Glenn Meade

Az Ördög Tanítványa

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Glenn Meade: The Devil´s Disciple
Hodder & Stoughton Ltd.
A division of Hodder Headline
338 Euston Road, London NW1 3BH

Copyright © Glenn Meade, 2006

Hungarian translation © Babits Péter, 2007

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rend-
szerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a ki-
adóval történt el zetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában
kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007

7630 Pécs, Üszögi-kiserd u. 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felel s kiadó a kft. ügyvezet igazgatója

Felel s szerkeszt Milbacher Róbert
A kiadvány magyar változatát Garamvölgyi Gábor tördelte
A borítót Müller Péter tervezte
 Carolyn Maysnek

ELS RÉSZ

1.

Greensville, Virginia

E gyetlen éjszaka sem lehet ennyire hideg, egyetlen tél sem eny-
nyire fehér, egyetlen halál sem ennyire borzasztó.
Havazott, amikor megálltam a greensville-i büntetés-végre-
hajtási intézet zsúfolt parkolójában. Amikor kiszálltam, a fagyos januá-
ri leveg t zként égette a légcsövem. Lezártam a nyolcéves Broncót,
és elindultam a börtön f bejárata felé.
A hópelyhek ott szállingóztak a híradós stábok felett, furgonjaikra
és m holdas antennáikra jégkéreg fagyott. Ropogott a megkeménye-
dett hóréteg a talpam alatt; a gyapjúkabát és a sál sem tudta távol tarta-
ni a dermeszt hideget. Régi, lábszárközépig ér csizmát hordtam,
hozzá bézsszín kabátot; még véletlenül se feketét. Azért jöttem, hogy
részt vegyek egy kivégzésen, de nem gyászoltam az elvesztegetett em-
beri életet – annál inkább ünnepeltem a halál diadalát.
Egy gyilkos nemsokára halálos injekciót kap, én pedig alig várom a
pillanatot.
Mert ez nem szokványos gyilkos. Egy riporter felismert és utánam
kiáltott:
– Nincs valami mondanivalója a 12-es csatorna néz inek, Kate?
Elengedtem a kérdést a fülem mellett.
 – Moran kisasszony, csak néhány szót! Kérem! Constantine Gamalt
nemsokára kivégzik, az isten szerelmére!
Újságírók integettek, hogy magukra vonják a figyelmem, de én
ügyet se vetettem a médiára, és egyenesen a megvilágított f bejárathoz
siettem. Néhány börtön r állt a kapu mellett, sálakba és vastag kábá-
tokba bugyolálva; leheletük füstként gomolygott a fagyos leveg ben.
Egyikük kinyitotta a kaput, és bekísért a börtön el terének melegébe.
anyag székek sora várta a látogatókat, a sarokban cukorka- és
üdít automaták. Az el tér túlsó végében állt a biztonsági kapu, ame-
lyen át a börtönblokkba lehetett jutni. Mellette íróasztal, mögötte újabb
r, akinek megmutattam az igazolványom és a levelet, Lucius V. Clay
börtönigazgató aláírásával. Tegnap személyesen hívtam fel, hogy en-
gedélyt kérjek a kivégzésen való részvételre.
„Kedves Moran kisasszony! Ezúton engedélyt adok arra, hogy ja-
nuár 13-án, pénteken, este kilenc órakor részt vegyen Constantine
Gamal kivégzésén.”
Hiába kerestem az utóiratot: „Miközben az a rohadt gazember a po-
kolra jut, az Önök kényelme érdekében frissít ket szolgálunk fel. Re-
méljük, élvezni fogja az el adást.” Nem, ilyesmire esély sem volt, pe-
dig gyanítottam, hogy a szemtanúk közül többen értékeltek volna né-
hány epés megjegyzést Constantine Gamal kárára.
Az r átfutotta az irataimat, majd tanulmányozta az arcom, mintha
kételkedne az FBI-igazolvány és a meghívó eredetiségében.
– Katherine Moran különleges ügynök?
Legszívesebben kijavítottam volna, hogy ezúttal nem szövetségi
ügynökként, hanem magánemberként vagyok jelen, de annyiban hagy-
tam a dolgot.
– Igen.
– A többieket már átkísérték az L blokkba, a kivégz kamrához,
Moran ügynök.
– Richmond körül hatalmas a dugó, azért késtem.
– Igen, hallottam, hogy a hó miatt mindenhol késésekre kell számí-
tani. Ne aggódjon! Hívok magának egy másik autót, de el tte hadd
értesítsem az igazgatót, hogy ideért.
 Az r visszaadta az irataimat, felvette a telefont, majd miután rövi-
den beszélt valakivel, visszatette a kagylót.
– Minden a legnagyobb rendben. Az igazgató úr már úton van, és
nemsokára jön a furgon is. Öt perc múlva itt lesz.
– Köszönöm. – Istenem, mennyire várom már a pillanatot.
Constantine Gamal a pokol tüzében fog perzsel dni, és én az els sor-
ból élvezhetem végig.
Visszanéztem a vállam felett, a fagyos parkolóban várakozó hír-
adósok felé. A riporterek forró kávét kortyolgattak, és g zölögve fújták
ki a leveg t, miközben topogva igyekeztek melegen tartani a lábukat.
A havas táj fehéren szikrázott a parkolót megvilágító lámpatestek er s
fényében. S ekkor rádöbbentem, hogy van valami különös ebben a
látványban. Valami, ami annyira szokatlan, hogy már korábban is fel
kellett volna figyelnem rá, mégsem tettem – talán mert elkéstem, és az
idegeim pattanásig feszültek.
Negyvenöt perc maradt a kivégzésig, de a börtön el tt egyetlen lé-
lek sem tiltakozott a halálbüntetés ellen – egyetlen lélek sem, ami tény-
leg hihetetlen. Az ilyen helyekre általában csak úgy rajzanak a tiltako-
zók; nagyobbrészt jó szándékú emberek, akik gyertyafény mellett vir-
rasztanak, és olyan táblákat lengetnek, hogy „ELÉG A GYILKOLÁS-
BÓL!” vagy „A KIVÉGZÉS ERKÖLCSTELEN!”, miközben imád-
koznak, és zsoltárokat énekelnek. Hol maradnak ezen a fagyos januári
estén?
Hogy szinte legyek, meglepett volna, ha egyetlen szentfazék is
tragédiaként éli meg Constantine Gamal kivégzését. Meggy désem,
hogy még közöttük is akadtak volna önként jelentkez k, akik kész
örömmel átsegítették volna a másvilágra. Ez valóban nem hétköznapi
kivégzés. Ahogyan nem hétköznapi az a gazember sem, akit ki fognak
végezni.
Az a fickó, akinek egy washingtoni riporter találó nevet adott: az
Ördög Tanítványa. A nap, amikor egy évvel ezel tt elkaptam Arizoná-
ban, olyan mérföldk az életemben, amit soha nem felejtek el. Ami azt
illeti, aznap két emlékezetes dolog is történt. El ször is, megpróbáltam
kiloccsantani az agyvel m.
 2.

Arizona

H ajnali kett kor, egy szokatlanul hideg és viharos reggelen

Sedona peremén az es ben fürd távoli pusztákra meredtem,
szolgálati pisztolyommal a halántékomon. Es cseppek dobol-
tak a Comfort Inn motel bádogtetején. Minden csontom sajgott a kime-
rültségt l, a szemem karikás volt és táskás a kialvatlanságtól.
Az ablakomon túl elterül kietlen tájat olyan b sz vihar ostromolta,
mintha közeledett volna a világvége, a horizonton villámok csapkod-
tak. Saját bels világom is megroppant és az összeomlás küszöbén állt,
minden a végéhez közeledett. Végigsimítottam a Glock csövével az
arcomon, és lágynak éreztem a hideg acél érintését. Mintha David ujjai
simogatnák a b röm. Istenem, miért kell ennyit szenvednem? Alig bír-
tam ki ezt az egy évet nélküle, és a fájdalom egy pillanatra sem eny-
hült. Könyörgök, istenem, vess véget a szenvedésemnek!
Elhomályosult a tekintetem, amint újra a halántékomhoz emeltem a
pisztolyt. Rosszul aludtam, és tíz perccel korábban arra riadtam, hogy a
számomra korábban annyira idegen reménytelenség és kétségbeesés
elszorítja a szívem. A négyévnyi gyötrelmes munka nem hozott szá-
momra mást, csak fájdalmat és csalódást. Egy hang a fejemben kitartó-
an ismételgette, hogy ideje véget vetnem mindennek, hogy ideje csat-
lakoznom Davidhez és Meganhez, akiket mindennél jobban szerettem,
de egy másik hang ilyenkor azt felelte: Tartozol nekik annyival, hogy
elkapd a gyilkosukat.
Paul, a volt férjem azt mondta: általában kemény vagyok, de olykor
még én is sebezhet vé válok. Abban a pillanatban védtelennek és tehe-
tetlennek éreztem magam, ami egyáltalán nem vallott rám. Hirtelen
határozott kopogás hallatszott az ajtó fel l, én pedig kis híján meghúz-
tam a ravaszt.
 – Ki az? – kérdeztem érdes hangon, miközben óvatosan az éjjeli
szekrényre tettem a Glockot.
– Lou vagyok, Kate.
Megkönnyebbülten ismertem fel a hangot. Megtöröltem a szemem,
azután felálltam és kinyitottam az ajtót. Gy rött ingében és nyakken-
jében Lou Raines egyszerre t nt napbarnítottnak és kimerültnek.
Morgós Lou, a f nököm, akire mindig számíthatott az ember, ha egy
nyers szóra vagy szúrós megjegyzésre vágyott. vezette a csoportun-
kat, méghozzá huszonöt évnyi tapasztalattal a háta mögött; kemény
volt, mint az acél, bár engem mindig a lányaként kezelt, amióta csak
beléptem a hivatalhoz, és én cserébe rajongtam érte. Még azt se zártam
ki, hogy az érzés kölcsönös.
– Szakad odakint az a nyavalyás es , matróz. Hé, ne haragudj, hogy
így rád török. Meglepettnek t nsz.
Beengedtem Loút. Azóta hívott matróznak, amióta David és én
meghívtuk egy kirándulásra a vitorláson, amelyet egykor David testvé-
re, Patrick vásárolt.
– Nem úgy volt, hogy te és Mags elmentek három hétre Hawaiira?
Lou lerázta kabát járói az es t, és morogva betette az ajtót.
– Tegnap reggel jöttünk vissza. Az asszony azt mondta, még egy
nap együtt, és valamelyikünket letartóztatják emberölésért, ezért azt
gondoltam, tartok egy kis mosolyszünetet, és inkább megnézem, hogy
áll a nyomozás. Az irodában mondták, merre vagy.
– Mikor értél ide?
– Tegnap éjjel szálltam le Phoenixben, a legutolsó járattal, amire
helyet kaptam, azután béreltem egy kocsit, és már jöttem is. Tényleg
pokolian nézel ki. Felébresztettelek?
Nem vallott Loúra, hogy csak úgy el bukkanjon a semmib l, ezért
óvatosnak kellett lennem.
– Csak pihentem. Valami baj van, Lou?
Körülnézett a szobában, vetett egy pillantást a kih lt kávéra és az
ágy mellett pihen Glockra, meg a nem túlzottam gy rött ágynem re.
 – Kíváncsi lennék rá, mikor aludtál egy jót, úgy istenigazából?
Egész héten nem volt olyan éjszaka, hogy három óránál többet aludtam
volna.
– Te is tudod, milyen az, amikor az ember bízik a fordulatban.
Lou a szemöldökét ráncolta.
– Több mint öt éve bízunk valami fordulatban. Talán lemaradtam
valamir l, amíg távol voltam? Nem tájékoztatnál engem is?
– Emlékszel arra az elméletre a gyilkosunkkal kapcsolatban?
Lou levette átázott kabátját, ráterítette egy szék háttámlájára, és uj-
jaival végigsimított kopasz fején.
– Rengeteg különböz elméletünk volt, Kate. Nem mondanál vala-
mi közelebbit?
Lou jelenléte elfojtotta bennem a fájdalmat. Leültem az ágyra.
– Mind a huszonnyolc áldozatot, akit eddig a Tanítvánnyal hoztunk
kapcsolatba, párosával ölték meg, a holttesteket pedig elégették. Jel-
lemz en apáról és a lányáról volt szó, vagy a kettejük közti korkülönb-
ség alapján azok lehettek volna. Id sebb férfi, fiatalabb n , kivéve azt
a három esetet, amikor a pár mindkét tagja pubertáskorban lév fiú
volt. A legtöbbjüket az államokban ölték meg, tíz áldozatot azonban
külföldön: Párizsban, Londonban, Rómában, Bécsben, Isztambulban.
Ezért is gondoltuk úgy, hogy a gyilkosunk pilóta vagy sokat utazó üz-
letember lehet, esetleg valaki, akinek orvosi diplomája van, hiszen az
áldozatokat vélhet en elkábította benzodiazepinnel.
Lou bólintott.
– Ez a felvetés t nt logikusnak, miután vegyszermaradványokat ta-
láltunk azoknál az áldozatoknál, akiknek a teste nem égett el teljesen.
Csakhogy ezzel nem mentünk semmire, Kate. Mindössze annyit tu-
dunk, hogy vérbeli sorozatgyilkosként minden emberölést nagy gond-
dal megtervez, és igyekszik elkövetni a tökéletes gyilkosságot, vagy
legalábbis azt, amit a torz agyával annak gondol. Hová akarsz kilyu-
kadni?
– Miután nem találtunk újabb nyomot, úgy döntöttem, ideje hátrébb
lépni. Új szemszögb l is megvizsgálni a dolgokat.
– Új szemszögb l? – kérdezte Lou.
 – A Tanítvány gyilkosságait durván hat hónap választja el egymás-
tól, egy hónap ide vagy oda. Ebb l arra következtettem, hogy az elkö-
vetkez egy-két hónapban újabb kett s gyilkosságra számíthatunk.
Miután elutaztál, úgy döntöttem, ellen rz k minden nemzetközi konfe-
renciát, amire az elkövetkez hat hétben sor kerül. Ötvenkét ilyet talál-
tam. Felosztottam a feladatot öt csapat között, és mindet végigellen-
riztük. Ezen a héten ez már a nyolcadik gy lés, amelyiken jelen va-
gyunk.
– Ez rengeteg munka. – Lou felvonta a szemöldökét. – Itt
Sedonában mi lesz?
– Tudományos tanácskozás, harminc ország százhúsz ideggyógy-
ászának részvételével.
– És mi a terv? – kérdezte Lou.
– El ször is, a Tanítvány áldozatainak zömét félrees , föld alatti he-
lyeken ölte és csonkította meg, jobbára barlangokban vagy alagutak-
ban, használaton kívüli bányákban, metróállomásokon, pincékben –
mindegy, csak sötét és nyirkos legyen. Az áldozatok testét egy bizarr
rituálé keretében elhamvasztotta, és egy kis fekete feszületet hagyott a
holttestek között. A tetemek sokszor hosszabb ideig nem kerültek el ,
ami azt jelenti, hogy id közben elt nt minden árulkodó nyom. Csak
két esetben találtunk elmosódott keréknyomokat, de miután ott is esett,
nem sokra mentünk velük. S bár mindenütt el került a feszület, ujjle-
nyomatok sosem voltak.
– A kereszteknek nem tulajdonítunk különösebb jelent séget – bó-
lintott Lou –, leszámítva természetesen a vallási utalást. Tehát azokra a
résztvev kre koncentráltál, akik autót béreltek? S akiknek van valami-
lyen közük a valláshoz? Kilépett papokra, hitehagyott lelkipásztorok-
ra?
Megráztam a fejem.
– Több id kell ahhoz, hogy megismerjük valakinek a vallási beállí-
tottságát, Lou. Hacsak az illet nem visel reverendát, ezt a kérdést ké-
bbre kell halasztanunk. Az autóval kapcsolatban viszont igazad van.
Összesen huszonnégy résztvev bérelt kocsit. Az egyharmaduk n ,
tehát kiesik, mert a szakért k szerint az elkövet szinte biztosan férfi, a
másik egyharmadot pedig a kora miatt zártunk ki.
Lou bólintott.
– Eddig követlek. Mondd a lényeget!
– Úgy gondoljuk, hogy a gyilkos huszonöt és negyven közötti ame-
rikai állampolgár, miután a legtöbb gyilkosságra itt került sor; ez le-
sz kíti a kört négy résztvev re. A bérelt autó típusát szintén számítás-
ba vettük. Ketten kabriót kölcsönöztek, márpedig ezeknek rendszerint
nincs akkora csomagtartójuk, hogy két feln tt elférjen bennük, ráadá-
sul túl felt ek. Így két ember marad. Egy másik csapatot már ráállí-
tottam annak a fogászkongresszusnak a résztvev ire, amelyet ma este
rendeznek a chicagói Hiltonban.
Lou ajka félmosolyra húzódott, a szemöldöke még feljebb szökött.
– Biztos, élvezni fogom, amikor a f nök elevenen keresztre feszít,
amiért így pocsékolom az er forrásokat, de le vagyok ny gözve. Nem
loptad a napot.
– Úgy gondoltam, az sem árt, ha megkérdezzük a park röket a
Sedona körüli természetvédelmi területeken, merre vannak barlangok,
ha már a gyilkosunk szereti ilyen helyen végezni a munkáját. Megkér-
tük ket, hogy az elkövetkez néhány napban a szokottnál is jobban
figyeljenek oda a területükre, és lépjenek kapcsolatba velünk vagy a
rend rséggel, ha bárki gyanúsan viselkedik. Azt ígérték, hogy minden
erejükkel rajta lesznek az ügyön.
– Remek munka. Hol van Vance Stone? A terepen?
– Nem, kapott néhány nap eltávozást.
– Nem gondolod, hogy vissza kellene hívnod? – ráncolta a homlo-
kát Lou. – Stone átkozottul jó nyomozó, Kate.
Vance Stone csakugyan jó nyomozó volt, de ez nem garantálta kö-
zöttünk a felh tlen viszonyt.
– Bizonyára, de te is tudod, hogy vagyunk Stone-nal: mint a kutya
meg a macska. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem vagyunk
egymás útjában.
Lou megcsóválta a fejét.
 – Nem biztos, hogy egyetértünk ebben. Mi a helyzet a két megfi-
gyelt személlyel?
– Most jön az érdekes rész. Az egyik egy borvörös Toyota Camryt
bérelt, a másik egy sötétkék Ford Taurust. Az t nik érdekesebbnek,
akinél a Taurus van.
– Miért?
– A fickó pszichiáter, a neve Constantine Gamal. Örmény beván-
dorló, aki tizenöt éve tanulni jött az országba, de kés bb úgy döntött,
hogy itt is marad. Az eredeti vezetékneve Gamalajan, de lerövidítette.
Amikor az állampolgárságért folyamodott, azt állította, hogy Isztam-
bulban töltötte a gyerekkorát. Tessék, itt a fax.
Odaadtam a másolatot Loúnak, aki felvont szemöldökkel tanulmá-
nyozta.
– Ebben a fickóban van fantázia. Képzeld csak el! Egy pszichiáter,
akinek annyira eltorzul a személyisége, hogy sorozatgyilkossá válik.
Máris odavagyok érte. Folytasd!
– Van még valami, ami nem lehet csupán véletlen egybeesés. A Ta-
nítvány két esetben Virginiában és egyszer Isztambulban gyilkolt.
Gamal összeköthet mindkét helyszínnel.
Lou szeme felcsillant.
– Mi a kapcsolata Virginiával?
– Képzeld, a Bellevue klinikán dolgozik, Angel Bay közelében, alig
tízpercnyire az otthonomtól. A profil is ráillik. Magasan képzett szak-
ember, er s harmincas, n tlen, nincsenek közvetlen családtagjai. S ha
már a véletleneknél tartunk, egyszer még találkoztam is a fickóval.
Lou szemöldöke az égbe szökött.
– Nem mondod komolyan!
– Miel tt szétmentünk Paullal, meglátogattuk egy haverját, aki
poszttraumás stresszt l szenvedett, ezért beutaltatta magát a Bellevue-
be. Gamal volt az orvosa, Paul és én találkoztunk is vele.
– Milyennek t nt?
– Igazi mintamókus, tartózkodó könyvel típus. Vékony, szemüve-
ges, amennyire lehet, jellegtelen. Olyasvalaki, aki beleolvad a környe-
zetébe.
 Lou visszaadta a kérelem másolatát.
– Járt valamilyen eredménnyel a megfigyelése?
Megráztam a fejem, és visszatettem a másolatot a többi irat közé.
– Éppen ez a gond, hogy véletlenül se lép félre. Alighanem most is
békésen alszik. Délután el adást tartott a skizofrénia gyógymódjairól,
korán megvacsorázott, azután kilenckor összehúzta a függönyt, és az-
óta nem is hagyta el a szobáját. Több id kell a megfigyeléséhez. Le-
het, hogy sokkal több id .
– Zsákutca. Mi a helyzet a másikkal, aki a Toyotát bérli?
– Nem túl ígéretes. Négy órája hívott magának egy prostit, egy n t,
jó nagy mellekkel, hosszú hajjal és hosszú lábakkal, t sarokban. Egy
óra múlva elment, azután már csak azt vettük észre, hogy a fickót
hordágyon tolják át az el téren, az odakint várakozó ment felé. Mell-
kasi fájdalmakra panaszkodott, feltehet en infarktust kapott. Azóta is
kórházban ápolják.
Lou fáradtan sóhajtott.
– Remek. Kezdem azt hinni, hogy sose kapjuk el azt a rohadékot.
lesz a következ Green River-i gyilkos, akit csak azután fognak el,
hogy már túl öreg lesz a gyilkoláshoz. – Lerogyott a karosszékbe, az
ágyam mellé. – Azt hiszem, ideje elmondanom valamit, Kate.
Olyan érzésem támadt, hogy most végre megtudom, miért keresett
fel Lou ezen a korai órán.
– Csak rajta!
Mennydörgés hallatszott odakintr l, és Lou egy pillanatra félrekapta
a tekintetét, mintha csak össze akarná szedni a megfelel szavakat,
miel tt újra a szemembe nézne.
– A hivatal hat és fél éve minden t le telhet t megtesz azért, hogy
elkapja az Ördög Tanítványát, amióta csak kapcsolatba hoztuk egy-
mással a chicagói és a washingtoni kett s gyilkosságot; még egy külön
osztagot is felállítottunk. Te vezetted a nyomozást az elmúlt négy év-
ben, amikor a kinevezésem után átadtam az ügyet, mert azt akartam,
hogy egy új ember vegye át a helyem. Nem ismerek olyan ügynököt,
aki ennyi munkát ölt volna egyetlen ügybe. Amióta csak megkaptad a
feladatot, heti hét napon napi huszonnégy órában ezzel foglalkozol.
Ami engem illet, sejtelmem sincs, hogyan bírod. A helyedben a csapat
bármelyik tagja már rég bedobta volna a törülköz t.
– Miért érzem úgy, hogy a következ mondatod a „de” szóval fog
kezd dni? – kérdeztem óvatosan.
Lou zajosan kifújta a leveg t.
– Kate, azt hiszem, ideje elengedned a gyepl t, és hagyni, hogy va-
laki más vegye át.
Döbbenten meredtem Loúra; a korábbi kétségbeesés helyét átvette a
harag és a sért döttség.
– Fel akarsz függeszteni?
– Te kaptad a washingtoni iroda eddigi legnehezebb ügyét, Kate. A
saját érdekedben szükséged van egy kis pihenésre. Már régen nem egy
sorozatgyilkost üldözöl, aki megölt huszonnyolc embert. Az elmúlt hat
hónapban azt az embert kerested, aki végzett a v legényeddel és a ti-
zennégy éves lányával. Ez már rég személyes ügy. Ezért nem tudsz
magadtól leállni.
Vetettem egy pillantást az éjjeliszekrény és a Glock felé, s közben
azon t dtem, vajon mit szólt volna Lou, ha tíz perccel korábban lát.
Még mindig viseltem a jegygy t, amit David húzott az ujjamra: egy-
szer gyémánt, vékony fehéraranyban. Arra emlékeztetett, hogy sosem
tettem túl magam a halálukon, s néha úgy gondoltam, hogy soha nem
is fogom.
Találkozott a tekintetünk.
– Mindketten tudjuk, hogy a Tanítvány miatt vált személyessé az
ügy. A hírverésb l megtudta, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, és
képes vagyok elkapni. Azért ölte meg Davidet és Megant, hogy ezzel
eltántorítson, de csak még elszántabbá tett. Hát nem látod, hogy csak
neki kedvezel, ha elveszed az ügyet? Mintha máris gy zött volna.
– Kate… – Lou megcsóválta a fejét. – Kate, neked is szembe kell
nézned a ténnyel, hogy minden er feszítésed dacára a nyomozás holt-
pontra jutott. Új ember kell a kormányhoz, másként sosem érünk célt.
Az igazság az, hogy ha nem vigyázol, halálra fogod dolgozni magad.
Persze tudtam, hogy Lounak igaza van: a stressz jelei kezdtek mu-
tatkozni rajtam, és ez megrémített. Egyáltalán nem vallott rám, amit
néhány perce m veltem a szolgálati fegyveremmel. Az öngyilkosság-
nak még a gondolata is tökéletesen idegen volt a jellememt l.
– Csak néhány hónapot kérek, Lou…
– Bár adhatnék, de a döntésem végleges.
– És ha átnyúlok a fejed felett?
– Csak az id det vesztegetnéd. A f nök engem támogat.
– És ha még feljebb megyek?
– Az isten szerelmére, Kate…
– Kit akarsz a helyemre?
– Vance Stone-on gondolkodom. Ha elkapja a gyilkost, megvan az
el léptetése, amire annyira vágyik.
Semmi bajom nem volt Stone el léptetésével, de Loút hallgatva
szólni is alig tudtam: mintha arcon ütött volna. Ekkor hirtelen kopogás
hallatszott az ajtó fel l. Kinyitottam, és szembetaláltam magam az osz-
tag egyik ügynökével, aki teljesen elázott odakint.
– Nem akarlak zavarni, Kate, de…
– Mi az? – csattantam fel.
– Most kaptunk egy hívást az egyik természetvédelmi terület rei-
l. Sikoltozást hallottak, és láttak egy gyanús alakot az ottani barlan-
gok közelében. A zsaruk azonnal kiszálltak és sarokba szorították.
Csakis a mi emberünk lehet, Kate. A rossz hír az, hogy túszul ejtett
egy tizenéves lányt.

3.

A
kopók egyre közeledtek, hogy végezzenek vele. A Tanítvány
átrohant a mészk barlangokon, és maga után vonszolta a fiatal
lányt. Hallotta a kutyák ugatását, és még gyorsabban futott,
miközben b rének minden pórusa verítékezett. A nyakában zsinórra
zött er s fény zseblámpát hordott; bal kezében f részes él , vért l
csillogó kését szorongatta.
Csak ne állj meg!
 Próbált minél távolabb kerülni üldöz it l, de a botladozó tizenhá-
rom éves lány visszafogta. Melanie Colleen Jacksonnak hívták, ennyit
már sikerült kiderítenie, amikor átkutatta a holmiját, miután elrabolta
t és az apját. Szürke ragasztószalaggal kötözte meg a csuklóit, a szá-
ját, de még így is hallotta fojtott sikoltozását. Meg akart szabadulni
le, ki akarta végezni a késével, de az ösztönei azt súgták, hogy még
szüksége lehet egy túszra.
Elágazáshoz ért: balra és jobbra új ágak nyíltak, és kétségbeeset-
ten próbált emlékezni, járt-e már errefelé, de a járatok mind ugyan-
olyannak t ntek, a bántó neonfény mindenütt egyforma mészk falakat
rajzolt ki. A Tanítványnak atlétikusan ruganyos és karcsú teste volt, s
csak néhány pillanatra állt meg, hogy kifújja magát. Biztosan tudta,
hogy elveszett, de tudta azt is, hogy tovább kell mennie, és már nem
foglalkoztatta más, csak a túlélés.
Dühödten megragadta a lány arcát, és Melanie fájdalmasan felzo-
kogott a ragasztószalag mögött, amint a férfi megmutatta neki a véres
pengét.
– Befogod a pofádat, és tartod velem a lépést, máskülönben ugyan-
úgy elintézlek, ahogy az apádat, megértetted, Melanie?
A lány bólogatott, csillogó szeme kikerekedett a rettegést l. A férfi
elvette az arcától a kést, amely bíborszín csíkot hagyott maga után.
– Jó kislány. És most szedd azokat a helyes kis lábaidat!
A Tanítvány rohanni kezdett, maga után vonszolva a lányt. Hallotta
a rend rkopók csaholását, tudta, hogy az életéért fut, s már csak egy
kérdés foglalkoztatta. Hogy történhetett ez?

Pedig az este hibátlanul indult, amikor éjjel tizenegy körül elhagyta a

Sheratont. Parókával-bajusszal álcázta magát, és fekete Dockers es -
kabátot viselt, hozzá sötétkék, vasalt él nadrággal. Vékony hasított
r keszty t húzott, és olcsó tornacip t, amit l könnyedén megszaba-
dulhatott, ha nyomot hagyott maga után a helyszínen. Orvosi táskájába
becsomagolt mindent, amire szüksége lehetett: a vaskos szerszámövet,
benne a különféle késekkel, csontf részekkel és bárdokkal, amelyekkel
feldarabolta áldozatait; a gumikeszty t; valamint a szappant és palac-
kozott vizet, amivel utána megmosakodott.
Az utolsó részletig eltervezett mindent, miel tt elhagyta a szállodát.
Szokás szerint két szomszédos szobát vett ki, és a recepciósnak azt
hazudta, hogy a rokonai kés bb csatlakoznak hozzá.
Soha senki nem csatlakozott hozzá, viszont így szabadon járhatott
az egymásba nyíló két szoba között, nem keltett gyanút senkiben, és
biztos lehetett abban, hogy kés bb sem tudják majd azonosítani. Bérelt
autóját arra használta, hogy megismerkedjen a várossal, és megtervez-
ze a menekülési útvonalakat, de miel tt elrabolta áldozatait, a kocsit a
hotel garázsában hagyta.
Taxival utazott a város keleti részébe, ahol addig sétálgatott, amíg
az egyik mellékutcában ki nem szúrt egy hatéves kék Pontiacot, jókora
csomagtartóval. Az ajtaját nem zárták be, még a kulcsot is az indító-
zárban hagyták. Elkötötte a Pontiacot, és három háztömbbel arrébb
feltette a hamis mágneses rendszámtáblát, majd a város déli részébe
hajtott, és megállt egy kútnál. Vett egy m anyag kannát, feltöltötte
húsz liter benzinnel, és a csomagtartóba tette. A lopott autó megvédte a
személyazonosságát, ha valaki mégis kiszúrta. A sztetoszkópot és a
fekete táskát az ülésre tette, akárcsak a térképet és a kis elemlámpát, a
fecskend ket és a vaskos b rbe burkolt vasrudat – mesterségének esz-
közeit. Azután cirkálni kezdett Sedona mellékutcáiban, hogy megke-
resse következ áldozatait, és kielégítse a gyomrát szorongató ölési
vágyat.
Két alkalmas párt is kiszúrt magának, de vagy túl forgalmas volt az
utca, vagy szemtanúk tartózkodtak a környéken. Éjfélre tömött vihar-
felh k gy ltek az éjszakai égre, és az utcák elnéptelenedtek. Már felad-
ta a reményt, hogy aznap este áldozatokat talál, és arra készült, hogy a
Sheratontól tíztömbnyire megszabadul a Pontiactól, és leszedi a hamis
rendszámtáblákat, amikor fordult a szerencséje. Amint elhaladt egy
rózsaszín neonfényekkel megvilágított „Táncstúdió” el tt, egy férfit és
egy fiatal lányt látott kilépni a járdára. A férfi bezárta a sötétségbe bo-
rult tánctermet, miközben a lány beszállni készült az el tte parkoló
Toyota szedánba. A Tanítvány figyelmét nem kerülte el, hogy a leg-
több utcai lámpa nem világít, az utca pedig teljesen kihalt – se gyalo-
gosok, se arra haladó autók. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, és
izzadni kezd a tenyere: egész teste bizsergett az izgalomtól.
Leállította a Pontiacot, letekerte az ablakot, és egy gyors pillantással
felmérte potenciális áldozatait. Vékony szálú hajából, puha ajkából és
ártatlan tekintetéb l ítélve a lány nem lehetett több tizenháromnál. A
kabátkája alól zöld táncdressz villant el . Apa és lánya? Remélte, hogy
igen. Az áldozatok közötti szoros kapcsolat csak még izgalmasabbá
tette a gyilkolást. A Tanítvány felkapta az ülésr l a sztetoszkópot, és a
nyakába tette. A m szer félrevezetésre szolgált – tapasztalatból tudta,
hogy az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat egy orvos tár-
saságában. Kidugta a fejét az ablakon.
– Halihó! Nem tudják, merre van a St. Catherine kórház? Úgy lát-
szik, eltévedtem.
A férfi végzett az épület lezárásával, miközben villám hasított át az
égen. Azonnal felfigyelt a sztetoszkópra, és közelebb lépett a
Pontiachoz.
– Még sosem hallottam róla, uram – rázta meg a fejét. – Biztos a
névben?
A Tanítvány felmérte a férfi karcsú, ruganyosnak t testét. Alig-
hanem táncol, ahogy a lány is. Úgy döntött, némi küzdelem árán, de
meg tud birkózni vele.
– Igen, ez egy magánklinika. Orvos vagyok, és sürg sen oda kell
jutnom egy vészhelyzet miatt. Nem nagyon ismerem ezt a környéket,
de van térképem, ha ez segít valamit.
A Tanítvány odaadta a férfinak a térképet és a kis elemlámpát, mie-
tt kiszállt a kocsiból. Elégedetten látta, hogy a lány megtorpant a
kocsi ajtajánál, t le alig öt méterre – vele könnyen elboldogul, semmi
gond –, majd még egyszer végigmérte a kihalt utcát, miel tt rászánta
magát a cselekvésre. A vér elektromos áramként keringett az ereiben,
ha csak belegondolt, mit készül tenni.
A férfi gondosan tanulmányozta a térképet, miközben az es perme-
tezni kezdett.
– Én itt sehol sem látok St. Catherine-t, doki.
 A Tanítvány válasz helyett felemelte a kezét, és egyetlen határozott
mozdulattal a férfi nyakába döfte a fecskend t.
– Mi a… – a férfi a nyakához kapott, kábultan megtántorodott, azu-
tán összerogyott, akár a liszteszsák. A lány rémülten a szája elé kapta a
kezét.
– Apa…!
A Tanítvány durván megragadta a torkát, miközben megbökte a
karját. A lány nyöszörgött, azután a földre zuhant. Fantasztikus anyag
ez a benzodiazepin – vagy röviden, benzo. Er s narkotikum, amely
pillanatok alatt elaltat bárkit, még a legsúlyosabb pacienseket is.
A Tanítvány verítékezve emelte be a két áldozat testét a Pontiac
csomagtartójába, majd er s ragasztószalaggal összekötözte a kezüket
és betapasztotta a szájukat. Miután lezárta a csomagtartót, zsebre vágta
a térképet és a férfi slusszkulcsait, de az elemlámpát magánál tartotta.
Az es egyre inkább nekibátorodott, és végigsöpört a kihalt utcán. Az
elemlámpa segítségével megvizsgálta a kocsi környékét, arra az esetre,
ha vagy az áldozatok elvesztettek volna valamit, s csak ezután ült
vissza a Pontiacba, hogy elhajtson.
Éjjel egy körül ért a barlangokhoz. Leparkolta a kocsit a fák mögött,
vastag véd huzatot kötött a cip jére, és jó ötvenméternyire bevonszol-
ta a barlangba a két eszméletlen áldozatot, egyiket a másik után, mi-
közben tovább szakadt az es , és a vihar egyre féktelenebbül tombolt.
rig ázott, mire lefektette egymás mellé a két elkábított áldozatot.
Korábbi látogatásai során már felmérte a terepet. A falakat az slakos
apacs indiánok barlangrajzai díszítették, de sötétedés után senki sem
járt erre, leszámítva a tizenéves kölyköket, akik a park szélén álltak
meg a kisteherautóikkal, hogy bedobjanak néhány sört. Ilyenkor, ekko-
ra viharban senkit l sem kellett tartani.
A Tanítvány letörölte arcáról az es cseppeket. Eljött az ideje, hogy
elkezdje a munkát.

Félúton járhatott, amikor hallotta, ahogyan a lány nyögdécselve magá-

hoz tér. A férfi testét mostanra vér borította, és a Tanítvány már elhe-
lyezte mellette a tenyérnyi feszületet, a benzinkanna pedig a keze
ügyében állt, hogy elégesse a tetemeket, amint végzett a lánnyal is.
A Tanítvány sosem érezte magát annyira elevennek, mint közvetle-
nül azután, hogy megölte és feltrancsírozta áldozatait, s ez az alkalom
se számított kivételnek. Kitör örömet érzett, a teste valósággal lángolt
az izgalomtól. A munkához használt kések és szerszámok takaros
rendben feküdtek a földön, míg az áldozat testéb l sebészi pontosság-
gal eltávolított bels szervek véres csomóban hevertek a köveken: a
szív és a tüd , a hasnyálmirigy és a lép, a máj, a zsigerek és a gyomor.
Közelebb lépett a lányhoz, készen arra, hogy folytassa a munkát, ami-
kor a lány szemhéja megrebbent. Visszanyerte az eszméletét és kábul-
tan nézett körül.
A Tanítvány nem mérte fel, hogy lassan magához tér, a ragasztósza-
lag pedig meglazult a száján – alighanem elszámította a felhasznált
benzo mennyiségét. És abban a pillanatban, hogy maga mellett meglát-
ta apja kizsigerelt tetemét, a lány éles sikolyt hallatott, amely sziréna-
ként visszhangzott végig a barlangokon. A Tanítvány kutatni kezdett a
táskájában a ragasztószalag után, miközben a másik kezével próbálta
befogni a lány száját.
Végül sikerült elhallgattatnia, és a lány láthatóan megkövült a rémü-
lett l. Néhány perccel kés bb, mire kiválasztott egy másik kést a mun-
ka folytatásához, a Tanítvány zajt hallott, mintha kövek üt dtek volna
egymásnak. A homlokát ráncolta és a fülét hegyezte, de nem hallott
mást. Vajon a lány sikolya riasztott valakit, vagy felvert valamilyen
barlangi vadállatot? Meg kellett bizonyosodnia róla, ezért összekötöz-
ve otthagyta a lányt, magához vette az elemlámpáját, és visszatért a
barlang bejáratához. Miközben kezében szorongatta f részes él kését,
minden lépéssel egyre jobban kiélesedtek az érzékei. Hirtelen harsány
fény világított az arcába, és a semmib l két park r termett el tte.
– Állj! Ne mozduljon!
A barlangok fényárba borultak: valaki felkapcsolta a falakon egy-
mástól rendszeres távolságra elhelyezett fénycsöveket. A Tanítvány
megtapasztalta a páni félelmet, amint visszarohant a lányhoz, majd
vonszolni kezdte maga után. Teljes erejéb l rohant, tizenöt perc után
mégis ott lyukadt ki, ahonnan elindult: a lány halott apjánál. Körbe-
körbe haladt.
A Tanítvány lelökte a lányt a földre, majd lerogyott egy k halomra.
Zihálva kapkodta a leveg t, miközben a veríték feltört a pórusaiból és
végigpatakzott az arcán. Ritkán hordott l fegyvert, jobban kedvelte a
kést és az áldozatokat elkábító fecskend t, most mégis azt kívánta, bár
lenne egy pisztolya. A park rök elt ntek, de a mészk kamrákban
újabb és újabb hangok visszhangoztak, üldöz inek árnyéka a falakra
vet dött, a távolból rend rkutyák ugatását hallotta. Egyre közelebb
jöttek, hogy elkapják. Hogyan találtak rá?
Csapdába esett, de ezzel még nem volt vége, távolról sem. Még ma-
radt egy aduja, amit kijátszhatott. Ujjai a lány torkára fonódtak, mi-
közben a kés utat talált bimbózó mellei közé. Egy er teljes nyomás, és
a penge behatolna a bordák közé, hogy átdöfje a szívét. A lány a túsza.
fogja kivinni innen. Amikor felzokogott a ragasztószalag mögött, a
fülébe suttogott:
– Pontosan azt teszed, amit mondok, Melanie! Maradj nyugton, és
akkor mindketten élve kerülünk ki innen. Máskülönben kivágom azt a
pici szívedet, megértetted?
A lány elnémult. A Tanítvány érezte a törékeny test reszketését, és a
félelme felizgatta, de most nem hagyhatta, hogy bármi is elvonja a
figyelmét. Tárgyalnia kell az üldöz ivel, és olyan ajánlatot kell tennie,
amit azok nem utasíthatnak vissza, másként a lány meghal. Ujjai még
szorosabbra fonódtak a kés markolatán, ahogy várta az ellenséget.

Hangokat hallott, majd három férfi és egy n bukkant fel. Fegyvert

viseltek és sötétkék FBI es kabátot, a fegyverük pedig rá szegez dött,
amint egyre közelebb araszoltak felé a barlangban. Azonnal felismerte
a n t: eleget látta az arcát a tévében és a lapokban. Kate Moran. A
szuka, aki évek óta a nyomában liheg, aki világgá kürtölte, hogy el
fogja kapni, és bíróság elé állítja. Látta a gy löletet a szemében, az
érzelmet, amely felemésztette egész lényét. A lány két melle közé
emelte a kést.
– Álljanak meg, különben meghal, mint az apja!
 Látta, ahogy az ügynökök vetnek egy pillantást a mészk tömbön
fekv kibelezett hullára.
– Hé – mordult Moranre –, tegye el a pisztolyát, és lépjen közelebb!
A többiek maradjanak ott, ahol vannak. Tegyék le a fegyverüket, de
el bb vegyék ki a tárat és dobják el, különben megölöm a lányt. Egy
szót se akarok hallani!
Az ügynökök bizonytalannak t ntek, míg el nem lépett egy id -
sebb, napbarnított férfi, alighanem a parancsnok.
– Hagyd, hogy én intézzem, Kate…
Morant azonban nem lehetett eltántorítani.
– Még én vezetem az akciót, Lou. Mindenki tegye le a fegyvert! –
A tokjába dugta a pisztolyát, majd kivárta, amíg a társai kiveszik a
tárat az automatákból, és az üres fegyvereket lassan leteszik a földre.
A Tanítvány hallotta a távolban csaholó kutyákat.
– Jól hallom, hogy egy egész hadsereg várakozik odakint?
– Lezártuk a barlang minden kijáratát – felelt Moran színtelen han-
gon. – Innen nincs kiút, Gamal.
A Tanítvány lassan megrázta a fejét, miközben a penge éle megvil-
lant a lány mellkasánál.
– Úgy vélem, tévesen állítja fel a diagnózist. Tegyen felém tíz lé-
pést, Moran! A többiek nem mozdulnak.
Moran végigmérte a sziklafalakat, és egy pillanatra lehunyta a sze-
mét, miel tt megtette a tíz lépést. A Tanítvány elmosolyodott, amikor
látta, hogy a n arca verítékben úszik, a keze reszket, és csak úgy kap-
kodja a leveg t.
– Csak nem fél a zárt terekt l, Moran?
– Mib l gondolja ezt?
– Ennyi év tapasztalatával igazán nem esik nehezemre, hogy felis-
merjem a klausztrofóbia tüneteit. Felszínes légzés, a végtagok remegé-
se… úgy fest, mint aki a kínok kínját állja ki. Lefogadom, úgy érzi,
mintha a barlang bármelyik pillanatban magára omolhatna.
– Talán csak a maga társasága van rám ilyen hatással, Dr. Gamal.
A Tanítvány bántó hangon felnevetett.
 – Ezt kétlem. Úgy látszik, végre szemt l szemben is találkozunk.
Vajon miért érzem úgy, hogy nem ez az els alkalom?
– Bellevue, öt évvel ezel tt.
– Ez csakugyan érdekes. Gondjai voltak a fóbiájával?
– Nem, és ez nem is tartozik ide. Miért nem engedi el azt a lányt,
doktor?
A Tanítvány felemelte a tekintetét.
– Ekkora idiótának tart? Igazán bátor dolog volt, hogy dacolt a fé-
lelmeivel, és bejött ide, bár még kiderülhet, hogy nem is annyira bátor,
mint amennyire ostoba.
– Hogy érti ezt?
– Nemsokára meglátja. Hogy talált rám, Moran? Nem, ne is vála-
szoljon, legalábbis egyel re. Minél többet késlekedünk, annál több
kollégája érkezik ide, és annál veszélyesebb lesz a menekülés.
– Mondja, mir l beszél? – emelte fel a hangját Moran. – Maga nem
megy innen sehová. Itt vannak a helikopterek, a helyi zsaruk, a szövet-
ségiek. Már csak a Nemzeti Gárda hiányzik.
A Tanítvány megcsóválta a fejét, ahogy végigmérte Moran társait.
– Tévesen feltételezi, hogy nem szökhetek meg innen. Pontosan azt
fogom tenni, máskülönben a kis Melanie meghal. El ször is, lassan
húzza el a pisztolyát és tegye le maga elé, azután hátráljon addig,
amíg azt nem mondom, hogy megállhat. Kezdje, különben megvágom
a lányt.
A Tanítvány a lány mellkasának szorította a penge hegyét, és
Melanie szeme összeszorult a fájdalomtól. Moran habozott, azután
el húzta a fegyvert a tokjából, és letette a földre maga elé, miel tt hát-
rálni kezdett.
– Ennyi elég! – reccsent rá a Tanítvány.
A férfi el rehajolt, s miközben egy pillanatra sem engedte el a
lányt, felkapta Moran Glockját, azután lassan felállt, és vigyorogva
célba vette.
– Tudja mit? Mondhat Freud és Maslow az emberi motivációkról,
amit csak akar, én inkább hiszek nagy elnökünknek, aki azt mondta: ha
megragadod a töküket, tiéd az agyuk és a szívük is.
 – Minden gyilkosság el tt elváltoztatta a külsejét, igaz, Dr. Gamal?
Ügyes. Lefogadom, hogy mindig a szállodában hagyta a bérelt autóját,
és inkább lopott egyet, de még arra is hamis rendszámtáblát szerelt.
– Mit számít ez?
– Kérdéseim vannak, amelyekre évek óta várom a választ. Miért?
Miért ölt meg ennyi embert? Miért rabolta el ket párosával? Ugyan-
azért, amiért megölte Davidet és Megant? Valamiféle bosszúból?
A Tanítvány látta a felszikrázó indulatot Moran szemében, és közö-
nyös hangon válaszolt.
– Sosem értené meg, Moran. Amellett, nincs is id m a pszichoana-
lízisre. Tíz percet kap, hogy iderendelje a helikoptert, azután kisétálok
innen, és maga velem tart. Ha nem kapom meg a helikoptert, a lány
halott. Ugyanez történik, ha valaki követ bennünket, vagy azt kell lát-
nom, hogy nem stimmel valami. Bármi történik, a lány halott. Világos?
Kilenc perce maradt. Értelmetlenül vesztegeti az idejét.
– Van itt egy probléma. Nem tehetem meg, amit kér – mondta
Moran.
A Tanítvány egész testében verítékezett, ahogy nekiszorította a
pisztolycsövet a lány halántékának.
– Nálam van az adu, Moran. Követi az utasításaimat, vagy búcsút
mondhat az édes kis Melanie-nak. Vagy azt akarja, hogy összevagdal-
jam? Bebizonyítsam, hogy komolyan beszélek? Tudja, hogy megte-
szem.
Moran vett egy mély lélegzetet.
– Miel tt meghúzná a ravaszt, vagy használná a kést, nem árt tudnia
valamit. Figyeljen jól, mert amit mondani akarok, az fogja eldönteni,
hogy maga életben marad-e vagy meghal.
A Tanítvány a homlokát ráncolta.
– Mi a faszról beszél?
– Nemigen ért a fegyverekhez, igaz? Látja azt a kis piros pöcköt az
üt szeg mellett? A pisztoly nincs kibiztosítva. Így nem l het vele.
A Tanítvány rémülten vizsgálta meg a kezében tartott pisztolyt. Se-
hol sem látott piros gombot. Csak két másodpercre nem figyelt oda, de
ennyi is elég volt Morannek ahhoz, hogy a háta mögé nyúljon és el va-
rázsoljon egy kis automatát.
– Ezt vészhelyzet esetére tartom magamnál. És még valami: a
Glockon nincs biztosítópecek. Tegye le a fegyvert! Tegye le, vagy
lövök!
– Mocskos kis ribanc! – A Tanítvány nekiszorította a Glockot a
lány fejének.
Egy szemvillanással kés bb pisztolylövés dörrent.

4.

Virginia

A
greensville-i büntetés-végrehajtási intézet magas biztonsági
fokozatú börtön: hat méter magas kerítések, reflektorokkal
felszerelt rtornyok, mindenütt szögesdrót. A látogatókat belé-
pés el tt és után elektronikus eszközökkel pásztázzák végig.
Egy teljes évet vártam erre a napra.
Tudtam, hogy a hóval fedett börtönudvar túlsó felén ott az L blokk,
az elszigetelt, szürke vasbetontömb, benne a kivégz kamrával. Az el-
ítélt b nöz k itt töltik életük utolsó öt éjszakáját, miel tt elvezetik ket
abba az ötször hat méteres helyiségbe, ahol a rozsdamentes acél ágy
vagy a villamosszék várja ket. Az elítélt választhat, hogyan kíván
meghalni, ha pedig nem él ezzel a jogával, az állam halálos injekcióval
hajtja végre a kivégzést. És ma éjjel Constantine Gamalon a sor.
Korábban nem hittem a halálbüntetésben, de ha valaki egy évtize-
den át üldözi a b nt, fel kell ismernie, hogy vannak közöttünk gonosz
gyilkosok, akik nem érdemlik meg, hogy ezen a földön éljenek. Gamal
közéjük tartozott. Kétségkívül volt a leggonoszabb és legelvetemül-
tebb gyilkos, akivel szövetségi ügynökként ledolgozott tíz évem alatt
összehozott a sors. Huszonkilenc emberi lényt gyilkolt meg, olyan em-
bereket – némelykor gyerekeket –, akiket a családjuk mindennél job-
ban szeretett, és akik olyan rt hagytak maguk után, amelyet nem tölt-
het be más, csak a mérhetetlen fájdalom. Még valami közös az áldoza-
tokban: egyikük felé se mutatták a legkisebb könyörületet, és a gyilko-
suk nem mutatta a megbánás legkisebb jelét sem.
Cseppet sem sajnáltam tehát, hogy kivégzik – igazság szerint azt
szerettem volna, ha pokoli gyötrelmeket áll ki. Sosem gondoltam vol-
na, hogy n ként ilyet fogok mondani, de meggy désem, hogy az
áldozatok családtagjai mind ugyanígy éreztek: Öljék meg, és rohadjon
örökre a pokol fenekén!
Néhány perccel azután, hogy az r odaszólt telefonon, egy férfi t nt
fel a folyosó végén, az egyik baloldalt nyíló irodából. Felismertem az
igazgatót a lapokban közölt fényképekr l. Lucius Clay elegáns férfi
volt, ötvenes éveinek végén járt, vizeny s kék szemmel és egy meg-
gy déses antialkoholista makulátlan b rével, most mégis olyannak
nt, mintha a világ terhét hordozná a vállán, pedig az Úr bizonyosan
az oldalán állt.
– Moran kisasszony?
Er tlennek éreztem Clay kézfogását, mintha vonakodott volna ta-
lálkozni velem.
– Minden készen áll, igazgató úr? – Valójában azt akartam kérdez-
ni: Jöhet a menet, megmérgezzük végre azt a mocskot? Egész este ön-
feledten vidámnak éreztem magam – sosem hittem volna, hogy egy
ember halála ilyen jó hatással lehet rám, mégis így történt.
Azután rájöttem, hogy valami nem stimmel: Lucius Clay arca kissé
kipirult, és láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát a társaságomban.
– Attól félek, van egy kis fennakadás, Moran kisasszony.
Éreztem, ahogyan a szívem hevesen verni kezd. Látni akartam,
ahogyan Gamal távozik ebb l a világból, és nem t rtem késlekedést.
– Miféle fennakadás?
– Fennáll a lehet sége, hogy a kormányzó úr átmenetileg elhalasztja
a kivégzést.
Alig hittem a fülemnek.
– Mégis miért?
 – Hangsúlyozni szeretném, hogy ez csak egy lehet ség – magyaráz-
ta Lucius Clay. – Gamal azt állítja, hogy új információt kíván megosz-
tani velünk.
– Miféle információt?
– Tizenöt perccel ezel tt közölte a kivégz osztag parancsnokával,
hogy be szeretne vallani még két gyilkosságot.
Ez teljesen kiborított. Tudtam, hogy a kivégzés el tt gyakoriak az
ilyen gyónások, és Gamalt ismerve nem lepett meg, hogy másokat is
megölt. Mégsem számítottam t le ilyen vallomásra az utolsó pillana-
tokban, ezért hirtelen feléledt bennem a gyanú.
– Gondolja, hogy szintén beszél?
– szintén szólva nem tudom, Moran kisasszony.
– Kicsit aggaszt ez a halasztás, amir l beszél. Gamal kérte? Gamal
már közel nyolc hónapot töltött a halálsoron, és nem adott be fellebbe-
zést. Jogi értelemben nem szolgálhatott új bizonyítékkal, és a kivégzé-
sét ma estére t zték ki. Csak úgy maradhatott életben, ha a kormányzó
kegyelemben részesíti – amire annyi esély volt, mint a júniusi hóvihar-
ra –, vagy ha a bíróság legfeljebb harminc napra elhalasztja a kivégzé-
sét.
– Tényleg különös – ismerte el Clay –, de Gamal nem kér haladé-
kot. Azt mondja, csak helyre akarja tenni a dolgokat, azután mehet
tovább a kivégzés. Én javasoltam a halasztást, amennyiben új bizonyí-
tékokat kellene megvizsgálnunk. Szeretném újra hangsúlyozni, hogy
ez csak lehet ség, egyáltalán nem szükségszer .
– Mit ért azon, hogy helyre tenni a dolgokat?
– Nem tudom. Ennél többet nem árult el, de pontosan ezeket a sza-
vakat használta, Moran kisasszony.
Észrevettem, hogy az igazgató a reakciómat vizsgálja, és ez el vi-
gyázatossá tett.
– Miért érzem úgy, hogy ennél sokkal többr l van szó?
Clay felsóhajtott.
– Azt mondja, egyedül magával hajlandó beszélni, senki mással.
Csak maguk ketten, szemt l szemben, cserébe elmondja, hol földelte el
a holttesteket.
 – Most ugrat? Csak mi ketten, egyedül? Constantine Gamal a leg-
agyafúrtabb, leggonoszabb gyilkos, akivel valaha dolgom volt. Az a
rohadék a frászt hozza rám, mégis el kellett viselnem, amióta csak Ari-
zonában rál ttem és megsebeztem, a kihallgatások és a tárgyalás során
mindvégig. Az a fickó bárkit kibillentene a lelki nyugalmából. Maga
szívesen lenne kettesben egy ilyen sorozatgyilkossal? Akinek az a szó-
rakozása, hogy úgy bánik az áldozataival, mint hentes a marhákkal,
darabokra aprítja ket? Látni akarom, ahogyan meghal. Méghozzá
azonnal.
Az igazgató hangja együttérzésr l tanúskodott.
– Személy szerint én sem helyeslem, ha egy elítélt b nöz kettesben
marad a látogatóval, f ként nem egy olyan veszélyes elítélt, mint
Gamal. Csakhogy ragaszkodik hozzá, másként magával viszi a titkát
a sírba.
– Ezt mondta?
Clay bólintott.
– Ezekkel a szavakkal, Moran kisasszony.
Alaposan megrágtam a választ.
– Ha valóban vallomást és új bizonyítékokat kínál, akkor azt hi-
szem, kötelességem meghallgatni, leginkább azért, mert ez megnyug-
vást jelenthet az áldozatok családjának.
– Egyetértek – bólintott Clay –, de meg kell mondanom, nem szíve-
sen hagyom magát kettesben egy ilyen emberrel, még akkor sem, ha
garantálni tudom a teljes biztonságát. A döntés csakis magán múlik.
Ha úgy dönt, hogy nem hallgatja meg, senki sem fogja gyávának tarta-
ni.
– Ön szerint meddig kellene halogatni a kivégzést? – kérdeztem.
– Ezt még nem tisztáztuk a kormányzói hivatallal, de egy jogász ké-
szen áll, hogy felvegye Gamal vallomását. Ön mit gondol, Moran kis-
asszony? Hajlandó megtenni? Én nem hibáztatnám, ha másként dönte-
ne.
Végiggondoltam Clay szavait. Azok a hozzátartozók, akik a fél or-
szágon átkeltek, csak hogy jelen lehessenek a kivégzésnél, nyilván a
legkevésbé sem örültek a halasztásnak – de ha Gamal vallomása segít-
het tisztázni más családok számára, hogy mi lett elt nt szeretteikkel?
Úgy gondoltam, hogy ez igenis fontos.
– Az a szoba teljesen biztonságos?
– Teljes mértékben – bólintott Clay. – Amellett Gamal lába és keze
össze lesz bilincselve. Akárhogy is, a döntés a magáé. Én egyáltalán
nem lelkesedem az ötletért.
– Megcsinálom. A hozzátartozóknak már szóltak?
– Most készültem rá – vallotta be Clay. – Úgy t nik, alig várják az
ítélet végrehajtását. Az igazat megvallva, amióta én vagyok az igazga-
tó, ilyen népes és lelkes közönsége még egy kivégzésnek sem volt.
Talán megbocsátja nekem, de néha úgy érzem, hogy már csak a kóla és
a pattogatott kukorica hiányzik.
Kísértést éreztem rá, hogy azt mondjam: ez nagyon is érthet , igaz-
gató úr. Mindenki látni akarja, ahogyan a rohadék elt nik a föld színé-
l. Mégsem szóltam. Szerintem Clay nélkülem is tudta.
Vetett egy pillantást az órájára.
– Akkor, ha lenne szíves követni, Moran kisasszony. Elkísérem ab-
ba a helyiségbe, ahol találkozhat Gamallal.

5.

A
z igazgató és én furgonon tettük meg az utat a harsány fények-
kel megvilágított, szikrázó hóval fedett börtönudvaron keresz-
tül, majd beléptünk az L elkülönít blokkba, amelynek vaskos
acélajtaja mellett két egyenruhás állt rt.
Végül megérkeztünk egy kisebb helyiségbe: körülöttünk szürkére
festett betonfalak és vaskos, tükröz plexiüveg, középen fehér m -
anyag asztal, körülötte nyolc zöld m anyag székkel; a falon zárt láncú
telefon; a fejünk felett villódzó neon. A szoba külön toldaléka volt az
épületnek, két vastag acél bejárati ajtóval, a kivégz kamra kényelmes
közelségében.
 Üvegablak választotta el a kamrát és a toldalékot, és az üveg mögött
két férfit láttam: az egyikük magas volt, és ezüstszín nyakkend t vi-
selt, fekete keretes szemüveggel, s éppen egy videokamerát állított be,
mintha fel akarná venni a kivégzést.
Miután beléptünk a szobába, Lucius Clay helyet foglalt. Megfigyel-
tem fakó kezét: sehol egy b rkeményedés, horzsolás vagy lerágott kö-
röm, pedig a kifinomult megjelenéssel dacoló acélos, kobaltkék szem-
pár azt jelezte, hogy szakmai pályafutása során Clay szemtanúja lehe-
tett a létez összes emberi gyengének, minden gonoszságnak és eltéve-
lyedésnek. Lefogadtam volna, hogy csak úgy tudta meg rizni a lelké-
nek épségét, ha ehhez lépten-nyomon az Úr segítségét kérte.
– Foglaljon helyet, Moran kisasszony! – javasolta. – Gamal fél órá-
val ezel tt fogyasztotta el az utolsó vacsoráját. Ez rendszerint pizza
szokott lenni, de Gamal igazi ínyencnek bizonyult. Marhaszívet ren-
delt, serpeny ben és olívaolajban kisütve, véresen, kevés foie gras-val.
tt burgonya, fokhagymával és rozmaringos vajjal párolva. Fél palack
kaliforniai merlot. Ó, és egy csomag Juicy Fruit rágógumi. – Clay vál-
lat vont. – Ez az els eset, hogy valaki marhaszívet kért.
Megborzongtam, miközben csatlakoztam Clayhez az asztalnál.
– Nem hozta meg az étvágyam.
– Bocsásson meg, Moran kisasszony, még meg sem kérdeztem, nem
kérne-e egy kávét.
– Nem, köszönöm.
Clay arcán halvány, menteget mosoly jelent meg.
– Én magam sosem vacsorázom a kivégzések el tt, de a kávé moz-
gásban tart. Legalább egy tucat pohárral megittam, amióta reggel hat-
kor felkeltem. Azt hiszem, jó hasznát venném még egynek.
– Az idegei?
Clay felvonta takarosan nyírt sz szemöldökét.
– Szent isten, dehogy! Attól tartok, koffeinfügg vagyok.
Egy kávéfügg höz képest az igazgató egyáltalán nem t nt olyan-
nak, mint aki be van sózva – egészen addig, amíg csak észre nem vet-
tem az asztallapon doboló karcsú ujjakat.
– Van még valami, igazgató úr?
 Clay félrefordította a tekintetét, hogy a sivár fehér fal egy távoli
pontjára meredjen, és eltelt néhány pillanat, mire újra a szemembe né-
zett.
– Felteszem, hozzám hasonlóan önt is meglepte, hogy Gamal a leg-
utolsó pillanatban meg akar gyónni. Talán arra gondol, miért várt ed-
dig? Minden lehet sége megvolt rá, hogy jóval a kivégzése el tt val-
lomást tegyen.
– Én azt hittem, hogy az ilyesmi nem számít ritkaságnak a halálso-
ron.
– El fordul, de én akkor sem számítottam rá egy ilyen brutális gyil-
kostól.
Ahogy én sem. Err l pedig eszembe jutott: talán Gamal tartogat
még valamit a tarsolyában? Miel tt válaszolhattam volna a kérdésre,
Clay egyenesen a szemembe nézett.
– Vajon túl sokat gondolok, ha azt hiszem, hogy meg akar békélni
az Úrral? – kérdezte halkan. – Hogy maradt benne valami emberi, ami
még reménykedik a megváltásban?
Err l sosem gy zött volna meg. A férfi, aki nem messze t lünk a
kivégzésére várakozott, John Gacy és Ted Bundy óta a leggonoszabb
sorozatgyilkosnak számított. Az elmúlt tizenkét hónapban ámokfutásá-
nak minden részletét sikerült feltárnunk: tizenöt évvel ezel tt, huszon-
három éves korában Constantine Gamal kivándorolt az Egyesült Álla-
mokba, hogy szinte azonnal belekezdjen az öldöklésbe, és huszonki-
lenc áldozatig meg se álljon.
Gamal b nöz i pályafutása több mint húsz évre nyúlt vissza, ami-
kor Isztambulban végzett els áldozataival: apjával és a tulajdon húgá-
val. Ott sikerült elkerülnie a felel sségre vonást – a török rend rök
végül senki ellen nem emeltek vádat –, és a motivációja mindig is kö-
dös maradt. Annyit lehetett tudni, hogy apja örményként vándorolt ki
Törökországba, ahol kis hentesüzletet vezetett. Az alagsorban mészár-
szék üzemelt, a gyermek Gamal pedig gyakran lejárt oda, hogy meg-
lesse apját munka közben. Az a sötét, föld alatti vágóhíd és az állatok
er szakos halála elhintetie az er szak magvait Gamal amúgy is torz
lelkében. Minden kés bbi gyilkosságában azt a pillanatot igyekezett
rekonstruálni, amikor abban a sötét pincében lemészárolta az apját és a
húgát. A gyilkosság után akkora pánikba esett, hogy felgyújtotta a pin-
cét – kétségbeesett, éretlen kísérletet tett arra, hogy elpusztítsa a holt-
testeket és velük a bizonyítékokat –, a szomszédok azonban eloltották
a tüzet, miel tt továbbterjedhetett volna. Ez az els gyilkosság olyan
vágyat ébresztett Gamalban, amit azóta is hiába próbált kielégíteni.
– A Gamalhoz hasonlók az emberi faj mocskai, Mr. Clay. Az embe-
ri természet sötét oldalát testesítik meg, és közelebb állnak a gonosz-
hoz, mint amilyen közel valaha is kerülhetnek Istenhez. Különösen, ha
azt nézzük, ahogyan az áldozataival végzett. Nem hinném, hogy egy
ilyen szörnyeteg hirtelen rálelne a vallásra. Vagy a tapasztalatai azt
mutatják, hogy az utolsó pillanatban a farkasok tényleg át tudnak vál-
tozni Isten bárányaivá?
Clay figyelmét nem kerülte el a keser gúny, és azt is láthatta, hogy
érzékeny pontra tapintott, mert átnyúlt az asztal felett, hogy megérintse
a kezem. Tejfehér b rét meglep en durvának és ridegnek éreztem.
– Nem ritkaság, hogy a gyilkosok az utolsó pillanatban próbáljanak
megválni b neik súlyától, vagy meggyónják, hogy másokat is elkövet-
tek. Meg kell mondanom, sokat gondolkodtam Gamalon, amióta csak
idehozták. Annak ellenére, ahogyan ön érez, van valami mélyen tragi-
kus ebben az ügyben.
– Hogy érti ezt?
– Mindenképp ironikus, hogy egy ilyen tehetséges ember, aki az el-
torzult lelkek gyógyításával foglalkozik, ennyire könyörtelen gyilkos
legyen. Bocsásson meg, ha fájónak vagy sért nek találta a megjegyzé-
semet. Higgye el, nem akartam fájdalmat okozni. Tudom, hogy sze-
mély szerint is sokat szenvedett, Moran kisasszony. S ha ez nem is
nyújt sok vigaszt, remélem, a fájdalom egy részéért kárpótolni fogja a
bosszú.
szintének látszott, de amikor elhúztam a kezem, egyáltalán nem
nt olyannak, mint aki elfogadja ezt az egyszer igazságot. Az ajtó
hirtelen kinyílt mögötte, és egy egyenruhás r bukkant fel. Clay moz-
dulatlanul fogadta az r biccentését, majd felállt és leeresztette a red -
nyöket, miel tt visszafordult felém.
 – Készen állunk rá, hogy bekísérjük Gamalt. Még egy dolog, csakis
az ön megnyugtatására, Moran kisasszony. Az üveg mögül figyelni
fogjuk magukat, és rögzítjük a beszélgetést. Fél tucat fegyveres r áll
készenlétben, így biztos lehet benne, hogy nem tudja bántani. Többé
nem árthat magának.

6.

A
z igazgató távozott. Négy r lépett be, maguk között
Constantine Gamallal, aki narancssárga overallt viselt. Csukló-
ját és bokáját összebilincselték, és az acélláncok csörögve
üt dtek össze, amikor leült és szembefordult velem. Találkozott a te-
kintetünk, és máris környékezni kezdett a rosszullét. Az rök egyike
felfigyelhetett a szorongásomra, mert csendesen megkérdezte:
– Minden rendben, Moran kisasszony?
– Igen.
Gamal levette vékony keretes szemüvegét, és meredten nézett rám.
Csak nézett, egyetlen szó vagy gesztus nélkül. Tudtam, hogy máris
kezdetét vette a hatalmi játszma – aki els nek pislogott vagy beszélt,
az veszített.
Gamallal kapcsolatban a legdöbbenetesebbnek most is azt találtam,
hogy mennyire átlagosnak t nik. Vékony, simára borotvált és hihetet-
lenül fitt – úgy hallottam, még itt a börtönben is futott és meditált. Ma-
gas, értelmes homlok, jellegtelen vonások. Alexandriai lakásában meg-
találtuk annak bizonyítékait, hogy el nyére fordította egyszer megje-
lenését, és a legkülönfélébb álcázásokat vetette be, miközben elkövette
szörny b ntetteit. A hálószobájában és a Ford terepjáróban hatalmas
készletet találtunk parókákból, álbajuszokból és hajfestékekb l, továb-
bá a legkülönfélébb jelmezekb l: egy postás egyenruhája, katonai uni-
formis, papi reverenda; a legkülönfélébb szemüvegek és színes kon-
taktlencsék; rakatnyi ruha és színpadi sminkkészlet.
 Gyakorló pszichiáterként Gamal egyáltalán nem t nt gyilkosnak,
míg csak bele nem néztem a szemébe – a sötét, mélyen ül szempárba,
amely Charles Mansont juttatta eszembe. Tudtam azt is, hogy mindkét
felkarján apró tetoválás található – fekete kígyó, vörös ördög-szar-
vakkal –, bár ezeket most eltakarta a narancssárga börtönruha.
Az rök visszavonultak, az ajtó becsapódott mögöttük. Gamal egy
szót sem szólt, csak tovább bámult, végigmért tet l talpig: az arcom,
a kezem, a testem, majd egy perccel kés bb a keskeny ajkak végre
megnyíltak, és meghallottam azt a jellegzetes, enyhén keleties akcen-
tust.
– Hogy van mindig, Kate? Megtalálja a számítását?
Régi ismeretségünkre próbált utalni azzal, hogy a keresztnevem
használta, de ezzel nem ment semmire. Gamal kihallgatása során meg-
tanultam, hogy minden beszélgetést ilyen puhatolózó kérdésekkel ve-
zet be, s csakugyan, néhány pillanat múlva ugyanolyan nyugodt és
kimért hangon folytatta:
– Korábban is részt vett már kivégzésen? – Nem feleltem, pedig
csendben folytatta: – Gondolom, igen élvezetesnek találja ezt az él-
ményt. Alig várta, hogy itt lehessen, nem igaz?
Ügyet sem vetettem a megjegyzéseire.
– Akármit is akar mondani, jobb lesz, ha túlesünk rajta.
– Valamit elfelejtett, Kate.
– Mit?
Gamal dacosan kihúzta magát.
– Amire a mondat végén akart kitérni. Helyesen így hangzott volna:
„Akármit is akar mondani, jobb lesz, ha túlesünk rajta, maga szar-
zsák.” Nem ezt akarta mondani, Kate?
Kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért jöttem ide, hogy tovább
játszadozzon velem. Felálltam.
– Kellemes utat a pokolba, Gamal!
A dac nem hervadt le az arcáról.
– Ellentétben másokkal, én alig várom ezt az utat. De miel tt még
alászállnék a Sátán birodalmába, szeretném, ha tudna valamit, Kate.
 Nem feleltem. Biztosan tudtam, hogy Gamal csak játszik velem, s
bár nem tudtam, miért teszi – beteges fasz volt, talán ennyi is elég in-
doknak –, semmiképp sem engedhettem, hogy örömét lelje a csipkel -
désben. Már kis híján elértem az ajtót, amikor váratlanul új irányba
indult el.
– Látom, még mindig viseli a jegygy jét. Ez az, amit Davidtól
kapott? Szép darab. Azok ott igazi gyémántok? Lefogadom, hogy
azok. – Gamal közönyösnek szánt hangon folytatta a társalgást. –
Mondja, hiányzik még David és Megan? Lefogadom, hogy igen. Bele-
gondolni is fáj, mennyire hiányoznak még mindig, igaz? Minden áldott
nap, minden áldott éjjel. Odabent, a lelke legmélyén. Nem úgy, mint
ez. – Megemelte a jobb vállát, mintha meg akarná mutatni a sebesülést,
amit én okoztam neki. – Szép lövés, Kate. Keresztül a lapockán, épp
elég ahhoz, hogy ledöntsön a lábamról. Jól csinálta azzal a biztosítópe-
cekkel. És még a kis barátja, Melanie is megúszta élve.
– Nem tudom, milyen élete lesz azután, amin keresztül kellett men-
nie. Kétlem, hogy valaha is ugyanolyan lesz, mint régen.
A Tanítvány elmosolyodott.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje. De eltértünk a tárgytól.
Tanult kollégáim közül sokan megvet en legyintenek, ha Freud nevét
hallják, pedig szerintem tökéletesen összegezte az emberi szomorúság
lényegét, amikor azt mondta: a depresszió alapja mindenkor egy adott
személy szeretetének elvesztése. Ön is egyetért ezzel?
Visszanéztem, és szembe találtam magam Gamal meredt tekinteté-
vel.
– Maga beteges, érzéketlen vadbarom – sziszegtem.
– Hívjon, aminek csak akar, Kate, de akkor sem én öltem meg ket.
Vonakodva álltam a pillantását.
– Kiket?
– Davidet és Megant. Egyiküket sem öltem meg.
– Mi a…?
– Rossz embert végeznek ki a megölésükért.
 7.

G
amal szavai megállásra késztettek. Éreztem, ahogyan a torkom
is kiszárad. Hét hónappal korábban, az öt hétig tartó tárgyalás
során Gamalt b nösnek találták négy rendbeli el re megfon-
tolt emberölésben, köztük David és Megan meggyilkolásában. A tár-
gyalás közepén menesztette az ügyvédjét, és sosem ismerte el a b nös-
ségét, jóllehet nem sokkal azel tt végzett utolsó áldozatával, hogy el-
kapták. Ami azt illeti, a bíróságon Gamal szinte alig szólt, csak kifeje-
zéstelen arccal meredt maga elé. A pszichológiai teszteket viszont vé-
gigcsinálta, és a diagnózis szerint épelméj nek számított.
Gamal kényelmesen hátrad lt a székben, mire a láncai újra össze-
csörrentek.
– Hallotta. Nem én öltem meg ket. Meggyilkoltam mindenki mást,
akinek a megölésében b nösnek találtak, s t azokat is, akikkel nem
vádoltak meg, de ezt a két b ntettet nem követtem el.
Hitetlenkedve néztem rá, és ezt gondoltam: valamit el akar érni ez-
zel az egésszel, de még nem tudom, mit. Annyit tudtam csak, hogy
Gamal készül valamire, valami kegyetlen és kétségbeesett tettre, egy
utolsó reménytelen kísérletre, hogy megmutassa a hatalmát, és fájdal-
mat okozzon – egész egyszer en azért, mert így m ködik. Senki sem
puhatolhatja ki az indítékait. A tükrös üvegfalra meredtem. Vajon az
üvegfal mögött az igazgató, az ügyvéd és az rök, mit vesznek ki
Gamal szavaiból? Ókét is megdöbbenti, ahogy engem?
– Ha ez valami trükk… – kezdtem.
Gamal mélyen ül szemével rezzenéstelenül nézett vissza rám.
– Nem trükk, Kate. Csak szerettem volna, ha végre megtudja az
igazat. Azt gondoltam, itt az ideje, hogy t lem hallja. Amikor maga és
a barátai kihallgattak, feltett néhány kérdést a Bryce-eset néhány sajá-
tosságáról. Olyanokról, hogy miért maradt máshol a feszület, mint ahol
hagyni szoktam, az áldozatok között, vagy hogy miért l ttem fejbe a
legényét, amikor senkit sem öltem meg ilyen módon. Még most is
azt hiszi, hogy hazudok? Tudja, hogy mindig kitartottam a módszereim
mellett, amikor gyilkosságra került a sor. Talán nem mindig égettem el
a holttesteket, bár ez leginkább csak attól függött, mennyi id m maradt
erre, de sosem használtam l fegyvert. Annál jobban szeretem a kést.
Vettem egy mély lélegzetet, miközben éreztem, hogy Gamal szavai
mélyen felkavarnak.
– Miért van az, hogy még most sem hiszem egyetlen szavát sem?
– Akkor kérdezze meg, hogyan tudom bizonyítani, hogy nem én öl-
tem meg ket. – Nem szóltam. Gamal hátborzongatóan nyugodt ma-
radt. – Gyerünk, Kate, kérdezze csak meg!
– Szóval?
– Nem ölhettem meg a szeretteit, mert akkor éppen máshol gyilkol-
tam.

Gamal olyan tárgyilagos, olyan érzéketlen hangon közölte mindezt,

hogy éreztem, a lábam kezd elgyengülni. Hát ezért tartottam t az álta-
lam valaha ismert leggonoszabb embernek – soha nem adta jelét sem-
milyen emberi érzelemnek.
A tekintete továbbra is rám tapadt.
– Még most sem hisz nekem, igaz? Pedig így történt. Ugyanazon a
hálaadáson, nagyjából ugyanabban az id pontban, csak éppen Wa-
shingtonban öltem meg az áldozataimat.
– Hazudik – vágtam rá.
– Tényleg azt hiszi?
A szemébe néztem, minden meggy dés nélkül.
– Miért nem mondta el az ügyvédjének?
Gamal megvet en legyintett.
– Haszontalan fickó volt. Semmivel se tartoztam neki.
– Akkor miért mondja el nekem, és miért most? – tettem fel a kér-
dést.
Félrefordította a tekintetét, miel tt újra a szemembe nézett.
– Az igazat akarja hallani? Mert gy lölöm magát. Mert kiborított,
hogy elkapott. Azt akarom, hogy b nh djön meg ezért.
 Tudtam, hogy csakis err l lehet szó, ennyit magam is kitaláltam –
bár közel se mindent.
– Tehát valójában err l van szó? Bosszút akart állni?
Gamal nem válaszolt, az arca kifejezéstelenné vált.
– Szóval hogyan fogok megb nh dni? – kérdeztem.
Gamal rezzenéstelenül állta a tekintetem.
– Még most sem érti, igaz? B nh dni fog, mert újból végig kell csi-
nálnia ezt az egészet. Vadásznia kell az igazi gyilkosra, és ha tudja;
bíróság elé kell állítania, és el kell ítéltetnie. Mit gondol, mennyire lesz
egyszer ? Az a sok álmatlan éjszaka, az a sok elcseszett hétvége, ami-
kor nem csinál egyebet, csak az ügyön dolgozik. A megviselt idegek,
az állandó fejfájás, a bizonytalanság – vajon el fogom kapni a gyil-
kost? Vagy ha máshonnan nézzük, csinos kis túlórapénzt zsebelhet be,
és törzsutas-kedvezményt kap a légitársaságától.
Éreztem, ahogyan a düh görcsbe rántja a gyomrom, és egyre nehe-
zebben tudtam uralkodni magamon. De ett l még nem hittem neki. Mit
akarhat valójában?
– Nem veszem be a gyónását, Gamal. El ször is maga megrögzött
hazudozó. Másodszor, David és Megan megölése magán viselte az
összes kézjegyét. Ezek azonosítják a gyilkos személyét.
Megvonta a vállát, mintha az érvelésem semmit sem nyomna a lat-
ban.
– A kézjegyek nem bizonyítanak semmit, nem jelentenek semmit.
Hányszor kell még elmondanom, vagy tényleg ennyire ostoba? Az
igazat mondom. Nem én voltam. Máshol gyilkoltam.
Gamal szívtelen megnyilatkozásaitól a gyomrom is felfordult.
– Kik voltak az áldozatok?
– Olyanok, akik senkinek se hiányoznak – vont újra vállat –, legke-
vésbé a zsaruknak. Haszontalan emberek, egy hajléktalan fekete fickó
meg a kölyke. A lány tizenegy, legfeljebb tizenkett lehetett. A szokott
módon végeztem velük.
Visszanyeltem az utálkozásom.
– Hol?
 – Mindkett t bevittem az alagútba, a kínai negyedhez közeli met-
rómegállóban, és ott is temettem el ket. A hamvasztásra már nem
maradt id m, de volt ilyen máskor is.
– Miért nem?
– Megjelent néhány karbantartó, ezért elt ntem, miel tt észrevettek
volna.
– Ez nagy segítség. Mondja el, pontosan hol történt.
– Azt magának kell kiderítenie, Moran. Vagy ki kell várnia, amíg
egy másik életben újra találkozunk.
A két újabb gyilkosság hidegvér elismerése nem döbbentett meg,
de még most sem tudhattam, hogy az igazat mondja-e.
– Miért választotta ezt a két áldozatot?
Gamal kényelmesen hátrad lt a m anyag székben.
– Rossz id ben rossz helyen voltak. Ilyen egyszer , Kate. Én pedig
megöltem ket, pontosan ugyanazért, amiért annak idején elkezdtem a
gyilkolást. Lehet séget kaptam rá, hogy bebizonyítsam: újra és újra
meg tudom úszni. Ugyanazt az izgalmat éreztem, mint amikor ki-
egyenlítettem a számlát, és elintéztem a húgomat meg az öregemet.
Beéri ezzel a válasszal, Kate?
Újra ezt csinálta, a keresztnevemen szólított, és én csak az id met
vesztegettem volna, ha felbosszantom magam. Hogy lehet ilyen átko-
zottul kegyetlen?
– Azt mondja, egy másik életben? Nem hinném, hogy az ilyen gyil-
kosok kapnának második esélyt.
– Látja, ebben téved – horkant fel Gamal. – Nagyon is téved. Tudja,
a Sátán valóságos. Tudom, hogy új élet vár rám.
– Amíg a pokolban tölti, fel lem rendben.
– Ne gúnyolódjon a pokollal! Az az út b ven megéri az árát. Ahogy
az író mondja: „A halhatatlan gonoszhoz képest mi a halál, ha nem
jelentéktelen és fájdalmas epizód?”.
– Edgar Allan Poe.
Gamal tanulmányozta a körmeit, miel tt újra rám meredt.
– Az egyik kedvenc íróm. Járt már a richmondi házában? Igazán
megéri elmenni. Nem tudom, vajon nekem is állítanak-e emlékm vet?
 – Nem vennék rá mérget.
A fickó kezdett elszállni. Törvényesen talán épelméj nek nyilvání-
tották, de nálánál közelebb talán senki se jutott az rület határához. És
én még most sem tudtam, hogy igazat beszél-e, vagy csak a bolondját
járatja velem.
– Tudja, kezd elegem lenni a játékaiból.
– Úgy gondolja, hogy ez csak játék? – kérdezte halkan Gamal. –
Azt hiszi, azért vagyok itt, hogy szórakozzam? Keresse csak meg a
holttesteket, és rájön.
Kezdtem torkig lenni Gamal hozzáállásával, és úgy éreztem, épp
eleget hallottam. Elfogyott a türelmem.
– Felfordul a gyomrom magától. Nincs magában egy csepp ember-
ség sem. Tudja, mit gondolok? A kis sátánista rituáléja szart se ér. Ma-
ga se más, csak egy gyáva, er szakos, rohadt kis féreg.
Láttam, ahogyan az erek kidagadnak Gamal nyakán.
– A magához hasonlók mindig alábecsülik az okkultizmus hatalmát.
Vannak dolgok, amiket maga sosem érthet meg, Kate.
Felálltam.
– Lószart! Vannak dolgok, amiket maga nem érthet meg soha. Mint
az emberi tisztesség, a szeretet és a tisztelet. Tudja, mit tanultam meg
abból, hogy évek óta a magához hasonló rohadékokat üldözöm? Hogy
vannak olyan emberek, akik nem érdemlik meg az életet, és maga kö-
zéjük tartozik. A világ sokkal jobb hely lesz maga nélkül. És örülök,
hogy ebben nekem is részem van.
– Látja, ez tényleg kiborít – ismerte el Gamal. – Hosszú és emléke-
zetes pályát futhattam volna be, ha maga nem avatkozik közbe. És
ezért meg fog fizetni, méghozzá keservesen.
Ezúttal volt bennem annyi bátorság, hogy egyenesen a szemébe
nézzek.
– Itt csak egyvalaki fog megfizetni, és az maga. Vége, Gamal.
– Én nem vennék rá mérget, Kate.
– Én meg igen – vágtam rá. – A gyilkosság a maga számára mindig
csak játék volt, igaz? Látni akarta, ki a tökösebb, és ki nyeri meg a
versenyt. Hát maga vesztett, Gamal, és azt is megmondom, miért. Mert
a fels bbrend sége és az intelligenciája dacára maga is csak egy szüle-
tett vesztes. Régebben azt hittem, hogy maga pszichiáter, Doktor
Gamal, de még arra se volt képes, hogy felismerje a saját eltévelyedé-
seit. Úgyhogy a maga helyében nem gondolkodnék emlékm veken.
Hat hónap múlva senki se fog emlékezni a nevére. Nem lesz más, csak
néhány rothadó húscafat egy jelöletlen sírban.
Olyan gyorsan történt, hogy moccanni is alig maradt id m. Gamal
egy pillanat alatt talpra ugrott, hogy lánccsörgés közepette megragadja
az asztalt és beékelje a szélét az ajtógomb alá, hogy senki se jöhessen
be. Rémülten próbáltam félreugrani, de Gamal máris rám vetette ma-
gát, és éreztem, ahogyan egész testsúlyával nekem ugrik. Kibillentem
az egyensúlyomból, Gamal pedig rajtam landolt, ahogy mindketten a
padlóra zuhantunk, és karok, lábak, láncok gabalyodtak egymásba.
– Ribanc! – Úgy köpte ki a szót, mint valami mérget, és gy lölett l
lángoló tekintettel meredt rám. – Rohadt kurva! Téged is ki foglak
nyírni!
Sikoltani próbáltam, de a súlya összepréselte a mellkasom, és az ar-
comon érezhettem keser leheletét. Az rök már nekiveselkedtek az
acélajtónak, és hallottam az igazgató kétségbeesett kiáltozását:
– Törjék be, az isten szerelmére!
És akkor éreztem, ahogy Gamal fogai belemartak a vállamba, de
olyan mélyen, hogy csontot is érhettek. A fájdalom végigvillámlott a
testemen, akár a nagyfeszültség áram. A könnyeken keresztül láttam,
hogy Gamal veszett vadként próbálja marcangolni a húsomat, és olyan
kínzó gyötrelmet éreztem, hogy azt hittem, elájulok. Úristen, mi tart
ilyen sokáig? Miért nem segítenek már az rök?
Láttam, hogy az asztal még mindig az ajtónak ékel dik. Elvakított a
fájdalom, de összeszedtem minden er met, és a sarkammal többször
egymás után belerúgtam az asztalba, amely így egy jottányit arrébb
mozdult. A következ pillanatban berobbant az ajtó, majd újra a lánc-
csörgés következett, amint a kezek megragadták Gamalt. Kemény csat-
tanás hallatszott, ahogy egy gumibot a koponyájához csapódott, újra
meg újra. A fogai végül eresztettek a szorításon, én pedig végtelen
megkönnyebbülést éreztem, azután a fájdalom újra a vállamba mart.
Gamal még eszméleténél volt, véres ajkakkal és rideg tekintettel mére-
getett.
Mostanra visszanyerte a higgadtságát is.
– Élvezze a m sort, mert ezért keservesen meg fog fizetni! Nem
hisz nekem? Csak várja ki a végét. Legy zöm a halált, és visszajövök,
hogy magammal vigyem a pokolba, Kate. Ezt veheti ígéretnek.
Miel tt elájultam, még láttam, ahogy az rök kivonszolják a szobá-
ból.

8.

A
z elkövetkez néhány percben mintha elszabadult volna a po-
kol. Három r átvitt egy másik szobába, majd egy székbe ülte-
tett. Az egyikük feltépett egy els segélydobozt, míg egy másik
segített kigombolni a véres blúzomat, és szörny kínokat okozott azzal,
hogy megvizsgálta a sebem.
– Meg kell adni, hölgyem, elég csúnyán néz ki.
Gondosan tanulmányozta a harapást, s amikor megbökdöste az uj-
jával, olyan fájdalmat éreztem, hogy a körmömet belemélyesztettem a
karjába.
– Jesszusom…
– Sajnálom, hölgyem. Már elküldtünk az orvosért.
Az ajtó végül kinyílt, és én meglepve láttam, hogy az igazgató egy
elegáns n t kísér a szobába. Brogan Lacy David els felesége volt,
magas, jó megjelenés , negyvenes éveinek végén járó barna n , aki a
richmondi törvényszéki orvostani hivatal helyettes vezet jeként dolgo-
zott. Kurtán biccentett, miel tt a seb tanulmányozásához fogott volna.
– Clay igazgató úr elmondta, hogy balesetet szenvedett, és megkért,
hogy segítsek.
– Remélem, nem bánja, Moran kisasszony? – szúrta közbe Clay. –
Dr. Lacy volt a legkönnyebben elérhet gyakorló orvos. A kivégzést
jött megnézni.
 Igazából sosem ismertem Brogan Lacyt – David már egy éve elvált
le, mire találkoztunk –, de miután Gamal tárgyalása megkezd dött,
és én szinte naponta találkoztunk a bíróságon. A kapcsolatunkat legin-
kább h vösnek mondanám: bármennyire igyekeztem közelebbr l meg-
ismerni, tartotta a három lépés távolságot. Nem mintha nem tudtam
volna megérteni, hiszen az egyetlen lányát veszítette el.
– Miért bánnám? Balesetr l viszont szó sincs, egyszer en rám tá-
madt – javítottam ki Clayt.
– Igen, értesültem róla – bólintott Clay. – És most, ha a hölgyek
megbocsátanak, el kell intéznem néhány dolgot. Biztos vagyok benne,
hogy a legjobb kezek között lesz.
Clay otthagyott minket egy r társaságában, Lacy pedig felvett egy
gumikeszty t, és megvizsgálta a vállamat. Szinte durvának éreztem az
érintését, és elt dtem, vajon köze lehet-e ennek ahhoz a tényhez,
hogy holttestek boncolásához szokott, nem az él k gyógyításához.
Összerezzentem.
– Au.
– Nem olyan szörny , mint amilyennek látszik – közölte h vös
hangon. – Igaz, hogy mély, de nem ért csontot.
– Nem kellene összevarrni?
– Nem, az emberi harapást nem szabad összevarrni, másként nem
gyógyul be rendesen. Ez kicsit fájni fog. Próbálja meg elviselni.
Lacy tovább dolgozott: fert tlenítette a sebet, miközben én igyekez-
tem nem tudomást venni a fájdalomról. Amikor végzett a kötözéssel,
belémdöfött egy injekciót.
– Diclofenac, fájdalomcsillapító. Legjobb lenne, ha miel bb felke-
resné az orvosát, és a biztonság kedvéért kérne valamilyen antibioti-
kumot. Az emberi harapás sokszor veszélyesebb, mint a kutyáé.
Óvatosan megérintettem a vállam, és azonnal éles fájdalmat érez-
tem.
– Most viccel?
Lacy lehúzta a gumikeszty t, és a szemetesbe dobta.
 – Nem, Moran kisasszony, nem viccelek. Az emberi száj tele van
veszedelmes baktériumokkal. A jó hír az, hogy megússza élve, szem-
ben azzal az emberrel, aki megtámadta.
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Clay igazgató, akinek jól láthatóan
gyöngyözött a homloka.
– Hogy van, doki?
– A fogak kis híján csontot értek, de szinte biztos vagyok benne,
hogy nem okoztak maradandó károsodást.
– Kösz – fordultam Lacyhez. – Azt hiszem, jövök egy kávéval.
Felvonta a szemöldökét.
– Erre semmi szükség, Moran kisasszony.
Miután Lacy távozott, Clay olyan ember benyomását keltette, mint
aki attól fél, hogy beperelem t és az egész börtönt. Óvatosan felálltam
a székb l.
– Én döntöttem úgy, hogy bemegyek abba a szobába, úgyhogy ne
aggódjon, nem fogom beperelni. Bár azt hittem, nagyobb biztonságban
leszek…
Clay megtörölte a homlokát egy papír zsebkend vel.
– Igazán sajnálom, Moran kisasszony – menteget zött. – Tényleg
nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Gamalt megbilincseltük,
nem számítottunk rá, hogy így reagál majd, és minden olyan gyorsan
történt…
– Ez nem kifogás – tört fel bel lem a düh. – Meg is ölhetett volna!
– Nem történhetett volna meg. Másodperceken belül a szobában
voltunk, bár maga biztosan hosszabbnak érezte az id t. Éppen az ilyen
támadások miatt nem tartom jó ötletnek, hogy egy látogató kettesben
maradjon bármelyik elítélttel. Ezért is óvakodtam attól, hogy beenged-
jem oda.
Clay szintének t nt, ezért annyiban hagytam a dolgot.
– Mi történt Gamallal? – kérdeztem inkább.
– Visszavitték a cellájába.
– Mindent hallottak, amit mondott?
– Igen, és fel is vettük. – Clay felsóhajtott, és még egyszer megtö-
rölte a homlokát. – Felkavarta önt, ez természetes. Nyilvánvalóan csak
ártani akart magának ezekkel az állításokkal, ami érthet is, hiszen ön
tartóztatta le. Vajon az igazat mondta?
Kissé megszédültem a vállamba maró fájdalomtól.
– Nem tudom. Talán tényleg csak azt akarta, hogy az övé legyen az
utolsó szó, de Gamalnál sosem lehet tudni. Most mi fog történni?
– Beszéltem a kormányzóval. Azt mondta, hogy ha Gamal nem ölte
meg Davidet és Megant, akkor is b nösnek találták három másik gyil-
kossági ügyben. Az általunk rögzített felvételen is elismeri ezeket a
gyilkosságokat, pedig korábban tagadta ket. Gamal korábbi hallgatá-
sából pedig arra következtethetünk, hogy valószín leg nem szedhetünk
ki bel le új információt.
– Egész pontosan mit akar mondani, igazgató úr?
– Azt, hogy megtartjuk a kivégzést.

9.

O
lyan volt, mint egy kis kamaraszínház: négy kiemelt széksor,
szemközt egy színpaddal. A közönség helyet foglalt, s már
csak arra vár, hogy szétnyíljon a függöny, és megkezd djön a
sor. Csakhogy ezúttal nem egy iskolai színdarab volt m soron, ha-
nem egy emberi lény kivégzése.
Greensville-ben két elszeparált néz tér tekintett a kivégzés „szín-
padára”. Az egyikben az állam tizenkét hivatalos szemtanúja foglalt
helyet, míg abban a szobában, ahová engem is bevezetlek, az áldozatok
családtagjai, akiknek zömét közelebbr l is megismertem Gamal tár-
gyalása során. Háromszéknyire t lem ült Gaby Stenson, az oregoni
háromgyermekes anya és immár özvegy. Tudtam róla, hogy csak har-
minchat éves, de a gyász máris egy újabb évtizedre való ráncot vésett
az arcába. Fájdalmasan sovány volt, seszín haját szorosan hátrakötve
hordta, a szeme lélektelenül meredt el re – Gamal meggyilkolta a fér-
jét, Macket és tizenhét éves unokahúgát, a gyönyör Marie-t.
 A közelben ült Rob Mercier, a chicagói bankár, akinek feleségét és
lányát Gamal négy évvel ezel tt gyilkolta meg. Makulátlanul öltözött:
halszálkás öltönyt, sötét selyem nyakkend t és krémszín selyeminget
viselt. Mercier egész lényéb l sütött a fájdalom – ajkát szorosan össze-
préselte, sötét szeme mérhetetlen magányról árulkodott.
Melanie Jackson a harmadik sorban ült az anyjával. Örültem, hogy
viszontlátom t: az egyetlen áldozatot, akit sikerült megmentenem.
Megözvegyült anyja nem sz nt meg hálálkodni a hivatalnak, amiért
sikerült kihoznunk a lányát. Melanie észrevett és integetni kezdett. Egy
év alatt igazi feln tté vált, miközben látványosan lefogyott. Tudtam,
hogy apja meggyilkolásának traumája koraéretté tette – mégis, volt
Melanie-ban még valami, amit l végigfutott a gerincemen a borzon-
gás. Csak akkor figyeltem fel erre, amikor a megpróbáltatásait követ
napokban felvettem a vallomását: már-már kísérteties módon hasonlí-
tott Meganre. Ugyanaz a mandulabarna szem, hollófekete haj és sápadt
r; ugyanaz a fogszabályzó. És az odaadó kedvesség, ami olyan élve-
zetes társasággá tette. Ahogy néztem, eszembe juttatta Megant, és a
borzongás újra végigfutott a hátamon.
Észrevettem, hogy Brogan Lacy az utolsó sorban ül, kifejezéstelen
arccal és dermedt vonásokkal. Azt hiszem, mind így festettünk, akiket
csak Gamal megnyomorított. A gyász talán elhalványul, de a nyomai
örökre megmaradnak; lehetetlen kitörölni ket a szívünkb l. Sorban a
többi szemtanú is üdvözölt, és hallottam suttogásukat: Hello, Kate!
Visszaintettem és biccentettem. Szinte olyanná váltunk, mint egyet-
len, nagy család. Túléltük a borzalmat, pedig a szeretteink áldozatul
estek egy gyilkos brutalitásának, és a tárgyalás során újra felszaggatták
a sebeinket. Azt hiszem, mind véget akartunk vetni ennek az egésznek,
s tovább szerettünk volna lépni.
Ám most, Gamal kivégzésének küszöbén mégis vegyes érzelmekkel
küzdöttem. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy az ítélet jogos,
t alig vártam, hogy szemtanúja legyek Gamal szenvedésének. Mégis,
tarthattam t bármennyire gonosznak, gy lölhettem teljes szívemb l és
tudhattam, hogy sose bocsátanék meg neki, úgy éreztem, beszennye-
zem magam ezzel a szégyentelen vággyal s az élvezettel, amit a kivég-
zés okozott.
A börtön egyik tisztvisel je lépett a közönség elé.
– Hölgyeim és uraim, kérem, bocsássanak meg a késedelemért, de
most már készen állunk. Ne feledjék, ha a kivégzés során bárki el
akarná hagyni a helyiséget, nyugodtan tegye meg. Köszönöm.
Amennyit lehetett, megtudtam a halálos injekcióval történ kivég-
zésr l. Próbáltam lelkiekben is felkészülni az el ttem álló eseményre,
de azt hiszem, erre semmi sem készíthet fel. A vastag üvegtábla mö-
gött már széthúzták a súlyos, kék m anyag függönyöket, hogy rálás-
sunk a sterilnek t cellára, amely simán elment volna kórházi m -
nek.
Középütt keresztre emlékeztet , rozsdamentes acélból készült kere-
kes ágy állt, lefelé döntött „karokkal”. Hat m anyag cs vezetett egy
vastag, kék függönnyel elkerített kamra felé, ahonnan egy átlátszó
kémlel nyíláson át lehetett kilátni. A függöny mögött várakozott az
ítélet-végrehajtó, a halálos vegyszerekkel és a szívm ködést jelz
elektromos készülékkel. Tudtam, hogy a kivégzést három különböz
vegyszer halálos keverékével hajtják végre.
Az elítéltet el ször is leszíjazzák a rozsdamentes acél kerethez, lá-
bát, karját és csuklóját külön rögzítik. Bekötik az infúziót, ezután he-
lyükre kerülnek az elektródák, amelyek a szívm ködést jelz monitor-
hoz kapcsolódnak, valamint a két darab, egyenként három cs l álló
infúziós szett – mindkét karba egy-egy. Miután a sóoldat csepegni
kezd, az elítéltet mellkasig befedik egy leped vel. Ekkor az infúziót
elzárják, és befecskendezik a nátrium-tiopentált, amit l az elítélt mély
álomba zuhan. A második vegyi anyag, a pancuronium-bromid eler-
nyeszti az elítélt izmait, és megbénítja a tüd t, így leáll a légzés. Végül
a kálium-klorid megállítja a szívet.
Általában az egész folyamat három-tíz perc alatt végbemegy. Miu-
tán a kivégzésnek vége, a halott elítéltet hullazsákba teszik, felcímké-
zik, és Gamal esetében haladéktalanul átszállítják a törvényszéki or-
vostani intézetbe. Éjszakára ott marad, majd másnap reggel felboncol-
ják és eltemetik.
 A halálos injekciót sokan a leghumánusabb kivégzési módszernek
tartják, csakhogy egyes orvosok szerint nehézségekbe ütközhet a be-
adása, miután sok elítélt vénái tönkrementek a drogozástól vagy a cu-
korbetegségt l. Én is olvastam olyan horrortörténeteket, amikor min-
den rosszul sült el, mint annak az érlelni fogyatékos arkansasi gyilkos-
nak az esetében. A m ssegédek közel egy órán át próbálták eltalálni
az elítélt vénáját, végül maga az elítélt segített hóhérainak bevezetni a
csöveket.
Egy másik kivégzés során Texasban a t kiugrott az elítélt vénájá-
ból és ráfecskendezte az rökre a halálos mérget; ezután a függönyt
tizenöt percre össze kellett húzni, hogy a tanúk ne lássák a felfordulást.
Tudtam, hogy sok elítélt b nöz teste hevesen reagált a halálos mér-
gekre, és jó néhányan korántsem békés körülmények között szenvedtek
ki.
Próbáltam félretenni az ilyen nyugtalanító gondolatokat, és remél-
tem, hogy ma este semmi sem zavarja meg a kivégzést. Mi, akik szem-
tanúi lettünk, épp elég traumát megéltünk már – nem éreztük magunkat
színházban, és nem vágytunk drámára.
De mint mindig, Constantine Gamal ezúttal is arra készült, hogy
meglepjen minket.

10.

M iközben vártam, eszembe jutott valami, amit a mamám szo-

kott mondogatni: minden b nnek megvan a maga bosszúál-
ló angyala. Constantine Gamal esetében nem kevesebb mint
huszonkilenc bosszúálló angyal várt arra, hogy kitölthesse a haragját.
Ám ahogy a percek teltek, és semmi sem történt, a tanúk köhécselni
és mozgolódni kezdtek. Mindenki kellemetlenül érezte magát, szeretett
volna már túllenni ezen az egészen. Azután jobboldalt hirtelen felpat-
tant egy vaskos acélajtó, és hat magas, tagbaszakadt r között Gamal
bukkant fel. Sóhaj futott végig a hallgatóság sorain – nem tudnám
megmondani, hogy a néz k elégedettséget vagy viszolygást éreztek-e,
amiért végül tanúi lettek a kivégzésnek. Ezután már minden gyorsan
történt.
Gamalt leszíjazták az ágyra, csuklóját, karját és lábát szorosan rög-
zítették. Ekkor a kék függönyt rövid id re összevonták, majd mire újra
szétnyitották, az infúziót már bekötötték, és mindkét karból három
anyag cs ágazott ki.
Hallottam, hogy a legtöbb elítélt beletör déssel fogadja a halált,
Gamal azonban nem tartozott közéjük. Az utolsó pillanatig küzdött,
megfeszítette magát, és nekifeszült a b rszíjaknak; az arca elvörösö-
dött, sötét szeme kidülledt, ahogy végigpásztázta a helyiséget. Ahhoz
képest, hogy saját bevallása szerint örömmel megy a halálba, gondol-
tam, egyáltalán nem úgy fest. Azután rádöbbentem, hogy nem félelmet
látok az arcán, sokkal inkább engesztelhetetlen dühöt, amikor a tekin-
tete megállapodott rajtam.
Gamal gy lölett l lángoló pillantásokat lövellt felém, ami eszembe
juttatta a szavait: „Élvezze a m sort, mert ezért keservesen meg fog
fizetni. Nem hisz nekem? Csak várja ki a végét! Legy zöm a halált, és
visszajövök, hogy magammal vigyem a pokolba, Kate. Ezt veheti ígé-
retnek.”
Kísértést éreztem rá, hogy belegondoljak, mit akarhattak jelenteni
ezek az összefüggéstelennek t szavak, ám ekkor a halálos mérgek
hatni kezdtek. Gamal szeme megrebbent, mint az utolsókat felvillanó
villanykörte; a feje hirtelen hátrabukott az ágyra. Úgy t nt, mintha
villámgyorsan kómába esett volna, és recseg hangon szuszogni kez-
dett. Gyaníthatóan megkapta a nátrium-tiopentált, amit l azonnal el-
aludt.
Néhány perccel kés bb görcsösen köhögni kezdett, és a mellkasa
nekifeszült a b rszíjaknak. A második halálos méreg, a pancuronium-
bromid keringeni kezdett az ereiben, hogy megbénítsa a légzését.
Küszködve kapkodott leveg után, a teste pedig olyan hevesen rángott,
hogy a gerincét is eltörte volna, ha nem szíjazzák szorosan az ágyhoz.
Azután a szája összeszorult, a teste még egyszer utoljára összerándult,
majd miután az utolsó lehelete is eltávozott, a teste mozdulatlanná
dermedt. A kálium-klorid végül megállította a szívét.
Fojtott csend ereszkedett a helyiségre, amint az egyik r a függöny
mögé lépett, majd újra felt nt, és odasietett Clay igazgatóhoz, aki a
falra szerelt piros telefonnál állt attól a pillanattól kezdve, hogy Gamal
megjelent. Clay meghallgatta, és kurta biccentéssel elbocsátotta az rt,
vetett egy pillantást a karórájára, majd váltott néhány szót a büntetés-
végrehajtás parancsnokával.
– Parancsnok úr, Constantine Gamal elítélt kivégzése huszonegy
óra tizenkilenc perckor megtörtént.
Örökké emlékezni fogok ezekre a szavakra, amelyek meger sítették
Gamal halálát. Örökké. Oly sok minden történt azután, ami megkérd -
jelezte az igazságukat…
Ám abban a pillanatban csak az számított, hogy valami különös
dolgot éreztem: mintha minden leveg t kiszippantottak volna a szobá-
ból, s azzal együtt távozott volna a gonoszság is. Másként nem tudom
ezt leírni. A tanúk szinte egy emberként sóhajtottak fel, majd lassan
sorjázni kezdtek a kijárat felé. Melanie Jackson ellépett az anyja mel-
l, és odajött hozzám, hogy a karomra tegye a kezét. Láttam, hogy az
anyja integet nekem, és visszaintettem.
– Hogy vagy, Kate? – kérdezte Melanie.
– Minden oké, vagy legalábbis az lesz – feleltem, és aggodalmat lát-
tam az arcán.
– Biztos? – kérdezte halkan.
Újra megláttam benne Megant, ugyanazt a melegbarna szempárt, és
hálásan viszonoztam az érintését, miközben közel álltam a síráshoz, de
valahogyan visszatartottam.
– Jól vagyok, Melanie, de tényleg. Csak egy kicsit megrázott a do-
log. Te hogy érzed magad?
Megvonta keskeny vállát.
– Miután egy évet vártam erre a pillanatra, úgy gondoltam, hogy
majd el zi a fájdalmam. Nem így történt, de akkor is szintén hiszek
abban, hogy helyes dolog volt kivégezni. Amikor meghalt, úgy érez-
tem, mintha egy gonosz szellem hagyta volna el a szobát. Érted, mire
gondolok?
Melanie nagyon érettnek t nt, s persze pontosan tudtam, mire gon-
dol. Odacsúsztatott nekem egy darabka papírt.
– Vigyázz magadra, Kate! Ha még egyszer Arizonában jársz, ugye
megígéred, hogy eljössz hozzánk? Szeretnék még találkozni veled.
Ez nagyon jólesett.
– Köszönöm, Melanie. Én is szeretnék találkozni veled.
Megöleltük egymást, azután Melanie visszatért a mamájához.
Mások is összeölelkeztek és elsírták magukat, ahogy túlcsordultak
az érzelmeik. A leveg hirtelen annyira megtelt a felszabaduló fájda-
lommal, hogy ki kellett törnöm onnan. Amellett olyan érzésem támadt,
hogy a börtönigazgató újra beszélni akar velem, és ez már tényleg sok
lett volna.
Még egyszer látni akartam Brogan Lacyt, hogy köszönetet mondjak
neki, amiért ellátta a sebem, és mellettem állt egy ilyen nehéz pillanat-
ban, de ahogy körülnéztem, sehol sem láttam. Lehet, hogy máris el-
ment?
Kiléptem az ajtón, és elszántam rá magam, hogy amikor elhagyom a
börtönt, kikerülöm az odakint várakozó riportereket. Nem akartam
beszélni senkivel, nem lett volna értelme Gamal halálán csámcsogni.
Az éjszakai égboltot elhomályosították az apró hópihék, amelyek szel-
lemujjakként simogatták az arcomat. Néhány más tanú is kilépett mö-
göttem, hangjuk suttogássá halkult, az arcuk elkomorodott, furcsa
nyugtalanság vett rajtuk er t. Pontosan értettem, miért – még mindig
annak hatása alatt álltunk, amit átéltünk.
Claynek igaza volt, brutális tapasztalat látni egy másik ember halá-
lát, még ha az áldozat olyasvalaki is, mint Constantine Gamal. Eszem-
be jutottak az ismer s sorok: Ha elég soká nézel a sötétségbe, a sötét-
ség visszanéz rád. Megkönnyebbültem, hogy vége a gyötrelmeinknek,
és Gamal végre halott. Ugyanakkor a helyzet iróniája sem kerülte el a
figyelmem: azáltal, hogy végignéztük a kivégzését, mi magunk is
kényszer részeseivé váltunk a gonoszságának, s ez a gondolat dühöt
ébresztett bennem.
 Ám mindenekel tt boldog voltam.
Boldog, amiért vége van.

11.

A
börtön el tt ügyet se vetve a riporterekre, beültem a Broncóba.
Északnak hajtottam a 95-ösön, túl Richmondon és
Fredericksburgön, majd Quantico közelében keletnek fordul-
tam, Widewater Beach felé. Fagyos volt az éjszaka, de minél észa-
kabbra jutottam, az utakat annál kevesebb hó fedte.
A nyári napfényben Widewater gyönyör , homokos tengerpart,
amely a Potomac folyóra tekint, miközben kiköt kkel és drága üdü-
kkel tagolt partvonalával a Chesapeake-öböl felé ível, ám ezen a hi-
deg téli éjszakán, amikor a part menti úton haladtam, kísérteties, barát-
ságtalan helynek t nt. Már éjfélre járt, mire lehúzódtam a szürke téglás
ház kapuja el tt, amely a kis kiköt famólójára tekintett. Ezt neveztem
az otthonomnak az elmúlt két és fél évben, amióta Daviddel és
Megannel beköltöztünk.
Emlékszem az els alkalomra, amikor Daviddel eljöttünk ide Wa-
shingtonból. Alig négy hónapja ismertük egymást, és id nk java részét
a kis georgetowni galériában töltöttük, amely felett David lakást is
bérelt, de aznap meg akarta mutatni nekem, hogy hol n tt fel. Százmé-
ternyire a háztól állt Manor Brook, ez a csodálatos és hatalmas neogó-
tikus-viktoriánus udvarház, amely tizenkét holdnyi terület felett ural-
kodott. A házat David déd-nagyapja, a helybéli doktor építette, az
1800-as évek végén oly népszer Vanderbilt-stílusban, vaskos gránit-
falakkal, vízköp kkel, rtoronnyal és nehéz, temploméra emlékeztet
ajtószárnyakkal.
A f épületet régóta elhanyagolták, volt viszont egy szerény, kétszo-
bás kis ház, ahol David lakott a lányával, Megannel, s ahonnan gyö-
nyör kilátás nyílt az öbölre. Aznap Daviddel együtt csodáltam a pano-
rámát, miközben a környékbeli kölykök a vízparton szórakoztak, a
mólóról horgásztak.
Emlékszem, David kiszállt a Broncóból, és a tengeri panorámát ta-
nulmányozta, a haja a szemébe hullt. A legels pillanatban, ahogy
megláttam, döbbenetesen jókép nek találtam sportos alakjával, elegáns
kezével és kék szemével. M vész volt, méghozzá olyan, aki meg is él a
munkájából. Tucatnyi festménye függött nagy cégek irodáiban szerte
az országban – még Londonban is kiállított –, és az átlagm vészekhez
képest kiemelked sikereket ért el. Mégis mindennél jobban szerettem
három tulajdonságát, amely már az els pillanatban megragadott: ked-
vességét, csendes és szerény magabiztosságát, és hogy mindig készen
állt egy mosollyal. Ráadásul nála vonzóbb férfival még életemben nem
volt dolgom, bár ez a része csak azután tárult fel el ttem, hogy köze-
lebbr l is megismertem.
– Te mit gondolsz róla, Kate?
Vadludak húztak el felettünk, rikoltozásuk hosszan visszhangzott az
öblön túl elterül sós ingoványok felett.
– A ludak télre iderepülnek Kanadából – magyarázta David. – Télen
sokat látni és hallani ket. Gyerekkoromban imádtam ezt a hangot…
Esténként még a szobám ablakát is nyitva hagytam, csak hogy hallhas-
sam. Nem is tudom… Olyan megnyugtató érzés.
– Gyönyör helynek t nik. Elmondod, hol vagyunk?
David felemelt kézzel árnyékolta be a szemét, miközben az öböl vi-
zébe hajított egy kavicsot.
– Ez itt Angel Bay. Kölyökkoromban itt tanultam meg festeni, úgy,
hogy eleinte csak szénrajzokat készítettem az öbölr l. A nagy házban
laktunk, míg csak meg nem haltak a szüleim, azután költöztem át a kis
házba – hátul van egy kis m termem, amelyet akkor használok, ha itt
vagyok. Miután Brogan és én elváltunk, még ez a ház is túl nagy volt
Megannek és nekem. Gyere, hadd vezesselek körbe!
Akkoriban egy másik n i ügynökkel egy kétszobás lakást béreltem
Falls Churchben, s azzal összehasonlítva Manor Brook igazi palotának
nt, még ebben a romos állapotában is. Körüljártuk a birtokot, az egy-
kor gondosan ápolt, de mára gyommal ben tt kerteket, és megálltunk a
kis vízfolyás partján, ahonnan ráláttunk a házra, amely valaha kivétele-
sen szép lehetett.
– Csodálatos – mondtam, és komolyan is gondoltam.
– Egy kis figyelem, sok kemény munka, és újra érdekes ház lehetne.
Tudom, hogy kissé félreesik, de sokkal biztonságosabb, mint az a lakás
a városban. Errefelé a legtöbben még arra se veszik a fáradságot, hogy
zárják az ajtójukat.
– Nehogy azt mondd, hogy aggódsz miattam.
– És ha igen? Bevallom, sokszor nyugtalan vagyok.
Leplezetlen örömmel mosolyodtam el, amikor kihallottam a féltést
David hangjából. Tetszett, hogy tör dik velem.
– Ugyan már, nem olyan rossz környék az. Különben is, tudok vi-
gyázni magamra. Ha nem is viselek egyenruhát, van pisztolyom és
jelvényem.
David átkarolta a derekam, és a tekintete huncutul megcsillant.
– Igaz, már nagy kislány vagy, és lefogadom, hogy ti, ügynökök
száz lépésr l is kilövitek a légy szemét.
– Max ötvenr l. De jókora légy legyen!
Széles mosoly jelent meg az arcán.
– Tudod, mire gondoltam?
– Mire?
– Kár, hogy nem ismertelek, amikor még egyenruhát viseltél. Érde-
kes lett volna.
Megcsókoltam. Istenem, mennyire imádtam azokat az ajkakat.
Meghaltam volna értük.
– Nem mondtad, hogy az egyenruhás n kre buksz.
Elmosolyodott, és gyengéden viszonozta a csókot.
– Minden férfinak vannak titkai.
Beharaptam az alsó ajkam.
– Majd ne felejtsd el, hogy egyik este kölcsönözzek egy egyenruhát.
sarkúval meg neccharisnyával. Az tetszene?
– Mondták már neked, hogy értesz a pasikhoz? – vigyorodott el Da-
vid.
 Ami azt illeti, még sohasem. Daviddel valahogy mégis természetes-
nek éreztem a flörtölést. Elhúzódtam, és megragadtam a kezét.
– Várj csak, amíg a bilincset is el veszem!
– Ne csigázz, mert itt helyben az enyém leszel. Oké, ennyi elég a
flörtölésb l, inkább hadd mutassak néhány dolgot.
David elvezetett a kavicsos úton a házig. Olyan közel éreztem ma-
gam hozzá, mintha máris egy pár lennénk, és évek óta el ször, egy
elfuserált házasság után újra reménykedni kezdtem abban, hogy megta-
lálom az igazit.
A kis házat feny fák sora védte a Potomac fel l fújó szelekt l, köz-
vetlenül mögötte pedig különálló m terem nyílt, amelyet fedett gya-
logút kapcsolt össze az épülettel. Jó százméternyire a partoldal szelí-
den lejtett a homokos föveny felé. David kinyitotta az ajtót, és a rövid
el téren át belépett a meghitt nappaliba. A falakon szkúnerekr l és
fregattokról készült szénrajzok függlek; mindenütt tengeri kagylók és
egyéb kacatok hevertek; a sarokban háromlábú teleszkóp állt, a fan-
tasztikusan gyönyör öbölre irányítva.
– Szóval, mit gondolsz?
Felmértem a szoba berendezését. Makulátlanul tiszta volt minden,
csak hiányzott az egyedi jelleg, f ként az asszonykéz érintése. Játéko-
san megböktem David karját.
– Azt hiszem, ennyi tengeri kacattal nevezhetnél a matróz szakszer-
vezet tiszteletbeli tagságára.
Elmosolyodott, amint kivezetett a m terembe, amely íróasztallal és
telefonnal felszerelt irodaként is funkcionált. A m termet festékekkel,
vásznakkal és félig elkészült m vekkel zsúfolták tele.
– Nem kellene mindenb l viccet csinálnod! Ez a hely tényleg gyö-
nyör , Kate.
– Mesélj még róla!
– A testvérem, Patrick és én minden nyarat itt töltöttünk, úszkáltunk
odalent, vagy kagylókat szedtünk, és mindig elmentünk a mamával
bogyókat gy jteni. Manor Brook különleges hely. Gyakran hiányoznak
azok a régi szép id k.
– És a papád? Hozzá is közel álltál? – kérdeztem.
 David hirtelen elkomorult.
– Nem igazán. Nehéz ember volt, szigorú és fegyelmezett, hajlamos
a komorságra. Nemigen tudott mit kezdeni két eleven kölyökkel. Húsz
éven át dolgozott hajóorvosként, miel tt úgy döntött, hogy letelepedik.
– Nem jöttetek ki egymással?
– Mondjuk úgy, hogy elviseltük egymást. Anya pótolta apa hiá-
nyosságait, így igazán közel kerültünk egymáshoz. Azt hiszem, sajnál-
tam is a házassága miatt. Ahogy id sebb lett, egyre boldogtalanabbá
vált, és rászokott, hogy a vodkásüvegbe fojtsa a bánatát. Ezzel együtt
élveztem a gyerekkorom.
– Az is lehet, hogy boldog voltál?
– Talán igazad van – mosolyodott el David. – Nem nagyon szoktam
beszélni az apámról. Látod, milyen hatással vagy rám?
Körülvezetett a m termen, megmutatta néhány kedvenc képét, köz-
tük egy színes olajfestményt Angel Bayr l.
– De mi a helyzet veled, vajon Kate is boldog kiskölyök volt?
Emlékszem, ahogy kinyújtottam a kezem, és az ujjaink összefonód-
tak. A vallomása hallatán úgy éreztem, különleges, bens séges pillana-
tokat osztunk meg egymással.
– Azt hiszem, nagyon élveztem volna, ha ilyen boldog, kiegyensú-
lyozott családhoz tartozhatom, de sajnos más volt a helyzet – vallottam
be.
– Mesélj róla!
Beszéltem Davidnek a múltamról. Apám szerencsejátékos és kiug-
rott nyomozó volt, aki tizenegy éves koromban elhagyott bennünket.
Anyám szigorú tekintélyével és görcsös ragaszkodásával tartotta össze
a családot, de tizenkét évvel ezel tt petefészekrákban meghalt, azután
menthetetlenül szétszóródtunk. Két húgom nyugatra, Kaliforniába köl-
tözött, miután elvégezte a középiskolát; azóta is ki-be jártunk egymás
életében, jobbára csak karácsonykor és hálaadáskor, telefonon tartottuk
a kapcsolatot. A bátyámmal, Frankkel közelebb állunk egymáshoz, de
neki is megvoltak a maga problémái.
 – Nem létezik olyasmi, hogy tökéletes család. Valamilyen szinten
mindegyik m ködésképtelen, csak egyes családok kevésbé azok, mint
mások. A lényeg, hogy nem választhatsz helyette másikat.
– Tudom, hogy érted – bólintott David, és komolyan is gondolta. –
Igazad van a családdal kapcsolatban, de azért egy napon nekünk is
lehet egy.
Döbbenten néztem rá. David olyan nyilvánvaló meggy déssel
mondta ezt, hogy nem kételkedtem az szinteségében, s ett l elpirul-
tam.
– Csak óvatosan, a végén még elhiszem, hogy komolyan mondod.
David komolyan mondta.
– Úgy is van. Akarsz kölyköket?
– Persze, hogy akarok!
– Én is szeretnék még. És nemcsak azért, hogy Megan egy valódi
család tagjának érezze magát. – Elgondolkodott egy pillanatig, miel tt
folytatta. – Tudom, hogy még csak négy hónapja vagyunk együtt, de
számomra ennyi id is elég volt ahhoz, hogy megismerjelek. Azt hi-
szem, tényleg remek pár vagyunk így együtt, nem gondolod? Jó érzé-
seim vannak kett nkkel kapcsolatban, Kate. Igazán jó érzéseim. Hoz-
zám jössz feleségül?
Arra gondoltam: Most viccelsz? Másra se vágyom! Tudtam, hogy
nem viccel. És évek óta el ször éreztem úgy, hogy találtam egy férfit,
akivel igazán komoly kapcsolatba akarok kerülni, mégsem akartam,
hogy úgy érezze, mintha siettetni szeretném a dolgokat, csak mert
harmincöt vagyok, és a biológiai órám egyre hangosabban ketyeg.
– Én… gondolkodhatnék ezen egy-két napot?
– Persze, csak ne gondolkodj túl sokáig, mert aggódni kezdek.
– Ígérem, hogy gyors leszek.
Miközben kimondtam ezeket a szavakat, és megszorítottam a kezét,
magamban már eldöntöttem a kérdést, és ezt is tudta.
– Elmegyünk este vacsorázni? Van itt a parton egy jó tengeri étte-
rem, úgy öt kilométerre. Odaszólok telefonon.
Átsietett a m termen, felvette az irodai telefont és tárcsázta az ét-
termet.
 Hétkor vacsoráztunk, isteni rákot és marhasültet ettünk, utána cit-
romtortát és konyakos kávét, majd miután visszatértünk a házba, David
mindkett nknek bort töltött, azután engedtem neki, hogy felvigyen az
emeletre, ahol levetk ztettük egymást, és gyengéden, mégis lüktet
energiával szeretkeztünk. David nyelve rátalált az enyémre, majd apró
csókokat nyomott a nyakamra és a mellemre, s amikor végül belém
hatolt, felsikoltottam a gyönyört l. Utána csak feküdtünk a régi sárga-
réz keretes ágyon, Norah Jones-t és a Potomac felett vitorlázó téli lu-
dak szárnycsapkodását hallgattuk.
Ma éjjel azonban elveszettnek és komornak éreztem magam, aho-
gyan a sötét vízre meredtem. A ház akkor lett az otthonom, amikor a
temetés után három héttel felhívott David ügyvédje, és megkért, hogy
fáradjak be georgetowni irodájába. Megdöbbentett, amit t le hallottam:
David úgy rendelkezett, hogy halála után az egész Manor Brook-birtok
az enyém legyen. Miután az udvarházra még mindig ráfért volna egy
felújítás, s különben is túl nagy lett volna egy embernek, a kis házba
költöztem. Az ügyvéd elmondta, hogy David rám hagyta tucatnyi leg-
kedvesebb képét is, továbbá félmillió dollárt készpénzben. A szemem-
ben ez rengeteg pénz, mégsem költöttem bel le egy centet sem. A
bankban pihen és kamatozik, amíg eldöntöm, mi legyen vele. Képtelen
voltam hozzányúlni. Számomra nem képviselt értéket, legfeljebb any-
nyira, hogy egy napon David nevében felajánljam valamilyen jótékony
célra.
De ezzel ráérek kés bb foglalkozni.
Aznap éjjel feszült voltam. Készítettem magamnak egy forró csoko-
ládét, és ahogy ott álltam, elnéztem a hideg tavat, kortyolgattam az
italt, s a gondolataim visszakanyarodtak ahhoz a szörny naphoz, ami-
kor értesültem David és Megan haláláról…
 12.

P hiladelphiában töltöttem egy hetet, hogy kövessek egy nyomot,

amely végül mégsem vezetett el a Tanítványhoz. A motelból
hívtam fel Davidet, hogy tudassam vele: másnapra, hálaadás
délutánjára otthon leszek, és semmi pénzért nem mulasztanám el az
ünnepet. Napi tizennyolc órákat dolgoztam, az ügy minden er met
felemésztette, és alig vártam, hogy egy kis id t David és Megan társa-
ságában töltsek.
Ám amikor másnap hazaindultam Philadelphiából, a kimerültség
annyira er t vett rajtam, hogy el-elszundítottam a volán mögött, és a
következ pillanatban eszel s tülkölést hallottam. Amikor kinyitottam
a szemem, egy ezüstszín Mack teherautó száguldott felém, akár egy
rakéta. Meg fogok halni, gondoltam. Jobbra kaptam a kormányt, és
beletapostam a fékbe; végül csikorgó gumikkal, de megálltam. Reszke-
tett a kezem – tudtam, hogy csak egy pillanaton múlt. A kocsi áttért az
út bal oldalára, és ha nem akartam tovább kockáztatni az életem, félre
kellett húzódnom, hogy pihenjek egy kicsit. Hátradöntöttem az ülést,
és amint lehunytam a szemem, mély álomba zuhantam. Mire felébred-
tem, három teljes óra telt el.
Amikor végül hazaértem, nem láttam David kocsiját a felhajtón.
Amikor beléptem a házba, sehol sem találtam Megant. A hálaadásnapi
vacsora ott illatozott a konyhaasztalon. Benéztem a m terembe is, de
üresen találtam. Felvettem az irodai telefont és rácsörögtem David
mobiljára, de csak a hangposta jelentkezett, ahogy délután mindig. Hat
óra is elmúlt, de David és Megan nem jelentkezett, én pedig kezdtem
aggódni. Nem vallott Davidre, hogy csak így elt njön, és ne adjon ma-
gáról életjelet. Nem találtam más magyarázatot, csak hogy el kellett
mennie valamelyik haverjához, és azon a helyen nincs térer . Egy órá-
val kés bb Lou telefonált.
– Merre vagy, Kate?
 – Otthon, várom Davidet és Megant, hogy nekilássunk az ünnepi
vacsorának, de még nem jöttek haza. Amúgy boldog hálaadásnapot.
Ezért hívtál?
Lou óvatos, puhatolózó hangon felelt.
– Átjöhetnék, Kate? Nem vagyok messze, tíz percen belül ott va-
gyok. Nem bánnád?
Hirtelen kezdett rossz érzésem lenni.
– Mi ez az egész? Valami baj van?
– Majd személyesen elmondom, Kate. Nemsokára ott leszek.
Lou letette, miel tt bármi mást kérdezhettem volna.
Mire bekopogott az ajtón, már rettegtem attól, hogy Daviddel és
Megannel történt valamit, és amikor megláttam Lou holtsápadt arcát,
azonnal tudtam, hogy így van.
Gyengéden a karomra tette a kezét.
– Nem is tudom, hogyan kezdjek bele, Kate, ezért csak elmondom,
amit tudunk. Úgy három órával ezel tt egy feln tt férfi és egy tizen-
éves lány holttestére bukkantak egy barlangban, az elhagyatott k bá-
nya területén, innen úgy hat kilométerre. Davidet az igazolványa alap-
ján azonosították, amit a tárcájában találtak. Ugyanonnan el került egy
fénykép is, amely emlékeztetett a tizenéves lány áldozatra. Most láttam
a holttesteket. Kétségkívül David és Megan az, mindkett jüket megöl-
ték, és nemrég hallottam, hogy a közelben megtalálták David kiégett
autóját is. A nyomok és az elkövetés módja alapján szinte biztos, hogy
a Tanítvány m ve. Rettenetesen sajnálom, Kate.
Emlékszem, ahogyan a lábam elgyengült, és a szám elé kaptam a
kezem, miel tt a torkomból feltört a sikoly.
– Ne!
Lou kapott el, amikor összerogytam. Utána már minden összemo-
sódott: a könnyek és a bánat, a gyász és a harag, s végül az üresség.
Másnap reggel azonosítanom kellett Davidet és Megant, és a meg-
próbáltatás kis híján velem is végzett. Az arcukat még fel lehetett is-
merni, de a testüket borzalmasan megcsonkították és megperzselték.
Minden a Tanítványra vallott: az elkövetés módja – a részben elégetett
és kizsigerelt holttestek –, és a fekete fakereszt, bár ezúttal akadt két
megmagyarázhatatlan eltérés. A keresztet nem a két tetem közé, hanem
Megan lába elé fektették, és Davidet kétszer fejbe l tték. A kihallgatá-
sok során Gamal semmit sem vallott be, és ezekre az eltérésekre sosem
kaptam magyarázatot.
Akkor szinte révületben hagytam el a hullaházat és vezettem Angel
Bayig. Leszállt a köd, és én leparkoltam a kocsit, majd nekivágtam a
partra vezet gyalogösvénynek, amelyen sokszor sétáltunk Daviddel és
Megannel. Miközben feltörtek bennem a kínzó emlékek, egyik kilomé-
tert a másik után tettem meg a homokon, csak zött el re a bánat, és
annyira belevesztem a gyötrelmekbe, hogy már úgy t nt, mintha
Megant hallanám kacarászni a ködben, és azt képzeltem, David is csat-
lakozik hozzá.
Végül nem bírtam tovább, lerogytam a homokba, és addig sikoltoz-
tam a nevüket, amíg hang jött ki a torkomon. Istenem, mennyire gy -
löltem a gyilkosukat! Ha az életem kellett áldoznom azért, hogy elkap-
jam a Tanítványt, boldogan megtettem volna, mert abban a pillanatban
értéktelennek éreztem az életem. Tökéletes bizonyossággal tudtam,
hogy David és Megan miattam halt meg, s tehetek bármit, sosem sza-
badulok meg a b ntudattól.
Egyetlen merész húzásnak köszönhettem ezt a bizonyosságot. A
megel hat hónapban tucatszám jelentek meg cikkek a Tanítvány
gyilkosságairól, s miután én vezettem a nyomozást, a nevemet min-
denhol megemlítették. Különösen a Washington Post egyik hírére em-
lékeztem, három héttel korábbról: KATHERINE MORAN KÜLÖN-
LEGES ÜGYNÖK SZERINT AZ EXHUMÁLÁS NYOMÁN TO-
VÁBB SZORUL A HUROK AZ ÖRDÖG TANÍTVÁNYA, A LEG-
KERESETTEBB SOROZATGYILKOS KÖRÜL.
Igazság szerint a nyomozás reménytelenül zsákutcába jutott, és ez-
zel az egyszer trükkel csak annyit akartam elérni, hogy a Tanítvány
ne érezze magát akkora biztonságban.
Szándékosan adtam az interjút a Postnak, és a cikk nyomán több
csatornán is elhangzott, hogy az új bizonyítékok segítenek a Tanítvány
megtalálásában. Közöltem, hogy a bíróságnál már kérvényeztük a Ta-
nítvány két korábbi áldozatának exhumálását, s ha a tetemeket jó álla-
potban találjuk és el kerülnek a várt bizonyítékok, akkor hamarosan
végére járunk az ügynek.
Úgy számítottuk, hogy ezzel óriási stresszt okozunk a Tanítvány-
nak. Szorongani és puhatolózni kezd majd; nem tudhatja, milyen álla-
potban vannak a holttestek, és azt gondolhatja, olyan nyomokat ha-
gyott hátra, amelyek segíthetnek az azonosításában. Mindenekel tt
abban reménykedtünk, hogy személyesen is felkeresi majd a temet t,
és vet egy pillantást az exhumálásra. A gyilkosok gyakran felkeresik
áldozataik nyugvóhelyét, és az exhumálásról szóló hírek a Tanítvány
kíváncsiságát is felkelthették. Úgy terveztük, hogy szalagra veszünk és
lefényképezünk mindenkit, aki csak felbukkan a temet közelében.
A temet környékén több mint három tucat civil ruhás ügynököt he-
lyeztünk el, miközben végrehajtottuk az exhumálást. Az akció négy
teljes napig tartott, de a videók és a fényképek végül nem hoztak érté-
kelhet eredményt. A Tanítvány ügyesen kikerülte a csapdát.
És amikor legközelebb lecsapott, megölte Davidet és Megant. Biz-
tosan tudtam, hogy a kudarcba fulladt terv miatt veszítettem el azt a két
embert, aki a legközelebb állt hozzám. A Tanítvány nyilvánvalóan
vette a fáradságot, és kiderítette, hol lakom, majd alaposan megfigyelt,
miel tt következ áldozatának választotta Davidet és Megant. S ezzel
közölt velem valamit. A maga módján azt tudatta: Okosnak hiszed ma-
gad, de én okosabb vagyok nálad is. Akkor nem is kételkedtem ebben.
Amíg én rá vadásztam, cserkészett be engem.
Miért nem szúrtam ki? Miért nem éreztem, hogy a nyomomban jár?
Közelr l figyelt, alighanem követett is, ahogyan követnie kellett Davi-
det és Megant is, miel tt lecsapott.
Ezután még egy tartalék pisztolyt is vettem, és állandóan magamnál
tartottam. Éjszakánként a párnám alá rejtettem, a pisztolytáskát pedig
zsinórral rögzítettem az ágykerethez. Egy „n ies” Glock volt, kisebb, 9
mm-es változata szolgálati fegyveremnek, és egyetlen szemvillanás
alatt kiszabadíthattam a tokjából.
Akartam, hogy a Tanítvány újra eljöjjön az otthonomba. Vágytam
rá, hogy egy sötét éjszakán próbálkozzon, én pedig jogos önvédelem-
l agyonl jem. A szívem még mindig sajgott a veszteségt l. Semmi
se változott – éppúgy hiányzott David és Megan; éppúgy vágytam rá,
hogy visszatérjenek, hogy újra hallhassam a hangjukat.
A haláluk után sokáig nem hagyott nyugodni egy kérdés: ha nem
olyan fáradtan indulok útnak Philadelphiából, és nem húzódom le pi-
henni, vajon megmenthettem volna ket? Most pedig egy újabb nyug-
talanító gondolat fészkelte be magát a fejembe: mi van, ha Gamal tény-
leg igazat mondott, és valaki más ölte meg ket? Ha tényleg nem kel-
lene magamat hibáztatnom a haláluk miatt? Végül elvetettem a gondo-
latot, mint teljes képtelenséget. Biztosan tudtam, hogy Gamal a gyil-
kos.
Hajnali két óra is elmúlt, amikor beléptem a sötét m terembe. Hat
hónap után most el ször jöttem ide, inkább megfizettem a bejárón t,
aki a ház mellett ezt a helyet is tisztán tartotta. A m terem most is
olyan volt, mint David és Megan halálának idején: egy befejezetlen
vászon az állványon, festmény Manor Lodge romjairól. Élettelennek és
ridegnek t nt a szoba. Végigmértem a kész és félig kész képeket, a
festékeket és beszáradt ecseteket, az élénk szín festékpettyeket a pad-
lón, az állványok környékén – egy bíborszín festékfolt vérfoltra em-
lékeztetett, ami mindig felkavart.
Egy év után el ször megérintettem Manor Lodge befejezetlen vász-
nát, végigfuttattam az ujjaimat a festményen, kitapintottam a festék
durva peremeit és a vászon puha simaságát. A munkaasztal felé fordul-
tam, ahol még most is David vázlatai hevertek. Ujjaim végigszaladtak
a rendezetlen papíríveken, majd a telefonon, és eszembe jutott, hogyan
hívta fel David a házat, amikor elkészült egy új képpel, és érdekl dött
azután, lenne-e kedvem megnézni. A hangja elcsuklott az izgatottság-
tól, mint egy éretlen kamasznak.
A m terem eleven emlékeket ébresztett fel bennem, s amikor már
nem bírtam tovább, felhajtottam a gallérom, bezártam a szobát, és a
kavicsos úton a ház felé indultam. Felmentem a hálószobámba, hogy
levetk zzem, megtöröltem a szemem és leoltottam a fényeket. Most
már vége, próbáltam mondogatni magamnak, ahogy ott feküdtem a
sötétben. A gyilkos, aki megölte Davidet és Megant, az életével fizetett
érte. Csakhogy Melanie-nak volt igaza: ett l nem éreztem jobban ma-
gam, és nem kaptam vissza ket.
Csak annyit tudtam teljes bizonyossággal, hogy le akarom zárni az
életemnek ezt a szakaszát, és megpróbálok továbblépni. Meg akartam
szabadulni ett l a gyötrelemt l. Újra normális életet akartam. Békét
akartam. Vagy ez már túl sok?
Ott feküdtem az ágyon, próbáltam nem elsírni magam, és remény-
kedtem abban, hogy a fájdalom végül szertefoszlik, de hiába. Azután
valami csodálatos dolog történt: lehunytam a szemem, és hónapok óta
el ször mély álomba zuhantam.

13.

B uck Ryan imádott a börtönben dolgozni, s különösen a kivég-

zéseket szerette. Ilyenkor néhány órára kiszabadulhatott a bör-
tön falai közül, amíg átszállította a kivégzett elítélteket a tör-
vényszéki intézetbe. A mai este azonban egészen más volt. El ször is
havazott, és a Richmondba vezet 95-ös út fehér szalagként kígyózott
el tte, amelyet csak itt-ott tett szaggatottá a lámpák fénye. Másodszor
pedig, aznap éjszakára megkapta maga mellé Jack „Panaszláda” Dole-
t, aki az idegeire ment a nyafogásával.
Ryan er sen markolta a zárt Ford furgon volánját, miközben alig
harminccal haladt a 95-ösön, és Dole se t nt túl boldognak, ahogy a
szakadó havat kémlelte.
– Ebben a tempóban jó, ha reggelre Richmondba érünk – panaszko-
dott.
– Nem tehetek róla – mordult fel Ryan. – Ilyen útviszonyok mellett
nem lehet száguldozni. Mi legalább életben leszünk, nem úgy, mint a
haver ott hátul.
Ryan a s , fagyos fenyveseket tanulmányozta a 95-ös két oldalán,
miközben az ablaktörl k alig gy zték elsöpörni a havat. Az út teljesen
elhagyatottnak t nt, csak a Ford fényszóróinak er s, kísértetiesen fe-
hérl csóvái világították be.
– Mintha rajtunk kívül nem lenne él ember ezen a bolygón. Ijeszt
idekint, igaz?
Jackie Dole nemigen tör dött ezzel. Felkapcsolta a bels világítást,
és böngészni kezdte a USA Today sportoldalait.
– A Reds megint vesztett. Seggfejek. Tíz dodót buktam rajtuk.
– Más jó hír?
Dole utálkozva dobta félre az újságot.
– Igen, a kutyám hererákot kapott, és a doki szerint ki kell operálni
a mogyoróit. Háromszáz dolcsim fogja bánni. Hé, ez meg mi a szar?
Mindketten hallották a tompa üt dést a furgon hátsó részéb l. Ryan
óvatosan fékezett.
– Mintha valami belénk jött volna.
– Úgy érted, a kölykök megdobáltak hógolyóval?
– Ilyenkor? A semmi közepén? Térj már magadhoz, Dole!
– Pedig olyan hangja volt. Hallod, már megint. Hátulról újabb hup-
panás hallatszott.
– Mi a fasz folyik itt? – Ryan el húzta a pisztolyát a tokjából.
– Hé, mit akarsz azzal a pisztollyal? – szólt rá Dole. – Hátul nincs
más, csak egy hulla. Ugye, nem félsz a halottaktól?
Ryan azonban már nem figyelt rá, miközben kinyitotta az ajtót, és a
kavargó hó az arcába csapott.
– Jesszusom, ilyen elcseszett éjszakát!
Kikászálódott, Dole pedig követte. Mindketten óvatosan kerültek a
furgon háta mögé. Ryan végigkémlelte az elhagyott tájat, és rászánt
néhány pillanatot, hogy megcsodálja az út két oldalán meredez , hóval
vastagon meghintett mamutfeny ket. Tényleg úgy érezte, mintha csak
ketten lennének az egész bolygón. Ellen rizte a hátsó ajtót. És akkor
jött a döbbenet. Az ajtó nyitva állt.
– Mi a fasz…
– Mi van?
– Ez van – mutatott Ryan a nyitott ajtóra. – Biztos a nagy szél miatt.
Megesküdnék rá, hogy rendesen bezártam.
 – Nekem nem úgy t nik.
Dole megragadta a fagyos kilincset – kis híján odafagyott az ujja –,
és feltárta az ajtót. Odabent feküdt a fehér hullazsák, benne a kivégzett
elítélt tetemével.
– Az Ördög Tanítványa, mi? Már nem t nik valami olyan ijeszt -
nek, igaz?
– Ja.
– Zárjuk be a kocsit.
Ryan a fejét vakargatta.
– De hogy az ördögbe nyílhatott ki?
– A hideg miatt. Korábban is volt már ilyen, amikor télen hullákat
vittünk Richmondba. A hidegt l minden fém összehúzódik, tudtad ezt?
Olyat is hallottam, hogy a legnagyobb fagyban szétnyíltak a lakatok.
Ryan most az utat kémlelte.
– Ha te mondod… Hé – kiáltott fel hirtelen –, te is láttad azt a
fényt?
– Hol?
– Ott az úton. Nehéz megmondani, milyen messze. Talán néhány
száz méterre. Megesküdnék rá, hogy egy fényszórót láttam.
– És? – vonta meg a vállát Dole.
– Elt nt, mintha valaki lekapcsolta volna. Tudod, szinte biztos va-
gyok benne, hogy korábban is láttam. Mintha követne minket valaki.
Dole a szeméhez emelte a kezét, ahogyan a havas sötétséget kémlel-
te.
– Nem látok mást, csak ezt a kibaszott havat. Legyen eszed, ember!
Miért akarna bárki is követni?
– Talán egy riporter. Tudod, hogy azok bármit megtesznek egy jó
sztoriért.
– Miféle sztoriért? A fickó halott, az isten szerelmére! Nem indul-
hatnánk? Kezd lefagyni a tököm idekint.
Ryan homlokráncolva fürkészte a sötétséget, ahol látni vélte a fény-
szórókat, de azok végérvényesen elt ntek, ezért becsapta a hátsó ajtót,
és az éles dörej hosszan visszhangzott a fehér rengetegben. Miközben a
zaj elhalt, még egyszer körülkémlelt a fagyos tájon. Ahogyan a fények
visszaver dtek a végtelen hómez kr l, csakugyan kísértetiesnek találta
a helyet. Megborzongott, majd kurtán biccentett a kocsi felé.
– Menjünk, t njünk innét a francba!

14.

E lmúlt hajnali három, és a hold el-elt nt az Angel Bayr l fel-

szálló ködfoszlányok mögött. A férfi sötétkék kezeslábast és
vastag, magas nyakú pulóvert viselt, amint a sötétkék
Broncóban ült, százméternyire a háztól. Nagy teljesítmény , éjjellátó
távcsövön keresztül nézte a házat, amely a sötétségben fluoreszkáló
zöldben játszott. Csak azután tette le a távcsövet, amikor kiszúrta, hogy
Kate Moran összehúzza a függönyt, majd a hálószoba fényei kialudtak.
El vette a kulcsokat a kézifék melletti kis rekeszb l. A másolt kul-
csok Kate Moran házát nyitották, címkéjükre még a riasztó kódját is
feljegyezték. Moran sosem változtatta meg a kódot. Angel Bay épp
elég távol esett a legközelebbi nagyvárostól, hogy ne kelljen tartani a
betör kt l – meghitt és barátságos hely, az itteniek még az ajtójukat se
zárták. Akkor mehetett be a házba, amikor neki tetszett.
Már járt odabent, végigsétált a szobákon és megszagolta a parfümö-
ket. Elvett néhány személyes holmit is, amire szüksége volt, s bár kí-
sértést érzett rá, hogy a móka kedvéért magával vigyen egy piheköny-
ny csipkebugyit, végül uralkodott a vágyán. Nem fogja kockára tenni
a terv sikerét. Visszavitt mindent, mihelyt Moran elhagyta a házat. Ma
este azonban másért jött ide. És az utolsó apró részletig eltervezte a
gyilkosságot.
Ám ami ezután történt, arra egyáltalán nem készült fel. A szíve egy
teljes ütemet kihagyott, amikor meglátta a mögé lehúzódó rend rautó
villódzó kék fényeit. A sziréna csak egy éles hangot hallatott, pedig
azonnal az ülés alá dugta a távcsövet, és el kapta a mobilját. A zsaru
elemlámpája gyorsan megtalálta, ezért úgy döntött, kiszáll, és barátsá-
gosan integet neki.
 Az egyik rend r is kiszállt a kék-fehér kocsiból, hogy el re tartott
elemlámpával felé induljon, miközben a másik kezét a fegyvere köze-
lében tartotta, felkészülve minden eshet ségre.
– Jó estét, uram! Nem bánja, ha megkérdezem, mit keres errefelé?
A férfi elmosolyodott és meglengette a mobiltelefonját.
– Le kellett húzódnom, hogy elintézzek egy hívást, biztos úr. Nem
akartam vezetés közben telefonálni. Úgy tudom, az egyébként is tör-
vényellenes.
– Nagyon bölcsen tette, uram. – A rend r a férfi arcába világított,
azután felmérte a kocsi belsejét, miel tt az elemlámpával újra a férfi
arcát vette célba. – Önnél van a vezet i engedélye, uram?
– A zsebemben.
– Akkor ha el venné…
– Természetesen, biztos úr. – A férfi el vette hamis jogosítványát,
és átnyújtotta a rend rnek. Már eldöntötte, hogy ha a zsaruk gyanút
fognának, végez mindkett vel. Nagy kár, mert ezzel romba döntheti a
gondosan felépített tervet, de nincs más választása. A rend r tanulmá-
nyozta a fényképet, azután újra belevilágított a férfi arcába, majd visz-
szaadta a jogosítványt.
– Köszönöm, uram!
– Igazán nincs mit, biztos úr.
A rend r habozott.
– Hé, olyan ismer snek t nik. Valahol errefelé lakik?
– Attól tartok, nem. Egy jó barátomat jöttem meglátogatni, Kate
Moran kisasszonyt. Szövetségi ügynök. Netán ismeri?
– Személyesen nem ismerem, de már hallottam róla – bólintott a
rend r. Elnézett a nagy ház felé, majd visszafordult a férfihoz. – Tudja,
tényleg emlékeztet valakire, de egyszer en nem ugrik be, kire. Biztos
benne, hogy nem idevalósi?
– Washingtonból jövök.
– Akkor jobban teszi, ha lassan hajt hazafelé. A legtöbb útra ráfa-
gyott a hó a hidegben. – A rend r még mindig zavartnak t nt, és a fejét
csóválta. – Megesküdtem volna, hogy ismerem az arcát.
A férfi elmosolyodott.
 – Hé, mindnyájan követünk el hibákat. És köszönöm a tanácsot,
biztos úr.

Nem sokon múlt, és férfit kiverte a veríték, ha csak belegondolt. A

zsarunak igaza volt: tényleg látta már t korábban, de amekkora segg-
fej, nem ismert rá, és remélhet leg soha nem is fog. Beindította a
Broncót, és több mint egy órát hajtott északnak, majd ráfordult a 270-
esre, míg csak el nem érte a rockville-i lakókocsiparkot. Útközben fél-
reállt és ellen rizte, hogy megvan-e minden szükséges eszköz, majd
feltette a hamis rendszámtáblát, és felvette a n i parókát meg a n i
ruhákat. Alacsonyan tartotta a fordulatszámot, amíg végighajtott a par-
kon, és megállt egy régi Suncruiser lakókocsi közelében. A postaládán
ez állt: O. Fleist.
A Suncruiser belsejéb l kékes-ezüstös fény sz dött ki – biztosan
ment a tévé –, a közeli lakókocsikban azonban sötétség honolt. Benyúlt
az ülés mögé és el húzta a vászon hátizsákot, benne a Maglite elem-
lámpával, a szürke ragasztószalaggal és a f részes él késsel.
Elhúzta az egyik cipzárt, el vette a rövid m anyag fecskend t meg
a két ampullára való tiszta benzót. Miután felszívta az egyik ampulla
tartalmát, zsebre tette a kis fecskend t, s miel tt még kiszállt volna,
bebújtatta lábát az átlátszó m anyag huzatba, és felvette a vékony b r-
keszty t.
Azután sétált csak oda a lakókocsihoz és kopogtatott be halkan a
bejárati ajtón. Eltelt néhány másodperc, azután megrebbent a függöny,
és egy férfi jelent meg az ajtóban. Borostás volt és kábának t nt, mint-
ha elaludt volna a tévé el tt. Foltos trikót és pizsamaalsót viselt. Vetett
egy pillantást a látogatóra, azután eltátotta a száját, mintha szellemet
látna.
– Jesszus…
– Látom, megismersz, Otis, még ezekben a göncökben is. Helyes!
– Mit… mit csinálsz te itt? Azt hittem, halott vagy.
A látogató elvigyorodott, s mintha elfojtott nyögést hallott volna a
lakókocsi belsejéb l.
 – Nos, többé már nem, Otis. A lányod még veled van? Alszik az
ágyában?
Az Otisnak nevezett férfi hirtelen gyanút fogott.
– Menj el… t nj innét, te eszement rült! – Próbálta becsukni az aj-
tót, de a látogató szilárdan beékelte a lábát.
– Hát így kell fogadni egy régi ismer st, Otis?
Otis arca egyszerre tükrözött zavarodottságot és félelmet.
– Én… ezt nem értem. Hogy úsztad meg élve?
– Nem is kell értened, te fajankó. Ideje megfizetni mindenért. – A
látogató beledöfte a fecskend t Otis mellkasába. A férfi megtántoro-
dott és a padlóra zuhant.
A látogató behúzódott a lakókocsiba, és szemben találta magát egy
pamlagon fekv németjuhásszal, amelyik a fülét hegyezte és vicsorgott
rá. A látogató csettintett az ujjaival, próbálta elvonni a figyelmét, de a
kutya tovább vicsorgott és négykézlábra állt, ezért esélyt se adott az
állatnak. El redöfött a henteskéssel, és belemélyesztette a pengét a
kutya nyakába. Az állat szánalmasan felvonyított, majd lerogyott a
padlóra.
A látogató nem hagyta magát feltartóztatni, és továbbindult a lány
hálófülkéje felé; lépteinek zaját elnyelte az elny tt padlósz nyeg. Csi-
nos. A lány sz ke haja szétterült a párnán – tizennégy lehetett, és ró-
zsaszín hálóinget viselt. A fecskend ben még maradt egy adag benzo;
belepumpálta az ereibe, miközben a szájára tapasztotta a kezét, nehogy
felsikoltson.
A lány nem sikoltott, csak felnyögött, és a szer már ki is ütötte.
Három percébe telt, amíg kivitte a két eszméletlen testet a
Broncóhoz, majd lezárta az ajtót, miután a kölyköt és az apját bedobta
a kocsi hátuljába, mindkett t megkötözte és leragasztotta a szájukat.
Látta, hogy a fények felgyulladnak egy közeli lakókocsiban. Ami-
kor megrebbent a függöny, elégedetten elvigyorodott. Tökéletes. A
kíváncsi szomszédokra mindig lehet számítani. Pont, ahogy eltervezte.
El adta a m sorát: n iesen elvékonyította a hangját, és dühödten
perelt a Suncruiserrel, majd miután kitombolta magát, visszaült a
Broncóba.
 Önkéntelenül is kuncogni kezdett elégedettségében. Minden ponto-
san a terv szerint ment. Beindította a motort, és nem kapcsolta fel a
fényszórót, amíg ki nem ért a lakókocsiparkból. Remekül szórakozott.
A gyilkolástól olyan elevennek érezte magát, mintha mások életereje
szállt volna belé. Ez is része az Ördög m vének. Ez a kett hamarosan
csatlakozik a többihez, és nemsokára még újabb áldozatok következ-
nek.
Az Ördög Tanítványa visszatért.
 MÁSODIK RÉSZ

15.

A
mobiltelefon csörgésére ébredtem. Hunyorogva néztem az
órára: délután három. Tizenkét órát aludtam, és kótyagosnak
éreztem magam. Annyira elfáradtam, hogy teljesen kiütöttem
magam. Kis híján levertem az éjjeli lámpát, ahogy a mobil után koto-
rásztam, majd meghallottam Lou Raines hangját:
– Hé, minden rendben odaát, Kate? Láttad már a lapokat? – kérde-
zett folyamatosan, anélkül hogy megvárta volna a válaszaimat.
A háttérzajból ítélve Lou a washingtoni területi központból, a saját
irodájából telefonált. Szinte láttam t magam el tt, ahogy a szobában
járkál, mint egy mogorva vén bagoly: a füléhez ragasztott telefonnal,
behúzott váll-lal, mókusfaroknak beill szemöldökkel és az orra he-
gyére biggyesztett fekete keretes, bifokális szemüveggel. Megdörgöl-
tem a szemem, és felvettem a köntösöm.
– Épp aludtam, Lou. Felébresztettél.
– Ideje felkelni. Biztosan élvezni fogod a mai szalagcímeket. A
Richmond Times-Dispatch ezzel nyit: „Kivégezték a pszichiáterb l lett
gyilkost”. Elég unalmas, igaz? A Washington Posté valamivel jobb –
„A barlangi gyilkos halála”. Legjobban a Charlottesville Daily
Progress vezércikke tetszett. A charlottesville-i népek, isten tartsa meg
ket, nem igénylik a kifinomult városi maszlagot. „Pokolra került az
Ördög Tanítványa”. Találó, nem gondolod?
– Megvan a maga bája. – Kinéztem az ablakon. Még fagyos téli
napfény csillant a Potomac jéghideg vizén, túl Angel Bayen, de néhány
óra múlva újra besötétedik. Hallottam, amit Lou mondott, mégis élt
bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyom a múltat, s ez
egyet jelentett azzal, hogy kitörlök a fejemb l mindent, ami kapcsolat-
ban állhat Constantine Gamallal. Próbáltam örökre elfelejteni a szalag-
címeket is.
– Minden rendben? – kérdezte Lou.
– Leginkább fáradt vagyok, azt hiszem. Veled mi van?
– Pezsg ket durrogtatok, amióta csak kivégezték a nyavalyást. Hol
vagy?
– Itthon.
– Nem lehetett könny a múlt éjszaka. Talán nekem is el kellett
volna mennem Greensville-be, hogy melletted legyek.
Amióta a felesége menopauzája megkeserítette az életét, Lou haj-
lamos volt egyhuzamban tizennyolc órákat dolgozni. Úgy gondoltam,
ráfér egy kis pihenés, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek
Greensville-be.
– Nem volt semmi gond, Lou. Jól ment minden, és végre lezárha-
tom magamban az ügyet. Most már meg kell próbálnom továbblépni.
Azt hiszem, ez lesz a nehezebbik része. – Vettem egy mély lélegzetet,
majd lassan kifújtam a leveg t, kicaplattam a konyhába, és megtöltöt-
tem a kávéf t Costa Rica Aranyával. – Maga a kivégzés viszont nem
volt fenékig tejfel.
Hallottam, ahogy Lou nagyot sóhajt.
– Részben ezért is hívlak. Hallottam néhány vad történetet a múlt
éjszakáról. Nincs kedved beavatni?
Beszéltem neki Gamal vallomásáról, a két másik gyilkosságról és az
ellenem intézett támadásáról. Nem említettem viszont a tébolyult fe-
nyeget zést. Úgy gondoltam, túlságosan bizarr lenne.
– Jesszusom – nyögött fel Lou –, úgy t nik, tényleg mozgalmas es-
téd volt. Nincs semmi gond?
– Leszámítva a harapásnyomokat, viszonylag jól vagyok.
– Lefogadom, a börtönigazgató majd' összeszarta magát, hogy bepe-
reled. Nem szabadott volna kettesben hagynia téged Gamallal.
– Én döntöttem így, s ami azt illeti, Clay egyáltalán nem lelkesedett
az ötletért. Nem volt más választásom, Gamal ezt a feltételt szabta.
 – Gondolod, hogy az igazat mondta a metróállomással kapcsolat-
ban?
– Nem lehet tudni. Az biztos, hogy Davidet és Megant ölte meg,
viszont nem követhetett el kétszer két gyilkosságot ugyanazon a na-
pon.
– Egyetértek – felelte Lou. – Úgy döntöttem, felveszem a kapcsola-
tot a f városi rend rséggel, és tudatom velük, hogy ki akarjuk vizsgál-
ni az ügyet. Nem lehet gond, hiszen még mindig a hivatal hatáskörébe
tartozik.
Gamal hat különböz államban gyilkolt, s miután hét és fél évvel
ezel tt elkövette a második gyilkosságát, az ügyét szövetségi hatáskör-
be utalták.
– Mennyi id kell, amíg elindul a vizsgálat? – kérdeztem.
– Attól tartok, azonnal el kell kezdenünk – felelte Lou keser en. –
Mintha nem lenne épp elég munkánk. Az a rohadék még ki sem h lt,
de máris újabb gondot okoz. Tudta, hogyan mozgassa a szálakat.
– Reméljük, ennél többet nem tett. – Szabadnapos voltam, mégis
felajánlottam, hogy bemegyek, és segítek átkutatni a kínai negyedhez
közeli metrómegállók környékét. Nem akartam, hogy minden teher
Lou gyenge vállát nyomja.
Csakhogy nem hagyta.
– A fenét jössz be! Idebent szépen csordogálnak a dolgok a maguk
medrében. Csak azért hívtalak, hogy tudd, sokat gondolok rád, ahogy
mindenki más is az irodában. Mindnyájan tudjuk, min mentél keresz-
tül, de most már hála istennek vége. Azt akarom, hogy pihenj egy ki-
csit. Rád fér egy ilyen ügy után. Igazából járna neked néhány hét fize-
tett szabadság, de amilyen smucig disznó vagyok, be kell érned három
nappal, s miután itt a hétvége, jöv csütörtökig hallani se akarok rólad.
– Lou, erre tényleg semmi szükség…
– Valaki másnak adom a metró átkutatását. És nem akarok többet
hallani err l. Jöv csütörtökig pihenned kell, ez parancs. Megértetted?
Mélyen megérintett Lou gondoskodása.
– Ha ennyit anyáskodsz felettem, még azt fogom hinni, hogy te ve-
szed be a feleséged hormontablettáit.
 – Hiába is próbálnám titkolni. Napi két szemet. Ha a mellem is
megn , a fiúk talán jobban oda fognak figyelni rám a heti eligazításon.
Megengedtem magamnak egy félmosolyt.
– Hát legyen, Lou, de csak azzal a feltétellel, hogy ha elunom ma-
gam, hamarabb is bejöhetek.
– Szó se lehet róla, matróz!
– De mi van, ha találsz valamit a metróban?
– Majd kereslek. Különben is felhívnálak, hogy tudjam, minden
oké. Egyel re senkinek se beszélünk a metróügyr l és Gamal vallomá-
sáról, hátha csak a bolondját járatta velünk. Tegyél meg egy szívessé-
get! Néhány napra elutazhatnál valahová. Van egy olyan érzésem,
hogy jót tenne neked.
– Egy tündér vagy, Lou.
– Ha bárkinek elmondod, már pakolhatod is a fiókod. Mellesleg,
miután visszajöttél, adok melléd egy új srácot.
– Miféle új srácot?
– Még nem beszéltem róla? – kérdezte Lou.
– Nem, még nem beszéltél.
– Jut eszembe, hogy ideje lenne megvizsgáltatni magam, nincs-e
Alzheimer-kórom.
– Vagyis végre találtál valakit Galvin helyére, aki már egy éve el-
hagyott minket. Van valami, amit tudnom kell err l a fickóról? Ugye
nem olyan okostojás, akivel csak gondom lesz?
– Jó ügynök, Kate – felelte Lou. – A neve Josh Cooper, és a New
York-i irodából került át, de miután visszatértél, rendesen is bemuta-
tom. Jobb lesz, ha megyek, a másikon keresnek. Vigyázz magadra,
nemsokára beszélünk!
A vonal megszakadt, Lou elment a dolgára, és én újra egyedül ma-
radtam. Azért imádkoztam, nehogy ráakadjanak Gamal két újabb áldo-
zatára, s hogy ez a „vallomás” ne legyen más, csak egy utolsó könyör-
telen fricska. Mégis nyugtalanított, hogy Gamal kivárta a kivégzése
el tti legutolsó órát. így az egésznek nem volt sok értelme. Lehunytam
a szemem, és próbáltam végére járni a rejtélynek, de nem sikerült.
 Egy ideig hallgattam, ahogyan a hullámok a partot nyaldosták, és si-
rályok rikoltoztak a vízen. Amikor újra kinyitottam a szemem, már
tudtam, mit kell tennem.

16.

K iautóztam a temet be, ahol sétálni kezdtem a gránit és bronz

síremlékek között, magam mögött hagyva a frissen ásott síro-
kat, mellettük a személyes fájdalmukba feledkezett gyászo-
lókkal. David és Megan az árnyas domboldalon nyugodott, néhány
nyírfa alatt. Letettem a virágcsokrot egyszer márványsírjukra, és el-
mondtam egy imádságot, majd azt a néhány szót, amelyet nekik tarto-
gattam, és mindig elmondtam – hogy mennyire hiányoznak, hogy a
hiányuk iszonyú rt hagyott maga után, és másra se vágyom, csak
hogy újra láthassam ket.
Ott álltam a nyírfák árnyékában, és könnyes tekintettel néztem a
sima márványlapot, rajta az egyszer aranybet kkel írt szavakkal:

Itt nyugszik David Bryce

és szeretett leánya, Megan.
Nyugodjanak békében!

A haláluk után hosszú ideig szinte mindennap kilátogattam a teme-

be, valahányszor csak megkísértett a hiányuk. Itt ültem a sírjuk el tt,
és beszéltem hozzájuk, de a képzeletem sokszor közbeavatkozott: lát-
tam magam el tt Constantine Gamal által meggyötört testüket, s ilyen-
kor napokig nem szabadultam a rémképekt l. David, akit imádtam, és
Megan, akit id vel saját lányomként szerettem – mindkettejük életét
visszavonhatatlanul semmivé tette egy mániákus, könyörtelen gyilkos.
Ahogy telt az id , egyre kevesebbet jártam ide.
David három évvel korábban bukkant fel az életemben, miután egy
szi délután a férjem, Paul faképnél hagyott, s ezekkel a sorokkal bú-
csúzott: „Nekem ez így nem jó, Kate, el akarok válni. Nem tudnám
megmondani, hogy pontosan mi a bajom, de azt hiszem, valaki másra
van szükségem. Nem tudom, mi mást mondhatnék, legfeljebb annyit,
hogy mindig is gondolni fogok rád. Kérlek, vigyázz magadra!”
A problémáink egy éve kezd dtek, és a tanácsadás se segített. Még
a középiskolából, tizenhét éves korunk óta ismertem Pault, aki sejtel-
mesen jókép , szórakoztató fickó volt, ráadásul fantasztikus hátvéd.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ekkoriban bontogatta a szárnyait az
iskolai színjátszó csoportban, nem csoda, hogy rülten beleestem. Ké-
bb, alig három hónap eltéréssel, mindketten beléptünk a f városi
rend rséghez. Én id vel átkerültem a hivatalhoz, Paul azonban maradt
a rend rségnél, ahol el léptették nyomozóvá. Meg rültem érte, pedig
id vel rájöttem, mennyire követel tud lenni, és teljesen kisajátít
magának.
Talán csak szinte akart lenni velem, de annál a búcsúlevélnél bán-
tóbbat még sosem olvastam. Szilánkokra törte a szívem, és a poklok
legmélyebb bugyrába szám zött. Pontosabban, hogy szinte legyek:
életemben el ször az üveg után nyúltam, átadtam magam az önsajná-
latnak, és csak azután merültem a poklok fenekére. A helyzet még
rosszabb lett, amikor megtudtam, hogy Paulnak viszonya van egy hu-
szonegy éves titkárn vel, bizonyos Suzanne-nal, aki az rsön dolgo-
zott.
Hónapokig azt hittem, sosem lesz annyi er m, hogy újra kezembe
vegyem a sorsomat. Azután egy es s pénteki napon, munka után az
egyik kollégan m megszánt, és elrángatott egy georgetowni galériába,
ahová meghívták valamilyen kiállításra.
– Ki kell mozdulnod, Kate, az ég szerelmére! Úgy nézel ki, mint aki
tudja, hogy két hét múlva meg kell halnia.
– Nem igazán fekszik nekem a m vészet, Adele.
– Nekem sem, ha már tudni akarod, de az a fickó tényleg nem
akármi. A neve David Bryce, és az ügyvédi iroda, ahol a n vérem dol-
gozik, rendszeresen veszi a képeit. A kritikusok szerint lehet az év-
század következ nagy durranása. Amellett lesz ingyenpia és rágcsál-
nivaló. Ki tudja, talán néhány normális pasi is.
 A férfiak ekkortájt a legkevésbé se izgattak. Végigsétáltam a galéria
krémszín re festett helyiségein, de alig méltattam figyelemre a falakon
függ harsányan színes David Bryce-festményeket. Megláttam viszont
egy vizesballont, és egyenesen arrafelé vettem az irányt. Annyira ma-
gam alatt voltam, hogy bekaptam néhány tablettát, és leöblítettem egy
papírpohárnyi vízzel. Egy fickó sétált arra. Kobaltkék szeme volt,
együtt érz arca, és rövidre nyírt sötét haja. Megtorpant mellettem,
amikor látta, hogy beszedem a tablettákat.
– Nehéz napja volt?
– Fogjuk rá.
– Fejfájás?
Valamiért szükségét éreztem, hogy magyarázatot adjak neki, és fel-
tartottam a gyógyszeres-üveget.
– Ciprimil. Nyugtató. Az orvosom írta fel.
A Ciprimil segített az elalvásban, bár én egyre gyakrabban használ-
tam az ébrenlét óráiban is, hogy átsegítsen a rosszabb napokon. Az
idegen mélyen a szemembe nézett, azután felém nyújtotta a kezét.
– David Bryce vagyok.
Ismer sen csengett a neve.
– A m vész?
– Most megfogott. Mondja, találkoztunk már?
Megráztam a kezét, miközben tüzetesen megvizsgáltam: elegáns
kezével és ruganyosan sportos alakjával megkapó jelenségnek t nt;
olyan férfinak, aki kit nik a tömegb l, mégis bármilyen társaságban
elmegy hétköznapi fickónak.
– Kate Moran vagyok.
Átható pillantást vetett rám, mintha nyitott könyvként olvasna ben-
nem.
– Ciprimil, ugye? Tudja, Kate, hol van errefelé a legjobb patika?
Nem tudtam követni.
– Nem, hol?
Megkopogtatta a halántékát.
 – A saját fejében. Minden problémát idebent kell megoldani. Te-
gyem magának egy szívességet, és kerülje azokat a tablettákat, miel tt
még magából is zombit csinálnak.
Abban a pillanatban valamiért irritálónak találtam a fickó modorát.
Talán csak jót akart, mégis úgy t nt, mintha atyáskodna felettem, és
ezt ki nem állhattam. Mi a franc köze van hozzá, mit leszek? – gondol-
tam. Ki az istennek képzeli magát, hogy kéretlen tanácsokat osztogat?
Ilyen vagyok – mindig felbosszant, ha valaki meg akarja mondani,
hogyan kellene élnem, és ezt meg se próbálom leplezni.
– Ezt gyakorló orvosként vagy beképzelt faszkalapként mondja?
Bryce próbálta leplezni vigyorát.
– Mi a különbség?
– Talán semmi.
– Igazán nem akarok beleavatkozni a dolgaiba – nézett mélyen a
szemembe –, tényleg azt csinál, amit akar. Az a helyzet, hogy egy hoz-
zám közel álló személy néhány éve rákapott a tablettákra, és sosem
sikerült kiszállnia a mókuskerékb l. Higgye el nekem, ha meg akar
gyógyulni, az az els lépés, hogy nagy ívben elkerül minden gyógy-
szert. Lefogadom, hogy képes rá, legalábbis olyannak látszik, aki tud
vigyázni magára. Viszlát, Kate! Remélem, még találkozunk.
Néztem, ahogy elment. Akkor úgy képzeltem, hogy csak egy tola-
kodó fráter, és nem hallgattam rá – különben sem hittem, hogy még
egyszer találkozunk. Másnap reggel bevettem a tablettákat, majd a
következ n is. Harmadnap azonban gondolkodni kezdtem David Bryce
tanácsán. És arra jutottam, hogy átkozottul igaza van. Amióta elkezd-
tem szedni azokat a kis fehér bogyókat, úgy éreztem magam, mint egy
alvajáró. Tudtam, hogy csak mankónak kellenek. Davidnek valami
másban is igaza volt: a legjobb patika tényleg az ember fejében van,
ezért nekem is itt kellett kezdenem, ha meg akartam gyógyulni.
Így aztán felhagytam a tablettákkal, és elkezdtem értelmesen társa-
logni önmagammal. Nehezebben ment, mint gondoltam, és rengeteg
er feszítésembe került, de egy hónappal kés bb letettem a Ciprimilt.
És hat hónappal kés bb elváltam Paultól. Óriási meglepetést okozott,
amikor a papírok aláírásának napján rámcsörgött. Elveszettnek és bol-
dogtalannak t nt, mintha most neki esne nehezére elhinni, hogy a há-
zasságunk véget ért.
– Meg kell mondanom, Kate, kezdek másképp gondolkodni ezzel a
válás dologgal kapcsolatban.
Megkövültem.
– Másképp gondolkodni? Mi az ördögr l beszélsz? Több mint egy
éve külön élünk, Paul. Mindketten új életet kezdtünk.
– Még mindig szeretlek, Kate.
– Nem hiszek neked. Mit akarsz t lem, Paul?
Nagyot sóhajtott.
– Suzanne és én szétmentünk. Az a hülye liba azzal vádolt, hogy
követel vagyok, és teljesen kisajátítom magamnak. Nem hiszed el,
de még a 911-et is kihívta, hogy megvertem, pedig megesküszöm min-
denre, hogy ez nem igaz. Teljesen tönkre akar tenni. szinte leszek
hozzád, Kate. Bármire hajlandó vagyok, csak hogy visszafogadj. Mit
szólsz hozzá? Adjunk még egy esélyt magunknak! Még jobb lesz, mint
azel tt.
Tudtam, hogy Paulnak heves a természete, és ilyenkor agresszív
szokott lenni, de engem egyetlenegyszer sem ütött meg. Tálán most
elszakadt nála a cérna? Nem mintha számított volna. Túl sok minden
történt azóta.
– Vége van, Paul, és ezt mind a ketten tudjuk. Ha nem tudod elfo-
gadni, az legyen a te problémád. Mindketten új életet kezdtünk, és ez-
zel kész. Egy napon talán még lehetünk barátok.
– Nem a barátod akarok lenni, hanem a férjed.
– Ehhez már túl kés , Paul. Legyen eszed!
Hallottam a hangjában felizzó indulatot.
– Ahogy én látom, te mindig is a feleségem leszel, történjen bármi.
Még mindig találkozgatsz azzal a fest vel, Bryce-szal?
– Honnan tudsz te err l?
– A zsaruk mindenféléket hallanak. Nem gondolnád át a kedvemért,
Kate?
szintén válaszoltam:
 – Te voltál az, Paul, aki kisétált az életemb l. Itt nincs mit átgon-
dolni. Csak annyi történik, hogy ostobán viselkedsz, és alig látsz az
önsajnálattól. Túl leszel rajta, mihelyt felbukkan egy újabb titkárn cs-
ke.
Nem tehettem err l a csíp s megjegyzésr l; úgy éreztem, ennyi ne-
kem is kijár. Paul indulata ett l kicsapta a biztosítékot.
– Mondjak valamit? Te is csak olyan vagy, mint az összes többi lo-
tyó! Egy napon még nagyon megbánod, hogy nemet mondtál. Baszódj
meg!
Paul lecsapta a telefont. Aznap enyhén szólva cinikusan tekintettem
a házasságra. Ha valaki akkor azt mondja, hogy három hónap múlva
David Bryce és én a házasságunkat tervezgetjük, legalábbis rültnek
tartom. Ugyanakkor visszamentem a galériába, David pedig meghívott
vacsorára. Akkor kezd dött minden.
David lágy érintésével és aggódó tekintetével sokat segített abban,
hogy magamra találjak. S miután Megan is ott volt, anyának érezhet-
tem magam, és ezt az érzést meglep en kellemesnek találtam. Ez a két
imádott lény immár közel két éve elment, de én még most is üresnek
éreztem az életem nélkülük.
Megérintettem a márvány sírkövet. Csak azért jöttem, hogy felidéz-
zem együttlétünk páratlanul értékes pillanatait, de ahogyan a márvány
hidege beszivárgott a csontjaimba, mérhetetlen szomorúság töltött el.
Tudtam, hogy tovább kellene lépnem, hogy új életet kellene kezdenem.
Nem mintha ezt akartam volna, de egyszer en túl kellett lépnem a
múlton – ha másért nem, hát azért, hogy meg rizzem a józan eszem.
Ezzel még nem hagytam el a két embert, akit mindenkinél jobban sze-
rettem, csupán próbáltam azt tenni, amit David is elvárt volna – újra-
kezdeni mindent. Csakhogy magamra maradtam, és a gondolat szinte
megrémített.
Hiányzol, David. Hiányzol, Megan.
Amikor az utolsó szavakat is elsuttogtam a halottaknak, és utoljára
mondtam búcsút, megcsókoltam az ujjaim végét, majd lágyan meg-
érintettem a sírkövüket, azután visszaindultam a Bronco felé.
A temet vel szemközt a Tanítvány egy borvörös furgon lesötétített
ablakai mögül figyelt. Látta, ahogy Kate Moran visszaül a Broncóba.
A n nek sejtelme sem volt arról, hogy követik. A Tanítvány tekintete
elsuhant a Bronco mellett, és megállapodott a temet n, ahol David és
Megan Bryce-t eltemették.
Azután visszafordult a Bronco felé, és látta, ahogyan Moran komor
arccal gyújtást ad. Felvillant az irányjelz , majd az autó lassan besorolt
a forgalomba. A férfi beindította a furgont, széles ívben kifordult, és
követte a n kocsiját, s abban a biztos tudatban vigyorodott el, hogy
bármilyen nyomorultul is érzi magát Moran, mindez semmi ahhoz ké-
pest, ami ezután jön. S ami a legjobb: még csak nem is sejti, hogy
nemsokára megkezd dik életének legszörny bb lidércnyomása.

17.

A
zon a hétvégén csak egy-két telefont kaptam, és egyszer se
kezdeményeztem hívást. Szombaton elmentem az orvosom-
hoz, és felírattam a Brogan Lacy által javasolt antibiotikumot,
emellett rengeteget aludtam – olyan mélyen, ahogyan csak olyasvalaki
tud, aki hónapokon át megállás nélkül pörgött. A testem lassan kezdett
magához térni a kimerültségb l.
Tudtam, hogy javul az er nlétem. Kezdtem rendesen enni, mégsem
szedtem fel egyetlen kilót sem, és ezt a sétáknak köszönhettem. Regge-
li után mindig elkértem Bendzsót, a szomszédom fekete labradorját, s
ha esett, ha fújt, nyolc kilométert sétáltam vele a parton, Miser's
Pointig és vissza. Bob és Janet Landesman kétszáz méterre laktak, és
könyvel ként otthon dolgoztak; láthatóan mindketten hálásak voltak,
amiért néhány órára megszabadulhatnak nyáladzó, harminckilós kutyá-
juktól. Bendzsó se bánta a kiruccanásokat – legalább annyit lábatlan-
kodott a házam körül, mint otthon, így id vel kezdtem úgy érezni,
mintha a társtulajdonosa lennék.
 Élveztem ezeket a kirándulásokat Miser's Pointhoz. Jól ismertem az
utat. Azel tt egy közeli ösvényen kocogtam (a helybéliek kedvesen
„agyalágy útnak” hívták), a kis öböl körül, ahol a dombtet t a Bellevue
pszichiátriai klinika biztonsági szárnya uralta. A kórház ugyanabból a
tömör fekete gránitból épült, mint Manor Brook, ráadásul ugyanabban
az esztend ben: 1894-ben. Kés bb messze elkerültem Bellevue-t, ahol
Gamal pszichiáterként dolgozott – a hely olyan emlékeket idézett fel
bennem, amelyeket mindenáron kerülni akartam.
Egyik reggel havazott, így Bendzsó és én csak alig egy mérföldre
jutottunk, de legalább kimozdultunk. Kezdtem visszanyerni az er m,
még ha a fejemben továbbra se tudtam rendet tenni. Gamal „vallomá-
sa” továbbra is nyugtalanított, de Lou fel l azóta se hallottam. Végül
kedden úgy döntöttem, hogy én magam hívom fel.
– Hé, már azt hittem, teljesen elfeledkeztél rólunk, matróz.
– Hogy szinte legyek, megpróbáltam. Mi a helyzet, Lou?
Valamiért úgy képzeltem, hogy Lou elmosolyodik.
– Egész pontosan mit szeretnél tudni? Hogy jártunk-e a kínai ne-
gyedben?
– Nos, igen. Mit találtatok?
– Semmit az égadta világon.
Hála istennek!
– Ez nagyszer , Lou.
– Egyel re ennyi a jó hír, Kate. Holnap majd felhívlak.
A rossz hír az volt, hogy újrakezd dtek a rémálmaim. Mindig
ugyanaz: viszolyogtató képek arról, ahogyan Gamal Davidet és
Megant kínozza a mészk bányában, ahol ráakadtak a holttestükre. A
helyszínen készült felvételek borzalmasabbak voltak, mint bármi, ami-
vel a pályám során találkoztam – nem csoda, hogy lidércnyomások
gyötörtek. Az emlékek olyan elevenen törtek fel bennem, hogy remeg-
tem és felébredtem: láttam elborzadt és eltorzult arcukat, amint elszen-
vedték Gamal brutális könyörtelenséget. Láttam magam el tt még a
sziklafalak kontúrjait is, miközben közöttük ott visszhangoztak a rette-
netes sikolyok, amelyek annak a két embernek a torkából törtek fel,
akiket mindennél jobban szerettem. Sokszor nem csupán Davidet és
Megant láttam, de idegeneket is – olyan áldozatokat, akiknek az arcát
sosem ismertem. Ezek a rémálmok mélyen felzaklattak.
Azután szerda reggel Lou Raines telefonált.

Visszatért az er m. Lassan véget ért a túlérzékeny korszakom, s mint-

ha a lelkem is kezdett volna begyógyulni. Reggeli után újabb hosszú
sétára indultam Bendzsóval a Miser's Pointhoz, majd miután visszaér-
tünk, lezuhanyoztam, és tiszta szürke Notre-Dame pólót húztam, fakó-
kék Levi's farmerrel. Ekkor csörrent meg a telefon. Lou jelentkezett,
ám ezúttal a hangja távolságtartó volt, ami kezdett aggasztani.
– Gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy vagy – kezdte.
– Nem tudom, hogy jobban vagyok-e, de az biztos, hogy er sebb
vagyok – feleltem. – Sokat mozgok és odafigyelek magamra. Kilába-
lok bel le, Lou.
– Ezt örömmel hallom.
– Azt hiszem, készen állok a visszatérésre.
– Tényleg nem azért hívtalak, hogy siettesselek. Most az a legfonto-
sabb, hogy kipihend magad.
– Jól vagyok, de tényleg. Muszáj valami hasznosat csinálnom, kü-
lönben itt fogok berozsdásodni.
– Ami azt illeti, ezért hívtalak. Hogy lássam, készen állsz-e a visz-
szatérésre.
Ha a szívem már attól gyorsabban vert, hogy meghallottam Lou
hangját a telefonban, most kis híján kiugrott a helyéb l.
– Miért? El került valami a metróállomásról?
– Egy csapat egész héten lent volt – felelte Lou –, de nem talált
semmit, leszámítva egy kutya maradványait, ami a doki szerint már
hosszú ideje ott pihenhetett. A metrósoknak kezd tele lenni a tökük
azzal, hogy az útjukban vagyunk, az állomásf nök meg nem lát a pipá-
tól, mert állítólag késnek miattunk a szerelvények. Ha a jöv hétig nem
találunk semmit, visszahívom az embereket.
A megkönnyebbülés hullámokban söpört végig rajtam.
– Ez tényleg jó hír. Reméljük, így is marad.
 – Van itt még valami, amit meg akartam beszélni veled, matróz. Va-
lami nagyon fontos. Biztos vagy benne, hogy rendben vagy?
– Biztos. Miért?
– Mit szólnál a ma délhez? Szerinted ide tudsz érni? Meglepett a
sürgetés, és a vészharangok újra megszólaltak a fejemben.
– Mi az, Lou? Tudni akarom.
Hallottam, ahogyan zajosan kifújja a leveg t.
– Könnyen lehet, hogy egy másolóval van dolgunk. Valakivel, aki
követi Gamal módszereit.
– Micsoda?
– Ez elég bizarr lesz, Kate – figyelmeztetett Lou zavart hangon.
– Mi az?
– A Culpeper megyei seriff hivatala ma reggel értesített, hogy van
egy kett s gyilkosságuk. Két holttestet találtak egy elhagyatott bányá-
ban, harminc kilométerre Fredericksburgt l. Egy feln tt és egy fiatal-
korú. A személyazonosságuk még nincs meg, de mindkét áldozatot
Gamal módszerével ölték meg, és van néhány igen zavaró körülmény.
– Mint például?
Lou újra felsóhajtott.
– Inkább személyesen mondanám el, Kate.
A szívem ki akart törni a mellkasomból.
– Délre bent leszek. Mikor történt a gyilkosság?
– A seriff szerint két napja.
 18.

Washington

A
z FBI területi irodájának nyugalmat sugárzó épülettömbje,
ahol több száz különleges ügynök szolgál, a 4. utcában, a pol-
gármesteri hivatal közelében, a Bírák terén áll. Csak Washing-
ton közigazgatási kerülete tartozik hozzá, így eltörpül a híres nagy
testvér, a Fehér Háztól alig héttömbnyire álló J. Edgar Hoover központ
mellett, ahol több mint ötezer alkalmazott zsúfolódik össze.
Lifttel felmentem Lou Raines irodájába, amit azonban üresen talál-
tam. Gyanítottam, hogy csak néhány percre ugrott ki, vagy éppen érte-
kezleten van, ezért elindultam a folyosón a saját irodám felé. Útközben
találkoztam néhány munkatársammal, akik lázasan telefonáltak és in-
tegettek nekem, miközben mentem, hogy ellen rizzem a postám. Szo-
kás szerint csak bels küldeményeket találtam, ezért gyorsan kiválo-
gattam a szemétbe valókat, aztán indultam, hogy töltsek magamnak
egy csésze er s feketét.
– Vége a vakációnak, Moran?
Megfordultam, és szemközt találtam magam Vance Stone-nal, aki
az iroda ajtajának támaszkodott. Stone egy-két évvel múlt negyven,
nagydarab, testes New York-i volt, vaskos, vörös sz rrel borított karral
és gyanakvó zöld szemmel, ami némi ír beütésr l árulkodott. Nem
igazán jöttünk ki egymással. Remekül értett a munkájához, és én tény-
leg mindent megpróbáltam, hogy d re jussak vele, de Stone átkozot-
tul nyakas és bonyolult fickónak bizonyult.
– Nem vakációzni voltam – javítottam ki. – Lou küldött el.
– Ha maga mondja – vigyorodott el. – Egy hét teljes fizetéssel, mi-
közben mi, többiek szétdolgozzuk a seggünket ebben a taposómalom-
ban, egyáltalán nem rossz üzlet. Persze Loúnak is lehetnek kedvencei.
– Közel öt évig gürcöltem a Gamal-ügyön, Stone. Szerintem meg-
érdemeltem egy kis pihenést.
 A vigyor nem hervadt le az arcáról.
– Azt mondja? Vagyis mi, többiek csak hizlaltuk itt a seggünket?
Stone szokása szerint csak provokált, de ezúttal nem ültem fel neki.
Igyekeztem a lehet legkellemesebbé tenni a visszatérésem, még ha
nem is reménykedtem abban, hogy ez sikerülni fog – legalábbis, amíg
Stone-on múlik.
– Kér egy kis kávét?
Stone válaszra se méltatta az ajánlatom. Bizonyos napokon egy
csepp jó modor sem szorult belé. Én legalább mindig kedves voltam.
Vagy legalábbis többnyire.
– Hallom, ott volt a kivégzésen – lépett közelebb.
– Jól hallotta. – Kitöltöttem egy csésze kávét, és visszaindultam az
íróasztalomhoz, hogy átrágjam magam a papírmunkán, és közben le-
rázzam Stone-t, de csak nem tágított.
– Gondolom, beindult t le, hogy Gamalt végre t végre kapták, ha
már ennyire belebonyolódott az ügybe.
– Megbocsát, Stone? Lenne itt egy kis munkám. Halasszuk ezt a be-
szélgetést kés bbre!
Stone azonban kihúzott magának egy széket és leült. Lehetett bár-
mennyire jó nyomozó, az el léptetések elkerülték, s miután két fontos
ügyben is én lettem a nyomozás vezet je, sikerült kivívnom az ellen-
szenvét. Ráadásul, én voltam az egyetlen n a csapatban, és Stone két
gallyra ment házasság után némi ellenérzéssel viseltetett a másik nem
iránt. A fiúk között csak így beszélt a második feleségér l: „Egy
aranybánya volt, és én rendesen ki is aknáztam.”
– Szóval milyen volt látni, hogy Gamal a pokolra kerül?
– Mondtam már, Stone – feleltem zord pillantással –, hagyjon bé-
kén!
– Tudja, hogy engem mi nem hagy nyugodni? Hallom, Gamal azt
mondta, hogy nem követte el a Bryce-gyilkosságokat.
– Jól hallotta.
Stone újra elvigyorodott.
 – Azért ez érdekes, nem? Még az is lehet, hogy a végén nekem lesz
igazam ebben a Bryce-ügyben. Lehet, hogy az igazi b nöst mégsem
sikerült elkapni?
Láttam, merrefelé tart a beszélgetés, és semmi kedvem sem volt
hozzá. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, ezért felálltam az író-
asztal mögül.
– Nem tudja, hol van Lou?
A smaragdzöld szempár megállapodott rajtam, majd Stone a zakó-
jáért nyúlt.
– Már odakint a helyszínen, Culpeper megyében. Úgy döntött, ko-
rán kiszáll. Ami azt illeti, engem kért meg, hogy tartsak magával. Úgy
nik, együtt fogunk utazni. Hát nem remek?
– Másra sincs szükségem, Stone, csak az elb völ társaságára.
– Pedig van egy olyan érzésem, hogy a jöv ben sokkal többet látjuk
egymást.
– Ezt mégis hogy érti?
– Majd meglátja – felelte Stone titokzatosan. – Öt perc múlva itt a
helikopter. Ne késsen, Moran!
Stone arroganciáját szokás szerint nem álltam meg szó nélkül.
– Maga nem a f nököm, Stone. Ne parancsolgasson nekem!
Stone körülnézett, van-e valaki a közelben, majd lehalkította a
hangját, miel tt bevitte az utolsó mélyütést.
– Még nem vagyok a f nöke, de nem lenne csodálatos? Imádkoz-
zon, nehogy megtörténjen, Moran. Mert ha igen, gondom lesz rá, hogy
vádat emeljenek maga ellen kett s gyilkosságért. Ahogy mondtam, öt
perc múlva a tet n. És ne késsen!
Stone azonnal a felvonóhoz indult. Nem döbbentettek meg a szavai,
annál nagyobb haragot éreztem, miközben felkaptam a kabátomat,
hogy kövessem. Habár Stone és én együtt dolgoztunk a Constantine
Gamal-ügyön, egy percig sem hitte, hogy Gamal ölte meg Davidet és
Megant.
Valójában azt gondolta, hogy én öltem meg ket.
 19.

A virginiai Fredericksburgt l nyugatra

A
Bell helikopter leírt egy kört, miel tt leereszkedett. Miközben
a rotorok zúgása elhalkult, kiszálltam. Hóval borított mez
közepén landoltunk, egy régi k fejt vagy bánya közelében. A
hely annyira hasonlított arra, ahol Davidet és Megant meggyilkolták,
hogy a hátamon végigfutott a hideg. Valami más se hagyott nyugodni
– Lou szerint olyan gyilkossal volt dolgunk, aki Gamal módszereit
másolta. Újra eszembe jutott Gamal vallomása, miszerint nem vég-
zett Daviddel és Megannel, és belegondoltam a lehetetlenbe: Lehet,
hogy mégis igazat mondott? Hiába próbáltam kiverni a fejemb l ezt a
képtelen ötletet.
Stone a rövid repül út során alig szólt, de a szavai még most is a fü-
lemben csengtek: Gondom lesz rá, hogy vádat emeljenek maga ellen
kett s gyilkosságért. Nem könny elhinni, hogy Stone szerint én követ-
tem el a gyilkosságokat, mégis így volt. Hogy miért gondolta így, az
már más lapra tartozott.
Lou Raines távolabbról integetett, mi pedig elindultunk, hogy talál-
kozzunk vele, miközben az egyre lustábban forgó rotorok az arcunkba
hordták a havat.
– Hát nem fantasztikus? – kérdezte Lou gúnyosan, miel tt végig-
mért. – Sajnálom, hogy már az els napodat el kellett szúrnom, Kate,
de azt akartam, hogy te is lásd. – Biccentett Stone-nak, aki mögém
lépett. – Vance, milyen volt az út?
– Lehetett volna rosszabb is. Mi az ábra, Lou?
Én is ugyanerre gondoltam, miközben a harapós hidegben szoro-
sabbra fogtam az FBI-kabát gallérját. Tucatnyi rend rautót és civil
járm vet láttam parkolni a k bánya közelében, és hemzsegtek az
egyenruhások, akik körülöttünk társalogtak és a kezüket dörzsölgették.
Néhány kollégám a közelben, de t lük tisztes távolságra várt.
 – Azonnal meglátja – felelte Raines, miközben egy walkie-talkie-t
lóbáló helybéli rend r felénk indult.
Magas, tagbaszakadt fickó volt, tekintélyes sörhassal, és ahogyan
közelebb ért, tisztelettudóan megbökte a kalapját.
– Jó napot, hölgyem! Jó napot, uram!
– Ez itt Moby seriff – mutatta be Raines. – Majd elmondja, mi tör-
tént. Az emberei találták meg a holttesteket reggel hat körül, miután
bejelentést kaptak egy helybéli csavargótól, aki éppen erre járt. Seriff,
itt Kate Moran különleges ügynök, pedig Vance Stone különleges
ügynök.
Stone morogva rázta meg a seriff kinyújtott kezét.
– Seriff.
– Ismerik az ügynökei a terepet? – érdekl dött a seriff.
– Nem mondhatnám – feleltem.
Stone megrázta a fejét.
– Nem.
A seriff hátratolta a kalapját.
– Oké, amennyiben nem tudnák, úgy nyolc kilométerre vagyunk
Culpeper megye határától, egy Acre nev város közelében. Azel tt
felkapott hely volt, amíg féldrágaköveket bányásztak errefelé, de a
bánya rég kimerült. – A tárna bejárata felé intett, miközben elindul-
tunk. – Az utolsó cég harminc éve költözött tovább, azóta senki se tö-
dik a bányával.
A seriff nem túlzott. Habár a területet jobbára hó borította, így is
látni lehetett a romokat: korhadt gerendákat, nehézgépalkatrészeket
meg néhány lecsupaszított Ford teherautót, amelyek felnyitott motor-
háztet jükkel rozsdás fémszörnyekre emlékeztettek. A jókora, 2. AK-
NA feliratú táblát puskagolyók szaggatták szét.
A seriff összedörzsölte két keszty s kezét.
– A hely még rosszabbul néz ki, ha nem borítja hó. A múlt héten
kezdett esni, és csak két napja hagyta abba, addig folyton esett és elállt,
esett és elállt.
– Beszéljünk az áldozatokról! – javasoltam.
 – Van egy vén szivar, aki azel tt éjjeli rként dolgozott itt, találta
meg ket. A neve Billy Adams. Miután a bánya bezárt, a cég még
megtartotta egy évig, hogy vigyázzon a helyre, azután t is elbocsátot-
ták, de még mindig sokat jár ide, f ként piálni.
– Úgy érti, a bányában lakik?
– Nem, hölgyem, de nem sok híja. Felütött magának egy kunyhót
azon a helyen, ahol régen a bányairoda volt. Józanabb napjaiban le
szokott ruccanni a városba a régi Harley-én.
A seriff a viskó irányába mutatott. A tet l elgörbült, rozsdás
kályhacsövek törtek el , míg a bádogfalnak támasztva horpadt, srégi
Harley állt.
– Folytassa!
– Ma reggel öt harminckor talált rájuk. Azt mondja, benzinszagot
érzett a tárnából, és úgy gondolta, megnézi, honnan jön. A bejárattól
úgy százméternyire bukkant a holttestekre. Mindkett t kibelezték és
felgyújtották.
Megborzongtam, és nem a hidegt l. Minden Gamalra vallott: a ki-
zsigerelés, a csonkítás, az áldozatok elégetése.
– Tudjuk már, kik voltak?
Moby seriff levette a kalapját és megtörölte a homlokát.
– Nem. A szakért szerint egy középkorú férfi és egy fiatal n , fel-
tehet en kamaszlány, de többet nem árult el, amíg nem végzett a vizs-
gálattal.
Lou Raines a bánya bejárata felé biccentett.
– A tárna aránylag vízszintes, és egyenesen halad el re a sziklában.
A helyszínel fiúk épp dolgoznak.
Láttam az alagútban a rideg mészk falakat és a gerendás tet t alá-
támasztó korhadt faoszlopokat.
– Biztonságos odabent? – kérdezte Stone, mintha csak a gondolata-
imban olvasna.
– Igen – bólintott a seriff. – Billy szerint a tárnát tömör mészk be
fúrták, és a tölgyfa támasztékok is jó állapotban vannak.
– Maga megbízik abban, amit Billy mond? – kérdeztem.
A seriff megvonta a vállát.
 – Ha megteheti, napi egy üveg whiskyt is magába dönt, ami talán
rontja az ítél képességét, de ez esetben igaza lehet. Amennyire tudom,
itt sosem volt bányaomlás.
Láttam, ahogyan a seriff emberei kábeleket húznak ki egy áramfej-
leszt höz, hogy bevilágítsák az alagutat. A bánya bejárata három méter
széles lehetett, és az alagút torkát rikító sárga rend rségi kordon zárta
le; csak oldalt nyílt egyembernyi széles rés. Miután Stone el reindult,
Lou aggódó pillantással mért végig.
– Remélem, készen állsz erre, matróz.
Nem tudtam biztosan, a rám váró megpróbáltatásokra gondolt-e,
vagy csak a fóbiámra. Gy löltem a zárt helyeket. Hétéves korom óta
szenvedtem klausztrofóbiától, amióta az egyik n vérem véletlenül be-
zárt egy öreg h szekrénybe, amely a hátsó udvaron állt. Bent reked-
tem, eszel sen püföltem a falakat, és leveg t is alig kaptam. Amikor
fél órával kés bb a testvérem, Frank meghallotta a kiáltozásomat és
kiszabadított, zihálva kapkodtam leveg után, és mind testileg, mind
mentálisan kész roncs voltam.
Lou is tudta, milyen nehezen birkózom meg ezekkel helyekkel,
márpedig a tárna bejárata nem sok jóval kecsegtetett. Ugyanakkor Lou
ma is úgy kezelt minden fóbiát és félelmet, mint ahogy annak idején a
seregben. Filozófiáját így lehetett összefoglalni: Nézz vele szembe!
Küzdj ellene! Gy zd le! Amikor engem tett meg a Gamal-nyomozás
vezet jévé, arra kényszerített, hogy nézzek farkasszemet a fóbiáimmal,
és még arra is emlékszem, hogy húzta el el ttem a mézesmadzagot.
„Tudom, hogy a helyszín a föld alatt van, Kate, de nálad jobb ügynö-
köt nem találhatok erre a feladatra.”
Csakhogy minden csatát nem lehet megnyerni, és bármennyire ke-
ményen is küzdöttem, a félelem sosem hagyott el. Most is éreztem,
ahogyan a szívem felgyorsul, a tenyerem izzad, és a nyakamon lüktetni
kezdenek az erek. A bánya bejáratára meredtem, de vonakodtam egyet-
len lépést is tenni. A rettegés keser epeként tört fel a gyomromból.
Mit érthetett Lou azon, hogy reméli, készen állok erre?
Mintha csak megérezte volna a félelmem, Lou megragadta a karo-
mat és bevezetett a barlangba.
 20.

B ehatoltunk a járatba, átléptük a villamoskábeleket, miközben a

seriff felkattintotta az elemlámpáját. Idebent melegebb volt, de
nem sokkal, és a lélegzetünk így is füstként gomolygott. A
szívem kihagyott egy ütemet, amikor a falak az utolsó két méteren
hirtelen összesz kültek. Páni félelmet éreztem, bár tudtam, hogy ha
van mellettem valaki, tudok uralkodni magamon.
Mégsem tetszett az ötlet, hogy legalább huszonöt-harminc métert
meg kell tennem ebben az alagútban. Halálra rémített ez a kilátás, tor-
kon ragadott, és megszaporázta a pulzusom. Stone jó három lépéssel
járt el ttünk, Lou pedig aggódó pillantásokat vetett rám.
– Minden oké, matróz?
– Még szép – sikerült kipréselnem magamból a választ, miközben
kiszáradt a torkom, és a szívem még hevesebben vert.
Még Moby seriffnek is felt nt a nyugtalanságom.
– Van valami gond?
– Kényelmetlenül érzem magam a zárt terekben – vallottam be –, de
sokkal jobb, ha nem vagyok egyedül.
– Akkor tényleg nincs mit l félnie. Három emberem van idelent, és
még vagy hat a maguk munkatársai közül. – A seriff végigpásztázta
elemlámpájával a falakat, amelyeket olyan élesen rajzoltak ki a halo-
génlámpák, hogy az alagút leginkább filmes díszletre emlékeztetett.
Ahogyan továbbaraszoltunk el re, hirtelen belém villant a rettegés.
Egy másoló. Kevesebb, mint egy hete szemtanúja voltam egy gyilkos
kivégzésének, aki ugyanezekkel a módszerekkel dolgozott, s úgy t nt,
most egy követ jével van dolgunk. Az olyan hírességeknél, mint
Gamal, korántsem ritka, hogy a beteges rajongók megpróbálják utá-
nozni a módszereiket.
Amikor kiértünk egy újabb kanyarból, hirtelen fehér fényárban ta-
láltuk magunkat. Nagyobb nappali méret kamrába jutottunk, körülöt-
tünk a sziklák nedvességt l csillogtak. A falak legalább hat méter ma-
gasra szöktek, és a földet mészk törmelék borította. Er teljes halogén-
lámpák világították meg a területet, amelynek a javarészét sárga sza-
laggal kerítették körül, a b ntett helyszínén ügynökök és rend rök
nyüzsögtek.
A helyszínel k épp most végeztek a fényképes dokumentálással,
miközben az egyik sarokban fehér köpenyt visel társaik ecsetjükkel
kutattak a nyomok után. Orromban éreztem a petróleum csíp s szagát.
Lou feltartott kézzel üdvözölt egy jó megjelenés , drótkeretes szem-
üveget visel latin férfit, akinek a lába el tt nyitott orvosi táska hevert.
Armando Diaz felénk indult, a hideg leveg ben párafelh tört el az
orrlyukából.
– Fiúk! Mi újság, Kate?
– Megmaradok. A helyzet, Armando?
Rám kacsintott, ahogyan csak a latin férfiak tudnak, a maguk szug-
gesztív pillantásával.
– Hideg van, mint az eszkimó seggében. Mintha egy fagyasztóban
lennék. Miért mindig én kapom az ilyeneket?
– Mert maga a legszerencsésebb. – Diaz az egyik legjobb törvény-
széki szakért nek számított, és nagy n faló hírében állt. Tüskeszer
haját szinte fehérre sz kítette, míg a bal fülében csillogó aranykarikát
hordott. A hivatali pletykák szerint egy-egy ezüstkarikát is viselt – a
két mellbimbójában. Diazt mindenki különcnek tartotta, ahogyan Lou
mondta: „Aki mindennap testhez simuló dresszben görkorcsolyázik be
a munkahelyére, az nem lehet normális.”
Diaz nem tudott a fóbiámról, de így is rémültnek t nhettem a sze-
mében. Éreztem, hogy a pulzusom magasan száz felett jár. A körülöt-
tem álló kb. tíz ember társasága segített ugyan enyhíteni a félelmem,
de teljesen nem zte el.
Diaz nagy elemlámpát vett el a táskájából, majd a barlang közepe
felé intett.
– Megmutatom, mit találtunk. Mindketten a sarokban vannak, ab-
ban az irányban. El re szólok, nem lesz kellemes látvány.
Lou aggódó pillantást vetett rám, mintha próbálna felkészíteni a mé-
lyen felkavaró látványra.
 – Mennyire kellemetlen?
Lou utálkozva szorította össze a száját.
– Nézd meg magad!

21.

K övettem Diazt és Stone-t, és akkor ért az els sokk, amikor

megláttam a nagy étkez asztal méret k lapot. Ennek tetején
feküdt a két elszenesedett emberi maradvány.
Megkövültem a döbbenett l. Mintha két csontváz egyesült volna
egy halálos ölelésben: húsuk rettenetesen összeégett, arcuk a felismer-
hetetlenségig megperzsel dött. Az utóbbi tizenegynéhány évben szám-
talan holttestet láttam, de még mindig beleborzongtam a viszolygásba
és szánakozásba. Most sem éreztem másként. Belém villant, hogy va-
laha k is emberi lények voltak: valaki szerette és dédelgette ket. A
szám elé kaptam a kezem: az égett hús b ze gyomorforgató volt, aho-
gyan elkeveredett a petróleum szúrós szagával.
Valamiért mindig nyugtalanság fogott el az olyan b ntények hely-
színén, amelyeket csak nemrég követtek el. Sötét titkokat érzékeltem a
rideg, borzalmaktól átitatódott leveg ben. A testek annyira összeégtek,
hogy lehetetlen lett volna megállapítani a nemüket. A két tetem között
nagyjából húsz centi hosszú, fából faragott fekete kereszt feküdt. Le-
hunytam a szemem, s amikor újra kinyitottam, mély lélegzetet kellett
vennem, miel tt újra rá tudtam nézni a holttestekre és a feszületre.
– Dolgoztam a Gamal-ügyön – törte meg a csendet a seriff –, hat
évvel ezel tt, Culpeper határában. Mathew és Carol Brians. Apa és
lánya, egy mészk bányában akadtak rájuk. Emlékszik az esetre?
Akkor még nem voltam a csapattal, de beleástam magam Gamal va-
lamennyi ismertté vált b ntettének részleteibe.
– Persze. Folytassa!
 – Azt gondolom, rendkívül nagy a hasonlóság a két b ntény között.
Ami azért is különös, mert Gamalt a múlt héten kivégezték. Ezért dön-
töttünk úgy, hogy értesítjük magukat.
– De mostanra már megbánta? – Kísértést éreztem, hogy megpró-
bálkozzak egy mosollyal, a seriff ugyanis láthatóan nem élvezte, hogy
a cég emberei megszállták a területét. A legtöbb helybéli zsaru ugyan-
így érzett volna a helyében, de legalább megpróbált jó képet vágni az
egészhez.
– Csak azt tettem, amit helyesnek tartottam, hölgyem.
Stone odafordult Diazhoz.
– Mit tud mondani az áldozatokról?
– Nem sokat, amíg nem végzek a laborban. A hámszövet és a bels
szervek javarésze teljesen elégett, úgyhogy lesz min dolgoznunk. A
szagból ítélve petróleumszármazékot használt, de nem találtunk kan-
nát.
A b ntény helyszínén csakugyan Gamal kézjegyeit lehetett felfe-
dezni: két áldozat, rendszerint egy szül és tizenéves gyermeke; az
áldozatokat megcsonkították, a maradványokat félig elhamvasztották.
El fordult, hogy Gamal a haláluk el tt megkínozta áldozatait. Végig-
mértem az elszenesedett holttesteket. Milyen borzalmas halál! – gon-
doltam. Remélem, hogy benzóval elkábította ket, miel tt meghaltak.
Gamal újabb sajátossága. Csekély vigasz tudni, hogy a gyötrelmeik
legalább kis részben enyhültek. Ha nem, olyan kínokat kellett átélniük,
amit józan ésszel fel sem lehet fogni. Diaz elemlámpája után nyúltam.
– Kölcsönvehetem?
– Legyen a vendégem. – Diaz átnyújtotta a lámpát, én pedig ráirá-
nyítottam az er s fénycsóvát a nagyobbik tetemre. A férfi groteszk,
megfeketedett koponyája kifejezéstelenül meredt rám; a megégett hús
színe a kátrányt, textúrája a faszenet idézte; állkapcsa egy végs , meg-
kínzott sikolyra nyílt. Legszívesebben elborzadva félrefordultam vol-
na.
– Jesszusom!
– Eszembe jut az a kép, annak az rült fest nek a m ve – jegyezte
meg Lou. – Munch, ha jól emlékszem. Mi is a címe?
 – Sikoly.
– Az az – bólintott Lou. – Hátborzongató.
– Nézzenek csak fel! – szólalt meg hirtelen Diaz.
Felnéztem, akárcsak Lou és Stone. Elmosódott fénykör rajzolódott
ki a kamra mennyezetén. A barlang mennyezetének egyik hasadékán át
fény sz dött be. Nem tudtam volna megmondani, milyen magasan
van, és hogy természetes sziklarés-e, vagy a bányászok által fúrt szel-
nyílás. Csak egy égen úszó felh fehér foszlányát láttam, magasan
a lyuk felett. Lou Raines felmutatott, amint egy fehér fénynyaláb hirte-
len utat talált a barlangba, és megcsillant a mészk falakon.
– A nyílás úgy tízméternyire lehet, a szélessége nagyjából másfél
méter. Valószín , hogy ha tiszta az ég, a nappal és az éjszaka bizonyos
id szakában egyenesen besüt ide a napfény vagy a holdvilág.
Tudtam, hová akar kilyukadni. A rituális áldozati jelleg szintén
Gamal kézjegye. A barlangba sz fénysugár egyfajta jelkép lehe-
tett, amely hatást gyakorolt eltorzult elméjére. Csakhogy Gamal meg-
halt, és a föld alatt rohad – emlékeztettem magam.
Visszafordultam a holttestekhez. A fejek egyetlen felismerhetetlen,
üszkös masszává olvadtak össze: az orr és a száj, a fül és a szem, mint-
ha csak kátrányból lettek volna. Rávilágítottam a n arcára. Felkavart a
látvány: a megperzselt, fekete hajcsomók beleégtek a homlokába. A fej
kisebb volt, a fogazat jobb állapotban, a csontok kevésbé kifejlettek.
Legfeljebb egy-két éve léphetett a pubertáskorba.
– Azt mondod, két napja halottak? – kérdeztem Loút.
– A boncolásig nem lehet biztosat mondani, de a seriff emberei
hisznek a tanúnak, aki utoljára negyvennyolc órával korábban járt lent
a bányában, és a tetemek akkor még nem voltak itt.
Lett volna még néhány kérdésem a tanúról, de elvonta a figyelmem
a barlang sziklapadlója.
– Átkutatták a területet?
Diaz összedörzsölte és a leheletével felmelegítette átfagyott kezét.
– Persze.
– És?
 – És semmi, leszámítva az elszenesedett ruhadarabokat. Haláluk
el tt levetk ztették az áldozatokat, és a ruháikat külön égetlek el.
– Hol vannak? – kérdezte Stone.
– Ott – biccentett Diaz a túlsó falnak támasztott m anyag zsákok fe-
lé, én pedig lehajoltam, és felemeltem az egyiket. A ruhák egyetlen
fekete masszává égtek össze.
– A laborba kerülnek, mihelyt végzünk itt – ígérte Diaz.
Odaadtam a zsákot Stone-nak, azután megborzongtam. Nem a hideg
miatt, hanem mert lázasan forrónak éreztem a testem a félelemt l. Le-
hetett bármennyire túlzsúfolt, a sz kös tér kezdett összezáródni körü-
löttem – már az is csoda, hogy idáig kitartottam. A tenyerem veríték-
ben úszott, a torkom csontszáraz lett, a szívem majd' kiugrott a helyé-
l. Miel bb ki kell jutnom innen!
– Beszélhetnék a tanúval, Lou?
Megrázta a fejét.
– Egyel re nem. A barátunk, Billy Adams akkora sokkot kapott,
hogy a rend röknek be kellett vinniük a kórházba. Szeretném, ha te
mennél be hozzá, Kate. Vance-nek bírósági meghallgatása van, nekem
meg vissza kell mennem a háromórás értekezletre.
– Azt akarod mondani, hogy ráállítasz az ügyre?
– Hogy érzed, készen állsz rá? – kérdezte Lou.
Az igazat megvallva magam se tudtam; f leg azután, hogy több
mint négy kemény évet áldoztam a Gamal-ügyre.
– Van más választásom?
– Azok után, amin keresztül mentél, Kate, nem fogom neked pa-
rancsba adni. Mindent megtettél, hogy elkapd Gamalt, ezért ha készen
állsz rá, szeretném neked adni az ügyet, de neked kell döntened. Szó-
val mit gondolsz? Meg tudsz birkózni vele?
Nem feleltem. Lou pontosan tudta, hogy David és Megan ugyan-
ilyen körülmények között, ugyanilyen helyen halt meg, ahogyan tudta
azt is, mennyire felkavar, ha nekem adja az ügyet. Csakhogy én is is-
mertem Lou megközelítését: Nézz vele szembe! Küzdj ellene! Gy zd le!
Még egyszer körülnéztem a barlangban. Próbáltam még néhány percig
kontrollálni a fóbiámat, miközben a fejemben ott visszhangoztak a jól
ismert kérdések: Ki, mikor, hogyan, miért? Milyen szörny ségre került
itt sor, ki követte el, mikor és miért? Képesek leszünk összerakni a
képet ezekb l a hátborzongató részletekb l? Tudtam, hogy hiába pró-
bálnék ellenkezni.
– Ha majd nem leszek képes megbirkózni vele, neked szólok el -
ször.
Azután hirtelen belém villant valami létfontosságú mozzanat, vala-
mi annyira nyilvánvaló, hogy teljesen el is feledkeztem róla.
– Mi a helyzet a lábnyomokkal? A seriff szerint egész héten hava-
zott, és csak két napja állt el.
– Szerinte a hó néhány órával azel tt állt el, hogy a gyilkosságokra
sor került, de még várja, hogy a helyi meteorológiai állomás meger -
sítse ezt. Vagyis a gyilkosnak ott kellett volna hagynia a lábnyomait a
hóban. Ezért mondta a seriff, hogy különösnek találja ezt az ügyet.
– Hogy érted ezt?
– A hóban nem találtunk más lábnyomot, csak Billy Adamsét.

22.

A
hogy kiléptünk, láttam, hogy a helyszínel k és a seriff emberei
még mindig a nyomok után kutatnak. Követtem Loút a Ford
Galaxy felé, miközben még most se tudtam elhinni, amit az
imént hallottam.
– Valahogyan be kellett jutniuk a barlangba, Lou. Senki sem tud le-
begni. Kell lennie valamilyen nyomnak.
– Nem találtunk semmit – sóhajtott fel Lou. – Vagy hadd pontosít-
sák: mindeddig nem találtunk más nyomot, csak Billyét. Összevetettük
a lábnyomokat a cip jével – az egyetlen pár cip jével –, de eddig
semmilyen más nyomot nem találtunk.
– Ha hó borította a földet, akkor bárki is ment be, hagynia kellett
valamilyen nyomot – er sködtem.
Lou bólintott.
 – Még ha azon a nyavalyás hasadékon keresztül mászott is be, talál-
nunk kellett volna valamilyen nyomot a k lap körül, de nem találtunk,
hidd el nekem.
– És van még valami.
– Mi?
– A barátunk, Billy a kunyhóban aludt, közvetlenül az alagút bejára-
ta mellett. A gyilkosság éjszakáján állítása szerint mindvégig fent volt,
mégsem hallott mást, csak a szél zúgását. Egyetlen sikolyt, egyetlen
más hangot se.
– És ha leitta magát?
Lou szorosabbra húzta magán a gallért.
– Állítólag nem, bár azt bevallotta, hogy legurított némi italt. Meg-
kértem a seriffet, hogy a kórházban járjanak utána, szed-e valamilyen
más élénkít szert. Majd kérdezz rá, ha ott leszel.
Végigmértem a vigasztalan tájat.
– Szerinted Billy lehet a gyanúsított?
– Szinte biztos vagyok benne, hogy nem az emberünk. Ha majd
találkozol vele, megérted, miért. Lefogadom a nyugdíjamba, hogy az
öreg nem mániákus gyilkos.
– Se lábnyomok, se sikolyok. Se b njelek. Se semmi.
– Mi ebben az újdonság? – vont vállat Lou.
A bánya felé kígyózó keskeny útra meredtem. Egy másik csapás
alighanem a hátsó kijárat felé vezetett.
– Van másik út a barlangba?
– Igen, azt is megnéztük.
– Keréknyomok?
Raines bólintott.
– A nagy büdös semmi.
– Ez rület. Hogy a pokolba jutott ide? Ha lenne egy helikoptere, az
is hagyna valamilyen nyomot maga után.
– Hé, én a te oldaladon állok, de amíg nem derítjük ki, mi a nyava-
lya folyik itt, addig meg vagyunk l ve.
Újra végigmértem a vidéket. A bánya távol esett mindent l: a tá-
volban hullámzó dombok között egyetlenegy házat sem láttam.
 – Err l a helyr l nem sokan tudhattak. Csak a helybeliek, meg akik
korábban itt dolgoztak.
– Igen, erre én is gondoltam – bólintott Lou.
– Talán nem ártana listát készíteni az egykori munkásokról, akik
még életben vannak. Talán segíthetne valaki a városból – vetettem fel.
Lou beült a kocsiba.
– A cég harminc éve becs dölt, de te vagy a f nök, csinálj, amit jó-
nak látsz. A rossz hír az, hogy Stone-t is megkapod magad mellé.
Belepirultam a méregbe.
– Ezt meg kell beszélnünk, Lou…
– Sajnálom, Kate, de ti vagytok a legjobb embereim, és azt akarom,
hogy együtt dolgozzatok az ügyön. – Elmosolyodott. – Amellett, egy
kis vetélkedés sosem árt.
Egyáltalán nem örültem, hogy megkaptam Stone-t. Ami azt illeti,
rühelltem az egészet, de miután Lou fejébe vett valamit, senki sem
ingathatta meg az elhatározásában.
– Van még valami, amit tudnom kell?
– Nem, de a végére még tartogattam egy jó hírt. Az új fiú, Josh
Cooper csatlakozott hozzánk, amíg te szabadságon voltál, és benne van
a csapatban. New York-i, az örege és én régr l ismerjük egymást, ezért
ne lep dj meg, ha a bácsikájának szólít. El reküldtem a kórházba az
egyik helybeli zsaruval. A seriff majd elvisz. Bocs, hogy nem mutatlak
be benneteket személyesen egymásnak.
– Milyen ez a Cooper?
Lou beindította a motort.
– Épp olyan, amilyet az orvos felírt neked. Eszes, jó fellépés és
vonzó, legalábbis a feleségem szerint. Ráadásul elvált. Mit akarsz
még?
– Úgy értem, a munkában.
Lou elvigyorodott, miel tt beletaposott a gázba.
– Ennyi jó tulajdonság mellett ki a fene tör dik vele? De ítéld meg
te! Vigyázz magadra, matróz! Még látjuk egymást.
 23.

A
z autóút Acréba alig tizenöt percig tartott, de a seriff társasá-
gában legalább háromszor ennyinek t nt. A fickó igazi zsaru
volt, aki megállás nélkül faggatózott.
– Régóta van a szövetségieknél?
– Tíz éve.
– Washingtoni?
– Baltimore-i.
– Ott született?
– Nem, a clarksoni légi támaszponton.
– Nem semmi. Az apja a légier nél szolgált?
– Egy ideig, aztán zsaru lett.
A seriff végigmért.
– Hé, vagy öt évig az én apám is Clarksonban szolgált. Szóval, ho-
gyan került a szövetségiekhez?
– Egy ideig Vegasban voltam sztriptíztáncosn , de valami nyugi-
sabbra vágytam.
Ett l tényleg kitért a hitéb l, de hamar összeszedte magát, és elvi-
gyorodott.
– Majdnem bevettem. Szóval, most hol él? Washingtonban?
Egy ideig még el zékenyen felelgettem a kérdéseire, de végül kö-
zöltem vele, hogy végig kell gondolnom az imént látottakat; akkor
vonakodva elhallgatott. A barlang szörny ségei máris túlterhelték az
agyamat. A szokott kérdésekkel viaskodtam, amelyek mindig megfo-
galmazódtak bennem, valahányszor felkerestem egy b ntény helyszí-
nét. Kik voltak az áldozatok? Ismerték egymást? Mi történt pontosan?
És ezúttal az a nyugtalanító kérdés is ott motoszkált bennem, hogy
Miért nincsenek lábnyomok a hóban? Ennek így semmi értelme.
Végül néhány szórványosan elhelyezked , vidéki faház vonta el a
figyelmem, majd miután lefordultunk az országútról, megjelent el t-
tem a KÖSZÖNTJÜK ACRÉBAN! feliratú tábla. A f utca mentén
maroknyi üzlet és iroda sorakozott, s ezzel véget is ért a város, leszá-
mítva a település egy-egy végén álló néhány templomot. Gyanítottam,
hogy a bánya tényleg nagy durranás lehetett a maga idejében. A seriff
lehúzódott egy kétszintes, egyszer betonépület el tt.
– Itt is volnánk – jelentette be. A pázsiton tábla állt, ACRE KÓR-
HÁZ felirattal.
– Legalább van kórházuk – jegyeztem meg.
– Igen, ez szolgálja ki a fél megyét.
Kinyitottam az ajtóm.
– Kikérdezte már Billyt?
– Nem egészen, hölgyem. Az igazat megvallva annyira kiakadt,
hogy csak tíz percet töltöttem vele. Elmondtam Raines ügynöknek
mindent, amit t le hallottam, de remélem, mostanra sikerült megnyu-
godnia, és többet is megtudhat t le.
– Ön szerint megbízható ember?
A seriff bólintott.
– Tudom, hogy szereti a piát és er szakos fickó hírében áll, aki a
maga idejében összetört néhány bárt, de ma már csak ártalmatlan falu
bolondja.
– Akkor lássuk, mit tud nekünk mondani!

24.

A
mint beléptem a kórház el terébe, az egyik munkatársamba,
Mack Underwoodba botlottam, aki egy bagettet rágcsált, és
egy automatából vásárolt kávét kortyolgatott hozzá. Integetni
kezdett a bagettel, amint kiszúrt engem és a seriffet. Mack és én dol-
goztunk együtt néhány ügyön – azel tt katona volt, de úgy káromko-
dott, mint egy matróz. Egyszer fogadtam vele száz dolcsiba, hogy nem
képes megállni egy munkanapot káromkodás nélkül – Mack öt perc
alatt veszített, és még csodálkoztam is, hogy ilyen sokáig bírta. Huncut
kacsintással fogadott.
 – Lám, lám, itt az én legkedvesebb kollégan m. Mi a francot kere-
sel itt, matróz?
– Most jövök a bányából, a többit a képzeletedre bízom. Mi történt
eddig?
– Lófasz, eltekintve attól, hogy két istenverte órája várok Billy
Adamsre, hát ez történt eddig. – Mack megtörölte a száját egy papír
zsebkend vel, letette a félig elfogyasztott bagettet, és megnyalta az
ujjait, miközben bemutattam neki Moby seriffet.
– Akkor menjünk, lássuk, mi történt! – javasolta a seriff.
– Azt nagyra értékelném – mordult fel Mack, és a kukába dobta az
elhasznált zsebkend t, miközben Moby seriff máris útnak indult az
ambulanciára vezet ajtó felé.
– Szóval, hol van az új fiú? – kérdeztem Macket.
– Cooper? – A papírpoharával egy közepes magasságú, sötét hajú
férfira mutatott, aki aprópénzt dobált az el térben álló kávéautomatá-
ba. – Az ott. Elugrott egy kávéért.
Cooper harmincas éveinek közepén járhatott. Kék inget viselt se-
lyem nyakkend vel, hozzá divatos, hosszú, fekete nagykabátot és tü-
körfényesre polírozott cip t.
– Mit gondolsz róla? – kérdeztem óvatosan.
Mack elvigyorodott.
– Nem könny megmondani. Önfej , de egy New York-ihoz képest
legalább nem öntelt seggfej, ami üdít változatosság. Ha engem kérde-
zel, a fickó kurvára tudja, mit csinál. Az öltözködésre is sokat ad.
Ez nem kis dicséretnek számított Mackt l, aki ellenszenves hülye
fasznak talált mindenkit, akivel csak összehozta a sors.
– Mintha máris kedvelnéd, Mack.
– Naná, keddre már meg is beszéltük az els randit. Amúgy azt hal-
lottam, hogy Stone társa volt, amikor még együtt dolgozlak a New
York-i irodában. Gondoltam, nem árt, ha tudsz róla.
– Tényleg nem tudtam. – Vajon Lou miért nem említette? Épp elég
baj, hogy Stone-nal kell dolgoznom, most meg az egyik régi haverja is
csatlakozik hozzánk. Visszafordultam, amint az új fiú elindult felénk, a
kezében egy papírpohárral. Most, hogy közelebb jött, már láttam, hogy
csak egy-két évvel id sebb nálam, bár a vonásai arról árulkodtak, hogy
látott már ezt-azt. Jól tartotta magát, és a legtöbb n bizonyára megva-
dult az ilyen huncutul csillogó világoskék szemt l. Magabiztosnak és
er snek t nt. Egyet kellett értenem Lou feleségével: valóban vonzó
jelenség volt, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is magabiztos.
Mack bemutatott minket egymásnak.
– Kate, itt Josh Cooper, az új srác. t is ráállították az ügyre.
Coop, Kate Moran.
Kezet ráztunk, Cooperb l pedig csak úgy áradt az önbizalom.
– Örülök, hogy találkozhatunk, Moran ügynök. Lou Raines sokat
mesélt magáról.
Felfigyeltem rá, hogy a kézszorítása határozott, de a tenyere puha.
A szeme alatt húzódó karikákból azt is láttam, hogy nem sokat alszik.
Lou említette, hogy elvált. Olyan típusnak t nt, aki éjszakai klubokban
múlatta az azóta eltelt id t.
– Valóban? És jót mesélt vagy rosszat? – kérdeztem, miközben egy-
re kényelmetlenebbül érintett, ahogyan megfigyel.
– Többnyire jót.
Mack gúnyosan elhúzta a száját.
– Ne hagyd, hogy félrevezessenek, kölyök. A csaj ért hozzá, hogyan
kapja el a pasik tökét, de erre majd magadtól is rájössz. Azt se hidd el
neki, hogy azért vagyok ilyen elcseszett, mert sosem léptetnek el .
Magamtól vagyok ilyen.
– Úgy t nik, mintha már dolgoztak volna együtt – kockáztatta meg
Cooper.
Mack vigyorogva fejezte be a kávéját.
– Öt év nem kis id .
Álltam Cooper átható, vizsgálódó tekintetét.
– Úgy hallom, ez az els hete. Hogy érzi magát?
Megdörzsölte a szemét.
– Eddig nem vészes. Sajnálom, de tegnap éjjel kicsit kés n feküd-
tem le. Ami azt illeti, már ma reggel volt.
 – Lefogadom, hogy n van a dologban – szúrta közbe Mack. – Aka-
rod tudni a keser igazságot, kölyök? A szexet igazán csak negyvenöt
év alatt élvezi az ember, addig csináld, amíg lehet.
– Igazán? – kérdezte Cooper mosolyogva.
Igyekeztem meg rizni a hivatalos hangnemet.
– Az éjszakázás és a korai munkakezdés nem passzol össze, leg-
alábbis nem ebben a csapatban.
– Ezzel azt akarja mondani – kacsintott Mack –, hogy kurvára jól
teszed, ha nem alszol el munka közben, különben páros lábbal fog ki-
rúgni.
Cooper egyenesen a szemembe nézett.
– Észben fogom tartani, Moran ügynök. Ne aggódjon, a magánéle-
tem sosem befolyásolhatja a munkámat. Mellesleg, a hangneméb l
mintha azt érezném ki, hogy maga vezeti a nyomozást. Azt hittem, Lou
az.
– Fél órával ezel tt engem nevezett ki. Netán ez gondot jelent ma-
gának?
– Most még nem – felelt Cooper kéretlen szinteséggel –, de ha lesz
valami, magának mondom el legel ször.
Olyan érzésem támadt, hogy Cooper púp a hátamon, de egyel re
annyiban hagytam a dolgot. Tudtam, hogy ez a felkavaró kett s gyil-
kossági ügy máris kezdi megviselni az idegeimet. Részben ezért visel-
kedtem ilyen barátságtalanul Cooperrel – másrészt azért, mert megtud-
tam róla, hogy korábban Stone-nal dolgozott. Mack eldobta az üres
papírpoharat, és széles mosollyal végigmért minket.
– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással.
Cooper válla felett láttam, amint Moby seriff kilép a leng ajtókon,
és elindul felénk.
– Billy megnyugodott annyira, hogy kész beszélni velünk – jelentet-
te be.
Mack már a leng ajtók felé indult, amikor a seriff elkapta a karját.
– Várjon még egy kicsit, valamit el kell mondanom.
– Mi az, seriff? – ráncoltam a homlokom.
– Billy beszélt Dr. Farley-val, aki a gondját viseli.
 – Csupa fül vagyok – biztattam.
– A doki szerint Billy nem sokkal ezel tt valami olyasmit mondott,
hogy látott valakit a bányában. Úgy gondolja, hogy a gyilkos volt az.

25.

E gy rend r rt állt odakint, miközben a seriff bevezetett minket

a külön kórterembe. Egy n vér éppen Billy Adams vérnyomá-
sát mérte. A férfi bozontos sz hajával és borostájával kivén-
hedt hobónak t nt, akit jó ideje került a szerencse. A karját megkopott
tetoválások borították. Felénk fordította vizeny s tekintetét, ahogy
beléptünk az ajtón. A n vér végzett a munkájával, megpaskolta Billy
párnáit, majd kurta biccentés kíséretében távozott.
– Csak hívjon, ha kellek, seriff. Szóljon, ha végeztek!
– Úgy lesz, Thelma. – A seriff az ágy végéhez lépett. Billy Adams
néma biccentéssel köszönt, és olyan érzésem támadt, mintha az orvo-
sok teljesen lenyugtatózták volna.
A seriff levette a kalapját.
– Beszélnem kell magával, Billy, ahogy ezeknek az ügynököknek
is. Próbáljuk a lehet legrövidebbre fogni.
Billy égnek emelt tekintetével mintha azt kérdezte volna: Miért nem
tudnak már békén hagyni?
– Elég szarul vagyok, seriff. Nincs sok kedvem beszélgetni.
Billy nem olyannak t nt, mint aki készen áll egy kihallgatásra –
csoda, hogy ébren tudott maradni –, de egyel re volt az egyetlen
nyom, amelyen elindulhattunk, ezért határozottan felemeltem a han-
gom.
– Aligha lennénk itt, Mr. Adams, ha nem lenne fontos az ügy. Min-
den percnyi késedelem életbevágó lehet, amíg el nem kapjuk azt a
személyt, aki elkövette a gyilkosságokat.
Adams szeme megtelt könnyel, miel tt félrefordította a fejét.
– Nem akarok err l beszélni.
 – Megértem, hogy szeretne egyedül lenni, Billy, de most kell el-
mondania, amit látott, amíg frissek az emlékei. Minél tovább lesz sza-
bad lábon a gyilkos, annál nagyobb az esélye, hogy megint ölni fog.
Maga segíthet ezt megakadályozni, Billy. Segíthet életeket menteni.
Meg kell értenie, hogy életbevágóan fontos lehet, amit látott.
Nem tudtam, hogy a szavaim célt értek-e, mert Billy teljesen elné-
mult. Az ilyen szemtanúk esetében néha az a legjobb, ha nem er skö-
dünk, csak hagyjuk, hogy a maguk módján emlékezzenek vissza a tör-
téntekre, még ha ez több id be is telik. Türelmetlenül vártam a vála-
szokat, s közben próbáltam kigondolni valamilyen taktikát, amivel
szóra bírhattam, amikor Cooper – anélkül, hogy bármilyen formában
az engedélyemet kérte volna – a megkopott Redsocks tetkóra mutatott
Adams karján.
– Szereti a Socksot, Billy?
– Azel tt sokat néztem a meccseket.
Legalább újra megszólalt, bár úgy t nt, mintha Cooper harapófogó-
val húzná ki bel le a szavakat.
– És már nem? – kérdezte.
– Elegem lett bel lük.
– Akkor mostanában mivel tölti az id t? – firtatta Cooper.
– Ivással, ha van rá pénzem.
– Mi a helyzet a tegnap estével? Akkor is ivott?
Billy megvonta a vállát.
– Ja, néhány sört.
– Mit jelent a néhány? – érdekl dött Cooper.
– Egy-kett t.
– Pohárral?
– Korsóval. Meg pár feles.
– Hol történt mindez?
Billy ezúttal végigmért mindnyájunkat.
– A Silver Lagoon bárban. Megkérdezhetik a csapost. Vagy éjfélig
náluk voltam.
Billy védekez állást vett fel, mintha attól félne, hogy t gyanúsít-
juk.
 – Mi történt ezután? – vettem át az irányítást.
– Visszamentem a Harleymmel a bányához. Leparkoltam a régi iro-
da el tt, ahogy máskor is.
Billy újabb szünetet tartott, ezért újra kérdeztem:
– Mi történt azután?
– Aludni próbáltam, de a hólyagom nem hagyott nyugodni. Legfel-
jebb néhány órát aludtam, aztán ki kellett mennem brunyálni. Az ajtó
mellett van egy régi vödör, azt szoktam használni, és múlt éjjel három-
szor-négyszer is kint voltam. Utoljára fél hat körül. Akkor t nt fel.
Újra néma csend.
– Mi t nt fel?
– A petróleumb z. Különös volt, mert azel tt sosem éreztem ilyet,
ezért fogtam az elemlámpát, és bementem.
– Folytassa! – sürgettem.
– Akkor találtam meg a holttesteket. Még füstölögtek.
Billy tekintete elfelh södött. Meger ltette a kihallgatás, ezért báto-
rítóan csontos vállára tettem a kezem.
– Minden rendben, Billy. Remekül csinálja.
Láttam, hogy közel áll a teljes összeomláshoz, de tovább er sköd-
tem, nehogy elveszítse a lendületét.
– Észrevett bármi szokatlant, amikor bement a bányába? Látott va-
lakit, vagy hallott bármi furcsát? Nem mozgott senki a sötétben?
Semmi sem t nt fel?
– Nem láttam és nem hallottam semmit, hölgyem.
Meglepett a válasz. Vetettem egy oldalpillantást a seriffre, aki vállat
vont. Visszafordultam Billyhez.
– Úgy hallottuk, az orvosának azt mondta, hogy látott valakit a bá-
nyában.
– Igen, de az nem akkor reggel volt. Három nappal korábban.
– Akkor csak félreértettük. Mondja el pontosan, hogy mit látott,
Billy.
– Délután öt körül lehetett, már kezdett sötétedni, és a házban vol-
tam, amikor láttam egy feketébe öltözött fickót kijönni az aknából. A
helyiek néha eljönnek patkányra meg oposszumra lövöldözni, de am-
ennyire tudom, nála nem volt puska, és még soha életemben nem lát-
tam itt.
– Mit csinált?
– Ahogy mondtam, jött ki az aknából. Hogy odabent mit csinált, azt
a nyavalya se tudja. Kezdett már sötétedni, szóval nem láttam túl jól,
csak azt, ahogy kisétált a szürkületbe, és elt nt. Másnap reggel benéz-
tem a bányába, de nem láttam semmi szokatlan dolgot.
– Elt nt?
– Igen, akár egy szellem. Vagy legalábbis úgy t nt. Az a hely kész
szemétdomb, ha belépett valami roncs mögé, biztosan nem vettem ész-
re.
– Milyen gyakran járnak fel idegenek a bányához?
– Nem túl gyakran. Évente egyszer-kétszer.
– Hogy nézett ki ez a fickó?
– Nem könny megmondani, hisz alig láttam. Olyan középmagas,
sötét hajjal és vékony arccal.
– Csak ennyire emlékszik?
– Igen, hölgyem, csak ennyire.
– észrevette magát?
– Amennyire tudom, nem. Legalábbis az irodába nem nézett be.
– Ha hozatunk egy rajzolót, mit gondol, el tudnák készíteni a fickó
fantomképét?
– Lehet. – Billy hangja elmosódott és bizonytalanná vált. – Most
már tényleg nem akarok többet beszélni, hölgyem. Elég volt.
Billy a kézfejével megtörölte a szemét. Nyilvánvalónak t nt, hogy a
továbbiakban nem sok hasznát vesszük. A seriff tekintete találkozott az
enyémmel, azután megadóan bólintottam.
– Persze.
– Még beszélünk, Billy – tette hozzá a seriff. – Addig is, pihenje ki
magát!
– Megpróbálom.
Indulni készültünk.
– Köszönjük a segítséget, Billy. Tudom, hogy ez nem könny ma-
gának, de elküldhetem a rajzolót holnap, miután kipihente magát?
 – Igen, hölgyem.
A seriff az ajtóhoz lépett, hogy szólítsa a n vért, mi pedig egymás
után kisorjáztunk a kórteremb l.

26.

S
zóval, hogy került Washingtonba? El léptették? – vetettem oda a
kérdést Coopernek, amint hazafelé tartottunk egy zöld Ford
Taurusszal. Mack Underwood a kórházban maradt, hogy szól-
jon, ha jutottak valamire Billy Adamsszel. A 95-ös úton haladtunk,
félórányira a f várostól, és az elmúlt harminc percben másról se be-
széltünk, csak a gyilkosságokról, ezért elérkezettnek láttam az id t,
hogy témát váltsak.
– Igazság szerint nem akartam ideköltözni, de ez már egy másik tör-
ténet – felelte.
Miel tt válaszolhattam volna, a mobilom kijelz jén kis ikon jelezte,
hogy üzenetem érkezett.
– Meg kell néznem!
– Dolgozzon csak nyugodtan!
Felhívtam a hangpostát, és a fülemhez emeltem a telefont. „Moran
kisasszony? Itt Lucius Clay. Megkérném, hogy amint lehet, hívjon visz-
sza.”
Meglep dtem. Mit akarhat t lem a greensville-i börtönigazgató?
– Gond van? – érdekl dött Cooper.
Megráztam a fejem.
– Majd kés bb elintézem. Amúgy pedig, nem akartam beleütni az
orrom a magánéletébe.
– Nem hinném, hogy azt tette volna – felelte mosolyogva Cooper. –
Természetes, hogy kíváncsi az új emberre.
Be kell vallanom, hogy vonzónak találtam azt a mosolyt. Felfigyel-
tem a bokszolóra valló sebhelyes bütykökre, és gyanítottam, hogy
Cooper tud vigyázni magára. Most, hogy közelebbr l megvizsgáltam
az arcát, már láttam, hogy az orra el volt törve; alig észrevehet dudor
jelezte, hogy a csontok nem forrtak össze rendesen. Mindez csak fo-
kozta a bel le áradó nyers vonzer t.
– Lou azt mondta, hogy és az apja régi haverok.
– Együtt n ttek fel – bólintott Cooper –, és egész életükön át bará-
tok maradtak. Lou olyan sok id t töltött nálunk, hogy egy ideig azt
hittem, a másik apám.
– Közel állnak egymáshoz.
– Igen – felelte. – Talán mondhatjuk úgy, hogy barátok vagyunk.
Lou olyan nekem, mint a bácsikám. A páncélja mögött igazi aranyszí-
fickó.
Ne higgye, hogy nem tudom!
– Akkor intézte el, hogy hozzánk kerüljön.
Cooper sért döttnek t nt.
– Sosem kértem volna t le, és ez különben sem Lou stílusa. Min-
denkinek meg kell vívnia a maga harcát.
– Akkor miért helyeztette át magát Washingtonba? Így akar feljebb
jutni?
– Nem, nem ez az oka. – Cooper nem adott közelebbi magyarázatot,
csak némán meredt kifelé az ablakon, feszült csendben folytattuk to-
vább az utat.
Arra gondoltam, biztos van valami célja ezzel. Valahogy nem hit-
tem az ilyen véletlen el léptetésekben. Néhány perccel kés bb beér-
tünk a városba, és felt nt el ttünk a menyasszonyi tortára emlékeztet
Capitolium.
– Lou mondta, hogy a Gamal-ügyön dolgozott – törte meg a csendet
Cooper. – Emlékszem az arcára a tévéb l és a lapokból.
– Ez hízelg . Remélem, ennél közelebb sose jutok a hírnévhez.
– Hosszú ideig vezet hír volt. Loútól tudom azt is, hogy eljegyez-
ték egymást David Bryce-szal.
– Egy héttel azután lett volna az esküv nk, hogy t és Megant meg-
ölték – feleltem. – Mit hallott még Loútól?
– Hát, mondott még ezt-azt.
Vetettem rá egy pillantást.
 – Minden oké, Cooper, elmondhatja.
Cooper vonakodva válaszolt.
– Azt mondta, Gamal személyes ügyként kezelte a kettejük szem-
benállását, és azért ölte meg ket, mert maga túl közel került hozzá.
Fájdalmat akart okozni, és meg akart fizetni, amiért üldöz be vette.
Sajnálom, bizonyára rettenetes lehetett megélni a halálukat.
Fogalma sincs róla, akartam mondani. Vajon Lou azt is elárulta ne-
ki, hogy Gamal ártatlannak vallotta magát ebben a gyilkosságban?
– Úgy látszik, Lou tényleg megbízik magában.
Elértük az FBI épületét, ahol Cooper lefékezett. A Ford csikorgó
gumikkal t nt el a föld alatti parkolóban.
– Biztos vagyok abban, hogy jó szándék vezérli – jegyezte meg
Cooper.
Nem tudom, az tett-e annyira ingerültté, hogy Lou ennyi mindent
elárult rólam, de valami alaposan felb szített.
– Mint magát, amikor beleavatkozott Billy kihallgatásába.
– Mit akar ezzel? – kérdezte élesen Cooper.
– Ügyesen vette rá Billyt arra, hogy megnyíljon és beszéljen, de a
kés bbi kihallgatások vagy beszélgetések során nagyra értékelném, ha
kivárná, amíg engedélyt adok a közbeavatkozásra.
Cooper elnémult, mint akinek egyáltalán nincs ínyére a letolás, azu-
tán biccentett, miközben tovább köröztünk a parkolóban.
– Ahhoz is engedélyt kell kérnem, Moran ügynök, hogy melyik
helyre álljak be, vagy ezt eldönthetem én?
– Felesleges okoskodnia, Cooper!
– Így nevezi azt, amikor más kezdeményez?
Nem maradt id m válaszolni, mert amint Cooper besorolt egy sza-
bad helyre, megcsörrent a telefonom. Ezúttal Armando Diaz jelentke-
zett be.
– Hogy van a kedvenc ügynököm? Épp magát keresem, bébi.
Armando, vérbeli macsóként, minden i FBI-alkalmazottat a ked-
venc ügynökének és bébinek hívott.
– Épp most álltam be a garázsba. Mi a helyzet, Armando?
– Azt hiszem, sikerült azonosítani az egyik áldozatot.
 – Gyorsan ment.
– Ez van, ha valaki született lángelme.
– Mit talált?
– Öt perc múlva a laborban. Lehet, hogy megütöttük a f nyere-
ményt.

27.

N ézze meg közelebbr l! – javasolta Diaz.

Az alagsori laborban voltunk, Diaz, Cooper és én. A fehér
ruhás laborosok a saját asztalaiknál dolgoztak, és ügyet se ve-
tettek ránk.
– Még most se látok semmit – mondtam, miközben hunyorogva
néztem az elektronmikroszkóp lencséjébe.
– Mindjárt állítok a fókuszon. – Diaz eltekert egy gombot, és hirte-
len felismerhet számok jelentek meg a szemem el tt. A jelzések va-
lamilyen jegyen maradtak fent. Maga a papír teljesen elégett, lehetetlen
lett volna megmondani az eredeti színét, de a tintamaradványok az
elektronmikroszkóp alatt még kiadták a számokat.
– Most már látja a számokat? – kérdezte Diaz.
– Igen, látom ket.
– Maga a jegy teljesen elégett, olvashatatlanná vált. Csak egy kü-
lönleges vegyszernek köszönhet , hogy ennyit megmentettünk bel le.
Ki tudtam venni valamilyen sorozatszámot, ami nekem M442379
nt.
– Milyen jegy ez?
– Alighanem mosodajegy – felelte Diaz. – A lány szoknyájának a
belsejébe t zték. Tudja, a mosodában belet zik a ruhákba, de néha
elfelejtik kivenni. Azt hiszem, a számok alapján azonosítani lehet a
mosodát.
Odaengedtem Coopert a mikroszkóphoz, és vetettem Diazra egy
kétked pillantást. Nem csupán jóvágású gazfickó volt, de ha éppen
nem testhez simuló görkoris dresszt viselt, nagyon is elegáns tudott
lenni: ezúttal ropogósra keményített nadrágot viselt, fehér inggel és
aranyszín selyem nyakkend vel.
– Milyen gyakran tisztíttatja a ruháit, Armando?
– Nem túl gyakran – vigyorodott el. – Drága mulatság. A feleségem
szokott mosni rám.
– Magának van felesége? Nem gondoltam volna.
Diaz elvigyorodott.
– Csak vicceltem. Féltékennyé tettem, mi amor? A feleségemnek
hívom, mert pillanatnyilag együtt élünk, de az igazat megvallva, nem-
igen m ködik a dolog. Azt hiszem, nemsokára újabb válogatást tartok.
– Ahogy gondolja. Addig is, van róla fogalma, hány gyorstisztító
lehet ebben a városban?
– Biztos van néhány száz.
– Több száz, Armando. Ha az egész államot vesszük, akár több ezer
is lehet. Olyan térségr l beszélünk, ahol több százezer – nem is: több
millió – katonatiszt, egyenruhás közalkalmazott, FBI-ügynök, jól öltö-
zött politikus, lobbista és ügyvéd hemzseg, nem is beszélve a több mil-
lió öltönyös hivatalnokról. Lehet, hogy nem Washington az amerikai
mosodaipar f városa, de New York és Los Angeles után biztos bent
van az els háromban.
Diaz megvonta a vállát.
– Oké, de legalább van valamink, Kate. Ha össze tudjuk kapcsolni a
számot egy száraztisztító céggel, talán kideríthetjük az áldozat nevét.
– Hát, ennél azért többre számítottam – vallottam be. – Egy örökké-
valóságba telik, amíg találunk majd valamit.
Diaz ezúttal színpadias mozdulattal vont vállat.
– Oké, talán túlságosan optimista voltam. Mondanom kellett volna,
hogy egyáltalán nem biztos a dolog, de az elmúlt két évben három
olyan ügyem is volt, amikor a mosodacetli segített azonosítani az áldo-
zatot. Igaz, hogy ott nem égett meg annyira, mint most, de legalább el
tudunk indulni valamerre, és ez a legfontosabb. Amellett még megvan-
nak a kapcsolataim a mosodaiparban, a régebbi ügyekb l kifolyólag.
Lehet, hogy hamarabb meglesz a kapcsolat, mint gondolná. – Diaz rám
kacsintott és elmosolyodott. – A kedvéért hajlandó vagyok egész éjjel
ezen dolgozni. Csatlakozik hozzám?
Cooper felnézett a mikroszkópból, felvonta a szemöldökét, és mo-
solyogva hallgatta Diaz ajánlatát.
– Igazán nagyon kedves magától, Armando, de túlságosan elfoglalt
vagyok – feleltem. Annyira bolondult a n kért, hogy még én sem tud-
tam megállni mosoly nélkül. Kísértést éreztem arra is, hogy emlékez-
tessem: az a cédula talán évekkel korábban maradt az áldozat ruháján,
márpedig akkor még kisebb az esélyünk, hogy azonosítsuk a tulajdo-
nost. Amellett sok mosoda használt ugyanolyan jegytömböt, ráadásul
azt is csak feltételeztük, hogy a cég az állam területén m ködik – való-
jában bárhol lehetett az országban. Egy elhamvadt mosodajegynél több
kell ahhoz, hogy izgalomba jöjjek.
– Talált más értékelhet nyomot? – kérdeztem jobb híján.
– A feszületen nincsenek ujjlenyomatok, de a lány körme alatt talál-
tunk néhány sötét szövetszálat. Talán számít, talán nem. De még na-
gyon az elején vagyunk. Egyel re ennyi.
– Mi a helyzet az áldozatok ujjlenyomatával? – kérdezett közbe
Cooper.
– Rajta vagyok – felelte Diaz. – Egy szappanos oldattal próbálom
fellágyítani az elszenesedett b rt, hátha le tudjuk venni az ujjlenyoma-
tot, de az ösztönöm azt súgja, hogy az áldozatok keze túlságosan meg-
égett. Aligha lesz ujjlenyomatunk.
Ujjlenyomatok nélkül csak abban reménykedhettünk, hogy a pár
felbukkan az elt nt személyek listáján, és a DNS-vizsgálattal azonosít-
ható lesz. Még több kemény munka.
Magamban feljegyeztem, hogy az els alkalommal nézzek utána a
legfrissebb listának.
– Ez minden, vagy még el tudja venni valamivel a kedvem a nyo-
mozástól?
– Most, hogy mondja, van még valami. – Diaz beletúrt az íróaszta-
lán hever papírokba, amíg rá nem akadt egy kézírásos jegyzetre. –
Úgy tizenöt perce Mack Underwood telefonált, és azt mondta, hogy
végeztek a bányában. Megtárgyaltuk a halál bekövetkeztének feltéte-
lezhet id pontját, és Mack meger sítette, hogy a helyi meteorológiai
állomás szerint két nappal korábban elállt a hó, mint ahogy a szemtanú,
Billy Adams megtalálta a holttesteket. Mack megkért, hogy adjak át
egy üzenetet.
– Mit?
– Azt mondta, hogy Billyét leszámítva nem találtak egyetlen nyava-
lyás lábnyomot se. Külön kérte, hogy mondjam meg: bárki is járt ab-
ban a barlangban, repülnie kellett.

Közeledett az este hat óra. A büfében ültem Cooperrel, kortyolgattam a

híg kávét, és az es áztatta üvegre meredtem.
– Nyugtalannak t nik – jegyezte meg halkan Cooper, miközben a
kávéját kavargatta.
– Maga nem lenne az? – kérdeztem t le. – Nem találtak egyetlen is-
tenverte lábnyomot se. Ennek így semmi értelme.
– Az elkövet elsöpörhette maga után a havat – vetette fel Cooper.
– Ezt a lehet séget se zárhatjuk ki.
– Persze, de ez rengeteg id be és munkába került volna. Hosszas
tervezésbe és el készítésbe. Ráadásul akkor a sepr nyomait vagy szá-
lait kellett volna megtalálnunk, de a helyszínel k nem találtak semmit.
– Van értelmesebb javaslata, Moran ügynök?
Cooper szemrebbenés nélkül lecsapta a labdát. Letettem a csészét és
egyenesen a szemébe néztem.
– Egyel re nincs. A laborban bezzeg alig lehetett hallani a hangját.
– Azt hittem, azt szereti, ha csendben vagyok.
Sakk, matt.
– Hallom, hogy maga és Stone együtt dolgozott New Yorkban.
– Három évig – bólintott Cooper. – Ebb l egy évig társak voltunk.
– Jól kijöttek egymással?
– Egész jól. Stone remek nyomozó. Eltökélt és kitartó. Olyan, mint
egy pitbull, nem ereszti el a prédát.
– Látom, nagyra tartja.
– Csak megadom neki, ami jár.
– Gondolom, össze is haverkodtak?
 Cooper vetett egy pillantást a faliórára, végzett a kávéjával, és fel-
állt, hogy megválaszolatlanul hagyja a kérdést.
– Mennem kell! Gondolom, reggel találkozunk. – Könnyed mozdu-
lattal a vállára terítette a nagykabátját, és az ajtó felé indult. – Ja, és ne
aggódjon, Moran ügynök! – szólt vissza. – Vigyázni fogok az éjszaká-
zással.

28.

Angel Bay, Virginia

S
zakadt az es , és hét óra is elmúlt, amikor végre hazaértem. Út-
ban Angel Bay felé látszott, hogy vihar készül dik: a felh k sö-
téten örvénylettek, és az égbolt elfeketedett, mintha bármelyik
pillanatban beköszönthetne a világvége. Amikor megálltam egy ben-
zinkútnál, hogy vegyek néhány alapvet élelmiszert, mennydörgés
közepette máris eleredt a jeges es , és még akkor is zuhogott, amikor a
kocsifelhajtóra kanyarodtam, és beszaladtam a házba.
A héten el ször éreztem úgy, hogy mardos az éhség. Úgy néztem
ki, mint aki legalább öt kilót leadott, ami nem is lett volna rossz, csak
leesett a vércukorszintem, és vele együtt az energiaszintem is. Belök-
tem a Zesto Chicken Maryland készételt a mikrosüt be, és ellen riz-
tem az üzeneteimet.
Újabb hívás érkezett Lucius Clayt l, aki kért, hogy hívjam fel az
irodájában. Eddig nem sikerült beszélnem vele. Miután Clay nem
hagyta meg az otthoni számát, feltárcsáztam a greensville-i büntetés-
végrehajtási intézetet, és megmondtam, ki vagyok. A recepcióstól
megtudtam, hogy az igazgató már hazament.
Gyanítottam, hogy hiába is kérném az otthoni számát, ezért csak
hagytam neki egy üzenetet.
– Mondja meg neki, hogy Kate Moran megkapta az üzenetét, és
holnap újra megpróbálja elérni!
 – Értem, hölgyem. További jó estét, hölgyem!
Letettem a telefont, és kivettem a vacsorámat a süt l. A láb-
nyomok teljes hiánya még most sem hagyott nyugodni. Akárki is volt
az elkövet , valahogyan el kellett tüntetnie a lábnyomait. Egyet kellett
értenem Cooperrel: valahogyan elsöpörte a havat, vagy más módszer-
rel tüntette el a nyomait. Csakhogy ez komoly id t és er feszítést igé-
nyelt volna, és akkor is hagynia kellett volna valamilyen nyomot maga
után. Alig vettem a számba az els falatot, máris megcsörrent a tele-
fon. Bár nem ismertem a kijelz n megjelen mobilszámot, felvettem a
kagylót.
– Moran kisasszony? Itt Lucius Clay.
Meglepett, hogy Clay ilyen gyorsan visszahívott.
– Csak az imént hívtam a börtönt, és azt mondták, mára végzett.
Máris átadták az üzenetem?
– Nem, Moran kisasszony. Csak reméltem, hogy most otthon talá-
lom. Korábban is próbáltam elérni.
– Tudom, megkaptam az üzenetét. Mi ilyen sürg s, igazgató m?
– Nos, úgy gondolom, jobb lenne személyesen megbeszélni, Moran
kisasszony.
Kihallottam a szorongást Clay hangjából.
– Ha a Gamal-ügyr l van szó, a vállam szépen gyógyul.
– Ezt örömmel hallom, de valami mást kell önnel megbeszélnem.
El nem tudtam képzelni, mit akarhat még t lem Clay.
– Mir l lenne szó?
– Személyesen mondanám el, ha nem bánja.
– Mikor?
– A ma este túl korai lenne?
Meglepett ez a sietség, de még inkább a nagy titkolózás.
– Elég fáradt vagyok, ami azt illeti. Nem várhat holnapig?
– Holnap New Yorkba repülök egy fontos konferenciára. Hogy
szinte legyek, ma este amúgy is a környéken járok. Hivatalos vagyok
egy bridzspartira, és gondoltam, ha esetleg ráérne…
Honnan tudja, merre lakom? És egyáltalán, honnan tudja az otthoni
számomat? Kés bbre halasztottam mindkét kérdést.
 – Mikor kezd dik a bridzspartija?
– Kilenckor. Van egy Jasper Johnson's nev étterem, a házától úgy
hét kilométerre.
– Ismerem.
– Találkozzunk ott nyolc körül. A kávé közepes, de biztos vagyok
benne, hogy a csokoládétortában nem fog csalódni.
– Próbálok nyolcra odaérni, de annyit sem árulhat el, mir l van szó?
– Szívesebben beszélnék róla személyesen, Moran kisasszony.
Hadd adjam meg a mobilszámom arra az esetre, ha késne!

29.

A
nnyira nyugtalanná tett az igazgató hívása, hogy elment az
étvágyam. Mi az ördögöt akar t lem, és miért titokzatoskodik
ennyire? Nem tudtam lazítani – a fejemben máris lüktetni kez-
dett az egyre élesed fejfájás. Bevettem két fájdalomcsillapítót, és le-
tördeltem némi jeget a fagyasztóból. A jégszilánkokat m anyag zacs-
kóba tettem, felmentem a hálóba, és lefeküdtem az ágyra, homloko-
mon a jéghideg zacskóval. S ahogy ott feküdtem, és a jeges víz a pár-
námra csepegett, felfigyeltem az ágy alól kikandikáló kartondobozra.
Miután eltemettem Davidet és Megant, nem tudtam rászánni ma-
gam, hogy kidobjam minden holmijukat, ezért megtartottam néhány
fényképet és személyes dolgot, amelyet ebben a kartondobozban riz-
gettem. Felültem, becsomagoltam a jeget egy törülköz be, azután el -
húztam a dobozt, és felemeltem a fedelét. A b rbe kötött fényképal-
bumokon egy hordozható CD-lejátszó és néhány CD feküdt, amelyeket
Megan annyira szeretett – a lejátszót David hozta neki egyik üzleti
útjáról, Montrealból. A kedvenc Slipknot CD-je azóta se került ki a
lejátszóból. Kivettem, betettem néhány új elemet, és bekapcsoltam.
Rockzene harsogott a fülembe, amelyet néhány elcseszett, ocsmány
maszkot visel srác játszott. Nem tetszett se nekem, se Davidnek,
Megan barátn i viszont teljesen belebolondultak, ahogyan csak a tinik
képesek rajongani valamiért. Miközben áradt a zene, a könnyek végig-
csorogtak az arcomon, és visszaemlékeztem rá, hogyan sz dött ki
ugyanez a szám Megan szobájából, amikor néhány barátn je nálunk
aludt. Tudtam, hogy feleslegesen gyötröm magam, ezért gyorsan ki-
kapcsoltam a CD-t.
Még mindig voltak napok, amikor felülkerekedett rajtam a gyötrel-
mes vágy, hogy régi fényképeket nézegessek, és Megan zenéit hallgas-
sam. Miért kínzom magam? – kérdeztem magamtól, amíg rá nem talál-
tam az egyszer válaszra: az embernek olykor szüksége van arra, hogy
megsirassa elveszett szeretteit – emlékeztetnünk kell magunkat rá,
hogy érz lények vagyunk, és a halál mélyen megérint minket. Most is
egy ilyen pillanat jött el.
A gyötrelmet még elviselhetetlenebbé tette Stone kíméletlen meg-
jegyzése: Gondom lesz rá, hogy vádat emeljenek maga ellen kett s
gyilkosságért.
Stone teljes szívéb l gy lölt, ez nem kétséges, ám igazán veszélyes-
sé az a meggy dése tette, hogy én követtem el a gyilkosságot. Hal-
lottam, ahogy a gyanakvása tápot adott az irodai szóbeszédeknek: Da-
vid a végakaratában rám hagyta a házat és minden pénzét; ráadásul
akadtak David és Megan meggyilkolása körül olyan apró részletek,
amelyek nem vallottak Gamalra. Tény továbbá, hogy három teljes órá-
ra nem volt alibim, csak mert er t vett rajtam a kimerültség és félrehú-
zódtam az út mellé, hogy aludjak egyet. Ugyanakkor volt még valami,
ami miatt Stone rám gyanakodott.
Egyszer kihallgatta, amint azzal fenyegettem meg Davidet, hogy
megölöm.
 30.

D avid és én a legapróbb részletekig megterveztük az esküv n-

ket. Küls ségek nélkül akartunk megesküdni a helyi temp-
lomban, csak a legközelebbi barátok jelenlétében, akiket ez-
után vacsorára hívtunk a Blue Peppercorn étterembe – az egyik ked-
vencünkbe, amely a legkevésbé sem hivalkodó hely, viszont az étel
els rangú. Az a rostélyos mindent megér…
Az esküv el tti hetek nem múlnak el összezörrenések nélkül: az
idegek pattanásig feszülnek, mindenki könnyebben kijön a béket rés-
l, milliónyi apróság marad a legutolsó percekre. Ahogy anyám szok-
ta mondani: Az esküv t mindenki élvezi, leszámítva az ifjú párt. Ami
remek mókának indul, id vel lidércnyomássá válik. Akkor hétvégén is
ez történt.
Miután öt teljes napot szántam arra, hogy befejezzem az el készüle-
teket, és megszervezzem azt a nevetséges próbavacsorát, David és né-
hány haverja átugrott New Yorkba, egy utolsó kanbulira. A legénybú-
csú a legkevésbé se zavart – örültem, hogy David a barátai körében
lehet, és megbíztam benne. A fiúk némelyike úgy tervezte, hogy kiruc-
cannak egy éjszakai klubba is, ahol a lányok a vendégek ölében tán-
colnak, de ezt is elfogadtam. David maga beszélt róla, és tudtam, hogy
ez is hozzátartozik a rituáléhoz.
Az viszont nem segített, hogy hétf n kora reggel David nem jött ha-
za a megbeszélt járattal, pedig még a repül térre is kimentem elé. El -
éjjel egy kicsit felöntött a garatra – ez egyáltalán nem vallott David-
re, de hát mégiscsak az legénybúcsúját tartották –, azután meg köd
ereszkedett a La Guardiára, ezért neki és a haverjainak át kellett tetet-
niük a jegyüket estére.
Mindeközben én h siesen próbáltam megbirkózni a virágossal; a
lelkipásztorral; a szeszélyes szopránnal, aki hisztériás rohamot kapott,
és még ötszáz dollárért sem volt hajlandó elénekelni az általunk kivá-
lasztott dalokat; a kínosan precíz és látványosan meleg étteremtulajdo-
nossal, aki született maximalistaként az utolsó részletig tisztázni akarta
a menüt, áldassák érte a neve; és szerencsétlen Megannel, akinek épp
megjött a havibaja.
Egész hétf délel tt csak szaladgáltam, mint pók a falon, amikor
pedig délután beestem az irodába, David felhívott, hogy közölje: csak
kés este érkezik, és elnézést kér, amiért nekem kell tartanom a fron-
tot.
– Legalább jól érzed magad, édesem? – incselkedtem vele.
– Mit mondhatnék? – nevette el magát David.
– El ször is, beszélhetnél azokról a táncosn kr l.
– A sz kér l vagy a barnáról?
Ez már egy kicsit bosszantott.
– Mindkett l. Ne mondd már, hogy kett is elfért az öledben?
David tovább feszítette a húrt.
– Ami azt illeti, egyszerre csak egyikük volt ott, és úgy néz ki, ma-
radok a barna mellett.
Tudtam, hogy csak ugrat – vakon megbíztam Davidben –, mégis
komoly hangon válaszoltam:
– Ha lefekszel vele, esküszöm, megöllek!
David felnevetett.
– Ennél már jobban ismersz. Csak ártatlan mulatság volt. Hé, most
mennem kell, úgy néz ki, lesz egy korábbi gép. Légy jó, nemsokára
melletted leszek.
Miel tt még elköszönhettem volna, David letette. Amikor én is
visszatettem a kagylót, észrevettem, hogy Vance Stone áll az ajtóban.
Vaskos aktát tartott a kezében.
– Kit akar megölni? – kérdezte feszes kis mosollyal.
Viszonoztam a gesztust.
– Csak vicceltem. A v legényemmel beszéltem. Azt nekem hozta?
– Igen. Jó szórakozást! Alig kétszáz oldal. – Elvigyorodott. – Ha
mégse öli meg a v legényét, elolvashatja a nászéjszakáján.
Stone elfordult és otthagyott; egy hétre rá David és Megan halott
volt. Emlékszem, Stone még azután is furcsán méregetett, hogy
Gamalt elkaptuk, és bíróság elé állítottuk. Láthatóan nem tudta kiverni
a fejéb l azt a telefonbeszélgetést. Egyszer en kiragadta a szövegkör-
nyezetéb l az ártatlan fenyegetést – egy ostoba, odavetett megjegyzést
–, amely önmagában nem jelentett semmit, de David végrendeletének
fényében, a gyilkosságot övez sajátosságok és a kiesett három óra
fényében más megvilágításba került. Ha vonakodva is, de elfogadtam,
hogy egy ilyen sokat tapasztalt nyomozó okkal gyanakszik ennyi vélet-
len egybeesés láttán, bár a munkatársai is tudták, hogy csak a szakmai
féltékenység beszél bel le, és senkit se ismertem, aki osztotta volna a
gyanúját.
Lassan kiürítettem az olvadt jéggel teli m anyag zacskót a mosoga-
tóba. A fejfájásom kezdett enyhülni, de nem múlt el teljesen. Kerestem
egy tükröt, és feltettem egy kevés sminket, azután kiléptem a házból,
és visszaültem a Broncóba. Húsz perccel kés bb lehúzódtam az
Amoco benzinkút melletti hamburgerbüfé, a Jasper Johnson's el tt. Bár
melegen ajánlotta a csokitortát, az igazgató nem t nt olyan embernek,
aki rendszeresen jár ide. Ami nem is csoda, mert ezen az esti órán a
Jasper Johnson's tucatnyi vendége mind olyan benyomást keltett,
mintha csak most szabadult volna Greensville-b l.
Mire odaértem, Lucius Clay már rendelt magának egy kávét és egy
szelet tortát. Ahogy közeledtem az asztalához, megtörölte a száját egy
szalvétával, miel tt felállt, és udvariasan kezet fogott velem.
– Örülök, hogy ide tudott fáradni, Moran kisasszony. Kérem, bo-
csásson meg, amiért ilyen kés n zaklatom.
– Csak mondja el, mit keresünk itt! – A pultnál tetovált karú kami-
onsof rök ücsörögtek, de körülöttünk minden asztal üresen állt. A bör-
tönigazgató nagyon kirítt ebb l a gyorsétteremb l pöttyös csokornyak-
kend jében és halványkék ingében, tweedzakójában és tükörfényes
cip jében.
– Egy perc, és rátérünk – felelte Clay, miközben beültem a bokszba.
Sápadtnak t nt. Gyapjú télikabát és fekete baseballsapka feküdt mellet-
te az ülésen. – Ashland közelében lakom, és rendszerint errefelé hajtok
el, amikor a heti bridzspartira megyek, ezért gondoltam, legjobb lenne
itt találkozni. Bocsásson meg, ha közönségesnek találja a helyet.
 – Nincs semmi baj. Megszállott bridzsjátékos lehet, ha képes meg-
tenni ekkora utat egy partiért.
Clay elmosolyodott.
– Attól tartok, a véremben van. Az apám egy klubot vezetett. Azt
szokta mondani, a bridzs az egyetlen kártyajáték, amely lehet séget ad
az embernek arra, hogy legalább kicsit tiszteletre méltónak t njön.
Kávét, tortát?
– Egy kávé jólesne.
Clay odaintette a pincérn t, aki miután megtöltötte a csészém, távo-
zott. A férfi tekintete hirtelen elkomorodott.
– Hadd mondjam el, miért hívtam ide, Moran kisasszony! El ször
is, be kell vallanom, hogy a helyzet… nos, meglehet sen bizarr.
– Mit ért azon, hogy bizarr?
Clay arcán elgyötört kifejezés jelent meg.
– Nos, egy halott ember üzenetét kell tolmácsolnom.
– Nem tudom követni – ráncoltam a homlokom.
– Gamal kivégzésének éjszakáján valami nagyon furcsa dolog tör-
tént.
– Nem kell emlékeztetnie, én is ott voltam.
Clay komoran megrázta a fejét.
– Nem arról az incidensr l beszélek, Moran kisasszony. Valami
másról van szó.
Ez már felkeltette a figyelmemet.
– Csupa fül vagyok – szegeztem Clayre a tekintetem.
– Közvetlenül azel tt, hogy bekísértük a kivégz kamrába, Gamal
odasúgott nekem valamit. Úgy gondoltam, feltétlenül tudnia kell err l.
Megborzongtam, és figyelmemmel vártam az igazgató szavait.
– Mit mondott?
– Szó szerint ezt: „Mondja meg neki, hogy komolyan beszéltem.
Visszajövök. Gondoskodjon róla, hogy megtudja. Ez mindennél fonto-
sabb.”
Éreztem, ahogyan a borzongás végigfut a gerincemen, és elfordul-
tam az odakint sorjázó autók felé. Úgy t nt, soha többé nem szabadul-
hatok meg Gamaltól, akinek a jelenléte a halálával csak még er sebb
lett. Vége lesz valaha is? Kezemen éreztem a börtönigazgató érintését,
és visszafordultam felé.
– Nyilvánvaló, hogy Gamal engesztelhetetlenül gy lölte önt, Moran
kisasszony. Igazán sajnálom, ha ezzel felzaklattam, de tényleg úgy
gondoltam, hogy tudnia kell róla. – Habozott, miel tt folytatta volna. –
Láttam, hogy az idegeit igencsak megviselte a kivégzés, és ami akkor
éjszaka történt, ezért jobbnak láttam, ha mostanáig várok ezzel. Né-
hány nappal kés bb hívtam az irodában, de azt mondták, szabadságra
ment.
– Ki kellett pihennem magam.
– Érdekelne a dolog, Moran kisasszony. Nekem úgy t nt, Gamal
valóban komoly jelent séget tulajdonított a szavainak. Tudja, mit
akart?
Er s kísértést éreztem, hogy elmondjam az igazgatónak, amit
Gamaltól hallottam, de ellenálltam neki.
– Nem, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy elkárhozott ember
utolsó, kétségbeesett szavait hallotta.
Clay a homlokát ráncolta, mintha tovább akarna faggatózni, azután
hirtelen meggondolta magát, és el vette a tárcáját.
– Akkor legjobb lesz, ha elbúcsúzunk, Moran kisasszony. Nem sze-
retném lekésni a partit, sem tovább feltartani önt.
– Honnan tudta, hol keressen, igazgató úr?
Láttam, hogy Clay lopott pillantást vet a jegygy mre, miel tt vá-
laszol:
– Meglepné, ha tudná, hogy ismertem David Bryce szüleit? Manor
Brookban gyakran bridzseltem velük, de ez még sok évvel ezel tt tör-
tént, miel tt a ház teljesen tönkrement. Akkoriban pazar öreg épület
volt, miel tt David szülei meghaltak. Habár annyi tragédia kapcsoló-
dott hozzá, hogy az ember azt hihetné, el van átkozva.
– Mire gondol? – kérdeztem.
– Természetesen ott van David és Megan halála, azután David fivé-
réé, Patrické. – Clay lehalkította a hangját. – Évekkel a halála el tt
Patricket nemi er szak kísérletével vádolták meg. Tudott err l?
– Igen, tudtam.
 – A fiam és Patrick egy évfolyamra jártak a Virginiai Állami Egye-
temen. Milyen kár, hogy az élete ilyen rossz irányt vett.
Csak egyetlenegyszer találkoztam David öccsével, Patrickkel. Kivé-
telesen tehetséges fiatalember volt, aki feln tt életében mindvégig sú-
lyos depresszióval küzdött. Testvérként közel álltak egymáshoz, és
David gyakran felkereste t a Bellevue kórházban, amelynek pszichiát-
riai szárnyában Patrick hosszú ideig élt. Azután, hat hónappal David és
Megan meggyilkolása után Patricken annyira er t vett a depresszió,
hogy elhagyta a Bellevue-t, lesétált a Potomac partjára, és öngyilkos
lett, a folyó messzire sodorta a holttestét, egészen a tengerig. Alig is-
mertem Patricket, így a halála olyan csapásként ért, ami nem mélyít-
hette tovább a fájdalmam. A gyász annyira megviselt, hogy ráhagytam
Loúra és Stone-ra, k tudassák vele a fivére és az unokahúga halálát.
– David beszélt a testvére ellen felhozott vádakról, de olyan be-
nyomásom volt, hogy titokban tartották ezt a dolgot. Közeli barátnak
kellett lennie, igazgató úr, ha ön is értesült err l.
Clay megköszörülte a torkát.
– Nos, meglehet sen.
– Még egy kérdés. Mondott Gamal még valamit?
– Semmit. – Clay arca megfeszült, és valamiért az az érzésem tá-
madt, hogy kényelmetlenül érinti a kérdés. Csak a képzeletem játszott
velem, vagy tényleg elhallgatott valamit? Miért érzem úgy, hogy nem
mond el nekem mindent?
Kerülte a tekintetem, s miután vetett egy pillantást az órájára, szede-
zködni kezdett.
– Sajnálom, de most már tényleg mennem kell, Moran kisasszony.
– Elfelejtettem megkérdezni, honnan tudta meg az otthoni számo-
mat.
Clayt láthatóan váratlanul érte a kérdés, de egy pillanat alatt vissza-
nyerte a lelki nyugalmát.
– Nem maga hagyta meg a greensville-i recepción?
Csakugyan? Lehet, hogy meghagytam, de már nem emlékeztem rá.
– Biztosan úgy történt.
Clay felállt, és felvette a nagykabátját.
 – Ha nem haragszik meg érte, Moran kisasszony, nagyon kimerült-
nek t nik. Magára férne egy kiadós alvás.
– Reggel hattól dolgozom egy ügyön.
Az igazgató fejébe húzta a sapkáját.
– Valóban? Történt valami érdekes?
Megráztam a fejem, és ezúttal se mondtam ki, amire gondoltam:
Nem is gondolná, igazgató úr.

31.

Baily's Crossroads, Alexandria, Virginia

A
Tanítvány az egész délel ttöt a bevásárlóközpontban töltötte.
Délre beszerzett mindent, amire szüksége lehetett a kirándu-
láshoz: a táskát és a ruhákat – rengeteg ruhát, mert sokszor
kellett álruhába öltöznie –, azután útba ejtette a drogériát, ahol megvet-
te a többi szükséges holmit: a hajfestékeket, a szemüvegeket, az öt
különböz napszemüveget, a villanyborotvát és a Vidal Sassoon szép-
ségápoló termékeket, meg némi élelmet. A parókákat és a sminkkész-
letet már korábban beszerezte. Egy kisebb vagyont költött el. Bedobta
a táskát a kocsi csomagtartójába, majd visszahajtott az alexandriai la-
kásba.
Felsorakoztatta az ágyon a szerzeményeit, köztük a legfontosabba-
kat: a fegyvereket. A legtöbb ember ideális fegyvernek tartotta a pus-
kákat és a késeket, akadt azonban egy komoly probléma – repül gép-
pel kellett utaznia, és a szigorú biztonsági el írások miatt manapság
már egy t t se lehetett a gépre csempészni.
A gond kiküszöbölésére vékony, háromhüvelykes inzulininjekciót
választott, amilyet a cukorbeteget is használnak, akik magukkal vihetik
az injekciós t iket és fecskend iket a fedélzetre, de kiszippantotta az
inzulint az ampullákból, és azokat benzóval töltötte fel. Szüksége volt
egy halálos fegyverre is – olyanra, amilyet nem érzékelnek a reptéri
fémdetektorok –, és megtalálta az igazit. Tökéletesen megfelelt a gyil-
koláshoz, mégis észrevétlen maradt.
Kiemelt a szerzeményei közül egy hosszú, barna papírzacskót, és
kiborította a tartalmát: nyolc karcsú, szürke m anyag köt t. A m -
anyagot nem jelzik a fémkeres k, a vékony t k pedig elférnek a kézi-
poggyászában, a táska drótvázának a helyén. Ezt senki se fogja kiszúr-
ni.
A munkához szükséges különféle késeket ráért megvenni a külföldi
célállomásokon, de sehová sem szeretett fegyvertelenül menni. A t kre
bármikor számíthatott. Vigyorogva emelt fel egy másik zacskót, hogy
kiemelje bel le az érett sárgadinnyét, és gondosan letegye az ágyra.
Megragadta az egyik köt t, a feje fölé emelte, és beledöfött a
gyümölcsbe. A t akadálytalanul hatolt át a dinnye kemény héján, és
bukkant ki a túloldalon. Az a dinnye éppúgy lehetett volna emberi szív
is. A t pengeéles fegyvernek bizonyult.
Tökéletes.
Ezután kiment a fürd be, és kinyitott egy másik csomagot, hogy
el vegye a steril fecskend ket és a két ampulla Botoxot. Beleszúrta a
vékony acélhegyét az egyik ampullába, felitatta a színtelen folyadé-
kot, és ujjai közé csíptette a b rt a homlokán.
Aú.
Rendszeres id közönként beinjektálta a fecskend tartalmát, egy
vattacsomóval felitatta a kiserken vért, majd a szeme körüli ráncok
következtek. Ez is hozzátartozott az álcázáshoz.
Tíz perc alatt végzett, azután elégedetten vizsgálta az arcát a fürd -
szobai tükörben. Bámulatos anyag ez a Botox. Mire elhagyta az orszá-
got, a homlokráncai kisimultak, a szarkalábak a szeme körül nyom
nélkül elt ntek, és még a mélyebb barázdák egy részét is sikerült fel-
töltenie. Legalább tíz évet fiatalodott, és egészen más embernek t nt.

Két órával kés bb elindult az arlingtoni utazási irodába. Gy lölt az

interneten keresztül helyet foglalni; túlzottan személytelennek találta.
– Jó estét, uram! Miben segíthetek?
 A pult mögött ül fiatal, sz ke n t lekötötte egy másik ügyfél, de
amint felszabadult, hellyel kínálta.
– Szeretnék egy retúrjegyet foglalni Isztambulba. Legalább kétna-
pos párizsi kitér vel.
– Baltimore-ból óhajt repülni?
– Amennyiben lehetséges.
A sz keség nyomkodni kezdte a billenty ket.
– Lehet, hogy át kell szállnia a New York-i Kennedy reptéren.
– Nem probléma.
A sz ke n lelkesen mosolygott.
– Isztambul, h ha… nagyon egzotikusan hangzik.
– Igazán figyelemre méltó város. Igazán bizánci, tele a történelmi
múlt emlékeivel, csupa rejtély és ármány – buzdult fel a Tanítvány is,
pedig az állkapcsa még mindig sajgott a Botoxtól.
– Üzleti út vagy kikapcsolódás?
A Tanítványnak a legkisebb mosoly is komoly meger ltetést oko-
zott.
– Azt hiszem, egyszerre mindkett .
A n tanulmányozta a képerny t.
– Mikor szeretne utazni?
– Valamikor az elkövetkez néhány napban – felelte a Tanítvány.
A sz ke n felnézett a számítógépb l.
– Szerencséje van. Van egy Air France járat New Yorkból, ezerhat-
százért. Ennyiért nagyon megéri, els osztályon utazhat, és útban Isz-
tambul felé megállhat Párizsban. Rengeteg a szabad hely, és akár már
ma este elutazhat. Szóval, mit gondol?
A Tanítvány arca megfeszült, akár egy üstdob b re, de a szeme így
is felcsillant.
– Azt gondolom, hogy tökéletesebb már nem is lehetne.
 32.

Angel Bay, Virginia

jfél is elmúlt, amikor elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtóban.

É Az éhség görcsbe szorította a gyomromat, amiért félbe kellett

szakítanom a vacsorát, de most már túl kés lett volna enni.
Amellett az igazgató szavai sem hagytak nyugodni.
Tudtam, hogy nehezen fogok elaludni, és gy löltem minden tablet-
tát, akkor éjjel mégis félbe törtem egy Ambient, és egy pohár vízzel
lenyeltem a fehér kapszulát. Ritkán folyamodtam Ambienhez, csak ha
rendszertelenül kellett dolgoznom, vagy komoly gondot okozott az
alvás. A szer általában tíz perc után hatni kezdett, máskor viszont nem,
ezért készítettem egy csésze kakaót, és magammal vittem a hálószobá-
ba.
Valami nem hagyott nyugodni, bár magam sem tudtam, miért. Lu-
cius Clay felvetette, hogy meghagytam a számomat, amikor felhívtam
a börtönt, de minél többet gondolkodtam ezen, annál biztosabb voltam
benne, hogy nem így történt. Talán csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
emlékezzem?
Abban viszont nem kételkedtem, hogy valamit elhallgat el lem –
valamit, amit azonnal kiszúrtam. Láthatóan feszengett, amikor David,
Megan és Patrick haláláról beszélt. Miért? Mit rejtegetett? Elid ztem
egy darabig ennél a kérdésnél, azután csalódottan feladtam a találga-
tást. És ha az egész csak a képzeletem szüleménye, ha kezd kifejl dni
az üldözési mániám is?
A Davidról és rólam készült fényképek Megan CD-lejátszójával
együtt még mindig az ágyon hevertek, ezért eltettem ket a dobozba,
miel tt levetk ztem, hálóköntöst húztam, majd levettem a jegygy m
és az éjjeli szekrényre tettem. Beállítottam az ébreszt órát reggel hétre,
végeztem a kakaóval és lekapcsoltam a lámpát, majd kinyitottam az
ablakot. Ott feküdtem a sötétben, és az öböl fényeire meredtem, mi-
közben vártam, hogy hatni kezdjen az altató.
Innen mindig csodálatos volt a kilátás, és imádtam arra ébredni,
ahogy a reggeli napfény bet z a hálószoba ablakán, különösen, amikor
az öböl fel l érkez h s szél kísérte. Tiszta és csillagos volt az ég, a
víz hideg és nyugodt. Fokozatosan kezdett er t venni rajtam az álom,
és az öböl fényei lassan elmosódtak a szemem el tt. Ahogy álmos te-
kintettel meredtem a holdfényes éjszakába, eszembe jutottak azok az
éjjelek, amikor Daviddel osztoztam ugyanezen a látványon, ugyaneb-
l az ágyból. Visszaemlékeztem azokra a kora reggelekre, amikor a
vadludak éles rikoltozással siklottak el felettünk, miközben mi itt fe-
küdtünk, egymás ölelésében.
„Hát nem imádnivaló ez a hang?” – kérdezte David mindig.
Id vel én is megszerettem, mert arra a békére emlékeztetett, ame-
lyet mellette fekve éreztem. Emlékeztem a megnyugvásra, amikor Da-
vid magához ölelt, az olykor szenvedélyes és túlf tött, máskor gyengéd
együttlétekre. Emlékeztem nézeteltéréseinkre, a heves vitákra és a
kedvenc mókáinkra, életteli kapcsolatunkra. Legtöbbször a közös jöv -
l beszéltünk, és ezek az emlékek mindig elszomorítottak. Leginkább
mégis arra emlékeztem, hogy David mindig éreztette velem, mennyire
fontos vagyok, miközben meg is nevettetett.
Van egy elméletem, miszerint senki sem menekülhet az életben rá
váró boldogtalanság el l. Akár gyermekkorban, akár kirekesztett ka-
maszként, akár gyötrelmes feln tt életünkben szenvedjük el, de meg
kell tapasztalnunk a ránk kirótt fájdalmat. A gyermekkorom nem volt
felh tlen, de mint a legtöbben, én is túléltem. Azután találkoztam Da-
viddel, aki valóra váltotta minden vágyam és reményem – gyengéd
volt és kedves, vicces és szenvedélyes, és sosem félt kimutatni az ér-
zelmeit. Miközben feln ttem, mindig is ilyen társra vágytam.
Csupán egyetlen emlék lógott ki a sorból: az az éjszaka, amikor ne-
kem adta a jegygy t. Hétvégére leruccantunk vidékre, és egy régi,
romantikus panzióban szálltunk meg, ahol valamikor egy ültetvényes
család lakott. Miután megettük a tulajdonos-szakács által készített
steaket, sétálni indultunk. Meleg tavaszi este volt, az ég tisztán borult
fölénk, David pedig magához vont és megcsókolt.
– Van valamim a számodra – mondta.
Kuncogni kezdtem, mert a vacsorához elfogyasztott bortól kótyagos
lett a fejem.
– Kitalálhatom?
Elmosolyodott és megmutatta nekem a gy t.
– Komolyan beszélek.
Megkövültem, amikor az ujjamra csúsztatta a gyémánt- és fehér-
arany gy t. A k szikrázva verte vissza a holdfényt.
– Én… nem is tudom, mit mondjak.
– Csak egy dolgot ígérj meg – folytatta komolyan David.
– Mit?
A tenyerébe fogta az arcomat.
– Ha valamiért el kellene válnunk egymástól, ne tartsd meg ezt a
gy t. Balszerencsét hoz, amikor majd tovább kell lépned, ugye tu-
dod?
Megleptek a szavai, és emlékszem, arra gondoltam: Hogy mond-
hatsz ilyet, David?
– Csak nem vagy babonás?
– Akarsz hallani egy titkot? – kérdezte David. – Anyám sok évvel
ezel tt elmondta, hogy miután az apám eljegyezte t, rengeteget ve-
szekedtek. Apám kezdte önmagát adni, követel lett, és teljesen ráte-
lepedett az életére. Egy id re még külön is költöztek, de nem adta
vissza neki a gy jét. Azután apám újra hívogatni kezdte. Végül csak
levette a lábáról, és összeházasodtak. Valahányszor anyám egy pohár-
ral többet ivott a kelleténél, azt mondta, hogy kés bb megbánta ezt a
döntését. Bánta, hogy nem dobta félre azt a gy t, és nem kezdett új
életet. Azt hiszem, valójában azt akarta mondani, hogy ha bármi rosz-
szul sülne el kett nk között, vagy ha valamilyen okból különválnánk,
ne féljünk felégetni magunk mögött az összes hidat.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem, hogy ez velünk valaha is el fordulhat, de ha nagyon
akarod, megígérem.
 Ahogy visszatekintettem, gyakran elt dtem azon, hogy David
mintha el re látta volna a sorsunkat. Mintha kinyílt volna el tte egy
ablak, s azon át beletekinthetett volna a jöv be.
Miközben ezeken töprengtem, az Ambien kezdte megtenni a magá-
ét: a szemhéjam megrebbent, és úgy éreztem, mintha ernyedten zuhan-
nék a sötétség felé. A világ ködössé vált, ám ahogy magamba fogad-
tam volna a megváltó álmot, meghallottam az éjjeli szekrényen álló
telefon csörgését. Azt hiszem, sikerült megkapaszkodnom az ébrenlét-
ben, bár ami azután történt, álomként pergett le a szemem el tt. Bi-
zonytalanul mozdulatokkal megkerestem és a fülemhez emeltem a
kagylót.
– Halló!
Nem hallottam mást, csak a megkövült csendet.
– Halló! – ismételtem.
Semmi válasz. Már kezdtem azt hinni, hogy megszakadt a vonal,
vagy csak álmodtam a telefoncsörgést.
– Ki az? – kérdeztem.
Némaság. Azután néhány pillanattal kés bb zenét hallottam. Na-
gyon távol, nagyon fojtottam, de kétségkívül zenét, ami kitartóan han-
gosodott. Felismertem Megan zenéjét, és jéggé dermedtem.
A Slipknot játszotta a Circle cím számot.
Öt másodpercig hallhattam ezt, azután a zene elhalkult, és a vonal
éles kattanással megszakadt. Elernyedtem, és jeges borzongás futott
végig a testemen. Vajon csak képzeltem a hívást és a zenét? Meges-
küdtem volna, hogy igen, bár ebben a benyugtatózott és halálosan ki-
merült állapotban még azt sem tudtam biztosan, hogy ébren vagyok-e,
vagy álmodom.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy óriás minden súlyával rám nehe-
zedne, fojtogatna és sötét víz alá nyomná a fejem. Megküzdöttem az
ébrenlétért, de kudarcot vallottam – a drog végül megtette a hatását, és
magába fogadott a végtelen éjszaka.
 33.

R eggel kábán ébredtem. Az Ambien varázslatosan bevált, most

azonban másnaposnak éreztem magam. Nem tehettem mást:
kikászálódtam az ágyból, megnyitottam a zuhanyt, és a jéghi-
deg víz alá dugtam a fejem.
Azután belém villant. A telefon.
Valóban megtörtént? Tényleg a Slipknot zenéjét hallottam? Össze-
zavarodtam, elveszettnek éreztem magam. Talán az altatótól halluci-
náltam, és csak képzeltem azt a hívást? Elfordítottam a meleg vizes
csapot, miközben magamban kétségbeesettem kutattam a válasz után.
Miért játszaná le nekem bárki is Megan kedvenc zenéjét a telefon-
ban? Ennek az egésznek semmi értelme. Miközben a forró víz alatt
állva szappanoztam magam, támadt egy ötletem. Megragadtam néhány
száraz törülköz t, visszacsörtettem a hálószobába, és bekémleltem az
ágy alá. A kartondobozt a helyén találtam, benne Megan CD-leját-
szójával.
Arra gondoltam: És ha valaki el éjjel egyszer en rossz számot
tárcsázott, és nem szólt bele a telefonba, miközben a CD-lejátszó va-
lamiért önmagától életre kelt?
Mindez túl er ltetettnek t nt, de egy lázas elme számára minden
magyarázat elfogadható. Ami a CD-t illeti, lehet egyszer meghibáso-
dás is. Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Bekapcsoltam, és a lejátszó
azonnal életre kelt. Azután lepöcköltem a kapcsolót, és rázogatni kezd-
tem a CD-t, de a zene nem szólalt meg. Úgy t nt, a kapcsolónak nincs
semmi baja. A telefonhoz léptem. Felkaptam a kagylót és tárcsáztam a
*69-et, hogy lekérjem az utolsó hívás id pontját. A megjelen szám
Lucius Clay mobilját azonosította, azt a számot, amelyet az igazgató
külön is megadott, amikor 19.20-kor bejelentette, hogy találkozni akar
velem. Benyúltam a farmeromba és megtaláltam a cetlit, amire felírtam
a számot. Tévedésr l szó sem lehetett.
 A gondolataim vadul kerget ztek. Valaki tehát felhívott a hajnali
órákban és zenét játszott be a telefonba, de a hívásnak nyoma sincs.
Ennek nincs sok értelme. Pedig lennie kell valamilyen racionális ma-
gyarázatnak arra, ami a múlt éjjel történt. Egyszer en lennie kell. Azu-
tán belém villant, ki segíthetne megoldani a rejtélyt. Gyorsan megtö-
rölköztem, feltettem egy kevés sminket, bekentem magam testápoló-
val, és megfésültem a hajam.
Az irodában már zajlott az élet, amikor valamivel nyolc el tt beér-
tem. Néhány ügynök a kávéautomata mellett ácsorgott, de a legtöbben
el voltak foglalva a telefonokkal és a számítógépekkel. Egyenesen az
asztalomhoz siettem, feldobtam a fogasra a kabátom, azután megkeres-
tem a fiókban Sterling Burke számát.
Burke volt a cég m szaki zsenije – akivel számos olyan ügyön dol-
goztam együtt, amelyben le kellett nyomozni az érintettek régebbi tele-
fonhívásait kedves, bár kissé bogaras fickó, közvetlenül a nyugdíj
el tt. Egyszer elhívott randizni (udvariasan visszautasítottam), ezért
néha még ma is kiborított azzal, ha „szívemnek” vagy „drágámnak”
szólított. Viszont mindig segített, és különben is, isteni pofa volt.
– Hé – hallottam egy hangot, és amikor felnéztem, Cooper állt el t-
tem. Ezúttal farmert és derékig ér b rkabátot viselt, és megpróbálko-
zott egy mosollyal. – Maga mindig ilyen koránkel ?
– Általában. Sikerült id ben beérnie?
– Hét óta itt vagyok.
– Lou elismerésére hajt, vagy csak szüksége van a túlórapénzre?
Cooper leült mellém.
– Nem mondhatnám, hogy munkamániás vagyok, egyszer en csak
nem aludtam valami jól. Szinte egész éjszaka az ügyön járt az eszem.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám, de úgy aludtam, mint akit elütött a
vonat. Eszébe jutott valami érdekes? – kérdeztem.
– Azt kell mondanom, semmi az égvilágon. Segíthetek valamiben?
Cooper úgy viselkedett, mint aki próbál barátságos lenni. Talán nem
is játszotta meg magát, de én még most sem tudtam maradéktalanul
megbízni benne. Vetettem egy pillantást az órámra. Sterling Burke-nek
már a helyén kellett lennie, és én alig vártam, hogy felhívhassam.
 – Talán. Hol van Stone?
– Amikor legutóbb láttam, a labor felé indult, hátha van új fejle-
mény – felelte Cooper.
Megragadtam a mobiltelefont.
– Tegyen meg egy szívességet, tartsa a frontot! Tíz perc múlva itt
vagyok.

34.

A
i mosdó felé vettem az irányt. A fülkék üresen álltak, be-
ütöttem Sterling számát. Nem akartam az irodából felhívni,
ahol bárki kihallgathatott. Amíg a telefon kicsörgött, azon t -
dtem, szólnom kellene-e Loúnak vagy Coopernek az éjszakai tele-
fonról. Még azt hinnék, hogy kezdek begolyózni… Álomittas hang
úszott be a vonalba.
– M szaki igazgatóság, Sterling Burke.
– Kate Moran vagyok, Sterling.
– Kate! Mi újság, szívem?
– Minden oké. Fáradtnak t nik.
– Csak az a nyavalyás megfázás. A kollégák közül többen arra biz-
tatnak, hogy menjek haza, és tartsam meg magamnak a bacilusokat, de
ahogy mondani szokás, a jó dolgokat mindig meg kell osztani mások-
kal.
– Egy szívességet kérnék, Sterling. Személyes ügyr l lenne szó.
Szeretném, ha lefuttatna nekem egy keresést.
– Persze, mondja csak – szipogott Sterling.
– Ma éjjel, nem sokkal éjfél után kaptam egy hívást. Félig már alud-
tam, amikor a telefon csörgött, de amikor felvettem a kagylót, senki
sem szólt bele. A csillag hatvankilenccel ellen riztem az utolsó beér-
kez hívást, erre a gép azt a számot dobta ki, amelyikr l 19.20-kor
hívtak, de az éjfél utáni hívásnak nyoma sincs. A kérdés az, lehetséges-
e, hogy a telefontársaság elmulasztotta rögzíteni a hívást, vagy a tele-
fonommal van valami baj?
Hallottam, ahogyan Sterling zajosan kifújja az orrát, majd tovább
szipákol. Nem válaszolt, és már kezdtem azt hinni, hogy az adott m -
szaki problémán töri a fejét, amikor újra meghallottam a hangját.
– Valaki telefonon keresztül zaklatja, Kate? Err l van szó?
A fickó lecsapta a magas labdát, amelyet feladtam neki. Mennyit
mondjak el neki? Egyel re semmit – döntöttem el a kérdést.
– Nem vagyok benne biztos. Viszont erre a múlt éjszakai hívásra
kíváncsi lennék. És maga a legjobb szakért nk.
– Ha maga mondja… Nézze, a kimen hívások nem okoznak gon-
dot. Könnyen lenyomozhatjuk ket, hiszen azok alapján fizet. A beér-
kez hívások már fogósabbak, és hosszabb id t vesznek igénybe, mint
azt jól tudja. Ha megadja a számát és a szolgáltató nevét, átböngészhe-
tem a naplófájlokat.
Megadtam neki minden részletet.
– Oké – mondta Sterling –, meglátom, mit tehetek. Amint lehet, hí-
vom. Nem tarthat túl hosszú ideig.
– Köszönöm, Sterling. Visszahívna a mobilomon?
– Semmi gond – felelte, és letette.
Miután megmostam az arcom, visszamentem, és vettem magamnak
egy kávét meg egy Kellogg reggeli müzliszeletet a gépb l. Alig maj-
szoltam el a szeletet, és végeztem a kávéval, Sterling máris visszahí-
vott.
– Sajnálom, édes, de semmi nyoma nincs annak, hogy éjfél után
bárki is hívta volna a vezetékes számán. Az utolsó hívás egy mobil-
számról érkezett, aznap este hét-húszkor.
Sterling beolvasta a számot, amelyben Lucius Clay mobilszámára
ismertem. Akkor hívott el, hogy találkozzunk a gyorsétteremben.
– Biztos benne, hogy ez az utolsó hívás?
– Tökéletesen. A számítógépek tévedhetnek, de csak nagy ritkán
hazudnak. A szolgáltatónál nem volt semmi m szaki gond, ami miatt a
szám ne jelent volna meg. Ha valaki éjfél után hívta volna, a száma
benne lenne a rendszerben.
 – El fordulhat, hogy a hívó száma valamilyen hiba folytán mégsem
szerepel a fájlokban?
– Nem hinném, Kate. Csekély a valószín sége. De ha tényleg azt
hiszi, hogy valaki telefonon próbálja zaklatni, és hivatalosan is panaszt
akar tenni a telefontársaságnál, készséggel elirányítom a megfelel
emberhez, és személyesen gondoskodom arról, hogy haladéktalanul
kivizsgálják az ügyét.
– Erre nem lesz szükség.
– Biztos benne?
– Egyel re igen, de ha újabb problémám lesz, szólni fogok. Lehet-
séges, hogy valaki felhív a telefonomon, de a számát nem jegyzi meg a
rendszer?
Sterling felsóhajtott, és végiggondolta a dolgot.
– Hirtelen nem jut eszembe más, csak hogy léteznie kell egy bels
hálózatnak. Ha egy bels mellékr l hívják, akkor a hívás nem fut ke-
resztül a központi hálózaton.
Végiggondoltam ezt. A háznak három melléke volt: a hálóban, a
nappaliban és David m termében. Egyes helyeken a bels telefonhí-
vást eltér csörgés jelzi, de az én készülékem régebbi modell, és
ugyanolyan idegesít hangon csörög, akár kívülr l, akár belülr l hív-
nak. Frászt kaptam még a gondolattól is, hogy valaki a házból telefo-
nált. Megtörténhet ilyen, vagy tényleg csak képzeltem azt a hívást?
Végül meggy ztem magam, hogy csak a képzeletem lehetett, vagy az
altató hallucinogén hatása. Senki se törne be hozzám csak azért, hogy
felhívjon telefonon, azután elmenjen, mint aki jól végezte dolgát. Rá-
adásul mindig zártam a házat, de még a m termet is.
– Mindent köszönök, Sterling. Igazán nagyra értékelem a segítségét.
– Oké. Ha újra megtörténik, hívjon fel, és megpróbáljuk hivatalos
mederbe terelni az ügyet.
– Rendben.
– Vigyázzon magára, szivi! És ha bármikor ráérne egy kávéra, csak
csörögjön rám.

Amint visszatértem az irodába, csörögni kezdett a telefon. Felvettem.

 – Itt Moran.
– Kate? Itt Paul.
– Milyen Paul?
– Marha vicces, Kate. Én vagyok az, a férjed. Vagy máris elfelejtet-
tél?
Felsóhajtottam.
– A volt férjem. Mit akarsz?
– Hát így kell beszélni egy pasival, akivel évekig együtt éltél?
Az elmúlt néhány hónapban Paul újra hívogatni kezdett, és minden
alkalommal azzal fárasztott, hogy milyen csodálatos volt a házassá-
gunk. Ha tényleg az volt, miért lépett le? Még mindig a rend rségen
dolgozott. Fél füllel hallottam, hogy Suzanne végül ejtette ellene a
vádat, bár a rossznyelvek szerint csak azért, mert Paul megfenyegette.
– Mit akarsz t lem, Paul?
– Hallottam, hogy megint van egy kett s gyilkosság. Az Ördög Ta-
nítványa, 2.0-s változat. Nem akármi. Gondolod, hogy meg tudod ol-
dani?
Amikor David és Megan meghalt, Paul is felhívott, hogy részvétet
nyilvánítson, de már akkor azt gondoltam, hogy a gesztus nem igazán
szinte. Nem is csalódtam a megérzésemben: egy hónap se telt el a
temetés óta, és neki máris volt pofája felhívni, hogy elhívjon vacsoráz-
ni – felmelegíteni a „kapcsolatunkat”, ahogyan fogalmazott. Paul
egyre lehetetlenebbé vált, ahogy kezdett kicsúszni a kezéb l a gyepl .
Tudtam, hogy terápiára lenne szüksége, de persze nem ismerte el.
– Kit l hallottál az ügyr l?
– Te is tudod, milyen szélsebesen terjednek a hírek ebben a szak-
mában. Ne feledd, hogy néhány éve én dolgoztam a Tanítvány itteni
gyilkossági ügyén, miel tt a szövetségiek beavatkoztak.
– Ezért hívtál, a gyilkosságok miatt?
– Nem, van két jegyem kedd estére egy dzsesszkoncertre. Úgy gon-
doltam, talán el tudnál szabadulni egy estére, és csatlakoznál hozzám.
Utána elmehetnénk valahová vacsorázni…
Felsóhajtottam.
 – Szeretném, Paul, ha végre békén hagynál, és folytathatnám az éle-
tem. Megtennéd ezt a kedvemért? Melyik szót nem érted abban, hogy
„végleg elváltunk”?
A hangja keser séggel telt meg.
– Hát már tényleg semmit sem érzel irántam? Öt éven át házasok
voltunk, az isten szerelmére! Hosszú ideje ismerjük egymást.
– Nézd, Paul, tényleg kezdesz úgy viselkedni, mint egy megszállott.
Ha beszélni akarsz valakivel, ajánlhatok neked egy remek pszichiátert.
Akarod tudni, mit fog mondani? Amit én is hajtogatok, hogy hagyj
békén, és lépj tovább.
Ezzel sikerült felb szítenem.
– Tudod, egy napon nagyon bánni fogod, Kate. Átkozottul sajnálni
fogod, hogy mi ketten nem jöttünk újra össze.
– Mit akar ez jelenti? Csak nem fenyeget zöl?
– Egy napon megtudod, mit jelent, de akkor már túl kés lesz. – A
vonal éles kattanással megszakadt.
Nyilvánvalóan nem tettem boldoggá Pault, de nem maradt id m a
szavain töprengeni, mert ahogy felnéztem, Vance Stone sétált be az
irodába, miközben élénk beszélgetésbe merült Cooperrel. Stone önelé-
gült vigyorral mért végig.
– Lám, lám, a holtak feltámadnak, és a földön járnak.
– Már nyolc el tt itt voltam, Stone.
– Jó magának.
– Úgy tudom, ismerik egymást, úgyhogy nincs szükség bemutatásra
– jegyeztem meg.
Stone odalépett az asztalom elé.
– Az biztos, Coop és én sokáig együtt dolgoztunk.
Felfigyeltem rá, hogy Stone mintha egy laborjelentést szorongatna a
kezében.
– Az mi? – kérdeztem.
– Úgy t nik, igazi kihívás elé állította Diazt – felelte. – Egész álló
éjjel dolgozott, de sikerült azonosítania a cetlit, miután megszerezte a
mosodai beszállítók listáját. Egy sor kereskedelmi képvisel t felhívott,
míg végül kiderítette, hogy ezzel a sorozatszámmal egy vidéki moso-
dának adtak el egy jegytömböt.
Éreztem, ahogyan a pulzusom felgyorsul.
– Remek munka.
– És ami ennél is jobb – élénkült fel Cooper –, az üzlet fél nyolckor
kinyitott, és már sikerült is azonosítani a cetlit. A tulaj szerint a tisztí-
tás után, nagyjából egy hónapja vitték el azt a szoknyát. Az ügyfél,
bizonyos Fleist, megadta a mobilszámát és a címét is, amit a tulaj leírt
a jegy másik felére.
– Mi a cím? – A pulzusom felgyorsult.
Stone összegy rte és a szemetesbe dobta a papírpoharát.
– Egy lakókocsipark Rockville-ben. Mire várunk még, Moran?

35.

T íz perccel kés bb már északnak tartottunk a 270-esen. Cooper

az anyósülésre szorult, én hátra.
– Tudjuk, hogy pontosan hová is megyünk? – érdekl dtem.
Stone ügyet se vetett rám, de Cooper készségesen válaszolt.
– Beszéltem a rockville-i rend rökkel. A lakókocsipark a városon
kívül van, a Royston Avenue mentén.
Megvizsgáltam a térképet, amit Cooper vett el a keszty tartóból,
és megtaláltam a Royston Avenue-t.
– Ha ezen az úton maradunk, biztosan ki lesz táblázva – jegyeztem
meg.
Stone sebesen haladt a gyorsforgalmin. Miután félretettem a térké-
pet, a gondolataim továbbra is vadul kergették egymást a fejemben.
Tényleg felhívott valaki a múlt éjjel? Vagy senki se hívott, csak kezdek
becsavarodni?
Valamivel tíz után értük el Rockville-t, ahol a térkép alapján eliga-
zítottam Stone-t.
– Itt kell lennie jobboldalt!
 Valóban, a Royston Avenue fel is bukkant, mire Stone élesen jobbra
fordult. Szemerkélni kezdett, és ahogy kikémleltem az ablakon, már
láttam a lakókocsikkal telezsúfolt parkot. Kopott reklámtábla hirdette:
ELS OSZTÁLYÚ SZOLGÁLTATÁSOK – KEDVEZ ÁRON. A
hely egyáltalán nem t nt els osztályúnak, sokkal inkább lepusztult-
nak. A kapu mögött kis el re gyártott épület állt, alighanem a gondnok
irodája. Stone megállt el tte.
Amint kinyitottuk az ajtót és beléptünk, g zölg forróságban talál-
tuk magunkat: az ablakok bepárásodtak, az elektromos h sugárzó a
legmagasabb fokozaton ment. Testes, keménykötés , bozontos sz
bajuszt és koszos baseballsapkát visel férfi ült az íróasztal mögött, és
épp egy ezüstserleget tisztogatott. Húsos karját elborító tetoválásaival
kivénhedt motorosnak t nt, és gyanakvó tekintettel mérte végig három
látogatóját.
– 'Napot. Miért érzem úgy, hogy maguk nem placcot akarnak bérel-
ni?
– Jól látja – mutattam meg neki az igazolványom. – FBI. Maga ve-
zeti ezt a helyet?
– Én vezetem, amellett én vagyok a mindenes, a számlás, a könyve-
, a lótifuti, amit csak akar, merthogy egyedül én dolgozok itt. Így
aztán nem csoda, hogy mindig én vagyok a hónap alkalmazottja.
Büszke is vagyok rá. A nevem Roy Jargo. Mit tehetek magukért?
– Az egyik lakója, bizonyos Fleist után érdekl dünk.
Jargo gyanakvóan ráncolta a homlokát, miközben lassan felállt az
asztal mögül.
– Van egy fickó egy Suncruiser lakókocsiban, a park vége felé. Er-
refelé Otis Fleist néven fut.
– Egyedül él?
Jargo megrázta a fejét.
– Nem, a lányával. A neve Kimberley. Legalábbis azt mondta, hogy
a lánya. Manapság sosem tudni. Elcseszett egy világ ez, de épp ma-
guknak mondjam?
– Milyen id s a lánya?
 – Tizennégy-tizenöt lehet, legfeljebb tizenhat. Hé, mi ez az egész?
Elkövettek valamit?
– Mióta lakik itt Mr. Fleist és a lánya? – kérdeztem.
– Úgy három hónapja.
– Tudja, honnan jöttek?
– Nem, nem tudom – rázta a fejét Jargo. – Sosem kérdeztem, k
meg sosem mondták. Rövidre fogjuk a papírmunkát. Minket csak az
érdekel, hogy id ben fizessék a bérletet, és ne balhézzanak túl sokat.
– Fleistékkel nem volt semmi gond?
– Nem, hölgyem, eddig legalábbis.
– Van esetleg még valami, amit tudnunk kell?
– A legmélyebb tisztelettel, hölgyem, de szart se tudok róluk. Ne
vegye sértésnek, de errefelé egyszer en így mennek a dolgok. Min-
denki elvan magában, én meg nem dugom az orrom oda, ahová nem
való. Fel lem akár hidrogénbombát is gyárthatnak a lakókocsijukban,
én tudnám meg legutoljára.
– De azt csak tudja, hogy Fleisten és a lányán kívül lakik-e még va-
laki abban a lakókocsiban, nem igaz, Roy?
Jargo megvonta a vállát.
– Az igazat megvallva, nem tudom, de szerintem nincs más. Csak
Fleist és a lány. Miért kérdi?
– Mikor látta ket utoljára?
– Asszem', úgy néhány napja.
– Van a lakóparkban másvalaki is, akit így hívnak? – kérdezett köz-
be Stone.
– Fleistnek? Nincs. Hé, elmondanák végre, hogy mi a franc történik
itt?
– Van pótkulcsa a lakókocsihoz?
Roy Jargo újra megrázta a fejét.
– Nem, nincs. Vannak, akik hagynak itt pótkulcsot, mások meg
nem. Fleisték épp nem hagytak.
Stone kihúzta magát.
– Akkor legjobb lesz, ha kerít egy jó feszít vasat.
 36.

E lsétáltunk a lakópark végéig, ahol Jargo mutatott egy fehér-

krémszín Suncruisert, cseresznyefa berakással és integrált
el tet vel. Kinéztem bel le néhány évet. Az ablakokat bezár-
ták, a függönyöket összehúzták.
– Úgy látszik, nincsenek itthon – közölte Jargo.
Stone megpróbált bekémlelni az egyik lefüggönyözött ablakon.
– Pontosan mikor látott utoljára bárkit is ebben a lakókocsiban?
Jargo végiggondolta a kérdést, miközben a nyakát vakargatta.
– Talán úgy négy-öt napja. Nem tudom biztosan. Nem figyelhetek
minden kocsira. Anélkül is van elég dolgom.
Tettem egy próbát az ajtóval, de zárva találtam. Bekopogtam né-
hányszor, mialatt Stone és Cooper körüljárta a lakókocsit, és ellen riz-
te az összes ablakot.
– Biztos benne, hogy négy-öt napja történt? – faggattam Jargót.
– A'sszem, de nem mondanám száz százalékra. Miért?
Próbáltam belökni az ajtót, de szilárdan ellenállt.
– Látott a lakókon kívül bárkit a lakókocsi közelében az elmúlt na-
pokban? Vagy bármit, ami érdekes lehet?
Jargo beletúrt a szakállába.
– Már mondtam volna, ha így lenne. Hé, maga sose fog válaszolni
az én kérdésemre?
– Kés bb. Járt mostanában a lakóparkban bárki, aki gyanúsnak
nt?
Jargo vállat vont.
– Ez a leírás ráillik majd' minden lakóra.
– Valakit, aki felkeltette a figyelmét? Vagy akit korábban nem lá-
tott?
– Nem volt senki.
Visszatért Cooper és Stone.
– A hátsó ajtó is zárva – morogta Stone. – Meg a rohadt ablakok is.
 Tovább dörömböltem az ajtón.
– Itt az FBI! Ha van odabent valaki, kérem, nyissa ki az ajtót!
Semmi válasz. Elismételtem a felhívást, és még tovább dörömböl-
tem, de senki sem felelt. Biccentettem Coopernek és Stone-nak, majd
el húztam és kibiztosítottam a Glockot, és láttam, hogy k is ugyanezt
teszik.
Jargo nyugtalannak t nt.
– Hé, mi az ördög folyik itt? Nem akarok lövöldözést a parkomban.
– Rossz hírt kell közölnöm, Mr. Jargo. Be fogunk törni Fleist lakó-
kocsijába. Jobb lesz, ha hozza azt a feszít vasat.
Jargo elborzadt, és indult, hogy az ajtó elé álljon.
– Hé, és a kárt ki fogja megfizetni? Be is perelhetnek.
Stone megragadta a vállát és félretolta.
– T njön az útból! – Jargo tovább tiltakozott, de Stone teljes er l
belerúgott az ajtóba. Az nem engedett, ezért tovább próbálkozott, és
ezúttal mind hallottuk a recsegést, ahogyan a zsanérok megadták ma-
gukat. Még egy rúgás, és az ajtó berepült a lakókocsiba. Azután
olyasmi történt, amire senki se számított.
Megéreztük a b zt. A rothadó hús édeskés b zét.
A szám elé kaptam a kezem, majd Cooper és Stone felé fordultam.
Döbbentnek t ntek.
– Hölgyeké az els bbség. Ne mondja, hogy nem ismerem a jó mo-
dort. – Stone mintha ki akart volna gúnyolni, amiért eltakartam a szám.
Kösz! Elindultam a Suncruiser felé, magam elé tartottam a piszto-
lyomat, és óvatosan tettem meg egyik lépést a másik után. Újabb sokk
várt, mihelyt beléptem az ajtón. Ahogyan végigpásztáztam magam
körül a sötétséget, észrevettem az ágyon fekv alak homályos körvona-
lait. A szívem hevesen megdobbant, amint széles ívben felé fordítot-
tam a pisztolyt. Araszolva haladtam el re, és csak reméltem, hogy bár-
ki is legyen idebent, nincs felfegyverkezve, és nem keresi a bajt.
– FBI! – kiáltottam. – Álljon fel és emelje fel mindkét kezét!
Gyanítottam, hogy az alacsony mennyezet miatt ez nem lesz köny-
ny , az alak azonban kísérletet sem tett arra, hogy mozduljon vagy
válaszoljon, és a b z olyan er vel áramlott felém, hogy kis híján el-
hánytam magam. Bárhogy hunyorogtam, nem láttam semmit. A franc-
ba! Annyira felpörögtem, hogy eszembe se jutott felkapcsolni a lám-
pát. Stone fedezett hátulról, ezért visszaszóltam a vállam felett.
– Oltsa már fel azt a rohadt villanyt, vagy húzza szét a függönyt!
Stone felpöckölte a kapcsolót, mire a fejünk felett életre kelt egy
csupasz fénycs , és bántóan éles neonfény áradt szét. Hunyorogni
kezdtem, elvakított a hirtelen világosság, majd óvatosan újra kinyitot-
tam a szemem.
– Mi a fasz… – hallottam Stone morgását.
Cooper is csatlakozott hozzánk, és mindnyájan láthattuk, hogy egy
rothadó tetem fekszik az ágyon. Egy németjuhász volt, szemlátomást
döglötten. Az állat felszáradt vértócsában feküdt, és olyan b zt árasz-
tott, hogy újra el kellett takarnom a számat. Ezúttal Cooper és Stone is
követte a példámat.
– Úgy t nik, döglött már néhány napja – Stone megbökdöste az ál-
lat tetemét a pisztolyával.
A kutya torkát elvágták. Fekete-barna bundája összeragadt a megal-
vadt vért l, a seb körül legyek hemzsegtek. Most, hogy világosabb lett,
körülnézhettem a lakókocsiban. Rendetlenség mindenhol: ruhák hever-
tek a földön, a mosogatóban hegyekben állt a szennyes edény. Nem
láttam nyomát véres késnek, pedig nagyon úgy t nt, hogy egy penge
végzett a németjuhásszal. Vagyis bárki ölte meg Fleistet és a lányát, a
kutya torkát is elvágta.
A konyha felé fordultam, ahol az egyik polcon észrevettem a fickó
fényképét. Azután láttam egy másik képet is, a férfiról és egy fiatal
lányról. Fleist és a lánya, Kimberley. Egyikük se t nt túl boldognak,
különösen a lány nem, aki dacosan meredt rám. A helyiség végében
ajtó nyílt, alighanem a fürd be. Intettem Coopernek, hogy nézzen be.
Feltartott fegyverrel, óvatosan indult az ajtó felé, s amikor hirtelen
mozdulattal feltépte, egy vécékagylót és zuhanytálcát láttam.
– Nincs itt senki – kiáltott ki Cooper.
Visszafordultam Stone felé, aki eltette a pisztolyát, elfintorodott, és
a halott állatra meredt.
– Jesszusom, te aztán jól bebüdösítetted ezt a helyet. Rossz kutya!
 Láttam, ahogy Stone gúnyosan elmosolyodik, miközben a cip jével
megböki a kutya oldalát.
– Ki nem állhatom a németjuhászokat. A dobermann az igen, az tö-
kös kutya.
El kerestem a mobiltelefonom.
– Mondták már magának, hogy beteges egy fasz, Stone?
– Mást se hallok. Kit hív?
– A helyszínel ket. – Miközben bepötyögtem a számokat, vissza-
fordultam Cooperhez. – Addig is nézzen körül, hátha talál valamit!
– Oké. Elhozom a keszty t a kocsiból.
A helyszínel k felvették a telefont, én pedig kértem, hogy küldje-
nek néhány srácot a Royston Parkba, de azonnal. Azután megtettem a
következ legfontosabb dolgot.
Tárcsáztam Loút.

37.

L ehet ség szerint át akartam nézni a lakókocsit, amíg Lou és a

helyszínel k kiérnek, de tudtam, hogy három ember egy
Suncruiserben már tömeg, és nem akartam, hogy összetapos-
sunk minden nyomot. Ezért aztán otthagytam Stone-t és Coopert, és
elmentem, hogy még egyszer beszéljek a gondnokkal.
A konyhában talált fénykép alapján gyanítani lehetett, hogy Fleist
és a lánya nem alkottak tökéletes családot. A pillanatfelvételen mind-
ketten mogorván bámultak maguk elé – még a kamera kedvéért se mo-
solyogtak vagy ölelték át egymást –, és én alig vártam, hogy kiderül-
jön, miért.
Roy Jargót az irodájában találtam, amint épp rácsavarta a kupakot
egy palack Red Star whiskyre. Holtsápadtnak t nt, ahogy felém emelte
a poharát.
– Kér egyet?
– Ha nem vette volna észre, Roy, szolgálatban vagyok.
 – Akárcsak én, de néha akkor is be kell ugrasztani a motort. – Jargo
szemében könny csillant, amint leküldte a torkán az italt.
El vettem a jegyzetfüzetem.
– Azért rendbe jön?
Jargónak a keze is reszketett.
– Sok szarságot láttam már ebben a lakóparkban, de ez felülmúlja
mindet. Szeretem az állatokat. Kölyökkoromban tíz kutyám is volt.
Anyám törzskönyvezett szánhúzókat tenyésztett. Még néhány éve is
tartottam egyet, amíg egy teherautó ki nem lapította, mint a palacsintát.
Imádtam azt a kis dögöt. Vagy egy évembe telt, amíg túltettem magam
rajta. – Megtörölte a száját, szipogott, és töltött magának még egy ada-
got. – Egyszer en nem tudom megérteni, hogyan tehetett valaki ilyet
Fleisték kutyájával. Beteges állatok.
Akkor jobb lesz, ha nem mondom el neki, hogy mi történt
Fleistékkel. Ennyit a kemény motoros fickókról meg a tetkókról. Roy
kis híján elsírta magát. Úgy döntöttem, ráérek megosztani vele a gya-
númat a kutya gazdáival kapcsolatban.
– Talán jobb lenne, ha hanyagolná a piát, amíg fel nem vettem a
vallomását.
– Hé, ez az én piám, és különben is, teljesen ki vagyok bukva. Egy
pillanatig azt hittem, Roy tényleg sírva fakad. Olyannak t nt, mint egy
felzaklatott kiskamasz.
– Ha alkohol hatása alatt tesz tanúvallomást, azzal nem sokra me-
gyünk a bíróságon – figyelmeztettem.
– Gondolja, hogy odáig eljut? Egy kutya megölése miatt?
– Mérget vehet rá. – Hát még ha tudná a többit…
– Gondolja, hogy valakit bíróság elé állítanak annak a szegény jó-
szágnak a meggyilkolásáért?
– Ezt megígérhetem, de csak akkor, ha elkapjuk az elkövet t. Ezért
is lenne jó, ha lehiggadna egy kicsit.
Roy remeg kézzel letette a poharat, és lerogyott a székébe. Felnyi-
tottam a jegyzettömböt.
– Beszéljen Fleistr l és a lányáról!
– Mit mondhatnék róluk?
 – Amikor megérkeztek ide, már velük volt a kutya?
– Igen, bár t se láttam többet, mint Fleistéket. Vagyis nem túl s -
n. A legtöbb id t odabent töltötték, , a lány és Reno. Így hívták a
kutyát.
– Miért? – kérdeztem.
– Hogy miért hívták Renónak? Honnan az ördögb l tudjam?
– Úgy értem, miért töltöttek bent olyan sok id t?
Roy újabb poharat vett el a pult alól, ezúttal egy nagyobbat. Azt
hittem, folytatja a vedelést, de csak egy kis ásványvizet töltött magá-
nak.
– Az igazat megvallva, Kimberley mindig szomorúnak t nt. És ész-
revettem, hogy mindig olyan óvatos, amikor beszélek vele. De hogy
miért lett ilyen, azt inkább kérdezze Fleistt l.
– Az igazat megvallva, Roy, nem hinném, hogy Mr. Fleist válaszol-
ni fog a kérdéseimre. Vagy akár a lánya.
Roy értetlenül ráncolta a homlokát, miközben belekortyolt a vízbe.
– Nem? Miért?
– Úgy gondoljuk, hogy mindkett jüket megölték.
Roy köhögve köpte ki a kortyot, vízpermetet szórt maga körül, majd
meredten nézett, miközben az ingujjával megtörölte a száját.
– Jesszusom, ugye nem csak hülyíteni akar?
– Nos, nem. De maga talán a segítségemre lehet.
– Ezzel meg mi a fenét akar? Engem gyanúsít?
– Egyel re nem, de sokat segíthet mindkett nknek, ha elmond min-
dent, amire Fleistékkel kapcsolatban emlékszik. A hangsúly a minde-
nen van. Hallani akarom a legapróbb részleteket is.
Tíz percen át hallgattam, amint Roy azt bizonygatta, hogy alig látta
Fleistet, és még annál is kevesebbet beszélt vele.
– Feleség? Barátn k? – faggattam.
– Én csak annyit tudok, hogy amikor bejelentkezett ide, nem volt
más, csak meg a lánya. Nem láttam semmilyen Mrs. Fleistet, se ba-
rátn ket.
Kopogtatás hallatszott, és Cooper lépett be komoly arccal. A hü-
velykujjával a Suncruiser felé bökött.
 – Találtunk valamit. Jobb lesz, ha most azonnal megnézi.

38.
tban a lakókocsi felé Cooper tájékoztatott. Amikor odaértünk,

Ú Stone a bejárati ajtónak támaszkodott, és egy gyufaszálat rág-

csált.
– Cooper elmondta? – mordult fel.
– Csak azt mondta, hogy találtak ezt-azt – feleltem.
Stone Fleist otthona felé biccentett.
– Nézze csak meg! Nem akármi.
Követtem a lakókocsiba, és láttam, hogy az egyik ruhásszekrény
nyitva áll.
Stone kivett egy gumikeszty t a dobozból, amit Cooper hozott el a
kocsiból.
– Igyekeztünk nem túl nagy felfordulást csinálni. Van néhány ko-
pásnyom az ajtó mellett, ami talán nem jelent semmit, a kutya karmai
alatt pedig mintha szövetrostok lennének. Ez eddig semmiség, de ett l
el fogja dobni magát, Moran.
Stone belépett a konyhába, ahol óvatosan felemelte és méternyire
visszahajtotta a márványmintás linóleum sarkát. Kis ajtót láttam. Stone
felnyitotta az ajtót, mögötte a titkos rekesszel, amit nyilván a lakókocsi
alvázához hegesztettek. A rekeszb l nagy, átlátszó m anyag zacskó
került el , benne néhány lappal és egy újságpapírba bugyolált csomag-
gal.
– Mi van a tartóban? – kérdeztem.
– A greensville-i büntetés-végrehajtási intézet alaprajza.
– Micsoda?
– Jól hallotta. És eredetinek t nik. Még a Virginia állami büntetés-
végrehajtás parancsnokságának a pecsétje is rajta van.
Felvettem egy gumikeszty t és óvatosan kiemeltem az irattartót.
Valóban alaprajzokat tartalmazott, a lapok egyik sarkán a nyomtatott
szöveggel: GREENSVILLE-I BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI INTÉ-
ZET. Értetlenül meredtem a lapokra, miközben próbáltam felmérni a
felfedezés jelent ségét.
– Mi van a csomagban? – tudakoltam Stone-tól.
Stone kivette a csomagot és megpaskolta a tenyerével.
– Azután találtam, hogy Cooper elment. Készpénz, százdolláros
címletekben. Úgy ötezer lehet.
– Még valami?
Stone elvigyorodott.
– Ezt imádni fogja.
Odalépett a nyitott ruhásszekrényhez, én pedig követtem. A gardró-
bot annyira telezsúfolták, hogy szinte kipukkadt a ruháktól. Stone kivá-
lasztott egy körgallérra emlékeztet fekete öltözetet, a bal mellkasán
hímzett mintával: szürke háttér el tt egy széttöredezett fekete kereszt-
tel, amelyet a szárak találkozásánál metszettek el. A kereszt alatt egy
bíborszín vércsepp.
– Felismeri, Moran? – kérdezte Stone, miközben egy pillanatra se
vette le rólam a szemét.
Nem tudtam elkerülni a tekintetét, ahogyan nem tudtam elkerülni a
jeges borzongást sem, amely abban a pillanatban futott végig rajtam,
ahogy megláttam a köpenyt. Még akkor is a ruhára meredtem, amikor
Cooper felbukkant mögöttem.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte.
– Néha Constantine Gamal is ugyanilyen köpenyt viselt, amikor le-
mészárolta az áldozatait – feleltem. – Két ilyet találtunk a lakásán.
maga rajzolta a jelképet az összetört kereszttel és a vércseppel. A nagy
kérdés az, hogy mit keres itt egy ilyen köpeny? Lehet valamilyen kap-
csolat Gamal és Fleist között?
– A tárgyalás során olvastam err l a köpenyr l – bólintott Cooper. –
A kereszt a Sátán hatalmát hivatott jelképezni, míg a bíbor vércsepp a
rituális áldozatot.
– Jól megtanultad a leckét – Stone visszaakasztotta a köpenyt a he-
lyére. – Csak nehogy te is bevedd ezt a sátánista maszlagot, Cooper!
Gamal se hitt benne jobban, mint a mi Moran ügynökünk. Nem igaz,
Moran? Mi a véleménye err l Lou kis kedvencének?
Kihallottam a sértettséget Stone hangjából, s miután tudtam, hogy
csak provokál, nem bajlódtam a válasszal. Cooper értetlenül ráncolta a
homlokát, mintha csak azt kérdezné: Mi az ördög folyik kettejük kö-
zött? Láthatóan még senki sem világosította fel kett nk ellentétér l.
Vagy Stone gyanújáról, miszerint én öltem meg Davidet és Megant.
Akit csak ismertem, szakmai féltékenységnek tudta be a gyanakvását,
de a magam részér l akkor is kerültem a nyílt konfrontációt.
Stone azonban nem érte be ennyivel, és rátett még egy lapáttal.
– Hát nem örül, hogy Lou magának adta ezt az ügyet, Moran? Úgy
nik, Lou számára mindennél többet ér, hogy n l van.
Mélyen a szemébe néztem.
– Mi lenne, ha befogná egy kicsit a száját, Stone?
Az arcán önelégült vigyor áradt szét.
– És maga, maga mennyit járatja a száját? Tudja, sokszor elt dök
azon, hogyan mutatja ki a háláját, amikor épp senki se látja. Le szokott
néha térdelni Lou elé? Kimutatja neki, mennyire hálás, amiért egyen-
geti a karrierjét?
– Maga rohadék! – A harag felülkerekedett a jóérzésemen, és pofon
vágtam Stone-t. Megtántorodott, az állkapcsához kapott, és láthatóan
nehezére esett elfogadnia, hogy tényleg megütöttem.
– Te mocskos ribanc!
Átkozottul jólesett látni a döbbenetet Stone arcán, de ugyanabban a
pillanatban már tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Lou Raines állt
az ajtóban, és szúrós pillantással meredt rám.
– Csak nem zavarok, Moran ügynök?
 39.

R aines belépett a lakókocsiba, és elfintorodott, ahogy megérezte

a döglött németjuhász b zét.
– Mi az ördög folyik itt? És honnan van ez a döglött korcs?
Gyors pillantást vetettem Stone-ra, aki leeresztette a kezét, hogy fel-
fedje az állkapcsán éktelenked vörös heget és vérz száját.
– Újra fel kell tennem ezt a nyavalyás kérdést, vagy mindenki meg-
süketült? – emelte fel a hangját Raines. – Mit tud felhozni a védelmére,
Moran ügynök?
Idiótának éreztem magam; mint egy kamaszlány, aki bajba került a
tanáránál.
– Lou, ez nem…
Indulatosan szakított félbe.
– Majd én megmondom, hogy ez mi nem. Nem szabályszer nyo-
mozás, pedig azért jöttem ide, ehelyett végig kell néznem ezt a mara-
kodást. Kés bb még beszélünk, Moran ügynök. Stone, kívánja, hogy
fegyelmi vétségért eljárás induljon Moran ellen?
Stone a kabátujjával letörölte a vért az állkapcsáról.
– Még meggondolom.
Raines utálkozva csóválta meg a fejét.
– Amíg a fejét töri, nem tájékoztatna mégis valaki arról, hogy mi a
rossz nyavalya történt itt? – A németjuhász tetemére mutatott. – Kezd-
jük a halott kutyussal!
Elmondtam Rainesnek mindent, amit kiderítettünk.
– Hadd lássam azt a köpenyt! – bólintott. – Cooper, kerítsen nekem
egy keszty t.
Cooper Raines felé nyújtott egy gumikeszty t, én pedig elvezettem
a szekrényhez, ahol szótlanul tanulmányozta a vállfára akasztott ruhá-
kat.
– Hol van a többi?
 Stone hátrahajtotta a linóleumot, hogy felfedje a pénzt és az alapraj-
zot tartalmazó titkos rekeszt. Raines letérdelt, és gondosan tanulmá-
nyozta a terveket, azután felhorkant.
– Mi a francot akarhatott a fickó Greensville térképével?
– Egyel re egyikünk se tudja – feleltem.
– Komolyan? Hogy lehet, hogy maga meg Stone egyetértenek va-
lamiben?
Nem feleltem. Mit mondhattam volna? Raines Stone-hoz fordult.
– Szóval, mi a válasz, Vance? Nem találja a szavakat?
Stone megtörölte a száját.
– Szóval…
Raines felegyenesedett.
– Még valamilyen hasznos észrevétel? Moran ügynök, mintha mon-
dani szeretne valamit.
Lenéztem a rekeszbe.
– Ha feltételezzük, hogy a bányában talált két áldozat Fleist és a lá-
nya, akkor szinte biztosan nem rablógyilkosság történt. A gyilkos épp
olyan könnyen megtalálhatta volna a pénzt, ahogy mi.
Raines nem reagált az elemzésre, csak levette a gumikeszty t.
– Miután a helyszínel k ideértek, azt akarom, hogy vizsgálják át ezt
az istenverte lakókocsit a legutolsó porszemig.
Hirtelen utálkozó pillantást vetett rám, és az ajtó felé biccentett.
– Beszélnünk kell egymással, Moran ügynök!
Követtem a szabadba, s miután elindultunk az iroda felé, hirtelen fe-
lém pördült.
– Mi az ördög ütött beléd, Kate, hogy így nekiugrasz Stone-nak?
Élvezetb l pancsoltál be neki?
– Te mit gondolsz, Lou?
– Ne szájalj velem, Kate! Én kérdezlek téged.
– Egész más történt.
– Mégis, mi történt? Felheccelt? Összevitatkoztatok? Beléd kötött?
Szívesen elmondtam volna neki, de az árulkodás nem az én reszor-
tom.
– Mondjuk úgy, hogy másként vélekedtünk ugyanarról a kérdésr l.
 – Jesszusom, Kate – csattant fel Raines –, hiába vagy a legjobb
ügynököm, akkor se hagyhatom, hogy rátámadj a kollégáidra. Ha te
nem válaszolsz, Stone változatát kell elfogadnom. Szóval válaszolj a
kérdésemre: Stone provokált? Igen vagy nem?
– Nem akarok ügyet csinálni ebb l, Lou. Hagyd, hogy én vívjam
meg a magam csatáit.
Ezzel sikerült még jobban felbosszantanom Rainest.
– És te meg is vívod ket, ezért vagyunk most itt.
– Nem felejthetnénk el egyszer en?
Raines megbökött a mutatóujjával.
– Egy feltétellel. Békét kell kötnötök. Nem akarok minden alka-
lommal ilyen kakaskodást. Máskülönben igenis ügyet fogok csinálni
bel le, megértetted?
Amennyire ismertem Stone-t, békér l szó se lehetett. Viszont am-
ennyire Loút ismertem, legjobb volt, ha most engedek neki. Vissza-
nyeltem a dühömet.
– Igen.
– Úgy látom, még most se hagy nyugodni valami – jegyezte meg
Raines.
– Miért nem mondtad el, hogy Cooper és Stone társak voltak?
– Mi köze van annak bármihez is?
– Talán nagyon is sok.
– Kezdesz paranoiás lenni, Kate. Ez semmit se jelent. Cooper nor-
mális fickó, és nem fogja Stone pártját, ha netán azt hinnéd. Szóval,
végeztetek a lakókocsiban?
– Megtettük, amit lehetett – vontam vállat.
– Helyes, akkor gyere vissza a városba velem és Cooperrel. Majd
Stone megvárja a helyszínel ket.
– Van valami különösebb oka annak, hogy veled kell mennem?
Raines el vette a kocsi kulcsait.
– Igen, az öreg szivar a bányából, Billy Adams.
– Mi van vele?
– Elkészült a gyanúsított fantomképe.
 40.

Washington

R andy Rinaldi a cég egyik legtehetségesebb törvényszéki rajzo-

lójának számított. Jóvágású fickó volt, ötvenes éveinek köze-
pén, szes szakállal, kobaltkék szemmel és vékony, finom
vonalú szemöldökkel. Az íróasztalánál ültünk; én egy kölcsönszéken.
Láthatóan a család volt a mindene – az asztalát tucatnyi fénykép díszí-
tette: Randy neje és csinos kamaszlánya végz s f iskolásként, meg egy
sor kisbaba, nyilvánvalóan a jól sikerült unokák.
– Két teljes órát töltöttem Billy Adamsszel, Kate – mondta éppen –,
és higgye el, ez a legtöbb, ami t le telt!
Billy emlékezetének, Randy tehetségének és a különleges számító-
gépes programnak a végterméke, az ASZ – Azonosítatlan Személy –
meredten bámult rám az LCD-monitorról. Három óra elmúlt, és még
nem is ebédeltem, csak ittam egy keser kávét, és próbáltam elterelni a
figyelmem a gyomromat markolászó éhségr l.
– Billyt akkora trauma érte – folytatta Randy –, hogy alig tudtam
kihúzni bel le néhány szót. Tessék, nyomtattam néhányat a képb l.
A színes HP nyomtató féltucatnyi A4-es méret oldalt köpött ki
magából. Felvettem egyet, és végigmértem a gyanúsítottat, aki Billy
Adams szerint a bánya környékén ólálkodott. Billy ovális és borotvált
arcú, sötét hajú fickót írt le. Különleges személyiségjegyek híján –
jellegtelen orr-ral, szemmel és áll-lal – az ASZ egyszer en akárki lehe-
tett. Mr. Nagy Büdös Átlagember. Más szóval, egy senki.
– Mi az? – kérdezte Randy. – Nem t nik túl boldognak.
Csalódottan sóhajtottam fel.
– Minek örüljek? Nem tudta volna rávenni a szemtanút, hogy csak
kicsivel részletesebb leírást adjon?
– Csak messzir l látta, Kate, és akkor sem reflektorfényben. Tu-
dom, hogy ezzel nemigen lehet elindulni, de szerencsénk van, hogy
legalább ez van. Billy eleinte csak annyit tudott biztosan, hogy fehér
fickó volt, de már ez is nagy segítség.
Olyan érzésem támadt, hogy a fantomképnek nem sok hasznát vesz-
szük a nyomozás során. Rendszerint azok a szemtanúk szoktak ilyen
leírásokat adni, akik valójában nem láttak semmi érdekeset.
– Sajnálom, de többet vártam.
– Húzós ügy lesz, igaz? – Randy kérd n felvonta a szemöldökét.
– Nagyon úgy t nik.
Randy lemezre mentette az anyagot, és a kép elt nt a monitorról.
Vetett egy pillantást a faliórára, látta, hogy néhány perc múlva három,
és átkutatta a fiókját, míg rá nem akadt egy m anyag zacskóra.
– Ideje harapni valamit. Leugrom a térre fél órára, szívok egy kis
friss leveg t. Van egy szalámis szendvicsem, ha szeretne csatlakozni.
A zsemle teljes ki rlés lisztb l készült, és még az almámat is meg-
kaphatja. – Randy elvigyorodott. – Nincsenek rajta harapásnyomok.
– Inkább passzolok, ha nem baj.
Randy felállt, és büszkén emelte fel az asztaláról egy újszülött cse-
csem fényképét.
– Látta már az új kiskrapekot? A lányom, Dolores a múlt hónapban
szült. a hatodik unokám. A neve Christian. Mit szól hozzá?
Megcsodáltam a fotót.
– Maga nagyon szerencsés ember, Randy.
– Ebben egyetértünk. A srácok mindennél többet érnek. Jut eszem-
be, hogyan boldogul az új fiúval, Cooperrel?
– Azt hiszem, elviseljük egymást.
– Nem lehet neki könny azzal a kölyökkel, nem igaz?
– Ezt hogy érti? – ráncoltam a homlokom.
– Hát nem tudta? Van egy hétéves kisfia, aki rendszeres orvosi fel-
ügyeletre szorul. Úgy hallom, ezért is kérte át magát ide. A baltimore-i
Johns Hopkins az egyik legjobb gyerekkórház az egész országban.
Cooper a baltimore-i irodába kérte magát, de ott nem volt üresedés,
ezért ajánlották fel helyette a központot, amihez viszonylag közel van a
kórház.
– Mi baja a fiának?
 – LED. Lupus erythematosus.
– Már hallottam róla. Nem az immunrendszerrel függ össze?
– Gyakorlatilag egyszerre támadja meg az összes szervet – bólintott
Rinaldi. – Miután senki sem tudja a kiváltó okot, nem tehétnek mást,
mint hogy kezelik a tüneteket, de legalább nem súlyosbodik tovább az
állapota.
Alaposan melléfogtam az éjszakai klubokkal, gondoltam. Nem cso-
da, hogy Cooper mindig annyira kimerült. Nem lehet könny megbir-
kózni egy ilyen szörny betegséggel, és teljes munkaid ben dolgozni a
cégnél.
Rinaldi visszatette az asztalra az unokája fényképét.
– Maga már evett, Kate?
– Még reggel hétkor.
– Pokolba az egésszel! Én emiatt az istenverte munka miatt éveken
át nem ettem tisztességesen, végül akkora gyomorfekélyem lett, mint
egy dobermann töke. Nem éri meg kihagyni az étkezéseket, úgyhogy
hallgasson rám, és vegyen ki egy fél óra szünetet.
– Túl sok minden jár a fejemben.
– Akárcsak nekünk, többieknek, de ez akkor se mentség. Tegyen
magának egy szívességet, és kényeztesse magát, amíg lehet!

41.

R andynek igaza volt. Rám fért egy kávé és némi harapnivaló,

meg egy hely, ahol kicsit ellazulhattam. Úgy döntöttem, hogy
beugrom egy szendvicsre a kedvenc kávézómba, de miután
Randy leugrott elfogyasztani az ebédjét, és én egyedül maradtam a
laborban, azon kaptam magam, hogy az azonosítatlan személy fantom-
képére meredek. Tényleg nem emlékeztetett senkire. Jellegtelen, hét-
köznapi arc. Bárki lehet abból a húszmillió emberb l, aki nap mint nap
az utcákon hemzseg.
És én még áttörésben reménykedtem. Ennyit a reményekr l.
 Nem tudtam mozdulni Randy monitorja el l. Ismertem a fantom-
kép-készít programot, többször is eljátszadoztam már vele, ezért be-
másoltam a fájlt, amit Randy ASZKEP 819K-ra keresztelt, majd meg-
jelenítettem a képet a monitoron. Ekkor kezdett csörögni a mobilom.
– Moran.
– Kate, itt Frank.
A bátyám, Frank tizennyolc hónappal korábban hagyta el a céget,
méghozzá az alkoholproblémája miatt. Minden létez módon próbál-
tam segíteni neki, akárcsak az összes munkatársa, de hiába járt el a
kezelésekre, egyszer en nem lehetett magára hagyni egy üveg itallal.
Legutóbb két hete hívtam, hogy megkérdezzem, mi újság, de épp ki
volt akadva. És amikor Frank kiakadt, nem lehetett beszélni a fejével,
ezért néhány percnyi összefüggéstelen társalgás után letettem a tele-
font. Ezúttal viszont józannak t nt a hangja.
– Köszöntelek a Föld bolygón – mosolyodtam el.
– Miel tt elkezdenéd, el kell mondanom, mennyire sajnálom, hogy
megint akkora seggfej voltam.
– Részeg voltál.
– Igaz, de most józan vagyok.
– De meddig, Frank? Ki fogod nyírni magad. Ez így nem mehet to-
vább, észhez kell térned. Összetöröd a szívét mindenkinek, aki csak
tör dik veled, és ezt te is tudod.
– Igen, tudom.
– Ez minden mondanivalód?
– Próbálkozom – mondta Frank halkan.
– Folyton ezt mondod, de még mindig nem hagytad abba. Meg kell
tenned, miel tt túl kés lesz. – Néha úgy éreztem, mintha Frank és én
egy katasztrófafilm el re megírt mondatait ismételgetnénk. Láttam t
egy ég ház tetején, ahogy a lángok már a seggét nyaldossák; én egy
helikopterben ültem, és ledobtam neki a ment kötelet, de nem ragad-
ta meg, csak azt hajtogatta: Nem gondolhatnám át még egyszer?
Frank elnémult. Kismilliószor hallotta már a prédikációkat, nem-
csak t lem, de mindenkit l, nekem mégis próbálkoznom kellett, mert
szerettem. És amíg arra vártam, hogy válaszoljon, eljátszottam a gya-
núsított hétköznapi arcával: el bb húsosabbá varázsoltam az arcát,
azután változtattam a hajviseletén és a hajszínén, szesr l barnára.
Abban reménykedtem, hogy csak megjön az a szikra, és látok bármi
figyelemre méltót az arcán.
– Szóval, most mihez fogsz kezdeni, Frank?
– Próbálom visszaküldeni a démonokat a pokolba, hidd el nekem,
Kate. Én csak… néha el fordul, hogy történik valami, és nem tudok
ellenállni a kísértésnek.
Miután kijózanodott, Frank szokás szerint sérülékennyé vált, és
most is ezt az érzékenységet hallottam a hangjából. Tudtam, hogy nem
lenne értelme, ha tovább korholnám.
– Szóval, miért hívtál?
– Beszélnünk kell, Kate! Nagyra értékelném, ha szánnál rám tíz
percet.
A menüb l szakállt választottam a gyanúsítottnak, azután elvettem,
és borostát illesztettem a helyére.
– Mir l akarsz beszélni?
– Nem telefontéma. Fel tudnál hívni otthon? Bármikor megfelel.
– Ha a számlákról van szó, Frank, felejtsd el, nem adok többet köl-
csön, és ez az utolsó szavam. Meg kell próbálnod a magad lábára állni,
és vállalni a felel sséget ezért a káoszért, amit okoztál. Elég volt a sü-
ket szövegb l, elég az önsajnálatból.
Hat hónappal korábban ötezer dollárt adtam kölcsön Franknek,
hogy rendezze a tartozásait, és a felét meg is adta, de a fennmaradó
résszel azóta is adós volt. Csak azt nem értem, honnan van pénze piá-
ra? Igaz, ez nem a pénzr l szólt, hanem az elvekr l.
– Nem pénzr l van szó, Kate, a szavamat adom rá. És csak öt percet
kérek t led.
Bárhogy is tagadta, sejtettem, hogy Franknek újabb anyagi gondjai
akadtak, ennek ellenére nehezemre esett nemet mondani neki, amikor a
segítségemet kérte. Felsóhajtottam.
– Délután megbeszélésem van, úgyhogy csak kés n érek rá. Hat kö-
rül hívlak.
– Köszönöm, Kate. Akkor találkozunk, hugi.
 Kinyomtam a telefont, és visszafordultam a számítógéphez. Addig-
ra alaposan megváltoztattam a gyanúsított arcát, és ahogy a monitorra
meredtem, végigfutott rajtam a borzongás. Egy kérdés visszhangzott a
fejemben. Vajon akaratlanul is a mumusomat vetítettem ki a gyanúsí-
tott arcára, vagy tényleg rábukkantam valami fontosra? Azzal, hogy
megváltoztattam néhány lényeges paramétert – a hajviseletet és a haj-
színt, az arc telítettségét, a szemszínt –, a képen látható arc hátborzon-
gatóan ismer s lett.
Constantine Gamal nézett farkasszemet velem.

42.

Springfield, Virginia

A
mikor megálltam Frank springfieldi otthona el tt, már három-
negyed hat múlt, és rohamosan sötétedett. A ház egy FBI-os
haveré volt, akit egy évre a tengerentúlra vezényeltek, s addig
Frank vigyázott rá. Még akkor is reszkettem, amikor a kerten át az
egyszintes ház felé indultam – Gamal váratlanul megjelen képe a
frászt hozta rám, f ként, ha belegondoltam, mekkora hozzáértéssel
maszkírozta el magát. Hátborzongató gondolat kezdett megfogalma-
zódni bennem, amelyet a legkevésbé sem akartam megismerni.
Megnyomtam a cseng t, és Frank mosolyt er ltetett az arcára, ami-
kor végre kinyitotta az ajtót. Nem viselt mást, csak egy farmert, és ép-
pen napszítta haját törölgette.
– Korán jöttél, épp zuhanyoztam. Bújj be!
Negyvenhárom éves volt, de id sebbnek látszott, a piálással töltött
évek nem múltak el nyomtalanul. A munkatársai gyakran és jogosan
ugratták azzal, hogy a színész Tommy Lee Jones-ra hasonlít, bár Frank
hosszúra növesztette a haját, amelyet általában lófarokba kötve viselt.
Igazi falusi suttyónak t nt, f leg, ha ivott. Észrevettem, hogy a szeme
vérben úszik, és az arcb rén kiütköznek a vörös hajszálerek.
 – Jobban vagy? – kérdeztem t le.
– Az igazat megvallva, nem.
– Remélem is.
Frank bevezetett a nappaliba.
– Hát, ebben az életben semmit sem adnak ingyen. Ülj le. Kérsz egy
kávét?
– Inkább kihagyom. Mir l akartál beszélni velem?
– Lassíts, kistesó! Mindjárt megtudod.
Leültem a kanapéra, amíg Frank nagy sóhajjal leereszkedett a
szemközti székre. Miután végzett a hajtörléssel, szakadozott, koszos,
szürke pólót vett, amelyiken mintha egy kutya feküdt volna. Frank
simán letagadhatta, hogy valaha a cég egyik legjobb ügynöke volt, aki
kriminálpszichológiából doktorált. Quanticóban dolgozott, ahol tartotta
a kapcsolatot az er szakos b neseteket elemz országos központtal, az
NCAVC-vel, és elkészítette az ismeretlen b nelkövet k, áldozatok
pszichológiai profilját. S épp ez volt a gond: egyszer en besokallt az
általa megismert brutális b ntényekt l, különösen azoktól, amelyeket
gyermekek ellen követtek el.
Frank mindig is szerette az italt, de hamarosan túllépett minden ha-
táron, a házassága romba d lt, majd a rákövetkez évben a legid sebb
fia halálos motorbalesetet szenvedett Baltimore-ban. Az élete atomjai-
ra hullt szét, ezért egy napon kisétált az irodájából, rábukott az üvegre,
és többé vissza se nézett. Az utolsó tizennyolc hónapban a részegség és
a kijózanodás periódusai vallották egymást, és nem sok kellett ahhoz,
hogy alámerüljön a szennybe.
– Az ügy, amin dolgozol… – kezdte, miközben hátrasimította a ha-
ját, és összekötötte egy gumival.
– Melyik ügyr l beszélsz?
– Az ügyr l. A holttestekr l, abban az elhagyott acrei bányában.
Alig hittem a fülemnek.
– Honnan tudsz te err l?
– Tényleg nem kérsz kávét? – kérdezte újra Frank.
– Nem, inkább a kérdésre felelj!
 Frank töltött magának egy adag kávét, miközben el vette jól begya-
korolt Tommy Lee Jones mosolyát.
– Azt hiszed, elment minden eszem? Én is nézek tévét. Minden he-
lyi csatornán err l beszélnek.
– Úgy értem, honnan tudod, hogy közöm van hozzá? Amennyire
tudom, a nevemet még nem tették közzé.
Frank belekortyolt a kávéjába.
– Még ma is sokat lógok a fiúkkal. Lehet, hogy sokat iszom, hugi,
de süket azért nem vagyok.
– Gyorsan terjednek a hírek – bólintottam. – Egész pontosan mit
hallottál?
Frank letette a csészét, és újabb sóhaj kíséretében hátrad lt.
– Két holttestet találtak abban a bányában, megcsonkítva és eléget-
ve, Gamal stílusában. A fiúk máris újabb Kebab Gyilkosról beszélnek;
Gamalt is így emlegették, amiért felaprítja és megsüti az áldozatait,
amúgy keletiesen.
– Fejezd be, Frank! Így is van épp elég bajom.
Frank láthatóan megbánta, hogy felemlegette Gamal gyilkolási
módszereit.
– Oda se figyelj rám, hugi, néha egyszer en nem tudok lakatot tenni
a pofámra. Tényleg sajnálom, Kate. Hogy megy a munka?
– Még nincs áttörés, ha erre vagy kíváncsi. Még csak most kezdtük.
Szóval, hol jössz te a képbe?
– Szeretnék segíteni!
Hitetlenkedve néztem rá.
– Minden tiszteletem mellett, szerintem el ször magadon kellene
segítened, Frank.
Észrevettem, mennyire remeg Frank keze. Biztosan az ital után
reszketett, de minden t le telhet t megtett, hogy ellenálljon. Látta,
hogy felt nt a remegése, ezért az ölébe rejtette a kezét.
– Nem bántani akarlak – biztosítottam róla. – És nem a megjegyzé-
sedet akartam megtorolni.
 – Tudom én, nem is sért dtem meg. Semmi értelme, hogy mi ketten
haragban legyünk. Korábban is dolgoztunk már együtt, és remekül
bevált.
Eltekintve a Gamal utáni vadászattól, nyolc hónappal korábban
akadt egy szövetségi gyilkossági ügy Baltimore-ban, amikor Frank
kamatoztatta a szakértelmét, és én hálásan fogadtam minden észrevé-
telét. Amíg a cégnél dolgozott, sokszor megvitattuk az ügyeinket, most
mégis vonakodtam ezt tenni, mert még láthatóan nem hagyott fel az
ivással.
Vádló pillantást vetett rám.
– Ne hidd, hogy elvesztettem az ítél képességem! Csinálhatjuk úgy,
ahogy korábban, és senkinek sem kell megtudnia. Egy próbát minden-
képp megér.
Tudtam volna használni valaki olyat, mint Frank, akivel kitárgyal-
hattam az ügy részleteit, és nálánál tehetségesebb nyomozót azóta se
nagyon ismertem. Azt mondják, a legjobbak azonnal átlátnak a hazug-
ságokon, s jobb napjaiban, amikor nem ivott, Frank egy k falon is ke-
resztüllátott.
– Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Neked mi
jó ebben, Frank?
– A testvérem vagy, és sokkal tartozom neked. – Frank el rehajolt,
és rá egyáltalán nem jellemz módon megszorította a kezem. Másként
kerülte az ilyen meghitt gesztusokat, de úgy éreztem, ezúttal érzékel-
tetni akarja, hogy tényleg tör dik velem.
– Te mindig mellettem voltál, akár esett, akár fújt. Engem meg túl-
ságosan lekötött az ivás vagy az önsajnálat ahhoz, hogy egyáltalán
megköszönjem. Azt hiszem, szeretném elkezdeni törleszteni az adós-
ságom.
– Ez az egyetlen oka?
Frank elmosolyodott.
– Úristen, dehogy! Muszáj elfoglalnom magam valamivel, különben
megbolondulok, Kate, istenemre mondom, hogy megbolondulok. Még
néhány nap semmittevés, és a hajamat fogom tépni, vagy ami még
rosszabb, újra inni kezdek.
 – Miért érzem úgy, hogy ez még mindig nem minden?
Frank vett egy mély lélegzetet, miel tt a szemembe nézett.
– szintén?
– Feltétlenül.
– Akkor hidd ezt el egy olyannak, aki tudja, mit beszél! Kimerültél,
Kate. Látom a szemedben. Kezdesz kiégni. Szükséged van valakire,
akire támaszkodhatsz. Valakire, akinek kiöntheted a szíved.
– Kösz szépen.
– Ez az igazság. A Gamal-ügy mindent kiszívott bel led. Ha engem
kérdezel, kis híján rámentél, csak mert képtelen voltál feladni. Mint
amikor kölykök voltunk, és te nem nyugodtál, amíg ki nem raktad azt a
nyavalyás puzzle-t.
Nem sok gyerekkori emlék maradt meg bennem, de emlékszem
azokra a vasárnap estékre apámmal. Amíg anya elment a n véreihez,
apa és a haverjai komoly pókerpartikba feledkeztek, mi, kölykök pedig
megkaptuk a régi feny asztalt a konyhában, és hozzá egy hatalmas,
ezerdarabos kirakójátékot. A poén az volt, hogy az utolsó darabot min-
dig kivette és elrejtette valahol a házban. Miután az utolsó darab híján
kiraktuk az egész képet, még meg kellett keresnünk a hiányzó részt.
Frank és én sosem adtuk fel, amíg rá nem akadtunk, még ha ízekre
szedtük is érte a házat, és még ma is élénken emlékszem a vadászat
lázas izgalmára. Kés bb gyakran elt dtem, hogy az öreg vajon
szándékosan nevelt ki két ilyen kitartó kopót?
– Mit akarsz ezzel mondani? – tudakoltam Franktól.
– Szükséged van egy kis pihen re, hogy utána visszatalálj az útra.
De nem, Raines egyb l bedobott a másik mély vízbe.
– Kivettem néhány napot.
– Nagy ügy. Tovább rontja a helyzeted, hogy egy másolós gyilkos-
sal van dolgod. Nézd, mostanában talán klasszikus seggfejként visel-
kedtem, de azt akarom, hogy legalább neked hasznodra legyenek a
fantasztikus képességeim. – Elmosolyodott. – Ennyi nem elég indok-
nak?
Egy dolgot el kellett ismernem: kellett valaki, akinek kiönthettem a
szívem, akinek elmondhattam a furcsaságokat, amelyeket mostanában
tapasztaltam. Kísértést éreztem, talán mert kétségbeesetten vágytam
arra, hogy valaki meger sítse: nem ment el teljesen az eszem. Mégis
vonakodtam t bevenni a csapatba. Józanul óriási hasznomra lehetett,
de részegen csak bajt hozott a fejemre.
– Igazán nagyra értékelem az ajánlatod, hidd el, Frank, de nem fo-
gadhatom el, még nem.
Frank ritkán húzta fel magát, de most kétségbeesett dühvel csapott
az asztalra, és kilöttyintette a kávét.
– Az isten szerelmére, Kate, én mindenkinél jobban ismerlek. Tu-
dom, hogy beszélni akarsz ezekr l a dolgokról. És miután megtetted,
sokkal jobban fogod érezni magad. – Talán igaza volt. Azután Frank
újabb adag mézet tett a madzagra. – Amellett, van néhány ötletem,
hogyan találhatod meg az embered.
Ez felkeltette az érdekl désem.
– Mire gondolsz?
– El ször be kell venned a buliba – jelentette ki Frank.
– Nem hantázol?
– Ismersz.
Végiggondoltam a dolgot.
– Egy feltétellel.
– Csak mondd!
– Amíg segítesz, nem iszol egy kortyot se. Semmilyen alkoholt.
Még szájvizet vagy konyakos meggyet se. Komolyan beszélek, Frank.
Máskülönben elválnak az útjaink.
– Alkudni, azt tudsz…
– Csakis a te érdekedben.
Frank kinyújtotta a kezét, és szélesen elmosolyodott.
– Megteszek minden t lem telhet t. Ennyi elég?
Nem fogadtam el a kezét.
– Nem, Frank. Minden vagy semmi.
– Oké, oké! Áll az alku, de most már tényleg tudni akarok mindent.
 43.

E lmondtam neki mindent. Mindent, ami csak az elmúlt negy-

vennyolc órában történt, beleértve a kísérteties éjféli telefont,
és Franknek lett igaza: már ennyit l is jobban éreztem magam.
Igaz, a megkönnyebbülés legfeljebb öt másodpercig tartott.
– Most azt hiszed, becsavarodtam, igaz?
– Nem hittem volna – felelte vigyorogva –, de a tény, hogy egyálta-
lán fontolóra veszed a lehet séget, miszerint Gamal mégsem halt meg,
határozottan efelé mutat. Térj magadhoz, Kate! Te magad láttad, ahogy
kivégezték a fickót, nem? Láttad, ahogyan mérget fecskendeztek az
ereibe, és hallottad, ahogyan halottnak nyilvánították.
– Igen, de mi van, ha valahogy mégis túlélte a kivégzését? Az ösz-
tönöm azt súgja, hogy van ebben az egészben valami különös, valami
természetfeletti, ha úgy tetszik. A bányában talált áldozatok mindenütt
magukon viselték Gamal kéznyomát. Azután ott van még a tény, hogy
nem találtunk lábnyomokat, és az a kép a számítógépen. Kísérteties az
egész, és egyszer en nincs rá értelmes magyarázat.
Frank megcsóválta a fejét.
– Akkor ne is keresd! Gondolkodj józanul! A büntetés-végrehajtás
még sosem követett el ilyen hibát. A fickó ott rohad a sírjában, úgy-
hogy nincs helye semmilyen kételynek. Lefogadom, hogy még soha
senki nem élte túl, amikor kálium-kloridot nyomtak bele, a többi
vegyszarról már nem is beszélve. Ami pedig a természetfelettit illeti,
nem vagyok hajlandó tápot adni a képzelgéseidnek azzal, hogy elfoga-
dom a lehet ségét.
Ett l mindjárt jobban éreztem magam. Frank remek érzékkel fo-
galmazta meg a lényeget, amikor épp nem ivott semmit, és én örültem,
hogy beszéltem vele.
– Igazad van. Vegyük csak a lábnyomokat! Folyton arra gondolok,
hogy kell lennie egy egyszer magyarázatnak, és alighanem van is.
Valaki komoly er feszítéseket tett azért, hogy eltüntesse ket.
 – Helyes – értett egyet Frank.
Kezdtem újra épesz nek érezni magam, amíg fel nem ötlött bennem
egy újabb gondolat.
– De valamilyen nyomnak akkor is maradnia kellett volna? Leg-
alább sepr nyomoknak, ha másnak nem is. És mi van az éjszakai tele-
fonhívással? Mi van a zenével?
– Vagy képzelted az egészet, vagy tényleg felhívott valaki, és leját-
szotta azt a zenét.
– De miért?
– Most megfogtál. Ha tényleg megtörtént…
– Megtörtént, Frank. Egész nap azon gy zködtem magam, hogy
csak az altató vagy a képzeletem játszott velem, de minél többet agyal-
tam rajta, annál biztosabb lettem abban, hogy felhívtak.
– Akkor fel kell tételeznünk, hogy az elkövet sokat tud rólad. Ta-
lán valamiért neheztel rád, vagy csak fel akar zaklatni, esetleg mind-
kett . Akárhogy is, nekünk azt kell kiderítenünk, ki lehet, és miért kö-
veti el a gyilkosságokat Gamal stílusában. Nem alaptalan, ha azt felté-
telezzük a gyilkosról, hogy beteges fasz, aki követte a médiában az
eseményeket, és beindult a Gamal által elkövetett gyilkosságoktól.
Bólintottam.
– És úgy döntött, hogy követni fogja Gamal példáját, miután kike-
rült a képb l.
– Pontosan – helyeselt Frank.
A lehet ség megrémített.
– Ha viszont ez igaz, akkor igenis bent lehetett a házban, és felhív-
hatott az egyik bels mellékr l. Sterling Burke szerint egyedül így in-
tézhette a hívást, máskülönben a telefontársaság számítógépei felje-
gyezték volna.
– Még mindig a párnád alatt tartod azt a tartalék Glockot?
– Igen.
– Akkor tartsd is ott, hátha valamilyen személyes ügyr l van szó.
Legalább olyan jól tudod, mint én, hány ilyen elcseszett figura szalad-
gál odakint. Mindig zárd az ajtót, és élesítsd a riasztót. Azt pedig vég-
leg verd ki a fejedb l, hogy személyesen Gamal vagy a szelleme pró-
bál zaklatni. – Franknek ezúttal is igaza volt. Mindkett nknek töltött
egy kis kávét. – Ett l ébren maradsz. Tudsz aludni? – érdekl dött.
– Szarul.
– Próbálj ki egy fél üveg Dewar's-t! Nálam mindig bejött.
– Marha vicces. Inkább maradok az altatónál. Azt mondtad, van
egy-két ötleted az elkövet vel kapcsolatban.
Frank belekortyolt a kávéba, egy hosszú pillanatig elgondolkodott,
azután felhúzta a szemöldökét.
– Oké, elmondom, én hogy látom. A keresett fickó – márpedig sze-
rintem férfival van dolgunk – olyasvalaki, aki korábban pszichiátriai
kezelés alatt áll, huszonöt és negyven közötti, kisportolt, s t er s test-
alkatú. Számomra úgy t nik, hogy a gyilkosságokat egy rögeszmés
skizofrén követte el. Az elkövetés módja egyszerre utal széls séges
indulatra, fegyelmezettségre és könyörtelenségre. A fickó pszichopata,
de legalábbis nem jár messze ett l, a többi rögeszmés pszichopatával
együtt szeret uralkodni és manipulálni, mindennél jobban vágyik a
gy zelemre, és önmaga el tt minden tettét igazolni tudja. – Frank rö-
vid szünetet tartott, amíg rendezte a gondolatait. – Akárhogy is, átla-
gon felül intelligens, talán fels fokú végzettséggel is rendelkezik.
Olyasvalaki, aki be tudja vetni a természetes vonzerejét, ha a helyzet
megkívánja. Talán van priusza. Talán olyasvalaki, aki közelr l ismerte
Gamalt, aki vele együtt ült és csodálta t. Emellett rendelkezik egy
megbízható furgonnal vagy terepjáróval, amelyik már sokat futott. S
bár korábban valószín leg gyilkolt, hosszú ideig nem volt játékban.
– Hacsak nem tévedsz.
– Az is el fordulhat. Ez nem egzakt tudomány, a tényekre és az ösz-
tönökre egyformán épít. De bárkir l is legyen szó, jobb lesz, ha minél
el bb elkapod.
– Miért?
– Mert szilárd meggy désem, hogy ez csak a kezdet. Szinte biz-
tos, hogy újra gyilkolni fog. És lefogadom, hogy rövid id n belül.
 44.

T ovábbi fél órát szántam az ügy elemzésére, azután tényleg

kezdtem kibukni. Frank kikísért a bejárati ajtóhoz, miközben
adott nekem még egy kis gondolkodnivalót.
– Tudom, hogy biztos vagy abban a telefonhívásban, de tökéletesen
biztos vagy benne, hogy nem álmodhattad? – tette fel a kérdést.
– Hallottam a zenét, Frank. Felvettem a kagylót – nem álmodtam
vagy csak gondoltam, hogy felvettem. Hallottam a Slipknot zenéjét.
Hátborzongató érzés volt. Hiszel nekem, igaz?
– Ha meggy déssel állítod, hogy ez történt, akkor igen. Van
másmilyen nyom a bányával vagy a lakókocsival kapcsolatban?
– Eddig nincs másunk, csak a mosoda cédulája, amely elvezetett
bennünket a lakókocsiparkba. Meg néhány szövetszál, amit a lány
körme és a kutya karmai alatt találtunk, már ha ezek számítanak egyál-
talán.
– A holttesteket még nem azonosították?
– Százszázalékos pontossággal még nem, de remélem, hogy a DNS
vagy a fogazat alapján hamarosan meglesz.
– És a greensville-i börtön tervrajza, amit a lakókocsiban találtatok?
– vetette fel Frank.
– Hát, az tényleg különös. Akárcsak a fekete köntös, amely arra
utal, hogy valamilyen kapcsolat lehetett Fleist és Gamal között. Hogy
mi, azt egyel re nem tudjuk.
– A szakért k megnézték már a köntöst és a rajzot?
Bólintottam.
– Régi barátod, Diaz szerint egyiken sincs használható ujjlenyomat,
csak néhány elmosósodott, kivehetetlen folt. A köntös még nála van,
de eddig nincs semmilyen emberi nyom, amit nagyon különösnek talá-
lok. Reméltem, hogy legalább egy hajszálat talál, vagy Fleistt l, vagy a
lánytól.
Frank összeráncolt homlokkal töprengett.
 – Talán soha egyikük se viselte azt a köpenyt.
– Akkor mit keresett a lakókocsiban?
Frank elmosolyodott.
– Hé, te vagy a nyomozó, neked kell választ találnod az ilyen kérdé-
sekre. Tudsz bármilyen kapcsolatról Fleist vagy a lánya és Gamal kö-
zött?
A szememet is alig tudtam nyitva tartani.
– Nem, de mindent megteszek azért, hogy találjak valamit.
– Még valami, amit tudnom kellene?
Beszéltem Clay börtönigazgatóról, mire Frank felhúzta a szemöldö-
két.
– Szerinted mit próbál eltitkolni el led?
– Nem tudom. Hívd ezt kopóösztönnek, de minél többet gondolok
rá, annál biztosabb vagyok benne, hogy Clay valamiért feszeng a társa-
ságomban. Mintha tudna valamit, amit én nem, és eltökélte magában,
hogy ez így is marad. Túl jól vasalt, túl mézesmázos, mintha csak szí-
nészkedne. Nem bízom benne. – Elmosolyodtam. – Persze az is lehet,
hogy félreismerem a szerencsétlen fickót. Nem ez lenne az els eset.
– Mi lenne, ha kezdetnek utánanéznék ennek a Claynek? Van még
néhány barátom a BV-nél, akivel beszélhetek.
– Csak óvatosan, oké? Nem akarom, hogy a fülébe jusson.
– Bízhatsz bennem. – Frank látta, hogy a végkimerülés határán ál-
lok, ezért megpaskolta a karom. – Egyel re ennyi. Menj, aludd ki ma-
gad, hugi! Rád fér.
– Végre egyetértünk valamiben.
– Meglátod, jó lesz újra együtt dolgozni, Kate.
Elfordultam.
– Csak ne felejtsd el betartani az alku rád es részét!
Frank kiengedett az ajtón.
– Cserkész becsszó. Vigyázz magadra!
Az autóhoz léptem és beültem. Frank az ajtóból integetett. Ahogy
elhajtottam, megnyugvással töltött el a tudat, hogy mellettem áll. Húsz
perccel kés bb ráfordultam az Eisenhower autópályára, és azon t d-
tem, hogy talán megint csak a képzeletem játszik velem. A visszapil-
lantóban egy fekete Ford furgont láttam, és megesküdtem volna arra,
hogy Frank otthonától végig követett. Messze mögöttem maradt, így
nem láttam a vezet t vagy a rendszámtáblát, de legalább öt kilométe-
ren át kitartóan a nyomomban volt, majd hirtelen sávot váltott, és bele-
veszett az éjszakai forgalomba.

45.

Angel Bay, Virginia

M ég akkor is a furgonon járt az eszem, amikor elfordítottam a

kulcsot a bejárati ajtó zárjában. Halálosan elfáradtam, és
másra se vágytam, csak egy forró fürd re, de el bb meg-
gy dtem róla, hogy bezártam az ajtót. Azután ellen riztem a hátsó
ajtót is, és valamennyi ablakot, majd átsiettem a m terembe, és azt is
zárva találtam. Csak ezután élesítettem a riasztót. A m termet nem
kötötték be, de már az a tudat is megnyugtatott, hogy a ház biztosítva
van.
Amíg arra vártam, hogy a víz megtöltse a kádat, meggyújtottam a
tüzet. Ezután csirkehúsos salátát készítettem cukormentes majonézön-
tettel, töltöttem magamnak egy pohár napa-völgyi Merlot-t, és bekap-
csoltam a tévét. Túl fáradt voltam a tévénézéshez, de kellett valami,
hogy elterelje a figyelmem az ügyr l, és eljuttassa hozzám a nagyvilág
híreit. Tíz percig ide-oda kapcsolgattam a híradók és Jay Leno között,
azután elegem lett, és a fürd m is készen állt. Levetk ztem, öntöttem a
vízbe egy kevés jojobás habfürd t, majd lassan beleereszkedtem a
kádba.
A kellemes érzések szétáradtak bennem. Tizenöt percig áztattam
magam, és az illatosan g zölg víz kis híján álomba ringatott. Sikerült
meggy znöm magam, hogy csak képzeltem, hogy a Ford furgon köve-
tett.
 Miután kimásztam a kádból, felvettem a fürd köpenyem, és elkor-
tyolgattam még egy pohár bort a kandalló mellett, amíg készen nem
álltam a lefekvésre. 6.30-ra állítottam be az ébreszt t, és kinyitottam az
ablakot. Hideg szell lebbentette meg a függönyöket, ahogy lefeküd-
tem az ágyra. Szerettem ezeket a h vös estéket, amelyeket annyira
élveztem David társaságában, amikor feltett egy Norah Jones CD-t, és
csak feküdtünk a sötétben, egymást simogattuk, beszélgettünk és ne-
vettünk.
Én nem tehettem fel egy Norah Jones CD-t – abba a szívem is bele-
szakadt volna –, s különben is, olyan fáradt voltam, hogy zene nélkül is
álomba zuhantam. A szemhéjam elnehezedett, magától lecsukódott.
Lehunyt szemmel ereszkedtem alá a sötétbe, és hallgattam, ahogy a
szél hideg karmaival végigszántja a part menti d néket, majd a távol-
ban vadludak siklanak át az égen.
Nem tudom, mennyi id telhetett így el, de már csak arra eszmél-
tem, hogy a közelemben mintha egy t zriasztó harsogna. A szívem
majd kiugrott a helyéb l, ahogyan magamhoz tértem, és a sötétségbe
kitapogattam az ébreszt órát: a fluoreszkáló zöld számjegyek 4.01-et
mutattak. Négy teljes órája zuhantam álomba. A zaj nem akart abba-
maradni, azután rájöttem, hogy a telefon csörgését hallom. Kábultnak
éreztem magam, képtelen voltam felemelkedni az ágyról, és keményen
meg kellett küzdenem azért, hogy kinyúljak a takaró alól, és felemel-
jem a kagylót.
El ször arra gondoltam, hogy az iroda vagy Frank lesz az, majd ön-
tudatlanul is m ködésbe lépett az el vigyázatosságom, és megpróbál-
tam a kijelz re összpontosítani, hogy leolvassam a hívó számát.
Nem láttam semmilyen számot.
A fülemhez emeltem a kagylót és a távolban már meg is hallottam a
Slipknot zenéjét – kristálytisztán, mintha csak fülhallgató lenne rajtam.
Jeges borzongás szaladt végig rajtam, ahogy megismertem annak a
dalnak a szövegét, amelyet Megan szokott hallgatni, és biztosan tud-
tam, hogy a dal címe „A gyilkosok halkan járnak” – és a barátn i épp
eleget hallgatták Megan szobájában.
 Élénken emlékeztem erre. Mint a legtöbb önmagát keres kamaszra,
Meganre is nagy hatást gyakoroltak a dalszövegek, s miközben próbál-
tam közelebb kerülni hozzá, gyakran kitárgyaltuk a kedvenc számait.
Eddig eszembe se jutott, hogy az el éjszakai telefonáló meg fogja
ismételni a hívást. A sokk pörölycsapásként ért, és felültem az ágyban.
– Ki az? Ki az! Feleljen! – sikoltoztam.
Néhány pillanattal kés bb a zene elhalkult, és meghallottam a han-
got, amely megdermesztette a szívemet.
– Ugye hallasz, édesem?
A hang túlviláginak t nt, azután a háttérben serceg sen újra meg-
szólalt a Slipknot zenéje, miközben a hang megismételte a kérdést:
– Ugye hallasz, édesem?
Arra gondoltam: Ó, istenem! Ezt nem hiszem el. Olyan, mint David
hangja. Kis híján elájultam. Meg fogok háborodni. Biztosan tudtam,
hogy el fogom veszíteni az öntudatom, ám ehelyett pánikba estem:
lecsaptam a telefont, becsúsztattam a kezem a párnám alá, és el húz-
tam a tartalék Glockot. Kikászálódtam az ágyból, hogy magamra rán-
gassam a köntösöm. A veríték kiütközött az arcomon, és páni félelem
szállt meg.
A készülék nem jelezte ki a hívó számát. És ha a hívás egy bels
mellékr l érkezett? Kisurrantam a nappaliba, magam el tt a lövésre
kész Glockkal. Elértem a hallt, és ellen riztem a riasztót. Ki volt bizto-
sítva. A m termi telefont is ellen riznem kellett, ezért beütöttem a
deaktiváló kódot, majd fogtam a kulcsokat, odasiettem a ház hátsó
ajtajához, és kinyitottam a zárat.
Hideg volt odakint, a vízr l fagyos szél szakadt fel; meglibbentette
a köntösömet, és a csupasz lábam olyan hideg lett, mint a jég. Neszt
hallottam, mint amikor egy száraz ág elpattan. Csak a szél volt, vagy
valaki van odakint? Kartávolságra magam el tt tartottam a Glockot,
végigaraszoltam a kavicsos ösvényen, és tettem egy próbát a kilinccsel.
Az ajtó zárva, a lámpa lekapcsolva. Néma csendben kinyitottam az
ajtó, azután felpöcköltem a kapcsolót. A fény szétáradt a m teremben,
és a helyiség épp olyannak t nt, amilyennek hagytam: hidegnek és
üresnek, a padlón a száraz festékfoltokkal. A telefonra meredtem. A
kagyló a helyén pihent. Abban a pillanatban hirtelen újra azt éreztem,
hogy be fogok csavarodni. Lehet, hogy tényleg csak képzeltem az egé-
szet?
És abban a pillanatban megcsörrent a telefon.

46.

E zúttal teljesen éber voltam. Most készen vártam a hívást, nem

pedig félálomban. Mégis, a telefon legalább fél tucatszor meg-
csörrent, mire összeszedtem a bátorságom ahhoz, hogy felve-
gyem. Lassan emeltem a kagylót a fülemhez, és távoli, statikus zajt
hallottam.
Semmilyen más hangot. Semmit.
Vajon hallgatózik valaki a vonal túlsó végén? Szándékosan meg
akar rjíteni? Egy fél pillanattal kés bb a hang olyan er vel szólalt
meg, hogy a szívem majd' kiugrott a helyéb l.
– Kate? Ott vagy?
Lou Raines volt az. A hangja hallatán olyan mérhetetlen megköny-
nyebbülést éreztem, hogy kis híján elsírtam magam.
– Lou…
Biztos felismerte a páni rémületet a hangomban, mert aggódva kér-
dezte:
– Hé, minden rendben? Történt valami?
– Nem… nincs semmi baj. – A szemem elfelh södött, és hirtelen
közel kerültem a teljes összeomláshoz. Semmit sem kívántam annyira,
mint hogy beszéljek Loúnak a hívásról, de arra gondoltam, milyen
ostobán érezném magam, ha egy szót se hinne el az egészb l. Végtére
is, a hívásra nincs semmilyen logikus magyarázat.
– Ott vagy még, Kate?
– Igen… itt vagyok.
– Hé, biztos vagy benne, hogy minden oké?
 – Én… csak aludtam. Meglep dtem, hogy ilyen korán hívsz. Mi a
baj, Lou?
– Ne haragudj, amiért felébresztettelek, de történt valami, ami nem
várhat.
– Komolynak t nik.
Lou éles hangon beszippantotta a leveg t, majd eleresztett egy
hosszú sóhajt.
– Bob Dixon hívott néhány perce. Sokáig túlórázott.
„Füttyös” Bob Dixon a csapatunkhoz tartozott, és több mint hu-
szonöt évnyi tapasztalat állt mögötte. Éjszakai bagolyként mindig él-
vezte, ha sokáig dolgozhatott, ilyenkor elégedetten fütyörészett, akár
egy boldog kanári. A pletyka szerint és az a lehetetlen felesége évek
óta külön háltak, ezért élte ki magát Bob a munkájában.
– Csupa fül vagyok.
– Fél négy körül érdekes hívást kapott Párizsból, egy régi haverjá-
tól, Maurice Delon nyomozótól. Úgy t nik, a francia zsarukat egy friss
gyilkossági ügyhöz riasztották. Úgy tizennégy órával ezel tt egy isme-
retlen telefonáló bejelentette, hogy két összeszabdalt hullára bukkant
az egyik párizsi csatornában. Az áldozatok amerikai turisták, apa és
lánya. Delon azért telefonált, hogy segítsünk neki megállapítani az
áldozatok személyazonosságát, s csak úgy mellesleg megemlítette,
mekkora a hasonlóság a mostani gyilkosságok és azok között, amelye-
ket Gamal öt évvel ezel tt követett el a párizsi katakombákban.
Jól ismertem annak az esetnek a részleteit. Gamal egy nemzetközi
pszichiátriai konferencián vett részt Párizsban, amikor rájött a gyilkol-
hatnék. S ugyan hol élhette volna ki jobban a torz vágyait, mint a város
si katakombáiban? Elrabolt és megölt egy amerikai turistát, annak
tizenhét esztend s lányával együtt, és a katakombákban hagyta ket,
amelyek szövevényes rendszert alkotnak a párizsi utcák alatt. Az áldo-
zatokat végül DNS-elemzés útján azonosították. A nyomozást akkor is
Delon vezette, az ügy azonban csak azután oldódott meg, hogy az Ál-
lamokban elfogtuk Gamalt. Éreztem, ahogy a szívverésem gyorsulni
kezd.
– Folytasd!
 – Delon szerint a gyilkosság magán viseli Gamal minden ismertet -
jelét. A holttesteket megcsonkították, a maradványokat elégették, még
a feszületet is megtalálták a helyszínen. Delon értetlenül állt a gyilkos-
ság el tt, rólam nem is beszélve.
Kábának éreztem magam. Raines újra felsóhajtott.
– Átkozottul ismer s helyzet, Kate. Ezért is akarják, hogy vizsgál-
juk meg.
– Úgy érted, utazzak Párizsba?
– Cooperrel együtt. Jobb is lesz, ha néhány napig nem találkoztok
Stone-nal. Nyilvánvaló, hogy a pokolba kívánjátok egymást.
– Cooper már tud róla?
– Öt perce hívtam fel.
– Mikor indulunk?
– Az Air France párizsi járatára foglaltunk helyet, amelyik hat har-
minckor indul a baltimore-i repül térr l. Úgyhogy kezdhetsz is cso-
magolni.
 HARMADIK RÉSZ

47.

Washington

G
us Norton különleges ügynök az ingujjával törölte le a szélvé-
n kicsapódó párát. A vezet mellett ült, miközben a Taurus
nagy sebességgel közeledett Rockville felé. A férfi Stone-ra
pillantott, akit teljesen lekötött a vezetés.
– Elmesélnéd még egyszer, hogy mi a francot keresünk ott?
Stone felsóhajtott.
– Mondtam már, ma reggel telefonált valaki a lakókocsiparkból.
– Azt hallottam – morgolódott Norton –, de ki volt az, és mit akart?
Ezt a részt kihagytad.
– Egy Emily Jenks nev tyúk. Azt mondta, tud valamit Otis
Fleistr l, ami talán érdekelhet minket.
– Igen? És van valami különösebb oka annak, hogy éppen téged hí-
vott?
Stone el halászott egy pakli cigarettát az ajtó oldalzsebéb l, és ki-
rázott egy szálat.
– Amikor tegnap kint voltam Cooperrel és Morannel, bekopogtam
néhány ajtón, és otthagytam a névjegyem. Akkor senkinek se jutott
eszébe semmi Fleistékkel kapcsolatban, de ma reggel ez az Emily
Jenks mégis felhívott. Megkérdeztem róla a gondnokot. Nyugdíjas, üti
a hetvenet, egyedül él.
Norton keménykötés fickónak t nt, mintha csak súlyemel lett
volna. Két év óta volt Stone elválaszthatatlan haverja, de még most is
elfintorodott, amikor Stone az öngyújtó lángját a cigaretta végéhez
emelte.
– Még mindig meg akarsz ölni, Vance? Nem húznád le azt a rohadt
ablakot, ha már rá kell gyújtanod?
Stone félig leeresztette az ablakot.
– Most már boldog vagy?
– Tudod, mikor lennék még boldogabb? Ha nem kellene miattad tü-
rákot kapnom. Szóval, egész pontosan mit látott a csoroszlya?
– A telefonba nem akarta elárulni. Csakis négyszemközt.
Norton elvigyorodott, és vetett egy lapos pillantást Stone-ra.
– Én is ismertem egy ilyen öreglányt, aki ezt mondta. Egy perccel
se lehetett fiatalabb nyolcvannál, és teljesen bele volt zúgva a zsaruk-
ba. Rendszeres id közönként felhívta a körzetet, és eljátszotta, hogy ki
akarták rabolni, amikor pedig kiszállt valaki a házába, megkínálta egy
kis piskótával, s hozzá egy ingyenes numerával. Hitted volna? Lehet,
hogy az öreg Jenks is csak izgalomra vágyik.
– Na persze – morogta Stone.
– A következ nél fordulj jobbra!
Stone elkanyarodott, és meglátta maga el tt a lakókocsiparkot.
– Hé, és azt hallottad, hogy Gamal meg akarta átkozni Morant, mie-
tt a zsúrkocsira került? – kérdezte hirtelen Norton.
Stone kétkedve húzta fel a szemöldökét.
– Ne mondd már, hogy egy szót is elhiszel ebb l a hókuszpókusz-
ból…
Norton elvigyorodott.
– Akkor mit szólsz ahhoz, hogy Cooper vele vakációzik Párizsban?
– Ott rohadjanak meg!
– Te aztán tényleg utálod a fajtáját, igaz, Vance?
Stone vetett egy gyors pillantást a haverjára.
– Ha a véleményemre vagy kíváncsi, én azt mondom, Gamal abban
az egyben igazat mondott, hogy nem ölte meg Bryce-ékat.
– Mióta hiszel az ilyen szarfaszúaknak? Térj már magadhoz, Vance!
Stone behajtott a parkba, lehúzódott egy srégi lakókocsi el tt,
amelyre igencsak ráfért volna egy felújítás, és berántotta a kéziféket.
 – Tudod jól, mit gondolok Moranr l. Nem kell lebet znöm.
– Vance – sóhajtott fel Norton –, te vagy köztünk az egyetlen, aki
képes elhinni, hogy az a n megölte a v legényét és a mostohalányát,
csak hogy megörökölje a vagyonukat. Senkit se találsz, aki egyetértene
veled, beleértve engem is. Ha tudni akarod, a legtöbben azt mondják,
hogy neked ment el az eszed. Az isten szerelmére, mindenki tud a ket-
tök versengésér l. Tudjuk, hogy ki tudnád kaparni a szemét, de azt
feltételezni egy munkatársadról, hogy kett s gyilkosságot követett el…
Ez rület, még akkor is, ha híresen megbízhatóak az ösztöneid. Tudod,
mit mondanak az emberek a hátad mögött? Mindenki úgy gondolja,
hogy túl messzire mentél. Ami engem illet, én csak csodálni tudom
Moran béket rését. Más a helyében már rég hivatalosan is panaszt
emelt volna ellened. Különben pedig, mi bizonyítja ezt a te kis elméle-
ted?
– Tizenöt éve zöm az ipart, Gus, és az ösztönöm még egyszer sem
csalt meg. Soha. Meséltem neked, mit mondott a telefonba egy héttel
azel tt, hogy Bryce meghalt. Te is tudsz arról, hogy annak a kereszt-
nek nem ott kellett volna lennie, és hogy Gamal egyetlen más áldozatát
sem l tte le.
– Tudom, tudom, már százszor elmondtad, de ennél sokkal többre
van szükség. K kemény bizonyítékokra, nem megérzésekre.
Stone keser en megrázta a fejét.
– Higgy nekem, csak id kérdése, mikor kerül a kezembe a bizonyí-
ték. És most, lássuk az öreglányt!
 48.

S
tone bekopogott a lakókocsi ajtaján, mire egy virágmintás pon-
gyolát és strandpapucsot visel id s hölgy bukkant fel.
– Igen?
Stone felvillantotta az igazolványát.
– Stone szövetségi ügynök vagyok, pedig a társam, Norton ügy-
nök. Én vagyok az, akit felhívott, asszonyom.
Az asszony tanulmányozta Stone papírjait.
– Édes istenem, nem számítottam magukra ilyen hamar.
– Jöttünk, ahogy tudtunk.
– Akkor lépjenek csak be! – Az asszony szélesre tárta az ajtót, hogy
bevezesse ket a lakókocsijába. Az egyik sarokban fest állvány állt,
míg egy kis festékfoltos asztalkán mindenféle fest kellékek hevertek:
ecsetek és tálkák.
Miközben az asszony bekísérte ket, Stone megszemlélte a falakra
akasztott, bekeretezett képeket, amelyek zöme a kukoricamez kön
gürcöl mexikói parasztokat és slakos dél-amerikai indiánokat ábrá-
zolt.
– Ön fest , hölgyem? – érdekl dött.
– Fogjuk rá, bár ez igazából csak hobbi. A legjobban a pénzhamisí-
tás érdekel. Remek húszdollárost tudok csinálni, az ötvenessel viszont
csak gondom van. Grant szakálla és a fránya biztonsági szál, az nehezí-
ti meg a dolgom.
Stone meredt tekintettel nézte.
– Hölgyem?
– Mi az, maguk szövetségiek nem értik a viccet? Na, üljenek le!
Norton tanulmányozta az slakos amerikai gyerekeket, és elismer n
füttyentett.
– Hé, ez egész jó. Azel tt én is festettem, f leg olajjal, de nem ment
ennyire. Maga tényleg tehetséges.
– Köszönöm, fiatalember, igazán nagyon kedves.
 – Nem, én komolyan beszélek.
– Ami azt illeti, a legtöbb kiállított munkám eladó – jegyezte meg
az asszony reményked hangon.
– Csakugyan? – Norton megköszörülte a torkát. – Hát, talán majd
legközelebb, ha erre járok.
Stone nyomatékos pillantással jelezte, hogy ideje abbahagyni a cse-
vejt, azután minden figyelmével vendéglátójuk felé fordult.
– Esetleg elmondaná, asszonyom, hogy miért telefonált nekünk?
Jenks habozott, mint aki nem tudja, hol kezdje el.
– Csak nyugodtan, hölgyem – bátorította Stone. – A saját szavaival.
– Kérdezte, hogy emlékszem-e bármire is. Hát, úgy négy nappal ez-
el tt, éjjel láttam valakit Mr. Fleist lakókocsijánál. Csak múlt este ju-
tott az eszembe.
– Kit látott a lakókocsinál?
– Egy idegent. Emlékszem, épp lekapcsoltam a tévét, és készültem
a lefekvéshez, amikor hangokat hallottam, s ahogy kinéztem az abla-
kon, láttam ezt az idegent, ahogyan Mr. Fleisttel a lakókocsi el tt ve-
szekedett.
Stone felütötte a jegyzettömbjét.
– Igazán? Kérem, folytassa!
– Mintha valami nézeteltérés lett volna közöttük.
– Mivel kapcsolatban, hölgyem? – kérdezett közbe Norton.
– Nem hallottam jól. Csak néhány szót tudtam kivenni, de abban
biztos vagyok, hogy vitatkoztak.
– Azután mit látott? – ösztökélte Stone.
– Hát, ahhoz túl sötét volt, hogy tisztán ki lehessen venni, mert csak
a holdfény világított, de abban biztos vagyok, hogy az idegen egy n
volt.
– Honnét tudja? – élénkült fel Stone.
– Egy pillanatra láttam a ruháját, amikor beszállt az autójába, és
felkapcsolódott a világítás. Sötétkék kétrészes kosztümöt viselt, mint a
brókerek, tudja, nadrággal. Olyan ezüstszín minta volt a kabátja ujján,
mint az összefonódó ágak. Azért figyeltem meg ilyen jól, mert a lá-
nyom is vett egy ilyet a bethesdai Jamine's butikban.
 – Tudja az üzlet címét?
– Nem emlékszem rá pontosan, de azt hiszem, a f úton van.
– Azt mondja, elcsípett néhány szót. Egész pontosan mit? – lépett
tovább Stone.
– Ahogy a n elment – emlékezett Emily Jenks –, azt mondta, „Ha
csak kinyitod a szád, nagy baj lesz.” Amennyire emlékszem, szó sze-
rint így volt. – Elmosolyodott. – Káromkodásokkal tarkítva. Azt mond-
ta, kurva nagy baj lesz…
Norton viszonozta a mosolyt.
– Ha zavarja a káromkodás, csak mondja nyugodtan, hogy „k” bet s
szó.
– Ami azt illeti, egyáltalán nem zavar – vont vállat Jenks. – Meg-
boldogult férjem, Newt lépten-nyomon használta a „k” bet s szót. Meg
a „b” bet st is, de azt f leg a hálószobában.
Norton zavartan köhögött, és összeráncolt homlokkal folytatta:
– Nem tudja véletlenül, mire gondolhatott a n ?
– Sejtelmem sincs. Alig ismertem Mr. Fleistet és a lányát. Olyan
maguknak valók voltak.
Norton sokatmondó pillantást vetett Stone-ra, majd visszafordult
Emily Jenks felé.
– De abban biztos, hogy ezt hallotta?
– Igen, biztos vagyok. Hetvenkett leszek, de a doktor szerint re-
mek a hallásom, és nincs baj a látásommal se.
– Mit felelt erre Fleist?
– Nem hallottam, mit mondott, vagy hogy mondott-e bármit is.
Egyiküket se láttam, mert k a lakókocsiban maradtak.
– Hallott esetleg még valamit? Bármit, ami fontos lehet?
Jenks alaposan meggondolta a választ.
– Nos, amikor az a n elhajtott, megfigyeltem, milyen autót veze-
tett.
– És milyen autót vezetett?
– Egy sötétkék Broncót, virginiai rendszámmal. A számokat sajnos
nem írtam le.
 Stone a homlokát ráncolta és Nortonra nézett, aki épp annyira za-
vartnak t nt.
– Biztos ebben? Sötétkék, virginiai rendszámmal?
– Tökéletesen biztos vagyok. És az is biztos, hogy Bronco volt.

Tíz perccel kés bb, miközben visszaültek a Taurusba, Stone visszané-

zett Emily Jenks lakókocsijára.
– Szerinted ez mi volt?
Norton megvonta a vállát.
– Most megfogtál. De mint gyakorló fest , azt kell mondanom,
hogy tetszettél neki. Nagyon hamiskásan csillogott a szeme, amikor
rád nézett.
– Te meg mi a faszról beszélsz?
– Szerintem szívesen festene rólad egy férfiaktot, és talán az járt a
fejében, hogyan állítana be.
– Rohadtul vicces. Nem beszélhetnénk végre komolyan?
Norton elvigyorodott, majd komolyabb hangon folytatta:
– Mennyi lehet az esélye annak, hogy az öreglány tévesen ismerjen
fel egy Broncót?
– Számomra elég meggy nek t nt. – Stone arca megkövült, aho-
gyan egyenesen Norton szemébe nézett. – Mondtam neked, hogy
Moran nyakig benne van.
– Azért azt nem nevezném perdönt bizonyítéknak, amit egy vén
szatyor a holdfénynél látni vélt, vagy a süket fülével hallott. Ami en-
gem illet, én nem tulajdonítanék neki túl nagy jelent séget. Az igaz,
hogy a vallomása felvet néhány komoly kérdést, de az biztos, hogy
egyet se válaszol meg.
Stone beindította a motort.
– Van egy ötletem, hogyan kaphatnánk választ.
 49.

Franciaország

K amaszkorom óta mindig is arról álmodtam, hogy elutazom

Párizsba, és most valóra vált az álmom – gondot csak az oko-
zott, hogy az utazás inkább emlékeztetett rémálomra. Reggel
hét óra múlt, amikor álmosan kikémleltem az American Airlines 767-
esének ablakán.
Megkezdtük az ereszkedést a francia partok felett: messze alattam
omladozó homokk szirteket és rendszertelen, zöldell mez kkel
szabdalt földnyelvet láttam. Gyanítottam, hogy valahol Normandia
felett lehetünk. Cooper nagyot ásított mellettem, és kinyújtóztatta a
tagjait.
– Jó reggelt! – köszöntött. – Vagy mondjam inkább, hogy bonjour?
– Úgy alszik, mint egy csecsem , Cooper, tud róla? – Mindvégig
békésen szundított, amíg átrepültünk a pocsolya felett, még a turbulen-
cia se zavarta meg, és most hunyorogva próbált felébredni.
– Mindig ez van, ha repülök. A makulátlan lelkiismeret jele. Mi a
helyzet magával?
– Én sosem alszom jól – feleltem. – Ki nem állom a repülést. Azt
hiszem, az zavar a legjobban, hogy nem irányíthatom az eseményeket.
Azért sikerült húsz percet szundítanom. S ha már itt tartunk, jövök egy
bocsánatkéréssel.
– Miért is?
– Az éjszakázás miatt, amiért piszkáltam. Hallom, hogy van egy sú-
lyos beteg kisfia. – Cooper bólintott, de nem válaszolt. Mintha fájdal-
mat láttam volna a szemében. – Nincs róla egy fényképe? – kérdeztem.
Cooper felnyitotta a tárcáját, és büszkén mutatott felém egy színes
képet.
– Neal. Az életem értelme.
 Helyes kissrácot láttam, sötét hajjal, szégyenl s mosollyal és sápadt
arcb rrel. Hétéves se lehetett. Az arcát apró hólyagok borították. A
háttér olyannak t nt, mint egy kórterem.
– Ez mikor készült?
– Néhány hete. Kontrollon volt a Johns Hopkinsban, és kapott né-
hány szteroidinjekciót, attól lett ilyen pattanásos. Négy éve kezd dtek
nála a tünetek. Kimerültségre panaszkodott, és nehezen lélegzett, meg-
duzzadtak és fájtak az ízületei, görcsölt a gyomra. Beletelt egy kis id -
be, amíg sikerült a végére járni. Hosszú távú kezelést kap, de találtunk
egy helybéli dokit, akit bármikor hívhatunk, ha szükség van a szteroi-
dokra, máskülönben a kórház gondoskodik róla. Kis szerencsével Neal
még élhet teljes életet. Mennyit tud a lupusról? Nem túl gyakori beteg-
ség…
– Anyám egyik rokona szenvedett t le, jó pár évvel ezel tt.
Cooper meglepettnek t nt.
– Komolyan mondja? Mellesleg, nem lenne itt az ideje, hogy a ke-
resztnevemen szólítson?
– Maga szerint igen?
Cooper elmosolyodott, és láttam, ahogyan a szeme megcsillan.
– Szerintem igen.
– Nos, ebben az esetben tizenöt perc múlva landolunk, Josh.
– Tényleg? – Megdörzsölte a szemét és el renyújtotta a nyakát,
hogy lássa, amint leszállópálya fölé érkezik Párizs felett. A gép meg-
rázkódott, és kinyíltak a fékszárnyak. A távolban hirtelen szétnyílt egy
ködfoszlány, és felbukkant az Eiffel-torony.
– Azért ez nem semmi – jegyezte meg Josh, miközben a szeme el-
kerekedett, mint egy csodálkozó kiskamasznak.
Megláttam a Szajna szürke szalagját, ahogyan átkígyózott az alat-
tunk elterül vidéken.
– Gyermekkorom óta mindig arra vágytam, hogy lássam Párizst –
vallottam be. – És maga?
Josh elfordult az ablaktól.
– Én már jártam itt, még fiatalabb éveimben. Hátizsákos turistaként.
 – Szeretnék elmondani még valamit. Sajnálom, hogy a minap látnia
kellett, ahogy összeszólalkoztunk Stone-nal. Nem szabadott volna
megtörténnie.
– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát.
– Szerintem igenis az. Gondolom, nem titok, hogy Stone és én nem
különösebben kedveljük egymást.
Josh felemelte a kezét.
– Ne is mondjon többet! A tegnapiak után gondot fordítottam rá,
hogy megismerjem az összes pletykát. Az irodában mindenki tud
Vance dolgairól, hogy lépten-nyomon próbál magába kötni. Úgy t nik,
komolyan neheztel valamiért.
– És ez nem zavarja? Úgy tudom, maguk ketten barátok.
– Stone és én? Igazság szerint sosem illettünk össze mint munkatár-
sak – vallotta be Josh.
– Tényleg?
– Tényleg. Arra az esetre, ha másképp gondolta volna.
– Nos, el fordulhat.
– Nos, akkor téved.
Kezdett megvilágosodni el ttem, hogy Cooper egyáltalán nem el-
lenség, ráadásul nagyon is kedves fickónak t nik. Nem esett nehezem-
re t elképzelni mintaapaként, azonkívül a tekintete is megigézett. Lát-
tam, amint éppen kikémlel az ablakon.
– Szóval, mit gondol? – kérdezte.
– Párizsról?
Felém fordult.
– Err l az egész istenverte ügyr l. Kezd teljesen új dimenziókkal
gazdagodni. Ha valaki tizenkét órával ezel tt azt mondja, hogy a nyo-
mozás során eljutok Párizsba, elküldöm a pokolba.
– Akkor már ketten vagyunk.
– Gamal kétséget kizáróan meghalt, marad tehát a kérdés: ki ez a
pszichopata, aki utánozza a módszereit, és egyáltalán, miért akarhatja
bárki is ezt tenni?
Nem tudtam felelni. Hirtelen felvillant a lámpa, mi pedig engedel-
mesen bekapcsoltuk az övünket. Izgatott vibrálást éreztem a gyom-
romban, amiért végre leszálláshoz készül dtünk, de a gondolataim újra
és újra visszakanyarodtak Josh kérdéséhez. Ki akarná utánozni Gamal
módszereit? Ahogy kinéztem az ablakon, azért imádkoztam, hogy va-
lahol odalent választ kapjak erre a kérdésre.

A gép nehézkes huppanással földet ért, és tizenöt perccel kés bb ki-

szállhattunk. Miután áthaladtunk a kapun és visszakaptuk a poggyá-
szunkat, kiléptünk a váróba. Észrevettem két férfit, akik egy oszlop
mellett álltak, a kezükben egy „MORAN + COOPER” feliratú táblá-
val.
Az egyikük magas volt és sötétkék kabátot viselt, felhajtott gallér-
ral, míg alacsonyabb társa füstsz nélküli cigarettát szívott. Josh és
én elindultunk feléjük.
– Azt hiszem, minket várnak – szólítottam meg ket.
– Moran ügynök? Cooper ügynök? – mosolyodott el a sötétkék ka-
bátos férfi. Most el ször hallottam a nevem egy született francia szájá-
ból, és hihetetlenül szexinek találtam. Mor-Enn.
– Én vagyok az, Moran. itt Cooper ügynök.
– Bonjour, madame, monsieur – szólalt meg a társa udvariasan. –
Hadd köszöntsem önöket Franciaországban! Delon felügyel vagyok,
és itt a munkatársam, François Laval nyomozó. Az autónk odakint
parkol. Megengedi, hogy vigyem a poggyászát, madame?
– Merci beaucoup.
A felügyel bozontos bajuszt és ezüst fülbevalót viselt, és felhúzta a
szemöldökét, miközben elindult a kijárat felé.
– Beszél franciául, madame?
– Már elsütöttem az összes szót, amelyet ismerek, felügyel úr.
Mosoly futott át Delon arcán, azután Josh kezdett el beszélni, meg-
lep en folyékony franciasággal.
A felügyel nem is leplezte csodálkozását.
– Mais très bien, monsieur.
Vetettem egy pillantást Joshra, miközben tovább követtük Delon fe-
lügyel t.
– Nem is mondta, hogy beszéli a nyelvüket.
 – Azért ne élje bele magát. Csak annyira beszélek, hogy ne tudjanak
eladni, a felügyel vel is épp ezt közöltem.
– Nekem elég folyékonynak t nt – jegyeztem meg.
– Anyám kanadai francia volt, ezért kölyökkoromban sok id t töl-
töttem Quebecben. Francia grandmère-em mindig ragaszkodott hozzá,
hogy az nyelvén beszéljünk.
– Van még olyasmi, amit tudnom kellene?
Josh elvigyorodott.
– Talán, de ha mindent elmondok, hová lesz a titokzatosság?
A felügyel egy sötétkék Renault-hoz vezetett bennünket, Laval
nyomozó pedig berakta a poggyászunkat a csomagtartóba. Delon el -
zékenyen kinyitotta el ttünk a hátsó ajtót, majd beült a vezet melletti
ülésre, és hátrafordult.
– Sikerült el relépnünk az ügyben, ezért ha nem bánják, egyenesen
a S reté központjába megyünk.
Éreztem, ahogy felgyorsul a pulzusom, miközben Laval beindította
az autót.
– Mit derítettek ki? – kérdeztem.
Delon elkomorodott.
– Nagyon különös eset. Nemrég kaptam meg a szakért i jelentést.
Minden arra utal, hogy pontosan ugyanolyan üggyel van dolgunk, mint
öt évvel ezel tt, amikor Constantine Gamal Párizsban járt, leszámítva
azt a tényt, hogy a katakombák helyett most a szennyvízcsatornát
használták. Ami azt illeti, minden a legapróbb részletekig egyezik. És
kizárólag a rend rség tudta, hogy az áldozatok között egy feszületet
helyeztek el, ezt a részletet ugyanis sosem hoztuk nyilvánosságra. A
helyszínt leszámítva elmondhatjuk tehát, hogy pontosan ugyanolyan
emberölési üggyel van dolgunk.
 50.

A
Tanítvány bekanyarodott a Rue Boulardról nyíló mellékutcá-
ba. Második napját töltötte Párizsban, s eddig remekül szóra-
kozott. Tegnap megölt két újabb áldozatot a csatornákban,
aztán egy nyilvános fülkéb l felhívta a vízm veket, hogy azok értesít-
sék a rend rséget. S mindezt csak azért, hogy idecsalogassa Kate
Morant.
Most pedig valóra akarta váltani az elképzelését. Tudni akarta, mi-
lyen érzés lesz megölni t, ám el bb meg akarta kínozni, s ahhoz, hogy
minden a terv szerint menjen, ha majd eljön a pillanat, át kellett ültet-
nie a képzeletet a gyakorlatba – vagyis szereznie kellett egy áldozatot,
egy próbababát. És pontosan tudta, hol találhat ilyet.
Nem a bordélyairól hírhedt Boulevard de Sébastopol környékén
járt, a tarka vöröslámpás negyedben, ahol hemzsegtek a stricik, a kur-
vák és a vendégek, s ahol a koszos lakásokban franciák, arabok és afri-
kai bevándorlók keveredtek egymással; inkább választotta a Denfert
Rochereau negyedet, a sz k sikátorok labirintusát és a párizsi kata-
kombák otthonát. A Tanítvány a kétszárnyú tölgyfa ajtón át belépett
egy folyosóra, majd a fémlépcs kön felkapaszkodott a másodikra, és
becsöngetett a lakásba.
Harmincas éveinek elején járó, rendkívül szép n nyitott ajtót; sz -
ke hajú teremtés, aki sz k fels t viselt, és leplezetlenül megmutatta
gyönyör lábát. A rövid fels láttatni engedte a csíp jét. Parányi gyé-
mántot t zött a köldökébe, egy másikat az orrába; telt ajkával és mel-
lével valósággal sugárzott bel le az erotika. A Tanítvány el este
szúrta ki az utcán, és mostanra eldöntötte magában, hogy tökéletesen
megfelel a kísérlethez. Másik smink, egy sz ke paróka, és el is megy
Kate Morannek.
– Monsieur? – a biztonsági lánc továbbra is félig zárva tartotta az
ajtót.
A Tanítvány beszélt egy keveset franciául.
 – Mennyi… ha magával akarok lenni? – Igyekezett határozatlannak
nni, mintha most el ször vetemedne ilyen kalandra.
A n elmosolyodott, mint aki örül, hogy ilyen korán vendéget ka-
pott.
– Az attól függ, monsieur. Vannak különleges kívánságai?
A Tanítvány szégyenl sen bólintott.
– Csak… egy kis játék.
Ett l a n hirtelen el vigyázatossá vált. Láthatóan jó néhány per-
verzzel találkozott már. Ha tudta volna, milyen lidércnyomás vár rá…
– Milyen játékra gondol, monsieur? – kérdezte óvatosan.
Feltartotta a kis táskát, és pironkodva válaszolt:
– Semmi durvaság. Csak egy kis beöltözés. Én… van néhány ruha,
amelyet szeretnék, ha felvenne.
– Háromszáz euró egy órára.
A Tanítvány a homlokát ráncolta.
– Az… az elég drága.
A n váratlanul kiakasztotta a biztonsági láncot, és tet l talpig vé-
gigmérte, miközben végigfuttatta vörösre festett körmeit az ágyékáig,
és pajzánnak szánt gesztussal rákacsintott.
– Lehet, de higgye el, megéri!
A Tanítvány nyugtalanul nyelt egyet, csak hogy er sítse a naiv
megjelenést.
– Oké, kifizetem a háromszázat.
A n hátralépett, hogy beengedje. A lakása meglep en kellemes be-
nyomást tett: rézlámpák, lágy megvilágítás, egyszer fehér váza friss
liliomokkal, feny l készült dohányzóasztal. Még a tisztasággal is
elégedett lehetett. Ideje volt rátérni a mókára.
– A fürd arra van, monsieur. Kérem, el ször zuhanyozzon le! Azu-
tán, ígérem, feledhetetlen élményben lesz része.
A Tanítvány az órájára pillantott. Épp csak annyi ideje maradt, hogy
valóra váltsa a fantazmagóriáját, miel tt távoznia kellett. Az el na-
pon, a csatornában elkövetett gyilkosság – csak a kezdet. Miután vég-
zett ezzel a prostituálttal, újabb munka várta a föld alatt.
 51.

M iközben áthajtottunk Párizs külvárosán, visszaemlékeztem

Constantine Gamal öt évvel ezel tt elkövetett gyilkosságai-
ra. A párizsi Hiltonban tartott egyhetes pszichiátriai konfe-
rencián vett részt, s mint utóbb kiderült, groteszk módon egy olyan
értekezéssel rukkolt ki, amely ezt a címet viselte: „Egy gyilkos elméjé-
nek feltárása”. Eléggé beteges poén, ha figyelembe vesszük, hogy
Gamalnak azon a héten is sikerült lemészárolnia két embert.
Apát és leányát: az ohiói Walther J. Liephartot és a tizenhét éves
Beckyt. Mindketten el ször jártak Párizsban, ahol Becky érettségijét
ünnepelték meg. Elrablásuk és haláluk klasszikus példája lehetne an-
nak, mennyire rászedhet k bizonyos áldozatok.
Gamal egy párizsi metróállomáson szedte fel ket – kihallgatta a
beszélgetésüket, titokban követte ket, és gondosan kiértékelte prédáit,
miel tt eldöntötte, hogy k lesznek az áldozatok. Amikor Liepharték
szemlátomást eltévedtek, Gamal Franciaországban dolgozó amerikai
történésznek adta ki magát, és sikeresen b völte el mind az apát, mind
hiszékeny leányát. Kés délután pedig felajánlotta, hogy megmutatja
nekik az igazi Párizst.
Ezután, a gondosan felépített stratégia alapján, hátán a zsákkal,
amelyben magával vitte a feladathoz szükséges henteskötényt és bár-
dot, városnézés ürügyén becsalogatta ket a Párizs utcái alatt húzódó
katakombákba. Amit Gamal ezt követ en m velt az áldozatokkal, az
még a S reté legtöbbet tapasztalt nyomozóit is megdöbbentette –
Becky fejét olyan brutális er vel választották el a törzsét l, hogy a
nyakcsontok szilánkjai a katakomba talajába fúródtak. A megcsonkí-
tott tetemeket csak egy héttel kés bb fedezték fel, közöttük a kis fake-
reszttel. A közelben megtaláltak egy petróleummal félig megtöltött
kannát is, de a holttesteket ezúttal nem égették el.
A feltevés szerint Gamalnak menekülnie kellett, miel tt befejezhet-
te volna a rituálét, a katakombákban ugyanis hemzsegnek a turistacso-
portok, és ha mindent elvégzett volna, azzal valószín leg magára vonja
a figyelmet, és veszélyezteti a menekülését.
A Gamal párizsi gyilkosságaival kapcsolatos kutatómunkából tud-
tam, hogy a katakombák közel két kilométer hosszan húzódnak a város
utcái alatt, és a boltíves alagutak útveszt jében több mint hatmillió
párizsi csontváza zsúfolódik össze. Amikor a 17. század végén
Haussmann báró elvégezte a f város rekonstrukcióját, egész negyede-
ket tettek a földdel egyenl vé. Templomi sírkerteket számoltak fel, és
a földi maradványok tárolására katakombákat létesítettek, mélyen a
város alatt. A sírok azóta is vonzzák a látogatókat, és a párizsiak a Hol-
tak Birodalmának nevezik az alagutakat. A kísérteties kripták tökéletes
helyszínnek kínálkoztak Gamal gyilkosságaihoz.
Delon felügyel rágyújtott egy b zös francia cigarettára, és leteker-
te az ablakot, amint áthaladtunk a Szajna felett.
– Amennyire tudni lehet, a gyilkosságokra harminchat órával ez-
el tt került sor. A holttesteket a szennyvízcsatorna karbantartását vég-
munkások találták meg, nem sokkal, talán csak fél órával a gyilkos-
ság elkövetése után. Valaki névtelenül felhívta az irodájukat, és beje-
lentette, hogy holttesteket látott odalent, azután letette.
– Le tudták nyomozni a hívást?
– Sajnos nem. És a bejelent nem fedte fel a kilétét, pedig minden
lehetséges csatornán felkértük erre.
– Kik voltak az áldozatok? – kérdeztem.
Delon kifújta füstfelh t, amelyet az ablakrés azonnal kiszippantott a
kocsiból.
– Egy apa és tizenéves leánya Kansasb l. Amennyire tudjuk, a ho-
telban nem látták ket semmilyen gyanús személy társaságában. Úgy
nik, mindkett jüket egy késsel és egy bárddal mészárolták le, majd a
maradványaikból kapkodva halotti máglyát raktak, s azt petróleummal
meggyújtották. A holttestek között megtaláltuk a kis fakeresztet.
Megborzongtam.
– Mit lehet még tudni a nyomok alapján?
– A holttestek szerencsére nem égtek el teljesen. A munkásoknak
sikerült eloltaniuk a tüzet, miel tt hívták a rend rséget. Megtaláltuk az
útlevelüket és a holmijukat is, ezeket nem helyezték el a máglyán. A
helyszín szinte érintetlen állapotban maradt meg.
Delon telefonjának dallamcseng je hirtelen félbeszakított minket,
és a felügyel fogadta a hívást. Kapkodva beszélt a telefonba, azután
komor arccal újra felénk fordult.
– A központ volt az. Úgy t nik, megpróbált elrabolni és megölni két
további áldozatot.
– Hol?
– A Denfert Rochereau negyed katakombáiban, ahol öt évvel ezel tt
Gamal is végzett a párizsi áldozatokkal. A hely nagyjából egy kilomé-
terre lehet a szennyvízcsatornától, ahol a tegnapi két áldozatot megta-
láltuk. Valószín , hogy szemtanúink is vannak.
A szívem egyre gyorsabban zakatolt.
– Kik?
– Egy turista és a lánya az egyik alagútban kiszúrt egy késes férfit.
Megpróbált rájuk támadni, de elmenekült a helyszínr l, miután a cso-
port többi tagja meghiúsította a támadást.
– Mikor volt ez? – kérdeztem kapkodva.
– Nem egészen tíz perce. – Delon az ülés alá nyúlt és el kapott egy
kék villogót. Feltette a tet re, majd bekapcsolta a szirénát, s máris
megszólalt a fülsiketít , panaszos hang. A felügyel szeme lázasan
csillogott az izgatottságtól.
– A katakombák alig öt percre vannak innét. A csend rök lezárják
az egész területet, a föld alatt és a föld felett egyaránt, úgyhogy nem
menekülhet. Ha a gyilkos még odalent van, meg fogjuk találni.
 52.

A
szívem majd' kiugrott a helyéb l, ahogyan a Renault visító
szirénával végigszáguldott Párizs utcáin. A katakombák talán
csak ötpercnyire lehettek, az út mégis egy örökkévalóságnak
nt.
– Párizs nem sokat változott – jegyezte meg Josh, ahogy elsuhan-
tunk a kis pékségek és hangulatos éttermek, parányi trafikok és szabad-
téri kávézók mellett.
– Pontosan mikor is járt itt utoljára?
– Még pelyhes állú tizenkilenc éves kamaszként.
– Ne is mondja! Istenien szórakozott, és mást se csinált, csak a
tizenhétéves diáklányokat hajkurászta.
Josh megcsóválta a fejét, az ajka mosolyra húzódott.
– Nem szívesen ábrándítom ki, de sosem vonzódtam a fiatalabb lá-
nyokhoz, még tizenkilenc évesen se. A saját korosztályomat kedvelem.
Most csak ugrat, vagy mondani is akar valamit? – t dtem.
Nem mintha sok id m maradt volna a merengésre, miután csikorgó
fékkel megálltunk egy impozáns, tucatnyi rend rautóval telezsúfolt
utca végében. A forgalmat mindkét oldalon lezárták, és a rend rségi
furgonokból tucatszám ugráltak ki a csend rök, hogy végigrohanjanak
a kövezett úton, és belevesszenek a mellékutcákba.
– Itt vagyunk – jelentette be Delon, amint lehúzódtunk egy évszá-
zados, zömök épület el tt, amelynek homlokzatán a francia trikolor
repkedett. A ház egy térhez tartozott, amely kis közparkot kerített el, a
területén néhány öles fával. A közeli padokon szánalmas megjelenés
részegek és hajléktalanok tanyáztak.
Delon kiszállt, mi pedig a társával együtt követtük arra a helyre,
ahol egy csapatnyi civil ruhás és egyenruhás csend r épp eligazítást
kapott egy súlyos, fekete vasajtó mellett. Az ajtó mögött megsárgult
mészk lépcs k vezettek lefelé a sötétbe.
 Delon rágyújtott, és dühödten fújta a füstöt, miközben a rangid ssel
tárgyalt, azután újra csatlakozott hozzánk, és felmutatott egy vízhatlan
anyag tokba rejtett térképet.
– Voilá! A katakombák térképe. Eddig lezártunk minden alagutat a
Boulevard de Port Royal és a Rue Dareau között, látják? Itt és itt.
Delon a térképre bökött, miközben Josh és én tanulmányoztuk az
alagutak elhelyezkedését. Úgy számítottam, hogy több focipályányi
területet kellett átkutatnunk, amelyet keresztül-kasul szabdalt a járatok
labirintusszer hálózata.
– A kutatást vezet tiszt szerint a gyilkosnak még odalent kell len-
nie – tette hozzá Delon.
– Miért ennyire biztos benne?
Delon a térképre mutatott.
– Mert valamennyi kijáratot lezártunk, minden vasajtónál csend rök
állnak. Eddig senki se próbált kitörni.
– Azt akarja mondani, hogy a gyilkos csapdába került? – kérdezte
Josh.
– Oui – felelt Delon magabiztosan. – Nem menekülhet.
A felügyel valóban magabiztosnak t nt, de én csak akkor hittem
neki, ha bilincsben kivezették a föld alól az elkövet t. Különösen
Gamal esetében, aki olyan ravasz, mint a róka. Hirtelen rádöbbentem,
milyen képtelenségen jár az eszem. Úgy gondolok Gamalra, mintha
még mindig életben lenne. Kezdek becsavarodni? Egyszercsak egy
csend r csörtetett Delonhoz, hogy kapkodva váltsanak néhány szót.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Joshtól, aki kihallgatta lázas társalgá-
sukat.
– Mintha arról beszéltek volna, hogy sikerült újra kiszúrni az elkö-
vet t – felelte.
– Hol?
– Iszonyú gyorsan beszéltek, nem értettem pontosan.
Úrrá lett rajtam az izgatottság, amikor Delon újra felénk fordult.
– Az imént jelentkezett rádión az a két csend r, akik az egyik leve-
zet lépcs t rzik, a St. Vincent de Paul kórház közelében, alig egyut-
cányira innét. Látták, ahogy egy késsel felfegyverzett férfi rohant felfe-
lé a lépcs n, majd amikor felszólították, sarkon fordult és elt nt a sze-
mük el l.
– Látták az arcát is?
– Igen – bólintott Delon. – A gyanúsított harmincas-negyvenes, sö-
tét hajú. Mediterrán típus, tetovált karral.
Alig hittem a fülemnek. Mintha csak Gamalról beszélne. A felügye-
is értetlenül vakargatta a fejét, mint aki ugyanerre gondol. Borzon-
gás futott végig a testemen, de egy szót se szóltam. Mi értelme lenne?
Josh vetett rám egy pillantást, miel tt Delon folytatta:
– A gyilkosunk nyilván menekülni próbál. Alighanem kétségbe van
esve, s ha szükséges, kész újra gyilkolni. – El vette automata piszto-
lyát, miel tt a katakombák bejáratához lépett. – Jobb lesz, ha maguk
addig idekint várnak.
– Felejtse el, felügyel ! Magával megyek. – Azután arra gondoltam:
Elment az eszem? A tenyerem máris verítékezett, a szívem ki akart
szakadni a mellkasomból.
– Mindketten megyünk – tette hozzá Josh.
– Sajnálom, de ez nagyon veszélyes helyzet – próbált lebeszélni De-
lon.
– Attól még magával megyünk, felügyel – jelentette ki Josh. – Ne
is próbáljon visszatartani!
Ekkor bukkant fel Laval nyomozó, két elemlámpával és rádió adó-
vev vel. Az ajtó felé indult, miközben Delon visszanézett ránk és na-
gyot sóhajtott.
– Hát legyen, de ne feledjék: csakis a saját felel sségükre.
 53.
reztem, ahogyan a lábam elgyengül, miközben követtem Delont

É és Lavalt a katakombákba vezet csigalépcs n. A pulzusom fel-

gyorsult, ha csak belegondoltam, hogy le fogok ereszkedni Párizs
gyomrába. Mi az ördögöt keresek én itt?
– A katakombákban könny eltévedni, úgyhogy maradjanak mellet-
tem – tanácsolta Delon, aki még most is a térképet szorongatta. – Egy-
szer egy turista eltévedt idelent, és a maradványai csak tizenegy évvel
kés bb kerültek el .
– Most szórakozik? – hördültem fel, miközben máris éreztem, aho-
gyan a falak közelednek felém. Egy lépést se akartam továbbmenni, de
kényszerítettem magam, hogy a lehet legközelebb maradjak Joshhoz.
– Pardon?
– Úgy értem, csak viccel?
Delon határozottan megrázta a fejét, és lehalkította a rádióját.
– Nem, madame, nem viccelek. És ne feledje, ha bármilyen veszély
fenyeget, maradjon hátul, és hagyja a dolgot rám meg az embereimre.
Hát persze, hogy távol tartom magam a veszélyt l – nincs fegyve-
rem, és még nem akarok meghalni.
A lépcs ház falait megvilágította Delon elemlámpájának imbolygó
fénye. Mostanra mélyen a föld alatt jártunk. Nyirkosnak, állottnak
éreztem a leveg t, és képtelen voltam abbahagyni a reszketést. Úgy
számoltam, hogy százegynéhány lépcs t tudhattunk magunk mögött, s
miután leértünk, megláttam egy alagút boltozatos torkát. A mennyezet-
re fémhálóval védett neoncsöveket er sítettek, amelyek megvilágítot-
ták a nyirkos, vízcseppekt l gyöngyöz falakat. A földet k zúzalék
borította.
S akkor átéltem életem egyik legrettenetesebb pillanatát. Az alagút
mindkét oldalán boltíves falfülkék sorakoztak, zsúfolásig tele az embe-
ri koponyák és csontok két méter magas és három-négy méter mély
halmaival.
 Ezrével, százezrével nyugodtak itt halottak, a rémiszt bemélyedé-
sek a végtelenségig sorakoztak. A föld alatti kripta döbbenetes léptéket
öltött, legalábbis én még nem láttam hozzá foghatót
– Édes istenem! – nyögtem fel.
Delon bevilágított az egyik viszolyogtató falmélyedésbe.
– A csontok némelyike a francia forradalom idején, több mint két
évszázada került ide. Az utcai harcoknak rengeteg áldozata volt. Néhol
a golyónyomokat is látni a koponyákon.
– Jesszusom! – Josh döbbenten tanulmányozta a hátborzongató
csonthalmokat, majd óvatosan megérintett egy koponyát. – Ez maga a
történelem.
– Maguk el tt láthatják, amit a párizsiak a Halál Keresztútjának
hívnak – jegyezte meg Delon.
– Miért ez a neve?
– Mindjárt meglátják – felelte Delon titokzatosan, és követte Lavalt.
Megborzongtam. Mi az ördögért akartam lejönni ide? Vajon tudat
alatt így próbálok szembenézni a félelmeimmel, vagy csak szimplán
ostoba vagyok? Nem tudtam válaszolni a kérdésre, de a félelmem las-
san felülkerekedett rajtam, és megkövültem a pániktól, miközben a
franciák továbbindultak el ttem.
– Minden rendben van? – kérdezte Josh. – Látom, hogy reszket.
– Én… minden oké.
– Nem bírja a zárt tereket?
Gyanítottam, hogy Josh magától is tudja a választ, mégis megráz-
tam a fejem.
– Nem, tényleg minden rendben. – Pedig semmi sem volt rendben.
Moccanni se tudtam a félelemt l, s hogy eltereljem a figyelmem, az
alagút bejárata fölé ágyazott fekete k re mutattam, amelybe négy rövid
sort véstek. – Mi áll azon?
Josh lassan kibet zte a szavakat.
– „Ostoba halandó, miért vágysz hosszú életre, mikor élted tán egy
napig se tart?”
 – Ez meg mit jelent? – Tudtam, hogy csak az id t húzom, de retteg-
tem attól, hogy belépjek abba az alagútba. Bármi megtette, ami elvonta
a figyelmem.
– Kate – sóhajtott fel Josh –, szerintem tényleg nem most kéne köl-
tészetr l társalogni. Ha tényleg tudni akarja, szerintem Dantétól van,
de lehet, hogy tévedek.
Delon türelmetlenül intett felénk a lámpájával.
– Madame, monsieur. Kérem, ne maradjanak le! Nem biztonságos.
Éreztem, hogy a félelmem minden perccel csak fokozódik, és egyre
inkább vonakodok belépni az alagútba. Újra felnéztem a gránitba vé-
sett sorokra.
– Gondolja, hogy ez valamilyen figyelmeztetés?
– Átkozott legyek, ha tudom. Jöjjön, sietnünk kell! – Azzal Josh
megragadta a karomat, és bevezetett az alagút torkába.

54.

M aradjon a közelemben! – suttogta Josh, miközben fogta a

kezem. Megnyugtatott a szorítása, mégis minden lépéssel
fokozódott a rémületem, és már leveg höz is alig jutottam.
Delon és Laval mutatta az utat, lámpájuk fénye a falakon táncolt.
Nyirkos volt a leveg , a mennyezetr l víz csepegett. Minden forduló-
nál újabb si utcajelek bukkantak fel, fekete palába vésve, a falba
ágyazva.
– Ezek a régi Párizs eredeti utcanevei – magyarázta Delon, miköz-
ben tanulmányozta a térképet. – A tetemekkel együtt kerültek ide. Az
alagútnak, ahol a gyanúsítottat látták, itt kell lennie el ttünk, úgy két-
száz méterre.
– Biztos benne, hogy az emberünk csapdába esett? – kérdeztem,
csak hogy ne gondoljak a félelmeimre. – Nem menekülhet a katakom-
bákból?
Delon felnézett a térképb l.
 – Hivatalosan a katakombák zárt hálózatot alkotnak, de hallottam
olyan szóbeszédet, hogy léteznek vasajtók, amelyek a város szenny-
vízcsatornáira nyílnak, az pedig külön alagúthálózat. Úgy tudni, hogy
néhány évvel ezel tt lehegesztették ezeket az ajtókat, hogy megvédjék
a várost egy esetleges terrortámadástól.
– Biztos benne, hogy még mindig le vannak zárva, felügyel ? –
kérdezte Josh.
– Lavalnak legalábbis ezt mondták – bólintott Delon. – Persze így is
el fordulhat, hogy a csatornák lakóinak sikerült áttörniük egy-egy aj-
tót.
– Lakóinak? – hördültem fel.
– A drogdílerek és a körözött b nöz k sokszor húzzák meg magu-
kat ilyen helyeken. Tudják, hogy itt nem fogják keresni ket, ezért
hevenyészett föld alatti otthonokban laknak. Még az is el fordulhat,
hogy közülük jelentette valaki a kett s gyilkosságot, és ezért nem vála-
szolt a felhívásokra.
– Az ilyen helyek másokat is vonzanak – tette hozzá Josh –, a társa-
dalom peremére szorult egyéneket, transzvesztitákat, szadistákat, ma-
zochistákat, hogy csak néhányat említsek.
– Most tréfál? – kérdeztem.
– A legkülönfélébb alakok élnek itt lent – magyarázta Josh. – Ol-
vastam ezekr l a csatornákról, és tényleg különös helyek. Mintha egy
külön föld alatti kultúra virágozna idelent. Nem olyasmi, amir l az
útikönyvekben olvashat.
– Pontosan. – Delon megengedett magának egy száraz mosolyt. –
Menjünk, ne késlekedjünk!
Továbbhaladtunk a koponyákkal és csontokkal telezsúfolt boltívkö-
zök mentén. A látvány csak súlyosbította a klausztrofóbiámat – érez-
tem, ahogyan a vér a fejemben lüktet. Gyengeség vett rajtam er t, és
nem tudtam, képes vagyok-e még egy lépést megtenni.
– Merre, felügyel ? – kérdezte Josh.
Delon vetett egy pillantást a térképre, majd balra világított a lámpá-
jával.
 – Azt hiszem, arra. Kérem, maradjanak mellettem. A katakombák-
nak ez a része különösen veszélyes. Az alagutak a legkülönfélébb irá-
nyokba ágaznak szét.
Hirtelen egy árny vetült el ttünk a falra, majd egy szemvillanás
alatt el is t nt. A kövek között lépések visszhangoztak.
– Valaki van el ttünk – suttogtam elszoruló torokkal.
Delon máris kibiztosította a fegyverét, az arca verítékt l fénylett.
– Maradjanak mögöttem! – mormolta, miközben óvatosan haladt
el re.
Kiértünk egy kanyarból, és az alagút két ágra vált szét.
– Most merre? – suttogta Josh.
Delon er sen verítékezett, és azután se tudott dönteni, hogy meg-
vizsgálta a térképet.
– Nem vagyok benne biztos. Legjobb lesz, ha szétválunk. Mademo-
iselle, ön talán tartson Lavallal, monsieur, maga jöjjön velem. És ké-
rem, nagyon vigyázzanak. Ha bármit látnak, szóljanak a rádión.
Bele se mertem gondolni, hogy még mélyebbre megyünk, még ha
Laval mellettem is marad. Azzal is alig tudtam megbarátkozni, ami
most körülvett – legszívesebben kerestem volna egy kijáratot, méghoz-
zá minél el bb, és az a szörny érzésem támadt, mintha figyelnének az
árnyékokból. Hiába próbáltam azt mondogatni, hogy csak az irracioná-
lis félelmek m ködnek bennem. Delon rádiója sercegve életre kelt, és a
felügyel az ajkához emelte, hogy suttogva válaszoljon:
– Oui?
Miközben Delon hadarva tárgyalt a csend rökkel, Josh elem-
lámpája felém fordult.
– Nem fest túl fényesen. Biztos benne, hogy minden rendben?
– Én… nem tudom. – Egész testemben verítékeztem, és éreztem,
hogy a félelem kezd kicsúszni az irányításom alól. Közel álltam a tel-
jes összeomláshoz.
Delon végzett a társalgással, és felénk fordult.
– Megint kiszúrták a gyanúsítottat.
– Hol? – kérdezte Josh.
 Annyira megrémültem, hogy szólni se tudtam, miközben Delon fe-
lelt:
– Százméternyire innét. Ebbe az irányba tart. Legjobb lesz, ha szét-
válunk. A gyanúsított errefelé jön, a két alagút valamelyikén. Madame,
maga menjen Lavallal, monsieur, maga maradjon velem. És legyenek
óvatosak, az ég szerelmére.
Delon jobbra indult, és Josh még intett, miel tt Delon nyomában
beleveszett az alagútba.
Laval nyomozó végigmért:
– Kész van, madame?
Nem – akartam sikoltani –, egy lépést se tudok mozdulni. Halálra
rémültem, és bármelyik pillanatban összeomolhatok. Ezt akartam
Laval képébe üvölteni, ám ehelyett feszült mosollyal azt feleltem:
– Persze. Csak ön után.
Laval láthatóan kételkedett, de végül megvonta a vállát. Azután el -
reszegezte a pisztolyát, és elindult az alagútban, én pedig követtem.

A támadó a boltív mögül figyelte, ahogyan a n követi a nyomozót, és

magában keservesen szitkozódott. Veríték csöpögött végig az arcán.
Alig kapott leveg t, miután kétségbeesetten rohangált fel-alá a kata-
kombákban, és próbálta elkerülni, hogy elfogják. A csend rök pedig
lezártak minden kijáratot.
Bal kezében ott szorongatta a f részes él kést. Tudta, hogy csap-
dába esett, hacsak meg nem öli az üldöz it. A szeme mostanra hozzá-
szokott a sötétséghez, s amint az oszlop mögül figyelte a detektív
nyomában elhaladó n t, az arca kigyúlt az izgalomtól.
Felfigyelt rá, hogy a n nél nincs fegyver. lesz az els , aki meg-
hal. Ahogy a pár továbbhaladt, a lépteik fokozatosan elhalkultak. Meg-
törölte a kést a kabátjában, és önelégülten elvigyorodott: biztosan tud-
ta, hogy mindkett vel képes elbánni. Alig várta, hogy beléjük mártsa a
pengéjét, hogy lássa verg désüket és hallja kétségbeesett sikolyukat.
Ám ehhez közelebb kellett kerülnie az áldozataihoz – és már ponto-
san tudta, hogyan kovácsoljon el nyt a helyzetéb l. A feje felett meg-
látta a biztosítódobozt, amely elektromos árammal látta el a katakom-
bák neonvilágítását. A kés fémhegyével könnyedén kiiktathatta a vilá-
gítást. Megkereste a csavart, és nekiállt kinyitni a dobozt.

55.

M int egy alvajáró, úgy éreztem magam, amint próbáltam át-

vágni egy sötét kamrán, és csak saját irracionális félelmem
szeg dött mellém társként. Elmondhattam magamnak akár-
hányszor, hogy nincs mit l rettegnem, hogy nem én estem idelent
csapdába, hogy bármikor kimehetek – nem segített. Nem szabadulhat-
tam a rettegést l.
A testem verítékben úszott, a lábam reszketett, s azon t dtem, va-
jon Laval nyomozó tudja-e, mit vállalt. Azonnal ki kellett jutnom –
egyedül így rizhettem meg az ép eszem. És akkor valami igazán ré-
miszt dolog történt. Miután megkerültünk három-négy sarkot, és még
mélyebbre hatoltunk a labirintusban, olyan érzésem támadt, hogy
Laval eltévedt.
Az egyik neoncs fényénél megvizsgálta a térképet, és láttam,
ahogy az orra végér l verítékcseppek hullnak alá.
– Mondja… jól van? – kérdeztem, miközben megköszörültem a tor-
kom, hogy ne hallatsszon a hangom reszketése. Kétségbeesetten pró-
báltam uralkodni a félelmen, és tudtam, hogy a menekülési ösztön ha-
marosan mindennél er sebb lesz, ahogy újabb adag adrenalin kerül a
véráramba.
Laval rám nézett nagy, barna, h séges szemével, ami egy szomorú
dakszlit juttatott az eszembe.
– Én… nem tudom, mademoiselle.
– Hadd nézzem azt a térképet!
– Biztos vagyok benne, hogy valahogy kitalálok…
Valahogy? Jesszusom – gondoltam –, ez nem valami sövénylabirin-
tus, valami istenverte francia kastély parkjában. Most kezdtem csak
igazán pánikba esni. Reszketett a kezem, ahogy Laval felé nyújtottam,
és a félelem átitatta a hangom.
– Kérem… két fej többet ér, mint egy.
– Két fej? – kérdezte Laval zavartan.
– Úgy értem, könnyebben kitaláljuk, hol vagyunk, ha mindketten
törjük a fejünket.
– Persze. – Laval átadta az elemlámpát, én pedig tanulmányozni
kezdtem a térképet, és arra gondoltam: nem csoda, hogy a fickó elté-
vedt. A térkép leginkább m szaki rajzra emlékeztetett, és tele volt ne-
hezen értelmezhet jelképekkel: téglalapokkal és háromszögekkel,
amelyeket ötletszer en kanyargó vonalak kapcsoltak össze egymással,
mintha az egész hálót egy részeg pók sz tte volna. A szövevényes áb-
rát itt-ott francia szavak tarkították, csak hogy még zavarosabb legyen
az egész.
– Mit jelentenek ezek a téglalapok és szimbólumok?
– Nem tudom biztosan – vallotta be Laval.
– Nem tudja biztosan?
Laval megvakarta a fejét.
– Nem volt id m beszélni a hivatallal. Azt gondoltam, majd követ-
jük a térképet, de most összezavarodtam, madame.
– Remek.
Felnéztem és láttam, ahogyan a mennyezetr l lecsepeg víz aláhul-
lik, és a lábamnál elterül tócsában landol. Lehet, hogy mindjárt beom-
lik a mennyezet, és a víz elárasztja az alagutat? A rémületem immár
nem ismert határt. Istenem, vigyél ki innét valahogyan, de azonnal…
Azután megtörtént a létez legszörny bb dolog. Kaparászó hangot
hallottam, és megéreztem magam mögött valamiféle jelenlétet. Meg-
pördültem, hogy lássam, amint az árnyak között elektromos szikrák
pattognak.
Egy szemvillanással kés bb az alagút átható sötétségbe borult.
 56.

P ánikba estem, eldobtam a lámpát, és a fény kialudt. Le akartam

hajolni, hogy felvegyem, de a lábam a földbe gyökerezett. Csak
annyira voltam képes, hogy el renyújtott karral tapogatózzak a
sötétben, de nem találtam mást, csak a gyöngyöz falakat.
– Laval…? – suttogtam, miközben legszívesebben sikoltoztam vol-
na.
– Itt vagyok, madame – felelt egy hang.
Hála istennek.
– Merre van?
– A közelben, madame. Maradjon, ahol van, odajövök magához!
– A lámpa!
– Megkeresem – mondta.
Halálra rémültem. Laval hangja a közelb l jött, mégsem elég közel-
l ahhoz, hogy meghatározzam az irányát. Rezzenéstelennek és fe-
gyelmezettnek éreztem a hangját, ami meggátolt abban, hogy elveszít-
sem a józan eszem. Bizonyosan szikrákat láttam, miel tt a fények ki-
aludtak, és azt a különös érzést se tudtam kiverni a fejemb l, hogy
valaki mozgott abban a sötétségben, de nem hallottam mást, csak a
saját zihálásom és Laval reszel s lélegzetvételét. Azután valami meg-
érintett, és felugrottam.
– Én vagyok az – mondta Laval fojtott hangon. – Minden rendben,
madame?
– Én… hangokat hallottam, és láttam a szikrákat, miel tt sötét lett –
suttogtam.
– Hangokat? – kérdezte Laval. – Szikrákat? Nem, madame. Én nem
láttam és nem hallottam semmit.
Megkönnyebbülést éreztem. Talán csak képzeltem a neszeket. Bár a
szikrákat biztosan láttam…
– Mi… mit l aludtak el a lámpák?
– Tudja isten. Meg szokott történni. Hol van az elemlámpa?
 – Leejtettem. Megpróbálom kitapogatni a földön.
Összeszedtem minden bátorságomat, és letérdeltem. A minket kö-
rülvev sötétségben mintha egy kavicsokon csikorgó cip talp neszeit
hallottam volna.
– Maga az, Laval? Még itt van?
– Igen, madame.
Hála az égnek!
– Ne menjen sehová!
– Ez természetes.
Ujjaimmal végigszántottam a földet. Kavics és törmelék borította –
még belegondolni is féltem, mi mást tapinthatok az ujjaimmal, de meg
kellett találnom azt a lámpát. Hol a pokolban lehet? Balra léptem, és
remeg kézzel folytattam a keresést – amennyire halálra rémültem, egy
patkányt is megmarkoltam volna. A képzeletem lassan felülírta a való-
ságot, és egy koporsó sz kös falait éreztem magam körül. Úgy érez-
tem, mintha elevenen eltemettek volna.
Azután az ujjaim megakadtak valami keményben. Ijedten húzódtam
el, miel tt a mutatóujjammal megböktem a tárgyat. A lámpa. Köszö-
nöm, istenem!
– Megtaláltam – mondtam Láváinak, és megragadtam a lámpát. Az
üveg nem tört ki. Néhányszor fel-le kapcsolgattam, de a lámpa nem
gyulladt ki. A francba! Lehet, hogy eltört az ég ? Vagy az elemek nem
érintkeznek? Egy szemvillanással kés bb éles csörrenést hallottam,
mintha egy fémtárgy hullt volna a padlóra.
Összerezzentem félelmemben, a szívem újra zakatolni kezdett.
– Maga az, Laval? Valami baj van?
Senki sem felelt. Eszel s igyekezettel kapcsolgattam a lámpát, míg
hirtelen meg nem jelent a sugárnyaláb.
Hála istennek!
Hunyorogva kémleltem a fénybe borult alagutat. Azután jött a má-
sodik gyomorszorító sokk, amelyt l a szívem kis híján szétfeszítette a
bordáimat. A kamra tökéletesen üres volt.
Lavalnak nyoma veszett.
 57.

Z ihálva tört fel bel lem a lélegzet. Egyedül voltam a barlangban.

Vagy mégsem? Az a furcsa érzésem támadt, hogy valaki van a
közelemben. Nem láttam, de éreztem a jelenlétét. Azután ki-
szúrtam Laval automata pisztolyát az egyik pocsolyában. Biztosan
elejtette a fegyverét; ez magyarázza a fémes csattanást, amelyet hallot-
tam. De hol a pokolban lehet Laval?
– Laval? Itt van? Válaszoljon, kérem…
Senki sem felelt. Legszívesebben felsikítottam volna. Lehet, hogy
Laval eltévedt a sötétben? De hogyan történhetett meg? Még ha tovább
is indult, a hangomat csak hallja? Az elt nése tehát egy baljósabb ok-
ból következett be. A lábam megremegett, amint lehajoltam, hogy fel-
vegyem a pisztolyt.
Azután megláttam valamit.
Egy fekete cip t.
Egy oszlop mögül bukkant el , t lem jó öt méterre.
Laval elbújt volna az oszlop mögé? De miért rejt zködne? Szívem-
be markolt a jéghideg rémület, s miközben lázas igyekezettel kaptam a
pisztoly után, a fekete cip megmozdult, majd Laval hirtelen kilépett
az oszlop mögül.
Felálltam, zihálva a megkönnyebbülést l.
– Hála istennek! Mégis mi az ördögöt csinált…
Azután már láttam, hogy egy kar kulcsolódik Laval nyakára. Egy
másik kéz fenyeget külsej kést szegezett a torkának. Nem láthattam
a nyomozó fogvatartójának az arcát – belemosódott az árnyékokba –,
de az biztos, hogy Laval halálra rémült. Veríték csillogott a homlokán,
és elcsukló hangon szólalt meg.
– Kérem, madame, ne tegyen semmi ostobaságot…
Nem is szándékoztam, de miközben mozdulatlanul meredtem az
el ttem kibontakozó túszdrámára, megszólítottam Laval láthatatlan
támadóját.
 – Ki maga…?
A fickó ügyet sem vetett rám, de láttam, hogy a szorítása er södik
Laval nyaka körül, és a detektív hangja kezdett elfúlni.
– Kérem, madame… tegye le a pisztolyt, vagy tényleg megöl…
Célba vettem az elemlámpával Laval arcát, majd a gyilkosét, de
továbbra is az oszlop mögött rejt zött. Csak egy szemvillanásra buk-
kant el az arcéle az árnyak között, azután újra elt nt. Ki lehet? A férfi
hirtelen Laval torkának nyomta a pengét, és a nyomozó nyakán vérpa-
tak indult lefelé.
– Kérem, madame… – könyörgött Laval egy fuldokló hangján.
Tudtam, ha eldobom a pisztolyt, a gyilkos mindkett nkkel végez.
Hallottam fojtott hangját, amint belesuttogott Laval fülébe.
A nyomozó érdes hangon szólalt meg.
– Azt mondja, ha nem teszi le a pisztolyt ebben a pillanatban, elvág-
ja a torkom…
Láttam a páni rémületet Laval arcán, de láttam az eltökéltséget is, s
ebb l megtudtam, hogy a francia még nem adta fel a küzdelmet.
– Oké, leteszem a pisztolyt – jelentettem be.
Miközben lassan a földre tettem a pisztolyt, az elemlámpa fénykörét
egy pillanatra sem vettem le Laval arcáról, s láttam, ahogy alig észre-
vehet en ingatja a fejét, és a szemével nemet jelez, mintha azt szeret-
né, hogy ne engedelmeskedjek a parancsnak. Mintha azt mondaná: „Ne
tegye le azt a pisztolyt!” Tudtam, hogy igaza van, hogy csak akkor
lehet esélyünk, ha megtartom a fegyvert. Azután megtörtént – olyan
gyorsan, hogy reagálni is alig maradt id m.
Laval felmordult, és minden erejét latba vetette, hogy kiszabaduljon
a gyilkos szorításából.
– L je le! – kiáltott fel kétségbeesett hangon.
A figyelmeztetés elhalt Laval torkában. A támadó elhúzta a pengét,
és a nyomozó nyakából elemi er vel tört fel a vér, de ugyanebben a
pillanatban a másik férfi is megjelent a lámpa fényében, és én láttam,
hogy fekete símaszkot visel. A fejére céloztam. Kétszer tüzeltem, és
Laval támadója hátrabukott a sötétbe.
 Újra és újra tüzeltem, egyre hátrébb ztem az alagútba, míg az
egyik lövés olyan er vel csapódott be, hogy a koponyája nekicsapódott
a falnak. Azután összerogyott a fal mellett, és nem mozdult többé.

58.

L egszívesebben felkiáltottam volna örömömben. Megöltem a

másolós gyilkost!
Azután minden öröm kihunyt bennem, ahogy a lámpával
megtaláltam Lavalt. A vér lüktetve áradt a torkából, mélyvörösre fes-
tette az ingét és a kabátját. A nyomozó még élt – gurgulázó hang tört
fel a torkából –, de tudtam, hogy ha nem teszek valamit, el fog vérezni.
Letéptem a sálamat, és nekiszorítottam a nyakának, hátha így el tudom
állítani a vérzést.
– Hall engem, Laval?
A szemhéja megrebbent, és elhaló hangon válaszolni próbált. Egy-
szerre mintha neszt hallottam volna mögöttünk, ezért megragadtam a
pisztolyt, és a hang irányába pördültem, miközben a lámpával célba
vettem a gyilkost. Nem mozdult. Tényleg meghalt? Meginogtam, de a
sötétt l és a zárt helyekt l való félelmem egy id re nyom nélkül elt nt
– nem akartam mást, mint közelr l látni a gyilkos arcát; látni azt az
embert, aki meg akart ölni bennünket.
Megfogtam a francia jobb kezét és nekipréseltem a sálnak.
– Szorítsa a nyakához, hogy elálljon a vérzés! Ért engem?
Laval szeme lecsukódott, de a kezét a nyakához szorította. Köze-
lebb araszoltam a holttesthez, és a lámpa fénycsóvájával az árnyékokat
fürkésztem, majd végigpásztáztam a férfi alakját, míg a fénykör meg
nem állapodott a símaszk mögé rejtett arcon. Keser epe tört fel a tor-
komban. Az egyik lövedék a bal szem felett hatolt be; egy másik véres
péppé zúzta szét az állkapcsát, miután akadálytalanul áthatolt a gyap-
jún. A gyilkos jobb keze ekkor hirtelen görcsösen összerándult.
 A szívem a torkomban dobogott, és újra célba vettem a fegyverrel,
azután már hallottam, ahogyan a lélegzet távozik bel le, és a mellkasa
besüppedt. A keze mozdulatlanná dermedt, és torz karomként, ernyed-
ten lógott alá. Az alagút fel l visszhangzó léptek közeledtek.
Megpördültem, amint felbukkant Delon, mögötte Joshsal és három
egyenruhás csend rrel. Kezdett rajtam eluralkodni a sokk, de Josh
azonnal mellettem termett, és átkarolta a vállamat.
– Hé, minden rendben, oké?
– Elkaptam, Josh. Elkaptam! – mondtam elcsukló hangon. Azután
újra eluralkodott rajtam a rémület, ahogy Laval felé fordultam. – Sür-
sen ment t kell hívnunk! Laval súlyosan megsebesült.
Delon Laval segítségére sietett, és kitapintotta a pulzusát. Az egyik
csend r üvöltve hívta a társait a rádión, és néhány percen belül újabb
egyenruhás csend r bukkant fel az egyik alagútból, a nyomában két
ment ssel. Ellátták Lavalt, s végül Delon is otthagyta ket, hogy oda-
lépjen hozzánk, és megnyugtatóan a vállamra tegye a kezét.
– Minden rendben, madame Moran?
– Velem semmi baj. Laval miatt aggódom. Életben marad?
Delon aggódva figyelte, ahogyan a ment sök óvatosan hordágyra
emelik, és elviszik a társát.
– Csak imádkozhatunk. az egyik legjobb emberem. Mi történt itt?
Elmondtam mindent. Delon verítékez homlokkal állt meg az ár-
nyak közt fekv tetem felett. Még most sem tette el a fegyverét.
– Akkor nézzük meg a fickót!
Josh és én odaléptünk Delon mellé, aki célba vette a gyilkost az
elemlámpa fényével, és lassan elkezdte lehúzni róla a véres símaszkot.
Nem tudom, mire számítottam, de hirtelen a lehet legképtelenebb
gondolatom támadt: Gamal arcát fogom látni magam el tt?
Delon lehúzta a maszkot. A gyilkos arcának bal oldalát teljesen
szétroncsolták a lövéseim. Ugyanolyan fekete haja és sötét b re volt,
mint Gamalnak, de itt a hasonlóság véget is ért. A halott jóval id -
sebbnek és testesebbnek t nt. Mindkét karját otromba tetoválás díszí-
tette: csupasz n k, széttárt combokkal.
 – Érdekes – jegyezte meg Delon, miközben a halott arcát tanulmá-
nyozta.
– Ismeri a fickót? – ráncolta a homlokát Josh.
– Igen, ismerem – bólintott Delon.
– Ki ez? – kérdeztem.
Delon komor arccal nézett szét a katakombákban, s hirtelen úgy
nt, mintha képtelen lenne tovább elviselni a porosodó csontok hát-
borzongató látványát. Eltette a pisztolyát.
– Menjünk! Azt hiszem, mindnyájunkra ránk fér a friss leveg .

59.
t perccel kés bb a mészk csigalépcs n felértünk a fagyos pári-

Ö zsi napfénybe. Láttam egy ment t, amint visító szirénákkal el-

viharzott, feltehet en Lavallal. Delon hosszan nézett utána. Rá-
döbbentem, hogy még most is a kezemben szorongatom Laval piszto-
lyát, ezért kivettem a tárat, majd bebiztosítottam és átnyújtottam a fel-
ügyel nek a fegyvert.
– Most mi lesz?
Delon eltette a pisztolyt és a tárat.
– Hivatalos vizsgálatot folytatunk a lövöldözés ügyében. Ett l füg-
getlenül természetesen elhagyhatja Franciaországot, de nekünk ez a
kötelességünk.
– Értem.
– Laval házasember, három gyereke van, borzasztó tragédia lenne,
ha elvesztenénk. Még szerencse, hogy sikerült lel nünk a támadóját. –
Delon egy pakli Gauloises-t vett el a zsebéb l, hogy odakínálja
Joshnak és nekem. – Cigarettát?
Mindketten megráztuk a fejünket.
– Ki volt az a férfi, akit lel ttem? – kérdeztem.
Delon rágyújtott egy olcsó m anyag öngyújtóval, zajosan kifújta a
füstöt, majd felsóhajtott, és az egyik pad felé intett.
 – Üljünk le!
Arrébb sétáltunk, és leültünk a padra. A közelben részeg csavargók
tanyáztak, társalogtak, és egyik cigarettát a másik után sodorták, mi-
közben láthatóan ügyet sem vetettek a rend ri jelenlétre.
Delon mélyen beleszívott a Gauloises-ba.
– A neve Pierre Jupe, és szökött gyilkos. Egy éve b nösnek találták
két n meger szakolásában és megölésében, ezért életfogytiglani bör-
tönbüntetésre ítélték. Azután egy hónapja valahogyan sikerült meg-
szöknie egy szigorúan rzött börtönb l, Párizs külvárosából. Átfogó
akciót indítottunk a kézrekerítésére, de nem jártunk sikerrel. Úgy t -
nik, a föld alatt sikerült menedéket találni. A maguk segítségével véget
vetettünk az ámokfutásának.
– Miért követte Constantine Gamal példáját? – kérdezett közbe
Josh.
Delon megvonta a vállát.
– Olyan biztos benne, hogy tette? Mint mondtam, a körözött b -
nöz k sokszor a csatornákban keresnek menedéket. Gyanítom, hogy
amikor tegnap kutatás indult a csatornákban, Jupe a saját biztonsága
érdekében átszökött a katakombákba. Isten tudja, miért akart rátámadni
arra a két n re. Talán úgy gondolta, nem hagyhat ki egy ilyen alkalmat.
Rajtavesztett, nekünk pedig szerencsénk volt.
– Vagyis ön szerint nem Jupe gyilkolt a csatornában? – vetettem fel.
Delon alaposan mérlegelte a kérdést.
– A boncolás eredményének ismerete nélkül lehetetlen válaszolni a
kérdésére, ezért mondjuk úgy, hogy megvannak a magam kételyei.
Jupe nem az a típus, aki úgy ölte volna meg az áldozatait, ahogyan
tegnap azt a két amerikait. Megkérdezhetem, miért küldött az FBI
ilyen gyorsan két ügynököt Párizsba? Olyan érzésem van, mintha ma-
gukat csak az ilyen gyilkosságok érdekelnék.
– Úgy gondoljuk, hogy valaki utánozza Gamalt – felelt Josh. – A
múlt héten az Államokban már megölt két embert.
Delon felvont szemöldökkel meredt ránk.
– Értem. Ez így mindjárt más.
 – Ki akartuk deríteni, hogy a mi esetünk kapcsolatban áll-e a magu-
kéval. Úgy t nik, igen. A kereszt elhelyezkedése arra utal, hogy
ugyanazzal a gyilkossal van dolgunk.
Delon felállt és eltaposta a cigarettáját.
– Nagyon úgy t nik. És a gyilkos sajnálatos módon még szabadlá-
bon van, de biztosíthatom önöket, hogy minden t lünk telhet t elköve-
tünk a kézrekerítésére. Gondoskodom róla, hogy minden támogatást
megadjunk az FBI-nak.
Felhajtottam a galléromat, ahogy a hirtelen feltámadt hideg szél az
arcomba vágott. Delon eltökéltnek t nt, de én közel se voltam biztos
abban, hogy megtaláljuk a gyilkost.
– Akkor szeretném látni a b ntény helyszínét a csatornában – közöl-
tem.
– Biztos benne, hogy készen áll erre azok után, ami történt? – kér-
dezte Josh.
– Igen, nincs semmi bajom. El tudja intézni, felügyel úr?
– Természetesen – bólintott Delon. – Nincs messze, alig egy kilo-
méter. Most azonnal lemehetünk.
Josh és én követtük Delont a Renault-hoz, és néhány perccel kés bb
befordultunk egy csendes, kockaköves mellékutcába, az üzleti negyed
zömök gránitépületei közé. Félúton két egyenruhás csend r rködött
egy sárga szalagokkal elkerített terület mellett, és tisztelgett, amint
kiszálltunk az autóból.
– Sajnos ebben a kerületben jobbára csak irodák vannak – mondta
Delon. – Esténként kiürül a környék, ezért nem sikerült olyan szemta-
nút találnunk, aki felfigyelt volna bármi gyanúsra. A holttesteket köz-
vetlenül az utca alatt találtuk meg.
A felügyel egy kockakövek közé ékelt fémrácsra mutatott. Elhozta
az elemlámpáját, és nekünk is adott egyet-egyet, miel tt intett a csend-
röknek, akik felnyitották a rácsot és felfedték a mélybe vezet gránit-
lépcs ket.
– Ez a csatornák egyik szervizlejárata – magyarázta Delon. – A
vízm vesek szerint a zárszerkezet nem túl bonyolult, senkinek sem
okozna nehézséget.
 Követtük Delont a lépcs kön át a sötétségbe, amit átitatott a
szennyvíz és a petróleum jellegzetes b ze. A mellékutca alatt nyíló
nagy szennyvízcsatornában jártunk, amelynek két oldalán si kövekb l
épített gyalogjáró haladt. A mocskos szennyvíz a középen kimélyített
vályúban hömpölygött. Amikor felkapcsoltam a lámpám, nyálkás bar-
na falakat és nedvességt l fényl boltozatot láttam.
Csak néhány lépésnyire távolodtunk el a szabadba vezet gránitlép-
cs kt l, és láthattam az ég kékjét, ami segített oldani a klausztrofóbi-
ám. A bal oldali járdán araszoltunk el re, alaposan tanulmányoztam a
helyet, ahogyan azt a mögöttem haladó Josh is tette, miközben a szájá-
ra préselt papír zsebkend vel próbált védekezni a b z ellen. Nem
mintha sok látnivaló lett volna. A területet, ahol az áldozatokat megta-
lálták, méter magas, betontuskókba ágyazott fémrudakkal és a közéjük
feszített m anyag szalaggal kerítették el, míg a gyilkosság helyszíné-
nek üszkös k padlóját fehér krétával rajzolták körül. A megfeketedett
föld egy részét mintha alvadt kátrány borította volna. Ahogyan belevi-
lágítottam a b zös sötétbe, további krétajeleket vettem észre azokon a
helyeken, ahová a csontszilánkok szétrepültek, amikor az áldozatokat
bárddal összekaszabolták.
A tetthely jóformán semmiben sem különbözött azoktól, ahol
Gamal áldozatait megtaláltuk, a látványtól mégis fagyos borzongás
futott végig rajtam. Miután öt percig némán méregettük a helyszínt,
Delon felügyel láthatóan nem tudta tovább elviselni a szörny b zt,
és megkérdezte:
– Eleget láttak?
– Azt hiszem. Josh?
Josh bólintott, és egy pillanatra elvette a zsebkend t a szájától.
– Mehetünk.
– Akkor legjobb lesz, ha elviszem magukat a szállodájukba, non? –
vetette fel Delon.
Még egyszer végighordoztam a tekintetem a csatornában, és újra
belém hasított a kínzó kérdés: Ki tette ezt és miért? Odafentr l lehallat-
szott a párizsi forgalom távoli, mégis ismer s zaja. A gyilkosunk még
szabadon járt-kelt ebben a hatmilliós metropoliszban, és valamiért az a
furcsa érzésem támadt, hogy csak játszadozik velem, mintha ez is része
lenne egy gonosz tervnek.
Josh gyengéden megfogta a karomat, felriasztott a merengésb l, és
elfintorodott.
– Azt hiszem, a felügyel úrnak igaza van, Kate. Ideje visszamenni
a hotelba. Miután láttuk ezt a helyet, mindkett nkre ráférne egy forró
zuhany.

60.

A
Tanítvány az ágyon ült, és figyelte, ahogyan a n levetk zik.
A félhomályos szobában tisztaság uralkodott, a ropogós ágy-
nem levendulától illatozott. A n t csakugyan izgatónak talál-
ta, ahogyan kicsusszant a szoknyájából és a falatnyi fels l, s most ott
állt el tte, bugyiban és melltartóban.
– Vedd le a többit is! – mondta neki franciául.
A n elmosolyodott, miközben kikapcsolta a melltartóját. Telt melle
érzékien dagadozott, épp, ahogy szerette.
– Vegyél le mindent! – rendelkezett, egyre szaporább lélegzettel.
Imádta nézni egy gyönyör n vetk zését; elégedetten figyelte, aho-
gyan lassan lehámozta magáról a sóhajnyi bugyit, majd a melltartóval
együtt az ágyra dobta.
– Egész pontosan milyen játékra gondolt, monsieur?
A Tanítvány megragadta a padlóra dobott hátizsákot, és lassan el -
vette az egyes tételeket: a sz ke parókát, a pasztellszín hálóinget, a
Clinique 31-es számú rózsaszín rúzst, a fekete csipkealsót és a hamis
aranyláncot. Valamennyi a Kate Moran házában talált tárgyak pontos
mása volt, leszámítva a parókát. A többit egyel re a hátizsákban hagy-
ta.
A n tanulmányozta a holmikat, és elmosolyodott, mintha máris is-
merné a forgatókönyvet – is csak olyan hétköznapi fickó, aki azt sze-
retné, hogy beöltözzön a szomszéd feleségének vagy valamelyik kis
rüfkének a munkahelyr l, akit már régóta meg szeretne döngetni. Ha
ett l indulsz be, te beteges kis fasz… Biccentett a takaros rendben so-
rakozó holmik felé, majd találomra felemelte a parókát.
– Azt akarod, hogy ezeket viseljem?
– Igen. – A Tanítvány visszazárta a hátizsákot. A többi tárgyat a fi-
náléra tartogatta. Figyelte, ahogy a n látványosan felvette a hálóinget,
azután a bugyit és a láncot, miel tt a tükörhöz lépett, hogy feltegye a
sz ke parókát és a rózsaszín ajakrúzst. Azután csíp re tette a kezét, és
el rehajolt, hogy felfedje a mellét.
– És most meg akarsz kefélni, chéri?
A ribanc értette a dolgát, azt meg kell hagyni. Kibaszottul tökéletes.
A félhomályban és némi képzel er vel emlékeztetett is Kate Moranre.
– Igen. Gyere ide! – rendelkezett reszel s hangon.
A n feléje libbent, lágyan végigfuttatta ujjait a haján, és mélyen a
szemébe nézett.
– Azt akarom, hogy alaposan kefélj meg, chéri!
– Ne… ne aggódj, meglesz! – ígérte. – De tudd, hogy én durván
szeretem.
– Hé, azért ne legyen túl durva, oké?
Ett l egy szemvillanás alatt megváltozott. A düh lávaként tört fel
bel le, ahogyan megragadta a n karját, átfordította és hátulról brutális
er vel belehatolt, miközben a hajánál fogva maga felé rántotta. A n
megrémült, de nem tiltakozott – láthatóan hozzászokott a durvaságok-
hoz. Kevesebb, mint öt perc alatt vége lett, s miután kiadta magából a
dühét, ernyedten feküdt el az ágyon.
– Jó volt? – fordult feléje a n , miközben elrendezte összezilált ha-
ját.
– Persze. – Nem mintha érdekelte volna a ribanc, aki csak ki akarta
dumálni magát. – Egy órát mondtál. Még egyszer akarom!
A n vállat vont és felsóhajtott, mint aki abban reménykedett, hogy
ennyi is elég lesz neki.
– Ha úgy akarod…
– Hajolj el re! Megint hátulról akarom! – parancsolt rá a Tanítvány.
 Ahogyan a n el rehajolt, villámsebesen a hátizsákjába nyúlt, és
el húzta a csillogó, három hüvelykes fecskend t. Beledöfte a t t a fe-
nekébe, azután hatalmas ütést mért a tarkójára, hogy elterüljön az
ágyon. A n fájdalmasan felnyögött; az ütés egy id re elkábította. A
Tanítvány ezalatt el vette a szájpecket és a kötelet. A n hirtelen visz-
szanyerte az eszméletét és sikoltani próbált, de újra leütötte.
A n feje félrebicsaklott, a teste elernyedt. Egy perccel kés bb vég-
zett is vele: leragasztotta a száját, összekötözte a csuklóját és a bokáját.
Pofon vágta, hogy felébredjen. Ezúttal szándékosan kisebb adagot
használt. Látni akarta a n tágra nyílt szemét, amikor megöli – aho-
gyan Kate Morannel is tenni fogja. A n elkábult a szert l, de rettegve
meredt rá, mintha nehezére esett volna elhinni, hogy a jó modorú ven-
dégb l hirtelen el bújt a vadállat.
Ezt a részt élvezte a legjobban, amikor látta a félelemt l megbénult
áldozatot, amikor a halálra vált tekintet könyörögve fordult felé –
ilyenkor Istennek érezte magát. Elvigyorodott.
– Azt mondtad, élvezni fogom. Hát nagyon igazad volt, chérie.
Most kezd dik csak a móka.
Hamisítatlan pánik torzította el a n arcát, amint sikoltani próbált. A
Tanítvány minden indulatát szabadjára engedte, ahogy látta elvörösöd-
ni a n arcát, mintha a véredények bármelyik pillanatban szétrobban-
hattak volna. Pedig hiába er lködött. Senki sem hallhatta a sikoltozá-
sát.
A Tanítvány kéjes élvezettel el húzta a hátizsákból a késeket.

Valamivel dél el tt a Tanítvány már az Air France transzfer járatán

utazott, a Diadalívt l a Charles de Gaulle repül tér felé. Eltelt életer -
vel, mintha újjászületett volna, s megújult a külsejében is: simára bo-
rotválta az arcát, a haját szre festette és hátrafésülte, kontaktlencsék-
kel kobaltkék szemet varázsolt magára. Elegáns vászonöltönyt viselt és
drága b rb l készült kézipoggyászt vitt magával. Senki sem ismerte
volna fel benne a hátizsákos turistát, aki nemrég még a Rue Boulardon
portyázott.
 Amikor a busz megállt a Charles de Gaulle Repül tér terminálja
el tt, a többi utassal együtt kiszállt, és elindult az épület f bejárata
felé. Odabent az Air France jegypénztárához lépett, ahol egy marokkói
származású és lélegzetelállítóan gyönyör fiatal n mosolyogva nézett
fel rá mogyoróbarna szemével.
– Monsieur?
– Szeretnék bejelentkezni a járatomra! Els osztályra szóló jegyem
van.
Az ügyintéz a homlokát ráncolta.
– És mi az úti célja, monsieur?
– Isztambul.

61.

A
hotelünk a Szajna bal partján állt. Ezúttal nem valami olcsó
motelben szállásoltak el minket, hanem egy igazi négycsilla-
gos szállodában. Mindketten kellemes szobát kaptunk, egyip-
tomi pamut ágynem vel, kétszemélyes ággyal, reggelivel és minibár-
ral. Az erkélyünkr l pazar kilátás nyílt a Szajnára és az Eiffel-toronyra
– igen, más körülmények között a Normandia Hotel ideális lett volna
egy romantikus párizsi kiruccanáshoz.
Josh átjött a szobámba, majd mindketten ámuldozva meredtünk a
panorámára. Egészen a Montmartre hófehér katedrálisáig elláttunk, és
én alig tudtam megállni egy döbbent ha nélkül.
– Ilyennek képzelte? – kérdezte Josh.
– Ez még annál is szebb, mint amilyennek képzeltem. – Legszíve-
sebben hozzátettem volna: nem is hiányzik más, csak valaki, akivel
megoszthatnám.
Amikor elfordultam, Josh a vállamra tette a kezét.
– Nem viselte meg nagyon a lövöldözés?
Az érintésére mintha elektromos áram futott volna át a testemen.
 – Dehogy – hazudtam. Nem akartam leragadni ennél a kérdésnél,
meg el is lágyultam az érintését l, de Josh hirtelen elvette a kezét.
– Nem viselte túl jól a katakombákat.
Egy legyintéssel elintéztem a megjegyzését:
– Kicsit ideges voltam odalent, de már jól vagyok. Szóval, mit csi-
nálunk ma este?
Másnap bármikor hazarepülhettünk – a részleteket ráértünk kés bb
tisztázni Delonnal –, de addig is el ttünk volt egy este Párizsban, amit
akár kellemessé is tehetnék, ha nem gondolnék folyton arra a fickóra,
akit odalent l ttem agyon. Egyedül az vigasztalt, hogy Jupe brutális
gyilkos volt, aki szörny szenvedéseket okozott ártatlan áldozatainak,
de még ez se enyhítette a b ntudatot, hogy elvettem egy ember életét.
– Biztos nagyon fáradt lehet – vélte Josh –, ha már a gépen se sike-
rült aludnia. Én is szívesen lepihennék. Mit szólna egy kis szunyóká-
láshoz, azután hétkor találkozhatnánk.
– Remekül hangzik. – Delon meghívott minket vacsorára, és megál-
lapodtunk abban, hogy 7:15-kor találkozunk az el csarnokban, én
mégis úgy éreztem, hogy a felügyel t mindennél jobban érdekli Laval
állapota, és csak próbál udvarias lenni a vendégeivel.
– Akkor legyen hét óra! – Josh az ajtó felé indult, majd hirtelen
visszafordult. – Nem baj, ha felteszek egy kérdést? – az arcomat kém-
lelte.
– Csak rajta!
– El fordult korábban is, hogy lel tt valakit?
– Még nem, bár egy fickót megsebesítettem. Maga?
Josh bólintott.
– Hét éve. Nem könny elfogadni ezt olyasvalakinek, akiben van
emberi érzés. Nekem hónapokba telt, amíg túltettem magam rajta.
Folyton erre gondoltam, egy ideig rémálmaim is voltak. Az ember id -
vel kételkedni kezd önmagában, a képességeiben, a céljaiban…
Bólintottam.
– Azt hiszem, tudom, mire számíthatok, Josh.
 – Az már fél gy zelem. Én csak annyit akartam mondani, hogy ha
beszélni akar róla, a szomszédban megtalál. Tudom, hogy munkatársak
vagyunk, de ett l még lehetünk barátok.
Megérintettem a karját, és a szemébe néztem. szinte aggodalmat
és gondoskodást olvastam ki a tekintetéb l.
– Köszönöm, ez tényleg jólesik.
Azután Josh valami teljesen váratlan dolgot m velt. Kinyújtotta a
karját, és lágyan megérintette az arcomat a tenyerével. Meglepett a
gesztus, s amikor a tekintetünk találkozott, mindennél inkább vágytam
arra, hogy belevessem magam abba a biztonságot adó ölelésbe – ám
ekkor hirtelen felharsant egy Szajnán sikló uszály hajókürtje, ami meg-
törte a varázst, és mi csak álltunk ott, egymás esetlen közelségében.
– Ha szüksége van rám, csak szóljon – ismételte Josh csendesen.
Megszorítottam a kezét, miel tt hagyta volna lehullni.
– Köszönöm, Josh.
– Aludjon egyet, oké?

Miután Josh elment, az ablaknál álltam és néztem a Szajnát. Hajók

suhantak lomhán a hideg, zöld vízen. Esni kezdett, az utcakövek fé-
nyesen csillogtak. Még dél se volt, de a leszállásunkat követ néhány
órában olyan sok minden történt, hogy meg kellett csípnem magam, ha
biztosan akartam tudni, hogy nem álmodom.
Igen, Párizsban vagyok. És igen, az imént agyonl ttem egy embert.
Ugyanakkor mindennél jobban aggasztott az a tény, hogy a másolós
gyilkosunk még mindig odakint van. Azon t dtem, hol csap le leg-
közelebb. Nem hittem, hogy képes leszek elaludni. Emlékek villantak
fel el ttem a sötét katakombákból, és még most sem értettem, hogyan
riztem meg odalent az ép eszemet. Csak azt tudtam, hogy soha többé
nem akarom ezt újra átélni. Nézz szembe a félelemmel – ismételgette
bennem a racionális hang. Fordítsd a félelmet a hasznodra! Persze
mindez csodásan hangzott, amíg meg nem kellett valósítani. Belém
hasított a fájdalom, ahogy felidéztem a maszkos férfit, amint Laval
torkának feszítette a pengét, s újraéltem a pillanatot, amikor szétlocs-
csantottam az agyát.
 Elhátráltam az ablaktól, és kimerülten zuhantam az ágyra. Öt perc
múltán kezdtem elszunyókálni. Valamiért szüntelenül Josh kezére
gondoltam, ahogyan megérinti az arcomat. Mi történt volna, ha enge-
dem, hogy folytassa?
Próbáltam nem belegondolni. Végül elragadott az álom, de az
agyamban tovább örvénylettek a tébolyító képek: a sötét alagutak és az
ismeretlen férfi szétl tt arca.

62.

Angel Bay, Virginia

S
tone befordult a kocsival Kate Moran háza elé. Gus Norton
egyetlen pillantással felmérte a mesterien gondozott kertet, a
csodálatos panorámát és a nagy házat, majd elismer en füttyen-
tett:
– Ez aztán szép hely. Mióta is él itt Moran?
– A megismerkedésük után hat hónappal költözött be. Azután Bryce
elment, és a végrendeletében mindent ráhagyott.
Norton még egyet füttyentett.
– Ez a hely alapból megér legalább egy millát. Honnan tudsz ennyi
mindent Moran magánéletér l?
– Elvégeztem a házi feladatomat. Három hónappal ezel tt egy vik-
toriánus ház az öböl távolabbi végében másfél millióért ment el. Ehhez
mit szólsz?
– Hogy Morannak van mit a tejbe aprítania.
Stone arcán neheztel kifejezés jelent meg.
– Ha ehhez még hozzáadod a félmillió dollárt és a Bryce által hátra-
hagyott festményeket, akkor mondhatjuk úgy, hogy egy életre bebizto-
sította magát. Ha engem kérdezel, az a n pontosan tudta, hogy mit
csinál. – Kicsatolta a biztonsági övét, hogy kiszálljon a kocsiból.
 – Szerinted ez tényleg jó ötlet, Vance? – ráncolta a homlokát Nor-
ton.
– Nincs az országban. Ennél jobb alkalmunk sose lesz.
Norton bizonytalannak t nt.
– Nem erre gondoltam. Azért ez mégse teljesen törvényes…
Stone felsóhajtott.
– Ne legyél már ekkora faszkalap! Moran eddig túljárt az eszünkön,
most itt az ideje, hogy kiegyenlítsük a számlát.
– Ez akkor is rohadtul törvénytelen, Vance. Betörés és magánlak-
sértés, az isten szerelmére.
– És senki sem fog tudomást szerezni róla – vigyorodott el Stone –,
ha mindketten tartjuk a szánkat. Oké? Akkor indulás!
Norton felsóhajtott, majd vonakodva bólintott. Stone adott neki egy
pár gumikeszty t, egy másik párat pedig zsebre tett, miel tt a bejárati
ajtóhoz lépett, és megnyomta a cseng t.
– Miért csöngetsz, ha Moran Párizsban van? – Norton felvette a
keszty ket. – Egyedül él, nem?
– Heti kétszer kitakarít nála a bejárón , és ma az napja van. Mos-
tanra már el szokott menni, de nem árt az óvatosság. Ha kinyitja, majd
azt mondjuk, hogy eltévesztettük a házszámot, és kés bb visszajövünk.
– És a riasztó?
– A kód David Bryce születési dátuma.
– Honnan a francból tudsz te ilyeneket? – csattant fel Norton.
Stone megkopogtatta mutatóujjával a halántékát.
– Én mindig megcsinálom a házi feladatom.
– Most már tényleg kezdek félni t led. Úgy t nik, kicsit kezded túl-
zásba vinni a dolgot.
– Oké, egyszer belenéztem a fiókjába. Láttam a kódot a jegyzetfü-
zetében. Megtaláltam a ház pótkulcsait is, és készítettem egy másola-
tot. Most már boldog vagy?
– Nem mondhatnám, Vance. Vagy nem arra készülsz, hogy átkuta-
tod a házát? Ez illegális, Vance. Ha Lou fülébe jut, szétrúgja érte a
seggedet. Különben is, mi a francot akarsz ezzel elérni?
 Stone hirtelen a munkatársa felé pördült, és fenyeget en megállt
el tte.
– Semmit, érted? És Lou sosem fogja megtudni, amíg tartod a pofá-
dat. Azt hittem, társak vagyunk, Norton. Mégis, kinek az oldalán állsz?
– Persze, hogy társak vagyunk, de…
– Akkor bízz bennem! Én azt mondom, hogy Moran a hunyó, és be
is fogom bizonyítani, kerüljön akármibe. – Stone végigmérte a kihalt
kertet, miel tt újra megnyomta a cseng t. Senki sem válaszolt. Azután
becsúsztatta a kezét a kabátzsebébe, és el vette a másolt kulcsokat.
– Ideje körülnéznünk Moran fészkében.

63.

S
tone kulcsaival könnyedén bejutottak a házba. Miután beléptek a
hallba, Norton halkan betette az ajtót, míg Stone hatástalanította
a riasztót. Besétáltak a nappaliba. A panorámaablak az öbölre
nézett.
– Ezt nevezem kilátásnak – jegyezte meg elismer en Norton.
– Dolgozni jöttünk, nem azért, hogy a szánkat tátsuk, úgyhogy láss
hozzá! – felelte Stone. – És nagyon figyelj oda, Gus! Nem jöhet rá,
hogy valaki járt a házában.
– Persze. Mindent úgy hagyunk, ahogy volt.
– Tiéd a földszint, enyém az emelet.
Öt perccel kés bb, amikor a konyhába kutatott, a fiókokba tömött
levelek és számlák között, Norton meghallotta Stone kiáltását az eme-
letr l.
– Vonszold fel ide a seggedet, de gyorsan!
Norton megmászta a lépcs ket. Amikor belépett Kate Moran háló-
szobájába, Stone az egyik ruhásszekrény mellett állt, és apró veríték-
cseppek gyöngyöztek a homlokán.
 – Ezt jól nézd meg magadnak! – jelentette be diadalmasan. Kiemelt
egy vállfára akasztott kétrészes, sötétkék kosztümöt. A kabát ujjára
ezüstszín fonott mintát varrtak.
– A francba! – füttyentett Norton.
– Épp, ahogy Emily Jenks leírta. Sötétkék kosztüm, ezüst mintával.
– Mihez akarsz kezdeni vele? – kérdezte Norton bizonytalanul.
– Beteszem egy zsákba, és velünk jön. Odaadom Diaznak, hogy
nézze meg, és vesse össze a szövetszálakat azzal, amelyet a Fleist lány
és a kutya körmei alatt találtunk. Diaznak nem kell tudnia, hogy honnét
szereztük.
– Micsoda? Még egy rohadt házkutatási parancsunk sincs, Vance.
Ezt nem használhatjuk fel ellene.
Stone óvatosan el húzott egy m anyag zsákot a zsebéb l, azután
összehajtotta és a zsákba tette a kosztümöt.
– Nincs más választásunk. Moran megpróbálhat megszabadulni t -
le. Keresgéljünk még egy kicsit?
– Mégis mit?
– Bármit, ami érdekes lehet. Azután húzzunk innét a francba!
Húsz perccel kés bb beélesítették a riasztót, majd visszaültek a Ta-
urusba.
– És most? – kérdezte Norton.
Nem találtak mást, csak a kétrészes kosztümöt, de Stone így is elé-
gedetten indította be az autót.
– Emlékszel rá, hogy beszéltünk Brogan Lacyvel, miután megölték
a lányát és a volt férjét? – kérdezte.
– Persze.
– Szerintem ideje lenne újra beszélni vele, ezúttal Moran vonatko-
zásában. Talán ideje lenne megkérdezni, mit gondol arról a n l, akit
a volt férje kis híján feleségül vett. Esetleg elvihetnénk hozzá Loút
is…
– Azt mondod?
– Azt mondom. Azután beszélek neki a mi kis felfedezésünkr l.
 64.

Párizs, Franciaország

E gy Szajna felett visszhangzó hajókürt hangjára ébredtem. Sötét

volt odakint, és én kótyagosan kutattam a karórám után. Dél-
után hat. Összehúztam a függönyt abban a reményben, hogy
alhatok egyet, de hosszas forgolódás és hánykolódás után alig három
órát sikerült pihennem.
Tudtam, hogy hamarosan fel kell hívnom Loút, ezért készítettem
magamnak egy csésze Nescafét, azután feltárcsáztam a közvetlen szá-
mát. Harmadik csengetésre a hangposta jelentkezett, ezért üzenetet
hagytam neki: közöltem, hogy kés bb még megpróbálom felhívni, ha
pedig sürg sen beszélni akar velem, elér a mobilomon. Nem említet-
tem, hogy mi történt a katakombákban; err l ráértem személyesen be-
számolni. El re rettegtem, hogy a franciák hivatalos vizsgálatot fognak
indítani – Lou gy lölt minden vizsgálatot, amely az ügynökeit érintet-
te, és gyanítottam, hogy ennek se fog örülni.
Ezután ellen riztem a saját üzeneteimet. Hármat kaptam, mindhár-
mat az exemt l, Paultól, és valószín leg mind aközben érkezett, hogy
lekapcsolt mobillal átrepültem az Atlanti-óceán felett. „Nézd, sajná-
lom, ami a minap történt! Tényleg seggfej voltam.” Nem úgy hangzott,
mint aki bármit is sajnál, önmagát leszámítva. „Mi lenne, ha találkoz-
nánk és megbeszélnénk a dolgot, Kate? Az igazság az, hogy nem tudok
élni nélküled. Most már tudom, hogy együtt kellett volna maradnunk,
és óriási hiba volt elválnunk.”
A következ üzenet rövidebb volt, és két órával kés bb érkezett,
miután nem válaszoltam az els re: „Miért nem hívsz fel? Az isten sze-
relmére, beszéljük meg!”
A harmadik három órával ezután érkezett, immár egészen más
hangnemben. „Mi a faszért nem vagy képes felhívni, Kate? Azt hiszed,
hogy ennyivel el van intézve? Hát jobb, ha tudod, hogy nincs elintézve.
Még számolunk, hallod? Rohadj meg!”
 Mi történt Paullal? Egészen máshogy viszonyult a n khöz, amióta
Suzanne kisétált az életéb l. Nyugtalanított, hogy ennyire nem ura az
indulatainak, és a dühkitörései egyre hevesebbek lesznek. Ha nem vi-
gyáz, könnyen bajba kerülhet. Végül úgy döntöttem, nincs értelme
visszahívni.
Háromnegyed hétre lezuhanyoztam és megmostam a hajam, krém-
szín nadrágkosztümöt húztam és feltettem egy kis sminket. Öt perccel
kés bb bekopogtattam Josh ajtaján. Josh rövid ujjú, világosszürke pu-
lóvert választott, és be kell vallanom, ebben a hétköznapi öltözetben is
jól nézett ki: a szürke kiemelte napbarnított, izmos karját, és az egyna-
pos borosta csak még markánsabbá tette az arcát.
– Korán jött. Nem tudott aludni? – érdekl dött.
– Nem sokat. Mindent megtettem, de csak három óra telt t lem. És
maga? Csak azt ne mondja, hogy békésen aludt, mint egy csecsem .
Josh mosolyogva engedett be a szobájába.
– Pedig úgy volt. Csak lezuhanyozom és megborotválkozom. Ne-
gyedóra, és kész vagyok.
Állta a szavát: tizenöt perccel kés bb tényleg a liftben álltunk, út-
ban a szálloda hallja felé. John egyszer vászonnadrágot húzott, fekete
rcip vel, sötétkék blézerrel és kigombolt nyakú, világoskék pamut-
inggel. Kellemesnek éreztem a borotválkozás utáni arcszesz illatát.
– Éhes? – kérdezte.
– Nem igazán. Azt hiszem, a lövöldözést l elment egy kicsit az ét-
vágyam. Fel lem akárhová mehetünk, egy hamburgereshez is. – Meg
kell mondanom, az étel volt a legutolsó dolog, ami akkor megfordult a
fejemben.
Josh elmosolyodott, amint kiléptünk az el csarnokba.
– Delonnak meg ne is említse ezt a hamburgerdolgot, ha nem akar-
ja, hogy szívrohamot kapjon. Tudja, a franciák elég komolyan veszik a
konyhájukat. Beszélt Loúval?
– Hívtam, de nem volt a helyén.
– Hagyott neki üzenetet a lövöldözéssel kapcsolatban?
– Mondtam, hogy beszélnünk kell egy fontos ügyr l, és kértem,
hogy minél el bb hívjon vissza.
 Delonnak nyomát se láttuk az el térben, s miután tíz percet vártunk
rá, úgy döntöttünk, kimegyünk az utcára, és ott folytatjuk a várakozást.
– Azon t döm, Stone vajon jutott-e valamire – jegyezte meg
Josh.
Még csak gondolni se akartam Stone-ra. Azt reméltem, hogy az út-
jaink soha többé nem keresztezik egymást, de esélyem se maradt felel-
ni Joshnak, mert a járda mellé lehúzódott egy fehér Citroën, és a veze-
mell l Delon pattant ki elénk. Mindkett nkkel kezet rázott, miel tt
kinyitotta el ttünk a hátsó ajtót.
– Bocsássanak meg a késésért, de a kórházban voltam, Lavalnál.
– Hogy van?
– Életben, hála istennek, és az orvosok bizakodóak, ami jó hír. – Az
étterem a latin negyedben volt, autóval kevesebb mint öt percre, de a
rövid út során a felügyel úgy cikázott a kis Citroënnel a forgalomban,
mint egy megszállott. Igaz, Párizsban mintha minden sof r betépve
vezetett volna. – Attól tartok, más újsággal nem szolgálhatok, legfel-
jebb annyival, hogy tovább folyik a katakombák és a csatorna átfésülé-
se, hátha találunk újabb bizonyítékot. A nap huszonnégy órájában több
mint húsz emberem dolgozik az ügyön, de ekkora területet így is id be
telik átkutatni.
– A két áldozattal kapcsolatban jutottak már valamire? – kérdeztem.
– Dolgozunk rajta. Ha kíváncsi az eredményekre, esetleg maradhat-
nának még egy-két napot Párizsban.
– Amennyiben a f nökünk is hozzájárul – felelte Josh –, szívesen
maradunk.
El tudtam képzelni, mit felelne Lou, ha bejelentenénk neki, hogy
kiveszünk egy hosszú párizsi hétvégét: Na gyorsan húzzátok vissza ide
a seggeteket, amíg szépen mondom! Megálltunk egy barátságos, fénye-
sen kivilágított étterem el tt, majd az elkövetkez két órában kiélvez-
tük a friss ráksalátából, rózsaszín durbincsból és párolt zöldségekb l
készült fenséges vacsorát, amelyet krémdesszert követett. A hangulatot
félpalacknyi fehérborral és a vacsora el tt elfogyasztott konyakkal
próbáltuk oldani, s bár láthatóan nyugtalanította Laval állapota, Delon
szórakoztató és szívélyes vendéglátónak bizonyult.
 Miután kiléptünk az étteremb l, felajánlotta, hogy visszavisz a szál-
lodába, de Josh felém fordult:
– Mi lenne, ha sétálnánk egyet a folyóparton? A friss leveg jót
tenne mindkett nknek. Kés bb még foghatunk egy taxit.
A Szajna hídjai lágy, zöldes fényekben fürödtek, és a folyóparton
haladó sétányhoz rövid lépcs sor vezetett le. Turistahajó siklott el mel-
lettünk, és a fedélzetére szerelt er teljes halogénreflektorok hirtelen
életre keltek, hogy megvilágítsák a 12. századi Notre-Dame-szé-
kesegyházat. Egyet kellett értenem Joshsal.
– Ha nem bánja, szívesebben sétálnánk – közöltem Delonnal. –
Egyedül is visszatalálunk a szállodához.
Delon megvonta a vállát, majd kezet szorított velünk.
– Ahogy óhajtják. Megvan a számom, ha kapcsolatba kívánnak lép-
ni velem. Holnap majd beszélünk.
Megráztam Delon kezét.
– Köszönünk mindent, felügyel úr.
– Jó éjszakát, madame, monsieur! – Delon udvariasan meghajolt
el ttünk, visszaült a kis Citroënbe, s miután búcsút intett nekünk, el-
hajtott.
Joshhoz fordultam, aki szinte, nyílt tekintettel nézett a szemembe,
azután el zékenyen felajánlotta a karját.
– Akkor menjünk, sétáljuk egyet!
 65.

Richmond, Virginia

S
tone behajtott a parkolóba, a törvényszéki orvostani intézettel
szemközt.
– Lacy azt mondja, legfeljebb tizenöt percet tud ránk szánni.
Kett kor dolga van.
Lou Raines végzett a csirkehúsos szendvicsével, és megtörölte a
száját egy papír zsebkend vel.
– Mégis, mi a rossz nyavalyáért akar beszélni vele? Mi értelme?
Stone betolatott a parkolóhelyre.
– Talán Brogan Lacy meg tudja magyarázni, hogy a volt férje miért
Kate Morant nevezte meg a végrendelete egyetlen kedvezményezettjé-
nek, arra az esetre, ha Megan el bb halna meg.
Raines összegy rte a szendvics celofáncsomagolását, és beletusz-
kolta a hamutartóba, majd fáradtan az égnek emelte tekintetét.
– Azt hittem, tisztáztuk, hogy leszáll Moranr l. Más se hiányzik,
csak hogy a beosztottjaim egymás után koslassanak. Nekem hiába jön
az ösztöneivel, Vance. Ismerem Kate-et. Nem az a gátlástalan törtet ,
akinek beállítja, még kevésbé gyilkos. Teszek róla, hogy ez az ügy
egyszer s mindenkorra lekerüljön a napirendr l.
Stone uralkodott az indulatán, miközben kinyitotta az ajtót.
– Azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül Gamal állítását, hogy nem
követte el a Bryce-gyilkosságokat. Vagy hogy van egy másolós gyil-
kosunk, aki éppenséggel bárki lehet. Úgyhogy mi lenne, ha a kedve-
mért elviselné ezt a kellemetlenséget, Lou? Ki tudja, talán megtudunk
valamit.
– Száz az egyhez, hogy csak az id nket vesztegetjük – zsémbelt
Raines, azután átkeltek az úttesten, és beléptek az intézet épületébe.
Stone az egyik irodához ment, s bekopogott.
– Jöjjenek be! – hallatszott egy n i hang.
 Brogan Lacy felnézett hordozható számítógépéb l, amint a két férfi
belépett az irodájába. Félig elfogyasztott szendvics és félig üres ás-
ványvizes palack állt az íróasztalán, különféle jegyzetek és tollak tár-
saságában, és Brogan Lacy cseppet sem t nt boldognak.
– Csak néhány percet rabolunk el az idejéb l – biztosította Stone.
Lacy láthatóan neheztelt, amiért meg kell szakítania az ebédszünet-
ét.
– Azt hittem, világosan az értésére adtam, Stone ügynök, hogy két
órakor részt kell vennem egy boncoláson.
– Igen, hölgyem, megértettem. Nem fog sokáig tartani. – Stone be-
mutatta Rainest. – Azt hiszem, már találkozott a felettesemmel, Raines
ügynökkel.
– Igen, találkoztunk, a tárgyalásokon. – Brogan Lacy kezet rázott
Rainesszel, majd a székekre mutatott. – Foglaljanak helyet, uraim!
Stone leült, Raines azonban állva maradt.
– Sajnálom, hogy zaklatnunk kell, Lacy kisasszony. Hogy van,
amióta nem találkoztunk?
Brogan Lacy arcán egy pillanatra felengedett a kimért távolságtartás
fagyos álarca.
– Megvagyok, Mr. Raines. A legtöbben azt hiszik, hogy az orvosok
könnyebben megbirkóznak a halállal, hiszen nap mint nap ezt tapasz-
talják, de meg kell mondjam, nincs az a szakmai el élet, amely felké-
szítené az embert az egyetlen gyermeke halálára.
– Ebben nem kételkedem. Iszonyú nehéz lehet együttélni ezzel a tu-
dattal – mondta Raines szinte hangon.
– Azt hiszem, David elvesztését könnyebben feldolgoztam, hiszen
már elváltunk, és mindketten továbbléptünk, de a gyermekünkt l iga-
zából sosem szakadunk el.
– Nem, ez természetes – bólintott Raines. – Ne haragudjon, talán
nem kellett volna megkérdeznem. Egy ekkora fájdalom nehezen eny-
hül.
– Talán most van itt az ideje – tette hozzá Lacy –, hogy elmondjam,
mennyire hálás vagyok az embereinek, amiért kézre kerítették David
és Megan gyilkosát.
 – Köszönjük – bólintott Raines.
– És most miben segíthetek önöknek?
– A volt férje végrendeletér l lenne szó – ragadta magához a kez-
deményezést Stone. – Amikor ma reggel beszéltünk, azt mondta, hogy
a férje mindenét a lányára íratta, miután azonban Megan meghalt, Kate
Moran lett az egyetlen kedvezményezett.
– Pontosan.
– Mondja, kisasszony, ön nem tartja különösnek, hogy David kizá-
rólagos örökösévé tett meg valakit, akit viszonylag rövid ideje, alig
egy éve ismert?
– Mit ért azon, hogy nem tartom-e különösnek?
– Úgy értem, ön szerint ez nem gyanús? – kérdezte Stone.
Brogan Lacy végigmérte mindkét látogatóját, majd összevonta a
szemöldökét.
– Szabadna tudnom, pontosan hová is akarnak kilyukadni?
– Kés bb kielégít magyarázattal szolgálunk – felelte Stone –, de
el bb szeretnénk, ha válaszolna a feltett kérdésre.
– Arra utalnak, hogy Kate Moran esetleg valami rosszat tett, ezért
került be a férjem végrendeletébe? Azért gyanakodnak rá, mert hasznot
húzott a férjem halálából?
– Ezt senki sem állította, Dr. Lacy – sietett leszögezni Raines.
– Nincs is rá szükség. Akinek füle van a hallásra, sejtheti, mir l be-
szélnek.
Lacy türelmetlenül nézett Rainesr l Stone-ra, és várta a választ.
Stone kelletlenül felelt:
– Mondjuk úgy, hogy el akarjuk varrni a szálakat, doki.
Lacy megvet pillantással mérte végig.
– Mégis, miféle szálakat? Azt hittem, a nyomozást lezárták. Azt az
embert, aki megölte a volt férjemet és a lányomat, azóta ki is végezték.
– Valóban, kisasszony, ett l függetlenül szeretnénk, ha felelne a
kérdésünkre. Nem tartja ezt különösnek? – kérdezte újra Stone.
– Nézzék – sóhajtott fel Lacy –, én tényleg nem tudom, mire megy
ki ez az egész, de nem árt tisztáznunk egy dolgot. David szerette Kate-
et. Úgy érezte, hogy végre rátalált a lelki társára, és én örültem neki,
hogy találkozott valakivel, aki teljes szívéb l szerette. A tapasztalataim
szerint Daviddel nem volt könny együtt élni. Mint a legtöbb m vész,
is szenvedélyes, szeszélyes ember volt, különösen azután, hogy sike-
res lett. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Kate Moran nem a
pénzéért akart hozzámenni. Ez megteszi válasznak?
– Úgy t nik, egészen biztos ebben.
– Úgy gondolom, felismerek egy érdekházasságot, Stone ügynök, és
ez semmi szín alatt nem volt az, amennyiben erre gyanakodna.
Stone az íróasztalra fektette a tenyerét, és el rehajolt, hogy feltegye
a következ kérdést:
– Magát sosem zavarta Kate Moran és David kapcsolata?
Lacy összevonta a szemöldökét.
– Tényleg nem értem, mit akar ezzel…
Stone arcán gyors mosoly villant.
– Semmi különöset, egyszer en csak érdekelne.
– A helyzet az, hogy Daviddel sokat veszekedtünk, és el kellett vál-
nunk ahhoz, hogy rájöjjünk: jobb mindkett nknek, ha inkább barátok
vagyunk, mint házastársak. És természetesen ott volt nekünk Megan.
Ezért mindketten örökké hálásak voltunk. Megan mindkett nk legel -
nyösebb tulajdonságait örökölte. Nagyon szerettem t. Mindennél job-
ban.
– Ez természetes – mormolta Raines.
Lacy egy pillanatra elt dött.
– Tudja, mi az érdekes? A boncteremben minden áldott nap szem-
besülök a halállal és a gyilkossággal. A munkám során a létez összes
halálnemet sikerült megismernem, mégsem tudtam rávenni magam
arra, hogy megnézzem David és Megan holttestét, miután behozták
ket ide. Olyan lett volna, mintha kivágnák a szívemet. Igazán külö-
nös, Raines ügynök, hogy mindenféle neveket aggatunk azokra, akik
elveszítik a szeretteiket. Amikor egy gyermek elveszíti a szüleit, árvá-
nak hívjuk. Amikor egy férfi elveszti a feleségét, megözvegyül.
Mégsincs szó azokra a szül kre, akik elveszítik a gyermeküket, nem
igaz?
 Raines megcsóválta a fejét. Kihallotta az elfojtott érzelmeket
Brogan Lacy hangjából, látta könnyfátyolos szemét, és biztos volt ab-
ban, hogy a doktorn a teljes összeomlás szélén áll. Felnézett a köny-
vespolcra, és szinte csak azért, hogy elterelje a figyelmét, oda is lépett,
és kihúzott egy könyvet, Mérgezések és kezelésük címmel.
– Sok mérgezéses ügye van, doktor?
– Hogyan?
Raines feltartotta a könyvet.
– Mérgezéses ügyek. Sok ilyen van?
Lacyt készületlenül érte a hirtelen váltás, és megtörölte a szemét
egy zsebkend vel.
– Bocsásson meg. Nos, igen, nem számít ritkaságnak. A gyermekek
véletlen baleset folytán különféle vegyszereket és gyógyszereket nyel-
hetnek le. Szerencsére ritka a halálos kimenetel eset.
– Szakért je a mérgeknek?
– Hát, nem vagyok toxikológus, de elég sokat foglalkozom ezzel a
boncteremben. Miért kérdezi?
– Semmi különös. – Raines visszatette a könyvet a polcra.
Lacy türelmetlenül húzta ki magát.
– Úgy t nik, csupa olyan kérdést tesznek fel, amelyeknek nincs kü-
lönösebb okuk. Nem fejezhetnénk ezt be?
Stone visszavette a szót.
– Mindjárt vége, de el tte szeretnék visszakanyarodni az eredeti
kérdéshez. Ön tényleg nem tartja különösnek, hogy David Kate Morant
jelölte meg a végrendelete egyetlen kedvezményezettjének, jóllehet
csak viszonylag rövid ideje ismerte t?
Lacy határozottan megrázta a fejét.
– Nem, nem tartom annak. Ami azt illeti, azt találnám különösnek,
ha nem t jelölte volna meg örökösének. David kedves ember volt, az
egyik legkedvesebb és legrendesebb ember, akit valaha ismertem, f -
ként a pénzügyek vonatkozásában. Ami engem illet, nekem nem volt
szükségem a pénzére, megvan a magamé. Az viszont nem hagy nyu-
godni, hogy maguk olyan színben tüntetik fel a dolgokat, mintha Kate
Morannek köze lehetne David és Megan meggyilkolásához.
 – Sosem mondtunk ilyet – tiltakozott Raines. – Még csak hasonlót
se.
Lacy Stone-hoz fordult, mintha t le várná az igazolást, Stone azon-
ban szorosan összeszorította a száját.
– Úgy t nik, ön más véleményen van, Stone ügynök.
Stone ügynök keresetlen pillantás vetett Rainesre, miel tt felelt:
– Úgy gondolom, hogy a felettesem már válaszolt a kérdésére, kis-
asszony.
– Nekem úgy t nik, mintha nem teljesen értene vele egyet, Stone
ügynök. – Stone nem felelt. Lacy ekkor minden látható ok nélkül ki-
húzta magát, és gyors pillantást vetett az órájára. – Most, ha megbocsá-
tanak, részt kell vennem egy boncoláson. Szokásom, hogy a munka
megkezdése el tt rászánok egy kis id t, és összeszedem a gondolatai-
mat, ezért ha nem bánják, most már itt az ideje, hogy távozzanak.
– Köszönjük, hogy id t szakított ránk, doktor. – Stone alig tudta
leplezni csalódottságát.
Lacy az ajtóhoz vezette látogatóit, ahol Raines kezet nyújtott, és
még egyszer kifejezte szinte együttérzését.
– A legjobbakat kívánom önnek, kisasszony. Imádkozni fogok az
elhunytakért.
Látta, hogy Brogan Lacy elszántan próbálja kordában tartani az ér-
zelmeit.
– Köszönöm, Mr. Raines, de egy dolgot megtanultam. Az imádság
nem változtat semmin.
 66.

B rogan Lacy kivárta, amíg a látogatói távoztak, azután odament

az ablakhoz. Néhány perccel kés bb látta, ahogy a két ügynök
kilép az épületb l, és elindul a parkoló felé. Elt dött, mit
akarhattak valójában. Nem látott semmilyen különösebb indokot a kér-
dez sködésükre; mintha csak vakon tapogatóztak volna a sötétben.
Ellépett az ablaktól, hogy bedobja a szemetesbe a félig elmajszolt
szendvicset. Manapság már alig evett. Tizennyolc hónap alatt tizenöt
kilót adott le, s ha nem vigyáz, búcsút mondhat még tizenötnek. Pedig
tudta, hogy vissza kellene nyernie az erejét – lánya emlékének tartozott
annyival, hogy nem engedte, hogy az élete atomjaira hulljon szét –,
csakhogy ez minden nappal egyre nehezebben és nehezebben ment az
drága Meganje nélkül.
Amikor elveszítette egyetlen gyermekét, megismerte a gyász igazi
jelentését. Valóságos földi pokol: eleven, nyers fájdalom, mintha ezer-
nyi t járná át a szívét. Soha semmi nem fogja betölteni azt a kínzó rt,
amelyet Megan hagyott maga után. Egy fiatal élet mindennél értéke-
sebb.
A következ évben betölti a negyvennyolcat, kés lett volna egy
másik gyermekben reménykedni – különben is, ki pótolhatta volna az
gyönyör Meganjét? Néha, amikor visszaemlékezett a lánya mosolyára
és nevetésére, a kedvességére és a gyengéd gesztusaira, arra az érzésre,
hogy csecsem ként a karjába vette és addig csitítgatta, míg el nem
aludt, úgy érezte, hogy a végén ott fog térdepelni Megan sírja mellett,
és egyszer en kiloccsantja az agyát. Constantine Gamal szörny örök-
sége, a gyötrelem sosem múlt el, és már nem is fog. pedig pontosan
tudta, hogy ki tehet minderr l.
Azok, akik fájdalmat okoznak másoknak, miért nem állnak le és
gondolkodnak el azon, mennyi rosszat tesznek? Miért nem mérlegelik,
hogy a tettükkel megnyomorítanak másokat? Ahogy ellépett az ablak-
tól, a kórházhoz vezet úton felfigyelt egy középkorú n re, s mellette
egy fiatal lányra, alighanem a n lányára.
A lány csinosnak t nt, még csak kamaszéveinek elején járt, és hosz-
szúra növesztett sz ke haját ugyanúgy hordta, ahogyan Megan. Brogan
Lacy érezte, ahogyan a könnyei el törnek, és elfordult az ablaktól,
miel tt a fájdalom teljesen eluralkodott volna rajta. Reszketett a keze,
ahogy a kínzó emlékek új életre keltek benne. Er s kísértést érzett,
hogy beszedjen valamit – bármit, ami segít a felszínen maradni, ami
elmulasztja ezt a fájdalmat –, de várta a munka, amellyel kitölthette a
napját, ezért ébernek kellett maradnia. Csak azután szedte be a tablettá-
it, hogy hazaért – nélkülük képtelen lett volna végigcsinálni az estét.
Az ajtó váratlanul kitárult, és kopogás nélkül az irodájába lépett egy
fiatal n , hogy aggódó hangon megkérdezze:
– Minden rendben, Dr. Lacy?
– 1… igen, Anne. Csak valami belement a szemembe, de már min-
den rendben. Köszönöm.
– Készen állunk a boncolásra – közölte a n .
Brogan Lacy arra gondolt: történjen bármi, nem szabad elveszíte-
nem az er met. Meg kell riznem a látszatot! Ez is hozzátartozott a
stratégiához, amellyel megpróbálta feldogozni a történteket, még ha
sokszor úgy is érezte, hogy az elméje épségéért vívott csata kezdett l
vesztésre áll. Minden egyes nappal érezte, hogy elveszít valamennyit a
józan eszéb l.
Remeg kézzel megtörölte a szemét.
– Köszönöm, Anne. Azonnal ott vagyok.
 67.

Párizs, Franciaország

J
osh átvezetett az úttesten, és a túlsó oldalon lesétáltunk a k lép-
cs kön, a folyóparti sétányra. Elhaladtunk néhány szerelmespár
mellett, akik a padokon csókolóztak. Már-már irigységet érez-
tem. Oly hosszú id telt el, amióta egy férfi megcsókolt, amióta dédel-
gettek és kívántak…
Az esti leveg meglep en gyengéden simogatott, s miközben to-
vább sétáltunk, hirtelen belém villant, hogy David és én Párizsban
akartuk eltölteni a mézesheteinket. Emlékszem az izgatottságra a hang-
jában, amikor azt mondta: „A Ritzben fogunk lakni, Kate! Imádni fo-
god!”
– Még most sem hagyja nyugodni, hogy megölte Jupét?
Josh félbeszakította a gondolataimat, és én összefontam magam
el tt a karom, hogy védjem magam a folyó fel l érkez hideg széllö-
késekt l.
– Azt hiszem, kezdem túltenni magam rajta.
– Helyes – bólintott. – Akkor viszont valami máson törte a fejét. Ki-
lométerekre járt innen.
Nem akarok beszélni a régi fájdalmakról – gondoltam, ám a legjobb
meggy désem ellenére mégis beszéltem. Talán túl sokat ittam, de
azon kaptam magam, hogy megnyílok Josh el tt. Beszéltem neki
Davidról és a tervezett nászutunkról, s ett l egy kicsit jobban éreztem
magam.
– Az ember csak lassan tud feldolgozni egy halálesetet – csóválta a
fejét Josh. – Az ilyesmit nem lehet siettetni. Azt hiszem, az egyetlen
igazán hasznos módszer az, ha vakon tesszük a dolgunkat, és próbá-
lunk elfeledkezni a fájdalomról. Mást amúgy se tehetünk.
Elnéztem a folyó irányába.
 – Néha úgy érzem, soha nem fogom feldolgozni. Vannak napok,
amikor lakat alatt tudom tartani a fájdalmat a lelkem mélyén, egy sötét
cellában. Ha sokáig odabent marad, még azt is képes vagyok elhitetni
magammal, hogy végleg elt nt, azután valahogy mégis kiszabadul, és
torkon ragad. Tudja, milyen érzés megszeretni valakit, azután ilyen
értelmetlenül elveszíteni?
– Meséljen róla!
– Néha úgy érzem, hogy a lelkem milliónyi apró szilánkra tört, és az
életem hátralév részében mást se fogok csinálni, csak próbálom újra
összerakni. David halála óta ezt érzem.
Josh együtt érz hangon felelt:
– Ha szinte akarok lenni, én is így gondoltam a volt feleségemre,
Carlára, úgyhogy van fogalmam arról, mit érezhet. Azt hiszem, vannak
olyan sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán. Volt egy húgom,
aki tizenkét éves koromban halt meg. Remek kölyök volt, nagyon sze-
rettem. Mindez több mint húsz éve történt, mégis mindennap gondolok
rá, és azóta is mindig belém nyilall a fájdalom. – Hirtelen megállt, és
gyengéden a karomra fektette a kezét. – Szerintem a lényünk legmé-
lyén valamennyien sebzett teremtmények, elveszett lelkek vagyunk,
akik próbáljuk leplezni mások el tt a gyászunkat. Mégis, ha szükségét
érzi annak, hogy beszéljen valakivel, tegye meg. Ez az egyetlen, ami
segít. Ha megoszthatja valakivel a terhet.
Úgy éreztem, egyre közelebb kerülök Joshhoz, és a gerincemen
lágy borzongás futott végig. A katakombákban átélt események is kö-
zelebb hoztak bennünket egymáshoz, de most szinte b ntudatom tá-
madt, amiért így érzek.
– Ez nagyon kedves magától, Josh.
Egy hosszú pillanatig nem moccant, mintha még mondani szeretne
valamit, azután meggondolta magát, és nem folytatta. Úgy éreztem,
szintén tör dik a gondjaimmal, és ez megérintett. Továbbindultunk a
sétányon, és mindketten némaságba burkolóztunk, míg végül meg nem
törtem a csendet:
– Meséljen egy kicsit magáról!
Josh megvonta a vállát.
 – Nem nagyon van mit mesélni. Unalmasan hétköznapi életet élek.
– Akkor ezennel felhatalmazom rá, hogy halálra untasson.
– Oké, maga akarta. – Josh elmosolyodott, és az elkövetkez öt
percben mesélt az életér l. New Yorkban született, a szülei közel
negyven éven át éltek boldog házasságban. Az apja forgatókönyveket
írt a tévének, az anyja egy ügyvédi iroda titkárn jeként ment nyugdíj-
ba. Két bátyja szintén a tévénél dolgozott, akárcsak a húga, Marcie, a
produkciós asszisztens. Josh eleinte nem sokat beszélt a házasságáról,
leszámítva a szikár tényeket, hogy és Carla két évig éltek együtt,
miel tt elváltak.
– Miért váltak el? – kérdeztem rá.
– Számos okból. Jobbára Carla miatt, de volt egy viszonyom is.
Megtorpantam. Egyáltalán nem ilyen vallomásra számítottam, de
értékeltem az szinteségét.
– Látom, megbotránkoztattam – folytatta Josh. – Higgye el, egészen
másról volt szó.
– Nem tartozik nekem magyarázattal.
– Az igazság az, Kate, hogy az emberek a legkülönfélébb okok mi-
att kezdenek viszonyt. Némely ok önz , míg mások nagyon is érthet -
ek. Talán úgy t nik, mintha mentegetni akarnám magam, pedig nem.
Igazság szerint nem tettem semmi rosszat, csak szükségem volt valaki-
re, akihez érzelmileg köt dhettem. Carla egy id után egyszer en ki-
hátrált a házasságunkból, törvényesen azonban továbbra is házasok
maradtunk. Akkor találkoztam egy igazán rendes n vel. Elvált, és ma-
gára maradt egy csomó gyerekkel. A viszonyunk csak néhány hónapig
tartott, de azt hiszem, ez mentett meg attól, hogy teljesen becsavarod-
jak. Ennyire rossz volt a házasságunk.
– Miért?
Josh vállat vont.
– Carla sosem engedett igazán közel magához. Egyszer en nem volt
az az „érzelmes” fajta. Mindenkivel tartotta a három lépést, még
Neallel is. Az rületbe kergetett azzal, hogy sosem anyáskodott felette.
Carla nem gondolta végig, amikor hozzám jött feleségül, sosem szere-
tett igazán, és nem értette meg se a házaséletet, se az anyaságot. Meg
sem próbált harcolni azért, hogy megszerezze a gyámságot Neal felett.
Szerintem ez mindent elmond.
– Mégis, magának volt viszonya.
Josh feltartotta a kezét.
– Tisztelt bíróság, elismerem a b nösségemet. Higgye el, akkor
tényleg ezt kellett tennem, ha meg akartam rizni az ép eszem. El-
mondtam Carlának az igazságot, pedig arra használta fel ezt, hogy
elválhasson t lem.
A telefonom hirtelen vibrálni kezdett. Kikaptam a táskámból, vetet-
tem egy pillantást a kijelz re, és láttam, hogy üzenetem érkezett
Loútól. „Vettem a hívásodat, Kate. Jelenleg nem érek rá, fontos talál-
kozóim vannak, de hívlak, amint lehet. Van egy-két dolog, amit feltét-
lenül meg kell beszélnünk.”
– Visszahívja? – kérdezte Josh, miután beszéltem neki az üzenetr l.
– Várhat, amíg visszaérünk a hotelba. – Kiéreztem Lou soraiból,
hogy bizalmasan akar beszélni velem, bár nem értettem, miért.
Josh felé fordultam.
– Menjünk, keressünk egy taxit!

68.

H úsz perccel kés bb megálltunk a Normandia Hotel f bejárata

el tt. Amint felfelé tartottunk a lifttel, hirtelen azt éreztem,
hogy nem akarok egyedül lenni. Élveztem Josh társaságát, és
szerettem volna vele maradni, de amikor az ajtaja elé értünk, felém
fordult és azt mondta:
– Hát, legjobb lesz, ha elköszönök, Kate.
Nem moccantam, és tudtam, hogy Josh is érzi a vonakodásomat.
Azután el rehajolt, és lágyan megcsókolta az arcom. Kipirultam az
élvezett l, ahogyan a b re az arcomhoz ért. Az arcszesze még most is
a vanília és a citrom illatát árasztotta. Azután az ajka rátalált az enyém-
re, és csókolózni kezdtünk, lassan és elmélyülten, mintha sosem akar-
nánk abbahagyni.
Végül óvatosan elhúzódtam, és egyenesen a szemembe nézett az-
zal a kéretlen pillantással, amely nem leplezett semmit és elárult min-
dent. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Az ujjai lágyan siklot-
tak végig az arcomon.
– Mondjak valamit? – mosolyodott el. – Valahogy nincs kedvem
menni.
– Valamiért én sem akarok – feleltem.
– Szeretnéd, hogy bemenjek és magamhoz öleljelek? Semmi más,
csak egy ölelés.
Alig tudtam visszatartani a mosolyom.
– Hol is hallottam ezt a szöveget?
– Komolyan beszélek. Csak szeretnélek megölelni. Láttam, ahogy
belepirul a vallomásba, s ett l valahogy még jobban kívántam, hogy
magához öleljen.
– Sok id eltelt, amióta legutóbb ezt csináltam. És…
– És mi? A szabályzat? – Josh elmosolyodott. – Én nem emlékszem
olyan szabályra, amely megtiltja, hogy megnyugvást és vigaszt nyújt-
sak egy ügynöktársamnak.
– Hát err l van szó?
Josh komolyan nézett rám.
– szintén? Szerintem rád férne egy ölelés. És az igazat megvallva,
rám is.
Nem feleltem, ehelyett beléptem Joshsal a szobába. Bezárta az ajtót.
Az éjjeli lámpa lágy fénye az ágyra vetült. Nem engedte el a kezemet,
amikor leült az ágy szélére, és én leültem mellé. Azután szorosan át-
ölelt a karjával. Megnyugtató érzés volt, istenem, annyira megnyugta-
tó. Az igazság az, Josh, hogy én nemcsak egy ölelésre vágyom…
A szemébe néztem, és próbáltam ezt elmondani neki, pedig még
most is gyötört a b ntudat. David alig tizennyolc hónapja halt meg, és
én máris vonzódni kezdtem egy másik férfihoz. Josh nem szólt egyet-
len szót se, de a nyakamon éreztem a leheletét, ahogy közelebb hajolt,
és ez csodálatos érzéseket ébresztett bennem. Végül megcsókolta a
homlokom, azután a szemhéjam, az arcom, és az ajka lefelé haladt,
miközben apró, sóhajnyi csókokkal kényeztette a nyakam.
– Nagyon finom az illatod – suttogta, miközben a szája tovább ka-
landozott, megcsókolta az állam, majd végigsiklott a nyakamon. A
kellemes érzések szétáradtak a testemben, és felsóhajtottam, amivel
csak tovább bátorítottam Josht. Megcsókolta az ajkamat, és éreztem,
ahogyan nyelve az enyémhez ér. Szerettem, ahogy csókolt. Csodálato-
san csókolt.
A keze végigsiklott a testemen, és én beleborzongtam az érintéséb l
fakadó gyönyörbe, azután az egyik keze a blúzom alá csusszant, és
lágyan cirógatni kezdte a mellem. Próbáltam elhúzódni, de nem tud-
tam. Nem szám zhettem örökre az érzéseimet. Nem élhettem rettegve
az életem, még ha rettegtem is.
Az ujjaival a mellbimbómat cirógatta, s amikor a mellkasára fektet-
tem a tenyerem, éreztem a szívdobogását, és az üteme engem is magá-
val ragadott. A következ pillanatban már az ágyon feküdtünk, és
gyengéd mozdulatokkal kigombolta a blúzom. Nagyon lágyan végig-
csókolta a mellemet, a szája körülölelte a mellbimbómat.
Akkor megállt, hogy a szemembe nézzen:
– Nem kell megtennünk, ha nem akarod.
– Akarom. – Megbíztam benne. Szerettem ezeket az érzéseket. Tet-
szett a figyelmessége, a gyengédsége. Magához húzott, az ajkunk újra
találkozott, s ezúttal hosszan, lázasas csókolóztunk, majd a szája lesik-
lott a hasamra. Kinyújtottam a kezem, kitapogattam a merev nemi
szervét, s a nadrágon át cirógattam. Olyan keménynek, olyan férfiasnak
éreztem.
Nem tudtam tovább várni. Hirtelen és vad szenvedéllyel estünk
egymásnak, azután Josh határozottan, mégis végtelen gyengédséggel
fölém kerekedett, én pedig rátapadtam a szájára, miközben magamba
fogadtam.
 69.

E gy ment szirénája harsogott a szálloda közelében, ez ébresz-

tett fel. Öt óra telt el, nemsokára hajnalodott. Josh mély álomba
merülve feküdt mellettem. Imádtam tiszta, friss illatát. A lámpa
még most is égett, a fénye meztelen testére vetült. Beindultam, ha csak
ránéztem széles mellkasára, puha, mégis izmos hasára, s hajára,
atlétához ill lábára. Azután megláttam elernyedt péniszét, és ellenáll-
tam a kísértésnek, hogy megérintsem, és újra merevvé varázsoljam.
Annyira jó érzés volt hozzápréselni a testem egy férfiéhoz. Érezni
markánsan férfias illatát. Akartam, hogy újra átéljem mindezt, hogy
újra kívánatosnak érezzem magam. Hogy öleljenek. Azután újult er -
vel tört fel bennem a b ntudat, ahogy Davidre gondoltam. Még mindig
viselem a gy jét.
S ekkor újabb gondolat ötlött fel bennem: Lou nem hívott a
mobilomon, de mi van, ha megpróbált elérni a szobámban? Talán el-
len riznem kellene, vagy felhívni t az irodájában? Beszélnem kellett
neki a lövöldözésr l. Felkeltem, megcsókoltam Josh nyakát, majd fel-
öltöztem és kiléptem a szobából. Miután visszatértem a saját szobám-
ba, felhívtam Loút, aki a második csengetésre felvette a mobilját.
– Bocs, hogy nem hívtalak vissza – szólt bele fáradtan a telefonba. –
Zsúfolt napom volt.
– Otthon vagy?
– Nem, még az irodában. Épp hívni akartalak. Van néhány újságom.
Örültem, hogy hallom Lou hangját, de amit elmondott, attól a vér is
megfagyott az ereimben.
– Újabb kett s gyilkosság történt Isztambulban, Gamal kedvenc vá-
rosában. Egy nagybácsi és az unokahúga, mindkett t halálra késelték
egy turisták által s n látogatott helyen, amelyet Elsüllyedt Palotának
hívnak. Az áldozatok között megtalálták a fakeresztet.
 Annyira megszédültem, hogy le kellett ülnöm az ágy szélére. Olvas-
tam err l a palotáról. A hatalmas föld alatti víztározót még a rómaiak
építették, és korábban Gamal is felhasználta a céljaira.
– Mikor történt a gyilkosság? – kérdeztem.
A vonal visszhangzott a távolság miatt.
– Úgy nyolc órával ezel tt.
Szólni se tudtam. Végül Lou törte meg a csendet:
– Még ott vagy?
– I… igen, itt vagyok. – Riasztócseng k harsogtak a fejemben.
Gamal Isztambulban végzett els áldozataival – az apjával és a testvé-
rével –, s mindez együtt, a párizsi és az isztambuli vérengzés már túl
sok volt véletlen egybeesésnek. – Hogyan szereztél róla tudomást?
– Delon f nöke hívott, nem egész fél órával ezel tt. Felvitte a kata-
kombában történt gyilkosságokat az Interpol adatbázisába, és a törökök
azonnal reagáltak, bombázni kezdték t a kérdéseikkel. Végül kiderült,
hogy múlt éjszaka náluk is történt egy föld alatti kett s gyilkosság. Az
áldozatokat nem sokkal a b ntény elkövetése után megtalálták, és De-
lon f nöke megtudta, hogy mindkét áldozat esetében henteskést vagy
bárdot használtak.
Elfogott a rosszullét. Meddig folytatódik még ez a rémálom? Amíg
el nem kapod a gyilkost – feleltem a kimondatlan kérdésre.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem Loút.
– Mármint mi? Nem csinálunk semmit.
– De hát elég megnézni a módszereket, a helyszínt, az áldozato-
kat… Mindenhol Gamal kéznyomait látni. Nyilvánvaló, hogy a mi
másolós gyilkosunk járt Isztambulban.
– Talán így van, de egyel re a török rend rség nyomoz az ügyben.
Korai lenne beleütni az orrunkat. Legjobb, ha kivárjuk a fejleménye-
ket.
– Nem intézhetjük el ennyivel, amikor lehet, hogy ez vezetne nyom-
ra bennünket.
Lou bosszúsnak t nt.
 – Nem intézzük el ennyivel, de te akkor sem mész Isztambulba, és
jobb lesz, ha ebbe beletör dsz. Különösen azután, ami Párizsban tör-
tént.
– Szóval Delon fecsegett?
– Épp ellenkez leg, próbált fedezni. T led is hallani akarom a tör-
ténetet, amint hazaértél. – Csalódottságot és dühöt éreztem, azután,
hogy tovább rontsa a helyzetet, Lou el állt a nap hírével: – Azt aka-
rom, hogy azonnal gyere haza! Beszélnünk kell egymással, amint visz-
szatértél – közölte. – Kényes kérdésr l van szó, és nem örülök neki,
hogy t lem kell megtudnod, de Stone megint szaglászni kezdett. El -
állt néhány kérdéssel a Fleist-üggyel kapcsolatban, amire csak te tudsz
felelni.
Éreztem, ahogyan a szívverésem felgyorsul.
– Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
Lou türelmetlenül vágta rá:
– Nem hiszem, hogy telefonon kellene megbeszélnünk, Kate.
– Stone azért akar tönkretenni, mert ki nem állhat, Lou. Azt hittem,
ez mindenki számára világos. Szóval hová akarsz kilyukadni? Mit
mondott neked?
– Megbeszéljük, amint hazaértél.
Hirtelen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Úgy t nt, kezdem elveszí-
teni a leger sebbnek hitt szövetségesem.
– Mi folyik itt, Lou? Miért nem adsz végre egyenes választ?
Lou elnémult, majd felsóhajtott, és a hangja végigvisszhangzott a
vonalon.
– Amíg az ellenkez je ki nem derül, Kate, addig hiszek abban, hogy
ártatlan vagy a Stone által felhozott vádakban.
– Most éppen milyen vádakat hoz fel ellenem?
– Majd beszélünk, ha hazaértél, de tényleg úgy gondolom, hogy
tisztáznod kellene néhány kérdést, és ennél többet nem árulok el, úgy-
hogy ne is er ltesd.
Csalódottan fújtam ki a leveg t.
 – Oké, játsszunk a te szabályaid szerint, de Törökország akkor is
csak négyórányira van innen. Legalább hadd nézzem meg a helyszínt!
Kérlek!
– Nem – jelentette ki. – Mondtam már, hogy felejtsd el. És ez pa-
rancs! – Meglepett a Lou hangjából áradó harciasság. Miel tt esélyem
lett volna felelni, még hozzátette: – Foglaltam nektek helyet az Air
France szerda reggeli járatára. Miután jelentkeztél az irodában, meg-
tárgyaljuk a többit.
Fortyogott bennem az indulat.
– Annyit már most elmondhatok, hogy egyre kevésbé kedvellek,
Lou.
– Valahogy csak kibírom.
Tettem még egy utolsó kísérletet.
– Az isten szerelmére, Lou, tényleg óriási hibát követünk el, hogy
nem tör dünk Isztambullal.
A könyörgésem ezúttal süket fülekre talált.
– Elég ebb l! – csattant fel. – Isztambult rábízzuk a török hatósá-
gokra, te pedig szerdán hazarepülsz, megértetted?

70.

J
ó tíz percig mozdulatlanul ültem az ágyon, és mérlegeltem, amit
Loútól hallottam. Úgy éreztem magam, mint akit földbe döngöl-
tek. Nem hagyott nyugodni a Loúval folytatott társalgás hangne-
me – bármennyire is igyekezett megnyugtatni, valamiért úgy éreztem,
hogy nem áll teljesen az én oldalamon. Stone megint szaglászni kez-
dett, és el állt néhány kérdéssel a Fleist-üggyel kapcsolatban, amire
csak te tudsz felelni. Mi a francot akar ez jelenteni? Stone újra próbál
befeketíteni, és kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, ahogyan a nyo-
mozást vezetem?
Én pedig elszántam rá magam, hogy megoldom ezt az ügyet. Tud-
tam, hogy Lou mereven elzárkózik Isztambultól, de minél többet gon-
doltam rá, annál inkább úgy éreztem, hogy létfontosságú eleme a nyo-
mozásnak. Még akkor is, ha ezzel megtagadtam Lou közvetlen paran-
csát, és egy ilyen lépés automatikusan együtt járt a felfüggesztéssel.
Isztambult repül vel nem egészen négy óra alatt elérhettem. Gyors
fejszámolásba kezdtem. És ha egyetlen nap alatt megfordulnék? Lou
sosem tudná meg. Úgy számoltam, a transzferekkel együtt közel tizen-
egy órányi utat kell végigszenvednem, de ha a gépen sikerül aludnom
egy keveset, akkor a nap többi részét a nyomozásnak szentelhetem,
azután még id ben visszaérhetek, hogy Joshsal együtt New Yorkba
repüljek.
Minél tovább gondolkodtam róla, annál er sebb lett bennem a meg-
gy dés, hogy meg lehet csinálni. Végül úgy döntöttem, felhívom a
Charles de Gaulle Repül teret. Bár nem beszéltem franciául, az infor-
mációs pultnál ül férfi szerencsére jól beszélt angolul.
– Miben segíthetek, madame? – érdekl dött el zékenyen. Elmagya-
ráztam neki, hogy még ma Isztambulba kell repülnöm, ugyanaznap
este pedig vissza Párizsba.
– Lehetséges ez?
– Minden bizonnyal, madame, de a légitársaságok jegypénztárai
még nem nyitottak ki.
– Azt mondja, semmilyen módon se foglalhatok jegyet egy mai já-
ratra?
– Ez itt az információ, mi nem intézünk helyfoglalást. Esetleg meg-
próbálhat jegyet szerezni az interneten.
Láttam, hogy a szállodai szoba rendelkezik egy tévéhez csatlakozta-
tott számítógépes billenty zettel.
– Meg tudná nekem mondani, mikor indul az els járat Isztambul-
ba?
A férfi felsóhajtott.
– Egy pillanat. – Hallottam, ahogyan bepötyögi az adatokat a számí-
tógépébe. – A Turkish Airlines gépe 8.30-kor indul a Charles de
Gaulle-ról, és helyi id szerint valamivel 12.30 el tt ér Isztambulba.
– És mikor indul vissza az utolsó járat?
 – Az utolsó járat Párizsba helyi id szerint 20.45-kor indul, és éjfél-
kor érkezik meg a Charles de Gaulle-ra. Úgy látom, hogy mindkét jára-
ton b ven van még hely. Nem lesz gond, ha egyenesen kijön ide a re-
pül térre, és itt vásárolja meg a jegyét. A Turkish Airlines irodája öt
harminckor nyit.
– Igazán nagy segítségemre volt, köszönöm. – Vagyis két órám ma-
radt, hogy kiérjek a repül térre, amennyiben tényleg Isztambulba aka-
rok utazni.
Alighogy letettem a kagylót, Josh csörgött rám:
– Hé, mi van veled? Hallottam, amikor becsuktad az ajtót, és azóta
próbállak hívni, de folyton foglalt a telefonod. Gondolom, Loúval be-
széltél.
– Épp most fejeztük be.
– Nem akarsz átjönni és mesélni róla? – kérdezte Josh.
Kísértést éreztem rá, hogy nemmel feleljek, de tudtam, hogy be-
szélnem kell Joshsal, miel tt elindulok a repül térre.
– Mindjárt ott vagyok.
Mialatt elhagytam a szobám, azon t dtem, hogyan fogom meg-
magyarázni a távollétemet. Nem akartam bevallani Joshnak, hogy Isz-
tambulba repülök, sem azt, hogy miért. Ha valami balul ütne ki, leg-
alább t megkímélhetem. Igaz, végül úgyis rá fog jönni, és elgondol-
kodik majd azon, hogy miért nem szóltam neki a gyilkosságokról – de
ezen a hídon ráértem akkor átkelni, amikor odaértem.
Bekopogtam Josh ajtaján. Ezúttal pólót és bokszeralsót viselt, és
Nescafét kortyolgatott.
– Te mit kérsz bele? – kérdezte mosolyogva. – Francia konyakot?
Netán tízéves portóit?
– Ha Lou kezébe kerül a költségelszámolásunk, páros lábbal rúgja
szét a seggünket.
– Ne is tör dj vele! Szükséged van valamire, hogy vissza tudj alud-
ni.
– Egy forró csokoládé elég nagy segítség lenne.
– Akkor legyen forró csokoládé!
 Miközben Josh elkészítette az italomat, nem tudtam kiverni a fe-
jemb l a gondolatot, hogy David halála óta egyetlen férfit sem enged-
tem ennyire közel magamhoz. Josh kedves volt, érzékeny és gyengéd.
Megtestesített mindent, amit szerettem egy férfiban. Ugyanakkor em-
lékeztetnem kellett magamat arra is, hogy a társam. B ntudattal töl-
tött el, hogy ennyire élvezem a társaságát, de még inkább az a tény,
hogy félre akarom vezetni.
Josh felém nyújtotta a g zölg italt.
– Nem bírom tovább a feszültséget, szóval muszáj megkérdeznem.
Mit mondott Lou?
– Delon tisztára mosott, és mindent elmondott a lenti lövöldözésr l.
– Rendes t le. Látod, én megmondtam. Mikor repülünk?
– Lou holnap délel tt tízre foglalt nekünk helyet. Ez volt a legko-
rábbi id pont.
Josh hangja megremegett az izgatottságtól.
– Akkor úgy t nik, teljes huszonnégy óránk marad Párizsra. Talán
elmehetnénk a Louvre-ba, vagy megnézhetnénk Napóleon sírját a Les
Invalides-ben? Vagy mit szólnál, ha kimennénk a Pere Lachaise teme-
be Jim Morrison sírjához? Azután felsétálhatnánk a Montmartre-ra
és az arab negyedbe, kereshetnénk egy jó marokkói éttermet…
Ett l a részt l féltem. Gy löltem magam, amiért hazudnom kellett –
amiért elhallgattam, hogy Isztambulba repülök –, de nem volt más vá-
lasztásom.
– Igazán sajnálom, Josh, de van Párizsban egy régi barátn m, és azt
reméltem, hogy meglátogathatom t meg a férjét. Tegnap beszéltem
vele telefonon, és megemlítettem neki, hogy ma reggel találkozhat-
nánk. Valószín leg az egész napot együtt töltjük.
Josh nem tudta leplezni csalódottságát.
– Hát… persze, ha ezt akarod.
– Te mit fogsz csinálni?
Josh közönyösen megvonta a vállát.
– Velem ne is tör dj, el tudom foglalni magam! Elmegyek megláto-
gatni Lavalt, és ha marad rá id m, egy csomó érdekes helyet ismerek.
Ki tudja, talán még egymásba is botlunk. Esetleg össze is futhatnánk
valahol egy ebédre, veled és a barátaiddal?
Éreztem, ahogy kipirul az arcom.
– Én… azt hiszem, Beth már mindent elrendezett. Remélem, nem
haragszol, Josh?
– Semmi gond, megértem. Ugye nem bántad meg, ami kett nk kö-
zött történt?
– Nem, dehogyis. – Megérintettem a karját, s ett l még tovább er -
södött bennem a b ntudat, de akkor se mondhattam el neki.
– Akkor legjobb lesz, ha nem is tartalak fel – mosolyodott el.
Kikísért az ajtóhoz, én pedig utáltam magam, amiért becsaptam. Ez
annyira nem én vagyok.
– Köszönöm, hogy meg akartad mutatni Párizst. Hidd el, tényleg
nagyra értékelem!
– Talán majd máskor – legyintett Josh nagylelk en. – Nincs semmi
gond. Menj, aludj még egy kicsit! És érezd magad jól a barátaiddal!
 Negyedik rész

71.

Charles de Gaulle repül tér, Párizs

R eggel 7.10. Kialvatlan szemmel néztem körül: a korai óra elle-

nére a repül téren hatalmas volt a nyüzsgés, és a Turkish Air-
lines irodájában máris hosszú sor állt. Amikor rám került a
sor, megvettem az aznapra szóló retúrjegyet.
A repül út komoly érvágást jelentett a hitelkeretemen, de reméltem,
hogy az út kárpótolni fog érte. Egy órával kés bb felszálltam a gépre,
magam mellett túlméretezett kézipoggyászommal, benne egy váltás
ruhával. A b röndömet a hotelszobában hagytam. Már épp kikapcsolni
készültem a mobiltelefonom, amikor észrevettem, hogy valaki hang-
üzenetet hagyott. Frank volt az. „Én vagyok az, Kate! Beszélnem kell
veled, amint tudsz, hívj fel!”
Elt dtem, mi lehet a nagy újság, ám ekkor megjelent a légi kísé-
, hogy végigcsinálja a felszállás el tti protokollt, és mindenkit arra
kért, hogy kapcsolja le a mobilját. Miel tt engedelmeskedtem volna,
rövid szöveges üzenetet küldtem: „Most négy órán át nem érek rá.
Hívlak, amint lehet.”
Tizenöt perccel kés bb a gép már a kifutó felé gördült. Miután elér-
tük a repülési magasságot, és végeztem a reggelivel, fél órán át néztem
a gépen vetített filmet, majd legnagyobb meglepetésemre sikerült szu-
nyókálnom néhány órát. Miután felébredtem, kivonultam a mellékhe-
lyiségbe, és megmostam az arcom, már hallottam is, amint a kísér
arra kért minden utast, hogy térjen vissza a helyére. Megkezdtük a lan-
dolást Isztambul repül terére. Miközben visszafelé indultam, felötlött
bennem: ha Josh vagy Lou akárcsak sejtené, hol vagyok…
Lou alighanem szívrohamot kapna, Josh pedig… nem is tudom.
Remélem, meg fogja érteni, ha majd megtudja az igazat. Beszíjaztam
magam az ülésbe. Az európai es felh k nyom nélkül elt ntek; a nap-
fény tündökl en csillogott a Márvány-tenger kék vizén. Átsuhantunk
az Európát és Ázsiát összekapcsoló Boszporuszon, és láttam, ahogyan
a reggeli fények megcsillannak a mecsetek aranykupoláin.
Isztambul tizenhárommillió emberrel benépesített sokszín tabló.
És valahol odalent kell lennie Gamal legh ségesebb tanítványának!
Öt perccel kés bb, amikor az Airbus a tökéletes leszállás után gu-
rulni kezdett a terminál felé, újra éreztem az izgatott bizsergést. Meg-
érkeztem Isztambulba, Constantine Gamal egykori lakóhelyére, a bi-
zánci kultúra fellegvárába.

Minden probléma nélkül letudtam az útlevél- és vámvizsgálatot, most

azonban akadályba ütköztem: Hivatalos engedély nélkül hogyan jutok
a helyszín és az áldozatok közelébe?
Eszembe jutott Einsteint l egy idézet, amit egyszer Loútól hallot-
tam: ha elég soká vizsgálunk egy problémát, a válasz magától megmu-
tatkozik. Nos, én kora reggel óta ezen a kérdésen töprengtem, és a vá-
lasz végre megjelent el ttem. Pontosan tudtam, hogyan fogom leküz-
deni az akadályt.
A terminál épületében visszakapcsoltam a telefonom, és azonnal
megkaptam a szolgáltató üzenetét – legalább a telefonom Isztambulban
is m ködött. Kerestem egy pénzváltó helyet, ahol átváltottam kétszáz
dollárt török bankjegyekre meg némi apróra. Azután ahelyett, hogy a
mobilomat használtam volna, az egyik nyilvános telefonhoz siettem,
hogy felhívjam Franket.
A terminál épületében egyszerre uralkodott félelmetes káosz és a
mediterrán városokra jellemz végtelen nyugalom. Mintha csak köze-
ledett volna a világvége: az emberek egyik fele kétségbeesett igyeke-
zettel próbált eljutni valahová, miközben a többiek beletör dtek a sor-
sukba. A hatalmas csarnok átszelése komoly gondot jelentett a szélse-
besen rohanó és csigalassúsággal araszoló törökök között. Miután elér-
tem a telefont, még várnom kellett néhány percet, amíg egy fekete
csadort visel és fejhangon sipítozó asszonyság befejezte a társalgást.
Végül lecsapta a telefont, udvariasan elmosolyodott, és elkacsázott.
Felvettem a kagylót, és próbáltam felhívni Franket, de a vonal fog-
lalt volt. Azután megkerestem az isztambuli központi rend rségen dol-
gozó Ahmet Uzun felügyel számát. A telefon kicsörgött, majd néhány
pillanattal kés bb egy hang jelentkezett be:
– Uzun.
– Ahmet Uzun felügyel ?
– Igen, itt Ahmet Uzun. Ki beszél?
– Kate Moran vagyok az FBI-tól, felügyel úr. Remélem, emlékszik
rám.
– Kate Moran? – harsogott bele a fülembe Uzun meglepett hangja.
Uzunnal Quanticóban találkoztam, amikor egy különleges kiképzé-
sen vett részt. Az egyik legjobb nyomozónak számított emberölési
ügyekben.
– Persze, hogy emlékszem. Hogy van? Minek köszönhetem, hogy
felhívott?
– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy tudna-e szakítani rám né-
hány órát?
– Önre, néhány órát? Bármikor. Kérem, szólítson Ahmetnek. Hon-
nan telefonál?
– Az isztambuli repül térr l.
Hosszas csend következett, mialatt Uzun bizonyára értetlenül rán-
colta a homlokát.
– Nyaralni jött Törökországba?
– Bárcsak úgy lenne! Nem, a kett s gyilkosság miatt vagyok itt,
amit tegnap követtek el az Elsüllyedt Palotában, és szükségem van a
segítségére, Ahmet. Beszélhetnénk valahol négyszemközt?
Uzun újra némaságba burkolózott, mintha gondosan mérlegelne
minden elhangzott szót.
– Hát jó, ismerek egy kellemes szállodát. A történelmi óvárosban
van, és tökéletesen alkalmas egy kis csevegésre.
 – Csak mondja meg, hogyan juthatok el a f kapitányságra, és már
jövök is.
– Ne – felelte Uzun el vigyázatosan –, jobb lesz, ha a hotelban ta-
lálkozunk. Ott kellemesebb. A hely neve Pera Palace. Találkozzunk ott
egy óra múlva. – Elmagyarázta, hogyan juthatok oda, és csak azután
robbantotta a bombát. – Amúgy a f nöke, Lou Raines épp most telefo-
nált.

72.

Isztambul

A
sárga taxi közvetlenül az Aranyszarv-öbölre tekint Pera Pa-
lace Hotel el tt tett ki. Beléptem a márványpadlós és díszes
oszlopokkal alátámasztott el csarnokba. Rövid úton meg kel-
lett ismerkednem a várossal, ezért miel tt elhagytam a repül teret,
vettem egy útikönyvet, és amikor a taxiban átpörgettem a lapokat, rá-
akadtam a Pera Palace-re. Valaha egyike volt az Orient Express útvo-
nalán fekv fény hoteleknek, ahol Agatha Christie is megszállt,
valahányszor csak felkereste Isztambult. A szállodavezetés miniat r
múzeumot rendezett be a hálószobájában, ahol személyes használati
tárgyait is kiállították.
Csakhogy én nem a múzeum kedvéért utaztam ide. Miután öt percig
gyelegtem a fényes el csarnokban, már épp készültem újra felütni az
útikönyvet, amikor megjelent Ahmet Uzun felügyel . Magas, szes,
jóvágású török férfi volt, hibátlan mosollyal. Megrázta a kezem.
– Igazán kellemes meglepetés, hogy újra láthatom, Kate. Szólhatott
volna, hogy Isztambulba látogat, kiküldtem volna egy kocsit a repül -
térre.
– Az igazat megvallva csak az utolsó pillanatban döntöttem az uta-
zás mellett. A látogatásomnak titokban kell maradnia, Ahmet.
 – Titokban? – Uzun értetlenül ráncolta a homlokát, majd egy már-
vány boltív felé biccentett. – Jöjjön, igyunk egy kávét, és közben me-
séljen el mindent!
A felügyel még nem adott rá magyarázatot, hogy miért hívta fel
Lou Raines, de úgy éreztem, erre sem kell sokáig várnom. Az úti-
könyvben olvastam, hogy a Pera Palace Hotel több mint százötven
esztend s, és amint megláttam a fény éttermet, mintha egyenesen
visszarepültem volna a viktoriánus korba – mindenütt sötét mahagóni
falpanelek, zömök márványpillérek, vörös bársonydrapériák.
– Köszönöm, hogy ilyen váratlanul is hajlandó volt találkozni velem
– kezdtem.
– Enyém a megtiszteltetés. Hadd rendeljek némi frissít t! – Uzun
elmosolyodott, és cigarettára gyújtott. Törökországban szemlátomást
mindenki dohányzott, még az utcasarkokon álló, nyolcvanas éveiket
taposó öregek is, akiknek pedig rég a föld alatt kellett volna lenniük,
ha világéletükben szívták a füstöt.
– Nem akarja kipróbálni a kávénkat? – kérdezte Uzun. – Er s, de
kezeskedem érte, hogy nem áll le t le a szíve, csak a hatodik csésze
után.
– Teszek egy kísérletet.
Uzun két kávét és szendvicseket rendelt a fehér libériás pincért l. A
Perából fantasztikus kilátás nyílt az Aranyszarv-öbölre, távolban a Kék
Mecsettel, el térben a vízen hánykolódó kis halászbárkákkal. A pincér
egy ezüsttálcával tért vissza, rajta két takaros szendviccsel és két pará-
nyi csésze feketekávéval, amelyek közül az egyiket a felügyel elém
tolta. Miközben a kávét kortyolgatta, Uzun mohón falta az egyik
szendvicset.
– Tehát miért is utazott Isztambulba?
Elmagyaráztam neki, hogyan értesültem az Elsüllyedt Palotában
történt gyilkosságokról, azután beszéltem a másolós gyilkosról, aki
Virginiában és Párizsban is ölt. Uzun letette a szendvicse maradékát,
és hirtelen támadt érdekl déssel mért végig.
– Ez tényleg roppant érdekes, de akkor miért kell titokban tartanunk
a látogatását?
 – Az igazat megvallva, Ahmet, nem hivatalosan vagyok itt.
Uzun a homlokát ráncolta.
– Nem igazán értem.
Belekortyoltam az édes, bársonyosan lágy kávéba.
– Úgy vélem, hogy az isztambuli gyilkosságok valamilyen módon
kapcsolódnak a virginiai és a párizsi esetekhez, csak még azt nem tu-
dom, hogyan. Azért repültem ide, hogy ezt kiderítsem. Látnom kell a
helyszínt, és tudnom kell, milyen b njeleket találtak. Abban remény-
kedem, hogy sikerül összekapcsolnom egymással a gyilkosságokat.
– Értem – bólintott Uzun, de látszott, hogy még most sem igazán ér-
ti a motivációmat.
– Hajlandó vagyok válaszolni minden kérdésére, Ahmet, de el bb
szeretném, ha beszélne a gyilkosságokról. Az esti járattal vissza kell
repülnöm Párizsba, ezért nagyon szorít az id .
Uzun csodálkozott.
– Az esti járattal?
– Alig négy órám maradt, miel tt vissza kell indulnom a repül tér-
re. Nem egyszer ezt megérteni, Ahmet, de kérem, bízzon meg ben-
nem. Szükségem van minden információra, amelyet csak el tud mon-
dani az ügyr l.
Uzun lesöpörte a morzsákat a zakójáról, majd megvonta a vállát.
– Én vezetem a nyomozást. Egész pontosan mire lenne szüksége?
– Látnom kell a helyszínt és az áldozatokat! És a látogatásomnak ti-
tokban kell maradnia!
Uzun elgondolkodott egy hosszú pillanatig, azután lebiggyesztette
az ajkát, miel tt magához intette a pincért, és kérte a számlát.
– Ám legyen! A kocsim odakint parkol, úgyhogy ha végzett a kávé-
jával, elvihetem a hullaházba, azután a gyilkosság helyszínére.
Letettem a csészét. Uzun kifizette a számlát, és eltette a tárcáját.
– Mit lehet tudni a gyilkosságokról? – kérdeztem kapkodva.
Uzun el vette az autó kulcsait.
– Csak annyit mondhatok, hogy rendkívül bizarr eset, amely el tt
minden nyomozónk teljes értetlenséggel áll.
 73.

U zun fürgén cikázott a forgalmas, zsúfolt utcákon, a tarka bazá-

rok és piacok mellett, majd ráfordult a vízparti útra, távolban a
fenséges Topkapi palotával. Más körülmények között bizonyá-
ra büszkén mutogatta volna az si város látványosságait, most azonban
komornak t nt.
– Mit ért azon, hogy bizarr eset? – faggattam tovább.
– Ismeri a gyilkosság helyszínét, a város híres Elsüllyedt Palotáját,
amelyet föld alatti bazilikának is neveznek?
– Igen – bólintottam. – Gamal itt követte el egyik korábbi kett s
gyilkosságát. Sokat olvastam a palotáról, bár még sosem láttam.
– Talán mégis. Látta A világ nem elég és az Oroszországból szere-
tettel cím James Bond filmeket?
Nem értettem, hogy jön ez ide.
– Persze, miért?
Uzun váratlanul éles kanyart vett, és én kétségbeesetten ragadtam
meg a kapaszkodót, miközben felelt.
– Az Elsüllyedt Palota mindkét filmben szerepelt. Nem emlékszik
rá?
– Nem – vallottam be. A felügyel annál inkább emlékezett, és kez-
dett belemelegedni a témába.
– Azért hívják Elsüllyedt Palotának, mert tényleg annak is t nik.
Föld alatti citadellának. Nem messze található Isztambul híres temp-
lomától, az Hagia Szophiától.
Arról a templomról is olvastam az útikönyvben. Az Hagia Szophia
a 4. században, Konstantinápoly római megszállásának idején épült, és
a klasszikus építészet egyik remekm veként túlélte az évszázadok vi-
harait.
– Habár palotának hívják – folytatta Uzun –, valójában hatalmas
föld alatti víztároló, amelyet a 4. században Constantinus császár épí-
tett Isztambul vízellátására. Az egész a föld alatt található.
 A továbbiakban föld alatti járatok szövevényes hálózataként írta le a
víztárolót, amelyet magas oszlopok és faragott Medúzaf k ékesítenek.
Már attól is megborzongtam, ha csak magam elé képzeltem ezeket a
kísérteties barlangokat.
– A holttesteket tegnap este egy karbantartó találta meg az egyik te-
remben – magyarázta Uzun. – Egy nagybácsi és az unokahúga, akiket
a haláluk után nem sokkal, feltehet leg alig fél órával fedeztek fel,
amikor m ködésbe lépett az Elsüllyedt Palota egyik füstérzékel je. A
biztonsági ellen rzés során akadtak rájuk. A b ntettnek nem volt
egyetlen szemtanúja sem, de amint megláttam az áldozatokat, tudtam,
hogy érdekes esettel van dolgunk.
– Folytassa!
– Az áldozatokat megcsonkították, és megpróbálták elégetni ket,
ahogyan Gamal gyilkosságainál. Ett l indult be a t zriasztó. Megtalál-
tuk az áldozatok között elhelyezett keresztet is, igaz, ujjlenyomatok
nélkül. Nem tudjuk azt sem, hogyan tudott bejutni a gyilkos az Elsüly-
lyedt Palota területére, vagy hogy ezt az áldozatokkal együtt tette-e.
Lehet, hogy egy kevesek által ismert bejáratot használt, de ebben még
nem vagyunk biztosak. Akárhogy is, az eset rendkívüli módon hasonlít
Gamal gyilkosságaira, ezért úgy véljük, hogy egy másolós gyilkossal
van dolgunk.
Borzongás futott végig a gerincemen. Akárcsak Virginiában és Pá-
rizsban.
– Ezért ma reggel úgy döntöttem – folytatta Uzun –, hogy felhívom
Gamal életben maradt n vérét, Yetát, és megkérdezem t le, ismert-e
valakit, aki közel állt a testvéréhez – talán egy ismer st vagy egy ro-
kont, bárkit, aki csodálhatta t. Reméltem, hogy így eljuthatunk a gyil-
kos személyéhez. Talán úgy t nik, hogy egy szalmaszálba kapaszkod-
tam, de a mi szakmánkban az ember hajlamos bármibe belekapaszkod-
ni, ha azzal közelebb kerül a megoldáshoz.
Sosem találkoztam Gamal n vérével, aki a szememben mindig is
kész rejtély maradt. Nem jelent meg a tárgyalásokon, és nem volt haj-
landó elhagyni Isztambult, hogy tanúskodjon.
– Mit tudott meg Yetától?
 – Épp ez az, amiért bizarrnak neveztem az ügyet.
– Mit mondott?
Uzun zavartnak t nt, és a válaszától mintha lökéshullámok futottak
volna végig a testemen.
– Yeta teljesen maga alatt volt. Váltig állította, hogy a halott testvé-
re nemrég felhívta telefonon.

74.

U
zun szavai mélyen felkavartak. Hirtelen úgy t nt, mintha iga-
zolást nyert volna minden képtelen gyanakvásom, mégis pró-
báltam meg rizni a nyugalmam.
– Csakhogy Gamal halott. Láttam, ahogy kivégezték.
– Tudom, hogy hihetetlennek t nik – bólintott Uzun –, és egy per-
cig sem kételkedem abban, hogy meghalt, Yeta azonban állította, hogy
a hívó pontosan úgy beszélt, mint a testvére. Amikor kimentem hozzá,
olyan rémült volt, hogy épp a rend rséget készült felhívni.
Éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul.
– És mit mondott neki a hívó?
– Azt állította, hogy Gamal, és visszatért Isztambulba, mert el
akar intézni néhány befejezetlen ügyet, ezért találkozni szeretne Yetá-
val is. Amennyire tudom, pontosan ezeket a szavakat használta.
A halántékomon szinte lüktettek az erek, és a fejem máris kezdett
megfájdulni.
– Miféle befejezetlen ügyekr l beszélt?
Uzun megcsóválta a fejét.
– Azt nem árulta el, de bárki is telefonált, nyilván azért tette, hogy
halálra rémítse Yetát. Pedig higgye el nekem, t nem könny kihozni a
béket résb l. Kemény és akaratos asszony, aki annak ellenére boldo-
gult az életben, hogy ilyen testvérrel verte meg az isten, de az a hívás
még t is megrázta.
– Mit hallott még?
 – Yeta annyira összezavarodott, hogy másra nem emlékszik. Azt ál-
lítja, hogy legfeljebb egy percig beszéltek, miel tt a vonal megszakadt.
A hívó angolul beszélt, épp olyan amerikai akcentussal, mint
Constantine.
– Yeta egészen biztos abban, hogy a hívó a fivére volt?
– Ezt nem értettem én se. Az elmúlt tíz évben nem beszéltek egy-
mással, ezért megkérdeztem, hogyan lehet benne ennyire biztos?
Akárhogy is, Yeta meggy zte magát arról, hogy Constantine hangját
hallotta.
– Szeretnék beszélni vele!
Uzun vállat vont.
– Megkérdezhetem, de amennyire fel van zaklatva, nem lep dnék
meg rajta, ha nemet mondana.
– Mondja el neki, hogy ki vagyok! Mondja meg, hogy mindenkép-
pen találkoznom kell vele! Kérem, feltétlenül gy zze meg t!
– Megteszem, amit tudok.
Áthaladtunk egy hídon, elhagytunk egy újabb törökfürd t, majd el-
érkeztünk egy zömök gránitépület elé. A vaskos tölgyfa ajtók felett
vörös török bet k sorakoztak.
– Hol vagyunk?
– Ez itt a hullaház. – A taxi megállt, és Uzun el reszólt a sof rnek,
hogy várjon meg minket. A tölgyfa ajtókon át hosszú, visszhangos
folyosóra jutottunk, amelyet kék-fehér csempékkel burkoltak le.
Tudtam, hogy a muszlim országokban rendszerint gyorsan eltemetik
a halottakat, vagyis legkés bb másnap elvégzik a kötelez boncoláso-
kat, és bármilyen képtelenségnek t nik, a gyilkossági ügyeknél nem
mindig végeznek boncolást, vagy a legjobb esetben is csak felületesen.
Törökország ebb l a szempontból a felvilágosultabb országok közé
tartozott, s mint azt Uzuntól megtudtam, legjobb képessége szerint
igyekezett követni a nemzetközi gyakorlatot. A folyosó végén szürke
ajtó nyílt, felette újabb török nyelv felirattal.
– A patológus neve Hakan Sayin. Készüljön fel, Kate! Nem lesz
kellemes látvány. – Uzun kinyitotta az ajtót, én pedig követtem a he-
lyiségbe.
A halottaskamra egyik felén rozsdamentes acél fagyasztószekrények
sorakoztak, az asztalon pedig a patológus szakmájának ijeszt kellékei:
szikék, kések, rozsdamentes tálak és különféle elektromos f részek. A
helyiség közepét két fémasztal foglalta el, rajta két fehér fóliával leta-
kart holttest. Vastag szemüveget visel , sebhelyes arcú férfi mosta a
kezét egy fém mosogatóban. Miután megtörölközött, felénk fordult, és
Uzun bemutatta:
– Kate, Hakan Sayin professzor, aki az áldozatok boncolását vé-
gezte.
Sayin a kezét nyújtotta, és tökéletes angolsággal szólalt meg:
– Ahmett l tudom, hogy maga amerikai, és az FBI-nak dolgozik.
– Igen.
– Kérem, kövessen! – A professzor az asztalokhoz vezetett, ahol
megragadta a fehér m anyag fólia sarkát, és visszafordult felém.
– Attól tartok, az áldozatok kivételesen szörny látványt nyújtanak.
Biztosan látni akarja?
– Igen.
A professzor hátrahúzta a fóliát, és láttam, hogy az asztalon fekv
holttest egy férfié, akit megpróbáltak elégetni, akárcsak a virginiai ál-
dozatokat, így a szövetei teljesen elszenesedtek. A mellkas közepén
üreg tátongott, ezen át emelték ki a szívet és a bels szerveket.
– Kívánja látni a másik áldozatot is? – kérdezte a professzor. Bólin-
tottam, pedig hátrahúzta a másik leped t. Közel álltam a könnyek-
hez, amikor Uzun közölte:
– A férfi unokahúga. Tizenöt éves volt. Ugyanúgy ölték meg, mint a
nagybátyját. – Láttam az áldozat mellkasán ásítozó üreget, és éreztem,
ahogy a keser epe feltör a torkomon. Úgy t nt, bármennyi áldozatot is
láttam, örökké megráz majd, különösen, ha a fiatal lányokról van szó.
– Végeztünk? – sürgetett Uzun.
– Azt hiszem.
Elköszöntünk a professzortól. Uzun kikísért az épületb l, és rágyúj-
tott egy cigarettára.
– Még most is szeretné látni az Elsüllyedt Palotát?
 Éreztem, ahogy megh l a vérem. Nem, nem szeretném. Még a gon-
dolatát is gy lölöm annak, hogy le kelljen mennem abba a föld alatti
sírkamrába. Mégis tudtam, hogy látnom kell a tetthelyet, még ha el is
fog a páni rémület, amint belépek az ajtón. Vetettem egy pillantást az
órámra. Alig három órám maradt, ha el akartam érni a gépet. Repült az
id .
– Igen, látni szeretném!

75.

M iközben Uzun átvezetett a városon, a mobiltelefonja hirtelen

életre kelt. Lehúzódott az út szélére, hogy fogadja a hívást,
és törökül hadarni kezdett. Amikor a homlokát ráncolta és
rám pillantott, kezdtem nyugtalan lenni. Kivel beszélhet?
Néhány perccel kés bb gyors mozdulattal összecsukta a telefonját,
és felém fordult.
– Épp most folytattam egy érdekes beszélgetést – jelentette be.
Érdekl dve kérdeztem:
– Kivel?
Uzun zavartnak t nt, miközben eltette a telefont, és újra besorolt a
forgalomba.
– Gamal testvére volt az. Úgy t nik, szerencséje van. Hajlandó be-
szélni magával, s t, mintha alig várná az alkalmat. Megbeszéltem vele,
hogy tíz perc múlva találkozunk az Elsüllyedt Palota el tt. Nem mesz-
sze lakik onnan.
Megkönnyebbülést éreztem. Ahogy végighaladtunk a széles úton,
Uzun egy hatalmas, fenséges templomra mutatott, amely mintha húsz
emelet magasra szökött volna.
– Az Hagia Szophia, a világ legrégebbi katedrálisa, a római építé-
szet csodája. A Krisztus utáni negyedik századból való. – Elmosolyo-
dott. – Igaz, hogy rabszolgák építették, de a rómaiak adták a szakem-
bereket.
 A katedrális éppoly döbbenetes látványt nyújtott, mint a római Co-
losseum, ráadásul jobb állapotban vészelte át az évszázadokat.
– Már nincs messze az Elsüllyedt Palota – mutatott el re Uzun.
Néhány perccel kés bb megállt egy újabb tölgyfa kapus, egyszintes
gránitépület el tt.
– Ez a f bejárat. Ilyenkor általában hosszú sorokban várakoznak a
turisták, de a gyilkosság után bezártuk a helyet, és még néhány napig
biztosan nem is nyitjuk ki.
Amikor kiléptünk a járdára, Uzun telefonja újra megcsörrent.
– Kérem, bocsásson meg! – Elfordult, hogy fogadja a hívást.
– Csak nyugodtan.
Arrébb lépett, hogy ne halljam a szavait, én pedig elindultam, hogy
tanulmányozzam a bejáratot. Amint közelebb értem, már láttam, hogy
két ajtószárny nyílik a föld alatti víztárolóra, s ezek egyike nyitva áll.
A bejutást vaskos fémrudak akadályozlak meg. A rács mögött rövid
folyosó következett, ahonnan kopott gránitlépcs k vezettek le az épület
gyomrába. A tenyerem máris verítékezni kezdett, ahogyan rám tört a
klausztrofóbia el szele. Felgyorsult a szívverésem, és a régi félelmek
új életre keltek. Nem akarom újra megtenni. Istenem, tényleg muszáj
lemennem oda?
Láttam, hogy Uzun elteszi a telefont, és nyugtalan pillantást vet
rám.
– Attól félek, véget kell vetnünk a kirándulásnak.
A hirtelen változás készületlenül ért.
– Miért, mi történt?
Uzun határozott hangon felelt:
– A f nököm volt az, Kate. Az imént beszélt Lou Rainesszel.
Elszorult a torkom. Éreztem, ahogyan elvörösödöm, és tudtam,
hogy vége a játéknak.
– És mit… mit mondott?
– Tudja, hogy Isztambulban van, és azt akarja, hogy tartóztassuk le.
– Tartóztassanak le? – Alig hittem a fülemnek. – Mégis miért?
Uzun zavartnak t nt.
 – Nem tudom. A f nököm csak annyit mondott, hogy vegyen ri-
zetbe, ha kell, er szakkal is, és tegyem fel az els gépre, ami az Egye-
sült Államokba indul. Mi folyik itt, Kate?
– Raines nem mondta el a felettesének?
– Ha el is mondta, hozzám nem jutott el. A f nököm csak annyit
közölt, hogy maga megtagadta Raines parancsát, és az FBI engedélye
nélkül utazott Isztambulba.
Honnan tudhatja Lou, hogy Isztambulban vagyok? Josh rájött és
elmondta neki, vagy Lou magától is erre a következtetésre jutott? El-
uralkodott rajtam a düh.
– Ennyi elég ahhoz, hogy letartóztassanak?
– Parancsot kaptam, Kate.
– Raines engedélye kell ahhoz, hogy beutazzak a hazájába?
Uzun még most is zavartan hunyorgott.
– Mondja meg maga. Mi folyik itt?
– Hogy szinte legyek – sóhajtottam fel –, azt se tudom, hol kezd-
jem. Ez az egész olyan különös, Ahmet.
Uzun a vállamra tette a kezét, és a gesztusából azt olvastam ki, hogy
segíteni próbál.
– Ebben biztos vagyok. Mi lenne, ha az elején kezdené? Jöjjön, ül-
jünk le!
Az Hagia Szophiával szemközti park egyik padjához vezetett, én
pedig próbáltam néhány percbe s ríteni az eddigi történéseket.
– Mondtam, hogy nagyon különös ügy. Még mindig le akar tartóz-
tatni?
Uzun a homlokát ráncolta.
– Még most sem igazán értem, de attól tartok, ett l még rizetbe
kell vennem. Sajnálom.
– Beszélnem kell Yetával, Ahmet. Kinek ártok ezzel? Legalább
ennyit engedjen meg!
– A parancs az parancs – jelentette ki határozottan Ahmet. – És az
engedetlenséget nálunk szigorúan büntetik.
Kezdtem kétségbeesni, azután láttam, hogy Uzun tovább csóválja a
fejét, mintha nehezére esne döntésre jutnia.
 – Ugyanakkor egy valamit elfelejtettem említeni – tette hozzá.
– Mit?
– A f nököm nem tud arról, hogy találkoztam magával – vallotta be
Ahmet. – Igazság szerint nem is kérdezte. Szemlátomást azt feltételez-
te, hogy még nem lépett kapcsolatba velem. Vagyis még magánál van
a lépésel ny, de már nem sokáig.
Olyan érzésem támadt, mintha Uzun mondani akarna valamit.
– Hová akar kilyukadni, Ahmet?
Felállt.
– Ami engem illet, nem is találkoztunk. A maga helyében én el-
hagynám Isztambult, méghozzá azonnal. Körözést kell kiadnom, hogy
fedezzem magam, ami azt jelenti, hogy az embereimet ki kell külde-
nem az Elsüllyedt Palotához is. Raines elmondta, hogy valószín leg
megpróbálja majd felkeresni a b ntény helyszínét.
– El bb beszélnem kell Yetával, csak azután megyek a helyszínre.
Nem lehet, hogy a semmiért tettem meg ekkora utat.
– De hát ez rület! Azt kockáztatja, hogy letartóztassák, és akkor
már én sem tudok segíteni magán.
Ezúttal nem engedhettem.
– Tudom, de már eldöntöttem a kérdést, Ahmet.
Uzun felsóhajtott.
– Hát jó, adok magának harminc percet, miel tt riasztom az embe-
reimet. Egy másodperccel se többet.
– Köszönöm.
A bejáratot lezáró fémrács felé intett.
– Az a bazilika bejárata. Az ajtón túl van egy rszoba, két rend rrel.
Felhívom ket egy nyilvános telefonról. Nem mondom meg, ki va-
gyok, csak azt, hogy a központból telefonálok. Közlöm velük, hogy
maga külföldi nyomozó, aki érdekl dik az ügy iránt, és megkérem
ket, hogy engedjék le a helyszínhez. De oda már tényleg nem kísérhe-
tem be. Nem kockáztathatom meg, hogy a társaságában lássanak.
Egyre növekv félelemmel tekintettem a bejáratra.
– Gondolja, hogy a rend rök engedelmeskedni fognak?
Uzun megvonta a vállát.
 – Egy próbát megér. A helyszínel k már végeztek, úgyhogy nem
lehet gond.
– És Yeta?
Az órájára pillantott.
– Azt mondta, öt percen belül itt lesz. Jobb is, ha indulok. Még el
kell intéznem azt a hívást.
– Hogyan beszélek majd Yetával? Nem értek törökül – emlékeztet-
tem Uzunt.
– Ne aggódjon, kiválóan beszél angolul! Biokémiát tanít az Isztam-
buli Egyetemen.
– Mir l fogom felismerni?
– Nem hinném, hogy gondot okozna. Felt en hasonlít a testvéré-
re.
Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megborzongjak. Megérintettem
Uzun karját.
– Mindent köszönök.
Uzun mélyen belenézett a szemembe.
– Mostantól egyedül van, Kate. Próbáljon vigyázni magára. És sok
szerencsét, bármi is legyen a gond maga és Raines között.
Úgy t nik, komoly gond van közöttünk, gondoltam. Hálásan bólo-
gattam, miközben Uzun beült a Renault-ba és beindította a motort.
– Ne feledje, harminc perce van, egy másodperccel se több!

76.

A
hogy Uzun autója beleveszett a forgalomba, hirtelen magá-
nyosnak és védtelennek éreztem magam. Átkozottul dühös
voltam, amiért Lou rizetbe akart vetetni. Sohasem feltételez-
tem volna róla, hogy képes ilyesmire. Ez nem történhetett meg csak
azért, mert függelemsértést követtem el. Kellett lennie egy alaposabb
indoknak is.
 Akármi is volt az, tudtam, hogy komolyan kell vennem. Gyanítot-
tam, hogy megint Stone ásott el valamit – az isten tudja, honnét. Az a
rohadt kis féreg ott ártott nekem, ahol tudott.
– Moran kisasszony?
Megpördültem. A tömeg örvénylett körülöttem a forgalmas járdán,
mégis azonnal kiszúrtam a t lem kétméternyire álló n t, és megdöb-
bentem. szes haj, sötét gyapjúkabát és nadrág, sápadt b r, mintha
következetesen kerülné a napfényt – és figyelemre méltó hasonlóság.
Mintha Gamalt láttam volna magam el tt.
– I… igen. Én vagyok Kate Moran – dadogtam.
– Yeta vagyok – mutatkozott be már-már szégyell sen, miközben a
kezét nyújtotta. Enyhe amerikai akcentussal beszélt, és mélyen ül
szemével, nyújtott arccsontjaival, átható tekintetével csakugyan a fivé-
rére emlékeztetett. Nyugtalanító érzés volt, de amíg Gamal szeméb l
sütött a könyörtelenség, addig Yetáéban mély fájdalmat láttam, a gy -
lölet helyett pedig együttérzést. Gyanítottam, hogy nem lehet több
negyvenötnél, de szes hajával és mélyen barázdált arcával jóval id -
sebbnek t nt.
Felé nyújtottam a kezem.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Kezet ráztunk, azután Yeta végigmért.
– Uzun felügyel sokat mesélt magáról, Moran kisasszony.
Vajon hogy érezheti magát szemt l szembe azzal a személlyel, aki a
halálsorra juttatta az egyetlen testvérét? Gy lölettel tekint rám, és
bosszúra szomjazik?
A tekintetét kémleltem, de nem láttam nyomát viszolygásnak –
ugyanakkor emlékeztettem rá magam, hogy olyasvalaki el tt állok, aki
nem volt hajlandó tanúskodni a fivére tárgyalásán. Aki soha egy rossz
szót nem ejtett róla, bármilyen szörny ségeket is követett el. Vajon
Yeta közeli kapcsolatban állt a testvérével? Egy másik kérdés se ha-
gyott nyugodni: miért egyezett bele, hogy találkozzon velem?
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha bemegyünk. – Megráztam a rácsot és
bekiáltottam: – Hahó, van itt valaki?
 Bekémleltem a folyosóra, és jobbról nyitott ajtót láttam. Egy tévé
kékes fényei vetültek a falra, s mintha egy focimeccs fojtott hangjait
hallottam volna, azután két rend r bukkant fel az Elsüllyedt Palotába
vezet folyosón – az egyikük jó ötvenes, a másik hamvas újonc. Fe-
lénk indultak, és az id sebb rend r mosolyogva nyitotta ki a rácsot az
övéhez láncolt kulcscsomóval, majd törökül hadarni kezdett.
Yeta válaszolt neki, azután felém fordult.
– Tudni akarja, melyikünk Madame Moran. Mondtam neki, hogy
maga. Azt mondja, valaki ideszólt neki a központból, hogy maga fel
fogja keresni a gyilkosság helyszínét.
Yeta szemébe néztem.
– Szeretnék kérni egy szívességet.
– Éspedig?
– Lekísérne az Elsüllyedt Palotába?
Végigmérte a sötétségbe vezet lépcs ket, és láthatóan úgy gondol-
ta, hogy ez nem szerepelt az egyezségünkben.
– Én… nem szívesen.
– Megértem, de betegesen félek a zárt terekt l, és ezzel sokat segí-
tene nekem. – A rend rök felé intettem. – Ráadásul egy szót se beszé-
lek törökül, ezért szükségem lenne egy tolmácsra is. Kérem!
Hosszú ideig habozott, és láthatóan vonakodott velem jönni, de vé-
gül bizonytalanul bólintott.
– Hát jó. Magával tartok.
Láttam rajta, hogy jó oka van a húzódozásra. Mondott valamit az
id sebb rend rnek, aki beengedett bennünket. Yeta lépett be els ként,
és az id sebb rend r intett, hogy nyugodtan kövessem. A tévéb l üdv-
rivalgás tört el , és a rend r odavakkantott valamit fiatal társának, aki
visszasietett az irodába.
– Mit mondott? – kérdeztem Yetát.
– Tudni akarja, hogy ki l tte a gólt. Úgy t nik, fontos focimeccset
zavartunk meg.
A rend r hirtelen hivatalos arcot öltött, és intett, hogy kövessük a
lépcs n.
 A gondolat, hogy újra le kell ereszkednem a föld méhébe, rettegés-
sel töltött el, és a hirtelen támadt félelem olyan er vel tört rám, hogy
máris elöntött a veríték.
Yeta zavartan mért végig.
– Mi a gond? Nem fest túl jól.
– Semmiség. Én… nincs semmi baj.
Kényszerítettem magam, hogy kövessem t és a rend rt a lépcs -
kön, amelyek egyre mélyebbre ereszkedtek.

A Tanítvány az utca túloldaláról figyelte, ahogyan Kate Moran és Yeta

belépett az Elsüllyedt Palotába. Ray-Ban napszemüveget és bukósisa-
kot viselt, és most leszállt a sötétkék, 250-es Yamaha nyergéb l.
Biztonságos távolságból, egészen a lakásától követte Yetát, és a ter-
ve tökéletesen bevált. Úgy számította, csupán id kérdése, mikor érte-
sül Moran az Elsüllyedt Palotában elkövetett gyilkosságokról és a
Yetával folytatott telefonbeszélgetésér l, és hogy mikor bukkan fel
Isztambulban.
Mindez része volt annak az átfogó tervnek, amellyel csapdába akar-
ta csalni Morant. Áldozatait szándékosan a t zriasztó közelében gyúj-
totta fel, hogy a rend rség minél el bb megtalálja a holttesteket. És
Moran be is kapta a horgot – pontosan úgy, ahogy kiszámította.
Fortyogott benne a düh, miközben leláncolta a motorkerékpárját. A
hátizsákjában magával hozott mindent, amire szüksége lehetett, bele-
értve a henteskéseket is. Várt néhány percet, azután átkelt a forgalmas
utcán, az Elsüllyedt Palota felé. Kis szerencsével, ha minden a terv
szerint halad, nemsokára újra gyilkolhat.
 77.

L
tották.
efelé haladtunk, és a lépteink élesen visszhangoztak a lépcs -
ház si k falai között. A rend r és Yeta egy szót sem szólt, és
én végigborzongtam az utat, pedig a palotát fényesen kivilágí-

– Járt már itt, az Elsüllyedt Palotában? – kérdeztem Yetát. Muszáj

volt megszólalnom, mert tudnom kellett, hogy van mellettem valaki,
aki segíthet uralni a félelmet.
– Igen, még gyerekként – felelte színtelen hangon. Nem er ltette a
beszélgetést, mégis olyan érzésem támadt, hogy éppúgy retteg ett l a
föld alatti helyt l, mint én.
Ahogy mélyebbre ereszkedtünk, kitartóan h lt a leveg , azután hir-
telen leértünk a lépcs sor aljára, és elém tárult az egyik leghihetetle-
nebb látvány, amit életemben láttam: egy roppant föld alatti csarnok,
amely leginkább óriási katedrálisra emlékeztetett. Végtelen folyosó
nyílt el ttünk, amelyet több száz vaskos és legalább tíz méter magas
gránitpillér foglalt keretbe, ameddig csak a szem ellátott. A döbbenet-
l földbe gyökerezett a lábam.
– Én… fogalmam se volt róla, hogy ez a hely ilyen hatalmas.
– A rómaiak korában egész Konstantinápolyt ez a víztározó látta el
– magyarázta Yeta.
A tározóban még maradt víz: a tucatnyi óriási, téglalap alakú me-
dencét a mészk mennyezetre er sített lámpák világították meg, arany-
színbe vonva az egész palotát. Víz csepegett a nyirkos k falakról, míg
a vízmedencék felett fából ácsolt gyalogjárók vezettek át. Már értet-
tem, miért hívták ezt a helyet Elsüllyedt Palotának – elárasztott, si
citadellára emlékeztetett. A rend r a távolba mutatott, és mondott va-
lamit, amit Yeta így fordított le:
– Megjelölték a b ntény helyszínét, és mi sem léphetünk a kordo-
non belülre. Itt van a közelben.
– nem jön velünk?
 – Azt mondja, egyedül is boldogulunk. Nincs messze. – Yeta meg-
vonta a vállát.
Láttam, hogy a rend r vet egy pillantást a lépcs felé, mintha alig
várná, hogy visszatérhessen a tévé elé. Néhány pillanatra még a kla-
usztrofóbiámról is elfeledkeztem, de most újult er vel tért vissza, és
megremegtem a félelemt l.
– Mondja meg neki, hogy köszönjük!
Yeta fordított, a férfi pedig biccentett, és magunkra hagyott minket;
léptei hosszan visszhangoztak a lépcs házban. Nem akartam eltávo-
lodni a menekülés útvonalától, de mi mást tehettem? Yeta felé fordul-
tam, és arra vártam, hogy megnyugtasson: bármikor képes újra megta-
lálni a lépcs házat.
– Azt mondta, járt már itt. Nem fogunk eltévedni?
– Dehogy. Talán nem árt, ha tudja, hogy a testvérem, Constantine
mindig is leny göz nek találta az Elsüllyedt Palotát.
Tekintve a fenyeget légkört, ez a legkevésbé sem lepett meg.
– Folytassa!
– Úgy mondják, hogy a bizánci id kben rituális áldozatokat is vég-
rehajtottak idelent, és ezek a történetek mindig izgatták. Nyilván ön
tudja a legjobban, hogy Constantine két rituális gyilkosságot is elköve-
tett itt.
– Igen, tudom.
Szerettem volna, ha Yeta beszél a telefonhívásról, de az utolsó
néhány lépcs fokra mutatott.
– Kövessen, és legyen nagyon óvatos! Egy ilyen nyirkos helyen
csúsznak a lépcs fokok. Más se hiányzik, mint hogy baleset történjen.
 78.

E lértük a lépcs sor legalját, és a maga teljességében tárult elénk

a lényben úszó palota.
– Beszéljen a testvére gyerekkoráról! – kértem Yetát.
Nagyon keveset tudtam Gamal magánéletér l, pedig makacsul
hallgatott err l a kihallgatások és a tárgyalások során. Azt a keveset,
ami a cég tudomására jutott, Uzun felügyel nyomozásának köszönhet-
tük.
Yeta vonásai megkeményedtek.
– Az emberek szinte már úgy beszélnek Constantine-ról, mint egy
tragikus h sr l. Hogyan válhatott egy tehetséges pszichiáterb l szadis-
ta gyilkos? Pedig szó sincs tragédiáról. A válasz mindennél egysze-
bb. A gonoszság már kezdett l ott lappangott Constantine-ban. Ki-
sebb állatok kínzásával és megölésével kezdte. El bb békákat és ege-
reket, azután macskákat és kutyákat mészárolt le a bizarr, értelmetlen
rituálék során, míg végül végzett az apámmal és a húgommal is.
Ahogy én látom, a fivérem csak azért tanult pszichiátriát, hogy megért-
se tulajdon beteges viselkedését. Nem mintha ez bármit is számított
volna. Sosem változott meg.
Úgy tudtuk, Constantine Gamal két további tulajdonságában is osz-
tozott a legtöbb sorozatgyilkossal: túl azon, hogy kegyetlenül gyötörte
a kisebb állatokat és a vele egykorú gyerekeket, szeretett gyújtogatni,
és még nagyobb korában is ágyba vizelt. Azt viszont nem tudtuk, miért
ölte meg az apját és a húgát. Az indítékai sosem kerültek napvilágra.
Megjegyeztem magamban, hogy erre a kérdésre is ki kell térnünk.
Óvatosan haladtunk a fa gyalogjárókon a gyilkosságok helyszíne felé,
lépteink srégi falak között visszhangoztak.
– Azt mondja, a testvérét mindig is leny gözte a hely?
Yeta bólintott.
– Tizenegy éves volt, amikor apánk lehozta ide. Constantine szeret-
te a nyomasztó légkört, és már ekkor rögeszmésen viszonyult a halál-
hoz, ezért vonzódott a sötét, föld alatti helyekhez. Nem sokkal ezután a
kabátja alatt lehozta ide a kiskutyámat, és rituális körülmények között
megölte. Én sokáig úgy tudtam, hogy a kutyám csak elkóborolt, de
évekkel kés bb Gamal kéjes élvezettel elmesélte, hogy mit m velt
vele. Mennyire gy löltem érte…
Yeta arca megfeszült a viszolyogtató emlék hatására. Miután meg-
kerültünk egy sarkot, nem sokkal el ttünk megpillantottuk a sárga
rend rségi szalagokat, amelyek a b ntett helyszínét kerítették el. Elju-
tottunk az Elsüllyedt Palota egyik sötét, távoli sarkába.
– Közel álltak egymáshoz a testvérével?
Yeta megvet en horkant fel.
– Nem. Tudja, Constantine nem volt éppen szeretetre méltó gyerek.
Ha így visszatekintek, csak azt látom, hogy mindenkit l különbözött,
és beteges élvezetét lelte mások fájdalmában.
Err l eszembe jutott, hogy rákérdezzek a testvére indítékára.
– Mit gondol, miért ölte meg az apját és a húgát?
Yeta megcsóválta a fejét.
– Eleinte azt hittem, amiatt, hogy apánk sokat verte t. Anyám kis-
korunkban meghalt, ami csak súlyosbította a helyzetet, de meggy -
désem, hogy a gonoszság Constantine sajátja volt, szinte a születését l
kezdve.
– Az apjuk er szakos ember volt?
– Inkább nyersnek mondanám, de semmiképp sem volt olyan torz
személyiség, mint Constantine.
– Mit ért azon, hogy nyers?
– Constantine nagyon értelmes, de nehezen kezelhet és akaratos
gyerek volt, ezért apánk büntetésül gyakran bezárta t a pincébe, ahol a
leölt állatok húsát tartotta. Constantine mindig morbid érdekl dést ta-
núsított az iránt, ahogy apánk dolgozott, ahogy végzett az állatokkal. A
testvéremet mindennél jobban érdekelte, hogyan vágja le ket.
Tudtam a pincér l, az egyik nyomasztó tényr l, amelyet Uzun fel-
ügyel ásott el Constantine Gamal múltjából, mégis érdekl déssel
hallgattam, ahogyan a n vére személyesen számolt be róla.
– Milyen volt a kapcsolatuk?
 Yeta megvonta a vállát.
– A legtöbbször feszült. Constantine megvetette, és ostobának tar-
totta apánkat. Állandóan vitáztak. Azután egy napon t z ütött ki a hen-
tesüzlet pincéjében. A szomszédok segítettek eloltani, akkor találták
meg az apámat és a húgomat, rettenetesen összeégve és szörny se-
bekkel a testükön. A húgom meghalt, de apám néhány órát még élt, bár
kómába esett. Minden jel egy félresikerült rablásra utalt – az üzletb l
elt nt a pénz, és hiányzott néhány értéktárgy is. Senki sem gyanako-
dott Gamalra, pedig a nyomozás során a rend rség t is kikérdezte,
akárcsak engem. Az ügyet végül csak azután oldották meg, amikor
Amerikában véget vetettek Constantine gyilkossági sorozatának. Kí-
váncsi az elméletemre a kés bbi gyilkosságokkal kapcsolatban?
– Persze.
– Szerintem a testvérem beteges élvezetet talált az apám és a húgom
meggyilkolásában. Azt hiszem, ezt az élvezetet akarta újra és újra átél-
ni, amikor a többi áldozatát is hasonló körülmények között és hasonló
helyeken gyilkolta meg. Mintha minden kés bbi gyilkosságával ezt a
legels t utánozta volna. Ön mit gondol err l?
– Ez a sorozatgyilkosok jellemz viselkedésmintája – er sítettem
meg. – Megismétlik, vagy ha úgy tetszik, tökéletesítik a gyilkosságot,
hogy tovább fokozzák az ebb l fakadó élvezetet.
Elérkeztünk a b ntény helyszínére. Láttam egy si, viharvert gránit-
tömböt, amelyet vérfoltok borítottak. Yetához fordultam, és észrevet-
tem, hogy megtörli a szemét.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Ne haragudjon, csak belegondoltam, milyen gyötrelmet kellett ki-
állnia az áldozatoknak. Amikor Uzun felügyel beszélt az ügyr l, sza-
vakat is alig találtam. Mélyen felkavart.
Megérintettem a karját.
– Úgy hallottam, a telefonhívás is felkavarta, amit nemrég kapott?
Yeta még nyugtalanabbnak t nt.
– Ez annyira bizarr. Tudom, hogy képtelenség, de tényleg úgy be-
szélt, mint Constantine.
 – Úgy tudom, több mint tíz éve nem beszélt a testvérével. Honnan
tudja mégis ennyire biztosan, hogy volt az?
Yeta alaposan végiggondolta a dolgot.
– Igaza van – ismerte el végül –, nem lehetek biztos semmiben. Tu-
dom, hogy furcsán hangzik, de akkor úgy éreztem, mintha az go-
noszsága áradna felém a vonalon keresztül, így végül meggy ztem
magam, hogy Constantine az. Hisztérikus állapotba kerültem, de minél
tovább gondolkodtam rajta, annál racionálisabb lettem. Constantine
meghalt, tehát valaki másnak kellett hívnia.
– De kinek?
– Valamilyen beteges embernek, aki élvezi, ha engem gyötörhet.
– Miért tenne ilyet bárki is? – kérdeztem.
– Constantine tengernyi fájdalmat okozott másoknak. Meg tudnám
érteni, ha valamelyik áldozat családja rajtam akarna bosszút állni. Erre
nincs más magyarázat, Moran kisasszony.
– Tényleg azt hiszi, hogy valaki azzal szórakozik, hogy a halott
testvérének adja ki magát?
– Igen, azt hiszem – bólintott határozottan Yeta. Hirtelen a tetthely
felé fordította a tekintetét. – Ezért a gyilkosságért jött el Isztambulba?
– Ennél kicsit bonyolultabb az ügy.
– Amennyiben?
Úgy döntöttem, mindent elmondok neki, de amikor végeztem, Yeta
csak még értetlenebbnek t nt.
– Miért akarná bárki is lemásolni a testvérem gyilkosságait?
– Nem tudjuk biztosan. – Próbáltam összeszedni magam, miel tt
folytattam. – Tudom, hogy teljes képtelenségnek hangzik, de a történ-
tek fényében korántsem lehetetlen, hogy a testvérének valahogyan si-
került túlélnie a kivégzést.
Láttam, ahogy Yeta arca hamuszürkévé sápad.
– Ezt nem mondhatja komolyan.
– Csak azt mondom, hogy nem lehetetlen. A saját szememmel lát-
tam, ahogy kivégezték. Hallottam, amikor halottnak nyilvánították.
Ezért is állok értetlenül az újabb gyilkosságok el tt. Kezdem azt hinni,
hogy a testvérének valamilyen ellenméreg segítségével sikerült túlélnie
a kivégzést. Tudom, hogy rültségnek hangzik, de ha jól tudom, maga
biokémikus. Ön szerint ez lehetséges? Mi a baj? Egészen elsápadt.
– Igen, a legtöbb halálos méregnek létezik ellenszere.
– Azt akarja mondani, hogy a testvére túlélhette a kivégzést?
Yeta eltöprengett a szavaimon, miközben a víztükröt kémlelte.
– Most már tényleg kezd megijeszteni, Moran kisasszony. Én csak
annyit mondok, amennyi elméletileg lehetséges… hogy lehet készíteni
ilyen ellenmérget. – Újra elgondolkodott, majd hosszas t dés után
folytatta. – Azt hiszem, tudnia kell még valamit. Gyerekkorunkban
Constantine képes volt annyira lelassítania a szívm ködését, hogy
szinte már halottnak t nt.
Most rajtam volt a sor, hogy halálra rémüljek.
– Hogy érti ezt?
– Rengeteget mozgott, mindennap úszott a tengerben. Azzal kérke-
dett, hogy kifejlesztett egy olyan légzéstechnikát, amivel öt percnél is
tovább a víz alatt tudott maradni. Eközben lelassította a szívverését,
szinte a klinikai halál állapotáig. Azt hiszem, ennek is a halál iránti
megszállottságához volt köze. Élvezte, ha a halandóság végs határait
feszegette.
Megkövültem, miközben a rettegésem egyre fokozódott. Borzongás
futott végig a testemen. Abban a pillanatban arra gondoltam: ha majd
visszatérek Washingtonba, a legels dolgom az lesz, hogy hivatalosan
kérelmezem Gamal holttestének exhumálását. Egyedül így bizonyo-
sodhatok meg róla, hogy valóban meghalt.
– Teljesen felkavart, amit elmondott. Kezdem komolyan azt hinni,
hogy igazam volt, amikor feltételeztem, hogy a testvére túlélhette a
kivégzést.
Yeta komor arccal gombolta össze a kabátját.
– Személy szerint én semmiben sem lennék biztos, amíg nem látom
a saját szememmel, ahogyan eltemetik. Most már mennem kell. Fél óra
múlva el adásom lesz, ha addigra össze tudom szedni magam.
– Ne, kérem, várjon… Yeta…
– Sajnálom, de tényleg mennem kell. Jobb lesz, ha nem marad itt
egyedül.
 Yeta máris a lépcs felé indult, a léptei élesen kopogtak a deszka-
pallókon. Elindultam a nyomában – a gondolatát se tudtam elviselni,
hogy akár egy percet is egyedül töltsek ezen a kísérteties helyen.
Ám egy szemvillanással kés bb valóra vált a legszörny bb lidérc-
nyomásom. A fények kialudtak, és az egész csarnok átható sötétségbe
borult.

Ennyi.
A Tanítvány lekapcsolta a f kapcsolót, és elégedetten elvigyoro-
dott. Az Elsüllyedt Palota egész alsó szintjét megfosztotta az elektro-
mosságtól, a fels szint azonban világos maradt. Hátrébb lépett a kap-
csolótáblától és a lábánál fekv fiatal rend rt l, akit szíven szúrt az
egyik köt vel.
Az idióta beengedte ide, miután eljátszotta az eltévedt turistát, és az
ujjával lázasan bökdösött egy utcatérképet, mint aki útbaigazítást kér.
Az id sebb rend r a székébe roskadt. Ugyanúgy járt, mint a társa: az
szívét is átdöfte a köt . A Tanítvány átlépett a földön hever holttes-
ten, és el vette a hátizsákjából az Electra típusú éjjellátó készüléket.
Végre eljött a mulatság ideje.
Elindult az Elsüllyedt Palota gyomrába vezet lépcs k felé, és csak
annyi id re állt meg, amíg feltette és bekapcsolta az infraszemüveget.
Most már átlátott a lenti sötétségen, még ha minden zöldes árnyala-
tot kapott is. Varázslat. Az éjszakából nappal lett. Elindult lefelé, és
gumitalpú cip je meg sem csikordult.
 79.

B ele akartam sikítani a koromsötétbe. Megdermedtem a félelem-

l, moccanni sem mertem, és csak arra tudtam gondolni: Iste-
nem, ez nem történhet meg!
Még ahhoz is túl rémült voltam, hogy egyetlen lépést is megkockáz-
tassak. És ha letérek a pallókról, ha beleesem a vízbe? A szívem kirob-
banni készült a mellkasomból. Megint úgy éreztem magam, mint a
párizsi katakombákban. Mit l mehetett el az áram? Szörny el érze-
tem támadt, hogy valami iszonyú dolog fog történni.
– Yeta? Merre van?
– Itt… itt vagyok.
Hála istennek, legalább nem maradtam egyedül. A fojtott hang só-
hajnyi vigaszt jelentett.
– Nekem… el kell mondanom valamit, Moran kisasszony. Betege-
sen félek a sötétben.
Kihallottam Yeta hangjából az ideges reszketést. Csodás. Én meg
betegesen félek a zárt terekt l. Micsoda páros…
– Lassan és mélyeket lélegezzen, az mindig segít, ha úgy érzi, hogy
közeleg a pánik. Úgy érzi?
– I… igen.
– Talán kiáltoznunk kellene. A rend rök biztos meghallanak.
– Én… nem is tudom…
Yeta nyilvánvalóan képtelen volt cselekedni, ezért én kezdtem el si-
koltozni:
– Halló! Hallanak bennünket? Van ott valaki?
A hangom visszhangzott a sötét ürességben, de válasz nem érkezett.
– Meg kell találnunk a legközelebbi kapcsolót, vagy egy elemlám-
pát.
– Nekem van egy öngyújtóm a táskámban.
– Hol van a táskája?
– A földön. Leejtettem, amikor kialudtak a fények.
 – Maradjon, ahol van, Yeta! Odamegyek magához. Megpróbálom
megkeresni.
– Nem mozdulok – fogadkozott.
Sötétben nem könny megítélni a távolságot, de a hangja mintha
közelr l, alig néhány méterr l érkezett volna. Letérdeltem a gyalogjá-
rón, és araszolni kezdtem el re, miközben széttárt ujjakkal tapogattam
magam el tt a pallókat.
– Megtalálta a táskámat? – kérdezte Yeta, szinte tapintható rettegés-
sel.
– Nem, még nem. – Óvatosan pásztáztam a padlót az ujjaimmal, de
semmit sem találtam. Azután neszt hallottam, mintha egy patkány sur-
rant volna el a közelben.
Jesszusom, már csak ez hiányzik. Patkányok. Leküzdöttem a kísér-
tést, hogy átadjam magam a páni rémületnek, és tudtam: ha Yetát is
elvesztem, teljesen széthullok. A kaparászó hang kitartóan er södött,
azután mintha éles szisszenést hallottam volna. Yeta biztosan leveg
után kapkod, gondoltam.
– Tartson ki! A táskájának itt kell lennie valahol.
Semmi válasz.
– Yeta…?
Még mindig semmi válasz. Rémülten kiáltottam:
– YETA!
A hangom vészjóslóan visszhangzott a koromsötétben. A gyomrom
mintha egyetlen acélröggé dermedt volna. Mi az ördög történhetett
Yetával? Annyira megrémült, hogy szólni se tud?
Tovább araszoltam, és hirtelen valami puhaságot éreztem a kezem
alatt. Olyan tapintása volt, mint a b rnek. A táska. Megragadtam a sö-
tétségben. Hála az égnek!
– Megvan – mondtam ki hangosan. Yeta még most sem válaszolt.
Rémülten kezdtem kotorászni a táskában, amíg rá nem akadtam vala-
mire, ami az öngyújtó lehetett.
Sikerült meggyújtanom, és hirtelen éles fény lobbant fel az arcom
el tt. Fel akartam kiáltani, de a sikoly a torkomon akad. T lem néhány
méternyire Yeta feküdt a pallókon, és átvágott torkából vérsugár lö-
vellt ki.

80.

N éhány pillanatra teljesen megkövültem. Azután halk, gurgula/ó

hangot hallottam Yeta fel l, és láttam, ahogy a szemhéja meg-
rebben. Még életben volt, de tudtam, hogy el fog vérezni.
Mit tehetek? A pánik eluralkodott rajtam, az agyamat kérdések ost-
romolták. Yetát villámgyorsan, teljes sötétben érte a támadás. A táma-
dónak még most is itt kell lennie a sötétben. Azután hirtelen megértet-
tem. Egyedül vagyok, fegyvertelenül, és én leszek a következ áldozat.
Feltartottam az öngyújtó pislákoló lángját. Vizet láttam, öles oszlo-
pokat és sötét, nedvességt l fényl k falakat, de sehol a támadót. Hol
lehet?
A szívem olyan er vel dübörgött, hogy azt hittem, menten felrob-
ban. A félelem iszapként húzott le magával, és már leveg t is alig kap-
tam. Yeta szemhéja megremegett, a légzése is felületessé vált. A vér-
áram a nyakából, egy kis szúrt seben át tört fel, de észrevettem egy
másik sebet a szíve táján is, ahol véres kör terjedt a blúzán. Mindkét
seb olyannak t nt, mintha vékony pengéj t rrel ejtették volna. A ke-
zem annyira reszketett, hogy alig tudtam megtartani az öngyújtót, de
tudtam, ha nem teszek gyorsan valamit, Yeta a szemem láttára vérzik
el.
Odakúsztam hozzá, ám abban a pillanatban, hogy elértem, a feje
el rebukott, és az utolsó lélegzet is eltávozott az ajkai közül. Megra-
gadtam a csuklóját és kitapintottam a pulzusát. Yeta meghalt.
Kaparászó hang hallatszott mögöttem, és megpördültem, miközben
éreztem, hogy valaki mozog a sötétségben. Magasabbra emeltem az
öngyújtót, de az árnyakon és a k oszlopokon kívül most sem láttam
mást.
 A láng pislákolni kezdett. Halálra rémített a lehet ség, hogy bármi-
kor kialudhat, és akkor egyedül maradok a sötétben, ahol egy gyilkos
leselkedik rám. Nem volt fegyverem, védtelen voltam és riadt, és ki
kellett jutnom innen, miel tt túl kés lenne. Yetán már nem tudtam
segíteni, és nem akartam én lenni a gyilkos következ áldozata.
Elengedtem Yeta élettelen kezét, s miközben felegyenesedtem, újra
hallottam a neszezést. Mintha egy szandál talpa csusszant volna a fán.
Vagy egy patkány. Az ösztönöm azt súgta, hogy nem patkány az.
Yeta gyilkosa, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson rám. És ha
Constantine Gamal tényleg életben van, ha ott lapul az egyik k oszlop
mögött? A gondolattól pánikba estem. Ha igazam van, végezni fog
velem. Emlékeztem gy lölett l izzó tekintetére; újra éreztem a fájdal-
mat, ahogyan a fogai a húsomba martak.
Azután a félelem minden más érzést kiölt bel lem, amint újra hal-
lottam a kaparászást, és abba az irányba lendítettem az öngyújtó láng-
ját.
Semmi. Vagy tényleg láttam, ahogyan egy árnyék besurran az egyik
oszlop mögé?
Nem vártam meg, hogy kiderüljön. A pislákoló láng elé emeltem a
kezem, és rohanni kezdtem a lépcs k felé.

A Tanítvány egy zömök k oszlop mögül figyelt. Kezében ott szoron-

gatta a köt t. Az infraszemüvegen át hirtelen látta, ahogy Moran
futva a lépcs k felé ered. Élvezte a mulatságot, hogy eljátszadozhat
vele, mint macska az egérrel. Az ostoba lotyó menekülni próbál, to-
vább zi a vak rémület. Halálra vált és magatehetetlen – pontosan
olyan, amilyennek látni szerette. Ez is része a játéknak.
A n elindult a lépcs n felfelé, kettesével szedte a fokokat, de neki
nem kellett sietnie. Kitapogatta a zsebében az r kulcsait. Gondosan
bezárta a fémrácsot. Lássuk, ki tud-e jutni innen. Próbára akarta tenni a
képességeit, és a lehet legtovább kívánta nyújtani a kivételes élveze-
tet, hogy rettegni látta. Elvigyorodott, azután kilépett az oszlop mögül
és a nyomába eredt.
 81.

F elviharzottam a lépcs n, és felértem a fels szintre. A láng ki-

aludt, ezért félredobtam az öngyújtót. Nem tudtam eldönteni,
hogy keressek-e egy rend rt, vagy inkább meneküljek ki az
épületb l. Az ösztönöm azt harsogta, hogy rohanjak egyenesen a kijá-
rat felé, és én engedelmeskedtem, de amikor próbáltam kinyitni a rá-
csot, azt zárva találtam.
Nem hallottam lépteket magam mögött, de biztosan tudtam, hogy
Constantine Gamal a nyomomban van, s csak id kérdése, mikor ér fel
a lépcs n. Pánikba estem, és visszafordultam az rszoba felé. Láttam,
hogy az ajtó még most is nyitva áll, és a folyosóra kisz dik a tévé
kékes fénye.
– Hello! – kiáltottam fel. – Van itt valaki?
Semmi válasz. Az ajtóhoz értem, és megláttam a rend rök holttest-
ét: egyiket a földön, a másikat a székben. Mindkett jük alatt tócsába
gy lt a vér. A vér szinte dübörgött az ereimben.
Lenéztem az id sebb rend rre, láttam, hogy az övér l elt nt a
kulcskarika, és abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy meg fogok
halni. Valaki elvitte a kulcsokat, és nincs menekvés.
Nem ismertem másik kijáratot, csak azt, ahol bejöttem. Azután fel-
figyeltem rá, hogy nyitva áll a kapcsolószekrény ajtaja, és valaki le-
nyomta a f kapcsolót, hogy sötétbe borítsa az egész alsó szintet.
Jól tudtam, ki ez a valaki.
Egy pillanattal kés bb mintha lépteket hallottam volna. Tényleg van
valaki a lépcs n, vagy csak a képzeletem játszik velem? Képtelen let-
tem volna megmondani. Csak egy valamire tudtam gondolni: csapdába
estem, nem tudok kijutni.
A józan eszem azt súgta, hogy kell lennie valahol egy tartalék
kulcscsomónak, ezért eszel s igyekezettel kutatni kezdtem. Az öt-hat
négyzetméteres helyiség közepén egy asztal és két szék állt, a sarokban
pedig egy öreg gázt zhely, amit az rök nyilván f zésre használtak.
Bárhogy próbáltam, nem tudtam elkerülni, hogy belelépjek a vértócsá-
ba, amint az asztalhoz léptem, hogy kihúzzam a fiókot.
Nem találtam kulcsot. Kétségbeesetten kutattam egy rejtekhely
után, ahol rátalálhattam a tartalék kulcsokra, mígnem az egyik sarok-
ban nagyobb faliszekrényt vettem észre. Feltéptem az ajtaját, hogy a
polcokon konzerveket, f szeres tégelyeket, teát és kávét, néhány f -
edényt meg egy horpadt, ötliteres kannát lássak, benne f olajjal.
Végigkutattam a polcokat, de nem találtam semmit, azután a szekrény
bal felében mégis ráakadtam valamire. Mintha egy kampó lett volna,
rajta kis kulcskarikával. Kérlek, istenem, add, hogy a kapu kulcsa le-
gyen…
El húztam a fémkarikát, rajta öt kulccsal. És ha egyik kulcs se illik
a zárba? Id t kellett nyernem, és lelassítanom valahogy a gyilkost.
Támadt egy ötletem: el vettem az olajjal teli fémkannát, és kivonszol-
tam a folyosóra. A léptek egyre közelebbr l hallatszottak. Lecsavartam
a kupakot, és megborítottam a kannát, hogy az olaj kiömöljön a lép-
cs kre.
Miután a kanna kiürült, a rácskapu felé rohantam, miközben a szí-
vem olyan hevesen vert, hogy az egész mellkasom belesajdult. Az els
kulcs nem illet a rácskapu zárjába.
Szitkozódtam.
Kipróbáltam egy másikat.
Nem talált.
El vettem a következ t – a kulcs ezúttal a zárba csusszant, de nem
mozdult.
Jesszusom!
A léptek immár közvetlen közelr l hallatszottak, majd néhány pil-
lanattal kés bb elhaltak. A néma csendben mintha szuszogást hallot-
tam volna. A vér lüktetett a fülemben, és amikor hallgatózni próbál-
tam, semmit se hallottam. Azután újabb lassú, kimért lépés koppant a
lépcs kön, amit tompa puffanás, majd újabb csend követett. Úgy t nt,
a gyilkos elérte az olajfoltot, és nehezen haladt tovább, talán el is csú-
szott. Azután újra hallottam az éles lépteket, ezúttal még lassabban. A
gyilkos tovább közeledett.
 Édes istenem!
Megpróbáltam a következ kulcsot, majd az utána következ t, de
egyik se m ködött.
Amikor beillesztettem az utolsó kulcsot, a zár azonnal felpattant.
Kis híján összeestem a megkönnyebbülést l, és reszket kézzel téptem
fel a fémrácsot. Odakint a forgalom zaja fogadott. Egy pillanattal ké-
bb újabb léptek hallatszottak a márványlépcs kön, de én már kiron-
tottam a nyüzsg utcára.

82.

R ohantam, ahogy csak tudtam, miközben a járókel k értetlenül

néztek utánam. Akkor döbbentem csak rá, milyen hülye va-
gyok – ha valaki elmenekül egy b ntény helyszínér l, az óha-
tatlanul magára vonja a figyelmet és a gyanút.
Sétatempóra lassítottam, és úgy tettem, mint aki a kirakatokat néze-
geti. Beletelt néhány percbe, amíg újra nyugodtan tudtam lélegezni, de
a megkönnyebbülés nem tartott soká. Ráeszméltem, hogy ha Gamal
álruhát visel, gyakorlatilag bárhol lehet.
Hiába néztem vissza a vállam felett: annyian nyüzsögtek az utcá-
kon, hogy a gyilkosnak a legkisebb er feszítésébe se telt mögém lo-
póznia és a bordáim közé csúsztatnia a kését. A körülöttem lév k arcát
kutattam, hátha látok valakit, aki Gamalra emlékeztet, és vérbeli sokk
ért, amikor kiszúrtam egy sötét hajú, napszemüveges fickót, aki tízlé-
pésnyi távolságból követett, hátizsákkal a hátán. Magasságát és testfel-
építését nézve akár Gamal is lehetett.
Felfigyeltem rá, hogy félrefordítja a tekintetét, mintha csak a kira-
katokat bámulná. Gamal az, vagy kezd eluralkodni rajtam az üldözési
mánia? Akkor és ott értettem meg, hogy addig nem lehet egyetlen
nyugodt pillanatom sem, amíg fel nem nyitom Gamal koporsóját, és
meg nem gy döm arról, hogy tényleg meghalt. Minél el bb, annál
jobban. Ehhez azonban haza kellett jutnom.
 Néhány perccel kés bb rend rségi szirénákat hallottam. Uzun fel-
ügyel emberei úton vannak az Elsüllyedt Palota felé, hogy eleget te-
gyenek Lou kérésének? Ha visszamennék és elmondanám nekik, mi
történt, vajon hinnének nekem, vagy csak még nagyobb bajba kever-
ném magam? Nem vállalhattam a kockázatot. Egyel re biztosabbnak
éreztem, ha mozgásban maradok. További tíz percet gyalogoltam, és
nem láttam többet a férfit. Bal kéz fel l boltív vezetett egy piactérre. A
kapu fölé aranybet kkel ezt írták: KAPALI CARSI. Az útikönyvemb l
emlékeztem rá, hogy ez a híres isztambuli Nagy Bazár, amely a 15.
századból maradt fenn. Befordultam a kapun, és a bazár kell s köze-
pén találtam magam.
A zajos és szertelenül díszes piacteret parányi boltokkal zsúfolták
tele, a leveg egzotikus parfümökt l és f szerekt l illatozott. Ahogyan
egyre mélyebbre hatoltam, láttam, hogy a bazárban a legkülönfélébb
üzletek sorakoznak: csillogó ékszerboltok, árutól roskadozó csemege-
üzletek, b rkereskedések és olyan boltok, ahol bálaszám állnak a tarka
szövetanyagok. A keresked k, akik közül sokan hagyományos köntöst
viseltek és imagyöngyöket morzsolgattak, kuporogva ültek a teás- és
kávéscsészékkel megrakott ezüsttálak körül, és próbálták becsábítani
az arra járókat.
Szorult helyzetemen gondolkodtam. Ártatlan voltam, ezért nem fél-
tem együttm ködni a török rend rséggel, de ha önként jelentkezem,
azzal kitettem volna magam a hosszú heteken át tartó vizsgálatnak, és
a legrosszabb esetben még azzal is megvádolhattak volna, hogy én
végeztem Yetával és a két rrel. Az incidens nem üthetett vissza Uzun
felügyel re, de akkor is szívesebben magyarázkodtam Loúnak, és az
ösztöneim is azt súgták, hogy minél el bb t njek el Isztambulból. Nem
éreztem biztonságban magam Gamal szül városában, és Yeta halála
azt igazolta, hogy jogosan. A menekülés talán rám terelte a gyanút, de
éppúgy életben is tarthatott. Ráadásul alig vártam, hogy kinyithassam
azt az istenverte koporsót.
Ehhez el ször el kellett jutnom a repül térre. A tömegközlekedés
biztonságosabb, gondoltam, egy taxisof r emlékezhet rám. Felütöttem
az útikönyvet, hogy megkeressem a repül téri transzferre vonatkozó
részt. Az autóbuszok a térkép szerint egy olyan utcából indultak, ame-
lyet gyalogosan tíz perc alatt elérhettem.
A bazár zárt terében kezdett újra rám törni a klausztrofóbia. Úgy
éreztem, ki kell jutnom, miel tt eltévedek az ösvények labirintusában.
A keresked k az orrom alá dugdosták a portékáikat, és megpróbáltak
rám sózni mindent, az ezüstözött konyhai csapoktól a b rkabátokig.
Sehol sem láttam a sötét hajú, napszemüveges férfit. Ami nem jelentet-
te, hogy nincs is a közelemben. Bármelyik pillanatban kést kaphattam a
hátamba.
Egy kis kioszk tulajdonosa arra buzdított, hogy vegyek t le cukro-
zott mandulát, de félbe kellett szakítanom.
– Hol a legközelebbi kijárat? Hol tudok kijutni?
A férfi mormogott valamit törökül, amit nem értettem, de egy másik
boltos a következ sarok felé mutatott.
– Arra van a kijárat, madame.
– Köszönöm!
– Nem akar a szép hölgy egy igazi b rcip t nagyon kedvez áron?
Nem hibáztattam a fickót, amiért próbálkozott, de nem most jött el a
bevásárlás ideje. Azután az üzlet egyik polcán napszemüvegeket vet-
tem észre, valamivel arrébb pedig fejkend ket. Mindkett l kiválasz-
tottam egyet.
– Mennyi lesz a napszemüveg és a kend ?
– A madame-nak nagyon kedvezményes áron adom.
Nem voltam alkudozós hangulatban.
– Elviszem ket.
A keresked indult, hogy becsomagolja az árut, de megállítottam.
– Ne, mindjárt fel is húzom.
– Ahogy óhajtja, madame.
Kifizettem, majd felvettem a fekete fejkend t és a sötét napszem-
üveget, de alighogy elfordultam, húszméternyire, egy közeli aranyüzlet
el tt egy férfira lettem figyelmes. Sötét sapkát, sálat és Ray-Ban nap-
szemüveget viselt. Nem tudtam biztosan, hogy ugyanezt a férfit láttam-
e odakint az utcán, de abban biztos voltam, hogy engem figyel. Nem
vártam meg, amíg kiderül, hogy Gamal-e. Belevetettem magam a tö-
megbe, és a kijárat felé siettem.

A Tanítvány a nyüzsg bazár rejtekéb l figyelte, ahogy Kate felvette a

kend t és a sötét napszemüveget. Letette a motorját, és gyalogosan
követte a n t az Elsüllyedt Palotától. Akkora élvezettel töltötte el a
rettegése, hogy még az sem számított, hogy valahogyan rátalált a tarta-
lék kulcsra és elmenekült. Vagy hogy elcsúszott a kiömlött olajon,
visszazuhant néhány lépcs fokot és a jobb könyöke kis híján eltört,
amikor nekiütötte a falnak – még most is sajgott, ha megmozgatta. Ez
is hozzátartozik a játékhoz. Még mindig érezte a b zös olajat a kezén
és a ruháin, pedig a hátizsákjából el vett egy pólót, hogy megtörölköz-
zön. A ribanc ügyesen csinálta, ezt el kellett ismernie. De nem olyan
ügyesen, mint én. Most az utolsó cseppig kiélvezte a félelmét, de ha
úgy érzi, hogy kicsúszhat a karmai közül, azonnal akcióba lép. Tervei
voltak Kate Morannel. Drágán meg fog fizetni azért, amit vele m velt.
Látta, hogy a bazár kijárata felé siet, és tovább követte.

Megtaláltam az utcát és a Turkish Airlines buszmegállóját. Két autó-

busz állt bent, utasok szálltak fel és le. Beálltam a sorba egy csapatnyi
svéd hátizsákos turista mögé, és kifizettem a jegyet, majd helyet fog-
laltam az autóbusz közepe táján.
Útban a megálló felé rendszeres id közönként hátranéztem, de nem
láttam, hogy bárki követett volna. A sapkát és napszemüveget visel
rejtélyes idegen nyom nélkül elt nt. Ám ahogy az utastársaimat tanul-
mányoztam – csak hogy megbizonyosodjak róla, nincs-e a buszon –,
újabb ijeszt gondolat fészkelte be magát az agyamba. Ha Uzun kicsit
is értett a munkájához, kiküldte az embereit a repül térre. Ha pedig
figyelik a repül teret, könnyedén kiszúrják az útlevelem. Amint meg-
próbálok bejelentkezni, elveszett ember vagyok.
Csapdába estem, de kés lett volna változtatni – a sof r máris beso-
rolt a forgalomba. Öt perccel kés bb a busz teljes sebességgel robogott
a repül tér felé. Most már biztos voltam abban, hogy a rend rök várni
fognak rám. Úgy számítottam, hogy kevesebb mint egy órám maradt,
ha ki akartam találni, hogyan szabaduljak ki ebb l a helyzetb l. Más-
különben leírhatom magam, amint belépek a terminál épületébe.

83.

Alexandria, Virginia

L ou Raines lecsapta a telefont, és kikecmergett az ágyból. Fel-

vette a köntösét, hogy dühös fújtatással odalépjen a hálószoba
ablakához. A felesége a lányukkal együtt Baltimore-ban ma-
radt, amit nagyon jól tett, tekintve az mostani hangulatát.
Az es függönyt vont az égre, de a város életre kelt az elektromos
vihar izzásától: a házak sötét kontúrját villámok rajzolták ki, és es víz
áztatta az ablaküveget. Az agyában egész sor megválaszolásra váró
kérdés rajzott, de a legutóbbi telefonhívás óta már csak egyetlen fog-
lalkoztatta: mi a fészkes nyavalya ütött Kate Moranbe?
Raines egy hete most el ször vett ki szabadnapot, és gy lölte, hogy
otthon se lehetett nyugalma, de Ahmet Uzun felügyel telefonját akkor
sem hagyhatta figyelmen kívül. A hírek mélyen felkavarták. Három
további áldozatot öltek meg Isztambulban: az egyikük nem más, mint
Constantine Gamal n vére, Yeta, a másik kett pedig az Elsüllyedt
Palotában rköd két rend r. Yeta esetében minden jel Gamalra val-
lott: a sötét, föld alatti helyszín és a fegyver is. A villámfény bevilágí-
totta az éjszakát. Raines elnézte a természet pompás színjátékát, mi-
közben a fogát csikorgatta és a fejét csóválta.
Legalább tucatszor próbálta elérni Morant a mobiltelefonján, mie-
tt feladta, és dühödten lecsapta a kagylót. Mindannyiszor a hangposta
jelentkezett. Miután nem tudott kapcsolatban lépni Kate-tel, sejtelme
sem lehetett arról, mi folyik itt valójában. Uzun felügyel szerint Kate
Morannek egész egyszer en nyoma veszett. A szemtanúk is csak any-
nyit láttak, hogy futva elhagyja az Elsüllyedt Palotát.
 Raines számításba vette a lehet séget, hogy Kate valamilyen fenye-
getés el l menekült, Uzun azonban állította, hogy a f utcán rohant
végig, ahol senki sem követte. Ennek az egésznek semmi értelme, gon-
dolta Raines. Kate azóta ilyen furán viselkedik, amióta ez a francos
ügy újrakezd dött.
Eszébe jutott Kate képtelen ötlete, hogy Gamal valahogyan túlélte a
kivégzését. Mi ez, ha nem rültség? A kivégzett elítéltek nem szoktak
visszatérni a sírból. A tettes csakis egy másolós gyilkos lehet, és kész.
De kicsoda, és miért? S akkor még ott van a kérdés, amely egyre
több emberben megfogalmazódott: Hogyan lehetséges az, hogy Kate
Moran felbukkan az összes gyilkosság helyszínén?
Ahogy levetette a pizsamáját és felöltözött, hogy elinduljon az iro-
dájába, másvalami sem hagyta nyugodni. Az a tény, hogy Moran nem
engedelmeskedett a parancsának, és Isztambulba utazott. Semmivel
sem lehetett annyira kihozni t a béket résb l, mint amikor a csapatból
valaki megtagadta a parancsát. A fegyelem minden jól m köd csapat
mozgatórugója. Elvárta az engedelmességet, különben elszabadult a
pokol.
Újra felsóhajtott. Van róla fogalmad, hogy mit tettél, Kate? Az em-
berek kezdik azt hinni, hogy mégiscsak közöd van ezekhez a gyilkossá-
gokhoz.
Maga Raines képtelen volt elfogadni ezt a lehet séget, de tudta,
hogy Stone nem nyugszik, amíg meg nem találja a bizonyítékot.
 84.

Isztambul

A
hogyan az autóbusszal a repül tér felé tartottam, szirénák har-
santak mögöttünk, majd egy rend rautókból álló konvoj el -
zött meg bennünket. Összehúztam magam az ülésen, amíg a
villódzó menet elviharzott a busz mellett, a repül tér irányába. S ekkor
újabb sokk ért: felismertem Uzun felügyel t az egyik autó hátsó ülé-
sén. Épp a mobiltelefonját használta.
A fenébe!
Azonnal tudtam, hogy ha el is jutok a repül térre, nincs esélyem ar-
ra, hogy észrevétlen maradjak. Miután Uzun pontosan tudta, kit keres-
sen, végem volt. Hiába menekültem volna tovább, csak egyik bajból a
másikba kerültem.
Arra számítottam, hogy félúton a reptér felé egy rend rségi ellen r-
pontot is felállítanak, de tíz perccel kés bb az autóbusz felhajtott
egy enyhe emelked n, és megállt a terminál épülete el tt. Az utasok
zöme leszállt, én azonban a helyemen maradtam. Tudtam, ha elha-
gyom a buszt, azzal az er vel egy névtáblát is tarthatnék magam elé.
Miután az utasok távoztak, a fedélzeten nem maradt más, csak én és
egy másik n , aki valamilyen reptéri egyenruhát viselt, a nyakában
jelvénnyel. Meg se próbált leszállni, ami azt jelezte, hogy a busz még
egy helyen meg fog állni.
A sof r szúrós pillantást vetett rám és törökül hadarni kezdett –
nyilván azt várta, mikor szállok már le. Megráztam a fejem, hogy tu-
dassam, eszem ágában sincs elhagyni a buszt. A férfi megvonta a vál-
lát, el refordult, és visszasorolt a forgalomba. Figyeltem, ahogyan bal-
ra kanyarodik a lejt s úton, és abban a pillanatban megértettem, merre-
felé tartunk. A végállomás: az érkezési oldal.
Onnan a felvonóval könnyedén el lehetett érni az indulási oldalt, de
mi értelme lett volna? Uzun ugyanúgy elkapna. A sof r megállt, én
pedig végre leszálltam a buszról, és követtem az egyenruhás n t a
nyüzsg terminál felé. Errefelé nem hemzsegtek a rend rök. Uzun lát-
hatóan az indulási oldalon vonta össze az er it.
Mostanáig nem tudtam megnyugodni, a szorongás sötét felh ként
követett mindenhová. Megkockáztassam a hazautat, vagy inkább ad-
jam fel magam? Csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell tartanom,
amíg felnyithatom Gamal koporsóját, és bizonyíthatom, hogy nem
ment el a józan eszem. Felnéztem az óriási kijelz re, és láttam, hogy a
New York-i járat három óra múlva indul. Csakhogy New York felé
komoly ellen rzéseken kellett átesni, és még ha meg is tudom váltani a
jegyem, akkor is súlyos problémáknak nézek elébe.
Kellett egy csendes hely, ahol végiggondolhattam a dolgot, ezért
kerestem egy mosdót, bevettem magam az egyik üres fülkébe, bezár-
tam az ajtót, és leültem. Lelkileg és testileg egyaránt halálosan kime-
rültem. Még nem fogtak el, de tudtam, hogy Uzun megszállva tartja az
indulási oldalt. Ha ott mutatkozom, mérföldekr l felismernek, ráadásul
a rend rök körözik az útlevelem is. Abban a pillanatban letartóztatnak,
amint megpróbálok jegyet venni. Mindez azt jelenti, hogy széles ívben
kerülnöm kell az indulási oldalt.
Azután megfogalmazódott bennem egy ötlet. Talán mégiscsak van
kiút. A fekete felh lassan foszladozni kezdett. Ha vázlatosan is, de
tudtam, hogyan fogok kijutni Isztambulból. Vajon be fog válni a ter-
vem?
 85.

F él tízkor Raines az íróasztalánál ült, és forró feketekávét kor-

tyolgatott, amikor kopogtatás hallatszott, majd Stone lépett az
irodába.
– Látni akart, Lou?
– Igen. Gondolom, örömmel hallja, hogy Morannek nyoma veszett.
Stone a homlokát ráncolta.
– Párizsban?
– Nem, Isztambulban – felelte Raines. – Nyom nélkül elt nt.
– Micsoda? Azt hittem, egyértelm parancsot kapott, hogy ne men-
jen oda.
– Valóban. – Raines elmondott Stone-nak mindent, amit az Isztam-
bulban történtekr l sikerült kiderítenie.
Stone a fogát csikorgatta.
– Hogy a faszba képzeli? Én azt mondom, f nök, hogy az a picsa a
bolondját járatja velünk.
Raines ingerülten csattant fel:
– Vigyázzon a szájára, Stone! És francot se érdekel a véleménye.
Stone is utat engedett a dühének.
– Mit akar még, Lou, írásbeli vallomást? Perdönt bizonyítékom
van, a ruhája a házból, amit Diaz jelenleg is vizsgál. Megvan a sze-
mélyleírása, az öreg hölgy a lakókocsiparkban még a Broncóját is látta.
Raines megrázta a fejét.
– Ezzel nem megy semmire. Amúgy kár, hogy nem volt házkutatási
parancsa, amikor betört Moranhez. Az a n a parkban pedig veri a het-
venet, alig lát ki a fejéb l, és az alapján, amit Norton elmondott, az
épelméj sége is kétséges.
– És mi van azzal, amir l eddig beszélt? Hogy Moran jelen volt a
három isztambuli gyilkosság helyszínén, és a szemtanúk látták t el-
menekülni? Hogy a török rend rség is ki akarja kérdezni? Azt mondja,
ez is semmiség?
 – Ne próbálja kiszínezni a dolgokat, Stone. A maga kis elmélete egy
csomó helyen sántít. Vegyük például az elkövet fantomképét. Férfié,
nem pedig n é. Vagy azt, hogy a tanúja egy n kiáltozását hallotta a
lakókocsi el tt. Maga szerint egy n elég er s ahhoz, hogy ötven mé-
tert elcipeljen két magatehetetlen testet?
– Azt mondja, Moran nem húzhatott álruhát csak azért, hogy meg-
tévesszen minket? Azt pedig ne higgye, hogy nem elég er s egy áldo-
zat cipeléséhez. Épp eleget láttam az edz teremben, és van olyan fitt,
mint akárki.
Raines megrázta a fejét.
– Kate Morannek épp elég baja van, ráadásul nem volt indítéka
egyik gyilkossághoz sem. Az mindenki számára világos, hogy egy
másolós gyilkos van odakint. A török rend rök sem akarnak mást, csak
kikérdezni Morant. Isztambulban is csak annyit követett el, hogy kö-
vetkezetlenül viselkedett.
– Szerintem ebben maga sem hisz teljes szívéb l, Lou – jelentette ki
Stone vádló hangon. – De ha tudni akarja, engem inkább a többi bizo-
nyíték aggaszt. Mármint a ruha és a Bronco. Számomra egyértelm ,
hogy épp elég közvetett és közvetlen bizonyíték gy lt össze a letartóz-
tatásához. Ragaszkodjunk a protokollhoz, és kapjuk el!
– Van esetleg valami egyéb bizonyítéka, amit elém akar tárni? –
kérdezte Raines száraz hangon.
– Maga is tudja, hogy ennyi éppen elég. – Stone el rehajolt és ujj-
hegyével Raines íróasztalára támaszkodott. – Csak úgy járhatunk en-
nek a dolognak a végére, ha begy jtjük és rámászunk a képére. Persze,
nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy maguk ketten pu-
szipajtások. Vagy lemaradtam volna valamir l?
Raines összeráncolta a homlokát.
– Hogy érti ezt?
– Talán van valami Moran és maga között, ami befolyásolja az ér-
tékítéletét? Vagy csak egyszer en nem elég tökös ahhoz, hogy megte-
gye, amit meg kell tennie, csak mert közel áll magához?
Raines kivörösödött arccal pattant fel.
 – Soha többet nem merjen el hozakodni azzal, hogy a szakmai kap-
csolaton kívül bármi is lenne Moran és közöttem, vagy esküszöm, Sto-
ne, repül a cégt l!
– Túl elnéz vele. És ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. – Stone
meghátrált, de nem adta be a derekát.
– Szart se érdekel a véleménye! – Raines az ablakhoz lépett, és csí-
re tett kézzel nézett ki a szakadó es re. – Takarodjon az irodámból!
– csattant fel indulatosan, és anélkül, hogy hátrafordult volna, hozzá-
tette: – Azonnal!
Stone az ajtóhoz lépett, majd dacosan visszafordult.
– El fogom kapni t, Lou. Bármennyi bizonyítékot kell gy jtenem,
akárhány követ kell megmozgatnom, de a végén el fogom kapni. Lehet
a legjobb barátja, a szememben akkor is csak egy vérszomjas ribanc, és
ezt bizonyítani is fogom. Gondolt már arra, hogy elmenekülhet Isz-
tambulból, és akkor ott folytatja majd, ahol abba se hagyta? Halljam,
gondolt már rá?
Raines elfordult az ablaktól.
– Csak hogy tudja, Stone, nincs semmi esélye. Uzun felügyel ri-
asztotta az összes határvédelmi szervet, ellen rz pontokat állított fel a
városból kivezet összes út mentén, és rajta tartja a szemét a repül té-
ren. Jelen pillanatban is ott van, és személyesen megnéz minden fel-
szálló utast. Morannek a legkisebb esélyes sincs arra, hogy elszökjön
Isztambulból.
 86.

Isztambul

E lhagytam a mosót, és visszatértem a csarnokba. Biztosan tud-

tam, hogy ha bárhol bemutatom az útlevelemet, abban a pilla-
natban letartóztatnak, ezért ha el akartam hagyni Törökorszá-
got, szereznem kellett egy álruhát és egy hamis útlevelet.
A tervb l egyel re ennyit dolgoztam ki, de feladatnak épp elég ve-
szélyes volt ez is. Felvettem a napszemüvegem, török divat szerint
feltettem a fejkend t, és átvágtam a várótermen, hogy az egyik kioszk-
nál vegyek magamnak egy csésze kávét. Azután kerestem egy üres
széket, és leültem. Kémlelni kezdtem a körülöttem örvényl tömeget, s
közben azért imádkoztam, hogy megtaláljam, amit keresek.
Még zsaruként eltöltöttem néhány hónapot a Dulles reptéren, ezért
tudtam, mire kell odafigyelnem, és húsz perc múlva sikerült is kiszúr-
nom az egyik zsebest. Harminc körüli, babaarcú fickó volt, aki alig
észrevehet en sántított. Tiszteletre méltó fiatal professzornak t nt sötét
öltönyében, a jobb kezében szorongatott b r aktatáskával és a vállára
vetett Gladstone utazótáskával. Ez a babaarcú fickó volt az egyik leg-
men bb zsebtolvaj, akit valaha láttam – szinte észrevehetetlen gyorsa-
sággal dolgozott.
Felfigyeltem rá, hogy valahányszor megnyíltak az üvegajtók, és az
utasok elözönlötték az érkezési oldalt, a kölyökkép azonnal akcióba
lendült. Elvegyült a tömegben, a kijáratok felé sodródott, majd valami-
vel kés bb újra felbukkant, és végrehajtotta ugyanezt a rituálét az
újonnan érkezett utasokkal is. A kezét alig láttam a Gladstone táska
alatt, de ösztönösen tudtam, hogy valahányszor belevetette magát a
tömegbe, „halászni” indult: tárcákat, erszényeket, személyes holmikat
lopkodott – bármit, amire csak rá tudta tenni az enyves kezét. Egy re-
pül tér mindig ideális terep a zsebesek számára: a sürgöl utasok
tökéletes célpontot nyújtanak, különösen fel- és leszálláskor, amikor
másra figyelnek. A kölyökkép els osztályú zsebtolvaj volt, ezért
várni lehetett, hogy nem kockáztat, és nem zümmög örökké a mézes
bödön körül. Elhagyja a repteret, miel tt a biztonságiak kiszúrhatnák
maguknak. S valóban: egy perccel kés bb már láttam is, ahogyan a
kijáraton át távozik.
Bedobtam a papírpoharat a szemetesbe, és követtem t, amíg be
nem szállt egy elegáns fekete Mercedesbe, amely a taxiállomástól úgy
harminc méterre parkolt. Nagydarab, keménykötés fickó ült a volán-
nál, kopaszra borotvált fejjel, a fülében aranykarikával. Lázasan ciga-
rettázott, és láttam, ahogy a kölyökkép néhány percre behajolt az utas
fel li ablakon, és eltársalgott vele. Azután óvatosan odacsúsztatta a
sof rnek a táskát.
Gyanítottam, hogy a kopasz fickó a kölyökkép társa lehet, aki
gy jti az összelopkodott javakat, és készen áll a menekülésre, amint
végeztek a munkával. Csakugyan: a sof r most a hátsó ülésre tette a
zsákmányt, és átadott a kölyökkép nek egy másik, pontosan ugyan-
olyan táskát – ezúttal üresen. A kölyökkép re várt a feladat, hogy meg-
töltse. Miután az összes zsaru és biztonsági r az emeleten gyülekezett,
alighanem nagyot kaszáltak.
A kölyökkép végzett a csevejjel, és otthagyta a sof rt, hogy vissza-
térjen a terminálba egy újabb halászatra. Hagytam, hadd menjen. Tud-
tam, hogy kopasz társával kell üzletet kötnöm, és leginkább attól tar-
tottam, hogy a fickónak fegyvere is van. Legalább ötven kilóval súlyo-
sabb volt nálam; er s felépítés és szemmel láthatóan veszélyes. Úgy
számítottam, hogy nem beszél angolul – nem olyannak t nt, mint akit
érdekelnének az idegen kultúrák –, ami nagy kár, mert ezzel nagyon
megnehezítette a dolgomat.
Viszont nem maradt más választásom. Ha ki akartam jutni Isztam-
bulból, meg kellett gy znöm ezt a fickót. Vettem egy mély lélegzetet,
azután lassan elindultam a fekete Mercedes felé.
 87.
pp akkor értem a Mercedeshez, amikor a sof r rágyújtott egy

É újabb cigarettára. Felnyitottam a hátsó ajtót, és bepattantam az

ülésre, a b rtáska mellé.
– Taxi? – kérdeztem, amint a fickó felém pördült.
Teljesen értetlennek t nt, de hamar összeszedte magát. Eltette az
öngyújtót, lázas izgalommal hadarni kezdett valamit törökül, és intett,
hogy szálljak ki a kocsijából. Nem vettem a lapot.
– Beszél angolul? Szükségem van egy taxira, hogy eljussak a szál-
lodámba.
A fickó végigmért, és valamelyest megenyhült, miel tt a hüvelykjé-
vel és a mutatóujjával kis kört formált.
– Kis angol. De ez nem taxi, hölgy. Megy! Indul!
Legalább beszél angolul, gondoltam megkönnyebbülten.
– Taxi ott. – A sof r a harmincméternyire sorakozó taxik felé muta-
tott, miközben óvó tekintetét egy pillanatra sem vette le a mellettem
fekv táskáról. Egyre türelmetlenebbül integetett.
– Megy, megy! Kifelé!
Vetettem egy pillantást a táskára.
– Úgy látom, magának és a barátjának jó napja van. Mennyit rabol-
tak össze?
A fickó álla leesett, amikor megvillantottam el tte a jelvényemet.
– Látja azokat az ajtókat? A rend rök bármelyik pillanatban kiront-
hatnak rajtuk, hogy letartóztassák, úgyhogy a maga helyében én nem
várnám meg ket.
Nem tudtam biztosan, megértett-e bármit is a szavaimból, vagy
egyáltalán felismerte-e az FBI-jelvényt, de nem vártam meg, amíg ez
kiderült – megragadtam a táskát. Persze nagy hiba lett volna azt gon-
dolni, hogy a fickó ilyen könnyen hagyja magát átejteni. A szeme dü-
hödten szikrázott, amint rám vetette magát, én pedig kiugrottam a
Mercedesb l.
Alig tíz méter után visszanéztem, és láttam, ahogyan a sof r kipattan
az autóból. Az arca kivörösödött az indulattól, s még annál is testesebb
és izmosabb volt, mint ahogy gondoltam. Megállás nélkül hadart, nyil-
ván keservesen szitkozódott, miközben félrelökte maga el tt a turistá-
kat, és megvadult medveként rohant felém.
Na, most van baj.
Berontottam a zsúfolt épületbe.

A Tanítvány az épület bejárata el tt állt, és onnan látta, ahogyan Kate

Moran kipattant a fekete Mercedesb l, kezében a b rtáskával. Volt
kurázsi a n ben, azt meg kellett hagynia.
A buszmegállótól egészen idáig taxival követte, s miután elérték a
repül teret, továbbra is a sarkában maradt, és látta, ahogyan kiszúrta
magának a sántikáló, babaarcú fickót. Beletelt egy kis id be, amíg ösz-
szeállt benne a kép, de most már biztosan tudta, mire készül Moran.
Felismerte, hogy a kinézett fickó zsebtolvaj lehet, és hogy Moran rá
akarja tenni a kezét a lopott útlevelekre.
Kaján elégtétellel figyelte az eseményeket – mulattatta, ahogyan a
próbált életben maradni, és mindig egy lépéssel üldöz i el tt járni.
Látta, ahogyan a felb szült sof r utánavetette magát, és utat tört a
csarnokban kavargó tömegben. A Tanítvány azt is észrevette, ahogyan
a zsebéhez kapott. Gyanította, hogy egy pisztoly vagy kés lapult benne,
és az arckifejezéséb l ítélve a fickó komoly kárt kívánt tenni Kate
Moranben.
Az ostoba vadbarom – ezt nem engedhette meg. Sajnálom, cimbora,
a n az enyém.
A Tanítvány a jobb kezébe markolta a köt t, amint a sof r után
indult, aki vadul furakodott el re a tömegben. Amikor beérte a fickót,
becsúsztatta a t t a harmadik borda alá, egyenesen a szívébe. A nagy-
darab török megdermedt és leveg után kapott.
A Tanítvány kimért léptekkel továbbhaladt, miközben áldozata ösz-
szerogyott a tömegben. Egyetlen gyors mozdulattal tisztára törölte a
köt t, és újra elrejtette a kabátujjában. Valaki felsikoltott mögötte,
amikor látta a földön verg férfit, akinek a mellkasából megállítha-
tatlanul tört fel a vér.
Ekkorra a Tanítvány már jó tízlépésnyire járt, és szorosan Moran
nyomában maradt.

88.

H allottam, ahogyan mögöttem felbolydult a tömeg, de amikor

visszafordultam, csak fejek és felbukkanó arcok tengerét lát-
tam. Mintha valaki felsikoltott volna, de a sof rt semerre sem
láttam. Lehet, hogy feladta?
Nem állt szándékomban kideríteni, mi okozta a felfordulást. A ter-
minál távolabbi végében bevetettem magam a n i mosdóba. Kerestem
egy üres fülkét, kinyitottam a táskát, és megvizsgáltam a tartalmát. A
legkülönfélébb lopott javakat láttam: tucatnyi tárcát és erszényt, ben-
nük legalább négy különböz ország valutájával, két mobiltelefonnal
és öt útlevéllel.
Kinyitottam az els útlevelet, egy német kamasz tulajdonát. Félre-
tettem, és sorban felütöttem a többit: egy másik német, ezúttal sötét
hajú, szemüveges, harmincöt éves n , török vezetéknévvel – aligha-
nem egy vendégmunkás. A többi útlevél egy huszonéves brit férfihoz,
egy sz ke hajú, negyvenöt éves olasz asszonyhoz és egy id sebb ame-
rikai professzorhoz tartozott.
Nem igazán ilyen zsákmányra számítottam. Az egyik n t kellett vá-
lasztanom: az olaszt vagy a németországi törököt. És ha máris bejelen-
tették, hogy ellopták az útlevelüket? Ennyi id alatt talán még észre
sem vették a hiányát, de ebben nem lehettem biztos.
Tanulmányoztam az útlevélképeket, és a német-török n mellett
döntöttem, aki korban közelebb állt hozzám. Sevim Yavernek hívták.
A haja sötétebb volt az enyémnél, de egyébként is arra készültem,
hogy muszlim stílust veszek fel, kend vel eltakarom a hajam és az
arcom. Zsebembe csúsztattam az útlevelét, és megvizsgáltam a táská-
ban talált egyéb személyes tárgyakat, köztük egy fekete keretes n i
szemüveget, néhány rúzst és tükrös púdert. Zsebre vágtam a
mobilokat. A többi útlevelet és személyes holmit bevágtam az utamba
kerül els postaládába, hátha így visszakerülnek a jogos tulajdono-
sukhoz. Belecsúsztattam a saját útlevelemet a kézitáskámba, a tárcámat
és a saját mobilomat pedig betuszkoltam a farmerem zsebébe.
Ezután használatba vettem a púdert, hogy feltegyek egy kis smin-
ket, majd egy kis rúzst. A skarlátvörös nem igazán illett hozzám, de
reméltem, hogy legalább eltereli a figyelmet az arcom többi részér l.
Aztán eligazítottam a fejkend t, hogy eltakarja a hajamat, és feltettem
a szemüveget is.
Minden összemosódott el ttem. Hogy az ördögbe fogok bármit is
látni?
Az orrom hegyére toltam a szemüveget, hogy legalább felette lássak
valamit, és tudjam, milyen irányba megyek. Vetettem magamra egy
pillantást a kis tükörben, és összehasonlítottam az arcomat az útlevél-
képpel. A hasonlóság nem volt szembeötl , de amíg nem fordítottak
rám különösebb figyelmet, lehetett egy kis esélyem.
Elérkezett az id , hogy kipróbáljam, beválik-e a terv.

89.

A
lifttel felmentem az indulási oldalra. Amint kiléptem a fülké-
l, láttam, hogy mindenütt hemzsegnek egyenruhás és civil
ruhás rend rök.
Elszorult a torkom. Bosszút akarnak állni rajtam a társaik miatt.
Ahmet Uzunnak a nyomát se láttam. Kérlek, istenem, add, hogy ne
legyen a repül téren!
A közelben észrevettem egy postaládát, ahová becsúsztattam a többi
útlevelet és személyes tárgyat.
Azután ellen riztem a kijelz t. Tudtam, hogy nem repülhetek köz-
vetlenül az Államokba Savim Yaver útlevelével, amíg a bevándorlási
hivatal megköveteli a vízumot és az ujjlenyomat-ellen rzést. Arra
gondoltam, Kanadán keresztül próbálkozom, de az ottani tisztek hír-
hedten alaposan végezték a dolgukat, és különben sem találtam Kana-
dába induló járatot. Kiszúrtam viszont a Lufthansa frankfurti járatát,
amely nem egészen egy óra múlva indult. Talán jobb is, ha arra váltok
jegyet – végtére is Sevim Yaver német állampolgár. Frankfurtból már a
saját útlevelemmel is elcsíphettem egy csatlakozást. Az útnak az a sza-
kasza sem volt kockázatmentes, de ennél jobb megoldás nem jutott az
eszembe.
Elindultam a Lufthansa jegypénztára felé. Egy fiatal n szolgálta ki
az utasokat, és amikor rám került a sor, angolul szólítottam meg:
– Szeretnék egy jegyet a legközelebbi frankfurti járatra! Van még
helyük?
A n kíváncsian végigmért, mintha a fejkend miatt arra számított
volna, hogy törökül fogom megszólítani, azután egyszer en csak any-
nyit felelt:
– Igen, hölgyem, azt hiszem, van még hely, de azért utánanézek.
Öt perccel kés bb már a kezemben tartottam az els osztályú je-
gyet. Átadtam a hölgy hitelkártyáját, miközben néma fohászt rebegtem
azért, hogy még ne legyen letiltva, de a Lufthansa ügyintéz je gond
nélkül lehúzta, majd megkért, hogy írjam alá a bizonylatot. A szempil-
lája se rezzent, amikor visszaadta a kártyát, majd elirányított a beszál-
lókapu felé.
– A beszállás húsz perc múlva kezd dik. Van poggyásza, hölgyem?
– Csak kézipoggyászom.
– Akkor itt is bejelentkezhet. – A billenty ket püfölte, és nemsokára
felém nyújtotta a beszállókártyát. – Kellemes repülést, hölgyem!
Túlságosan simán ment. Némi b ntudatot éreztem, amiért Sevim
Yaver kártyáját használtam, de vigaszt nyújtott a tény, hogy a hitelkár-
tya-társaság alighanem meg fogja téríteni a kárát. A szívem zakatolni
kezdett, ahogy beálltam útlevél-ellen rzésre. Tudtam, a hatóságok fi-
gyelmét fel fogja kelteni, hogy az utazás el tt alig egy órával váltottam
jegyet – egy drogcsempész intézte volna így –, de már nem volt visz-
szaút. Alig húszméternyire tucatszám álltak sorban az utasok a fülkék-
nél, ahol az útlevelek ellen rzése folyt.
Minden fülke mellett egyenruhás rend rök álltak, és gondosan ta-
nulmányozták az áthaladó utasok arcát. Ha összehasonlítják az arco-
mat az útlevélképpel, végem van.
Néhány pillanattal kés bb egy férfi lépett ki a közeli irodából és
csatlakozott egyik társához, aki a fülkék között sétálgatott. Ekkor már
tudtam, hogy l ttek a fényes tervnek.
Ahmet Uzun felügyel volt az.

90.

R ám tört a pánik, és izzadni kezdett a tenyerem. Még az is gon-

dot okozott, hogy lélegezzek vagy gondolkodjak. Csak annyi
józanság maradt bennem, hogy tudjam: ha sarkon fordulok, és
menekülni próbálok, azonnal kiszúrnak. Ha viszont ittmaradok, Uzun
ismer fel. Bármit lépek, végem van.
A sor lassan araszolt el re. Megfigyeltem, hogy Uzun tüzetesen ta-
nulmányoz minden elé kerül arcot. Bárhogy törtem a fejem, nem lát-
tam kiutat. Végül rászántam magam, hogy feladjam a küzdelmet. Kü-
lönben is, rültség lett volna úgy viselkednem, mint egy körözött b -
nöz nek, amikor nem követtem el semmit.
Csak hogyan mondjam ezt el a rend röknek? Felkészültem rá, hogy
Uzun elé álljak, ám ekkor hirtelen észrevettem egy sor telefonfülkét, és
támadt egy ötletem. Uzunt lekötötte az áthaladó utasok vizsgálata, így
egyel re senki sem tör dött velem. Keresgélni kezdtem a noteszem-
ben, míg rá nem akadtam a keresett számra. Kivettem az egyik mobil-
telefont a kézicsomagomból, bekapcsoltam, és bepötyögtem a számot.
Amint a hívás célhoz ért, felnéztem, és láttam, hogy Uzun el veszi
a mobilját.
– Uzun – szólt bele a telefonba.
 A lehet legrövidebbre akartam fogni a mondókámat. Ha megszólal
a hangosbemondó, Uzun azonnal tudhatja, hogy az épületb l telefoná-
lok.
– Ahmet? Itt Kate Moran.
Jó harminclépésnyi távolságból is láttam, ahogyan az arca megder-
med a döbbenett l.
– Honnan telefonál, Kate?
– El ször is, szeretném, ha tudná, hogy nincs semmi közöm Yeta
Gamal halálához.
Láttam, hogy Uzun nagyot nyel.
– Én hiszek magának, de akkor miért menekül el lünk?
– Hosszú történet. Legyen elég annyi, hogy nem érzem magam biz-
tonságban, Ahmet. Ami Yetával történt, velem is bármikor megtörtén-
het.
– Akkor engedje, hogy megvédjük!
– Ne vegye magára, de nem sokat tehetnek értem. T njön bármek-
kora rültségnek, de kezdem azt hinni, hogy aki megölte Yetát, vala-
milyen természetfeletti hatalommal rendelkezik. Nagyobb biztonság-
ban érzem magam, amíg szabadon mozoghatok. Most azt hiszi, hogy
becsavarodtam, igaz?
– Szerintem óriási stressznek van kitéve, és még sokkos állapotban
van Yeta halála miatt. A sokk pedig rávehet bennünket arra, hogy irra-
cionálisán viselkedjünk, például minden ok nélkül meneküljünk valami
el l. Hol van most, Kate? Találkoznunk kell!
Nyugtalannak t nt a hangja, és láttam, hogy beszéd közben fel-alá
járkál.
– A lényeg az, Ahmet, hogy valaki megpróbál felültetni. Ez az igaz-
ság.
– Én hiszek magának, Kate, de találkoznunk kell! Lehet vé kell
tennie, hogy kikérdezhessük!
– Raines mit mondott, miért akarja, hogy letartóztasson?
– El ször azt mondta, hogy megtagadta a parancsát. Most pedig azt
állítja, hogy a kollégái az FBI-nál bizonyítékokat találtak ön ellen, egy
sokkal súlyosabb vádban.
 Most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. A telefonbeszélgetés
máris kezdett túl hosszúra nyúlni, de nem tehettem mást, mint hogy
engedtem a kíváncsiságomnak.
– Milyen bizonyítékokat? Milyen vádban?
– Tényleg nem tudom, Kate. Csak annyit tudok, hogy fel kell adnia
magát.
Lefogadom, hogy Stone áll e mögött. Vettem egy mély lélegzetet,
miel tt feleltem.
– Találkozzunk egy óra múlva a Pera Palace Hotelban. – Kinyom-
tam a mobiltelefont.
Láttam, hogy Uzun összeszedi az embereit, majd alig egy perc múl-
va már a kijárat felé tart. Elfordultam, amikor elszaladt mellettem.
Az ötlet bevált.
Uzun látni se fog a pipától, ha rájön, hogy felültettem, de nem volt
más választásom. Tovább araszoltam el re a sorral. Miután a rend rök
odébbálltak, az útlevél-ellen rök is kezdtek lazítani. Amikor odaértem
a fülkéhez, a fickó alig vetett egy pillantást az útlevélre, máris tovább
intett.
Tizenöt perccel kés bb felszálltam a Lufthansa frankfurti járatára.

A Tanítvány figyelte Kate Morant, ahogyan közeledett az útlevél-

ellen rzéshez. Micsoda egy agyafúrt kis lotyó – de hát ezt mindig is
tudta róla. Alig néhány méternyire állt mögötte a sorban, a maga útle-
velét és a frankfurti járatra szóló beszállókártyáját szorongatta a kezé-
ben. Miután Moran megvette a jegyet, haladéktalanul odalépett a Luft-
hansa pultjához, s miután gyors pillantást vetett a kijelz re, azt is meg-
állapíthatta, hogy aznap este a Lufthansa csak egyetlen járatot indít,
mégpedig Frankfurtba.
Amikor a n hívást kezdeményezett a mobilján, figyelte a zsarukat,
és látta, ahogy sietve távoztak. Moran reakciójából kitalálta a többit.
Rohadtul cseles. Egyetlen telefonhívással elcsalogatta az összes zsarut.
Ne félj, nem sokáig kell már okoskodnod… Csakis annak köszönhette a
szabadságát, hogy úgy döntött, szabadon hagyja. Mindez része a já-
téknak, hogy maximálisan kiélvezhesse a félelmét, mert kivételes gyö-
nyört okozott neki, hogy látta Kate Morant halálosan rettegni és mene-
külni. Közelgett azonban a pillanat, amikor végre bosszút áll rajta. És
erre a pillanatra valami egészen különlegeset tervezett.
Annyira közel került hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. Ki-
nyújtotta kezét, és kísértést érzett rá, hogy a hajánál fogva markolja
meg a ribancot, de visszanyelte a dühét. A bosszú a legjobb hidegen
tálalva. Figyelte, ahogy Moran bemutatta az útlevelét, majd intettek
neki, hogy mehet tovább. Amikor sorra került, a Tanítvány felemelte
az egyik útlevelét, és udvariasan elmosolyodott. A férfi gondosan ta-
nulmányozta az iratot, majd gond nélkül továbbengedte.
A Tanítvány ezúttal hátizsákos turistának álcázta magát: szürke
gyapjúsapkát és sötétszürke túracip t, széldzsekit és sötét napszem-
üveget viselt, az állára pedig még kis sz ke sz rpamacsot is ragasztott,
hogy ezzel er sítse a laza, fiatalos küls t.
Tíz lépéssel Moran mögött maradt, t figyelte, s közben kajánul el-
vigyorodott. Alig várta, hogy megfizettesse vele mindazt a gyötrelmet,
amit okozott neki. Úgy fog szenvedni, mint még egyik áldozata sem.
Az meggyilkolása lesz pályafutásának csúcspontja.
Ez csak megér annyit, hogy kivárja az alkalmas id t?
 Ötödik rész

91.

Washington

S
zóval mit talált, doki? – Stone kibontott egy csomag cukrozott
gyümölcsöt, miközben még egyszer végigmérte Armando Diazt.
A laborban voltak. Diaz fehér köpenyt és vastag alumíniumkere-
tes szemüveget viselt, s miközben a mikroszkóp fölé görnyedt, meg-
dörzsölte a fülében hordott aranykarikát.
Stone ki nem állhatta az ilyen szarságokat: a fülbevalókat és a min-
denféle testékszereket, amelyek azt sugallták, hogy visel jük vagy
buggyant, vagy mazochista, netán mindkett . Diaz kétségkívül az els
csoportba tartozott; Stone nemegyszer látta, hogy testhez simuló
Speedo görkoris ruhát viselt. A laborköpeny alatt most is ilyet hordott,
az isten szerelmére, ráadásul egy fluoreszkáló, zöld-fekete dresszt. A
fickónak nincs ki mind a négy kereke.
– Nem gondolt még rá, hogy vehetne magának egy rendes göncöt,
Diaz?
Diaz felnézett a mikroszkópból.
– Hm?
– Mi az, süket? Az öltözéke nem illik a céghez, legfeljebb valami
francos iskolai bálba.
– Ne fújja fel magát, ember. Senkire se illik úgy a Speedo, mint a
latin férfiakra. És a lányok odavannak érte. Az kapják, amit látnak.
Magának is ki kellene próbálnia. Talán javítana az esélyein.
 – Szóval, Diaz – mordult fel Stone –, elmondja végre, hogy mit ta-
lált?
– Lassan öt éve dolgozunk együtt, talán ideje lenne, ha maga is
Armandónak szólítana. – Diaz visszafordult a mikroszkóphoz.
Sért döttség csengett a hangjában, márpedig a testékszereket és a
görkoris cuccot elnézve a fickó biztosan azt várta, hogy Stone ezt észre
is vegye.
– Oké, Armando, akkor lássuk, mink van.
– Találtam valami érdekeset. Valami igazán érdekeset, ember!
– Igen? Csupa fül vagyok. – Stone egy darabka cukrozott gyümöl-
csöt kezdett rágcsálni.
Diaz felnézett rá.
– A szövetszálak, amiket Fleist lányának, illetve kutyájának a kör-
me alatt találtunk, megegyeznek a mintával, amit az ezüstbrokátos nad-
rágkosztümb l vettem.
Stone abbahagyta az evést, és elvigyorodott.
– Egész biztos ebben? Nem tévedhet?
– Nézze meg a saját szemével, ha nekem nem hisz. Tökéletes egye-
ség. De ha nagyon fontos, szerezhetek egy másik szakért i véle-
ményt is.
– Tegye azt! – Stone hunyorogva nézett a mikroszkópba, és látta a
két óriásira felnagyított rostot, amelyek leginkább hajókötélre emlé-
keztették. Tényleg hasonlónak t ntek, de száz százalékra kellett men-
nie. – Mennyi id be telne?
– Mondjuk fél órába.
– Hát, Diaz, ezzel bearanyozta a napomat.
– Miért, kié ez a nadrágkosztüm?
– Nem fogja elhinni, de a barátjáé, Kate Morané.
Diaz zavartnak t nt.
– Vagyis arról van szó, hogy véletlenül beszennyezte a b ntett hely-
színét?
– Nem, éppenséggel arról van szó, hogy követte el a b ntettet. –
Stone kiviharzott a laborból, hogy hátrahagyja az értetlenül maga elé
mered Diazt.
 Stone arcán még akkor is önelégült vigyor ült, amikor lifttel felment
az irodájába. Amikor kilépett a fülkéb l, észrevette Lou Rainest, aki a
folyosón egyenesen felé tartott, düht l kivörösödött arccal, a kezében
egy papírlappal. Intett neki, hogy kövesse t az irodájába.
– Rossz hírem van, Lou.
– Akárcsak nekem. Üljön le! – mordult rá Raines.
Stone rosszat szimatolt.
– Mi az? Bocsásson meg a hasonlatért, Lou, de úgy néz ki, mint
akinek bevérzett az aranyere.
Raines lecsapta a papírlapot az asztalra.
– Ilyet még nem éltem. Épp most hívtak Isztambulból.
Stone mohó érdekl déssel hajolt el re.
– Folytassa csak!
– Uzun minden emberét kivitte a reptérre, hátha elkapja Morant, er-
re – min meglepetés! – telefonhívást kapott Morantól. Azt mondta,
találkozzanak egy isztambuli hotelban, ott majd kitálal neki. Csakhogy
Uzun hiába várta a hotelban. Moran vagy meggondolta magát, vagy
szántszándékkal átejtette.
Stone szinte ujjongott.
– Mondtam, hogy készül valamire, Lou. Ez is csak azt bizonyítja,
hogy nyakig ül a szarban.
– Akármit is csinál – csóválta a fejét keser en Lou –, az én seggem
fogják szétrúgni miatta.
– Uzunnak nincs semmi ötlete, merre lehet? – kérdezte Stone.
Raines lerogyott az íróasztala mögé, kihúzott egy fiókot, és kutatni
kezdett, amíg nem talált egy kis üvegre való fejfájás-csillapítót.
– Nem, de le merném fogadni, hogy megpróbálja elhagyni a várost.
Uzun körözést adott ki az útlevelére, ezért ha megpróbál kilépni Tö-
rökországból, biztosan elkapják. Ellen rizte az Isztambulból induló
összes gép utaslistáját, még a magángépeket és a charterjáratokat is, de
a neve sehol sem bukkant fel. Nem volt egyik gépen sem.
– Azt mondja, még most is Isztambulban van?
Raines a szájába vett két tablettát, és hátrahajtotta a fejét, hogy le-
öblítse ket egy kis ásványvízzel.
 – Uzun nem mondott többet, csak annyit, hogy sehol se találja. El-
len rizni fogja a biztonsági kamerák felvételeit, arra az esetre, ha álru-
hában sikerült feljutnia valamelyik járatra. Ha így van, talán még el
tudjuk kapni, miel tt leszállna. Jobb lesz, ha elgondolkodunk azon,
hogy ki kell adnunk Moran adatait és fényképét a bevándorlásiaknak,
hátha felbukkan egy amerikai repül téren. Szóval, mi a rossz nyavalyát
akart az el bb?

Stone leült az íróasztala mögé, és felhívta az idegenrendészetet, majd

miután végzett, önelégült vigyor áradt szét az arcán. Amint amerikai
földre teszi a lábát, Morant emberölés gyanújával le fogják tartóztatni.
Épp itt az ideje. Most már nem ússza meg.
Most már Raines is gyanakszik rá, f ként, amióta beszélt neki a
szövetszálak egyezésér l.
Stone épp befejezte a telefont, amikor Norton robbant be az irodá-
jába.
– Jobb, ha veszed a kabátodat, Vance! Loúnál találkozunk. Épp
most hívott fel a kutatóosztag a kínai negyed metrómegállójából.
– Találtak valamit?
Norton kapkodva bólintott.
– Igen, méghozzá nem is akármit. Úgy t nik, Gamal mégiscsak iga-
zat mondott.
 92.

Európa

K ikémleltem a repül gép ablakán a lent vonuló hófödte hegy-

láncokra. Félúton jártunk az osztrák Alpok felett. A Lufthansa
kapitánya bejelentette, hogy hamarosan megkezdjük az eresz-
kedést Frankfurt felé, engem meg kis híján szétvetett az aggodalom.
Mi lesz, ha a török rend rség megtalálja a hátrahagyott útlevele-
ket? Uzun nem ostoba, tudni fogja, hogy átvertem, ellen rizteti az ello-
pott iratokat, és kis szerencsével ki is szúrja, melyiket használtam. Le-
het, hogy a német hatóságok már ott várnak a frankfurti repül téren.
A repülés alatt egy pillanatra sem sikerült ellazulnom, s t, egyre
tt bennem a feszültség. Hallottam, ahogyan a hajtóm vek hangja
megváltozik, majd néhány perccel kés bb a gép lassan süllyedni kez-
dett.

Tíz sorral hátrébb a Tanítvány forró kávéját kortyolgatta, és meredten

nézte Kate Moran fejét. Fenséges örömet és elégtételt érzett. Morannek
fogalma sem volt róla, hogy követi. A legszívesebben kajánul össze-
dörzsölte volna a kezét, de beérte helyette egy hangos kuncogással.
Nem nézte a filmet – ki nem állta Tom Cruise-t –, és nem viselte a
fejhallgatót se; talán ezért nézett rá kérd en a mellette ül id s hölgy,
amikor nevetgélni hallotta. Úgy meredt rá, mintha meghibbant volna.
A Tanítvány szúrós pillantást vetett rá. Igen, hölgyem, hibbant va-
gyok. És ha nem hagyja abba a bámulást, kikaparom a szemét.
A n rémülten elfordította a fejét, és tovább olvasott. A Tanítvány
újra Kate Moranra fordította a figyelmét. Nemsokára beteljesül a bosz-
szúja.
Alig várta a pillanatot.
Tíz perccel azután, hogy a gépem leszállt Frankfurtban, a többi utassal
együtt felültem a buszra, és elindultam a terminál felé.
Eddig minden rendben.
Ha Isztambulban rájöttek volna a szökésemre, már hemzsegnének a
német rend rök. De mi van, ha csak arra várnak, hogy az érkezési ol-
dalon tartóztathassanak le?
A félelmem a tet fokára hágott, amikor néhány perccel kés bb a
busz lehúzódott a bejárat elé, és az ajtók sziszegve szétnyíltak. Aho-
gyan a tömeg megindult, kiszúrtam néhány egyenruhás és civil ruhás
rend rt, akik a beérkez utasokra vártak.

A Tanítvány egy pillanatra sem vette le a szemét Kate Moranr l. Öt-

méternyire lemaradt mögötte; a n kétszer is elnézett a busz vége felé,
de egyszer sem vette észre. Miért is tette volna? Átkozottul jól értett az
álcázáshoz, és biztosan tudta, hogy sosem ismerné fel. Ahogyan a busz
ajtajai kinyíltak, is kiszúrta az épületben várakozó rend röket, és a
szíve kihagyott egy ütemet, de az önbizalma csak egy pillanatra ingott
meg. Nincs az az isten, hogy felismerjenek. De mi van, ha Kate Moran
miatt vannak itt?
Látta, hogy a n habozik, miel tt csatlakozna a leszálló utasokhoz.
Várt néhány pillanatot, azután gyorsan követte.

93.

Frankfurt, Németország

A
z egyenruhás német rend r elkapta a pillantásomat, ahogyan
el reindultam a többi utassal. Magas, sz ke férfi volt, remekül
festett zöld uniformisában, és láttam, hogy a tekintete kitartóan
követ, amióta csak észrevettem.
 Gyanakszik rám, gondoltam. Hosszú, fürkész pillantást vetett rám,
én pedig éreztem, ahogy a gyomrom is görcsbe rándul. Bármelyik pil-
lanatban letartóztathat.
Ám ekkor a rend r félrefordította a fejét, és tovább pásztázta a tö-
meget. Mély megkönnyebbülést éreztem, miközben követtem a többi-
eket a csomagkiadóhoz, majd onnan az útlevél-ellen rzéshez. Jó tizen-
öt méter után visszanéztem: a rend r buzgón tanulmányozta az érkez
utasokat, és nem fordított rám több figyelmet. Ez egyszer örültem an-
nak, hogy megcsaltak az ösztöneim.
Miután egyetlen kézipoggyásszal érkeztem, az els k között álltam
be a sorba. Az idegeim pattanásig feszültek, miközben arra vártam,
hogy bemutassam az útlevelem. Végül sorra kerültem, és az egyenru-
hás tisztvisel gondosan tanulmányozta a dokumentumot, bepötyögött
néhány adatot a számítógépbe, és összevette az arcomat a fényképpel.
Valamit l elbizonytalanodott, mert újra megvizsgálta az útlevélképet,
majd még egyszer az arcomat, ám azután barátságosan bólintott, és
visszaadta az iratot.
– Danke Sehr, Fräulein. Nächst, bitte!

Beléptem a várócsarnokba, kerestem egy kávézót, és rendeltem egy

dupla eszpresszót. Miközben a kávét kortyolgattam, próbáltam ellazul-
ni. Ha eddig eljutottam, talán Washington se lehet akadály.
Pedig pontosan tudtam, hogy minél tovább tart ez a vessz futás, an-
nál nagyobb az esélyem arra, hogy elkapjanak. Átfutottam a kijelz t,
és több járatot is találtam az Államok felé: kett t New Yorkba, egyet-
egyet Atlantába és Miamiba.
Egy Lufthansa járat Baltimore-Washingtonba is indult.
Gondot csak az okozott, hogy a saját útlevelemmel és hitelkár-
tyámmal kellett megvennem a jegyet, amivel pedig védtelenné tettem
magam – könnyen letartóztathatnak, miután földet értem. Mégsem
maradt más választásom. Ha Kanadán keresztül repülök, otthon akkor
is át kell mennem az útlevélvizsgálaton, a német útlevelet pedig semmi
szín alatt nem használhattam. Még ha lett is volna benne amerikai ví-
zum, az ujjlenyomat-ellen rzésen mindenképp fennakadtam volna.
 Valamiért eszembe jutott Josh, és mély b ntudatot éreztem. Ezek
után soha többé nem fog megbízni bennem. Vajon még most is Párizs-
ban van? Legszívesebben felhívtam volna a mobilomon, de ezzel csak
a lebukást kockáztattam volna. Most leginkább egy Baltimore-Wa-
shingtonba szóló repül jegyre volt szükségem, ezért végeztem a kávé-
val, felkaptam a csomagom, és a Lufthansa jegypénztára felé vettem az
irányt.
Az egyenruhás férfi szívélyesen elmosolyodott.
– Fräulein?
– Szeretnék jegyet venni a legközelebbi baltimore-i járatra, csak
oda.
A férfi zongorázni kezdett a billenty kön.
– Attól tartok, már csak az els osztályra van helyünk.
– Lefogadom, hogy egy kisebb vagyonba kerül.
A férfi tökéletes angollal és együtt érz mosollyal felelt.
– Attól tartok, megnyerné a fogadást. – Gyors pillantást vetett a
képerny re, majd közölte az árat.
– Ezt komolyan mondja? – hördültem fel. – Ennyibe kerül csak
oda?
– Sajnálatos módon, Fräulein. És már így is csak tíz helyünk ma-
radt. Esetleg nézzek egy másik járatot?
– Ne. Megveszem ezt.

Isztambul

Ahmet Uzun a repül téri biztonsági szolgálat parányi irodájában ült és

a tévéképerny re meredt. Már három órája nézte a biztonsági kamerák
felvételeit arról a több ezernyi utasról, aki reggel óta útnak indult Isz-
tambulból. Most megdörzsölte a szemét és kimerülten sóhajtott fel,
csakhogy odafentr l egyértelm parancsot kapott: találja meg Kate
Morant.
Eddig nem tudott felmutatni semmit. Zsinórban a hatodik szalagot
nézte végig, és még négy ilyen várt rá. Néha kimerevítette a képet,
hogy közelebbr l is megvizsgálja egy-egy gyanúsnak t utas arcát,
de eddig nem járt szerencsével. Nem talált senkit, aki csak távolról is
emlékeztetett volna Kate Moranre. Hová az ördögbe t nhetett?
Uzun biztosan tudta, hogy a n már elhagyta Isztambult, és csak
azért hívta fel telefonon, hogy átejtse. El akarta t távolítani a reptér-
l, amíg átszökött az ellen rzésen. De hogyan sikerült neki? A képer-
ny elsötétedett, amint az újabb szalag végére ért.
Uzun nagyot ásított, és újra megdörgölte a szemét. Miután órák óta
nézte a szalagokat, az utasok arca kezdett összemosódni. Ebbe bele
fogok rülni.
Az rmester kivette a kazettát. Uzun fáradtan biccentett felé.
– Jöhet a következ !
Az r beillesztette az újabb szalagot, és Uzun visszafordult a moni-
tor felé. El bb vagy utóbb ki kell szúrnom Kate Morant. És egy havi
fizetésembe lefogadom, hogy itt van valamelyik szalagon.
De vajon még id ben megtalálom?

94.

Frankfurt

B eléptem a várócsarnokba, és el halásztam a telefonom. Gond

nélkül átjutottam a jegykezelésen és útlevél-ellen rzésen, ami
okot adott a bizakodásra, bár gyanítottam, hogy az igazi bajok
majd azután kezd dnek, hogy hazaértem. Számíthattam rá, hogy Lou
mostanra riasztotta az idegenrendészetet, és körözteti az útlevelem.
Nem maradt más lehet ségem, mint hogy a szerencsére bízzam ma-
gam.
A Baltimore-Washington járatra már megkezd dött a beszállás, de
én még el akartam intézni néhány hívást. Beütöttem az otthoni számo-
kat, és ellen riztem a hívásokat. Paul két újabb telefonnal zaklatott;
dühösnek és sért döttnek t nt a hangja. Másodszorra ezt üzente: „Szó-
val nem akarsz visszahívni, igaz? Te aztán tényleg nem vagy semmi,
tudod, Kate? Szart se jelent neked ez az egész, ugye? Azt hiszem, mind-
végig nekem volt igazam, és a házasságunknak tényleg befellegzett.
Gondoltam, adok neked még egy esélyt, hogy rendbe tegyük a dolgo-
kat, de nem, te még ehhez is túl ostoba vagy. Ne aggódj, jön még a
kutyára dér. Majd megbánod még.”
Sejtelmem sem volt, hová akar kilyukadni Paul, csak az látszott,
hogy egyre elkeseredettebb és indulatosabb. Kezdte elveszíteni a reali-
tásérzékét. Úgy döntöttem, gyorsan feltárcsázom a gyilkosságiakat, és
beszélek vele. Nem mintha még szerettem volna; egyszer en csak nem
akartam, hogy teljesen széthulljon.
– Paul Malone nyomozót kérném. Ismer s hang felelt.
– Malone nyomozó szabadságon van. Ki keresi?
– Kowalski rmester?
– Kate? Hogy van, szívi?
– Elvagyok. Beszélni szeretnék Paullal, rmester. Nem tudja, merre
lehet?
– Kivett egy hét szabadságot, és elutazott. Azt mondta, ráfér egy kis
kikapcsolódás.
– Ezt maga mondta?
– Igen. Ha engem kérdez, a fickót mintha kicserélték volna, amióta
maguk ketten szétmentek. Azóta nem önmaga, képtelen bármilyen
rendes kapcsolatra. Tudja, mit gondolok? A fickó a munkában éli ki
magát, amióta a magánélete gallyra ment. Még mindig jó zsaru, Kate,
csak idegileg kezd teljesen tönkremenni.
– Tudja, hol van?
– G zöm sincs. Ismeri Pault, nem az a szószátyár gyerek. Csak any-
nyit tudok, hogy az egyik fickó a reptéri szolgálat alatt látta t beje-
lentkezni a Dulleson, úgy néhány nappal ezel tt. Úgy látszik, elrepült
valahová.
Köszönetet mondtam az rmesternek, és egy id re kivertem a fe-
jemb l Pault. Két további üzenet várt Frankt l, aki kért, hogy hívjam
vissza. Gyanítottam, hogy a mobilomon is hagyott üzenetet. Felhívtam
a telefonját, és második csengetésre fel is vette.
 – Igen?
– Frank? Itt Kate.
Tökéletes csend uralkodott a vonalban, amíg Frank néhány pillanat
múlva meg nem törte:
– Egész nap próbáltalak hívni. Majd' megölt az aggodalom. Hol a
pokolban voltál?
– Úgyse hinnéd el, ha megmondanám.
– Csak tegyél próbára!
– Párizsban, Isztambulban, Frankfurtban. Igen, a németországi
Frankfurtban.
– Most röhögnöm kellene?
– Nem tréfálok, Frank. Jelenleg is a frankfurti repül téren vagyok,
de ezt nem mondhatod el senkinek. Különösen nem a cégnél.
– Mi a fenére készülsz? – kérdezte Frank.
– Nem mondhatom el, amíg haza nem értem. Ha egyáltalán hazaé-
rek. Csak azért hívtál, mert halálra aggódtad magad a húgocskád mi-
att?
– Nagyjából igen, mert nem válaszoltál a hívásaimra, de azért sike-
rült el ásnom valamit Lucius Clayjel kapcsolatban is. Megkérdeztem a
haverjaimat a BV-nél. Úgy t nik, az igazgató úrnak több összeütközé-
se is volt a feletteseivel.
– Mivel kapcsolatban?
– A pletykák szerint Clay az elmúlt években a liberális felfogás híve
lett, és ellenzett több kivégzést, amit a börtönében hajtottak végre.
Nem sokkal az egyik ilyen után interjút adott a Richmond Times-
Dispatchnek, és ebben egyértelm vé tette, mennyire nincs ínyére az
állami ítélet-végrehajtó szerepe. Az interjú nagy felháborodást váltott
ki fels bb körökben, és sokan megrótták, amiért nyilvánosságra hozta
a nézeteit.
– Egyéb? – kérdeztem közbe.
– Clay azt hozta fel a védelmére, hogy a szavait kiragadták a szö-
vegkörnyezetb l, de a haverjai ett l még változatlanul úgy vélik, hogy
az eset idején komoly válságban volt. Akárhogy is, többet nem fordult
el ilyesmi. Clay azóta tartja a száját, és nagy ívben kerül minden új-
ságírót.
– Mit tudtál még meg?
– Nem sokat – felelte Frank. – Legfeljebb annyit, hogy elutazott egy
konferenciára és csak holnap tér vissza. Lehet, hogy beszélnem kellene
vele?
Eltöprengtem azon, amit Frankt i hallottam.
– Csak légy nagyon diszkrét – ajánlottam. – Megmondhatod neki,
hogy a testvérem vagy, így talán bejutsz hozzá, de az új esetekr l ne
szólj egy szót se! Így is van épp elég bajom.
– Kivel?
– Most nem mondhatom el, Frank, de bízz bennem! Te vagy az
egyetlen, akihez fordulhatok.
– Ennyire komoly?
– Ennyire. Van egy ötletem, ami segíthet megoldani az ügyet, de
csak akkor, ha sikerül elkerülnöm a letartóztatást, miután hazaérek.
– Letartóztatást?
– Ne is folytasd, Frank! A maga idejében mindent meg fogsz tudni.
Most kérlek, figyelj rám! Szeretném, ha feltennél néhány kérdést a
greensville-i börtönben…

A Tanítvány figyelte, amint Kate Moran végzett a telefonnal, és meg-

kezdte a beszállást a Baltimore-Washington járatra. Húszméternyire
állt, egy szétnyitott újság mögül követte a n minden mozdulatát. Már
is megvette a jegyét ugyanarra a járatra. Látta, amikor Moran a Luft-
hansa jegypénztárához lépett, és kivárta, amíg végzett a dolgával, csak
azután sietett oda ugyanahhoz a pulthoz.
– Remélem, nem késtem el? – mosolygott rá a Lufthansa ügyintéz -
jére.
– Uram?
– Ugyanarra a járatra kérnék egy jegyet, amelyikre a barátom,
Moran kisasszony, akit az imént szolgált ki.
– Ön is a Baltimore-Washington járatra kér egy odaútra szóló je-
gyet?
 – Pontosan. – A Tanítvány átnyújtotta a hitelkártyáját, és kiválasz-
tott egy helyet, nyolc sorral Moran mögött. Most, hogy figyelte, amint
elindult a beszállókapu felé, azon t dött, hogy kinek telefonálhatott.
Nem mintha bármit is számítana. Senki sem mentheti meg. Megcsodál-
ta az alakját: telt fenék, ívelt csíp . Élvezni fogja vele az együttlétet,
miel tt megkínozza és megöli.
Látta, ahogyan Moran a kapun túl a gép felé indul. Néhány perccel
kés bb is bemutatta a jegyét és az útlevelét, és mosolyogva fordult a
Lufthansa utaskísér je felé, aki alaposan megvizsgálta a jegyét.
– Köszönöm – mondta udvariasan.
A n viszonozta a mosolyát.
– Kellemes repülést, uram!
– Biztosan meglesz.

95.

Isztambul

U zun úgy érezte, mintha órák óta a falba verné a fejét. Életében
nem akart több videofilmet látni – soha többet. Hat órája mást
se csinált, csak a biztonsági felvételeket nézte, és úgy érezte,
mintha ez az utolsó csepp életer t is kiszívta volna bel le. Sajgott a
szeme, ahogyan a képerny re fókuszált, és a feje majd' széthasadt az
éles fájdalomtól.
Amikor nézni kezdte a szalagokat, egy nyugtalanító gondolat ötlött
fel benne – És ha Kate Moran muszlint fejkend vel álcázta magát? –,
de mostanáig senkit sem látott, aki emlékeztetett Moranre. Egy terem-
tett lelket se. Azt is tudta, hogy minél fáradtabb, annál nagyobb az esé-
lye, hogy hibázik. Lehet, hogy Moran máris elkerülte a figyelmét?
Uzun a lelke mélyén önmagával is viaskodott. Nem akarta t meg-
találni, de tudta, hogy el kell végeznie a munkáját. Nagyot kortyolt a
hideg, török kávéból, és akkorát ásított, hogy az leginkább elgyötört
halálsikolyra emlékeztetett.
– Minden rendben, nyomozó úr? – kérdezte aggódva az rmester.
– Nem, semmi sincs rendben – felelte elkínzott hangon Uzun. – Vé-
gig kell majd néznünk az összes szalagot.
– Újra?
– Jól hallotta, rmester.
– Értem, uram.
Egy újabb óra elteltével Uzun kiszúrt néhány n t – az egyiket fekete
fejkend ben –, akik épp felszálltak a frankfurti járatra. A fejkend s
akár az álruhás Kate Moran is lehetett, de az igazat megvallva, már
semmiben sem volt biztos.
Épp arra készült, hogy visszatekeri a szalagot, hogy közelebbr l is
megvizsgálja a kérdéses személyt, amikor felpattant az ajtó, és az
egyik tizedes bukkant fel, kezében egy átlátszó m anyag zacskóval.
– Bocsásson meg, uram, de ez nem várhat.
– Mi az? – csattant fel Uzun ingerülten.
– Arról a négy útlevélr l van szó, amelyet az indulási oldalon az
egyik postaládában találtunk, uram.
Uzun érzékei egy csapásra élessé váltak.
– Hallgatom, tizedes.

A rend r mindent elmondott a felfedezésr l.

A repül téri biztonsági szolgálat szerint a megtalált útlevelek elt -
nését az elmúlt négy órában jelentették be. Úgy t nik továbbá, hogy
bejelentették egy ötödik útlevél elvesztését is, csakhogy az még nem
került el .
– Ki a károsult?
– Egy német állampolgár, egy török származású vendégmunkás.
– A neve? – csattant fel Uzun.
– Sevim Yaver, a kora harminchét év.
Uzun szívverése kezdett felgyorsulni.
– Ellen rizték, hogy felszállt-e valaki ezen a néven bármelyik járat-
ra?
 – Igen, uram. Ezért is gondoltuk, hogy fontos az ügy. A hölgy irata-
ival valaki felszállt a Lufthansa frankfurti járatára, amelyik délután
hatkor indult.
Uzun szikrázó szemmel fordult vissza a képerny höz. Visszatekerte
a szalagot, amíg meg nem látta a fekete fejkend t visel n t. A pokol-
ba! A kend túl sokat takart el ahhoz, hogy felismerhesse a vonásait. A
szalag szerint a felvétel 17.34-kor készült, huszonhat perccel a gép
indulása el tt.
Az ösztönei azt súgták, hogy Kate Morant látja maga el tt.

96.

Greensville, Virginia

F rank Moran lekanyarodott a 95-ös útról, hogy felhajtson a szö-

gesdrótkerítésekkel és rtornyokkal övezett greensville-i bünte-
tés-végrehajtási intézethez. Leállította a Camarrót a látogatók-
nak fenntartott parkolóban, és elindult a bejárat felé. A recepcióspult
mögött ül fegy rn felnézett rá.
– Segíthetek valamiben, uram?
– Délre találkozót beszéltem meg Gary Tate századossal. A nevem
Dr. Frank Moran.
– Láthatnám az igazolványát?
– Természetesen. – Moran átnyújtotta a jogosítványát.
A fegy rn tanulmányozta, majd visszaadta az iratot.
– Tate százados már várja, Dr. Moran. Kérem, foglaljon helyet,
azonnal szólok neki.

Gary Tate százados magas, tagbaszakadt, impozáns megjelenés fekete

férfi volt. Miközben végigvezette Morant a folyosón az irodája felé,
gondosan megrágott minden szót.
– Ha jól tudom, valamilyen kutatást végez, Dr. Moran?
 – Nos, igen. Nem bánja, ha felteszek önnek néhány kérdést, száza-
dos?
Tate megvonta a vállát.
– Csak kérdezzen, doktor. A haverja a BV-nél felhívott telefonon,
és arra kért, hogy adjak meg önnek minden segítséget.
– Mióta dolgozik itt Greensville-ben, százados?
– Jöv hónapban lesz tíz éve. Miért?
– Mint hallottam, részt vett már néhány kivégzésen…
– Jól hallotta – bólintott Tate.
– Nem bánja, ha megkérdezem, hogy pontosan hány kivégzésnél
segédkezett?
– Egész pontosan kilencvennyolcnál – felelte Tate színtelen hangon.
– Ezek közül hányat hajtottak végre halálos injekcióval?
– Szinte valamennyit. Csak hat esetben használtuk a jó öreg széket.
– Akkor úgy vélem, maga az én emberem. Mondja csak, százados,
az ön véleménye szerint lehetséges, hogy egy halálra ítélt túlélje az
injekcióval végrehajtott kivégzést?

97.

Az Egyesült Államok keleti partjainál

rintést éreztem a vállamon, mire riadtan ébredtem fel. Felnéztem,

É és egy vékony fickót láttam, sötétkék öltönyben. Már kezdtem

pánikba esni, amikor megszólalt:
– Hozhatok önnek valamit, hölgyem?
Az utaskísér italokkal teli kocsit tolt maga el tt, de még így is a
frászt hozta rám.
– Igen… egy pohár vizet, legyen szíves.
– Jéggel és citrommal, hölgyem?
– Igen, köszönöm.
 A kísér kitöltötte a vizet, belepottyantotta a jégkockákat és a cit-
romdarabkákat, és már tovább is állt. Belekortyoltam a jeges vízbe, de
még mindig kótyagosnak éreztem magam, és azon t dtem, mennyit
aludhattam. Ránéztem az órámra: közel hat órát aludtam. Annyira ki-
merültem, hogy szinte az egész utat átaludtam. Kiléptem a mosdóba,
hogy felfrissítsem magam, s amikor visszatértem a helyemre, a pilóta
bejelentette, hogy negyvenöt perc múlva leszállunk Baltimore-ban.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már a szárazföld felett repülünk.
Abban a pillanatban újra er t vett rajtam a szorongás. Lehet, hogy
Lou Raines ott fog várni rám a repül téren? Igazat mondtam
Franknek: támadt egy ötletem, hogyan mászhatnék ki ebb l az egész-
l, de ehhez muszáj volt elkerülnöm a letartóztatást. Reszket kézzel
csatoltam be az övem, és készül dtem a leszállásra.

A Tanítvány arra gondolt: most már nem tart soká.

Nyolc sorral Moran mögött ült, és mindent eltervezett, még a nagy
finálé helyszínét is kijelölte. Ezúttal nem egy természetes barlangot
vagy egy alagutat választott, hanem valami alkalomhoz ill bbet, köze-
lebb az otthonához. Az odajutás semmiképp sem lesz egyszer , de már
ezt is kidolgozta. Megnyomta a hívógombot, és néhány pillanattal ké-
bb fel is bukkant egy légi kísér .
– Uram?
– Szeretnék egy kis whiskyt jéggel. Hozzon kett t azokból a kis
üvegekb l. Egyet töltsön ki, de a másikat hagyja lezárva.
– Értem, uram.
A n néhány perc múlva visszatért, és letette elé a miniat r üvege-
ket. Miután elment, a Tanítvány eltette a bontatlan üveget a zsebébe.
Jó lesz kés bbre. Ez is része a tervnek. Miközben kitöltötte magának
az italt, kaján izgalommal gondolt arra, hogy Kate Moran alig tízmé-
ternyire ül t le, és sejtelme sincs a jelenlétér l.
Bárcsak tudná az a cafat, milyen gyötrelmeket fog átélni! Most
majd megfizet mindenért.
Amikor végül megérezte, ahogyan a hatalmas géptest megkezdte az
ereszkedést, felhörpintette az italt, kényelmesen hátrad lt, és önelégült
mosollyal bekapcsolta az övét. Nemsokára csak az enyém leszel, aho-
gyan mindig is akartam. Alig tudta kivárni a pillanatot.

98.

Greensville, Virginia

A
kkor tisztázzuk még egyszer! Azt kérdezi, volt-e már olyan,
aki túlélte a halálos injekciót? – Tate értetlenül vonta fel a
szemöldökét.
– Pontosan – bólintott Moran. – Úgy gondoltam, írok err l egy ta-
nulmányt. Tehát ön szerint lehetséges?
– Maga orvos?
– Kriminálpszichológiából szereztem doktorátust – felelte Moran –,
de ha gondolja, másképp is feltehetem a kérdést. Ön szerint megtör-
ténhet, hogy valami rosszul sül el, és meghiúsítja a kivégzést?
Tate megvonta a vállát, levette a kalapját, és az ujjaival végigszán-
totta ritkuló haját.
– Sok minden elszaródhat, doki, de ilyesmi ritkán történik. Igazság
szerint nagyon kicsi az esélye annak, hogy az elítélt túlélje a kivégzést.
Valóban nagyon kicsi.
– De megtörténhet? – er sködött Moran.
– Nos, igen, de ahhoz egész sor mindennek cs döt kell mondani.
– Úgy érti, valaki megbuherálja a szereket, vagy rossz injekciót ad-
nak be?
Tate határozottan megrázta a fejét, miközben feltette a kalapját.
– Ilyesmi nem történhet meg. A kivégzésnél használt cuccot a BV
szállítja. Lezárt ampullákban érkezik, felhasználás el tt szigorúan el-
zárva tartják. Egyszer en nincs rá mód, hogy kicseréljék vagy manipu-
lálják.
– Jól tudom, hogy három vegyszert használnak? Nátrium-tiopentált,
pancuronium-bromidot és kálium-kloridot, ami megállítja a szívet.
 Tate bólintott.
– Elvégezte a házi feladatát, doki. Miután az elítéltet rákötöttük az
infúzióra, és a mellkasáig leterítettük egy leped vel, beadjuk a három
vegyszert. Miért?
Moran összeráncolt homlokkal mérlegelte a lehet ségeket.
– Csak azon t döm, mi történik akkor, ha a sós oldatba belekeve-
rik az ellenszérumot is?
Tate elmosolyodott.
– Túl sok krimit olvas, doki. Még azt se mondanám biztosra, hogy
egyáltalán létezik ellenanyag ezekre a mérgekre.
– Annyit nagy biztonsággal kijelenthetek, százados, hogy minden
méregre van ellenszérum. Még az olyan halálos idegmérgekre is, mint
a VX vagy a szarin. Az olyan mérgekre is, amelyekb l egyetlen kanál-
lal egy egész várost ki lehet irtani.
Tate hosszas töprengés után megvonta a vállát.
– Ha maga mondja… De ahhoz, hogy bármilyen ellenméreg az el-
ítélt testébe kerülhessen, valakinek közre kell m ködnie a börtönön
belül.
– És ki lehet ez a valaki? Mondjuk Clay börtönigazgató?
Tate vállat vont.
– Hát, fölötte már senki sem áll. Egy kivégzés akkor is meghiúsul-
hat, ha szántszándékkal más vegyi anyagokat adnak be. Tudja, mit
mondok? Szerintem – persze szigorúan csak elméleti alapon – az
ilyesmi nem lehet bels munka, hacsak a beépített embernek nincs
nagyon komoly indítéka.
– És akkor mi sikerülhet félre? – tette fel a kérdést Moran.
Tate végiggondolta a kérdést.
– Esetleg nem a megfelel vegyszereket adják be, bár én még soha
nem hallottam ilyen esetr l. Vagy az elítéltnek nagyon er s a szerveze-
te, és valamiért immúnis a mérgekre, de ez legalább annyira valószí-
tlen. Csak arra tudok gondolni, hogy a vegyi anyagok kristályai le-
rakódhatnak a csövek falain és elzárják a szabad áramlást. Viszont
kivégzés el tt mindig ellen rizzük a csöveket.
Moran megemésztette a hallottakat.
 – És mi a helyzet a kivégzés alatt? Akkor is nyomon követik a kris-
tályosodási folyamatot?
– Nem igazán, de még sosem volt ilyen jelleg problémánk.
– Mi sikerülhet még félre?
Tate elgondolkodott egy pillanatig, majd újra megvonta a vállát.
– Minden elítéltnek más a testsúlya, és másként reagál a szerekre.
Reagáláson azt értem, hogy ha az elítélt korábban sokat használt barbi-
turátokat, akkor értelemszer en jobban ellenáll a drogoknak, ezért a
szokványosnál nagyobb mennyiség méregre van szükség a kivégzé-
séhez. Úgy vélem, ha elszámítják a halálos mennyiséget, akkor ezt a
tényez t is számításba lehet venni, de hozzá kell tennem, hogy egyet-
len elítélt sem hagyhatja el a kivégz kamrát, amíg halottnak nem nyil-
vánítják, vagyis addig pumpáljuk bele a halálos mérgeket, amíg végre
nem hajtjuk az ítéletet.
– Hallott már az apnoéról, százados?
– Ap… micsodáról?
– Vannak, akik rendkívül hosszú ideig, széls séges esetben akár
nyolc percig is képesek visszatartani a lélegzetüket. Volt egy Audrey
Ferrera nev n , aki légz készülék nélkül merült, jelenleg is tartja a
világrekordot, százhuszonöt méterrel. Miközben visszatartotta a léleg-
zetét, a szívverése is lelassult. Indiában élnek olyan szent emberek,
akik pusztán a meditáció útján teljes uralmat gyakorolnak az anyagcse-
re-folyamataik felett. Gondolati úton képesek kontrollálni a verítékezé-
süket és a bélfunkcióikat, még a szívüket is képesek szinte a mozdulat-
lanságig lelassítani.
Tate-et leny gözték a hallottak.
– Nem mondja…
Moran elmosolyodott.
– Igaza van. Elvégeztem a házi feladatom.
– Hálás vagyok, hogy mindezt megosztotta velem, doki, de azt
akarja tudni, hogy egy elítélt csinálhat-e hasonlót a kivégzése közben,
anélkül hogy ezt észrevennénk?
– A számból vette ki a szót.
Tate végiggondolta a dolgot.
 – Ez így egészen más. Ha szinte teljesen leállítja a szívverését, ak-
kor a mérget adagoló fickók is látják az EKG-monitoron a pulzus esé-
sét, és ha megjelenik az egyenes vonal, ami a szív leállását jelzi, talán
azt hiszik, hogy az elítélt máris beadta a kulcsot. Akkor túl korán zár-
ják el a csapot.
– Vagyis az elítélt túlélheti a kivégzést?
– Igen, ebben az esetben talán megtörténhet – ismerte el Tate, majd
bizonytalanul elmosolyodott. – De valamikor majd csak kibukik a do-
log. Végtére is a fickót zsákba teszik és felboncolják, nem igaz? – Ve-
tett egy pillantást az órájára, mintha valahol máshol lenne dolga.
– Csak úgy mellesleg, videóra veszik a kivégzéseket? – érdekl dött
Moran.
– Nem, uram, nem veszik.
– Mi a helyzet Constantine Gamal kivégzésével? Úgy hallottam, az
kivégzésén használtak videokamerát.
Tate gyanakodva húzta fel a szemöldökét.
– Ezt meg ki mondta?
– Az egyik szemtanú. A Gamal-ügy különösen fontos a tanulmá-
nyaim szempontjából.
Tate hosszan elgondolkodott, miel tt kéretlen egyszer séggel felelt:
– Az kivétel volt.
– Miért?
– A törvényszéki intézet kérte, hadd vehesse fel a kivégzést. Azt hi-
szem, valamilyen tudományos célból. Egyszeri, kivételes alkalomból.
– Szóval egész pontosan mi is történik, miután az elítéltet halottá
nyilvánítják? – folytatta a kérdez sködést Moran.
– Elvisszük innét a holttestet, miel tt még kih lhetne – felelte Tate.
– Az egyik percben még itt van, a másikban már a zsákban, a lábán
cetlivel és úton a hatvan kilométerre fekv richmondi Törvényszéki
Orvostani Intézet felé.
– A boncolást azonnal elvégzik?
Tate megrázta a fejét.
– Nem, nem egészen. A kivégzett elítéltet csak másnap reggel sze-
dik ki a zsákból és boncolják fel.
 – A munkát az intézet vezet je végzi?
– Nem szükségszer en.
Moran a homlokát ráncolta.
– Hogy érti ezt?
– Igazából a richmondiakat kellene megkérdeznie, de úgy hallottam,
hogy sokszor a fiatalabb munkatársak végzik a boncolást. Olyan vég-
sök, akik ott töltik a gyakorlati idejüket. Egy elítélt esetében ez nem
nagy ügy. Végtére is tudjuk, hogyan halt meg. Csak arról kell meggy -
dniük, hogy a halál az alkalmazott kivégzési módszer következtében
állt-e be.
Moran megemésztette az információt.
– Csak még egy kérdést, százados. Szökött már meg bárki a
Greensville-b l?
Tate elmosolyodott.
– Egy fickó, néhány éve, az egyik csatornán keresztül. Annak elle-
nére, hogy a tél derekán jártunk és narancssárga overallt viselt, eljutott
egész a f útig.
– Mi történt vele?
– Az a vadbarom lestoppolt egy furgont, és megkérte a sof rt, hogy
vigye el Vermontba. Meg se próbálta elrabolni a kocsit, csak köszöne-
tet mondott a sof rnek, és gyalogosan továbbindult északnak. Egy óra
alatt elkaptuk.
– Hálás vagyok a segítségéért, százados. Közben eszembe jutott
még néhány kérdés, nem baj?
– Ne kíméljen!
– Mikor tér vissza Clay igazgató a konferenciáról?
– Azt hiszem, már ma itthon lesz, de csak holnapután lép szolgálat-
ba. Miért?
– Vele is szeretnék beszélni. Nem tudja az otthoni címét?
Tate szúrós pillantást vetett a látogatóra.
– Ez az információ biztonsági okokból nem adható ki.
Moran elmosolyodott.
– Persze, megértem. Még valami. Nem tudja véletlenül, hogy a tör-
vényszéki intézett l pontosan ki kérte Gamal kivégzésének felvételét?
 – Nem, uram, nem tudom – felelte Tate.
– De egy ilyen kérés csak felülr l jöhetett, nem? Úgy értem, egy
ilyen kivétel esetén csakis az intézet vezet jér l lehet szó, igaz? Vagy
legalábbis valamelyik közvetlen beosztottjáról. Valakir l, aki közel
van a t zhöz.
– Minden bizonnyal, uram.

99.

Kínai negyed, Washington

S
tone a két sekély sírra irányította az egyik lámpát. Az emberi
bomlás gázai az orrába tolakodtak. és Raines az egyik szerviz-
alagútban álltak, nyolcvan méterre a kínai negyed metróállomá-
sától. A helyszínt két er teljes halogénlámpa világította meg. A közel-
ben szennyvízelvezet haladt. Odafent szakadt az es ; a fejük fölött
vízcseppek sz dtek át a fém szell rácsokon, és az alagút alját borí-
tó k zúzalékra hulltak.
Diaz Raines-hez fordult.
– Közel másfél méter mélyen, egymás mellé temették ket. Akárki
is tette, el kellett távolítania a tizenöt centi vastag zúzalékréteget, majd
mélyen le kellett ásnia a földbe, miel tt a k zúzalékkal befedte a holt-
esteket.
Raines tanulmányozta a szánalmas látványt, a sekély sírban egymás
mellett fekv emberi maradványokat. A holttestek közelében rothadó
halomban feküdtek a rongyok és egyéb tárgyi bizonyítékok, arra várva,
hogy zacskókba tegyék és megvizsgálják ket. Raines körülnézett, és
mindkét oldalról belekémlelt az alagút sötétjébe.
– A kavicságy alatt nagyon kemény a föld, úgyhogy nem lehetett
könny dolga. A gyilkosnak szüksége volt ásólapátra és csákányra,
meg rengeteg id re, hogy elvégezze a piszkos munkát. Vagyis akkor
dolgozott, amikor nem voltak karbantartók a közelben, és a szerelvé-
nyek se jártak.
Diaz egyetért en bólogatott.
– Csak így lehetett, másként megkockáztatta volna, hogy észreve-
szik.
– Meg tudja határozni a nemüket? – Raines felhajtotta a gallérját. A
szakadó es ben b rig ázott, amíg a kocsijától eljutott a metróállomá-
sig, és most megtörölte nedves arcát a kézfejével. A maradványok na-
gyobbrészt lebomlottak, de így is látszott, hogy az egyik áldozat fel-
tt, míg a másik csontváz egy fiatalabb feln tthöz vagy kamaszhoz
tartozott.
– Harmincöt-ötven közötti férfi, és pubertás korú n , tizenöt és húsz
között. Amíg a laborba nem kerülnek, be kell érnie ennyivel. – A
rongyhalmok felé intett. – Az általuk viselt ruhák a magas páratartalom
miatt mostanra szétrohadtak, de annyit megkockáztatnék, hogy egyi-
kük se adott a divatra. A férfi kabátjának a zsebében megtaláltuk egy
jótékonysági szervezet kártyáját. A baptista szeretetszolgálat, itt a vá-
rosban. Látja?
Raines letérdelt, hogy közelebbr l is megvizsgálja az elszínez dött
papírt és a halvány nyomatot. Felismerte a baptista jótékonysági szer-
vezet emblémáját. Biztosan tudta, hogy Gamal áldozatait találta meg,
és forrt benne a düh.
– Csak egy gonosz szörnyeteg képes meggyilkolni egy hajléktalan
férfit és a lányát. Isten irgalmazzon a lelk knek!
Stone Diazhoz fordult, aki vízálló nadrágot és FBI-kabátot viselt, a
hátán nagy aranybet kkel. Azon t dött, vajon levetette-e már a
görkoris mezt.
– Még valami, ami felkeltette a figyelmét?
– Úgy érti, a rosszul szabott zakóján kívül? – kacsintott rá Diaz.
– Ez egyáltalán nem vicces, Armando.
– Nos, ezt találtam. – Diaz letérdelt, hogy a csipeszével kiemeljen a
rothadt rongyhalomból két elázott papírfecnit, s azokat a jobb látható-
ság érdekében egy fehér papírlapra fektesse.
– Mi ez? – ráncolta a homlokát Raines.
 – Néhány nyugta az üdvhadsereg ingyenszállásáról. Két fekhelyre
szólnak, és arra az éjszakára, amikor Gamal a saját bevallása szerint
elkövette a gyilkosságokat. Így pontosan datálhatjuk az eseményt. No-
vember 23-a, nem egészen tizenöt hónappal ezel tt. Hálaadás napja, ha
jól emlékszem.
Raines összeszorított fogain át szívta be a leveg t, majd látható csa-
lódottsággal sóhajtott fel.
– A metró se járt, ami megkönnyítette az áldozatok el temetését.
Stone elégedettnek t nt.
– Azt hiszem, ideje szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy Gamal
igazat mondott, Lou. A holttestekkel kapcsolatban mindenképp.
Raines elengedte a megjegyzést a füle mellett, és biccentett
Diaznak.
– Kösz, Armando.
– Hé, valaki lenne olyan szíves elmondani, hogy mi a helyzet azzal
a nadrágkosztümmel, amit leadtak a laborba? Stone szerint Kate-é.
Kicsit kezdek összezavarodni.
Stone szívesen felelt volna, de Raines egyetlen pillantással belefoj-
totta a szót.
– Akárcsak mi, Armando. Ezért is lenne jó, ha ez köztünk maradna.
El bb szeretnénk a dolgot Kate-tel tisztázni, oké?
– Ha maga mondja… – Diaz homlokráncolással jelezte, hogy a leg-
kevésbé sem tartja kielégít nek a választ, de megvonta a vállát, és
visszament dolgozni.
Raines kifejezéstelen arccal nézett fel a mennyezetr l alácsepeg
es vízre, mint aki valahol máshol jár.
Stone csatlakozott hozzá.
– Tudom, hogy még hosszú nyomozás vár ránk, és semmiben sem
lehetünk biztosak, de lefogadom, hogy valaki más ölte meg Bryce-
ékat. S ha már itt tartunk, arra is szívesen fogadnék, hogy végül kir l
fog kiderülni a b nössége. Maga mit gondol, Lou?
– Tudja, én elvb l nem szeretek fogadni. Szerintem, elkapkodja a
dolgot. Maga talán meg van gy dve arról, hogy Bryce-üggyel kap-
csolatban mindenben igaza volt, de akkor sem hagyatkozhatunk kizáró-
lag az ösztöneire. Annyit azonban el kell ismernem, hogy egy dolog-
ban végig igaza volt: tényleg nem Gamal ölte meg Bryce-éket, ezért
tartozom magának annyival, hogy meghallgatom.
Raines telefonja megszólalt. Arrébb lépett, hogy fogadja a hívást.
Miután végzett és eltette a telefonját, Stone újra a közelébe húzódott.
– Újabb probléma?
Raines fáradtan keresgélni kezdte a kocsikulcsokat a zsebében.
– Uzun felügyel volt Isztambulból. Ráakadt Moran nyomára. Út-
ban van hazafelé.
Stone azonnal felélénkült.
– Pontosan hová?
– A baltimore-i nemzetközi repül térre. Siessünk!

100.

M ereven ültem a helyemen, miközben a gép elérte a leszálló-

pályát. Öt perccel kés bb, amikor megálltunk a kapunál, a
testem már olyan merev volt, mint a megfeszített rugó.
Joshra gondoltam. Úgy éreztem, magyarázattal és bocsánatkéréssel
tartozom neki, és kísértést éreztem arra, hogy felhívjam, amint kiszál-
lok a gépb l, de a lebukást kockáztattam volna, ha lenyomozzák a hí-
vásomat.
A kísér k kinyitották a gép ajtóit. Az utasok kezdtek felegyenesed-
ni, hogy kivegyék kézipoggyászaikat a tárolórekeszekb l. Csak én
ültem dermedtem a helyemen. És ha a fegyveres rend rök csak arra
várnak, hogy kiszálljak és letartóztathassanak? Vagy követni fognak,
amíg át nem jutok az ellen rzésen, és csak akkor csapnak le rám?
Egy dolgot biztosan tudtam. Ha most letartóztatnak, sosem fogom
megtudni, hogy Gamal meghalt-e, vagy még életben van. Ezért nem
kaphatnak el. Szembe tudtam nézni Loúval – a találkozás amúgy is
elkerülhetetlen volt –, de akkor akartam ezt megtenni, amikor nekem
megfelelt. Az utasok elsorjáztak mellettem a folyosókon. Mély léleg-
zetet vettem, és kényszerítettem magam arra, hogy felálljak és kive-
gyem a csomagomat. A szemem sarkából mozgolódást láttam, és visz-
szafordultam a gép fara felé. Nem én maradtam utolsónak. Egy nap-
szemüveget visel férfi ült nyolc sorral mögöttem. Szürke gyapjúsap-
kája alól sz ke fürtök bukkantak el , az álla közepén is takaros három-
szögre nyírt sz ke szakállt viselt. Szürke Reebok széldzsekit hordott,
és átlagos hátizsákos turistának t nt. Zavartan rám mosolygott, azután
a feje elt nt az ülés mögött, amint el rehajolt, hogy összeszedje a hol-
miját.
Visszafordultam a kijárat felé. A személyzet három tagja türelme-
sen várta, mikor szállok ki. Újra megérintett a félelem, amint megra-
gadtam a táskám, és nekiindultam a folyosónak.

A Tanítvány figyelte, ahogyan Kate Moran elhagyta a gépet. Hülye

picsa! Én látlak, de te nem láthatsz engem. Hát nem bámulatos, mire
képes az álcázás?
Végre elérkezett a pillanat, amikor megfoszthatja a szabadságától.
Kihúzta táskáját az ülés alól, és addig kotorászott, amíg meg nem talál-
ta a fecskend t. Máris bekészítette a benzót – ekkora adag egy százki-
lós férfit is kiütne; egy n Moran testsúlyával nem okozhat problémát.
Ezután el húzta a két m anyag köt t a táska béléséb l, hogy az
egyiket becsúsztassa a bels zsebébe, a másikat pedig a jobb kabátuj-
jába. Azután felállt, és követte legújabb áldozatát.
 101.

Washington-Baltimore autópálya

S
tone tövig nyomta a gázpedált, és a Ford motorja úgy b gött,
akár egy dühödt vadállat. Visítottak a szirénák. Az óra száz-
nyolcvanas tempót mutatott, és a negyven kilométeres utat alig
negyedóra alatt tették meg.
– Még öt perc, és ott vagyunk – jelentette be Stone, amint elsuhant
mellettük a repül tér jelz táblája, és a távolban felbukkant egy leszálló
utasszállító.
A Stone mellett ül Raines végzett a telefonálással, és most össze-
csapta a mobilját.
– A reptéri parancsnok minden mozgósítható emberét kiküldi az ér-
kezési oldalra. Azt mondja, a Lufthansa gépe húsz perce szállt le, és az
utasok némelyike már átjutott az ellen rzésen.
– A francba! Lehet, hogy meglépett? – kérdezte Stone nyugtalanul.
– El fordulhat. A parancsnok most fújt riadót. Azt mondja, ha
Moran még a terminálban van, biztosan meg fogja találni.

Baltimore-i nemzetközi repül tér, Maryland

A szívem dugattyúként zakatolt, miközben beálltam a sorba. Megfi-

gyeltem, hogy a bevándorlásiak a szokásos módon végzik a munkát,
meger sítve néhány fegyveres rend rrel. Csak arra várnak, hogy le-
csapjanak rám? Rettegtem a szemébe nézni bárkinek, nehogy ezzel
gyanút keltsek.
El ttem több utas is a sorára várt: egy id sebb pár és egy tizenéves
lány, szakadt farmerben, tornacip ben, hátizsákkal. A pár gyorsan
végzett, és az egyenruhás n el reintette a tinédzsert. Miközben a lány
bemutatta az iratait, a tenyerem lassan verítékezni kezdett. Valósággal
rettegtem attól, hogy le fognak tartóztatni, amint bemutatom az útleve-
lem.
Mögöttem nem láttam rend röket, kiszúrtam viszont az utast, akit a
fedélzeten is láttam – a sz ke hajú, gyapjúsapkás fickót. A mellettem
álló sorban volt a következ , de ezúttal elkerülte a tekintetemet. Nem
tudom, miért, de egy hang azt súgta: Valami nincs rendben ezzel a fic-
kóval. Nem mintha bármi kivetnivalót láttam volna rajta.
– Kérem a következ t!
El refordultam és láttam, hogy az útlevélellen r türelmetlenül ma-
gához int. A lábam reszketett, miközben görcsösen megmarkoltam az
irataimat, és el reléptem.

102.

O
daadtam az útlevelem, és vártam, amíg a n alaposan meg-
vizsgálta. Moccanni sem mertem. A n aprólékosan tanulmá-
nyozta a fényképemet, és felnézett rám, miel tt beolvasta az
útlevelet a számítógépbe. Most fognak letartóztatni? Néhány pillanattal
kés bb az ellen r kimérten biccentett, visszaadta a papírt, és élénk
hangon azt mondta:
– Üdvözlöm idehaza, Moran kisasszony. Következ !

A Tanítvány látta, hogy Kate Moran akadálytalanul átjutott. is sorra

került, de úgy t nt, mintha egy örökkévalóságon át vizsgálnák az irata-
it. Hatalmas, keménykötés fickó állt el tte, akkora, mint egy hegyom-
lás. A Tanítványt kiverte a víz, amint látta, hogy Moran a vámvizsgálat
felé tart. Egy pillanatra sem akarta t szem el l veszíteni. Türelmetlen
pillantást vetett a férfira, aki csigalassúsággal olvasta be az útlevelét a
számítógépbe. Mozogj már, te szarzsák! A fickó azonban nem sietett,
és beletelt egy kis id be, amíg összecsukta és visszaadta az útlevelét.
– Következ !
 – Lassú tet – mormolta a Tanítvány alig hallhatóan.
A férfi kivörösödött arccal fordult felé.
– Valami gondja van?
– Nekem? Dehogyis, egy szót se szóltam. – A Tanítvány felkapta a
táskáját, és követte Kate Morant a vámellen rzés felé.

103.

S
tone nagy fékcsikorgás közepette megállt a terminál el tt. és
Raines kipattantak a Fordból, miközben a semmib l egy szolgá-
latos rend r bukkant fel.
– Hé, itt nem parkolhatnak! Azonnal vigyék innen a kocsit!
Raines ügyet sem vetett rá.
– M ködik az adó-vev je?
A rend r mintha meg se hallotta volna.
– Maguk teljesen süketek? njenek innét!
– Keresse meg a repül tér parancsnokát! Tudni akarom, hogy lezár-
ták-e az egész repül teret.
A rend r csíp re tett kézzel mérte végig.
– És mégis, ki az ördög maga, uram?
Raines a férfi arcába tolta az igazolványát.
– Én vagyok az a fickó, aki szerteszét rugdossa a nyavalyás seggét,
ha nem csinálja azonnal, amit mondok. Egy Kate Moran nev n most
érkezett meg a frankfurti járattal, és azt akarom, hogy tartóztassák le,
amint meglátják.

Újra rám tört a szorongás, ahogyan a vámellen rzés felé tartottam.

Féltucatnyi egyenruhás állt a folyosók mentén, és ezúttal nem lehetett
akkora szerencsém, hogy akadálytalanul átjussak közöttük.
A remény mégis kezdett újjáéledni a szívemben. Eddig senki sem
próbált letartóztatni. Vagy talán csak odakint várnak rám? Szétnyílt az
érkezési oldalra vezet ajtó, hogy szembe találjam magam az odakint
várakozó tömeggel – idegenvezet kkel, limuzinsof rökkel és a külön-
féle cégek képvisel ivel, akik jobbára kis névtáblákat tartottak maguk
elé –, de nem láttam egyetlen egyenruhás rend rt sem. Határtalan
megkönnyebbülést éreztem.
Lehet, hogy Uzun még most is Isztambulban keres? Pedig is van
olyan okos, mint a legtöbb zsaru. Nem, mostanra már rá kellett jönnie,
ami azt jelenti, hogy tájékoztatta Lou Rainest, aki nyilván úgy döntött,
hogy figyeltetni fogja a repül tereket. S miközben az utasok tömegé-
ben kisorjáztam az érkezési oldalra, bekövetkezett, amit l féltem.
Megdermedtem.
lem jobbra, alig húsz méterre, hat-hat egyenruhás rend r várako-
zott a csarnok két oldalán. Néhányan kapkodva hadartak a rádiójukba,
míg mások a fegyverükön tartották a kezüket. Próbáltam nyugalmat
er szakolni magamra, de a lábam reszketni kezdett, és felülkerekedett
rajtam a legy zöttség érzése.
Hát, ennyi volt. Elkaptak.
Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a rend rök engem
akarnak letartóztatni. Pedig most nem kaphatnak el! Az egyiküknek a
szeme elkerekedett, amikor hirtelen kiszúrta az arcomat a tömegben.
Megbökte a társát, azután a két zsaru mondott valamit a többieknek,
akik felém indultak.
– Kate Moran? – szólított meg az egyikük. Nem válaszoltam, csak
továbbnyomakodtam el re a tömegben, átbújtam a kordon alatt, és
rohanni kezdtem a zsúfolt csarnokban.
 104.

A
Tanítvány Kate Moran mögött maradt, amint az átfurakodott a
tömegen. Bal zsebében tartotta a vékony fecskend t, a jobbjá-
ban az apró whiskysüveget. Már csak a megfelel pillanatra
várt.
A pokolba!
Amint észrevette a várakozó rend röket, tudta, hogy befuccsolt.
Látta, ahogyan Moran megdermed, és mozdulatlanul farkasszemet néz
a repül tér biztonsági reivel.
Pedig alaposan kidolgozott mindent: követi a n t a kijáratig, meg-
böki az injekciós t vel, és átitatja a ruháit a whiskyvel. Egy pillanat
alatt olyan lesz, mint egy zombi; az anyag teljesen kiüti majd. Azután
már eljátszhatja a bosszús férjet, akinek a felesége túl sokat ivott a gé-
pen, és most taxival kell hazacipelnie. Még azt is el re eltervezte, mit
fog mondani a taxisnak, miután beteszi a n t a kocsijába. A feleségem
túl sok whiskyt ivott, de annyira retteg a repülést l…
Maga elé képzelte a sof r együtt érz tekintetét, és kimondatlan vá-
laszát. Értem én, haver. A n kkel csak a gond van.
Csakhogy a terve most cs döt mondott, és alig látott a méregt l.
Nyilvánvalóan Morant gyanúsították az isztambuli gyilkosságokkal,
arra azonban sem számított, hogy a zsaruk itt fognak várni rá a
baltimore-i repül téren. Szitkozódni kezdett. Talán mégis ragaszkod-
nia kellene az eredeti tervhez? Nem, ehhez már túl kés . Látta, hogy
Moran habozik még néhány pillanatig, azután az egyik egyenruhás
kilépett a sorból, hogy megszólítsa:
– Kate Moran?
Ahogy a zsaru felé indult, Moran átbújt a kordon alatt, és belevetet-
te magát a tömegbe. Rohant, ahogy csak tudott, a zsaruk pedig utána.
A francba! El kell kapnom, még a rend rök el tt.
A Tanítvány üldöz be vette a rend röket.
 105.
tfurakodtam a tömegen. Csak azután mertem visszapillantani,

Á hogy legalább ötven métert megtettem. A két rend r húsz méter-

re lemaradt, miközben utat törtek maguknak a várakozók között.
Az élen egy magas, tagbaszakadt rend r haladt, aki bulldózerként tolta
félre az embereket. Többen felsikoltottak, amikor látták a rend rök
kezében a fegyvereket.
Hirtelen kiáltás harsant:
– Állj, vagy lövök!
Vártam a lövést, de az nem dörrent el. A rend r hiába remélte, hogy
megállíthat egy ilyen ócska blöffel. Nincs az a zsaru, aki ekkora tö-
megben tüzet nyitna egy fegyvertelen gyanúsítottra. Újra visszanéz-
tem. A rend rök immár harmincméternyire lemaradtak. N tt az el -
nyöm, de tovább gyorsítottam, és cikcakkban haladtam, lehajoltam és
vadul törtem keresztül a tömegen.
– Félre az útból! – rivalltam az emberekre.
A legtöbben engedelmesen félrehúzódtak, és utat engedtek. Amikor
újabb ötven méter után visszanéztem, már nem láttam az üldöz im
fejét a kavargó embertömegben. Kifulladva fordultam be egy folyosó-
ra, s csak félúton döbbentem rá, hogy zsákutcába kerültem.
Megpróbáltam benyitni az ajtókon, de azokat mindkét oldalon zárva
találtam. Az egyik ajtó felett ez állt: TAKARÍTÓSZEREK.
Az utolsó ajtón végül megláttam a férfimosdó jelét. A mellékhelyi-
ség n i megfelel jét hiába kerestem, de legalább az ajtót nyitva talál-
tam. Miután nem tudtam máshová menni, benyitottam, elsiettem a
mosdókagylók, a fülkék és a piszoárok mellett, s közben kétségbeeset-
ten reméltem, hogy akad egy ablak, amelyik elég széles ahhoz, hogy
kimásszak rajta.
A mosdó kihaltnak bizonyult. És odafent tényleg megláttam egy ab-
lakot. Fémrács fedte és félig nyitva állt, de esélyem se volt, hogy fel-
másszak, mert máris meghallottam a folyosón dübörg lépteket.
 Bevettem magam az egyik fülkébe, és bezártam az ajtót. Egy má-
sodperccel kés bb a léptek már a mosdó járólapjain kopogtak, majd
egy b rcip csikorgását hallottam, és olyan hangot, mint amikor valaki
megpróbálja visszatartani a lélegzetét. Magamban szitkozódtam, és
csikorgattam a fogam. Átkozottul közel kerültem ahhoz, hogy kiszök-
jek az ablakon – csak még tíz másodperc kellett volna, és kereket ol-
dok.
A helyiségre most néma csend borult. Az ajtó és a kerete között
keskeny rés nyílt, ezen át próbáltam kikémlelni. El ször csak az elmo-
sódott fehér csempéket láttam, de néhány pillanat múltán felvillant
el ttem egy kék egyenruha, és a szívem kis híján kiugrott a helyéb l.
Mindvégig számítottam rá, hogy elkaphatnak, de most, hogy megtör-
tént, mégis úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Ha megtalálnak, végem.
Újra kikukucskáltam a résen, és a rend r kinyújtott karjára, a pisz-
toly sötét tömegére pillantottam, majd egy szemvillanásra az arc is
megjelent: a nagydarab fickó volt, akit korábban láttam, aki bulldózer-
ként tört utat a tömegben. Tett még egy lépést, majd egy pillanattal
kés bb rázkódni kezdett egy közeli fülke ajtaja, és én tudtam, hogy
esélyem sincs elmenekülni.
A zsaru kinyitogatja az ajtókat. Hátrébb húzódtam, és imádkozni
kezdtem.

106.

C
huck Delano rend r alig kapott leveg t, amikor el reszegezett
Glockjával behatolt a mellékhelyiségbe. Verítékezve mérte lila
mosdókat, a piszoárokat, a fülkék sorát.
Delano a fal tetején felfigyelt egy résnyire nyitott ablakra. Kísértést
érzett rá, hogy ellen rizze, de az ösztöne azt súgta, hogy el bb végez-
zen a helyiség átkutatásával. Ha a n bejött ide, aligha maradt ideje rá,
hogy kimásszon az ablakon – sokkal valószín bb, hogy az egyik fül-
kében rejt zik.
 Delano lehagyta a haverját, Maguire-t, amikor látta a n t berohanni
a folyosóra, de intett neki, hogy kövesse. Hol az ördögben van ennyi
ideig? Miközben két kézre fogott pisztollyal el rearaszolt a helyiség-
ben, hirtelen neszt hallott és megpördült.
Maguire-re számított, de helyette egy másik férfi lépett a mosdóba.
Sóhajnyi sz ke szakállat viselt, a fejét szürke gyapjúsapkába burkolta,
a hátán zsákot cipelt. A férfi elvigyorodott, majd hirtelen felé lendítette
a kezét. Delano felnyögött, amint valami élesen behatolt a csontjai
közé.
Jesszusom!
Amikor lenézett, elborzadva látta, hogy egy karcsú t ékel dik a
bordái közé. Kínzó fájdalom áradt szét a mellkasában, azután elhaló
kiáltás tört fel a torkából, és tehetetlenül összerogyott.

A Tanítvány a sebben hagyta a t t, letérdelt, és kifeszegette a Glockot

a zsaru markából. Hová a pokolba t nhetett Moran? Tudta, hogy vala-
hol itt kell lennie. A fülkék felé lépett, és óvatosan belökött egy ajtót.

107.

N yögést hallottam, amely leginkább elfojtott fájdalomkiáltásra

emlékeztetett. Valahonnan odakintr l jött.
Megkockáztattam, hogy még egyszer kilessek a résen. Alig
hittem a szememnek: a rend r a földön feküdt. Hosszú, vékony t me-
redt el a mellkasából, és a vér egyre nagyobb tócsába gy lt alatta a
fehér kövezeten.
Uramisten…
A vérpatak a padlón a lábam felé araszolt, azután újabb hangot hal-
lottam – mintha újra kinyílt volna az egyik fülke ajtaja. A következ
gondolatom valósággal letaglózott. A gyilkos még itt van!
Sikoltani akartam, de egy pillanattal kés bb a fülkék kerete újra
megrázkódott, amint a gyilkos próbát tett egy újabb ajtóval. Honnan
tudja, hogy itt vagyok? Kétségbeesetten próbáltam lelassítani a légzé-
semet. Nem volt nálam fegyver. Nem volt semmim. Védtelennek és
tehetetlennek éreztem magam; még csak ötletem se volt, hogyan véd-
hetném meg magam. Csak annyit tudtam, hogy nem várhatom meg,
amíg a gyilkos benyit. Mit csináljak? Ha kitörök, azzal megkockázta-
tom, hogy engem is megöl.
Újra az a csikorgó hang.
Egy másik fülke ajtaja tárult fel, majd megint néma csend követke-
zett.
Csikorgás.
Újabb fülke.
Csikorgás. Azután valami különös dolog történt. A távolban mintha
hangokat hallottam volna, amelyek egyre er södtek, majd újabb ne-
szek hallatszottak, ezúttal idebentr l: gyorsan mozgó lábak, egy-két
nyögés, még egy csikorgás. Nem értettem, mi történik, ezért össze-
szedtem minden bátorságomat, és még egyszer kikémleltem az ajtóré-
sen.
Láttam, hogy a rend r a padlón fekszik, a sebéb l lüktetve tör fel a
vér. A szemhéja megrebbent, és biztosan tudtam, hogy még nem adta
fel a küzdelmet. Még életben van. Miután összeszedtem minden mara-
dék bátorságom, felálltam a vécéül kére, és átnéztem az ajtó felett.
Megláttam, hogy az ablak a magasban immár tárva-nyitva áll.
Ezen át szökött ki a gyilkos? Vagy csak játszadozik velem, és pró-
bálja elhitetni, hogy már nincs itt? Miért távozna az ablakon keresztül?
Leléptem az ül kér l, kinyitottam az ajtót, és óvatosan kilestem. A
mosdó üresnek t nt. És ha az egyik fülkében rejt zik, ugrásra készen?
Ahogy teltek a másodpercek, senki sem jelent meg, és én kezdtem ké-
telkedni benne, hogy még itt van. Gyorsan ellen riztem a fülkéket, de
mindet üresen találtam. Semmit sem értettem. Miért ment el a gyilkos,
amikor kis híján elkapott?
Gurgulázó hangot hallottam a rend r fel l. Letérdeltem mellé. Fel-
színessé vált a légzése, és kétség sem férhetett hozzá, hogy azonnali
orvosi segítség nélkül meg fog halni. A bal keze hirtelen felemelkedett,
hogy megragadja a mellkasába temetkez t t.
 Megfogtam a kezét.
– Kérem, ne nyúljon hozzá! Csak maradjon nyugodtan, és ne mo-
zogjon!
– Fáj… Nagyon fáj… iszonyúan… Jézusom…! – A rend r hangja
eltorzult a kíntól, azután a teste hirtelen összerándult, és öklendezni
kezdett, mint aki mindjárt kidobja a taccsot, csakhogy a torkából vér
tört el . Láttam, ahogy a szemhéja megrebben, és tudtam, hogy már a
haláltusáját vívja.
– Ne haljon meg! Kérem! – könyörögtem.
Néhány pillanattal kés bb a szeme fennakadt, és a torkából sóhaj-
ként távozott utolsó lehelete, amint a halál elragadta. Eluralkodott raj-
tam a kétségbeesés. Ekkor léptek zaja hallatszott, én pedig hirtelen
megpördültem.
– Emelje fel a kezét, és ne moccanjon! – Egy rend r egyenesen rám
szegezte a pisztolyát.
Azután újabb rend r t nt fel, lövésre kész pisztollyal.
– Elkaptuk! – kiáltott fel valaki.
Szédelegni kezdtem. A folyosón egyre újabb hangok harsantak.
Most már tudom, miért menekült el a gyilkos. Meghallotta, hogy jön az
er sítés. Négy újabb férfi rontott be, el reszegezett pisztollyal. Ketten
a biztonsági szolgálathoz tartoztak; a másik kett Raines és Stone volt.
Döbbenten meredtek rám, ahogyan ott térdeltem a vérben úszó holttest
mellett.
– Felállni! – kiáltott rám Stone.
Próbáltam felállni, de nem mozogtam elég gyorsan, ezért Stone
megragadott a hajamnál fogva és felállított, majd diadalmas arccal
vette el a bilincset.
– Kate Moran, Otis és Kimberly Fleist megölésének alapos gyanú-
jával ezennel letartóztatom.
 108.

Virginia

F rank Moran leállította a bérelt kisteherautót a Bellevue pszichi-

átriai klinika parkolójában. Felvette a szemüveget, majd el ha-
lászta a színházi m fogsort a zsebéb l, a szájába helyezte, és
vigyorogva nézte a tükörképét a visszapillantóban.
– Hát, rám férne egy fogszabályzás.
Felnézett a Bellevue-re és habozni kezdett, majd visszafordult a tü-
körképéhez, hogy alaposan lehordja magát.
– Fejezd be a nyafogást, ember! Szedd össze magad, és tedd a dol-
god!

Gary Vasem magas, izmos, jó megjelenés fickó volt, napbarnított

rrel, ápolt frizurával és fehérített fogsorral. Aznap este volt szolgá-
latban a Bellevue elmegyógyintézetben, és épp az aktákat böngészte,
amikor a kék overallt visel középkorú fickó megjelent. Vasem vé-
gigmérte, és elmosolyodott. Mintha Tommy Lee Jones magasabb vál-
tozatát látta volna maga el tt, leszámítva az el reálló fogakat.
– Uram?
A férfi vetett egy pillantást Vasem kit jére.
– Maga van szolgálatban, Gary?
– Igen, uram, én vagyok.
– Jenks professzor még bent van?
– Nem, uram, már hazament.
A látogató felvillantotta az igazolványát.
– Szerencsés, hogy nem kell éjszaka is robotolnia. A nevem Moran,
és a telefontársaság mérnöke vagyok. Az a helyzet, hogy személyesen
szereltem be az eredeti analóg központot, de az még évekkel ezel tt
volt. Jóval maga el tt, fiatalember.
 Vasem felvillantott egy mosolyt. Elégedetten nyugtázta a fiatalem-
ber megszólítást, bár valójában közel járt a negyvenhez. A nyolcszáz
dolcsi, amit nemrég Botoxra költött, mégsem volt kidobott pénz.
Azt hiszem, azóta komoly változások történtek, uram.
– Igen, azt látom – bólintott Moran –, a kapcsolótáblát is szétbom-
bázták. Hé, maga aztán tényleg klasszul néz ki, Gary. Szokott gyúrni?
Vasem arcán sugárzó mosoly áradt szét.
– Minden áldott nap. – Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el a meg-
jelenése. Naponta legkevesebb kétszáz felülést végzett, amíg a hasfala
olyan kemény nem lett, mint a mahagóni.
Moran elismer en mérte végig.
– Látom, remek formában van. Szóval, Gary, úgy t nik, van egy kis
gond, amit sürg sen orvosolni kellene.
Az ápoló a homlokát ráncolta.
– Nem értem, a vonalak rendesen m ködnek. Ki jelentette a meghi-
básodást?
Moran vetett egy pillantás a jegyzetfüzetébe.
– Itt az áll, hogy Hicks professzor kérte a javítást. Azt írta, hogy né-
hány melléken állandó a háttérzaj. Z rös napunk volt, csak mostanra
sikerült ideérnem.
Gary arcán kétked kifejezés jelent meg.
– Nem is tudom. Nem hinném, hogy beengedhetem önt, uram.
Moran megvonta a vállát.
– Nekem édes mindegy, Gary, de ett l még ki kell fizetnie a kiszál-
lást. Az elosztódoboz itt van nem messze, az alagsorban, nem igaz?
Hé, Dr. Hodge is igazolhat, ha nem hisz nekem. Emlékszem rá leg-
utóbbról. Hívja csak fel, és mondja meg neki, hogy Moran van itt.
– Dr. Hodge egy hétre Vegasba utazott, egy orvosi konferencián
vesz részt.
Moran megcsóválta a fejét.
– A mázlista! Lefogadom, hogy minden szabadidejét a kaszinókban
tölti.
Vasem visszamosolygott rá.
– Úgy gondolja?
 – Abban biztos lehet. Szóval, mi legyen, Gary? Menjek vagy ma-
radjak? Maga a nagyf nök. Az lesz, amit mond.
Az ápoló vállat vont.
– Hát, fel lem meg is csinálhatja.
Moran bólintott.
– Ez a beszéd, Gary. Csak legyen mindig ilyen határozott! Na jó,
megyek, vár a munka.

109.

Baltimore-i nemzetközi repül tér, Maryland

t perccel a letartóztatásom után elvezettek a terminál el tt par-

Ö koló jelöletlen Fordhoz. A kezem még mindig meg volt bilin-

cselve, ahogy Stone és Raines átkísért a kijárati ajtón. Feszeng-
tem Raines társaságában.
Még a mosdóban elvette és átkutatta a kézitáskám, majd elkobozta a
jelvényem, mintha tudatni akarná, hogy a barátságunknak örökre vége.
Én mégis er s vágyat éreztem, hogy magyarázatot adjak mindenre.
– Beszélnünk kell, Lou…
Fagyos pillantást vetett rám.
– Abban biztos lehetsz, Kate. Ha tudnád, hány kérdésre kell választ
adnod… Majd a kocsiban beszélünk.
Elértük a Fordot, ahol Stone belökött a hátsó ülésre, és bepattant
mellém, míg Raines el re ült.
– Tényleg szükség van erre a bilincsre? – kérdeztem.
Raines szúrós pillantással fordult felém.
– Mégis mit gondolsz, Kate? Bizonyítékaink vannak ellened a
Fleist-ügyben, és akkor még nem beszéltem arról, amit az imént a
mosdóban láttam.
– Milyen bizonyítékok?
 – Ne adja az ártatlant, Moran! – vágott közbe Stone. – A maga ru-
hájából származó szövetszálakat találtunk Fleisték lakókocsijában, és
egy szemtanú látta, amikor vitába elegyedett Fleisttel a gyilkosság éj-
szakáján. Már csak az a kérdés, miért ölte meg t és a lányát, majd
próbálta az egészet úgy beállítani, mintha egy másolós gyilkossal lenne
dolgunk?
Kezdtem összezavarodni.
– De hát ez képtelenség! Nem öltem meg Fleistet és a lányát, sem
senki mást.
– Majd meglátjuk – vont vállat Stone. – És mi van ezzel a reptéri
zsaruval?
– Nem láttam a gyilkost, elmenekült az ablakon át, miel tt a rend-
rök megérkeztek. De akkor is tudom, hogy ugyanazzal van dolgunk,
aki Isztambulban is gyilkolt.
Stone megvet en mért végig.
– Nem túl meggy . Miért kellene egy szavát is elhinnünk,
Moran? Azt állítja, hogy valaki más hajtotta végre a gyilkosságokat, és
megpróbálja magára terelni a gyanút?
– Pontosan. Hinniük kell nekem, Stone!
– Nem, nem kell! Nem kell hinnünk másnak, csak a bizonyítékok-
nak. Úgyhogy mondja csak el, Moran, miért kellett meghalnia Otis és
Kimberly Fleistnek.
– Ha nem venné el a józan eszét a tény, hogy ki nem állhat, akkor
maga is látná, hogy nem én öltem meg Fleistéket.
– Az ügyésznek mondja ezt, amikor felhozza maga ellen a bizonyí-
tékokat. Azt hiszem, ezúttal nyugodtan beszélhetünk megalapozott
gyanúról, Moran.
Raines felé fordultam.
– Kérlek, Lou… Csak annyit akarok, hogy hallgass meg!
Raines dühödt mozdulattal indította be a motort.
– Igazad van, beszélnünk kell. B ven van mit megmagyaráznod,
úgyhogy akár neki is kezdhetsz.
A Tanítvány a terminál épülete el tt állt, és végignézte, ahogyan bi-
lincsbe verve elvezetik Kate Morant. A hülye tyúk hagyta magát el-
fogni, és ezzel romba döntötte a terveit. Arra is alig maradt ideje, hogy
kiszökjön az ablakon át – még néhány másodperc, és tényleg komoly
bajba került volna. Az ablak az épületek között húzódó egyik sz k
sikátorra nyílt, és néhány perccel kés bb az egyik személyzeti kijára-
ton át észrevétlenül sikerült kisétálnia.
Gyanította, hogy a rend rök el l hozzák ki Morant, és igaza is lett.
Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan orozza el t lük.
Látta, hogy két szövetségi ügynök beülteti t egy Ford hátsó ülésé-
re, és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Odasietett a várakozó ta-
xikhoz, ahol az els járm ben egy fekete sof r ült, harsány vörös cso-
kornyakkend ben.
– Figyeljen csak… Adok kétszáz dollárt, ha azt teszi, amit mondok.
A sof r óvatosan végigmérte.
– Nem én vagyok az embere, haver. Én csak taxizom.
– Azt akarom, hogy kövessen egy autót! – A taxi igazi skövületnek
nt. Jó néhányszor körbepörgethették már az óráját; vörös b rülése is
megkopott, felrepedezett. A Tanítvány csak reménykedhetett abban,
hogy megfelel a célnak.
A taxis szeme felcsillant.
– Az egészen más. Kétszáz dollárt mondott? Akkor pattanjon be!
A Tanítvány beült a hátsó ülésre, kiszúrta a zöld Fordot az út túlol-
dalán, és el reszólt a sof rnek:
– Látja azt a zöld Fordot, amelyik most kanyarodott ki?
A sof r hátrafordult az ülésben, és a tekintetével követte a Fordot.
– Persze. Hol vagyunk, a szemésznél? Nem vagyok vak, ha erre kí-
váncsi, miszter.
– Felejtse el a kétszázat! Ötszáz dollárt adok, ha rátapad arra a
Fordra.
 110.

Bellevue elmegyógyintézet, Virginia

F rank Moran egy órán át keresgélt az alagsorban rzött akták

között. A bellevue-i kirándulás a saját ötlete volt, nem beszélt
róla Kate-nek, és remélte, hogy megéri a fáradságot. Néhány
aktát kivett a dobozokból és szétterített az asztalon, de a koszos fény-
csövek nem könnyítették meg a dolgát. Levette az elosztódoboz fede-
lét, és felfedte a színes vezetékek kötegeit, arra az esetre, ha az ápoló
gyanút fogna, és utánajönne. Éppen felnyitott egy újabb dobozt, ami-
kor a lépcs k fel l lépteket hallott. Lázas izgalomban szedte össze az
iratokat és rejtette ket az asztal alá. A szoláriumban barnult Gary fel-
bukkant a lépcs n, és félúton lekiáltott neki:
– Minden oké odalent?
Moran felvillantotta girbegurba fogsorát, majd egy sötét sarok felé
biccentett.
– Soha jobban. Kicsit gyenge idelent a világítás, de sosem találná
ki, mit láttam az el bb.
– Mit?
– Egy patkányt, ott bent.
– Egy patkányt?
– Úgy bizony. Gondolom, nincs egyedül, úgyhogy talán nem ártana
kihívni az irtókat. Ki nem állom a kis rohadékokat, a frászt hozzák
rám. Mindig attól félek, hogy megharapnak, és elkapok valami undorí-
tó betegséget. Az, amelyiket láttam, elég termetes példány volt.
Gary idegesen tekingetett felfelé a lépcs n.
– Én… csak tudni akartam, hogy minden oké.
Moran felvillantott egy újabb mosolyt.
– Ne is tör djön velem! Fent leszek, mihelyt végzek idelent.
– Ööö… oké. – Az ápoló felhátrált a lépcs kön, és bágyadt, bizony-
talan mosollyal betette maga mögött az ajtót.
 Moran el húzott egy régi, vaskos irattartót, és lapozgatni kezdte,
majd összeráncolta a szemöldökét. Kiterítette az iratokat az asztalra,
hogy a zseblámpája fényével végigpásztázza a lapokat. Az elkövetkez
húsz percben átnézte a papírokat, és megdermedt, amikor észrevett egy
jegyzettömbb l kitépett sárga lapot, amit az oldalak mögé csúsztattak.
Elolvasta a kézzel írt sorokat, és elsápadt.
– Krisztus a kereszten…
Moran megkövült tekintettel meredt a jegyzetfüzet lapjára, miköz-
ben ezt mormolta:
– Frank, öreg cimbora, ez a felfedezés egy tizes skálán egyszer en
kibaszottul fantasztikus.

111.

Washington-Baltimore autópálya

E lmondtam Lou Rainesnek mindent, az elejét l a végéig, azt is,

hogy miért hagytam figyelmen kívül a parancsait. Raines a
visszapillantó tükörb l kurta pillantásokat vetett rám. Stone is
végighallgatott, de tudtam, hogy igazából semmi sem érdekli.
eldöntötte magában a kérdést, és b nösnek talált minden vádpontban.
már

– Végzett, Moran? – kérdezte végül tárgyilagos hangon.

– Mindent elmondtam, amit tudok. Nem értem, hogyan láthatott a
szemtanú abban a lakókocsiparkban. Nem tudok mást mondani, csak
hogy megpróbálnak felültetni. – Raines tekintetét kerestem a tükörben,
de meredten nézett maga elé. Éreztem, hogy nemsokára összeroppa-
nok. – Miért van olyan érzésem, hogy még te sem hiszel nekem, Lou?
Raines megkerülte az egyenes választ.
– Hallhatnánk a te elméletedet arról, hogy valójában ki az elkövet ?
Kihallottam a kétségbeesést a saját hangomból.
 – Csak abban vagyok biztos, hogy valaki fel akar ültetni ebben a
Fleist-ügyben. Hogy miért akarná bárki ezt tenni, arról fogalmam
sincs, leszámítva a Gamallal kapcsolatos gyanúmat.
Raines megcsóválta a fejét.
– Ez teljes képtelenség, ne is próbálj meggy zni róla. Hallottál va-
laha is olyat, hogy bárki túlélt volna egy halálos injekciót?
– Ez nem jelenti azt, hogy nem történhetett meg, Lou.
– Ez baromság – zárta le a vitát Stone, majd Loúhoz fordult. –
Mondtam, hogy becsavarodott. Kell ennél több bizonyíték?
Raines felnézett a tükörbe.
– Ajánlom, hogy ezt ne feszegesd tovább, Kate. Gamalt felboncol-
ták, halottnak nyilvánították és eltemették.
– Honnan lehetünk biztosak abban, hogy eltemették? – er sködtem.
– Hogyan lehetünk biztosak bármiben is, amíg nem exhumáltuk a holt-
testét?
Raines ingerülten felsóhajtott:
– Ne tedd próbára a türelmem! Mondtam már: meghalt, és ezzel
kész.
– És mi van azokkal az éjszakai telefonhívásokkal?
– Még te sem voltál biztos abban, hogy tényleg megtörténtek, és
nem a képzeleted játszott veled.
– De a második hívásban biztos voltam… – szálltam vitába.
– Talán igen, de most jobban érdekel, hogy megszegted a parancsa-
imat és belehazudtál Cooper képébe.
– Nem akartam becsapni, de látnom kellett az isztambuli helyszínt,
Lou.
– Ezzel Coopert is bajba sodortad. Csak ma ért haza, az egyik ko-
rábbi járattal.
Meg akartam kérdezni, miféle bajba sodortam Coopert, amikor Sto-
ne újra közbeavatkozott.
– A tényekkel nem érdemes vitázni, Moran. A szövetszálakkal és a
szemtanúval.
Lesújtó pillantást vetettem rá.
 – Nyomozó vagyok, Stone. Tudom, hogyan gy jtik be a b njeleket
egy gyilkosság helyszínén. Tényleg azt hiszi, hogy ha valamilyen be-
teges okból meg akartam volna ölni Fleistéket, akkor hátrahagyok
bármilyen nyomot?
– Itt nem maga kérdez, Moran – felelte Stone –, hanem én. És ha
elég id nk lesz, választ kapok a legéget bb kérdésre is, hogy miért ölte
meg Davidet és Megant, majd kente rá az egészet Gamalra.
Kis híján elvesztettem a béket résem, és ha nem vagyok megbilin-
cselve, neki is megyek Stone-nak.
– Lebuktattam, Moran – jelentette ki önelégülten. – Mindennek vé-
ge, úgyhogy akár vallomást is tehet. Ha nagyon akarjuk, még egy ászt
el húzhatunk az ingujjunkból.
– Milyen ászt?
– Úgy t nik, Gamalt valóban lekötötte egy másik gyilkosság, ahogy
mondta. És ezt bizonyítani is tudjuk.
Éreztem, ahogyan a szívem vadul lüktetni kezd.
– Mir l beszél?
– Gamal igazat mondott – felelt Raines színtelen hangon. – Megta-
láltuk az áldozatokat a kínai negyed metrómegállójánál, ahol mondta.
Jelenleg is folyik a bizonyítékok vizsgálata, de nagyon úgy t nik, hogy
ugyanabban az id pontban gyilkolt, amikor valaki végzett Daviddel és
Megannel.

112.

H é, biztos abban az ötszáz dollárban, miszter? – Miután jó tíz

kilométeren át követte a Fordot a Baltimore-Washington au-
tópályán, a taxisof r némi kétkedéssel nézett hátra az utasára.
– Arra mérget vehet.
– Megmutatná, ha kérném? Egy ilyen taxiban mindenfélét lát az
ember, és sosem lehet elég óvatos. Nem mintha ezzel azt akarnám
mondani, hogy maga is olyasféle, de sokat segítene, ha látnám a stek-
szet, ha érti, mire gondolok.
A Tanítvány belemerült a gondolataiba, miközben a szélvéd re me-
redt. A taxi jó száz méterr l követte a Fordot, és most már nem kétel-
kedett abban, hogy a két szövetségi ügynök a f városba, alighanem az
FBI területi központjába kíséri Kate Morant. Meg kellett állítania ket.
De hogyan?
– Hallja, amit mondok, uram? – kérdezte a sof r.
– Igen, megvan a pénz, és igen, meg fogom mutatni. El zze meg a
Fordot és húzódjon le a legközelebbi pihen be – utasította a taxist.
El húzta a pénztárcáját, és elkezdte leszámolni a pénzt.
– El zzem meg?
– Pontosan ezt mondtam. Méghozzá azonnal – tette hozzá a Tanít-
vány türelmetlenül.
A taxisof r beletaposott a gázba, és a kocsi átlendült a másik sávba,
ahol lehagyta a Fordot. A Tanítvány vetett egy pillantást az autóra,
amint elhaladtak mellette. Látta, hogy Moran hátul ül az egyik ügy-
nökkel, míg a másik vezet. A taxi újra lassítani kezdett.
– Menjen tovább! – siettette a sof rt.
– Nem lehet, uram, a lámpa miatt.
A Tanítvány el renézett és még látta, ahogyan a forgalmi lámpa át-
vált sárgára. A francba! Nem akarta a Ford mellett kivárni, amíg újra
zöld lett. A sof r tovább fékezett, mire a Tanítvány ráripakodott:
– Menjen tovább! Szarja le a lámpát!
– Uram, ha egy zsaru kiszúr minket, cseszhetem az…
– Menjen tovább, az istenit, és kap egy ezrest!
– Egy ezrest?
– Hallotta. Csinálja már!
A sof r hagyta, hogy a mohóság felülkerekedjen az el vigyázatos-
ságán, és beletaposott a gázba, hogy épp akkor száguldjon át a keresz-
tez désen, amikor a lámpa pirosra váltott. A Tanítvány százméternyire
kiszúrt egy pihen t, és el remutatott.
– Ott álljon meg!
 – Épp most szegtem meg maga miatt a törvényt, miszter, úgyhogy
elmondhatná, mi az ördög folyik itt.
A Tanítvány visszatette a tárcáját a zsebébe.
– Megváltozott a terv. Itt kiszállok.
– Engem az se érdekel, ha Kentuckyig meg se áll, uram, de csak ha
kifizeti az egy leped t, amit ígért.
A Tanítvány kiszállt a kocsiból és az ablakon keresztül beadta a
vaskos bankjegyköteget.
– Köszönöm a fuvart.
– Én köszönöm, haver. – A sof r sugárzó mosollyal nézte a pénzt.
A Tanítvány szabad kezével abban a pillanatban megragadta a fecs-
kend t, és belemélyesztette a t t a sof r nyakába.
– Mi a faszt akar t lem… – nyögte ki a taxis, majd a feje oldalra
bukott, és a szeme fennakadt.
A Tanítvány kinyitotta az ajtót. A régi taxiban elöl egyetlen két-
személyes ülést helyeztek el, de így is komoly er feszítésébe került,
amíg arrébb tolta az eszméletlen testet, és elfoglalta a helyét. Vissza-
nézett a hátsó ablakon, és látta, hogy a forgalmi lámpa id közben zöld-
re váltott. Néhány másodperccel kés bb a Ford is elhúzott mellette.
Kate Moran dermedten, mozdulatlanul nézett maga elé.
– Most megkapod, amit érdemelsz, ribanc – mormolta maga elé a
Tanítvány, miközben visszasorolt a forgalomba, és tovább követte a
Fordot.

113.

A
lig tudtam felfogni, amit Rainest l hallottam. Gamal igazat
mondott. Megtaláltuk az áldozatokat a kínai negyed metró-
megállójánál, ahol mondta. Szédelegtem, és úgy éreztem,
menten elájulok.
– Hallottad, amit mondtam? – emelte fel a hangját Raines.
– I… igen.
 – A két áldozat egy hajléktalan fekete férfi és a tizenkét éves lánya,
akik az üdvhadsereg szállásán laktak. Látták ket a kínai negyedben,
és nagyjából akkor t ntek el, amikor Davidet és Megant meggyilkol-
ták.
A hírt l még a gyomrom is felkavarodott.
– Én… nem érzem jól magam. Nem állhatnánk félre?
Stone eltökélten felelt:
– A kocsiban marad, amíg a központba nem érünk! Nem d lünk be
a trükkjeinek, Moran.
– Ez nem trükk, maga barom! Rosszul vagyok!
Stone nem engedett.
– Hányjon csak, ha muszáj, de addig nem állunk meg, amíg be nem
értünk.
Miután Raines nem lépett közbe, teljesen egyedül éreztem magam.
– Én… azt hittem, Gamal csak hazudik – próbáltam védekezni. –
Nem gondoltam volna, hogy bármit találunk a metróban.
– Nos, találtunk – közölte Raines. – A bizonyítékok és az elkövetés
módja egyaránt arra utalnak, hogy Gamal végzett az áldozatokkal, és
hogy a kínai negyedben tartózkodott, amikor Davidet és Megant meg-
ölték.
Egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. Már leveg t is alig kap-
tam.
– De hát… ett l még gyilkolhatott mindkét helyen.
– Fennáll a lehet sége – fogadta el Raines –, ezt nem tagadom, de
nem hinném, hogy így történt. Mondja el neki, Stone!
– Amikor Gamal eltemette a két holttestet, egy karbantartó kiszúrta.
A férfi meger sítette Gamal állítását, miszerint aznap délután a metró-
ban volt. Vagyis eléggé valószín tlen, hogy nagyjából ugyanebben az
id pontban megölte Davidet és Megant. Valakinek azonban meg kellett
tennie.
Stone nem hagyott kétséget afel l, hogy kire gondol, én pedig kezd-
tem elveszíteni a reményt, hogy meggy zhetem Rainest az ártatlansá-
gomról.
 – Az isten szerelmére, Lou, te is tudod, mennyire szerettem Davidet
és Megant. Sosem tudtam volna bántani ket.
Stone láthatóan élvezte a verg désemet.
– Valóban? És mi a helyzet az indítékkal?
– Miféle indítékkal?
– Mondjuk a pénzzel. Volt mit örökölnie utánuk.
– Egy centet se költöttem bel le. És David akarta, hogy én legyek a
kedvezményezett.
Stone önelégült vigyorral bökött felém.
– Maga persze egy pillanatig se bátorította, Moran.
– Menjen a pokolba! – Csak az id met vesztegettem Stone-nal,
ezért újra Raineshez fordultam. – Én láttam a gyilkost a mosdóban,
Lou. Hidd el, nem tévedek.
Raines felém emelte a tekintetét a visszapillantóban.
– Nem mondom, hogy tévedsz, de a rend rök mindent átkutattak a
mosdó környékén, és nem találtak semmit. És nem láttak egyetlen
gyanús személyt se, aki menekülni próbált.
– A baltimore-i repül tér hatalmas és forgalmas hely. A gyilkos
könnyedén elvegyülhetett a tömegben.
– A teljes biztonsági szolgálat értesült a történtekr l, és megkapták
a személyleírást arról a férfiról, akit állítólag láttál. A parancsnok érte-
síteni fog, ha bármit találnak. Figyelj rám, Kate! Hosszú ideje barátok
vagyunk, de nem hunyhatok szemet a tény felett, hogy egy sor súlyos
kérdésre nem tudsz megnyugtató választ adni, vagyis komoly bajban
vagy. Azt a tényt se hagyhatom figyelmen kívül, hogy az évek során jó
néhány ellenséget szereztél magadnak, ezért el fordulhat, hogy valaki
tényleg fel akar ültetni. Ezt a lehet séget is figyelembe veszem, ezért
ne érezd úgy, hogy cserbenhagytalak, de odahaza a végére kell járnunk
ennek az egésznek. Amit pedig magát illeti, Stone, az út hátralév ré-
szére befoghatná a bagóles jét, érti?
Stone gúnyos vigyorral hátrad lt.
– Ahogy akarja, nök.
– Szeretném, ha tudnád, Lou, hogy csakis az igazat mondtam.
 – Egyel re elég legyen, Kate! Nagyra értékelném, ha te is tartanád a
szádat.
Raines próbált a vezetésre összpontosítani. Azt állította, hogy nem
hagyott cserben, mégsem t nt úgy, mintha mellettem állna. Tehetet-
lennek és becsapottnak éreztem magam, és Raines bejelentése csak
súlyosbított a helyzeten. Háborogni kezdett a gyomrom, és öklendez
hang kíséretében keser epe tört fel a torkomban.
– Jesszusom, Moran! – húzódott arrébb Stone.
Raines felismerte a szorultságomat, és lassan lehúzódott a leálló-
sávba.
– Engedje ki a kocsiból, Stone, az ég szerelmére! Nyissa ki az ajtót,
miel tt összehányja az egész kocsit!

114.

A
Tanítvány tartotta a százhúszas sebességet, és száz méterr l
követte a Fordot. Lehámozta magáról az álszakállt, levette a
szemüveget, most pedig felhúzta a taxisof r kalapját, és újból
magához vette a fecskend t. Miközben a könyökével kormányzott,
beleszúrta a t t egy ampullába, és felszippantott egy adagra való
benzót.
Már csak annyi kellett a terv megvalósításához, hogy a Ford köze-
lébe kerüljön. Miután felszívta a benzót, zsebre vágta az ampullát,
majd az ölébe fektette a fecskend t, és mindkét kezével megragadta a
kormányt. Magában gondosan felépítette a tervet: megel zi a Fordot,
amint letér az autópályáról, lestoppolja a balfaszokat, azután kiszáll a
kocsiból, és s bocsánatkérések közepette elmondja, hogy az utasa
rosszul lett. A segítségüket kéri, s amikor a két ügynök kiszáll, hogy
kiemelje az eszméletlen férfit az autóból, az egyiküket megböki a t -
vel, majd elveszi a fegyverét, és leszedi vele a cimboráját. Nem lesz
egyszer mutatvány, de biztosan tudta, hogy képes rá. Azután pedig
elbánhat Morannel.
 A még most is eszméletlen férfi hangosan felhorkant. Talán túl sok
benzót használt, és a fickó agyvérzést kapott? Nem mintha egy kicsit is
érdekelte volna. Kinyújtotta a kezét, hogy kitapogassa a pulzusát.
Gyenge. És egyre gyengül.
Hátrad lt a sof rülésben. Hé… ez meg mi?
Karcsú, fekete tárgyat látott heverni a padlón. Rövid fémrúdra is-
mert – arra a fegyverre, amelyik egyetlen suhintásra sziklakemény,
mégis ruganyos furkósbottá változik. A sof r nyilván ezzel akarta
megvédeni magát. A Tanítvány eltette a fegyvert. Még kapóra jöhet,
amikor elbánik az ügynökökkel.
Vetett egy pillantást az útjelz táblára, amint elsuhant mellette.
El ttük feküdt a claremonti keresztez dés, azután jött a bevásárlóköz-
pont, majd a leágazás az Eisenhowerre. Gyorsan kellett cselekednie,
ám ekkor a szíve kihagyott egy ütemet, amint a Ford lefékezett, majd
éles kanyarral jobbra fordult, a bevásárlóközpont felé. Az autó beállt
egy üres parkolóhelyre, és az ajtók felpattantak.
Látta, ahogy Moran kiszáll és el regörnyed, mint aki rókázni fog.
Az egyik ügynök is kiszállt, hogy mellette maradjon. Tökéletes. Bele-
taposott a fékbe, jobbra kanyarodott és befordult a parkolóba.
Mintegy százméternyire a Fordtól lelassított. Lázasan kergetlek
egymást a gondolatai, próbálta az új helyzethez igazítani a tervet, azu-
tán már meg is volt. Pontosan tudta, mit kell tennie, és minden apró
részlet a helyére került. Moran továbbra is el regörnyedt, mint aki ök-
lendezik, maga mellett az ügynökkel.
Meggy dött róla, hogy rendesen bekötötte a biztonsági övet, azu-
tán beletaposott a gázpedálba, a motor felb gött, és a kocsi el relen-
dült Moran felé. Néhány másodpercen belül ötven méternél is köze-
lebb került hozzá. Most már nem menekülhet. Elvigyorodott, amint
Moran rémülten felnézett, és meglátta a felé száguldó autót. Túl kés ,
ribanc!
A Tanítvány talpig nyomta a gázt, és a taxi tovább robogott a célja
felé.
 115.

B árhogy próbáltam, nem sikerült hánynom. Csak szárazon ök-

lendeztem, a felgyülemlett szorongás és feszültség így próbált
kitörni bel lem. Közel álltam hozzá, hogy elsírjam magam,
amiért képtelen vagyok meggy zni Loút arról, hogy ártatlan vagyok.
– Most hánysz, vagy csak állunk itt egész nap? – bökött meg Stone
a mutatóujjával.
Közvetlenül mellettem állt, kezét a szélesre nyitott ajtón nyugtatva,
miközben Raines a vezet ülésben maradt, türelmetlenül várakozott, és
ujjaival a kormányon dobolt.
– Még… még nem végeztem – nyögtem fel.
– T njünk már innen a büdös francba, Moran! – csattant fel Stone.
Vetettem egy pillantást a bevásárlóközpont felé, és egy ötlet suhant
át az agyamon. Mi lenne, ha megpróbálnám elérni?
– Hogy van? – szólt ki Raines a kocsiból.
Stone még csak nem is válaszolt, ehelyett újra oldalba bökött, ezút-
tal az öklével.
– Gyerünk már, Moran. Vagy hányd ki magad, vagy ülj vissza abba
a rohadt kocsiba!
Két lépésre álltam Stone-tól, aki még mindig az ajtón pihentette az
egyik kezét. Úgy számoltam, hogy jóval nehezebb száz kilónál. A be-
vásárlóközpont kétszáz méterre lehetett, és egy jó sprinttel biztosan
ráverem a távot, viszont meg voltam bilincselve, és láttam már Stone-t
ilyen távolságból tüzelni: biztos kézzel célzott. Leszed, miel tt ötven
métert megtehetnék,
Már arra készültem, hogy visszaülök a kocsiba, amikor különös do-
log történt. Egy srégi, szürke taxi tartott felénk nagy sebességgel,
keresztül a parkolón. A vezet arca elmosódott a szélvéd mögött.
Alig hittem a szememnek – a taxi arra készült, hogy belerohanjon a
Fordba.
– Nézzen hátra, Stone! – kiáltottam fel.
 Stone azonnal a fegyvere után kapott.
– Ne szarakodjon velem, Moran!
Sikoltani akartam, hogy t njön el az útból, de már Stone is meg-
hallhatta a motorb gést, mert hirtelen megpördült. A taxi ekkor ért el
minket. A földre vetettem magam és arrébb gurultam, majd egy szem-
villanással kés bb fékcsikorgást hallottam, és a taxi rémiszt csatta-
nással nekirontott a Fordnak.

116.

H BANG!
árom másodperccel az ütközés el tt a Tanítvány beletaposott
a fékbe, ezzel lelassította a járm vet, de az még így is hatvan-
nal rohant bele a másik kocsiba.

Mennydörg robaj hallatszott. Érezte, ahogyan a teste megemelke-

dik, majd a biztonsági öv épp id ben rántotta vissza, amikor a taxi ne-
kiütközött a Ford hátuljának. Egy pillanattal kés bb g z tört el a taxi
motorházteteje alól. A Tanítvány úgy számította, hogy az srégi taxi-
ban nincs légzsák, és igaza is lett. Az egész teste reszketett az ütközés-
l, de egy darabban megúszta.
Fantasztikus! Megcsinálta!
Moran az utolsó pillanatban ugrott félre, és azt is látta, ahogy az üt-
közés erejét l az egyik ügynök nekicsapódott a kocsi oldalának, majd
tehetetlenül összerogyott. A másik a vezet ülésben rekedt, amikor ki-
nyílt a légzsák, és most küszködött, hogy kiszabadítsa magát.
A Tanítvány kiugrott a kocsiból, amint a földön fekv ügynök meg-
próbált felállni. Láthatóan elkábult, alig volt magánál, az orrából vér
szivárgott. A Tanítvány elvigyorodott, amint mögé lépett.
– Mégis, hova mennél?
Miel tt az áldozat felé fordulhatott volna, a Tanítvány felpattintotta
a teleszkópos fémcsövet, és lecsapott vele a tarkójára. A biztonság
kedvéért még kétszer megütötte, az ügynök pedig felnyögött, és élette-
lenül rogyott össze. A tarkójából csak úgy d lt a vér, és olajos, bíbor-
szín tócsába gy lt alatta.
A Tanítvány látta, hogy Moran döbbenten hátrál el a helyszínr l.
Vele nemsokára találkozik, de el bb: az üzlet. Letérdelt, szétnyitotta a
földön fekv ügynök kabátját, és meglátta a Glockot. El vette a fegy-
vert és a két tartalék tárat a fegyvertáskából, azután megragadta az
FBI-jelvényt is. Csak ekkor állt fel és lépett közelebb a Fordhoz.
Hangosan felnevetett, amikor a volán mögött felismerte Lou
Rainest. A légzsák felfúvódott és nekipréselte az ablaknak férfit, aki
hunyorogva, az üvegnek feszül arccal próbálta kiszabadítani magát.
Mulatságos. Mintha csak egy filmet nézne. Egy olyan filmet, amelyik
tragédiával fog végz dni.
A Tanítvány vigyorogva szólalt meg:
– Hát, újra találkozunk, Lou. Készen állsz rá, hogy találkozz a Sá-
tánnal?
Raines felnézett, és a szeme elkerekedett a rémülett l, amikor fel-
ismerte a támadóját. A Tanítvány felemelte a pisztolyt, és kétszer fejbe
tte. Az ablaküveg és a légzsák egyszerre robbant szét. A krémszín
anyagra vérvörös cseppek fröccsentek, miközben a légzsák sziszeg
hang kíséretében leeresztett.
A Tanítvány megpördült és látta, hogy Moran jó hetvenméternyire
jutott, és tovább fut, egyenesen a bevásárlóközpont felé. Gyorsan moz-
gott, de t nem rázhatta le.
Elindult, hogy üldöz be vegye.

117.

R émülten rohantam a bevásárlóközpont felé. Lelki szemeim

el tt újra és újra lepergett a jelenet, ahogy a taxi a Fordnak
ütközött, Stone felröppent a leveg be, majd nekicsapódott a
kocsi oldalának, és rongybabaként zuhant a földre.
 Azután a taxi ajtaja kivágódott. Szédülten, elhomályosult tekintettel
láttam, ahogyan egy férfi kiszállt. Taxissapkát viselt, és odalépett Sto-
ne-hoz, akit alaposan elintézett valamilyen fémcs vel.
A fejemben megszólaltak a szirénák: ez nem véletlen baleset. Meg-
tántorodtam, és alig álltam a lábamon, amikor máris szemtanúja lettem
egy újabb szörny ségnek: Lou Raines hidegvér meggyilkolásának. A
gyilkos ezután felém fordult, s ekkor ért a következ döbbenet. Ezt a
fickót láttam a repül gépen. Biztos voltam benne. Ugyanaz, akit ki-
szúrtam a szakálla és a sapkája miatt, bár mostanra mind a kett elt nt.
Különböz álcákat használ. Azután egy golyó erejével hatolt belém a
felismerés: Gamal az, egy újabb álruhában. Vagy csak az üldözési
mánia mondatja ezt velem? Aligha. Nem lehettem biztos semmiben,
hiszen a fickó tehetségesen álcázta magát; magasságát és testfelépítését
tekintve is egyezett Gamallal. És most engem vett üldöz be.
Tovább rohantam a bevásárlóközpont felé.

A Tanítvány fokozta a tempót, ahogy átvágott a parkolón. Csúcsfor-

mában volt, testének a legkisebb gondot sem okozta, hogy tartsa a lé-
pést. Látta, ahogyan Moran beront a bevásárlóközpont el csarnokába.
A parkolóban lézeng néhány vásárló felé fordult, de mostanra el-
tette a fegyvert. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie; kis id múlva
megjelennek a rend rök vagy a biztonságiak. Néhány pillanattal ké-
bb átlépte a bevásárlóközpont kapuját, ahol meleg légfüggöny kö-
szöntötte. Tekintetével végigpásztázta a hatalmas teret, és kiszúrta
Morant, aki ötvenméternyire t le balra fordult és elt nt a szeme el l.
Mint minden jó vadász, is alaposan felmérte a terepet, miel tt
bármit tett volna. A bevásárlóközpontban alig néhányan nézel dtek.
Biztonsági röknek nyomát se lehetett látni, csak néhány babakocsis
anyuka és egy-két id sebb pár sétálgatott az üzletek el tt unottan
ácsorgó eladók között. Kezdte élvezni a vadászatot, és nem kételkedett
abban, hogy el keríti Morant. Kitapogatta a zsebében megbújó
Glockot, majd a másik zsebébe rejtett fecskend t. Ezúttal nem mene-
külhet.
 118.

S
tone nyögve tért magához. Botladozva állt fel, szeme el tt ösz-
szemosódott a világ. Végül sikerült talpon maradnia, de csak ha
a Fordnak támaszkodott. Úgy érezte, mintha a koponyáját vasab-
roncsok préselnék össze, és a fejfájástól kis híján elhányta magát. Ra-
gacsos folyadék csepegett le a nyakáról, és hullt vörös cseppekben a
lába elé.
Jézus. Óvatosan kitapintotta a tarkóját. A b re felszakadt, a nyers
hús érintésére belémárt a fájdalom, és alig tudta elfordítani a fejét.
Remélte, hogy a koponyája nem tört be. A köd lassan tisztulni kezdett
el tte, és hunyorogva elfordult.
Lou Raines véres feje félig kibukott a szétl tt ablakon. Két lövedék
fúródott a koponyájába, egyik a bal szeme felett, a másik közvetlenül
az orr mellett. A vér és a csontszilánkok elborították a kocsi belsejét, a
cafatokra szakadt légzsákot.
Stone hitetlenkedve lépett közelebb. Tudta, hogy felesleges, de
azért kitapogatta Raines pulzusát. Meghalt. Mi az ördög történt? Arra
emlékezett, hogy hátulról fejbe verték, azután mindenre sötétség bo-
rult. Odabotorkált a szürke taxi összeroncsolódott maradványaihoz, a
motorháztet l és a motorból maradt felismerhetetlen fémtömeghez.
Az els ülésen egy középkorú fekete férfi élettelen teste hevert.
Stone megpróbálta kitapintani a pulzusát, de nem találta. Észrevette
a halott fickó fényképét a m szerfalon. Lehet, hogy infarktust kapott és
belénk rohant? De akkor mi a szart keres a vezet melletti ülésen?
És ki l tte le Rainest? Ösztönösen a fegyvere után nyúlt, de nem ta-
lálta. Körülnézett a földön, de nyomát se látta a pisztolyának. A fejé-
ben egyre élesebben lüktetett a fájdalom, mégis sikerült el halásznia a
mobilját és bepötyögnie a számot. Fojtott orrhang jelentkezett:
– Norton.
– Gus? Én vagyok, Stone.
– Hol a pokolban vagy, Vance? Olyan vicces a hangod…
 – Pedig rohadtul nem nevetek, Gus, azt elhiheted. Épp most l tték
agyon Rainest. Azt hiszem, Moran nyírta ki, és most menekülni próbál.
Fegyvere van, veszélyes, és semmi se drága neki.
– Moran?
– Jól hallottad. Csak húzhatta meg a ravaszt. Úgy t nik, az a ri-
banc az én pisztolyomat használta. Sehol se találom.
– Azt mondod, lel tte Loút?
Stone dühödten csattant fel:
– Megsüketültél? Hányszor kell még elismételnem?
– Hol a francban vagy?
Stone elmondta neki.
– Közvetlenül el ttem van egy bevásárlóközpont. Oda menekülhe-
tett. Riadóztasd, akit csak tudsz, a helyi zsarukat és a biztonsági röket
is, mindenkit. Azt akarom, hogy fésüljék át a helyet. Fogják el Morant,
élve vagy halva!
– Hé, lassíts már egy kicsit, Vance…
– Csak csináld, amit mondtam! Tartom a vonalat. És hívj nekem
egy rohadt ment t!
– Megsérültél?
– Még szép, hogy megsérültem! Moran leütött egy kibaszott vas-
cs vel. Intézkednél végre?
Stone elnézett a bevásárlóközpont felé, majd komoly er feszítés
árán fél térdre ereszkedett. Úgy érezte, menten szétrobban a feje. Fel-
húzta a jobb nadrágszárát, és el húzta a rövid csöv 38-as revolvert.
Az ingujjába rejtett ász, végszükség esetére.
Ha megtalálja Morant, használni fogja a 38-ast, méghozzá minden
figyelmeztetés nélkül. Túl volt már azon, hogy ilyen szarságokkal tö-
djön. Felállt és a bevásárlóközpont felé botorkált. Minden lépést kín-
lódva tett meg, mialatt a fejében tort ült a fájdalom. Meglátott egy id -
sebb hölgyet, aki srégi metálkék kocsijával ellavírozott mellette, hogy
keressen egy parkolóhelyet. Stone felemelte a kezét, pisztolyával az
autóra mutatott, majd a jelvénye után kapott, hogy felfedezze: azt is
elvették t le. A francba!
– FBI. Álljon meg, hölgyem!
 Az asszony csikorogva fékezett, és rémülten a szájához kapta egyik
kezét. Stone olyan er vel tépte fel az utas fel li ajtót, hogy a hölgy
vel trázó sikolyt hallatott. Mintha nem fájna épp eléggé a feje… Be-
mászott az ülésre, és hátul egy rakatra való szatyrot látott.
– Nyugodjon meg, asszonyom! FBI-ügynök vagyok. Szeretném, ha
odahajtana az épülethez.
Az id s hölgy zavart pillantást vetett rá.
– De… miért? Miért nem gyalogol?
Stone végleg elveszítette az önuralmát: megérintette a tarkóját, és az
asszony orra alá dugta véres ujjait.
– Azért, hölgyem, mert egy baszott nagy lyuk van a koponyámon,
és éppen azt üldözöm, aki meglékelte. Most pedig taposson bele, a
rohadt életbe!

119.

A
mikor elértem az épületet, megkockáztattam egy pillantást
visszafelé. A gyilkos t lem százméternyire szelte át a parkolót,
és egyre fürgébben szaladt felém. A szívverésem is elállt. Kö-
rülnéztem. Egyetlen biztonsági rt se láttam – a bevásárlóközpont szin-
te kongott az ürességt l –, de amúgy se lett volna sok értelme riadóz-
tatni az rséget, hiszen ezzel feladtam volna magam. Csak egy dolgot
tehettem: mozgásban maradtam. Tudtam, hogy a lehet leggyorsabban
ki kell szabadulnom innen, és hívnom kell Franket. Tettem egy próbát
a mobilommal, de nem volt térer . Tízméternyire a Toys „R” Us-tól
észrevettem egy jelzést, amely a mosdók és a nyilvános telefonok felé
irányított. Követtem a nyilat, és a folyosón félúton, a mozgólépcs
alatt rá is akadtam a telefonokra.
A tárcámban kutatni kezdtem apró után, miközben visszanéztem a
vállam felett, de sehol sem láttam a fickót. Miután a mobilomban meg-
kerestem a számát, feltárcsáztam Franket. A telefon kicsörgött, de nem
vette fel. Amióta kilépett a cégt l, Frank már nem vitte magával min-
denhová a mobilját. Hívtam az otthoni számát is, de ezen se jelentke-
zett. Hol a pokolban lehet? Remélem, nem itta le magát a sárga földig.
Ezúttal hagytam neki egy üzenetet: megérkeztem, sürg sen beszél-
nem kell vele, majd hívni fogom a mobilján. Azután arra gondoltam,
felhívom az egyetlen személyt, aki talán a segítségemre lehet: Josht. A
telefonomban megtaláltam az számát is.
Vajon mit fog szólni? Dühös lesz és lecsapja a telefont, vagy hinni
fog nekem? Csak egy módon deríthettem ki. Haboztam, már-már fél-
tem felhívni t, de végül mégiscsak beütöttem a mobilszámát.
Josh a második csengetésre felvette.
– Cooper.
– Josh? Itt Kate.
Hosszú csend következett.
– Szóval csak rászántad magad, hogy felhívsz. Hol vagy?
Már a hangjából hallottam, hogy közöttünk mindennek vége. Raines
és Stone talán már neki is elmondta, hogy gyilkossággal gyanúsítanak.
– A claremonti bevásárlóközpontban, a kilencvenötös mellett. Tu-
dod, hol van?
– Persze, a legtöbbször ott vásárolok be Neallel. Te mit keresel ott?
– Miel tt bármit is mondanék, Josh, meg kell kérjelek arra, hogy
hallgass végig, mert ez most tényleg fontos! Egy órája szálltam le a
baltimore-i repül téren.
Mindennél jobban vágytam rá, hogy beszéljek a történtekr l, legf -
képpen Raines haláláról, de gyötört a b ntudat, és valamiért nem talál-
tam a megfelel szavakat. Hiába vártam Josh reakciójára is: a vonal
elnémult. Most már biztos voltam abban, hogy tud a letartóztatásom-
ról.
– Én… beszélnünk kell, Josh. El kell mondanom, mi történik itt.
Még ott vagy?
– Igen, itt vagyok – felelt színtelen hangon.
Távolinak, szinte közönyösnek t nt a hangja. Vagy csak a központ-
ban van, és nem beszélhet?
– Az irodában vagy?
 – Nem, itthon. Én ezt nem értem, Kate. Lou kért rá, hogy telefonálj?
Ha a csomagodat keresed, amit Párizsban hagytál, hazahoztam ma-
gammal és az irodába vittem, ahogy Lou utasított.
Itthon. Vagyis Gretchen Woodsban, alig öt kilométerre innen. Ki-
böktem az igazat:
– Nem ezért hívtalak. Lou és Stone letartóztatott a repül téren, de
sikerült elszöknöm…
– Elszöknöd? Most szórakozol? Elment az eszed? Mi ütött beléd?
– Találkozzunk személyesen, akkor elmondom. Szükségem van a
segítségedre, Josh, máskülönben sosem mászom ki ebb l. Akármit is
hallottál rólam az utóbbi id kben, egy szó sem igaz bel le. Valaki
megpróbál felültetni, és nem értem, miért. Már semmit sem értek az
egészb l. Csak arra kérlek, hidd el nekem, hogy ártatlan vagyok!
Újabb szünet, majd Josh csendesen felelt:
– Fogalmam sincs, mir l beszélsz, Kate. Figyelj, én tényleg nem
akarok vádaskodni, de jókora szart kavartál azzal, hogy otthagytál Pá-
rizsban. Lou felfüggesztett. Vizsgálatot akar.
– Rettenetesen sajnálom, Josh. Tényleg nem akartalak bajba kever-
ni.
Ha Josht felfüggesztették, valószín leg sejtelme sincs arról, mi tör-
ténik. Legalább a keresztnevemen szólított, gondoltam, már az is va-
lami. Ám ahogy meghallottam Lou nevét, megdermedtem. Bármennyi-
re próbáltam, képtelen voltam elmondani neki, hogy Lou nincs többé.
– Tudom, hogy már kés magyarázkodni, de Isztambulba kellett
mennem, hogy lássam a gyilkosságok helyszínét. Reméltem, hogy talá-
lok valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz, de ehelyett csak sú-
lyosbodott a helyzet. És most szükségem van a segítségedre, Josh. Sze-
retném, ha idejönnél értem. Megtennéd ezt nekem? Beszélnem kell
veled az ügyr l, hátha együtt sikerül kitalálnunk valamit.
Újabb szünet következett, a vonal végér l mély sóhaj hallatszott.
– Más oka is van annak, hogy itthon kell maradnom, Kate. Neal na-
gyon beteg. Görcsöl a gyomra és lázas. Ilyesmi máskor is el szokott
fordulni. A doki most is vele van, hogy beadjon néhány injekciót. Nem
tudok elmenni.
 – Én… igazán sajnálom Nealt. – Abban a pillanatban megértettem,
hogy Josh semmit sem fog tenni értem, hogy visszavonhatatlanul ma-
gamra maradtam. – Igazad van, most otthon kell maradnod a fiad mel-
lett. Ott a helyed.
– Tegyél egy nagy szívességet magadnak, Kate! Tegyél egy nagy
szívességet mindenkinek – beleértve engem is –, és add fel magad!
Megteszed ezt értem?
szinte aggódást hallottam a hangjában. Tudtam, hogy az én érde-
kemben mondja, de tudtam azt is, hogy leírhatok egy ígéretes új kap-
csolatot. Akkor és ott legszívesebben beszéltem volna neki Lou halálá-
ról, mert azt akartam, hogy tudjon meg mindent. Láttam, ahogyan Loút
agyonl tte egy férfi, aki szerintem Gamal volt. De mi értelme lett vol-
na? Josh nem segíthetett, s talán már egyetlen szavamat sem hitte el.
– Én… meggondolom – hazudtam, és kis híján elsírtam magam.
– Komolyan beszélek – mondta Josh. – Mindenkinek ez lenne a leg-
jobb.
– Tényleg nem tudsz segíteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Sajnálom, Kate, hidd el, hogy sajnálom, de most nem hagyhatom
magára a fiamat. Senki és semmi kedvéért.
– Megértelek. – A szívem mélyén tudtam, hogy értelmetlen lenne
tovább kérlelni. Nem várhattam el, hogy magára hagyja a fiát, és még
nagyobb bajba keverje magát.
– Add fel magad a legközelebbi rend rnek, Kate! Kérlek, tedd meg!
Óh, Josh, miért kellett ennek így történnie?
– Én… én remélem, hogy Neal rendbe fog jönni.
– Ahogy én is. Ne haragudj, de hív a doki. Mennem kell!
– Vigyázz magadra, Josh!
– Te is – jött a válasz, majd egy pillanattal kés bb megszakadt a
vonal.
 120.

L etettem a telefont. Bármilyen reményeket is f ztem Joshsal

folytatott kapcsolatomhoz, azok egy csapásra szertefoszlottak.
Sok mindent megszerettem benne az elmúlt napokban, de úgy
nt, túlságosan sokat vártam. Egy hang a fejemben kitartóan ismétel-
gette: Felejtsd el Josht, ez a kapcsolat nem vezet sehová. És te sem
jutsz sehová, legfeljebb a börtönbe, ha nem bizonyítod valahogyan az
ártatlanságod.
Ideges mozdulattal simítottam hátra a hajam, és próbáltam eldönte-
ni, hogyan tovább. Nincs túl sok lehet ségem. Megpróbálhatok elrej-
zni egy teherautóban, és úgy elhagyni a helyet, vagy inkább kössek el
egy kocsit? Mindkét esetben könnyen lebukhattam. Arra készültem,
hogy teszek még egy kísérletet Frankkel, amikor elektromos áramként
villant belém a felismerés. Lehet, hogy Joshnak van igaza? Talán ide-
je, hogy feladjam magam?
Lépteket hallottam, megpördültem, és megkövültem a rémülett l.
Alig harminc méterre t lem ott állt a gyilkos, és egyenesen a szemem-
be nézett.

A Tanítvány elérte a Toys „R” Us-t, ahol jobbra fordult. Egy folyosón
találta magát. Látta, hogy Kate Moran ebbe az irányba tartott. Elért egy
keresztez déshez, ahonnét minden irányba folyosók ágaztak szét.
Bassza meg!
Moran bármelyik irányba mehetett. Egyesével végig kellett próbál-
nia mindet. Már el húzta zsebéb l az FBI-jelvényt és a pisztolyt, ami-
kor hirtelen rámosolygott a szerencse: alighogy elfordult, meglátta t.
A mozgólépcs k alatt, a telefonoknál állt, t le alig harminclépésnyire.
Kétségbeesettnek t nt összeborzolódott hajával, elken dött szem-
festékével. Egy pillanattal kés bb felnézett, és találkozott a tekintetük.
Látta rémülett l elkereked szemét, és elégedetten elvigyorodott. Hi-
hetetlenül izgatónak találta a rettegését.
 A n hátrálni kezdett, sarkon fordult és végigrohant a folyosón.
A Tanítvány tovább üldözte.

121.

F utás közben visszanéztem a vállam felett, és megpróbáltam

megnézni az üldöz m arcvonásait. Nem lehettem biztos a dol-
gomban, de az ösztöneim meggy ztek arról, hogy az álruhás
Gamalt látom. De ki fogja ezt nekem elhinni?
Legfeljebb negyven méterre lehetett t lem, és egyre jobban neki-
lendült, ám ekkor váratlanul lelassította t két kismama, akik kitolták
elé a babakocsijukat. Elértem a bevásárlóközpont f utcáját, ahol a
személyzet tagjai és a vásárlók döbbenten nézték, ahogy elviharzok
mellettük, de senki se próbált közbeavatkozni. Teljes er mb l rohan-
tam, végigvágtáztam egy mozgólépcs n, átvágtam egy széles folyosón,
s végül leereszkedtem egy másik mozgólépcs n. Nem tudtam, hol a
pokolban lehetek, de nem kellett visszanéznem ahhoz, hogy tudjam: a
gyilkos kitartóan a nyomomban van – még a lépteit is hallottam.
Elértem a lépcs alját, ahol a semmib l egy keménykötés , díjbir-
kózóra emlékeztet biztonsági r bukkant fel, és feltartott kézzel pró-
bálta az utamat állni.
– Hé! Hölgyem! Álljon meg, hallja?
Próbáltam kikerülni, miközben tovább kiáltozott:
– Maradjon ott! Elég volt ebb l!
Megragadta a kabátomat, de én egy pillanat alatt kiszabadultam és
tovább rohantam, miközben a hátam mögött újabb kiáltás hallatszott:
– FBI! Az a n veszedelmes b nöz !
Visszanéztem, és láttam, hogy a gyilkos felmutatja a pisztolyát és a
jelvényét az rnek. Az ott Stone Glockja?
Ezután az r és a gyilkos is a nyomomba eredt. Jesszusom, micsoda
képtelen helyzet! Alig tudtam elhinni, hogy tényleg itt rohangálok egy
plazában, a nyomomban egy aberrált gyilkossal és egy biztonsági rrel,
mintha szökött fegyenc lennék.
Hirtelen két újabb biztonsági r lépett elém, hogy megállítson, de én
olyan gyorsan rohantam, hogy átfurakodtam közöttük, miel tt elkap-
hattak volna. Tíz másodperccel kés bb elértem az egyik kijáratot, és
teljesen kifúlva nyomultam át az automata üvegajtók között, amikor
legnagyobb rémületemre észrevettem Stone-t. Nagy nehézségek árán,
de éppen kikecmergett egy ütött-kopott gépkocsiból, amit egy id s
hölgy vezetett, és bal kezével a tarkóját szorongatta. Nem álltam meg.
Döbbenten nézett rám, és egy pillanattal kés bb a kiáltását is meghal-
lottam:
– Moran!
Ekkora már harminc lépésre eltávolodtam, és ide-oda cikáztam a
parkoló kocsik között, miközben egyre jobban égett a tüd m és sajgott
a lábam.
Hirtelen két lövés dörrent.
Bang!
Bang!
Hallottam, ahogyan a golyók elsüvítenek mellettem. Az egyik el t-
tem fúródott az aszfaltba, de tovább rohantam, kanyarogtam és cikáz-
tam, ügyet sem vetve a fájdalomra, míg csak el nem értem a parkoló
egy nyitott részét, ahol lassítottam a tempón. Visszanéztem, miközben
zihálva kapkodtam leveg után. A gyilkosnak és a biztonsági rnek
nyoma veszett, csak Stone botorkált felém vérben forgó szemmel.
Lefutottam még száz métert, amíg biztos nem lehettem abban, hogy
nem tud leszedni. S ekkor valami hirtelen megszakadt bennem – min-
den eltökéltségem nyom nélkül elpárolgott.
Miért? Mi az ördögért m velem ezt? Miért kockáztatom az életem?
Akkor és ott eldöntöttem, hogy megadom magam Stone-nak. Le-
rogytam az aszfaltra, a veríték végigfolyt az arcomon, miközben a le-
veg után kapkodtam és vártam, hogy Stone letartóztasson. Ahogy ott
ültem és elmerültem az önsajnálatban, egy járm vet hallottam köze-
ledni. A biztonsági rök, gondoltam. De mi van, ha a gyilkos ül a ko-
csiban? Megfordultam, amint a sötétkék Landcruiser megállt mellet-
tem.
– Szállj be! – mordult rám a vezet .
Alig hittem a szememnek. Tátott szájjal meredtem Joshra, aki a vo-
lán mögött ült.
– Süket vagy? Ülj be, Kate, méghozzá azonnal! Ha Stone közelebb
ér, fel fog ismerni.
Egyetlen szó nélkül felpattantam a földr l, beültem a kocsiba, és
magamra csaptam az ajtót. Josh csikorgó gumikkal visszatolatott, 180
fokot pördült a Landcruiserrel, és teljes sebességgel kirobogott a par-
kolóból.

122.

H at perccel kés bb lekanyarodtunk egy takaros Gretchen

Woods-i lakóház elé. Josh megnyomta a távirányító gombját.
A garázsajtó felnyílt, mi pedig beparkoltunk a Landcruiserrel.
Festékesdobozokkal teli polcok és szerszámok sorakoztak a falon, míg
az egyik sarkot régi, viharvert fagyasztó foglalta el.
– A Landcruisert a n véremt l kaptam kölcsön, amíg az én autóm a
szervizben van – magyarázta Josh. – És ha aggódnál miattam, szerin-
tem Stone túl messze volt ahhoz, hogy leolvassa a rendszámtáblát.
– És ha téged látott meg? – A garázsajtó zajosan bezáródott, de
egyikünk se szállt ki a kocsiból.
– Hát, hamarosan kiderül, de szerintem nem vett észre. Helikopte-
reket se láttam a környéken, úgyhogy megnyugodhatsz. Esetleg el-
mondanád, mi a rossz nyavalya történt? Nekem nagyon úgy t nt, hogy
Stone ki akar nyírni.
– Nemcsak Stone. – Érzelmileg és testileg egyaránt a végs ket rúg-
tam, és közel kerültem a teljes összeomláshoz. – Ez egy hosszú és bi-
zarr történet, Josh, és nem vagyok biztos abban, hogy hinni fogsz ne-
kem. Azt mindenképp tudnod kell, hogy nem akartalak belerángatni. A
fiad most mindennél fontosabb, de nagyra értékelem, amit tettél értem.
Hogy van Neal?
Josh fáradt mozdulattal végigsimított az arcán.
– A doki épp akkor végzett, amikor letettem a telefont. Neal állapo-
ta sokat javult a szteroidoktól, és a doki szerint egy darabig minden
rendben lesz. A n vérem, Marcie felhívott, hogy segíthet-e valamiben,
és most van fent vele. Csak egy saroknyira lakik.
– Igazi gondoskodó család, igaz?
Josh elvigyorodott.
– Nem mindig, de legalább van kire számítani, ha megszorul az
ember.
– Miért gondoltad meg magad?
Egyenesen maga elé nézett, amíg megrágta a választ, azután felém
fordította az arcát.
– Erre a kérdésre nem tudok felelni, legalábbis még nem. Tudom,
hogy komoly bajba keverem magam, és veszélyeztetem az állásom…
mintha e nélkül nem lenne épp elég bajom… Talán amiatt van, ami
Párizsban történt közöttünk. Szerintem igenis jelentett valamit. Bízom
benned, és azt akarom, hogy mondj el mindent. Kezdve azzal, hogy
Párizsban faképnél hagytál, oké?
Faképnél hagytam. Mintha szándékosan tettem volna – de még ha
meg is történt, nem szívesen gondoltam rá így.
– Mondjuk inkább úgy, hogy el kellett mennem. Így kevésbé t nök
önz dögnek.
Josh elmosolyodott, és kiszállt a Landcruiserb l.
– Rendben. Így már jobb?
Feltartottam a megbilincselt kezemet.
– Leszámítva ezt.
– Keresek valamilyen szerszámot, amivel ezt a problémádat is meg-
oldom. Azután pedig bemegyünk a házba. Úgy gondolom, lesz mir l
beszélgetnünk.
 123.

J osh tíz perc alatt eltávolította a bilincset egy f résszel és egy

hosszú fémvágóval, majd kinyitotta az ajtót, és mindketten belép-
tünk a konyhába. A falakon Josh és Neal képei függtek; az egyik
egy iskolai baseballmeccsen készült, egy másik Disneylandben. Neal
apja sötét haját és barna szemét örökölte. A szépen gondozott f l
zömök eukaliptuszfa n tt ki, az egyik ágán házilag barkácsolt hintával,
mellette kopott, sárga csúszdával.
Josh levette a kabátját.
– Marcie odafent lesz az emeleten. Gyere, bemutatlak neki.
Követtem az emeletre, majd a fordulóban nyíló hálószobába. Neal
az ágyban feküdt, és épp úgy festett, mint a képeken, csak a szteroi-
doktól egy kissé kikerekedett. A harmincas évei elején járó, vonzó
megjelenés , mogyoróbarna hajú n ült az ágyán. Felállt, amikor be-
léptünk.
– Szia, Marcie! Hogy van az én nagy fiam? – fordult Josh Nealhez.
A szoba falait elborították a focicsapatokat ábrázoló poszterek, és
láttam egy fényképet, amelyen Neal FBI-os baseballsapkát viselt. A
polcokon különféle, a céget idéz tárgyak sorakoztak, köztük több já-
tékjelvény. Gyanítottam, hogy Neal mérhetetlenül büszke az apjára, a
különleges ügynökre. A f helyen egy bekeretezett kép állt, rajta
Joshsal és a fiával, mellettük az FBI f igazgatójával.
Neal zavart pillantással mért végig, miel tt felelt:
– Jól vagyok, apa.
Josh magához ölelte a fiát, a n vére pedig szívélyes mosolyt küldött
felém, miel tt megérintette Josh karját.
– Most már jól van. A doki azt mondta, hogy figyeljünk a lázra, és
kés bb még majd telefonál, de a nehezén már túl vagyunk, úgyhogy
megnyugodhatsz.
 Mérhetetlen megkönnyebbülést láttam Josh arcán, és csak most
döbbentem rá, mekkora áldozatot hozott értem, amikor eljött és meg-
mentett. Biztosan halálra aggódta magát.
– Kösz, Marcie. Hálás vagyok, amiért itt maradtál. Srácok, szeret-
ném bemutatni egy kollégámat, Kate Morant.
Marcie felém nyújtotta a kezét.
– Josh már sokat mesélt rólad.
– Örülök, hogy találkoztunk, Marcie. – Elt dtem, vajon mit
mondhatott neki Josh. – Képzelem, miket hallottál rólam…
Marcie elmosolyodott.
– Az igazat megvallva, nem sok mindent. Csak annyit, hogy együtt
dolgoztok. És hidd el nekem, már ez is nagy dicséret. Máskülönben a
szavát is alig tudjuk venni.
Kísértést éreztem rá, hogy így feleljek: A testvéred rendes pasi, és
én sokkal tartozom neki, de ez annyira tolakodónak t nt volna, hogy
inkább hallgattam.
– Még csak az kéne, hogy kibeszéljetek – mosolyodott el Josh, mi-
közben letelepedett a fia ágyára. – Szóval, hogy van az én h söm? Mi
az, elharaptad a nyelvedet? Köszönj szépen Moran kisasszonynak.
Neal óvatosan felnézett az idegenre, de nem felelt, csak biccentett.
– Hívj csak nyugodtan Kate-nek – mosolyogtam rá. – Látom, nagy
focirajongó vagy, Neal. Mi akarsz lenni, ha megn sz? Focista vagy
FBI-ügynök?
Neal szeme felcsillant, amikor el hoztam a kedvenc témakörét.
– Azt hiszem, mind a kett . Ha ügynök lennék és Redskins játékos,
az lenne az igazi.
– Miért?
– Mert akkor egyszerre üldözhetném a rossz fiúkat, és lehetnék
nagy focista.
Odafordultam Joshhoz.
– Úgy t nik, a fiadra fényes karrier vár.
– Nem úgy, mint az apjára – jegyezte meg Josh szárazon.
– Te szeretsz különleges ügynök lenni, Kate? – kérdezte Neal ártat-
lanul.
 – Hát, sokszor igen.
Láttam, hogy Neal a homlokát ráncolja, mint aki nem igazán érti a
választ, ezért próbáltam elmagyarázni neki:
– Ezzel csak azt akarom mondani, Neal, hogy a legtöbbször élve-
zem a munkámat, csak vannak napok, amikor a munka iszonyú nehéz.
Neal megért en bólogatott.
– Apa is ezt szokta mondani.
– Tényleg? Hát, az apukád nagyon különleges ügynök, igaz?
Neal ünnepélyesen bólintott, Josh pedig mosolyogva vonta fel a
szemöldökét.
– Mit szólnál, ha apa egy kicsit kettesben maradna veled – vetette
fel Marcie –, amíg én odalent megkínálom Kate-et egy kávéval?
– Igazán jólesne egy kávé, köszönöm.
Marcie lesietett a konyhába. Már indultam volna, hogy kövessem,
amikor Josh rám kacsintott.
– Köszönöm a bizalmi szavazást. Nemsokára én is jövök. Ha szük-
séged lenne rá, a mosdó idefent van, a folyosón balra.
Úgy látszik, pocsékul festettem.
– Mindent köszönök, Josh. Komolyan mondom. Hogy képes voltál
itthagyni Nealt… nem is tudom, mit mondjak…
– Nemsokára beszélünk. – Josh a szemembe nézett, és egy hosszú
pillanatig egyikünk se mozdult, azután újra megsimogatta Neal haját. –
Menj csak, igyál egy nagy bögre kávét.

124.

M iután megmosakodtam, és ráncba szedtem a hajam, lesétál-

tam a konyhába. Marcie mostanra lef zte a kávét, és én
csatlakoztam hozzá az asztalnál.
– Tegyél bele tejszínt és cukrot – ajánlotta.
Épp egy jó er s kávéra volt szükségem ahhoz, hogy életre keljek.
 – Sajnálom, hogy épp most zaklattam a testvéredet, amikor Neal
ilyen beteg.
Azt nem említettem meg, miért zaklattam, és gyanítottam, hogy
Josh sem mondta el a n vérének az igazi okot. Marcie mindenesetre
egyetlen biccentéssel nyugtázta a hallottakat.
– Neallel minden rendben lesz. El szokott fordulni, és ilyenkor ki-
csit aggasztónak t nik a helyzet, de valahogy mindig kilábalunk bel le.
– Vannak gyermekeid, Marcie?
– Kett is, egy fiú és egy lány, öt- és nyolcévesek – felelte Marcie.
– k ketten a szemem fényei, pedig igazán értenek ahhoz, hogyan
hozzanak ki a sodromból. A férjem, Dean kivett egy hét szabadságot,
és elrepült velük New Yorkba, hogy meglátogassa a szüleit, míg én
itthon felügyelem a munkásokat. Egy kicsit felújítjuk a házat, tudod.
Neked vannak gyerekeid?
Az arca abban a pillanatban elsötétedett, ahogy feltette a kérdést,
majd egyik kezét a szájához kapta, és a másikkal megszorította az
enyémet.
– Annyira sajnálom, Kate. Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy
nem kellett volna. Josh mesélt róla, mi történt a v legényeddel és a
lányával. Emlékszem, annak idején az újságban is olvastam róla.
– Minden rendben, de tényleg. Úgy látom, közel álltok egymáshoz
Joshsal.
– Fogjuk rá. Kölyökkorunkban sosem mondtad volna meg, akkor
képesek lettünk volna kinyírni egymást, csak hogy el bb mehessünk
zuhanyozni. Josh jó srác. Komolyan veszi a munkáját, mindig is komo-
lyan vette. Igazi rendes pasi, tudod, hogy értem. Tisztességes és meg-
bízható, bár néha bel le is kibújik a rossz fiú.
Próbáltam leplezni a döbbenetemet.
– Josh mint rossz fiú?
– Nem mesélt neked a rocker éveir l? A legnagyobb Springsteen-
rajongó volt. Még elektromos gitáron is játszott, a f iskolán szólózott
egy bandában, amint az egyik haverjának a barátn je alapított. A ban-
dát úgy hívták – ezt hallgasd meg –, hogy Joanie Salt és a Sótartók. –
Marcie szájához kapta a kezét, miközben kuncogni kezdett. – Ez aztán
a dögös név, mi? Nehogy eláruld neki, hogy hallottál róla. Ami engem
illet, nekem jobban bejönnek a lassú zenék. A rocktól megfájdul a fe-
jem.
– Pontosan tudom, mire gondolsz.
Marcie mindkett nknek töltött még egy adag kávét. Kezdtünk fel-
engedni.
– Josh mondott ezt-azt a házasságáról – folytattam közönyös han-
gon, mintha a kérdés a legkevésbé se érdekelne.
Marcie arcáról egy szemvillanás alatt lehervadt a mosoly.
– Tudod, nem volt könny neki. A férfiak túl komolyan veszik az
ilyesmit. Nem hinnéd, de a statisztikák szerint a férfiak sokkal nehe-
zebben teszik túl magukat a váláson, mint a n k. Gondoltad volna?
Gondoltam volna, azok után, hogy láttam a válás hatásait Daviden
és Paulon.
– Neki hogy sikerült?
– A válás után Josh majd' egy éven át teljesen visszahúzódott, sen-
kivel se beszélt a dolgairól. Amikor végül el jött a csigaházából, már
jól volt. Ha engem kérdezel, és Carla sosem illettek össze. Néhány
éve, közvetlenül a f iskola után találkoztak egy rockkoncerten.
– Milyen volt Carla? – Amint feltettem a kérdést, gyaníthatóan fel-
tártam az érzéseimet Marcie el tt, de nem adta jelét annak, hogy ész-
revett bármit is.
– Carla különleges teremtés volt, tudod, felerészben Puerto Ricó-i.
Azt hiszem, az ilyen n ket nevezik egzotikusnak és szenvedélyesnek.
Josht rabul ejtette, pedig valójában szeszélyes, önz dög volt. Carlához
sosem illett az anyaság vagy a házasság. Azután egyszer csak találko-
zott egy jóvágású, piszkosul gazdag pasival, belezúgott, és ezzel vége
is lett. San Franciscóba ment, Joshnak meg hátrahagyott egy „Kedves
John” kezdet levelet. Még a fiától se búcsúzott el. Ezt add össze!
– Nem lehetett könny Nealnek.
Marcie belekortyolt a kávéjába, majd letette a csészét.
– Szerencsétlen kölyöknek nagyon hiányzott az anyja, még ha az
nem is tör dött vele. Teljesen összezavarodott, éjszakánként sokat sírt.
Josh egyszerre volt az apja és az anyja, ami nem mindig könny fel-
adat.
– Carla nem is telefonált? Nem akarta látni a fiát?
– Az els hetekben ideszólt néhányszor, de azután a hívások is el-
maradtak. Az igazat megvallva, Carla annyira el van telve önmagával,
hogy nincs szüksége senki másra.
Marcie megmosolyogtatott. Kéretlen szinteséggel beszélt, és ezt
nagyra értékeltem.
– És manapság? Már nem telefonál? Karácsonykor vagy Neal szüle-
tésnapján?
– Semmi. Egy napon talán majd elönti a b ntudat, de ott még nem
tartunk.
Marcie végzett a kávéjával.
– Legjobb lesz, ha felmegyek Nealhez. Tölts magadnak még egy kis
kávét, ha akarsz, én addig leváltom a tesómat. Gyanítom, hogy egy
id re szívesen kettesben maradnátok.
A konyhában ülve hallgattam, ahogy Marcie felkapaszkodik a lép-
cs kön. Tudtam, hogy csak bolondítom magam, ha azt hiszem, hogy
kész terveim vannak a helyzet megoldására, hiszen valójában nincse-
nek. Csak egy kockázatos és veszélyes tervem van, amelyhez ráadásul
szükségem van Josh segítségére is. Hacsak nem fogja azt mondani,
hogy az egész rültség.
Miközben töltöttem magamnak még egy kis kávét, Josh megérke-
zett a konyhába.
– Hogy van Neal? – kérdeztem t le.
– Jól, elaludt. Azt hiszem, ez a nap nagyon megviselte. – Josh vé-
gigmérte a kávéscsészéket. – Megkínált Marcie valami ennivalóval?
– Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtette, de
semmi gond. Te mit kérsz?
– Nekem elég egy kis hideg víz. Le kell h tenem magam.
– Mindjárt töltök neked. Jó lesz a csapvíz?
– Persze.
Töltöttem neki egy pohárral, pedig leült velem szemben, és a
homlokához préselte az üveget, miel tt aggódó hangon megkérdezte:
 – Szóval, mi van veled?
– Nem is tudom – vallottam be. – Egész mostanáig biztos voltam
magamban, de kezdek elbizonytalanodni.
– Miért?
Legszívesebben azt feleltem volna: Mert ki kell találnom valamit,
hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat. És mindennél inkább szüksé-
gem van a segítségedre, de nem merlek megkérni, mert rültnek fogsz
tartani. Abban a percben úgy éreztem, mintha mázsás súly lebegne a
fejem felett, és azzal fenyegetne, hogy agyonnyom.
– Hidd el, Josh, nem azért, mert bármi rosszat tettem volna. Tényleg
nem tettem. Istenem, annyira szeretném, ha hinnél nekem. Egyszer en
csak fogalmam sincs róla, mi az ördög történt az elmúlt néhány nap-
ban. Halálosan félek, és teljesen összezavarodtam.
Megragadta a kezem, és én éreztem a bel le sugárzó er t.
– Akkor legjobb lesz, ha az elején kezded. Mondd csak el, mi tör-
tént, Kate! Egyedül így érthetem meg. Kezdd el a legelején, és mondj
el mindent!

125.

M indent elmondtam Joshnak, s amikor a végére értem, meg-

könnyebbülést éreztem, amiért megszabadultam a tehert l,
bár ez az érzés nem tartott soká. Josh megcsóválta a fejét, és
nagyot sóhajtott.
– Egyetértünk abban, hogy ami az elmúlt négy napban történt, az
legalábbis furcsa, de ett l még nagyon komoly bajban vagy, Kate.
– Nem kell emlékeztetned rá!
– Talán mégis. Talán mégis az lenne a legjobb, ha feladnád magad.
Gondold végig!
Határozottan megráztam a fejem.
– Végiggondoltam, hidd el. Ha most feladom magam, sosem jutok a
nyomozás végére. Börtönbe zárnak, vagy ha szerencsém van, óvadék
ellenében szabadlábon védekezhetek, de még a házamat se hagyhatom
el. És tudnod kell még valamit! – Eddig nem beszéltem neki Lou
Rainesr l, de most ennek is eljött az ideje. – Lou halott.
Joshba mintha villám csapott volna. Sokáig nem mozdult, csak me-
redt maga elé, tágra nyílt szemmel, amíg elmondtam neki mindazt,
amire emlékeztem. Megérintettem a karját.
– Sajnálom, Josh. Tudom, mennyire közel állt hozzád és a csalá-
dodhoz.
Josh végigsimított a homlokán.
– Jézusom!
– Hiszel nekem, ugye? – kérdeztem reménykedve.
Megrázta a fejét, és meredten nézett rám.
– E pillanatban még azt is nehéz elfogadnom, hogy Lou nincs töb-
bé.
– A gyilkos közvetlen közelr l fejbe l tte, és a legkisebb irgalmat se
mutatta. Nem élhette túl. És Gamal ölte meg, ebben biztos vagyok. –
Josh nem válaszolt. – Azt gondolod, hogy megértem a kényszerzub-
bonyra, igaz?
– Nem mondtam semmi ilyet. – Josh a homlokát ráncolta, majd hir-
telen gyanakodva végigmért. – Mi történt Stone-nal?
Elmondtam neki, hogy Stone-t is támadás érte.
– Sikerült rám l nie, tehát valószín leg rendbe fog jönni. Az ütkö-
zés után annyira összezavarodott, hogy azt hitte, én ütöttem le.
Josh nagyot sóhajtott, és a kétkedés kiült az arcára.
– Alaposan megnézted magadnak a fickót, aki lel tte Loút?
– Nem láttam tisztán az arcát. Egyszer en nem volt rá id , a magas-
sága és a testfelépítése azonban megfelelt Gamalénak, és álcázta ma-
gát. Ezért nem szúrtam ki azonnal a repül n. Arról viszont fogalmam
sincs, mire készül.
Josh még mindig holtsápadt volt, és megrázta a fejét.
– Ugyan már, Kate. Semmiképp sem lehetett Gamal.
– Mondtam már, Yeta szerint a testvére életben maradhatott. És én
láttam a gyilkost, akire ráillik a személyleírása.
 – Hallom, amit mondasz, de egyszer en képtelen vagyok elhinni,
hogy a gyilkos azonos Gamallal. – Josh felállt, az ablakhoz lépett, és
kinézett a kertre, miközben öklével a pulton támaszkodott. A tekintete
a messzeségben járt.
Azon t dtem, hogy tudat alatt talán máris próbál elhatárolódni t -
lem.
– Mire gondolsz? – kérdeztem. – Ugye, már bánod, hogy segítettél?
Bánod, ami Párizsban történt közöttünk, mert csak bonyolítja a dolgo-
kat?
Visszafordult és lassan megrázta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem erre gondoltam.
– Akkor mire gondoltál?
– Két dologra. Mi a büdös franc folyik itt, és hogyan fogunk kisza-
badulni ekkora szarkupac alól? Végig kell gondolnunk a dolgokat,
Kate! Nézzünk szembe a tényekkel! Ha nem Gamal az, akkor ki állhat
még e mögött? Van esetleg valaki, aki neheztel rád?
– Stone, de t a szemem láttára ütötték le.
Josh megvonta a vállát.
– Ez nem jelenti, hogy nem szervezhette meg az egészet, vagy hogy
nincs érintve valamilyen módon. Még valaki?
– Tudom, hogy furán hangzik, de a volt férjem, Paul nagyon külö-
nösen viselkedett az elmúlt néhány hónapban. Egyre agresszívabb,
folyton fenyeget zik. Képtelen elfogadni, hogy a házasságunk véget
ért, még akkor sem, ha akart elválni. Mintha kezdené elveszíteni a
realitásérzékét.
– Gondolod, hogy képes lenne elkövetni ilyen szörny ségeket?
Alaposan végiggondoltam a kérdést, miel tt feleltem:
– Voltak id k, amikor határozottan nemmel feleltem volna, de most
már nem vagyok benne annyira biztos. Ezt a Pault már nem ismerem.
Teljesen más emberré vált. Van valami, amit tudnod kell róla. Hat év-
vel ezel tt is dolgozott Gamal egyik gyilkossági ügyén, ezért ismeri
Gamal elkövetési módszerét és az összes apró részletet. Paul nemrég
szabadságra ment, senki se tudja, hová. Csak annyit tudni, hogy utoljá-
ra a Dulles reptéren látták.
 Josh felvonta a szemöldökét.
– Azért ez érdekes egybeesés.
Felálltam.
– Tudom, hogyan kaphatnánk választ a legéget bb kérdésekre.
Josh kérd pillantás vetett rám.
– Csupa fül vagyok.
– Fel kell nyitnunk Gamal sírját.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Meg kell gy dnünk róla, hogy meghalt. És ennek nincs más
módja.
Josh elképedten nézett rám.
– Ezzel csak még nagyobb bajba keverjük magunkat.
– Segítesz nekem? Miel tt felelnél, szeretném, ha tudnád, hogy tö-
kéletesen meg tudlak érteni, ha nem akarsz részt venni ebben.
Josh felemelte a kezét.
– Túl sokat kérsz, Kate. Nekem Nealre is gondolnom kell. Ügynök
apukára van szüksége, nem olyanra, akit kirúgnak a cégt l. Annyira
büszke rám. Sosem heverné ki, ha elbocsátanának, rólam már nem is
beszélve. – Feltartotta a hüvelykjét és a mutatóujját, közöttük egy haj-
szálnyi réssel. – Ennyire közel állok ahhoz, hogy fegyelmit kapjak,
vagy akár kirúgjanak.
Elfogadtam Josh érveit, mégis úgy éreztem, mintha arcul ütöttek
volna, bár ezt próbáltam eltitkolni el le. Nem várhattam, hogy kockára
tegye értem a munkáját. Még börtönbe is kerülhetett, s különben is,
már épp eleget tett.
– Megértelek, és nem neheztelek rád ezért.
– Most mihez fogsz kezdeni?
– Folytatom egyedül. El ször pihenek egy keveset, ha nem bánod.
Azután, ha besötétedett, elt nök a képb l. – A stressz és a sok utazás
megtette a magáét: er t vett rajtam a kimerültség, és úgy éreztem ma-
gam, mint akit minden ereje elhagyott.
Josh megcsóválta a fejét.
– Csökönyös egy némber vagy, ugye tudod?
– Anyámtól örököltem. Egyedül nevelt fel mindhármunkat.
 – Legyen eszed, Kate! Állj le! Egyedül nem tudod végigcsinálni.
– Talán nem, de akkor is megpróbálom.

126.

J
osh bekísért a vendégszobába. Neal még mindig aludt, Marcie
pedig hazament, de megígérte, hogy kés bb még visszanéz.
– A rossz hír az, hogy neked jutott a legpocsékabb szoba. A
kölykök a szomszédban folyton b getik a Metallicát.
– Ne aggódj, most akár állva el tudnék aludni.
Josh félrefordított a tekintetét, mintha nem hagyná nyugodni vala-
mi.
– Nem baj, ha meggondoltam magam? – bökte ki végül.
– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem.
– Mégis veled mennék a temet be.
– Tényleg nem akarlak még nagyobb bajba keverni, Josh.
– Miután a szar lassan tényleg a fülemig ér, akár már bele is fullad-
hatok. És azt sem engedhetem, hogy egyedül csináld végig az egészet.
Ett l nem tudsz eltántorítani.
– Mit l változott meg ilyen hirtelen a véleményed? – kérdeztem za-
vartan.
Josh felsóhajtott, és mélyen a szemembe nézett.
– Azt hiszem, csak próbáltalak lebeszélni arról, hogy elmenj a teme-
be és még nagyobb bajba keveredj, de nem vált be. Ha szinte aka-
rok lenni magamhoz – és miért ne akarnék –, azt hiszem, igazat mond-
tál. És nekem ez a legfontosabb.
– Már ezért megérte az egész, hogy ezt hallottam t led. – Épp erre
volt most szükségem. Felálltam és magamhoz öleltem.
Csókot lehelt az arcomra, azután az ajkai lesiklottak a nyakamra és
tovább cirógattak. Nem tiltakoztam. A gyengéd csókok végtelen tör -
désr l árulkodtak, azután a szája találkozott az enyémmel. Hosszú ide-
ig csak álltunk és csókolóztunk. Átadtam magam az ölelésének és a
határtalan megkönnyebbülésnek, hogy újra biztonságban érezhetem
magam egy férfi karjában. Azután vonakodva szétváltunk.
– Minden rendben? – kérdezte Josh zavartan.
– Nem számítottam rá, hogy megint ez történik velünk – feleltem.
Elvigyorodott.
– Én sem, de ett l még jó érzés. Olyan jó, hogy szívesen átélném új-
ra. Más körülmények között talán még arra is megkérnélek, hogy fe-
küdj le velem.
– Más körülmények között kérned se kellene. – Megérintettem Josh
arcát.
Megragadta az ujjaimat.
– Most Neal mellett kell maradnom, amíg Marcie vissza nem jön.
Csak tudni akarom, hogy minden rendben van vele.
– Megértem. Jó dolog a barátodnak lenni, Josh Cooper.
– És még jobb a szeret mnek – kacsintott rám. – Kilenc körül fel-
kelthetlek? Addig van hat órád.
– És Neal? Mi lesz vele, ha elmegyünk?
– Majd Marcie vele marad. – Josh mélyen a szemembe nézett, mie-
tt magamra hagyott, és láttam, hogy az aggódás mély barázdákat von
az arcára. – Remélem, nem kapnak el minket a temet ben, különben
lehúzhatjuk magunkat.
– Most még meggondolhatod magad.
Megrázta a fejét.
– Döntöttem. Próbálj aludni egy kicsit. – Rám kacsintott, azután ki-
surrant a szobából, és halkan betette maga mögött az ajtót.
Olyan kimerültnek éreztem magam, hogy azonnal lerogytam az
ágyra. Ekkor rádöbbentem, hogy Stone könnyedén lenyomozhatja a
mobiltelefonom, hiszen a készülék akkor is egyedi azonosítójelet sugá-
roz, ha éppen nem használom. Kapkodva lekapcsoltam, még a SIM
kártyát és az akkut is kivettem. Azután eszembe jutott, amit Stone-nal
és Paullal kapcsolatban mondtam Joshnak. Lehet bármelyiküknek is
köze a történtekhez? De miért? Próbáltam szám zni az ilyen sötét
gondolatokat, és pihenni egy keveset. Lefeküdtem az ágyra és lehuny-
tam a szemem. Egy percen belül mély álomba zuhantam, miközben az
ajkaink találkozására gondoltam, Josh forró leheletét éreztem a nya-
kamon, és azon töprengtem, mivel érdemeltem ki, hogy én legyek a
szerepl je ennek a drámának.
 Hatodik rész

127.

Claremonti bevásárlóközpont, Virginia

A
hely úgy nézett ki, mint egy film díszlete, csak a kamerák hiá-
nyoztak. Stone hat rend rautót, két ment t és legalább két le-
veg ben köröz helikoptert számolt össze. A rotorok zaja nem
segített enyhíteni a fejfájását, bár mostanra legalább a fejsebét bekö-
tözték. A ment s ragaszkodott hozzá, hogy bevigye a kórházba, de
Stone nem állt kötélnek.
– Ne legyen már ilyen makacs, az is lehet, hogy betört a koponyája.
Meg kell röntgeneznünk.
– Kés bb. Most dolgom van – er sködött Stone.
– Maga aztán nyakas egy pasas, ugye tudja, hogy értem? – A men-
s fejcsóválva távozott.
Stone hosszú léptekkel elindult a parkoló üresen álló területe felé.
Most már három gép körözött az égen, és egy Bell éppen leszálláshoz
készül dött. Stone figyelte, amíg a csúszótalpak el nem érték az aszfal-
tot. A rotorok fokozatosan leálltak, és egy magas, görnyedt hátú férfi
szállt ki a fülkéb l, a nyomában Gus Nortonnal. Lehajtott fejjel köze-
ledtek, míg ki nem kerültek a lapátok forgásköréb l.
Stone kinyújtott kézzel várta Bob Fisket, a washingtoni területi iro-
da vezet jét. A két férfi régr l ismerte egymást.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradt, uram.
 A jóvágású, markáns arcú Fisk a Harvardon végzett, de ett l még
kiszámíthatatlan egy vadbarom tudott lenni, ezért vigyáznia kellett
vele.
– Mi a franc történt itt? Mintha háborús övezetben lennénk.
Fisk végigmérte Stone bekötözött fejét, a ment ket és orvosokat, a
két összeroncsolódott autót, valamint a taxisof r és Lou Raines lepe-
vel letakart holttestét. A falkába összever dött helybelieket és a vá-
sárlókat a rend rök és a biztonsági rök kordonja tartotta távol a hely-
színt l.
Stone az autóbaleset helyszíne felé kísérte Fisket.
– Hadd mutassam meg, uram!
Felemelte a leped t Lou Raines fejér l, ami nyitott szájjal oldalra
billent. Fisk sokáig némán nézte a holttestet, s amikor megszólalt, a
hangja elcsuklott az érzelmekt l.
– Lou és én ugyanazon a napon léptünk be a céghez, még az iskolá-
ra is együtt jártunk. Jó barátom volt, átkozottul rendes fickó. Tudjuk
már, hogy melyik vadállat követte el ezt a vérengzést, és miért?
Stone óvatosan leengedte a leped t.
– Úgy véljük, hogy az egyik ügynökünk lehetett, uram.
Fisk hangot adott döbbenetének:
– Hogyan?
– A neve Katherine Moran.
– Ismerem Morant. Maga látta, hogy l tte le Rainest?
– Nem, uram. Eszméletlen állapotban voltam, de tudom, hogy el-
menekült a helyszínr l, és jelenleg is szökésben van. Úgy vélem to-
vábbá, hogy elvette a fegyverem, és feltehet leg arra használta, hogy
lel je vele Rainest. A biztonsági kamerák felvételein látható, ahogyan
bemenekül az épületbe. Az embereink jelenleg is vizsgálják a szalago-
kat. Úgy tudjuk, szinte mindenhol vannak biztonsági kamerák.
– Miért ölte volna meg Rainest, az isten szerelmére?
– Még nem tudjuk, uram – felelte Stone.
– A gyilkosságról nincs felvétel? – kérdezte Fisk.
– A kamerák nem látnak el ilyen messzire, csupán a bevásárlóköz-
pont közvetlen közelét és a parkoló egy részét tartják szemmel.
 Fisk felsóhajtott, amint felmérte a kiterjedt bevásárlóközpontot.
– Mi a helyzet a szemtanúkkal?
– A parkoló viszonylag kihalt volt az eset idején, és senki sem je-
lentkezett azzal, hogy látott bármit is. – Stone megérintette a kötését. –
A lövöldözés alatt mindvégig eszméletlen voltam, ezért meg kell vár-
nunk a ballisztikai jelentést, miel tt bármit mondhatnánk.
Fisk hitetlenkedve nézett körül.
– Alig tudom elhinni. A saját ügynökünk. Nem, ez képtelenség.
– Csak lehetett, uram, másként miért menekülne? Felszólítottam,
hogy álljon meg, még rá is l ttem, de továbbrohant.
– Jobb lesz, ha mindent elmond. Egész pontosan mit látott, amikor
elérte az épületet?
– Láttam Morant, amint beült egy kék Landcruiserbe, azután a kocsi
elhajtott vele. Túlságosan távol voltam, ezért nem tudtam megítélni,
hogy segítséget kapott-e, vagy túszul ejtette a vezet t. Egy helikopte-
rünk átkutatja a környez utakat, de eddig nem sikerült a Landcruiser
nyomára akadnunk.
Fisk arca megkövült.
– Nem tudom, melyiket nehezebb elhinni: Lou hidegvérrel történ
megölését vagy azt a tényt, hogy Moran az els számú gyanúsított. Mit
tudunk a pszichológiai profiljáról?
– Egy id ben agykurkászhoz járt – felelt készségesen Stone.
– Ahogy a fél ország. Úgy tudom, Gamal megölte a v legényét és a
gyerekét, nem csoda, ha pszichiáterhez járt. Úgy értettem, mostanában
volt-e vele valamilyen gond? Adta-e bármilyen jelét annak, hogy kezd
kibillenni az egyensúlyából?
– Talán ön is hallott Gamal kijelentésér l, hogy nem követte el a
Bryce-gyilkosságokat.
– Lou beszélt róla – bólintott Fisk –, de mi köze ennek bármihez is?
– Nos, kérdezett Moran hátterér l. Ma délel tt azt mondta Loúnak
és nekem, hogy szerinte Gamal túlélte a kivégzését, és a gyanúja sze-
rint áll az újabb gyilkosságok mögött.
– Hogyan? Ezt nem mondja komolyan.
 – Teljesen becsavarodott, uram. Úgy t nik, ön nem ismer minden
részletet, ezért ha megengedi, kitölteném a hézagokat. – Stone bele-
kezdett a történetbe, amelyet Kate Moran letartóztatásával és a bevá-
sárlóközpontnál történt lövöldözéssel fejezett be. – Nem tudom, Lou
említette-e, de én mindig is azt mondtam, hogy Moran ölte meg a v -
legényét és a mostohalányát. A Fleist-féle kett s gyilkosság gyanújával
tartóztattuk le, és úgy t nik, ett l végleg összeroppant.
Fisk elszörnyülködve rázta meg a fejét.
– Lou err l nem szólt semmit.
– Igazság szerint és Moran haverok voltak, ezért nehezére esett el-
fogadni, hogy közülünk követte el valaki a gyilkosságokat. Ugyanak-
kor én bizonyítékot találtam Moran b nösségére, s t egy szemtanút is
felkutattam.
– Folytassa!
Stone beavatta a részletekbe Fisket, aki megkövült a döbbenett l.
– Err l most hallok el ször. Miért nem tájékoztatott senki?
– Azt hiszem, Lou maga sem tudta elhinni. – Stone végigmérte
Raines holttestét. – Talán ha képes rá, még most is élne. Ha tudni akar-
ja a véleményem, Moran teljesen beg zölt, és úgy érzi, már nincs vesz-
tenivalója. Ez az epizód is ezt bizonyítja.
Fisk megbökte ujjával a halott taxisof rt.
– És milyen szerepet játszott a történtekben?
– A ment sök szerint szívrohamot kapott, és elveszítette az uralmát
a járm felett. Úgy t nik, Moran kihasználta a váratlan lehet séget
arra, hogy megszökjön.
Fisk vonásai megkeményedtek, ahogy az öklével belecsapott a te-
nyerébe.
– Ma délutánra az asztalomon akarom látni az összes kapcsolódó je-
lentést. Személyesen gondoskodjon err l, megértette?
– Természetesen, uram.
Fisk a helikopter felé fordult.
– Magát nevezem ki a nyomozás vezet jévé, Stone. Azt akarom,
hogy kapja el Morant. Kerül, amibe kerül.
– Igen, uram.
 Miközben Fisk nyújtott léptekkel a helikopter felé indult, Stone újra
kitapogatta fejsebét, azután odafordult Nortonhoz.
– Morannek segítségre lesz szüksége. Szerinted kihez fordulhat?
– Hé, te sokkal jobban ismered, mint én.
Stone nagyot csettintett az ujjával.
– A testvére! Állíts rá valakit, napi huszonnégy órában figyeljék a
házát! Lehet, hogy megpróbál kapcsolatba lépni vele. Hol van Cooper?
Szükség lesz minden emberünkre.
– Lou felfüggesztette, nem emlékszel?
– Hol lakik? – kérdezte Stone.
– Valahol odaát, Gretchen Woodsban.
Stone a homlokát ráncolta, amikor meghallotta a címet.
– Az tíz percre sincs innét.
– És?
– és Moran jól kijöttek egymással, nem gondolod? Milyen autója
van Coopernek?
– Egy öreg BMW-je.
– Biztos vagy benne?
– Persze, miért?
Stone elgondolkodva dörzsölte az állát, és fogát csikorgatta.
– Támadt egy ötletem, azért. Tudd meg a pontos címét!
– Miért akarod tudni?
– Mert szépen meg fogjuk látogatni.
 128.
Richmond, Virginia

L ucius Clay szorgalmasan nyesegette a rózsabokrokat észak-

richmondi házának el kertjében. Gyapjúpulóvert és gumicsiz-
mát viselt, s miközben a bokrokat nyírta, a kennelben tartott
németjuhászok hirtelen ugatni kezdtek.
Kék Camarro állt meg a felhajtó végében, és a kocsiból egy férfi
szállt ki. Clay gyanakodva mérte végig, amint a ház felé indult. A ku-
tyák eszel sen ugattak. Clay a birtok minden sarkában biztonsági ka-
merákat helyezett el, és több puskát is tartott a ház különböz pontjain
arra az esetre, ha valamelyik korábbi vagy jelenlegi elítélt úgy döntene,
hogy törleszti az adósságát. Márpedig a lófarkas és heges b férfi
könnyedén tartozhatott ezek közé.
– Egy lépést se jöjjön közelebb, uram! – kiáltott rá.
A férfi elmosolyodott.
– Szép kis kert. Ezek a rózsák igazán gyönyör ek.
Clay gyanakodva végigmérte a látogatót.
– Ha el akar adni valamit, a feleségem már biztos megvette. Ha pe-
dig nem, akkor végképp nincs rá semmi szükségünk.
– Clay igazgató? Nem vagyok ügynök, uram. A nevem Dr. Frank
Moran, és korábban az FBI-nak dolgoztam.
Claynek olyan érzése támadt, mintha már látta volna a férfi arcát;
esetleg egy színészre emlékezteti. Talán Tommy Lee Jonesra? Leszá-
mítva a lófarkat…
– Ismerem magát?
– Nem, csak a testvéremet, Kate Moran ügynököt. Szánna rám né-
hány percet, uram?
Clay füttyentett, mire a kutyák elhallgattak.
– Van önnél valamilyen igazolvány, Dr. Moran?
 A férfi el kereste a jogosítványát, és feltartotta, hogy az igazgató
összevethesse az arcát a fényképpel. Clay pontosan ezt tette, de to-
vábbra is el vigyázatos maradt.
– Mir l akar beszélni velem?
Moran visszatette a jogosítványát a zsebébe.
– Nagyra értékelném, ha feltehetnék néhány kérdést, igazgató úr.
Azt hiszem, ön sokat segíthet nekem.

– Ezt Tate százados mondta magának?

– Igen, igazgató úr, .
Clay felsóhajtott.
– Akkor Tate-nek élénkebb a fantáziája, mint feltételeztem. Egy el-
ítélt semmiképp sem élheti túl a kivégzését, Dr. Moran. Ahhoz túlsá-
gosan sok óvintézkedést teszünk. Mit is mondott, melyik tudományos
folyóiratnak dolgozik?
– Egy tekintélyes orvosi szaklapnak – felelte Moran. – Megemlítet-
tem a kérdést Kate-nek, mondta, hogy kérjem ki a véleményét.
Clay a kennel felé vette az irányt, és kutyák meghunyászkodtak a
közelében.
– Azt mondja, hogy Moran kisasszony külföldön tartózkodik?
– Igen.
– Mikor jön vissza?
– Nem tudom biztosan. Miért?
Clay megrázta a fejét.
– Nincs különösebb oka, de hogy visszatérjek a fejtegetéséhez, a ha-
lálbüntetés végrehajtása során az elítélt semmiképp sem maradhat élet-
ben. Nem játszhatja el, hogy meghalt. Ez egyszer en nem történhet
meg.
– Még akkor sem, ha egy beépített ember segít neki? Teszem azt, a
börtön egy magas rangú tisztvisel je? Olyasvalaki, mint mondjuk ön,
igazgató úr? Hiszen maga azt tehet, amit csak akar.
Clay megtorpant a kennel mellett, és szúrós tekintettel fordult a lá-
togatója felé.
– Mit akar ezzel mondani, doktor?
 Moran állta az igazgató tekintetét.
– Ez csupán elméleti felvetés. Tate szerint az elítéltnek lenne esélye,
ha valaki belülr l segítené. Egyszer en csak tudni szeretném a véle-
ményét.
– Már elmondtam – vágta rá Clay éles hangon.
– Ön szerint tehát elképzelhetetlen, hogy a büntetés-végrehajtásban
bárki is visszaéljen a hatalmával?
Clay ezúttal kerülte Moran tekintetét, amikor pedig mégis felé for-
dult, gyanakodva ráncolta a homlokát.
– Tate szabadon gondolhat, amit csak akar. Nem bánja, ha én is
kérdezek valamit?
– Egyáltalán nem.
– Elmondhatná, miért érzem úgy, hogy ennek a maga kis faggatózá-
sának semmi köze sincs egy bizonyos tekintélyes orvosi szaklaphoz.
– Mib l gondolja ezt? – vonta meg a vállát Moran.
– Abból, hogy mérföldekr l kiszagolom a hazugságot – felelte ké-
retlen egyszer séggel Clay. – Mi lenne, ha abbahagyná a süketelést, és
kibökné végre, hogy mi a frászt akar t lem. Vagy más szavakkal, talán
rátérhetne a lényegre, doktor.
Moran lenézett a két németjuhászra, akik engedelmesen ültek a ki-
futón, és érdekl déssel méregették, majd arrébb rúgott néhány kavi-
csot, miel tt újra Clay szemébe nézett.
– Azt gondoltam, tapintatos leszek, de látom, hogy ez nem fog
menni. A rossznyelvek szerint bajba került a f nökeinél, mert kételyei-
nek adott hangot a halálbüntetéssel kapcsolatban. Hogy önnek morális
problémát okoz a felügyeletére bízott elítéltek kivégzése.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom követni.
– Egyszer en csak elmondom, amit hallottam – felelte Moran. –
Szóval, jól hallottam?
Clay elvörösödött.
– Arra próbál utalni, hogy hajlandó lennék beavatkozni egy elítélt
kivégzésének törvényes folyamatába csupán a személyes meggy dé-
sem miatt?
– Maga mondja meg, Clay!
 – Mit mondjak meg? – csattant fel az igazgató. – Még a feltételezés
is teljes képtelenség.
Moran nem hagyta magát.
– És mi a helyzet Constantine Gamal kivégzésével? Róla mit gon-
dolt?
– Ki az ördögnek dolgozik maga, Moran, és mit akar ezzel az egész-
szel? Maga is egy zugfirkász, aki megpróbálja majd kiforgatni a szava-
imat? Lefogadom, hogy az.
– Ez egyszer téved, igazgató úr, én…
Clay indulatosan közbevágott:
– Nincs mit mondanom. És a leghalványabb sejtelmem sincs arról,
hová akar kilyukadni, leszámítva azt, hogy a számba próbálja adni a
szavakat. Ez birtokháborítás, Moran, vagy bármi is legyen a neve. Meg
kell kérnem, hogy távozzon, miel tt szabadon engedem a kutyáimat, és
azok kergetik vissza a kocsijához.
– Nem vagyok újságíró, Clay, higgyen nekem! Ha szánna rám né-
hány percet az idejéb l, bebizonyítanám önnek, hogy…
– Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. – Clay megmarkolta a
kennel reteszét, és lassan elkezdte kinyitni a kaput.
Moran látta az eltökéltséget Clay arcán, és felsóhajtott, majd tisztel-
gést imitálva gúnyosan megbökte a homlokát.
– Legyen, ahogy akarja, Clay. Ne fáradjon, egyedül is kitalálok.
 129.

Gretchen Woods, Virginia

A
ludni próbáltam, de egyórányi forgolódás és hánykolódás után
riadtan ébredtem fel felszínes álmomból. Párizs és Isztambul
szörny képei villantak fel a szemem el tt: újra és újra agyon-
ttem Jupét, majd láttam magam el tt Yeta és az rök megdermedt
testét.
Arcok úsztak el a szemem el tt, és én fürödtem a verítékben. Azu-
tán Joshra gondoltam. Bátran viselkedett, amikor megpróbált a segít-
ségemre sietni, és még a munkáját is kockára tette miattam, de gyötört
a lelkiismeret-furdalás, amiért ennyire nem hagytam neki más válasz-
tást.
Hirtelen meghallottam, ahogyan egy kocsi fékez a ház el tt, majd
ajtók csapódtak, és léptek közeledtek a kavicsos úton. A szívem egyre
szaporábban vert. Az ösztönöm azt súgta, hogy keljek fel az ágyból és
kémleljek ki az ablakon, de ekkor már Josh is felfelé rohant a lépcs n.
Az ajtó kivágódott, és Josh halálsápadtan berontott rajta.
– Stone és Norton az, itt vannak az ajtónál.
Egy pillanattal kés bb már hallottuk is a cseng t. A szívem kiha-
gyott egy ütemet.
– Mit keresnek itt?
Veríték gyöngyözött Josh homlokán, és letörölte a kézfejével.
– Nem tudom, Kate, de ne moccanj innen, és meg se nyikkanj!
Eluralkodott rajtam a félelem, miközben Josh visszaindult a föld-
szintre. Hallottam, ahogyan kinyitotta az ajtót, majd távoli beszélgetés
foszlányai sz dtek fel az el térb l, de senki sem emelte fel a hangját,
és nem tudtam kivenni egyetlen értelmes mondatot sem. Mi folyik itt?
Josh figyelmeztetése ellenére az ajtóhoz lopództam, ám ekkor hirte-
len Nealt láttam el bukkanni a fordulóval szemközti hálóból. Még
mindig pizsamát viselt, és láthatóan megriadt, amikor észrevett.
 – Hol van a papám? – kérdezte hangosan.
Megdermedtem, attól való félelmemben, hogy a földszinten is meg-
hallották. Egy pillanatra pánikba estem, nem tudtam, mit csináljak, de
túlél ösztönöm ezúttal is megbízhatóan m ködött.
– Menj vissza a szobádba, Neal, szívem! A papa mindjárt feljön
hozzád…
– A papát akarom. Még mindig fáj a hasam.
Jesszusom! És ha lesétál a földszintre, hogy rólam kérdez sködjön?
Miért van Kate még mindig nálunk, apu?
Ebbe bele se mertem gondolni. A lépcs felé indult, de én megfog-
tam a kezét.
– Neal, légy szíves, tedd, amit mondok!
Nem hallgatott rám. Kiszabadította magát a szorításomból és sírva
fakadt.
– Maradj itt, Neal – suttogtam a fülébe.
– Nem, látni akarom a papámat…
Nem engedhettem le a földszintre. Újra megfogtam a kezét, de ami-
kor szabadulni próbált, ezúttal azt suttogtam:
– Tudod, mit szerettem kislány koromban, amikor én is beteg vol-
tam?
Neal abbahagyta a verg dést. Sikerült elterelnem a figyelmét, de
még mindig pityergett.
– Én csak a papámat akarom – rázta meg a fejét.
A könyörgése sírásba fulladt. Igyekeztem a lehet leghalkabban be-
szélni.
– Neal, apukádnak fontos tárgyalása van odalent néhány emberrel,
akikkel a cégnél dolgozik, ezért most nem zavarhatjuk, de megkért,
hogy vigyázzak rád, és én tudok valamit, amit l egy csapásra jobban
fogod érezni magad. Alaposan megdögönyözzük a pocakodat. A ma-
mád sosem csinálta ezt?
Neal bizonytalanul meredt rám.
Kinyújtottam a kezem, és gyengéden simogatni kezdtem a hasát.
– Sosem ígért neked valami meglepetést, amiért ilyen jó kisfiú
vagy?
 Ez felkeltette a figyelmét. Neal szeme elkerekedett.
– Milyen meglepetést?
– Egy óriási meglepetést. – Tovább masszíroztam a hasát, lágy,
körkörös mozdulatokkal. – Ugye jólesik, szívem?
Bólintott, és álmosan megdörgölte a bal szemét.
– Igen, de a papát akarom!
– Tudom, de most csendben kell lennünk, Neal.
– Még mindig fáj a pocakom.
– Akkor dörgöljük még egy kicsit, attól jobb lesz. És ha nagyon
csendben leszel, kapsz t lem egy igazán nagy meglepetést. Jó lesz?
Neal bólintott: az üzlet megköttetett. Hirtelen újabb hangokat hal-
lottam az el szoba fel l. Lehet, hogy Stone meghallott minket? És ha
feljön az emeletre? Rémülten próbáltam menekülési útvonalat keresni.
Körülnéztem, észrevettem egy kis ablakot, és rámutattam.
– Mi van az ablak mögött, Neal?
– A kert.
Láttam, hogy a kis ablakrésen át aligha tudom kipréselni a testem,
és abban sem voltam biztos, hogy Nealnek igaza van. Próbáltam fel-
idézni magam el tt Josh házának küls elrendezését, ahogy még az
autóból láttam, és az a szörny érzésem támadt, hogy a kis ablak egye-
nesen a betonból öntött járdára nyílik. Ha arra kerül a sor, ugranom
kell. Imádkozni kezdtem, hogy Stone-nak eszébe se jusson feljönni az
emeletre.

130.

S
tone és Norton újra becsöngetett, mire a tejüveg mögött elmosó-
dott alak rajzolódott ki. Cooper nyitotta ki az ajtót, aki melegít t
viselt. Stone arcán hamis mosoly t nt fel.
– Hé, Coop, ne haragudj, ha zavarunk, de a környéken jártunk, és
váltanunk kellene néhány szót.
 – Mir l? – ráncolta a homlokát Cooper. – Nézd, a fiam nagyon be-
teg. Nem várhat az ügy?
– Attól tartok, nem. Sürg s problémánk akadt. – Stone meg sem
próbált magyarázatot adni a felbukkanásukra, csak szúrós tekintettel
meredt Cooperre. – Be se hívsz minket, Coop?
Cooper fáradtan felsóhajtott.
– Mint mondtam, a fiam beteg. Mellette a helyem, és…
Norton közbeavatkozott.
– Nem figyelsz, Coop. Vance komolyan beszél, ez a dolog tényleg
nem várhat. Moranr l van szó.
– Mi van vele?
Stone figyelmesen tanulmányozta Cooper reakcióját.
– Ha nem baj, ezt inkább szívesebben beszélnénk meg odabent.
Cooper vonakodva bevezette ket a nappaliba, és intett a kanapé fe-
lé.
– Szóval, mi van Kate-tel?
– Láttad t mostanában? – érdekl dött Stone.
– Párizsban, de azt hittem, hogy ezt te is tudod. – Cooper a homlo-
kát ráncolta. – Nem mondaná el valaki, hogy mi folyik itt?
– Hogy van a kölyök? – érdekl dött Norton.
– Már mondtam, Neal nagyon beteg. A doktor alig egy órája ment
el.
– Mi lesz vele, rendbe fog jönni? – kérdez sködött tovább Norton.
– A doki szerint igen, de állandó felügyeletre van szüksége. A n vé-
remmel váltjuk egymást. Szóval, mi ez az egész, fiúk? Valami munka-
helyi gond?
Stone elfintorodott.
– Gond van, az egyszer biztos. Nem is akármekkora gond. – El-
mondott mindent, és amikor végzett, behatóan kémlelte Cooper reak-
cióját.
– Lou Raines halott? – Coopert láthatóan megrázta a hír.
Stone az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt és kikémlelt.
– Ahogy mondom. És könnyen lehet, hogy a barátn d, Moran tette.
Jelen pillanatban az egyetlen gyanúsítottunk.
 – De hát ez rület. Én nem hiszem el, hogy Kate gyilkolta meg
Loút. Ez képtelenség.
– Miért?
– Kate nem gyilkos. Ugyan már, Stone, térj magadhoz!
Norton felvonta a szemöldökét.
– Nem gyilkos? És mi van a bizonyítékokkal a Fleist-ügynél?
– Jó, talán találtatok valamit, de ezt akkor is nehéz elhinni. A helye-
tekben én várnék, hogy mi sül ki ebb l. De hogy Kate Moran ölte meg
Loút? Ez egyszer en túl sok, fiúk. Nem tudom elképzelni.
Stone sétálgatni kezdett a szobában, minden érdekl dés nélkül vizs-
gálgatta a polcokon sorakozó könyveket és Cooper CD-gy jteményét.
– Ha valaki olyan régóta van az iparban, mint én, az megtanulja ki-
ismerni az embereket. tette, Coop, hidd el. És én el fogom kapni. –
Stone felemelt egy fényképet, amelyen Cooper és a fia egy öreg BMW
mellett pózolt. – Még mindig megvan a kocsid?
Cooper értetlenül nézett rá.
– Meg… miért?
– Klassz járgány. Nincs véletlenül egy Landcruisered?
– Nincs. – Cooper próbált zavart arcot vágni. – Hé, hová akartok ki-
lyukadni ezzel az egésszel? Ha böki valami a cs rötöket, csak ki vele!
Stone megrázta a fejét, miközben gondosan visszatette a fényképet.
– Csak úgy kérdeztem. Egyre bonyolultabb ez az ügy, ezért van
szükségünk minden segítségre a nyomozáshoz. Megállás nélkül dolgo-
zunk, és szeretnénk, ha te is ott lennél a fedélzeten. Most én vagyok a
nök, és visszavonom a felfüggesztésed. Elfogadom, hogy nehéz id -
szakon mész át, de most mindenkinek hajtania kell, amíg Moran el
nem kerül. Nem lehetne, hogy a n véred f állásban vigyázzon a kö-
lyökre?
Cooper megvonta a vállát.
– Talán kés bb, úgy tizenegy körül, miután végzett a munkával.
Stone az ajtó felé indult.
– Akkor tizenegy-harminckor várlak az irodában. Nagyra értékelem
a segítséged, Coop. Sokat jelent számomra.
Ahogy Nortonnal a nyomában lefelé indult az ösvényen, Stone még
egyszer visszanézett, és látta, amint Cooper becsukja a bejárati ajtót, és
az alakja elt nik a tejüveg mögött. Elgondolkodva nyalta meg a száját.
– Te is ugyanazt érzed, amit én, Gus?
– Éhes vagyok. Kihagytam az ebédet. Te mit érzel?
– Azt érzem, hogy valami nem stimmel Mr. Cooperrel. Persze meg-
döbbent, amikor értesült Lou haláláról, de korántsem annyira, mint
vártam. A fickó csak megjátssza magát. És jól csinálja, azt meg kell
hagyni.
Mindketten visszaültek az autóba. Norton megvonta a vállát.
– Nekem nem t nt fel. Mégis mit vársz t le, hogy hamut szórjon a
fejére?
– Az ösztönöm azt súgja, hogy Cooper elhallgat el lünk valamit.
Lefogadnám akármibe.
– Azt mondod?
– Azt mondom. Ismerem a srácot, Gus. Olyan érzésem van, hogy
valamiért nem bízik bennem.
Norton Stone bekötözött fejére mutatott.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak képzel dsz, Vance? Végül is,
kis híján meglékelték a kókuszod.
– Vicces. Csak várj, amíg bebizonyítom, hogy igazam van. Tartsá-
tok a házat állandó megfigyelés alatt, de csak f alatt, a legjobb embe-
rekkel. Cooper igazi profi, mérföldekr l kiszagolja az amat röket. Le-
gyetek nagyon óvatosak! És még valami.
Norton beindította a motort.
– Igen?
– Derítsd ki, hogy Cooper rokonai és barátai között nincs-e valaki,
aki egy kék Landcruisert vezet.
 131.

F ojtott hangokat hallottam az el térb l, azután becsukódott a

bejárati ajtó. Josh kettesével szedte a lépcs fokokat, majd meg-
látott bennünket a fordulóban.
– Hé, mind a ketten jól vagytok? Neal?
– Kate dögönyözte a hasamat – mondta Neal, miután apja a karjába
vette.
Josh gyengéden megcsókolta az arcát.
– Hát, van, akinek kijut minden jóból. Kate, minden oké?
– Azt hiszem, Neal egy kicsit rám hozta a frászt. – Elmondtam neki,
mi történt.
Josh kitapintotta fia hasfalát.
– Igaz ez? Még mindig fáj?
– Egy kicsit, de Kate megígérte, hogy kapok egy óriási meglepetést.
Josh elmosolyodott.
– Hát, neked tényleg minden összejön. Megdögönyözik a hasadat,
és még ajándékot is kapsz. Szóval, most már minden rendben lesz,
katona?
– A'sszem. Már jobban vagyok.
– Jó neked. Mi lenne, ha tennénk rá hideg vizes borogatást is, csak a
biztonság kedvéért? – Josh még egyszer megpuszilta Nealt, és felém
kacsintott. – Visszajövök, mihelyt letettem ezt a kisembert.
Bevitte Nealt a hálószobába, én pedig visszatértem a saját szobám-
ba. Pattanásig feszültek az idegeim, és nem akartam egyedül lenni, de
kísértést éreztem rá, hogy kikukucskáljak a függöny mögül és meg-
gy djek arról, hogy Stone és Norton elment.
Kivártam, amíg meg nem hallottam a motorhangot, azután kikém-
leltem a függöny egyik résén, és láttam a távolodó autót. Leültem az
ágyra, és felidéztem magam el tt Josh nyugtalan arcát. Úgy t nik, va-
lami rosszul sült el. Tíz perccel kés bb Josh visszatért egy mosdótálra
való hideg vízzel és egy nedves törülköz vel. Letette ket a sarokba.
 – Hogy érzi magát? – kérdeztem.
– Egy kicsit nyugtalan, de most már el fog aludni. – Josh leült mel-
lém az ágyra. – Jesszusom, ez tényleg meleg helyzet volt. Nem is tu-
dom, hogy riztem meg a hidegvérem.
– Mi történt? – Alig vártam, hogy mindent megtudjak.
Josh arcvonásai megkeményedtek.
– Stone szagot fogott, olyan, akár egy vadászkopó. Ha rájön, hogy
mit tettem, búcsút inthetek a munkámnak. Egyre vékonyabb alattam a
jég.
– Annyira sajnálom, Josh…
– Semmi szükség erre, az én döntésem volt.
– De én vettelek rá, hogy meghozd.
– Nem, te nem tehetsz semmir l. A lényeg az, hogy most már végig
kell csinálnunk. – Halványan elmosolyodott. – Ha beültetnek a villa-
mosszékbe, fogod majd a kezem?
– Megígérem. Lehet, hogy a hajamra is ráférne egy stílusváltás. –
Akárcsak Josh, én is igyekeztem könnyedén venni a helyzetet, de any-
nyira feszült voltam, hogy alig tudtam kipréselni magamból egy mo-
solyt.
Megszorította a kezem.
– Tudom, hogy nem mulatságos, de néha akkor is nevetnünk kell,
ha legszívesebben elb gnénk magunkat.
– Szóval, mit mondott Stone?
– Nagyjából ugyanazt, amit te, azzal a kis különbséggel, hogy a
szemében te vagy az els számú gyanúsított. Nem is tagadja, hogy
karóra akarja t zni a fejed, és minden bevethet ügynököt ráállít erre
az ügyre. Nehéz megmondani, mi a szerepe abban, hogy cs be akarnak
húzni, mindenesetre én nem bíznék a fickóban. Persze ez csak megér-
zés.
Düh és kétségbeesés között verg dtem, és közel álltam ahhoz, hogy
elsírjam magam. Josh is érezhette ezt, mert bátorítóan megszorította a
kezem.
– Én tudom, hogy ártatlan vagy. Sikerült meggy znöd, bár azért ag-
gódom egy kicsit.
 – Miért?
– Az ösztönöm azt súgja, hogy Stone rám is gyanakszik. Még nem
biztos benne, de sejti, hogy segítek neked.
–Ó, ne…
– Még rá is kérdezett, hogy van-e egy kék Landcruiserem.
A szívem a torkomban dobogott.
– Mit válaszoltál?
– Mondtam, hogy nincs, de olyan érzésem van, a társalgásunk után
er s kísértést érez majd arra, hogy figyeltesse a házat. Azzal a kifogás-
sal jött ide, hogy szeretné, ha már ma este visszamennék dolgozni.
Azért ez vicces, nem? Segítsek elfogni téged, miközben mindvégig a
házamban rejt zködsz.
Felpattantam az ágyról.
– Nem maradhatok itt, Josh. Miután felnyitottuk Gamal sírját, le-
szállok a tyúkszemedr l, bármit is találjunk.
– Nem kell elmenned – jelentette ki mély meggy déssel.
– De igen. Nem akarlak még nagyobb veszélynek kitenni téged és
Nealt.
– És hová mész?
– Majd kitalálom – vontam meg a vállam.
Josh lehajolt a mosdótálért és törülköz ért.
– Kés bb még beszélünk. Átnézem Carla régi ruháit, hátha akad
köztük valami, ami jó rád. Azután megkérem Marcie-t, hogy nyolc
körül jöjjön át. Elvégezzük a dolgunkat a temet ben, azután 11.30-ra
bemegyek dolgozni.
Indulni készült, mire engem újra elfogott a szorongás.
– Most hová mész?
– A garázsba – fordult vissza az ajtóban Josh. – Ha ki akarjuk ásni
Gamalt, szükségünk lesz néhány lapátra.
 132.

M ennyire gy lölte a vereség keser ízét. Mennyire gy lölt

veszíteni. De Kate Moran akkor sem úszhatta meg, amit
vele m velt.
– Itt kell leszállnia, uram.
A Tanítvány felemelte tekintetét a buszsof rre, aki felriasztotta az
ábrándozásból.
– Köszönöm.
A sof r el remutatott.
– Ott a taxiállomás, de a buszok is rendszeresen közlekednek a vá-
rosba.
– Nagyon kedves, köszönöm. – Az udvariasság mindig kifizet .
Annyit mindenképp elér vele, hogy nem gyanakszanak rá.
– Szép napot! – A sof r a mutatóujjával megbökte a baseballsapká-
ját.
A Tanítvány leszállt a mikrobuszról, amely a bevásárlóközpont és a
végállomás között ingázott. Pedig annyira közel volt… Kis híján el-
kapta Morant, de akkor beütött a ménk , megjelentek a szövetségiek,
és minden a feje tetejére állt.
Egészen a bevásárlóközpont kijáratáig követte a n t, és látta, aho-
gyan kirontott a szabadba. Már épp követni készült, amikor kiszúrta az
ügynököt, aki egy öregasszony srégi kék Cadillacjéb l szállt ki. Pedig
ennyi ütéssel egy bikát le lehetne taglózni. Látta, ahogyan az ügynök
felemeli a fegyverét, és tüzet nyit Moranre, de a n csak rohant, ke-
resztül a parkolón, majd beszállt egy kék Landcruiserbe és elhajtott.
Ki vezette a Landcruisert, és miért segített megszökni Morannek?
Egyszer en nem értette.
Azután már menekülnie kellett. Gyanította, hogy az épületben nem-
sokára hemzsegni fognak az ügynökök és a zsaruk. Nem állt szándéká-
ban veszélyeztetni a terveit, csak mert ki akart egyenlíteni egy régi
számlát, ezért az egyik kijáraton át távozott, meglátta a kisbuszt, és
felpattant rá. A busz most megállt a várakozó taxikkal szemközt,
pedig leszállt.
Keresnie kellett egy helyet, ahol meghúzhatta magát, amíg felké-
szült az utolsó durranásra, és pontosan tudta, hol lesz ez a hely.
De mi a helyzet Morannel? hol rejt zködik? Legalább annyira
ismerte a n szokásait, mint a sajátjait. Nem megy vissza a házába,
amíg az ügynökök és a zsaruk a nyomában loholnak. Nem maradt sok
választása, és ezek egyike a testvére, Frank. Az ügynökök alighanem
az házát is figyelik, de Frank ett l még kereshet neki egy biztonságos
búvóhelyet.
Akárhogy is, ismert egy bombabiztos módszert Kate Moran el kerí-
tésére, bárhol is rejt zött. Kitapogatta a zsebét, amelyben most is ott
lapult a Glock pisztoly, a fecskend és a tartalék ampulla. Készen állt
az újabb bevetésre. Odasétált a taxikhoz. A sor elején egy pakisztáni
sof r várakozott – jóvágású fickó, csillogó aranyfogakkal. Amikor a
Tanítvány beült, a taxis hátrafordult.
– Hová lesz a fuvar, uram?
– Csak menjen a város felé, majd útközben eldöntöm.

133.

Washington

A
park csak rövid sétára esett az FBI területi központjától. Frank
Moran leült a padra, el húzta a kezét sötétkék széldzsekijének
zsebéb l, és a leheletével felmelegítette az ujjait. Elnézett
mindkét irányba, majd igazított ötdolláros napszemüvegén. Nem mint-
ha szüksége lett volna erre: a nap belefúlt a dagadozó fekete felh kbe,
amelyek közeli vihart jósoltak.
Látta, ahogyan Diaz felé korcsolyázik az utca jobb oldalán. Testhez
simuló fekete dresszt és vastag, fekete pulóvert viselt; ruganyos alakja
balett-táncost idézett, amint kecses mozdulatokkal siklott a járókel k
között. Moran mellett megállt, és elvigyorodott.
– Hé, Frank, mi újság, öreg cimbora?
– Megvagyok, Armando. Próbálom távol tartani magam a bajtól.
Diaz elegáns Ray-Bant viselt. Lehuppant a padra, és belecsapott
Moran tenyerébe.
– Ez azt jelenti, hogy tartózkodsz a tüzes vízt l?
– Olyasmit. Láttam, hogyan korcsolyázol. Tudsz róla, hogy még a
golyóidat is látni?
Diaz elvigyorodott.
– Azt mondod?
– Biztos is, ember.
– A telefonon nem beszélhettünk, amikor rám csörögtél. Gondol-
tam, négyszemközt jobb lenne.
Moran újra a tenyerére lehelt.
– Semmi gond.
– Azt mondod, Kate-et keresed? – kérdezte Diaz.
Moran bólintott.
– Hagyott egy-két üzenetet a telefonomon, és próbáltam kapcsolat-
ba lépni vele, de nem válaszol a hívásaimra. Gondoltam, te talán tudod,
hol lehet. És szeretnék kérni egy szívességet, Armando. Tudom, most
visszaélek azzal, hogy sok ügyet végigcsináltunk együtt, és régóta ba-
rátok vagyunk, de tudnom kell, mik a legfrissebb fejlemények a máso-
lós gyilkos ügyében.
– Miért? – ráncolta a homlokát Diaz. – Már nem a te gondod.
– Mondjuk úgy, hogy hajt a szakmai érdekl dés. Szóval, mi van
Kate-tel? Hiába próbálom el keríteni.
Diaz arcvonásai megkeményedtek.
– Ezzel mi is így vagyunk.
– Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Moran.
Diaz levette a napszemüveget, hogy Moran szemébe nézzen.
– Tudod, mennyire szeretem Kate-et, Frank. az egyik legjobb a
szakmában, de ahogy hallom, most aztán tényleg nyakig ül a szarban.
– Egész pontosan mir l beszélsz, ember?
 Diaz felsóhajtott, és visszatette a szemüvegét.
– Nem mondta el neked? Akkor hát ideje, hogy megtudj ezt-azt.

134.

Gretchen Woods, Virginia

L ezuhanyoztam és felvettem Josh volt nejének ruháit: egy fekete

Levist és egy sötétkék, magasnyakú pulóvert. Carla ugyanazt a
méretet hordta, amit én. Miközben hátrat ztem a hajam, Josh
megkocogtatta az ajtót, bedugta a fejét, és szégyenl s mosollyal mért
végig.
– Megkérdezhetem, mire gondolsz? – tudakoltam.
– Mondjuk arra, hogy ezek a göncök sokkal jobban állnak rajtad,
mint Carlán valaha is.
– Köszönöm a bókot, de tudom, hogy csak lódítasz.
Josh széles mosollyal lépett a szobába.
– Ez az igazság. A sötét színek illenek a temet höz. Tudod, a ke-
gyelet meg minden…
– Mindig ilyen okostojás vagy?
– Igyekszem.
Láttam, hogy is fekete pulóvert, sötétkék farmert és b rbakancsot
húzott. Jól nézett ki, a sötét színek kihangsúlyozták az alakját.
– Hogy vagyunk? – érdekl dött Josh.
– Idegesek vagyunk.
– Szerintem mindenkit megviselne, ha exhumálnia kellene Gamal
holttestét.
– Akarsz fogadni rá, hogy mit találunk a sírban? – kérdeztem.
Josh felvonta a szemöldökét.
– Nem szoktam fogadni, de arra nagyobb összeget is feltennék,
hogy Stone mostanra kiküldte az embereit. – A függönyhöz lépett, és
láthatóan kísértést érzett rá, hogy kikémleljen az utcára, mégsem tette.
 Újra elöntött a b ntudat, amiért ilyen bajba kevertem.
– Egyáltalán nem örülök neki, Josh, hogy ekkora kockázatot vál-
lalsz értem.
– Én sem. – Elmosolyodott, de az arckifejezése eltökélt maradt. –
Mondtam már, ez a kérdés eld lt. Lazíts egy kicsit!
Az a benyomásom támadt, hogy céltalan lenne vitába szállni vele.
– Hogy van Neal?
– Épp most akartam megnézni. Te is jöhetsz, ha akarsz.
Átosontunk a hálószobába, ahol Neal aludt. Pizsamát viselt, és egy
zöld plüssmajmot ölelt magához. Izzadtnak és ziláltnak t nt a haja, és
az egyik lába lelógott az ágyról. Josh óvatosan betakarta, és megcsó-
kolta az arcát.
– Miel tt ez a kis krapek megszületett, mindenkit l csak azt hallot-
tam… tudod, az elcsépelt szöveget, hogy életet adunk a gyermekeink-
nek. Épp csak azt felejtették el hozzátenni, hogy ez fordítva is m kö-
dik. k adnak életet nekünk, ha érted, mire gondolok.
Kihallottam a hangjából a mély érzelmeket, és újabb hullámban tört
rám a b ntudat.
– Ezt nem engedhetem, Josh. Nem engedhetem, hogy kockára te-
gyél mindent, ami fontos számodra az életben. Neal biztonságát, a
munkádat…
– Még mindig nem zártuk le ezt a vitát?
– Nem, én csak szeretném, ha meghallgatnál…
Josh felsóhajtott.
– Ez az egész a hitr l szól, Kate. Hiszek abban, hogy ártatlan vagy,
és nem ölhetted meg Fleistéket vagy Davidet és Megant, gondoljon
Stone bármit is. Segíteni akarok, hogy tisztázhasd magad.
Annyira meghatódtam, hogy közelebb hajoltam és arcon csókoltam.
– Köszönöm a bizalmat. Ez mindennél többet jelent nekem.
Josh az ujjaival végigsimított az arcán, ahol megcsókoltam.
– Ez jólesett, de azt tudnod kell, hogy nem fogod megúszni egyetlen
csókkal, ha ennek vége.
– Mire gondolsz?
 – Egy közös hétvégére valahol vidéken, rengeteg ágytornára, és ez
még csak a kezdet.
– Te mindig ilyen keményen alkudozol?
Rám kacsintott.
– Csak akivel érdemes.
– Megegyeztünk – ígértem.
Josh az ajtó felé indult.
– Jobb lesz, ha melegen öltözöl. Marcie bármelyik percben itt lehet,
és ha ki akarunk jutni a házból, lassan ideje kidolgozni a menekülési
tervet.

Néhány perccel kés bb csatlakoztam Joshhoz a konyhában, ahol a hát-

só ajtónak támasztva két jókora ásólapát és csákány várakozott. Felém
nyújtott egy viseltes kertészkeszty t, egy er s fény elemlámpát és egy
akkumulátoros fúrót.
– Hozd ezeket, én majd viszem az ásókat. Azt hiszem, megvan
minden.
Kézbe vettem a fúrót, majd megérintettem a csákányt.
– Amúgy mire szoktál használni egy ilyen halálos külsej szerszá-
mot?
Josh rezzenéstelen arccal felelt.
– Az igazat megvallva a válásom után voltak olyan id k, amikor
komolyan foglalkoztatott Carla meggyilkolásának gondolata. Ezt a
csákányt is azért vettem.
Tettetett döbbenettel néztem rá.
– Nem mondod?
Elvigyorodott, miközben egy konyhai szék háttámlájáról leemelte
elny tt, sötétkék sportkabátját.
– Kiárusítás volt a Wal-Martban. Az ember olyankor hajlamos ösz-
szevásárolni mindent, amit kés bb nem használ semmire. Igaz, ennek
végül is látom valami hasznát. – Josh arca elsötétedett. – Jut eszembe,
amíg te öltözködtél, a hálószobám ablakából felmértem a terepet.
A szívverésem azonnal felgyorsult.
– Láttál valakit?
 – Az utcán parkol egy kábeltévés furgon, amit még sosem láttam er-
refelé. Elég ócska trükk, de lehet, hogy Stone-t szorítja az id , ezért be
kell vetnie mindent. Ezenfelül ötvenméteres távolságban két ismeretlen
autó is parkol az útszélen. Lehet, hogy az egyik szomszédnál vendég-
ség van, én mégis azt mondanám, hogy nincs. Ne aggódj, már tudom,
hogy fogunk kijutni innen.
Miel tt rákérdezhettem volna, megszólalt a cseng , és én ijedten
rezzentem össze.
– Ez csak Marcie lesz. – Josh levett egy sötét dzsekit és egy sálat a
konyhai ajtóról, és felém nyújtott ket. – Legjobb, ha ezeket is felve-
szed, hideg van odakint. Csak váltok egy-két szót Marciéval, és már
indulunk is.
– Mit mondasz neki, mire készülünk?
– Nem mondok semmit. Minél kevesebbet tud, annál jobb minden-
kinek.
Tanulmányoztam az elektromos fúrót.
– Amúgy, ez minek?
– Lecsavarni a koporsó fedelét.

135.

A
konyhában vártam, amíg Josh kinyitotta a bejárati ajtót. Hal-
lottam, ahogyan váltott néhány szót Marcie-val, akit bekísért a
nappaliba, majd egy perccel kés bb felemelték a hangjukat, de
nem annyira, hogy úgy t njön, mintha vitáznának. Nem sokkal ezután
Josh belépett a konyhába a n vérével.
– Jól áll neked a farmer – jegyezte meg Marcie elismer en. – Bár-
csak én is bepréselhetném magam egy számmal kisebb méretbe, de
talán ma éjszaka leadok néhány kilót az aggodalomtól. – Visszafordult
a testvére felé. – Miért nem árulod el, hogy mire készültök?
– Minden tiszteletem mellett, Marcie, jobb, ha ezt most nem tudod –
felelte Josh.
 Marcie csalódottnak t nt.
– Oké, ha így akarod.
– Így lesz a legjobb. Hogy vannak a többiek?
– Felhívtam Deant és a kölyköket a nagyanyjuknál, mind jól van-
nak. Azt hiszem, Dean nem is bánja, ha néhány napot távol lehet, leg-
alább addig se rágom a fülét, hogy csak útban van. – Marcie egyetlen
pillantással felmérte a testvére által kikészített szerszámokat és a kesz-
ty t a kezemben. – Úgy látom, kertészkedni készültök. Ha végeztetek,
nem mennétek át hozzám is?
Mit lehet erre mondani? Nem, épp egy halottat készülünk kiásni.
– Tényleg nem mondhatunk többet, Marcie, de Joshnak igaza van.
Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
– Fel lem – vonta meg a vállát.
– Egyáltalán nem veszélyes – hazudta Josh mosolyogva. – Csak egy
kis kertészkedés, ahogy te is mondtad.
Marcie vádlón emelte fel a hangját.
– Akkor minek ez a nagy titkolódzás? Én csak annyit mondok, hogy
jobb lesz, ha vigyázol magadra. Azt akarom, hogy egy darabban gyere
haza, már csak Neal kedvéért is. Annak a kölyöknek nincs senkije raj-
tad kívül.
Marcie szavai felszították a lelkifurdalásom, de Josh hirtelen meg-
ragadta a karom.
– Oké, menjünk a hátsó kijáraton! Marcie, te eleget prédikáltál,
most irány az emelet. Tudod, mi a dolgod. Ha bármi gond van, csörögj
rám!
– Légy jó, és vigyázz magadra! – Kinyitotta az ajtót, és nemsokára
meghallottuk, ahogyan felfelé indul a lépcs n.
Josh visszafordult felém.
– Készen állsz?
– Josh, szerintem Marcie-nak igaza van…
Miel tt folytathattam volna, határozott mozdulattal a hátsó ajtó felé
terelt.
– Erre fogunk kijutni. Te a nyomomban maradsz, és egy szót se
szólsz, hacsak nem feltétlenül muszáj, oké? – Lekapcsolta a lámpát,
mire a konyhára áthatolhatatlan sötétség borult. Azután lassan kinyitot-
ta az ajtót, és kivezetett a koromsötétbe.

136.

K övettem Josht az ösvényen, a kert végéig. Az er s széllökések

viharral fenyegettek, a hold el-elt nt a sötéten kavargó felh k
mögött. Elértünk egy öreg fához, és a kerítésen túl megláttam
Josh szomszédjának birtokát. A kétszintes házban csak az egyik emele-
ti szobában égett fény.
– Ez Calvinék háza – suttogta Josh. – Egyedül élnek. Marcie háza
éppen velük szemben van. Nem kell mást tennünk, mint átmászni a
kerítésen, kijutni a kapun, és elérni Marcie kocsiját.
– Biztos vagy benne, hogy ennyi az egész?
– Hát, még csak annyi, hogy Calvinéknek van egy németjuhásza,
akinek valami egészen félelmetes a hallása…
– Jézus Krisztus, Josh…
Josh elvigyorodott, majd felmászott a kerítésre, és engem is felhú-
zott maga után.
– Ne aggódj, Rufus szinte már családtag. Különben is, lesz jobb
dolga, minthogy minket kergessen. – El húzott egy darabka újságpa-
pírt a zsebéb l, és megéreztem a friss hús szagát. – A holnap esti rosté-
lyos. Látod, mit meg nem teszek érted? A vacsorámat is feláldozom.
– Megtisztelve érzem magam. – Gyanítottam, hogy a németjuhász
is megérezte az illatot, mert kurta vakkantás hallatszott, majd mancsok
dobogtak a pázsiton. Megtermett, fekete-rozsdabarna jószág bontako-
zott ki a sötétb l.
– Hát itt vagy, Rufus, öreg cimbora. – Josh ledobta a f re a húsda-
rabot, a kutya pedig mohón falatozni kezdett. – Gyere utánam!
– Gondolod, hogy biztonságban vagyunk?
– Ne áruld el neki, hogy t lem hallottad, de Rufusnál még egy pin-
csi is vérszomjasabb.
 Mintha csak ezt akarná bizonyítani, Josh leugrott a kerítés tetejér l.
A kutya a legkisebb figyelemre se méltatta, és Josh kinyújtotta felém a
kezét. Megragadtam, leugrottam, és ott landoltam a jószág mellett, aki
hirtelen felnézett, és morogni kezdett az idegen láttán. Josh újabb hús-
darabot vett el .
– Nesze, haver. – Ezúttal messzire elhajította a jutalomfalatot, és a
kutya engedelmesen loholni is kezdett, miközben Josh megragadta a
kezem, és a kertkapu felé vezetett. Elhúzta a reteszt, kisurrantunk,
majd visszazárta a kaput. Az út mindkét oldalán takaros kertvárosi
házak sorakoztak, közöttük fényesen világító utcai lámpákkal.
– Itt várj! – Josh otthagyott a fal mellett, amíg szétnézett az utcán.
Néhány perc múlva újra felbukkant. – Úgy t nik, minden tiszta. Ezút-
tal Marcie férjének a kocsiját visszük el.
Jó száz méteren át követtem, egy osztott erkélyajtós házig, amely
el tt kék Volvo kombi parkolt. A szél az arcomba csapott, miközben
Josh el kereste a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót, majd becsusszant a
vezet ülésre, és intett, hogy szálljak be mellé. Bepattantam, miközben
az indítózárba csúsztatta a kulcsot. Ebben a pillanatban megcsörrent a
telefonja. Megnézte a számot a kijelz n.
– Stone az. Vajon mit akarhat?
– Felveszed?
Josh elnémította a csörgést.
– Majd ha fagy. Hadd gondolkodjon!
Dermeszt hideg lett, és a szurokfekete felh kb l bármelyik pilla-
natban zuhogni kezdhetett a fagyos es . A szél kitartóan er södött, a
lökésekbe még a nehéz autó is belerázkódott.
– Úgy t nik, pocsék id nk lesz.
Mintha csak erre vártak volna, megnyíltak az ég csatornái, és az es
dobolni kezdett a Volvo tetején.
– Tökéletes egy temet i kiránduláshoz – nyögtem fel.
– Ha te mondod. – Josh elindította a kocsit, bekapcsolta az ablaktör-
t, és kikanyarodott az útra.
A két FBI-ügynök egy termoszra való forró kávén osztozott. Mindket-
ten az ölükben dédelgették a bögréjüket, miközben a sötétzöld Ford
Taurusban gubbasztottak, és látták, ahogy a n bemegy Cooper házá-
ba. Az egyik ügynök megtörte a csendet:
– Úgy látszik, megjött a n vére. Most mi legyen?
A kollégája vetett egy pillantást az órájára.
– Várjunk egy kicsit! Lássuk, Cooper elindul-e dolgozni!
Tizenöt perccel kés bb már zápor dobolt a Ford tetején, de senki
sem bukkant fel a házból. Az ügynök el vette a mobilját, és beütött
egy számot. A második csengésre felvették.
– Itt Stone.
– Jackson. Cooper n vére negyedórával ezel tt megjött, de Cooper
azóta sem mutatkozott, és nem próbálta meg elhagyni a házat.
Stone végiggondolta a kérdést.
– El bb felhívom telefonon. Lássuk, bejön-e!
Stone néhány percnyi szünet után jelentkezett.
– Csak a hangposta jelentkezik. Nem veszi fel.
– Mit gondolsz, Vance?
– A kocsija még a garázsban van?
– Ott kell lennie. Amióta itt vagyunk, senki sem ment el.
– A n vére gyalog jött vagy kocsival?
– Gyalog. És közben úgy szakad, mintha dézsából öntenek, ember.
Nem tudom, de nekem elég rossz érzésem van ezzel az egésszel kap-
csolatban. Akarod, hogy bekopogjak, és beszéljek a n vel?
Stone csak egy hosszú pillanat után válaszolt:
– Ne, várjatok meg! Már úton vagyok.
 137.

95-ös út, a virginiai Richmondtól délre

R endszeresen belenéztem az oldalsó tükörbe, de nem láttam,

hogy követtek volna minket. Most, hogy Gamal koporsóját
készültünk kiásni, egyre inkább kitört a frász, de úgy t nt,
Josh ura a helyzetnek.
– Nem bánod, ha megkérdezem, hogyan tudsz ilyen higgadt és ösz-
szeszedett maradni? – tudakoltam.
Josh megkopogtatta a mellkasát.
– Ne hagyd magad átverni! Talán úgy t nik, de belül csupa ideg va-
gyok.
– Ne akarj kiábrándítani! Szükségem lesz egy er s és rettenthetetlen
hímre. – Elnéztem Josht vezetés közben, és csak reméltem, hogy a
következ kérésem nem lesz túl tolakodó. – Mesélj Carláról!
– Mire vagy kíváncsi? – Josh vetett rám egy futó pillantást, amíg
feltette a kérdést, azután újra az es áztatta útra fordította a figyelmét.
– Tényleg annyira szeretted?
– Mondjuk inkább úgy, hogy a magam kárán tanultam meg, mir l is
szól a szerelem.
– És mi lenne az?
Josh nagyobb sebességre kapcsolta az ablaktörl t.
– Eltekintve az olyan szokványos dolgoktól, mint a kölcsönös
örömszerzés, a támogatás és a társaság, leginkább a megbocsátásról.
Készen kell állnunk arra, hogy ne hurcoljuk magunkkal a sérelmeinket,
hogy tiszta lappal kezdjünk minden napot. Carla nem volt képes erre.
a végs kig kapaszkodott az igazába, mint egy kopó az elejtett vadba.
Én azt akartam, hogy a nézeteltéréseket még aznap tisztázzuk, de
kész volt akár hónapokig is rágódni rajtuk. Csak Nealt sajnálom, mert
néha iszonyúan hiányzik neki az anyja. És néha sajnálom Carlát is,
amiért kimarad Neal felneveléséb l, de hát akarta így.
 Josh telefonja rezegni kezdett. Megnézte a kijelz t, de nem vála-
szolt a hívásra.
– Stone az. Mennyibe, hogy üzenetet fog hagyni?
Egy perccel kés bb valóban csipogni kezdett a telefon, és Josh visz-
szahallgatta az üzenetet.
– Mit mondott? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
– Szó szerint. „Hol a faszban vagy, Coop? Azonnal hívj fel! Ez
tényleg sürg s.” Ehhez mit szólsz? F nök létére így káromkodni…
Gyanúsnak találtam a hívást.
– Szerintem megszagolta, hogy mire készülünk. Lehet, hogy máris a
nyomunkban van.
– Ne láss rémeket! Marcie már ideszólt volna.
– Szólna, ha Stone felhívná nálad és kikérdezné?
Josh elnevette magát.
– Még Stone is kevés ahhoz, hogy ráijesszen Marcie-ra. Annál sok-
kal keményebb fából faragták. Hol van már az a nyavalyás temet ?
Gamalt a virginiai Chesterfield megyében, a 95-ös út közvetlen kö-
zelében, a Sunset Memorial Parkban temették el. Megvizsgáltam a
térképet.
– A következ nél fordulj jobbra, és menj tovább egyenesen! Nem-
sokára oda kell érnünk.
Josh jobbra kanyarodott, és elérkeztünk egy kisvárosba, a f utcáján
néhány üzlettel, egy Cracker Barrel étteremmel és egy motellel. Az es
továbbra is szakadt, mennydörgött az ég, és a zord fekete felh k között
villámok cikáztak.
– A temet nek itt kell lennie balról – jeleztem.
– Már látom – bólintott Josh, miközben végighajtottunk a széles
úton.
Én is megláttam. A temet el ttünk, bal kéz fel l terült el. A pokol-
ba! Éppen szemközt állt a helybéli seriff irodája, egy bézs-szín re fes-
tett, lapos tet s faépület, amelynek ablakai mögül fények sz dtek ki.
Hirtelen minden magabiztosságom semmivé foszlott.
 – Hát, nincs túl nagy szerencsénk – jegyezte meg Josh. – Úgy lát-
szik, errefelé még a holtak álmát is gondosan vigyázzák. Nem könnyíti
meg a dolgunkat, hogy a temet vel szemben ott a rend rs.
Felmértem a területet, amit gránittömbökb l emelt, térdig ér fal
övezett, rajta kovácsoltvas kerítéssel. A kerítés mögötti sötétben kiraj-
zolódtak a márvány síremlékek és az egyszer fakeresztek körvonalai.
Még most sem mondtam le arról, hogy feltárjam Gamal sírját.
Mit fogunk itt találni? Constantine Gamal rothadó holttestét vagy
egy üres koporsót?
Mindkét eshet ség halálra rémített, s hogy ne legyen ilyen egyszer
dolgunk, a seriff irodájának fényes ablakai mögött árnyak mozogtak.
Mi lesz, ha elkapnak bennünket, miközben exhumáljuk a maradványo-
kat?
– Idegesnek t nsz – jegyezte meg Josh.
– Mert az is vagyok. Rohadtul ideges.
– Meg egy kicsit ny gös is?
A félelem olyan er vel tört rám, hogy legszívesebben Josh karjába
mélyesztettem volna a körmeimet.
– Sajnálom. Egyszer en csak nem tudom, mit fogunk odabent talál-
ni.
– Nemsokára megtudjuk, ha a helyi zsaruk addig ki nem dugják az
orrukat. – Josh lassan elhajtott a temet mellett, amíg a fák árnyékában
ki nem szúrt egy földutat. Lekanyarodott, kicsit beljebb gurult, majd
félrehúzódott és berántotta a kéziféket. A jeges es a kocsit ostromolta.
– Ennél közelebb nem juthatunk. Még jó, hogy hoztunk magunkkal
es kabátot. Vissza kell gyalogolnunk, utána pedig átmásznunk a kerí-
tésen.
Úgy számítottam, hogy b rig ázunk, amint elhagyjuk a kocsi mene-
dékét, de most ez nyugtalanított a legkevésbé.
Josh kinyitotta az ajtót.
– Ne használd az elemlámpát, csak ha nagyon muszáj, máskülönben
a zsaruk észrevehetnek az út túloldaláról. Én hozom a szerszámokat a
csomagtartóból, és a végére járunk ennek a rejtélynek.
 138.

J eges víz szakadt a nyakunkba, miután kiszálltunk az autóból, és

felhajtottuk a kapucninkat. Megragadtam az elemlámpát, az ak-
kumulátoros fúrót, a keszty ket és az egyik lapátot, míg Josh a
többi holmit hozta a vállára vetett vízhatlan vászonzsákban.
A temet felé indultunk. Josh felmászott a kerítésen, és felém nyúj-
totta a kezét. Felhúzott, majd mindketten átmásztunk, és a túloldalon
leugrottunk a kavicsos ösvényre. A fagyos es az arcunkba csapott.
– Emlékszel azokra a horrorfilmekre, amiket még gyerekkorunkban
láttunk? – kérdezte Josh.
– Mi van velük?
– Olyan érzésem van, hogy ez szörny bb lesz, mint az összes
együttvéve.
– Te aztán tudod, hogy vidítsd fel az embert.
– A szokás hatalma. – Josh megtörölte az arcát, miközben követtem
a csapáson, és egyre beljebb hatoltunk a sírok között. – Nem tudom, te
hogy vagy vele, de én még életemben nem nyitottam fel sírt.
– Én se – vallottam be.
– Azt legalább tudod, hogy merre van?
A temet hátsó része felé tartottunk, és a távoli lámpák elmosódott
fényénél épp eleget láttunk. Úgy számítottam, hogy már nem lehetünk
messze.
– A temet északkeleti sarkában kell lennie egy táblának, rajta né-
hány számmal. A pontos helyszínt nem hozták nyilvánosságra, de a
büntetés-végrehajtás informálta Loút.
Magam elé tartottam az elemlámpát, s amikor szükség volt rá, id -
l id re felvillantottam. Háttal álltam a jó száz méterre húzódó kerí-
tésnek, és csak remélni mertem, hogy a rend rök nem szúrják ki a
fényt. Elhaladtunk néhány új síremlék mellett, míg végül megláttam a
kis fatáblát, rajta az egyszer felirattal: 1134563. sz.
 Ez volt Constantine Gamal nyilvántartási száma a börtönben; ez je-
lölte a sírját is. Mellette frissen ásott sírgödör tátongott s várt arra,
hogy befogadjon egy koporsót. A földet Gamal sírjának táblája mellé
hányták, a gödröt pedig átmenetileg zöld ponyvával takarták le, amely
megereszkedett a közepére gy lt jeges víz súlyától. A gyomrom felka-
varodott, ha csak belegondoltam, mire készülünk.
Josh felvette az egyik b rkeszty t, majd megrugdosta a talajt a sar-
kával.
– Úgy látszik, eléggé fellazult ahhoz, hogy ne kelljen csákányozni.
Jobb lesz, ha elkezdjük, különben itt leszünk egész éjjel. Tekintve,
hogy az egész a te ötleted, nem akarod kihantolni az els rögöt?
– Nagy megtiszteltetés.
Josh mosolyogva fogadta a h sies gesztust.
– Nem mondhatod, hogy nem tudom, hogy kell bánni a n kkel.
Beledöftem a lapátot az átnedvesedett földbe, rátapostam az élére,
és megdöntöttem a szerszám nyelét. Az átázott rög könnyedén kiemel-
kedett, és én lendületesen félrehajítottam a f re. Azután Josh is csatla-
kozott, teljes er l nekiláttunk, és olyan gyorsan ástunk, amennyire
csak t lünk telt.

139.

Gretchen Woods, Virginia

A
két ügynök látta, ahogyan a fekete Chrysler lehúzódik az autó-
juk elé. A fényszórók kialudtak, majd Stone kipattant, és felé-
jük indult a szakadó es ben, a nyomában Nortonnal. A két
férfi beült a Ford hátsó ülésére, és lerázták a vizet a kabátjukról, ame-
lyek a rövid séta alatt is teljesen átáztak.
– Mi a szar folyik itt? – akarta tudni Stone.
 – Semmi – felelte az egyik ügynök. – A n vére még itt van, de
Cooper azóta se dugta ki az orrát, legalábbis mi nem láttuk. Próbáltad
újra a mobilján?
Stone a fogát csikorgatta.
– Igen, üzenetet is hagytam neki, de a szarfaszú még csak nem is
válaszolt.
– Van más újság is?
Stone letörölte arcáról az es vizet.
– Figyeltetjük Frank Moran házát, de a húga eddig nem jelentkezett.
Eszembe jutott még, hogy azt mondta Loúnak, exhumálni kellene
Gamal holttestét. Ehhez mit szólsz? Nincs ki mind a négy kereke.
Mindenesetre küldök valakit a temet be, hátha tényleg ott próbálkozik.
– Mi meg csak ülünk itt és hagyjuk, hogy szétbasszon az ideg? –
horkant fel a másik ügynök.
Stone a ház felé fordult.
– Nem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit a
vérrel.
Kipattant a szakadó es be, és futva a bejárati ajtó felé indult, a
nyomában Gus Nortonnal és a két ügynökkel. Becsöngetett, mire né-
hány másodperccel kés bb felkapcsolódott a lámpa az el térben. Stone
gyanította, hogy Cooper n vére a kémlel nyíláson át vizsgálgatja láto-
gatóit, és újra becsöngetett.
– Ki az? – tudakolta végül egy n i hang.
Stone feltartotta az igazolványát.
– Stone különleges ügynök vagyok, hölgyem, a testvére egyik mun-
katársa. Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda?
Rövid szünet.
– Marcie vagyok, Josh n vére.
– Szeretnék beszélni vele, hölgyem. Fontos dologról van szó.
– Josh nincs itt. Fél órája elindult dolgozni.
Stone felvont szemöldökkel fordult a két ügynök felé, majd vissza
ajtó felé.
– Valóban? Akkor önnel kell beszélnünk, hölgyem.
 – Sajnálom, de Josh kisfia nagyon beteg, nem hagyhatom magára.
Fel kellene hívniuk Josht, és…
Stone nyersen közbevágott.
– Már próbáltuk, hölgyem. Most pedig vagy kinyitja ezt az istenver-
te ajtót, vagy mi rúgjuk be. Pontosan öt másodperce van rá, hogy el-
döntse a kérdést. Szóval, mi legyen?
Sokáig nem hallatszott más, csak az es cseppek kopogása az el te-
n, azután az ajtó résnyire nyílt, hogy egy gesztenyebarna hajú n
kikémleljen rajta.
– Nem tudom, mi ez az egész, Stone ügynök – csattant fel indulato-
san –, de ismerem a jogaimat. Ha be akar jönni, házkutatási parancsot
kell hoznia. Ha csak nincs magánál egy, javaslom, hogy t njenek el
innen, miel tt kihívom a rend röket.
– Mondtam már, beszélnünk kell a testvérével – er sködött tovább
Stone.
– Én pedig mondtam már, hogy elment dolgozni…
Stone belökte az ajtót.
– Akárhová is ment, hölgyem, az biztos, hogy nem dolgozni. Ideje,
hogy mi ketten elbeszélgessünk egy kicsit.

140.

Sunset Memorial Park, Chesterfield megye, Virginia

M ár a csontjaim is sajogtak a munkától, ezért kis id re letet-

tem az ásót. Kemény fél óra állt mögöttünk, de egy méter-
nél is mélyebbre ástunk, és az agyagos földet az üres sírgö-
dör melletti halomra hánytuk.
– Nem értem, miért megy el bárki is sírásónak – jegyeztem meg.
Josh megállt, hogy szusszanjon egyet, és szabad kezével letörölte
homlokáról a verítéket.
– Manapság már nem ásót használnak, hanem kis munkagépeket.
 A pulóverem ujját használtam arra, hogy letöröljem az es vizet az
arcomról.
– Legközelebb mi is béreljünk egy ilyen munkagépet.
– Azt akarod mondani, hogy lesz következ alkalom? – Josh elmo-
solyodott, de ez sem oldotta a szorongásom, s hogy még rosszabb le-
gyen a helyzet, jelét se lehetett látni annak, hogy a jeges es valaha is
el fog állni. Villámok sisteregtek a morajló fekete felh k közt, és a
fagyos víz elkezdte feltölteni a sírt. Folytattuk az ásást, majd öt perccel
kés bb elértük a másfél métert. A rögök összetapadtak, és a felhalmo-
zott föld lassan kezdett beleomlani a szomszédos sírgödörbe.
Az es az arcomba vert, ezért id l id re meg kellett állnom, hogy
megtöröljem az arcomat, Josh azonban kitartóan dolgozott, amíg bele
nem ütközött valami keménybe.
– Azt hiszem, elértük a koporsót – jelentette be.
Félrekapartuk a földet, majd felkapcsoltam a zseblámpát, és meglát-
tuk az olcsó fakoporsó világosra lakkozott fedelét. Vajon mit találunk
benne?
Josh lesöpörte a földet a fedélr l, de a vízszint gyorsan emelkedett,
és fél volt, hogy a nyitott gödör rövid id n belül valóságos ingovány-
nyá változik.
– Nem tudjuk kiemelni a koporsót, csak a fedelet csavarozhatjuk le.
Általában csak a szárnyas anyákkal fogatják le, de a biztonság kedvéért
elhoztam a fúrót, hátha további csavarok is lesznek.
– Az egész az én ötletem volt, Josh. Én csinálom.
– Volt már a kezedben akkumulátoros fúró?
– Egyszer, amikor visszatettem a fürd szobai polcot – feleltem.
– Ez tényleg fantasztikus, de ha már itt vagyok, én is használhatom.
Tartottam a lámpát, miközben Josh elkezdte tekerni a fedelet leszo-
rító szárnyas anyákat. Egy id után felállt.
– Azt hiszem, készen vagyunk, és nincs szükség a fúróra. A fedél-
nek most már le kell jönnie. Készen állsz rá?
A szívem majd kiugrott a helyér l, úgy zakatolt, hogy a mellkasom
is belesajdult.
– Most viccelsz? Erre sosem fogok készen állni.
 – Akkor hajrá! – Josh széles terpeszben megvetette a lábát a sír két
oldalán, mintegy fél méterrel a koporsó felett. Er sen beékelte mindkét
lábát, hogy szilárdan megtarthassa az egyensúlyát, azután mélyen el -
rehajolt, és az ásó élével megpróbálta felfeszíteni a koporsófedelet. A
fa el ször nem hagyta magát, de Josh néhány újabb próbálkozása után
a fedél csikorogva felnyílt.
– Megvan. – Josh keszty s kezével felemelte a résnyire nyílt fede-
let, mire orrfacsaró b z szállt fel a sírból.
– Úristen… ez tényleg ronda.
A rothadó hús b ze az orromat ostromolta, akár egy halálos ideg-
gáz. Szólni se tudtam a döbbenett l, csak arra gondoltam: Hát igaz,
Gamal teste mégis a koporsóban van.
Eltakartam a számat és felkapcsoltam az elemlámpát, miközben
Josh félrehajtotta a koporsófedelet, de a rémülett l oda se mertem néz-
ni.
Josh hangját hallottam.
– Jesszusom! Kate, világíts már ide!
Rávettem magam, hogy a koporsóra irányítsam a fénysugarat, és
megláttam a rothadó testet, ami nem t nt emberinek. Valamilyen állat
volt, patákkal és csomókban összetapadt bundában. A teremtmény
fejéb l két szarv meredt el . Megkövültem a döbbenett l.
– Mi… mi a fene ez?
– Egy kos – felelte Josh. – Átvágták a torkát.
Láttam, hogy az állat nyakát valóban elmetszették, és a kiömlött vér
bíborszín re festette a prémjét. Annyira összezavarodtam, hogy szólni
se tudtam, azután Josh hirtelen megmarkolta a csuklóm. Egyszerre
mindketten meghallottuk a motorzúgást, és láttuk, ahogyan egy fény-
szórópár a temet sötétjébe fúródik.
 141.

Gretchen Woods, Virginia

S
zóval, hol az ördögben van a testvére? – Stone türelmetlenül
sétálgatott a konyhában, majd megállt, és lesújtó pillantással
végigmérte Cooper n vérét. – Kérdeztem valamit, hölgyem, és
ajánlom, hogy válaszoljon. Coopert l tudom, hogy beteg a fia, és maga
azért jött, hogy vigyázzon rá. Mindeközben neki be kellett volna jönnie
éjszakai m szakra, de eddig nem tette meg.
Marcie megvet pillantást vetett Stone-ra.
– Nincs joga ahhoz, hogy csak így betörjön Josh házába és…
– Igenis van hozzá jogom. Egy súlyos gyilkosság ügyében nyomo-
zok. A testvérének is ezt kellene tennie, csakhogy neki rendkívül gya-
nús körülmények között nyoma veszett.
– Milyen gyanús körülményekr l beszél?
– Az embereim figyelték a házát, ezért tudjuk, hogy Cooper nem
hagyta el. Vagy ha igen, nem a f bejáraton keresztül, ami azt jelenti,
hogy hátul lopódzott ki. Mármost, miért tenne Cooper ilyet? És nincs
odafent a fiával, mert már ezt is ellen riztük. Nincs ebben a kibaszott
házban. Szóval, hol az ördögben van?
Marcie nem adta be a derekát.
– Mondták már magának, Stone ügynök, hogy mocskos egy szája
van?
Stone ádáz indulattal nézett a n szemébe.
– Hát figyeljen ide, hölgyem, amennyire mi tudjuk, Cooper köteles-
ségszegést követett el, ami rendkívül komoly vád, ki is rúghatják miat-
ta. Úgyhogy válaszoljon végre a kérdésemre!
– Különben mi lesz? Megkínoznak? – kérdezte Marcie kihívó han-
gon.
– Azt nem, de letartóztatjuk a nyomozás akadályozásáért – felelte
Stone.
 Gus Norton bukkant fel a szobában.
– Ezeket az egyik hálóban találtam. – Felmutatott egy n i nadrágot
és egy szürke fels t.
Stone elégedett vigyorral tanulmányozta a ruhákat.
– Lám, lám, Marcie. Meg tudja mondani, kinek a ruhái ezek?
– Josh volt nejéé.
– Legalább egyszer feleljen szintén.
– Én nem tudom, mit gondolnak, hogy…
Gus Norton közbevágott.
– Felismerem ezeket a ruhákat. Kate Moran viselte ket. Ismeri t,
igaz?
Marcie elvörösödött.
– Nem, én…
– Elég legyen a süketelésb l, hölgyem – csattant fel Stone. – Ezek a
ruhák arról árulkodnak, hogy maga segítséget nyújtott egy körözött
nöz nek, bizonyos Kate Morannek. Úgyhogy jobb lesz, ha azonnal
elmond mindent, amit tud, máskülönben letartóztatom, és tényleg
megnézheti magát. Akkor ki fog vigyázni a testvére gyerekére?
Marcie beharapta az alsó ajkát. Egy pillanattal kés bb kinyílt a ga-
rázsba vezet ajtó, és azon át a két ügynök egyike jelent meg.
– Mit gondolsz, mit találtunk odaát? – kérdezte sugárzó arccal.
– Lepj meg! – felelte Stone.
– Egy kék Landcruisert.
 142.

Sunset Memorial Park

L áttam, hogy a fények megállapodnak a temet kapujánál.

– Dugd el a szerszámokat – sziszegtem Joshnak, aki kimászott
a gödörb l és lehasalt mellém. Az elemlámpát leszámítva min-
dent behánytunk a mellettünk nyíló üres sírgödörbe, de még ezt is le-
kapcsoltam, miközben el rekúsztunk a ragacsos sárban, majd lekupo-
rodtunk a sírkövek mögé.
Egy férfi sötét alakját láttuk, amint kiszállt terepjárójából és belépett
a temet kapuján. A fejét szorosan beburkolta a kapucnijába, és lámpá-
ja er s fényével a sírokat pásztázta.
– Talán a temet r – suttogta Josh.
Valahogy nem tudtam hinni ebben.
– Ilyen es ben? Éjszaka?
– Talán észrevette a fényeket, és utánajár a dolgoknak.
– A francba!
A férfi óvatosan lépkedett a sírok között, a lámpa szaggatottan fel-
villanó fénye egyre közelebb ért. Még néhány perc, és észrevesz min-
ket.
– Én visszamászok Gamal sírjába – súgta a fülembe Josh. – Jobb, ha
te is jössz. Ha magunkra húzzuk a ponyvát, nem fog észrevenni.
– Felejtsd el, én vissza nem mászok oda. Épp elég volt kiásni. –
Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem az oszladozó állati tetemre.
– Kitör a frász ett l a helyt l.
– Csak ott rejt zhetünk el, Kate, az isten szerelmére.
Bizonytalanul néztem Gamal sírja felé, a nyitott oldalakon lecsorgó
es vízre, de nem maradt id m tiltakozni, mert Josh hirtelen megragad-
ta a kezem, odarántott a sír peremére, és ugyanazzal a mozdulattal ma-
gunkra húzta a szomszédos sírgödör ponyvatakaróját.
 – Gyere utánam – sürgetett, és becsusszant a latyakban úszó sírba,
ahol megvetette a lábát a koporsó két oldalán, és felém nyújtotta a kar-
ját. Láttam, hogy a betolakodó lámpája minden pillanattal közelebb ér
hozzánk, mégsem moccantam. Mintha odaszegeztek volna.
Tudtam, mi vár ránk odalent: egy kos férgekt l hemzseg maradvá-
nyai. Nem tudom, mi rémített meg jobban: a gyötr tudat, hogy le kell
másznom a sírba, vagy a végs felismerés, hogy Gamal még életben
van.
– Az isten szerelmére, Kate, mássz már be… – könyörgött Josh.
Valahogyan rávettem magam, hogy átmásszak a sír peremén, Josh
pedig lerántott magával a gödörbe. A bomlás b zét l a rosszullét kör-
nyékezett. Josh a fejünk fölé rántotta a ponyvát, és összekuporodtunk a
sötétben. Josh arcát is alig tudtam kivenni, ahogy rajta feküdtem. Érez-
tem, ahogyan a teste nekidörgöl zik az enyémnek, miközben próbál
kényelmesebb helyzetet felvenni. Minden erejére szüksége volt, hogy
megtartson.
– Nem vagyok nehéz? – kérdeztem.
– Most hallgass – sziszegte. Az es víz utat talált magának a ponyva
résein át, és a fejünkre csepegett. Az arcom nekiprésel dött Josh nya-
kához, és megéreztem a szappan tiszta illatát, amiért nem lehettem elég
hálás – legalább az élét elvette az alattunk rothadó állat pokoli b zé-
nek.
– Egy hangot se! – suttogta.
Éreztem, hogy valami kaparássza a lábamat. Egy rovar, vagy talán
patkány? Megfeszültem, amint meghallottam a nehézkes lépteket. Úgy
hangzott, mintha látogatónk közvetlenül felettünk állna. A ponyva apró
résén át ezüstös fényt láttam, amely késként hasított búvóhelyünkbe.
Ösztönösen félrekaptam a fejem, s ekkor megláttam a kos férgekt l
nyüzsg fejét, közvetlenül Josh válla mellett. Elfogott a rosszullét, de
Josh a számra tapasztotta a kezét.
Néhány pillanattal kés bb a fény elhalványodott, és meghallottuk a
férfi távolodó lépteit. Még most sem moccantunk. Teljes öt percet vár-
tunk, míg újra meghallottuk a távoli motorzajt, amint a terepjáró távo-
lodott a temet kapujától, és ráfordult az útra. Josh csak ekkor mert
megszólalni:
– Lassan kelj fel!
Megtámaszkodtam a sír oldalfalában, és feltoltam magam, pedig
felállt és félrerántotta a ponyvát.
– Nem mondhatod, hogy ez az éjszaka nem lesz emlékezetes. Várj
itt, én meggy döm róla, hogy a barátunk tényleg elment.
– Veled megyek.
– Nem, egy ember is elég. Nem akarom, hogy észrevegyenek. –
Josh kikászálódott a gödörb l és elt nt a sírkövek között, hogy ma-
gamra hagyjon a b zben. Alig tudtam leküzdeni a pánikot, és legszíve-
sebben én is kimásztam volna. Határtalan megkönnyebbülést éreztem,
amikor Josh alig egy perc múlva visszatért.
– Oké, tiszta a leveg . Akárki is volt, elment.
Felém nyújtotta a kezét, kirántott a gödörb l, és még láttam, aho-
gyan a vörös féklámpák elt nnek a távolban. Amikor újra Gamal sírjá-
ra meredtem, olyan er vel tört rám a borzongás és viszolygás, hogy
már-már összerogytam. Josh átkarolta a vállamat.
– Nyugodj meg, most már vége. Jobban érzed magad?
Végigmértem a sírt.
– Nem. Hogy szinte legyek, rosszul vagyok a gondolattól, hogy
Gamal még életben van. a gyilkosunk.
Josh letérdelt, hogy összeszedje a szerszámokat.
– Azért ebben sem lehetünk biztosak. Valami nem stimmel itt, azt
én is látom, de azért ne rohanjunk el re. Tudom, hogy képtelenség, de
én valahogy még most sem tudom elhinni, hogy ennyi embert átejtett.
– Pedig egyedül ennek van értelme.
– Szerintem meg mindketten túlságosan zaklatottak vagyunk ahhoz,
hogy logikusan végiggondoljuk a dolgokat.
Talán Joshnak van igaza. Lenéztem a kos tetemére.
– Be kell fednünk a sírt, miel tt jönne még valaki.
– Nem akarod betemetni?
– Mi értelme lenne? Azt akarom, hogy mindenki lássa, mit talál-
tunk. Akkor talán hisznek nekem. Elég lesz a ponyva, azután menj be
dolgozni, miel tt Stone keresni kezd. Lehet, hogy máris gyanakszik
rád.
– Mi lesz veled?
– Megkeresem Franket, és elmondom neki, mire jöttünk rá.
– Oké, de ne veszítsük el a fejünket! Ragaszkodjunk a tervhez, és
lássuk, mire jutunk. – Josh lemászott a sírba és visszatette a koporsófe-
delet, miel tt lezárta a gödröt a ponyvával. – Miután kiszálltam az iro-
dánál, elviheted a kocsit.
– Már így is eleget tettél, Josh… – tiltakoztam.
Megrázta a fejét.
– Ha busszal akarsz menni, csak rajta, de a kocsi a tiéd. Engem si-
került meggy znöd arról, hogy valami nagyon nincs rendben.
Tudtam, hogy a bizonyítékok dacára még nehéz küzdelmek várnak
ránk.
– Hogyan fogjuk meggy zni Stone-t?
Josh megragadta az ásót, és megrázta a fejét.
– Ha ett l nem tér jobb belátásra, akkor nem tudom, mi kell hozzá.

143.

Washington

tven perccel kés bb lehúzódtunk a járda mellé, a területi iroda

Ö közelében, és Josh kinyitotta az ajtót.

– Felteszem, nem próbálod személyesen meggy zni Stone-t? –
kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem hinném, hogy ilyen könnyen megadná magát, de neked sok
szerencsét.
Josh felém hajolt és arcon csókolt, miel tt kilépett az es be.
– Megteszem, ami t lem telik. Tartsuk a kapcsolatot, hallod?
 – Persze. – Megvártam, amíg elérte a f bejáratot, azután beindítot-
tam a kocsit és elhajtottam. Száz métert is alig tettem meg, amikor
eszembe jutott, hogy elfelejtettem megnézni az üzeneteket a
mobilomon. Lehúzódtam a padka mellé, becsúsztattam a SIM-kártyát
és az akkut, majd bekapcsoltam a telefont. Néhány perc várakozás után
a telefon többször is csipogott egymás után. Nyolc hangüzenetet szá-
moltam össze.
Három hívás érkezett Paultól, de nem hagyott semmilyen üzene-
tet, egyszer n letette. A maradék öt hívás Frankt l jött, méghozzá az
elmúlt négy órában. Kérte, hogy sürg sen hívjam fel, és a hangja min-
den alkalommal egyre türelmetlenebb lett. Az utolsó üzenete nem egé-
szen húsz perce érkezett.
Kinyomtam a telefont, kivettem a SIM-kártyát és az akkut, majd új-
raindítottam a kocsit, déli irányban megtettem tízsaroknyi utat, és
megálltam az egyik Potomacre néz benzinkútnál. Kiszálltam, elsza-
ladtam a nyilvános telefonhoz, és feltárcsáztam Frank mobilszámát. A
második csengetésre felvette.
– Moran.
– Én vagyok az, Frank.
Izgatottá vált a hangja.
– Kate? Órák óta próbállak elérni. Hol az istenben vagy?
– Csak most kaptam meg az üzeneteidet. Figyelj rám, Frank…
– Nem, te figyelj rám! Beszéltem Diazzal. T le tudom, hogy Lou
Rainest agyonl tték. Azt is mondta, hogy Stone téged gyanúsít, hogy
üldöz be vett, és bizonyítékai is vannak.
– Semmi közöm Lou halálához…
– Eszembe se jutna, húgi – nyugtatott meg Frank –, de azért el-
mondhatnád, hogy mégis mi a nyavalya folyik itt.
– Szenzációs fejlemények vannak, de telefonon nem beszélhetek ró-
luk. Találkoznunk kell. Stone is tudta, hogy kapcsolatba fogok lépni
veled, ezért valószín leg most is lehallgatják a telefonodat.
Frank egy hosszú pillanatra elnémult.
– Akkor szerinted hol találkozzunk?
 – Emlékszel arra a helyre, ahol régebben mindig ebédeltél? – Re-
méltem, hogy tudja, a Falgo's nev étteremre gondolok, a Constitution
Avenue-n.
– Oké – mondta. – Egy óra múlva.
Így arra is maradt id m, hogy felhívjam Brogan Lacyt.
– Frank, ha úgy látod, hogy követnek, feltétlenül hagyj üzenetet a
mobilomon! Majd én kapcsolatba lépek veled.
– Ahogy akarod. Különben meg, nem te vagy az egyetlen, aki szen-
zációs hírekkel szolgálhat.
Kihallottam az izgatottságot Frank hangjából.
– Hogy érted ezt?
– Ezért is hívtalak, Kate. Találtam valamit. Valami olyat, amit l el-
dobod magad.

144.

A
Falgo's-hoz hajtottam, letettem a Volvót az utca szemközti
oldalán, és elsétáltam az étteremig, amely meleg fényeivel és
az asztaloknál ül vacsoravendégekkel meghitt, hívogató hely-
nek t nt. Az es mostanra elállt, de a hideg jottányit sem enyhült.
Egy pillanatig kísértést éreztem rá, hogy bemenjek és rendeljek egy
forró kávét, ám ehelyett visszafordultam és tizenöt percet vártam a
Volvóban. Elérkezett a megbeszélt id pont, majd öt perccel el is múlt,
és a szívem minden eltelt perccel er sebben vert. Rettegtem attól, hogy
Franket követték, ezért inkább lemondja a találkozót.
Amikor további tíz perc telt el és még a nyomát se láttam, remény-
vesztetten húztam el a mobilomat, hogy betegyem a SIM-kártyát és
az akkut. Néhány pillanattal kés bb meg is láttam a villogó jelet. Üze-
netet kaptam Franktól.
„Remélem, hogy megkapod ezt. Biztosan követnek, ezért nem talál-
kozhatunk a megbeszélt id ben. Hívj fel!”
 Az üzenetet kilenc perce küldték el. Vadul kalapáló szívvel hívtam
Frank számát. Az els csengetésre felvette, és ijedtnek t nt a hangja.
– Ott vagy, ahol megbeszéltük? – kérdezte.
– Az utca túlsó felén ülök egy autóban – feleltem.
– Maradj is ott. Alighanem késni fogok, de ne menj sehová. Azon-
nal iktasd ki a telefont, Kate. Nem akarom, hogy lenyomozzák. Tíz
perc múlva nézd meg újra, addigra küldök üzenetet.
A fenébe, semmi sem akar összejönni. Kivettem a SIM-kártyát és az
akkut. Miután tíz percig a körmömet rágtam idegességemben, eléggé
kétségbeestem ahhoz, hogy visszategyem a kártyát, és már az üzenete-
ket készültem ellen rizni, amikor hirtelen kerékcsikorgást hallottam, és
Frank kék Camarrója fordult ki a közeli sarkon. A kipufogó füstfelh t
hagyott maga után a fagyos leveg ben, ahogyan elviharzott a Falgo's
mellett. Az utolsó pillanatban élesen befordult a parkolóba, és lekap-
csolta a fényszórót, ahogy egyenesen felém tartott.
Biztos voltam benne, hogy nekiütközik a Volvónak, és rémülten ki-
ugrottam, de Frank hirtelen befordult egy sötét parkolóhelyre, két autó
közé. Kipattant, lezárta a kocsit, és futni kezdett felém.
– Követtek – kiáltotta, miközben beugrott a Volvóba. – Ülj vissza
az autóba, és hajtsd le a fejed!
Visszaültem, és épp abban a pillanatban buktam le, amikor egy sö-
tétkék szedán kivágódott a sarok mögül. A sof r élesen jobbra fordult,
majd ötven méteren át száguldott, miel tt lassítani kezdett. Két férfi ült
a kocsiban. Tekintetükkel végigpásztázták az utcát, majd a szedán újra
felgyorsult és elszáguldott. Frankhez fordultam, és láttam, hogy a hom-
lokán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– A rohadékok, azóta követtek, hogy kiléptem a házból. Stone alig
várja, hogy bekasztlizzon.
– Nagyon úgy fest.
– Adj még néhány percet! A kocsiban hagytam a holmim.
Kivártam, amíg Frank kiugrott a kocsiból, és eliramodott a Camarro
felé. Magához vett egy sporttáskát és egy vaskos borítékot, azután le-
zárta a kocsit, és visszaszaladt a Volvóhoz.
 – Jól gondoltad, hogy videóra vették a kivégzést. A richmondi Tör-
vényszéki Orvostani Intézet adott rá felhatalmazást, kutatási célokból.
Tate nem tudta, hogy pontosan ki, de csakis az intézet vezet je vagy
egyik magas rangú tisztvisel je lehetett.
– Arra gondolsz, hogy Brogan Lacy intézte el? – ráncoltam a hom-
lokom.
– Szerintem ezt t le kellene megkérdezned.
– Miért tett volna ilyet?
– Most megfogtál. Akarsz vele találkozni?
– Ma este nyolckor – bólintottam. – Egy órája beszéltünk telefonon,
és közöltem vele, hogy szeretnék beszélni Gamal boncolásáról, még-
hozzá minél el bb. Kés estig dolgozik az intézetben, és beleegyezett a
találkozóba. Jobb lesz, ha egyenesen odamegyünk.
– Oké, de azért nekem is van néhány hírem – mondta Frank.
– Úgymint?
– Mindent a maga idejében. Kezdd te! – Frank az ölébe tette a borí-
tékot, a táskát pedig ledobta a hátsó ülésre.
– Félek, egy szavamat se fogod elhinni, Frank. – Elindítottam a
Volvót és kikanyarodtam a parkolóban.
– Te se az enyémet – mormolta Frank komoran.

Az es már nem esett, amikor a bérelt zöld Nissan kifordult a sarkon.

A vezet lehúzódott a padka mellé, de a gyújtást nem vette le, miköz-
ben kikémlelt a szélvéd mögül. Frank Moran házától egészen idáig
követte a Camarrót, megtartotta a biztonságos távolságot, de az autó
elt nt a szeme el l. Túlságosan is óvatos volt, túlságosan lemaradt, és
most keservesen szitkozódott, miközben tekintetével a kihalt utcát
pásztázta.
Még csak egy felvillanó féklámpát sem látott sehol. Elt nt a roha-
dék.
Észrevette az éttermet, homlokzatán a neonfényekkel és a
FALGO'S felirattal, vele szemközt az elhagyatott parkolóval. Sorra
vette az odaát parkoló tucatnyi kocsit, de nyomát se látta a Camarró-
nak.
 Várjunk csak egy pillanatra…
Egy ezüstszín Volvóban hirtelen egy férfifej bukkant fel, majd
nem sokkal kés bb egy n is csatlakozott hozzá. Túl sötét volt ahhoz,
hogy lássa az arcukat, de a férfi ezután kiszállt az autóból, és elszaladt
egy másik kocsihoz, ami nagyon is emlékeztetett egy sötét szín
Camarróra. A Tanítvány azonnal felismerte Moran testvérét, és dia-
dalmasan elvigyorodott. A fickó kivett valamit a Camarróból, majd
visszarohant a Volvóhoz, miel tt az kihajtott a parkolóból és jobbra, a
Potomac felé fordult.
A Tanítvány óvatosan felpörgette a Nissan motorját, lekapcsolta a
fényszórót, és elindult a Volvo nyomában.

145.

A
z elkövetkez néhány mérföldön kiöntöttem a szívem. El-
mondtam Franknek mindent, kezdve attól a pillanattól, hogy
leszálltam Párizsban, Isztambulon át, egészen a temet ben tett
felfedezésig.
Franknek láthatóan nehezére esett befogadnia mindezt.
– Biztos vagy benne, hogy jó sírt ástatok ki?
– Amennyire az ember biztos lehet az ilyenben.
– Jesszusom, ez tényleg rület!
– Bármibe lefogadom, hogy Gamal még életben van. – Az elmúlt
két napban alig aludtam, a kimerültség kezdett er t venni rajtam, és
úgy éreztem, mintha egy fémabroncs szorítaná össze a koponyámat.
Vezetés közben megdörzsöltem a halántékomat.
– Látszik, hogy megjártad a hadak útját – jegyezte meg Frank, mi-
közben délnek tartottunk az Eisenhoweren.
– Nagyjából ez történt. És mi lenne a te fontos felfedezésed?
Frank megcsóválta a fejét, mint aki még most sem tud felocsúdni a
döbbenetb l.
 – Azt igazat megvallva, eddig azt hittem, hogy szenzációs híreim
vannak, de úgy látszik, leköröztél.
– Azért csak mondd el!
– Hát, el ször is, Clay. Meglátogattam az otthonában. Volt egy
olyan érzésem, hogy rejteget valamit. Vérig sért dött, amikor felvetet-
tem, hogy egy elítélt bels segítséggel megúszhatja a kivégzést. Ezután
már minden erejével azon volt, hogy meggy zze magát: én is csak egy
firkász vagyok, aki ki akarja forgatni a szavait. Vagy talán csak így
akart megszabadulni t lem. Mindenesetre felszólított, hogy hagyjam el
a birtokát, különben rám ereszti a kutyáit. Kinézted volna bel le?
– Hát, én egészen másmilyennek ismertem Lucius Clayt. Mit próbál
rejtegetni?
Frank lebiggyesztette az ajkát.
– Ez itt a nagy kérdés. Elmentem a Bellevue-be is. Úgy gondoltam,
érdemes lenne megnézni Gamal aktáit, ha valahogy meg tudom sze-
rezni ket. Hátha találok néhány jegyzetet, amin el lehet indulni.
Mondjuk, ha Gamal ismert vagy kezelt valakit, aki úgy döntött, hogy
lemásolja a gyilkosságait.
– A cégnek ahhoz is idézést kellett szereznie, hogy a kórház kiadja
a másolatokat.
– Tudom, de én mást gondoltam, és megszereztem az eredeti aktá-
kat, a betegekre vonatkozó összes feljegyzéssel együtt, amit a cégnek
semmilyen szín alatt nem adtak volna ki, csak hogy védjék a betegek
személyiségi jogait.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Köszönd a személyes vonzer mnek.
Vetettem egy pillantás a vaskos borítékra Frank ölében.
– Ezek az akták?
Bólintott.
– Még nem volt alkalmam mindet végignézni, de máris találtam va-
lami érdekeset, és ett l most tényleg el fogod dobni magad, Kate.
– Mi az?
– Brogan Lacy is Constantine Gamal páciense volt.
 Annyira megdöbbentett Frank felfedezése, hogy félre kellett állnom
az út szélére.
– Mikor?
– Úgy hat évvel ezel tt. Közvetlenül a válása után idegösszeroppa-
nást kapott, néhány hónapot a Bellevue-ben töltött, és többek között
Gamal is kezelte t. Lehet, hogy semmit sem jelent, de azért tényleg
különös, nem? David sosem beszélt a kezelésér l?
– Egy szóval sem említette, de talán csak azért, hogy t óvja. –
Frank felfedezése teljesen készületlenül ért. Nyugtalan pillantást vetet-
tem a hátsó ülésen fekv táskára. – És abban mi van?
– A váltás ruha, amit kértél.
Megragadtam a táskát, kinyitottam, és el vettem bel le egy kék pu-
lóvert, egy zöld nadrágot és egy térdig ér barna csizmát. Valamennyi
darab legalább egy számmal nagyobbnak t nt a méretemnél.
– Mondták már neked, hogy jobban is figyelhetnél a részletekre?
Frank elvigyorodott.
– Tudod, hogy színvak vagyok. Ennyi telt t lem. A haverom volt
nejének a cuccai.
Visszasoroltam az országútra. Háromnegyed nyolcra érkeztünk meg
az intézethez. Behajtottam az utca szemközti oldalán fekv parkolóba,
amely négy autót leszámítva üresen állt.
– Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte Frank.
Nekiálltam átöltözni.
– Nem, egyedül is menni fog. A társaság csak bonyolítja a dolgokat.
Mi a baj? Úgy látom, aggódsz.
Frank a homlokát ráncolta.
– Szerintem az a tény, hogy Brogan Lacy egykor Gamal páciense
volt, mindenképp elgondolkodtató. Nem lehet, hogy is belekevere-
dett ebbe az egészbe?
– Már nem tudom, mit gondoljak, de elképzelni se tudom, mi vihet-
te volna rá arra, hogy segítsen annak az embernek, aki megölte a lá-
nyát.
– Csakhogy Gamal azt állította, hogy nem ölte meg – emlékezte-
tett Frank.
 Abban a pillanatban már semmiben sem voltam biztos, legfeljebb
abban, hogy Brogan Lacy segíthet megválaszolni néhány fontos kér-
dést. Felvettem a Frank által hozott pulóvert.
– Beszélnem kell vele. Megcáfolhatatlan bizonyítékokra van szük-
ségem, ha le akarom vakarni a hátamról Stone-t.
– Gamal nincs a koporsójában. Az isten szerelmére, ez nem elég bi-
zonyítéknak?
Frank kifejtette Tate százados véleményét arról, hogyan élheti túl
egy elítélt a kivégzését.
– Úgy t nik, épp elég okunk van kételkedni Gamal halálában.
– Egyetértek. – Beszéltem neki arról, amit Yetától hallottam. – De
akkor is biztosra kell mennünk. Tisztázni akarok mindent, hogy ne
maradjon egyetlen kérd jel se.
Frank elnézett az épület felé.
– Oké, de ha bármi kétséged támadna Lacyvel kapcsolatban, azon-
nal húzd el a csíkot, megértetted? Ha nem vagy itt fél órán belül, hívni
foglak, úgyhogy kapcsold be a telefonod. Miattam ne aggódj, van elég
olvasnivalóm. – Megpaskolta a tömött borítékot, és felkapcsolta az
utastér világítását. – Az iratoknak legalább a fele még hátravan. Ezzel
elleszek néhány órát, és ki tudja, mit találok még.
Végeztem az öltözéssel.
– Kívánj sok szerencsét!
Frank a karomra tette a kezét.
– Csak nyugisan, oké? És vigyázz magadra!
– Azt tervezem. – Kiszálltam a Volvóból.
 146.

Richmond, Virginia

F elsétáltam az iroda el terébe. Arra számítottam, hogy találko-

zom az ügyeletes biztonsági rrel, de senkit se láttam. Helyére
csúsztattam a SIM-kártyát és az akkut, bekapcsoltam a telefont,
és beütöttem a számot. Az els csengetésre felvették.
– Brogan Lacy.
– Kate Moran. Itt vagyok – közöltem.
– Mindjárt jövök – felelte Lacy.
Tíz másodpercet se beszéltem – gyanítottam, hogy ennyi id nem
elég Stone-nak ahhoz, hogy bemérje a helyzetemet. Néhány pillanattal
kés bb Lacy bukkant fel a folyosó végén. Sötét, kétrészes kosztümöt
viselt, és egy karikára való kulcsot tartott a kezében. Felém indult,
majd beütötte a biztonsági kódot, miel tt kinyitotta az ajtót.
– Fáradjon be, Moran kisasszony! – Határozottan h vösnek éreztem
a modorát, miközben bevezetett.
– Itt nincs biztonsági r? – érdekl dtem.
– Mac valószín leg éppen körbejárja az épületet. – Lacy bekísért az
irodájába, és intett, hogy foglaljak helyet. – A Gamal holttestén elvég-
zett törvényszéki boncolással kapcsolatban akart beszélni velem.
– Személyesen hajtotta végre, Dr. Lacy?
Már-már sért dött hangon felelt:
– Nem. Egy fiatal kollégám végezte el, bizonyos John Murphy.
– Biztos abban, hogy volt holttest?
– Természetes, hogy volt holttest – méltatlankodott. – Mégis, mit
akar ez jelenteni?
– Kés bb elmagyarázom. Mi lett a boncolás eredménye?
– Amire számítani lehetett. A halál kétségkívül a beadott injekciók
hatására állt be.
– Vannak fényképei a halottszemlér l?
 – Természetesen igen. Megkérdezhetem, hová akar kilyukadni?
– Kés bb elárulom. Most lenne szíves megmutatni a fényképeket?
Lacy láthatóan vonakodott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy van erre id m, Moran kisasz-
szony. Már így is késésben vagyok, az egyik munkatársammal vacso-
rázom.
– Kérem. Rengeteg utánajárástól megkímélne, és nem szeretnék át-
nyúlni a feje felett. Egyikünk se szeretne súrlódásokat az intézet és a
cég között, de nekem feltétlenül látnom kell azokat a felvételeket, Dr.
Lacy.
– Miért?
– Ezt egyel re nem árulhatom el.
Brogan Lacy felsóhajtott és vetett egy pillantást az órájára.
– Várjon itt!
Elsietett, majd néhány perc múlva visszatért egy nagy alakú borí-
tékkal. Kinyitotta, és kiterített az asztalra egy tucatnyi színes fényké-
pet.
– Ezek a felvételek a boncolás el tt, alatt, illetve után készültek a
holttestr l.
Végigmértem a papírhalmot, majd kinyújtottam a kezem és kivá-
lasztottam egy fényképet. A férfi, akit válltól fölfelé fényképeztek le,
egy rozsdamentes asztalon feküdt, lehunyt szemmel. A fotó szemb l
készült, és élesen kirajzolódtak rajta a férfi vonásai. Két másik kép
profilból örökítette meg.
Vettem egy mély lélegzetet, majd hangosan kifújtam a leveg t. Szó
sem lehetett tévedésr l. Hacsak a képeket nem manipulálták, teljes
bizonyossággal Constantine Gamalt láttam magam el tt.
 147.

H osszú percekig ültem zavartan, mozdulatlanul. Ügy t nt, két-

ség sem férhet Gamal halálához. Értetlenül álltam e tény el tt
– arra számítottam, hogy valaki mást fogok majd látni. Lehet,
hogy a képeket átszerkesztették, és ezzel azt a benyomást keltették,
hogy Gamal meghalt?
– Mi a gond? – ráncolta a homlokát Lacy.
Megpróbáltam leplezni a zavaromat, miközben aprólékosan tanul-
mányoztam a fényképeket, majd összegy jtöttem és visszahelyeztem
ket a borítékba.
– Semmi. Úgy tudom, az intézetnek van egy videofelvétele a kivég-
zésr l. Mint mondják, tudományos célokra.
Lacy meglepetten kapta fel a fejét.
– Hogyan… honnan tud err l?
– Amikor az igazgató bekísért, láttam, ahogy egy fickó felállította a
videokamerát az üveg mögött. A kivégzéseket rendszerint nem veszik
fel, ezért nem volt nehéz kideríteni, hogy erre az önök intézete adott
megbízást. Tudnom kell, ki kérte.
– Úgy tudom, személyesen a f igazgató úr – felelte Lacy kimérten –
, de ezt igazából t le kellene megkérdeznie.
– Nem maga volt?
– Nem, természetesen nem.
– Látta a szalagot?
Lacy megrázta a fejét.
– Nem, nem láttam. Képtelen voltam rávenni magam, hogy újból
végignézzem azt a kivégzést.
– Én láthatnám?
Lacy kelletlenül válaszolt.
– Nem hinném, hogy lehetséges volna.
– Miért nem?
Lacy tüntet en az órájára nézett.
 – Mint említettem, találkozóm van. Nem ez a megfelel id pont, és
vannak bizonyos el írások. Hivatalos úton kérvényeznie kell, és…
– Ugye semmit sem próbál eltitkolni el lem, Dr. Lacy?
Lacy sért dött hangon válaszolt:
– Eltitkolni? Mégis hogy gondolja?
– Nézze, én ott voltam azon a kivégzésen. Láttam mindent, ami az-
nap éjszaka történt. Mit számít az, ha látom még egyszer? Mindkett nk
dolgát megkönnyítem azzal, ha nem a hivatalos utat választom. Nem
kell tudnia róla senkinek.
Lacy elgondolkodott, és egy ideig még vonakodott, miel tt meg-
enyhült.
– Hát legyen! Jobb lesz, ha velem jön.
– Hová?
– A videoszobába, ahol a szalagokat tartjuk.
Elvezetett a folyosó végén nyíló szobába, amely alig volt nagyobb
egy gardróbnál. Erre a kis területre zsúfolták be az asztalt és a széke-
ket, az elektromos eszközöket és a széfet. Lacy kinyitotta a széfet a
biztonsági kóddal. A polcokon takaros rendben sorakoztak a kazetták,
gerincükön a fehér azonosító címkékkel. Lacy kivette a JANUÁR 14.
KAT. SZ. 2315B feliratú szalagot.
Bekapcsolta az egyik lejátszót, majd a helyére csúsztatta a kazettát,
de megtorpant, miel tt elindította.
– Készen áll?
Megborzongtam.
– Csak amennyire maga.

148.

A
képerny kékre váltott, és statikus zaj töltötte ki. Beletelt né-
hány másodpercbe, amíg megjelent a kivégz kamra, a fém-
ágyat leszámítva teljesen üresen. A kép kissé életlennek t nt.
Hallottam, ahogyan kinyílik a kamra ajtaja, majd egy sz hajú férfi
dugta be a fejét és nézett szembe a felvev vel.
– Készen vagy, Tod?
– Kész – jött a válasz a kamera mögül.
Lacy kommentálta a történéseket.
– Azt látjuk, ahogyan Tod Simpson és Fred Banks beállítják a ka-
merát. Mindketten az intézet munkatársai.
Rövid id re elmosódott ujjak t ntek fel, ahogyan a két technikus
beállította az objektívet. A kép végül fókuszba került, majd elsötétült,
amikor a kamerát egy id re kikapcsolták. Amikor újra világos lett,
néhány percig továbbra se történt semmi, majd az ajtó hirtelen kinyílt,
és a hat r bekísérte, majd leszíjazta Gamalt.
A csuklóját, a karját és a lábát b rszíjakkal rögzítették, majd néhány
percre összevonták a kék függönyt. Mire ismét felnyitották, már he-
lyükre kerültek a katéterek, és Gamal mindkét karjából három cs ága-
zott ki. Gamal a hátával nekifeszült a keretnek, miközben próbálta ki-
tépni magát a szíjakból, kidülledt szemmel a helyiséget fürkészte. Em-
lékeztem a borzongásra, ahogyan Gamal felém fordította gy lölett l
izzó tekintetét.
Élvezze a m sort, mert ezért keservesen meg fog fizetni. Nem hisz
nekem? Csak várja ki a végét. Legy zöm a halált és visszajövök, hogy
magammal vigyem a pokolba, Kate. Ezt veheti ígéretnek.
Az emlék elektromos áramként hasított belém, miközben a jelenet
megismétl dött a szemem el tt. A halálos mérgek nemsokára m kö-
désbe léptek. Gamal szeme megrebbent, a feje oldalra bukott, amint a
nátrium-tiopentál mély álmot bocsátott rá.
Azután görcsös köhögés tört rá, amikor a pancuronium-bromid
megbénította a tüdejét. Zihálva kapkodott leveg után, a teste hevesen
vonaglott. Végül az ajkai megremegtek, és a torkából feltört az utolsó
lélegzete, amint a kálium-klorid megállította a szívét.
Néma csend lett. Egy r a függöny mögé lépett, majd újra felbuk-
kant és átvágott a helyiségen, hogy odasúgjon valamit Clay igazgató-
nak, aki a karórájára pillantott, miel tt a vörös telefonon beszélt a bün-
tetés-végrehajtás parancsnokával. Parancsnok úr, Constantine Gamal
elítéltet huszonegy óra tizenkilenc perckor halottnak nyilvánítottuk.
Az igazgató elhagyta a helyiséget, azután az r összehúzta a füg-
gönyt. Kerestem az életre utaló jeleket, de Gamal mozdulatlanná me-
revedett. Nem emelkedett meg a mellkasa; semmi sem utalt arra, hogy
élne. Gamal halottnak t nt. De vajon tényleg meghalt? Vagy átejtett
mindenkit?
Brogan Lacy megszólalt mellettem.
– Mi a baj?
– Semmi, jól vagyok. – Pedig éreztem, hogy minden tagom reszket.
Lacy el rehajolt és lekapcsolta a videót.
– Nos, ennyi lenne.
– Nincs több anyag?
– Mire gondol?
– Mondjuk a kivégzés utánról.
– Talán van néhány felvétel, ahol elviszik a holttestet – felelte Lacy.
– Ezen a szalagon?
Lacy megvonta a vállát.
– Nem tudom, talán.
– Elejét l a végéig látni akarom ezt a szalagot.
– Tisztában van vele, hogy még mindig nem árulta el, miért érdek-
dik ennyire a kivégzés iránt? Mi az, amit elhallgat el lem, Moran
kisasszony?
– Esküszöm, idejében meg fogja tudni. Elkezdhetnénk újra a legele-
jér l?
– Egész pontosan mit keres?
– Ha megtudom, maga lesz az els , akinek elmondom. – Tudtam,
hogy lennie kell valaminek, ami elkerülte a figyelmünket. Biztos vol-
tam abban, hogy Gamal valahogyan túljárt az eszünkön. De hogyan?
Lacy lenyomta a visszatekerés gombot.
 149.

Gretchen Woods, Virginia

E lvesztettétek? Hogy a picsába veszthettétek el? Miért mindig

nekem jutnak az ilyen béna faszok? – üvöltötte bele Stone a
mobiljába. Dühében akkorát rúgott az egyik székbe, hogy az
átrepült Cooper konyháján.
Este tíz elmúlt, és Cooper n vérének kihallgatása semmilyen ered-
ménnyel nem járt. A n kitartóan állította, hogy nem tud semmit, és
rezzenéstelen arccal ült, bármennyit is fenyegette a letartóztatással.
Marcie Cooper nemrég felment az emeletre, hogy megnézze az
unokaöccsét, Gus Norton pedig vele tartott, hogy meggy djön róla,
nem készül semmire. Egy perccel azután, hogy felmentek, Stone tele-
fonja vibrálni kezdett, és az ezt követ beszélgetés a végletekig feldü-
hítette.
– Frank Morannek egyszer en nyoma veszett, Vance – közölte az
ügynök meghunyászkodva. – Továbbra is figyeljük a húga házát, de a
eddig nem mutatkozott.
– Mi van a bátyjával? – csattant fel Stone.
– Két csapatot állítottunk a házára. Negyven perccel ezel tt elindult,
és az embereink követték is, de elvesztették.
– Két csapat? – füstölgött Stone. – Hadd mondjak valamit… Valaki
nagyon csúnyán rá fog faragni erre, miután vége lesz, de addig is nya-
kig ülünk a szarban. Van egyáltalán bármi fogalmad arról, hogy melyik
irányba ment?
– Ügy gondoljuk, az Eisenhower felé – felelte az ügynök.
– Pazar. Vagyis bárhol lehet ebben a kurva városban. Lefogadom,
hogy a húgával találkozik valahol. A n egyedül t le remélhet segítsé-
get, erre hagyjátok, hogy csak úgy lerázzon titeket.
 – Még nem adtuk fel. Kate Morannek nemsokára újra fel kell buk-
kannia, és amint megteszi, elkapjuk, erre a szavamat adom. – Az ügy-
nök hangja magabiztosan csengett.
– Ja, mert eddig is olyan szuperül végeztétek a munkátok – vicsor-
gott Stone. – Hol vagytok most?
– Az el bb értünk vissza az irodába.
Stone fojtott hangokat hallott a vonal túlsó végén. Mintha valaki
felkiáltott volna, azután az ügynök hangja úszott be a vonalba.
– Vance… tudod tartani egy kicsit?
– Mi az megint?
– Csak egy másodperc…
Tíz másodperc után Stone megelégelte a várakozást, és beleüvöltött
a telefonba:
– Hé, mi a szar folyik ott?
Beletelt néhány pillanatba, amíg az ügynök újra jelentkezett.
– Vance? Ezt nem fogod elhinni, de itt van Cooper, és azt mondja,
haladéktalanul beszélnie kell veled.

Richmond, Virginia

Frank Moran a Volvóban ült, a bels világítás fényénél az iratokat

böngészte. Mostanra átlapozta a dokumentumoknak legalább a felét,
de nem talált semmi érdekeset. Odakintr l zajt hallott, majd mintha
egy gyorsan mozgó árny suhant volna el a közelében. Összeráncolt
homlokkal, a szélvéd n át kémlelte a sötét parkolót, de semmit se lá-
tott, ezért letekerte az ablakot, és azon át nézett ki.
Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele? Nem, újra látta: egy ár-
nyék mozgott az autók között. Ahogy elfordult, hogy hátranézzen, hir-
telen egy pisztolycs feszült a tarkójának és fémes kattanást hallotta.
– Ne fordulj meg, hacsak nem akarsz egy golyót a fejedbe. Megér-
tetted?
Frank Moran bólintott.
– Igen.
 – Ha követed az utasításaimat, életben maradsz, de ha szarakodni
próbálsz, a szívedet is kitépem.

150.

Washington

O
ké, Cooper, akkor halljuk!
– Kértem, hogy Stone is legyen itt, akkor meg hol van? – til-
takozott Cooper, miközben a harmadik emeleti irodában vára-
kozott. Ketten álltak vele szemben: egy Walsh nev petyhüdt arcú
ügynök és a társa, Branson, akiknek az áthelyezése napján mutatták be.
– Stone már úton van – felelte Walsh –, de azt mondta, id t takarít-
hatnánk meg, ha addig is belevágnál a mondókádba.
Cooper elnémult. Walsh felsóhajtott.
– Nem érünk rá egész éjjel, Cooper. Vagy beszélsz, vagy nemcsak a
vizes leped t húzzuk rá, de az egész nyavalyás vaságyat is. Beszélj,
Cooper!
Cooper elmondott mindent, kitért arra is, ami a temet ben történt. A
két ügynök hitetlenkedve nézett össze, azután Walsh komoly hangon
megkérdezte:
– Szedsz valamilyen gyógyszert, Cooper? Bármilyen drogot, terápi-
ás vagy egyéb céllal?
– Nem.
– Pedig nekem nagyon úgy t nik.
– Amit elmondtam, az utolsó szóig igaz – er sködött Cooper.
Walsh felsóhajtott, és végigsimított petyhüdt arcán.
– Nézd, ez a temet sdi teljes képtelenség, úgyhogy inkább hagyjuk
a süketelést, és mondd el, hol van Moran. Csak így segíthetsz rajta, és
érheted el, hogy higgyünk neked. Tudod, mit mondok? Még arra is
hajlandó vagyok, hogy személyesen menjek ki és hozzam be, miel tt
még Stone rátenné a mancsát.
 – Miért bízzak meg benned? – kérdezte gyanakodva Cooper.
– Mert már nincs senki, akiben megbízhatsz – felelte Walsh. – Ez az
utolsó esélyed, Coop. Beszélsz, vagy véged. Tényleg ki akarod go-
lyózni magad a cégt l?
– Ha arra gondolok, hogy Stone-ból egy napon f nök lesz, talán
nem is lenne akkora tragédia.
– Nem rajongsz a fickóért, igaz?
– Mondjuk úgy, hogy már nem bízom benne. Sokat változott, amió-
ta együtt dolgoztunk New Yorkban. Mindenhová magával hurcolja a
sérelmeit.
Walsh el rehajolt, és ujjainak hegyével megtámaszkodott az aszta-
lon.
– Azért annyira nem rossz ember. Ha megkönnyíted a dolgát, le fog
szállni rólad, ezt megígérem.
– Komolyan mondtad, hogy személyesen hozod be, miel tt Stone
elkaphatná?
– Jól hallottad. Szóval, hol van Moran?
Cooper hosszan elgondolkodott, miel tt válaszolt.
– A richmondi Törvényszéki Orvostani Intézetbe ment.
– Miért?
– Beszélni akar Brogan Lacyvel a Gamalon végzett boncolással
kapcsolatban.
– Szerinted mikor fog odaérni? – kérdezte Walsh.
– Több mint egy órája elindult Richmondba. Mostanra már oda kel-
lett érnie.
– Jobban teszed, ha az igazat mondod, különben Stone a tökeiddel
fog golfozni.
– Ez az igazság. Csak beszélj vele, és menj ki érte!
Walsh elmosolyodott, és felvette a telefont, majd elkezdte beütni a
számokat.
– Kit hívsz? – ráncolta a homlokát Cooper.
– Stone-t.
– Hazug szemétláda!
Walsh megvonta a vállát.
 – Ni csak, ki beszél. Jobb ha tudod, hogy mostantól tényleg Stone a
nök. Én csak teljesítem a parancsot.

151.

Richmond, Virginia

A
szalag újra elindult, s nekem hirtelen támadt egy ötletem. Oda-
fordultam Brogan Lacyhez.
– Mi lenne, ha megkeresnénk azt a részt, amikor Gamal meg-
kapja a szereket?
Lacy habozott, de el retekerte a felvételt odáig, amikor az r arra
készült, hogy rádugja a katétert Gamalra.
– Nézzük meg innen! – javasoltam.
Lenyomott egy másik gombot, mire a szalag normál sebességre las-
sult. A képerny re fókuszáltam, és nyomon követtem minden mozdu-
latot, miközben Gamalt leszíjazták, a csuklóját, a karját és a lábát szo-
rosan rögzítették. A kék függöny néhány percre összezárult, majd mire
újra szétnyílt, az infúziót már bekötötték a helyére.
– Maga szerint ez a rutineljárás? – kérdeztem Lacyt. – Úgy értem,
így kell bevezetni a mérgeket?
– Igen – bólintott. – Miért?
– Majd kés bb elmagyarázom. – Tovább figyeltem a szalagot, mi-
közben beadagolták a nátrium-tiopentált. – Ez is rendben van?
– Nagyon úgy t nik.
Fürkész tekintettel meredtem a képerny re, és a legapróbb rendel-
lenességek után kutattam.
– Felteszem, a videó alapján senki sem tudja megállapítani, hogy
pontosan milyen szereket adtak be. Ez lehetetlen, igaz? Amennyire
tudhatjuk, bármit Gamalba fecskendezhettek.
Lacy megrázta a fejét.
 – Ez kevéssé valószín . Véleményem szerint kell en szigorú proto-
koll szabályozza a mérgek beadását. Nem változtathatnak például a
szerek összetételén, ha erre próbál utalni.
– Ugyan már, doktor. Szerintem mindnyájan hallottunk már olyat,
hogy összekeverték a gyógyszereket. Gondoljon csak a m hibaperek-
re!
Lacy a homlokát ráncolta.
– Igen, csakhogy a halálos ítélet végrehajtásának vonatkozásában
mindössze három szert használnak, ezért aligha történhet meg, hogy
összekeverjék ket. Legalábbis én még sosem hallottam ilyenr l. Hová
akar kilyukadni?
– Csak hangosan gondolkodom. Menjünk tovább! – A képerny re
szegeztem a tekintetem, míg végül a harmadik mérget, a kálium-
kloridot is Gamal szervezetébe adagolták. Néhány pillanattal kés bb a
test megmerevedett. Vajon ezen a ponton kezdte el visszatartani a lé-
legzetét?
Nem valószín . Gamal arca teljesen elszínez dött, a szemhéja meg-
rebbent. Szemmel láthatóan haldoklott, és úgy t nt, a kivégzés a leg-
nagyobb rendben zajlott le. Nem láttam semmi kirívót. Semmit az ég-
világon. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat: mi kerülte el a figyel-
mem? Lennie kell valaminek!

152.

A
hogy ott feküdt el ttem, Gamal kétséget kizáróan halottnak
nt. Az igazgató elindult a telefon felé, hogy hívja a felettesét,
majd elhagyta a helyiséget, és az egyik börtön r összehúzta a
függönyt.
Lábak csoszogását hallottam, amint a tanúk távoztak, majd újra ki-
nyílt a kivégz kamra ajtaja, és két börtön r lépett be. Az egyikük
szemüveget és sötét bajuszt viselt, a másik férfi arcát azonban egy pil-
lanatra sem lehetett látni: vagy a társa takarta el, vagy hátat fordított a
kamerának. A csöveket eltávolították Gamal karjából, és fehér leped t
vontak az arcára, miel tt a holttestet fehér hullazsákba tették, és kere-
kes ágyon az ajtó felé gurították volna.
– Ismeri ezeket az embereket? – kérdeztem Lacyt.
– Az egyiket igen… – felelte bizonytalanul. A sötét hajú férfira mu-
tatott. – Azt hiszem, a neve Buck Ryan. A börtönben dolgozik. A má-
sik férfit viszont nem ismerem fel. Hogyan is ismerhetném? Nem lá-
tom az arcát.
A másik férfira meredtem. Elfordította a fejét, a vonásai még profil-
ból sem látszottak. Szándékosan mozog úgy, hogy az arca egy pillanat-
ra se forduljon a kamera felé? Kezdett nagyon úgy t nni. Lehetetlen
volt felismerni a férfit. Ahogyan az ajtó felé indult és kilépett a helyi-
ségb l, kissé el kellett fordulnia, hogy átman verezze a kerekes ágyat
az ajtónyíláson, de még ekkor sem láthattam az arcát. Találtam vala-
mit, vagy teljesen rossz nyomon járok? Összezavarodtam, és hiába
kerestem választ a kérdésre. Témát váltottam, és egyenesen Lacy sze-
mébe néztem.
– Miért nem mondta soha, hogy a Bellevue-ben Gamal páciense
volt?
Lacy elsápadt.
– Hogyan… honnét tud err l?
– Megtenné, hogy válaszol a kérdésre?
Sért dötté vált a hangja.
– Nincs joga hozzá, hogy a magánéletemben vájkáljon. Egyáltalán
nincs hozzá joga.
– Én csak magyarázatot szeretnék kapni. Ugye, nincs semmi rejte-
getnivalója?
– Ugyan mi rejtegetnivalóm lenne? – kérdezett vissza Lacy.
– Mondja meg maga! – vágtam rá.
Lacy zord pillantással mért végig.
– Nem tartozom magának magyarázattal, de csak hogy tudja, a vá-
lásunk után mély depresszióba süllyedtem. Nehezemre esett kilépni a
házasságunkból.
 – Nekem meg nehezemre esik ezt elhinni. Davidtól tudom, hogy ön
akart válni.
– Higgyen csak, amit akar – csattant fel –, de semmi köze ahhoz,
hogy mit kerestem a Bellevue-ben.
– Nagyon is közöm lett volna hozzá, ha az FBI annak idején tud
maga és Gamal kapcsolatáról, amikor David és Megan halálának kö-
rülményeit próbálta feltárni. Hogyan kerülhette el a figyelmünket? Azt
hiszem, kezdett l Gamalt tekintettük az egyetlen gyanúsítottnak, és
eszünkbe se jutott feltárni kettejük kapcsolatát.
Lacy értetlenül ráncolta a homlokát.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nem akarok mondani semmit. Csak hangosan gondolkodom.
– Nem tetszik, ahogy beleüti az orrát a magánéletembe, Moran kis-
asszony. Semmi köze hozzá.
Most el ször láttam Brogan Lacy másik oldalát. Mintha teljesen ki-
cserélték volna. Tényleg azért dühös, mert beleártom magam a dolgai-
ba, vagy többr l van szó?
– Már csak egy valamit szeretnék megtudni. Miért a Bellevue?
– Magának igazán tudnia kellene – fordult el Lacy.
Kezdtem összezavarodni.
– Ezt most hogy érti?
Lenyomott egy gombot a videomagnón, és a kazetta kiemelkedett.
– A Bellevue készségesen segített mindenben, mert David apja ko-
rábban ott ült az igazgatóságban, és az egyik legnagyobb adományo-
zónak számított. Akkor is segítettek, amikor David testvére, Patrick
próbált megbirkózni a mentális zavaraival.
– Micsoda?
Lacy lesújtó pillantást vetett rám.
– Patrick többek között súlyos tudathasadásban szenvedett… vagy
David ezt elfelejtette közölni?
Megdöbbentem.
– Nekem csak annyit mondott, hogy depressziós volt.
– Ennél azért jóval többr l volt szó. Patricknél annyi mentális disz-
funkciót állapítottak meg, hogy feln tt életének túlnyomó részét a
Bellevue falai között töltötte. A legsúlyosabb betegségének a pszicho-
pata irányultságát tartották, de az igazat megvallva, Patrick még azt
sem tudta, hogy kicsoda valójában. Amikor az állapota rosszabbodott,
különféle hangokon beszélt és eltér személyiségjegyeket vett fel, le-
számítva a sajátját. Olyan lett, mint egy színész, aki különböz szere-
peket ad el . A tudathasadás nem ritka azok esetében, akik átéltek va-
lamilyen súlyos gyermekkori traumát, mondjuk szexuálisan molesztál-
ták vagy verték ket. Úgy vélem, a halál megváltás volt számára.
– Azt mondja, hogy Patrickkel történt valami gyerekkorában?
– Nem az én feladatom beszélni err l. – Lacy összepréselte az ajkát.
– Gamal t is kezelte?
– Minden bizonnyal, tekintve, hogy Gamal a Bellevue legjobb pszi-
chiáterei közé tartozott, aki a komolyabb esetekkel foglalkozott. –
Lacy felállt. Láthatóan a türelme végén járt, és a hangja keser en csen-
gett. – Most, ha megbocsát, mennem kell.
Szinte semmit sem tudtam David testvérér l, de alig vártam, hogy
pótoljam a mulasztást.
– Mi volt Patrick foglalkozása?
Lacy visszatette a kazettát a tokjába.
– Az apja ragaszkodott hozzá, hogy orvosi egyetemre járjon, de a
mentális rendellenességei már diákkorában súlyosbodni kezdtek, így
végül sosem fejezte be.
Tovább akartam kérdez sködni, de Brogan Lacy az órájára nézett,
majd h vös hangon közölte:
– Most pedig megyek, bejezem a munkám. Távoznia kell!
Amíg visszatette a kazettát a páncélszekrénybe, csörögni kezdett a
mobilom, és fogadtam a hívást. Rövid csend után meghallottam Frank
hangját.
– Kate, azonnal ki kell jönnöd hozzám! Találtam valamit az akták-
ban.
– Mit?
Újabb hallgatás, majd Frank vontatott hangon felelt:
– Jobb lesz, ha a saját szemeddel látod, Kate. Figyelj, ne…
A vonal megszakadt.
 Frank hangja sürget nek t nt, ezért felkaptam a táskám.
– Mennem kell – közöltem Lacyvel.
– És mi lesz a magyarázattal? – kérdezte éles hangon.
– Még hívom, doktor. – Olyan fürgén indultam az ajtó felé, ahogyan
csak tudtam.

153.

A
biztonsági r az el téren keresztül engedett ki, és én elindul-
tam az utca túloldalán lév parkoló felé. Csalódást okozott,
hogy semmit se tudtam meg a szalagból, és az is felzaklatott,
hogy David elhallgatta el lem az igazat. Ez annyira nem vallott rá.
Talán túlságosan is nyomasztotta a testvére betegsége ahhoz, hogy
beszéljen róla?
Eszembe jutott, amikor David és Megan meggyilkolása után hat hó-
nappal felhívott a Bellevue egyik orvosa, hogy közölje velem:
Patricket annyira megrendítette a testvére halála, hogy elhagyta a
Bellevue-t, legyalogolt a Potomac folyóhoz és a vízbe ölte magát.
Szétszórt ruháit a Headland Pointnál találták meg. A szobájából el ke-
rült egy búcsúlevél, amelyben azt írta, hogy többé nem képes elviselni
a fájdalmat. A holttestét ugyanakkor sosem találták meg, azt gyanítha-
tóan a tengerig elsodorta az er s áramlat.
Azután újabb gondolat ötlött fel bennem, s úgy éreztem, mintha a
lábam kifordulna alólam. Eszembe jutott a profil, amit Frank rajzolt az
ismeretlen elkövet l: huszonöt és negyven közötti kisportolt férfi,
paranoid skizofrénia és pszichopata hajlamok, átlagon felüli intelligen-
cia és fels fokú végzettség. Ez a profil tökéletesen illett Patrickra –
csakhogy Patrick meghalt.
A képzeletem mégis tovább dolgozott. Patrick orvosnak tanult, tehát
jól ismerhette a halálos mérgeket, ha pedig a Bellevue-ben lakott, is-
mernie kellett Constantine Gamalt is. A rend rök szerint a holttestét a
tengerbe sodorták az er s áramlatok, de ezt semmi sem bizonyította.
És ha Patrick még mindig él, és köze van mindehhez? Ha a másolós
gyilkos? Vagy segített Gamalnak a szökésben?
De ha Patricknak köze is volt mindehhez, miért szövetkezett volna
Gamal megmentésére? És miért akarta volna mindenkivel elhitetni,
hogy meghalt? Olyan képtelen gondolatok rajzottak az agyamban,
hogy már egyik sem t nt értelmesnek.
Ahogy elértem a parkolót, megláttam magam el tt a Volvót. Ha ezt
elmondom Franknek, vajon rültnek fog tartani? Ahogy közelebb ér-
tem, láttam, hogy a bels világítás még mindig ég, de senki sem ült a
járm ben. Bekémleltem. Senki.
Láttam, hogy a kulcs még az indítózárban van. Egy pillanatra meg-
dermedtem a félelemt l, aztán arra gondoltam, hogy Franknek könnyí-
tenie kellett magán, ezért körülnéztem a sötét parkolóban. S ekkor ész-
revettem valami furcsát. Korábban négy autót láttam a parkolóban, de
most ötöt számoltam – félig az árnyékba húzódva egy zöld Nissan állt.
Mintha egy sötét alakot is észrevettem volna a volán mögött.
Egy szemvillanással kés bb egy Taurus fordult csikorgó kerekekkel
a parkolóba. Páni rémületben rohantam a Volvo felé, miközben a Tau-
rus fékezett, majd Stone pattan ki bel le, nyomában két másik ügy-
nökkel. Stone el reszegezte a fegyverét.
– Le van tartóztatva, Moran! Feküdjön hasra és kulcsolja össze a
kezét a háta mögött. Azonnal!
Öt méterre lehettem a Volvótól. Ha tovább futottam volna, Stone
biztosan leszedett volna – az arckifejezéséb l láthattam, hogy nem
lenne vev az érveimre. Azt is tudtam viszont, hogy el kell menekül-
nöm. Hol az ördögben van Frank, amikor tényleg szükségem lenne rá?
– Oké, megteszek mindent, amit mond – kiáltottam vissza, csak
hogy id t nyerjek.
Stone továbbra is rám szegezte a pisztolyt, miközben magasba
emeltem a karom, és úgy tettem, mint aki le akar hasalni a földre.
Mindeközben fokozatosan csökkentettem a távolságot köztem és a
Volvo között, majd amikor elég közel kerültem, megragadtam a kilin-
cset és bevetettem magam az ülésre. Dörej hallatszott, ahogyan Stone
leadott egy lövést. A golyó a szélvéd be csapódott, amint elfordítottam
a kulcsot, és a motor dübörögve életre kelt. Láttam, hogy Stone felb -
szült bikaként csörtet felém, és teljes er l beletapostam a gázba,
miközben újabb lövés dördült, majd egy golyó a tet be fúródott és
elszisszent a fülem mellett. Ezután egy másik lövedék száguldott el
mellettem és törte szilánkokra a hátsó ablakot. Nem tudtam, hogy Sto-
ne tüzelt-e, vagy valamelyik ügynöke, de hallottam a kiáltozását:
– Állj meg, vagy kinyuvasztalak, Moran!
Tövig nyomtam a gázpedált, a Volvo motorja megvadult oroszlán-
ként b gött, és égett gumiszag kíséretében kirontottam a parkolóból.

154.

M ég három lövés találta el a Volvót – egy újabb golyó a szél-

véd t zúzta be, két másik a tet t ütötte át. Egy pillanatra
sem vettem le a lábam a gázról, miközben próbáltam kilátni
a megrepedezett szélvéd n.
Nem kapcsoltam be a fényszórót, így alig láttam, mit csinálok; min-
denesetre valahogyan balra fordultam, nagy sebességgel magam mö-
gött hagytam a parkolót, és a szemközti padkára ugrattam. Minden
útba es piros lámpán áthaladtam, de több lövedék nem fúródott a ko-
csiba, viszont kétszáz méter után, amikor közeledni kezdtem egy éles
kanyarhoz, a reflektorok éles fénye felbukkant a visszapillantóban.
Tudtam, hogy Stone és az emberei a nyomomban vannak.
Mostanra tisztességes el nyre tettem szert, és az útra összpontosí-
tottam. Kicsit visszavettem a gázból, amint elértem a következ ka-
nyarhoz, azután megint tövig nyomtam a pedált. A Volvo motorja újult
er vel pörgött fel, gyorsulni kezdtem, és nemsokára szem el l vesztet-
tem a Ford Taurust.

Norton vezette a Fordot, Stone pedig mellette ült, miközben az autó

motorral próbálta csökkenteni a háromszáz méter körüli távolsá-
got. Stone tajtékzott a düht l: a Volvo túl messzire került ahhoz, hogy
célba vehesse. Norton hirtelen felnézett a visszapillantóba, amint hátul-
ról nagy sebességgel egy fényszórópár közeledett feléjük.
– Mi a fasz…?
– Mi az? – kérdezte Stone.
– Valami seggfej. Mintha le akarna szorítani minket!
Stone kihajolt az ablakon, hogy jobban lásson – épp amikor a zöld
Nissan felzárkózott melléjük. Nem tudta kivenni a vezet árnyékba
borult arcát, de bárki is ült a volánnál, szántszándékkal jobbra kor-
mányzott, és megpróbálta leszorítani ket. Fémes, rl hang hallat-
szott, amint az autó megrázkódott, és Norton hiába igyekezett vissza-
nyerni felette az uralmát.
– Jesszusom, ez meg rült…
Stone meglátta maguk el tt a kanyart, és rémülten üvöltött fel:
– Nézz már el re, Gus…!
Ekkor az autó még nagyobb sebességgel ütközött nekik, és a lepat-
tanó Ford oldalazni kezdett a szalagkorlát felé.
– Jézus…
Norton kétségbeesetten próbált visszatalálni az útra, de már elvesz-
tette az uralmat az autó felett. A kerekek csikorogva csúsztak ki, és a
Ford nekivágódott a szalagkorlátnak.

155.
jabb száz métert tettem meg, miel tt megint belenéztem a tükör-

Ú be. Úgy t nt, mintha két autó egyszerre venné be a kanyart, azu-
tán az egyik hirtelen leszorult az útról és elt nt a szemem el l.
Hunyorogni kezdtem, és azon t dtem, hogy talán csak képzeltem az
egészet. Pedig nagyon úgy t nt, hogy egy autó áttörte a szalagkorlátot.
A fényszórók újra a nyomomba eredtek. Azután vibrálva életre kelt
a telefonom. Fél kézzel kormányoztam, miközben el túrtam a táskám-
ból, abban a hitben, hogy csakis Frank lehet, de amikor felvettem, sen-
ki sem szólt bele.
 – Frank? Te vagy az?
Hosszú hallgatás után rekedtes férfihang szólalt meg:
– Kate… végre beszélünk egymással.
Nem Frank hangja volt, és nem is olyasvalakié, akit ismertem, és
éreztem, ahogyan a rémület feltör a torkomon.
– Ki… ki az?
– Azt hittem, mostanra rájöttél, Kate. Vagy azt várod, hogy bemu-
tatkozzam?
A hang ismer snek t nt. Mintha csak Davidet hallottam volna.
Azután végre leesett, és a szívem nagyot dobbant.
– Patrick?
– Okos kislány.
– Hol… hol vagy? – Döbbenetemben csak ilyen ostoba kérdésekre
telt t lem.
– Közvetlenül mögötted, de nem ajánlom, hogy visszanézz. Nem
szeretnénk, ha épp most szenvednél balesetet, ugye?
A tükörbe néztem és láttam, ahogy a fények felzárkóznak mögém.
– Hol van Frank? Mit m veltél vele?
Patrick határozott hangon felelt:
– Pofa be, húzódj le, és ne szakítsd meg a vonalat!
– Hol van Frank? – er sködtem.
– Megkötözve, a hátsó ülésen. Csak rajtad múlik, Moran, hogy élet-
ben marad-e, vagy meghal. Ha bármivel próbálkozol, azonnal fejbe
lövöm, világos?
– I… igen, megértettem.
– Akkor tedd, amit mondtam! Állj félre, állítsd le a motort és szállj
ki az autóból! Csukd be az ajtót, tedd szét a kezed, és lassan fordulj az
autóm felé! Most rögtön húzódj le!
Megálltam a padka mellett, és engedelmeskedtem. Kiszálltam, be-
csuktam az ajtót, és megfordultam. Láttam, ahogyan egy sötétzöld Nis-
san óvatosan fékezve megáll mögöttem, miközben lassan szitálni kez-
dett a hó.
A vezet kiszállt, és én felismertem a repül n látott férfit. Tudtam,
hogy csakis Patrick lehet, pedig sokat változott – a haja megritkult, és
az arca is vékonyabb lett, mint a róla mutatott fényképeken –, de minél
tovább néztem, annál inkább felismertem benne David testvérét.
Egy automata pisztolyt szorongatott a kezében, és lassan megkerül-
te az autót, hogy kinyissa az ajtót a Nissan túlsó oldalán, majd intett,
hogy foglaljam el a vezet ülést.
– Ülj be!
Beültem, pedig mellém ült. Vetettem egy pillantást hátra, és lát-
tam, hogy Frank ott fekszik a hátsó ülésen. A háta mögött, vastag kék
kötéllel kötözték össze a csuklóját. Nem tudtam megállapítani, hogy
él-e még.
– Indíts! – mordult rám Patrick.
– Hová megyünk?
Felém fordult, és láttam az rületet a szemében, amint nekinyomta a
pisztolyt a bordáimnak. Elvigyorodott.
– Egy mély és sötét helyre, Moran, ahol otthonosan fogod érezni
magad.

156.

A
hó egyre s bben esett, elborítva a Nissan szélvéd jét. Vala-
hogy megtaláltam az ablaktörl kapcsolóját, de képtelen vol-
tam a csúszós útra összpontosítani. Patrick továbbra is rám
szegezte a pisztolyát, a kezem pedig reszketett, ahogy a kormányt
markoltam.
– Maradj a gyorsforgalmin, dél felé! Ne feledd, ha a legkisebb fejfá-
jást is okozod, te és a testvéred kurvára megkeserülitek.
– Azt hittem, meghaltál.
Patrick elmosolyodott.
– Ahogy mindenki. Hát nem csodálatos? Az a szánalmas búcsúle-
vél, hogy mennyire hiányzik David… Mint egy elbaszott countrydal-
ban. Pedig mennyire gy löltem!
Megdöbbentem.
 – Miért?
– Ne cseszekedj velem, és akkor talán elmondom, miel tt meghalsz.
Alig várom, hogy lássam a reakciódat. Vezess tovább!
A hátsó ülésen Frank hirtelen felnyögött, majd újra mozdulatlanná
vált.
– Mit m veltél vele? – kérdeztem.
Patrick eljátszotta, ahogy magába döf egy fecskend t.
– Kapott valamit, ami kicsit er sebb a tequilánál. Ne aggódj, nem-
sokára magához tér.
– Mi történt Gamallal? Életben van vagy meghalt?
Patrick élvezte kíváncsiságomat.
– Szerintem nem akarod tudni. Elég legyen annyi, hogy régi bará-
tod, Constantine Gamal alig várja a találkozást.
Belém nyilallt a félelem.
– Hol van? Megmentetted az életét valami ellenméreggel? Így úszta
meg a kivégzést?
Patrick oldalba bökött a pisztollyal.
– Hamarosan megtudod, amikor majd találkoztok. És ha azon t -
dnél, hogy mi a tervünk veled… nos, nemsokára azt is megtudod.
Most pedig fogd be és vezess!
Elszorult a torkom. Gamal életben van. Tudtam, hogy Frankre és
rám halál vár, márpedig ha Gamalnak bármi köze van ehhez, akkor
iszonyú kínokat fog okozni nekünk. A szívem dugattyúként pumpált,
amint egy autó húzott el mellettünk a havas es ben, a nedves aszfalton
visszatükröz vörös lámpákkal.
– Mit követtem el ellened? Gamal gy löletét még megértem, de a
tiédet…
A kirobbanó indulat teljesen eltorzította Patrick arcát, és azzal fe-
nyegetett, hogy átveszi felettem az uralmat.
– Tényleg semmi nem értesz, igaz, te hülye picsa? Ennyire ostoba
vagy?
– Mir l beszélsz?
Patrick szája megremegett a düht l.
 – Ne játszd itt nekem az ártatlant! A szüleim nem hagytak rám egy
centet se. Mindent odaadtak az öcsikémnek. Mindent. kapta azt, ami
engem illetett volna, azután gondolt egyet, és továbbadott mindent
neked.
– Hát err l szól az egész? – kérdeztem megkövülten. – A pénzr l?
Patrick alig tudta fékezni a dühét.
– Elvettél t lem mindent, ami nekem járt volna! És még csodálko-
zol, hogy gy löllek?
Akkor mindent megértettem, és a kirakójáték darabjai a helyükre
kerültek, miközben a vér kezdte elönteni az agyamat.
– Hogyan voltál képes hidegvérrel megölni a testvéred és az unoka-
húgod? Hogyan?
Patrick szabadjára engedte indulatát.
– David és az a kis kurva rászolgált a halálra. Mindig ez volt, David
így, David úgy, David a kék szem srác, David, aki kit nt mindenben
– a sportban, a munkában, a kapcsolatokban. kapott mindent, nekem
meg az árnyékában kellett élnem. És mit kaptam a szüleimt l? Bezár-
tak egy kibaszott idegklinikára! – Patrick tébolyultan elvigyorodott. –
De ne aggódj, David megszenvedett azért, amit velem m velt. És
Megan is, úgyhogy kiegyenlítettem a számlát. Csak gondoltam, szeret-
néd tudni.
A Patrick iránti határtalan gy lölet kezdett eluralkodni rajtam, aho-
gyan az érzéketlen szavakat hallottam. Egyszerre akartam sírni és
megölni Patricket azért, amit tett. Kínzó fájdalom mart belém, ahogy
elképzeltem, amit Daviddel és Megannel m velt. Hogy képes bárki is
ilyen szörny ségekre? Ki képes élvezni egy tizennégy éves lány gyöt-
relmeit, ha nem a született gonosz?
– David mindig segíteni próbált rajtad, és te ezért ölted meg?
– Hé, még az is lehet, hogy nem én öltem meg.
– Mit mondasz?
– Nemsokára megtudod. Ami engem illet, vastagon leszarom Davi-
det. Mikor próbált segíteni rajtam? Amikor néhányszor meglátoga-
tott? Amikor próbálta feléleszteni közöttünk a testvéri szeretetet, ami
sose volt meg? Gamal, igen, megmutatta nekem, mire képes egy
sötét és veszedelmes elme.
– Hogy érted ezt?
Patrick megvet en felhorkant.
– Magadtól is rá fogsz jönni. A kapuknál fordulj balra!
Már a városhatáron kívül jártunk, és ahogy közeledtünk a díjfizet
kapukhoz, tudtam, hogy hiába is próbálnék Patrick értelmére hatni. Ha
húszévnyi pszichiátriai kezelés nem segített, miben reménykedhettem
én?
– Gamal vár ránk ott, ahová megyünk? – kérdeztem elhaló hangon.
Patrick gy lölett l izzó pillantást vetett rám.
– Átkozottul jól mondod. Alig várom, hogy ti ketten újra találkozza-
tok. Addig is, tartsd a szemed az úton.

157.

Washington

J osh Cooper kulcszörgést hallott az irodában, ahová bezárták. Az

ajtó feltárult, és Walsh ügynök jelent meg.
– Jól elvagy, kisbogár?
Cooper megvonta a vállát.
– Nem ártana egy ágy. Néhány magazin, kábeltévé, esetleg egy kis
rágcsálnivaló…
A mosoly elt nt Walsh arcáról, ahogy belépett a szobába.
– Ez tényleg vicces, de nem lesz szükséged semmi ilyenre, Cooper.
Máris kiviszlek innen.
Cooper felnézett rá.
– Mire ez a hirtelen kedvesség?
– Stone balesetet szenvedett Richmond mellett. Az autójának annyi,
de és Norton megúszta, leszámítva néhány karcolást és horzsolást.
Úgy látszik, Isten megoltalmazza az igazakat.
 Cooper felpattant.
– Mi történt?
Walsh tenyerébe köpte a rágóját, galacsinná gyúrta, és sikeresen be-
lepöckölte a szemetesbe.
– Abból, amit hallottam, a barátn dnek, Morannek megint sikerült
meglógnia t lük. Olyan, mint egy szemfényveszt : egyszer itt, másszor
meg ott. Mi meg a tökünket is elhagyjuk, csak hogy megtaláljuk. Nincs
valami ötleted, merre keressük, Cooper?
– Honnan a pokolból tudhatnám? Mindent elmondtam, amit tudtam.
Walsh összedörzsölte a tenyerét, és hüvelykujjával az ajtó felé bö-
kött.
– Stone látni akar, a 95-ösön fogtok találkozni. Akarsz egy jó taná-
csot, Coop? Legjobb lesz, ha okosan válaszolgatsz neki, mert amilyen
hangulatban van, képes kitépni a nyelvedet a seggeden keresztül.

Negyven perccel kés bb Walsh bekísérte Coopert a Richmondtól tíz

kilométerre es Comfort Inn motelbe. Amikor Norton kinyitotta el t-
tük az ajtót, Stone éppen a mobiltelefonján beszélt. Nyakmerevít t
viselt, és különféle ragtapaszok borították az arcát. A bal csuklóját
gézbe tekerték, a jobb szeme alatt jókora véraláfutás éktelenkedett.
Stone végzett a hívással, és sötét tekintettel fordult látogatója felé.
– Figyelmeztetlek, Cooper. Elég egy rossz szó, és nagyon megbá-
nod, hogy átjöttél New Yorkból. – Átfordított egy széket, és leült Coo-
perrel szemközt.
Norton egy csokiszeletet majszolt.
– Kérsz valamit? Kávét? Kólát? Esetleg fánkot?
– Egy kávé jólesne – felelte Cooper. – Esetleg egy kis tejszínnel.
Fahéjjal meghintve. Szaharinnal, cukor nélkül. A fánk is jó ötlet. Talán
legyen málnás, a tetején olyan kis csokidarabkákkal.
– Stone-hoz beszélek, te fatök – mordult rá Norton.
Stone nagyot csapott az asztalra.
– Állj le ezzel a kávéval és fánkkal, Gus! Te meg ülj le, Cooper!
– Azt hittem, engem kérdez, mit szeretnék. Én csak megmondtam.
Stone arca kivörösödött.
 – Ne akarj feldühíteni! Csak mondd el újra, mi történt a temet ben!
Cooper állta a tekintetét.
– Már elmondtam Walshnak.
– Mondd el, Cooper! Méghozzá gyorsan, mert nincs se id m, se tü-
relmem.
– Nem bízom benned, Stone. Olyan érzésem van, mintha készülnél
valamire.
Stone türelmetlenül csattant fel:
– Leszarom, hogy milyen érzésed van, Cooper, most én vezetem a
nyomozást, és megígérem neked, hogy ha nem kezdesz el gyorsan
énekelni, beduglak egy cellába, és ki sem engedlek, amíg a fiad szak-
állt nem növeszt, megértetted?
Cooper felnézett Nortonra és Walshra.
– Remélem, azért mert Stone beg zölt, nektek még nem ment el az
eszetek?
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Norton.
– Úgy, hogy nem bízom Stone-ban.
– Beszélj, Cooper, miel tt tényleg kijövök a béket résb l – ajánlotta
Stone. – Mondj el mindent!
Cooper beszélt néhány percig. Amikor befejezte, Stone felállt, na-
gyot sóhajtott, és végigsimított sebes arcán. Láthatóan mélyen belete-
metkezett a gondolataiba, és nehezére esett d re jutnia.
– Most már hisztek nekem, fiúk? – kérdezte Cooper.
Stone felé fordult.
– Most hülyéskedsz velem? Semmit se hiszek el, amíg át nem vizs-
gáltuk azt a temet t. Az embereim máris úton vannak. Amennyire tud-
juk, még az is lehet, hogy rossz helyen ástatok. Most az a legfonto-
sabb, hogy megtaláljuk Morant. Lefogadom, hogy a testvére segít neki.
Frank ugyanúgy elt nt. Ellen rizni fogjuk Moran telefonjait és e-
mailjeit, hátha találunk valamit. Szóval, Cooper, van valami sejtésed
arról, hol lehet most?
Cooper indulatosan talpra ugrott.
– Nem, nincs. Azt akarod mondani, hogy még most sem hiszel az
ártatlanságában?
 Stone a szemébe nézett.
– Azok után, ami Loúval történt? Azok után, ami velünk történt? Ne
is tör dj vele, hogy kis híján megölt bennünket egy autóbalesetben.
Lefogadom, hogy az a rohadék Frank vezette a kocsit, amelyik leszorí-
tott minket.
– Kétlem, Stone. Kate semmi pénzért nem bántotta volna Loút. Fél-
reérted az egészet. Kate és Frank nem próbált megölni senkit.
– Szerintem ez önmagáért beszél – mutatott a nyakmerevít re Sto-
ne. – Gondolod, hogy azért viselem ezt a szart, mert újra divatba jött a
nyakfodor? Hát ide figyelj, Cooper! Még az is lehet, hogy csak meg-
próbálsz felültetni. Az én szememben az a ribanc most is pont olyan
nös, amilyen mindig volt. Ma már ez a második alkalom, hogy meg-
próbál megölni. És ha tudni akarod, ez volt az utolsó eset. Ha még
egyszer összefutok vele, fogja húzni a rövidebbet.
– Mi ez az egész kett tök között, Stone? Oké, hülyét csinált bel led,
és kis híján rámentél, de mit akarsz, szemet szemért?
Stone állta Cooper tekintetét.
– Ha arra kerül a sor, nem érem be a szemével.
Cooper felsóhajtott.
– Tudod, mi a te bajod? Annyira elvakít a gy lölet, hogy képtelen
vagy meglátni az igazságot. Egyszer en túl ostoba vagy hozzá, Stone.
Veszedelmesen ostoba. Vagy csak bennünket hülyítesz, és nagyon is
tudod, mit csinálsz.
– Hogy érted ezt?
– Amennyire gy lölöd Kate-et, bármire képes lennél, csak hogy el-
pusztítsd. Talán még ahhoz is közöd van, ami itt történik?
Stone arca eltorzult az indulattól. Torkon ragadta Coopert, és neki-
szorította a falnak.
– Ezt gondolod? Akkor elmondom, én mit gondolok. Hülye kis pöcs
vagy, Cooper. Ezek után elbúcsúzhatsz a cégt l, azt garantálom. – El-
engedte Coopert, és odafordult Nortonhoz. – Vigyétek vissza ezt a
barmot, azután keressük meg Morant, és fejezzük be a melót.
 158.

Virginia

R eszketett a kezem, ahogyan tovább vezettem a virginiai uta-

kon. A hóesés elállt, de olyan hideg volt, hogy vártam, mikor
kezd újra szakadni. Kocsik suhantak el mellettünk – egyszer
még egy jár rautó is –, de semmivel sem vonhattam magunkra a fi-
gyelmet, ha nem akartam kockáztatni Frank életét.
– Elmondod, miért segítettél Gamalnak a szökésben? – Képtelen
voltam uralkodni a hangomon.
Patrick továbbra is rám szegezte a fegyverét.
– Majd megérted, ha odaértünk. Most csak vezess!
Láttam, hogy nincs értelme er ltetni a társalgást, ameddig Patrick
nem akarja oldani a feszültséget. Akárcsak Gamal, is attól indult be,
ha gyakorolhatta a hatalmat, a kérdéseim azonban válaszért könyörög-
tek.
– Mire volt jó ez a fogócska? Te voltál az, igaz? Te és Gamal.
Patrick szája elégedett vigyorra húzódott.
– Miért, talán nem élvezted ezt a kis játékot, Moran?
– Egyáltalán nem, de tudni szeretném, mi értelme volt.
– Egyszer . Át kellett élned, milyen is az, amikor úgy vadásznak
rád, mint egy állatra, ahogyan te vadásztál Gamalra. És megtetszett
nekünk az ötlet, hogy összemérhetjük a tudásunkat, hogy kiderül, ki
lesz a gy ztes. Hát nem csodálatos? Bármikor megölhettelek volna,
Moran, amikor csak akarlak. Bármikor. Én döntöm el, mikor halsz
meg, és épp ez benne az élvezet.
– Akkor miért ölted meg Yetát? Élvezetb l?
Patrick arcán gy lölköd kifejezés jelent meg.
– Az a ribanc elárulta a tulajdon testvérét. Nagyon is megérdemelte,
amit kapott.
– Ki ölte meg? Te vagy Gamal?
 Patrick elvicsorodott.
– Még most sem érted, igaz? Még mindig nem érted, mi ez az
egész, és hogy mi vár rád?
– És mi az?
Nem válaszolt. Egy elágazás t nt fel el ttem, és hirtelen rádöbben-
tem, hogy valahol Angel Bay közelében lehetünk, bár egy számomra
ismeretlen útvonalon közelítettük meg. Beértünk egy erd be, ahol alig
esett a hó. A fák között keskeny földút vezetett.
– Menj arra! – utasított Patrick, majd amikor vonakodtam engedel-
meskedni, dühösen csattant fel. – Nem hallod, mit mondok, te picsa?
A kezem annyira reszketett, hogy alig tudtam az úton tartani az au-
tót.
– Én… hallom, Patrick, csak ennek az egésznek semmi értelme.
Miért teszed ezt? Miért? – Halálra rémültem, ha csak belegondoltam,
mi vár rám és Frankre, két pszichopata gyilkos karmai között.
Patrick minden el jel nélkül tombolni kezdett, a hátsó ülés felé for-
dította a fegyvert és meghúzta a ravaszt. A hangtompítós pisztoly el-
sült, és hallottam, ahogyan a lövedék valami puhába ütközött, de Frank
egyetlen hangot se adott ki. Lehet, hogy Patrick megölte? Rettegve
fordultam hátra, és láttam, hogy a golyó Frank feje fölött a kárpitba
fúródott. A l porb z betöltötte a kocsit.
– Legközelebb a koponyájába lövök – fenyeget zött Patrick. – Ma-
radj ezen a kibaszott úton!
Próbáltam abbahagyni a reszketést, miközben megmarkoltam a
kormánykereket. Láttam, hogy Patrick kiélvezi félelmem minden
egyes cseppjét.
– Nem értem, miért akartad, hogy engem vádoljanak David és
Megan megöléséért.
– Ett l csak még élvezetesebb a játék, te idióta! Azt mondtuk, mi-
lyen mókás lenne, ha téged gyanúsítanának a meggyilkolásukkal. Ez is
része a gyötrelmeidnek, miel tt Constantine és én megfizetünk neked
mindenért. Lassíts egy kicsit, Moran!
Fékeztem, amint megközelítettünk egy k hidat, amely a keskeny fo-
lyón ívelt át. A hídon túl széles kapu nyílt, két oldalán drótkerítéssel.
Rádöbbentem, hogy Manor Brook mögött járunk, a használaton kívüli
hátsó úton, ahol annyit sétáltunk Daviddel.
– Menj tovább! – rendelkezett Patrick. – Ne állj meg, amíg nem
mondom!
A kocsi döcögve haladt át a hídon, és Frank felnyögött a hátsó ülé-
sen, majd újra elnémult. Száz méterrel ezután elértük a nagy ház hátsó
oldalát. A fényszórók végigsöpörtek a grániton. A ház sötéten és fe-
nyeget en tornyosult fölénk.
– Szállj ki az autóból! – parancsolta Patrick.
A vérem jéggé dermedt, és úgy éreztem, mintha az üléshez szegez-
tek volna.
– Kifelé! – visította Patrick, miközben célba vett a fegyverével. Ki-
szálltam, de a lábam majd' összecsuklott alattam. Patrick az alagsorba
vezet k lépcs felé intett.
– Erre megyünk. Ha megpróbálsz elmenekülni, fejbe lövöm a test-
véred, azután veled is végzek.
Egy elemlámpát csúsztatott a zsebébe.
– Húzd ki a kocsiból!
Egyedül nem voltam rá képes.
– Túl nehéz…
Patrick felemelte a pisztolyt, és célba vette vele Franket, aki mozdu-
latlanul feküdt a hátsó ülésen.
– Nagy kár. Vagy levonszolod az alagsorba, vagy végzek vele itt és
most. Szóval, mi legyen?
Próbáltam kirángatni Franket a kocsiból, és latba vetettem minden
testi er met, de alig tudtam megmozdítani. Patrick hirtelen meglendí-
tette a pisztolyt, és csalódottan sóhajtott fel.
– Menj onnan!
– Kérlek, ne öld meg! – könyörögtem.
– Azt mondtam, hátra! – Az arcomba lökte a fegyvert, és kényszerí-
tett, hogy elhátráljak, azután benyúlt a kocsiba, és a gallérjánál fogva
kirángatta Franket. Er sebb volt, mint gondoltam; könnyedén megin-
dult a teherrel az alagsor lépcs i felé.
– Tartsd a lábát! – mordult rám.
 A hó újra esni kezdett, ahogyan megfogtam Frank lábát, és levon-
szoltuk a testét a lépcs sor aljába, ahol megálltunk a zsanérokon lógó
korhadt faajtó el tt. Frank továbbra se mozdult: a szeme csukva ma-
radt, a szája nyitva, a teste ernyedt. Alig bírtam el a súlyát, de nem
mertem panaszkodni.
– Engedd el! – parancsolta Patrick, mire én eleresztettem Frank lá-
bát. Ezután Patrick berúgta az ajtót, és az egyetlen reccsenéssel megad-
ta magát. Patrick zseblámpájának fényében újabb lépcs sor tárult
elém. Még életemben nem féltem ennyire.
– Alig várom, hogy végezzek veletek – mondta Patrick. – Párosan,
ahogy Constantine mindig is szerette. Csak ezúttal két testvért.
Patrick minden figyelmeztetés nélkül ledobta Frank ernyedt testét,
amely belegurult a sötétségbe, majd néhány pillanattal kés bb tompa
puffanás jelezte, hogy elérte a lépcs sor alját. A gyomrom mélyér l
kezdett felfelé kúszni a rosszullét. És ha betörte a koponyáját?
– Te könyörtelen állat! – sikoltottam fel.
Patrick durván megmarkolta a hajam, és kiélvezte a rettegésem,
ahogy közelebb húzott magához.
– Hé, a móka még el sem kezd dött, Moran. Lefogadom, kíváncsi
vagy rá, hogy mi vár ennek a lépcs nek az alján. Tudod, mit mondok?
Ez lesz életed legnagyobb meglepetése.

159.

P atrick durván lökdösött, miközben lefelé botorkáltam a lépcs -

kön. Felpöckölt egy kapcsolót, mire fény áradt szét, bevilágítva
az alagsori kamrát. Frank eszméletlenül feküdt a lépcs aljában.
Még nem nyerte vissza az eszméletét, felhasadt a homloka, és a sebb l
vér csepegett a földre. Letérdeltem és kitapogattam a pulzusát. Még élt,
és éreztem, ahogy a megkönnyebbülés szétárad bennem.
– Tovább! – reccsent rám Patrick, miközben hátba bökött a piszto-
lyával. – Most ne Frank miatt aggódj! Menj tovább egyenesen!
 Tömjénillatra lettem figyelmes. Biztosan tudtam, hogy a tömjén va-
lami mást próbál elleplezni, de nem éreztem, hogy mit. Vonakodva
el reindultam, miközben Patrick a gallérjánál megragadta Franket, és
vonszolni kezdte maga után.
– El re nézz, Moran! És siet sebben, ha nem akarod, hogy a testvé-
red golyót kapjon a fejébe.
Próbáltam egyenesen magam elé nézni, és borospolcok soraival
szegélyezett boltíves alagutat láttam, amely a pince egy másik részébe
vezetett. A padlón egy rozsdás vödör és egy összetört porcelán mosdó-
tál maradványai hevertek. Egyetlen kérdés foglalkoztatott: Hol lehet
Gamal?
A szívem a mellkasomat feszegette, ahogy felvillantak el ttem az
emlékképek – az összes helyszín, ahol szembesültem Gamal véres m -
vével. Igyekeztem szám zni a gondolataim közül a rám váró borzal-
makat, de képtelen voltam rá. A halál vár ebben a pincében. Elértük a
boltíves folyosó végét, és beléptünk egy nagyobb föld alatti helyiség-
be. Patrick elengedte Frank gallérját. Frank még mindig eszméletlenül
zuhant a földre. Magam el tt gyertyafény izzását láttam, de a figyel-
memet hirtelen Frank vonta magára, aki nyögdécselve kezdett magá-
hoz térni. Ennél messzebb nem jutott, mert Patrick a pisztolyával le-
csapott a koponyájára.
A vér lecsorgott az arcán, a szeme lecsukódott, pedig gurgulázó
hangot hallatott. A gyomrom összeszorult, ahogyan láttam oldalt bukni
a fejét. Tettem egy kísérletet arra, hogy megnézzem a sebét, de Patrick
megragadta a hajamat, és el relökött.
– Eleget játszottad az ájtatos n vért, Moran. Érte majd még vissza-
jövök. Mozgás, vár rád a nagy meglepetés. Alig várom, hogy lássam az
arcodat.
Végigbotorkáltam egy újabb folyosón. Patrick kinyújtotta a kezét,
hogy felkattintson egy újabb kapcsolót, majd egy pillanattal kés bb
meghallottam az áramfejleszt halk duruzsolását. Hirtelen az egész
alagsort fényárba borították az er teljes halogénlámpák. A helyiség
sarkában, a fal mellett fém m asztal állt, mellette egy faállvány, a
tetején a legkülönböz bb sebészeti eszközzel és egy hentes szerszáma-
ival: egy fúróval, elektromos f részekkel, kalapácsokkal, brutálisan
fényl , f részes él pengékkel és hentesbárdokkal.
– Itt vagyunk – jelentette be Patrick.
Megrázkódtam a félelemt l, amikor rádöbbentem, hogy Patrick már
nem hozzám beszél. Követtem a tekintetét, egészen a kamra túlsó falá-
ig, amelyet vaskos viaszgyertyák köre világított meg. S amit ott láttam,
attól még a csontjaim is megdermedtek.
A kör közepén, halványan dereng gyertyafénnyel megvilágított
arccal és kitárt karokkal, mint valami f pap, ott állt Constantine
Gamal.

160.

Sunset Memorial Park, Chesterfield megye, Virginia

A
két különleges ügynök az autójában ült, és a temet t fürkészte.
A havazás mostanra elállt, és az egyikük elszunyókált, míg
társa a kávéját kortyolgatta. Hirtelen fényszórók pásztázták
végig a temet kapuját. Sötét alak bukkant fel, és felvillantotta az
elemlámpáját, amint belépett a kapun. Az ügynök felhörpintette az
utolsó kortyot, azután magához vette es köpenyét a hátsó ülésr l, és
megrázta a társát.
– Hé, Sullivan, ideje felkelni. Úgy látszik, dolgunk akadt.

El húzták a pisztolyukat, ahogy a nyitott kapun át beléptek a sötét te-

met be. Látták, ahogy az elemlámpa a temet hátsó felében pásztáz, s
amikor elég közel kerültek, már az alakot is ki tudták venni, aki csuk-
lyás kabátot viselt, és az egyik sír felett állt.
Biztosan meghallotta ket, mert feléjük fordult, és felemelte a zseb-
lámpáját. Mindkét ügynök el reszegezte a pisztolyát, miközben az
egyikük elkiáltotta magát:
 – FBI! Világítson máshová azzal a rohadt lámpával, majd lassan
emelje fel a kezét!
Az alak azonnal engedelmeskedett, a két ügynök pedig óvatosan
közelebb araszolt. Az egyikük hátrahúzta a csuklyát, és rémült, közép-
korú férfit látott maga el tt, ATLAS SECURITY feliratú sapkában.
– Mi az ördögöt keres itt, cimbora? – tette fel a kérdést az egyik
ügynök.
– Én csak… csak a munkámat végzem. A cégem biztosítja a teme-
t.
– Van magánál valamilyen igazolvány?
– Hé, ezt én is kérdezhetném maguktól, fiúk.
Az ügynök felmutatta az igazolványát.
– Elégedett?
– Asszem. – Az r megmutatta a saját kártyáját, amelyet egy láncon
viselt a nyakában. – Megkérdezhetem, fiúk, mi az ördögöt keresnek itt
éjnek idején?
– Azt hiszem, én kérdeztem el bb – felelte az ügynök.
Az r megvonta a vállát.
– Beszóltak, hogy valaki fényeket látott itt a temet ben, ezért kijöt-
tem néhányszor körülnézni.
– Fényeket? Hogy érti azt, hogy fényeket? – ráncolta a homlokát az
ügynök.
– Egy elemlámpa fényét – magyarázta az r. – De nem találtam
semmi különöset, leszámítva azt a sírt maguk mögött.
Az ügynökök hátrafordultak, miközben az r a lámpájával rávilágí-
tott a zöld ponyvára, amit láthatóan megbolygattak: a ponyva középütt
megereszkedett és félig megtelt es vízzel. A sír helyét egyszer fake-
reszt jelezte, rajta néhány számmal.
– Én is épp ezt néztem, amikor maguk a frászt hozták rám. Ha
ijesztgetni akarják az embereket, ennél jobb helyet keresve se találnak,
fiúk.
– Mi ebben a sírban a különös? – kérdezte az egyik ügynök.
 – Néhány héttel ezel tt egy Gamal nev kivégzett elítéltet temettek
ide. Valaki járt itt azóta, és befedte a sírt a ponyvával. Benéztem alá, és
akkor láttam, hogy a fickó sírját felnyitották.
– Micsoda?
– Sosem találják ki, fiúk, hogy mi van benne.

161.

Washington

J
osh Cooper ingerülten járkált fel-alá a cellában. Hallotta Walsh
mozgolódását a folyosón, ahogy kávét f zött magának. A rácso-
kon túl észrevette a falra rögzített els segélycsomagot, és kikiál-
tott:
– Walsh! Gyere már ide!
Walsh felbukkant a nyitott ajtóban. Épp egy szendvicset evett.
– Mi az, Cooper?
– Egyedül te vagy szolgálatban?
Walsh teli szájjal felelt:
– Nagyon úgy t nik. Miért?
– Szomjas vagyok. Adj egy kis vizet!
Walsh végzett a szendviccsel, és megtörölte a kezét egy szalvétá-
ban.
– Vacsorázni ne vigyelek el?
– Megteszi a víz is.
Walsh elt nt, majd egy hideg vízzel teli m anyag pohárral tért visz-
sza.
– Ne mondd, hogy nem gondoskodom rólad!
– Kösz, haver.
– Nem vagyok a haverod, Cooper.
 – Én se gondoltam komolyan. – Ahogy Walsh elfordult, Cooper a
fal felé intett. – És ha az lenne a mai jó cselekedeted, hogy keresel ne-
kem egy kis kötszert abban az els segélydobozban?
Walsh futó pillantást vetett a falra.
– Miért tennék ilyet?
– Azt hiszem, Stone kificamította a karomat, amikor nekivágott a
falnak. Egyre komolyabban fáj.
Walsh elvigyorodott, majd gyanakvóan hunyorogni kezdett.
– Figyelj, Cooper, én se vagyok mai csirke. Nem akarom, hogy
bármivel is próbálkozz, amíg én vagyok a szolgálatos, érted? Stone
megmondta, hogy semmilyen körülmények között nem engedhetlek ki,
ami azt jelenti, hogy ha kigyulladna a cellád, benne égnél te is, ember.
– Nem azt kértem, hogy engedj ki. Csak add ide a kötszert, hogy el-
lássam magam. Ha majd Stone visszatér, gondoskodunk megfelel
orvosi ellátásról. Nem kapkodnál egy kicsit? Kezd rohadtul fájni…
Walsh a homlokát ráncolta.
– Hát, nem is tudom…
– Tényleg azt hiszed, hogy meg akarok szökni? Mintha még nem
lenne épp elég a rovásomon…
– Tényleg nem tudom, mi ütött beléd, amikor segíteni akartál
Morannek.
– Utólag mindenki okos. Hibát követtem el. Ugyan már, Walsh. Be
vagyok zárva egy istenverte cellába, hová mehetnék? Adj már egy géz-
tekercset, a kurva életbe! Mit csinálhatok vele, felkötöm magam?
Walsh Cooper arcát kémlelte, mintha a hazugság jeleit keresné, azu-
tán a falhoz lépett, és leemelte az els segélykészletet. Felnyitotta a
fedelet, és keresett egy géztekercset.
– Be kell érned ennyivel.
– Kösz. Tényleg rohadtul fáj.
Walsh átadta a gézt, amivel Cooper körültekerte a karját.
– Az ollónak is ott kell lennie valahol, Walsh. Tegyél egy szívessé-
get és vágd el a gézt! Ne akard, hogy fél kézzel kelljen eltépnem.
Walsh újra el vigyázatos lett.
– Olló… Ne adjam mindjárt a kulcsokat?
 Cooper indulatosan csattant fel:
– Felejtsük el, csak szakítsd már le ezt a rohadt gézt!
Miközben Walsh eltépte a gézcsíkot, Cooper villámgyorsan kinyúlt
a rácsok mögül, torkon ragadta és er sen szorította.
– Megfojtasz, te rohadék! – nyögött fel Walsh.
Cooper a szabad kezével kirántotta Walsh fegyverét a pisztolytás-
kából, majd kutatni kezdett Walsh zsebében, amíg meg nem találta a
cella kulcsait. Walsh veszettül küzdött a szabadulásért, de nem jutott
semmire, a hangja elvékonyodott, ahogyan zihálva kapkodott leveg
után.
– Elment az eszed, Cooper. Ha Stone ezt megtudja, feldugja a pisz-
tolyát a seggedbe…
– Nem mondták még neked a kölykök, hogy remekül utánzód Bre-
kit, a békát?
Pontosan ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Stone jelent
meg, maga mögött Nortonnal. Stone egyetlen pillantással felmérte a
helyzetet, el rántotta a Glockját, és egyenesen Cooperre szegezte.
– Mégis mi az ördögöt képzelsz magadról, Cooper? Dobd el a fegy-
vert, és engedd szabadon Walsht!
Cooper nem engedett.
– Már így is nyakig benne vagyok. Meg tudod mondani, miért kel-
lene szót fogadnom, Stone?
– Igen. Mert nagyon úgy t nik, hogy tartozok neked egy bocsánat-
kéréssel.
 162.

Angel Bay, Virginia

G
amalra meredtem. Kísérteties látvány volt így, széttárt karral,
, fekete köntösben. Kivert a hideg veríték. Patrick arcáról
sugárzott a rosszindulat.
– Ijedtnek t nsz, Moran.
Megkövültem. Gamal bosszút fog állni rajtam. A gondolattól, hogy
mit kell majd kiállnunk, Franknek és nekem, elszorult a gyomrom. A
gyors halál is megváltás lesz, ha megszabadít Gamal kínzásaitól.
Patrick Gamalhoz fordult, és a hangja betöltötte az alagsort.
– Nem akarod elmondani a ribancnak, mit csinálunk vele, Constan-
tine? Mit gondolsz? Döntsd el te, haver! – Miel tt Gamal válaszolha-
tott volna, Patrick felnevetett. – Hé, Moran, talán rendezhetnénk egy
igazi vad orgiát, csupa szex és er szak. Addig keféllek, amíg térden
állva könyörögsz a halálért. Azután jön a csúcspont, amikor elevenen
ízekre szedlek szét. Mit gondolsz? Elvezni fogod, Katie bébi?
Nekitántorodtam a falnak a borzadálytól, hogy egy térben vagyok
ezzel a két férfival. A harsány fényekben láttam, hogy nincs hová me-
nekülnöm. Patrick közelebb hajolt, annyira közel, hogy arcomon érez-
tem savas leheletét.
– Tudod, attól tényleg beindulok, amikor egy n könyörög. Úgy-
hogy jobb lesz, ha megtanulsz könyörögni a kibaszott életedért, mert
ha nem, még annál is rosszabb lesz. Igaz, Constantine?
A veríték végigcsorgott az arcomon, ahogyan felnéztem Gamalra.
Még most sem felelt, tekintete egyenesen el re meredt, mintha azon
dne, mi legyen a következ lépés.
– Elmondod neki, milyen borzalmak várnak rá, Constantine? –
emelte fel a hangját Patrick. – Vagy inkább én mondjam el?
És akkor hirtelen megértettem. Felismertem a förtelmes b zt, amit
az illatos gyertyák hiába próbáltak leplezni – a rothadó hús b zét. Vé-
gigpásztáztam a földet Gamal lába körül, de semmit nem láttam, le-
számítva a gyertyákat.
Tovább meredtem Gamal mozdulatlan arcába. A gyertyák pislákoló
fényében az arca a megfakult pergameneket idézte. Csak ekkor villám-
lott belém az igazság, és értettem meg, honnan ered a b z. Nem csoda,
hogy Gamal egyetlen kérdésre se felelt. Döbbentem fordultam Patrick
felé.
– Meghalt…
Patrick nevetésben tört ki, miközben felkapcsolt egy újabb lámpát,
és a fény megvilágította Gamal élettelen testét. Azután Patrick az asz-
talhoz lépett, hogy felvegyen egy fenyeget külsej henteskést.
– Végre megértetted, Kate. Azt hiszem, a játéknak itt vége, és kez-
dik az igazi móka.

163.

M i az ördög folyik itt, Stone? – Josh elkerekedett szemmel

nézett ki a szélvéd n, miközben a Taurus beleszáguldott a
virginiai éjszakába. – Azonnal mondd el!
Egyszer en beterelték t a liftbe, és lesiettek vele a garázsba, most
pedig vijjogtak a szirénák, és Stone úgy vezetett, mint egy rült. Nor-
ton hátul ült Walshsal. A parkolóból hat másik autó is kirontott, hogy
párokba rendez djön és más-más irányokba induljon el.
– A fiúk kint voltak a temet ben és látták a sírt – felelte Stone, mi-
közben ráfordult az Eisenhowerre.
Josht elragadta az indulat.
– Én mondtam neked, Stone! Miért nem hallgattál meg? Stone fel-
sóhajtott, majd kelletlenül megigazította a nyakmerevít jét.
– Mert egy hülye seggfej vagyok, azért – ismerte el. – Van még va-
lami, amit tudnod kell. A lakókocsis áldozattal, Otis Fleisttel kapcso-
latban. Korábban a Bryce családnak dolgozott.
– Most szórakozol?
 – Öt évvel ezel tt, közvetlenül a szülei halála után David Bryce al-
kalmazta, hogy segítsen a kerti munkákban. Minden rendben is ment,
amíg néhány hónappal kés bb Fleist el nem kezdett mindenféléket
mesélni.
– Például?
Stone továbbra is tövig nyomta a pedált és b gette a motort.
– Miel tt folytatnám, tudnod kell még valamit. David Bryce-nak
volt egy bátyja, akit Patricknek hívtak.
Josh a homlokát ráncolta.
– Mit számít ez?
– Nagyon is sokat. Patricknek mindenféle pszichés gondjai voltak, a
Bellevue-ben kezelték. Egyszer találkoztam is vele, amikor Lou és én
közöltük vele a hírt, hogy az öccsét és az unokahúgát megölték. Em-
lékszem, még meg is próbáltam kikérdezni a fickót Kate Moranr l,
hogy szerinte milyen kapcsolatban volt a fivérével. Patricket nagyon
megrázta a gyász, és különben is, szarrá nyugtatózták. – Stone felvil-
lantotta a fényszóróját az el tte haladónak. – Takarodj ki a küls sáv-
ba, te pöcs!
– Csupa fül vagyok, Stone.
– Most már tudom, az egész csak színjáték volt. Szóval ott tartot-
tunk, hogy Fleist mindenféléket állított. Patrick új gyógyszereket ka-
pott, és ígéretes fejl dést mutatott, ezért David Bryce vállalta érte a
felel sséget, és törvényesen is a gyámja lett abban a reményben, hogy
ha kiengedik, Patrick állapota stabillá válik.
Josh bólintott.
– Folytasd!
– Nem úgy lett. Egy hónappal kés bb Fleist elpanaszolta a helybéli
zsaruknak, hogy Patrick Bryce megpróbálta molesztálni a kilencéves
kislányát. A kölyköt súlyos trauma érte, pszichiátriai kezelésre szorult.
A bírósági döntés értelmében David Bryce-nak vissza kellett küldenie
Patricket a Bellevue-be, amíg az ügyet kivizsgálták. Fleist ezután pol-
gári perrel fenyeget zött, mondván, hogy a lányát maradandó lelki
károsodás érte. Az ügyvédje kialkudott Davidtól egy b kez kártérí-
tést, mire egy héttel kés bb Fleist úgy döntött, hogy ejti a vádat, így az
ügy sosem került bíróság elé. Most már legalább tudjuk, miért nem
hagyta el soha Kimberly Fleist azt a lakókocsit.
– Hogyan szereztél err l tudomást?
– Moran körlevelet adott ki, amelyben információt kért Otis Fleist-
tel kapcsolatban. Néhány nappal ezel tt jelentkezett az egyik helybeli
zsaru Angel Bayb l, aki öt évvel ezel tt a Fleist-üggyel foglalkozott.
Csak ma délután került sor arra, hogy átkutassuk Moran irodáját, azu-
tán a zsaru már mindent elmondott.
– Van még valami, amit tudnom kell?
– Most jön a legfurább rész. A zsaru azt is elmondta, hogy néhány
héttel korábban egy éjszakai rjáraton belefutott egy fickóba, aki
Moran házának közelében parkolt. A fickó azt állította, hogy csak tele-
fonálni állt meg, és hogy el tte járt Morannél. A zsaru azt mondja,
csak másnap döbbent rá, mennyire emlékeztette Patrick Bryce-ra. Oly-
annyira, hogy szerinte Patrick Bryce-szal beszélt aznap éjjel.
– Ez most komoly?
– Tudom, hogy különös, amikor ugyanaz a fickó állítólag vízbe fúlt,
de a holttestét sosem találták meg.
– Mit jelenthet mindez?
Stone megvonta a vállát.
– Ha tudnám, már rég nagyf nök lennék. A lényeg, hogy szerintem
Patrick volt ott a bevásárlóközpontnál, próbálta levadászni Morant.
Még arra is talált id t, hogy agyonl je Loút, engem meg leüssön és
elvegye a fegyveremet. Rajta van a biztonsági kamera felvételein. Az
egyik rt l kaptuk meg a szalagot, és t le tudjuk, hogy a fickó, aki
Morant üldözte, szövetségi ügynöknek adta ki magát. Mutasd meg neki
a képeket, Gus!
Norton borítékot húzott el a bels zsebéb l, és átnyújtott egy kö-
tegre való számítógéppel készült fotót Coopernek, aki tanulmányozta
ket. A képeken látható férfi negyven körüli lehetett; farmert, tornaci-
t és sötétkék széldzsekit viselt.
– Biztos, hogy az? – kérdezte Cooper.
– Nem – felelte Stone –, de hallgatok az ösztöneimre.
– Nem ez lenne az els alkalom, hogy megcsalnak.
 – Igazad van, Cooper, de ezúttal feltenném rá a nyugdíjamat is.
Josh visszaadta a képeket, és kinézett az elsuhanó virginiai tájra.
– Akkor most már elmondod, hová rohanunk ennyire? És hová
ment a többi kocsi, amelyik velünk együtt indult?
Stone sokatmondó pillantást vetett Nortonra a visszapillantóban.
– Mondd el neki a többit, Gus!

164.

Angel Bay, Virginia

G
amal hullájára meredtem a halogénlámpák er s fényében, a
mindent átható b zben. A b rét férgek falták. Tébolyult vi-
gyor t nt fel Patrick arcán, és tudtam, mennyire élvezi a kín-
lódásom. Csak egyetlen kérdés járt a fejemben, és kimondatlanul is
felelt rá.
– Azt kérdezed magadtól, miért, igaz, Kate? Tudni akarod, miért ás-
tam ki Gamal testét, hogy miért van ez az egész?
– I… igen.
– Mert ez is része a tervnek, Katie bébi.
– Milyen tervnek?
Patrick elengedte a kérdést a füle mellett.
– Lépj hozzá közelebb! Azt akarom, hogy szemt l szembe találkoz-
zatok.
Ez annyira beteges, mondtam volna legszívesebben. Nem mozdul-
tam, mire Patrick visszakézb l hirtelen szájon vágott, és a fejemnek
szegezte a pisztolyt.
– Nem hallottad, mit mondtam? Menj hozzá közelebb, egyenesen a
szeme elé! Azt akarom, hogy ti ketten újra összehaverkodjatok, mint a
régi szép id kben.
Vér ízét éreztem az ajkamon, de valahogy rávettem magam arra,
hogy közelebb lépjek Gamal teteméhez. Még a tömjén aromája sem
fedhette el a bomlás mindent elborító b zét, és éreztem, ahogy elfog a
rosszullét.
Patrick felnevetett.
– Nyújtsd ki a kezed és érintsd meg! Látni akarom, ahogyan kezet
rázol az Ördög Tanítványával.
Nem tudtam rávenni magam, hogy akár egy ujjamat is mozdítsam,
és hátrálni kezdtem, de Patrick pisztolyos keze máris felemelkedett.
– Azt akarod, hogy golyót repítsek abba a csinos kis fejedbe? Gon-
dold végig, kiscsibém!
Tudtam, hogy a fenyegetései csakis a hatalomról szólnak. A
Patrickhez hasonló mániákus gyilkosok élvezik, ha irányítanak, és ez-
zel szenvedést okoznak másoknak.
– Csináld, amit mondtam! Rázz vele kezet, ribanc!
Patrick olyan er vel nyomta a pisztolyt a halántékomnak, hogy éles
fájdalom hasított a fejembe. Lehunytam a szemem, és próbáltam elfo-
gadtatni magammal, hogy megérintem egy hulla kezét. Szürreális pil-
lanat következett – maga a borzadály, hiszen Gamal testét elrothasztot-
ta a bomlás.
Patrick újra felnevetett.
– Rázd csak meg a kezét! Talán elmondhatnád neki, mennyire bá-
nod, amit vele m veltél.
Ami történt, olyannyira bizarr volt, hogy lehunytam a szemem, mi-
közben megráztam a rothadt végtagot. A kéz nem mozdult. Kinyitot-
tam a szemem. Csak ekkor vettem észre, hogy egy jókora szöget vertek
Gamal tenyerébe. Megnéztem a másik kezét, majd megértettem a ször-
ny igazságot: Gamal mindkét kezét egy fekete fakereszthez szegez-
ték, amely álló helyzetben tartotta t, miközben köntösének b ujjai
elrejtették a szögeket. Patrick kéjes élvezettel figyelte a reakciómat.
– Mit szólsz hozzá, Moran? Szerintem a fekete kereszt igazán jó öt-
let.
Elvágódtam, amint Patrick az arcomba csapott a pisztollyal. Meg-
vakított az éles fájdalom, azután éreztem, hogy valami rákattan a bal
csuklómra. Megbilincselt. Beletelt néhány pillanatba, amíg visszanyer-
tem az öntudatom, de bárhogy küzdöttem, Patrick a bilincs másik felét
is a csuklómra kapcsolta.
Még lángolt az állam az ütést l, amikor Patrick vadul megmarkolta
a hajam, és az arcomba meredt.
– Tudni akarod, miért, Kate? Hé, talán itt az ideje, hogy elmondjak
neked mindent.

165.

P atrick megállt felettem, és a nadrágjába dugta a pisztolyát.

– Nem én öltem meg ket. Constantine tette.
– Micsoda?
– Mindent intézett. Hálaadás napjának reggelén rabolta el Davidet
és Megant. Behatolt a házba, amíg David és a kölyök az ebédet készí-
tette. Mindkett jüket elkábította a t vel, David kocsiján elvitte ket, és
a bányában végzett velük. Az utolsó pillanatban hazudott neked, mert
ez is része volt a tervnek. Mi a baj, Moran?
A döbbenet kiült az arcomra.
– Az elkövetés módja teljesen más volt, mint a többi gyilkosságnál.
A keresztet Megan lábához tették, Davidet pedig lel tték…
Patrick elvigyorodott.
– Én csak azt tudom, amit Constantine elmondott, Moran. Amikor
berángatta a bányába Davidet, az hirtelen visszanyerte az eszméletét,
és megpróbált küzdeni, mire Constantine kétszer fejbe l tte. Ki nem
szarja le a keresztet? Biztos valami állat mozdította el, vagy
Constantine kapkodott, és egyszer en csak odadobta. Akárhogy is,
megkaptad az üzenetet.
– És mi van azokkal a gyilkosságokkal a metróban, amelyeket
Gamal magára vállalt?
– Azokat is csinálta. Constantine elmondta nekem, mennyire fel-
dobódott David és Megan halálától. Tudta, hogy érzékenyen fog érin-
teni, és szeretett volna újra ölni. Kés délután végzett a fekete fickóval
és a porontyával is, ezzel koronázta meg a napját.
Kihallottam a számító könyörtelenséget Patrick hangjából, és ösztö-
nös viszolygást éreztem.
– Hogyan lehetsz ennyire szívtelen?
Láttam, hogy felvesz valamit az asztalról, és a háta mögé csúsztatja.
Túl fürgén mozgott ahhoz, hogy lássam, mit rejteget, de ez csak fokoz-
ta a félelmemet. Csak nem az egyik f részes él kést? Éreztem, aho-
gyan a lábam elgyengül. Patrick lenézett rám.
– Azt hiszed, érdekel bárkit is, hogy mit érzel? A lényeg az, hogy ez
volt a végzetük. David és Megan mindenképpen meghalt volna.
– Hogy érted ezt?
– Miel tt még Constantine megtette, én is azt terveztem, hogy vég-
zek velük. Amikor a szüleim Davidet tették meg a végrendeletük ked-
vezményezettjévé, arra gondoltam, ha megölöm t és Megant, enyém
lehet minden, amit valaha is akartam. Pénz, n k, gondtalan élet. Még
azt is elterveztem, hogyan szököm meg a Bellevue-b l, a föld alatti
csatornán keresztül. Miután megöltem ket, gond nélkül visszatértem
volna a Bellevue-be, és senki sem sejtett volna semmit. Intézhettem
úgy is, hogy Gamal m vének t njön. Amikor a haverjaid, Stone és
Raines eljöttek meglátogatni a Bellevue-be, hogy értesítsenek David és
Megan megölésér l, lefogadom, hogy egy pillanatig se gyanakodtak
rám. Akarsz hallani valami érdekeset? Tisztán emlékszem arra a napra.
A haverod, Stone egy csomót kérdezgetett rólad, szinte már olyan ér-
zésem támadt, mintha nem lenne biztos abban, hogy Gamal az elköve-
. Én meg csak játszottam a hülyét, hogy mennyire lesújt a hír, pedig
évek óta a testvérem megölését tervezgettem, már jóval azel tt is, hogy
te megjelentél. Drága, pénzéhes kis Katie-m.
Láttam a kérlelhetetlen gy löletet Patrick arcán.
– Én sosem akartam David pénzét – védekeztem. – Nem ezért akar-
tam hozzámenni.
Patrick felkapott egy olajos rongyot az asztalról.
– Nem? Mégis elvetted a pénzt, Katie.
– Egy centet se költöttem bel le.
 Patrick el vette a háta mögött rejtegetett f részes él kést, és neki-
állt fényezni a pengét.
– Megteszed, ha marad rá elég id d. Tudod, hol hibáztam? Hogy
nem figyeltem eléggé rád. Miután Constantine megölte Davidet és a
fattyat, a család ügyvédje eljött hozzám, és tudod, mit mondott? Hogy
te kapsz mindent, hogy David rád hagyta a vagyonát. És én? Elmebe-
teg vagyok, nem kérd jelezhetem meg a végrendeletét. Ügyes húzás,
Kate. Tényleg ügyes húzás, de err l nem Constantine tehetett. Csakis
te.
Kis híján elájultam, ahogy láttam a f részes pengét táncolni Patrick
kezében.
– David magától rendelkezett így, nekem semmi közöm se volt
hozzá. Esküszöm…
Patrick újabb ütést mért az arcomra, mire nekitántorodtam a falnak.
– Ne hazudj nekem! Mondjak még valamit? Ha nem lehet enyém az
örökség, akkor nem lesz senkié se. Rászolgáltam arra a pénzre, a sok
szarság után, amit el kellett szenvednem az öregemt l.
Megbilincselt, nem menekülhettem, de igyekeztem húzni az id t.
Kapkodva témát váltottam.
– Hogyan… hogyan találkoztál Gamallal?
– kezelt a Bellevue-ben. Éreztem, hogy Constantine megért, hogy
pontosan tudja, min mentem keresztül ebben a családban, amelyik
szart se tör dött velem. Azt viszont nem tudtam, hogy ennyi minden
közös bennünk, amíg el nem kaptad. Csak akkor olvastam a dolgairól a
lapokban. Hirtelen minden megvilágosodott el ttem. Amikor én vol-
tam kölyök, az öregem a szart is kiverte bel lem, és engem is a pincé-
be zárt. Nem csoda, ha úgy éreztem, hogy Constantine és én összetar-
tozunk. Rohadt gyerekkor és olyan rokonok, akik szart se tör dnek
veled.
– David tör dött… – kockáztattam meg.
Patrick dühösen csattant fel:
– A nagy szart tör dött! De Gamal, igen. Egy lángelmét öltél
meg, Kate. Benne volt annyi, hogy megtegye, amire én mindig csak
vágyakoztam – elpusztította a családot, amelyik tönkrecseszte az éle-
tét. A te b nöd, hogy az az ember, akit mindennél többre tartottam, a
halálsorra került. Ezért ígértem meg Constantine-nak, hogy megbosz-
szulom a halálát.
Láttam, ahogy Patrick csodálattal vegyes tisztelettel néz fel
Gamalra, és tudtam, hogy minden kapcsolatát elveszítette a valós vi-
lággal.
– Hogyan… hogyan ígérhettél neki bármit? Be voltál zárva a
Bellevue-be.
Patrick folytatta a kés fenését.
– Lucius Clay mer véletlenségb l a család régi barátja. Miután
visszaküldték a Bellevue-be, levelet írt nekem, amelyben felajánlotta,
hogy részt vehetek egy er szakos b nöz knek szervezett programban,
amelyet a börtön agykurkásza tart. Azt mondta, jó eredményeket értek
el, de én válaszra se méltattam. Azután minden megváltozott, amikor
Gamalt átszállították Greensville-be. Újra találkozni akartam vele,
ezért írtam Claynek, hogy ha még áll az ajánlata, most szívesen élnék
vele. És láss csodát, bevált a terápia, pedig én csak Constantine-nal
akartam találkozni.
A pulzusom egyre emelkedett, ahogyan láttam a penge villanásait.
– Clay segített?
Patrick bólintott.
– A vén fasz megmozgatott néhány szálat, mire átszállítottak a
greensville-i börtön pszichiátriai szárnyába, ahol Constantine-t is fogva
tartották. A foglyokat elkülönítették, de a rácson keresztül átcsúsztat-
hattam neki az üzeneteimet. Megírtam, hogy segíteni akarok, és ez
felkeltette az érdekl dését.
– Segíteni? Miben?
Patrick dühödten csóválta a fejét.
– Abban, hogy kiszabaduljon a börtönb l. Ez volt a nagy terv, csak-
hogy nem jött be. Ha tanulmányozod Greensville terveit, látni fogod,
hogy bels segítség nélkül lehetetlen megszökni. Ezért egy másik ter-
vet dolgoztunk ki, hogy bosszút álljunk rajtad a kivégzés után. Az ön-
gyilkosság és a többi mind ennek a része volt.
Patrick hirtelen elnevette magát.
 – Mi olyan mulatságos? – kérdeztem.
– Clay. Hát nem érted? Segített bejutni a rehabra, erre én öngyilkos
lettem. Lefogadom, hogy az a barom még most is magát hibáztatja.
Eltöprengtem, lehetett-e köze a b ntudatnak ahhoz, hogy Clay vo-
nakodott beszélni velem. Amiatt is rettenetesen aggódtam, hogy
Franknek fájdalmai vannak és elvérezhet, de el kellett terelnem a gon-
dolataimat a félelmeimr l, hogy meg rizzem a józan eszem.
– Mib l éltél meg?
– Constantine eltett némi pénzt egy használaton kívüli bányában,
Fredericksburgben. Néhány száz leped t, arra az esetre, ha sürg sen el
kellene t nnie. Kiszolgáltam magam, valahányszor rászorultam. Még
egy washingtoni fickó nevét is megadta, aki ellátott hamis útlevelekkel
és hitelkártyákkal. Meghúztam magam, új személyazonosságot vettem
fel, és béreltem egy lakást Alexandriában, amíg megterveztem min-
dent. Constantine-nal úgy számítottuk, hogy a másolós gyilkossal tel-
jesen össze fogunk zavarni, és elhitetjük veled, hogy még mindig él és
visszajött érted. Bosszút állni. És tessék, bevált. Halálra rémültél, igaz?
– Kinek az ötlete volt, hogy kiásd a holttestet?
Patrick kéjes élvezettel vigyorodott el.
– Constantine és én úgy számítottuk, hogy ett l teljesen ki fogsz
akadni. Különösen, amikor megtalálod a kos maradványait. Ezzel is
meg akartunk félemlíteni. Nem mondhatod, hogy nem sikerült.
– Honnan tudtad, hová temették Gamalt?
Patrick visszatette a felfényezett kést az asztalra.
– A kivégzés után követtem a halottaskocsit, a börtönt l egészen az
intézetig, csak hogy biztosan tudjam, hová viszik. Másnap reggel a
temetkezési vállalat nevében felhívtam az intézetet, és megkérdeztem,
hogy pontosan mikor jöhetek a tetemért. Okos, nem igaz? Azután már
nem kellett mást tennem, mint követni a hullaszállítót a Sunset
Memorial Parkba. Aznap éjjel betörtem a temet be, és kiástam
Constantine-t. Na, mit szólsz?
Még nem kaptam választ minden kérdésemre.
– Nem találtunk lábnyomokat a bánya bejáratánál. Ezt hogyan in-
tézted el? Elseperted ket, vagy megolvasztottad a havat?
 – Egy h légfúvót használtam, és kifelé jövet eltüntettem a nyomo-
kat. Ne mondd, hogy erre csak most jöttél rá. És még te nevezed ma-
gad nyomozónak?
Patrick felvett egy újabb tárgyat az asztalról. Nem láttam, mi az,
mert megint a háta mögé rejtette. Kiválasztott egy másik kést?
– Lefogadom, hogy Fleistre se jöttél rá – folytatta. – Öt évvel ez-
el tt Davidnek dolgozott, amíg meg nem vádolt azzal, hogy molesztál-
tam a lányát. Ezért választottam ki ket a tervhez, hogy rendezzem azt
a számlát is. Okos, mi?
– Mindenáron rossz nyomra akartál vezetni. A greensville-i börtön
alaprajza és a fekete köpeny… ezeket mind te rejtetted el a lakókocsi-
ban.
– Össze akartunk zavarni, Moran. És ellehetetlenítettük a nyomozá-
sodat.
– Még azt is eljátszottad, mintha én vitatkoztam volna Fleisttel…
– Látom, kezded kapiskálni. Úgy gondoltam, hadd fuldokolj a szar-
ban, ha majd a kollégáid is azt hiszik rólad, hogy gyilkos vagy. Ne
mondd, hogy nem agyafúrt.
– És az éjféli telefonhívások? A házból intézted ket?
Patrick zavartan ráncolta a homlokát.
– Te meg mi a szarról beszélsz? – Türelmetlen pillantást vetett az
órájára. – Lejárt az id d. Indítsuk be a bulit… vagy mondjam úgy,
hogy vágjunk a közepébe? El bb veled végzek, Katie bébi, azután kö-
vetkezik Frank.
A válasza teljesen készületlenül ért, de nem maradt id m gondol-
kodni, mert Patrick hirtelen rám vetette magát. Hátraugrottam, de
megmarkolta a karomat, és beledöfte a t t. Szúrást éreztem, majd né-
hány pillanattal kés bb különös érzés hullámzott végig a testemen. A
pince elmosódott a szemem el tt, az er s halogénfények elhalványul-
tak, azután mindenre sötétség borult.

Arra ébredtem, hogy egy faasztalhoz vagyok szíjazva, közvetlenül a fal

mellett. Álomittasnak éreztem magam, és nem tudtam, meddig lehet-
tem kiütve. Mozdulni próbáltam, de a karomat és a lábamat az asztal-
hoz er sítették.
– Üdv újra, Kate! Úgy t nik, készen állsz rá, hogy elkezdjük.
Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy Patrick az orvosi eszközöket
rendezgeti az asztalon. Összerezzentem. Ez nem egy rossz álom. Meg
fogok halni.
Most már henteskötényt viselt, benne a fenyeget külsej késekkel.
Minden tagom elgyengült, ahogyan Patrick el húzott egy újabb rozs-
damentes kést, és az ujját végigfuttatta a f részes pengén.
– Te nem találod érdekesnek, ahogyan végül minden szál elvezet
ide? Hogy egyszerre állok bosszút Constantine-ért és magamért? El -
ször arra gondoltam, hogy a késeket használom, de tudod, mit? Azt
hiszem, kipróbálok valami sokkal izgalmasabbat.
Patrick visszacsúsztatta a kést az övébe, és felvett egy miniat r
elektromos körf részt. Megnyomta a gombot, mire a f rész rémiszt ,
élesen sípoló hangon életre kelt.
– Még gyémántbetétes f részlap is van hozzá, hogy gond nélkül át-
vágja a csontokat. Készen állsz rá, hogy megtudd, milyen érzés, ami-
kor elevenen feldarabolnak?

166.

M ost hová megyünk? – kérdezte Josh.

– Angel Baybe – felelte Norton. – Úgy gondoljuk, Patrick
talán visszatér a régi házba.
– Miért gondoljátok úgy?
Ezúttal Stone felelt:
– Számára ez az ismer s terep. A Patrickhez hasonló gyilkosok el -
szeretettel térnek vissza a kályhához, ha stresszes állapotban vannak.
Ett l lesz biztonságérzetük. És úgy gondolom, hogy Patrick most kü-
lönösen zaklatott. Tudnia kell, hogy már csak kevés ideje maradt, mie-
tt elkapjuk.
 – És ha tévedtek? – tette fel a kérdést Cooper. – Mi lesz, ha nem ta-
láljuk a házban?
– Igazad van – ismerte el Stone –, talán nem lesz ott. Ezért is osztot-
tuk meg a téteket, és küldtünk féltucatnyi kocsit a három legközelebb
es föld alatti helyre, amelyet Gamal egyszer már használt. Hátha
Patrick megpróbál odajutni, hogy elszórakozzon egy kicsit Morannel,
miel tt megöli. Ez már a végjáték. Biztos, hogy megöli, de el tte elját-
szadozik vele. A rossz nyavalya se tudja, hogy miért éppen t válasz-
totta. Legalábbis nekem fogalmam sincs róla.
– Mindvégig felültetett – csóválta a fejét indulatosan Cooper –, de
te csak most értetted meg. Hallgatnod kellett volna Kate-re.
– Vagyok annyira gerinces, hogy beismerjem, ha hibát követtem el
– húzta ki magát Stone.
– Csak lehet, hogy a hibád miatt már régen megölték.
– Tisztában vagyok vele – közölte Stone h vös hangon –, felesleges
forgatnod bennem a kést. Nehogy azt hidd, hogy én nem aggódom
érte, éppen úgy, mint te.
A rádió megszólalt, és Cooper meghallott egy fémes hangot: Char-
lie három Alfa egynek. Ott vagytok? Vége.
Stone felkapta a beszél t.
– Alfa egy Charlie háromnak. Mit találtatok?
– A második helyszínen vagyunk, és minden tiszta, nyoma sincs
Bryce-nak, vége.
Stone visszatette a beszél t a helyére.
– Értesítetted a helyi zsarukat? – kérdezte t le Cooper.
Stone bólintott.
– Mindenkit. Már indulás el tt utasítást kaptak, hogy figyeljék meg
a helyszíneket, de további rendelkezésig csak akkor lépjenek akcióba,
ha vészhelyzet állna el .
– Mi a helyzet Gamallal? Nem lehetséges, hogy még életben van?
– Nincs az az isten, Cooper – válaszolt Norton. – Akármi is történt a
holttestével, biztosan nem magától mászott ki a sírból. A kivégzés éj-
szakáján meghalt, ebben biztos lehetsz. Beszéltem a fickóval, aki fel-
boncolta, és azt mondta, hogy Gamal hulla volt, semmi kétség. Még a
boncolás közben készült fényképeket is láttam, és biztosan Gamal volt
az, akit szétkapott. Teljesen biztos, hogy Patrick hajtotta végre a gyil-
kosságokat, de hogy miért, arról lila g zünk sincs. Patrick korábban
Gamal betege volt, de más kapcsolatot nem találtunk közöttük.
A Taurus lassított, miután Stone óvatosan a fékpedálra lépett. Coo-
per ötven méterre el ttük meglátta a házat. Odabent fények égtek. Egy
jelöletlen autó parkolt az út mellett, lekapcsolt fényszórókkal. Cooper
senkit sem látott, míg közelebb nem értek és ki nem szúrta a kocsiban
a párt, akik mintha csak csókolózni jöttek volna ki ide. A páros ki-
szállt, amint az ügynökök a közelükbe értek. Stone visszaadta Cooper-
nek a fegyverét.
– Vedd el, Cooper, töltve van! Talán még hasznát veheted.
Cooper elvette a pisztolyt, és ellen rizte a tárat, miközben Stone ki-
szállt a kocsiból. H vös volt a leveg , az öböl csendes. A páros feléjük
indult. Stone szólalt meg els nek.
– Szóval, láttak bármi érdekeset?
– Épp most akartunk beszólni – felelte a páros férfitagja, egy civil
ruhás ügynök. – Nem láttunk semmit, ezért úgy döntöttünk, elsétálunk
a ház hátsó oldalához. Találtunk ott egy kocsit.
– Milyet? – kérdezte Stone.
– Egy sötétzöld Nissant. Mintha karambolja lett volna, sérüléseket
láttunk az utas fel li oldalon és az els sárvéd kön. Ellen riztük a
rendszámot, miel tt szóltunk volna. Az autót egy héttel ezel tt bérelték
a Hertzt l, az ügyfél egy bizonyos Patrick Swan.
Stone felvonta a szemöldökét.
– Hát, legalább a keresztnevét megtartotta. Lefogadom, hogy nem
ez az egyetlen kocsi, amit kikölcsönzött vagy ellopott. Láttak valakit?
A rend r megrázta a fejét.
– Nem, és nem is hallottunk semmit. Csak az t nt fel, hogy nyitva
van az alagsorba vezet ajtó. Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy nem
próbálkozunk semmivel, inkább visszajövünk ide jelentést tenni.
Stone el vette a pisztolyát.
– Legjobb lesz, ha maga és a társa itt marad, hogy fedezzen minket.
– Ahogy akarja – vont vállat a civil ruhás.
 – Szóval, mi a terv? – kérdezte Cooper türelmetlenül, miközben az
öbölr l felszakadó jeges fuvallat megérintette az arcukat.
– Az a baj, hogy nincs semmilyen tervünk – vallotta be Stone, mi-
közben el vett egy elemlámpát a csomagtartóból. – Behatolunk, a töb-
bit meglátjuk odabent.
– Váljunk szét és fedezzük mindkét kijáratot! – javasolta Cooper,
miközben elemlámpát ragadott.
Stone bólintott.
– Te menj Gusszal, Cooper, és ellen rizd az alagsorba vezet ajtót,
Walsh pedig velem jön! Csak akkor használjuk a rádiót, ha feltétlenül
muszáj, és az isten szerelmére, mindenki rizze meg a hidegvérét, és
ne csináljon zajt! Ha Patrick Bryce odabent van, nem akarom, hogy a
rohadék észrevegyen minket, különben azonnal megöli Kate-et. Ha
eddig még nem tette meg…

167.

F ájdalmas ütést éreztem az arcomon, miel tt újra meghallottam

Patrick nevetését.
– Ébredj fel, hallod! Térj magadhoz, ribanc!
Az állkapcsom kis híján kiugrott, amikor újra megütött, ezúttal az
öklével. Az elektromos f rész rémiszt sikolya élesen visszhangzott a
pincében, és Patrick arca eltorzult a tébolyult düht l. Nincs menekvés,
nincs visszaút. Ha már meg kell halnom, könyörgök, legyen gyorsan
vége. Hadd veszítsem el az eszméletemet, hogy ne kelljen éreznem a
fájdalmat.
Azután történt valami – ahogy hirtelen elfogadtam a halált, a félel-
mem kezdett szétfoszlani bennem. Néhány pillanattal kés bb Patrick
eszel s vigyora is lehervadt, s ahogy lekapcsolta a f részt, abbamaradt
az éles zaj.
Pontosan tudtam, mi történik. Az élteti, hogy látja a félelmet az ar-
comon. Megérezhette, hogy beletör dtem a sorsomba, s csak akkor
élvezhette igazán a halálomat, ha újra sikerül félelmet gyújtania ben-
nem. Mintha csak bizonyítani akarná az elméletemet, visszatette az
elektromos f részt az asztalra, majd hosszas és látványos mérlegelés
után kiválasztott egy nehéz hentesbárdot.
Patrick újra keresni kezdte a tekintetemben azt az egyetlen dolgot,
amely élvezetet nyújthatott neki: a rettegést. Éreztem, hogy a félelem
újra kezd feltörni bel lem, amikor nekipréselte az éles pengét a ka-
romnak, és a vérem kiserkent. Összerezzentem a fájdalomtól. Felneve-
tett.
– Hé, csak nem fáj?
Összeszorítottam a fogam, miközben a vér lassan lecsorgott a kézfe-
jemre. Patrick láthatóan kiélvezett minden pillanatot, majd a tekinteté-
vel végigpásztázta az alagsori kamrát.
– Tetszik itt? Ez a hely valóságos útveszt . Kölyökkoromban, ha
rossz voltam, az öregem bezárt ide, ahogyan Gamallal is megtette az
apja. Id vel megtetszett, mert azt csinálhattam, amit csak akartam.
Összefogdostam az állatokat az erd ben, azután lehoztam ket ide.
Tudod, miért? Hogy felvagdossam ket. Ahogyan a többiekkel tettem.
Ahogyan veled is tenni fogom. – A szabad kezével nekiállt letépkedni
a gombokat a blúzomról.
– Ne…!
– Sikoltozz csak, ahogy akarsz, itt úgyse hall meg senki. – Patrick
feltépte a blúzomat, a melltartóm alá csúsztatta a bárdot, és felvágta az
élével, hogy felfedje a mellemet. Azután el rehajolt, és megnyalta a
bal mellbimbóm.
– Ez már tetszik, Katie? Beindulsz t le? Mondd csak, édes!
A rettegést l szólni se tudtam, ahogy az ujjai lassan elindultak lefe-
lé. Legyen már vége, minél el bb! Patrick durván lerángatta a nadrá-
gomat, és felfedte az alsónem m.
– Kezd érdekes lenni – vigyorodott el, miközben a nyelve kígyóként
tekergett a szájában. – Kezd djék a buli!
 168.

C
ooper az épület hátsó része felé indult, és olyan gyorsan moz-
gott, amennyire csak lehetett. Lövésre készen el reszegezte a
fegyverét. Norton tartotta vele a lépést, és két kézzel markolta
a pisztolyát. Cooper felvillantotta az elemlámpát, amikor elérték az
alagsorba vezet k lépcs ket és a zsanérokon lógó korhadt faajtót.
– Próbáljuk meg odalent! – suttogta Cooper. – Én megyek el re.
– Én meg nem vitatkozom – bólintott Norton.
Cooper lassan leereszkedett a lépcs kön, és menet közben néhány-
szor felvillantotta az elemlámpát. Amikor leért, bekémlelt a korhadt
faajtón, el revilágított a lámpával, és újabb lépcs sort látott maga alatt.
Hallgatózott, de nem hallott semmit, ezért visszafordult Nortonhoz, aki
a lépcs tetejér l fedezte. Miután intett neki, Norton óvatosan követte,
majd elfintorodott.
– Jézusom, érzed ezt? Mint az illatosító gyertyák, de van benne va-
lami más szag is.
Cooper beleszagolt a leveg be.
– Én is érzem. Fedezz! – Áthámozta magát az ajtón, és nekivágott
az újabb lépcs knek. Odalent újra felvillantotta az elemlámpát, hogy
meglássa a különféle irányokba szétágazó alagutakat.
Norton felzárkózott mögé, és végigpásztázta lámpájával a falakat.
– Azt mondanám – suttogta –, hogy egy ekkora házhoz képest ez az
alagsor kibaszott nagy. Hé, hallottad ezt, Coop?
– Mit? – kérdezte Cooper.
– Csak hallgasd! Mintha valaki beszélne.
Cooper hallgatózni kezdett, és amikor is meghallotta az elfojtott
hangokat, az egész teste megdermedt.
– Van idelent valaki – suttogta.
– Menjünk közelebb – mondta Norton –, próbáljuk kihallgatni, mit
mond!
 Ahogy Norton elhaladt Cooper mellett, belerúgott valamibe, és a
fémes hang feler södött az alagutakban.
– Bassza meg! – sziszegte Norton dühösen. Felvillantotta a lámpá-
ját, és látta, hogy egy rozsdás vödörbe rúgott. A padlót egy összetört
porcelán mosdótál cserepei borították.
– Jesszusom, Norton! – nyögött fel Cooper. – Ezt most megcsinál-
tad!
Abban a pillanatban mindketten meghallották az átható sikolyt,
amely ide-oda ver dött az alagsor dohos falai között.
– A francba – szorította össze a fogait Norton. – Ez csak Moran le-
het!
Cooper nem bajlódott a válasszal. Sietve nekiindult az egyik járat-
nak, el reszegezte a pisztolyát, és a szíve úgy zakatolt, mintha szét
akarná robbantani a mellkasát.

169.

S
zólni se tudtam, ahogy Patrick ujjai a bugyimon matattak. Meny-
nyire gy löltem, amiért így megaláz. Istenem, legyen már vé-
ge…
– Ugye élvezed, Kate?
Amikor megéreztem, ahogy az ujjai a lábam közé furakodnak, kis
híján elhánytam magam. Legszívesebben könyörögtem volna, hogy ne
tegye ezt…
De tudtam, a könyörgésemt l csak még jobban beindulna. Láttam,
ahogy a szeme felcsillan az izgalomtól. Mindennél jobban élvezte,
hogy megalázhat. Vajon Gamal is így csinálta, amikor megkínozta
Davidet és Megant? Meger szakolta Megant, miel tt végzett vele?
Vagy ami még rosszabb, az apja szeme láttára er szakolta meg? Már
az is gyötrelmet okozott, ha belegondoltam, mit tett velük. Dühödten
rángattam a szíjakat, de hiába, azok szorosan lekötözve tartottak.
Patrick fölém hajolt, kezében a hentesbárddal.
 – Most már legalább tudod, mit érzett Gamal, amikor leszíjazták. Ez
egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat, nem igaz, Moran?
Nem bírtam tovább elviselni a gúnyolódását.
– Menj a pokolba!
Patrick láthatóan remekül szórakozott.
– Éppenséggel te mégy a pokolba, kedvesem. És én leszek az, aki
odaküld, de el tte még addig keféllek, amíg van benned élet.
Hirtelen éles hang hallatszott a pincében: fémes csattanás, amely
idelent felért egy kisebb robbanással. A testem eddig is megfeszült,
akár egy fémrugó, de most még merevebb lett, és a gondolataim vadul
kerget zni kezdtek. Mi okozta ezt a zajt? Lehet, hogy Frank magához
tért?
Patrick megdermedt és elfordult, amint valahonnét a pincéb l indu-
latos hang hallatszott.
– Bassza meg!
A hang az egyik járatból érkezett. És nem Franké volt. Alig hittem
el. Valaki van odakint.
Egyetlen dolgot tehettem csak. Felsikoltottam.
Patrick dühödt mozdulattal csapott az arcomba, hogy a fülem is
csengeni kezdett.
– Fogd be, ha jót akarsz, Moran!
Még a fájdalommal küzdöttem, amikor Patrick átvágott a kamrán,
hogy megálljon hallgatózni egy alagút bejáratánál. Egy másodperccel
kés bb rohanó léptek zaja hallatszott. Patricknál elszakadt a cérna,
amiért megzavarták a mulatságát, és rám rontott a bárddal.
– Most megdöglesz!
Ahogy nekem esett, m ködésbe lépett a túlélési ösztönöm. Gondol-
kodj! Csinálj valamit! Szinte ösztönösen reagáltam: kicsavartam a tes-
tem, olyan hevesen vonaglottam és feszültem neki a szíjaknak, hogy az
asztal átbillent és az oldalára zuhant, a lapjára szíjazott testemmel
együtt. Utána már csak annyit láttam, hogy Patrick belerúg az asztalba,
és én újra a hátamra fordulok. Megállt felettem, arcát eltorzította a
gy lölet, kezében még mindig a hentesbárdot szorongatta. Halott va-
gyok. Nincs menekvés.
 Patrick magasba emelte a bárdot, amely sziszegve szelte át a leve-
t. Újból megfeszítettem a testem, de a bárd így is éles csapást mért
rám, és én éget fájdalmat éreztem a karomban, ahogyan a penge be-
lém hasított. Patrick diadalmasan nevetett fel, de ahogy felemelte a
karját, hogy újból lesújtson, egy hang harsant fel:
– Azonnal dobd el, Bryce, különben véged!
Josh állt az egyik alagút bejáratánál, és mindkét kezében egy Glock-
ot szorongatott.
– Ha megteszed, Bryce, istenemre mondom, a pokolra küldelek!
Patrick nem moccant, és az arcán lassan szétáradt a gúnyos vigyor.
– Ez az utolsó esélyed, Bryce! – kiáltott rá Josh.
– Ha te mondod – vigyorgott önelégülten Patrick. – Úgy látszik, el-
kaptál.
Letérdelt, hogy letegye a bárdot, de eközben a másik kezével fel-
nyúlt, megtalálta a villanykapcsolót, és a pince sötétségbe borult.
Mennydörg robaj hallatszott, ahogy Josh pisztolya elsült, a torko-
latt z fénye egy tört másodpercre élesen bevilágította a sötétséget,
majd újra átható feketeség vett körül minket.

170.

E gy-két pillanatig semmi sem történt. A szívem légkalapácsként

zakatolt a sötétségben. Azután Josh felkattintotta az elemlám-
páját, és egy szemvillanásnyi id re láttam, ahogy Patrick elt -
nik az egyik alagútban.
– Ne engedd elszökni! – kiáltottam fel.
Josh az alagút felé rohant, bevilágított a sötétbe, majd visszafordult
felém.
– A pokolba, elt nt.
– El kell kapnunk, Josh. Frank megsérült, itt kell lennie az egyik já-
ratban…
Josh el rehajolt, hogy kioldozza a b rszíjakat.
 – Tudom, megtaláltuk odakint, amikor megbotlottunk benne. Nor-
ton mellette van, próbál ment t hívni, Stone és Walsh pedig odakint
várnak a helybéli zsarukkal, úgyhogy nem tud megszökni. – Végzett a
csuklóimat leszorító szíjakkal, azután észrevette letépett ruháimat és
megvágott karomat. – Jól vagy? Megsérültél?
Eszel s igyekezettel téptem le magamról a szíjakat, azután össze-
fogtam magamon a szakadozott inget, és felhúztam a farmerom.
– Csak a karomat találta el, de halálra rémített. Ez a pince tele van
alagutakkal, és Patrick ismeri minden négyzetcentijét. Megszökik.
– Nyugodj meg, Kate! Meg fogjuk találni. – Josh tanulmányozta a
vágást a karomon, miközben felsegített. – Nem t nik olyan vészesnek.
– Add ide a pisztolyod! – Felpattantam az asztalról.
– Micsoda?
– az enyém. Én akarom a rohadékot.
Josh el vette a rádiót a zsebéb l.
– Ne csinálj ostobaságot, Kate! Átkutatjuk az egész alagsort, köz-
tünk és a többiek között ott kell lennie valahol. – Felemelte a rádiót. –
Stone, ott vagy…?
– Igen, itt vagyok – jött azonnal a válasz.
Amíg Josht lefoglalta a rádió, megragadtam a fegyverét.
– Hé! Kate, ne csináld ezt! – Láthatóan megdöbbentette a vadsá-
gom.
Úgy éreztem magam, mint egy megszállott, és élesen hátracsavar-
tam Josh karját.
– Azt mondtam, add ide…
Miközben próbált kiszabadulni a szorításomból, elejtette a lámpát
és a rádiót. Alig láttunk valamit, de a háttérben ott sercegett Stone
hangja.
– Ott vagy, Coop? Mi az ördög történik ott?
Egyre nagyobb er t vittem a szorításba, miközben Josh tovább tilta-
kozott.
– Az istenfáját, Kate, hallgass már meg… ha nem vigyázol, még el-
sülhet a pisztolyom.
 Túl voltam azon, hogy hallgassak az észérvekre. Már nem akartam
mást, csak megölni Patricket mindazért a gonoszságért, amit m velt.
– Engedd el a fegyvert! – sikoltottam.
– Meg rültél, Kate? Meg akarod öletni magad?
– Nem érdekel, csak add ide a pisztolyt! – Akkor és ott semmi sem
számított, csak hogy elkapjam Patricket. Végül sikerült kicsavarnom a
Glockot Josh szorításából, bár olyan érzésem volt, mintha önszántából
engedte volna el, miel tt megsebesített volna valamelyikünket.
– Kate! – tiltakozott még mindig. – Hallgass rám, az isten szerel-
mére…
A tiltakozása süket fülekre talált. Megragadtam az elemlámpát, és
Patrick után vetettem magam.

171.

A
klausztrofóbiám nyomtalanul elt nt, a fejem teljesen kitisztult,
és már csak egyetlen cél vezérelt: megtalálni Patricket. Mintha
Gamal új életre kelt volna – és Patrick, két különböz oldala
ugyanannak az érmének. Gyorsan haladtam el re a járatban, er sen
markoltam a Glockot, és bevilágítottam minden zugba. Tíz méter után
hallottam meg, hogy Josh ott lohol a nyomomban.
– Kate… miért nem hallgatsz meg? Ezt nem teheted…
– Mondtam, az enyém.
Josh nem engedett.
– Akkor is a tiéd lehet, ha nem öleted meg magad. Mi lenne, ha
észhez térnél és visszaadnád azt a pisztolyt? rizzük meg a hidegvé-
rünket, és ne engedjük, hogy az indulat uralkodjon felettünk.
Lelassítottam. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy megöljem
Patricket, mindennél jobban vágytam erre, és az sem érdekelt, ha fel
kell áldoznom az életem ezért a célért. Nem gyilkolta meg Davidet és
Megant, de része volt annak az ördögi szövetségnek, amely oly sok
ártatlan életet pusztított el, és én azt akartam, hogy fizessen meg ezért.
Mégis tudtam, hogy Joshnak van igaza. Engedtem, hogy a dühöm el-
uralkodjon rajtam, és valahogyan le kellett higgadnom. A szívem to-
vább zakatolt, miközben próbáltam lassabban venni a leveg t.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Josh.
– Egy kicsivel. – Vajon tényleg?
Azután mindketten meghallottuk. Egy b rcip kopogása és az elha-
ló léptek zaja. Arrafelé irányítottam az elemlámpát, ahonnan a zaj ér-
kezett. Alig tíz méterre sz kös mélyedés nyílt a falban. A nyitott, feke-
tére festett ajtó láthatóan a pince egy másik részébe vezetett. A léptek a
kövezeten kopogtak, majd elhalkult a zajuk, és újra néma csend lett.
– az, Josh!
– Várj egy kicsit, Kate, különben mindketten…
De én már a nyitott ajtó felé rohantam.

172.

A
z ajtó el tt megtorpantam, és el reszegeztem a Glockot. Kör-
bepásztáztam a falakat, és jókora helyiséget láttam, a sarkok-
ban srégi faládákkal. A legtöbbjük elkorhadt. A hely valami-
lyen raktárnak t nt. Nem láttam más kijáratot. A kézfejemmel letöröl-
tem az arcomról a verítéket.
– Kate – suttogta a hátam mögött Josh –, várjuk meg az er sítést.
Stone bármelyik pillanatban itt lehet…
Az ajkamhoz emeltem az ujjam, hogy elcsendesítsem. Szinte érez-
tem Patrick jelenlétét. Azután meghallottam a hangot, amely zihálásra
emlékeztetett. Körbevilágítottam a kamrában, és felfigyeltem a friss
vérnyomokra. Negyeddolláros nagyságú vérvörös pettyek borították a
padlót.
– Biztosan eltaláltad. Itt kell lennie valahol – suttogtam hátra
Joshnak.
Miel tt Josh felelhetett volna, mindketten meghallottuk a nyöször-
gést. A zaj felé fordítottam a fényt, ahol még több vért láttam a földön.
Követtem a fénykörrel a vérnyomot, s ekkor vettem észre a sarokba
kuporodott Patricket. A vércsík a lábánál terjed tócsában végz dött. A
golyó a mellkasa bal oldalát érte.
Még mindig tombolt bennem a düh, és bosszút akartam állni
Patricken, ám ekkor megláttam a verítékben úszó arcot és a véreres
szemet, amely elkínzott tekintettel meredt a távolba. Láthatóan nem
ismert fel bennünket. Olyannak t nt, mint egy halálra vált tízéves kö-
lyök.
– Kérlek… kérlek, ne üss meg! Ne bánts, apa! Jó fiú leszek, ígérem,
hogy az leszek – könyörgött. – Megteszek mindent, amit mondasz,
csak ne üss meg a botoddal!
Mi az ördög folyik itt? Ez valamilyen csökevényes gyermeki én?
Ebbe a kamrába zárta be t az apja, és itt verte össze?
– Kérlek, apa… – könyörgött Patrick, majd tenyerébe temette az ar-
cát. – Kérlek, ne üss meg többet!
Úgy zokogott, akár egy gyerek. A könnyek végigperegtek az arcán,
és szánalmas látványt nyújtott, de az ösztönös el vigyázat távol tartott
le. És ha csak színlel?
– Mintha kábulatban lenne – jegyezte meg Josh. – Olyan, mint egy
transzállapot.
– Én nem vagyok biztos benne, Josh – suttogtam.
– Én sem – rázta meg a fejét Josh. – Nem árt, ha nagyon odafigye-
lünk. Patrick, hallasz engem? Hívunk neked egy ment t.
Patrick nem reagált, csak tovább nyöszörgött. Nem adta jelét, hogy
felismert volna minket. A kezével még most is eltakarta az arcát, és
mint egy ijedt kisgyerek, a szájába vette a hüvelykujját. Mintha a saját,
külön bejáratú poklában verg dne. Láttam, hogy a sebe is egyre jobban
vérzik.
– Úgy t nik, sokkot kapott – mondta Josh -} talán a vérveszteségt l.
Azért nem árt, ha megmotozzuk. – Újra megszólította Patricket: –
Emeld fel a kezed, hogy láthassam, és tedd szét a lábad! – Azután visz-
szaszólt a válla felett. – Tartsd sakkban a fegyverrel!
Csakhogy Josh túlságosan kapkodott, és nem adott rá id t, hogy fe-
dezzem a Glockkal.
 – Benne vagy a l vonalban, Josh…! – próbáltam figyelmeztetni.
ö is felismerte a hibát, de már elkésett. Patrick abban a pillanatban
el revetette magát, és a kezében penge villant. A hajánál fogva megra-
gadta Josht, míg a másik kezével nekiszorította a kést a torkának.
Patrick elvigyorodott.
– Te hülye kis pöcs! Hát nem tudod, hogy sosem bízhatsz az ellen-
ségben? – Nekifeszítette a pengét Josh nyakának. – Hátrébb, és dobd el
azt a pisztolyt, Moran, különben a barátodnak annyi!
Tettem két lépést hátrafelé. Patrick feje és teste túl közel volt
Joshhoz, így nem l hettem rá. Ha pedig vállaltam volna a kockázatot,
de elhibázom a lövést, Patrick elvághatja Josh torkát, miel tt újra tü-
zelhettem volna. Patrick végigmotozta Josht a szabad kezével, de nem
talált fegyvert, csak egy igazolványt és tárcát. Felnyitotta a tárcát és
megmutatta Neal fényképét, miel tt félrehajította volna a tárcát.
– A barátod kölyke? Apátlan árva lesz bel le, ha nem dobod el azt a
pisztolyt. Felfogtad, Moran? Vagy azt szeretnéd, ha összeszabdalnám a
barátodat, ahogyan Constantine tette Daviddel és Megannel?
Fagyos düh áradt szét bennem, ahogyan meghallottam Patrick gú-
nyolódását. Láttam, hogy Josh szeme megvillan és egy pillanatra jobb-
ra fordul, miközben a jobb kezével is ugyanabba az irányba int. Mit
akarhat jelezni? Még kétszer megismételte. Mint Laval a párizsi kata-
kombákban. Josh azt jelzi, hogy merre próbál elmozdulni.
Ha jobbra húzódik, felfedi Patricket annyira, hogy megpróbálkoz-
hassak egy lövéssel, bár így is kockáztatta, hogy az elvágja a torkát.
Meredten nézett rám, mintha azt kérdezné: Megértettél?
Kurtán bólintottam, mire Patrick elüvöltötte magát:
– Hallod, amit mondok, Moran?
– Igen, hallom.
– Akkor dobd el azt a kibaszott pisztolyt, vagy kinyírom!
Lassan elkezdtem letenni a fegyvert. Abban a pillanatban Josh gör-
csös mozdulattal jobbra vetette magát. Olyan gyorsan történt, hogy
teljesen készületlenül érte Patricket. Elrántotta a pengét és próbált újra
Josh háta mögé kerülni, de eközben egy-két másodpercre védtelenné
vált a feje.
 Céloztam és meghúztam a ravaszt, miközben azért imádkoztam, ne-
hogy elhibázzam. A Glock óriási detonációval elsült. A lövedék oldalt
találta el Patrick fejét és leszakította a fél fülét, pedig felsikoltott,
miközben a kezével a sebéhez kapott. Josh kiszabadította magát és
megragadta Patrick másik karját, hogy a háta mögé csavarja.
– Te rohadt kis kurva! – visította Patrick, miközben a tenyerét a fe-
jéhez szorította, és szétroncsolódott füléb l d lni kezdett a vér. – Ezért
megöllek, Moran.
Josh azonban biztosan tartotta a karját, majd Stone és Walsh rontott
be lövésre kész pisztollyal, és az alagsor életre kelt az üvöltözést l, a
cikázó fényekt l. Walsh segített Joshnak megbilincselni Patricket, aki
csapdába esett vadállatként verg dött.
– Még nem végeztem veled, Moran! Majd meglátod! Megfizetsz
mindenért!
Nem láttam sok értelmét, hogy feleljek, de az indulat felülkereke-
dett bennem, és teljes er mb l arcon ütöttem Patricket. A feje megrán-
dult, a szája felhasadt, és én álltam a tekintetét.
– Ezzel már régóta tartoztam neked. Te fogsz megfizetni mindenért.
Remélem, élvezni fogod, hogy rács mögött töltöd majd az egész hátra-
lév életed, te mocskos állat.
Azután Stone és Walsh megmarkolta a karját, és elvonszolta az or-
dítozó Patricket a szemem el l.

173.

A
karomat a Mary Washington kórházban kötözték be, és már
éjjel tizenegy is elmúlt, mire hazaértem. Frank nem úszta meg
ennyivel. A fejét össze kellett varrni, és koponyasérüléseket is
szerzett, bár az orvosok bíztak a felépülésében. Elmondtam neki, mi
történt, miközben mellette ültem az ágyon és fogtam a kezét. Nem le-
hettem elég hálás, amiért megúszta élve, és egyfolytában csak azt is-
mételgettem, mennyire szeretem.
 Frank er tlenül d lt hátra, és fáradtan elmosolyodott.
– Azért ez nem olyan, mintha haldokolnék, húgi. Hagyd ezt abba,
miel tt tényleg elsírom magam! Kés bb még beszélünk, de el bb alud-
junk egyet. Akarsz egy jó tanácsot?
– Igen.
– Ma este maradj Josh mellett! Vagy jelentkezz be egy szállodába.
Ne menj vissza egyedül abba a házba! Semmi szükséged rá.
– Majd meggondolom – ígértem ünnepélyesen.
– Ami azt jelenti, hogy már el is döntötted. Ne csináld, Kate! Csak
magadnak okozol vele fájdalmat.
– Megleszek. Te pedig fogadj szót az orvosoknak, rendben? – Tud-
tam, hogy vissza kell mennem. Megvolt rá az okom. Megszorítottam a
testvérem kezét, búcsúzóul megöleltük egymást, azután hagytam, hogy
Josh hazavigyen. A folyó fel l jéghideg szél fújt, és újra havazni kez-
dett, miközben Josh kisegített az autóból. Teljesen kimerültem, s mire
átléptem a küszöbön, már az összeomlás határán álltam. Josh bekísért a
nappaliba, és amikor felkapcsolta a lámpát, láttam, hogy elgondolkod-
va méri végig az öblöt, miel tt összehúzná a függönyt.
– Mintha mondani szeretnél valamit, Josh – jegyeztem meg.
– Csak eszembe jutott Lou. – Elgyötörtnek láttam a tekintetét, aho-
gyan felém fordult. – Nehéz elhinni, hogy a dörmög s öreg medve
nincs többé. Nagyon hiányzik.
Bennem is feltolultak az érzelmek, és közel álltam hozzá, hogy el-
sírjam magam.
– Nekem is. Tudom, hogy az egység soha többé nem lesz ugyan-
olyan nélküle. Eljössz velem holnap meglátogatni a feleségét?
– Persze – bólintott Josh. – Addig is az lenne a legjobb, ha itt ma-
radnék, amíg megnyugszol és elalszol. Te mit gondolsz?
– Ne aggódj miattam! Neked most Neal mellett a helyed. – Szeret-
tem volna, ha Josh marad, és nem akartam azt a benyomást kelteni,
mintha nem érintene meg a gondoskodása, de annyi ellentétes érzelem
kavargott bennem, hogy ki kellett tisztítanom a fejemet. – Szeretnék
egy kicsit egyedül maradni! Remélem, megérted. De holnap szívesen
találkoznék veled!
 Josh tekintete az enyémbe fúródott, miközben felemelte a kezét,
hogy megérintse az arcomat.
– Remélem, tudod, hogy még meggondolhatod magad, és alhatsz
nálam is.
Fogalmad sincs róla, mennyire vágyom rá. Er s volt a kísértés, de
tudtam, mit kell tennem.
– Szívesen tenném, de itt kell maradnom, Josh.
– Kell?
– Mint amikor az autóversenyz ket baleset éri. Tudod, hogyan te-
szik túl magukat rajta?
– Hogyan? – kérdezte Josh.
– Visszaülnek a versenyautóba, és folytatják. Én is így vagyok
Manor Brookkal. Be kell bizonyítanom magamnak, hogy le tudom
gy zni a félelmemet. Nem engedem, hogy Patrick vagy Gamal tönkre-
tegye azokat a csodálatos id ket, amelyeket Daviddel és Megannel
töltöttem.
– Hát, te tudod. – Josh megfogta a kezem, és csókot lehelt a tenye-
rembe, majd szorosan megölelt, és a fülembe suttogott. – Ha szükséged
van rám, csak telefonálj. Holnap dél körül itt vagyok. Meglátjuk, hogy
érzed majd magad, és beszélgetünk kicsit, oké?
Akartam, hogy velem maradjon, de tudtam, hogy kavargó érzelme-
im miatt rossz társaság lennék, és nem akartam csalódást okozni neki.
– Remekül hangzik.
Megcsókolt és búcsút intett, én pedig kiengedtem az ajtón. Vissza-
ült az autójába és elindult a kavicsos úton. Addig integettem utána,
amíg a vörös lámpák bele nem vesztek a hideg éjszakába.
Azután becsuktam a bejárati ajtót, a h höz léptem és töltöttem
magamnak egy nap pohár hideg chardonnay-t. A palackot is bevittem
magammal a nappaliba. Ahogy elnéztem az ablak el tt szállingózó
hópihéket, a nyugtalanság újra életre kelt bennem, és visszaemlékez-
tem Patrick zavart válaszára, amikor megemlítettem neki az éjszakai
telefonokat. A szavai ott visszhangoztak a fülemben, ahogy a lövés
hangjai a kamra sz kös falai között.
Te meg mi a szarról beszélsz?
 Kiléptem az el térbe, és elnéztem az öböl felé. Életem legször-
ny bb két hete állt mögöttem, és a gondolataim vadul kavarogtak –
Párizs és Isztambul, Patrick és Gamal, de mindenekel tt, David és
Megan körül.
Egy hang az agyam hátsó részében kitartóan ismételgette ugyanazt
az egy sort, mintha ezzel enyhíthetné a fájdalmam. Most már vége, a
nös elnyerte méltó büntetését. Ezekkel a szavakkal próbáltam vi-
gasztalni magam, pedig tudtam, hogy a b nös b nh dése nem elég, és
soha nem is lesz az, hiszen a megtorlás nem enyhíti a fájdalmat, nem
csökkenti a szeretett lény elvesztése miatt érzett gyászt.
Patrick szavai sem hagytak nyugodni. Te meg mi a szarról beszélsz?
Talán hazudott a telefonokkal kapcsolatban? A hangsúlya arra utalt,
hogy igazat mond, de vajon megbízhattam benne? Az ösztönöm azt
súgta, hogy nem. És ha tévedek? A szorongásom nem oldódott, és más
valami is nyugtalanított: Stone még most sem kért t lem bocsánatot.
Azután a szell fellibbentette a függönyt, és a hátam mögött halk
nesz hallatszott. A szívem majd kiugrott a helyér l, amint a zaj felé
pördültem. A hálószobám ajtajában, pisztollyal a kezében, ott állt
Brogan Lacy.

174.

B elépett a szobába. Az arca nem árulkodott érzelmekr l.

– Tegye le a poharat! – utasított.
Megdöbbentem. Tehát Lacy hívott fel. De miért? Ezzel segítet-
te Patricket? De hát ez rület. Miért segített volna annak az embernek,
aki meg akarta ölni a lányát és a volt férjét?
Lacy intett a pisztollyal, miközben a tekintetét egy pillanatra sem
vette le rólam.
– Tegye le a poharat és üljön az ablak mellé!
Színtelennek és élettelennek t nt a hangja, mintha benyugtatózták
volna. Nem volt pisztolyom, hogy megvédjem magam, Josh alighanem
már félúton járt hazafelé, a mobiltelefonomat pedig még nem vettem
el a táskámból. Nem mintha telefonálhatnék így, hogy egy fegyver
egyenesen rám szegez dik. A párnám alá rejtett tartalék Glockra gon-
doltam, de a szoba túl messze volt. Megremegett a kezem, ahogy letet-
tem a poharat, és leültem a fotelbe.
– Hogy jutott be?
Lacy meglengette el ttem a kulcsot.
– Ez nem régen még az én otthonom volt, emlékszik?
Kihallottam a remegést a saját hangomból.
– Mióta… mióta van a hálószobában?
– Elég régóta. De most már itt vagyunk, és véget vethetünk ennek
az egésznek.
Meredten néztem rá.
– Véget vetni? Mit követtem el maga ellen, amiért meg akar ölni,
Brogan?
– Azt hittem, mostanra már rájött – felelte komor hangon.
– Csak annyit tudok, hogy egy töltött fegyvert szegez rám, és a je-
lekb l ítélve valószín leg használni fogja.
– Nemcsak valószín leg. Biztosan.
Kiszáradt a torkom.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– Megölte a gyermekemet. Megölte azt az emberi lényt, aki min-
dennél többet jelentett a számomra.
– Én öltem meg? Hogyan?
Az ajka megremegett az indulattól.
– Annyira el akarta kapni Gamalt, hogy még Davidet és Megant is
kockára tette ezért. Maga miatt váltak célponttá, a maga határtalan
önzése miatt. Feláldozta ket.
Belenéztem a szemébe. Mérhetetlen rt láttam, mintha máris túl
lenne azon, hogy érvekkel hatni lehessen rá. Reméltem, hogy nem így
van.
– Részben talán igaza van, Brogan. Talán tényleg az elszántságom
miatt kerültek veszélybe, de én sosem akartam ezt. Tényleg azt hiszi,
hogy nekem nem kínszenvedés minden egyes nap, amióta nincsenek?
Tényleg azt hiszi, hogy nem élem magamban újra meg újra a történte-
ket, hogy nem magamat okolom a nap minden percében? Mégis meg-
tanultam, hogy tovább kell lépnem. Ma történt valami, Brogan, amir l
feltétlenül tudnia kell. Tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de sze-
retném, ha meghallgatna… Patrick Bryce életben van. Nem követett el
öngyilkosságot…
Leplezetlen gy lölet ült ki az arcára.
– Tudom, hogy csak megpróbál összezavarni. Ne akarjon ilyen kép-
telen hazugságokkal meggy zni! Maga ölte meg Megant. Azért halt
meg, mert maga betolakodott az életébe. Csak ez számít.
– Brogan. Tudom, hogy tönkrement az élete, és hogy semmivel sem
enyhíthetem a fájdalmát, de tényleg meg kell hallgatnia. Mit gondol,
miért akartam látni azt a szalagot? Újabb gyilkosságokat követtek el,
és a tettes ezúttal Patrick…
Közelebb lépett, hogy célba vegye a pisztollyal a homlokom köze-
pét.
– Egy szót sem akarok többet hallani! Mindent tudok. A barátai,
Stone és Raines, eljöttek hozzám. Nyilvánvalóvá tették el ttem, meny-
nyire kételkednek abban, milyen szerepet játszott David és Megan ha-
lálában. Az látogatásuk után értettem meg, hogy mindvégig nekem
volt igazam.
– Igaza?
– Igazam volt abban, hogy a meggondolatlanságával maga vette el a
lányom életét. És már semmi sem számít, csak ez. Hallgasson és tér-
deljen le!
Az érvek nem hatottak, de a kétségbeesés rávett, hogy tovább pró-
bálkozzak.
– Gondolkodjon, Brogan! Mit ér el azzal, ha megöl?
– Térdeljen le, vagy azonnal megölöm!
A lábam megremegett, ahogy letérdeltem. Komolyan gondolja. Meg
fog ölni. Közelebb lépett, és a halántékomnak szorította a pisztolycsö-
vet. Éreztem az acél hidegségét, és láttam, ahogy a könnyek feltörnek a
szeméb l.
 – Magának fogalma sincs arról, milyen érzés elveszteni egy gyer-
meket, igaz? – kérdezte.
– Én is elveszítettem Megant.
Megfeszültek a vonásai.
– Ne alakoskodjon! Maga nem veszített el semmit, legfeljebb egy jó
ismer st. Megan nem a maga lánya volt. Van róla bármi fogalma, mit
érzek?
Lehunytam a szemem, hallgattam a szél zúgását odakint, és tudtam,
hogy teljesen egyedül vagyok, hogy senki sem fog megmenteni. Ten-
nem kellett valamit, hogy életben maradjak. Ki kellett találnom, ho-
gyan juthatok el a hálószobába és szerezhetem meg a Glockot. Kinyi-
tottam a szemem, belenéztem Brogan Lacy arcába, és szintén felel-
tem:
– Tudom, hogy nem nyújt vigaszt, de próbáltam elképzelni, milyen
lehetett ez magának. Milyen gyötrelmeket élhetett át. De higgye el,
amit Patrickr l mondtam…
– Hazudik. Hiába próbálja elterelni a figyelmem. Mondtam már, fe-
jezze be az alakoskodást! Szánalmasan csinálja.
– Maga hívott fel, igaz? De én David hangját hallottam. Hogyan le-
hetséges ez?
Láttam, ahogy Lacy ujja megfeszül a ravaszon. A szeme újra meg-
telt könnyekkel.
– Tudja, mit csinálok minden éjjel, lefekvés el tt? Lejátszok egy vi-
deofelvételt, amelyet Davidról és Meganr l készítettem itt lent, az
öbölben. Csodálatos id k voltak, hét évvel ezel tt, nyáron, miel tt
szétmentünk Daviddel. Azért játszom le azt a szalagot, hogy emlékez-
tessem magam arra, milyen boldogok voltunk, hogy újra lássam és
halljam ket. Iszonyú fájdalmat okoz, mégis meg kell tennem. Érez-
nem kell a fájdalmat, mert ez emlékeztet rá, hogy mennyire szerettem a
lányomat, és egykor Davidet is. – Lacy élettelen tekintete hirtelen átad-
ta a helyét a megvetésnek. – Azt akartam, hogy osztozzon a fájdal-
mamban. Ezért jöttem ide a m terembe, és játszottam le a szalagot
annál a résznél, amikor David beszél. El ször meg se fordult a fejem-
ben, hogy megölöm. Csak azt akartam, hogy szenvedjen azért, amit
tett. Fájdalmat akartam okozni magának. Kétszer jártam itt, hogy le-
játsszam Megan zenéjét és David hangját, de még így sem tudtam ösz-
szeszedni annyi bátorságot, hogy megöljem magát. Most már tudom,
hogy mindig is a halálát kívántam. Ez az egyetlen méltó büntetés.
– Eletet az életért? – kérdeztem érdes hangon.
Lacy bólintott, és vett egy mély lélegzetet, mintha elért volna a
mondandója végére.
– Hát nem érti? Csak akkor találhatok megnyugvást, ha megbünte-
tem azt a személyt, aki felel s Megan haláláért.
Abban a pillanatban megértettem, hogy hiába is próbálnék érvekkel
hatni Brogan Lacyre. A hang a lelkem mélyén azt kezdte ismételgetni:
Lehet, hogy tényleg rászolgáltál. Talán megérdemled, hogy David és
Megan után menj. Hirtelen mégis dühös lettem. Nem én öltem meg
Davidet és Megant. Nem tettem semmi rosszat.
– Hogyan adhatja vissza magának a gyilkolás Megant? Hogyan?
Hallottam odakint a szél süvítését, és egy pillanattal kés bb a szél-
lökések fellibbentették a függönyt. Brogan elfordult és elnézett az ab-
lak felé, én pedig felismertem és megragadtam a lehet séget. Rávetet-
tem magam, de visszafordult és tüzelt. Fehéren izzó fájdalom mart a
jobb karomba, miközben nekiütköztem Lacy hasának. Felnyögött,
amint rázuhantam, menet közben felborítva a dohányzóasztalt és a
borosüveget. A pisztoly kiesett a kezéb l és végigcsúszott a padlón.
Tudtam, hogy megsérültem, de sikerült talpra verg dnöm. Kétség-
beesetten néztem körül, de sehol sem láttam Lacy pisztolyát, ezért a
hálószoba felé rontottam. Alig értem el az ajtóig, amikor hirtelen
magamon éreztem a teljes súlyát, és mindketten a padlóra zuhantunk.
Moccanni se tudtam, az ujjai a torkomra fonódtak. Sokkal er sebb
volt, mint gondoltam, máris alig kaptam leveg t. Félméternyire se le-
hettem az ágytól, és eszel s igyekezettel kapkodtam, próbáltam elérni
a Glockot, ám ekkor a semmib l felém lendült Lacy bal keze, benne a
borosüveggel. Azután már csak azt láttam, ahogy a palack sziszegve
átszeli a leveg t, majd éreztem, ahogyan a koponyámnak csapódik.
Vakító fájdalom közepette elmosódott el ttem Lacy arca, és a világ
mélységes sötétségbe borult.
Egy tenyér arcon ütött, és szédelegve felriadtam. A hálószoba padlóján
feküdtem. Lacy felettem állt, kezében a pisztollyal.
– Miért… miért nem ölt meg? – kérdeztem.
Könnyek csillantak a szemében, ahogyan célba vett a fegyverrel.
– Mert azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, ugyanúgy, ahogy
Megan. Azt akarom, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogy szenvedett.
És szenvedni is fog, ebben biztos lehet.
A lövése megsebzett: vékony, skarlátszín csík futott végig a karo-
mon, ahol a golyó felperzselte a húsom. A vérem kis sötétvörös tócsá-
ba gy lt a sz nyegen, és kezdett elfogni a rosszullét. A Glock csak
méternyire lehetett t lem, a párnám alatt, de tudtam, ha megmoccanok,
Lacy újra l ni fog.
A szél újra belekapott a függönybe, amely a magasba emelkedett.
Lacy ezúttal nem tör dött vele, de egy pillanattal kés bb újabb zaj
hallatszott az el tér fel l. Mintha valaki próbált volna benyitni. Lacy a
hálószoba ajtaja felé pillantott, és én kihasználtam a lehet séget. A
párna alá csúsztattam a kezem, és kirántottam a Glockot a tokból.
Egyetlen szemvillanás alatt kibiztosítottam, és célba vettem Lacy arcát.
Üres tekintettel meredt rám, ahogyan a padlón feküdtem, majd észre-
vette a pisztolyt a kezemben, de továbbra is rám célzott.
– Tegye le a pisztoly, Brogan! Kérem!
– Ez semmin sem változtat – közölte színtelen hangon. – Legfeljebb
együtt halunk meg.
Ekkor hallottam meg a hangot a szoba túlsó feléb l.
– Tegye, amit mond, Brogan! Dobja el a fegyvert!
Lacy meglepetten nézett fel az ajtóban álló Stone-ra, aki alig vetett
rám egy pillantást, és minden figyelmét Lacyre összpontosította.
– Legyen esze, Brogan, és tegye le azt a fegyvert! Semmit sem nyer
vele, ha kioltja Kate életét.
Ennyi ember közül éppen Stone próbált megmenteni. A helyzet iró-
niája nem kerülte el a figyelmemet, Lacy azonban jottányit se mozdult,
és továbbra is egyenesen rám szegezte a fegyverét.
– Maga téved. És ne higgye, hogy megakadályozhat bármiben is.
 Stone megrázta a fejét.
– Higgye el nekem, hogy jobban lövök magánál. Ha bármivel pró-
bálkozik, én tüzelek els nek, de mi értelme lenne? Csak tegye le azt a
pisztolyt, Brogan! Kérem! Nem akarom lel ni. Tegye le a pisztolyt!
Most!
Brogan Lacy elbizonytalanodott, azután az rület újra felszikrázott
a szemében és az ujja rákulcsolódott a ravaszra.
– Már kés . Kés mindenhez…
– Ne! – sikoltottam, azután eldördült a lövés.

175.

E gyetlen éjszaka sem lehet ennyire sötét, egyetlen tél sem ennyi-
re hideg. Valamivel éjfél el tt kiültem a verandára. Nagykabá-
tot viseltem, és elnéztem Angel Bayt a hóesésben, miközben a
jár rautók kék fénye bevillogta az éjszakát, és az öböl túlsó partjáról
milliónyi közönyös szempárként meredtek rám a fények.
Az utolsó óra történései teljesen összekuszálódtak, és még nem tet-
tem túl magam a sokkon. Újra eszembe jutott, ahogy Stone megragadta
a mobilját és hívta a 911-et, miközben én próbáltam életben tartani
Lacyt, amíg a ment k kiértek. Utána már csak arra emlékeztem, hogy
az ápoló bekötözte a karom, miközben a ment elszáguldott Lacyvel.
Ami ezután történt, abból alig maradt meg valami.
Lépteket hallottam, és Stone bukkant fel a házból. Feszengve, nagy
sóhajjal telepedett le mellém.
– Öreg vagyok én már ehhez. Hogy érzi magát, Moran?
– Volt már rosszabb is. Gondolja, hogy túléli?
Stone megvonta a vállát.
– Talán. A kérdés inkább az, örülni fog-e neki, ha túléli. Kétlem. De
talán más is ezt tenné, ha elveszítené az egyetlen gyermekét. – Együtt
érz pillantást vetett rám. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ma-
gát nem viselte meg Megan halála, de mégiscsak volt az anyja…
 – Tudom, hogy értette. Semmi gond.
Stone felsóhajtott és fáradtan végigsimított az arcán.
– Nem volt más választásom. L nöm kellett.
– Tudom – bólintottam.
Stone el halászott egy doboz cigarettát a zsebéb l, rágyújtott, és ki-
fújta a gomolygó füstöt a hideg leveg be.
– Mindenben igaza volt. Engedtem, hogy a sért döttségem a józan
eszem fölé kerekedjen.
– Megbocsátok. Rászolgált azzal, hogy megmentette az életem.
Stone megengedett magának egy mosolyt.
– Hát, kösz, Moran. Most bearanyozta a napomat, de gondolom, et-
l még ugyanakkora seggfejnek tart?
– Még az is lehet, hogy megváltozik a véleményem. De miért jött
ide? Nem tudhatta, hogy Lacy megpróbál megölni.
Stone megrázta a fejét.
– Két feladatom volt ma estére. Az egyik az, hogy felhívjam Lacy
lakását, és elmondjam neki a nagy újságot Patrickr l. Úgy gondoltam,
megérdemli, hogy tudja a teljes igazságot. A másik, hogy bocsánatot
kérjek magától. Szerintem épp ideje volt. El ször Lacyt hívtam, de
nem találtam otthon, és a mobilján sem tudtam elérni, ezért úgy döntöt-
tem, hogy másnapra hagyom, és inkább idejövök. Ekkor hallottam meg
az els lövést, és szaladni kezdtem. Tudja, mit mondok? Kezdett l
fogva éreztem, hogy valami nincs rendjén Brogan Lacyvel.
– Hogy érti ezt? – vontam fel a szemöldököm.
– Amikor telefonon beszéltem vele, miel tt felkerestük Loúval, kö-
zel állt a teljes idegösszeomláshoz. Azután tegnap felhívtam, hogy
megkérdezzem, minden rendben van-e, és csak annyit mondott, hogy
jól van. Pedig egyáltalán nem úgy t nt. Olyan benyomást keltett, mint
akinek súlyos gondjai vannak, és er s nyugtatókat szed, ezért aztán
megkértem Nortont, hogy szóljon oda az egyik haverjának az intézet-
ben, és diszkréten nézzen utána. Kiderült, hogy a múlt évben Lacy
rendszeresen kapott pszichiátriai kezelést. Pokoli id ket élt át, és azt
hiszem, teljesen bekattant.
Tanulmányoztam Stone-t.
 – Mintha egy új, szimpatikusabb Stone ügynököt látnék magam
el tt. Nem fog ez ártani a hírnevének?
– Szálljon már le rólam, Moran! És fejezze be az okoskodást!
– Talán a sokk miatt van. Megígéri, hogy soha többé nem fog zak-
latni? Nem kételkedik a szavaimban?
Stone megcsóválta a fejét.
– Ez így túl sok egyszerre, de oda fogok figyelni.
– Akkor talán mégsem reménytelen eset.
Megérintette a nyakmerevít jét, és elvigyorodott.
– Majd azután mondja, hogy beszélt az ügyvédemmel. Azt tanácsol-
ta, hogy pereljem be veszélyeztetésért. Hé, mi lenne, ha tennénk egy
kitér t a kórház felé, ahol rendesen ellátnák a karját?
Megráztam a fejem.
– Kés bb is ráér. Ha olyan súlyos lenne, a ment sök magukkal vit-
tek volna. Most leginkább pihenni szeretnék. Két napja nem aludtam,
és azt hiszem, most már tényleg jólesne.
Stone felállt, és baráti gesztussal megérintette a vállamat.
– Nem hinném, hogy esélye lesz pihenni, legalábbis egy ideig bizto-
san nem.
– Hogy érti ezt?
Stone végigsimított a nadrágján, és mélyen a szemembe nézett.
– Úgy értem, hogy felhívtam Coopert, és már úton van ide. talán
majd rá tudja beszélni a kórházra.
– Miért csinálta ezt?
Stone rám kacsintott.
– Mindenkinek kell egy barát a bajban. Még látjuk egymást, Moran.
– Köszönöm, Vance.
– Csak óvatosan – figyelmeztetett Stone –, nehogy legközelebb még
kávét is hozzon.
– Szerintem megérdemli. Két cukorral?
– Hattal, de csak rázva, nem keverve. – Stone megbökte a homlo-
kát, azután sarkon fordult, és elindult.
Három napnak kellett eltelnie, mire magamhoz tértem. Három napig
gyógyult a testem és a lelkem, miközben meglátogattam Franket, és azt
kérdezgettem magamtól, mikor lesz merszem meglátogatni Brogan
Lacyt. Hallottam, hogy életveszélyes állapotba került, hogy tíz órán át
tötték, alig tudták megmenteni, és egy ideig biztosan nem hagyhatja
el a kórházat. De bármilyen állapotba is került, gyanítottam, hogy a
lelke sosem gyógyul be. Valahogy nem tudtam hinni benne. Hogyan is
gyógyulna be, miután elveszítette az egyetlen gyermekét? Nem tehet-
tem érte mást, csak imádkoztam.
Frank egyre rosszabbul viselte a fekvést, de már kezdett felépülni.
Miután hazaértem a kórházból, meglepetten láttam, hogy Paul újra
keresett, ezúttal azért, hogy bocsánatot kérjen. Üzenetet hagyott a rög-
zít mön.
„Hallottam, mi történt veled, Kate. Remélem, most már minden
rendben. Figyelj, nagyon sajnálom, hogy akkora seggfej voltam. Tu-
dom, hogy túlmentem minden határon, és igazad volt, amikor azt
mondtad, hogy orvoshoz kellene fordulnom. Az elmúlt napokban pon-
tosan ezt tettem. Bejelentkeztem egy klinikára itt, Phoenixben. Azt
hiszem, úgy éreztem, hogy nagyon rossz döntést hoztam kett nkkel
kapcsolatban, és az orromig se láttam az önsajnálattól. Megteszek
mindent, hogy túllegyek ezen, és remélem, egy nap még lehetünk bará-
tok.”
Aznap délután egy csokor virág is érkezett Paultól, egy kártya kísé-
retében, amelyen ez állt: „Most az egyszer nem akarlak visszaszerezni,
csak köszönetet szeretnék mondani az együtt töltött szép id kért.”
A szavai könnyeket csaltak a szemembe. Biztos voltam abban, hogy
Paul néhány napon belül újra a régi önmaga lesz, és továbbra is meg-
nehezíti az életemet, de abban a pillanatban mélyen meghatott.
Aznap este Josh elvitt vacsorázni a Starlight Bistróba, azután haza-
vitt, majd szorosan magához ölelt, és hosszan csókolóztunk az öreg
BMW-jében. Újra tizenhét évesnek éreztem magam. Miután behívtam,
mindkett nknek töltöttem egy kis vörösbort, majd valamivel éjfél után
visszavonultunk a hálószobámba, és szeretkeztünk.
 Egészen más volt, mint Daviddel. Más, de finom. A háttérben nem
szólt Norah Jones, és aznap éjjel a szél sem fújt az öböl fel l; nyugodt,
holdvilágos éjszaka köszöntött ránk. Norah helyett Josh hangját hall-
gattam, ahogyan a fülembe suttogta, hogy mennyire meg akar ismerni,
hogy milyen csodálatos érzés velem lenni, s én ugyanazt mondtam
neki. Gyengéden, érzékien szeretkeztünk, az ujjai szinte szellemköny-
nyedséggel suhantak a b römön, megérintették a hátam, a combom, a
hasam, az arcom.
Szeretem ezt a fickót, gondoltam. Jobban szeretem annál, hogy ezt
szavakba tudnám önteni. És arra gondoltam: mennyire igaza volt.
Mindannyian sebzett teremtések és elveszett lelkek vagyunk. És van-
nak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be. Még valamiben igazat kel-
lett adnom neki: a túlélés titka egyszer en annyi, hogy tovább kell lép-
ni. Nem tehetünk mást, ha át akarjuk vészelni, csak reménykedhetünk
abban, hogy a következ nap majd jobb lesz. A remények és az álmok
tartanak bennünket életben.
Miután szeretkeztünk, mindketten elaludtunk. Már hajnalodott, mire
felébredtem. Figyeltem Josht, ahogy alszik. Az ujjam hegyével lágyan
megcirógattam az arcát, és néztem t a függönyön átsz fények-
ben, azután kisurrantam a hálószobából, felöltöztem, és kiléptem a
házból a kertbe.
Dermeszt hidegben néztem el a kiköt felé. Azután megtettem,
amit l mindig is rettegtem, de amit mégis meg kellett tennem. Lehúz-
tam az ujjamról David gy jét. A szemem könnybe lábadt, ahogyan a
tenyerembe szorítottam. Elképzeltem az alig hallható csobbanást, aho-
gyan köröket von a holdfényben fürd vízre; elképzeltem a kimondat-
lan szavakat. Megtettem, most már vége.
Valami mégis visszatartott. Nem álltam rá készen. Nem álltam ké-
szen arra, hogy csak így elengedjem. És valamiért ez is helyénvalónak
nt. Ahogy visszacsúsztattam a gy t az ujjamra, lépteket hallottam,
megfordultam, és Josht láttam magam mögött. Karja a derekamra fo-
nódott, hozzám simult, magához ölelt, és álomittasan belecsókolt a
nyakamba.
– Mit keresel idekint?
 – Egy beváltatlan ígéretet.
– Egy ígéretet? – suttogta a fülembe.
El akartam mondani neki, de tudtam, hogy még nincs itt az ideje.
Majd ha még közelebb kerülünk egymáshoz. Majd ha begyógyult a
szívem, és már el tudom mondani. Akkor elmondom minden titkom,
minden álmom. Azt akarom, hogy te is ossz meg velem mindent.
– El fogod mondani? – kérdezte halkan Josh.
Nem válaszoltam, s amikor mondani akart még valamit, felé fordul-
tam, és lezártam az ajkát az ujjammal.
– Nemsokára, ha jobban megismerlek.
Nem felelt, nem is kérdezett többet, és ez tetszett. Tetszett, hogy
ilyen türelmes velem – ezt jó jelnek tekintettem. Átöleltem a nyakát.
Megcsókolt, azután megfogta a kezem, és visszakísért a házba.
A hullámok hangjaira újra álomba zuhantunk. Miel tt elmerültem
volna a békés feledésben, még hallottam a Potomac felett rikoltozó
vadludakat. Örök zenéjüket messze hordta a szél Angel Bay vize felett,
míg végül elhalt, és a világ újra némaságba burkolózott. Nem hittem
abban, hogy a természet kórusát David vezényeli, s ezzel jelét adja a
helyeslésének.
Csak szerettem volna, hogy így legyen.