Élethazugságok

Singer Magdolna
HVG (2023 márc)

Címke: gyász, pszichológia, terápia

Egy hozzátartozó halála mindig megterhelő, ám sokszor nem

csak a szeretett személy elvesztésével kell megküzdenie a
gyászolónak. Előfordul, hogy fény derül valami olyasmire, amiről
nem volt tudomása. Singer Magdolna gyásztanácsadó interjúalanyait
sokkolják a kiderülő titkok. Számos esetben nehezen
megbocsátható, megsemmisítő ügyek kerülnek napvilágra, mint
például felhalmozott adósság, kettős élet, szeretők, eltitkolt
gyerekek, másság, családi szégyen. Ilyenkor az itt maradó úgy érzi,
elárulták, és a döbbenet, a kiábrándulás, a düh megmérgezi,
összekuszálja a gyászát. Másokat fájdalmasan érint, hogy már késő
bármit jóvátenni, vagy felmerülhet benne, hogy talán segíthetett
volna. Egy biztos: mindannyian választ keresnek arra a kérdésre, ki
volt valójában az az ember, akit elveszítettek, és mi igaz a közös
múltból. A felkavaró esetek bemutatják a nehezített gyászfolyamatot,
ugyanakkor tanúi lehetünk a megbocsátás és a személyiségfejlődés
szívszorító példáinak is.
 Singer Magdolna

ÉLETHAZUGSÁGOK

Sírig vitt titkok, amelyek átírják a múltat

 ELŐSZÓ

Munkám során a legkülönbözőbb titkokkal találkozom, amelyek

csak a hozzátartozó halála után kerülnek napvilágra. Az
foglalkoztatott, hogyan alakul a gyászfolyamat akkor, ha az
elhunytról olyasmi derül ki, ami a meglepetés erejével hat, és a
feldolgozása külön feladatot ró az itt maradóra. Ez lehet olyasmi,
ami kevésbé traumatikus, nem okoz jelentős csalódást, nem vet
különösebben rossz fényt az elhunytra, például egy eltitkolt
betegség. Ilyenkor a gyászolónak a jóvátehetetlenség fájdalmával
kell megküzdenie; hiszen, ha ismerte volna szerette titkát, akkor
másképpen viszonyult volna hozzá, talán jobban tudta volna
segíteni, máshogyan alakította volna az életét. A megválaszolatlan
kérdések, a mardosó befejezetlenségérzés ilyenkor is megnehezítheti
a feldolgozást. Az is lehet, hogy bár vétségnek gondolja a gyászoló,
amit az elhunyt titkolt, alapjaiban nem csalódik benne, mert a
rejtegetett dolog nem akkora súlyú, vagy életének csak rövidebb
szakaszát érintette, és az sem ellene irányult. Akár jó szándék is
vezérelhette, amikor a titok őrzése mellett döntött, mint például egy
örökbefogadás eltitkolása esetén. Ez utóbbi esetekben is sokáig
foglalkoztatja a gyászolót a feltárult tudás, de hamarabb eljut a
megbékéléshez.
Mi történik, ha a kipattant titok egyenesen megbocsáthatatlan a
gyászoló szemében? Olyasmi, amivel nem tud mit kezdeni, csak
tehetetlenséget él meg, amiért szembesíteni sem tudja már az
elhunytat a tettével? Például egy végletekig becsületes nagypapáról
kiderül, hogy besúgó volt; egy nő a házasságba csempészett
kakukkfiókaként élte öntudatlan gyermekéveit; egy testvérről
megtudják, hogy anyagi gazdagságát nem jól menő vállalkozásának
köszönheti, hanem bűnöző életmódjának. Egy munkatárs halála
után erotikus fotók és levelek kerülnek elő feltételezett szeretőjéről, a
kollégák pedig nem tudják, szabad-e ezeket is átadniuk a feleségnek
a többi holmival együtt. Egy kisközségben élő fiatalasszony azzal a
rejtéllyel néz szembe, hogy pár hete elhunyt férje sírjára
rendszeresen friss virág és mécses kerül. A szomszéd sírnál
kapirgáló idős asszony egy nap felvilágosítja, hogy az odaadó
látogató nem más, mint Jucika, a hűségesnek hitt férj szeretője. Egy
huszonéves fiú azt meséli, hogy anyja halála után tudta meg, hogy
van egy korábban született, eltitkolt nővére, akit halmozott
fogyatékossága miatt intézetbe adtak a szülők. Egy család döbbenten
veszi tudomásul, hogy nem ők az apa örökösei, hanem annak
kedvese, aki ráadásul férfi.
Két nagyon szép film is szól arról a drámáról, amit a gyászoló
megél, miután feltárul előtte valami, amire álmában sem gondolt.
Ferzan Özpetek Tudatlan tündérek (Le Fate Ignoranti) című filmjében
egy férfi a megbélyegzettség szégyenétől félve kényszerül hamis
életre. Miután autóbalesetben meghal, az özvegye rájön, hogy a
párjának volt egy titkos élete. Megtalálja a szeretőt, egy
kommunában élő férfit. Képesek meglelni egymásban a támaszt,
miközben közösen gyászolják a hőn szeretett társat.
A másik film Aleem Khan Szerelem után (After Lőve) című
drámája. Az angol özvegy pakisztáni származású férje halála után
döbben rá, hogy társának a csatorna túloldalán is volt egy élete,
feleséggel és gyerekkel. Nemcsak az árulás fájdalmával kell
megküzdenie, de súlyos válságba kerül, mivel a férje kedvéért áttért
az iszlám hitre, így megroppant identitástudatának újradefiniálása is
kihívás számára.
A könyveimben szereplő, történetüket megosztó személyek
hasonlókat éltek meg, mint az imént felsoroltak. Találkozunk kisebb,
könnyebben megbocsátható titkokkal, de egészen
megdöbbentőekkel is. A hozzátartozók őszinte vallomásaiból
megtudhatjuk, hogyan érte őket mindez, mit éreztek az első
pillanatokban, hogyan befolyásolta ez a gyászukat. Egyesek nagy
utat jártak be, míg eljutottak az elfogadásig és megbocsátásig,
másoknál még tart a hozzátartozójukkal vívott belső küzdelem.
 Miközben halálról és gyászról olvasunk, az életről tanulunk.
Leckét kapunk arról, hogyan érdemes élni az életünket önmagunk és
a szeretteink miatt, és hogyan rendezzük az örökül hagyott
dolgainkat, hogy a halálunk után ne okozzunk csalódást az itt
maradóknak.
 AZ ELHUNYT UTÁN FELTÁRULÓ
TITKOK HATÁSA
A GYÁSZFELDOLGOZÁSRA

Szabad-e kutakodni
az elhunyt intim dolgai közt?
Egy világsztárnak a halála után - szándékosan nem írom ki sem a
nevét, sem a műfajt, amelyben sikert ért el - a róla készült filmben
még azt is bemutatják, mit találtak a hálószobájában. Pelenkákat,
mert éjszaka bevizelt. Gondoljunk bele, milyen lenne, ha velünk
történne meg, hogy életünk intim, csak ránk tartozó, gondosan
leplezett, esetleg szégyellt részleteit nyilvánosságra hoznák, még ha
halálunk után is?
Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése a közelmúltban
válogatás nélkül megjelent - vitatott, vajon azért őrizte-e meg Polcz
Alaine a leveleket, hogy valamikor majd közölni lehessen őket. Ma
pszichológusok tartanak a párkapcsolatukról előadásokat,
egyértelmű következtetéseket vonva le a levelezés nyomán. Akarná-
e ezt vajon a zárkózott és büszke férfi, Mészöly Miklós?
Népszerű írók fiókjait utolsó morzsáig kisöprik, ha üzletileg
megéri, évtizedekkel később is. Kundera Halhatatlanság
(Nesmrtelnost) című regényének egyik epizódjában Hemingway
méltatlankodik a túlvilágon Goethének, jogos dühét és
tehetetlenségét fejezve ki a róla kialakított hamis kép miatt.
- Tudja, Johann - mondta Hemingway -, engem szintén egyfolytában vádolnak.
Ahelyett, hogy olvasnák a könyveimet, most rólam írnak könyveket. Arról, hogy nem
szerettem a feleségeimet. Hogy nem törődtem eleget a fiammal. Hogy szájon vágtam egy
kritikust. Hogy hazudtam. Hogy nem voltam őszinte. Hogy gőgös voltam. Hogy macho
voltam. Hogy azt állítottam, kétszázharminc sebesülésem van, pedig csak kétszázhat
volt. Hogy onanizáltam. Hogy bosszantottam az anyukámat.1
Milyen jogai vannak az elhunytnak? Mit mond az erkölcs?
Egyesek úgy gondolják, ha életében nem néztek bele szerettük
telefonjába, naplójába, halála után sem teszik. így gondolta az a
feleség is, aki unokaöccsét kérte meg, hogy ürítse le férje
számítógépét - nem mintha feltételezett volna bármi kivetnivalót a
férje életében. „Nem akartam az Ő intim szférájába betekinteni, hiszen
nem rám tartoznak azok a gondolatai, amelyeket nem osztott meg velem.
Ártalmatlan, szóra sem érdemes dolgokra gondoltam.” Pechjére később a
férj fiókjában pendrive-okat talált, amelyeket azért nézett meg
gyanútlanul, mert azt hitte, jó filmeket vett rá a párja. Nos, nem az
volt rajta. Mások a kéretlen információkat rokonoktól, ismerősöktől
tudják meg, vagy a hagyatéki tárgyaláson szembesülnek eltitkolt
gyermekkel, vagyonnal. Megint mások magától értetődően
merülnek el az elhunyt hátrahagyott naplóiban, digitális
hagyatékában. Őket sem a kíváncsiság, a kukkolás izgalma hajtja,
hanem elsősorban az elveszett kapcsolat, az intimitás megélésének
vágya vezérli. Motiváció lehet az elhunyt megértésének igénye is,
amelynek mélyén szintén a kapcsolat rendezésének a szándéka
rejlik.
Kisebb-nagyobb családi titkok mindig is voltak és lesznek.
Ártalmatlan, sőt védőfunkciót betöltő hazugságoktól kezdve
az egészen súlyosakig, és az olyanokig, amelyek nemcsak az
aktuális családi légkört mérgezik meg, de transzgenerációs
hatásukat a következő generációk is megszenvedik. Ami viszont
korábban ismeretlen volt, az a digitális hagyaték, amely gondatlanul
kezelve időzített bombaként robbanhat fel a mit sem sejtő családban.
Szembesülés az elhunyt titkával
Egyesek semmit sem sejtenek, mi több, visszamenőleg sem látnak
semmi olyasmit, ami felkelthette volna a gyanakvásukat. Mások
végigpásztázva a kapcsolatot, felismerik a jeleket. Van, aki
folyamatosan érzi, hogy valami nem stimmel, de nem tudja, mi.
Hasonlóról számol be a könyvben megszólaló két személy, akik már
gyerekként érezték, hogy elzárnak előlük fontos információkat:
„Szerintem egy gyerek nem kutat ilyen megszállottan, ha nem érzi, hogy
van mi után ”
„Az életem harminc éve alatt az egész családunk kimondatlan dolgokra,
titkokra épült. Már gyerekként tudtam, hogy elhallgatnak valamit, emiatt
állandóan turkáltam, kutattam, bár nem tudtam, mit keresek, csak éreztem,
hogy minden olyan homályos.”
Nem mindig kíséri végig az egész kapcsolatot a rejtegetés.
Könnyebb megbékélnie a gyászolónak, ha úgy tekinthet végig közös
életükön, hogy annak csak egy bizonyos szakaszában titkolt el
valamit a hozzátartozója, de hihet abban, hogy közös múltjuk
nagyobb részében őszinteségen alapult a kapcsolat.
Ha a lelepleződő információ nem vet rossz fényt az elhunytra,
akkor fájdalmas annak a felismerése, hogy magányos lehetett. Vajon
akadt bárki, akiben megbízott? A másságát titkoló, öngyilkosságba
menekülő fiatalember édesanyja nem csalódott a fiában, hiszen nem
olyasmire derült fény, ami csökkentette volna az iránta érzett
szeretetét. Öt az bántotta, hogy ha tudta volna azt, amit csak sejtett,
hatékonyabban segítette volna a fiát. Az édesanyját gyászoló
pedagógus sem csalódott édesanyjában, megértette, hogy az ő
védelmében titkolta el betegségét. Az együttérzés és megértés
mellett azonban rosz- szuleshet, hogy az elhunyt nem bízott meg
bennük annyira, hogy megossza velük a terhét. „Oké, hogy az Ő
döntése, de nem érezte, hogy velem megoszthatná a félelmeit? Mert biztos
félt a haláltól. Voltunk olyan viszonyban. Nekem az a nyomor maradt, hogy
egy súlyos titok terhe alatt egyedül nézett farkasszemet a halállal.” Az
örökbefogadást elhallgató szülők jó szándékú titkolózása is bántja az
itt maradót: jobb lett volna, ha mernek vele őszinték lenni, de mivel
a szeretet vezérelte őket, sokkal könnyebb elfogadni - itt inkább az
okoz szomorúságot, hogy még jobban kifejezhette volna háláját az itt
maradó, ha ismeri származása titkát.
A huzamosan fenntartott, súlyosabb titok kártékony hatása, hogy
elszigeteli egymástól a családtagokat, falat emel közéjük. Láthatatlan
ködként, ártó módon állandóan-jelen van, megbontva a családi
egyensúlyt, egységet, akadályozza a spontán, őszinte
megnyilvánulásokat, a beszélgetések egyre felszínesebbé válnak. A
hazugság nyugtalanságot keltő, megmagyarázhatatlan
jelenségekhez vezethet, beszivároghat a családtagok álmaiba,
betegségek kiváltója lehet. A kötetben szereplő egyik férfi életét
teljesen eluralta a szexfüggösége, titkos éjszakai életét a munkával
való túlterheltségével magyarázta. Felesége csak utólag talált
magyarázatot saját egészségének megromlására. „Sorban jöttek a testi
tüneteim, betegségeim. Nagyon nyugtalanná váltam. Nem tudtam, mi ez,
mi történik velem […] Erős nyugtalanság kínzott, és olyan rettenetes
álmaim voltak! Küzdöttem az elemekkel, és mindig az otthonunkat
kerestem.”
Mi lehet az emberek indítéka, hogy eltitkoljanak bizonyos
információkat?
Aggodalom, hogy a másiknak ártanak, szomorúságot, fájdalmat
okoznak. Félelem a megszégyenüléstől, a konfliktustól, a
büntetéstől. Szorongás, hogy elveszítik a számukra fontos emberek
szeretetét, tiszteletét. Vonakodás, hogy fel kell hagyniuk titkolt
tevékenységükkel, változtatniuk kell az életükön. Az is előfordulhat,
hogy valamilyen mentális probléma, zavar befolyásolja
viselkedésüket. A gyászolók részletesen elmesélik érzéseiket, de az
is foglalkoztatja őket, mit élhetett meg az elhunyt. Milyen lehetett e
titkok súlya alatt élni? Mert igen, a titok viselése teher.
A hosszú ideje kettős életet élő, hazugságok hálójába bonyolódó
személy nagy árat fizet az álarc viseléséért. Állandó feszültségben él,
belső nyugtalansága pszichés és testi betegségekben
manifesztálódhat, zavarok keletkeznek a kapcsolataiban, képtelen
megélni az intimitást olyan mélységben, amilyenben szeretné. Élete
alárendelődik a titoknak, állandó önkontrollra kényszerül, mintha
aknamezőn lépkedne lábujj - hegyen. A robbanás persze
elkerülhetetlen, de sokszor csak a halál után következik be.
De talán az átlépés előtt még szembesülhet egy pillanatra a
tetteivel. Utólag felidézve a búcsú pillanatait, Enikő és Mónika is
úgy vélte, erre utalt, amit tapasztaltak, de akkor nem tudtak
értelmezni. „Vége a színjátéknak. Annyira kínlódott! Az elme és a lélek
küzdelme zajlott benne, annak a drámája, hogy atyaúristen, összedől a
kártyavár.”
„A férjem felelőtlenül élt, talán ez a legigazabb szó rá. […] Vajon,
amikor a kórházban kómában volt, és folytak a könnyei, szembesült a
felelősségével?”
Viki pedig éppen a búcsú hiányára talált utólag magyarázatot.
Úgy véli, édesapja a rejtőzködése miatt maradt távolságtartó még a
halálos ágyán is, hiába próbált közeledni hozzá. „Feltételezem, hogy a
kettős élete emelt falat közénk.”
A titok feltárója maga is titokgazdává válhat
Mit kezdjen a gyászoló a nyomasztó titokkal: megtartsa magának,
vagy megossza az érintettekkel? Mikor árt, mikor véd? Hiszen,
ahogy a hazugság megbetegíthet, kifejtheti romboló munkáját, úgy a
titok idő előtti, vagy nem kellően gondos feltárása szintén kárt
okozhat. Van-e bármi nyereség abból, ha a szeretett hozzátartozóról
kialakított kép összetörik; gyereknek a bálványozott apjáról,
anyjáról, szülőnek az imádott gyerekéről, férjnek, feleségnek a
feddhetetlen társáról, testvérnek a legmegbízhatóbb fivéréről,
nővéréről, barátnak az önzetlen barátjáról? Mit tegyen a titokgazda,
hogy a családi titok ne váljon tabuvá, amely aztán generációs
átokként gördül tovább nemzedékeken át?
Ha úgy dönt, megtartja a lelepleződött információt, hogyan
viselje annak a terhét? Sikerül-e megőriznie higgadtságát, ha családi,
baráti találkozókon az egekig magasztalják az elhunytat rá
emlékezve, miközben ő tudja, hogy volt egy kevésbé tisztességes,
esetleg egyenesen sötét oldala is? A kötetben több példát is látunk
erre a dilemmára. A nővérként dolgozó feleség nem feketítette be a
férje előző házasságából származó gyerekei előtt édesapjuk emlékét,
azonban komoly nehézséget okozott számára őszinte, mély gyászt
mutatni, miközben kiábrándult és dühös volt. „Valahogy
végigcsináltam a temetést, próbáltam megfelelni a lányai, unokái
elvárásainak, de majdnem megfulladtam. Senkinek nem mondhattam el,
miért viselkedek másképpen, mint ahogy egy özvegytől elvárható.”
A fiatal nő, aki előtt feltárult édesapja kettős élete, meg akarta
óvni édesanyját a csalódástól, ezért komoly erőfeszítést tett, hogy
elzárja az anya elől az információt. „Sok évig óvtam anyukámat,
vigyáztam, hogy ne is kerüljön olyan ember közelébe, aki tud apu múltjáról.
Kegyetlenül nehéz volt, rengeteg stresszel járt a titok őrzése, és anyukám
nem is értette, miért vagyok ennyire megborulva.” Dorka sem beszélt a
fiainak szerető apjuk szerel mi kapcsolatáról, egészen addig, amíg
bele nem betegedett a titok terhének viselésébe. „Kiderült, hogy
perforált a vakbelem, kombinálva hashártya- és hasnyálmirigy-gyulladással.
[…) Felépültem, és ezt követően elmondtam a gyerekeknek, mi is történt az
apjukkal. Azt mondják, a vakbél az a szerv, ahol a mocskot őrizzük. Egyedül
hordoztam azt a mocskot, amit megtudtam, és szétrobbant a testemben.
Amit meg tudunk osztani, attól nem leszünk betegek, de én nem tudtam
senkinek elmondani, annyira szégyelltem.”
A hatalmas adósságokat felhalmozó férj halála után az özvegy
sokáig titkolta a gyerekek előtt, milyen nehéz helyzetbe kerültek.
„Akkora létbizonytalanságot éltem meg, hogy szabályosan pánikba estem,
de nem mutathattam a gyerekek előtt. Kímélni akartam őket, nem önthettem
rájuk mindent. Nem elég, hogy elvesztették az apjukat, még azzal is
szembesüljenek, milyen felelőtlen volt, és veszélybe sodort minket?”
Egy édesanya társa halála után olyan múltbeli történést mesélt el
a fiának, ami óriási kiábrándulást okozott a fiatalemberben. A szülők
intim élete, szexualitása nem tartozik a gyerekekre, és egyébként is,
mi értelme összetörni a bennük élő, példamutató apa, anya
ideálképét? Mindenki lebeszélte volna az anyát erről a megnyílásról,
azonban a fiatalember csalódásának végül nem várt pozitív hatása
lett: addig túlzott tekintélytisztelete, azonosulásvágya miatt nem
engedte meg magának, hogy hibázzon, ami miatt válságba került a
házassága. Miután felismerte, hogy az apja sem tökéletes, nagy
lépést tett előre saját önismeretében, és képes volt megmenteni
családját a széteséstől.
Mátrix, párhuzamos világegyetem, hoax
Sokan akkor is bénultsággal, tagadással reagálnak szerettük
halálára, ha semmilyen titok nincs a háttérben. Az agy nem képes
befogadni a sokkoló információt a maga tragikumával, csak a közlés
érkezik meg neutrális voltában, ami nem érinti mélyen a személyt.
Még a sokk elmúlása után is hosszú időre van szükség, mire eljut a
gyászoló addig, hogy felfogja a halál tényét, és hogy ez mit is jelent
az ő életére nézve. „Ami az érzelmeket illeti, a halált csak a tudat
ismeri, érzelmeink és a tudattalan hosszú ideig nem képes megérteni
és magáévá tenni. Éppen az a szembesülés lényege, hogy a
tudatommal felfogom, és csak azután válik élménnyé számomra
valakinek az elvesztése. Ez bonyolult és nehéz feladat.”2
 A neuroplaszticitás - agyunk életünk végéig tartó káprázatos
képessége az újrarendeződésre - kutatásai foglalkoznak a gyászszál
is. Csakúgy, mint bárminemű fizikai agyi sérülés esetén, a gyász
során is újra kell építeni a neuronok közti kapcsolatokat. Ez a
magyarázata annak, amikor a gyászoló a külvilág számára
érthetetlen, esetleg aggasztó módon viselkedik. „Tudom hogy Pista
meghalt, nem vagyok bolond, de nem teszem el a kényelmes
papucsát az előszobából, mert ha hazajön, szüksége lesz rá.” Időre
van szükség, míg agyunk képes átrendezni azokat az
ideghálózatokat, amelyek az elhunyttal való kapcsolatban alakultak
ki évek, évtizedek alatt, s amelyek szerint szerettünk velünk él,
beszélgetünk, kirándulunk, együtt étkezünk, veszekszünk, várjuk őt
haza a munkából. „Noha a valóság tudatja velünk, hogy a szeretett
személy már nincs jelen, parancsait képtelenség azonnal követni.
Gyászoláskor egyenként hívjuk elő az emlékeket, újraírjuk őket,
majd engedjük, hogy tovaszálljanak. Agyi szinten ilyenkor sorra
bekapcsolunk minden egyes idegsejthálózatot, amelyek azért
kapcsolódtak össze, hogy létrehozzák az adott személyre vonatkozó
percepciónkat - az emlékek ilyenkor kivételesen tiszták -, aztán
egymás után búcsút veszünk e hálózatoktól.”3
Ha a hozzátartozónak a halál tényén kívül egyidejűleg egy másik,
hasonlóan döbbenetes erejű információval is meg kell küzdenie,
fokozottan megmutatkozik ez a jelenség. A gyászoló képtelen
felfogni, amit lát, hall. Nagyon beszédes, ahogyan a megszólalók
próbálják megfogalmazni ezt a különös lelkiállapotot. Mátrixot,
párhuzamos világegyetemet, hoaxot emlegetnek. „…ami ott feltárult
előttem, az szó szerint felfoghatatlan volt. Nem tudom megfogalmazni, mit
éreztem. Képtelen vagyok visszaemlékezni, sokkos állapotba kerültem. Csak
néztem, és nem jutott el a tudatomig, amit láttam ”
„Egyszerre kellett két hihetetlen információval megbirkóznia az
agyamnak, ami lehetetlennek bizonyult.”
„Elállt a lélegzetem. […] Döbbenet! […] tiszta libabőr lettem, azt sem
tudtam, melyik mátrixban vagyok”
„Azt éreztem, az életem egy hazug világban zajlott. Apám és én két
párhuzamos világegyetemben bolyongtunk, és én mit sem
 tudva erről, csodálkoztam, miért nem tudnak közeledni ezek az
univerzumok!’
Egyesek akár fizikai szinten is reagálhatnak a kipattant
hazugságra. „Amikor mindezeket megtudtam, szó szerint rosszul lettem,
egekbe szállt a vérnyomásom.”
Innen még hosszú az út a teljes megértésig, és jó esetben a
megbékélésig.
Megzavart gyász
Az ambivalens kapcsolat megnehezítheti a gyászt, az elvarratlan
szálak, neheztelések, konfliktusok tovább dolgoznak az itt
maradóban. „A halál végez egy élettel, de nem végez egy
kapcsolattal: az küszködik tovább a túlélő gondolatvilágában -
megoldást keres, de lehet, hogy nem találja meg soha.”4 A gyász
lélektanában az úgynevezett befejezetlen ügyekre a gyászreakciók
kockázati tényezőjeként tekintenek.
Meglehet, az elhunyttal életében a legkevésbé sem volt
konfliktusos a kapcsolat, ám azzá vált, amint meghalt, és kiderült
róla, hogy személyes életének jelentős aspektusait rejtegette. Ha a
hozzátartozó súlyosan csalódik az elhunytban, de már nem tudja
szembesíteni a hazugságaival és magyarázatot követelni,
megakadhat, elhúzódhat a gyászfolyamat, komplikálttá válhat. „Ezt
nem lehet ép ésszel kibírni. Ezzel én most mihez kezdjek? A világ legjobb
embere, a legszuperebb pedagógus. Nekem ott vége lett a gyászomnak.
Irtóztató a tehetetlenség, hogy nem tudom szembesíteni a tettével, és soha
nem tudom már tisztázni vele.”
Az egyik legtöbbet használt szó az interjúk során az „agyalás”. A
gyászolók csak pörgetik és pörgetik a kimerítő gondolatokat,
kérdések százait teszik fel, megfogalmazzák a lehetséges válaszokat,
érveket és ellenérveket sorakoztatnak fel, bíró és ügyvéd szerepébe
bújva, indulattól fűtve vádat emelnek, majd sírva megvédik.
„Monomániásan pörög az agyam, fáradhatatlanul ismételgetem a kettőnk
közti eseményeket, és próbálom az új információkat beilleszteni az általam
megéltek közé. Rettenetesen kimerítő…”
A fárasztó válaszkereséseket a megértés vágya ösztönzi.
„Szenvedtem, és meg akartam érteni, hogy történhetett ez meg, össze
akartam rakni a képet.” Tudott-e az édesanya a férje sötét múltjáról?
Esetleg cinkostársa volt? Hogy nem derült ki az apa évekig tartó
kettős élete? Miért nem semmisítette meg a férj a terhelő
bizonyítékokat? Miért titkolta el a legjobb barátnő a kábítószer-
függőségét? Miért nem merte feltárni másságát a fiú, miért nem
bízott az édesanyjában?
Számtalan lehetőséget feldobnak és megvizsgálnak. „Raktam össze
a dolgokat a múltunkba beillesztve, és majd begolyóztam a kérdésektől. Hol
kezdődött? Akkor a mi kapcsolatunk igaz volt, vagy az egész nem is volt
valóság?”
Szabályozzák, milyen mélyre ássanak. Jár-e valódi előnnyel, hoz-
e megnyugvást, vagy csak tovább mélyíti a szakadékot? A szeretővel
való találkozások egy ideig segítették az özvegyet, majd megálljt
parancsolt magának, miután felismerte, ez már nem hasznos
számára. Mások elzárták magukat a további információktól, nem
hallgatták meg az ismerősök újabb vallomásait, nem olvastak
további naplórészleteket.
Megrendült tisztelettel, ámulva figyelem, milyen belső küzdelem,
hatalmas feldolgozó munka zajlik, és lenyűgöz a szenvedés nyomása
által felszabadított kreativitás. Csoportba mennek, pszichológus
segítségét kérik, teleírnak vastag füzeteket, sőt, van, aki egész
könyvet szentel annak, hogy megérthesse, feldolgozhassa, ami vele
történt. „Évekig tartott, amíg helyre-
tettem a dolgokat. […] nekem az írás jelentett megoldást. Megírtam egy
trilógiában a történetemet. Elmesélem, hogy is volt ez apuval meg anyuval,
és hogy voltam én magammal mindeközben. Évekig tipródtam ezen.”
Kinga mindentől szabadulni akart, amihez csak hozzáérhetett a
férje, kifestette a lakást, még a parkettát is felszedette. Fibi a kocsija
magányában adta ki dühét, és szimbolikusan elvált a férjétől: sírva,
zokogva letette a jegygyűrűjét. Felkereste a szeretőt, együtt
próbálták megérteni a férfit, akit mindketten szerettek. Mónika
imádkozott az elhunytért, hogy megbocsáttassanak bűnei. Többen
spirituális filmeket néztek halálközeli élményekről, mások
könyvekben keresték a válaszokat és a megbékélést. Mindezek csak
állomások, amelyeket még újabb és újabb fázisok követnek.
 A legégetőbb kérdés: ki volt ez az ember? A titkot őrző személy
nem képes teljes mértékben jelen lenni, önmagát adni, ezért a hozzá
való kapcsolódás sem a valódi lényéhez történik. A gyászoló ezért
nemcsak a halála miatt érez elszakadást a szeretett személytől,
hanem felismeri, hogy valójában már korábban el volt szakítva tőle.
„Egy világ dőlt össze bennem. Kivel éltem együtt?”
„Itt vagyok ebben az elvesztésben, de kit vesztettem el? Ismertem ezt az
embert? Szerettem? Igen, de kit szerettem? Meghasonlott állapot.”
Szabad-e gyászolni valakit, aki méltatlanná vált a tiszteletre?
Illegális vagy jogfosztott gyászról akkor beszélünk, amikor a
gyászoló környezete úgy értékeli, hogy a veszteség olyan jellegű,
hogy nincs jogosultsága a gyásznak. Ilyen például egy háziállat
elvesztése, a magzati halálozás, egy munkatárs elvesztése, és ilyen
egy szerető halála is. Mivel a társadalom az ilyen jellegű
veszteségeket nem igazán ismeri el, nem tartja „jelentősnek”, ezért a
gyászoló nem kap megértést, támogatást, ami megnehezíti számára
a feldolgozást. Idetartoznak a szégyenteljes titkokat magukban
foglaló veszteségek is. Egyesek a szégyen miatt, vagy mert úgy vélik,
senki nem hinné el, amit állítanak, nem beszélnek arról, ami feltárult
előttük az elhunyttal kapcsolatosan, ezért nem is kapják meg azt a
segítséget, amit általában egy gyászoló. Mások próbálnak megnyílni,
de elutasítást tapasztalnak. „A segítők, akikkel beszélgettem, a
legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő, például valaki azt próbálta erősíteni,
hogy az ilyen ember egy szemétláda, nem kell sajnálni. Úgy vélte, akkor
könnyebben kijövök ebből.”
A gyászolókban is ambivalens érzések vannak azzal
kapcsolatban, megengedhetik-e maguknak, hogy sírjanak egy olyan
személy miatt, aki becsapta, elárulta őket. „Olyan embertelen, undorító
dolognak tartom, hogy ezt apaként megtette, hogy nem tudom felmenteni.
Nincs erre indok, nincs mentség. […] Azt az egyet tudom, hogy önös
érdekből nem akarok haragudni a férjemre, mert az engem tenne tönkre. Ő a
múltam része, bármi is történt. Valahogy úgy kell tudnom elhelyezni ezt a
piszkos fejezetet, hogy megőrizhessem, amitől a házasságunk szép volt.”
A csalódás azonban nem mindig jelent teljes kiábrándulást.
„Elindult a gyász. Tombolt bennem a harag, ahogy hullottak le a leplek. De
a gyászt is erőteljesen megéltem. Az özvegyi fátyol számomra valóságossá
vált, lett egy konkrét jelentése. Mintha sürü fekete lepel húzódott volna
előttem, ami kívül tartja a színeket. Sötét ruhákban éreztem jól magam,
zavart a zene, táncra gondolni se tudtam. Az emberek, akiknek az élet
napsugaras, eltávolodtak tőlem, a kollégák nevetése is csak messziről
szűrődött hozzám.”
Azt hihetnénk, csak az zavar bele a gyász menetébe, ha valami
negatív dologra derül fény az elhunyttal kapcsolatban.
Ugyan, ki ne örülne, ha csupa szépet és jót hallhatna az
ismerősöktől elhunyt hozzátartozójáról? Például az a kötetbeli lány,
akinek lépten-nyomon émelyítő magasztalásokat kellett hallgatnia
az ismerősöktől az apjáról, aki a négy fal között terrorizálta a
családot - csoda-e, ha a lány a dicsérő történeteket dühösen fogadta?
Számára az igazi fájdalmat nem az apa elvesztése okozta, hanem
annak az apának az elgyászolása, aki lehetett volna, hiszen
nyilvánvalóan benne rejlett a személyiségében, de családjának csak
az ördögi oldalát mutatta meg. „így már sosem derül ki, ki is volt ő azon
a hatalmasra nőtt árnyékon túl. Őszintén szólva, fogalmam sincs, ki az az
ember, akit eltemettünk, mert sosem engedte megismerni magát.”
Egy bántalmazó apa vagy anya halálakor felszínre törhet annak a
tragikuma is, hogy valójában soha nem létezett az a szülő, akinek a
szeretetére, elismerésére még felnőttként is oly nagyon vágyott a
gyermeke. Először is azt kell tudomásul venni és elgyászolni, hogy
immár soha nem is fog létezni a vágyott szülő. Ez önmagában
ambivalenssé teheti a gyászt, de megesik, hogy a szülő halálakor
újabb csontvázak zúdulnak ki a szekrényből, további sebeket ejtve a
gyászoló gyerekben. Ugyanakkor a halállal megszűnik a szülő
lehetősége a további bántalmazásra, ami végül elvezethet a
megbékéléshez. „Fura és bonyolult ez a gyász. Van bennem csalódottság,
harag, hogy miért nem kaptam meg, amit szerettem volna, de ott van az is,
hogy ha élne, az életem valószínűleg még nehezebb lenne. De közben
mégiscsak az anyám volt!”
„Nem az apámat sirattam a temetőben, és siratom azóta, ha nehézzé
válik ez a történet, hanem önmagamat és a sosem volt családot, amivé
válhattunk volna.”
Többen élnek át megkönnyebbülést, ez azonban nem jelenti azt,
hogy a küzdelmük véget ér. „Korábban soha nem beszéltem
 senkinek az apámról, de miután meghalt, elmondtam a két legjobb
barátnőmnek, hogy valójában örülök. És nem azért vagyok ilyen rosszul,
mert meghalt, hanem azért, mert végtelen bűntudatom van, hogy ennek
örülök. Felszabadító volt a megértésük és az elfogadásuk. Nem hittem, hogy
ez fizikálisán így tudja rágni az embert. Hiába gondolom, hogy ez így
normális, mégis gyötör a szégyen, hiszen milyen ember az, aki örül a saját
szülője halálának?”
Elsöprő érzelmek bonyolult keveréke
Egy szeretett hozzátartozó elvesztésekor gyakori a frusztráció és a
harag érzése a visszafordíthatatlan, végérvényes helyzet miatt. Mi
történik, ha ráadásul még egy titokba is botlanak? A titok jellegétől
függően alakulnak az érzelmek. Harag akár meg sem jelenik, ha az
elhunyt felé elsősorban megértést és együttérzést tanúsítanak. Az a
fajta mérhetetlen indulat viszont, amit az elhunytról alkotott kép
összeomlása, saját életének megcsúfolása, feje tetejére állított világa
miatt érez a gyászoló, akár gyűlöletbe is átcsaphat.
A harag - ahogy a többi érzelem is - hullámzó intenzitású, sőt
irányt is válthat. Ezt látjuk a megözvegyült Csillánál is. „Az
irányomban elkövetett vétke miatti haragom valamennyire csillapodott, de
hogy miért pusztította el így magát, azért sokáig nagyon dühös voltam.
Értelmes, tehetséges, jóérzésü ember volt, miért így kellett végeznie, miért?
És a család is, itt voltunk neki, az istennyilát, de tönkretett mindent maga
körül.”
Szinte lehetetlen feladattal néz szembe a gyászoló, amikor azt
próbálja feldolgozni, hogy a saját múltja is megsemmisült. „Teljes
meghasonlás. Nemcsak a férjemet és vele együtt az álmaimat, ajövőmet
veszítettem el, hanem a múltamat is.”
„Ez a legnagyobb fájdalmam, teljes mértékben megsemmisültek
évtizedeim. Ezzel az élethazugsággal a férjem megrabolt engem.”
Az új információ birtokában sokszor újra kell értelmezni az
elhunyttal való kapcsolatot, az elmúlt éveket, évtizedeket. A
gyászoló végigpásztázza életük minden egyes eseményét, és
megpróbálja a szétrobbantott elemeket összerakosgatni. S miközben
nagy erőkkel a feldolgozás munkájába fekteti minden lelkierejét, sok
esetben újabb részletek sokkolják. Ezek lehetnek komoly veszteségek
- még több nagy összegű tartozás, újabb szerető -, ám néha az egész
titok súlyához képest jelentéktelennek tűnő apróság, ami azonban
ismét sebet ejt a gyászolón. Fibi például felháborodott, amikor
kiderült számára, hogy a szerető még etette is a férjét, mondván el
van hanyagolva, holott ő tipikusan az a feleség volt, aki körbeugrálta
az urát, leste minden óhaját. „Ügy festett, mintha elhanyagoltam volna a
férjemet. Ettől romjaimban voltam, nagyon rosszulesett, mert mi az, hogy
nem főztem, mi az, hogy nem vasaltam, mi az, hogy nem törődtem vele?
Hogy tudott más emberekkel ilyesmit elhitetni rólam, amikor minden
gondolatom ő volt?” Egy másik özvegyet, túl azon, hogy megtudta, a
férjének szerelme van, kiváltképp kétségbe ejtették a férfi róla szóló
mondatai a levelezésében - hogy vajon akkor miben higgyen
egyáltalán a kapcsolatukat illetően?
Amikor az itt maradó árulásnak éli meg az elhunyt viselkedését,
az kihat az önértékelésére is. A szeretett, tisztelt személy
becstelensége mintha őt magát is beszennyezné. Szégyent,
megaláztatást él meg, mint az a lány, akinek édesapja nyíltan élte
kettős életét. Úgy érezte, nemcsak az édesanyját csalta meg, hanem
őt is elárulta, nevetséges, megalázó helyzetbe hozta a mindenről
tudó rokonok, ismerősök előtt.
Ilyen esetben megkérdőjeleződik az elhunyt iránta érzett sze-
retete, tisztelete is. „Annyira megborultam, hogy a saját önbecsülésem is
megsemmisült. Minden összetört abban az időben, és a lelki kínok előbb-
utóbb testi betegségekben manifesztálódtak”
Csilla a válaszok keresése közben azt a lehetőséget is felveti, hogy
szexfüggőségbe csavarodott férje vele nem volt elégedett. „Talán
miattam történt, nem voltam elég neki.”
Bűntudat leginkább akkor jelenik meg, ha a feltáruló titokban az
elhunyt magára maradottsága, lelki magánya válik nyilvánvalóvá:
ilyenkor az elmulasztott segítségnyújtás miatti lelki- ismeret-
furdalás gyötri a gyászolót. Súlyos önvádat okozhat, ha az elhunyt
bűnös, ártó tevékenységét évekig, évtizedekig nem vették észre. A
szeretetteljes, kiváló férjről és apáról hogyan nem derült ki, hogy
abuzálja a kislányait? „Hogy nem láttam, hogy mi történik? De hát, a
franc se gondolta. Kérdeztem Blankától, hogy nem vettem észre? Akkor
történt, amikor én azt hittem, normális családi esemény zajlik. Esti mese,
amikor mellé feküdt a férjem az ágyban.”
A szexfüggőség rabságában élő férj felesége is gyanútlan volt. „A
közösen eltöltött húsz évünk hazugság? Hogy nem vettem észre? Ott éltem
vele, és nem láttam. Ilyen megtörténhet? Éreztem, hogy valami nem
stimmel, de ugyan mit vettem volna észre? Akkor ténykedett, amikor nem
voltam otthon, vagy aludtam. Közben meg sajnáltam, mennyit dolgozik.”
Sérülhet a gyászoló bizalomra való képessége, az önmagába és a
jövőbe vetett hite is. Ha ennyire megtéveszthető vagyok, ha létezhet,
hogy valaki így becsapja azt, akit elvileg szeret, akkor miben hihetek
egyáltalán? Hiszen ha az, amit valóságosnak hitt, buborékként
pukkanhat ki, akkor bármi megtörténhet újra. A válása után csodás
szerelmi kapcsolatot átélt, megtévesztett fiatalasszony nem tudja,
hogyan ismerkedhet a jövőben. „Ennél is nagyobb baj, hogy nem tudom,
ezek után hogyan higgyek bármiben és bárkiben. […] Nem kezdhetek újabb
kapcsolatba úgy, hogy megkérdőjelezek minden egyes mondatot, állítást,
bizalmatlanná, gyanakvóvá válók. Milyen lenne az, lehet így élni
egyáltalán?”
A családalapítás előtt álló lány az apjában való csalódás után félni
kezd a házasságtól. „Tisztelettel akartam apámra tekinteni, de ez
összeomlott, és a kiábrándító csalódás kicsit a férfimintaképet is összetörte
bennem. Küzdenem kellett, hogy képes legyek bízni, hogy nem fog
megismétlődni, amit apámnál tapasztaltam.” Szilvia, aki előtt titkok
egész garmadája tárult fel, össze van zavarodva. „Elvesztettem a
bizalmamat, mindenkire gyanakvóan nézek. Biztos titkol valamit, nem
őszinte.”
Nyugvópontra jutás, megbocsátás,
személyiségfejlődés
El lehet-e jutni bármiféle lezárásig, megbékélésig, miután valaki
rájön, hogy akit szeretett, akiben megbízott, olyasmit titkolt előle,
amivel megsebezte őt, vagy teljesen felforgatta az életét? Meg lehet-e
bocsátani egy halottnak, akinek már nem lehet kifejezni
megbántottságunkat, rázúdítani haragunkat? Amikor nem marad
más eszköz, mint véget nem érő belső monológokban ismételgetni a
megválaszolatlan kérdéseket, üres papír fölött magányosan birkózni
a csaknem lehetetlen feladattal, vagy jó esetben egy segítő
szakemberrel megvitatni a történteket.
A lelki tényezők közül egészségünk legfőbb veszélyeztetője a
félelem, a bűntudat, a kisebbrendűségi érzések, valamint a harag és
a gyűlölet. Jól tudják ezt a titkok által megzavart gyász elszenvedői
is, ezért egy idő után törekednek arra, hogy kiszabaduljanak az
elhunyt cselekedeteinek hatása alól. A megbocsátás azonban
hatalmas feladat egy mélyen megbántott személynek, és a szándék
ellenére sem történik meg máról holnapra. „Igyekszem megbocsátani
apámnak, kértem segítséget is, és amikor úgy érzem, szoktam imádkozni
érte. De az igazi elengedés, felszabadulás nem történt meg.”
Kulcsfontosságú ebben a folyamatban annak felismerése, hogy az
elhunyt tette nem (vagy nem szükségképp) ellenük irányult. A
szeretőt tartó, adósságot felhalmozó férj özvegyének keserves és
hosszan tartó feldolgozó munka eredményeképpen végül sikerült
ezt tudatosítania. „Hálával gondolok rá, ma már tényleg csak hála van a
szívemben. Megértettem, hogy ő nem akart engem bántani. Amit tett, nem
ellenem csinálta.”
Lényeges, hogy megkérdöjeleződik-e az elhunyt irántuk érzett
szeretete, vagy továbbra is úgy emlékezhetnek rá, mint akinek a
szeretetében nem kételkednek.
Szintén jelentősége van a nézőpontváltásnak, amikor saját
fájdalmukon túl azt is megpillantják, hogy az elhunyt maga is
szenvedhetett. „Ahogy elmesélem, már más perspektívájából látom, nem a
megcsalt feleség pozíciójából, a magam sebeit nyalogatva, hanem képes
vagyok átérezni, ő min mehetett keresztül, mit élhetett át. Ez segít
megőrizni az iránta érzett szeretetemet”
Az is jelenthet egyfajta megnyugvást, ha elfogadjuk, hogy egyes
kérdésekre soha nem kapunk választ. Küzdelmes belső munka
eredménye elengedni mindazokat a megoldatlanságokat, amelyeken
nem tudunk változtatni. „Évekig rágódtam, és végül megbékéltem azzal,
hogy vannak kérdések, amelyekre nincs válasz, innentől kezdve pedig
szabadságomban áll azt választani, ami nekem jó. Változó, mikor mi jó.
Még mindig van-
nak kétségeim. […] Végül mindig oda lyukadtam ki, hogy egyet biztosan
tudok: én szerettem öt.”
 Bármekkora is a megrázkódtatás, a gyászolók igyekeznek
integrálni a történteket a világról alkotott értelmezésükbe, és
megpróbálnak elhunyt szerettükkel szimbolikus köteléket
kialakítani. Megküzdve heves indulatokkal, szégyenérzettel,
sértettséggel, elutasítottsággal, elszakítottsággal, lassan
elcsendesedhet az érzelmek háborgása. Legtöbben megbékélnek
valamilyen szinten, és olyan is van, aki eljut a megbocsátásig.
Az apjában csalódott Anna is elérkezett ide, bár nem jutott
minden téren nyugvópontra. „Már nem haragszom az apámra. Inkább
mélységes szánalmat és döbbenetét érzek. Ez munkál bennem most is. És a
megválaszolatlan kérdés: miért kellett elrontani mindhármunk életét egy kis
botlás és önvédelmi hazugság miatt? Miért?!”
Az özvegy, aki titkos felvételeket talált férjéről, amint szexuálisan
kihasználja a rábízott lányokat, teljességgel lehetetlennek érezte a
megbocsátást, mégis, három hónappal az interjút követően levelet írt
a benne lezajló változásról: „kezdett elmúlni az a mérhetetlen harag,
gyűlölet és átvette a helyét a szomorúság. […] A gondolataimban már nem
ordítva; támadóan akarom szembesíteni a tetteivel, hanem szomorúan
kérem, hogy mondja el, miért csinálta ezt.” Végül hangosan ki tudta
mondani, hogy megbocsát.
Ki-ki világnézete szerint teszi helyre a dolgokat. A spirituális
látásmód nem egy beszélgetőtársam számára segít magyarázatot
találni a történtekre, és megbékélni.
„Szerintem ő már jó helyen van. Úgy gondolom, neki is helyre kellett
raknia odaát a dolgokat, szembenézni azzal, mit okozott a családjának.
Mindketten komoly felépülési folyamatban voltunk, ő ott regenerálódott, én
meg itt.”
„Nekünk dolgunk volt egymással, hiszen mindig, amikor ki akartam
lépni, jött egy gyerek. Bizonyára kellett nekem az a tanítás, amit tőle
kaptam.”
„Mostanra megbékéltem ezzel a helyzettel. Kálmán felé sincs már
haragom, elmúlt az indulatom. Nem az én feladatom, hogy elítéljem. Van
egy olyan elképzelésem, vagy hitem, hogy az élet elszámoltatja az embert a
tetteiért.”
A gyászolók nagy részénél a lelki szenvedés, megküzdés
személyiségfejlődést eredményez. De vajon mi a helyzet akkor, ha a
gyászt komplikálttá teszi az elhunytról feltárult titok? Ügy
tapasztalom, hogy általában ilyenkor is bekövetkezik a pozitív
változás. A pszichológia által poszttraumás növekedésnek nevezett
pozitív változás a kutatások szerint nem a trauma közvetlen
következménye, hanem a lelki megküzdés eredménye. Egy
nyomasztó titok feltárulása után még kevesebb esély van arra, hogy
a gyászoló valamilyen módon elinaljon a veszteségének megélése
elől. Az időleges kihátrálás olyankor történhet meg, ha az itt maradó
aktuálisan képtelen szembenézni veszteségének fájdalmával, vagy
élethelyzete megkívánja, hogy prolongálja gyászát, például egy fiatal
özvegy esetében, aki kisgyerekeket nevel. A feltáruló titokban lévő
erő azonban többnyire rákényszeríti az itt maradót, hogy
bármennyire nehéz is, foglalkozzon a veszteségével. A belső munka
jórészt elodázhatatlan, igaz, a gyász komplex megélését néha
késleltetheti a titok által felszított, extrém mértékű harag.
Tisztelettel, csodálattal és megbecsüléssel tekintek arra a hatalmas
útra, amelyet a vallomást tevő személyek bejártak. A csalódottságtól,
haragtól, értetlenségtől, kiábrándultságtól elindulva a megértés
vágyán át eljutnak a megbocsátásig, vagy legalább a megbocsátáson
való belső munkáig, illetőleg annak belátásáig, hogy bármit is tett az
elhunyt, az elvesztése
fáj és gyászolják. Végül még azt is felismerik, hogy a megrázó
esemény nem csupán veszteséget jelentett számukra, hanem
gazdagodtak is általa. „Ennek köszönhetem azonban azt is, hogy
felrázott, szembesített és komoly változást indított el az életemben. Bár ez a
változás most nehéz megpróbáltatások elé állít, mégis boldog vagyok, hogy
végre azon az úton járhatok, amelyre valójában mindig is vágytam, csak
nem tudtam, hogyan is találhatnék rá.”
„Az értelem nem arról szól, hogy magyarázatot találjak arra, mi miért
történt, hanem hogy én adjak értelmet neki, mert különben felesleges volt a
sok szívás.”
„Öt éve halt meg anyu. A gyászom hosszú folyamat volt, haladt a
medrében és kiforrta magát. Rácsodálkozom, hogy a traumából mennyi jó is
születhet. […] Éled bennem egy késztetés, hogy amit egyik szülőmmel sem
tudtam megtenni, hogy elkísérjem őket utolsó időszakukban a halálukig, azt
megadjam a hospice-on keresztül a távozó embereknek és magamnak”
 Hazugságok hálójában
Enikő története
Négy évvel ezelőtt egy internetes ismerkedési oldalon rám írt egy
középkorú férfi. Megfogott az udvarias megszólítása, a modora már
az írása alapján, de először inkább csak a kíváncsiság vezérelt, vajon
egy spanyolországi városból, német névvel, miért keres valaki
magyar vonalon társat. Kiderült, hogy magyar, itt élt huszonéves
koráig. Elvált, van egy 16 éves fia. így indult, majd folytatódott a
levelezés, sőt telefonbeszélgetések. Minden este felhívott, órákat
beszélgettünk, egyre elmélyültebben. Elkezdtem közel érezni
magam hozzá, vártam az esti telefonokat. Ötvenévesen, elváltként
vágytam arra, hogy szeressen valaki. Egy idő után olyan mély
érzések jöttek elő, amelyeket már rég nem éreztem. Nagyon értett
ahhoz, hogyan kell meghódítani egy nőt.
Két hónappal később felült a repülőre és meglátogatott. Három
felejthetetlen napot töltöttünk egymással. Gondosan megtervezte a
programokat, de mindig megkérdezte a véleményemet is. Elvitt
Gödöllőre a Grassalkovich-kastélyba, ahol elkápráztatott a
műveltségével, olyan jól értesült volt, mintha ő is a királyi családhoz
tartozna. Másnap Szentendrére látogattunk. Elvitt ebédelni,
vacsorázni, virágcsokrot vett. Rengeteget nevettünk, jól éreztük
magunkat. Teljesen levett a lábamról, talpig úriember volt. Második
este meginvitált a szállodába, ahol gondoskodott zenéről, pezsgőről,
eperről. És akkor megtörtént nyilván, aminek meg kellett történni.
Halál happy voltam. Hazament, utána folytatódott a mindennapi
beszélgetés. Gyakran lement a tengerpartra, a homokba rajzolt
szívbe írta a nevünket és küldte a fotókat. Olyan szerelmesek
lettünk, úristen, mintha huszonévesek lennénk!
A nyári szabadságom alatt én mentem ki hozzá két hétre.
Hatalmas virágcsokorral várt, úsztunk a boldogságban. Amikor
beléptem az otthonába, azt ne tudd meg! A teraszról a tengerre
láttam, elkápráztatott a város fénye, a tenger csillámlása. Az
étkezőasztal gyönyörűen megterítve, mi szem szájnak ingere,
pezsgő, gyertya. Azt se tudtam, hol vagyok. Ráz a hideg még most
is, ha visszaidézem ezt a pillanatot. Akkor ott, és később is, sokszor
gondoltam, hogy ezt biztos álmodom.
A szülinapom is erre az időszakra esett. Elvitt egy olyan
étterembe, amilyenben még soha nem voltam. Nekem énekeltek a
felszolgálók, és egy meseszép csokrot kaptam. A tengerparton
letérdelt elém és megkérte a kezemet. Gondolhatod! Bár az elején
megbeszéltük, hogy én már nem kívánok férjhez menni, neki
nagyon fontos volt, hogy gyűrűvel is szimbolizáljuk az
összetartozásunkat. Azt kérte, ígérjem meg, hogy élete végéig
elkísérem. Bármennyire is elkápráztatott, azt feleltem, ezt nem
tudom megígérni.
Folyamatosan kereste, mivel tudna kedveskedni. Mire
felébredtem, ott várt a terített asztal friss virággal, kedves
üzenetekkel. Életem legszebb utazása volt az a két hét.
Folytatódott az intenzív távkapcsolat, majd pár hónap múlva
megint eljött. Velem tartott, amikor latin dance fitneszórát tartottam.
Teljesen meghatotta, hogy bemutattam a csoportnak.
Szembesült azzal is, milyen lehet emberek elé kiállni, irányítani
őket. Ráadásul ez egy mozgás, összetett mozdulatsorokkal, ami
komoly fegyelmet és átgondolt napirendet igényel. Innentől kezdve
maximálisan megértette és tisztelte a munkámat, és az azzal járó
felelősségteljes életet.
Meglátogattuk az öcsémet, aki súlyos daganatos beteg volt, de
akkor úgy tűnt, hogy felépülő stádiumban. Rá is jó benyomást tett a
párom. Stefan megkérte tőle a kezem, mondván, nincsenek már
szüleim, tőle teheti meg.
Már a kezdetekkor felfigyeltem arra, hogy gyomorbántalmai
vannak, és biztattam, hogy vizsgáltassa ki magát. Végül megfogadta
a tanácsomat, és elment egy német klinikára. Kiderült, hogy van egy
daganat a vastagbél és a végbél találkozásánál. Megnyugtatott, hogy
a szövettani eredmény szerint gyógyítható. Sugárkezeléssel majd
kicsit összemegy, aztán lecsippentik és kész.
 Esténként 2-3 órán keresztül is beszélgettünk. Kérdeztem,
hogyhogy ilyen későn nősült? Autóversenyző volt, sokat járt
külföldre, és ilyen életvitel mellett nem vállalt komolyabb
elköteleződést. Amikor kicsit visszavett a versenyzésből, akkor
megismerkedett egy hölggyel, akibe szerelmes lett, összeházasodtak,
született egy fiuk. Nürnberg mellett éltek valahol, majd Mallorcára
költöztek egy időre szerencsét próbálni. Nyitott egy saját műhelyt, és
versenyzett is. Amikor megromlott a kapcsolata a feleségével,
hazaköltöztek, elváltak, Ő pedig leköltözött Spanyolország déli
részére. A fiával tartotta a kapcsolatot, a fiú minden évben kétszer
heteket töltött nála. Szombatonként telefonon beszélgettek, ennek én
is fültanúja voltam.
Sokat mesélt a szüleivel való rossz kapcsolatáról. Részletesen
elmesélte, hogyan bántalmazta az apja gyerekkorában. Rugdosta a
földön, szíjjal verte, az egész gyerekkora így telt.
Az édesanyja sem szerette soha, sőt, azt is a fejéhez vágta, hogy
dögöltél volna meg, amikor megszülettél. Úristen, micsoda
borzalmas gyerekkor! Nagyon-nagyon sajnáltam, és az együttérzés
még közelebb hozta hozzám. Úgy véltem, még inkább szüksége
lehet egy normális kapcsolatra, hogy végre boldog lehessen.
Elkezdte mondogatni, hogy szeretné, ha végleg kiköltöznék
hozzá. Biztosítja, hogy ne kelljen dolgoznom, de ha el tudok
helyezkedni a szakmámban és szívesen csinálom, akkor
természetesen megtehetem. Sokat tépelődtem. Én itthon felépítettem
az életemet, a hivatásomat, a vendégkörömet, itt élnek a gyerekeim,
akik bár felnőtt, önálló életet élnek, mégsem mindegy, milyen
távolság van köztünk. Bármennyire is szerelmes voltam, józanul
mérlegeltem. Együtt töltöttük nála a karácsonyt és a szilvesztert.
Minden ugyanolyan csodás volt, mint nyáron. Két boldog szerelmes,
rengeteg élménnyel, nevetéssel, nagy beszélgetésekkel.
Működött a kapcsolat, ezért amikor hazajöttem, próbáltam
átgondolni, hogyan tovább. Vajon hogy tehetném meg, hogy
kiköltözzek hozzá úgy, hogy azért ne rúgjak fel mindent, ne vágjam
el a szálakat. Tudtam, hogy Stefant márciusban műtik, utána
ideiglenes sztómazsákot kap egy évre. Úgy döntöttem, a műtét és
felépülés idejére kimegyek, segítem, de az itthoni vállalkozásomat
csak meghatározatlan időre adom át egy megbízható helyettesnek.
Egye fene, én most ezt kipróbálom, lássuk, mire jutunk. Maximum
hazajövök, ha mégsem bírom. Még nem voltam addig két hétnél
tovább távol az országtól, féltem, hogy honvágyam lesz.
Gondoskodtam külföldi egészségbiztosításról és egyebekről,
majd összepakoltam és elrepültem hozzá. A műtét előtt hoztam-
vittem a vizsgálatokra, amiben tudtam, segítettem.
Ahogy közeledett a kitűzött időpont, láttam rajta, hogy nagyon
izgul. Felelősségteljesen elmondta, mit hol találok, iratok, pénz,
egyebek.
A műtét után pár nappal, amikor sétáltunk a folyosón, kibökte,
hogy ez a kivezetés örökre így lesz. Hát figyelj, mond tam, más
lehetőséged nincsen, mint elfogadni és ezzel együtt élni. Én ettől
nem hagylak el. Maradok melletted, segítelek, amiben csak tudlak.
így is lett, hazamentünk, ápoltam, injekciót adtam be, gusztustalan
feladatokat is gond nélkül elláttam. Nekem nagyon nagy tanulás
volt az életben, hogy tudom ezt csinálni. És szívből, szeretettel!
Minden reggel, amikor felkeltem, rácsodálkoztam magamra. Te jó
ég, mi történik, én tulajdonképpen most egy másik ember életét
élem, teljesen hátrahagyva, háttérbe szorítva a sajátomat. De a
legszebb, hogy szívből, önzetlenül teszem!
Olyan nehéz és megalázó helyzetek születtek, hogy azt csak
humorral lehetett bírni. Egyszer például vizsgálatra várva az előtte
beszedett hashajtók megtették a hatásukat, és amikor szólították, és
felállt, elöntötte a híg trutyi, de úgy, hogy minden ruhája átázott és a
folyosó kövére is bőven jutott. Bekísértem a férfivécébe, lehámoztam
róla a ruhát, kilötyköltem a csapban, beletettem egy zacskóba, és
vizes vécépapírral lecsutakoltam a meztelen fenekét, lábát. Számára
megalázó volt, de én szakadtam a röhögéstől, pedig olyan büdös
volt, hogy aki benézett, már iszkolt is kifelé. Ott hagytam pucéron
álldogálni és leszaladtam a parkolóba a váltás ruháért, amiről
szerencsére gondoskodtam.
Szóval elboldogultunk, és a kivezetés ellenére rengeteget
kirándultunk. Szebbnél szebb helyekre vitt. Ki tudja, talán nem is
csak nekem akart kedvezni, hanem ez már egy bakancslista volt
számára. Minél több élményt szerezni azzal, akit szeret. De az biztos,
hogy csodásán éreztük magunkat. Az intimitás is működött
valamennyire, ha nem is úgy, mint a műtét előtt.
Újabb műtéteket kellett elszenvednie, először az egyik veséjét
vezették ki, majd a másikat is. Sejtettem, hogy nagy a baj, de ő
hatalmas tagadásban volt, és még engem is meggyőzött az
észszerűnek tűnő magyarázataival, hogy hogyan fog ebből felépülni.
Bár a kivezetésekkel sokat kellett bajlódni, azért rendszeresen
kirándultunk. Végigjártuk a Rio Chillart, egy hideg patakban
gyalogoltunk több kilométert. Megmásztuk a La Conchát, ami
szintén nagy túra. Próbáltam kímélni, ne menjünk, forduljunk
vissza, de ő kitartott. A kapcsolatért küzdött. Elképesztő volt.
Majdnem másfél évig voltam kint. Attól függetlenül, hogy
tényleg nagyon jól éreztem magam, tenger, napsütés, felejthetetlen
élmények, egy nagyon fontos szelet hiányzott az életemből: a
munkám, szeretett hivatásom, amit évek hosszú sora alatt építettem
fel. Aztán jött a pandémia, Stefan műhelyét bezárták. Láttam rajta,
hogy ez komoly stresszt jelent számára, nem találja a helyét. Feszült
lett attól is, hogy nem keres. Bár volt megtakarítása egy külföldi
számlán, ahhoz makacsul nem akart nyúlni. Azt tanulta gyerekként
állítólag, hogy amit egyszer összegyűjtöttünk, azt nem bontjuk meg.
Nem értettem, hiszen mi másért van egy megtakarítás, mint az ilyen
váratlan nehézségek áthidalására? Sokat beszélgettünk az
anyagiakról. Engem a munkám hiánya mellett az is nyugtalanított,
hogy a kötelezettségeim egy részét továbbra is fizetnem kell, ezért
lassan elfogy a kis tartalékom. Elmondtam neki, hogy mivel nincs
munkám, így mínuszban vagyok hónapról hónapra, bármennyire is
nagyvonalúan gondoskodik az ellátásomról. Ezt nem akarta
megérteni. Végig azt szajkózta, miért nem elég az, amit ő ad?
Így lassan elmérgesedett a kapcsolatunk. Végül úgy döntöttem,
hazautazom, nem leszek a terhére még pluszban, miközben egyre
stresszesebb a pénz hiányától. Először mérgesen tiltakozott, végül
elfogadta a döntésemet. Megtanítottam neki, tükörből hogyan tudja
kezelni a kivezetéseket, hogy nyugodt szívvel hagyhassam magára.
Az elválásunk megint nagyon szép volt. Úgy jöttem el, hogy tartjuk
a kapcsolatot.
 Lelkesen elkezdtem újjáépíteni a vállalkozásomat. Készítettem a
koreográfiákat, csináltam az edzéseket a vendégeimmel, akik
boldogok voltak, hogy visszatértem. A szeretetük erőt adott. Éppen
indult egy személyiedző-képzés, beiratkoztam oda is. Stefan örült,
de abban a hitben volt - nem tudom, miért -, hogy két hónap múlva
visszamegyek. Végül megbontotta a számláját. Szövögette az álmot,
hogy majd visszamegyek, keresünk fitnesztermet, dolgozom. Álljon
meg a menet! Szó sincs róla! Nem fogom a biztos vállalkozásomat
egy bizonytalanra felcserélni. Ki tudja, mi lesz? Akár jöhet egy újabb
pandémia.
Pár hónap múlva meglátogatott. Elképedtem, hogy három
zacskóval és ilyen állapotban vállalta a repülést. Sokat fogyott és
gyengébb volt, mint korábban, de azért sétáltunk, kirándultunk.
A szerelem elmúlt, de mégis megmaradt az erős kötődésem,
szeretetem iránta. Nagyon komoly érték, hogy ötven körül jön egy
ember az életedbe, akivel egy ideig együtt mentek az úton,
megismered, megszereted, és olyan felemelő élményeitek vannak,
amilyeneket senki mással nem éltél még meg. Emellett embert
próbáló nehézségeken mentek keresztül, amivel közösen
megküzdőtök, és életre szóló erőforrásoddá válik. Továbbra is
támogattam a betegségében, újabb csalódásában. Fájt neki, hogy a fia
nem tartja vele a kapcsolatot, szerette volna, ha ez rendeződik. írt az
exének, hogy beteg, de nem kapott választ. Haragudtam a nőre,
milyen ember az, aki nem a gyereke érdekeit nézi?
Az utolsó találkozásunkhoz majd egy évre felvetette, hogy
hazaköltözik Pécsre. Biztattam, a legjobb, amit tehet. Akkorra már
tudtam egy közös ismerőstől, aki fordított neki a spanyol kórházban,
hogy gyógyíthatatlan, bár még mindig tagadásban volt. Tudtam,
hogy rövid az idő, és arra gondoltam, jó, ha a szülei közelében van.
Amikor kint ápoltam, már akkor mondogattam, hogy bármi is
történt, fel kellene vennie a kapcsolatot velük. Nem muszáj
megbocsátani, de hívd fel őket. Azt sem tudják, mi van veled. És
megtette! Azt láttam, hogy utána megkönnyebbült. Innentől
időnként telefonált nekik, sőt, még virágot is küldetett az anyja
születésnapjára. Találkozott is velük, de nem árulta el, milyen beteg.
 Bérelt egy lakást Pécsen, de mielőtt hazatelepült, ismét kórházba
került. Vérzett a veséje, elfertőződött, muszáj volt bemennie, de ezt
is csak az én biztatásomra tette. Nem akarták kiengedni, de amint
totyogni tudott, azt hazudta, hogy a kutyája egyedül van, így
elengedték.
Örült elszántság volt benne, képes volt intézkedni, csomagolni,
repülőre szállni. A repülőtéren vártam, és elvittem a vonathoz.
Egyenes tartású, összeszedett, mosolygós volt, szinte nem is látszott
rajta, hogy gyakorlatilag végstádiumban van. Pár nap múlva
beszéltünk telefonon, amikor ismét vérzett a veséje, és nagyon
rosszul volt. Ennek ellenére semmiképpen nem akart kórházba
menni, erővel kellett rábeszélnem és kihívnom a mentőket. Addigra
már magatehetetlen állapotba került, egyenesen az urológia intenzív
osztályára. Papírjai nem voltak, nem ismerték az alapbetegségét,
csak azt látták, hogy ki vannak vezetve a veséi. A CT-vizsgálaton
rögtön kiderült, hogy áttétek vannak mindenütt, nincs sok hátra az
életéből. Ezt nyíltan közölték vele. Gondolkozzon azon, kit
értesítsenek. Mindezekből semmit nem fogott fel, biztosra vette,
hogy rendbe jön. Engem adott meg kapcsolattartónak, az orvosok
engem hívogattak, elsősorban azért, mert Stefannak nem volt
társadalombiztosítása, és intézkedniük kellett.
Leutaztam hozzá Pécsre. Bejött az orvos, nyíltan elmondta, hogy
Stefan innen már nem fog kimenni, legfeljebb hospiceosztályra
kerülhet. Próbáltam hatni rá. Figyelj, ez olyan helyzet, hogy
erőteljesen gondolkodnod kell, hogyan tovább. Ha szeretnéd,
értesítem a szüléidét és a fiadat. Felemelte a hangját: Megtiltom!
Megtiltom, hogy bárkinek szólj! Majd mintha meg sem hallotta
volna az orvos közlését, a felépüléséről kezdett beszélni.
Másnap újra meglátogattam, remélve, hogy meggondolta magát a
szüleivel kapcsolatban, de nem. Kifejezett gyötrődést érzékeltem az
arcán, de nem a fizikai állapota miatt, ez más volt. Most már, hogy
ismerem a történet végét, világos, hogy mi okozta. Azt láthattam
rajta, hogy nincs tovább, ki fog derülni minden. Vége a színjátéknak.
Annyira kínlódott! Az elme és a lélek küzdelme zajlott benne, annak
a drámája, hogy atyaúristen, összedől a kártyavár.
 A következő hétvégén fontos munkám lett volna, de nyugtalan
voltam, éreztem, hogy mennem kell Pécsre. Ahogy leértem, hívott az
orvos, hogy reggel meghalt. Megmondom őszintén, úgy
megkönnyebbültem! Mondták, hogy nem volt fájdalma, elaludt.
Megadatott neki a kegyes halál.
Fogalmam sem volt, ki intézi a temetést, megtalálják-e a szülőket.
Vártam, hogy a kórházból értesítenek, kell-e valamit tennem. Erre mi
jön velem szembe a neten! Az Instagram nekem elsősorban szakmai
reklámfelület, ahol látod, hogy a történetet ki nézi meg. Furcsa volt,
mert az egyik történetemet egy olyan nő is látta, aki Stefan ritka
vezetéknevét viseli. Megütött a dolog, elindult bennem valami.
Másnap a Facebookon, a szakmai oldalamon láttam egy törölt
üzenetet egy férfitól, szintén ezzel a vezetéknévvel. Te jó ég, mi ez,
először egy nő, aztán egy férfi, kik ők?
Következő reggel csörgött a telefonom. Jó reggelt kívánok, ön
nem ismer engem, de én ismerem önt. G. Márton vagyok, G. Stefan
elsőszülött fia, negyvenéves. Van egy húgom, Bernadett.
Földbe gyökerezett a lábam, de tartottam magam. A következőket
tudtam meg. Stefannak volt egy első házassága, melyből született
egy fia és egy lánya. Őket láttam az oldalaimon. Az egész család
Nürnbergbe költözött, ott éltek. Az apja mindig többet költött, mint
amennyi rendelkezésére állt, örök adósságokba verte a családot és
saját magát is. Ez olyan konfliktust okozott a párkapcsolatában,
hogy Márton anyja inni kezdett. Kiderült az is, hogy Stefan
fizikálisán bántalmazta a feleségét. Ütötte, verte, tud erről fotókat,
látleletet fnutatni. Később az anyja meghalt mellrákot követő
agyvérzésben. Márton sorolta, hogy élete során hányszor volt
bíróságon az apja miatt, ugyanis Stefan a fia nevén működtette az
iparát. Emiatt mindig Mártont vették elő, mindig Ő fizetett, tartotta a
hátát. Olyan helyzetekbe sodorta az apja, ami anyagilag romba
döntötte. Amikor meghalt Márton édesanyja, akkor Stefan
megismerkedett a második feleségével, és született egy fia, akiről
már én is tudtam, de csak mint egyetlen gyermekéről.
Egy darabig Márton is velük élt. A húga már nem, de ő igen,
pedig az apja mindig semmibe vette. Soha nem kapott dicsére-
 tét, elismerést, semmi nem volt jó, mindent kritikával illetett.
Nürnbergből együtt költöztek Mallorcára, és együtt
autóversenyeztek. Beugrott egy emlék, amikor Stefan képeit
nézegetve rákérdeztem, ki ez a fiatalember vele a versenyeken, és Ő
szemrebbenés nélkül azt felelte: egy versenyzőtársa. Megtagadta a
saját fiát! Mallorcán is elkezdte a tisztességtelen üzleteit, aminek
megint Márton itta meg a levét. Ráadásképpen el sem vált,
egyszerűen otthagyta a családját. Ha én ezt tudom, természetesen
szóba sem álltam volna vele. Egy nős férfival?! Soha!
Még nincs vége, jön egy újabb megrázó fordulat. Mintha egy
elszabadult fantáziájú forgatókönyvíró még egy csavart tett volna
ebbe a megdöbbentő filmbe!
Szegény bátyám végül belehalt a daganatos betegségébe, ezért
még inkább megrázó volt Márton dermesztő információja: ismertem
a bátyádat, sőt, barátok voltunk! Elállt a lélegzetem. Külföldön,
autószerelés kapcsán ismerkedtek meg, amiből barátság lett, a
bátyám gyakran kijárt hozzá. Márton tudta, hogy a testvérem beteg,
azt is, hogy meghalt. Az egész családomról tudott. Az első
utazásomon Stefan küldött Mártonnak egy képet rólam, ő pedig
beazonosított. Felhívta az apját, elmondta, hogy ismer engem, a
tesómmal jó barátok. Stefan pedig erről egy szót sem szólt nekem.
Akkor sem, amikor sokat emlegettem a bátyámat, hiszen beteg volt,
aggódtam érte, és akkor sem, amikor eljött Budapestre és együtt
meglátogattuk a bátyámat. Tudta, hogy kihez megy, az eltitkolt fia
barátjához. Döbbenet! Hallgattam Mártont, tiszta libabőr lettem, azt
sem tudtam, melyik mátrixban vagyok.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi az esélye annak, hogy
egy társkereső oldalon megismerkedem egy Marbellán élő emberrel,
akinek a fia ismeri az én testvéremet, mi több, barátkoztak. Ilyenkor
az embernek annyi mindenen jár az agya, normálisan gondolkodni
sem tud… Lehetetlen, hogy arra is ne csodálkozzam rá, hogy a
bátyámnak is a veséje volt beteg és Stefannak is. Véletlen? Vajon
ezek a szálak valahol összeérnek az univerzumban? Van ennek
valamilyen üzenete számomra?
A család végül az önkormányzattól értesült Stefan haláláról. Nem
volt nehéz utánajárni, hisz a család tősgyökeres pécsi, mindenki
ismeri őket. Váratlanul érte őket a hír. Stefan húga is rám talált,
zokogva hívott fel. Semmit nem sejtett a bátyja betegségéről.
Beszélgettünk, rákérdeztem, milyen volt a gyerekkoruk, kikapott-e
Stefan az apjától? Micsoda? Soha! Ha látnád apukámat, milyen mély
érzésű, szelíd ember!
Miért kellett ez az újabb hazugság Stefannak? Hogy együtt-
érezzek vele? Hogy indokolja, miért nem tartja a kapcsolatot a
családjával? Nem tudom. Ahogy azt sem, vajon a betegségének van-
e köze a zűrzavaros életéhez, a hazugságtömeghez.
Megkérdezte Márton, szeretnék-e elmenni a temetésre. Talán
igen. Szeretném látni a szüleit. Kutatom, ki volt Stefan valójában.
Milyen volt gyerekként ez az ember, akinek a személyisége ennyire
el tudott torzulni, hogy hazug pszichopatává vált. Ugyanakkor
micsoda tartása volt az utolsó pillanatig! Soha nem panaszkodott.
Haldokolt, de mosolyogva érkezett a repülővel, és mosolyogva
fogadott a halálos ágyán.
Újabb pár nap múlva a lánya is felhívott. Előkerült tehát mind a
két megtagadott, eltitkolt gyereke. Amit a lányától megtudtam,
újabb hideg zuhanyként ért. Amikor velem ismerkedni kezdett,
akkor nemhogy nem volt elválva, de egyenesen még a feleségével és
a kisebbik fiával élt. A megismerkedésünk után egyszerűen kirakta
őket a lakásból, valósággal kidobta őket. Úristen, mit fogok még
megtudni erről az emberről?
Monomániásan pörög az agyam, fáradhatatlanul idézem fel a
kettőnk közti eseményeket, és próbálom az új információkat
beilleszteni az általam megéltek közé. Rettenetesen kimerítő, össze
vagyok zavarodva. Ennél is nagyobb baj, hogy nem tudom, ezek
után hogyan higgyek bármiben és bárkiben. Hiszen nem egy kis
tapasztalatlan tinilányka vagyok, aki a rózsaszín köd miatt nem vett
észre nyilvánvalóan árulkodó jeleket. Visszagondolva, a hazugságok
lelepleződése után sem látok semmit, ami felkelthette volna a
gyanúmat. Nem kezdhetek újabb kapcsolatba úgy, hogy
megkérdőjelezek minden egyes mondatot, állítást, bizalmatlanná,
gyanakvóvá válók. Milyen lenne az, lehet így élni egyáltalán?
 Tulajdonképpen marha nagy
szerencsém volt
Sándor története
48 éves vagyok. Édesapám 13 évvel ezelőtt halt meg, édesanyám
három éve. Egy helyre szerettük volna temetni őket, ehhez kellett a
házassági anyakönyvi kivonatuk. Ezt keresgéltem anyám halála
után, amikor is egy Bibliában találtam egy levelet, egyetlen
mondattal: „Mi mindig nagyon szerettünk, Apa és Anya”. Ebben
volt összehajtogatva az örökbefogadási papírom.
Sokkolt, ez a legjobb szó rá. Volt egy normális életem szerető
szülőkkel, és akkor 45 évesen hirtelen összeomlik minden, amit
magamról hittem, és nem tudom, ki is vagyok valójában.
Rengeteg kérdés merült fel bennem. Hogyan, miért, miért pont
én? Önvád gyötört, azt boncolgattam, voltam-e olyan jó velük, mint
ők velem. Ahhoz méltón viselkedtem-e, hogy befogadtak és
felneveltek? Az ilyen nehéz kérdésekre nem könnyű választ találni.
Szükségem volt arra, hogy időnként kibeszéljem magamból, ezért a
barátaimhoz fordultam. Ők mondtak okosságokat, amik segítettek.
Megértették velem, hogy a szüleim saját gyerekükként neveltek
fel, én pedig mit sem tudva a származásomról, pontosan úgy
viselkedtem, ahogyan bármilyen más gyerek. Megadtam azt az
örömöt és bánatot, amit saját gyerek nevelésekor is megkaptak
volna. Egyébiránt elég jó gyerek voltam. Nincs miért magamat
ostorozni, hogy lehettem volna még kedvesebb, mondhattam volna
többször, hogy szeretem őket, kifejezhettem volna a hálámat - hát
hogyan, ha mit sem sejtettem?
Szerettem volna megérteni a történetem hátterét. Anyukám
mindig vezetett naplót, előkerestem hát a születésem évében írt
feljegyzéseit. Sok jó szándékú összeesküvés nyomát fedeztem fel.
Mindössze háromnapos koromban kerültem a szüléimhez. A
legmegdöbbentőbb az egész történetben, hogy a rokonság nyilván
tudott róla, de képesek voltak évtizedekig falazni a szüleimnek.
Látták, hogy egyszer csak lesz egy kisbaba, anélkül, hogy anyám
terhes lett volna. Mélyen hallgatott mindenki. Soha senki nem szólta
el magát 45 év alatt, és senki nem viselkedett úgy, mintha nem
lennék egyenjogú családtag. Szerintem a szüleim iránti maximális
szeretet és tisztelet kellett ahhoz, hogy elfogadják, amit ők kívántak,
és ehhez tökéletesen alkalmazkodjanak.
Anyám nem a klasszikus formában vezetett naplót, nem
összefüggő szöveget írt, inkább tárgyszerű felsorolásokat,
életeseményeket, adatokat rögzített. A születésem után nagyon
kedves bejegyzések szerepelnek. Kiságy, fényképezőgép vásárlása.
Elmenni a gyámügyhöz. Látszott, mennyire készültek a
fogadásomra.
Izgatott, és érzékenyen érintett, hogy születésem előtt volt-e
valami tragédia az életükben, elveszítettek-e gyermeket előttem.
Mire engem örökbe fogadtak, már elmúltak negyvenévesek.
Eszembe jutott, hogy amikor jártunk a temetőbe a nagyszülők
sírjához, mindig megálltunk a mellette lévő újszülött-köztemetőnél.
Szöget ütött a fejembe, hogy talán azért időztünk el ott, mert ott
lehet az elveszített babájuk. Megtaláltam azonban az orvosi leleteket,
amelyek azt mutatták, hogy
nem lehetett gyermekük. Érdekes, hogy az anyai nagymamám
halála után harmadnapra születtem, biztos vagyok benne, hogy az
én hívő édesanyámnak ez egy jel lehetett.
Nem világosítottam fel a rokonságot arról, hogy megtudtam a
származásomat. Kíváncsi voltam, vajon továbbra is tisztelik-e
annyira a szüléimét, hogy megőrizzék a titkukat. Úgy gondoltam,
biztosan véleményeznék a maguk szemszögéből, és nincsenek már a
szüleim, akik ehhez hozzászólhatnának, cáfolhatnák, vagy
kiegészíthetnék, én meg nem tudnék mit mondani rá. Nekem ez a
történet úgy szép, ahogy megéltem. De senki nem hozta fel, nem
bolygatta a majd fél évszázados titkot. Hozzáteszem, egyre
kevesebben élnek, akik még tudnak az örökbefogadásomról.
Nyomoztam tovább a dokumentumok alapján. Ilyenkor az a
kérdés merül fel mindenkiben, érdekel-e, kik a vér szerinti szüleim.
Elsőre egyértelmű nem volt a válaszom. Az akkori örökbefogadási
papírokból csak a vér szerinti anya neve derül ki. Anyósom a
gyámügyben dolgozott, és miután elmeséltem, mire bukkantam,
megerősített abban, hogy már semmilyen információt nem tudok a
rendszerből kinyerni.
Nem az volt számomra megterhelő, hogy örökbe fogadtak, ezt fel
tudtam dolgozni. Sokkal inkább az kezdett foglalkoztatni, hogyan
történhet meg, hogy egy édesanya a kórházban magára hagyja a
kisbabáját. Mert velem ezt történt. Pár nap múlva mondott le rólam
végleg az anyám, azaz nem a szülés utáni, talán nem teljesen
beszámítható állapotában, hanem volt ideje átgondolni. Ez nekem
felfoghatatlan, így arra jutottam: nem igazán érdekel a személye,
nem akarok a felkutatásával foglalkozni.
Ott voltam a kislányom születésénél, átérzem, mit jelent egy
gyermekáldás. El sem tudom képzelni, hogy egy anya képes
lemondani az újszülöttjéről, miután kilenc hónapig hordozta a szíve
alatt. Lehet persze olyan élethelyzet, ami rákényszeríthet valakit egy
ilyen tragikus döntésre, de hogy a kórházban hagyja a kiszolgáltatott
babáját, azt nem tudom megérteni. Nem haragszom, meg tudtam
bocsátani, csak nem értem. Egy ismerősöm hatására mégis keresni
kezdtem anyámat a Facebookon. Ez hölgyeknél nem olyan egyszerű,
sokan a férjezett nevükön szerepelnek. A keresés nem vezetett
eredményre, és egyelőre le is mondtam a további nyomozásról.
A szüléimre sem haragszom, amiért eltitkolták előlem, hogy nem
vér szerinti gyerekük vagyok, és évtizedekig hazudtak nekem.
Harag helyett értetlenséget éreztem. Ugyanakkor ma már el tudom
képzelni, hogy ahogy nőttem, a szeretetükbe belevegyült az a
félelem, hogy ha megtudom, vajon hogyan reagálok. Édesanyám
utolsó éveiben idősotthonba került, mert állandó ápolásra szorult.
Ezt némi arroganciával ő harcolta ki, nem akart a terhűnkre lenni.
Először haragudtam rá, de amikor láttam, hogy ott azonnal
megnyugodott, elfogadtam a döntését. Jó kapcsolatunk volt, minden
másnap látogattam, sétáltunk az udvaron, beszélgettünk. Időnként
éreztem, hogy nyomasztja valami, el akar valamit mondani, de nem
tud belefogni.
Amikor először megállt a szíve, még sikerült újraéleszteni.
Látogattam a klinikán, és furcsa pánikot és félelmet láttam a
szemében. Kiült az arcára, és belém égett, annyira beszédes volt.
Úgy tűnt, mintha egy idegen szemlélt volna engem. „Úristen,
majdnem elvittem magammal, hogy nem vagyunk a vér szerinti
szülei… megtalálja-e a papírt, mi lesz, hogy lesz… jaj, milyen teher
van rajtam.” Akkor persze nem ezzel magyaráztam, hanem a
halálfélelemmel hoztam kapcsolatba, csak most, utólag nyert
értelmet, miről árulkodtak az érzelmei. Rá egy hónapra halt meg,
anélkül, hogy felfedte volna a titkát.
Mindig is törekvő, szorgalmas család voltunk. A szüleim fiatalon,
az egyetemen ismerkedtek meg, édesapám ott volt tanársegéd,
anyukám könyvtáros. Szerettek túrázni, szórakozni, táncolni, mint
minden fiatal. Összeházasodtak, és akkor jött 1956 októbere,
édesapám belesodródott a politikai eseményekbe, aminek
következtében halálbüntetésre ítélték. Ezt később csökkentették, s
végül három év után amnesztiával szabadult. Küzdelmes életük volt
már a nagyszülőknek is, és nekik is. A család történetéből kiderült,
hogy minden korban gigászi harcokat vívtak a politikával, az élettel,
de a kitartásuk, tudásuk mindig előrevitte őket, és a legrosszabb
helyzetből is kihozták a legtöbbet.
A legjobb oktatásban részesültem, próbálták keresni, miben
vagyok tehetséges. Most már erre is úgy tekintek, hogy mivel nem
ismerték a genetikai örökségemet, figyelték, mit kell kibontakoztatni.
Igyekezték a származásomat teljeskörüen titkolni, ezért mindig
mindenhez volt valami magyarázat. Például jól rajzoltam, így a
nagyapámra hivatkoztak, hogy bizonyára tőle örököltem, aki
tehetséges asztalos volt. Azt is az egyik nagyszülővel hozták
összefüggésbe, hogy nem nőttem olyan magasra, mint ők. Utólag állt
össze a teljes kép, milyen önfeláldozással - jó, nevezhetjük
hazugságoknak is - próbáltak megvédeni. Ezek a fedősztorik az én
érdekemben születtek. Az motoszkálhatott a fejükben, vajon mi az,
amit genetikailag hozok.
Édesanyám minden létező gyereknevelési könyvet megvett,
annyira jól akarta csinálni. Talán arra gondolt, ha az anyai ösztönei
nem működnek, akkor legyenek kapaszkodói, hogy tökéletes anya
lehessen.
 Az 1920-as, 1930-as évektől vannak családi fotók egy fényképész
ismerősnek köszönhetően. Ezeket a régi képeket be-
keretezve, eldugva tartották. Ez is összefüggésben lehetett az én
védelmemmel. Emlékszem, amikor megtaláltam ezeket a
felvételeket és ki akartam függeszteni, az valósággal sokkolta a
szüléimét. Büszke voltam az őseimre, láthatóvá akartam tenni őket,
de ők tiltakoztak, hogy nem, nem kell, minek az, nem kell mindenkit
kirakni. Nekem nagyon fontos a család, ezért a saját otthonomban az
étkező tele van a „felmenőim” és a jelenlegi családom fényképeivel.
Miután meghalt édesanyám, és megtaláltam az
örökbefogadásomról a dokumentumot, sok időt töltöttem a
fellelhető iratok átnézésével. Közben megírtam a gyászjelentést.
Miután kiküldtem a rokonoknak, ismerősöknek, megtaláltam az
édesanyám által elképzelt, saját gyászjelentésének vázlatát.
Meglepetésemre szinte betűről betűre megegyezett azzal, amit én
fogalmaztam meg.
Megírtam a nekrológot. Ezt már abban az érzelmi állapotban,
amit a feltárt titok okozott, és nagyon nehéz volt. De a pillanatnyi
érzelmeim tükrében végül jól sikerült. Átadtam a papnak, aki
elolvasta és azt mondta, ez annyira hiteles, hogy nem írja át, hanem
felolvassa. A keresztapám szerintem tervezhette, hogy megosztja
velem a titkot. A temetés előtt jelezte is, hogy a szertartás után
beszélni akar velem. Láttam rajta, hogy készül valamire. Amikor
azonban meghallotta a nekrológot, meggondolta magát, és csupán
annyit jegyzett meg, hogy nagyon szép megemlékezés volt, és
kérdezte, minek alapján írtam ezt a szép szöveget. Valószínűleg úgy
gondolta, akár tudom, akár nem, ő már nem akarja bolygatni ezt a
történetet.
Nem érzem úgy, hogy a saját személyemről alkotott képet újra
kellene festeni, ugyanaz vagyok, aki voltam. Abból kiindulva, hogy
otthagytak a kórházban, azt a következtetést vonom le, hogy marha
nagy szerencsém volt. Egy barátom szokta mondani, hogy nekem
csak megszületni volt nehéz. Most, hogy megismertem az
élettörténetemet, ennek más jelentése lett. Tényleg, nekem csak az a
kilenc hónap lehetett nehéz, nem várt gyerekként, és a kórházi
három nap, de utána szerencsésen alakult az életem. Eltöprengtem
azon, vajon milyen lennék, ha teljesen más közegben növök fel.
Rájöttem, hogy aki ma vagyok, az a szüleimtől jön, az ő
neveltetésük, taníttatásuk eredménye. Hálás vagyok nekik, a
rokonoknak, a sorsnak és magamnak is, hogy ilyen szinten fel
tudtam dolgozni, ami kiderült. Nem tudom, másokat, akik ilyennel
szembesülnek, mennyire visel meg, de nekem sikerült helyére
tennem.
Nem mondom, hogy ennek nyomán jobban szeretem a szüléimét,
azt se, hogy kevésbé. Úgy fogadom el ezt a történetet, ahogy van. így
kerek. Talán csak annyi a változás, hogy többet járok a temetőbe
hozzájuk. Nálunk az volt a szokás, hogy halottak napján keressük fel
a szeretteink sírját, most azonban meglátogatom a szüléimét a
születésnapjukkor és ünnepekkor is. Jött a szeretet mellé egy kis
kötelességtudat is, illetve fokozottabb tisztelet.
Végső soron tehát inkább pozitív a hozadéka annak, hogy a
szüleim gondoskodtak arról, hogy a haláluk után tisztába jöjjek a
származásom titkával.
 Hála van a szívemben
Fibi története
Olyan szerelmünk volt, hogy magam is sokszor rácsodálkoztam
az évek során. Létezhet ilyen, hogy két ember ennyire imádja
egymást? 22 éves egyetemista voltam, amikor megismertem Attilát.
Öt évvel idősebb, érett, okos, művelt férfi volt, akire felnéztem és
azonnal beleszerettem. Annyira belé zúgtam, hogy órákig képes
voltam várni egy buszmegállóban, mert tudtam, hogy arra jön.
Kisebb-nagyobb bonyodalmak után végül elköteleződtünk
egymás iránt, és összeköltöztünk. Az első két év borzalmasan nehéz
volt. Nem volt egyszerű eset a párom. Kiderült, hogy iszo nyatosan
féltékeny, így gyakorlatilag le kellett mondanom mindenről, ami
okot adhatott neki a féltékenységre, például a miniszoknyáról.
Boldogan vállaltam, ezzel együtt rettentő nehéz volt vele. Emellett
az égvilágon semmire nem volt pénzünk, ennivalóra se nagyon.
Mindennek tetejébe agydaganatot diagnosztizáltak nálam.
Megműtötték, szerencsére teljesen felépültem.
Nagyon szép esküvőnk volt, ami új lendületet hozott a kap
csolatunkba, különösen, amikor egy év múlva megszületett a
kislányunk. A pesti albérletből hazaköltöztünk Győrbe,
nagymamám megörökölt lakásába, amit Attila ügyesen felújított.
Szép időszak következett, pedig a férjem nagy áldozatot hozott
értünk, olyan állást vállalt, ami távol állt a végzettségétől és
igényeitől. Építkezni kezdtünk, és hét évvel később beköltözhettünk
a szép házunkba. Közben megszületett a fiunk is.
Nem lehet könnyen leírni kettőnk kapcsolatát, de az bizonyos,
hogy erős, mély lelki kötődés volt köztünk, és van most is, bár már
nem él. Fizikailag is sokat tett értünk, ha körülnézek a házban,
minden az ő ügyes kezét dicséri, igazi meghitt otthont varázsolt
számunkra. Még szekrényt is megtanult készíteni. Mindkettőnk
szekrényére faragott egy galambot, ezek egymásra néznek, azt
mondta, ezek mi vagyunk. Annyi módon fejezte ki a szeretetét, hogy
folyamatosan éreztem minden porcikámban.
A halálhírét két rendőr hozta. Készítettem a vacsorát, éppen
feltettem a levest, amikor csengettek. Akkor már mozgás- és
táncterapeutaként dolgozott, éppen órája volt, ott állt meg a szíve
tánc közben. A kiérkezett mentősök már nem tudtak rajta segíteni.
Nem bírtam fölfogni, nyilván ezzel mindenki így van.
Egy óra múlva pedig azt is fel kellett fognom, hogy két éve van
egy szeretője. De nem csak ennyi a történet, majd még jönnek cifra
dolgok, de azokkal csak később szembesültem.
Mikor a gyerekekkel és az odarohanó barátnőmmel ocsúdni
kezdtünk, rájöttünk, hogy el kell mennünk a táncterembe,
értesítenünk kell az embereket, hogy ne jöjjenek hiába. A stúdióban
ott volt Attila telefonja, amit csak a munkájához használt, azon
próbáltam tájékozódni. Amint kézbe vettem, azonnal egy szívecskés
üzenet jelent meg, és világossá vált, hogy a szeretője küldte.
Felhívtam, tájékoztattam, mi történt, és kértem, hogy találkozzunk.
Egyszerre kellett két hihetetlen információval megbirkóznia az
agyamnak, ami lehetetlennek bizonyult.
Hat évvel korábban már volt egy viszonya a férjemnek, amibe
majdnem belepusztultam. Viccesen indult, éppen vasalga- tok
vasárnap délután, és egyszer csak telefonál egy zaklatott hangú nő.
Akkor veled maradt? - Mondom, mi? Bocsi, ki vagy és miről van
szó? Kiderült, hogy az én drága jó Attilám elköltözött aznap reggel,
csak erről elfelejtett szólni. Az volt a szokásunk, hogy ő hozta
reggelente a kávét, és hozzá azt is megkaptam általában, hogy mikor
lesz már szex. Mikor leszünk sokkal közelebb egymáshoz? Ő
lényegesen több szexet akart. Az aznapi üzenet a kávé mellé az volt,
hogy ezt ő már nem bírja sokáig. Kérdeztem, hogy akkor mi lesz?
Hát, nem tudja, de valami lesz. Mint kiderült, már több hónapja
készítette elő a költözést, berendeztek egy lakást ezzel az Ancsával a
szomszéd községben. Aztán reggel elment, majd este hazajött, mert
órája volt. Mintha mi sem történt volna.
Ment a nyüglődés, egy darabig maradt, aztán elköltözött.
Vigasztalan voltam, a gyászom nem ismert határt. Valahányszor
akadt egy szabad pillanatom, ha nem kellett a munkahelyemen vagy
a gyerekek előtt elrejtenem a fájdalmamat, akkor sírtam. Nyolc kilót
fogytam egy hét alatt.
Végül visszatért hozzánk a férjem. A történtek pozitív
következményeként olyan közel kerültünk egymáshoz, mint még
soha. Sokat fejlődtünk a krízis által, szeretettel építettük a
kapcsolatunkat. Nekem is el kellett odajutni, hogy föl tudjam
dolgozni a megcsalás okozta sokkot. Addig az volt a fejemben, hogy
ez olyan hatalmas szerelem, hogy ide senki más nem férkőzhet be.
Lehetetlen, hogy rajtam és a családon kívül bármire még szüksége
lenne! Szerencsére jól kommunikáló pár voltunk, sokat beszéltünk a
kapcsolatunkról, mindent elkövettünk, hogy feldolgozzuk a
történteket. Neki még időbe telt, mire teljesen le tudta zárni a külső
kapcsolatot, de végül ketten maradtunk. Nagyon összetartoztunk.
Egészen a haláláig összebújva aludtunk, állandóan ölelve egymást.
Sokszor majdnem leestem az ágyról, mert ő csak jött, jött utánam.
Nem tudtunk úgy aludni, még ha haragudtunk is, hogy ne érjünk
egymáshoz. Mindig mondta: mami, mi ezt tudjuk a legjobban
csinálni!
Találkoztam az új szeretővel, Nórival. Kiderült egy nagyon
fájdalmas információ, hogy ők már egyszer együtt voltak, amikor
terhes voltam. Úristen! Egy csomó mindent megértettem abból az
időszakból. Valóban, mintha el akart volna hagyni, bár nem mondta,
mert ugye, szuper jól tud elhagyni, csak utalgatott rá akkor is, hogy
ez így nem lesz jó, de nem gondoltam, hogy van valakije. Ez is
egyike lett a nehezen feldolgozható dolgoknak, hogy már a
szerelmünk elején is volt valakije, amikor boldogan vártuk a
babánkat.
Aztán bevontuk Nórival az előző szeretőt, Ancsát is.
Találkoztunk, próbáltuk megismerni, megfejteni azt a férfit, akit
mindhárman mélyen szerettünk. Segítette a feldolgozást, mert nem
maradtak lényegi kérdések. Egyébként két nagyon jó fej csajt
szeretett Attila, simán elmehetnének nyomozónak, mert olyanokat
tudtak kideríteni, hogy hihetetlen. Jó, hogy megtudtam ezeket, mert
bár őrületesen gyötrő” volt, megjártam a poklokat, de most azt
tudom mondani, hogy megdolgoztam, és helyre kerültek a dolgok.
Közben mindig azt kutattam, hogy ez az uramnak miért volt jó,
milyen szükségletét elégítette ki.
Jól ismertem őt, és Ő is engem, szorosan összecsomózódott a
lelkünk. Megértettem, mit vitt Ancsához és Nórihoz, és mit várt
tőlük. Nárcisztikus személyiség volt, nagyon különlegesnek tartotta
magát, ami azzal járt, hogy szeparálva érezte magát, amin csak az
összeolvadás segít. Az összeolvadás a halálfélelem ellen is véd, ez
neki nem Istennel mint végső megmentővel jött létre, hanem egy,
vagyis több nővel. Örületes halálfélelmének
a mentsvára a szex volt, naponta többször volt rá igénye. Egyre
jobban szorongott, és egyre jobban kellett neki az intimitás, amikor
össze tudott olvadni valakivel. Érdekes, hogy nem sokkal a halála
előtt megkérdeztem, hogy van ez a szex utáni vágy nála. Mert hát Ő
is tudja, hogy extrém eset, az emberek nem így élnek, ahogy ő.
Elmesélte, hogy 16 évesen egyszer ment hazafelé az iskolából, és
amikor hirtelen megérintette a szellő, akkor különleges, jóleső
izgalom, valami édes, bizsergető érzés járta át. Utána állandóan ezt
kereste, és a szexualitásban találta meg, amikor rátör ez a
vágyakozás. Más férfi talán elfojtja, de ő mindig hagyta szétáradni,
mert akkor érezte magát jól, és ennek a feltörő érzésnek kellett a
beteljesedés. És igen, ott volt a mélyén a halálszorongás is; félt a
haláltól, és mindig emlegette, hogy korán fog meghalni.
No, de nem csak ennyit kellett megemésztenem, most jön még a
java. Felhívott egy idős hölgy, hogy a férjem tartozik neki 8,5 millió
forinttal. Fizessem ki, különben feljelent. Opsz! Ledermedtem. Mi
van? És ki ő?
A következő hetekben feltárult a férjem legsötétebb titka. Nagyon
szerette a kocsikat és mindenféle műszaki dolgot, amihez pénzt kért
kölcsön ettől a húsz évvel idősebb nőtől, aki rendre folyósította is
számára az összegeket, a férjem pedig szorgalmasan törlesztgetett. A
halála előtt azonban komoly pénzzavarba került, nem tudott fizetni.
Gondolom, a nő követelte a jussát, Attila pedig szorongatott
helyzetbe került. Ezt aztán végképp nem akarta a családunk tudtára
adni. Különösen azért nem, mert az is kiderült, hogy ez a nő is a
szeretője volt! Egy húsz évvel idősebb nő, méghozzá tizenegy éven
át! Még főzött is Attilára. Valóban, előfordult többször is, hogy a
férjem hazahozott isten tudja, honnan, kis vödröcskékben ételt. Hát
mit hitt ez a nő, hogy ez a szegény ember éhezik otthon, nem
főz a felesége? A férjem első dolga volt, hogy a kutyáknak
kiborította, úgyhogy én arra ügyet sem vetettem. Mindig mondta
Attila, hogy ő csak az én főztömet szereti. Miért, ki a fene főz még
rád? Hát a női, most már tudom. Úgy festett, mintha elhanyagoltam
volna a férjemet. Ettől romjaimban voltam, nagyon rosszulesett,
mert mi az, hogy nem főztem, mi az, hogy nem vasaltam, mi az,
hogy nem törődtem vele? Hogy tudott más embereknek ilyesmit
elhitetni rólam, amikor minden gondolatom ő volt? Vasárnaponként
órákig vasaltam az ingeit, az egész városban nincs rajta kívül még
egy ember, aki mindennap frissen vasalt ingben járt.
A halála után intenzív időszak következett, mérhetetlenül sok
gondolatom volt, állandóan agyaltam, és nagyon elfáradtam bele. Az
első két hétben csak azon járt az eszem, mi lesz odaát az én drága
Attilámmal. Hogyan fog ennyi bűnnel bebocsátást nyerni a
mennyországba? Az volt a legnagyobb félelmem, hogy a pokolba
jut, és örök kárhozatra lesz ítélve. Nem vagyok vallásos, de hiszek a
lélek túlélésében. Azóta azt gondolom, csak mennyország van, mert
a pokol itt van a földön; de akkor, abban az érzelmi állapotban
eluralkodott rajtam a félelem. Szerettem és féltettem, tudtam, hogy
az ellenem elkövetett bűnei ott fent rosszabbul fognak festeni, mint
amit érzek. Én meg tudok neki bocsátani, mit számít, hogy nekem
fáj, ez semmi ahhoz képest, ami esetleg odaát vár rá. Azt éreztem,
mindent meg kell tennem, hogy segítsek neki. Egy baráti házaspár
hozott ajándékba egy régi, megviselt kis füzetkét, amelyben le van
írva a rózsafüzér-imádság pontos módja. Érdekes, hogy ezzel
készültek, pedig még akkor nem is mondtam nekik, milyen
őrlődésben vagyok az uram tettei miatt. Mivel Attilának volt egy
rózsafüzére, végigimádkoztam a kiskönyv utasítása szerint, majd
megkértem a temetkezési vállalkozót, hogy tegyék rá a koporsóban
az összekulcsolt kezére. Ennyit tudtam érte tenni, és kicsit
megnyugodtam. Az arca a ravatalon olyan szép, kisimult volt,
amiből arra következtetek, hogy megbékélhetett odaát. Mindig úgy
képzelem el, hogy olyan 25 év körüli, hosszú, egyszerű lenruhában
van, és szelíden mosolyogva széttárja a két karját.
 Nemrégen olvastam Polcz Alaine sorait arról, hogy az itt
maradottak és az eltávozottak kölcsönösen tudnak tenni egymásért,
hogy mindenkinek könnyebb legyen ott, ahol éppen van. Eszembe
jutott, hogy a gyászom első időszakát teljesen az határozta meg, mit
tehetek Attiláért, hogy a lelke megbékélést találjon. Ösztönösen azon
voltam, hogy mindenki, akivel szemben adóssága van - akár érzelmi,
akár más jellegű -, azt segítsem, ezzel közvetve segítve az ő
megnyugvását. Ezért tettem mások számára érthetetlen dolgokat,
például segítettem a szeretőjének, hogy meg tudjon neki bocsátani.
Ő ugyanis szörnyen haragudott a férjemre a rengeteg hazugsága
miatt.
További három hónap azzal telt, hogy feldolgozzam az újbóli
megcsalását. Egy megszakadt párbeszéd volt köztünk, amit
mindenáron tisztázni akartam vele. Borzasztóan kínzott, hogy nem
tudom szembesíteni, megkérdezni, mit szeretne ezek után velem
tenni. El akar hagyni? És én, én mit szeretnék? Mikor lesz már végre
fontos, hogy én mit szeretnék? Vajon akarok megcsalt feleség lenni?
Akarom, hogy velem éljen az, akinek állandóan kiegészítőre van
szüksége mellettem? Ezt a párbeszédet álmodtam újra meg újra
hónapokig. Először csak hazajött, és örültem, de jó, nem haltál meg.
Ahogy haladtak a hónapok, már nemcsak annak örültem, hogy
hazajött, hanem hogy végre meg tudom vele beszélni a
megcsalásügyet. De hiába akartam a szájába adni a válaszokat, nem
kaptam feleletet. Nagyon mérges voltam rá álmomban, és dühösen
ébredtem. Magamban folytattam a veszekedést, majd az segített,
hogy hangosan kimondtam. Később még egy babát is püföltem egy
székben. Katartikus élmény volt, hogy ki tudtam kiabálni,
megkönnyebbültem.
A kocsiban, ha egyedül voltam, sírva kiabáltam, hogy neeem,
neeem akarok a feleséged lenni! Elválok tőled, elválok! Nem te
hagysz el engem, én válók el! A gyűrűmet is levettem, amitől őrült
nehéz volt elszakadni, de megtettem. Zokogtam, de muszáj volt
megtenni, el kellett válnom.
Attila borzalmasan félt attól, hogy el fogom hagyni. Amikor
visszaköltözött Ancsától, megmondtam neki, hogy figyelj, érzem,
hogy egyszer meg tudok bocsátani, de többet nem. Ezt nem csinálom
végig újra. Két-három év volt, mire vissza tudtam találni a normális
állapotomba. Ezt tényleg nem lehet többször kibírni.
Visszagondoltam az utolsó két évünkre, mi történt velünk, amíg
újabb szeretője volt. Egy csomó minden más színt kapott, érthetőbbé
vált. Nyilván, amikor megint összejöttek Nórival, akkor fellobbant a
szerelem, mézeshetek, hónapok következtek. De ez alatt a két év
alatt is kaptam tőle szeretetteljes gesztusokat. Minden karácsonykor
írt nekem és a gyerekeknek leveleket. Visszanéztem az utolsó két
karácsonyt. Azt írta, én vagyok az élete szerelme. Ő Erósz én meg
Logosz, egyik sem él a másik nélkül. Csak remélni meri, hogy én is
úgy szeretem őt, mint ő engem. Ilyesmik.
Úgy gyógyítottam magam, hogy rengeteg filmet néztem a
YouTube-on a halálközeli élményekről, és spirituális könyveket
olvastam. A Beszélgetések Istennel5 című könyv őrült sokat segített
nekem. Az is jó volt, hogy Nórival sokat beszéltünk. Végül az ő
haragja is csillapodott, és eljutott a megbékélésig. Azóta is tartjuk a
kapcsolatot.
Egyszerre, párhuzamosan futottak a folyamatok: az ő túlvilág!
lelki békéjének segítése, a megcsalás feldolgozása, hiányának
elfogadása, és az új élet kialakítása. Mindig dominált valamelyik, de
egyszerre jelen volt mind. Nem tudom, mit láthatott ebből a
környezetem, talán nem sokat. Itthon viszont nagyon érezhető volt.
Vagy fél évig nem takarítottam. Szegény kiskamasz fiam próbált
valamit javítani a helyzeten. Aztán egyszer megjegyezte, hogy jó
lenne, ha újra szép tisztaság lenne. Ez felébresztett, de nagyon lassan
találtam vissza a régi kerékvágásba. A fárasztó agyalás mellett csak a
legszükségesebb feladatokra maradt energiám. Egy napon aztán
felismertem, hogy nincs több gyötrő gondolatom. Mélységes
fáradtság lett úrrá rajtam úgy két hónapig, de közben már képes
voltam a munka mellett a háztartást is csinálgatni. Újra elkezdtem
normálisan főzni.
Kifizettem a tartozást a nőnek. Végül csak 4,5 milliót kellett
adnom, amit óriási erőfeszítéssel, innen-onnan összevakartam.
Amikor a közjegyzőnél odaadtam a pénzt, kitört belőlem:
„Sajnálom!” Nem magam miatt, Attila nevében. Zokogtam, alig
tudtam abbahagyni. Azt éreztem, most lett vége a házasságomnak.
Ez volt az utolsó szál, ami még talán itt tartotta a földön, ekkor ment
el végleg. Segítettem, hogy megbocsásson neki az utolsó ember is, és
ezzel útjára engedje. Ezért fájt olyan rettenetesen. Az énem megint
hátrébb szorítódott, még egyszer, utoljára. És ez így volt jó!
Hálával gondolok rá, ma már tényleg csak hála van a szívemben.
Megértettem, hogy nem akart bántani. Amit tett, nem ellenem
csinálta. Az emberek sokszor azt hajtogatják, ha sérelem éri őket,
hogy hogyan tehette ezt velük az illető. De többnyire nem valaki
ellen történik, ami történik. Nem gondolom, hogy neki jó volt.
Szerintem utálta, hogy titkolt élete van, de nem tudott változtatni.
A gyerekek is tudják az apjuk viselt dolgait, nekik is meg kellett
emészteniük. A fiam nagyon haragudott rá. Mostanra valahogy szét
tudjuk választani, apu az, akit nagyon szeretünk, de rohadtul nem
kellett volna azt tennie, amiket tett, mert az nagyon gáz. Mivel én is
így állok hozzá, gondolom, ők is hasonlóan viszonyulnak.
Rengeteget beszélgetünk, sokat emlegetjük. Sose mondok rá semmi
rosszat, vagy csak humorral, szeretettel, ilyesmit, hogy hát, apátok
nem volt normális, de mi imádjuk.
Utólag látom, mekkora különbség van a mostani és az egy évvel
ezelőtti létezésem között. Nagyon jó érzés gyógyultnak lenni! Jól
vagyok, de néha rám tör a hiánya, és az eltart pár napig. Most
például, hogy a fiam ballagott, fájt, hogy nem együtt éljük ezt meg.
A férjem mindig azt mondta, azért nem szabad utánahalni a
társunknak, mert gondozni kell a sírját. A rengeteg adósság miatt
nem tudtam még szép, feketegránit-sírt csináltatni, de megtettem,
amit a két kezemmel képes voltam. Rózsát, babarózsafát és
levendulát ültettem a sírjára, kivittem húsz vödör kavicsot, azzal
lefedtem. Egy év alatt gyönyörű, burjánzó élet lett a sírhalmon,
minden őrült módon virágzik, méhecskék, pillangók döngicsélnek
rajta. Egyik nap, amikor ott álltam, rácsodálkoztam erre a tobzódó
életre, amit a szeretetem teremtett meg. Olyan lett a sírja, amilyen ő
volt. Egy élettel teli, szeretetet sugárzó, karizmatikus személyiség,
aki ráadásul a remek humorával vidámmá tette az életünket.
Ahogy ott ácsorogtam, belém hasított egy felismerés, amitől
kiszállt belőlem minden görcs, fájdalom, neheztelés, és azóta is béke
és megnyugvás van a szívemben. Az az üzenet jött a síron túlról,
hogy bármi is történt, az utolsó gondolata mi voltunk.
 Mindig azt adtam mindenkinek,
amit én soha nem kaptam meg
Katalin története
Dokumentumfilmet sem tűrő nyomorból jöttem. Felmértem 16
évesen, hogy nekem vagy jó sok gyerekem lesz, és akkor még
főiskolára se tudok járni, vagy egy sem lesz, és arra támaszkodom,
ami egyedüli vagyonom, az eszem. Tudtam, hogy okos vagyok,
ezért inkább az utóbbit választottam.
Tulajdonképpen hétéves korom óta egyedül vagyok. A szüleim
ide adtak, oda adtak, és annyi fajta nyomorúságot tapasztaltam meg
korán felnőtté tett gyerekként, hogy talán ennek is köszönhetően
egészen más a halálhoz való viszonyom, mint általában az
embereknek. Szeretetteljes kapcsolatban élek azokkal, akik közel
álltak hozzám, de elmentek. Nagy tapasztalatom van haláltémában,
és azt látom, nekem nem kell külön foglalkoznom a gyásszal.
Elfogadóbb vagyok ezzel. A szüléimét igazán gyászolnom kellett
volna, de egyenesen megkönnyebbültem, amikor meghaltak.
Örültem, hogy már nincsenek köztünk. Szeretetre képtelen emberek
voltak, a halálukkal lerázhattam magamról a szeretetlenségük terhét,
és megengedhettem magamnak, hogy mindenek ellenére szeressem
őket.
Folyamatos fizikai, lelki, szellemi erőszakban nőttem fel. Nem
akartak a szüleim, de az abortusz a Ratkó-korszakban nemigen
jöhetett szóba, az örökbe adás pedig a magas beosztású szüleimnek
nagy szégyen lett volna. Később, már 4-5 éves lehettem, amikor
anyám a kórházban felejtett hamis néven, hogy ne találják őt meg, és
egy évre eltűnt. Apai nagyanyám talált meg, ő hozott haza. Később
anyám kiadott ismerősöknek árendába. Amikor apám 1956-ban
disszidált, anyám magához vett, és engem használt az élete
igazolására.
Alkoholbeteg volt. 14 évesen már dolgoztam, hogy legyen miből
innia. Egy darab ágyunk, két darab kanalunk volt. Ebben nőttem fel.
Elemi dolgokat nem tudtam, mert senki nem tanította meg. Például
azt, hogy a csapból meleg víz is tud folyni. Harmincéves koromra
kezdtem valahogy felzárkózni. Hiába mentem a barátnőimhez,
szinte sokkos állapotba kerültem, valahányszor más lakást láttam,
azt se tudtam, hova kerültem. A kollégiumban luxuséletem volt, ott
azért megtanultam egykét dolgot, de alapvetően a szellemi
teljesítményem vitt át minden nehézségen. Egyfelől ez nagyszerű,
másfelől meg nagyon nem, mert hát, van az embernek más része is,
mint a ráció.
Ma is, ha állok egy villamosmegállóban, azonnal megérzem az
alkohol szagát. Belém ivódott. Az alkeszben a legszörnyűbb a
kiszámíthatatlanság. Fel le, fel-le. Anyám-rengeteg szörnyűséget
csinált velem, a napi bántalmazásai mellett megtörtént, hogy gimis
koromban feljelentett a rendőrségen, kérve, hogy vigyenek
javítóintézetbe. Két rendőr jelent meg az óra közepén, és az
osztálytársaim pillantásainak kereszttüzében elvezettek. Majd
elsüllyedtem szégyenemben.
Közgazdaságtant és történelmet tanultam, és egyetem mellett is
dolgoztam, és bár kollégiumban laktam, akkor is folyamatosan
gondoskodtam anyámról. Reménykedtem, hogy ki tudom húzni
ebből a szörnyű állapotból. Nagy erőfeszítés árán megszerveztem a
nappali elvonószanatóriumban való részvételét, de mondanom sem
kell, hogy nem ment el. Az egyetem elvégzése után sem szűntem
meg törődni vele, a fizetésemből hétvégenként ebédet főztem neki,
tisztán tartottam. Nagyon elesett állapotban volt, viszonylag fiatalon
leszázalékolták millió egészségügyi problémával. A kapcsolatunk
szeretetlen volt, mert ő nem tudta, mi az. Az intelligenciájának
köszönhetően mindenkiből kifacsarta az utolsó cseppig a szeretet
maximumát, de ő maga képtelen volt adni.
Szintén a rendkívül magas IQ-jának köszönhető, hogy aki nem
ismerte közelről, fel sem tételezte, hogy alkoholista és súlyos
depressziós. 84 éves korában halt meg, de 80 évesen még
eljegyezték, csak hogy a személyiségét el lehessen képzelni. A halála
után egy évvel egy távoli rokon egy zacskó fotót nyújtott át nekem
mint örökséget. Anyám ugyanis kitiltott az örökségből - de hát
könyörgöm, miből, nem volt semmije! Akkor azt mondta ez a rokon,
hogy én azt hittem, az ön édesanyja - ettől a szótól mindig
összerezzentem - a legenergikusabb személy, de nem ő az, hanem
maga; nem tudom, honnan ez a hatalmas erő magában.
De még nem tartunk anyám halálánál. 29 évesen úgy döntöttem,
megismerkedem az apámmal, aki Amerikában élt a harmadik
feleségével. Kértem egy meghívólevelet apámtól, kaptam 20 dollárt,
és elindultam. Két hétig laktam nála, amikor is kidobott. Fültanúja
voltam egy telefonbeszélgetésnek, amelyben azt ajánlotta az
öccsének, hogy fizet neki 200 dollárt, ha engem onnan eltávolít. így
aztán megszerveztem magamnak, hogyan maradjak mégis az
Egyesült Államokban pénz nélkül. Először elmentem Washingtonba
egy abuzált nők számára fenntartott otthonba, ahol mindössze egy
dollárért megszállhattam. Ezt követően Virginiába repültem. Még az
egyetemen ismertem meg egy vendégkutatót, akinek több kutatást
csináltam, őt kerestem meg. Befogadtak a feleségével. Igyekeztem
hasznosan tölteni a kinttartózkodásomat, könyvtárakat bújtam,
kutattam. Amikor felhívtam apámat, azt kérdezte, milyen
különleges figurákat csináltam a férfiakkal, hogy ingyen lakhattam
bárhol. Hát, ehhez nem is kell semmit hozzátenni.
Amikor letelt a 90 nap, mert meghívólevéllel ennyi ideig lehetett
Nyugaton tartózkodni, felhívtam apámat, mielőtt hazarepültem
volna Budapestre. Néhány órát szerettem volna vele eltölteni, de
nem volt rám ennyi ideje. Félt a feleségétől. Ezért csak a detroiti
repülőtéren találkoztunk egy ihatatlan kávéra. Nem tudom, mi
történt velem, de azt hiszem, megsajnáltam. Azt mondtam, eljön
majd az idő, amikor megöregszik, megbetegszik, és akkor jó lenne,
ha valaki mellette lenne és fogná a kezét, és hát, ez én lehetnék
instállom. Mondta, hogy jó, majd ír levelet.
Isten nem ver bottal, fél év múlva egy frontális ütközés
következtében lebénult a fél oldalára, és millió egyéb baja is lett. Bár
némileg felépült, soha nem nyerte vissza teljesen az egészségét.
Alapvető funkcióira a kórházban megtanították, menni alig tudott,
szellemileg pedig - bár sohasem volt egy kiművelt emberfő - teljesen
leépült. Zavaróan. Neki azonban, azt hiszem, jobb volt így, mert a
felesége rendkívül primitív nő volt, így harmonizáltak végre, habár
így is mindig veszekedtek.
 Amikor egyszer apám Budapesten járt, meg akartam szervezni
egy közös találkozót a szüleimmel. Apámék Hévízen feredőztek a
feleségével, Budapesten persze a Gellértben laktak. Jó alkalom
lehetett volna, hogy sok év után találkozzanak egymással, és
létrejöjjön valamiféle megbékélés. De kategorikusan elutasították.
Gondoltam, jó, hát gyerekeim, ha ennyire nem tudtok felnőni, akkor
továbbra is én leszek a felnőtt.
Az életem úgy alakult, hogy a szakmámban nemzetközi sikereket
értem el, európai, amerikai és távol keleti egyetemeken tanítottam
professzorként. 1993-ban véglegesen emigráltam, és tizenhét évig
Japánban dolgoztam.
Mivel anyámat emigrációm előtt néhány évvel végleg elhagytam,
és soha többet nem tudhatott rólam semmit, a haláláról Tokióban
értesültem egy közjegyzői levél alapján.
Apámat azonban kétévenként meglátogattam Amerikában, és ma
sincs észszerű magyarázatom arra, miért, falán tőle még reméltem
némi elfogadást, de gyorsan kiderült számomra, hogy ez
abszurdum.
Egyszer, amikor nála voltam és kikísért, a zsebembe gyűrt 100
dollárt. Mondtam neki: volt, amikor nagy szükségem lett volna
pénzre, de most, ha kéri, ennek a tízszeresét odaadom. Nekem
valami egész másra lenne szükségem. Fogalma sem volt rólam, nem
tudta, ki vagyok valójában, mégis próbált nevelni. Egy alkalommal
azt találta mondani, ideje lenne megtanulnom az élet nehézségeit, el
kellene mennem McDonaldsba dolgozni, hogy megismerjem a
valóságot. Ezt hallva aztán kieresztettem az indulataimat. Nagyon
helyesen tettem, ez volt a minimum. Hatalmas indulatvilágom van
belül, de nagyon jól bánok vele, tökéletesen kontrollálom, mert ha
kiengedem, mondok két mondatot, akkor a másik szörnyethal.
Apámhoz is orvost kellett hívni.
Néhány évvel később felhívott az öccse, hogy apám az intenzíven
van. Azonnal odarepültem. Egy zseniális francia barátnőm
megkérdezte, mi a fenének mész hozzá, mikor egész életében nem
törődött veled, ez nonszensz! Azért, mert nekem van erre
szükségem. Azt kell adnom, amire ő képtelen volt egész életében.
Emellett, bűntudattal nem tudok élni. Az nekem zsákutca,
tönkretesz.
Ott ültem mellette öt napig a hospice-intézményben, ahova
átkerült. Tehettem, mert a felesége csak azt kérdezte, meddig tart ez,
milyen sokba fog neki kerülni. Kidobattam a nővérrel. Mondtam,
tegye meg, mert ha én teszem, az nyolc napon túl gyógyul.
Apámmal óriási szerencsém volt, mert időnként visszatért a
kómából, és tudtunk beszélgetni. Felismert, sírva kért bocsánatot
tőlem. Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj. Öt nap után vissza
kellett repülnöm az egyetemre, különben elvesztettem volna az
állásomat. Akkor halt meg az apám, amikor felszállt a gépem.
Iszonyú mázlim volt, hogy végig mellette lehettem.
Egyszer anyám is megkért, mielőtt otthagytam, hogy bocsássák
meg neki. Azt feleltem, azonnal megbocsátok, ha már nem leszel
köztünk. Ugyanezt mondtam apámnak is. Abban a pillanatban, ha
elmész, minden rendben lesz. Ez az istenhittel is összefüggésben
van. Én nem hiszek. Anyai nagyanyám, akinek egyébként ragyogó
humora és súlyos érzelmiintelligencia- hiánya volt, katolikussá akart
engem nevelni gyerekkoromban. Teljes kudarc. Megszöktem a
hittanóráról, megszöktem a nagymiséről, az egész „dicsértessék-
mindörökké” logikát a zirci cisztereknél óriási blöffnek tartottam.
Úgy gondoltam gyerekként, hogy ha engem az anyukám állandóan
elhagy, ha pedig magához vesz, mindig megver, rám zárja napokra
az ajtót, elissza a fizetését és nincs mit ennünk, akkor nincs Isten.
Akkor ez a felnőttek hazugsága, önmaguknak és nekem. Ha Isten
létezne, már rég megvédett volna - gondoltam tízévesen.
De nem védett meg. Magamban hiszek, ez mindig így volt és
ezután is így lesz. Bizonyára az összes Isten (zsidó, katolikus)
mindent megbocsátott apámnak és anyámnak, de én erre képtelen
voltam.
Anyám halála után is hazajártam évente kétszer Budapestre. Egy
ilyen látogatás során összetalálkoztam rokonokkal, akik kértek,
keressem fel őket, mert szeretnének átadni valamit. Előkotortak egy
1943-ban feladott képes levelezőlapot, zirci városképpel.
Lomtalanítottak a nagyszüleimnél, és a hagyatékban találták.
Forgatom, olvasom, de egy vak szót se értettem belőle. „Lalikával
nehezen jutottunk vissza Zircre, el is fáradtunk, a kabátodat
megcsinálom, ölelünk szeretettel. Anya.” A címzés egy budai cím.
Semmelweis Margit, Isteni Szeretet Leányai. Nézek a két rokon nőre,
mit akarnak ezzel a képeslappal. - Te nem tudtad? - néztek rám
döbbenten. - Mit kellett volna tudnom?
Elsápadtak, egyiküknek még a keze is remegni kezdett, kiöntötte
a kávéját. - Te nem tudtad, hogy az anyukádat tízéves korában a
nagymamád odaadta az egyháznak? A levegő benn akadt
mindenkiben. Percekig egy szó nem hangzott el. Felfogni sem
tudtam, hogy leéltem egy életet valakivel, aki soha egyetlen szóval,
ráutaló magatartással sem jelezte, hol és hogyan élt. Kérdeztem,
hogy meddig?
- Jaj, nem, hát nem érted akkor, ő ott nőtt fel! Nem került haza
soha többé!
Nagyanyám egyik nővére nem volt más, mint Magyarország
leghíresebb női egyházi rendjének rendfőnöknője. Nagyanyám
özvegyen nevelt három gyereket. Hogy volt ez akkoriban vidéken?
Nem gyerök az, csak lány! Nagyanyám is, ha kérdezték, hány
gyereke van, azt felelte, kettő, meg egy lány. A lánytól
megszabadult. Minek ide még egy éhes száj? A fiait kellett
felnevelnie, iskoláztatnia, és jött a hatalmas ötlet, beadta a lányt a
rendbe. Neveljék ők.
Nekem ez olyan sokksorozatot jelentett, hogy évekbe került, mire
feldolgoztam és a helyére került. Az egyik döbbenet a sok közül,
hogy bár külföldön élek, van egy lakásom a Mester utca közelében,
kereken 150 méterre az Isteni Szeretet Leányainak a házától. Honnan
tudhattam, miért éppen ott vásároltam lakást? Nem hiszek
semmiféle spirituális maszlagban, de mégis mi ez?
Az első teendőm az volt, hogy írtam a rend aktuális rend-
főnökének. Tudtam, ha leírom a nagynénim nevét, minden kapu
megnyílik, Ő akkora név volt a maga területén. Azonnal jött a
válasz, szeretettel látnak. Mentem egy csokréta virággal a
pingvinruhás hölgyek közé, ott ültem velük fél napot. Ketten még
éltek, akik ismerték anyámat. Megtudtam, hogy már a rendben ivott.
Hát persze, hiszen elvitték az anyukájától! Összesen 19 évet töltött
ott. Ők etették, ruházták, taníttatták. No, és szerintem abuzálták.
Mert hát, megvan nekem a véleményem a katolikus rendről. Nagyon
betegnek tartom azt a légkört, ami egy ilyen zárdában van. Leveszik
a személyről a felelősséget, meggyónsz és rendben van, mehetünk
tovább. Megértettem, hogy anyám bizonyosan a rendben tanulta a
különböző kínzási módszereit, amelyekkel engem bántalmazott.
Egész külön koreográfiája volt mindegyiknek. Amikor anyámról
évtizedekkel később megtudtam, hogy 19 éven át zárdában,
apácákkal élt, s őt magát is annak szánták, akkor kiváltképp örültem,
hogy gyerekként nem hagytam magam istenhívövé tenni.
Visszamenőleg mindent át kellett értékeljek, ami addig velünk
történt, ez egész más kontextus. Aki soha nem kapott szeretetet, nem
tanulhatta meg, így nem képes azt nyújtani. Élete végéig nem tudta,
mi az, fogalma sem volt róla.
Gyerekként ismertem a valahai rendfőnök nagynénémet, sokszor
találkoztunk. 12 nyelven beszélt, és imádott engem. Soha, de soha
nem szólta el magát. Ő is titkolta, nagyanyám is, a többi nagynéném
és az anyám is. Leélni egy életet teljes hallgatásban, ez olyan
önsorsrontó, önmegsemmisítő! Valahol persze érthető, hiszen a
rendházak, zárdák feloszlatása után (ami miatt anyámat és
rendtársait is szélnek eresztették) féltek, nehogy valaki megtudja,
mert annak következménye lett volna. Anyám ezután sokáig a
minisztériumban dolgozott Losonczy Géza titkárnőjeként. Ő is négy
nyelven beszélt, a rendfőnök nagynéni kikupálta, egyetemre járatta,
azt remélve, hogy Ő lesz majd az utóda.
Ugyanakkor, aki ilyen önmegsemmisítő titoktartásban él, az csak
a traumát tudja átadni. Nem olvasok pszichológiai könyveket, nem
értek ehhez, de azt tudom, hogy Kelet-Európában, azon belül
Magyarországon legalább 4-5 generáció nőtt fel, akik kizárólag
traumatizált mintákat tudtak megtanulni. A szülők nem ismertek
mást, csak azt tudták átadni, amit kaptak. Erre az anyám
szélsőséges, de klasszikus példa.
Évekig tartott, amíg helyretettem a dolgokat. Egy barátom, akinek
elmeséltem, mit találtam, és segítő szakember volt, azt mondta, az
ilyen komoly megrázkódtatásokat az emberek háromféleképpen
dolgozzák fel. Egyik, hogy önmaguk ellen fordítják, a másik, hogy
mások ellen fordítják, a harmadik, hogy átteszik kreativitásba.
Utóbbit választottam, nekem az írás jelentett megoldást. Megírtam
egy könyvben a történetemet.6 Elmesélem, hogy is volt ez apuval
meg anyuval, és hogy voltam én magammal mindeközben. Évekig
tipródtam ezen.
Ez lett a tizedik könyvem. Korábban szakmát írtam, de sok éve
elhatároztam, hagyjuk a csudába a tudományt, már a könyökömön
jön ki! Nem is szerettem, úgy éreztem, le van tartóztatva a
gondolkodásom. Hivatkozások, lábjegyzetek, hagyjuk már ezt!
Innentől váltottam. Először a távol-keleti férjem és az én családom
történetét írtam meg a 19. századtól kezdve, ami a
történésztudásommal ötvözve egész értékes szöveg lett. Kevés
embert ismerek, aki szakmai szinten is érti, hogy az igazi probléma a
társadalmi tragédiák családon belüli átörökítése. A többi
következmény. Én ebben elég kérlelhetetlen gondolkodó vagyok, azt
kutatom, mi a dolgok eredete.
Ezzel együtt, nem akarom felmenteni a szüléimét. Hiába tudtam
meg, mi történt szegény anyámmal, az csak segített megérteni, mért
vált olyan rideggé, és hol tanulta a különféle kínzási módszereit.
Gyerekként rá voltam kényszerítve, hogy átlássak rajta, és ez
mentett meg. Nem tudtam, hogy e mögött az ő 19 évnyi rendbeli
élete volt, de megértettem, hogy nem ismeri az alapvető emberi élet
mikéntjét. Másfél évtizednyi munkám van abban, hogy én nem
görgetem tovább ezt a dolgot. Pszichológusokkal is próbálkoztam,
volt, aki kijelentette, rajtam nem lehet segíteni, volt, aki azt mondta,
kérjem be ennyivel és éljem az életemet. Csakhogy az intellektuális
képességeimen kívül gyakorlatilag mindenre alkalmatlan voltam.
Azért fejeztem be anyámmal a kapcsolatot 36 évesen, mert annyira
felhalmozódott bennem a tehetetlenség, hogy ösztönösen éreztem,
ha még egy hetet maradok, akkor soha többé nem adatik meg nekem
annak a reménye, hogy legalább „majdnem normális” ember
lehessek.
Negyvenévesen már úgy gondoltam, én itt Magyarországon nem
tudok fejlődni. Ez egy kicsi ország, amit itt meg lehetett tanulni, azt
megtanultam. Tudtam, hogy az egyetlen dolog,
 amiben verhetetlen vagyok, a szellemi teljesítmény. Elmentem a
világ egyik legnehezebb társadalmába, ahol nőként különösen nehéz
kibontakozni, és megcsináltam mindent, amit itthon nem tudtam.
Ezért nem hibáztatok senkit, nem vagyok mártírtípus, halálra unom
a szenvelgést. Két hét után megismerkedtem a párommal, aki
harminc éve a társam. O a legerősebb szövetségesem. Mindketten
nagyon autonóm személyiségek vagyunk, nehéz volt
összecsiszolódni, de sikerült. Azt pedig el kell fogadni, hogy vannak
áthidalhatatlan különbségek.
Úgy döntöttem, megteremtem végre a stabil életet, amelyben
soha nem volt részem. Nem tudtam, mit jelent a család, milyenek a
kiegyensúlyozott mindennapok. A másik, amit elhatároztam, hogy
ha bárhol a világban belépek egy terembe, csak annyi jusson az
emberek eszébe rólam, hogy milyen érdekes személy, semmi több.
Amikor megjelent az önéletrajzi könyvem, a barátaim, sőt a régi
pasijaim is bocsánatot kértek tőlem. Megértették, mit miért tettem.
Fiatal éveimben azt várták, menjek férjhez, szüljek gyerekeket, éljek
úgy, ahogy az elvárható egy nőtől. Én viszont ki akartam rángatni
magam a hajamnál fogva, és embert akartam faragni magamból.
Tudtam, hogy tehetséges és okos vagyok - biztos megbocsátod, hogy
ezt így kimondom -, emellett fantasztikus tapasztalataim vannak.
Felismertem, hogy a traumatizált hátteremből nemcsak hátrányom,
hanem rengeteg előnyöm is származott. Nem akartam elszenvedni
az életemnek semmilyen vonatkozását sem. Tudtam, hogy az egyik
fele az én kezemben van. A másik fele kívül áll rajtunk.
Hihetetlen szolidaritás van bennem értelmiségiként,
gondolkodóként, emberként az elesettekkel, kiszolgáltatottakkal
szemben. És ezek nem szavak! Minden írásomban erről írok, így,
úgy, amúgy, mindegy, mi a témája. Azért is lehettem jó tanár, mert a
habitusom mintát adott a diákoknak, azonnal átment a humánum,
miközben személyesen semmit nem tudtak rólam. Az volt a dolgom,
hogy pontosan azt adjam át tanárként, amit én csak százezer
tévedésen keresztül tudtam elsajátítani. így kerek. Az ad igazán
örömöt, amikor látom, hogy a másik örül. Úgy vélem, a
környezetemnek szakmailag és emberileg is mindig azt adtam, amit
én magam soha nem kaptam meg. Rengeteg lemondással,
önkorlátozással jár, és igen, magányos lét, de ez az egyetlen módja
annak, hogy önmagámmal békében és egyensúlyban élhessek.
 Mit kezdjek egy ilyen apával?
Mária története
Azon gondolkoztam, honnan tudod gyerekként, hogy a titok az
titok. Hogyan tud egy szülő - akár egy hipnotizőr - kommunikálni
egy kicsi gyerek tudatalattijával? Ugyanis nálunk soha nem volt
kimondva, hogy nem beszélhetünk arról, hogy apu agresszor.
Egyszer vendégek előtt félig-meddig viccesen próbáltam erről
mondani valamit, de anyukám egy szemvillanással és egy
mozdulattal leállított. Azt hiszem, sokan vannak ilyen helyzetben,
mégis mindenki azt gondolja, hogy ez csak vele történik. Pedig épp a
történtek kimondásától pukkanna ki a „titokbuborék”, ettől
indulhatna el a gyógyulás, szűnne meg az alaptalan szégyenünk, és
vehetne más irányt a jövőnk.
Apám sérült és sebzett ember volt, a pozitív érzéseket nem igazán
tudta megélni. Próbálom őt és anyámat is megérteni. Mindkettőjüket
bántalmazta az apja. Apai nagyapám zenész volt, és ez ivással,
hangoskodással járt együtt. Anyukám apja pedig egyszerűen csak
primitíven erőszakos ember volt.
Minket az öcsémmel soha nem bántott fizikailag az apánk, de
hamar felismertük, hogy valamiféle fura túszhelyzetben vagyunk,
ugyanis az anyukánkat bántotta helyettünk is. Ha valami nem
tetszett neki velünk kapcsolatban, akkor fojtott agresszióval
vakkantott, majd azt láttuk, hogy kiveri anyánk kezéből az ételt.
Anyu mindenben kiszolgálta, nagyon igyekezett, de apánk mindig
talált kifogásolnivalót. Él bennem egy kis rész, aki sajnálja apámat,
mert azt gondolom, egy elhagyatott kisfiú sírt benne folyamatosan.
Gyakorlatilag egy csecsemő, akinek folyton étel kellett és közelség. A
körbeugrálás része volt az is, hogy anyukámnak állandóan
masszírozni kellett őt, tévénézés közben, így-úgy-amúgy. Ezek ilyen
szinten egy csecsemő szükségletei. Mint ahogy az is, hogy szorosan
maga mellett tartotta anyámat, barátnője nem lehetett, nem engedte
még a testvéreihez sem, hiszen akkor nem tudja kontrollálni.
Többször úgy indult apám dührohama, hogy a kávéscsészét a
kávéval együtt a falhoz vágta, majd amikor a velünk élő
nagymamánk takarított utána, azt kérte, hogy a vendégeknek
mondjuk azt, hogy felrobbant a kávéfőző. Miért nem tette fel senki a
kérdést: nahát, vajon mi lehet az oka, hogy ebben a családban
háromszor is fölrobbant a kávéfőző egy évben? A titok akkor is
izolál, amikor őrződ, de akkor is, amikor már nyílt a titok, de senki
nincs, aki beismerje.
Öcsémmel eltérően reagáltunk az otthoni feszültségekre. Ő reggel
fölpattant a biciklire és eltekert. Hatalmas baráti köre volt, estig elő
se került. Én meg otthon maradtam és vigyáztam anyura. Mert hát, a
másik rettenetesen idegesítő dolog az volt, hogy anyukám mesterien
tudta provokálni apámat. Nem szándékosan, ilyen volt a
működésmódja. A mai napig, ha érez valamiféle feszültséget, elkezd
afelé úgy sodródni, hogy ügyetlenkedik, értetlenkedik, meg
hasonlóan idegesítő dolgokat tesz, hogy eljöjjön a robbanáspont.
Szóval, amikor jöttek ezek, amiről tudtam, hogyan reagálhat rá az
apám, akkor próbáltam valahogy elsimítani a dolgokat humorral
vagy a témát terelve, de persze eredménytelenül. Ilyen helyzetbe
hozni egy gyereket, szégyelljék magukat! Most látom szülőként,
hogy száz és száz alkalommal siettem így anyám megmentésére, de
soha nem jártam sikerrel.
Apám sokszor veszítette el annyira az önuralmát, hogy azzal
fenyegetőzött, ránk gyújtja a házat. Emlékszem, kisiskolás koromban
többször végigrettegtem az éjszakát, őrködtem, hogy mentsem az
öcsémet és anyámat, ha ég a ház. Életem első emléke pedig az, hogy
állok a szüleim között, és apukám üti anyukámat. Még olyanokra
emlékszem, hogy ötévesen vészhelyzetben kézen fogtam a kétéves
öcsémet, és bebújtunk a ruhásszekrénybe. Erről ma már a családom
azt álltja, hogy nem történt meg. Én meg nem bizonygatom nekik,
hogy még az illatokra is emlékszem, ahogy kuksolunk a vállfákról
lógó ruhák alatt.
14 évesen gimnáziumba kerültem, száz kilométerre otthonról, és
soha nem is tértem haza. Abban a meghasonlott állapotban léteztem,
hogy voltam valaki otthon, és egy annál sokkal szélesebb spektrumú
ember házon kívül - bár mindig önkorlá tozó jó kislány. Árgus
szemmel, folyamatosan figyeltem magam kívülről, nehogy rosszul
mozduljak, mert azonnal baj történik. Például kinevetnek, ahogy
otthon apám, és megszégyenülök. Otthon ugyanis arra is vigyáznom
kellett, ne mutassak olyasmit, ami túl sok érzelem az apámnak:
harag, elégedetlenség, szomorúság, öröm, félelem, büszkeség.
Spontánul örülni, felhőtlenül felszabadultnak, elengedettnek lenni is
tilos volt a jelenlétében. Mindez annyira irritálta, hogy pillanatok
alatt talált valami fonákságot a helyzetben, szóval mindnyájan
alaposan be voltunk szabályozva.
Keresem az okait, miért nem lehetett megmutatni a színesebb
önmagadat. Többek közt, mert apánknak csak azért kellett a gyerek,
mert külső elvárásoknak akart megfelelni.
Egy illúziót tart fenn egy ilyen ember, egy hihetetlen színes
Feszty-körképet magáról, ami azt mutatja, hogy Ő mennyire
fantasztikus. Emellett versengett velünk. Nemrég F. Várkonyi
Zsuzsától hallottam, hogy a démonszülő - milyen találó név -
rivalizál a saját gyerekével, és amikor az meghaladná őt bármilyen
téren, akkor szülői hatását kihasználva rámond egy átkot, amivel
lenyomja. Valóban sok fájó dolgot mondott apám, amit évek
munkájába telt kigyomlálni magamból.
A gimnáziumban olyan szerencsés voltam, hogy pszichológiát is
tanultam. Az előadó már az első órák egyikén elmesélte a tanult
tehetetlenségről szóló kísérletet a kutyákkal. Szíven ütött.
Vízválasztó volt. Emlékszem, ahogy ott ülök és azt érzem, hogy
úristen, ez az! Ez van velem is! Az otthonunk volt az ellenminta,
hogy úgy ne, csak sajnos a leghalványabb fogalmam se volt, hogy de
mégis hogyan. Figyeltem az embereket, próbáltam ellesni, mi a
normális. Sok idő telt el az életemből azzal, hogy rettenetesen
figyelek mindenkit, mit hogyan csinál. Ma már azt gondolom, bölcs
módszer volt, sokat tanultam belőle.
Nehéz a szüleimmel kapcsolatban szeretetről beszélni egy olyan
relációban, hogy magukat sem tudták szeretni. Anyukámnak az a
szeretet, hogy önmagamat totálisan feladom és alkalmazkodom,
akkor is, ha fáj. Eltűr mindent és koldulja a szeretetet. Az apukámnál
meg az a szeretet, hogy megad valami kézzelfoghatót, amire szerinte
szükséged van, vagy nem bánt, pedig tehetné.
Apám jókora hátrányból indult, becsületére válik, hogy eddig
eljutott. A falu melletti szőlőhegyen lakott a cigány lakosság nagy
része. Kis présház méretű házakat kell elképzelni nagy kerttel, ahol
megtermelték maguknak a zöldséget, és jutott a piacra is. A
nagyszüleim a téeszben dolgoztak, így kaptak a faluban egy házat,
és leköltöztek. Igyekeztek a maguk keretein belül megállni a
helyüket az új otthonukban úgy, hogy a korábbi lakóhelyükre még
kijártak a hatóságtól kényszermosdatásra és mindenkit kopaszra
nyírtak. Először akkor láttam megvillanni apámban a sebzett
gyereket, mikor indulattól eltelve arról mesélt, hogyan vágták le az ő
anyukájának a hosszú haját is. Micsoda ijedtség, kiszolgáltatottság és
tehetetlenség egy kisgyereknek! Apámat ötévesen elvitték az
óvodába, de dél körül meg már haza is küldték az óvónők, hogy
majd ha tud már beszélni magyarul, akkor mehet vissza. Mekkora
elutasítás ez egy kicsi gyereknek!
Korán megtapasztalta, hogy a tanuláson keresztül lehet
érvényesülni, ezért minket taníttatott, de minden más tiltott volt.
Ugyanakkor a gyerekei érdekénél, képességeinél és határainál
fontosabb volt számára, hogy lehessen velük büszkélkedni.
Úgyhogy engem németes elit gimnáziumba járatott, mert van
nyelvérzékem. Ezzel is lehetett kérkedni. Bár, ahogy visszahallottam
a rokonoktól, mondott olyat is, hogy büszkébb lennék, ha szülne két
gyereket és itthon maradna. Szóval teljes tudathasadás. Sokáig
próbáltam egyik lábamról a másikra ugrálni és valahogy megfelelni.
Állandóan hangoztatott elvárás volt az is, nehogy teherbe essek.
Apám nagyon szerette a kisgyerekeket, kábé addig a korig, amíg
nincs önálló véleményük. Ő volt mindenki keresztapukája, szó
szerint. Nincs olyan rokonunk, akinek legalább egy gyerekét ne ő
keresztelte volna meg. Azt hallgattuk a testvéremmel, hogy az apánk
csodálatos ember.
Nyolc évig küzdött különböző daganatos betegségekkel. Ez alatt,
ha valamilyen eredményére kellett várni, az ezzel járó feszültséget
úgy vezette le, hogy iszonyatos cirkuszt rendezett otthon. Kitépte
anyám füléből a fülbevalót, ütötte, fojtogatta, harapta. Akár vezetés
közben is lilára tudta verni.
A titok nem csupán az agresszor bújtatásával volt jelen nálunk.
Mikor kicsi voltam, állandóan kutattam. Olyan 12 éves lehettem,
amikor megtaláltam a nővérkém születési anyakönyvi kivonatát.
Néhány órát élt és meghalt. Szerintem egy gyerek nem kutat ilyen
megszállottan, ha nem érzi, hogy van mi után. Anyám annyit
mondott, hogy hat hónaposán megszült egy kislányt, akit meg se
mutattak neki, elvitték, azt mondták, nagyon csúnya. Hazament és
soha többé nem beszéltek róla. Teljes elfojtásban van, szabályosan
lehasította magáról ezt. Rá egy évre jöttem én, mert hát, kell gyerek.
13 éves koromban aztán elmesélte anyám, hogy pár hete megvált
egy ikerterhességtől. „Szerettem volna, de apukád azt mondta, hogy
nem tarthatjuk meg, mert nem voltak tervezett gyerekek.” Kiborított,
hogy ennyi beleszólása sincs a saját életébe, és akár én is lehettem
volna valamelyik testvérkém, csak épp nem azt dobta nekem a gép.
Valószínűleg akkor ezt úgy fordítottam le magamban, hogy apu
dönti el, ki élhet. Ettől aztán tényleg félelmetesebbé vált. Egy
terápián döbbenetes élményként találkoztam mindhárom elvesztett
testvéremmel. A karomba vettem őket, hogy feloldjam a kínjukat,
hogy egyedül kellett meghalniuk. Elbúcsúztattam őket. Nagyon fájt,
engem is meglepett, de a családterapeuták szerint egy fájdalom
addig utazik a családfán, amíg valaki ki nem szelepeli.
Apám már a betegsége előrehaladott állapotában volt, de még
rendezett egy utolsó disznóvágást. Rendkívül fáradt volt, nagyon
halkan tudott csak beszélni, alig vonszolta magát, de felkelt, kiült az
udvarra nézni. Amikor azt hittem, alszik, rágyújtottam, bár ezt soha
nem tettem otthon, de nagyon feszült voltam. Apám valahogy
meglátta, de nem szólt. Viszont később, amikor anyukám vitt be neki
valami ételt a szobába, iszonyatos ordítozás közepette kiverte a
kezéből. Meghallottam, hogy a dohányzásomról van szó,
odamentem hozzá.
- Mi a gond, apu? - Pusztító indulattal kérdezte, miért
dohányzóm. Annyira féltem, hogy rettentő nehezen tudtam
kipréselni magamból a szavakat. - Mert aggódom, azért.
Iszonyatos gyűlölettel és undorral felelte, hogy jó, csak
dohányozzak, unoka meg nincs, legyen még macskám, de unoka egy
se. Addig csak suttogni tudott, de dühében képes volt ordítani,
csapkodni. Addig üvöltözött, míg azon kaptam magam, hogy 33
éves felnőtt nőként szó szerint bepisilek a félelemtől.
 Kimenekültem, elmondtam a férjemnek, aki bement apámhoz és
durván leteremtette. Egy agresszív állat vagy, a saját lányod úgy fél
tőled, hogy összehugyozta magát. Büszke lehetsz magadra! Alig
voltam magamnál, a döbbent rokonság kérdezte, mi ez a kiabálás,
miért sírok, és akkor elmondtam, milyen az apám. Zavarodott csend
volt a válasz. Apám ordítva követelte, hogy a férjem kérjen
bocsánatot, amit nem tett meg, így ki lettünk rúgva.
Rá pár napra anyukám fölhívott bennünket és azt kérte, az ő
kedvéért kérjen bocsánatot aputól a férjem, mert már nincs sok hátra
neki. Beleegyeztünk, de én már a hazaúton pánikszerű állapotba
kerültem. Apám annyira rosszul volt, hogy lógott a feje egy lavórba
és csak köpködni tudott, le se tudta nyelni a nyálát. Vittünk szőlőt,
mert kellett mindig valamilyen „áldozati ételt” adni neki. Még ebben
az állapotában is próbálta magába tömni, de nem ment. Látszott,
hogy szabadulni akar már a helyzettől, de kimenni már nem tudott,
úgyhogy pár általános kérdés után búcsúzkodni kezdtem, arra
hivatkozva, hogy hagyjuk pihenni. A férjemben volt annyi
emberség, hogy bocsánatot kért. Azt mondta: azt szeretném kérni,
hogy ami történt, azért ne haragudj és felejtsük el! Apu csak feküdt,
egy könnycsepp futott végig az arcán, és azt felelte, nem történt
semmi.
Sajnos ez sem hat meg engem. Szerintem ő akkor már
rettenetesen pánikolt, hogy meg fog halni. Ez olyan, mint amikor a
fogorvosnál a lehető legudvariasabb vagy, hiú reménnyel, hogy
majd kevésbé fog fájni. Nem ott kellett volna elkezdeni helyesen
viselkedni.
Sokat győzködtem magam, hogy szabad-e anyává válnom. Attól
tartottam, van a családunkban valami démoni, ami talán bennem is
rejtőzik. Nem spirituális értelemben, hanem genetikai alapú, valami
patológiás zavar, ami agresszívvá tehet engem is a gyerekemmel
szemben. Addig húztam a gyerekvállalást, amíg tudtam, mert
nemcsak az apámtól, de magamtól is nagyon féltettem a saját
gyerekemet.
Az öcsém rettentő sokat tett az apámért, ő hordta kezelésekre,
törődött vele. Nem távolodott el a szülői háztól csak pár kilométerre,
hogy bármikor ugorhasson. Ráment erre tíz fontos éve húsz- és
harmincéves kora között. Ö, aki annyit szenvedett az apja miatt, ma
már úgy emlékszik rá, mint aki hú, de fantasztikus édesapa volt.
Miközben amikor élt, akkor rengetegszer kifakadt. „Figyelj, egy
ütésembe kerülne, érted, és ez a féreg elmenne a temetőbe. Vége
lenne ennek az egésznek.”
Vele versengett apu anyuért, és rettegett, nehogy túlszárnyalja a
fia, aki egyértelműen okosabb és tehetségesebb volt. Belerúgott, ha a
testvérem az érzelmesebb részét mutatta, pedig nagyon jóérzésű fiú.
És persze provokálta. Egy húsvétreggelen, mikor épp CT-
eredményre várt az apám, és feszült volt, arra ébredtünk, hogy
anyám sikoltozik és valami eltört. A konyhába rohanva az öcsém
leszedte apám kezét anyám nyakáról, és a falhoz nyomta. Azt
hiszem, hihetetlen önuralom kellett neki ahhoz, hogy ne üsse meg,
de nem bántotta az apját. Apám valószínűleg itt érezte meg, hogy
fizikai téren alulmarad, és elkezdett ordítani, hogy pakoljon össze, és
takarodjon el az öcsém. Anyám csak sírt, rimánkodott, hogy csak öt
védte, ne bántsa apám, de nem állt igazán a fia mellé. Az öcsém
ordított apámra, hogy miért bántja anyámat, aki érte él. Apám meg
vissza- üvöltött, hogy teérted él, te kis rohadék. Gyakorlatilag
egyazon anyán veszekedtek. Persze a testvérem adta fel a jogos
igényét, felkapta a kabátját és elment. Nekünk a férjemmel két óra
múlva indulnunk kellett az ő szüleihez, ezért úgy jöttünk el, hogy
anyám próbálta hívogatni az öcsémet, aki nem vette fel, és közben
azt hajtogatta, hogy ő maga biztos agyrázkódást kapott az ütésektől,
mert szédül. A másik családnál csak hallgattunk, és alig vártam,
hogy hazaérjünk, hogy legalább sírhassak. Három nap múlva apám
odavakkantott anyámnak, hogy hívja haza a testvéremet. Mikor az
öcsém hazament, annyit mondott neki, hogy felejtsük el az egészet.
Azért anyámat - még mielőtt hazaért volna az öcsém - leköpte, és azt
mondta neki, hogy rosszabbat érdemelne, de most be kell érnie
ennyivel.
Egy év múlva nem volt elégedett azzal, hogy az öcsém, aki akkor
bontogatta szárnyát a fotózásban, mennyit keres. A háta mögött
apám szervezett neki valami nemzetközi kamionos munkát, mert
mindenféle járműre van jogosítványa, és közölte vele, hogy pár nap
múlva indul. Összecsomagoltatott anyámmal egy utazótáskát, és egy
Ő
hajnalban elvitte Pécsre az öcsémet egy kisbuszhoz, ahova Ő akarata
ellenére beült egy csomó idegen közé, és ment egy olyan munkára,
amelyre a legkevésbé sem vágyott. Minden normális ember ilyenkor
azt kérdezné, miért nem állt ellen. Hát, a „túszhelyzet” miatt. Mert
apám anyámon verte volna le az engedetlenséget. Két hónapot
töltött így a testvérem, aztán abbahagyta és maradt otthon más
munkát vállalva. Aztán jött az a tíz év, amit apámról gondoskodva
töltött, és az éjszaka, mikor apám meghalt. Akkor is a testvérem
cipelte ágyból mosdóba és ment vele a kórházba, ahol végül belső
vérzés miatt még aznap éjjel meghalt. Előtte hazaküldte anyámat és
az öcsémet azzal, hogy menjenek, mert aludni akar. Pontosan tudta,
hogy meg fog halni, mégsem búcsúzott el tőlük. Később elmondta a
testvérem, hogy nagy fájdalma, hogy egy mondatot sem kapott az
apjától.
Azóta sok év eltelt, és apám a testvérem szemében mennybe
ment, és minden rendben volt azzal, amilyen apa (nem) volt. Nem
értem őt: miért nem lehet a történtekről a valóságnak megfelelően
beszélni? Miért kell elhazudni a múltunkat? Az eszemmel értem,
hogy ennyi az ő teherbírása a témában, de vajon fog ez valaha
változni? Az egész gyerekkorunk abból állt, hogy hazugságra
kényszerítettek minket, nem volt még elég? Hogy folyton a felnőttek
agyrémeinek megfelelően ugráltunk, hogy anyánk cserben hagyott
minket azért, mert félt apánktól. Nem mentett meg minket egy ilyen
gyerekkortól. Sajnos emiatt a tagadás-hazugság miatt nem tudunk
kapcsolódni a testvéremmel. Pedig én szeretem őt, nagyon értékes
embernek gondolom, és igazából ezt az egész szarságot egymással
tudnánk a legkönnyebben feldolgozni, hiszen ugyanarról a szintről
éltük meg. Ráadásul egy hiányt kéne elgyászolni, ami épp attól
nehéz, hogy nincs rajta fogódzó. Nem lehet kézbe venni és addig
gyúrni, amíg elfogadható.
Apu sajnos itt hagyott egy utolsó titkot, amelyről a testvérem nem
tud. Élete végén kitalálta, hogy szerinte az öcsém nem az ő gyereke.
Ostoba gondolatát arra alapozta, hogy külsőre valóban távol álltak
egymástól. Valamiért beakadt neki ez a gyanú, és már apasági
vizsgálatot akart csináltatni. Anyám ekkor önmagát meghazudtolva
a sarkára állt, és azt mondta, rendben, de bármi lesz is az eredmény,
ő másnap összepakol és elmegy.
Ez aztán véget vetett ennek az agyrémnek, és az öcsém
szerencsére nem is tud róla. Nekem persze kiventilálta anyám a
történteket. Időnként eszembe jut, hogy elég lenne ezt elmondanom,
és a testvérem kijózanodna, ugyanakkor féltem ennek a tudásnak a
fájdalmától és súlyától. Bántani sem szeretném, viszont
elviselhetetlen így együtt lenni és hallgatni a megmásított múltat,
ezzel a ténnyel a tarsolyomban.
Mikor apám meghalt, nehéz volt két hetet otthon tölteni a
temetésig. Már a halála napján megjelent mindenki a rokonságból.
Nálunk még szokás a virrasztás, ilyenkor történeteket mesélnek az
elhunytról. Apánkról tudtuk, hogy kifelé mást mutat, de ami ott
feltárult, az elviselhetetlen volt. Ezek nem a temetésen és halotti
toron szokásos üres frázisok voltak, hanem nagyon is konkrét
történetekkel alátámasztott, őszinte szeretet- megnyilvánulások.
Valósággal sokkolt, ahogy hallgattam ezeket az embereket. Kiről
beszélsz? Ez nem az én apám! Amiket megtudtam, az nem árnyalta
a róla kialakított szörnyen negatív képet, ellenkezőleg, végtelenül
dühített. Mit kezdjek egy ilyen apával? Aki másnak bizalmas barátja
volt, fiatal kollégájának türelmes mentora, minden kalandra
rávehető unokatestvér, szeretettel gondoskodó keresztapa,
segítőkész unokaöcs. Egy idő után képtelen voltam befogadni ezeket
a nagyszerű történeteket, és kimentem cigizni az udvarra.
De nem csak a virrasztáson kellett hallgatnom apám soha nem
ismert nagyszerűségét. Amikor intéztük az ügyeket, mindenki, aki
kicsit is ismerte, lelkesen dicsérte. Fájdalmas és dühítő volt utólag
hallani, hogy ó, apád nagyon büszke volt rád! Mindig mesélte,
éppen hol tanulsz, hol dolgozol. Csak egy töredék elég lett volna
ebből, de semmi ilyesmi nem hangzott el soha otthon, csak a
hibáinkat dörgölte az orrunk alá. Hihetetlenül gúnyos
megjegyzéseivel nagyon mélyre tudott nyúlni,
és kifordítani valamit; elrontani az örömödet és óriási szégyent
okozni.
Egyszer, bevásárlás közben egy idegen férfi állított meg minket
anyukámmal, és elmondta, mit köszönhet apukámnak. Kapott
egyszer egy nagyon jó tanácsot és biztatást tőle, hogy indítson-e saját
vállalkozást. Képzeljük el, megfogadta a tanácsot, és tényleg jól
működik a vállalkozása, olyan hálás ezért. Ott álltam és azon
gondolkoztam, hogy bár mosolyogni próbálok, bizonyára látszik,
hogy ez inkább vicsorgás. Azt kívántam, nyíljon meg a föld, és
szűnjön meg ez a helyzet. Hiszen szegény öcsémet, aki tényleg
nagyon tehetséges fotós, nemhogy nem karolta föl, de egyenesen
lebeszélte. Úgyse fogsz tudni leérettségizni - mondta az öcsémnek.
Úgysem tudod megszerezni a jogosítványodat! - jósolta nekem.
Ami apánkból feltárult a halála után, az nem vigaszt jelentett
számomra, hanem feltépett elfeledett fájdalmakat, sérelmeket,
hántásokat, és dühöt, zavarodottságot okozott bennem. Korábban
soha nem beszéltem senkinek az apámról, de miután meghalt,
elmondtam a két legjobb barátnőmnek, hogy valójában örülök. És
nem azért vagyok ilyen rosszul, mert meghalt, hanem azért, mert
végtelen bűntudatom van, hogy ennek örülök. Felszabadító volt a
megértésük és az elfogadásuk. Nem hittem, hogy ez fizikálisán így
tudja rágni az embert. Hiába hiszem, hogy ez így normális, mégis
gyötör a szégyen, hiszen milyen ember az, aki örül a saját szülője
halálának?
Én szerveztem meg apám temetését, és írtam meg a
búcsúbeszédet. Azt gondoltam, utoljára van dolgom vele, akkor
most még kapja meg azt, amit mindenki elvár. Nyilván nem a
temetésén fogom lerántani róla a leplet. Utána viszont vagy nem
akarok beszélni róla, vagy csak nagyon őszintén. A búcsúbeszéd
sehogy sem ment, éjszaka ültem a papír fölött, de rájöttem, hogy
egyetlenegy pozitívum van, amit apukámtól kaptam, a zene
szeretetét. De erről nem lehet egy egész beszédet írni. Ott fordult át a
nyüglődés, amikor arra kezdtem koncentrálni, kik fogják ezt
hallgatni. Oké, akkor nézzük meg, milyen szerepei voltak a
rokonságban, és arról írtam. Megrendeltem a megfelelő zenét,
legyen ez egy stílusos, elegáns dolog, egy férfi temetése, és utána
örökre felejtsük el egymást. Csak hát, nem sikerült utána se
elfelejteni egymást. Fura, hogyha mérges vagyok rá, még most is
előfordul, hogy azt mondom magamban: dögöljön meg. De hát
basszus, már megdöglött! Csak bennem kéne még, egy részének.
 Egyre árnyaltabban látom az apámat, az okokat, amelyek oda
vezettek, hogy annyira embertelenül viselkedett, hogy mindig
sikerült rosszul, vagy másokat figyelmen kívül hagyva döntenie. De
még mindig kínoz a megválaszolatlan kérdés: vajon, ha annyiszor
látta a családját sírni, félni, miért nem kért segítséget, hogy ez
változzon? Mitől volt számára elviselhetőbb ez az életforma?
Hogyan érezte magát attól, hogy abból nyerte az erejét, hogy minket
lealázott, kigúnyolt, ellehetetlenített? Tudhatta, hogy ezzel egy életre
megnyomorítja a lelkünket, hiszen vele sem történt másképp.
Nagy kár, hogy csak ahhoz volt bátor, hogy a neki
alárendeltekkel kegyetlenkedjen. Az igazi bátorság - és persze óriási
kockázat - az lett volna, ha megmutatja magát. A teljes énjét, így már
sosem derül ki, ki is volt ő azon a hatalmasra nőtt árnyékon túl.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, ki az az ember, akit eltemettünk,
mert sosem engedte megismerni magát.
Nem az apámat sirattam a temetőben, és siratom azóta, ha
nehézzé válik ez a történet, hanem önmagamat és a sosem volt
családot, amivé válhattunk volna. A kicsi lányt, aki erején felül
teljesített, de sosem volt elég, és akinek ezzel el is telt a gyerekkora.
Akinek csak látszólag volt anyukája, mert az anyja egy soha fel nem
nővő gyerekkel, az apjával volt elfoglalva. És akinek testvére sincs,
mert nem volt tér, ahol a kötelék kialakulhatott volna, és a testvére
csak nagy fájdalom után hallaná meg azt, hogy hiányzik a
nővérének.
Egy ideig még hallgattam a történeteket az én nagyszerű apámról
(valamiért az emberek azt hiszik, erre van igényem mint
gyászolónak), aztán belátva, hogy ha nem vagyok hajlandó táplálni
ezt a hamis képet, csak értetlenkedést és megütközést váltok ki, úgy
döntöttem, szépen kivonulok ezekből a közösségekből. Bármi
hangzik is el az én élményeimből, ők ragaszkodnak ahhoz a
csodaklassz emberhez, akit ők vesztettek el, én pedig a hallgatólagos
önáltatással is jó ideje szakítottam.
Mindenkinek joga van a maga igazságához és gyászához, de ha
ezekkel csak megsebezzük egymást, jobb külön légtérben mozogni.
Ezért egyre inkább magamra maradtam a férjemmel és a
gyerekemmel. Jóféle magány ez, inkább elvonultság. Sajnálom, hogy
így alakult, mert a lányom emiatt nem tud egy kiterjedt családhoz
tartozni. Cserébe meghagyom neki a gyerekkort: lehet önmaga. Az ő
anyukájának már nem titkai lesznek, csak egy kevésbé hétköznapi
története.
 Vajon tudott róla édesanyám?
Dénes története
A titok, ami felmerült, édesanyám második házasságából
következett. Engem az új férj nem nevelt, mert már kirepültem,
amikor a szüleim elváltak, és anyám újra férjhez ment.
Egy gyerekkori barátság szökött szárba, szerelem és házasság lett
belőle. Édesanyám nagyon rossz házasságban élt, de ezzel a férfival
megtalálta végre a boldogságát. Kálmán Franciaországban élt
kamaszkora óta, de sűrűn hazalátogatott, az egyik ilyen
látogatásakor találkoztak.
Elkezdték összerakni a közös életüket. Kálmán 60 éves volt ekkor,
édesanyám meg 54, mégis olyanok voltak, mint két szerelmes tini,
akik együtt vágnak bele az élet nagy kalandjába. Nagyon jó volt ezt
látni.
Édesanyám annyit mesélt Kálmánról, hogy korábban munkahelyi
nehézségek miatt kikészült, és vagy kél évre szanatóriumba került,
mialatt a lánya, Nanett elvette a lakását, autóját, leürítette a
számláját. Nem maradt semmije. Azóta érthető okokból nem tartotta
a kapcsolatot Nanett-tel, sem annak két lányával, azaz az unokáival.
Mikor kijött, segélyre szorult, és egy régi barátja fogadta be annak
fejében, hogy mindent megcsinál a ház körül. Ügyes kezű,
gyakorlatias férfi volt, és igyekezett hasznosítani magát. Kezdetben
kétlaki életet éltek, hónapokat töltöttek Budapesten, és hónapokat
Párizsban. Később vettek a spanyol tengerparton egy pici
stúdiólakást hitelből, amit aztán az évek során kifizettek.
22 évet éltek együtt nagy harmóniában. Valami nagyon szépet
éltek meg együtt. Ritka, hogy egy emberpárnak ez így sikerüljön.
Míg apámmal egyenlőtlen, alárendelt kapcsolatba került anyám,
Kálmánnal teljes partnerségben éltek.
 Idén januárban meghalt Kálmán. Lehetett rá számítani, egy ideje
már látszott rajta a leépülés. Amit viszont álmunkban nem
gondoltunk volna, hogy édesanyám, alig tíz nappal később, szintén
meghalt. Agyvérzést kapott. Azért is meglepő, mert a családunkra
inkább apai ágon jellemző az érrendszeri megbetegedés, a férfiak
ötven és hatvan között elmennek. A bátyám is ebben halt meg. Én
„öszvér” vagyok, az anyai ágról is hozok örökséget, ahol kifejezetten
nagy túlélők találhatók.
Mire édesanyámat elvesztettem, addigra már több alkalommal,
közelről megtapasztalhattam az elmúlást. Először anyai nagyapám
ment el, pedig a szívósabbak közé tartozott. A II. világháborúban
hadifogságba esett, és Szibériába hurcolták, ahol olyan súlyosan
megbetegedett, hogy már kidobták a hullakupacra. Csakhogy ő
lemászott onnan. Az oroszok meg gondolták, ha ebben az emberben
ekkora erő, élni akarás van, akkor éljen, és feltették egy Budapestre
tartó vonatra. Itthon toldozgatták-foldozgatták, valahogy rendbe
hozták. Fél tüdővel, fél gyomorral, egyéb egészségügyi
problémákkal, de végigdolgozta az életét, méghozzá kemény fizikai
munkával. Sajnos az utolsó négy-öt évében Alzheimer-kórban
szenvedett. Gyakran látogattam, bár ritkán volt jelen, nehéz volt vele
találkozni a valóságban. Egyszer kint ültünk a teraszon, és akkor kis
időre ott tudott lenni a jelenben. Legnagyobb döbbenetemre
elindultak a könnyei - soha előtte nem sírt -, és ezt mondta: Dinikém,
úgy képzeld el, hogy én mindenről tudok, ami történik velem. Nem
tudom, mit követtem el, hogy a test börtönéből végig kell néznem,
ami velem történik. 96 éves korában hunyt el.
Édesapám halála életem legmeghatározóbb élménye. Váratlanul
halt meg az otthonában, a szomszédok fedezték fel. Odarohantunk a
bátyámmal, de egyikünk sem mert bemenni hozzá a fürdőszobába,
ahol feküdt. A halottszállítók azonban kérték, hogy nézzük meg,
nincs-e rajta gyűrű, óra, mielőtt elviszik. Mivel a bátyám nem
mozdult, felálltam én, bár nagyon féltem. Bementem, és olyasmit
láttam az apám arcán, amit nehéz elmondani. Nem akarom
misztifikálni, de rendkívül különös élmény volt: elképesztő
nyugalmat, békét és derűt sugárzott az arckifejezése. Egyfajta
megérkezettséget, az „otthon vagyok” melengető érzését. Akkora
volt a kontraszt, hiszen szorongó, a világon mindenhez félelemmel
közelítő ember volt. Most pedig ennek a mindig gyötrődő embernek
az arcán soha nem látott éteri nyugalom áradt szét. Nem
mindennapi kegyelmi ajándék volt látni.
Napokig takarítottam, csomagoltam, mindent összepakoltam a
lakásában. Azt éreztem, ezt kell tennem, és ami igazán rendkívüli
volt, hogy két napon át zokogtam. Utoljára gyerekkoromban sírtam.
Most meg mindentől ömleni kezdtek a könnyeim, akár az apám
általános iskolai bizonyítványa került elém, akár a szakadt
pizsamájára pillantottam. Rájöttem, hogy függetlenül attól, milyen
ambivalens viszonyban voltunk, mégis mennyire hihetetlenül erős
az a kötelék, ami a családon belül a szülő és a gyermek közt feszül.
Kaptam egy erős tapasztalatot arról, mit jelent ez a bekötés a szülő-
gyerek között. Nagyon fájt, hogy már nem tudom megosztani vele
ezeket az érzéseimet, de annak örültem, hogy az én élményem a
barátaimra is hatással volt, és elkezdtek másképpen viszonyulni a
szüleikhez.
A bátyám alig 51 éves volt, amikor agyvérzésben meghalt.
Megviselt az elvesztése, és ahogy apámnál is történt, csak utána
ismertem fel igazán, mennyire fontos személy volt az életemben.
Mire édesanyám meghalt, már átmentem dolgokon, ez segített
valamelyest, de így is eléggé megroggyantam. Ekkoriban sokat
voltam anyuval, ott is aludtam nála, hiszen a férje halála után
elkezdtük intézni a temetést. Tíz nappal később túl későn végeztem
a munkámmal, ezért nem anyuhoz mentem, hanem inkább haza, a
saját Pest környéki lakásomba. Reggel a húgom ébresztett, hogy nem
éri el anyut, nézzek már rá. Azonnal autóba ültem, rohantam hozzá.
Ott találtam összeesve az előszobában. Magánál volt, de nem tudott
felállni. Hívtam a mentőket, betakargattam, mellé feküdtem, és pár
szót tudtunk is beszélni. A mentősök állapították meg, hogy
agyvérzés, az egyik oldala lebénult. A kórházban nem látogathattuk
a járvány miatt. Két nap múlva hajnalban csörgött a telefon, meghalt
az édesanyám. Az agyvérzésen kívül kétoldali tüdőgyulladása is
keletkezett a földön fekvés következtében.
Váratlanul, sokkolóan ért. Miközben intézzük a férje temetését,
egyszer csak ő is meghal? Létezhet ilyen? Fel se bírtam fogni. Én
alapvetően anyás voltam, kellett járnom pszichológushoz is. Azzal
kellett szembesülnöm, mennyire egyedül maradtam. Apám, bátyám,
anyám sorra elmentek. Itt maradtam ebben a nagyvilágban, és nincs
már senki, akivel ilyen mélységű a kapcsolatunk. A húgom él még,
szeretem öt, de a nagy korkülönbség miatt nem vagyunk annyira
meghitt viszonyban.
Nekiálltam a temetés szervezésének. Próbáltam elintézni, hogy
együtt legyen a kettő, nagy nehezen sikerült is megoldani.
A ravatalozónál filmbe illő volt az a helyzet, amikor azok az
emberek érkeztek meg sorban, akiket pár nappal korábban még az
édesanyám értesített Kálmán haláláról és temetéséről. Értetlenül
néztek, kérdezgették, hogy ez most mi.
A hagyaték miatt felvettük a kapcsolatot Kálmán lányával. Ő
Amszterdamban él, egyedül neveli a két lányát. No, és ekkor kiesett
a szekrényből a csontváz. Nekem azért volt egy gyanúm Kálmánnal
kapcsolatban. Pár éve vele, édesanyámmal, az akkori párommal, a
kisfiával és a párom 12 éves húgával közös kirándulásra mentünk a
spanyol tengerpartra, ahol anyámék kis stúdiólakása volt. Amikor
jöttünk hazafelé, azt mondja a párom, hogy el kell mondania
valamit. Egyik éjszaka Kálmán leült a húga ágya mellé,
megsimogatta a combját, és még azt is mondta a kislánynak, hogy
erről nem kell beszélnie. Én egy békés ember vagyok, de ez kiverte
nálam a biztosítékot. Ez azért nem olyasmi, amin könnyen túlteszi
magát az ember. Kiviszem a családomat egy kis nyaralásra, és az
anyám férje, aki nagypapa-pozícióban van, így viselkedik? A párom
lebeszélt arról, hogy ebből ügyet csináljak, és mire anyámék is
hazajöttek pár hónap múlva, addigra le is csillapodtam.
Ezen az egy eseményen kívül is voltak Kálmánnal kapcsolatban a
családon belül olyan érzések, hogy valami nincs rendben vele
szexuálisan, de ez csak homályos sejtés volt, felmerült, de nem
beszéltünk róla.
Amikor Nanett-tel beszélgettünk a hagyaték miatti
találkozásokon, akkor megtudtuk, mi is volt az ő szakításuk valódi
oka. Mint kiderült, Kálmán börtönben ült, nem is akármiért. Pedofil
bűncselekmény miatt hét évre ítélték, amiből öt évet le is töltött.
Fotókkal is dokumentálta a tetteit. Hogy ez milyen mélységű volt,
nem firtattam, már ez is túl sok volt nekem. Nanett elmondása
szerint imádta az édesapját, olyannyira, hogy a szülei válása után
vele maradt. 19 éves volt, amikor az apja bíróság elé került. Ő nem
hitte el a vádakat szeretett édesapjáról, egészen addig, amíg a
felvételeket meg nem látta a bíróságon. Később Kálmánnak az
unokájával is volt egy tiszteletien mozdulata, amire Nanett végképp
megszakította vele a kapcsolatot. Amikor mindezeket megtudtam,
szó szerint rosszul lettem, egekbe szállt a vérnyomásom. Borzasztó
ez az egész, most is szétvet az ideg, ahogy rá gondolok.
Ott álltam nyakig az édesanyám miatt érzett fájdalmamban, és
akkor kapok még egy ilyen csomagot. Mert ez nem csak Kálmánról
szól! Hogy volt ebben az édesanyám? Ez a mai napig kérdés
bennem. Nem tudott róla? Vagy tudta és cinkostárs volt? Hazudott
nekem húsz évig, miközben bensőséges viszonyban álltunk? Mit
gondoljak róla, meg erről az egészről?
Utólag azt gondolom, tudta édesanyám. Az évek során Kálmán
lánya beszélt vele, és felteszem, elmondta. Vagy csak próbálta
elmondani? Annyi bizonyos, hogy édesanyám elutasító maradt, sőt
sokszor lekiskurvázta Nanettet.
Úgy vélem, Kálmán a börtön után már nem lépett át egy határt,
nem követett el gyerekek ellen bűncselekményt. Talán a
szanatóriumban kapott pszichoterápiát vágy más kezelést - hacsak
nem egy fedősztori a szanatórium is a börtönre. Az online térben
sem keresett ilyen jellegű kielégülést, láttuk a számítógépét, a
telefonját.
Mindenesetre az én gyászomat alaposan megbonyolította a
feltárult titok. Elvesztettem az utolsó földi bástyámat, és még azzal a
kínzó kérdéssel megspékelve, hogy édesanyám ebben hogyan
lehetett benne. Ez így túl nagy gombóc volt, ezért is kellett
pszichológus segítségét kérnem.
Mostanra megbékéltem a helyzettel. Kálmánra sem haragszom
már, elmúlt az indulatom. Nem az én feladatom, hogy elítéljem. Van
egy olyan elképzelésem, vagy hitem, hogy az élet elszámoltatja az
embert a tetteiért. Nagyapám feltette a kérdést, hogy miért kell így
bűnhődnie élete végén. Ki tudja, talán azért, mert kemény apa volt,
verte édesanyámat kislány korában. Kálmán iszonyatos
gerincfájdalmakkal élte az utolsó éveit. Szörnyen hangzik, de lehet,
hogy ez nem véletlenül történt.
Egy biztos, annak nagyon örülök, hogy édesanyám boldog két
évtizedet élt. De annak is örülök, hogy Kálmán is!
 Levél a síron túlról
Zsófi története
Amikor megismerkedtem a leendő férjemmel, ő 36 éves volt, én
28. Gyorsan szerelem lett a találkozásból.
Az első gyerekünk hamar meg is született. Ekkor lett valami gond
a munkájával, és ő ide teszi azt, hogy megromlott a kapcsolatunk.
Tényleg megromlott. Le-föl sétált a lakásban, látszott, hogy
nyomasztja valami, de nem avatott be, hiába kértem. Azzal intett le,
hogy úgysem érteném meg. Ebből lettek viták, eltávolodott tőlem,
egyedül maradtam. De ment tovább minden, és megfogant a
második gyerekünk, akit ő már nem szeretett volna. Kérte, hogy
szedjek fogamzásgátlót, de nem akartam, mivel szoptattam, ő meg
nem volt hajlandó más módon védekezni. Követelte, hogy vetessem
el. Úgy vélekedett erről a kérdésről, hogy erős férfitradíció, hogy a
nőnek kell gondoskodnia a védekezésről, és ha nem sikerül, akkor
menjen el abortuszra. Az ő anyjának is tucatnyi abortusza volt.
Fogalmam sem volt, hogy ilyen nézeteket vall, én nyílt lapokkal
játszottam. Tudta rólam, hogy nem fekszem le olyan férfival, akitől
nem szeretnék gyereket, én így védekezem, és ha a páromtól fogan
gyerek, akkor nem kérdés számomra, hogy meg is fog születni.
Az abortusz miatti vita során annyira bedühödött, hogy levert a
földre és még ott is rugdosott, majd lelökdösött a lépcsőn. A
kisfiámmal a hasamban elmenekültünk otthonról. A mindössze
egyéves lányunkat meg bezárta. Én ehhez nem voltam hozzászokva,
a mi családunkban ilyesmi nem létezett, de még filmekben sem
láttam hasonlót. Lila monoklival kóvályogva a faluban végül az ő
nagynéniénél találtam menedéket. Másnap visszamentem a
kislányomért, és valahogy megegyeztünk. Nagyon nehéz egy
szoptató anyának elmenni a nagy semmibe egy kicsi gyerekkel,
pénztelenül. Megfenyegetett és aláíratott velem egy papírt, hogy ő
ezért a gyerekért nem vállal felelősséget, semmi köze hozzá, nem ő
az apja. így születhetett meg a második gyermekünk.
Nem ismertem a férjem családi hátterét. Azt tudtam, hogy az
anyja elhagyta másfél éves korában, de azt, hogy az alkoholista apja
egész gyerekkorában verte, csak a halála után raktam össze a
szomszédok elmondásából. Akkor állt össze, hogy nem volt más
készlete a problémák megoldására. Mindig láttam, mielőtt megütött,
hogyan borul el az arca. Mintha kapcsolnának egyet rajta. Azt
mondta, én váltom ki belőle. Nyilván vitatkoztunk valamin. El
akartam kerülni, hogy bántson, ezért úgy védekeztem, hogy
elfogadtam az alárendelt szerepet, vigyáztam, hogy soha nem
mondjak ellent, ne váltsak ki belőle haragot. Megtanultam úgy
válaszolni, vagy hallgatni, hogy ne legyen konfliktus. Semmiről nem
nyilvánítottam véleményt, még egyszerű dolgokról sem,
amelyekben döntést kellett hozni. Teljesen átalakultam.
Sokáig küzdöttem a házasságunkért, nekem a család volt a
minden. Soha nem érdekelt karrier, mindig anyának képzeltem el
magam. A szüleim is elváltak kislány koromban, nem akartam, hogy
a gyerekeim hasonló sorsra jussanak. Meghunyászkodtam, azonban
egy idő után már csak lestem a kivezető utat.
Félve egy újabb fogantatástól, nem szeretkeztem vele, de
egyetlenegyszer mégis együtt voltunk, amiből azonnal lett egy baba.
Nem vettem észre, hogy várandós vagyok, csak amikor
megmozdult. Nem volt menzeszem a szoptatás miatt, a pici pedig
mintha szándékosan rejtőzködött volna.
Elmondtam a férjemnek, mi a helyzet. Nem volt választás, ő is
tudta, hogy egy félidős magzatot már nem lehet elabortál- ni.
Beletörődött, oké, úgyis olyan jól megvagyunk. Persze, de milyen
áron? Óriási erőfeszítésembe került fenntartani a békét.
Keveset volt velünk. Elvesztette az állását, munka után járt.
Szociológus és közgazdász volt, nagyra tartotta magát, hogy
diplomás, nekem meg csak érettségim van. De mint kiderült, végül
egyik szakon sem fejezte be az egyetemet, ezért nehezen tudott
elhelyezkedni. Válságban volt, de nem beszélt róla. Nagyon jó állást
veszített el, kínlódott emiatt, de nem fogadta el a segítségemet.
Gyakran ment az előző házasságból született gyerekéhez. Először
furcsállottam, hogy ilyen sokat van ott, de aztán már örültem, ha
nincs otthon.
Budapest mellett laktunk egy faluban, a szüleitől örökölt kis
kockaházban. Az utolsó munkahelyén kapott végkielégítésből és
hitelből elkezdtünk ugyanott építkezni. A férjemnek nagyszabású
elképzelései voltak, amitől nem lehetett eltántorítani. Én csak egy
barátságos, emberléptékű otthonra vágytam, míg ő nagy, látványos
házról álmodott, ahova meg lehet hívni vendégeket és büszkélkedni
vele.
Megismerkedésünkkor azt láttam, remek apa lesz, mert
önfeledten, odaadóan, boldogan tud játszani a gyerekekkel.
Ugyanezt sajnos nem tudta nyújtani a saját gyerekeinek.
Társaságban ragyogó intellektusú, okos férfiként tündökölt, de
amikor magunkban maradtunk, merev gondolkodású, szűk
látókörű, a dolgokat leegyszerűsítő emberré változott, akivel nem
tudtam mit kezdeni. Nem lehetett érveket ütköztetni, megbeszélni
vitás kérdéseket. Én akkor már többféle kommunikációs tréninget
elvégeztem, próbáltam konstruktív lenni, de lehetetlen volt. Abba is
hagytam a vele való érdemi beszélgetéseket.
Építettük a csodás rönkházat, a férjem látszólag velem tervezte a
jövőt, de vagy kéthavonta elhangzott, hogy takarodjak a házából.
Ezzel kihúzta a lábam alól a talajt, nagy bizonytalanságban,
kiszolgáltatottságban éltem. Kellett a hely az erdélyi munkásoknak,
ezért elköltöztem a gyerekekkel. Egy barátnőm által felkínált, távoli
faluban lévő házban kaptunk szállást.
Itt azonnal felszabadultam, csodás volt megélni, hogy nincs
feszültség, nem kell tojáshéjakon járni, alkalmazkodni, félni. Olyan
erőm lett, hogy könnyedén megbirkóztam a nehézségekkel. Hiába
nem volt fűtés, meleg víz, nem számított. Mindent megoldottam,
beszereztem egy kis kályhát, melegítettem vizet, lavórban
mosakodtunk. Krumplit vetettem, paradicsomot ültettem, minden
olyan jól alakult, megnyugodhattam. Ez jelentette számomra az
egérutat. Rácsodálkoztam, hogy úristen, így is lehet élni, hogy nem
kell naponta hallanom, milyen hülye vagyok?
Az elkövetkező évben kétszer-háromszor meglátogatott a férjem.
Mindent elkövettem, hogy ne bújjunk ágyba, mert rettegtem attól,
hogy jön egy újabb gyerek, és én már nem akartam vele élni. Egy év
múlva elmentek az erdélyi munkások, és jött a férjem, hogy
mehetünk haza. Akkor kimondtam, hogy nem, soha nem megyek
vissza hozzá.
 Közben a faluban kérdezősködött, és azt hallotta, hogy
összejöttem egy férfival. Nem volt igaz, csak munkakapcsolatban
álltunk, bár valóban erősen rokonszenveztünk egymással.
Meghagytam a férjemet ebben a hitben, mert azt gondoltam, ez is
segít abban, hogy beletörődjön a válásba. A békesség kedvéért
lemondtam az anyagiakról, bár a házunkba belekerült az én kis
lakásom ára is, de kétségtelen, hogy ez arányában jelentéktelen
összeg volt a férjem által beletetthez képest. Ő még próbálkozott
azzal, hogy az egyik gyerekünket elperelje, de nem sikerült neki,
szerencsére nem választották szét a testvéreket.
Fél év múlva valóban összejöttünk azzal a férfival, akivel
összeboronált, és született egy közös kisfiúnk. Elköltöztünk egy
másik faluba, mert Waldorf-iskola közelébe akartunk kerülni. A
párom azonban nem véletlenül nem házasodott meg addig, és nem
született gyereke sem: bár jószívű, rendes ember volt, nagyon
magának való, befelé forduló. Nem érezte itt jól magát, és
visszaköltözött a saját falujába.
Pár év múlva a gyerekek iskolatársainak és barátainak apjával
jöttem össze, aki szintén elvált volt. Ebből szerelem és házasság lett,
ám sajnos ez is rosszul végződött. Nem láttam, hogy Zsolt
alkoholista, és nem sejtettem, hogy ő is bántalmazó. Sajnos nemcsak
engem bántott, hanem a kamaszodó gyerekeimet is. Bűntudatom
van, mert sokáig nem tudtam kilépni ebből a mérgező kapcsolatból,
túl hosszan tettem ki a gyerekeket ennek a helyzetnek.
Elhagytam őt is. Jelenleg Budapesten élek egy kis lakásban. A
gyerekek már kirepültek, egyetemi kollégiumban laknak, dolgoznak.
A nagyok édesapja két éve halt meg szívelégtelenségben. Amikor
megtudtam, első menetben lekerültek a fojtogató kezek a torkomról,
megkönnyebbülést éreztem. Hiába váltunk el, ő azért minden
alkalommal, amikor a gyerekek miatt kénytelenek voltunk beszélni
egymással, hozzám vágta, mekkora kurva vagyok. Ilyen hosszú
különélés után nem hittem, hogy nagy megrázkódtatást jelent majd
a halála. De az első megkönnyebbülést vegyes érzések követték.
Dühös lettem, hogy meg mert úgy halni, hogy nem kért bocsánatot!
Ha legalább elismerte volna, hogy helytálltam, felneveltem a
gyerekeket, nem éheztek, nem fagytak meg. ő ugyanis nemigen
fizetett gyerektartást, amit én hagytam, mert szerintem mindennél
károsabb, ha a gyerekek háborúskodó szülők mellett nevelkednek.
Borzalmas körülmények között lakott. Amit ott találtunk, az
valami rettenet. A rönkház nem készült el teljesen, nem volt benne
még víz, fűtés, tehát ő maradt mellette a kis házban, amit teljesen
elhanyagolt. Egy teljes hétig tartott, amíg a fürdőszobát
kitakarítottuk. Egy dugulás következtében egyszer elárasztotta a
csatornából feltörő anyag, amit senki nem takarított fel, ott maradt
rászáradva minden. A rönkházba bevezettettem a vizet, villanyt, és
egy kis kályhát is beköttettünk a kéménybe. Ez a gyerekek öröksége,
még nem tudják, mit tesznek vele.
Nekiálltam kiüríteni a kis házat, hogy ki lehessen festeni. Ott
találtam a saját ruháimat ugyanúgy, ahogy elköltöztem annak
idején. Rábukkantam egy nekem szóló levélre is. Akkor írta, amikor
elmentek az erdélyi munkások, és azt akarta, hogy költözzek vissza,
de én azt feleltem, váljunk el. Az állt a levélben, hogy ez egy nagy
lehetőség, el tudjuk dönteni, hogyan tovább, mindenki megy a saját
útján, vagy pedig átgondoljuk, átdolgozzuk a kapcsolatunkat,
amiből valami jó jöhet ki. Nagyon szépen, okosan elemez
mindkettőnket. Mélyen érintett, gyakorlatilag a feje tetejére állt
minden, amit addig éreztem, gondoltam.
A levél kapcsán elkezdett munkálni bennem, hogy szeretnék
tisztán látni, próbáltam további információkat beszerezni a férjemről.
A szomszédok is elkezdtek mesélni, akik ismerték gyerekkora óta. Itt
ugrott be, hogy van egy felvett interjú, amit korábban a fiam
készített az apjával egy iskolai családfakutatási feladat kapcsán.
Megkerestem és meghallgattam. Nagyon megviselt. A férjem
részletesen elmeséli a nagyapjától kezdve az életét. Ott mondja el azt
is, hogy az a nők dolga, hogy elmenjenek abortuszra.
A születésének történetét már ismertem. Az anyja egy
focicsapatnyi abortumot hagyott a kórházban, majd az orvos utoljára
figyelmeztette, hogy a következőbe belehal. így született meg a
férjem. Az interjúban szépen beszél a megismerkedésünkről, arról,
miért szeretett belém. Az ő élete azonban megrendítően tragikus. Itt
szembesültem azzal, hogy miután elhagyta az anyja, az egész
gyerekkora úgy telt, hogy az alkoholista apja rendszeresen verte.
Ezekről nekem életében soha nem beszélt. Borzalmas lehetett. Ha ezt
tudtam volna, biztattam volna, hogy kezdjen ezzel a sérülésével
valamit. így nem maradhat, oldjuk meg az életünket. Megértem a
dühét, de nem fogadom el, hogy megüssön.
Folyton ezen őrlődök, remélem, nem őrülök bele. Mit lehetett
volna tenni? Két éve halt meg, utána fél évre elmentem külföldre
pénzt keresni, hogy kifizessem a banki adósságot, és félretettem ezt
az egész gyászkérdést. Akkor még nagyon velem voltak a gyerekek,
az Ő gondjuk is lefoglalt, most azonban, hogy egyedül maradtam,
lehetőségem van önmagámmal foglalkozni.
Kiráz a hideg, ha arra gondolok, ami a levélben áll, hogy
megpróbálhatnánk a folytatást, amiből kisülhet valami jó. Mi tényleg
jó csapat lehettünk volna, a gyerekeknek is sok okosat taníthatott
volna. Igaz, voltak elvivő dolgok, ő kifelé élt, én pont ellenkezőleg,
befelé, de talán ebből is kihozhattunk volna valami értékeset. Fáj,
hogy ott volt a lehetőség, de elcsesztük.
Leginkább a gyerekek miatt fáj a szívem. Milyen borzalmas
sorsuk volt amiatt, hogy nem tudtuk megoldani a közös életünket.
Óriási akarás volt bennem, mielőtt a kiutat kezdtem keresni,
mindent elkövettem, hogy egyben maradjuk, és utána sem adtam fel
azt a vágyamat, hogy családban éljek a gyerekeimmel, de az újabb
kapcsolataimmal is inkább ártottam nekik. A rönkházat látva még
inkább felerősödik a bűntudatom. Itt is élhettek volna a gyerekeim,
mindenkinek lehetett volna külön szobája, milyen jó lett volna nekik!
Az első kislányom születése után dúlaként kezdtem kísérni
kismamákat, de amikor az a konfliktus volt a férjemmel, hogy
vetessem el a megfogant gyermekünket, úgy éreztem, béke helyett
mérget viszek a várandósokhoz, ezért abbahagytam. Most ugyanazt
érzem. Járok két családhoz a kisbabájuk mellett segíteni, egyben
nekem panaszolják el az anyák a gondjaikat. Összeszorul a szívem,
látva, hogy ez a két házaspár rendben van, de akár el is csúszhat a
kapcsolatuk valamin. Remélem, nem csinálok bajt, nem viszek ide is
mérget, nagyon figyelek magamra.
Mi ez a fájdalom, amit érzek? Egyáltalán, kit siratok, melyik
férjemet? Vagy az apámat? Honnan kezdődik? Meddig menjek
vissza? A családság elvesztését siratom. Hol vesztettem el, hol
vesztették el a szüleim, hol vesztették el a nagyszüleim? Mindennek
van előzménye. Jár az agyam szakadatlanul, próbálok visszatérni a
való világba.
Aggasztanak a gyerekeimmel kapcsolatos nehézségek. Bánt, hogy
másképp látják a történetünket, semmire nem emlékeznek abból az
időből, amikor szenvedtem a házasságunkban. A legnagyobb látta és
emlékszik arra, hogy kék-zöld a szemem, de a kisebbek nem, és
neheztelnek rám. Nyilván fáj nekik az apjuk halála, és nehezen
tudom megközelíteni őket. Annak
a kisfiamnak, akit az apja el akart pusztítani, 13 éves korában
odaadtam azt a levelet, amit erővel aláíratott velem, hogy ő nem is
az apja. Azóta se sikerült rendesen tisztázni a fiammal, hogy mi az
igazság a születése körül. Ambivalens érzései vannak, és nem akar
erről beszélni.
A férjem halálát követő fél évben egyrészt el voltam foglalva a
külföldi munkával, adósságtörlesztéssel, másrész hárítottam,
tagadtam. Jaj, hát ez nem hat rám, másfél évtizede elváltunk, ugyan
már! De ahogy elkezdett foglalkoztatni a megtalált levél, és jöttek az
információk róla, kezdtem másképpen látni, és megjelent a gyász.
Megismerve a gyerekkorát, mély együttérzés támadt bennem iránta.
Előjött az az emlék, ahogy pár hónappal a halála előtt láttam. A
lányomat vittem valahova, és a kocsiból megpillantottam, ahogy
mint egy megtört öregember, meggörnyedve vonszolja a gurulós
szatyrát. Megesett rajta a szívem, gondoltam, meg kellene
fordulnom és hazavinni. Bánom, hogy nem tettem meg. Lehetőséget
kellett volna adni neki, hogy az odaveszett kapcsolatunkra még
egyszer rá tudjunk nézni, hogy nyugvópontra juthasson, hogy jó, hát
így lett vége a szerelmünknek, de a gyerekeink azért rendben
vannak.
Kirepültek a srácaim, nincs társam, egyedül érzem magam, talán
ezért is töprengek, hogy mi lett volna, ha együtt maradunk. Nyilván
illúzió, de nem tudok tőle szabadulni. Miért is élek egyedül? Miért
futott zátonyra a következő két kapcsolatom? Kudarcot vallottam.
Feleségnek és anyának születtem, és ezt nem sikerült
megvalósítanom.
 Próbálok szembenézni a saját szerepemmel. Nem kellett volna
ilyen fiatalon meghalnia, és ha együtt maradunk, nem jut ide. Ki kell
mondanom, hogy felelősségem van ebben. Töprengek a
mulasztásaimon, a másik pillanatban viszont látom magam, amint
kiszaladok a házból megrugdosva, kétségbeesve, és azt sem tudom,
hová meneküljek. Szégyellem, de ilyenek is eszembe jutnak: ő járt
rosszabbul. Megütközöm magamon, most ennek én örülök? Ilyet
merek érezni, hogy én legalább élek?
Akárhogy is, be kell ismernem, hogy gyászolom öt. Kérdés
azonban, hogy kit, mit gyászolok: valóban azt az embert, aki idő
előtt vesztette el az életét, vagy azt a közös álmot, amire
szövetkeztünk, de nem sikerült megvalósítanunk?
 Hét éve gyászolom a férjemet,
de nem szenvedek már
Dorka története
Majdnem húsz évet éltünk együtt. A találkozásunk csodaszámba
ment. 29 éves voltam, egyedül éltem a kisfiámmal, és mivel két
kapcsolatomnak is csúnyán lett vége, úgy döntöttem, köszönöm,
szívtam eleget, nem kérek többet ebből. A kapcsolataim ugyanarra
mennek ki, látom a mintát, de nem tudok ellene tenni. Ha ki van
utalva nekem egy társ, akkor megtalál, de én ugyan egy tapodtat
nem teszek érte.
Mit ad isten, tényleg helybe jött. A szomszédba új lakók
költöztek, és a családhoz látogatóba érkező fiatalember személyében
felbukkant leendő társam. Ténylegesen az ajtóm előtt ismertem meg,
mert amikor mentem haza, ott állt Balázs a gangon. Váltottunk pár
szót, majd azzal az ürüggyel látogatott meg később, hogy megnézi a
számítógépemet, mert a szomszédasszonynak panaszoltam, hogy
gondjaim vannak vele. Onnantól újra és újra bekopogott hozzám,
órákig játszott a fiammal, beszélgettünk, míg egy napon már ott is
maradt velem örökre.
Egy év múlva megszületett a fiunk, összeházasodtunk. Egyetemi
oktató voltam a bölcsészkaron, ő pedig akkoriban elég könnyelmű,
felelőtlen életet élt. Ugyanakkor baromi jól nézett ki, és akkora szíve
volt, mint egy ház, abba szerettem bele.
Eleinte hol dolgozott, hol nem, inkább én vittem a hátamon az
életünket. Jó fejű ötletember volt, többek között előre látta a jövőt,
informatikusként például már akkor beszélt internetkávézókról,
amikor még a világon nem volt ilyen. Ugyanakkor terhelt családból
jött, cipelte ennek a lelki keresztjét. Nem volt olyan családi találkozó,
ahol el ne hangzott volna az anyja szájából, aki 18 évesen szülte őt,
hogy mennyivel másabb élete lett volna, ha Ő nem születik meg.
Érthető, hogy Balázsban leküzdhetetlen volt a „bocsánat, hogy élek,
el akarok rejtőzni” attitűd. Kértem, döntse el, hogy az élet melyik
oldalán akar élni, mert nekem gondolnom kell a gyerekek
felnevelésére. Megértette, de ez nem járt feltétlenül azzal, hogy
folyamatosan dolgozzon. Néha úgy éreztem, három gyereket
nevelek egyedül. Mindemellett az a gyengédség és szeretet, ahogy
mellettem volt, mindent felülíró ajándék volt a sorstól. És ahogy
szerette a gyerekeket! A nagyobb fiamat is úgy, mint a magáét,
különösen azután, hogy az édesapja meghalt.
Mérhetetlenül jóindulatú volt, ingét-gatyáját odaadta volna
bárkinek. Ma már látom, mennyi fájdalmat cipelt. Rengeteg harag,
indulat is lakozott benne, de soha nem felénk irányult. Néha kitört,
előfordult, hogy belevágott a falba. Mi lebénultunk, halálra
rémültünk a gyerekekkel. Amikor látta, milyen hatással van ez ránk,
inkább elment sétálni. Amikor lehiggadt, megölelt bennünket, hogy
semmi baj, és ment játszani a gyerekekkel.
Soha nem veszekedtünk. Még a kapcsolatunk elején történt
valami, amivel levett a lábamról. Elhangzott valami, ami nem esett
jól, és lefagytam. Akkor ő gyengéden a két tenyerébe fogta az
arcomat, a szemembe nézett, és azt suttogta: „Akárki volt is, és
akármit mondott, az nem én vagyok. Szólj, ha elefánt vagyok a
porcelánboltban, előfordulhat, de tudd, szándékosan soha nem
bántanálak meg!” És valóban, mindent meg tudtunk békésen
beszélni.
Az első, átmeneti időszak után mindketten otthon dolgoztunk
informatikusként. Tőle tanultam, és máig abból élek. Napi 24 órában
voltunk együtt 16 éven át. A háztartást és a gyerekekkel kapcsolatos
dolgokat tökéletesen megosztottuk. Életem legszebb időszaka volt,
olyan harmóniában éltünk. Természetesen előfordult feszültség, de
akkor is erősebb volt a vágyunk, hogy ne bántsuk a másikat. Nem
fordult elő, hogy egy-egy nehézség után is ne úgy menjünk aludni,
hogy előtte ne nyugtassuk meg egymást: szeretlek, drágám, ezt is
megoldjuk. Köztünk szívkapcsolat volt, ez vitt át húsz év minden
nehézségén.
Apának is kiváló volt Balázs. Ő is felkelt éjjel, ha sírt valamelyik
gyerek, vitte-hozta őket, szeretettel foglalkozott velük. Mindkét
gyerekünk kicsit bonyolult eset, de elég volt egymásra nézni, és
tudtuk, kinek kell kicsit megpihenni. Amikor látta, hogy nő a
feszültségszintem, elvitte a gyerekeket a mezőre, hogy tudjak kicsit
egyedül lenni.
 16 éve éltünk együtt, amikor elvállalt egy munkát egy vidéki
szállodában. Mivel hosszú éveken keresztül naphosszat együtt
voltunk, jót tett a távolság, lehetett egymás után vágyakozni. Több
időt töltöttünk egymással húsz év alatt, mint más házaspár ötven év
alatt. Ugyanakkor magamra maradtam az informatikai munkák
sokaságával. Egyedül vittem tovább a webes bizniszt. Kértem a
segítségét, de ez őt nem érdekelte. Nem fogta fel, hogy nem elég,
hogy szeret bennünket, felelősséget is kell vállalni. Eljutottam arra a
pontra, hogy bármennyire is szerettem, kértem, hogy váljunk el.
Végül nem váltunk el, de volt egy komoly törés az életünkben, ami
fél évig tartott. Kemény időszak volt.
Látta, hogy ez a vidéki munka nem megfelelő számára, ezért
megpályázott egy németországi szállodai munkát. A távolság
ellenére szoros maradt a kapcsolatunk, naponta hosszan cse- teltünk
vagy telefonáltunk. Kéthavonta hazajött egy-egy hétre, vagy mi
mentünk látogatóba. Működni látszott a kapcsolat, mert mindent
megtettünk, hogy szoros és szeretetteljes maradjon. Átmeneti
állapotnak tekintettük, mivel tényleg csödközeli helyzetbe
kerültünk. Én továbbra is csináltam a weboldalakat, ezenfelül
informatikai szakfordítást vállaltam.
Egy évvel később nem sikerült olyan jól az itthonléte, mint
szokott, éreztem rajta, hogy nem találja a helyét. Nagyon vártam a
nyaralásunkat, amit kettesben töltünk. Azt terveztük, hogy
kimegyek hozzá, aztán hazajövünk, és a gyerekekkel leszünk, majd
csak mi ketten lemegyünk a tengerhez, mert ő még soha nem fürdött
a tengerben. Amikor visszament Németországba, ritkultak kicsit a
csetelések. Rákérdeztem, hogy valami gond van? Az felelte, jól
érzem, mert napok óta forog benne, hogy nem jön haza.
Sokkot kaptam. Meredtem tág szemekkel a képernyőre. Éppen
bejött a gyerek, szólt hozzám, mama, de én csak kinyújtottam a
kezem, hogy menjen, hagyjon. Most ne! Szó nélkül kiment, érezte,
hogy jobb, ha békén hagy.
Balázs azt írta, hogy szeret, de világot szeretne látni, meleg helyen
szeretne élni, ez régi vágya. Jól értem, most szakítunk? Nem kéne ezt
húsz év után megbeszélni?
 Itt hagytam csapot-papot, kimentem Németországba. Négy
csodálatos napot töltöttünk együtt, valóságos második nászút volt.
A végén azonban leforrázott azzal, hogy ő ezt búcsúnak szánta. Ki
szeretné próbálni, hogy sok pénze legyen, dolgozni mindig is utált,
és inkább „szerezne”, de nem akar minket veszélybe sodorni. Én
vagyok az élő lelkiismerete, a mentőangyala, a találkozásunk
megmentette, de most, hogy felnőtt a gyerekünk, ki akarja magát
próbálni kockázatosabb dolgokban is. Ad magának egy esélyt.
Lehet, hogy sírva visszakönyör- gi majd magát egy csokor vörös
rózsával, térdre esve kér bocsánatot, de most muszáj mennie.
Én ott majdnem meghaltam. Könyörögtem, hogy ne csinálja, a mi
életünk értékes, ezt mind odadobná? Hajthatatlan volt. Nem tudom,
hogy vezettem haza.
Összeomlottam. A férjemmel való korábbi konfliktusunk során
kijött az ekcéma a fiunkon, és ekkor kiújult, azóta sem tud
meggyógyulni.
Amikor Balázs legközelebb hazajött, megkérdeztem, mi legyen,
külön szobában ágyazzak? Végül együtt aludtunk, szeretkeztünk,
nagyokat beszélgettünk és úgy ment vissza, hogy még meglátjuk.
Reménykedtem, és imádkoztam. Egy spirituális tanítótól kapott
mantrával szoktam reggelente fohászkodni, és ettől kezdve a
meditáció végén mindig kértem a Jóistent, hogy gyógyítsa meg ezt a
családot, és hozza haza Balázst.
Az első pár napban még sűrűn leveleztünk, aztán felhívott, hogy
komolyan gondolja, új életet akar kezdeni, és legközelebb, ha
hazalátogat, már nem nálunk fog lakni. Most pedig egy időre
beszünteti velem a kommunikációt. Elfogadtam, és azt mondtam,
drágám, elengedlek, de tudd, hogy mindig lesz helyed ebben a
házban, ebben a családban és az én szívemben. Meglátjuk, hogy
alakul, mondta. Ügy alakul, ahogy alakítjuk, feleltem.
Másnap délután megállt a szíve. Nem ment dolgozni, ezért este
rátörték az ajtót, és halva találták. Következő reggel még semmit
nem tudtam a haláláról, viszont amikor gyakoroltam, és szokás
szerint azt mondtam a Jóistennek, hogy hozd őt haza, helyette az a
mondat jött, hogy vidd őt haza. Ettől úgy megdöbbentem, hogy
kiestem a meditációból. Nem, nem úgy gondoltam!
 Másnap volt a születésnapom, ilyenkor nem főzök, ételt
rendeltünk a fiammal. Csengettek, de nem a futár állt az ajtóban,
hanem két rendőr. A férjemről kérdeztek. Megijedtem: Mit csinált?
Egy gyűrött faxot szorongattak, amin az állt, hogy augusztus 3-án
elhalálozott. Megfordult velem a világ. Betámogattak a rendőrök a
szobába. Kérdezte a fiam, mi történt, mondtam, hogy meghalt apád.
Hatalmasra nyílt a szeme: Mi? Majd szó nélkül felment a szobájába.
Én meg, mint egy holdkóros, elkezdtem telefonálni. Felhívtam
Balázs szüleit, a nagyobbik fiamat, de mintha nem is én lettem volna.
Tettem, amit kellett. Teljesen lezártam az érzéseimet. Láttam magam
kívülről, ahogy mechanikusan cselekszem.
Másnap kiutaztam Németországba. Kiderítettem, hogy a
hazahozás másfél millióba kerül, míg a kinti hamvasztás
elviselhetőbb terhet jelent. Ott aludtam a szobájában. Láttam a
mentők igyekezetét, az újraélesztés nyomait, szívszaggató volt.
Elkezdtem intézni a hivatalos ügyeket. A szálloda, a férjem
munkahelye ellátott étellel, itallal, nagyon támogatóak voltak.
Az első sokk akkor ért, amikor bekapcsoltam a gépét. A monitor
képernyőjéről egy női arc nézett szembe velem. Ott voltak a
levelezéseik, cseteléseik. Egy iskolai szerelem újraéledése
bontakozott ki előttem, egy osztálytalálkozó után kereste meg a nő.
Álmodtam veled, de nem mondhatom el, mit, mert nős vagy. Én
szabad vagyok, te nem, írta. Meg is látogatta Balázst, és bár nem lett
beteljesedés, mert a nő azt akarta, hogy előbb rendezze a házasságát,
a férjem azt felelte, nem akar engem
bántani azzal, hogy egy másik nő miatt hagy el. Én többször is
rákérdeztem, hogy van-e valakije, mindig tagadta. Valahol még meg
is tudtam érteni: elvágyódott, kapuzárási pánikban lehetett, és ebbe
sétált bele a nő, aki régi rajongásával a hőst látta benne, és azt írta
neki, ő volt egész életében a titkos szerelme. Kit nem vesz ez le a
lábáról?
Elképesztő feszültségek lehettek Balázsban. Soha nem hazudtunk
egymásnak, pont azt szerette bennem, hogy velem mindent meg
lehet beszélni. Egy világ dőlt össze bennem. Kivel éltem együtt?
Nem éreztem semmit. Alig sírtam. Egészen fura volt. Ott ültem
egy órát a ravatalozóban, és néztem azt a testet, ami otthont adott
egy léleknek, és akiről fogalmam sincs, kicsoda.
A levelezésükből kiderült, hogy a nő ultimátumot adott, hogy
amíg Balázs házas, addig ő takarékra teszi ezt a kapcsolatot, kivár.
De kiutazott hozzá, és ott szűzkurvát játszott. Mikor később
felvettem a nővel a kapcsolatot, meg akart nyugtatni, hogy nem
feküdt le vele. De bár lefeküdtél volna, cseszd meg! Minden csoda
három napig tart, akkor túllettetek volna rajta, lecsengett volna.
Ehelyett behülyítette, Balázs pedig rettenetesen szenvedett ettől,
egyfajta tudathasadásos állapotba került. Minket nem akart elhagyni
vagy bántani, ugyanakkor a nő kérésének is eleget akart tenni. Végül
döntött. Hogy ez a kaland mennyi ideig tartott volna, azt már nem
tudom meg, mert másnap meghalt. Én meg itt maradtam egy csomó
kérdéssel, amire soha nem kapok már választ - ez volt talán a
legnehezebb.
Az autó első ülésén, biztonsági övvel becsatolva, kék
selyemkendővel letakarva hoztam haza az urnát Németországból.
Én vittem ki őt, és én hoztam haza. Másfél hétig velünk volt. A
szobájában csináltunk egy kis oltárt, égett a mécses, friss virágot
tettünk, amolyan miniravatal. Időnként bementünk, hogy együtt
legyünk vele. A szülei is eljöttek elbúcsúzni. Dobogókőn temettük el
szűk családi körben, a 48. születésnapján. Ő ott töltötte a
gyerekkorát. Szimbolikus volt, hogy én vittem a hátizsákomban az
utolsó útjára. A kisebbik fiammal előtte felmentünk, végigjártuk a
régi helyeket, és egy tisztáson találtunk egy vihar által tövestül
kicsavart fát. Ennek a gyökerei közt helyeztük végső nyugalomra
Balázst a családdal. A saját kezemmel adtam vissza az anyaföldnek.
Leveleztünk egy ideig a növel, de lezártam, amikor azt írta, hogy
talán a férjemnek is ő volt a nagy „ő”, csak eltemette magában. Meg
hogy talán érezte, hogy közeleg a vég, és szeretett volna még boldog
lenni. Azt gondoltam, ha neki ez a nő kellett, akkor én voltam a
tévedés. Teljes meghasonlás. Nemcsak a férjemet és vele együtt az
álmaimat, a jövőmet veszítettem el, hanem a múltamat is. Mert a
férjem olyanokat írt, ami végképp fejbe vágott, nem is értettem.
Egyik sokk a másik után.
Két hónap alatt tíz kilót fogytam, 45 kiló lettem. Ősszel felmentem
Dobogókőre a nővérével, megmutattam a helyet, ahol elbúcsúztunk
Balázstól. Ekkor már nem éreztem jól magam, estére erős
hasgörcseim lettek, és éjjel 3-kor, amikor már csak négykézláb
tudtam állni, a fiam hívta a mentőket. Kiderült, hogy perforált a
vakbelem, kombinálva hashártya- és hasnyálmirigy-gyulladással. A
mentőben már nem fájt semmi, nem voltam magamnál, csak arra
emlékszem, hogy rázogatott az orvos, hogy tartsak ki, mindjárt ott
vagyunk. Aztán egy hangot hallottam a fejemben, a saját hangomat:
„Maradok!”
Felépültem, és ezt követően elmondtam a gyerekeknek, mi is
történt az apjukkal. Azt mondják, a vakbél az a szerv, ahol a
mocskot őrizzük. Egyedül hordoztam azt a mocskot, amit
megtudtam, és szétrobbant a testemben. Amit meg tudunk osztani,
attól nem leszünk betegek, de én nem tudtam senkinek elmondani,
annyira szégyelltem.
Gyászolni soha nem könnyű, anyukám tíz hónappal korábban
halt meg, az sem volt egyszerű, de ahhoz képest ez extra nehéz volt.
A legnagyobb csalódást az okozta, hogy hazudott. A kapcsolatunk
őszinteségen és feltétlen bizalmon alapult, ez volt az egyik
legnagyobb erősségünk. Abban majdnem biztos vagyok, hogy ő nem
volt szerelmes ebbe a nőbe, csak megérintette, hogy a régi, fiatal
vagányt látta benne. Ezt még meg is értem, mert ki ne szeretne újra
fiatal lenni és vagány?
Viszont ami megrendített, az az, amit az egyik levélben írt: hogy a
kapcsolatunkba, mint egy mocsárba beleragadt, pusztán
kényelemből. Hogy nem volt a miénk nagy szerelem, csak én akkor
jól jöttem neki. Tágra nyílt szemmel olvastam. Ha ez igaz, akkor a
közös életünk egy rohadt nagy hazugság volt. Tényleg csak
kényelemből volt velem? Megkérdőjeleződött bennem, hogyan volt
ő mellettem. Tudom, hogy szeretett, de milyen mélységben? Az
ember szereti a bablevest, meg a kedvenc foteljét is. Számomra a
családunk, a közös életünk jelentette a boldogságot, szerettem az
életünket, és igen, ez terhekkel, kompromisszumokkal járt. De
beszélgettünk többször arról, hogy ha kirepülnek a gyerekek, akkor
kényeztetjük majd az unokákat, ha meguntuk, akkor visszaadjuk
őket a szüleiknek, és kényeztetjük végre felhőtlenül egymást. Azt
hittem, ez közös álom. Mennyire volt csak az én álmom? Az, hogy
ragadós mocsárnak nevezte, ami számomra mindennél értékesebb
volt, teljesen padlóra küldött.
Hitválság is gyötört. Tényleg ez a válasz az imáimra, amelyekben
olyan odaadóan kértem, hogy térjen vissza közénk a társam,
gyerekeink édesapja?
Azzal vigasztaltam magam, hogy húsz éven át nem lehet napi 24
órában színlelni. Rengeteg verzió lefutott a fejemben, miközben
választ kerestem a történtekre. A segítők, akikkel beszélgettem, a
legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő, például valaki azt próbálta
erősíteni, hogy az ilyen ember egy szemétláda, nem kell sajnálni.
Úgy vélte, akkor könnyebben kijövök ebből. Mások szerint
egyértelműen abba szakadt bele a szíve, hogy elhagyott. Soha nem
fogom megtudni.
Rengeteget tépelődtem, három nagy alakú vastag füzetet
teleírtam. Közben persze éltem az életemet. Professzionális hasító
vagyok. Amikor tenni kell a dolgom, teszem. Csengett a telefon,
felvettem, és mintha nem is lenne bennem az a pokol, a
legtermészetesebb hangon beszéltem az ügyféllel. Amikor letettem a
telefont, visszaomlottam az alapállapotomba. Amikor az élet akart
tőlem valamit, akkor feltettem a polcra a gyászomat, utána meg
magamhoz vettem.
Évekig rágódtam, és végül megbékéltem azzal, hogy vannak
kérdések, amelyekre nincs válasz, innentől kezdve pedig
szabadságomban áll azt választani, ami nekem jó. Változó, mikor mi
jó. Még mindig vannak kétségeim. Az árulást nem tudtam
feldolgozni a mai napig. De ha feljön, már nagyobb béke van
bennem. Ami érték volt, azt megőrzőm. Ha van 2 millióm, és abból
ellopnak 200 ezret, akkor nem az a megoldás, hogy a maradék 1,8
miiiát darabokra vagdosom. Rengeteget őrlődtem, hogy szeretett
vagy nem szeretett. Végül mindig oda lyukadtam ki, hogy egyet
biztosan tudok: én szerettem őt. Az is biztos, hogy ha valaki előre
írásba adja, mi lesz a történetünk vége, akkor is bevállalnám. Mert
amit együtt megéltünk, azt senki nem veheti el tőlem. Kellett jó pár
könyv ehhez, és jó pár év, hogy ide eljussak. Amikor utoljára
beszéltem vele, és azt mondtam, hogy mindig lesz helye a
szívemben, azt komolyan gondoltam. Most is itt van. Mert attól,
hogy meghalt, nem szeretem kevésbé. Attól sem csökkent a
szeretetem, hogy disznóságot csinált.
Az elmúlt években volt egy félresikerült kapcsolatom, és utána
lezártam. 56 éves vagyok, és már nem vágyom társra. Nem állok
ellen, ha valami csoda folytán mégis, de nem keresem. Nekem olyan
csoda adatott meg, ami kevés embernek. Nem úgy tekintek
magamra, mint keserű, öregedő nőre, hanem olyanra, aki csodálatos
ajándékot kapott az élettől.
Mellette ott a hiány is, hiszen a „holtomiglant” vele szerettem
volna megélni. Angyalkámnak hívott, én meg őt szívemnek, ez is
hiányzik. Érdekes, hogy megkérdőjeleztem a szeretetét, amikor erre
olyanok is rácsodálkoztak, akik közelebbről ismertek minket.
Anyósom egyszer meg is jegyezte, ő még ilyet nem látott, hogy egy
pár 15 év után is ilyen gyengédséggel legyen együtt. Balázs tényleg
nem tudott úgy elmenni mellettem, hogy meg ne érintsen,
simogasson. Egyszer a nagyfiammal egy elvonuláson voltunk, ahol a
mester arról beszélt, hogy olyan a házasság, mint egy madár, és a két
szárny a nő és a férfi. Amíg a férj és a feleség harmóniában vannak,
addig a madár repül. A végén odajött a kamasz fiam, és azt mondta:
ti pont ilyenek vagytok, anya. És még most, a napokban is azt
mondta, hálás, hogy látott egy harmonikus kapcsolatot, mert sajnos
ezenkívül egy sincs a környezetében - így elhiszi, hogy létezik ilyen
is. A kisebbik fiam pedig az apja halála előtt nem sokkal azt mesélte,
beszélgettek az osztálytársaival a szüléikről. A társai elégedetlenek,
mindent másképpen szeretnének majd csinálni felnőttként. Ő pedig
rájött, hogy semmit nem akar másképp, mert neki csodálatos volt így
felnőni. Ez azért most összetört bennük, számukra is nehezen
feldolgozható a halála, és nehezen bocsátják meg neki, amit tett. Ezt
sem könnyű látni.
Most, hét év után is gyászolom a férjemet. A gyászt nem tesszük
le, mint valami cekkert, hanem visszük magunkkal, de közben
felnövünk hozzá. Nem úgy van, hogy most egy ideig még
gyászolok, aztán ha kipipáltam, akkor majd utána élek; hanem attól
még élhetek boldogan, örülhetek és nevethetek, hogy közben
gyászolok. Ez nekem megy. Még hét év után is vannak nehéz
pillanatok, mert ez egy nehéz, többszörös trauma volt, és vannak
részek, amelyeken még dolgozom. De nekem rendben van így,
tudok ezzel együtt élni. Össze tud még néha facsarodni a lelkem, de
nem állok ellen, hagyom, hogy elárasszanak az érzések. Ilyenkor
újra haragszom, sírok, írok. Végigzongorázom az egész alkudozós
témát egy óra alatt újra, és utána köszönöm, jól vagyok. Nem élem
meg kudarcként, hogy már megint előjött, és még csak itt tartok.
Az első egy-két évben sokat bántottam magam emiatt,
türelmetlen voltam, és csalódott, hogy már voltam jobban, azt
hittem, túl vagyok rajta, erre most megint mintha visszadobtak
volna a startvonalhoz. Szégyelltem magam, hogy nem vagyok rá
képes, holott annyian kérdezték, hogy „sikerült már elengedni?”.
Ettől mindig nagyon dühös lettem, és csak any- nyit válaszoltam,
hogy „jah, persze”. Senki nem kérdezett meg, hogy el akarom-e
egyáltalán engedni, és különben is, mit jelent az, hogy „elengedni”?
Könyörgöm, húsz éven át része volt az életemnek, minden
gondolatomnak, emlékemnek, ami az együtt töltött idő alatt
született. Az életem része volt, legalább olyan természetességgel,
mint a karom vagy a lábam - hogy engedhetném ezt el? Mióta ezt az
elvárást leraktam, azóta sokkal könnyebb. Elfogadom, hogy ez ilyen.
A lélek nem ismeri az időt, a trauma időn kívüli.
Sokat segített a gondolat, hogy a szeretet nem hal meg a
szerettünkkel, és a kapcsolat megmarad, ha más formában is.
Próháltam fenntartani ezt a kapcsolatot Balázzsal, de nagyon
nehezen ment, hiszen az utolsó beszélgetésünk során azt mondta,
hogy szüneteltetni akarja velem a kommunikációt. Számtalanszor
jutott eszembe, hogy vajon meddig? Ebben mostanában jött egy
áttörés: ahogy közeledett a halála hetedik évfordulója, rájöttem,
hogy egész eddig küzdöttem ezért a kapcsolatért, de most eljutottam
oda, hogy feladom, és elgyászolom ezt is. Most fogalmazódott meg
bennem, hogy igazából ez is egy veszteség volt, amelyre nem
gondoltam veszteségként. Rudolf Steiner írja, hogy az élők és a
holtak világát elválasztó fátyol a jövőben egyre vékonyabb lesz, meg
fogják tudni őrizni a kapcsolatot és együtt dolgoznak majd azon,
hogy a világ jobb hely legyen. Korábban beszélgettünk arról
Balázzsal, hogy akármelyikünk hal meg előbb, a másik figyelje a
jeleket, mert a halálon túl is ott leszünk egymásnak. Évekig
reménykedtem benne, hogy lesz valami jel, hogy álmodok vele, de 2-
3 rémálmon kívül nem történt semmi. Most mondjam azt, hogy nem
pont erre vágytam?
Abban, hogy valamilyen szinten megtaláltam a belső békémet,
fontos szerepe volt annak, hogy értelmet tudtam adni mindannak a
kínlódásnak, amit átéltem, és rájöttem, hogyan tudom méltóképpen
őrizni az emlékét. Egyrészt, viszem tovább a családi vállalkozást.
Soha nem lettem volna webfejlesztő nélküle, ez az ő szenvedélye
volt, tőle tanultam meg. Balázs ott van minden egyes weboldalban,
amit készítek. Emellett gyászolókkal dolgozom, pedig soha nem
akartam gyászkísérő lenni. De ez lehetőséget teremt, hogy
megosszam, amit megtanultam a saját gyászom során; ott tudok
lenni a gyászolók mellett a nehézségben, le tudok menni hozzájuk a
gödör aljára és ücsörögni velük egy kicsit, hogy legalább ne egyedül
legyenek ott, mert pontosan tudom, milyen magányos ott.
Az értelem nem arról szól, hogy magyarázatot találjak arra, mi
miért történt, hanem hogy én adjak értelmet neki, különben
felesleges volt a sok szívás. Nem gondolom, hogy a sors vagy valami
transzcendens hatalom azért hozta ezt az életembe, hogy majd
ezáltal fejlődjek. Ha létezik univerzális akarat, ami így juttatott el
ide, akkor azt kikérem magamnak, azzal én nem akarok semmit
kezdeni, mert az nem pedagógia, hanem szadista bántalmazás. Nem
azért történtek a dolgok, hogy jobbá váljak, de a múltat nem tudom
megváltoztatni, úgyhogy megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet.
Amikor Balázs meghalt, úgy éreztem, elvitt belőlem egy darabot, idő
volt felfedezni, hogy legalább annyit itt hagyott magából. Bennem és
a gyerekekben is tovább él. Ha mindez nem történik meg, akkor ma
nem az vagyok, aki, és ma már tudom szeretni azt az embert, akivé
váltam, még akkor is, ha ilyen áron ezt soha nem akartam volna.
Hálás vagyok azért, hogy része volt az életemnek.
 Vigyázok arra a Borira, aki valaha volt
Hajnal története
A középiskola első napján egymásra néztünk Borival, és a
barátságunk megköttetett. Azóta se tudom megmagyarázni, mi
történt, de abban a pillanatban létrejött egy életre szóló kötelék -
annak ellenére, hogy nagyon különböztünk egymástól. Benne annyi
energia, szeretet, odafordulás volt mások iránt, én meg félénk,
zárkózott, „bocsánat, hogy élek” típusú lány voltam. A
gyógyulásom vele kezdődött. Ahogy ő figyelt, elfogadott, ahogy
beszélgetni tudtunk egymással, az egészen különleges volt. Tényleg
azt gondoltam, nekem jött a világra piros masnival a nyakában.
Kizárólagos barátság volt, bár a többi osztálytársunkkal is jóban
voltunk. Bár messze laktunk egymástól, reggelente felváltva
elgyalogoltunk a másikhoz csak azért, hogy együtt mehessünk
iskolába.
Ö volt az egyetlen, akiről nem gondoltam, hogy valaha
elveszíthetem. Annyira feltétel nélkül bíztam benne, annyira
odaadtam magam, mint ahogy ő is, hogy fel sem merült, hogy
valaha eltávolodunk egymástól, vagy akár egyikünk előbb hal meg,
mint a másik.
Bori szenvedélyes típus volt, már 15 évesen érdeklődni kezdett a
fiúk iránt, és eljárt bulikba, míg én a legkevésbé se figyeltem a
srácokra. De kölcsönösen elfogadtuk egymást, és nagyon őszinték
voltunk. Már felnőttként mondta az első párom, hogy olyanok
vagyunk, mint két egymásból táplálkozó energiaforrás. Amikor
összejövünk, pár perc múlva minden zajos, nevetünk, emlékeket
mesélünk, pörgünk.
Akkoriban már látszott, amit nagymamám úgy fogalmazott volna
meg, hogy ennek a lánynak a férfiak okozzák majd a vesztét. 18
évesen elmenekült otthonról, férjhez ment az első férfihoz, aki
megkérte a kezét, de pár hónap múlva már el is vált. Nővérként
dolgozott, és beleszeretett egy nős orvosba, akiért sokan rajongtak, ő
meg, hát, nem is állt ellen. De ettől kezdve ez a férfi csakis Borit
szerette. Válni nem szándékozott, de hosszú évekig kitartottak
egymás mellett, méghozzá magas hőfokon. Bori elfogadta ezt, úgy
tűnt, elég neki. Rengeteg időt töltöttek együtt, hetente többször
éjszakára is ott tudott maradni a doki. Született egy kisfiúk, aki
koraszülöttként jött a világra, és pár hetes korában tragikus
körülmények közt meghalt. Jött egy újabb gyerek. Amikor ez a
kislány egyéves lett, akkoriban kezdett csak Bori elégedetlenkedni. A
kedvese viszont tudomására hozta, hogy ő ennyit tud vállalni, a
családját, három gyerekét továbbra sem hagyja el.
Ekkor Bori, feltételezem inkább dacból, mint szerelemből,
hozzáment egy férfihoz. Kiment vele Németországba, és
elkezdődtek az állandó veszekedések. Ennek ellenére sorban jöttek a
gyerekek, van egy olyan érzésem, hogy Bori kompenzálni akarta azt
az egyet, akit elveszített. Három gyerek született, így négy gyerekkel
vesződött egy rossz házasságban. Egy idő után néha hazajött, és
titokban újra találkozott az orvossal.
A férj próbált mindenkit elidegeníteni a feleségétől, még engem
is. Én akkor azt gondoltam, meg kell hoznom ezt az áldozatot az ő
érdekükben, tényleg az lesz a legjobb, ha Bori a házasságára és a
gyerekeire koncentrál. A durva veszekedések azonban folytatódtak,
napirenden voltak az üvöltözések, sőt a tettlegesség is. Boriban
egyszer elpattant valami, és hazajött, otthagyva a férjét és a négy
gyereket.
Újra sokat találkoztunk. Volt abban számomra valami különös
szépség, hogy pont akkor jön vissza az életembe, amikor a szerelem
is végre megérkezett hozzám. Bori nehezményezte, hogy nem álltam
ki érte, pont tőlem elvárta volna, hogy végsőkig kitartsak mellette.
Beláttam, hogy nekem nem a férje elvárásaihoz kellett volna
igazodnom, hanem vele megbeszélni, neki mi a jó, mi segít. De
tudtuk tisztázni a dolgokat.
Aztán elindult Bori a lejtőn. Egymás után jöttek a férfiak, ide-oda
csapódott, senki mellett nem találta meg azt a biztonságot, amit
keresett. A gyerekekkel, amennyire csak lehetett, tartotta a
kapcsolatot, bár a nővéri fizetéséből nemigen telt repülőjegyre, a
férje pedig nem finanszírozta a gyerekek utazását. Ettől szenvedett,
de nem bánta meg, hogy hazajött.
 Hullámzott a kapcsolatunk intenzitása. Eleinte ritkábban
találkoztunk, azt hiszem, volt benne egy kis elzárkózás, én meg
lángolóan szerelmes voltam. Később megint visszataláltunk
egymáshoz, de aztán ő eltűnt. Kerestem, kerestem, de nem találtam.
Egyszer csak azt írta, hogy Angliába költözött egy férfival,
látogassam meg; de mire erre sor került volna, már szakított is, és
hazajött. Rengeteg csalódás érte, nem is tudom, hogy bírta elviselni.
Egy napon felhívott a húga azzal az abszurd mondattal, hogy
Bori meghalt. Hogy mi? Nem kaptam levegőt. Megszűnt a világ.
Nem is értettem, miről beszél. Valamennyi idő teljesen kiesett, csak
arra emlékszem, hogy jött egy Messenger-üzenet Sárától, hogy
valószínű megszakadt a vonal, ezért itt is leírja, hogy meghalt a
nővére.
Borzasztó volt ez a mondat. Nem illettek össze a mondatrészek,
az alany és az állítmány elvesztette egymást, nem kapcsolódott
össze. Másnap visszahívtam Sárát, ugye nem mondanál ilyet, ha
nem igaz? Zokogni kezdett, és akkor elhittem. Elment a hangom egy
hétre, apukám halála után is ez történt. Elnémultam és csak sírtam.
Találkoztunk Sárával. Elmondta, hogy Bori rossz társaságba
keveredett, de erről több szó nem esett, inkább az emlékeket idéztük
fel. Megtudtam, hogy volt egy szívműtéte, és annak szövődményébe
halt bele.
Egy idő után azzal hívott fel Bori unokatestvére, hogy mit tudok
Bori haláláról. Ez furcsa volt, ezért ismét találkoztunk Sárával,
kérdeztem, mi van emögött. Elmondta, hogy egy pókcsípés okozta
allergiás reakció következtében szívkatétert kellett behelyezni
Borinál, és amikor eltávolították, szívbelhártya- gyulladása lett, a
fertőzés átterjedt az egész testére, és ebbe belehalt. Furán hangzott,
de ebben maradtunk.
Sokat tipródtam, vajon kell-e nekem tudni a valóságot. Azon is
kínlódtam, hogy Borival meghalt az egész fiatalkorom, mert nekem
ő volt az egyetlen barátnőm, ezért mindaz, amit együtt éltünk meg,
vele együtt megszűnt létezni. Ő volt kamaszkorom tanúja.
Önmagában a halála is óriási tragédia nekem, mert mindig azt
gondoltam, hogy a világ sokkal jobb hely, mert Ő benne van. De
abba én is belehaltam, hogy vele együtt meg szűnt a fiatalságom, 14-
től 24 éves koromig. Onnantól érkezett a férjem az életembe, és
megint lett valaki, akivel együtt éltem át az élményeket. Azt
éreztem, Bori a halálával magával vitte a lánykoromat. Mielőtt vele
találkoztam, totális magamra hagyottság érzés uralkodott rajtam, ő
viszont validálta a létezésemet, úgy, ahogy volt. Ennek most vége. A
Harry Potter képzeletbeli univerzumában a horcruxba rejtette el a
gonosz varázsló a lelke egy-egy darabját, így akarta megőrizni a
halhatatlanságát. A barátságunk nekem olyan, mint egy pozitív
horcrux: Bori őrizte az akkori énemet, és én az övét. Már senki nem
emlékszik, milyen voltam akkor, csak ő. Nélküle az emlékeim nem
érvényesek.
Találkoztunk újra Sárával, ezúttal ő kérte. Ekkor már elmesélte a
teljes történetet. Borit az unokatestvére bevitte egy olyan helyre, ami
leginkább bordélyházhoz hasonlított, és ahol rászoktatták a
kábítószerre. Heroinfüggő lett. Azért ment Angliába, mert innen
szabadulni akart, és tisztulni. A halálát az okozta, hogy a
függőségtől leromlott szervezete nem bírta ki a műtét
szövődményeit.1 De hogy nekem erről semmit nem mondott, nem
fordult hozzám, ez úgy fejbe vágott, mintha vizes békatalppal
csaptak volna arcul!
Amikor a férjemnek sírtam el ezt a színtiszta borzalmat, és egyre
azt ismételgettem, hogy miért, miért nem fordult hozzám, a legjobb
barátnőjéhez, akkor a férjem megsimogatta a fejem, és gyengéden
azt kérdezte: biztos, hogy te ezt kibírtad volna? Kellett vennem
három mély levegőt, hogy mit nem tételez fel rólam a férfi, akivel
együtt élek?! De aztán átgondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy talán
igaza van.-Elképzelhető, hogy nem lettem volna ehhez elég erős.
Tényleg jót teszek azzal, ha én is belemegyek? Gyenge vagyok,
segíteni nem tudok, és esetleg engem is elránt. Nem hiszem, hogy ki
tudtam volna húzni a csávából. Persze, nyilván így kényelmesebb is.
Ezek után azzal kellett megküzdenem, hogy milyen ember vagyok.
Szerencsémre Bori adott nekem egy végső ajándékot. Sárát
kérdeztem, miért nem szólt Bori nekem erről az egészről. Kiderült,
hogy hazajött Angliából, a szívműtéte előtt beszélgettek, és Bori erről
is beszélt. Meg akart őrizni engem olyannak, amilyen voltam.
Hálatelt szívvel fogadtam ezt.
 Hogyan is zajlott az én gyászom? Mint mondtam, elnémultam.
Tábla segítségével kommunikáltunk a férjemmel. Pár éve halt meg
édesapám, még ennek a feldolgozása sem volt teljes, ezért ez az
újabb veszteség azt is előhozta. Először eltagadtam magamban, ami
történt. Nem! Nem! Egyszerűen nem voltam hajlandó a barátnőm
halálával foglalkozni. E)e aztán nyomakodtak be a történések Sára és
a gondolataim által. Elvesztettem a biztonságérzetemet, rémes
álmaimban rendre meghalt a férjem.
Meg kellett küzdeni Bori halálával.
Meg kellett küzdeni azzal, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe.
Meg kellett küzdeni azzal, hogy én miért nem tudtam mellette
lenni, és megtenni érte mindent, amit csak tudok.
És meg kellett küzdeni azzal, hogy nem bízott bennem.
Rengeteget gondolkodtam. Akárhányszor eszembe jutott Bori,
mindig más miatt fájt. Nem tudtam úgy utat engedni bárminek,
hogy azonnal ne legyen ott egy „de”.
A férjem sokat segített. Olyan az életem, mintha Bori megtartott
volna a gyerekkoromban, elkísért felnőtt életemig, addig, amíg jött a
férjem, akinek mintha átadott volna.
Kár ezen agyalni, de mi lett volna, ha? Ha együtt megyünk végig
azon az úton, amin jártunk, akkor talán másképpen alakul az élete.
Ő szárnyalt, röpködött hatalmas amplitúdókkal, én meg kisebb
hullámokban; egészen különböztünk, mégis együtt tudtunk haladni,
egymást segítve, megtartva. Ha ezt sikerült volna megőriznünk,
talán nem ilyen sorsra jut.
Nagyon örülök, hogy most már nem érzem elvesztett időnek,
amit együtt éltünk meg, vissza tudok emlékezni az első tíz évünkre a
maga tisztaságában. így lettünk talán egyenrangúak, hogy azt az
időszakot mindketten érintetlen szépségében, értékében őriztük
meg. Az kristályosodott ki bennem, hogy akárhogy is lesz, nekem
csak egy dolgom van vele kapcsolatban: úgy őrizni meg őt, ahogyan
mi együtt léteztünk. Erre emlékezzek, ne az utolsó, rossz évekre. És
azért az ajándékért, amit ő adott nekem, én azt adom vissza neki,
hogy vigyázok rá. Amíg én élek, addig Bori is élni fog!
 Nem tudok nagyobb bűnt elképzelni
ennél egy családban
Gréta története
Bár a férjemmel jelentős korkülönbség volt köztünk, soha nem
tekintettem úgy rá, mint valamiféle apapótlékra. Örökmozgó,
kreatív ember volt, aki hasonló szenvedéllyel űzte a hivatását, mint
én. Nagyon szerettük egymást, szépen éltünk, az utolsó másfél évet
leszámítva, minden nehézség ellenére, jól éreztem magam a
házasságban. Két lányunk született.
Huszonkét évet éltünk együtt, hat éve halt meg. Az utolsó másfél
évben hirtelen megöregedett. A munkából mosott rongyként jött
haza. Éreztem, hogy nagyon sok mindentől fél. El tud-e látni
bennünket anyagilag, elég jó apa, férj-e? Nehezen beszélt az
érzéseiről, ezeket csak sejtettem. Bár az volt a megállapodásunk,
hogy őszinték vagyunk egymással, kimondjuk az érzéseinket, ha fáj
is, mert csak azzal lehet valamit kezdeni, amiről tudunk - mégsem
volt képes megnyílni. Békés természetű volt, soha nem emelte fel a
hangját, de az utolsó évben hallottam ordítani. A halála előtt is
kiabált a kisebbik lányunk kai, Blankával, aki akkor volt a
legmasszívabb kamaszkorban, és iszonyú csatákat vívtak. Ettől
eltekintve mindvégig kifejezetten szoros volt a kapcsolatuk. A férjem
kommunikatív ember volt, amint megtanult a kislányunk beszélni,
jókat társalogtak. Megtanította sakkozni, és nagy meccseket
játszottak.
A nagyobbik lányunkat is szerette, de ő nem beszélő autis- ta,
ezért hozzá nehezebben találta meg az utat. Érezte, hogy Zorka okos,
de nem tudott hozzá kapcsolódni. Most jöttem rá, hogy mindig
minden, Zorkával kapcsolatos helyzetben egyedül maradtam. Ennek
a lelki súlyát jó lett volna nem egyedül vinni. Akkor természetesnek
tűnt, hogy ez anyai feladat, de miért is? Amikor hazajött a
munkából, vagy a nyaralásainkon ő kikapcsolt, és olvasott. Nem tűnt
fel, el voltam foglalva a teendőimmel, meg aztán, az igazsághoz
tartozik, hogy amihez autó kellett, azt zokszó nélkül vállalta; ha
leveleket kellett írni a kislányunk érdekében, abba is beletette magát.
Amikor viszont Zorka elkezdett írásban, tableten kommunikálni,
kértem a férjem, vegyen részt legalább hétvégeken az otthoni
terápiájában, ráadásul ezáltal közelebb is tudnának kerülni
egymáshoz. Soha nem tette meg. Csak az utolsó évben kezdtek el
beszélgetni, mert a gimnáziumban fel kellett készíteni Zorkát
különböző tárgyakból, és kértem a férjemet, hogy legalább a kémiát
vállalja ő. Végre elkezdtek kommunikálni, és lubickoltak ebben.
Miért kellett erre 16 évet várni? Ő maga is sajnálta, amit
elmulasztott.
Azt a részt vállalta, ami neki komfortos volt. Nem tudatosan nem
vett részt ennél több feladatban, hanem neki így volt természetes.
Azt látta, hogy én pörgők, szívesen csinálom. Sokáig nem lehetett
látni, hogy hullafáradt vagyok, és marha jó lenne, ha nem egyedül
nyomnám. Amellett sokat dolgozott, én sem akartam terheket
rátenni, amikor este hazajött. Mindent összevetve azt gondolom,
hogy minden hiányosságával együtt egy meleg család voltunk.
Ami fájó pont nekem: a nyaralások. Most, hogy az egész
kirobbant, a lányok is azt mondták, hogy szívesen emlékeznek a
családi nyaralásainkra, de olyan, mintha hármasban lettünk volna. A
férjem a nyaralásainkon teljesen ellazult, mindent rám hagyott,
legfeljebb az utolsó napon jött le velünk a strandra, vagy
kapcsolódott be bármibe. Ezért utoljára, amikor megkérdezte, hova
menjünk, azt feleltem, tökmindegy, én ugyanúgy csinálom ott is
Zorka diétás kajáját, ugyanúgy korizok vele, és éppúgy nem jut idő a
pihenésemre, mint itthon.
Váratlanul halt meg. Az utolsó nyaralásunkon baleset érte, eltört
a lába. Beszállították a kórházba, este beszéltünk vele, mondta, hogy
másnap operálják, minden lelete teljesen rendben. Ott voltam a
műtétnél, vártam rá, de csak nem hozták ki. Éreztem, hogy baj van.
Megszólalt a telefonom, és az orvos elmondta, hogy a műtőasztalon
meghalt a férjem. Már majdnem befejezték a műtétet, amikor
elkezdett összefüggéstelenül beszélni, és összeomlott a keringése.
Egy órán keresztül próbálták visszahozni, de nem sikerült. Mint
kiderült, rossz állapotban volt az érrendszere. Nem tudtunk
elbúcsúzni sem.
Nem éreztem súlyosnak a gyászom, ezért is kértem segítséget
gyásztanácsadótól. Mint mondtam, az utolsó másfél évben több
probléma akadt a férjemmel. Fáradt volt, ingerlékeny, szorongott.
Ivott is. Nem látta be, hogy ez már függőség. Szüksége volt minden
este 2-3 üveg sörre. Néha dülöngélt, beesett a gyerekek ágyába,
amikor puszit adott nekik. Próbáltam vele beszélni, de nem vezetett
eredményre. A halála előtt egy két nappal szokásosan együtt
görkoriztam Zorkával. Nagyon ki voltam akadva. Azon járt az
eszem, meddig kell ezt nekem még így csinálni? így fogok a
férjemmel leélni még akár húsz évet? Ez a kilátásom? Azt
gondoltam, ezt biztosan nem akarom még évekig húzni. Az
rendben, ha ápolnom kellene, de ezt a rombolást ő teszi magával,
ennek nem kellene így lennie.
Következő nap megvolt a válasz a jövőnkre, mert meghalt.
Nagyon életigenlő ember volt, számtalanszor megtapasztaltam az
életszeretetét, éppen ezért az volt az érzésem, mintha feladta volna.
Az a fajta küzdés, ami egész életében jellemezte, mintha elveszett
volna a műtőasztalon. Mint aki ki szeretne szállni.
Most, hat évvel később kiderült róla egy teljességgel
felfoghatatlan dolog. Már többször kijött Blanka száján, hogy még
nem áll készen, de majd szeretne valamit elmondani. Arról fog
beszélni, ami a pszichológusnál kibukott. Amikor felismerte, hogy
nem ő a nem normális. Amikor ez utoljára került elő, akkor a
nagyobbik lányom odaült a húga lábához, megsimogatta és a
tabletjére azt írta, hogy nyugi, Blanka, nekem is vannak szörnyű
élményeim a papival.
Blankából kitört a zokogás, megölelte Zorkát, és azt mondta,
akkor most kiböki. Blanka a pánikbetegsége miatt jár
pszichológushoz, ott fogalmazta meg, hogy van valami rossz érzése,
de nem tudja, hogy csak ő túlérzékeny, vagy tényleg nem normális,
ami történt vele. A pszichológusnő nyitotta fel a szemét, hogy nem,
nem normális!
Elmesélte, hogy az apja kicsi kora óta rendszeresen abuzálta.
Nem tudom ennek a részleteit, mert nem faggatom a gyerekeimet.
Annyit tudok, hogy simogatásokról van szó, járt a keze mindenfelé.
Kérdeztem, meddig tartott ez? Kiskamasz koráig, amikortól talán
már tartott attól, hogy előbb-utóbb elmondja nekem is.
Az első két-három hétben zombiüzemmódban működtem.
Tettem a dolgom, de mint egy gép. Mintha letompult volna a
külvilág, nem hallottam a külső zajokat, nem láttam színekét,
fényeket. Ahhoz hasonlóan, mint amikor anyám meghalt. Az is egy
ilyen titoksztori. Húszéves voltam. Anyám a halála előtt
meghatalmazta a bátyámat, hogy mondja el nekem, ideje
megtudnom, hogy az apám nem akart engem. Édesapámmal nagyon
jó volt a kapcsolatunk, ketten maradtunk egy lakásban. Kiborulva
kértem számon, de Ő nem is emlékezett erre. Zombiként éltem egy
hónapig. Akkor most mi van? Ez az apa nem akart engem, akivel
ennyire szeretjük egymást?
Most is ilyen állapotba kerültem. Nem tudtam senkivel meg
beszélni, amit a lányaimtól megtudtam. Magamban rengeteget
beszélgettem. És hangosan a férjemmel. A fényképe ott állt a
konyhában, a halála után úgy tettem ki, hogy ha mosogatok, tudjak
vele beszélgetni. Ez így történt az eltelt hat évben. Most üvöltöttem
vele. Nem tudom, mi volt több, a szomorúság vagy a düh. Azt
éreztem, iszonyúan megalázott engem, a kapcsolatunkat, a
gyerekeinket, a családot. Elmondtam minden mocsoknak. Ekkora
bűnt elkövetni! A saját lányaival! Egy nem kommunikálóval is,
akinek semmiféle lehetősége nincs, hogy jelezze! Olyan embertelen,
undorító dolognak tartom, hogy ezt apaként megtette, hogy nem
tudom felmenteni. Nincs erre indok, nincs mentség.
Vajon mire bukkannék még, ha tovább nyomoznék, ki volt ez az
ember valójában? Soha nem éreztem féltékenységet, pedig fiatal
lányokat tanított. Meddig kutakodjak, hol lenne ennek a vége?
Hogy nem láttam, hogy mi történik? De hát, a franc se gondolta.
Kérdeztem Blankától, hogy nem vettem észre? Akkor történt, amikor
én azt hittem, normális családi esemény zajlik. Esti mese, amikor
mellé feküdt a férjem az ágyban. A simogatások, amelyek ugyan
kényelmetlenséget, szégyent, rossz érzéseket okoztak a lányokban,
de azt hitték, az apák ezt szokták csinálni. Miért is gondolnának
mást, amikor egyébként tökéletesen szerethető édesapa? Nem
erőszakról volt szó. Ha az az ember csinálja ezt, akit istenítenek,
akkor az bizonyára normális. Rémisztő visszagondolnom, milyen
szívesen vállalta az esti mesét, az altatásokat. Ki gondolta, hogy
azért, mert közben simogathatta őket. Meg magát, gondolom.
Zorka nagyon szeretett kádban relaxálni. Esténként kapott
gyertyafényes, habos fürdőt. Visszaemlékezve felötlött, hogy
mentem be a fürdőszobába, és láttam, hogy a férjem keze a vízben.
Mire gondol az ember jóhiszeműen? Hogy ellenőrzi a víz
hőmérsékletét. Amikor Blanka ezt többedszerre tapasztalta,
rákiáltott az apjára, hogy vegye ki a kezét.
Kérdeztem, miért nem mondták el? Mert mindketten azt
képzelték, nem hinném el. Miközben ahogy meséltek erről, egy
pillanatra se merült fel bennem, hogy nem mondanak igazat.
Örülök, hogy kijött Blankából, mert kiskamasz korától kezdve
elképesztő módon utálta a saját testét. Anorexiás időszaka is volt, és
vagdosós is. Állandóan faggattam, honnan van ez, gyönyörű
gyermek, tőlünk csak dicséretet kapott. Egyszerűen nem értettem.
Megvan a magyarázata. Mint ahogy Zorka különös viselkedésének
is. Ő egy végtelenül szelíd auti, soha senkit nem bántott életében.
Kivéve az apját. Az egyetlen ember, akire időnként lesújtott,
méghozzá nagyon durván, az az apja. Valahogy jelezni akart, hogy
ez az ember nem oké. Most nyert ez is értelmet.
Visszagondolva a férjem ilyen jellegű furcsaságaira, egyes
dolgokban tényleg úgy viselkedett, mint akin hályog van, és nem
veszi észre, hogy nem normális. Külön kellett kérni, hogy amikor a
lányok öltöznek, csukjuk be az ajtót. Miért, kérdezte, nem láthatom a
saját lányaimat meztelenül? Emlékszem, csomószor csattantam vele,
mert reggel, este nem vett fel alsónadrágot, egy szál pólóban flangált
a lakásban. Rászóltam, hogy vegyen fel gatyát, ne mászkáljon így a
lányok előtt. Miért? Egy család vagyunk. Nem értette, fel se fogta,
hogy ez nincs rendben. Miért kell ezt egy értelmes embernek
magyarázni? A lányok ugyan érezték, hogy egyik-másik dolog nem
normális, de nem tudták, vajon nem ők látják e rosszul. Nem tud ták,
hogy amikor például bemegy egy apa a fürdőszobába, miközben
fürdik a serdülő lánya, és nem fordul ki, hogy ja, bocs, hanem
marad, akkor tiszteletlenül megsérti az intimitáshoz való jogát.
Blanka fogalmazta meg, hogy az apja úgy érezte, ez neki jár, mert ez
a három nő hozzá tartozik.
Egyszer elénk került egy történet, amelyben egy szintén nem
beszélő autista kislányt a gondozónője szexuálisan kihasznált, és
emlékszem, a férjem rettenetesen fel volt háborodva. Hogy ő nem is
tudja, mit tenne, ha a gyerekével csinálnák ezt. Meg sem fordult a
fejében, hogy az sem oké, amit ő csinál? Ilyet nem teszünk!
Elsimítgatta magában, de a lelke mélyén tudta, hogy ez beteg dolog,
ebben biztos vagyok.
Nem tudok nagyobb bűnt elképzelni ennél, ami egy családban
történhet. Fogalmam sincs, mi lesz a folytatása. Annyi minden
kavarog bennem. Ha ez megtörténhetett, akkor mi volt igaz?
Apja halálakor Blanka 17 éves volt, és mit sem sejtett arról, hogy
az apja ártott neki. Mélyen gyászolt. Sokszor akaszkodtak össze,
ezért iszonyatosan megviselte, hogy úgy ment el az apja, hogy nem
tudtak megbékélni. Minden hónapban végigzokogta a fordulónapot.
Az apja köntösében mászkált, abban aludt, az ő papucsát viselte.
Vége lett a kamaszkori lázadásnak, egy perc alatt felnőtt. Most, hat
évvel később, a pszichológus által megvilágosodva óriási harag dúl
benne. Éppen azért, mert nagyon szerette az apját, és azt éli át, hogy
teljességgel elárulták. Féltem őt. Nem tudom, valaha is helyre tudja-e
tenni magában, el tudja-e engedni ezt az iszonyatos csalódást,
indulatot, amit most érez. Hosszú ideig férfigyűlölő volt. A
pszichológussal összerakta, mi lehetett ennek az alapja. Azóta is jár
hozzá, reménykedem, hogy a segítségével sikerül valahogy
megbékélnie.
Zorka is szerette az apját, de az ő kapcsolódása másmilyen, és
nem akar segítséget. Azt mondja, ő ezt lezárta, az elkövető már nem
él, nem akar ezzel foglalkozni.
Mindössze két hónapja derült ki ez az egész szörnyűség. Azon
gondolkodtam, ki a bánatnak tudnám elmondani a történteket.
Rengeteg ember ismeri a férjemet, sok közös barátunk van. Ha a
lányomban megfogalmazódott, hogy nem hiszek neki, akkor ők
végképp kételkednének. Azt gondolnák, két kis hisztis csaj
félreértelmez ártatlan apai gesztusokat. Olyan szinten volt
piedesztálra emelve a férjem mindenhol, hogy száz százalékig biztos
vagyok benne, nem hinné el senki, amit mondok. Jó ember volt,
melegszívű, segítőkész, mindenki szerette.
Azt az egyet tudom, hogy önös érdekből nem akarok haragudni a
férjemre, mert az engem tenne tönkre. Ő a múltam része, bármi is
történt. Valahogy úgy kell tudnom elhelyezni ezt a piszkos fejezetet,
hogy megőrizhessem, amitől a házasságunk szép volt. Eltettem az
összes fényképét, nem akarom látni, a ruháit elvittem egy
jótékonysági szervezetbe, nem mentünk halottak napján sem a
temetőbe - nem büntetésképpen, hanem mert képtelen voltam.
Közben azt magyaráztam Blankának is, hogy nem tudom kitörölni
az apját az életemből. Nem érezném igaznak, hogy az egész 22
évünk egy nagy szemétkupac. Az is egyfajta igazság, amit én
megéltem vele.
Ami az abúzust illeti… fogalmam sincs, mi legyen. Azzal is kell
kezdeni valamit. Az még előttem áll, hogy megbocsássam. Nem
tudom, hogyan, semmiféle ötletem nincs. Rengeteget gondolkodtam,
sok minden megvilágosodott, meg nyilván lesz, ami később esik le.
Mindig hittem, hogy amire figyelmet fordítunk, oda megy az
energia. Nem akarok ebbe a szükségesnél több energiát tenni, mert
máshová kell tennem. Bízom benne, hogy az élet majd elém hozza,
hogyan lehet ezt feldolgozni, most nem szeretnék ezen többet
rágódni. Azon vagyok, hogy ne legyen bennem harag. Megbocsátani
nem tudok, de nem akarom magam mérgezni a haraggal. Ez megy
is, mert annyi szép emléket őrzök a férjemről a gyerekekkel
kapcsolatban is, ami ugyan nem ellensúlyozza, amit tett, de fékezi az
indulataimat. Érzem, hogy valószínűleg le kell majd egyszer
vezetnem a dühömet, talán kimegyek a Normafához kiüvölteni,
vagy veszek egy bokszzsákot, nem tudom. De még nincs itt az ideje.
A gyerekekkel kapcsolatban szörnyű tehetetlenséget és
aggodalmat érzek. Bánt, hogy miért nem vettem észre. Ám a múlton
nem tudok változtatni. Mit tehetek most értük? A jelenre fordítom
minden energiámat. Intenzív életet élek, ezért túl sok időm nincs is a
töprengésre. A délelőttjeim Zorkával telnek, segítem öt, fejlesztésre
viszem. Ezenkívül magántanítványaim vannak, és egy egyesületen
belül csoportos foglalkozásokat tartok.
 Amíg nem tárult fel a családi titok, addig rengeteget beszélgettem
az elhunyt férjemmel. Része maradt a család életének. Volt egy
játékunk, ha segítséget kellett kérni valamihez, csak felszóltunk: hú,
el kellene érni ezt a buszt, intézd már el, lécei! Blanka most azt
mondja, ha Ő ezeket elkövette, akkor mi kihez beszéltünk, hiszen
akkor nincs ott, ahol gondoltuk. Ha van igazságszolgáltatás, akkor
máshol van.
Vagy bocsánatot nyert odaát? Hát, mi még nem tartunk ott.
 Haragudtam, de most már
csodálom anyut
Bea története
Középiskolás koromig nem ittak a szüleim, legalábbis nem tűnt
fel nekem. Mindketten első generációs értelmiségiek voltak,
elismertek a maguk területén, és soha nem ittak napközben,
kizárólag este. Először az apám, később anyu is csatlakozott hozzá.
Azok a csendes fajta alkoholbetegek voltak, akik nem váltak
indulatossá, agresszívvá, csak elfogyasztották esténként a maguk
nem kevés italát. Én akkor már kollégiumban laktam és kevesebbet
voltam otthon. Anyukámról szól a történet, akivel nagyon szoros
kapcsolatban voltunk, naponta telefonáltam, megbeszéltem vele
minden örömömet, bánatomat. Arra figyeltem, hogy napközben
hívjam, mert este már érződött a hangján, hogy ivott. Kialakult
bennem, ahogy az alkoholbetegek gyerekeinél szokásos, hogy
titkolni kell, mi történik a családban. Mindig úgy kell csinálni,
mintha minden rendben lenne. Ez a mai napig megmaradt bennem,
bár igyekszem levetkőzni.
Főiskolás koromban is csak nappal hívtam őket. Sokáig nem
került szóba az ital, de egyszer vettem a bátorságot és megpróbáltam
erről beszélni anyuval. Apu ivását hoztam szóba, próbáltam
figyelmeztetni, hogy ez így gáz, ebből baj lesz. Anyukám
bizonygatta, hogy nem olyan nagy gond ez. Nem esett le, hogy
magát is védi ezzel.
Hosszú évekig ment ez így, aztán apukámról kiderült, hogy
hasnyálmirigyrákja van. Előtte már hónapokig élt
fájdalomcsillapítón, de elhallgatta. Aztán kórházba került. Első
körben anyut tájékoztatta az orvos, hogy apu menthetetlen. Anyu
azt kérte, adjanak neki egy napot, hogy kitalálja, hogyan mondja
meg a férjének. Konzultált egy másik orvossal, aki egyértelműen
feleslegesnek ítélt bármiféle operációt. Másnap bement anyu a
kórházba, hogy valahogy beadagolja ezt apunak, de addigra az
orvos a kérése ellenére megmondta apunak a diagnózist, azt viszont
nem, hogy ez végzetes, és meg fog halni. Műtéttel áltatta. Mivel
apuban nagy volt a bizalom, hogy felépül, anyu nem merte
megakadályozni a beavatkozást. Annyit azonban tudott apu, hogy
ha rövid ideig tart a műtét, akkor nincs remény, ha sokáig, akkor
igen. Miután csupán fél óra volt az egész, alighanem felfogta, hogy
nincs mit tenni.
Sajnos azonban ezután sem került egyértelműen szóba, hogy meg
fog halni. Senki nem beszélt erről. Egyetlenegyszer tett nekem egy
megjegyzést telefonon, amikor éppen lement a morfium és nagyon
maga alatt volt, hogy tudja, hogy vége, de mindenki kamuzik neki.
Nem tudtam, mit reagáljak erre telefonon. Miért nekem mondja?
Anyu naponta ment hozzá, miért nem vele beszéli meg. Kérdeztem
anyut, te tényleg még mindig azzal áltatod aput, hogy meg fog
gyógyulni? Nem, ez egyszerűen nem kerül szóba - felelte.
Kapott kemoterápiát, valamivel jobban lett néhány hónapig,
aztán hirtelen leromlott az állapota, és egy hét alatt elment.
Apu betegségével egy időben tudtam meg azt is, hogy babát
várok. Látni lehetett, hogy apu nem éri meg az unokája születését.
Mikor utoljára láttam apámat otthon, annyira megrendített a
látványa, hogy görcsbe rándult a gyomrom, amire a baba hatalmas
rúgással reagált, de akkorával, hogy azt hittük, meg fogok szülni. Az
orvosom figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra, nem lenne jó, ha
a világvégi kis faluban indulna meg a szülés, ezért nem maradtam
apu mellett az utolsó napjaiban.
Két hónap múlva megszületett a kislányom, akinek már csak
anyukám örülhetett. Beszéltem vele az ivásáról, mondtam, hogy
tudok róla, és vigyáznia kell, nagyon aggódom. Annyit felelt, hogy
igen, ő is látja. Egy évvel később kezdett erősen fogyni, és
gyomorbántalmak miatt kivizsgáltatta magát. Kiderült, hogy neki is
a hasnyálmirigyével vannak gondok. Megrémültem, hogy kezdődik
az egész elölről, de szerencsére nem olyan jellegű volt a betegsége.
Műtét várt rá is, amiből nehezen épült fel, de aztán jól lett. Én
pedagógus vagyok, és éppen nyár volt, le tudtam utazni hozzá
segíteni. Ha itt megállt volna az ivásban, még sokáig élhetett volna,
mert a betegségét diétával karban lehetett volna tartani.
Anyu felköltözött Budapestre, hozzám közel. Újabb műtét,
ezúttal a lába, de ő ezeket vagányul csinálta, mindig mindenből
felállt. Ekkoriban már néha nappal is iszogatott, de soha nem
annyira, hogy aggódjak, ha néha pár órára rábíztam a gyerekeket.
Tudtam, hogy olyankor nem iszik.
A műtőorvosa megmondta nekem, hogy ha piál, meg fog halni.
Biztos vagyok benne, hogy ezt anyuval is közölte. Anyu szedte a
gyógyszereket és rendszeresen járt kontrollra. Mindig beszámolt az
eredményről, és említette, hogy a májával is van valami, diétáznia
kell. Hullámzott az egészségi állapota, de mindig kikezelték. így
ment vagy három évig. Ha nem diétázott, vagy mégis ivott, akkor
bedurrant a hasnyálmirigye, de aztán mindig jobban lett.
Aztán egyszer már nem. Vizesedett a lába, nem volt ereje felkelni.
Kértem, menjen orvoshoz. Semmiképpen nem akart.
Kétségbeestem. Mindenáron el akartam vinni orvoshoz. Heti 2-3
alkalommal látogattam, elkávézgattunk. Egyik nap felhoztam:
figyelj, anyu, nehogy az legyen, hogy utólag jövök rá, hogy te már
nem voltál döntésképes, és rád kellett volna hívni a mentőt, de nem
tettem meg. Nevetett, biztosított, hogy tudja, mit tesz. Nem akar
kórházba menni, hogy összeszedjen valami fertőzést, és ott legyen
ezer évig. Majd javulni fog. Nézd, anyu, megmondom őszintén, attól
félek, hogy egyszer hívlak, és nem veszed fel a telefont, idejövök és
azt találom, hogy elestél, beverted a fejed és meghaltál. Láttam rajta,
hogy belegondol, ez nem is olyan irreális elképzelés, úgyhogy végül
kihívta a körzeti orvost. Biztosak voltunk abban, hogy beutalja a
kórházba, de nem, csak felírt egy erős vízhajtót.
Ekkoriban naponta kétszer telefonáltam. Reggel hívtam először,
mielőtt elkezdődtek a suliban az óráim, mert nem akartunk a rövid
óraközi szünetekben beszélni. Egyik este beszélgettünk, banális
dolgokról. Másnap reggel nulladik órám volt, anyu kérte, hogy ne
telefonáljak olyan korán, mert lehet, hogy még alszik.
Délután hívtam, nem vette fel. Kezdett jobban lenni,
reménykedtünk, hogy megint megússza, de azért azt tudtam, hogy
egyedül még nem tudna sehova elmenni otthonról. Hosszan
hagytam kicsengeni a telefont, és biztos voltam benne, hogy baj van.
Kértem a férjem, hogy menjünk, és hozza a szerszámosládáját. Erre
nem volt szükség, mert anyu nem hagyta a zárban a kulcsot, így az
enyémmel be tudtunk jutni a lakásba.
 A férjem előrement, mert nem tudtuk, mit talál. Kijött a szobából
és mondta, hogy igen, meghalt. A kanapé mellett ül, a feje hátul
valószínűleg megsérült, mert mögötte véres a kanapé.
Hívtuk a mentőt. Én nem mertem megnézni, mert apukámnak
csak a kezét láttam a temetésen a koporsóban, de az is éppen elég
volt, beégett a tudatomba a rajta éktelenkedő hullafolt, azóta se
tudom elengedni a képet. Ezt nem akartam újra.
A lakásban található nyomok alapján az történhetett, hogy éjjel
kiment a vécére, megbotlott a küszöbben és elesett. Megsérült, de
visszament az ágyhoz. A keze is véres volt, tehát megtapogathatta a
fejét. A kanapé mögötte átitatódott vérrel, és gyakorlatilag elvérzett.
A seb azonban annyira kicsi és felületi volt, hogy a mentősök nem
értették, honnan jöhetett az a sok vér. Ezért jött az a horror, hogy a
mentősök közölték: a kiérkező orvos nem fogja aláírni a baleseti
halált, mert szerintük ettől a sérüléstől nem vérezhetett el. Ki kell
hívni a helyszínelőket.
Majd megbolondultam! Közvetlenül anyu halála után csak
haragot éreztem a felfordulás miatt, amit a rendőrök okoztak.
Mérges voltam, szentségeltem, hogy az ujjlenyomatomat fogják
vadászni, feltételezve, hogy megöltem anyámat. A jó büdös francba,
nem hiszem el! Haragudtam anyámra is, meg a helyzetre is, ami
akadályozta, hogy átéljem a veszteséget. Vagy fordítva, azért
ragadtam le a haragnál, hogy ne kelljen éreznem a fájdalmat.
Megérkezett az orvos, nézegette anyámat, ő sem értette, mert csak
a bőr szakadt fel a fején. De ahogy megnézte az orvosi papírjait,
végül azt mondta, ennek a legyengült szervezetnek ennyi is elég
volt. Végül aláírta. Megkönnyebbültem, gondoltam, felhívom
anyámat és elmondom neki… Nem követi az ember agya olyan
iramban az eseményeket, amit egy halál megkövetel.
Elvitték anyut, ennek ellenére a rendőrök lezárták a lakást.
Kérték, hogy ürítsem ki a hűtőt, mert a lakás így marad a
helyszínelésig és a hagyatéki tárgyalásig. Azt hittem, rosszul hallok.
Most mit csináljak?! Ajánlották, hogy menjek be a kapitányságra.
Próbáltam intézkedni. Kiderült, hogy tévedés, hiába is jönnének a
helyszínelők, már mindent összejárkált a sok ember. Ugyanakkor
viszont eszük ágában sem volt intézkedni, hogy megszüntessék a
lezárást. Kész őrület volt, majd megtébolyod- tam. Egy ismerősöm
segítségét kellett kérnem, hogy végre bejuthassak a lakásba, ő
segített dűlőre jutni a rendőrökkel.
Nekiláttam a takarításnak. Fel sem merült, hogy takarítóbrigádra
bízzam, mert az olyan lett volna, mint egy patkányirtás. Ha már
mást nem tehetek anyámért, legalább ennyit tegyek meg, ez az én
dolgom, senki másé. Nem okozott gondot a vér látványa és
eltakarítása sem. Csak a kanapé mellett lévő állólámpa idegesített,
azt kivágtam a francba. Világított fényes nappal, amikor
megérkeztünk anyámhoz, egyértelművé téve, hogy az éjszaka
meghalt. Érdekes az emberi lélek, a lámpát képtelen voltam
elviselni, de a kanapéval nem volt bajom, pedig az is ugyanazt a
történetet mesélte el.
Kerestem az iratok közt az utolsó orvosi vizsgálat papírját. Látni
akartam, nincs-e valami, ami utalhatott arra, mekkora gáz van. És
megtaláltam! Egyértelműen le volt írva, hogy visszafordíthatatlan
májcirrózis. És ezt eltitkolta anyu. Az előzőeket láttam, amiken az
volt, hogy ilyen folt, olyan folt, de ezt az utolsót elsummantotta. jól
emlékszem, ahogy mondja, ó, hát csak a szokásos folt a májamon.
Összeállt tehát, hogy hozott egy döntést: tudta, hogy itt a vég, de
kórházba nem megy, ott semmi jó nem vár rá, nem akar ott
meghalni. Ugyanakkor azon fennakadt, amikor lefestettem neki,
hogy még a végén itt talállak vérbe fagyva, láttam az arcán. Ezt
valószínű nem akarta. Nem tudom, mi járhatott a fejében.
Sokkot kaptam, amikor megláttam a papírt, de nem azért, hogy
titkolta. Ezt megértettem, hát, hogy mondjam el a gyerekemnek?
Kislányom, tudom, ötszázszor kérted, hogy ne igyunk, apád is így
halt meg, de képtelen vagyok leszokni, úgyhogy én is ilyen csúnyán
fogok elmenni. Az elhallgatást még megértettem, inkább az bántott
ebben a titokban, hogy egyedül kellett elhordoznia. Máig
foglalkoztat, elmondta-e valakinek, megosztotta-e valakivel, vagy
magányosan kellett ezzel megküzdenie. Azt sikerült felfejtenem,
hogy egy-két embernek beszélt az ivásáról, de csak érintőlegesen.
Apu is egyedül maradt azzal, hogy meg fog halni, de nem akart
szembenézni vele, anyu viszont meghozta a maga döntését és
végigvitte.
 Egy héttel a halála után a kezembe akarták adni az urnát. A
férjemet kértem, hogy vegye át, én képtelen voltam hozzáérni. Egy
hete még élt az anyám, most meg ennyi maradt belőle, hát nem.
Aztán ez megváltozott, a lakásába, ahol a temetésig őriztük, már én
vittem el. Letettem a sarokba és nekiláttam összegyűjteni a hagyatéki
eljáráshoz a papírokat. Előre féltem, mekkora katyvaszt találok majd,
de meglepve tapasztaltam, hogy ott áll minden precízen összerakva,
felcímkézve, mivel mit csináljak. Szemlátomást készült.
És nem csak ezzel. Elmentem az OTP-be, mert tévesen még
utalták a nyugdíját, és vissza akartam küldeni. Azt hittem, nem férek
majd anyám számlájához, de az ügyintéző megnyugtatott, hogy
nemrégen anyu hagyatkozott, hogy én rendelkezzek a számlája
fölött. Amikor apu meghalt, anyu belefutott abba, hogy zárolták a
számlát egészen a hagyatéki eljárás végéig, és tanult ebből,
gondolom, nem akart engem is ilyen helyzetbe hozni. Készült,
világosan látszott, tudta, hogy nincs sok ideje. Elrendezett mindent.
Értem, hogy nem akart olyan helyzetbe kerülni, mint apu, akinél
könyörögni kellett, hogy állítsák már le azt a nyomorult infúziót, ne
kínozzák tovább. Jó, de rám nem gondolt? Hogy én fogom
megtalálni? Oké, hogy az Ő döntése, de nem érezte, hogy velem
megoszthatná a félelmeit? Mert biztos félt a haláltól. Voltunk olyan
viszonyban. Nekem az a nyomor maradt, hogy egy súlyos titok terhe
alatt egyedül nézett farkasszemet a halállal. Óriási önfegyelem
kellett hozzá. Én biztos másképpen csinálnám.
Ez az indulat tartott legtovább bennem, de elfogadtam, hogy nem
gondolhatott mindenre. A temetés egy hónappal később történt, ott
kimondtam magamban, hogy megbocsátok neked, és te is bocsáss
meg. Nagy lépés. Egy hónap után túl voltam a sokkon, a
megdöbbenésen, az értetlenségen, a haragon, a megbocsátáson.
Nagyon közel álltunk egymáshoz, hiányoztak a találkozások, a napi
telefonok, de ezt is el tudtam engedni.
Mégis, volt egy olyan érzésem, hogy túl gyorsan, túl könnyen
ment. Fél évvel a temetés után jelentkeztem irodalomterápiás
képzésre. Ez egy kétéves program, amelynek része száz óra
önismeret is. Nagyon adta magát, hogy a gyász, illetve az alkohol
témájával álljak elő. Csakhogy én ezt egész életemben szégyelltem,
soha senkinek nem beszéltem róla. Itt sem akaródzott. Mindenki
sérüléséhez, problémájához bátran hozzászóltam, de a saját témámat
halogattam.
Egy alkalommal valaki beszélt az anyja-haláláról, és elkezdett
ömleni a könnyem. Nem lehetett tovább megbújni. Ez a fordulat
morbid humorral úgy vonult be a csoport történelmébe, hogy a nap,
amikor Bea elvitte a show-t. Ugyanis vagy másfél órát beszéltem és
közben zokogtam. A csoporttársaim ölelgettek. Mélyről felszakadó,
érzelmekkel teli vallomás volt.
Másnap azzal a szégyennel osontam be, hogy Jézusom, mit
fognak szólni a többiek. De minden nagyon természetes volt,
érdeklődtek, hogy jól vagyok-e, és ennyi. Akkor éreztem át igazán,
amire már korábban is rájöttem, hogy a szüleim nem címkézhetők
fel úgy, mint alkoholbetegek, nem lehet őket belepréselni ebbe a
kategóriába, mert ezen túlmenően színes, gazdag személyiségek
voltak, mint bárki más. Óriási élmény volt, hogy ugyanezt
magammal kapcsolatban is megtapasztaltam: leraktam a terhet, és a
csoporttársaimon keresztül megértettem, hogy nem az vagyok, akin
ott a bélyeg, hogy alkoholbeteg szülők gyereke. Ma már úgy látom
magam, hogy én vagyok Bea, akinek vannak jó meg rossz dolgok az
életében, és persze ott van ez is, de ez csak egy kis szelet.
Most már megértőbben, több elfogadással gondolok anyura és
apura. Sokat beszélek a gyerekeimnek is róluk. Mindig a legjobbat
akarták nekem. Csodálom, hogy anyu mindent megtett, hogy a
legkevesebb bajom legyen a függősége következményeitől. Gyakran
eszembe jutnak vicces sztorik is. Azt fogalmaztam meg magamnak,
hogy a szüleim minden jó tulajdonságát örököltem; a rossz
tulajdonságaim viszont saját fejlesztésüek. Sajnos ők nem voltak a
helyükön, ezért nyúltak az italhoz. Én ebből kiléptem, meghaladtam,
nem viszem tovább ezt a transzgenerációs cuccot, amely a
nagyszülőktől kezdve sújtja a családunkat.
Korábban nem fogtam fel, hogyan lehet belecsúszni a függőségbe.
De nemrégen váltam, és sok év után újra cigizni kezdtem. Annak
idején minden gond nélkül hagytam abba, most viszont
megéreztem, hogy ezzel nem is olyan hű, de könnyű leállni. Soha
nem ittam, még társaságban sem, mert én aztán tudok bulizni
anélkül is, meg nyilván a szüleim példája is távol tartott tőle. Most a
válás után viszont, amikor nagy gázban voltam, eszembe jutott,
hogy talán segítene egy pohár ital. Ittam egy keveset, és tényleg jobb
lett. Jó tapasztalat volt arra nézve, milyen könnyen bele lehet csúszni
a függőségbe. Ennek megálljt parancsoltam, de ez nem azt jelenti,
hogy ne innék meg társaságban soha egy pohár italt sem, mert erre a
szélsőséges absztinenciára nincs szükségem.
Öt éve halt meg anyu. A gyászom hosszú folyamat volt, haladt a
medrében és kiforrta magát. Rácsodálkozom, hogy a traumából
mennyi jó is születhet. Nem olyan hurráoptimizmussal, mint ahogy
sokan beszélnek erről. Nem állítom, hogy minden jó úgy, ahogy
történt, pár dolgot simán kihagynék, bírnám, ha lenne apám meg
anyám. De mégis van ennek a történetnek hozadéka. Éled bennem
egy késztetés, hogy amit egyik szülőmmel sem tudtam megtenni,
hogy elkísérjem őket utolsó időszakukban a halálukig, azt megadjam
a hospice-on keresztül a távozó embereknek és magamnak. Ez nem
valami Teréz anya-féle effektus, hanem az az érés hozta magával,
ami a szüleim elvesztése után nehéz munkával megérlelődött
bennem. Ha korábban ilyen téma szóba került volna, fel sem merül
bennem, hogy képes lehetek beteg emberek mellé szegődni. Ha
hagyjuk magunkon átfolyatni a gyásszal járó érzelmeket, azt hiszem,
elkerülhetetlen ez a változás, valahogy végül megszüli ezt az ember.
Most már látom, hogy mindezek következtében, még ha parányi
módon is, de lehetek más emberek segítségére. Amíg a
gyászfolyamat nem zajlott le teljesen, addig persze ez szóba sem
jöhet, hisz az nem fair, hogy miközben másoknak akarok támogatást
nyújtani, aközben az anyámra gondoljak, érte sírjak.
Most azonban már késznek érzem magam erre a feladatra. Úgy
képzelem, ha eszembe is jutnak majd közben a szüleim, úgy fogom
látni őket, hogy mosolyognak rám.
 Szóról szóra megálmodtam
Krisztina története
Két és fél éve halt meg a húszéves fiam tragikus körülmények
között. LSD-t fogyasztott és kiugrott az ablakon. A rendőrség szerint
baleset történt, de én tudom, hogy nem. Úgy vélem, a drogból csak
bátorságot merített ahhoz, hogy képes legyen megtenni.
Láttam, hogy a másságával küszködött. De ez a haláláig csupán
sejtés volt, titkolta, kifejezetten vigyázott arra, hogy ki ne derüljön.
Nem beszélt róla, de sejtettem, hogy valami nagy teherrel küzd. A
kamaszkora előtt nyugodt, kiegyensúlyozott és életvidám fiam
idővel teljesen szétcsúszott. Halála után azonban mégiscsak
nyomára bukkantam e titoknak, így számomra bizonyossággá vált a
mássága.
A végzetes tette előtt szóról szóra megálmodtam azt, ami
röviddel később megtörtént. Egy magas épület tetején voltunk a
jelenlegi párommal, a lányommal és a fiammal. Néztük a
városképet. A fiam ott ült, rettentően szomorúan maga elé meredve,
majd felállt, s azt mondta, na, ebből nekem elegem van, meglódult és
leugrott. Amikor lezuhant, utánanéztem, és láttam, hogy egy
négyszögletű mélyedésbe esett. Lerohantam és kétségbeesve
próbáltam kihúzni. Ekkor azonban megláttam -a lehunyt szemű,
hihetetlenül békés és mosolygós arcát. Éreztem, hogy ő most már
nyugodt, és az is eszembe jutott még álmomban, hogy most nem
fogom tudni „kihúzni” a halálból, mint egyszer már, tízéves kora
körül megtettem.
Felriadtam ezután a szörnyű álom után. Azonnal írtam neki egy
sms-t: „Fiam, jól vagy?” Jött a válasz: „Nyugodj meg, anya, minden
rendben.”
Felébredt a párom is a riadalmamra, aki már hozzá volt szokva a
zaklatott éjszakáimhoz. Sokszor hánykolódtam álmatlanul,
elsősorban a fiam miatt. A párom szerette volna tudni, mi történt.
Mondtam neki, hogy nagyon rosszat álmodtam, de hogy mit, azt
nem voltam hajlandó elárulni. Általában megosztottam vele minden
álmomat, de ezt, úgy éreztem, nem tehetem. Ekkor már jó ideje
feljegyeztem az álmaimat, és azon törtem a fejem, hogy ezt le
merjem-e írni. Babonából úgy döntöttem, kihagyom, de
emlékeztetőként pár szót bevéstem a noteszomba: november 9-éről
10-ére virradó éjszaka, magas épület, Petya leugrott onnan. Máig
nem tudom, jól tettem-e. Csak az biztos: két hónap múlva az álom
valósággá vált.
Petya abban a tanévben kezdte az egyetemet. Azt terveztük, hogy
felköltözik Budapestre, a lányommal közös albérletbe. A barátnőm
házának az alsó szintjét kaptuk meg, és elkezdtük rendbe tenni.
Együtt festettük a lakást a gyerekeimmel, én már megnyugodtam,
azt hittem, minden jól alakul, biztonságban lesz. Akkoriban
kollégiumban lakott, illetve átmenetileg a volt férjemnél, mert mi a
párommal egy kis vidéki házba költöztünk, ami felújítás alatt állt.
Sajnos Petyának az apjával való együttélés komoly nézeteltérésekkel
járt, ami megviselte. Örültem, hogy ez is megoldódik az albérlettel.
Ám nem kerülte el a figyelmemet, hogy úgy festette a falat, mint
egy robot. Szenvtelenül, merev arc- és testtartással. Kifejezetten
boldogtalannak tűnt. Utólag összeraktam, hogy kutyaszorítóba
került. Ő már ott azon gondolkodhatott, hogyan tudna ebből a
helyzetből kiszabadulni. A lehető legrosszabbat tettem vele a
költöztetéssel. Hogyan is tudott volna a nővérével és az
ismerőseinkkel egy házban lakni, hogyan tudta volna élni a titkolt,
ám vágyott életét, ide beszorítva?
Az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy raktam össze a
mozaikdarabkákat. Ott voltak a jelek. Láttuk, hogy a lányokkal nem
igazán tudott mit kezdeni, szinte csak fiú barátai voltak. Az is igaz
viszont, hogy gyerekként fiús játékokat játszott, sisakban és karddal
szaladgált, soha nem babázott, olyan volt, mint bármelyik más
kissrác. Valószínűleg őt legalább annyira meglephették a vonzalmai,
mint utólag minket.
Már a születése is különleges volt. A várandósságom 16. hetében
méhnyakrák előtti stádiumot diagnosztizáltak nálam, és sürgős
műtétet javasoltak. Ugyanaznap a babánál súlyos köldökzsinór-
rendellenességet mutatott az ultrahang, az orvos azt javasolta,
váljunk meg tőle. Az orvos az én életemet próbálta védeni, és azt
állította, hogy emiatt a rendellenesség miatt nagy valószínűséggel
nem lesz egészséges a gyermeken. De én nagyon erősen
ragaszkodtam hozzá. Amikor megszületett, az első egymásra
tekintésünkkor tudtam, hogy egészséges. Életem legjobb döntése
volt, hogy vállaltam őt, ezt még ennyi fájdalom és szenvedés után is
így gondolom. Soha senkitől ennyi szeretetet nem kaptam, mint tőle.
Szoros kötelék volt köztünk, rengeteget beszélgettünk, de különös
módon sokat kérdezett a halálról is. Csodaszép spirituális út a
kettőnké.
Tízéves korában majdnem elvesztettük. Egy olyan betegsége lett,
amibe hajszál híján belehalt. Pontosan nem tudták megmondani az
orvosok a diagnózist, talán herpeszvírus támadta meg. Nem tudott
enni, kórházba került, ahol tovább romlott az
állapota. Csupa gennyes seb volt a szeme, szája, ki sem tudta
nyitni egyiket sem. A hátára rajzoltam, egy jelrendszerrel
beszélgettünk. Újabb fertőzéseket kapott, már nem tudott felkelni
sem, csont és bőr volt. Végül olyan állapotba került, hogy
gyakorlatilag meghalni adták haza a kórházból. Teljes őrületben
voltam, zokogtam. Megláttam a szemében az életről való lemondást,
megcsillant benne valami sötétség, ami megrémisztett. Ugyanezt
véltem felismerni évekkel később, amikor már készülhetett arra,
hogy véget vessen az életének.
Aznap éjjel, hogy hazaadták a kórházból, teljes odaadással
imádkoztam az ágya mellett térdelve, kérve a Jóistent, hogy mentse
meg a kisfiámat. Tegyen csodát, reggel keljen fel és az legyen az első
mondata, hogy: anya, szeretnék a számítógéphez ülni. A kórházban
erre vágyott, hogy ha hazajön, játszhasson a gépen, de olyan
legyengült állapotban volt, hogy erre esélye sem lehetett, hiszen még
felülni sem volt ereje. Ahogy ott imádkoztam, elöntött valami
forróság. Különleges tapasztalás volt, már akkor tudtam, hogy
valami jelentős dolog történik.
Reggel felébredt Petya, kinyitotta a szemét, rám mosolygott, és az
első mondata az volt: anya, odaülhetek a számítógéphez? Innentől
lassan elindult a gyógyulása, elkezdett enni, mozogni, az izmait
újraépíteni. Valójában nem volt semmilyen indok, semmilyen orvosi
magyarázat erre a hirtelen változásra az állapotában. Egyetlen
határozott választ tudtam adni erre a csodára: visszahívtam az
életbe. De utólag, a mai eszemmel már nem vagyok abban biztos,
hogy ő valóban ezt akarta.
A fiam kamaszkorba lépve egyre komorabbá vált. Amilyen
boldog, kiegyensúlyozott, jó humorú, nyitott gyerek volt az első tíz
évében, annyira más lett a második tízben. Megváltozott
a viselkedése, szorongó, zavart lett. 16-17 éves kora körül
kényszeres mozgásai kezdődtek. Ha kérdeztem, mit főzzek?, mi
újság a suliban?, mi volt az edzésen?, már nem nézett a szemembe.
Ö, aki korábban olyan nyugodt volt, mint egy kis Buddha, tele
emberszeretettel, életörömmel, egyre zárkózottabbá vált. Az
osztályfőnöke is behívatott, elmondta, hogy Petyával milyen
problémák vannak, és hozzátette, hogy gyanúja szerint lehet, hogy
kábítószerezik.
Az apjával való csúnya válásunk egy időre esett Petya látványos
változásával. Arra gondoltam, hogy ez a hatalmas törés okozza
mindezt, pedig valószínűleg ekkor kezdett küzdeni azzal, hogy a
saját neméhez vonzódik. Korábban rengeteget beszélgettünk, szinte
olvastuk egymás gondolatait. Ezen sokszor viccelődtünk is
kiskorában, azt mondta, nem ér, hogy belelátok a fejébe. Még egy
darabig tudtunk beszélgetni, de egy idő után teljesen lezárt. Most
már tudom, hogy azért, mert őrizni akarta a titkát, és én voltam az,
aki leginkább átláthat rajta, és kiderülhet, hogy ő más.
Kifelé azt a látszatot tartotta fenn, hogy a lányok érdeklik. Ennek
ellenére, egy idő után sejteni kezdtük a másságát, és egyszer szóba is
hoztuk az apjával. Akkor már elváltunk, de együtt történt ez a
beszélgetés. Rákérdeztünk tapintatosan és elfogadóan, és azt is
elmondtuk, hogy a gimnáziumi osztályfőnöke úgy látja, hogy füves
cigarettához, drogokhoz fordul. Mindketten, az apja is és én is abban
erősítettük meg, hogy szeretjük akkor is, ha ő esetleg nem a
lányokhoz vonzódik, és hogy nem az a megoldás, ha kimenekül
ebből a helyzetből a szerek által. Lángvörös lett, felpattant és
elszaladt. Nem mertük tovább zaklatni, nem tudtuk, mivel teszünk
rosszat neki. Én már korábban is kérdeztem a drogokkal
kapcsolatban, aggódtam érte, de mindig hárított. Á, nincs itt semmi!
Azt megtanultam ebből a tragédiából, a hibás lépéseimből, hogy
mindig a megérzésekre kell hallgatni és bátornak kell lenni. Azt
hiszem, a félelem gátolt abban, hogy meglépjek, kimondjak,
megakadályozzak bizonyos dolgokat.
A lakás kifestése után Petya visszament a kollégiumba. Két nap
múlva, éjjel 1-kor vetette ki magát az épület legtetején lévő
szobájának erkélyéről. Az alacsony portaépületre. Ez volt az
álombéli négyzetes mélyedés. Még beszéltünk este, mondta, hogy
vizsgára készül. Nem gyanítottam semmit. Másnap csak délelőtt 11-
kor szóltak a rendőrök.
Eszelősen rohantam a kórházba, gyakorlatilag betörtem a műtő
ajtaját. Ő addig szinte végig spontán lélegzett, emiatt egy ott dolgozó
orvostanhallgató ismerősünk meg volt róla győződve, hogy túléli.
De én úgy hiszem, csak engem várt. Odaértem, és azokban a
percekben halt meg. Mondtam az ott lévő egészségügyi
dolgozóknak, hogy semmi baj, majd én visszahozom, egyszer már
sikerült. Beletörődtek, mit is kezdhettek volna egy tajtékzó anyával?
Két órán át hagyták, hogy benn legyek vele a műtőben, és
beszélgethessek vele. Mert beszélgettem, elindult egy kérdés-felelet
köztem és a fiam között. Aki tulajdonképpen már nem élt, mégis,
valami furcsa módon tudtam vele kommunikálni. Éreztem, hogy ott
van, velem. A „gondolatait” is megéreztem, azt, hogy neki már jó, és
szeretné, hogy nekem se fájjon. Ilyeneket mondtam hangosan:
tudom, fiam, mindent értek és elfogadok! És valóban, akkor ott
mindent megértettem. Szeretetet, valami végtelen békességet és
nagy melegséget éreztem, hasonlót, mint amit tízéves korában a
betegágya mellett tapasztaltam.
Csodálatos volt az a két óra, és olyan szinten megnyugodtam,
hogy utána másfél-két évig csak mosolyogva tudtam
az egészről beszélni. Azt hihették, hogy megkattantam, de a
közelemben élők ellenkezőleg, inkább azt tapasztalták, hogy a
helyemre kerültem. Soha olyan összeszedett, olyan pozitív
kisugárzású nem voltam. Ez a kegyelem. Azóta nem félek a haláltól.
A temetésre én fogalmaztam meg és mondtam el a búcsúztatót,
ami vigasztaló hatással volt az emberekre. Arról beszéltem, hogy az
élet lényegét csak egyetlen dolog tudja megadni, a szeretet. Később
többen megvallották, milyen fontos támaszt kaptak ott az élethez és
a halálhoz.
 A lélek, ahogy azt tapasztaltam, egy ideig még velünk van.
Amikor három-négy hónap múlva kezdtem volna elbizonytalanodni
abban, hogy valóban úgy történt minden, ahogy a holtteste mellett
éreztem, amikor kételkedni kezdtem az átéltekben és sírtam a hiánya
miatt, akkor megérkeztek a segítő álmok. Az első meghatározó
álmomban csodálatos, szinte mennyországszépségű vidéken, egy
hegytetői kis faházban laktunk a párommal és a lányommal.
Hófödte sziklák magasodtak a távolban, de körülöttünk virágzó rét
és szikrázó napsütés. Petya eljött hozzánk, bekopogott a maga
szépséges mivoltában. Gyertek, menjünk kirándulni és
beszélgessünk! - hívott. Mentünk örömmel, szaladgáltunk,
hempergőztünk a mezőn, ölelkeztünk vidáman. A fiam a szemembe
nézett, és azt mondta: Anya, legyél továbbra is boldog, mert én itt
nagyon jól érzem magam!
Amikor felébredtem, kértem a páromat, figyelj, szólj rám, ha
bármikor kételkednék, mert eljött hozzám, üzent nekem, innentől
kezdve soha többé nem szabad elveszítenem a hitemet. Eddig is
írtam, elsősorban verseket, de ezután felerősödött a művészi
tevékenységem, és a bennem élő vágy is, hogy beleszőjem a
műveimbe azokat a tanításokat, melyeket én magam kapok az
alkotáskor megváltozott tudatállapotban.
A fiam halálának évfordulóján újabb jelentőségteljes események
történtek: nyertem egy irodalmi díjat, majd kiadták a verseimet.
Meggyőződésem, hogy a fiam segít ezen az úton. Azt is neki
köszönhetem, hogy pályát módosítottam, és ma Waldorf-iskolában
tanítok. Ez egészen más lelkületet igényel, mint a korábbi munkám,
ami egy minden spiritualitást nélkülöző, kifejezetten kemény
szakmai terület volt, és amitől nagyon eltávolodtam.
Mindig hívő voltam, de az eredeti vallásom nézeteitől messze
kerültem. Fiatal korom óta érdekeltek a tanítások, mindig is
utánajártam, utánaolvastam a dolgoknak. Elmentem különböző
felekezetekhez, hogy belülről ismerjem meg a működésüket,
elképzeléseiket. A fiam elvesztése után meg akartam érteni, hogy
pontosan mi is történt velem abban a két kegyelmi órában, ezért
elindultam egy intenzívebb kereső úton. Fél évig jártam
pszichológushoz, majd különböző önismereti kurzusokra, hogy
tisztán lássam, mi a feladatom, merre visz az utam. Olvastam,
YouTube-előadásokat és halálközeli élményekről szóló
beszámolókat néztem. Utóbbi nem volt ismeretlen előttem, Moody
könyve7 már tizenévesen a kezembe került. Mindezeket az
ismereteket el tudtam helyezni egy gyönyörű rendszerben.
A halála második évfordulóján kezdtem észrevenni, hogy már
nincs velem a fiam. Addig velem volt, és azt gondoltam, életem
végéig így lesz, ő az őrangyalom. De innentől mintha távolra került
volna. Ekkor mély depresszióba estem. Nagyon sötéten láttam
mindent, azt éreztem, amit talán a halála után kellett volna,
legalábbis ahogy az szokás szerint elvárható. A párom kapart össze,
ő próbált emlékeztetni a korábbi megéléseimre és arra a felismert
feladatomra, amit a megelőző években megfogalmaztam: hogy
másokon kell segítenem.
A hullámvölgy után rájöttem, hogy a fiam utamra állított, de nem
kell elvárnom, hogy mindvégig mellettem legyen. A világképem
ekkorra teljesen átalakult, megtanultam olvasni azokat a jeleket,
melyek szerint gyermekkorom óta erre a feladatra készítettek fel a
velem történt események. Én úgy hiszem, hogy minden meg van
írva. Természetesen van saját döntésünk, hisz mondhattam volna
nemet bármire, de amikor jöttek az üzenetek, szinkronicitások,
álmok, akkor léptem, mert egyértelművé vált számomra, hogy a
fiam is ezt akarja. Megismerkedtem a Waldorf-szemlélet alapját
képező Rudolf Steiner-i világnézettel, ez megerősített abban, hogy jó
úton járok.
Beiratkoztam az egyetemen kreatív írás szakra. Szeretném ezt a
történetet majd valamikor méltó módon megírni. Kincsként
dédelgetem, és ha lesz hozzá elég képzettségem, erőm, nekikezdek.
Ügy érzem, jobb emberré váltam, miután meghalt a fiam.
Együttérzés mindig volt bennem, de befolyásolható voltam,
csapódtam, nem volt meg bennem az a stabilitás, hogy biztosan
tudom, milyen értékrend mellett kell letennem a vokso- mat.
Szerintem nem véletlen, hogy a fiammal olyan sokat beszélgettünk a
lélek túléléséről, és annyit kérdezgetett a halálról. Azt gondolom,
egy szerződésünk volt. Neki akkor és úgy kellett elmennie, ahogy az
megtörtént, és rám bízta azt a feladatot, hogy bátran beszéljek
minden módon arról, hogy a haláltól nem kell félni.
Mikor a balesetkor lefoglalt laptopját visszakaptam a
rendőrségről, nem nyúltam a géphez. A pszichológusom kérdezte,
miért nem. Tiszteletben akarom tartani - feleltem. De hát neki már
nem ártunk vele, a családnak meg segítséget jelenthet - válaszolta.
Nagy félve kinyitottam, és egyértelműen kiderült belőle a mássága.
Láttam egy levelezést egy kicsit idősebb férfival, aki álnevet
használt. Ráírtam erre a férfira, mire ő udvariasan azt válaszolta,
hogy nem szeretné felfedni a kilétét, nagyon sajnálja, ami Petivel
történt, de úgy hiszi, neki már jobb, egy sokkal jobb világba
költözött. Ez a kijelentése nagyon megütött. Ez az ember tudta, hogy
a fiam szenvedett, hogy nem volt nyugalma a rejtőzködés miatt.
Egy darabig úgy voltam vele, hogy nem akarok erről beszélni
nyilvánosan. De amikor az országban olyan változások indultak el,
amelyek hátrányos helyzetbe hozták a homoszexuálisokat, akkor
rájöttem, hogy nem hallgathatok. Szinte hallottam a fiamat: Anya,
csinálj már valamit! Alkotói oldalt hoztam létre, először álnéven,
később felvállaltan és egyértelműen írtam a fiamról, és hogy
kétségbeesésében mit tett magával. Kőkemény feladat ez számomra,
ha nyitott életet akarok élni, akkor nem hurcolhatok többé egyetlen
titkot sem magamban. A fiamé is rám hagyatékozódott, és jogom
van ezzel élni, ha másoknak tudok segíteni.
Eszembe jutott, amikor a fiam gyerekként teljes döbbenettel
kérdezte, anyu, te tudtad, hogy a homoszexuálisokat is elhurcolták
koncentrációs táborba? Enrrek a rácsodálkozásának is csak később
lett jelentősége. Akkor már, gondolom, kezdett ráébredni a
hovatartozására, ezért is érte ennyire sokkolóan. Úgy érzem, ha nem
is kerültek ismét ilyen veszélybe a homoszexuálisok, egyre
kirekesztőbb a társadalom. Mindezeken túl nekem sok egyébről is
beszélnem kell, minden olyan dologról, amit megkaptam a sorstól,
furcsamód halmozva a traumák és tragédiák tömkelegét. Ezekről is
írok megjelent verseskötetemben.
Összeszorul a szívem, mikor arra gondolok, hogy neki különösen
fontos volt az intimitás, érintés, a testi közelség, és mégis
nélkülöznie kellett. A halála előtt nem sokkal együtt tévéztünk a
nappaliban. Megérintettem, megsimogattam a kezét. Nem húzta el,
hagyta, hogy puszilgassam, mint kicsi korában. A végén már
öleltem, és megtelt a szoba valami zsizsegéssel. Könnyeztem.
Mindketten éreztük, hogy erre van szüksége. Vágyott a testi
közelségre, de nem élhette meg, mivel számára elfogadhatatlan volt,
hogy rá bárki azt mondja, hogy buzi. Szintén a halála előtt nem
sokkal volt egy mély beszélgetésünk, amikor felhívott az apjával
való egyik veszekedése után, és azt mondta: Ne haragudj, anya, én
nagyon szeretlek, de nem tudom kimutatni a szeretetemet. Utólag
ebbe kapaszkodom. Ő rám nem haragudott, tudom, érzem.
Jó lenne az idő kerekét visszafordítani, hogy határozottabb,
céltudatosabb legyek, olyan, mint amilyen most vagyok. Ez a
kettősség munkál bennem: egyfelől a spirituális látásmódom, amely
alapján megértem az ok-okozati összefüggéseket, és béke, elfogadás
van bennem. Másfelől egy Földön élő ember vagyok, akinek
vigasztalanul fáj a szíve, és vissza akarja kapni a gyermekét.
Spirituális tanulmányaim alapján idő és tér nem létezik, minden
egyszerre történik, csak mi ezt nem tudjuk felfogni. Mi magunk
zárjuk be magunkat egy ilyen kalodába, s mindez a lelki
üdvösségünk és fejlődésünk érdekeit szolgálja. Ami pedig a
legfelszabadítóbb felismerés: mindnyájan egyek vagyunk, e
viszonylatban nem kell aggódnunk sem a saját, sem pedig a
szeretteink halála miatt.
Mindezeken túl azt látom, hogy a krízisek előreviszik az embert.
Ha nem lenne krízis, fejlődés sem lenne. A fiam halála után jöttem
rá, hogy minden, ami a gyerekkoromtól kezdve történt velem, ide
vezetett, ebbe a pontba, azért lettem ilyen, amilyen. Ha igaz, hogy mi
magunk tervezzük meg születésünk előtt az életünket, akkor én
ugyancsak gyorsan akartam fejlődni, ezért vállaltam ekkora
feladatot. Ott tartok - amiért meg mosolyognak még a barátaim is .
hogy bármi történik velem, arra nemcsak utólag, de közben is úgy
tudok tekinteni, hogy a fejlődésemet szolgálja.
 Kísértetház
Szilvia története
Próbálom agyilag követni, hogy felnővök abban, hogy mi egy
négytagú család vagyunk: a szüleim, a nővérem és én - aztán ott
állok apám temetésén, és ott egy idegen nő, akire féltestvéremként
kellene tekintenem, mellette a velem egyidős lánya, akinek az én
apám a nagyapja. Szürreális.
De még ha ez lenne az egyetlen meglepetés a családban! Az
életem harminc éve alatt az egész családunk kimondatlan dolgokra,
titkokra épült. Már gyerekként tudtam, hogy elhallgatnak valamit,
emiatt állandóan turkáltam, kutattam, bár nem tudtam, mit keresek,
csak éreztem, hogy minden olyan homályos.
Az egyetem utolsó évében jártam, amikor kiderült, hogy
apámnak agydaganata van. De ezt is hogyan tudtam meg? Koleszos
voltam, de a kötelező vasárnapi ebédekre hazajártam. Egy ilyen
alkalommal megláttam apu dolgozóasztalán a leleteket, amiből
összerakam, hogy pingponglabda nagyságú daganat van az
agyában. Kérdeztem anyut, aki a konyhában készülődött, hogy ez
meg mi?
- Hát, rákos az apád.
Megütköztem. - Mégis, mikor akartátok ezt elmondani nekem?
Apám bántalmazó szülő volt, semmi kapcsolat nem volt köztünk.
A hír mégis sokkolt, és bonyolult érzéseket váltott ki belőlem.
Idealizálni kezdtem a viszonyunkat. Mi lesz, ha elveszítem az én
egyetlen apukámat? Ki fogja a számítógépet megjavítani, kicserélni a
villanykörtét? Érzelmi kötelék híján ezeket kapcsoltam hozzá.
Ezen hamar túljutottam, mert hozta a szokásos formáját. Azt
állította, másfél éve van hátra, de minden áldott nap a tudtunkra
adta, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Mindenki ehhez
tartotta magát. Bármit megtehetett, felmentést kapott. Utáltam az
egészet, és az egyetem utáni nyáron még egy vacak, alulfizetett
munkát is bevállaltam, csak hogy ne kelljen otthon lennem. Ősztől
viszont muszáj volt hazaköltözni. Éreztem a folyamatos feszültséget,
agressziót. Olyan volt, mint a Harry Potterben, amikor jönnek a
dementorok és csak szívnak, szívnak el belőled minden erőt. Senki
nem beszél értelmesen, senki nem tájékoztat, mit mondott az orvos,
mi várható. Annyit tudtam, hogy sugárkezelést kap, és mindent be
kell nyelnem az agresszív apámtól, mert szegény meg fog halni. A
szüleim durván veszekedtek, mint mindig egész gyerekkoromban.
Csoda, hogy nem az volt az első szavam, hogy a kurva anyád.
Az otthoni háborús viszonyok közepette a szomatizálás rabja
lettem. Napirenden voltak a pánikrohamok, állandó hasmenés,
hányás kínzott, lefogytam 40 kilóra. Nem tudtam kimenni az utcára
sem. Nemegyszer a sürgősségire kellett bevinni, mert semmilyen
gyógyszer nem enyhítette a fájdalmaimat. Az orvosok azt mondták,
lelki okai vannak. Nyolc hónapig tartott ez az állapot. Mire végre
pszichológushoz kerültem, testileg és lelkileg is romokban hevertem.
Emlékszem, ahogy első alkalommal sírva, szorongva, összetörtén
ültem a pszichológusnál, aki megkérdezte, mit gondolok, mi lehet az
oka, hogy ilyen rossz állapotban vagyok. És fogalmam sem volt!
Elképesztő! Olyannyira öntudatlan voltam, annyira nem voltam
képben, hogy sejtelmem sem volt, hogy ezt a családom teszi velem.
Először is elköltöztem, méghozzá Budapestre, a Király utcába.
Apám révén jutottam ehhez az albérlethez. Boldog voltam, a
legideálisabb hely 25 évesen, a buli negyedben, hurrá! Első napon
takarítottam a konyhát, amikor felhívott apám. Mi soha nem
beszélgettünk, gondoltam, hogy valami gáz van. „Jobb, ha én
mondom el, mielőtt anyádtól tudod meg, hogy hat éve van
valakim.” Hát, sejtettem valahol, órákat telefonálgatott, miközben
anyám három állás terhe alatt nyögött. Kérdeztem apámat, jó, és
mikor költözöl el?
- Semmikor, nem tervezem - mondta.
- Mégis, ezt hogy gondolod?
Anyu is felhívott és elmesélte, hogy megtalálta a levelezéseket.
Legjobban az fájt neki, hogy apám kiszolgáltatta a családot, mindent
kitálalt rólunk, még családi intimitásokat is. Ezt szörnyen
megalázónak érezte. Az is kiderült, hogy a lakásomat is apám
szeretője szerezte. Lehetetlen helyzetbe sodort ezzel, anyukám vagy
fél évig nem jött hozzám, mert rám vetítette a haragját. Pokoli nehéz
helyzet lehetett: lelepleződik a férje, akivel harminc évet élt, kiderül,
hogy megcsalja, az egész élete egy hazugság - ugyanakkor halálos
beteg, mit csináljon, rakja ki? Apám továbbra is sakkban tartotta az
egész családot a betegségével, miközben messze túlhaladta azt a
másfél ével. Öt évvel később halt meg, akkor sem az agydaganat
miatt.
Megígérte anyunak, hogy rendbe hozza a házasságát, azt állította,
lezárta a kapcsolatot. Még párterápiába is elmentek. Na hiszen,
halottnak a csók! Egy napon egy Facebookra feltett kép lebuktatta
apámat, kiderült, hogy nem az anyjánál van, aki falazni próbált neki,
hanem a szeretőjénél. Anyu persze számonkérte őt is, meg
öreganyámat is, mire apámnak annyira elborult az agya, hogy kivett
a széfből egy táskányi pénzt meg egy fegyvert. Azt mondta, elviszi a
pénzt, mert mi nem érdemeljük meg.
Apám sportlövő volt, gyerekként még engem is elvitt néha a
lőtérre. Ezt a fegyvert azonban, mint kiderült, az anyja adta neki,
mikor megtudta, hogy a fia rákos. Nem tudjuk, milyen célból, ez
nem derült ki. Megállás nélkül csengett a telefonom, hol apám
hívott, hogy anyám egy rohadék, hol anyám panaszolta, mit tett vele
az a farok apám. Én meg csak ott ültem két tűz között, és kapkodtam
a fejem. Nem tudtam élvezni az új lakást, az új munkahelyet, mert
próbáltam megőrizni a józan eszem ebben a háborúban, ahol még
egy fegyver is előkerült. Később ez a Dunában végezte, mert anyu
kiosztotta apámat, hogy ne szórakozzon, ha elpatkol, ő itt marad egy
illegálisan tartott fegyverrel, tüntesse el a fenébe.
Hiába költöztem el, utolértek a szüleim hülyeségei, és sorra jöttek
a betegségek. Pánik, szorongás, depresszió, borderline
személyiségzavar, enyhe bipolaritás. Nyilvánvaló, egy majom is
megmondja, hogy a családi diszfunkciók tették: tessék, nézd meg a
gyereket, és ez mindent elmond. A mai napig szenvedek ezektől, de
járok pszichoterápiába, meditálok, és sok más módon igyekszem
karbantartani magam.
Megharagudtam mindkettőjükre. Féltem, hogy még rosszabbul
leszek. Megmondtuk a nővéremmel a szüléinknek, hogy hagyjanak
minket ki a csatározásaikból, oldják meg, ahogy tudják.
Megpróbálták rendezni a dolgaikat, küldtek is egyszer egy fotót,
hogy együtt ücsörögnek egy bárban. Néztem, mi van, mit csináltok?
Nem értettem ennek az egész bántalmazó kapcsolatnak a
dinamikáját, semmiről semmit nem tudtam akkoriban.
Amikor ismét kiderült, hogy apám mégsem szakított a nővel,
végül anyám elzavarta apámat, aki el is elköltözött. Telefonált, még
Ő sajnáltatta magát, és szidta anyámat. Mondtam neki, hogy az
istenért, nem minden rólad szól! Itt vagyok a Tündérhegyen a
pszichiátrián neki köszönhetően, de még ott is utolér a
hülyeségeivel! Hát, tönkremegyek! Összevesztünk, és az én fejemhez
is durvaságokat vágott. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
Pár hét múlva felhívott öreganyám, és közölte, hogy apám
temetése ekkor és ekkor lesz. Senki nem tudott arról, hogy meghalt,
erre rögtön a temetését közük. Öreganyám amúgy maga a
megtestesült gonoszság, azon az ágon az egész család ilyen.
Nagyapám verte apámat bottal, szíjjal, az anyja meg leszarta. A
halálhír után csak ültem a munkahelyemen, mondtam, azt hiszem,
meghalt az apám. Visszahívtam öreganyámat, és rákérdeztem, most
akkor meghalt? Ordibált velem, hogy mit nem értesz ezen?! És
mikor halt meg? Nyolc napja. Miért nem szóltatok nekünk? Ekkor
sírtam, de utána soha többet. Ebben azért megkönnyebbülés is volt,
hogy végre meghalt. Tönkretette az életünket.
De milyen már ez, hogy még a halála körül is titkolózás van? Sem
öreganyám, sem apám szeretője, akinél lakott, nem értesített
bennünket. Én hívtam fel anyut, én mondtam el neki. Aztán
elmentünk nővéremmel öreganyánkhoz, ugyan mesélje már el, hogy
a francba halt meg apu. Régebben volt már apámnak valamilyen
daganata, talán a hólyagban, de persze akkoriban sem tájékoztattak,
csak láttam, hogy csomagolja anyám apám csíkos köntösét, és mikor
rákérdeztem, akkor derült ki, hogy kórházba megy. Abból a
betegségéből felépült, de ez újult ki most, és ebbe halt bele. Az
agydaganattal lehet, hogy akármeddig elélt volna, mert amit nem
sikerült kioperálni, az megmaradt az eredeti méretben.2
Azt mesélte öreganyám, hogy kórházba került, magatehetetlenné
vált, és azt kérte, hogy ide ne hívjátok a lányokat. Meg hogy nem
bocsát meg nekünk. Szerintem ez hazugság, biztosan akarta, hogy
ott legyünk. Nyomorult ember volt, de nem volt gonosz, annak
ellenére, hogy anyámhoz az volt az utolsó szava, hogy dögölj meg,
hozzám meg, hogy hülye ribanc.
Azért a temetésén beledobtam a sírjába egy levélkét, amire azt
írtam, hogy megbocsátok, apu. Ott állt a féltestvérem, és a gyereke is
a sír mellett. Életemben először láttam őket, bár pár évvel korábban
már kiderült egy s más, csak éppen nem róluk. Egyik kutakodásom
alkalmával elém került egy név, Anikó. Ki ő? Annyit tudtam, hogy
apámnak volt egy első, rövid kényszerházassága, na de, hogy
gyereke is lenne? Nekem féltestvérem? Rákérdeztem, hogy erről én
miért nem tudok, hiszen teljesen természetes dolog, miért kellett
eltitkolni? Nem kaptam rá választ.
A temetésen meg csak bámultam, próbáltam értelmezni, hogy a
nővéremen kívül van még egy nővérem apám első házasságából, sőt,
egy unokahúgom is.
Ezután újabb csalódások értek. Apámnak kiváló fizetése volt,
elismert szakemberként tartották számon, de alig kotyogott valami a
halála után a számláján. Minden értékét, drága mérnöki gépeit,
szerszámkészletét, pénzét a szeretőjének, az anyjának, a sógorának
adta. Ez is a szeretet hiányáról szól. Any- nyi igazságtalanság ért
egyszerre, mint még soha. Meghal ilyen körülmények között, nem
tudunk elbúcsúzni, nem szól senki a haláláról és még a pénzét sem a
családja kapja. Örökség nélkül hagy, holott most jöttem ki az
egyetemről, életkezdésben vagyok, ő meg egy rohadt gesztust nem
tud felém tenni, hanem csak azok felé, akik nem is a családja. Csak
megjegyzem: érdekes ellentmondás, hogy én voltam a telefonjában a
háttérképe.
Amikor a boldog egyetemi éveim végeztével hazaköltöztem, és
elkezdődött a rémálom a szörnyű betegségekkel, majd végre
különköltöztem, azt hittem, becsuktam magam mögött a kapukat, de
nem, csak dőlt, dőlt rám folyamatosan a trutyi. Hiába mentem
terápiába, lehetetlen volt szabadulni, mert utánam nyúltak. Végre
meghalt apám, és még akkor is csak zúdult rám a szar. A terápia
megmentett a teljes összeomlástól, de legtöbbet a sorstársak
segítettek. Fél szavakból megértjük egymást. Mond valaki egy szót,
és te válaszolsz, hogy aha, én is. Aha, ismerem ezt. És fordítva, ha én
mondok valamit, a másik rezonál rá. De nagyon nagy küzdelem
volt, és még nincs vége.
Mindannyiunkra jól hatott, hogy meghalt apám. Nagy örömömre
visszakaptam az anyukámat. Már korábban elkezdett terápiába
járni, de a megözvegyülése után még intenzívebben foglalkozott
magával, és rövid idő múlva mintha kicserélték volna. Elkezdett
pszichológiai tárgyú könyveket olvasni, például a Szavakkal verve*
címűt, és akkor vált világossá számára, hogy vele is mi történt.
Nagyon büszke vagyok rá, amilyen utat bejárt.
Csakhogy apu halála után egy évre anyunak mellrákja lett. Ügy
éreztem, valaki elátkozott. Kitört a frász, nem, anyut nem adom! De
ő se adta könnyen magát, lenyomta a műtétet, a kemót, mindent.
Annyira jó volt, hogy őszintén tudtunk beszélgetni, rengeteg
mindent elmesélt. Ehhez az kellett, hogy folytassa a terápiát és
változzon. És képes volt változni!
Meggyógyult, kinőtt a haja, táncórákra járt, randizott, kivirult.
Vett egy nyaralót magának a Balatonon. Én is boldog voltam, mert
visszakaptam az anyukámat, rendeződtek a dolgaim, megtaláltam
álmaim munkahelyét, klassz barátokat szereztem. Vigyorogtam,
mint a tök.
És akkor egyszer csak jött a hír, hogy meghalt anyu. (Szerintem
meg nem halt meg. Itt kolbászol körülöttem.) Szívinfarktust kapott a
nyaralóban. Hol fair ez az élettől, hogy árva gyerek vagyok
harmincévesen?
Ismét hömpölyögni kezdett a szemét. Anyám naplóiból és a
könyveiben talált, fecnikre írt feljegyzéseiből rengeteg borzalom
tárult fel apámról és a kapcsolatukról. Szexuális erőszak,
bántalmazás, állandó fenyegetettség, rettegésben tartás, lakásba
zárás, ilyenek. Nekünk erről soha nem beszélt. Apám egész életében
agresszív volt, engem is vert, de ezek a súlyos bántalmazások csak
anyu halála után derültek ki. Az is, hogy azzal a fegyverrel
megfenyegette.
Amiket tudok, azok csak a hagyma külső rétegei, ha lenne egy
időgépem, és bepillanthatnék a történetek mélyére, még súlyosabb
dolgokra is fény derülne, ebben biztos vagyok.
 Elvesztettem a bizalmamat, mindenkire gyanakvóan nézek.
Biztos titkol valamit, nem őszinte. A párkapcsolataimban tele
vagyok félelemmel, hogy nem vagyok elég jó, hogy bántanak,
kidobnak. Az, hogy apám anyámat szexuálisan is bántalmazta,
szintén kihat a párkapcsolataimra, mert ha nem is tudtam, ott
munkálkodott bennem tudattalanul. Kerestem, miért van bennem
ekkora félelem a férfiaktól. Éreztem, hogy ez valami mélyről jövő
dolog.
A nővérem nyolc évvel idősebb nálam, ő volt kicsit a
pótanyukám, mert anyu állandóan dolgozott, a munkahelyén és
otthon is. Soha nem ült le, mindig feszült volt, nem sok ideje és
türelme volt hozzám. A nővéremmel jókat tudunk beszélgetni a
nyaralóban. Összerakjuk, amit ő tud, és amit én. Érnek
meglepetések. Például, amikor egyetemista voltam, anyu feljegyezte,
hogy mibe kerülök neki. Nekem nem mondta el, hogy nincs
pénzünk, én meg abban a hitben voltam, hogy apám jól keres, nincs
semmi gondunk. Dehogynem! Mint kiderült, apám nem vállalt
felelősséget a családért, nem véletlenül volt anyámnak három állása.
Amikor a nővérem rákérdezett anyunál, miért vezeti a kiadásokat,
azt felelte, hogy hát, most adtam a húgodnak megint pénzt, és lehet,
hogy holnap nem lesz mit ennem. Ez is hideg zuhanyként ért, ha ezt
tudom, sokkal jobban odafigyeltem volna a költéseimre.
A nővérem rendezgeti a hagyatékot, én képtelen vagyok rá. A
titkok még csordulnak ki, és fognak is, amíg ki nem ürít mindent,
meg ahogy a beszélgetéseink során összerakjuk a múltat. Amikor
nincs új infó, akkor ürességet érzek, olyan semmilyen a létezés. Ez a
legrosszabb. Ha meg jön valami hír, az is rossz, de legalább kivált
belőlem valami érzést, leginkább keserűséget, de olykor
felkorbácsolja a dühömet is. Ennek örülök, mert korábban nem
tudtam haragudni, most végre képes vagyok.
Még csak két év telt el anyu halála óta, még bőven gyászolom.
Apám halálának a feldolgozása technikai volt, intézkedtem, és ez jól
hatott rám. Sokáig tartott, mire a nővéremmel kimondtuk, hogy
valójában felszabadultunk. Anyu is felszabadult - bár ő ezt nem
mondta. Igazságtalan, hogy ilyen kevés idő jutott neki. Szívfacsaró.
De ez is legalább egy érzés.
 Ha a gyerekkoromra és a családban uralkodó állapotokra
gondolok, az jut eszembe, hogy olyan, mint egy kísértetház. Hiába
nem lakom már ott, a szellemeit még mindig látom, és kísértenek.
Nemcsak kapcsolódási nehézségek terén érzem a hatását, hanem az
élet minden területén, például az öngondoskodás, önszeretet,
önértékelés, önreflexió, felnőttség kérdéseiben - ezek mind sérültek
nálam.
Gyerek- és fiatal felnőtt koromban éveken át alattomosan
csordogált a méreg. Sokszor azt éreztem, elvesztem a józan eszem. A
terapeutám megnyugtatott, hogy nem vagyok skizofrén. Sokat
köszönhetek neki azért is, mert a bennem lévő művészi tehetséget -
festést, írást, zenélést - támogatta, sőt, segített kibontani. Nagyon
remélem, hogy a traumáim nemcsak elvettek, hanem adtak is,
érettebbé és kreatívabbá tettek. A kifejezésmódomat az anyuval való
gyászom teljesen átformálta, megszabadultam jó néhány gátlástól.
Örült nagy utat jártam be, kezdve az öntudatlanságtól, amikor
csak éreztem, hogy valami rohadtul nem valóságos, a fizikai és lelki
betegségek, rengeteg düh, fájdalom útján keresztül egészen a
felismerésekig, annak a szétválasztásáig, hogy mi nem én vagyok,
hanem a szüleim. Nem hittem volna, hogy ennyi év után is még
ilyen sok dolgom lesz ezzel. Néha kicsit úgy érzem, ezek nem is
történtek meg - még mindig olyan nehéz elhinni, és még mindig úgy
le vagyok hasadva mindenről. Miközben a testem jelen volt a
valóságban, én egy idegen világban éltem. Mostanában aszerint
jönnek az érzések, hogy milyen szegmensére gondolok az
epizódoknak. Féltestvér, szerető, fegyver, erőszak, örökség
elherdálása ^ melyik sorozatban van ennyi minden? Néha csak
röhögők a szappanoperán, máskor meg hatalmába kerít a fájdalom.
Nagyon remélem, hogy rövidesen becsukhatom ennek a
kísértetháznak az ajtaját, és elindulhatok a saját utamon.
 Kétszer is elhagyott az anyám
Evelin története
Anyukám kilenc éve halt meg. Nem volt felhőtlen a viszonyunk.
Húszévesen szült engem, nem kívánt terhességből, amit egész
gyerekkoromban tudatosított is velem. Sok szeretője volt, akik
mindig fontosabbak voltak neki, mint a gyerekei. Az öngyilkosságát
is egy szerető miatt követte el, azaz akkor sem gondolt ránk, nem
voltunk fontosak számára.
Édesapámtól hamar elvált, én pedig nevelőapa mellett nőttem fel.
Ő jól bánt velem, nem úgy, mint anyám, aki tettleg és szóban is
bántalmazott. Bármennyire igyekeztem, nem tudtam neki
megfelelni. Egy húgom született még, aki beteges volt, talán ezért
kevesebb hántás érte.
Anyám és a nevelőapám anyu halála előtt két évvel költözött szét
az utolsó szerető miatt. Ekkor végleg megromlott a kap csolatom
anyámmal. Elvárta volna, hogy hazudjak a kedvéért a nevelőapám
ellen, amit nem tettem meg, ezért nagyon megharagudott rám.
Onnantól nem beszélt velem. Akkor már egyetemista voltam, nem
éltem velük. Valójában már 15 éves koromtól kollégiumban laktam,
és csak hétvégente jártam haza. Az egyetem alatt pedig még
ritkábban. Közben folyamatosan dolgoztam részmunkaidőben.
Amikor anyám és a szeretője szakítottak, akkor lett anyám
öngyilkos. A családi házunk étkezőjében talált rá a szomszéd.
Biztosra akart menni, mert gyógyszert is vett be, és felkötötte magát.
Nem szívesen megyek azóta se oda, nem akarok leülni az
étkezőasztalhoz. A vér szerinti apám felvette velem a kapcsolatot.
Megtudtam, hogy a szüleim válását is anyám hűtlensége okozta.
Ennél sokkal megrázóbb volt azzal szembesülnöm, hogy anyám már
akkor megkísérelte az öngyilkosságot, amikor velem négy hónapos
terhes volt. Gyógyszert vett be, és csak az mentette meg az életét,
hogy apám időben hazaért. Viszont nagy volt az aggodalom, hogy
én megmaradok-e, és ha igen, nem születek-e valami
rendellenességgel.
 Tudtam, hogy nem kívánt gyermek voltam, de ez rátett még egy
lapáttal. Nehéz sors, ha ennyire nem kellesz az édesanyádnak,
viselem is ennek a máig tartó következményeit. Nem könnyű
hinnem a szerethetőségemben, abban, hogy én is fontos lehetek
valaki számára, egyáltalán, hogy van létjogosultságom a világban.
Egész életemben azt hazudta nekem anyám, hogy nem kellettem
az apámnak, és a válás után egyáltalán nem érdekeltem őt. Kiderült,
hogy apukám sokáig próbálkozott, de anyám és az ő anyja elzártak
előle, mindig valamit hazudtak, hogy miért nem találkozhat velem.
Egy idő után feladta, ami természetesen már az ő felelőssége, őt sem
mentem fel.
Azt is megtudtam, hogy anyunak volt egy abortusza, mielőtt
velem megfogant, 16 évesen. Mindig sejtettem, hogy soha nem is
akart anya lenni, és ezt megerősítve láttam. Most én már édesanya
vagyok, de sajnos két vetélésem is volt, így amikor ezt megtudtam
anyámról, előjött ennek a fájdalma is. Míg ő több lehetőséget kapott
az élettől, de könnyedén megvált egy gyerekétől, a meglévőknek
pedig nem tudott szeretetet nyújtani, addig én elveszítettem az
annyira várt babáimat.
Nagyon összetett volt a gyászom, és a mai napig az, pedig két
alkalommal jártam pszichoterápiába. Igaz, amikor túl mélyre
mentünk, abbahagytam. Anyám halála után a barátnőim vittek el,
mert öngyilkos gondolataim voltak, nagyon mélyre zuhantam.
Kínoztak a kérdések, miért így, miért úgy, miért velem.
Legfőképpen, miért nem jutott nekem egy szerető anya, mint
másnak? Miért nem kellettem neki? Azzal szembesültem, h°gy
gyakorlatilag kétszer is elhagyott, megtagadott, egyszer magzati
koromban kísérelt meg öngyilkosságot, egyszer meg 25 éves
koromban, ami aztán végleges lett.
Talán jobb is, mert bármennyire rosszul hangzik,
megfogalmazódott bennem, hogy ha élne, máig kapnám a
folyamatos hántásokat. így csak a múlttal kell megküzdenem, ez is
épp elég nagy feladat. A pszichológussal első körben a gyermekkort
próbáltuk feldolgozni. Az a cél, hogy elfogadjam magam, higgyek
abban, hogy szerethető vagyok, hogy kellek úgy, ahogy vagyok, és
nem csak ha csendben játszom a szobában, és nem zavarok senkit.
 Anyám halála után intéznem kellett a temetést, utánajárni a banki
hiteleinek, sarkamra állni, miközben még egyetemre jártam, és
dolgoztam mellette. A sok tennivaló nem is engedte, hogy a gyászt
mélyen megéljem. Akkor pattant el valami, amikor a hamvasztásnál
ki kellett választani az urnát. Hogyan, most az anyámat beletesszük
egy dobozba? 45 évesen? Nem ott lenne még a helye.
Egyrészről űr van bennem. Nem is biztos, hogy a személyét
gyászolom, hanem azt, aki lehetett volna. Az anyaság is felhozott
bennem újabb fájdalmakat. Átérzem azt az erős kötődést, szeretetet a
gyerekem iránt, és ez is egy tükör, hogy az én anyukám erre nem
volt képes. Annak a kislánynak a szenvedését is jobban látom, aki
akkor voltam. Látom a kisfiámon, mennyire nélkülözhetetlen
számára a szeretet, mint az éltető napfény, és fel sem tudom fogni,
hogy anyám ettől megfosztott. Az is elszomorít, hogy a kisfiamnak
és a most születendő kislányomnak nem lesz nagymamájuk. Milyen
lenne anyám nagymamaként? Olyan, mint velem volt, vagy beérett,
változott volna? Soha nem tudom már meg.
Aggódom, nehogy olyan legyek, mint anyám! Soha nem emeltem
a kisfiámra kezet, de előfordul, hogy hangosabban szólok rá, és
olyankor azonnal a saját anyámat látom. Mivel próbálom elkerülni a
konfliktusokat, nem vagyok túl következetes. Ebben a férjem segít.
Anyámnak talán soha nem volt bűntudata azért, mert rosszul bánt
velünk. Tökéletesnek képzelte magát, tankönyvi nárcisztikus
személyiség.
Az öngyilkosságával, a cserbenhagyásával kitörlödtek a jó
emlékeim. A rosszak megmaradtak, megvannak a verések, a lelki
terror. Jó mindössze egyetlen maradt, amikor kaptam egy Barbie
babát.
Fura és bonyolult ez a gyász. Van bennem csalódottság, harag,
hogy miért nem kaptam meg, amit szerettem volna, de ott van az is,
hogy ha élne, az életem valószínűleg még nehezebb volna. De
közben mégiscsak az anyám volt! Nem tudom, mikor kerül pont
ennek a végére. Mindennap eszembe jut, mindennap foglalkoztat
egy kicsit. A temetőbe nem járok. Megcsináltam mindent, de a
temetése óta nem mentem ki. Azt hittem, nem gyászolom már, de ha
a harag is egyfajta gyász, akkor még nem jutottam a végére.
Próbálok megbocsátani, mentségeket találni: fiatal volt, egyszerűen
nem mindenkinek való a gyerek, bele lett kényszerítve az anyaságba,
ő is hozott valamit otthonról, meg ilyenek. De akárhogy is próbálom
felmenteni, azért fáj.
 Már inkább csak érte fáj a szívem
Csilla története
Elhatároztam, hogy pontot teszek a vergődésem végére, mert ez
szörnyen kimerítő.
Három éve halt meg a férjem. Ezen a nyáron jutottam el addig,
hogy végre már nem az köti le minden energiámat, hogy
felszámolom, intézem, tisztogatom a dolgokat. Már telesírtam nem
tudom, hány folyót. Muszáj tudatosan fékezni magamat, mert a
feltörő érzelmek csak elsodornak, a fájdalom lehúz és tehetetlenül
vergődőm a mélyben. Meghoztam a döntést. Egy ismerősöm nemrég
szólt, hogy gyászcsoportot indít, jelent keztem, úgyhogy ez is
megtámogatja a folyamatot. Jó, azt is tudom, hogy ezt már soha nem
lehet kitörölni az életemből. Attól még, ami történt, ő a társam volt,
azt nem lehet csak úgy kitörölni. Ez egy lélekszelet.
A kapcsolatunk érdekesen indult. 16 éves voltam, ő 22. Életem
kétharmadát vele töltöttem. Anyukám vett egy Express újságot, és
otthon lapozgatva megakadt a szemem egy hirdetésen, amit egy
egyetemista fiú adott fel. írtam neki, elindult egy levelezés. Amikor
végre találkoztunk, nem nyerte el a tetszésemet, de jó barátság
alakult ki köztünk. Dávid iparművészetire járt, grafikus szakra.
Tehetséges, okos, mély érzésű fiú volt. Évekig tartott a barátkozás,
sokszor találkoztunk, beszélgettünk, leveleztünk. Lassan
bontakozott ki a szerelem. Összeházasodtunk, és a szüleim által
vásárolt másfél szobás lakásban megkezdtük közös életünket. A
halála után álmaimban mindig ide mentem vissza, nem véletlenül,
mert itt voltunk a legboldogabbak. Dávid egy társával együtt saját
vállalkozást indított. Különböző kiadványok tervezését, művészeti
szerkesztését vállalták. Jól ment, de a vállalkozói életforma nagyon
megterhelte. A szorító határidők miatt éjjel is dolgozott, alig aludt,
kizsigerelte magát. Magas, vékony, szikár ember volt, az érzelmeket
benyelte. Mintha félt volna, hogy ha sokat mutat magából, akkor
sebezhetővé válik. Én pont az ellenkezője vagyok, ez okozott is
köztünk némi gondot. De el kellett fogadnom, hogy Ő ilyen
habitusú. Azért valamelyest változott az évek során, és ebben az
apasága is közrejátszott.
Két fiunk született. Elköltöztünk egy nagyobb lakásba. Dávid
továbbra is sokat dolgozott, különösen, miután a társa kilépett a
cégből. Egy ismerős - zen buddhista szerzetes - a párjával japán
füstölőket akart behozni külföldről, és itthon kereskedni vele.
Megkerestek minket, nem akarunk-e beszállni ebbe az üzletbe.
Beszálltunk, és ez borított mindent. Ezt persze csak utólag látom.
Elindult egy rögös út, ami rengeteg feszültséggel, idegeskedéssel
járt. Befektettük a kis tartalék pénzünket, én angolul leveleztem a
forgalmazóval, majd elkezdtünk vásározni, fesztiválokra, spirituális
helyekre járni, ahol bemutattuk a terméket. Kibővültünk, végül öt
barát alkotta az ötös fogatot, akik ezzel foglalkoztunk.
Dávid folytatta a kiadványszerkesztési munkát, majd társult egy
házaspárral, akikkel könyvkiadót hoztak létre. Nagyon szép, nívós
könyvek születtek, irdatlan sok munkával, energiával, ami nyilván
valahol nyomot hagyott a férjemen. Úgy tűnt, élvezi, de biztos, hogy
ez az életmód túl sok volt neki. A füstölőket is kellett koordinálni, és
közben nyitottunk egy kis könyvesboltot, ez is rengeteg feladatot
adott.
Dávid nem volt főnöktípus, mindenkiben csak a jót látta. Azok,
akik közben beszálltak a füstölőüzletbe, kijátszották anyagilag.
Vitték, terítették az árut, de elfelejtettek elszámolni. Eltűnt a
belefektetett pénzünk. Én erről mit sem tudtam, mert visszamentem
dolgozni, emellett el voltam foglalva a háziasszonyi és
anyaszerepemmel. Bíztam abban, hogy Dávid kézben tartja a
dolgokat.
Egyszer csak a férjem elém állt, hogy gond van, nincs fedezetünk
új árura és a soron következő könyv kiadására. Fel kell venni hitelt.
Te jó ég, mi történt? Kiderült, hogy a barátoktól kölcsönkért már
egy-két milliót, azt is vissza kell adni. Olyan sokkhatás volt
számomra, hogy zokogva közöltem, elválok. Nagy válságba került a
házasságunk és az életünk, minden téren. Az amúgy is meglévő
lakáshitelünk mellé fel kellett venni még 10 milliót, és nem volt más
lehetőség, mint a svájci hitel. Nem értettem, hogyan folyatta el így a
pénzt, miért nem figyelt a kintlévőségekre. Hogy éljek olyan
emberrel, aki kockáztatja a családja biztonságát? Nyugtatgatott,
hogy ne aggódjak, minden rendbe jön, de halálra aggódtam magam.
Ott megtört bennem valami. Innen datálódik Dávid megbillenése
is, nekem pedig ekkoriban nőtt a pajzsmirigyemen egy göb, azóta is
szenvedek vele.
Folyamatosan éreztem, hogy valami nincs rendben. Velünk sem,
a dolgokkal sem, de nem tudtam, mi, nem tudtam szavakba önteni.
Azt láttam, hogy a férjem rengeteget dolgozik, aggódtam az
egészségéért. Kérleltem esténként, hogy ne éjszakázzon, jöjjön már
aludni, de nem mozdult a számítógépe mellől.
Javaslatomra kiszálltunk a boltból. Dávid megszüntette az irodát
is, onnantól otthon dolgozott. Reggel elvittem a gyerekeket iskolába,
óvodába, mentem dolgozni, ő pedig otthon maradt. Sajnáltam, hogy
roskadozik a feladatai alatt. Kértem, csökkentse a munkáját,
mozogjon, pihenjen, lazítson, éjjel pedig aludjon, mert nem lesz
ennek jó vége.
A kapcsolatunk amúgy továbbra is harmonikusan működött,
mindent meg tudtunk beszélni, a gyerekek dolgában egyetértettünk,
szerettük egymást. Ekkor még voltak családi programjaink,
kirándulások, nyaralás, igaz, kizárólag akkor, ha én megszerveztem,
de akkor partner volt.
A hitelsztori után kinyílt a szemem, és megpróbáltam rendbe
tenni a dolgokat. Ehhez azért kellett pár év. Rengeteg anyagi
veszteség után kiraktuk az üzlettársakat, akik képtelenek voltak
elszámolni velünk. Maradtunk ketten a férjemmel a könyvkiadásban
és a füstölőüzletben is. Ekkor azonban súlyosan megbetegedett.
Egyre fogyott, fájt a gyomra. Először gyomorfekélyt állapítottak
meg, aztán viszont non-Hodgkin limfómát, ami a nyirokrendszer
rosszindulatú daganatos megbetegedése. Elkezdődtek a
kemoterápiás kezelések. Mondanom sem kell, hogy szívvel-lélekkel
mellette álltam. Az egész családnak megterhelő időszak volt, de
reméltük, hogy sikerült leküzdenie a betegséget.
Jött egy jó év, úgy tűnt, Dávid változtat az életmódján.
Csökkentette kicsit a munkát, odafigyelt magára, csikungozott,
jógázott. Nagyon örültem, de úgy gondoltam, a végleges
gyógyuláshoz a lelki oldallal is foglalkoznia kellene. Biztattam, hogy
menjen önsegítő, illetve önismereti csoportba, vagy kérjen egyéni
segítséget. De nem és nem. Iszonyat nehéz volt elfogadnom,
vergődtem ebben.
A következő évben megint kezdtem azt érezni, hogy valami nincs
rendben. Bántott, hogy ha nem próbálok valami közös családi
élményről gondoskodni, ő semmit nem lép, és más módon sem
próbál közelebb kerülni sem a kamaszodó fiaihoz, sem hozzám.
Sorban jöttek a testi tüneteim, betegségeim. Nagyon feszültté
váltam. Nem tudtam, mi történik velem. Kerestem a magyarázatot,
úgy gondoltam, talán a tanítás kiszívja az erőmet. Régi vágyam volt,
hogy természetgyógyászatot tanuljak, bele is vágtam.
Részmunkaidőbe mentem. Amikor túl voltam az első vizsgán,
Dávidnál találtak valamit a kontrolion. Kiújult a betegsége. Az
utolsó nyaralásunkat ő szervezte meg, talán, hogy utoljára adjon
valamit, de én már úgy éreztem, hogy csak fizikailag van velünk,
lélekben nem.
A nyaralás után elindult az őrület. Három kemoterápiás kezelést
követően befeküdt a kórházba őssejt-transzplantációra. Hónapokig
volt bent, látogattam, hordtam a nővéreknek a tisztára mosott
holmit, közben dolgoztam, vittem a cég ügyeit, gondoskodtam a
gyerekekről. Kemény időszak volt, azt se tudom, hogy tudtam
végigcsinálni. Emlékszem, ahogy állok a huzatos külső folyosón,
reszketve a hidegtől, az üvegfal mögött meg ott a férjem, akit nem
hallok, csak látom, hogy formálja a szavakat, mert a telefonja sem
működött. Napi szinten kértem erőt fentről. Megtörtént, hogy nem
tudtam felemelni a lábam a buszra, nem volt jártányi erőm. És Ő
hogy tudta végigcsinálni? Felfogni sem tudom, min mehetett
keresztül.
Amikor végre hazajött, steril szobát kellett számára biztosítani,
ami óriási feladat volt. Kiürítettem a hálót, a polcokról a könyveket,
a falról a képeket, mindent lehordtám a tárolóba és sterilizáltam még
a falakat is. Naponta főztem a diétás ételeket, állandóan suvickoltam
a fürdőszobát, vécét. Szerencsére félállásban dolgoztam, különben
erre képtelen lettem volna. Rettegtünk, hogy valamit hazahozunk az
iskolából, járművekről. Ez neki is egy Camino volt, a kórház, és az
otthoni lábadozása is. Dolgozgatott a számítógépén, úgy tűnt, javul
az állapota. Amikor túl voltunk a kritikus száz napon, már
sétálgattunk is.
Sajnos korai volt az örömünk, visszaesett. Hordtam injekciókra,
először még a saját lábán jött, aztán már tolókocsiban vittem, mert
felállni sem tudott. Ekkor jutott el odáig, hogy segítséget kér.
Kineziológus barátnőm eljött hozzánk, hogy foglalkozzon vele.
Egyetlen találkozásra került sor, amit Dávid végigzokogott.
Egyik hajnalban arra riadtam, hogy jaj, mi van Dáviddal! Éjjel úgy
hagytam ott, hogy még dolgozott. Hiába kértem, hogy feküdjön már
le, nem volt hajlandó. Amikor felriadtam és átmentem hozzá, akkor
is a tolószékében ült, de összefüggéstelenül beszélt, és maga alá
pisilt és kakilt. A vizsgálatok kimutatták, hogy agyi áttéte van. A
beszéde visszatért, de mire lekerült a szubintenzívre, és mentem
látogatni, már nem nagyon volt jelen. Nézett felfelé, és olyanokat
mondott, hogy ott van Matyi bácsi, ott van Buddha. Félig már odaát
járt. Megismert, de már nem tudtunk beszélgetni. Fájdalmas kép,
ami azóta is bevillan néha, nehéz szabadulnom tőle.
Két hetet töltött kórházban. Ez alatt telefonált a bank Dávid
hitelkártyája miatt. Otthon volt a telefonja, felvettem. Kérdeztem,
miről van szó, én tudom rendezni. Nem, nem adhatnak ki
semmilyen információt, de nézzem meg a telefonon az üzeneteket.
Keresgéltem a bank üzenetét, amikor is egy nővel való levelezésre
bukkantam. Bementem hozzá, kérdeztem, ki az a Julcsi. A bátyám
felesége. Nem, ő Juci, ki a Julcsi? Semmi, semmi. Nem kaptam rá
választ.
Hazamentem, és innen kezdődik a kálváriám. Nekiláttam a
nyomozásnak a laptopjában. Felgöngyölítettem a nővel folytatott
levelezésüket. Azt az érzést nem kívánom senkinek. A férjem
haldoklik, a bank csesztet, én meg rábukkanok olyan információkra,
hogy csak ülök bénultan, fel sem fogom az értelmét. De ez még
semmi ahhoz képest, amit utána feltártam. Másnap képtelen voltam
bemenni hozzá. Következő nap rászántam magam, meglátogattam.
Próbáltam kérdezni, ki ez a nő, de nem kaptam választ. Semmi
komoly, motyogta.
Hétfőn mentem megint a kórházba. Beléptem a kórterembe, és ő
abban a pillanatban sóhajtott egy utolsót. Soha nem fogom elfelejteni
ezt a látványt. Megvárt, tényleg az utolsó leheleténél léptem be.
Ki akartam deríteni, ki ez a nő, és ezzel elindítottam egy lavinát.
A hitel felvételének évében felregisztrált egy szexrandi- oldalra, ahol
már megtalálta Julcsit, de akkor még talán erőt vett magán. Két év
múlva újra felvették a kapcsolatot, és pontosan akkor, amikor én
olyan megmagyarázhatatlanul nyugtalanná váltam, már
találkozgattak is. Zokogva olvastam. Ahogy visszatekertem az idő
kerekét, rájöttem, hogy akkor kezdődött a szívproblémám, amivel
aztán a sürgősségin kötöttem ki. Pedig mennyire egymásra voltunk
hangolva! Nagyon erős lelki kapcsolat volt köztünk.
Olyan levelet is találtam, amelyben azt írta, bocs, most nem tudok
írni, mert itt dolgozik mellettem a feleségem. Bassza meg!
Elképzelni, hogy ott ülök mellette, melózom, ő meg levelezget egy
nővel! Nézem az e-mailek dátumát, hajnali 2 óra, hajnali 3 óra. És
még én aggódtam érte, hogy szegény, éjjel dolgozik, mennyi
munkája van. Elsöprő dühöt éreztem! Én gürizek, küzdők a
családért, te meg levelezgetsz, meg kufircolgatsz?! Még a betegsége
alatt is, amikor nem a kórházban feküdt, miközben én minden
erőmmel segítettem, próbáltam a vállalkozást is életben tartani és a
gyerekekkel is törődni…
Rendet raktam az íróasztalán, a papírhalomban, és a
légyottszobák címeitől és foglalásaitól kezdve mindenféle
kompromittáló dolgot találtam. Kihullottak a naptárából, füzeteiből
cédulák, előjöttek mailek. Kiderült, hogy hosszú évek óta folytatott
levelezéseket különböző nőkkel. Akkurátusán rendszerezte a
neveikkel elmentve: Anna, Eszter, Julcsi, női nevek sokasága. Mint
egy lepkegyűjtő. A férfiasságának bizonyítékai. Csak néztem,
teljesen megsemmisülve.
És képzeld, még nekem is írt annak idején álnéven. Ahogy
nézegettem a mailcímeit, eszembe jutott, hogy erről a címről én is
kaptam egy levelet. Leírta, milyen jó anyja vagyok a két fiamnak.
Emlékszem, meséltem neki, hogy milyen levelet kaptam. Mit
akarhatott? Tesztelt vajon? Nem tudom már megkérdezni.
Találtam netről lementett szexfilmeket és képeket is rendszerezve.
Fekete nők. Szőkék. Vörösek. Mennyi időt tölthetett el ezekkel! Arra
jutottam, hogy ez már “tényleg abnormális. Mindenki elment
Ő Á
otthonról, Ő meg maradt, és ezekkel töltötte az időt. Állandó
késésben volt, határidők stresszelték, miközben nem bírt elszakadni
ettől az időrabló tevékenységtől, ami túlburjánzott mindenen.
Átvette az irányítást az élete felett a függősége.
Raktam össze a dolgokat a múltunkba beillesztve, és majd
begolyóztam a kérdésektől. Hol kezdődött? Akkor a mi
kapcsolatunk igaz volt, vagy az egész nem is volt valóság? A
közösen eltöltött húsz évünk hazugság? Hogy nem vettem észre?
Ott éltem vele, és nem láttam. Ilyen megtörténhet? Éreztem, hogy
valami nem stimmel, de ugyan mit vettem volna észre? Akkor
ténykedett, amikor nem voltam otthon, vagy aludtam. Közben meg
sajnáltam, mennyit dolgozik. Elborítottak az egymásnak
ellentmondó érzelmek. Gyűlölöm, nem gyűlölőm? Magamat
gyűlölőm? Talán miattam történt, nem voltam elég neki. Itt vagyok
ebben az elvesztésben, de kit vesztettem el? Ismertem ezt az embert?
Szerettem? Igen, de kit szerettem? Meghasonlott állapot. Miért
zokogott a segítőnél? Nem árulták el, csak annyit tudok, hogy a
férjem nagyon féltett engem. Sejtette, hogy ki fog derülni az egész
titkos élete, és egy pöcegödör tartalma zúdul a nyakamba? Egy
biztos, folytatta, eszében sem volt változtatni az életén.
Amikor a betegségtől már alig tudott menni, azt mondtam neki:
Dávid, nem tudom, mi van, de azt érzem, mész bele a mocsárba és el
fog nyelni. Erős nyugtalanság kínzóit, és olyan rettenetes álmaim
voltak! Küzdöttem az elemekkel és mindig az otthonunkat kerestem.
És amikor átköltöztem a fiúkhoz Dávid betegsége miatt, akkor
megszűntek ezek a kínzó álmok. Amikor jobban lett és sétálni
mentünk, nem tudtam meglógni a kezét. Pedig min mentünk
keresztül együtt! Olyan szinten éreztem, hogy itt valami nagy
mocsok van. Azt a szót mondtam, hogy mocsár. Miért mész bele? Ha
nem tudsz kijönni belőle, nekünk nincs közös jövőnk. Mi mondatta
ezt velem? Mintha a lelkem szócsöve lettem volna.
Miből álltak a napok a halála után? Pejben a küzdelem, hogy be
ne golyózzak. A holmijainak meg nekiestem, temérdek munkával
felszámoltam mindent. A lenti tároló zsúfolásig volt a vállalkozások
cuccaival, azt is kiürítettem, semmi ne maradjon belőle. A gyerekek
is részt vettek ebben. A nagyobb fiam érettségi előtt állt, Ő már értett
mindent. Soha nem tudott az apjával mély kapcsolatot kialakítani,
bevallotta, hogy évek óta érezte, hogy valami nem stimmel. Anya,
nem tudtam azt mondani apának, hogy szeretlek, mert éreztem,
hogy van ott valami, ami nem az apa. Pár éve készített egy
festményt a családról, fent van a falon. Kacsákként ábrázolt
bennünket. Anyakacsa együtt a gyerekeivel. Apakacsa messzebb, a
nádasból kukucskál ki. Csak a férjem halála után csodálkoztam rá,
addig nem is tűnt fel. A fiam mindent megérzett. Az apja halála után
hirtelen felszabadult, hatalmasat változott, kinyílt.
Három év után most mentünk ki először a temetőbe.
Megkérdeztem, hiányzik-e az apja. Azt felelte, anya, a halála nélkül
nem tartanék ott, ahol tartok, apa akadályozott a fejlődésben.
A férjem halála óriásit csavart rajtunk. Rájöttem, milyen iszonyú
mérgező a titok. Elmondtam a gyerekeknek, hogy soha ne legyen
ilyen köztünk. Minden lényeges dolgot megosztunk egymással.
Nincs tabutéma! Ilyen nem történhet meg többé a családunkban.
Intő példa, hogy hány embert tett tönkre a titok.
Hosszú és gyötrelmes volt az út, amit a gyászomban végig kellett
járnom. Agyilag már előrébb tartottam, de az érzelmeim nem bírtak
lépést tartani. Rengeteget zokogtam. Mindig, minden helyzetben.
Bejártam dolgozni, de ha rám tört a zokogás, akkor nem mentem be
órára, ha óra alatt tört rám, ott is teret adtam az érzelmeimnek.
Jártam jógára, ott is sokszor potyogtak a könnyeim. Az volt bennem,
ha jönni akar, jöjjön. Dühöngtem is. Káromkodva kiabáltam, miért
cseszted el így az életedet?! Az irányomban elkövetett vétke miatti
haragom valamennyire csillapodott, de hogy miért pusztította el így
magát, azért sokáig nagyon dühös voltam. Értelmes, tehetséges,
jóérzésű ember volt, miért így kellett végeznie, miért? És a család is,
itt voltunk neki, az istennyilát, de tönkretett mindent maga körül!
Meg akartam érteni a férjemet, és kerestem a magam szerepét is.
Egyedül nem tudtam volna ezt helyre rakni, kellett a segítség.
Zongorázzuk már végig, hogy van ez az egész, rakjuk rendbe
Dávidot, a kettőnk kapcsolatát és a családot. Amit én láttam, az a
lepkegyűjtő kép róla, a függősége. Korábban játékszenvedélye volt,
erről lejött. A segítővel gyönyörűen felépítettük az egészet,
elemeztük az álmaimat is. Dávid ezeken keresztül volt jelen az
életemben, hiszen nem tudtuk lezárni a dolgokat, befejezetlen
maradt a történetünk. Sokáig éreztem, hogy a férjem ott van velünk,
a legkülönbözőbb jelenségekben.
Az utolsó előtti álmomban feltárult, ki volt ő valójában. Eltorzult
arcán őrület jelent meg. A köntöséből kilógott a felálló nemi szerve,
és egy kést tartott a kezében. Olyan agresszív energia vette körül,
hogy hörögve, levegőért kapkodva riadtam fel. Itt tárult fel előttem
teljes valójában, mennyi lefojtott indulat rejtőzött benne. Volt a jó
ember, a szerető férj, apa, és az erőszakos, akit elnyomott magában,
de teret talált az őrült levelezésben, a félrelépésekben, a
szexfüggőségben. Amikor jöttek a krízisek, pénzügyi gondok, ez
jelentett számára menekülést. Ebben a durva álomban undorodtam
tőle. A valóságban nyilván nem akarta, hogy undorodjak tőle, a sötét
oldalát mással akarta megélni. Jött még egy utolsó álom, amikor
átölelt volna, de kitettem a kezem és megálljt parancsoltam.
Régi naplókat is találtam, ezekre rávetettem magam. Egyetlen
idevonatkozó bejegyzést találtam. „Észrevettem, hogy van bennem
valami fehér, valami fekete, valami egyenes és görbe.” Semmi egyéb.
És végig azon aggódott, hogy engem boldoggá tud-e tenni. Az a
borzasztó, hogy jól tudtunk együttműködni, olyan harmonikus
család lehettünk volna! Ez a rohadt betegség, a függőség, mindent
tönkretett. Nem tudok most is nem sírni emiatt.
Milyen szomorú és magányos lehetett az utolsó éveiben.
Eljutottam addig, hogy ő valójában áldozat. Zombiként élte az életét.
Nagyon sajnálom, de nem tudom teljesen felmenteni. Mert persze,
beteg volt, de azért mégiscsak ártott. Látta a nyűglődésemet, ott
voltak a gyerekei, hát nem volt benne felelősségtudat? Itt azért még
érzek dühöt. Ne kenjünk mindent a pszichés betegségére!
Dühös vagyok a világra, annyi embert elszakít, földbe döngöl az
internet és a szexfüggőség. Jó, biztos kell hozzá egy gyengébb
akaratú, érzékeny ember, aki enged a kísértésnek, rákattint és máris
beszívódik. Vajon mi lett volna vele egy régebbi korban, amikor még
nem volt internet? Azóta nagyon érdekel az addiktológia, mindent
elolvasok, meghallgatok. Látom a fiatalokat, hogy szippantódnak be
különböző függőségekbe, és csak fogom a fejem.
 Végigzongoráztam, hogy lehetett volna rosszabb is. Lehetett
volna házasságon kívüli gyereke, hatalmas eltitkolt adóssága, vagy
bármi. És mi lett volna, ha meggyógyul, és minden ugyanígy
folytatódik? Én teljesen leamortizálódom, a betegségeim
felerősödnek, miközben továbbra sem tudom, mi van a háttérben.
Mi lett volna, ha elém áll és közli, hogy bajban van? Hogyan
folytatódik? Elválunk? Tőlem függetlenül folytatja a mocsárba
merülését?
Nehéz kimondanom, de ez a legjobb megoldás, hogy meghalt.
Neki is, mert kimenekült ebből a számára is elviselhetetlen
helyzetből.
Szerintem ő már jó helyen van. Úgy gondolom, neki is helyre
kellett raknia odaát a dolgokat, szembenézni azzal, mit okozott a
családjának. Mindketten komoly felépülési folyamatban voltunk, ő
ott regenerálódott, én meg itt. Sokáig velünk volt, ezer jel mutatta.
Fontosak vagyunk neki. Azt nem tudom, hogy lesz majd a gyerekek
életében, rájuk nagy munka vár. Nem lesz könnyű helyre tenni az
apjukkal való ambivalens kapcsolatukat.
Mire kipucoltam mindent, magamban, a lakásban, a tárolóban, a
cégekben, ráment az elmúlt három évem.
Az egyéni és csoportos segítség mellett kigyalogoltam magamból
a fájdalmat, a gyászt. Voltam az Őrségben túrázni,
Lengyelországban pedig felgyalogoltam egy tengerszemhez. Ezeket
úgy éltem meg, mint egy tisztulást. Már jól vagyok, de ezen a nyáron
jött még egy utórezgés nehézlégzéssel és gejzírként feltörő sírással,
ezért is döntöttem úgy, hogy ezt most már lezárom.
Mondják, ne foglalkozzunk a múlttal, nem érdemes azon
keseregni, ami már megtörtént. Nagy blöff ez. A múlt itt dübörög a
jelenben. Nyomokat hagy, nem tudjuk a szőnyeg alá söpörni.
Azonban sok mindent felül lehet írni. Ahogy elmesélem, már más
perspektívából látom, nem a megcsalt feleség pozíciójából, a magam
sebeit nyalogatva, hanem képes vagyok átérezni, Ő min mehetett
keresztül, mit élhetett át. Ez segít megőrizni az iránta érzett
szeretetemet.
 Nagynénim kettős személyisége
Orsi története
Édesanyámék hárman voltak testvérek: anyukám a legidősebb,
Erika a középső, és a legkisebb lány, Nusika. Egy pici faluban nőttek
föl, ahol mindenki ismert mindenkit, de senki sem szólt, senki sem
segített, még ha tudta is, mi folyik a falakon belül. Nagyapám
bántalmazta a családot. Főleg a középső kislánnyal bánt durván, aki
nehéz természetű, problémás gyerek volt. A tettei túlmutattak a
szokásos gyerekkori csínytevéseken. Édesanyám mesélte, hogy
egyszer például addig ugrált Erika az ágyon a párnákon és a
dunyhákon, míg minden kiszakadt, tele lett a tollal a kis lakószoba,
úgy kellett kimenekíteni az ablakon a húgocskájukat, hogy bele ne
fulladjon a felkavart tollba.
Nagymamám saját magát és a gyerekeket védve, mindenét ott
hagyva elmenekült a három kislánnyal a féltestvéréhez, aki egyedül
élt a közeli nagyvárosban. Mivel nagymamám kora reggeltől estig
dolgozott, édesanyám vigyázott a kicsikre, akiknél alig volt idősebb,
mindössze hatéves. 12 évesen helyezkedett el a MÁV-nál, gyomot
szedett a sínek közt, később irodai munkát kapott. Mindig
megbízható, lelkiismeretes ember volt, így pár év múlva a főnökei
segítségével sikerült kijárnia egy kis lakást, és el tudtak költözni a
féltestvértől. Édesanyám végül titkárnő lett, esti iskolában le is
érettségizett. A keresetéből a húgainak már lehetőségük volt tanulni,
nappali gimnáziumban érettségizni.
Történetem főszereplője a középső lány, Erika, a nagy- néném, aki
nemrégen halt meg 77 évesen. Nem volt egyszerű gyerekkora a
három kislánynak. Mivel nagymamám egyedül nevelte őket egy pici
szoba-konyhás lakásban, nagyon kevés pénzből, ezért egy időben a
két kisebbet bentlakásos, vidéki iskolába kellett küldenie. Erika ez
ellen úgy tiltakozott, hogy még kezelhetetlenebbé vált, az egyik
iskolából el is tanácsolták minősíthetetlen viselkedése miatt.
Fiatal felnőttként sem javult a helyzet, amikor csak lehetett, borsot
tört a testvérei orra alá. Együtt laktak továbbra is, ekkor már egy
kicsivel nagyobb, másfél szobás lakásban. Mesélte anyukám, hogy
amikor este kivasalta magának a ruháját, hogy reggel abban
mehessen dolgozni, Erika korábban fölkelt, orvul leemelte a fogasról
és ő vette fel. Tudni kell hozzá, hogy mivel nagy szegénységben
éltek, mindenkinek csak két ruhája volt, és a váltást anyukám
minden este kimosta, másnap kivasalta, és csak utána viselhette. Ám
ennél csúnyább dolgokat is művelt Erika. Egyszer például
feljelentette a húgát, aki vésnökként dolgozott a pénzverdében.
Levelet írt az igazgatónak, hogy a húga lopja az aranyforgácsot,
vagy mit. Ebből egy szó sem volt igaz, nagymamám a végletekig
becsületességre nevelte a lányait. Nusika, a kishúg olyan
mérhetetlenül elkeseredett ezen a gonoszságon, hogy nem sokkal
később, talán menekülésvágyból, férjhez ment egy francia
udvarlójához, és Franciaországban telepedtek le. Édesanyám anyjuk
helyett anyjuk volt a húgainak, és míg a legkisebb a mai napig hálás
szeretettel emlékszik rá mint „pótanyucikájára”, addig Erika
semmire nem értékelte ezt, sőt haláláig ellenséges és rosszindulatú
maradt vele.
Erika nem kezdte élni a saját életét, hanem maradt a
nagymamámmal. A testvérei férjhez mentek, gyerekeik születtek, ő
viszont nem akart elköteleződni senkivel. Rendszerint nős férfiak
forogtak körülötte, akiket nem utasított vissza. Nem nagyon
dolgozott, viszont ügyesen szerzett magának komoly pénzeket.
Először a nagyival közös lakást cserélte kisebbre, a különbözetet
pedig felélte. Később a nagymamámat titokban rábírta, hogy írassa
rá a lakását, s ezzel gyakorlatilag otthontalanná tette őt. Mindig úgy
állította be ezt, hogy ő gondoskodik a nagymamámról, pedig a nagyi
remekül ellátta magát, nem igényelt segítséget.
Erika emellett idős emberek bizalmába férkőzött, akiket némileg
segített, majd megörökölte a lakásukat. Eladta az egyiket, azt felélte,
majd szerzett másikat. Végül talált egy idős bácsit, akihez férjhez
ment, és az összes ingatlanját megörökölte.
Furcsa dolgai voltak felnőttként is, sokszor nem értettük a
viselkedését. Nusika két kislánya, Sara és Kira Franciaországban
éltek, de nyaranta sok időt töltöttek Magyarországon. Ilyenkor Erika
látta őket vendégül, nála laktak, nagymamámat pedig egész nyárra a
telkünkre küldte, hogy ne legyen útban. Erika a lányokat pár napig
még elviselte, de aztán leküldte őket is. Mivel én is gyakran voltam
ott a nagyimmal, így szeretett unokatestvéreimmel is sok időt
töltöttünk együtt. Csudára jó volt együtt játszani, homokvárat
építeni, fára mászni, kirándulni. A nagyi mindenféle finomságot
készített nekünk, kényeztetett minket a szeretetével. Aztán amikor
Erikának eszébe jutott, eljött a lányokért, hazavitte őket, hogy
programot csináljon velük, már csak azért is, mert Nusika komoly
pénzzel finanszírozta a lányai nyaralását, ezért Erikának nyújtania
kellett valamit cserébe.
A két szőke francia kislánnyal a nagynéném megkülönböztetett
figyelemmel bánt, az utcán sétálva úgy viselkedett, hogy mindenki
észrevegye őket, anyai szerepet képzelt magának. Az anyukám
iránti ellenszenvét rám is kivetítette, a közös programokból
mondvacsinált indokokkal rendre kihagyott. Kisgyerekként
értetlenül és szomorúan fogadtam ezt, nem tudtam, mi rosszat
tettem, de felnőtt fejjel már tudom, hogy így állt kicsinyes bosszút
rajtam keresztül anyukámon. A lányoknak rosszindulatú dolgokat
duruzsolt a fülükbe rólam, nekem pedig azt mondogatta, hogy
Nusika nem szereti Sarát, mert kilökte a húgát, Kirát az ablakon.
Ennek a vádnak az volt az alapja, hogy a lányok egyszer a párizsi
otthonukban játszottak, amikor baleset történt: a hároméves Kira
felmászott az ablakhoz tolt íróasztalra, és kiesett a nyitott ablakon.
Három emeletet zuhant, de szerencsére tökéletesen felépült. A
nagynénim ebből fantáziadús történetet kreált, mondván, az ötéves
nővére lökte ki Kirát, emiatt az édesanyja gyűlöli Sarát, akit majd ő
örökbe fogad és felnevel. A kislányok anyja megrökönyödve
hallgatta, hogy jut ilyen eszébe. Erika az elméletét sokáig
hangoztatta, váltig állította, hogy Nusika a kisebbik lányát
elkényezteti, a nagyobbat utálja. Ha itt voltak a lányok szünidőben,
Erika kivételezett módon bánt Sarával.
Egyébként mindig mindenkit ócsárolt a háta mögött, megvádolva
a legkülönbözőbb dolgokkal. A nagyinak folyamatosan szidta a
testvéreit, a testvéreinek a nagyit és bárkit, aki éppen nem volt jelen.
Nem tudott örülni a sikereinknek, ellenkezőleg, mintha az okozott
volna elégtételt számára, ha valami kudarccal végződött.
 Ez a gonosz, ármánykodó énje azonban csak az egyik
személyisége volt. Én gyerekkoromban kedves, mókás, mindig
vidám nőnek ismertem, akivel bármi elképzelhetetlent véghez
tudunk vinni. És nemcsak én láttam ilyennek, hanem mindenki, aki
nem ismerte közelebbről, kifejezetten barátságos embernek találta.
Csinosan, igényesen öltözködött, festette magát, nagyon adott a
megjelenésére. Úgy nézett ki, mint egy jómódú úriasszony. Kreatív
volt, szabott, varrt, festett, különféle kézműves termékeket készített.
A család intrikus természete ellenére sem közösítette ki, gyakran
látogattuk, jóban voltunk vele. Sokszor adtunk neki kölcsön több
százezer forintot, amit soha nem kaptunk vissza, de ebből nem lett
vita. Ő is gyakran eljött hozzánk, ugyanakkor a család legfontosabb
eseményeiről tüntetőén távol maradt. Az esküvőmről is kimentette
magát valamilyen ürüggyel. Most viszont a hagyatékban találtam
titkos fényképeket az esküvőmről, amelyeket azelőtt sosem láttam,
nem mi küldtük neki. Elbújt és úgy fotózott? Vagy megkért valakit?
Miért csinálta? Miért nem akart velünk lenni, miért nem örült
nekünk?
Amikor 92 éves lett nagyi, Erika beadta egy lepusztult
idősotthonba. Hiába mentünk sűrűn a nagyihoz és telefonáltunk
naponta, a hátunk mögött, egyik pillanatról a másikra intézte el,
pont úgy, mint amikor a nagyi lakását magárairatta. Senki nem
értette, maga nagyi sem, aki szellemileg teljesen ép volt. Amikor
meglátogattuk az otthonban, valósággal sokkolt a látvány. Pár
hónap múlva nagyi rühös lett, akkor Erika nagy hangon kritizálta az
intézményt, a nővéreket, és teátrális csinnadrattával kihozta onnan.
Anyukám kérte, hadd lakjon nála az édesanyjuk, de a nagynéném
nem engedte, talán mert szüksége volt a nagyi nyugdíjára. Anyukám
hiába mondta, hogy tartsa meg a nyugdíját, hajthatatlan volt.
Kisajátította a nagyit. Emellett szeretett mártírként feltűnni, mint aki
áldozatos módon magához veszi az anyját. A gyerekeimmel, de
egyedül is sűrűn látogattam nagyit, lehetőleg akkor, amikor Erika
nem volt otthon. Egyszer egy iskolai szülőtársam keresett az
antikvitásába eladót. Összehoztam Erikával, akiről tudtam, hogy
remek kereskedő, a sivatagban a homokot is képes eladni. El is
helyezkedett ott, és kiválóan végezte a dolgát. Közben megint elege
lett a nagyiból és bevitette kivizsgálásokra a kórházba. Ekkor már a
nagyi nagyon itt akarta hagyni ezt a világot, mondta is, hogy nem
akar már senki terhére lenni. Bekerült egy elfekvő- osztályra, egyszer
ott ültem mellette egész nap. Nem értette, miért bánik vele így Erika,
ha nem szereti, miért nem engedi anyukámhoz. Nagyon fájt ez neki.
Pár nap múlva meghalt a kórházban. Erika ebből is drámát
csinált, az orvosokat támadta, hogy ők okozták a halálát. Jellemzően
mindig másokat hibáztatott. Talán bűntudata volt, és az őt terhelő
felelősséget akarta másra hárítani.
Még abban az évben kapott anyukám egy levelet Erikától. Egy
képet is küldött, amin nagymama holtteste volt a hűtőkamrában.
Ijesztő látványt nyújtott szegény. A levél tele volt brutális, igaztalan
vádakkal. Mindennek elmondta anyukámat, nevetséges gyerekkori
sérelmeket hánytorgatott fel, és légből kapott hazugságokkal
vádolta. Azt állította, azért jutott előbbre, mert biztos kommunista.
A fejéhez vágta, hogy rossz a házassága, ezért kikezdett az ő
barátjával. Az én anyukám? Ő pont az ellenkezője a húgának. Szolid
megjelenésű, egyenes tartású, tiszta erkölcsű asszony. Erika meg
erősen festette magát, vulgárisán beszélt, a gondolatai, a beszéde
gyakran a szex körül forgott. A barátai is hozzá hasonlítottak,
anyukám egyenesen borzadt tőlük, különösen attól, akivel ebben a
levélben „összeboronálta” a húga.
Láttam a levelet, kész téboly volt. Érthetetlen, mi motiválta erre.
Ez a kedves, szívélyes ember sokszor egyik pillanatról
a másikra gyűlölködővé és trágárrá vált. Nekünk négy gyerekünk
van, egy Budapest-közeli városban lakunk, nem messze tőle.
Gyakran keresett minket, kérdezte, hol az iskola, szívesen
meglátogatná a gyerekeket, de a férjem kiismerte és azt mondta,
eszembe ne jusson megadni a címet, mert ez a nő nem normális,
bármi kitelik tőle. Én azt hittem, túloz, de aztán lassan én is
felfogtam, jobb távolságot tartani tőle.
Miután elolvastam az anyukámnak írt rémséges levelét, soha
többé nem látogattam meg Erikát. Akkorra már láttam, ahogy elbánt
a nagyimmal és az édesanyámmal, nem akartam a társaságában
lenni. Néha telefonált, de igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést.
Karácsonyra azért mindig küldtünk neki képeslapot a gyerekek
rajzaival, kivéve az utolsó évben. Addigra annyira eltávolodtunk
egymástól, hogy ez is elmaradt.
Május végén üzenetet kaptam a hagyatéki osztályról, hogy
amennyiben én vagyok a néhai Sz. Erika rokona, akkor hagyatéki
ügyben keressem fel őket. Bementünk a férjemmel, és megtudtuk,
hogy Erika fél évvel korábban meghalt. A halála után tíz nappal
kopogtattak hozzá a szomszédok. Mivel nem nyitott ajtót, a
katasztrófavédelem törte fel a lakását, ahol olyan állapotban találták,
hogy azonosítani sem tudták, mert már annyira nem hasonlított
önmagára. Féléves keresés után találtak rám, mert senki sem tudta,
hol élnek a rokonai. Anyukám nevét megtalálták ugyan, de nem volt
hozzá elérhetőség, végül engem értek el Facebookon keresztül.
Elmentünk a férjemmel a lakásba, ahol olyan bűz fogadott, hogy
alig tudtunk bemenni. Borzalmas állapotok uralkodtak. A
szomszédok elmondták, hogy senkit nem engedett be, a házhoz
szállított élelmiszert a kilincsre tették, Ő pedig a kisablakon adta ki a
pénzt. Egy évvel korábban volt egy balesete az antikvitásban, ráesett
valami a lábára. Nem ment orvoshoz a Covid miatt, de egyre
rosszabb állapotba került, gyakorlatilag elüszkösödött a lába. Egy
darabig egy széket tolva közlekedett a lakásban, majd az utolsó fél
évben már csak a fenekén csúszva. Ehhez mérten a lakása elképesztő
állapotban volt, csak egy kis folyosót használt, ami a vécéhez,
vezetett, de az utolsó időben már azt sem, mert az előszobában
rekedt.
A férjétől örökölt telkeivel mindig probléma volt, nem tudta
eladni őket, éveken keresztül pereskedett az önkormányzatokkal.
Ezekben a perekben egy ügyvédnő képviselte, akivel ha nem is
barátság, de bizalmas kapcsolat alakult ki. Az ügyvédnő havi
rendszerességgel referált neki a perek alakulásáról, természetesen fix
havi bérért. Amikor Erika már nem hagyta el a lakását, az ügyvédnő
vette fel a nyugdíját, de ő is csak a kisablakon keresztül
kommunikálhatott vele. Egy idő után azonban Erikának mindenfajta
kapcsolata megszakadt a külvilággal.
Miután beszéltem a hagyatéki ügyintézővel, értesítettem
édesanyámat, Nusika nagynénémet és francia unokatestvéreimet.
Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért magára hagytuk
Erikát. A nagynéném volt, szép gyerekkori emlékeim fűződtek
hozzá, mindig viccelődött, megnevettetett. Szerettem, hogy a
csudába lehet, hogy egy hülye levél miatt eltávolodtam tőle, amit
lehet, hogy csak hirtelen felindulásában írt?! Érző lény volt, aki
elképesztő kínokat állhatott ki az utolsó idejében. Olyan bűntudatom
volt, hogy nem tudtam aludni, enni, képtelen voltam bármit
normálisan elvégezni, csak rutinszerűen csináltam a legégetőbb
dolgaimat, nehezen adtam át magam a családomnak, a
gyerekeimnek. Nem voltam jelen, állandóan őt láttam magam előtt.
Fájt, hogy cserben hagytam.
Az utolsó időben már nem hagyta el az előszobát. A vécéig sem
jutott el, ezért az előszoba tele lett ürülékkel. A kamra teljesen üres
volt, a hűtőszekrény szintén. Az előszobában öt darab száraz kekszet
találtunk. Éhen és szomjan halt, és erről én is tehetek. Miért nem
hívtam fel, miért nem érdeklődtem, hogy mi újság vele? Ilyen halált
senki nem érdemel. Milyen fájdalmai lehettek, ha már csak a fenekén
csúszott! Elképzeltem, hogy megnőtt a haja, a körme, az arca
beesett…
Az unokatestvérem, Kira azonnal felült a repülőre, mert nem
akarta, hogy egymagám intézzek mindent. Együtt mentünk a
lakásba, felszerelve gumikesztyűvel, lábzsákkal. Valamennyire
rendbe akartuk hozni a lakást, hogy ne lássa senki sem azt az
állapotot, ahogyan ő itt hagyta, ami teljesen méltatlan volt a tiszta,
pedáns nagynéninkhez. Talán ezzel akartuk visszaadni az emberi
méltóságát. Egész nap pakoltunk, hatalmas zsákokba gyűjtöttük az
ürüléktől bűzölgő plédeket, rongyokat, és beraktuk a fürdőszobába.
Takarítócégre akartuk bízni a lakás alapos kitakarítását, de előtte fel
kellett számolnunk a megalázó nyomokat.
A hagyatéki ügyintéző megbízott a hagyatéki leltár elkészítésével,
kérte, hogy keressek iratokat telekről, gépkocsiról, értékekről. Két
nap múlva újra elmentünk Kirával, hogy ezt a munkát is elvégezzük.
A konyhában találtam egy széttépett, indigóval írt végrendeletet,
amin az ügyvédhő volt megjelölve mint törvényes örökös.
Gondoltam, Erika biztosan elhelyezte az eredeti dokumentumot egy
közjegyzőnél. Közben a szobában Kira kinyitott egy kis dobozt,
odahívott, hogy mi lehet az. Elborzadva ismertük fel Erika leesett,
megfeketedett lábujjait, amiket papírba csomagolva eltett.
A konyhaasztalon megtaláltam a naplóját. Vagy 25 évre
visszamenőleg aprólékos részletességgel vezetett naplót. Egyik
szekrény telis-tele volt vastag füzetekkel. Ebbe az utolsóba a halála
előtt fél évvel írt utoljára, akkor már látszott az írásán, hogy nincs jól.
Belelapoztam, vesztemre. Egy levelet találtam, mert mindenről
indigós másolatot készített. Fel is adta, hozzá volt tűzve a
tértivevény. Az anyósomnak küldte, és az állt benne, hogy ő talán
nem is tudja, de én egy szemét ember vagyok, egy négygyermekes
anya bőrébe bújt sátán. Édesanyámról is összehordott mindent,
valóságos szörnyetegnek állította be. Anyósom egy szóval sem
említette, mit kapott.
A lakásból csak a naplókat és a nagymamámtól maradt
fényképeket hoztuk el. Kira egy kis képet vett magához, amire még
gyerekkorából emlékezett. Semmi mást. Soha többé nem akartuk
betenni oda a lábunkat.
Felhívtam az ügyvédnőt, tud-e a végrendeletről. Nem, fogalma
sincs róla. A naplóban viszont megtaláltam Erika bejegyzését arról,
hogy átadta az ügyvédnőnek. Bementeni a hagyatéki osztályhoz,
odaadtam a végrendeletdarabokat, mondtam, ha ez a nagynénim
döntése, akkor legyen így, mi természetesen nem tartunk igényt sem
a lakásra, sem másra.
Kira tíz napig maradt nálunk, és sokat beszélgettünk, miután
lefektettük a gyerekeket. Erika szét akarta szakítani a családot, de
összehozta a halálával. Hálás vagyok, hogy felnőtt lejjel újra szoros
kapcsolatba kerültünk Kirával. Megtudtam tőle, hogy egész
gyerekkorában azt hallgatta a nagynéninktől, hogy én zabigyerek
vagyok. Őrültség, de ha az lennék is, mi késztette arra, hogy erről
így beszéljen? Nekem meg az unokatestvéreimről hordott össze
mindenfélét annak idején, de gyerekként egyikünknek sem volt
nyilvánvaló, mennyire rosszindulatú. Próbáltuk megfejteni, ki is volt
valójában Erika. Mindketten úgy emlékszünk rá, hogy
gyerekkorunkban vidám együtt- léteink voltak vele. Nem érzékeltük
azokat a szúrásokat, amelyek a szüleinket, nagymamánkat érték.
 Ebben a szőke, ragyogó kék szemű, kissé horgas orrú nőben volt
valami különös boszorkányság, amire rá is játszott, tarotkártyából
jósolt, és közben misztikusság lengte körül. Ahogy erről
beszélgettünk, Kira azt mondta, fél, hogy Erika átkot szórt rá. Attól
tart, hogy ő is olyanná válik, mint Erika, hiszen neki sincs családja,
egyedül él, magányosan. Mondtam neki, hogy ilyen eszébe se
jusson, ő nem Erika, nem az ártani akarás vezérli, hisz most is itt van
mellettem, mert őszintén, érdek nélkül segíteni akar. De belém is
belém költözött a kétség. Az utóbbi időben ugyanis a békés
családunkat háromhavonta érték a csapások.
Először apósom lett súlyos beteg, ami teljes pszichés leépüléssel
járt. Nekem kellett egy hónapig, napi 24 órában vele lenni, amíg
otthonba nem került. Három hónap múlva lett egy pozitív terhességi
tesztem. Megrémültem, hiszen 45 évesen már nem birkóznék meg
egy újabb terhességgel. Mi legyen? Földhözragadt, materialista
gondolkodásom ellenére beszéltem a babámhoz, keressen másik
családot, másik édesanyát, aki biztosan jobban várja. Talán
meghallgathatott, mert a következő vizsgálaton az orvos már nem
látta a magzatom, elment. Három hónappal később pedig jött Erika
halála. Ennyi csapás után befészkelte magát a lelkembe, hogy
megátkozhatott vajon?
Elmentünk a családdal nyaralni, ott eltávolodott tőlem minden,
ami Erikával kapcsolatos, de amikor hazaértem, és a
vendégszobában megláttam a fényképeket, újra fellobbant ez a
szörnyűség. Beláttam, hogy segítségre lesz szükségem.
Nem tudtam elsiratni. Egyetlen könnyet sem ejtettem. Mindenki
sírt a családban, csak én nem. Ilyen rideg ember volnék? Az elején
csak az a sokkszerű állapot, atyaég, ez nem történhetett meg.
Szeretném elgyászolni, de egyelőre csak dühös vagyok, amiért
hagyta, hogy ide jusson, ilyen nyomorultul haljon meg, és
köztemetés keretében égessék el. Miért, amikor
volt családja?! Inkább az előszobában kínlódott hetekig, étlen-
szomjan, maga alá piszkítva. Talán a szégyen tarthatta vissza. Egyre
rosszabb állapotba került, üszkösödött a lába, vesztek el a lábujjai,
talán a józan esze is, érthető talán, hogy ez a pedáns nő nem akarta,
hogy ennek bárki a tanúja legyen. De mégis, legalább hírt adott
volna magáról! Segítettünk volna, fogtuk volna a kezét a végső
távozásánál. Azt hittem, nincs annál rosszabb, mint ahogy a
nagymamám meghalt a kórházban, de van: ahogy a nagynéném,
egyedül, mindenki által elhagyatva, szeretetlenül, embertelen
körülmények között. A családunkban nagyon szoros a kapcsolat,
ránk a melegség, egymás támogatása jellemző, nem a távolságtartás.
Erikától is csak a legvégén távolodtunk el, önvédelemből. Soha nem
volt ekkora szakadék köztünk, hogy jutottunk ide? Rengeteg kérdés
nyüzsög a fejemben. Miért volt ennyi gyűlölet benne? És mi ebben a
mi felelősségünk, hogyan lehetett volna ezt csillapítani?
Megszűnt az első időben tapasztalt elviselhetetlen stressz, de
olyan traumatizáló az egész, hogy most más módon vagyok rossz
lelkiállapotban. Zaklatnak a megválaszolatlan kérdések, kísért az
elképzelt arca. Olyannak látom, mint a nagymamámat a fotón a
hűtőkamrában, csontsovány, beesett arccal. És ha tényleg átkot szórt
ránk, mostantól attól kell rettegnem, hogy háromhavonta rám
szakad az ég? Eszembe nem jutott volna ilyen babonaságban hinni
az én kockatermészetemmel, pont hogy csak a kézzelfogható
dolgokban hiszek, de a felbolydult lelkemmel most mégis
fogékonnyá váltam Kira gondolatára.
Élt egy ember, akit megismertem valamilyennek, akiben később
csalódtam, de csak a halála után tárult fel bonyolult, összetett
lényének sötétebb része. Egyelőre nem szeretném elolvasni a
szekrénnyi naplót, mert nyilván tele van elviselhetetlen
gonoszságokkal. Később, ha már készen állok rá, talán rászánom
magam. Talán kibontakozhat a naplóiból a lénye, hogy milyen
törésszögből látta önmagát, az életet, a világot. A végletessége. Egy
lelkileg sérült ember vergődése. Anyukámban is azt kell erősítenem,
hogy Erika sérült volt. Lehet, hogy kislányként nem egyszerűen
rossz volt, csak más, ma már biztosan kapna erre egy diagnózist.
Akkor azonban csak hántást és verést kapott az apjától meg a
tanáraitól, ami meghatározta a további sorsát. Alighanem irigy és
féltékeny volt a testvéreire, akiknek társuk, gyerekeik, unokáik
voltak. Emiatt is nagyon sajnálom. Kettősség van bennem, hogy
úristen, hogy tehette ezt a családjával, de az is, hogy úristen, milyen
nyomorúságos élete volt!3
 Ezek az ambivalenciák kínoznak. Nem tudom eldönteni, hogy
szánjam, vagy haragudjak rá. Ebben hullámzók folyamatosan.
Szeretnék eljutni addig, hogy béke, elfogadás legyen bennem, és
meg tudjak bocsátani ennek a szerencsétlen sorsú családtagunknak.
 Felelősek vagyunk azért is,
mit hagyunk magunk után
Viki története
Apám nehéz helyzetben nőtt fel, nem volt apaképe, ezért aztán
velem, egyetlen gyerekével sem tudott mit kezdeni. Ragaszkodtam
hozzá, ahogy a kislányok szoktak az apjukhoz, de ez eléggé
egyoldalú volt. Magányosnak éreztem magam emiatt. Középiskolás
koromban jobb időszak következett, de azt is a saját igyekezetemnek
köszönhettem. Ám ennek sem örülhettem sokáig, mert ekkor
kezdtük érezni, hogy lassan eltávolodik a családtól.
Huszonéves voltam, amikor súlyosan megbetegedett. Én hordtam
kezelésekre, gondosan figyeltem rá. Akkor már volt némi
tapasztalatom abban, mit jelent egy rosszindulatú daganat, mivel
évek óta önkéntes munkát végeztem egy hospiceonkológián. Láttam
a zárójelentést, sejtettem, hogy végzetes a baj, sok ilyennel
találkoztam a munkám során. Szerettem volna az utolsó időszakot
úgy megélni, hogy közel kerüljünk egymáshoz, de ő teljesen
elzárkózott. Nem tudott, vagy nem akart megnyílni felém.
Jelen voltam a halála pillanatában, és nagyon bánt, hogy köszönés
nélkül ment el. Rettentő csalódott voltam, hiszen én folyamatosan
kifejeztem a szeretetemet. Az onkológián megfigyelhettem, hogyan
kísérik a családok beteg hozzátartozójukat. Azt tapasztaltam, hogy
ha sikerül elvarrni a szálakat és elbúcsúzni, akkor a távozó is szépen
tud elmenni, és az itt maradó is békésebben fogadja el a
megváltoztathatatlant. A gyász olyan helyzetekben igazán keserves,
amikor valami nem lett kibeszélve, feloldva, és keszekuszán történt
az elválás.
De hiába a tapasztalat, amikor én kerültem ebbe a helyzetbe
apámmal, nem tudtam megvalósítani ezt az őszinte, mély
kapcsolódást és a kegyelemteljes távozást. Kettőn áll a vásár, biztos
vagyok benne, hogy nem az én akaratomon múlt.
Feltételezem, hogy a kettős élete emelt falat közénk. Már
korábban is sejtettük anyuval, hogy apu eltávolodása mögött
meghúzódik valami a háttérben, de nem tudtuk, mi. A halála után
kiderült számomra, hogy hosszú évek óta kettős életet élt. Nem
maga a tény volt igazán megrázó, hanem a mód, ahogyan ezt tette.
Azzal szembesültem, hogy olyan nyíltan vállalta fel a külső
kapcsolatát, hogy az égvilágon mindenki tudta, csak mi nem. A
munkatársai, a nőnek a rokonai, mindenki!
Borzasztó megalázó volt, úgy éreztem, elárult minket a világ
előtt. A hűtlensége nem tartozott rám, de azzal, hogy ilyen nyíltan
csinálta, olyan fegyvert adott az emberek kezébe, amivel minket
kellemetlen helyzetbe hozott. Azt éreztem, nemcsak anyámat,
hanem engem is megcsalt, elárult. Mindig jött egy újabb pofon,
ahogy újabb helyzetek kerültek napvilágra. Kiderült például, hogy
bevonta az illetőt a rokonságába, miközben karácsonyi ünnepeken
és egyéb családi találkozóinkon mindannyian együtt voltunk.
Láttam magam anyuval, ahogy naivan állunk a ki tudja, milyen
sajnálkozó vagy lekezelő pillantások kereszttüzében; mintha az
emberek nevettek, gúnyolódtak volna rajtunk, hogy ennyire ostobák
vagyunk. Később megtudtam valakitől, hogy a nő a kórházba is
bejárt. A kórteremben csak azt láttuk, hogy furcsán néznek ránk, de
nem értettük, miért. Teljesen hülyének éreztem magam, mikor
megtudtam, hogy minden gondosan meg volt szervezve a hátunk
mögött.
Sok évig óvtam anyukámat, vigyáztam, hogy ne is kerüljön olyan
ember közelébe, aki tud apu múltjáról. Kegyetlenül nehéz volt,
rengeteg stresszel járt a titok őrzése, és anyukám nem is értette,
miért vagyok ennyire megborulva. Szenvedtem, és meg akartam
érteni, hogy történhetett ez meg, össze akartam rakni a képet. Azt
éreztem, az életem egy hazug világban zajlott. Apám és én két
párhuzamos világegyetemben bolyongtunk, és én mit sem tudva
erről, csodálkoztam, miért nem tudnak közeledni ezek az
univerzumok. Mint egy sci-fiben, ahol bármi megtörténhet, de
biztosak vagyunk abban, hogy velünk nem eshet meg. És mégis
megtörténik. Vagy mint egy rémálom, amiből felébredve
megkönnyebbülünk, hogy ez nem valóság. De ebből nem volt
ébredés!
Dübörögtek bennem a kérdések. Ki volt ő, akit valamilyennek
megismertem, de valójában egy egészen más személy élt velünk? Mi
ez az egész?
Annyira megborultam, hogy a saját önbecsülésem is
megsemmisült. Minden összetört abban az időben, és a lelki kínok
előbb-utóbb testi betegségekben manifesztálódtak. Mikor nagyjából
összeállt a sztori, elzárkóztam - elég, nem tudok többet elviselni!
Becsuktam magam mögött egy ajtót, és új életet kezdtem, ez segített
továbblépni. Nehéz volt, mert sokáig azt éreztem, hogy valami nem
lett lezárva.
Sokáig próbáltam megérteni, elfogadni, hogy mit miért tett, de
nem tudom megbocsátani, ahogy velem mint gyerekével bánt. Én is
anya vagyok, nagyon szeretem a gyerekeimet, és mindig
előrehelyezem őket, ezért különösen fáj, hogy nem kaphattam meg
az odaadó szeretetet az apámtól. Sőt, az árulásával éppen az
ellenkezőjét bizonyította, aminek következtében folyamatos
önértékelési küzdelmekkel megyek tovább. Értem én, hogy nem
ellenünk csinálta, hanem mert neki így volt jó, de ha valakit szeretek,
akkor vigyázok, hogy ne bántsam meg, ne hozzam megalázó
helyzetbe. Ő erre a legkevésbé sem ügyelt, ország-világ előtt vállalta
a külső kapcsolatát, ezáltal megkérdőjeleződik az irántunk érzett
szeretete is. Mindig kritikus volt, soha nem volt velem elégedett, de
azért hittem abban, hogy valahol szeret - a történtek után azonban ez
is kétséges számomra.
Ha ilyen helyzetben tudott itt hagyni, akkor nem szeretett.
Nemcsak elárultnak, hanem elárvultnak is érzem magam. Nehéz az
emlékezés, mert bár voltak szép pillanatok, már ezeket is áthatja a
csalódás. Sokszor kellett lemondanom magamról, megtagadni a
vágyaimat, elképzeléseimet, hogy neki segítsek, ám ez nem volt
kölcsönös. Többszörösen cserben hagyott. Jobb lett volna, ha elhagy
bennünket. Nem tette meg, talán dolgozott benne a lelkiismerete.
Egy rossz döntéssel egy egész családot lehet magunkkal rántani.
Ezért is próbálom a rossz családi mintákat felismerni és megtörni.
Azt vallom, hogy akit életre hozunk, azért felelősséget vállalunk,
szeretjük, óvjuk, és biztosítjuk az oltalmazó családi közegét. Ha
vannak is botlások, azok - ha nem is könnyen, de - megbocsáthatóak;
de ennek vannak fokozatai. Amikor ez a súlyos bizalomvesztés
történt, akkor még családalapítás előtt álltam. Tisztelettel akartam
apámra tekinteni, de ez összeomlott, és a kiábrándító csalódás kicsit
a férfimintaképet is összetörte bennem. Küzdenem kellett, hogy
képes legyek bízni, hogy nem fog megismétlődni, amit apámnál
tapasztaltam.
Hozott egy kis könnyebbséget, amikor anyunak elmondtam.
Nyolc-kilenc év után jött el a pillanat, amikor úgy éreztem,
nem bírom tovább hordozni a titkot. Másfelől úgy gondoltam,
neki is tudnia kell. Meglepődött, de az eltelt évek elviselhetőbbé
tették számára ezt a tudást. Felszabadultam a titok terhe alól, nem
kellett tovább falaznom. Közben továbbra is jártam az onkológiára,
ahol sok-sok felemelő élményből tudtam erőt meríteni.
Az viszont nem igazán működött, ahogy a környezetem próbált
segíteni. Két véglettel találkoztam. Az egyik, hogy jogos a dühöd,
igazad van, haragudj csak, a másik, hogy bocsáss meg, és ha erre
nem vagy képes, akkor benned van a hiba. Ez nem segített, mert
egyiket sem tudtam igazán megvalósítani. Gyűlölködni sem jó, de a
megbocsátás sem így megy. Igyekszem megbocsátani apámnak,
kértem segítséget is, és amikor úgy érzem, szoktam imádkozni érte.
De az igazi elengedés, felszabadulás nem történt meg. Szerettem
volna a jó útra vezetni, de az ő döntése volt, milyen terhekkel lép át.
Hiszem, hogy a megoldatlan dolgokat tovább visszük, és egy másik
dimenzióban szembesülnünk kell minden tettünkkel. Ez alapján
lehet, hogy ő most rosszul érzi magát, látva, milyen hosszú időre
kiható szenvedést okozott.
A temetése óta nem voltam a sírjánál. Az évek múlása enyhített a
keserűségemen, de máig nem jött el a feloldozás saját magamban.
Nem hittem, hogy ennyi ideig fog tartani; annyira szeretnék már
eljutni oda, hogy szeretettel gondoljak rá! Bízom benne, hogy eljön
ennek is az ideje. A múltat nem tudom megváltoztatni, apámat sem,
egyedül csak önmagamat.
Nagy tanulság számomra, hogy felelősséggel kell élni az
életünket. Próbáljunk minden egyes napot azzal a tudatossággal
megélni, hogy az egy ajándék, ma felkeltem, ma még élek, és akivel
tudom, rendezzem a dolgaimat. Nem tudhatjuk, egy- egy
cselekedetünkkel mekkora gondot, akár mély zuhanást okozhatunk.
Törekszem, és ha nem sikerül valakivel tisztázni a nézeteltérésünket,
az gyötör. Ilyenkor azt kérem, legyek megértőbb, elfogadóbb,
türelmesebb, változzak úgy, hogy el lehessen fogadni a
közeledésemet.
A konklúzió tehát az, hogy mindig gondoljuk át, mit teszünk
vagy mit nem, hogy ha itt az idő, méltó módon tudjunk elmenni, és
szép emlékeket hagyjunk magunk után. Hogy ha az itt maradók
ránk gondolnak, derűs lélekkel, mosollyal az arcukon tehessék.
Akkor szeretem a másikat, ha a jelen tetteimmel felelősséget vállalok
azért is, amit majd a távozásom után magam mögött hagyok. Ilyen
módon is vigyázok a szeretteimre. Hiszek abban, hogy nem hal meg
a lélek, és ki tudja, talán találkozunk még - nem mindegy, milyen
lesz ez a találkozás.
 Olyan jó ember volt
Kinga története
Fiatalon volt egy szerencsétlen házasságom, ami csupán kilenc
hónapig tartott. Elmenekültem a szüléimhez a bántalmazó férjem
elől, de még évek múlva is rettegtem, ha valaki a hátam mögött jött,
vajon nem ő akar-e megtámadni.
Volt néhány próbálkozásom, de egyetlen férfi mellett sem
éreztem azt, hogy jobb vele lenni, mint egyedül - kivéve egy régi
szerelmemmel, aki viszont Ausztráliában élt, ahová nem mertem
követni.
Egy általános iskola kollégiumába kerültem ápolónőként, ahol
szellemileg enyhén, illetőleg közepesen sérült gyerekek éltek,
zömmel cigány származásúak. Jött egy gyógypedagógus férfi,
csendes, visszahúzódó, okos, műveit. Szerette a gyerekeket, tanúja
voltam, milyen lelkiismeretesen foglalkozik velük. Néhányszor
együtt vettünk részt megbeszéléseken, vagy kollégákkal beültünk
valahova egy kávéra. Annyit tudtunk Mátyásról, hogy súlyos
alkoholproblémái voltak, de ezt már maga mögött hagyta. Amikor
az ausztráliai szerelmemmel lezártuk a kapcsolatot és lekerült rólam
a gyűrű, akkor Mátyás szerelmet vallott nekem. Én addig csak
kollégámnak tekintettem, de gondoltam, próbáljuk meg.
Találkozgattunk, és egy idő után azt vettem észre, jobb vele, mint
egyedül, így aztán összeköltöztünk, majd összeházasodtunk. Sokat
jelentett számomra, hogy megbízhatóságot, biztonságot tud
nyújtani. Megszerettem azt az embert, akinek hittem őt. A
házasságunk csendes mederben folyt. Bármilyen hihetetlen, nem
emlékszem, hogy valaha is felemelte volna a hangját, vagy kritikával
illetett volna. Én sem vagyok egy házsártos fajta, igaz, a túlzásba vitt
dohányzása miatt pöröltem vele, különösen, amikor a súlyos
tüdőbetegsége ellenére is füstölt. Közben elkerültem a kollégiumból,
kórházba mentem ápolónőnek, ő pedig az általános iskolából
kikerülő gyerekeket követte a szakiskolába.
Amikor rátaláltam, 36 éves voltam, de reméltem, hogy még lehet
gyermekünk. Tíz évvel idősebb volt nálam, elvált, két lánnyal. Nem
született közös gyerekünk, viszont Mátyás gyerekeit, majd az
unokákat lelkesen felkaroltam, rengeteg időt töltöttek velünk.
Mátyás nagyszerű édesapa volt, élveztük a közös kirándulásokat,
programokat.
A férjem kis panellakásában laktunk, és házasságkötéskor arra
kért Matyi, hogy legyünk külön kasszán, mivel ő rendszeresen
támogatja a felnőtt lányait, ne érezzem azt, hogy tőlem vesz el. Hát,
attól még ez a helyzet, a közösből vesz el, de mindegy, nem
foglalkoztam vele. A lányok igencsak problémásak voltak,
különböző hitelekhez, szakításokhoz, egyebekhez rengeteg
segítséget igényeltek, és Mátyás rendületlenül fizetett évekig. Egy
idő után jeleztem, hogy ez így nem lesz jó, a lakás már réges-rég
felújításra szorulna, de semmire nem marad pénzünk. Végül az
édesanyámtól kapott pénzből sikerült rendbe hozni a teljesen
leamortizálódott lakást.
A házasságunk egy idő után úgy alakult, hogy Mátyás horkolása
miatt külön szobában aludtunk, ami oda vezetett, hogy egyre inkább
magunkban töltöttük az otthoni idő nagy részét. Ő a számítógépe
előtt ült a szobájában, szeretett játszani meg szörfözni a neten. Én
meg szépirodalmat olvastam a saját szobámban. Beszélgetni
korábban sem sokat beszélgettünk, Matyi nagyon zárkózott, csendes
ember volt. Ha közösen néztünk filmet, a megromlott hallása miatt
fejhallgatót használt, ami megint elszigetelt bennünket egymástól.
Sokat voltam egyedül. Bár az egész, 26 évig tartó házasságunkban
harmóniában éltünk, azt gondolom, ha nem lett volna a
bántalmazott! múltam, nem elégedtem volna meg ennyivel. Ettől
Inggel lenül zökkenőmentesen, békésen működött a kapcsolat. Sokat
dicsért, bókolt, kedveskedett. Hagyományos, régi fajta feleség
voltam, teljes mértékben kiszolgáltam az uramat. Ő a hűtőszekrény
ajtaját sem nyitotta ki, ha én otthon voltam. Jókat főztem, szeretettel
felszolgáltam, együtt elfogyasztottuk. Havonta egyszer
meglátogattuk az unokákat. Évente elutaztunk, kifejezetten jól
éreztük magunkat együtt.
Elég korán, hatvanévesen nyugdíjba ment. Egy vidéki városban
laktunk, és rendszeresen a férjem vitt munkába és értem is jött. A
kollégáim is megismerték, megszerették, látták, milyen jó ember.
 A tüdeje egyre betegebb lett, sokat fulladt, időnként kórházba
került, de csak nem tudott lemondani a cigarettáról. Emellett
szarkómája lett a végbél környékén. Műtéttel megmentették az
életét, de onnantól sztóma segítette az ürítést.
Én a végsőkig ragaszkodtam hozzá, bíztam a gyógyulásában,
orvostól orvosig cipeltem. Odaadóan ápoltam, nem rettentem vissza
a leggusztustalanabb feladatoktól sem, csak maradjon
minél tovább mellettem. A betegség azonban tovább végezte
pusztító munkáját, egyre rosszabb állapotba került. Minden
összeköttetésemet latba vetve próbáltam a legjobb kezeléseket
biztosítani számára, de menthetetlen volt.
Két évig tartott a küzdelem. Felkészítettem magam, hogy
elveszítem. Elkezdődött a morfiumos fájdalomcsillapítás, melynek
következtében bélelzáródása lett. Bevitettem éjjel mentővel. Tudtam,
hogy itt a vég. A kórházi ágya mellett beláttam, hogy képtelen
vagyok végignézni, ahogy megfullad, ezért hazamentem, és csak
reggel mentem be újra. Kérte, hogy vigyem haza. Megtettem, bár
iszonyatos megpróbáltatást jelentett számomra. Egész éjjel mellette
voltam, rendkívül kimerítő volt testileg, lelkileg. Azt gondoltam, ez
a jó ember nem ilyen halált érdemelne! Amikor következő éjjel
meghalt, óriási megkönnyebbülést éreztem, majd elindult a gyász,
hiszen elveszítettem a társamat, akivel közel harminc évig éltem
együtt jóban-rosszban. Iszonyúan fájt.
Három napig. Onnantól vége szakadt a gyászomnak.
Az unokaöcsémet kértem, hogy segítsen a férjem számítógépén
lévő adatok megsemmisítésében, és a Facebook-oldalát is szüntesse
meg. Nem akartam az intim szférájába betekinteni, hiszen nem rám
tartoznak azok a gondolatai, amelyeket nem osztott meg velem.
Ártalmatlan, szóra sem érdemes dolgokra gondoltam.
A halálának harmadik napján pendrive-okat találtam a fiókjában.
Arra számítottam, hogy jó filmeket vett fel, ami engem is érdekelhet,
megegyezett az ízlésünk.
De ami ott feltárult előttem, az szó szerint felfoghatatlan volt.
Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem. Képtelen vagyok
visszaemlékezni, sokkos állapotba kerültem. Csak néztem, és nem
jutott el a tudatomig, amit láttam. Az én kiváló, nagy tekintélyű
gyógypedagógus férjem a rábízott, értelmi fogyatékos lányokat
szexuálisan kihasználta a saját otthonunkban, és ezekről rejtett
kamerával felvételeket készített! Olyan lányokat, akiket magam is jól
ismertem, mikor még a kollégiumban dolgoztam. Ők átkerültek a
szakiskolába, és csinos nagylányokká serdültek. Úgy tűnt, már
elérték a 18. évüket, ám kötve hiszem, hogy szerelemből jártak fel
idős tanárukhoz. Feltételezem, adott nekik valamit, talán egy-egy
ötezrest. Olyan szerencsétlen sorsú lányok voltak, akiknek pár ezer
forint sokat jelentett, és a férjem kihasználta őket. A pénze tehát
nemcsak a gyerekeire ment el, hanem a titkos szórakozására is. Nem
néztem végig a felvételeket, csak átpörgettem, láttam, hogy több
lányról van szó, évekre visszamenőleg. Döbbenten fedeztem fel,
hogy én is rajta vagyok, amint szeretkezünk. Letöröltem mindent,
mintha azzal meg nem történtté tehettem volna mindezt a fortéimét,
és kidobtam a másik 2-3 pendrive-val együtt. Találtam egy leírást
egy mozgásérzékelő titkos kameráról is. Teljesen megsemmisültem.
Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Ezzel én most mihez kezdjek? A
világ legjobb embere, a legszuperebb pedagógus. Nekem ott vége
lett a gyá szómnak. Irtóztató a tehetetlenség, hogy nem tudom
szembesíteni a tettével, és soha nem tudom már tisztázni vele.
Felhívtam az egyik áldozatot, egy erősen fogyatékos, nagyon szép
lányt. Kétségbe volt esve, féltette a párkapcsolatát, de
megnyugtattam, hogy nem ő a felelős, őt kihasználták, nem akarom
bántani, megsemmisítettem a felvételt is. Csupán szeretném tudni,
melyik évben történt ez a szexuális visszaélés. Megkaptam választ,
vagy tíz évvel korábban kezdődött, ám évekig tartott. Koton nélkül?
Igen.
Felhívtam egy másik lányt is, ő is halálra rémült, tőle megtudtam,
hogy szintén évekig járt fel a férjemhez, onnantól, hogy nyugdíjba
vonult. Áldozatai lettek ennek a „jó tanár bácsinak”.
Végül még a fogadott lányunkat is felhívtam, akit szintén a
kollégiumból ismertünk, és hétéves kora óta támogattunk.
Rákérdeztem, próbálkozott-e vele is Matyi bácsi. Velem nem! -
felelte. Tökéletesen képben volt. Nem értette, hogy én miért voltam
annyira gyanútlan. Hát honnan tudhattam volna? Például, mikor
eljött hozzánk, akkor Matyi bácsi mindig szexuális tartalmú
Ő
megjegyzéseket tett, poénkodott. Ő sejtette, hogy másokkal több is
lehet. Jézus úristen! Hogy én mennyire nem vettem észre semmit!
Hogy átsiklottam ezek felett! Elmesélte, hogy egyszer próbálkozott
vele is, amikor én kimentem a szobából. Rátette a kezét a combjára,
és kérte, hogy menjen fel akkor, amikor én dolgozom. Ő azonban
inkább hozzám jött el a munkahelyemre, és ott segített nekem.
Hogy nem derült ki? Hogy bízott ezekben a lányokban, hogy
megtartják a titkot? Az is örök talány marad, miért nem semmisítette
meg a felvételeket, amikor már érezte, hogy itt a vég. Nyilván sokáig
azért nem tüntette el, mert nézegette, de amikor már tudta, hogy
meg fog halni, akkor mi volt azzal a célja, hogy megtartja? És a
munkahelyén? Senki nem sejtett semmit, akárcsak én? Még most is
van bennem egy kis lelkiismeret- furdalás, hogy kiadom őt, mégis
meg fogom talán tenni, hogy elviszem ezt a könyvet a
munkahelyére. Ha akarnak, értenek belőle. Talán jobban figyelnek a
jövőben, hiszen a legártatlanabb személy körül is lehetnek ártó
dolgok.
Valahogy végigcsináltam a temetést, próbáltam megfelelni a
lányai, unokái elvárásainak, de majdnem megfulladtam. Senkinek
nem mondhattam el, miért viselkedek másképpen, mint ahogy egy
özvegytől elvárható. A koszorúm szalagjára semmit nem írattam.
Kérdezték a temetkezési irodában, hogy elteszem-e a személyi
igazolványát. Mintha parázs lett volna, úgy rántottam el a kezem.
Nem, köszönöm, nem.
Letöröltem a Facebook-oldalamról a képeit. Kihajítottam az
összes holmiját, mindent, amihez csak hozzáérhetett. Még a
lábasokat, evőeszközöket is, és még a parkettát is kicseréltettem. El
akartam magamtól távolítani ezt a töméntelen mocskot, amitől én is
beszennyeződhetek. De hát micsoda reménytelen vállalkozás,
magamat nem tudom eltávolítani magamtól, nem tudom kidobni,
megsemmisíteni.
Az ismerősök egy darabig betudták a gyásznak ezt a nagy
átalakítást, de aztán anyám rákérdezett. Kislányom, örülök, hogy jól
vagy, de mégis, olyan különös, mondd csak, lehet, hogy a
házasságotok nem volt jó, te nem voltál boldog? Anyám nagyon
szerette a férjemet, aki vele is nagyon kedvesen bánt, így aztán
rendkívül megütközött az én közömbösségemen. Színt vallottam. Ülj
le, anyu, akkor elmondom. Onnantól az anyám épp úgy érez,
ahogyan én, megértette, miért cseréltem le még a függönyöket is.
Később a közvetlen munkatársaimat meghívtam magamhoz, és
bevallottam, mi történt velem.
A lányainak, unokáinak azt hiszem, nem mondom el, miért
döntsem romba az ő jóságos apjukról kialakított képet? Csakhogy
emiatt a titok miatt távolítom őket, meg hát, szemet szúr nekik is a
furcsa viselkedésem. Az asszonynevemtől is meg fogok szabadulni,
ezt már végképp nem fogják érteni. Nehéz ügy. A pszichiáterem,
akihez egy régi panaszom miatt járok évente egyszer, sok jót hallott
tőlem a férjemről, tudta, mennyire szeretem és hogy aggódom az
egészségéért. Azt tanácsolta, semmiképpen ne világosítsam fel a
lányokat, mert nekem attól nem lesz könnyebb, őket meg nagyon
nehéz helyzetbe hozom. Egyetértek, csak hát, mivel magyarázható
akkor számukra a közönyöm? Hogy soha nem is szerettem az
édesapjukat? Emellett tudjuk, hogyan képes a családi titok kifejteni
romboló hatását, akár generációkon át. Nehéz dilemma.
Azt mondják, el kell jussak addig, hogy a lássam a jót is a
házasságunkban. Hiszen sok szép emlékem van, ne töröljem ki, mert
ezzel a saját 26 évemet semmisítem meg.
Igen, pontosan ez történt, kitörlődött a múltam majdnem fele. Ez
a legnagyobb fájdalmam, teljes mértékben megsemmisültek
évtizedeim. Ezzel az élethazugsággal a férjem megrabolt engem.
Elrontottam az életemet. Okos tanács, hogy próbáljam menteni, ami
menthető a kapcsolatunkból, de hogyan lehet ezt megcsinálni?
Szerintem soha életemben nem leszek képes úgy gondolni a
férjemre, mint aki a társam volt, csakis egy olyan emberre, aki
tisztességtelenül visszaélt a hatalmi helyzetével, és ártatlan fiatal
lányokat használt ki. Ö, akinek védenie kellett volna ezeket a
gyerekeket. Ez olyan álszent, hazug, mocskos élet, olyan beteg
személyiség, amivel és akivel nem vállalhatok semmiféle közösséget.
Tűzbe tettem volna érte a kezem, ez feldolgozhatatlan csalódás.
Hiába volt benne jóság, hiába szeretett engem, és hiába, hogy ez egy
betegség - gondolom, az alkoholfüggöségét felváltotta a dohány- és
szexfüggőség -, nem tudom felmenteni. Próbálom, de nem lehet.
Egész életre kiható, maradandó lelki sérüléseket okozott a
lányoknak, és nekem.
Három hónapja halt meg. Ha nem találom meg a felvételeket,
akkor ugyanaz az ember lenne, akit szerettem évtizedeken át, és
mélyen gyászolnék. Biztosan sokat sírnék, de aztán csillapodna a
fájdalmam, és megbékélnék. De így? Hogyan békélhetnék meg?
 Egy botlás következménye
Anna története
Apám nagyon rosszul bánt velem. Persze, megvolt a maga nehéz
sorsa, talán érthető, miért vált olyan rossz természetű emberré.
Szegény, árva gyerek volt, korán meghaltak a szülei, a mostohaanyja
meg 14 évesen világgá kergette. 1944 őszén egy cserkészcsapattal
kikerült Németországba, amikor már minden kezdett felbomlani,
nagy volt a zűrzavar. Elkapták az amerikai katonák, táborba került.
Itt nagyon jól érezte magát, életében nem evett annyi narancsot,
csokoládét, mint ott. Azt mesélte, feltűnt neki, milyen megalázóan
bánnak a fekete bőrű társaikkal a fehérek. Sajnálta őket. Úgy
eresztették haza Magyarországra, hogy ellátták dzsekivel,
ruházattal, élelmiszerrel, tömve volt a hatalmas hátizsákja. Két
nagyon jó bőrbakancsot is kapott, az egyiket ellopták a hazaúton.
Innen származtatom, hogy annyira vigyázott egész életében a
holmijára, ami szent és sérthetetlen volt. Úgy is tanított, hogy soha
ne adj senkinek semmit. Ami a tiéd, az a tiéd.
Becsületére válik azonban, hogy miután hazajött az amerikai
táborból, felvették szerszámkészítő-tanulónak, és sikeres
szakmunkásvizsgát tett. Nem volt egyszerű, mert bár kapott némi
ellátást, kollégiumot, de végig szenvedett, fázott, éhezett. Mégis
kitartott. A Ganz-MÁVAG-ba ment dolgozni, onnan is ment
nyugdíjba több mint negyven év után.
25 évesen nősült meg. Anyám kisparaszti családból származó
őstehetség volt, csodálatosan rajzolt. Miután felkerült Pestre,
azonnal felvették porcelánfestőnek a híres Aquincum
porcelángyárba. De kevés volt a fizetés, így ment tovább. Elvégzett
egy gépíró iskolát, titkárnősködött, és végül a Ganz-MÁVAG-ban
kötött ki, ahol megismerkedett apámmal. Összeházasodtak, de
semmiben nem illettek össze, kezdettől irtózatosan rossz házasság
volt. Anyám nem akart gyereket: neki nem szülök! - jelentette ki. De
becsúsztam. Minden módon próbáltak eltökí- teni: kinin, forró víz,
létráról leugrálás, mindhiába. Maradtam. A szülés borzalmas volt,
farfekvéses voltam, anyám szerteszét repedt, nekem meg, ahogy
kicibáltak, megsérült a gerincem. Az ortopédklinikán töltöttem az
első heteimet.
Kezdetben olyan „hülyegyerek-félének” számítottam, nem
beszéltem négy és fél éves koromig. Járni is csak két és fél évesen
kezdtem el. Mivel meg se mukkantam, kihívták az orvost, nézzen
már rá erre a gyerekre, fogyatékos, vagy mi? Mesélték, hogy az
orvos felszólított különböző dolgokra, nézzek rá, nyújtsam ki a
kezem, és így tovább. Ezeket teljesítettem, így az orvos
megnyugtatta a szüléimét, nincs semmi bajom, legyenek
türelemmel.
Pár hónap múlva elkezdtem beszélni, azonnal tökéletesen, majd
egy év múlva szavalóversenyt nyertem az óvodában. A szüleim
nagyon büszkék voltak rám, de az igazság az, hogy tízéves koromig
durván bántalmaztak. Apám sokszor úgy nekem esett, hogy a
földön fekve azt kiabáltam, hogy meg akarok halni. Az anyám csak
szavakkal bántott, olyanokat mondott, hogy egy penészvirág
vagyok, meg soha nem lesz belőlem semmi. Az iskolában rettegtem,
ha kiszólítottak a táblához, valóságos halálfélelem rohant meg,
elakadt a lélegzetem, elsötétedett minden előttem, és nemegyszer
elájultam. Tízéves voltam, amikor az iskolaorvos felszólította a
szüléimét, hogy vigyenek el a kerületi gyermek-ideggyógyászatra -
ez volt a neve akkoriban a pszichiátriának. Ott alaposan kifaggattak.
Utána behívták az anyámat. Tőle tudom, hogy megfenyegették az
apámat. „Ha az apuka még egyszer kezet emel a kislányára,
rendőrségi feljelentést teszünk.”
Innentől legalább fizikailag nem bántottak. Annak, hogy aláásták
az önbecsülésemet, az lett a következménye, hogy feltámadt bennem
a bizonyítási vágy, hogy azért is megmutatom nekik, hogy sokkal
többre fogom vinni, mint feltételezik. Apám javára legyen mondva,
hogy támogatta a továbbtanulásomat, így aztán egy gyenge
szakközépiskolából harmadszori próbálkozásra bejutottam az ELTE
bölcsészkarára. Ekkor kezdtek értékelni a szüleim. Megváltozott
otthon a hangulat, hú, a mi lányunk egyetemista, dicsekedtek velem
a szomszédoknak.
Férjhez menni soha nem akartam. 14 évesen sírva-zokogva
beleüvöltöttem a szüleim arcába, hogy soha nem akarok olyan életet
élni, mint ti! Gyereket sem akarok, mert egy gyerek élete szenvedés!
Körülöttem csupa pocsék házasságot láttam, ahol a nők
rabszolgasorba kerülnek. Még akkor is, ha szerelmi házasság, végül
elromlik, állandó veszekedések, pokoli légkör a jellemző. Ilyen
szempontból hazavágták a szüleim az életemet - vagy ki tudja,
mégsem? -, mert amint közelébe kerültem egy házasságnak, mindig
eszembe jutott az a sok szenvedés, vergődés, amit a szüleimnél
láttam, és ez elrettentett.
Ugyanakkor karrier szempontjából, és anyagilag is egyre többre
vittem. Szinkrontolmácsként rengeteget utaztam, közben tanultam,
fejlődtem. Éjjel-nappal dolgoztam. Beköszöntött a szüléimhez a jólét,
elláttam őket mindennel. Anyám felhőtlenül tudott örülni a
sikereimnek, apám azonban egyre ingerültebben és mogorvábban
figyelt. Amikor 1985-ben megvettem az év autóját, egy Fiat Unót, és
beállítottam a kertbe, apám dühösen körbejárta, és egy szóval nem
gratulált. Bele sem ült soha. Anyámat elvittem egy próbaútra, ő
lelkendezett.
Apám akkor is csak hümmögött, amikor pár év múlva megvettem
az első kis panellakásomat, és berendeztem. Ekkor, 33 évesen
függetlenedtem tőlük. Nagy dolog volt, hogy megszabadultam
apám örökös gyanakvó méricskélésétől és durva megjegyzéseitől. -
Megint egy új táska. Már megint mire szórod a pénzed! - Mindig
talált valami kivetnivalót rajtam, semminek nem tudott örülni. Soha
nem felejtem el, amikor vittem neki egy ötliteres villányi bort, kis
fahordóban, rajta csappal. Magánkívül üvöltött, hogy vidd vissza a
fenébe, nem kell, csak herdálod a pénzt! Nem az ő pénzét költöttem,
mégis beleszólt mindenbe.
Éjjel-nappal hajtottam, havi 3-400 órát. Micsoda hajtás volt! Fél 8-
kor elindultam, 9-től munka, ebéd egy színvonalas helyen - úgy,
hogy én többnyire egy falatot sem tudtam a számba venni, mert
végig fordítanom kellett a közhelyes fecsegéseket -, utána ismét
munka, végül az esti „kikapcsolódás”: folklórműsor, éjszakai
program, néha kupleráj. A tolmácsolás is éppen eléggé kimerített, de
akkoriban nemegyszer el kellett vinni a diplomata urakat a
kuplerájba. Persze, szigorú diszkrécióval. Hajnali 2-3 órakor fejeztem
be a robotot, reggel korán indulnom kellett, és helytállni újabb
zsúfolt programokban. Tény, hogy jól kerestem, de megfizettem az
árát.
Apám bár leértékelt, becsmérelt, természetesnek vette, hogy
támogatom őket. Ezt én meg is tettem, egészen a szüleim haláláig
komoly havi összeget adtam nekik. Emellett, ha megláttam valami
szép árut a piacon, gyümölcsöt, zöldséget, vagy füstölt lazacot a
szupermarketben, megvettem és örömmel vittem ne kik. Anyám
viszonzásképpen megfőzte a kedvenc karliolos csirkémet, tepsis
krumplimat, apám ellenben távolságtarlóan viselkedett velem. Nem
látott tovább a felszínnél, saját előítélétéinél, nem hagyott fel a
beszólásokkal sem. Minek ez már megint, meglesz ennek a böjtje,
satöbbi. Anyám mindig érdeklődött, hogy vagyok, mi újság velem,
apám meg csak morgott. Kértem, hogy a bömbölő rádiót halkítsuk
le, hogy tudjunk beszélgetni. Rám mordult, miért, mi a fenét akarsz
beszélgetni?!
Mindemellett én éltem a fáradságos, ám jó kis életemet,
rendszeresen jártam külföldre, megbecsültek a szakmámban.
Amikor már kevesebbet vállaltam, akkor elvittem anyámat ide-oda
kirándulni. Voltunk például az Aggteleki-cseppkő- barlangban,
vonattal Kassán, szárnyashajóval Bécsben. Nekem köszönheti, hogy
eljutott a tengerhez, és olyan egzotikus városokba, mint Isztambul.
Láttam, hogy hatalmas élmény ez neki. Önzetlenül tudtam nyújtani
neki az időmből, pénzemből, és nagy örömömre végre közel
kerültünk egymáshoz.
Aztán anyámról kiderült, hogy Alzheimer-kóros. Elkezdődött
nála a szellemi hanyatlás. Életem legmegrázóbb korszaka
következett. Ez egybeesett a klimaxommal, ami nálam nagyon
súlyos depresszióban és brutális szorongásban mutatkozott meg.
Éjjel-nappal kerestem a kiutat ebből a szorongásból. Aggódtam
anyámért, és valahányszor hazamentem, láttam apám közönyét.
Nem érdektelen volt, hanem belenyugvó, elfogadta anyám állapotát.
Noszogattam, hogy vigye sétálni, piacra, érjék ingerek, de ő semmit
É
nem csinált. Én igyekeztem kimozdítani, de az az igazság, hogy
elvesztette az érdeklődését a világ iránt. Amikor elvittem moziba,
fejét a vállamra hajtotta, és végig- aludta a filmet. Láttam, hogy az én
ragyogó szellemi képességekkel rendelkező anyám egyre inkább
leépül. Minden egyes látogatáskor szembesülnöm kellett a rohamos
romlással. Magába zuhant, bámult maga elé. Többször volt
pszichiátrián is.
Bár apám anyámat gondosan ellátta, etette, elvitte kontrollra,
ennek ellenére valahányszor hazamentem, valósággal sokkolt ennek
a borzalmas házasságnak a ridegsége. Egész házasságuk ilyen volt,
iszonyú távolság feszült köztük. Napirenden voltak a durva
veszekedések, anyám sokszor sírógörcsöt kapott és úgy bevágta az
ajtót, hogy kiesett belőle az üveg. Apám őt sosem bántotta fizikailag,
csak engem, elhitetve vele, hogy ez szükséges, jogos, meg így kell
gyereket nevelni. Anyám viszont figyelmeztette őt, hogy ha egyszer
is kezet emel rá, elhagyja. A történethez tartozik, hogy apám mindig
éreztette, hogy anyám elkövetett vele szemben valami szörnyű bűnt.
Próbáltam kérdezni, mi ez, de mindig elhajtott, nem, ő ezt nem
mondja el nekem soha.
A halála előtt tudtam meg az igazságot.
Otthon tett látogatásaim után megtörtént, hogy hazafelé a
kocsiban végigsikoltoztam az utat, így próbáltam kiadni magamból
a feszültséget. Rettegtem anyám várható halála miatt, ami aztán be is
következett, de csak miután a combnyaktöréstől a tüdőgyulladásig
még elszenvedett sok mindent. Addigra már megváltásnak
tekintettük apámmal, mert méltatlan élet volt.
Anyám halála után ugyanolyan szorgalmasan látogattam apámat,
ahogy kettejüket. Ő sokat szelídült, már nem bántott állandóan, nem
vont kérdőre, bár időnként még eleresztett egy-egy fullánkos
megjegyzést. A meglévőhöz befogadott még egy kutyát. Azért
jószívű volt ő, csak gondosan elrejtette. Legalább a kutyákról
tudtunk beszélgetni, mert amúgy semmiről.
Apám leépülése ott kezdődött, hogy volt egy kis karambolja, és
eladtuk az autóját. Innentől minden héten én vittem a piacra, ahol
hosszasan válogatott és beszélgetett a kofákkal, kellett hozzá
türelem, hogy végigasszisztáljam. Eljött az idő, amikor a havi
rendszeres, nem kis összegű apanázson kívül a vásárlásait is én
fedeztem. Célzásokat tett arra, hová rejti a pénzét, és arra is utalt,
hogy írt valami végrendeletszerű levelet számomra.
Lassan, fokozatosan épült le. Romlott az egyensúlyérzéke, a
korábban combnyaktöréssel operált csípője rosszabb lett, egyre
jobban húzta a lábát. Sokáig akart élni, és állandóan arra próbált
rávenni, hogy vigyem orvosokhoz, ha kell, ha nem, hívjak össze
orvosi konzíliumot. Nagyon szépen, kulturáltan fogalmazta meg,
hogy fel kellene javítania az egészségi állapotát, látja, mennyire
romlik, a lábát is újra meg kellene operálni, hogy ne legyen ilyen
elesett, Ő maga sajnos semmit nem tett önmagáért, hiába kértem,
hogy sétáljon, jöjjön el velem úszni, Ő csak az orvosokban bízott.
Végigcsináltunk kisebb műtéteket és számtalan kezelést.
Többször megtörtént, hogy naponta hordtam infúzióra, mert nem
volt hajlandó befeküdni. Ez számára kényelmes volt, számomra
nagyon kimerítő. Egy válltörés után már a piacra sem járt velem és a
szokásos tevékenységeit sem végezte. Korábban naponta főzött
magának, gondozta a kertet, megmetszette a szőlőt, pálinkát főzött a
begyűjtött gyümölcsből, és minden évben kolbászt készített.
Karácsonykor elmaradhatatlan volt a töltött káposztája.
Mindezekkel sorban felhagyott, teljesen beszűkült, rám pedig mind
több feladat hárult. Kint a kertben egyre többször elesett, csak a
szomszédok segítségével tudott felkelni, ilyenkor rohantam hozzá.
Hordtam az ebédet, gondoskodtam róla. Élete utolsó évében két
gondozónő is besegített váltott műszakban, de én is mentem
mindennap.
Egyre komorabb lett, ahogy közeledett a vég, nekem meg ismét
felerősödtek a szorongásaim.
Aztán apám újra követelőzni kezdett, hogy hívjak össze
konzíliumot, jöjjenek ki hozzá az orvosok, csináljanak tervet, hogy
miket kell sorban megoperálni. Próbáltam jobb belátásra bírni.
- Értsd meg, apám, az ember elér egy bizonyos kort, de utána már
nem lehet rajta segíteni. Kétszáz évig akarsz élni?
Felháborodott: - A halálomat akarod? Nem akarod, hogy éljek?
- De akarom, apám, de jó egészségben.
 - Olyan vagy, mint az anyád! Aki engem átvert, becsapott. Te sem
vagy őszinte velem!
Kifolyt belőle, mint egy lávafolyam, amivel sok éven át kínozta
anyámat.
- Azt állította, hogy szűz, de nem volt az!
Kérdeztem, miért gondoltad, apám, hogy 26 évesen még szűz?
- Mert azt hazudta! Eljátszotta, hogy szűz, de hipermangán- nal
színezte be a lepedőt!
Hát, ez volt az a világrengető dolog, amit az én szegény „átvert
apám” nem tudott megbocsátani anyámnak. Emiatt nem bízott
benne, és feltételezem, ezt vágta újra és*újra anyám képébe.
Végigkínlódták együtt az életüket. Növekedtek anyagiakban,
fejlődtek a munkájukban, összefűzte őket a megszokás és az így úgy
felépített biztonságuk, de nem mertek változtatni az életükön. Talán
a kötődés is összetartotta ezt a két boldogtalan embert. Ez volt tehát
a titok - de apám végrendelete még inkább szíven ütött.
Egy verőfényes napon, amikor éppen eldöntöttem, hogy sétálok
egyet a parkban, aznap nem megyek apámhoz, megszólalt egy belső
hang, menj haza, menj haza! Arra érkeztem, hogy apám a
konyhapultnak támaszkodva, kifli alakban meggörnyedve, totális
pánikban ácsorog. Egy izomgörcs következtében nem volt képes
sem kiegyenesíteni magát, sem leülni. A szomszéd segítségével
lefektettük az ágyra.
Kérésére mentőt hívtunk, bár én elleneztem. Pontosan tudtam, ha
elviszik, soha többé nem fog hazakerülni. A kutya is megérezte -
ekkor már csak az egyik élt -, hogy nagy a baj. Csak ült a sarokban,
és földig lógatta a fejét. Magamhoz vettem és láttam a rémületet a
szemében, a könyörgést, hogy vissza ne vigyem a kutyamenhelyre.
Megindított, milyen alázatosan viselkedik, és mindent elkövet, hogy
ne legyen vele gond. Nem is vittem vissza, meg sem fordult a
fejemben. Örökbe fogadtam, s ez életem egyik legjobb döntésének
bizonyult.
Apám a kórházban már az első nap összezuhant szellemileg és
fizikailag is. Úgy őrjöngött, hogy le kellett kötözni. Két hét után
áttették az utógondozóba. Mentem hozzá minden áldott nap, de már
nem sokat tudtam tenni érte. Etettem, itattam - ameddig elfogadta -,
borotváltam. Nagyothallott, erre kitaláltam, hogy ne kelljen
ordítoznom, hogy suttogok neki. „Hoztam apám narancslét,
madártejet, nem fog már sokáig tartani, meglátod, milyen jó lesz, pár
nap múlva hazajössz. Nagyszerűen viseled az egészet, a kutya is jól
van.”
A halála előtt 2-3 nappal elkezdtem behordani apám ruháit
azoknak a hajléktalanoknak és szegény kisnyugdíjasoknak, akikről
levágták a ruháikat, amikor bekerültek a kórházba. A kedvenc
dzsekijét is elajándékoztam, amitől durva lelki- ismeret-furdalásom
lett, miért nem vártam meg legalább ezzel a halálát. De volt bennem
valami „csakazértis”. Hiába vásároltam neki ennél sokkal szebbeket,
azokat nem hordta, talán ezért is volt bennem egy kis bosszúféle.
Megtaláltam apám nekem írt végrendeletét egy lezárt borítékban.
Az egész dühítő intelmekből állt.
„Tudod jól, hogy mindig is szerettelek és a javadat akarom. Ha
van túlvilág, odaátról foglak segíteni, de hát sajnos azt nem tudjuk
biztosan, hogy van-e. Mint apád, óva intelek, hogy úgy pazarold a
pénzedet, ahogyan azt láttam. Nagy tékozló vagy! A legfontosabb
tanácsom, hogy rendezd el az idős korodat, vegyél egy apartmant
egy luxusidősotthonban. Ha nem is költözöl be, legyen az egy
biztonságos hely, ha leesel a lábadról, legyen, ahol gondoskodnak
rólad. A pénz itt és itt van. Nehogy azt hidd, hogy kellett nekem a te
pénzed! Mindet félretettem, amit adtál. Tudod, lányom, soha
életemben nem voltam boldog, de azt szerettem volna, hogy te az
legyél. Sajnálattal állapítottam meg, hogy te sem lettél az.”
Jaj! Olyan intelmek voltak, hogy legszívesebben sikítottam volna
a kétségbeeséstől. Sehol egy szeretetteljes apai elismerés, könnyes
búcsú, tisztelet kifejezése irántam, semmi ilyesmi, hanem olyan
hülyeségek, hogy tékozlom a pénzt, meg gondoskodjak a jövőmről.
Óhatatlanul felmerült bennem, ő miért nem ment otthonba, hiába
kínáltam számára a legjobb helyeket, kézzel-lábbal tiltakozott. Nem,
ő el tudja látni magát, nincs még itt az idő. Bezzeg ő rendelkezik
arról, hogy az ötvenéves lánya hova menjen. Iszonyúak voltak ezek
a megállapítások, intelmek, semmi köze nem volt az apasághoz, a
kettőnk közti szeretethez.
 Pár nappal a halála előtt olvastam el a levelet. Meglátogattam,
majd kiálltam a kórház elé - tudni kell, hogy ez a kórház egy Isten és
ember által elhagyott, szörnyű hely, kopár az út, alig vannak
emberek, járókelők. Ezen a vaksötét estén borzalmas sírógörcs tört ki
belőlem. Felhívtam a barátnőmet és zokogva-sikoltozva elsirattam
neki az apámat, az elcseszett életét, a boldogtalanságát. Nagyon
empatikusán, együttérzően hallgatott, amíg kiöntöttem magamból
azt a rettenetes fájdalmat, amit éreztem. „Sohasem szeretett! Meg fog
halni! De miután meghalt, talán még én is boldog lehetek! Igenis,
boldog leszek!”
Eltelt azóta néhány év. Boldog nem lettem, ám szabad igen.
Apám világéletében úgy gondolta, ha már világra jöttem
akaratuk ellenére, akkor nekem kutya kötelességem idős korában őt
gondozni. Meg is tettem becsülettel. Úgy gondolom, elláttam a
leánygyermeki kötelességemet, és ennyi, végre élhetem az életemet.
Apám nem is ismert engem. Nem látta, ki vagyok valójában. Nem
becsülte az anyagi, szellemi haladásomat, a változtatásra való
képességemet - mert belefáradva a tolmácsolásba, szereztem még
egy-két szakmát -, a bátorságot és a szorgalmat, hogy megállóm a
helyem az életben. Olyannyira, hogy őt is képes voltam
maximálisan, gond nélkül támogatni. Irigykedett rám, bántotta a
férfiúi önérzetét, hogy egy nő sokkal sikere sebb, mint ő.
Be kell vallanom, nagyon durva, de ezek után nemigen
gyászoltam meg őt. Sírni egyáltalán nem sirattam meg. Hiszen annyi
könnyet ejtettem miatta életében! Szeretetlen, rideg „végrendelete”,
és az, hogy előtte megtudtam, miért tette tönkre mindhármunk
életét, az utolsó szálat is elvágta, ami hozzá kötött.
Brutális, hogy egy nevetséges vétek miatt, amit szegény anyám
buta módon próbált eltussolni, életeket vágott tönkre. Nem csak a
sajátját. Apám nem kizárólag anyám „bűnét” hurcolta egy életen
keresztül, hanem a magáét is. Az én gyerekkorom is amiatt volt
olyan szörnyű, mert nem szerette az anyámat, és engem sem.
Amikor ezt elmondta, és amikor elolvastam a „végrendeletet”, és
láttam, rólam is hogyan vélekedett, akkor állt még jobban össze,
hogy mit tett velünk. Elbánt anyámmal, ezzel a kedves, vidám,
tehetséges teremtéssel, aki röpült volna, mint a madár, de ő mindig
levágta a szárnyait és béklyóba kötötte egész életében. Anyám mert
álmodni, tervezte, hogy otthagyja a Ganz-MÁVAG-ot és visszatér a
porcelánfestéshez. Elment rajztanfolyamra is, amikor még kicsi
voltam, és a festőművész tanára kifejezetten biztatta. De apám
abbahagyatta vele a tanulást.
Nagy volt az a fájdalom bennem, amit az ember egy hiábavaló
élet felett érez.
Mennyivel jobb élete lehetett volna, ha egy kicsit nyitottabb,
elfogadóbb, megbocsátóbb, ha inkább együtt szárnyalt volna
anyámmal. Ledermesztett, amikor azt olvastam, hogy egész életében
boldogtalan volt, és képes volt a szemembe vágni, hogy én is az
vagyok. Borzalmas felismerés.
Dühös is voltam, de leginkább az anyámat sajnáltam, fájt, hogy
ezt kellett neki végigszenvednie. Szegényke akkor tudott végül csak
kiröppenni, amikor elkezdtem kirándulni vinni. Mi ketten helyre
tudtuk hozni a kapcsolatunkat. A halála előtt pár évvel el tudta
mondani, hogy már bánja, hogy nem értékelt, nem védett meg
kislány koromban. „Ne haragudj rám, nem voltunk mi mindig ilyen
jóban, de mikor kezdtem látni, hogy felvettek az egyetemre,
megállód a helyed a munkában, jól keresel, minket is segítesz,
átértékeltem a dolgokat, és azóta nagyon tisztellek. Megszerettelek.
Ilyen is van, hogy az ember felnőttkorában szereti meg igazán a
gyerekét. Bocsáss meg nekem! És milyen jól tetted, hogy nem mentél
férjhez, mi mindent úsztál meg azzal, hogy független maradtál! Azt
csinálsz, amit akarsz! Tiéd a világ!”
Apámnak is ott volt a lehetőség, anyám halála után évekig
támogattam számtalan módon, feledve minden ellenem elkövetett
galádságát, de ő meg sem próbált közelebb kerülni hozzám.
Elintéztem a temetését. Ateista volt, a szertartásra én írtam meg a
szöveget, és az egyik barátnőm olvasta fel. Sámuel Barber
mélységesen pesszimista szerzeménye, az „Adagio fór Strings”
kétszer is elhangzott. Ennek hangulata illett apámhoz, kifejezte az
életszemléletét, az önsajnálatát. Hagytam, hogy a borostyán teljesen
benője a sírt - így a félévenkénti nyírást leszámítva nem kell
gondozni. Évente kétszer megyek ki a temetőbe. Már nem
haragszom az apámra. Inkább mélységes szánalmat és döbbenetét
É
érzek iránta. Ez munkál bennem most is. És a megválaszolatlan
kérdés: miért kellett elrontani mindhármunk életét egy kis botlás és
önvédelmi hazugság miatt? Miért?!
 Csalódásom ajándéka
Péter története
Gyerekkoromban folyamatosan éreztem a szüleim szeretetét.
Rengeteg történet él bennem, amire máig jó visszaemlékeznem, és
felnőttként még inkább felismerem bennük a törődésüket. Ahogy
megszervezték például az ünnepeket! Vagy amikor minden iskolai
félévkor fagyizóba, évzáró után meg étterembe mentünk. A
hétköznapokban ugyan sokat dolgoztak, így olyasmikre nem jutott
idejük, mint a társasjátékozás, de ilyenkor is igyekeztek odafigyelni
ránk.
Apukámról az egyik kedvenc emlékem óvodáskoromra esik. Apu
a garázsban előkészített egy szerszámot, hogy kést cseréljen benne.
Elment valamiért, eközben én szétszedtem a gépet, de persze nem
tudtam összerakni. Elbújtam, féltem, hogy kikapok, bár ez nem volt
nálunk szokás. Mikor visszajött, látta, mi történt, odajött hozzám és
kedvesen mondta: de jó, kisfiam, hogy megtaláltalak, gyere, mutatok
valamit. Indultunk a szerszám felé, rémülten vártam, mi fog
történni, de ő csak megmutatta lépésről lépésre, hogyan lehet
összeszerelni.
Vidám, kiegyensúlyozott ember volt, szeretett énekelni, táncolni,
a társaság lelke volt, mindenkivel megtalálta a hangot. Jó volt a
közelében lenni. Emellett nyíltszívű, őszinte és becsületes. Olyan
akartam lenni, mint ö, mindig is példaképnek tartottam, a mai napig.
Sok jó tanáccsal látott el gyerekkoromban és kamaszkoromban,
biztatására kezdtem hangszeren játszani. Egy idő után abba akartam
hagyni, akkor azt javasolta, csak addig tartsak ki, amíg legalább
egyszer elutazunk a csapattal. Bölcs tanács volt, remekül éreztem
magam. A társaság miatt maradtam, és utána még sok élményben
lett részem.
Felnőttként is támogatóan állt mellettem. Akkor is biztatott,
amikor olyan munkát vállaltam, ahol hetente más országba kellett
utazni. Figyelj, fiam, ha úgy érzed, ez jó neked, menj, mi
visszavárunk, ha egy hét múlva jössz, akkor, ha később, akkor.

É
 Élete utolsó napjáig tanított valamit. Akarta, hogy többek
legyünk. Daganatos beteg volt, a húgom ápolta, de amikor
hazalátogattam, akkor szólt, hogy én próbáljam meg felemelni,
mozgatni, hiszen ez egy lehetőség, most találkozhatok ilyen
helyzettel is. Még ebben az elesett állapotában is a gyerekére
gondolt.
Még nincs két hónapja, hogy elment. Azóta anyuval sokat
beszélgetünk. Egy alkalommal elmesélte, hogy apunak régen volt
egy italozós korszaka, amikor éjszakánként felnőtt tartalmat nézett a
gépén, majd hajnal felé úgy feküdt be mellé, hogy ő tudja, mit akar
és az most meg is fog történni. Tehát erőszakoskodott.
Ez az arca, az erőszakos énje nagy csalódást okozott nekem. Ha
arra gondolok, hogy az ital tette ezt vele, akkor sem tudom
felmenteni. Mert miért nem tudott mértéket tartani, hogy volt képes
így elveszíteni az önkontrollt?
Összeomlott a róla alkotott képem, fel sem fogtam, hogy az az
ember, akit én ennyire tiszteltem, képes ilyenre. Egyéb téren nem
volt agresszív, bántalmazó, és idővel abba is hagyta az ivást.
Anyunál azonban már előtte betelt a pohár, és végleg lezárták a
szexet. Ennek aztán mindkettőjüknél lettek különböző mentális és
fizikai következményei. Apám prosztatarákban halt meg, és vannak
olyan elképzelések, amelyek szerint ez nem véletlen.
Nehéz időszaka ez az életemnek. Felismertem, hogy nem
szakadtam el a szüleimtől. Óriási átalakuláson megyek keresztül, és
ennek során egyszerre találkozom az összes démonommal. Nemrég
kiderült számomra, hogy a feleségemmel való konfliktusoknak
jórészt én voltam az okozója, és fogalmam sem volt róla. Soha nem
voltam képes beszélni a feleségemnek az érzéseimről. Ahogy most
fejtegetem a dolgokat, kezdem megérteni ezt is.
Anyuval való beszélgetésünk során előkerült egy történet a
gyerekkoromból. Úgy fordultam apuhoz, hogy mit csinálsz délután?
Miért, mit szeretnél? El kellene vinni ide valahova. Most anyu
elmondta, hogy apunak rosszulesett, hogy nem tudom egyenesen
megkérni valamire. Amikor ezt hallottam, egy egész kirakósor került
a helyére. A szüleim a negyven évem alatt egyszer sem jöttek
hozzám, hogy valami rosszulesik, beszéljük meg, vagy bármit is
beszéljünk meg. Nem láttam arra példát, hogy kifejezzük, hogy
valami nem jó valami bánt. Hogy elmondjuk, most szomorú vagyok,
megbántott, csalódott vagy dühös. Ilyen soha nem történt nálunk. A
mosolygós vagy nyugodt, semleges álarc mögött nyilván változatos
érzelmek dúltak, mint minden emberben. Apám ezt elzárta. így azt
is, hogy megismerhessem őt a teljes, összetett, gazdag emberi
valójában. Nem mutatott példát arra, hogy léteznek a világban rossz
érzések, és ér megélni és kifejezni ezeket, vigyázva arra, hogy ne
bántsak meg másokat. Osszuk meg vele, és ne kitöltsék rajta. Most
már tudom. Én is hibáztam, pont így csináltam az elmúlt években,
mert fogalmam sem volt, hogyan kezeljem.
Ahogy töprengek mindezen, úgy látom, én is hozzájárultam
ahhoz, hogy apuval ne érintsünk mélyebb rétegeket.
A következő történetben is vizsgálom a saját szerepemet.
Érettségi előtt tudtam meg, hogy négy évvel korábban a szüleim
közbenjártak a középiskolai felvételim dolgában, mivel én a felvételi
alatt éppen sítáborban voltam. Amikor hazajöttem, abban a hitben
voltam, hogy pótfelvételire megyek, örültem, hogy jól sikerült, és
magamnak tulajdonítottam, hogy felvettek. Majd négy évvel később
megtudtam, hogy az gyakorlatilag csak egy színjáték volt. Óriási
volt a megütközésem és csalódásom. Miért nem mondták ezt el
nekem? Azt hiszem, innentől kezdve hallgatólagosan én is
beleegyeztem abba, hogy nem beszélünk dolgokról.
A feleségem sokszor mondta, hogy nem csak arról lehet beszélni,
hogy kék az ég és zöld a fű. De én ezt szoktam meg. Sokat
veszekedtünk, és nálam is megtörtént, hogy olyasmit tettem, amire
nem vagyok büszke. Az évek során kiépítettem magam köré egy
kevés emberből álló, toxikus környezetet, de ezt nem ismertem fel. A
barátomtól folyamatosan azt a visszajelzést kaptam, hogy jó, amit
csinálok, nekem van igazam, a probléma máshol keresendő. De nem!
A házasságunk első éveiben sok pénzt kerestem, de ez a vagyon
teljesen eltűnt, feléltük. Amikor felismertem, mekkora összeg folyt
el, nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet. A feleségem ki tudta
fejezni, hogy csalódott, mert azt gondolta, jól kezelem a
pénzügyeinket. Én pedig nem vele beszéltem meg a problémát,
hanem a barátommal, aki olyan tanácsot adott, ami nem segítette a
házassági konfliktus megoldását, éppen ellenkezőleg. Nézzem meg a
feleségem
ruhatárát, hogyan változott. Ugyan már! Nem az ő költekezése
miatt folyt el a pénzünk! Én mégis a barátomra hallgattam.
Az Ő tanácsára azonnal leállítottam minden kiadást, és lefújtam a
toszkán utunkat, amit megígértem a feleségemnek, és amit úgy várt.
Annyira befolyásolható voltam, hogy nem álltam ki azért, hogy jó,
ezután mindenre odafigyelünk, de ezt már megígértem, ezt meg kell
tennem. Nagyot hibáztam, és ott kezdődött a lejtmenet a
házasságomban. Nem volt kialakult tartásom, amit képviselhettem
volna a barátommal szemben, hogy figyelj, én ezt már megígértem.
Ez az első pont, amikor csalódtam a barátomban, de jött több is.
Kezdtem jobban odafigyelni, hogy mit élek meg vele.
Felismertem, hogy az egymás támogatása mennyire egyoldalú, hogy
csak én teszem bele sok időmet, energiámat abba, hogy őt segítsem,
akár építkezésében, akár a vállalkozásában és sok más módon.
Amikor nekem lett volna szükségem segítségre, nem kaptam meg.
Igaz, én azt se tanultam meg, hogyan kérjek. Ez is apai örökség. Erős
vagyok, megoldom. Nagyon nehezemre esik kérni. Az ő ideje is
drága, nem terhelhetem. De amikor nemrég mégis megtettem,
amikor végre a barátom is adhatott volna valamit, akkor nem
segített. Azt ajánlottam ezek után, hogy tegyük takarékra két évig a
barátságunkat. Nem szakítottam, de annyira csalódtam benne, hogy
azóta sem keresem a társaságát.
Sokáig úgy tartottam, hogy vannak különböző figurák az életben,
az orvosok, a bírók, a katonatisztek, vagy a régi korokban a grófok,
bárók, azok az emberek, aki főleg tapasztalati úton kivívták
maguknak a tiszteletet, és azt nem kérdőjelezzük meg. Megvannak
nekem az életben ezek a tekintélyszemélyek, elsőként az apám.
Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint ő. Aki nem beszél sokat,
de amikor beszél, akkor sokat mond. Akit megkeresnek azzal,
hogyan látja a világot.
Amikor kiderült, hogy ő is tett olyan dolgokat, amivel talán már
másnap ő sem értett egyet, akkor az a szobor elkezdett repedezni. És
ahogyan jöttek a történetek, nőttek a repedések, és egyszer csak
ledőlt arról a piedesztálról, amire én tettem fel. Apám szobra
nagyobb volt, mint bármelyik Lenin-szobor az én szememben. Most
már emberméretű. Rájöttem, hogy a túlzott tekintélytisztelet
merevvé tette a gondolkodásomat. Hogyan is adhattam volna teret a
sajátomtól eltérő nézeteknek, hiszen akkor méltatlanná váltam volna
ahhoz az eszményképhez, amit ő jelentett számomra. Azzal, hogy ő
emberibbé vált, nekem sem kell erővel fenntartanom a látszatot,
hogy csak nekem lehet igazam mindenben. Már nem tudatlan
gyermek módjára osztályozom a világot feketére és fehérre, és nem
várom el, hogy más is pont úgy lássa az életet, ahogyan én. A célom,
hogy önazonos férfi legyek. Szerető férj és gondoskodó apa.
Komoly változást hozott az életembe ez a sok felismerés. Pont
összeér azzal, hogy ősszel új állásom lesz, új lakásba költözünk, és a
kisfiúnk óvodába megy. Csak hát mindazzal, amilyen voltam,
amilyen hibákat elkövettem, elértem azt, hogy a feleségem
elgondolkodott azon, együtt költözzünk-e egyáltalán? Ő évekig
kifejezte, mi bántja, kérte, hogy változzak meg. Mondta szépen,
türelmesen, mondta hevesen, mondta mérgesen hozzám vágva:
vedd észre, hogy miattad van az összes veszekedés, hogyhogy nem
veszed észre! Mostanra jutott el addig, hogy már bizonytalan, velem
szeretne-e élni. Pár hete, amikor elértek a felismerések, elmondtam
neki, hogy nagyon szégyellem magam mindenért, és megkérdeztem,
bízik-e abban, hogy új alapokon tudjuk folytatni. Tudom, hogy
képes vagyok változni, mert amikor az életemben minden
befolyásolás nélkül döntöttem, akkor képes voltam jó döntéseket
hozni, az vagyok én, ez a személyiségem magja, megvan tehát,
amire alapozhatunk, és most nagy érésben van részem. El tudja-e
képzelni, hogy ezek után együtt folytassuk? Kért két hét
gondolkodási időt.
Most minden izzik, fortyog, pezsgésben van körülöttem és
bennem, az apámban való csalódás nyomán. Igyekszem megosztani
a feleségemmel, mi munkál bennem, kifejezem a gondolataimat,
érzéseimet. Elmondtam, hogy a múltamba kerültek kérdőjelek, a
jellemem átalakulóban van, és megváltozott a jövőképem is. Hogy
tudjon róla, hol tartok, mit élek meg. Már három hete nem
veszekedtünk. Úgy érzékelem, nagyon másképpen látom a világot
most.
 Gyötrelmes várakozásban telt két hét után úgy döntött a
feleségem, hogy bár eljutottunk a legvégső határig, de próbáljuk
meg. Tudom, hogy nincs több dobásom. Elkezdtünk kettesben
programokat csinálni, most éppen egy retró kiállítást néztünk meg.
Óriási élmény volt, mert éppen a mi korosztályunk által is átélt
korszakunkat mutatja be. Egyik nap meghívtam étterembe, és előtte
betértem egy virágüzletbe. A virágárusnak megvallottam, hogy úgy
izgulok, mint egy elsőbálozó - pedig eddig nem volt jellemző rám,
hogy idegeneknek megnyíljak. Persze jött a kérdés, hogy miért, és
elmondtam, hogy a feleségemmel randizok öt év után.
Még tavasszal elkezdtünk egy párterápiát. Akkor még nem
rendeződött össze mindaz, amivel szembesültem, csak később
kerültek a helyükre a mozaikkockák. Úgy mentünk el nyári
szünetre, hogy előtte a feleségem kapott szót, hogy mit hozott a
családjából, kik azok a személyek, akik gyerekkorában hatással
voltak rá. Ha akkor én kerülök sorra, ha nincs a nyári szünet, akkor
egészen mást hallottak volna tőlem. Meséltem volna nagy
magabiztossággal a tökéletes apáról, és a tévedhetetlen barátról,
akivel tűzön-vízen át kitartunk egymás mellett. A napokban
megyünk ismét párterápiára, de ez már teljesen más lesz.
A felismeréseimnek hatásuk van a kisfiámmal való kapcsolatra is.
Már nem akarok tökéletes lenni. Apu is tudott hibázni, ő sem volt
tökéletes, már meg merem engedni magamnak én is, hogy esendő
ember legyek.
Sajnos már nem tudom megbeszélni az apámmal mindazt, amire
ráébredtem. Több évtizedes hiányt érzek, mert valójában semmit
nem beszéltünk meg. A cukormázat láttam, de hogy mi van alatta?
A jó szándék egyértelmű, kétségem sincs, de sok tekintetben
csalódás ért. Ennek köszönhetem azonban azt is, hogy felrázott,
szembesített és komoly változást indított el az életemben. Bár ez a
változás most nehéz megpróbáltatások elé állít, mégis boldog
vagyok, hogy végre azon az úton járhatok, amelyre valójában
mindig is vágytam, csak nem tudtam, hogyan is találhatnék rá.
 Létbizonytalanságba taszítva
Mónika története
Az egyetemi kollégiumban ismerkedtünk meg. Gábor kitartóan
próbált udvarolni, de nem vonzott, ezért sokat kellett küzdenie, mire
végre beadtam a derekam. A megbízhatósága tetszett, azt
gondoltam, soha nem fog elhagyni. Akkoriban az volt a félelmem,
hogy egyedül maradok. Kevés volt az önbizalmam, noha én sokkal
vonzóbb voltam, mint ő. Ha szerelmes nem is lettem, megszerettem,
és úgy véltem, ez elegendő egy hosszú kapcsolat megalapozásához.
Hagyományos házasságban képzeltem el magam, ahol a férfi az,
akire lehet támaszkodni, az én szerepem pedig biztosítani a hátteret.
Bár dolgozom én is, a főszerep az övé. Úgy tűnt, ezt együtt meg is
tudjuk valósítani.
Nem egészen jött be ez a „Lila akác köz”-béli élet számomra,
csalódtam Gáborban. Időnként még az is felmerült bennem, hogy
elhagyom, de ahhoz szükségem lett volna egy szerelemre, ami
kiszakít, e nélkül nem mertem meglépni. Aztán az élet valahogy
összerakott bennünket. Amikor mélypontra került a kapcsolatunk,
akkor jött az első gyerek, a következő hullámvölgyben pedig a
második. Álmomban egyszer elhagytam, ami nagyon rosszul
érintette a gyerekeket. Ekkor döntöttem el, hogy vele maradok,
mindenképpen együtt neveljük fel őket. Harminc évig voltunk
házasok.
Álomkergető ember volt. Az elképzelései sokáig reálisnak tűntek,
támogattam mindenben. Mindig valami nagyot tervezett, ezért
rendszeresen belekezdett különböző vállalkozásokba, amelyek
rendre becsődöltek. Sokáig bíztam benne, gondoltam, persze, ez
ilyen, majd legközelebb sikerül.
Volt egy építőipari vállalkozása, alvállalkozókkal dolgozott, ami
azért stabilan működött. Én is dolgoztam, nem kelleti nélkülöznünk.
Az évek során megmaradt ugyanaz a mechanizmus, hogy újabb és
újabb nagyszabású vállalkozásba kezdett. Mindenáron sok pénzt
akart. Álomvilágban élt, néha egész nevetséges dologba vetette a
reményét, és bedőlt szélhámosok ajánlatának. Öntörvényű volt,
nulla emberismerettel. A kudarcok után le kellett volna vonni a
tanulságokat, elemezni a sikertelenség okát, tanulni belőle, Gábor
azonban mindig külső körülményekre hivatkozott, amikor
befuccsolt az elképzelése.
Pest környékén vásároltunk egy kis házat. Én csak egy szobával
nagyobbat akartam, mint az akkori lakásunk, de Gábornak
elrugaszkodott vágyai voltak. Olyat kellett venni, amiben nagy
lehetőségek vannak. Legyen borospince, az alagsorban
mozihelyiség. Kérdeztem, mi a francnak? Borozni a diófa alatt is
lehet, ezen a pénzen utazzunk inkább, szerezzünk közös
élményeket. Hajthatatlan volt. Azt is úgy kellett kiharcolnom
mindig, hogy nyaraljunk a gyerekekkel.
Sokat veszekedtünk, pedig nem így akartam élni. Nem hagytam
rá a hülyeségeit. Egyik sarkalatos vitatéma a fiunk volt, akivel a
férjem állandóan elégedetlenkedett. Azt hiszem, féltékeny volt rá.
János nem tudott neki megfelelni. Fizikailag soha nem bántotta, de
állandóan csesztette, miközben a fiam a szülők álma volt, mindenki
agyondicsérte. Ez volt az egyik, amin
állandóan vitáztunk, próbáltam védeni Jánost, aztán egyre több
mindenen összekaptunk, és egyikünk sem engedett. Meg ment a
játszmázás. Nem illettünk össze, alapdolgokban sem. Ezt nagyon
benéztem. Azt hittem, hasonló céljaink vannak, és majd együtt
fejlődünk. Úgy tűnt, a család fontos neki, de mégsem egészen így
volt. Nem voltam boldog ebben a házasságban.
Gábor tettekben mutatta ki a szeretetét, például lemosta a
kocsimat. Hálás voltam ezekért, és mindig vissza is jeleztem neki,
bár inkább gyengédségre, megértésre vágytam volna. Ő soha
semmiért nem fejezte ki a háláját, pedig igyekeztem a munkám
mellett jókat főzni, ellátni a gyerekeket, a háztartást.
Már a kislányom születése után elkezdtem önismerettel
foglalkozni. Amíg benne voltam a kapcsolatban, nem láttam
világosan, csak azt éreztem, hogy leszívja az energiámat, és
depresszióssá tesz. A gyerekek adtak erőt, muszáj volt talpon
maradni. Elvégeztem az Integrál Akadémiát, gondoltam, irányt
váltanék, de nem tudom, készen állok-e segítő hivatásra. Az
attitűdöm megvan, de még kell tanulnom. Most úgy látom, talán az
volt ennek a szerepe, hogy épp ésszel meg tudjam élni, amivel aztán
az élet megkínált. Éreztem a későbbi gyászban, hogy kint is vagyok,
meg bent is. Nemcsak megéltem az ambivalens érzéseimet, hanem
volt rálátásom is, ami segített.
A férjem 24 óra alatt halt meg. Egymás mellett feküdtünk az
ágyban, amikor rosszul lett. Mire a mentő kijött, már elvesztette az
eszméletét, el sem tudtunk búcsúzni. Agyvérzést kapott, ami olyan
nagy területet érintett, hogy kómába esett. Bementünk hozzá a
gyerekekkel. Nagyon megrendítő volt, sírtunk mindhárman, de az ő
szeméből is patakokban folyt a könny. Ekkor láttuk utoljára életben.
Másnap meghalt.
Valaki mondta, hogy Szent Mihály arkangyal segít a távozó
léleknek és az itt maradóknak, úgyhogy én hozzá imádkoztam.
Nagyon fájt az elvesztése, gyászoltam őt, és tiszta szívvel kívántam,
hogy menjen az égi családjához. A búcsúztatója nagyon szép volt.
Éreztem a jelenlétét, mert hirtelen bekapcsolt a fejemben a zene, amit
szeretett és unalomig hallgatott. Segítettem megírni a búcsúztatót,
nagyon megható lett. Szerető feleségként vettem tőle búcsút.
Lassan szembesültem vele, mit hagyott ránk. A szokásos
intézendők mellett elmentem a könyvelőjéhez, és hétről hétre
bármibe nyúltunk, mindenütt komoly bajokat találtunk. Mindig
kiderült valami, és kezdett összeállni, hogy nagyon nem jól mennek
a dolgok. Össze kellett rakni, hogy mitévő legyek, hiszen a házunkat
jelzálog terhelte, amit Gábor vállalkozása törlesztett. Egyre csak
fokozódtak a nehézségek. Rákényszerültem, hogy eladásra kínáljuk
a házat, de mivel a férjem életében semmit nem csinált végig
szabályosan, komoly akadályokba ütköztem. Amit a házhoz
építettünk, nagyobb lett, mint amit engedélyeztek, és a tulajdoni
lapon még az engedélyezett bővítés sem szerepelt.
De mindez csak előjáték volt. Egy nap levél érkezett a banktól, 25
milliós tartozásról. Mint kiderült, a férjem céges hitelt vett fel,
amihez neki mint ügyvezetőnek személyes garanciát kellett
vállalnia. Azonban nem törlesztette a részleteket. Só bálvánnyá
válva meredtem a levélre.
Ahogy átnéztem az iratokat, belebotlottam egy újabb 25 milliós
tartozásba! Először azt hittem, ugyanaz, de nem! Atyaég, ez együtt
50 milliós adósság! Egyik bank, másik bank, mi van?! Ez nem lehet
igaz! Bementem a bankba, próbáltam informálódni. Kétségbeesetten
rohangáltam az ügyvédhez, hogy mitévő legyek.
A felvett hitelekkel lukakat tömködött be, és elfolyatta a többit.
Nem készített mérleget, hogy mi jött be, mi nem. Engem pedig nem
avatott be semmibe. Én tiszteletben tartottam, ami rá tartozott, nem
néztem utána semminek, megbíztam benne.
Kilátástalannak éreztem a helyzetünket. Ha eladom a házat, ki
tudom fizetni a jelzálogot, de mi lesz a férjem adósságával? Mi lesz,
ha a maradékot is elveszítjük az ő hitelei miatt? Olyasmiken járt az
agyam, hogy lehet, hogy egy kis vityillót kell venni 1-2 millióért egy
kietlen tanyán, hogy mégse az utcán legyünk. Úgy éreztem,
mindent, de mindent elveszíthetek, földönfutók leszünk. Akkora
létbizonytalanságot éltem meg, hogy szabályosan pánikba estem, de
nem mutathattam a gyerekek előtt. Kímélni akartam őket, nem
önthettem rájuk mindent. Nem elég, hogy elvesztették az apjukat,
még azzal is szembesüljenek, milyen felelőtlen volt, és veszélybe
sodort minket? Mostanra már képbe kerültek. Anélkül, hogy
lejárattam volna az apjukat, azért a gyászomban és dühömben
mondtam dolgokat.
Elindult a gyász. Tombolt bennem a harag, ahogy hullottak le a
leplek. De a gyászt is erőteljesen megéltem. Az özvegyi fátyol
számomra valóságossá vált, lett egy konkrét jelentése. Mintha sűrű
fekete lepel húzódott volna előttem, ami kívül tartja a színeket. Sötét
ruhákban éreztem jól magam, zavart a zene, táncra gondolni se
tudtam. Az emberek, akiknek az élet napsugaras, eltávolodtak
tőlem, a kollégák nevetése is csak messziről szűrődött hozzám. A
fátylon át minden szürke és távoli volt. Ahogy múlt az idő, nyárra
lement egy réteg, és egy pár színt már felvettem. Őszre a zene is
visszatért, de nem hangosan, és nem annyira, hogy táncolni is
tudjak.
Fél évig szuperéber voltam, alig tudtam aludni. Tisztán láttam,
hogy az életnek bármikor vége lehet, ezért nem érdemes kitakarni a
szemünk elől a halandóságunkat. Ez a váratlanság sok mindent
megváltoztatott a világlátásomban. Fontossá vált megélni a jelent,
kihozni a mindennapokból, amit csak lehet.
 Emellett igyekszem a dolgaimat úgy rendezni, hogy minél
kevesebb munka maradjon utánam.
A férjem felelőtlenül élt, talán ez a legigazabb szó rá. A halálával
káoszt hagyott ránk. Ha beavatott volna a hitelekbe, az én racionális
gondolkodásommal nem kerülünk ilyen bajba. Most egyszerűen
csak kilépett az életből, és minden rám omlott. Amit neki kellett
volna elvégezni, az rám hárult. Többek közt a saját szülei hagyatékát
sem rendezte el, nekem kellett azt a mérhetetlen sok limlomot
felszámolni. Fizikailag megmozgatni, döntéseket hozni,
elajándékozni, kidobni irdatlan munka volt a sok egyéb feladatom
mellett. Vajon, amikor a kórházban kómában volt, és folytak a
könnyei, szembesült a felelősségével? Azt hiszem, ez inkább a
búcsúzás szomorúsága volt. Ragaszkodó ember volt, ahogy
ragaszkodott a tárgyaihoz, úgy ragaszkodott hozzánk is. Fájhatott
neki, hogy el kell válnia tőlünk.
Két és fél év telt el. Most már letisztultabb helyzetben vagyok
egzisztenciális téren. Eladtam a házat, kifizettem a jelzáloghitelt, és
egy kis lakásba költöztünk. A férjem által felvett hitelekkel
kapcsolatban még folynak a banki egyeztetések, még nem dőlhetek
hátra. A gyerekek is megszenvedték a hercehurcát. A férjem szerette
őket, ha nem is volt képes feltétel nélküli odaadásra, és ha nem is
tudta kimutatni; azonban a felelőtlenségével komoly károkat okozott
nekik. A lányom megingott, abba akarta hagyni az egyetemet, hogy
dolgozzon, pénzt keressen. Hónapokig sírt emiatt. Végül maradt az
egyetemen, és mellette bele- állt abba, hogy önfenntartó legyen.
Nagyon büszke vagyok rá.
Sajnos a fiam nehezebb helyzetbe került. Közösen dolgoztak
Gábor vállalkozásában, és már akkor is elviselhetetlen súly
nehezedett rá, három ember helyett gürizett. Aggódtam, kértem a
férjemet, hogy változtassanak ezen, de nem történt semmi.
Gábor halála után pedig hiába próbál szabadulni a cégtől, sajnos
az apja felelőtlenségének a súlyos következményei is rá hárulnak.
Ezekkel küzd folyamatosan.
Az utolsó fátyol lehullása a következő tavaszra jött el. Élén-
kebbek lettek a színek, azt éreztem, kitavaszodik a lelkem, és hogy
akár boldog is lehetnék. Új életet kezdtem. Gondoltam, elmegyek
salsázni. Régi vágyam volt, de a férjem nem volt ebben partner. A
salsás csapattal való bográcsozós találkozón felkért egy férfi,
táncoltunk, majd sétáltunk és órákig beszélgettünk. Előtte
megálmodtam, hogy jön majd valaki, őszes szakállal. Ő nem
hasonlított az álombéli férfira, viszont olyan összhang volt köztünk,
ami mindent felülírt. A barátnőmnek meséltem nagy boldogan a
találkozásunkat, aki megnézte a Facebookon, és felfedezte, hogy
hiszen nemrég még szakállas volt! Megnéztem én is, és nemcsak a
szakálla emlékeztetett az álombéli férfira, hanem a mosolya,
tekintete is. Hát nem érdekes? Egy éve vagyunk együtt nagy
szeretetben.
Bár fájdalmas volt elveszíteni a férjemet, akivel harminc évet
éltem, de mostanra már úgy érzem, kaptam egy lehetőséget, hogy a
saját életemet éljem. Egy rosszul működő házasság után
megtapasztalhatom, milyen harmóniában élni egy társsal. Gábor
gyakran mondta, velem senki nem tudna kijönni, de
bebizonyosodott, hogy nagyon is békében tudok élni egy férfival.
Vele nem kell evidenciákon vitatkozni, és nemcsak összeillünk, de
teszünk is a kapcsolatunkért.
Van egy elképzelésem a férjemről: a nagyra nőtt álmaival
becsapta saját magát. A szándékai jók voltak, de rossz utat választott
a megvalósításukhoz. Nekünk dolgunk volt egymással, hiszen
mindig, amikor ki akartam lépni, jött egy gyerek. Bizonyára kellett
nekem az a tanítás, amit tőle kaptam. Gábor elzárkózott a
segítségemtől, és amikor összecsaptak a feje felett
a hullámok, egyszerűen kilépett, létbizonytalanságba taszítva
minket. Ennyire volt képes, már megbékéltem vele, nem haragszom
rá. De azt még nem sikerült egészen megbocsátani, hogy a
gyerekeinknek is ártott. Ezt nehéz, még ha hiszek is abban, hogy ez
nekik is karmikus tapasztalás, ez az ő történetük is. De fáj, mert a
gyerekeim sorsa mélyen érint. Próbálok segíteni, de el kell őket
engednem, hogy a saját felelősségteljes életüket élhessék.
 Ha van áldás az életemben, akkor ő az
Noémi története
Én voltam az elsőszülött, és még két öcsém született. A szüleim
szakmunkások voltak, szegényesen éltünk. Anyukám iszonyúan
szigorúan nevelt, soha nem tudtam megfelelni a szeszélyes
elvárásainak, féltem tőle. Ceruza akkor volt először a kezemben,
amikor iskola-előkészítőben rajzolni kellett házat, embert. Azt sem
tudtam, hogyan fogjam, próbáltam figyelni a többieket, de ez
kevésnek bizonyult. Nagyon szégyelltem magam emiatt, máig nem
szeretek rajzolni.
Amikor iskolás lettem, mindig ötöst várt el tőlem, de azért nem
járt dicséret, annál rosszabb jegynél azonban szidást, néha verést is
kaptam. Kérdeztem anyukámat, velem miért bánik rosszabbul, mint
a testvéreimmel? Azt válaszolta, mert én lány vagyok, ők meg fiúk.
Apukám sokat dolgozott, hogy meglegyen mindenünk. Volt egy
tanyánk, ahol állatokat tartottunk, és gyakran mentem vele,
örömmel segítettem neki. Nagyon családszerető, melegszívű, szelíd
férfi volt. Anyukám meg temperamentumos, apukámmal is sokat
vitatkozott, ő meg csak végighallgatta, és egy mosollyal az arcán
kedvesen megkérdezte, hogy befejezte-e.
Megmaradt az emlékezetemben ez a mosoly. Engem nagyon
szeretett apu. A szülei is imádtak, én voltam az egyetlen
kislányunokájuk. A testvéreimmel is szeretetteljes volt a
kapcsolatom.
Egyszer belenéztem anyukám személyi igazolványába, amiben
benne volt a házasságkötésük ideje, és láttam, hogy későbbi az én
születésemnél. Rákérdeztem, hogy ez hogy lehet, azt felelte, elírás. El
is hittem, eszembe sem jutott, hogy kétségbe vonjam a válaszát.
Érettségi előtt álltam, amikor apukám műtétre ment a kórházba.
Már a zárójelentését várta a folyosón ülve, amikor tüdőembóliát
kapott. Ahelyett, hogy hazajött volna a várva várt apukám, egy
távirat érkezett a halálhíréről. Anyukám dolgozott, én meg azt se
tudtam, mihez kezdjek hirtelen. Mint aki alól kihúzzák a talajt. A
szomszédba mentem át, nekik mondtam el sírva, mi történt, meg az
öcséimnek, akik csak szó nélkül a szobájukba mentek.
A ravatalon elbúcsúztam tőle. Mintha csak aludt volna. Akkor
láttam először halottat, de megnéztem, nagyon fontos volt nekem,
hogy még láthassam. Aztán már csak a hiánya maradt végig. Még
harminc év után is sírok, olyan, mintha tegnap történt volna.
Magamra maradtam. Rengeteget bicikliztem, hogy ne kelljen
otthon lennem. Óriási sokként ért, amikor két héttel később
megláttam anyukámat egy nálam alig idősebb fiúval az utcán
sétálni. Anyukám fiatal volt még akkor, és egész életében fontos volt,
hogy társ legyen mellette. Ez aztán le is kötötte sok energiáját, a
gyerekeire kevesebb idő jutott. Az öcséim középiskolások voltak,
amikor meghalt apukánk. Nem volt egyszerű velük, problémás
kamaszok voltak. Úgy gondoltam, hogy azt az űrt, ami apukánk
után maradt, nekem kell betöltenem. Nagyón odafigyeltem, hogy ne
kallódjanak el, még a kocsmából is hazarángattam a fiatalabbat.
Lehet, hogy nem ettől, de le is szokott az alkoholról, máig nem iszik.
Rendszeresen látogattam apukámat a temetőben, leültem,
beszélgettem vele, elmeséltem, mi történik velünk, hogy vannak a
fiúk. Ott csak ketten voltunk, és vele tudtam őszintén beszélni. A
mai napig minden héten megyek hozzá. Ő az én bizalmasom.
Egy alkalommal éppen egy csokor virággal igyekeztem a sírhoz,
amikor megállított egy öregasszony, és azt mondta, ugyan minek
sírsz, ő nem is a te igazi apád. Amit addig csak filmekben lát és hall
az ember, egyszerre megelevenedik, csak nem hiszed el, hogy te
vagy a főszereplő. Felfoghatatlan volt, hogy ez velem történik.
Nagyon felzaklatott az öregasszonytól hallott információ, sokáig
sírtam egy pádon, és csak sötét este botorkáltam haza. Rengeteg
érzés tört utat, a veszteség érzése megsokszorozódott bennem. Az
első, amit éreztem, hogy becsaptak, hazudtak nekem. Ez nem lehet
igaz! Utána a keserűség, hogy soha nem köszönhetem meg
apukámnak, amit értem tett. Még erősebbnek éreztem iránta a
ragaszkodásomat, hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen apukám
lehetett. Nem szóltam anyukámnak, hanem a nagymamámékat
kérdeztem meg, mi az igazság. Megtudtam, hogy anyukám lányfejjel
lett várandós velem, ami akkoriban nagy szégyennek számított,
legalábbis abban a kisvárosban, ahol éltek. Elkerülendő a szégyent, a
család felküldte anyut a nagyvárosba dédi mamához, így én ott
születtem. Egy napon a dédi biztatta anyukámat, hogy menjen
sétálni, moziba, hogy kicsit elszabaduljon a baba mellől. Ekkor
találkozott leendő férjével, azaz az apukámmal. Összeházasodtak, és
visszatértek velem együtt a kisvárosba. Azt mondták a nagyszüleim,
anyu azt kérte, hogy amíg Ő él, addig ne mondják ezt el nekem. Én
ezt tiszteletben tartottam, nem említettem neki, hogy mit tudtam
meg. Senkivel nem tud tam megosztani azt a megrendülést, amit ez
a felfoghatatlan információ kiváltott belőlem. A legkínzóbb az volt,
hogy létezett egy ember, aki engem mérhetetlenül szeretett,
elfogadott, kislányaként nevelt, és én már soha nem tudom ezt
megköszönni neki, és kifejezni a hálámat. Mások esetleg
gondolhatják azt, hogy ilyen hosszú idő távlatából csak egy
idealizált apaképem van - pedig nem. Különleges áldás volt
számomra az együtt töltött 18 évünk. Apukámat is nevelőapa
nevelte fel, természetes volt számára az önzetlen elfogadás és
szeretet. Édesapja meghalt a háborúban. Remélem, érezte, hogy
szeretem, bár sajnos olyan szinten nem fejeztem ezt ki, ahogyan
megérdemelte volna. Nem volt kérdés, hogy a szívemben ő az
„édes”, és mindig az is marad.
Azon is gondolkodtam, hogy sok örökbe fogadott gyermek van,
akik elől eltitkolják a származásukat. Miért nem bíznak meg bennük,
miért nem mondják el nekik az igazságot? Legszívesebben világgá
kiáltottam volna, hogy ne tegyék. Még ha fáj is, legalább nem
éreznék magukat becsapottnak. El tudnák dönteni, hogyan
viszonyuljanak ahhoz, hogy valakinek nem kellettek, más meg
esetleg elfogadta, megszerette őket. A gyerekek képesek a feltétel
nélküli szeretetre, lojalitásra, csak meg kell bennük bízni.
Egyszersmind hálát is éreztem, meleg szeretetet anyukám iránt,
hogy nem dobott el, vállalta, hogy a világra hoz, életet ad nekem.
Elviselte, hogy elítélték, elfordult tőle a családja. Bizonyára életre
szóló sérülést kapott, amit soha nem sikerült feldolgoznia.
É
 Otthon nem emlegettük apukámat. Én nem akartam az öcséim
sebeit felszakítani, újabb bánatnak kitenni az amúgy is érzékeny
lelküket. Az is igaz, hogy akkoriban még nem tudtam azt, amit ma,
hogy nekik is könnyebb lett volna a gyászuk, ha együtt tudunk
emlékezni.
Tanár akartam lenni, de nem vettek fel a főiskolára. Pénzre volt
szükségünk, ezért dolgozni mentem. Képesítés nélküli
pedagógusként vállaltam munkát, ami csak megerősített abban,
hogy a gyerekek önzetlen szeretettel teli világa az, ahol el tudom
képzelni magamat.
Végül sikerült egyetemre mennem. Keményen tanultam, hogy
meglegyenek a jó jegyeim, és kapjak tanulmányi ösztöndíjat, amiből
ki tudom fizetni a legszükségesebb dolgokat. Pedagógus lettem, ez a
hivatásom. A gyerekkorom megpróbáltatásai miatt ösztönösen
vonzódom azokhoz a hátrányos helyzetű gyerekekhez, akikről azt
feltételezem, nem kapják meg azt a szeretetet, ami egy kisgyerek
számára éltető elem. Próbálom kárpótolni őket. Vannak, akik már
felnőttek, és hozzák a gyermekeiket. Az az ölelés, ahogy
köszöntenek, mindent elárul. Azt mondják, soha nem felejtik el, amit
tőlem kaptak. Persze mindet imádom, és jönnek a visszajelzések még
sok év múlva is. Egyik kislány felnőttként azért választotta ugyanezt
a hivatást, mert nagy hatással volt rá a szeretetteljes odafordulás,
amit tőlem tapasztalt. Ez végtelenül boldoggá tesz.
Gyerekként azt hittem, az a normális, ha szigorú
követelményeket állítanak elém, mindent maximálisan teljesíteni
kell, és ha nem tudok eleget tenni ennek, akkor ki is kaphatok, így
azután szorongó, visszahúzódó gyerek lettem, kevés barátom volt.
Anyukám valószínűleg úgy gondolta, én vagyok az, aki miatt az
élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna.
Én voltam számára minden bajnak okozója. Nekem kellett
bizonyítani, hogy nem véletlenül jöttem a világra és lesz belőlem
„valaki”.
Ahogy felnőttem, egyre inkább felismertem, milyen hátránnyal
indultam. Továbbra is félénk és önbizalom-hiányos voltam, nem
tanultam meg kommunikálni. Hiába lettem jó pedagógus és tudtam
a gyerekekkel jól bánni, a szülői értekezletek gondot okoztak.
Hogyan beszéljek a szülőkkel? Annyira tartottam tőlük, hogy
elvégeztem egy hároméves kommunikációs szakot, ahol aztán
komoly kiképzést kaptam. A mély vízbe dobtak rendesen, például
kamerák előtt kellett beszélni, riportot készíteni a városban több
helyen. Ma már nem okoz nehézséget, hogy kifejezzem magam, sőt,
ez lett az egyik erősségem.
Közben megtudtam, ki volt a vér szerinti apukám. Kicsi ez a
város, mindenki tud mindent a másikról. Egy kollégám rákérdezett,
tudom-e, ki az édesapám. Mondtam, hogy nem, nem ismerem. Ez az
esküvőm előtt történt. Akkor ő odahívta a munkahelyem elé apámat,
és kicsit beszélgettünk. Megtudtam, hogy egy összegben kiváltotta
18 éves koromig a gyerektartást, hogy anyukám lakáshoz jusson.
Utána lemondott rólam, hogy a nevelőapukám nevére vehessen.
Többet nem is találkoztunk, csak egyszer véletlenül, amikor toltam a
kisfiámat a babakocsiban. Megnézte az unokáját, de csak ennyi volt.
Idegenek vagyunk egymás számára, mint ahogyan nem érzek
közösséget az ő házasságában született fiával sem, hiába a
féltestvérem. Vele soha nem is találkoztunk. Lehet, hogy nem is tud
rólam - mint ahogyan a családunkban két másik féltestvér sem
tudott egymásról. Soha nem is akartam tudtára adni, mások életébe
beleszólni, és ezzel fájdalmat, sérülést okozni.
Furcsa dolgok ezek. Ami a másik féltestvérpárost illeti:
anyukámék hárman voltak testvérek. A nagybátyámnak nem
született gyereke. Vagyis hát, így tudtam egész életemben, mígnem
meghalt a nagybátyám, és egy engem is érintő ház miatt meg kellett
jelennem a hagyatéki tárgyaláson. Ott aztán egyszerre két szeretői
kapcsolatból született lányával is találkoztam, akik egymásról mit
sem tudtak. Ők is csak méregették egymást, ahogyan én őket.
Mindannyian próbáltuk megemészteni, amit megtudtunk, de nehéz
ezt felfogni. Ahogy azt is, hogy nekem is van egy féltestvérem a vér
szerinti apámtól.
Azt sem tudom, az öcséim tudták-e, hogy én féltestvérük vagyok.
Nem hoztam szóba soha. Egyik öcsém sajnos meghalt nem olyan
régen, őt már nem is tudom megkérdezni. De azt gondolom, ez a
tény mit sem változtatna a kapcsolatunkon. Sőt, részemről még
jobban erősíti azt a szeretetteljes köteléket, ami egy életre szól
közöttünk.
Viszonylag fiatalon halt meg a vér szerinti apukám is, a halálhírét
az újságban olvastam. Úgy voltam vele, viszek neki egy szál virágot.
És milyen érdekes: hiába nagy ez a temető, mégis azonnal
odataláltam a sírjához. Csupán hatvan méterre van eltemetve a
nevelőapukám sírjától.
Ötvenéves voltam, amikor anyukámmal szóba került az igazság a
születésemről. Nem terveztem, természetesen alakult. Ő egy évben
egyszer jön ki a temetőbe, ha kivisszük mindenszentekkor. Nem
szeretem ezt az ünnepet, mert nekem nem az. Az emberektől
nyüzsgő temető sem az én világom. Egy ilyen alkalommal mondtam
neki, hogy én még máshova is viszek virágot. így jött rá, hogy
tisztában vagyok azzal, hogy házasságon kívül születtem. Nem
sokat beszéltünk, annyit mondott csak, hogy az apja akadályozta
meg, hogy összeházasodjanak, és ezt soha nem bocsátotta meg neki.
Ennyiben maradtunk, többet nem beszéltünk erről, viszont a
sógornőmtől azt hallottam, hogy haragszik rám, amiért látogatom a
vér szerinti apám sírját. Próbáltam megérteni, valószínű, azért
haragszik, mert apám cserben hagyta, amikor várandós lett. Nekem
természetes, hogy néha viszek apámnak virágot. Különös helyzet,
kicsit lopakodva teszem, mindig körülnézek előtte, mint aki
rosszban sántikál, nem akarom, hogy a családtagjai meglássanak.
Anyukámmal nem lett jobb a kapcsolatom. Rengeteget
próbálkoztam, reméltem, hogy sikerül közelebb kerülnünk, de
világossá vált, hogy neki minden más fontosabb, ezért
visszahúzódtam.
Az volt a célkitűzésem, hogy anyaként mindig ott legyek a
gyerekeimnek, ne féljenek tőlem, tudják, hogy mindig számíthatnak
rám és bizalommal fordulhatnak felém. De nem is kellett erre
különösképpen odafigyelnem, képes vagyok szere- tetet nyújtani a
gyermekeimnek. Apukámnak köszönhetem, nagy szerencse, hogy
tőle megkaptam az útravalót életem első 18 évében. Az elmúlt
évtizedekben rájöttem, hogy a veszte ség érzése mellett, nem
tudatosan, de törekedtem arra, hogy megőrizzem és továbbadjam
azt a szeretetet, amit tőle kaptam, mert ezzel is „életben tartom” őt
magamnak és a családomnak.
A kisebbik öcsémmel minden hétvégén kimegyünk a temetőbe,
végigjárjuk a szeretteinket. Ez nekünk egy szertartás. Egymással
tudunk lenni, felelevenítjük az emlékeket. Nem tudom, neki miért
nem hozom szóba, hogy a szeretett közös apukánk valójában csak az
övé. Lehet, hogy nem vagyok készen rá. De végső soron nincs is
jelentősége, hogy vér szerinti, vagy nem. Pár hónapos koromtól
nevelt, szívből szeretett, magáénak érzett, nekem meg végképp ő
volt az egyetlen, igazi édesapám.
Megfordult a fejemben, vajon mit hozok a biológiai apám ágáról,
betegség, egészség tekintetében, személyiségben, de igazán ez sem
foglalkoztat.
Apukám emléke nem halványult; érett felnőttként csak tovább
nőtt bennem a hála és a szeretet. Ha van áldás az életemben, akkor ő
az.
 UTÓSZÓ

Mint minden könyvem írása során, most is sokat tanultam.

Különösen az interjúköteteimnél tapasztalom ezt, amikor a
vallomást tevő személyek feltárják legbelsőbb gondolataikat,
érzéseiket. Ilyennel a hétköznapi élet sodrásában soha nem
találkozunk. Még az intim baráti beszélgetéseknél sem megyünk
ilyen mélyre, hiszen ott általában dialógusban vagyunk, nagyon
ritka, amikor teret kap valamelyikünk arra, hogy időtlenül
elmondhassa, ami a lelkében felgyülemlett. Ezért a könyvírás nem
csupán alkotómunka, de egyben tanulságok sokaságát tartalmazó
ajándék is számomra.
Óhatatlanul feltettem a kérdést magamnak, vajon én nem
hagyok-e olyasmit szeretteimre, amivel képes vagyok még a síron
túl is megbántani őket? A barátnőimnek írt levelezésben, amikor
nem gondolok meg minden szót, vajon a gyerekeimet említve nem
hangzik-e el olyasmi, ami sértő lehet számukra? Vagy a lefirkantott
jegyzeteimben, naplórészletekben? Az írott szó ráadásul soha nem
tartalmazza a teljes igazságot, félreértésekre adhat okot, de már
nincs módunk tisztázni. Nem hiszem, hogy megtörténhet, hogy egy
olyan anyára csodálkozzanak rá, akit nem is ismertek élete során, de
azért fontolóra vettem, hogyan tegyek rendet a digitális
hagyatékomban.
Nagyon sajnálom viszont, hogy ilyen csekély arányban mesélnek
férfiak a kötetben. Hiába hirdettem többféle fórumon is, hogy
interjúalanyokat keresek, elsősorban nők jelentkeztek. A 22
interjúalany közül csupán három bátor férfi beszélt az őt ért
meglepetésről. Ugyanakkor a könyvben megszólaló 19 nő majd
mindegyikének csalódását férfiak okozták, csupán öt esetben nők.
Mindezek következtében olybá tűnhet, hogy csakis férfiak követnek
el olyan vétségeket, amelyeket eltitkolnak, míg a nők feddhetetlen
életet élnek. Tartózkodom attól, hogy ilyen következtetést vonjak le,
hiszen a könyvemet nem előzte meg komoly kutatás, feltáró munka.
A történetek tanulságai szerencsére nemtől függetlenül
érvényesek lehetnek mindannyiunk számára. Felelősek vagyunk
elsősorban az életünkért, cselekedeteinkért, de azért is, mit hagyunk
magunk után. Ennél szebben én sem tudom kifejezni, mint ahogyan
az édesapjában csalódott fiatalasszony fogalmazott: „A konklúzió
tehát az, hogy mindig gondoljuk át, mit teszünk vagy mit nem, hogy ha itt
az idő, méltó módon tudjunk elmenni és szép emlékeket hagyjunk magunk
után. Hogy ha az itt maradók ránk gondolnak, derűs lélekkel, mosollyal az
arcukon tehessék.”
Bízom benne, hogy a könyv olvasóit éppúgy szembenézésre
késztetik a sokszor drámai hatású történetek, ahogyan engem is.
 JEGYZETEK

1 Kundera, Milán: Halhatatlanság (Nesmrtelnost). Ford.: Körtvélyessy Klára.

Budapest, Európa, 1995,115-19.
2 Polcz Alaine: A halál iskolája. Budapest, Magvető, 1989, 58.
3 Doidge, Norman: A változó agy - Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából (The
Brain That Changes Itself). Ford.: Sóskuthy György. Budapest, Park, 2018,152.
4 Róbert Anderson I Never Sang Fór My Father (Sohasem énekeltem az apámnak)
című darabjában elhangzó, gyakran idézett mondat; fordítója ismeretlen.
5 Walsch, Neale Donald: Beszélgetések Istennel (Conversations With God). Ford.:
Ambrose Montanus. Budapest, Édesvíz, 2000.
6 Ferber Katalin: Életálom. Budapest, Joshua Könyvek, 2021.
7 Moody, Raymond Avery: Fény a kapun túl (The Light Beyond). Ford.: Varga Orsolya.
Budapest, Édesvíz, 1994.
8 Evans, Patrícia: Szavakkal verve (The Verbally Abusive Relationship). Ford.: Recski
Ágnes. Budapest, Háttér, 2004.
 Megjegyzések

[←1]
A vénásan beadható szereket használók a szívbelhártya-gyulladás kialakulása
szempontjából különösen veszélyeztetettek a tűhasználat miatt. Lehetséges, hogy
eleve emiatt alakult ki a betegség, a pókcsípéses történet pedig a függőség
elleplezését szolgálta. (A Szerk.)

[←2]
Az újabb és a régebbi rosszindulatú daganatok vélhetően összefüggésben álltak
egymással, áttétekről volt szó. (A Szerk.)

[←3]
Nem kizárható, hogy Erika néni fel nem ismert, kezeletlen és rosszabbodó
mentális zavarban szenvedett, mely élete végén elhatalmasodott rajta, és pszi-
chotikus állapotba került. Ez másfajta erkölcsi elbírálás alá helyezné a tetteit,
amelyekkel oly sok fájdalmat okozott a családnak. (A Szerk.)
 Tartalom
ELŐSZÓ
AZ ELHUNYT UTÁN FELTÁRULÓ TITKOK HATÁSA A
GYÁSZFELDOLGOZÁSRA
Hazugságok hálójában
Tulajdonképpen marha nagy szerencsém volt
Hála van a szívemben
Mindig azt adtam mindenkinek, amit én soha nem kaptam meg
Mit kezdjek egy ilyen apával?
Vajon tudott róla édesanyám?
Levél a síron túlról
Hét éve gyászolom a férjemet, de nem szenvedek már
Vigyázok arra a Borira, aki valaha volt
Nem tudok nagyobb bűnt elképzelni ennél egy családban
Haragudtam, de most már csodálom anyut
Szóról szóra megálmodtam
Kísértetház
Kétszer is elhagyott az anyám
Már inkább csak érte fáj a szívem
Nagynénim kettős személyisége
Felelősek vagyunk azért is, mit hagyunk magunk után
Olyan jó ember volt
Egy botlás következménye
Csalódásom ajándéka
Létbizonytalanságba taszítva
Ha van áldás az életemben, akkor ő az
UTÓSZÓ
JEGYZETEK
Megjegyzések