Mentálhigiénés Kultúra I.

Frenkl Sylvia - Rajnik Mária

ÉLETESEMÉNYEK
A FEJLŐDÉSLÉLEKTAN TÜKRÉBEN

Semmelweis Egyetem
Mentálhigiéné Intézet Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány
 Mentálhigiénés Kultúra I.

Sorozatszerkesztők

Tomcsányi Teodóra
Ládonyi Zsuzsa
Semsey Gábor
Török Gábor
 Frenkl Sylvia - Rajnik Mária

ÉLETESEMÉNYEK
A FEJLŐDÉSLÉLEKTAN
TÜKRÉBEN

Semmelweis Egyetem Párbeszéd (Dialógus)

Mentálhigiéné Intézet Alapítvány

Budapest, 2012
Szerkesztőbizottság: Csáky-Pallavicini Roger
KJatts-Dríftlllemann (Prien, Németország)
Jeleníts István
Tomcsányi Teodóra

Szaklektor: Vikár György

Nyelvi lektor: Szigeti László

5. kiadás, a 4. átdolgozott kiadás változatlan utánnyomása

© Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2012

Minden jog fenntartva, beleértve a fénymásolás jogát is.
A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete
és a Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány kiadványa

ISBN: 978-963-9129-67-2
ISSN: 1586-8281

Árusítja a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete

(1085 Budapest, Üllői út 22.)
T.: 266-0878; 459-1500/5080 m.

Nyomdai munkák:
KAPITÁLIS Nyomdaipari és Kereskedelmi Kft., Debrecen
 TARTALOMJEGYZÉK

RENDHAGYÓ ELŐSZÓ A SOROZAT ARS POETICÁJAKÉNT.............9

BEKÖSZÖNTŐ...........................................................................................19
AZ ÉLET KEZDETÉN................................................................................21
AZ ÉN FEJLŐDÉSE AZ ÉLET ELSŐ HÁROM ÉVÉBEN.......................26
Freud személyiségstruktúra-felfogása.........................................26
I. A leválási és individuációs folyamat előfutárai.....................31
1. A normál autisztikus fázis...............................................31
2. A szimbiotikus fázis.......................................................34
II. A leválási és individuációs folyamatok.................................37
Első alszakasz: a differenciáció............................................37
Második alszakasz: a gyakorlás............................................42
Harmadik alszakasz: az újraközeledés és krízise.................44
Negyedik alszakasz: az egyéniség konszolidációja és az
érzelmi tárgyállandóság kialakulása...............................48
■ A modem csecsemőkutatás kísérleti eredményei........................51
Adaptív szülői tükrözés........................................................56
Hibás tükrözés......................................................................57
AZ ÓVODÁSKORÚ GYERMEK...............................................................59
Az óvodáskorú gyermek képe a környező világról......................59
Az ödipális konfliktus és a felettes-én kialakulása......................63
Elhárító mechanizmusa®.............................................................70
1. Elfojtás............................................................................71
2. Azonosulás - identifikáció..............................................72
3. Azonosulás a támadóval (az agresszorral).....................73
4. Izoláció...........................................................................73
5. Regresszió......................................................................74
6. Projekció (kivetítés).......................................................75
7. Projektív identifikáció....................................................75
8. Meg nem történtté tétel (anulláció)................................77

5
 9. Reakcióképződés...........................................................77
10. Kompenzáció................................................................77
11. Elaboráció.....................................................................78
12. Szublimáció..................................................................79
Az elaboráció formái — a mese, a játék és a rajz - az óvodáskorú
gyermek életében................................................................79
» AZ ISKOLÁSKORBA LÉPŐ GYERMEK - A LÁTENCIÁI 83
A latenciaperiódus fogalma..........................................................83
Iskolaérettség................................................................................85
A társas kapcsolatok alakulása a látenciában...............................85
A kisiskolás gondolkodásának sajátosságai.................................87
A kisiskolás és a halál..................................................................89
A kisiskolás gyermekjátéka..........................................................90
Erkölcsi fejlődés...........................................................................91
SERDÜLŐKOR...........................................................................................95
A pubertás fogalma......................................................................95
A serdülőkor szakaszai és jellemzőik..........................................98
Az énvédelem formái a serdülőkorban......................................100
Védekezés az ösztönkésztetések ellen - az elhárítás
jellegzetes formái a serdülőkorban.....................................
Az identifikáció és az identitás a serdülőkorban........................106
Töréspontok........................................................................109
Eriksoni fejlődési szakaszok......................................................113
Normatív válság vagy serdülőkrízis?.........................................118
Az egészséges és kóros fejlődés megítélésének szempontjai a
serdülőkorban............................................................118
Vészjelek............................................................................120
AZ IFJÚKOR.............................................................................................123
A párválasztásról........................................................................124

6
A FELNŐTTKOR......................................................................................127
Az értékrend mint rendezőelv....................................................131
Eletközépi krízisállapot..............................................................132
AZ IDŐSKOR............................................................................................134
Búcsú az élettől..........................................................................135
A gyász fázisai...........................................................................138
A GYERMEKI GYÁSZ............................................................................140
A SEGÍTŐK FELADATAI A GYÁSZMUNKÁBAN..............................143
A LEGFONTOSABB SZAKKIFEJEZÉSEK............................................145
FELHASZNÁLT IRODALOM.................................................................161
NÉMET NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ.....................................................166

7
 RENDHAGYÓ ELŐSZÓ A SOROZAT ARS
POETICÁJAKÉNT
Gondolatok kultúránkról

A most induló Mentálhigiénés Kultúra című sorozatot olyan kötetek

fogják alkotni, amelyek az egyén és a társadalom életeseményeinek
jobb megértését szolgálják. A szakanyagok írói azt tartják szem előtt,
hogy a segítő foglalkozású olvasó korszerű, tudományos, érthető és a
gyakorlatban is jól használható szakanyagot kapjon a kezébe. Mivel a
mentálhigiénés szakemberek különböző hivatásokban
tevékenykednek, a tanulmányírók közt lennie kell e szemléletben
dolgozó tanárnak, orvosnak, lelkésznek, filozófusnak, jogásznak, akik
más-más tartalommal gazdagítják a lelki egészség fogalmát. Ám
igyekezetük csak akkor lesz eredményes, ha ezt személyre szólóan
teszik, és tekintetbe veszik, hogy egymástól különbözünk. Ez a
különbözőség (melyet mostanában a másság divatossá vált
kifejezésével jelölünk) nehézségeket is okozhat. Helyes kezelésük
révén azonban erőforrássá, korunk társadalmának új hajtóerejévé
válhat, ha felismerjük jelentőségét, és megszelídítve személyiségünk
és a társadalom szolgálatába állítjuk.
A sorozathoz írt - vagy inkább szerkesztett -, rendhagyó felépíté-
sű előszóval azt a munkamódot is szemléltetni kívánjuk, ahogyan
mentálhigiénés képzésünkben gyakran dolgozunk: kiválasztunk egy -
az egyén és a társadalom lelki egészsége szempontjából fontos, érzel-
meket mozgósító - történetet, és ehhez fűzünk kommentárokat. Azt
várjuk, hogy az esemény a hallgatóban is reflexiókat váltson ki.
Például korunk egyik aktuális problémája a kirekesztés. Ahhoz, hogy
beleláthassunk e jelenség dinamikájába, hallgassuk meg, mit mond
róla a pszichoanalitikus Arnold Gruen, s milyen reflexiókat fűz hozzá
Doris Weber?

’ Az írásra Andreas Hess úr hívta fel figyelmünk.

+
Idézetek és kommentár: Weber, Doris: Was uns bőse macht. In:
Publik-Forum Journal. 2000., Nr. 17., 56-60. o.

9
 Sekula, egy montenegrói jugoszláv ember egy alkalommal, a há-
ború után egy török származású muzulmánnal találkozott. Mindketten
úton voltak Bijelóból Mojkovacba. Az országút sűrű erdővel borított
területen vezetett keresztül, és orvtámadásokról volt hírhedt. A mu-
zulmán örült, hogy egy montenegrói társaságában lehet. Sekula is
nagyobb biztonságban érezte magát egy törökkel, mert félő volt, hogy
annak partizán honfitársai tartózkodnak a közelben. Mindketten barát-
ságosan viselkedtek, és megkínálták egymást cigarettával. Kiderült, a
muzulmán békeszerető családapa. Sekula semmiféle ellenszenvet nem
érzett iránta. Az erdőn keresztül vezető út során még közelebb
kerültek egymáshoz. Forró nyári nap volt. Amikor a kellemesen hűvös
erdőben leültek egy folyó partján, hogy együtt falatozzanak és
kipihenjék magukat, Sekula elővette a pisztolyát. Szép fegyver volt, és
ő szeretett volna dicsekedni vele egy kicsit. A muzulmán elismerően
nézegette, és megkérdezte, hogy meg van-e töltve. Sekula igennel
válaszolt - és hirtelen olyan gondolata támadt, hogy most minden
további nélkül megölhetné a törököt, csak az ujját kellene
megmozdítania. A muzulmánra szegezte pisztolyát, és pontosan a
szemei közé célzott. A muzulmán nevetett, és arra kérte Sekulát, hogy
fordítsa el a fegyverét, mert még el talál sülni. Ebben a
szempillantásban tudatosult Seku- lában, hogy meg kell ölnie útitársát.
Ha életben hagyná a törököt, nem tudná elviselni a szégyent és a
bűntudatot. így hát -mintha csak véletlenül tenné - a nevető férfi
szeme közé lőtt.
Ezzel a Milovan DjilastfA, Tito egykori partizán bajtársától szár-
mazó igaz történettel kezdi Amo Gruen „A bennünk levő idegen”
című könyvét. A svájci pszichoanalitikus így akarja ábrázolni a férfiak
világának kegyetlenségét, ahol az emberséget gyengeségként ítélik
meg. Sekula is, mikor később az útitársa ellen elkövetett gyilkosságról
beszélt, állandóan azt hangoztatta, hogy abban a pillanatban, amikor a
pisztolyt tréfából a muzulmán homlokának szegezte, nem volt benne
semmiféle gyilkos szándék. Egyszerűen olyan volt, mintha az ujja
saját magától húzta volna meg a ravaszt. Valami kitört belőle, valami,
amit nem tudott megfékezni. Minden bizonnyal ez volt az a pillanat -
magyarázza Amo Gruen -, amikor Sekula olyan közel érezte magát a
törökhöz, hogy a szégyen hatalmába kerítette. Akármilyen abszurdan

10
hangzik is: Sekula nem gyűlöletből cselekedett, hanem ellenkezőleg,
éppen azért ölt, mert nem tudta az idegent gyűlölni. Amiatt
szégyenkezett, érezte magát bűnösnek, mert a barátságosság és a jó,
amit saját magában érzett, a gyengeség érzésévé változott át, és ezt az
érzést kellett megsemmisítenie. Azzal, hogy Sekula lelőtte a törököt, a
saját magában lévő emberséget ölte meg, mondja Amo Gruen: „A
fiatalemberben, aki annyira eleven és testileg is oly szép, azokat a
saját részeit bünteti meg, amelyeket magában gyűlöl. Megöli öt, és
ezzel azt a fájdalmat okozza neki, amelyet gyerekként annak idején
nem volt szabad megélnie. Ilyenkor a fájdalmat másokban találjuk
meg, miközben nekik okozzuk.”
Miért ölt Sekula? Miért kellett útitársában a melegséget, barátsá-
gosságot, békeszeretetet megsemmisítenie? Miért ölte meg Sekula az
emberséget saját magában, amikor a másikat lelőtte? Amo Gruen
átfogóbban fogalmazza meg a kérdést: Miért harcolnak az emberek az
ellen, ami összeköti őket egymással, ami közös bennük - vagyis em-
berségük ellen? A mozgatóerőt, amely gonosszá tesz bennünket, Amo
Gruen a bennünk lévő idegenben látja. Ez az a rész, amely életünk
végéig elkísér, elnyom, kínoz és gyötör bennünket, valahová - leg-
többször tévútra - visz minket. Ez az a rész, amelyet elveszítettünk, és
mégis mindig velünk van, amelynek el kellett hallgatnia, sikolyként
bennrekedt a lelkűnkben. A bennünk lévő idegen egy rész belőlünk,
amely életre vágyik - és mégsem élhet. Amo Gruen ezt így fejezi ki:
„Ez a legelevenebb részünk. Azzal kezdődik, hogy igényünk lett volna
melegségre, kapcsolatra, védettségre, odafordulásra, ám ezt szüléink
nem tudták megadni nekünk. Ha sírtunk, becsukták az ajtót, s nekünk
a szobánkban, a bölcsőnkben kellett bőgnünk, míg abba nem hagytuk,
és a kimerültségtől el nem aludtunk, csak mert a szüleinket ez zavarta.
Vagy úgy gondolták, hogy ne próbálja meg őket egy síró gyerek
felültetni. A történést hatalmi harcnak tekintették, és megmutatták,
hogy a gyerek ezt a hatalmi harcot nem nyerheti meg. így indul el az a
folyamat, amelyben a gyereknek azt, ami sajátja, ami saját szükséglete
és saját elevensége, el kell dobnia magától. Ekkor a sajátból idegen
lesz, és ezután az ellenség tulajdonképpen benne van, de nem tud
együtt élni vele. Kívül keresi tehát az ellenséget, és az alkalmat, hogy

11
azt megkínozhassa és megbüntethesse. Ez tehát az oka, hogy miért
gyűlöljük az úgynevezett idegeneket.”
Mi mindannyian mélyreható elnyomást és elutasítást éltünk meg,
állítja Amo Gruen svájci pszichoanalitikus, aki már évtizedek óta
foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi akadályoz bennünket emberlé-
tünk megélésében. Előbbi gondolatmenetét annak megállapításával
folytatja.hogy kultúránkban bevett dolog, hogy az embert gyermekko-
rában visszautasítják, mert nem felel meg a felnőttek elvárásainak.
Ugyanakkor a gyermek nem élheti meg magát áldozatként, mert az
ellentmondana a szülőkről alkotott mítosznak, miszerint a gyermeki
lelkében történő minden helyreigazítás csak az ő érdekében és szere-
tetből történik. Egyetlenegy világra jövő, gyámoltalan lény sem létez-
het azzal a tudattal, hogy elutasítóan, hidegen és közönyösen állnak
vele szemben azok az emberek, akiknek a közelségére, szeretetére és
melegségére vágyik, és akiktől testileg és lelkileg egzisztenciálisan
függ. Ez a félelem elviselhetetlen, sőt halálos lenne. A gyermek
túlélése tehát attól függ, hogy szüleivel azonosítja magát - annál
inkább, minél hidegebben, kevesebb szeretettel és kegyetlenebbül
lépnek fel vele szemben. Ezért kell végrehajtania érzelmi életében ezt
a végzetes váltást, ezt a radikális fordulatot - egyben önmagától való
elfordulást. Szülei kedvéért árulja el önmagát. Minden kívánságát és
szükségletét, amely szeretetre, melegségre és együttérzésre irányul,
kizárja leikéből, elfalazza, leválasztja, mint valami idegen testrészt,
ami nem tartozhat hozzá. A sajátot idegennek, az idegent, a szülői
elutasítást, a hidegséget, a közönyt pedig sajátjának nyilvánítja, átvéve
ezzel a szülők vele szemben tanúsított szeretetlen magatartását.
Kínzói cinkostársává lesz, és innentől kezdi a világot a másik
oldaláról nézni. Azt mondja magának, hogy „minden, amit én akarok,
rossz, és minden, amit a szüleim akarnak, jó. Én rossz vagyok, a
szüleim pedig jók.” - „És ha az idegen mégis megmozdul bennünk és
melegségre vágyik, akkor - mondja Gruen — felerősödik bennünk a
szégyen, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, és erősödik a bűntudat is,
mert rossz így érezni és ilyennek lenni.”
Sekula a szégyen miatt gyilkolt, mivel a békeszerető, melegszívű
török előhívta belőle az ősi és mélyen elrejtett vágyat a szeretet és

12
együttérzés iránt, és bűnösnek érezte magát, mert nem tudta gyűlölni
ezt az idegent. így történhetett meg, hogy az ujja magától meghúzta a
ravaszt. Saját idegensége volt az, amit Sekula a törökben felismert, és
ezért kellett megölnie. „Hiszen bennünk marad az az idegen, aktív
rész(ünk), amely a szüléinkkel való kapcsolatban áldozattá tett ben-
nünket, azonban nem szabad sajátunkként ráismernünk, ezért
keressük azt a másikban, aztán megbüntetjük őt azért, amiért minket
is megbüntettek. Úgy gondolom, tulajdonképpen ez az a fordulat,
amely bekövetkezik, és arra visz minket, hogy agresszívvá és
destruktívvá váljunk” - írja Gruen.
Legyen szó népirtásról, háborúról, kínzásról vagy a gyermekek
szüleik által történő mindennapos megalázásáról, az óvodai, iskolai
vagy munkahelyi piszkálódásról, vagy egyes emberekről, akiket egy
klikk „kikészít”, az erőszak és gyűlölet e példáinak van egy közös
vonása, írja idézett könyvében a szerző: a másiktól, az idegentől való
undor érzése. Miközben az ember másokat elintéz, üldöz, kínoz és
tönkretesz, megszabadul a piszkosság gyanújától. A szülők leggyak-
rabban a piszkot, a tisztátalanságot, a birtoklási vágyat, az állhatatlan-
ságot, a rombolási dühöt róják fel gyermekeiknek. A gyerekek -
ahogy Freud is látta - egyfolytában arra áhítoznak, hogy kedvükben
járjanak. Éles füllel meg kell hallanunk, szólít fel Amo Gruen, hogy
ezek pontosan azok a tulajdonságok, amelyeket a gyűlölt idegenről -
legyen szó zsidóról, cigányról, kínairól, katolikusról, horvátról,
szerbről, csecsen- ről vagy bárki másról - újra és újra feltételezünk.
Ott, ahol nem lehet öröm, rendetlenség, düh és kosz, ott rendnek,
fegyelemnek, tisztaságnak és szorgosságnak kell uralkodnia. Az
önértéket külső dolgokon mérik le, mint a siker, a pénz és a dicsőség.
E homlokzat mögött azonban ott ólálkodik a páni félelem, hogy
minden elvész: a munkahely, a pénz, a státusz. Mert mezítelenül és a
császár új ruhája nélkül újra felszínre kerülhetnek a fáradságosan
elrejtett dolgok: a piszok, a birtoklási vágy, a káosz, az öngyűlölet. A
politikusok és a szektavezérek, akik a saját maguk által kitűzött nagy
célokat követik, akik emberek feletti hatalomra vagy vezetésre
tesznek szert, tudnak erről az iszonyatos félelemről, ami annyi embert
üldöz, mondja Gruen. „Ez bizony bennünk lappang, hiszen félünk,
mégpedig saját magunktól.

13
Attól félünk tehát, ami lehettünk volna, attól, amit idegenné tettünk.
Az olyan politikusok, akik állandóan egy ellenségképre hivatkoznak,
visszaélnek az emberekben rejtőző szorongással, és arra bírják őket,
hogy odakint keressék az ellenséget. Ezzel olyan célt tűznek ki, ame-
lyet nagyon sokan magukénak éreznek. Ezáltal a gyűlölet mozgósítja
azokat, akik gyűlöl(köd)nek, és azt gondolják, hogy jogukban áll a
külföldieket, a törököket, a zsidókat, a feketéket vagy akárki mást
ellenséggé nyilvánítani, majd kínozni és megalázni őket. Mert hiszen
csak akkor éreznek felszabadultságot, ha megkapják a lehetőséget,
engedélyt arra, hogy gyűlölhessenek valakit.”
A bennünk lévő idegen nem hagy nyugton bennünket. Egész éle-
tünkben keressük elveszett részünket, mert az egész iránti
vágyakozás, a teljes igazság vágya, a nem teljesen, hanem csak félig
élt élet fájdalma mindig továbbűz minket. De hová? A keresés az, ami
minket, embereket megkülönböztet egymástól, állítja Amo Gruen.
Egyesek saját magukban próbálják újra megtalálni az elveszett részt,
és magukkal küzdenek, mások kívül keresik, miközben egy másik
embert kínoznak vagy elpusztítanak, és ez az, ami gonosszá tesz
bennünket. „Ilyenkor őt gyötörjük - mondja Amo Gruen -, s miközben
gyötörjük és megbüntetjük, benne éljük meg a fájdalmat, amit
magunknak nem vallhatunk be. Amikor gyermekként sírtunk, mert
valóban szomorúak voltunk vagy fájdalmat éreztünk, ezt nem tudták
elviselni a szüléink, mert hiszen ilyenkor bűnösnek érezték magukat.
Egész gyermekgenerációknak kell már korán megtanulniuk, hogy az
ember nem mutathatja ki a fájdalmát, mert a szülők ezt támadásként
értelmezik, ezért a másikban kell azt keresnünk.”
Ahogy Erik H. Erikson fogalmaz: minden ember és nép a gyerek-
szobából indul el. Ezért olyan fontos a pszichoanalitikus számára,
hogy a fájdalom okát és a sebeket, amelyeket egy ember ott szerez,
nevén nevezze, mert ahogy Gruen mondja: „...ahhoz, hogy a
fájdalmat megélhessük, fel kell ismernünk eredetét, és ez nehéz lesz.
Hisz kezdetektől fogva arra bírnak rá minket, hogy ne csak
engedelmesek legyünk. A szüléink valóságát, hogy egyszerűen ők is
emberek, hogy vannak jó és kevésbé jó tulajdonságaik, egyáltalán
nem szabad felismernünk. Maguk követelik meg tőlünk, hogy
idealizált embernek

14
lássuk őket, nem olyanoknak, amilyenek valójában. Ez bizony meg-
ijeszt minket, ezért nem tudjuk felismerni saját fájdalmunkat. Ahhoz
tehát, hogy ez megtörténhessen, szüleinket embereknek kellene lát-
nunk, nem pedig ideáloknak.”
„Mindannyiunkat lebilincsel a félelem, hogy a valóságot lássuk -
írja Gruen. - Ezért annak idején úgy határoztunk/nogy a aolgokat nem
fogjuk aszerint szemlélni, amilyenek. Már rég megadtuk magunkat,
alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság,
hogy racionálisak és realisztikusak legyünk. Mégis tény, hogy a min-
dennapi tagadások kultúránk normális alkotórészei, sőt azokat az
embereket tartjuk normálisoknak, akik alkalmazkodnak e működési
módhoz, és így sikeresen tevékenykednek kultúránkban.” Normális
dolognak számít, hogy azok az emberek, akik eredetileg áldozatok
voltak, most másokat félemlítenek meg és szenvedést okoznak nekik.
Normálisnak számít az is, hogy győz az erősebb ember, a hegyesebb
könyök, a nagyobb hang, a gyorsabb fecsegő, a nagyobb autó, a szebb
ház. Az élet maga a státusz. A forma ott válik tartalommá, ahol
minden üres. Engedelmesség támasztja alá a hatalmat, és az
engedelmesség teszi lehetetlenné azt is, hogy a felgyülemlett dühöt a
felelősök ellen fordítsák. Ám a düh itt van. Hová irányítsa az ember?
Saját maga vagy mások ellen? Mert akik a dühöt maguk ellen
fordítják - ahelyett, hogy kifelé, mások ellen fordítanák -, gyakran
azok, akikben még eleven a lelkűkben lévő elidegenedés elleni
védekezés. Ők a be nem illeszkedettek, az engedetlenek, akik
lázadoznak, feltűnnek, a kívülállók, a saját fészküket rondítok, az
árulók, a bűnbakok, akik vonzalmakat, barátokat és nagyon gyakran a
munkájukat is elveszítik. Mivel gyűlöletüket nem képesek a külvilág
felé fordítani, gyakran magányosan állnak az alkalmazkodó
engedelmesek júl működő seregével szemben, és különcként
elbizonytalanodnak afelől, hogy életüket kézben tartják- e.
Tehetetlennek, gyámoltalannak érzik magukat, szorongásra és
depresszióra hajlamosak, és végül megbetegszenek. Hát nem meg-
mondták a többiek már réges-rég, hogy ők nem normálisak? Képtele-
nek arra, hogy rendes emberek legyenek, azaz sikeresek, félelem és
depresszió nélküliek, feszültségmentesek; nem felelnek meg a menő
„okay-morál”-nak, ahogy a kollektív „keep smiling”-hoz való

15
alkalmazkodást a pszichoanalitikus Horst-Eberhard Richter nevezi.
Amo Gruen idézett könyvében nem a társadalom úgynevezett
„betegeit” veszi szemügyre, hanem az alkalmazkodókat, az
úgynevezett, „egészségeseket”, a verseny, az uralkodás, a birtoklás,
hódítás terén sikereseket, tehát mindazokat, akik látszólag mentesek a
szorongástól, feszültségtől, szenvedéstől, és akik a győztes pózában
gázolnak át a kis családok és a nagy munkalehetőségek világán.
Azokkal foglalkozik, akik megtalálják követőiket és fizetett
tapsolóikat, tehát mindazokkal, akik kiskoruktól fogva megtanulták,
hogy a blöffot készpénznek, a szemfényvesztést pedig valódinak
tartsák. Azt a sokaságot vizsgálja, akiket arra szoktattak, hogy a
dolgokat soha ne olyannak lássák, amilyenek valójában, hogy életük
azon nagyravágyó urait tiszteljék és irigyeljék, akik csak az image-
létet gyakorolták, és sohasem azt, miképpen legyenek önmagukká.
„Aki jól tud pózolni - mondja Gruen - azt nem tarthatjuk bolondnak.
Ám ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek belül tényleg
elégedettnek érzik magukat. Hisz egyfolytában mozgásban kell
lenniük, hogy egyre többé és egyre nagyobbá váljanak. A ma terjedő
globalizációs őrület is ezt a magatartást látszik támogatni, pedig már a
Római Klub is többször rámutatott, hogy ez gazdasági és ökológiai
összeomláshoz fog vezetni. Ez abból adódik, hogy ezek az emberek
képtelenek leállni, mert ha nem tudnak folyvást a csúcson lenni, ha
nincsen állandóan új nőjük, ha nem utazhatnak állandóan, ha nem
foghatnak bele nagy ipari vállalkozásokba, akkor alacsonyabb
értékűnek érzik magukat, bensejüket pedig üresnek, mert egyáltalán
nem fémek hozzá ahhoz, ami a sajátjuk.”
Amo Gruen szerint a lakosságnak a fele élhet és működhet ilyen
destruktív minta szerint. A többiek, akik készek a fájdalmat
magukhoz engedni, akik nem akarnak kínozni és megsebezni,
gyakran reménytelen helyzetben vannak a tagadás kultúrájában. Ám
újra és újra kiderül, hogy éppen ezek a reménytelen pozíciók azok,
ahol az emberiség számára döntő dolgok történnek. Nem a hadjáratok
és a nagy csaták, nem a gigantikus üzletkötések és integrációk, nem a
tudományos vívmányok és a világűrbe utazások, hanem az emberi
találkozások kis helyszínei azok a pontok, ahol a szeretet és
együttérzés nagy ügyei láthatóakká válnak. Ezek a helyek soha nem

16
fájdalom sem szűnik meg, csupán a helye tűnhet el életünkből. Az
embernek késznek kell lennie arra, hogy megkeresse. Amíg a szeretet
és odafordulás iránti vágyat érezzük, nem veszett el minden -
vigasztal minket Gruen és ez az a vágyakozás, amely az embernek
erőt ad ahhoz, hogy kibírja a fájdalmat: „Hál’Istennek a vágy
megmarad, hisz van bennünk valami jobb, szeretetteljesebb iránti
vágy. A problematika azonban mindig ugyanaz, legyen szó férfiról
vagy nőről, hogy kit keresnek, ki teljesítse be szeretet, melegség,
védettség iránti vágyukat? Sokan közülünk éppen azokban keressük a
beteljesedést, akik azt nem adhatják meg nekünk. Esetleg jól néznek
ki, de ezek csak külső dolgok, a valóságban hidegek. így történhet
meg az, hogy egy ember hidegsége jobban vonz minket, mert úgy
hisszük, hogy ez az, ahol majd megtaláljuk, amit keresünk. Ez már
ismerősnek tűnik, hiszen szüléink valahogy hidegek voltak velünk.
Most az az érzésünk, hogy ez a mi bűnünk miatt van így, és ha
helyesen cselekednénk, akkor megadnák nekünk, amire szükségünk
van. Pedig amikor egy hideg férfi vagy nő után futunk, korántsem kell
attól tartanunk, hogy a melegség iránti vágyunk valóban beteljesedik.
Valahol, egészen mélyen nem kell attól félnünk, hogy tényleg
szeretetet fogunk kapni - amitől tudniillik félünk -, mert úgy hisszük,
hogy nem érdemeltük meg, hogy szeretetet kapjunk.”
Ettől azonban még ne veszítsük el reményünket. „Mindent támo-
gatnunk kell, ami növeszti a szeretetet” - írja könyvében Amo Gruen
arra a kérdésre, hogy mit tehetünk. A társadalmi méretekben jelen
lévő, hidegségben és szeretetlenségben megnyilvánuló rossz
ellenszere a szerető és megerősítő tapasztalatok támogatása a
gyermekek fejlődésében. Civilizációnk ügyévé kell tenni - követeli
Amo Gruen hogy a gyűlöletet, amellyel bárhol találkozhatunk, bátran
nevén nevezzük, és hogy a gyerekek számára olyan feltételeket
teremtsünk, amelyek között igazi szeretetet, elismerést és együttérzést
élhetnek meg: „Hiszen arról van szó, hogy meg kell változtatnunk a
nevelést, hogy a gyermekek ne úgy fejlődjenek, hogy elevenségük,
érzékenységük, emberségük ellenséggé váljon. Mindent meg kell
tennünk, hogy a gyerekek nevelését ebben az értelemben segítsük.
Lehetővé kell tennünk az anya számára, hogy segítséget kaphasson
egy kuckó építésében, ahol a gyerekek

17
szabadon tudnak mozogni, gondoskodnunk kell arról, hogy az anyák
és apák a nevelés feladatában ne legyenek izoláltak, tudjanak beszélni
másokkal, hogy véleményt cseréljenek a teherrel kapcsolatban - ami
ugyebár létezik -, hogy az csökkenjen. Mindez hozzá fog járulni, hogy
az idegent, ezt a bennünk lévő részt kisebbé tegyük.”
„Elvileg csak két világ létezik - írja könyve végén Amo Gruen -,
az élet világa és az, amely a pusztításnak és a halálnak kötelezte el
magát.” Ám a vágy és a valódi közelség lángja örökmécsként ég
minden emberben, és ezzel a szeretetteljes találkozás reménye az
emberi lét részeként ragyog fel. A vágy és a remény azt a lehetőséget
rejti magában, hogy újra megnyíljunk a fájdalomnak. Csak így
maradunk meg emberségünkben, és így nem kell a fájdalmat
másokban keresnünk, azokat megszé; gyenítenünk és megbüntetnünk,
fájdalma tudatosodása nélkül nem válhat egy ember emberré^ Halált
megvető vállalkozás a fájdalomnak megnyílni és a gyász mélységeit
megjárni, de az attól való félelem, hogy nem térünk vissza a könnyek
völgyéből, beágyazódik legelső, szeretettel és melegséggel
kapcsolatos tapasztalatunkba - még azelőttről, hogy a dolgokat a fejük
tetejére állítottuk volna -, és ez a legelső, magunkkal való találkozás
azt mondja nekünk: Felhozzuk a tó mélyén heverő gyöngyöt, és az
idegent ismét barátunkká tesszük.
D. Weber és A. Gruen nyomán összefoglalva mondhatjuk: ahhoz,
hogy közelebb kerülhessünk e magatartás megértéséhez, abból a
felismerésből kell kiindulnunk, hogy sokan nem azért hangoztatnak
másokat kirekesztő nézeteket, mert nem szeretik a másik embert,
hanem mert nem ismerik, ezáltal nem is értik a világát, sőt ez az isme-
retlen félelmet is kelt bennük.
Képzésünk is, sorozatunk is az őszintén tudásra törekvőknek szól,
akik magukban is, másokban is csökkenteni szeretnék az ismeretlent,
és növelni a biztonságot adó ismeretet. Ugyanis az a tapasztalatunk,
hogy az ilyen emberek árnyaltabban látják a világ sokszínűségét s
benne önmagukat, könnyebben eligazodnak az ellentmondások között,
ítéleteik pedig kevésbé sarkítottak vagy netán szélsőségesek.

Bucholczné Szombathy Mária

18
 BEKÖSZÖNTŐ

Ez a jegyzet a segítő hivatásban dolgozó, úgynevezett „segítő foglal-

kozású” szakemberek számára íródott. Az élet kiemelten fontos mo-
mentumait (az „életeseményeket”) magyarázza a lélektani látásmód
segítségével.
Életünk két legfontosabb eseménye a születés és a halál. E kettő
között ível életünk, számtalan történésével, lélektani és élettani for-
dulópontjaival, örömeivel és bánataival.
Ezt követjük nyomon a fogantatást megelőző fantáziáktól egészen
a szeretett személy elvesztésének gyászáig. Vezérfonalunk az anya-
gyermek kapcsolat, amely az énfejlődést alapjaiban befolyásolja.
Végigkísérjük a velünk született ösztönkésztetések szocializációját, a
kulturálódást. Feltehető a kérdés, miért kell mindezt tananyaggá tenni,
hisz mindannyian emlékezünk gyermekkorunkra, ismerünk
körülöttünk élő kisebb-nagyobb gyermekeket, miért nem elegendő az
ő viselkedésüket figyelemmel kísérni. A válasz közelebb visz
bennünket a lelki fejlődés bonyolult, sokszor ellentmondásos
történéseinek, dinamikájának megértéséhez.
A gyermeki ösztönvilág szocializációja, azaz a társadalmi nor-
máknak megfelelő életmód kialakítása az elfojtás lelki folyamatával
jár együtt. „Elfelejtjük” a kisgyermekkor kínos, felnőttként én-
idegennek érzett élményeit, vágyait. Ezek az emlékek nemcsak el-
süllyednek a tudattalanban, de át is alakulnak, azaz másként él
bennünk egy-egy esemény, kapcsolat, trauma (megrázkódtatás), mint
ahogy annak idején megtörtént. A vágyak, az agresszió, a szorongás, a
szeretet utáni sóvárgás, a rivalizáció, a magamutogatás, az érvé-
nyesülés, a többi érzés és folyamat a lélekben átalakul, s úgy jelenik
meg a felnőtt embernél. Könnyen tévútra kerülünk, ha a gyermeknek
vagy a felnőttnek kizárólag a manifeszt (látható, érzékelhető) visel-
kedését elemezzük. Az egészséges énfejlődés kritikus mozzanatainak,
pontjainak ismerete, a kialakuló személyiség szerkezetének
megismerése segítséget nyújt a személyiségzavarok, a neurotikus

19
tünetek megértéséhez. Ha közel tudjuk engedni magunkhoz a tanul-
takat, ha elgondolkodunk rajtuk, javunkra fog szolgálni mind saját
gyermekeink, mind klienseink vonatkozásában. Ahhoz, hogy a
hozzánk segítségért forduló embert valóban megérthessük, ismernünk
kell a fejlődéslélektani törvényszerűségeket.
Ehhez az izgalmas felfedezőúthoz kívánok nyitott-érdeklődő,
előítélet-mentes tanulást.

Frenkl Sylvia

20
 AZ ÉLET KEZDETÉN

A születés a kezdet?
Az élet már a születés előtt kilenc hónappal kezdetét veszi, de
tulajdonképpen akkor, amikor a gyermek megjelenik a szülők gondo-
lataiban. A várandósság lélektanilag is sajátos állapot. A gyermeket
váró nő irányultsága megváltozik, a külvilágtól a benne végbemenő
változások felé fordul. Az anyák önérzékelése kiterjed a bennük
növekvő gyermekre, s a magzattal, majd a csecsemővel való azonosí-
tás azonosulás révén lehetővé válik, hogy az anya érzékelje a gyer-
mek szükségleteit. Ebben a fellazult állapotban az anya képzetei,
tudattalan fantáziái könnyen kivetülnek a gyermekre. A megnöve-
kedett érzékenység, bár betegséghez közeli állapotra hasonlít, ebben
az életkori szakaszban normális lélektani jelenségnek tekinthető, mert
lehetővé teszi, hogy az anya ráhangolódjon a csecsemő szük-
ségleteire. Ez az állapot a szülést követő néhány hétig tart, s ha már
elmúlt, nem igazán emlékeznek rá.
A csecsemő testi-lelki egészsége az anyai gondoskodás függvé-
nye, amely - ha jól megy - alig észrevehető, s folytatása a szülést
megelőző állapotnak. Ez a környezeti gondoskodás a csecsemő
számára életfontosságú énvédelemként szolgál, s az énerő alapjává
válik. Winnicott (1956, 1960) az anyai gondoskodást a „holding”
fogalmával jellemzi: ez a csecsemő testi-lelki jól tartása, a szó konk-
rét és átvitt értelmében egyaránt. (Az idegen szavak és szakkifejezések
magyarázata a függelékben található.)
A magzat-anya duálunió a legtökéletesebb egység, amelyre az
egyén egész életében visszavágyik. A magzat bizonyos értelemben
már rendelkezik emlékezettel: a zsigeri (cönesztopátiás) emlékezés az
anya szívhangjára vonatkozik - kielégítő, elfogadott terhesség esetén.
A magzat az anyával szimbiotikus, pszichoszomatikus egységben él,
így önreflexiói a kín- és örömérzetre egyben jelzések is az anya
számára. A magzat kiszolgáltatott az anya testi-lelki állapotának.

21
 A terhesség és a szülés, a megszületett gyermek valósága tudatos
és tudattalan fantáziákat indít el az anyában, amelyek általában a
szüléssel, a saját anyjával való kapcsolatával, gyermekkori élményei-
vel függenek össze. A csecsemő tulajdonságai is meghatározzák
ezeknek az anyai fantáziáknak az alakulását: olyan vágyakat kelthet,
félelmeket ébreszthet, amelyeket a testvére vagy egy másik gyermek
nem. Például egy lassan szopó, nehezen megnyugtatható, sírós baba
mamájának az önmagáról, mint anyáról kialakított képe egészen
máshogy alakul, mint azé, akinek gyermeke jól eszik, és sokat alszik.
A csecsemőkorban jelentkező pszichés zavarok nagy részét az ilyen -
anya és gyermek közötti - félreértések, Ferenczi Sándor szavaival: a
felnőtt és a gyermek közötti „nyelvzavar” határozza meg, s nem az
anya korábbi személyiségének sajátosságai, esetleges patológiája
(Cramer 1993).
Az anyai fantáziálásnak adaptív funkciója is van. Az újszülött
tulajdonságokkal való felruházása segít integrálni az ismeretlen
jövevényt az anya lelki háztartásába s a család egészébe. Gondoljunk
csak a névválasztásra. A nevek kultúrtörténeti vonatkozásaik miatt
asszociációkat keltenek, eredetileg maguk is jelentéssel bírnak. A nem
várt gyermekeknél az anyai fantáziálásnak ez az integráló sajátossága
sérül. Az anyai fantáziálás ezen túl segít a csecsemő belső világának a
strukturálásában.
A fogantatást megelőző és követő tudatos és tudattalan fantáziák,
a szülők elvárásai kihatnak a megszületendő gyermekre. Kutatók
leírták, hogy az anyák fantáziálásának mértéke leendő gyermekükről a
terhesség hetedik hónapjától csökken, mintegy helyet adva a meg-
születendő gyermeknek. Ha a tulaj doni tások túl intenzívek, a fantá-
ziák mögött az anya nehezen látja meg a valódi gyermek tényleges
tulajdonságait. Például ha a szülő fiút vár, és lánya születik, tudattalan
vágyai, a gyermek felé irányuló elvárásai a kislányoknál is meglévő
férfias tulajdonságok felerősítésével a nem megfelelő identitás felé
terelik a gyermeket. Egy egészséges légkörű családban a szülő idővel
visszavonja projekcióit, s teret enged a gyermek individualitásának. A
csecsemőkori pszichés zavarok egyik kiváltó oka lehet, ha az anya a
gyermek individuációjának, vagyis egyes személyiség

22
jegyei kialakulásának folyamatát akadályozza (Stork 1991). Termé-
szetesen ebben az életkorban a testi és a pszichés működések szét-
választásáról még nem beszélhetünk.
A szülővé válás - főként az első gyermek esetén - olyan esemény,
amely az ember életét alapjaiban változtatja meg, s mint ilyen,
krízisektől sem mentes. Egy új fejlődési szakaszt jelent, az apa és az
anya a gyermeki státuszból szülőszerepbe kerül, s a múlt lezárását
veszteségélmény kísérheti. A fiatal szülő az őt gyermekként szerető
saját szüleivel azonosítja önmagát, s gyermekében hajdani önmagát,
szülei szeretett gyermekét látja. Szeretné őt megkímélni mindazoktól
a csalódásoktól, amelyektől őt a saját szüleinek nem sikerült. Eközben
a kiskorában fel nem dolgozott konfliktusok, a kisgyermekkor
elutasított, elhárított gondolatai, késztetései újraéledhetnek, és
gyermekére vetülhetnek. A szülő egykori elintézetlen konfliktusait
most a gyermekével való kapcsolatában az ismétlésen keresztül
próbálja megoldani. Gyakran előfordul, hogy az apa azért támogatja
gyereke sikeres előmenetelét tanulásban, sportban akkor is, ha a
gyerek nem tehetséges az adott területen, mert gyerekkorában őt nem
segítették, talán akadályozták is a szülei, körülményei. Gyereke
sikerén keresztül szeretné megélni önmaga ki nem teljesített, kudarcra
ítélt vágyait.
Mindazonáltal ahogy a csecsemő az interperszonális térben saját,
egyéni tulajdonságaival megjelenik, az interakciók nem pusztán a
múlt megismétléséből állnak. A gyermek új lehetőségeket hordoz, új
távlatot nyit szülei személyiségfejlődésében.
Az apa önmagáról, mint apáról alkotott képe biológiai szerepéből
adódóan általában lassabban alakul. A gyermek egészséges fejlődése
és a család kiegyensúlyozott működése szempontjából fontos, hogy e
korai periódusban, amikor a csecsemő az anyával még szoros testi
kontaktusban van, az apák ne marginalizálódjanak a családban. A
szülőknek figyelniük kell arra, hogy az apa ne szoruljon ki az anya-
gyermek kapcsolat mellől, s hogy az új, apai szerepköre mellett a férj
szerepkörét is megőrizze. A kisgyermekes családokra többnyire
jellemző, kedvezőtlen gazdasági körülmények az apák fokozott
terhelésével e törekvések ellen dolgoznak.

23
 Az apák szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni a gyerek pszi-
chés fejlődése és az apa-anya-gyermek családdá integrálódása szem-
pontjából. Az apa személyes jelenléte a szülésnél, aktív részvétele a
baba mindennapjaiban a természetes szülőpár egység kialakulásának
kedvez, ahol nem merevek a szabályok, és a férjnek lehetősége van
apává válnia pszichés értelemben is. Mind a kislány, mind a kisfiú
érzelmi fejlődését döntően befolyásolja, segíti, ha egyenrangú férfinő
szülőpár gondozza élete kezdeti perceitől.
Sok megnyugtató példa bizonyítja, hogy a gyermekükért együtt
gondolkodó és cselekvő házaspárok kapcsolata mélyebb, több pilléren
nyugszik, és ezért is lehetséges, hogy a szükségszerűen bekövetkező
krízisállapotokat nem szakítással, válással vélik megoldani.
A szülővé válást pszichopatológiai jelenségek is kísérhetik. Az
anya, különösen első gyermekénél, tehetetlenséget, magárahagyott-
ságot élhet át. A neki kiszolgáltatott újszülött olyan énállapotot hozhat
létre az anyában, amely tükrözi a baba esendőségét. Ez olyan eseteken
gyakoribb, amikor az anyának a saját anyjával átélt kora gyermekkori
kapcsolata nem volt biztonságot nyújtó, támaszt adó. Ilyenkor a
babáért érzett felelősség nyomasztó súlya kritikus helyzetbe
sodorhatja az anyát, különösen, ha a párja keveset van vele, és/vagy
nem oszthatja meg vele a szorongásait.
Az anyai család támogatása, lelki és fizikai jelenléte is sokat se-
gíthet az anyának, hogy túl tudjon jutni ezen a nyomasztó, nehéz
állapoton. Ha ugyanis ilyenkor az anya és a nagymama kölcsönösen
képes arra, hogy nyissanak egymás felé, és kapcsolatukat őszintébb és
megértőbb alapra helyezzék, esély kínálkozik arra, hogy a baba
bizalommal teltebb, biztonságosabb kötődési helyzetben növekedjen
fel.
Az apáknál jelentkező pszichoszomatikus zavarokat a gyermek-
ágy férfi megfelelőiként írják le. Egy leendő apa például, régen
óhajtott első gyermekénél, a szülés várható időpontját három héttel
megelőzően, súlyos alvászavarral és ismétlődő fejfájással küszködött.
Szinte nem mert elmenni sem otthonról, nehogy a távollétében
kezdődjenek feleségénél a szülés elindulásátjelző fájások.

24
 A szülést követően az anyáknál depresszív állapotok léphetnek
fel. Erre a gyerekorvosnak, védőnőnek, de elsősorban az anya csa-
ládjának fel kell figyelnie. A laktációs pszichózisnak nevezett kórkép
tünetei túllépnek a hétköznapi depresszió megjelenési formáin. Az
anya képtelen gondozni, ellátni csecsemőjét, indokolatlan haragot
érezhet iránta, és veszélyeztetheti csecsemője nemcsak lelki, de testi
épségét is. Ilyenkor sürgős pszichiátriai kezelésbe kell őt bevonni.

25
 AZ ÉN FEJLŐDÉSE AZ ÉLET ELSŐ HÁROM
ÉVÉBEN

FREUD SZEMÉLYISÉGSTRUKTÚRA-FELFOGÁSA

Az énfejlődés a velünk született és a fejlődés során szerzett funkciók

alapján történik. Velünk születik az érzékelés, az intelligencia és a
motorium bizonyos fejlettségi foka. Ami szerzett, az az éntudat fej-
lődése.
Halász Anna (1984) a korai énfejlődésről az alábbiakat írja:
„Freud már legkoraibb írásaiban utal arra, hogy a felnőtt lelki
életének van egy szervezőközpontja, melynek feladata az, hogy a
belső, elsősorban ösztöntörekvéseket a külvilág igényeihez adaptálja.
Ily módon az a szervezőközpont, melyet énnek nevez, aktívan hárítja
azokat a belső, elsősorban vágytermészetű igényeket, melyeket a
személy önmaga tudatosan vállalt törekvéseivel összeegyeztetni
képtelen. Az ösztönigény és a belőle fakadó vágy nincs tekintettel a
külvilágra. Az én azonban kénytelen a valóság igényeit is figyelembe
venni, és ezáltal a személyiség egészének érdekeit képviseli.
Freud énkoncepciója tehát - melyet a 20-as évektől dolgozott ki
részletesen - egy olyan ént állít a személyiség középpontjába, amely
konfliktusok terméke, amely örökös harcban áll az ösztönökkel, és
azoknak részben kiszolgáltatott is, mint híres hasonlatában, a lovas a
lovának. A lovas csak részben képes a ló mozgásait irányítani, és azt
is csak úgy, ha átveszi a ló mozgásának ütemét. Az én azonban nem-
csak az ösztönöknek, hanem a társadalmi tilalmaknak, illetve azok
belsővé vált követelményrendszerének - Freud kifejezésével a
felettesén követelményeinek - is kiszolgáltatott. Ily módon az én
örökös konfliktusokon keresztül egyfelől az ösztönök és a külvilág,
másfelől a társadalmi tilalmak és ösztönök közt igyekszik egyensúlyt
fenntartani úgy, hogy a személyiség alkalmazkodásait optimálisan
biztosítsa.

26
 Az én valósághoz való alkalmazkodása azonban nem azt jelenti,
hogy azt minden tekintetben figyelembe tudja venni. Az én ugyan
rendelkezik a realitás vizsgálatához szükséges funkciókkal, mint
észlelés, emlékezés és gondolkodás, melyek segítségével megkülön-
bözteti, hogy mi az, ami a külvilágban játszódik le, és mi az, ami
belső folyamat eredménye, és mindezen funkciók segítségével ural-
kodik a motorium fölött, szabályozza a viselkedést. »A személyiség
azonban - írja Freud - nem képes minden jelenséget észlelni, néhányat
feláldoz közülük, és ezek az elhagyott (elfojtott) jelenségek izoláltan
fejlődnek, anélkül hogy az alany aktivitásukról tudna.« Az én tehát
működése folyamán bizonyos jelenségek észleléséről lemond, a
tudattalanba száműzi őket, mivel összeegyeztethetetlenek
törekvésével, azaz elfojt. Az én épp az ösztönigények ostroma miatt
tehát időnként ferdít is: azaz elfojt, tagad, racionalizál, izolál, vagyis
hárít is. Az én tehát egy lelki ügynökség (instancia), amely a vesze-
delmes ösztöntörekvések hárítója, a lelki folyamatok integrálója, és a
valósághoz való alkalmazkodást biztosítja.
Az én azonban már a freudi koncepción belül is szerepel másfajta
értelemben: azaz úgy, mint egyediségünk élménye, hogy a külvilágtól
függetlenül létezünk, és ehhez a léthez viszonyulunk, azaz szeretjük
magunkat, vagy sem, de ilyenkor konfliktusba kerülünk
önmagunkkal. Ennek az énnek az alapja a saját testünkről kapott
észlelések és elképzelések egysége, melyet mint belső képet
interiorizálunk, és amelyet - Freud terminológiájával élve - libidóval
szállunk meg. Ennek a megszállásnak eredménye az önszeretés,
vagyis a nárcizmus.
Az én mint egyediségünk élménye azonban egy másik fontos fo-
lyamat terméke is: az azonosulásé. Az én ebben az értelemben nem
izoláltan fejlődik, nem csupán a külvilág hatására általában, hanem a
konkrét személyekkel való kapcsolatban, a velük való azonosulás
útján is alakul. Érdekes módon Freud épp a tárgyvesztés, a gyász, a
melankólia kapcsán írja le először azt az igen fontos folyamatot, hogy
az én a külső személlyel - Freud megfogalmazásában a tárgy- gyal -
való azonosulás útján formálódik.

27
 A kétfajta énfogalom Freudnál kétféle énfejlődési koncepciót is
eredményezett.
1. Az én mint konfliktustermék a velünk született ösztönénből
különül el a kielégítetlenségek, a kínélmények hatására úgy, hogy »a
lelki működésnek rá kellett magát kényszerítenie arra, hogy a külvilág
reális állapotait jelenítse meg, és keresse a valós változásokat^ Ehhez
— az ösztönvilágot uraló örömelv helyett, mely csak a vágyat és a
kielégülést ismeri - a személynek magáévá kell tennie a realitáselvet, a
halasztást is, a lemondást is. Hogy ez mennyire nem egyszerű
folyamat, arra már az előzőekben is utaltunk, amikor az én elferdítő
mechanizmusait említettük. Freud tehát itt egy velünk született
ösztönalkatot és egy a külvilág nyomására fejlődő ént feltételez.
2. Az én mint az önszeretés tárgya, egyediségünk élménye egy-
felől a testfelszínről jövő érzékietek, másfelől az azonosulások, a
kapcsolatok belsővé válásának útján alakul. Ez a folyamat a kezde-
tektől létezik. Freud az önszeretés állapotát velünk születettnek tartja,
míg a kapcsolatok ősformáját a csecsemő bekebelezési törekvésével
rokonítja, és inkorporációnak hívja. A későbbi azonosulásokban már
nem az anya testét, hanem valamely tulajdonságát vetíti magába a
gyerek, és idővel sajátjának tekinti. így a kapcsolaton keresztül tanulja
meg például az egyik legfontosabb érzést: a szerelést.”

Összefoglalva: Freud az „én” (ego) fogalmát az egyik lelki

struktúra megjelölésére használta. Az én a személyiség központját
jelenti, amely a pszichés folyamatokat integrálja. Freud konfliktus-
termékként írja le, az én keletkezésekor az ösztönénből (id), az
ösztönvilágból vált ki a külvilág nyomására.
Feladata az alkalmazkodás. Ez a lelki struktúránk egyensúlyoz a
realitás követelményei, az erkölcsi normák és az ösztönerők között.
Freud híres hasonlata szerint az én az ösztönökkel folytatott küzde-
lemben időnként olyan, mint az a lovas, akinek, ha fenn akar maradni
a lován, engednie kell, hogy vigye a lova, ahova akarja. Általában

28
a tudatosság fogalma kapcsolódik az én működéséhez, de az nem
mindig tudatos. A szorongás elhárítása például többnyire nem tuda-
tosul. Nem tudatosuló lelki folyamatainkat, tehát amelyekről nem
szerzünk tudomást, de észrevétlenül bennünk zajlanak, tudattalanul
zajló folyamatoknak, tudattalan lelki mechanizmusoknak nevezzük.
Ezek a lelki folyamatok csak kerülő úton (álmok, tévcselekedetek,
elszólások stb. révén) jutnak el a tudatba.
Az énnek konfliktusmentes működésmódja és az ösztönöktől
független fejlődésmenete is van. Olyan helyzetekben, amikor csak
észlelünk, vagy amikor képességeinket valósítjuk meg, a személyi-
ségen belül a feszültség szintje alacsony lehet. Az énnek ezt az
autonóm tevékenységét Hartmann írta le (Vikár 1984).
Freud elmélete szerint tehát a személyiségstruktúra három lelki
tartományra osztható:
- ösztönén (id)
- én (ego)
- felettes-én (superego).
Az emberi lélek tartományai működésükben együtt alkotják a
személyiséget. A lelki struktúrák sajátosságaival, egymáshoz való
viszonyukkal a következő fejezetben ismerkedünk meg.

Az éntudat kialakulását, az önmagunkra eszmélés folyamatát

először Margaret Mahler kutatásai, megfigyelései alapján tárgyaljuk.
Munkatársaival együtt írt könyvének címe: Az ember pszichés
születése (1975), amelyet elsősorban Alpár Zsuzsa (1987) összefog-
lalója alapján ismertetünk.
A könyv címe arra utal, hogy az ember biológia születése nem
esik egybe a pszichés megszületéssel, az éntudat kialakulásával. Ez
utóbbi Mahler gondolatai szerint a születéstől hároméves korig tartó
folyamat.
A mai kutatások már a magzati lét során is feltételeznek bizonyos
éncsírákat. Amikor azt mondjuk, hogy az anya szívhangja a
magzatban zsigeri emlékezést vált ki, akkor arra utalunk, hogy a

29
csecsemő az ölelésre, ringatásra megnyugszik, mindezek a magzati lét
emlékeit idézhetik fel benne. A mahleri gondolatok után szó lesz
ezekről az újabb kutatásokról is.
Mahler feltevései a következők voltak. Egészséges személyiség-
fejlődés esetén a gyermek képes az anya-gyermek szimbiózis közös
határaiból kibújni, és megélni a második, lassú születésélményt. Ez a
leválás, az anyától való elszakadás folyamata. A gyermek a leválás
átélésével, tudomásulvételével az elszakadással járó szorongást is
megéli. Ez egészséges csecsemőknél csak enyhébb pánik formájában
figyelhető meg, a pszichotikus gyermek a megsemmisülés élményét
éli át, létét érzi veszélyeztetve.
Az anyától való elszakadást az individuációs jegyek', a mozgás-
készség, a gondolkodás, az észlelés, az emlékezet s mindezek ered-
ményeként a realitásvizsgálat fejlődése teszi lehetővé. Mindezekkel
azonban az érzelmi érésnek is együtt kell haladnia, hogy a gyermek
anyja távollétében is képes legyen az életkorának megfelelő szinten
funkcionálni. A leválás végül az intrapszichés szelfreprezentánsok
kialakulását eredményezi. Mit értünk ezen?
H. Hartmann meghatározása szerint a szelfa saját személyünk, a
személyiségünk egészére vonatkozó tartalmak - érzések, képzetek,
emlékképek, elképzelések - összessége, amelyek testi és lelki műkö-
déseink belső érzékelése nyomán keletkeznek bennünk. Ez nem
azonos, hanem ellentétes a külvilággal; amit az önmegfigyelés során
észlelünk, az az énünk. Az a gyermek, aki már használja az „én”
névmást, különbséget tud tenni önmaga és nem önmaga között. A
testét sajátjaként észleli, és lassanként ráébred, hogy anyja tőle
függetlenül is létező személy.
Az individuáció folyamata, amely a leválással párhuzamosan
halad, az egyes személyiségjegyek formálódását jelenti. A leválás és
az individuáció teremti meg az identitásérzés kialakulásának felté-
teleit.
Mahler munkatársaival anya-gyermek párokat figyelt meg ter-
mészetes élethelyzetekben. Megfigyeléseik során jellegzetes visel-
kedésmintázatokat tapasztaltak, amelyek alapján a leválási és indi-

30
viduációs folyamatot alszakaszokra osztották. Az ezt megelőző
időszakot, amely a csecsemőkor első négy-öt hónapját jelenti, Mahler
a leválási és individuációs folyamat előfutárának tekintette. Ez a
normál autizmus és a normál szimbiózis ideje. Egészséges fejlődés
esetén a szimbiotikus fázis fokozatosan átmegy a leválás és az
individuáció folyamatába, amelynek fentebb említett alszakaszai a
következők:
1. differenciáció
2. gyakorlás
3. újraközeledés
4. az egyéniség konszolidációja és érzelmi tárgyállandóság
Itt jegyezzük meg, hogy a későbbiekben megadott életkori hatá-
roktól a valóságban természetesen nagy egyéni eltérések mutatkoznak.
S most vizsgáljuk meg részletesen a leválási és individuációs fo-
lyamat szakaszait - egészséges anya-gyermek kapcsolat esetén.

I. A LEVÁLÁSI ÉS INDIVIDUÁCIÓS FOLYAMAT

ELŐFUTÁRAI

1. A NORMÁL AUTISZTIKUS FÁZIS

Az első fázis, amelyet Mahler „normál autizmusnak” nevez, a szüle-

téstől a negyedik-hatodik hétig tart. A normál jelző a kora gyermek-
kori pszichózisok autisztikus állapotaitól különíti el az egészséges
csecsemő autisztikus világát. Mahler ugyanis elmélete megalkotásánál
abból a felismerésből indult ki, hogy a pszichotikus gyermekek
énállapotai nagyfokú hasonlóságot mutatnak az egészséges csecse-
mőkével.

31
 Az autisztikus fázisban az újszülött szendergésszerű állapotban
van. Mivel viszonylag magas ingerküszöbbel születik, a külvilági
ingerek még kevéssé jutnak el hozzá, többnyire csak belső szükség-
letei riasztják fel. Sigmund Freud (1911) a tojásban lévő madárfió-
káéhoz hasonlítja ezt az állapotot. A környezet a baba
bebugyolálásával, ringatásával, az erős ingerek kizárásával próbálja
megteremteni a méhen belülihez hasonló környezetet, s ebben fontos
szerepe van a bőrérzékelésnek, a melegérzetnek, a tapintási és a
vesztibuláris ingereknek. A csecsemő azonban még nem észleli, hogy
a gondoskodás az anyjától ered, és a gyermek igényeit az anyának
anélkül kell kitalálnia, hogy azokat a kicsi nyilvánvalóvá tudná tenni.
Hermám Imre (1943) főemlősök vizsgálata alapján írta le az
úgynevezett megkapaszkodási ösztönt, amelyet az embergyermeknél
veleszületettnek talált. Az anya-gyermek kapcsolat legkorábbi meg-
nyilvánulása a csecsemőnek az anyjába kapaszkodása.
A megkapaszkodás a viselkedésben már az élet kezdetétől ösz-
tönös cselekvések formájában jelenik meg. Példák erre a születéstől
működő reflexek.
A fogóreflex: ha az újszülött tenyerét a mutatóujjunkkal meg-
érintjük, azt az ujjaival átfogja és szorítja. Szorítása olyan erős, hogy
fél karjánál fogva fel lehet őt emelni, s néhány pillanatig elbírja a saját
testsúlyát. Ez a reflex az első négy-öt hónapban váltható ki.
A Moro által leírt átkarolási reflexnél, ha a hátán fekvő, egy-
három hónapos csecsemő párnájára ráütünk, a gyerek két karjával az
átkaroláshoz hasonló mozdulatot tesz, és lábai is hasonlóan mozdul-
nak meg.
Hermáim mind a tenyér-, mind az átkarolási reflexet összefüg-
gésbe hozta azzal a ténnyel, hogy az újszülött majom az első idő-
szakban az anyja szőrébe kapaszkodva, annak testén lógva él.
Feltételezése szerint az emberré válás időszakában ősünknek fához
kötődő életmódja miatt mind a négy végtagjára szüksége volt, s
kicsinye csak úgy maradhatott életben, ha a majomgyermekhez

32
hasonló módon kapaszkodott anyja testébe. A csecsemők alvó test-
tartása szintén erre emlékeztet.
Az újszülött elemi szükséglete az anya állandó jelenléte. Azonban
az ember biológiai adottságai, amelyek a szőrzet hiányából erednek,
gátat emelnek az ösztön érvényesülésének. A csecsemő
megnyilvánulásai a keresés feszültségéből táplálkoznak, a hő-, a
hang-, a szagorientáció, a testi kontaktus keresése sokkal nagyobb
szerepet kap ebben a korai periódusban, mint amikor a gyermek már a
beszéden keresztül is képes fenntartani a kapcsolatot anyjával. Ha az
távol van, az elhagyatottság, a betegség, a fájdalom a megkapasz-
kodásra irányuló szükségletet növeli. Hermáim a pszichopatológiai
jelenségeket is a frusztrált megkapaszkodásra vezeti vissza.
H. F. Harlow (idézi Mérei 1975, 17. old.) munkatársaival
kísérleti elrendezésben vizsgálta a megkapaszkodásos helyzetet. Az
újszülött rhesus-majmókát születésük után elválasztották anyjuktól, s
a kismaj- mokat a továbbiakban „müanya nevelte”. Az egyik műanya
szőrös anyagból készült, a másik egy fémrács volt. A kísérleti
eredmények meglepőek voltak. A kismajmok átlagosan napi tizenöt
órát töltöttek a szőranyába kapaszkodva, s kettőt a fémanyán, és ez
teljesen független volt attól, hogy a szőr- vagy a fémanyától kaptak-e
enni. Ezek a kísérleti eredmények tehát szintén azt támasztják alá,
hogy az anyagyermek kapcsolat lényeges vonása a testközelség, s a
kapcsolat kialakulásában a primer szükségletkielégítésnél fontosabb
szerepe van.
A. J. Bowlby (1958) szintén az anya és a gyermek kapcsolatát
vizsgálta, amelyet ő kötődésnek (attachment) nevezett. Elmélete
szerint a csecsemő az anyával személyre szóló érzelmi kapcsolatot
alakít ki, kötődik hozzá. A kötődés kialakítására irányuló szükséglet
olyan ösztönös eredetű túlélési mechanizmus, amely a csecsemő
életben maradása érdekében fejlődött ki az evolúció során. A kötődési
folyamat Bowlby szerint nem a táplálkozás vagy a megkapaszkodás
szükségletének kielégítésén alapul, hanem az embernek, mint társas
lénynek a lényegi vonása.
A kötődési viselkedésformák a csecsemő és az anya testi közel-
ségének a fenntartását célozzák. Ezek akkor lépnek életbe, ha a

33
kettejük közötti távolság meghalad egy kritikus határt. Ilyenkor
például a csecsemő visszamászik az anya közelébe, vagy ha erre még
nem képes, sírással ad jelzést. Az anyához való kötődés kitüntetett
jelentőségű. (A későbbiekben leírják a gyermek életében fontos
szerepet betöltő más személyekhez való kötődés jelentőségét is.)
A megfelelő ellenkező irányú viselkedés a felnőttnél az ivadék-
gondozás. Bowlby úgy vélte, az érzelmi kapcsolat megteremtése
ugyanúgy a szülői gondoskodás részét képezi, mint a testi gondozás
vagy az ingergazdag környezet megteremtése.
A személyes kötődés kialakulását korábban hat-nyolc hónapos
korra tették, amikorra kialakul a különböző személyek megkülönböz-
tetésének a képessége, s megjelenik az idegenektől és az elválástól
való félelem. Újabb kutatási eredmények alapján azt feltételezzük,
hogy a személyes kötődés az élet kezdetétől fogva fokozatosan alakul
ki (Gervai 1997).

2. A SZIMBIOTIKUS FÁZIS

A szimbiotikus fázis a második hónap kezdetétől a negyedik-ötödik

hónapig tart. Nevét onnan kapta, hogy a csecsemő - a mahleri el-
gondolás szerint - ebben az időszakban önmagát az anyával egy közös
burokban levőnek, egységben éli meg. Gondoljunk a Madonnát a
gyermek Jézussal ábrázoló műalkotásokra. Ebben a differenciálatlan
állapotban az én és a nem én határai még nem különülnek el. Mahler a
szimbiózis fogalmát metaforaként, az intrapszichés állapot leírására
használja, nem a viselkedés jellemzésére.
Az autisztikus fázisban az újszülött még nem tudta megkülön-
böztetni, hogy feszültségeit a saját aktivitása (például a köpés, a
vizelés) vagy az anyai gondozás csökkenti, ám most homályosan
észlelni kezdi, hogy szükségleteinek a kielégítése „kintről” érkezik. A
„fájdalmas/rossz” és a „kellemes/jó” érzéseket azonban már
megkülönbözteti, s a kínos érzések - legyenek azok a környezetből

34
vagy a saját testéből jövők - a burkon kívülre vetülnek. Ez lehet a
későbbi hasítás mechanizmusának az alapja.
Hasításon az én elhárító működését értjük, amelyben egy lelki
struktúra elveszti (vagy még el sem érte) az integritását. A hasítás
során a szelf vagy a tárgy, vagyis az érzelmileg fontos másik személy
jó és rossz aspektusait külön észleljük, s ezzel elkerüljük az
ambivalencia átéléséből fakadó feszültségeket. Az anyai viselkedés
azon részét, amely a csecsemő azonnali kielégítését szolgálja, a
csecsemő ,jó anyaként” éli meg, azaz pozitív aspektusként. De ha nem
az örömelv, hanem a realitáselv vagy a kínokozás mentén szerez
ugyanez a csecsemő fájdalmas tapasztalatot (pl. a hajmosás kelle-
metlenségei), akkor a negatív, „rossz anyai” aspektus kerül előtérbe.
A klasszikus mesékben szereplő jó tündér és gonosz boszorkány az
anyakép hasításának szimbólumai, ezért is oly izgalmas a gyermek
számára.
Az ellentétek egyidejű átélésére csak az én bizonyos fokú érett-
sége esetén vagyunk képesek. Az integrált anyakép jelentősége abban
rejlik, hogy a gyerek képes megbirkózni anyja derűs és harag- vó
oldalainak feszültségével, és egységes, őt szerető, de olykor feddő
személyként megélni őt.
Az anyai gondoskodás hatására a csecsemő libidinózusan fordul
az anya felé, akit saját részeként és szükségletkielégítő résztárgyként
érzékel, azaz nem egész személyként. A libidó kifejezés szóhasznála-
tunkban teljes érzelmi átadást, érzelmi megszállást jelent. Mahler
szerint minden későbbi kapcsolatunk erre az ősi kapcsolódásra épül.
Tehát a szimbiózis megélésénél a csecsemő a tudattalan fantáziákban
a méhen belüli egységet teremti újra.
Az ösztönfejlődést tekintve ez az időszak az orális fázis. A ki-
tüntetett erogén zóna, tehát az örömszerzés szerve - a szopás révén - a
száj. A harapás megjelenésével a gyermek belép az orálszadisztikus
fázisba. Az ösztönenergia - a libidó - a szájra összpontosul.
A csecsemő a szopással ismeri meg legjobban az anyát. A kielé-
gítő szoptatás mindkettőjüket nyugalommal tölti el. A szopás és az

35
ezzel szoros kapcsolatban lévő megkapaszkodás a száj és a kéz szoros
egységeként valósul meg. A csecsemő átéli a teljes kielégülést, és
kialakul benne a ,jó anya” képe, aki csillapítja éhségét. Ha nem jön az
anya, vagy nem tud azonnal segíteni, a frusztráló, rossz anya képe kezd
kialakulni a gyermekben. A tárgyállandóság eléréséhez a gyermeknek
hároméves korára e két különálló anyaképböl kell egy egységes,
konstans anyaképet, szeretettárgyat formálnia. (A tárgyállandóságról
még lesz szó később.)
Ebben az időszakban kell megalapozódnia az „ősbizalomnak”.
Erik H. Erikson nevezte el így az anya és a gyermek kapcsolatának azt
a formáját, amely jól működik, és életre szólóan biztos alapot ad az
önbizalomhoz és a másik emberhez fűződő szeretetkapcsolat
kialakításához. Az ősbizalom alapja a csecsemőnek az a tapasztalata,
hogy a hiányra, a rosszra jó következik, például az anya megjelenése
egybeesik az éhség vagy a hideg megszűnésével. Az életbe vetett
ősbizalom átsegít a felnőttkori krízisek mélységein, s lehetőséget ad a
megkapaszkodáshoz, a gyógyuláshoz.
A szimbiotikus fázisban az anya tudatos viselkedése és nem tu-
datos fantáziái, elvárásai nagyban befolyásolják a gyermek személyi-
ségének alakulását. Ha az anyai gondoskodás kielégítő, a csecsemő
mindenhatónak éli meg magát. A mindenhatósági fantáziák a szim-
biotikus fázis első felében a csecsemő énerősítését szolgálják. Ha
ebben az időszakban nem élheti meg a gyermek, hogy minden kíván-
sága teljesül, nárcisztikus sérelem éri. A fejlődésben általában igaz,
hogy amit fázisspecifikusan a maga teljességében nem élhetett meg a
gyermek, arról lemondani sem tud. Ezért ezeknek az omnipotens
fantáziáknak az átélése szükséges ahhoz, hogy a gyermek a szimbio-
tikus fázis lazulásával fokozatosan le tudjon mondani mindenhatósági
érzéseiről.
Az „ elég jó anyai gondoskodás ", a „good enough mothering”
fogalmát Winnicott vezette be a pszichológiai gondolkodásba: az anya
a fejlődő csecsemő változó igényeihez alkalmazkodik. Az elég jó anya
kezdetben szinte a legteljesebb mértékben alkalmazkodik a csecsemő
szükségleteihez. Az idő múlásával azonban egyre kevésbé lesz teljes ez
a gondoskodás, mégpedig annak függvényében, hogy a

36
gyermek milyen mértékben képes elviselni a gondozás hiányosságait.
Más megfogalmazásban: amilyen mértékben kialakul a csecsemő
képessége a késleltetésre, a frusztrációk elviselésére. A gyermek csak
az ilyen anyai magatartás révén tud eljutni az örömelvtől a realitás
elfogadásáig.
Ha az anya túlságosan sokáig vagy a megvonásokat nélkülözve
elégítette ki a gyermek szükségleteit, a gondolatokat tökéletesen
ismerő, mágikus hatalomként zavarja meg gyermeke fejlődését, a
szeparáció és individuáció folyamatát. Az anya feladata az, hogy
fokozatosan leépítse a gyermek illúzióit, de ezt csak akkor teheti, ha
kezdetben elég jó anyai gondoskodásával megteremtette az illúziók
kialakulásának feltételét - tehát a gyermek mindenhatónak érezhette
magát. „Megteremti számára azt az illúziót, hogy létezik egy olyan
külső valóság, amely megfelel saját alkotó képességének.” (Winni-
cott 1971, 12. old.)
Az anyai gondoskodással, a testi gondozással egy időben körvo-
nalazódnak a testi én reprezentánsai, amelyek később a testsémát
fogják alkotni. Ennek kialakulását segítik a fokozódó mozgásos
aktivitásból származó visszajelzések, s fokozatosan kialakulnak a
csecsemő énhatárai. Ekkor kezdetét veheti a szeparáció folyamata,
azaz a csecsemő leválása anyjáról.

II. A LEVÁLÁSI ÉS INDIVIDUÁCIÓS FOLYAMATOK

ELSŐ ALSZAKASZ: A DIFFERENCIÁCIÓ

A leválási folyamat első alszakasza a differenciáció, amely a negye-

dik-ötödik hónaptól a hetedik-kilencedik hónapig tart. A differen-
ciáció jelzi, hogy új folyamatok kezdődtek, kezdetét veszi a leválás.
Eddig a csecsemő a belső észleléseire reagált, most a fejlődéssel az

37
észlelés iránya megváltozik, hosszabb időszakokban van ébren, kifelé
kezd figyelni, igyekszik felfedezni az anyja testét. A hatodik hónap
táján képessé válik célirányosan nézni valamit. Próbálgatja a leválást
az anyjáról: ölében ülve eltolja magától annak testét, az arcába néz,
húzza a haját, az orrát markolja stb. A differenciáció alszakaszára
jellemző az átmeneti tárgyak használata, az átmeneti jelenségek
feltűnése.
A fejlődéssel növekszik a tér a gyermek és az anya között. Ezt a
teret idővel az átmeneti jelenségek és tárgyak töltik ki (Winnicott
1971). Ide tartoznak azok a jelenségek, amikor a csecsemő gügyög,
vagy elalvás előtt dúdolgat. Ezeknek a csecsemőre jellemző mintázata
van, s összekötődhetnek olyan tárgyak használatával, amelyek nem a
csecsemő testének a részei, ő mégsem a külső világhoz tartozónak
tekinti őket. E ténykedések általában ujj szopás közben bontakoznak
ki, amelyre a gyermek hamar rátalál, s amellyel - ha szüksége van rá -
autoerotikus módon vigasztalja önmagát. Megragadhatja és az ujjaival
együtt bekaphatja a takaró egy részét, vagy a kezében lévő
rongydarabkát szopogatja, a takaró bolyháival simogatja az orrát,
megjelennek a gyermek első hangjai. Winnicott szerint a csecsemő
fantáziatevékenysége vagy gondolkodása ezekhez az élményekhez
kötődik.
Az átmeneti jelenségekből kiemelkedhet egyetlen dolog vagy je-
lenség, például a párna csücske vagy valami puha anyag, amely a
gyermek számára fontossá válik, s amelyet a szülő is tiszteletben tart.
Ez lesz a gyermek első átmeneti tárgya, amely különösen elalvás
idején és a depresszív jellegű szorongások csillapításában válik
fontossá. E csecsemőkori mintázatok, amelyek a negyedik-hatodik,
illetve a nyolcadik-tizenkettedik hónap között alakulnak ki, fennma-
radhatnak gyermekkorban és később is, ha a gyermek magányosnak és
lehangoltnak érzi magát. A beszéd kezdetével a gyermek az átmeneti
tárgy megjelölésére általában egy rá jellemző szótagot kezd használni.
(Ez például a „rozs” volt annál a kisfiúnál, aki a rózsaszín babatakarót
választotta átmeneti tárgyául.)
A gyermek hol gyengéden szereti ezt a tárgyat, hol a dühét éli ki
rajta, s a tárgynak mindezeket a támadásokat túl kell élnie. Állandó

38
ságát meg kell őriznie, ezért kimosni nem szabad, még akkor sem, ha
már koszos és büdös, és nem cserélhető ki egy ugyanolyanra, ha
elveszett. Ezt az első birtoktárgyat fokozatosan felváltják a macik és a
babák, a szőrmeállatok és az első igazi játékok. Míg a valódi játékok
használata a fiúk és lányok közt eltér - a fiúk a keményebb, a lányok a
családdal kapcsolatos játékszerek iránt vonzódnak -, addig az átmenti
tárgyak használatában a két nem közt nem mutatkozik különbség.
Az átmeneti tárgy a fejlődéssel elveszti jelentőségét, a gyermekek
nem felejtik el, de nem is gyászolják meg. Az átmeneti jelenségek
szétterjednek a köztes térben, s Winnicott szerint a szimbólum-
használat, a kulturális élmény alapjává válnak.
Jóllehet az átmeneti tárgy az anya mellét szimbolizálja, mégis
konkrét tárgy. Nem belső tárgy, mert nem fantázia. Nem az objektív
valósághoz tartozik, mert nem az anya. Köztes terület a szubjektív,
belső világ és az objektív, külső környezet közt, mindkettőhöz egy-
aránt hozzátartozik. Nem helyettesíti az anyát, hanem áthidalja
kettejük közt a távolságot. Az élményeknek ez a köztes tere alkotja a
csecsemő élményvilágát, ez a humán kulturálódás első lépése. A
későbbiekben ez lesz a játék, a művészetek, az imagináció, a vallásos
élmény s a kreatív tevékenység tere.
Az átmeneti tárgy és az átmeneti jelenségek az egészséges fejlő-
dés részei, az átmenetet képviselik az anyával való teljes összeolva-
dásból abba az állapotba, amikor a gyermek az anyját már tőle
különálló, független lénynek tekinti. A kora gyermekkori szimbiotikus
pszichózisnál ez nem következik be, mert ott a gyermek úgy
viselkedik, mintha mágikus kontrollt gyakorolna az anya fölött, és
nem is különbözteti meg önmagától. Viselkedésével a korai szimbio-
tikus egység helyreállítására törekszik. A fejlődéssel a csecsemőnek le
kell mondania arról az illúzióról, hogy az anya azonos a tápláló
anyamellel, s ez azonos az énnel. Mindezek ellenére előfordulhat,
hogy az anyán kívül nincs átmeneti tárgy. A csecsemő csak akkor
képes ezt használni, ha a belső tárgy - tehát az anya belső reprezen-
tációja, az anya képe a gyermekben - életteli és „elég jó”. A belső
tárgy élettelisége azonban a külső tárgy, azaz az anya tényleges

39
viselkedésétől függ- Ha az anyai gondoskodás nem elég jó, a belső
tárgy elveszti jelentőségét a csecsemő számára, és ezáltal az átmeneti
tárgy is jelentés nélkülivé válik. Ezt úgy képzelhetjük el, hogy ha az
anya a gyermek számára még elviselhető időhatárt túllépve marad
távol, akkor a csecsemő emlékképe az anyáról elhalványul. Amint ez
megtörténik, az átmeneti jelenségek elveszítik jelentésüket. A vesz-
teség átélése előtt azonban a gyermek fokozottan ragaszkodhat az
átmeneti tárgyhoz, ebben a veszteség tényének tagadását, elhárítását
ismerhetjük fel (Winnicott 1971).
A hetedik-nyolcadik hónapban jelenik meg a differenciálódás
legfontosabb jele: az anya utóvizsgálata. A gyermek mintegy utóla-
gosan ismét explorálja, „szemügyre veszi” anyját, próbálja elkülöní-
teni attól, ami nem az anya - vizsgálgatja új frizuráját, szemüvegét. Ez
a kutató viselkedés a fejlődéssel kognitív funkcióvá válik: az ismertet
összehasonlítja az ismeretlennel, s ezáltal jelenhet meg az idegentől
való szorongás.
René Spitz írta le a nyolchónapos csecsemők jellegzetes szoron-
gását. Ez azt jelenti, hogy amelyikük mellett nincs ott az anyja, a
távolról jövő személyt anyjának várja el, és ebben csalódva félelmet
mutat. A jelenség egyben értelmi teljesítmény, hiszen az ismert és az
ismeretlen közti különbség felfedezése a lényege.
Bár a szorongás jelentkezése az életkornak megfelel, mértéke
gyermekenként igen különböző. Ha a szimbiotikus fázisban
bizalomteli kapcsolat alakulhatott ki anya és gyermeke között - ezt
hívta Erikson ősbizalomnak -, a félelem enyhe fokú, a gyermek a világ
felé is bizalommal fordul, kíváncsian rácsodálkozik.
A szeparációs szorongást a gyermek az anyja hiányakor éli át,
amikor a kötődés veszélybe kerül. (Hat hónaposnál fiatalabb cse-
csemőknél nem jelenik meg a szeparációs szorongás.) A jelenséget
Bowlby kórházban lévő gyermekek megfigyelése alapján elemezte. E
korai élményt életünk hasonló helyzeteiben ismételten átéljük -
gondoljunk azokra a szituációkra, amikor egyedül kell helytállnunk. A
hat hónapos csecsemő még gyenge énje az anya hiányát igen

40
nehezen viseli el. A hospitalizáció állapotában (a kórházba került
gyermekeknél) az alábbi viselkedési reakciókat figyelték meg:
Az első fázisban a gyermek tiltakozik. Viselkedése nyugtalanná
válik, elutasítja az őt körülvevő személyzetet. Majd a dühöt a re-
ménykedés váltja fel, vagy hipermotilitás (túlmozgásosság) jellemzi.
Az első fázis a kezdetektől néhány hétig is eltarthat.
A második fázisban csökken a nyugtalan mozgás, gyakori a sírás,
növekszik a reménytelenség.
A harmadik fázisban a gyermek „megadja magát a sorsának”, el-
fogadja a gondozónőt, ápolónőt, néha rá is mosolyog. Megdöbbentő
pillanatok, amikor a csecsemő az anyával való újratalálkozáskor
elfordul. Az első két szakasz csak azoknál a gyermekeknél jelenik
meg, akiknek a kapcsolata anyjukkal a korábbiakban nem sérült.
Azok a csecsemők, akik már sok csalódáson vannak túl, rögtön a
harmadik szakaszba kerülnek, mintegy megvédve magukat a csaló-
dástól. E három szakaszban felismerhetjük a szeparációs szorongás, a
gyász, a szomorúság, majd az elhárítás viselkedésmódjait.
Amennyiben a szimbiotikus fázisban az anya s a gyermek kap-
csolata nem volt zavartalan - s ebbe természetesen a kisebb zökke-
nőket is beleértjük -, az anyától való differenciálódás megnehezül. A
tojás hasonlatával élve a kikelés késleltetett vagy túl korai lesz.
A differenciáció csak a szimbiotikus szakasz kielégítettsége révén
tud létrejönni. Sok esetben a leválást az anyák nehezítik meg, akiknek
saját kapcsolati problémájuk miatt nehéz elengedniük a csecsemőt, s
kapaszkodnak belé. A gyermek már szeretne kilépni a szimbiózisból,
de az anya nem engedi. A túlvédés tudattalan elutasítást is rejthet. A
skizoid személyiségstruktúrájú anya pedig nehezen viselheti a
szimbiózis testi közelségét, és távolíthatja a gyermeket. A skizoid
lelki struktúrájú személy a kapcsolatokban ugyanis távolságtartó, a
testi érintkezés a saját gyermekével is ellenérzést válthat ki belőle,
pedig szereti őt.

* Bővebben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái. Háttér, Bp., é.n.

41
 Egészséges fejlődés esetében a szemkontaktus lesz a jellemző az
anya ölében ülő gyermekre. Mozgása rohamosan fejlődik, saját kezét
nézegeti, forog, felemeli a fejét, mozgása révén is ismerkedik a
külvilággal.
Tárgykapcsolati szinten megkettőzött anyaképről beszélhetünk. A
korai azonosulás révén a kielégítő, belső, ,jó” anyával megalapozódik
a , Jó” szelf, míg a frusztráló, külső, „rossz” anyával a „rossz” szelf.
Ha a gyerek meg tudja élni anyjával azt az örömteli élményt, hogy
anyja mesebeli jó tündérként teljesíti az ő kívánságait, akkor képessé
válik arra, hogy önmagáról is tudjon úgy gondolkodni, hogy ő ,jó”.
Amikor az anya szigorú, tiltó, határokat szabó aspektusával azonosul,
azaz a gonosz boszorkánnyal, akkor a saját rosszaságát is képes
megélni.

MÁSODIK ALSZAKASZ: A GYAKORLÁS

Ez az időszak a tizediktől a tizennyolcadik hónapig tart, s két sza-

kaszra bomlik, a korai gyakorló fázisra és a valódi gyakorló fázisra.

1. A korai gyakorló fázis

A mozgás fejlődésével, az individuáció előrehaladásával a gyermek
elindul a világ felfedezésére. A szakasz kezdetén már tud mászni,
totyogni, felállni, de az anyja közelében marad.

2. A valódi gyakorló fázis

A valódi gyakorló fázis a járás időszakával indul. Az emberré válás
jellegzetessége a beszéden kívül a felegyenesedett járás, amely
eufórikus örömet jelent a gyermeknek, s új kapcsolattartási formát is
hoz magával. Anyja iránti érdeklődését a külvilágra is átviszi, amelyet
örömmel fedez fel, de közben vissza-visszatér anyjához egy kis
„érzelmi feltankolásért”. Képzeljünk el egy játszóteret, ahol a gyermek
az anyjától már messzire elszaladt, majd hirtelen, minden külső

42
ok nélkül visszaszalad hozzá, egy pillanatra az ölébe hajtja a fejét, és
ismét fut játszani. Az anyának a biztonságot adó hátország szerepét
kell betöltenie, hogy a gyermek ismét el tudjon távolodni.
Az, hogy a gyermek milyennek éli meg a környező világot, az
anya viszonyulásától függ, mert a gyermek világának középpontjában
még hosszú ideig az anya áll. Hasonlatunknál maradva: a tojáshéjból
már kibújt a fióka, és szüksége van bátorító lökésekre, amelyekkel a
madáranya szállni tanítja kicsinyét.
A valódi gyakorló fázisban a kisgyermek szinte megmámoroso-
dik saját teljesítményétől, testét, funkcióit nárcisztikus an szállja meg.
Az én alakulásának tapasztalható jelei a gondolkodás fejlődése, a
beszéd kezdete. Ekkor jelennek meg ennek csírái, az első szavak, s ez
egészen újfajta kapcsolatteremtési módot jelent. Eddig csak az anya
beszélt a gyermekhez, aki szemkontaktussal, mimikával, testtartással,
gügyögéssel reagált. Most kezdődik az emberré válásnak az az
időszaka, amikor szavakat kezd formálni. Ez legalább olyan nagy
jelentőségű, mint a felegyenesedett járás - a gyermek rohamosan
gyarapodik a tapasztalatokban.
A gyermek a felegyenesedett járással kerül be az emberek közé,
ez az első igazi önállósodás. Nem véletlen, hogy annyi szimbolikus
kifejezés tapad a két lábon járáshoz - „megáll a saját lábán”, „két
lábbal áll a földön” stb. Büszke lesz a dicséretre, kihúzza magát.
Fontossá válik, hogy szülei dicsérjék, hogy önállóan cselekedjen,
érezze saját képességeit, amelyeket az anyától függetlenül igyekszik
gyakorolni (elszalad az anyja elől). Ez utóbbinak kettős szerepe van: a
gyermek kimenekül az összeolvadásból, amelyet most már növekvő
önállósága fenyegetésének érez, másrészt megbizonyosodik anyja
szeretetéről, mikor az a karjára veszi. Az elszakadás és az újraegye-
sülés játékos, akaratlagos átélése valósul meg az elfutásban és a
találkozásban.
E korszak fontos jellemzője az önértékelés növekedése. A gyer-
mek örömét leli saját ügyességében, nő az önbizalma. A szimbiózis
mindenhatósági fantáziái után most saját képességeivel van eltelve,
túlértékeli magát és lehetőségeit. A megértőén visszatükröző anyai

43
reakció segíti a helyes önértékelés kialakulását. A túlzott bátorság,
vakmerőség óvó reakciót vált ki a szülőből, és ezzel a gyerek reali-
tásvizsgálatát fejleszti. A kinevetés, leértékelés viszont megtöri
önértékének átélését, megtapasztalását, és éngyengítő hatású. A
serdülő- és felnőttkori önértékelési problémák gyökereit gyakran
innen eredeztetjük.
A gyakorló fázis lehetőséget nyújt a szimbiotikus fázis zavarai-
nak ellensúlyozására, enyhítésére. Sok olyan anyával találkozunk, aki
nem tudja jól fogadni a testi kapcsolatot a csecsemőjével. Ez nem
feltétlenül kóros állapot, lehet, hogy az anya maga is rideg légkörben
nevelkedett. Ezeket az anyákat zavarja a rájuk csimpaszkodó
csecsemő, s megkönnyebbülten kerülnek át abba az időszakba, amikor
a gyermek már önállóbbá válik. Ilyenkor pótolhatóvá válik sok
minden az előző fázisokból.

HARMADIK ALSZAKASZ: AZ ÚJRAKÖZELEDÉS ÉS KRÍZISE

Az újraközeledés alszakasza a tizennyolcadik hónaptól hároméves

korig tart. Ez az időszak az identitás kialakulásának első foka, amikor
is a gyermek különálló, individuális egység lesz. Spitz hangsúlyozza,
hogy a lelki születés két elősegítője a felegyenesedett járás és az azt
követő szellemi fejlődési szakasz, amely Jean Piaget szerint a fogalmi
intelligencia kezdete. Ekkor jelenik meg a beszéd és a szimbolikus
játék. Az eriksoni meghatározás szerint egészséges fejlődés esetén ez
az önállóság korszaka, ellenkező esetben az önállótlansá- gé, a
szégyenérzeté és a kételyé.
A gyakorlás fázisában a beszéddel és a járással már megtörtént a
gyermek „pszichés születése”, de a gyermek autonómiája még labilis.
Az elért egyensúly másfél éves kor körül megbomlik. Megváltozik a
gyermek viszonya a környezethez, az „érzelmi feltankolást” az
anyával való kontaktus keresése és egyidejű elutasítása váltja fel. A
korra jellemző viselkedés: a gyermek állandóan az anya lába alatt van,
vagy úgy fut előle, mint aki azt várja, hogy anyja úgyis elkapja.

44
 Ez az elszaladásnál is megmutatkozó ambivalencia az életkor
legfőbb sajátossága, ami többek közt kívánságai kielégíthetetlensé-
gében, dacoskodásban, negativizmusban nyilvánul meg.
A gyakorlás alatt a gyermek anyját segéd-énként élte meg, tehát
az ö kompetenciáját a sajátjának tekintette. A szülő a kisgyermek
számára „természetes segéd-én”, aki sokszor helyette gondolkodik,
szükségleteit felismeri, és kielégíti azokat.
A világ felfedezése során azonban rá kell ébrednie kicsinységére,
fel kell adnia a gyermeki omnipotenciát, s fel kell ismernie, hogy az
anya rajta kívül létezik. Ez megrázkódtatással jár. E korszak a szülő és
a gyermek számára egyaránt nehéz: miközben a gyermek egyre
kevésbé akar függeni az anyától, igényt tart figyelmére. A krízis
egyedül úgy oldható fel, ha az anya érzelmileg továbbra is elérhető
marad.
E korszak a freudi terminológia szerint az anális libidófejlődési
szakasz. Mint már említettük, a libidó ösztönenergiát jelent. A
szoptatás időszaka volt az orális ösztönfejlődési időszak, amikor a száj
szerepe volt hangsúlyos, az új ösztönfejlődési szakaszt Freud a
végbélnyíláshoz kötötte. A kiengedés-visszatartás mechanizmusának
szimbolikus jelentése is van, mely szorosan összefügg a székletürítés
szabályzásával. A széklet „odaajándékozása” vagy visszatartása a
szülőkkel való csatározás kiváló terepévé teszi a szobatisztaságra
szoktatást. Eközben a gyermek szorongásokat is átél. A székletet még
a teste részének képzeli, a biliztetés számára énvesztéssel fenyeget, s
engedetlensége miatt a szülői szeretet elvesztésétől fél. Az anya-
gyermek kapcsolat fejlődésében nagy lépést jelent, hogy az anya
távolléte már nem okoz félelmet, a gyermek számára sokkal
fontosabbá válik maga az érzelmi kapcsolat.
A dackorszak ellenállása hozzájárul az autonómia eléréséhez. A
gyermek olyan helyzeteket teremt, amelyekben ő mondhat nemet. A
gyermekek ekkor kezdik használni az „én” személyes névmást -
például a „nem akarom” kiváló terep erre. Ebben az időszakban
alakulnak ki a nemi identitás első csírái.

45
 A szimbolikus kifejezésmódok megjelenése, a játék, a beszéd és a
mese a feszültségek oldásában segítenek. A játékot eddig a tárgyi
világ felfedezése jelentette, most játékká válik a kapcsolat, a gyermek
bújócskázik, a szüleit utánozza. Ha az anya segíti utánzási és
azonosulási törekvéseit, a gyermek képessé válik arra, hogy kapcso-
latukat belsővé tegye, introiciálja.
Ezt láthatjuk például annál a kislánynál, aki - míg mamája a
testvérét szoptatja - a babáját cumisüvegből eteti. Ez a mechanizmus
ennek a kislánynak abban is segítséget jelent, hogy a kistestvér miatti
szorongásaival, indulataival megbirkózzon, tehát az én védelmét
szolgálja.
A társas tér tágulásával az apával való kapcsolat egyre fontosabbá
válik, és a kicsik felfedezik a többi gyermeket. Az újraközeledési fázis
kezdetén a gyermekek viszonylagos kiegyensúlyozottságot érnek el.
Az újraközeledési krízis a másfél-két éves gyermekeknél a leg-
hangsúlyosabb.
A csecsemőt és a kisgyermeket az jellemzi, hogy úgy érzi, a vá-
gyaival befolyásolni tudja, ami a körülötte levő világban történik. Ha
egy gondolat megszületik benne, az megvalósul. Erről sok tapasztalata
van, mert ha sírt, odajött hozzá az anyja, megnyugtatta, enni adott
neki. Ezt a kisgyermekekre jellemző gondolkodásmódot nevezzük
mágikus gondolkodásnak, Az újraközeledési fázis időszakára azonban
már kellő tapasztalatot gyűjtött, hogy megértse, a világ nem mindig
úgy működik, ahogy ő szeretné. Fejlődik realitásvizsgálata, és
megrendül az a hit, amelyet önmagába vetett, rájön, hogy nem
mindenható. Ez a felismerés érzelmi megrázkódtatással jár, ez a
gyermek első igazi krízise.
Szeretne mindent egyedül csinálni, miközben azt kívánja, anyja
úgy segítsen neki, hogy azt ne kelljen észrevennie. Tehát a leválás és a
megkapaszkodás egyszerre működik. Sok anya nem érti, egyre
önállóbb gyermeke miért igényli, hogy állandóan vele foglalkozzon, a
korszakra jellemző gyakori konfliktusok ebből erednek. A kisgyermek
felfedezi tehát a saját kicsinységét is, emiatt igényli az anyai szeretet
állandó kimutatását. Nehezíti a helyzetet, ha ebben az

46
időben születik kistestvére, aki miatt a családi szerepe egyik napról a
másikra megváltozik. A kistestvér lesz a dédelgetett „kicsi”, és neki
„nagynak, okosnak”, legfőképpen azonban „belátónak” kell lennie. Az
anya ebben az ellentmondásokkal teli időszakban akkor segíti
legjobban gyermeke fejlődését, ha a gyermek ambivalenciáját kibírja,
s érzelmileg változatlanul a rendelkezésére áll.
Itt jegyeznénk meg, hogy a második kritikus énfejlődési sza-
kaszban, amelyet a serdülőkor krízisének nevezünk, mintha megis-
métlődne az újraközeledési krízis nehezen kordában tartható, a
személyiséget szétfeszíteni akaró ambivalenciája. A serdülő vágyik a
szülő elismerésére és láthatatlan segítségére, maradna is, menne is
„bele a világba”. A szülőszerep próbatételei közül talán ez a legne-
hezebb, de a kisgyermekkori „krízisen” okosan-szeretettel túljutva,
ekkor is énerősítő lehet az „elég jó szülő”.
Az újraközeledési krízis Mahler tapasztalatai szerint a huszon-
egyedik hónap körül lecseng, a gyermek megtalálja az anyjától való
optimális távolságot. Ezt az individuációs jegyek segítik:
1. A beszédfejlődés kezdete, a belső folyamatok s a külvilág tár-
gyainak megnevezése, ami kontrollt biztosít a külső és a belső
környezet felett; az „én” személyes névmás használata.
2. Az introjekciós folyamat, azaz bevetítés: a „jó”, gondoskodó
anyával és apával való azonosulás, valamint az előírások bevetí-
tése, a felettes-én alakulásának jelei.
3. A szimbolikus játék, amely eszköz vágyai, fantáziái
megjelenítésére.
Az életkori periódus második részében az egyéni különbségek
már hangsúlyosak, a kutatócsoport ezt az időszakot meghatározónak
tartja a tartós személyiségjegyek kialakulásában. A korábbi al-
szakaszok patológiás kimeneteként az autizmust és a szimbiotikus
pszichózist írják le, az újraközeledési fázis végén a zavarok enyhébb
formában jelentkeznek. A fokozott elszakadási szorongás Mahler
szerint problémát jelez. Két jellegzetes anyai magatartást ír le: az anya
saját szorongása vagy a túl szoros kapcsolatra irányuló igénye miatt
maga válik a gyermek követőjévé, s nem engedi őt leválni, vagy
érzelmileg nem áll eléggé rendelkezésére az újraközeledés idején.

47
NEGYEDIK ALSZAKASZ: AZ EGYÉNISÉG KONSZOLIDÁCIÓJA ÉS
AZ ÉRZELMI TÁRGYÁLLANDÓSÁG KIALAKULÁSA

Az adott életkor fejlődési feladata az egyéniség fő vonalainak kiala-

kítása és az érzelmi tárgyállandóság (emocionális tárgykonstancia)
megszilárdulása.
Mit fed ez a fogalom?
A ,jó” és a „rossz” anya képe (tehát az anya belső reprezentáci-
ója) az élet első perceitől kezdve alakul. A jó anya képét az anyához
kötődő kellemes, kielégüléssel járó élmények formálják, míg a rossz
anya képét a frusztráló, kínos tapasztalatok. Ezt a megkettőződött-
séget láttuk a korábbi fázisokban, s az anyának ezt a két arcát tükrözik
a gyermekmesék boszorkány és tündér szereplői.
Ha az anyjával való kapcsolatában, a mindennapokban a gyer-
meket döntően pozitív élmények érik, akkor a két, korábban elkülönült
anyakép egy döntően pozitív belső anyaképpé olvad össze. Ez teszi
lehetővé, hogy a gyermek anyja távollétében is tevékenykedjen, és
biztonságban érezze magát.
A tárgyállandóság a távollévő szeretett személy megőrzését je-
lenti lelkűnkben. Ez azt jelenti, hogy a gyermeknek meg kell értenie:
az anyja tőle független személy. Akkor is létezik, amikor távol van, s
hogy ugyanaz az anya marad, akár bosszús, akár jutalmaz.
Mint látható, a fázist az összetettebb kognitív funkciók - a ver-
bális kommunikáció, a fantázia és a realitásvizsgálat - kibontakozása
jellemzi.
A tárgyállandóság kialakulásának két fontos feltétele:
1. a bizalom, amely már a szimbiotikus fázisban létrejött, amikor a
frusztrációra, a feszültségre szükségletkielégítés következett be. A
leválás és az individuáció folyamán a szükségletkielégítés
összekapcsolódik az anya személyével, és ezt az érzést az anya
belső képére (az intrapszichés reprezentációra) viszi át a gyermek.
2. Az állandóság, azaz az anya személyének folyamatossága. Fo-
lyamatos kapcsolat, amelyet frusztrációk és kielégülések kísérnek.

48
 Az érzelmi tárgyállandóság kialakulásának folyamatát tehát a
következőkben foglalhatjuk össze:
1. A csecsemő és az anya szimbiózisa, a csecsemő és az anya (az
anyamell) egységének megélése.
2. Az egység megélésére vonatkozó fokozatos illúzió vesztés: az
anya a fokozatos frusztrációkkal - például a szoptatások közötti
idő nyújtásával - éri el a csecsemő illúzióinak mérséklését. A
folyamat eredményeként a csecsemő az anyát szükségletkielégítő
résztárgyként éli át.
3. Az átmeneti tárgy - mint az anya és az anya hiánya közti össze-
kötő kapocs - áthidalja a távolságot a gyermekben élő ,jó anya”
képe és a valóságban megtapasztalt, összetettebb, „elég jó anya”
között.
4. Nyolchónapos korban az anya már „nem énként” biztonsággal
elkülönül. Ezt jelzi a célirányos tekintet, az idegenektől való
szorongás megjelenése.
5. Egyéves korban az eltávolodással, a járással a gyermek a cselek-
vésben éli át én-élményét.
6. A beszéd megjelenésével a cselekvéses séma bővül a szószimbó-
lummal. Az első tagadás, az első „nem” és az „én” személyes
névmás kimondása az önfejlődés fontos mozzanatait jelentik.
7. A belső képek kialakulása a gyermek biztonságát növeli: képessé
válik az észlelésre, a megfigyelésre, a megismerésre, az emléke-
zésre, a gondolkodásra és önmaga megélésére.
8. Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása: a gyermek már az anya
nélkül is jól tud tevékenykedni. Ezt a távollévő szeretettárgy
képének megőrzése teszi lehetővé, valamint a ,jó” és „rossz”
tárgy összreprezentánssá egyesülése.
Az egészséges énfejlődést két- és hároméves kor között így fog-
lalhatjuk össze: A gyermek a beszéd képességével, azaz a szószim-
bólumokkal már képes az eseményeket előrevetíteni. Érzelmi tárgy-
állandósága már stabil, tudja, hogy anyja tőle függetlenül is létezik.
Mindez lehetővé teszi, hogy szüleitől hosszabb ideig is távol legyen

49
anélkül, hogy úgy érezné, elveszítette őket. Képessé vált a várako-
zásra, ezért a gyermekeket szokás szerint ebben a korban adják
óvodába.
Bár a szülőről kialakított képe már stabil, fél a szülő szereteté-
nek elvesztésétől. A szorongás elhárításának módja a szülőkkel való
azonosulás, utánzásukkal magát a kapcsolatot sajátítja el. E belsővé
vált viselkedésminta és szabályok már valódi autonómiát tesznek
lehetővé.
A hároméves gyermek már rendelkezik egy belső képpel a külvi-
lágról, amelyhez viszonyít, képes a valóság vizsgálatára. Világképe
azonban még mágikus elemeket tartalmaz. Ferenczi szavaival: a
gondolat mindenhatóságának hite jellemzi, úgy érzi, elég gondolnia
valamire, s az megvalósul.
Önmagát már különállónak éli meg. Spitz a beszédben elhangzott
első „nem” szócskához köti az én és a nem én különválását. A
kisgyermek sajátos énélménye az „én csinálom”, ezért gyakran kerül
összeütközésbe környezetével. Önállóságát a szülőkkel való csatáro-
zásban, a nemet mondásban éli meg. Alakuló identitását építi a nemi
különbségek észlelése, ami nem mentes a szorongásoktól. A kislány
észreveszi, hogy nincs pénisze, ezért dühös, ő is úgy akar pisilni, mint
a fiúk. A fiúkat pedig ugyanez a tény aggodalommal tölti el, hátha ők
is a lányokhoz hasonlóan járnak. Az azonos nemű szülővel való
azonosulás feloldja ezeket a szorongásokat, és a testséma meg-
szilárdulását segíti.
A libidófejlődés vonatkozásában az ilyen korú gyermek az úgy-
nevezett análszadisztikus fázisban, illetve a korai fallikus fázisban
van. Az anális szakasz jellemzője az ambivalencia, amelyet a gyermek
a szüleivel való kapcsolatában is megjelenít. A korszak a szoba-
tisztaságra szoktatás ideje, ez az első igazi kulturális követelmény
elsajátításának az időszaka. Testi produktumaival szemben is ambi-
valens, egyszer büszke, amikor a bilizés sikerül, és megdicsérik,
máskor pedig, ha például játszik a székletével, a tilalmak hatására, a
reakcióképzés mechanizmusával (Id. elhárító mechanizmusok), un-
dorodni kezd tőle, s igyekszik szobatiszta lenni.

50
 A lelki egészség feltételét a korszak végén Mahler szerint az je-
lenti, ha a gyermek egy érzelmi biztonságot adó kapcsolatban értékes-
nek éli meg önmagát. Azok a gyermekek, akik mindenhatósági
érzéseikben túl korán csalódtak, hajlamosak lesznek a világot jó és
rossz részre hasítani. Anyjukban csalódtak, és önértékelésük bizonyta-
lan.
A fejezetben az énfejlődést tekintettük át az élet kezdeteitől
hároméves korig. Az „én” fogalmát - ahogy már volt róla szó -
„önmagunk”, azaz a szelf értelmében használtuk. A szelf fogalmát
Hartmann nyomán a saját testünkhöz, önmagunkhoz való viszony
megjelölésére használjuk. A gyermeket a saját testével kapcsolatos
tapasztalatok vezetik el ahhoz, hogy ömnagát a világtól elkülönült
lényként élje meg, akinek múltja, jelene és jövője van, s aki az időben
és a térben ugyanaz a személy. A szelfet ezek az önmagunkkal
kapcsolatos észlelések és élmények alkotják. Tehát a szelf az
önészlelés következtében kialakuló pszichés tartalom, amely tudatos
és tudattalan egyaránt lehet.

A MODERN CSECSEMŐKUTATÁS KÍSÉRLETI

EREDMÉNYEI

A klasszikus pszichoanalitikus elmélet a csecsemőt passzív, diffe-

renciálatlan, ösztöneinek kiszolgáltatott lényként írta le. Freud nem
végzett rendszeres gyermekmegfigyeléseket, elméletét főként felnőtt
páciensei terápiás anyagából kiindulva, az ő álmaik, szabad asszoci-
ációik, tüneteik analízise alapján dolgozta ki. Abban a korban még
nem álltak rendelkezésre differenciált megfigyelési eszközök. A
pszichoanalízisben a rekonstrukció eljárásával éltek, azaz a kora
gyermekkori történésekre a felnőttek - illetve később, a gyermek-
pszichoterápia létrejöttével a nagyobb gyermekek - terápiás anyagából
következtettek vissza. A csecsemő tapasztalatai élete első másfél

51
évében a beszéd hiánya miatt nehezen hozzáférhetők, ez szükségessé
tette a közvetlen megfigyelési módszerek bevonását.
Az elmúlt másfél évtized során új irányzat bontakozott ki, ame-
lyet pszichoanalitikusok által folytatott fejlődéslélektannak neveznek.
Az irányzat képviselői a klasszikus pszichoanalízissel szemben
felrótták, hogy az a csecsemőt a felnőtt kategóriáival írja le, valamint
hogy a patológiás fejlődésmenet fogalmaival ábrázolja az egészséges
csecsemőkét is. A kutatók (Lichtenberg, Stern, Demos, Emde, Beebe
és még mások) fő vizsgálati tárgyuknak az anya és a gyermek normál
interakcióját, valamint a kogníció, a percepció, az affektusok és az
emlékezeti funkciók fejlődését tekintették, s ezt a kísérleti pszicho-
lógia egzakt módszereivel igyekeztek vizsgálni. A kutatások a cse-
csemőről alkotott kép megváltozását eredményezték. E nézet szerint a
csecsemő már születésétől kezdve, sőt már azt megelőzően is képes a
percepcióra, a kognícióra és az emlékezeti teljesítményekre, a
környező világot inkább rendezettnek, mint kaotikusnak érzékeli. A
kezdetektől képes a másik személyt elkülöníteni, s kapcsolatai alakí-
tásában aktívan részt vesz. A kutatók elvetették a csecsemőről kiala-
kított hagyományos képet, vizsgálati eredményeikből a „kompetens
csecsemő” képe rajzolódott ki. A hatalmas empirikus anyagból il-
lusztrációként bemutatunk néhány, csecsemőkkel folytatott kísérletet:
A csecsemő a szívverés zaján kívül az anya hangját is hallja, és a
születés után azonnal megkülönbözteti másokétól. A perceptuális
emlékezet valószínűleg már a méhen belül kialakul. Ezt a következő
szellemes kísérlet is illusztrálja: Az anyák egy csoportja terhessége
utolsó harmadában gyakran felolvasott gyermekének egy történetet. A
szülés után az újszülötteknek lehetőségük volt egy speciálisan
megkonstruált cumin keresztül, szopással választani, s következetesen
a hallott szöveget választották az ugyanattól az írótól származó másik
szöveggel szemben.
A szaglásnak szintén megtaláljuk a méhen belüli előzményeit. Az
anya vérkeringéséből a szűrőrendszeren jellegzetes illatú anyagok
jutnak át a magzat vérkeringésébe, minek következtében az
újszülöttek egyéni szaglási tapasztalatokkal jönnek a világra. Az anya
emlőmirigyeinek jellegzetes illatanyaga nyomán az újszülött,

52
ha az anyja hasára helyezik, egyedül is megtalálja a mellbimbót. A
háromnapos csecsemők megkülönböztetik a saját mamájuk tejének
szagát a másik szoptatós anyáétól. A kísérletben a fekvő újszülöttek
arra az oldalra fordították a fejüket, amelyikre saját anyjuk melltartóját
helyezték, attól függetlenül, hogy az melyik oldalon volt.
Az újszülött képes az erősen kontrasztos emberi arcot észlelni, a
tizenöt perces újszülött már másokétól megkülönbözteti és előnyben
részesíti az anyja képét (idézi: Gervai 1997).
A két-három hónapos csecsemők az anyjuk arcát változó arcki-
fejezések mellett is elkülönítik más arcoktól.
A kísérleti elrendezésben háromhetes csecsemőknek bekötötték a
szemét, és kétféle műbimbót adtak a szájukba, az egyik felületén
kiemelkedések voltak. A csecsemők a kendő levétele és a szopás
befejezése után azt a bimbót nézték, amelyet szoptak. Tehát a cse-
csemő összeköttetést létesít aközött, amit a szájával tapint, s amit lát.
Ezt a jelenséget amodális percepciónak nevezik, tehát a csecsemő az
egyik szenzoros modalitásból szerzett információt át tudja vinni a
másik szenzoros modalitásra. Ez az összefüggés más szenzoros
modalitásra is igaz. Ezt az átvitt információt olyan jellemzők képzik,
mint az alaki, a formai, az intenzitásbeli sajátosságok, s az időbeli
mintázatok sajátosságai. A vizsgálati eredményekből a kutatók arra
következtettek, hogy ily módon a csecsemő egységes tárgyakat észlel,
a világot perceptuális egységben tapasztalja, s nem egymástól
elkülönült érzetek világában él. A fejlődés során a részek nem lépésről
lépésre épülnek össze egy egésszé, hanem eredetileg egészet
észlelünk, s az érzetek differenciált észlelése a fejlődési folyamat
eredménye.
A kísérletekben a kutatók az újszülöttek néhány perces éber pe-
riódusait, az alvás, a sírás, az evés, a mozgás közti szüneteket hasz-
nálják ki, s a csecsemő akaratlagos viselkedésének módosulását - a
fejfordítás, a szopás, a nézés változásait - regisztrálják. Például egy
mübimbót adnak szopni az újszülöttnek, s egy meghatározott erősségű
szopás bekapcsolja a hangforrást vagy a filmvetítőt.

53
 D. N. Stern (1985) elmélete a szelf, azaz a „szelférzet” fejlődését he-
lyezi a középpontba. Stern szelf-fogalma eltér a pszichoanalízisben eddig
használatostól, mert a preverbális szelférzeteket (a beszéd előtti tapasztalatot)
is magában foglalja. Felfogásában a szelf egy állandó felismerésmintázat. A
szelférzetek bizonyos szintjei a születéstől léteznek, s az újszülött az élet
kezdetétől képes megkülönböztetni a Szelfet és a Másikat. A szelférzetek
újabb szintjei azokban az életkori intervallumokban jelennek meg, amelyeket
a gyermekkori fejlődés fordulópontjainak tartunk. A megfigyelések szerint
ezekben a periódusokban ugrásszerű változás lép fel abban, ahogy a
csecsemő a Szélijét s a Másikat megtapasztalja. A Szelf szerveződése
neurobiológiailag meghatározott, de a kezdetektől kapcsolatban zajlik.
A szelférzet szintjei:
1. Az első szelférzet a „bontakozó önérzékelés”. Ez a fiziológiailag megha-
tározott testi szelférzet. Ebben az életkori szakaszban Stern szerint a cse-
csemő az amodális percepció mentén képes a tapasztalatokból a szelf és a
Másik állandóságát kiszűrni. Az észlelés kezdettől fogva holisztikus.
2. A „szelfmagérzékelés” a második és hatodik hónap közt alakul. A cse-
csemő képességei ebben az életkori szakaszban ugrásszerűen fejlődnek,
megjelenik a szemkontaktus, a gyermek mosolyog a szüleire, s bensőséges
interakciók bontakoznak ki köztük.
Az anyák viselkedése csecsemőjükkel szemben jellegzetes. A kutatók
leírják a „baby talk” és a „baby face” jelenségét: a mamák túlzott hangsú-
lyozással s gesztusokkal, arckifejezéssel, redukált szókinccsel beszélnek
babájukhoz, hogy „a baba ezt megértse”. Ezeknek az interakcióknak a
reprezentációja fontos szerepet játszik ebben a fejlődési szakaszban. A
„szelfmag érzete” négyféle tapasztalatra épül: a szelf működésének, kohe-
renciájának, történetének, valamint az affektív szelf tapasztalatára.
3. A „szubjektív szelf érzékelése” a hetedik és a tizenötödik hónap közt
alapozódik meg.
A csecsemő felismeri, hogy tudattal rendelkezik, s hogy másoknak is van
tudata. Felfedezi, hogy ezáltal szubjektív tapasztalatai, a figyelme, a szán-
dékai és az érzései megoszthatókká válnak másokkal.

Amodális percepció/észlelés: képesek vagyunk formát, mozgást,

mennyiséget, ritmust átélni különböző ingerekben is, például vizuálisan
felismerhetünk egy ritmust egy csíkos mintázatban.

54
Stern interszubjektivitásnak nevezi ezt a készséget.
Példa a megosztott figyelemre: az anya rámutat valamire, s a gyermek
odanéz.
Példa a szándék megosztására: a csecsemő valami olyasmit akar, ami az
anyánál van s ezt „öö-öö” hangokkal jelzi. Az érzelmi állapotok megosztá-
sára egy kísérletet idézünk: a csecsemők csak akkor kezdtek eljátszani egy
villogó játékszerrel, ha az anyjuk arca nyugalmat fejezett ki; ha az anya
arckifejezése aggódó volt, félrehúzódtak.
A szubjektív szelférzet az anya affektiv hangoló dúsával alakul ki, amely
nem tudatos és nem kognitív folyamat, s amelynek során az anya
nonverbálisan rezonál a gyermek érzelmi állapotára.
Az affektiv illeszkedésnél (s ez körülbelül fél másodperc alatt zajlik) az anya
viselkedése intenzitásában, idői jellemzőiben vagy alakképzésben adekvátan
követi a gyermek érzelmi állapotát.
Az affektiv elhangolást a mamák akkor alkalmazzák, ha szándékosan
befolyásolni akarják a gyermek aktivitását vagy érzelmi állapotát. Ilyenkor a
gyermek állapota alá vagy fölé hangolódnak. Gondoljunk arra, hogyan lehet
egy túl fáradt, önmagából kifordult kisgyermeket lecsitítani.
Az elhangolódásnál az anya nem találja meg a megfelelő érzelmi hullám-
hosszt a gyermekhez, viselkedésének intenzitása, idői mintázata, alakja nem
adekvát.
Az affektiv hangolódás a vitális affektusok mentén történik. A kifejezés a
forma közlő jellegére utal. Stern kategorikus és vitális affektusokat külön-
böztet meg.
A kategorikus affektusoknak tartalma van, ilyen az öröm, a bánat, a harag, a
szomorúság stb. A vitális affektusoknak formája van, például „eltűnés”,
„sietés”, „elreppenés”, „crescendo”, „decrescendo”. Ezek a viselkedést
globálisan jellemzik. Például ezekkel írhatjuk le, hogy egy anya-csecsemő
párost megfigyelve, miért az az érzésünk alakult ki, hogy az anya nem tartja
elég biztonságosan a gyermeket. Az érzelmeknek ezek a formai jellemzői
fontos szerepet játszanak a tapasztalatok integrálásában.
4. A „verbális szelf érzékelése” a tizenötödik és tizennyolcadik hónap közt
formálódik. A nyelv által a tapasztalatok elmondhatók, megoszthatók
lesznek.
Stern szerint ezek a szelférzetek kialakulásuktól az egész életen át fennma-
radnak, s nem váltják egymást, mint ahogy a pszichoanalízis a fejlődési

55
fázisokról feltételezi. A korábbi szelférzetek is mindennapos élményeink
részei. A pszichopatológiai állapotokban megjelenő szelférzetek Stern
véleménye szerint nem azonosak azokkal, amelyek az egészséges fejlődés
részét képezik (Stern 1985, Tényi 1995, 2000).
Mahler Freud nyomán azt feltételezte, hogy az újszülött és a
csecsemő az élet kezdetén csak saját belső állapotait érzékeli, a
külvilág ingereitől - mint a tojáshéj a madárfiókát - egy barrier
(ingerkorlát) védi meg. A modem csecsemőkutatás eredményei
azonban arra utalnak, hogy a csecsemő a kezdetektől képes észlelni és
aktívan feldolgozni a külvilág ingereit. Gergely Gy. és munkatársai
(1995) feltételezése szerint a csecsemőben fokozatosan és a szülői
adaptív tükrözés hatására alakul ki a belső érzelmi állapotok
észlelésére, megkülönböztetésére való képesség. Azaz ha az anya a
gyermek érzéseit egész viselkedésével hűen tükrözi, a csecsemő
megtanulja érzékelni a saját érzéseit. Ha a csecsemő már képes erre,
idővel képessé válik érzései kontrollálására.

ADAPTÍV SZÜLŐI TÜKRÖZÉS

A szülő a csecsemő érzelmi állapotát, az érzéseit kifejező mimikát,

gesztusokat, hangadását stb. - tehát viselkedése mintázatát - külsőként
és transzformáltan jeleníti meg. Vagyis a csecsemő viselkedését az
anya úgy utánozza, hogy annak térbeli-időbeli jellemzőit megvál-
toztatja és eltúlozza, s így viselkedésében a gyermek - mint egy
tükörben - magára ismerhet. Az érzelmek ilyen visszatükrözésével az
anya - ahogy Stern kísérleteiben láttuk - a csecsemő érzelmeit alul-
vagy felülhangolhatja, például lecsillapíthatja vagy felélénkítheti a
gyermeket.
Az anya tehát nem tudatosan, ösztönösen megjelöli a csecsemő
érzelmeit a visszatükröző viselkedésével, hasonlóan ahhoz a helyzet-
hez, mint amikor a kisgyermek vagy a pantomimművész játékában
úgy tesz, „mintha” ezt vagy azt tenné vagy érezné.

56
 A csecsemő ezt a „megjelölt” anyai érzelemkifejezést nem az
anya, hanem saját érzelmi állapotaként azonosítja. A „megjelölés”
tehát saját érzései felismerésében, reprezentációjuk kialakításában
segíti a csecsemőt. E folyamatot a megjelölés mechanizmusa mellett
az anyai érzelemkifejezés kongruenciája teszi lehetővé. A kongruencia
a csecsemő érzelmi állapotának és az anyai érzelemkifejezésnek idő-
beni egybeesését és intermodális, tehát a proprioceptív és a vizuális
ingermintázat megfelelését jelenti. Tehát a csecsemő képes saját
proprioceptív tapasztalatait azonosítani az anyai viselkedés látvá-
nyával, és időbeli egybeesésüket is érzékeli.
Az adaptív érzelmi tükrözést ily módon a jelöltség és a kongru-
encia jellemzi. A szülői tükrözés rendszeresen ismétlődő hibái viszont
megzavarják a csecsemő fejlődését.

HIBÁS TÜKRÖZÉS

1. A hibás tükrözés egyik formája, amikor az anya a csecsemő

tényleges érzéseit tükrözi vissza. A tükrözés kongruens, azonban a
jelölés mozzanata elmarad. A gyermek ilyenkor azt hiszi, az anya
viselkedésével a saját érzéseit fejezi ki. így például, ha a gyermek
félelme az anya arcán változatlan formában, ugyanolyan félelemként
jelenik meg, a gyermek nem nyugszik meg, hanem még nagyobb
pánikba kerül. Az anya viselkedését nem fogja önmagára vonatkoz-
tatni; az érzelmek reprezentációja és kontrollja zavart szenved.
Optimális esetben az anya úgy változtatja meg viselkedését, hogy az a
gyermeknek azt közvetíti: „Értem a félelmedet, de nincs is olyan
nagybaj.”
2. A szülői tükrözés más jellegű zavara a jelölt, de inkongruens
tükrözés. Ezt látjuk például azoknál a szülőknél, akik a kisgyermek

* Időbeni egybeesés: akkor mutatja az anya, amikor a baba érzi; pro-

prioceptív: amit a baba belülről érez; vizuális: ami látható.

57
egészséges aktivitását, fokozott mozgásigényét „rosszaságként”
értékelik, s ekként is tükrözik vissza a gyermeknek, aki így eltérő
tartalmú érzelmet fog sajátjaként azonosítani. Az érzelmek ilyen
reprezentációja a szelf fejlődésének zavarát, a hamis szelf kialakulását
eredményezi, amikor is a gyermekben a valódi érzései nem
tudatosulnak.
3. Szintén hibás az a tükrözés, ha a szülő „nem kezeli értékén”
gyermeke érzéseit, és a bagatellizálás hibájába esik, például, ha a
gyerek fájdalmat érez, és az anya ezt a saját feldolgozatlan intra-
pszichés konfliktusai következtében nem tudja elviselni, és elhárítja
gyermeke negatív érzéseit, lekicsinyli azokat. Ilyen esetben is a hamis
szelf kialakulását okozhatja az anyai viselkedés, azaz amit a gyerek a
testében érez (pl. fájdalom), azt az anya hamisnak, túlzottnak tükrözi
vissza. Tehát a gyerek ezek után nem bízhat meg a saját teste
ingereinek érzelmi jelentésében.

58
 AZ ÓVODÁSKORÚ GYERMEK

AZ ÓVODÁSKORÚ GYERMEK KÉPE A KÖRNYEZŐ

VILÁGRÓL

A gyermek hároméves korában óvodába megy, amennyiben óvoda-

érettnek tekinthető. Ezt a fogalmat - szemben az iskolaérettség
fogalmával - még ritkán használja a pedagógia. Pedagógiai szem-
pontból az óvodaérettséghez a beszédkészség megfelelő szintje s a már
kialakult szobatisztaság tartozik. Lélektanilag azonban az óvoda-
érettséghez az is hozzátartozik, hogy a gyermek megfelelő bizton-
ságérzetre tegyen szert. Egészséges lelki érettség esetén egy bizton-
ságos, elfogadó, jó anyaképet tesz belsővé a gyermek, amely anyja
távollétében is biztonságot ad. Ez az anyakép képessé teszi őt arra,
hogy élje az életét, kapcsolatokat kössön, elviseljen bizonyos fruszt-
rációkat és megvonásokat, azaz képes legyen az alkalmazkodásra.
Ekkor mondjuk, hogy a gyermek beszokott az óvodába.
Azoknál a gyermekeknél, akik még hónapok múlva sem képesek
beszokni, úgymond nagyon „anyásak”, az elváláskor nagyon kapasz-
kodnak a hozzátartozóba, a háttérben bizonytalanságérzést feltéte-
lezhetünk. A gyermek bizonytalan lehet abban, "hogy érte jörmeT.
hogy amíg távol van, nem történik-e valami rossz dolog a családban.
Az ilyen gyermeknek nem alakult ki az az érzése, hogy elég értékes és
fejlett ahhoz, hogy - mint a mesék legkisebb királyfia - egyedül is
megállja a helyét a világban.
A hároméves gyermek általában már képes önmagáról is gon-
dolkodni: megéli önmagát. Entudata már kialakult, tudja, hogy hívják,
milyen nemű, a családi viszonylatokat kezdi kiismerni. Emlékezeti
funkciói már elég fejlettek ahhoz, hogy szülei személyét fel tudja
idézni, amikor szomorú vagy elkeseredett. Azt is tudja, hogy ő az, aki
ellenszegül szülei akaratának. Tehát értékessé vált

59
számára a szeretet, fél is attól, hogy szülei szeretetét elveszíti, próbálja
inkább elsajátítani a szabályokat.
Gondolkodása azonban még sok mágikus elemet tartalmaz, s fé-
lelemmel tölti el, hogy gondolatai valóra válnak. Enyhítheti félelmét,
ha úgy viselkedik, ahogy a szülei szeretnék, ezzel meg tudná tartani
szeretetüket. Az óvodáskorú gyermek már az utánzásnál fejlettebb
mechanizmusra, az azonosulásra is képes. Ez már nem külsődleges
dolgokban történik, a gyermek a kapcsolatokat sajátítja el. Azokat,
amelyeket megél a családon belül. Ezekben, tehát az anya-gyermek,
apa-gyermek, nagyszülő-gyermek és testvér-gyermek viszonylatokban
ismeri meg önmagát.
Eddig az időszakig a külső szabályoknak engedelmeskedett, és
belső késztetésből nem viselkedett jól, ha éppen csintalankodni volt
kedve. Az azonosulás mechanizmusával a külső szabályok belsővé
válnak. A gyermek képessé válik arra, hogy saját vágyait, akaratát
fékezni és szabályozni tudja, ha ez a szabályzás időnként még csak
rövid időre szól is. Az azonosulás fontos énépítő folyamattá válik.
Az éntudat kialakulása a fejlődéslélektannak mindig központi
kérdése volt. Az éntudat kibontakozása során Piaget a három- és
hétéves kor között leírt egy olyan átmeneti időszakot, amelyben az
óvodásgyermek gondolkodását az „egocentrizmus" jellemzi: a gon-
dolkodás sajátossága ebben a korban, hogy a gyermek kizárólag
önmagára és a saját cselekedeteire összpontosít, tehát képtelen a másik
nézőpontjának átvételére.
Piaget a gyermeki gondolkodás sajátosságait játékosan elrende-
zett kísérleti helyzetekben vizsgálta. Például hegymaketteket helyezett
az asztalra, a hegyek egyik oldalára a gyermeket ültette, a másikra
pedig egy babát tett. A gyermeknek ezután olyan fényképek közül
kellett a baba nézőpontjának megfelelőt kiválasztania, amelyek a
hegyeket ábrázolták különböző perspektívából. A vizsgálat eredménye
szerint a gyermekek hétéves korig mindig a saját nézőpontjuknak
megfelelő képet választották, térlátásuk egocentrikus volt (Ranschburg
1993). Az óvodáskorú gyermek ezért nem érti azt sem, hogy a
szemben ülőnek a jobb keze a másik oldalon van.

60
 Az egocentrikusán gondolkodó gyermek - mivel énhatárai még
elmosódottak - a valóságot saját nézőpontjához igazítja, gyermeki
világképének a sajátosságai ebből erednek. A dolgokat, a tárgyakat, a
természeti jelenségeket az élőkre jellemző tulajdonságokkal ruházza
fel. Ezt a gondolkodásmódot - tehát amikor életet tulajdonítunk az
élettelen természetnek - nevezzük animista gondolkodásnak. Az
animizmus (megelevenítés) azonban nemcsak az óvodáskorú gyermek
gondolkodásának a sajátja, a természeti népek hiedelmeit is jellemzi.
A gyermek és a primitív törzsek tagjai az ilyen magyarázatoknál
analógiákhoz folyamodnak, az ismeretlen jelenségeket a saját testi,
lelki működésük alapján értelmezik.
A gyermek, amikor a természeti jelenségek eredetéről gondol-
kodik, szintén analógiákkal él, s azokat az emberi tevékenység ered-
ményének hiszi. Ezt a gyermeki magyarázatmódot artificializmusnak
(a művi előállítás elvének) nevezzük. Eszerint a természeti jelenségek
- a hegy, a tó, az ég - értelemszerűen az ember céljait szolgálják, azért
jöttek létre. A jelenségeknek tehát nem okuk, hanem céljuk van, a
finalizmus (a célokság) adja magyarázatukat.
Az óvodáskorú gyermek a fantázia és a valóság közt még nem
tud éles különbséget tenni, az objektív és szubjektív valóság közti
határ még átjárható számára. Úgy gondolja, hogy a fejében lévő
gondolatok mind láthatók. Álmait objektív történéseknek hiszi. Ha
anyja szerepelt bennük, arról az tud is. A fantáziának, az álomnak és
az objektív valóságnak ezt az összemosódását nevezzük gyermeki
realizmusnak. Az elméletképzésnek ez az összefüggő rendszere al-
kotja a gyermek világképét.
Az egocentrizmus a gyermeknél tehát életkori sajátosság, a fel-
nőtt egocentrikusságától (amelyen önzést szoktunk érteni) eltérő
jelentése van. Az egocentrizmus az önfejlődés egyik állomása, ahol a
gyermek még saját szempontjaiból indul ki, mert számára még nem
világos a különbség önmaga és a másik között.
A gyermek tudásvágyát korán felkeltik a nemiséggel kapcsolatos
problémák. Az első, amely foglalkoztatja: hogyan születik a gyermek?
Abból a feltevésből indul ki, hogy mindkét nem egyforma

61
(férfi) nemi szervvel rendelkezik. Egy kislány vágya mögött, misze-
rint inkább fiú szeretne lenni, gyakran a fiúkra való irigykedést
találjuk a pénisz birtoklása miatt. A nemi különbségek tényének
felismerése szorongással is jár, amelyet szaknyelven kasztrációs
szorongásnak nevezünk. A gyermek szexualitással kapcsolatos el-
képzeléseit azonban meghatározza nemi konstitúciója, testi éretlen-
sége, ezért a felnőttek szexualitásának történéseit a saját fogalmaival
próbálja megérteni, és pregenitális történésekként értékeli. Ez az oka
annak, hogy a felnőttek együttlétét erőszakos aktusként, verekedés-
ként fogja fel, ahol valakinek baja eshet. Az alvászavar hátterében
gyakran találunk ilyen szorongásos fantáziákat.
Az orális megtermékenyülésre és anális születésre vonatkozó el-
képzelések szintén az infantilis szexuális elméletek közé tartoznak. A
gyermek úgy születik, mint a mesében: az anya lenyel egy magocs-
kát, vagy valamit eszik, a gyermek pedig a kakihoz hasonló módon
távozik. A születést máskor - gondoljunk Piroskára - a has felvágá-
sával képzelik el, vagy a köldökön át bújik ki a gyermek (Freud
1905).
A gyermek várandós anyja testének megváltozását is észleli, s
többnyire helyesen magyarázza. A kisgyermek - még a tárgyállandó-
ság elérése előtt - anyját nem önálló lényként észleli, ezért bármit, ami
történik vele, önmagához viszonyítva értékel. Énközpontúsága miatt
az anya bármilyen irányú elfoglaltságát, betegségét vagy a többi
családtaggal való törődését, sőt halálát is elutasításként, elhagyásként
éli meg. Hasonló okokból a testvér születését is a személyével való
elégedetlenségként, a szülők hűtlenségeként értékeli (Anna Freud
1968). Szülei minden igyekezete ellenére úgy érzi, a betolakodó
felborította eddig nyugodt életét, a reá irányuló figyelmen és
törődésen ettől kezdve osztoznia kell vele. Gyakran dühös, és
becsapottnak érzi magát. Ezek természetes érzések, amelyek csak az
idő múlásával adnak helyet a testvér iránti szeretetnek, s az új játszó-
társ érkezése feletti örömnek.
Freud a gyermek pszichoszexuális fejlődését egymást követő és
felváltó fázisok sorozataként írta le. A nemi ösztön működését nem
korlátozta a faj fenntartásra. Felfogása szerint a különböző életszaka-

62
szókban a libidó, a nemi ösztön energiája a test más és más tájait
szállja meg, más szervünk válik hangsúlyossá az örömszerzésben.
Ennek értelmében beszélünk orális, anális-uretrális, fallikus és
genitális fázisokról. A kisgyermekkori meztelenkedésnek, magamu-
togatásnak és a szexuális kíváncsiskodásnak, leselkedésnek is ilyen
gyökerei vannak, Freud ezeket a gyermeki megnyilvánulásokat is
részösztönöknek tartotta.
A részösztönök tehát a nemi ösztön különböző megnyilvánulási
formái. Az egyes részösztönök kielégülése lehet tárgyhoz kötött, mint
például a szopásnál, vagy megtörténhet a saját testen, auto- erotikus
módon is, mint például az ujj szopás esetében. Ha a fejlődés elakad, az
adott korra jellemző részösztön hangsúlya megmarad, nem adja át
helyét a soron következőnek. Ezt a folyamatot nevezzük fixációnak,
rögzülésnek.
A libidószerveződés folyamatának lezárulásakor a nemi érettség
elérésével a részösztönök a genitalitás irányítása alá szerveződnek, ez
jellemzi a felnőtt szexualitását. A gyermek nemiségének megnyil-
vánulásait a részösztönök működésével jellemezzük (S. Freud 1905).

AZ ÖDIPÁLIS KONFLIKTUS ÉS A FELETTES ÉN

KIALAKULÁSA

Hároméves korig - hogy megszülethessen gyermeke énje - elsősorban

az anyának kellett érzelmi biztonságot adnia, s ahogy a fejlődés
kívánta, el kellett engednie a gyermeket. Az óvodáskorban az apa
szerepe válik hangsúlyossá, az általa képviselt külvilág szabályainak, a
tiltásoknak és követelményeknek kell belsővé válniuk.
Ahhoz, hogy valaki férfivá vagy nővé érjen, felnőttként képes le-
gyen a heteroszexuális társválasztásra, az óvodáskorban át kell mennie
azon az érzelmi krízisen, amelyet ödipális helyzetnek nevezünk.

63
 Freud Oidipusz királyról nevezte el azt az érzelmi konfliktusként
megélt helyzetet, amely az apa, az anya és a gyermek közt alakul ki
jellemzően ebben az életkorban. Freud az álmok, a szabad
asszociációk és az ideges tünetek eredetének elemzése során jelleg-
zetesnek találta, hogy a gyermek vonzódása három- és ötéves kor
körül az ellenkező nemű szülő felé fordul, s az azonos nemű szülőt
akadályozójának, riválisának tartja. A kislány rajongással csüng a
papán, úgy érzi, a mama nyugodtan elmehet, ők az apuval jól meg-
lesznek. A kisfiú édesanyjához vonzódik: „Úgyis téged veszlek
feleségül!” - mondják gyakran a gyermekek. A szülő kisajátítására
irányuló törekvéseik, rossz gondolataik miatt bűntudatuk, lelkiisme-
ret-furdalásuk támad. Érzelmeik ambivalensek, hiszen az azonos
nemű szülőt is szeretik. A gyermek, amikor fantáziájában nagy
indulatokkal küzd az azonos nemű szülő ellen, legalább annyira fél
attól, hogy nem fogják szeretni, és büntetésből egyedül marad.
Az apa legyőzésének motívuma az emberiség történetében a
mondákban, mítoszokban és legendákban nyomon követhető. Oidi-
pusznak, a görög monda hősének születése előtt apja azt a jóslatot
kapja, hogy a fia az ő gyilkosa lesz, s az anyját fogja feleségül venni.
Hogy a borzalmas jövőt elkerülje, fia mindkét lábát keresztülszúrta, s
a Kithairón-hegyen a sorsára hagyta. (Az Oidipusz név „dagadt
bokájút” jelent.) Oidipuszt azonban felnevelték, s míg sorsa elől
menekült, a megjövendöltek beteljesedtek. (Graves 1958)
A mítoszokban a fiú attól fél: ha apját a trónról letaszítja, kaszt-
rálni fogják. Ez az úgynevezett kasztrációs szorongás szó szerint is
érthető, de átvitt értelemben a férfiúi szereptől való megfosztottságot
jelenti. Az európai kultúrkörben vannak olyan alapszabályok, ame-
lyeket nagy részben a kereszténység alakított ki, s betartásuk ösztön-
korlátozást kíván. Az egyik a gyilkosságot bünteti, a másik az
incesztust (a vérfertőzést). Az incesztus tabu azt jelenti, hogy a
családon, bizonyos rokonsági fokon belül tiltott a szexuális kapcsolat.
Sok évezredes tapasztalat van arra vonatkozóan, hogy a belterjes
házasságokból, kapcsolatokból beteg utódok születnek. Az ödipális
helyzetnek a fantáziában pontosan ez a két' veszélye van, a gyermek
az emberiségnek ezt az ősi tapasztalatát éli meg. Ahhoz, hogy ezen

64
az érzelmi konfliktuson túljusson, ezt le tudja küzdeni, énerőre és a
szülő megfelelő reagálására van szüksége. Jó esetben a gyermek - a
szülők egészséges viselkedése folytán - belátja, hogy le kell mondania
az ellenkező nemű szülőről. A kislány úgy gondolja, ha olyan lesz,
mint az anyu, akkor az apu majd úgy fogja szeretni, ezért a belső
tulajdonságok révén hasonulni kezd az azonos nemű szülőhöz, akivel
eddig rivalizált. Mindez természetesen nagyrészt a tudattalanban
zajlik, az elfojtás a későbbiekben elérhetetlenné teszi e tartalmakat. A
szülővel való azonosulás mentén kialakul a vágyakkal, indulatokkal
szembeni belső szabályzó rendszer, a felettes-én.
A felettes-én az a lelki tartomány, amely a morális funkciókat
foglalja magában. Két összetevőből, a lelkiismeretből és az énideálból
áll. Az énideál a szülők által elfogadott, szeretett gyermek képe,
amelyhez igyekszik hasonlóvá válni a gyermek. Az énideál a szülők
mintájára épül fel. A lelkiismeret kialakulása, a külső elvárások,
tilalmak belsővé tétele felé a szülői szeretet elvesztésétől való félelem
hajtja a gyermeket. Az autonóm felettes-én az ödipális konfliktus
lezárásaként jön létre, előfutárai a preödipális korban jelennek meg. A
„szabad” és a „tilos” cselekedetek közti választás kérdésével
komolyan először a szobatisztaságra szoktatás helyzetében szembesül
a gyermek. Ez kívánja tőle az első igazi ösztönkorlátozást, a későbbi
lelkiismereti döntések e helyzet megoldása szerint mintázódnak. A
felettes-én kialakulását a bűntudat megjelenése jelzi (Tomcsányi
1988).
A felettes-én előfokának Anna Freud nyomán a támadóval való
azonosulás mechanizmusát tartjuk. A. Freud az agresszorral való
azonosulás leírásánál August Aichorn egyik esetére hivatkozik.
Aichom beszámol egy iskolás fiúról, akit grimaszolása miatt vittek
hozzá konzultációra. A gyermeket a rendelésre a tanító hozta el, aki
arra panaszkodott, hogy a fiú fintorgásával az osztály előtt gúnyolja,
valahányszor leszidja őt. Aichom a fiú fmtorgását - valójában a tic egy
válfaját - megfigyelve ismerte fel, hogy az a tanár bosszús
arckifejezésének önkéntelen utánzása. Az azonosulás nem tudatosan
zajló folyamatával a gyermek csak szorongását akarta lebirkózni.

65
 A gyermek saját elutasított indulatait ezen a fokon még a külvi-
lágba vetíti ki, rosszaságát, elkövetett vétkeit másoknak tulajdonítja.
Majd azonosul a szorongást keltő személy bizonyos vonásaival, így
dolgozza fel az átélt szorongást. A „támadó”, az „agresszor” tulaj-
donságainak magára öltésével a fenyegetettséget átélt gyermek
másokat fenyegető, félelmetes személlyé válik, ebben a trauma-
feldolgozás - a passzívból aktívvá tétel - mechanizmusát ismerhetjük
fel. Szorongását az ily módon félelmetessé vált külvilágtól újabb
agresszióval vezeti le. Optimális esetben a fejlődéssel a gyermek ezen
a fokon túlhalad. A felettes-én fejlődésének zavarára utal, ha egy
felnőtt ezzel a projekciós mechanizmussal él.
Hermáim Imre (1943) megfigyelése szerint a tekintélyszemély
állandó jelenléte inkább akadályozza, mint segíti az önálló felettesén
kialakulását. Ha a szülő állandóan jelen van, nincs szükség a tilalmak
belsővé tételére, hiszen az elvárásokat ő képviseli, jelenléte
figyelmeztet a szabályok betartására.
A felettes-én kialakulásának zavarai közt találjuk a szégyenre
nevelést, ahol a belső normarendszer nem tud kialakulni, csak a
közösség ítéletétől való félelem tartja vissza az egyént. A szülők és
nevelők követelményeit a gyermek már a korai életkorban felveszi
személyiségébe, hogy szeretetüket el ne veszítse. Már volt róla szó,
hogy a lelkiismeret alapvető működése, a szabad és a tilos közti
választás először a bilire szoktatás során merül fel a gyermek életében.
Ez lesz a mintája a későbbi lelkiismereti döntéseknek, ezért nagyon
fontos, hogy a szobatisztaságra szoktatás hogyan sikerül. A gyermek
anyagcseretermékeitől még nem undorodik, az elvárás okát nem érti,
pusztán szülei iránti szeretetből vagy szeretetük elvesztésétől való
félelme miatt, az ő nyomásukra engedelmeskedik vagy áll ellen
kívánságaiknak. Meghatározó, hogy viselkedése a szülők, nevelők
részéről milyen fogadtatásra talál. A gyermek alakuló felettes-énjének
szigorúságát döntően befolyásolja, hogy milyen mértékben volt
lehetősége ellenszegülése kifejezésére, és ellenséges érzései
levezetésére. A nevelők reagálásukkal segítették-e abban, hogy
ellenérzései kifejezéséhez a megfelelő formát megtalálja, vagy
tilalmaikkal meggátolták ellenszegülését? Ha a nevelés során a szülő

66
nem igyekszik az agressziót kiváltó helyzeteket enyhíteni, ha a
gyermek haragjára, ellenkezésére szidással, büntetéssel válaszol,
akkor a gyermeknek önmagát gyötrő, szadisztikus felettes-énje lesz.
Amennyiben a gyermekkorban beépített szülői ideáloknak nem
tud megfelelni, lelkiismerete elítéli az egyént; sok serdülőkori önér-
tékelési probléma háttere ez. A túl magasra helyezett ideálok, a túl
szigorú lelkiismeret nem segítik az egészséges önértékelés kialakulá-
sát, ahogyan a túl alacsonyra tett mérce sem. A túl szigorú, a bűntu-
datkeltéssel tirannikusan, zsarnoki módon uralkodó felettes-én meg-
betegítheti az egyént, aki neurotikus tünetek megjelenésével vezekel,
illetve védekező manővereket alakít ki, amelyek torzíthatják személyi-
ségét. Ilyen védekezés például a bűntudat érzésének másokra vetítése.
A személy ezáltal mentesül a lelkiismeret-furdalás kellemetlen érzésé-
től, sőt esetleg a másikkal szemben felsőbbrendűnek érzi magát.
A felettes-én hibás fejlődésének oka lehet a hiányzó minta, ezt
tapasztaljuk, ha a gyermek életéből az egyik szülő hiányzik. A kettős
morál (ha a szülő „vizet prédikál és bort iszik”), az ésszerűen korlá-
tozó nevelés hiánya egyaránt zavar forrása lehet. Nem megfelelő
érzelmi kapcsolat esetén a gyermek elutasíthatja a szülő követelmé-
nyeit, az azonosulás folyamata megnehezül. Amennyiben a szülőről
való leválás az Ödipusz-komplexus megoldatlansága miatt nem
sikerült, a felettes-én nem válik autonómmá (Tomcsányi 1988).
Az ödipális konfliktus önmagában is nehéz és bonyolult szituá-
ciója a gyermek számára megterhelővé válik, ha a szülők nem meg-
felelően reagálnak rá. Ha a szülő csábítja a gyermeket, s nem a férj-
feleség összetartozását demonstrálja, ha házastársával szemben
előnyben részesíti, vagy az ágyába veszi, azzal becsapja őt, és lelki
megrázkódtatásnak teszi ki. A felnőttkori párválasztásba mélyen
belejátszik, hogy az ödipális háromszöget hogyan sikerült megoldani.
Ferenczi Sándor (1971) a felnőttek és gyermekek közti nyelvza-
varról írt tanulmányában a gyermeket ért szexuális traumák követ-
kezményeit vizsgálja annak személyiségfejlődésében. Ferenczi abból
a feltevésből indul ki, hogy a gyermekeket felnőttek részéről ért
szexuális csábítások nemcsak fantáziáit történések, amelyeket a

67
gyermek talált ki, hanem sokkal gyakrabban megtörténnek, mint azt
hinni szeretnénk. A felnőtt a gyermek gyengédségre irányuló szük-
ségletét, játékait - a gyengédség testi megnyilvánulásait, például az
ölelést, az odabújást - összetéveszti a szexuálisan érett felnőtt vá-
gyaival, és - a következményekre való tekintet nélkül - ennek meg-
felelően reagál. A gyermeket mindez megrázkódtatásként éri, első
reakciója az ijedség, az undor és a fájdalom. A szorongás azonban arra
kényszeríti, hogy támadója kívánságainak alávesse magát, tehát a
szorongás elhárítására az erőszakos felnőttel azonosul.
Az azonosulás következtében mindez (a szörnyű valóság helyett)
intrapszichés történéssé válik, a gyermek az élményt ezáltal át tudja
alakítani, s így képes a korábbi gyengéd kapcsolatot a felnőttel
megőrizni. A felnőttel való azonosulás azonban bűntudata introjek-
cióját is jelenti, ami az eddig ártalmatlannak tartott játékot büntetendő
cselekedetté változtatja. A gyermek zavartnak, meghasonlottnak érzi
magát. A felnőtt, hogy ébredező bűntudatát elhárítsa (ha egyáltalán
van ilyen), úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, vagy a
gyermeket hibáztatja a történtekért. A gyermek rendszerint a másik
szülőtől sem kap segítséget.
A trauma a regresszióval ellentétes folyamatot indít be, hirtelen új
képességeket bontakoztat ki. Ezek a gyermekek hirtelen koraéretté
válnak, a sokk nemcsak érzelmileg, hanem intellektuálisan is megér-
leli személyiségüket. Ferenczi traumatikus progressziónak nevezi a
jelenséget.
Az abúzuson (visszaélésen) átesett gyermekek helyzetével nap-
jainkban óriási szakirodalom foglalkozik, s az elszenvedett trauma
mérséklésére, feldolgozására pszichoterápiás eljárásokat dolgoztak ki.
Ferenczi tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a
szeretet megvonása, de a túlzásba vitt vagy felnőtt módra kifejezett
szeretet is megterheli, traumatizálja az éretlen gyermeket.
A felettes-én fejlődésének vonulatába a halál tényéről való gon-
dolkodás is beletartozik. A bűntudat kialakulása a lelkiismeret fejlő-
désével áll szoros kapcsolatban. A hibázó gyermeket szülője meg-
bünteti, ezért a gyermek haragszik, és „halálkívánságai” lesznek a

68
szülő felé. A „halálkívánás” miatt hibázásból eredő bűntudata felerő-
södik, hiszen az ellen lázad, akit szeret, s akitől függ. Az ödipális korú
gyermeknek azonban a halál fogalma még mást jelent, számára az
ekkor még átmeneti, megszüntethető állapot. (Ferenczi Sándor a
mágikus mindenhatóság fejlődési fokairól ír.)
A halál tényének megértéséhez a realitásvizsgálat és a logikai
gondolkodás bizonyos fejlettségi foka szükséges, amely a tények és az
idő visszafordíthatatlanságának elfogadását jelenti. Az események
megfordíthatatlanságát, az irreverzibilitást csak tízéves kora körül érti
meg és fogadja el a gyermek. (Bagdy 1988) A halál tényének
megéléséről, ennek érzelmi vonatkozásairól a későbbiekben lesz szó.
Foglaljuk össze a felettes-én kialakulásának feltételeit:
- A gyermeknek tudnia kell lemondani az ösztönök kielégítésére
irányuló örömelvről, tudnia kell elfogadni a realitást, miszerint a
szülő a házastársához tartozik.
- Rendelkeznie kell bizonyos fokú szabálytudattal, és el kell érnie a
valóságvizsgálat bizonyos szintjét.
- A másodlagos folyamatoknak túlsúlyba kell kerülniük, azaz a
vágy és a cselekvés közé be kell iktatódniuk az intellektuális
folyamatoknak (Id. „Iskolaérettség”).
- A környezetben, a családban szükséges olyan személyeknek
lenniük, akiknek a léte hív az azonosulásra, akikhez a gyermek
hasonlítani szeretne. Az énideál csak a szülők pozitív vissza-
jelzései nyomán alakul ki.
- A szülőkről bizonyos mértékig le kell válnia, mind a pozitív,
mind a negatív érzelmek mentén.

69
 ELHÁRÍTÓ MECHANIZMUSOK

Az óvodáskorú gyermekre jellemző a másodlagos átdolgozás - a

racionális és logikus gondolkodás, a valóság vizsgálatának - vi-
szonylagos gyengesége a fantáziákkal és az indulatokkal szemben. A
gyermeket a szorongások hamar elborítják. Minden szorongás alapja
az anyától való elszakadás, ezen élményeink az élet során erre min-
tázódnak.
A fejlődéssel egymástól különböző színezetű szorongásos élmények
jelennek meg:
- A csecsemő korai pánikállapotait a megsemmisüléstől való
félelem váltja ki.
- Az anyával való duálunió időszakában a gyermek az anya vagy
a gondozó személyének az elvesztésétől fél.
- Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása után a kisgyermek
számára a szülői szeretet elveszítésének a lehetősége válik fé-
lelmetessé.
- Az análszadisztikus fázisban az anya és az apa kritikájától és
büntetésétől való félelmét felerősíti a gyermek saját agresszió-
jának kivetítése a szülőre.
- Az ödipális korszak jellegzetes szorongásformája a kasztrációs
szorongás.
- Az ödipális fázis lezárulásakor a felettes-én kialakulásával
megjelenő új szorongás a „lelkiismeret hangjától” való félelem,
a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat.
- Ösztöneink ereje, indulataink sodrása, a kontrollvesztés és az
énvesztés lehetősége életkortól függetlenül mindannyiunk szá-
mára félelmetessé válhat. (A. Freud 1936, 1968)
A gyermek saját erőszakos fantáziáitól is megrettenhet, főként
abban az életkorban, amikor a fantáziák a gyermeki gondolkodás
szerint még valóra válnak, a cselekedetekkel egyenértékűek. A ma-
gatartásban megnyilvánuló, illetve elhárított szorongás és agresszió

70
sajátos viszonyt mutat. Ahol a viselkedésben az agresszió nyilvánul
meg, ott a mélyben szorongást feltételezhetünk, a szorongó viselke-
désből pedig az agresszió elfojtására következtethetünk.
A kisgyermeket hamar elborító tárgyatlan szorongás könnyen ta-
lál tárgyat. A jellemző szorongásos fantáziákban az elsődleges
folyamatok működésmódját, az álommunka mechanizmusait - az
eltolást, a sűrítést stb. - ismerhetjük fel.
A külvilág vagy lelkiismeretünk elvárásai miatt vágyaink kielé-
gítése, indulataink levezetése gyakran külső vagy magunk állította
akadályokba ütközik, s ez feszültséget támaszt, szorongást kelt ben-
nünk. A lelki tartományok (Id. Freud személyiségstruktúra-felfogása)
közül az én feladata, hogy e belső feszültségek, szorongások közepette
személyiségünk egyensúlyát megőrizze. Az elhárító, énvédő
mechanizmusok ezt a célt szolgálják.
Az elhárításnak különböző formáit ismerjük, az egyes mecha-
nizmusok a fejlődés során eltérő időpontokban jelennek meg. Az
énfejlődés minden szakaszának megvan a jellegzetes elhárításmódja.
Mindenki előnyben részesít bizonyos elhárító működést, személyisé-
gére ez lesz jellemző. A veleszületett adottságok és az élettörténet
határozzák meg, hogy az egyén milyen elhárító mechanizmussal él.
Az én elhárító működését többnyire nem észleljük, mert tudattalanul
zajlik. Az elhárító működések közül - Mérei (1971) nyomán - csak a
legfontosabbakat tárgyaljuk, szám szerint tizenkettőt:

1. ELFOJTÁS

Az elfojtás során az egyén a veszélyesnek minősülő vágyhoz tartozó

képzeteket szorítja ki tudatából. Az én az elhárítással leválasztja a
vágyról annak tárgyát, s így a vágyról sem kell tudomást vennie.
Például a kisgyermek szeretné rivális öccsének, húgának halá-
lát/elvesztését. A felnőttek rosszallása következtében elfojtja halál-
kívánságát, és túlvédi kistestvérét. A szülő szeretetének elvesztése a
gyerek számára a megsemmisüléssel egyenlő.

71
 Az elfojtás folyamata a veszélyes vágyat képviselő képzet elfe-
lejtésével kezdődik. Gyakori, hogy később - az elfojtás megerősítése
érdekében - az egykor vágyott dologgal szemben viszolygás vagy
undorérzet lép fel. De az elfojtás nem elégséges a vágy teljes kiszorí-
tására, fenntart bizonyos feszültséget, amely kerülőúton visszatér.
Burkoltan beleszövődik az álmok anyagába, és különböző neurotikus
tünetek, tévcselekedetek formájában nyilvánul meg. Az elfojtás idővel
kiterjed, ugyanis az elhárított anyag egyre intenzívebben törekszik a
tudatosulásra. Patológiás következménye az elfelejtés általánossá
válása és a személyiség beszűkülése.
A mechanizmus a fejlődés során viszonylag későn jelenik meg,
mivel működése a belső tilalmi rendszer kialakulását és az énerő
jelenlétét feltételezi. Az elfojtásnak az ödipális vágyak elhárításában, a
felettes-én kialakulásában van jelentős szerepe.

2. AZONOSULÁS - IDENTIFIKÁCIÓ

Akivel vagy amivel azonosulunk, azt beépítjük saját énünkbe. Az

azonosulás szerepe az énfejlődésben nem hangsúlyozható eléggé; a
személyiség gazdagodásának, a sokoldalú alkalmazkodásnak az esz-
köze. Nem merül ki a viselkedési minta puszta követésében, az
azonosulás során a személy átveszi a másik ember ítéleteit, tulajdon-
ságait, normáit.
A folyamat alapja az erős, de ambivalens érzelmi kötődés. Az
átvett gesztusokat, tulajdonságokat, ítéleteket az egyén a bevetítés
(introjekció) során egyre inkább sajátjának érzi, s ezzel megváltozik
érzelmi viszonyulása a másik személyhez, ambivalenciája oldódik.
Az azonosulás minden személyre jellemző, állandóan zajló fo-
lyamat, amely a személyiség épülését szolgálja. A korai azonosulásra
példa, amikor a kislány anyja magas sarkú cipőjében próbálgatja a
nőies viselkedést. Itt is többről van szó, mint a viselkedésminta
egyszerű követéséről: a kislány az anya nőies vonásaival azonosul.

72
3. AZONOSULÁS A TÁMADÓVAL (AZ AGRESSZORRAL)

A támadóval való azonosulás során a gyermek a benne szorongást

keltő másik személy bizonyos vonásait introjiciálja (bevetíti), és így
dolgozza fel az átélt szorongást. Az azonosulás itt egy másik
mechanizmussal - az agresszor megszemélyesítésével - olvad össze.
Ezáltal a fenyegetettséget átélt gyermekből - a passzívan
megtapasztaltak megfordítása, cselekvéssé változtatása révén - a
fenyegetést előidéző személy lesz. Például a támadóval való
azonosulás mechanizmusával él az a kisgyermek, aki az orvosi
rendelőből hazatérve a babáival doktorosdit játszik.
Ez az elhárító mechanizmus az autonóm felettes-én kialakulásá-
nak az előfoka (A. Freud 1936).

4. IZOLÁCIÓ

Az izoláció mechanizmusa a kínos élményhez kapcsolódó gondolatot,

viselkedési módot leválasztja az eredeti indulatról. A képzet, a
cselekvés nem szorul ki a tudatból, csak értelmetlen gondolatként
vagy viselkedésként létezik, s az indulat inadekvát helyzetekben
jelenik meg. Például ha felmerül az a kívánság, hogy a hozzátartozó
meghaljon, azt kínossága miatt el kell hárítani. Az izolációs elhárítást
követően egy idő múlva visszatér a tudatba ez a gondolat, de minden
indulati töltés nélkül. Az indulat azonban a legváratlanabb helyzetben
és időpontban, indokolatlanul, dühkitörés formájában bukkan fel.
Az indulat és a gondolati tartalom közé jelentéktelen gondolati
elemek, cselekvések ékelődnek be, ezek funkciója, hogy eltávolítsák a
képzeteket indulati töltésüktől. Ezek az értelmetlen elemek képezik a
kényszergondolatok és -cselekedetek anyagát.
Az izoláció alacsony színvonalú elhárítás, az én- és ösztönfejlő-
dés korai szakaszának felel meg.

73
5. REGRESSZIÓ

A regresszió az elhárítás korai módja, visszaesést, visszacsúszást

jelent a fejlődés már meghaladott szintjére. Amint már volt róla szó, a
pszichoanalitikus fejlődéslélektan felfogásában a fejlődés egymást
követő fázisokból áll, amelyek különböző szinteknek felelnek meg.
Ha ezek közül valamelyik az egyén számára túl nehéznek bizonyul,
regre diái, visszacsúszik egy korábbi fejlődési szintre, mert azon az
alkalmazkodás kisebb erőfeszítést kíván. A regresszió a fixációs
pontokhoz, azokhoz az időszakokhoz történik, ahol a fejlődés folya-
matát egykor valami megzavarta. Ha az iskolába lépő gyerek észleli,
hogy a követelmények nagy fáradságot okoznak neki, ismét szopni
kezdi az ujját, vagy bepisil éjszakánként, különösen, ha annak idején
túl szigorúan tiltották neki ezeket.
Regresszió nemcsak az ösztönélet vonatkozásában léphet fel,
hanem az én, a felettes-én funkciói terén, illetve a tárgykapcsola-
tokban.
A regressziók az énfunkciók működésében, az egészséges gyer-
mek fejlődésében is jelen vannak. Egy fejlődési fázisban a gyermek
már megszerzett képessége - például, hogy már felegyenesedve jár,
vagy hogy egyedül öltözködik - nem jelent biztosítékot arra, hogy ez a
teljesítménye stabil lesz. A gyermek valamely képességét nem
egyszerre szerzi meg, és balsikerek, visszaesések szakítják meg e
folyamatot. Valójában, ha a fejlődés során a gyermek valamely
készsége hirtelen jelenik meg - például egyik napról a másikra
szobatiszta lesz -, a normális folyamatot erőltető, siettető trauma-
tikus hatásokat feltételezhetünk. Az egészséges fejlődésmenetet a
próbálkozások, sikerek, az időleges visszaesések és újabb erőfeszíté-
sek váltakozása jellemzi.
A fáradtság, a testi fájdalom, a láz, a fizikai diszkomfort érzése
mind regresszív állapotot idéz elő. A beteg gyermek regresszív
állapotban van, nem várhatjuk el tőle az életkorának megfelelő
teljesítményeket. A szeparációs szorongás a tárgykapcsolatokban is
regressziót vált ki. A gyermek úgy keres védelmet és biztonságot,
hogy visszatér a szimbiotikus és preödipális anya-gyermek kapcsolat

74
formáihoz, az anyák ezt úgy fogalmazzák meg, hogy viselkedése
ismét „nyafogóssá”, „babássá” vált.
A regresszió a gyermek részéről hasznos válasz elviselhetetlen-
nek érzett helyzetekben, amelyek megoldásához még nincsenek
eszközei. Amennyiben csak időleges, és a kiváltó okok megszűntével
véget ér, adaptívnak tekinthető. Aggodalomra csak akkor ad okot, ha
a visszacsúszás az életkornak nem megfelelő szintre állandósul (A.
Freud 1968).

6. PROJEKCIÓ (KIVETÍTÉS)

A kivetítés, a projekció során a személy saját indulatait, vágyait a

külvilágba vetíti ki, másoknak tulajdonítja. Ezzel az elhárító mecha-
nizmussal él például az a gyermek, aki haragszik a tanárra, mert rossz
osztályzatot kapott, de ehelyett úgy érzi, a tanár pikkel rá. A projekció
igen korai, primitív elhárításmód, de az élet számtalan helyzetében
működésbe léphet. Vezető elhárításmódként a realitásérzék súlyos
zavarát idézheti elő.
A projekció mechanizmusa a normál lélektani folyamatokban is
megfigyelhető. Az animizmus jelensége a természeti népek és a
kisgyermek gondolkodásában a projekció mechanizmusának felhasz-
nálásával tulajdonítja az élettelen világnak az élők tulajdonságait.

7. PROJEKTÍV IDENTIFIKÁCIÓ

A projektív identifikáció jelensége védekezés az én nem kívánt

részeivel szemben, amelyeket az egyén a másik személybe vetít bele,
majd a köztük zajló interakción keresztül nyomást gyakorol a befo-
gadóra, hogy benne a projekciónak megfelelő érzéseket indukálja, és
az ennek megfelelő viselkedést kiváltsa. A folyamat utolsó fázisában
- optimális esetben - a befogadó személy feldolgozza, és ebben a
formában az egyén rendelkezésére bocsátja e tartalmakat, amelyeket
az újra intemalizál, bevetít. Például a dühösen síró csecsemő anyjában

75
igyekszik kiváltani hasonló, dühös, elkeseredett érzéseket. Az anya
mint befogadó, a csecsemő indulatos érzéseit „tartalmazni” tudó
fontos személy, átérzi csecsemője állapotát, empatikus vele. Nemcsak
elviseli az indulatot, hanem a saját módján, szelídebben, feldolgozott
formában adja vissza azokat. Ezt azután a csecsemő megtapasztalja, és
idővel képessé válik arra, hogy más, hasonlóan frusztráló
helyzetekben le tudja csendesíteni saját indulatait.
A projektív identifikáció folyamata egyrészt tehát énvédő eljárás.
Másrészt korai kommunikációs mód, melynek során az egyén érzések
indukálásával (előidézésével, gerjesztésével) érteti meg magát a másik
személlyel. Ennek az egészséges fejlődés részeként, a korai gyermek-
és csecsemőkorban van jelentősége. A tárgykapcsolat primitív
formáját jelenti (Csuhái 1989).
Az élet kezdetén az élmények rendezése először valószínűleg a
hasítás mechanizmusával történik, a csecsemő így különbözteti meg
önmagát az anyától, és a jó élményeket a rosszaktól. Majd a projektív
identifikáció folyamatával kivetíti magából a belső tartalmakat, a
bevetítés mechanizmusával magába veszi a kint lévőket. Ezen élmé-
nyek rendezésére irányuló törekvések az anya segítségével történnek.
Spitz „cönesztéziás”-nak (zsigeri szinten történőnek) nevezte az anya
és a csecsemő korai kommunikációját, ahol az anya érzelmi állapotát a
csecsemő felveszi, és érzelmek formájában észleli. Mindehhez
szükség van arra, hogy az anya is erre a szintre regrediáljon. Mivel a
gyermek még nem tud beszélni, a csecsemő érzéseit és belső állapotait
az anya csak úgy képes megérteni, és megfelelően reagálni rájuk, ha a
csecsemő kivetített belső tartalmainak mintegy „tartálya” lesz, ezáltal
benne is megjelennek a gyermek érzései, tudattalan fantáziái, így
érettebb mentális működése révén lehetősége van feldolgozni a
rávetített tartalmakat, s ezáltal megkönnyebbülést tud szerezni a
gyermeknek (Flaskay 1994).

76
8. MEG NEM TÖRTÉNTTÉ TÉTEL (ANULLÁCIÓ)

A meg nem történtté tétel során az egyén egy gondolattal vagy gesz-
tussal megsemmisíti, érvényteleníti mindazt, ami lezajlott. Valahogy
úgy, ahogy a gyermek a játékban varázsol - „csiribú, csiribá, volt,
nincs”, vagy ahogy a bűvész egyetlen mozdulatára eltűnik a cilinder-
ből a nyúl, s egy újabb mozdulatára ismét megjelenik. A történések,
az idő visszafordíthatóságának hite a kisgyermek mágikus
gondolkodásmódjának sajátja, ezért jellegzetesen gyermeki énvédő
mechanizmus.

9. REAKCIÓKÉPZŐDÉS

A reakcióképződésnél a személy a külvilág vagy a felettes-én köve-

telményei miatt elutasított vágy, indulat helyén azzal ellentétes
viselkedést vagy jellemvonást alakít ki. A túl erős vagy szigorúan
tiltott indulatok gyakran ebbe az irányba terelődnek. így lesz például
az ellenséges indulatokból túlféltés. Kisgyermekeknél gyakran
megfigyelhető, hogy a meztelenkedés örömét a környezet rosszallása
következtében szégyenlős magatartás váltja fel. A reakcióképződés
alacsony szintű, rigid alkalmazkodást lehetővé tevő mechanizmus. A
jellem formálódásában ennek ellenére fontos szerepe van, mert az így
kialakult karaktervonások stabilitást adnak a személyiségnek.

10. KOMPENZÁCIÓ

A kompenzáció a csökkentértékűség érzése ellen irányuló elhárító

mechanizmus, amely más tulajdonságok hangsúlyozásával, kifejlesz-
tésével feledtetni, egyensúlyozni akarja a hátrányokat. Példa rá,
amikor az egyén valamely testi hiányosságát magas értelmi teljesít-
ménnyel egyenlíti ki. Lehetséges, hogy a teljesítmény fokozása más
területen énépítő folyamatot eredményez, de a realitás tagadásával
irreális irányba is sodorhatja az egyént. A kompenzáció hátterében
gyakran azt találjuk, hogy a személy a szülő elfogadását, elismerését
akarja elérni a többletteljesítménnyel.

77
11. ELABORÁCIÓ

Az elaboráció feldolgozó elhárítás, amely a feszültség megmunkálása

révén javítja a teljesítményt, az alkalmazkodás tekintetében emeli a
személyiség színvonalát, pozitív, társadalmilag értékes megnyilvá-
nulásokká alakítja át a lelki feszültséget. A fogalmat Charcot francia
orvos vezette be, és Freud írta le részletesen a kóros tünetek és a
tehetség megnyilvánulási formáinak elemzése során. Az elaboráció a
pszichés alakváltozások olyan sora, amelynek eredményeként az
indulatból alkalmazkodó viselkedés lesz. Főként a reaktív feszültsé-
gekre, szituatív indulatokra vonatkozik.
Az elaboráció egyik változata az elhárított feszültség képi áttéte-
le. Példa erre az álom, amely sűríti az élményeket, áttolja az indula-
tokat, és a tartalmakat szemléletessé teszi. A képi megfogalmazással
az egyén a fantáziájában, valósítja meg az elhárított vágyakat, s a
szemléletesség, tehát a külsővé tétel elviselhetőbbé teszi a feszültsé-
get. A szemléletes megjelenítés másrészt emeli a megismerés szín-
vonalát: az egyén olyan összefüggéseket ragad meg, amelyeket ver-
bálisán nem tudott kifejezni.
Az elaboráció másik változatát gyermekek megfigyelése alapján
írták le. Hét-tíz éves gyermekeknél tapasztalható, hogy feladatokat
gyakran úgy tesznek maguk számára vonzóbbá, hogy a megoldásuk-
hoz vezető utat megnehezítik. Ezt teszi például az a kisfiú, aki a
társasjátéknál háromszor dob, hogy az összeadás műveletével tegye
bonyolultabbá a játékot. Enélkül a feladat unalmas lenne, a gyermek
nyugtalanná válna. A nehezebb feladat figyelem-összpontosítást igé-
nyel, a feszültséget a nagyobb erőfeszítés vezeti le.
Az elaboráció harmadik változata az érdeklődés kialakulása,
amelynek során az indulat az eredeti céltól eltávolodik, intellektuális
érdeklődéssé válik. Idetartozik a nyolc-kilenc éves korban megfi-
gyelhető szorongások elaborációja. A gyermek korábbi konfliktu-
sokból hozott szorongását a halálfélelem gondolatával köti össze. Az
élet, a halál, a végtelen mibenlétén töpreng, ezzel oldja fel életkori
szorongásait - ez a metafizikai gondolkodás.

78
 Az elaboráció jelenségköre határeseteiben magában foglalja a
szublimációt, de annál sokkal kiterjedtebb, és attól eltérő folyamat.
Nemcsak a részösztönök átdolgozását jelenti, ahogy ezt Freud szub-
limációmeghatározásánál láthatjuk, hanem a nap mint nap jelentkező
feszültségek, indulatok átdolgozását, képbe történő átfordítását,
verbális kifejezését. (Mérei 1989)

12. SZUBLIMÁCIÓ

A szublimáció az elaboráció legmagasabb rendű képviselője. Freud a

fogalmat a filozófiából vette át. A szublimáció folyamatában az
ösztöntörekvés energiája az eredeti tárgyától eltéríthető, másra
helyezhető át, így például személyek helyett szociálisan értékes,
például művészi és tudományos tevékenységekre. Ennek azonban
megvannak a feltételei. Ahhoz, hogy a gyermek korai leskelődései,
önmegmutatási késztetései művészi élvezetben találjanak kiutat, már
korán találkoznia kell a költészettel, a tánccal, a színházi előadások
nyújtotta élményekkel. A szublimáció folyamatában a direkt ösztönki-
élés helyett egy szimbolikus, indirekt cél jelenik meg: szexuális vi-
szony helyett szellemi kapcsolat, fizikai erőszak helyett intellektuális
szópárbaj. A szublimált ösztöntörekvés energiája a képesség, a tehet-
ség kibontakozásában, tehát alkotótevékenységben jut kifejezésre.

AZ ELABORÁCIÓ FORMÁI - A MESE, A JÁTÉK ÉS A

RAJZ - AZ ÓVODÁSKORÚ GYERMEK ÉLETÉBEN

Az óvodáskorú gyermek életének nagy részét a játék és a mese teszi

ki, amelyek a maguk eszközeivel hozzájárulnak személyisége fejlő-
déséhez. A mese és a játék az elaboráció és a szublimáció eszközeivel
él. Alkotó módon, örömet okozva segíti a feszültségek, szorongások
feldolgozását.

79
 A mese hallgatása során a gyermek képzeletben találkozik azok-
kal az élethelyzetekkel, amelyek megoldása még előtte áll, vagy
amelyek megoldásával még küszködik. Figyelmét azok a történetek
kötik le a legjobban, amelyekben ezekre a problémákra választ talál.
Minden mesehősnek el kell szakadnia anyjától, és ki kell lépnie a
világba, ha abban meg akarja találni a helyét. Eközben saját félelmei-
vel és a külvilág ellenséges erőivel egyaránt meg kell küzdenie.
Jóllehet megfogalmazni nem tudja, de a gyermek számára ismerősek
ezek a problémák. A mese a szimbólumok nyelvén szól tudattalanjá-
hoz, megoldást kínál, és enyhíti a szorongásokat, mielőtt azok tuda-
tossá válnának. Szimbolikus formában közli a gyermekkel, hogyan
birkózhat meg nehézségeivel.
A mese - miként a gyermeki gondolkodás - csak szélsőségeket
ismer. A mesealakok vagy jók, vagy rosszak, az egzisztenciális és
erkölcsi kérdéseket a mese egyszerűen és tömören teszi fel. A gyer-
mek kicsinysége okán könnyen azonosítja magát a legkisebb király-
fival vagy Hüvelyk Matyival, akinek - mint neki is - a hatalmas
felnőttek világában kell megtalálnia boldogulását. Átéli annak meg-
próbáltatásait, és eközben a saját nehézségeire észrevétlenül megoldást
talál. A mesék - azon túl, hogy segítik a gyermek eligazodását az
érzelmek világában - gazdagítják fantáziavilágát, segítik kibonta-
koztatni alkotó képzeletét, fejlesztik szókincsét és intellektusát. (A
gyermeki mesevilág iránt érdeklődőknek ajánljuk Brúnó Bettelheim: A
mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című szép könyvét.)
A játéknak is eszköze az azonosítás. Míg a kisgyermek számára a
funkcióörömet adó gyakorló, majd a szimbolikus játék jelentette a
játékot, az óvodáskor jellemzője a szerepjáték. A szereplőkkel való
azonosulásokban a gyermek személyisége épül, új viselkedésminták-
kal gazdagodik. Az új szerepek, lehetőségek kipróbálása mellett a
gyermek lejátssza elszenvedett sérelmeit is, játéktörténéssé alakítja,
amelyet most már maga irányít. Ily módon a játék az öngyógyítás
szolgálatában is áll.
A játékban feldolgozott feszültségek a gyermek részben örömteli,
részben feszítő, kínos élményeiből származnak, a mindennapos
óvodai, iskolai és otthoni történésekből. Az ödipális szakasz feszült

80
ségeinek feldolgozására, a felnőttkori szülőszerep gyakorlására
lehetőséget adnak a papás-mamás szerepjátékok, amelyekben a
gyermek szocializált módon testvérféltékenységét is megjelenítheti. A
test iránti érdeklődésnek a környezet számára is elfogadható formáit
jelentik a doktorosdi játékok. A családtagok és a pedagógusok
számára gyakran nehezen tolerálható „vadulós” játékokban,
katonásdiban a fiúgyermekek - miként a felnőtt férfiak a küzdőspor-
tokban - erejüket mérik össze, az agresszió kezelésének módjait
sajátítják el. Gyakran megfigyelhető, hogy ha a fiúgyermek nem kap a
szüleitől kardot, játék puskát, akkor botokból maga fabrikál. Az
agresszió játékba való áttétele, szimbolikus formája az indulatok
feldolgozásának szolgálatában áll, s különbözik az agresszió nyílt
kiélésétől. A harcias játékokban a fiúgyermek önérvényesítési szük-
séglete is kifejeződik, amely a fejlődés során a saját értékek érvénye-
sítésének jó értelemben vett képességévé válik. Ez teszi majd lehetővé
felnőtt férfiként a saját családért való felelősségvállalást, a család
védelmezését. Az agressziónak a játék folyamatával össze-
egyeztethetetlen, nyílt kiélését tekinthetjük problematikusnak, ez
mindig belső diszharmóniára, gyakran szorongásra utal. A képernyő-
ről passzívan elszenvedett izgalmak, az akció- és horrorfilmek brutá-
lis jelenetei a gyermeket felizgatják és túlingerlik, feszültségeit nincs
módja levezetni, ezért tehetetlen indulatot, szorongást él át, a konf-
liktusok megoldásához pedig társadalmilag elítélhető mintákat kap.
A gyermektárs szerepe a játékban egyre inkább jelentőssé válik.
Az egocentrizmus időszakában a gyermek már érdeklődést mutat az
idősebbek csoportos játékai iránt, de a szabályok természetét még
nem érti meg. Ötéves kora körül a játékszabályokhoz fűződő viszonya
is megváltozik, az óvónéni vagy a nagyobb gyermek által hozott
szabály sérthetetlen lesz.
Az óvodások rajzai rendkívül színesek, érzelemteliek, mozgal-
masak. A gyermek a rajzban - ha lehetőséget kap a szabad rajzolásra,
s nem másolnia kell - bánatát és örömét egyaránt képes megjeleníteni.
Kiolvashatjuk belőle, mi foglalkoztatja. Szereplői királylányok és
királyfik, cowboyok, tengeri szörnyek - boldog egymásra találás és
ütközetek láthatók rajtuk. A mesével, a játékkal

81
vagy a rajzban a szimbólumok egyetemes nyelvén a gyermeki lélek
történései bontakoznak ki.
Winnicott szerint a játék az a terület, ahol a gyermek (és a fel-
nőtt) kreativitása szabadon kibontakozhat. A játékot egyetemes
jelenségnek, az élet alapvető formájának tartotta. Mivel a gyermek
verbális kifejezőkészsége még nem fejlett, a játékban viszont árnyal-
tan fejezi ki magát, a pszichoterapeuta a terápiás órákon a játék
tartalmára figyel. E tevékenységet olyan eszköznek tekinti, amely
megkönnyíti a kommunikációt a gyermekkel (illetve annak tudatta-
lanjával).
Amikor a kisgyermek egyedül játszik, Winnicott véleménye
szerint nem annyira annak tartalma számít, hanem a játékba való
belefeledkezés. A játék kreatív élmény, hozzátartozik az egészséghez,
segíti a fejlődést és a társas kapcsolatok kialakulását. A fejlődés
vonala az átmeneti jelenségektől a játékig, majd az együtt- játszásig, s
végül a kulturális élményig vezet (Winnicott 1971).

82
 AZ ISKOLÁSKORBA LÉPŐ GYERMEK - A
LÁTENCIA

A LATENCIAPERIÓDUS FOGALMA

A latenciaperiódus fogalmát Freud (1905) a gyermek szexuális fej-

lődésének egyik fázisaként határozta meg, amely a fallikus-ödipális
korszak csúcspontjától a prepubertásig, azaz a serdülés kezdetéig tart.
Freud úgy találta, hogy a korai nemiség a gyermeknél a kezdetektől
fokozatosan alakul, ötéves kor táján, az ödipális konfliktusban éri el
csúcspontját, majd az óvodáskor élénk ösztönélete elcsitul, s nyugalmi
időszak következik be. Ezt nevezte látenciának, az ösztönnyugvás
fázisának.
Az ösztönök működése természetesen nem szűnik meg, de a
maszturbációs fantáziák helyén nem alakulnak ki újak, az óvodásko-
riak pedig a gyermek önmagával folytatott küzdelmei után, a korszak
végére lecsillapulnak. A maszturbáció és az ellene folytatott küzdelem
ebben az életkorban - legalábbis a fantázia szintjén - gyakran fellép.
Mindez a fiatalban lévő, még kiforratlan problémákról árulkodik.
Megszűnése e problémák megoldásától várható, a tiltás önmagában
ritkán vezet eredményre. Valójában nem az ösztönmegnyilvánulások
léte vagy hiánya döntő a latenciaperiódus meghatározásában, hanem a
felettes-én fejlődése és megerősödése, valamint az énen belül lezajló
változások.
A Freud utáni szerzők a latenciaperiódust már nem tekintik egy-
séges fejlődési szakasznak. Az első periódust, amely az ötödiktől a
nyolcadik életévig tart, az ösztönélet vonatkozásában még a masz-
turbációs késztetésekkel vívott küzdelem jellemzi. A belsővé tett
szabályok még merevek, a gyermek még nem érzi őket igazán a
sajátjának. Az elutasított késztetésekkel szembeni védekezésül a
regresszió szolgál. A genitális impulzusokkal szemben a gyermek

83
énje számára elfogadhatóbbak a pregenitális késztetések, viselkedése
megint sírássá, szorongóvá, kisgyermekessé válÍK?Kíáskor az iskola
követelményeitől megijedve csúszik vissza viselkedésében az óvo-
dáskorhoz, ahol még többet engedhetett meg magának. Például elkezdi
szopni az ujját, vagy bepisil. E nem tudatos viselkedéssel azt közvetíti
környezete felé, hogy ő még az ujját szopó kisbaba, és az ilyennek
még nem az iskolában a helye.
Az infantilis, pregenitális késztetések azonban csak átmeneti
megkönnyebbülést okoznak. Egy idő után szintén félelmetessé válnak,
az énnek el kell hárítania ezeket. A velük szemben kialakított
védekezés, a reakcióképzés hozza létre a látenciában az első
karakterváltozásokat. Például a kisóvodáskori magamutogatásból
ebben az életkorban a fordítottja lesz: szemérmesség, lányoknál a
túlzott szégyenlősség.
A gyermek magatartását ebben az életkorban gyakran a meg-
növekedett ambivalencia jellemzi, az engedelmesség és a lázadás
között ingadozik. Rosszaságát azonban erős bűntudat kíséri. Az
ambivalencia és enyhe kényszeres tünetek akkor is jellemzik az'ilyen
életkorú gyermekeket, ha nem lépnek a kényszemeurózist eredmé-
nyező fejlődés útjára. Gondoljunk például a kislányok tökéletességre
törekvésére a házi feladat megoldásában, a gyakori radírozásra. A
gyermekek az iskolai teljesítmény sikerét gyakran valamilyen mágikus
cselekedetik - a kerítés megérintésével, meghatározott számú lépcső
kihagyásával stb. - igyekeznek befolyásolni.
Az ödipális vágyak elfojtás alá kerülnek, és helyükön a
pregenitális részösztönök különböző viselkedésjegyekben nyilvánul-
nak meg. Az anális részösztönből gyűjtögetés lesz, az orál-
szadisztikusból mozgásos kielégülés, de az állatok kínzása is ide-
tartozik. Az agresszióból fejlődik ki az egészséges rivalizáció, a
megkapaszkodásból pedig az átpártolás (Id. lejjebb).
A látencia második periódusában (megközelítőleg a nyolcadiktól
a tizedik évig tart) a gyermek énje már kevésbé van kitéve e belső
konfliktusoknak. A heves ösztönkésztetések mérséklődtek, az én
megerősödött, a felettes-én rugalmasabb^ A gyermek energiáit új
ismeretek és készségek elsajátítására tudja fordítani.

84
 ISKOLAÉRETTSÉG

Az iskolaérettség fogalma azt jelenti, hogy a gyermek képessé vált a

tudatos alkalmazkodásra. i Gondolkodásának érzelmi telítettsége
csökkent, az elsődlegesek helyett a másodlagos folyamatok kerültek
túlsúlyba, azaz a vágy és a cselekvés közé beépültek az intellektuális
folyamatok. A gyermek1 képes a késleltetésre, tud uralkodni magán, s
eljutott a valóságvizsgálat bizonyos fokára. A tudásszerzésre és a
teljesítményre irányuló érdeklődés helyét nem foglalják el a regresz-
szív folyamatok: a túlzott megkapaszkodás, az ebből fakadó szoron-
gás és az elhárításukra irányuló erőfeszítés. A gyermek levált a
szülőről, távollétében képes az ismeretszerzésre és új kapcsolatok
kialakítására. Az iskolaérettség feltételezi az értelmi képességek
átlagos szintjét - a sérült gyermekeknél természetesen mások a
beiskolázás feltételei -, a tanulási helyzet megértését és a szabályok
elfogadását, képességet a figyelem tartós összpontosítására és az
iskolára való beállítódás kialakulását.

A TÁRSAS KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A

LÁTENCIÁBAN

Az ösztönfejlődés nyugalmi időszaka lehetővé teszi, hogy a gyermek

érdeklődése a külvilág és a kortársak felé forduljon. Az ödipális fázis
kapcsán beszéltünk arról a csalódásról, amelyet a gyermek a szüleivel
kapcsolatban él át, amikor házastársi összetartozásukat megérti. Ezen
a csalódáson minden gyermeknek át kell esnie, hogy iskolaéretté
váljon. Csak akkor lesz képes érdeklődését a családon belüli
viszonylatokról a külvilág, azaz a tudás és az iskola felé fordítani, ha
túljut ezen az érzelmi megrázkódtatáson. A szülőkhöz való kötődés
kizárólagosságának ezt az oldódását, a kortársak felé fordulást
nevezte Mérei Ferenc elpártolásnak.

85
 A kisiskolás családon kívüli, új kötődései kezdetben még a fel-
nőttekre, a tanító nénikre irányulnak. A gyermek épphogy kialakult
felettes-énje még nem autonóm, szüksége van külső ideálszemélyek
támogatására. A belső szabályzórendszer már kialakulóban van, de e
szabályok kezdetben még kényelmetlenek, idegenek, a gyermek
igyekszik őket a külvilágra vetíteni, figyel a tanító néni ítéletére. A
hatévesek még azt mondják, hogy a felnőttnek hazudni súlyos vétek,
az árulkodás rendjén lévő dolog, hiszen a szabálytól ebben az élet-
korban még nem lehet eltérni, s a gyermek a kortársával szemben a
felnőttel lojális.
A gyermeknek - a számára táguló világgal - lehetősége nyílik,
hogy szüleit más felnőttekkel is összehasonlítsa, s ezzel tovább csök-
ken a szülők mindenhatóságába vetett hite.
A nyolcadik év a társas kapcsolatok fejlődésében fordulatot hoz.
A gyermek életében eddig a felnőttek voltak igazán fontosak, eddig
köztük érezte magát a legjobban. A gyermekek egymás mellett,
egymástól függetlenül játszottak, kapcsolatuk társaikkal alkalomszerű,
azok személye még könnyen felcserélhető volt. Piaget „ kollektív
monológnak” nevezte ezt a jelenséget.
A kisiskoláskor kezdetén a gyermek kezd elfordulni a felnőttek-
től, s a gyermekek társaságát keresi.
Ez az „átpártolás” a lojalitás megváltozását is jelenti, a felnőt-
teknek való engedelmesség helyére idővel a kortársak iránti szolida-
ritás lép. Megjelenik a nézőpontváltás - Piaget fogalmával -, a
decentrálás képessége, amely lehetővé teszi a másik szempontjaiba
való belegondolást, s ezek elfogadásával az együttműködést. A kortárs
kapcsolatok hangsúlyossá válásával egy időben kialakul az egymás
közti versengés és rivalizáció. Ez már nem a felnőtt dicséretéért és
figyelméért folyik, hanem a csoporttagok elismeréséért, a csoporton
belüli hely kivívásáért. A gyermekek ebben az életkorban nemek
szerint elkülönülve, a felnőttek szeme elől elrejtekezve cso-
portosulnak, játszanak. Az iskola közös feladatokat ad, a közös
érdeklődés erősíti a kapcsolatokat. Az iskola ezen túl a szervezeti

86
rendjével mintát nyújt az egykorúak kapcsolódásához is. A szülőktől
való függés helyébe tehát a viszonylagos függetlenség lép.
Az előző korszak lezárásának kritériuma, hogy a gyermek be
tudjon illeszkedni a vele egykorúak közé.
Ha a szülők iránti érzelmi kötődés túl erős, vagy - mint
Ferenczinél láttuk - zavart, a gyermeknek nem sikerül belépnie a
látenciába, s az ebből adódó szorongások, valamint az elhárításukra
irányuló erőfeszítés megzavarhatják az életkornak megfelelő kortárs
kapcsolatok alakulását, és gátolják a valóság felé forduló érdeklődést.

A KISISKOLÁS GONDOLKODÁSÁNAK SAJÁTOSSÁGAI

Kisiskoláskorban a feladatmegoldó gondolkodás új módja alakul ki,

amelyet Piaget konkrét műveletekben történő gondolkodásként írt le.
Az óvodás gyermek még tényleges cselekvéssel oldja meg a feladato-
kat. Ezen az új szinten a cselekvéses műveletek már belső képekkel
helyettesíthetők, azonban a műveleteket a gyermek úgy végzi el,
mintha a tárgyakat csoportosítaná. Ilyen értelemben beszélünk konkrét
gondolkodásról. Például a számfogalom alakulásában a pálcika, a
korong szerepe úgy módosul, hogy nem kézzel mozgatja azokat,
hanem elképzeli, belső képét látja, és már az ujjai használata nélkül is
tud összeadni.
A kisiskolás gondolkodása már logikai elveknek van alávetve. A
gondolkodásban történt fordulat a szabálytudat fejlődésében is
megmutatkozik. Hét-nyolc éves kortól a gyermekek már képesek az
együttműködésre, a szabályok betartását kölcsönösen ellenőrzik. Azok
sérthetetlenségét azonban csak a látencia vége felé adják fel, ettől
kezdve értik meg, hogy a szabály kölcsönös megegyezéssel jött létre,
kötelező, de megváltoztatható.
A felnőttek világától való függetlenedés nem választható el a
szabálytudat alakulásától. A már belsővé vált szülői normák teszik

87
lehetővé a gyermek saját szabályainak a megalkotását. A közösen
kialakított szabályok a gyermekcsoport összetartozását, a felnőttektől
való elkülönülését demonstrálják.
Az újfajta gondolkodás képessége a gyermek megismerési módját
is megváltoztatja, érdeklődése a környezet, a világ reális jelenségei
felé fordul. Az én funkciói gyarapodnak és megerősödnek. Az írás és
olvasás elsajátításával a világ kitágul, s lehetővé válik a szülőktől
független ismeretszerzés.
Az általános kutatókedv, amelynek a szexuális kíváncsiság a ki-
indulása, a fiúk esetében a környező világ reális, de csodás jelenségei -
a csillagászat, a kémia, az elektromosság - iránti érdeklődéshez
vezethet. A kisiskolás tudásvágya, világra nyitottsága azonban csak
akkor alakulhat ki, ha óvodáskorban a nemiségre irányuló kíváncsi-
sága kifejezést nyerhetett. Természetesen a szexuális kíváncsiság kellő
mértékű kielégítéséről van szó. Arra felelünk csak, amit a gyermek
kérdezett, de előtte - visszakérdezve - megtudjuk, hogy a gyermek a
témában hol tart. Válaszainkat az ő szintjéhez, értelmi, érzelmi
fejlettségéhez kell igazítanunk. Ha a gyermek kérdéseit bagatellizáljuk
és visszautasítjuk, egy idő múlva nem fog kérdezni, bezárul és
bizalmatlan lesz. Ha a szülő a gyermek kérdéseire annak
óvodáskorában az ő szintjének és érdeklődésének megfelelően
válaszolt, nagyobb a reménységünk, hogy kisiskolásként érdeklődik a
világ dolgai iránt.
A félelmet, szégyenérzetet kiváltó - sokszor a maszturbációval
kapcsolatos - fantáziák erős lelkiismeret-furdalást okoznak, ami
torlaszt emel az alkotó képzelet elé. Az elhárításként alkalmazott
izoláció mechanizmusa kiüresíti, üresjáratúvá teszi tevékenységeit - a
gyermek látszólag tanul, de nem tud odafigyelni arra, amit olvas.
Intellektuális erőfeszítései végül is nem vezetnek eredményre. A
maszturbáció minden életkorban a gyermek legbensőbb ügyeinek
egyike, amelyhez csak tapintatosan lehet közelíteni. A nemiséggel
kapcsolatos élénk érdeklődés fennmaradása a látenciában sokszor
problémát jelez. Az érzelmi elhanyagoltság jelzése lehet, de — mint
Ferenczinél láttuk - jelezheti a gyermek túlingerlését is, például a
szülői odafigyelést nélkülöző tévézés és videózás következtében.

88
Ekkor az elhanyagoltság vagy az egyéb traumatizáló hatások okait
kell megszüntetni. Az élénk nemi érdeklődés fennmaradása minden
esetben arra utal, hogy a gyermeknek nem sikerült belépnie a lá-
tenciába.
A látencia az ösztönkésztetések, az indulatok elfojtása, az inten-
zív elhárítás miatt a gyermek életének kiegyensúlyozott periódusa. Az
erős elhárítás okozza azt a mindannyiunk számára ismerős jelenséget -
az infantilis amnéziát miszerint korai emlékeinket, főként az első hat
év emlékeit nehezen vagy egyáltalán nem vagyunk képesek felidézni.
Az elhárítás azonban sohasem tökéletes, a tárgy nélkülivé vált,
tartalmatlan szorongás visszatér.

A KISISKOLÁS ÉS A HALÁL

Az ödipális vágyak ugyan elfojtás alá kerültek, de hangulataik fel-

feltörnek. A halálkívánságokat, és halálgondolatokat a nyolc-kilenc
éves gyermek az élet és halál, a véges és végtelen mibenlétén való
töprengéssel, metafizikai spekulációkkal igyekszik elaborálni és
szublimálni (Mérei 1975). Tartalmatlanná vált szorongásait azzal
próbálja feloldani, hogy magyarázatot keres rájuk. Ugyanakkor a
haláltól való szorongás - ha túl erőssé válik — alvászavarban, az
elalvástól való félelemben is megnyilvánulhat, amelynek hátterében
elszakadási szorongást találunk.
A halálhoz való viszonyunk az elmúlás tényének megértését és
hozzá kapcsolódó érzelmeinket foglalja magában. A halál tudatának
kialakulása a gyermeknél a fejlődés során az éntudat formálódásával
együtt halad. Ahogy saját létezésünkre ébredünk, annak végességére
is ráeszmélünk. A haláltudat kialakulása tehát fejlődési folyamat
eredménye.
A halál tényéhez való érzelmi viszonyulásunkat, a halálfélelem
élményét azokból a korai időkből hozzuk magunkkal, amikor a

89
csecsemő számára a biztonságot adó anya távolléte - az időfogalom
hiányában - még örökkévalónak és feloldhatatlannak tűnt.
A kisgyermekben a halálra vonatkozó kérdések először óvodás-
korban merülnek fel. Amint az óvodáskorú gyermek gondolkodásának
sajátosságainál már láttuk, a gyermekek ebben az életkorban a
tapasztalataikon kívül eső jelenségeket analógiákkal (hasonló, a
megítélés szempontjából egyező jelenségekkel) próbálják megma-
gyarázni. Az óvodás a dolgok visszafordíthatatlanságának tényét még
nem érti, a halál az ő elképzelésében ezért az alvással, az eltávozással
megegyező jelenség.
A kisiskolás már sokat tud a halottakról, esetleg a nagyszülő be-
tegségét a családdal együtt átélte, talán már temetésen is volt. Tudja,
hogy halott az, akinek nem dobog a szíve, aki nem mozog. Ezt pró-
bálja ki az olyan játékokban, ahol összeesik és ő a halott, vagy
fantáziáiban keres magyarázatot a temetés után történtekre. Számára
azonban a halál ekkor még átmeneti és megszüntethető állapotot
jelent. Ha úgy érzi, hogy környezete nem szereti eléggé, elképzeli
saját halálát, és azt találgatja, ha meghalna, vajon mennyire hiányozna
szüleinek. Az ő halálukat pedig fenyegető elhagyásként éli meg. A
kedvenc állat halála a gyermekek számára igazi veszteséget jelent.
A halál visszafordíthatatlanságának megértését a gondolkodási
folyamatok érésével, az idő visszafordíthatatlanságának megértése
után várhatjuk az idősebb gyermeknél (Bagdy 1988).

A KISISKOLÁS GYERMEK JÁTÉKA

A latenciakorszak legfeltűnőbb vonása az óvodások gazdag fantázia-

világának legátlódása. A kisiskolás érdeklődése a valóság felé fordul.
Képzeletét most már nem a mesék hősei, hanem valóságos személyek
és történések foglalkoztatják - például indiántörténetek és idegen
földrészek felfedezőinek kalandjai.

90
 A korszak jellemző fantáziái a családregény- és ikerfantáziák.
Előbbiekben áttételesen a megvalósulatlan ödipális vonzalom s a
szülőkben való csalódás fejeződik ki. Ezek a történetek arról szólnak,
hogy a gyermek nem vér szerinti gyermeke szüleinek, valójában
nemesebb és szeretőbb családból származik. A szépirodalomban is
találunk ilyen családregényeket - mint például a Koldus és királyfi és
A két Lotti ezeket a müveket szívesen olvassák az ilyen életkorú
gyermekek. A valóságos történetek iránti vonzódás vezet majd el a
korszak végére a történelem iránti érdeklődéshez.
A szerepjátékok témáját gyakran az iskolai teljesítmény adja. Az
iskolás játékok, az osztálynaplók vezetése lehetővé teszik a tanító
szerepével való azonosulást.
A pszichés változások mellett a motorium érése is hozzájárul,
hogy a mozgásos játékoknak nagy szerepe van a kisiskolások életé-
ben. Ezekben és a kisiskolások gyűjtőszenvedélyében megtaláljuk a
látenciára jellemző kényszeres elhárítás mozzanatait. A játszótárs
vagy a záróvonal megérintése (vagy ennek tilalma) sok játékban
szerepel (kinn a bárány, benn a farkas; ugróiskola stb.). A szavakkal
való játékokban is megtaláljuk az egyes szavak kimondásának tilal-
mát, a szabályjátékok előírásai a kényszeres rituálékra, emlékeztet-
nek. Az eleven mozdulatlanná tétele, majd a történtek egy mozdulattal
való érvénytelenítése - ahogy például a szoborjátékokban látjuk - a
mágikus gondolkodás jellemző fordulata. Mindezek a pszichopatoló-
giai jelenségekben is előforduló, kényszeres jellegű mozzanatok
azonban az adott életkorban normál lélektani jelenségeknek tekinthe-
tők, a gyermek fokozott biztonságigényének. kielégítését szolgálják.

ERKÖLCSI FEJLŐDÉS

A szerep- és szabályjátékokban a gyermek a periódus elején szigorú, a

szabályok követését másoktól megköveteli, de maga, ha a helyzet úgy
hozza, szemrebbenés nélkül csal; tehát a gyermeki morál kettőssége a

91
játékban is megnyilvánul. A korszak második felében a kalandok
iránti érdeklődés lesz a fiúk csoportosulásainak legfőbb mozgatója. A
gyermekek ekkor már a szabályokat közösen alkotják meg, és
betartásukat értéknek tekintik. Kilenc-tíz éves kortól - egészséges
morális fejlődés esetén - a belátás, a felelősség megállapításának
szubjektív mozzanata is fontossá válik. A szabályt a kisebbektől
eltérően nem szó szerint követik, hanem szellemében. Képesek a
méltányosságra, a szándékot is nézik, s figyelembe tudják venni az
enyhítő körülményeket. Gondoljunk a prepubertásban-pubertásban
lévő gyermekek közös játékaira — legszebb példája ennek a Pál utcai
fiúk története.
A szülői követelmények belsővé tételével kialakult lelkiismeret és
az énideál létrejötte vezeti el a gyermeket a morális viselkedésig.
Piaget (1932) szerint az erkölcsi fogalmak fejlődése szakaszokban
történik. E szakaszok időtartama a különböző egyéneknél és társa-
dalmakban eltérő, de a szakaszok sorrendje ugyanaz. Az erkölcsi
fejlődés egyik alapvető fázisa a heteronóm erkölcs időszaka, amely a
születéstől megközelítőleg a tíz-tizenegyedik életévig tart, ezt követi
az autonóm erkölcs időszaka.
A heteronóm erkölcs időszakában a gyermek átveszi a környezet
erkölcsi szabályait, amelyeket sérthetetlennek tart. A cselekedetek
megítélésénél a szándékosságot, az enyhítő vagy súlyosbító körül-
ményeket az ilyen életkorú gyermekek még nem veszik figyelembe - a
„szemet szemért” elvet követik. A gyermeki morál azonban kettős;
míg a gyermek mások esetében szigorú szankciókat követel, saját
viselkedésével megszegi a szabályokat.
Az óvodáskorú gyermek gondolkodásának sajátossága, hogy a
fantázia és a valóság még összemosódik. Ha valakinek - mert mérges
volt rá - rosszat kívánt, és azzal valami baj esik, a rossz történéseket a
bosszúfantáziái következményének tartja. Ezért él át a kisgyermek
erős bűntudatot, ha megbetegszik, meghal az egyik hozzátartozója,
vagy ha a szülők válása miatt az apa vagy az anya elköltözik.
A gondolat és a cselekedet egyenértékűsége a felettes-én ítéle-
teiben tudattalanul működő mechanizmusként felnőttkorban is
fennmaradhat.

92
 Az autonóm erkölcs időszakában a gyermek a szabályokat már
nem a felnőttektől veszi át, hanem a kortárs csoportban - a többiekkel
együttműködve - megalkotja azokat. A következmények megíté-
lésénél a szándékot és a körülményeket egyaránt figyelembe veszi. Az
autonómia és a többiekkel való együttműködés jellemzi ezt az
időszakot.
Az erkölcsi fejlődés korai törvényszerűségeire Piaget megfigye-
lései és vizsgálatai alapján következtethetünk. Különböző életkorú
gyermekeket kérdezett meg, hogy vajon ki követ el nagyobb bűnt: aki
egy ajtót kinyitva a tálcán levő tíz csészét véletlenül leveri, vagy aki
mérgében földhöz vág egyet? Hétéves gyermekek szerint az, aki több
csészét tör össze: a gyermek bűntudata ugyanis az okozott kárral
arányos. A szándékosság figyelembevétele csak a fejlődéssel és
éréssel, a tapasztalatok gyarapodásával, kilencéves kor után várható.
A hazug és igaz állítások megítélésében a hat-hét éves gyermek
számára még nem éles a különbség, ahogy ebben az életkorban a
fantázia és a valóság közti választó vonal sem. A hazugság tízéves
korig egyenértékű a nem igazzal, s nagysága a valóságtól való eltérés
mértékével arányos. Az igazságra törekvés kezdetben csak a felnőttek
utasítása, s majd az autonóm felettes-én kialakulásával válik belső
igénnyé. A kisgyermek véleménye szerint a bűn szükségszerű
következménye a büntetés. Egy gyermekeknek elmesélt történetben
az almát lopó gyermek alatt a híd beszakadt. Arra a kérdésre, hogy a
híd akkor is beszakadt volna-e, ha az almát nem veszi el, tizenegy-
tizenkét év alatt a gyermekek többsége nemmel felelt, az adott kor-
osztálynak azonban már csak egyharmada. (Idézi: Tomcsányi 1988,
121-124. old.)
E vizsgálatok és megfigyelések a gyermeknek a felnőttétől gyö-
keresen eltérő gondolkodásmódját és erkölcsi ítéleteit tükrözik. A
szociális emberi viselkedés szabályainak elsajátítása nem megy
könnyen; a gyermeknek az ödipális korszakot követően a kisiskolás-
korban és a serdülőkorban ismét nagy harcokat kell megvívnia
önmagával, hogy belső normáit viselkedésében is képes legyen
megvalósítani, s morálja valódi legyen.

93
 A látenciában a nevelés legfontosabb feladata tehát az autonó-
mia növelése, a decentrálás mint érték hangsúlyozása, az önszabá-
lyozás gyakoroltatása a csoportban, a tolerancia erősítése (mind a
siker, mind a kudarc vonatkozásában) és nem utolsósorban a kreatív
tevékenység feltételeinek megteremtése. Mindezek fontosságának
szemléltetésére idézzük Lewin, Lippitt és White tízéves gyermekekkel
végzett híres szociálpszichológiai kísérletét.
Vizsgálatukban a nevelői légkör három változatát hozták létre: az
engedelmességen alapuló, a belátáshoz szóló s az anarchisztikus
légkört. A nevelői légkört a vezetés stílusával teremtették meg, amely
autokrata, demokratikus, illetve laissez-faire (szabadjára engedő) volt.
A vizsgálatból most csak a következőket emeljük ki: az autokrata
csoportvezetési stílus esetében, amikor a vezető elhagyta a szobát, a
gyermekek teljesítménye a felére csökkent. Demokratikus
csoportvezetés mellett a gyermekek a vezető távollétében is azonos
szintű teljesítményt nyújtottak. A vezetői légkört vizsgálva azt
tapasztalták, hogy ahol feladatvégzés közben a gyermekeket autokrata
módon személyeskedés, utasítgatás, kritika érte a vezető részéről, ott
az ellenségeskedés, türelmetlenség és dühös kirohanás a gyermekek
közt - a demokratikus módon vezetett csoporthoz viszonyítva —
harmincszorosára növekedett. A bűnbakképzés mechanizmusa szintén
az autokrata módon vezetett csoportban volt megfigyelhető. (Idézi:
Mérei 1975, 221. old.)

94
 SERDÜLŐKOR

A PUBERTÁS FOGALMA

A serdülőkort, a pubertást Freud a gyermek pszichoszexuális fejlő-

désének lezárásaként írta le. Mint láttuk, a látenciában a szexuális
megnyilvánulások eltűnnek, csak a serdüléskor térnek vissza. Eszerint
a serdülőkor bizonyos értelemben az óvodáskor viharos időszakának
megismétlődése lenne.
A pubertás sajátosságainak ismertetésénél az idézett szerzők
mellett dr. Vikár György serdüléssel kapcsolatos tanulmányaira
(1977, 1986) és könyvére (1980) támaszkodtunk.
A serdülés kezdetét biológiai változásokhoz, a fiúknál a magöm-
léshez, a lányoknál a menstruációhoz szoktuk kötni. A hormonális
változások azonban már korábban megkezdődnek. Erre utal a serdü-
lést bevezető életkori szakasz, a prepubertás fellépte.
A pubertás pszichés változásait azonban leegyszerűsítés lenne
ezekre az endokrin változásokra visszavezetni, tudniillik a serdülés
pszichológiai folyamata nem halad párhuzamosan a testi éréssel. Ezt
alátámasztják azok a kulturális antropológiai megfigyelések is,
amelyek szerint a miénktől eltérő kultúrákban a serdülőkorral járó
lelki problémák nem figyelhetők meg, bár a testi érés ezeknél a
fiataloknál ugyanúgy bekövetkezik.
Margaret Mead (1970) a huszadik század elején egy polinéz
szigetcsoporton élő primitív törzs életét tanulmányozta. Azt tapasz-
talta, hogy a gyermekek négy-öt éves koruktól tevékenyen kiveszik
részüket a törzs életéből. A kislányok serdülőkorukig segédkeznek a
háztartás körüli munkákban s a kisebb gyermekek gondozásában. A
serdülőkorú fiatalok élete a mi fiataljaink életétől különbözik. A
felnőttek már korán bevonják őket a munkába, szexuális érdeklődé-
süket, ez irányú próbálkozásaikat nem tiltják.

95
 A serdülés folyamatát e társadalmakban nem jellemzik a nálunk
jól ismert konfliktusok. A fiatal fiúk tizenhárom-tizenhét éves koruk
között beavatási szertartáson esnek át, ezt követően a törzs teljes
értékű férfitagjainak számítanak. A beavatási szertartások gyakran
fájdalmas rituálékkal - a metszőfog kiütésével, körülmetéléssel,
subincisióval (metszést ejtenek a nemi szerven) stb. - járnak.
Egyes afrikai, ausztrál és indiai törzseknél a lányok esetében is
ismertek ilyen beavatási szertartások, amelyek általában az első
menstruáció jelentkezését követik. A fiatal lányt elszakítják a közös-
ségtől, egy kunyhó sötét zugában vagy az erdőben elkülönítik. Ez az
elszigetelés néhány naptól több évig is eltarthat. Különböző korláto-
zásoknak vetik alá őket, nem szabad látniuk a Napot, nem érinthetik
meg őket, vagy nem szabad megmozdulniuk. Néhány étkezési korlá-
tozásnak is alávetik őket. A lányok végül csoportot alkotnak, s az idős
nőrokonok vagy asszonyok együtt oktatják őket a nemiség titkaira, s
megtanítják nekik a törzsi hagyományokat. A záró szertartás után a
fiatalokat ünnepélyesen bemutatják a közösségnek.
A gyermek ily módon serdülőkorára már elsajátítja a törzs ha-
gyományos nemi szerepeit s mindazokat a készségeket, amelyek a
kőkorszaki feltételek közt szükségesek az életben maradáshoz (Eliade
1959).
A mi kultúránkban a testi érés az akceleráció miatt felgyorsult, a
serdülés pszichológiai folyamata azonban hosszabbá vált, mivel a
pályaválasztás és az önálló élet kezdete kitolódott a fiatal felnőttkorra.
A biológiai, pszichológiai és társadalmi igényeknek ez az ellent-
mondásossága teremtette meg a serdülő szubkultúrát.
A kulturális antropológiai megfigyelésekből tehát megállapítható,
hogy a serdülőkor lelki jelenségei inkább társadalmi tényezőktől
függenek, mint hormonális változásoktól. A mai serdülőnek önálló-
ságáért meg kell küzdenie környezetével.
A serdülőnek a következő fejlődési feladatokat kell megoldania:
— érzelmileg függetlenednie kell szüleitől, és a családon kívül kell
érzelmi kapcsolatokat kialakítania;

96
 - a serdülőkor végére a szexualitásban a genitalitásnak kell a
vezető szerepet vállalnia, s a fiatalnak el kell jutnia a hetero-
szexuális partnerválasztáshoz;
- hivatást kell választania, és ki kell alakítania a felnőtt ember
társadalmi szerepét, identitását.
A serdülőkort Peter Blos (1973) nyomán öt fejlődési szakaszra
osztjuk:
1. preadoleszcencia (prepubertás), 10-13 éves korig;
2. korai adoleszcencia (pubertás), 13-15 éves korig;
3. adoleszcencia, 15-17 éves korig;
4. késői adoleszcencia, 17-19 éves korig.
5. posztadoleszcencia.

Ezeket az egymástól élesen nem elválasztható fejlődési fázisokat

meghatározott lelki változások jellemzik, amelyek a fixáció révén a
felnőtt jellemvonásaiban is fennmaradhatnak.
Ez az életkori szakaszolás az akceleráció miatt kicsit módosult,
de a szakaszok sorrendje jellemző mindenkire. A prepubertás koraibb
(9-11 év) időszakra esik, bár a látenciába nehezebben, később jutnak
el a kisiskolások, így ennek a viszonylagos nyugalmi periódusnak az
időtartama lerövidült. A pubertás a lányoknál már 11 évesen
elkezdődhet, amikor a pszichoszociális fejlődés még nem éri el a testi,
biológiai érés ezen fokát. Fiúknál a pubertás legviharosabb időszaka
szintén koraibb, mint ahol a személyiségfejlődésük tart.
A pszichoszociális érettség ideje is kitolódik. Az ifjúkor a 20-as
évek elejétől körülbelül 35 éves korig tart. A diákszerepet nehezen
hagyják el, a több diploma megszerzése vagy a „lassított” képzésme-
net is sokszor a felnőtt élet felelősségétől való megriadást jelzi.

97
 A SERDÜLŐKOR SZAKASZAI ÉS JELLEMZŐIK

A prepubertás a serdülőkor bevezető szakasza. Tíz- és tizenkét éves

kor között jelennek meg a serdülés, a biológiai érés és a pszichológiai
változás első jelei. A személyiség látenciában elért egyensúlya
felborul, a gyermekeknél ingerültség, hangulatváltozás stb. lép fel, a
másodlagos nemi jelleg testi jellemzői mutatkoznak.
Az újra jelentkező ösztönkésztetések a kisgyermekkori öröm-
szerzés forrásait szállják meg, működésbe lépnek a részösztönök. A
fiúk érdeklődése feltámad a tiltott dolgok iránt; obszcén szavakat
használnak, leselkednek a lányok tomaöltözőjénél, pornográf újságot
csempésznek az iskolába. Az újraéledő orális késztetések a mértékte-
len falásban, az anális impulzusok a piszkosság élvezetében, a mosa-
kodás elhanyagolásában nyilvánulnak meg. A fantáziák sokszor már a
másik nemmel kapcsolatosak, de agresszív színezetük megijesztheti a
gyermeket; a szadisztikus elképzeléseknek megfelelően a fiúk
félhetnek attól, hogy férfiként a másik nem képviselőjében kárt
tesznek, vagy hogy ők sebesülnek meg. Az ilyen korú fiúk tudattalan
fantáziáikban a nőket veszélyesnek tekintik, a lányoktól félrehúzód-
nak, s egymás közt érzik jól magukat.
Az ösztönkésztetések újbóli jelentkezése ellen általában küzdenek
a fiúk, ám jelzi a megoldatlanságokat, hogy esetükben gyakori a
maszturbáció. A problémák jelentkezése és a kiútkeresés a felgyü-
lemlett feszültségek levezetésére irányul, ám ezenkívül a kísérő fan-
táziák a jövőbeli férfiszerepre való készülést, annak begyakorlását is
szolgálhatják.
Az újra életre kelt késztetések azonban ebben az életkorban már
beleütköznek az újonnan kialakult felettes-én normáiba. A lelkiisme-
reti szorongás elhárításaként az én a reakcióképzés mechanizmusával
él: a féktelen viselkedést túlzott félénkség, rendesség válthatja fel. A
feszültség pszichoszomatikus tünetekben, például gyomor- és fejfá-
jásban, ticben, körömrágásban nyilvánulhat meg. A feszültség leve-
zetésére a csoportos rendbontás is alkalmas, mivel ez esetben a
felelősség megosztható.

98
 A prepubertásban lévő fiú zajos és sokszor megbotránkoztató
viselkedését Blos szerint a preödipális, óvó és gondoskodó anyától
való elszakadásra irányuló erőfeszítés motiválja. A gyermek vágyik
még anyja babusgatására, de úgy érzi, ez már akadályozza őt a férfivá
válásban.
A prepubertásban lévő lányok viselkedése rendezettebb. Ebben az
életkorban vetélkednek a fiúkkal, viselkedésük fiús. Az életkornak
nem megfelelő, korán elkezdett nemi élet válságtünet, amely a kislány
női szerepben való bizonytalanságát fejezi ki. A leválás az anyáról más
úton történik, a lány a tápláló, gondozó anya képével azonosul.
A serdülőkor, amelyet Blos a tulajdonképpeni adoleszcenc iának
nevez, megközelítőleg tizenöt és tizenhét éves kor közé esik. E fejlő-
dési szakaszban a fiatal visszavonja érzelmeit a szüleiről, magatartása
a családtagokkal szemben gyakran elutasító, kritikus. Ez a szülők
számára nehezen elviselhető magatartás valójában védekezés a saját
érzései ellen, amelyek visszahúznák a családba, s fenntartanák a
korábbi kötődéseketTÁ tárgy nélk'uli'atmeneti szakasz - mivel a régi
tárgyhoz már nem, az új tárgyhoz még nem kötődik - az üresség és a
szomorúság érzését kelti. Anna Freud a gyász érzéséhez hasonlítja ezt
az érzelmi állapotot.
Az adoleszcenciában a libidó már a genitális szexualitást szállja
meg. A részösztönök a háttérbe húzódnak, az ödipális konfliktus
újraéled, s a fiatal még egyszer, utoljára átéli szüleivel szemben a
rajongó szeretet és a rivalizáció érzéseit. A serdülők nagy rémülettel
tapasztalják ennek az egyébként tudattalan komplexusnak a felmerü-
lését az álmokban, fantáziákban. A családi kapcsolatok lazítására
irányuló törekvéssel, a konfliktusok provokálásával a serdülő ezekből
az újraéledő korai viszonyulásokból igyekszik kikerülni. A
hozzátartozókat sokszor kétségbeejtő, hajmeresztő kalandokkal
gyakran nemi identitását formálja, és belső bizonytalanságát kom-
penzálja.

99
 AZ ÉNVÉDELEM FORMÁI A SERDÜLŐKORBAN

Az adoleszcenciának ez a középső szakasza az én számára kritikus

időszak, ugyanis az én a felerősödött ösztönkésztetésekkel szemben
viszonylag gyengévé válik, nem tud a szokásos elhárításokkal véde-
kezni. A feszültség csökkentésének módja e korban a cselekvés, az
„acting out”, amelyen általában inadekvát, indulatok által vezérelt
viselkedést értünk. Ez a feszültség rövidzárlatos, a konvencionális
módoktól eltérő levezetésének felel meg. A serdülő viselkedése mind
a külvilág, mind a személy számára kiszámíthatatlan, gyakran anti-
szociális jellegű, de mindig aszociális. A feszültség azonban a cse-
lekvés ellenére sem oldódik fel, az elhárított konfliktusra emlékeztető
helyzetben - ez az összefüggés az egyén és a környezet számára nem
ismert - ismét jelentkezik, és hasonló inadekvát cselekvést eredményez
(Mérei 1989).
A kamaszkori acting out általában az ödipális jellegű szülőkap-
csolattól való függetlenséget hangsúlyozza. Bár e cselekvés mindig
aszociális, adaptív vonásai is vannak. Segítségével a serdülő a reg-
resszió, a kisgyermekkori vonzódások felelevenedése ellen védekezik.
Az acting out a kamaszkorban a preverbális (a beszéd kialakulását
megelőző) történésekre való emlékezés sajátos formáját is jelentheti.
Az ödipális konfliktus feszültsége elleni védekezés e cselekvésben
megjelenő formáit Anna Freud (1958) írta le:
1. Az érzelmek áthelyezése külső tárgyra: ellentétes normák
A serdülő azzal védekezik a csecsemő- és kisgyermekkori tár-
gyakhoz való kötődése ellen, hogy azt hirtelen visszavonja szüleitől, s
a családon kívül keresi azt a személyt, akihez kötődhet. Ezek az új
személyek a szülőkkel ellentétes tulajdonságokkal rendelkezhetnek.
Lehetnek a serdülő énideálját megtestesítő vezetők, máskor a fiatal -
azonos vagy különböző nemű - kortársával alakít ki szoros, rajon-
gással teli kapcsolatot. A szülőkről hirtelen leválva különböző ifjúsági
csoportokhoz, bandákhoz kapcsolódhat, amelyek normáit minden
kritika nélkül átveheti.

100
 Az újonnan kialakított kötődések révén a fiatal a szülőktől sza-
badnak érzi magát, és bántó módon viselkedhet velük szemben.
Ezekben az esetekben a szülőkről való leválás hirtelensége, a csalá-
déval ellentétes normák követése és az új személyekhez való ragasz-
kodás feltűnő volta jelzi, hogy a normális érési folyamat erőltetéséről,
túlzásáról van szó, és nem az egészséges leválásról.

2. Az érzelmek ellentétbe fordítása: gyűlölet, lázadás, gyanakvás,

depresszió
Ebben az esetben a serdülőnek nem sikerült a szülők iránti ér-
zelmeit új tárgyakra áthelyeznie, ezért a védekezés más formáját
választja. Érzéseit ellentétükbe fordítja, s így teremti meg a szükséges
távolságot önmaga és szülei között. A szeretetből gyűlölet, a
függésből lázadás lesz. Az érzelmek ellentétbe fordításával azonban
csak az érzelmi színezet változik, a kötődés ugyanolyan intenzív
marad. A szembenállás a szülőkkel a fiatalban csak a szorongás és a
bűntudat érzését növeli, ezért agresszióját hárítani igyekszik. Ha ez a
projekció formáját ölti, a serdülő gyanakvóvá válik, szüleinek tulaj-
donítja saját agresszivitását, ami csak elmélyíti a konfliktusokat.
A megnövekedett agressziót azonban saját személye ellen is for-
díthatja. Ez viselkedésében úgy mutatkozhat meg, hogy lebecsülő
megjegyzéseket tesz önmagára, megsebzi magát, egész magatartásá-
val depresszív benyomást kelt, és hangoztatja, hogy nem akar élni,
vagy öngyilkossági kísérletet követ el. Ezek a fiatalok nagyon szen-
vednek, és igénylik a segítséget.

3. Nárcisztikus visszahúzódás: nagyzásos fantázia, megalománia

Ha a szorongások és gátlások miatt az érzelmeket nem lehet a
családon kívüli személyekre átvinni, a serdülő azokat saját magára
vonja vissza. E folyamatot nagyzásos fantáziái jelzik (kiugró ered-
ményekről, a világ megmentéséről, ennek érdekében önmaga felál-
dozásáról stb.). Ilyen fantáziák természetesen minden egészséges
serdülőnél előfordulnak, csak bizonyos határon túl adnak okot az

101
aggodalomra, illetve ha kizárólagosak. Ha a libidómegszállás csak a
serdülő testére vonatkozik, a test megváltozásának érzete - ez bizo-
nyos mértékig szintén normálisnak tekinthető - vagy hipochondriás
félelmek alakulhatnak ki. Blos szerint a serdülőkori fejlődésben -
mielőtt a fiatal új kapcsolatokat alakítana ki - törvényszerű e nár-
cisztikus időszak.

4. Regresszió: kisgyermekes, szokatlan viselkedés, fantáziába mene-

külés
A korai kötődésektől való extrém mértékű szorongás szélsőséges
esetben pszichotikus mélységű regressziót válthat ki. A serdülő
viselkedése, külső megjelenése hirtelen megváltozik, szokatlan
fordulatot vesz. A realitás követelményeit elutasítja, és fantáziáiba
húzódik vissza.
Mint láttuk, a serdülő különböző módokon próbál úrrá lenni saját
teste, érzései, vágyai fölött, de ez nehéz és rögös út. Sikeres és
önsorsrontó próbálkozásai egyaránt vannak.

VÉDEKEZÉS AZ ÖSZTÖNKÉSZTETÉSEK ELLEN - AZ

ELHÁRÍTÁS JELLEGZETES FORMÁI A SERDÜLŐKORBAN

1. A serdülőkori aszketizmus
Serdülőkorban és az élet azon szakaszaiban, amikor az ösztön-
késztetések felerősödnek, a máskor tudattalan vágyak, fantáziák
legyőzik az elfojtást, és tudatosulnak. Az ösztönök erejétől, sodrásától
való félelem az elhárításra irányuló erőfeszítést növeli. A serdülőknél
az ösztönök elleni küzdelem intenzitása meghaladja a neurózisoknál
tapasztalt elfojtásokét, amelyek mindig az ösztön jellegére
specifikusak, azaz a kényszemeurotikus az análszadisztikus
késztetéseit fojtja el, a hisztériás pedig genitális, ödipális jellegű
vágyait stb.

102
 A serdülőknél az ösztön elutasítása szintén az ödipális fantázi-
ákból és a maszturbáció elleni küzdelemből indul ki, e folyamat
azonban az élet más területeire, a fiziológiai szükségletekre is kiterjed.
Nem meghatározott ösztönkésztetésektől, hanem magának az
ösztönnek az erejétől félnek. Tornával, korai felkeléssel, éjszakai
tanulással, az étkezés elutasításával stb. az egészségük veszélyezteté-
séig sanyargathatják testüket. A fogyókúra egy ponton kóros sovány-
ságot eredményezhet. Ilyenkor a szervezet működése zavart szenved,
és sok esetben orvosi kezelésre van szükség a pszichoterápia mellett.
Ezt az aszketizmust azonban hirtelen az ösztön kielégítésének perió-
dusai válthatják fel, a fiatal váratlanul feladja a korábbi korlátozáso-
kat, például a koplalás után falni kezd. Tehát az anorexiát (kóros
soványság) a bulimia (mértéktelen evés) válthatja fel. Tudnunk kell,
hogy ez az új viselkedésforma - ha esetenként megbotránkoztatónak
tűnhet is a környezet szemében - a személyiségnek a szélsőséges
megoldás ellen irányuló öngyógyító kísérlete. Az aszketizmus kóros
esetben egészen az életműködések megbénulásáig vezethet.

2. A serdülőkori intellektualizáció
A latenciakorú gyermekeknél láttuk, hogy érdeklődésüket a reális
világ tárgyai kötik le. Felfedezésekről és kalandokról, különleges
életsorsokról, országokról szeretnek olvasni, másokat a számtan, a
fizika vagy bonyolult szerkezetű gépek kötnek le. A serdülők gon-
dolkodása már megérett az elvont összefüggések felismerésére, a
logika alkalmazására. Sokoldalú érdeklődésük a világ absztrakt
jelenségei felé fordul, kielégíthetetlen az igényük az elvont dolgokon s
a velük kapcsolatos problémákon való töprengésre, a végeláthatatlan
vitatkozásra. E káprázatos intellektuális teljesítmény azonban
egyáltalán nem - vagy csak kis mértékben - befolyásolja viselkedé-
süket. Például az elnyomottak jogaiért küzdenek, de ők másokkal
szemben sokszor durvák, tapintatlanok.
Ez a folyamat Anna Freud szerint nem valódi intellektuális tel-
jesítmény, hanem intellektualizáció. Az aszkézisnél láttuk, hogyan
próbálja a serdülő elnyomni ösztönkésztetéseit. Most ezzel ellentét

103
ben az ösztönös folyamatok felé fordul, s a mentális erőfeszítés, az
intellektualizáció folyamatával gondolati síkra ülteti ösztönkonflik-
tusait, azokat mintegy megszelídíti. Közelebbről megnézve láthatjuk,
hogy a serdülőket érdeklő témák ugyanazok, mint amelyeket a lelki
tartományok között fennálló konfliktusokként szoktunk említeni:
szabadság és korlátozás, szexuális szabadosság vagy morál stb.
Az ösztönfolyamatok és affektusok verbális reprezentációkká,
azaz szavakká történő átalakítása az ember énjének egyik legkoraibb
és legfontosabb jellemzője. Az ösztönös folyamatok ezzel szóképze-
tekhez kapcsolódnak, így tudatosíthatóvá válnak. Ezt a folyamatot,
amely egyébként állandóan és észrevétlenül zajlik, csupán a serdülés
ösztönfeszültségeinek fokozódása tette láthatóvá (A. Freud 1936).

3. A serdülők uniformizmusa
Blos a serdülőkor harmadik jellegzetes elhárításmódjának a ser-
dülők uniformizmusáA. tartja. Ennek szellemében a serdülő mindenben
kortársaira szeretne hasonlítani (úgy öltözködik, úgy viselkedik, olyan
zenét hallgat, ugyanaz a véleménye a dolgokról). Ezzel a hasonulással
a saját problémáját igyekszik kikerülni, s látszólag eljut a
felnőttséghez.
Ezek az énvédő mechanizmusok a szorongás és a társadalmi
együttéléssel összeegyeztethetetlen késztetések elhárítását, a belső
konfliktusok feldolgozását szolgálják. Sok költő, zeneszerző és tudós
azonban ezekben az években már alkotott. Egyoldalú lenne tehát, ha
ezekben a korai intellektuális és kreatív teljesítményekben pusztán a
feszültség elvezetésének a szelepét látnánk. A serdülés folyamat
jellegű fejlődés - regressziókkal és válságokkal: külső trauma és belső
fejlődési krízis egyaránt kíséri a fiatal mindennapjait, de mindezek
mellett az öngyógyítás és a kreativitás rendkívül nagy jelentőséggel
bír.
A serdülőkor zárószakaszában, a posztadoleszcenciában a fia-
talnak meg kell találnia helyét a társadalomban. A mi társadalmi és
kulturális feltételeink között a pubertás folyamatosan megy át a

104
felnőttkorba, nem hirtelen fordulat eredménye. A fiatal leválik szülei-
ről, és megtalálja azt a kortárs csoportot, amelyben jól érzi magát.
Korábbi kapcsolódásaiban még a rajongás volt a meghatározó, a
választás az énideál mentén történt. Olyan társat keresett, akivel
azonosulhatott, aki olyan volt, amilyenné ő szeretne válni. Ha ez a
rajongás azonos neművel szemben alakult ki, homoerotikus színeze-
tűvé vált.
A serdülőkor zárószakaszában a fiatalnak azonosulnia kell a
nemének megfelelő nemi szereppel, s képessé kell válnia egy intim,
kétszemélyes kapcsolat megvalósítására. Ez feltételezi azt is, hogy
énstruktúrája elég szilárddá vált ahhoz, hogy az énvesztés (a saját
identitás elvesztésének) félelme nélkül tudja átadni magát egy érzelmi
kapcsolatnak.

Összefoglalás
Amennyiben a korábbi szakaszok fejlődési feladatai nem oldód-
tak meg, a fiatal a felnőttkor küszöbére érve szembesül az elmulasz-
tottakkal, s a felnőttkorba való átlépése nehezített lehet. Blos szerint a
későbbi életvezetés, a megfelelő társ és hivatás megválasztása
lehetővé teszi e korai traumamaradványok feldolgozását, s ebben az
alkotás folyamatának fontos szerepe van.
Blos fejlődésmenetét követve, összegzésként megállapíthatjuk,
hogy a nemi szerep kialakulásának kritikus időszaka a pre- és a korai
adoleszcencia. A nemi szerep vállalásának sikere elsősorban a kis-
gyermekkori érzelmi kötődés visszavonásától, az akkori anyaképről
való leválástól függ.
A családtól való érzelmi függetlenedés, az ödipális konfliktus
lezárása a serdülőkor középső szakaszának fejlődési feladata.
A serdülőkor zárószakaszában a fiatal feladata a felnőttidentitás
kialakítása, a hivatás- és párválasztás; világnézetének és értékrendjé-
nek meg kell szilárdulnia, valamint meg kell találnia helyét a kortársak
közösségében. Az énazonosság, az identitás fogalma E. H. Eriksontól
származik. Jelentését a következő fejezetben tárgyaljuk.

105
 \7. IDENTIFIKÁCIÓ ÉS AZ IDENTITÁS A
SERDÜLŐKORBAN

A serdülőkor a gyermekkor utolsó és az identitás kialakulásának döntő

szakasza. A gyermekkor valójában csak akkor zárul le, ha a fiatal a
korábban jellemző azonosulásait alá tudja rendelni azok újaknak.
Enazonosságát mindenki csak a kortárs csoportokban megvívott
harcaiban, versengéseiben, rivalizációjában vívhatja ki. A fiatalnak
olyan döntéseket kell hoznia, amelyek önmeghatározását érintik, s egy
életre szólnak. Ha ez nem történik meg, az egyén megreked
gyermekkori azonosulásaiban.
Identitása kialakulásához a fiatalnak az intézményesült keretek
közt érési lehetőségre, időre van szüksége. Idő kell ahhoz, hogy a
pszichoszociális érettség, a valódi intimitásra való készség kifejlőd jék,
a fiatal kész legyen szülővé válni. Ezt az időszakot intézményesített
pszichoszociális moratóriumnak, pszichoszociális várakozási
időszaknak nevezzük. Intézményesített abban az értelemben, hogy -
amint azt a kulturális antropológiai megfigyeléseknél láttuk - a
különböző társadalmak más és más módon engednek haladékot a
gyermekkor és a felnőtt élet között. Ez az időszak a szabad szerepkí-
sérletezés ideje, amikor az egyén bemérheti saját határait, és megke-
resheti helyét a társadalomban. A fiatal felnőtt ezáltal tesz szert a
belső folytonosság és a szociális folyamatosság biztonságot adó
érzésére, amely képes összekötni mindazt, ami gyermekként volt, és
amivé válni fog. A serdülő így tudja összekötni az önmagáról kiala-
kított képet azzal, amelyet róla - mint elismert tagjáról - a vonatkoz-
tatási csoportja és a társadalom alkotott.
A fiatal egzisztenciális alapszükségleteihez tartozik, hogy a fel-
nőtt társadalom számára meghatározó tagjai elismerjék. Ezt első-
sorban a saját teljesítményéért kaphatja meg, de az identitás ki-
alakulása szempontjából ugyanilyen lényeges, hogy felelősséggel
felruházottnak érezhesse magát, hogy a közösség funkciót és pozíciót
jelöljön ki számára, és úgy lássa, felnövekedésének értelme van. Ez az
elismerés nélkülözhetetlen támaszt jelent akkor, amikor a fiatal

106
a serdülése során szembekerül az ösztönök örvényszerű sodrásával. A
számára fontos felnőttek támogatásával válik képessé arra, hogy
énvédö mechanizmusait működtetni tudja, adottságainak megfelelően
teljesítsen, és új identitását kialakítsa.
A serdülő feladata, hogy a tágabb környezetében betöltött szere-
peivel összhangban szintetizálja az összes fontos gyermekkori
identifikációját. Az identitás - az önazonosság biztos érzése - a
gyermekkori azonosulásokból fejlődik ki. Ezek puszta összeadódása
természetesen még nem eredményez funkcióképes személyiséget. A
serdülőkor végén kialakuló új identitásnak egységes egész alakzata
van: Gestalt, amelyben az egész egy új minőség, több, mint a részek
összessége.
A gyermek a fejlődése során a környezetében lévő embereknek
csak bizonyos részaspektusaival azonosul, azokkal, amelyek a leg-
erősebben hatnak rá. Természetesen a szülők részaspektusaival való
azonosulás a leggyakoribb. Sokszor meglepő és váratlan, hogy mivel
azonosul a gyermek. A szülők részaspektusaival bizonyos túlértékelt
képességeik, a szülők által sokszor titkolt szereplehetőségeik mentén
azonosul, s ezek nem társadalmi értékük, hanem a gyermeki fantázia
sajátos természete miatt részesülnek előnyben. Például a látenciában
lévő fiú ellesi, hogy társaságban az apja a „nagyivó” szerepében arat
sikert, pedig a családban visszautasítja és „nem kedveli” az italt. A
válogatás a fantázia kénye-kedve szerint történik, és csak fokozatosan
kerül előtérbe a társadalmi valóság szempontjainak megfelelő,
realisztikusabb értékelés.
A serdülőkorban kialakuló önazonosság tehát több és más, mint a
gyermekkori azonosulások összege, de azok közül magában foglalja a
legfontosabbakat. Magába olvaszt minden fontos korábbi identi-
fikációt, de meg is változtatja azokat, hogy belőlük egyedülálló és
összefüggő egységet hozzon létre.
Az én a mintaképül választott személyek identitásával három
lelki folyamat révén képes érintkezésbe kerülni:
1. a bevetítés (introjekció) és a kivetítés (projekció) mechaniz-
musával;
2. az azonosulás képességével, az identifikáció folyamatával;

107
 3. az identitásképződés, azaz az önállóság kialakításának képes-
ségével.
E mechanizmusok alapján a következő pszichoszociális fejlődési
sémát állíthatjuk fel:
1. A bevetítés és kivetítés mechanizmusai, amelyek a későbbi
azonosulások alapját képezik, csak akkor integrálódnak egésszé, ha
kölcsönösen kielégítő kapcsolat van az anyaian gondoskodó felnőttek
és az ellátott gyermek közt. Tehát az introjekciós és projekciós
mechanizmusok viszonylagos integrálódása, egyesülése a személyiség
fejlődése szempontjából csak abban az esetben történik egészségesen,
ha a csecsemőt, kisgyermeket szeretetteljes és kielégítő ellátás veszi
körül. Csak ennek az alapvető kölcsönösségnek az élményén keresztül
jut el a gyermek önmaga érzetének biztonságos és szilárd pontjához,
ahonnan kiindulva - mint egy sarokkőtől a másik ponthoz - el tud érni
az első szeretett személyhez.
2. A gyermekkori azonosulások sorsa attól függ, van-e módja a
gyermeknek kielégítő és kölcsönös kapcsolatba kerülnie a családi
szerepek otthonos, jól ismert és értelemmel bíró hierarchiájával. A
szerepek egymásra következésével, az alá-, fölé- és mellérendelődé-
sek biztonságos áttekintésével, úgy, ahogyan erre a családban együtt
élő nemzedékek élete mintául szolgálhat.
3. A valódi identitásképződés akkor kezdődik el, amikor a gyer-
mekkori identifikációk már nem használhatók eredményesen. E fo-
lyamatban óriási jelentősége van annak, hogy a környező társadalom
hogyan határozza meg, hogyan identifikálja a fiatalt. Mégpedig abban
az értelemben, hogy elfogadja-e és elismeri-e olyasvalakinek, akinek
olyanná kellett lennie, mint amilyenné vált. Tehát a környező felnőtt
világ az elfogadásával legalizálja, elismertté teszi a fiatal
önazonosságát. Ez az akceptálás folyamata.
A kisközösség, amelyben a fiatal él, „elismertnek” érzi magát
azáltal, hogy a fiatal a tagjai közé akar tartozni. Ha viszont az egyén
semmibe veszi a felnőtt közösséget, az visszavág a maga kialakult
törvényeivel, megkövetelt, elvárt szabályaival az esetleg deviánsnak
minősített fiatallal szemben.

108
 E bonyolult és komplex lélektani és társadalmi folyamatok ért-
hetővé teszik, hogy a serdülőkor miért az identitáskrízis időszaka. Azt
persze tudnunk kell - és a leírtakból is nyilvánvaló —, hogy az
identitásképződés hosszú folyamat, a csecsemőkor első visszamo-
solygásánál kezdődik, és élethosszig tart.
Az első önészlelés, az első válaszmosoly már tartalmaz valami-
féle magára ismerést, amely összekapcsolódik a kölcsönös elismerte-
téssel. A folyamat nagyrészt öntudatlanul zajlik, és talán csak a pszi-
choszociális fejlődés töréspontjain tudatosul, többnyire fájdalmasan.

TÖRÉSPONTOK

A gyermek életének bizonyos időszakaiban olyanként éli meg önma-

gát, mint akivel elégedettek a szülei. Majd például két és fél éves
korában testvére születik. Az újszülött megérkezésével egyszerre
újfajta követelményekkel találja magát szemben, olyanokkal, ame-
lyeket csak a „nagy gyermekkel” szemben támasztanak. Eddig ő volt
a kicsi, szülei szeme fénye. Most már úgy kell viselkednie és éreznie,
mint egy „nagy” gyermeknek. Alkalmazkodnia kell egy idegenhez,
aki a mamájához sokkal közelebb van; kiesett a szeretet fókuszából, s
ezt megértőén és bölcsen kell viselnie, ugyanis ezt várják el tőle.
Hirtelen elveszíti azonosulása sarokpontját, megtörik az önmagáról
mint „elégedett gyermekről” való tudása. Igazi pszichoszociális törést
jelent ez a mozzanat. Sokan fixálódnak is ennél a krízishelyzetnél, ők
az örök kisemmizettek, a reménytelenül rivalizálók.
A fejlődés követelménye, hogy a gyermek e válságot kompro-
misszumok árán meg tudja oldani. Más viselkedésformákra van
szüksége, s ez nagy erőfeszítést követel. Ellen kell állnia a regresszió
vonzásának, s előbb-utóbb az új követelményeknek megfelelő visel-
kedést kell elsajátítania. Erre azonban csak akkor fog késztetést
érezni, ha az önuralom, az alkalmazkodás, a sokasodó kötelességek
társadalmi értékként elismertek családjában; ha a felnőttek segítik,
hogy a kisgyermek és a nagy gyermek értékrendjét egy elismert

109
identitásban egyesítse. így a nagyobb gyermek pozíciója által nyert
elismerésekkel együtt megőrizheti korábbi értékeit. Az identitás
kialakulását a környezet azzal segítheti, hogy a gyermeknek módja
van átélnie, megtapasztalnia a fiatalabb és az idősebb nemzedék, a
testvérek, rokonok egymástól különböző viselkedését, a családi, nemi,
életkori stb. szerepek hierarchiáját. így átéli, mit várnak el az
idősebbtől, és beépíti magába a múltról való gondolkodást. A család,
az iskola, a szomszédok és az ismerősök mind a kapcsolatok kialakí-
tásának — s ezzel az azonosulásnak - a lehetőségét teremtik meg a
gyermek számára. Ezekből a tapasztalatokból alakítja önmagát, majd a
gyakorlatban kipróbálja a látott magatartásformák pszichoszociális
felhasználhatóságát.
A pszichoszociális érés szakaszai specifikus válsághelyzeteket
hoznak létre az élet folyamán. A fejlődés a gyermeknél az egyes
funkciók alakulását hozza magával. Amikor egy gyermek beszélni
kezd, a beszéd képessége, funkciója az önállóság, a saját hatókör
bővülése feletti óriási örömmel tölti el. Ugyanakkor tapasztalja az
ezzel járó új kötelezettségeket is: már nem elégedhet meg a gesztu-
sokkal, a mimikával, ezentúl elvárják tőle, hogy beszéddel fejezze ki
gondolatait, érzéseit. Környezete elvárja, hogy ne selypítsen, tegyen
erőfeszítéseket a tiszta beszédre. Megtapasztalja, hogy a kimondott
szó egyben megállapodást is jelent, amely számon kérhető rajta. De
azt az egyenlőtlenséget is megtapasztalja, hogy a felnőttekre a szavak
érvényessége nem ugyanúgy vonatkozik. A beszéd, a hangadás, az
éneklés bekerül a gyermek önmagáról szerzett tudásának, önmagáról
kialakított képének alkotórészei közé, és összehasonlíthatóvá válik
mások teljesítményével. Ezáltal - jó esetben kedvező - minősítést is
kap, amely összefüggésbe kerül a gyermek egyéb teljesítményeivel.

Az én feladata, hogy az adott fejlődési fok pszichoszexuális és

pszichoszociális aspektusait integrálja, s hogy a fejlődéssel újonnan
kialakuló identitáselemeket összekapcsolja a már meglévőkkel. A
személy identitása a normatív válságok sorozatában alakul! Az
ösztönkésztetések erősségének és minőségének változásai, az intel

110
lektuális funkciók bővülése és a társadalmi körülmények
veszélyeztethetnek valamely már elért teljesítményt, s az addigi
vívmányok elveszíthetik értéküket. A serdülő sokszor ellentétes
követelményeknek kell, hogy megfeleljen. Ezek a fejlődéssel járó
normatív válságok nem azonosak a neurotikus jellegű vagy trauma
következtében fellépő krízisállapotokkal. A normatív krízis a régi
struktúrák szétbomlásával, átrendeződésével a fejlődés
lehetőségét teremti meg, a növekedési és érési folyamat új
energiákat, a társadalom pedig új lehetőségeket bocsát az egyén
rendelkezésére.
A serdülőkor tehát - a pszichés betegségekre emlékeztető jelen-
ségek ellenére - a normatív válság időszakának tekinthető, amelyet
egyrészt az énerő viszonylagos gyengesége, másrészről a növekedésre
szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad
energiák addig rejtett szorongásokat is életre kelthetnek, és új konf-
liktusokat provokálhatnak, de az én új funkcióinak érlelődését, a
kreatív potenciál kibontakozását segítik. Ha az identitásképződésben
elakad a személy, a krízis neurotikus vagy - szélsőséges esetben -
pszichotikus jellegű lesz. Ez merev pszichés védekezésre és mélyülő
pszichoszociális elmagányosodásra kényszeríti az egyént.
Az identitásérzés akkor válik tudatossá, amikor az egyén az
identitásáért harcol, vagy amikor a krízis felé tart, s az identitásdiffú-
zió szorongásteli élményét éli át. Identitásdiffúzió alatt az identitás-
érzés zavarát, a szerepek rendezetlenségét értjük. A kivívott identitás
átélése tudatelőttes. Meglétét pszichoszociális jó érzésként éljük át. Ez
belső bizonyosság arról, hogy az ember ura a testének, hogy ,Jó úton
jár”, s hogy számíthat a számára fontos emberek szeretetére és
elismerésére.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az identitásképződés fo-
lyamata több tényezőtől függ. Meghatározzák az alkati (velünk
született) adottságok, az ösztönszükségletek sajátosságai, a tehetség, a
személy számára jelentős, fontos személyekkel való azonosulások, a
hatékonyan működő énvédő mechanizmusok. Az eredményes
szublimációk, azaz a feszültségek átlényegítése, magasabb szinten
történő feloldásának a képessége és az önmagukat megvalósítani tudó,
kiteljesedő életszerepek szintén fontos tényezői e folyamatnak.

111
 Az identitásképződés olyan - önmagát kibontó - konfigurációnak
mutatkozik, amely fokozatosan épül ki a gyermekkor folyamán
egymást követő énszintézisek és átstrukturálódások révén. Az új
identitás a megtartott régi és az újonnan beépült készségeket és
lehetőségeket egyaránt tartalmazza. így alakul ki a serdülőkor végére
az önmagunkról tudás, az énazonosság, saját magunk megélésének
tudata, azaz az identitás. A serdülő természetesen szenved a szerep-
diffúzió feszültségétől. A serdülőkor ezért is különösen nehéz idő-
szaka a fejlődésnek, hiszen a személyiségnek ekkor kell az iden-
titáselemekből összeállítania véglegesnek ugyan nem mondható, de
alapjaiban mégiscsak létrejövő identitását.
A felnőtt szerepekkel való kísérletezés sok pozitív lehetőséget
rejt magában. Ha a fiatalnak módja van a kísérletezésre, ez javára
szolgál, a most még megengedett társadalmi játék a gyermekkorinak
mintegy a folytatása.
A kortárs csoport a kísérletezés, a szerepek kipróbálásának a te-
repe. A csoport biztosította lehetőségek, a benne elfoglalt pozíció
„rangja” kivédhetik az egyén krízisre adott regresszív megoldásait. A
kortárs csoportban a szubkultúra értékrendjének, normáinak megfe-
lelően a korábbi viselkedésminták újraértékelődnek, a jelenben folyó
azonosulásokkal ötvöződnek. Az identitás biztonságos átélése cso-
porton belül történhet csak meg. A serdülőkori identitás alakulásának
útját és módját megszabja, hogy a tágabb társadalom milyen
átmenetet tesz lehetővé a szociális játéktól a felnőttek munkájáig
(Erikson 1969).
A személyes azonosság tehát olyan fogalom, amely egységbe
foglalja az önérzetet, ugyanakkor elkülöníti a gyermek saját testét,
gondolatait, szubjektív reakcióit a tőle különálló személyektől és
tárgyaktól. A személyes azonosság érzése nem velünk született, a
gyermek az emberi kapcsolatokban szerzi meg. Az agresszió és az
indulatok megfékezése, az önuralom képességének elsajátítása és a
valóság szempontjainak figyelembevétele csak a szeretett szülővel
való azonosulással valósulhat meg.

112
 ERIKSONI FEJLŐDÉSI SZAKASZOK

Erikson (1957) szerint az emberi fejlődésben dinamikus kölcsönhatás

áll fenn a Freud által leírt egyéni pszichoszexuális fejlődés, valamint a
szőkébb és tágabb társadalmi környezet normarendszere, elvárásai és
szereplehetőségei között. Véleménye szerint az ember identitása nyolc
fejlődési szakaszon keresztül alakul. A következőkben röviden
összefoglaljuk e fejlődési szakaszok sajátosságait, és áttekintjük,
milyen erényekkel gazdagodhat az egészségesen fejlődő személyiség
az egyes szakaszokban.
1. Ósbizalom az ősbizalmatlansággal szemben
Ebben a szakaszban az anya megbízható és elvárt külső jelen-
ségből belső bizonyossággá válik. A jelenségek állandóságának, fo-
lyamatosságának megélése biztosítja a gyermek számára az én-
azonosság kezdetleges élményét. A gyermek már „tudomással” bír a
felidézhető és várható észlelésekről, a képek belső világáról, amelyet
szorosan összetartozónak tart a környezet megismert, megbízhatóan és
ismétlődően megjelenő dolgaival és személyeivel. Ez a fejlődés első
lépése.
A békés megismerésnek ez a fejlődésmenete a harapás megjele-
nésével megtörik. A fogzás fájdalmai dühkitöréseket váltanak ki,
amelyeket a gyermek önmaga ellen fordít, önmagát harapja. Ez a
mazochisztikus tendenciák gyökere - az önmagunknak okozott fáj-
dalom egyfajta kegyetlen vigasz arra, hogy az eredeti szeretett sze-
mély (az anya) nem hozzáférhető. E folyamat a fogzással veszi
kezdetét, innen fakad a „nem jó” ősi élménye.
Az ősbizalom és ősbizalmatlanság alapkonfliktusának megoldá-
sával vagy megoldatlanságával alapvető viselkedésformák alakulnak
ki, amelyek a későbbiekben jellemzőek lesznek az életvitelre.

* Ugyanerről a témáról ld.: Debrecenyi Károly István - Tóth Mihály:

Életesemények a pásztori lélektan és a filozófia tükrében, 38. oldaltól.

113
 Az identitásérzés alapja az egyénnek az az érzése, hogy „rendben
van”, rendelkezik önmagával, megfelel a környezet bizalmának, és
olyanná tud válni, amilyet a környezet értékel és elvár. A kudarcokat
és frusztrációkat a gyermek akkor képes eltűrni, ha szülei felébresztik
benne azt a mély meggyőződést, hogy amit tiltanak és kérnek tőle,
annak értelme van.
Ebben a Freud által orálisnak nevezett szakaszban, melyben a
szájnak, szopásnak és szoptatásnak különös jelentősége van, az a
remény alakulhat ki a csecsemőben, hogy vágyai teljesülhetnek,
kielégülhetnek.
2. Autonómia a szégyennel és a kétellyel szemben
Ez a periódus az életnek a elsőtől a harmadik évéig terjedő idő-
szakát öleli fel. A szobatisztaságra szoktatással új szakasz kezdődik a
fejlődésben, a gyermek új élményminőségeket él át, a megragadás és
az elengedés érzését. Ez az őskonfliktus ellenséges és baráti
viselkedéshez egyaránt vezethet. A megragadás egyfajta erőszakos
birtoklást vagy kényszeres magatartást eredményezhet, de gondozó-
nevelői attitűdöt is kialakíthat. Az elengedésből is egyaránt lehet
pusztító szabadon bocsátás vagy feszültségmentes útnak eresztés.
Ha a gyermek számára a túlzott szigor miatt az autonómia tiltottá
válik, minden kutatókedvét önmaga ellen fordítja. Nem a világ
tárgyainak megismerésére törekszik, hanem szinte kényszeres ma-
kacssággal hívja fel magára a környezet figyelmét. Ha a kölcsönös
szabályozás nem alakulhatott ki, követelőzéssel akarja elérni vágyai
teljesülését. Ezek a konfliktusok válhatnak a későbbi kényszemeuró-
zis alapjává.
A gyermek megszégyenítése destruktív hatású a fejlődésre,
gyengíti az éntudatot. A megszégyenített gyermek iskoláskorában
nehezebben vállal feladatot, nem bízik saját képességeiben. A meg-
szégyenítés lényege a közösségből való kitaszítás, a gyermek szeretne
láthatatlanná válni, hiszen „mindenki őt nézi”.
A szégyen párja a kétely: a hátul lévő, a magunk mögött hagyott
dolgok bizonytalanságot sugallnak. Ez szorosan összefügg a széklet

114
ürítés szabályozásával, illetve annak megtanulásával. A rejtőzködő
üldözőktől való paranoid félelmekben is valami hasonló fejeződik ki a
későbbiekben.
Ennek a szakasznak a hozadéka az akaraterő, a szabad választás
és az önkontroll kialakulása.
3. Kezdeményezőkészség a bűntudattal szemben
Ez a fejlődési szakasz, amely a harmadiktól a hatodik évig tart, az
infantilis szexualitás és az alakuló felettes-én harcának időszaka.
Veszélye a túlzott bűntudat.
Egészséges fejlődés esetén a „valamit csinálni” korszaka, a fel-
szabadult mozgékonyságé és kíváncsiságé. Ez a „miért”-kérdezős-
ködés időszaka. A mindenre rákérdezés és a kíváncsiság a későbbi
kutatókedv, tanulásvágy alapja is. Az óvodás ekkor kérdez rá először a
gyermek születésének rejtélyére és a családon belüli kapcsolatokra.
Szorongással tölti el, ha megbüntetik fantáziái miatt. Ebben az
időszakban a felettes-én még merev, az önbüntetés sem ritka. Megfe-
lelő nevelés mellett az önszabályozás felé halad a gyermek. Ha a
szülőkkel szemben kiéleződik a kezdeményezési készség konfliktusa,
akkor a gyermek hisztériás tagadásba menekülhet, elfojtja vágyait, és
a bénultság, a valamire való képtelenség érzése vehet rajta erőt. Más
esetben túlkompenzálással, nagyképűséggel fedheti el szorongásait.
E szakaszra jellemző az értékes célok felfedezése, a céltudatos-
ság kialakulása.
4. Teljesítmény a csökkentértékűséggel szemben
A gyermeknek ebben az életkori periódusban, amely a hatodik
életévtől a tizenkettedikig tart, és nagyjából a latenciaidöt fedi le, meg
kell találnia helyét a teljesítmény, a munka világában. Azzal kell
elismerést kivívnia, hogy teljesít. Ha nem tud jól teljesíteni, énhatárai
megsérülhetnek, és előbb-utóbb feladja a reményt, hogy a nagyokkal
azonosulhat. Elvész a tanulásba vetett bizalma, és önmagát
csökkentértékűnek éli meg. Ennek az időszaknak az a veszélye, hogy
olyan törés következhet be a fejlődésben, amely esetleg az egész
személyiséget és az életpályát negatívan befolyásolja.

115
 A figyelem és a koncentráció képessége nem akaraterő kérdése,
sokkal inkább azonosulási képesség. Az önbizalomhiánnyal, a csök-
kentértéküség érzésével a gyermek felmenti magát a kreativitás, a
kitartás, a teljesítmény és az értékek létrehozására irányuló elvárások
alól.
Érdeklődő szülők és kooperatív kortársak segítségével a gyermek
ebben a szakaszban megtapasztalhatja kompetenciáját, készségeit,
kialakíthatja saját módszereit.
5. Identitás a szerepdiffúzióval szemben
A gyermekkor vége, a serdülőkor, az ifjúkor kezdete ez az idő-
szak. A serdülő arra kíváncsi, milyennek látják őt a többiek. A róla
alkotott képet egybeveti az önmagáról kialakított képpel, s korábbi
szerepeit megpróbálja összeegyeztetni a kortárs csoport ideálképével.
Az énidentitás több a gyermeki identitások összességénél, azok
integrálódását jelenti a serdülőkori új identitással. Az énidentitás
érzése csak akkor alakulhat ki, ha a fiatal szociális szerepei össz-
hangban vannak tehetségével és érdeklődésével. Azt az érzést fejezi
ki, hogy belső létének, önmagának, személyiségének az egysége és
folyamatossága mások szemével is megfelelő, és az életpálya meg-
kezdésének irányába halad.
E szakasz veszélye a szerepdiffúzió (szerepzavar). A serdülő ké-
telkedhet saját nemi identitásában, s aggasztja, hogy nem képes
elköteleződni egy választott hivatás mellett. A kapcsolatok és a
szerelem legfontosabb szerepe ebben az életkorban az, hogy vissza-
tükrözze a serdülőt. Önmaga képét a másikra vetítve a fiatal a vissza-
tükrözés során egyre tisztább képet nyer önmagáról. A pubertás rítusai
és a megerősítés (konfirmáció) a kivívott új identitás integrációját és
megszilárdulását szolgálják.
E szakasz fő erénye a hűség, a lojalitás szabad felajánlása és
fenntartása.

116
6. Intimitás az izolációval szemben
Ez a szakasz, a fiatal felnőttkor, a közelség elérésének kívánal-
máról szól, szemben az elzárkózással. Ha a fiatal énje elég erős, akkor
képes az énvesztés félelme nélkül kapcsolatba kerülni az ellenkező
neműekkel, önmaga mélyebb rétegeivel, fantáziáival, félelmeivel,
valamint mások tudásával és eszméivel. A fiatal felnőttől a társadalom
elvárja, hogy aránytalan regresszív megnyilvánulás nélkül viselje el a
lemondást, és képes legyen a realitás és a hűség szabályait betartani.
Freud egyszerű meghatározásával: „Tudjon szeretni és dolgozni.”
Ebben a periódusban tehát a szerelem és összetartozás érzésének, a
kölcsönösség képességének fejlődése a legmeghatározóbb.
7. Alkotóképesség a stagnálással szemben
A felnőttkor a másokért, a születő új nemzedékért való felelősség
és az alkotómunka időszaka. Ha a felnőttnek ez az érdekeltsége
elvész, élete látszattevékenységek közt, önmaga létének túlkompen-
zált igazolásával telik. E szakasz fő erényei a gondoskodás és a
kötelezettségvállalás.
8. Énintegritás a kétségbeeséssel szemben
Aki képes volt magára vállalni az emberek és ügyek iránti fele-
lősség gondját, alkalmazkodott a győzelmekhez és csalódásokhoz, az
időskorában elfogadóan, elégedetten tekinthet vissza életpályájára.
Akiben a világ rendjéről és a szellemi-fizikai értékteremtésről biz-
tonságos kép alakul ki, az kétségbeesés nélkül tud a halál felé tekin-
teni. Egységben érzi magát a régi korok embereivel és a történelem
folyamatosságával, amelyben egy láncszemet képvisel. Személyiségét
a bölcsesség és a lemondásra való képesség jellemzi. A nagyfokú
halálfélelem, a kétségbeesés, az életuntság a felnőtt énintegritás
hiányát jelzi.
Az életpálya minden egyes időszakában a soron következő alap-
konfliktus megélése, feloldása új élményminőségeket és megoldás-
módokat épít be a személyiségbe, és a régi identitásokat önmagába
foglaló új identitást alakít ki.

117
 NORMATÍV VÁLSÁG VAGY SERDÜLŐKRÍZIS?

AZ EGÉSZSÉGES ÉS KÓROS FEJLŐDÉS MEGÍTÉLÉSÉNEK

SZEMPONTJAI A SERDÜLŐKORBAN

Nehéz meghúzni a határt a normális és a patológiás serdülés között.

Ahhoz, hogy a felnőtt genitális szexualitás minden következményével
együtt integrálódhasson a személyiségbe, a látenciában elért
egyensúlyt fel kell adni. A kamaszkori hangulatingadozások, lázadá-
sok stb. ezeket a belső változásokat jelzik, azt mutatják, hogy a
személyiség átrendeződése zajlik. A serdülőkori megnyilvánulások
hasonlóak lehetnek a neurotikus, pszichotikus és antiszociális visel-
kedés tüneteihez, nehéz elkülöníteni, hogy hol az átmenet a pszichés
betegségbe. A serdülőkor tehát a személyiség addig elért egyensúlyi
állapotának felborulása, és azt tekintjük abnormálisnak, ha ez az
egyensúlyi állapot változatlan marad. A serdülők viselkedését szél-
sőségek jellemzik: szeretik és gyűlölik szüleiket, rajongással azono-
sulnak másokkal, harcolnak identitásukért stb. Az ilyen szélsőséges
viselkedést más életkorban patológiásnak tekintenénk, ám ebben az
esetben csak azt jelzi, hogy a serdülő próbálgatja önmagát és lehető-
ségeit. A fiatal viselkedésében a szélsőséges mértékű lázadás vagy
menekülés, a nárcisztikus visszahúzódás, a regresszió és az aszkézis
jelei adnak okot az aggodalomra.
A serdülőkorral járó kiélezett konfliktusok gyakran erednek lé-
lektani okokból. Mint említettük, a megfelelő pár és hivatás megvá-
lasztása, az egyén adottságainak megfelelő életvitel kialakítása
segíthet a gyermekkori traumák maradványainak feldolgozásában.
Ugyanezek a traumamaradványok azonban megnehezíthetik a serdülés
folyamatát, úgy mondhatnánk, azon a ponton, területen lesz sebezhető
a fiatal, ahol gyermekként valami megrázkódtatás érte.
A fiatal egyensúlyvesztése a család működési zavaraiból is
eredhet. A szülő túlféltésből vagy autoriter módon akadályozhatja
gyermeke egészséges leválási törekvéseit, és igyekezhet a serdülőt a

118
család kötelékében tartani. Az ödipális érzések újraéledése miatt
minden olyan szülői magatartás megnehezíti a serdülést, amely az
ödipális feszültséget növeli. A gyermek burkolt vagy - szélsőséges
esetben — nyílt csábítása, a másik szülő ellen fordítása a családi
konfliktusokban, a hiányzó - elvált vagy elhunyt - másik szülő
pótlására irányuló elvárás stb. az ödipális érzéseket mind tudat-
közeiben tartja, s nem engedi a tudattalanba süllyedni. Az ödipális
konfliktus lezárását az is nehezítheti, ha a fiatal életében nincsenek
szülők (illetve őket helyettesítő felnőttek); ilyenkor a szülővel kap-
csolatos rajongás és rivalizáció érzéseit sincs kivel megélni.
A család működése során a tudatosan vállalt családi szerepek
mellett egy másfajta, tudattalan szereposztás is érvényesül, amelynek
révén az egyes tagok viselkedésükkel kielégítik egymás meg nem
fogalmazott elvárásait, tudattalan szükségleteit. A viselkedésnek ezt a
nem tudatosuló forgatókönyvét a családterápiában „családi mí-
tosznak” nevezik. A családi mítosz gyakran egy fel nem dolgozott
krízishelyzetből származik, például egy családtag elhunytéból, egy
abortuszból.
A családi mítosz gyakran több generációval korábbra nyúlik
vissza. Eredete a családtagok számára már nem ismert, de a családi
interakciókban a mítosz tovább él. A család meghatározhatja önmagát
például úgy, hogy: „Mi összetartó család vagyunk.” Az ilyen
„mitológiával” rendelkező családoknál a serdülő leválása a szülők
nagyobb ellenállásába ütközhet.
A családi mítoszban előírt tudattalan szereposztás révén a
gyermek sokszor a szülő elfogadhatatlan késztetéseit, vágyait
valósítja meg, ezt láthatjuk sokszor a disszociális viselkedést
mutató serdülőknél. A tulajdonlás mechanizmusa a projektív
identifikáció, amelyen keresztül a szülő saját elutasított vagy vágyott
oldalait a gyermekre vetíti, de ezzel az énrésszel az interakciók során
kapcsolatban marad. Tehát amikor gyermekét a viselkedéséért szidja
és korlátozza, saját lehasított és a gyermekre vetített, elfogadhatatlan
késztetései ellen küzd.

119
 Gyakran tapasztalható jelenség, hogy a szülő a saját kielégítetlen
vágyai, ambíciói megvalósítását várja a gyermektől (a képességeire
való tekintet nélkül), és a saját énideáljának megfelelő irányba
igyekszik őt terelni. Más esetben gyermeke viselkedése a múltjának
valamely fontos személyére, annak tulajdonságaira emlékeztetheti, s
ha ez a tulajdonlás túlságosan is intenzív, gyermekével - fordított
szereposztásban - saját serdülőkori konfliktusait ismételheti meg. A
serdülőkori válság általában akkor mélyül el, ha a fiatal leválása a
szülő addig fenntartott pszichés egyensúlyát fenyegeti. Ez esetben a
gyermek egészséges és életkorának megfelelő elszakadási törekvései a
szülőt saját élete megoldatlan problémáival, élete „értelmetlenségével”
szembesítik.
Az osztályhelyzet jellemzői, az etnikai problémák, a kollektív
társadalmi traumatizáció következményei és a családot ért üldözés
emlékei mind súlyosbíthatják a serdülés pszichológiai folyamatát.
A serdülés problémái abból is adódhatnak, hogy abban a kortárs
csoportban, ahová tartozni szeretne, a fiatal a saját értékrendjétől eltérő
normákkal és elvárásokkal találkozik. A serdülőkor lefolyása
nagymértékben függ attól, hogy a fiatalnak sikerül-e környezetében az
azonosulásra alkalmas, társadalmi értékeket közvetítő felnőtteket és
kortárs csoportot találnia.

VÉSZJELEK

Végezetül felsoroljuk azokat a viselkedési jegyeket, amelyekre fel kell

figyelnünk, ha a fiatal magatartásában jelentkeznek. E lelki jelenségek
nem feltétlenül a pubertáskrízis vagy egy kialakuló pszichés
megbetegedés jelzései, de mindenesetre azt mutatják, hogy a serdülés
folyamata elakadt, s erre oda kell figyelnünk. M. Laufer (idézi: Vikár
1980, 150. old.) kilenc ilyen veszélyjelzést ír le:
1. A serdülő magatartására túlnyomóan a kisgyerekes viselkedés
jellemző, túlzottan ragaszkodik gyermekkori szokásaihoz, ame

120
 lyek kielégítését szüleitől el is várja. Az életkornak nem megfe-
lelő magatartás okaként feltételezhetjük, hogy a fiatalt meg-
rettentették a felnőtté válás követelményei.
2. A serdülő viselkedése, megjelenése, gondolkodásmódja túlságo-
san a felnőttekére emlékeztető. A beszabályozott, merev visel-
kedéssel - Erikson megfogalmazásában a serdülőkori szerep-
kísérletezés idő előtti lezárásával, a „korai zárással” - a serdülő a
saját érzései, gondolatai ellen védekezik, amelyeket — úgy érzi -
nem tudna kontrollálni, ha megengedné magának az ellazulást.
3. A serdülő nem kortársaival alakít ki kapcsolatokat, hanem inkább
visszahúzódik a vele egykorúaktól és az ellenkező nemű- ektől. A
kortárs kapcsolatok helyett aszimmetrikus kapcsolatokat alakít ki
kisgyermekekkel, nála idősebbekkel stb.
4. A serdülőnek nem sikerül érzelmileg leválnia családjáról. Életé-
ben a szülők még mindig nagyobb szerepet játszanak, mint aho-
gyan azt a kora alapján elvárnánk.
5. Nem képes adekvát érzéseket kifejezni. Például nem szomorú
vagy mérges, ha kudarc éri, nem tud örülni, ha sikerül valami stb.
6. Bizalmatlan, gyanakvó, mások megjegyzéseit, viselkedését ma-
gára vonatkoztatja. Minden serdülő úgy érzi, hogy apró testi hibái
mindenkinek szemet szúrnak, de az ilyen fiatal komolyan
gondolja, hogy mindenki őt figyeli. Nehezen tudja különválasz-
tani saját érzéseit a másokétól.
7. Jövőképe nem reális. Helyénvaló, ha ebben az életkorban a fiatal
egy személyben akar világhírű tudós, ünnepelt filmsztár és
sarkkutató lenni, ezekkel az ábrándozásokkal a neki megfelelő
életformát keresi, és fantáziáiban próbálgatja saját képességeit.
Azonban ezeknek a fiataloknak a jövőről való gondolkodása
terméketlen, irreális fantáziálásban merül ki, vagy megbénítja
őket a jövőtől való félelem.

121
 8. A félelmetes és szorongáskeltő gondolatok - például félelem a
maszturbáció következményeitől vagy a megörüléstől - annyira
lekötik a serdülőt, hogy elhanyagolja kötelességeit s mindazokat
a tevékenységeket, amelyekkel kortársai foglalatoskodnak.
9. A serdülő úgy érzi, hogy cselekedeteit nem ő irányítja. Enyhébb
formában ezek az énidegen érzések még nem adnak okot az ag-
godalomra.
A szélsőséges magatartás egyes jegyei rövid ideig minden ser-
dülőnél előfordulnak, beletartoznak az egészséges fejlődés normatív
regressziójába. Aggodalomra akkor van oka a szülőnek, a peda-
gógusnak, ha ezek a válságtünetek tartósan megnyilvánulnak.

122
 AZ IFJÚKOR

A serdülés végét a biológiai érés befejeződése, a végleges testalkat

kialakulása jelzi, a felnőtté válás lelki folyamata azonban még évekig
eltarthat. A személyiség fejlődését tekintve a felnőttkor legfontosabb
vívmánya az értékrend kialakulása, az érdeklődés, az
ösztöntörekvések és az elhárító mechanizmusok viszonylagos sta-
bilitása. Az eredményes helyzetmegoldások érdekében a konflik-
tuskezelés személyre jellemző módját is ki kell alakítania a fiatalnak.
Felnőtt identitásunkat egy egész életen át formáljuk, alakítjuk. A
felnőtté válás elhúzódásának egyéni, lélektani és társadalmi okai
egyaránt lehetnek.
A fiatal a felnőttkor küszöbén - ahogyan az Erikson által leírt
fejlődési fázisoknál láttuk - meghatározott követelményekkel szem-
besül. Ebben az életkori periódusban, amely általában a tizennyolca-
dik életévtől a harmincadikig tart, a fiatal felnőttnek az egész életét
befolyásoló, tovább már nem halasztható döntéseket kell hoznia.
Erikson véleménye szerint a korszak egészséges fejlődése azon mér-
hető le, hogy a fiatal az érettség kritériumai közül elérte-e az intimi-
tásra való képességet. A „test és lélek találkozása”, a harmonikus testi-
lelki kapcsolat kialakítása az ellenkező nem képviselőjével az
intimitás egyik fokmérője. Ha ez nem teljesedik be, a pszeudo-
intimitástól az egyik fél szenvedni fog.
Az intimitás kifejezést Erikson tág értelemben használja. Bele-
tartozik az egybeolvadásra való képesség a szerelemben, a barátság-
ban és a közösséghez tartozásban, de az egyén nyitottsága is a
különböző élményminőségek irányában, a külvilágból származó ta-
pasztalatok és saját érzéseink felé.
Az élmények iránti nyitottság bizonyos fokú énerőt feltételez. Ha
a fiatal az énvesztés félelme miatt, függetlenségének elvesztésétől
félve kitér az intimitás elől, magányossá válik. Az egybeolvadás
képességét az izolálás, az elkülönülés képességének kell egyensú-
lyoznia. A felnőttnek el kell határolódnia attól, ami identitását a

123
külvilágban veszélyezteti. Más helyzetekben az egybeolvadásra
irányuló saját késztetéseinek kell ellenállnia.
Az ifjúkor tehát az életre szóló döntések, az egész életre kiható
szerepek vállalásának időszaka. Ez az életút vállalását jelenti, a
célokba és a hasznos teljesítményekbe vetett hitet. A kimunkált,
kiforrott értékrendbe beletartozik a hit, a humanizmus és a szolgálat.
Az élethivatás vállalása egyben alkalmazkodást jelent a csalódások-
hoz, és folyamatos önképzést igényel.
A fiatalnak tehát a régiek mellett egy sor új szerepet, így például
a munkatárs, a házastárs, a szülő szerepét kell betöltenie. A szere-
pekkel szemben támasztott társadalmi elvárások és az egyén törek-
vései ellentmondásba kerülhetnek, és szerepkonfliktust okozhatnak.
Ennek során szerepeinket általában a külvilág normáihoz, követel-
ményeihez igazítjuk, a fordítottja nehezebben sikerül.

A PÁRVÁLASZTÁSRÓL

A nemi szerepek előírta viselkedést egyrészt az öröklött, genetikai és

hormonális tényezők határozzák meg, másrészt a szociális tanulás
során sajátítjuk el: a társadalom a férfitól elvárja, hogy „férfiasán”
viselkedjen, a nőtől pedig, hogy „nőies” legyen. A pár megválasztá-
sának különböző pszichológiai motivációi lehetnek:
1. A „szülőimágó” elmélet: A társválasztás a szülői tulajdonságok
mentén vagy ellenére történik. Azaz a fiatal olyan társat választ,
aki tulajdonságaival az ellenkező nemű szülőjére emlékezteti,
vagy aki pontosan ellentétes tulajdonságokkal bír. A választás
motivációja természetesen a tudat elöl rejtett lehet.
2. A kiegészítő szükségletek elmélete: A házastársak közötti vonzó-
dás azon alapul, hogy mindkét fél megtalálja a másikban önmaga
lehasított részét, azaz a partner rendelkezik a másik fél hiányzó
tulajdonságaival. A párkapcsolatban a hasítás mindkét

124
 oldala megjelenik, például az autoriter férj alárendelődő feleséget
keres. A házastársi együttélés során a házastársak elutasított
oldalai - a feleség elfojtott agressziója és a férj elhárított alá-
rendelődése - is megnyilvánulnak. A partnerek egymásban ta-
lálják meg hiányzó tulajdonságaikat, vagy egymásban tagadhatják
meg saját elutasított oldalaikat. Ez magyarázza azt a gyakori
jelenséget, hogy miért maradnak együtt ezek a párok annyi
egymásnak okozott szenvedés ellenére.
3. A kompenzáló személyiségzavar elmélete: A kompenzáló módon
társat választóknál a házasulandó fél valamely személyiségprob-
lémájából eredő bizonytalansága, szorongása azáltal enyhül, hogy
nála bizonytalanabb és szorongóbb társat választ. így erősebbnek
és határozottabbnak érezheti magát.
4. A sajátos igények elmélete: Ezeknek az embereknek valamely
szükségletét gyermekkorukban túlzottan kielégítették vagy
frusztrálták, s ezért ennek az igénynek a kielégítését várják há-
zastársuktól. Például ha a szülei gyermekként korlátozták, há-
zasságában nehezen fogja elviselni a kötöttségeket.

Szondi Lipót arra a felismerésre építette sorsanalízisét, hogy az

egyén választásai meghatározott összefüggések mentén mintázódnak.
Ez ad magyarázatot arra a megfigyelésre, hogy az egyén többszöri
házasságkötés esetén hasonló házastársat választ.
Cári Gustav Jung szerint minden férfi magában hordozza a nő
ősképét, az anima archetípusát, és minden nő lelkében benne rejlik a
férfi ősképe, az animus archetípusa. Véleménye szerint a párválasztást
ezeknek az archetípusoknak a kivetítése határozza meg.
A párkapcsolat tehát az intimitás képességére épül. A kutatók az
intimitás megteremtésének nyolc lépését írták le (E. M. Waring, L.
Russel, idézi: Buda 1988):
1. Szeretet és szerelem
2. Összetartás
3. Őszinteség, bizalom

125
4. Egymás kölcsönös megértése
5. A feszültségek megoldására irányuló készség
6. Kielégítő nemi kapcsolat
7. Önállóság
8. A „mi-tudat” kialakulása
A szülői szerepek az apa és az anya feladataira való felkészülést
kívánják meg a fiatal részéről. A gyermek vállalása ideális esetben
akkor történik, amikor a férj és a feleség már érett rá. Ez azt is felté-
telezi, hogy a gyermek vállalása nem kárpótlást jelent a szülők
életében az elmulasztottakért, s nem a gyermek érkezésétől várják
konfliktusaik megoldódását. A szülők otthont tudnak teremteni, és
képesek életszeretetüket átadni a gyermeknek.
Amennyiben az előző periódusok fő fejlődési feladatait gyer-
mekként és serdülőként nem sikerült megoldani, a felnőttkorra
jellemző személyiségstruktúra kialakulása megnehezül, a partner-
kapcsolatok létrehozása, a hivatásválasztás és a társadalomba való
beilleszkedés zavart szenved. A fiatal felnőttkorban már észlelhetők a
különböző neurózisok klinikai formái, de sokszor nem találunk
kifejezett tüneteket. A pszichés probléma a partnerkapcsolat kialakí-
tásának nehézségében, a teljesítmény zavarában jelentkezik, tehát az
ifjúkor „lélektani kulcsproblémája” (Vikár 1993) nem oldódott meg.
Kedvezőtlen esetben a fiatal egy deviáns csoporthoz csapódva a
társadalom peremére kerül.
A serdülés normatív válsága azonban - mint láttuk - új erőket,
energiákat is felszabadít, teret ad az öngyógyító tendenciáknak.
Azonban a személyiségben gyökerező problémák tökéletesen sohasem
tűnnek el, ezekre az egyénnek kell megtalálnia a megoldást saját
életében.

126
 A FELNŐTTKOR

A felnőttkort a különböző felosztások életkori szakaszokra bontják: a

fiatal felnőttkor a tizennyolcadiktól a harmincadik évig, a középső a
harmincadiktól a negyvenedik évig, az érettkor a negyvenedik évtől a
hatvanötödik évig tart, az időskor pedig a hatvanötödik évtől veszi
kezdetét. Ezen kívül még sokféle felosztás lehetséges.
Az alábbiakban az érett felnőtt személyiség kritériumait nézzük
át. Freud meghatározása rövid és frappáns: egészséges ember az, aki
tud szeretni és dolgozni. Richard Cabot meghatározása szerint
életünket a munkához, a szeretethez, a játékhoz és az istenhithez
igazítjuk. Jahoda M. Toward szerint az érett személyiség ura kör-
nyezetének, tevékeny, a személyisége integrált, pontosan észleli a
világot és önmagát.
Erikson az érett felnőttkor alapkonfliktusának az alkotóképesség
és a stagnálás egyensúlyának a megtalálását tartja. Alkotóképességen
az embernek azt a képességét érti, amely lehetővé teszi, hogy átadjuk
magunkat „a test és a lélek találkozásának”. Ez vezet el az én fokoza -
tos kiterjesztéséhez, s az ily módon felelősséggel létrehozott dolgok
libidinózus megszállásához. Önmagában az, hogy valakinek gyermeke
van, még nem jelenti ennek a képességnek a meglétét. Másrészt
valakinek nem kell szükségszerűen szülőnek lennie ahhoz, hogy
kialakuljon benne a felelősségérzet a fiatalabb generáció és az általa
létrehozott dolgok, a továbbadandó tudás iránt.
Az érett szelf szintén az érett személyiség kritériumai közé tar-
tozik. A szelf önmagunknak mint elkülönült testi-lelki egységnek a
megélését jelenti. Magját a korai és intim élmények képezik. Az első
életév során az anya-gyermek kapcsolat kettős egységéből a frusztrá-
ciós élmények hatására, a testséma észlelésével párhuzamosan válik
ki. Erikson az identitás kialakulásánál a szelfnek fontos szerepet
tulajdonít. Az identitás, a szelf egyaránt az emberi együttélés során
alakul ki.

127
 Ahogyan a fenti meghatározásoknál is láthatjuk, az érettség meg-
határozása kevésbé tudományos, mint etikai kérdés. A. H. Maslow
történelmi személyiségek és a közvélemény által sikeresnek tartott
emberek életútjának elemzésével az érettség következő tizennégy
kritériumát írta le:
1. Realitásérzék. Az érett embereknek nincs túlzott igényük a vé-
dettségre, a biztonságra és a rendre. A valóságot hatékonyabban,
torzításmentesen észlelik, és kielégítőbb a viszonyuk a
realitáshoz.
2. Elfogadás. Az érett emberek önmagukkal, másokkal, az emberi és
a természeti folyamatokkal szemben elfogadóbbak.
3. Spontaneitás. Az érett személy képes a hétköznapitól eltérő él-
ményminőségek, a „csúcsélmények” átélésére, a művészetek be-
fogadására, az élet örömteli oldalainak az élvezetére.
4. Feladatközpontúság. Az érett személyiség el tud mélyülni a
feladatban. A feladat megoldásánál tárgyszerű, saját indítékai,
problémái nem terelik el.
5. Távolságtartás. Az érett személyiségek önállóak, kötődéseik nem
birtoklóak, nem igyekeznek a másikat kisajátítani. Magánéletük
sérthetetlenségére vigyáznak.
6. Függetlenség a kultúrától és a környezettől. Ezek a személyek a
közvéleménytől és a közízléstől függetlenül, önállóan alakítják ki
véleményüket.
7. A befogadás frissessége. A spontaneitás és az új tapasztalatok
iránti nyitottság képességét értjük ezen.
8. Végtelen horizontok. A valóság legvégső természete iránti érdek-
lődés az érettség vallásos összetevője. Maslow „misztikus” vagy
„óceáni” érzésként írja le.
9. Szociális érzés. A személyiségében érett ember együttérzéssel
fordul embertársai felé.
10. Szelektív és mély emberi kapcsolatok. Az érettség együtt jár a
mély emberi kapcsolatok kialakításának a képességével. Ezekben
a bensőséges kapcsolatokban az egyén képes feloldódni.

128
 11. Demokratikus jellemszerkezet. Az. érettség együtt jár a vallási és
etnikai türelemmel s az embertársak iránti tisztelettel.
12. Etikai szilárdság.
13. Ellenségességtől mentes humorérzék. A bántó éltöl mentes,
filozofikus humort értjük ezen.
14. Alkotóképesség. A kreativitás, az egyéni életstílus és produkti-
vitás egyaránt jellemzi az érett személyiségeket.
Az érett személyiségű emberek sem mindig boldogok, életük
nem mentes a konfliktusoktól. Emberi sorsunk része az élettel járó
megpróbáltatások kiállása, a szenvedések, a baj, a betegség átélése, a
halál elkerülhetetlensége. A szenvedés traumatizálhatja, összetörheti
az ember lelkét, de ezzel ellentétesen, a személyiséget érlelőén is
hathat, ahogyan például a koncentrációs táborokat megjárt túlélőknél
láthatjuk. A legérettebb személyiség életében is vannak hullámvöl-
gyek, kudarcok. A személyiség érettségének kialakulásában a támo-
gató családi és tágabb környezet fontos szerepet játszik, de számos
kiemelkedő egyéniség a kedvezőtlen körülményei ellenére vált
elismertté.
Az említett szerzők megfogalmazásait Gordon W. Allport: A
személyiség alakulása című könyvéből idéztük, és a továbbiakban az
ő megközelítése alapján tárgyaljuk az érett személyiség hat kritériu-
mát. Ezek a következők:
1. Az én érzésének kiterjesztése. Az érett személy számára az élet
többet jelent a primer szükségletek kielégítésénél és az én-
központú életvezetésnél. Az én érzésének kitérjesztése azt jelenti,
hogy az ember elhivatott részvevője annak, amire vállalkozik,
legyen az a munka, a hivatás, a magánélet vagy a köz érdekében
kifejtett tevékenység.
2. Meghitt viszony másokkal. A másiknak mozgásteret nem hagyó,
birtokló szeretetet gyakran figyelhetjük meg a szülő-gyermek
kapcsolatban, de házasfelek közt is. Az érett emberek elkerülik a
mások életébe való beavatkozást. Nem igyekeznek a másik

129
 személyt kisajátítani, de a távolság megtartása mellett képesek
bensőséges kapcsolatba kerülni másokkal.
3. Érzelmi biztonság. Az érzelmi kiegyensúlyozottság együtt jár az
önelfogadással, amellyel képessé válunk a dolgokat súlyuknak
megfelelően kezelni. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember el-
fogadja az emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve
ebbe a szexualitást és a mindenkire jellemző félelmeket.
Frusztrációtűrése jó, a mindennapos feszültségeket anélkül tudja
elviselni, hogy impulzívan reagálna rájuk. Beletörődik a meg-
változtathatatlanba, de amit önerőből megváltoztathatónak tart,
azon megpróbál felülkerekedni. Ez az érzelmi stabilitás a felnőtt
embernél csak akkor alakulhat ki, ha korai tapasztalatai a világ és
az emberek iránti bizalom érzését alapozták meg benne.
4. Valósághű percepció, jártasságok és feladatok. Az egészséges
személyiség a valóságról nyert képét nem saját szükségleteinek
és félelmeinek megfelelően alakítja, hanem a realitást torzítás-
mentesen észleli. Megismerőtevékenységét a hatékonyság és a
pontosság jellemzi, s rendelkezik megfelelő problémamegoldó
kapacitással. Bár valamely specifikus feladatban, munkatevé-
kenységben való jártasság nem szükségszerűen eredményez
érettséget, de az érett személyiségből nem hiányozhat a feladat-
specifikus jártasság és a munkában való elmélyülés képessége.
Az érett ember a problémára orientált, azaz miközben átadja
magát egy feladatnak, személyes indítékait félre tudja tenni.
5. Az én tárgyiasítása: önismeret és humor. Az érettség fontos
összetevője az önismeret. Azok a személyek, akik tisztában van-
nak saját kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak
ezeket másoknak tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakí-
tani embertársaikról, és mások is inkább elfogadják őket. Az én
tárgyiasítását, kívülről való szemléletét az önreflexió képessége
mellett a humor képviseli. Természetesen nem a durva, agresz-
szív vagy obszcén élcelődést értjük ezen, hanem a finom, ön-
magunkat és másokat megmosolyogtató iróniát. Aki reálisan ítéli
meg saját jellemvonásait, képes nevetni azok felismert belső

130
 ellentmondásain. Az önismeret és a humor képessége kellő mér-
téktartást biztosít önmagunk jelentőségének megítélésében.
6. Egységesítő életfilozófia. Életünkhöz szükségünk van az egysé-
gesítő életfilozófia valamely formájára. Charlotte Bühler több
száz élettörténet elemzése során azt tapasztalta, hogy minden
életút valamely elhivatottság szerint rendeződik, az egyén élete
során valamely kiválasztott célt (vagy célokat) követ. Öngyil-
kosságot elkövetők párhuzamos vizsgálata azt igazolta, hogy a
suicid (öngyilkossági) krízisbe jutó ember nem rendelkezik az
életét vezérlő célokkal.

A gyermek még nem rendelkezik az introspekció és az önreflexió

(önmegfigyelés, lelki önvizsgálat) képességével, így nem ismeri az
életet irányító cél fogalmát sem.
Identitásának kialakítása során az életcélok mint lehetséges al-
ternatívák jelennek meg a serdülő számára. Az életút az érettség
kezdeti szakaszában rajzolódik ki a fiatal számára.

AZ ÉRTÉKREND MINT RENDEZŐELV

Az érett személyek elhivatottsága mindig erősebb, mint a kevésbé

éretteké. Az egységesítő életfilozófia az értékek mentén írható le. Az
érett felnőttkor jellemzői közt kiemelt jelentősége van az értékrend-
nek, amely rendezőelvként működik, strukturál és keretet ad. Erősíti
az identitást, az énazonosság érzését. Rendet teremt a káoszban,
amelyet az egymásnak ellentmondó vágyak és követelmények közt
élünk meg. Az értékrend akkor nevezhető megvalósultnak, ha az
egyén tenni is képes érte.

131
 ÉLETKÖZÉPI KRÍZISÁLLAPOT

Nem hagyható említés nélkül az érett felnőttkor válságos szakasza

sem. Nem jelent ellentmondást az érettség és az addigi értékek
megkérdőjelezése, viszonylagossá válása. Amikor úgy érezzük, sok
mindent elértünk, hirtelen rádöbbenünk, hogy ez egyben magában rejti
azt is, hogy utunk kezd a tágas dombtetőről lefelé kanyarogni. A
biológiai változások, testünk öregedése még sokáig észrevétlen is
maradhat, de a sokszor erőn felüli teljesítmény hajhászása mind a
munka, mind a személyes kapcsolatok, sikerek terén jelzi, hogy a
személy önmaga, a saját sorsa elől menekül. Ha ezt sikerül felismerni,
és más keretek közé helyezni életét, új fontossági sorrendet
kimunkálni, akkor át tudja küzdeni magát a depresszión, hangulati
labilitáson, elkeseredettségen. Ilyenkor kell szembesülni az „örök
ifjúság” mítoszának szertefoszlásával, azzal, hogy ez nekünk sem
sikerülhet. Csak ha el tudjuk fogadni életünk végességét, akkor
szerethetünk, dolgozhatunk, adhatunk és kaphatunk az elkövetkező
évtizedekben kiegyensúlyozottan, bizakodva és derűsen.
Spranger a leginkább egységesítő hatású életfilozófiának, érték-
orientációnak a vallást tekintette, amelynek célja, hogy átfogjon
mindent, ami tapasztalataink határán belül és kívül esik. A vallásos
ember misztikus, a világegyetemet a maga teljességében szemléli, és
önmagát a világmindenséggel egységben igyekszik megérteni. Egyes
emberek a vallásos élményt az életben való tevékeny részvételben
találják meg, mások az élettől való visszavonulásban, az aszkézisben
és a meditációban találnak rá az egység élményére.
A legtöbb ember a vallásos érzést gyermekkorából, neveltetése
révén hozza magával, de sok ember vallásos érzülete az évek során
nem vált igazán éretté. Vallásosságuk énközpontú, egyéni érdekeiket
szolgálja. A vallásos érzés az előítéletes gondolkodás kísérőjévé is
válhat: „Az én egyházam a jobb, Isten az én népemet szereti job-
ban. ..” stb. A vallásos érzés ekkor megoszt, és nem egyesít.
A nem interiorizált (belsővé nem vált) vallás és hit a gyűlöletet, a
kiközösítést erősítheti, s nem válik egységesítő életfilozófiává, nem

132
teremti meg közösségünket embertársainkkal és a mindenséggel. „Aki
nemcsak felhasználja a vallást - írja Allport annak ez belső értékké
válik, s mint ilyen, egységesítő és motiváló erő lesz.” (Allport 1980,
324. old.) Mindezek mellett sok ember nem a vallásban találja meg az
életét egységessé tevő filozófiát. Ilyen egységesítő érték lehet többek
közt a munka iránti érdeklődés, a tudás, a megértés vágya, illetve a
szépség megteremtésére irányuló vágy. Az emberek a vallás mint
motiváló erő fontosságát szélsőségesen ítélik meg, a rangsorolásnál
vagy nagyon magasra, vagy igen alacsonyra helyezik.
A személy lelkiismeretQ is átfogó irányelveket ad az életveze-
téshez, ezért egységesítő erőként hat. Az érett személyiség énképe
viszonylag egyértelmű, és törekvései megfelelnek az énideáljának.
Elfogadja a kultúra - énideáljával megegyező - előírásait, szokásait, de
valódi, belsővé vált és személyes morállal rendelkezik.
A hívő ember lelkiismerete vallásos színezetű. Haszonelvű, kül-
sődleges vallásgyakorlat mellett a lelkiismeretet az önigazolás hall-
gattatja el, vagy a bűntudat neurotikus önvádlásként felerősödik. A
mélyen hívő, érett vallásossággal rendelkező ember lelkiismeretét az
elhivatottság jellemzi. Mindezek mellett sok nem hívő ember számára
is kiemelkedően fontos a társadalom szolgálata. Az egységesítő
életfilozófiát tehát az erkölcsi elkötelezettség érzése alkotja, függet-
lenül attól, hogy társul-e hozzá vele egyenlő mértékben kifejlett
vallásos érzület vagy sem.

133
 AZ IDŐSKOR

Erikson meghatározása szerint az érett személyiség ebben az idő-

szakban a teljességet éli át a kétségbeeséssel szemben. Az énintegritás
érzése azt jelenti, hogy életutunkat egyszerinek, páratlannak és
szükségszerűnek fogadjuk el. Az énintegritás érzéséhez el nem jutó
ember kétségbeesése abból a felismerésből származik, hogy az idő már
túl rövid egy másik életút megvalósításához. Az énintegritás megélését
segíti, ha átérezzük összetartozásunkat saját korunkkal és a távolabbi
korok emberével.
Seneca szerint egész életünkben tanulnunk kell a halált. A „meg
nem élt élet”, amelyet veszteségek sorozataként tapasztal meg a
személy, nem engedi a ,Jó halál” megélését. Az öregedés fokozatos,
összetett folyamat. A kifáradás jelei mutatkoznak, amelyekre az
idősödő ember depresszív hangulattal, elzárkózással reagálhat. Az
izolálódásnak objektív okai is lehetnek, például a házastárs halála vagy
a testi betegség jelentkezése. A nyugdíjas állapotot sok ember
identitása elvesztéseként éli meg, a foglalkozási szerep kényszerű
feladásával perspektívája vész el, egész létét érzi haszontalannak.
Öregedvén karakterünk jellemzői is elmélyülnek, gyakran okozva
generációk közti konfliktusokat. Az izolálódó ember visszahúzódik, s a
közeledő halál gondolata felerősíti félelmeit: a betegségektől, az
elszegényedéstől, a kiszolgáltatottságtól. A félelmek elhárítására a
perszeveráció, a paranoiditás és a koartáció szolgál. A perszeve- ráció
mechanizmusának alkalmazásánál az idős ember a múltban, emlékei
között él. A paranoiditás védekezés a kiszolgáltatottság ellen, az egyén
gyanakszik az emberekre, fél az ismeretlentől, és szeretné kivédeni a
váratlan eseményeket. A koartáció (beszűkülés) kényszerű
alkalmazkodást jelent a korlátozottabb lehetőségekhez.
Az öregedéssel kétségtelenül együtt járó nehézségek és korláto-
zottsággal szemben van egy mondás: „Ki milyen öregnek érzi magát,
aszerint él.” Sokszor tapasztaljuk: a kronológiai, biológiai és pszi-
chológiai öregség ritkán esik egybe. Az öregedés nemcsak a veszte

134
ségek megélésének, a búcsúzásnak az időszaka, de megteremti a
személyiség kiteljesedésének, a tágabb perspektívákra nyitásnak a
lehetőségét is. Gyökössy Endre szavaival: Egészségesnek lenni annyit
jelent, mint kapcsolatban lenni. Kapcsolatban lenni önmagunkkal, a
másik emberrel és a transzcendenciával. Ha kapcsolódásunk kifelé
már akadályozott, a másik két út még nyitva áll. A szellemi erők, a
tartalék pszichés energiák, az eddig ki nem élt érdeklődés valamely
terület iránt, a több évtizedes tapasztalat késői életkorig mozgósítható
és a következő generációknak átadható. A nagyszülők gyakran jobban
megértik unokáikat, mint a szülők, az első és a harmadik generáció
között mély érzelmi kapcsolat alakul ki. Hiszen a lelkünk mélyén is
létező archetipikus képzet az öregember és az öregasszony, a Bölcs és
a Magna Mater (Földanya) szimbóluma, amelyeket a tudattalan
közvetít felénk, és gyógyító hatásúak lehetnek.
Simoné de Beauvoir írja, hogy viszonyunk a haldokláshoz olyan,
mint az élethez, a kapcsolatainkhoz. Fritz Riemann: Az öregedés
művészete című könyvében joggal kritizálja korunk ideálját, miszerint
értéknek csak a fiatalság számít. Mindenkinek önmagával kell
egyezségre jutnia, hogy miként tekint az öregségre. Az elköszönés-
hez két ember szükséges, meg kell tanulnunk, hogyan váljunk képessé
a búcsúvételre. Szelídíti a halálfélelmet, ha a személy transz-
cendenciaélmények megélésére képes. Gyökössy Endrét idézzük
megint: „...boldog az, aki... az örökkévalóság, és nem a halál felől néz
az illanó életre.”

BÚCSÚ AZ ÉLETTŐL

A halállal foglalkozó tudományág, a tanatológia az elmúlt néhány

évtizedben alakult ki. Jóllehet hazánkban a gyógyíthatatlan beteg-
ségben szenvedők kísérésének több évtizedes hagyománya van,
összességében elmondható, hogy a társadalom és az egyén számára a

135
halál tabutéma, amelyet hárítani kell. Polcz Alaine munkássága
nyomán végigkísérhetjük a tanatológia fejlődését hazánkban. A
halálos betegség és a gyász lélektana, a gyermekek haláltudata és a
hozzátartozókkal való foglalkozás írásaiból megismerhető. Mintha a
gyermeki mágikus gondolkodás térne vissza: amiről nem beszélünk,
az nem is következhet be. Kevés ember hal meg az otthonában, a halál
lelkileg felkészületlenül éri a családtagokat, az orvosokat és az
ápolószemélyzetet; a haldoklót magára hagyják. Elisabeth Kübler-
Ross és munkatársai, orvosok, ápolók és lelkészek gyógyíthatatlan
betegeket kísértek a haldoklás lelki történéseinél. Véleményük szerint
a meghalás nem pusztán dezintegrációt jelent, hanem egyben az
emberi személyiségfejlődés utolsó szakasza. Kübler-Ross: A halál és
a hozzávezető út című alapművében a haldoklók lelki folyamatait írja
le. A betegség gyógyíthatatlanságának elfogadása szakaszokban zajló
lélektani történés. A remény végigkísérheti az egész folyamatot. A
haldokló megbékélése sorsával csak akkor következhet be, ha ezeken
a szakaszokon végig tud haladni. Ebben azonban a környezet őszinte,
együtt érző jelenlétére, támogatására van szüksége. A kommunikáció a
beteg, a család és az ápolószemélyzet között, a haldoklás lelki
fázisainak végigélése, -kísérése felszabadító hatású: a haldokló együtt
érző odafordulást kap a többiektől, de ő is ad nekik (Buda 1988).
Elisabeth Kübler-Ross (1970) a következő szakaszokat írja le:
J gyógyíthatatlan betegség elfogadásának fázisai
1. Elutasítás. A legtöbb ember, amikor megtudja, hogy betegsége
gyógyíthatatlan, a hír elutasításával reagál. Meg van győződve
arról, hogy leleteit elcserélték, másik orvost keres stb. Az eluta-
sítás védelmet jelent a sokkoló hatású hírrel szemben, és lehetővé
teszi a beteg számára, hogy időt nyerjen a kevésbé drasztikus
védekezési módok kidolgozására. Mivel tudattalanunkban
mindannyian halhatatlanok vagyunk, nehezen tudunk szembe-
nézni saját halálunkkal. Az elutasító magatartás időtartama attól
függ, hogy a felvilágosítás mennyire volt kíméletes, mennyi ideje
van a betegnek az elkerülhetetlen tudomásulvételére, s hogy

136
 élete folyamán milyen viselkedésrepertoárral rendelkezett a re-
ménytelen helyzetekkel való megbirkózásra.
2. Düh. Amikor az elutasító magatartás már nem tartható fenn, a
kétségbeesett düh, az irigység és a harag érzése váltja fel. A beteg
igazságtalannak érzi, ami történik. „Miért éppen én?” - teszi fel a
kérdést, és irigyli az egészségeseket; haragszik az orvosokra,
hogy nem tudnak segíteni rajta. A dühnek ezzel az időszakával
nehéz megbirkóznia a betegnek és a környezetnek, a családnak és
a kórházi személyzetnek. A beteg dühét a kétségbeesés táplálja,
és kevés köze van azokhoz az emberekhez, akikre irányul. Ebben
a helyzetben a megértés és a türelemjelent számára segítséget.
3. Alkudozás. Az alkudozás kísérlet az időnyerésre, alapja a
betegnek
az a reménye, hogy mint gyermekkorában, úgy most is megjutal-
mazzák a jó magatartásáért. Azt kívánja, hogy hosszabbítsák meg
az életét, lehessen néhány fájdalommentes napja, hogy még meg-
tehesse a számára fontos dolgokat. A legtöbb alkudozás Istennel
történik, csak nem beszélnek róla. Kübler-Ross azt tapasztalta,
hogy az ebben a stádiumban - a gyógyulás reményében - tett fo-
gadalmakat a bűntudat kiváltotta bűnhődésvágy motiválja, s a
bűntudat feloldását a segítő beszélgetés szolgálja.
4. Depresszió. A test megváltozása, az élettér beszűkülése, a ko-
rábbi életszínvonal feladása mellett a depressziót kiváltó okok
közé tartozik, hogy a betegnek szembe kell néznie a búcsúzás
fájdalmával. E depresszív reakciók természetükben különböznek,
és másfajta magatartást kívánnak a környezet részéről. A beteg
reaktív depressziója gyorsan megszűnik, ha objektív nehézségei,
helyzete rendezéséhez segítséget kap. A szeretett személyek
elvesztése miatti szomorúság és fájdalom azonban csak akkor
enyhül, ha a betegnek lehetővé teszik, hogy kifejezze bánatát. Itt
alig van szükség szavakra, az érzelmek kifejezése, a megértő
hallgatás, a támogató, csendes jelenlét segíti a beteget. Csak azok
a haldoklók tudnak eljutni az elfogadás és a megbékélés
stádiumába, akik átélték a kétségbeesést, a haragot, a
szorongásokat és a félelmeket.

137
 5. Belenyugvás. Ha a betegnek elegendő ideje marad, és az előző
fázisokban környezetétől megkapta a szükséges segítséget, képes
lesz kifejezni érzéseit, haragját és szomorúságát, s eljut a csendes
belenyugvás stádiumáig. Azt kívánja, ne zavarják a külvilág
problémáival. Jelenlétünk biztosítja arról, hogy nincs magára
hagyva. Ez a búcsúzás ideje.
A halott emlékét - írja Buda Béla - csak valamilyen kultuszban
lehet feldolgozni. Ehhez hozzátartozik a temetés szertartása, a meg-
emlékezés, a befelé fordulás, a gyász átélése, amely a veszteség
megéléséhez és a személyiség újraintegrálódásához szükséges. Ha a
gyász folyamata nem zajlik le, annak a hozzátartozók vonatkozásában
káros következményei lehetnek. A gyász elfojtása, a kóros
gyászreakció szorongáshoz, depresszív hangulathoz, pszichoszoma-
tikus zavarokhoz és számtalan más tünet megjelenéséhez vezethet, s
megnehezítheti a későbbi veszteségek elviselését az élet folyamán.

A GYÁSZ FÁZISAI

A gyász folyamatát a bánaton kívül a szégyen, a bűntudat, a harag és

a düh kíséri. A veszteség élménye a gyász fázisaiban követhető
nyomon. Ezeket tekintjük át az alábbiakban.

1. Sokk. A totális destrukció élménye érinti meg azt, aki szeretett

hozzátartozóját veszítette el. Ennek az érzésnek örvényszerű jel-
lege van, a gyászoló csak a befelé fordulás állapotában képes lé-
tezni. Egyre inkább elmerül bánatában, úgy érzi, hogy fájdalmas
érzései szinte magukkal húzzák a mélybe.
2. Kontrollált fázis. Ez az időszak a temetés befejezéséig tart. A
gyászoló úgy érzi, hogy szinte akaratán kívül cselekszik, de-
perszonalizációs érzései vannak, azaz személytelenül, mintegy
önmagán kívül cselekszik, végzi feladatait.

138
3. Regresszió. A regresszió során a gyászoló visszacsúszik egy
korábbi szintre, nem érett felnőtt módjára reagál. A szorongás, a
düh, a bűntudat ekkor nyilvánul meg leginkább. A legfontosabb,
hogy a gyászoló ebben a fázisban a veszteség élményén túl ki
tudja fejezni haragját az elhunyttal szemben. Az ambivalencia, az
érzelmek kettőssége teszi nehézzé ezt az időszakot.
4. Adaptáció - a realitás elfogadása. A veszteség felett érzett fáj-
dalom enyhülésével lehetővé válik a kapcsolatfelvétel a környe-
zettel, majd a megszokott életvitel folytatása. Ez jelenti a gyász
folyamatának végét.
A gyász folyamata elhúzódhat. Kóros gyászreakció esetén a
hozzátartozó a veszteségélményt nem tudja feldolgozni. A patológiás
gyásznak két formája lehet: az egyén megrekedhet a gyásznál, s a
folyamat nem tud lezajlani; vagy képtelen gyászolni. Az egyén ekkor
elfordul a külső segítségtől, és tagadja a halál tényét. Ha az elhunyttal
szemben érzett harag, bűntudat rejtve marad, a gyász önvádlásokkal
teli depressziós megbetegedéssé is változhat. A pszichoterápiában
szerzett tapasztalatok arra utalnak, hogy az elhunyttal szembeni harag,
az ambivalencia okozza ezt az állapotot.
A rítusok segítséget nyújtanak a gyászban. Minden gyászoló úgy
érzi, felelős az elhunyt haláláért. Az önbüntetéssel - amelyet az a rítus
szimbolizál, amelyben a gyászoló hamut szór a fejére - csökkenni
igyekszik lelkiismeret-furdalását. A bűntudat az omnipotencia
érzéséből ered, miszerint az itt maradott úgy érzi, módja lett volna
megakadályozni a halál bekövetkeztét. De az a gondolat is a min-
denhatóság érzéséből származik, hogy a harag öl. A gondozó a
gondoskodás folyamatában óhatatlanul haragot is érez az ápolt iránt,
és a halál bekövetkezését saját rossz gondolatainak tulajdonítja. Az
ambivalencia konfliktusának feldolgozásával a bűntudat feloldódik, s
a gyász folyamata normál módon zajlik le.

139
 A GYERMEKI GYÁSZ

Akkor vagyunk képesek a gyászra, ha már átéltük a visszafordíthatat-

lanság élményét. Az irreverzibilitás megértése - mint láttuk - meg-
közelítőleg a prepubertás időszakára tehető. A halálfélelem alapja a
gyermeknél a szeparációs szorongás, amely a szimbiotikus kapcsolat
megszakadásával jelentkezik. A csecsemő időfogalma még nem
alakult ki, az anya távollétét örökkévalónak érzékeli. Az úgynevezett
„anyahiány-betegségeket” René Spitz intézetben elhelyezett gyerme-
kek megfigyelése alapján írta le. A gyermek állapotának súlyosságát
az határozta meg, hogy mennyi ideig volt kénytelen nélkülözni az
anyai gondoskodást. Ezek az állapotok tehát az anya - megbetege-
désből, halálesetből, a gyermek kórházi tartózkodásából adódó -
fizikai távollétének következményei, amennyiben nincs olyan sze-
mély, aki a gyermek mellett az anyát helyettesítené. A gyermekek a
felnőttek depressziójára emlékeztető viselkedést mutattak, ezért az
állapotot Spitz anaklitikus depressziónak nevezte el. Az anaklitikus
kifejezés rátámaszkodást jelent, és a felnőttek depressziójától eltérő
lélektani háttérre utal. A csecsemő kezdetben síróssá válik, ezt a
kapcsolat elutasítása váltja fel. A tiltakozás a táplálék visszautasítá-
sában és álmatlanságban fejeződik ki. A gyermek kétségbeesése
haragban, nyugtalanságban, elutasító vagy apatikus viselkedésben
nyilvánul meg. Az ilyen gyermekek kifejezéstelen tekintettel ülnek
vagy fekszenek, s egyre nehezebb velük kapcsolatba kerülni. A
beletörődés időszakában kétségbeesetten kapaszkodnak gondozójuk-
ba. Az anaklitikus depresszió kialakulásának szakaszai tehát a tilta-
kozás, a kétségbeesés és a beletörődés.
Ez a viselkedéses tünetcsoport azonban csak azoknál a gyerme-
keknél alakult ki, akik anyjukkal életük első hat hónapjában jó
kapcsolatban voltak. Ha az anya három hónapon belül visszatért, a

Ehhez a témához ld.: A kisiskolás és a halál című fejezetet.

140
folyamat még megfordítható volt. Ha az anya távolléte öt hónapnál
hosszabb ideig tartott, a hospitalizmus képe bontakozott ki.
A másfél éves gyermek cselekvésében emlékezik, játékában is
kifejezi a hiányt. Képes bizonyos mértékű azonosulásra, felveszi az
eltűnt szeretett személy ruháját, azt az ételt eszi, amelyet ő evett, így
oldja a hiány okozta feszültséget.
Az óvodáskorú gyermeknek még nincs valódi haláltudata, de
veszteség esetén megéli tehetetlenségét. A mágikus gondolkodás
fonalán, a gondolat mindenhatósága révén bűntudatot érez a veszteség
miatt. Különösen akkor, ha kistestvére születésekor haragudott a
szülőre, annak „eltűnését” saját, pusztító fantáziái következményének
tekinti. Tudatában kell lennünk annak, hogy a kisgyermeknek szabad
és kell emlékeznie. A gyermek gyászában a gyászoló felnőtt tud a
legjobban segíteni. A fényképek nézegetése, a beszélgetés az
elhunytról, a játék a veszteség elfogadását és a halálfélelem oldódását
segítheti. Az óvodás számára a halál mint tapasztalatán kívüli jelenség
van jelen, amelyre tapasztalatai alapján, hasonlónak képzelt
eseményekkel (például az elutazással) keres magyarázatot. A halállal
kapcsolatos szorongások, fantáziák feldolgozásában - öngyógyító
folyamatai révén - a játéknak kiemelt jelentősége van.
A kisiskolás a „metafizikai feszültség” időszakában már töpreng
a halálról, alakuló időfogalma révén kezdi megérteni a megfordítha-
tatlan folyamatokat. A metafizikai spekulációkban levezetődő szo-
rongást szabálysértő viselkedése idézi elő. Ez a tárgyatlanul lebegő
szorongás jelenik meg a halállal való játékokban is.
A nyolc-tíz éves gyermek számára a gyász feldolgozásában se-
gítséget jelent, ha a szülő tud beszélni a saját gyászáról. A gyermeket -
életkori szintjének megfelelően - mindig tájékoztatni kell a betegség,
illetve a halál tényéről. Szorongását oldja, ha a beteggel szabadon
érintkezhet, maga készítette ajándékkal kedveskedhet neki.
Gyakran felvetődik a kérdés, hány éves kortól vigyük el a gyer-
meket a temetésre. Erre nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen a
döntés meghozatalában figyelembe kell venni a gyermek érettségét, az
elhunyttal való kapcsolatának mélységét, a fellépő hiány nagysá

141
gát stb. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy iskoláskortól érdemes
részt vennie a temetésen, mert ezzel segíthetünk neki, hogy a halál
ténye realisztikussá váljék számára. A liturgikus cselekvések, a
gyászszertartás és a gyásszal, a hozzátartozótól való elbúcsúzással
kapcsolatos érzelmek kifejezése, a gyászolás, a megsiratás, az emlé-
kek felelevenítése a közhiedelemmel ellentétben nem terheli meg a
gyermeket, hanem a gyász folyamatát segíti. A temetés után a meg-
szokott környezetben kell hagyni a gyermeket. Helytelen módszer
távolabbi rokonokhoz vinni, hogy elfeledtessük vele szomorúságát:
ilyenkor a közös gyász átélése-ad neki biztonságot.
Fontos megjegyeznünk, hogy a gyermekkori depresszió - amely
általában a környezeti történésekre bekövetkező reakció - csak ritkán
jelentkezik a felnőttek depresszív megbetegedésére emlékeztető
tünetekkel, azaz szomorúsággal, sírással, meglassúbbodott visel-
kedéssel. Sokszor éppen a gyermek nyugtalansága, ingerlékenysége,
regresszív viselkedése utal depresszív állapotára. Máskor a túlzott
jóság, a csendes viselkedés jelzi a depresszív folyamatot. Még serdü-
lőkorban is előfordul, hogy a tünetek félrevezetőek, a depresszív
állapotot csavargás, iskolakerülés, kriminális viselkedés fedheti el
(Vikár 1988).
Az élet és a halál fölötti töprengés a serdülőkorban folytatódik. A
serdülő metafizikai spekulációit az életben való helyének megke-
resése, identitásának megtalálására irányuló erőfeszítése motiválja. A
serdülő már tudja, hogy emberi létezésünk véges. A halálról
kialakított képe már reális, az induló élet perspektívájában azonban
még nem képes átélni az élet végességét, a halál még valószínűtlenül
távolinak tűnik. A halálfélelmek ebben a korban a jövő bizonytalan-
ságának az érzését fejezik ki (Bagdy 1988).

142
 A SEGÍTŐK FELADATAI A GYÁSZMUNKÁBAN

1. A segítőnek tapintatosan ösztönöznie kell a gyászolót az elhunyttal

kapcsolatos érzések kifejezésére, a gyász érzésének minél mélyebb
átélésére. Ha valakin a gyász jelei nem figyelhetők meg, attól még
lehetnek mélyek a ki nem fejezett érzései. A veszteség
bagatellizálása, a látszólagos felülemelkedés a fájdalmon a
gyászmunkát, a veszteség elfogadásának folyamatát akadályozza.
Gyászmunkán azt a lelki folyamatot értjük, amely a szeretett sze-
mély elvesztését követi, s amelynek révén az egyénnek sikerül
fokozatosan leválnia az elhunytról.
2. Segítséget kell nyújtania a gyászolónak, hogy az érzelmi sokk, a
kétségbeesés és összezavarodottság érzései közepette képes legyen
a mindennapi teendők továbbvitelére, az élet új struktúrájának
kialakítására.
3. Megértő támogatással el kell juttatnia a gyászolót a realitás, a halál
tényének elismeréséig és elfogadásáig.
4. Érzékenyen kell vennie az esetleges suicid (öngyilkossági) szándék
jelzéseit. Hozzá kell segítenie a gyászolót az öngyilkossági
gondolatok átdolgozásához, hogy az élet értelmetlenségének érzése
ellenére képes legyen az élet folytatása mellett dönteni. Az apátia,
a levertség rejtett halálvágyat is tükrözhet.
5. Lehetőséget kell adnia az elfogadhatatlan érzések és vágyak, az
elhunyttal szembeni harag kifejezésére, az ambivalencia, a bűn-
tudat feldolgozására.
6. A regressziós fázis végén, a gyászév leteltével a gyászolót segíte-
nie kell abban, hogy képes legyen eljutni a veszteség értékelésé-
hez.
7. Az elhunytról kialakított pozitív kép beépítése, introjiciálása a
gyász folyamatának lezajlását mutatja. A gyászoló integrálja
személyiségébe az elhunyt személyét. Az idealizálástól és am-
bivalenciától mentes, valósághű kép kialakulása a halottról az

143
 elfogadást, a megbocsátást is jelzi. Ez egyaránt vonatkozik az el-
hunytra, a rokonokra, az orvosra.
8. Végezetül, de nem utolsósorban segítenie kell a gyászolót új
életformája kialakításában, amely a gyász folyamatának lassú el-
csendesedését jelzi (Ribár 1990).

144
 A LEGFONTOSABB SZAKKIFEJEZÉSEK

Acting out. A pszichoanalízisben használatos kifejezés olyan -

általában impulzív jellegű - cselekedetek megnevezésére, amelyek
gyökeresen eltérnek az egyén szokványos viselkedésétől, s gyakran
agresszív jellegűek. Az agressziót az egyén egy másik személy vagy
önmaga ellen egyaránt fordíthatja. Az elfojtott pszichikus tartalmak
feltörésének jele.
Adaptív. A megváltozott életkörülményekhez alkalmazkodó.
Affektus. A kifejezés az érzelmi állapotok megjelölésére szolgál. Az
ösztöntörekvés az affektusok és képzetek szintjén fejeződik ki. Az
affektus az ösztönenergia kifejezési formája.
Ambivalencia. Ugyanahhoz a tárgyhoz fűződő egyidejű, de ellentétes
törekvések, érzelmek és magatartásmódok, például a szeretet és a
gyűlölet egyidejű jelenléte valaki iránt. Az ambivalencia belső
konfliktust is feltételez, amelynek megoldása a fejlődés fontos lépése.
Anaklitikus depresszió. R. Spitz által bevezetett fogalom az anyjuk-
tól elválasztott csecsemők visszahúzódó, kedvetlen, depresszív
állapotának leírására. A gyermek viselkedése, arckifejezése hasonlít a
felnőttkori depresszió tüneteihez. Az „anaklitikus” jelző azonban arra
utal, hogy az elválasztás és a következtében fellépő depresszió még az
anyától való függés időszakában történik.
Análszadisztikus szakasz. A pszichoszexuális fejlődés második
szakasza Freud szerint, amely megközelítőleg a másodiktól a negye-
dik évig tart. A korszakban az anális zóna funkciói válnak hangsú-
lyossá (székletürítés és székletvisszatartás). A székletnek a kis-
gyermek számára szimbolikus jelentése van: saját teste részének,
kaki-újszülöttnek tekintheti, vagy értékes ajándéknak tartja, amellyel
a szüleit ajándékozza meg.

145
Anima, animus. A kifejezések Jungtól származnak, az anima a
férfiban élő tudattalan nőkép, az animus a nőben élő tudattalan
férfikép.
Animizmus. A kisgyermekre és a természeti népekre jellemző
megelevenítő gondolkodás: a világ dolgainak az élőkéhez hasonló
érzéseket, gondolatokat tulajdonít, az élettelen tárgyakat az élőkre
jellemző tulajdonságokkal, lélekkel ruházza fel. Az elnevezés is innen
ered: az anima kifejezés lelket jelent.
Archetípus. Jung páciensei álmaiban alapmintákat és -struktúrákat
fedezett fel, amelyeket archetípusoknak nevezett el. Ezek a láthatatlan
alapstruktúrák és mintázatok archetipikus képekben fejeződnek ki,
mint például az apa, az anya, a gyermek, a hős archetípusa. A lelki
élmény rendezőelvei.
Artificializmus. Az óvodáskorú gyermek gondolkodásának egyik
jellemző sajátossága. A kisgyermek a természeti jelenségeket az
emberi munkatevékenység analógiájával magyarázza. Elképzelése
szerint a felnőttek mesterséges úton (artificiálisan) hozzák létre a
természetben zajló történéseket. A természeti népeket szintén jellemzi
ez a gondolkodásforma.
Autisztikus. A normális autisztikus fázis a csecsemő születését
követő időszak, amikor az újszülött ideje nagy részét még alvással
tölti, s a külvilág ingerei még nem jutnak el hozzá. Az élet kezdetének
ezt az autisztikus jellegét eredetileg S. Freud írta le. M. Mahler szerint
a kora gyermekkori autizmus, amelyet gyermekkori pszichózisnak
tartunk, a normális autisztikus fázisban elszenvedett lelki sérüléssel
összefüggő énbetegség.
Autoerotika. A gyermek, illetve a felnőtt személy olyan nemi tevé-
kenységét tartjuk autoerotikusnak, amely során az örömszerzés a saját
testen, másik személy bevonása nélkül következik be. Ide soroljuk
például az ujj szopást és a maszturbációt. Autoerotikusnak nevezzük
az infantilis nemiség időszakát is, amikor az örömszerzés még nem
genitális jellegű, hanem a részösztönök működéséhez és a különböző
testrészekhez kötődik.

146
Autonómia. Önállóság, a saját akarat érvényesítése a cselekvés során.
Az autonómia eléréséért folytatott küzdelem nem választható el az
énfejlődéstől. Az autonómia másrészt a lelki érettség megjelölésére is
szolgál, ahol a szabályok betartása már nem a fegyelmező személy
jelenlététől függ, hanem a belátáson alapul.
Azonosulás (identifikáció). Az a pszichológiai folyamat, amelynek
során az egyén átveszi és magává teszi a másik személy nézőpontját,
tulajdonságát, jellegzetességét. A személyiségfejlődést azonosulások
sorozatának tekinthetjük.
Átmeneti tárgy. A kifejezés D. W. Winnicottól származik. Olyan
valóságos tárgyat jelöl, amely a gyermek számára kiváltságos, külö-
nösen az elalvás előtti időszakban és szorongás esetén. (Például egy
takarócsücsök, egy pelenka.) Az átmeneti tárgy használata az egész-
séges fejlődés velejárója, segíti az átmenetet az anyával való össze-
olvadásból az elkülönült létezéshez.
Bűntudat. Az egyén szerint elítélendő cselekedetet követő érzelmi
állapot, a méltatlanság érzése. A bűntudat, a lelkiismeret-furdalás a
felettes-én kialakulását követően fellépő szorongás.
Családregény. S. Freud által alkotott kifejezés az olyan fantáziák
leírására, amelyek mélyén az Ödipusz-komplexus húzódik. A fantá-
ziák arról szólnak, hogy a gyermek szüleinek nem vér szerinti gyer-
meke, van valahol egy nemesebb, igazabb, őt jobban szerető család.
Differenciáció. A lelki fejlődésnek ezt a szakaszát M. Mahler írta le.
A negyedik-ötödik hónapban felbomlik az anya és a gyermek szoros
egysége, s a gyermek érdeklődése a külvilág felé fordul. A differen-
ciáció legfontosabb jegye a test határainak kialakulása, a saját és az
anya teste közti differenciálódás megindulása, az anya személyének
elkülönítése s a látás dominanciájának kialakulása.
Duálunió. Az anya és a gyermek duáluniója kettejük szoros egysége a
gyermek élete kezdetén.
Elaboráció. A feszültségek feldolgozása különböző kreatív és
konstruktív jellegű tevékenységekben, például a játékban, a munká-
ban, az alkotásban. Az elhárítás legmagasabbrendű formája.

147
„Elég jó anya”. D. W. Winnicott által használt fogalom. A kellő
mértékben kielégítő és megvonó anyai gondozást értjük rajta. Az elég
jó anya kezdetben teljesen kiszolgálja a gyermek omnipotenciáját,
majd a gyermekhez igazodó megvonásokkal lehetővé teszi a dezillu-
zionálást, azaz képessé teszi a gyermeket a mindenhatóság feladására
és a realitáshoz való alkalmazkodásra.
Elhárítás, elhárító mechanizmusok. Olyan lelki mechanizmusok,
amelyek működésének célja az egyén számára nem elfogadható
érzelmek, képzetek, törekvések elnyomása, csökkentése. Az elhárítás
az én feladata. Általában az ösztöntörekvésekre irányul, illetve a
velük kapcsolatos képzetekre és azokra a helyzetekre, amelyekben
ezek megnyilvánulnak. A kínos affektusok szintén az elhárítás tárgyát
képezik. Az elhárítás folyamata az elhárító mechanizmusokkal
valósul meg s általában az én előtt rejtetten, tudattalanul zajlik.
Elsődleges és másodlagos folyamatok. A lelki működés két típusa.
Az elsődleges folyamatokra a tudattalan működésmód jellemző, míg a
másodlagos folyamatok tudatosan zajlanak. Az elsődleges folyamatéi
gondolkodás jellemzője a sűrítés, a képek és szimbólumok
helyettesíthetősége, a tér- és időbeli kategóriák használatának mellő-
zése, valamint a vágyteljesítés. Leggyakrabban az álmokban nyilvá-
nul meg.
A másodlagos folyamatú gondolkodás a nyelvtan, a formális logika
szabályait követi, és a valósághoz alkalmazkodik. A gondolatokban
nyilvánul meg.
Én (ego). Freud az ösztönén és a felettes-én mellett a lelki struktúrák
egyikeként írta le az ént. Az alkalmazkodás apparátusa, amely az
ösztönénből különült el a külvilág nyomására. Feladatai közé tartozik
az elhárítások mozgósítása.
Énideál. Freud az énideált olyan lelki struktúrának tartotta, amely a
szülőkkel, a szülő-helyettesekkel és a kollektív ideálokkal való
azonosulásokból alakult ki, s amelynek az egyén a továbbiakban
igyekszik megfelelni. A szakirodalomban található elméletek kétfé-
leképpen írják le az énideál helyét. Egyes szerzők szerint a felettes-
énnek, mások szerint az énnek a része.

148
Fallikus szakasz. A pszichoszexuális fejlődés szakasza, amely az
orális és anális fázis után következik. Jellemzője, hogy a kisgyer-
mekkori részösztönök a genitalitás alá szerveződnek, de a serdülő-
korral ellentétben a nemi érettség még nem következik be. Az e
szakaszról szóló megfigyelések szerint a kisgyermekek (a fiúk és a
lányok egyaránt) ebben az életkorban gyakran úgy gondolják, hogy a
nők is fallosszal rendelkeznek. Ez az időszak az Ödipusz-komplexus
csúcspontja. Fő szorongása a kasztrációs szorongás.
Felettes-én. Lelki struktúra, amelynek szerepe a bíróéhoz vagy a
cenzoréhoz hasonlítható. Freud a felettes-én funkciójának tartotta a
lelkiismeretet, az önmegfigyelést és az ideálok kialakítását. Az
Ödipusz-komplexus örököseként, a szülői tilalmak és elvárások
belsővé tétele révén jön létre. A felettes-én előfutárai a preödipális
korra nyúlnak vissza, amelyhez Hartmann, Kris és Loewenstein
hozzáfűzi, hogy a gyermek fejlődésének első heteitől kezdve egy még
nem differenciált mátrixszal rendelkezik, amelyből a felettes-én
kialakul (Idézi: Tomcsányi 1988).
Finális okság. Az óvodáskorú gyermek gondolkodásának egyik
sajátos vonása a célokság elve. Az ily módon gondolkodó úgy véli,
minden dolog létrejöttének célja van.
Fixáció. Az egyén a lelki fejlődés egy korábbi fázisánál, a fázisra
jellemző tárgykapcsolati formánál vagy működésmódnál rögzül. A
fixáció a libidószerveződés előrehaladásának kudarca.
Frusztráció. Olyan állapot, amikor valakitől megtagadják (vagy az
egyén tagadja meg önmagától) valamely ösztönszükséglet kielégítését.
Tágabb értelemben a frusztráció azt a feszültséget jelenti, amely akkor
jön létre, ha valamely törekvésünk akadályba ütközik.
Genitális. A nemi szervekre vonatkozó, azzal kapcsolatos.
Gesztus. A test, a kéz, a fej kifejező mozgásai, taglejtései. A verbális
(beszéden keresztül történő) kommunikáció kialakulása után
nonverbális (nem a szavakra épülő) kommunikáció vagy a közlést
minősítő metakommunikáció formájában kísérik a beszédet.

149
Hallucináció. Az észlelés olyan formája, amely külső inger nélkül jön
létre.
Hasítás. Elhárító mechanizmus, amely során egy lelki struktúra
elveszti integritását, és két vagy több részstruktúrára hasad szét. Egy
tárgy hasítása után például az egyik résztárgyat Jónak”, a másikat
pedig „rossznak” érzékeljük.
Heteronómia. A gyermeki morál fejlődésében az a szakasz, amikor a
gyermek morális viselkedése még a tekintélyszemély jelenlététől
függ, s az autonóm, belső szabályrendszer még nem alakult ki.
Heteroszexuális. A heteroszexuális vonzalomnál a szexuális irá-
nyultság az ellenkező nemre vonatkozik.
Hiperaktivitás. Túlmozgás, fokozott motoros aktivitás. A két év
körüli gyermek az anya távollétére hiperaktivitással reagál, ugyanis
ebben az életkorban még nem állnak a rendelkezésére az elaboráció
hatékonyabb formái.
„Holding”. D. W. Winnicott fogalma az anyai gondoskodás leírására
az élet korai szakaszában. A holding magában foglalja a csecsemő
védelmét a fiziológiai sérülésektől. Tartalmazza a nappali és éjszakai
gondozás teljes rutinját. A csecsemő fizikai alátámasztását, tartását is
jelenti, mellyel Winnicott szerint az anya képes kimutatni szerete- tét
a baba felé. A megfelelő anyai gondoskodás folytatása a szülést
megelőző állapot fiziológiai ellátottságának, és csendes, alig észre-
vehető, de életfontosságú védelemként szolgál a csecsemő számára.
Hospitalizmus. A szakkifejezés René Spitz munkásságával vonult be
a pszichológiai köztudatba. A hospitalizmus azon pszichés és
szomatikus zavarok együttese, amelyeket az élet első tizennyolc
hónapjában a hosszabb kórházi tartózkodás vagy intézeti elhelyezés -
tehát az anya tartós távolléte - vált ki.
Identifikáció. Lelki folyamat, amellyel az egyén a másik személy
tulajdonságát, viselkedésmódját stb. nem tudatosan elsajátítja, magába
veszi. Az identifikációnak fontos szerepe van a személyiségfej-
lődésben.

150
Identitás. Az énazonosság fogalma E. H. Eriksontól származik. Az
identitás annak a történelmi és társadalmi helynek a megélése (és az
ezzel való azonosulás), amelyet az egyén betölt. A személyes identi-
tás érzése létünk térbeli-időbeli folyamatosságának megélésén alapul,
illetve azon, hogy mások ennek megfelelően reagálnak ránk. Erikson
szerint a személyiségfejlődés a pszichoszexuális fejlődés mellett az
identitás fejlődését jelenti.
Incesztus, incesztus tabu. A vérfertőzés, a vérrokonok egymás közti
házasodásának tilalma. Az incesztus tabuja az ödipális fantáziákkal
kapcsolatban merül fel.
Individuum. Az egyén, az egyéniség.
Individuáció. M. Mahler által használt fogalom Az énfejlődést az
individuáció és szeparáció párhuzamosan zajló folyamatai képezik.
Individuáció alatt az én különállásának átélését, valamint az egyéni
tulajdonságok, képességek, személyiségvonások kialakulásának fo-
lyamatát értjük.
Infantilis amnézia. A gyermekkor elfelejtése nem abból származik,
hogy a kisgyermek még nem képes az emlékezésre. Az amnézia (a
felejtés) a gyermeki szexualitás elfojtásából ered, és a gyermekkor
szinte valamennyi eseményére kiterjed. A felejtés idői határa a
látenciába való belépés.
Ingervédelem. Freud ezt a kifejezést egy pszichofiziológiai modell
keretén belül használta. Az ingervédelem megvédi a szervezetet a
külvilág ingereitől. A szervezetet beburkoló hártya analógiájára kép-
zelhető el, amely kiszűri, nem engedi át az ingereket.
Intellektuális. Értelmi, szellemi.
Interakció. Az egyének kölcsönös egymásra hatása a kommunikáció
során.
Introjekció (magába vetítés). Az introjekció folyamata során a külső
személy funkcióit annak belső képe, reprezentációja veszi át. A
felettes-én a szülői tulajdonságok, követelmények introjekciójával
alakul ki. Az introjekció részint elhárítás (mivel csökkenti a szepará-
ciós szorongást), részint az énfejlődést elősegítő folyamat.

151
Introspekció. Önmegfigyelés, befelé tekintés, gondolataink, érzése-
ink vizsgálata.
Kasztrációs komplexus. Ez a fantázia hivatott választ adni arra a
gyermekekben felmerülő kérdésre, hogy mi magyarázza a nemek
közti anatómiai különbséget. A különbséget a gyermek annak tulaj-
donítja, hogy a kislányoknak is volt pénisze, de levágták.
A kasztrációs komplexus szoros kapcsolatban áll az Ödipusz-
komplexussal, főként annak a tilalmakat érintő vonatkozásaival.
Felépítése a lányoknál és a fiúknál eltérő. A fiú a kasztrációtól, mint
az elképzelt apai fenyegetés valóra váltásától fél. A lány a pénisz
hiányát Freud szerint hátrányként éli meg, amelyet tagadni, kompen-
zálni próbál.
Kogníció. A megismerő tevékenység, a megismerő képesség.
„Kompetens csecsemő”. A pszichoanalitikusok által folytatott fej-
lődéslélektani vizsgálatok nyomán kirajzolódott kép a csecsemőről. A
hagyományos felfogással szemben, amely a csecsemőt passzív, az
ösztöneinek kiszolgáltatott, autisztikus világában elkülönült lényként
írta le, napjainkban a kutatók a csecsemőt a percepcióra, a komplex
mentális folyamatokra és a kapcsolat kialakítására már a kezdetektől
képes, aktív résztvevőnek tekintik.
Komplexus. Olyan nagy érzelmi erejű, részben vagy teljesen tudat-
talan képzetek és emlékek egysége, amely a gyermekkor történéseiből
alakult ki, és befolyásolja az érzelmeket, a viselkedést.
Konfliktus. Két vagy több érzelem, késztetés, motívum közti harc. A
pszichés konfliktus a különböző lelki struktúrák (én, felettes-én,
ösztönén) közt alakul ki.
Kötődés. A. J. Bowlby az anya és a gyermek kapcsolatát kötődésnek
(attachment) nevezte. Ösztönös eredetű szükséglet, túlélési mecha-
nizmus, amely a csecsemő életben maradása érdekében fejlődött ki. A
kötődési viselkedésformák a csecsemő és az anya testi közelségének a
fenntartását célozzák.
Krízis. Válság, válságos állapot. Egyik formája a fejlődési krízis,
amelynek során a régi struktúrák felbomlanak és újrarendeződnek. A

152
látványos tünetek ellenére a fejlődési krízis az egészséges fejlődéssel
járó állapot.
Latenciaperiódus. Az ödipális korszak végétől a serdülőkor kezde-
téig tartó szakasz, amelyet a pszichoszexuális fejlődés lelassulása,
nyugalmi állapota jellemez. Ezt az időszakot a szeméremérzet, az
undor, az erkölcsi és esztétikai törekvések megjelenése jellemzi. A
pszichoanalitikus elmélet szerint a látencia az Ödipusz-komplexus
hanyatlására vezethető vissza.
Leválás. M. Mahler az anyától való elszakadás, a pszichológiai
megszületés élményét nevezte így, amelynek során a gyermek kiválik
az anya- gyermek közös egységéből, a szimbiózisból.
Libidó. Pszichikus energia. Freud a legtágabb értelemben vett sze-
xuális ösztönenergiát nevezte így.
Libidószerveződés. A libidó szerveződésének időbeli sorrendje sze-
rint határozzuk meg a gyermek pszichoszexuális fejlődésének fázisait
(orális, anális-uretrális, fallikus, genitális fázis). A részösztönök
szerveződésének menete, amelyet az adott időszakban előtérbe került
erogén zónák jellemeznek, valamint a tárgykapcsolat fázisra jellemző
módja.
Mágikus gondolkodás. A primitív népek és a gyermek gondolkodá-
sának sajátossága az a feltételezés, hogy a természeti folyamatok és a
természet erői a gondolatok hatalmával vagy varázserejű cselekede-
tekkel (rítusokkal) befolyásolhatók.
Maszturbáció. Önkielégítés.
Megkapaszkodás. Hermáim Imre a főemlősök vizsgálata alapján írta
le az úgynevezett megkapaszkodási ösztönt. Az anya-gyermek
kapcsolat legkorábbi megnyilvánulása a csecsemő anyjába
kapaszkodása, amelyet Hermann vele születettnek talált. A
megkapaszkodási ösztön biztosította a túlélést az evolúció során.
Hermann a pszichés betegségeket is a frusztrált megkapaszkodásra
vezette vissza.
Motiváció. Hajtóerő, amely cselekvésre késztet.
Motorium. Az akaratlagos mozgást irányító agyi központok, a
mozgatórendszer.

153
Nárcizmus. Önszeretet, az egyén maga felé irányuló szeretete. A
kifejezés egy görög monda nyomán keletkezett. Nárkisszosz, a szép
ifjú minden szerelmesét szívtelenül visszautasította, mert saját
szépségével volt eltelve, ez okozta vesztét. Egyszer, szomjúságát
csillapítandó, a forrás fölé hajolt, és beleszeretett a saját tükörképébe.
Afeletti bánatában, hogy végre megtalált szerelme sohasem lehet az
övé, tőrt döfött a szívébe (R. Graves 195 8).
A „nárcisztikus” jelző a kóros mértékű nárcizmus és az egészséges
önszeretet leírásánál egyaránt használatos a szakirodalomban.
Neurózis. Pszichés betegség, amelynek tünetei a gyermekkorba
visszanyúló pszichés konfliktust fejezik ki szimbolikus módon. A
tünetek a tudattalan késztetések és az elhárításukra irányuló erőfeszí-
tés kompromisszumaként jöttek létre.
„Nyelvzavar”. A gyermek és a felnőtt közti nyelvzavar fogalmát
Ferenczi Sándor vezette be. A felnőtt a gyermek gyengédségre és testi
kontaktusra irányuló igényét félreérti, és saját kóros szükségleteinek
megfelelően úgy reagál rá, mintha felnőtt szexuális partner lenne. Az
abúzus (visszaélés) az agresszorral való azonosulás mentén a
gyermeki személyiség hasadását idézi elő, válaszként a trau-
matizációra.
Omnipotencia. A gyermek és a természeti népek gondolkodásának
egyik jellemző vonása az omnipotenciába vetett hit. Arra vonatkozik,
hogy az egyén, illetve gondolatai mindenhatóak, a realitás törvényeit
figyelembe nem véve képesek a valóság megváltoztatására. A fejlődés
kezdetén az anyának gyermeke omnipotenciájába vetett hitét ki kell
szolgálnia, majd fokozatosan szembesítenie kell a valóság el-
várásaival. Ez a realitásérzék kialakulásának feltétele.
Orális. A szájjal, illetve a száj funkcióival kapcsolatos, azt érintő.
Organikus. Valamely szervvel kapcsolatos, szervi eredetű.
Ödipusz-komplexus. A gyermek szüleivel kapcsolatos, döntően
tudattalan érzései, fantáziái, amelyek tartalma az ellenkező nemű
szülő iránti vonzódása és a versengés az azonos nemű szülővel. A
komplexus átélésének csúcsidőszaka három- és ötéves kor között

154
van, hanyatlása a látenciába való belépés feltétele. Az ödipális konf-
liktus feloldását az azonos nemű szülővel való azonosítás teszi
lehetővé, ez a felettes-én kialakulása.
Örömelv. Freud szerint a pszichés történéseket két alapelv irányítja:
az örömelv és a realitáselv. Az örömelvnek megfelelő lelki működés a
kínélmények, a kellemetlenség elkerülését és az örömszerzést
szolgálja.
Ősbizalom és ősbizalmatlanság. E. H. Erikson által használt kifeje-
zés a jó és a rossz anyaság alapvető élményének a leírására. Az
ősbizalom az első az identitás alakulásának nyolc stádiuma közül. A
Freud által orális fázisnak nevezett időszaknak felel meg.
Ösztön. Az etológiában használatos fogalom. Az adott állatfajra
jellemző, meghatározott funkciójú, örökletes viselkedésmintát jelent,
amely egyedenként kevéssé változik, s meghatározott időrendben lép
működésbe.
A pszichoanalitikus lélektanban belső hajtóerővel rendelkező, dina-
mikus folyamatot, ösztöntörekvést értünk rajta. Az ösztön forrása a
kiváltó testi inger, célja az ösztöntörekvés ébresztette feszültség
megszüntetése, tárgya pedig az, amivel ezt a célt meg tudja valósítani.
Ösztönén. A lelki szerkezet egyik alkotórésze. Tartalmai az ösztön-
törekvések lelki kifejeződései, amelyek részint velünk születettek,
részint az elfojtás termékei. Egyike a Freud által leírt három lelki
struktúrának. Dinamikai nézőpontból konfliktusban van az énnel és a
felettes-énnel.
Perceptuális. Az érzékeléssel kapcsolatos. A perceptuális modalitás,
illetve a szenzoros modalitás fogalma arra vonatkozik, hogy az
érzékelés melyik érzékszervünkkel történik, például a látással, a
hallással.
Péniszirigység.Freud szerint a péniszirigység a kislányokban alakul
ki azután, hogy felfedezik a nemek közti különbséget.
Pregenitális szakasz(ok). A szexuális ösztönenergia, a libidó szer-
veződésének a genitális fázist megelőző időszaka, amelyet a részösz

155
tönök működése jellemez. Jelzőként az ehhez az időszakhoz tartozó
jelenséget jelöli (például pregenitális tárgykapcsolat).
Preödipális. A pszichoszexuális fejlődésnek az ödipális konfliktus
kialakulását megelőző időszaka, amelyben mindkét nem számára
elsődlegesen még az anyával való kapcsolat a leghangsúlyosabb.
Projekció. Az a lelki művelet, amelynek során az egyén saját eluta-
sított tulajdonságait, vágyait, érzéseit kizárja önmagából, és egy
másik személyre vagy a külvilágba vetíti, annak tulajdonítja. Primitív
elhárító mechanizmus, de a gondolkodás bizonyos formáiban is
megfigyelhető, így például a babonás gondolkodásnál.
Proprioceptív. A szervezeten belüli ingert érzékelő. Az organizmus
saját mozzanatainak (a testhelyzet, az egyensúlyi helyzet, a testrészek
helyzetének és mozgásának) közvetlen érzékelése. Receptorai a
mozgásapparátusban és az egyensúlyozó szervben találhatók.
Pszichoanalízis. Lélekelemzés. A pszichoanalízis Sigmund Freud
nevéhez fűződő mélylélektani irányzat. Sokan elfelejtik, hogy Freud
1938-ban, több mint hatvan éve meghalt, s az azóta eltelt évtizedek
alatt a pszichoanalízis elmélete ugyanúgy fejlődött, mint más tudo-
mányok. A követők Freud zseniális megállapításait megtartották, más
megfigyeléseihez kritikusan nyúltak, esetleg a pszichoanalízis új
részágait fejlesztették ki, például az énpszichológiát vagy Erikson
szociálpszichológiai irányultságú identitáselméletét. A pszichoanalí-
zis kifejezés egyben a lelki betegségek kezelésének egyik módjára, a
pszichoterápiás eljárás megjelölésére is szolgál.
Pszichózis. Elmebetegség. A pszichiátriában a súlyos lelki betegsé-
gek tág körének megjelölésére szolgál. Organikus és funkcionális
eredetű pszichózist különböztetünk meg. A funkcionális pszichózi-
soknál vitatott, hogy egyelőre még fel nem tárt szervi okok vagy
pszichés tényezők felelősek a betegség kialakulásáért.
Regresszió. A fejlődési iránnyal rendelkező lelki folyamatokban
regresszió névvel jelölik a már túlhaladott szakaszhoz való visszaté-
rést. Ezt az adott időszakban történt fixáció határozza meg. A reg-
resszió lehet időbeli, ezen a már túlhaladott libidófejlődési szaka-
szokhoz, tárgykapcsolati formákhoz stb. való visszatérést értjük.

156
Formailag a kevésbé összetett és differenciált kifejezés- és viselke-
désmódokhoz való visszatérést jelenti.
Résztárgy. A résztárgy a tárgyak egyik típusa. Valós vagy fantáziáit
testrészeket - főként a mellet és a péniszt illetve azok szimbolikus
megfelelőit értjük alatta.
Részösztön (részletösztön). A részösztönök fogalmához a pszicho-
analízis a szexualitás elemzésével jutott el. Minden részösztönnek van
forrása (például orális és anális részösztön), tárgya és célja. A
részösztönök kezdetben egymástól függetlenül működnek, majd a
fejlődéssel a genitalitás vezetése alatt egyesülnek. A részösztönök
működése a gyermek nemiségében nyilvánul meg, a felnőtt nemiségét
csak a perverziókban dominálja.
Rivalizáció. Versengés, vetélkedés. Az ödipális konfliktusnál a
gyermek az ellenkező nemű szülőhöz vonzódik, s az azonos nemű
szülőt riválisának érzi.
Szelf (személyes én). H. Hartmann által bevezetett fogalom. A szelf a
különálló, a külvilágtól elhatárolható önmagunk élménye, amely a
frusztrációk hatására az élet első évében kezd elhatárolódni az anya-
gyermek egységből. Alapja a testi én. Tudatos és tudattalan elemek-
ből álló lelki struktúra. A szelf biztosítja a személyiség folyamatos-
ságának élményét a térben és az időben.
Sűrítés. A tudattalan folyamatok egyik működésmódja: egyetlen
képzetet több jelentés határoz meg, azaz több asszociációs láncot
képvisel. A sűrítés a tünetképződésben és általában a tudattalan
különféle képződményeiben - például az álomban - figyelhető meg.
Szadizmus. Szexuális perverzió, amelynél a partnernek okozott
fájdalom jelenti az egyén számára a kielégülést. A pszichoanalízis a
szadizmus fogalmát tágabban értelmezi, leírja a gyermekkori anál-
szadisztikus megnyilvánulásokat, s e késztetésekben az ösztönélet
alapvető elemét látja.
Szenzórium. Az érzékszervek, az érzékelő rendszer.
Szeparációs szorongás. A szorongás egyik formája, amelyet erede-
tileg a gyermek az anya távollétében él át. A későbbiekben a megka-

157
paszkodási törekvés meghiúsulása, a biztonságot jelentő személy
elképzelt vagy tényleges elvesztése váltja ki.
Szimbiózis (szimbiotikus). Együttélés. A szimbiózis biológiai
értelemben két vagy több szervezet kölcsönösen hasznos együttélése.
A pszichológiai gondolkodásba a fogalmat M. Mahler vezette be, az
anya és a gyermek szoros egységét jellemezve az élet kezdetén.
Szimbolikus. Jelképes, valamit jelképező. A szimbolikus kifejezés-
mód a tudattalan lelki működés egyik jellemzője, amellyel többek
között a neurotikus tünetekben, illetve az álmokban találkozunk.
Szublimáció. Freud a szublimáció fogalmát olyan tevékenységek
leírására használta, amelyek látszólag semmiféle kapcsolatban
sincsenek a szexualitással, de véleménye szerint a szexuális ösztön-
törekvés a hajtóerejük. Főként a művészi alkotást és az intellektuális
tevékenységet sorolta ide.
Tabu. A természeti népeknél a közösség minden tagja számára előírt
szigorú vallási tilalom, amely vonatkozhat egy adott hely megközelí-
tésére, valamely személlyel való érintkezésre, egy tárgy megérintésé-
re, valamely szó kimondására, illetve a cselekvés bizonyos formáira.
A tiltás tartalma szimbolikus jelentéssel is bír. A tabu megszegése a
társadalom szokásrendjét fenyegeti, ezért szigorú büntetést von maga
után. Általában olyan cselekedetet értünk rajta, amelyet a társadalom
előírásai tiltanak.
Tárgy. A tárgy fogalma a pszichoanalízisben több értelemben hasz-
nálatos: az ösztöntörekvés tárgya lehet egy személy, egy résztárgy
(például az anyamell), akár valóságos, akár képzeletbeli. Az ösztön
tárgya által jön létre az ösztönkielégülés. A tárgy másrészt a szeretet
vagy gyűlölet tárgyát jelöli, tehát tárgykapcsolati vonatkozású.
A ,jó” és a „rossz” tárgyak Melanie Klein által bevezetett kifejezések.
Az első rész-, vagy egész ösztöntárgyakat jelentik a gyermek
fantáziájában. Jó illetve rossz jellegüket nemcsak jutalmazó vagy
frusztráló jellegük miatt kapták, hanem attól függően, hogy a gyermek
a saját szeretetteljes vagy romboló késztetéseit vetíti-e ki rájuk.

158
Tárgykapcsolat. A modem pszichoanalitikus szakirodalomban
gyakran előforduló kifejezés, az egyén és világa közötti kapcsolat
módját jelöli. Valódi, kölcsönös, személyek közötti kapcsolatra
vonatkozik.
Testséma, testkép. A neurológiából származó fogalom. A testből
származó érzékietek alapján kialakult reprezentáció az agyban.
Tic. Egy vagy több izomra vonatkozó, gyors, akarattal nem befolyá-
solható összehúzódások. Leggyakoribb a mimikái izmokban, az arc
izomzatában.
Trauma. Az orvostudományban a trauma hirtelen bekövetkező, testi-
lelki károsodást okozó mechanikai behatást jelent. Pszichológiai
értelemben olyan hirtelen megrázkódtatás, amely váratlansága révén
felkészületlenül éri az egyént, aki ezért képtelen a védekezésre. A
pszichés trauma közvetlen hatására sokkos állapot alakul ki, távolabbi
következményei annak függvényében alakulnak, hogy a trauma
feldolgozása milyen mértékben sikerült. (
Újraközeledési krízis. M. Mahler az „újraközeledési krízist” a
másfél-két éves korú gyermekeknél találta a legkifejezettebbnek. A
külvilágban szerzett tapasztalatok, frusztrációk hatására megrendül a
gyermek önmagába, saját mindenhatóságába vetett hite, ezért ismét
anyjához közeledik. A korszak jellemzője az erős ambivalencia, a
gyermek szeretne mindent egyedül csinálni, önálló lenni, de ugyan-
akkor elvárja, hogy anyja állandóan a rendelkezésére álljon.
Vesztibuláris. A vesztibuláris készülék az egyensúlyérző szerv,
amely a belső fülben helyezkedik el, és fontos szerepet játszik a test
egyensúlyának fenntartásában.
Vizuális. A látásérzékelésen alapuló, a látással kapcsolatos.

159
 FELHASZNÁLT IRODALOM

Allport, Gordon, W. (1961/1980): A személyiség alakulása. Budapest,

Gondolat
Alpár Zsuzsa (1987): A korai lelki fejlődés egészséges útja - M.
Mahler. Budapest: MPT Pszichoterápiás Szekciója 3.
Bagdy Emőke (1988): Határmezsgyén. A halál és a gyász. In: Jelenits
I. és Tomcsányi T. (szerk.): Lelki jelenségek és zavarok.
Tanulmányok a vallás és a lélektan határterületeiről Római Katoli-
kus Szeretetszolgálat Ifjúság- és Családsegítő Csoportja és a Sze-
ged-csanádi Püspökség kiadása 202-227. old.
Barta Anna, Vikár György, Debrecenyi Károly István (1993): Feje-
zetek az életkorok lélektanából. Fejlődéslélektani ismeretek segítő
foglalkozásúak részére. In: Családsegítés, mentálhigiéné, módszer-
tani füzetek. Budapest: A Caritas Hungarica, a HÍD Családsegítő
Központ és a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet kiadványa
Bettelheim, Brúnó (1976/1985): A mese bűvölete és a bontakozó
gyermeki lélek. Budapest, Gondolat
Blos, Peter (1973): Adoleszenz. Eine psychoanalytische
Interpretation. Stuttgart: Emst Klett Verlag
Buda Béla (1988): A halál különös pszichológiája. In: Kübler-Ross,
E.: (1970) A halál és a hozzávezető út. Budapest, Gondolat 7-18.
old.
Buda Béla (1988): Az ismerkedéstől a házasságkötésig. In: Buda B.,
Szilágyi V. (szerk.) Párválasztás. Budapest, Gondolat 214. old.
Cramer, B., Palacio Espas, F. (1993): La prati ue des psychoterpies
meres-bébés. Études clinices et techni ues Paris: PUF.
Csuhái Cs. Klára (1989): Határeseti kórképek. In: Buda B., Füredi J.
(szerk.) A neurózis változó arca. Budapest, Medicina 179-204. old.
Debrecenyi Károly István - Tóth Mihály (2004): Életesemények a
pásztori lélektan és a filozófia tükrében. Mentálhigiénés Kultúra V.,
Semmelweis Egyetem TF - Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Bp.

161
Dornes, M. (1994): Dér kompetente Saugling. Die praverbale
Entwicklung des Menschen. Frankfurt am Main: Geist und Psyche
Fischer Taschenbuch Verlag
Eliade, Mircea (1959/1999): Misztikus születések Budapest, Európa
Könyvkiadó
Erikson, Erik H. (1957/1969): Identifikáció és identitás. In: Ifjúság-
szociológia Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 68-84. old.
Erikson, Erik H. (1957): Az emberi fejlődés nyolc szakasza. In:
Kindheit und Gesellschaft Zürich: Pan-Verlag Ford.: Lukács D.
Kézirat. 228-249. old.
Ferenczi Sándor (1971): Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek közt.
In: Buda B. (szerk.) A pszichoanalízis és modem irányzatai Buda-
pest, Gondolat 215-229. old.
Flaskay Gábor (1992): A projektív identifikáció fogalma és jelentő-
sége a pszichoanalízisben és a pszichoterápiában. In: Flaskay G.
(szerk.) Függőség, tárgykapcsolat, viszontáttétel. Tudományos
előadások 1992-93. Budapest, MPE 81-100. old.
Fejlődéslélektani szöveggyűjtemény. Összeállította: Frenkl Sylvia
(1996) Kézirat
Freud, Anna (1936/1994): Az én és az elhárító mechanizmusok.
Budapest: Párbeszéd Könyvek
Freud, Anna (1936/1978) Azonosulás a támadóval. In: Zrinszky L.
(szerk). Magatartásminták - azonosulás. Budapest, Gondolat 166-
176. old.
Freud, Anna (1958): Adolescence. In: The Psychoanalytic Study of
the Child Vol. XIII. New York, International Universities Press
Freud, Anna (1968): Wege und Irrewege in dér Kinderentwicklung.
Bem: Gemeinschaftsverlag Hans Huber, Stuttgart, Emst Klett
Freud, Sigmund (1905/1995): Három értekezés a szexualitás elméle-
téről. In: Erős F. (szerk). A szexuális élet pszichológiája Budapest,
Cserépfalvi 71-100. old.

162
Gádoros Júlia (1994): A kényszerbetegség sajátosságai gyermek- és
serdülőkorban. In: Németh A. (szerk.) A pszichiátria haladása.
Kényszerbetegség. Budapest, Cserépfalvi - Psychoeducatio - Lé-
leknevelés Alapítvány 49-57. old.
Gergely György (1995): Az affektív tükrözés szerepe a projektív
identifikáció és a hamis szelf kialakulásában. In: Lukács D. (szerk.)
MPE 1994. évi konferenciája: Irányzatok és kutatások a mai magyar
pszichoanalízisben Budapest, Animula
Gervai Judit (1997): A korai kötődés jelentősége a gyermek fejlődé-
sében. In: Hidas Gy. (szerk.) A megtermékenyítéstől a társadalomig
Budapest, Dinasztia Kiadó 29-38. old.
Graves, Róbert (1958/1985): Görög mítoszok. Képes kiadás. Buda-
pest, Európa Kiadó
Halász Anna (1984): A korai énfejlődés. Budapest, MPT Pszicho-
terápiás Szekció 5.
Hermann Imre (1943/1984): Az ember ősi ösztönei. Magyar Hír-
mondó Budapest, Magvető
Jakab Katalin (1994): A latencia-periódus fejlődéslélektani áttekin-
tése. Előadás. Budapest, Kézirat.
Jung, Cári, Gustav (1997): Alapfogalmainak lexikona. Budapest,
Kossuth
Kulcsár Zsuzsa (1992): Korai személyiségfejlődés és énfunkciók.
Budapest, Tankönyvkiadó
Kübler-Ross, Elisabeth('(\910/198S): A halál és a hozzávezető út.
Budapest, Gondolat
Laplance, J., Pontalis, J. B. (1988/1994): A pszichoanalízis szótára
Budapest, Akadémia
Mead, Margaret (1970): Férfi és nő. Budapest, Gondolat
Mérei Ferenc (1971): Elhárító mechanizmusok. In: Vademecum,
Sorozat: 20. sz.

163
Mérei Ferenc (1989): A pszichológiai labirintus. Fondorlatok és
kerülő utak a lelki életben. (Bagdy E. szerk.) Budapest, Pszicho- team
Mérei Ferenc, V. Binét Ágnes (1975): Gyermeklélektan. Budapest,
Gondolat
Nemes Livía (1974): Pszichogén tünetképzés kisiskolás korban.
Pszichológia a gyakorlatban Budapest, Akadémia
Nyerges Katalin (1986): E. Erikson: Az énidentitás problémája
Budapest, az MPT Pszichoterápiás Szekciója
Polcz Alaine (1989): A halál iskolája. Budapest, Magvető
Polcz Alaine (1993): Meghalok én is? A halál és a gyermek. Budapest,
Századvég
Polcz Alaine, Bitó László (2007): Az utolsó mérföld. Pécs, Jelenkor
Ranschburg Jenő (1984/1993): Szeretet, erkölcs, autonómia. Buda-
pest, Integra-Projekt Kft.
Ribár János (1990): Gyászolók lelki gondozása In: Jelenits I. és
Tomcsányi D. (szerk.) Lelki jelenségek és zavarok. Egymás közt
egymásért. A Római Katolikus Egyházi Szeretet Szolgálat és a
Budapest, XIII. kér. Tanács HÍD Családsegítő Központja, valamint a
Szeged-csanádi Püspökség Kiadása
Riemann, Fritz (é.n.): A szorongás alapformái. Budapest, Háttér
Riemann, Fritz (1981): Az öregedés művészete. Budapest, Helikon
Rycroft, Charles (1988/1994): A pszichoanalízis kritikai szótára.
Dabas, Párbeszéd könyvek
Stern, Dániel, N. (é.n.): A csecsemő személyközi világa. A pszicho-
analízis és a fejlődéslélektan tükrében. Budapest, Animula
Stork, Johan (1991): Wege dér Individuation. Weinheim: Verlag
Internationale Psychoanalyse
Tényi Tamás (1995): A pszichoanalitikus pszichoterápia új korszaka.
A Self-szerveződés új elmélete. In: Pszichoterápia IV. évf. 6. sz.

164
Tényi Tamás (2000): A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb
pszichoanalitikus eredmények tükrében. Budapest, Animula
Tomcsányi Teodóra (1988): A lelkiismeret mint a felettes-én része.
Bűn, bűntudat és a pszichoanalízis. In: Jeleníts I. és Tomcsányi T.
(szerk.): Tanulmányok a vallás és a lélektan határterületeiről. Római
Katolikus Szeretetszolgálat és a Szeged-csanádi Püspökség 105-120.
old. és 121-124. old.
Vikár György (1977): Serdülőkor: Fejlődés vagy válság? In: Baj van a
gyermekemmel. Budapest, Gondolat 62-95. old.
Vikár György (1980): Az iljúkor válságai. Budapest, Gondolat
Vikár György (1984): Az ego, a self és az identitás fogalma. In:
Gyógyítás és öngyógyítás. Budapest, Magvető 32-66. old.
Vikár György (1986): Serdülőkori válságok az analitikus
fejlődéslélektan tükrében. Magyar Pszichológiai Szemle Budapest,
Akadémia 6.
Vikár György (1978/1988): Neurózis a gyermekkorban. In: Gerő Zs.
(szerk.) Klinikai gyermekpszichológiai tanulmányok. Budapest,
Akadémiai Kiadó 20-31. old.
Virág Teréz (1996): Emlékezés egy szederfára. Budapest, Animula és
KÚT Pszichoterápiás Rendelő
Virág Teréz (é.n.): „Mély kútba tekinték...” Válogatott tanulmányok.
Budapest, Animula
Winnicott, Donald, W. (1956): Primary Matemal Preoccupation. In:
Collected Papers Trough Pediatrics to Psyco-Analysis London,
Tavistock
Winnicott, Donald, W. (1960/1990): The Theory of the Parent-Infant
Relationship In: The Maturational Processes and the Facilitating
Environment London, Kamac Books
Winnicott, Donald, W. (1971/1999): Átmeneti tárgyak és átmeneti
jelenségek. In: A pszichoterápia klasszikusai. Játszás és valóság.
Budapest, Animula 1-26. old.
Winnicott, Donald, W. (1971/1999): Játszás és valóság. A pszicho-
terápia klasszikusai. Budapest, Animula

165
 NÉMET NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ
(Zusammenfassung)

Das Lehrwerk gibt einen tiefenpsychologisch und experimental-

psychologisch gearteten Überblick über die Persönlichkeits-
entwicklung des Menschen von dér Geburt bis zum Lebensende, dem
Tód. Ausgehend von den genialen Beobachtungen Sigmund Freuds
verwendet es die neuesten Forschungsergebnisse dér Psycho- analyse,
aber auch Jungs Gedanken sowie Piaget's Beobachtungen zum
kindlichen Denken und zűr moralischen Entwicklung.
Das Buch basiert auf den in dér mentalhygienischen Ausbildung
von Sylvia Frenkl gehaltenen Vorlesungen "Lebensereignisse aus
entwicklungspsychologischer Sicht”, und wurde von Mária Rajnik
durch weitere fachliterarische Kenntnisse erganzt. Dér Bánd wurde
fúr den Unterricht angefertigt und handelt in erster Linie davon, wie
dér Mensch erwachsen wird, d. h. unter welchen vielfaltigen Wir-
kungen und Gegenwirkungen das Kleinkind zum pubertaren Jugend-
lichen reift und wie dieser in einer komplizierten, widerspruchs-
vollen Welt bestehen kann. Das Studienmaterial ist keine trockene
Sammlung von Fachwissen, sondern es vermittelt die Lebendigkeit
des Vortrags und die unzáhligen freudevollen Entdeckungen dér
Vortragenden, die sie nach und nach auch mit Ihren Zuhörem teilt.
Das Buch will das Ausbildungsziel dadurch erreichen, daB es nicht
nur objektives Wissensmaterial vermittelt, sondern auch groBen Wert
auf die Herausbildung einer psychologischen Betrachtungswei- se
legt, welche das "Menschen-bild" durch eine Sichtweise beeinfluBt
und bereichert, in dérén Mittelpunkt die Annahme dér Regungen und
Zerbrechlichkeit und die Achtung vor dér Seele steht.
Das Buch Spiegelt wider, daB sich seine Verfasser dér Aus-
schlieBlichkeit dér Erziehung verpflichtet fiihlen. Jede Erziehung
arbeitet ja mit dem "mitgebrachten Matéria!". Die Autoren nehmen
die Vererbung sowie die sozialpsychologische Umgebung, in die er

166
hineingeboren ist als Grundlage dér Persönlichkeit bei jedem Men-
schen emst. Auch aus diesem Grund muB die Verantwortung fúr die
Empfangnis jedes einzelnen Kindes eindeutig übemommen werden,
denn die wesentlichen Eigenschaften, das Temperament seines
Vaters, seiner Mutter, dér GroBeltem kommen im Kleinkind wieder
zűr Geltung. Was fúr ein Erwachsener aus diesem, mit vererbten,
angeborenen Wesenszügen ausgestatteten Baby wird, liegt in erster
Reihe an dér Familie. Wie es seine Emotionen in den Dienst dér
Kreativitát, dér Humanitát stellen kann, ob die Entwicklung des Ich
Soziabilitat, Aufmerksamkeit den Partnem gegenüber zűr Folge hat
oder das Individuum in die Richtung von Selbstsucht und Kriminali-
tát getrieben wird, hangt im GroBen und Ganzén auch von dér das
Kind erziehenden, es umgebenden pádagogischen Umwelt ab. Es
lohnt sich, uns mit dem Eriksonschen Gedanken vertraut zu machen
und im Alltag nutzbar zu machen: den Begriffen von Versorgtsein,
Anerkennung und Selbstachtung. Sie beziehen sich sowohl auf das
Kleinkind als auch auf den Jugendlichen in dér Pubertat. Die Grund-
lage fúr die Identitat, Ich-Identitat im Erwachsenenalter bildet die
physisch-seelisch ausreichende Versorgung des Kindes durch die
Mutter, das in seinen Werten, in seiner Existenz von dér fúr sein
Leben wichtigen Erwachsenen-umwelt anerkannt wird und das
dadurch den Zustand seiner Selbstachtung erlebt, dér ihm das Gefuhl
von "Ich bin in Ordnung" vermittelt.
Es ist immer eine spannende Frage, inwieweit wir reife Erwach-
sene sind, wenn wir die Maske unserer Profession ablegen, wenn
unser wohleingeübtes, zűr Fertigkeit gewordenes Rollen-repertoire in
einer unerwarteten Lebenssituation unbrauchbar wird. Die man-
nigfachen, von den Forschem zusammengetragenen Erfordemisse
eignen sich dazu, uns unsicher zu machen, dér Spruch "wir lemen das
Erwachsensein bis zum Ende unseres Lebens" jedoch kann uns
Hoffnung gébén und Ausdauer verleihen.
In dem Bánd kommen auch komplizierte, mit dem alltaglichen
Denken schwer verfolgbare seelische Prozesse zűr Sprache. Dér Leser
wurde damit konfrontiert, daB nicht nur Physik, Chemie, Informatik
oder Raumforschung, sondern auch die Einsicht in die

167
(
seelische Struktur und die seelischen Prozesse des Menschen tiefge-
hende Kenntnisse erfordert. Die Entdeckung des Landes des Unbe-
wuBten berührt das Wesen des menschlichen Verhaltens.
Das Schreiben des Buches wurde von dem Bemühen begleitet,
die Kenntnisse und Betrachtungsweise dér Fachleute dér helfenden
Berufe mit einem nützlichen Matéria! zu bereichem, um sie damit
auch bei dér Pflege ihrer menschlichen Beziehungen zu unterstützen.

168