröltem a kötényembe.
Belépett a konyhába.
– Nahát – jelentette ki –, amilyen másnapos
voltam ma reggel, amikor felébredtem, elég részeg
lehettem az este! Rendesen megküldtem. Ma reggel
olyan volt a szájízem, mint egy tornacipő belseje. – A
hangja félig büszke, félig bocsánatkérő volt.
Óvatosan végigmértük egymást. Ha bármelyikünk
visszavonná az ígéretét, ez a megfelelő pillanat – az
egészet rá lehet fogni a szerves kémiára. De egyikünk
sem visszakozott. Végül Peter rám vigyorgott, derűs,
bár ideges mosollyal.
Aggodalmasan így feleltem:
– Jaj, de sajnálom! Tényleg elég sokat ittál.
Szeretnél egy csésze kávét?
– Rettentően – válaszolta, azzal egy puszit
nyomott az arcomra, és leroskadt az egyik konyhai
székre. – Egyébként bocs, hogy nem telefonáltam,
csak szerettelek volna látni.
– Semmi baj – feleltem. Nem nézett ki
másnaposnak. Hanyagul volt öltözve, de Peter
igazából képtelen hanyagul felöltözni. Kiszámított
hanyagság volt ez: gondosan borostás arc, a zoknija
színe passzolt a festékfoltokhoz a melegítőfelsőjén.
Bekapcsoltam a kávéfőző alatt a gázt.
– Nahát! – jelentette ki pont úgy, ahogy az imént
Ainsley, de más hangsúllyal. Peter úgy hangzott, mint
aki most vett magának egy csillogó, új autót.
Gyengéd, krómdukkós mosolyt villantottam rá, a
gyengédség kifejezésének szántam, de a szám
merevnek, fényesnek és valahogy drágának
éreződött.
Kitöltöttem két csésze kávét, elővettem a tejet, és
leültem a másik konyhaszékre. Az egyik kezét a
kezemre tette.
– Tudod – szólalt meg –, nem hittem, hogy
szándékomban állt az, ami tegnap este történt,
egyáltalán nem. – Bólintottam: én sem, hogy nekem.
– Azt hiszem, egész eddig menekültem előle.
Én is.
– De azt hiszem, igazad volt Triggerrel
kapcsolatban. És talán mégis szándékomban állt,
csak épp nem tudtam róla. Egy férfinak előbb-utóbb
muszáj megállapodnia, és én már huszonhat vagyok.
Új fényben láttam őt: alakot váltott ott, a
konyhában, felelőtlen ifjú agglegényből a káosztól
megmentő, stabilitást nyújtó férfivá változott át.
Valahol a Seymour Piackutató páncéltermeiben egy
láthatatlan kéz elkezdte törölni az aláírásomat.
– És most, hogy rendeződtek a dolgok, úgy érzem,
sokkal boldogabb leszek. Egy férfi nem futkoshat a
végtelenségig. Hosszú távon az ügyvédi munkámnak
is jót tesz, az ügyfelek szeretik tudni, hogy az ember
nős, gyanakodni kezdenek, ha egy férfi egy bizonyos
kor felett egyedülálló, azt iszik, esetleg homokos vagy
ilyesmi. – Itt elhallgatott, majd folytatta: – És van egy
fontos dolog veled kapcsolatban, Marian: tudom,
hogy rád mindig számíthatok. A legtöbb nő eléggé
szétszórt, te olyan józan lány vagy. Lehet, hogy te ezt
nem tudtad, de én mindig is úgy gondoltam, ez az
elsődleges szempont, amikor az ember feleséget
választ.
Nem éreztem magam különösebben józannak.
Szerényen lesütöttem a szememet, és egy
pirítósmorzsát bámultam, ami elkerülte a
figyelmemet, amikor letöröltem az asztalt. Nem
igazán tudtam, mit mondjak – az, hogy „te is olyan
józan vagy”, nem tűnt ideillőnek.
– Én is nagyon boldog vagyok – feleltem. – Vigyük
be a kávét a nappaliba!
Követett, be a szobába, a csészénket letettük a
kerek dohányzóasztalra, és leültünk a kanapéra.
– Tetszik ez a szoba – pillantott körbe. – Olyan
otthonos. – Átkarolta a vállamat, és ültünk,
reményeim szerint boldog csendben. Zavarban
voltunk. A korábbi kapcsolatunk feltételei, a
sorvezetők, az iránymutatók többé már nem léteztek,
nem adtak támpontokat. Amíg ki nem dolgozzuk az
új feltételeket, nem igazán tudjuk, mit is tegyünk
vagy mondjunk.
Peter felkuncogott.
– Min nevetsz? – kérdeztem.
– Á, semmi. Amikor kimentem a kocsihoz, három
komplett bokrot találtam beszorulva a kocsi alá,
úgyhogy elkanyarodtam a ház felé. Csinos kis lyukat
vágtunk a sövényükbe! – Még mindig roppant
elégedett volt magával.
 – Te nagy, buta mamlasz – feleltem szeretettel.
Éreztem, hogy megmozdul bennem a birtoklási
ösztön. Tehát ez a tárgy itt hozzám tartozik. A vállára
hajtottam a fejemet.
– Mikor akarod az esküvőt? – kérdezte szinte
nyersen.
Az első reakcióm az volt, hogy kitérő és nyegle
választ adok, ahogy korábban mindig, ha komoly
kérdést tett fel nekem: „Mondjuk sohanapján
kiskedden?” De helyette azt hallottam, hogy egy halk,
lágy hang azt mondja:
– Ezt te döntsd el. A komoly döntéseket inkább rád
bíznám. – Megdöbbentem magamon. Még sosem
mondtam neki semmi még csak hasonlót sem. A
furcsa az volt, hogy tényleg komolyan gondoltam.
 11

Peter korán elment. Azt mondta, aludnia kell még, és

nekem is ezt tanácsolta. Én viszont cseppet sem
voltam fáradt. Ideges energia járt át, ami nem
hagyott alább nyugtalan kutakodásaim után sem a
lakásban. Ennek a délutánnak különleges hangulata
volt, az a gyászos üresség töltötte be, amit
gyerekkorom óta a késő vasárnap délutánokhoz
társítottam: az érzés, hogy nincs semmi dolgom.
Befejeztem a mosogatást, szétválogattam a
késeket, villákat és kanalakat és a rekeszükbe tettem
őket a fiókban, bár tudtam, úgysem maradnak ott
sokáig; hetedszerre is átlapoztam a magazinokat a
nappaliban, a figyelmem rövid időre fennakadt az
olyan új értelmet nyert címeken, mint az
ÖRÖKBEFOGADÁS: IGEN VAGY NEM?, SZERELMES
VAGY – IGAZÁN? A HÚSZKÉRDÉSES TESZT meg a
FESZTÜLTSÉGEK A MÉZESHETEK ALATT; majd pedig
a mostanában mindent szénné égető kenyérpirító
kapcsolóját babráltam. Amikor megcsörrent a
telefon, lelkesen ugrottam: téves hívás volt. Persze
beszélgethettem volna Ainsley-vel is, aki még mindig
a szobájában volt – de valahogy nem hittem, hogy
sokat segítene. Valami olyat akartam csinálni, amit
be lehet fejezni, el lehet végezni, bár azt nem tudtam,
mit. Végül úgy döntöttem, az estét a mosodában
töltöm.
Természetesen nem használjuk a földszinti hölgy
mosógépét. Már ha van neki olyan. Sosem engedné,
hogy egy olyan alantas dolog, mint a száradó mosás,
megszentségtelenítse méretes hátsó kertje gondozott
gyepét. Az is lehet, hogy ő és a gyermek sosem
piszkolják össze a ruhájukat – lehet, hogy láthatatlan
műanyag bevonat borítja mindet. Még egyikünk sem
járt a pincéjében, vagy hallotta őt elismerni, hogy
lenne olyanja. Lehetséges, hogy az illemszabályok
általa elfogadott hierarchiájában a mosás olyan
dolog, amiről mindenki tud, de egy kicsit is
tisztességes ember nem hozza szóba.
Így amikor a hordhatatlan ruhák halma
elviselhetetlen méreteket ölt, és a hordhatók fiókja
már szinte üres, elmegyünk a mosodába. Illetve
általában egyedül megyek: én nem vagyok képes
olyan sokáig kihúzni, mint Ainsley. A vasárnap este
jobb erre, mint a hétvége többi része. Ilyenkor
kevesebb idős úr kötözi és levéltetű-mentesíti a
rózsabokrait, és kevesebb virágos kalapos és fehér
kesztyűs idős hölgy indul autón vagy sofőrrel a többi
idős hölgyhöz uzsonnára. A legközelebbi mosoda egy
metrómegállóra van, és a szombatok nem jók, mert a
busz tele van bevásárlókkal, megint csak a kalapos és
kesztyűs idős hölgyekkel, bár ők nem olyan
kifogástalan külsejűek; szombat esténként pedig a
fiatal moziba járók indulnak útnak. A vasárnap
estéket jobban kedvelem – üresebbek. Nem szeretem,
ha megbámulnak, és a szennyeszsákom túlságosan
nyilvánvalóan szennyeszsák.
Aznap este vártam ezt a kiruccanást. Mindenáron
ki akartam mozdulni a lakásból. Megmelegítettem és
megettem egy mirelit vacsorát, azután felvettem a
mosodai öltözékemet – farmert, melegítőfelsőt és egy
kockás futócipőt, amit egyszer hirtelen szeszélyből
vettem meg, de máshová soha nem hordom –, és
ellenőriztem a pénztárcámat, van-e elég
negyeddollárosom. Épp a mosnivalót gyömöszöltem
a szennyeszsákomba, amikor Ainsley tévedt be a
szobámba. A nap nagy részét bezárkózva töltötte, és
a jó ég tudja, miféle fekete mágiát űzött: nyilván
bájitalt főzött, vagy Leonardót ábrázoló viaszbábukat
gyártott, és kalaptűvel döfködte őket a megfelelő
helyeken. Most valami megérzés riadót fújt benne.
– Szia, a mosodába mész? – kérdezte hanyagul,
csak úgy mellékesen.
– Nem – feleltem –, Petert apró darabokra
vagdostam. Most szennyesnek álcázom, és viszem,
hogy eltemessem a szurdokban.
Nyilván ízléstelennek gondolta a megjegyzésemet.
Nem mosolygott.
– Figyelj, nagy gond lenne pár holmimat
bedobálni a gépbe, ha már úgyis ott vagy? Csak a
legszükségesebbeket.
– Jó – feleltem beletörődően. – Hozd át őket. – Ez a
szokásos ügymenet. Ez az egyik oka annak, hogy
Ainsley-nek sose kell mosodába mennie.
Eltűnt, majd pár perc múlva két karjában
hatalmas kupac színes alsóneműt cipelve tért vissza.
– Ainsley! Csak a legszükségesebbeket.
– Ezek mind szükségesek – felelte durcásan, de
amikor bizonygatni kezdtem, hogy az egész nem fog
beférni a szennyeszsákba, megfelezte a kupacot.
– Nagyon köszi, az életemet mented meg –
jegyezte meg. – Viszlát!
A lépcsőn lefelé menet húztam magam után a
zsákot, azután felemeltem, a vállamra vetettem, és
kitántorogtam vele az ajtón, menet közben még
elkapva a földszinti hölgy fagyos pillantását a szalon
bejárata előtt függő bársonyfüggöny mögül. Tudtam,
hogy ezzel nemtetszését kívánja kifejezni a szennyes
holmik felháborító közszemlére tétele előtt.
Mindannyian teljességgel tisztátalanok vagyunk,
idéztem neki magamban.
Amint elhelyezkedtem a buszon, a szennyeszsákot
magam mellé támasztottam az ülésen – reméltem,
hogy távolról kisgyereknek látszik, kivédve azok
jogos felháborodását, akik esetleg tiltakoznak az Úr
napján történő munkavégzés ellen. Eszembe jutott
egy korábbi incidens, amikor egyik vasárnap egy
fekete selyembe öltözött, mályvaszín kalapos idős
hölgy elkapta a karomat, miközben épp leszálltam a
buszról. Nemcsak az dúlta fel, hogy megszegem a
negyedik parancsolatot, hanem az is, hogy ráadásul
mindezt istentelen öltözékben teszem: arra célzott,
hogy Jézus sose bocsátaná meg az én kockás
futócipőmet. Ezután az egyik plakátra
összpontosítottam az ablak felett, színes kép volt, egy
hatlábú, fűzőt viselő fiatal nő szökdécselt rajta. Be
kell vallanom, hogy akaratlanul is kicsit
megbotránkoztam az ilyen reklámokon. Túlságosan
nyilvánosak. Az első néhány saroknyi út alatt azon
töprengtem, vajon miféle ember az, akiből azt a
reakciót váltja ki egy reklám, hogy elmegy, és
megveszi a szóban forgó holmit, és hogy vajon
készült-e erről valaha felmérés. A női alaknak a
férfiak, és nem a nők számára kell vonzónak lennie,
gondoltam magamban, a férfiak pedig általában nem
vásárolnak fűzőt. Bár az is lehet, hogy a karcsú fiatal
nő egy kivetített énkép – talán a vásárlók azt hiszik,
egyben a fiatalságukat és a karcsúságukat is
visszakapják. A következő néhány háztömbnyi út
alatt az a mondás motoszkált a fejemben, hogy egy
jól öltözött nőn mindig van fűző. Belegondoltam a
„mindig” szó által sugallt lehetőségekbe. Ezután az út
fennmaradó részében a középkorúak
elterebélyesedésén méláztam: vajon engem mikor ér
majd utol? – talán már utol is ért. Vigyázni kell az
ilyen dolgokkal, futott át rajtam – szokásuk
alattomban bekövetkezni, úgy, hogy az ember észre
se veszi.
A mosoda a metrókijárat közelében volt. Már ott
álltam az egyik nagy mosógép előtt, amikor rájöttem,
hogy elfelejtettem mosóport hozni.
– Basszuskulcs! – szólaltam meg fennhangon.
Az alak, aki épp a mellettem levő mosógépbe
gyömöszölte be a ruhákat, odafordult hozzám.
Közömbös arccal nézett rám.
– Szívesen adok az enyémből – szólalt meg, és
felém nyújtotta a dobozt.
– Köszönöm. Jó lenne, ha itt helyben is lehetne
venni egy automatából, az ember azt gondolná, van
ennyi eszük. – Ekkor ismertem fel: a fiatalember volt
a sörös interjúról. Álltam, a kezemben a dobozzal.
Honnét tudta, hogy a mosóport hagytam otthon?
Nem mondtam ki hangosan.
Most alaposabban végigmért.
– Á – jegyezte meg –, már tudom, ki vagy! Először
nem tudtalak hová tenni. A hivatalos páncélod nélkül
olyan… csupasznak tűnsz. – Újra a mosógépe fölé
hajolt.
Csupasz. Ez most jó vagy rossz? Gyorsan
ellenőriztem, nincs-e a ruhákon felfeslett varrás vagy
lehúzott cipzár; azután sietve elkezdtem belezsúfolni
a szennyest a mosógépekbe, az egyikbe a sötét
színűeket, a másikba a világosakat. Nem akartam,
hogy a fiú előttem kész legyen, de pont időben
végzett ahhoz, hogy végignézhesse, ahogy Ainsley
frivol, csipkés holmijait hajigálom be a gép ajtaján.
– Ez mind a tiéd? – tudakolta érdeklődve.
– Nem – feleltem, és elvörösödtem.
– Gondoltam. Nem a te stílusod.
Vajon ez bók vagy sértés? Kifejezéstelen
hangjából ítélve csupán ténymegállapítás volt –
ténymegállapításnak pedig elég pontos, ismertem be
magamnak kényszeredetten.
Becsuktam a két vastag üvegajtót, a
negyeddollárosokat becsúsztattam a nyílásokba, és
vártam, amíg az ismerős, csobogó hang jelzi, hogy
minden rendben, majd odaléptem a helyiségben álló
székek sorához, és leültem. Muszáj lesz végigvárnom
a mosást, jöttem rá – a környéken vasárnap semmi
mást nem lehet csinálni. Elmehettem volna moziba,
de nem volt nálam elég pénz. Még könyvet se hoztam
magammal, hogy olvassak. Mi járhatott a fejemben,
amikor kiléptem a lakásból? Nem szoktam ilyen
feledékeny lenni.
A fiú leült mellém.
– Az egyetlen gond a mosodákkal az – jelentette ki
–, hogy az ember folyton mások fanszőrét találja a
gépben. Nem mintha engem különösebben zavarna.
Nem vagyok finnyás a baktériumokra, vagy ilyesmi.
Csak elég undorító. Kérsz csokit?
Körbepillantottam, hallotta-e valaki, de egyedül
voltunk a helyiségben.
– Kösz, nem – feleltem.
– Nekem se ízlik igazán, de próbálok leszokni a
dohányzásról. – Kicsomagolta a csokoládét, és
komótosan enni kezdte. A csillogó fehér gépek sorára
meredtünk, elsősorban arra a három hajóablakra
vagy akváriumra emlékeztető üvegajtóra, ahol a mi
ruháink forogtak körbe-körbe: különböző formák és
színek bukkantak fel, keveredtek, tűntek el,
bukkantak újra elő a mosóporhab ködéből. A fiú
végzett a csokoládéval, takarosan kisimította és
összehajtogatta az ezüstpapírt, a zsebébe tette, és
elővett egy cigarettát.
– Én igazából szeretem nézni – jegyezte meg. –
Úgy szoktam nézni a mosógépeket, ahogy mások a
televíziót; megnyugtató, mert az ember mindig tudja,
mit várhat, és sosem kell gondolkodnia rajta. Csak én
legalább kicsit tudok variálni a műsoron: ha
megunom, hogy mindig ugyanazt nézem, bármikor
bedobhatok egy zöld zoknit vagy valami színes
holmit. – Monoton hangon beszélt, kissé
előregörnyedt, a térdére könyökölt, a fejét behúzta
sötét színű pulóvere nyakába, mint egy teknős a
páncéljába. – Elég sokat járok ide, néha egyszerűen
muszáj kimozdulnom a lakásból. Amíg van mit
vasalnom, nincs gond, szeretem kisimítani a
holmikat, megszabadulni a ráncoktól, így van valami
feladata a kezemnek, de amikor elfogy a vasalnivaló,
hát, olyankor muszáj idejönnöm. Hogy legyen mit
vasalni.
Még csak rám sem nézett. Akár magában is
beszélhetett volna. Én is előredőltem, hogy lássam az
arcát. A mosoda kékes neonfényében, ami minden
árnyalatot és árnyékot megszüntet, a bőre még
túlvilágibbnak látszott.
– Muszáj kimozdulnom, a lakás az oka. Nyáron
olyan, mint egy forró, sötét kályha, és ilyen hőségben
az ember a vasalót se kapcsolja be szívesen.
Egyébként sincs elég tér, mert a hőségben
összezsugorodik, és a többiek túl közel kerülnek. Még
a saját szobámban, csukott ajtó mögött is érzem a
jelenlétüket, meg tudom mondani, épp mit csinálnak.
Fish elbarikádozza magát abban a fotelben, és szinte
meg se moccan, még akkor se, amikor ír, aztán pedig
összetépi az egészet, azt mondja, nem jó, és napokon
át csak ül ott, és mered a papírfecnikre a padlón –
egyszer négykézlábra ereszkedett, és megpróbálta
celluxszal újra összeragasztani őket, persze nem
sikerült neki, erre jelenetet rendezett, és
mindkettőnket megvádolt: le akarjuk nyúlni az
ötleteit, hogy mi publikálhassuk őket először, ezért
loptunk el pár fecnit. Trevor pedig, ha épp nem a
nyári egyetemen van, vagy a lakást melegíti tovább
azzal, hogy tizenkét fogásos vacsorákat főz, bár én
szívesen eszem a konzervlazacot is, vagy a
tizenötödik századi olasz kalligráfiát gyakorolja,
csupa cikornya és díszítés, és közben vég nélkül
magyaráz a quattrocentóról. Fantasztikus memóriája
van a részletekhez. Biztos érdekes, de valahogy nem
ez a válasz, legalábbis számomra nem, és szerintem
az ő számára sem igazán. A lényeg az, hogy folyton
csak ismétlik önmagukat, de sosem jutnak el sehová,
nem fejeznek be semmit. Persze én se vagyok különb,
ugyanolyan vagyok, mint ők, leragadtam annál a
nyomorult szemináriumi dolgozatnál. Egyszer
elmentem az állatkertbe, és volt ott egy ketrec, benne
egy őrjöngő tatu nyolcas alakban futkosott körbe-
körbe, mindig ugyanazon az útvonalon. Még most is
emlékszem, milyen fura, fémes zajt keltett a lába a
ketrec alján. Azt mondják, minden bezárt, ketrecben
tartott állat ezt csinálja, ez egyfajta pszichózis, és ha
szabadon engedik őket, akkor is ugyanúgy futkosnak
tovább. Az ember egyre csak olvassa a feladott
anyagot, és amikor már a huszadik cikknél tart, nem
képes értelmezni, azután belegondol, hány könyvet
adnak ki egy adott évben, egy adott hónapban, egy
adott héten, és ez egyszerűen túl sok. A szavak –
jelentette ki, és közben végre rám nézett, de a
tekintete furcsán kifókuszált, mintha valójában több
centiméterrel a bőröm alá nézne – kezdik elveszíteni
a jelentésüket.
A gépek épp átkapcsoltak az egyik áztatási
ciklusra, egyre gyorsabban forgatták a ruhákat,
azután még több víz folyt be, újabb kavargás és
csobogás következett. A fiú újabb cigarettára gyújtott.
– Ezek szerint mind egyetemisták vagytok –
jegyeztem meg.
– Nyilván – felelte gyászos hangon –, hát nem
láttad rajtunk? Végzősök vagyunk angol szakon.
Mindannyian. Azt hittem, az egész városban
mindenki az, olyan beltenyészet vagyunk, hogy soha
senki mással nem találkozunk. Elég fura volt, amikor
a múltkor besétáltál, és kiderült, hogy te nem vagy
az.
– Mindig úgy képzeltem, hogy az izgalmas lehet. –
Valójában nem, csak próbáltam valamit válaszolni,
de amint becsuktam a számat, rögtön tudtam, hogy
iskoláslányosan ömlengő megjegyzés volt.
– Izgalmas. – Gúnyosan elmosolyodott. – Régen én
is ezt hittem. Izgalmasnak tűnik, amikor az ember
lelkes, zseniális alsóbb éves. Mindenki arra biztat,
tanulj csak tovább, egy kis ösztöndíjat is kapsz,
úgyhogy megteszed, és azt gondolod, most meg fogod
tudni az igazságot. De valójában nem tudod meg, és
egyre szőrszálhasogatóbb, egyre szárazabb minden,
és minden összeomlik a vesszők és a felaprított
lábjegyzetek zűrzavarában, és egy idő után épp olyan
lesz, mint bármi más: beleragadtál, és nem tudsz
kikászálódni belőle, és közben azon morfondírozol,
hogy kerültél ide egyáltalán. Ha az Államokban
lennénk, mentegetőzhetnék azzal, hogy a besorozást
kerülöm el ezzel, de itt nincs semmi jó oka. Ezenkívül
mindenen dolgoznak már, feldolgozták, lehalászták,
és azon kapod magad, hogy a hordó fenekéről
kaparod ki a maradékot, te is a kilencedik éve
egyetemista diákok egyike vagy, a szerencsétlen
nyomorultaké, akik kéziratokban kutatnak új anyag
után, vagy esetleg Ruskin vacsorameghívóinak és
használt színházjegyeinek annotált kiadásán
gürcölsz, vagy próbálod kifacsarni a jelentés utolsó
cseppjét is valami szélhámos irodalmi nullából, akit
előkapartak valahonnét. Szegény öreg Fischer most
írja a szakdolgozatát, eredetileg a D. H. Lawrence-nél
megjelenő méhszimbólumokról akarta, de azt
mondták neki, azt már megírta valaki. Úgyhogy most
valami lehetetlen elméletet dolgozott ki, ami annál
összefüggéstelenebb, minél jobban beleássa magát. –
Elhallgatott.
– Á, és mi az? – érdeklődtem, próbáltam felrázni a
hallgatásából.
– Nem igazán tudom. Már nem is beszél róla, csak
akkor, ha részeg, és olyankor senki se érti. Ezért tépi
össze folyton – amikor újraolvassa, ő sem ért belőle
egy kukkot se.
– És te miből írod a tiédet? – El sem tudtam
képzelni.
– Én még nem jutottam el odáig. Azt se tudom,
mikor fogom megírni, megírom-e valaha, és hogy
akkor mi lesz. Igyekszem nem gondolni rá. Most épp
egy tavalyelőttről elmaradt szemináriumi dolgozatot
kellene befejeznem. Naponta egy mondatot írok. Már
ha jó napom van. – A mosógépek centrifugálni
kezdtek. A fiú morózusan meredt rájuk.
– Jó, akkor miről szól a dolgozatod? – Kíváncsivá
tett: az arca folyton változó kontúrja legalább
annyira, mint az, amit mond. Mindenesetre nem
akartam, hogy elhallgasson.
– Annyira nem érdekes – felelte. – A preraffaelita
pornográfiáról. Beardsley-vel is kezdeni akarok
valamit.
– Ó. – Mindketten némán gondoltunk bele a
feladat potenciális kilátástalanságába. – Talán –
jegyeztem meg tétovázva –, lehet, hogy rosszul
választottál. Lehet, hogy boldogabb lennél, ha valami
mással foglalkoznál.
Megint gúnyosan elvigyorodott, azután köhögni
kezdett.
– Le kéne szoknom a dohányzásról – jelentette ki.
– Mi mást csinálhatnék? Ha az ember már eddig
eljutott, nem alkalmas semmi másra. Valami történik
az agyával. Túlkvalifikált, túlspecializált, és ezt
mindenki tudja róla. Senki nem lenne olyan őrült,
hogy egy másik szakmában alkalmazzon. Még
árokásónak se lennék jó, szétverném a
csatornahálózatot, megpróbálnám csákánnyal
feltárni a khtonikus szimbólumokat, a csöveket,
szelepeket, kloákavezetékeket… Nem, nem. Én örökre
a papírbányák rabszolgája maradok.
 Erre nem tudtam mit felelni. Ránéztem, és
megpróbáltam elképzelni, hogy egy olyan helyen
dolgozik, mint a Seymour Piackutató – akár még
odafent is, az észt képviselő férfiak között, de nem
ment. Egyértelműen nem illene oda.
– Nem a városban születtél? – kérdeztem végül.
Úgy tűnt, az egyetemi képzés témakörét kimerítettük.
– Persze, mint mindannyian, senki sem idevalósi;
az egyszer biztos, hogy nem engedhetjük meg
magunknak, de a végzős hallgatóknak nincs külön
kollégiumuk. Leszámítva azt az álangol helyet a
címerrel meg a kolostorfallal. De engem oda soha
nem vennének fel, és amúgy is pont olyan rossz
lenne, mint Trevorral lakni. Trevor Montrealból jött,
a családja egy előkelő negyedben lakik, és tehetős,
bár a háború után kénytelenek voltak beszállni a
kereskedelembe. Van egy kókuszoskeksz-gyáruk, de a
lakásban ezt nem szabad szóba hoznunk – mondjuk
elég kínos, hogy folyton újabb halom kókuszos keksz
bukkan fel, és úgy kell megennie az embernek, hogy
eljátssza, nem tudja, honnét származik. Én nem
szeretem a kókuszt. Fish pedig eredetileg vancouveri,
folyton hiányzik neki a tenger. Lemegy a tópartra,
belegázol a koszos vízbe, és a sirályokkal meg az úszó
grapefruithéjakkal próbálja feldobni magát, de nem
sikerül. Régebben mindkettőnek volt egy kis
akcentusa, de most már semmi nem derül ki a
beszédükből. Ha az ember elég időt tölt abban a
darálóban, már nem hallatszik rajta, hogy jött
valahonnan.
– Te honnét jöttél?
– Úgysem hallottál róla – felelte kurtán.
A mosógépek egy kattanással kikapcsoltak.
Mindketten odatoltunk egy dróthálós kocsit, és
átpakoltuk a ruháinkat a szárítógépekbe. Ezután
visszaültünk a székekre. Most már nem volt mit
nézni – csak a szárítógépek duruzsolását és
dohogását hallgathattuk. Újabb cigarettára gyújtott.
Egy elhanyagolt külsejű öregember csoszogott be
az ajtón, meglátott minket, és kicsoszogott.
Valószínűleg alvóhelyet keresett.
– A lényeg – mondta végül a fiú –, a tétlenség. Az
ember sosem érzi azt, hogy eljut valahová, egyre
jobban belebonyolódik a dolgokba, lehúzza a mocsár.
A múlt héten felgyújtottam a lakásomat, félig
szándékosan. Szerintem látni akartam, hogyan
reagálnak. Talán azt is látni akartam, én hogyan
reagálok. Leginkább az érdekelt, hogy végre látok pár
lángot meg egy kis füstöt, a változatosság kedvéért.
De simán eloltották, utána pedig őrjöngve, nyolcas
alakban rohangásztak fel-alá, mint két tatu, és arról
hadováltak, hogy én „beteg” vagyok, meg hogy miért
csináltam ezt, és hogy talán már nem bírom elviselni
a belső feszültségeimet, és jobban tenném, ha
pszichiáterhez fordulnék. Semmit nem használna.
Mindent tudok róla, és semmi nem használ belőle.
Azok az alakok engem már nem tudnak meggyőzni,
túl sokat tudok, azon már túl vagyok, immunis
vagyok rá. A lakás felgyújtása semmin nem
változtatott, csak annyit értem el vele, hogy elég csak
megmoccannom, Trevor rögtön visítani kezd, és egy
métert ugrik, Fischer pedig utánam néz az elsőéves
pszichológiakönyvében. Őrültnek tartanak. – A
padlóra dobta a csikket, és eltaposta. – Szerintem
meg ők őrültek – tette hozzá.
– Talán – jegyeztem meg óvatosan –, el kéne
költöznöd.
Erre a ferde mosolyával válaszolt.
– Hová mehetnék? Nem lenne rá pénzem. Ott
ragadtam. És egyébként is, ők azért valamennyire a
gondomat viselik, tudod. – Még jobban behúzta a
nyakát.
Oldalról néztem a keskeny arcot, a járomcsont
magas, éles peremét, a szem sötét gödrét, és
elámultam: ez a sok beszéd, ez a túlcsorduló
vallomás olyasmi, amire én sosem lennék képes.
Meggondolatlanságnak látszott, mint amikor egy félig
főtt tojás kibújik a héjából: fennáll a veszély, hogy
túlságosan szétfolyik, formátlan tócsa lesz belőle. De
ahogy ott ült, és egy újabb cigarettával dugaszolta el
a száját, úgy tűnt, ő semmiféle veszélyt nem érez.
Amikor később visszagondoltam erre, meglepett a
saját szenvtelenségem. A délutáni zaklatottságom
eltűnt – nyugodt voltam, és békés, akár egy kődarab,
egy hold, én uraltam a mosoda egész fehér terét.
Odanyúlhattam volna, és átkarolhattam volna azt a
görnyedt, zavart testet, hogy megvigasztaljam,
gyengéden elringassam. Mégis, volt benne valami
cseppet sem gyermeki, valami, ami inkább egy
természetellenesen idős emberre emlékeztetett, aki
túl öreg ahhoz, hogy vigaszt találjon. Az is átfutott
rajtam, amikor eszembe jutott a kétszínű viselkedése
a sörös interjú idején, hogy semmi kétség, ő képes
arra, hogy az egészet csak kitalálja. Lehet, hogy igaz –
de az is lehet, hogy pontosan kiszámította, mivel
válthat ki belőlem ilyen anyáskodó reakciót, hogy
aztán ravaszul megmosolyoghassa a gesztust, és még
mélyebbre húzódjon vissza a pulóvere menedékébe,
visszautasítva a közeledésemet, az érintésemet.
Nyilván valamiféle sci-fibe illő hetedik érzékkel,
harmadik szemmel vagy antennával volt felszerelve.
Bár az arcát elfordította, az enyémet nem láthatta,
halk, száraz hangon így szólt:
– Látom, hogy lenyűgöz a felfokozott állapotom.
Tudom, hogy vonzó, sokat gyakorlom, minden nő
imádja a betegeket. Felébresztem bennük az
ápolónőt, mindenki egy Florence Nightingale. De
vigyázz! – Most rám nézett, ravaszul, féloldalasan. –
A végén még ártani fogsz: az éhség alapvetőbb, mint
a szeretet. Tudod, Florence Nightingale kannibál volt.
A higgadtságom szertefoszlott. Éreztem, hogy a
bőröm bizsereg a nyugtalanságtól. Pontosan mi is a
vád ellenem? Lebuktam?
Semmi válasz nem jutott eszembe.
A szárítógépek berregése elhallgatott. Felálltam.
– Köszönöm a mosóport – szólaltam meg
hivatalosan és udvariasan.
Ő is felállt. Újra úgy tűnt, teljesen közömbös
számára a jelenlétem.
– Nincs mit – felelte.
Szó nélkül álltunk egymás mellett, kirángattuk a
ruhákat a szárítókból, és belegyömöszöltük őket a
zsákokba. A vállamra vetettem az enyémet, és együtt
indultunk el az ajtó felé, én egy kicsit előtte
haladtam. Egy pillanatra megálltam a bejáratnál, de
nem mutatta jelét, hogy kinyitná előttem az ajtót,
úgyhogy magam nyitottam ki.
Amikor kiértünk a mosoda elé, egymás felé
fordultunk, mindketten teljesen egyszerre, úgy, hogy
kis híján összeütköztünk. Egy percig tétován álltunk
egymással szemben – mindketten mondani kezdtünk
valamit, és mindketten elhallgattunk. Ekkor, mintegy
gombnyomásra, ledobtuk a zsákunkat a járdára, és
egy lépést tettünk előre. Azon kaptam magam, hogy
megcsókolom, vagy ő csókol meg engem, máig nem
tudom, hogy történt. A szájának cigarettaíze volt. Ezt
az ízt leszámítva, valamint a benyomást, hogy olyan
vékony és száraz a test, amit átkarolok, és az arc, ami
az arcomhoz ér, mintha drót vállfákra feszített
selyempapírból vagy pergamenből lenne, semmi
egyébre nem emlékszem.
Mindketten egyszerre hagytuk abba a csókot, és
hátraléptünk. Egy percig egymást néztük. Azután
felkaptuk a zsákunkat, a vállunkra vetettük, sarkon
fordultunk, és elindultunk két ellentétes irányba. Az
egész incidens nevetségesen emlékeztetett a
mágneses aljú műanyag kutyák rángatózó vonzására
és taszítására, amiket emlékeim szerint születésnapi
bulikon lehetett nyerni.
Semmit nem tudok felidézni a hazaútról, csak azt,
hogy a buszon hosszú ideig meredtem egy reklámra,
egy fehér sapkás és köpenyes ápolónő képére.
Egészséges, tetterős arca volt, a kezében egy üveg
volt, és mosolygott. A felirat ez volt: ADD AZ ÉLET
AJÁNDÉKÁT.
 12

Hát itt vagyok.

Az ágyamon ülök a szobámban, az ajtó csukva, az
ablak nyitva. A munka ünnepe van, szeptember első
hétfője, szép, napsütéses nap, mint a tegnapi. Furcsa
volt, hogy ma reggel nem kell bemennem az irodába.
A városon kívül a főutak már ilyen korán elkezdenek
bedugulni a forgalomtól, az emberek már hazafelé
indulnak a nyaralókban töltött hétvégéről, próbálják
megelőzni a csúcsforgalmat. Öt órára minden
lelassul, alig araszol odakint, és a levegő remeg a sok
kilométernyi fémen csillogó napfénytől, az üresben
járó motorok és az unatkozó gyerekek nyüszítésétől.
De itt szokás szerint csend van.
Ainsley kint van a konyhában. Ma alig láttam.
Hallom, ahogy járkál az ajtón túl, és időnként
dudorászik. Hezitálok, hogy kinyissam-e az ajtót. A
helyzetünk valahogy megváltozott, még nem mértem
fel, pontosan hogyan, és tudom, hogy nehezemre
esne beszélgetni vele.
A péntek már régmúltnak tűnik, annyi minden
történt azóta, de most, hogy átgondoltam az egészet,
látom, hogy a tetteim sokkal józanabbak voltak, mint
akkor hittem. A tudatalattim megelőzte a tudatos
énemet, és a tudatalattinak megvan a saját logikája. A
mód, ahogy a dolgaimat intéztem, talán kicsit
ellentmond a valódi személyiségemnek, de vajon az
eredmény is annyira ellentmondó? A döntés kicsit
hirtelen jött, de most, hogy volt időm belegondolni,
rájöttem, valójában kitűnő lépés. Persze középiskola
és egyetem alatt mindig úgy gondoltam, hogy egyszer
majd férjhez megyek és gyerekeim lesznek, mindenki
így van ezzel. Vagy kettő, vagy négy, a három
szerencsétlen szám, az egykéket pedig nem
helyeslem, könnyű elkényeztetni őket. Én sosem
álltam olyan ostobán a házassághoz, mint Ainsley. Ő
elvből ellenzi, az élet viszont nem elvek, hanem
alkalmazkodás alapján működik. Ahogy Peter
mondja, az ember nem futkoshat a végtelenségig –
azok, akik nem lépnek házasságra, középkorukban
furcsák lesznek, megkeserednek, összezavarodnak,
valami ilyesmi. Eleget láttam már belőlük az
irodában ahhoz, hogy tudjam. De annak ellenére,
hogy biztosan ott motoszkált valahol mélyen
bennem, tudatosan nem vártam, vagy legalábbis nem
vártam, hogy ilyen hamar, ily módon következik be.
Persze mindvégig mélyebb volt a kapcsolatom
Peterrel, mint amit beismertem magamnak.
És semmi nem indokolja, hogy a házasságunk úgy
alakuljon, mint Claráéké. Ők ketten nem elég
gyakorlatiasak, semmi érzékük ahhoz, hogyan kell
menedzselni, irányítani egy jól szervezett házasságot.
A nagy része az olyan elemi, gépies részleteken
múlik, mint a bútorok, az étkezések, a holmik
rendben tartása. De Peterrel bizonyára képesek
leszünk egy kimondottan józan egyezség
kialakítására. Persze még rengeteg részletet kell
kidolgoznunk. Ha belegondolok, Peter ideális
választás. Vonzó, biztosan sikeres lesz, ezen kívül
rendszerető is, ami fontos dolog, ha az ember együtt
készül élni valakivel.
El tudom képzelni, milyen képet vágnak majd az
irodában, amikor meghallják. De még nem
mondhatom el nekik, egy ideig szükségem lesz az
állásomra. Amíg Peter csak ügyvédbojtár, kell a pénz.
Először valószínűleg egy lakásban kell élnünk, de
később majd lehet egy igazi házunk, egy állandó
helyünk – megéri majd a fáradságot a rendben
tartása.
Addig is valami hasznosat kellene csinálnom,
ahelyett hogy itt ülök. Először is át kellene
dolgoznom a sörös kérdőívet, és megírni a jelentést a
tapasztalataimról, hogy reggel rögtön le tudjam
gépelni, ne legyen vele több dolgom.
Azután talán majd hajat mosok. És a szobámra is
ráfér egy nagytakarítás. Ki kellene pakolnom a
komód fiókjait, és kidobni a felhalmozódott holmikat,
és olyan ruhák is lógnak a szekrényben, amiket túl
ritkán hordok ahhoz, hogy érdemes legyen
megtartani őket. Azokat elviszem az
Üdvhadseregnek. És rengeteg bizsum is van, az a
fajta, amit az ember karácsonyra kap a rokonoktól:
aranyutánzatú, uszkár vagy virágcsokor alakú
brossok, metszett üveg szemekkel meg szirmokkal.
Ott egy kartondoboz tele könyvekkel, főként
tankönyvekkel, meg az otthonról kapott levelekkel,
amelyeket soha többé nem fogok elolvasni, meg pár
szentimentális okokból megtartott, ősrégi baba. A
régebbi babának fűrészporral töltött textilből van a
teste (ezt azért tudom, mert egyszer megoperáltam
egy körömollóval), a keze, a lába és a feje pedig
valami kemény, fára emlékeztető anyagból. A kéz és a
láb ujjai nagyrészt le vannak rágva; a haj fekete és
rövid: pár drótszerű, vékony szál egy hálódarabra
erősítve, ami kezd elválni a koponyától. Az arc már
nagyjából lekopott, de a nyitott száj a piros nyelvvel
és a két porcelán foggal még megvan, emlékeim
szerint ez volt a fő attrakció rajta. Egy régi
lepedődarabba van felöltöztetve. Régen mindig
hagytam előtte egy kis ennivalót, és csalódott voltam,
amikor reggel még ott találtam. A másik baba újabb,
hosszú, mosható haja van, és gumis bőre. Egyszer
karácsonyra kértem, mert meg lehetett fürdetni.
Egyik sem túl vonzó már – akár ki is dobhatnám őket
a többi szeméttel együtt.
A fiút a mosodában és a saját viselkedésemet még
mindig nem tudom hová tenni. Talán valamiféle
kihagyás volt, az én üresjárata, olyan, mint az
amnézia. De kevés az esély rá, hogy valaha is
összefutok még vele – még a nevét sem tudom –, és
neki egyáltalán semmi köze Peterhez.
Miután végeztem a takarítással, írnom kellene egy
levelet az otthoniaknak. Mindenki örülni fog,
bizonyára régóta erre várnak. Azt akarják majd, hogy
menjünk le egy hétvégére, amint lehet. Én sem
találkoztam még Peter szüleivel.
Egy perc, és felkelek az ágyról, és átsétálok azon a
napfényes folton ott a padlón. Nem hagyhatom, hogy
az egész délután kifolyjon a kezem közül, bármilyen
pihentető is itt ülni, ebben a csendes szobában, a
hátamat a hűvös falnak vetve, a lábamat lelógatva az
ágy pereméről. Majdnem olyan, mint egy
gumimatracon sodródva felnézni a tiszta égre.
Össze kell szednem magam. Sok a dolgom.
Második rész
 13

Marian nyugtalanul ült az íróasztala mellett. A

jegyzettömbre firkálgatott, ahová a telefonüzeneteket
szokta feljegyezni. Egy nyilat rajzolt, a végére kusza
madártollakat, utána pedig egymást keresztező
vonalkákat. Egy kérdőíven kellett volna dolgoznia,
valami rozsdamentes acél borotvapengéről – de csak
addig a részig jutott, ami utasította a kérdezőbiztost,
kérje el az áldozattól a jelenleg használt
borotvapengéjét, és kínáljon fel neki helyette egy
újat. Ez megakasztotta. Most épp azon járt az esze,
hogy emögött nyilván egy szövevényes történet
húzódik: a borotvapenge-gyártó cég igazgatójának
egykor birtokában volt egy varázserejű penge, ami
nemzedékek óta a család tulajdona, és nem elég,
hogy minden egyes használattal élesebb lesz, de
minden tizenharmadik borotválkozás után teljesíti
használója minden kívánságát… Ám az igazgató nem
őrizte elég gondosan a kincsét. Egyik nap elfelejtette
visszatenni a bársonytokba, hagyta ott hányódni a
fürdőszobában, és egy nap az egyik szobalány, aki
csak jót akart… (A történet ezen a ponton nem volt
egyértelmű, viszont roppant bonyolulttá vált. A
borotvapenge valahogy elkerült egy boltba, egy
használtcikkboltba, ahol egy gyanútlan vevő
megvásárolta, és…) Az igazgatónak aznap reggel
sürgősen pénzre volt szüksége. Háromóránként
lázasan megborotválkozott, hogy elérje a 13-as
számot, véresre karcolta az arcát – de mennyire
meglepődött és feldühödött, amikor… Így hát rájött,
mi történt, és megparancsolta, vessék a vétkes
szobalányt egy használt borotvapengékkel teli
verembe, majd középkorú magánnyomozónőket
küldött szét szerte a városban, akik a Seymour
Piackutató kérdezőbiztosainak álcázták magukat,
sasszemükkel felkutattak mindenkit, legyen az férfi
vagy nő, akinek akár csak egy szál szakálla is nőtt, és
azt harsogták: „Új pengét a régiért!”, kétségbeesett
kísérlet gyanánt, hogy visszaszerezzék a
pótolhatatlan, elveszett pengét…
Marian felsóhajtott, egy apró pókot rajzolt a
vonalakból összeálló labirintus egyik sarkába, és az
írógépéhez fordult. Az átdolgozandó kérdőívből egy
az egyben legépelte a kérdéses szakaszt –
„Szeretnénk megvizsgálni a borotvapengéje
állapotát. Ideadná azt pengét, ami jelenleg a
borotvájában van? Íme, adunk egy újat cserébe”, és
az „ideadná” után beszúrta azt, hogy „kérem”. Ha
már a kérdést lehetetlen volt átfogalmazni úgy, hogy
kevésbé legyen bizarr, egy udvarias fordulatot azért
bele lehetett illeszteni.
 Körülötte az irodában nagy volt a felfordulás. Itt
vagy felfordulás volt, vagy pedig halott, áporodott
nyugalom, és Marian összességében a felfordulást
kedvelte jobban. Ilyenkor nem tűnt fel a többieknek,
hogy kevesebbet dolgozik, mert zaklatottan futkostak
és kiabáltak, nem volt idejük lazítani és a háta mögül
lesni, vajon mi tart ennyi ideig, és egyébként is,
pontosan mit is csinál. Régebben ő is a felfordulások
részesének érezte magát – egyszer-kétszer még azt is
megengedte magának, hogy együttérzésből ő is
beszálljon az őrjöngésbe, és meglepte, mennyire
élvezi, de amióta eljegyezték, és megtudta, nem lesz
itt örökre (beszéltek erről, Peter azt mondta, hogy ha
akar, természetesen tovább dolgozhat az esküvő
után, legalábbis egy ideig, bár anyagi szempontból
nem lesz rá szüksége – Peter nézete szerint nem fair
dolog megnősülni, ha az ember nem képes eltartani a
feleségét, de Marian végül úgy döntött, nem marad),
már képes volt hátradőlni és szenvtelenül figyelni a
többieket. Mi több, úgy találta, még akkor is képtelen
részt venni az eseményekben, ha akar. Mostanában
egyre több dicséretet kapott amiatt, hogy
vészhelyzetekben is megőrzi a nyugalmát. „Hála az
égnek, hogy itt van Marian”, mondogatták ilyenkor,
miközben teával nyugtatták magukat, papír
zsebkendővel törölgették gondterhelt homlokukat, és
levegő után kapkodtak. „Ő aztán sose veszíti el a
fejét. Igaz, kedves?”
 E pillanatban úgy rohangáltak fel-alá, mint a
tatuk az állatkertben. A taturól egy pillanatra eszébe
jutott a fiú a mosodában, aki soha többé nem
bukkant fel újra, pedig ő azóta többször is járt ott, és
félig-meddig mindig számított a felbukkanására. De
ez nem meglepő, a fiú nyilvánvalóan labilis –
valószínűleg már rég eltűnt valahol a süllyesztőben…
Nézte, ahogy Emmy odarohan az iratszekrényhez,
és lázasan kutat a dossziék között. Most épp az
országos egészségügyibetét-felmérés volt terítéken:
valami kínosan rosszul sült el a nyugati
országrészben. Ez elvileg egy úgynevezett „három
hullámban” zajló felmérés volt: az első hullám a
posta útján indult el, és a célcsoportba tartozó
önkéntes válaszok rajait sodorta vissza magával; ezt
követte a második és harmadik hullám a
részletesebb, személyes interjúkkal. És remélhetőleg
zárt ajtók mögött, gondolta magában Marian. Az
egész ügy, de főleg néhány, az interjúk során
felteendő kérdés kiverte nála a biztosítékot, bár Lucy
az egyik kávészünetben kifejtette, hogy manapság ez
már teljesen rendjén való, végül is ez egy becsületes
termék, kapható a szupermarketekben, és egész
oldalas hirdetések reklámozzák a legjobb
magazinokban, hát nem örvendetes, hogy végre
nyíltan beszélnek róla, és nem viktoriánus
prüdériával, elfojtással viszonyulnak hozzá? Millie
erre azt felelte, hogy persze, ez a felvilágosult nézet,
de ezek a felmérések mindig kínosak, nemcsak az
interjúalanyokkal van gond, amikor becsenget
hozzájuk az ember; de a kérdezőbiztosokat sem
lehetett rávenni, hogy lebonyolítsák, sokan
régimódiak, főleg a kisvárosiak, akadt olyan is, aki
felmondott a megbízás hallatán (ezért a legrosszabb
háztartásbelieket alkalmazni: nincs igazán szükségük
a pénzre, beleunnak, elegük lesz, teherbe esnek, és
felmondanak, akkor aztán újakat kell toborozni
helyettük, és kezdhetik elölről a betanításukat), a
legjobb kipostázni nekik egy körlevelet, ami utasítja
őket, tegyenek meg mindent a Női Nem sorsának
jobbítása érdekében – ami kísérlet arra, hogy a
minden igaz nő szívében embrióállapotban,
összegömbölyödve ott szunnyadó, tevékeny,
önfeláldozó és nemes lelkű ápolónőre apelláljanak,
tette hozzá magában Marian.
Ezúttal valami rosszabb történt. Nem tudni, ki
volt megbízva a nyugati országrészben azzal, hogy a
helyi telefonkönyvekből kiválassza az első
hullámban megcélzott nőket (de tényleg, ki volt ott
ennek a felelőse? Mrs. Lietch Foam Riverből? Mrs.
Hatcher Watrousből? Senki nem emlékezett, és
Emmy szerint a dosszié is elkeveredhetett),
mindenesetre nem volt túl alapos. A válaszok várt
özöne helyett csak néhány kitöltött kérdőív
csordogált vissza levélben. Millie és Lucy most ezeket
nézték át a Marianéval szemközt álló íróasztalnál, és
próbáltak rájönni, mi lehetett a gond.
– Hát, egy részét egyértelműen férfiaknak küldték
ki – horkant fel Millie. – Itt van egy, amire azt írták rá,
hogy „hihi”, egy bizonyos Mr. Leslie Andrewstól.
– Én azokat a nőket nem értem, akik az összes
rubrikánál a NEM-et ikszelték be. Akkor ők mi a
csudát használnak? – jegyezte meg Lucy ingerülten.
– Hát, ez a hölgy elmúlt nyolcvan.
– Itt egy másik, aki az írja, hét éve egyfolytában
terhes.
– Jaj, ne, szegényke! – szisszent fel Emmy, aki
hallgatta, mit beszélnek. – De hát ezzel teljesen
tönkreteszi az egészségét!
– Fogadok, hogy az az ostoba tyúk, Mrs. Leitch
vagy Mrs. Hatcher, mindegy, melyik volt, megint az
indián rezervátumba postázta a kérdőíveket.
Konkrétan mondtam neki, hogy ne tegye. A jó ég
tudja, azok ott mit használnak – szipogott Lucy.
– Mohát – közölte Millie határozott hangon. Nem
ez volt az első alkalom, hogy valamit elrontottak
nyugaton. Még egyszer átszámolta a kérdőíveket. –
Muszáj lesz elölről kezdeni az egészet, az ügyfél
őrjöngeni fog. Az összes kvótánk módosul, és hogy mi
lesz a határidőkkel, abba bele se szeretnék gondolni.
Marian az órára nézett. Már majdnem ebédidő
volt. Egy sor holdat rajzolt a papírlapra: holdsarlókat,
teliholdakat, azután ellenkező irányba mutató
holdsarlókat, azután semmit: újhold. Ráadásnak még
egy csillagot is odafirkantott az egyik sarlóba.
Beállította az óráját, amit Petertől kapott a
születésnapjára, bár csak két percet késett az irodai
órához képest, és felhúzta. Legépelt egy újabb
kérdést. Érezte, hogy éhes, és azon tűnődött, vajon az
éhségét az ébresztette fel, hogy megtudta, mennyi az
idő? Felállt a székéről, párszor megforgatta, hogy
magasabbra állítsa, majd visszaült, és egy újabb
kérdést gépelt le – elege, elege, elege volt abból, hogy
szavakat manipulál. Végül, mivel egy másodperccel
tovább nem volt képes ülve maradni a székén,
megszólalt:
– Menjünk el most ebédelni!
– Hát – tétovázott Millie az órára pillantva. Még
kapaszkodott az illúzióba, hogy helyrehozhatja a
zűrzavart.
– Jó, menjünk – vágta rá Lucy –, kezdek
becsavarodni ettől az egésztől, muszáj
kiszabadulnom innét. – Elindult a fogas felé, Emmy
pedig utánaeredt. Amikor Millie meglátta, hogy a
többiek veszik a kabátjukat, kelletlenül ő is felállt, és
otthagyta a kérdőíveket.
Kint az utcán hideg szél fújt. Felhajtották a
gallérjukat, kesztyűs kezükkel összefogták a
nyakukon a kabátot, kettesével gyalogoltak a többi
ebédelni siető között, a cipősarkuk kopogott és
csikorgott a csupasz járdán: még nem esett le a hó. A
szokásosnál többet kellett gyalogolniuk. Lucy azt
javasolta, hogy most menjenek egy drágább
étterembe, mint ahová egyébként járnak, és a
többiek az egészségügyibetét-káosz miatt felgyorsult
anyagcseréjük miatt beleegyeztek.
– Óóó! – jajveszékelt Emily, miközben lehajtott
fejjel gyalogoltak az erős szélben. – Én nem is tudom,
mit fogok csinálni ebben a száraz időben. A bőröm
teljesen kiszárad, és folyton hámlik. – Eső idején
rémes lábfájás kínozta, napsütésben fájt a szeme,
hasogatott a feje, előjöttek a szeplői, és szédült.
Semleges, szürke, langyos időben pedig hőhullámok
kínozták, és köhögött.
– A zsíros arckrém a legjobb rá – jegyezte meg
Millie. – A nagymamának is száraz volt a bőre, és ő
azt használta.
– De azt hallottam, hogy attól pattanásos lesz az
ember – felelte Emily kétkedve.
Az étterem az óvilági angol hangulatot próbálta
imitálni a kárpitozott bőrfotelekkel és Tudor stílusú
fagerendákkal. Rövid várakozás után egy fekete
selyemruhás hosztesz egy asztalhoz kísérte őket, ők
pedig leültek, és kibújtak a kabátjukból. Mariannek
feltűnt, hogy Lucyn új ruha van, elegáns, sötét
mályvaszín dzsörzé, a nyakán választékos ezüst
brossal. Szóval ezért akart ma idejönni, gondolta
magában Marian.
Lucy hosszú pillás szeme végigsiklott a többi
vendégen – többségükben egykedvű, tésztaképű
üzletemberek voltak, nyelték az ételt, és felhajtottak
pár italt, hogy minél gyorsabban és zsibbadtabban
túlessenek a munkanapot félbeszakító ebéden, és
visszatérhessenek az irodába pénzt keresni, hogy
azon is mielőbb túlessenek, és a csúcsforgalomban
hazajussanak a feleségükhöz és a gyerekeikhez és a
vacsorájukhoz, és azon is mielőbb túlessenek. Lucy a
ruhájához passzoló mályvaszínű szemsminket viselt,
a rúzsának is halvány mályva árnyalata volt. Elegáns
volt, mint mindig. Az utóbbi két hónapban egyre
drágább helyeken ebédelt (bár Marian nem értette,
honnét van rá pénze), és úgy suhant végig az
ígéretesnek tűnő helyek, a jó éttermek és koktélbárok
buja cserepes filodendron-aljnövényzetén, mint egy
tollakkal, üveggyöngyökkel, három villantóval és
tizenhét horoggal felszerelt horgászcsali, mivel itt
portyázhat a megfelelő férfitípus, amelyik mohó,
akár a csuka, de nagyobb a hajlandósága a nősülésre.
De a megfelelő típusba tartozó férfiak nem haraptak
rá, új mélységek felé távoztak, vagy másfajta csalik
után kapkodtak – a jelentéktelen, barna műanyag
kishalakra, a kopott, egyszerű rézkanalakra buktak,
vagy pedig olyan csalira, amin még Lucynál is több
toll és horog díszlett. Ebben az étteremben és a többi
hasonlóban Lucy hiába fitogtatta finom ruháit és
cukorka árnyalatú szemét a testes guppik hadának,
akik nem kértek a mályvaszínből.
Megérkezett a pincérnő. Millie marhahúsos-vesés
pitét rendelt, tisztességes, laktató ebédet. Emmy egy
salátát túróval a háromféle, rózsaszín, fehér és
narancssárga tabletta mellé, amelyek ott sorakoztak
az asztalon a vizespohara mellett. Lucy fontoskodott,
akadékoskodott, többször is meggondolta magát, és
végül egy omlettet kért. Marian meglepődött magán.
Alig várta, hogy elinduljanak ebédelni, úgy érezte,
mindjárt kilyukad a gyomra, most viszont egyáltalán
nem volt éhes. Egy sajtos szendvicset rendelt.
– Hogy van Peter? – tudakolta Lucy, miután
beletúrt az omlettbe, és közölte, hogy túlsütötték.
Érdekelte Peter. Peternek szokásává vált, hogy
felhívja Mariant az irodában, és elmesélje, mit csinált
aznap, vagy mit fog csinálni este, és ha Marian épp
nem volt bent, Lucynál hagyott üzenetet, akivel közös
volt a telefonjuk. Lucy roppant udvariasnak találta
Petert, és kíváncsivá tette a hangja.
Marian Millie-t figyelte, aki olyan módszeresen
tolta magába a marhahúsos-vesés pitét, mintha egy
bőröndöt pakolna tele. „Tessék” – mondhatná, illetve
kéne mondania, amikor végzett: – „Minden szépen
befért.” És a szája becsukódna, akár egy bőrönd
fedele.
– Jól – felelte Marian. Peterrel úgy határoztak,
hogy egyelőre még nem szól senkinek az irodában.
Így hát napról napra megállta, hogy elmondja, de a
kérdés most váratlanul érte, és nem bírt ellenállni a
késztetésnek, hogy bejelentse. Hadd tudják meg, hogy
van még remény a világon, gondolta magában. –
Mondanom kell valamit nektek – szólalt meg –, de
egyelőre ne adjátok tovább senkinek! – Megvárta,
míg a három szempár a tányérok helyett rá
szegeződik, és kimondta: – Eljegyeztük egymást.
Ragyogó mosollyal nézett rájuk, és látta, hogy a
tekintetük várakozóról bosszúsra vált. Lucy leejtette
a villáját, és felszisszent:
– Ne! – majd gyorsan hozzátette: – Hisz ez csodás!
Millie így reagált:
– Á! Remek.
Emmy sietve bekapott egy újabb tablettát.
Kérdések özöne következett, Marian nyugodtan
válaszolgatott, úgy adagolta az információt, ahogy a
cukorkát szokás a kisgyereknek: egyszerre csak
egyet, nem szabad túl sokat, még elcsapják a hasukat.
A bejelentés után várt diadalmas eufória csak
pillanatnyinak bizonyult, legalábbis az ő esetében.
Amint elmúlt a meglepetés, a társalgás mindkét
részről olyan távolságtartóvá és személytelenné vált,
mint a borotvapenge-kérdőívek: tudakozódás az
esküvő, a jövőbeli lakás, az esetleges porcelán- és
pohárkészletek felől, hogy mit vásárolnak és mit
viselnek majd.
Lucy végül nem bírta magában tartani a kérdést.
– Én mindig azt hittem, hogy Peter az a
megrögzött agglegény-típus, te magad mondtad. Hogy
a fenébe akadt horogra?
 Marian elkapta a tekintetét a hirtelen
szánalmasnak tűnő, mohó, a válaszát sóváran leső
arcokról, és lenézett a tányérokon nyugvó késekre és
villákra.
– Őszintén, nem tudom – felelte, és igyekezett illő
menyasszonyi szerénységet mutatni. Tényleg nem
tudta. Most már bánta, hogy elmondta nekik, az
orruk alá dörgölte az okozatot anélkül, hogy egy
lemásolható okot is felkínált volna nekik.
Peter szinte rögtön azután hívta, hogy visszaértek
az irodába.
Lucy átnyújtotta a kagylót Mariannek, és némi
áhítattal, hogy a vonal túlsó oldalán egy valódi
vőlegény beszél, azt suttogta: „ő az!”. Marian
beleszólt a kagylóba, és a levegő rezgéséből érezte,
ahogy hat fület hegyeznek, és három szőke fej fordul
feléje.
Peter rövidre fogta.
– Szia, drágám, hogy vagy? Figyelj, ma este
mégsem érek rá. Váratlanul megkaptam egy ügyet,
nagyszabású dolog, és muszáj még haladnom vele.
Úgy hangzott, mint ha azzal vádolná Mariant,
hogy megpróbál beleszólni a munkájába, Marian
pedig ezt nehezményezte. Nem is számított rá, hogy a
hét közepén találkozni fognak, de Peter előző nap
odatelefonált, és vacsorázni hívta – azóta viszont
várta ezt az estét. Meglehetősen éles hangon így
felelt:
 – Semmi baj, drágám. De jó lenne, ha ezeket a
dolgokat nem az utolsó percben tisztáznánk.
– Most mondtam, hogy váratlanul jött közbe –
válaszolta Peter bosszúsan.
– Hát, azért nem kell leharapni a fejemet.
– Nem is haraptam – vágta rá Peter ingerülten. –
Tudod, hogy nyilván sokkal szívesebben találkoznék
veled, de meg kell értened… – A társalgás többi része
a tagadások és békülékeny megjegyzések kusza
szövevényéből állt. Hát, meg kell tanulnunk
kompromisszumot kötni, gondolta magában Marian,
és nem árt, ha már most elkezdünk ezen dolgozni.
Végül feltette a kérdést:
– Akkor holnap?
– Nézd, drágám – felelte Peter –, tényleg nem
tudom. Minden attól függ, tudod, hogy megy az
ilyesmi, majd szólok, rendben?
Amikor Marian a hallgatósága kedvéért
bűbájosan elbúcsúzott, és letette a telefont, elfogta a
kimerültség. Oda kell figyelnie, milyen hangon beszél
Peterrel, jobban kell vigyáznia, hogyan bánik vele,
hisz nyilvánvaló, hogy komoly nyomás nehezedik rá
az irodában… „Nem is tudom, talán vérszegény
vagyok?” – töprengett, miközben visszafordult az
írógépéhez.
Miután végzett a borotvapenge-kérdőívvel, és
nekilátott egy újabbnak, egy új száraz kutyatáp
terméktesztje instrukcióinak, újra megcsörrent a
telefon. Joe Bates hívta. Marian félig-meddig már
várta a hívást. Hamis lelkesedéssel üdvözölte Joe-t:
tudta, hogy mostanában elhanyagolta a kötelességét,
kibújt Batesék vacsorameghívásai alól, pedig Clara
látni akarta. A terhességet előbb egy, aztán két héttel
hordta túl, és olyan volt a hangja a telefonban,
mintha lassan őt is elnyelné a gigantikus, óriás tökre
emlékeztető kinövés, ami átvette az uralmat a teste
felett.
– Már felállni is alig bírok – nyögte a telefonba.
De Marian úgy érezte, képtelen elviselni egy újabb
estét, amikor Clara hasát nézegetik, és együtt
töprengenek tartalmának rejtélyes viselkedésén.
Clara legutóbb is derűs, bár feltűnően nem túl lelkes
megjegyzésekkel próbálta feldobni a hangulatot,
mint például „lehet, hogy három feje van”, illetve
„lehet, hogy nem is baba, hanem egy parazita
kinövés, mint a gubacs a fán, a köldök kóros
megnagyobbodása vagy egy óriási bütyök…” Az ott
töltött este után Marian arra jutott, többet árt
Clarának azzal, ha újra meglátogatja, mint ha távol
marad. Igaz, a bűntudattól hirtelen feltámadt benne
a gondoskodási kényszer, és amikor hazaindult,
megígértette Joe-val, hogy rögtön szól, amint történik
valami, sőt hősies felajánlást is tett, hogy ha nagyon
muszáj, vigyáz a többi gyerekre – Joe hangja pedig
most épp ezt mondta:
– Hála az égnek, hogy végre vége! Újabb lány, 4700
gramm, és Clara csak tegnap éjjel kettőkor ment be a
kórházba. Attól féltünk, hogy a taxiban szüli meg.
– Ez csodálatos! – lelkendezett Marian, majd
különféle kérdéseket tett fel, és gratulált. Joe
lediktálta neki a látogatási időt és a szobaszámot,
amit Marian a jegyzettömbjére firkantott. – Mondd
meg neki, hogy holnap bemegyek – mondta. Az járt a
fejében: most, hogy Clara kezd visszazsugorodni a
normális méretére, megint szabadabban tud majd
vele beszélgetni: többé nem azt érzi, hogy egy
gombostűfejű, feldagadt hústömeggel társalog; egy
alakkal, ami egy teljes kolónia terhétől duzzadó
hangyakirálynőt juttatott eszébe; egy félemberrel –
illetve néha rejtett és számára ismeretlen
személyiségek egész tárházával, futott át most rajta.
Hirtelen az az ötlete támadt, hogy rózsát visz majd
neki: ajándék az igazi Clara visszatérésének örömére,
aki újra cáfolhatatlanul egyedüli birtokosa törékeny
testének.
Letette a fekete telefonkagylót, és hátradőlt a
székén. Az óra másodpercmutatója sebesen rótta a
köröket, írógépek kattogtak, és magas sarkú cipők
kopogtak a kemény padlón. Szinte látta, ahogy az idő
ott örvénylik és kavarog a lábánál, körbenyaldossa,
majd felemeli a testét az irodaszékből, és lassan,
körülményesen, de a lejtőn lefelé mozgó víz
elkerülhetetlenségével sodorja a távoli, illetve nem is
olyan távoli dátum felé, amiben megállapodtak –
március vége? –, ami véget vet ennek a szakasznak,
és egy újat nyit. Valahol lassan megkezdődtek az
előkészületek; a rokonok elkezdték egyesíteni erőiket
és energiáikat, mindent intéztek, neki semmi
teendője nem volt. Lebegett, hagyta, hogy az áramlás
a felszínen tartsa, bízott benne, hogy arra sodorja,
amerre ő menni akar. Most ezen a napon kell
túlesnie: ez is egy tájékozódási pont a parton, amit el
kell hagyni, egy fa, ami nem sokban különbözik
többitől, csak annyiban más, hogy itt áll, és nem
előrébb vagy hátrébb, és nem szolgál semmi más célt,
mint hogy mérje a megtett utat. Maga mögött akarta
tudni. Hogy siettesse a másodpercmutató mozgását,
legépelte a kutyatáp-kérdőív maradékát.
Késő délután Mrs. Bogue lépett ki a fülkéjéből.
Felhúzott szemöldöke megrökönyödést sugallt, de a
tekintete épp olyan nyugodt volt, mint mindig.
– Nahát – jelentette ki úgy általában az irodának,
személyzeti politikájának része volt, hogy a
legapróbb vezetői válsághelyzetekbe is beavatta őket
–, micsoda nap! Nem elég a zűrzavar nyugaton,
ráadásul megint gond van azzal a szörnyű
Alsóneműs Férfival.
– Már megint az a mocskos alak! – húzta fel Lucy
opálosra púderezett orrát.
– Igen – felelte Mrs. Bogue –, kimondottan
nyugtalanító. – Nőies kétségbeeséssel tördelte a kezét.
Egyértelmű volt, hogy a legkevésbé sem nyugtalan. –
Úgy tűnik, áttette a működési területét a
kertvárosokba, jelesül Etobicoke-ba. Két hölgy is
telefonált ma délután onnan, hogy panaszt tegyen.
Persze az illető valószínűleg egy kedves, hétköznapi
férfi, aki teljesen ártalmatlan, de rengeteget árt a cég
hírnevének.
– Mit csinál? – érdeklődött Marian. Még sosem
hallott az Alsóneműs Férfiról.
– Á – felelte Lucy –, egy undorító alak, aki
telefonon hívogatja a nőket, és mocskos dolgokat
mond nekik. Már tavaly is csinálta.
– Az a gond – panaszolta Mrs. Bogue még mindig
összekulcsolt kézzel –, hogy azt állítja, a mi cégünk
alkalmazottja. Állítólag nagyon meggyőző a hangja.
Nagyon hivatalos. Azt mondja, alsóneműkről készít
felmérést, és gondolom, az első kérdések hihetően
hangzanak. Márkák, típusok, méretek és a többi.
Azután egyre személyesebb jellegű kérdéseket tesz
fel, míg végül a hölgyek felháborodnak, és lecsapják a
telefont. Persze utána rögtön hívják a céget, hogy
panaszt tegyenek, és már az is megesett, hogy
tisztességtelen dolgokkal vádoltak meg minket, még
mielőtt elmagyarázhattam volna nekik, hogy az illető
nem a cég kérdezőbiztosa, és mi soha nem tennénk
fel ilyen kérdéseket. Jó lenne, ha fülön csípnék, és
felszólítanák, hogy hagyja abba, szörnyen
kellemetlen, de szinte lehetetlen lenyomozni.
– Vajon miért csinálja? – töprengett Marian.
 – Á, biztos valami szexőrült – jelentette ki Lucy
finom, mályvaszínű borzongással.
Mrs. Bogue megint összevonta a szemöldökét, és a
fejét rázta.
– De mindenki azt meséli, hogy olyan kellemes
hangja van. Olyan normális, sőt intelligens. Nem
olyan, mint azok a rémes alakok, akik felhívják az
embert, és belelihegnek a telefonba.
– Talán ez a bizonyítéka annak, hogy egyes szex-
őrültek nagyon kellemes és normális emberek –
jegyezte meg Marian Lucynak, miután Mrs. Bogue
visszatért a fülkéjébe.
Miközben felvette a kabátját, és szórakozottan
kisétált az irodából, majd végig a folyosón, és hagyta,
hogy a lift keszonkamrája elinduljon vele lefelé, végig
az Alsóneműs Férfi járt az eszében. Maga elé képzelte
intelligens arcát, udvarias, figyelmes, biztosítási
ügynökre vagy temetkezési vállalkozóra emlékeztető
modorát. Azon tűnődött, vajon miféle személyes
kérdéseket tehet fel, és hogy ő maga vajon mit
felelne, ha őt hívná fel az illető. (Á, maga nyilván az
Alsóneműs Férfi! Már olyan sokat hallottam
magáról… Biztosan vannak közös barátaink.) Maga
előtt látta öltönyben, átlós barna-bordó csíkos,
meglehetősen konzervatív nyakkendőben, gondosan
kifényesített cipőben. Egyébként normális elméjét
talán a buszokon látott fűzőreklámok őrjítették meg
és korbácsolták fel: a társadalom áldozata. A
társadalom kínálta fel neki ezeket a karcsú,
gumírozott nőket, nógatta, gyakorlatilag rátukmálta
hajlékony, behízelgő lényüket, és aztán egyet sem volt
hajlandó a rendelkezésére bocsátani. Amikor a férfi
megpróbálta megvásárolni a szóban forgó
ruhadarabot az üzletekben, rájött, hogy a beígért
tartalom nélkül árusítják. De a hiábavaló dühöngés
vagy bosszankodás helyett ő csendesen és felnőtt
módra fogadta a csalódást, és józan férfiként úgy
döntött, hogy módszeresen felkutatja heves
vágyakozása tárgyát, az alsóneműt viselő képet, és a
kézenfekvő módon a társadalom által rendelkezésére
bocsátott telekommunikációs hálózatot használja fel
e célra. Igazságos csereüzlet: tartoztak neki ezzel.
Miközben Marian kilépett az utcára, egy új ötlet
merült fel benne. Lehet, hogy valójában Peter az.
Kisurran az ügyvédi irodából, bemegy a legközelebbi
telefonfülkébe, és etobicoke-i háziasszonyok számát
tárcsázza. Ezzel tiltakozik valami – a piackutatás? az
etobicoke-i háziasszonyok? a vulkanizálás? – ellen,
vagy ez az egyetlen módja annak, hogy revansot
vegyen a kegyetlen világon, ami gyötrelmes jogi
feladatokat akaszt a nyakába, és megakadályozza,
hogy elvigye őt vacsorázni. A cégnevet és az
ismereteit a hivatalos interjúkészítési eljárásról pedig
ki mástól, mint tőle, Mariantől szerezte! Lehet, hogy
ez az igazi énje, a személyiségének magja, Peter
leglényege, aki mostanában egyre többet
foglalkoztatta. Talán ez az, ami ott rejtőzik a felszín
alatt, és a többi felszín alatt, az a titkos én, amit a sok
találgatás, kísérlet és félsiker ellenére még mindig
nem sikerült lelepleznie: valójában Peter az
Alsóneműs Férfi.
 14

Az első dolog, amin Marian tekintete megakadt,

miközben a feje periszkópként bukkant fel a lépcső
tetején, két csupasz láb volt. A lábak Ainsley-ben
folytatódtak, aki félig felöltözve állt az apró
előszobában, lefelé nézett, és arcának szokásos
kifejezéstelenségén itt-ott alig észrevehetően átütött a
meglepetés és a bosszúság.
– Üdv! – szólalt meg. – Azt hittem, ma este
vacsorázni mész. – A tekintetét vádlón szegezte a
bevásárlással teli kis zacskóra Marian kezében.
Marian lábai feltolták a teste többi részét a
hátralévő lépcsőfokokon, és csak utána válaszolt.
– Úgy volt, de mégsem megyek. Peter
munkahelyén közbejött valami. – Bement a
konyhába, és a papírzacskót letette a pultra. Ainsley
követte, és leült az egyik székre.
– Marian – szólalt meg drámai hangon –, ma este
kell megtörténnie!
– Minek? – kérdezte Marian szórakozottan, és
betette a hűtőbe a tejesdobozát. Nem igazán figyelt
oda.
– Annak. Leonarddal. Tudod.
 Marian annyira belemerült a gondolataiba, hogy
csak egy pillanattal később jött rá, miről beszél
Ainsley.
– Á! Annak – dünnyögte. Elgondolkodva levette a
kabátját.
Az utóbbi két hónap során nem követte szorosan
figyelemmel Ainsley hadjáratát (vagy inkább
Leonardét?) – nem akarta bepiszkítani a kezét –, de
Ainsley épp elég beszámolót, helyzetelemzést és
panaszt nyomott le a torkán ahhoz, hogy
kikövetkeztethesse, eddig mi történt – hiába tiszta az
ember keze, a fülét kénytelen nyitva tartani. A dolog
nem az ütemterv szerint zajlott. Úgy tűnt, Ainsley
túlzásba esett. Az első találkozáskor a rózsaszín
kockás kartonruhás tisztaság olyan meggyőző képét
mutatta, hogy Len a stratégiai célú visszautasítás
hatására akkor este levonta a következtetést: itt
különlegesen hosszú és körültekintő ostromra lesz
szükség. Minden, ami túlságosan hirtelen, túlságosan
erőteljes, elijesztené Ainsley-t – őt gyengéden,
óvatosan kell csapdába ejteni. Következésképp
többször is ebédelni invitálta, majd bizonyos idő
elteltével vacsorák következtek, végül pedig a
külföldi filmek, és egy ilyen alkalommal Len odáig
jutott, hogy megfogta Ainsley kezét. Még a lakására is
felhívta egy alkalommal, uzsonnára. Ainsley utána
komoly káromkodás kíséretében azt mesélte, hogy
Len a tisztesség mintaképeként viselkedett. Mivel
Ainsley saját bevallása szerint nem ivott, még azt
sem játszhatta el, hogy hagyja, hogy Len leitassa. A
társalgás során Len kislányként kezelte, türelmesen
elmagyarázott neki mindent, tévéstúdiós sztorikkal
próbált imponálni neki, és olyan sokat bizonygatta,
hogy kizárólag jóindulatú idősebb barátjaként
érdeklődik iránta, hogy Ainsley legszívesebben
sikított volna. És még csak vissza sem szólhatott neki:
fontos volt, hogy a feje épp olyan üresnek tűnjön,
mint az arca. A keze meg volt kötve. Felépített egy
képet magáról, és most kénytelen volt fenntartani.
Az, hogy ő kezdeményezzen, vagy akár csak szikrányi
intelligenciát is mutasson, annyira ellentétes lett
volna az eddig színlelt jellemmel, hogy
visszavonhatatlanul elárulta volna, eddig csak
játszotta az ostobát. Így magában fortyogott és
dühöngött, miközben elfojtott türelmetlenséggel
viselte Len túlságosan finom manővereit, és nézte,
ahogy eseménytelenül múlnak el a kulcsfontosságú
dátumok.
– Ha ma este nem történik meg – közölte Ainsley
–, akkor nem tudom, mi lesz. Nem bírom már sokáig
elviselni, muszáj lesz egy másik után néznem. De
már annyi időt elpazaroltam rá. – Összevonta a
szemöldökét, már amennyire ez az ő szinte nem
létező szemöldökével lehetséges volt.
– Na és hol…? – kérdezte Marian, aki kezdte
érteni, miért olyan bosszús Ainsley az ő váratlan
hazatérése miatt.
– Hát, engem nyilván nem fog meginvitálni, hogy
nézzem meg az objektívjeit – felelte Ainsley
durcásan. – És egyébként is, ha igent mondanék, az
állati gyanús lenne. De vacsorázni megyünk, és
gondoltam, ha esetleg utána felhívnám ide egy
kávéra…
– Szóval azt szeretnéd, ha én inkább elmennék
itthonról – állapította meg Marian neheztelő hangon.
– Hát, az szörnyen nagy segítség lenne. Normális
esetben az se érdekelne, hogy épp tábori gyűlést
tartanak a szomszéd szobában, vagy akár az ágy
alatt, és lefogadom, hogy őt se, de tudod, azt fogja
hinni, hogy neki erre muszáj ügyelnie. Hagynom kell,
hogy szép lassan betereljen a hálószobába. Centiről
centire.
– Igen, ezt értem – sóhajtott Marian. A cenzúra
ezen a ponton nem az ő dolga volt. – Csak azon
gondolkodom, hová mehetnék.
Ainsley arca felderült. A fő célját elérte, a
részletek már másodlagosak voltak.
– Esetleg felhívhatnád Petert, és megmondhatnád,
hogy átmész. Biztos nem bánja, végül is a vőlegényed.
Marian belegondolt. Korábban volt egy időszak,
amit momentán nem tudott tisztán felidézni, amikor
megtehette volna ezt – az sem érdekelte volna, ha
Peter bosszankodik. De mostanság, főként a délutáni
vitájuk után nem lenne jó ötlet. Még akkor is, ha
csendben meghúzná magát egy könyvvel a kezében a
nappaliban, Peter kimondatlanul azzal vádolná, hogy
túlságosan rátelepszik, féltékeny, és nem hagyja
dolgozni. Még akkor is, ha elmagyarázná, valójában
mi a helyzet. De ezt nem akarta: bár Peter az első este
óta szinte alig találkozott Lennel, mivel a szabad
agglegény-imázst lecserélte az érett vőlegényére, és
ehhez igazította a programjait és az ismerőseit is, de
azért maradt benne némi lojalitás a klán iránt, ami
gondot okozhat, ha Ainsley számára nem is,
Mariannek mindenképp. Ezzel muníciót szolgáltatna
Peternek.
– Azt hiszem, most nem kéne – szólalt meg. –
Rengeteget dolgozik. – Tényleg nem volt hová
mennie. Clara kilőve. Ahhoz túl hideg volt, hogy egy
parkban üldögéljen, vagy sétálni menjen.
Felhívhatná az egyik irodaszüzet… – Elmegyek egy
moziba – mondta végül.
Ainsley megkönnyebbült mosollyal felelt.
– Mesés! – jelentette ki, és visszament a szobájába,
hogy befejezze az öltözködést. Pár perccel később
kidugta a fejét, és megkérdezte: – Szükség esetén
bevethetem azt az üveg whiskyt? Azt mondom majd,
hogy a tiéd, de nem haragszol, ha iszunk belőle.
– Persze, csak nyugodtan – felelte Marian. A
whisky közös tulajdon volt. Tudta, hogy Ainsley
visszaadja majd a részét a következő üvegből. De még
ha el is felejtené, fél üveg whisky nem nagy áldozat
azért, hogy egyszer és mindenkorra letudja ezt az
egészet. Ez a másodkézből megtapasztalt idegtépő
késedelem és huzavona már túl régóta tartott. Kint
maradt a konyhában, a pultnak dőlt, és töprengő
érdeklődéssel meredt a mosogatóba, ahol négy
zavaros vízzel félig telt poharat látott, egy
tojáshéjdarabkát és egy fazekat, amiben nemrég
sajtos makarónit főztek. Úgy döntött, nem mosogat el,
de a tisztaságra törekvés gesztusaként kihalászta a
tojáshéjat, és bedobta a szemetesbe. Nem szerette a
maradékokat.
Amikor Ainsley újra felbukkant, blúz és pulóver
volt rajta, apró, százszorszépet formázó fülbevalóval
és különösen jól sikerült szemsminkkel. Marian így
fordult hozzá:
– Tudod, a film azért nem tart egész éjjel. Fél egy
körül muszáj lesz hazajönnöm. Még akkor is, ha
Ainsley elvárja, hogy az árokparton aludjak, tette
hozzá magában.
– Szerintem addigra már ura leszek a helyzetnek –
jelentette ki Ainsley eltökélten. – Ha nem, akkor
egyikünk sem lesz már itt: addigra kihajítom az
ablakon. És utánaugrok. De a biztonság kedvéért ne
ronts be egy csukott ajtón sem kopogás nélkül.
Marian elméje a legbaljósabb szófordulatra
összpontosított. Egy csukott ajtón sem.
– Na idefigyelj – szólalt meg –, a határt a saját
szobámnál húzom meg.
 – Hát, ott azért nagyobb rend van – érvelt Ainsley
logikusan –, és ha egy szenvedélyes pillanatban
megadom magamat, és ledöntenek a lábamról, nem
szólhatok közbe, hogy „ez itt nem az én hálószobám”,
nem igaz?
– Nyilván nem – felelte Marian. Hajléktalannak,
kitagadottnak kezdte érezni magát. – Csak nem
szívesen gondolok bele, hogy bezuhanok a saját
ágyamba, és kiderül, hogy mások fekszenek benne.
– Mondok én neked valamit – válaszolta Ainsley –,
ha véletlenül mégis a te szobádban kötnénk ki, majd
egy nyakkendőt akasztok a kilincsre, jó?
– Kinek a nyakkendőjét? – kérdezte Marian.
Tudta, hogy Ainsley mindenféle holmit gyűjtöget a
padlóját elborító tárgyak között, például fotókat,
leveleket és vagy fél tucat elszáradt virágot, de azt
nem tudta, hogy nyakkendőt is gyűjt.
– Hát nyilván az övét.
Mariannek nyugtalanító látomása támadt egy
trófeaszobáról, ahol kitömött, agancsos fejek lógnak
a falakon.
– Miért nem egyszerűen a skalpját akasztod ki? –
kérdezte. Leonard végül is az ő barátja.
Ezen a helyzeten merengett, miközben egyedül
megette mirelitvacsoráját és megitta a teáját, mert
Ainsley már elment, ő pedig a lakásban vesztegelt, és
várta, hogy elindulhasson a késő esti vetítésre. Úton a
legközelebbi mozi felé még mindig ezen töprengett.
Egy ideje már ott motoszkált az agya homályos
zugaiban: tennie kéne valamit, hogy figyelmeztesse
Lent, de nem tudta, mit, és ami fontosabb, azt se,
hogy miért. Tudta, Len nem hinné el neki, hogy
Ainsley, aki olyan fiatalnak és ártatlannak tűnt, mint
egy ma született bárány, valójában egy számító
szupernőstény, aki aljas cselt eszelt ki ellene, és
tulajdonképpen olcsó pótlékként használja őt a
mesterséges megtermékenyítés helyett, kétségbeejtő
módon nem törődve az ő személyével. És erre
egyelőre meggyőző bizonyíték sem volt – Ainsley
ügyelt a diszkrécióra. Mariannek többször is eszébe
jutott, hogy az éjszaka közepén felhívja Lent,
neljonharisnyát szorít a kagylóra, és belesuttog:
„Vigyázz!” – de az nem segítene semmit. Len sosem
jönne rá, mire kell vigyáznia. Egy névtelen levél…
Len azt hinné, ez valami átverés – vagy hogy
féltékeny egykori barátnő próbálja keresztülhúzni az
aljas számítását, de ez csak még elszántabbá tenné.
Egyébként is, amióta Mariant eljegyezték,
hallgatólagos egyezséget kötöttek Ainsley-vel:
egyikük sem szól bele a másik stratégiájába, bár
egyértelmű volt, hogy mindketten erkölcsi okokból
helytelenítik a másik eljárását. Marian tudta, ha
bármit mondana Lennek, Ainsley abszolút képes
lenne egy sikeres, de legalábbis kellemetlen
ellentámadásra. Nem, Lent a sorsára kell hagynia,
amit ő nyilván örömmel fogad majd. Mariant még
inkább összezavarta, hogy nem tudta, itt most egy
őskeresztényt vetnek az oroszlánok elé, vagy egy
ősoroszlánt a keresztények elé. Vajon ő maga, ahogy
Ainsley az egyik vasárnapi beszélgetés során
nekiszegezte a kérdést, a Teremtő Életerő pártján áll,
vagy sem?
Ezenkívül a hölggyel is számolni kellett a
földszintről. Még ha nem is leselkedik az ablakból
vagy áll támadásra készen az egyik bársonyfüggöny
mögött Leonard érkezésekor, egészen biztosan
meghallja, hogy férfiléptek haladnak felfelé a lépcsőn
– és az ő agyában, ebben a despotikus birodalomban,
ahol az illendőség uralma épp olyan merev és
megváltoztathatatlan, akár a gravitáció törvénye,
ami felmegy, annak le is kell jönnie, lehetőség szerint
este tizenegy harminc előtt. Igaz, hogy ezt sosem
mondta ki: ezt az ember egyszerűen magától
értetődőnek tekintette. Marian remélte, Ainsley-nek
lesz annyi esze, hogy legkésőbb éjfélre végez Lennel,
és elküldi, vagy, ha minden kötél szakad, ott tartja
éjszakára, és csendre inti – hogy ez esetben másnap
reggel mit csinálnak majd vele, arról fogalma sem
volt. Valószínűleg a szennyeszsákban kell majd
kicsempészni. Még akkor is, ha képes lenne a saját
lábán távozni. Á, mindegy – végül is bármikor
kereshetnek másik lakást. De gyűlölte a jeleneteket.
Marian a mosodához közeli metrómegállónál
szállt le. Két mozi is volt a közelben, egymással
szemben. Szemügyre vette a kínálatot. Az egyikben
feliratos külföldi filmeket vetítettek, eksztatikus
újságcikkek fekete-fehér, elmosódott fénymásolatai
reklámozták őket odakint, a „felnőtt” és az „érett”
szavak sűrű használatával. A másik egy alacsony
költségvetésű amerikai western volt, színes,
lovasokat és haldokló indiánokat ábrázoló
plakátokkal. Jelen állapotában nem volt kedve a
felfokozott érzelmekhez, a csendekhez, a hosszú,
művészi közelképekhez és az expresszíven rángatózó
pórusokhoz. Csak melegségre, menedékre és valami
felejtéshez hasonlóra vágyott, így a westernfilmet
választotta. Amikor betapogatózott a helyére a félig
üres moziban, a film már elkezdődött.
Lejjebb csúszott a széken, a fejét a támlán
nyugtatta, a térdét az előtte álló szék hátának
támasztotta, és félig lehunyta a szemét. Nem az a
kimondottan úrinőhöz illő póz, de a sötétben senki
sem látja – és senki sem ült mellette. Erre gondosan
ügyelt: nem akart gondot az alattomos
öregemberekkel. Eszébe jutottak az ilyen jellegű
tapasztalatai kisiskolás korából, még mielőtt
megtanulta, milyenek a mozik. A térdeket szorongató
kezek és a hasonló apró, heves, tapogató mozdulatok
ugyan nem ijesztették meg (elég, ha az ember
csendben arrébb húzódik), de fájdalmasan kínosnak
találta őket, egyszerűen az őszinteségük miatt. A
kísérlet a kontaktusra, még a legkisebbre is,
létfontosságú volt a sötétben tapogatók számára.
Színes képek sorjáztak előtte: gigantikus,
puhakalapos férfiak nyújtóztak végig a vásznon még
gigantikusabb lovaikon, fák és kaktuszok bukkantak
fel az előtérben vagy tűntek el a háttérben, ahogy
változott a táj – füst, por és vágta. Nem is próbálta
megfejteni a rejtélyes monológok jelentését vagy
követni a cselekményt. Tudta, hogy nyilván vannak a
rosszak, akik valami gonosz tervet próbálnak véghez
vinni, és a jók, akik ezt igyekeznek megakadályozni,
valószínűleg azzal, hogy ők szerzik meg előbb a pénzt
(valamint az indiánok, akik rengetegen voltak,
akárcsak a bölények, és mindenki számára szabad
prédának számítottak), de az már nem érdekelte,
hogy a felbukkanó figurák ezen erkölcsi értékek
melyikét testesítik meg. Ez legalább nem az az újfajta
western volt, ahol a szereplők mindenféle
pszichózissal küzdenek. Azzal szórakoztatta magát,
hogy a mellékszereplőket alakító színészekre
koncentrált, a kis szerepekre, és azon tűnődött, vajon
mit csinálhattak nyilvánvalóan tengernyi
szabadidejükben, és vajon dédelgetnek-e még
illúziókat arról, hogy egyszer sztár lesz belőlük.
Leszállt az éj, az a liláskék, áttetsző éjszaka, ami
csakis a színes, szélesvásznú filmekben létezik.
Valaki egy mezőn lopózott valaki más felé – minden
csendes volt, csak a fű susogása és néhány gépi
tücsök ciripelése hallatszott. A közelből, balról egy
halk roppanást hallott, azután valami kemény
pottyant a padlóra. Egy pisztoly elsült, verekedés tört
ki, és nappal lett. Ekkor megint meghallotta a
roppanó hangot.
Balra fordította a fejét. A vásznon tűző nap
halvány visszfényében épp ki tudta venni, ki ül
mellette két székkel arrébb. A fiú a mosodából.
Besüppedt a székébe, és üveges tekintettel meredt
maga elé. Nagyjából félpercenként a szájához emelte
a kezét a másik kezében tartott zacskótól, és
felhangzott az apró roppanás, azután a zörej a padló
felől. Nyilván valami olyat eszik, aminek héja van, de
nem mogyorót. Az nem ropogna ennyire. Nézte a
homályos arcélet, az orrot, a szemet, a görnyedt,
árnyékba vesző vállat.
Visszafordult, és megpróbált a vászonra
koncentrálni. Bár azon kapta magát, örül, hogy a fiú
hirtelen megjelent azon a széken, irracionális öröm
volt ez: nem állt szándékában beszélni vele, igazság
szerint nagyon remélte, hogy a fiú nem vette észre őt,
nem látja egyedül ülni a moziban. Úgy tűnt,
megbűvölten nézi a vásznat, teljesen belefeledkezik a
filmbe és abba, amit épp eszik – vajon mi adhatja ki
azt az idegesítően halk, roppanó hangot? –, és talán
nem is fogja észrevenni őt, ha mozdulatlan marad.
De elfogta a nyugtalanító érzés, hogy a fiú pontosan
tudja, ki ő, és már azelőtt tudatában volt Marian
jelenlétének, hogy ő észrevette volna. Maga elé
meredt, a préri hatalmas ürességére. Oldalt az
irritálóan szabályos ropogás folytatódott.
Épp egy folyón gázoltak át a férfiak és a lovak,
valamint egy szőke nő megtépázott ruhában, amikor
Marian különös érzésre lett figyelmes a bal kezében.
A kéz oda akart nyúlni és megérinteni a fiú vállát.
Mintha tőle független akarata lett volna: ő maga
nyilván semmi ilyet nem kívánt tenni. Ráparancsolt,
hogy az ujjai markolják meg a széke karfáját. „Ilyet
nem lehet – korholta némán a kezet –, még a végén
elkiabálná magát ijedtében.” De most, hogy már nem
a fiút nézte, attól félt, ha mégis odanyúlna, a keze
csak sötétséget és ürességet tapintana, vagy a
moziszék kárpitjának bársonyos felületét.
A filmzene a tetőpontra ért, a levegő kiabálással
és kurjongatással telt meg, amikor egy csapat indián
rontott elő a búvóhelyéről, és támadásba lendült.
Miután legyőzték őket, és újra fülelhetett, már nem
hallotta a halk, óraműre emlékeztető neszt, amit a fiú
adott ki. Oldalra rántotta a fejét: senki. Hát, akkor
már elment, vagy talán ott sem volt – vagy talán
valaki más ült ott.
A vásznon egy gargantuai méretű cowboy épp
szűzies csókot váltott a szőke nővel. „Hank, ez azt
jelenti…?” – suttogta a nő. Közelgett a naplemente.
Ekkor megszólalt egy hang, a füléhez olyan közel,
hogy érezte a haját meglebbentő leheletet.
– Tökmag – közölte.
 Marian elméje nyugodtan fogadta az információt.
„Tökmag – felelte magában –, hát persze, miért is
ne?” De a teste riadtan reagált, és egy pillanatig
dermedten ült. Miután sikerült annyira túltennie
magát ezen az egyedül az izmokra ható
meglepetésen, hogy hátraforduljon, nem volt
mögötte senki.
Végigülte a film zárójelenetét, és lassan
meggyőződésévé vált, hogy egy komplikált
hallucináció áldozata lett. Szóval végül én is kezdek
megőrülni, ahogy mindenki más, gondolta magában.
Milyen kellemetlen. Bár ez legalább egy kis változás
lesz. De amikor egy lobogó zászló képe és némi
csinnadratta után kigyulladtak a lámpák, vette a
fáradságot, és szemügyre vette a padlót a szék alatt,
ahol a fiú (talán) ült. Egy kis kupac fehér héjat talált
ott. Olyan volt, mint valami primitív jel, egy kőkupac,
egy botokból kirakott vagy fába karcolt jel, ami egy
ösvényt mutat, vagy valamit az úton, de annak
ellenére, hogy több percen át meredt le rá, miközben
a maroknyi néző elsétált mellette a széksorok között,
képtelen volt értelmet adni neki. Mindenesetre, futott
át rajta, amikor kilépett a moziból, a fiú ezúttal
látható nyomot hagyott maga után.
A lehető leghosszabbra nyújtotta a hazautat – nem
szeretett volna rájuk nyitni. A ház, amennyire kintről
látta, sötétségbe burkolózott, de amikor belépett a
bejáraton, és felkapcsolta a villanyt a hallban, egy
alak siklott elő az ebédlőből, és az útját állta. A hölgy
volt az a földszintről, akinek még hajcsavaróban és
lila gyapjú-flanel köntösben is sikerült megőriznie
méltóságteljes külsejét.
– Miss McAlpin – szólalt meg szigorúan összevont
szemöldökkel –, roppant feldúlt vagyok! Biztos
vagyok benne, hogy azt hallottam… egy férfi ment fel
az emeletre korábban Miss Tewce társaságában, és
egészen biztos vagyok benne, hogy még nem
hallottam lejönni. Természetesen ezzel nem akarom
azt sugallni, hogy… tudom én, hogy maguk
mindketten igen rendes lányok, de mégis, a
gyermek…
Marian az órájára pillantott.
– Hát, én nem is tudom – felelte kétkedőn –, én
nem hiszem, hogy ilyesmi megtörténne. Talán téved.
Végül is elmúlt egy óra, és ha Ainsley idehaza van,
ilyenkor általában már lefeküdt aludni.
– Hát, én is erre gondoltam, úgy értem, nem
hallottam odafentről beszélgetést… ezzel persze nem
azt akarom mondani, hogy…
Milyen mohó a rusnya vén hallgatózó, gondolta
magában Marian.
– Akkor már egészen biztosan lefeküdt – felelte
derűsen. – És bárki is volt az, valószínűleg egészen
halkan jött le a lépcsőn, hogy ne zavarja magát. De
reggel beszélek Ainsley-vel a maga nevében is. –
Megnyugtatónak szánt hatékonysággal
elmosolyodott, és felmenekült a lépcsőn.
Ainsley egy álszent képmutató, gondolta, én pedig
a cinkosa vagyok. De ne feledd a szálkát a
szomszédod szemében, és a gerendát a sajátodban, és
a többi. Hogy a fenébe fogjuk kijuttatni Lent, vagy
ami maradt belőle, holnap reggel, a vén keselyű
szeme láttára?
A konyhaasztalon ott találta a whiskysüveget, a
háromnegyede üres volt. A saját szobája csukott
ajtajáról egy kék-zöld csíkos nyakkendő lógott
diadalmasan.
Ez azt jelentette, hogy neki az Ainsley ágyát
borító, ruhákból, takarókból és puhafedelű
könyvekből álló kusza szamárfészekből kell
kitakarítania egy akkora helyet, amin aludni tud.
– A francba! – dünnyögte magában, miközben
ledobta a kabátját.
 15

Másnap délután fél ötkor Marian a kórház folyosóján

gyalogolt végig, a megfelelő szobát kereste. Az
ebédidőt ledolgozta, rendes étel helyett egy sajtos-
salátás szendvicset rendelt – egy szelet műanyag sajt
két megkeményedett habfürdődarab között, néhány
cafat sápatag zöldség társaságában, amit egy
kartondobozban hozott az étterem kifutófiúja –, hogy
egy órával korábban elindulhasson az irodából, de fél
órája már elment a rózsavásárlásra és az útra a
kórházig. Már csak harminc perc maradt a látogatási
időből – most azon tűnődött, vajon képesek lesznek-e
Clarával harminc percet társalgással kitölteni.
A szobák ajtaja nyitva állt, így mindegyik előtt
meg kellett állnia, és szinte belépni a kórterembe,
hogy leolvassa a számokat. Mindegyik szobából
hangosan karattyoló, éles női hangok hallatszottak.
Végül a folyosó vége felé megtalálta a helyes számot.
Az áttetsző Clara egy magas, fehér kórházi ágyon
feküdt, a feltámasztott ágyvég miatt félig ülő
helyzetben. Flanel kórházi hálóinget viselt. A teste a
takaró alatt Marian szemében természetellenesen
vékonynak tűnt, sápadt színű haja a vállára hullott.
 Marian a csokrot tolta Clara elé az elvárt bűnbánó
bocsánatkérés helyett. Clara törékeny ujjai letekerték
róla a zöld csomagolópapír bőségszaruját.
– Csodaszép! – jelentette ki. – Rá kell vennem azt a
rohadt ápolónőt, hogy rendes vízbe tegye őket. Simán
bedugja akár egy ágytálba is, ha nem figyelsz oda.
Miközben a virágokat válogatta, Marian
bizonytalan volt, hogy a mélyvöröset, a
lazacrózsaszínűt vagy a fehéret vegye – most viszont
már kicsit bánta, hogy a fehéret választotta. Bizonyos
tekintetben túlságosan is illett Clarához – más
tekintetben viszont egyáltalán nem.
– Kicsit húzd be a függönyt! – kérte Clara halkan.
A kórteremben még három másik nő feküdt, így a
magánbeszélgetés nyilvánvalóan nehézségekbe
ütközött.
Miután Marian behúzta az ágy felett jókora, ovális
glóriaként ívelő fémrúdról karikákon lógó nehéz
vászonfüggönyt, és leült a látogatóknak fenntartott
székre, megkérdezte:
– Na, hogy érzed magad?
– Jaj, csodásan, tényleg csodásan! Végignéztem az
egészet, csupa mocsok, az a sok vér meg minden, de
el kell ismernem, hogy valahol lenyűgöző. Főleg,
amikor a kis hülye kidugja a fejét, és azok után, hogy
szünet nélkül hurcoltad az átkozott kis izét, végre
megtudod, hogy néz ki, annyira izgalmas várni, hogy
végre meglásd, olyan, mint kiskorodban, amikor csak
vártál és vártál, és végre kibonthattad a karácsonyi
ajándékodat. A terhesség alatt néha rohadtul azt
kívántam, hogy bárcsak tojásból kelnének ki, mint a
madarak, meg minden, de tényleg van valami ebben
a módszerben. – Felemelte az egyik fehér rózsát, és
megszagolta. – Egyszer igazán ki kellene próbálnod.
Marian azon tűnődött, hogy kezelheti ennyire
lazán ezt a dolgot Clara, mintha egy hasznos
praktikát ajánlana, amitől levegősebb a piskótatészta,
esetleg egy új mosóport. Persze világéletében azt
tervezte, hogy végül ő is megteszi – és Peter
mostanában atyai felhangú megjegyzéseket tett. De
egy szobában ezekkel a fehér lepedő alatt
kinyújtózva fekvő nőkkel ez a lehetőség hirtelen
túlságosan közelinek tetszett. És ott volt Ainsley.
– Ne siettess! – mosolygott.
– Persze pokolian fáj – tette hozzá Clara
önelégülten –, és jó sokáig nem adnak rá semmit, a
baba miatt, de hát ez a fura a fájdalomban. Utána
nem emlékszel rá. Most csodásan érzem magam –
folyton az jár a fejemben, hogy gyermekágyi
depresszióm lesz, mint sok nőnek, bár még egyszer
sem fordult elő. Akkorra tartogatom, amikor fel kell
kelnem, és haza kell mennem. Olyan jó csak úgy
feküdni itt, tényleg csodásan érzem magam. – Kicsit
feljebb tornászta magát a párnán.
Marian ült és mosolygott. Nem jutott eszébe
semmi válasz. Clara élete egyre távolabbinak,
elszigeteltebbnek tűnt a sajátjától, olyasminek, amit
csak egy ablakon keresztül tud nézegetni.
– Mi lesz a neve? – kérdezte, elfojtva a vágyat,
hogy kiabálni kezdjen, nem volt biztos benne, vajon
Clara hallja-e az üvegen át.
– Még nem igazán tudjuk. Szóba került a Vivian
Lynn, az én nagyanyám és Joe nagyanyja után. Joe
rólam akarta elnevezni, de nekem sosem tetszett
igazán a saját nevem. De csodás, hogy olyan férjem
van, aki éppúgy örül a lánynak, mint a fiúnak, sok
férfi nem örül, tudod, bár lehet, hogy Joe sem örülne,
ha nem lenne már egy fia.
Marian a falra meredt Clara feje felett, és arra
gondolt, ugyanolyan színűre van lefestve, mint az
iroda. Már-már várta, a függöny mögül meghallja az
írógépek kattogását, de helyette csak a három másik
nő és látogatóik beszélgetésének moraja hallatszott.
Amikor belépett, feltűnt neki, hogy az egyikük, a
fiatal, aki rózsaszín csipkés hálókabátot visel, egy
számozott színezővel foglalatoskodik. Talán a virág
helyett inkább valami olyat kellett volna hoznia
Clarának, ami leköti: nagyon unalmas lehet egész
nap csak így feküdni.
– Szeretnéd, ha behoznék neked valami
olvasnivalót? – kérdezte, és közben arra gondolt,
egészen úgy hangzik, mint egy nőegyleti tag, aki
mellékfoglalkozásként betegeket látogat.
– Na, ez egy kedves gondolat. De nem hiszem,
hogy képes lennék koncentrálni, egy ideig még nem.
Vagy alszom, vagy pedig – halkította le a hangját –, a
többi nőt hallgatom. Talán a kórházi légkör miatt, de
másról se beszélnek, csak a vetéléseikről meg a
betegségeikről. Az ember egészen betegnek érzi
magát tőle egy idő után: azon töpreng, vajon mikor
kerül rá a sor, mikor lesz mellrákos, reped meg a
petevezetéke, vagy vetél el négyesikreket félhetes
időközönként; nem viccelek, ez megtörtént Mrs.
Moase-zal, azzal a nagydarab nővel a túlsó sarokban.
Jesszus, és milyen nyugodtan mesélgetik, mintha úgy
tekintenék, mindegyik rémes kis epizód valamiféle
szolgálati érdemérem: előveszik, összehasonlítják, és
túllicitálják egymást a véres részletekkel, ezek
komolyan büszkék rá. Szó szerint kérkednek a
fájdalommal. Azon kapom magam, hogy már én is
produkálok pár kórságot, mintha versengeni akarnék
velük. Nem tudom, miért ilyen morbidak a nők?
– Á, szerintem vannak morbid férfiak is – jegyezte
meg Marian. Clara sokkal többet beszélt, és sokkal
gyorsabban, mint máskor, és Marian akaratlanul is
meglepődött ezen. Clara terhességének későbbi,
vegetáláshoz hasonlító szakaszában időnként
elfelejtette, hogy a barátnőjének egyáltalán van agya,
illetve bármiféle felfogóképessége a pusztán
érzékszervi, szivacshoz hasonló készségeken túl,
mivel ideje nagy részét azzal töltötte, hogy dudorodó
hasát tanulmányozta, vagy talán az őt. Hogy Clara
megfigyeléseket tesz, és kommentárt fűz a dolgokhoz,
kisebb sokk volt Marian számára. Lehet, hogy ez
valamiféle reakció, de bizonyára nem hisztérikus:
úgy tűnt, teljesen ura önmagának. Talán a
hormonokhoz van valami köze.
– Hát, az biztos, hogy Joe nem az – felelte Clara
vidáman. – Ha nem lenne ennyire végletesen nem
morbid, én nem is tudom, hogyan bírnám elviselni.
Olyan remekül ellátja a gyerekeket, mos, satöbbi,
hogy kicsit sem érzem kellemetlennek mindent
ráhagyni egy ilyen időszakban. Tudom, hogy épp
olyan jól csinálja, mint ha én is ott lennék, bár
szegény Arthurral van egy kis gond. Most már
csodásan szobatiszta, szinte mindig a bilit használja,
de gyűjtögető lett belőle. A szart apró galacsinokká
gyúrja, és mindenfelé eldugdossa őket, például a
szekrényekbe, az alsó fiókokba. Sasszemmel kell
figyelni. Egyszer találtam párat a hűtőben is, és Joe
azt meséli, hogy a fürdőszoba ablakában, a függöny
mögött egy egész megkeményedett sort talált. Arthur
nagyon kiakad, ha kidobjuk őket. El sem tudom
képzelni, miért csinálja, talán bankár lesz belőle, ha
felnő.
– Nem gondolod, hogy ennek valami köze lehet az
új babához? – kérdezte Marian. – Esetleg féltékeny?
– Á, valószínűleg – felelte Clara békés
nyugalommal. Az egyik fehér rózsát forgatta az ujjai
között. – De én csak magamról beszélek – tette hozzá,
és oldalra fordult az ágyon, hogy szemközt legyen
Mariannel. – Még nem is volt alkalmam szót váltani
veled az eljegyzésedről. Persze mindketten nagyon
örülünk neki, bár nem igazán ismerjük Petert.
– Egyszer össze kellene jönnünk, azután, hogy
hazaengedtek, és újra egyenesbe kerültél. Biztosan
kedvelni fogod.
– Hát, rém rendesnek tűnik. Persze az ember csak
akkor ismeri meg igazán a másikat, ha egy ideje már
házasok, és felfedezi pár rendetlenebb szokását.
Emlékszem, mennyire ki voltam akadva, amikor
először jöttem rá, hogy Joe valójában mégsem maga
Jézus Krisztus. Nem is tudom, mi volt az oka,
valószínűleg valami butaság, mondjuk, kiderült róla,
hogy megőrül Audrey Hepburnért. Vagy hogy
titokban filatelista.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza Marian. Nem
tudta, mi az, de perverzül hangzott.
– Bélyeggyűjtő. Persze nem igazi, csak letépi őket
a levelekről, amiket kap. De azért hozzá kell szokni.
Így már csak a kisebb szentek közé sorolom – tette
hozzá.
Marian nem tudta, mit feleljen. Clara
viszonyulását Joe-hoz egyszerre látta túlságosan
elnézőnek és kínosnak: szentimentális volt, mint a
szerelmes sztorik a női magazinok végén. Ezen kívül
úgy érezte, hogy Clara valami burkolt formában
tanácsot próbál adni neki, és ez még kínosabb volt.
Szegény Clara, ő az utolsó, akinek a tanácsát bárki is
megfogadná. Micsoda helyzetbe lavírozta magát:
három gyerek ennyi idősen! Ők Peterrel sokkal
kevesebb illúzióval vágnak majd bele. Ha Clara
lefeküdt volna Joe-val az esküvő előtt, sokkal
könnyebben megbirkózott volna a későbbiekkel.
– Szerintem Joe csodálatos férj – jegyezte meg
jóindulatúan.
Clara felhorkant, és elnevette magát, azután
fintorgott egyet.
– Au! A francba! Egészen lehetetlen helyeken fáj.
Ez nem igaz, te úgy gondolod, hogy mind a ketten
élhetetlenek és rendetlenek vagyunk, és te
megőrülnél, ha ilyen káoszban kellene élned, nem
érted, hogy éltük túl eddig anélkül, hogy
meggyűlöltük volna egymást. – A hangja egészen
jóindulatúan csengett.
Marian tiltakozni kezdett, úgy gondolta, Clara
részéről nem fair, hogy ilyen nyílt beszélgetést
kényszerít ki erről – de ekkor egy ápolónő dugta be a
fejét az ajtón, épp annyi időre, hogy közölje, lejárt a
látogatási idő.
– Ha látni akarod a babát – szólt a kifelé induló
Marian után Clara –, valószínűleg rá tudsz venni
valakit arra, hogy megmutassa, hol tartják őket.
Valahol van egy ablak, azon át meg lehet nézni őket;
mind egyformák, de megmutatják, melyik az enyém,
ha kéred. De a helyedben nem fárasztanám magam
vele, nem túl érdekesek ebben a korban. Úgy néznek
ki, mint az aszalt szilva.
– Akkor lehet, hogy várok vele – felelte Marian.
Kifelé menet beléhasított, hogy volt valami Clara
viselkedésében, főleg a kissé aggódó
szemöldökráncolásában, ami szorongásra utalt, de
hogy pontosan mi miatt, azt nem tudta, és nem
állhatott meg, hogy végiggondolja. Az volt az érzése,
hogy épségben kijutott, mintha egy víznyelőből vagy
egy barlangból szabadult volna ki. Örült, hogy nem ő
Clara.
Most a nap további részét kellett megoldania.
Gyorsan bekap valamit a legközelebbi étteremben, és
mire végez, a forgalom már kicsit alábbhagy majd, és
akkor hazarohanhat pár ruháért. Vajon mi a csuda
felel meg erre a célra? Talán néhány blúz.
Eltöprengett, hogy egy rakott szoknya vajon alkalmas
lenne-e, lekötné-e a fiút, és van is egy olyan, amit ki
kellene vasalni, de ha alaposabban belegondol, nem
ez a megfelelő holmi, és amúgy is túlságosan
bonyolult lenne.
Úgy érezte, épp olyan bonyolult órák állnak előtte,
mint az az óra délután, amikor Peter odatelefonált,
hogy megbeszéljék a vacsorát, és hosszan
részletezték – Marian úgy érezte, túl hosszan –, hogy
hol fognak enni; és aztán végül kénytelen volt
visszahívni Petert, és azt mondani neki: „Szörnyen
sajnálom, drágám, de közbejött egy elkerülhetetlen
dolog, el tudjuk halasztani? Esetleg holnap?” Peter
duzzogott, de nem mondhatott semmit, mivel előző
nap ugyanezt tette ő Mariannel.
Abban persze volt különbség, mi jött közbe.
Marian esetében egy másik telefonhívás.
A hang a vonal túlsó végén közölte:
– Itt Duncan.
– Kicsoda?
– A srác a mosodából.
– Á! Igen. – Most már felismerte a hangot, bár a
szokásosnál idegesebbnek hangzott.
– Bocs, hogy rád ijesztettem a moziban, de láttam,
majd belehalsz, hogy megtudd, mit eszem.
– Igen, így volt – felelte Marian előbb az órára,
majd Mrs. Bogue fülkéjére pillantva. Ezen a
délutánon már eddig is túl sok időt töltött
telefonálással.
– Tökmag volt. Tudod, próbálok leszokni a
dohányzásról, és ez sokat segít. Komoly orális
kielégülést ad, amikor az ember feltöri a héját. A
kisállat-kereskedésben veszem, állítólag igazából
madaraknak való.
– Igen – felelte Marian, hogy kitöltse a beálló
csendet.
– Pocsék egy film volt.
Marian azon töprengett, vajon a telefonközpontos
lány odalent hallgatja-e a beszélgetést, mert
köztudott, hogy ez a szokása, és ha igen, vajon mit
gondol róla – mostanra már nyilván rájött, hogy ez
nem egy munkamegbeszélés.
– Mr… Duncan – válaszolta a lehető
leghivatalosabb hangján –, én most, hogy úgy
mondjam, az irodában vagyok, és elvileg nem szabad
túl sok időt töltenünk külsős telefonhívásokkal, úgy
értem, barátoktól és a többi.
– Á! – felelte. Úgy hangzott, mint aki
elbátortalanodott, de nem tett kísérletet a helyzet
tisztázására.
Marian maga elé képzelte a vonal túlsó oldalán,
ahogy morózusan, karikás szemekkel várja, hogy
válaszoljon neki. Fogalma sem volt arról, miért
telefonált ide. Talán szüksége volt rá, arra, hogy
beszéljen vele.
– De én szívesen beszélnék magával – folytatta
Marian bátorító hangon. – Esetleg egy alkalmasabb
időpontban?
– Hát – válaszolt ő –, ami azt illeti, pont most van
szükségem rád. Úgy értem, szükségem van… amire
szükségem van, az egy kis vasalnivaló. Muszáj
kivasalnom valamit, és a lakásban már mindent
kivasaltam, még a konyharuhákat is, és azon
gondolkodtam, hogy esetleg átmehetnék hozzád, és
esetleg kivasalhatnám pár holmidat.
Mrs. Bogue most már egyértelműen őt nézte.
– Persze, természetesen – felelte Marian
határozott hangon. Ekkor hirtelen rájött, hogy valami
egyelőre át nem gondolt oknál fogva katasztrófa
lenne, ha ez a férfi találkozna akár Peterrel, akár
Ainsley-vel. Egyébként is, ki tudja, miféle botrány tört
ki azután, hogy ő reggel lábujjhegyen kióvakodott a
házból, Lent sorsára hagyva bűnös üzelmei közepette
a saját nyakkendőjével kidekorált ajtó mögött?
Napközben Ainsley nem kereste, ami lehet jó és rossz
jel is. De még ha Lennek sikerült is biztonságban
megmenekülnie a földszinti hölgy haragjától,
lehetséges, hogy az, jogos célpontjától megfosztva, a
teljes férfinemet képviselő ártalmatlan vasaló fejére
szállna. – Talán jobb lenne, ha inkább én vinném át
oda a holmikat – tette hozzá.
– Igazából az nekem is jobb lenne. Úgy a saját
vasalómat használhatom, ahhoz vagyok
hozzászokva. Kellemetlen érzés tölt el, ha mások
vasalójával vasalok. De siess, légy szíves, nagy
szükségem van rá. Rettentően nagy.
– Igen, amint lehet, munka után – válaszolta
Marian, egyszerre igyekezve megnyugtatni a fiút és
úgy hangzani az iroda előtt, mint aki éppen
fogorvoshoz jelentkezik be. – Hét körül. – Amint
letette, rájött, ez azt jelenti, hogy újra el kell
halasztania a vacsorát Peterrel – de hát vele
bármelyik másik este találkozhat. A másik ügy
sürgős.
Mire sikerült tisztáznia a dolgot Peterrel, úgy
érezte, mintha a város összes rátekeredő
telefonzsinórja alól kellene kiszabadulnia.
Belekapaszkodtak, olyanok voltak, mint a kígyók:
megtalálták a módját, hogy újra visszatekeredjenek
rá, és moccanni se tudjon.
Egy ápolónő közeledett feléje, egy gumikerekű
kocsit tolt, étellel teli tálcákkal. Bár Marian esze
máson járt, a tekintete észlelte a fehér körvonalat, és
úgy találta, nem illik ide. Megállt és körbenézett.
Bármerre is indult el, nem a kijárat felé tartott.
Nyilván annyira belebonyolódott a saját tervei és
gondolatai hálójába, hogy rossz emeleten szállt ki a
liftből. Egy pontosan ugyanolyan folyosón állt, mint
ahonnét jött, csak itt minden ajtó csukva volt.
Keresett egy számot: 273. Hát ilyen egyszerű: egy
emelettel korábban szállt ki.
Sarkon fordult, és elindult visszafelé, próbálta
felidézni, merre is van a lift – mintha több sarkon is
befordult volna. Az ápolónőnek nyoma veszett. A
folyosó túlsó vége felől egy alak közeledett felé, egy
zöld köpenyes férfi, az arca alsó részét fehér maszk
takarta. Most először tűnt fel Mariannek a
kórházszag, a fertőtlenítő maró bűze.
Nyilván egy orvos. Most már látta, hogy a
nyakában egy vékony fekete holmi lóg, egy
sztetoszkóp. Ahogy közelebb ért, Marian alaposabban
szemügyre vette. A maszk ellenére volt a férfiban
valami ismerős – bosszantotta, hogy nem jut eszébe,
mi az. De a férfi elment mellette, egyenesen
előremeredt, a tekintete kifejezéstelen volt, kinyitotta
az egyik ajtót, és bement rajta. Amikor a férfi háttal
volt neki, Marian látta, hogy a feje búbján kopasz folt
éktelenkedik.
– Hát, én senkit sem ismerek, aki kopaszodik –
jegyezte meg fennhangon. Megkönnyebbült.
 16

Tökéletesen emlékezett a fiú lakásához vezető

útvonalra, bár sem az utca nevét, sem a házszámot
nem tudta felidézni. Rég nem járt ezen a környéken,
igazából a sörös interjúk napja óta nem. Szinte
automatikusan haladt a helyes irányban, jó helyen
fordult be a sarkokon, mintha követne valakit, és az
ösztöne vezetné, de nem a látáshoz vagy a
szagláshoz, hanem egy homályosabb, helyekhez
kötődő ösztön. De nem volt egy komplikált útvonal:
át a parkon a baseballpályánál, fel az aszfaltrámpán,
és onnét még pár sarok – bár most, hogy az
utcalámpák gyenge fényével megvilágított
sötétségben gyalogolt, és nem a korábbi vakító
napfényben, hosszabbnak tűnt az út. Gyorsan haladt:
a lába máris fázott. A baseballpálya füvét dér
borította.
A néhány alkalommal, amikor eszébe jutott a
lakás, a tétlen irodai pillanatokban, amikor csak egy
üres papírlap feküdt előtte, vagy máskor, amikor épp
lehajolt, hogy felemeljen egy leesett holmit, sosem
helyezte el konkrétan a városban. Az elméjében élt
egy kép a szobák kinézetéről, de magáról az épületről
nem. Most, hogy az utca eléje tárta, szögletesen,
hétköznapin és névtelenül, többé-kevésbé ugyanott,
ahol korábban is állt, nyugtalanítónak találta.
Megnyomta a hatos szám csengőgombját, és
besurrant a belső üvegajtón, amint megszólalt a
kaputelefon láncfűrészre emlékeztető hangja.
Duncan résnyire nyitotta az ajtót. Gyanakodva
meredt Marianre – a félhomályban a szeme csillogott
a homlokába hulló haj mögött. A szájában egy
cigaretta csonkja fityegett, veszélyesen közel
parázslott az ajkához.
– Itt a cucc? – kérdezte.
Marian némán felé nyújtotta a kis batyut, amit a
hóna alatt hozott, a fiú pedig félreállt, hogy
beengedje.
– Nem valami sok – jegyezte meg a fiú, miközben
kibontotta a csomagot. Csak két nemrég kimosott
fehér pamutblúz volt benne, egy párnahuzat és pár
virághímzéses vendégtörölköző, egy nagynéni
ajándéka, gyűrötten attól, hogy az összes többi holmi
alatt feküdtek az ágyneműs polcon.
– Sajnálom – felelte Marian –, összesen ennyi volt.
– Hát, ez is jobb, mint a semmi – mondta Duncan
kelletlenül. Sarkon fordult, és elindult a hálószobája
felé.
Marian nem volt biztos benne, hogy kövesse-e,
vagy Duncan azt várja tőle, most, hogy házhoz
szállította a csomagot, menjen el.
 – Nézhetem? – kérdezte, remélve, hogy a fiú nem
tekinti ezt a magánszférájába való behatolásnak.
Nem volt kedve rögtön visszatérni a saját lakásába.
Semmi dolga nem lenne, végül is feláldozott egy
Peterrel töltött estét.
– Persze, ha akarod, bár nincs rajta sok néznivaló.
Marian elindult a folyosó felé. A nappaliban nem
történt változás a legutóbbi látogatása óta,
leszámítva, hogy talán még több papír hevert
mindenütt. A három fotel ugyanott állt – a vörös
bársony szék karfájához támasztva egy deszkadarab.
Az egyik lámpa, a kék fotel melletti, fel volt
kapcsolva. Marian arra következtetett, hogy egyik
szobatárs sincs otthon.
Duncan szobája is nagyjából ugyanolyan volt,
mint amire emlékezett. A vasalódeszka közelebb volt
a szoba közepéhez, a sakkfigurákat pedig sorba
rendezték egymással szemközt – a fekete-fehér
sakktábla most egy könyvkupac tetején pihent. Az
ágyon néhány frissen vasalt, fehér ing feküdt
vállfákon. Duncan beakasztotta őket a szekrénybe,
mielőtt odament, hogy bedugja a vasalót. Marian
levette a kabátját, és leült az ágyra.
Duncan a cigarettáját az egyik padlón álló teli
hamutartóba hajította, megvárta, míg felmelegszik a
vasaló, időnként kipróbálta a vasalódeszkán, majd
nekilátott az egyik blúznak, lassan, koncentrálva,
szisztematikus figyelmet fordítva a gallérok sarkára.
Marian némán figyelte – a fiú nyilvánvalóan nem
akarja, hogy megszakítsa. Különösnek találta, hogy
valaki más vasalja a ruháit.
Ainsley furcsa pillantást vetett rá, amikor a
batyuval a hóna alatt kilépett a saját hálószobájából.
– Hová indulsz azzal? – érdeklődött. A mosodához
túl kis adag volt.
– Á, csak el.
– Mit mondjak, ha Peter telefonál?
– Nem fog. De csak annyit mondj, hogy elmentem.
– Addigra már elindult lefelé a lépcsőn, nem szeretett
volna magyarázkodni Duncannel kapcsolatban, sőt
még a létezését sem kívánta felfedni. Úgy érezte,
azzal felborulna az erőegyensúly. De Ainsley-nek
pillanatnyilag a langyos kíváncsiságnál többre nem
futotta – túlságosan mámoros volt saját hadjáratának
valószínűsíthető sikerétől, és attól, amit ő „hatalmas
mázlinak” nevezett.
Amikor Marian hazaért, és Ainsley-t a nappaliban
találta egy Csecsemőgondozás és gyermeknevelés
című, puhafedelű könyvvel, megkérdezte tőle:
– Na, hogy juttattad ki szegényt ma reggel?
Ainsley nevetett.
– Hatalmas mázli volt – felelte. – Biztos voltam
benne, hogy a vén kövület ott les majd ránk a lépcső
alján. Tényleg nem tudtam, mit csináljak. Próbáltam
kieszelni valami blöfföt, mondjuk, hogy Len a
telefonszerelő…
 – Tegnap este engem is megpróbált sarokba
szorítani – vetette közbe Marian. – Pontosan tudta,
hogy Len odafent van.
– Hát, valami oknál fogva elment itthonról. A
nappali ablakából láttam elmenni, teljesen
véletlenül. El tudod képzelni? Azt hittem, soha nem
teszi ki a lábát a házból, legalábbis reggel nem. Ma
persze nem mentem dolgozni, csak itt lődörögtem és
elszívtam egy cigit. De amikor megláttam, hogy
elmegy, felkeltettem Lent, ráadtam a ruháját,
letuszkoltam a lépcsőn, és kiebrudaltam innét, még
mielőtt teljesen magához tért volna. Szörnyen
másnapos volt, majdnem az egész üveget megitta.
Egymaga. Nem vagyok biztos benne, hogy tudja,
pontosan mi is történt. – Azzal apró, rózsaszínű
száját mosolyra húzta.
– Ainsley, te erkölcstelen vagy.
– Miért? Úgy tűnt, élvezte. Bár amikor reggelizni
mentünk, mentegetőzött, és rettentően gondterhelt
volt, utána pedig nyugtatni próbált, mintha
vigasztalni akarna, vagy ilyesmi. Tényleg nagyon
kínos volt. És aztán ahogy egyre jobban felébredt, és
egyre józanabb lett, alig várta, hogy leléphessen. De
most – tette hozzá, két karral átfogva magát –,
várnunk kell, míg kiderül. Hogy megérte-e ez az
egész.
Most, hogy belegondolt, volt valami baljós a
tényben, hogy a hölgy a földszintről elment
otthonról. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Sokkal
valószínűbb, hogy a zongora vagy a bársonyfüggöny
mögül leselkedik, miközben ők ketten lefelé
lopakodnak a lépcsőn, és pontosan akkor ugrik elő,
amikor elérték a biztonság küszöbét.
Most a második blúznak állt neki. Úgy tűnt,
minden megszűnt létezni számára a vasalódeszkán
előtte kiterített gyűrött fehér anyagon kívül, úgy
vette szemügyre, mintha egy ősrégi és igen törékeny
kézirat volna, amit nem egészen tud lefordítani.
Korábban Marian úgy emlékezett, Duncan alacsony,
talán az aszott gyermekarc miatt, vagy mert
általában ülve látta – de most az járt a fejében, hogy
ha nem járna ilyen görnyedten, igazából egész magas
lenne.
Ahogy ott ült, és a fiút nézte, felismerte magában
a vágyat, hogy szóljon hozzá, hogy behatoljon, hogy
áttörje elmélyedésének fehér textil felszínét: nem
tetszett neki, hogy ilyen totálisan kizárják. Hogy
elhessentse ezt az érzést, fogta a táskáját, és kiment a
fürdőszobába, azzal a szándékkal, hogy
megfésülködik, nem mintha szüksége lett volna rá,
hanem pótcselekvés gyanánt, ahogy Ainsley nevezi –
mint amikor a mókus vakarózni kezd a veszedelmes
és elérhetetlen kenyérhéj láttán. Beszélni akart
hozzá, de ha most megszólal, az esetleg tönkreteszi a
vasalás terápiás hatását, ha volt neki.
A fürdőszoba meglehetősen hétköznapi volt. A
szárítón nedves törölközők lógtak, és minden por-
celánpárkány és -felület zsúfolásig tele volt borotvál-
kozóeszközökkel és férfikozmetikumokkal. De a
mosdó felett egy törött tükör függött. Csak néhány
éles üvegcserép maradt belőle a fakeret peremén.
Megpróbált belenézni valamelyikbe, de egyik sem
volt elég nagy ahhoz, hogy használható legyen.
Amikor visszatért a szobába, Duncan a
párnahuzatot vasalta. Nyugodtabbnak tűnt: hosszú,
könnyed, gyors mozdulatokkal dolgozott a blúz
esetében használt pontos, szaggatott mozdulatok
helyett. Felpillantott a belépő Marianre.
– Gondolom, azon tűnődsz, mi történt a tükörrel –
jegyezte meg.
– Hát…
– Én törtem össze. Múlt héten. A serpenyővel.
– Á! – felelte Marian.
– Elegem lett a rettegésből, hogy egyik reggel majd
besétálok, és nem láthatom benne a tükörképemet.
Úgyhogy kimentem a konyhába, felkaptam a
serpenyőt, és egy jó nagyot csaptam vele a tükörre.
Mind a ketten kikészültek – tette hozzá
elgondolkodva –, főleg Trevor, ő akkor épp omlettet
sütött, és eléggé tönkretettem. Tele lett
üvegszilánkkal. De nem igazán látom be, miért
zavarná ez őket, ez egy tökéletesen érthető,
szimbolikus, narcisztikus gesztus volt, és egyébként
sem volt jó tükör. De azóta idegesek. Főleg Trevor, aki
tudat alatt az anyámnak képzeli magát; őt eléggé
megviselte. Engem nem zavar különösebben, hozzá
vagyok szokva, amióta az eszemet tudom, pótanyák
elől menekülök, egy egész csapat lohol a
nyomomban, próbál utolérni és megmenteni, isten
tudja, mitől, meg hogy melegséget, kényelmet és
táplálékot biztosítsanak nekem, és leszoktassanak a
dohányzásról, ezt kapja az ember, ha árva. Trevor
mostanában T. S. Eliottól idéz nekem, Fish meg az
Oxfordi nagyszótárból.
– Akkor hogyan borotválkozol? – érdeklődött
Marian. Nem tudta elképzelni az életet
fürdőszobatükör nélkül. Miközben kimondta, azon
töprengett, vajon Duncan egyáltalán borotválkozik-e.
Még nem figyelte meg, borostás-e.
– Mi?
– Úgy értem, tükör nélkül.
– Á – vigyorodott el –, van egy saját tükröm.
Amiben megbízhatok, és tudom, mit mutat. Csak a
nyilvánosakat nem bírom. – Úgy tűnt, elvesztette az
érdeklődését a téma iránt, és egy percig némán vasalt
tovább. – Micsoda szörnyű holmik – szólalt meg
végül, épp az egyik vendégtörölközőnek látott neki. –
Ki nem állhatom a virághímzéses dolgokat.
– Tudom. Sose használjuk őket.
Duncan összehajtogatta a törölközőt, majd
lehangoltan felnézett.
– Nyilván az egészet elhitted.
 – Hát… milyen egészet? – kérdezett vissza
óvatosan Marian.
– Hogy miért törtem össze a tükröt, meg amit a
tükörképemről magyaráztam, és a többi. Igazából
azért törtem össze, mert kedvem támadt összetörni
valamit. Ez a baj az emberekkel, mindig hisznek
nekem. Ez túlságosan felbátorít, sosem bírok
ellenállni a kísértésnek. És a sok briliáns megfigyelés
Trevorral kapcsolatban, honnét tudjam, hogy igazak-
e? Lehet, hogy a tényleges igazság az: én azt akarom
hinni, hogy ő azt akarja hinni, hogy az anyám.
Igazából egyébként nem vagyok árva, vannak
szüleim is, valahol messze. Elhiszed?
– El kéne? – Marian nem tudta megállapítani,
hogy Duncan komolyan beszél-e, vagy sem – az
arckifejezése semmit nem árult el. Talán ez is egy
újabb szólabirintus, és ha ő rosszat mond, rossz
irányba fordul, hirtelen olyasmivel találja magát
szemközt, amivel nem képes megbirkózni.
– Ha akarod. De a tényleges igazság persze az –
lengette meg a vasalót a nyomaték kedvéért, és
közben a keze mozgását figyelte –, hogy én elcserélt
gyerek vagyok. Kiskoromban összecseréltek egy igazi
babával, és a szüleim sose jöttek rá a csalásra, bár el
kell ismernem, hogy azért gyanítottak valamit. –
Lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott. –
Folyton azt mondogatták, hogy túl nagy a fülem, de
valójában egyáltalán nem vagyok ember, a föld alól
jövök… – Újra kinyitotta a szemét, és folytatta a
vasalást, de figyelme elkalandozott a deszkától. Túl
közel tolta a vasalót a másik kezéhez, és halkan
felkiáltott a fájdalomtól. – A francba! – szólalt meg.
Letette a vasalót, és a szájába dugta az ujját.
Marian első reakciója azt volt, hogy odalép hozzá
megnézni, súlyos-e az égés, gyógymódokat javasol,
vajat vagy szódabikarbónát – de úgy döntött, nem
teszi. Helyette mozdulatlanul ült tovább, és egy szót
sem szólt.
Duncan most őt nézte, várakozón, de kissé
ellenségesen.
– Nem vigasztalsz meg? – érdeklődött.
– Nem hinném – válaszolta Marian –, hogy
valóban szükség van rá.
– Igazad van, de azért azt élvezem – felelte
szomorúan. – És tényleg fáj. – Újra kézbe vette a
vasalót.
Miután az utolsó törölközőt is összehajtogatta, és
kihúzta a vasaló zsinórját a konnektorból,
megszólalt.
– Ez feldobott, kösz a ruhákat, de messze nem volt
elég. Ki kell találnom valamit, hogyan vezessem le a
maradék feszültséget. Tudod, nem vagyok krónikus
vasaló, nem vagyok rákattanva, ez nem egy olyan
függőség, amiről le kéne szoknom, de néha nem
tudom abbahagyni. – Odalépett az ágyhoz, óvatosan
leült Marian mellé, és rágyújtott. – Ez most tegnap
kezdődött, amikor a szemináriumi dolgozatomat
beleejtettem egy tócsába a konyhapadlón, és muszáj
volt megszárítanom és kivasalnom. Az egész le volt
gépelve, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
újra neki kell állnom, át kell verekednem magam
azon a szóáradaton, akkor mindent át akarnék írni
benne. Végül egész jól sikerült, nem mosódott el, de
látni lehetett rajta, hogy kivasalták, az egyik lapot
megégettem. De ez ellen nem tudnak észszerűen
tiltakozni, elég hülyén hangzana, ha azzal jönnének:
„Nem fogadhatunk el olyan félévi dolgozatot, amit
kivasaltak.” Úgyhogy beadtam, és persze ki kellett
őrjöngenem magamat, úgyhogy mindent kivasaltam
a házban, ami tiszta volt. Azután el kellett mennem a
mosodába, hogy kimossak pár koszos holmit, ezért
ültem végig azt a nyomorult filmet, vártam, hogy
lejárjon a mosás. Eluntam nézni, ahogy ott forognak
a gépben, rossz jel, ha már a mosodát is unom, mi a
francot fogok csinálni, amikor minden egyebet
meguntam? Utána kivasaltam az összes kimosott
ruhát, és elfogyott a vasalnivalóm.
– És akkor telefonáltál nekem – jegyezte meg
Marian. Kicsit bosszantotta, hogy Duncan továbbra is
önmagához beszél, önmagáról, anélkül, hogy bármi
jelét adná annak, tudja, hogy ő is ott van.
– Á! Neked. Igen. Azután telefonáltam neked.
Legalábbis a cégednek. A névre emlékeztem, azt
hiszem, a telefonközpontos lány vette fel, én meg
személyleírást adtam rólad neki, bárki is volt, azt
mondtam, nem úgy nézel ki, mint a szokásos
kérdezőbiztosok, és akkor rájött, hogy ki vagy. A
neved egyébként meg se mondtad.
Marianben eddig fel sem merült, hogy nem
mondta meg a nevét. Kész ténynek tekintette, hogy
Duncan tudja.
Azzal, hogy új témát hozott fel, mintha
megakasztotta volna a fiút. A padlóra meredt, és a
cigaretta maradékát szívta.
Marian nyugtalanítónak találta a csendet.
– Miért szeretsz ennyire vasalni? – kérdezte. – Úgy
értem, oldja a feszültséget, meg minden, de miért
pont a vasalás? Miért nem mondjuk bowlingozás?
Duncan felhúzta vékony lábát, és átkarolta a
térdét.
– A vasalás szép, egyszerű dolog – felelte. –
Egészen belebonyolódom a szavakba, amikor ezeket
a végeérhetetlen dolgozatokat írom, most egyébként
egy újba kezdtem bele, „Szado-mazochisztikus
mintázatok Trollope műveiben”, és a vasalás… hát, az
ember kisimítja, lelapítja a dolgokat. Isten látja a
lelkem, nem azért csinálom, mert olyan tiszta és
rendes vagyok, de van valami egy sima felületben… –
Közben változtatott a testtartásán, és elmélyülten
figyelte Mariant. – Mi lenne, ha kicsit megigazítanám
a blúzodat, amíg a vasaló még meleg? – kérdezte. –
Csak az ujjait meg a gallért. Úgy tűnik, kihagytál pár
helyet.
– Úgy érted, azt, ami rajtam van?
– Azt bizony – válaszolta. Elengedte a térdét, és
felállt. – Tessék, addig vedd fel a fürdőköpenyemet.
Ne aggódj, nem fogok leselkedni. – Egy szürke holmit
vett elő a szekrényből, Marian kezébe nyomta, és
hátat fordított neki.
Marian egy pillanatig ott állt kezében a szürke
batyut szorongatva, bizonytalanul, mit tegyen. Tudta,
ha megteszi, amit Duncan javasolt, kellemetlenül és
ostobán fogja magát érezni – de ha ezen a ponton azt
feleli: „köszönöm, inkább nem”, akkor még
ostobábbnak érzi majd magát. Egy perccel később
azon kapta magát, hogy kigombolja a blúzát, és
belebújik a fürdőköpenybe. Hatalmas volt rá: az ujjak
eltakarták a kézfejét, az alja a padlót súrolta.
– Tessék, itt van – szólalt meg.
Enyhe szorongással nézte, ahogy Duncan a
vasalót forgatta. A tevékenység most fontosabbnak
tűnt, olyan volt, mintha egy veszedelmes kéz alig pár
centire mozogna fel-alá tőle, a textil az imént még a
bőrét érintette. De ha esetleg megégeti, vagy bármi
történik, még mindig fel tudom venni valamelyik
másikat, gondolta magában.
– Tessék – jelentette ki Duncan –, kész is van. –
Újra kihúzta a vasalót, a blúzt pedig a vasalódeszka
keskenyebb végére terítette – úgy tűnt, elfelejtette,
hogy Mariannek fel kellene vennie. Ekkor váratlanul
odalépett az ágyhoz, felmászott Marian mellé,
hanyatt vetette magát, lehunyta a szemét, és a karját
a feje alá tette.
– Istenem – jegyezte meg –, ez a sok
figyelemelterelő dolog! Hogy képes folytatni az
ember? Olyan, mint a szemináriumi dolgozatok,
megírod, és soha semmi nem lesz belőle, kapsz rá egy
jegyet, kihajítod a kukába, és tudod, hogy jövőre jön
majd egy másik szerencsétlen vesszőszámláló, akinek
újra meg kell csinálnia ugyanezt, ez egy
taposómalom, még a vasalás is az, kivasalod azt a sok
rohadt holmit, aztán felveszed, és újra összegyűrődik.
– Hát, akkor viszont újra kivasalhatod, nem? –
felelte Marian csitító hangon. – Ha minden sima
maradna, nem lenne mit csinálnod.
– Lehet, hogy akkor valami értelmeset csinálnék, a
változatosság kedvéért. – A szeme még mindig
csukva volt. – Termelés-fogyasztás. Az ember
eltűnődik, vajon nem csak arról szól-e az egész, hogy
az egyik szemétből egy másikat csináljunk. Az emberi
elme volt az utolsó dolog, amit kommercializáltak, de
most már nagyon jól megy nekik; ugyan mi
különbség van a könyvtári polcok és a használtautó-
temetők között? De engem az zavar, hogy soha
semmi nem végleges; az ember képtelen bármit is
befejezni. Van egy remek tervem, hogy legyenek
állandó levelek a fákon, pazarlás, hogy minden
évben újakat kell növeszteniük, és ha belegondolunk,
semmi ok nincs rá, hogy mind zöld legyen; ha rajtam
múlna, fehérek lennének. Fekete törzs és fehér
levelek. Alig várom, hogy essen a hó, ebben a
városban nyáron túl sok a növény, fojtogató, aztán
persze minden levél lehullik, és ott hever az utcán.
Azt bírom a városban, ahonnét jöttem, egy
bányászváros, hogy ott nem sok minden van, de
növény, az egyáltalán nincs. Sok embernek nem
tetszene. A kohók miatt van, magas kémények
nyújtóznak az ég felé, a füst éjjel vörösen világít, és a
vegyi anyagok kigőzölgése több kilométeres
körzetben elpusztította a fákat, sivár pusztaság, nincs
ott semmi, csak kő, még fű se nagyon nő rajta, és ott
vannak a meddőhányók is: ott, ahol a víz összegyűlik
a sziklákon, sárgásbarnára színeződik a vegyi
anyagoktól. Semmi nem élne meg ott, még akkor
sem, ha elültetnél valamit, én sokszor kimentem a
város mellé, leültem a kövekre, nagyjából az évnek
ebben a szakaszában, és vártam a havat…
Marian az ágy szélén ült, kissé előrehajolt,
Duncan beszélő arca felé, félig-meddig a monoton
hangra figyelt. Közben a koponya körvonalát nézte a
papírszerű bőr alatt, és azon töprengett, hogyan
lehetséges, hogy valaki ennyire sovány, és mégis
életben marad. Most nem akarta megérinteni, sőt
kissé taszította a szemgödrök ürege, a fül alatt fel-alá
mozgó, szögletes állkapocs.
Duncan hirtelen kinyitotta a szemét. Egy percig
úgy meredt Marianre, mintha nem emlékezne, ki ő,
és hogy került a hálószobájába.
– Te – szólalt meg végül –, kicsit úgy nézel ki
ebben, mint én. Odanyúlt, megrángatta a
fürdőköpeny vállát, és lehúzta Mariant. A lány hagyta
magát alámerülni.
Az átmenet a monoton, hipnotikus hangból, majd
a felismerés, hogy a fiú valójában hús-vér ember, a
teste olyan, mint a többségé, először megriasztotta.
Érezte, hogy a saját teste megmerevedik az
ellenállástól, elkezd elhúzódni – de Duncan most
mindkét karjával átfogta. Erősebb volt, mint Marian
hitte. Nem tudta biztosan, mi történik: ott motoszkált
benne a nyugtalanító gyanú, hogy a fiú valójában a
saját fürdőköpenyét cirógatja, ő pedig véletlenül épp
benne van.
Elhúzta az arcát, és lenézett rá. A fiú szeme
csukva volt. Marian egy csókot nyomott az orra
hegyére.
– Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit –
szólalt meg halkan. – Jegyben járok. – Abban a
másodpercben képtelen volt felidézni, pontosan hogy
is néz ki Peter, de a neve emléke vádlónak érződött.
Duncan sötét szeme kinyílt, és üres tekintettel
nézett fel rá.
– Ez akkor a te problémád – jegyezte meg. – Ez
olyan, mint ha én azt mondanám neked, hogy ötöst
kaptam a preraffaelita pornográfia-dolgozatomra:
érdekes, de semmihez nincs igazán köze. Nem igaz?
– De ennek van – felelte Marian. A helyzet
rohamosan lelkiismereti kérdéssé kezdett válni. –
Tudod, férjhez fogok menni. Nem kellene itt lennem.
– De itt vagy. – Elmosolyodott. – Igazából örülök,
hogy elmondtad. Sokkal nagyobb biztonságban
érzem így magam. Mert valójában – tette hozzá
komolyan –, nem akarom, hogy azt hidd, hogy ez az
egész bármit is jelent. Sosem jelent semmit,
számomra nem. Az egész valaki mással történik. –
Azzal megcsókolta Marian orra hegyét. – Te csak a
mosoda egy újabb helyettesítője vagy.
Marian azon tűnődött, vajon ezen meg kellene-e
bántódnia, de úgy döntött, nem: helyette halvány
megkönnyebbülést érzett.
– Nem tudom, akkor te vajon minek a
helyettesítője vagy – jegyezte meg.
– Bennem ez a jó. Nagyon flexibilis vagyok, én
vagyok az univerzális helyettes. – Odanyúlt Marian
feje fölé, és lekapcsolta a lámpát.
Nem sokkal később kinyílt és becsukódott a
bejárati ajtó, majd nehéz léptek közeledtek.
– Jaj, basszus – szólalt meg Duncan valahonnét a
fürdőköpenye alól. – Megjöttek. – Ülő helyzetbe tolta
Mariant, felkapcsolta a lámpát, szorosabbra rántotta
rajta a fürdőköpenyt, lecsusszant az ágyról, majd két
kézzel lesimította a haját a homlokán, és
megigazította a pulóverét. Egy pillanatig a szoba
közepén állt, és űzött tekintettel meredt az ajtóra,
majd a szoba sarkába rohant, felkapta a sakktáblát,
az ágyra dobta, és leült Mariannel szemben. Sietve
elkezdte felállítani a bábukat.
– Üdv – szólt oda nyugodt hangon egy pillanattal
később valakinek, aki feltehetően az ajtóban bukkant
fel. Marian túlságosan ziláltnak érezte magát ahhoz,
hogy megforduljon. – Épp sakkozunk.
– Na persze – felelte egy kétkedő hang.
– Miért kell így kiakadni ezen? – kérdezte Marian,
miután az, aki ott volt, bement a fürdőszobába, és
becsukta az ajtót. – Tudod, nincs ebben semmi
zavaró, teljesen természetes dolog. Inkább az ő
hibájuk, hogy így berontottak. – Őt magát rettenetes
bűntudat fogta el.
– Hát, én megmondtam neked – felelte Duncan,
miközben a sakkfigurák rendezett soraira meredt a
táblán. – A szüleimnek képzelik magukat. Tudod,
hogy a szülők sosem értik meg az ilyesmit. Azt
gondolnák, hogy megrontasz engem. Meg kell óvni
őket a valóságtól. – Átnyúlt a sakktábla felett, és
kézen fogta Mariant. Az ujja száraz tapintású volt, és
elég hideg.
 17

Marian lefelé nézett, a saját, a kanál aljában

visszatükröződő, apró, ezüstös képére: ő volt az, fejjel
lefelé, hatalmas testtel, ami gombostűnyi fejben
végződött a kanál nyelénél. Megdöntötte a kanalat,
így a homloka óriásira nőtt, majd összezsugorodott.
Derűs nyugalmat érzett.
Gyengéd pillantást vetett a fehér abrosz, a
közbeeső tányérok és a kenyereskosár felett Peterre,
aki visszamosolygott rá. Szögletes és íves arcvonásait
narancssárga ragyogásba vonta az oldalt álló,
ernyővel takart gyertya – az árnyékban az álla
erőteljesebbnek tűnt, az arca kevésbé kisimultnak.
Most komolyan, gondolta magában Marian, bárki, aki
látja, kivételesen jóképűnek mondaná. Peter az egyik
előnyös téli öltözékét viselte – sötét öltöny, komor, de
fényűző nyakkendő –, ami nem olyan mutatós, mint a
megszokott aranyifjú-öltönyei, hanem inkább
visszafogottan elegáns. Ainsley egyszer azt mondta
Peterről, hogy „szép a csomagolása”, de Marian most
eldöntötte: ő ezt vonzó tulajdonságnak tekinti. Peter
értett hozzá, hogyan kell egyszerre beolvadni és
kitűnni. Akadnak férfiak, akiken sehogy nem áll a
sötét öltöny, a vállukon korpa, a hátukon
kifényesedett a zakó, de Peter sosem hámlott és
sosem fénylett nem megfelelő helyeken. Mariant
hirtelen elöntötte a tulajdonosi büszkeség, hogy itt
van vele, többé-kevésbé nyilvánosan, és átnyúlt az
asztal felett, hogy megfogja a kezét. Ő válaszul
Marianéra tette a másik kezét.
Felbukkant a pincér a borral, Peter megkóstolta,
és bólintott. A pincér töltött, és visszahátrált a
sötétségbe
Ez is kellemes volt Peterben. Olyan könnyedséggel
tudta meghozni ezeket a döntéseket. Mariannek az
utóbbi hónap során szokásává vált, hogy hagyja,
hadd válasszon helyette Peter. Így megszabadult a
határozatlanságtól, amit akaratlanul is mutatott,
valahányszor étlappal találta magát szemben: sosem
tudta, mit akar enni. De Peter nyomban dönteni
tudott mindkettőjük nevében. Az ízlése a steak és a
rostélyos felé tendált: nem kedvelte az olyan
különlegességeket, mint a bríz, a halat pedig
egyáltalán nem szerette. Ezen az estén bélszínt
rendelt. Már elég későre járt, a kora estét Peter
lakásán töltötték, és megegyeztek abban, hogy
farkaséhesek.
Az ételre várva folytatták a korábbi beszélgetést,
amit öltözködés közben kezdtek, a gyerekek
megfelelő oktatásáról. Peter elméletben beszélt, a
gyerekekről pedig kategóriaként, gondosan kerülve
minden konkrétumot. De Marian tökéletesen
tisztában volt vele, hogy valójában a saját jövőbeli
gyerekeikről társalognak: ezért volt ez ilyen fontos.
Peter úgy gondolta, hogy a fegyelemsértésért minden
gyerek fenyítést érdemel – akár testit is.
Természetesen senkinek sem lenne szabad dühből
megütnie egy gyereket – a lényeg a következetesség.
Marian attól tartott, hogy ez érzelmi sérüléseket
okozhat bennük.
– Drágám, te nem érted ezeket a dolgokat – felelte
erre Péter –, te mindig is elefántcsonttoronyban éltél.
– Megszorította Marian kezét. – De én láttam az
eredményt, tele vannak a bíróságok fiatalkorú
bűnelkövetőkkel, és sokan jó családból valók. Ez egy
komplex probléma – préselte össze az ajkát.
Marian titkon meg volt győződve arról, hogy neki
van igaza, és nehezményezte, hogy azzal vádolják,
elefántcsonttoronyban él.
– De nem megértéssel kellene viszonyulni
hozzájuk, ahelyett hogy…?
Peter elnézően mosolygott.
– Próbálj megértően viszonyulni a kis
szarháziakhoz: a motoros fiúkhoz meg a
kábítószerfüggőhöz, meg azokhoz, akik az
Államokból menekülnek ide a katonai behívó elől.
Fogadok, hogy még sosem láttál ilyet közelről; olyan
is van köztük, aki tetves. Te azt hiszed, jóindulattal
mindent meg lehet oldani, Marian, de ez nem így
működik: ezekből minden felelősségérzet hiányzik,
azért törnek-zúznak, mert úgy tartja kedvük. Így
nevelték őket, senkitől nem kaptak egy kiadós verést
akkor, amikor megérdemelték. Azt hiszik, a világnak
az a dolga, hogy eltartsa őket.
– Lehet – jegyezte meg Marian kimérten –, hogy
valakitől épp akkor kaptak egy kiadós verést, amikor
nem érdemelték meg. Tudod, a gyerekek nagyon
érzékenyek az igazságtalanságra.
– Á, én aztán abszolút az igazság pártján állok –
felelte Peter. – És mi a helyzet azoknak az
igazságával, akiknek a tulajdonát megrongálják?
– Biztos megtanítanád nekik, ne úgy furikázzanak,
hogy közben letarolják mások sövényét.
Peter ezen jót kuncogott. Az, hogy Marian
helyteleníti azt az incidenst, ő pedig emiatt nevet
rajta, az egyik vonatkozási pontja lett ennek az új
rendszernek. De Marian derűje a saját
megjegyzésével egy időben elillant. Feszülten
pillantott Peterre, próbálta elkapni a tekintetét, de ő
épp lepillantott a borospoharára, talán a vörös szín
folyékony gazdagságát csodálta a fehér abrosz
háttere előtt. Kicsit hátrébb dőlt a székén, és az arca
most árnyékban volt.
Marian azon tűnődött, vajon miért van ennyire
sötét az ilyen éttermekben. Talán azért, hogy ne
lássák egymást jól az emberek evés közben. Végül is a
rágást és a nyelést kellemesebb végrehajtani, mint
nézni, és ha az ember túlságosan alaposan megfigyeli
a partnerét, még elillan a romantikus hangulat, amit
az étterem igyekszik fenntartani. Vagy megteremteni.
Szemügyre vette a kése pengéjét.
A pincér előlépett valahonnét a szőnyeggel
borított padlón, puhán és ügyesen, akár egy macska,
és letette elé a rendelését: a fatányéron tálalt,
baconnel körbetekert bélszínből szaft szivárgott.
Mindketten félig átsütve szerették: a sütési idők
összehangolása mindenesetre sosem lesz majd gond.
Marian olyan éhes volt, hogy legszívesebben egy
harapással felfalta volna a steaket.
Elkezdte felvágni és megrágni, bejuttatni az ételt
hálás gyomrába. Újra átgondolta a beszélgetést,
próbált tisztább képet kapni arról, mit is értett Peter
az „igazság” alatt. Felmerült benne, hogy Peter
nyilván a méltányosságot értette alatta, de most, hogy
belegondolt, ez a fogalom is kezdett elmosódottá
válni. Azt jelenti, szemet szemért? És egyébként mi
értelme van kivájni valakinek a szemét, ha az ember
már úgyis elveszítette a sajátját? Mi a helyzet a
kártérítéssel? Ez pénzkérdésnek tűnt, például az
autóbalesetek esetében – még azért is járhat
kártérítés, ha valakit érzelmi megrázkódtatás ért.
Egyszer a villamoson látta, hogy egy anya
megharapott egy kisgyereket, azért, mert az is
megharapta őt. Elgondolkodva csócsált tovább egy
rágós falatot, majd lenyelte.
 Peter ezen az estén nem önmaga, vonta le a
következtetést. Épp egy nehéz ügyön dolgozik, ami
rengeteg bonyolult kutatómunkát igényelt – egymás
után ásta elő a precedenseket, de kiderült, hogy
egytől egyik az ellenfél igazát támasztják alá. Ezért
tesz ilyen szigorú kinyilatkoztatásokat: frusztrált a
komplikációk miatt, egyszerűségre vágyik. De azért
azt be kellene látnia: ha a törvények nem lennének
ilyen bonyolultak, sose keresne pénzt.
A borospohárért nyúlt, és felpillantott. Peter őt
nézte. Ő már az étel háromnegyedével végzett,
Marian pedig még a felénél sem tartott.
– Elgondolkodtál? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem igazán. Csak kicsit szórakozott vagyok. –
Marian rámosolygott, és a figyelmét újra a tányérra
fordította.
Peter mostanában egyre többet nézte őt.
Korábban, még a nyáron Marian úgy gondolta,
hogy Peter nem túl gyakran néz rá, nem túl gyakran
látja őt igazán – az ágyban, utána, mindig
kinyújtózott Marian mellett, és a vállához szorította
az arcát, néha pedig elaludt. Mostanában viszont az
arcára fókuszált, annyira koncentrált, mintha azt
hinné, ha elég erősen nézi, átlát a húson és a
koponyán, belelát az agya működésébe. Marian nem
tudta, Peter mi után kutat, amikor így néz rá.
Nyugtalan lett tőle. Amikor kimerülten feküdtek
egymás mellett az ágyon, és Marian kinyitotta a
szemét, sokszor azt látta, hogy Peter egy ideje már őt
nézi ezzel a tekintettel, talán azt remélte, tetten érhet
valami titkos arckifejezést. Ilyenkor végigsimított
Marian bőrén, szenvedély nélkül, szinte
szenvtelenül, mintha a tapintás segítségével
megtudhatná azt, ami fürkésző tekintetét elkerülte.
Vagy mintha megpróbálná az emlékezetébe vésni őt.
Ilyenkor kezdte úgy érezni magát Marian, mintha
egy orvosi vizsgálóasztalon feküdne, és ilyenkor
fogta meg Peter kezét, hagyja abba.
A salátájában turkált, a villájával felforgatta a
különféle tárgyakat a fatálban: egy
paradicsomdarabkát keresett. Lehet, hogy Peter
beszerzett egy olyan házassági kisokost – talán ez az
oka. Ez Peterre vallana, gondolta magában
gyengéden. Eszébe jutottak a középső polcon gyűjtött
könyvek és a fényképezőgépekkel foglalkozó
magazinok, a jogi szakkönyvek és a detektívregények
között. És a kesztyűtartóban mindig ott a kocsi
kézikönyve. Tehát beleillene a logikájába, hogy most,
hogy házasodni készül, elmegy, és vesz egy háziassági
útmutatót – egy olyat, amiben közérthető diagramok
vannak. Marian ezen jót mulatott.
Felszúrt és bekapott egy fekete olajbogyót a
salátából. Ez lehet a megoldás. Peter úgy méregeti őt,
ahogy egy új fényképezőgépet venne szemügyre,
próbálja megtalálni a fogaskerekek központi
egységét, az apró mechanizmusokat, a lehetséges
gyenge pontokat, hogy kiderítse, milyen jövőbeli
teljesítmény várható el tőle: a gépezet mozgatórugóit.
Tudni akarta, mitől ketyeg Marian. Ha ez az, amit
keres…
Elmosolyodott. Most már kezdek kitalálni
mindenfélét, gondolta magában.
Peter már majdnem végzett. Marian nézte, ahogy
a hozzáértő kezek a kést és a villát tartják, precízen
szeletelnek, pontosan a megfelelő nyomatékkal.
Milyen ügyesen csinálja: nincs szakadás, nincsenek
rojtos szélek. És mégis, a vágás egy erőszakos
cselekvés – márpedig az erőszak emlegetése Peterrel
kapcsolatban nem tűnt helyénvalónak. Ahogy a
Moose sör reklámjaiban sem, amelyek egy ideje
mindenütt ott voltak, a metrón, a plakáthelyeken, a
magazinokban. Mivel dolgozott az előzetes
piackutatásban, Marian részben felelősnek érezte
magát a reklámokért – nem mintha ártalmasak lettek
volna. A patakban gázoló, a vergődő pisztrángot a
hálójában tartó horgász túlságosan nett volt: mint
akit frissen fésültek, néhány tincset pedig takarosan
a homlokára tapasztottak, hogy mutassák, milyen
szélfútta a frizurája. A hal is valószerűtlen volt –
semmi nyálka, semmi fog, semmi szag –, egy
szellemes játékszer fémből és zománcból. A szarvast
elejtő vadász testtartása beállítottnak és udvariasnak
tűnt, nem akadt be gally a hajába, a kezén nem
száradt vér. Persze az ember nem akar semmiféle
csúf vagy felkavaró dolgot látni egy reklámban – az
például elfogadhatatlan lenne, ha a szarvasnak
kilógna a nyelve.
Eszébe jutott a reggeli újság, a címlapsztori, amit
épp csak átfutott, de nem igazán figyelt oda rá. Egy
fiatal fiú ámokfutást rendezett egy vadászpuskával,
és kilenc embert megölt, mielőtt a rendőrök sarokba
szorították. Egy emeleti ablakból lövöldözött. Most
eszébe jutott a fiú fotója, szürke és fehér, két sötétebb
rendőr fogja közre, a tekintete zárkózott és óvatos.
Nem az a típus, aki bárkit megütne vagy akár
megkéselne. Amikor erőszakhoz folyamodott, az
áttételes erőszakot választotta, a speciális eszközök
manipulálását: az ujj irányít, de nem ér hozzá
semmihez, ő maga a távolból figyeli a becsapódást, a
hús robbanását, a vér fröccsenését. Ez az elme által
elkövetett erőszak volt, olyan, akár a varázslat: az
ember gondol rá, és megtörténik.
Nézte, ahogy Peter a bélszínt operálja, lemetsz
belőle egy egyenes csíkot, majd takaros kockákra
darabolja, és ez a tehén ábráját juttatta eszébe az
egyik szakácskönyve elején: a tehenet, amelyet
vonalak tagolnak, és feliratok mutatják, melyik
részéből mi készül. Amit most esznek, az valahonnan
a hát környékéről való, gondolta magában: a
szaggatott vonal mentén vágja fel. Hentesek hosszú
sorát látta maga előtt valahol egy tágas helyiségben,
egy hentesiskolában, asztalok mellett ülve,
makulátlan fehérben, mindenkinek a kezében ott egy
gyerekolló, és steakeket, oldalasokat, rostélyosokat
vágnak ki az előttük halmokban álló barna papír
tehénformákból. A tehenet a szakácskönyvben,
idézte fel most, szemmel, szarvval és tőggyel
ábrázolták. Egész természetesen álldogált ott, cseppet
sem zavarták az oldalára festett különös jelzések.
Talán rengeteg alapos kutatómunka
eredményeképpen végül képesek lesznek majd
ilyeneket tenyészteni, így már eleve megvonalazva és
méretekkel ellátva jönnek majd a világra, gondolta.
Lenézett a saját félig megevett steakjére, és
hirtelen egy izomkötegnek látta. Vérvörös volt. Egy
darab egy igazi tehénből, ami egykor mozgott, evett,
és megölték, fejbe verték, miközben ott állt a sorban,
mint ahogy valaki a villamosra vár. Persze ezt
mindenki tudja. De általában nem gondol erre. A
szupermarketben előre csomagolva, celofánba
tekerve árusították, felcímkézve, árcédulákkal
ellátva, és ugyanolyan volt megvásárolni, mint egy
üveg mogyoróvajat vagy egy babkonzervet; ha pedig
egy húsboltba tért be az ember, ott is hatékonyan és
gyorsan becsomagolták, és ettől tiszta és hivatalos
lett az egész. De most hirtelen ott feküdt előtte,
minden köztes csomagolópapír nélkül, hús és vér,
félig átsütve, ő pedig megette. Felzabálta.
Letette a kést és a villát. Érezte, hogy elég sápadt
lehet, és remélte, Peternek nem tűnik fel. „Ez
nevetséges – leckéztette önmagát. – Mindenki eszik
tehenet, ez természetes, enned kell, hogy életben
maradj, a hús jót tesz, sok benne a fehérje és az
ásványi anyag.” Felemelte a villát, felszúrt rá egy
húsdarabot, felemelte, majd újra letette.
Peter újra felnézett, és mosolygott.
– Jesszus, de éhes voltam! – jegyezte meg. – Jó
érzés volt betolni ezt a steaket. Egy jó ételtől mindig
egy kicsit emberibbnek érzed magad.
Marian bólintott, és bágyadtan visszamosolygott
rá. Peter most Marian tányérjára szegezte a
tekintetét.
– Mi a baj, drágám? Nem etted meg.
– Nem – felelte ő. – Úgy tűnik, már nem vagyok
éhes. Azt hiszem, tele vagyok. – A hangszínével
próbálta érzékeltetni, hogy az ő gyomra túl kicsi és
gyámoltalan ahhoz, hogy megbirkózzon ilyen
hatalmas mennyiségű étellel. Peter mosolygott és
rágott, kellemes érzéssel töltötte el a tudat, hogy
ennyivel nagyobb a kapacitása. Istenem, gondolta
magában Marian, remélem, ez az érzés nem lesz
tartós, különben éhen fogok halni!
Ott ült, kedvetlenül csavargatta a szalvétát az ujjai
között, és nézte, ahogy a steak utolsó darabja is
eltűnik Peter szájában.
 18

Marian a konyhaasztalnál ült, lehangoltan eszegetett

egy üveg mogyoróvajat, és a legnagyobb
szakácskönyvét lapozgatta. Egy nappal a bélszín után
képtelen volt megenni egy sertéskarajt, és az azóta
eltelt hetekben kísérletezett. Felfedezte, hogy
nemcsak azokat a dolgokat képtelen megenni,
amelyek túlságosan egyértelműen a Tehén Részei
alapján lettek felvágva, de a Sertés Részei és a Juh
Részei ugyancsak tiltott ételnek számítottak. Bármi is
az, ami ezeket a döntéseket meghozza benne, és
biztos, hogy nem az agya a felelős, minden olyat
visszautasított, amiben nyomokban fellelhető csont,
ín vagy rost. Az összes megdarált és újraformázott
készítmény, például a hotdog, a hamburger, a
bárányfasírt vagy a sertéskolbász rendben volt, ha
nem kezdte el alaposabban szemügyre venni, és
egyelőre a hal is megengedett volt. A csirkével félt
kísérletezni: régebben kedvelte, de nyugtalanítóan ép
csontváz járt hozzá, és előre látta, hogy a bőre
túlságosan hasonlítana egy libabőrös karra.
Fehérjeforrás gyanánt omlettet, mogyorót és nagy
mennyiségű sajtot evett. A néma félelem, ami most, a
szakácskönyvet lapozgatva közelebb furakodott a
felszínhez – épp a „Saláták” szekciónál tartott –,
annyiból állt, hogy ez a valami, a szája tiltakozása az
evés ellen, rosszindulatú; hogy tovább fog terjedni;
hogy a vonal, ami a megehetőt elválasztja a nem
megehetőtől, egyre odébb kerül, a megehető köre
egyre szűkül, és a rendelkezésre álló dolgok
egyenként kiszorulnak majd belőle.
Lassan vegetáriánus lesz belőlem, gondolta
magában szomorúan, egy különc, és a vegetáriánus
étterembe kell majd járnom ebédelni.
Undorral olvasta végig a Tippek a joghurt
tálalásához című bekezdést. „Ha kirobbanó ízt akar,
szórja meg aprított dióval!” – javasolta vidáman a
szerkesztőnő.
Megszólalt a telefon. Hagyta kicsörögni párszor,
mielőtt felvette. Nem volt kedve beszélni senkivel, és
komoly erőfeszítésébe került, hogy kiszakadjon a
fejes saláta, a zsázsa és a pikáns zöldfűszeres öntetek
szelíd birodalmából.
– Marian! – Leonard Slank hangja hallatszott. – Te
vagy az?
– Igen, én, szia, Len! – felelte. – Hogy vagy? –
Régóta nem látta, és nem is beszélt vele.
Len sürgető hangon folytatta.
– Egyedül vagy? Úgy értem, Ainsley ott van?
– Nincs, még nem jött haza a munkából. Azt
mondta, vásárolni megy. – Közben beköszöntött a
karácsonyi szezon; mintha már hónapok óta tartott
volna, és az üzletek kilencig nyitva tartottak. – De
szólhatok neki, hogy hívjon fel, ha megjött.
– Nem, nem! – vágta rá Len sietve. – Én veled
akarok beszélni. Átmehetek?
Peter aznap este egy ügyön dolgozott, így Marian-
nek elméletileg nem volt semmi dolga – az agya pedig
nem állt elő semmiféle kifogással.
– Persze, gyere csak, Len – válaszolta. Szóval Ains-
ley elmondta neki, gondolta magában, miután letette
a kagylót. Az idióta. Vajon ezt miért csinálta?
Ainsley az utóbbi hetekben rendkívül vidám volt.
Kezdettől fogva biztos volt benne, hogy teherbe esett,
és az agya olyan aggódó figyelemmel felügyelte a
teste rezdüléseit, mint egy tudós a kulcsfontosságú
kémcsőét, várta az egyértelmű változást. A
szokásosnál több időt töltött a konyhában, próbálta
eldönteni, vajon kívánós-e, rengeteg ételbe
belekóstolt, más-e az ízük, az eredményről pedig
mindig beszámolt Mariannek: a tea keserűbb lett, a
tojás pedig kénesebb ízű. Felállt Marian ágyára, hogy
oldalnézetből is szemügyre vegye a hasát a komódon
álló tükörben, ami nagyobb volt, mint a sajátja. A
lakásban járkált, és közben folyamatosan,
kibírhatatlan módon dudorászott – és aztán végtelen
megelégedésére végül egyik reggel belehányt a
mosogatóba. Végre eljött az idő, hogy elmenjen a
nőgyógyászhoz, és épp tegnap szökdécselt fel a
lépcsőn sugárzó arccal, egy borítékot lobogtatva: az
eredmény pozitív lett.
Marian gratulált neki, de nem olyan morcosan,
mint hónapokkal korábban tette volna. Akkor
szembe kellett volna néznie az ebből adódó
problémákkal, például hogy Ainsley hol fog lakni,
hisz a hölgy a földszintről nyilván nem tűrné meg itt,
ha gömbölyödni kezd; hogy vajon szerezzen-e új
lakótársat, és ha igen, lesz-e bűntudata amiatt, hogy
cserben hagyja Ainsley-t; ha pedig mégsem, vajon
képes lesz-e elviselni a sok bonyodalmat és
feszültséget, ami abból adódik, hogy egy
leányanyával és egy újszülött csecsemővel lakik
együtt. De ezzel már nem kellett törődnie, és Ainsley
kedvéért nyugodtan mutathatott őszinte örömöt.
Hiszen ő férjhez megy – elszerződött innét.
Nem akart belefolyni az ügybe, ezért nem örült
Len hívásának. A hangjából ítélve Ainsley valamit
elmondott neki, de a beszélgetésből nem derült ki,
pontosan mit tud. Marian rögtön elhatározta, hogy a
lehető legpasszívabb módon fog viselkedni. Persze
meghallgatja Len mondandóját – van füle, nem tehet
mást – (egyébként mi mondandója lehet? A
funkcióját már betöltötte), de ezen felül semmit nem
tehet. Úgy érezte, képtelen kezelni a helyzetet, és
irritálta is a dolog: ha Len beszélni akar valakivel,
inkább Ainsley-vel kellene beszélnie. Ő az, aki választ
tud neki adni.
 Lenyelt egy újabb kanál mogyoróvajat,
kellemetlennek találta, ahogy végigszántotta a
szájpadlását, és hogy elüsse az időt, a kagylós
fejezethez lapozott, és elolvasta a garnélák
kibelezéséről szóló részt (ki vásárol még valódi
garnélát?), azután a teknősökre vonatkozó
instrukciókat, ez mostanában felkeltette az
érdeklődését: hogy pontosan miféle érdeklődés ez,
azt nem tudta biztosan. Az élő teknőst egy héten át
egy kartondobozban vagy ketrecben kellett tartani,
szeretgetni és hamburgerrel etetni, hogy
megszabaduljon a szennyező anyagoktól. Majd
amikor a teknős már épp kezd megbízni az
emberben, talán lassú, de hűséges, páncélos spániel
módjára követni kezdi a konyhában, egy szép napon
bele kell tenni egy fazék hideg vízbe (ahol a teknős
először nyilván boldogan úszkál és alámerül), utána
pedig lassan forrásig hevíteni a vizet. Az egész
procedúra az ókeresztény mártírok halálára
emlékeztetett. Miféle ördögi gonosztettek zajlanak
országszerte a konyhákban, az étkezés nevében! De
az egyetlen alternatívának a celofánba csomagolt és
kartonba dobozolt pótlékok tűntek. Helyettesítők
vagy csak álcák? Mindenesetre bárhogy is ölték meg
őket, azt már korábban és hatékonyan megtette
valaki más.
A földszinten megszólalt a csengő. Marian
feszülten figyelt: nem akart elindulni lefelé, ha nem
muszáj. Elfojtott hangokat hallott, majd az ajtó
csukódásának visszhangját. A hölgy a földszintről
már riadókészültségben volt. Marian felsóhajtott,
becsukta a szakácskönyvet, a kanalát a mosogatóba
dobta, miután még egyszer utoljára lenyalta, a
mogyoróvajas üvegre pedig rácsavarta a fedelet.
– Szia! – üdvözölte Lent, aki sápadtan, kifulladva
bukkant fel a lépcső tetején. Betegnek látszott. –
Gyere be, ülj le! – Majd, mivel még csak fél hét volt,
megkérdezte: – Vacsoráztál már? Kérsz enni? –
Készíteni akart neki valamit, ha mást nem, egy
baconös-paradicsomos szendvicset. Amióta a saját
viszonya az ételhez bizonytalanná vált, észrevette,
hogy perverz örömmel nézi, ha mások esznek.
– Kösz, nem – felelte Len. – Nem vagyok éhes. De
egy ital rám férne, ha van itthon valamid. – Bement a
nappaliba, és úgy vetette le magát a kanapéra,
mintha a teste egy zsák lenne, aminek már belefáradt
a cipelésébe.
– Csak sör van, jó lesz? – Marian kiment a
konyhába, kibontott két üveg sört, és bevitte a
nappaliba. Jó barátok esetében, mint Len, nem
törődött az olyan formaságokkal, mint a pohár.
– Kösz – felelte Len. Felkapta a vaskos barna
üveget. A palack száját bimbó módjára körülölelő
szája egy pillanatig furcsán emlékeztetett egy csecse-
mőére. – Jesszus, de nagy szükségem van most erre! –
sóhajtotta, miközben letette az üveget a
dohányzóasztalra. – Gondolom, neked már elmondta.
Marian belekortyolt a sörbe, mielőtt válaszolt.
Moose sör volt –  kíváncsiságból vett pár üveggel.
Pont ugyanolyan íze volt, mint a többinek.
– Arra gondolsz, hogy Ainsley terhes – felelte
semleges, csevegő hangon. – Igen, persze.
Len felnyögött. Levette szarukeretes szemüvegét,
és fél kezével a szemét dörzsölgette.
– Te jó isten, egyszerűen rosszul vagyok, ha
rágondolok! Annyira megdöbbentem, amikor
elmondta, te jó isten, én csak felhívtam, hogy eljönne-
e kávézni, mert úgy tűnt, kerül az együtt töltött
esténk óta, szerintem nagyon megrázta őt ez az
egész, és aztán erről értesülök, ráadásul telefonon.
Egész délután képtelen voltam dolgozni. Beszélgetés
közben lecsaptam a kagylót, nem tudom, mit szólt
hozzá, de képtelen voltam uralkodni magamon. Ő
még olyan kislány, Marian, úgy értem, a legtöbb nő
esetében az ember úgy állna hozzá, mi a franc,
nyilván megérdemelte, amúgy is egy szemét ribanc –
nem mintha történt volna már velem ehhez hasonló.
De ő még olyan fiatal. Az egészben az a legrosszabb,
hogy rohadtul nem emlékszem, mi történt akkor
éjjel. Feljöttünk ide kávézni, nem éreztem magam
valami jól, ott állt az asztalon az az üveg whisky, én
meg nekiláttam. Persze nem tagadom, hogy
nyomultam Ainsley-re, de én nem számítottam erre,
érted, nem voltam rá felkészülve, érted, akkor sokkal
jobban vigyáztam volna! Micsoda helyzet! Most mit
tegyek?
Marian némán ült, és nézte. Ainsley-nek ezek
szerint nem volt még alkalma feltárni előtte az
indítékait. Nem tudta eldönteni, Len kedvéért
nekilásson-e, hogy kibogozza ezt a valószínűtlen
gubancot, vagy inkább várja meg, amíg Ainsley
megteszi, végül is az ő dolga.
– Érted, nem vehetem el feleségül – folytatta Len
rosszkedvűen. – Férjnek lenni már önmagában elég
rémes, én még túl fiatal vagyok a nősüléshez, de el
tudsz engem képzelni egyszerre férjként és apaként?
– Halk, gurgulázó hang hallatszott, Len újra
meghúzta a sörösüveget. – A szüléstől – tette hozzá
még vékonyabb és kétségbeesettebb hangon –, a
szüléstől én egyszerűen rettegek! Undorító. Nem
bírom elviselni a gyerekszülés gondolatát – folytatta
borzongva.
– Mondjuk nem te fogod megszülni – jegyezte meg
racionálisan Marian.
Len eltorzult, könyörgő arccal fordult felé.
Fájdalmas volt a kontraszt: az üveg és a teknőckeret
megszokott pajzsa nélkül az eddig ismert bőbeszédű,
szellemes, kicsit rámenős Len helyett most egy
védtelen, vaksin pislogó férfi ült ott.
– Marian, nem próbálnál meg a lelkére beszélni,
szépen kérlek? Hátha az abortusz mellett dönt,
természetesen kifizetem. – Nagyot nyelt, Marian
nézte, ahogy fel-alá mozog az ádámcsutkája. Nem is
gondolta volna, hogy van olyan, ami képes Lent
ennyire boldogtalanná tenni.
– Attól tartok, nem fog – felelte szelíden. – Tudod,
pont az volt a cél, hogy teherbe essen.
– Hogy mi?
– Szándékosan tette. Teherbe akart esni.
– De hát ez nevetséges! – fortyant fel Len. – Senki
nem akar teherbe esni! Ilyet senki nem tenne
szándékosan!
Marian elmosolyodott: Len butaságokat beszélt,
amit kedvesnek, bár kicsit kínosnak talált. Szívesen
ölbe vette volna, hogy elmondja neki: „Gyere,
Leonard, ideje, hogy meséljek neked az élet nagy
igazságairól!”
– Meglepődnél milyen sokan akarnak – felelte. –
Tudod, nagy divat ez mostanában, Ainsley pedig
rengeteget olvas, a főiskolán különösen érdeklődött
az antropológia iránt, és meggyőződése, hogy egy nő
kizárólag akkor tudja kiteljesíteni a nőiségét, ha
gyereket szül. De ne aggódj, neked a továbbiakban
nincs több dolgod. Férjet nem akar, csak gyereket. A
te szereped véget ért.
Len láthatólag nem akart hinni neki. Feltette a
szemüvegét, azon át meredt Marianre, aztán újra
levette. Csend támadt, miközben újra meghúzta a
sörösüveget.
– Szóval főiskolára is járt. Tudhattam volna. Hát
ez az eredménye annak, hogy a nők
továbbtanulhatnak – szúrta oda undokul. –
Nevetséges dolgokat vesznek a fejükbe.
– Hát, nem is tudom – felelte Marian némi éllel –,
szerintem vannak férfiak, akiknek szintén nem tesz
igazán jót.
Len összerezzent.
– Nyilván rám gondolsz. De hát honnét tudhattam
volna? Te nem szóltál, az egyszer biztos. Szép kis
barát az ilyen!
– Én nem venném a bátorságot, hogy beleszóljak
az életedbe – méltatlankodott Marian. – De nem
értem, miért vagy így felháborodva most, hogy
megtudtad. Neked semmi dolgod. Ainsley mindent
intéz. Hidd el nekem, nagyon is képes gondoskodni
magáról.
Úgy tűnt, Leonard hangulata a kétségbeesésből
gyorsan dühbe csapott át.
– A kis kurva! – motyogta. – Ilyen helyzetbe hozni
engem…
A lépcső felől léptek zaja hallatszott.
– Sss, jön! Csillapodj! – Azzal Marian felállt, és
kiment a kis előszobába, hogy üdvözölje Ainsley-t.
– Szia, na várj csak, míg meglátod, mit szereztem!
– szólt fel Ainsley a lépcsőről. Besietett a konyhába, a
csomagjait az asztalra tette, ledobta a kabátját, és
lélekszakadva hadarni kezdett: – Iszonyú, mekkora
odalent a tömeg, de a bevásárláson kívül, mert,
tudod, nekem most kettő helyett kell ennem, ja, és
vitamint is vettem, olyan édes kis mintákat találtam,
mindjárt meglátod! – Egy kötésminta-könyvet húzott
elő, meg egy gombolyag világoskék gyapjúfonalat.
– Szóval fiú lesz – állapította meg Marian.
Ainsley szeme elkerekedett.
– Hát persze. Úgy értem, gondoltam, jobb, ha…
– Lehet, hogy nem ártott volna az apajelölttel is
megtárgyalnod a dolgot, mielőtt megteszed a
szükséges lépéseket. Bent van a nappaliban, és elég
dühösnek tűnik, hogy őt nem avattad be. Tudod –
tette hozzá Marian kárörvendőn –, lehet, hogy ő lányt
akart volna.
Ainsley hátrasimított egy homlokába hulló vörös
tincset.
– Á! Szóval Len itt van? – kérdezte szándékoltan
hűvös hangon. – Igen. A telefonban kicsit feldúltnak
hangzott. – Besétált a nappaliba. Marian nem tudta,
melyiküknek van nagyobb szüksége a támogatására,
ki mellé álljon, ha választásra kényszerül. Ainsley
után indult, tisztában volt vele, hogy ki kellene
hátrálnia ebből az ügyből, mielőtt még jobban
elmérgesedik a helyzet, de azt nem tudta, hogyan.
– Szia, Len! – köszönt Ainsley könnyeden. –
Lecsaptad a telefont, mielőtt elmagyarázhattam
volna.
Len nem volt hajlandó ránézni.
– Kösz, Marian már elmagyarázta.
 Ainsley szemrehányó fintorral felelt. Nyilván ő
maga akarta volna közölni.
– Hát, valakinek muszáj volt – jegyezte meg
Marian presbiteriánus szigorral lebiggyesztett szájjal.
– Len szenvedett.
– Lehet, hogy nem is kellett volna elmondanom –
felelte Ainsley –, de egyszerűen képtelen voltam
magamban tartani. Gondolj csak bele, anya leszek!
Annyira boldog vagyok!
Len egyre dühösebbnek látszott.
– Hát, én meg nem vagyok ilyen mocskosul boldog
ettől! – tört ki. – Te végig kihasználtál engem!
Micsoda hülye voltam, elhittem, hogy édes vagy, és
ártatlan, erre kiderül, hogy végig főiskolai diplomád
volt! Á, ezek mind egyformák! Én a legkevésbé sem
érdekeltelek. Neked csak a testem kellett!
– És te mit akartál tőlem? – tudakolta Ainsley
kedvesen. – De mindegy, semmi mást nem vettem el.
A többi a tiéd. És a lelki békéd is helyreállhat, nem
fenyegetlek apasági keresettel.
Len felállt, és Ainsley-től biztonságos távolságban
járkálni kezdett.
– Lelki béke! Haha! De nem, te belerángattál
engem ebbe. Pszichológiai értelemben bevontál. Most
már muszáj apaként tekintenem magamra, ez övön
aluli húzás, és mindez azért van, mert… – itt
felszisszent, a gondolat új volt számára – te
elcsábítottál engem! – Ainsley felé intett a
sörösüveggel. – Most mentálisan bele fogok
bonyolódni a szülésbe. A termékenységbe. A
terhességbe. Felfogod te, hogy milyen hatással lesz ez
rám? Ez az obszcén, ez a szörnyű, véres…
– Ne légy már ilyen idióta! – szakította félbe Ains-
ley. – Tökéletesen természetes és gyönyörű dolog. Az
anya és a meg nem született gyermek kapcsolata a
legszebb és a legszorosabb a világon. – Az
ajtófélfának támaszkodott, és az ablak felé nézett. – A
leginkább kölcsönösen kiegyensúlyozott…
– Gyomorforgató! – szúrta közbe Len.
Ainsley dühösen fordult felé.
– Az anyaméh-irigység klasszikus szimptómáit
produkálod. Mégis, mi a francot képzelsz, te honnét
bújtál elő? Nem a Marsról jöttél, ugye, tudod, és talán
újat mondok, nem is a gólya hozott! Kilenc hónapon
át ott kucorogtál valakinek a méhében, ahogy
mindenki más, és…
Len arcát elöntötte az undor.
– Elég! – kiáltotta. – Ne emlékeztess rá! Ezt már
tényleg nem bírom elviselni, rosszul vagyok tőled! Ne
gyere a közelembe! – ordította, amikor Ainsley egy
lépést tett felé. – Tisztátalan vagy!
Marian arra jutott, Len kezd hisztérikus állapotba
kerülni. A férfi leült a kanapé karfájára, és a kezébe
temette az arcát.
– Kényszerített rá – motyogta. – A saját anyám!
Lágytojást ettünk reggelire, én feltörtem a sajátomat,
és ott volt, esküszöm, ott volt benne egy kiscsirke,
még nem bújt ki a tojásból, én nem akartam
hozzányúlni, de anyám nem látta, hogy tényleg ott
van benne, azt mondta, ne butáskodj, ez egy teljesen
normális tojás, de nem volt az, és megetette velem! És
én tudom, tudom, hogy ott volt benne az a kis csőr
meg a kis karmok, meg minden… – Vadul
megborzongott. – Szörnyű! Szörnyű, nem bírom
elviselni – nyögte, és a válla görcsösen rázkódni
kezdett.
Marian fülig pirult kínos zavarában, de Ainsley
anyáskodó, aggódó hangot hallatott, és odasietett a
kanapéhoz. Leült Len mellé, átkarolta, odahúzta
maga mellé, úgy, hogy Len félig Ainsley ölébe
csúszott, és fejét a vállára hajtotta.
– Jól van, jól van – csitította. A haja fátyolként
takarta el az arcukat, vagy inkább pókhálóként,
gondolta magában Marian. Ainsley gyengéden
ringatta Lent. – Jól van, jól van! Ez nem egy kiscsirke
lesz, hanem egy szép kicsi baba. Szép kicsi baba.
Marian kiment a konyhába. Elöntötte a hideg
felháborodás: ezek úgy viselkednek, mint két
csecsemő. Ainsley lelkén máris érzelgős bevonat
képződött – hát nem csodásak a hormonok?
Nemsokára jó kövér lesz. Len pedig valami olyat
mutatott meg, ami eddig rejtve volt, amit Marian
eddig soha nem látott. Úgy viselkedett, mint egy fehér
pajor, amit az ásó hirtelen kifordít a föld alól, és
szembesül a napvilággal. Visszataszító, vaksi
vonaglás. Marian csodálkozott, milyen kevés is elég
volt Lennek ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. A
páncélja mégsem olyan vastag és kérges, mint
Marian hitte. Olyan volt ez, mint a régen tojásokkal
játszott trükk: ha az ember a tojást a hegyével a két
keze közé vette, és teljes erőből összenyomta, a tojás
nem tört el – az egyensúlyi helyzet miatt az ember
saját magára gyakorolt erőhatást. De elég volt egy
apró elmozdulás, egy másik szög, a nyomás
módosítása, és a tojás szétrepedt, bumm, ott állt az
ember, a cipője csupa fehérje lett.
Len törékeny egyensúlya most kibillent, és
repedezni kezdett. Marian nem értette, hogyan
sikerült neki ilyen sokáig kerülni ezt a témát,
elhitetni magával, hogy sokat fitogtatott szexuális
aktivitásának semmi köze a gyerekcsináláshoz. Mit
tett volna, ha a helyzet az, mint először hitte, és
tényleg véletlenül ejtette teherbe Ainsley-t? Képes lett
volna kijátszani a bűntudat-kártyát a „vétlen vagyok,
mert nem akartam rosszat”-kártya ellenében, hagyni,
hogy a kettő kioltsa egymást, ő pedig sértetlenül
megússza a dolgot? Ainsley nem láthatta előre a
reakcióját. Mégis, az ő döntése miatt keletkezett ez a
krízishelyzet. Most mihez kezd majd Lennel? Mihez
kéne kezdenie?
Na mindegy, gondolta magában, ez a kettejük
problémája, majd megoldják – nekem egyébként
sincs semmi közöm ehhez. Bement a szobájába, és
magára csukta az ajtót.
Másnap reggel viszont, amikor feltörte a lágy
tojást, és meglátta, hogy a sárgája őt nézi sokatmondó
és vádló fél szemével, észrevette, hogy a szája
becsukódik, akár egy ijedt tengerirózsa. Ez élő – ez él,
közölték a torokizmok, és megfeszültek. Félretolta a
tányért. A tudata már hozzászokott a folyamathoz.
Lemondó sóhajjal újabb tételt húzott ki a listáról.
 19

– Van lekváros, lazacos, mogyoróvajas, mézes meg

tojássalátás – sorolta Mrs. Grot, és szinte Marian orra
alá tolta a tányért, persze nem modortalanságból,
hanem mert Marian a kanapén ült, Mrs. Grot pedig
állt, és a csigolyák, a merev fűző és az íróasztal-
orientált izomzat, ami együttesen Mrs. Grot
függőleges vázát alkotta, nem tette lehetővé azt, hogy
túl mélyen lehajoljon.
Marian hátrahőkölt a puha, virágos díszpárnák
közé.
– Lekvárosat, köszönöm – felelte, és leemelt egyet.
Javában zajlott az iroda karácsonyi partija, amit
az étkezőhelyiségben tartottak, ahol, ahogy Mrs.
Gundridge fogalmazott, „sokkal kényelmesebb”. De a
szűk helyen mindent átható kényelmüket némi
elfojtott ellenérzés is árnyalta. A karácsony ebben az
évben egy szerdai napra esett, és emiatt pénteken
mindenkinek be kell jönni dolgozni, azaz egy nap
miatt ugrott a csodás hosszú hétvége. Marian biztos
volt benne: ettől csillog úgy Mrs. Grot szemüvege, és
ettől lett olyan jókedvű, hogy példátlan módon még
ezt a szokatlanul társasági szendvicskínálást is
bevállalta. Azért, mert közelről akarja látni a
szenvedésünket, gondolta magában Marian,
miközben nézte, ahogy a merev alak körbejár a
helyiségben.
Úgy tűnt, az irodai parti elsősorban az
ételfogyasztásról, valamint a betegségek és a
leárazások megtárgyalásáról szól. Az ételeket mind a
nők hozták: mindenki vállalta, hogy készít valamit.
Még Mariannel is megígértették a csokoládés
brownie-t, amit valójában egy pékségben vásárolt, és
átcsomagolt. Mostanában nem volt kedve sütni-főzni.
Az ételeket az ebédlő egyik végében álló asztalon
halmozták fel – jóval többet a kelleténél, salátákat,
szendvicseket, gyümölcskenyereket, desszerteket,
kekszeket és tortákat. De mivel mindenki hozott
valamit, mindenkinek mindent meg kellett kóstolnia,
különben a készítője megsértődött. Hol az egyik, hol a
másik másik hölgy sikított fel: „Jaj, Dorothy, muszáj
megkóstolnom a narancsos-ananászos
finomságodat!”, vagy „Lena, egyszerűen csodás a
zamatos gyümölcsös piskótád!”, majd
feltápászkodott, és az asztalhoz indult, hogy újra
megrakja a papírtányért.
Mint Marian megtudta, ez nem volt mindig így. Az
idősebb lányokban még élt a gyorsan legendává
fakult emlék, hogy volt idő, amikor az irodai parti az
egész céget mozgósító esemény volt – amikor a cég
még sokkal kisebb volt. Azokban a régi szép időkben,
mesélte Mrs. Bogue párás szemmel, az emeleti férfiak
lejöttek, sőt még ittak is. De az iroda bővült, és végül
olyan óriásira nőtt, hogy már nem ismert mindenki
mindenkit, és a partik kezdtek elfajulni. Az apró
termetű, tintafoltos stencilezőlányokat kóbor
felsővezetők üldözték, izzó vágyak és titkolt
gyűlöletek láttak rosszkor napvilágot, idős hölgyek
ittak egy papírpohárral többet a kelleténél, és
kerültek hisztérikus állapotba. Most az általános
irodai morál fenntartása érdekében minden osztály
saját partit tartott – Mrs. Gundridge pedig már
korábban kijelentette, hogy így egyébként is sokkal
kényelmesebb, csak mi, lányok, és a megjegyzést
ragadós, helyeslő mormogás fogadta.
Marian két irodaszűz között ült, a harmadik a
kanapé karfájára telepedett. A hasonló helyzetekben
ők hárman mindig egy helyre húzódtak,
önvédelemből: nekik nem volt gyerekük, akinek a
bűbájos mivoltát össze lehetett hasonlítani
másokéval; sem házuk, aminek a bebútorozása
kardinális kérdés; sem férjük, akinek különcségeit és
undorító szokásait ki lehet beszélni. Mások voltak a
prioritásaik, bár Emmy egy-egy betegségeit taglaló
anekdotával időnként bekapcsolódott az általános
társalgásba. Marian tisztában volt azzal, hogy az ő
státusza kétséges – tudták, hogy házasság előtt áll, és
emiatt már úgy tekintették, nem igazán egyedülálló,
nem igazán érzi át az ő problémáikat –, de kissé
hűvös viselkedésük ellenére még mindig szívesebben
csatlakozott hozzájuk, mint bármelyik másik
csoporthoz. A helyiségben nem sok mozgás volt. A
körbekínálók kivételével a hölgyek többsége
különböző csoportokban és félkörökben ült, és
időnként egy-egy székcserével átrendeződtek a
csoportok. Egyedül Mrs. Bogue járt körbe, hol
barátságos mosolyt villantott, hol figyelmes
megjegyzést tett, vagy süteményt kínált. Ez volt a
kötelessége.
És a szokásosnál szorgosabban teljesítette a
délelőtt folyamán bekövetkezett kataklizma miatt. Az
óriási, egész várost átfogó paradicsomlé-ízteszt, ami
október óta készülőben volt, de folyton
elhalasztották, hogy tovább finomítsanak rajta,
aznap reggel indult volna. Rekordszámú
kérdezőbiztos, a rendelkezésre álló stáb nagy része
indult volna útnak a mit sem sejtő háziasszonyok
tornáca felé, a nyakában kartonpapír tálcával, mint a
cigarettaárus lányok (Marian négyszemközt meg is
jegyezte Lucynak, hogy mindet ki kéne szőkíteni, és
tollboát meg neccharisnyát adni rájuk), a tálcán
pedig kis papírpoharakban valódi paradicsomlé és
instant paradicsomlépor plusz víz. A háziasszonyt
meg kellett kérniük, hogy kortyoljon bele a valódi
paradicsomlébe, nézze végig, ahogy a kérdezőbiztos
ott helyben, az ő döbbent szeme láttára összemixeli
az instant port, majd megkóstolja az eredményt,
melynek gyorsasága és egyszerűsége lenyűgözi. „Csak
keverni kell, és biztos siker!” – szólt az előzetes
szlogenterv. Ha ezt októberben elindították volna,
talán még be is válik.
Sajnos azonban a havazás, ami előtte öt
egyformán borult, szürke napon át elmaradt, épp
aznap délelőtt tízkor érkezett meg, de nem puhán
hulló pelyhek vagy akár időszakos hózáporok
formájában, hanem tisztességes hóviharként. Mrs.
Bogue megpróbálta rábírni a feletteseket, halasszák
el a kóstolót, de hiába.
– Mi itt emberekkel dolgozunk, nem gépekkel! –
telefonálta elég hangosan ahhoz, hogy a fülkéje
csukott ajtaján át is hallani lehessen. – Lehetetlen idő
van odakint!
De a határidőt tartani kellett. A felmérést már
olyan sokszor elhalasztották, hogy többé szó sem
lehetett róla, ráadásul egy újabb nap csúszás
valójában hármat eredményezett volna, mivel a
karácsony is bosszantó akadályt jelentett. Így hát
Mrs. Bogue bágyadtan bégető nyáját kihajtották a
hóviharba.
A délelőtt további részében az iroda egy
katasztrófa sújtotta térség segélyközpontjára
hasonlított. Özönlöttek a hívások a szerencsétlen
kérdezőbiztosoktól. Fagyálló és téli gumi nélküli
kocsijuk lefulladt, megállt, elakadt a hótorlaszokban,
az ajtók kezekre, a csomagtartók fejekre csapódtak. A
papírpoharak súlya nem bírta el a szél erejét, utakon
és sövényeken sodródtak át, vérvörös tartalmuk a
hóra vagy a kérdezőbiztosokra fröccsent, vagy,
amennyiben a kérdezőbiztosnak sikerült eljutnia a
bejáratig, magukra a háziasszonyokra. Az egyik
kérdezőbiztos nyakából a komplett tálcát tépte le és
ragadta a magasba papírsárkányként a szél; egy
másik a kabátjával próbálta eltakarni, de egy
széllökés feldöntötte és ráborította az egészet.
Tizenegy órától kezdve kezdtek befutni a zilált
kérdezőbiztosok, megtépázott frizurával és vöröslő
foltokkal, hogy temperamentumuktól függően
felmondjanak, magyarázkodjanak, vagy hagyják,
hogy meggyőzzék őket arról, ők a közvélemény
tudományos igényű és hatékony felmérői; Mrs.
Bogue-nak ezen felül pedig még az emeleti
padlószőnyeges Olümposz lakóinak dühös
ordításával is dacolnia kellett, akik kizárólag a saját
maguk által kavart viharok létezéséről voltak
hajlandók tudomást venni. A küzdelem nyomai még
most, a nők között elvegyülve is felfedezhetőek
voltak az arcán. Máskor, amikor dühöt és idegességet
színlelt, valójában nyugodt volt – de most, ahogy
magára erőltette a nyugalom látszatát, Mariannek
egy nőegyleti tag jutott róla eszébe, aki épp szívhez
szóló köszönőbeszédet mond virágos kalapban,
miközben érzi, hogy egy apró, soklábú rovar araszol
felfelé a vádliján.
 Marian letett arról, hogy fél füllel egyszerre több
beszélgetésre is odafigyeljen, hagyta, hogy a hangok
helyiséget betöltő moraja jelentés nélküli szótagok
hullámaként átcsapjon felette. Befejezte a lekváros
szendvicset, és egy szelet tortáért indult. A megrakott
asztal láttán falánknak érezte magát: micsoda bőség,
mennyi habcsók, cukordísz és máz, zsírok és cukrok
összealvadása, a kalóriadús, csillogó ételek sokasága.
Mire visszatért egy szelet piskótával, Lucy, aki addig
Emmyvel beszélgetett, már Millie-vel társalgott, így
amikor Marian újra elfoglalta a helyét, a
beszélgetésük közepébe csöppent bele.
– Persze nem tudták, mit csináljanak – mesélte
épp Lucy. – Az ember nem szólhat rá valakire, hogy
legyen kedves megfürödni. Úgy értem, nem túl
udvarias dolog.
– És maga London is rettentően koszos – jegyezte
meg Millie együttérzőn. – Estefelé látni, hogy a
férfiak fehér inggallérja tiszta fekete. A sok korom
miatt.
– Hát igen, és ez így ment tovább, egyre rosszabb
lett, a végén már olyan rémes volt a helyzet, hogy a
barátaikat is szégyellték behívni…
– Kiről van szó? – érdeklődött Marian.
– Á, csak egy lányról, aki a barátaim lakótársa volt
Angliában, és egyszer csak egyszerűen felhagyott a
mosdással. Semmi más gond nem volt vele, csak nem
mosakodott, de még hajat se mosott, ruhát se váltott,
nagyon hosszú ideig, de nem akartak szólni neki,
mert minden más tekintetben teljesen normális volt,
persze a felszín alatt nyilván súlyos beteg lehetett.
Emmy keskeny, hegyes arcát odafordította a
„beteg” szóra, mire az egész történetet elismételték
neki.
– És aztán mi történt? – tudakolta Millie
csokoládét nyalogatva az ujjairól.
– Hát – felelte Lucy, aki egy apró linzermorzsát
rágcsált –, egy idő után elég szörnyű lett a helyzet.
Értitek, ugyanabban a ruhában járt, képzelhetitek. És
azt hiszem, ez így ment legalább három-négy
hónapon át.
Többen is azt mormogták: „jaj, ne”, mire Lucy így
folytatta:
– Hát, legalább két hónapon át. És már épp szólni
akartak neki, hogy az ég szerelmére, fürödjön végre
meg, vagy költözzön el. De egyik nap hazajött, levette
azt a ruhát, elégette, megfürdött, és a többi, és azóta
is tökéletesen normális. Ennyi volt.
– Hát ez tényleg furcsa! – jegyezte meg Emmy
csalódott hangon. Végig valami súlyos betegséget,
esetleg műtétet várt.
– Persze, tudjátok, odaát mindannyian sokkal
ápolatlanabbak – szólalt meg Millie egy nagyvilági nő
hangján.
– De hát ő ideátról jött! – tiltakozott Lucy. – Úgy
értem, tisztességes nevelést kapott, jó családból
származott, és a többi, nem arról volt szó, hogy nem
volt fürdőszobájuk, a család mindig is rendesen
tisztálkodott!
– Talán ez csak egy szeszély volt, mindenki átesik
ilyeneken – jegyezte meg Millie filozofikusan. – Talán
csak éretlen volt, távol az otthonától, satöbbi…
– Szerintem beteg volt – felelte Lucy. Egy
püspökkenyérből piszkálta ki épp a mazsolákat, amit
megenni készült.
Marian elméje az „éretlen” szóra fókuszált,
forgatta, akár egy parton talált furcsa kavicsot. Egy
éretlen kukoricacső jutott róla eszébe, meg más
növények, gyümölcsök. Zöld voltál, és megértél: érett
lettél. Ruhák érett alakra. Más szóval kövér nőknek.
Körülpillantott a helyiségben, nézte a többi nőt,
ahogy evés vagy beszéd közben nyílik és csukódik a
szájuk. Ahogy ott ültek, ugyanúgy, ahogy bármelyik
másik teadélutánra összegyűlt nőcsoport, lekopott
róluk a hivatalos máz, ami munkaidőben
megkülönböztette őket a háztartásbeliek hatalmas,
névtelen óceánjától, akiknek az elméjét hivatalból fel
kellett térképezniük. Akár pongyolát és hajcsavarót is
viselhettek volna. Jelen esetben viszont egytől egyig
érett alakra készült ruhákat viseltek. Érettek voltak,
egyesek rohamosan kezdtek túlérni, mások pedig
már összeaszalódni – Marian úgy gondolt rájuk, mint
akik szárakon csüngenek egy láthatatlan indáról, a
növekedés és rothadás különböző fázisaiban… ez
esetben a mellette ülő vékony, elegáns Lucy csupán
egy korábbi fázisban van, tavaszi zöld dudor vagy
gumó formálódik gondosan fésült frizurájának
aranykelyhe alatt…
Érdeklődve vette szemügyre a nők testét, kritikus
szemmel, mintha még sosem látta volna őket. És
bizonyos értelemben nem is látta, olyanok voltak,
mint minden más az irodahelyiségben, az
íróasztalok, a telefonok, a székek: tárgyak,
amelyeknek csakis a körvonalát és a felületét nézi. De
most észrevette Mrs. Gundridge hátán a fűző tetején
kitüremkedő hájredőt, a sonkaszerűn dudorodó
combokat, a nyak ráncait, a széles, a tág pórusú
arcot, a visszérfoltokat az egyik kövérkés, keresztbe
vetett vádlin, rágás közben rengő tokáját, a gyapjú
teáskanna-melegítőként feszülő pulóvert a gömbölyű
vállakon – és a többiek is hasonló testalkatúak voltak,
csupán az egyenetlenül dauerolt frizurák textúrája, a
mell, a derék és a csípő dűnéinek kontúrja volt eltérő
arányú; cseppfolyós állagukat belülről a csontok
támasztották, kívülről pedig ruhák és a smink
páncélja tartotta. Micsoda különös teremtmények
ezek – és ez a folytonos áramlás a kint és a bent
között, befogadnak dolgokat, kiadják magukból őket,
rágás, szavak, sült krumpli, böfögés, zsír, haj,
kisbabák, tej, széklet, keksz, hányadék, kávé,
paradicsomlé, vér, tea, izzadság, alkohol, könny és
szemét…
 Egy másodperc töredékéig azt érezte, a nők lénye,
már-már anyaga, hullámként csap át a feje felett.
Egyszer majd ő is ilyen lesz – illetve nem, már most
ilyen; közéjük tartozik, a teste ugyanilyen, azonos az
övékével, összeolvad a többi hússal, amelynek édes,
szerves illata fullasztóvá teszi a levegőt a virágmintás
helyiségben; úgy érezte, fuldoklik a nőiség sűrű
Sargasso-tengerében. Mély levegőt vett, a testét és a
lelkét visszarántotta önmagába, úgy, ahogy egy
tapogatózó tengeri lény húzza vissza a csápjait;
valami szilárdat, tisztát akart: egy férfit; azt akarta,
hogy Peter ott legyen a teremben, hogy kinyújthassa
a kezét, és belekapaszkodhasson, nehogy lehúzza a
mélység. Lucy egyik csuklóján arany karperecet
viselt. Marian arra fókuszálta a tekintetét, úgy
koncentrált rá, mintha ezzel maga köré vonná azt a
kemény aranykört, egy szilárd határvonalat húzna
önmaga és a folyékony, amorf másik között.
Észrevette, hogy a helyiségben csend támadt. A
baromfiudvar kotkodácsolása elcsitult. Felnézett:
Mrs. Bogue a terem túlsó végében állt az asztal
mellett, és felemelte a kezét.
– Most, hogy mind együtt vagyunk itt nem
hivatalos minőségünkben – kezdett bele jóakaratú
mosollyal –, szeretném megragadni az alkalmat, hogy
egy igen kellemes bejelentést tegyek. Nemrég azt
csiripelték a verebek, hogy az egyik lány hamarosan
férjhez megy. Biztos vagyok benne, hogy
mindannyian a legjobbakat kívánjuk Marian
McAlpinnek az új életéhez.
Az első sikkantások, csivitelés és izgatott
csacsogás után az egész tömeg felemelkedett és
körülvette, nedves gratulációkkal, csokoládémorzsás
kérdésekkel és apró, púderes beavató puszik
özönével árasztották el. Marian felállt, és azon
nyomban Mrs. Gundridge méretes kebléhez
préselődött. Kibontakozott, és a falig hátrált – fülig
vörösödött, de inkább dühében, mint szeméremből.
Valaki elkotyogta – valamelyikük elmondta neki,
nyilván Millie volt az.
„Köszönöm”, „szeptember” és „március”, ezt
ismételgette, csak ez a három szó kellett, hogy
válaszoljon a feltett kérdésekre. „Csodálatos!” és
„Fantasztikus!” – kiáltotta a kórus. Az irodaszüzek
tartózkodóan viselkedtek, és sóváran mosolyogtak.
Mrs. Bogue is félreállt. A beszéd hangvétele és a
puszta tény, hogy ez a nyilvános bejelentés minden
előzetes figyelmeztetés vagy egyeztetés nélkül zajlott,
egyértelművé tette, hogy elvárja Mariantől, távozzon
az állásából, akár akar, akár nem. Marian a
pletykákból és egy gépírónő nem sokkal az ő
munkába állása után bekövetkezett száműzetéséből
tudta, hogy Mrs. Bogue hajadonokat szeret
alkalmazni, vagy pedig harcedzett veteránokat,
akiknél már rég nem áll fent a kiszámíthatatlan
teherbeesés veszélye. Már hallottak tőle olyan
megjegyzést, hogy a friss házasok hajlamosak a
labilitásra. Mrs. Grot a könyvelésről szintén a kör
szélén maradt, kényszeredetten és gúnyosan
mosolygott. Fogadok, hogy lőttek az ünnepi
hangulatának, gondolta magában Marian –
mindörökre elvesztem a céges nyugdíjalap számára.
Ahogy kilépett az épületből, és a hidegben elindult
az utcán, úgy érezte, mintha kitárta volna egy
túlfűtött, áporodott levegőjű szoba ablakát. A szél
alábbhagyott. Már sötét volt, de a kirakatok és a
felaggatott karácsonyi díszek, füzérek és csillagok
zajos fényében a most már puhán hulló hó úgy
csillogott, mint egy gigantikus, mesterségesen
megvilágított vízesés párája. Nem esett annyi hó,
mint hitte. Vizes volt, és a járókelők barna latyakká
taposták. A hóvihar azután tört ki, hogy Marian
reggel munkába indult, így nem csizmát húzott. Mire
elért a metróállomásig, a cipője teljesen átázott.
Ennek ellenére a szokásosnál egy megállóval
előbb leszállt. A teadélutánt követően úgy érezte,
egyelőre képtelen a lakással szembesülni.
Hazaérkezik Ainsley, és folytatja azt a pokoli
kötögetést, és ott a karácsonyfa is, egy ezüst és
égszínkék műanyag asztali modell. Az ágyán ott
feküdtek az ajándékok, amiket még be kell
csomagolnia; a bőrönd, amit még be kell pakolnia:
másnap kora reggel indulnia kell a buszhoz kétnapos
látogatásra a szüleihez, az ő városukba, az ő
rokonaikhoz. Amikor rájuk gondolt, úgy érezte, már
nem tartoznak hozzá. A város és az emberek úgy
várakoztak rá valahol egy horizonton túl,
változatlanul, monolitikusan és szürkén, mint egy
letűnt civilizáció szétmállott, romos kövei. Az előző
hétvégén az összes ajándékot megvette, lökdösődött a
tömegben, lármázott és kiabált a boltok pultjainál, de
most már nem volt kedve ajándékot adni. Kapni még
kevésbé, mert akkor olyan holmikért kell
hálálkodnia, amikre semmi szüksége nincs, és
használni sem fogja őket – és hiába győzködte magát
azzal, amit egész életében hallott, hogy az
ajándékozás gesztusa a fontos, nem az ajándék
értéke. Így még rosszabb: az a sok „szeretettel”
feliratú papírcetli. Az a fajta szeretet, amellyel az
ajándékokat adják, már szintén felesleges és
hasznavehetetlen volt számára. Idejétmúltnak tűnt,
szomorúan túldíszítettnek, amit valami homályosan
nosztalgikus okból tartottak meg: mint egy halott
fényképe.
Eddig nyugat felé gyalogolt, de nem igazán tudta,
merre, egy üzletekkel szegélyzett utcán, ahol elegáns
próbababák álltak fényes üvegkalitkáikban. Most az
utolsó boltot is elhagyta, és egy sötétebb részhez ért.
A sarokhoz közeledve jött rá, hogy a park felé tart.
Átment az utca túloldalára, és délnek fordult, a
kocsisort követte. Baloldalt ott állt a múzeum,
kőfigurákkal díszített frízét domborművé
változtatták át az éjszakai világítás gyanánt egyre
több helyen használt rikító narancssárga reflektorok.
Peterrel gondban volt. Nem tudta, mit vegyen
neki. Arra jutott, hogy ruhát semmiképpen: azt Peter
biztosan mindig maga akarja kiválasztani. Ha a
lakásba vesz valamit, egy háztartási eszközt, az
olyan, mintha önmagát ajándékozná meg. Végül egy
szép és drága, a fényképezés technikai oldaláról szóló
könyv mellett döntött. Semmit nem tudott a témáról,
de hitt az eladónak, és reménykedett, hogy Peternek
nincs még meg. Örült, hogy vannak hobbijai: így
kisebb valószínűséggel kap majd szívinfarktust,
miután nyugdíjba megy.
Most az egyetem kerítésén és elzárt területén
belül álló fák kihajló ágai alatt haladt. A járdán itt
nem volt annyira letaposva a hó, itt-ott bokáig
süppedt benne. A lába sajgott a hidegtől. Amikor épp
azon kezdett tűnődni, vajon miért gyalogol még
tovább, megint átment a túloldalra, és belépett a
parkba.
Hatalmas, félhomályos, fehér sziget volt az
éjszaka sötétjében. A kocsik az óramutató járásával
ellentétes irányban özönlötték körbe – a túloldalán
pedig ott álltak az egyetem épületei, azok a helyek,
amelyeket alig fél évvel ezelőtt még olyan jól ismert,
de most enyhe ellenségességet sugároztak feléje a
hideg levegőn át, és érezte, hogy ez az ellenségesség
belőle indul ki: valami homályos módon féltékeny
volt rájuk. Jobb lett volna, ha a távozása után
eltűnnek, de továbbra is ott álltak rendületlenül, és
épp olyan közönyösen konstatálták a hiányát, mint
ahogy valószínűleg annak idején a jelenlétét is.
A park mélye felé tartott a puha, bokáig érő
hóban. Itt-ott véletlenszerű, már félig eltűnt
lábnyomösvényeket látott, de a fehérség a legtöbb
helyen sima volt, és érintetlen, a csupasz fák törzse
egyenesen meredt elő belőle, mintha legalább két
méter mély lenne, a fák pedig a tortát díszítő
cukormázba beleszúrt gyertyák volnának. Fekete
gyertyák.
A kerek betonmedence közelébe ért, ahol nyáron
szökőkút csobog, de ilyenkor nem volt benne víz, a
helyét lassan betöltötte a hó. Megállt, és a város távoli
zaját hallgatta, a hangok mintha köröztek volna
körülötte – egészen biztonságban érezte magát.
– Oda kell figyelned – mondta fennhangon –, nem
lenne jó, ha a végén felhagynál a fürdéssel. – Ott, az
ebédlőben egy pillanatig úgy érezte, veszedelmesen
közel került valaminek a pereméhez – most viszont
meglehetősen ostobának látta a reakcióit. Egy irodai
parti nem több egy irodai partinál. Vannak dolgok,
amelyeken időnként muszáj átesni, ennyi az egész:
részletek, emberek, elkerülhetetlen események.
Utána minden rendben lesz. Már majdnem készen
állt arra, hogy visszainduljon ajándékokat
csomagolni – hirtelen olyan éhes lett, hogy egy fél
tehenet is felfalt volna, szaggatott vonalastól. De még
egy percig itt akart állni a hulló hóban ezen a
szigeten, a csend nyugodt, nyitott szemében…
– Helló – szólalt meg egy hang.
Marian szinte meg sem lepődött. Odafordult: az
egyik pad végében egy alak ült egy örökzöld
facsoport alatt, a sötétlő árnyak között. Marian
elindult felé.
Duncan volt az, görnyedten ült, az ujjai között
cigaretta parázslott. Már ott lehetett egy ideje. Hó ülte
meg a haját és kabátos vállát. Marian levette a
kesztyűjét, hogy megérintse a kezét: hideg volt, és
nedves.
Leült mellé a havas padra. Duncan elpöccintette a
csikket, és odafordult hozzá, ő pedig kigombolta a fiú
télikabátját, és befészkelte magát oda, ahol nedves
textilszagot és áporodott cigarettabűzt érzett. Duncan
átkarolta a hátát.
Egy szőrös pulóver volt rajta. Marian fél kézzel
cirógatta, mintha prémes bőrt tapintott volna. Alatta
ott érezte Duncan szikár testét, egy éhező állat
sovány alakját az éhínség idején. A fiú nedves arcát
belefúrta Marian sálja, haja és gallérja alá, egészen a
nyakáig.
Mozdulatlanul ültek. A város, a park fehér körén
kívüli idő szinte megszűnt létezni. Marian érezte,
ahogy a teste fokozatosan elzsibbad – már a lába se
fájt. Egyre mélyebbre fúrta bele magát a szőrös
felületbe, odakint hullott a hó. Képtelen volt erőt
kifejteni, hogy felálljon…
– Sokára jöttél – szólalt meg végül halkan Duncan.
– Már vártalak.
Marian teste reszketni kezdett.
– Most mennem kell – felelte.
A nyakán érezte a fiú arcizmainak görcsös
rándulását.
 20

Marian lassan sétált végig a polcsorok között, a

körülötte áradó és kavargó zene ütemére.
– Bab – dünnyögte. Megtalálta azt a fajtát, amin a
„vegetáriánus” feladat díszlett, és két konzervet
dobott be a fém bevásárlókocsiba.
A zene most csilingelő keringőre váltott – Marian
továbbhaladt a polcok mentén, igyekezett a
bevásárlólistájára összpontosítani. Dühös volt a
zenére, mert tudta, miért szól: elméletileg az a funk-
ciója, hogy euforikus transzba ringassa az embert, és
annyira lecsökkentse a vásárlással kapcsolatos
ellenállását, hogy minden árucikket kívánatosnak
lásson. Valahányszor belépett a szupermarketbe, és
meghallotta a rejtett hangszórókból áradó lendületes
zenét, eszébe jutott egy cikk a tehenekről, amik több
tejet adnak, ha kellemes muzsikát játszanak nekik.
De attól, hogy tisztában volt a hátsó szándékkal, még
nem lett immunis rá. Mostanában azon kapta magát,
ha nem figyel oda, alvajáró módjára tolja a kocsit,
meredt tekintettel, enyhén ringatózva, a keze pedig
reszket a késztetéstől, hogy odanyúljon, és lekapjon a
polcról bármit, amin színes címke van. Ez ellen
indulás előtt nagybetűkkel írt bevásárlólistákkal
kezdett védekezni, és szuggerálta magát, hogy ne
vásároljon semmi mást – bármilyen csalókán árazták
az árut, vagy a tudatalattit célozva csomagolták –,
csak azt, ami a listán szerepel. Amikor szokatlanul
befolyásolhatónak érezte magát, ceruzával kipipálta
a tételeket a listán, a rontás további ellenszereként.
De bizonyos tekintetben mindig sikeresek lesznek:
előbb-utóbb úgyis betalálnak. Az ember időnként
kénytelen vásárolni valamit. Az irodában eleget
tudott meg erről ahhoz, hogy rájöjjön, a két
szappanmárka vagy paradicsomlé-konzerv közötti
választás nem tekinthető racionálisnak. Maguk a
termékek valójában nem igazán különböztek
egymástól. De akkor mi alapján dönt az ember? Csak
egyet tehet: átadja magát a megnyugtató zenének, és
véletlenszerűen lekapja valamelyiket a polcról.
Hagyja, hogy reagáljon a bensőjében az a valami,
aminek reagálnia kell a címkékre – talán az agyalapi
miriggyel van összefüggésben. Melyik mosóporon a
leghatásosabb a hatóerő szimbóluma? Melyik
paradicsomkonzerven a legkívánatosabb a
paradicsom, és érdekli-e ez őt? Valaminek lennie kell
ott belül – végül döntött, azaz pontosan azt tette, amit
egy padlószőnyeges irodában ülő tervező remélt és
jósolt. Mostanában feltűnt neki, hogy absztrakt
kíváncsisággal figyeli önmagát, kíváncsi, vajon mit
fog tenni.
 – Tészta – mondta fennhangon. Még épp időben
pillantott fel ahhoz, hogy elkerülje az ütközést egy
rojtos pézsmabundát viselő testes hölggyel. – Jaj, ne,
újabb márkát dobtak piacra! – Kiismerte a
tésztabizniszt: több délutánt eltöltött már a boltok
olasz részlegében a pasta végtelen számú variációit
és márkáit számolgatva. Dühösen meredt a műanyag
egyenzacskós tészták sorára, azután lehunyta a
szemét, kinyújtotta a kezét, és megragadott egyet.
Találomra.
– Saláta, retek, répa, hagyma, paradicsom,
petrezselyem – olvasta a listáról. – Ezekkel nem lesz
gond: az esetükben az ember ránézésre dönteni tud,
bár igaz, hogy egyes zöldségeket zacskóban árulnak,
másokat pedig gumiszalaggal átfogva, minden
csomagba ép és romlott darabokat is adagolva; a
rózsaszín, melegházi, ebben az évszakban ízetlen
paradicsomokat pedig négyesével, kartondobozban,
fólia alatt árusították. Marian a zöldséges részleg felé
kormányozta a bevásárlókocsit, ahol egy csillogóra
lakkozott, rusztikus fatábla függött a falon: „A
veteményeskert”.
Kedvetlenül válogatta a zöldségeket. Régebben
szerette a jó salátákat, de most már annyit evett, hogy
kezdte unni. Úgy érezte magát, mint egy nyúl, folyton
hegynyi zöld levélen rágta át magát. Mennyire
vágyott arra, hogy újra húsevő legyen, elrágcsáljon
egy jó csontot! A karácsonyi vacsora is nehéz ügy
volt.
– Nahát, Marian, te nem eszel! – dohogott az
anyja, amikor a pulykát érintetlenül otthagyta a
tányérján. Azt felelte, nem éhes, és amikor senki nem
látta, áfonyaszószt, krumplipürét és
gyümölcskosárkát tömött magába. Az anyja ezt a
különös étvágytalanságot az izgatottságnak tudta be.
Marianben megfordult, hogy azt hazudja, egy új
valláshoz csatlakozott, ami tiltja a húsevést, mondjuk
a jógikhoz vagy a duhoborokhoz, de ez nem volt jó
ötlet: a szülei szánalmas lelkesedéssel szorgalmazták,
hogy az esküvőt a családi templomban tartsák. A
reakciójuk viszont, amennyire meg tudta ítélni a
most már távolinak érzett emberek reakcióit, nem a
büszkeség és az öröm volt, hanem inkább valamiféle
csendes önelégültség és elégedettség, mintha a
főiskolai tanulmányai felett érzett, ki nem mondott,
de mindig is nyilvánvaló félelmeik végre
szertefoszlottak volna. A szülei valószínűleg attól
féltek, hogy középiskolai tanárnő lesz belőle, vagy
aggszűz, vagy kábítószerfüggő, vagy női felsővezető,
vagy esetleg valami sokkoló testi átalakulásra készül,
mondjuk, izmokat növeszt, mély hangja lesz, és
szakálla nő. Maga elé képzelte az aggódó
beszélgetéseket a teáscsészék felett. De helyeslő
tekintetükből most azt olvasta ki, hogy végül mégis
rendes ember lesz belőle. Peterrel még nem
találkoztak, de számukra ő csupán a szükséges plusz
volt. Persze azért kíváncsiak voltak rá: továbbra is
biztatták Mariant, mielőbb hozza el magával egy
hétvégére. Két fagyos napot töltött azzal, hogy
körbejárta a várost, rokonokat látogatott, kérdésekre
válaszolgatott, de végig képtelen volt elhinni, hogy
valóban újra itt van.
– Papír zsebkendő – mondta fennhangon.
Undorral pillantott végig a különféle márkák és
színek kínálatán – nem mindegy, mibe fújja az orrát
az ember? – és a vécépapírok cifra, mintás virágain,
csíkjain és pöttyein. Hamarosan aranyszínűt is
gyártanak majd, hogy úgy tűnjön, az valami egészen
másra való, például karácsonyi ajándékok
becsomagolására. Tényleg nem maradt már egyetlen
kellemetlen emberi tulajdonság sem, amit ne
fordítottak volna a saját hasznukra. Mi a fene a baj a
sima fehérrel? Az legalább tisztának tűnik.
Az anyját és a nénikéit persze az esküvői ruha, a
meghívók és egyebek foglalkoztatták. Most, hogy az
elektromos hegedűhangot hallgatta, és épp a kétféle
ízesítésű rizspudingkonzervek között hezitált – ennek
annyira műíze volt, hogy fenntartás nélkül megette –,
nem tudta felidézni, végül miben is maradtak.
Az órájára pillantott: nem maradt sok ideje.
Szerencsére most tangó szólt. Sietve tolta tovább a
kocsit a leveskonzerv-részleg felé, és igyekezett
kizökkeni a katatón állapotból. Veszélyes dolog túl
sokáig időzni a szupermarketben. Egy szép napon be
fogja kebelezni. Ott ragad majd zárás után, és reggel
egy polcnak támasztva találnak majd rá, az áruval
megrakott bevásárlókocsik gyűrűjében…
A kasszák felé kanyarodott. Épp újabb különleges
akció zajlott, valamiféle sorsolás, amelynek a
győztese háromnapos hawaii utazást nyer. Elöl, a
kirakatra ragasztott hatalmas poszteren félmeztelen
lány állt fűszoknyában és virágokkal díszítve,
mellette apró felirat hirdette: ANANÁSZ, három
doboz 65 cent. A pénztáros nyakában papírfüzér
lógott, narancssárga szája rágógumit csócsált. Marian
a szájat nézte, az állkapcsok hipnotikus mozgását, a
húsos, göröngyös arcot, a sötétrózsaszín sminket, a
pikkelyes ajkakat, a rágcsálóra emlékeztető,
megsárgult fogakat, amelyek úgy mozogtak, mintha
önálló életet élnének. A pénztárgép összeadta a
vásárolt árucikkek árát.
A narancssárga száj kinyílt.
– Öt dollár huszonöt – közölte. – Csak írja rá a
nevét és a címét a blokkra.
– Kösz, nem – felelte Marian. – Nem akarok
elutazni.
A lány vállat vont, és elfordult.
– Elnézést, de elfelejtette odaadni a matricáimat –
szólalt meg Marian.
Ez meg a másik, gondolta magában, miközben
felemelte a bevásárlószatyrot, és az önműködő ajtón
át kilépett a latyakos szürke alkonyatba. Egy ideig
visszautasította a matricákat: ez is egy rejtett módja
annak, hogyan keressenek a vásárlókon még többet.
De így is, úgy is kerestek rajtuk, sőt még annál is
többet – így elkezdte elfogadni, majd a
konyhaszekrény fiókjába rejteni őket. És Ainsley
most épp egy babahordozóra gyűjtött, így Marian
ügyelt arra, hogy mindig megkapja a matricákat. Ez a
legkevesebb, amit megtehet Ainsley-ért. A virágos
kartonpapír hawaii nő rámosolygott, amikor elindult
a metróállomás felé.
Virágok. Mindenki azt tudakolta, hogy milyen
virágcsokor lesz a kezében. Marian a liliom felé
hajlott, Lucy leomló rózsaszín tearózsákat és
fátyolvirágot javasolt. Ainsley lenézően nyilatkozott a
dologról.
– Nyilván hagyományos esküvő lesz, hiszen
Peterről van szó – jegyezte meg. – De az emberek
olyan képmutatók az esküvői virágokkal
kapcsolatban! Senki nem akarja beismerni, hogy a
virág valójában termékenységi szimbólum. Mit
szólnál egy óriási napraforgóhoz vagy egy csokor
búzakalászhoz? Vagy gombákhoz és kaktuszokhoz,
az egészen zseniális lenne, nem?
Peter nem akart részt venni az ilyen döntésekben.
– Az ilyesmit inkább rád hagyom – felelte gyengéd
hangon, amikor ez komolyan szóba került.
Mostanában egyre többet találkozott Peterrel, de
egyre kevesebbet voltak kettesben. Most, hogy
meggyűrűzte Mariant, mindenkinek büszkén
mutogatta. Azt mondta, szeretné, ha Marian
megismerné néhány barátját, a hivatalosabbakat
koktélpartikon mutatta be neki, a bensőségesebbeket
pedig esti összejöveteleken. Marian még ebédelni is
volt néhány ügyvéd társaságában, ahol végig némán
és mosolyogva ült. Ezek a barátok mind jólöltözöttek
voltak, és a siker küszöbén álltak, és a feleségük is
jólöltözött volt, és a siker küszöbén állt. Mind
rosszkedvűek voltak, és mind udvariasan viselkedtek
Mariannel. Nehezére esett összekötni ezeket a
jólfésült férfiakat a Peter múltbéli emlékeit
benépesítő vidám vadászokkal és sörivóbajnokokkal,
pedig egyesek ugyanazok voltak. Ainsley
„szappanosoknak” hívta őket, mert amikor Peter
egyszer eljött Marianért, egy barátját is magával
hozta, aki egy szappangyártó cégnek dolgozott.
Marian legnagyobb félelme velük kapcsolatban az
volt, hogy esetleg összekeveri a nevüket.
Peter miatt kedves akart lenni hozzájuk, de kicsit
elege volt már belőlük, és úgy határozott, ideje, hogy
Peter is megismerje az ő barátait. Ezért hívta át
Clarát és Joe-t vacsorára. Egyébként is bűnös
hanyagsággal bánt velük mostanában – bár furcsa,
gondolta magában, hogy a házasságban élők mindig
úgy vélik, elhanyagolod őket, ha nem telefonálsz
nekik, még akkor is, ha ők annyira el vannak
havazva, hogy eszükbe sem jut jelentkezni. Peter
eleinte nem rajongott az ötletért – egyszer már járt
Clara nappalijában.
Amint megtörtént a meghívás, Marian rájött, hogy
a menü hatalmas problémát jelent. Nem etetheti őket
tejjel, mogyoróvajjal és vitaminokkal, sem salátával
és túróval, halat sem készíthet, mert azt Peter nem
szereti, de húst sem – mit gondolnának, ha azt látnák,
hogy ő egy falatot sem eszik belőle? Lehetetlen lenne
elmagyarázni nekik – ha ő maga sem érti, tőlük
hogyan várhatná el? Az utóbbi hónapban az eddig
fogyaszthatónak talált változatok is kiiratkoztak az
étrendjéből: a hamburger azután, hogy Peter
elmesélt egy mókás történetet egy barátjáról, aki
viccből bevizsgáltatta, és megtudta, hogy darált
egérszőrt tartalmaz; a sertéshús akkor, amikor az
egyik kávészünetben Emmy azzal traktálta őket, hogy
egy ismerős nő trichinózist kapott tőle – szinte
vallásos áhítattal ejtette ki a nevet („Nem eléggé
átsütve ette, étteremben, én sose mernék ilyet
rendelni, gondoljatok csak bele, az a sok kis izé
befészkeli magát az izmaiba, és soha többé nem
tudják eltávolítani őket”); a birka- és a bárányhús,
mivel Duncan elmesélte neki, hogy a „kerge birka”
kifejezés onnan származik, hogy a juhok
egyensúlyérzéküket veszítik az agyukban tenyésző
nagy, fehér kukacok miatt. Még a hotdog sem jöhetett
szóba – végül is, érvelt a gyomra, abba aztán végképp
bármit beledarálhatnak. Az éttermekben nyugodtan
rendelhetett salátát, de a vendégeivel ezt nem tehette
meg, főleg akkor nem, ha vacsorára hívta őket.
Vegetáriánus babkonzervet pedig mégsem
szervírozhatott.
Mentő ötletként eszébe jutott egy egytálétel, az
anyja egyik gombás-húsgombócos receptje, ami
jótékonyan álcázná a dolgot.
– Lekapcsolom a villanyt, és gyertyát gyújtok –
morfondírozott –, és előtte leitatom őket sherryvel,
hogy ne vegyék észre. – Ebből egészen kis adagot
szedhet magának, a gombát megeszi, a
húsgombócokat pedig a köretként kínált
salátalevelek alá rejti. Nem túl elegáns megoldás, de
ennél jobb nem jutott eszébe.
Most, miközben sietve szeletelte a retket a
salátához, több dolog miatt is hálát adott: hogy már
előző este összeállította az egytálételt, így csak be
kellett tolnia a sütőbe; hogy Clara és Joe később
érkeznek, miután lefektették a gyerekeket; és hogy
salátát még tud enni. Egyre jobban irritálta, hogy a
teste bizonyos ételeket elutasít. Próbált észérvekkel
hatni rá, megvádolta, hogy ez csak egy múló
szeszélye, biztatta és csábította, de az makacsul
ellenállt – és ha Marian erővel lépett fel, fellázadt
ellene. Egy ilyen közjáték egy étteremben épp elég
volt. Peter persze rém normálisan állt a dologhoz,
rögtön hazavitte, és feltámogatta a lépcsőn, mintha
beteg volna, és közben azt bizonygatta, Mariannek
nyilván gyomorrontása van – de kínosan érezte
magát és (érthető módon) ingerült is volt. Attól
kezdve Marian úgy döntött, engedelmeskedik.
Mindent megtett, amit a teste parancsolt, még
vitaminokat is vásárolt, hogy fenntartsa a fehérjék és
az ásványi anyagok egyensúlyát. Semmi értelme
alultápláltnak lenni. „A lényeg az – mondogatta
magában –, hogy megőrizd a nyugalmadat.” Néha,
amikor ezen a kérdésen morfondírozott, arra jutott,
hogy a teste etikus döntést hozott: egész egyszerűen
elutasította, hogy olyasmit egyen, ami egykor élt,
vagy esetleg még mindig él (például az osztriga a fél
kagylóhéjban). De minden napnak azzal a
kétségbeesett reménnyel vágott neki, hátha
meggondolja magát a teste.
A fatálat bedörzsölte egy fél gerezd fokhagymával,
beletette a hagymakarikákat, a felszeletelt retket és a
paradicsomot, a fejessaláta leveleit összetépkedte. Az
utolsó percben még eszébe jutott, hogy egy kis répát
is reszel bele, a színe miatt. Elővett egyet a
hűtőszekrényből, a hámozókésre hosszas keresgélés
után végül a kenyereskosárban bukkant rá, és a répa
tetejéből kinövő leveles szárat fogva nekilátott a
hámozásnak.
Nézte a kezét, a hámozókést, a frissen pöndörödő
narancssárga héjat. Hirtelen látta a répát. Ez egy
gyökér, gondolta magában, a földben nő, és levelek
hajtanak ki belőle. Azután jönnek, és kihúzzák, lehet,
hogy még hangot is ad közben, csak olyan halkan
sikít, hogy mi nem halljuk, de nem hal meg rögtön,
egy ideig még életben van, most is él…
A répa mintha megmoccant volna a kezében. Az
asztalra ejtette.
– Jaj, ne – nyögte szinte sírva. – Most már ez is.
 
Amikor végre mindenki hazament, Petert is
beleértve, aki arcon csókolta, és tréfásan
megjegyezte: „Drágám, mi soha nem leszünk ilyenek”,
Marian kiment a konyhába, a maradékot a
szemetesbe kotorta a tányérokról, és betette őket a
mosogatóba. A vacsora nem volt jó ötlet. Clara és Joe
nem tudott bébiszittert keríteni, így magukkal hozták
a gyerekeket, felcipelték őket a lépcsőn, és itt
fektették le őket, kettőt Marian szobájában, egyet
pedig Ainsley-nél. A gyerekek sírtak és ürítettek, és a
tény, hogy a fürdőszoba egy emelettel lejjebb volt,
szintén nem segített. Clara kihozta őket a nappaliba,
hogy megnyugtassa és átpelenkázza őket – a
legkevésbé sem zavartatta magát. A társalgás
megszűnt. Marian ott álldogált mellettük, adogatta a
pelenkatűket, és segítőkészséget színlelt, de titokban
azon törte a fejét, vajon ízléstelen lenne-e felhozni a
számos szagtalanító berendezés egyikét a földszinti
hölgy fürdőszobájából. Joe tett-vett, fütyörészett,
szállította a friss utánpótlást; Clara mentegetőző
megjegyzéseket eregetett Peter irányába.
 – A kisgyerekek már csak ilyenek, de hát ez csak
szar. Teljesen természetes dolog, mind ezt csináljuk.
Csak éppen – tette hozzá a legkisebbet lovagoltatva a
térdén – egyeseknek van érzékük az időzítéshez.
Igaz, te kis szarházi?
Peter látványosan kinyitotta az ablakot – a
szobában jéghideg lett. Marian kétségbeesetten
kínálgatta a sherryt. Peterre eddig nem tettek túl jó
benyomást, de Marian nem tudta, mitévő legyen.
Rájött, szeretné, ha Clara kicsit gátlásosabb lenne.
Clara nem tagadta, hogy a gyerekei büdösek, de
kísérletet sem tett arra, hogy ezt leplezze. Elismerte,
szinte megerősítette – mintha azt akarná, hogy ők
elismeréssel adózzanak a dolog előtt.
Miután a gyerekeket bebugyolálták,
lecsillapították és elrendezték, kettőt a kanapén,
egyet pedig a padlón, a hordozójában, leültek
vacsorázni. Marian abban reménykedett, hogy a
többiek most majd beszélgetésbe kezdenek. Arra
koncentrált, hogyan rejtse el a húsgombócait, és nem
kívánta a játékvezető szerepét alakítani: egyszerűen
nem jutott eszébe semmi szellemes, aktuális
megjegyzés.
– Clara azt mesélte, filatelista vagy – kockáztatta
meg végül, de Joe ezt valami oknál fogva nem
hallotta, vagy legalábbis elengedte a füle mellett.
Peter gyors, fürkésző pillantást vetett Marianre. Ő
pedig ült, egy zsemledarabot piszkált, és úgy érezte
magát, mint aki egy illetlen poént sütött el, amin
senki sem nevet.
Peter és Joe a nemzetközi helyzetről kezdtek
beszélgetni, de Peter tapintatosan témát váltott,
amikor egyértelművé vált, hogy nem fognak
egyetérteni. Megjegyezte, hogy az egyetemen egyszer
kénytelen volt felvenni egy filozófiakurzust, de
sosem volt képes megérteni Platónt – Joe esetleg el
tudná magyarázni neki? Joe úgy vélte, nem, mert
neki Kant a szakterülete, majd technikai jellegű
kérdéseket tett fel Peternek az örökösödési adóról. Ő
és Clara, tette hozzá, egy temetkezési társulás tagjai.
– Ezt nem is tudtam – jegyezte meg Marian Cla-
rának halkan, miközben újabb adag tésztát szedett
magának. Úgy érezte, a tányérja csupasz, minden
szempár rászegeződik, a salátalevelek alá rejtett
húsgombócok átlátszanak, akár egy
röntgenfelvételen, és arra gondolt, két gyertya helyett
jobb lett volna csak egyet meggyújtani.
– Á, igen – felelte Clara élénken –, Joe nem pártolja
a balzsamozást.
Marian attól tartott, hogy Peter ezt a gondolatot
túlságosan radikálisnak találja. Az a baj, sóhajtotta
belül, hogy Joe idealista, Peter pedig pragmatikus. Ez
már a nyakkendőjükön is látszott: Peteré
kasmírmintás volt, sötétzöld, elegáns, funkcionális;
míg Joe-é – nos, Joe nyakkendője nem is igazán volt
nyakkendő, inkább a nyakkendő absztrakt ideája.
Nyilván ők is felfigyeltek a különbségre: Marian
észrevette, ahogy egymás nyakkendőjét méregetik,
nyilván mindketten arra gondoltak, ők sose
vennének fel ilyet.
Elkezdte berakosgatni a poharakat a mosogatóba.
Bosszantotta, hogy nem alakult jól az este: felelősnek
érezte magát miatta, mintha ő lett volna a fogó a
fogócskában az órák közti szünetben.
Na mindegy, gondolta magában, Peter Lennel
legalább jól kijött. Egyébként sem számított igazán:
Clara és Joe a múltjához tartozott, Petertől pedig nem
lehet elvárni, hogy alkalmazkodjon az ő múltjához –
a jövő az, ami számít. Kicsit megborzongott – a
lakásban hideg volt, amióta Peter kiszellőztetett.
Mindjárt bordó bársony és bútorfény szagát érzi
majd, a háta mögül zörgés és köhécselés hallatszik, és
amikor megfordul, figyelő arcok tömegét látja majd,
megindulnak, belépnek egy ajtón, és fehér zápor
kerekedik, papírdarabkák hullanak az arcukba, és
megülnek a vállukon, mint a hó.
Elővett egy vitamintablettát, és kinyitotta a hűtő
ajtaját, hogy töltsön magának egy pohár tejet. Vagy
neki, vagy Ainsley-nek muszáj lenne már csinálni
valamit a hűtővel. Az utóbbi hetekben az egymástól
független takarítási ciklusaik kezdtek felborulni.
Marian erre az estére rendbe rakta a nappalit, de
tudta, a mosatlan edényeket ott fogja hagyni a
mosogatóban, ami azt jelenti, Ainsley is otthagyja a
sajátját, és ez addig folytatódik így, amíg az összes
tiszta edényük el nem fogy. Akkor majd mindig
elmosnak egy-egy tányért a kupac tetejéről, ha kell, a
többi pedig zavartalanul pihen majd. A
hűtőszekrényt pedig nem csak le kellene olvasztani, a
polcok is zsúfolásig tele vannak, ételmaradékok kis
üvegekben, alufóliában, barna papírzacskóban…
Nemsokára elkezd büdösödni. Marian abban
reménykedett, hogy ami most a hűtőben zajlik, nem
fog túl gyorsan átterjedni a lakás többi részére, vagy
legalábbis nem indul el lefelé a lépcsőn. Talán még a
járványhelyzet kialakulása előtt férjhez megy.
Ainsley nem volt ott a vacsorán, a klinikára ment
szülésfelkészítő tanfolyamra, ahogy minden péntek
este. Marian épp az abroszt hajtogatta össze, amikor
meghallotta, hogy felfelé jön a lépcsőn, bemegy a
szobájába, és nem sokkal később egy remegő hang
szólalt meg:
– Marian! Ide tudnál jönni?
Belépett Ainsley szobájába, óvatosan imbolygott
végig a padlót elborító ruhák ingoványos talaján az
ágyig, ahová Ainsley leroskadt.
– Mi a baj? – kérdezte. Ainsley feldúltnak látszott.
– Jaj, Marian – szólalt meg remegő hangon –, ez
egyszerűen szörnyű! Ma este elmentem a klinikára.
Olyan boldog voltam, az első előadás alatt végig
kötögettem, meg minden, a pasas a szoptatás
előnyeiről beszélt. Már egyesület is van rá. De utána
jött ez a pszi-pszi-pszichológus, és az apaképről
magyarázott. – Ainsley a sírás szélére került, Marian
felállt, és addig kotorászott a komód tetején, amíg
nem talált egy piszkos papír zsebkendőt, minden
eshetőségre felkészülve. Aggasztotta a dolog: Ainsley
nem egy sírós típus.
– Azt mondja, hogy a felnövekvő gyereknek
otthon szilárd apaképre van szüksége – közölte
Ainsley, miután összeszedte magát. – Az tesz nekik
jót, attól lesznek normálisak, főleg a fiúk.
– De hát ezt nagyjából már eddig is tudtad, nem? –
jegyezte meg Marian.
– Jaj, nem, Marian, ez sokkal drasztikusabb!
Mindenféle statisztikákkal jött. Ez tudományosan
bizonyított tény. – Nagyot nyelt. – Ha kisfiam születik,
egészen biztos, hogy ho-ho-homoszexuális lesz! – A
férfiak egyetlen olyan kategóriájának említésére,
akik soha semmiféle érdeklődést nem mutattak
iránta, Ainsley nagy kék szeme megtelt könnyel.
Marian odanyújtotta a papír zsebkendőt, de Ainsley
intett, hogy nem kell. Felült, és hátrasimította a haját.
– Csak van valami megoldás – jelentette ki bátran
felszegett állal.
 21

Kézen fogva mentek fel a nehéz ajtókhoz vezető

széles lépcsősoron, de a forgóajtó miatt kénytelenek
voltak elengedni egymást. Odabent már nem tűnt
helyénvalónak, hogy megint megfogják egymás
kezét. Az aranymozaikos kupola templomi
hangulatot árasztott, és alatta állva elbátortalanodtak
az ilyen testi késztetésektől, még akkor is, ha csak az
ujjaik vettek részt benne, a kék egyenruhás, fehér
hajú teremőr pedig összevont szemöldökkel vette el a
pénzt Mariantől. Marian az összevont szemöldököt
két korábbi látogatás homályos emlékével társította,
amikor általános iskolásként egész napos buszos
kirándulást tett a városban: talán ez is együtt járt a
belépődíjjal.
– Gyere – szólalt meg Duncan szinte suttogva –,
megmutatom a kedvenceimet.
Elindultak felfelé a csigalépcsőn, körbe-körbe a
valószínűtlen totemoszlop körül, a geometrikus
mintájú, boltíves mennyezet felé. Marian olyan régen
járt utoljára a múzeumnak ebben a szárnyában, hogy
már csak emléknek tűnt egy nem egészen kellemes
álomból, abból a fajtából, amit az ember a
mandulaműtét utáni altatásból magához térve él át.
A főiskolai évek alatt ide járt egy órára az alagsorban
(geológia – ez volt az egyetlen módja a vallási
ismeretek tantárgy kibekkelésének, és Marian azóta
is ferde szemmel nézett a kőzetmintákra), és néha
betért a múzeum földszinti kávézójába. De ezen a
márványlépcsőn még sosem indult el felfelé a
felfordított tál alakú, levegős térbe, ami most szinte
szilárdnak tűnt a szálló porszemek miatt, amelyeket
a keskeny ablakokon át betűző gyenge téli napfény
megvilágított odafent a magasban.
Egy percre megálltak, és lenéztek a korlát felett.
Odalent épp egy csapat iskolás gyerek érkezett a
forgóajtón át, az összecsukható vászonszékek felé
indultak, a testük ebből a perspektívából
rövidülésben látszott. Éles hangjukat tompította a
széles, kör alakú tér, így távolibbnak tűntek, mint a
valóságban.
– Remélem, ide nem jönnek fel – jegyezte meg
Duncan, és ellépett a márványkorláttól. Rántott egyet
Marian kabátujján, megfordította, és maga után
húzta az egyik oldalt nyíló kiállítóhelyiségbe. Lassan
lépkedtek a nyikorgó parkettán, az üvegvitrinek
mellett.
Az utóbbi három hétben Marian gyakran
találkozott Duncannel, most már inkább
megbeszélve, semmint véletlenül. Duncan azt
mesélte, újabb szemináriumi dolgozatba kezdett
bele, „Egyszótagúság Milton műveiben” címmel, ami
egy radikális nézőpontból lefolytatott, intenzív
stilisztikai elemzésnek ígérkezett. Két és fél hétre
elakadt a kezdőmondatnál: „Kimondhatjuk, hogy
komoly jelentőséggel bír…”, és miután már minden
lehetőséget kimerített, amit a mosoda nyújthatott,
gyakran érezte szükségét a menekülésnek.
– Miért nem keresel egy végzős angol szakos
lányt? – kérdezte Marian egyszer, amikor a
kirakatban tükröződő arcukat különösen össze nem
illőnek találta. Úgy festett, mint akit fizetnek azért,
hogy Duncant elvigye sétálni.
– Az nem lenne menekülés – felelte a fiú –, mert
ők is mind dolgozatokat írnak, és arról kellene
beszélgetni velük. Ráadásul – tette hozzá morózusan
–, azoknak nincs elég nagy mellük. De – árnyalta
tovább némi hallgatás után – olyan is van, akié túl
nagy.
Marian úgy vélte, őt most „használják”, ahogy
mondani szokás, de amíg tudta, hogy mire, cseppet
sem bánta: szerette, ha ezek a dolgok a lehető
legtudatosabb szinten zajlanak. Persze Duncan
„követelőzött”, ahogy mondani szokás, bár csak az
idejére és a figyelmére tartott igényt – de ő legalább
nem valami megfoghatatlan ajándékkal fenyegette
cserébe. Totális énközpontúsága furcsamód
megnyugtatóan hatott. Ezért amikor azt motyogta,
miközben az ajka Marian arcához ért: „Tudod, én
téged igazából még csak nem is kedvellek igazán”, az
őt cseppet sem zavarta, mert nem kellett rá
válaszolnia. De amikor Peter a szájával nagyjából
ugyanabban a pozícióban azt suttogta, „szeretlek”,
majd várta, mikor hallja meg a visszhangot,
kénytelen volt megerőltetni magát.
Arra gondolt, hogy ő is használja Duncant, bár a
saját indítéka rejtély maradt számára – ahogy
mostanság az összes indítéka. Az eddig eltelt hosszú
idő (és furcsa volt rájönni, hogy közben tulajdonképp
előrefelé haladt: még két hét, és haza kell utaznia,
egy nappal Peter bulija után, utána pedig két vagy
talán három héttel már férjnél lesz) csupán a
várakozás időszaka volt, sodródott az árral, elviselte
az idő múlását, amit valódi esemény nem szakított
meg; várakozás volt ez egy olyan jövőbeli eseményre,
ami egy múltbéli esemény folyománya volt – ezzel
szemben akkor, amikor Duncannel volt, belekerült a
jelen idő örvényébe: nekik gyakorlatilag nem volt
múltjuk, jövőjük pedig egész biztosan nem.
Duncant bosszantóan nem érdekelte, hogy férjhez
megy. Meghallgatta, amit Marian elmondott neki
ezzel kapcsolatban, halványan elvigyorodott, amikor
Marian megjegyezte, hogy szerinte ez jó ötlet, majd
vállat vont, és közönyösen azt felelte, hogy szerinte
ez rosszul hangzik, de úgy tűnik, Marian jól viseli a
dolgot, és ez egyébként is az ő problémája. Ezt
követően a beszélgetést a komplex és megunhatatlan
téma: saját maga felé terelte. Úgy tűnt, nem érdekli,
mi lesz Mariannel azután, hogy kikerül az ő örökös
jelenének hatósugarából: az egyetlen megjegyzése a
házasság utáni időszakkal kapcsolatban az volt, hogy
neki majd nyilván egy új helyettesítőről kell
gondoskodnia. Marian megnyugtatónak találta az
érdeklődés teljes hiányát, bár azt nem akarta tudni,
miért.
Most a múzeum keleti részlegén haladtak át.
Rengeteg halvány színű váza, mázas és lakkozott
edény sorakozott itt. Marian felpillantott a hatalmas
fali tablóra, amit istenek és istennők apró,
aranyszínű képmásai népesítettek be egy gigantikus
központi figura köré rendezve: egy hájas, Buddhára
emlékeztető lény volt, aki úgy mosolygott, mint Mrs.
Bogue, isteni akaratával irányítva a mellette
eltörpülő háziasszonyok hadseregét, derűsen,
kiismerhetetlenül.
De bármi volt is az oka, Marian mindig örült, ha
Duncan sürgető és feldúlt hangon telefonált, és azt
kérte, találkozzanak. Félreeső helyeket kellett
választaniuk – behavazott parkokat, galériákat, néha
egy-egy bárt (de sosem a Park Plazát) –, és ezért az a
néhány futó ölelés spontán volt, titkos, fagyos és a téli
ruhák vastag rétegei miatt erősen korlátozott. Aznap
reggel Duncan a munkahelyén hívta, és azt javasolta,
illetve inkább követelte, hogy a múzeumban
találkozzanak: „a múzeumra vágyom”, közölte.
Marian fogorvosi időpontra hivatkozva korán eljött
az irodából. Úgysem számított, hiszen egy hét múlva
kilép, az utódját már elkezdték betanítani.
A múzeum jó találkahely volt: Peter soha nem
menne oda. Marian rettegett attól, hogy Peter és
Duncan összetalálkozik. Irracionális rettegés ez,
nyugtatta magát, mivel Peternek nincs semmi oka
dühösnek lenni – egyrészt, ennek nincs hozzá semmi
köze, nyilvánvalóan fel sem merül, hogy
versenytársa akadt, vagy bármi ilyen butaság –
másrészt pedig, ha esetleg mégis összefutnak,
nyugodtan mondhatja azt, hogy Duncan egy régi
barát a főiskoláról, vagy valami hasonlót. Nem lenne
belőle gond – de neki úgy tűnt, valójában a
megsemmisüléstől fél: nem a Peterrel való kapcsolat
megsemmisülésétől, hanem attól, hogy a két férfi
egymást semmisíti meg, bár azt, hogy ki kicsodát, és
miért, nem tudta, és legtöbbször meg is lepődött
önmagán az efféle homályos előérzetek miatt.
Mindenesetre ezért nem engedhette meg
Duncannek, hogy a lakásán látogassa meg. Túl nagy
lenne a kockázat. Ő maga többször is járt Duncannél,
de mindig ott volt az egyik lakótárs, vagy mindkettő,
akik gyanakvóan és kínosan ellenségesen
viselkedtek. Duncan ettől rettentően ideges lett, és
gyorsan távoztak.
– Miért nem kedvelnek? – tudakolta Marian.
Közben megálltak, hogy szemügyre vegyenek egy
tekervényes domborművekkel díszített kínai páncélt.
– Kik?
– Ők. Mindig úgy csinálnak, mintha attól félnének,
hogy felfallak téged.
– Hát, igazából nem arról van szó, hogy nem
kedvelnek. Igazából azt mondták, kedves lánynak
tűnsz, és hívjalak meg egyszer hozzánk vacsorára,
hogy jobban megismerhessenek. Azt nem mondtam
el nekik – fojtott el egy mosolyt –, hogy férjhez mész.
Ezért alaposabban szemügyre akarnak venni, hogy
befogadnának-e a családba. Engem próbálnak
megvédeni. Aggódnak miattam, ez számukra az
érzelmi vitamin, nem akarják, hogy megrontsanak.
Úgy gondolják, túl fiatal vagyok még.
– De miért vagyok én ilyen veszélyes? Mitől óvnak
téged?
– Hát, tudod, te nem vagy angol szakos. És lány
vagy.
– Miért, nem láttak még lányt? – méltatlankodott
Marian.
Duncan ezen elgondolkodott.
– Nem hinném. Igazából nem. Illetve nem is
tudom, mit tud az ember a saját szüleiről? Mindig azt
képzeli, hogy valamiféle ősi ártatlanságban élnek. De
nekem az a benyomásom, hogy Trevor a középkori
Tisztaság egyik verziójában hisz, a spenseri
értelemben. Fish viszont szerintem úgy gondolja,
hogy elméletben rendben van a dolog, folyton arról
beszél, és hallanod kéne, mi a disszertációja témája,
az egész a szexről szól, de úgy gondolja, meg kell
várni az igazit, és az olyasmi, mint egy áramütés.
Szerintem ezt valami régi musicalből szedte, vagy
talán D. H. Lawrence-től, vagy ilyesmi. Te jó ég, azért
már eleget várt, majdnem harminc…
Mariant elfogta a részvét – sorra vette magában a
korosodó magányos lányokat, akik szóba jöhetnek
Fishnél. Millie? Lucy?
Továbbmentek, befordultak egy újabb sarkon, és
egy újabb vitrinekkel teli teremben találták magukat.
Marian addigra már teljesen elveszettnek érezte
magát. A labirintusszerű folyosók, a hatalmas termek
és a fordulók összezavarták az irányérzékét. Úgy
tűnt, a múzeumnak ebben a szárnyában nincs senki
rajtuk kívül.
– Tudod, hol vagyunk? – kérdezte kissé szorongva.
– Igen – felelte Duncan. – Mindjárt odaérünk.
Egy újabb boltív alatt haladtak át. Ellentétben a
túlzsúfolt és aranyozott keleti termekkel, ez a
helyiség szürke volt, és üres. Marian a
falfestményekből rájött, hogy az ókori egyiptomi
részlegben járnak.
– Időnként eljövök ide – jegyezte meg Duncan
inkább csak saját magának –, hogy a
halhatatlanságról meditáljak. Ez itt a kedvenc
szarkofágom.
Marian az üvegen át lenézett a festett arany arcra.
A stilizált, sötétkék vonalakkal kihúzott szem tágra
meredt. Derűsen és üres tekintettel nézett fel rá. Az
alak mellkasának magasságában egy kitárt szárnyú,
festett madarat látott, minden egyes tollát egyenként
kidolgozták – a combjára ugyanilyen madarat
festettek, a lábfejére szintén. A többi díszítés kisebb
volt: narancssárga napkorongok, aranyszínű,
koronás, trónusokon ülő vagy csónakon utazó
figurák, és furcsa, ismétlődő, szemre emlékeztető
szimbólumok.
– Gyönyörű nő – szólalt meg Marian. Azon
tűnődött, vajon komolyan gondolja-e. Az alak az
üvegfelület alatt különös, lebegő, vízbefúlt hatást
keltett, arany bőre hullámzott…
– Szerintem ez egy férfi – jegyezte meg Duncan.
Közben odasétált a következő vitrinhez. – Néha arra
gondolok, hogy jó lenne örökké élni. Akkor nem kéne
többet aggódni az idő miatt. Ah, Mulandóság, vajon
miért van az, hogy időt meghaladásának kísérlete
sosem tudja megállítani magát az időt…
Marian odament megnézni, mit néz Duncan. Egy
másik, nyitott szarkofág volt, a belsejében ott volt az
összezsugorodott alak. A fejéről eltávolították a
megsárgult vászoncsíkokat, és kilátszott a koponya, a
rászáradt szürke bőr, fekete hajcsomók és furcsán ép
fogsor.
– Nagyon jól konzervált – jegyezte meg Duncan
olyan hangon, amiből érződött, jártas ebben a
témában. – Manapság képtelenek lennének ilyen
színvonalú munkára, bár sok testrabló vállalkozó
állítja azt, hogy képes rá.
Marian megborzongott és elfordult. Kíváncsivá
tette a dolog, nem maga a múmia – nem kedvelte az
ilyen látványt –, hanem a tény, hogy Duncant ennyire
lenyűgözi. Valamiért felöltött benne a gondolat, hogy
ha most odanyúlna, és megérintené Duncant, a fiú
porrá omlana.
– Nagyon morbid vagy – felelte.
– Mi a baj a halállal? – kérdezte Duncan, és a
hangja hirtelen betöltötte az üres termet. – Nincs
benne semmi morbid, mindenki meghal, tudod, ez
teljesen természetes.
– Nem természetes dolog szeretni – tiltakozott
Marian a fiú felé fordulva. Duncan elvigyorodott.
– Ne vegyél komolyan – válaszolta. – Erre már
figyelmeztettelek. Gyere, megmutatom neked az én
anyaméhszimbólumomat. Nemsokára megmutatom
Fishnek is. Azzal fenyegetőzik, hogy ír egy rövid
tanulmányt a Victorian Studiesba
„Anyaméhszimbólumok Beatrix Potter műveiben”
címmel. Meg kell akadályozni.
A terem túlsó sarkába vezette Mariant. A lány a
gyorsan fogyatkozó fényben először nem látta, mi
van a vitrinben. Törmelékkupacnak tűnt. Azután
rájött, hogy egy csontváz: itt-ott még bőr takarja, az
oldalán fekszik, felhúzott térddel. Néhány
agyagedény és egy nyaklánc hevert mellette. A test
olyan kicsi volt, hogy gyereknek tűnt.
– Ez még a piramisok előtti korszak – szólalt meg
Duncan. – A sivatagi homok tartósította. Amikor
nagyon elegem lesz ebből a helyből, elmegyek, és
beásom magam. Talán a könyvtár is megfelelne a
célnak, de ez a város elég nyirkos. Hamar
rothadásnak indulnának a dolgok.
Marian közebb hajolt a vitrinhez. Szánalmat
keltett benne a csökevényes alak: kiálló bordái,
törékeny lábai és kiugró lapockái a szegény országok
vagy a koncentrációs táborok lakóinak fotóit juttatták
eszébe. Megölelni azért nem akarta volna, de
tehetetlen sajnálatot érzett iránta.
Amikor hátralépett, és felpillantott Duncanre,
egészen apró, riadt borzongás futott végig rajta,
amikor látta, hogy a fiú érte nyúl. Jelen körülmények
között a soványsága cseppet sem volt megnyugtató,
így Marian kissé elhúzódott.
– Ne aggódj – szólalt meg Duncan. – Én nem fogok
visszatérni a sírból. – A kezével végigsimított Marian
arcának ívén, és szomorúan lemosolygott rá. – Az
emberekkel főleg az a baj, hogy amikor megérintem
őket, satöbbi, képtelen vagyok a felszínre
koncentrálni. Amíg az ember csak a felszínre gondol,
addig nyilván nincs baj, elég valószerű a dolog, de
amint belegondol, mi van alatta…
Lehajolt, hogy megcsókolja Mariant. A lány
elfordította a fejét, a fiú télikabátos vállára hajtotta a
fejét, és lehunyta a szemét. Duncan a szokásosnál
törékenyebbnek tűnt: félt túlságosan szorosan
megölelni.
A parketta nyikorgását hallotta, kinyitotta a
szemét, és egy szigorú, vizslató, szürke szempárral
találta szemközt magát. Egy kék egyenruhás
teremőrhöz tartozott, aki a hátuk mögül bukkant elő.
Megkocogtatta Duncan vállát.
– Elnézést kérek, uram – szólalt meg udvarias, de
határozott hangon –, de a, khm, csókolózás nem
megengedett a Múmiák termében.
– Á! – felelte Duncan. – Elnézést.
Elindultak visszafelé a termek labirintusán át, és
elérték a főlépcsőt. Az összecsukható székeket cipelő
iskolások a szemközti teremből jöttek épp kifelé, őket
is elkapta az apró, mozgó lábak áradata és a harsány
nevetés vízesése, és lesodorta őket a
márványlépcsőn.
 
Duncan azt javasolta, igyanak egy kávét, ezért most
egy négyszögletű, piszkos asztalnál ültek a múzeum
kávézójában, körülöttük öntudatosan rosszkedvű
hallgatók kuporogtam csoportokban. Marian a kávét
olyan régóta társította az irodával és a délelőtti
kávészünetekkel, hogy folyton azt várta, mikor
bukkan fel a három irodaszűz az asztal túloldalán,
Duncan mellett.
 Duncan megkeverte a kávéját.
– Tejszínt? – kérdezte.
– Kösz, nem – felelte Marian, de meggondolta
magát, miután eszébe jutott, hogy a tejszín tápláló.
– Tudod, szerintem jót tenne, ha lefeküdnénk
egymással – jegyezte meg Duncan társalgási hangon,
miközben letette a kanalát az asztalra.
Marian ezen megakadt, bár nem mutatta. Eddig
azzal nyugtatta magát: ami Duncannel kettejük közt
történt (mi történt?), az ő mércéje szerint teljességgel
ártatlan. Mostanában úgy vélte, az ártatlanságnak
van valamiféle tökéletlenül definiált kapcsolata a
ruházattal: a gallérok és a hosszú ujjak jelentették a
határokat. Az önigazolás rendszerint egy Peterrel
folytatott képzeletbeli beszélgetés formájában zajlott.
Peter ilyenkor féltékenyen megjegyezte: „Mit hallok,
te valami girhes egyetemista-félével találkozgatsz?”
Mire ő így felelt: „Ne butáskodj, Peter, ez egy teljesen
ártatlan dolog! Hiszen két hónap múlva esküvőnk
lesz.” Vagy másfél hónap múlva. Vagy egy hónap
múlva.
– Ne butáskodj, Duncan – felelte –, ez lehetetlen.
Egy hónap múlva esküvőm lesz.
– Az a te problémád – válaszolta Duncan –, nekem
ahhoz semmi közöm. És szerintem nekem tenne jót.
– Miért? – mosolyodott el akaratlanul is Marian.
Lenyűgözte, hogy a fiút ennyire nem érdekli az ő
nézőpontja.
 – Hát nyilván nem miattad. A dolog miatt. Úgy
értem, te személyesen nem ébresztesz bennem
tomboló vágyat, semmi ilyesmi. De gondoltam, te
tudod, hogy kell csinálni, értesz hozzá, és értelmesen
állsz hozzá, nyugodtan. Nem úgy, mint egyesek.
Szerintem jó lenne, ha túl tudnám tenni magam ezen
a szexszel kapcsolatos izén. – Cukrot szórt az asztalra,
és mintákat rajzolt bele a mutatóujjával.
– Milyen izén?
– Hát, hogy esetleg látens homoszexuális vagyok. –
Ezen egy pillanatra elgondolkodott. – Vagy talán
látens heteroszexuális. Mindegy, szóval eléggé látens
vagyok. Igazából nem tudom, miért. Persze többször
is megpróbálkoztam már a dologgal, de amikor
belegondolok, mennyire hiábavaló az egész, feladom.
Talán azért, mert az elvárás, hogy az ember csináljon
valamit, és egy bizonyos ponton túl nekem csak
ahhoz van kedvem, hogy feküdjek, és a plafont
bámuljam. Amikor dolgozatokat kéne írnom, folyton
a szexre gondolok, de amikor végre sikerül sarokba
szorítanom valami hajlandóságot mutató szép lányt,
vagy már a bokrok alatt hempergünk, és elvileg
mindenki fel van készülve a kegyelemdöfésre, a
dolgozatokon kezdek el agyalni. Tudom, hogy ez is
csak egy figyelemelterelés, érted, mindkét dolog
alapvetően a figyelem eltereléséről szól, de igazából
mitől is vonják el a figyelmemet? Egyébként meg az
összes lány túlságosan irodalmi, azért, mert nem
olvastak még eleget. Ha többet olvastak volna,
rájönnének, hogy az összes ilyen jelenetet megírták
már. Úgy értem, ad nauseam. Hogy lehetnek ennyire
közhelyesek? Elalélnak, rám fonódnak,
szenvedélyesek, annyira erőlködnek, én meg arra
gondolok, hogy jaj, istenem, egy újabb rossz utánzata
annak, aminek az adott helyzet épp a rossz utánzata,
és elveszítem az érdeklődésemet. Vagy ami rosszabb,
elnevetem magamat. – Elgondolkodva nyalta le a
cukrot az ujjáról.
– Miből gondolod, hogy velem más lenne? –
Marian egyszerre nagyon tapasztaltnak és
hozzáértőnek érezte magát: szinte asszonyosnak. A
helyzet, gondolta magában, kényelmes cipőt,
kikeményített gallért és injekciós tűkkel teli bőrtáskát
igényel.
– Hát – szólalt meg Duncan –, valószínűleg veled
se lenne más. De most, hogy elmondtam, te legalább
nem kezdenél el hisztériázni.
Csendben ültek. Marian az elhangzottakon
töprengett. Úgy gondolta, meglehetősen sértő a kérés
személytelensége. De akkor miért nem sértődött meg
rajta? Inkább úgy érezte, valami hasznos és
szenvtelen dolgot kellene tennie, mondjuk megmérni
Duncan pulzusát.
– Hát – kezdett bele óvatosan. Azután belegondolt,
nem hallhatta-e őket valaki. Körbepillantott a
kávézóban, és a tekintete egy nagydarab, szakállas
férfiéval találkozott, aki az ajtó melletti asztalnál ült,
és feléje nézett. Először azt hitte, talán egy
antropológiaprofesszor. Egy pillanattal később jött rá,
hogy az illető Duncan egyik lakótársa. A háttal ülő
szőke férfi pedig nyilván a másik.
– Ott vannak a szüleid – jegyezte meg.
Duncan hátrafordult.
– Á! – felelte. – Jobb lesz, ha odamegyek, és
köszönök. – Felállt, odalépett az asztalukhoz, és leült.
Összehajolva tanácskoztak, majd Duncan felállt és
visszatért. – Trevor tudni akarja, lenne-e kedved
nálunk vacsorázni – darálta egy betanult üzenetet
közvetítő kisgyerek hangján.
– Te szeretnéd? – tudakolta Marian.
– Én? Á, persze. Biztos. Miért is ne?
– Akkor mondd meg neki – felelte Marian –, hogy
nagyon szívesen. – Peter épp egy ügyön dolgozott,
Ainsley pedig ilyenkor a klinikán tölti az estét.
Duncan elment átadni, hogy Marian elfogadta a
meghívást. Egy perccel később a két szobatárs felállt,
és távozott, Duncan pedig visszacsoszogott, és leült a
székére.
– Trevor azt mondta, hogy ez fantasztikus –
jelentette –, és hogy hazaszalad, és bedob valamit a
sütőbe. Azt mondja, nem lesz semmi flancos. Egy óra
múlva várnak minket.
Marian elmosolyodott, de a szája elé kapta a
kezét: hirtelen eszébe jutott a rengeteg étel, amit
képtelen megenni.
– Szerinted mit fog főzni? – kérdezte elhaló
hangon.
Duncan vállat vont.
– Nem is tudom. Szeret nyársra húzni
mindenfélét, és meggyújtani. Miért?
– Hát – felelte Marian –, sok mindent nem tudok
megenni, úgy értem, mostanában nem eszem.
Például a húst, a tojást és bizonyos zöldségeket.
Duncan a legkevésbé sem tűnt meglepettnek.
– Hát jó – válaszolta –, de Trevor nagyon büszke a
főztjére. Úgy értem, engem nem érdekel, én
hamburgeren is elélnék, de meg lesz sértve, ha nem
kóstolod meg, amit a tányérodra tesz.
– Még jobban meg lesz sértve, ha kihányom –
felelte Marian komoran. – Talán jobb lenne, ha
mégsem mennék.
– Na, ne csináld, majd kitalálunk valamit! – A
hangján árnyalatnyi kárörvendő kíváncsiság
érződött.
– Sajnálom, nem tudom, miért csinálom ezt, de
úgy tűnik, nem tudok mit tenni ellene. – Eszébe
jutott, hogy esetleg azt mondja, diétázik.
– Aha – jegyezte meg Duncan –, te nyilván a
modern fiatalság képviselője vagy, aki lázad a
rendszer ellen: bár nem tekinthető szokványosnak,
hogy pont az emésztőrendszerrel kezdted. De miért is
ne? – morfondírozott. – Én mindig is úgy gondoltam,
hogy az evés röhejes tevékenység. Én is felhagynék
vele, ha tehetném, de azt mondják, kell az életben
maradáshoz.
Felálltak, és felvették a kabátjukat.
– Én személy szerint – tette hozzá Duncan,
miközben kiléptek az ajtón –, jobban szeretném, ha
artérián keresztül táplálnának. Ha ismerném a
megfelelő embereket, biztos el tudnám intézni…
 22

A bérház előcsarnokába belépve Marian, aki már

levette a kesztyűjét, félig elfordította az ujján a
jegygyűrűt. Úgy vélte, udvariatlanság lenne a
lakótársakkal szemben, akik olyan megható
aggodalommal értették félre a helyzetet, ha
túlságosan hivalkodóan mutogatná előttük az azt
egyértelműsítő gyémántot. Végül lehúzta a gyűrűt. De
aztán az jutott eszébe: „Mit művelek? Egy hónap
múlva férjhez megyek. Miért ne tudhatnák meg?”, és
újra felvette. Azután arra gondolt: „De hát soha többé
nem fogok velük találkozni. Minek bonyolítani a
dolgot?”, azzal másodszor is levette, és a biztonság
kedvéért az aprópénzes tárcájába tette.
Addigra már felértek a lépcsőn, és a lakás ajtaja
előtt álltak, amit Trevor még azelőtt kitárt, hogy
Duncan hozzáért volna a kilincshez. Kötényben volt,
és finom fűszerillat lengte körül.
– Gondoltam, hogy titeket hallottalak odakint –
jelentette ki. – Kerüljetek beljebb! Attól tartok, még
beletelik pár percbe, mire elkészül a vacsora.
Annyira örülök, hogy el tudtál jönni, öö… –
Halványkék szemét kérdően szegezte Marianre.
 – Marian – felelte Duncan.
– Á, igen – válaszolta Trevor –, azt hiszem,
igazából még nem találkozunk, mármint hivatalosan.
– Elmosolyodott, az arcán két gödröcske jelent meg. –
Összeütöttem valamit abból, amit itthon találtam, de
semmi flancos. – Elfintorodott, beleszagolt a
levegőbe, riadtan felkiáltott, és beiszkolt a
teakonyhába.
Marian a csizmáját az ajtó előtt leterített
újságpapíron hagyta, a kabátját pedig Duncan bevitte
a hálószobába. Marian belépett a nappaliba, és
ülőhelyet keresett. Nem akart Trevor bíborszínű
foteljébe ülni, sem Duncan zöldjébe – az gondot
okozna Duncannek, amikor visszajön a hálószobából
–, sem pedig a padlóra, a papírok közé: még
összekeveri valamelyik disszertáció lapjait; Fish
pedig a vörös fotelben ült elbarikádozva, a két
karfára egy deszkát fektetett keresztben maga elé, és
elmélyülten írt egy újabb papírlapra. A könyökénél
egy csaknem üres pohár állt. Marian végül Duncan
foteljének karfájára telepedett le az ölében
összekulcsolt kézzel.
Trevor visszatért a teakonyhából, a kezében
tálcán sorakozó kristály sherryspoharakkal.
– Köszönöm, ez igazán kedves – felelte Marian,
amikor Trevor átnyújtotta neki az italt. – Milyen
gyönyörű pohár!
– Ugye, milyen elegáns? Sok éve a család
tulajdona. Olyan kevés elegancia maradt – jegyezte
meg Trevor Marian jobb fülére meredve, mintha
annak mélyén tárult volna fel előtte egy végtelenül
ősi, de tünékeny történelmi távlat. – Főként ebben az
országban. Szerintem mindannyiunknak kötelessége
lenne megőrizni belőle egy keveset, nem gondolod?
A sherry érkezésére Fish letette a tollát. Most
mereven bámulta Mariant, de nem az arcát, hanem a
hasát, nagyjából köldökmagasságban. Marian ezt
nyugtalanítónak találta, ezért, hogy kizökkentse,
megjegyezte:
– Duncan azt mesélte, hogy Beatrix Potter a
témád. Izgalmasan hangzik.
– Mi? Ja, igen. Gondolkodtam rajta, de aztán Lewis
Carrollba ástam bele magamat, az sokkal mélyebb
téma. Tudod, manapság a tizenkilencedik század
nagyon kurrens kutatási terület. – A szék támlájának
döntötte a fejét, és lehunyta a szemét, a szavak
monoton kántálásként törtek elő szakálla fekete
sűrűjéből. – Persze azt mindenki tudja, hogy az Alice
egy szexuális identitásválságról szóló mű, ez már
lerágott csont, régóta köztudott, de én szeretnék
mélyebben belemenni. Ha alaposabban megnézzük,
arról van szó, hogy itt ez a kislány, aki eltűnik ebben
a nagyon is sokatmondó nyúlüregben, mintegy a
születés előtti állapotba visszakerülve, és igyekszik
megtalálni – nyalta meg az ajkát – a saját szerepét
Nőként. Hát igen, ez eddig elég nyilvánvaló. Ezek a
minták kirajzolódnak. A minták kirajzolódnak. Egyik
szexuális szerepet mutatják be neki a másik után, de
úgy tűnik, ő egyiket sem képes elfogadni, úgy értem,
teljesen le van blokkolva. Elutasítja az Anyaságot,
amikor a karjában tartott kisbaba disznóvá változik,
és a Királynő domináns női szerepéhez, a
kasztrációra utaló „Lefejezni!” kiáltásaihoz sem
pozitív módon viszonyul. És amikor a Hercegnő
elmésen áttételes leszbikus ajánlatot tesz neki, azért
néha elgondolkodsz, hogy mennyire volt ennek
tudatában a jó öreg Lewis; na mindegy, szóval a lány
nem érti, és nem is érdekli a dolog; és rögtön ezután,
biztosan emlékszel, elmegy az Ál-Teknőchöz, aki a
páncélja és az önsajnálata mögé rejtőzik,
egyértelműen serdülés előtt álló figura; aztán ott
vannak azok a sokatmondó jelenetek, nagyon
sokatmondóak, amikor a nyaka megnyúlik, és azzal
vádolják, hogy kígyó, és a tojások ellensége, biztosan
emlékszel, ez egy eléggé destruktívan fallikus
identitás, amit Alice felháborodottan utasít vissza;
valamint ott van a negatív reakciója a diktatórikus
Hernyóra, aki csak tizenöt centi magas, és
fontoskodva ül egy nagyon is nőnemű gombán, ami
tökéletesen kerek, de képes a normálisnál kisebbé
vagy nagyobbá változtatni az embert, én ezt
különösen érdekesnek találom. És persze ott az
idővel kapcsolatos megszállottság, ami egyértelműen
ciklikus, nem pedig lineáris megszállottság. Na
szóval, rengeteg kísérletet tesz, de nem hajlandó
elkötelezni magát, nem mondhatjuk, hogy a könyv
végére eljut oda, amit egyértelműen érettségnek
mondhatunk. De az Alice Tükörországban-ban már
sokkal jobban megy neki, ahol, biztosan emlékszel…
Elfojtott, gúnyos nevetés hallatszott. Marian
összerezzent. Duncan nyilván végig ott állt az ajtóban
– nem hallotta, amikor bejött.
Fish kinyitotta a szemét, pislogott, és összevont
szemöldökkel nézett Duncanre, de még mielőtt
megszólalhatott volna, Trevor rontott be a szobába.
– Már megint azokkal a rémes szimbólumokkal
jön? Én nem értek egyet az ilyesfajta
irodalomkritikával, szerintem a stílus sokkal
fontosabb, és Fischer túlságosan is elbécsiesedik,
főleg, ha iszik. Nagyon piszkos a fantáziája. Ráadásul
annyira idejétmúlt – jegyezte meg gonoszkodva. – Az
Alice legújabb megközelítése az, hogy nem több egy
aranyos gyerekkönyvnél. Már majdnem kész vagyok,
Duncan, segítenél megteríteni?
Fisher a fotel mélyére süppedve ült, és nézte őket.
Két kártyaasztalt állítottak fel, a lábakat gondosan a
papírhalmok közé tették, elmozdítva a papírokat, ha
kellett. Ezután Trevor fehér abroszt terített a két
asztalra, Duncan pedig rendezgetni kezdte az ezüst
evőeszközöket és a tányérokat. Fish felemelte a
sherrys poharát a deszkáról, és egy húzásra
felhajtotta. Észrevette a másik ott álló poharat, és azt
is kiitta.
– Ez az! – kiáltott fel Trevor. – Tálalom a vacsorát!
Marian felállt. Trevor szeme csillogott, lisztfehér
arcán két vörös folt jelent meg az izgatottságtól. Egy
szőke tincs elszabadult, és most ernyedten lógott le
magas homlokára. Meggyújtotta az asztalon álló
gyertyákat, és körbejárt a nappaliban, hogy
lekapcsolja az állólámpákat. Végül leemelte a deszkát
Fish elől.
– Te ide ülj, öö, Marian – rendelkezett, majd eltűnt
a konyhában. Marian letelepedett a kártyaasztalhoz
tartozó székre, amire Trevor mutatott. Nem tudott
elég közel ülni az asztalhoz a lábak miatt.
Végigpillantott az ételeken, ellenőrizte a felhozatalt:
az első fogás garnélakoktél lesz. Az rendben van.
Nyugtalanul töprengett, vajon még mit fognak
feltálalni, amit a testének el kell fogyasztania.
Nyilvánvalóan még sok mindent: az asztal
evőeszközöktől csillogott. Kíváncsian vette észre a
füzérdíszítésű Viktória-korabeli sótartót és a két
gyertya között álló ízléses virágdekorációt. Ráadásul
igazi virágok voltak, krizantémok egy hosszúkás
ezüst edényben.
Trevor visszatért, leült a konyhához legközelebb
eső székre, és nekiláttak az evésnek. Duncan
szemben ült Mariannel, Fish pedig a balján, az asztal
alsó végében, gondolta Marian, vagy az is lehet, hogy
az asztalfőn. Örült, hogy gyertyafénynél vacsoráznak:
így könnyebb lesz megszabadulni a dolgoktól, ha kell.
Még mindig halvány fogalma sem volt arról, hogyan
fog megbirkózni a helyzettel, hogy meg kell-e
birkóznia, és úgy tűnt, Duncan ebben nem sokat fog
segíteni. Látszólag teljesen magába fordult – gépies
mozdulatokkal evett, és rágás közben a gyertyalángra
szegezte a tekintetét, amitől kissé kancsalnak látszott.
– Gyönyörű ez az ezüst evőeszköz – jegyezte meg
Marian Trevornak.
– Ugye? – mosolygott vissza Trevor. – Nagyon
régóta van a család birtokában. A porcelán is,
szerintem mennyei, sokkal szebb, mint azok a
dísztelen dán holmik, amiket manapság mindenki
használ.
Marian szemügyre vette a mintát. Burjánzó
virágminta volt, csupa inda, tekervény és kehely.
– Csodaszép – állapította meg. – Attól tartok, túl
nagy fáradságot okoztam neked.
Trevor ezt sugárzó mosollyal fogadta. Marian
egyértelműen jókat mondott.
– Jaj, dehogy! Szerintem szörnyen fontos, hogy jól
étkezzünk, mi értelme enni csak azért, hogy életben
maradjunk, ahogy a legtöbb ember teszi? A szósz a
saját receptem, ízlik? – A választ meg sem várva
folytatta. – Ki nem állhatom ezeket az üveges izéket,
olyan egyformák, és igazi tormát kapok a piacon is,
lent, a tópart közelében, de persze friss garnélát
nagyon nehéz szerezni ebben a városban… –
Félrebillentette a fejét, mintha hallgatózna, majd
felpattant a székéről, és kisietett a konyhába.
Fischer, aki azóta nem szólalt meg, hogy asztalhoz
ültek, most kinyitotta a száját, és beszélni kezdett.
Mivel közben az evést is folytatta, az étel bevitele és a
szavak kimondása ütemesen zajlott, hasonlóan a
légzéshez, állapította meg magában Marian, és úgy
tűnt, Fish szinte automatikusan képes váltogatni a
kettőt, ami nagy szerencse volt, mert Marian biztos
volt benne, hogy ha Fish megállna elgondolkodni
valamin, egész biztosan félrenyelne. Több mint
fájdalmas, ha az ember légcsövébe garnéla szorul,
főleg tormamártásban. Lenyűgözve nézte. Nyíltan
bámulhatta, mivel Fish szeme szinte végig csukva
volt. A villája valami különleges mechanizmus vagy
érzék útján talált utat a szájához, Marian el sem
tudta képzelni, hogyan: talán denevérszerű,
szuperszonikus radarhullámok verődtek vissza a
villáról, vagy talán a szakálla egyes szőrszálai
működtek antennaként. Nem változtatott a tempón
akkor sem, amikor Trevor, aki addig a garnélás
tányérok leszedésével volt elfoglalva, letette elé a
levestányérját, bár annyi időre azért kinyitotta a
szemét, hogy a kezébe vegye a leveseskanalat,
miután előzetes próbát tett a villájával.
– Mármost, az én javasolt disszertációtémám –
kezdett bele. – Lehet, hogy nem fognak beleegyezni,
errefelé nagyon konzervatívak, de még ha el is
utasítják, valamelyik folyóiratnak még mindig
megírhatom, a gondolat sosem megy veszendőbe;
manapság vagy publikálsz, vagy véged, de ha itt nem
megy, az Államokban bármikor megvalósíthatom. Az
ötletem meglehetősen forradalmi: „Malthus és a
teremtő metafora”. Malthus persze csak a jelképe
annak, amit megcélzok, vagyis az elkerülhetetlen
kapcsolatnak a modern idők, az elmúlt két-
háromszáz év, főként a tizennyolcadiktól a
tizenkilencedik század közepéig tartó időszak
születésszám-emelkedése és a kritikusok költészet
iránti megváltozott hozzáállása között, valamint az
ebből következő változás a költők írásmódjában, és
igen, ezt az állításomat biztonsággal ki tudnám
terjeszteni az összes kreatív művészeti ágra.
Interdiszciplináris tanulmány lesz, ami átível a
jelenleg túlságosan is merev határokon, a
közgazdaságtan, a biológia és az irodalomkritika
keveréke. Az emberek beszűkülnek, túlságosan
beszűkülnek, túlságosan specializálódnak, és ettől az
ember sok dolgot szem elől téveszt. Persze szereznem
kell pár statisztikát, és rajzolnom kell pár grafikont;
eddig csak az előzetes gondolatokat fogalmaztam
meg, az alapkutatással vagyok kész, az ókori és
modern szerzők műveinek szükséges vizsgálatával…
A leveshez sherryt ittak. Fish a pohara után
tapogatózott, majdnem felborította.
Marian most kereszttűzbe került, mivel Trevor
újra leült, és beszélni kezdett hozzá a túloldalról, a
levesről magyarázott, ami tiszta volt, és delikát
módon ízesített: hogyan sűrítette be az esszenciát,
fáradságos munkával, másodpercről másodpercre,
egészen alacsony hőfokon – és mivel ő volt az
egyetlen az asztalnál, aki többé-kevésbé ránézett,
kötelességének érezte, hogy viszonozza a pillantást.
Duncan senkire sem figyelt oda, és úgy tűnt, sem
Fisht, sem Trevort nem zavarja a tény, hogy
egyszerre beszélnek. Nyilvánvalóan hozzá voltak
szokva. De Marian úgy találta, elég, ha időről időre
mosolyog és bólint, miközben a tekintetét Trevorra
szegezi, és közben Fisht hallgatja, aki így folytatta:
– Tudod, amíg a népesség száma, főleg egy
négyzetkilométerre lebontva, alacsony volt, a
csecsemőhalandóság és az általános halálozási ráta
pedig magas, a Születés elsőbbséget élvezett. Az
Ember harmóniában élt a célokkal, a Természet
ciklikus ritmusával, és a föld arra biztatta: Alkoss,
alkoss. Szaporodjatok és sokasodjatok, biztosan
emlékszel…
Trevor felpattant, és sietve leszedte a
levesestányérokat. A hangja és a mozdulatai egyre
jobban felgyorsultak, úgy bukkant elő a konyhából,
akár a kakukk a kakukkosórából. Marian Fishre
pillantott. Úgy tűnt, a levesnél többször is elvétette a
száját: a szakálla már ragacsos volt a kiömlött ételtől.
Marian szerette volna, ha valaki a nyakába köt egy
partedlit.
Trevor színre lépett a tiszta tányérokkal, majd
újra távozott. Marian hallotta, ahogy a konyhában
matat, a háttérben pedig Fish hangja duruzsolt:
– És következésképpen a költő ugyancsak
valamiféle természetes alkotónak tekintette magát; a
költeménye olyasvalami, amit a múzsák ihlettek,
vagy mondjuk Apollón, innen származik az
„inspiráció” kifejezés, lelket lehelni bele, a költő
várandós volt a művével, a költemény gyakran
hosszú időn át formálódott, és amikor végül megérett
arra, hogy napvilágra kerüljön, a költő sokszor
fájdalmas szülés után hozta világra. Így a művészi
alkotás folyamata a Természet imitációja, azé a
dologé, ami az emberiség túlélése szempontjából a
legfontosabb. A születésre gondolok – a születés. De
mi maradt nekünk ebből mára?
Sistergő hang hallatszott, és Trevor bukkant fel az
ajtóban, két kezében színpadias mozdulattal egy-egy
lángoló kék kardot tartott. Marian volt az egyetlen,
aki egyáltalán ránézett.
– Atyaég! – jegyezte meg Marian elismerően. – Ez
aztán a látvány!
– Ugye? Imádom a flambírozott ételeket. Persze ez
nem valódi siskebab, kicsit franciásabb, nem olyan
harsány, mint a görög verzió…
Miután Trevor gyakorlott mozdulattal a
tányérjára csúsztatta a nyársra tűzött valamit,
Marian látta, hogy a nagy része hús. Most már nem
tudott hová hátrálni. Valamit kénytelen lesz kitalálni.
Trevor bort töltött, és közben arról magyarázott,
milyen nehéz friss tárkonyt szerezni ebben a
városban.
– Én azt mondom, hogy a jelenlegi társadalmunk
minden ízében születésellenes. Születésszabályozás,
mindenki erről beszél, meg hogy a
népességrobbanástól kell félni, nem az
atomrobbanástól. Ez Malthus, csakhogy a háború
abban a formában már nem létezik, ami komolyan
megtizedeli a népességet. Könnyen belátható ebben a
kontextusban, hogy a romantika kialakulása…
A többi tálalóedényben rizs volt, és még valami,
egy illatos mártás a húshoz és egy azonosíthatatlan
zöldség. Trevor körbeadta őket. Marian a szájába tett
egy falatot a sötétzöld növényi anyagból, óvatosan,
mintha egy kiszámíthatatlan istenség elé járulna az
áldozati felajánlással. Kiállta a próbát.
– …sokatmondóan egybeesik a
népességnövekedéssel, ami persze már korábban
megkezdődött, de addigra csaknem járványos
méreteket öltött. A költő többé már nem tekinthette
magát öntömjénező módon egyfajta anya-figurának,
aki világra hozza a műveit, mintha csak egy újabb
gyermekkel járulna hozzá a társadalomhoz. Valami
mássá kellett válnia, és valójában mi is ez a hangsúly
az egyéni expresszión, figyeljük meg a szót,
expresszió, kifejezés, kifelé nyomás, ez a hangsúly a
spontaneitáson, az instant teremtésen? Nem csak a
huszadik században…
Trevor újra a konyhában termett. Marian egyre
növekvő kétségbeeséssel vizsgálta a húsdarabokat a
tányérján. Felmerült benne, hogy az abrosz alá
csúsztatja őket – de ott előbb-utóbb megtalálják. A
táskájába is betehetné, ha nem hagyta volna a fotel
mellett. Talán bedughatná a blúza elejébe, esetleg az
ujjába…
– …a festők, akik festékkel fröcskölik tele a
vásznat, gyakorlatilag az energia orgazmusát átélve,
de az írók is hasonlóképpen tekintenek önmagukra…
Marian benyúlt a lábával az asztal alá, és
gyengéden sípcsonton rúgta Duncant. A fiú
összerezzent és ránézett. Egy pillanatig semmiféle
felismerés nem látszott a tekintetében, de utána
kíváncsian figyelte Mariant.
Marian a mártás nagyját lekaparta egy
húsdarabról, két ujja közé csippentette, és a gyertyák
felett odahajította Duncannek. Ő elkapta, a
tányérjára tette, és elkezdte felszeletelni. Marian
nekilátott egy újabb darabot letisztogatni.
– …már nem a szülés aktusa, nem, a hosszadalmas
elmélkedés és a világra hozás már a múlté. A
Természet aktusa, amit a Művészet most utánozni
kíván, illetve utánozni kényszerül, az nem más, mint
a közösülés aktusa…
 Marian a második húsdarabot is áthajította Dun-
cannek, amit az szintén rendben elkapott. Talán
gyorsan tányért kellene cserélniük, gondolta
magában Marian – de nem, az feltűnne, hiszen
Duncan már végzett az evéssel, mielőtt Trevor
kiment a szobából.
– Amire most szükségünk van, az egy kataklizma –
jelentette ki Fish. A hangja egyre inkább kántálásra
hasonlított, egyre hangosabb lett, mintha valamiféle
crescendo felé tartana. – Egy kataklizma. Egy újabb
Fekete Halál, egy hatalmas robbanás, ami milliókat
törölne el a föld színéről, a jelenleg ismert civilizáció
megszűnne, és akkor a Születés újra létfontosságúvá
válna, akkor visszatérhetnénk a törzshöz, a régi
istenekhez, a sötét földistenekhez, a földistennőhöz, a
vizek istennőjéhez, a születés és a növekedés és a
halál istennőjéhez. Egy új Vénusz kell nekünk, a
melegség, a vegetáció és a teremtés buja Vénusza, egy
új Vénusz, nagy hassal, tele élettel, lehetőséggel, aki
hamarosan életet ad egy új világnak a maga
bőségében, egy tengerből születő új Vénusz…
Fischer úgy döntött, feláll, talán hogy retorikai
nyomatékot adjon az utolsó szavainak. Ehhez a
kártyaasztalra támaszkodott, amelynek két lába
összecsuklott, Fish tányérja pedig az ölébe csúszott. E
pillanatban a húsdarab, amit Marian épp elhajított,
épp a levegőben volt – oldalról találta el Duncant
fejét, azután eltérült, a padlóra pottyant, és végül a
dolgozatok kupacán landolt.
Trevor, két kezében egy-egy salátástállal, épp
időben lépett be az ajtón, hogy mindkét eseménynek
szemtanúja legyen. Leesett az álla.
– Végre rájöttem, mi szeretnék lenni igazán –
közölte Duncan a hirtelen elnémult szobával.
Derűsen nézte a plafont, a hajában a mártás
szürkésfehér maradékával. – Amőba.
 
Duncan azt mondta, egy darabon elkíséri: friss
levegőre van szüksége.
Szerencsére Trevor étkészletéből semmi nem tört
el, bár több dolog is kiömlött; és miután az asztalt
megigazították, és Fischer is elcsitult, már csak
magában motyogott, Trevor elegánsan legyintett az
egész incidensre, bár a vacsora fennmaradó
részében, a saláta, a pêches flambées, a kókuszos
keksz, a kávé és a likőrök alatt hűvösebben
viselkedett Mariannel.
Most, hogy a lépteik a havas utcán csikorogtak,
arról beszélgettek, hogy Fischer megette a
citromszeletet a kézmosótálkájából.
– Trevor ennek persze nem örül – jegyezte meg
Duncan –, és én egyszer megmondtam neki, hogy ha
nem örül annak, hogy Fish megeszi, akkor ne tegyen
bele citromot. De ő ragaszkodik hozzá, hogy
mindennek megadja a módját, bár, mint mondja,
senki nem értékeli igazán az erőfeszítéseit. Általában
én is meg szoktam enni a sajátomat, de ma nem
tettem: vendégünk volt.
– Az egész nagyon… érdekes volt – felelte Marian.
Azon gondolkodott, hogy egész este egyetlen utalás
vagy kérdés sem hangzott el vele kapcsolatban, bár ő
eredetileg azt feltételezte, azért hívták meg, hogy a
két lakótárs jobban megismerje. De most már úgy
gondolta, több mint valószínű, hogy égető szükségük
volt új közönségre.
Duncan gúnyos mosollyal nézett rá.
– Hát, most már tudod, milyen nekem otthon.
– El is költözhetnél – jegyezte meg Marian.
– Jaj, dehogy! Igazából nekem ez tetszik.
Egyénként pedig ki gondoskodna így rólam? Ki
aggódna ennyit miattam? Ők megteszik, amikor épp
nem a hobbijaikkal foglalkoznak, vagy valami más
mániájuknak hódolnak. Annyi időt töltenek az én
identitásom boncolgatásával, hogy nekem igazából
már nem is kéne foglalkozni vele. Hosszú távon így
biztosan könnyebb lesz amőbává változnom.
– Miért érdekelnek ennyire az amőbák?
– Mert halhatatlanok – felelte Duncan –, meg elég
formátlanok és alkalmazkodóképesek. Embernek
lenni kezd túlságosan bonyolulttá válni.
Elérték a baseballpályához vezető aszfaltrámpa
tetejét. Duncan leült a hóba, és cigarettára gyújtott –
úgy tűnt, nem törődik a hideggel. Egy pillanattal
később Marian is leült mellé. Mivel Duncan nem tett
kísérletet arra, hogy átkarolja, ő karolta át a fiút.
– A lényeg az – szólalt meg Duncan egy idő múlva
–, hogy szeretném, ha valami végre valóságos lenne.
Úgy értem, Doktor Johnson az anyagi világ
nemlétezésének elméletét azzal cáfolta meg, hogy
belerúgott egy kavicsba, de én nem rugdoshatom a
lakótársaimat. Vagy a tanáraimat. Egyébként pedig
lehet, hogy a lábam sem létezik. – A csikket a hóba
hajította, és újra rágyújtott. – Arra gondoltam, lehet,
hogy te sem. Úgy értem, ha lefeküdnénk egymással,
mert már most is eléggé nemlétezőnek tűnsz, nem
tudok másra gondolni, csak a sok réteg gyapjúra, ami
rajtad van, kabátok, pulóverek, satöbbi. Néha azon
gondolkodom, hogy talán nincs is alatta semmi, lehet,
hogy egészen gyapjúból vagy. Pedig jó lenne, ha nem
abból lennél…
Marian képtelen volt ellenállni a kérésnek. Ő
tudta, hogy nem gyapjúból van.
– Na jó, mondjuk, hogy megtesszük – felelte. – De
hozzám nem mehetünk.
– Hozzám sem – tette hozzá Duncan, aki sem
meglepetést, sem örömöt nem mutatott a
hallgatólagos beleegyezés hallatán.
– Akkor nyilván egy szállodába kéne mennünk, és
házaspárként bejelentkezni.
– Nem hinnék el – válaszolta Duncan bánatosan. –
Nem nézek ki nősnek. A bárokban még mindig
megkérdezik, betöltöttem-e már a tizenhatot.
 – Nincs személyid?
– Volt, de elvesztettem. – Duncan odafordult, és
megcsókolta Marian orra hegyét. – Persze mehetnénk
olyan szállodába is, ahol nem muszáj házasoknak
lennünk.
– Úgy érted… azt akarod, adjam ki magam…
valami prostituáltnak?
– Hát, miért is ne?
– Nem – felelte Marian enyhe sértettséggel –, arra
nem lennék képes.
– Valószínűleg én se – felelte Duncan kedvetlen
hangon. – És a motelek se jöhetnek szóba, nem tudok
vezetni. Hát akkor azt hiszem, ennyi. – Újabb
cigarettára gyújtott. – Na mindegy, úgyis igaz: nyilván
megrontanál engem. De az is lehet – tette hozzá
enyhe keserűséggel –, hogy megronthatatlan vagyok.
Marian a baseballpályát nézte. Az éjszaka tiszta
volt, és fagyos, a csillagok hidegen izzottak a fekete
égbolton. Korábban havazott, finom porhó hullott, és
a park fehér, üres térséggé változott. Hirtelen elfogta
a vágy, hogy lerohanjon és beleugorjon,
lábnyomokat, labirintusokat és szabálytalan
ösvényeket taposson a hóba. De jól tudta, hogy egy
perc múlva a szokásos nyugodt tempójában fog
átgyalogolni rajta az állomás irányába.
Felállt, és lesöpörte a kabátjáról a havat.
– Jössz még tovább? – kérdezte.
Duncan is felállt, és zsebre dugta a kezét. Az arca
félig árnyékban volt, és sárgának látszott az
utcalámpa halvány fényében.
– Nem – felelte. – Talán majd találkozunk. –
Elfordult, távolodó alakja szinte hangtalanul olvadt
bele a kék sötétségbe.
Amikor Marian elérte a metróállomás fényes,
pasztell téglalapját, elővette az aprópénzes tárcáját,
és előkotorta a jegygyűrűjét az egycentesek, az
ötcentesek és a tízcentesek sokaságából.
 23

Marian hason feküdt, lehunyt szemmel, meztelen

derekán egy hamutartót egyensúlyozott ott, ahová
Peter tette. Peter ott feküdt Marian mellett,
cigarettázott, és a dupla whisky maradékát
kortyolgatta. A nappaliban a hifiberendezésen
kellemes háttérzene szólt.
Marian szándékosan igyekezett nem ráncolni a
homlokát, de aggódott. Aznap reggel a teste a sarkára
állt a rizspudingkonzervvel kapcsolatban is, pedig
előtte heteken át szinte fenntartás nélkül elfogadta.
Olyan megnyugtató volt a tudat, hogy erre mindig
számíthat: laktató volt, és ahogy a dietetikus, Mrs.
Withers mondta, hozzáadott vitaminokat
tartalmazott. De amikor ráöntötte a tejszínt, a szeme
hirtelen apró bábok sokaságának látta. Báboknak, a
belsejükben miniatűr élőlényekkel.
Amióta ez az egész elkezdődött, próbált úgy tenni,
mintha kutya baja se lenne, ez csak múló nyavalya,
akár egy kiütés: majd elmúlik. De most már
kénytelen volt szembenézni vele – azon töprengett,
vajon beszéljen-e róla valakinek. Duncannek már
elmondta, de nem használt – úgy tűnt, ő ezt teljesen
normálisnak tartja, Mariant viszont alapvetően az a
gondolat zavarta, hogy ő esetleg nem normális. Ezért
félt elmondani Peternek: lehet, hogy
szörnyszülöttnek vagy idegbetegnek tartaná. Nyilván
meggondolná a nősülést – lehet, hogy azt mondja,
halasszák el az esküvőt addig, amíg ki nem gyógyul
belőle. Peter helyében ő is ezt mondaná. Hogy mihez
kezd majd az esküvő után, amikor többé nem tudja
rejtegetni előle, azt el se tudta képzelni. Talán külön
kellene étkezniük.
Épp a kávéját itta, és az érintetlen rizspudingra
meredt, amikor kopott zöld fürdőköpenyében
belépett Ainsley. Mostanában nem dudorászott és
kötögetett, helyette rengeteget olvasott, próbálta,
ahogy ő fogalmazott, csírájában elfojtani a
problémát.
Mielőtt leült, odakészítette az asztalra a vassal
dúsított élesztőtablettát, a búzacsírát, a különleges
hashajtót és a vitaminos gabonapelyhet.
– Ainsley – szólalt meg Marian –, szerinted én
normális vagyok?
– A normális nem ugyanaz, mint az átlagos –
felelte Ainsley titokzatosan. – Senki nem normális. –
Kinyitott egy puhafedelű könyvet, és piros ceruzával
a kezében olvasni kezdett.
Ainsley egyébként sem lett volna túl nagy segítség.
Pár hónappal ezelőtt még azt felelte volna, hogy
valami nincs rendben Marian szexuális életével, ami
nevetséges ötlet. Vagy van valami traumatikus
gyerekkori élménye, például százlábút talált a
salátájában, vagy kiscsirkét a tojásban, mint Len – de
Marian legjobb tudomása szerint semmi ilyen nem
történt a múltban. Sosem volt válogatós, úgy
nevelték, egye meg, amit elé tesznek – és még az
olyan ételektől sem riadt vissza, mint az olajbogyó, a
spárga vagy a kagyló, amit állítólag meg kell tanulni
szeretni. De Ainsley mostanában sokat beszélt a
viselkedés-lélektanról. E tudományág művelői
képesek kigyógyítani az embereket az olyan
betegségekből, mint az alkoholizmus vagy a
homoszexualitás, amennyiben a páciensek valóban
meg akarnak gyógyulni, azzal a módszerrel, hogy a
betegségükkel kapcsolatos képeket mutatnak nekik,
majd egy olyan gyógyszert adnak be, amitől leáll a
légzésük.
– Szerintük bármi is a viselkedés kiváltó oka,
maga a viselkedés válik problémává – magyarázta
akkor Ainsley. – Persze azért még becsúsznak apróbb
gikszerek. Ha a kiváltó ok elég mélyen gyökerezik, az
alany egyszerűen csak függőséget vált, mondjuk az
alkoholról átáll a kábítószerre, vagy öngyilkos lesz.
De nekem nem gyógymódra van szükségem, hanem
megelőzésre. Még ha ki is tudják gyógyítani, már ha ő
ki akar gyógyulni belőle – tette hozzá lehangoltan –,
akkor is elsősorban engem fog vádolni miatta.
De a viselkedés-lélektan a saját esetében nem
sokat használna, gondolta magában Marian. Hogyan
működhetne egy ennyire negatív jellegű
problémánál? Ha kórosan zabálna, az más lenne – de
a nemevésről nem igazán tudnak képeket mutogatni
neki, hogy azután leállítsák a légzését.
Átgondolta, kihez fordulhatna még. Az iroda-
szüzeket kíváncsivá tenné, mindent tudni akarnának
a dologról, de úgy vélte, konstruktív tanácsot nem
tudnának adni. Egyébként is, ha az egyiknek
elmondja, mind megtudják, és hamarosan az összes
ismerősük is tudomást szerez majd róla: sose lehet
tudni, hátha visszajutna Peterhez is. A többi barátja
pedig máshol élt, más városokban, más országokban,
ha levelet írna nekik, azzal túlságosan véglegessé
tenné a dolgot. A hölgy a földszintről… az már
tényleg a vég lenne – ő ugyanúgy reagálna, ahogy a
rokonok, döbbenten, de értetlenül. Mind úgy
gondolnák, ízléstelen dolog Marian részéről, hogy
olyasmivel van gondja, amit ők természetes
funkcióknak neveznek.
Úgy döntött, elmegy Clarához. Halvány
reménysugár volt – Clara nyilván nem tud majd
konkrét javaslatokkal előállni, de legalább
meghallgatja. Marian telefonált neki, hogy biztosan
otthon legyen, és korábban eljött a munkahelyéről.
Clarát a járókában találta a középső gyerekével. A
legkisebb a hordozójában aludt az ebédlőasztalon,
Arthurnak pedig nyoma sem volt.
 – Úgy örülök, hogy eljöttél – üdvözölte Clara –, Joe
bement az egyetemre. Egy perc, és kijövök, főzök
neked egy teát. Elaine nem szereti a járókát –
magyarázta –, és segítek neki hozzászokni.
– Majd én főzök teát – felelte Marian: Clarát
örökös gyengélkedőnek tekintette, és tálcán
szervírozott étkezéseket társított hozzá. – Maradj ott,
ahol vagy!
Időbe telt, míg mindent megtalált, de végül
elrendezte a tálcát, teát, citromot és kekszet tett rá,
amire a szennyeskosárban bukkant, aztán bevitte és
letette a padlóra. A rácson át odanyújtotta Clarának a
csészét.
– Na – szólalt meg Clara, miután Marian
elhelyezkedett a szőnyegen, hogy egy szintben
legyenek –, mi a helyzet? Fogadok, hogy sok a dolgod
mostanában, nagy a készülődés, meg minden.
Ahogy elnézte Clarát, aki a járókában ült, a kicsi
pedig a blúza gombját rágcsálta, azon kapta magát,
hogy három év után most először irigyli őt. Bármi is
volt megírva Clarának, már megtörtént vele: az lett
belőle, ami lenni készült. Nem mintha szívesen
cserélt volna vele – csak annyit szeretett volna tudni,
belőle mi lesz, ő milyen irányba tart, hogy
felkészülhessen rá. Attól rettegett, hogy egy nap
felébred, és már megváltozott, anélkül hogy tudott
volna róla.
– Clara – szólalt meg –, szerinted én normális
vagyok? – Clara régóta ismerte őt, számított a
véleménye.
Clara elgondolkodott.
– Igen, azt mondanám, te normális vagy – felelte,
és kiszedte a gombot Elaine szájából. – Szerintem te
majdhogynem abnormálisan normális vagy, ha érted,
mire gondolok. Miért?
Marian megnyugodott. Ő maga is ezt mondta
volna. De ha ennyire normális, akkor ez a dolog
miért épp őt támadta meg?
– Valami történt velem nemrég – felelte. – Nem
tudom, mit tegyek.
– Á, és micsoda? Ne, te kis disznó, az a mamié!
– Bizonyos dolgokat nem vagyok képes megenni,
szörnyű érzés fog el. – Azon gondolkodott, Clara
vajon kellőképpen odafigyel-e rá.
– Tudom, mire gondolsz – válaszolta Clara –, én
mindig is ezt éreztem a májjal kapcsolatban.
– De ezeket a dolgokat én régebben meg tudtam
enni. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az
ízüket, hanem az egész… – Nehéz volt elmagyarázni.
– Szerintem ez az esküvő előtti idegesség – felelte
Clara –, én minden reggel hánytam az esküvőm előtt.
És Joe is – tette hozzá. – Majd túl leszel rajta. Akarsz
tudni valamit a… szexről? – kérdezte olyan finoman,
hogy Clara szájából nevetségesnek hangzott.
– Nem, nem igazán, köszi – felelte. Bár biztos volt
benne, hogy Clara magyarázata nem állja meg a
helyét, kicsit jobban érezte magát.
 
A lemez újrakezdődött a közepétől. Marian kinyitotta
a szemét – onnét, ahol ott feküdt, egy zöld műanyag
repülőgép-hordozót látott lebegni Peter íróasztali
lámpájának fénykörében. Peternek új hobbija volt,
hajómaketteket épített hajómakett-készletekből.
Pihentetőnek találta. Marian maga is segített neki,
hangosan felolvasta az instrukciókat, és adogatta a
darabokat.
Elfordította a fejét a párnán, és rámosolygott
Peterre. Az visszamosolyogott, a szeme csillogott a
félhomályban.
– Peter – szólalt meg Marian –, én normális
vagyok?
Peter felnevetett, és megpaskolta a hátsóját.
– Az én korlátozott tapasztalatom alapján azt
tudom mondani, hogy csodálatosan normális vagy,
drágám. – Marian felsóhajtott: ő nem így értette.
– Jól jönne még egy ital – jegyezte meg Peter;
szokásává vált, hogy így kéri Mariant arra, hozzon
neki egyet. A hamutartó lekerült a hátáról.
Megfordult és felült, a felső lepedőt lehúzta az ágyról,
és maga köré csavarta. – És ha úgyis állsz, fordítsd
már meg azt a lemezt, ez az, jó kislány!
Marian megfordította a lemezt, meztelennek
érezte magát a nappali nyílt terében a lepedő és a
lehúzott redőny ellenére; azután kiment a konyhába,
és kimérte Peter italát. Éhes volt – nem sokat evett
vacsorára –, így kibontotta a tortát, amit délután vett
Clarától hazafelé menet. Előző nap Valentin-nap volt,
és Peter egy tucatnyi rózsát küldött neki. Mariannek
bűntudata volt, úgy gondolta, neki is vennie kellett
volna valamit Peternek, de nem tudta, mit. A
sütemény nem igazi ajándék volt, csupán jelképes.
Egy szív rózsaszínű cukormázzal, valószínűleg állott,
de a forma volt a lényeg. Elővett kettőt Peter
tányérjai és villái közül, hozzá két papírszalvétát,
azután felvágta a tortát. Meglepetten látta, hogy belül
is rózsaszínű. Egy falatot a szájába tett, és lassan
rágni kezdte – szivacsosnak és lukacsosnak érezte a
nyelvén, mintha ezernyi apró tüdőt pukkasztana ki.
Megborzongott, és a szalvétájába köpte a süteményt,
a tányérról pedig a szemetesbe kotorta, azután a
lepedő szélével megtörölte a száját.
Visszatért a hálószobába a kezében Peter italával
és a tányérral.
– Hoztam neked egy kis tortát – közölte. Ez egy
próbatétel lesz, de nem Petert teszi próbára, hanem
saját magát. Ha Peter sem tudja megenni, az azt
jelenti, hogy ő, Marian, normális.
– Milyen kedves tőled. – Elvette Mariantől a
tányért és a poharat, és letette a padlóra.
– Nem eszed meg? – Egy másodpercig
reménykedett.
– Később – felelte Peter –, majd később. Kitekerte
Mariant a lepedőből. – Kicsit hideg vagy, drágám,
gyere csak ide, majd én felmelegítelek. – A szájának
whisky- és cigarettaíze volt. Magára húzta Mariant, a
lepedő fehéren suhogott körülöttük, Peter tiszta,
ismerős szappanszaga beborította; a fülében egyre
csak szólt a háttérzene.
Marian később hason feküdt, a derekán ismét a
hamutartót egyensúlyozta – most nyitva volt a szeme.
Nézte, ahogy Peter eszik.
– Nagyon megéheztem – vigyorgott rá Peter. Úgy
tűnt, ő semmi furcsát nem talál a süteményben: még
csak el sem fintorodott.
 24

Egyszer csak eljött Peter nagy bulijának a napja.

Marian a délutánt a fodrásznál töltötte: Peter
megjegyezte, hogy csinálhatna valamit a hajával.
Arra is célozgatott, hogy esetleg vehetne egy olyan
ruhát, ami, ahogy ő fogalmazott, „nem annyira
jelentéktelen”, mint a mostaniak, ő pedig
engedelmesen vásárolt is egyet. Rövid volt, piros és
flitteres. Szerinte nem igazán illett hozzá, de az
eladónő szerint igen. „Illik magához, kedves”,
lelkesedett.
Át kellett alakítani, ezért a fodrásztól visszafelé
jövet beugrott érte, és most a rózsaszín-ezüst
kartondobozban cipelte, miközben a ház felé
gyalogolt a csúszós úton, és úgy egyensúlyozta a fejét
a nyakán, akár egy zsonglőr egy törékeny, aranyszínű
buborékot. Még odakint, a hideg késő délutáni
levegőben is érezte a hajlakk édeskés-mesterséges
illatát, amivel a fodrász minden egyes szálat a
helyére ragasztott. Pedig kérte, hogy ne tegyen rá túl
sokat, de sosem azt csinálják, amit az ember kér. A
fejét tortának tekintik, amit gondosan be kell vonni
cukormázzal, és ki kell díszíteni.
 Általában maga készítette a frizuráját, így Lucytól
kérte el a fodrászat címét, úgy gondolta, ő biztosan
ismeri az ilyen helyeket – de lehet, hogy hiba volt.
Lucy arca és alakja szinte megkövetelte a
mesterségességet: a körömlakk, a smink és a
bonyolult hajköltemények eggyé váltak vele, a
részévé lettek. Nyilván csupasznak, amputáltnak
nézne ki nélkülük – Marian viszont mindig is úgy
gondolta, hogy a saját testén az ilyesmi adaléknak
látszik, úgy ragad a felszínére, mint egy flastrom
vagy egy plakát.
Amint belépett a nagy, rózsaszín helyiségbe –
minden rózsaszín vagy mályvaszínű volt benne,
lenyűgöző volt látni, hogy egy ilyen kihívóan nőies
dekoráció hogy tűnhet ennyire funkcionálisnak –,
olyan passzívnak érezte magát, mintha egy kórházba
vették volna fel műtétre. Egy mályvaszín hajú fiatal
nő ellenőrizte az időpontot, akinek a műszempillák
és a színjátszó karmok ellenére nyugtalanítóan
ápolónőszerű és gyakorlatias modora volt – majd
továbbította a várakozó személyzetnek.
A hajmosó lány rózsaszín köpenyt viselt, a hónalja
izzadságfoltos volt, a keze pedig erős és hozzáértő.
Marian lehunyta a szemét, és hátradőlt a
műtőasztalon, miközben megmosták,
megmasszírozták és leöblítették a fejbőrét. Úgy vélte,
jó ötlet lenne érzéstelenítőt beadni a pácienseknek,
hogy elaltassák őket, amíg a szükséges teendőket
intézik – cseppet sem élvezte, hogy húsdarabként,
tárgyként kezelik.
Beleszíjazták a székbe – illetve valójában nem, de
nem kelhetett fel és rohanhatott ki a téli utcára vizes
hajjal és műtéti kendővel a nyakában –, majd az
orvos munkához látott. Kölniszagú fiatal férfi volt
ügyes, vékony ujjakkal, fehér köpenyben és hegyes
orrú cipőben. Marian mozdulatlanul ült, adogatta a
csipeszeket, lenyűgözte a tükör díszes, aranyozott,
ovális formájába zárt, letakart alak és a csillogó
eszközökkel és fiolákkal teli állvány a pulton. Nem
látta, mit csinál a férfi a háta mögött. Az egész testét
furcsán bénultnak érezte.
Amikor végül az összes csipesz, hajcsavaró,
kapocs és csat a helyére került, és a feje egy mutáns
sünre emlékeztetett, a tüskék helyett hajjal borított,
kerek nyúlványokkal, elvezették, beültették egy
szárító alá, majd bekapcsolták. Oldalra pillantva látta
a nők szerelőszalagját, egyforma mályvaszínű
székekben ültek az egyforma, búgó, gomba alakú
gépezetek alatt. Nem látszott más, csak a különös
lények sora, különböző alakú lábakkal, magazinokat
tartó kezekkel, fémkupola-fejekkel. Mozdulatlanok
voltak – teljességgel mozdulatlanok. Vajon őt is erre
kényszerítik, hogy a pusztán vegetatív és a pusztán
mechanikus lét elegye legyen? Egy elektromos
gomba.
Belenyugodott, hogy itt kitartásra lesz szükség, és
elvett egy filmsztárokkal foglalkozó magazint a
könyökénél álló kupacból. A hátsó borítóról egy
hatalmas mellű szőke nő szólította meg: „Lányok!
Legyetek sikeresek! Ha valóban el akartok érni
valamit, növesszétek a kebleteket…”
Miután az egyik nővér száraznak nyilvánította,
visszavitték az orvosi székbe, hogy eltávolítsák belőle
az öltéseket – meglehetősen furcsának találta, hogy
nem a műtőasztalon gurítják vissza. Végigment a még
nem elkészültek megadóan sülő sora előtt, és
hamarosan az ő fejét is kicsavarták, kikefélték és
megfésülték; ezután a mosolygó doktor egy
kézitükröt tartott elé olyan szögben, hogy hátulról is
láthatta magát. Belenézett. A férfi az ő általában
egyenes haját különös alakban feltornyozta, és
számos bonyolult, merev, kacskaringós tinccsel
díszítette, az arcán oldalt egy-egy agyarszerű,
gondosan odatapasztott tincs meredt előre.
– Hát – fintorgott Marian a tükörre kétkedőn –, ez
nekem egy kicsit, öö, extrém. – Véleménye szerint
leginkább egy call-girlre emlékeztet.
– Ó, pedig máskor is így kellene hordania! – felelte
a fodrász olaszos lelkesedéssel, de az elragadtatása
azért árnyalatnyival alábbhagyott. – Új dolgokat
kellene kipróbálnia. Merésznek kellene lennie, nem
igaz? – Huncutul felnevetett, kivillantva
természetellenesen sűrű, egyenletes, fehér fogait,
valamint két aranyfogat; a leheletének mentolos
szájvízszaga volt.
Marianben megfordult, hogy megkéri, fésülje ki a
speciális effektusok egy részét, de végül elvetette az
ötletet, részben azért, mert megfélemlítette a
hivatalos környezet, a szakszerű eszközök és a
fogorvoshoz illő magabiztosság – a fodrász nyilván
tudja, mi a helyes, hiszen ez a munkája –, részben
pedig mert rájött, hogy nem érdekli a dolog. Végül is
ő tette meg ezt a lépést, önszántából sétált be azon az
aranyozott csokoládésdoboz-ajtón, és ez lett a
következménye, tehát jobban teszi, ha elfogadja.
Peternek valószínűleg tetszeni fog. És egyébként
is, gondolta magában, a ruhához menni fog.
Félig még az érzéstelenítő hatása alatt bement az
egyik közeli áruházba, azzal a szándékkal, hogy
átvág az alagsorán a metróállomáshoz. Átsietett a
háztartási cikkek részlegén, a pultok mellett, ahol
serpenyők és sütőedények, valamint porszívók és
automata mosógépek kiállított modelljei sorakoztak.
Ezekről sajnos eszébe jutottak az irodában tegnap, az
utolsó munkanapján kapott meglepetés-ajándékok:
konyharuhákat adtak neki, merőkanalakat, szalaggal
díszített kötényeket és jó tanácsokat; valamint az
anyja nemrég érkezett aggódó levelei is, amelyekben
sürgeti, hogy válasszon végre mintát – porcelán,
kristály és ezüstnemű-mintát –, mert a meghívottak
tudni szeretnék, mit vehetnek nászajándékba. Több
boltot is felkeresett már azzal a céllal, hogy választ,
de eddig képtelen volt dönteni. Holnap pedig indul
haza a busszal. Mindegy, majd később.
Megkerült egy burjánzó művirágokkal teli pultot,
és elindult egy széles folyosón, ami úgy tűnt, vezet
valahová. Egy emelvényen apró, vadul gesztikuláló
férfi állt, és épp egy újfajta, almamagozóval felszerelt
reszelő működését mutatta be. Egyszerre
magyarázott és reszelt, majd felmutatott egy
maroknyi felaprított répát, aztán egy almát, csinos
lyukkal a közepén. Csapatnyi bevásárlószatyros
asszony figyelte némán, nehéz kabátjuk és sárcipőjük
szürkésbarnának látszott az alagsori világításban,
ravasz és szkeptikus tekintettel.
Marian egy percre megállt a csoportosulás szélén.
Az apró ember épp retekrózsát készített egy újabb
kiegészítő segítségével. Az asszonyok közül többen is
hátrafordultak, és Marianre pillantottak,
végigmérték, összegezték. Nyilván az járt a fejükben,
hogy akinek ilyen a frizurája, az túlságosan
közönséges ahhoz, hogy komolyan érdeklődjön a
reszelők iránt. Vajon mennyi időbe telik szert tenni
az alsó-középosztálybeli jövedelemmel együtt járó
életmód rozsdájára, a viharvert felszínre, ami az
enyhén viseltes szőrméből, a mandzsettánál és a
gomblyukaknál kikopott textilből, a kézitáskák
elnyűtt bőréből, a szájak összepréselt ferdeségéből, a
méricskélő tekintetekből áll össze; és mindenekfelett
abból a láthatatlan, szaghoz hasonlatos színből, a
dohos kárpit alapozójából és a kopott linóleumból,
ami az alagsori leárazások ennyire hiteles
képviselőivé tette őket, úgy, ahogy őt nem? Peter
jövőbeli keresete valami módon annullálta a
reszelőbeszerzés lehetőségét. Marian dilettánsnak
érezte magát mellettük.
Az apró ember gyors mozdulatokkal nekilátott
péppé zúzni egy krumplit. Marian elvesztette az
érdeklődését, és elindult, hogy megkeresse a sárga
metrófeliratot.
Amint benyitott a bejárati ajtón, női hangok
zsivaja ütötte meg a fülét. Az előtérben levette a
csizmáját, és az e célra kirakott újságpapírra tette.
Már több pár volt ott, akadt köztük vastag talpú és
fekete, szőrmés szárú is. A szalon ajtaján át ruhákat,
kalapokat és nyakláncokat pillantott meg. A hölgy a
földszintről teadélutánt adott – ezek itt nyilván a
Birodalmi Nőegylet tagjai vagy esetleg a Mértékletes
Keresztény Hölgyek. A gyermek csipkegalléros bordó
bársonyban süteményt kínált körbe.
Marian igyekezett a lehető legzajtalanabbul
felosonni a lépcsőn. Valami oknál fogva eddig nem
szólt a földszinti hölgynek arról, hogy elköltözik. Már
hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. Lehet, hogy
a késlekedés miatt egy újabb havi lakbért kell
kifizetnie a rövid felmondási idő miatt. Lehet, hogy
Ainsley maradni akar, és szerez magának új
lakótársat, bár ebben kételkedett. Még pár hónap, és
ez lehetetlen lesz.
Amint felért a második lépcsősorra, Ainsley
hangját hallotta a nappaliból. Keményebb,
követelőzőbb, dühösebb volt, mint valaha: pedig
Ainsley nem szokott kijönni a sodrából. Egy másik
hang szakította félbe, válaszolt neki. Leonard Slank
hangja volt.
Jaj, ne!, gondolta Marian. Úgy hangzott,
veszekednek. Ebben semmiképp nem akart részt
venni. Azt tervezte, hogy halkan besurran a
szobájába, és magára csukja az ajtót, de Ainsley
nyilván meghallotta, hogy felfelé jön: kidugta a fejét
a nappaliból, ezt rengeteg elszabadult vörös hajtincs
követte, utána pedig a teste többi része következett.
Zilált volt, és látszott, hogy sírt.
– Marian! – szólalt meg félig siránkozó, félig
parancsoló hangon. – Muszáj bejönnöd, beszélned
kell Lennel. Meg kell értetned vele, hogy a józan
eszére kell hallgatnia! Jó a hajad – tett hozzá
mellékesen.
Marian elindult utána a nappaliba, úgy érezte
magát, mint egy madzagon húzott, fából faragott
gyerekjáték, de azt nem tudta, milyen alapon
utasíthatná vissza a kérését, legyen az erkölcsi vagy
más ok. Len a szoba közepén állt, és még Ainsley-nél
is feldúltabbnak látszott.
Marian leült egy székre, a kabátját védőburok
gyanánt magán tartotta. Mindketten némán,
dühösen, könyörgőn meredtek rá.
– Uramisten! – Len szinte kiabált. – Ezek után még
azt akarja, hogy vegyem el feleségül!
– Neked meg mi bajod? Nem akarod, hogy
homoszexuális legyen a fiad, ugye? – förmedt rá
Ainsley.
– Az istenit neki, én nem akarok semmiféle fiút!
Én nem akartam, ez az egész a te műved, el kéne
vetetned, biztos van valami tabletta…
– Itt nem erről van szó, ne légy nevetséges, a
lényeg nyilván az, hogy én megszülöm a babát, de a
lehető legjobb körülményeket kell biztosítanom neki,
és a te felelősséged, hogy az apja legyél. Apaképet
nyújts neki. – Ainsley most egy kicsit türelmesebb és
racionálisabb megközelítéssel próbálkozott.
Len fel-alá járkált.
– Mennyibe kerül? Megveszem neked! Bármit. De
nem foglak feleségül venni, az istenit neki! És ne
gyere nekem a felelősséggel, egyébként sem én
vagyok a felelős! Az egész a te műved, te
szándékosan hagytad, hogy leigyam magamat,
elcsábítottál, gyakorlatilag belerángattál…
– Én nem egészen így emlékszem erre – felelte
Ainsley –, márpedig én olyan állapotban voltam,
hogy sokkal tisztábban emlékszem, mint te.
Egyébként pedig – folytatta könyörtelen logikával –,
te azt hitted, hogy elcsábítasz engem. És végül is ez is
fontos: a szándék, nem igaz? Tegyük fel, hogy tényleg
te csábítottál el engem, és én véletlenül estem
teherbe. Akkor mit csinálnál? Akkor nyilván te lennél
a felelős, nem? Vagyis ez a te felelősséged.
Len arca eltorzult, a mosolya vérszegény
paródiája volt a cinikus gúnynak.
– Ugyanolyan vagy, mint a többi, egy szofista –
jelentette ki reszketően kegyetlen hangon. –
Kifacsarod az igazságot. Maradjunk a tényeknél,
rendben, kedvesem? Valójában nem én csábítottak el
téged, hanem…
– Az mindegy – vágta rá Ainsley hangosabban. –
Azt hitted, hogy…
– Az isten szerelmére, hát nem vagy képes belátni?
– ordította Leonard.
Marian eddig csendben ült, egyikről a másikra
nézett, és azon morfondírozott, milyen különösen
viselkednek, mennyire elszabadultak az indulatok.
Most megszólalt:
– Nem lehetne ezt kicsit halkabban? Még
meghallja a hölgy a földszintről.
– A hölgy a földszintről BASSZA MEG! – harsogta
Len.
Ez az újdonsült ötlet olyan szentségtörő és
ugyanakkor olyan nevetséges volt, hogy Ainsley-ből
és Marianből egyszerre tört ki a szörnyülködő és
elragadtatott vihogás. Len dühösen meredt rájuk. Ez
volt a végső gyalázat, a végső női szemtelenség –
miután ilyen helyzetbe hozta őt, még ki is neveti!
Felkapta a kabátját a kanapéról és a lépcső felé
indult.
– Mehetsz egyenesen a pokolba az istenverte
termékenységkultuszoddal együtt!
Látván, hogy az apakép menekülőre fogta, Ainsley
könyörgő arcot vágott, és utánaszaladt.
– Jaj, Len, gyere vissza, beszéljük ezt meg
komolyan! – kérlelte. Marian követte őket lefelé a
lépcsőn, nem is annyira az a késztetés hajtotta, hogy
valami konkrét dolgot tegyen vagy a segítségükre
legyen, hanem valami homályos nyáj- vagy lemming-
ösztön. Ha mindenki más leveti magát a szikláról,
akkor már ő is csatlakozik hozzájuk.
Len menekülését a rokka akasztotta meg a
lépcsőfordulóban. Beleakadt, rángatta, és közben
hangosan szitkozódott. Mire nekilendülhetett volna a
következő lépcsősornak, Ainsley utolérte, és a
kabátujját kezdte cibálni, és az összes hölgy, akik oly
éberen felfigyeltek a helytelen viselkedés jeleire,
akár a pók a hálója rezdülésére, izgatottan
kisereglettek a szalonból, és a lépcső lábánál gyűltek
össze enyhén kárörvendő riadalommal. A gyermek is
köztük volt, még mindig egy süteményestállal a
kezében, a száját eltátotta, a szeme tágra nyílt. A
hölgy a földszintről fekete selyemben, gyöngysorral,
méltóságteljesen állt a háttérben.
Len hátranézett, azután a lépcső aljára. A
visszavonulás lehetetlen volt. Bekerítette az ellenség,
nem volt más választása, mint bátran előrenyomulni.
Ráadásul közönsége is volt. A szeme kifordult,
akár egy őrjöngő spánielé.
– Az összes karmos, pikkelyes, szemét, ragadozó,
kurválkodó, kibaszott ribanc menjen a pokolba!
Mindannyian! Legbelül mind egyformák vagytok! –
ordította, Marian még meg is jegyezte magában, hogy
meglehetősen jól artikulálva.
A karját kirántotta Ainsley szorításából.
– Engem nem fogsz csapdába csalni! – üvöltötte,
azzal lerontott a lépcsőn, a kabátja köpenyként
lobogott utána, az összesereglett hölgyek szétváltak
előtte a délutáni nyomott minták és bársonyvirágok
forgatagában, és Len elérte a bejárati ajtót, ami
mennydörgő robajjal csapódott be mögötte. A
megsárgult ősök a falon megzörrentek keretükben.
Ainsley és Marian a szalonbeli hölgyek izgatott
bégetése és csivitelése közepette visszavonult a
lépcsőn. A földszinti hölgy nyugodt és csitító hangja
túlszárnyalta a többiekét:
– A fiatalember nyilvánvalóan kapatos volt!
– Hát – szólalt meg Ainsley visszafogott,
gyakorlatias hangon, amikor már újra a nappaliban
voltak –, gondolom, ennek annyi.
Marian nem tudta, hogy Lenre érti, vagy a hölgyre
a földszintről.
– Minek annyi? – érdeklődött.
Ainsley hátravetette a haját a válláról, és
megigazította a blúzát.
– Nem hinném, hogy észre fog térni. De nem is
baj, kétlem, hogy jó apa lenne belőle. Egyszerűen
csak szereznem kell egy újat, ennyi az egész.
– Hát, gondolom – felelte Marian homályosan.
Ainsley bement a hálószobába, határozott léptei
elszántságot fejeztek ki, és becsukta maga után az
ajtót. Az ügy baljóslatúan lezártnak hangzott. Úgy
tűnt, Ainsley-nek máris új terve van, de Marian
egyelőre bele sem akart gondolni, mi lehet az. A
gondolkodás úgyis haszontalan. Bármi készül is, ő
úgysem tudná megakadályozni.
 25

Bement a konyhába, és levette a kabátját. Azután

bevett egy vitamintablettát, és közben eszébe jutott,
hogy aznap nem ebédelt. Valamit muszáj lenne
ennie.
Kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy megnézze, van-e
benne bármi ehető. A mélyhűtő rekesz annyira
eljegesedett, hogy az ajtaját nem lehetett rendesen
becsukni. Két jégkockatartó volt benne, és három
gyanús külsejű kartondoboz. A többi polcon
különféle tárgyak zsúfolódtak össze üvegekben,
tányérokon, felfordított mélytányérokkal letakarva,
zsírpapír dobozokban vagy barna papírzacskókban.
A hátsók már olyan régóta ott voltak, hogy nem is
emlékezett, mikor kerültek oda. Egyes ételeknek már
határozottan szaga volt. Az egyetlen, ami felkeltette
az érdeklődését, egy darab sárga sajt volt. Felemelte a
rácsról: alul vékony penészréteg borította.
Visszatette, és becsukta a hűtő ajtaját. Úgy határozott,
igazából mégsem éhes.
– Talán iszom egy csésze teát – mondta
fennhangon. Belenézett a szekrénybe, ahol az
edényeket tartották: üres volt. Ez azt jelenti, el kell
mosogatnia egy csészét, az összeset elhasználták. A
mosogatóhoz lépett, és belenézett.
Tele volt mosatlan edényekkel: tányérok
kupacaival, organikusnak tűnő vízzel félig telt
poharakkal, tálakkal, bennük többé már nem
felismerhető dolgok maradékaival. Egy serpenyőt,
amiben egykor sajtos makarónit főztek, belül kékes
penészfoltok pettyeztek. A fazék alján üveg
desszertestál pihent a vízben, szürke, síkosnak látszó,
tavi algára emlékeztető hártya borította. Az összes
csésze ott volt bent, egymásba rakva, kávé és
teamaradványok gyűrűje és tejszín-tajték
kíséretében. Még a mosdó fehér porcelán felületét is
barna hártya lepte el. Nem akart megmozdítani
semmit, félt megbolygatni a szem elől rejtett
dolgokat: a jó ég tudja, miféle újabb fertőzések
tenyésznek alattuk.
– Gyalázatos – jelentette ki. Hirtelen elfogta a
késztetés, hogy mindent letisztítson, kiengedje a
csapot, és mindent lespricceljen folyékony
mosogatószerrel – már a keze is megmozdult, de
aztán megállt. Lehet, hogy a penésznek is ugyanolyan
joga van az élethez, mint neki. A gondolat cseppet
sem volt megnyugtató.
Átsétált a hálószobába. Még túl korán volt ahhoz,
hogy felöltözzön a bulira, de semmi egyéb nem jutott
eszébe, amivel elüthetné az időt. Elővette a ruhát a
kartondobozból, és felakasztotta, azután felvette a
fürdőköpenyét, és összeszedte a fürdéshez szükséges
kellékeket. A földszinti hölgy territóriumára
merészkedik le, és lehet, hogy kénytelen lesz
találkozni vele – majd egyszerűen letagadom, hogy
bármi közöm van ehhez az egész zűrzavarhoz,
hagyom, hogy Ainsley-vel lerendezzék, gondolta.
Miközben a kád megtelt vízzel, fogat mosott, majd
a tükörben szemügyre vette a fogsorát, biztos nem
maradt-e rajta lepedék, ez szokása volt, még akkor is
így tett, ha nem evett előtte – érdekes, gondolta
magában, mennyi időt tölt el az ember súrolókefével
a kezében, habbal teli szájjal, a saját torkát
nézegetve. Észrevette, hogy a jobb szemöldöke
mellett apró pattanás jelent meg. Ez azért van, mert
nem eszem rendesen, vonta le a következtetést:
felborult az anyagcserém vagy a kémiai
egyensúlyom, vagy valami ilyesmi. Miközben az apró
piros foltot nézte, úgy tetszett, az pár milliméterrel
arrébb csusszant. Ki kellene vizsgáltatnia a szemét,
kezd homályosan látni – nyilván
szemtengelyferdülés, gondolta, és beleköpött a
mosdóba.
Lehúzta a jegygyűrűjét, és a szappantartóba tette.
Kicsit nagy volt az ujjára – Peter javasolta, hogy
szűkíttessék be, Clara viszont azt mondta, jobb így
hagyni, az ember ujja úgyis megduzzad, ahogy
öregszik, hát még, ha terhes –, és Marian attól félt,
bele fogja ejteni a lefolyóba. Peter szörnyen dühös
lenne: nagyon büszke volt a gyűrűre. Ezután
bekecmergett a fürdőkád magas, régimódi oldalán, és
beleereszkedett a meleg vízbe.
A szappannal foglalta el magát. A víz elringatta,
ellazította. Sok ideje volt, engedhet a vágynak, hogy
hátradőljön, lelakkozott frizuráját a biztonság
kedvéért a kád ferde végének döntötte, hogy
lebegjen, miközben a víz gyengéden elfedte csaknem
alámerülő testét. Ebből a magaslati nézőpontból jó
kilátás nyílt a testét körbezáró, homorú fehér falakra
és a félig áttetsző vízre, a teste sziget volt, domború
és homorú formák soraként nyúlt el a lábak végső
félszigetéig és a lábujjak korallzátonyáig – mögötte
pedig ott volt a drótpolc a szappantartóval, és utána a
csapok.
Két csap volt, egy hideg- és egy melegvizes.
Mindkét csapnak kerek, ezüst dudor volt az alapja,
középen pedig harmadik dudor a csőnek, ahonnét a
víz folyt. Alaposabban szemügyre vette: most már
látta, hogy mindhárom ezüst gömbben egy furcsán
elterpeszkedő, rózsaszínű valami látszik. Felült, hogy
megnézze, mi az, ettől a víz kisebb árhullámokat
vetett. Beletelt egy másodpercbe, amíg a duzzadt,
torz formákban felismerte a saját vízben úszó testét.
Megmozdult, és mindhárom képmás vele együtt
mozgott. Nem voltak teljesen egyformák: a két szélső
befelé dőlt, a középső felé. Milyen furcsa, ha az
ember egyszerre önmaga három tükörképet látja,
gondolta magában, miközben előre-hátra ingatta
magát, nézte, ahogy a teste különböző fényes, ezüstös
részei hirtelen megdagadnak vagy
összezsugorodnak. Szinte el is feledkezett arról, hogy
fürödni jött. A kezét a csap felé nyújtotta, látni
akarta, hogy megnyúlik.
Az ajtó előtt léptek hallatszottak. Jobb, ha megy:
nyilván a hölgy a földszintről próbál bejutni.
Elkezdte lemosni magáról a szappanmaradványokat.
Lenézett, és hirtelen látta a vizet, amit a szenny, a
szappan és a meszes víz részecskéinek hártyája
borított, és a benne ülő testet, ami valahogy már nem
egészen az övé volt. Egyszerre elfogta a rémület, hogy
feloldódik, rétegről rétegre szétfoszlik, mint egy
kartonpapírdarab egy útszéli tócsában.
Sietve kihúzta a dugót, és kikecmergett a kádból.
A hideg padló kövén, a száraz parton biztonságosabb
volt. Visszacsúsztatta az ujjára a jegygyűrűt, a
kemény kört egy pillanatra oltalmazó talizmánnak
látta, ami egyben tartja.
De a pánik nem szűnt, miközben felfelé
kapaszkodott a lépcsőn. Úgy érezte, képtelen
szembenézni a bulival, azzal a sok emberrel – Peter
barátai kedvesek, de nem igazán ismerik őt,
rászegezik majd értetlen tekintetüket: attól félt, hogy
eltűnnek a körvonalai, szétterjed, képtelen lesz
uralkodni magán, elkezd (és ez lenne a legrosszabb)
beszélni, elmondja mindenkinek, sírni fog.
Reménytelenül nézte a szekrényében lógó ünnepi
vörös ruhát. Mit tehetnék? – zakatolt az agya. Leült
az ágyra.
Ott ült, szórakozottan rágcsálta a fürdőköpeny
rojtos övének egyik végét, ázott, alaktalan
boldogtalanságba zárkózva, ami, most úgy tűnt, már
hosszú ideje eldugaszolja az elméjét, hogy mióta, arra
nem tudott visszaemlékezni. Ahogy ez a súly
ránehezedett, egészen valószínűtlennek tűnt, hogy
valaha is képes lesz felkelni az ágyról. Vajon mennyi
lehet az idő? – kérdezte fennhangon. Készülődnöm
kellene.
A két játék baba, amiket végül mégsem dobott ki,
üres tekintettel meredt rá a komód tetejéről. Ahogy
nézte őket, az arcuk elmosódott, majd átalakult,
enyhén kárörvendő kifejezést öltött. Ingerültté tette,
ahogy ott ülnek mozdulatlanul a tükör két oldalán,
csak nézik őt, de nem szolgálnak semmiféle
gyakorlati tanáccsal. De most, hogy alaposabban
szemügyre vette az arcukat, látta, hogy csak a sötét
hajú, akiről mállik a festék, ő nézi minden kétséget
kizáróan. Lehet, hogy a szőke nem is látja őt, a kerek
kék szemek a gumiarcban átnéznek rajta.
A fürdőköpeny övét most az ujjára cserélte le, a
körmét rágta. Az is lehet, hogy ez egy játék, egy
megegyezés köztük. Egy pillanatig ott látta magát
kettejük között a tükörben úgy, mintha bennük lenne,
egyszerre mindkét babában, és kifelé bámulna: látta
magát, egy homályos, nedves alakot gyűrött
fürdőköpenyben, nem egészen élesen, a szőke szemei
nyugtázták a haja elrendezését, a lerágott körmöket,
a fekete viszont mélyebbre nézett, valami olyat látott,
amit ő maga nem, a két egymásra kopírozódott kép
egyre távolodott egymástól – a középpont, az, ami a
tükörben volt, ami összetartotta őket, hamarosan
kiüresedik. Egymástól független perspektívájuk
erejével megpróbálták szétfeszíteni őt.
Nem maradhatott ott tovább. Feltápászkodott az
ágyról, kiment a folyosóra, ahol azon kapta magát,
hogy a telefon fölé görnyedve egy számot tárcsáz.
Csengés hallatszott, majd egy kattanás. Marian
visszafojtotta a lélegzetét.
– Halló! – szólalt meg egy mogorva hang.
– Duncan? – kezdett bele Marian óvatosan. – Én
vagyok.
– Á. – Csend támadt.
– Duncan, el tudnál jönni egy buliba ma este?
Peter lakására? Tudom, hogy későn szólok, de…
– Hát, egy agyleszívó angol szakos buliba vagyunk
hivatalosak – felelte Duncan. – Az egész család.
– Akkor talán később oda tudnátok jönni. Akár
őket is magaddal hozhatnád.
– Hát, nem is tudom…
– Kérlek, Duncan, senkit nem ismerek ott igazán,
szükségem van rá, hogy ott legyél! – jelentette ki
olyan hevesen, hogy maga is meglepődött.
 – Dehogy van – vágta rá Duncan. – De azért lehet,
hogy odamegyünk. Ez a másik buli elég unalmasnak
hangzik, semmi másról nem képesek beszélni, csak a
szóbelikről, és talán még élvezném is meglátni,
mihez mész feleségül.
– Jaj, köszönöm – hálálkodott Marian, és megadta
a címet.
Amikor letette a kagylót, már sokkal jobban érezte
magát. Akkor hát ez a megoldás: gondoskodni róla,
hogy legyenek olyan emberek is a bulin, akik igazán
ismerik őt. Az mindent a megfelelő perspektívában
tartana, és képes lenne megbirkózni a feladattal…
Újabb számot tárcsázott.
Fél órát töltött telefonálgatással – addigra
elegendő számú embert verbuvált. Clara és Joe azt
ígérték, jönnek, ha sikerül bébiszittert szerezniük, az
már öt a másik hárommal együtt, plusz a három
irodaszűz. A feltehetően az utolsó pillanatban érkező
meghívás miatti kezdeti tétovázásukat legyőzve azzal
sikerült végleg horogra akasztania őket, hogy azért
nem hívta őket korábban, mert azt hitte, csak
házaspárok jönnek, de kiderült, hogy több agglegény
is érkezik kísérő nélkül, és megtennék neki azt a
szívességet, hogy ők is eljönnek? Az egyedülálló
férfiak annyira unatkoznak az olyan partikon, ahová
csak házaspárok hivatalosak. Így már nyolcan voltak.
Utólag még eszébe jutott, hogy Ainsley-t is meghívja –
jót tenne neki, ha kimozdulna –, aki pedig meglepő
módon igent mondott: nem az a fajta buli volt, amit
szeretett.
Bár futólag felmerült benne, Marian Leonard
Slank meghívását azért nem tartotta volna bölcs
húzásnak.
Most, hogy rendbejött, nekiláthatott az
öltözködésnek. Belepréselte magát az új fűzőbe, amit
a ruhához vásárolt, és közben nyugtázta, hogy nem
sokat fogyott: sok tésztát evett. Egyáltalán nem
tervezte, hogy ilyet vesz, de az eladónő, aki
rábeszélte a ruhára, és aki maga is szorosan be volt
fűzve, közölte, hogy nem ártana, és rögtön elő is vette
a megfelelő modellt szatén betétekkel, elöl masnival.
– Persze maga nagyon vékony, kedves, nincs
igazán szüksége rá, de azért ez egy testhezálló ruha,
és biztos nem szeretné, ha nyilvánvaló lenne, hogy
nincs magán fűző, nem igaz? – vonta fel kihúzott
szemöldökét. Ott és akkor ez erkölcsi kérdésnek tűnt.
– Nem, dehogy – vágta rá Marian sietve –,
megveszem.
Miután belecsusszant vörös ruhájába, rájött, nem
tud eléggé hátranyúlni ahhoz, hogy felhúzza a
cipzárt. Bekopogott Ainsley ajtaján.
– Felhúznád a cipzáramat? – kérdezte.
Ainsley kombinéban volt. Már elkezdett
sminkelni, de eddig csak az egyik szeme kapta meg
fekete körvonalát, a szemöldöke pedig még
egyáltalán nem látszott, és ettől az arc egyensúlya
felborult. Miután felhúzta Marian cipzárját, és
beakasztotta a kis kapcsot a tetején, hátralépett, és
kritikus tekintettel végigmérte.
– Ez egy jó ruha – jelentette ki –, de mit veszel fel
hozzá?
– Hozzá?
– Igen, ez kimondottan hatásos, egy jó nehéz
fülbevaló kell hozzá, vagy valami hasonló. Van neked
olyan?
– Nem tudom – felelte Marian. Bement a saját
szobájába, és visszahozta a fiókot, ahol a rokonoktól
kapott csecsebecséket tartotta. Mind műanyag
gyöngyök, pasztellszínű kagylók, fém és üveg virágok
vagy helyes állatkák különböző elrendezésű variációi
voltak.
Ainsley szemügyre vette őket.
– Nem – jelentette ki egy szakértő
határozottságával. – Egyik sem jó. De nekem van egy,
ami megy hozzá. – Hosszas kutatás után, ami
fiókokban való kotorászással és az íróasztal
felforgatásával járt, két vaskos, lecsüngő, aranyszínű
tárgyat vett elő, amit Marian fülébe dugott.
– Így már jobb – állapította meg. – Most
mosolyogj!
Marian bágyadtan elmosolyodott.
Ainsley a fejét rázta.
– A hajad rendben van – folytatta –, de jobban
járnál, ha hagynád, hogy én sminkeljelek ki. Egyedül
nem fog menni. Ha te fested ki magad, úgy nézel ki,
mint egy gyerek, aki beöltözött az anyja ruhájába.
Lenyomta Mariant a székére, ami a különböző
mértékben szennyes ruhákkal volt tele, és egy
törölközőt terített a nyakába.
– Előbb a körmödet festem ki, hadd száradjon –
jelentette ki, és reszelni kezdte. – Úgy látom, rágod –
tette hozzá. – Miután a körmök csillámló törtfehér
színt kaptak, Marian pedig vigyázva a levegőbe
emelte a kezét, Ainsley az arcának látott neki a
fésülködőasztalát elborító szépészeti cikkek közül
kiválasztott sminktermékek és készségek
segítségével.
A procedúra fennmaradó részében, mialatt furcsa
dolgok történtek a bőrével, azután mindkét szemével
és szemöldökével, Marian passzívan ült, és
csodálattal figyelte a professzionális hatékonyságot,
amivel Ainsley átalakította a vonásait. Az iskolai
előadások színfalai mögött koravén lányaikat
sminkelő anyák jutottak eszébe. A baktériumokra
épp csak futólag gondolt.
Végül Ainsley egy ecsetet vett a kezébe, és több
fényes réteget hordott fel Marian szájára.
– Tessék – szólalt meg, és egy kézitükröt tartott
Marian elé, hogy megnézhesse magát. – Így már jobb.
De óvatosan, amíg megszárad a műszempilla-
ragasztó.
Marian az általa még sosem látott személy
egyiptomi stílusú, kihúzott szemét, seprűs szempilláit
nézte. Még pislogni sem mert, attól félt, hogy a festett
arc megreped és lehullik, ha megmozdul.
– Köszönöm – felelte kétkedő hangon.
– És most mosolyogj! – parancsolt rá Ainsley.
Marian elmosolyodott.
Ainsley a homlokát ráncolta.
– Ne így! – utasította. – Adj bele apait-anyait! Egy
kicsit ereszd lejjebb a szemhéjadat, hunyoríts!
Marian zavarban volt: nem tudta, hogy kell. A
tükörbe nézve kísérletezett, próbálta eltalálni, melyik
izomcsoport produkálja majd a kívánt hatást, és épp
sikerült nagyjából az elvárt mértékű hunyorgást
produkálnia, ami részben még mindig kacsintásnak
hatott, amikor közeledő léptek zaját hallották a
lépcső felől – egy pillanattal később pedig a hölgy a
földszintről állt ott zihálva az ajtóban.
Marian levette a nyakából a törölközőt, és felállt.
Most, hogy sikerült hunyorítania, nem tudta azonnal
a szokásos magasságba emelni szemhéját. Ebben a
piros ruhában, ezzel az arccal lehetetlennek tűnt a
helyzet által megkívánt hétköznapi, tárgyilagos
udvariassággal viselkedni.
A hölgy a földszintről halkan felszisszent Marian
új szettje láttán – csupasz karok, rövid ruha és
vastagon sminkelt arc –, de a valódi célpontja Ainsley
volt, aki mezítláb, kombinéban állt, fél szemét fekete
smink keretezte, vörös haja kócosan hullott a vállára.
 – Miss Tewce – kezdett bele a hölgy a földszintről.
Még mindig a teadélutánon viselt ruha és gyöngysor
volt rajta: méltóságteljesen akarta intézni a dolgot. –
Megvártam, amíg teljesen megnyugszom, hogy
beszéljek magával. Nem szeretnék semmiféle
kellemetlenséget, mindig is arra törekedtem, hogy
elkerüljem a jeleneteket és a kellemetlenséget, de
most attól tartok, távoznia kell. – Cseppet sem volt
nyugodt: a hangja remegett. Marian észrevette, hogy
az egyik kezében csipkés zsebkendőt szorongat. –
Már az italozás is rémes volt, tudom, hogy az összes
üveg a magáé, biztos vagyok benne, hogy Miss
McAlpin sosem iszik a kelleténél többet – a tekintete
itt újra Marian ruhájára siklott, a hite némiképp
megrendült, de nem tett megjegyzést –, de legalább
viszonylag diszkréten kezelte a tengernyi alkoholt,
amit behordott ebbe a házba, és nem szólhattam a
rendetlenség és a piszok miatt sem, én toleráns
ember vagyok, és felőlem mindenki azt csinál a saját
lakásában, amit akar. És azt sem tettem szóvá,
amikor az a fiatalember, tökéletesen tisztában
vagyok vele, ne próbáljon hazudni nekem, itt maradt
éjszakára, másnap reggel még el is mentem itthonról,
hogy elkerüljem a kellemetlenséget. Legalább a
gyermek nem tudta meg. De ilyen nyilvánosan
intézni ezt – tette hozzá fülsértő, remegő, vádló
hangon –, hogy nyílt színen rángatja a gyanús,
részeges barátait, ott, ahol mindenki látja… és
micsoda rossz példa ez a gyermeknek…
Ainsley dühösen meredt rá, a feketével keretezett
szem megvillant.
– Nahát – jelentette ki hasonlóan vádló
hangsúllyal –, mindig is sejtettem, hogy maga álszent,
és most már tudom is! Maga egy kispolgári
csökevény, magának nincs valódi meggyőződése,
csak amiatt aggódik, mit szólnak majd a szomszédok.
Nos, én az ilyesmit erkölcstelennek tartom.
Szeretném tudatni magával, hogy nekem is
gyermekem lesz, és biztos, hogy nem szeretném
ebben a házban felnevelni, mert magától csak
becstelenséget tanulna. Rossz példát mutatna neki, és
hadd mondjam el, hogy maga a leginkább teremtő
életerő-ellenes ember, akivel valaha találkoztam.
Nagy örömömre szolgál, hogy elköltözhetek innét,
minél előbb, annál jobb, nem akarom, hogy negatív
hatással legyen a születendő gyermekemre!
A hölgy a földszintről halálsápadt lett.
– Ó! – nyögte elhalóan, és a gyöngysorához kapott.
– Egy kisbaba! Jaj nekem! – Sarkon fordult, és halk,
felháborodott, feldúlt kiáltások kíséretében
letámolygott a lépcsőn.
– Azt hiszem, költöznöd kell – jegyezte meg
Marian. Biztonságos távolságban érezte magát ettől a
friss bonyodalomtól. Ő amúgy is hazautazik holnap –
és most, hogy a hölgy a földszintről végül
kikényszerítette a konfrontációt, el sem tudta
képzelni, eddig miért tartott tőle. Egészen könnyen
hatástalanították.
– Persze, nyilván – felelte Ainsley nyugodtan,
majd leült, és nekilátott kihúzni a másik szemét is.
Megszólalt a csengő.
– Ez Peter lesz – jegyezte meg Marian –, ilyen
hamar! – Fogalma sem volt, hogy már ilyen késő van.
– Muszáj átmennem vele, segíteni az
előkészületekben. Szívesen elvinnénk kocsival, de
nem hiszem, hogy meg tudunk várni.
– Semmi gond – felelte Ainsley, és hosszú, kecses
ívű szemöldököt rajzolt a homlokára oda, ahol a
sajátjának kellett volna lennie. – Majd később
átmegyek. Még úgyis van dolgom. Ha túl hideg van a
babának, majd hívok egy taxit, nincs olyan messze.
Marian kiment a konyhába, ahol a kabátját
hagyta. Valamit tényleg ennem kellett volna,
gondolta, nem jó éhgyomorra inni. Hallotta, ahogy
Peter közeledik felfelé a lépcsőn. Bevett még egy
vitamint. A barna, ovális, hegyes végű tabletták
kemény héjú, barna magokra emlékeztettek. Mi
mindent beledarálhatnak ezekbe, gondolta magában,
miközben lenyelte.
 26

Peter a kulcsával kinyitotta az üvegajtót, és kijjebb

tolta a zár nyelvét, hogy az ajtó nyitva maradjon a
vendégek előtt. Ezután beléptek az előcsarnokba, és
együtt szelték át a lépcsőhöz vezető széles, kövezett
padlót. A lift még nem működött, bár Peter azt
mondta, a következő hétvégén már üzembe helyezik.
A személyzeti lift már járt, de a munkások zárva
tartották.
A bérház már majdnem teljesen elkészült.
Valahányszor Marian ott járt, kisebb változásokat
vett észre. A nyersanyagok, csövek, deszkák és
betontömbök zűrzavara lassanként eltűnt, az
emésztés és az asszimiláció láthatatlan folyamatai
fényes bőrré alakították, ami beborította a teret,
amin épp áthaladtak. A falakat és a szögletes
tartóoszlopok sorát sötét narancs-rózsaszínre
festették; beszerelték a világítást, és az előcsarnok
most hideg fényben fürdött, mivel Peter az összes
villanyt felkapcsolta a buli miatt. Az oszlopokra
felszerelt földig értő tükrök Marian legutóbbi
látogatása óta kerültek a helyükre – a valóságosnál
nagyobbnak és sokkal hosszabbnak tűnt tőlük az
előcsarnok. De a szőnyegek, a bútorok (műbőr
kanapék, jósolta meg Marian), valamint az
uszadékfa-darabokra felfuttatott obligát széleslevelű
filodendronok még nem érkeztek meg. Azok
biztosítják majd az utolsó, gazdag réteget, a
lágyságot, még ha szintetikus is, ennek a kemény
fényben fürdő, rideg felületű folyosónak.
Együtt mentek fel a lépcsőn, Marian Peterbe
karolt. Minden emeleti folyosón hatalmas
farekeszeket és hosszúkás, vászonnal letakart
tárgyakat látott a lakások ajtaja előtt: nyilván most
szerelik be a konyhákba a tűzhelyeket és a
hűtőszekrényeket. Hamarosan már nem Peter lesz az
épület egyetlen lakója. Akkor majd teljes kapacitásra
kapcsolják a fűtést – jelenleg Peter lakását kivéve
majdnem olyan hideg volt bent, mint kint.
– Drágám – szólalt meg Marian csevegő hangon,
amikor elérték a negyedik emeletet, és egy pillanatra
megálltak a lépcsőfordulóban, hogy kifújják magukat
–, úgy alakult, hogy meghívtam még pár embert.
Remélem, nem baj.
Egész úton idefelé a kocsiban azon töprengett,
vajon hogyan mondja el neki. Nem lenne jó, ha a
vendégei úgy érkeznének, hogy Peter nem tud róluk,
bár komoly kísértést jelentett, hogy ne szóljon előre,
és majd megoldja a helyzetet, ha itt az idő. A buli
zűrzavarában nem kellene elmagyaráznia, miért
hívta meg őket, nem akarta elmagyarázni, nem tudta
elmagyarázni, és rettegett Peter kérdéseitől. Hirtelen
úgy érezte, cserben hagyta a szokásos képessége,
hogy előre megjósolja Peter reakcióit. Ismeretlen
tényező lett belőle – a vak düh és a totális
elragadtatás egyformán lehetségesnek tűnt a hír
hallatán. Marian egy lépést hátrált, és szabad kezével
a korlátba kapaszkodott; el sem tudta képzelni, Peter
hogyan reagál majd.
De ő csak mosolygott, a két szemöldöke között
csupán az eltitkolt bosszúság apró ránca jelent meg.
– Tényleg, drágám? Hát, sok jó ember kis helyen is
elfér. De remélem, azért nem hívtál túl sok embert:
nem lesz elég ital, márpedig ha valamit utálok, az az
olyan buli, ahol elfogy az innivaló.
Marian megkönnyebbült. Most, hogy Peter
válaszolt, már látta, hogy pontosan azt felelte, ami
várható volt tőle. Annyira megörült, hogy ilyen
kiszámítható választ adott, hogy megszorította a
karját. Peter átkarolta a derekát, és újra elindultak
felfelé.
– Nem – felelte Marian –, csak úgy hatot. –
Valójában kilencet, de mivel Peter ilyen jól fogadta a
tényt, udvariasságból ő is csökkentette a létszámot.
– Ismerek közülük valakit? – érdeklődött Peter
kedvesen.
– Hát… Clarát és Joe-t – válaszolta Marian, és
pillanatnyi lelkesedése kezdett alábbhagyni. – Meg
Ainsley-t. De a többieket nem, nem igazán…
 – Nocsak, nocsak, nem is tudtam, hogy ilyen sok
barátod van, akikkel még nem is találkoztam!
Titkokat rejtegetsz, mi? Muszáj lesz megismernem
őket, hogy mindent megtudjak a magánéletedről! –
Azzal jókedvűen megcsókolta.
– Igen – felelte Marian erőtlen vidámsággal. –
Biztosan szimpatikusnak találod majd őket. – Idióta,
dühöngött magában. Idióta, idióta! Hogy lehetett
ennyire ostoba? Már előre látta, mi lesz. Az
irodaszüzekkel nem lesz gond – Peter rájuk csak
kissé ferde szemmel néz majd, főleg Emmyre; Clarát
és Joe-t pedig elviseli. De a többiek… Duncan nem
fogja lebuktatni – vagy mégis? Lehet, hogy viccesnek
gondolja, ha elejt egy sokat sejtető megjegyzést – de
kíváncsiságból is megteheti. Őt félrevonhatja, ha
megérkeznek, és megkérheti, hogy fogja vissza
magát. De a lakótársak megoldhatatlan problémát
jelentettek. Rájött, hogy egyikük sem tud az
eljegyzéséről, látta maga előtt, ahogy Trevor
meglepetten felkiált, amikor megtudja, ahogy
odapillant Duncanre, és azt mondja: „De kedvesem,
mi azt hittük…”, aztán elhallgat, és a burkolt célzással
terhelt csend még veszélyesebb lenne, mint az
igazság. Peter dühöngene, azt gondolná, megsértették
a magántulajdonhoz fűződő jogát, egyáltalán nem
értené a helyzetet, és akkor mi történne? Micsoda
kolosszális hiba – vajon hogyan tudná
megakadályozni, hogy eljöjjenek?
 Elérték a hetedik emeletet, és elindultak a
folyosón Peter lakásának ajtaja felé. Már több
újságpapírt is kiterített az ajtó elé, hogy az érkezők
arra tegyék a sárcipőjüket és a csizmájukat.
– Remélem, követik a példánkat – jegyezte meg
Peter. – Most lett kész a parketta, nem akarom, hogy
csupa kosz legyen. – Mivel több cipő egyelőre nem
sorakozott mellettük, az ő két pár lábbelijük fekete
bőr csalinak látszott egy nagy, üres újságpapír
csapdában.
Odabent Peter lesegítette a kabátját. A kezét
Marian csupasz vállára tette, és csókot lehelt a
tarkójára.
– Mmm – mormogta elismerően –, új parfüm! –
Igazából Ainsley parfümje volt, valami egzotikus illat,
amit a fülbevalóhoz választott.
Peter a saját kabátját is levette, és beakasztotta az
ajtó mögötti gardróbba.
– Te vidd be a kabátodat a hálóba, drágám –
utasította Mariant –, aztán gyere a konyhába, és
segíts nekem készülődni! A nők sokkal jobban
értenek ahhoz, hogyan kell elrendezni a dolgokat a
tányérokon.
Marian átment a nappalin. Az egyetlen új bútor,
amit Peter mostanában vásárolt, egy modern dán
szék volt – a tér nagy része még mindig üresen állt.
De a vendégek így legalább kénytelenek lesznek
körbejárni: nem volt elég ülőhely mindenkinek. Peter
barátai általában nem szoktak a padlóra ülni, csak az
este előrehaladtával. De lehet, hogy Duncan megteszi.
Maga elé képzelte törökülésben az üres szoba
közepén, a szájában cigarettával, ahogy épp
kedvetlenül és hitetlenkedve mered mondjuk az
egyik szappanosra vagy a modern dán kanapé egyik
lábára, miközben a többi vendég kikerüli, nem
igazán veszik észre, de vigyáznak, nehogy rálépjenek,
mintha egy dohányzóasztal volna, vagy egy érdekes
lakberendezési kiegészítő: egy uszadékfából és
pergamenből épített mobilszobor. Talán még nem
késő felhívni és megkérni őket, hogy mégse jöjjenek.
De a telefon a konyhában volt, és Peter is.
A hálószoba pedánsan rendezett volt, mint
mindig. A könyvek és a fegyverek a szokott helyükön
álltak – most Peter négy hajómakettje szolgált
könyvtámasz gyanánt. A fényképezőgépek közül
kettőt kivett a tokjából, ezek az íróasztalon feküdtek.
Az egyikre vaku volt felszerelve, a kék vakuizzó már
bele volt pattintva az ezüst csészealj alakú
reflektorba. Még több kék izzó feküdt egy nyitott
magazin mellett. Marian letette a kabátját az ágyra –
Peter azt mondta, az ajtó melletti gardrób nem lesz
elég nagy az összes kabátnak, a nők tegyék a
kabátjukat az ő hálószobájába. Így az ő kabátja, ami
összehajtott ujjakkal feküdt az ágyon, valójában a
látszólagosnál több funkcióval bírt: egyfajta csali volt
a többi kabát számára. A láttán rájönnek majd, hová
kell tenniük.
Megfordult, és meglátta magát a szekrényajtó
hátuljára szerelt egészalakos tükörben. Peter annyira
meglepődött, és úgy örült, amikor először meglátta.
– Drágám, abszolút fantasztikusan nézel ki! –
jelentette ki, amint felért a lépcsőn. Ez azt sugallta,
hogy nagyon örülne, ha Marian úgy tudná intézni,
hogy mindig így nézzen ki. Megkérte, hogy forduljon
meg, hadd lássa hátulról is, és úgy is tetszett neki.
Marian most azon töprengett, vajon tényleg abszolút
fantasztikusan néz-e ki. Ízlelgette magában a
szófordulatot: nem volt különösebb formája vagy íze.
Vajon milyen érzésnek kellene lennie? Rámosolygott
a tükörképére. Nem, ez így nem jó. Kipróbált egy
másfajta mosolyt, leeresztett szemhéjjal, hunyorítva
– ez sem vált be igazán. Elfordította a fejét, és a
szeme sarkából megvizsgálta magát profilból is. A
nehézséget az jelentette, hogy nem tudta felmérni az
összhatást: a figyelme megakadt a különböző
részleteken, azokon a dolgokon, amikhez nem volt
hozzászokva – a körmén, a nehéz fülbevalón, a
frizurán, az arca Ainsley által kiegészített vagy
megváltoztatott részein. Egyszerre csak egy dolgot
volt képes szemügyre venni. Vajon mi van a felszín
alatt, amelyen ezek a darabkák lebegnek, mi tartja
egyben őket? Mindkét csupasz karját a tükör felé
nyújtotta. Ez volt az egyetlen testrésze, amit nem
takart textil, nejlon, bőr vagy lakk, de a tükörben még
ez is hamisnak tűnt, mintha rózsaszín-fehér gumiból
vagy műanyagból lenne, csont nélküli,
összehajtható…
Bosszantotta, hogy újra kezd visszacsúszni a
korábbi pánikba, ezért kinyitotta a szekrényajtót, és
azon kapta magát, hogy Peter ruháit nézi. Már
sokszor látta őket korábban is, így nem volt
különösebb oka arra, hogy ott álljon, fél kézzel az
ajtót fogva, és belebámuljon a sötét szekrénybe… A
ruhák takaros sorban lógtak. Az összes öltözék ott
volt, amit valaha látott Peteren, kivéve persze a sötét
téli öltönyt, amit most viselt: ott volt a nyári szett,
mellette a sportos tweedzakó, ami jól ment a szürke
flanelnadrághoz, azután sorban a többi fázis nyár
végétől egészen őszig. A hozzáillő cipők ott
sorakoztak alattuk a padlón, mindegyik saját
sámfájával. Rájött, hogy valami nehezteléshez
hasonló érzéssel nézi a ruhákat. Hogy lóghatnak itt
ilyen láthatatlan, néma tekintélyt parancsolva, ilyen
önelégülten? De ha jobban belegondolt, inkább
félelmet érzett. Odanyúlt, hogy megérintse őket, de
elhúzta a kezét: attól félt, testmeleget érezne.
– Drágám, merre vagy? – szólt ki Peter a
konyhából.
– Jövök, drágám! – kiabált vissza Marian. Sietve
becsukta a szekrényajtót, belepillantott a tükörbe, a
helyére simította az egyik ondolált tincset, és kiment
Peterhez, óvatosan lépkedett gondosan összeillesztett
borítása alatt.
A konyhaasztal poharakkal volt tele. Akadt köztük
új is: nyilván a bulira vette őket. Hát, úgyis hasznát
veszik majd, ha már házasok lesznek. A pultokon
különböző színű és méretű palackok sorakoztak: skót
whisky, ír whisky, gin. Úgy tűnt, Peter mindenre
gondolt. Épp a poharakat törölgette el még egyszer
egy tiszta konyharuhával.
– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte Marian.
– Igen, drágám, mi lenne, ha kitennéd ezeket pár
tálra? Tessék, töltöttem neked egy italt, skót whisky
és víz, mi akár neki is láthatunk. – Peter nem
vesztegette az időt: a saját pohara már félig üresen
állt a pulton.
Marian belekortyolt az italba, és a pohár pereme
felett Peterre mosolygott. Túlságosan erős volt –
égette a torkát, ahogy lenyelte.
– Szerintem te megpróbálsz leitatni engem –
jegyezte meg. – Kaphatnék még egy jégkockát? –
Undorral vette észre, hogy a szája zsíros nyomot
hagyott a pohár peremén.
– Rengeteg jég van a hűtőben – felelte Peter, és
hallatszott a hangján, hogy örül, Mariannek hígításra
van szüksége.
A jég egy nagy tálban volt. Tartalék is akadt még,
két nagy műanyag zacskóban. A többi helyet üvegek
foglalták el, az alsó polcon sörösüvegek sorakoztak, a
mélyhűtő melletti polcokon pedig magas, zöld
gyömbérsörös palackok és alacsony, színtelen tonikos
és üdítős üvegek. Peter hűtőszekrénye olyan fehér,
makulátlan és rendezett volt, hogy Marian
bűntudattal gondolt a sajátjára.
A burgonyachipsszel, a mogyoróval, az
olívabogyóval és a koktélgombákkal foglalta el
magát, megtöltötte a tálakat és a tálcákat, ahogy Peter
kérte, az ujjbegyével ért hozzá az ételekhez, nehogy
összekenje a körömlakkot. Már majdnem végzett,
amikor Peter odalépett mögé. Fél karjával átölelte a
derekát. A másikkal félig lehúzta a ruhája cipzárját,
majd újra felhúzta. Marian érezte a leheletét a
tarkóján.
– Kár, hogy nincs időnk ágyba bújni – mondta
Peter –, de egyébként sem akarlak összezilálni. Na
mindegy, bőven lesz rá időnk később! – A másik
kezével is átfogta a derekát.
– Peter – szólalt meg Marian –, szeretsz te engem?
– Már korábban is feltette neki ezt a kérdést, inkább
csak viccből, sosem kételkedett a válaszban. De most
várt, nem moccant, míg meghallja, mit válaszol.
Peter könnyed csókot nyomott a fülbevalóra, és
azt felelte, „persze, hogy szeretlek, ne butáskodj”,
meleg hangon, ami azt jelezte, úgy gondolja, Marian
kedvére tesz ezzel. – Feleségül foglak venni, nem?
Ebben a piros ruhában pedig különösen szeretlek.
Gyakrabban kéne pirosat hordanod. – Elengedte
Mariant, ő pedig az utolsó konzervgombát is kirakta
az üvegből a tálra.
– Gyere ide egy percre, drágám! – hallattszott
Peter hangja. A hálószobában volt. Marian leöblítette
a kezét, megtörölte, és bement hozzá. Peter közben
felkapcsolta a lámpát az íróasztalon, és épp az egyik
fényképezőgépét állítgatta. Mosolyogva nézett fel
Marianre.
– Gondoltam, készítek pár fotót a buliról,
dokumentáció gyanánt – jelentette ki. – Jó lesz majd
később nézegetni őket. Tudod, ez az első igazi közös
bulink, fontos esemény. Egyébként szereztél már
fotóst az esküvőre?
– Nem is tudom – felelte Marian –, szerintem már
szereztek.
– Szeretnék én magam fényképezni, de az persze
lehetetlen – nevetett Peter. A fénymérőjét kezdte
állítgatni.
Marian gyengéden hozzásimult a vállához, és az
íróasztalon sorakozó tárgyakra pillantott, a kék
vakuizzókra, a vaku homorú ezüst körére. Peter a
nyitott magazint olvasta, amiben bejelölt egy „Beltéri
vakus megvilágítás” című cikket. A nyomtatott szöveg
mellett Marian egy reklámot látott: egy copfos
kislány egy spánielt ölelgetett a tengerparton. „Őrizd
kincsként mindörökre”, szólt a felirat.
Az ablakhoz lépett, és lenézett. Alatta ott
fehérlettek a város keskeny utcái és hideg téli fényei.
A fél kezében ott volt az ital – belekortyolt. A jég
csilingelt a pohárban.
– Drágám – szólalt meg Peter –, mindjárt jönnek,
de előtte még szeretnék rólad csinálni pár felvételt,
ha nem bánod. Még maradt pár kocka ezen a
tekercsen, a bulira majd egy újat fűzök be. Ez a piros
biztos jól mutat majd a dián, és lövök pár fekete-
fehéret is, ha már benne vagyok.
– Peter – kezdett bele tétován Marian –, én nem
hiszem… – A javaslat indokolatlan szorongást keltett
benne.
– Ne légy már ilyen szégyenlős! Odaállnál a
puskák elé, és kicsit nekidőlnél a falnak? – Peter az
asztali lámpát úgy fordította, hogy Marian arcát
világítsa meg, és egy kis fekete fénymérőt tartott elé.
Marian a falig hátrált.
Peter felemelte a fényképezőgépet, és hunyorogva
belenézett az apró üvegnyílásba a tetején; állított a
lencsén, Marianre fókuszált. – Ne állj ilyen mereven!
Lazíts! És ne görnyeszd ennyire a vállad, rajta, ki a
mellet, ne vágj ilyen aggódó arcot, drágám, csak
természetesen, rajta, mosolyogj…
Marian teste megdermedt, megmerevedett.
Moccanni sem bírt, még az arcizmait sem volt képes
mozdítani, csak állt ott, és a rászegeződő kerek
objektívre meredt, szólni akart Peternek, ne nyomja
meg az exponálógombot, de képtelen volt
megmozdulni…
A bejárat felől kopogás hallatszott.
 – A fenébe! – szólalt meg Peter. A gépet letette az
asztalra. – Itt vannak. Hát akkor majd később,
drágám. – Azzal kiment.
Marian lassan jött elő a sarokból. Zihálva
lélegzett. Egyik kezét kinyújtotta, és kényszerítette
magát, hogy megérintse.
– Mi ütött belém? – kérdezte fennhangon. – Ez
csak egy fényképezőgép.
 27

Elsőként az irodaszüzek érkeztek, Lucy egyedül,

Emmy és Millie pedig egyszerre, öt perccel később.
Egyértelmű volt, hogy nem számítottak arra, hogy
másik kettő is ott lesz: mindhárman bosszúsnak
tűntek, hogy a többieket is meghívták. Marian
bemutatta és a hálószobába vezette őket, ahol a
kabátjuk csatlakozott az övéhez. Mindhárman furcsa
hangon jegyezték meg, hogy Mariannek gyakrabban
kellene pirosat hordania. Belepillantottak a tükörbe,
tollászkodtak és lesimították a ruhájukat, mielőtt
kiléptek a nappaliba. Lucy újrarúzsozta a száját,
Emmy pedig gyorsan megvakarta a fejbőrét.
Óvatosan ültek le a modern dán kanapéra, Peter
pedig italt hozott nekik. Lucy lila bársonyt viselt,
ezüst szemhéjjal és műszempillával; Emmy
rózsaszínű sifont, ami a középiskolai bálokat idézte.
A haját merev szálakra lakkozta, és kilátszott a
kombinéja. Millie halványkék szaténba burkolózott,
ami furcsa helyeken dudorodott ki; egy apró, flitteres
színházi táska volt nála, és ő tűnt a legidegesebbnek
hármuk közül.
– Annyira örülök, hogy mind el tudtatok jönni! –
jegyezte meg Marian. Abban a pillanatban egy kicsit
sem örült ennek. Olyan izgatottak voltak. Mind arra
vártak, hogy Peter egy másik változata belép,
féltérdre ereszkedik, és megkéri a kezüket. Mit
fognak tenni, amikor Fishsel és Trevorral
szembesülnek, Duncanről nem is beszélve? És mit
tesz majd Fish és Trevor, Duncanről nem is beszélve,
amikor velük szembesülnek? Két hármas sikolyt
képzelt maga elé, majd tömeges távozást, az egyik
társaság az ajtón át, a másik az ablakon. Mit
műveltem? – morfondírozott. De szinte nem is hitt
már a három egyetemista létezésében – ahogy telt az
este, és fogyott a whisky, egyre valószínűtlenebbnek
tűntek. Lehet, hogy el sem jönnek.
A szappanosok és feleségeik is megérkeztek. Peter
közben feltett egy lemezt, és a szoba egyre zsúfoltabb
és zajosabb lett. Valahányszor kopogtak, a három
irodaszűz feje a bejárat felé fordult – és valahányszor
egy újabb sikeres és csillogó feleséget láttak belépni a
szobába jóképű férje oldalán, egy kicsit
kétségbeesettebben hajoltak vissza az italuk fölé, és
újabb feszült megjegyzéseket tettek. Emmy az egyik
strasszköves fülbevalóját babrálta. Millie egy
meglazult flittert piszkált a táskáján.
Marian mosolyogva, tevékenyen a hálószobába
kísérte a feleségeket. A kabátok kupaca egyre nőtt.
Peter mindenkit ellátott itallal, ő maga is jócskán
ivott. A mogyoró, a chips és a többi étel kézről kézre,
kézről szájra járt. A csoport a nappaliban máris
kezdett a szokásos térfelekre oszlani: a feleségek a
kanapé oldalán, a férfiak a hifitorony oldalán, köztük
pedig a láthatatlan senki földje. Az irodaszüzek a
rossz oldalon ragadtak: kedvetlenül hallgatták a
feleségeket. Marianben újra feltámadt a lelkifurdalás.
De most nem tudok foglalkozni velük, gondolta
magában: körbe kell adnom a gombát. Azon
töprengett, vajon hol marad Ainsley.
Az ajtó újra kinyílt, Clara és Joe lépett be a
szobába. Mögöttük pedig Leonard Slank. Marian
idegesen összerezzent, egy gomba lepottyant a
kezében tartott tányérról, a padlón pattogott, majd
eltűnt a hifitorony alatt. Letette a tányért. Peter máris
üdvözölte őket, Len kezét rázta túláradó
szívélyességgel. A hangja minden itallal hangosabb
lett.
– Hát hogy vagy, a fenébe is, de örülök, hogy
látlak, te jó ég, már mióta fel akartalak hívni! –
lelkendezett éppen. Len erre megtántorodott, és
üveges tekintettel nézett vissza rá.
Marian elkapta Clara kabátujját, és sietve
beterelte a hálóba.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte meglehetősen
barátságtalanul.
Clara levetette a kabátját.
– Remélem, nem bánod, hogy magunkkal hoztuk,
gondoltam, nem fogod, mivel régi barátok vagytok,
de tényleg azt hittem, hogy így lesz a legjobb, nem
akartuk, hogy egyedül menjen el valahová. Látod,
milyen rossz passzban van. Azután jelent meg, hogy
megérkezett a bébiszitter, és rémesen nézett ki,
nyilván már rendesen ivott addigra. Valami
összefüggéstelen sztorit adott elő egy nőről, akivel
gondjai támadtak, elég komolynak hangzott, és azt
mondta, fél visszamenni a lakásába, nem tudom,
miért, mit tehetne vele bárki? Szóval szegényt az
emeleti szobában fogjuk elszállásolni. Igazából Ar-
thur szobája, de Len biztos nem bánja, ha osztozni
kell rajta. Mind a ketten annyira megsajnáltuk, egy
kedves, otthonteremtő típus kéne neki, aki a gondját
viseli, úgy fest, egyáltalán nem megy neki a dolog…
– Említette, hogy ki az a nő? – vágott közbe
Marian sietve.
– Nem, dehogy – vonta fel a szemöldökét Clara –,
nem szokott neveket mondani.
– Hozok neked egy italt – felelte Marian. Úgy
érezte, neki is jól jönne egy. Clara és Joe persze nem
tudhatta, ki az a nő, különben biztosan nem hozták
volna magukkal Lent. Mariant meglepte, hogy
egyáltalán idejött – nyilván tudta, hogy Ainsley jó
eséllyel itt lesz a bulin, de addigra már valószínűleg
túl részeg volt ahhoz, hogy ez érdekelje. Inkább az
aggasztotta, milyen hatással lesz Len jelenléte
Ainsley-re. Lehet, hogy annyira felzaklatja, hogy
valami váratlan dolgot művel.
 Amikor beléptek a nappaliba, Marian nyomban
látta, hogy az irodaszüzek felmérték, Len egyedülálló
és elérhető. A falhoz szorították a semleges területen,
ketten oldalról kerítették be, nehogy menekülőre
fogja, egy pedig elölről. Len fél kézzel a falnak
támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát, a
másikban egy sörrel teli korsót tartott. Miközben
szóval tartották, a tekintete arcról arcra cikázott,
mintha egyiken sem akarna túl sokáig időzni.
Sületlen tésztára emlékeztető, szürkésfehér színű,
furcsán felpuffadt arcán részeg hitetlenkedés,
unalom és riadalom tükröződött. De pár szót azért
kihúzhattak belőle, mert Marian hallotta, ahogy Lucy
felkiált:
– Televízió! Milyen izgalmas! – miközben a
többiek feszülten nevetgéltek. Leonard
kétségbeesetten kortyolt bele a sörébe.
Marian épp az érett olívabogyót kínálta körbe,
amikor látta, hogy Joe feléje tart a férfiak territóriu-
ma felől.
– Üdv! – szólította meg Joe. – Úgy örülök, hogy
meghívtál minket ide. Clarának olyan ritkán van
alkalma elmenni otthonról.
Mindketten Clara felé néztek, aki a szoba kanapé
felőli oldalán épp az egyik szappanosfeleséggel
beszélgetett.
– Sokat aggódom miatta, tudod – folytatta Joe. –
Szerintem neki sokkal nehezebb, mint a többi nőnek;
szerintem minden olyan nőnek nehezebb, aki
egyetemre járt. Meggyőződésévé válik, hogy van
agya, a tanárai odafigyelnek arra, amit mond,
gondolkodó emberi lényként kezelik, aztán amikor
férjhez megy, behatolnak a lényegébe…
– Hogy mijébe? – kérdezett vissza Marian.
– A lényegébe. A személyisége magjába, abba,
amit addig felépített, ha úgy tetszik, az énképébe.
– Á! Igen – felelte Marian.
– A női szerep és a személyiség magja ellentétesek
egymással, a női szerep passzivitást követel tőle…
Mariannek múló látomása támadt egy nagy, gömb
alakú, tejszínhabbal és koktélcseresznyével díszített
péksüteményről, ami a levegőben lebeg Joe feje felett.
– Tehát ő hagyja, hogy a személyisége magját
elfoglalja a férje. És amikor jönnek a gyerekek, egy
reggel arra ébred, hogy nem maradt már semmi
odabent, kiürült, már nem tudja, ki ő, a személyisége
magját elpusztították. – Szelíden megrázta a fejét, és
belekortyolt az italába. – Látom, hogy ez történik a
saját női hallgatóimmal is. De hiábavaló lenne
figyelmeztetni őket.
Marian megfordult, hogy szemügyre vegye Clarát,
aki ott állt, és beszélgetett, egyszerű bézs ruhát viselt,
hosszú haja egy finom, halvány körte színére
emlékeztetett. Azon tűnődött, vajon Joe Clarának már
elmondta-e, hogy a személyisége magja elpusztult –
almák és kukacok jutottak eszébe. Miközben
odanézett, Clara egyik kezével épp látványos
mozdulatot tett, az egyik szappanosfeleség pedig
döbbent tekintettel hátrált.
– Persze egyáltalán nem segít, ha az ember
felismeri ezt – mondta most épp Joe. – Ez
bekövetkezik, akár felismeri, akár nem. Lehet, hogy a
nőket egyáltalán nem lenne szabad egyetemre
engedni, akkor később nem éreznék úgy, hogy
kimaradnak a szellemi életből. Például amikor azt
javaslom Clarának, hogy menjen, és tegyen valamit,
például járjon esti kurzusokra, csak furcsán néz rám.
Marian gyengéden pillantott fel Joe-ra, a
gyengédség pontos árnyalatát elhomályosította az
elfogyasztott italmennyiség. Joe-ra gondolt, aki
atlétában jár-kel a házban, a szellemi életen
elmélkedik, elmosogat, letépi a bélyegeket a
borítékokról – azon töprengett, utána vajon mihez
kezd velük. Oda akart nyúlni, megérinteni Joe-t,
megnyugtatni, elmondani neki, hogy Clara
személyiségének magja igazából nem pusztult el, és
minden rendben lesz; adni akart valamit neki. Az
orra alá dugta a kezében tartott tányért.
– Egyél egy olívabogyót.
Joe háta mögött kinyílt az ajtó, és Ainsley lépett
be.
– Bocsáss meg – szólt oda Marian Joe-nak. Az
olívát letette a hifitoronyra, és elindult, hogy elkapja
Ainsley-t – muszáj volt figyelmezetnie.
 – Szia! – köszönt Ainsley lélekszakadva. – Bocs,
hogy ilyen későn jöttem, de rám jött a pakolhatnék…
Marian sietve beterelte a hálóba, és
reménykedett, hogy Len még nem vette észre.
Útközben látta, hogy még mindig teljesen körbe van
zárva.
– Ainsley – szólalt meg, amikor magukra
maradtak a kabátokkal –, itt van Len, és attól félek,
részeg.
Ainsley levette a kabátját. Fenségesen nézett ki.
Türkizbe hajló zöld színű ruhát viselt, színben
passzoló szemhéjjal és cipővel, a haja fénylett,
tekergett, örvénylett a feje körül. A bőre ragyogott,
sugárzott a hormonoktól, a hasa még nem
domborodott feltűnően.
Szemügyre vette magát a tükörben, mielőtt
válaszolt.
– Na és? – kérdezte nyugodtan, elkerekedett
szemekkel. – De komolyan, Marian, nekem ez cseppet
sem számít. A ma délutáni beszélgetés után biztos
vagyok benne, mindketten tudjuk, hányadán állunk,
és mindketten képesek vagyunk felnőtt módra,
éretten viselkedni. Semmi olyat nem tud mondani,
amivel felzaklathatna engem.
– De elég feldúltnak tűnik, Clara szerint ki van
borulva. Állítólag náluk fog aludni. Láttam, amikor
bejött, szörnyen néz ki, úgyhogy remélem, te sem
fogsz semmi olyat mondani, ami felzaklathatja őt.
 – Semmi okom nincs rá – felelte Ainsley –, hogy
egyáltalán szóba álljak vele.
A nappaliban a szappanosok a láthatatlan kerítés
túlsó oldalán egyre zajosabbak lettek. Nagyokat
nevettek: az egyikük disznó vicceket mesélt. A nők
hangja is magasabb és erősebb lett, fülsértő,
versengő felső szólamként szárnyalt a baritonok és a
basszusok felett. Amikor Ainsley megjelent, mindenki
megindult feléje: a szappanosok némelyike
megjósolható módon otthagyta a térfelét, és odament
bemutatkozni, a hozzájuk tartozó, örökösen éber
feleségek pedig felpattantak a kanapéról, hogy gyors
léptekkel nyomban elejét vegyék az udvarlásnak.
Ainsley kifejezéstelenül mosolygott.
Marian bement a konyhába, hogy hozzon neki egy
italt, és egyet magának is. A konyha korábbi rendje, a
poharak és üvegek takaros sora az este folyamán
felborult. A mosogató olvadó jégkockákkal és
ételmaradékkal volt tele – az emberek sosem tudják,
mihez kezdjenek az olívamagokkal meg a törött
üvegcserepekkel; palackok álltak üresen vagy félig
üresen a pulton, az asztalon és a hűtő tetején; és
valami azonosíthatatlan folyadék ömlött ki a padlóra.
De még mindig akadt tiszta pohár. Marian egyet
megtöltött Ainsley-nek.
A konyhából kifelé menet hangokat hallott a
hálószobából.
– Még annál is jóképűbb vagy, mint amilyennek a
telefonban hallatszol. – Lucy hangja volt.
Marian bepillantott a hálóba. Lucy állt ott, és
ezüst szemhéja alól felfelé nézett Peterre. Peter egy
fényképezőgéppel a kezében, kisfiúsan, bár kissé
ostobán vigyorgott le rá. Tehát Lucy felhagyott
Leonard ostromával. Nyilván rájött, hogy hiábavaló,
ő mindig is éleslátóbb volt a másik kettőnél ezen a
téren. De milyen megható, hogy helyette Peternél
próbálkozik – illetve inkább szánalmas. Végül is Peter
szinte ugyanolyan véglegesen foglaltnak számított,
mintha már nős lenne.
Marian mosolygott egyet magában, és
visszavonult, de Peter észrevette, intett a
fényképezőgéppel, és a bűntudattól eltúlzott
vidámsággal odaszólt neki:
– Szia, szívem, nagyon beindult a buli! Mindjárt itt
a fotók ideje! – Lucy az ajtó felé fordította a fejét, a
szemhéja redőny módra felszaladt.
– Itt az italod, Ainsley – szólalt meg Marian, és
áttörte a szappanosok gyűrűjét, hogy a kezébe
nyomja.
– Kösz – felelte Ainsley. Viszonylag szórakozottan
vette el tőle, amit Marian vészjelzésként érzékelt.
Követte Ainsley tekintetét. Len meredt rájuk a szoba
túlsó végéből, kissé eltátotta a száját. Millie és Emmy
továbbra is kitartóan sarokba szorították. Millie
közben elébe került, a lehető legtöbb helyet foglalva
el bő szoknyájával, Emmy pedig úgy lépegetett előre-
hátra, mint egy kosárlabdacsapat védőjátékosa – de
az egyik oldal őrizetlen maradt. Marian épp időben
nézett vissza, hogy lássa Ainsley hívogató mosolyát.
Kopogás hallatszott. Jobb lesz, ha én nyitok ajtót,
gondolta magában Marian, Peter el van foglalva a
hálószobában.
Kinyitotta az ajtót, és Trevor tanácstalan arcával
találta magát szemközt. A másik kettő ott állt
mögötte, egy ismeretlen, valószínűleg nőnemű alak
társaságában, aki bő tweedkabátot, napszemüveget
és fekete harisnyát viselt.
– Jó helyen járunk? – tudakolta Trevor. – Egy
bizonyos Mr. Peter Wollandernél? – Nyilvánvaló volt,
hogy nem ismerte fel Mariant.
Marian gyomra összeugrott – róluk teljesen
megfeledkezett. Mindegy, akkora bent a zaj és a
zűrzavar, hogy Peter talán észre sem veszi őket.
– Á, nagyon örülök, hogy el tudtatok jönni! –
felelte. – Gyertek be! Egyébként én vagyok az,
Marian.
– Á, hahaha, hát persze! – visította Trevor. – Hogy
én milyen hülye vagyok! Nem ismertelek meg,
kedvesem, olyan elegáns vagy, gyakrabban kellene
pirosat hordanod!
Trevor, Fish és az ismeretlen beléptek a szobába,
de Duncan kint maradt. Megfogta Marian karját,
kihúzta a folyosóra, és becsukta mögötte az ajtót.
Egy másodpercig némán Mariant nézte a szemébe
lógó haj alól, minden új részletet szemügyre vett.
– Nem mondtad, hogy jelmezbál lesz – szólalt meg
végül. – És te ki a francnak öltöztél?
Marian csüggedten eresztette le a vállát. Ezek
szerint mégsem néz ki abszolút fantasztikusan.
– Csak még sosem láttál így kiöltözve – felelte
erőtlenül.
Duncan gúnyos mosollyal felelt.
– A fülbevaló tetszik a legjobban – jegyezte meg. –
Azt hol találtad?
– Jaj, hagyd ezt abba – szólt rá Marian kissé
ingerülten –, inkább gyere be, és igyál valamit! –
Duncan bosszantóan viselkedett. Mit várt, szőrcsuhát
fog viselni, és hamut szór a fejére? Kinyitotta az ajtót.
A beszélgetés, a zene és a nevetés hulláma
elöntötte a folyosót. Ekkor valami hatalmasat villant,
és diadalmas kiáltás harsant:
– Aha! Most rajtakaptalak!
– Ez Peter – jegyezte meg Marian –, biztos
fényképeket készít.
Duncan hátrált egy lépést.
– Nem hinném, hogy én be akarok menni oda –
jelentette ki.
– De muszáj. Meg kell ismerkedned Peterrel,
tényleg nagyon szeretném. – Hirtelen nagyon
fontosnak tűnt, hogy Duncan bemenjen vele.
– Nem, nem – tiltakozott Duncan. – Nem lehet.
Rossz vége lenne, én már látom. Az egyikünk egész
biztosan elpárologna, és valószínűleg én lennék az, és
egyébként is túl nagy odabent a zaj, nem bírnám
elviselni.
– Kérlek! – fogta könyörgőre Marian. A fiú karját
kereste, de Duncan már sarkon fordult, és szinte
futva távolodott a folyosón.
– Hová mész? – kiáltott utána Marian panaszosan.
– A mosodába! – kiáltotta vissza Duncan. – Ég
veled, kellemes házasságot! – tette hozzá. Marian
még elkapta ferde mosolyát, amikor befordult a
sarkon. Hallotta, ahogy a léptei távolodnak a lépcsőn
lefelé.
Egy pillanatig utána akart futni, vele akart menni:
nyilván képtelen lesz visszatérni a zsúfolt szobába.
– De muszáj lesz – mondta magában. Belépett az
ajtón.
Az első, amit meglátott, Fischer Smythe széles,
gyapjas háta volt. Egy agresszíven sportos, csíkos
garbó volt rajta. A mellette álló Trevor kifogástalan
öltönyt, inget és nyakkendőt viselt. Mindketten a
fekete harisnyás teremtéssel beszélgettek: valamiféle
halálszimbólumokról volt szó. Ügyesen kikerülte a
csoportot, nem akart beszámolni nekik Duncan
eltűnéséről.
Rájött, hogy Ainsley háta mögött áll, és egy perccel
később arra is rájött, hogy az ott Leonard Slank a
gömbölyded, kékeszöld idomok túloldalán. Az arcát
nem látta, Ainsley haja eltakarta, de megismerte a
karját és a söröskorsót tartó kezét: frissen újratöltve,
nyugtázta. Ainsley épp halk, sürgető hangon mondott
neki valamit.
Len összefolyó válaszát is hallotta:
– NEM, az istenit neki! Engem te sosem fogsz
megkapni…
– Hát jó. – Mielőtt Marian felfogta volna, mit
csinál, Ainsley felemelte a kezét, és a földhöz vágta a
poharát. Marian hátraugrott.
A szilánkokra törő üveg csattanására a
beszélgetés elhallgatott, mintha kihúzták volna a
konnektorból, a beálló csendben csak valószerűtlenül
oda nem illő, halk hegedűszó hallatszott, Ainsley
pedig így szólt:
– Len és én egy csodálatos hírt szeretnénk
megosztani veletek. – A hatás kedvéért kicsit várt, a
szeme csillogott. – Kisbabánk lesz. – A hangja
közömbös volt. Ajjaj, gondolta magában Marian,
Ainsley tovább forszírozza a dolgot.
A szoba kanapé felőli oldalán néhányan jól
hallhatóan felszisszentek. Valaki felvihogott, és az
egyik szappanos megszólalt:
– Szép volt, Len, akárki is vagy! – Marian most
már Len arcát is látta. A fehér bőrön itt-ott vörös
foltok tűntek fel, az alsó ajka remegett.
– Te szemét ribanc! – szólalt meg rekedten.
Csend támadt. Az egyik szappanosfeleség pergő
nyelvvel valami másról kezdett beszélni, de
hamarosan elhallgatott. Marian Lent figyelte: azt
hitte, meg fogja ütni Ainsley-t, de helyette
fogvicsorogva elmosolyodott. A figyelő
egybegyűltekhez fordult.
– Így igaz, emberek – szólalt meg –, és most rögtön
meg is tartjuk a keresztelőt, itt, ezen a baráti kis
összejövetelen! Keresztelő in utero. Ezennel a saját
nevemet adom neki. – A fél kezét hirtelen kinyújtotta,
és megragadta vele Ainsley vállát, a másikkal
felemelte a söröskorsóját, és a tartalmát lassan,
akkurátusan a lány fejére öntötte.
A szappanosfeleségek boldogan felvisítottak, a
szappanosok azt ordították: „Hé!”. Miközben a hab
utolsó cseppjei épp célba értek, Peter rontott ki a
hálószobából, és egy vakuizzót csavart a
fényképezőgépébe.
– Várjatok! – kiabálta, és kattintott. – Remek! Ez
nagyszerű kép lesz! Hé, ez a buli most kezd igazán
beindulni!
Páran bosszúsan pillantottak rá, de a többség oda
se figyelt. Mindenki egyszerre mozgott és beszélt – a
háttérben még mindig szólt az émelyítően édes
hegedűszó. Ainsley ázottan állt ott, a lábánál sörtócsa
gyűlt a keményfa parkettán. Az arca eltorzult: egy
perc, és eldönti, érdemes-e elsírnia magát. Len
közben elengedte. Lehajtott fejjel motyogott valamit
maga elé. Úgy tűnt, csak hozzávetőleges elképzelése
van arról, mit tett az imént, arról pedig fogalma
sincs, ezután mit fog tenni.
Ainsley sarkon fordult, és elindult a fürdőszoba
felé. Több szappanosfeleség is utána ügetett,
vigasztaló torokhangon búgtak, lelkesen igyekeztek
reflektorfénybe kerülni azzal, hogy segítenek neki –
de valaki már megelőzte őket. Fischer Smythe volt az.
Már át is húzta a fején a gyapjúgarbót, közszemlére
téve fekete szőrcsomókkal borított, izmos felsőtestét.
– Ha megengeded – fordult Ainsley-hez –, nem
tenne jót, ha megfáznál ebben az áldott állapotban,
igaz? – Azzal törölgetni kezdte Ainsley-t a pulóverrel.
A szeme párás volt a féltő gondoskodástól.
Ainsley haja kibomlott, és csepegő tincsekben
lógott a vállára. A szempilláin megülő sör- vagy
könnycseppeken át felmosolygott Fishre.
– Azt hiszem, még nem ismerjük egymást –
jegyezte meg.
– Azt hiszem, én már tudom, ki vagy – felelte Fish
szimbolikus jelentéssel terhelt hangon, miközben az
egyik csíkos pulóverujjal gyengéden végigsimított
Ainsley hasán.
 
Későbbre járt. A buli valami csoda folytán még
mindig tartott, valamiképp összezárult és elsimult a
korábbi hasadék után, amit Ainsley és Len ütött rajta.
Valaki feltakarította az üvegszilánkokat és a sört a
parkettáról, és a nappaliban megint úgy áramlott a
beszélgetés és a zene, mintha mi sem történt volna.
 A konyhában a pusztítás látványa fogadta. Mintha
villámárvíz söpört volna rajta végig. Marian a romok
között kotorászott, egy tiszta poharat próbált keresni
– a sajátját valahol letette, nem emlékezett, hol, és
szüksége volt még egy italra.
Nem volt több tiszta pohár. Felkapott egy
használtat, kiöblítette a csap alatt, majd lassan,
óvatosan újabb adag whiskyt töltött magának. Békét
és nyugalmat érzett, lebegett, mintha hanyatt fekve
sodródna egy tó felszínén. Az ajtóhoz ment, nekidőlt,
és végignézett a szobán.
– Állom a sarat! – mondogatta magában. A tény
kissé meglepte, de hatalmas örömmel töltötte el.
Mind ott voltak (kivéve, konstatálta, miközben
végignézett rajtuk, Ainsley és Fischer, és igen, Len –
ők vajon hová tűnhettek? – töprengett), és azt
csinálták, amit a bulikon szokás – és ő is azt csinálta.
Erőt adtak neki, úgy lebegett, hogy nem kellett a
betörő víztől félnie, fenntartotta az érzés, hogy
közéjük tartozik. Forró szeretetet érzett irántuk, az
elkülönülő alakok és arcok iránt, amelyeket most
sokkal tisztábban látott, mint máskor, mintha egy
rejtett reflektor világítaná meg őket. Még a
szappanosfeleségeket is kedvelte, és a fél kézzel
gesztikuláló Trevort, meg azokat az embereket az
irodából, Millie-t, aki ott nevetgél a fényes kék
ruhájában, még Emmyt is, aki nem veszi észre, hogy
kilóg a kombinéja rojtos széle… Peter is ott volt
köztük – még mindig fényképezőgéppel a kezében,
amit időnként felemelt, hogy lőjön egy képet. Mariant
a házimozi-reklámokra emlékeztette, ahol a családfő
egyik tekercs filmet a másik után használja el, hogy
megörökítse az egészen hétköznapi, közönséges
eseményeket, hisz mi más lehet ennél jobb téma:
nevető, poharazgató emberek, gyerekek egy
születésnapi bulin…
Hát ez az, ami végig ott volt Peter mélyén,
gondolta boldogan: ez lesz majd belőle. Az igazi
Peter, a felszín alatti, egyáltalán nem volt meglepő
vagy félelmetes, csak egy hétvégi házas, franciaágyas
férfi, egy hátsó kertben faszénen sütögető férfi. Egy
házimozis férfi. És én csalogattam elő, gondolta
magában, én ébresztettem fel. Belekortyolt a
whiskyjébe.
Milyen hosszú időn át kereste. Visszament az időn
át a folyosókra és a szobákba, a hosszú folyosókra és
a nagy szobákba. Minden lelassulni látszott.
Ha ez valójában Peter, gondolta magában,
miközben az egyik folyosón haladt végig, akkor vajon
sörhasa lesz majd negyvenöt évesen?
Vasárnaponként slamposan öltözik, gyűrött farmert
vesz fel a műhelyébe a pincében? A kép megnyugtató
volt: hobbijai lesznek, jól érzi magát, normális lesz.
Benyitott egy ajtón, és belépett rajta. Ott volt
Peter, negyvenöt évesen, kopaszodva, de még mindig
felismerhetően Peter volt az, egy grillsütő mellett állt
a ragyogó napfényben, egy hosszú villával a kezében.
Fehér kötényt viselt. Marian alaposan körülnézett a
kertben, saját magát kereste, de ő nem volt ott, és a
felfedezéstől megborzongott rémületében.
Nem, gondolta magában, nyilván rossz szobába
nyitottam be. Ez nem lehet a legutolsó. És most látta,
hogy van még egy ajtó, a sövényben nyílik, a kert
túloldalán. Átsétált a gyepen, elment egy
mozdulatlan alak mellett, aki, most már látta, egy
jókora bárdot tartott a kezében, aztán kinyitotta az
ajtót, és belépett rajta.
Újra Peter nappalijában találta magát, tele
emberekkel és zajjal, az ajtófélfának dőlt, kezében a
poharával. Csak most még tisztábban látta őket,
élesebben, távolabbról, és egyre gyorsabban
mozogtak, mind hazaindultak, a szappanosfeleségek
sorban bukkantak elő a hálószobából kabátban,
imbolyogva, botladozva mentek kifelé az ajtón a
férjek nyomában, jó éjt csiripelve, és ki az az apró,
kétdimenziós alak ott piros ruhában, úgy pózol ott,
mint egy papírnő egy csomagküldő katalógusból,
forog és mosolyog, ott cikázik a fehér, üres térben…
Ez nem lehet – kell még lennie valaminek. A
következő ajtóhoz rohant, és feltépte.
Peter állt ott, elegáns, sötét téli öltönyét viselte. A
kezében fényképezőgépet tartott – de Marian most
már látta, mi az valójában. Nem volt több ajtó, és
amikor tapogatózni kezdett a háta mögött, hogy
megtalálja a kilincset, mert félt levenni a szemét
Peterről, ő felemelte a gépet, és célba vette vele
Mariant; a szája kinyílt, vicsorgó fogak villantak elő.
Vakító villanás következett.
– Ne! – sikította. A karját az arca elé kapta.
– Mi a baj, drágám? – Marian felnézett. Peter állt
ott mellette. Valóságos volt. Marian odanyúlt, és
megérintette az arcát.
– Megijesztett – felelte.
– Nem igazán bírod az italt, ugye, drágám? –
jegyezte meg Peter, a hangjában gyengédség és
ingerültség keveredett. – Már igazán hozzászokhattál
volna, egész este fotóztam.
– Ezt rólam csináltad? – kérdezte Marian.
Békítőleg mosolygott fel Peterre. Úgy érezte, az arca
hatalmasra terül szét, papírvékony lesz, és kissé
kopott: hatalmas óriásplakát-mosoly, ami csíkokban
és foltokban foszlik szét, kilátszik alóla a fém
felszín…
– Nem, igazából Triggerről, a szoba túlsó felében.
Ne aggódj, később majd téged is lekaplak. De jobban
tennéd, ha nem innál többet, drágám, alig állsz a
lábadon. – Megveregette Marian vállát, és odébbállt.
Tehát még biztonságban van. Muszáj kijutnia
innét, mielőtt túl késő lesz. Megfordult, a poharát
letette a konyhaasztalra, a kétségbeeséstől hirtelen
ravaszul. Minden azon áll, sikerül-e eljutnia
Duncanig: ő tudni fogja, mit kell tenni.
 Körbepillantott a konyhán, majd felkapta a
poharát, és a tartalmát a mosogatóba öntötte. Alapos
lesz, nem hagy nyomokat maga után. Ezután felvette
a kagylót, és Duncan számát tárcsázta. A telefon
hosszan kicsengett: semmi válasz. Letette. A
nappaliból újabb villanást látott, és Peter nevetését
hallotta. Nem lett volna szabad piros ruhát felvennie.
Tökéletes célponttá vált tőle.
Óvatosan bearaszolt a hálószobába. Nem szabad
itt felejteni semmit, mondogatta magában – nem
jöhetek vissza. Korábban eltűnődött, milyen lesz
majd a hálószobájuk, miután összeházasodtak,
különböző elrendezéseket és színkombinációkat
talált ki. Most már tudta. Mindig pontosan ugyanígy
fog kinézni. A kabátok közé túrt, a sajátját kereste, és
egy másodpercig nem jutott eszébe, hogy nézett ki, de
végül ráismert, és belebújt – a tükörbe szándékosan
nem nézett bele. Fogalma sem volt, hány óra lehet. A
csuklójára pillantott: üres volt. Hát persze – levetette
az óráját, és otthon hagyta, mert Ainsley szerint
rontott az összhatáson.
A nappaliban Peter hangja túlharsogta a zajt:
– Gyertek, csináljunk egy csoportképet! Mindenki
jöjjön ide!
Sietnie kellett. Most a nappalin kellett átjutnia.
Nem szabad ennyire feltűnőnek lennie. Újra kibújt a
kabátjából, összehajtotta, és a bal hónalja alá csapta,
arra számított, a ruhája védelmező álcaként szolgál,
és segít neki beolvadni a környezetébe. Szorosan a fal
mellett indult el az ajtó felé az emberek sűrű
bozótjában, a hátak és szoknyák takarást biztosító
fatörzsei és bokrai mögött haladva. Peter a szoba
túloldalán állt, és próbálta összeterelni őket.
Marian kinyitotta az ajtót, és kisurrant – csak
annyi időre állt meg, amíg magára kapta a kabátot, és
a csapdába esett lábak sokaságából kihalászta a
csizmáját, azután teljes erőből rohanni kezdett a
folyosón a lépcső felé. Nem hagyhatta, hogy Peter
most elkapja. Amint meghúzza a ravaszt, Marian
megáll, feloldhatatlanul rögzül abban a gesztusban,
abban az egyetlen mozdulatban, képtelenül a
mozgásra vagy a változásra.
Az ötödik emeleti lépcsőfordulóban megállt, hogy
felvegye a csizmáját, azután rohant tovább lefelé, a
korlátba kapaszkodott, hogy megőrizze az
egyensúlyát. A textil, a fémcsontok és a gumi alatt a
húsát zsibbadtnak és összetömörítettnek érezte –
nehezére esett a járás, koncentrálnia kellett…
Valószínűleg részeg vagyok, gondolta magában.
Furcsa, hogy nem érzem magam részegnek – idióta,
pontosan tudod, mi történik a részegek
hajszálereiben, amikor kilépnek a hidegbe. De még
ennél is fontosabb volt, hogy elmeneküljön.
Leért az üres előcsarnokba. Bár senki sem
követte, mintha zajt hallott volna – vékony hang volt,
amit az üveg adna ki, jeges, mint egy csillár
csilingelése, ennek a csillogó térnek a magas
frekvenciájú, elektromos rezgése az…
Kint volt a hóban. Az utcán rohant, a hó csikorgott
a lába alatt, olyan gyorsan, amennyire botladozó
lábai engedték, a szemét a járdára szegezte, télen
még a sima felületek is csalókák tudnak lenni, nem
szabad elesnie. Lehet, hogy a háta mögött Peter már
szagot fogott, a nyomába eredt, lesből támad rá a
fagyos, üres utcákon, ahogy a vendégeire is lesből
támadt a nappaliban, a megfelelő pillanatot várva. Az
a sötét, elszánt lövész a célra szegezett tekintetével, ő
rejtőzött ott végig, őt takarta a többi réteg középen:
egy őrült gyilkost, a kezében halálos fegyverrel.
Megcsúszott egy jégfolton, és majdnem elesett.
Amikor visszanyerte az egyensúlyát, hátranézett.
Semmi.
– Csak nyugi – mondta fennhangon –, őrizd meg a
nyugalmadat. – Élesen, szaggatottan lélegzett, a
lehelete kikristályosodott a fagyos levegőben, még
mielőtt elhagyta a torkát. Továbbment, de lassított.
Eleinte még vaktában rohant – de most már pontosan
tudta, hová igyekszik.
– Minden rendben lesz – nyugtatta magát –, ha
sikerül eljutnod a mosodáig.
 28

Az eszébe sem jutott, hogy Duncan esetleg nem lesz

ott a mosodában. Amikor végül odaért, és felrántotta
az üvegajtót, kifulladva, de megkönnyebbülten, hogy
egyáltalán eljutott odáig, sokkolta, hogy üresen
találja. Nem tudta elhinni. Csak állt ott, a gépek
hosszú, fehér sora nézett szembe vele, és nem tudta,
mitévő legyen. Abba korábban nem gondolt bele, mi
lesz az elképzelt találkozás után.
Ekkor egy felfelé szálló füstcsíkot pillantott meg
az egyik szék felett a helyiség túlsó végében. Ez csakis
ő lehet. Elindult felé.
Duncan annyira lecsúszott a széken, hogy csak a
feje búbja látszott ki a széktámla mögül, a tekintetét a
közvetlenül előtte álló mosógép kerek ablakára
szegezte. Semmi nem volt benne. Nem nézett fel,
amikor Marian leült mellé.
Marian levette a kesztyűjét, az egyik kezét
kinyújtotta, és megérintette vele Duncan csuklóját. A
fiú összerezzent.
– Itt vagyok – szólalt meg Marian.
Duncan ránézett. A szeme még karikásabb volt,
mint máskor, mélyebben ült a szemgödrében, az
arcbőre vértelen volt a neonfényben.
– Á! Tényleg. A Skarlát Nő személyesen. Mennyi az
idő?
– Nem tudom – felelte Marian –, nincs rajtam óra.
– Mit keresel itt? A bulin lenne a helyed.
– Nem tudtam tovább maradni – felelte Marian. –
Muszáj volt eljönnöm, hogy megkeresselek.
– Miért?
Egyetlen olyan indok sem jutott eszébe, ami ne
hangzott volna abszurdnak.
– Mert veled akartam lenni.
Duncan gyanakvó pillantást vetett rá, és
beleszívott a cigarettájába.
– Idefigyelj, neked ott lenne a helyed. Ez a
kötelességed, a hogyishívjáknak szüksége van rád.
– Nem, neked nagyobb szükséged van rám, mint
neki.
Amint kimondta, igaznak hangzott. Azonnal
nemeslelkűnek érezte magát.
Duncan elvigyorodott.
– Dehogy van. Azt hiszed, engem meg kell
menteni, pedig nem. De egyébként sem szeretek
próbaüzem lenni egy amatőr szociális munkás
számára. – Újra a mosógépre szegezte a tekintetét.
Marian az egyik kesztyűje bőrujját babrálta.
– De én nem próbállak megmenteni – felelte.
Rájött, hogy Duncan átverte, önellentmondásba
keverte.
 – Akkor talán azt akarod, hogy én mentselek meg
téged? Mitől? Azt hittem, mindent elterveztél. És
egyébként is tudod, hogy én totálisan alkalmatlan
vagyok mindenre. – Kissé önelégültnek hangzott a
saját tehetetlensége miatt.
– Jaj, hagyjuk a megmentést! – csattant fel Marian
elkeseredetten. – Nem tudnánk elmenni valahová? –
Ki akart jutni. Még a beszéd is lehetetlen volt ebben a
fehér helyiségben, az üvegablakok sora előtt, a
mindent átható mosópor- és fehérítőszagban.
– Miért nem jó itt? – kérdezte Duncan. – Én
szeretek itt lenni.
Marian legszívesebben megrázta volna.
– Én nem így értettem – válaszolta.
– Á! – felelte Duncan. – Á, arra gondolsz. Úgy
érted, ma éjjel van itt az ideje, most vagy soha. –
Újabb cigarettát halászott elő, és rágyújtott. – Hát,
hozzám nem mehetünk, tudod.
– Hozzám sem. – Egy pillanatra eltűnődött, miért
nem, hiszen úgyis elköltözik. De megjelenhet Ainsley
vagy Peter…
– Itt is maradhatnánk, érdekes lehetőségeket vet
fel. Talán az egyik gép belsejében, a piros ruhádat
pedig az ablak elé akaszthatnánk, hogy ne lássanak
be a perverz öregemberek…
– Jaj, gyere már! – felelte Marian, és felállt.
Duncan is felállt.
– Oké, én rugalmas vagyok. Gondolom, itt az ideje,
hogy megtudjam az igazat. Hová megyünk?
– Szerintem keresnünk kell valami szállodát –
felelte Marian. Azt nem tudta, hogyan fogják
megvalósítani a dolgot, de bizonyos volt benne, hogy
meg kell tenniük. Más lehetőség nincs.
Duncan gonoszul rámosolygott.
– Úgy érted, el kell játszanom, hogy a feleségem
vagy? – kérdezte. – Ezzel a fülbevalóval? Sosem
fogják elhinni. Kiskorú megrontásával fognak
vádolni.
– Nem érdekel – felelte Marian. Odanyúlt, és
elkezdte kitekerni az egyik fülbevaló kapcsát.
– Jaj, azt egyelőre hagyd bent – szólt rá Duncan. –
Ne rontsd el a hatást.
Amikor már kint álltak az utcán, Marianbe
hirtelen belehasított egy szörnyű gondolat.
– Jaj, ne! – szólalt meg megmerevedve.
– Mi a baj?
– Nincs nálam pénz! – Persze nem gondolta, hogy
a bulin szükség lesz rá. Csak az estélyi táskája volt
nála, amit a kabátja zsebébe gyömöszölt. Érezte, hogy
az energia, ami végighajtotta az utcákon, ezen a
beszélgetésen, kezd elfogyni. Tehetetlen volt, bénult.
Sírni támadt kedve.
– Szerintem nálam van valamennyi – mondta
Duncan. – Általában hordok magamnál.
Vészhelyzetekre. – Kutatni kezdett a zsebeiben. – Ezt
fogd meg! – Marian markába tett egy csokoládét, több
takarosan összehajtogatott ezüst csokoládépapírt,
néhány fehér tökmaghéjat, egy üres cigarettásdobozt,
egy koszos, összecsomózott madzagot, egy kulcstartót
két kulccsal, egy papírba csomagolt rágógumit és egy
cipőfűzőt. A másik zsebéből pedig a járdára záporzó
aprópénzeső kíséretében előhúzott néhány gyűrött
bankjegyet. Felvette az aprót, és összeszámolta a
pénzt. – Hát, nem a King Eddie-be megyünk –
jegyezte meg –, de ebből valami azért már kijön. De
nem itt a környéken, ide csekkfüzet kell, hanem
közelebb a belvároshoz. Úgy fest, ez underground
film lesz, nem pedig színes, szélesvásznú
látványosság. – A pénzt és a több maroknyi szemetet
visszagyömöszölte a zsebébe.
A metró nem járt, a bejáratot vasrácsos kapu
zárta el.
– Mehetnénk busszal – jegyezte meg Marian.
– Nem, túl hideg van ahhoz, hogy itt álljunk és
várjunk.
Befordultak a következő sarkon, és dél felé
indultak a széles, üres utcán, a kivilágított üzletek
sora előtt. Kevés autó járt, és még levesebb ember.
Nagyon késő lehet, gondolta magában Marian.
Megpróbálta elképzelni, mi folyhat most a bulin –
már vége van? Peter rájött már, hogy ő már nincs
ott? –, de csak a zajok, a hangok, az arctöredékek és a
fényes villanások zűrzavarát látta maga előtt.
Megfogta Duncan kezét. A fiú nem viselt kesztyűt,
így Marian az ő kezét és a sajátját is bedugta a
kabátja zsebébe. Duncan ekkor szinte ellenséges
pillantással nézett le rá, de nem húzta el a kezét.
Egyikük sem szólalt meg. Egyre hidegebb lett: Marian
lábujjai sajogni kezdtek.
Úgy tűnt, már órák óta gyalogolnak lefelé egy
enyhe lejtőn a befagyott tó irányába, bár még a
közelébe sem értek, egymás után hagyták el a magas,
téglából épült irodaházakat és az autókereskedések
üres, vízszintes, színes fényfüzérekkel és apró
zászlókkal díszített telephelyeit – de semmi olyat
nem láttak, amit kerestek.
– Szerintem a rossz utcán vagyunk – szólalt meg
Duncan egy idő után. – Eggyel arrébb kellene
lennünk.
Átvágtak egy sötét, keskeny keresztutcán, ahol a
járda alattomosan csúszott a felgyülemlett hótól, és
végül egy rikító neonfényekkel kivilágított, széles
utcára jutottak ki.
– Ez már jobb – jegyezte meg Duncan.
– Most mi lesz? – kérdezte Marian, tudatában
annak, hogy a hangja panaszosan cseng.
Tehetetlennek érezte magát, döntésképtelennek. Itt
többé-kevésbé Duncan irányított. Végül is neki volt
pénze.
– A francba is, én nem tudom, hogyan szokás az
ilyet intézni – fortyant fel Duncan. – Még sosem
csináltam ilyet.
 – Én sem – felelte Marian védekezőn. – Úgy értem,
így nem.
– Nyilván létezik egy bevett formula – folytatta
Duncan –, de gondolom, menet közben kell majd
improvizálnunk. Sorra vesszük őket, északról délre. –
Végignézett az utcán. – Szerintem egyre
lepattantabbak, ahogy lefelé haladsz.
– Jaj, azért remélem, nem valami szemétdomb,
ahol bogarak is vannak! – jajdult fel Marian.
– Nem is tudom, szerintem a bogaraktól talán
érdekesebb lesz. De nem nagyon válogathatunk.
Duncan megállt egy kirakatában piszkos
menyasszonyi ruhát kínáló esküvői ruhakölcsönző és
egy poros virágbolt közé beékelődött, keskeny,
vöröstéglás épület előtt. „Royal Massey Hotel”,
hirdette a lógó neonfelirat, alatta pedig egy címer
díszlett.
– Te várj itt – jelentette ki Duncan. Felment a
lépcsőn.
Lejött a lépcsőn.
– Zárva van az ajtó – közölte.
Továbbindultak. A következő ígéretesebbnek tűnt.
Kopottabbnak látszott, az ablakok feletti görög
mintázatú párkányok koromtól szürkéllettek.
„Ontario Towers”, hirdette a piros neonfelirat, de a
kezdő O nem világított. „Olcsó árak”. Nyitva volt.
– Én is bejövök az előcsarnokba – szólalt meg
Marian. A lába átfagyott. Ráadásul úgy érezte, neki is
bátorságot kell mutatnia: Duncan olyan jól vette az
akadályokat, hogy neki legalább erkölcsi támogatást
kell nyújtania.
A kopott szőnyegen ácsorgott, és igyekezett
tisztességesnek látszani, de közben tudatában volt a
fülbevalójának és a vállalkozás valószínűtlen
voltának. Duncan odalépett az éjszakai portáshoz,
egy aszott, apró férfihoz, aki gyanakodva meredt
Marianre. Halkan tárgyalt Duncannel, majd Duncan
visszatért, belekarolt Marianbe, és távoztak.
– Mit mondott? – érdeklődött Marian, amikor már
kint voltak.
– Azt, hogy ez nem olyan hely.
– Ez azért elég merész állítás – felelte Marian.
Megsértődött, és elégtételt akart.
Duncan gúnyosan felnevetett.
– Ugyan – felelte –, hagyjuk az erkölcsi
felháborodást! Ez csak annyit jelent, hogy találnunk
kell egy olyan helyet.
Befordultak az egyik sarkon, és kelet felé indultak
egy ígéretesnek tűnő utcán. Elhagytak néhány
szakadt, ám rátarti műintézetet, mielőtt odaértek egy
olyanhoz, ami még náluk is szakadtabb volt, viszont
cseppet sem rátarti. A többi épület jellegzetes,
omladozó téglahomlokzata helyett ezen rózsaszín
gipszstukkó díszlett, jókora, festett feliratokkal:
„ÁGYAK: 4 DOLLÁR PER ÉJSZAKA.” „MINDEN
SZOBÁBAN TV.” „VICTORIA ÉS ALBERT HOTEL.” „A
LEGJOBB ÁR A VÁROSBAN.” Hosszú épület volt.
Lejjebb látszott egy „FÉRFIAK” és egy „HÖLGYEK ÉS
KÍSÉRŐIK” felirat is, ami egy sörözőt jelzett, és úgy
tűnt, működik mellette egy borozó is, bár ilyenkor
már nyilván mindkettő zárva.
– Szerintem ez lesz az – szólalt meg Duncan.
Beléptek. Az éjszakai recepciós ásítva emelte le a
kulcsot.
– Elég késő van, nem, haver? – jegyezte meg. –
Négy dollár lesz.
– Jobb későn – felelte Duncan –, mint soha. A
zsebéből előhúzta a bankjegyeket, az apró
szétszóródott a szőnyegpadlón. Amikor lehajolt, hogy
felvegye, a recepciós leplezetlenül, bár kissé fáradtan
megbámulta Mariant. Marian visszahunyorított rá.
Végül is, gondolta magában morcosan, ha úgy vagyok
felöltözve, és úgy viselkedem, miért gondolná, hogy
nem az vagyok?
Csendben indultak el felfelé a viseltes szőnyeggel
borított lépcsőn.
Amikor végre megtalálták a szobát, kiderült, hogy
akkora, mint egy nagyobb gardróbszekrény, egy
vaságy állt benne, egy egyenes támlájú szék és egy
repedezett furnérkomód. Az egyik falra egy miniatűr,
pénzbedobós tévékészülék volt felcsavarozva. A
komód tetején néhány koszlott világoskék és
rózsaszín törülköző feküdt összehajtogatva. Az
ággyal szemközti keskeny ablak előtt kék neonfelirat
lógott, a fénye hol felvillant, hol elaludt, és közben
baljós, búgó hangot adott ki. A szobaajtó mögött nyíló
újabb ajtó egy kamra méretű fürdőszobába vezetett.
Duncan bereteszelte mögöttük az ajtót.
– Na, és most mi lesz? – kérdezte. – Neked tudnod
kell.
Marian levetette a csizmáját. A lábujjai
fájdalmasan bizseregtek, ahogy kezdtek felengedni. A
felhajtott gallér és a szélfútta haj között kikandikáló
sovány arcot nézte – az arc halottsápadt volt, a
hidegtől kivörösödött, az orrot kivéve. Miközben
Marian őt nézte, Duncan egy foszlott, szürke papír-
zsebkendő-darabot kotort elő valahonnan a ruhája
mélyéről, és megtörölte vele az orrát.
Te jó isten, gondolta magában Marian, mit
keresek én itt? Egyáltalán hogy jutottam ide? Mit fog
szólni Peter? Odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta,
bár semmi különöset nem látott.
– Ajjaj! – szólalt meg Duncan a háta mögött lelkes
hangon. Marian hátrafordult. A fiú valami újat
fedezett fel, egy jókora hamutartót, ami a törölközők
mögött állt a komód tetején. – Ez eredeti. – A
hamutartó egy tengeri kagylót formázott, rózsaszín
porcelánból, recés széllel. – Az áll rajta: „Emlék
Burk’s Fallsból” – közölte Duncan vidáman.
Megfordította, hogy az alját is szemügyre vegye,
hamu hullott belőle a padlóra. – Made in Japan –
olvasta fel.
 Marian érezte, hogy elönti a kétségbeesés. Valamit
tennie kell.
– Figyelj – fordult Duncanhez –, az ég szerelmére,
tedd le azt a rohadt hamutartót, vetkőzz le, és bújj be
abba az ágyba!
Duncan lehajtotta a fejét, mint egy összeszidott
gyerek.
– Jól van, na – felelte.
Olyan sebességgel vetette le a ruháit, mintha
mindenütt rejtett cipzár lett volna rajtuk, vagy
egyetlen hosszú cipzár, amitől egyszerre hullott le az
összes, mint a levedlett bőr. Egy kupacban ledobta
őket a székre, fürgén az ágyhoz iszkolt, állig felhúzta
a takarót, majd alig leplezett, és csak kissé jóindulatú
kíváncsisággal nézte Mariant.
Marian néma elszántsággal vetkőzni kezdett. Elég
nehéz volt hanyag önfeledtséggel, vagy annak hihető
látszatával levenni a harisnyát, miközben az a
békaszerűen dülledt szempár őt leste a lepedő alól.
Az ujjával a cipzár után tapogatózott a ruha hátán.
Nem érte el.
– Cipzárazd ki – utasította nyersen. Duncan
engedelmeskedett.
Marian a ruhát a szék támlájára hajította, és
kikecmergett a fűzőjéből.
– Hé! – szólalt meg Duncan. – Ez egy igazi! A
reklámokban már láttam, de a való életben még nem
jutottam el idáig, mindig azon gondolkodtam, hogy
működhet. Megnézhetem?
Marian odanyújtotta neki. A fiú felült az ágyban,
hogy szemügyre vegye, mindhárom irányban
kinyújtotta és meghajlította a csontokat.
– Te jó ég, ez mennyire középkori! – jegyezte meg.
– Hogy bírod elviselni? Ezt mindig hordanod kell? –
Úgy beszélt róla, mintha valami kellemetlen, de
szüksége gyógyászati segédeszköz lenne:
deréktámasz vagy sérvkötő.
– Nem – felelte Marian. Kombinéban állt, és azon
töprengett, most mit tegyen. Nem volt hajlandó, és ez
némiképp prűd dolog volt a részéről, teljesen
levetkőzni, amíg ég a villany – de úgy tűnt, Duncan
épp olyan jól szórakozik, hogy nem akarta
félbeszakítani. A szobában viszont hideg volt,
reszketni kezdett.
Elszántan, összeszorított foggal elindult az ágy
felé. Ez a feladat komoly kitartást igényelt. Ha lett
volna ingujja, feltűri.
– Menj arrébb! – utasította Duncant.
Duncan elhajította a fűzőt, és úgy húzódott vissza
a takaró alá, mint teknős a páncéljába.
– Ajjaj – szólalt meg –, nem engedem, hogy
befeküdj az ágyba, amíg be nem mész oda, és le nem
mosod azt a szart a képedről. A paráználkodás
önmagában rendben van, de ha a végén úgy nézek
ki, mint egy virágos tapéta, akkor nem vagyok rá
hajlandó.
 Marian belátta, hogy ebben van igazság.
Amikor többé-kevésbé tiszta arccal visszatért,
lekapcsolta a villanyt, és becsusszant Duncan mellé
az ágyba. Csend támadt.
– Gondolom, most férfias karjaimba kellene
zárnom téged – szólalt meg Duncan a sötétségben.
Marian becsúsztatta a kezét a fiú hűvös háta alá.
Duncan a feje után tapogatózott, és beleszuszogott
a nyakába.
– Fura szagod van – jegyezte meg.
 
Fél órával később Duncan így szólt:
– Hiába. Nyilván megronthatatlan vagyok. Most rá
fogok gyújtani. – Felállt, pár lépést botorkált a
sötétségben, megtalálta a ruháit, és addig kotorászott
bennük, amíg meg nem találta a dobozt, azután
visszaért. Marian most már látta az arca egyes részeit
az égő cigaretta fényében, és megcsillant a
porcelánkagyló. Duncan a kacskaringós vas
ágytámlának támaszkodva ült.
– Nem tudom pontosan, mi a baj – jegyezte meg. –
Egyrészt nem szeretem, hogy nem látom az arcodat,
bár valószínűleg még rosszabb lenne, ha látnám. De
nemcsak erről van szó, úgy érzem, mintha valami
csökevényes kis lény lennék, ami egy hatalmas
hústömeg felszínén mászik. Nem mintha kövér
lennél – tette hozzá –, nem vagy az. Csak egyszerűen
túl sok a hús így együtt. Fojtogató. – Visszahajtotta a
takarót a saját oldalán. – Így már jobb – jelentette ki.
A cigarettát tartó kezét az arcán nyugtatta.
Marian feltérdelt mellette az ágyon, a lepedőt
sálként csavarta maga köré. Alig tudta kivenni a
hosszú, fehér test körvonalát, a hús fehérségét az ágy
fehérsége előtt, ami halványan világított az utcáról
beszűrődő kék fényben. A szomszéd szobában valaki
lehúzta a vécét, a víz csövekben gurgulázó hangja ott
kavargott a levegőben, majd egy sóhaj és egy
sziszegés között félúton elhalt.
Marian ökölbe szorította a lepedőt markoló kezét.
Feszült volt a türelmetlenségtől és egy másik
érzelemtől, amit a rémület hideg energiájaként
azonosított. Ebben a pillanatban az, hogy
felébresszen valamit, hogy választ csikarjon ki – bár
nem tudta megjósolni, hogy az, ami esetleg előtör a
látszólag passzív felszín alól, ebből az üres, fehér,
formátlan valamiből, ami szinte testetlenül feküdt
előtte a sötétben, és az ő sötétben kutató tekintetével
mintha együtt mozdult volna; aminek látszólag nem
volt hőmérséklete, szaga, vastagsága és hangja –, ez
volt élete eddigi és ezutáni legfontosabb feladata, és
nem volt rá képes. Itt az akaraterő semmit nem
számított. Nem volt képes rábírni magát, hogy még
egyszer odanyúljon, és megérintse. Nem volt képes
rábírni magát, hogy elhúzódjon tőle.
A cigaretta fénye kihunyt – a hamutartó kemény
porcelánjának koppanása hallatszott a padlón.
Marian érezte, hogy Duncan mosolyog a sötétségben,
de hogy miféle arckifejezéssel, gúnyosan,
kárörvendően, vagy akár jóindulatúan, azt nem tudta
megmondani.
– Feküdj le – szólalt meg Duncan.
Marian hátradőlt, még mindig a lepedőt
markolva, a térdét felhúzva.
Duncan átkarolta.
– Nem – szólalt meg –, ne kuporodj így össze. Ha
magzati pózt veszel fel, az nem segít, a jó ég tudja, én
már épp eleget próbálkoztam vele. – A kezével
gyengéden végigsimított Marianen, kiegyenesítette,
szinte mintha kivasalná.
– Tudod, ez nem olyasmi, amit te adagolsz – tette
hozzá. – Időt kell adnod nekem.
Most apránként közelebb húzódott Marianhez. A
lány érezte a leheletét oldalt a nyakán, éles volt, és
hűvös, utána pedig az arcát is odapréselte, hűvösen
fúródott bele a húsába – akár egy állat pofája,
kíváncsian, és csak épphogy barátságosan.
 29

Egy koszos kávézóban ültek a hotel közelében. Dun-

can a maradék pénzét számolgatta, hogy lássa, mit
tudnak belőle reggelizni. Marian kigombolta ugyan a
kabátját, de a nyakánál összefogta. Nem akarta, hogy
mások lássák a piros ruhát: túlságosan nyilvánvalóan
az előző estéhez tartozott. Ainsley fülbevalóit zsebre
vágta.
Előttük a zöld laminált asztallapot piszkos
tányérok és csészék, morzsák, kifröccsent folyadék-
és zsírfoltok borították, a bátor reggelizők nyomai,
akik már korábban nekivágtak a napnak, amikor a
laminált felület még ártatlan volt, akár a vadon, még
nem érintette emberkés és -villa, hogy aztán az
elutasított vagy ottfelejtett dolgok véletlenszerű
zűrzavarát hagyják maguk után, ami az ilyen
átutazóknak már csak szokása. Tudták, hogy soha
többé nem fognak erre járni. Marian undorral nézte
a maradékokkal teleszórt asztalt, de megpróbált
hétköznapi módon hozzáállni a reggelihez. Nem
akarta, hogy a gyomra jelenetet rendezzen. Csak
kávét és pirítóst kérek, talán lekvárral – az ellen
biztosan nem fog tiltakozni, gondolta magában.
 Egy zilált hajú pincérnő bukkant fel, és elkezdte
letakarítani az asztalt. Két szamárfüles étlapot dobott
le eléjük. Marian kinyitotta, és szemügyre vette a
„Reggeli ajánlatok” című részt.
Előző este minden megoldottnak tűnt, még Peter
elképzelt arca és vadászó tekintete is beleolvadt
valamiféle fehérlő megvilágosodásba. Szimpla
tisztánlátás volt ez inkább, mint öröm, de alvás
közben alámerült a mélyben – és amikor Marian
felébredt a csövekben sóhajtozó vízre és a folyosói
hangoskodásra, többé már nem tudta felidézni, mi
volt az. Csendben feküdt, próbált arra koncentrálni,
vajon mi lehetett, a plafon zavaró beázásfoltjaira
meredt, de hiába. Azután Duncan feje előbukkant a
párna alól, ahová éjjel tette, hogy el ne vesszen. Egy
másodpercig úgy meredt Marianre, mintha fogalma
se lenne róla, ki ez, és mit keres ő ebben a szobában.
Azután megszólalt: „húzzunk innét”. Marian akkor
odahajolt hozzá, és szájon csókolta, de Duncan erre
megnyalta az ajkát, és így szólt:
– Éhes vagyok. Menjünk reggelizni. Szörnyen
nézel ki – tette hozzá.
– Te se vagy épp az egészség mintaképe – felelte
Marian. Duncan szeme alatt karikák sötétlettek, a
haja kócos volt. Felkeltek az ágyból, és Marian
szemügyre vette az arcát a fürdőszobatükör
hullámos, megsárgult üvegében. A bőre fáradt volt,
fehér, és furcsán száraz. Igaz volt: tényleg szörnyen
nézett ki.
Nem akarta újra felvenni a ruhát, de nem volt
más választása. Némán, félszegen öltözködtek a szűk
szobában, amelynek szegényes volta a szürke nappali
fényben még nyilvánvalóbb lett, aztán leosontak a
lépcsőn.
Marian most Duncanre nézett, aki görnyedten ült
vele szemben, újra a ruháiba bugyolálva. Időközben
rágyújtott, és a füstöt figyelte. A szeme nem látta
Mariant, messze járt. A benyomás, amit a lány
elméjében hagyott a hosszú, sovány test, ami a
sötétben látszólag kizárólag éles peremekből és
kiszögellésekből állt, a fájdalmasan kirajzolódó,
szinte csontvázszerű mellkas, a mosódeszkára
emlékeztető bordák mintázata gyorsan halványult,
ahogy minden más puha felületen keletkező futó
benyomás. Ha hozott is bármiféle döntést korábban,
azóta elfelejtette. Lehetett illúzió is, mint a kék fény a
bőrükön. De Duncan legalább eljutott egy
mérföldkőhöz az életében, gondolta magában
megfáradt szakértelemmel – sovány vigasz, Marian
számára viszont semmi nem volt állandó vagy
befejezett. Peter ott volt, ő nem tűnt el – éppolyan
valóságos volt, mint a morzsa az asztalon, ő pedig
kénytelen lesz ennek megfelelően viselkedni. Vissza
kell mennie. A reggeli buszt már lekéste, de a
délutánit még elérheti, miután beszélt Peterrel, és
elmagyarázta a helyzetet. Vagy inkább miután kitért
a magyarázkodás elől. Nem volt valódi oka
magyarázkodni, mert a magyarázat okot és okozatot
feltételez, ez az esemény pedig egyik sem volt. A
semmiből jött, és sehová nem vezetett, kívül állt a
láncolaton. Hirtelen eszébe jutott, hogy még nem
kezdett el összepakolni.
Lenézett az étlapra. „Bacon és tojás, tetszőleges
módon elkészítve”, olvasta. „Vastag, puha
házikolbász.” Disznók és csirkék jutottak eszébe.
Sietve a „Pirítósok” szekcióhoz lapozott. Valami
megmozdult a torkában. Becsukta az étlapot.
– Mit kérsz? – kérdezte Duncan.
– Semmit, nem bírok enni semmit – felelte. –
Egyáltalán semmit nem vagyok képes megenni. Még
egy pohár narancslét sem. – Szóval végül
bekövetkezett. A teste felmondta a szolgálatot. A
táplálék körforgása ponttá zsugorodott, fekete pöttyé,
ami minden mást kizárt önmagából… A zsírfoltot
nézte az étlap borítóján, és szinte nyüszített az
önsajnálattól.
– Biztos? Na, nem baj – jegyezte meg Duncan
enyhe vidámsággal –, akkor legalább az egészet
magamra költhetem.
Amikor a pincérnő visszatért, sonkás tojást
rendelt, amit mohón, minden mentegetőzés vagy
megjegyzés nélkül falt fel Marian szeme láttára. A
lány kétségbeesetten nézte. Amikor Duncan a
villájával belevágott a tojásba, és sárga közepe
nyúlósan végigfolyt a tányéron, Marian elfordította a
fejét. Azt hitte, menten elhányja magát.
– Hát akkor – szólalt meg Duncan, miután fizetett,
és már kint álltak az utcán –, kösz mindent. Haza kell
mennem, hogy nekilássak a szemináriumi
dolgozatnak.
Marian a buszban terjengő hideg benzinszagra és
áporodott szivarbűzre gondolt. Azután az edényekre
a mosogatóban. A busz meleg lesz, és levegőtlen,
miközben a főúton haladnak, a gumik éles, csikorgó
sivítása hallatszik majd. Vajon mi az, ami ott él lent a
mélyben, rejtve és visszataszítóan a tányérok és a
piszkos poharak között? Nem mehet vissza oda.
– Duncan – szólalt meg –, kérlek, ne menj el!
– Miért? Lesz még valami?
– Nem mehetek vissza oda.
Duncan a homlokát ráncolva nézett le rá.
– Mit vársz tőlem? – kérdezte. – Tőlem nem lenne
szabad semmit elvárnod. Vissza akarok bújni a
házamba. Egyelőre elég az úgynevezett valóságból.
– Semmit nem kell tenned, nem lehetne, hogy
csak…
– Nem – vágta rá Duncan. – Nem akarok. Már nem
vagy menekülés számomra, túlságosan valóságos
lettél. Valami bajod van, és meg akarnád velem
beszélni. Akkor aggódnom kellene miattad, és a
többi, nekem erre nincs időm.
Marian lenézett a lábukra a járdán, a letaposott
latyakban.
– Tényleg nem mehetek vissza.
Duncan alaposabban szemügyre vette.
– Hányni fogsz? – kérdezte. – Azt ne csináld.
Marian némán állt előtte. Nem tudta
megindokolni, miért maradjon vele Duncan. Nem
volt semmi indoka rá: ugyan mi értelme lenne?
– Na jó – szólalt meg tétovázva Duncan –, legyen.
De nem túl sokáig, oké?
Marian hálásan bólintott.
Észak felé indultak.
– Hozzám nem mehetünk, ugye, tudod? – jegyezte
meg Duncan. – Kikészülnének.
– Tudom.
– Akkor hová akarsz menni?
Marian ezen még nem gondolkodott. Minden
lehetetlennek látszott. A fülére tapasztotta a kezét.
– Nem tudom – kezdett bele egyre hisztérikusabb
hangon –, én nem tudom, ezzel az erővel akár vissza
is mehetek…
– Jaj, ne csináld – válaszolta Duncan derűsen –,
csak semmi színészkedés! Elmegyünk sétálni. – Azzal
lefejtette Marian kezét a füléről.
– Rendben – felelte Marian, és hajlandó volt kicsit
megnyugodni.
Duncan menet közben előre-hátra lóbálta
összekulcsolt kezüket. Úgy tűnt, a hangulata a reggeli
mogorvaságból valamiféle szórakozott elégedettségre
váltott. Felfelé haladtak, távolodtak a tótól; a járdák
zsúfolásig tele voltak szőrmés szombati hölgyekkel,
akik feltartóztathatatlanul, jégtörő módjára haladtak
előre a latyakban, céltudatosan összevont
szemöldökkel, csillogó szemmel, kezeikben ballaszt
gyanánt bevásárlószatyrokkal. Marian és Duncan
kikerülték őket, csak akkor engedték el egymás kezét,
ha egy különösen fenyegető példány közeledett
feléjük. A kocsik füstölve, fröcskölve hajtottak el
mellettük az utcán. A szürke levegőből
koromdarabok hullottak alá nehéz, nedves
pelyhekben, akár a hó.
– Tiszta levegőre van szükségem – szólalt meg
Duncan, miután már vagy húsz perce gyalogoltak
szótlanul. – Itt olyan, mint egy döglődő ebihalakkal
teli akváriumban. Kibírsz egy rövid metróutat?
Marian bólintott. Minél messzebb, annál jobb,
gondolta magában.
Alászálltak a legközelebbi pasztellcsempés
lejáraton, egy ideig ázott gyapjú- és molyirtóbűzben
utaztak, azután hagyták, hogy a mozgólépcső újra
felvigye őket a napvilágra.
– Most villamosra szállunk – közölte Duncan. Úgy
tűnt, tudja, merre tart, Marian emiatt csak hálás
lehetett. Duncan vezette. Ura volt a helyzetnek.
A villamoson állni kényszerültek. Marian az egyik
fémrúdba kapaszkodott, és lehajolt, hogy kilásson az
ablakon. Ismeretlen táj suhant el előtte egy
teáskanna-melegítő alakú, zöld-narancssárga, arany
flitterekkel díszített gyapjúsapka teteje felett: előbb
üzletek, utána házak, majd egy híd, végül újabb
házak. Fogalma sem volt, melyik városrészben
járhatnak.
Duncan Marian feje fölé nyúlt, és meghúzta a
zsinórt. A villamos megállt, ők pedig átverekedték
magukat tömegen a kocsi végébe, és leugrottak. A
házak kisebbek és kicsit újabbak voltak itt, mint
Marian környékén, de épp olyan sötétek és magasak,
szögletes oszlopokkal, szürkére vagy piszkosfehérre
festett fatornácokkal. Az előkerteket itt frissebb hó
borította. Egy idős férfi épp utat ásott a hóban, furcsa
volt, hogy a lapát milyen hangosan csikorog a néma
levegőben. Abnormális mennyiségű macska
hemzsegett a környéken. Marian arra gondolt,
milyen szag terjeng majd az utcán tavasszal,
hóolvadás után: föld, sarjadó növények, nedves fa,
rothadó tavalyi falevelek és a macskák télen
felhalmozódott végterméke, akik azt hitték, nagyon
tisztán és titkosan járnak el, amikor lyukat kaparnak
a hóba. Idős emberek csoszognak ki a szürke ajtókon,
lapáttal a kezükben, csikorogva ásnak a gyepen,
eltemetnek ezt-azt. Tavaszi nagytakarítás: maga a
céltudatosság.
Átmentek az utca túloldalára, és elindultak lefelé
egy meredek domboldalon. Duncan hirtelen futásnak
eredt, úgy vonszolta maga után Mariant, mint egy
szánkót.
– Állj meg! – kiáltotta Marian, megriadva a hangja
erejétől. – Nem tudok futni! – Úgy érezte, az
ablakokon veszedelmesen libben a függöny, mintha
mindegyik házból egy-egy szigorú tekintet figyelné
őket.
– Nem! – kiabált vissza neki Duncan. –
Menekülünk! Gyere már! – Marian hóna alatt
felfeslett egy öltés. Látomása támadt, ahogy a piros
ruha szétesik a levegőben, apró foszlányokban hullik
a hóra a háta mögött, akár a tollpihe. Már elhagyták a
járdát, az úton csúszkáltak lefelé, egy kerítés
irányába, amin egy sárga-fekete kockás, „Veszély”
feliratú tábla lógott. Marian félt, hogy mindjárt
áttörik a fakerítést, és a mélybe hullanak egy
láthatatlan peremen át, szinte lassításban, ahogy a
filmekben szoktak lezuhanni a kocsik a sziklákról, de
Duncan az utolsó pillanatban befordult a kerítés
végénél, és egy keskeny, salakkal felszórt ösvényre
értek a két meredek partfal között. A domb alján álló
gyaloghíd gyorsan közeledett – Duncan hirtelen
megállt, Marian megcsúszott, nekiütközött.
Szúrt a tüdeje: szédült ennyi levegőtől. Nekidőltek
egy betonfalnak, a híd egyik oldalának. Marian a fal
tetejének támaszkodott, és kifújta magát.
Szemmagasságban fák koronáját látta, ágak
kuszaságát, halványsárga, halványvörös csúcsaikon
már rügyek duzzadtak.
 – Még nem vagyunk ott – szólalt meg Duncan.
Megrántotta Marian karját. – Most lemegyünk. – A
híd végébe vezette. Az egyik oldalon kitaposott
ösvény látszott: lábak nyoma, egy sáros csapás.
Óvatosan araszoltak lefelé, oldalazva, mint a lépcsőn
járni tanuló gyerekek, lépésről lépésre. A híd alján
csüngő jégcsapokról víz csepegett rájuk.
Amikor leértek, és vízszintes talajon álltak,
Marian megkérdezte:
– Ez már az?
– Még nem – felelte Duncan. Távolodott a hídtól.
Marian reménykedett, hogy olyan helyre tartanak,
ahol le lehet ülni.
Az egyik várost átszelő vízmosás mélyén jártak,
de hogy melyikben, azt nem tudta. A nappalijuk
ablakából látszó szurdokban már tett sétákat, de itt
semmi nem tűnt ismerősnek. A vízmosás itt keskeny
volt, és mély, kétoldalt fák szegélyezték – innen úgy
tűnt, azok tűzik oda a hótakarót a meredek
domboldalakhoz. Messze fent, a perem közelében
gyerekek játszottak. Látta a színes, piros és kék
dzsekiket, hallotta távoli nevetésüket.
Most egymás mögött haladtak egy keskeny
csapáson a kérges hóban.
Mások is jártak már itt előttük, de kevesen.
Időnként patkónyomnak tűnő foltok bukkantak elő.
Duncanből nem látott mást, csak a görnyedt hátat és
lépegető lábakat.
 Szerette volna, ha megfordul, hogy lássa az arcát,
a fiú kifejezéstelen kabátja nyugtalanná tette.
– Egy perc, és leülünk – szólt hátra Duncan,
mintha a kérdésére válaszolna.
Marian sehol sem látott letelepedésre alkalmas
helyet. Most egy magas gyomokkal benőtt réten
keltek át, merev, száraz ágak súrolták a kabátjukat:
aranyvessző, mácsonya, bojtorján, névtelen szürke
növények csontvázai. A bojtorjánokon elszáradt
barna termések lógtak fürtökben, a mácsonyákról
viharvert, ezüstös-tüskés kúpok meredeztek, de ezen
kívül a réten semmi sem szakította meg a vékony
ágak és elágazások monotóniáját. A hátuk mögött ott
magasodtak a vízmosás falai. Odafent mindkét
oldalon házak sorakoztak a peremen, ügyet sem
vetve a vízmosás oldalán helyenként tátongó eróziós
víznyelők sebhelyeire. A patak már eltűnt egy föld
alatti átereszben.
Marian hátranézett. A vízmosás elkanyarodott, ezt
útközben észre sem vette – most egy újabb, nagyobb
híd magasodott előttük. Tovább gyalogoltak.
– Szeretek itt lent lenni télen – szólalt meg Duncan
hangja egy idő után. – Korábban csak nyáron jártam
le. Olyankor minden burjánzásnak indul, olyan sűrű
a zöld levelektől, hogy egy méternyire se látni, és
bőven van közte mérges szömörce is. És tele van
emberekkel. Az öreg csövesek járnak le ide aludni a
hidak alá, és a gyerekek is lejönnek játszani. Van itt
egy lovarda is valahol, szerintem ez az ő egyik
lovaglóútjuk. Régebben azért jártam le, mert itt
hűvösebb. De hóban még jobb. Eltakarja a szemetet.
Lassan ezt a helyet is feltöltik szeméttel, a patakkal
kezdték, nem értem, miért kell mindent szétdobálni a
természetben: régi autógumikat, bádogkannákat… –
Úgy tűnt, a hang a semmiből jön, egy szájból, amit
Marian nem lát; rövidülésben hallatszott, tompán,
mintha felitatta, felszívta volna a hó.
A vízmosás kiszélesedett körülöttük, itt kevesebb
volt a gyom. Duncan letért az ösvényről, és belegázolt
a kérges hóba, Marian követte. Egy kisebb
domboldalon kaptattak felfelé.
– Itt vagyunk – szólalt meg Duncan. Megállt és
megfordult, lenyúlt, hogy felhúzza maga mellé
Mariant is.
Marian lélegzete elakadt, és akaratlanul is hátrált
egy lépést: egy szikla peremén álltak. A talaj a lábuk
előtt hirtelen véget ért. Egy hatalmas, kör alakú
gödör tátongott alattuk, az oldalába körben spirál
alakú ösvényt vágtak, ami az alján elterülő sík, hóval
borított részre vezetett. Pontosan szemben velük,
légvonalban úgy négyszáz méterre egy hosszú,
pajtaszerű, fekete épület állt. Úgy tűnt, minden zárva
van, elhagyatott.
– Ez meg mi? – kérdezte Marian.
– Csak a téglagyár – felelte Duncan. – Az ott lent
tiszta agyag. Azon az úton mennek le az exkavátorok,
és kitermelik.
– Nem is tudtam, hogy ilyenek vannak lent a
vízmosásokban – jegyezte meg Marian. Tévedésnek
tűnt egy ilyen üreget meghagyni a városban: már a
vízmosás is épp elég mély. A gödör fehér alját is
gyanakvóan nézte – nem tűnt szilárdnak, talán
üreges, veszélyes, egy vékony jégréteg, és ha rálép az
ember, könnyen a mélybe zuhanhat.
– Á, rengeteg jó dolog van itt. Még egy börtön is
van lent valahol.
Duncan leült a peremre, közönyösen lelógatta a
lábát, és elővett egy cigarettát. Egy pillanat múlva
Marian is letelepedett mellé, bár nem bízott a
talajban. Az a fajta, ami beomlik. Mindketten
belebámultak a földbe vájt gigantikus lyukba.
– Nem tudom, hány óra lehet – szólalt meg
Marian. Fülelt, miközben beszélt: a nyílt tér elnyelte
a hangját.
Duncan nem felelt. Némán elszívta a cigarettáját,
azután felállt, arrébb sétált a perem mentén, amíg
oda nem ért egy lapos tisztáshoz, ahol nem nőtt gaz,
és lefeküdt a hóba. Olyan békésnek látszott ott
kinyújtózva, az eget bámulva, hogy Marian is
utánament, hogy mellé feküdjön.
– Meg fogsz fázni – jegyezte meg Duncan –, de
csak rajta, ha akarod.
Marian karnyújtásnyira feküdt le tőle. Itt nem
tűnt helyénvalónak, hogy túl közel legyenek. Odafent
az égbolt egyöntetű világosszürkének látszott, a
valahol mögötte megbújó nap szórt fényt árasztott.
Duncan belebeszélt a csendbe.
– Szóval miért nem mehetsz vissza? Úgy értem,
férjhez mész, meg minden. Azt hittem, te az az
életképes típus vagy.
– Az vagyok – felelte Marian kedvetlenül. –
Voltam. Nem tudom. – Nem akart erről társalogni.
– Persze van, aki azt mondaná, hogy ez az egész
csak te a fejedben létezik.
– Tudom – vágta rá Marian türelmetlenül: még
nem hülyült meg teljesen. – De hogyan szabaduljak
meg tőle?
– Elég nyilvánvalónak kéne lennie – felelte
Duncan hangja –, hogy én vagyok a legutolsó, aki
tanácsot adhat ez ügyben. Nekem mindig azt
mondják, hogy egy képzelt világban élek. De az én
képzelgéseim legalább többé-kevésbé a sajátjaim,
magam választom és néha még élvezem is őket. De
úgy tűnik, te nem vagy túl boldog a sajátoddal.
– Talán pszichiáterhez kéne mennem – jegyezte
meg Marian rosszkedvűen.
– Jaj, csak azt ne! Azok rendbe akarnának hozni.
– De én pont azt akarom, hogy rendbe hozzanak,
ez a lényeg! Nem látom értelmét annak, hogy ilyen
labilis legyek. – Eszébe jutott az is, hogy az
éhenhalásnak sem látja értelmét. Igazából
egyszerűen csak azt akarja, ébredt most rá, hogy
biztonságban legyen. Azt hitte, az elmúlt hónapok
során arrafelé tart, de valójában nem haladt előre
egy tapodtat sem. És nem ért el semmit.
Pillanatnyilag az egyetlen kézzelfogható eredménye
Duncan volt. Egy olyan dolog, amibe
belekapaszkodhat.
Hirtelen úgy érezte, muszáj megbizonyosodnia
arról, hogy Duncan még mindig ott van mellette, nem
vált kámforrá, nem süllyedt a fehér felszín alá.
Visszaigazolásra volt szüksége.
– Neked milyen volt tegnap éjjel? – kérdezte. A fiú
eddig egy szóval sem említette ezt.
– Mi volt milyen? Ja! Az. – Több percen át
hallgatott. Marian feszülten figyelt, várta, hogy
megszólaljon, mintha valami orákulum lenne. De
amikor Duncan végül beszélni kezdett, ezt mondta: –
Szeretem ezt a helyet. Főleg télen, mert olyan közel
van az abszolút nullához. Ettől embernek érzem
magam. Ehhez viszonyítva. Nekem nem jönnének be
a trópusi szigetek, ott túlságosan húsos minden,
mindig azon tűnődnék, hogy két lábon járó zöldség
vagy óriási kétéltű vagyok-e. De a hóban a lehető
legközelebb vagy a semmihez.
Marian értetlenül hallgatta. Mi köze van ennek
ahhoz?
– Azt akarod hallani, hogy fantasztikus volt, igaz?
– kérdezte Duncan. – Hogy előcsalogatott a házamból.
Hogy férfivá tett. Megoldotta minden problémámat.
 – Hát…
– Naná, hogy ezt akarod, mindig is láttam rajtad!
Szeretem, ha mások részt vesznek a
képzelgéseimben, és általában én is hajlandó vagyok
részt venni az ő képzelgéseikben, egy bizonyos
pontig. Teljesen rendben volt, pont olyan jó volt, mint
máskor.
Mint kés a vajban, a mögöttes jelentés
akadálytalanul eljutott a tudatáig. Szóval nem ő volt
az első. A kikeményített főkötős ápolónőre
emlékeztető kép, amit utolsó mentsvárként próbált
megőrizni magáról, összegyűrődött, akár a vizes
újságpapír – annyi energiát sem volt képes
összeszedni, hogy dühös legyen. Milyen csúnyán
átverték. Tudhatta volna. De miután az üres égre
felmeredve pár percig eltöprengett ezen, rájött, hogy
igazából nem sokat számít. És az is lehet, hogy ez a
bejelentés is hazugság, ahogy annyi minden más volt
már eddig.
Marian felült, és lesöpörte a havat a kabátujjáról.
Eljött a cselekvés ideje.
– Rendben, ez volt a te tréfád – szólalt meg. Hadd
törje a fejét Duncan, vajon elhitte-e, vagy sem. – Most
viszont el kell döntenem, mit csináljak.
A fiú elvigyorodott.
– Ne engem kérdezz, ez a te problémád. De úgy
néz ki, tényleg csinálnod kéne valamit: az önkínzás
vákuumban egy idő után elég unalmassá válik. De ez
a te személyes zsákutcád, te találtad ki, neked kell
rájönnöd, merre van a kiút. – Azzal felállt.
Marian is felállt.
Egész eddig nyugodt volt, de most érezte, ahogy
visszatér belé a kétségbeesés, átjárja át a testét, mint
valami drog.
– Duncan – szólalt meg –, esetleg visszajönnél
velem, és beszélnél Peterrel? Azt hiszem, én nem
vagyok rá képes, nem tudom, mit mondjak neki, nem
fogja megérteni…
– Jaj, dehogy – szakította félbe Duncan –, szó se
lehet róla. Én ebben nem veszek részt. Kész
katasztrófa lenne, hát nem érted? Már úgy értem,
nekem. – Szorosan maga köré fonta a karjait.
– Kérlek! – erősködött Marian. Tudta, hogy a fiú
visszautasítja.
– Nem – jelentette ki Duncan –, nem lenne helyes.
– Megfordult, és szemügyre vette a testük lenyomatát
a hóban. Rátaposott, először a sajátjára, azután
Marianére, a lábával kotorta szét a havat. – Gyere –
szólt oda a lánynak –, megmutatom, merre tudsz
visszamenni. – Elindult előtte. Egy úthoz értek, ami
először emelkedett, azután lejteni kezdett. A mélyben
egy széles autópálya látszott, felfelé haladt, a
távolban pedig egy másik, ismerős híd, amin
metrókocsik közlekedtek. Most már tudta, hol van.
– Még addig sem jössz el velem? – kérdezte.
– Nem. Én még maradok egy ideig. De neked most
el kell menned. – A hang kizárta Mariant. Duncan
sarkon fordult, és elindult visszafelé.
Kocsik zúgtak el mellette. Egyszer hátranézett,
amikor már félúton járt a domboldalon a híd felé.
Szinte arra számított, hogy Duncan közben köddé
vált, beleveszett a vízmosás hatalmas fehérségébe –
de még mindig ott volt, egy sötét forma a havon, a
perem szélén guggolt, és belebámult az üres gödörbe.
 

30

Marian nemrég ért haza, épp a gyűrött ruhával

küszködött, próbálta kicipzározni hátul, amikor
megcsörrent a telefon. Tudta, ki lesz az.
– Halló! – szólt bele.
Peter jeges dühvel kezdett el beszélni.
– Marian, hol a francban voltál? Már mindenkit
körbetelefonáltam utánad! – Másnaposnak hangzott.
– Jaj – felelte ő könnyedén és hanyagul –, én meg
pont máshol voltam. Elmentem itthonról.
Peter nem tudta tovább türtőztetni magát.
– De mi a francnak léptél le a buliról? Teljesen
tönkretetted az estémet! Már mindenhol kerestelek,
hogy rajta legyél a csoportképen, de nem voltál sehol,
és persze nem csinálhattam ügyet belőle a vendégek
előtt, de miután elmentek, mindenhol kerestelek,
Lucy barátnőddel kocsiba ültünk, és végigjártuk az
utcákat, és vagy hatszor odatelefonáltunk hozzád,
halálra aggódtuk magunkat mind a ketten! Baromi
rendes volt tőle, hogy vette a fáradságot, jó tudni,
hogy azért vannak még figyelmes nők a világon…
Azt meghiszem, gondolta magában Marian, és egy
pillanatra belehasított a féltékenység, amikor eszébe
jutott Lucy ezüst szemhéja, de így felelt:
– Peter, kérlek, ne idegeskedj! Csak kimentem egy
kis friss levegőt szívni, és közbejött valami, ennyi az
egész. Egyáltalán nincs okod arra, hogy idegeskedj.
Nem történt katasztrófa.
– Mi az, hogy ne idegeskedjek? – csattant fel Peter.
– Nem kéne éjszaka az utcán kószálnod, még a végén
megerőszakolnak; ha már ilyet művelsz, és persze
nem ez az első alkalom, akkor miért nem vagy képes
néha másokra is gondolni? Legalább szólhattál volna,
hol vagy, a szüleid interurbán hívtak, meg voltak
rémülve, mert nem vagy a buszon, mégis, mit kellett
volna mondanom nekik?
Á, tényleg, gondolta magában Marian – erről
megfeledkezett.
– A világon semmi bajom nincs – felelte.
– De hát hol voltál? Amikor rájöttünk, hogy
elmentél, és halkan kérdezősködni kezdtem a
többiektől, láttak-e, meg kell mondjam, egy elég fura
történetet adott elő az a barátod, a herceg a fehér
lovon, Trevor, vagy mi a franc a neve. Ki ez a pasas,
akiről magyarázott nekem?
– Kérlek, Peter – válaszolta Marian –, utálom
telefonon megbeszélni az ilyesmit. – Hirtelen elfogta
a vágy, hogy mindent elmondjon neki töviről hegyire
– de mi értelme lenne? Hiszen semmi sem
bizonyosodott be, és semmiféle eredményt nem ért
el. Helyette megkérdezte:
– Mennyi az idő most?
– Fél három – válaszolta Peter, a hangja
semlegesre váltott meglepetésében az egyszerű
kérdéstől.
– Akkor mi lenne, ha kicsit később átjönnél? Úgy
fél hat felé. Teázhatnánk. És akkor meg tudjuk
beszélni a dolgot. – Édes, békülékeny hangot ütött
meg. Tudatában volt a ravaszságának. Bár még nem
döntött, érezte: döntés előtt áll, és időre volt
szüksége.
– Hát jó – felelte Peter durcásan –, de ajánlom,
hogy valami hihető magyarázattal állj elő! –
Egyszerre tették le a kagylót.
Marian bement a szobájába, és levetkőzött, majd
lement, és gyorsan megfürdött. Az alsó régiókban
csend honolt – a hölgy a földszintről valószínűleg
sötét odújában borongott, vagy épp azért imádkozott,
hogy Ainsley-t mielőbb csapja agyon a mennykő.
Vidáman lázadó hangulatában Marian nem mosta ki
a fürdőkádat maga után.
Most olyasmire volt szüksége, amihez nem
kellenek szavak, nem akart vitába bonyolódni.
Valahogy ki kell derítenie, mi a valóság: kell egy teszt,
egyszerű és közvetlen, mint a lakmuszpapír.
Befejezte az öltözködést – a sima szürke gyapjú
megfelelő lesz –, felvette a kabátját, megkereste a
pénztárcáját, és megszámolta a pénzét. Kiment a
konyhába, leült az asztalhoz, hogy listát írjon, de
néhány szó után letette a ceruzát. Tudta, mit kell
vennie.
 
A szupermarketben módszeresen járta végig a
polcsorokat, fáradhatatlanul kerülgette a
pézsmabundás hölgyeket, a párocskák elé furakodott,
összeszedte a hozzávalókat a polcokról. A kép
formálódni kezdett benne. Tojás. Liszt. Citrom,
ízesítésnek. Cukor, porcukor, vanília, só, ételfesték.
Mindenből új kellett, semmi olyat nem akart
felhasználni, ami volt odahaza. Csokoládé – nem, a
kakaó jobb lenne. Egy ezüst tortadísszel teli üvegcső.
Három egymásba rakható műanyag tál, teáskanalak,
alumínium tortadíszítő eszköz és egy fém sütőforma.
Micsoda szerencse, hogy a szupermarketben
manapság szinte minden kapható. Kezében a
papírzacskóval hazaindult a lakásba.
 
Hagyományos vagy tojásfehérjés piskóta? A
hagyományos mellett döntött. Jobban illett az
alkalomhoz.
Bekapcsolta a sütőt. A konyhának ezt a részét még
nem borította el a mocsok bőrbetegségként burjánzó
rétege, főként azért, mert nem sokat használták
mostanában. Kötényt húzott, a csap alatt elöblítette
az új tálakat és eszközöket, félt megbolygatni a
mosatlan edényeket. Azokkal majd később
foglalkozik. Most nincs ideje. Eltörölgette az
eszközeit, majd nekilátott a tojások feltöréséhez és
szétválasztásához, minden figyelmét a keze
mozgására összpontosította, amikor pedig habot vert,
szitált és óvatosan összeforgatott, az eltelt időre és a
textúrákra koncentrált. A piskótához könnyű kéz kell.
A tésztát beleöntötte a sütőformába, és egy villával
óvatosan elsimította a nagyobb légbuborékokat.
Amikor a formát a sütőbe tette, már dudorászott
örömében. Rég készített süteményt.
Míg a piskóta sült, újra elmosta a tálakat, és
elkészítette a cukorbevonatot. Egyszerű vajas máz, az
lesz a legjobb. A bevonatot ezután a három tálban
három részre osztotta. A legnagyobb adagot  fehéren
hagyta, a másodikat élénkrózsaszínre, szinte pirosra
színezte a piros ételfestékkel, az utolsót pedig
sötétbarnára, abba kakaóport kevert.
De mire tegyem? – töprengett, miután végzett.
Muszáj lesz elmosogatnom egy edényt. Egy hosszú
tálcát ráncigált ki a mosogatóban tornyosuló
tányérok alól, és alaposan lesúrolta. Sok
mosogatószert elhasznált, míg tiszta lett.
Tűpróbával megállapította, hogy a piskóta
elkészült. Kivette a sütőből, és megfordította, hogy
kihűljön.
Örült, hogy Ainsley nincs idehaza: nem akarta,
hogy bárki beleszóljon abba, amire készült. Igazából
úgy tűnt, Ainsley azóta nem járt a lakásban. A zöld
ruhának nem látta nyomát. Ainsley szobájában egy
nyitott bőrönd feküdt az ágyon, nyilván előző este
hagyta ott. A felszíni hordalék egy része már elindult
a bőrönd felé, mintha egy örvény szippantotta volna
be. Marian futólag eltűnődött, vajon Ainsley hogyan
fogja a szobában uralkodó káoszt egy olyan szűk,
egyenes vonalakkal határolt térbe belegyömöszölni,
mint néhány bőrönd.
Miközben a sütemény hűlt, bement a
hálószobába, megfésülködött, összefogta és letűzte a
haját, hogy végleg megszabaduljon a fodrász
tekervényeitől. Könnyűnek érezte magát, szinte
szédült: nyilván az alvás és az evés hiánya miatt.
Belevigyorgott a tükörbe, kivillantotta a fogait.
A piskóta nem hűlt elég gyorsan. De a hűtőbe nem
volt hajlandó betenni. Átvenné a szagokat. Kivette a
sütőformából, egy tiszta tálcára tette, kitárta a
konyhaablakot és kirakta a havas párkányra. Jól
tudta, mi történik, ha egy tortát melegen vonnak be
cukormázzal – az egész elolvad.
Azon töprengett, mennyi lehet az idő. A karórája
most is ott feküdt a komód tetején, ahol előző nap
hagyta, de lejárt. Ainsley rádióját nem akarta
bekapcsolni, túlságosan elvonná a figyelmét. Máris
kezdett ideges lenni. Volt régen egy telefonszám, ahol
bemondták a pontos időt… de mindegy, sietni kell.
Levette a süteményt a párkányról, megtapogatta,
elég hideg-e, és a konyhaasztalra tette. Ezután
nekilátott az operációnak. Két villa segítségével
középen elfelezte. Az egyik felét fordítva tette a
tálcára. Egy részét kivájta, a kiemelt részből egy fejet
formázott. Ezután kétoldalt lefaragta a derék ívét. A
tészta másik felét csíkokra vágta, ebből lett a kar és a
láb. A szivacsos piskóta puha volt, könnyen
formálható. A különálló részeket a fehér
cukormázzal ragasztotta össze, a maradékkal pedig
bevonta a kialakított formát. Itt-ott kicsit elnagyolt
volt, és túl sok morzsa került a bőrbe, de a célnak
megfelelt. A lábfejet és a bokát fogpiszkálóval
rögzítette.
Most ott feküdt előtte egy üres, fehér test. Kissé
obszcén látványt nyújtott, ahogy ott hevert a tálcán,
puhán, cukrosan és jellegtelenül. Nekilátott
felöltöztetni, a tortakinyomót megtöltötte az
élénkrózsaszín mázzal. Először bikinibe öltöztette, de
ez kevésnek tűnt. Kitöltötte mázzal derékrészt. Így
már egy közönséges fürdőruha volt rajta, de ez még
mindig nem egészen egyezett az elképzelésével.
Tovább bővítgette, alul-felül kiegészítette, míg végül
ruha lett belőle. Hirtelen ötlete támadt, és egy sor
fodrot adott a nyakrészhez, majd újabb fodrokat a
ruha szegélyéhez. Mosolygó, buja, rózsaszínű szájat
rajzolt neki, és hozzáillő rózsaszínű cipőt. Végül öt
rózsaszínű körmöt festett mindkét alaktalan kézre.
A piskóta furcsának tűnt így, hogy csak szája van,
haja és szeme nincs. Kimosta a tortakinyomót és
megtöltötte a csokoládés mázzal. Orrot rajzolt, két
nagy szemet, sok szempillával és a két szem fölött
egy-egy szemöldökkel. Hogy kihangsúlyozza a két
lábat, egy vonallal elválasztotta egymástól őket, és
hasonló vonalakkal jelölte ki a kar körvonalát is. A
haj hosszabb időt vett igénybe. Bonyolult, magasra
tornyozott és a vállakra hulló, barokkos csigák és
fonatok sokaságát rajzolta meg.
A szem még üres volt. A zöld mellett döntött – még
piros vagy sárga lehetett volna, mivel nem volt több
szín –, és egy fogpiszkáló segítségével a zöld
ételfestékkel megrajzolta a szembogarakat.
Most már csak az ezüst golyócskák maradtak
hátra. Mindkét szembe került egy, pupilla gyanánt. A
többiből virágmintát készített a rózsaszín ruhára,
néhányat pedig a hajba tett. A nő most már egy
elegáns antik porcelánfigurára hasonlított. Átfutott
rajta, hogy jó lett volna születésnapi gyertyákat is
venni hozzá – de hová tenné őket? Nem volt hely. A
kép teljes volt.
A teremtménye felbámult rá, üres arca játék
babára emlékeztetett, leszámítva az intelligencia
apró, ezüst csillanását a zöld szempárban. Miközben
dolgozott, szinte vidám volt, de most, hogy
szemügyre vette az elkészült művet, elgondolkodott.
Mennyi munkája volt ezzel a hölgyeménnyel, és most
mi lesz vele?
– Finomnak látszol – közölte vele. – Egyszerűen
ennivalónak. És ez is fog történni veled, ezt
érdemled, azért, mert étel vagy. – Az étel gondolatára
a gyomra görcsbe rándult. Némi szánalmat érzett a
teremtménye iránt, de most már nem tehetett
semmit. A sorsa már eldőlt. Peter léptei már felfelé
közeledtek a lépcsőn.
Mariannek futó látomása támadt a saját
monumentális ostobaságáról, hogy milyen
infantilisnek és nevetségesnek látná őt minden józan
megfigyelő. Mit képzelt, miféle játék ez? De nem ez a
lényeg, nyugtatta magát idegesen, miközben
hátrasimított egy hajtincset. Igaz, ha Peter ezt
butaságnak könyveli el, akkor ő elhiszi majd neki,
elfogadja önmagának ezt a verzióját, elneveti magát,
és akkor majd leülnek, és szép nyugodtan megisznak
egy csésze teát.
Komoly mosolyt vetett Peterre, aki épp felbukkant
a lépcső tetején. Az arckifejezése, a felszegett állal
kombinált mogorva tekintet azt mutatta, még mindig
dühös. A dühöngéshez megfelelő öltözéket vett fel: az
öltöny szigorú és jól szabott, távolságtartó, a
nyakkendő kasmírmintás, némi mogorva bordóval
megbolondítva.
– Szóval mi ez az egész… – kezdett bele.
– Peter, mi lenne, ha inkább bemennél a
nappaliba, és leülnél? Van számodra egy
meglepetésem. Utána beszélgethetünk, ha akarod. –
Újra rámosolygott.
 Peter értetlennek látszott, és még a
szemöldökráncolásról is megfeledkezett – nyilván
zavart bocsánatkérésre számított. De tette, amit
Marian kért. Marian egy pillanatra megállt az
ajtóban, és szinte gyengéden nézte, ahogy Peter
tarkója a kanapé támlájának dől. Most, hogy újra
látta Petert, aki kézzelfogható volt, mint mindig, az
előző esti félelmei ostoba hisztériának tűntek, a
menekülése Duncanhez pedig butaságnak,
kibúvónak – szinte alig emlékezett arra, hogy is néz
ki Duncan. Végeredményben mégsem Peter az
ellenség, ő csak egy normális emberi lény, mint a
legtöbben. Szerette volna megérinteni a nyakát, azt
mondani neki, ne legyen dühös, minden rendben
lesz. Duncan az, aki más, mint a többi.
Mégis, volt valami abban, ahogy Peter a vállát
tartotta. Bizonyára karba font kézzel ült. Az arc a fej
túloldalán bárkié lehetett. És azok is mind valódi
textilből készült ruhát viselnek, és valódi testük van:
azok, az újságokban, akik még ismeretlenek, akik
arra várnak, mikor emelhetik végre a vállukhoz a
puskát az emeleti ablakban – és az ember naponta
elmegy mellettük az utcán. Könnyű volt Petert
normálisnak és biztonságosnak látni délután, de ez
semmit nem változtat a dolgokon. A valóság e
verziójának ára próbára tette a másikat.
Bement a konyhába, majd kezében a tálcával
visszatért, óvatosan és tisztelettel fogta, mintha egy
szent ereklyét hordozna körbe egy körmeneten, egy
ikont vagy a párnán pihenő koronát egy
színdarabban. Letérdelt, a tálcát Peter elé tette a
dohányzóasztalra.
– Meg akartál semmisíteni engem, igaz? – szólalt
meg. – Meg akartál emészteni. De készítettem neked
helyette valamit, ami sokkal jobban ízlik majd neked.
Valójában végig ezt akartad, nem? Hozok egy villát –
tette hozzá kissé prózaibban.
Peter a tortáról Marianre meredt, majd vissza a
tortára. Marian nem mosolygott.
Peter szeme elkerekedett a riadalomtól. Úgy tűnt,
mégsem butaságnak könyveli el.
 
Miután elment – és elég gyorsan távozott, végül nem
igazán beszélgettek, úgy tűnt, Peter kínos zavarban
van, és még egy csésze teát sem volt hajlandó
meginni –, Marian ott állt, és lenézett a nőalakra.
Szóval Peter végül mégsem falta fel. Szimbólumként
egyértelműen kudarcot vallott. Mariant nézte ezüstös
szemével, titokzatosan, gúnyosan, némán.
Hirtelen éhséget érzett. Farkaséhes volt. Kiderült,
hogy a sütemény valójában csak egy sütemény. Fogta
a tálcát, a konyhaasztalhoz vitte, és keresett egy
villát.
– A lábával kezdem – határozta el.
Ízlelgette az első falatot. Furcsának tűnt, de
nagyon kellemes volt újra ízlelni, rágni és nyelni.
Nem rossz, gondolta magában kritikusan – de egy
icipici citrom még kellene bele.
A lényének azt a részét, ami nem az evéssel volt
elfoglalva, most elöntötte a nosztalgia Peter iránt,
mintha egy divatból kiment stílus lenne, ami
lassanként átvándorol az Üdvhadsereg szomorú
vállfáira. Maga előtt látta, ahogy hetykén pózol egy
csillárokkal és drapériákkal teli elegáns szalon
előterében, kifogástalan öltözékben, fél kezében egy
pohár whiskyvel; a lábát egy kitömött oroszlán fején
nyugtatja, a fél szemét szemkötő takarja. Az egyik
hónaljába revolvert szíjazott. A kép szélét díszes
arany csík futja körbe, és nem sokkal Peter bal füle
felett egy rajzszög látható. Elmélázva nyalta le a
villáját. Peternek egészen biztosan sikerülni fog.
Már félúton tartott felfelé a lábakon, amikor
lépteket hallott, ketten közeledtek felfelé a lépcsőn.
Ezután Ainsley jelent meg a konyhaajtóban, mögötte
pedig Fischer Smythe szőrös feje. Ainsley még mindig
a kékeszöld ruhát viselte, de sokkal rosszabb
állapotban volt. Ahogy ő maga is: az arca nyúzott lett,
és az elmúlt huszonnégy óra alatt a hasa
észrevehetően kerekebb lett.
– Sziasztok – intett feléjük Marian a villájával.
Felszúrt egy jókora darab rózsaszínű combot, és a
szájához emelte.
Fischer közben felért a lépcső tetejére, nyomban
nekidőlt a falnak, és lehunyta a szemét, miközben
Ainsley őt figyelte.
– Mi ez, Marian? – Odalépett, hogy megnézze. – Ez
egy nő… egy nő, süteményből! – Furcsa pillantást
vetett Marianre.
Marian rágott és nyelt.
– Egyél belőle – kínálta –, nagyon jó lett. Ma
délután sütöttem.
Ainsley szája, akár egy halé, kinyílt és
becsukódott, mintha megpróbálná lenyelni és
befogadni a látottak teljes mögöttes jelentéstartalmát.
– Marian! – kiáltott fel végül iszonyattal. – Te
elutasítod a nőiségedet!
Marian szája megállt, Ainsley-re meredt, aki
sebzett aggodalommal, szinte szigorúan a
homlokában lógó haján át meredt rá. Hogyan képes
ilyen lesújtott viselkedést, ilyen komolyságot
színlelni? Majdnem olyan erkölcsi
felsőbbrendűséggel nézett rá, mint a hölgy a
földszintről.
Marian lepillantott a tálcára. A nő ott feküdt, még
mindig üveges tekintettel mosolygott, a lába
hiányzott.
– Marhaság – felelte. – Ez csak egy sütemény. –
Azzal a villáját beledöfte a tetembe, és akkurátusan
leválasztotta a fejet a testről.
Harmadik rész
 31

Épp a lakást takarítottam. Két napomba telt, míg erőt

gyűjtöttem, hogy nekiálljak, de végre belekezdtem.
Rétegről rétegre kellett haladnom. Először is ott volt a
felszíni törmelék. Ainsley szobájával kezdtem,
mindent, amit otthagyott, kartondobozokba
gyömöszöltem: a félig kiürült kozmetikumok üvegeit,
a használt rúzsokat, a padlón heverő régi újságokat
és magazinokat, az ágy alatt talált kiszáradt
banánhéjat, a megunt ruháit. A saját kidobásra ítélt
holmijaimat is ezekbe a dobozokba tettem.
Miután mindent feltakarítottam a padlóról és a
bútorokról, mindent leporoltam, ami szem előtt volt,
a díszléceket, az ajtók tetejét és az ablakpárkányokat
is beleértve. Ezután a padlónak álltam neki,
felsepertem, majd felsúroltam és felvikszeltem.
Megdöbbentő mennyiségű kosz jött le róla: mintha
még egy réteg padló lett volna alatta.
Ezután elmosogattam az edényeket, és kimostam
a konyhai függönyt. Aztán szünetet tartottam, és
megebédeltem. Ebéd után a hűtőnek álltam neki.
Nem vettem közelebbről szemügyre a felgyülemlett
iszonytató holmikat. Elég volt a fény felé tartani a kis
üvegeket, hogy lássam, jobb, ha nem nyitom ki őket.
A bennük rejlő izék szorgosan növesztették a szőrt,
prémet vagy tollat, melyiknek mit diktált a
természete, és el tudtam képzelni, a szaguk milyen
lehet. Vigyázva rakosgattam be őket a
szemeteszsákba. A mélyhűtőnek egy jégvágóval
estem neki, de rájöttem, hogy a vastag jégréteg
kívülről ugyan mohos és szivacsos, de belül kemény,
mint a kő, úgyhogy hagytam olvadni egy kicsit,
mielőtt nekiláttam lefaragni meg lefeszegetni.
Épp az ablakoknak veselkedtem neki, amikor
megcsörrent a telefon. Duncan volt az. Meglepődtem
– többé-kevésbé megfeledkeztem róla.
– Na? – kérdezte. – Mi történt?
– Vége lett az egésznek – feleltem. – Rájöttem,
hogy Peter tönkre akar tenni. Úgyhogy most épp új
állást keresek.
– Á – jegyezte meg Duncan. – Én igazából nem
erre gondoltam. Inkább Fischerre értettem.
– Á – feleltem. Tudhattam volna.
– Azt hiszem, tudom, mi történt, de azt nem
tudom biztosan, hogy miért. Tudod, Fischer nem
teljesíti a kötelességét.
– A kötelességét? Mire gondolsz, az egyetemre?
– Nem – válaszolta Duncan. – Magamra. Mihez
kezdek most?
– Halvány fogalmam sincs – feleltem. Bosszantott,
hogy nem arról akar beszélgetni, mihez kezdek én
most. Most, hogy újra egyes szám első személyben
gondoltam magamra, a saját helyzetemet jóval
érdekesebbnek találtam az övénél.
– Hoppá – válaszolta Duncan –, nem lehetünk
mind a ketten ilyenek! Egyikünknek együttérzőn kell
hallgatnia, a másik gyötrődhet és összezavarodhat.
Legutóbb te gyötrődtél és zavarodtál össze.
Fogadd el, gondoltam magamban, nem győzhetsz.
– Na jó. Akkor gyere át kicsit később egy teára.
Óriási a rendetlenség – tettem hozzá mentegetőzve.
Amikor megérkezett, épp az egyik ablaknál
tartottam, egy széken állva törölgettem róla a
ráspriccelt fehér ablaktisztítót. Régóta nem
pucoltunk ablakot, lerakódott rájuk a por, és épp arra
gondoltam, milyen furcsa lesz újra kilátni.
Bosszantott, hogy kívül még maradt némi piszok,
amit nem értem el: korom és esőcsíkok. Nem
hallottam Duncant bejönni. Valószínűleg már percek
óta ott állt, és engem nézett, mielőtt közölte:
– Itt vagyok.
Ijedten rezzentem össze.
– Jaj, szia, mindjárt jövök, csak még befejezem ezt
az ablakot. – Beténfergett a konyhába.
Utoljára még áttöröltem az ablakot Ainsley egyik
megunt blúzának letépett ujjával, aztán kissé
vonakodva lemásztam a székről – szeretem befejezni
azt, amibe belekezdtem, és még több ablak hátravolt;
ezenkívül cseppet sem vonzott a kilátás, hogy Fischer
Smythe szerelmi életéről társalogjak –, és kimentem
a konyhába. Duncant ott találtam az egyik széken,
undorral és szorongva nézte a nyitott hűtőajtót.
– Mi ilyen büdös itt? – szimatolt a levegőbe.
– Hát, több minden – feleltem könnyeden. –
Padlófény, ablaktisztító és még más is. – A
konyhaablakhoz léptem, és kinyitottam. – Teát kérsz
vagy kávét?
– Mindegy – felelte. – Na, és mi a valódi igazság?
– Nyilván tudod, hogy összeházasodtak. – A tea
egyszerűbb lenne, gyorsan átnéztem a
konyhaszekrényeket, de nem találtam. Kimértem a
kávét a kávéfőzőbe.
– Hát, igen, olyasmi. Fish egy kétértelmű üzenetet
hagyott nekünk. De hogy történt?
– Hogy szokott történni az ilyesmi? A bulin
találkoztak – feleltem. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és
leültem. Megfordult bennem, hogy nem árulok el
ennél többet, de látszott rajta a megbántottság. –
Persze adódott pár bonyodalom, de szerintem
működni fog a dolog. – Ainsley egy újabb hosszabb
távolmaradás után tegnapelőtt megjelent, és
összepakolta a bőröndjeit, miközben Fischer a
nappaliban várt rá, a fejét hátravetette a kanapé
párnáira, önnön vitalitásának tudatától
felborzolódott szakállal és lehunyt szemmel. Ainsley
abban a pár mondatban, amire időt tudott szakítani,
közölte, hogy a Niagara-vízeséshez mennek nászútra,
és hogy szerinte Fischer, ahogy ő fogalmazott:
„nagyon alkalmas lesz”.
Ezt amennyire tőlem telt, mind elmagyaráztam
Duncannek. Sem haragot, sem örömöt nem mutatott,
még meglepetést sem.
– Hát – szólalt meg végül –, gondolom, ez jót tesz
majd Fischernek, az emberiség nem képes elviselni
túl sok irrealitást. De Trevor nagyon a szívére vette.
Ideges fejfájással ágynak esett, és nem hajlandó
felkelni, még főzni se. Ami azt jelenti, hogy nekem is
el kell költöznöm. Hallottad, milyen romboló hatása
tud lenni egy szétszakadt családnak, és nem
szeretném, ha sérülne a személyiségem.
– Remélem, Ainsley-nek is jót tesz. – Tényleg
reméltem. Örültem, hogy beigazolta babonás
hitemet, hogy képes gondoskodni magáról; egy
időben már kezdtem kételkedni benne. – Ő legalább
elérte azt, amit szerinte akar, gondolom, ez is valami.
– Újra csak kiűzve a nagyvilágba – jegyezte meg
Duncan elgondolkodva. A hüvelykujját rágcsálta. –
Vajon mi lesz velem? – Úgy tűnt, túlzottan azért nem
érdekli a dolog.
Most, hogy szóba került Ainsley, Leonard jutott
eszembe. Nem sokkal azután, hogy értesültem
Ainsley esküvőjéről, felhívtam Clarát, hogy szóljon
Lennek, már biztonságban előjöhet a búvóhelyéről.
Clara később visszahívott.
– Eléggé aggódom miatta – mesélte –, mert közel
sem látszott olyan megkönnyebbültnek, mint kellett
volna. Azt hittem, rögtön visszatér a lakásába, de azt
mondta, hogy nem akar. Fél kilépni a házból, bár
teljesen elégedettnek tűnik, amíg Arthur szobájában
van. A gyerekek általában imádják, hogy ott van, és
meg kell mondanom, elég jó, hogy van valaki, aki
kicsit tehermentesít, csak az a gond, hogy folyton Ar-
thur játékaival játszik, és néha összevesznek rajtuk.
És egyáltalán nem jár be dolgozni, még csak fel sem
hívta őket, hogy megmondja, mi van vele. Ha
továbbra is ennyire elhagyja magát, nem tudom,
hogyan fogom bírni. – Clara mindenesetre a
szokásosnál talpraesettebbnek hangzott.
A hűtőből hangos, fémes csattanás hallatszott.
Duncan idegesen összerezzent, és kirántotta a
hüvelykujját a szájából.
– Ez meg mi volt?
– Á, szerintem csak leesett egy jégdarab – feleltem.
– Épp leolvasztom a hűtőt. – Az illat alapján a kávé
elkészült. Két csészét tettem az asztalra, és töltöttem.
– Na, és újra eszel? – érdeklődött Duncan a
pillanatnyi csend után.
– Ami az illeti, igen – válaszoltam. – Ebédre
például steaket ettem. – Ez utóbbi megjegyzésemet a
büszkeség motiválta. Még mindig csodának
tartottam, hogy megpróbálkoztam egy ilyen vakmerő
mutatvánnyal, és sikerrel jártam.
– Hát, azért így egészségesebb – jegyezte meg
Duncan. Most először nézett rám, amióta belépett. –
Jobban is nézel ki. Vidámnak tűnsz, jókedvűnek.
Hogy csináltad?
– Már elmondtam a telefonban – válaszoltam.
– Arra gondolsz, amikor arról magyaráztál, hogy
Peter tönkre akart tenni?
Bólintottam.
– Ez nevetséges – felelte komoly hangon. – Peter
nem akart tönkretenni téged. Ezt csak te találtad ki.
Igazából te próbáltad tönkretenni őt.
Elkedvetlenedtem.
– Ez igaz? – kérdeztem.
– Nézz magadba – jelentette ki, és hipnotikus
tekintettel figyelt a haja alól. Belekortyolt a kávéba,
szünetet tartott, hogy időt adjon nekem, majd
hozzátette: – De a valódi igazság az, hogy nem is
Peter volt az. Én voltam. Én akartalak tönkretenni.
Idegesen felnevettem.
– Ne mondj ilyet.
– Jó – felelte –, én mindig csak örömet akarok
szerezni. Talán Peter akart tönkretenni engem, vagy
én őt, vagy mindketten egymást. Mit számít,
visszatértél az úgynevezett valóságba, fogyasztó vagy.
– Erről jut eszembe – ötlött fel bennem –, nem
kérsz egy kis süteményt? – A fél törzs és a fej még
megvolt.
Bólintott. Kerestem egy villát, és levettem a tetem
maradványait a polcról, ahová feltettem.
Kibontottam celofán halotti lepléből.
– Már inkább csak a fej maradt – tettem hozzá.
– Nem is tudtam, hogy tudsz sütni – jegyezte meg
az első falat után. – Ez majdnem olyan jó, mint
Trevoré.
– Kösz – feleltem szerényen. – Szeretek főzni, ha
van időm. – Ültem, és néztem, ahogy a torta eltűnik,
először a mosolygó rózsaszínű száj, aztán az orr és a
fél szem. Egy másodpercig az arcból még az az egy
zöld szem megmaradt – de azután az is eltűnt egy
szempillantás alatt. Duncan nekilátott a hajnak.
Különös elégedettség töltött el annak láttán, hogy
eszik, mintha a munkám végül nem veszett volna
kárba – bár a süteményt lelkes kiáltások nélkül
kebelezte be, sőt minden látható érzelem nélkül.
Nyugodtan rámosolyogtam.
Nem mosolygott vissza – a feladatra koncentrált.
Az utolsó csokoládéfürtöt is felkotorta a villájával,
majd eltolta a tányért.
– Köszönöm – szólalt meg a száját nyalogatva. –
Nagyon finom volt.