Egy nő. Egy képtelen választás.

A lánya vagy a boldogsága…

Amikor Caroline találkozik Kamallal, azonnal vonzalom ébred közöttük. A fér elbű-
völő és karizmatikus, és a lány alig várja, hogy új életet kezdjen vele Indiában. A csa-
ládjaik ellenzik a frigyet, de Caroline szilárdan hiszi, hogy majd beletörődnek, különö-
sen, amikor életet ad egy gyönyörű kislánynak. Az imádni való gyermek azonban
nem elég Caroline boldogságához, meggyűlöli a félreeső indiai falut, ahol élnek, és
küzdelmes számára az anyaság. Kamal alig van otthon, és Caroline egyre elszigetel-
tebbnek érzi magát. Súlyossá váló depressziójában a kicsit hátrahagyva hazamenekül
Amerikába.
Tíz évvel később:
Caroline felgyógyult a betegségéből, és emészti a gondolat, hogy sorsára hagy ta a lá-
nyát. Kétségbeesetten vágyik arra, hogy megtalálja őt, ezért felveszi a kapcsolatot Ka-
mallal, azzal a szándékkal, hogy együtt kutassák fel a gyermeküket.
Vajon képesek lesznek időben megtalálni elveszett lányukat, akinek gyermekként a
legborzalmasabb emberi aljassággal kell szembenéznie?
 
THE LOST DAUGHTER OF INDIA
Text Copyright © 2017 by Sharon Maas
Published by arrangement with Bookouture.
All rights reserved.

Copyright © 2018 by Sharon Maas

Fordította: Simonyi Ágnes

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-683-5

Hungarian edition © I.P.C. Könyvek Kft., 2019

Hungarian translation © Simonyi Ágnes, 2019

www.ipck.hu
+36 20 912 4505

Felelős kiadó az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.
Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó
A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
A belívet szedte és a fedelet tervezte: Popovics Ferenc
Borítókép © istockphoto.com, pixabay.com

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Sharon Maas
India elvesze
lánya

 
Mirónak
 ELSŐ FEJEZET

Caroline
Cambridge, Massachusetts, 1970

Caroline még jobban befészkelte magát Meenakhsi ölébe, ahol a

világon a legjobban szeretett lenni. Meena egész teste párna
volt, puha és süppedős, és ha az ember átkarolta, olyanná vált,
mint valami öntőforma, amely biztonságosan megtart. Egy öt-
éves számára ideális hely arra, hogy ott töltse az estét, lágyan
ringatózva a hintaszékben, miközben Meena a könyvét tartva
átöleli.
Az udvart betöltötte a nyár illata: a napé és a szelíden ide-oda
hullámzó öntözővíztől nedves földé. A hangok is nyári hangok
voltak. Madarak csiviteltek az udvar közepén álló szelídgeszte-
nyefán, mókusok surrantak az ágak között egymással fecserész-
ve. Az egyesült államokbeli Massachusetts erdős környékének
látványa, hangjai és illatai vették körül őket. Meenának nem
volt Amerika-szaga. Meenának saját, jellegzetes illata volt, és Ca-
roline belélegezte őt. India-szaga volt, egyszerre édes és fűsze-
res, ezernyi titkos összetevő varázslatos keveréke. Ez áradt a szá-
rija anyagából, a hajából, de még a bőréből is, amely sötét volt,
mint a mogyoró, és fényes, mint a selyem. Ez szállt fel a könyv
lapjaiból is, a könyvből, amelyet Meena Indiából hozott magá-
val, amikor ő volt kislány, épp annyi idős, mint Caroline most.
Ez volt a legnagyobb könyv Caroline polcán, több mint ezer ol-
dalas. Már hónapok óta ezt olvasták, minden nap egy fejezetet,
és még akár egy évbe is beletelhetett, amíg befejezik, Caroline
pedig örült ennek. Abban reménykedett, hogy örökké fog tarta-
ni. Az a fajta könyv volt ez, amely különféle szereplőkkel külön-
féle helyekre visz el, de előbb-utóbb visszasodor az alaptörténet-
hez: és az alaptörténetet az ember épp ezeknek a kis kitérőknek
köszönhetően érti meg kicsivel jobban. Olyan könyv volt, amely
messzi-messzi útra hív, amely alatt máshol élünk, más időben,
és más emberré válunk. Olyan könyv, amely élénk képeket hív
elő a képzeletünkből, így aztán tényleg ott és akkor és azok között
az emberek között vagyunk, sőt, azokká az emberekké válunk, így
azok már nem idegenek többé, mivel mi is ők lettünk.
Meena hangja tökéletesen illett a történetekhez. Vontatott
volt, de erős: Meena sosem sietett, hogy minél hamarabb befe-
jezhesse a mesélést, és becsukhassa a könyvet. Úgy olvasott,
mintha a világ minden ideje rendelkezésére állna, s talán így is
volt; és tudott fér hangon, lányhangon, démonhangon vagy
egy isten hangján beszélni úgy, hogy az ember elhitte neki:
tényleg maga a szereplő beszél. Annak, akinek mesélt, a hideg
futkározott a hátán, és reszketett félelmében. Meena egyenesen
a szereplő lelkébe rántotta be az embert.
E percben Caroline Indiában volt, ifjú hercegként, aki egysze-
rű papnak álcázta magát, és épp a világ legszebb hercegnője,
Draupadí kezét készült elnyerni.
– „Ardzsuna, fejét magasra emelve, odalépett az íjhoz – olvasta
Meena a legerősebb mesélőhangján – a királyi hangján, ahogy
Caroline nevezte. – Ugyanolyan könnyedén emelte fel, mint előtte
Karna: a királyok levegőért kapkodtak. Kivett egy csillogó nyilat,
megcélozta a magasban pörgő halat, és kilőtte a nyilat. A nyíl egy
szabad szemmel alig látható villanással átdöfte a hal szemét, és a
hal lebukfencezett a földre. A küzdőteret mennydörgésszerű üvöltés
töltötte be; az egybegyűlt királyok tombolva, tajtékozva rázták az
öklüket, és sértéseket rikácsoltak a küzdőtérre; de Ardzsuna szenv-
telen maradt.
Három széles ugrással a királyi emelvényhez szökkent, és kezét
kinyújtva Draupadí elé állt. Dristadiumna talpra segítette a húgát,
és a lány kezét Ardzsunáéba helyezte. Kagylókürt búgott, és trom-
bita harsant, amint Ardzsuna elvezette mátkáját: mint egy ifjú is-
tenség, mennyei apszarával…” (– Mi az az apszara? – kérdezte Ca-
roline, és Meena rendes Meena-hangon válaszolt: – Egy mennyei
táncoló szűz.) „…mint Visnu isten hitvesével, Lakshmi istennővel,
mint a nap, oldalán a holddal, elhagyták a küzdőteret, és az égből
virágok záporoztak rájuk. A brahmanok ujjong tak, a királyok őr-
jöng tek. Karna a földre zuhant. A másik négy Pándava egymásra
nézett, és ők is elmentek.”
Meena becsukta a könyvet.
– És mára, kicsikém, elég is ennyi.
– Nem! – tiltakozott Caroline. – Tudni akarom, mi történt ezu-
tán! Visszakapták a Pándavák a királyságukat? Abbahagyják a
bujkálást? Draupadínak el kell mennie, és az erdőben kell élnie
velük? Mi történik, Meena?
–  Nos, egy kicsit még türelemmel kell lenned, holnap megint
olvasok majd neked valamennyit a történetből. Édesanyád és
édesapád most már bármikor megjöhetnek a munkából, és ak-
kor szeretnének téged látni, és meghallgatni, hogy mi mindent
csináltál a nap során.
–  Azt akarom, hogy még olvass! – duzzogott Caroline. – Azt
akarom…
– Micsoda?! Mit nem mondasz! Mi történik azokkal a kisgyere-
kekkel, akik egyfoly tában azt mondják, hogy azt akarom?
– Sosem kapják meg, amit akarnak – felelte Caroline, alsó ajkát
lebiggyesztve. – Tudom. De akkor is! Ez nem igazság!
– Az élet nem igazságos – válaszolta neki Meena, miközben fel-
emelte, és letette a földre. A könyvet a tornácon lévő asztalra
rakta, előredöntötte a széket, és lassan, hatalmas erőfeszítéssel,
álló helyzetbe tolta párnás testét, megfogta Caroline kezét, és
bevezette a házba, a konyhán keresztül, ahol Lucia vacsorát fő-
zött, az előszobába, majd fel a lépcsőn Caroline hálószobájába,
hogy előkészítse a szülei hazatérésére. A kislány három bátyja
még nem jött haza, barátoknál voltak, baseballoztak, fára mász-
tak: olyasmiket csináltak, amiket a úk iskola után szoktak. Ha-
marosan ők is itthon lesznek.
Caroline édesapja ügyvéd volt: keményen dolgozott, és néha
még vacsorára sem ért haza. Orvos édesanyja azonban mindig
hazaért; és mindig ő volt az, aki vacsora után megfürdette a kis-
lányt, lefektette, és esti mesét olvasott neki. Ezek a történetek
azonban soha nem voltak olyan valóságosak, mint azok, ame-
lyeket Meenakshi mesélt neki emlékezetből, vagy olvasott fel
egy könyvből: azok indiai királyokról és királynőkről, hősökről
és gonosztevőkről, meg istenségekről szóltak, akik állatok vagy
koldusok képét öltötték magukra; tehenekről, amelyek képesek
voltak teljesíteni az ember kívánságát, és szarvasokról, amelyek
tudtak beszélni, szörnyekről, amelyek képesek voltak kívánsá-
guk szerint változtatni az alakjukat.
Ha valaki megkérdezte volna Caroline-t, mi akar lenni, ha
nagy lesz, ő is, akárcsak sok amerikai kislány, azt felelte volna,
hogy hercegnő. De Caroline nem Disney-hercegnő kívánt lenni.
Úgy gondolta, egy olyan herceghez megy majd férjhez, amilyen
1
Ardzsuna, és egy elefánt hátára rögzített haudában utazik majd
az esküvőjére, valódi ékkövekkel díszített, csodálatos szárit vi-
selve; a palotája pedig Indiában lesz.
Caroline már akkor szerelmes volt Indiába, amikor még le sem
tudta írni ezt a szót. Meg tudta mutatni a földgömbön, hogy hol
van, és mindenkinek, aki csak megkérdezte, elmesélte, hogy ott
fog élni, amikor majd felnő. A felnőttek ezen elnézően nevettek,
megpaskolták a fejét, és azt mondták, hogy álmokat sző: de Ca-
roline tudta, hogy ez a végzet. Ő igenis egy indiai herceghez
megy majd feleségül, amikor felnő.
 MÁSODIK FEJEZET

Asha
Mumbai, 2000

Mindörökre elvesztem. Senki sem menthet meg. Három anyám

közül egy sincs itt, hogy kimentsen engem ebből a pokolból.
Sem a két apám bármelyike.
Az az anyám, aki megszült? Nincs róla semmi emlékem. Csak
azokból a levelekből ismerem, amelyeket az évek során írt ne-
kem, és a fényképekről, amiket küldött: sárga haja van, és vilá-
gos bőre, mert külföldi. Úgy írja alá a leveleit, hogy „Anyu”. Na-
gyon messze van innen, egy Amerika nevű országban, és nem is
törődik velem. Ő sosem tudna megmenteni.
Amma a másik anyám, ő nevelt fel. Anyu azért adott oda neki,
mert nem volt teje. Ő az, aki a melléből táplált, az, akit szeretek.
De ő meghalt.
Janiki a harmadik anyám, az én chinna-ammám, a kisanyu-
kám. Valójában ő nem az anyám. Valójában még csak nem is a
nővérem. Janiki tizenhárom éves volt, amikor megszülettem, és
újra meg újra elmesélte nekem a történetet. Hogy Amma a kar-
jába tett engem, amikor az Anyu nevű elment, és azt mondta
neki: „Janiki, ezt a kis lelencet rám bízták, hogy gondoskodjak
róla, de teljesen lefoglal Kanaan és a következő baba. Neked
adom: gondoskodj róla te! A tiéd. Én majd táplálom, de minden
mást neked kell megcsinálnod. Neked kell a chinna-ammájának
lenned.”
Így aztán, bár Amma tején osztoztam Kanaannal, később pe-
dig Rameshsel, Janiki lett az én kisanyukám. De most már ő is
távol van, egy másik országban, egy másik világban, és sosem
fog megtalálni engem ebben a pokolban.
 Három anya és két apa. Az a fér , akit Appának hív tam,
Amma férje volt. Már ő is meghalt. Appa volt az angol középis-
kola igazgatója, így aztán nagyon tisztelték őt is, és a gyerekeit
is. Nagy, vastag szemüveget hordott, fölötte nézett az emberre,
és mosolygott. Kedves volt, de zárkózott, és szigorú is tudott
lenni. Igazgatóként muszáj, hogy az ember szigorú is tudjon len-
ni. Néha meg is vesszőzte a legrosszabb gyerekeket, de mindig
csak a úkat, a lányokat sosem. De hát a lányok nem is szoktak
rosszalkodni. Akkor meg miért van az, hogy mindig a lányok-
nak jut a rosszabb büntetés? Inkább vesszőztek volna meg egy-
milliószor, mint hogy el kelljen viselnem azokat a büntetéseket,
amiket később kaptam amiatt, hogy lány vagyok.
Egy apának meg kellene találnia az elveszett lányát. De Appa
nem az igazi apám.
Csak Ő van. A fér , akit apunak kellene szólítanom, de képte-
len vagyok rá. Az „apu” túl hétköznapi. Ő nem hétköznapi.
Mindig is tudtam a létezéséről. Amióta csak az eszemet tu-
dom, ott volt: a fér , akinek az igazi apámnak kellett volna len-
nie, de számomra inkább valamiféle istenség volt, fent a
mennyekben Indrával és a többi égi lénnyel, aki időnként le-
ereszkedett hozzánk, és megajándékozott a jelenlétével. Ritkán
jött: utoljára akkor, amikor még csak nyolcéves körül lehettem,
és sosem felejtettem el ezt az utolsó látogatást.
Addigra Amma elmondta nekem, hogy ő tényleg herceg. És
emiatt én hercegnő vagyok. Amma kis hercegnőnek szokott
hívni. De én nem vagyok hercegnő. Egy hercegnő nem él ilyen
nyomorúságos körülmények között.
Valahányszor csak meglátogatott, valósággal megbénult a
nyelvem – alig tudtam egy szót is szólni hozzá, és a kérdéseire
egy igennel vagy nemmel, vagy éppen csak egy vállrándítással
feleltem, elfordítva az arcomat, hogy ne kelljen a szemébe néz-
nem, mert nem tudtam elviselni, hogy mennyire belém lát, a lé-
nyem legmélyéig, amitől bizseregni kezdtem a boldogságtól. Az-
tán amikor elment, a bizsergés még sokáig megmaradt, és alig-
alig éreztem magamat embergyereknek, egészen addig, amíg a
mindennapi élet újra be nem szivárgott, és vissza nem rángatott
a földre. Ezzel azt akarom mondani, hogy valósággal istenítet-
tem azt a fér t, és nem apámként gondoltam rá, hanem a meg-
mentőmként, már kisgyerekkoromban is. Igen, istenítettem őt.
De aztán nem jött el többet, így hát tudom, hogy elfelejtett en-
gem. Amma azt mondta, hogy nagyon messze él, egy másik or-
szágban, egy olyan országban, ami csupa sivatag. Úgyhogy ő
sem tud megmenteni engem.
Haza akarok menni!
Régen egy nagy házban laktam Dzsindzsiben Ammával, Ap-
pával és Janikivel meg az öt vérünkkel. Nekem legalábbis
nagynak tűnt a ház, habár azóta láttam már előkelő házakat,
amelyekhez képest az egykori otthonunk egy nyomortanyának
tűnt. Más dzsindzsii házakhoz viszonyítva mindenképpen tágas
volt. Láttam néhány osztály társam otthonát, és a miénk sokkal
impozánsabbnak tűnt – bár most már csak nevetni tudok azon,
mennyire ártatlan voltam. Azaz nevetni tudnék, ha képes volnék
rá, ha nem felejtettem volna már el nevetni.
Az otthonunk valójában csak egy rakás szoba volt, és kiterített
gyékények ott, ahol aludtunk – télen bent, nyáron kint –, meg
néhány polc, amelyeken a ruháinkat és az edényeinket tartot-
tuk. Ennyiből állt, bár volt villanyvilágításunk, és egy rádiónk
2
is, amiből egész nap bömbölt a lmi zene : Amma szerette ezt a
zenét, és együtt énekelt a rádióval.
Kényelmesen éltünk hát, és dzsindzsii otthonunk sem volt
nyomortanya – mert most viszont egy valódi nyomortanyán
élek. A világ legszörnyűbb helyén, a pokol egyik bugyrában. Az
egyedüli menekülést az alvás jelenti. Olyan sokat alszom,
amennyit csak tudok. De amikor újra kinyitom a szememet, és
eszembe jut, hol is vagyok, a szívem szaporábban kezd verni, és
érzem, ahogy nő bennem a pánik, mintha hányni készülnék, a
pánik, ami csapdába esett bennem, és sosem hagyhatja el a tes-
temet, mint a hányás, amely felfelé támolyog, de aztán ismét
visszazuhan. Bármit megadnék, ha képes volnék hányni, de
nem tudok. Örökre belém van zárva, és ha imádkozom, azért kö-
nyörgök, hogy megszabaduljak ettől a rosszulléttől.
Visszatekintve, dzsindzsii otthonomat valóságos paradicsom-
nak látom. És a világ minden palotáját és az összes mennyei pa-
radicsomot odaadnám azért, ha visszamehetnék oda – vagy
még inkább, ha sosem kellett volna elhagynom. De a sorsom
másképp akarta.
Mind nagyon boldogok voltunk, csak nem ismertük fel. Dzsin-
dzsi egy csendes részén éltünk. Amikor elkészültünk a házi fel-
adatainkkal és a ránk jutó házimunkával, mi, gyerekek annyit
játszhattunk a ház előtt, amennyit csak akartunk, mert arrafelé
nem volt nagy forgalom, nem úgy, mint a város zsúfoltabb ré-
szein, ahol az utcák tömve voltak mindenféle járművel, amelyek
büdös kipufogógázt eregettek, meg riksákkal, amelyek egyszer
csak feltűntek a semmiből, és lecsaptak arra, aki megpróbált át-
kelni az úton. Mindig rettegtem az ilyen utcákon, és szorosan
fogtam Janiki kezét, ha a városba kellett mennünk. Janiki min-
dig ott volt nekem.
Persze most már tudom, hogy azok a rémisztő dzsindzsii ut-
cák csendes kis sikátorok voltak csupán: mert mostanra már
láttam a világot, és tudom, hogy a borzalmak, amiket tartogat,
rettenetesebbek, mint bármi, ami Dzsindzsi főútjain várhat az
emberre.
Olvastam a pokolról és az ott élő démonokról, de biztosítha-
tom önöket, hogy az a pokol, amelyben most élek, milliószor
rosszabb. Ez az igazság. És mivel boldog voltam Ammával, Ap-
pával, Janikivel és a véreimmel, van összehasonlítási alapom,
úgyhogy elmondhatom: a gyermekkorom maga volt a menny-
ország. Visszanézve annak tűnik számomra.
 Visszatekintve, a részleteket nem látom valami világosan. Lá-
tom az otthonunkat: egy házat, előtte nagy verandával, ahol
Amma szokott üldögélni, miközben rizst pucolt vagy babot fej-
tett, meg ilyesmiket csinált, mert szerette látni, kik mennek el a
ház előtt, és néha csevegni egy kicsit az utcánkban lakó többi
hölggyel.
El sem hiszem, hogy olyan szerencsés voltam, hogy ilyen szü-
leim voltak, még ha nem is voltak az igazi szüleim. És Janiki!
Hogy hiányzik az én kicsi Ammám! Amikor rájuk gondolok, és a
tizenkettedik születésnapom előtti időre, a szemem könnybe lá-
bad, mert oly ritka egy jó család! Most már tudom ezt, és amikor
behunyom a szememet, magam előtt látom Janiki szép arcát, és
a tekintetét, amelyből árad a szeretet.
Biztos vagyok benne, hogy Dzsindzsiben is voltak kellemetlen
dolgok, de nem emlékszem rájuk, mert nincs jelentőségük. Csak
a jó dolgokra emlékezem. Olyan, mintha az akkori életem, ahogy
éltem egyik napot a másik után, csak egy lm volna, amely le-
pereg a szemem előtt, testetlen képek, amelyek nem maradan-
dóak, így aztán semmi értelme leírni ezeket önöknek. Az igazán
fontos az volt, amit éreztem: hogy körülvesz a szeretetnek ez a
csodálatos párnája, ezért semmi rossz nem ér el hozzám, semmi
baj sem érhet. Úgy vélem, ez a gyermekkorom lényege, nem az
egyes események, amelyek láncszemekként követték egymást –
mert azok a dolgok elmúlnak, lepergő képek a moziban. Az ma-
rad meg mindig, ami mögöttük van – létezésem képernyője,
mondhatnánk, amelyeken azok a képek leperegtek: a szívjóság
alkotta háttér. Mert ez az, ami velem maradt, ami életben tart: a
jóságra való emlékezés. Hogy milyen is volt a jóság. Ez az emlék
tart életben, amikor minden más haldoklik, szétesik, a darabjai
pedig egy sötét szakadékba hullanak, és ez felemészti a lelke-
met. Ez adott erőt pokolbéli utazásom során.
Mert azt tudom mondani magamnak, hogy ha a gyermekko-
rom eseményei nem többek, múló képeknél, akkor ez az iszo-
nyat sem az. Minden más is csak múló kép.
Ez a túlélésem titka. Nem a zikai túlélésemre gondolok, mert
a testem, bár gyakran szenvedett sérülést, még csak a közelébe
sem került a halálnak – habár sokszor éreztem úgy, és gyakran
imádkoztam is, hogy bárcsak halott lenne, és tudom, hogy egy
nap ez be is következik. A lelkem túlélésére gondolok, ami oly
nagy veszélyben forgott az elmúlt hetekben vagy hónapokban,
de az is lehet, hogy években. Már elvesztettem az időérzékemet.
Már nem számolom a napokat. Az életemet most lélegzetvétel-
től lélegzetvételig élem. Az egyetlen, aki megmenthet most, az
Bhagaván, Isten. Megmenthetne, de nem fog. Az imáimra nem
érkezik válasz.
Azt mondtam, nem emlékszem semmi kellemetlenre a régi
életemből, de ez nem teljesen igaz. Emlékszem a napra, amikor
Amma és Appa nem jött haza többé.
Ez volt a vég kezdete. Most itt vagyok, ebben az irtózatos vá-
rosban, parányi szemcseként egy homokkal teli tengerparton.
Senki sem képes megtalálni egyetlen homokszemet. Ezt jelenti
az, ha az ember elveszett. De a nevem Asha. Azt jelenti: Remény.
Utolsó levelében Janiki, a nővérem azt írta: „Sose add fel a re-
ményt, Asha. A remény és a hit megoltalmaz. Elég, ha csak szikrá-
nyi van.” Így aztán, bár tudom, örökre elvesztem, ebbe a szikrá-
nyi reménybe kapaszkodom.
 HARMADIK FEJEZET

Kamal
Moti Khodayal, Gudzsarát, India, 1972

Kamal megpróbált nem venni levegőt: biztos volt benne, hogy

különben meghallják. Hallotta a saját légzését, és azt, ahogy a
szíve dörömböl, hangosan és szabály talanul, és úgy érezte, az
egész világ gyel, és őt keresi. Lejjebb kuporodott a nagy, fedeles
szállítókosárban, és térdét átölelve, fejét behúzva labdává göm-
bölyödött össze, így tökéletesen felvette a kosár kerek formáját.
Életében először örült annak, hogy olyan kicsi, olyan hajlékony,
mint egy macska, ahogy mondani szokták, laza és ruganyos, a
legkisebb helyekre is be tud kúszni, és a legmagasabb ablakok-
ból is ki tud ugrani, hogy aztán földet érve felpattanjon, mint
egy rugó, és elnyargaljon, mielőtt kettőt pisloghatnának.
Ezért nem tudták soha elkapni: ezért volt, hogy amikor Abish-
3
ta ráni , a nagyanyja, Daadi elküldetett érte, ő képes volt kiteke-
regni a szorításból, és elfutni, és ezért próbálta Daadi még in-
kább magához láncolni. De a fogság Kamal számára olyan volt,
mint valami ostor, amely arra ösztökéli, hogy megszökjön, fo-
kozva a leleményességét, így aztán, mivel nem tudta őt vastag
láncra verni, mindig Daadi került ki vesztesen a küzdelemből.
Kamal mosolygott magában, amikor arra gondolt, hogy fog őr-
jöngeni Daadi, aztán pedig milyen pánikot érez majd, amikor ki-
derül, hogy ő eltűnt.
Egy ruhát tett maga fölé, hogy ha valaki belenézne a szállító-
kosárba, ne vegye észre, hogy ő ott van: az illető majd azt gon-
dolja, hogy a kosarat a tartalmával együtt érintetlenül küldték
vissza, mert a gondnok nem vette át. Először a szemét is szoro-
san behuny ta, mintha már azzal, hogy kirekeszti a világot, a vi-
lág is kirekesztené őt – legalábbis Moti Khodayal kis világa,
amelynek minden apró zegzugát olyan jól ismerte, hogy bekö-
tött szemmel is kitalált volna a sikátorok és lépcsők labirintusá-
ból: vezették a csípős szagok, a hangok, vezette a macskakövek
alakja, meztelen talpa alatt a kövek simasága, a kárpitok és füg-
gönyök tapintása. Érzékei közül az érintést, a hallást és a szag-
lást olyan tökéletesre fejlesztette, hogy a látásra jóformán már
nem is volt szüksége.
A másodpercek múlásával izgatottsága egyre nőtt, de ugyan-
úgy a szorongása is. Minél tovább tart megrakodni a szekeret, és
rábeszélni az ökröket, hogy nekiinduljanak, annál veszélyesebb
lesz számára a helyzet: meg kell bizonyosodnia afelől, hogy oda-
kint minden rendben van. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét.
A szállítókosárban sötét volt, de nem vaksötét: a napfény pász-
mái behunyorogtak a vesszőfonatok között. A kíváncsiság győ-
zedelmeskedett az elővigyázatosság fölött: óvatosan megmoz-
dult, arcát a kosár oldalához nyomta, jobb szemét az egyik vilá-
gos résre tapasztotta, és kikukucskált.
Úgy tűnt, minden rendben van. A hajnal első fénysugarának
szürkeségében odakint a szokásos udvari nyüzsgés látszott.
Punraj, aki csak ágyékkötőt és turbánt viselt, átporoszkált Ka-
mal szűk látóterén, kissé előregörnyedve a hátán cipelt rizses-
zsák súlya alatt. Punraj ébenfekete teste izzadságtól fénylett, pe-
dig a nap még fel sem kelt; hosszú volt az út az épületegyüttes
végében lévő raktárig, és nyilvánvalóan nem ez volt az első zsák-
ja. Kamal mosolygott magában. Azt kívánta, bárcsak szólhatna
Punrajnak, és megoszthatná vele a titkát: Punraj nem bánná, és
Punraj nem is árulná el. Punraj barát volt, tiltott barát, egyike a
sok tiltott barátnak, akikre Kamal a palota alárendeltjei közül
tett szert.
Nem sokat látott a résen keresztül, és Punraj után pár másod-
percig csak az udvar végében álló, vörös téglás épületet látta,
semmi mást. De aztán meghallotta a szokásos reggeli zajokat, és
ebből tudta, hogy még nem vették észre az eltűnését, és még
minden a tervek szerint alakul.
Egy kecske szaladt át az udvarnak azon a kis részén, ami Ka-
mal látómezejébe esett, a fehér nőstény, amelyet Kamal Wendy-
nek nevezett el. Wendyt a hatéves Bibi kergette, Punraj kislánya,
aki szintén Kamal tiltott barátai közé tartozott. Bibi hosszú, vö-
rös szoknyát viselt, és cikcakkban futott Wendy mögött, kezével
újra meg újra próbálta megragadni Wendyt, a kis kecske azon-
ban ügyesen kitért előle, aztán mindketten eltűntek Kamal sze-
me elől.
Kamal hátulról érezte a konyhában meggyújtott tűz füstjét, és
a szájában összefutott a nyál, ahogy hallotta a tisztított vaj, a ghí
sercegését, amint a szakácsok elkezdték kisütni a reggeli kenye-
reket, a purikat. Hallotta a vödrök kondulását, amint leengedték
azokat a mellette lévő kútba, a csiga nyikorgását, az agyagedé-
nyekbe öntött víz loccsanását. Száz szolga fecsegését; egy páva
fülhasogató rikácsolását egy távoli tetőn.
Újra belenyilallt a türelmetlenség: ideje volna indulni. Külön-
ben… na tessék! Megszólalt a reggelire hívó harang, és Kamal ide-
gességében az ajkába harapott: már rég messze kellene járnia,
mert ha nem megy reggelizni, azt okvetlenül észreveszik. És ke-
resni kezdik, amíg még a palotán belül van, és biztosan meg is
találják. Érezte, ahogy elönti a keserűség: hiába volt minden? Az
elmúlt héten minden nap gyelt és várt, és az ökrös szekér min-
den nap jóval reggeli előtt elindult.
Az üres szállítókosarakat még a kora hajnali sötétségben felra-
kodták, ezért is volt olyan könnyű átlopakodni az üres folyosó-
kon, felkúszni a kocsira, és bemászni az egyik kosárba, gondo-
san betakarva magát, mielőtt kinyúlt volna, hogy kitapogassa a
kitámasztott fedelet, és becsukja. Amikor aztán elbújt, már csak
várnia kellett. Ma azonban a kocsit hajtó ember, a kocsis wallah
nem sietett. Kamal tudta, hogy minden másnap leül a frissen
felsöpört földre a konyha előtt, teát iszik, és pletykál a fér szol-
gákkal, akik ekkor reggeliznek, a napi munka kezdete előtt. Kör-
beülnek egy kis szénserpenyőt, több réteg ruhába burkolózva,
mivel az évnek ebben a szakában csípősek a reggelek, és pus-
mognak egymás közt, teájukat egyik ívelt peremű bögréből a
másikba töltik, hogy lehűljön, állukat felemelik, és kinyitják a
szájukat, hogy beletöltsék a tejes főzetet. Az előző napokon Ka-
mal a rejtekéből gyelt, és minden eddigi napon az emberek fel-
álltak, kirázták a ruhájukat, és leporolták magukat, mielőtt szét-
váltak volna, hogy ki-ki menjen a maga dolgára.
A kocsis wallah ilyenkor vissza szokott térni a kocsihoz, elhe-
lyezkedik a két ökör hátsója között lévő, fából készült bakon, el-
rikkantja magát, hogy „hej, hej”, megböködi néhányszor a lom-
ha állatok farát, és a kocsi jóval azelőtt kidübörög, hogy a regge-
lire hívó harang kérlelhetetlenül rázendítene a vidám csengés-
bongásra. Az ökrök megállnak a palota falába illesztett hatal-
mas, rácsos kapunál. A nehéz köpenyekbe bugyolált őrök kinyit-
ják a sok reteszt, elfordítják a sok kulcsot, és letekerik a sok lán-
cot, majd lassan befelé húzzák a nehéz kapuszárnyakat, és kien-
gedik az ökröket és a kocsit. Aztán a kaput ismét becsukják, be-
reteszelik, leláncolják és bezárják. Az ökrök, a szekér és a szállí-
tókosarak máris Odakint vannak.
Kamal, életének eddigi kilenc évében sosem járt még Odakint.
A kosár íve mentén kényelmetlenül behajlított jobb lába be-
görcsölt. Kicsit arrébb helyezkedett, megmozgatta a lábujjait, és
megpróbálta a lábát is megmozdítani, de nem tudta: úgy tűnt,
teljesen elgémberedett. Mostanra már mindene fájt. Azonkívül
fázott, és éhes volt. És aggódott, hogy megtalálják. A dolgok
nem úgy alakultak, ahogyan eltervezte. A kocsis wallah eltűnt a
föld színéről. Épp ma, a szökése napján! Ez volt az egészben a
legrosszabb.
Kamal tudta, hogy a dolgok csak akkor sikerülnek, ha az úgy
van elrendelve. Az ember megpróbálhatja aprólékosan eltervez-
ni a dolgokat, és mindent elrendezni a siker érdekében, de ha a
terve nem esik egybe a végzet tervével, akkor nem fog sikerrel
járni: mert, ahogy a Tanító mindig mondta: „Ember tervez, Is-
ten végez.” Úgyhogy, ha a kocsis wallah napirendje épp ma vál-
tozott meg, akkor a végzet hangos, világos, félreérthetetlen
nemet mond. Ekkor szokatlan felfordulás hangjai hallatszottak
a nyugati szárny felől, és bár Kamal nem látta, tudta, hogy Lak-
shmi, Abishta ráni jobbkeze a szolgák szobája előtti teraszról ki-
abál le valakinek az udvaron. Kamal minden egyes szót tisztán
hallott, és tudta, hogy az ideje mindjárt elfogy: ha a kocsis wal-
lah nem bukkan fel perceken belül, mindenki keresni kezdi őt.
– Ramanath, nem láttad Kamalt?
– Kamalt? Nem, itt nincs, miért?
–  Hát, eltűnt, nem ment reggelizni, és az Úrnő rettenetesen
mérges, valósággal tombol. Kamal a szobájában sincs.
–  Lehet, hogy az istállóban van, ott már nézted? Biztos meg-
szült az a szuka, tudod, hogy napok óta erre vár. Szerintem ott
lehet.
– Jó ötlet! Megyek, és megnézem.
De aztán Kamal hálásan fellélegzett, mert a kocsi az egyik ol-
dalra dőlt a felkapaszkodó kocsis wallah súlya alatt, és az ökrök
megmozdultak, a kocsi csikorgott, és Kamal hallotta az ismerős
„hej, hej” kiáltást, és elindultak. Hallotta a kinyíló kapu nyikor-
gását, és aztán Odakint voltak.
 NEGYEDIK FEJEZET

Kamal
A chowk, vagyis a piac mellett a kocsi megállt, és Kamal észre-
vétlenül kimászott. Leugrott a földre, és az érzékeit követve, a
zajok, az illatok és a színkavalkád vonzásának engedve, a bazár
felé vette az irányt. Micsoda világ! Egy világ, amely tobzódott
gyümölcsökben és zöldségekben, amelyek némelyikét Kamal
nem is ismerte, nemhogy valaha kóstolta volna. Orrcimpái ezer-
nyi különböző aromát szippantottak be egyszerre, köztük olyan
édeseket is, hogy Kamal megállt, csak hogy megnézze, miből
származnak, és mivel éhes volt, és nem reggelizett, összefutott a
nyál a szájában, ahogy megbámult egy fér t, aki egy nagy, göm-
bölyű gyümölcsöt vágott fel, és szétválasztotta puha, síkos, át-
tetsző darabokra, amelyek élénksárgák és mézédesek voltak.
– Az micsoda? – kérdezte az árust, aki hangosan felnevetett.
– Nem ismered a jákafa gyümölcsét? Hol élsz te, kis am?
–  A palotában – felelte Kamal őszintén, majd egyből a szájára
csapott a kezével, és rémülten meredt a fér ra; aztán végigro-
hant a gyümölcsösstandok hosszú során, míg a virágosokhoz
nem ért. Itt mámorító illat fogadta. Kamal jobbra-balra nézege-
tett, de csak virágokat látott, koszorúhalmokat és rózsakosara-
kat; egy vele egykorú lány a földön ült egy kosár tubarózsa előtt,
és szakértő módon kötözte a virágokat fürge, hajlékony ujjaival;
árusok jöttek teli kosarakkal, és üresekkel távoztak, mivel még
mindig korán volt, és a standokat még csak most töltötték fel.
Kamal volt az egyetlen, akinek semmi dolga nem volt, ráért bá-
mészkodni.
Miután mindent látott, amit a bazárban csak látni lehet, fel-
alá kóborolt a környező utcácskákban, miközben a gyomrát egy-
re erősebben mardosta az éhség. Egy szűk sikátorban találta
magát, ahol az út aszfaltja szétporladt, és úgy tűnt, a boltok
mindkét oldalon kizárólag rozsdás szögeket árulnak. Egy másik
sikátor elviselhetetlen volt, mert itt minden épületben teázó
működött, és minden bolt előtt olaj sistergett serpenyőkben a
nyílt tűzön, és arany purik dagadtak ropogós léggömbökké, reg-
geli illatával ostromolva a ú orrát, majd az illat lejutott a
gyomrába, és ott segítségért kiáltott.
Kamal zsebe üres volt. Nem gondolt rá, hogy pénzt hozzon
magával: de még ha eszébe jut, sem tudta volna, honnan szerez-
zen. Sosem volt dolga pénzzel: sosem volt rá szüksége. És most,
noha selyemruhát viselt, nyakában a lánc és ujján a gyűrű pedig
aranyból készült, olyan szegény volt, akár a legszegényebb kol-
dus – őket mindenfelé látta –, mert a selymet és az aranyat nem
ehette meg. Erről viszont eszébe jutott valami, és bátran köze-
lebb lépett a – nála nem sokkal idősebb – úhoz, aki a következő
bolt előtt sütögette a purikat. Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a ú
felé nyújtotta.
– Elfogadnád ezt zetség gyanánt a reggeliért? – kérdezte ha-
bozva.
A ú a gyűrűre meredt, aztán Kamalra, és beszólt valakinek a
bolt fekete belsejébe. Egy fér jött ki, kezét egy szurtos ronggyal
törölgetve, és végigmérve Kamalt, így szólt:
– Honnan szerezted azt a gyűrűt, te ú? Loptad?
– Nem, dehogy – felelte Kamal mérgesen, de aztán rájött, hogy
senki sem tudja, ki ő, úgyhogy barátságosabb hangon foly tatta:
– A nagyanyámtól kaptam. Az enyém. Szeretnék enni, de nincs
pénzem. Elfogadná ezt a gyűrűt zetség gyanánt?
– Igen, persze – válaszolta a fér , aztán Kamalt egy hosszú asz-
talnál lévő padhoz vezette, ahol már három másik ember ült és
evett. Kamal becsusszant, és várta, hogy kiszolgálják.
Az egyik ember, aki fehér pizsamát és fehér sapkát viselt, éles
pillantást vetett rá.
 – Te bolond vagy, vagy mi? – kérdezte.
– Miért lennék az?
– Hogy ilyen értékes gyűrűvel zettél a reggelidért. Figyelj ide,
ne csináld ezt! Gyere velem, miután ettél, és megmutatom, hol
adhatod el jó pénzért. Ki zetem a reggelidet. Majd megadod,
amikor eladtad a gyűrűt.
–  Rendben – felelte hálásan Kamal, és jobb étvággyal evett,
mint a palotában bármikor, mert az egyszerű étel jobban ízlett
neki, mint a legpazarabb lakoma, amelyet Abishta ráni kifejezet-
ten az ő számára készíttetett.
A boltos nem örült ennek a fejleménynek. Amikor Kamal és a
fér felkelt, hogy elmenjen, veszekedni kezdett, de a fér egy-
szerűen némi pénzt hagyott az asztalon, és elsietett, nyomában
a túláradóan hálálkodó Kamallal.
–  A kötelességem volt – jelentette ki a fér , elhárítva Kamal
háláját. – Egy ilyen kis únak vigyáznia kell ebben a városban:
vannak gonosz emberek, akik csak arra várnak, hogy kirabol-
hassanak. Nézz csak a szép ruhádra, az ékszereidre! Miért sétál-
gatsz itt úgy felöltözve, mintha egy herceg volnál a palotában?
Honnan jöttél? Mit csinálsz itt ilyenkor az utcán; nem kellene is-
kolában lenned?
Kamal úgy érezte, megbízhat ebben az emberben, úgyhogy
megmondta neki a nevét, és elmesélte a történetét. A fér neve-
tett, és sok szerencsét kívánt neki.
–  Kellemes napot kívánok neked! – mondta. – Isten veled! Ér-
dekes volt megismerni téged.
– De hát nem mutatja meg nekem az ékszerész boltját? El kell
adnom a gyűrűmet, hogy vissza tudjam zetni a pénzét!
– Ne aggódj a pénz miatt! – felelte a fér . – Örömömre szolgált,
hogy meghívhattalak reggelire. Csak légy óvatos!
Kamal mégis megtalálta az ékszerész boltját. Egy olyan utcá-
ban volt, ahol több ilyen bolt állt. Eladta a gyűrűjét harminc rú-
piáért, és majd szétvetette az öröm, hogy ennyi saját pénze van.
Amikor eljött az ebéd ideje, saját maga zetett az ételért egy sö-
tét vendéglőben, ahol nála atalabb úk szaladgáltak vizescsöb-
rökkel, gyűjtötték össze a piszkos tányérokat, és törölgették le az
asztalokat, miután a vendégek távoztak.
Ebéd után Kamal újabb utcákon bóklászott fel-alá, ötletszerű-
en. Egy olyan városrészben találta magát, ahol a színek a feketé-
re és a szürkére korlátozódtak, és az utcákon csak úgy nyüzsög-
tek az emberek és az állatok. Koldusok ültek az út szélén, ruhá-
juk fekete volt, és szenny lepte be. Látott gyerekeket, csecsemő-
ket hátragörbülő végtagokkal, gennyedző szemmel, akiken
hemzsegtek a legyek. Volt ott egy kutya, amelynek hiányzott a
fél feje, és kilógó aggyal járkált. Az árkokban disznók ettek em-
beri ürüléket. Ezeket a sikátorokat moslékbűz járta át; Kamal
úgy érezte, mindjárt elhányja magát, de csak ment tovább, -
gyelt, tűnődött, és kérdéseket tett fel magának, melyekre nem
volt válasz.
Soha életében nem látott még ilyesmit, mint itt: el sem tudta
képzelni, hogy ilyen nyomorúság létezhet ugyanabban a világ-
ban, amelyben Moti Khodayal palotája pompázik, ahol ő felnőtt.
Már késő délutánra járt, amikor egy hepehupás utcán találta
magát, amely szélesebb volt a többinél, és düledező épületek
szegélyezték. Ebben az utcában az volt a különös, hogy rengeteg
nőt látott itt. A nők a nyitott ajtók előtt ültek vagy álltak; a por-
4
ban vagy gyékényen, vagy charpaikon ültek, vagy az ajtókeret-
nek dőlve nevetgéltek és csevegtek egymással. Fésülgették és
befonták egymás haját; összegyűltek egy megnyitott csap körül,
és kezükben vagy a fejükön teli vödröt cipelve igyekeztek haza.
Néhányan egy tányér ételt tartottak a kezükben, és ettek; mások
babát dajkáltak; egypáran a földön guggoltak, és a nyílt tűzön
ételt főztek, edényeket vagy csecsemőket tisztogattak bűzlő ár-
kok fölött. Rápillantottak, amikor elment mellettük, de gyorsan
visszatértek ahhoz, amit éppen csináltak. Volt egy-két lány is
közöttük, nem sokkal idősebbek, mint ő maga. Volt jó néhány
kisgyerek is. De fér egy sem.
Azaz tévedett: volt egy fér is. Kiviharzott az egyik kapualjból,
egy sikoltozó, hosszú, kócos hajú lányt kergetve, aki annyi idős
lehetett, mint Nirmala, Punraj másik lánya, Bibi nővére, aki ta-
valy ment férjhez, tizennégy évesen.
Épp mielőtt kiért volna az utcára, a fér megragadta a lány
karját, és magához rántotta, olyan szavakat üvöltve, amelyeket
Kamal nem értett. Néhány nő a közelben felnézett egy percre, de
gyorsan visszatértek a feladataikhoz. A fér visszament a ház-
ba, és egyetlen éles szót kiáltott; egy idősebb nő bukkant fel, a
kezében valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy seprűnyél, és
odaadta a fér nak. Kamal iszonyú rémületére a fér záporozó
ütéseket kezdett mérni a lány hátára. A lány szánalmasan sikol-
tozott, kegyelemért könyörgött, de a fér egyfoly tában üvöltve
csak ütötte, arca szinte elfeketedett a dühtől.
Két másodpercig Kamal a felháborodástól megbénulva állt;
aztán odarohant a fér hoz, és rángatni kezdte azt a kezét,
amellyel verte a lányt.
–  Hagyja abba! Hagyja abba! Fájdalmat okoz neki! Hagyja őt
békén!
Egy dermedt pillanatra a fér abbahagy ta, keze még mindig a
levegőben. Kamal megragadta a lányt, és megpróbálta arrébb
húzni. A lány felpillantott rá.
Azok a szemek! Sosem fogja elfelejteni, soha, amíg csak él! Az a
pillantás! Micsoda rémület, micsoda szenvedés, micsoda nyo-
morúságos kétségbeesés! A boldogtalanság, amely ezekben a
szemekben ült, Kamal lelkébe hatolt, mert még sosem látott
ilyen belső kínt, még az árnyékát sem; nem tudta, hogy létezhet
ilyen gyötrelem a földön, mert számára a föld egy boldog hely
volt, ahol az emberek mosolyogtak, és még ha fájdalmat éreztek
is, azt elrejtették e mosoly mögé, hacsak nem csecsemők voltak,
akik még nem tudták eltitkolni, ha valami bajuk volt. A lány fáj-
dalma leplezetlenül kiült az arcára, szemére, a lefelé görbülő
szájára. Nyomorúsága ott volt nedves, maszatos arcán, fény te-
len haján; ott volt a testében, amely elrándult Kamal szorításá-
ból, és az éles sikolyban, amely kiszakadt belőle, amikor a der-
medt pillanat elmúlt, és a fér újból lesújtott. A bot tompán puf-
fant a lány meggörbült, tekergő hátán.
Kamalt elöntötte a düh. Püfölni kezdte a fér alkarját, beleváj-
ta a fogát, de a fér magas volt és erős, Kamal pedig kicsi, és a
fér egyetlen ingerült fricskával arrébb hajította. Kamal négy-
kézláb landolt az utca közepén, mint egy macska, és újra feltá-
pászkodott. Már újból rá akarta vetni magát a fér ra, de ekkor
érezte, hogy erős kezek húzzák vissza, a karjánál fogva. Felné-
zett: egy asszony, nyilvánvalóan egy szomszéd, fogta őt, és be-
szélt hozzá:
– Ne avatkozz bele, ú, az a lány nagybátyja, és a lány rosszul
viselkedett. Meg kell őt büntetni.
– De hát fájdalmat okoz neki!
– Csak azért teszi, hogy legközelebb szót fogadjon. Mindannyi-
unknak meg kell tanulnunk szót fogadni: ez az élet. Neked is
szót kell fogadnod az anyádnak, nem igaz? És az apádnak! Ennek
a lánynak pedig a nagybátyjának kell szót fogadnia. – Az
asszony visszataszítóan vihogott.
Egy másik nő lépett hozzájuk.
–  Mit csinálsz te itt? Te csak egy gyerek vagy; menj innét!
Nincs semmi keresnivalód ebben az utcában!
– Én csak azt…
– Menj innét! Ne gyere ide többet! Biztosan bolond vagy, hogy
olyasmibe avatkozol, amihez semmi közöd!
– De az a lány… – Kamal visszafordult, de a fér és a lány már
nem volt ott.
– Nem lesz semmi baja, ne aggódj miatta! A nagybátyja majd
vigyáz rá. Most pedig menj innen, és ne gyere vissza!
 – Legalábbis, amíg fel nem nőttél! – tette hozzá az első asszony,
és ismét felvihogott. Kamal rámeredt: nem hasonlított egyik pa-
lotabeli szolgálóra sem. Az arca kicsi volt, és himlőhelyes. Lebe-
gő, fekete szélű lyukak éktelenkedtek az orra két oldalán és a fül-
cimpáin, de a csontos csuklóján csörgő műanyag karpereceket
leszámítva nem hordott ékszert. A fogai, már amennyi maradt
belőlük, sárgállottak. Régi, kifakult, meghatározhatatlan színű
szárit viselt. Avas kókuszolajtól, áporodott verejtéktől és megsa-
vanyodott parfümtől bűzlött.
– Igen: akkor visszajöhetsz! – mondta a másik nő. – A selyme-
iddel és a nom ékszereiddel!
Mindkét asszony harsányan nevetett valami olyan tréfán,
amelyet Kamal nem értett. Azt viszont értette, hogy igazuk van:
el kell mennie innen. Nem tetszett neki ez az utca; nem tetszet-
tek neki ezek az asszonyok; nem tudott segíteni a lányon. Ideje
volt hazamenni. A nők még mindig róla fecsegtek.
– Hol laksz, ú?
– Moti Khodayalban.
Ezen mind harsány nevetésben törtek ki.
–  Abban a nagy palotában? A kamu királynővel? Valami her-
ceg vagy, vagy mi? Akkor ezért vagy nom selymekbe öltöztet-
ve?
– Ó, kis hercegem! Megtisztel a jelenlétével, fenség! Bókoljunk
ön előtt? Miben lehetünk szolgálatára?
–  Hé, kis herceg, tudna valami munkát adni nekem a palotá-
ban?
5
– Készítesz nekem patóla szárit, ú?
– Csak a királyok viselnek patólát, te lány – talán azt hiszed, a
királyi családhoz tartozol?
– Hé, lehet, hogy egy királyhoz megyek feleségül, és akkor én
is patólát hordok majd!
– Menj haza az előkelő palotádba, ú, a patóla selymeidhez! Ez
a hely nem való neked.
 – Igen, menj haza! Hess! Téged meg kell védeni a magunkfajtá-
tól! Csak rossz útra vinnénk. Mi rossz nők vagyunk.
Megint nevettek, és a beszédükben beállt szünetben Kamal-
nak megjött a hangja.
– Nem tudom, merre kell hazamenni.
–  Ó! A kis herceg eltévedt! Ne aggódj, ú! Biztonságban haza-
juttatunk. Hé, te! Baldev, gyere ide!
Baldev egy tizenkét év körüli ú volt, aki az utca túloldalán
söprögetett egy ház ajtajában.
– Vidd haza ezt a út a palotába! Egy előkelő herceg, aki elté-
vedt, és tehénlepénybe lépett. Nem talál haza.
–  De nehogy meglopd a hazafelé vezető úton, hékás! Majd ad
neked egy kis baksist, amikor hazavitted. Nagyon gazdag!
És valóban, a Baldev nevű ú hazavezette őt az utcák labirin-
tusán át, és Kamal odaadta neki a maradék pénzét. Így aztán,
kora estére Kamal a kapuk előtt találta magát, és az őrszemek
megkönnyebbült ámulattal kiáltottak fel, és Kamalnak úgy
tűnt, a palota egész háznépe kiszaladt az udvarra, azt kiáltozva,
mennyire hiányzott nekik, és hogy hol volt, és milyen rossz ú
is ő, és milyen mérges lesz Daadi.
– Rám is mérges, Kamal – súgta oda Hanoman, a Tanító a. –
Azt hiszi, segítettem neked. Nézd! – Kinyitotta a tenyerét, és
megmutatta Kamalnak a vastag, vörös csíkokat rajta. – Megvert,
hogy mondjam el neki az igazságot. De nem tudtam! Semmit
sem tudtam!
Kamal piszkos ruháját kotkodácsoló szolgák húzták le róla.
Megfürdették, beillatosították és lefektették.
„Abishta ráni azt mondja, holnap látni kíván”, jött az üzenet,
épp mielőtt elaludt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Asha
Mumbai, 2000

Néhány héttel a tizenkettedik születésnapom előtt megtörtént

az a szörnyűség, és ez volt az életem végének kezdete.
Amma és Appa hazafelé tartott a piacról, az út szélén ballag-
tak a karjukon átvetett kosarakkal, amikor egy ismeretlen fekete
autó lesodródott az útról, egyenesen közéjük rohant, majd anél-
kül, hogy megállt volna felmérni a károkat, továbbhajtott.
Amma azonnal meghalt, Appa pár órával később, a kórházban.
A rendőrség cserbenhagyásos gázolásként zárta le az ügyet – a
sofőr nyilván részeg volt, mondták, és semmi esélye nincs, hogy
lenyomozzák. Túl sok súlyos bűncselekményt kellett megolda-
niuk, nem volt idejük ezzel foglalkozni.
A haláluk váratlanul véget vetett a boldog gyerekkoromnak.
Már a halál maga is épp elég borzasztó volt, és mindannyian
mélységes gyászba süllyedtünk: ha el tudnak képzelni egy olyan
sötét ködöt, amelyben az ember még a kezét sem látja maga
előtt, nos, így éreztük magunkat, mind.
Janiki, a kisanyukám visszajött Amerikából, ahol dolgozott,
arca sápadt volt a megrázkódtatástól. Sírtunk, és egymást vi-
gasztaltuk.
– Mi lesz most, Janiki? – zokogtam. – Mi lesz velünk?
Ekkorra Appa öccse, Paruthy bácsi már beköltözött a nagy
házunkba a családjával. Azt mondta, azért, mert a saját háza túl
kicsi ahhoz, hogy mindnyájan elférjünk benne, a négy bátyám,
az öcsém és az ő három lánya.
Sosem kedveltem Paruthy bácsit. Egyáltalán nem hasonlított
Appára. Nem volt kedves. És nem szívelt engem. Ezért zokogtam
azt Janikinek, hogy „Mi lesz velünk?”
–  Ne aggódj, Asha! – felelte Janiki, letörölve a könnyeimet. –
Van másik anyukád és apukád, és biztosan eljönnek most érted.
A fehér édesanyád Amerikában él – biztos vagyok benne, hogy
eljön érted, és akkor közel élsz majd hozzám. Vagy az édesapád,
aki Dubajban lakik. Nagyon szerencsés lány vagy. Írnod kell ne-
kik, kérd meg őket, hogy jöjjenek el érted! Én most visszame-
gyek Kaliforniába – csak egy hét rendkívüli szabadságot kaptam
–, de csak írj nekem továbbra is, és tudasd velem, hogy vagy! És
akárhol élsz is, majd eljövök meglátogatni téged.
A szavai hatalmas vigaszt nyújtottak. Igaz, nem nagyon emlé-
keztem azokra az emberekre, akiket anyunak és apunak hív tam.
Any ut csak egyszer láttam, ötéves koromban: emlékszem a sá-
padt arcára és sárga hajára, és emlékszem, hogy féltem tőle. De
írt nekem leveleket az elmúlt években, és küldött fényképeket
magáról és egy magas, sápadt fér ról, és tudtam, hogy az anyu
ugyanazt jelenti az amerikaiak nyelvén, mint az Amma. Néha
válaszoltam neki. Amma mondta, hogy tegyem meg. És Amma
diktálta nekem a leveleket, aztán ő is adta azokat postára helyet-
tem.
Apura jobban emlékszem. Azt mondták, hogy szólítsam őt
apunak, mert appám már volt, annak nem hívhattam. Apu
évente egyszer jött el meglátogatni engem. De sosem tudtam,
mit mondjak neki, és ő sem tudta, mit mondjon nekem. Képes-
lapokat küldött nekem, amiken hegyek voltak, meg India neve-
zetes helyei. Sosem válaszoltam rájuk, mert nem tudtam, miről
írjak.
De most mindkettőjüknek írnom kellett, mert vészhelyzet
volt. Úgyhogy írtam mindkettőjüknek, és elmondtam, mi tör-
tént, két levélben. Nem mondtam azt, hogy jöjjenek el értem,
mert az udvariatlanságnak tűnt. Csak azt írtam meg, hogy
Amma és Appa meghalt, és most Paruthy bácsival élünk, és nem
kedvelem őt.
 Nem volt meg nekem a címük, úgyhogy odaadtam a leveleket
Paruthy bácsinak, és megkértem, hogy keresse elő a címüket, és
adja fel nekik a leveleket. Aztán vártam, hogy válaszoljanak,
vagy eljöjjenek értem, és elvigyenek Amerikába vagy Dubajba.
Nem számított, hova, csak hogy jöjjenek el értem, legalább egyi-
kük. Vagy legalább írjanak vissza, és mondják meg, mit tegyek.
De nem tették. Újra írtam nekik, de akkor sem jöttek, és nem is
válaszoltak. Egyértelmű volt, hogy nem akartak velem foglal-
kozni.
Minden nap akartam e-mailt írni Janikinek, úgy fájt, de nem
tudtam, mert Paruthy bácsi elvette a számítógépemet, és eladta.
–  Minek egy ilyen kislánynak ilyen újmódi holmi? Semmi
szükséged rá – jelentette ki.
– Janiki miatt! Janikinek írok rajta! – jajveszékeltem.
–  Írhatsz közönséges levelet, mint mindenki más. El sem hi-
szem, mennyire elkényeztettek! Ha van Janikinek írt leveled,
csak add ide, én majd feladom.
Úgyhogy így tettem. De Janiki nem válaszolt.
 HATODIK FEJEZET

Kamal
Moti Khodayal, 1972

Abishta ráni éppen lábmasszázst vett, hátradőlve felhőszerű,

lila bársonypárnáján, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy
körülölelje hatalmas testét, láthatatlan acélváza vette át elsor-
vadt izmai feladatát, mivel azokat magába temették a hús hal-
mai.
A lábát széttárta, a szárija térd fölé felhúzva, két lába közé
gyűrve. Két lábfeje színben a párnához illő, lila pu okon nyugo-
dott, mialatt két guggoló, karcsú lány gyúrta pu adt talpát, és
masszírozta duzzadt lábujjait.
Jobb keze bágyadtan hevert egy tányér tejszínes bonbonon,
időnként a szájához emelt egyet. Másik keze lazán egy pávatoll
legyezőt tartott, amely most terjedelmes keblén nyugodott.
Szemhéja elnehezült, szemét félig lehuny ta, és egy kevésbé jól
értesült szemlélő azt gondolhatta volna, hogy alszik. Kamal
azonban jól tudta, hogy nem ez a helyzet.
Tudta, hogy azok mögött a lomhán lecsukódó szemhéjak mö-
gött egy olyan elme rejtőzik, amely éles, mint a kétélű kard, és
Daadi látszólagos lomhasága, kövér, tétlen testének ernyedtsége
nagyanyja legjobb álcája, amelyet csakis az ő ravasz elméje talál-
hatott ki. És Kamalnak a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől,
hogy ezt az álcát nem szükségből, hanem szándékosan viseli.
Az elhízás nem hátulról támadt Abishta ránira: felismerte az
előnyeit annak, hogy éles eszét bágyadt húsba burkolja, és a ra-
vaszság tőreit ártalmatlan kocsonyahalomba rejtse.
Ez mind egy átgondolt terv része volt.
 Kamal a kert felől közelített. A fehér padlótól a mennyezetig
érő ajtószárnyakat kihajtották, melyek a teraszra és a (Francia-
országból importált) Cupido-szökőkútra nyíltak, úgyhogy a
Szúrja Csarnok, ahol Abishta ráni élete nagyobb részét töltötte,
szürke márványos kőlapokkal közvetlenül a smaragdzöld pá-
zsitig nyúlt ki. Abishta ráni egy árnyas zugban ült a szoba túlsó
végében, mert nem tudta elviselni a napfényt, de szeretett ki-
nézni a birodalmára, időnként elbóbiskolva, általában csak ülve,
nézve, várva, mozdulatlanul, leszámítva azt, hogy egyik keze a
tányér és a szája között mozgott, a másik pedig időnként fel-
emelkedett, legyezett, majd ismét leereszkedett.
A napfény hatótávolságán kívül plüss-szőnyegek hevertek
szerteszét. Kamal érezte, hogy Abishta ráni áthatóan tanulmá-
nyozza, miközben közelít hozzá; látta, ahogy ajkához emelt keze
megáll egy pillanatra; tudta, hogy a szeme szinte láthatatlan
réssé szűkült a háj redői között, és a nagyanyját körülvevő leve-
gő valósággal vibrált a gyűlölettől.
Abishta ráni kezének alig érzékelhető mozdulatával elbocsá-
6
totta a két lányt. Azok felálltak, namastéval köszöntek, és kecse-
sen térdet hajtottak, kihátráltak, és csendesen botladozva eltűn-
tek. Jázmin és rózsa halvány illatát hagy ták hátra, amit Abishta
ráni hamar felszámolt egy zengzetes szellentéssel, kissé meg-
emelve teste egyik oldalát, hogy utat engedjen a távozni kívánó,
szúrós szagú levegőnek, majd rengő húsa visszapu ant eredeti
helyzetébe. Kamal visszatartotta a lélegzetét, ő is namastéval
köszönt, mosolygott, és sarokülésben leereszkedett a nagyanyja
előtti szőnyegre.
Az asszony ajka megmozdult.
–  Gyere közelebb! – parancsolta, és Kamal egy icipicit előrébb
mozdította a térdét. Abishta ráni felmordult, és ismét arrébb
helyezkedett, Kamal pedig attól tartott, újabb gázok fognak ki-
robbanni belőle, de csak előrébb dőlt, hogy arcát kicsit közelebb
hajtsa a úéhoz. – Tegnap elhagy tad a palotát – mondta. Kamal
megvonta a vállát. Megtörtént, elmúlt, ő visszajött, és Abishta
ráni semmit sem tehetett, hogy kitörölje, amit átélt. Semmiféle
büntetés nem tudja azt a napot meg nem történtté tenni; ott
volt, rányomva bélyegét a tudatára, felrázva érzékeit, etetve, de
jól nem lakatva kíváncsiságát, ajtókat és ablakokat nyitott ki,
amelyek soha többé nem fognak bezárulni. A tegnapot nem le-
het megsemmisíteni, és Kamal semmit sem bánt, függetlenül
attól, milyen büntetést kap majd érte. – Megtiltottam, hogy el-
hagyd a palotát, te mégis megtetted – foly tatta Abishta ráni.
Lassan beszélt, halkan és érzelemmentesen: csak megállapította
a tényt. Ezt a hangot szokta használni, amikor olyan erővel for-
tyogott benne a düh, hogy minden erejére szüksége volt, hogy
visszafogja. Azok, akik napi kapcsolatban álltak Abishta ránival,
jól ismerték ezt a hangot, mert ezernyi apróság fel tudta őt dühí-
teni: egy szőnyegrojt, ami nem volt a helyén, egy odatévedő ga-
lamb, amely a teraszra ürített, egy szezámmag, ami beleállt
egyik hátsó fogába. Az elkövető, akit Abishta ráni elé rendeltek
(a cseléd, aki nem igazította a helyére a rojtot, a kertész, aki nem
űzte el a galambot, a szakács, aki a szezámos édességet készítet-
te), reszketve állt előtte, miközben ő ezen a hangon először meg-
állapította a puszta tényeket, mint a leopárd, amely lekushad a
halálos vetődés előtt.
Kamal egészen kicsi gyerekkorától fogva bámulta Abishta ráni
képességét, amellyel félelmet tudott ébreszteni. Számtalanszor
látta, ahogy a szolgák kezüket tördelve állnak vagy térdelnek
előtte, a rettegéstől verejtékezve, tekintetük kegyelemért könyö-
rög, néha összekulcsolják a kezüket, letérdelnek, és irgalomért
esedeznek. Mi volt az Abishta rániban, ami ilyen zsigeri rette-
gést váltott ki? Hiszen még amikor átszakadt benne a belső gát,
és ráüvöltött valakire, ha ez nem volt is kellemes, pusztán a
hangjával akkor sem okozott tényleges sérülést senkinek. Miért
nem üvöltenek egyszerűen vissza?, szokta gondolni Kamal. Vagy
miért nem fordítanak neki hátat, és hagyják faképnél, ahogyan ő,
amikor a nagyanyja már túl hosszan vagy túl hangosan ordítozik?
Kamal maga nem ismerte a félelmet. Nem félt sem Abishta rá-
nitól, sem bárki mástól a palota falain belül. Persze, már hallotta
a félelem szót, és együtt félt a hősökkel a kalandregényekben,
amelyeket szeretett olvasni, úgyhogy másodkézből már volt is-
merete arról, milyen az, amikor az ember veszélyben érzi magát,
de itt nem volt mitől félni. Itt biztonságban volt. Itt semmi sem
árthatott neki.
Abishta ráni rendezte így. Ő alkotta meg ezt a biztonságos,
puha, tökéletes világot, amelyben túlcsordultak a fenséges éte-
leket hordozó arany tányérok, a selyemöltözékek, smaragdzöld
pázsitok, és az ékkövekkel teli tálak, amelyekbe az ember bele-
meríthette a kezét, kiemelhette a tenyerében a köveket, és átper-
gethette az ujjai között, akár a vizet. Egy olyan világot, amely-
ben pávák parádéztak keresztül a fénylő gyepen, dicsőségesen
kitárva farktollaikat. Abishta ráni alkotta meg ezt a világot, és ő
őrizte meg tökéletesnek Kamal számára, ő pedig pontosan ezért
nem félt, nem félhetett tőle – Abishta ránitól, aki teljhatalom-
mal uralkodott birodalma magas falai között.

–  Ez az egyetlen világ, amelyet ismerned kell – magyarázta Ka-

malnak, amikor az még kis ú volt. Olyan régen jött ide, hogy
Abishta ránival éljen, hogy már nem is emlékezett rá; akkor,
amikor még gondolkodni sem tudott; csak annyit tudott, hogy
az anyja belehalt a szülésbe, apja pedig, Abishta ráni egyetlen
a, idehozta őt, és aztán újra elment, hogy lázadjon Indira Gan-
7
dhi és az általa bevezetett szükségállapot ellen. Börtönbe vetet-
ték, és ott meghalt. Moti Khodayalban senki sem ejthette ki a
nevét. – Én vagyok az anyád és az apád – jelentette ki Abishta
ráni. – Moti Khodayal a világod.
Ő pedig tudta, hogy van egy világ azokon a falakon túl, egy
nagyobb világ, de fogalma sem volt, mit jelent az, hogy nagy:
mennyire nagy a nagy, és mennyivel lehet nagyobb, mint Moti
Khodayal palotája?
Moti Khodayal hatalmas volt.
–  Ezt a világot neked alkottam – mondta neki újra meg újra
Abishta ráni. – Minden megvan benne, amire valaha is szüksé-
ged lehet. Elég számodra. Gondoskodtam rólad; itt minden meg-
van, amit akarsz; és ha többet akarsz, csak kérned kell.
– De mi van a falakon túl? – kérdezte Kamal, mert körbesétált
Moti Khodayal határai mentén, és felnézett a magas kőfal teteje
felé, amelyet betonba öntött, hegyes üvegcserepek borítottak.
–  Rossz dolgok. Szegénység és mocsok, és gonosz emberek,
akik bántanak, és akik el akarják venni tőled, amid van. Ne is
gondolj arra a világra ott kint: nincs rá szükséged. Gonosz és
csúnya.
A nagyanyja akkor mosolygott, és kitárta a karját, Kamal pe-
dig, mivel nem tudott jobbat, minthogy Abishta ráni volt az
anyja és az apja és az egész családja, a karjába szaladt, a nagy-
anyja pedig a térdére emelte őt. Kimutatott a teraszon túlra.
– Nézd! Nézd azt a gyönyörű gyepet! Nézd, milyen szelíden lejt
a kertig! Nézd azt a pávakakast, ahogy parádézik rajta! Hamaro-
san felemeli majd a farkát, és szétnyitja a tollait, és táncol majd
a pávatyúkoknak és nekem! A pávakakas táncol, mert tisztában
van a szépségével: csak a szépségnek kell léteznie a világon. Azt
akarom, Kamal, hogy csak a szépséget ismerd meg! Sajnálom,
hogy már nem tudom használni a lábamat, különben kézen fog-
nálak, és sétálnék veled azok között a szép virágágyások között,
és megmondanám neked az összes rózsa nevét. Amikor még a-
tal lány voltam, Kamal, szerettem a rózsákat, és én magam gon-
doztam őket. Most mindent kertészek végeznek. De ők a legjobb
kertészek egész Indiában. Én láttam el őket utasításokkal, ho-
gyan változtassák Moti Khodayalt édenkertté és ez az édenkert
érted van. Mert te, Kamal, herceg vagy, és mindenből a legjobbat
kell kapnod. Sose felejtsd el, hogy herceg vagy!
 És milliomodik alkalommal is elmondta neki a családja törté-
netét, beszélt neki a királyi vérvonalról, amely messzebbre nyúlt
vissza, mintsem azt az ember képzelni képes.
– Moti Khodayal akkoriban még nagyobb volt. Nagyobb, mint
amilyennek most ismered: valódi királyság. Nem vették körül
falak, mert földjei benyúltak a lankás dombok közé. Falvak is
tartoztak hozzá, sőt, városok is, és az egész nép istenként imá-
dott bennünket, és adót zettek nekünk. Én még csak lány vol-
tam, de jól emlékszem a nagyapámra, aki nem volt ugyan még
maharadzsa, de herceg volt. Emlékszem, amikor Dzsaipurba
mentünk, a királyi palotába, Gayatri Devi, Dzsaipur hercegnője
esküvőjére, amikor hozzáment Jai maharadzsához. A hercegnő
másod-unokatestvérének vagyok a dédunokája. Emlékszem,
ahogy Jai herceg felemelt, Gayatri hercegnő az ölébe vett, és gu-
8
lab jamunnal etetett. Emlékszem, hogy játszottam a hercegnő
ékszereivel. Patóla szárit viselt, tőlünk kapta ajándékba. Micso-
9
da mesés ajándék! De aztán Kamal – és ez volt a sorsa Bharat
minden nagy királyságának, nemcsak Moti Khodayalnak –, ide-
gen hódítók jöttek, fehér emberek fegyverekkel, fehér emberek,
akik mindent maguknak akartak, és azok a fehér emberek szorí-
tottak be minket a mostani korlátaink közé. Úgyhogy felépítet-
tük a falat, hogy legalább azt megőrizzük, amink még maradt,
és ezt látod ma. Kisebb, mint volt, az igaz, de még mindig elég
nagy, hogy királyságnak nevezzük, és egy nap ez mind a tiéd
lesz.
–  És ezt mind a hernyóknak köszönhetjük! – jelentette ki Ka-
mal.
– A hernyóknak?
–  Igen! A selyemhernyóknak. A selyemhernyóknak, amelyek
nekünk dolgoznak!
– Kitől hallottál a selyemhernyókról?
 –  Hanomantól. Azt mondja, egy egész seregnyi selyemher-
nyónk van a hegyvidéken, amelyek nekünk dolgoznak. És így
készül a patóla, amely a legjobb selyem Indiában, és csak a kirá-
lyi családok viselik. És egy egész évbe telik, amíg egyetlen patóla
szári elkészül. És azt mondta, hogy ha nem lennének a selyem-
hernyók, te meg én olyan szegények lennénk, mint a templom
egere.
– Hanoman ezt mondta? Hanoman semmit sem tud! Hernyók!
Pah!
– Hanoman a barátom! Sokat tud, és sokat mesél nekem.
– Hanoman nem lehet a barátod! Hanoman csak a Tanító a,
te pedig herceg vagy!
– Nem, nem vagyok! Hanoman azt mondja, az angolok legyőz-
ték a királyokat, és India már nem királyság, úgyhogy én nem
vagyok igazi herceg. És Hanoman járt Odakint. Mindent tud az
odakinti dolgokról, és elmeséli nekem.
– Akkor megtiltom, hogy beszélj Hanomannal!
– Nem teheted, Daadi! Ő a barátom, az egyetlen barátom! Ha-
noman és én olyanok vagyunk, mint a vérek, még ha…
10
– Te királyi vérből származol, Kamal! Ksatrija vagy, egy taní-
tó a nem lehet a véred!
– Ó, de lehet, azok vagyunk! Olyan sokat mesél nekem, és ne-
kem tudnom kell mindenről, az Odakintről, a selyemhernyókról
és mindenről!
– Egyáltalán nem kell tudnod a selyemhernyókról! Ez nem tar-
tozik rád. Ők végzik a maguk dolgát, te is a tiédet – a föld min-
den teremtményének megvan a maga kijelölt helye. Fizetek a
szolgáknak, akik a selyemhernyókkal foglalkoznak, gondozzák
őket, és gondoskodnak róla, hogy elvégezzék a munkájukat.
Vannak szolgáim, akik összegyűjtik a selymet, és vagyonná ala-
kítják, hogy a hercegi rangodhoz méltó módon élhessél. Mert
egy nap India visszatér majd korábbi dicsőségéhez, és te a Szúrja
Csarnokban ülsz majd, és uralkodsz. Ez a végzet. Senki nem jár-
hat túl a végzet eszén, legkevésbé az angolok. Az Idő Kereke las-
san fordul, de egy nap visszatér, hogy visszafoglaljon mindent,
ami elveszett és akkor minden visszakerül jogos tulajdonosá-
hoz. Az pedig te vagy. Ezért őrzök meg mindent akkorra, amikor
elérkezik az az idő. Én maradtam az egyetlen, aki hisz a régi
rendben, aki tudja, hogy a régi rend jó volt, és a régi rendnek
vissza kell térnie. Én vagyok a sorsod őrzője, Kamal! Ne
szennyezd az elmédet olyasmivel, ami nem rád tartozik! Király
módjára kell gondolkodnod: uralkodnod kell, és parancsolnod,
át kell ruháznod a feladatokat, és engedelmességet kell követel-
ned. Meg kell mutatnod az alárendeltjeidnek, hogy te vagy a ve-
zetőjük, és hogy a te szavad Isten szava. És még Nádijánanda
11
szvámi sem… – Hirtelen elhallgatott, és elküldte a út.
Kamal hétéves volt, amikor Abishta ráni elmondta ezt neki.
Elméje éles volt, mint a borotva, és észrevette a részleteket, ame-
lyeken a felnőttek átsiklottak, így aztán, amikor legközelebb le-
hetősége volt rá, odaszaladt a Tanítóhoz, és megkérdezte:
– Tanító, kicsoda Nádijánanda szvámi?
A Tanító felvont szemöldökkel nézett le rá.
– Kitől hallottad ezt a nevet? – tudakolta.
– Á, csak hallottam, ahogy valaki megemlíti.
– Nos, felejtsd el! Nem jelent semmit.
Kamal most már tényleg kíváncsi lett, úgyhogy megkérdezett
másokat is.
– Kicsoda Nádijánanda szvámi? – faggatta kedvenc tanácsadó-
ját, Jairamot, aki csak vállat vont, és megrázta a fejét.
A Tanító titokban elmosolyodott, és elfordult.
Csak Gaindha Dwarka, Abishta ráni főtanácsadója ejtett el egy
célzást.
– Nem szabad kimondanod ezt a nevet – súgta Kamal fülébe. –
Sose említsd többé! Jobban jársz.
– De miért? – Kamal nem tágított.
Gaindha Dwarka körülpillantott, majd ezt suttogta:
 – Ő az, aki tudja, ki vagy valójában, és mi történik veled, ha el-
hagyod Moti Khodayalt. Többet nem mondhatok. – Azzal ujját a
szájára téve besiklott az Indra Hallba vezető függöny mögé, és
Kamal soha többé nem tudta feloldani az ajkára tett pecsétet.
Így aztán Kamal magára maradt izzó kíváncsiságával, és to-
vábbra sem értett semmit. Mindössze ennyit tudott: Moti Kho-
dayal Abishta ráni alkotása, és tökéletessé próbálta tenni az ő
számára. Abishta ráni a királynő itt; Abishta ráni vaskézzel ural-
kodik; Abishta ráni szava törvény. És valamilyen, csak általa is-
mert oknál fogva Abishta ráni nem engedi Kamalnak, az egyet-
len unokájának, egyetlen rokonának, az egyetlen emberi lény-
nek, akivel törődik, hogy kimenjen azokon a falakon kívülre. És
ehhez egy rejtélyes Nádijánanda szváminak van valami köze.

Tegnap Kamal Abishta ráni engedélye nélkül elhagy ta a palotát,

és ebből baj lesz. Úgyhogy most csendben térdelt a nagyanyja
előtt, némán nézte őt, és várta, hogy megszólaljon. Lehet, hogy
estére bezáratja a szobájába. Vagy több estére is. Nem a bünte-
téstől való félelem tartotta vissza Kamalt attól, hogy már sokkal
hamarabb megszökjön, csak az, hogy nem kínálkozott rá lehető-
ség: a falak olyan magasak voltak, és az őrszemek olyan lelkiis-
meretesek, hogy szinte lehetetlen volt módot találnia arra, hogy
kijusson. De mindennek ellenére, és annak ellenére, hogy a bün-
tetést nem kerülhette el, habozás nélkül újra megszökne: ezt
biztosan tudta.
– Hogy jutottál ki? – Abishta ráni hangja most alig volt hango-
sabb a suttogásnál, márpedig minél halkabb a hangja, annál ve-
szedelmesebb a hangulata. Kamal csendben maradt. – Nem be-
szélsz? Nem mondod el, hogyan jutottál ki? Rendben, akkor
megteszem a megfelelő intézkedéseket. A szolgák nyilvánvaló-
an hanyagok voltak. Egyet vagy többet bizonyára megveszteget-
tél közülük – nem juthattál ki máshogy, csakis egy őrszem segít-
ségével. Ha nem mondod meg, melyik volt az, mindet megbün-
tetem. Minden egyes őrszemet. – Kamal megdermedt e szavak
hallatán: erre nem számított. Szeme tágra nyílt az iszonyattól,
mert most már értette, miért voltak nagyanyja utolsó szavai
olyan csendesek, hogy alig lehetett kivenni őket, alig rezegtet-
ték meg a köztük húzódó, feszültséggel terhes teret. – Mondd
meg!
De Kamal nem tudott megszólalni. Úgy tűnt, nyelve a szája al-
jához tapadt, állkapcsa görcsöt kapott, és életében először meg-
ismerte a félelmet.
Ráébredt, hogy nem sebezhetetlen. Ráébredt, hogy Abishta
ráni egy szavával, sőt, fejének egy biccentésével meg tudja őt
büntetni azáltal, hogy másokat büntet meg. Ráébredt, hogy Abi-
shta ráni jobban ismeri őt, mintsem gondolta volna: tudja, hogy
törődik másokkal.
Soha meg sem próbálta eltitkolni a nagyanyja elől, hogy törő-
dik másokkal. Abishta ráni utasításait, hogy kezelje megvetéssel
a szolgákat, gyelmen kívül hagy ta, és feltűnően az ellenkezőjét
csinálta: magával egyenlőnek tekintette őket. Egyetlen vele egy-
korú barátja Hanoman volt, akinek megvoltak a maga elvégzen-
dő feladatai, így aztán Kamal további barátokat talált magának
a szolgák között: Munsamit, Gangadint és Ali Juszufot; mind-
annyiukat név szerint ismerte. Tudta a gyerekeik nevét és élet-
korát. Tudta, mikor beteg a feleségük, és mikor küldik el a gye-
rekeket egy nagynénihez. Tudta, mikor került be a legidősebb
ú egy jobb iskolába, és mikor őszült bele az apa egy lány eljegy-
zésébe. A szolgákkal könnyű volt barátkozni, mert Abishta ráni
mozgásképtelen volt, és nem látott el a sarkokon túlra. Mint-
hogy a Szúrja Csarnokhoz volt kötve, kit érdekelt, mit paran-
csol? Való igaz, voltak kémei. Kamal azonban tudta, kiben bízhat
meg, és kiben nem.
Szundát egy kígyó volt, Ramszájvak pedig egy patkány. Őket
és a csatlósaikat Kamal elkerülte. Ők voltak azok, akiket elküld-
tek, hogy kapják el őt, amikor eltűnt, akik megragadták a felkar-
jánál fogva, és a folyosókon Abishta ráni elé rángatták, ahol
azonnal nyálkássá váltak, akár a csiga, és kieresztették a szorítá-
sukból – mert Kamalnak nem eshetett baja –, és negédes szolgai
mosolyt ragasztottak az arcukra. Ők voltak azok, akik egy szem-
pillantás alatt elárulnák őt, ha van miről árulkodniuk. De mind-
eddig nem követett el olyan komoly vétket, ami miatt rajta kívül
bárki mást lehetett volna hibáztatni. Mindeddig az egész csak
móka volt, és játék: egy kis ú, ú lévén, hecceket csinált. De
most, mivel elhagy ta a palotát, már más volt a helyzet…
Kamal tudta, hogy a szolgákat, akik vétkeztek, megkorbácsol-
ták. Tudta, de gondosan elkerülte a kérdést oly módon, hogy
ilyenkor távol maradt, a Szúrja Csarnok túlsó végébe húzódott
vissza. Egyszer látott utána egy ckót, aki meggörnyedve, meg-
törve vonszolta át magát az udvaron, a kapukat kitárták, és a
fér t kidobták, hogy soha ne jöjjön vissza. Kamal elfordult és el-
menekült, és tudata mélyére temette az esetet. Ma nem tudott
elmenekülni. Ott kellett ülnie a nagyanyja mellett, miközben az
őrszemeket egyesével előhozták, derékig levetkőztették, majd
addig korbácsolták a hátukat, amíg már nem álltak meg a lábu-
kon, és kirúgták őket a teremből.
Kamal próbált könyörögni Abishta ráninak. Esedezett és hízel-
gett, és az életére esküdött, hogy egyikük sem segített neki a
szökésben. Részletekbe menően elmondta a szökése egész törté-
netét: esdekelt neki, hogy ne bántsa az őröket, hogy korbácsol-
tassa meg helyettük őt, hiszen ő a bűnös, senki más. Zokogva
kért bocsánatot; letérdelt a nagyanyja előtt, kérve, hogy bocsás-
son meg neki; az életére esküdött, hogy soha többé nem tesz
ilyet – mindhiába.
Abishta ráni megparancsolta Szundátnak és Ramszájvaknak,
hogy fogják le Kamalt kétoldalról, és a ú hiába vonaglott és
vergődött, nem szabadulhatott vasmarkukból. Szundát az álla
alatt megragadva kényszerítette, hogy nézzen oda, és Kamal ki-
abált, és szorosan behuny ta a szemét, de a könnyek kiszöktek, és
végigpatakzottak az arcán, ám így is hallotta a korbács suhogá-
sát, ahogy átszelte a levegőt, a tompa pu anást, amint felhasí-
totta a mezítelen hátat, s az őrök gyötrelmes kiáltásait. Hallotta,
ahogy kegyelemért könyörögnek, és felismerte a hangjukat: Ma-
hadai, Challu és Basdeo is közöttük volt, fér ak, akik korábban
mosolyogtak, tréfálkoztak és nevetgéltek vele, fér ak, akik a ba-
rátai voltak, és az ő ostobasága miatt ártatlanul bűnhődtek.
Még mielőtt az egész véget ért volna, Kamal elájult, mert nem
tudta elviselni a fájdalmat: olyan volt, mintha minden ütés a sa-
ját hátán csattant volna. Kiáltásai hangosabbak voltak, mint az
őrökéi, mert Kamal nemcsak miattuk kiáltott, hanem a lány mi-
att is, az asszonyok utcájában, és Ramszájvak egy kendőt kötött
a szája elé, hogy elhallgattassa. Ekkor szerencsére elájult.
Amikor magához tért, az Abishta ráni lábánál lévő szőnyegen
feküdt, a teremből mindenkit eltávolítottak Hiraman kivételé-
12
vel, aki derékig levetkőzve ült egy távoli sarokban, és tablán
játszott. A tabla tompa zörgése váltotta fel a sikolyokat. A ter-
met most csendes béke töltötte be, az este közeledtét hírül adó
áhítatos hallgatás.
Abishta ráni szokásos helyzetében ült, és evett. Kamal először
csak gyelte őt félig lehunyt szemmel, mozdulatlanul, és tudta,
hogy a nagyanyja is gyeli őt. Miután a ú megmozdult, a nagy-
anyja is, és egy intéssel elbocsátotta Hiramant.
Amikor egyedül maradtak, Abishta ráni intett Kamalnak,
hogy menjen közelebb.
– Legközelebb súlyosabb büntetést kapsz – közölte vele a nagy-
anyja. – Úgyhogy remélem, a lelki békéd érdekében, hogy nem
lesz következő alkalom. Nem bocsátottam el azokat az őröket.
Visszaküldtem őket az őrhelyükre, sajgó és vérző háttal, és mos-
tantól éberebbek lesznek, mint valaha.
Kamal soha többet nem próbált Odakintre menni. Elfogadta
bezártságát, tudva, hogy egy nap majd véget ér. Valahogy már
nem is érdekelte. Az Odakint, most már tudta, több, mint amit
el tud viselni.
 HETEDIK FEJEZET

Caroline
Cambridge, Massachusetts, 1982–1985

Amint Caroline felnőtt nővé vált, gyermeki álmai elhalványul-

tak a lágy keblű Meena megnyugtató emlékével együtt, aki vé-
get nem érő meséket mondott füstös képű királyokról és király-
nőkről, és a Jó és Gonosz örök harcáról. Ahogy elsodorta a sokfé-
le dráma és az érzelmi hullámvasút, amelyen minden tinédzser-
korba lépő amerikai lány átesik, Caroline megtanulta, hogy a vi-
lág nyitva áll előtte, és hogy már így is hercegnőnek számít.
Gazdag szülei a tenyerükön hordozták, bátyjai elkényeztették, a
cambridge-i felsőbb körök biztonságos és kényelmes karjukba
zárták, semmiben sem szenvedett hiányt. Fiúkkal randizott, be-
léjük szeretett, és kiszeretett belőlük, Halloween-partikra jel-
mezbe öltözött. Látogatások Mitchell nagymamához és nagypa-
pához Cape Codon, családi összejövetelek a karácsonyi asztalnál,
esküvők és keresztelők, karibi vakációk, időnként utazás Flori-
dába Janey dédnagynénihez: ebből állt Caroline élete, és ő sze-
rette ezt.
De ahogy múltak az évek, valami történt, valami megválto-
zott. Egyik újával, Samuellel kezdődött, akit a szülei nem iga-
zán tudtak elfogadni: Samnek ápolatlan szakálla volt, és nem
származott kifogástalan alomból. Caroline tizenhét éves volt,
amikor találkoztak, a ú tizenkilenc, elsőéves egyetemista, és
még csak nem is a Harvardon, hanem a Bostoni Egyetemen, és
politológiát tanult; a szülei pedig egykor hippik voltak. Egy
ecuadori farmon született, amikor az apja épp szökésben volt a
vietnami behívó elől, és egy sor alternatív farmon és kommuná-
ban élt Dél-Amerikában, majd később Vermontban, Kaliforniá-
ban és Arizonában. Caroline-nak nagyon tetszett, bár szerelmes
nem volt belé, de szerette a gondolkodásmódját. Sam új, forra-
dalmi gondolatokat ültetett a fejébe.
A ú beszélt neki a Kinti Világról: az amazóniai indiánokról,
akiknek az élőhelyét elpusztították az esőerdőt kiirtó, mohó vál-
lalatok. Ő mesélt neki Afrika megerőszakolásáról: az apartheid-
ről. Ő nyitotta fel a szemét a feketék helyzetére a saját kontinen-
sükön: valójában a közvetlen szomszédságukban, a bostoni
South Enden és Roxburyben. Ő beszélt az 1974-es bostoni busz-
válságról, a rasszizmusról és az elnyomásról és a bűnözésről,
amelynek a gyökere a szegénység és a lehetőségek hiánya.
–  Te egy fehér hercegnő vagy – gúnyolódott Sam –, álomor-
szágban élsz a csinos kis Anna királynő-stílusú kúriátokban! –
Bűntudatot keltett benne; jó és egészséges érzés volt, úgyhogy
oda gyelt rá. A bűntudattól furcsamód nemesnek érezte magát.
Sam beszélt neki a nők elnyomásáról a Közel-Keleten, és Pa-
kisztánban, és Indiában…
– India! – vágott közbe Caroline. – Régen volt egy indiai dadu-
som, Meenának hív ták. Gyakorlatilag ő nevelt fel, amikor kis-
lány voltam – mint egy második anya. Ó, de nagyon szerettem!
Úgy szeretem Indiát! Olyan romantikus!
– India, romantikus? – horkant fel Sam. – Én jártam Indiában.
A szüleim elvittek kisgyerekkoromban. Végigvittek a legendás
„hippiösvényen”: Európán, Törökországon és Iránon, Afganisz-
tánon, Nepálon át. Egy évig éltünk Indiában. India szörnyű álla-
potban van, Caroline. Emberek milliói élnek siralmas szegény-
ségben, alig tudnak annyit összekaparni, hogy életben maradja-
nak. Kizsákmányolják, leigázzák őket. A nők puszta vagyontár-
gyak. India minden, csak nem romantikus.
Így aztán Sam felnyitotta a szemét milliók nyomorúságára,
emberek milliárdjának a sorsára, akik ugyanazon a bolygón él-
tek, mint ő, de nem volt meg az a – számára – szinte véletlensze-
rűnek tűnő szerencséjük, hogy kiváltságos helyzetű fehér szü-
lőkhöz szülessenek Amerikába. Caroline elkezdett gondolkodni,
kutatni. És még miután a kapcsolata Sammel véget ért – a lelke
mélyén a ú nehezményezte az ő kiváltságos helyzetét, és kissé
túl sokat csúfolódott rajta –, ő akkor is azon a röppályán maradt,
amelyen Sam indította el.
A mag, amelyet Meena ültetett el oly sok idővel ezelőtt, mé-
lyen Caroline lelkébe, kicsírázott, és táplálékra vágyott. India
szólította. És bár még nem volt kész arra, hogy odamenjen, elha-
tározta, hogy semmibe veszi a szülei kívánságát, és ahelyett,
hogy jogot tanulna a Harvardon, hogy beléphessen apja ügyvé-
di irodájába, vagy orvos legyen, akár az édesanyja, Caroline tel-
jesen más utat választott: antropológiát tanult a Bostoni Egye-
temen, és dél-indiai törzsekre és családszerkezetekre specializá-
lódott. Mert India még mindig elbűvölte. Egy nap, fogadta meg
magának, elmegyek oda, és megnézem magamnak.
 NYOLCADIK FEJEZET

Asha
2000

Paruthy bácsi is tanár volt, akárcsak Appa, de a hasonlóság ezzel

véget is ért, mert Appa vére nem kedves volt, hanem kegyet-
len. Legalábbis nekem így tűnt. Paruthy bácsi Dzsindzsi másik
oldalán lakott. Az ő háza sokkal kisebb volt, mint a miénk, és va-
lószínűleg nem tudtunk volna mind odaköltözni, ezért hozta el
az egész családját, és költöztek be a mi nagy házunkba. Rögtön
az Amma és Appa halálát követő napon így tett, mert gyerekek
voltak a házban, akikről gondoskodnia kellett. Annak ellenére,
hogy a bátyáim meglehetősen jól tudtak rólunk gondoskodni, és
biztosították, hogy ezt a jövőben is meg tudják tenni.
Azt hiszem, nagyon szerette volna a házat, ha nem lett volna a
tartalma, vagyis mi, de kény telen volt a házat a tartalmával
együtt átvenni. Azt hiszem, volt erre valami törvény, vagy vala-
mi kötelesség, amelyet a testvérével szemben kellett teljesítenie.
Úgyhogy most mindannyian együtt laktunk Paruthy bácsival,
Paruthy bácsi feleségével, Udaja nénivel, Paruthy bácsi három
lányával és Paruthy bácsi idős anyjával. És hirtelen a mi nagy
házunk sokkal kisebbnek tűnt, jóllehet ugyanakkora maradt,
csak sokkal zsúfoltabb lett, különösen, mivel Paruthy bácsi há-
rom lánya meglehetősen kicsi és nagyon zajos volt, és sok teret
elfoglaltak. Valójában Paruthy bácsi és a családja kisajátította a
ház nagy részét, és minket, ötünket – a négy véremet és engem
– egyetlen szobába szorítottak be.
Sosem kedveltem Paruthy bácsit. Már azelőtt sem, hogy meg-
történtek volna azok a rettenetes dolgok, amelyeket most el fo-
gok mesélni. Gondolom, ez eléggé természetes, hiszen ő sem
kedvelt engem. Egyikünket sem kedvelt, de engem még a többi-
eknél is kevésbé, mert azt mondta, egy pluszszájat jelentek,
amit etetni kell, miközben nem is vagyok az ő húsa és vére, rá-
adásul csak hasznavehetetlen lány vagyok, meg ilyesmiket. So-
kat beszéltek pénzről azokban a napokban, de én nem értettem.
Hogy is érthettem volna? Olyan ártatlan voltam! Csak mostanra
értettem meg, mit is jelent a pénz, és hogy az ember élete és bol-
dogsága semmit sem nyom a latban, ha pénzről van szó. Csak
olyasmikre emlékszem, amiket gyakran elismételtek, mint az a
két szó, hogy „tíz száj”, és tizenegy éves elmém számára úgy
tűnt, egész életünk e tengely körül forog: „Tíz szájat kell etetni”,
panaszolta egyfoly tában Paruthy bácsi.
„Tíz szájra kell főznöm!”, zsémbelt Udaja néni. Majdnem
ugyanolyan gyakran, mint a „tíz száj”, hangzott el az „öt plusz-
száj”, ami ránk vonatkozott: a négy véremre és rám. Janiki
Amerikában élt, és Rohan Madrászban tanult. Így hát négy vé-
remmel mi voltunk az öt pluszszáj. Még álmodni is szoktam er-
ről az öt pluszszájról, amint kinyitva tátognak, és fej meg test
nélkül úszkálnak, miközben Udaja néni mindegyikbe egy pici
kanál ételt tölt, mire mindegyik száj becsukódik. Ennyit jelen-
tettünk számukra: nyitott szájakat, amelyeket meg kellett tölte-
ni.
Janiki azonnal hazarepült Amerikából, amint hallott a baleset-
ről, és egy hétig maradt. Nagyon dühös volt, amikor látta, hogy
mindannyian egy szobában zsúfolódunk össze, ők pedig elfog-
lalják az összes többit, és minden lánynak saját szoba jut. Én
nem igazán gyeltem oda az ezzel kapcsolatos veszekedésekre;
csak arra emlékszem, hogy Janiki egyszerre volt dühös és szo-
morú, néha sírt, és amikor azt hitték, alszunk, gyakran kiabált a
bácsival és a nénivel, azok pedig visszakiabáltak. És Janiki gyak-
ran a karjába vett, magához szorított, és sírt, de én még mindig
nem tudtam, mi fog történni.
 –  Írnotok kell a szüleinek! Adjátok meg a címüket, és én írok
nekik! Legalább azt engedjétek, hogy elmehessen hozzájuk!
A szívem vadul kalapált, és izgatott lettem, mert ez úgy hang-
zott, mintha Janiki megpróbálna elszakítani a nénitől és a bácsi-
tól, akik engem gyűlöltek legjobban valamennyiünk közül, és
néha meg is ütöttek, ha rossz voltam. Azt mondták, én csak egy
lány vagyok. A úk hasznosak, mert nincs saját uk, és egy nap
majd gondoskodni fognak róluk, ha ők már öregek lesznek. De
egy lány csak terhet jelent, és hogy is találhatnának nekem fér-
jet? Ha csak sejtettem volna, mi vár rám, biztosak lehetnek ben-
ne, hogy megszöktem volna, bár hova is mehettem volna tizen-
egy évesen, mit sem tudva a világról? Ekkor írtam levelet
anyunak Amerikába és apunak Dubajba, és Paruthy bácsinak
adtam a leveleket, hogy küldje el őket, de anyu és apu nem jöt-
tek el értem. Addig is, amíg arra vártam, hogy válaszoljanak, Ja-
niki azt mondta, el kellene költöznöm, és valahol máshol kellene
élnem. Szóval Janiki megpróbált megmenteni engem.
Egy éjjel felébresztett, egyik ujját az ajkamra tette, becsavart
egy pokrócba, és átvezetett a sötét kerten, ki az utcára. Nagyon
késő éjjel lehetett, mert az utca egészen üres volt. Janiki mindkét
kezét a vállamra tette, úgy tolt előre, és bár nem voltam teljesen
ébren, és bár egy szót sem szólt, abból, ahogy viselkedett, érez-
tem, hogy sietni kell, és siettem is, ahogy tudtam, közben néha a
takaró sarkában botlottam meg, ahogy a rohanó lábam köré csa-
varodott, néha pedig az utunkba kerülő gödrökben.
Sokáig gyalogoltunk, de hamarosan rájöttem, hova tartunk, és
igazam volt: Amma nővérének házába vitt, Szásna nénihez. Úgy
tűnt, a néni tudta, hogy jövünk, mert alighogy Janiki megérin-
tette a vállát – a hátsó verandán aludt –, felpattant, mint egy
rugó, és beterelt a házba. Az egész olyan lopakodva zajlott,
annyira titokban!
–  Itt biztonságban vagy – súgta a fülembe Janiki, és megcsó-
kolta a homlokomat. – Én majd megtalálom az apukádat, és ő el
fog jönni érted, és elvisz. Szásna néni jó lesz hozzád. Nekem
most vissza kell mennem Amerikába, de meg fogom találni az
apukádat. Paruthy bácsi nem árulja el nekem a címét, de én ak-
kor is megtalálom!
Nagyon féltem, mert tudtam, hogy Janiki fél, bár azt nem tud-
tam, mitől. Senki sem mondott még nekem semmit arról, hogy
valójában mi folyik itt, habár annyit tudtam, hogy az egész a
pénzről szól. Most, hogy már idősebb vagyok, tudom, hogy Jani-
kinek nem kellett volna Szásna nénihez vinnie engem, mert
persze az volt az első hely, ahol Paruthy bácsi másnap keresett,
amikor észrevette, hogy eltűntem. És kora reggel megjelent, és
volt egy nagy veszekedés. Akkor nem tudtam, valójában min ve-
szekedtek, úgy össze voltam zavarodva, de hallottam egyes rész-
leteket abból, amit kiabáltak: Szásna néni könyörgött Appa
öccsének, hogy engedje, hogy nála maradjak, semmibe sem ke-
rülnék, aztán Paruthy bácsi utálatos megjegyzését, hogy de nem
is keresnék semmit. Erre a megjegyzésre emlékszem legjobban,
az utálatos hangsúly miatt, amellyel mondta. Az utálatos dol-
gok ugyanúgy megragadnak az ember emlékezetében, mint a
kellemesek: tövisként fúródnak be, és még ha az ember meg is
próbálja kihúzni őket, akkor is csak egyre mélyebbre hatolnak.
Úgyhogy sosem fogom elfelejteni Paruthy bácsinak ezeket a sza-
vait, hogy semmit sem keresnék, és ekkor szembesültem először
azzal, hogy mostantól kezdve magamnak kell megkeresnem a
kenyeremet. És Paruthy bácsi hazavitt, de nem hosszú időre. És
Janiki nem tudott segíteni, mert ő már visszament Amerikába.
 KILENCEDIK FEJEZET

Kamal
Moti Khodayal, 1974

Kamal most tizenkét éves volt, korához képest magas és jóképű.

De beteg lett. Haldokolt. Abishta ráni a legjobb orvosokért kül-
detett; bombayi és delhi orvosokért, és mind ugyanazt mond-
ták: Kamal haldoklik.
– Mi baja van?! – üvöltötte Abishta ráni. Legszívesebben meg-
korbácsoltatta volna az orvosokat a hozzá nem értésük miatt.
Szinte sírt az idegességtől, csak éppen képtelen volt sírni.
Az orvosok megvonták a vállukat, és visszapakolták a műsze-
reiket a táskájukba.
–  Nem tudjuk. Nem tudunk rajta segíteni. Elhatározta, hogy
meghal, és meg fog halni.
Abishta ráni külföldi orvosokat hozatott, de azok sem tudták
meggyógyítani Kamalt.
–  A betegsége lelki eredetű. Pszichiáterre volna szüksége –
mondták a külföldi orvosok, úgyhogy Abishta ráni pszichiáte-
rért küldetett, az ország legjobbjáért. A pszichiáter Kamal ágya
mellett ült egy jegyzetfüzettel a kezében, és megpróbált beszél-
getni vele, de az nem válaszolt. Csak bámult rá üres tekintettel,
vagy elfordította a fejét.
Végül – és Kamal tisztán hallotta a szavakat az elméjét ellepő
ködön keresztül – Abishta ráni kimondta a varázsigét, amely
gyógyulást hoz.
– Küldessetek el Nádijánanda szvámiért!
Habár a szeme csukva volt, Kamal tudta, mikor lépett a szobá-
jába Nádijánanda szvámi. Érezte, amint a forró homlokára he-
lyezte hűvös kezét, és a lelkébe fény szivárgott be. Hallotta a
halk suttogást:
– Jöjj elő az éjszakából, Kamal! Jöjj elő az éjszakából! Jöjj a nap-
fényre! Minden rendben lesz.
Kamal kinyitotta a szemét.
Nádijánanda szváminak le volt borotválva a feje, és úgy ragyo-
gott, akár a méz, szeme pedig belélátott, és ismerte őt. Amikor
Kamal ezekbe a szemekbe nézett, többé nem akart meghalni.
Érezte, ahogy az élet megmoccan benne, és a zsigereiig hatolt a
bizonyosság, hogy még nem jött el az ideje, hogy meghaljon. A
kegyelem tündöklő hajnalként öntötte el, és viszonozta a
szvámi mosolyát.
–  Minden rendben lesz, am – szólt újra a szvámi. – El fogod
hagyni a palotát. – Abishta ráninak a szvámi ezt mondta: – Ez a
betegség spirituális jellegű. A ú a lélek fulladásától szenved.
Engednie kell, hogy elmenjen. A kalitkába zárt madárnak nincs
más választása, mint lefeküdni és meghalni, még akkor is, ha a
kalitka aranyból van. A únak ki kell tárnia a szárnyait, és repül-
nie kell.
Ettől a naptól kezdve Kamal gyorsan felépült, de nem találko-
zott többet a szvámival, hogy köszönetet mondhasson neki. Na-
gyon sok mindenért lehetett neki hálás: hamarosan, igen hamar
elmegy, és a Tamilnádu állambeli Palani-hegységben lévő Koda-
ikanal Nemzetközi Iskolába fog járni. Azt mondták, Abishta ráni
személyesen adta ki a parancsot – így kellett lennie –, és a
szvámi tanácsára tett így.
Kamal barátja, Jairam, a tanácsadó mondta el neki az igazat.
–  A szvámi kijelentette, hogy ha itt maradsz, biztosan meg-
halsz. Közölte Abishta ránival, hogy visszaélt a szavaival; hogy a
rendelkezéseivel ellentétesen élt; és hogy ő maga öl meg téged.
Csakis a te kedvedért jött vissza: azért, hogy megmentsen,
mondta. Ez a nagyanyád utolsó esélye.
 – Nádijánanda szvámi – tűnődött Kamal. – Már hallottam ezt a
nevet, amikor kis ú voltam. Valami titokzatosság vette körül,
valamiféle tabu kapcsolódott hozzá. Te tudod…?
Jairam nevetett.
– Mindenki tudja – felelte. – Mindenki, téged kivéve. Tilos volt
elmondanunk neked, amikor még kis ú voltál. Most már mit
számít? Most egyébként is elmész. Úgyhogy elmondom neked.
Amikor még kisbaba voltál – még egyéves sem voltál, és az édes-
apád akkoriban halt meg a börtönben –, a szvámi itt járt a palo-
tában. Abishta ráni küldetett érte a gyászában és gyötrelmében,
mert nem tudta, mihez kezdjen, mivel egyedül maradt veled, az
egyetlen örökössel. A szvámi iránymutatására volt szüksége ab-
ban a helyzetben. Tudod, ő volt Abishta ráni guruja, évente egy-
szer lejött a himalájai remetelakából, míg csak ki nem mondta
azokat a szavakat, amelyek miatt a nagyanyád örökre elküldte.
– Mit mondott?
– Nos, a te Abishta ránidnak nagy tervei voltak veled. Jelentős
államfér és üzletember lesz belőled. Meggazdagodsz a selyem-
iparból. A világon elérhető legjobb oktatásban részesülsz. Gaz-
dag leszel, híres, hatalmas – te leszel India vezetője, újra a király-
ságot teszed államformává, minden királyságot visszaadsz a jo-
gos örökösöknek. Visszaforgatod az idő kerekét. Ó, oly sok elkép-
zelése volt, oly sok terve, némelyik túlzó, lehetetlen, és mindnek
te álltál a középpontjában. A szvámi egy pillantást vetett rád, és
azt mondta: „Ő Isten gyermeke. Nem világi dolgokra termett.
Lemond majd az asszonyokról és az aranyról – szerzetes lesz.”
Abishta ráni haragra gerjedt, és megpróbálta rávenni, hogy von-
ja vissza a szavait – úgy hitte, amit a szvámi mond, az szükség-
szerűen bekövetkezik –, de a szvámi erre nem volt hajlandó. Ek-
kor tiltotta meg neki a nagyanyád, hogy valaha is újra betegye a
lábát a palotába. Elrendelte, hogy a nevét sem mondhatja ki
senki többé. Odáig ment el, hogy megtiltotta a vallásunk gya-
korlását a palotán belül – Isten ellen fordult, mintha ezzel meg-
akadályozhatná azt, amit maga Isten rendelt el! Megkeményítet-
te a szívét. Világi magántanároktól kellett tanulnod, és arra a
szerepre kellett felkészülnöd, amelyet ő szánt neked. Soha nem
mehettél ki a palotából – ismerte Buddha történetét, tudta, hogy
a szegénység és szenvedés látványa arra ösztönözheti az embert,
hogy a lélek legmagasabb céljait kövesse, és elforduljon a világi
javaktól, így hát nem találkozhattál a szegénységgel és a szenve-
déssel. Rabként kellett élned egy aranykalitkában – akárcsak
Gautáma hercegnek. De Gautáma herceg megszökött, és Budd-
hává lett, és te is megszöktél a magad módján. Amikor haldokol-
tál, Abishta ráni tudta, hogy elveszítette a csatát – legalábbis
egyelőre. Sosem küldetett volna a szvámiért, ha nem aggódott
volna komolyan az életedért, és nem tudta volna, hogy a guruja
megtagadásával idézte elő a betegségedet, és csak a szvámi gyó-
gyíthat meg. A nagyanyád őszintén szeret ám téged!
– És akkor most elenged?
– Igen. A szvámi azt mondta, ki kell menned a világba, és isko-
lába kell járnod. Abishta ráni Abishta ráni marad – nagyratörő,
mint mindig, és sosem fogja feladni a veled, az egyetlen örökös-
sel kapcsolatos álmait. De valamelyest mérsékelte őket: emellett
lehet, hogy álmodozó, de gyakorlatias álmodozó. Tudja, hogy
ahhoz, hogy államfér váljon belőled, iskolába kell járnod –
méghozzá a legjobba, ami csak létezik Indiában. Ezenkívül úgy
véli, hogy azzal, hogy most elenged, később jobban fog tudni
hatni rád. Amikor látod odakint a szenvedést, úgy véli, meg aka-
rod majd ragadni a hatalom gyeplőjét. Egy keresztény iskolába
küld: úgy véli, a keresztény erkölcs megértőbb és elfogadóbb a
világi ambíciók és a világi dolgok iránt, mint a hindu. Úgyhogy
most már rajtad áll.
Kamal megvonta a vállát.
–  Mit tudok én a hatalomról? És mi közöm hozzá? Örülök,
hogy nem haltam meg, és örülök, hogy elhagyom a palotát. Már
alig várom a Kodaikanalt! De hogy mit hoz a jövő – mi van meg-
írva a sorsomban –, ki tudja?
– Talán csak a szvámi.
 TIZEDIK FEJEZET

Kamal
1978–1985

Kamalnak a Kodaikanalban töltött évei elröpültek, miképpen a

boldog idők mindig. Barátokra és szabadságra lelt. Hobbikat ta-
lált magának; felfedezte, hogy tehetsége van mind a zenéhez,
mind a színjátszáshoz. Egész jól megtanult zongorázni, gitáron
játszani és énekelni. Csatlakozott egy színjátszó körhöz, és felfe-
dezte, hogy különösen jól tud aljas gazembereket játszani. Ő volt
az osztályában a legokosabb tanuló, és válogathatott a világ leg-
jobb egyetemei között. Olyan messzire akart menni Abishta rá-
13
nitól, amennyire csak lehet. Az amerikai MIT -t választotta.
Abishta ráni természetesen szigorúan ellenezte, hogy külföld-
re menjen. Parázs vitájuk kerekedett, amelynek során Abishta
ráni a kalkuttai, a bombayi és a delhi indiai egyetemek erényeit
magasztalta. De Kamal betegsége óta alig észrevehető változás
állt be kettejük hatalmi egyensúlyában, és Abishta ráni tudta,
semmit nem tud mondani sem ő, sem más, ami eltántorítaná
Kamalt, ha egyszer döntést hozott. Így aztán szinte elegánsan
fogadta vereségét a vitában.
Emellett, ahogy Jairamnak mondta, semmi jele nem mutatko-
zott annak, hogy Kamal beteljesítené a szvámi jóslatát. Igaz,
hogy lobbanékony és erős akaratú, de egyértelműen nem vallá-
sos: nem fenyegetett a veszélye annak, hogy szanjászi kívánna
lenni, szerzetesi fogadalmat akarna tenni. Mérnöki diplomát
akart szerezni – mi lehetne ennél világibb? A nagyanyja kérlelte,
hogy tanuljon közgazdaságtant, vállalat-gazdaságtant, jogot,
szerezzen olyan diplomát, amely a számára szőtt terveit szolgál-
ja, de Kamal megtagadta ezt. Kérlelte, hogy akkor legalább tex-
tilmérnöknek tanuljon, ami hasznos lehet, ha átveszi a selye-
müzletet, de nem, makacsul, mint mindig, Kamal az építőmér-
nöki szakot választotta. És közölte vele, hogy esze ágában sincs
átvenni a selyemüzletet.
Abishta ráni megvonta a vállát, és elismerte a vereségét. Kár:
de végül is a családi vállalkozás ment magától is. Jó és megbíz-
ható szakembereket állított az élére, és a vállalkozás minimális
ellenőrzés mellett tisztességes nyereséget termelt. A patólapiac
még mindig virágzott – a patóla királyi selyem volt, és bár Indiá-
ban már nem voltak királyok, temérdek milliomos élt ott, akik
úgy viselkedtek és öltözködtek, mintha királyok volnának. Abi-
shta ráni terjeszkedett is, befektettek, megvettek egy csőd szé-
lén álló selyemcéget Tamilnáduban, és felfejlesztették. Egy
gyengébb, de még mindig kitűnő minőségre váltottak a felső
szegmensben, és átlagosabb minőségre az exportpiachoz, és az
elmúlt években egyre növekedett a pro t. Az emberek mindig is
akarnak majd selymet vásárolni: a nők mindig szép ruhákba
akarnak majd öltözni. A jövő rózsásnak ígérkezett.
Harmadéves korában Kamal vastag borítékot kapott Abishta
ránitól, amitől megfagyott az ereiben a vér.

„Hamarosan véget érnek a tanulmányaid, am – írta a nagy-

anyja –, és kétség sem fér hozzá, hogy elhalmoznak majd állás-
ajánlatokkal. Ideje, hogy menyasszony után nézzünk számodra,
már meg is tettem az első lépéseket. A borítékban öt választási le-
hetőséget találsz: mind gyönyörű hölgyek, jó kapcsolatokkal. Úgy
döntöttem, nem igénylünk majd hozományt, mivel modern em-
berek vagyunk, de a kapcsolatok fontosak. Én Bhattacsarja kis-
asszonyt találom leg jobbnak – kedves lány, és az édesapjának
textil-kiskereskedelmi üzletlánca van északon. Delhiből származ-
nak. Kitűnő oktatásban részesül, idén végez. Tökéletes számodra,
de ha neked valamelyik másik tetszik inkább, megértem. Mind-
 annyian tökéletesen meg felelőek, csak éppen Bhattacharya kis-
asszony a leg jobb.”

Kamal az egész csomag színes fényképet és házassági ajánla-

tot kidobta, és rövid választ írt Abishta ráninak:

„Egyik sem meg felelő számomra, Daadi. Kérlek, ne küldj nekem

több házassági ajánlatot, és kérlek, ne keress nekem senki mást!”

Kamal a negyedik egyetemi évében találkozott Caroline Mit-

chell-lel. Először egy hálaadásnapi partin futottak össze az
egyik barátjánál, és az egész estét azzal töltötte, hogy a lány In-
diára vonatkozó, mohó kérdéseire válaszolt.
Mivel Caroline-t élete első éveiben egy indiai dadus, Meena
gondozta, éveken keresztül a nagyszabású eposzok, a Mahábhá-
rata és a Rámájana történetei táplálták a lelkét. Meena szavai
egy paradicsomi Indiát alkottak meg a képzeletében, virágokkal
és madárdallal, mesés palotákkal és csodás tájakkal, hófödte,
fenséges hegyekkel és tündöklő tavakkal. Ahogy felnőtt, és ér-
deklődni kezdett a liberális politika iránt, természetesen felis-
merte, hogy ez az India sablonos, egyoldalú kép egy igen össze-
tett országról; hogy a valódi India lényegesen többrétű; hogy el-
képesztő nyomor és ocsmányság él a szépség és a magasztos esz-
mék közvetlen szomszédságában. De továbbra is a rajongója ma-
radt. Szülei tanácsa ellenére az antropológiát választotta fő sza-
kának, diplomamunkája témájának pedig a dél-indiai dravida
nyelvcsalád nyelveit és kultúráját.
El fog menni Indiába! Egy éven belül, mesélte Kamalnak, hogy
a diplomamunkájához szükséges terepmunka során a tamil csa-
ládi tradíciókat tanulmányozza. Kamal talán el tudja látni tipp-
ekkel, esetleg címekkel is?
Kamalra nézett meleg borostyánszín szemével, és a benne ke-
veredő naivitás és intelligencia valahogy meghatotta a út. A
naivitás abból fakadt, hogy a lány előzetes tudása Indiáról töké-
letesen idealizált és teljesen sablonos volt, egy hazavágyódó da-
dus ültette el benne, akinek ölében a lány kisgyerekként első ál-
mait álmodta Indiáról: ezt a tudást később ezernyi, nyugatiak
által írt könyv és cikk alakította, amelyek csordultig tele voltak
nyugati előítélettel és nyugati leereszkedéssel. Kamal sok min-
dent tisztázni tudott, amivel kapcsolatban a lány eddig tévedés-
ben volt.
Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették
az idő múlását, és hajnali kettőkor úgy kellett őket gyengéden
kitessékelni a körbefutó verandán álló, vesszőfonatú székeikből.
Caroline a szüleivel Cambridge-ben lakott, csak tíz percre Kamal
otthonától, így hát Kamal hazakísérte.
Egész úton beszélgettek. Aztán Kamal érezte, hogy a lány keze
az övébe csusszan, és a mondat közepén elhallgatott. Néhány lé-
pést csendben tettek meg. Aztán Caroline azt mondta:
– Itt lakom –, és másik kezével a házra mutatott, Kamal pedig
megszorította azt a kezét, amelyet fogott.
– Remélem…
– Kamal, ez…
Egyszerre szólaltak meg: mindketten elhallgattak, a másikra
néztek, és elnevették magukat. Aztán Kamal azt mondta:
– Tiéd az elsőbbség!
Caroline megragadta a másik kezét is, és a ú két kezét saját
kisebb tenyere közé fogta.
– Csak azt akartam mondani, hogy már nem is tudom, mikor
volt utoljára ilyen izgalmas estém! Ó, istenem, szerintem ez volt
életem legizgalmasabb estéje! Fantasztikus volt veled beszélget-
ni, Kamal, és azt hiszem, mi nagyon jó barátok leszünk!

Mintha csak a jövőbe látott volna. Nemcsak, hogy a legjobb ba-

rátok lettek: egymásba is szerettek. Attól az első estétől fogva
Kamal tudta, hogy ez az a nő, akit el fog venni feleségül. Annyira
más volt, mint ő, és nemcsak zikailag, a hosszú szőke hajával
és halvány, szív formájú arcával. Ő volt az az idegen, akit Kamal
magához akart ölelni, mert a saját, még nem ismert másik felét
jelképezte, a hiányzó részét, amely által, ha egyszer egyesül vele,
válik ő teljes egésszé. A lány egyszerre volt intellektuális és me-
legszívű; őszintén érdeklődött India iránt – nem, az, hogy érdek-
lődött, túl erőtlen kifejezés – elbűvölte őt India, és minden, ami
indiai; meghatóan ártatlan volt; néha rideg, de a ridegsége csak
felszínes volt, és könnyen meg lehetett olvasztani. Órákon ke-
resztül tudtak beszélgetni, de hallgatni is; amikor az első hó le-
esett, a lány kivitte őt a természetbe, és csak sétáltak a fehérsé-
gen át, egyetlen szót sem szóltak, átkarolták egymást valami
csendes meghittségben, ami csordultig telt melegséggel, és bár
a dermesztő hideg belevágott a csupasz arcába, Kamal úgy érez-
te, a télnek el kell olvadnia előttük, ahogyan a hópelyhek olvad-
nak el a szempilláján. Kinyitotta a száját, nyelvével elkapta a ha-
vat, és hangosan nevetett. Caroline, akinek arca kicsi és fehér
volt a feje köré tekert, puha, bordó sálban, csak úgy izzott a bel-
ső örömtől. Jéghideg, hó borította kesztyűjét Kamal arcához szo-
rította, és azt mondta:
– Kamal Bhandari, ha nem ígéred meg, hogy feleségül veszel,
esküszöm, lefekszem oda, abba a hóbuckába, és hagyom, hogy a
hó belepjen és eltakarjon, amíg csak úgy nem nézek ki, mint a
himalájai jeti, és addig várok, míg meg nem teszed!
Kamal nevetett, és elhúzta Caroline kezét az arcától. Lehúzta a
lány kesztyűjét, a hóra hajította, és a meleg kezet rátette a hideg
arcára.
–  Így már jobb. Nos, Caroline Mitchell, mit szeretnél, mit te-
gyek? Ereszkedjek féltérdre, és kérjem meg előírásszerűen a ke-
zedet?
–  Nem. Csak mondd ki! Mondd ki! Mondd, hogy feleségül
akarsz venni! Mondd, hogy az enyém akarsz lenni mindörökké!
– Úgyis tudod!
 –  De hallani akarom. Azt szeretném, hogy hangosan mondd
ki. Nem bírom ezt a mély indiai, néma kommunikációt. Rajta,
csak mondd ki!
– Az a helyzet, hogy még nem ismersz engem igazán. Várd ki,
amíg hazaviszlek Indiába! A legrosszabb rémálmaidban szerep-
lő zsarnoki indiai pátriárkává fogok válni. Amikor már a felesé-
gem vagy, meg foglak erőszakolni, és még négy másik nőt tartok
majd a hárememben a biztonság kedvéért. El foglak nyomni,
megtiltom neked, hogy nélkülem elhagyd a családi hajlékunkat,
és velem is úgy léphetsz csak ki, ha négy lépéssel mögöttem ha-
ladsz. Az fogja kitölteni az életedet, hogy az öt szép unkat ne-
veled, hogy nagy tiszteletű nyomdokaimba lépjenek. Kizárólag
„A Fiaim Apja”-ként említesz majd, és lehajtod a fejedet, arcodat
a szárid redőibe rejtve, amikor belépek a szobába. Alázatosan
szolgálod majd fel nekem arany tányéron az ízletes étkeket, ame-
lyeket áhítatosan főztél, és csak akkor eszel magad is, amikor én
és minden unk jóllaktunk. Amikor meghalok, akkor te…
– A nyavalyás torkodon nyomom le ezt a havat, ha nem vigyá-
zol! – kiáltotta Caroline, aztán beváltotta a fenyegetését. Kamal
kirántotta magát a szorításából, és botladozva futásnak eredt a
hóban. Caroline lehajolt, felvett egy maréknyi havat, nagy hógo-
lyót formált belőle, és megdobta vele Kamalt, azt rikoltva, hogy
„Te akartad! Te idióta!” A golyó egyenesen a ú tarkójának vágó-
dott.
– Oké, akkor ez HÁBORÚ! – kiáltotta Kamal, és lehajolt, hogy ő
is hógolyót gyúrjon.
Vadul, hisztérikusan csatáztak egy jó fél órán keresztül, aztán
Kamal váratlanul feltette a kezét, és azt mondta:
– Oké, oké, te győztél! Beismerem a vereségemet. Feltétel nél-
kül megadom magam. Minden egyes kívánságodat teljesítem.
A lány rávetette magát, és mindketten elterültek a hóban.
– Gyere hozzám! Csak ennyit kérek. Mondd ki hangosan!
 – Gyere hozzám! – suttogta Kamal, és kilehelt szavai füstként
oszlottak el a csípős, hideg levegőben.
– Hangosabban! Nem hallom.
– Gyere hozzám, Caroline!
– Tessék? Mit mondtál?
–  Nem vagyok hajlandó kiabálni. Nem fogok kiabálni. Gyere
ide! – Magához húzta a lány fejét, fülét a szájához, és így ismétel-
te el a szavakat, tisztán és gyengéden. – Feleségül jössz hozzám?
Jóban, rosszban, míg a halál el nem választ?
A lány elmosolyodott, átkarolta, és arcát a ú arcához simítot-
ta.
– Igen – sóhajtotta –, hozzád megyek.

Kamal és Caroline számára rögös út vezetett a házassághoz. Ca-

roline bemutatta Kamalt a szüleinek, akik udvariasan, de jege-
sen köszöntötték, aminek hatására Kamal a legrosszabbtól kez-
dett tartani.
– Tudod, ők a régi bostoni arisztokrácia tagjai. Vagyonos csa-
lád sarjai. Nagyon angolszászok, nagyon fehérek, nagyon pro-
testánsok. Pontos elképzelésük van arról, milyen férjet szeretné-
nek számomra, és – nos, Kamal, te egyszerűen nem passzolsz
bele ebbe.
– Még csak meg sem próbáltak megismerni!
–  Nem az a probléma, hogy nem ismernek. Nem az a problé-
ma, hogy ki vagy; hanem hogy mi vagy.
– Hogy mi vagyok? Ne már, hát nem éppen a vízvezetékszerelő
vagyok! Egyetemista vagyok, az isten szerelmére! Oké, értem,
hogy egy orvosi vagy jogi egyetemi hallgató jobban bejönne ne-
kik, de…
– Nem erről van szó, Kamal! – vágott közbe Caroline. – Még ha
orvosnak készülnél is, akkor sem örülnének neked. Azzal van
bajuk, ahonnan jöttél, és ahogyan kinézel.
– Más szóval rasszisták.
 Caroline lehorgasztotta a fejét.
– Sajnálom, Kamal! Ők ilyenek. Nem tudnak túllépni az árnyé-
kukon. Figyelmeztettelek, hogy ilyenek lesznek.
–  Nézd, rájuk fütyülök. A kérdés számomra az, hogy vajon te
túl tudsz-e lépni az árnyékukon.
– Ó, Kamal, hogy kérdezhetsz ilyet!
–  Tehát szembeszállsz velük? Hozzám jössz akkor is, ha nem
egyeznek bele? Eljössz velem Indiába?
–  Kamal, én mindig is tudtam, hogy Indiában fogok kikötni.
Amióta csak gyerekkoromban elolvastam A dzsungel könyvét,
tudom – nem tudom megmagyarázni, mi vonz annyira oda, de
számomra egyszerűen úgy logikus, hogy egy indiaihoz megyek
férjhez, és Indiába megyek vele, és a szüleim a világon semmit
sem tehetnek ez ellen. Nem tarthatnak vissza. De amúgy is –
mosolygott – előbb-utóbb be kell adniuk a derekukat, mert sze-
retnek engem. És amikor majd az első babámat a karjukban
tartják, ők is olyanok lesznek, mint minden más nagyszülő. Tel-
jesen megőrülnek majd érte.
Kamal magától értetődően beszámolt az aranykalitkában töl-
tött gyermekkoráról. Caroline odavolt az izgatottságtól.
– Szóval, te egy valódi indiai herceg vagy! Azta! El sem hiszem,
hogy egy herceghez megyek feleségül! Akkor belőlem hercegnő
lesz? El sem hiszem! Kamal, én régen arról álmodtam, hogy in-
diai hercegnő lesz belőlem, de senki sem hitt nekem, és most ez
valóra válik! Alig várom, hogy láthassam a palotát! Nagy eskü-
vőnk lesz a palotában? Elefántháton fogok érkezni? Csak vicce-
lek, ne nézz már így! De tudod, az, hogy herceg vagy, segíthet el-
nyerni a szüleim támogatását! Már korábban el kellett volna
mondanod nekem!
De Kamal elkomorodott, és a szeme elfelhősödött.
–  Nem – mondta. – Te nem vagy hercegnő, és én sem vagyok
herceg. Nem viszlek el a palotába. Sosem akarom látni többé Da-
adit.
 –  De miért, Kamal, miért? – erősködött Caroline. – Hiszen ő a
nagymamád: az egyetlen rokonod. Biztosan találkozni akar
majd a feleségeddel, és amikor gyerekeink születnek…
– Nem akarok erről vitát nyitni, Caroline, rendben? Egyébként
sem egyezne bele, hogy téged vegyelek el, úgyhogy elfelejtheted
a nagy királyi esküvőt. Nem fog rá sor kerülni.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a veszekedésnek akár csak
az árnyéka is felmerült közöttük, és Caroline úgy vélte, bölcsebb,
ha annyiban hagyja a dolgot. Megértette: Kamal azt akarja, hogy
saját magáért szeresse, ne a kék véréért. És ő tényleg saját magá-
ért szerette.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Caroline
Dzsindzsi, Dél-India, 1988

Kamal elvitte Caroline-t Indiába, és szembeszegülve a lány szü-

leinek óhajával, egy kis zárt körű hindu szertartás keretében fe-
leségül vette. Mivel Caroline szakdolgozata a tamil családszerke-
zetről szólt, a lány ténylegesen egy tamil családban akart élni,
egy, a modern világtól távol eső, hagyományos faluban. Így az-
tán a friss házasok Tamilnáduban utazgattak egy ideig, hogy
megtalálják a megfelelő falut, a megfelelő családot; a terv az
volt, hogy Kamal segít Caroline-nak beköltözni, aztán elvállal
egy mérnöki munkát nem túl messze – egy vízerőműgátra gon-
dolt valahol Dél-Indiában, és több helyre elküldte a pályázatát.
Már érkeztek is egymás után az állásinterjúra szóló meghívások.
Ez azt jelentette, hogy hét közben külön laknak majd, és csak a
hétvégeken látják egymást, de ez úgyis csak átmenetileg lesz így
– a szerelmük elég erős: az elválás fájdalma csak táplálja majd.
Caroline megtalálta a helyét. Az Ijengár család egy kis faluban
lakott Dzsindzsi határában, ami egy kis város volt Madrásztól
pár órányi autóútra. Tökéletes volt: egy hagyományos hindu
család, anya, apa, öt gyerek, a legidősebb egy tizenegy éves lány.
De ami a legjobb: mindkét szülő tanult ember, diplomás, és be-
szélnek angolul: az apa, Viram egy magán-középiskola igazgató-
ja volt, és személyesen is érdeklődött Caroline témája iránt. Min-
dent el tudott neki magyarázni, amit tudni akart, és napi egy
órában tamilul tanította. A felesége, Sundari angol szakon vég-
zett, és szeretett olvasni: Caroline-nal kezdettől fogva remekül
kijöttek, különösen, mivel a könyvek között volt jó néhány kö-
zös kedvencük.
 A ház maga kicsit szűknek érződött az öt gyerekkel, ráadásul
már a hatodik is úton volt, de volt egy nagy hátsó kertjük, és
egykettőre hozzáépítettek egy kétágyas szobát és egy fürdőszo-
bát a ház hátsó részéhez, ahol Caroline élhet, és Kamal megláto-
gathatja hétvégenként.
Kamal megszerezte a vágyott állást az Aliyar víztározónál Ko-
jambuttúr körzetében. A gátat a hetvenes években építették ön-
tözés céljára, és nemrég rendelték el, hogy termeljen vízenergiát
is: egy gátsor kiépítését tervezték, amelyeket alagutak és csator-
nák kötnek össze, hogy hasznosítsák néhány közeli folyó vizét,
amelyek mind különböző magasságban foly tak, így biztosítva
egyrészt az öntözést, másrészt az energiatermelést. Ez pontosan
olyan munka volt, amilyenre Kamal vágyott, mert nemcsak a
mérnöki képességeit állította kihívás elé, hanem a földműve-
seknek is hatalmas segítséget jelentett. Csodálatos kezdete volt
ez a karrierjének.

Még nem terveztek babát – de megesik az ilyen, hat hónap múl-

va Caroline felfedezte, hogy gyermeket vár.
Nagyon boldogok voltak. Azt tervezték, hogy egy szép házat
építenek a gát közelében. Caroline majd befejezi a szakdolgoza-
tát, és megszüli a babát: tökéletes.
Kinek volt szüksége a cambridge-i Mitchellekre, kinek volt
szüksége Kamal Daadijára Moti Khodayalból? Kamal és Caroline
Bhandarinak aztán nem!
De a terveiket átmenetileg el kellett halasztaniuk. Még nem
építették meg a házukat, mivel nem volt rá elég pénzük, és ért-
hető okokból, egyikük sem kívánt a családjától segítséget kérni.
Aztán Kamal kapott egy jól jövedelmező állásajánlatot egy má-
sik gátépítésnél Észak-Indiában, kétéves szerződéssel. Jól fog ke-
resni, és ezzel javít a család anyagi helyzetén: így hamarabb lesz
meg az otthonuk. Nagyszerű ajánlat volt.
 –  Ez az MIT-diploma előnye – mondta nevetve. – Igazi vissza-
utasíthatatlan ajánlat.
Amikor letelik a két év, majd hazajön, visszaszerzi a régi állá-
sát, de immár magasabb zetéssel – a munkáltatói nyilván nem
akarják őt végleg elveszíteni –, és felépítik a házukat.
Caroline-nak olyan jó helye volt Ijengáréknál, hogy nem lett
volna értelme, hogy elkísérje Kamalt Észak-Indiába. Boldog volt
a tamil családjával; Sundarival mostanra jó barátok lettek, és jól
haladt a tamil nyelvvel; ha északra menne, az új nyelvet jelente-
ne, új környezetet, ami egyiküknek sem lenne jó. Sundari már
alig várta, hogy segítsen Caroline-nak a várandóssággal és gye-
rekszüléssel kapcsolatosan, és ellássa őt tanácsokkal: öt, hama-
rosan hat gyerekkel már szakértőnek számított. Bizony, ostoba-
ság lenne, ha Caroline elköltözne.
Caroline-nak kislánya született. Kamal nem tudott leutazni a
szülésre, ami miatt mindketten szomorkodtak, de Caroline vé-
gül is jó kezekben volt, és az egész jövő teljes szépségében előt-
tük állt. Hamarosan meglesz a saját otthonuk, és láthatják fel-
nőni a lányukat.
Ashának nevezték el. Caroline több száz fényképet készített
róla, és terjedelmes, lelkendező levelek kíséretében küldte el Ka-
malnak. Azt viszont nem mesélte el a férjének, hogy nehezen
szokik hozzá az anyasághoz, különösen a szoptatással akadtak
gondjai. De ez nem jelentett problémát, mert ott volt Sundari, és
az ő melle ritkán apadt el: még mindig szoptatta a legkisebbet,
Kanaant, és a következő babáját négy hónap múlva várták.
– Van elég tejem mindannyiuk számára – mondta nevetve, és
magabiztosan kivette az üvöltő Ashát Caroline karjából, hogy a
mellére helyezze. Asha ajka rázárult a mellbimbóra: az ordítás
abbamaradt. Caroline megkönnyebbülten felsóhajtott, és elpa-
kolta a saját mellét.
– De mi lesz, ha megérkezik a te babád? – kérdezte. – Nem lesz
időd két kicsit ellátni – sőt hármat, ha Kanaant is beleszámítjuk!
 – Janiki majd segít. Továbbra is etetem majd Ashát, de a többit
Janiki csinálja. Igaz, Janiki?
Janiki buzgón bólintott. Tizenhárom éves volt, a legidősebb
gyerek és az egyetlen lány, máris édesanyja jobbkeze otthon, ő
segített a legkisebb öccse, Kanaan körül. Imádta a babákat.
– Hát persze, Amma! – felelte. – Én leszek a chinna-ammája, a
kisanyukája!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Kamal
Dzsindzsi, 1988

Kamal a távolból imádta a lányát. Heti hat napot dolgozott, és

egyszerűen nem lett volna praktikus, hogy másfél nap alatt
oda-vissza repüljön – nem szólva arról, hogy sokba is került vol-
na. A másik lehetőség, hogy Caroline meglátogassa őt a babával,
vagy hogy felutazzanak, és béreljenek egy otthont a közelben, és
így együtt élhessenek abban az évben – szintén el lett vetve,
egyszerűen úgy döntöttek, hogy spórolnak. Olyan kényelmes
volt így, hogy Caroline Ijengárékkal élt. Két kéznél lévő bébiszit-
tere is volt, Sundari személyében társasága is, és tovább dolgoz-
hatott a szakdolgozatán.
Aztán karácsonykor, Caroline unszolására, Kamal végre haza-
jött. Asha ekkor hat hónapos volt.
A madrászi repülőtéren Kamal egyből megpillantotta az
asszonyt a sötét indiaiak fala mögött, akik tábláikkal integettek
a kordon mögül. Caroline egymagában állt, a csatától arrébb,
mintha csak azon a megszentelt helyen volna, ahol Kamal gon-
dolataiban is. Ragyogó fehér pamutnadrágot viselt, és egy
hosszú, puha blúzt, amelyet a kék különböző árnyalataira bati-
koltak. Rövidre vágatott, szőke haja sima, kifényesített sapka-
ként keretezte lebarnult arcát, és csillogott a déli napsütésben;
egyik kezét szemellenzőként tartotta a szeme fölött, ahogy az
utasok sorát fürkészte, akik rozsdabarna targoncájukat kifelé
tolták a repülőtér épületéből. Amikor felismerte őt, felderült az
arca, mint amikor a nap hirtelen előbukkan egy felhő mögül:
keze a magasba lendült, és vadul integetni kezdett. Előreszaladt,
egyenesen a karjába.
 Amikor újra szétváltak, Caroline megfogta Kamal kezét, és egy
várakozó taxihoz vezette.
– Nem hoztad el? – kérdezte Kamal a taxi hátsó ablakán beku-
kucskálva. Belenyilallt a csalódottság. Olyan rövid volt az idő: az
együtt töltött perceik értékesek voltak. Caroline-nak el kellett
volna hoznia Ashát.
–  Á, nem, Janikivel hagy tam – felelte Caroline. – Háromórás
autóút ebben a forróságban: nagyon macerás lett volna. Tudod,
a szoptatással meg mindennel.
– Tehát hat órára magára kellett hagynod? Jól van ez így? Úgy
értem – nem kellene megetetni?
Caroline habozott. Még mindig nem szólt a férjének az etetés-
re vonatkozó megállapodásról. Valamikor muszáj lesz gyónnia:
jobb, ha most túlesik rajta.
– Kamal… elapadt a tejem. Ez gyakran előfordul olyan anyák-
nál, akik először szültek. De szerencsére Sundarinak annyi van,
hogy őt is tudja etetni. Két hónapja szült, és még mindig renge-
teg teje van – gyakorlatilag kicsordul! Három babának is elég.
Kamal elkomorult.
– Szóval te egyáltalán nem is eteted?
– Jaj, dehogynem! – válaszolta Caroline. – Sundari időnként le-
fej valamennyi tejet, és cumisüvegbe tölti, hogy én is tudjam
etetni. Te is tudod majd – imádni fogod! – Megszorította a férje
kezét, és az is megszorította az övét. – Kamal – te vagy a világ
legszebb pici lányának az apukája, és még csak nem is tudsz
róla! Alig várom, hogy találkozz vele!
A hazaút végeérhetetlennek tűnt. De aztán végre megérkez-
tek, a taxi lassan, a kátyúkat kerülgetve eldöcögött a burkolat
nélküli utca végében álló nagy, fehér házig. Gyerekek hemzseg-
tek a kocsi körül, mert a gépjárművek ritkák voltak ebben a falu-
ban. Hátrafelé futottak, előtte, vagy mellette szökdécseltek, rá-
csaptak a motorháztetőre, bevigyorogtak a nyitott ablakon, oda-
odakiáltottak Caroline-nak és Kamalnak. Egy rongyos, kék rö-
vidnadrágot viselő kis ú a motorháztetőre vetette magát, és in-
tegetve elterpeszkedett rajta; egy másik bedugta a könyökét a
nyitott ablakon; másik kettő felugrott a hátsó lökhárítóra, és
úgy kapaszkodtak az autó hátsó részeibe, mint holmi ablakra ta-
padó botsáskák.
Kamal, bölcs előrelátással, több zacskó édességet hozott ma-
gával. Kibontott egy csomagot a fogával, kitartotta az ablakon,
és a citromos és narancsos édességeket kiszórta a porlepte útra.
A gyerekek azonnal elengedték az autót, és az édességre vetették
magukat, a földön tülekedve, lázasan dulakodva. Kamal kiné-
zett a hátsó ablakon, aztán Caroline-hoz fordult.
– Van, ami nem változik – szólt.
– De van, ami igen! – felelte az asszony. – Nézz csak előre!
Kamal megfordult. Megérkeztek az Ijengár-házhoz: a taxi
megállt. Janiki – aki vagy meghallotta a felfordulást vagy a ko-
csizúgást, vagy pedig a fénysebességnél gyorsabban terjedő hír
értesítette a jövetelükről – az ajtó előtt állt, széles mosollyal az
ajkán, és egy Asha-batyuval a karjában. Mögötte a kezét törölge-
tő Sundari lépett ki a házból, szélesen mosolyogva.
Egy kis kéz integetett esetlenül a batyu fölött. Két kis láb ló-
gott a batyu alatt. Asha többi részét eltakarta egy vékony pa-
mutkelme, de Janiki ekkor arrébb mozdította a karját, és függő-
legesen tartotta a babát a karja hajlatában, egyik kezével megtá-
masztva, így a kelme lehullott meztelen kis mellkasáról, és a
gyermek úgy ült, mintha egy kényelmes székben volna, és
szembenézett az apjával.
Kamal, hirtelen elnémulva, csak bámult. Lassan kiszállt a ko-
csiból, nem törődve azzal, hogy becsukja az ajtót, és átvágott a
kis homoksávon, amely elválasztotta a lányától, hirtelen meg-
állva közvetlenül Janiki előtt. Szólni akart, a gyermekért nyúlni,
de a szavak a torkán akadtak, és a karja mintha megbénult volna
– nem tudta megmozdítani. Úgy tűnt, még a lélegzete is elakadt,
a szája kiszáradt, füle mintha megszűnt volna hallani, mert az
egész világ elnémult körülötte, és még a gondolatai is egyene-
sen egy falnak ütköztek, majd eltűntek. De aztán a szeme hirte-
len könnybe lábadt, karja fellendült, hogy átvegye a gyermeket,
akit ugyanebben a pillanatban Janiki feléje nyújtott. Úgy vette
át Ashát, mintha már ezerszer tartotta volna, a melléhez szorí-
totta, keresztbe tett karral magához ölelte, és arrébb mozdult, a
kerítéshez lépve, el a többiektől, hogy senki ne lássa az arcát –
sem a könnyeit.

Caroline minden tőle telhetőt megtett. Vett egy műanyag kará-

csonyfát és díszeket Madrászban. Vattából csinált havat a fa tö-
vébe, és felakasztotta a rikító piros és arany, olcsó műanyag
gömböket az ágai közé, és hosszú, fénylő aranylamécsíkokat
vont köré, hogy így próbálja megidézni az emlékeiben élő kará-
csonyi hangulatot. De nem vált be. Még a kifényesített sárgaréz
tartón ragyogó, vastag gyertya sem keltette benne azt az érzetet,
hogy valóban karácsony van.
– Nézd ezt az angyalt! – nyújtott oda Kamalnak egy fehér plé-
hizét, amely leesett az egyik ágról. – Nem elképesztően giccses?
De semmi mást nem találtam. És elhiheted, hogy alaposan át-
kutattam a boltokat. Azt hiszem, a karácsony itt nem valami
nagy szám.
–  Valóban nem – értett egyet Kamal. Lenézett Ashára, aki
élénkvörös ruhácskát viselt, amely tökéletes kontrasztot képe-
zett koromfekete hajával és tündöklő fekete szemével, amelyet
most a csillogó angyalra szegezett. Kamal, ahogy már sokszor,
most is ámulva nézte, milyen tökéletesek a kis vonásai.
– A karácsony olyasvalami, amiről mi a könyvekben olvasunk.
Sajnálom.
– Akkor énekelhetnénk legalább néhány karácsonyi dalt?
–  Nem vagyok túl jó a karácsonyi dalokban – ismerte be Ka-
mal. – Emlékezz vissza, amíg Amerikába nem érkeztem, még
csak nem is hallottam a Jingle Bellst. Úgyhogy nem tudom,
hogy… Hé, mi a baj? Caro, Caro, miért sírsz?
Caroline letörölt egy könnycseppet a csupasz alkarjával.
–  Semmi, azt hiszem. Legalábbis… Csak az, hogy… csak az,
hogy… hogy…
Kamal óvatosan lefektette Ashát a padlón lévő takarójára, és a
feleségéhez hajolt. Caroline félrefordította a fejét, és hatalmas
könnycseppek gördültek le az arcán. Kamal megfogta az állát, és
gyengéden maga felé fordította az arcát.
– Mondd el! Kérlek, mondd el, mi bánt! Tudod, hogy mindent
elmondhatsz nekem. Tessék!
Adott neki egy tiszta, négyszögletes szövetdarabot az Asha
bü ztetéséhez használtak közül, és letörölgette vele az arcát.
– Megmondanád, mi a baj?
–  Azt… azt hiszem, csak a karácsony miatt van – ismerte be
Caroline. – Egy kis honvágy. Nosztalgia, meg ilyesmi. Tisztára…
tisztára érzelgős lettem… Kicsit hiányoznak a szüleim, meg ha-
sonlók. És a hó. Meg a templom. A Mikulás. Az összes szenti-
mentális cucc. A családi dolgok, azt hiszem. És a karácsonyi
ebéd. A pulyka! Jaj, Kamal, mit nem adnék egy pulykáért! És az
almás pitéért. Amikor… amikor gyerek voltam, énekeltem a
templomi kórusban, és körbesétáltunk a városon karácsonyi da-
lokat énekelve, és jótékony célokra gyűjtöttünk. Volt egy ilyen
karmantyúm, meg egy kabátom szőrmés kapucnival, és az
egész olyan jó meleg volt, és puha, és úgy szeretném ezt az ér-
zést átadni Ashának, de nem tudom – sohasem fogja megismer-
ni a karácsonyt! Hó és Mikulás nélkül fog felnőni! És hálaadás
nélkül! Én imádom a hálaadást, ahogy mindannyian körbeüljük
az asztalt, és anyu locsolja a pulykát! És az őszt – az aranyló leve-
leket! És ó, Kamal, itt olyan átkozottul meleg van! Egész évben!
És a barátaim, és minden. Hiányoznak. Az időeltolódás miatt
még csak fel sem tudom hívni őket, hogy boldog karácsonyt kí-
vánjak. És az ajándékok – a könyvek! Az összes kedvenc könyve-
met otthon kellett hagynom, és úgy hiányoznak! És a zene! El
kellett volna hoznom a hegedűmet. Miért nem gondoltam erre?
És… – De nem tudta foly tatni, mert az arcát betemette Kamal
meleg válla. Kamal megpaskolta a hátát, és magához szorította.
Caroline hagyta, hogy elfogja a sírás, és elfojtott, ziháló nyögé-
sekkel tört fel belőle a zokogás. Végül megmozdult, hogy kisza-
badítsa az ajkát, és meg tudjon szólalni. – Haza akarok menni!
Haza akarok menni, Kamal, egy nappal sem bírom tovább itt.
Egy betűt sem haladtam a szakdolgozatommal, amióta csak
Asha megszületett. Sundari és Janiki igazi angyalok, hogy ilyen
szépen ellátják Ashát. Én borzalmas anya vagyok, Kamal. Néha
el sem tudom viselni Asha látványát. Néha azt kívánom, bár-
csak meg sem született volna. Nem kellene ezt elmondanom ne-
ked. Gyűlölöm magamat! Néha téged is gyűlöllek, de csak te
vagy nekem! Írtam anyunak és apunak, de nem is válaszoltak.
Nincs senkim, csak te… és… és Asha. Olyan egyedül vagyok itt!
Asha sem igazán kedvel engem, Sundarit és Janikit sokkal job-
ban szereti. Nem tudom, hogyan szeressem. Olyan borzalmas
anya vagyok, és úgy szégyellem ezt beismerni! Azt hittem, min-
den tökéletes lesz, de nem az! – Kamal mindvégig átölelte őt, és a
hátát simogatta. – Még a szakdolgozatomat sem tudom befejez-
ni! – jajveszékelt Caroline. Csak beszélt és beszélt, ismételve ön-
magát, néha összeomlott, és sírva fakadt, néha egy időre elhall-
gatott, hogy aztán újrakezdje. Unatkozik, ideges, rossz anya,
nem halad a szakdolgozatával, hiányzik neki a hálaadás, hiá-
nyoznak a barátai, hiányzik a családja.
– Caro, Caro – kesergett Kamal, amikor befejezte –, mit tettem
veled? Nem lett volna szabad idehoznom téged. Nem lett volna
szabad itt magadra hagynom. Nem tudom elviselni, hogy bol-
dogtalannak látlak. Figyelj… nem kell, hogy örökre így legyen!
Nekem végül is mindegy, hol élek. Nem kell Indiában laknunk.
Te akartál idejönni. Neked volt itt dolgod. Megmondom, mi le-
gyen! Visszamegyünk. Vissza Amerikába, szerzek ott munkát.
Csak légy még egy kis türelemmel! Hadd töltsem ki a szerződé-
ses időmet. Kibírod még addig? Csak még egy karácsony, és az
utána következő nyáron visszamegyünk. Asha akkor kétéves
lesz. Kibékülsz a szüleiddel: imádni fogják Ashát. És még ha en-
gem továbbra sem szeretnek, az sem számít. Nekem nem mu-
száj látogatnom őket. Minden karácsonyt velük tölthetsz. Ne-
kem nem gond – a karácsony nekem semmit sem jelent, úgy-
hogy nem fogom kirekesztettnek érezni magamat. Amit csak
szeretnél! Én bárhol dolgozhatok. Te azt csinálsz, amit akarsz.
Elmehetsz dolgozni. Találunk megoldást.
– De… mi lesz Ashával? Úgy szereti Sundarit! És Janikit!
– Majd megtanul bennünket szeretni, a szüleit! – felelte Kamal.
– Így lesz majd, csak várd ki a végét! Tudom, hogy nehéz idősza-
kon mentél keresztül anyaként, de ez normális az elején, és foga-
dok, hogy a következő évben megváltozik majd a helyzet. Csak
egy kicsivel jobban kell igyekezned, megnyerni őt, hogy bizto-
san tudja, te vagy anyu. Ha dolgozni fogsz Amerikában, majd vi-
gyázok rá, hogy tudj dolgozni, vagy tanulni, vagy bármit, vagy
találunk más megoldást. Amit csak szeretnél!
–  Ó, Kamal! – Caroline hangja elcsuklott, mert elnevette ma-
gát. – Mivel érdemeltelek ki téged? Esküszöm, én vagyok a leg-
szerencsésebb lány az egész világon! A barátnőim sárgák lenné-
nek az irigységtől. Sajnálom, hogy úgy kiborultam, tényleg!
Olyan szerencsés vagyok! Olyan nagyon szerencsés! Azt hiszem,
mi lehetünk a legboldogabb család a világon!
– Még ha a dolgok nem is tökéletesek ebben a pillanatban. De
azok lesznek, ígérem! Tökéletessé tesszük őket!
– Amíg szeretjük egymást, Kamal, már most tökéletes minden.
–  Akkor ragadjuk meg ezt a tökéletes pillanatot! Ha emlék-
szünk rá, milyen most, semmi sem romolhat el. – Kuncogott. –
Még akkor is, ha a karácsonyfa, nos, noman szólva, nem a leg-
jobb indiai minőség.
Caroline vele nevetett.
 – És még akkor is, ha nem tudod a Csendes éjt együtt énekelni
velem és a családommal.
– És még akkor is, ha újra el kell válnom tőled holnapután. De
most legalább már ismerem őt.
Mindketten néma csodálattal bámulták Ashát, aki elaludt a
takarón. A gyertyaláng fényében a bőre lágy aranyszínben ra-
gyogott. Hosszú, fekete szempillája az arcát súrolta. Mellkasa a
légzése ritmusára emelkedett és süllyedt.
–  Annyira, annyira… – suttogta Caroline, aztán a megfelelő
szót keresve elhallgatott.
–  Cssss – mondta Kamal, és az ujját az asszony ajkára tette. –
Tudom.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Caroline
A tökéletes pillanatok jönnek és mennek, és nem sokkal azután,
hogy Kamal visszautazott északra, Caroline honvágya még na-
gyobb erővel tért vissza. Minden hiányzott neki. A zenélés, a
könyvei, a barátai, a szülei, a tél, a fák, a tavasz, az ételek. Egy kis
zsémbelődő hang nyöszörögni és sóhajtozni kezdett benne. Min-
den miatt.
Kezdetben nagyon igyekezett alkalmazkodni a helyi erköl-
csökhöz: most mind bosszantani kezdte, sőt, feldühítette. Ami-
kor forrón tűz a nap, miért kell neki hosszú szoknyát viselnie, és
befednie a vállát, miközben a fér ak meztelen felsőtesttel sétál-
gathatnak? Miért a nők végzik az összes házimunkát, miközben
a fér ak elmennek dolgozni, és amikor hazajönnek, csak pihen-
nek a verandán újságot olvasgatva? Viram igazán kedves volt,
de még ő is Sundarira hagy ta a teljes háztartás vezetését. Ami-
kor erről kérdezte, Sundari csak mosolygott, és azt felelte: „Ő ke-
ményen dolgozik házon kívül, én keményen dolgozom a házban.
Ez egyfajta munkamegosztás. Odakint ő a főnök. Idebent én va-
gyok a főnök. Ez így tisztességes.” De Caroline nem értett egyet,
nem tudott egyetérteni ezzel. Nem szólt többet, de emésztette a
dolog.
Megpróbálta elnyomni rosszindulatú gondolatait – végtére is
nemcsak vendég itt, de liberális is, tehát elfogadónak kell lennie
más kultúrákkal szemben, sőt, támogatnia illik azokat –, de az
elfogadásnak is megvannak a maga korlátai, és a gondolatai
megmaradtak.
Azok a dolgok, amelyek Indiában és Dzsindzsiben eleinte el-
bűvölték, most elkezdték idegesíteni és feszélyezni. Például az,
hogy a földön ülve ettek; székre és asztalra vágyott. A kezével
kellett ennie; késre és villára vágyott. Milyen primitív mindez! És
egész biztosan nem higiénikus! Összehajtott szalvétára vágyott,
és az édesanyja almás pitéjére. Bárki almás pitéjére. Megpróbált
ő maga sütni, de kudarcot vallott.
Aztán a vécédolog. Hogy kakilás után a bal kezét és vizet kel-
lett használnia a feneke megtisztítására. Undorító! És az indiai
vécé tulajdonképpen csak egy csempével körülvett lyuk a föl-
dön, és a fölött kell guggolni. Milyen lelkes volt ettől a módszer-
től az elején! Mennyivel jobb, ziológiai szempontból, mint egy
vécén ülni, írta a legjobb barátnőjének, Debnek, „mert a guggolás
masszírozó hatást fejt ki a hasi szer vekre, és stimulálja a bél-ideg-
rendszert, elősegítve a meg felelő ürülést. Egyszerűen ez a leg termé-
szetesebb testhelyzet”, értekezett. „A házigazdám, Viram mutatott
nekem egy cikket a Hinduban, amely azt írja, tudományosan ki-
mutatták, hogy a guggolás jobb. A vécén ülés elfojtja a végbelet,
ezért olyan gyakoriak nálunk, nyugaton az olyan bélproblémák,
mint az aranyér, a vakbélgyulladás, a székrekedés és az irritábilis
bélszindróma.”
Ez akkor volt. Most bármit megadott volna egy nyugati vécé-
ért, a mellette levő falon egy tekercs kölyökkutya puhaságú vé-
cépapírral.
És senkivel sem tudott beszélni ezekről a dolgokról. Kamallal
nyilván nem. Nem kritizálhatta neki az országát és a kultúráját:
persze hogy nem. De akkor kinek? Nem írhatott hosszú panasz-
kodó leveleket az otthoni liberális barátainak, hiszen annyira tá-
mogatták, annyira ünnepelték, amiért úgy döntött, hogy egy
harmadik világbeli országban fog élni (habár már nem volt he-
lyes ezt a megjelölést alkalmazni, és egyébként is, India már má-
sik kategóriába tartozott, a gazdaságilag felemelkedő nemzetek
közé). A barátai megbotránkoznának, ha elárulná őket azzal,
hogy akár csak egy szóval is panaszkodik.
 Úgyhogy legfeljebb a hőségre panaszkodott. „El sem hinnéd,
milyen forróság van itt áprilisban! Esküszöm, meg lehetne sütni
egy tojást az utcán!”, írta kedélyesen legjobb barátnőjének, Deb-
nek. „Mindannyian a verandán alszunk – egyszerűen túl meleg van
ahhoz, hogy bent maradjunk. És egyáltalán nincs légkondi! Leg-
alább környezetkímélő!”
A szüleinek és a testvéreinek értelemszerűen nem panaszkod-
hatott, hiszen csak azt válaszolnák: Én előre megmondtam.
Csak saját magának panaszkodhatott. A zsémbelődő hang
egyre hangosabb lett: utálatos, gonosz, csúnya. Akármennyire
próbálta, nem tudta elhallgattatni. Kezdte meggyűlölni Indiát.

Főleg az ételt. Úgy tűnt, az étel jelképezi mindazt, ami a jelenlegi

életében eredendően rossz. Nem mintha valóban rossz lett vol-
na – Sundari nagyszerű szakács volt, és az ételek, amelyeket fő-
zött, kivétel nélkül jól voltak elkészítve, és ízletesek voltak. De
nem voltak amerikaiak. Caroline-nak egyszerűen hiányzott a jó
otthoni konyha, és ez szinte már rögeszmévé vált nála. Mindig is
meglehetősen válogatós volt, mondhatni, az egészséges ételek
megszállottja. Szerette a friss zöldséget, a salátát, a tenger gyü-
mölcseit, a házi készítésű ragukat, és soha, de soha nem evett
konzervet.
Otthon időről időre vegetáriánus volt, úgyhogy az nem jelen-
tett számára problémát, hogy egy vegetáriánus családhoz költö-
zött. De a várandóssága alatt elkezdett hús után sóvárogni, és ez
nem múlt el a baba születése után sem. És hálaadáskor meg ka-
rácsonykor különösen felerősödött. Pulyka! Sült csirke! Szalá-
mis pizza! Sőt – szégyen-gyalázat! –, hamburger! Mit nem adott
volna egy hot dogért, minden hozzávalóval! De itt nem lehetett
húst szerezni – legalábbis nem sokat. Dzsindzsiben akadt egy-
két hentes, de Caroline már a boltjukban uralkodó állapotok – a
csak úgy kirakott hús, a legyek, a vér, a mosatlan kések, a mo-
csok – láttán visszahőkölt.
 Néha szerzett egy házi vágásból származó csirkét, és maga fel-
ügyelte a vágást, hogy biztosan gyorsan történjen, legyek nél-
kül, tiszta késsel. Egy csirke megfőzése azonban kissé nehézkes-
nek bizonyult az Ijengár-háztartásban – Sundari hozzá sem volt
hajlandó érni, és azt sem igazán helyeselte, hogy Caroline maga
megtegye, és összepiszkolja az edényeit és konyhai eszközeit a
tetemmel.
De tovább küszködött, és vánszorogva teltek a hónapok. Újabb
karácsony, az immár totyogós Ashával, és Kamal hazajött, még
csak harmadik alkalommal (megoldotta, hogy júniusban egy
hétre eljöjjön Asha születésnapjára), és Caroline lelkére egyfajta
beletörődés telepedett. Végül is csak idő kérdése, az idő pedig el
fog telni. Lassan, az igaz, de eltelik, ő pedig túléli, és aztán
visszatérnek Amerikába. És Asha megtanulja szeretni őt. Bár
ezen a téren nem látszott igazán előrelépés. Asha továbbra is
leginkább Sundarihoz ragaszkodott, meg Janikihez. Caroline
úgy érezte magát, mint valami látogatóba jött, gyermektelen
nagynéni, aki esetlen és kétbalkezes, és amikor Ashával volt,
úgy tűnt, a gyermek szinte unja őt. Egyszerűen hiányzott belőle
a készség, a melegség. Rossz anya!, mondta a kis gúnyos belső
hang.

Nem sokkal Asha második születésnapja után – Kamalnak sike-

rült szabadságot kapnia, és eljött egy hétre látogatóba – Caroline
felfedezett Dzsindzsi egy eldugott utcácskájában egy szuper-
marketet, ahol valódi városi élelmiszereket lehetett vásárolni:
vajat, sajtot, spagettit, szójaszószt meg ilyesmit. Megkérdezte a
boltost, hogy tudnának-e szerezni sózottmarhahús-konzervet,
kolbászt és löncshúst. Tudtak. Megevett mindent, amit vett, és
ízlett neki. Visszament, és rendelt még. A boltos örömmel tett
eleget a kérésnek. Legközelebbi látogatásakor igazi kincset mu-
tatott neki: raviolikonzervet! A konzerv régi volt, poros és kissé
horpadt, de Caroline-t ez a legkevésbé sem érdekelte. Alig várta,
hogy hazaérjen, felmelegítse és megegye. Fenséges!
Másnap reggel azonban rosszul érezte magát, és kihány ta a
reggelijét. A többi tünet is hamarosan jelentkezett – kiszáradt
száj és torok, aztán nyelési nehézségek. Szemhéja le ttyedt:
kába volt, szédült. Elment egy orvoshoz, aki felállította a diag-
nózist: botulizmus, ételmérgezés, amit a sérült konzervből fo-
gyasztott, fertőzött élelmiszer okozott.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Caroline, büszkeségét fél-
retéve, felhív ta a szüleit.
– Haza akarok menni! – jajgatott.
– Gyere, drágám, gyere! – mondták. – Szerzünk neked repülője-
gyet. Semmivel se foglalkozz, csak gyere haza!
Nem tudta elérni Kamalt a repülő felszállása előtt – a férje kül-
ső helyszínen volt –, úgyhogy táviratozott neki.

súlyos ételmérgezés holnap amerikába repülök stop

ashát sundarinál hagyom stop
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Kamal
Kamal Asha szájához emelte a cumisüveget, de ő mérgesen el-
lökte ökölbe szorított kezecskéjével. Rúgott és tekergőzött, és
úgy kitekerte magát, hogy a feje szinte hátrafordult. Kamal
megpróbálta átkarolni, hogy a karjába szorítva ismét próbálkoz-
zon az üveggel, de a kislány újból arrébb ütötte, és dühödten vi-
sítva összeráncolta a szemöldökét. Ismét kitekeredett: hangokat
hallott a konyhából, és tudta, kitől származnak. Kamal feladta,
és letette a földre. Asha azonnal teljes erőből a hang forrása felé
rohant. Eltűnt a konyhában. Egy perccel később előbukkant on-
nan Sundari, a karjában Ashával.
– Megint megszökött – mondta mosolyogva, és a gyermeket az
apja felé nyújtotta. Kamal érte nyúlt, de Asha félreütötte a kezét,
vergődött és küzdött, nem akarta, hogy átadják.
Sundari mosolygott.
–  A szörnyű második év, Amerikában így nevezik. Caroline
mesélte. Emellett, egyszerűen nem ismer eléggé téged. Majd
idővel.
– És az édesanyja elment – emlékeztette Kamal.
– Igen, ez igaz. De őszintén szólva nem tudom, ezt egyáltalán
észrevette-e. Caroline-nak mindig is gondot jelentett kötődni
hozzá, és ez nem változott. Asha azt hiszi, én vagyok az anyja, és
Janiki szorosan a második helyen áll.
– Igen, észrevettem – ismerte el Kamal.
– Nos, mit tehettem volna? Valahányszor a gyermek sírt, Caro-
line bepánikolt. Odaadta nekem, és Asha elhallgatott. Talán
vissza kellett volna utasítanom? Aztán Janiki vette át, miután
Ramesh megszületett. Most pedig ugyanez a helyzet. Nem tudja,
hogy te vagy az apja. Még azt sem engedi, hogy etesd.
Sundari lehajolt, és felvette a földről a cumisüveget, letöröl-
gette a cumirészt a szárija sarkával, és átadta az üveget Ashá-
nak, aki várakozóan gőgicsélve már nyúlkált érte.
–  Az a helyzet – mondta Kamal lassan –, hogy nem tudom,
mennyi időre ment el Caroline. Nem bánnád, ha addig maradna
minden úgy, ahogy eddig?
– Persze hogy nem. Semmi sem változik. – Sundari egyik kezé-
ből a másikba vette át Ashát, Kamaltól távolabb. Asha kényel-
mesen elnyújtózott a könyökhajlatában, és a gyönyörűségtől fé-
lig lehunyt szemmel szopizta a cumisüveget. Mint aki oda tarto-
zik, és mindig is oda fog tartozni.
–  Természetesen továbbra is zetek neked, annak ellenére,
hogy Caroline nincs itt. Ugyanúgy zetek, mintha semmi sem
változott volna. Szállás és ellátás, míg vissza nem jön.
– Ha visszajön.
– Hogy érted azt, hogy „ha”? Persze hogy visszajön!
– Nos, abból kiindulva, ahogy viselkedett, erősen kétlem. A fe-
leséged gyűlöli Indiát, Kamal, nem vetted észre? Hát én észre-
vettem, bár próbálta titkolni. Gyűlöli Indiát, és nem jön vissza.
Higgyél nekem!
– Nos, amúgy is át akartunk költözni Amerikába ebben az év-
ben.
– De, gondolom, nem Ashával? Ashát nálam hagyjátok.
–  Nem! A terv az, hogy mindhárman Amerikába költözünk,
amint lejár a szerződésem. De hát beszéltünk erről, Sundari! Hát
persze, hogy magunkkal visszük Ashát! Végre igazi család le-
szünk.
Sundari hátat fordított neki.
–  Nos, sok szerencsét hozzá! Természetesen minden jogotok
megvan ahhoz, hogy elvigyétek. De tisztában vagy vele, hogy
ezzel szétzúzzátok az életét? Téged egyáltalán nem ismer, az
anyjával pedig elég silány a kapcsolata. Nem értem, hogy tudsz
egyáltalán gondolni arra, hogy kitépd abból a családból, amelyet
ismer és szeret. Az én szememben ez gyermekbántalmazás!
–  Sundari, ne túlozz! Hozzánk fog szokni, és megszokja az
amerikai életet is. Még olyan kicsi! A gyerekek nagyon könnyen
és gyorsan alkalmazkodnak.
–  Ugyan, mit tudsz te a gyerekekről! Attól, hogy olyan nagy-
menő, külföldön végzett mérnök vagy, még nem vagy minden-
tudó! Hallgass rám – én anya vagyok. Méghozzá Asha azt hiszi,
hogy az ő anyja. Ismerem ezt a gyereket, és tudom, hogy nem
tépheted ki abból a családból, amelyet ismer és szeret, anélkül,
hogy komoly károkat okoznál neki. Ha vállalod a felelősséget,
csak rajta! De engem ne hibáztass, ha a kár bekövetkezik! A te
gyereked.
Kamal megfordult, és elment. Gondolkodnia kellett. Sundari-
nak alapvetően persze igaza volt – de az, ahogyan mondta mind-
ezt, aggasztotta. Olyan ellentmondást nem tűrően mondta!
Igaz, amit mondanak, hogy a nőknek társadalmilag alárendelt
szerepük van ugyan, de az otthonukban ők a főnökök és a fér -
ak az alárendeltek. Tudta ezt a saját tapasztalatából is – a felne-
velésében Daadi volt a főnök. És itt is látta, Sundarinál. Sundari
férje egy zokszó nélkül alávetette magát az asszony akaratának,
és az most tőle is ugyanezt várta, a saját gyermekével kapcsolat-
ban.
Tiltakozni akart, érvelni, sőt, még kiabálni is, de nem tudott,
mert a lényeget tekintve az asszonynak igaza volt. A szülőség te-
kintetében nem a vérségi kötelék számít, hanem a szeretet, a kö-
tődés, a gondoskodás. És Asha jobban szerette Sundarit, mint a
vér szerinti szüleit; és a kötelék Ijengárék és Asha között mély
volt, és tartós, míg Asha és a szülei között laza, gyenge, egyolda-
lú és bonyolult. Igen, mindkét szülője szenvedélyesen szereti –
de ez a szeretet a mindennapok során nem nyilvánult meg. A
legkevésbé sem akart Asha lelkében kárt okozni – ezt tenné, ha
néhány hónapon belül Amerikába vinné? De hogy hagyhatná –
hagyhatnák – őt itt? Vajon visszatér Caroline, miután felépült,
hogy segítsen neki küzdeni Asháért, és újra megpróbálja elnyer-
ni a szeretetét? A lelke mélyén kételkedett ebben.
Végül visszatért északra. Sundari győzött. Természetesen
Asha szükségletei a legfontosabbak. Nem tépheti ki a családi
környezetéből, az otthonából, nem viheti el az ammájától és a
chinna-ammájától.
Kamal írt Caroline-nak, aki egyetértett vele, hogy helyesen
cselekedett, és ezt írta vissza:

„Azt kell tennünk, ami a leg jobb neki. Úgy értem, én is bűntuda-
tot érzek, amiért nem vagyok jó anya, és otthagytam. De Kamal,
teljesen kétségbe voltam esve! A botulizmus az utolsó csepp volt –
haza kellett jönnöm. Ez volt a helyes megoldás, és csak úgy tud-
tam meg tenni, hogy tisztában voltam vele, Asha igazán boldog,
és gondoskodnak róla. Nem lehetne Sundarinál jobb anyja, és ezt
én mondom, az igazi édesanyja. Egy nap, remélhetőleg hamaro-
san, együtt lehetünk. De addig megpróbálom helyrehozni az éle-
temet itt, Cambridge-ben, újra talpra állni, és meg teremteni az
alapokat mindannyiunk számára.
Igazából arra van szükségem, Kamal, hogy elgondolkodjak a
saját jövőmről, a saját karrieremről. Be tudtam fejezni a szakdol-
gozatomat, de eléggé összecsaptam – elszállt belőlem a tűz, és
nem tudtam újraéleszteni. Valami mást kell csinálnom, valami
lényegesebbet. Vissza akarok menni az egyetemre, hogy valami
jobban használható diplomát szerezzek. Két irány között őrlő-
döm. Az egyik a jog, ami észszerű választás volna. A szüleim ebbe
az irányba terelgetnek. De már belefáradtam abba, hogy észsze-
rűen döntsek. Valami olyasmit akarok csinálni, amit igazán sze-
retek, és nagyon vonz a cambridge-i Lesley College művészetterá-
pia-kurzusa. Ez olyasvalami, amit szeretnék csinálni, és ami kü-
 lön jó benne, hogy lakhatok a szüleimnél. Úgyhogy efelé hajlok.
Valószínűleg azt fogom választani, amit szeretek.
Teljesen kibékültem anyuval és apuval. Boldogok, hogy velük
élek, és még ha nem tanulok is jogot, már annak is örülnek, hogy
itt vagyok. Azt hiszem, egyelőre még nem fogadtak el téged, drá-
gám, de ezzel együtt tudunk élni, igaz? Nem kell, hogy látogasd
majd őket. Ashát imádni fog ják, és talán idővel veled is megbé-
kélnek majd, mivel te vagy az édesapja. Mindent meg teszek majd
ezért. Mindnyájatokat szeretlek, és azt akarom, hogy egy nagy,
boldog család legyünk. Biztos vagyok benne, hogy idővel ez is
meg valósul.”

Elfogadva Caroline döntését – amivel alapvetően ő is egyetér-

tett, habár ez azt jelentette, hogy még későbbre tolódik a közös
Amerikába költözés nagy tervének megvalósítása –, Kamal újult
erővel tért vissza a munkájához Észak-Indiában. A családjáért
tette, a jövőért. Addig is, örült, hogy Caroline boldog.

De végül túlságosan is boldog lett. A telefonhívásaik – amelye-

ket az időeltolódás miatt mindig nehéz volt összehozni – egyre
jobban ritkultak. És év végén Kamal szakítólevelet kapott.

„Kedves Kamal!

Ez a legnehezebb levél, amelyet életemben írtam, és hidd el, a

megírása ugyanúgy fáj nekem, amilyen fájdalmat neked fog
okozni az elolvasása. Elnézésedet kérem, hogy olyan hosszan nem
válaszoltam az utolsó leveleidre. Hogy hónapok óta nem hívta-
lak. Az az igazság, hogy nem tudtam, mit mondjak: nem talál-
tam a szavakat. Hogy is tudnám levélben megírni mindazt a vál-
tozást, amelyen az elmúlt fél évben átmentem? Egyszerűen túl
sok volt, és úgy döntöttem, inkább várok, míg elül a zűrzavar, és
valamiféle döntésre jutok, valamiféle elhatározásra, valamiféle
meggyőződésre, hogy helyes döntést hoztam.
Kamal, tényleg a szívem szakad meg, hogy ezt kell mondanom,
de találkoztam valaki mással, olyasvalakivel, akivel az élet min-
den területén összeillünk. Wayne Richardsnak hívják. Olyan,
mintha életem minden elvarratlan szála Wayne-hez vezetne.
Nagy jövő előtt álló ügyvéd apu irodájában, és – nos, hát összeil-
lünk. Előfordul az ilyesmi – a vonzódás kezdetektől meg volt köz-
tünk, és igazán megpróbáltam küzdeni ellene, tényleg próbáltam,
Kamal! Komolyan veszem a házassági eskünket, de be kell ismer-
ned, hogy az előttünk tornyosuló akadályok egyszerűen leküzd-
hetetlenek. A zikai távolság, a kulturális különbségek, a földraj-
zi nehézségek: ez mind csak egyre növelte a kettőnk között kiala-
kult távolságot.
A zikai távolság csak a spirituális távolság metaforája, Ka-
mal. Olyan férjre van szükségem, aki mellettem van, és a házas-
ságunkban, a nászutat leszámítva, ez sosem volt így. A házassá-
gunk nem működik, Kamal. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is
érezted, de a lojalitásod és a kötelességérzeted – éppen azok az in-
diai tulajdonságok, amiket úgy csodálok – hozzám kötöttek. Azt
hiszem, mindkettőnknek vissza kell nyernünk a szabadságunkat,
Kamal. Szabadon kell felfedeznünk az életünket, és más, jobb
utat kell találnunk, mint amilyen a közös utunk lett volna. Tu-
dom, hogy a levelem fájdalmat okoz majd neked, de egy nap ál-
dásnak fogod tekinteni: visszaadom a szabadságodat! Szabadon
megkeresheted a számodra meg felelő utat. Biztos vagyok benne,
hogy van egy gyönyörű indiai nő valahol, a munkahelyed közelé-
ben, aki a tökéletes társad lehet.
Nem arról van szó, hogy nem szeretnélek – szeretlek, de ez csen-
des, szenvedélymentes szeretet. És ez nem elég, Kamal. Úgy gon-
dolom, nem ezt kellene éreznem a férjem iránt. Nem érzem a pil-
langókat! És ez veled szemben sem tisztességes. Biztos vagyok
benne, hogy találsz majd valakit, aki úgy szeret, ahogy megér-
demled, hogy szeressenek. Nagyon jó ember vagy: csak elpazarol-
nád rám az értékeidet. És Asha mindig össze fog kötni bennün-
ket.
Asha! Az én drága Ashám! Egyetlen vigaszom az, hogy a lehető
leg jobb kezekben van, egy szerető családban. Egy gyereknek biz-
tos családi háttérre van szüksége, két szülővel; testvérekkel, biz-
tos otthonnal, egy fészekkel, ahol növekedhet és fejlődhet. Mi so-
sem biztosítottuk ezt neki. Ijengárék igen. Sundari gyakran ír, és
fényképeket is küld, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a lehető
leg jobb döntést hoztuk, egy önzetlen döntést: azt választottuk,
ami neki a leg jobb, nem azt, amit mi akartunk. Gyakran érzek
bűntudatot, amiért nem vagyok jó anya, Sundari viszont nagyon
is az. Az anyákat igen nagyra becsülik Indiában – Isten után köz-
vetlenül ők következnek, és én sosem tudtam ennek meg felelni.
Mostanra már nincs bűntudatom. Elég, hogy tudom, jó kezekben
van, és ettől magam is jó anya leszek, biztos a döntésemben. Az
ember sokféleképpen lehet jó anya.
Mindig is írni fogok neki, küldök neki fényképeket, úgyhogy
mindig tudni fog ja, hogy van egy második anyja – vagyis egy
harmadik, mert hiszen Janiki a kisanyukája, a chinna-ammája.
És meglátogatom majd, amint tudom. De nem szakíthatom ki őt
az otthonából, azok közül az emberek közül, akiket a szüleinek
tekint, a családjából, a kultúrájából. Nem érezné magát otthon
Amerikában, ami az eredeti ter vünk volt. Igen, kicsit megszakad
a szívem, hogy nem láthatom felnőni, de ez van. Az ő érdekében
történik így. Amikor felnő, megérti majd.
Remélem, te is így érzel, Kamal. És amikor meg találod a szá-
modra meg felelő nőt – és meg fogod találni! –, ellenállsz majd a
késztetésnek, és nem szakítod el a családtól, amelyet a sajátjának
tekint. Lesznek más gyerekeid, akárcsak nekem, de Ashának min-
dig is te leszel az apja, és remélem, hogy apaként mindig azt vá-
lasztod majd, ami neki a leg jobb, és akármennyire is vágysz utá-
na, remélem, hogy helyesen fogsz dönteni.
 Még nem kérem tőled, hogy váljunk el. Még hátravan három év
a tanulmányaimból, és nem szándékozunk összeházasodni, amíg
le nem diplomáztam. Úgy csináljuk, ahogy illik és szokás! Azt hi-
szem, a lelkem mélyén mindig is apu kicsi lánya voltam, és jó ér-
zés megint a családommal lenni. Remélem, te is békét lelsz majd,
méghozzá nemsokára.
Végezetül, Kamal, testvéri ölelésemet küldöm, mint nővéred,
nem a feleséged, és remélem, hogy a szavaimat úgy érted majd,
ahogy kell, és tisztában leszel vele, hogy helyes döntést hoztam –
mindkettőnk szempontjából. Tudom, hogy kezdetben meg leszel
majd bántva, de higgy nekem, idővel belátod majd, hogy ez a leg-
jobb, mindannyiunk számára.

Sok szeretettel:
Caroline”

Kamal teljesen összetört. Erre egyáltalán nem számított. Szá-

mára a hűség és a bizalom a házasság lényegéhez tartozott, és ő
egyáltalán nem érezte, ahogy Caroline sugallta, hogy az övék ne
működne. A nehézségek, amelyekkel szembekerültek – nos,
azok csupán kihívások voltak a házasságuk során, amelyet
azonban ő erősnek vélt, és úgy gondolta, ezek a kihívások csak
még inkább megerősítik majd. A kihívások végül is lényegesek
az erő szempontjából: amit túl könnyű elérni, az nem képvisel
értéket. A kihívások izmosítják meg a kapcsolatot, mert így még
erősebben kell dolgozni azon, hogy az ember életben tartsa. Egy
kapcsolat olyan, mint egy izom, és dolgozni kell rajta azért, hogy
erős legyen, különben petyhüdt lesz, és hasznavehetetlen. Ka-
mal dolgozott a saját izmán; Caroline szemlátomást nem. Kü-
lönben hogy tehetett volna ilyesmit?
Ami Caroline javaslatát illette, hogy találjon magának egy má-
sik nőt, egy másik feleséget – Kamal ezen teljesen ledöbbent. Ca-
roline úgy gondolja, hogy egy feleség olyan, mint egy ing, ame-
lyet az ember csak úgy lecserél, ha úgy érzi, az előző már nem
passzol hozzá? Ő tényleg ezt a nőt vette feleségül? Ennyire seké-
lyes a gondolkodásmódja? Vagy csak így szokták ezt Ameriká-
ban? Talán ő tényleg túlságosan indiai számára. Bizonyára. Ez
volt az egyetlen magyarázat, amelyre gondolni tudott. És most
nincs választási lehetősége a kérdést illetően, Caroline kész
helyzet elé állította. A lelke mélyén Kamal örökké a férje szere-
tett volna maradni. De egyvalamit biztosan tudott: Asha jóléte a
legfontosabb. És ebben az egyben Caroline-nak igaza van: ezért
hála Ijengáréknak.
De mi lesz ővele? Hogyan dolgozza fel ezt a zűrzavart, az elha-
gyatottság érzését, a csalódást, a fájdalmat, amelyet a vesztesé-
ge miatt érez? Egész életét arra a reményre építette, hogy Caroli-
ne-nal és Ashával újat kezd majd Amerikában. Mi lesz most? A
munkája értelmetlennek tűnt; és Caroline-nal ellentétben neki
senkije nem volt a világon, csak Asha.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Kamal
Kamal megtört szívvel három hónap zetés nélküli szabadságot
vett ki, és elment, hogy Nádijánanda szváminál éljen, annak hi-
malájai remetelakában. Ott, a természet békéjében és csendjé-
ben, egy csörgedező patak mellett álló kunyhóban élve elhagya-
tottsága feloldódott, és összeszedte az erejét, hogy képes legyen
foly tatni az életét; más emberként, csendesebben, visszahúzó-
dóbban, mint korábban.
Szabadsága utolsó két hetében leutazott Tamilnáduba, hogy
meglátogassa Ashát. Már csak ő maradt neki: világát most már
köré fogja építeni. Elviszi magával Uttarkundba, talál kettőjük-
nek egy otthont, és keres Ashának egy gondozót, aki vigyáz rá,
amíg ő dolgozik.
De Asha nem ismerte őt, és nem is akarta megismerni. Csak
állt ott hátratett kézzel, elhúzódott kitárt karja elől, elsírta ma-
gát, amikor megölelte, ellenkezett, amikor Sundari gyengéden
igyekezett rábeszélni, hogy „Menj apuhoz, Asha, menj apuhoz,
légy jó kislány!” Asha nem akart jó kislány lenni: nyilvánvalóan
nem kedvelte őt.
–  Látod, hogy bizalmatlan veled – mondta Sundari. Karjába
vette a gyereket, és egy cumisüvegben vizet adott neki. – Ez nor-
mális ebben az életkorban: számára idegen vagy. Az első három
év kulcsfontosságú egy gyerek életében. Egy gyereknek állandó-
ságra van szüksége. Ismerős arcokra. Biztos otthonra. Nem sza-
kíthatod ki a gyereket az egyik otthonból, és teheted be egy má-
sikba. Ez nagyon önző dolog volna. És egyébként is, mit tudsz te
a kisgyerekekről? Milyen tapasztalatod van velük? – Kamal fá-
radtan dörzsölte a halántékát. Ugyanezt a kérdést újra és újra
feltette magának az elmúlt két napban. Így aztán Sundari felelt
helyette: – Semmi a világon! Egyébként is, egész nap dolgozol,
úgyhogy valaki idegenre kellene őt bíznod. Fizetnél valakinek,
hogy vigyázzon a lányodra! Minek bajlódnál ennyit, amikor már
így is jó otthona van?
– Sundari, mindezt én is végiggondoltam. Azt kérdeztem ma-
gamtól, nem lenne-e jobb, ha itt hagynám őt, nálad…
– Jobb? Hát persze hogy jobb lenne! Hogy merülhetne fel más
megoldás? A sajátomként szeretem ezt a gyermeket! Janiki
imádja! Láthatod, hogy ez a helyzet.
– De csak amíg le nem jár a szerződésem. Aztán én is ideköltö-
zöm, és megpróbálom jobban megismerni, és igazi apjává válni.
– Még akkor is szüksége lenne anyára. Ezt te is belátod, igaz?
Kamal bólintott.
– Tudom, hogy nem lehetek egyszerre az apja és az anyja.
–  Akkor újra kell házasodnod, amint elváltatok Caroline-nal.
Mielőbb.
Kamal határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Nem fogok újra megnősülni. Caroline volt életem sze-
relme. Sosem tudom őt pótolni.
Sundari mindentudóan mosolygott. Asha is mosolygott, fel-
nézve Sundarira, és az asszony alsó ajkába akasztva mutatóujját.
Lehajította az üres cumisüveget a földre, ahol az egy sarokba gu-
rult. Asha megijedt a zajtól, kitekeredett Sundari karjában, meg-
látta a cumisüveget, és elkezdett küzdeni, hogy tegyék le. Sun-
dari a földre tette, mire ő eliramodott, hogy visszaszerezze a cu-
misüveget.
–  Hát, most ezt mondod. De majd, amikor elhalványul a szo-
morúság, újrakezded a keresést – megpróbálod majd betölteni
az űrt.

Caroline egyszer nevetve elmesélte neki, hogyan próbált Abish-

ta ráni menyasszonyt találni Kamalnak. Sundari nem nevetett;
úgy vélte, Kamaltól nagy gorombaság volt, hogy visszautasítot-
ta a szóba jöhető menyasszonyokat, miután a Daadija oly sokat
fáradozott; neki ez kötelessége volt, közölte szigorúan Caroline-
nal. Ez nem tréfadolog. A házasság fontos lépés: nem szabad a
véletlenre bízni. Kamalnak nem volt igaza, amikor kapásból
visszautasította mindegyiküket.
–  De aztán – mondta akkor Caroline-nak Sundari békéltető
mosollyal – találkozott veled, és most én is találkoztam veled, és
nagyon jó barátok lettünk. Minden valamilyen okból történik és
még amikor hibákat követünk el, a végeredmény akkor is az
lesz, aminek meg kell történnie. Neked és nekem találkoznunk
kellett. És Ashának meg kellett születnie.
Sundari kíváncsi volt Abishta ránira, mivel Kamal sosem em-
lítette, sosem beszélt a gyerekkoráról. Caroline maga sem tudott
sokat, de amit tudott, azt elmesélte Sundarinak.
–  Nekem sem mond sokat – mondta. – Olyan, mintha ez a
téma tabu lenne számára – fogalmam sincs, miért. Gondolom,
egyszerűen csak megoldatlan problémái vannak vele. Azt hi-
szem, a nagyanyja birtoklásmániás, hatalmaskodó asszony, és
szerintem Kamal csak be akarja bizonyítani, hogy független
tőle. Szeret átlagos emberként gondolni magára, nem herceg-
ként. Olyan szerény! Épp ezt szeretem benne.
– Nem jó, ha az ember elidegenedik a családjától – jelentette ki
Sundari szigorúan. – A család minden. Ez a társadalom alapja.
Az embernek tisztelnie kell a felmenőit.
Caroline megvonta a vállát.
–  Egyetértek, és szívesen találkoznék vele, örömmel mennék
el abba a palotába, hogy találkozzam a férjem nagyanyjával! –
mondta, és nevetve hozzátette: – Nem minden amerikai lánynak
adatik meg, hogy eljusson egy igazi régi indiai palotába, és talál-
kozzon egy igazi idős indiai exkirálynővel! Bárcsak ott tarthat-
tuk volna az esküvőnket! A szüleim imádták volna – a lányuk,
mint hercegnő!
 –  Szóval Asha valójában hercegnő – állapította meg Sundari
lenyűgözve. És onnantól kezdve Kishercegnőnek hív ta Ashát.

Most így szólt Kamalhoz:

–  Hozzá kell fognod, hogy új feleséget keress magadnak. Új
anyát Ashának. Miért nem kéred meg a nagyanyádat, azt az
asszonyt, aki királynőnek gondolja magát? Biztos vagyok benne,
hogy szívesen találna neked egy jó partit. Vagy ha szeretnéd, se-
gítek én. A férjemnek van néhány kitűnő kapcsolata. Mindig
jobb, ha van egy közvetítő ezekben a házassági ügyekben.
Kamal megrázta a fejét, és maga elé tartotta a tenyerét, mint-
ha a puszta javaslatot is visszautasítaná.
– Nem, nem. Nem fogok újranősülni. Ebben biztos vagyok.
–  Akkor hogy akarsz gondoskodni Asháról? Nincs édesanyád,
aki befogadná.
– Mások is neveltek már fel egyedül gyereket.
– Azokban az idegen országokban meglehet. De nem itt, Indiá-
ban. Talán, amikor idősebb lesz, de amíg kicsi, velünk kellene
maradnia. Itt két anyja is van, Janiki és én. Mi boldogok leszünk,
ha velünk marad. Igazából Janikinek megszakadna a szíve, ha el-
vinnéd Ashát. Már igazi anyai szeretetet érez iránta, annak elle-
nére, hogy még roppant atal. Mindketten nagyon boldogok
lennénk. És Asha is.
Asha mindeközben ügyesen négy apró foga közé szorította a
gumi etetőcumit, és a vidáman himbálózó cumisüveggel a szá-
jában visszatért Sundari lábához, ahol álló helyzetbe húzta ma-
gát, az ehhez illő hangok kíséretében. Sundari lehajolt, és felvet-
14
te. Asha az arca elé húzta Sundari szárijának palluját , és meg-
próbált vele kukucsost játszani. Kamalt teljes mértékben levegő-
nek nézte.
Kamal érezte, ahogy átcsap rajta a keserűség hideg, végső hul-
láma. A hegyek között megszerzett béke elhagy ta; a lelke ismét
belekábult Caroline árulásának gondolatába; képtelennek érezte
magát arra, hogy a legegyszerűbb döntést is meghozza. Caroli-
ne-t akarta! Sóvárgott utána. Ahol korábban a felesége volt,
most egy óriási fekete lyuk tátongott benne, és ő ott ingadozott
a peremén, tántorgott, támolygott, kapaszkodott, hogy le ne es-
sen. Asha gondolata tartotta vissza.
Kétségbeesetten nézett a Sundari karjában játszó gyermekre.
Asha most selymes haja egy vastag tincsét tekergette kövér uj-
jacskája körül, és imádattal nézett fel az asszonyra, akit Ammá-
nak hívott.
Sosem fog engem apunak hívni, gondolta Kamal, hiába szeretem
őt annyira, hogy a szeretet be tudja tölteni a bennem tátongó üres-
séget. Csak ő maradt nekem ezen a világon. De hogy fog jak hozzá?
Mit tehetek? Az a leg főbb kötelességem, hogy gondoskodjak róla,
hogy eltartsam. De közben gondozni is kell őt, babusgatni. Nem tu-
dom egyszerre a kettőt végezni. Elvinni őt innen önző dolog volna,
a saját célomat szolgálná, őt csak felhasználnám hozzá. Asha itt a
legboldogabb. Caroline-nak és Sundarinak igaza van – az ő boldog-
sága a leg fontosabb. Szeretnem kell őt annyira, hogy el tudjam en-
gedni. Az igazi szeretet képes az elengedésre. Távolról is ugyanúgy
tudom szeretni, mint a közvetlen közelében, mert a valódi szeretet
számára az idő és a tér nem jelent korlátokat.
Két nappal később Kamal elhagy ta Dzsindzsit. Megbékélt az-
zal, hogy Asha az Ijengár család egyik lányaként van a legjobb
helyen, és egy héttel a tervezett előtt visszament dolgozni, mi-
után megállapodott Ijengárékkal, hogy továbbra is zet Asha el-
látásáért. Belevetette magát a munkába, és az lett a legfonto-
sabb az életében. Néhány évvel később rendkívül jövedelmező
állást kapott Dubajban, ahol az volt a feladata, hogy vizet vezes-
sen a sivatagba. Elhatározta, hogy minden pennyt félretesz arra
az időre, amikor Asha felnő, és független nő lesz. Csendes életet
élt. Introvertált volt, egy remete, jól végezte a munkáját, de nem
élt különösebb társas életet.
 Mindent Asháért csinált. Neki takarékoskodott, hogy egy nap
a világ megnyíljon számára. És így peregtek az évek, akár egy
könyv lapjai.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Janiki
Amikor Asha hatéves lett, Janiki Madrászba ment tanulni, mivel
meggyőzte a szüleit arról, hogy még nem áll készen a házasság-
ra. Sundari, aki már Janiki gyerekkora óta nyitva tartotta a sze-
mét, hogy megfelelő vőlegényt találjon, nagyon csalódott volt,
mivel már alig várta, hogy elkezdhessen tapogatózni néhány al-
kalmasnak tűnő legény szüleinél, de Janiki tántoríthatatlan
volt. Tovább akart tanulni.
– Nagyon sok hal van a tengerben – jelentette ki –, és én annyi
helyes úval fogok találkozni, amíg tanulok! Biztos vagyok ben-
ne, hogy ezek a úk, akiket találtál nekem, kedves meny-
asszonyt fognak szerezni maguknak. Ne aggódj emiatt, Amma!
Még csak tizennyolc vagyok, és ha találkozom valakivel, akit
kedvelek, majd szólok, és akkor majd jót cseveghetsz az ő am-
májával a házasságról. Csak kérek még pár évet!
Így aztán Sundari, aki megpróbált modern és liberális lenni,
beleegyezését adta. Appa, aki Sundari minden döntését elfogad-
ta, és egyébként is támogatta a nők oktatását, szintén egyetér-
tett, hajlandó volt eltartani a lányát további négy évig, így aztán
Janiki Madrászba ment. Asha keservesen sírt, amikor Janiki út-
nak indult. Janiki átölelte és nyugtatgatta.
– Ugyan már, kiscsillagom, nem leszek messze tőled! Csak pár
órányira. Olyan gyakran eljövök meglátogatni téged, amilyen
gyakran csak tudok. És ha egy kicsit nagyobb leszel, te is meglá-
togathatsz majd engem. Megmutatom majd neked Madrászt.
Megmutatom neked a tengert! Elviszlek majd a Higginbothams
Könyvesboltba, és veszek neked egy halom angol könyvet. An-
nak örülnél, igaz-e?
 Asha imádott olvasni, és ez az utóbbi javaslat kicsit megnyug-
tatta, mert Dzsindzsiben nem volt angol könyvesbolt, ő pedig
szerette azokat a történeteket, amelyekben az angol gyerekek
tejszínhabos epret ettek, és gyömbérsört ittak, és kincset keres-
tek, vagy bentlakásos iskolába mentek. De még így sem volt elé-
gedett.
– Miért kell elmenned, Janiki? Miért kell itt hagynod?
–  Azért megyek, hogy mindent megtanuljak a számítógépek-
ről – felelte Janiki. – A Madrászi Indiai Technológiai Intézetben
fogok tanulni. Nagy megtiszteltetés, ha valaki ott tanulhat, és
nagyon örülök, hogy bekerültem. És ha szorgalmasan tanulsz az
iskolában, te is tanulhatsz majd ott, vagy valahol máshol Mad-
rászban vagy Bangalorban, vagy akár Mumbaiban, vagy Delhi-
ben is.
– Indiai Technológiai Intézet! – ismételte Asha lassan. – Ijesz-
tően hangzik!
–  Egyáltalán nem ijesztő, babám! – nevetett Janiki. – Ez az
egyik legjobb műszaki egyetem egész Indiában. Nagyszerű lehe-
tőség, főleg egy lánynak. Most pedig gyere, adj egy szép nagy
ölelést, és puszilj meg, aztán engedj el – mennem kell befejezni a
pakolást. Szaladj, és emlékezz a Higginbothamsre! Rengeteg
könyv van ott! A paradicsomban fogod magadat érezni!
És Ashának meg kellett elégednie ezzel. Janiki elmegy a nagy-
világba, és egy nap ő, Asha is követi majd.

Janiki betartotta a szavát, és olyan gyakran jött, ahogy csak tu-

dott – végül is Madrász nem volt olyan messze Dzsindzsitől. És
egy nap a másik ígéretét is megtartotta, és elvitte Ashát a ten-
gerhez. A kislány boldogan hancúrozott a hullámok között, és a
hazafelé vezető úton szilárdan elhatározta, hogy egy nap ő is
Madrászba megy majd tanulni. Janiki megmutatta neki a Mad-
rászi Indiai Technológiai Intézetet, és a kis szobát, ahol egy diák-
lányoknak fenntartott szállóban lakott, egy Nádija nevű lánnyal
együtt.
–  Csak egy kis szoba, de most ez az otthonom, és imádom! –
lelkendezett.
Nádija lett Janiki legjobb barátja. És ahogy Janiki megjósolta,
találkozott néhány helyes úval, és hamarosan találkozott vala-
kivel, akibe beleszeretett. A ú ugyanezen az egyetemen tanult
repülőmérnöknek, és Gridiharnak hív ták. Gridihar és Janiki szü-
lei írtak egymásnak, és hamarosan megszervezték az esküvőt;
már az időpontot is kitűzték: úgy volt, hogy egy évvel azután
kerül majd rá sor, hogy Janiki megszerzi a diplomáját.
Asha nyolcadik születésnapjára, ami szombatra esett, Janiki
egy hatalmas kartondobozzal állított be.
– Találd ki, mi van benne, babám! – mondta csillogó szemmel.
De Asha még csak találgatni sem tudott.
–  Csak engedd, hogy kinyissam! – könyörgött, izgatottan tán-
colva körbe a dobozt. Úgyhogy Janiki adott neki egy ollót, Asha
pedig átvágta a kartondoboz füleit összetartó ragasztószalagot,
és kinyitotta a dobozt. Volt benne egy csomó papír tömőanyag,
de az alatt…
– Ó, egy tévé! Az én saját tévém!
–  Nem, csillagom, ez nem tévékészülék. Ez valami más, ami
úgy néz ki, mint egy tévé. Ez egy számítógép! Nézd, hadd szed-
jem ki, óvatosan! Látod, itt van. És itt van még néhány további
alkatrész. Ez a merevlemez, és ez a billentyűzet, látod? És ezt a
kis tárgyat egérnek hívják. Látod?
– Egérnek? Ez vicces! De hát ez nem is igazi egér!
–  Nem, hála istennek! Nem szeretnénk igazi egeret a házban.
De hadd szereljem össze neked! Ez nem új számítógép, kicsim,
de nem is túl régi. Emlékszel a barátnőmre, Nádijára? Találkoz-
tál vele, amikor eljöttél Madrászba. Nos, az ő családja nagyon
gazdag, és az apukája vett neki egy vadonatúj számítógépet, a
legújabb modellt, amit Apple Macnek hívnak, és ő odaadta ne-
kem a korábbi gépét. Csak úgy odaadta, minden további nélkül!
Mert ő a barátom. De arra gondoltam, hogy neked adom, mert
én végül is tudom használni az egyetemen lévő számítógépeket.
Nádija nem bánta.
– De mire való ez, Janiki? Mit tudok vele csinálni? Tudok rajta
tévét nézni?
– Nem, Asha, ez nem tévénézésre való. Valami egész különle-
ges és izgalmas dologra való, amit e-mailnek hívnak. Megmuta-
tom, hogyan használhatod az e-mailt. Ha van e-mailed, akkor
mindennap írhatsz nekem, és elmesélheted, mit csinálsz, és
még aznap megkapom a leveledet, képzeld csak el! Most, hogy
már olyan jól tudsz írni, mindennap kell ám írnod nekem! Így
nem fogok annyira hiányozni neked.
És Janiki összeállította Ashának a számítógépet a nappali
egyik sarkában, és rácsatlakoztatta a telefonvonalra, és létreho-
zott neki egy e-mail-címet, ami ez volt: ashabhandari@yahoo.in.
– Így, és most hadd mutassam meg, hogy kell e-mailt küldeni!
Nagyon egyszerű. Nézd, csak beírod ide az én címemet – az
enyém az, hogy jiyeng@yahoo.in –, és aztán írsz valamit ide.
Gyerünk, írj valamit!
– Mit írjak?
– Amit csak akarsz. Csak egy egyszerű üzenetet.
Úgyhogy Asha azt írta, hogy „Szeretlek, Janiki!”
Janiki nevetett, és megpuszilta Asha arcát.
– Köszönöm, drágám, én is szeretlek! Most pedig csatlakoztas-
suk fel az internetre, ami egy fantasztikus dolog, olyan, mint
egy pókháló az űrben.
Janiki megnyomott néhány gombot, és a számítógép vadul
zümmögni kezdett, aztán Janiki azt mondta:
– Most felcsatlakozott – látod azt a kis jelet? Ez mutatja, hogy
fent van a világhálón, amit World Wide Webnek hívnak. Most
már csak annyit kell tenned, hogy megnyomod ezt a gombot a
billentyűzeten – az Entert –, és tessék! El is ment, és ott lesz a ó-
komban, és el tudom majd olvasni. Ha most Madrászban volnék,
egyből el is olvashatnám, de itt is el tudom olvasni, csak ahhoz
ki kell lépnem a te ókodból, és belépni a sajátomba, aztán csiri-
bí-csiribá!
– Ez olyan, mint valami varázslat! – álmélkodott Asha. – Szóval
nincs több levél?
– Egész nyugodtan írhatsz még nekem levelet, hát persze hogy
írhatsz! De olyan jó móka e-mailt küldeni!
– Mindennap küldök majd neked e-mailt. Megígérem!
És így is tett, bár miután a kezdeti varázs megfakult, már nem
minden nap írt, csak talán hetente egyszer, vagy minden két
hétben egyszer, Janiki pedig válaszolt neki, és elmesélte, hogy
mit csinál. Élvezi a tanulást, írta, nagyon jól halad, és mindenfé-
le elképzelései és tervei vannak.

Az utolsó egyetemi éve után Janiki megpályázott és elnyert egy

zetett szakmai gyakorlatot egy Grant Reed IT nevű cégnél a ka-
liforniai Szilícium-völgyben. Nagy izgalommal pakolt össze, és
elrepült Amerikába.
– De ez nem számít, babám. Nem találkozunk egy évig, de hát
van e-mailünk, igaz? Sosem vagyunk igazán messze egymástól.
Ez óriási lehetőség számomra. Amerika! Ki tudja: talán Gridihar
és én később Amerikába költözünk, amikor összeházasodtunk,
és akkor te kijöhetsz, és élhetsz velünk – közel leszel az édes-
anyádhoz!
És így történt, hogy Janiki Amerikában volt, amikor az a ször-
nyű dolog történt, ami tönkretette Asha életét. Janiki megren-
dülve sietett haza.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Asha
Dzsindzsi, 2000

Másnap, az azt követő napon, hogy hazajöttem Szásna nénitől,

Paruthy bácsi felültetett egy Madrászba tartó buszra. Nem em-
lékszem sok mindenre a buszútból, mert annyira meg voltam
rémülve attól, hogy el kell hagynom a véreimet, és persze az
otthonomat, ami most már igazából Paruthy bácsi otthona volt.
De még így is annyira hiányzott, hogy nagyon sírtam egész úton
Madrász felé, és ezért nem néztem ki túl sokszor az ablakon. Én
egyáltalán nem akartam Madrászba menni, pedig oda természe-
tesen mindenki el akar menni: abból, ahogy az emberek foly ton
Madrászról beszéltek, korábban azt hittem, hogy ez valamiféle
mennyország, és ha valaki járt Madrászban, az nagy dolognak
számít. Ezért, amikor Janiki akkor, egyszer elvitt oda, nagyon iz-
gatott lettem. Voltak barátaim az iskolában, akik jártak Mad-
rászban, és onnantól kezdve mindenki úgy bánt velük, mintha
királyok és királynők lettek volna, és fel-alá parádéztak azokról a
csodálatos dolgokról mesélve, amik Madrászban vannak, olyan
dolgokról, amiket mi, többiek sosem láttunk, és sosem fogunk
látni. És amikor Janiki elvitt oda, úgy éreztem, a mennyországba
utazom. De most? Nem akartam odamenni Paruthy bácsival,
mert csak Janiki rémült arcára emlékeztem, amikor Szásna né-
nihez vitt, és tudtam, hogy többet nem jöhetek haza. Ne kérdez-
zék, honnan tudtam. Egyszerűen tudtam. És ezúttal nem volt
ott Janiki, hogy megvédjen, mert ő már visszament Amerikába.
Már meséltem, hogy a későbbiekben láttam nagyobb házakat,
mint amilyen a miénk volt Dzsindzsiben. Nos, az a hely, ahova a
bácsi vitt, volt az első ilyen nagy ház. Nekem akkor palotának
tűnt, bár azóta már láttam nagyobbakat is. Szóval, amint láthat-
ják, az életben minden relatív. A boldogság is relatív, és a szenve-
dés is. Az emberek panaszkodnak emiatt meg amiatt, és azt hi-
szik, leküzdhetetlen és elviselhetetlen a baj, amely érte őket, de
ha elcserélhettem volna a saját terheimnek csak egy picinyke
pillanatát egy egész olyan életre, amely az emberek által problé-
máknak nevezett, jelentéktelen kis dolgokkal van tele, ó, habo-
zás nélkül megtettem volna! De ez csak később következett be.
Megérkezésem a nagy házba, amely belülről is nagyon szépen
mutatott, volt a kezdet.
Máig sem tudom, honnan hallott Paruthy bácsi ezekről az em-
berekről, és arról, hogy cselédre van szükségük, és azt sem tu-
dom, miért engem vettek fel, és nem egy madrászi lányt: talán
mert tudták, hogy én nem tudok sehova sem szökni, ha valaha
is ezen járna az eszem? Akárhogy is, Paruthy bácsi átadott ne-
kik, és hallottam, ahogy bérekről beszélnek valamit, és hogy
minden héten neki kell megküldeni a pénzt. Úgy tűnt, ez mind
nem rám tartozik.
Amikor ezekkel az emberekkel éltem, akkor kezdtem először
töprengeni a kegyetlenség természetén. Miért döntenek egyes
emberek úgy, hogy kegyetlenek lesznek, amikor ugyanúgy le-
hetnének kedvesek és boldogabbak? A kegyetlen embereknek lá-
tom az arcán, hogy nem boldogok. Belenéztek már valaha egy
kegyetlen ember szemébe? Én megtettem, és mind mocskos és
torz belül, a szájuk pedig csúf rés, és amikor kegyetlenkednek,
olyan tisztán látom, milyen szörnyűséges lesz a sorsuk! A ke-
gyetlenség olyan, mint egy nehéz labda, amelyet feldobnak az
égbe: egyszer csak elér egy bizonyos magasságot, irányt változ-
tat, és szörnyű sebességgel zuhan lefelé, rá arra, aki eldobta – ta-
lán nem ebben az életben, hanem a következőben. Akkor tehát
én magam is kegyetlen ember lehettem előző életemben, hogy
most én lettem az, akivel kegyetlenkednek? Nem tudom. Csak
Isten lát rá ezekre a dolgokra, és kik vagyunk mi, hogy megkér-
dőjelezzük az ő döntéseit?
De elkanyarodtam a történetemtől. Visszatérek. Paruthy bácsi
azoknál a kegyetlen embereknél hagyott engem. Egy fér volt,
és a felesége. A nevük Sri és Srimati Ramcharran volt. És úgy
volt, hogy a cselédjük leszek.
Valójában azonban a rabszolgájuk voltam. Azt gondolhatnák,
hogy mivel ebben az előkelő házban éltem, nem lehetett olyan
rossz dolgom, de tudják, még ha az ember a legelőkelőbb helyen
él is, ha igavonó baromként kezelik, elviselhetetlen a kín. Az
úrnő a legcsekélyebb vétségért is megütött, mindenért, amit ő
vétségnek tekintett.
Például, ha egy tükröt fényesítettem, és felfedezett rajta egy
ujjlenyomatot, a bőrövvel vert meg, amelyet kifejezetten erre a
célra tartott, egy kampóra felakasztva. A ház valóban csodálatos
volt, és szépen rendezték be – valódi asztalaik és székeik voltak,
nyugati stílusúak, és én életemben először láttam így berende-
zett otthont. És mindenfelé szőnyegek, ágyak és különböző
elektromos készülékek. Először nem tudtam, hogyan kell ezeket
használni: az igazat megvallva, megrémítettek. Például az a tur-
mixgép. Amikor először használtam, Srimati adott nekem egy
tálat, benne valamiféle kotyvalékkal, és csak annyit mondott,
hogy tegyem a tálat a gép keverői alá, és kapcsoljam be a gom-
bot, de amikor ezt tettem, a tál feléledt, és vadul táncra perdült,
és amikor ijedtemben elkaptam, a sárga lötty kezdett táncolni
benne, és az egész kiömlött, beterítve a konyhát. Természetesen
az úrnő emiatt is megvert az övvel. A porszívó sem volt sokkal
jobb: sokkal erősebb volt, mint én, és úgy tűnt, egyszerre több
irányba is rángat. De a gépekre nem panaszkodom – nem tehet-
nek arról, milyenek: nincs lelkük, és nem szándékosan bántot-
tak. Srimati viszont igen.
Appa angol iskolájában a Tanító megtanított nekünk egy ver-
sikét: „Botok, kövek csontot törnek, de ha gúnyolsz, az nem fáj.”
 Hát ez nem igaz. Lehet, hogy nem vagyok túl idős, de egész
életemben az fájt a legjobban, ha úgy éreztem, hogy mások sze-
mében értéktelen vagyok. Igen, vertek is, de a szavak meg a ki-
mondatlan dolgok, az a pillantás, amelyből sugárzik, hogy a má-
sik semmibe, sőt még annál is kevesebbe vesz – ezek fájtak leg-
jobban a világon. Appa vére ilyen fájdalmat okozott nekem, az-
tán az az asszony meg az a fér is. De a testemet is bántották,
mindannyian más-más módon.
Nézzék meg a lábamat, és bocsássák meg, hogy így felemelem
a szoknyámat, de muszáj megmutatnom: látják ezeket a nyomo-
kat a combomon, amelyek úgy néznek ki, mint valami létra egy-
más fölött sorakozó fokai? Ezek az úrnőtől származnak. Amikor
valami rosszat tettem – mindig apróságok voltak, annyira, hogy
nem is emlékszem rájuk –, beleállított egy villát a gáztűzhely
lángjába, benne hagy ta, míg a fogai izzani nem kezdtek. Aztán
felemelte a szoknyám szegélyét, és a combomra nyomta a villát.
És minél jobban sikoltoztam, annál több fogat nyomott rá. Most,
hogy említettem a villákat, eszembe jutott az első bűnöm, ami
az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell használni a kést és a vil-
lát, mivel otthon persze az ujjainkkal ettünk. De, amikor ott el-
kezdtem így enni… Adtak nekem azon az első estén egy tál rizst,
rajta valami híg öntettel. Behúzódtam vele egy sarokba, és leül-
tem a földre, hogy egyek, egy távoli sarokba, ahol senkit sem za-
varok – ekkor hordtak le először, ostoba disznónak neveztek. Azt
mondták, meg kell tanulnom helyesen viselkedni, és a konyha-
asztalnál kell ülnöm, ahogy a civilizált emberek teszik, úgyhogy
ezt tettem, de aztán belemártottam az ujjamat a rizsbe, és göm-
böt formáltam belőle, és ekkor nevetett ki az úrnő azon a ször-
nyű, gúnyos hangon, amelyen mindig nevet, mielőtt igazán
dühbe gurul, és azt mondta a férjének, „Nézd meg ezt a koszos
malacot, hogy eszik!” Úgyhogy kést és villát kellett használnom,
amit soha korábban nem tettem. Nem tudtam, hogy kell hasz-
nálni őket, és tévedésből a késre raktam a rizst, és a számhoz
emeltem, erre ő kitört, és ellökte a kést, amitől a rizs szétszóró-
dott a padlón. „Ebben a házban nem így eszünk!”, üvöltötte.
Úgyhogy a rizst villára kellett tennem, ami ostobaságnak tűnt –
nem fognak a rizsszemek áthullani a villa fogai között? Bizonyá-
ra a villa látványa adta neki az ötletet, hogy azzal kínozzon meg,
mert akkor történt először.
Nehéz elhinni, hogy vannak emberek, akik így bánnak mások-
kal, de ez a valóság: itt vannak a nyomok, amelyek bizonyítják.
De nem panaszkodom, csak elmondom mindezt, mivel kér-
dezték. Be voltam zárva abba a házba. Nem mehettem el onnan.
Voltak más szolgáik: egy szakács; egy ember, aki elment a piac-
ra, és visszajött az élelmiszerrel megpakolt szatyrokkal, amit az-
tán odaadott a szakácsnak; meg a kertész. Én voltam az egyetlen
cseléd, és én nem hagyhattam el a házat, egyetlen percre sem.
Úgyhogy annál az úrnőnél sok mindent máshogy kellett csi-
nálnom, és sokat tanultam a nyugati szokásokról, habár persze
indiaiak voltak. De azt mondták, a nyugati szokások jobbak, és a
dolgokat úgy kell csinálnom, nem emígy.
Még nem beszéltem önöknek a gyerekekről. Kettő volt, és bár
mindig szerettem a kisgyerekeket, azt kell, hogy mondjam, azt a
kettőt nehéz volt szeretni, mert ugyanolyan komiszak voltak,
mint a szüleik. Nagy örömüket lelték abban, hogy bántottak,
amikor csak tudtak: de sunyi, alattomos módon, különösen a
kislány. Ő még rosszabb volt, mint a kis ú, akármilyen hihetet-
len is. Ártatlanul mögém sétált, de ahogy elhaladt mögöttem,
hátulról megrúgott, vagy megrántotta a hajamat, vagy belém
csípett. Apróságok, az igaz, de így is fájtak.
A fér máshogyan bántott, de bocsássák meg, hogy erről nem
beszélek, nem mondom el a részleteket. Még ennyi idő után is,
és azok után is, hogy sokkal rosszabb dolgokon mentem keresz-
tül, a puszta gondolat is szégyennel tölt el. Csak annyit mondok
el, hogy nem sokkal azután kezdődött, hogy hozzájuk kerültem,
és mindig akkor történt, amikor az úrnő nem volt otthon. Talán
a nővéréhez vitte a gyerekeket, vagy hasonló. Gyakran ment lá-
togatóba, engem otthon hagyva, bezárva a házba, amelynek az
ajtóin súlyos lakatok voltak, az ablakain pedig rácsok. A fér
időnként hazajött, és ocsmány dolgokat tett velem. Ekkor is-
mertem meg a démont, amely ott lakik minden fér ban. De
ahogy már mondtam, minden relatív. Most már szinte nevetni
tudok azokon a dolgokon, amiket az a fér tett. Akkoriban vi-
szont nem találtam ezeket nevetségesnek. De nem fogok róla be-
szélni. Nem akarom, hogy szégyenkezzenek miattam. A részle-
tek nem számítanak.
A nő csak tamilul beszélt, de a fér angolul is. Ő angolul be-
szélt hozzám, és kényszeríteni akart, hogy én is angolul feleljek
neki. De hallgattam, és nem tudott kényszeríteni sem. Ebben
volt az egyetlen erőm: a hallgatásban. Néha a fér bedühödött,
amiért nem beszéltem, és azzal fenyegetett, hogy megver, de so-
sem tette.
Egy nap mindketten odajöttek, és levettették velem minden
ruhámat, és egy vörös szárit adtak rám. Nem tudtam, miért. El-
vették az elnyűtt szárimat, és egy sarokba dobták, aztán bebur-
koltak a fényes, vörös száriba. Aztán a nő ékszereket aggatott
rám. És mókás krémeket kent az arcomra, és feketét a szemem
köré és a szemhéjamra, és divatosan megcsinálta a hajamat,
ahogy azokban a magazinokban láttam, amiket úgy szeretett ol-
vasni, mintha csak felnőtt nő volnék. És ékszereket tett a hajam-
ba és a nyakam köré, de nem hinném, hogy valódiak lettek vol-
na, és karpereceket húzott a karomra. És leültettek egy székre.
Aztán bejött egy fényképezőgépes fér , és lefényképezett, ahogy
ott ülök. Azt mondták, mozduljak így meg úgy, én pedig megtet-
tem.
De továbbra sem voltam hajlandó angolul beszélni. Ahhoz a
fér hoz nem. Ez volt az egyetlen mód, ahogy dacolni tudtam
vele.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Caroline
2000

E-mail Caroline-tól Kamalnak:

„Drága Kamal!

Nagyon köszönöm, hogy megírtad az e-mail-címedet! Így sokkal

könnyebb lesz tartani a kapcsolatot. Mert mindentől függetlenül
mi továbbra is Asha szülei vagyunk, és ezen semmi sem változ-
tathat. Ez egy életre szóló kötelék, és úgy örülök, hogy barátok
tudtunk maradni – vagy legalábbis levelezőtársak – a válás után
is! Habár sokkal jobban érezném magam, ha te is újraházasodtál
volna – a mai napig is olyan bűntudatom van, amiért én voltam
az, aki kiszállt a házasságunkból! Remélem, hogy nyitva tartod a
szemedet és a szívedet egy új szerelem számára – annyival jobban
érezném magam, ha tudnám, hogy jó sorod van egy csodálatos
feleség mellett!
Kamal, azért írok ma, mert nagyon aggódom Asha miatt, és
azon tűnődtem… Te kaptál bármi hírt Sundariról az elmúlt két
hónapban? Mert én nem.
Tudod, hogy minden évben küldök Sundarinak egy kis pénzt,
hogy vegyen belőle valami ajándékot Ashának. Meg tartottam In-
diában a HSBC-számlámat, és egyszerűen átutalom oda a pénzt,
aztán onnan Sundarinak – az internetes bankolás egyszerűen is-
ten áldása! Hogy boldogultunk korábban? Mindegy is: a születés-
napja után Asha mindig ír egy rövid köszönőlevelet. Biztos va-
gyok benne, hogy Sundari veszi rá, de legalább saját kezűleg írja
le. És Sundari küldeni szokott egy fényképet, hogy lássam,
mennyit nőtt az elmúlt évben. Mindig beállított képek, úgyhogy
kicsit merev és komoly rajtuk – tudom, hogy Ijengáréknak nincs
fényképezőgépük, de úgy vágyom egy olyan fényképre, amin egy-
szerűen csak játszik vidáman! –, ezzel együtt nagy becsben tar-
tom őket. Én is rendszeresen küldök magamról képet, hogy ne fe-
lejtse el, hogy nézek ki.
Idén azonban semmi. Írtam Sundarinak, hogy megkérdezzem,
minden rendben van-e, de nem kaptam választ. Már hetek teltek
el Asha tizenkettedik születésnapja óta. Felhívtam a házat, és egy
idegen nő vette fel a telefont, aki nem beszélt angolul. Küldtem
egy táviratot a múlt héten, aztán egy újabbat, amiben kértem,
jelezzenek vissza, hogy minden rendben van-e – de ezekre sem
kaptam választ.
Annyira aggódom, hogy úgy döntöttem, egy hónapra szünetel-
tetem a terápiás praxisomat, és elmegyek Indiába. Nagy lesz a
kavarodás, és a betegeim nyilván bosszúsak lesznek, és tudod,
mennyire utálom Indiát, de nem érdekel – meg kell tennem. Azért
mondom el ezt mind, mert titkon reménykedem, hogy csak velem
van valami bajuk – hogy veled ugyanúgy tartják a kapcsolatot,
mint mindig, és te kaptál köszönetet a születésnapi pénzért stb.
Ha nem, akkor feltehetően te ugyanúgy aggódsz, mint én. Azon
gondolkodtam, ki tudnál-e venni te is szabadságot, és találkoz-
hatnánk-e Madrászban, és utazhatnánk-e együtt Dzsindzsibe?
Olyan idegennek érzem magam Indiában, és nagyszerű lenne, ha
ott lennél velem szülőtársként, és segítenél odaát, ha tényleg van
valami gond. Természetesen fogalmam sincs, könnyen tudsz-e
szabadságot intézni ilyen rövid idő alatt, de nagyon szurkolok.
Még nem foglaltam járatot, de a lehető leghamarabb el akarok
indulni – remélhetőleg már jövő héten. Veled mi a helyzet? Ha te
is jössz, összehangolhatnánk a foglalásunkat.
Egyébként semmi újság. Wayne-nel jól meg vagyunk. Mindent
meg teszek, hogy tökéletes feleség legyek egy tekintélyes jogi cég
feltörekvő társtulajdonosa számára, de be kell ismernem, néha
 úgy érzem, csak szerepet játszom – hogy ez a tökéletesen ápolt há-
ziasszony a tökéletes házban, tökéletes élettel, valójában nem is
én vagyok, csak egy mozi lm egyik szereplője! De Wayne otthon
jó ember – úgy hallottam, az irodában kíméletlen! –, és azt hi-
szem, boldog vagyok.
Ami a gyerekeket illeti – szörnyen szeretne néhányat, de amíg a
karrieremet építettem, ez egyszerűen nem volt meg valósítható,
az elmúlt években meg, nos, nem jött össze. Úgyhogy továbbra is
Asha az egyetlen gyermekem. Az én kis drágám. Néha eltűnő-
döm, mi történt volna, ha jobb anya lettem volna, vagy jobban
szerettem volna Indiát, vagy ha egyből visszaköltöztünk volna
Amerikába, amikor megszületett, és észrevettem, hogy gondjaim
vannak. Vajon milyen életünk lett volna, Kamal? És főleg, Asha
vajon boldogabb lett volna, ha amerikai gyerekként nő fel? Azt
hiszem, ezt már sosem tudjuk meg, és nem is helyes találgatni, de
csak remélni tudom, hogy továbbra is boldog, és nincs semmi baj.
Be kell ismernem, nyug talan vagyok, de egyfolytában azt mon-
dogatom magamnak, hogy csak a félelem beszél belőlem.
Apropó, meg van neked Janiki e-mail-címe? Biztos van neki, hi-
szen számítástechnikát tanul. Tavaly Sundari azt mesélte, hogy
Kaliforniába jön szakmai gyakorlatra, és reméli, hogy talál-
kozunk – nem fog ta fel, Amerika milyen óriási, és hogy Cam-
bridge pont az ellenkező oldalán van, mint Kalifornia! De Janiki
biztosan többet tudna mondani, ha sikerülne vele kapcsolatba
lépnünk. Bárcsak elkértem volna Sundaritól az e-mail-címét – de
akkor nem is gondoltam rá. Aztán pedig a levelek abbamaradtak.
No, ez végül egy jó hosszú e-mail lett – remélem, hamarosan
hallok felőled!”

Kamalnak zúgott a feje. Ő is épp írni akart Caroline-nak, hogy

hallott-e Sundari felől. Nem vallott az asszonyra, hogy nem vá-
laszolt a levelekre, nem küldte el Asha köszönőlevelét, miután
megérkezett a születésnapi ajándéka. Mármint, hogy a pénz a
születésnapi ajándékára – mivel nem tudta, Asha minek örülne,
Kamal mindig pluszpénzt küldött, és Sundari választotta ki az
ajándékokat: általában könyveket, amelyeket Janiki vett meg
Madrászban, és elküldte vagy elvitte Ashának. Kamal tudta,
hogy Asha szereti Enid Bly ton detektív történeteit: amióta Janiki
odaadta neki az elsőt, egyre újabbakat és újabbakat kért, és sze-
rencsére Janiki teljesíteni tudta ezt a kívánságát. Habár ez való-
színűleg megváltozott – utolsó, körülbelül hat hónappal ezelőtt
írt levelében Sundari azt mesélte, Janiki most Amerikában van,
gyakornokként dolgozik egy számítástechnikai cégnél. Janiki,
jutott eszébe, alighanem tudja, mi a gond – de hogyan lépjen
vele kapcsolatba?
Igen, Caroline-nak igaza van – aggódott, nagyon aggódott. Az
aggodalmába bűntudat is vegyült. Nem látta a lányát nyolcéves
kora óta, és Asha annyira nem volt közlékeny, hogy neki teljesen
elszállt az önbizalma, egyáltalán nem érezte már, hogy alkalmas
volna az apai szerep betöltésére. Csak pénz küldésére volt képes,
amelyet a Bank of Indiánál vezetett számlájáról utalt át Sunda-
riéra. Nagyon is jól tudta, hogy a pénz nem elég. Tudta jól, hogy
rossz apa. Rossz apa, rossz apa, zakatolt a fejében a végtelenített
mantra, amelyet képtelen volt pozitív gondolkodással elhallgat-
tatni. Mert igaz volt.
És mivel tudta, hogy igaz, és mivel az aggodalom homályos
pánikká nőtt benne, tudta, hogy tennie kell valamit. Valami
drasztikusat. Itt volt az ideje, hogy jó apa legyen. A jó apák csele-
kednek. Nemcsak hátradőlnek, reménykednek és imádkoznak.
A jó apák a frontvonalban vannak, ha a gyerekükről van szó. A
Caroline-nak írt válaszlevele az asszonyéval ellentétben rövid
volt, és tömör:

„Én sem hallottam Sundari felől. Nagyon aggódom. Nem veszek

ki szabadságot – kilépek. Annyi túlórám gyűlt össze, hogy fel-
mondási idő nélkül el tudok menni, ami szerencse. Én is azt ter-
vezem, hogy jövő héten Indiába utazom, szóval a nagy szellemek
találkoztak. A gépem jövő kedden érkezik Madrászba, úgyhogy
foglalj úgy, hogy te is akkor érkezz! Találkozunk Madrászban.”
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Asha
Egyvalami volt ott, és csak ez az egyetlen dolog, ami reményt
adott nekem abban a házban. A fér nak volt egy otthoni irodá-
ja, tele könyvespolcokkal, meg egy nagy asztallal, székekkel és
szekrényekkel. És volt egy másik asztala, egy kisebb, és azon az
asztalon egy számítógép állt. A fér korán reggel szokott felkel-
ni, majd leült a számítógéphez, és órákon keresztül csinált ott
valamit, még reggeli előtt. Olyan vágyakozva néztem azt a szá-
mítógépet! Nem tudom elmondani, mennyire szerettem azt a
gépet. Nem kellene dolgokat szeretnünk, de én szerettem, és ez
volt az egyetlen dolog, amit szerettem az egész házban, mert re-
ményt adott nekem.
Megfogadtam magamnak, hogy egy nap belopódzom az irodá-
ba, bekapcsolom azt a számítógépet, és írok Janikinek egy e-ma-
ilt. De ez nehéz volt, mert a fér reggeli után ment dolgozni, és a
nő egész nap otthon szokott lenni, és gyelt, és megmondta, mit
csináljak, nehogy ellustuljak. Így aztán nem volt esélyem a szá-
mítógéphez jutni. Arra gondoltam, talán egyszer belopózhatnék
éjszaka, amikor alszanak, de amikor megpróbáltam, zárva talál-
tam az ajtót. A kulcs a fér kulcstartóján volt más kulcsokkal
együtt, az ajtókulccsal, a kocsikulccsal – alaposan meg gyel-
tem, amikor azt hitte, nem gyelek, innen tudom.
De volt egy tartalék kulcs, és tudtam, hol tartják: a háztartás
többi kulcsával együtt, egy táblán, a hálószobájukban. Tudtam,
mert egyszer Srimati fogta az iroda kulcsát, és kinyitotta az aj-
tót, hogy takarítsam ki az irodát. Le kellett porolnom az asztalt,
és letörölgetni a számítógépet, és el sem tudom mondani, mi-
lyen szeretettel törölgettem le azt a számítógépet, mert egy nap
majd használni fogom, és írok rajta Janikinek. Megfogadtam,
hogy így lesz. De Srimati árgus szemmel gyelt, és amíg a szo-
bát takarítottam, esélyem sem volt semmire. Aztán a harmadik
héten, az egyik nap megfordult a szerencsém, mert Srimati fej-
fájásra panaszkodott aznap reggel. Azért, mert megjött neki,
mert láttam a véres dolgait a fürdőszobai szennyestartóban.
Ebéd után azt mondta:
–  Lefekszem egy órára. Már elég régóta itt vagy – tudod, me-
lyik szobát kell kitakarítani. Takarítsd ki az irodát és a gyerekek
hálószobáit! Nehogy lustálkodj, mert mindent ellenőrzök, ami-
kor felébredek!
És a kezemben tartottam az iroda kulcsát!
–  Igenis, asszonyom! – feleltem, és a dolgomra mentem, mi-
közben ő lefeküdt.
Nem tudom leírni, micsoda örömet éreztem, amikor leültem
arra a székre, és bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, ahogy
felvillan a képernyője, és életre kel, csak nekem! Iszonyatosan
ideges voltam. Aztán valami furcsa történt. A képernyőn megje-
lent egy kis ablak, és az állt benne: „Adja meg a jelszót!” Nem ér-
tettem. A saját számítógépemen nem volt ilyen. Azt csak bekap-
csoltam, és egyből mehettem az e-mailjeimhez. Tudtam, hogy
mi az a jelszó, mert nekem is volt az e-mailemhez, habár Janiki
elmagyarázta nekem, hogy „el van mentve”, úgyhogy nem kel-
lett minden egyes alkalommal újra belépnem. „Csak, ha másik
számítógépről használod”, mondta, és „Soha ne mondd el senki-
nek a jelszavadat! Ez a te titkod!” Különösnek találtam, hogy ez a
számítógép már most kéri a jelszavamat, de beírtam, aztán azt
mondta: „Helytelen a jelszó. Próbálja újra!”
Nem tudtam, mit tegyek. Féltem újra próbálkozni. Féltem, mi
történik. Lehet, hogy a fér jelszavát kérdezi, nem az enyémet.
Úgyhogy kikapcsoltam a számítógépet, és végtelenül leverten
kitakarítottam a szobát. A tervem kudarcot vallott.
Nem hittem volna, hogy a dolgok még rosszabbra fordulhatnak,
de persze ez történt, mint már tudják. De mielőtt rosszabbra for-
dultak volna, jobbra, sokkal jobbra fordultak, és egy ideig azt
gondoltam, megmenekültem – hogy Isten válaszolt az imáimra.
Nem jelent vigaszt az, hogy elmondhatom: az a fér és a felesé-
ge elnyerte méltó büntetését. Mert ez történt ezután. És először
azt hittem, fordult a szerencsém, mert hirtelen kisütött a nap,
és megkaptam, amit akartam. Karma Úrnő ilyen. A végén min-
dig ő nyer.
 HUSZADIK FEJEZET

Caroline
Madrász, 2000

Caroline a madrászi nemzetközi repülőtéren valóságos izzadság-

levesbe lépett. Már teljesen megfeledkezett a hőségről, a pára-
tartalomról, a fülledt éghajlatról, amely azonnal rátelepszik az
Indiába érkezőre. Aztán jött a végtelen várakozás a végtelen sor-
ban, amíg ellenőrizték az útlevelét. Aztán újabb végtelen vára-
kozás a poggyászára, indiaiak és nyugatiak nyüzsgő tömegében,
akik mind tülekedtek, hogy közelebb kerüljenek a poggyászszál-
lító futószalaghoz, lekapkodták és elvonszolták a poggyászukat,
rozsdás, nyikorgó targoncákra halmozva a táskáikat. Mivel Ca-
roline emlékezett, milyen hosszú ideig szokott tartani, mire a
poggyászok elkezdtek előözönleni, az Indiai Állami Bank pultjá-
hoz ment, hogy a dollárjait rúpiára váltsa. Miután ezzel végzett,
visszatért a poggyászkiadóhoz, és megkönnyebbülten látta,
hogy megindult a mozgás: emberek, főleg indiaiak, görgették,
vonszolták vagy emelték ki a csomagjaikat a nyüzsgő tömegből.
Úgy tűnt, némelyik embernek hegynyi poggyásza van, bő-
rönd- és ládahalmok. Caroline-nak csak egy utazótáskája volt.
Tudta, milyen hasznos, ha az ember kevés csomaggal utazik, fő-
leg Indiában. És egyébként is, mire volna szüksége? Nem város-
nézésre vagy luxusutazásra indult, ahol szép új ruhákra volna
szüksége. Ashát keresi. Praktikus dolgokat hozott, könnyű pa-
mutnadrágot, pólókat és laza blúzokat: kényelmes ruhákat,
amelyek megfelelőek a hőségben, de semmi ujjatlant vagy túl
rövidet, az indiai szemérmességnek tett engedmény gyanánt.
Ott is volt a kis zöld táskája egy hatalmas poggyásznak tá-
maszkodva, amelyet világos pamutba burkoltak és jól átkötöz-
tek, egyik oldalára nagy betűkkel egy címet rkáltak. Egy testes
fér hömpölygött előre, megragadta a nagy táskát, és lerángatta
a futószalagról, és mire elvonszolta, Caroline táskája már méte-
rekkel arrébb volt, épp úton vissza, a repülőtér gyomrába. Esélye
sem volt átverekednie magát a tömegen, hogy lekapja: meg kel-
lett várnia, míg újra előbukkan.
Végre, maga mögött húzva gurulós utazótáskáját, készen állt
arra, hogy elhagyja a repülőteret. Két egyenruhás ellenőrizte az
iratait, krétával ráírtak valamit a táskájára, és máris egy folyo-
són sétált kifelé a repülőtérről, jobbra tőle, egy fémkorlát mö-
gött indiaiak elképesztő tömege, akik közül sokan táblával inte-
gettek, amelyen valamilyen név állt, utasok, szállodák vagy cé-
gek neve. Áthajoltak a korláton, és a felbukkanó utasokat pász-
tázták, hogy felfedezzék azt, aki elé kijöttek.
Ó, milyen ismerős volt az egész! India kitárta a karját, és át-
ölelte, birtoklóan, lopva, mégis feltűnően, pimaszul. A kétarcú
India: gyengéd és kegyetlen, csodálatosan szép és visszataszító-
an rút. India, amely egyik oldalról megcsókol, a másikról arcul
üt. India, amely egyik nap megnyugtat, a következőn cafatokra
tépi a lelkedet. India, amely táplálja az érzékeidet, és éhezteti az
egódat, miközben a földbe tapossa. Az az India, amelyet oly lel-
kesen ölelt magához, amikor első ízben haladt át ezen az úton, a
repülőtér szentélyéből egy olyan kultúra szívébe és gyomrába
érve, amelyet sosem fog egészen megérteni. Azon első alkalom-
mal, sok évvel ezelőtt, szeretett Kamalja ott volt az oldalán, és ő
nemcsak belé volt szerelmes, hanem az országába is, látatlan-
ban. Indiába. Az az India, amelyet később teljes mértékben el-
utasított, ahonnan elmenekült egy gyötrelmes betegség fájdal-
mai közepette, és ahova aztán vonakodva tért vissza, amikor
Asha ötéves volt.
Most, a harmadik alkalommal, szinte magánkívül volt az ag-
godalomtól. Most azért jött, hogy megtalálja a lányát, és bizto-
sítsa a jólétét. És azért is, hogy újra találkozzon Kamallal.
 És ott volt ő. Kamal. Ott várt rá az út végén. Nem volt tábla a
kezében, nem volt rá szüksége. Látta őt, és a fokozódó érzelmi
zűrzavar, amelyet az elmúlt néhány hétben, napban és órában
úgy igyekezett visszafojtani, az egyre erősödő félelmek és a bűn-
tudat felszínre tört benne, s most, hogy meglátta Kamalt, a he-
lyüket átvette a megnyugvás és a megkönnyebbülés, és a fér
kitárt karjába vetette magát. Az átölelte, és ő otthon volt.
Kamal taxisofőrje megragadta a targoncát, és Caroline Kamal-
lal együtt követte őt. Az asszony hirtelen zavarban érezte ma-
gát. Kamal üdvözlése – nos, nem volt olyan meleg, mint amire
számított. Átölelte őt, igen – nem is nagyon tudott volna mást
tenni, látva, hogy ő repül felé. Kény telen volt kitárni a karját, de
aztán amilyen gyorsan csak tudta, elengedte. És most ott balla-
gott mellette, de nem ért hozzá – igazán meg foghatnánk egymás
kezét, gondolta Caroline. Végül is még mindig barátok – mi a baj
azzal, ha teljesen plátói módon fogják egymás kezét? De talán,
indiaiként, Kamalnak nem szabad megérintenie őt, egy nőt, a
volt feleségét? Nos, gondolta, ez ügyben tennem kell valamit.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Asha
Madrász, 2000

Sosem tudtam meg, mi történt valójában, csak azt tudom, hogy

egy nap, a kora reggeli órákban a kutyák ugatni kezdtek, és a
kertkapun nyikorgott a lánc, és valaki olyan hangosan kiabált,
hogy arra akár az egész utca felébredhetett volna. A szememet
dörgölve felültem a padlón. Talpra ugrottam, kiszaladtam a
konyhába, és kinéztem a rácsos ablakon: nem láttam sokat, de
annyit igen, hogy három-négy ember áll a kapunál, és kiabál,
hogy engedjék be őket. A fér szokás szerint a dolgozószobájá-
ban dolgozott, ahogy minden reggel, napkelte előtt, és lépteket
hallottam, dobogó lábakét, ahogy kirohant a szobából, az úrnő
is kirohant a hálószobájából, a folyosón álltak, és hallottam,
ahogy suttognak. Láthatóan úgy döntöttek, nem nyitják ki a ka-
put: legalábbis senki sem ment, hogy kinyissa, és a kiabálás egy-
re hangosabb lett.
Valaki hozott egy olyan tölcsér formájú dolgot, amibe az em-
berek kiabálni szoktak… Igen, egy megafont. És akkor megértet-
tem. „Rendőrség! Kinyitni!”, ezt kiabálták. De továbbra sem nyi-
totta ki senki a kaput, de aztán kiderült, hogy valamelyikük át-
vágta a láncot – akkor persze ezt még nem tudtam, de láttam ké-
sőbb az elvágott láncot –, és a három rendőr bemasírozott a ko-
csifelhajtón. A kutyák rájuk támadtak. Hosszú láncon voltak,
elég hosszún ahhoz, hogy elérjék az utat, és ráugorjanak bárki
idegenre, aki arra jön. Az első rendőr egyszerűen lelőtte őket.
Mindkét kutyát! Olyan félelmetes volt, hogy inkább elbújtam.
Tudják, milyenek ezek a nagy tamil házak, amelyeket egy köz-
ponti udvar köré építenek négyszög alakban. Szóval kiszalad-
tam a konyhából, ki az udvarra, és elbújtam. Pontosan tudtam,
hova bújjak, mert ide rejtőztem néha a fér elől. Volt ott egy
pad, felnyitható ülőkével, alatta egy rekesz, benne néhány pár-
na, és azok mellett volt annyi hely, hogy egy olyan kicsi lány,
mint én, elférjen. Úgyhogy beugrottam, és becsuktam a fedelet,
ami az ülőke volt, de mivel a pad fadeszkákból készült, így is lát-
tam valamennyire, mi történik az udvaron. És persze hallottam
is mindent.
Az ajtónál álltak, dörömböltek rajta, és az úrnő végül aligha-
nem beengedte őket: gondolom, tudta, hogy ha nem így tesz,
betörik az ajtót. Ellepték a házat. Minden szobából hallottam
őket, és láttam, ahogy keresztül-kasul járkálnak az udvaron,
ahogy átvizsgálják a helyet. A fér eltűnt, de neki nem lehetett
valami jó búvóhelye, mert hamarosan megtalálták. Sok kiabá-
lást hallottam. A gyerekek összevissza szaladgáltak, sírva és vi-
sítozva. Nem láttam túl sokat, de hallottam. A deszkák között
megpillantottam a fér t, akit megbilincselve vezettek át az ud-
varon a főbejárat felé, az asszonyt a csuklójánál fogva rángatták
utána, a gyerekek visítva kapaszkodtak a ruhájába. A régi éjsza-
kai szárija volt rajta, és a haja kibontva lógott.
Aztán csend lett. Elmentek.
Mivel többet akartam látni, kimásztam a padból, és az egyik
utcai ablakhoz futottam. Kinéztem, és csak úgy repesett a szí-
vem, amikor megláttam, ahogy a fér t, aki két rendőr csuklójá-
hoz volt bilincselve, végigrángatják a kerti úton. A nő nem volt
megbilincselve, őt a könyökénél fogták. A gyerekek miatt kia-
bált, akik mögötte szaladtak, és azt kiabálták, hogy Amma!
Amma! A rendőrnő megpróbálta megragadni a gyerekek kezét,
de azok visítottak, és rugdalták őt. Úgyhogy tiszta őrültekháza
volt a felhajtón, mindenki üvöltözött és sikítozott, aztán kiértek
a kapun, és már nem láttam többet, de hallottam, hogy kocsiaj-
tók csapódnak, és autók hajtanak el. De ez nem volt minden. Két
rendőr hátramaradt, és ragasztószalagokat raktak le mindenfe-
lé, tudják, azokat a sárgákat, amelyeket az amerikai tévésoroza-
tokban is lehet látni egy-egy bűncselekmény után. Úgyhogy a
házat bevonták ilyen ragasztószalaggal, és én odabent voltam,
és senki sem tudott rólam. És mindenhol csend honolt, és egye-
dül voltam a házban.
Csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyitom a bejárati aj-
tót, letépem a szalagot, és elfutok. Szabad voltam. De nem men-
tem el, és tudják, miért? Két okból.
Az egyik az volt, hogy nem tudtam, hova menjek – Dzsindzsi-
be természetesen nem mehettem vissza, de akkor hova? Mad-
rász hatalmas város. Tömve van emberekkel, épületekkel és jár-
művekkel, kétkerekűekkel és négykerekűekkel, buszokkal és te-
herautókkal, és féltem abban a városban, fogalmam sem volt,
egyáltalán hova is mehetnék.
A másik ok pedig az volt, hogy a dolgozószoba ajtaja nyitva
maradt, és a szoba üres volt, és ott állt a számítógép, be volt kap-
csolva, és világított, a kék képernyőn buborékok szálldostak. És
az a számítógép hívogatott engem. Mert a számítógépben ott
volt Janiki.
Odafutottam a számítógéphez, megérintettem a billentyűze-
tet, és láss csodát, a buborékok eltűntek, és szabadon használ-
hattam, s az Internet Explorer hívogatott. A fér valamit írt, de
már tudtam annyit a számítógépekről, hogy azt ki tudtam kat-
tintani, és megkerestem a kis e betűt, ami megnyitja a World
Wide Webet. Tudtam, hogy kell csinálni, mert Janiki megtaní-
tott rá a saját számítógépemen, és ez ugyanolyan volt. Megnyi-
tottam a Yahoo ókomat, és volt ott néhány üzenet Janikitől,
amelyekben azt kérte, hogy válaszoljak neki, és kérdezte, hogy
vagyok, és hogy Paruthy bácsi jól bánik-e velem. És miután elol-
vastam ezeket az üzeneteket, válaszoltam Janikinek, és ezt írtam
neki:

„Kedves Janiki!
 Paruthy bácsi egy nagyon rossz ember. Előbb eladta a számítógé-
pemet, aztán Madrászba küldött, hogy ott rossz embereknek dol-
gozzak, és hosszú ideig dolgoztam cselédként, és vertek engem. De
aztán jött a rendőrség és elvitték őket, és most egyedül vagyok a
házban, úgyhogy használom a számítógépet. Janiki, most már el-
mehetek, de nem tudom, hova menjek. Olyan messze vagy! Kér-
lek, mondd meg, hova menjek, és mit csináljak, a számítógépnél
várok. Asha”

A ház néma volt, és tárva-nyitva állt. Minden ajtó ki volt nyit-

va! Féltem – mi lesz, ha visszajönnek? De aztán arra gondoltam,
nem, nem fognak visszajönni. A rendőrség elvitte őket. Nem
fognak visszajönni. Mert persze én nem mehettem el, meg kel-
lett várnom Janiki levelét.
Az órára néztem. Majdnem öt óra volt. Sokat szoktam Janikire
gondolni, és azt találgatni, mennyi az idő ott, ahol most van,
úgyhogy tudtam, hogy Kaliforniában még tegnap van. Janiki
minden este hat óra körül ért haza, és akkor ült le a saját számí-
tógépéhez, és olvasta el a leveleit. És néha, Janiki ideje szerint
este nyolc órakor, az enyém szerint reggel fél hétkor mindketten
beléptünk egy chatszobába, és ott beszélgettünk, aztán én isko-
lába mentem, ha tanítási nap volt. Ma este, amikor hazaér, elol-
vassa majd a levelemet, és válaszol, és megmondja, hova men-
jek, és talán még beszélgetni is tudunk. Szóval még nem mehet-
tem el. Várnom kellett Janiki útmutatására. Még egy órát meg
egy felet kellett várnom ebben az átkozott házban.
De úgy döntöttem, először is eszem valamit, mert éhes vol-
tam. A konyha tele volt étellel. Állt ott egy hűtőszekrény, tele -
nomságokkal. Úgyhogy ettem kenyeret, vajat és dzsemet, de elő-
ször megpirítottam a kenyeret, ahogy az úrnőtől láttam, és csi-
náltam néhány tojást. Volt még tegnapról néhány idli meg egy
kis számbár, ezeket megmelegítettem és megettem, és néhány
 15
szamószát , amik kicsit már régiek voltak, aztán kukoricapely-
het tejjel, amit a gyerekek reggeliztek mindig. Aztán elmosogat-
tam.
Egy percig eltűnődtem, hova viszik a gyerekeket. A fér t és a
nőt elfogták, és biztos voltam benne, hogy börtönbe kerülnek,
de vajon a gyerekeket is oda viszik? Aztán azt mondtam ma-
gamnak: Asha, ez nem tartozik rád. Egyébként is, borzalmas gye-
rekek voltak. Tudom, a szüleik hibája, hogy ilyen borzalmasak
lettek, de a karma utoléri a borzalmas embereket, nem igaz?
Még a gyerekeket is. Úgyhogy nem aggódtam értük.
Aztán megettem egy nagy almát és némi szőlőt, és készítet-
tem magamnak teát. Ez volt a legbőségesebb reggeli, amit éle-
temben ettem, de muszáj volt ilyen sokat befalnom, mert azóta
nem ettem rendesen, hogy Amma és Appa meghalt, és most el-
söprő erővel tört rám az éhség, úgyhogy jól kellett laknom.
A főzés és az evés több mint egy órába telt, úgyhogy amikor
végeztem, újra megnéztem a számítógépet, de még mindig nem
érkezett válasz. Így hát a fürdőszobába mentem, és lezuhanyoz-
tam. Ez volt az első alkalom, hogy lezuhanyoztam ebben a ház-
ban, mert eddig csak egy vödör hideg vizet kaptam másnapon-
ta, meg egy rongyot, és a konyha mögötti szobában kellett lemo-
sakodnom, amit az úrnő mosogatókonyhának hívott, ide járt a
dhobi, a mosóember a ruhákat kimosni. De most igazi zu-
hannyal zuhanyoztam, és a víz meleg volt, és ez nagyon jólesett
a kora reggel hűvösében. És a szappan egy akonból jött, és
olyan jó illata volt! Megmostam a hajamat egy kis édes illatú
samponnal. Aztán megtörölköztem egy nagy, bolyhos törölkö-
zővel, amit a szekrényből vettem ki, és bekentem az egész teste-
met valami különleges fehér krémmel, és az is jólesett.
A régi ruháim a földön hevertek. Úgy éreztem, most, hogy
ilyen tiszta vagyok, már nem vehetem fel őket, úgyhogy magam
köré tekertem a törölközőt, és elindultam tiszta ruhát keresni.
Az úrnő öltözőszobája tele volt új ruhákkal, szárikkal, amiket
még nem is hordott, selyemből és nejlonból, és mindenféle csili-
vili darab, hímzett mintákkal. Nem akartam semmi csicsásat vi-
selni. Úgyhogy egy egyszerű, pamutból készültet választottam,
egy zöldet, egyszerű szegéllyel. A nagy probléma az volt, hogy
mindegyik szári felsője túl nagy volt rám. És a szárik is túl széle-
sek voltak, mivel még növésben voltam, és nem voltam még fel-
nőtt nő. Ez komoly fejtörést okozott!
16
De aztán találtam egy csomó shalwar kameezt , és leghátul ta-
láltam néhány kisebbet is abból az időből, amikor az úrnő még
vékonyabb volt. Az egyik egy kicsit nagy volt ugyan rám, de ez
volt a legkisebb, úgyhogy felvettem. Kék-sárga volt. A nadrág
túl hosszú volt, de a derék- és bokarészét fel tudtam göngyölni,
és így már jobban passzolt rám. Az úrnő tükre előtt megfésül-
ködtem. A hajam még mindig vizes volt, de kikeféltem a guban-
cokat, befontam, és így már csinos lett.
Mire végeztem, egy újabb óra eltelt, és visszamentem a számí-
tógéphez, de Janikitől még mindig nem jött üzenet. Kezdtem
idegessé válni. Nem akartam túl sok időt tölteni ebben a ház-
ban, mert ki tudja, mi fog most történni. Úgy tűnik, a fér bűnö-
ző volt. Mi van, ha voltak bűnöző barátai, akik idejönnek, és
megtalálnak itt, mielőtt Janiki válaszolna? Az ilyen embereket
bűntársnak hívják, és nagyon veszélyesek. Mit fognak csinálni
velem, ha észreveszik, hogy elloptam az úrnő ruháit? Nagyon iz-
gultam emiatt. Az is lehet, hogy megölnek! Imádkoztam Janiki-
hez: Janiki, Janiki, kérlek, érj haza hamar, és kapcsold be a számí-
tógépedet, kérlek, kérlek, kérlek! És imádkoztam Ganésa istenhez,
aki az Akadályok Elhárítója, és mivel már eltávolította az aka-
dályt, amit a bűnöző fogva tartóim jelentettek, talán elhárítja
azt az akadályt is, ami Janiki korai hazaérkezésének az útjában
áll.
De aztán támadt egy ötletem. Tudják, nagyon szerettem ol-
vasni, és elolvastam az összes Enid Bly ton-könyvet, ami gyere-
kekről szólt, akik bűnözőket fogtak el. Az Ötös fogatot, az Öt fel-
fedező kutyával sorozatot, a Titkos Hetest, a Rejtély-könyveket
meg a Kaland-könyveket. Úgyhogy arra gondoltam: Asha, itt
vagy egy bűnöző házában, lehet, hogy ki tudsz róla deríteni vala-
mit, amit majd elmondhatsz a rendőrségnek, amikor már szaba-
don és biztonságban élsz.
Tudják, le kellett foglalnom magamat valamivel, mert percről
percre egyre idegesebb lettem. Ahogy Janiki válaszára vártam,
minden perc óráknak tűnt, és a gondolataim foly ton akörül fo-
rogtak, hogy a bűnözők és a bűntársaik idejönnek, és megtalál-
nak. Úgy éreztem, minden kintről jövő hangot felerősítve hallok
– egy kutya ugatását, egy autó dudálását. Már világos volt oda-
kint – mostanra megvirradt. Az órára néztem. Hét óra. A dhobi
hamarosan megérkezik, aztán pedig jön a gyümölcsösasszony
és a tejesember. Valamiért féltem attól, hogy találkozzam velük,
mert akkor el kellene nekik magyaráznom, mi történt. Nem
akartam senki mással beszélni, csak azzal, akihez Janiki küld. Ő
majd megmondja nekem, pontosan mit is tegyek.
De addig is csinálnom kellett valamit, ezért úgy döntöttem,
azzal csillapítom le az idegeimet, hogy átnézem a fér asztalát.
Egy detektív ezt tenné. Nyomok után kutatna. Így a várakozás
hasznos tevékenységgel telne. Vettem egy mély levegőt, hogy
összegyűjtsem a bátorságomat, mert igen, féltem, és csak el
akartam menni innen, de még nem tehettem. Így aztán amíg
várakoztam, átkutattam az asztalt.
Nagy, sötét asztal volt, egyik sarkában egy nagy halom
dosszié, a másikban néhány drótrekesz papírokkal, középen a
számítógép, és a tetején egy írómappa. Egy nagy napló. Úgy
döntöttem, elolvasom a naplót. Az embernek nem illik mások
naplóját elolvasni, de ez egy bűnözőé volt, úgyhogy detektív-
munkának számított. A napló tele volt olyan jegyzetekkel, ami-
ket nem tudtam elolvasni. Úgy tűnt, nagyon elfoglalt ember. A
jegyzetek egy része tamilul volt, néhány angolul. Semmit sem
mondtak nekem.
 Kinyitottam a ókokat, és átnéztem őket. Aztán rájöttem,
hogy rossz detektív vagyok, mert nem tudtam, mit keresek, és a
papírok, amiket találtam, semmit sem mondtak nekem. Egy
csomó nyugta, meg ilyesmik. Tollak és kulcsok.
Az alsó ók be volt zárva, de belepróbáltam a kulcstartón lévő
kulcsokat, és láss csodát, az egyik beleillett. Úgyhogy kinyitot-
tam az alsó ókot, és ott két fényképalbumot találtam. Kivettem
az elsőt, kinyitottam, és tele volt lányok fényképével. Velem egy-
korúak és atalabbak, mind kiöltöztetve, kisminkelve, feléksze-
rezve. Igazából mind úgy voltak felöltöztetve, hogy felnőtt nő-
nek nézzenek ki. Arra gondoltam, hogy milyen különös! És ott
volt az én fotóm is, abban a vörös száriban, amibe azon a napon
öltöztettek!
Oldalakon keresztül ilyen lányok, minden fénykép alatt egy
név, és a város neve: Madrász, Mumbai, Delhi, Bangalor, Májszúr
stb. Csodálkoztam, mihez kellett neki ennyi lány fényképe. Fur-
csának találtam. Becsuktam az albumot, és visszatettem, aztán
kivettem a második albumot. Kinyitottam – és azonnal becsuk-
tam. Mert ez is tele volt lányokról készült fotókkal – de itt a lá-
nyok meztelenek voltak! Anyaszült meztelenek! Mire kellett neki
egy album tele meztelen lányokkal? El sem tudtam képzelni, de
valami nagyon rossz érzés fogott el, annyira émelyegni kezd-
tem, hogy becsaptam a ókot, és úgy döntöttem, nem detektí-
veskedem tovább.
Visszamentem a számítógéphez, és a képernyő feléledt, és leg-
nagyobb örömömre volt egy új levelem Janikitől. Ezt írta:

„Drága Ashám, azonnal menj a barátnőmhöz, Nádijához! Az

IITM-en (a Madrászi Indiai Technológiai Intézetben) tanul. Em-
lékszel rá? Találkoztál vele, amikor annak idején elhoztalak Mad-
rászba – ő az, akitől a számítógépedet kaptad! Nagyon kedves, és
segíteni fog neked. Azonnal írok neki, hogy elmagyarázzam a
helyzetet, és várjon rád. Ez a telefonszáma: 96758567, és lejjebb
 megírom a címét, és ez az e-mail-címe, de arra nem lesz szüksé-
ged, ha egyből elmész. Egy perccel se maradj tovább abban a ház-
ban! Bérelj egy riksát! Van pénzed? Ha nincs, keress a házban!
Biztos vagyok benne, hogy találsz néhány rúpiát egy konyha ók-
ban, ahogy Ammánál is volt.”

Láttam, hogy csak öt perccel ezelőtt küldte el a választ, úgy-

hogy gyorsan írtam egy újabb e-mailt:

„Janiki, elmegyek, mert úgy félek! Az előbb találtam egy albu-

mot, tele meztelen lányokról készült képekkel!!!!! Asha”

„Asha, ez borzasztó! Talán segíthet a rendőrségnek, ha többet de-

rítünk ki – de siess! Ha tudod használni a számítógépet, talán ki-
találhatod a jelszavát. Nyitva van az e-mail- ókja? Nézd meg,
vannak-e benne gyanús levelek, és továbbítsd nekem – tudod, ho-
gyan kell továbbítani, ugye? Csak kattints arra, hogy „Továbbí-
tás”, és írd be a címemet! Nagyon jó lenne, ha ki tudnád deríteni
a jelszavát! Például nézd meg a billentyűzet alatt vagy egy napló
első oldalán, vagy egy jegyzetfüzetben.”

Megnéztem ezeken a helyeken mind, de nem találtam sem-

mit, ami jelszónak tűnt volna. Aztán eszembe jutott egy kis fe-
kete könyvecske a felső ókban, amit kinyitottam, de nem mon-
dott nekem semmit, mert csak egy szavakból álló lista volt ben-
ne, némelyik áthúzva. Janiki azt mondta nekem, néhány havon-
ta változtassam meg a jelszavamat, úgyhogy talán ezek lehettek
a régi jelszavai? Újra megnéztem a könyvet. Igen, minden szó ki
volt húzva, csak a legalsó nem, úgyhogy talán ez lehetett az
utolsó jelszó: cushion569.
Az e-mail- ókja még meg volt nyitva. Nem akartam azzal
vesztegetni az időt, hogy elolvasom a leveleit, úgyhogy csak ta-
lálomra kiválasztottam egyet, azt továbbítottam Janikinek, és
gyorsan írtam neki egy e-mailt, hogy úgy gondolom, a jelszó
cushion569 lehet, aztán kirohantam az előszobába, és láttam,
hogy valaki egy fejszével felhasította az ajtót, és épp egy kéz
nyúlt át a nyíláson, hogy kinyissa az ajtót, aztán kinyílt az ajtó,
és négy ember rontott be rajta. Mind egyenruhában. Rendőrség.
De egyáltalán nem a rendőrség volt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Janiki
Kalifornia, 2000

E-mail Janikitől Nádijának:

„Nádija, drágám, tudsz valamit Asháról? Kicsit aggódom, mert

e-mailben beszélgettünk, és egyszer csak abbamaradt. Meg van
neki a címed és a telefonszámod, és ma kellett volna megérkeznie
hozzád – a te időd szerint a reggeli órákban. Egy szemhunyásnyit
sem tudtam aludni egész éjszaka, folyton az e-mailjeimet ellen-
őriztem, és mivel egyikőtöktől sem kaptam hírt, mostanra bor-
zasztóan aggódom. Megérkezett? Itt most reggel 6 óra van, úgy-
hogy Madrászban késő délután kell, hogy legyen. Kérlek, mondd,
hogy biztonságban van nálad!”

Janiki egyre csak várt a hírekre: újabb e-mailre Ashától, üze-

netre Nádijától, hogy Asha kapcsolatba lépett vele, és biztonság-
ban van. De semmi. Nyugtalanul járkált fel-alá a szobájában.
Történt valami, mielőtt Asha elmenekülhetett volna? Milyen
bolond volt, hogy azzal az ostoba jelszóval vesztegette Asha ide-
jét! Az lett volna a fontos, hogy Asha elmeneküljön. Mi van, ha
visszamentek, és megtalálták? Mi van, ha a fogva tartója vala-
hogy megvesztegette a rendőröket, és hazament? Indiában bár-
mi megtörténhet.
Az utolsó, amit Asha küldött, a fogva tartója e-mail-címéhez
tartozó jelszó volt. Váratlanul eszébe jutott valami. Nem volt
benne biztos, hogy zseniális vagy borzasztó, vagy egyszerűen
buta ötlet, de ártani nem árthat. Szóval, hogy eltöltse az időt, Ja-
niki belépett az e-mail- ókba. Levelek százait kellett volna át-
néznie, de erre nem volt most ideje, mivel roppant ideges volt,
és Nádija válaszára várt. Nem foglalkozott a korábbi levelekkel,
azokat később is elolvashatja. Csak a jelennel foglalkozott, hogy
választ találjon a kérdésre: hol van Asha? Miközben a levelek
címzettjeit nézte, támadt a zseniális vagy ostoba ötlete. Úgy
tűnt, a leveleket különböző címzetteknek írták. Összesen tizen-
egynek. A beszélgetésekben a válasz sokszor csak annyi volt,
hogy „Nagyszerű”, vagy „Mennyi?”, vagy „Talán K-nak kellene
mennie?” vagy „Egyetértek Kapoorral.”
A letartóztatásról egyelőre nem esett szó. Ez azt jelentette,
hogy a többi címzett valószínűleg még nem tudta, hogy a cso-
port egyik tagját letartóztatták. Ha már tudták volna, aligha-
nem eltávolították volna a címét a mellékletet kapók listájából.
Úgyhogy Janiki valami nagy csibészséget művelt. Válaszolt az
utolsó levélre, egy ártalmatlan kérdéssel, Ramcharran e-mail-cí-
méről: Biztos vagy benne? És a saját munkahelyi e-mail-címét, a
jiyeng@ grit.com-ot is hozzáadta a mellékletet kapók listájához.
Észre sem fogják venni, nyugtatgatta magát. Nem ellenőrzik. És
ha nem ellenőrzik, nem fogják tudni, ki vagyok, vagy ki vett fel
engem. De én megkapom az összes jövőbeni levelüket. Ezt a koc-
kázatot érdemes volt vállalni, és nem árthatott. Úgyhogy így
tett, és mivel az idő ólomlábakon cammogott, elkezdte átnézni
Ramcharran régi e-mailjeit.
E-mail Nádijától Janikinek:

„Egész délelőtt itthon maradtam, vár va, hogy halljak Asha felől,
de semmi. Meg van neked a cím? Ha tudnám, hol a ház, odame-
hetnék, és megnézhetném.”

E-mail Janikitől Nádijának:

„Nem, nincs meg a cím. De meg van annak a segg fejnek a levelezé-
se, aki fog va tartotta őt Madrászban. Elolvastam az összes leve-
lét, és tudod, mi van? A pasi nemcsak segg fej, de nagypályás bű-
nöző is. Abból, amit a leveleiből kiderítettem, úgy tűnik, egy a-
talkorú prostituáltakra szakosodott kör tag ja. Mindet hazulról
rabolták el. A pasi a kör madrászi részlegének a vezetője. Bizo-
nyára ezt ter vezték Ashával is, de úgy tűnik, a pasit letartóztat-
ták. El sem tudom képzelni, mi történt ez után. Asha és én váltot-
tunk néhány e-mailt, de aztán semmi. Magamon kívül vagyok az
aggodalomtól. Az e-mailekben semmi utalás sem volt arra, hol
van a ház, úgyhogy onnan nem tudjuk kideríteni. Arra gondol-
tam, hogy elmehetnél a rendőrségre, és megkérdezhetnéd. Tehet-
nél feljelentést. Talán ők tudnak valamit. Szörnyű, hogy ilyen
messze vagyok! Ha ma nem kapok hírt Asháról, hazautazom.
Még csak a gyakornoki időm felénél tartok, de Asha fontosabb.
Szólj, ha meg tudsz valamit, és NAGYON köszönöm a segítségedet!
Puszi”

E-mail Nádijától Janikinek:

„Neked bármit, drága! Emlékszem Ashára akkorról, amikor ide-

hoztad, olyan édes kislány! Gondolni sem bírok rá, min mehetett
keresztül, és imádkozom érte, hogy még mindig biztonságban le-
gyen. Ha tehetek még valamit, csak szólj! Ha hazajössz, tudod,
hogy itt vagyok neked.”

E-mail Janikitől Nádijának:

„Ashától egy hang sem jött. Már eltelt 24 óra azóta, hogy utoljá-
ra hallottam felőle, és TUDOM, hogy veszélyben van! Próbálok
kapcsolatba lépni a vér szerinti szüleivel, de fogalmam sincs,
hogy találhatnám meg őket. Paruthy bácsi sosem árulná el ne-
kem. El sem hiszem, hogy ez történik! Szegény, szegény Asha! Ő
az utolsó, akivel ilyesminek kellene történnie, amilyen félénk és
érzékeny kislány! Nem mintha ilyesminek bárkivel meg kellene
történnie, de tudod, mire gondolok. Eget-földet megmozgatok,
 hogy meg találjam! De meg kell találnom a szüleit. Nekik is tudni-
uk kell!”

Janiki az asztalára hajolt, fejét a kezébe fogva az ujjai közé szo-

rította, ahogy szokta, amikor koncentrálnia kell. Gondolkozz, Ja-
niki, gondolkozz! Hogy léphetne kapcsolatba Kamal bácsival és
Caroline nénivel? Caroline néni New Yorkban él. Janiki emléke-
zett, hogy Amma küldött egy levelet, amelyben megírta Caroli-
ne néni címét és telefonszámát, de ő, Janiki akkor nem bajlódott
azzal, hogy írjon – amúgy is, ki ír még levelet manapság? És Ca-
roline-nal sosem álltak különösebben közeli kapcsolatban, úgy-
hogy nem is hív ta fel. Felírta esetleg a címet? Megnézte. Nem. A
francba! Megtartotta Amma levelét? Valószínűleg nem. A lakása
olyan picike, hogy Janiki csak azokat az iratokat tartotta meg,
amelyekre szüksége volt. Sosem gondolta, hogy valaha meg
akarná látogatni Caroline nénit New Yorkban, vagy akár csak
írni akarna neki, úgyhogy nem vesződött azzal, hogy megtartsa.
Francba, francba, francba!
Ami Kamal bácsit illeti – Janiki tizennégy éves volt, amikor
utoljára látta, szórványos és rövid látogatásai egyikén. Elég ba-
rátságos volt, és nyilvánvalóan örült, hogy ők Ashával olyan kö-
zel állnak egymáshoz, de végül is felnőtt volt, a maga fontos
mérnökvilágában élt, és ráadásul külföldön végzett, úgyhogy
Janiki félelemmel vegyes tiszteletet érzett iránta. Úgy emléke-
zett, Kamal Dubajba költözött – mintha mondott volna valamit
Amma arról, hogy valami nagymenő állása van ott.
Gondolkozz, Janiki, gondolkozz!
Minden információnak ott kell lennie a házban.
Végül küldött egy e-mailt az egyik idősebb vérének, Daav-
nak:

„…meg kell próbálnod átkutatni az irataikat. Tudom, hogy Ca-

roline néni és Kamal bácsi rendszeresen írt Appának és Ammá-
 nak. Ott kell, hogy legyenek valahol a levelek. Szükségem van a
címükre, a telefonszámukra, valamire! A leg jobb az e-mail-cím és
a telefonszám lenne. Nézz körül, meg találod-e Appa régi telefon-
könyvét, a számuk biztos benne van.”

E-mail Daav tól Janikinek:

„Tegnap mindketten elmentek hazulról, és átkutattam a dolgozó-

szobát. Egyetlen levél sincs a nénitől és a bácsitól. És Appa régi
telefonkönyve? Arra a fekete borítójúra gondolsz, ami már szét-
esőben volt? Réges-rég kidobták. Vadonatúj telefonkönyvük van.
Egyszer láttam egy levelet amerikai bélyeggel, a szemétkosárban
volt, felbontatlanul. És aznap később a néni minden papírt elége-
tett az udvaron. Szerintem minden levelükkel ezt csinálja: elégeti
őket. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Ha tehetek még vala-
mit, csak szólj! Amikor meg találod Ashát, öleld meg a nevemben
is!”

A francba! Jellemző. Janikinek egyetlen lehetősége maradt.

Neki magának kell odamennie. Vissza Indiába. Valahogy Asha
nyomára kell bukkannia. Már csak egy reménye maradt, és ez az
Asha fogva tartói által hátrahagyott e-mailes nyom volt. Egye-
sével végigolvasta azokat a leveleket: néhányat, amelyek hindiül
voltak, le kell majd fordíttatnia. Azokban csak talál valami tám-
pontot! Ha van, akkor majd azt követi. A helyszínen kell lennie.
De támadt egy másik ötlete is. Egy kifejezetten zseniális, ami azt
illeti. Amma nagyon le volt nyűgözve attól, hogy Kamal bácsi
valódi herceg. És egy varázslatos királyságból származik, ame-
lyet Moti Khodayalnak hívnak. Ott biztos vannak rokonai. Majd
ott lenyomozza őt!

E-mail Janikitől Nádijának:

„Most indulok a repülőtérre, hamarosan találkozunk: repülök
Mumbaiba. Ha nem találom meg Ashát, megkeresem az apját,
Kamal bácsit. Meg kell tudnia, mi történt. Fogalmam sincs, hol
lehet, úgyhogy meglátogatom a nagyanyját, aki a jelek szerint
Gudzsarátban él egy palotában. Amma gyakran mesélte nekünk,
hogy Kamal bácsi egy igazi herceg, aki ebből a Moti Khodayal
nevű régi királyságból származik. A királyság már nem létezik, de
a palota igen – ott nőtt fel Kamal bácsi. Kell, hogy legyen ott csa-
ládja, és ők majd tudni fog ják, hol keressem. Meg kell tudnia, mi
történt! Minél többen keressük Ashát, annál jobb. Valószínűleg
pénzre is szükségünk lesz, és remélhetőleg neki van, mert én kol-
dusszegény vagyok. Minden meg takarításomat felhasználtam,
sőt, a szeretett számítógépemet is eladtam, hogy meg vehessem a
repülőjegyemet haza.”

E-mail Nádijától Janikinek:

„Mire ezt megkapod, valószínűleg már itt leszel Indiában, de csak

azt akartam mondani, hogy a pénz miatt ne aggódj. Nekem van
elég ahhoz, hogy segíthessek, amiben csak tudok. Már korábban
szólnod kellett volna – nem kellett volna eladnod a gépedet! De ne
aggódj, veszek majd neked egy újat.”
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Janiki
Moti Khodayal, 2000

Abishta ráni türelmetlenül meghúzta a csengőzsinórt. A nagy

rézharang többször előre-hátra lendült, sürgető parancsot ko-
lompolva.
Pillanatokkal később egy szolgáló, aki hosszú, húzott szoknyát
és hozzáillő blúzt viselt, természetesen a leg nomabb selyem-
ből, átsietett a gyöngyfüggönyön, amely elválasztotta a Szúrja
Csarnokot az Üvegfolyosótól.
–  Mit parancsol fenséged? – kérdezte, tenyerét összeillesztve,
szemét lesütve, és derékból előrehajolva.
Abishta ráni ujja bágyadt ívet írt le, és felmutatott a hálófül-
kéje bejáratánál lévő, díszes fafaragású boltívbe illesztett két té-
véképernyő egyikére. Az egyik képernyőn egy új video lm szí-
nes képei villództak, amelyet Lakshmi, az udvarhölgye hozott,
előző nap. Elragadó, pirospozsgás hősnő tátogta egy néma dal
szövegét: Abishta ráni ugyanis lenyomta a némítás gombot a
távirányítón. A másik képernyő fekete-fehér volt, erre mutatott
most Abishta ráni. A lány tekintete követte az ujját, de meglehe-
tősen tanácstalanul nézte a képernyőt, mivel azon csak a zárt fő-
kapu látszott, és egy magányos alak, amely a kapun kívül állt.
–  Egy idegen van a kapunál – közölte Abishta ráni. – Egy nő.
Tudd meg, kicsoda! És hívasd Lakshmit!
Abishta ráni a mellette álló faragott szantálfa asztalra hanyat-
lott, és ujjai összezárultak a távirányító körül. Megnyomott egy
gombot, és a televízió képernyője egy sercenéssel elsötétedett. A
szolgáló összeráncolta a szemöldökét: Abishta ráni szinte sosem
kapcsolta ki a videót. Reggeltől estig villództak a mozgóképek,
néha, egy beszélgetés alatt, vagy amíg parancsot adott ki, Abi-
shta ráni rövid időre lenémította a lmet, de aztán megnyomta
a visszacsévélés gombot, hogy újrajátssza, amiről lemaradt. He-
tente két-három alkalommal Lakshmi kirándulást tett a város-
ba a Bisheswar Videókölcsönzőbe, és egy zsáknyi új lmmel tért
vissza, amelyeket aztán Abishta ráni a következő napokban
megállás nélkül fogyasztott.
Lakshmi immár hatvanhat éves volt. Legendás szépségét az
idő csak érlelte, akár a minőségi selymet. Bőre, melyet gazdag
olajakkal ápolt, és napi masszázzsal tartott rugalmasan, óarany
patinájú volt. Egyetlen ránc sem csúfította el az arcát; követelő-
dző úrnője felé sikerült a szolgálat éveiben végig mosollyal for-
dulnia, és nemcsak ajkával, hanem a szívével is, így aztán külső
szépségét nem torzította el egy elégedetlen lélek belső csúfsága:
Lakshmi megőrizte méltóságát. Meghízott, persze, és szárija re-
dői mostanra tömör testet takartak, vaskosat, de nem hájasat,
és még mindig formásat, amely érett nőhöz méltóan ívelt ki- és
befelé a megfelelő helyeken. Épp Abishta ráni szárijait nézte át,
amikor megszólalt a kézi adóvevő, amely összekötötte őt az úr-
nőjével. A ráni hív ta. Lakshmi otthagyott csapot-papot, és vé-
gigsietett az Üvegfolyosón.
Kifulladva és izgatottan vágott át a gyöngyfüggönyön, de
gyorsan összeszedte magát, és összekulcsolt kézzel, megnyerő
mosollyal suhant oda Abishta ránihoz.
– Hívatott fenséged? Kicseréljem a lmet? Nem tetszik az, ami
ment?
– Azt akarom megtudni, ki az a női látogató? Mit akar?
–  Audienciát szeretne fenségedtől. Megpróbáltam megtudni,
mi járatban van, de azt mondta, magántermészetű az ügy. A ház
fejével kíván beszélni, de amikor kérdéseket tettem fel neki,
semmit sem tudott. Még azt sem tudja, hogy csak fenséged van
itt. A családdal kívánt találkozni.
 –  Hozd elém! – parancsolta Abishta ráni, és Janikit pár perc
múlva a színe elé vezették.
–  Janiki Ijengár, fenség. Azt mondja, ez a neve. Egy Dzsindzsi
nevű helyről jött, Tamilnáduból. Kérem, foglaljon helyet, Ijen-
gár kisasszony! – mutatott Lakshmi egy pu ra a dámával szem-
közt.
Abishta ráni csavart magának egy bétellevelet, közben merőn
nézte az előtte ülő atal nőt, de egyetlen szót sem szólt. Elbátor-
talanító tekintetének hatása alatt Janiki fészkelődni kezdett,
újra meg újra eligazgatva maga alatt a lábát. Az Egyesült Álla-
mokban töltött hónapok alatt elszokott attól, hogy a földön ül-
jön.
Lakshmi elérhető távolságba helyezett egy alacsony asztalkát,
és egy szolgálólány egy kancsó zavaros folyadékot tett rá, meg
egy tálat, tele mindenféle édességgel.
–  Lime-ból készült limonádé – tudatta Lakshmi, miközben
megtöltötte a poharát. – Nagyon hideg, nagyon frissítő. És ké-
rem, vegyen egy kis nom édességet! Azok a desszertgolyók, a
ladduk ínycsiklandóak.
Hálásan a gyelemelterelésért, Janiki kivett egy laddut, és be-
leharapott: valóban, szinte elolvadt a szájában. Felemelte a po-
harat, és kortyolt egyet a limonádéból. Megpróbálta elkerülni
Abishta ráni tekintetét, amely rezzenéstelenül nyugodott rajta.
– Nos, Ijengár kisasszony, mi szél hozta ide hozzánk? Tudja, el-
foglalt asszony vagyok.
Janiki megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.
– Kamal Bhandari rokonait keresem.
Abishta ráninak a szeme se rebbent. Tekintetét Janikin tartot-
ta, és újra mélyet szippantott a vízipipából. A szoba csendjében
a víz szinte harsogva bugyborékolt. Kint, a kertben egy énekes-
madár trillázott, valahol messze pedig egy kutya ugatott, de
Abishta ráni csak ült ott, és Janikire meredt. Ám aki ismerte,
észrevehette, hogy a szemöldöke alig láthatóan megemelkedett,
a füle mellett egy ér alig észrevehetően erősebben kezdett lük-
tetni.
–  Úgy – szólt végül –, és honnan ismeri ön az említett sze-
mélyt?
Janiki a bátorítás hallatán hadarva magyarázkodni kezdett.
– Nos, tudja, Mr. Bhandarinak van egy lánya, aki most tizenkét
éves, és az anyám, mármint a néhai anyám, mivel kis idővel ez-
előtt meghalt, ő gondozta a lányt. A születése óta. És én olyan
vagyok neki, mintha a nővére lennék – én vigyáztam rá, amikor
kicsi volt, és nagyon közel állunk egymáshoz. És most eltűnt.
Nyoma veszett. Próbálom őt megtalálni. Értesítenem kell Mr.
Bhandarit, hogy a lánya eltűnt, mivel valószínűleg nem tud
róla. És nincs meg nekem a címe, úgyhogy arra gondoltam, azt
reméltem, talán a családja kapcsolatba tud vele lépni, vagy tud
nekem segíteni, hogy megtaláljam. Nagyon sürgős lenne, tudja.
Azt hiszem, Asha, ez a lány neve, veszélyben van, és gyorsan
meg kell őt találnunk, és…
– Állj! Állj, állj, állj! Ennyi elég. Tudta ön, ifjú hölgy, hogy ez a
Mr. Bhandari sok évvel ezelőtt megszakított velem minden kap-
csolatot? Hány éve is volt, Lakshmi?
– Tizennégy, fenség.
– Tizennégy éve. Se egy levél, se egy képeslap, se egy telefonhí-
vás. Ez a hála, amit az unokámtól kaptam. Az egyetlen unokám-
tól.
Janiki szíve elszorult.
– Ó! Úgy érti…
– Úgy értem, megszakította velem a kapcsolatot. Nem akarja,
hogy bármi köze legyen hozzám. Én ugyanakkor… – Felviho-
gott. – Én ugyanakkor mindent tudok róla. Szemmel tartottam.
Megvannak a módszereim. Megvannak a kémeim. Tudom, mi-
kor házasodott meg, és mi a neve a fehér idegennek, akit elvett.
Tudom, mikor repültek el Amerikából, és tértek vissza Indiába.
Tudom a család nevét, akikkel összeálltak Dzsindzsiben – igaza
van, Ijengárnak hívják őket. Tudom, hogy először az Aliyar víz-
tározónál dolgozott Kojambuttúrnál, aztán a Tehrinél Uttar-
kundban. Tudom, mikor született a lánya, és mikor repült
vissza a felesége Amerikába, és mikor vált el tőle. Tudom, mi a
neve a társaságnak Dubajban, amely most alkalmazza. És meg-
van az ottani irodájának a telefonszáma. Lakshmi, hozd ide a te-
lefont, és tárcsázd nekem Kamal számát! Úgy tűnik, ideje hasz-
nálnunk.
Egy perccel később Janiki a füléhez tartotta a telefont, ami va-
lahol Dubajban csengett ki.
Valaki felvette, és valamilyen külföldi nyelven szólt bele, alig-
hanem arabul. Janiki eltakarta a kezével a telefont, és tágra nyílt
szemmel azt tátogta Abishta ráninak:
– Nem értem!
– Csak kérje Kamalt! – mondta Abishta ráni.
Kezét a telefonról elvéve, Janiki ismét beleszólt:
– Beszélhetnék Mr. Bhandarival, kérem?
A hang tökéletes BBC-angolsággal válaszolt:
–  Mr. Bhandari sajnos külföldön van. Segíthetek önnek vala-
miben?
– Ó, ööö, nem… Mikor érkezik vissza?
–  Attól tartok, ezt nem tudom megmondani. Átvehetek vala-
mi üzenetet?
– Nem… de! Kérem, kérje meg, hogy hívjon fel, amikor vissza-
tér. Sürgős lenne.
– Természetesen, de megtudhatnám, ki telefonál?
– Ó… ó, elnézést, igen, természetesen – a nevem Janiki Ijengár.
Sürgősen beszélnem kell vele. A számom – kérem, tartsa egy
percig… – Janiki a táskájában kotorászott a címjegyzéke után,
lapozgatott benne, amíg meg nem találta Nádija számát. Bedik-
tálta. – Visszatér a közeljövőben? Mondjuk egy-két napon belül?
Vagy hosszabb időre elment?
 – Sajnos ezt nem tudom megmondani, asszonyom – mondta a
bársonyos, udvarias hang a vonal másik végén. – De az biztos,
hogy ezen a héten nem várjuk vissza.
– Ó! De nagyon sürgős, személyes ügyről van szó – beszélnem
kell vele! Megvan önnek az e-mail-címe? Vagy bármi, amin ke-
resztül sürgősen kapcsolatba tudok lépni vele?
–  Sajnálom, asszonyom, de nem adhatom ki a személyes e-
mail-címét. Örömmel megadom a cégeset. Arra tud neki írni.
–  Jó, de vajon ellenőrzi-e a céges levelezését a közeljövőben?
Valóban rettenetesen fontos dologról van szó! Vészhelyzetről!
Magántermészetű vészhelyzetről!
–  Asszonyom, sajnos nem tudom megmondani önnek, mikor
fogja Mr. Bhandari ellenőrizni a céges leveleit. Segíthetek még
valamiben? Ha nem, talán szeretné leírni. Van önnél ceruza?
– Egy pillanat.
Janiki kétségbeesett, levegőbe író mozdulatot tett. Lakshmi
azonnal átnyújtott neki egy golyóstollat, és ő leírta a címet,
amelyet a hang diktált.
– Ez minden, asszonyom?
– Igen… nem. Még annyi, hogy ha telefonálna, kérem, mondja
meg neki, hogy nagyon sürgős!
–  Így fogok tenni, asszonyom. Köszönjük a hívását! Viszont-
hallásra, és további szép napot kívánok!
A hang letette: a vonal üresen búgni kezdett. Janiki visszaadta
a telefont Lakshminak, és Abishta ránihoz fordult.
– Elment… nincs ott! Úgy tűnik, akivel követteti, nem valami
naprakész.
Abishta ráni kuncogott, és kinyújtotta a kezét a telefonért.
Megnyomott rajta néhány gombot, aztán egy olyan nyelven be-
szélt, amelyet Janiki nem ismert fel – talán gudzsarátiul.
– Egy órán belül rendelkezésemre fog állni a szükséges infor-
máció – szólt. – Addig is, volna kedve kicsit beszélgetni?
 Csak látszólag volt ez kérdés, valójában parancsként hangzott
el, és Janiki, akinek a legcsekélyebb kedve sem volt csevegni, azt
vette észre, hogy alapos vallatáson esik át. Több ízben legszíve-
sebben azt mondta volna, hogy „Ehhez aztán rohadtul semmi
köze nincs”, de nem tehette. Illedelmesen válaszolgatott Abishta
ráni kérdéseire, mintha csak megbabonázták volna, és ugyan-
úgy nem tudott nem felelni, mint ahogy nem tudott volna nem
enni, ha éhes, vagy nem inni, ha szomjas.
– Maga nagyon szép – mennyi idős?
– Huszonhat vagyok, asszonyom.
– Férjnél van?
– Nem, asszonyom.
– Túl idős ahhoz, hogy hajadon legyen.
– Ez azért van, mert be akarom fejezni a tanulmányaimat, mi-
előtt férjhez megyek. Ami azt illeti, már el vagyok jegyezve.
– Hol van most a jegyese? Elengedte magát egyedül ide?
–  A jegyesem Delhiben dolgozik, asszonyom, és modern fér ,
nem tart az ellenőrzése alatt.
– Aha. Szóval maguk egy modern pár? Elrendezett vagy szerel-
mi házasság?
– Szerelmi házasság, asszonyom.
– Tehát nem kötelező érvényű, gondolom. Semmi szerződés a
szülők között? A szülei nem haragudnának meg, ha felbontaná?
–  A szüleim meghaltak, asszonyom. De ezt bizonyára ön is
tudja, amilyen alaposan gyelteti Kamal bácsit.
–  Ne gorombáskodjon, csak válaszoljon a kérdéseimre! Okkal
teszem fel őket. Miért van a jegyese Delhiben, maga pedig itt?
– Azért, asszonyom, mert próbálom megtalálni a kishúgomat.
Fontos számomra.
– Kamal lánya?
– Igen, asszonyom.
– De Kamalt is próbálja megtalálni, nem igaz? Ezért jött ide?
– Igen. Mert Kamal bácsinak tudnia kell…
 –  Lehetséges, hogy maga titokban azt tervezi, hogy elcsábítja
az unokámat? Hiszen maga szép és atal nő.
Janiki dühösen talpra ugrott.
– Micsoda ostobaság! Természetesen nem erről van szó! Hogy
célozgathat…
Abishta ráni hátravetett fejjel nevetett. Intett Janikinek,
mindkét kezével lefelé mutatva.
–  Üljön le, üljön le, lányom, és ne legyen ilyen sértődött! Ma-
guk, külföldről visszatért hölgyek mind egyformák, foly ton
megsértődnek. Figyeljen arra, amit mondok! – Ismét mintha
csak megbabonázták volna, Janiki visszahuppant a párnájára,
egy olyan erő hatására, amelynek nem tudott ellenállni. – Nincs
abban semmi rossz, ha egy szép nő elcsábít egy fér t. A fér ak
gyengék, ha arról van szó. Legalábbis a legtöbb fér . Sajnálatos
módon az én Kamalom nem. Mindent megpróbáltam, egy egész
sor szép nővel. Megpróbáltam elrendezni a házasságát a leggyö-
nyörűbb hajadonokkal – bármelyik fér beléjük szeretett volna!
Ő viszont dühbe gurult. Végül írt nekem egy goromba levelet, és
megszakította velem a kapcsolatot. Aztán elvette azt a szőke fe-
rengit, azt a külföldit. Én sosem egyeztem volna bele, de nem
volt a dologba beleszólásom. Szerencsére a nő elhagy ta, elvált
tőle, férjhez ment valaki máshoz. A ú szüretre érett. Szüksé-
gem van egy úunokára, és ehhez az kell, hogy újranősüljön!
Sajnálatos módon úgy tűnik, cölibátust fogadott, és nehéz le-
szüretelni. Szerzetesként él, vakon a női bájakra. Ezt jelentette a
magándetektívem. De meg fogom törni az ellenállását! Minden-
kinek megvan a maga gyenge pontja. Meg volt írva a csillagai-
ban, hogy szerzetes lesz. Erre soha nem került sor – de félig az
lett. Úgy él, mint egy szerzetes, de van munkahelye. Felteszem,
ebben a végzet keze van, de a végzet erejét is meg lehet törni!
Nem hiszek abban a halandzsában. Ugyanúgy, ahogy egy eljegy-
zést fel lehet bontani, a végzetet is meg lehet változtatni. Csak
akaraterő kérdése. Nem úgy tűnik, hogy a maga jegyese túlságo-
san ragaszkodna magához. Miért nem próbál meg hozzámenni
Kamalhoz, ha megtalálta? Ez az egész az övé lesz egy napon. Na-
gyon jó parti, ha meg tudja fogni!
Kitárta a karját, és körbeintett, mutatva, mi „ez az egész”.
Janiki, ettől a vérlázító, csapongó társalgástól szédelegve, fel-
háborodottan talpra ugrott.
– Ez egyszerűen… egyszerűen… ez nevetséges! Teljes őrültség!
Én menyasszony vagyok! Szeretem a vőlegényemet! És Kamal
bácsi – ő öreg! Miért akarnék… még csak eszembe sem jutott
soha… ez egyszerűen őrültség!
–  Nem akkora őrültség, nem olyan öreg. Csak tizenkét évvel
idősebb. Ez tökéletesen elfogadható. A férjem tizenkét évvel volt
idősebb nálam, és tökéletesen boldogok voltunk. Maga minél
idősebb, annál nagyobb az esélye a sikerre. Az idősebb fér ak
szeretik a atalabb nőket. A vérükben van – ez biológia. Nem te-
hetnek róla. Egy atal, szép nő felébresztheti Kamalt ebből a fél-
szerzetesi ostobaságból. Egyszer már megnősült, megnősülhet
még egyszer. Az én dolgom, hogy előmozdítsam a házasságot,
de velem nem áll szóba. De ha maga megtalálja, működhet a do-
log, feltéve, hogy maga nem említi, hogy én küldtem. Magától
értetődően körmönfontnak kell lennie, be kell vetnie a női csáb-
erejét. Nem kell mást tennie, csak gyámoltalanul és édesen vi-
selkedni, rebegtetni rá a szempilláját. Hogyan is tudna ellenáll-
ni? Nos, mit szól?
Janiki lehajolt, hogy felemelje a retiküljét. Ezzel az abszurd
ajánlattal Abishta ráni megtörte a varázst. Ennek a nőnek telje-
sen elment az esze, ismerte fel Janiki: megszállott, egy illúzió
rabja, és őt is bele akarja vonni a rögeszméjébe. Janikinek esze
ágában sem volt ebbe belemenni. Az utóbbi képtelen ajánlatot
gyelmen kívül hagyva így szólt:
– Köszönöm az információkat, és hogy engedte, hogy használ-
jam a telefont! Nagyon hasznos volt. Remélhetőleg Kamal kap-
csolatba lép velem a barátomon keresztül. Remélem, jutok majd
valamire, és megtalálom Ashát. Viszlát, Mrs. Bhandari!
Elfordult. Lakshmi a füléhez hajolt.
– Fenség. Fenségnek kell őt szólítania!
– Nos, nem fogom – vágott vissza Janiki, de csak halkan. – Hi-
szen csak egy bolond nő.
– Haha! Hallottam ám! – nevetett Abishta ráni. – Majd meglát-
juk! Viszlát, ifjú hölgy, és sok szerencsét Kamallal! Minden érte-
lemben. Még hogy Kamal bácsi?! Haha! Nevetnem kell!
Kint az Üvegfolyosón Janiki Lakshmihoz fordult.
– Gondolja, hogy… Úgy értem, talán durván hangzik az után,
amit az előbb mondtam neki, de borzasztóan fontos lenne, hogy
megnézzem az e-mailjeimet. Önnek van…
–  Á, igen, igen, természetesen! Elkísérem az irodába – kérem,
kövessen!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Janiki
– Meg kell bocsátania az úrnőmnek – mondta Lakshmi, amikor
az Üvegfolyosó végéhez értek. Egy nagy csarnokba vezette, majd
fel egy lépcsőn, amely a csarnok túlsó végében volt. – Csak ugat,
de nem harap. Legalábbis, most már ez a helyzet. Nem akart go-
romba lenni önnel. Nem tehet róla. Sok mindent elveszített…
nagyon sok mindent.
– Ő tényleg királyi személy? Úgy értem, Indiában már nem lé-
teznek királyságok, ugye?
–  Nos, a kedvére teszünk. De királyi családhoz tartozik, vagy
legalábbis az egykori királyi családhoz. Talán ön is hallott már
Gayatri Deviről, a dzsaipuri hercegnőről? Az úrnőm az ő másod-
unokatestvérének a dédunokája. Jelen volt a Jai maharadzsával
kötött esküvőjén – persze még kislányként, de ha az ember erről
kérdezi, minden részletre emlékszik: hogyan emelte fel őt Jai
herceg, hogyan etette Gayatri hercegnő gulab jamunnal. Az volt
élete legszebb napja! És hatalmas pompa vette őt körül egész
gyermek- és atalkorában! Nagy nosztalgiával emlékszik vissza
azokra a napokra. És én magam is.
– Milyen volt akkoriban az élet?
– Hogy milyen volt? Ó, csodálatos volt! Senki, aki ma él, nem
tudja elképzelni azoknak a napoknak a dicsőségét! Én még atal
lány voltam, de tisztán emlékszem, hogy pontosan itt álltam, és
lenéztem, amikor Szandzsáj maharadzsa látogatóba jött! Ott ült
a királyi párnáin. Teljesen tisztán láttuk őt innen! Persze nem
hallottunk egy szót sem, de miért is kellett volna? Csak nők vol-
tunk; számunkra az jelentette az izgalmat, hogy nézelődhetünk,
hogy gyelhetünk a magasból, a rejtekhelyünkről, miközben a
fér ak az ügyeiket intézik. Az úrnőm nem sokkal volt idősebb
nálam, ifjú feleség volt, nemrég ment férjhez, és nagy remé-
nyekkel tekintett a jövőbe. Ki gondolta volna, hogy a férje olyan
atalon meghal, őt várandós özvegyként hagyva itt! És aztán,
amit nem vettünk észre – senki sem szólt róla –, sejtelmünk sem
volt… – Hirtelen elhallgatott, mintha nem szívesen szakadt vol-
na el attól a varázslatos világtól, és nehezére esett volna olyan
dolgokról beszélni, amelyeknek sosem lett volna szabad megtör-
ténniük.
– Mi történt? – Janiki suttogott, hogy ne törje meg a varázst.
–  Árulás – felelte Lakshmi, hangja indulatossá vált, és reme-
gett a feldúltságtól. – Elárult bennünket a brit rádzsa és azok az
államfér ak, akikhez mindig hűségesek voltunk. Eladtak ben-
nünket! Nem volt választási lehetőségünk! A királyi család vala-
mennyi tagjának be kellett olvadnia – nem volt más választá-
sunk! El kellett magunkat pusztítanunk ahhoz, hogy életben
maradhassunk – de milyen áron? Minden címet elvettek, nem
volt már ország, sem alattvalók. Mit tehetett a régens mahará-
ni? Hiszen ő csak egy nő volt, és amikor egész Indiában még a
leghatalmasabb királyok, még a legősibb uralkodói családok is
elpusztították magukat, és beolvadtak, ő mit tehetett volna?
Semmit. Ez a végzet. Ez Isten akarata, és nekünk el kell fogad-
nunk.
– És mi történt, amikor… – kezdte Janiki, de aztán elhallgatott,
mert fülsiketítő kongás visszhangzott, mint valami haragos
elektromos isten kísértethangja. Lakshmi Janiki karjára tette a
kezét.
– Mennem kell – mondta. – Hívat.
Ajkához emelt egy sípot, amely aranyláncon függött a nyaká-
ban, és belefújt: éles sípszó hallatszott. Szinte azonnal felbuk-
kant a semmiből egy atal lány, kék sifonszáriban.
– Sita, kérlek, kísérd ezt az ifjú hölgyet az irodába, kapcsold be
a számítógépet! A hölgy szeretné használni az internetet.
 – Igenis, asszonyom! – Sita intett Janikinek. – Kérem, kövessen,
hölgyem!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Caroline
Madrász, 2000

A taxi a Connemara Hotel bejárata elé siklott. Egy hordár kinyi-

totta az ajtaját, és Caroline kiszállt a légkondicionált hátsó ülés-
ről. A délelőtti hőség súlyos palástként borult rá: fullasztó volt,
fojtogató. Caroline alig kapott levegőt. Ezért utálom annyira In-
diát, gondolta. Ezért, és a tömeg, a lárma meg a bűz miatt. Ezért
kellett elmennem.
De itt nem volt tömeg, sem lárma, sem bűz, és miután belé-
pett az előcsarnokba, már hőség sem, csak hűvös luxus.
– Csak egy éjszakára, hogy lepihenhess – mondta mellette Ka-
mal. – Holnap kora reggel indulunk Dzsindzsibe. Mit gondolsz,
össze tudsz készülni hajnali ötre?
–  Hát persze! – felelte megbántva Caroline. – Tudom, milyen
sürgős a dolog! Akár már most is útra tudnék kelni! Nincs szük-
ségem arra, hogy lepihenjek!
De tudta, hogy ez nem igaz. A feje már most úgy zúgott, mint-
ha ezernyi méhet engedtek volna benne szabadon – nemcsak az
alváshiány miatt, és azért, mert néhány kisebb, igazi, pihenés
nélküli megszakítással átrepülte a fél világot, és az időeltolódás
összezavarta a belső óráját. Bostonban most éjfélre járt, nem-
csak egy egész napot veszített, de az egész életét. Újra Indiában.
Újra a káoszban. Ez volt a szörnyeteg, amely elől elmenekült. De
ez volt az ár, amelyet meg kellett zetnie. A világ minden ször-
nyetegénél hatalmasabbra nőtt az Asha iránt érzett szeretete, és
ez hozta őt ide, ez hevítette, ez adott most neki erőt.
Megérkeztek a recepcióhoz.
 –  Mrs. Caroline Richmond – mondta Kamal a recepciósnak. –
Foglaltunk szobát.
A recepciós mosolygott, és átnyújtott neki egy kulcskártyát,
amelyet ő átadott Caroline-nak.
– 212-es szoba – mondta. – A portás majd felviszi a csomago-
dat. Gondolom, rád fér egy alapos pihenés.
Caroline átvette a kulcsot, és Kamalra mosolygott.
– Igen, jól fog jönni egy jó hosszú alvás. De később találkozhat-
nánk – melyik a te szobád? Mikor találkozzunk?
– Á, én nem ebben a szállodában lakom – felelte Kamal –, ha-
nem a belvárosban. De ha szeretnéd, eljövök este, és megbeszél-
hetjük a stratégiát. Nos, itt a hordárod. Én megyek is.
– Ó, de… előbb megihatnánk valamit, nem? Lazítanánk kicsit,
mielőtt aludni megyek. Olyan régen nem beszélgettünk!
–  Nem… nem. Azt hiszem, jobb, ha hagylak aludni, Caroline.
Később találkozunk. Vacsoraidőben beugrom.
Azzal elment. Caroline csalódottan és igen, sértetten bámult
utána. Kamal mindössze udvariasan és barátságosan viselke-
dett vele, tökéletes, vendégszerető indiai vendéglátóként, ki-
ment elé a reptérre, és elkalauzolta ebbe a csodálatos szállodába,
Madrász egyik jelképébe, amely csupa történelem és hagyo-
mány, minden ízében a Brit Birodalmat és annak koronaékszerét
idézi meg. Érdeklődött a hogyléte felől, gondos volt, sőt, gáláns.
Caroline nem róhatott fel neki semmit. Azt leszámítva, hogy tá-
volságtartóan viselkedett. Sőt, hűvösen.
Hogy elűzze az idegességét, a nyugtalanságát, Caroline élén-
ken társalgott a szállodába vezető, hosszú taxiúton. A beszéd se-
gített levezetni a felgyülemlett feszültségét. Csak beszélt, akár-
miről, a világon bármiről, és közben a fér ra nézett. De azt leszá-
mítva, hogy Kamal néha rápillantott, és bólintott, mintha -
gyelne, Caroline elszigeteltnek érezte magát. Emlékezett rá,
hogy Kamal sosem volt csevegős típus – talán idegesítette őt a
fecsegése? Vagy Kamal goromba lett volna? Meglehet, hogy
hely telennek érezte, hogy a repülőn felszolgált ételekről, a
frankfurti késésről és a gépen üvöltő babákról beszélgessenek,
amikor mindkettőjük szíve olyan nehéz. De hát lesz még elég
idő Asháról beszélgetni a következő napokban. Caroline nem tu-
dott, egyszerűen nem volt képes egyből belevetni magát a szív-
fájdalomba. Akkor meg miről beszélgethettek volna? Vagy csak
csendben kellett volna ülniük a hátsó ülésen? Kamal még csak
meg sem kérdezte, hogy utazott – Caroline magától mesélte el,
kérdés nélkül.
Úgy tűnt, a kulturális különbségek annyira kiéleződtek közöt-
tük az eltelt években, hogy már nem volt semmi közük egymás-
hoz, semmi a világon. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy
két ember, akik egykor szerették egymást, megosztották egy-
mással minden gondolatukat és érzésüket, együtt nevettek és
sírtak, és együtt váltak szülővé, és együtt szerettek bele egy ba-
bába, idegenné váljon egymás számára, csak mert… Nos, ismer-
te el Caroline, tény, hogy mélyen megbántotta Kamalt. Talán
jobban, mint képzelné – a fér sosem mondta el, mennyire súj-
totta le őt a szakítás. Magába zárkózott, és bár leveleztek – Caro-
line ragaszkodott ahhoz, hogy maradjanak barátok, és nemcsak
Asha miatt –, sosem beszélt többet az érzéseiről. Caroline azt
gondolta, azért, mert nem szeret írni, azt hitte, hogy amikor
újra látja őt, Kamal ismét az a régi mókás, laza, lelkes, gondosko-
dó fér lesz, akinek ő megismerte annak idején. Hogy majd egy-
más karjába omlanak, és meghitt barátok lesznek, aminek szán-
ta őket az ég. Ehelyett ezt találta: egy idegent.
Lehetséges volna, hogy Kamal a mai napig sem bocsátotta
meg neki, hogy elhagy ta? Még ennyi idő után sem? De hát látnia
kellett, mennyire nem illettek össze! És az már csak nem az ő hi-
bája, hogy a fér nem lépett tovább, nem alakított ki új életet,
nem talált magának új feleséget, nem alapított új családot! Ez a
legkevésbé sem az ő hibája.
 Olyan sok mindent akart neki elmondani! Azt gondolta, hogy
barátok, sőt meghitt barátok – vagy azok lehetnének. A fér
utolsó e-mailje ezt a benyomást keltette benne. Persze, rövid
volt, de Caroline melegséget sejtett a szavak mögött. Már alig
várta, hogy újra személyesen találkozzanak, és új kapcsolatot
építsenek ki, olyat, amelynek a középpontjában Asha és az irán-
ta érzett szeretetük és aggódásuk áll. Az a csevegés a taxiban azt
a célt szolgálta, hogy megtörje a jeget. De lehet, hogy Kamal
unalmasnak találta? Sekélyesnek látta őt? Most, hogy végre
egyedül volt a szobájában, Caroline elpirult. Nevetségesnek
érezte magát. Valami nem volt rendben közte és Kamal között,
és ő nem vette észre. Kamal megváltozott.
Hát, okoskodott, még jó, hogy megváltozott! Először is, már
nem a férjem. Ezenkívül több mint tíz éve nem láttam. Mindket-
ten megváltoztunk ez alatt az idő alatt. Én amerikaibb lettem –
vagy még inkább, ismét amerikai lettem, miután megpróbáltam
indiai lenni, de kudarcot vallottam. Ő pedig újra az az indiai le-
het, aki mindig is volt, anélkül, hogy engedményeket kellene
tennie nekem, az amerikai feleségének. Talán sosem illettünk
össze. Lehet, hogy a vegyes házasságok – legalábbis ahol ekkora
eltérések vannak – nem működnek.
De itt van nekünk Asha. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és
gondoskodnunk kell a biztonságáról. Istenem, remélem, jól van!
Remélem, van valami elfogadható magyarázat Sundari hallgatá-
sára – talán beteg, vagy valami más történt, és nem tud írni, vagy
esetleg elköltöztek. De akkor meg nyilván értesítette volna erről
őt és Kamalt, nem? Ismét elfogta a kínzó aggodalom, hogy vala-
mi nagy baj van. Ott lappangott, mint valami vadállat, és ő nem
tudta lerázni. Valami nagyon, nagyon nem volt rendben. De
nem engedhette, hogy a negatív gondolatok átvegyék az ural-
mat felette. Végül is terapeuta, az isten szerelmére! Vett néhány
mély lélegzetet, hogy lecsendesítse az elméjét, és behuny ta a
szemét. NEM fogja engedni a lappangó félelmeinek, hogy le-
győzzék őt!
Levetkőzött, gyorsan lezuhanyozott, és fejest ugrott a puha, jó
illatú ágy nyújtotta fény űzésbe. Hat órát aludt egyvégtében.

Kamal, ígéretéhez híven, este hatkor érkezett. A medence part-

ján vacsoráztak; Caroline currys halat, Kamal egy omlettet. Ca-
roline úgy döntött, ezúttal megfontoltabban beszél, nem fecseg
majd, hanem hagyja, hogy Kamal irányítsa a beszélgetést. És ez-
úttal, első ízben, Kamal így is tett. De most sem személyes té-
mákról beszélt. Úgy tűnt, nem érdekli sem Caroline élete, sem az
érzései: csak Asháról beszélt, és a másnapi hadműveleteikről.
– Korán akarok indulni, legkésőbb ötkor, és rendeltem egy ta-
xit: odakint veszlek fel öt harminckor. Meg akarok érkezni
Dzsindzsibe, mielőtt Mr. Ijengár és a gyerekek elindulnának a fő-
iskolára és az iskolába. Minél több családtaggal találkozunk, an-
nál jobb.
–  Egyszerűen nem értem – mondta Caroline immár század-
szorra. – Sundari mindig olyan megbízható volt!
– Janikit is megpróbáltam elérni – semmi.
– Janiki most éppen Amerikában van. Sundari elküldte nekem
a címét tavaly, de nem írtam fel – tudtam, hogy úgysem látoga-
tom meg Kaliforniában, és ki ír manapság levelet? Ha az e-mail-
címét küldte volna meg, az más lett volna, arra küldtem volna
neki egy üdvözlő üzenetet. Úgy tűnt, Sundari azt hitte, egy sa-
rokra lakunk majd egymástól. Most már bánom, hogy nem tar-
tottam meg azt a levelet.
– Telefonszámot sem adott meg?
– Hát, megírta a számot, de az a helyzet, hogy Janiki és én so-
sem álltunk valami közel egymáshoz. Hiszen csak egy gyerek
volt! Érett gyerek, az tény, ahogy gondoskodott Asháról, de tény-
leg, sosem jutott eszembe, hogy felhívjam. Miről beszélgettünk
volna? Korábban sem beszéltünk sokat, akkor is csak Asháról.
Gondolom, illett volna felhívnom, hogy üdvözöljem Ameriká-
ban, érdeklődjek a munkája felől, esetleg meghívhattam volna,
hogy látogasson meg Cambridge-ben. Lehet, hogy számított rá?
Jaj, istenem, Kamal, olyan idiótának érzem most magam! Igen,
azt hiszem, faragatlanság volt tőlem, hogy nem foglalkoztam Ja-
nikivel, amikor jött, de tudod, hogy van ez – az embert úgy fel-
őrli a hétköznapok taposómalma – a munkám, a klienseim, a
karrierem –, hogy ezekre az apró gyelmességekre valahogy so-
sem marad idő. Az én hibám, hogy nem tartottam vele a kapcso-
latot!
– De hát nyilván Janikinek is megvolt a te címed és telefonszá-
mod, úgyhogy csak kapcsolatba lépett volna veled, ha valami
baj van.
–  Igen, megvolt neki, és nyilván megkeresett volna, ha gond
van. Úgyhogy remélem, az, hogy nincs hír, azt jelenti, hogy
nincs baj. Az egyetlen magyarázat, amire gondolni tudok, hogy
elköltöztek, és nem kapták meg a leveleinket meg a táviratain-
kat. De ez nem magyarázza meg, hogy Sundari miért nem küld-
te el Asha szokásos szülinapi fényképét.
–  Talán épp akkoriban költöztek, és elfeledkezett róla, vagy
nem volt rá ideje.
–  Akárhogy is, holnap megtudjuk. Nincs értelme elméleteket
gyártani.
Az, hogy a másnapi tervekről beszélgettek, segített Caroline-
nak feloldódnia, és nem tehetett róla – nem tudott távolságtartó
maradni. A beszélgetés volt az egyetlen, ami megnyugtatta, ami
elterelte a gyelmét a bensőjében dühöngő, vadállatként tom-
boló aggodalomról. Mindegy, miről, csak beszélgethessen! Úgy-
hogy mesélt Kamalnak a művészetterapeuta-karrierjéről, arról,
hogy mit csinál, és mennyi kliense van, és hogy különösen élve-
zi, amikor gyerekekkel dolgozhat, és reményei szerint hosszabb
távon csak gyerekekkel dolgozik majd. Ez még személyesebb be-
ismerésekhez vezetett.
 Talán érzéketlen dolog volt a volt férjének beszélnie ilyen dol-
gokról, annak, akivel végül is ő szakított, de ennyi év után, gon-
dolta Caroline, miért ne beszélgethetne vele úgy, ahogy egy ba-
rátnővel tenné?
– Szerettem volna még gyerekeket – mondta –, és persze Way-
ne is. Van egy a egy korábbi kapcsolatából, de akartunk közös
gyerekeket is. De az első években túlságosan elfoglalt voltam,
először a diplomaszerzés, aztán a karrierem miatt, és aztán, nos,
nem sikerült olyan gyorsan, ahogy gondoltuk volna. Még min-
dig nem adtuk fel a reményt, de az én koromban – nos, az óra ke-
tyeg. Próbálom lazán felfogni. A saját relaxációs módszereimet
alkalmazom. Ez a jó abban, ha az ember terapeuta – megpróbál-
hatom meggyógyítani magamat. Megpróbálhatom. De nem
mindig sikerül.
Kuncogott, kissé idegesen, mert továbbra sem tudott szaba-
dulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben közte és Kamal kö-
zött. Hogy a fér nem úgy reagál, ahogy egy jó társalgó tenné.
Ahogy egy amerikai tenné, egy barátnő. Az ilyen intim kinyilat-
koztatásoknál – nos, van egy bizonyos mód, ahogy az ember rea-
gálni szokott, és Kamal nem így tett. Nem mintha goromba lett
volna – például kimutatta volna, hogy unatkozik. Nem, egyálta-
lán nem. Figyelmesen hallgatta őt, mosolygott, és bólintott a
megfelelő helyeken. Semmit sem vethetett a szemére. Mégis…
Olyan volt, mintha különös aura vette volna körül. Igen, ez az.
Valami áthatolhatatlan, valami, amit Caroline nem értett. Pél-
dául a csendessége. Caroline-nak nem volt gondja azzal, ha vala-
ki csendes – a csend jó dolog. De Kamal csendessége valahogy…
furcsa volt, ez rá a megfelelő szó. Nem rossz értelemben véve
furcsa, nem, semmi ilyesmi. Inkább nyugtalanító módon fur-
csa. Olyan volt, mintha Caroline szavai lepattantak, visszave-
rődtek volna róla, és újabb szavakat alkottak volna, és minél
több szót ejtett ki, annál üresebbnek érezte magát, és annál erő-
sebb lett a lelkében a frusztráció. Ez nem az a Kamal volt, akit ő
ismert.
Jobban meg akarta őt ismerni, úgyhogy taktikát váltott, és a
saját módszereit kezdte alkalmazni. Kérdéseket tett fel neki saját
magáról, beszéltette, hogy előcsalogassa. Kérdezte a munkájá-
ról, hogy milyen Dubaj, mit csinál a szabadidejében, kik a bará-
tai, és így tovább. (Attól tartózkodott, hogy barátnőkről kérdez-
ze. Tudta, hogy ez tabunak számít.) És tényleg, sikerült elérnie,
hogy a fér egy szótagnál hosszabb válaszokat adjon. Caroline
lelkesen bólogatott, amikor a fér a dubaji életéről mesélt.
És mégis. Amikor Kamal hazament (a „haza” egy kevésbé
fény űző szálloda volt a belvárosban, mint megtudta), Caroline
semmivel sem ismerte jobban, mint kezdetben. Vállat vont, és
lefeküdt aludni, és az Asha miatti aggódása, mivel már nem
volt, ami elterelje róla a gyelmét, ismét a markába kaparintot-
ta. De az időeltolódás erősebbnek bizonyult, és amint a feje a
párnához ért, már aludt is.

Amikor a taxi megérkezett, már útra készen várta; hiába volt

nagyon korán, a belső órája még mindig össze volt zavarodva, és
már az előtt felébredt, hogy az ébresztő megszólalt volna – és
persze aggódott Asha miatt. Becsúszott a hátsó ülésre. Kamal
elöl ült, az anyósülésen, és hátrafordult, hogy üdvözölje. Semmit
sem öregedett, gondolta Caroline. Szinte ugyanolyan atal és jóké-
pű, mint amikor először találkoztunk! Ez nem fair!
A reggeli zuhanyozás közben egy gondolat villant át rajta. Mi
van, ha még mindig szerelmes belém? Mi van, ha sosem jutott túl
rajtam, képtelen rá, és ezért nem tudok hozzá közel kerülni? Mi
van, ha pajzsot visel a szíve körül, hogy ne kelljen fájdalmat érez-
nie?
Érdekes gondolat volt, szívesen utánajárt volna, ha nincs ez a
helyzet Ashával. De azt remélhetőleg még ma megoldják. Szokás
szerint minden aggodalmát, minden félelmét pozitív gondola-
tokkal helyettesítette be. Asha jól van. Minden rendben van. Min-
den jól alakul. Van valami magyarázat: csak még nem tudom, mi
az. Ma viszontlátom a drága kislányomat. Megölelem, megpuszi-
lom, elmondom neki, mennyire szeretem.
Amikor megtalálták Ashát, majd megbirkózik a Kamal-prob-
lémával. Kideríti, igaza volt-e. Hogy Kamal furcsaságának a hát-
terében egyszerűen csak annyi áll-e, hogy nem volt képes túl-
lépni rajta, az elvesztésén. Ha ez a helyzet, akkor le fog ásni a
probléma gyökeréig. Végül is ezzel foglalkozik, terapeutaként
dolgozik. Talán hármasban, ő, Kamal és Asha, elmehetnének va-
lahova vakációra. Nem, négyesben. Wayne is jönne. Wayne olyan
munkamániás – jót tenne neki egy kis pihenés. Ellazítaná. Majd
ragaszkodik hozzá, hogy menjen szabadságra, és csatlakozzon
hozzájuk a világ valamelyik szép részén, ahol Asha mind a hár-
mukat megismerheti. Eltöprengett Asha iskolai szünetein – va-
jon mikor lehetnek? Eljöhet csak úgy, hogy a vér szerinti szülei-
vel töltsön egy kis időt?
Már réges-rég meg kellett volna ezt tenniük. Neki kellett volna
megtennie, akár Kamallal, akár nélküle. Több időt kellett volna
Ashára szánnia, gyakrabban kellett volna Indiába jönnie. De
igen, egy vakációra nagy szükség van.
Megérkeztek Dzsindzsibe. A taxi lassan, tülkölve haladt a zsú-
folt utakon: biciklik, motorok, teherautók, kocsik, gyalogosok,
tehenek, kutyák, ökrös szekerek torlódtak össze, és mind vélet-
lenszerűen mozogtak erre-arra, úgyhogy csoda volt, hogy a taxi
egyáltalán tudott mozogni.
India!, gondolta Caroline, és nem tehetett róla: gyengédség
vagy talán nosztalgia kezdett gyökeret verni benne. Ez az a hely,
ahova annyi szeretettel, olyan lelkesedéssel jött sok évvel ez-
előtt, és, tetszik vagy sem, elrabolta a szíve egy kis csücskét. És
ez Asha otthona.
Asha! Ha minden jól megy, pár perc múlva a karjában tarthat-
ja. Caroline minden erejével igyekezett fenntartani a pozitív
hozzáállását. Abba a hitbe kapaszkodott, hogy minden jó, ha a
vége jó, hogy annak, hogy nem érkezett hír Asháról, nem jött le-
vél, van valami teljesen elfogadható magyarázata, és hogy Asha
most – az órájára nézett – éppen boldogan ül valamelyik óráján
az iskolában.
Hm. Ez azt jelenti, hogy nem lesz otthon. Annyi baj legyen,
majd közvetlenül az iskolához hajtanak, és kikérik aznapra. Az
iskolaigazgató meg fogja érteni. Mosolygott. Az iskolaigazgató –
hiszen az Viram, Sundari férje, Asha nevelőapja! Hát persze
hogy meg fogja érteni! Elhozzák aznapra az iskolából. Valami
nagyon klassz dolgot csinálnak majd együtt – kirándulnak vala-
hova. És végre közel kerül Ashához! Minden vele kapcsolatos ag-
godalma, az elfojtott pánik láthatatlan kötelékeket teremtett,
amelyek az elhidegülés maradékát is felszámolták. Asha a lánya,
az ő kis drágája és végre meglelte magában azt a mély és tartós
szeretetet, amely annyira hiányzott belőle Asha kisbabakorá-
ban. Minden rendben lesz.
Miközben Caroline nyakig merült a pozitív, szerető gondola-
tokba, a taxi megérkezett Ijengárék otthonához.
Kamal és Caroline kilépett a hűvös, légkondicionált kocsiból,
és megcsapta őket a hőség: mintha egy forró kemencéből áradt
volna, pedig még délelőtt sem volt. Caroline levette a könnyű
pamutkendőt, amely a kocsiban védte őt a hidegtől, de aztán
eszébe jutott, hogy a nyári ruhája spagettipántja esetleg tiszte-
letlennek számít, úgyhogy ismét a vállára terítette.
Bementek a kapun, és a bejárati ajtóhoz léptek. Minden
ugyanolyannak tűnt, mint régen. Semmi sem változott. Felesle-
gesen aggódtak. Caroline nyugalomra intette kalapáló szívét.
Valahol legbelül továbbra is ott lappangott benne a félelem, ez
az irányíthatatlan ellenség, amely szüntelenül küzdött, hogy át-
vegye a hatalmat felette. Az ellenség, amelyet újra és újra meg-
hátrálásra kényszerített, fáradhatatlanul. Le fogja győzni. Le
fogja…
 Lépések az ajtó túloldaláról. Sundari jön, hogy kinyissa. Zo-
kogva egymás karjába omlanak majd, és minden rendben lesz.
Ám amikor az ajtó kinyílt, egy idegen nő állt ott. Nem Sunda-
ri. A nő mindkettőjüket szótlanul végigmérte.
Kamal szólalt meg először.
– Itthon van Mrs. Ijengár?
A nő vállat vont.
– Nem beszél angol – felelte.
–  Mrs. Ijengár – Sundari! – mondta Kamal, ezúttal hangosab-
ban, mintha a „Nem beszél angol” azt jelentené: „Süket”.
–  Sundari, Sundari! – tette hozzá Caroline is, derűsen, moso-
lyogva, próbálva bepillantani a ház sötét belsejébe, mintha Sun-
dari ott bujkálna, épp e mögött az idegen nő mögött, aki zöld
nejlonszárit és mindkét csuklóján csörgő karpereceket visel.
– Sundari… – A nő kilógó nyelvvel és kifordult szemmel oldal-
ra döntötte a fejét. Egy borzasztó lehetőség félreérthetetlen arc-
játéka volt ez.
–  Hogy érti ezt? – kérdezte Caroline, túl harsányan, remegve.
Itt-tartózkodása alatt alig pár szükséges szót tanult meg tami-
lul, és mostanra azt is elfelejtette. Meg akarta tanulni, de aztán
úgy volt vele, minek bajlódjon a nyelvvel? Mindenki, aki számí-
tott, úgyis beszélt angolul.
Mindenki, kivéve ezt az asszonyt, aki – jelenleg legalábbis –
fontosnak tűnt.
–  Beszél hindiül? – kérdezte Kamal azon a nyelven. A nő újra
vállat vont, és készült becsapni az orruk előtt az ajtót.
–  Hol van Asha? Hol van Viram? – Caroline megpróbált halk,
nyugodt, józan hangon beszélni, de a pánik már jeges karmai
közé kaparintotta a szívét, és egyre erősebben szorította, úgy-
hogy a szavak élesen, riadtan szakadtak ki belőle. A nő mozdula-
ta egyértelmű volt. Sundari meghalt.
Caroline-on a másodperc töredékéig érzelmek villantak át, el-
lentétes reakciók dúltak benne.
 Először is, a pánik örömnek adta át a helyét. Mert Sundari ha-
lála pontosan az a fajta észszerű magyarázat volt, amelyre szük-
sége volt Sundari hallgatása kapcsán. Aztán az örömöt szégyen
váltotta fel – szégyenkezett, amiért Sundari haláláról értesülve
örömöt érez, nem gyászt vagy döbbenetet. Milyen nő, milyen
barát ő, hogy nem Sundarival foglalkozik először, nem afelől ér-
deklődik, hogyan halt meg? Aztán az igazolás: Anya vagyok, első-
sorban az. Asha jóléte a leg fontosabb számomra. Aztán újra az ag-
godalom. Ha Sundari meghalt, hol van Asha? Ki gondoskodik
róla? Ki ez az idegen az ajtóban? Ez az utolsó érzés kiemelkedett
a többi közül. Tudnia kellett.
– Hol van Asha? Ki gondoskodik róla?
– Nem beszél angol – közölte ismét a nő, és ezúttal sikerült be-
vágnia az ajtót az orruk előtt.
Caroline és Kamal zavartan bámult egymásra. Aztán Kamal a
jelen körülmények között az egyetlen értelmes dolgot javasolta.
–  Menjünk el Viram iskolájába! Kérdezzük meg Viramot, mi
történt! És Asha is ott lesz, az iskolában. Így van értelme az
egésznek. Sundari meghalt. Nem volt, aki válaszoljon a levele-
inkre, és elküldje a születésnapi fényképeket. A nagy gyász és a
tennivalók közepette Viram nyilván elfeledkezett róla, vagy
nem is tudott a levelezésünkről. Elmegyünk hozzá.
– Ó… remek! – felelte Caroline nyomban felvidulva. – Biztosan
ez történt. De szegény Sundari! Vajon, hogy halt meg ilyen hirte-
len? Sosem említette, hogy beteg volna. Szegény Viram! És a
gyerekek, félig árván maradtak! Vajon az a nő Viram új felesége?
Mostanra már újra a kocsiban ültek. Kamal megrázta a fejét.
–  Inkább valami házvezetőnő. Tanulatlan. Viram nem venne
el olyasvalakit, aki nem beszél angolul. Higgy nekem!
Caroline, aki ekkorra már eléggé megnyugodott, kuncogott.
–  Ebben igazad van. Ha volt valaha anglomán indiai, hát Vi-
ram az. Csak olyan nőt venne el, aki beszél angolul. – Aztán is-
mét eszébe jutott, hogy Sundari meghalt, és a hangját meg a té-
mát ehhez igazította. Milyen érzéketlen és közönyös vagyok, hogy
így nevetek! Sundari meghalt! Gyászolnom kell! Jobban kell, hogy
érdekeljen a sorsa! – Szegény, szegény Sundari! Szegény Viram,
szegény gyerekek! Borzasztó lehetett számukra. Nem csoda,
hogy nem kaptunk hírt Asháról! Viramnak alighanem eszébe
sem jutott nagy gyászában, hogy kapcsolatba lépjen velünk.
Igen, ez megmagyarázza, miért nem értesített bennünket Viram
azonnal. Nyilván kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Valószí-
nűleg eszébe sem jutott, hogy át kell gondolnunk, nála hagyjuk-
e Ashát a továbbiakban. Főleg, hogy az a furcsa nő is ott van. –
Caroline összerázkódott. – Egyáltalán nem volt rokonszenves.
Határozottan nem megfelelő nevelőanya Asha számára. Azon-
nal el kell őt vinnünk innen. Jaj, Kamal!
Egymásra néztek, és elmosolyodtak: mindketten tudták, mire
gondol a másik. Most, hogy Sundari meghalt, Asha az övék lesz.
Semmi sem indokolja, hogy továbbra is Indiában hagyják. Caro-
line kinyújtotta a kezét, megfogta Kamalét, és megszorította.
Így is hagy ta, mert Kamal keze hideg volt. A fér sosem szerette
a légkondicionálót – mindig majd megfagyott tőle. Caroline el-
nézően mosolygott, vett egy mély lélegzetet, és behuny ta a sze-
mét, fejét kissé hátrahajtva a hátsó ülés kárpitjára. Tudta! Íme,
itt volt a logikus magyarázat, amely eddig hiányzott. Sundari
meghalt, és senkinek sem jutott eszébe értesíteni őket. Asha
annyira az Ijengár családhoz tartozott, hogy Viram, aki mindig
is szórakozott volt, ha az otthoni dolgokról volt szó, valószínűleg
elfeledkezett róla, hogy a kislány valójában nem családtag.
Könnyen elképzelhető, hogy kiment a fejéből, hogy Asha vér
szerinti szüleit értesíteni kellene.
Ábrándozni kezdett. Ez azt jelenti, hogy mostantól a világon
semmi sem indokolja, hogy továbbra is Ijengáréknál hagyják
Ashát. Janiki sincs már ott. Persze, ez Asha otthona, és nyilván
szereti, és szereti Viramot is, de Caroline-nak nem voltak kétsé-
gei afelől, hogy Asha, aki immár tizenkét éves, eléggé érett már
ahhoz, hogy felismerje, milyen lehetőség nyílik most meg előt-
te. Amerikába megy! Ez nyilván minden indiai gyerek álma! Ő,
Caroline kiszakítja Indiából, elrepíti Cambridge-be, és egy olyan
életet mutat majd meg neki, amilyenről eddig csak álmodha-
tott.
Persze ott van még Kamal is, aki az apjaként szintén szeretne
részt venni Asha életében. De Kamal egyedülálló fér , egyedül-
álló dolgozó fér . Dubajban. Ő nem tudna Ashának otthont biz-
tosítani. Caroline igen. Megtalálják majd a módját. Kamal átjö-
het és dolgozhat Amerikában, hogy közel legyen Ashához. Majd
kitalálnak valamit…
– Itt is vagyunk! – szólalt meg Kamal, kiszakítva őt az álmodo-
zásból. Caroline éppen elképzelte Ashát Amerikában, amint
megkezdi a középiskolát. Új barátokat szerez, pizsamapartikat
meg medencés bulikat rendez. Karácsony és hálaadás, hallowe-
en – micsoda élet vár rá! De először is, egy vakáció. Mindannyi-
ukra ráfér.
Az iskola kicsit kívül esett a városon, egy nagy, a célnak meg-
felelő, kétszintes épület volt. A taxi az íves főkapun keresztül be-
hajtott az udvarára, és egy felirat előtt parkolt le, amelyen ez
állt: Jawaharlal Nehru Középiskola.
Ismét kiléptek az izzó hőségbe. Caroline biztos volt benne,
hogy meg fog fázni, mivel ingázik a nagyon hideg és a forróság
között. Bementek a főbejáraton. A hely csendes volt, egy lelket
sem láttak. Nyilvánvalóan mindenki órán volt: minden tanár és
diák. Egy nyitott előcsarnokban találták magukat, amelyből szé-
les lépcső vezetett felfelé, és egy folyosó kifelé. Egy táblán a fo-
lyosó felé mutató nyíl állt, és az „Igazgatói iroda” felirat.
Kamal arra intett, és mindketten befordultak a folyosóra.
Ott volt az ajtó. Kamal bekopogott.
– Igen! – szólt ki egy hang. Kamal kinyitotta az ajtót, és mind-
ketten beléptek, mosolyogva készülve a viszontlátásra Viram-
mal.
 A mosoly nem tartott soká, mert a sötét faasztal mögött egy
idegen ült.
– Ó! – torpant meg Caroline. – Elnézést, de…
– Mr. Ijengár? Hol van Mr. Ijengár? – kérdezte Kamal.
Az asztalnál ülő fér félig felemelkedett, és egyikükről a mási-
kukra nézett. Arcán az üdvözlő mosoly helyét a helyzethez job-
ban illő komolyság vette át.
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy Mr. Ijengár elhunyt.
– Viram – ő is meghalt? De… mikor? Ő és a felesége, mindket-
ten meghaltak?
A szobában nem volt légkondicionáló, és a fejük feletti venti-
látor szinte csak a forró levegőt mozgatta, de Caroline hirtelen
egész testében fázni kezdett.
A fér újra megszólalt.
– Én vagyok az új igazgató, a nevem Pande, Gopal Pande. Való-
jában a nevem ki is van írva az ajtó melletti falon. Önök Mr. Ijen-
gár barátai? Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a rossz hírt,
nagy megrázkódtatást jelenthet önöknek. Ő és a felesége tragi-
kus balesetet szenvedtek két hónappal ezelőtt, és egyikük sem
élte túl.
– Jaj, istenem! Mindketten! Én nem… én nem…
Tehát nemcsak Sundari – Viram is meghalt. Caroline segélyké-
rően megragadta Kamal karját. Úgy érezte, el fog ájulni, megin-
gott, és Kamal óvón átkarolta.
– Igen. Borzasztó szomorú dolog volt, főként természetesen a
gyermekek számára.
– De… Asha? Asha Bhandari? A lányunk? Látnunk kell őt. En-
nek az iskolának a tanulója.
– Ó! Asha! Elragadó kislány – de már nincs itt. Négy héttel ez-
előtt kivették az iskolából.
– Asha nincs itt? De… de hát… és a többi gyerek? A többi Ijen-
gár gyerek? Mi történt? Tudja, mi vagyunk Asha szülei – tud-
nunk kell!
 – Azt hiszem, Mr. és Mrs. Bhandari, jobb volna, ha helyet fog-
lalnának. Beszélnünk kell. Hozhatok önöknek egy pohár vizet?
Kávét? Teát?
Caroline nem törődött azzal, hogy kijavítsa a nevüket illetően.
Még mindig fázott, és belül dermedt volt. Szüksége volt valami-
re, ami lerázza róla ezt a dermedtséget.
– Kávét, legyen szíves – mondta, helyet foglalva Mr. Pande asz-
talával szemben.
Kamal bólintott.
– Igen, én is kávét kérek.
Mr. Pande felvette a telefonkagylót, benyomott rajta egy gom-
bot, és beleszólt a kagylóba:
–  Két kávét kérek. – Aztán visszafordult a látogatóihoz, egyik
oldalra tolt néhány papírt, összekulcsolta maga előtt az asztalon
az ujjait, kicsit előrehajolt, és nyilvánvalóan megnyugtatónak
szánt hangon így szólt: – Mr. és Mrs. Bhandari…
Kamal félbeszakította.
–  Engem Mr. Bhandarinak hívnak. A hölgyet viszont Mrs.
Richmondnak. Elváltunk. Azért jöttünk Dzsindzsibe, hogy meg-
találjuk Ashát, mivel egy ideje nem kaptunk róla hírt – általában
pontosan a születésnapján Mrs. Ijengár írni szokott nekünk, de
ebben az évben hallgatott. Senki sem szólt nekünk, hogy az Ijen-
gár házaspár meghalt, sem arról, hogy Ashát kivették az iskolá-
ból. Ki vette ki? Hol van most?
A hangját most már jogos harag fűtötte, és Caroline megnyug-
tatásképpen a karjára tette a kezét.
– Magyarázatot követelünk, Mr. Pande. Ki vette ki őt az iskolá-
ból?
Mr. Pande köhintett.
–  Nos, egy másik Mr. Ijengár tette, úgy hiszem, az elhunyt
öccse. Úgy tűnik, ő vette gondjaiba a gyerekeket, és beköltözött a
házba. Nem sokkal a halálesetek után bejött, és azt mondta, a
kislány a továbbiakban nem fog ide járni. Az egész nagyon hir-
telen történt. Az összes Ijengár gyereket kivette az iskolából.
– És Asha hova ment? Melyik iskolába? Ez nevetséges! Mi tan-
díjat zetünk ennek az iskolának!
–  Nos, talán egy másik iskolába küldte Dzsindzsiben, egy in-
gyenes állami iskolába? Attól tartok, ezt nem tudom megmon-
dani önöknek.
– De hát zetjük a tandíjat! Ehhez nincs joga! – Kamal Caroli-
ne-ra nézett. – Az a nő a házban bizonyára a felesége. – Vissza-
fordult Mr. Pandéhoz. – Azt mondta, az összes gyereket kivette?
Tehát a úk is elmentek?
–  Igen. A legidősebb ú természetesen amúgy is leérettségi-
zett már – a műszaki egyetemre jár, úgy hiszem. A nagyobbik
lány, Janiki tudomásom szerint Madrászban tanul, mostanra al-
kalmasint férjhez is ment. Négy ú járt még ide, és őket mind
kivették az iskolából. Úgy vélem, az if jabbik Mr. Ijengár nem
tudta ki zetni a tandíjat. Habár a saját két lánya most is az isko-
la tanulója – ez valóban különös!
– És nem tudja, melyik iskolába járnak most a úk?
Az igazgató megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem tudom. Két vagy három állami középiskola is
van Dzsindzsiben. – Felderült az arca. – De megkérdezhetjük az
egyik lányát. Ő tudni fogja!
Ebben a pillanatban bekopogott és belépett egy nő, aki egy tál-
cán két csészét hozott. A tálcát az asztalra helyezte, és egy-egy
csészét nyújtott Caroline-nak és Kamalnak. A kávéban termé-
szetesen már volt tej és cukor is. Caroline elfelejtette, hogy Dél-
Indiában így szolgálják fel a kávét. Ő feketén szerette, cukor nél-
kül. Kortyolt egyet a tejes folyadékból, aztán letette a csészét.
Borzalmas volt. Rettenetesen édes.
–  Miss Pillai, kérem, szóljon Miss Sohini Ijengárnak, hogy
azonnal kéretem. A negyedik osztályba jár.
 Miután Miss Pillai kiment, a szobára kínos csend ereszkedett.
Kamal a kávéját kortyolgatta, és Caroline úgy döntött, ő is ad
egy második esélyt a sajátjának, egyszerűen azért, hogy elfoglal-
ja magát valamivel. Mr. Pande a hőségről beszélt, meg az aszály-
ról, és nyilvánvalóan azt kívánta, bárcsak elmennének.
Amikor Sohini Ijengár kopogtatott, Mr. Pande kiszólt:
– Gyere be! – A lány belépett, és lehorgasztott fejjel megállt az
asztal előtt. Mr. Pande tamilul beszélt hozzá, aztán elmagyaráz-
ta. – A testvérével még egy szót sem beszélnek angolul. Nehéz
számukra – küszködnek vele. Azt kérdeztem tőle, melyik iskolá-
ba járnak az unokatestvérei és Asha.
Visszafordult a lányhoz, és intett neki, hogy válaszoljon.
Ő tamilul felelt valamit. Az igazgató további kérdéseket tett
fel neki, ő ezekre is válaszolt. Mr. Pande fordított:
–  Azt mondja, nem tudja, melyik iskolába járnak a úk. És
hogy Asha elment.
– Asha elment? De hát hova?
További tamil párbeszéd következett. Mr. Pande felemelte a
hangját, és a lány láthatóan összezsugorodott. Aztán az igazgató
elküldte; a lány az ajtóhoz csoszogott, és eltűnt.
– Sajnálom, de nem tud túl sokat. Csak annyit mondott, hogy
Asha rossz volt. Ennél nem tud többet. A család az elhunyt
nagybácsi házában él. A lány szerint Asha rossz lány volt. Ennél
többet nem árult el.
Kamal kővé dermedt arccal felállt.
–  Köszönjük, hogy időt szánt ránk, és segített, Mr. Pande. Azt
hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit ezzel a Mr.
Ijengárral. Gyere, Caroline!
Caroline bólintott köszönetképpen, aztán megfordult, és ki-
ment az ajtón, a kávéját szinte érintetlenül hagy ta.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Caroline
Kamal és Caroline visszacsusszantak a taxi hátsó ülésére. A so-
főr, aki elaludt a kormány mögött ültében, életre kelt, és hátra-
fordult, hogy megkérdezze, innen hova menjenek.
–  Vissza ugyanahhoz a házhoz – felelte Kamal, az Ijengár-há-
zat értve ezen, a sofőr pedig láthatóan egyből megértette (annyi-
ra intuitívak!, gondolta Caroline), ráadta a gyújtást, bekapcsolta
a légkondicionálást, és elhajtott.
Caroline a táskájába nyúlt a vizespalackjáért. A víz mostanra
langyos lett. Nem számított, a torka teljesen kiszáradt. A teste is
kiszáradt. Az egészet megitta.
– Kamal, én félek – ismerte be. – Mi folyik itt? Miért nem szólt
nekünk senki, hogy Sundari és Viram is meghalt? Miért vették
ki Ashát az iskolából?
– Nem tudom, de meg fogjuk találni. Viram öccsének sok min-
denért kell felelnie. Mi zetjük Asha tandíját, úgyhogy az iskolá-
ban kellett volna hagyniuk, történjék bármi.
– Kamal… nézd! Remegek. Nem tudom abbahagyni. – Kinyúj-
totta reszkető kezét. Habár a kocsiban nem volt hideg, Caroline
foga vacogni kezdett. – Úgy félek, Kamal! Hol van a lányunk?
Nyöszörögni kezdett. Hóna alá dugta a kezét, és embriópózba
kuporodott a hátsó ülésen. Kamal nyugtatgatva átölelte. Caroli-
ne nekidőlt, hogy bátorságot merítsen belőle.
– Minden rendben lesz vele. Viram öccse megmondja nekünk,
melyik iskolába jár most. Egyből odahajtunk, felvesszük, és
visszük Madrászba. Ne aggódj! Rendben lesz.
Bizakodó szavai ellenére Kamal sem tudta elhessegetni a ret-
tegést, amely től görcsbe rándult a gyomra, és ő is érezte a fa-
gyot, amely belülről jön, és az ember vérét is megdermeszti.
Megkocogtatta a sofőr vállát.
– Nem kell légkondi! – mondta, mire a sofőr lecsavarta a hide-
get, ők pedig kinyitották az ablakot, hogy a kinti meleg bejöjjön
az autóba, de ez sem használt, mert mindkettőjüket jeges mar-
kában tartotta a félelem. – Van egy ötletem – jelentette ki Kamal.
– Mivel az a nő a házban nem beszél angolul, szerezzünk egy tol-
mácsot.
– Jó ötlet – felelte Caroline, és felegyenesedett. Újra kinyújtotta
a lábát, gondolkodott egy kicsit, és eszébe jutott egy nő, akivel
annak idején összebarátkozott, Sundari egy barátnője, aki tűr-
hetően beszélt angolul és tamilul is. – Vasanthi! Menjünk Vas-
anthihoz! Ő tud nekünk fordítani. És elmondja, mi történt. Re-
mélem, otthon van.
Otthon volt. Vasanthi szélesen elmosolyodott, amikor megpil-
lantotta Caroline-t, de aztán a mosolya lehervadt, mert Caroline
most sírt a félelemtől és a frusztráltságtól – és a megkönnyebbü-
léstől: Vasanthi csak többet tud.
– Hideg kezek! – mondta Vasanthi, ahogy kezébe fogta Caroli-
ne-ét. – Gyertek be, gyertek be!
Mindkettőjüket beengedte a ház hűvös, sötét belsejébe, és
hellyel kínálta őket, egy halom párnára mutatva a sarokban. Ca-
roline és Kamal is elvett egy-egy párnát, és leültek egy alacsony
faasztal előtt. Egy meztelen kisgyerek kúszott a kövezett pad-
lón, Vasanthi felnyalábolta, és könnyedén a csípőjére ültette,
egyik kezével megtámasztva a csupasz kis hátsót. A gyermek rá-
mosolygott a jövevényekre, és integetett. Caroline és Kamal
visszaintegetett, de nem mosolyogtak. Erre a gyerek is abba-
hagy ta a mosolygást, és türelmetlenül morogva mindkét kezé-
vel nyújtózni kezdett, hogy tegyék le. Vasanthi visszatette a
padlóra, és ő gyorsan kiiszkolt az ajtón. Vasanthi felemelte a szá-
rija szegélyét, és keresztbe tett lábbal leült a csupasz padlóra, a
vendégeivel szemben.
 – Mondd el, mi történt! – kérte Caroline, és Vasanthi így tett.
–  Sundari és Viram, mindketten baleset utcán, autó elüt,
mindketten meghal. Viram, ő él három nap, aztán meghal. Vi-
ram öccse család költözik házba.
– Mi történt a gyerekekkel, Vasanthi? Mi történt Ashával?
Vasanthi vállat vont.
–  Gyerekek, ők megy másik iskolába, középiskola városban.
Asha is. Gyerekeim mond.
– Vasanthi, azt szeretnénk, ha eljönnél velünk, és segítenél be-
szélni Viram öccsének a feleségével. Nem beszél angolul – tud-
nál nekünk fordítani?
Vasanthi megrázta a fejét.
–  Nem akar beszélni azzal asszonnyal – jelentette ki. – Rossz
asszony.
– Kérlek, Vasanthi! Kérlek, gyere!
– A férjével is beszélnünk kell – tette hozzá Kamal. – Szerintem
valójában ő a felelős ezért az egészért. A szó szoros értelmében
lopja a pénzünket! Annak az iskolának az Indiában szokásoshoz
képest magas a tandíja. Kivette Ashát, de továbbra is zsebre teszi
a pénzt, amit küldtünk. Ez lopás.
–  Paruthy rossz ember. Rossz tanár is. Üt gyerekek. Üti am
vonalzóval, bam! Bam! – Vasanthi kinyitotta a tenyerét, és a má-
sik kezével belecsapott, hogy mutassa, hogyan verték meg a át.
– El fogom kapni. De most mennünk kell, Vasanthi, hogy kide-
rítsük, hol van Asha. És beszélnünk kell azzal az emberrel. Szük-
ségünk van rád, Vasanthi, kérlek! Gyere velünk!
–  Kérlek, Vasanthi! Én olyan… olyan… – Caroline már maga
sem tudta, hogy milyen: rémült, összezavarodott, kétségbeesett,
bűnös (mert ez az egész az ő hibája volt); de mégis reménykedő,
mert végül is vissza fogják szerezni Ashát, és soha senki nem ve-
szi el őt többet, Caroline pedig jóvá fogja tenni azokat az éveket,
amikor nem törődött vele. Asha: te leszel az első az életemben.
Mostantól kezdve te vagy az első.
 Vasanthi, látva Caroline szemében a könnyeket, kinyújtotta a
kezét, és magához húzta őt, köré fonta a karját.
– Én is megy – jelentette ki. – Én is anya. Én is megy. Én segít.
Egy perc kér.
Vasanthinak tíz percébe telt felöltöztetnie a gyermekét, és
rendbe szednie magát, aztán mindannyian beszálltak a taxiba,
Vasanthi, ölében a gyerekkel az első ülésre ült, a gyerek pedig
feltérdelt, mindkét kezével kikönyökölt a nyitott kocsiablakon.
Vasanthi nevetett.
– Még sosem ül korábban autóban! – mondta.
Caroline-nak támadt egy ötlete.
–  Mi lenne, ha csak elmennénk, és felvennénk Ashát, és nem
bajlódnánk azzal, hogy visszamenjünk abba a házba? Miért kel-
lene nekünk egyáltalán beszélnünk azokkal az emberekkel? Mit
mondhatnának nekünk? Szerintem egyszerűen fel kellene fo-
gadnunk egy tamil ügyvédet, és a bőrüket is leperelni róluk.
Hogy képzelték, hogy nem értesítenek bennünket Sundari halá-
láról; hogy merték kivenni Ashát az iskolából! – A szeme villo-
gott a felháborodástól. Most, hogy Vasanthi velük volt, felbáto-
rodott. – Én csak Ashát akarom. Menjünk egyszerűen az iskolá-
ba, és hozzuk el! A szülei vagyunk. Jogunk van hozzá.
– Ügyvédet feltétlenül kell fogadnunk – válaszolta Kamal. – De
még nem tudjuk, melyik Asha új iskolája. És személyesen aka-
rok beszélni azokkal az emberekkel, a szemükbe nézni. Emellett
el kell hoznunk Asha iratait. Legalábbis az útlevelét. Azt bizo-
nyára a házban tartják.
Ugyanaz a nő nyitott ajtót most is, amikor kopogtattak, de ez-
úttal beszólt a házba, és egy pillanattal később egy fér , kétség-
telenül a férje, vette át a helyét az ajtóban. Egy fér , akinek éme-
lyítően hamis mosoly volt az arcára erőltetve, miközben a tekin-
tete idegesen vándorolt Caroline és Kamal között.
– Mondd meg neki, hogy tudni akarjuk, hol van Asha, és miért
vette ki az iskolából! – kérte Kamal.
 Hosszas párbeszéd kezdődött tamil nyelven Vasanthi és Paru-
thy között, úgy tűnt, veszekednek.
–  Mit mond? – vágott közbe Caroline. Vasanthi feléje fordult,
és nyelvet váltott.
–  Azt mond, Asha engedetlen lány, nem jól viselked iskola,
amikor Viram és Sundari meghal, rossz lány, iskola küld őt el.
–  Úgy érti, kirúgták? Ez hazugság. Mondd meg neki, hogy
most jövünk az iskolából, és tudjuk, hogy ő vette ki Ashát és
Sundari összes többi gyerekét, és a sajátjait íratta be helyettük.
Mondd meg, hogy találkoztunk a lányával! Gyerünk, mondd
meg!
Amikor rajtakapták a hazugságon, Paruthyban annyi tisztes-
ség sem volt, hogy elszégyellje magát. Újabb végtelen beszédbe
fogott.
– Mit mond? – kérdezte Kamal Vasanthit.
– Azt mond, Asha viselked rosszul otthon. Nem segít házban.
Goromba feleségéhez, és mindig veszeked lányaival. Ezért el kel-
lett távolítani őt.
– Eltávolítani? Honnan?
– A házból, Caroline. Ő eltávolít őt a házból.
– Nem értem. Eltávolítani? Már nem lakik itt?
–  Nem. Ő ment el, Caroline. Paruthy küld őt Madrászba. Fele-
ség vére keres cseléd, és ő küld őt oda dolgozni.
Fehéren izzó düh borította el Caroline agyát. Szétterpesztett
ujjakkal nekiugrott a fér nak, az arcának, és azt üvöltötte:
–  Megölöm, megölöm! Hazudik, hazudik, hazudik! Hol a lá-
nyom?! – A fér akkorát taszított rajta, hogy Caroline hanyatt
esett a porlepte talajra. A bejárati ajtó becsapódott az orruk
előtt. Kamal talpra segítette Caroline-t, leporolta, és védelmezőn
átkarolta. Caroline megpróbált nekiugrani a bezárt ajtónak, de
Kamal visszatartotta, és Vasanthihoz fordult.
– Igaz ez? Igaz, amit mondott? Hogy Ashát Madrászba küldte
cselédnek?
 Vasanthi bólintott.
– Igaz. Én nem tud. A am mond, Asha nincs iskolában hosszú
idő óta, de én nem tud, hogy van Madrászban. Fér csak most
mond.
– De… de… hogy tehette?
Vasanthi vállat vont, és egy szót sem szólt.
Kamal gondolkodott egy ideig. Aztán azt mondta:
–  Janiki. Beszélnünk kell Janikivel! Hol van Janiki, Vasanthi?
Megvan neked a címe?
–  Janiki nincs itt, ment Amerikába hosszú idő előtt. Nem tu-
dom, hova.
–  A francba! – mondta Caroline, aki közben kissé lecsillapo-
dott. – Jaj, bárcsak megtartottam volna a címét! Bárcsak kapcso-
latba léptem volna vele!
–  Akkor esetleg az egyik öccséé? Valamelyik idősebb úé? Ők
iskolába járnak, nem?
– A legidősebb, Pandu műszaki egyetemre jár Madrászba. Sun-
dari mesélte még régebben. A többiek még nyilván otthon lak-
nak. Azokkal az emberekkel. Hogy tehették ezt, Kamal? Hogy le-
hetnek emberek ilyen rettenetesek? Ilyen aljasak? Szegény kicsi
Asha! Hogy meg lehet rémülve! Kamal, vissza akarom őt kapni!
Vissza akarom kapni a lányomat! Annyira fáj!
Az utolsó szavak úgy szakadtak ki belőle, mint egy sikoly. Még
mindig az Ijengár-ház előtt álltak. Caroline az ajtónak ugrott, és
üvöltve, zokogva, teljes erejéből csépelni kezdte. Kamal csende-
sen elhúzta onnan, és magához vonta, ölelésében az asszony lát-
hatóan kezdett megnyugodni, zokogása csendes vállrázkódássá
szelídült.
–  Nyilvánvalóan nem fognak segíteni, hacsak nem gyakor-
lunk rájuk nyomást – jelentette ki Kamal, bár Caroline nem -
gyelt oda. – Ügyvédhez kell fordulnunk. És a rendőrséghez.
Vasanthi bólintott.
 –  Rendőrség! – mondta. – Rossz emberek. Rendőrség segít
megtalál Asha.
– Így van. Menjünk! A rendőrség lesz a megoldás. Megtaláljuk
őt, Caroline, ígérem! Megtaláljuk, bárhol legyen is. Kipréseljük
az igazságot azokból az emberekből. Ezúttal rossz áldozatot vá-
lasztottak.
Karjával átölelve a síró Caroline-t, elindult az autó felé.

Az elkövetkező órák őrjítő, kimerítő, agyszikkasztó bürokráciá-

val teltek, amit Caroline úgy gyűlölt Indiában. Ültek egy mű-
anyag széksorokkal teli váróban, egy lassan forgó ventilátor
alatt, míg a rendőrségi tisztviselő végre leereszkedett hozzájuk,
hogy meghallgassa a történetüket, és felvegye az adatokat. Az-
tán egy másik várószobában rostokoltak, ezúttal egy ügyvédé-
ben, ezúttal fapadon, amelyen Caroline több indiai nő közé be-
szorítva ült, míg Kamal az előtérben állt, és legyeket hajtott el.
Vasanthi már rég hazament, de csak miután meghív ta őket ebé-
delni: megvárta velük a rendőrségi feljelentést, hátha senki sem
beszél angolul. De egyikük sem volt éhes, és a forró déli órák úgy
teltek el, hogy szinte semmi előrehaladást nem értek el.
Az ügyvéd lényegesen segítőkészebbnek bizonyult, mint a
rendőrség, és amint megértette, mi történt, és hogy ezek olyan
ügyfelek, akik jól meg fogják zetni a szolgálatait, akcióba len-
dült. Felemelte a telefont, és tamil gyalázkodást zúdított a kagy-
lóba.
– Rendőrség! – magyarázta, amikor visszatette a kagylót, és az
ingét a nadrágjába betűrve felállt. Ez az ember nem vesztegeti az
idejét, állapította meg boldogan Caroline. Az ügyvéd minden te-
ketória nélkül elhessegette a többi várakozó ügyfelét, levezé-
nyelte őt és Kamalt a taxihoz, és határozott hangon utasítások-
kal látta el a sofőrt.
Visszamentek az Ijengár-házhoz: egyszerre érkeztek oda két
motoros rendőrrel.
 –  Valószínűleg megvesztegette őket – suttogta Kamal Caroli-
ne-nak, aki bólintott. Ez az ügyvéd komolyan vette a dolgát, és
órák óta először remény kelt a szívében.
A törvény támogatásával már könnyen bejutottak az Ijengár-
házba. Sok beszéd és némi ordítozás következett, amiből Caroli-
ne csak néhány szót értett meg: Asha, Madrász, iskola, rúpia,
külföldiek. A kezdetben harcias fér a rendőrség jelenlétében fé-
lelemtől reszketve meghunyászkodott, és végül előkotort egy
széteső jegyzetfüzetet, és addig lapozgatta, amíg meg nem talál-
ta benne, amit keresett. Átadta a jegyzetfüzetet az ügyvédnek,
aki Caroline-ra mosolygott.
–  Ez Asha madrászi címe – mondta. – A fér feleségének az
unokatestvérénél dolgozik, cselédként.
– Hogy merte! Hogy merte? – Caroline megremegett a dühtől,
és megint puszta kézzel esett volna a fér nak, ha Kamal nem
tartja vissza.
– A törvény előtt fog felelni a tettéért – nyugtatta meg az ügy-
véd. – Emberrablás miatt fognak ellene vádat emelni, és valószí-
nűleg más vádak is lesznek. Nem látta át igazán, kivel van dolga.
Úgy tűnik, azt hitte, csak valami elhagyott lányról van szó, akit
a végsőkig kizsákmányolhat. Most viszont nagy szarban van! –
kuncogott a fér , és Caroline is bólintott, és elmosolyodott a
szóhasználaton, ami igencsak szokatlanul hangzott egy indiai
szájából.
– Remélem, belefullad. Megérdemli.
Az ügyvéd befejezte a cím átmásolását a saját jegyzetfüzetébe,
kitépte a lapot, és Caroline-nak nyújtotta.
– Ez az a hely, ahol a lányuk él – mondta. – Most menjenek, és
zárják őt a karjukba! Várja magukat.
Caroline szeretett volna a nyakába ugrani, és átölelni, de tud-
ta, hogy Indiában ez nem illendő, sőt, talán még Amerikában
sem volna az. Ezért inkább Kamalt ölelte meg, aki viszonozta az
ölelést, és ahogy a várakozó taxi felé indultak – a fér t a rendőr-
ség gondjaira bízva –, Caroline Kamal felé fordult, és hangosan
felnevetett, testét ellazította a megkönnyebbülés elixírje.
–  Vissza Madrászba! – énekelte. – Egyenesen arra a helyre,
hogy elhozzuk Ashát!
Alig értek az autóhoz, egy iskolai egyenruhás ú szaladt oda
hozzájuk.
– Kamal bácsi! Caroline néni! Úgy örülök, hogy látlak bennete-
ket!
– Daav! – kiáltotta Caroline. Valóban, Sundari második a volt
az, immár jóképű tinédzser, aki időközben magasabbra nőtt,
mint Caroline. Mindig kedvelte Daavot: okos volt, és barátságos,
és szerette hallgatni az amerikai életről szóló történeteit. „Én is
elmegyek majd oda, ha nagy leszek!”, mondogatta mindig, és
Caroline mindig megígérte: „Segítek majd neked. Amikor majd
pályázol, hogy ott tanulhass, feltétlenül szólj nekem! Tudok ne-
ked segíteni.” És most újra itt volt, kétszer akkora, mint régen,
arcán boldog vigyorral, hogy látja őt.
De aztán a mosoly lefagyott az arcáról.
–  Ó! Caroline néni, Janiki már egy ideje próbál elérni. Próbál-
tam megkeresni a címedet, de nem találtam. Azonnal e-mailt
kell neki írnod! Asha eltűnt!
–  Igen, tudjuk. Cselédként dolgozik Madrászban. Megvan a
címe. – Caroline meglengette előtte a noteszlapot.
– Nem, már nincs ott. Janiki azt mondja, elment. Eltűnt. Janiki
szerint elrabolták. Gyerekkereskedők.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Asha
Madrász, 2000

Két rendőr visszajött abba a házba. Azért jöttek, hogy elvigyék a

számítógépet. De meghallottak, mert amikor visszaugrottam a
padba, a fedél lecsapódott, és zajt csapott, úgyhogy kijöttek, kö-
rülnéztek, és kihúztak onnan. Ott álltam, miközben rólam be-
széltek. Nem számítottak rám. Nem tudtam, miről beszélnek.
Egyikük bilincset rakott rám. Nem értettem, miért. Mit csinál-
tam rosszul? A másik nem értett egyet a bilincsekkel. Túl gyor-
san beszéltek, úgyhogy nem értettem őket. A végén levették a
bilincset.
Kérdezgetni kezdtek. A nevemet, hogy honnan jöttem, kik a
szüleim. Válaszoltam, amennyire csak tudtam. Elmondtam,
hogy az indiai szüleim meghaltak, de vannak másik szüleim,
akik nagyon messze vannak. Az anyám Amerikában van, az
apám pedig Dubajban. Ki gondoskodik rólad, kérdezték. Senki,
feleltem. Van egy nővérem Kaliforniában. Ő azt mondta, menjek
el egy bizonyos címre Madrászba. Ez az, ahova menni akarok. Ki-
nyitottam a táskámat, és elővettem a papírfecnit, amire felír-
tam Nádija címét. Ide kell mennem, mondtam. Aztán a nővérem
majd eljön értem. A nővérem, Amerikából. Eljön majd értem.
Majd ő gondoskodik rólam.
Elviszünk erre a címre, mondta az a rendőr, aki megbilincselt.
Féltem tőle a bilincsek miatt. A másikat jobban kedveltem, mert
ő nem akarta, hogy bilincsben legyek. Ő kedvesebb volt. Leg-
alábbis akkor ezt gondoltam, de kiderült, hogy nem így van.
Kivitték a számítógépet egy rendőrségi furgonba, amely a ház
előtt állt. Aztán azt mondták, szálljak be én is a furgonba. Én be-
szálltam, és elhajtottunk. A furgonnal egy rendőrőrsre mentek,
és bevitték a számítógépet, és aztán a kedves rendőr azt mond-
ta, hogy elvisz Nádijához. De nem oda vitt, hanem egy nőhöz, és
mondott neki valamit, amit nem értettem, aztán egy vonaton
ültem azzal a nővel. Ez a következő napon volt, miután az éjsza-
kát a nőnél töltöttem. Egyfoly tában magyaráztam neki, hogy
Nádijához akarok menni, és ő egyre csak mosolygott, és azt
mondta, naligi, naligi. A naligi azt jelenti, holnap. De másnap
sem mentünk Nádijához. Másnap az a nő elvitt a vasútállomás-
ra, és kényszerített, hogy felszálljak vele a vonatra. El akartam
futni, de végig fogta a csuklómat. Erősen. Úgyhogy nem tudtam
elfutni. És azt sem tudtam, hogy hová fussak, mivel a rendőr el-
vette Nádija címét. Nagyon meg voltam rémülve. A vasútállo-
máson hatalmas tömeg volt. Aztán felszálltunk egy vonatra, és
amikor megkérdeztem, hova megyünk, azt felelte:
– Bombaybe.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Janiki
Mumbai, 2000

„Bombay: Aranyváros, így hív ták; vagy az álmok városa, az ál-

moké, amelyek valóra válnak, vagy egy szempillantás alatt
megsemmisülnek. Vagy szereted, vagy gyűlölöd”, mondta egy-
szer egy barátja, aki itt nőtt fel, így aztán szerette.
Janiki kezdettől fogva tudta, hogy gyűlölni fogja. Valahol a kö-
zött a húszmillió ember között, akik mindenfelé tülekedtek, lu-
xusban éltek, vagy a járdán kaparták össze a kenyérre valót, ott
volt Asha. Egy homokszem egy végtelen tengerparton. Hogy
fogja valaha is megtalálni azt az egy szemet?
Bombay – vagy Mumbai, ahogyan most nevezték – volt az el-
lenség. Janiki harcra készen érkezett, felkészült arra, hogy kira-
gadja a város gyomrából drága kincsét, Asháját. De először meg
kell találnia azt a kincset. Meg kell találnia a rejtekhelyet. A leg-
ocsmányabb oldaláról ismeri meg Bombayt – ő mindig így fogja
nevezni. Engedi, hogy a gyomrába szippantsa, leás a romlottság
legfeneketlenebb mélyére. Alapvetően képtelen volna rá. De
meg kell tennie.
Janiki felnézett, és egy spirálfüzettel a kezében a távolba me-
redt.
Szórakozottan ki-be kapcsolgatta a golyóstollát, kiindulópon-
tot keresve. Vonattal érkezett Barodából előző nap, most, hogy
végre, Daav segítségével, e-mailben kapcsolatba lépett Kamallal
és Caroline-nal. Talált egy elfogadható árú szállodát – habár ha-
marosan felfedezte, hogy az „elfogadható ár” relatív, mert még a
legolcsóbb bombayi szállodák is olyan drágának tűntek, mint
Madrászban a legdrágábbak –, és egyből Bombay híres vörös
lámpás negyedének, Kamathipurának a poklába ment.
Akkor bukkant rá először a hely nevére, mélyen eltemetve az
e-mailek között, amelyeket átfésült, keresve a kulcsot, hol lehet
Asha. Első alkalommal nem foglalkozott ezekkel az utalásokkal
– nyilvánvalóan nem volt közük Ashához –, azt gondolta, Asha
biztonságban van Madrászban. Ámbár a „biztonságos” itt is re-
latív volt: relatív ehhez a város-a-városban szörnyeteghez ké-
pest, amelynek állkapcsai közé önként lépett be.
És aztán egy nemrégiben kelt e-mailben, a dermesztő szavak:
„Ez a legutóbbi hasznavehetetlen. Kamathipurába küldjük.”
Természetesen már korábban is hallott Kamathipuráról. Me-
lyik tanult indiai ne hallott volna? Egyszerre elbűvölő és elbor-
zasztó hírneve mindenki előtt ismert volt, aki olvasott újságot.
Bombay vörös lámpás negyede, a hely, ahová a fér ak azért
mennek, hogy a legelemibb vágyaikat kielégítsék. Ahol a nők
szardíniák módjára zsúfolódnak össze mocskos, patkányoktól
fertőzött lyukakban, vagy akár az utcára néző ketrecekben, kun-
csaftjaikat az utcai lámpák vörös fényében hívogatva befelé. Ka-
mathipura az éjszaka városa volt, az éjszaka pillangói számára.
Most, napfényben, ahogy átvágott a keskeny utcácskákon, Ja-
niki növekvő pánikot érzett, mert az atmoszféra jobban beszi-
várgott a tudatába, akár az enyv, ragacsos volt, szennyes, ocs-
mány, éhes piócaként tapadt rá. És, jött rá, ezek csak az utcák; én
csak szemlélő vagyok; én biztonságban vagyok. Az ezeket az utcá-
kat szegélyező omladozó, szürke homlokzatok mögött – ott
ment végbe a borzalom. Napról napra. Éjszakáról éjszakára.
Ezernyi nyomorult hang sikoltott hozzá némán: hallotta őket.
És valahol a bánat kakofóniájában ki tudott venni egy magá-
nyos, elkínzott dallamot – Asha ártatlan hangját, amely hiába
könyörög.
Amikor Nádija először számolt be arról, hogy Asha nem buk-
kant fel, nem hív ta fel, egyszerűen hallgatott, Janiki bepánikolt.
Valami borzalmasan félresikerült, és lehetetlen volt kideríteni,
micsoda. Ha legalább ő maga ott volna Madrászban – átkutatná
a várost a kishúga után. Moti Khodayalban abszolút semmit
sem tehet. Neki magának kellene odamennie, most. Neki kelle-
ne keresnie Ashát. Nádija jót akart, de dolgozott, és nem volt
ideje sem, nem is az ő kötelessége volt, és ez a fojtogató elszánt-
ság sem fűtötte, hogy megtalálja Ashát.
Mindazonáltal volt egy probléma. Gudzsarátból Madrászba
vonattal napokig tart az út, de olcsó. Repülővel egy nap alatt ott
lenne, de az többe kerülne, mint amennyi összesen Janiki ren-
delkezésére állt erre az útra. Egyetlen lehetőség maradt: vona-
kodva tette meg, mert utált kérni, de Asháért teszi. Abishta ráni
Asha dédanyja volt. Ő majd segít.
Úgyhogy Janiki visszament Abishta ránihoz, és beszámolt
neki a legújabb fejleményekről, és bevallotta, hogy fél.
– Meg kell találnom – mondta. – Ott van valahol, és veszélyben
van, talán megint fogságban tartják. Nem tudom. Azért jöttem
önhöz, hogy megtaláljam Kamalt, de csak azért, hogy megtalál-
hassam Ashát. Kérem, segítsen!
Abishta ráni nagy érdeklődéssel hallgatta. Aztán azt mondta:
– Kamal elhagy ta Dubajt. A maga telefonhívása után újra ráál-
lítottam a magándetektívemet. Az a gyanúm, hogy ő is Ashát
keresi. A lány a csalétek. Találja meg őt, és megtalálja Kamalt.
Találja meg Kamalt, és megtalálja a lányt. Vissza kell mennie
Madrászba. Szólok Lakshminak, hogy adjon magának pénzt.
Maradjon itt éjszakára, és repüljön oda holnap! Lakshmi foglal
magának helyet az első járatra.
Így aztán Janiki ott maradt éjszakára, és hogy elüsse az időt,
visszatért a számítógéphez, és foly tatta a kutatását Asha fogva
tartójának – akit, mint felfedezte, Balram Ramcharrannak hív-
tak – e-mailjei között. Mélyen beléjük ásta magát, és amit talált,
végtelen undorral töltötte el. Hogy tehetnek ilyesmit a fér ak?, si-
koltott belül. Hogy lehetnek ilyen züllöttek, ilyen elképesztően
romlottak? Ilyen kegyetlenek? Hiszen ezek a atal lányok, akikről
beszélnek – gyerekek!
Így aztán egész éjszaka az e-maileket nézte át, olyan régre
visszanyúlva, amennyire csak lehetséges volt. Az első leveleket
hindiül írták, azokat nem tudta elolvasni. Aztán egyszer csak
angolra váltottak, mintha egy másik nem hindi tag csatlakozott
volna a csoporthoz. Hol tört, hol folyékony angolsággal írt leve-
lek következtek. Időnként hindi, egyszer tamil nyelvű levél jött,
a többiek általános tiltakozása kísérte. Végül megmaradtak az
angolnál.
A levelek lányokról szóltak. Úgy beszéltek a lányokról, mintha
csak tehenek volnának, amelyeket felbecsülnek, és piacra dob-
nak. Átirányították ide meg ide, az árát ennyiben meg ennyiben
határozták meg. Ez a vevő ezt szeretné, amaz meg azt. Időnként
melléklet is volt, mellékletek atal lányokról, valójában gyere-
kekről, akik felnőtt nőnek voltak felöltöztetve pazar vörös szá-
rikba, hamis ékszerekkel felcicomázva, mosoly talan arcuk éles
ellentétben állt pompás öltözékükkel. Micsoda kétségbeesés, mi-
csoda nyomorúságos reményvesztettség ült azokban a fény telen
szemekben! Időnként felbukkant a „Kamathipura” szó, néha
csak „K”-nak rövidítve, de az a földi pokol a világ túlsó felén volt
Madrászhoz képest. Hála istennek.
Asháról nem esett említés. Aztán egyszer csak egy nemrégi-
ben kelt levélben: „Van egy újabb lányom, nagyon világos bőrű, ti-
zenkét éves. Beszél angolul, de még nem piackész. Szűz – ellenőriz-
tem. Lépjetek érintkezésbe Sukhadannal; ezt Chaudhurinak tettem
félre. Cselédként tartom a házamban, amíg nem hallunk Sukha-
danról. Az a gond, hogy egyáltalán nem beszél. Ő azt szereti, ha ol-
dottak, és angolul csevegnek, úgyhogy még dolgoznunk kell rajta.
Hamarosan lefotózom, és küldöm a képet: ez most kiváló minőség,
jó pénzt fog hozni. Itt, Madrászban csak eltékozolnánk.”
Ez csak Ashára vonatkozhatott: világos bőrű; cseléd Madrász-
ban; beszél angolul. Egész biztosan ő az.
 Janikinek a hideg futkosott a hátán. Hányinger kerülgette, és
jeges borzongás járta át, amely a gyomrából indult, és az egész
testét megdermesztette, egészen az ujjai hegyéig. Minden kavar-
gott benne. Miért, ó, miért is kérte meg Ashát, hogy keressen in-
formációt, derítse ki a jelszót? Ezzel Asha értékes időt veszített.
Tűnj el onnan azonnal, Asha, fussál! Hagyd el azt a helyet, és fuss!
Menj Nádijához! Tűnj el onnan! Ezt kellett volna mondania. Mert
Asha hallgatása így már csakis bajt jelenthet. Talán valaki
visszament érte, nyilvánvalóan egy banda vett részt ebben az
egészben, és attól a pillanattól kezdve, hogy a fogva tartóját le-
tartóztatták, Asha veszélyben forgott. „Kiváló minőség, jó pénzt
fog hozni”, valaki nyilván visszament érte, és szegény kis Asha
csapdába esett, amíg azt az átkozott jelszót keresgélte a számító-
gépen. És ez mind az ő, Janiki hibája.
Hol vagy, Asha, hol vagy? Szólíts engem, és én megtalállak!
Megígérem!
Janiki tovább olvasott. Több új e-mail is volt azóta, ő Asha köz-
reműködésének köszönhetően mindet megkapta mellékletben,
de a többi résztvevő egyöntetű helyeslésétől eltekintve nem tör-
tént újabb említés a „madrászi cselédről”. Más lányokat vitattak
meg, időnként fotókat is csatoltak.
Aztán, nem sokkal az Ashát megemlítő e-mail után, nyugta-
lan levélváltások sorozata kezdődött:

„SÜRGŐS! Balramot letartóztatták ma reggel egy razzia során.

Megpróbálta átverni Mr. K-t, és Mr. K-val nem jó kikezdeni. Idió-
ta. Ráküldtem a rendőrséget.”

„Francba! Mi van a számítógéppel? A lánnyal?”

„Nem hiszem, hogy azokat is megszerezték. A forrásom nem em-

lítette.”
 „Meg kell őket szereznünk. Túl sok nagy név van a gépen. És a
lány túl értékes ahhoz, hogy veszni hagyjuk.”

„Ne aggódj, már ráállítottam valakit. A gép tuti meglesz, a lány

valószínűleg elmenekült a letartóztatás után.”

„Francba!”

Az utolsó Francba! után a nyelv hindire váltott, Janiki legna-

gyobb bosszúságára. De, gondolta, megkérhetem Lakshmit, hogy
fordítsa le. Épp, amikor elkezdtek Asháról beszélni! Tényleg a
francba!
Fél órával később készen voltak. Janiki megtudta a legrosszab-
bat, és ez rosszabb volt a legrosszabb rémálmánál.
–  Bombaybe küldik őt – mondta Lakshmi. – Eladják gyerek-
prostituáltként a legtöbbet ígérő licitálónak. Pillanatnyilag ez
egy Chaudhuri nevű fér .
Asha már nem volt Madrászban. Asha Bombayben volt. Ka-
mathipurában.
És aztán egy utolsó levél, hindi és angol nyelven:

„Ki az a jiyeng@grit.com?”

Aztán néma csend. Janiki, aki a feszültségtől már eddig is der-

medt volt, most úgy érezte, a vér jéggé fagy az ereiben. Leleplez-
ték, felfedezték, és bár ez a felfedezés a virtuális térben történt,
az éterben, olyan volt, mintha meztelenül állt volna egy sereg
bűnöző pillantásának kereszttüzében. Ezután pedig csend lett.
– Felfedeztek – szólalt meg. – Nincs több e-mail.
– Nagyon sajnálom – mondta Lakshmi.
– El kell mennem Kamathipurába – jelentette ki Janiki.
– Beszéljen Abishta ránival! – tanácsolta Lakshmi. – Ő tud se-
gíteni. Végül is a dédunokájáról van szó. Vannak detektívjei,
akik neki dolgoznak, így nyomoz Kamal után is. És van pénze.
Segíteni fog. Tényleg fog. Talán keménynek tűnik, de lágy a szí-
ve. Tud magának segíteni, hogy megtalálja Ashát és Kamalt, és
nanszírozni fogja a kutatást. Ismerem, én vagyok a legközeleb-
bi bizalmasa. Szüksége van rá.
–  Igen – felelte Janiki. – Ezt fogom tenni. Ehhez én kevés va-
gyok. Köszönöm, Lakshmi.
Épp ki akarta kapcsolni a gépet, amikor újabb e-mailje érke-
zett.
Kábultan meredt a feladóra, mielőtt remegő ujjal megnyitotta
volna.

Feladó: Kamal Bhandari

Megnyitotta az e-mailt.

„Hol vagy, Janiki? Daav azt mondta, hogy visszajöttél Indiába,

hogy megkeresd Ashát. Meg találtad? Tudsz bármit róla? Caroli-
ne-nal mindketten Madrászban vagyunk, de a ház, ahol élt, üres,
úgy néz ki, rendőrségi razzia lehetett itt. De a rendőrség semmit
sem tud róla. Kétségbeesetten próbáljuk meg találni. Nagyon
drukkolunk, hogy biztonságban legyen veled!”

Janiki ujjai csak úgy száguldottak a billentyűzeten.

„Gyertek azonnal Bombaybe! Ott találkozunk!”

És most ő, Janiki, itt van; Kamal és Caroline holnap korán reg-

gel érkezik; és Janiki éppen ismerkedett a kígyóveremmel,
amely elrabolta az ő kicsi lányát.

Abban a pillanatban, amikor Janiki elhagy ta a szálloda biztonsá-

gát, és a járdára tette a lábát, a város egyszerűen felzabálta.
Bömbölt körülötte, hidegen hagy ta az ő jelenléte, a döbbenete és
a feladata. Beszippantotta belei bűzlő, kavargó összevisszaságá-
ba. Janiki egy pillanatra azt kívánta, bárcsak elfogadta volna
Abishta ráni ajánlatát, hogy a város egy szép részén, luxuskörül-
mények között szállásolja el. De ő visszautasította, olyan közel
akart lenni Ashához, amennyire csak lehet, a lehető legnagyobb
mértékben osztozni akart a sorsában. Egy lepukkant környéken
foglalt szobát, a vörös lámpás negyed közelében, és most itt állt,
ebben a szörnyszülött városrészben, amely irtózatosan ocsmány
volt, és nem viselt mást, mint a mocsok fekete patináját. Fogal-
ma sem volt, hol lehet, azt leszámítva, hogy ez a Kamathipura,
és hogy nem számít. Közel van Ashához – ebben biztos volt. Ez a
káosz ártatlanságot és tisztaságot rejtegetett: ki kellett bírnia,
mert Ashának is ezt kellett tennie. Sétált egy darabig, minden
lépés újabb támadás volt az érzékei ellen, zajok és szagok és lát-
vány indultak egyesült rohamra, amelyek elől hátrahőkölt, befe-
lé fordult, belső menedéke biztonságába. Asha, hol vagy? Szólíts
engem! Meghallak, és eljövök érted!
Valahol, az egyik sötét épületben, ott kucorgott Asha. Szedd
össze magad, Janiki, szólt rá magára szigorúan, és kihúzta magát.
Légy erős! Ez most nem az érzelmek ideje. Te itt most nyomozol,
nem ítélkezhetsz! Ez most nem a ki nomult szépérzék ideje. Légy
kemény! Növessz belső izmokat! Szükséged lesz rájuk.
Vett egy mély levegőt, és továbblépdelt, be a vörös lámpás ne-
gyed belsejébe. És így bolyongott az utcákon, hol ebbe a sikátor-
ba fordulva be, hol amabba, nem véve tudomást az idegenke-
désről, amelyet érzett, csak rögzített, memorizált, belső jegyze-
teket készített, távolságot tartva a káosztól és a szenny től, mint
egy közömbös, szenv telen meg gyelő. Mint egy pro , akit
mindez érdekel, de nem érint meg. Kamathipura nem hagyott
számára más lehetőséget: földi pokol volt, de át kellett kelnie
rajta.
Viszonylag kevés ember járt az utcákon, az éjszaka városa volt
ez, nappal elhagyatott. Egy nő egy kapualjban a hosszú haját
mosta egy vödör fölött, két atalember ment előtte kéz a kéz-
ben. Gyerekek játszottak az utcán, egy idős nő guggolt a repede-
zett járdán, rizsből rostálva ki a zsizsiket és a kavicsokat. Embe-
rek bámulták meg, senki sem mosolygott. Turista volt, és ők
nem szerették a turistákat.
Négyórányi barangolás után visszatért a szállodájába, és az
ágyra vetette magát, kimerülten, derűlátását vesztve, összefa-
csarodott szívvel. Még ha Asha ott van is, így sosem fogja meg-
találni. Az egyetlen reménye az volt, hogy egy számítógépen
esetleg találhat valamilyen információt egy e-mailben: még
mindig megvoltak neki Ramcharran belépési adatai, és minden
régebbi levele. De a szállodában nem volt számítógépszoba, és
egyébként sem tudta volna elolvasni a régebbi leveleket, mivel
azok közül nagyon sok hindiül volt írva.
Ám Kamal tud hindiül. Janiki nagyon vágyott rá, hogy Kamal
itt legyen. És Caroline. Valaki, aki társa lenne ebben a kétségbe-
esett és hiábavaló keresésben.
A szállodával szemben megpillantott egy kis üzletet, amely
egy száribolt és egy vendéglő közé ékelődött be, és angol nyelvű
felirata ezt hirdette: STD/ISD, Fax, Nemzetközi hívások, Internet.
Bement, beszélt a pultnál ülő atalemberrel, és egy perc múl-
va az ujjai már egy ősrégi számítógép fáradt, megfakult billen-
tyűin száguldottak.
Két, talán három órát is eltöltött a gépnél, keresve, kutatva,
ásva. Mindent, ami nyom lehetett, feljegyzett a noteszába. Nem
volt sok, de mégis.
Épp, amikor ki akart lépni, és elmenni, hogy harapjon vala-
mit, egy pittyenés jelezte, hogy új e-mailje érkezett.
Gridihartól jött. Megnyitotta és elolvasta. Levegőért kapko-
dott. Aztán sóhajtott egyet, és megnyomta a kilépés gombot.
Indiai fér ak, gondolta magában. Tudhattam volna! Szóval így
állunk. Újra eladósorba kerültem.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Janiki
Mumbai, 2000

A kapun a Tulasa Ház felirat állt, kifakult vörös festékkel írva.

Omladozó szürke épület volt, egy kőhajításnyira a tengertől, az
utcától embermagasságú hibiszkuszsövény választotta el. Rozs-
dás vashegyekkel az ég felé meredő rácsú, fenyegető fémkapu
tartóztatta fel mintegy öt percig, mivel két szárnyát vastag lánc
kötötte össze, és bonyolult csomóját előbb ki kellett bogoznia.
Janiki leoldotta a láncot, és kitárta a kaput. Belépett.
A kocsifelhajtón, kicsivel arrébb egy fér állta el az útját. Kha-
ki uniformist viselt.
– Jó reggelt! – köszöntötte Janiki. – Találkozóm van dr. Ganot-
rával. – Tört hindiséggel megismételte a szavakat: alig tudott
annyit, hogy boldoguljon.
Több e-mail is várta az internetes üzletben, amelyet tegnap
este fedezett fel, de nem jöttek túl szívderítő hírek, és Kamal
egyelőre nem tudott sok segítséget nyújtani. Caroline-nal csak
holnap érkeznek, írta, a legkorábbi madrász–bombayi járattal,
amelyre helyet kaptak.
Miután leellenőrizte a leveleit, Janiki, akinek nem volt más
dolga, átment a Yahoo-ra, hogy a lehető legtöbbet kiderítse az
iparágról, amely csapdába ejtette a kishúgát. Kutatása ehhez a
dr. Ganotrához vezette, aki láthatólag egy civil szervezet vezető-
je volt, a bombayi Biztos Menedéké, amely elsősorban a városbe-
li kiskorú prostituáltakra összpontosított. Janiki írt dr. Ganotrá-
nak; az szinte azonnal válaszolt: segíteni fog. Janikinek ide kel-
lett jönnie, ebbe a Tulasa Házba. „Találkozunk, amint van időm”,
írta a fér , és ez után már nem jött tőle üzenet. A fér volt Janiki
egyetlen kapcsolata ebben a behemót városban; kiindulópont az
útja során, amely egy rémisztő, sötét labirintuson át vezeti, ami-
nek a puszta gondolatától is remegett az Asháért érzett aggoda-
lomtól, kiszáradt a szája, és felfordult a gyomra. Ez a dr. Ganotra
azonban segíteni fog.

Úgyhogy most itt volt. Az őr vállat vont, és pergő hindi nyelven

válaszolt.
–  Dr. Ganotra. – Janiki ezúttal hangosabban beszélt, mintha
csak a hangerő miatt nem értette volna elsőre az őr.
A fér összevont szemöldökkel, fenyegetően nézett rá, és
mondott valamit, amit Janiki úgy értelmezett, hogy „Maradjon
ott, ne mozduljon, vagy lövök!” Az őr sarkon fordult, felment a
bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, és eltűnt.
Janiki, szó szerint véve a gyelmeztetést, várt, és az időt arra
használta, hogy meg gyelje a környezetét. Az előtte lévő ház in-
kább villának számított – nagy volt, és zegzugos, egykor minden
valószínűség szerint vörös kőből épült, mivel itt-ott ez a szín de-
rengett át a falakat ellepő, fekete penészréteg alól, amely az épü-
letet az elhanyagoltság és elhagyatottság patinájával vonta be.
Faspaletták lógtak minden ablakon, helyenként ferdén, ahol el-
tört egy zsanér, a festék hámlott róluk, és szinte mindről hiány-
zott egy vagy több zsalu. Ahogy felnézett, Janiki úgy vélte, egy
arcot lát az egyik ablaknál, de nem lehetett benne biztos – a bi-
zony talanságtól borzongás futott végig a gerincén.
Az őr hangja törte meg a dermedtséget. A bejárati lépcső tete-
jén állt, és intett, hogy lépjen be. Janiki fellépdelt a széles, omla-
dozó kőlépcsősoron. Az őr a nyitott ajtóban állt, ismét hindiül
beszélt, és a szavait kézmozdulatokkal hangsúlyozta.
Janiki követte őt a házba, átlépve egy küszöbön, ezen a padló-
deszkákat átszelő vonalon, ahol a sötétség széthasította a nap-
fényt. Dohos mélabú palástja vette körül, és borult rá hűvösen
és gyászosan. A verőfény után a lány csak sötétséget látott. Pár
másodperc múlva a szeme már hozzászokott, és ki tudott venni
egy falépcsőt, amely nekitámaszkodott a hosszú, keskeny elő-
szoba falának. Több ajtó is nyílt balra és jobbra, azt sugallva,
hogy az előszoba kettéosztja a házat. Az ajtók, a falak, a lépcső, a
padló – mind fából készült, semmi dísz nem ékítette, sem egy
szőnyeg a lábuk alatt, sem képek a falakon, és a festék már hám-
lott róluk. A háttérből gyenge, szúrós és ismerős szag érződött,
elárulva Janikinek, hogy valahol, föld alatti csatornáikat építve,
a deszkákat kivájva, termeszek munkálkodnak.
Ezeket a benyomásokat pár pillanat alatt gyűjtötte be, ahogy
követte az őrt a folyosón a jobb hátsó ajtó felé. A fér röviden
kopogott, miközben kiáltott valamit, és egyidejűleg intett neki.
Nagy, gyéren berendezett konyhába kerültek. Kétégős petróle-
umtűzhely állt egy kőpulton az egyik oldalon, és egy régi, zöld, a
zsiráféra emlékeztető foltokban rozsdálló hűtőszekrény kerepelt
zajosan egy mocskos táblájú ablak mellett. A pult alatt és fölött
polcsorokon főzőeszközök voltak, és a hűtő másik oldalán lévő
17
polcokon élelmiszerek – nagy edényekben rizs és dhal , kisebb
edényekben fűszerek, elnyűtt fazékban lime – sorakoztak. Az
egyik párkányon egy sor félig zöld paradicsom napfürdőzött a
rozsdás mosogató csöpögő csapja fölött. A mennyezetről egy
fürt zöld banán lógott le.
A konyha közepén egy hosszúkás asztal állt, két egyenes tám-
lájú székkel. Egy másik falnál fából készült ágykeret árválko-
dott, úgy nézett ki, mint valami hosszú, alacsony asztal. A láb
felőli végénél egy nő ült keresztbe tett lábbal, és zöldbabot pu-
colt. Amikor Janiki belépett, felpillantott, és elmosolyodott. Az
ágykeret másik végében egy rakás különböző tárgy hevert: egy
halom összehajtogatott törölköző, egy kosár hagyma, két kó-
kuszdió, néhány csilipaprika és némiképp meglepő módon, egy
viharvert ébresztőóra meg egy rozsdás fűrész.
Terebélyes asszony volt, a negyvenes évei közepén járhatott.
Kifakult, kopott vörös szárit viselt, alatta blúzzal, amely fájdal-
masan szűknek tűnt, derékban és az ujjaknál bevágott, és alóluk
háj buggyant elő. Mosolya meleg volt, szívélyes, és ezt a szeme is
visszatükrözte. Beszélt, de pergő hindi nyelven, ami túl bonyo-
lult volt Janikinek. Megvonta a vállát, és széttárta a karját, jelez-
ve, hogy nem érti.
–  Beszél angolul? – kérdezte. A nő vállat vont. – Dr. Ganotrát
keresem – mondta Janiki. Az egész nevetséges volt. Ugyan mit
tudna mondani dr. Ganotrának, még ha volna is olyan szeren-
csés, hogy találkozhat vele? Szélhámosnak érezte magát. – Dr.
Ganotra? – ismételte meg, kérdő mozdulat kíséretében.
Úgy tűnt, az asszony megérti. Mondott pár szót, és a házon kí-
vülre intett. Néhány szót elismételt, és Janiki gyanította, mit je-
lenthetnek.
– Nincs itthon?
De az asszony nem értette. Janiki csak feltételezhette, hogy ez
a helyzet: hogy dr. Ganotra házon kívül van; de hogy mikor jön
vissza, illetve, hogy visszajön-e egyáltalán, azt nem tudta kide-
ríteni. Az asszony letette a kését a még pucolásra váró zöldbab-
halom mellé, némiképp erőlködve és zihálva felkelt az ágykeret-
ről, és közben egyfoly tában beszélt.
Kihúzta az egyik széket, a szárija szélével lesöpört az ülőkéjé-
ről néhány morzsát, megrángatta, mutatta, hogy az egyik lába
laza, és a legkisebb súlyra is kiesik, megmutatta a lyukat, mint-
egy bocsánatkérően, amiért nem tud ülőhelyet biztosítani, és le-
takarított egy részt az ágykeret túloldalán: a törölközőhalmot a
földre helyezte, a hagymákat, a paprikákat és a kókuszdiókat az
asztalra, az ébresztőórát a polcra egy rizsesedény mellé, a fű-
részt pedig a hűtőre. Egy nedves ronggyal áttörölte a csupasz
deszkákat, megszárította a helyet a szárija szélével, és nyitott te-
nyerével intett Janikinek, hogy üljön le. Ő szót fogadott.
Mind ez idő alatt az őr az ajtóban állt, körmével piszkálva a fo-
gát, és csendben gyelt. Most, hogy kimutatta vendégszeretetét,
az asszony gorombán beszélt hozzá, majd kihessegette. A fér
vállat vont, visszalépett az előszobába, és becsukta az ajtót.
A nő még mindig talpon volt. A szoba közepén állt, és úgy lát-
szott, szerfölött elégedett magával. Megütögette terjedelmes
mellkasát, és azt mondta:
– Subhadai, Subhadai.
Janiki magára mutatott, és válaszolt:
– Janiki.
– Kícsí ángol – magyarázta a nő. – Kabbé? Kabbé?
Beletelt némi időbe, mire Janiki rájött, hogy az asszony kávé-
val kínálja. Bólintott, és mosolygott. Az asszony forró vízzel és
őrölt kávéval sürgölődött, amelyet egy csészealjra tett csészében
szolgált fel három keksz kíséretében. Csak ezt követően tért
vissza a babpucoláshoz. És mindvégig beszélt. Janiki egy árva
szót sem értett. Türelmetlen volt, szeretett volna kint lenni, és
Asha után kutatni; úgy érezte, minden egyes perc, amelyet itt
tölt, minden másodperc, amíg ennek az asszonynak a vendég-
szeretetét élvezi, és a titokzatos dr. Ganotrára várakozik, elvesz-
tegetett idő. Megint kint kellene bolyongania az utcákon. Bármi-
lyen hiábavaló lenne is ez a kutatás, legalább hasznosnak érez-
hetné magát tőle, nem úgy, mint itt ülve ezzel az asszonnyal.
Egy óra múlva Subhadai befejezte a babpucolást és a hagyma-
darabolást: egy fazékban rizst és vizet tett fel a petróleumláng-
ra; Janiki a kávét és a kekszet már rég megemésztette; a délelőtt
a végéhez közeledett, lassan ebédidőre járt, és dr. Ganotra még
mindig nem bukkant fel. Janiki elhatározta, hogy kideríti, van-e
egyáltalán bármi esélye, hogy még ma találkozik a jó doktorral;
vajon hazajön-e, és ha igen, mikorra. Ha nem, ő akár vissza is
térhet az utcákra.
Gondosan megfogalmazott, lassan kiejtett kérdései mind ez
idáig csak újabb szózuhatagot eredményeztek. Janiki közbevá-
gott, megismételve:
– Dr. Ganotra jön? Ma?
 Elmutogatta, ahogy megfelelőnek ítélte, ujjait mozgatva,
mintha sétáló lábak volnának, az asztalt paskolva, hogy kifejez-
ze: „ide”. Az ébresztőórára mutatott, és karját kérdően széttárta.
Subhadai megértette.
Izgatottan kezdte magyarázni: úgy tűnt, dr. Ganotra tényleg
várható. Az asszony az órára mutatott, a fövő ételre, a saját szá-
jára, és evésre utaló mozdulatokat tett. Aztán ujjait úgy mozgat-
ta, mintha sétáló lábak lennének, újra az órára mutatott, és egy
ujját mutatta fel.
– Ek, ek, ek – mondta.
Janiki megértette. A doktor egy órára jön, ebédre.
Subhadai hirtelen elhallgatott. Ujját az ajkára tette, és félrebil-
lentette a fejét, a semmibe meredve. Janiki is gyelt és akkor
meghallotta. A hang eltéveszthetetlen volt: valahol a ház gyom-
rában valaki sírt. Subhadai bólintott és felállt. Az ajtónál habo-
zott kicsit, mintha döntést hozna, aztán intett Janikinek, hogy
kövesse. Az előszobába vezette, aztán fel a nyikorgó lépcsőkön.
A sírás az előszobában hangosabban hallatszott, és ahogy felfelé
mentek, egyre hangosabb lett: szánalmas panaszszó volt, ame-
lyet egy olyan lélek hallatott, aki a vigasz reményét és a boldog-
sághoz való minden jogát elvesztette már.
Az emeleten újabb előszoba húzódott, de ez már kevésbé ko-
mor, mint a lenti, mivel egy nagy utcafronti ablak világította
meg. Subhadai kinyitotta az egyik ajtót, és belépett egy szobába.
Janiki követte.
Egy lány sírt, aki egy charpaion ült, felhúzott lábbal a falnak
dőlve. Tizenkét év körüli lehetett, talán egy-két évvel idősebb
vagy atalabb – nehéz lett volna megmondani, mert a teste kicsi
volt, és ösztövér, egy kisgyerek teste, arckifejezése azonban vén-
séges vén. Keze petyhüdten, tenyérrel felfelé feküdt a matracon;
ajkai remegtek, ahogy zokogott, tekintete üres volt. Mozdulatla-
nul ült, láthatóan nem azért sírt, mert valami konkrét oka volt
rá, hanem mert már csak ennyit lehetett tenni ezen a világon és
ebben az életben. Még csak az arcát sem fordította feléjük, hogy
megnézze, ki lép a szobába.
Janiki úgy érezte, mintha hely telen és illetlen módon betola-
kodott volna egy mérhetetlenül fájdalmas, személyes élménybe.
Kihátrált a nyitott ajtón, de Subhadai megragadta a karját, és
megállította.
Subhadai odalépett a charpaihoz, és magával húzta Janikit is.
Beszélt a lányhoz, és bár Janiki nem ismerte a szavakat, meg
tudta állapítani, hogy vigasztalni próbálta a gyermeket. Az nem
reagált.
Elengedve Janikit, Subhadai leült a charpai szélére, a lánnyal
szemben, és megpróbálta megcirógatni az arcát. A lányon to-
vábbra sem látszott semmilyen reakció, nem nézett Subhadaira,
és nem hagy ta abba a zokogást. Janiki félszegen gyelve állt,
küzdött benne a menekülési vágy az együttérzéssel és a kíván-
csisággal. Maradt.
A szenvedés olyan mély és sötét szakadékát látta maga előtt,
amely betöltötte annak a gyermeknek az egész lelkét. Janikinek
nem volt szüksége magyarázatra – tudta, hogy ez a helyzet. Az
üresség azokban a tompa fekete szemekben, a remegő ajak lefelé
rándulása, a szánalmas nyöszörgés: mind elképzelhetetlen bá-
natról beszélt, amely túl borzalmas ahhoz, hogy szavakba lehes-
sen önteni. Ez a gyermek el volt veszve.
Vajon ragadós a fájdalom? Annak kellett lennie, mivel Janikin
is önkéntelen reszketés vett erőt. Megpróbált uralkodni rajta, de
nem volt rá képes; remegett a keze, vadul vert a szíve, és egész
lényén úrrá lett a rettegés, a félelem, hogy akármi is az a lelki
gyötrelem, amely hatalmába kerítette ezt a gyermeket, őt is
megfojtja és elpusztítja. Ismét rátört a vágy, hogy elmeneküljön
– hogy sarkon forduljon, és soha többé ne térjen vissza erre a
szörnyű helyre –, de azonnal épp azzal ellentétes érzelem lépett
a helyébe: együttérzés, sőt szeretet, az, hogy be kell lépnie a két-
ségbeesés állkapcsai közé, dacolva annak hatalmával, tagadva
létezését. A remegés éppoly hirtelen ért véget, ahogy kezdődött.
Subhadai felállt, és intett Janikinek, aki leült a charpaira, köz-
vetlenül a lány elé, és kezébe fogta a gyermek kezét.
– Ratna – szólt Subhadai a lányra mutatva.
Janiki semmit sem látó szemekbe nézett. A felismerés szikrája
sem látszott. Nem számított. Előrehajolt. Mindkét kezét a lány
vállára tette, és elhúzta őt a faltól. A gyermek nem tanúsított el-
lenállást. Passzív volt, egy rongybaba. Úgy tűnt, az emberi aka-
rat hírmondója sem maradt meg benne. Janiki beszélt hozzá,
tisztában volt vele, hogy nem fogja megérteni, de ez sem számí-
tott.
– Szia, Ratna! Janiki vagyok – mondta. – Tamilnáduból jöttem,
és a húgomat keresem. Ő is annyi idős, mint te. Remélem, meg-
találom. A neve Asha, és elvesztettem. Azt hiszem, ő is szomorú.
Azt hiszem, ő is sír. Nagyon szeretném őt megtalálni.
Ösztönösen lehalkította a hangját, meglágyította az élét – mi-
vel tudta, hogy magukat a szavakat a gyermek nem fogja érteni,
érzéssel töltötte meg őket, szívvel, tudva, hogy valahol, legbelül
ennek a gyermeknek a lényében van valaki, aki felfogja és meg-
érti ezt az érzést. Egy gondolatokon és beszéden túli kommuni-
kációs szinten beszélt, amely mindkettejüknél magasabb rendű
volt. A lány, bármi maradt is még életben belőle, meg fogja érte-
ni. Félresöpört egy hajtincset a kis arcból, két keze közé fogta a
kis fejet, középre igazítva, hogy a szeme épp elé kerüljön. A gyer-
mek tovább zokogott. A szeme csak nézett mereven, semmit
sem látva. Üresen. Halottan.
Halott szegény, gondolta Janiki. Meghalt belül. De nem. Az nem
lehet. Ha halott lenne, nem sírna. Valahol legbelül még van az
életnek egy utolsó szikrája. Igenis hallotta, igenis értette.
Hirtelen kivágódott egy ajtó: nem a folyosóra vezető, az még
mindig nyitva állt, hanem egy másik, amely a szomszéd szobá-
ba vezetett. Ahogy felnézett, Janiki egy másik lányt látott, ezút-
tal idősebbet, talán tizenöt vagy tizenhat éveset, aki a küszöbön
állt.
Ez a lány egészen más volt. Először Janikire nézett, aztán Rat-
nára, végül Subhadaira. Rövid szóváltás következett közte és
Subhadai között, aztán a tekintete ismét Janikin állapodott meg,
és egy biccentéssel üdvözölte. Az ablakhoz sétált, és kifelé bá-
mulva ott állt egy ideig, majd sebesen megfordult, az összekötő
ajtóhoz ment, és anélkül, hogy egyetlen további szót szólt volna,
elhagy ta a szobát, bevágva maga mögött az ajtót. Ez a lány dü-
hös volt.
Az első lány felnézett az újonnan belépőre, aztán ismét a fal-
nak dőlt, és úgy is maradt, csak a nyöszörgése jelezte, hogy élet-
ben van.
Janiki felállt, és intett, hogy menni szeretne. Nem tudta to-
vább elviselni. Egyedül akart lenni, bánkódni, összeszedni a
gondolatait. Subhadai mutatta, hogy ő marad, Janiki pedig el-
hagy ta a szobát, és egyedül visszatalált a konyhába.
A találkozás a két lánnyal odafent egyszerre töltötte el re-
ménnyel, és taszította a kétségbeesés mocsarába. Meglehetősen
egyértelmű volt immár, mi is ez a ház. Egyfajta menedék, védett
ház. A lányokat odafent valamiféle rettenetes sorstól mentették
meg; gondoskodtak róluk, támogatták őket; ez a dr. Ganotra haj-
landó lesz, és talán valamilyen módon képes is, hogy segítsen
neki megtalálni Ashát.
De hol lehet? Mikor fog megérkezni? Janiki az órára nézett. A
mutatók lassan kúsztak az egy óra felé.
Fél egykor Subhadai befejezte a főzést. Egy tálcára ételt rakott,
és felvitte az emeleten lévő lányoknak. Janiki is vele ment, és se-
gített felszolgálni. Aztán ő is evett Subhadaijal: rozsdamentes
acéltányérról egyszerű, de ízletes ételt rizsből és zöldségekből,
az étkezőben, amely a folyosó konyhával szemközti oldalán volt,
egy helyiség, amelyben nem állt más bútor, csak egy hosszú fa-
asztal hat székkel.
 Az ebéd és a mosogatás végeztével Subhadai kiterített egy kel-
mét a konyhapadlóra, lefeküdt rá, és azonnal elaludt. Janiki ál-
modni sem tudott arról, hogy aludjon. Kínozta a fenti lány képe:
az az arc! Azok a szemek! Ismét felment hozzá, és belépett az aj-
tón. A lány most szerencsére aludt, mellette a padlón ott hevert
a tálca, rajta az üres tányérral. Janiki lehajolt, megcirógatta az
arcát, elvette a tálcát, és lement.
Kettőkor dr. Ganotra még mindig nem érkezett meg. Janiki
várt, egy rakás régi magazint lapozgatva. Az idő csigalassúság-
gal telt.
Subhadai felébredt, de úgy tűnt, elveszítette iránta az érdeklő-
dését, csörgött-zörgött a konyhában, felment-lejött néhányszor
a lépcsőn, és harmadszor is felmosta a padlót. A ház tele volt
hangokkal: a sírás időnként alábbhagyott, de egy tévé vagy rá-
dió folyamatosan zúgott a háttérben odafent. Egyszer Janiki
hallotta, hogy megcsörren a kapu lánca, és egy nyitott ablakhoz
rohant, azt várva, hogy meglátja dr. Ganotrát, de csak egy igen
sötét bőrű, turbánt viselő öregember volt az, aki egy zsák vala-
mit terített szét a kertben. A várakozás tovább foly tatódott.
 HARMINCADIK FEJEZET

Janiki
Amikor Janiki újra lánccsörgést hallott, már majdnem három
óra volt, és már teljesen feladta a reményt, hogy valaha is talál-
kozik dr. Ganotrával, úgy döntött, visszatér az utcákra. Úgy
érezte, hasznosabban töltené az időt, ha fel-alá sétálna Kamathi-
pura sikátoraiban, mint hogy itt várakozik. Leginkább csak
unalmában pillantott ki az ablakon, mivel már elejétől a végéig
elolvasta az India Todayt és a Times of Indiát, így aztán egy helyi
lapba, a Mumbai Drumsba fogott bele.
Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és belépett rajta dr. Ganot-
ra. A magas, szikár indiai a gondosan ápolt szakállával megnye-
rő jelenség volt, és Janiki érezte, hogy sugárzik belőle a tekintély.
Felállt, és pranammal köszöntötte a fér t: két tenyerét a mellka-
sa előtt összetéve.
– Namaste – mondta. – Én…
–  Ön Janiki – felelte dr. Ganotra. – Igen, vártam magát. Elné-
zést kérek a késésért, sajnos nem magam gazdálkodom az időm-
mel.
Dr. Ganotra átvágott a szobán, és vizet töltött egy teáskanná-
ba, bekapcsolta a tűzhelyet, és feltette a kannát melegedni.
–  Kávét? – kérdezte. Janiki bólintott, és belefogott a mondan-
dójába.
– Amint említettem, a kishúgomról van szó…
– A kis Asháról – fejezte be a mondatot a fér . – Tudta követni
a nyomát Mumbaiba? Kamathipurába?
– Igen – válaszolta a lány. – De nem vagyok benne egészen biz-
tos – sétálgattam Kamathipurában, de úgy tűnik…
 –  Tű a szénakazalban – bólintott dr. Ganotra. Kávé ltert tett
egy korsóra, megtöltötte őrölt kávéval, és várt, hogy felforrjon a
víz. Subhadai eközben felállt, és a tűzhelyen lévő fazekakból
ételt szedett a fér nak egy tányérra. Intett a doktornak, hogy ül-
jön le, jelezve, hogy majd ő elkészíti a kávét, és az asztalra tette a
tányért. Dr. Ganotra leült, és enni kezdett: éhesen, kapkodva,
mintha az evés időpazarlás volna. Két falat között beszélt Janiki-
hez.
–  Gondolom, már találkozott a lányokkal odafent. Ratnával?
És Sitával? Két lány, akiket sikerült megmentenünk abból a ren-
getegből, akik még mindig a pokolban vannak. Nem ígérhetek
magának semmit. Nem tudom, megtaláljuk-e a maga Asháját,
hogy meg tudjuk-e menteni, de mindenképpen megpróbálom.
Mindig reménnyel telve megpróbálom. Egyesével találjuk meg
ezeket a lányokat, egyesével mentjük meg és hozzuk el őket ide.
Janiki bólintott. Dr. Ganotra szavai a lelkébe hasítottak. Asha
örökre elveszhet? Kamathipurában? Az nem lehet!
– Meg kell őt találnom! – jelentette ki. – Ha tud segíteni…
– Tudok segíteni, de amint mondtam, nem ígérhetek semmit.
Ez a hely egy menedék, mindent megteszek, ami tőlem telik, de
néha olyan érzés, mintha kanállal akarnám kimerni a tengert.
– Tudom – felelte Janiki, kétségbeeséstől remegő hangon. – El
sem tudom képzelni… Egyszerűen elképzelni sem tudom…
– …hogy létezhet ilyen hely egy olyan modern városban, mint
Mumbai – fejezte be ismét dr. Ganotra helyette a mondatot. –
Hogy hogyan tehetnek ilyet fér ak atal lányokkal, gyerekek-
kel. Ratna még csak gyerek. Fér ak megerőszakolták. Nem is
fér ak, állatok! Már sok-sok éve végzem ezt a munkát, de még
mindig nem bírom megérteni, hogy vetemedhet egy emberi
lény ilyen perverziókra. Máig sem bírom megérteni.
– Mik az esélyeink arra, hogy megtaláljuk Ashát?
A fér vállat vont.
 –  Azt kéri, mondjak egy számot? Mekkora az esélye annak,
hogy egy lányt megtalálunk, és kimentjük onnan? Sajnálom, de
őszintének kell lennem, magának pedig realistának. Körülbelül
harmincezer prostituált van Kamathipurában. Tíz százalékuk
kiskorú, gyerek és biztos lehet benne, hogy a kiskorúakat rejte-
getik, mert ez illegális. Tudja, milyen az a világ? Egy hangyaboly
– nyüzsögnek benne az emberek. Bordély bordély hátán, minde-
nütt, bűzlő földi poklok, ahol az ember még kutyát sem tartana.
És maga egyetlenegy kis lelket akar ott megtalálni. Maga is ki-
számíthatja az esélyeket.
– De – vetette ellen Janiki, aki elhatározta, nem hagyja, hogy a
számok elbátortalanítsák – vannak támpontjaink. Nyomoztam
és sikerült kiderítenem néhány információt.
Beszámolt dr. Ganotrának az e-mailekről, a nevekről és az uta-
lásokról, amelyeket sikerült összegyűjtenie. A táskájában koto-
rászva előbányászta a kis jegyzetfüzetet, amelybe leírta azokat a
neveket, és Asha fényképét, amelyet kinyomtatott.
–  Érdekes – mondta dr. Ganotra –, de… ne higgye, hogy csak
besétál oda néhány névvel, és megtalál egy bizonyos lányt. Saj-
nálom, hogy le kell hűtenem a reményeit. Mindent megteszek,
hogy segítsek magának, de, nos, egy lány harmincezer közül,
hát, ön is kitalálhatja, milyenek az esélyeink. Ezzel együtt, van-
nak csodák. Maga szenvedélyesen meg akarja találni ezt a bizo-
nyos lányt, és az mindig jó, ha az ember szenvedélyes. A szenve-
dély segít. És a hit is: a hit néha valóban hegyeket mozgat meg.
Janiki bólintott.
– Én is hiszek ebben – jelentette ki. – És hárman vagyunk. Ka-
mal is jön holnap – ő Asha édesapja –, és Caroline.
–  Az jó. Szóval az apjuk is segíteni fog keresni őt? Ez biztató.
Tudja, ebben a szakmában különösen igaz, hogy jobb, ha egy
fér nyomoz. Ön, mint atal nő…
Janiki tiltakozva emelte fel a kezét.
– Kamal nem az apám – mondta.
 Dr. Ganotra felnézett az ebédjéből – mostanra szinte már be is
fejezte –, és felvonta a szemöldökét.
– De hát Asha a maga húga és az ő lánya – azt hittem…
–  Fogadott húgom. Hosszú történet. Nem vagyunk rokonok.
Az anyám volt a fogadott anyja. Kamal a vér szerinti apja. Asha
anyjával jön, Caroline-nal, aki a felesége – a volt felesége. Caroli-
ne amerikai.
– Aha, akkor azért ilyen világos a bőre! – értette meg dr. Ganot-
ra. – Nagyon szép kislány, búzafehér a bőre. Az ilyen világos
bőrű lányok luxusterméknek számítanak…
Janiki összerezzent. A fér foly tatta:
–  …tudom, hogy fájdalmas hallani, ahogy termékként hivat-
koznak rá, de ez a valóság. Így kezelik őt a kereskedelemben: „ki-
tűnő minőség” címkével látják majd el, mint egy szőnyeget vagy
egy patóla szárit. És bizonyos értelemben ez jó, a maguk szem-
pontjából. A luxustermékekkel körültekintőbben bánnak. Őket
nem szabad beszennyezni, nem szabad tönkretenni. Elkülönítve
tartják őket, a magasabb igényű ügyfelek számára teszik félre.
Különösen, ha még szüzek. Némelyik fér úgy véli, a szüzek
gyógyítják az AIDS-et. Úgyhogy egy világos bőrű szűzre jó
eséllyel jobban vigyáznak.
– De épp az előbb mondta, hogy Asha csak egy a harmincezer-
ből – vetette ellen Janiki.
– Igen, ez így igaz. És minden tőlem telhető segítséget meg fo-
gok adni magának, és megosztom magával, amit tudok, de szá-
momra abból a harmincezerből mindegyik megérdemli, hogy
megmentsék. Néhány napig ennek az egynek szentelem maga-
mat. De azok a lányok odafent, és azok az ezrek, akik Ashához
hasonlóan még mindig odakint vannak – mutatott ki az ablakon
–, mind egyformán értékesek. Minden egyes emberi élet érték.
És meg fogom menteni őket, egyesével. Talán most a maga As-
háján a sor, hogy megmentsék. Nem fogom magát megfosztani
ettől a remény től.
 Janikinek elakadt a szava – nem felelt. Dr. Ganotra belapátolta
az utolsó falat ételt a szájába, megrágta, lenyelte, majd így foly-
tatta:
–  Asha szerencsés. Kiváltságos helyzetben van. Van családja,
amelyik keresi, méghozzá olyan családja, amely megengedheti
magának, hogy félbehagyja a mindennapi életét, idejöjjön
Mumbaiba, és időt és pénzt fordítson arra, hogy megtalálja őt.
Más lányok nem ilyen szerencsések. Falun élő szüleik nem tud-
nak idejönni, hogy kutassanak utánuk. Mégis, mindegyik épp-
olyan értékes, mint a következő. Segíteni fogok magának, hogy
megtalálja Ashát, de csak mert abból a sok ezer lányból egyedül
ő olyan szerencsés, hogy itt van neki maga, és együttműködik
velem. Látta azokat a lányokat odafent? Meg tudtuk menteni
őket, de mit kezdhetünk velük most? Hova vihetnénk őket?
Nem tudják megmondani nekünk, honnan jöttek, de még ha
meg tudnák is, valószínűleg akkor sem küldhetnénk vissza oda
őket. Lehet, hogy a szüleik szeretik őket, de Kamathipura után
már nem mehetnek haza, mert a falujuk kiközösítené őket. Ka-
mathipura után nincs visszaút. Magukkal fogják cipelni ezt a
szégyent egész életükön át, ártatlanul bűnhődve. Elvesztették
az otthonukat, a szüleiket, az életüket. Ez az én dilemmám. És ez
az egyetlen ok, amiért egy meghatározott lány felkutatására tu-
dok szentelni némi időt: számára ugyanis van remény Kamathi-
pura után is. Ez ritka. Ezzel együtt, ne reménykedjen túlságosan!
Kisebbfajta csodára lesz szükségünk. – Subhadai letett elé egy
tál payasamot, és a fér szeme felcsillant. – Kóstolta már ezt a
payasamot? – kérdezte Janikitől. – Subhadai készíti a legjobb pa-
yasamot a világon. Ez teszi élvezetessé az életemet. Minden reg-
gel alig várom már. Ha nem haragszik, ezt most csendben fo-
gyasztom el. – Elhallgatott, amint a kanalát a lágy, fehér rizspu-
dingba mártotta, és lehunyta a szemét, hogy jelezze, mennyire
ízlik neki. – Fenséges! – jelentette ki. – Egyszerűen fenséges!
 Janiki még mindig nem szólt: számára az, hogy a fér képes
volt egyik mondatban Kamathipura förtelmességéről beszélni, a
következőben pedig extázisba esni a payasam ízétől, különös-
nek, sőt érzéketlennek tűnt. Ő még csak gondolni sem tudott
arra, hogy valaha is élvezetét lelje még egy pudingban, amíg
Asha elő nem kerül. De, gondolta, ha valaki évek óta dolgozik ezen
a területen, kénytelen megkérgesedni, olyan vastag bőrt növeszte-
ni, hogy a borzalom a felszín alatt maradjon, és az ember képes le-
gyen továbbra is élvezetét lelni az élet apró dolgaiban. Számára ez
nem volt lehetséges. Olyan érzékenynek érezte magát, mint egy
mimóza, ez az álmos kis növény, amelynek a levelei a legkisebb
érintésre is összecsukódnak. Lelke minden millimétere sajgott,
és arra vágyott, hogy visszahúzódhasson, de nem tehette, amíg
Asha odakint volt, elveszve.
Dr. Ganotra pillantása a Mumbai Drums helyi lapra esett, ame-
lyet Janiki tett előzőleg az asztalra. A lap a „Mumbai Hírek” olda-
lon volt kinyitva. A lány a szemmozgásából látta, hogy átfutja a
híreket, a payasam iránti érdeklődése már elhalványult. A fér
hirtelen megmerevedett, tekintete egy pontra szegeződött. A
következő pillanatban, pudingját félbehagyva, talpra ugrott.
– Jöjjön! – intett Janikinek. – Lehet, hogy itt a csoda! Olvassa! –
Janiki kezébe lökte az újságot, és az ajtóhoz iramodott. Janiki fel-
ugrott, a fér hirtelen energiája átragadt rá, és utánafutott. Ki a
házból, ki a kapun. Egy fekete kocsi várakozott odakint az utcán,
a sofőrje elaludt a volán mögött. Dr. Ganotra gyakorlatilag be-
szökkent az utasülésre, és intett Janikinek, hogy szálljon be há-
tulra. A sofőr felriadt, és a doktor rövid, gyors utasítása után el-
fordította a slusszkulcsot. A kocsi elindult. Úgy tűnt, dr. Ganot-
ra megfeledkezett Janikiről. Most pergő hindi beszélgetést foly-
tatott a sofőrrel, amelyből Janiki egy szót sem értett.
Az újságot még mindig a kezében tartotta. Átfutotta a főcíme-
ket: mi villanyozhatta fel úgy dr. Ganotrát, hogy még a kedvenc
payasamját is otthagy ta? Azonnal kizárta az orvostanhallgatók
immár ötödik napja tartó sztrájkját és a Viddalayak-szentélynél
előző nap történt balesetet, amelyben egy zarándok megsebesí-
tett egy virágfüzérárust. Egy Mumbai egyik külvárosában lévő
bérház tervezett lebontása is valószínűtlennek tűnt. Janiki te-
kintete türelmetlenül vándorolt főcímről főcímre – nem ez, nem
ez, nem ez. Aztán az egyik főcímből egy szó, vagyis inkább kettő,
szemet szúrt neki.
Elolvasta a cikket, aztán újra elolvasta – rövid szöveg volt, a
bal alsó sarokban eldugva.

GYERMEKPROSTITUÁLTAT VITTEK KÓRHÁZBA

Egy zenkét éves pros tuáltat szállíto ak be a B. K. Shivnandan

Kórházba. Több késszúrás érte, és egyik karja eltört, amikor egy
strici és egy részeg kuncsa összeverekede Kamathipurában. A
lány tegnap sokkos állapotban volt, ezért a nyomozók nem tud-
ták kihallgatni. Más pros tuáltak a kérdéses bordélyból azonban
elárulták, hogy a lányt Madrászból rabolták el, és körülbelül egy
hónapja adták el pros tuáltnak. Egy civil szervezetnél dolgozó
egészségügyi munkás vi e be a kórházba vérző szúrt sebekkel. A
munkás ezt követően feljelentést te gyermekkereskedelem mi-
a …

A cikktől Janiki egyszerre émelygett, és kezdett reménykedni.

Lehetséges volna, hogy ez Asha? Az időtáv nem stimmelt. Asha
vélhetően nem egy hónapja volt Bombayben, hanem csak egy
hete, legfeljebb tíz napja. De az emberek emlékezőtehetsége csa-
lóka, egy hét akár egy hónapnak is tűnhet. De a tizenkét éves
kor, és hogy Madrászból jött…
Az, hogy Ashára, mint prostituáltra gondoljon, velejéig meg-
rázta Janikit. Napok óta kerülgette már ezt a szót, még csak gon-
dolatban sem akarva kapcsolatba hozni Ashával. Nem akarta el-
ismerni, hogy Asha valószínűleg, nagyon is valószínűleg erre a
sorsra jutott. Abba az elképzelésbe kapaszkodott, hogy nem,
még nem történt meg. Ő, Janiki még időben érkezett. Meg fogja
menteni Ashát. Meg fogja. Meg fogja. Még van idő. Ashát még
nem… – ki sem tudta mondani azt a szót. Mert ha kimondja, ak-
kor elképzeli, márpedig ő nem volt hajlandó elképzelni. De a tes-
te tudta, mi az a gondolat, amelyet elutasít. A teste fellázadt. El-
viselhetetlen hányinger fogta el.
–  Állítsa meg a kocsit! – kiáltotta erejét összeszedve Janiki, és
szerencsére nem a forgalom közepén haladtak, hanem a szélén,
úgyhogy amikor dr. Ganotra lefordította a sofőrnek, az engedel-
meskedett, és felbőszült dudák és autókürtök lármája közepette,
csikorogva az út szélére húzódott. Janiki feltépte az ajtót, és a
kocsiból kihajolva hányt.

A kórterem ajtaja nyitva volt. Bent, egy hosszú szoba két fala
mentén néhány egyszerű priccs állt, összesen mintegy húsz. A
betegek mind lányok és nők voltak, az ágyak egyszerűségéből, a
lepedők és párnahuzatok elnyűttségéből ítélve, nyilvánvalóan
alacsony jövedelműek. Minden ágy foglalt volt; a páciensek az
apátia vagy a betegség különböző fázisaiban feküdtek ott, né-
melyikük egyedül, mások családtagoktól körülvéve; néhányan
aludtak, vagy az ágyban felülve a rokonaikkal beszélgettek,
vagy ételhordóból ettek, vagy egyszerűen csak sírtak. Egy idő-
sebb asszonyt egy atalabb nő etetett; egy középkorú, zsíros és
fésületlen hajú nő magányosan sírt bele a lepedője egyik sarká-
ba. A kórterem szegényesen és siváran volt berendezve, és állott
vizeletszag keveredett benne gyógyszerek és fertőtlenítő szagá-
val. Egy lassan forgó mennyezeti ventilátor vajmi kevés sikerrel
igyekezett a bűzt a nyitott ablakon át beáramló friss levegővel
enyhíteni. Janiki émelyegni kezdett.
Csak egy lány volt körülbelül megfelelő életkorú.
Ámde a lány nem Asha volt. Még csak nem is hasonlított rá:
először is, sokkal atalabb volt, legfeljebb tízéves lehetett. Ott
feküdt, összegömbölyödve a lepedőn, arcát félig elrejtve bal kar-
jának hajlatába, amin friss gipsz volt. Bal vállát bonyolult kötés
tömte ki, amely kilátszott fehér kórházi hálóinge rövid ujjánál
és nyakánál. Embriópózba kucorodott testét kopott lepedő fed-
te.
Rémült tekintete Janiki arcára tapadt. Amikor dr. Ganotra fölé
hajolt, megdermedve elhúzódott, mire a fér hátralépett, és bó-
lintott:
– Fél a fér aktól – szólt. – Nem is csoda. Hozok egy kolléganőt.
– Megfordult, és kisietett a kórteremből.
Roppant szomorú volt ez a hely, és Janiki csak annyit tudott
tenni, hogy megpróbált enyhíteni kissé ezen a szomorúságon
azzal, hogy odaült a kislány ágyára, és megfogta a kezét. Beszélt,
ahogy korábban Ratnához is, csak azért, hogy beszéljen, ezúttal
tamilul, végül is a lány a Mumbai Drums szerint Madrászból jött.
Mivel nem tudta, miről is beszélhetne, magáról mesélt: el-
mondott néhány történetet a saját gyerekkorából, olyan törté-
neteket, amelyeket Ashának mesélt, amikor Asha volt ennyi
idős, olyan történeteket, amelyeket Ashának olvasott, és neki
tetszettek. Nem emlékezett rájuk tökéletesen, de ez nem számí-
tott. Úgy mondta, ahogy eszébe jutottak; gyerekdetektívekről,
és lányokról, akik bentlakásos angol iskolákba jártak, és a leg-
jobb történetmesélős, esti mesés hangján mondta el mindet.
Úgy tűnt, a hangjának nyugtató hatása van, mert a kislány -
gyelni kezdett, a kis kéz, amelyet fogott, szorosan megragadta az
övét, és a szemét, amely az övére tapadt, elfutotta a könny, és
ajka mozgott, épp csak egy kicsit, aztán a kis test kezdett eler-
nyedni és kinyújtózni, és egy kis hangot adott ki, amelyet Janiki
nem értett: egyetlen szót.
Janiki rámosolygott, kisimította a haját az arcából, és kissé fel-
húzta, hogy nekidőlhessen úgy, hogy Janiki átkarolhassa. Janiki
kényelmesebben elhelyezkedett, és tovább beszélt.
 Nem sokkal később egy, a húszas éveinek a közepén járó, atal
nő lépett hozzájuk, aki nem a szokásos szárit vagy shalwar ka-
meezt viselte, hanem farmert és pólót. Világos bőrű volt, de nem
európai – bőre kávéárnyalata természetes volt, nem napbarní-
tott, dús fekete haja pedig, amelyet lófarokba fogott hátra, és a
szénfekete szeme fölötti, sűrű szemöldök határozottan indiai
volt.
Először Janikire mosolygott, aztán a lányra.
– Namaste – mondta. – Maga bizonyára Janiki. Dr. Ganotra már
beszélt nekem magáról. És látom, már össze is barátkozott a mi
kis betegünkkel. Szia, beti! Hogy vagy? Látom, van egy barátod!
– Erre a kislány összekuporodott, és arcát Janiki combjához szo-
rította, kezével még erősebben szorítva az övét. Janiki lefordí-
totta neki tamilra. – Maga beszél tamilul! – csillant fel a nő sze-
me. – Nagyszerű! Szegényke meg van rémülve, és egy szót sem
ért abból, amit mondunk. A tamil ápolónőink túlságosan le van-
nak terhelve, nem érnek rá fordítani. Apropó, a nevem Gita. Szo-
ciális munkás vagyok a kórházban, de önkéntesként is dolgo-
zom dr. Ganotra betegeivel, itt a kórházban és kint a vadonban,
ahogy nevezzük. Fel kellene tennem neki néhány kérdést, tudna
nekem fordítani? Jól gondolom, hogy ő nem az a lány, akit maga
keres? Őt hogy is hívják?
– Ashának – felelte Janiki –, és nem, nem ő az. Asha valamivel
idősebb.
– De egyértelműen megkedvelte magát! Próbáljuk meg, rá tud-
ja-e venni, hogy beszéljen, hogy feleljen a kérdéseimre. Látom,
hogy már beszélt hozzá, máris sokkal nyugodtabbnak tűnik.
Gratulálok! Magában megvan a kedvesség adománya – érzem.
Ez a legfontosabb. Aztán a kérdések. Tud segíteni?
Janiki bólintott.
– Persze. Megpróbálom.
– Mondja meg, hogy segíteni akarunk neki – kérte Gita –, kér-
dezze meg a nevét, és hogy hol született, és hogyan kötött ki ott,
ahol kikötött. Nem tudom, felelni fog-e egyből, de hamarosan
megteszi. Mondja meg neki, hogy dr. Ganotra elviszi őt a Tulasa
Házba, valószínűleg már holnap! Ott minden segítséget meg-
kap, amire szüksége van. Dr. Ganotra elintézi a formaságokat. Át
fogják őt adni a doktornak. Mondja meg neki, hogy jó helyre ke-
rül, egy biztonságos helyre, olyanra, ahol senki sem fogja többé
bántani! Mondja el neki, hogy nem megy vissza arra a rossz
helyre, ahonnan jött! Hogy mostantól kezdve biztos kezekben
van. Kérdezze meg, vannak-e családtagjai, akikkel szeretné, ha
kapcsolatba lépnénk, olyan hely, ahova majd hazatérhet.
Janiki beszélni kezdett, halk és megnyugtató hangon. A lány
először egyáltalán nem reagált, de egy idő után csendesen sírni
kezdett. Janiki ismét tamilul szólt hozzá, és egy elsuttogott szó
hagy ta el a kislány ajkát. Janiki felnézett Gitára, és mosolygott.
–  A neve Sakhi. Azt jelenti, barát. Igen találó név, tekintve,
hogy most már a mi barátunk, mi pedig az ő barátai vagyunk.
Gita bólintott, és elégedetten elmosolyodott.
–  Ez csodás kezdet! – örvendezett. Most elmegyek. Nem hi-
szem, hogy ma többet ki tudnánk szedni belőle, de ez már bizta-
tó, és holnap elmehet a Tulasa Házba, és később majd többet
megtudunk róla. Maga is jön?
Janiki bólintott, és felkelt. Lehajolt, és homlokon csókolta a
kislányt, elköszönt tőle, és megnyugtatta, hogy már biztonság-
ban van. A lány belekapaszkodott a kezébe, és visszahúzta. Jani-
ki újra beszélt, és megígérte, hogy másnap találkoznak a Tulasa
Házban. A lány megrázta a fejét, ami igent jelentett, és eleresz-
tette Janiki kezét.
–  Olyan nagyszerű ez a munka, amelyet dr. Ganotra végez –
mondta Janiki a folyosón sétálva Gita mellett. – Még ha csak egy
csepp is az óceánban. Megmenteni egy gyereket, még ha csak
egyet is. Visszaadni egy gyereket a szüleinek…
–  Sajnos rendszerint nincs happy end – felelte Gita. – Igen
gyakran nem tudjuk visszaküldeni az ilyen lányokat a szüleik-
hez. Nem fogadják vissza őket – azok után, amin keresztülmen-
tek, még egy újabb fájdalom vár rájuk: a visszautasítás fájdalma.
Ezek a lányok általában árvaházban kötnek ki. Kérdezze meg dr.
Ganotrát Tulasáról, a lányról, akinek ajánlotta a munkáját! Kér-
dezze meg! Nekem most vissza kell mennem a saját munkám-
hoz, de kérdezze meg! Viszlát, Janiki, és köszönöm a segítségét!

Aznap este, már újra a Tulasa Házban, Janiki megkérdezte. Sub-

hadai főzött vacsorát, amely már ott várt rájuk, amikor alko-
nyatkor visszatértek. Dr. Ganotra ezúttal oldottnak tűnt, és mi-
után megvacsoráztak, nem kellett biztatni, hogy mesélje el Tu-
lasa történetét.
–  Tizenkét éves nepáli lány volt, akit sok évvel ezelőtt – a
nyolcvanas évek elején – elraboltak a falujából, és eladtak Bom-
baybe prostituáltnak – kezdte. – Módszeresen megerőszakolták,
hogy piackésszé tegyék, aztán kényszerítették, hogy naponta át-
lagosan nyolc fér t szórakoztasson. Akkoriban egy bombayi
kórházban dolgoztam, és ott találkoztam vele, tíz hónappal ké-
sőbb. A kis teste teljesen megtört; mindenféle nemi betegsége
volt, valamint genitális herpesze, és agyi tbc-je, amitől megbé-
nult. Borzalmas történetet mesélt el.
Janiki képtelen volt feldolgozni a hallottakat. Miféle ember ké-
pes ilyesmit tenni egy gyerekkel?
– De miután maga megtalálta, jobban lett? – kérdezte remegő
hangon. – Maga megmentette, tehát ő kapott segítséget, ugye?
Jól fejeződik be a történet?
Dr. Ganotra megrázta a fejét.
–  Hatalmas médiabotrány tört ki, amikor napvilágra került a
sztori. Először mindenki sajnálta – örökbefogadási és házassági
ajánlatokat kapott, meghívást Svájcba, pénz- és gyógyszerado-
mányokat. Egyikkel sem ért sokat. Sikerült megtalálnunk az ap-
ját – az anyja nem sokkal a lány eltűnése után meghalt –, és ha-
zaküldtük. De sajnos az apa második felesége elutasította, és a
lány egy otthonba került. Az apja távol maradt tőle, hogy fenn-
tartsa a családi békét. Folyamatos fájdalmai voltak, de a leg-
rosszabb mind közül az volt, hogy senki sem szerette, hogy fel-
használták, bemocskolták, és végül elhajították, mint valami
szemetet.
Janiki szemét könny futotta el.
– De legalább a sztori kipattant, és az egésznek a szörnyűsége
napvilágra került. Megpróbált a rendőrség más lányokat meg-
menteni? Hogy lehet, hogy még mindig tart ez az egész?
Dr. Ganotra ismét megrázta a fejét.
–  A történet mondandójának a lényege épp az volt, hogy a
rendőrség összejátszik a lánykereskedőkkel. És ebben azóta
sincs sok változás. A rendőrség, a politikusok, a stricik – mind
összejátszanak. Hatalmas pro tról van szó. Miután a sztori ki-
pattant, a közfelháborodás következtében a rendőrségnek kicsit
fel kellett emelnie a hátsóját. Seperc alatt letartóztattak har-
minckét érintett személyt, köztük azt a három bordély tulajdo-
nost is, akiknek Tulasa dolgozott. A rendőrség pontosan tudta,
hogy mi zajlik, és csak akkor avatkozott közbe, amikor kény te-
len volt. Mégis tizennyolc hónapjukba került, hogy megállapít-
sák az életkorát, és három évbe, hogy feljelentést tegyenek. És
csak tavaly januárban, tizennyolc évvel később jutott el az ügy
végre a bíróságig. A rendőrségnek egy hónapja volt arra, hogy a
bíróság elé citálják. És aztán megtudtuk, hogy Tulasa két évvel
korábban meghalt. Mindeközben azok, akik megerőszakolták,
szabadon járnak-kelnek. És nem minden tért vissza a normál
kerékvágásba. Továbbra is több ezer Tulasa van odakint. Sakhi is
közéjük tartozik, Ratna is. Nem tudjuk valamennyiüket meg-
menteni.
– De Ashát meg kell mentenünk! Muszáj! Nem hagyhatjuk… –
Janiki hangja elcsuklott. Nem volt képes rá, hogy elképzelje Tu-
lasa történetét Ashával. Ha ezt tenné, kétségbeesne és minden
reményét elveszítené. Ha még a rendőrségre sem számíthatnak,
akkor mit tehetne ő, Kamal és Caroline, akik mindhárman ide-
genek Bombayben? Még akár dr. Ganotra segítségével is? Janiki
nem tudta tartani magát – összeomlott. Teste rázkódott a zoko-
gástól. – Meg kell őt találnunk! Kérem, kérem, dr. Ganotra, ment-
se meg! Mentse meg a kishúgomat! Ő olyan ártatlan, olyan a-
tal! Mi lesz vele odakint?!
Dr. Ganotra a kezét Janiki reszkető karjára tette.
– Mindent megteszek, megígérem. De az a helyzet, hogy Asha
csak egy lány a sok ezerből. Lányok, akiket elraboltak indiai és
nepáli falvakból, elcsaltak ilyen vagy olyan ürüggyel: moziba
hív ták őket, a városba, templomba, azt mondták, lmsztár lesz
belőlük, jövedelmező állásajánlat vár rájuk, vagy éppen házas-
ság. És minden évben lányok ezreit áldozzák ünnepélyesen Jel-
lamma istennőnek, és gyermekprostituáltakként kell őt szolgál-
niuk. Másokat eladnak a legtöbbet ajánló licitálónak, aztán a vá-
rosi bordélyokba kerülnek. Látta Bombayt, látta a káoszt, a tö-
meget. Én csak szeretném, ha tisztában lenne a realitásokkal.
Nem lesz könnyű. Segíteni fogok magának, de nem tehetek so-
kat. A rendőrök egyáltalán nem fognak segíteni. Erősnek kell
lennie. Megértem a könnyeit, a félelmeit, de a kívánságok és a
vágyak nem segítenek. Az imádságai lehet, hogy igen – az ima
erőt és hitet ad, és magának mindkettőre szüksége lesz. És szük-
sége lesz csodára is. És minden intelligenciájára. De maga értel-
mesnek tűnik. Eljutott idáig. Azt mondja, hogy képes volt elfog-
ni néhány e-mailt?
Janiki megtörölte a szemét a palluja sarkával, és megpróbált
higgadtan megszólalni.
–  Igen. Kapcsolatba tudtam lépni Ashával, amikor még Mad-
rászban volt. Át tudtam vizsgálni azoknak az embereknek az e-
mailjeit, akik foglyul ejtették. De aztán lelepleztek, és ezzel vége
volt. – Janiki beszámolt a nyomozómunkája részleteiről, és arról,
hogy kommunikált Ashával. – Bárcsak ne akartam volna olyan
okos lenni! Bárcsak azt mondtam volna neki, hogy meneküljön,
meneküljön el azonnal abból a házból, bár ne kértem volna,
hogy keresgéljen jelszavakat meg ilyesmiket! Okos akartam len-
ni, és csak még jobban elrontottam mindent. Az én hibám, hogy
ez történt! Az én hibám!
–  Azzal, hogy magát hibáztatja, nem megy semmire. Azt hi-
szem, ideje, hogy mára abbahagyjuk. Holnap megpróbálok kerí-
teni magának egy számítógépet és internetet, és talán végezhet-
ne némi további kutatást – maga jó ebben. Az, hogy sétál Ka-
mathipura utcáin, nem segít. És holnap a kislány szülei is meg-
érkeznek. Nem jó, ha egyedül van. Hárman együtt már erőt fog-
nak adni egymásnak. Csak ne adja fel! Rendben?
– Rendben – szipogott Janiki.
–  Holnap új nap virrad. Kimerültnek látszik. Hazavitetem a
sofőrömmel. Hol van a szállodája?
Janiki biztos volt benne, hogy aznap éjjel egy szemhunyást
sem fog tudni aludni. De abban a pillanatban, hogy az arca a
párnához ért, mély, álomtalan alvásba zuhant.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Asha
Életemben először utaztam vonaton. Olyan volt, mintha egy ha-
talmas kígyó gyomrába léptem volna be, ami egészben fal fel
embereket, emberek százait, csak éppen mi önként léptünk be a
kígyóba, és az nem falt fel igazán, hanem az út másik végén el-
hagy tuk, fáradtan, kimerülten, erőtlenül, akár egy szomjas sző-
lőtőke. Egy olyan vagonban voltunk, amit úgy hív tak, hogy Há-
romszintű Harmadik Osztály. A Háromszintű azt jelentette,
hogy egymás fölött három ágy volt benne. Csak hölgyek utaztak
a vagonban, néhányan babával. Napközben csak ülések voltak,
de este jött egy fér , lehajtotta a két felső ágyat, és minden
hölgy külön hálóhelyen aludt. A nő, akivel én utaztam, azt
mondta, hívjam Sita néninek, de nem tettem meg. Egyszerűen
képtelen voltam kiejteni ezeket a szavakat. Igazából nem szólí-
tottam sehogy. Egyáltalán nem beszéltem. Úgy éreztem, az a
legbiztosabb, ha meg sem szólalok, de tudtam, hogy így sem va-
gyok igazán biztonságban. Nem akartam Bombaybe menni, de
persze senki sem kérdezett. A szívemben csak Janikiért kiáltoz-
tam. De Janiki nem jött. Nem hallott. Janiki nagyon messze volt,
egy másik országban, egy másik földrészen. Janiki hazaér majd
a munkából azon a boldog helyen, bekapcsolja a számítógépét,
és csodálkozik, miért nem vagyok Nádijával.
Az a nő úgy gyelt, ahogy egy kígyó gyeli a zsákmányát. Kü-
lönösen, amikor a vonat megállt – olyankor megragadta a csuk-
lómat, és nem engedett el, nehogy elfussak. Aztán amikor a vo-
nat újra elindult, elengedett. Amikor a vonat megállt, néha árus
wallahok szálltak fel, akik ételt hoztak, és ily módon ettünk.
Négy másik hölgy volt a kupénkban. Egyikük a csecsemőjével,
aki egész idő alatt bömbölt. Volt egy anya a lányával, aki kicsit
idősebb volt, mint én, és egy sokkal idősebb hölgy. Mind beszél-
gettek egymással, és néha kérdeztek valamit a hölgytől, akit Sita
néninek hív tak, ő pedig válaszolt, de csupa hazugságot. Azt
mondta, a nagynéném, és azért visz Bombaybe, hogy férjhez ad-
jon. Erre az összes többi hölgy nevetett, és mosolygott rám. De
én nem mosolyogtam vissza. Egyetlen szót sem szóltam, leszá-
mítva azt, amikor a dolgomat kellett elvégeznem. Akkor a hölgy,
akit Sita néninek hív tak, kikísért az illemhelyre, és kint meg-
várt, aztán visszatértünk a kupénkba. A vonat golyóként hasí-
tott keresztül a vidéken, a fekete eget átszelő üstökösként az éj-
szakán. Aludtam és felébredtem, és az ablak előtt elsuhanó ké-
pek megváltoztak, és aztán Bombayben voltunk, és a vasútállo-
máson verekedtük át magunkat a tömegen.
A nő begyömöszölt bennünket egy taxiba, és a taxi olyan zsú-
folt utcákon hajtott át, hogy úgy éreztem, mintha egy fémdo-
bozban ülnénk, ami az utcákon kúszik, más fémdobozok mögött
araszolva, amelyek tele voltak olyan emberekkel, akik mind bol-
dogok voltak, és tudták, hova mennek, és én voltam az egyetlen,
akinek fogalma sem volt, mi történik. Már nem is kérdeztem,
hová megyünk, mert tudtam, hogy a válasz nem mondana ne-
kem semmit.
Végül megérkeztünk egy nagy házhoz, és néhány lépcsővel a
nő előtt kellett felmennem. Fel és fel, és még feljebb. Azt gondol-
tam, örökké felfelé fogunk mászni, és a végén az égbe érkezünk,
de végül egy sötét, mocskos folyosón kellett végigmennem, ahol
már hónapok vagy évek óta nem takarítottak, és a nő elővett
egy kulcsot, kinyitott egy ajtót, és belökött engem. Egy újabb fo-
lyosón találtam magam, ez még sötétebb és mocskosabb volt.
Aztán a nő kinyitott egy másik ajtót, és nekem be kellett men-
nem rajta. Nagyon kicsi szoba volt. Az egyik fal mellett volt egy
charpai, és ez volt minden berendezés. Az ágy alá mutatott, és
láttam egy kikandikáló vödröt. Abba kellett ürítenem. Aztán
egyedül hagyott, és én vártam.

Egyre csak vártam, és egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva ki-

nyílt az ajtó, és belépett két fér . Felállítottak, és rám meredtek,
miközben beszéltek. Hindiül beszéltek. Tanultam kicsit hindiül
az iskolában, de ők olyan gyorsan beszéltek, hogy nem értettem,
mit mondanak. Csak annyit értettem, hogy meg vannak velem
elégedve. Ezt nem mondták nekem. Egyáltalán nem szóltak hoz-
zám, csak néztek, tetőtől talpig végigmértek, mintha egy eladó
tehén volnék a piacon.
De tudtam. És valahonnan azt is tudtam, hogy az elégedettsé-
gük nem jelent jót, de ha nem lennének elégedettek, az még
rosszabb volna. Nem tudom, honnan tudtam mindezt. Csak
tudtam. Az ösztöneim súgták. Aztán kimentek. Időnként bejött
a nő, akivel Bombaybe utaztam, és hozott nekem ételt meg ivó-
vizet. Egyszer elvitte a vödröt, és egy üreset hozott helyette. Et-
től nagyon zavarban voltam. Szólni akartam neki, hogy szüksé-
gem volna egy másik vödörre, vízzel, hogy megtisztálkodjam.
De nem voltam képes megszólalni. Mintha csak egy démon ra-
gadott volna torkon, a szavak nem tudtak felszínre törni, és
minden szó, amit ki akartam mondani, csak gyűlt-gyűlt ben-
nem, képtelenül arra, hogy kiszabaduljon, összetorlódtak a ben-
sőmben, és ott egy nagy, remegő félelemmasszává álltak össze,
és már csak ez voltam én: a félelem. És a félelmen keresztül egy
hangocska kiáltozott Janikiért, de a félelem elnyomta azt a han-
got. Még imádkozni sem tudtam. Amma azt tanította, hogy
imádkozzam át magamat minden félelmemen és a sötétségen,
hogy az imádság egy mentőkötél, amibe kapaszkodhatok, de
nem voltam elég erős ahhoz, hogy kapaszkodjak, és úgy érez-
tem, felemészt belülről a félelem. Teljesen egyedül voltam, telje-
sen egyedül ebben a hatalmas, idegen városban, és a falaimon
túl sok-sok millió ember volt, de egyikük sem tudott rajtam se-
gíteni, mert be voltam zárva ide, ebbe a kicsi szobába.
Volt egy ablak, amit nem tudtam kinyitni. Pedig nagyon me-
leg volt, rettenetes forróság. És csak arra voltam képes, hogy fe-
küdjek azon a charpaion, és reménykedjek, hogy az álom elso-
dor, de még csak aludni sem tudtam, mert a félelem elűzte az ál-
mot. Néha próbáltam a jó dolgokra emlékezni. Emlékeztem a
falu utcáira, ahol játszottam a véreimmel és Janikivel, nevet-
tem, ugráltam és szaladgáltam a többi falusi gyerekkel, és nem
sejtettem, hogy egy nap a pokolba kerülök majd, messze min-
dentől, amit ismertem és szerettem.
Hogy vágy tam rá, hogy feledést találjak az álomban! De az
nem jött, és amikor másnap hajnalodni kezdett, ez némi vigaszt
nyújtott, mert legalább világos lesz, és a világosság jobb, mint a
sötétség.
De a második napon legalább volt egy kis változás. Nincs
rosszabb, mint ha az embert bezárják egy szobába, ahol egyedül
marad a félelmeivel, a gondolataival és az érzéseivel. Nincs
rosszabb, mint ha az ember egyedül marad a benne lakozó ször-
nyekkel, mert nem lesz más, ami szórakoztassa, mint azok a
szörnyek, ők pedig szórakoztatni is fogják. Ha legalább volna va-
lami olvasnivalóm! Bármi. Akár csak egy régi szótár, vagy holmi
ostoba lmreklámok, bármi, bármi, amivel leköthetem a gyel-
memet, hogy a bent tanyázó szörnyek ne törhessenek a felszín-
re, hogy ne kelljen látnom őket! Ezt tanultam meg abban a kis
szobában. Hogy a legrosszabb társaság számomra én magam va-
gyok, és nincs menekvés, nincs hova mennem, és nem tudom
irányítani azokat a szörnyeket. Sóvárogtam valami után, bármi
után, ami lefoglal, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját nyo-
morúságos énemmel.
Úgyhogy boldog voltam, amikor a nő néhány kurta szót szólt
hozzám, és azt mondta, menjek le vele újra a végtelen lépcső-
kön. Igen, a „boldog” szót használtam. Boldog voltam dzsindzsii
otthonomban azokkal, akiket szerettem, mielőtt Amma és Appa
meghalt volna. De ahhoz képest, hogy milyen volt egyedül lenni
abban a szobában, azzal a hölggyel lesétálni a lépcsőn szinte
mennyei gyönyörűséget jelentett. És aztán újból a járdán vol-
tunk, és a keze újra szorosan rákulcsolódott a csuklómra. Egy
kocsi várakozott a járdaszegélynél, ezúttal nem taxi volt. Egy
kocsi, benne sofőr, és a nő előrelökött, és kényszerített, hogy
szálljak be az autóba, az pedig elindult, nem tudom, hova, és
még ez is maga a boldogság volt ahhoz a szobához képest. Nem
tudtam, hogy egy nap majd visszatekintek arra a szobára, és
arra vágyom majd, bárcsak újra ott lehetnék, és azt a szobát lá-
tom majd boldog helynek. Az autó bekúszott és beleolvadt a fé-
mes araszolás lomha bestiájába, amely Bombay utcáit ellepte.
Mennyi ember! Láttam őket a járdákon, egész tömegeket, ahogy
erre meg arra mozognak, és úgy szerettem volna kiugrani a ko-
csiból, és a könyörületükre bízni magam, de ott volt mellettem
az a nő, és tudtam, hogy hasztalanul is próbálnék kiugrani a ko-
csiból, mivel szorosan fogta a csuklómat.
A kocsi egy ház elé hajtott, és engem betessékeltek az ajtón,
egyenesen egy nő karjába, aki onnantól az új fogva tartóm lett.
Mosolyát és szavait, amelyekkel fogadott, bárki üdvözlő mosoly-
nak és szavaknak hihette volna, de a szívem mélyén tudtam,
hogy valami olyan iszonyú helyzetbe kerülök most, amit el sem
tudok képzelni. Hogy honnan tudhattam? Egyszerűen tudtam.
És mégis, újra egyfajta örömöt éreztem, mert a szigorú és hall-
gatag nővel ellentétben, aki Bombaybe hozott, ez az új asszony
széles mosollyal üdvözölt, és egész idő alatt fecsegett, és ami
még jobb volt, angolul beszélt. És bár csak színlelte a barátságos-
ságot, még ez is jobb volt, mint a néma egyedüllét sivár puszta-
sága.
De ha tudtam volna, hogy mi következik – ó, akkor sikoltot-
tam volna, és küzdöttem volna, tigrisként harcoltam volna! De
nem tudtam. Szelíd voltam, mint egy kiscica, amit egyik nő átad
a másiknak. Szelíd voltam, mivel sejtelmem sem volt. El sem
tudtam képzelni. Az asszony mosolyát és szavait jelnek tekintet-
tem, hogy most már jobbra fordul a sorsom.
–  Te nagyon szerencsés lány vagy! – mondta nekem, és a szí-
vem repesett, mert hittem neki.
Nem kellett volna.
A sorsom még rosszabbra fordult.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Janiki
Másnap reggel Janiki már hajnalhasadáskor odaért a Tulasa
Házhoz, nem volt vesztegetni való ideje. Ma érkezik Kamal és
Caroline. Nagy nap előtt állt. Dr. Ganotra már előtte ott volt:
Sakhi, mondta, hamarosan megérkezik, és a doktor hálás lenne,
ha Janiki ott tudna lenni, hogy fogadja őt, és fordítson tamilból,
hogy a kislány jól érezze magát.
– Természetesen – mondta Janiki. – Szeretnék segíteni. De…
El akarta magyarázni, hogy Kamal és Caroline hamarosan ér-
kezik – az első bombayi géppel jönnek –, és hogy várhatóan
egész nap el lesznek foglalva. De aztán elhallgatott, mert kinyílt
a konyhaajtó, és Kamal ott állt az ajtóban, mögötte pedig Caroli-
ne. Janikinek leesett az álla, és akarata ellenére rájuk meredt.
Képzeletében Kamal mind ez idáig Kamal bácsi maradt, egy
sokkal öregebb fér , végül is egy bácsi, egy idősebb generáció
tagja, egy tekintély, szinte apa gura, magas és megnyerő, ő pe-
dig kislány, aki felnéz rá, az a kislány, aki babusgatja a fér gyer-
mekét, de ezzel együtt is csak kislány, egy gyermek.
Csakhogy az eltelt években Janiki megváltozott. Felnőtt. Nővé
érett. És a fér is megváltozott. Rengeteget változott és mégis,
ugyanaz maradt, ugyanaz a Kamal. Nemcsak a zikai megjele-
nésében. Nem, ez maga a lényege volt, valami, ami láthatatlan,
de számtalan jelen keresztül nyilatkozott meg Janiki számára,
olyan jelek útján, amelyeket az érzékszervek nem érzékelnek, de
Janiki lelkének ritmusa azonnal felismerte, ez a belső dobos, aki
Janiki egész életében makacsul a saját ütemét verte, és akit
most, mintha mozgósított volna az, hogy ez az új illető a hatósu-
garába került, és ettől hirtelen megvadult volna, és nyaktörő se-
bességgel pergetni kezdte volna a dobját.
Kamal khaki pamutnadrágot és meghatározhatatlan színű,
kifakult, csíkos pamutinget viselt. A lábán olcsó ip opot. Ma-
gas volt, és délceg, a bőre aranybarna. Arca csontos, szinte szi-
kár, sűrű szemöldöke mögött mélyen ülő, nagy szemének pil-
lantása fürkésző, sőt, komoly, ugyanakkor fátyolos – mindent
látott, de nem árult el semmit. Állát rövid szakáll fedte, felső aj-
kát bajusz. Nem mosolygott. Egész arckifejezése távolságtartást
és tekintélyt sugárzott. Megközelíthetetlen volt. Janiki mégis el-
mosolyodott.
– Helló, Kamal! – mondta.
Kamal nem viszonozta a mosolyát, és csak bizony talanul na-
mastéra emelte a kezét, de egy szóval sem üdvözölte őt. Caroline
volt az, aki mosolyogva lépett elő exférje mögül, és a karjába zár-
ta Janikit.
–  Janiki! – kiáltotta. – De jó újra látni téged! El se hiszem,
mennyire megnőttél – már felnőtt nő vagy!
–  Igen – felelte Janiki, hirtelen elbátortalanodva. Caroline na-
gyon amerikai volt, a Kaliforniában töltött éve alatt már hozzá-
szokott az amerikai nők túláradó lelkesedéséhez és barátságos-
ságához, de itt, Bombayben ez egyszerre idegennek, a körülmé-
nyekre való tekintettel nem helyénvalónak tűnt.
Caroline, Kamallal ellentétben, lezseren, de csinosan volt fel-
öltözve: jó szabású, láthatóan drága nadrágot és hosszú, virág-
mintás blúzt viselt, amely jobban illett volna egy luxushotel elő-
csarnokába, mint ide, ebbe a kopott szobába. Fényes, magas sar-
kú bőrszandál volt rajta, a nyakában kék selyemsál. Karcsú ujja-
in gyűrűket viselt; drága gyűrűket, egyet, amelyben gyémánt
ragyogott, és egy fehérarany jegygyűrűt. Habár még mindig
szép volt, már öregedett, és a legkevésbé sem hasonlított arra a
hippistílusú, bő szoknyás atal nőre, aki együtt lakott velük
Asha babakorában. Ez a nő idegen volt, és idegennek, oda nem
illőnek hatott itt, Bombay gyomrában.
Caroline, mintha csak érzékelte volna, hogy a lelkes üdvözlése
kissé túlzó ezen a komor helyen, kiengedte őt az öleléséből, és
hátralépett, mosolya leolvadt az arcáról, arcvonásai grimaszba
torzultak.
– Nem hiszem el, hogy itt vagyunk, és ezt csináljuk! – mondta.
– Nem hiszem el, hogy Asha – az én babám – itt van! Micsoda fel-
fordulás! Sikerült…
– Van valami hír? – szólt közbe Kamal. – Jutottak valamire? Ön
bizonyára dr. Ganotra.
Az orvoshoz fordult, aki most felállt az asztaltól, ahol éppen
reggelizett.
– Nem – felelte dr. Ganotra, és a mosogatóhoz lépett, hogy ke-
zet mosson. – Épp ezt mondtam Janikinek tegnap. Nem lehet
csodákra számítani. Ez egy lassú, idegőrlő, frusztráló munka, és
a sikerre nincs garancia. Egy tűt keresnek a szénakazalban.
–  Közhely – válaszolta türelmetlenül Kamal. – Asha nem egy
tű. Ő a lányom, és én meg fogom találni. Megtalálom, akkor is,
ha az életem hátralévő részét azzal kell is töltenem, hogy felku-
tassam.
– Így igaz – helyeselt Caroline. – Azért vagyunk itt, hogy meg-
találjuk, és nem hátrálunk meg. Nem megyek el, míg újra a ka-
romban nem tartom.
Dr. Ganotra, kezét egy törülközőbe törölve, csak megrázta a fe-
jét, szinte észrevehetetlenül, és még Janiki is, akinek nagyrészt
sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, érezte, hogy mindket-
ten, Kamal és Caroline is, túlságosan elhamarkodottan, túl ma-
gabiztosan, túl hetykén beszélnek. Ők még nem sétáltak végig
Kamathipura utcáin. Naivnak tűntek, attól tartott, az ilyen hep-
ciáskodás balszerencsét hozhat az egész küldetésre. Úgy érezte,
kissé le kell hűtenie az elbizakodottságukat.
 –  Kamal… Caroline – mondta. – Én már nekifogtam. Kimen-
tem tegnap körülnézni, csak sétáltam a környéken. És hát… nos,
nyomasztó, nagyon. Valóban olyan, mintha egy tűt keresnénk
egy szénakazalban. – Csak miután megszólalt, vette észre: Ka-
malt nem bácsinak szólította, magával egyenrangúként kezelte.
Remélte, a fér nem tartja emiatt arcátlannak. Jó benyomást
akart rá tenni. De a fér olyan szigorú volt, olyan félelmetes,
olyan rideg – fogalma sem volt, milyennek látja őt. Kislánynak?
Koravén tinédzsernek, ahogy a múltban kezelte, kedvesen, de
távolságtartóan? Felnőtt nőnek? Mindeddig szemlátomást észre
sem vette, gondolatait Asha töltötte ki. Még csak nem is üdvö-
zölte. Janikit csalódottság fogta el, de csak egy pillanatra. Janiki,
szólt szigorúan magára, mit képzelsz? Ez itt a te Kamal bácsid, egy
jóval idősebb fér . Amire gondolsz, az felháborító! De aztán eszébe
jutott Abishta ráni, és a vérlázító kívánsága, hogy összehozza őt
Kamallal – és a ráni javaslata e percben egyáltalán nem tűnt vér-
lázítónak. Azt leszámítva, hogy Kamal nyilvánvalóan alig vette
őt észre. Ezek a gondolatok egy pillanat alatt futottak át Janiki
fején, aztán visszatért a földre. Abban a bizonyos pillanatban
megfeledkezett Asháról és nyomorúságos helyzetéről. Abban a
pillanatban megfeledkezett arról, miért is van itt, elragadta egy
– mi is? Ostoba női álmodozás. A szó szoros értelmében meg-
csípte magát, hogy visszatérjen a feladatához, ami azt jelentet-
te, hogy magában is felszítja azt az elszántságot, amely Kamalt
és Caroline-t tüzelte. – Tudjátok, mit, elmehetnétek most ti is
Kamathipurába, körülnézni kicsit! Úgy értem, én még csak egy-
szer voltam ott, de látnotok kellene a helyet, hogy jobban képet
tudjatok alkotni arról, hogyan szervezzük meg a keresést.
–  Igen, tegyenek így! – mondta dr. Ganotra. – Én elfoglalt le-
szek ma reggel – Sakhi hamarosan megérkezik.
– Sakhi? – kérdezte Kamal.
– Egy lány, akit tegnap mentettünk meg. Most kórházban van,
és ma idejön. Egy tamil lány. Nem a maguk Ashája az egyetlen,
aki bajban van. Ő csak egy a sok ezerből. Segítek, amiben csak
tudok, de csak a nap későbbi részében. Ma délután négyre meg-
beszélést hív tam össze – a Biztos Menedéknek dolgozó emberek
közül néhányan átjönnek, hogy megbeszéljünk néhány sürgős
ügyet, és ők is tanulmányozni tudják majd Asha problémáját, és
maguk kikérhetik a tanácsukat, segítséget kérhetnek tőlük, ta-
lán még stratégiát is kidolgozhatnak. De tartsák szem előtt,
hogy mi mindannyian elfoglaltak vagyunk. Azután, ha még
mindig vannak kérdéseik, beszélhetünk. Most a legjobb, ha el-
mennek Janikivel. Ő nagyon nagy segítség.
Kamal most először nem csak szórakozottan pillantott Janiki-
re, mintha csak most vette volna észre, hogy ott van. Bólintott.
–  Rendben – válaszolta. – Menjünk, Janiki! Nézzük meg ezt az
átkozott helyet!
– Hova menjünk?
– Kamathipurába, hova máshova? Látni akarom, hol rejteget-
hetik a lányomat.
Janiki rémülten nézett rá, majd dr. Ganotrára.
– De… nem jön velünk senki? Egy vezető?
Dr. Ganotra ingerülten horkantott.
–  Mindannyian túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy
az idegenvezetőt játsszuk, már elnézést! A legjobb, ha odamen-
nek, belevetik magukat, és felfedezik saját maguk. Ismerkedje-
nek a hely hangulatával! Később a megbeszélésen talán válthat-
nak pár szót valakivel, ha valami nyomra bukkantak, vagy ha
úgy érzik, tüzetesebben meg akarják vizsgálni, talán valaki tud
rá időt szakítani. De – nos, legjobb, ha most odamennek.
Épp, amikor indulni készültek, megérkezett Gita Sakhival.
Sakhi bicegett, de sokkal jobb színben volt, mint tegnap, nem
hőkölt hátra, amikor Janiki lehajolt, hogy átölelje, sőt, picit még
el is mosolyodott. Janiki bemutatta Kamalt és Caroline-t, aztán
kétségbeesetten pillantott Gitára.
 – Kamathipurába megyünk – magyarázta. – Tegnap azt mond-
ta, hogy meg tudná nekem mutatni… esetleg… lehetséges vol-
na… úgy értem, nekünk most kellene mennünk, és tudom,
hogy elfoglalt, de…
Gita az órájára pillantott.
–  Azt hiszem, rá tudok szánni egy-két órát – válaszolta. – Ha
dr. Ganotra nem bánja. Megbeszélésünk lesz négykor…
Dr. Ganotrára nézett, aki az órájára pillantott.
–  Subhadai majd gondoskodik Sakhiról – szólt. – Van néhány
HIV-betegem a klinikán ma reggel, de délutánra visszajövök a
megbeszélésre. Rendben, Gita, menjen velük! Mutassa meg ne-
kik a helyet!
Janiki megkönnyebbülten sóhajtott fel, eddig észre sem vette,
hogy visszatartja a lélegzetét. Egy darabig úgy tűnt neki, mint-
ha Kamal és Caroline is valamiféle idegenvezetést várna tőle,
mintha már legalább egy éve itt lenne, nem csak egy napja.
Négyesben léptek ki a járdára. Gita elindult, hogy riksát hív-
jon, de aztán megállt, és Caroline-hoz fordult.
– Caroline – mondta –, jobb lenne, ha levenné azokat a dolgo-
kat – nagyon drágának látszanak! Eleve fel fogja hívni magára a
gyelmet, mivel fehér nő és most nagyon veszélyes környékre
megyünk. Le tudná venni egy időre?
– De hát… én mindig viselem őket… én… – Caroline felsóhaj-
tott. – Ó, azt hiszem, igaza van. Erre nem gondoltam. Rendben.
Leveszem.
Így is tett, aztán háttal Janiki elé állt, és felemelte szőke haja
függönyét.
–  Janiki… kapcsold ki a láncomat, kérlek, a gyűrűimet majd
felteszem rá.
Janiki kinyitotta a kapcsot, és Caroline felfűzte az aranyláncra
a két gyűrűt, az azon lógó egyetlen, egyszerű kereszt mellé. Jani-
18
ki emlékezett rá, hogy régen Caroline egy arany OM-jelet hor-
dott a nyakában. A házasság és a tiszteletreméltóság hatására
nyilvánvalóan megváltozott a vallási hovatartozása. Újra be-
kapcsolta a láncot Caroline nyakán, és a nő elmosolyodott.
–  Pfű – mondta –, egészen meztelennek érzem magam azok
nélkül a gyűrűk nélkül.
Janiki és Kamal összenézett. Kamal ajka mintha kissé megrán-
dult volna, de talán a lány csak képzelte ezt, akárcsak azt, hogy
kissé a szemét is forgatta. Janiki véleménye szerint Caroline még
így is túl elegánsan volt öltözve, de egyelőre az is megteszi, hogy
levette a gyűrűket. Gita bólintott.
–  Sokkal jobb – jelentette ki –, most pedig jöjjenek! Keressünk
egy motoros riksát!
Ahogy Kamathipura felé hajtottak, Gita azt mondta:
–  Kár, hogy Mumbai legrosszabb részét fogják látni! Nem az
egész ilyen, tudják. Mumbai valójában egy csodálatos város,
csak meg kell ismerni. Nem egy hely: egy érzés.
Janiki bólintott.
–  Észrevettem, hogy ön Mumbainak nevezi… én még mindig
Bombaynek. Nem baj?
–  Emiatt ne aggódjon – legyintett Gita. – A várost maráthi
nyelven mindig Mumbainak hív ták, angolul Bombaynek, hindi-
ül pedig Bambainak. Egy nagy hatalmú helyi párt, a Shiv Sena
azzal érvelt, hogy a Bombay a Mumbai eltorzított angol változa-
ta és a brit gyarmati uralom nem kívánt öröksége, ezért szorgal-
mazták, hogy változtassák meg a város nevét. 1995-ben elren-
delték, hogy a hivatalos szervek és a kormányok fogadják el a
névváltoztatást. De ez fokozatosan történik meg. Néhány éven
belül már mindenhol Mumbai lesz. De ha még mindig Bombay-
nek nevezi, emiatt senki sem fogja főbe lőni. – Kipillantott a rik-
sából. – És – jelentette be – már itt is vagyunk. Kamathipurában
– Mumbai bűnözési központjában.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Asha
Ezúttal egy házhoz mentünk. A házban senki sem volt, csak én
meg ez a hölgy, aki idehozott, aki angolul beszélt, és egész idő
alatt fecsegett. A hölgy kicsi és gömbölyded volt, puha hurkái
rengtek a száriblúza és a szoknyája között, rengett, amikor
ment, és rengett, amikor nevetett. Zöld, csillámló szárit viselt.
Ajkát élénkvörösre festette, és a fogán egy vörös folt virított,
amit nagyon szerettem volna letörölni, mintha valami nagy
problémát jelentett volna számomra, ami ostobaság volt az
adott helyzetben. De ezzel együtt nagyon szerettem volna. Sze-
mét vastagon kihúzta feketével. Hosszú körmei karomra emlé-
keztettek, és ezek is élénkvörösre voltak festve. A lábán chappalt
viselt, azt a fajta szandált, amelynek egyik szíja a két legna-
gyobb lábujj között fut. Széles, lapos lábfeje volt, repedezett ke-
mény bőrű, akár egy gyíké. Sokat nevetett. Szemlátomást min-
dent nagyon viccesnek tartott, de én nem így gondoltam, és
nem nevettem. Még csak nem is mosolyogtam. De szerettem
vele lenni, mert így már nem maradtam egyedül a szörnyeim-
mel.
–  Tudom, hogy Ashának hívnak, de én új nevet adok neked,
valami megfelelőbbet – jelentette ki, és én arra gondoltam, mi-
nek? Mire megfelelőbbet? A nevem, Asha azt jelenti, „remény”,
és ennél megfelelőbbet el sem tudtam volna képzelni, mivel a
remény volt az egyedüli, ami jelenleg életben tartott. De nem. –
Az Asha nem megfelelő név számodra. Mostantól Kamininek
fognak hívni. A Kamini nagyon szép név. Azt jelenti, hogy szép
és érzéki nő vagy. Milyen elbűvölő név! Nem gondolod, hogy
csodálatos ez a név? Annyira illik hozzád!
 Nos, nem válaszoltam neki, mivel egyáltalán nem beszéltem –
képtelen voltam megszólalni –, de azt kívántam, bárcsak lenne
egy szótáram, amiben megnézhetném, mit jelent az, hogy érzé-
ki. Vagy bárcsak velem lenne Janiki, és megkérdezhetném tőle,
és ő elmagyarázná nekem, ahogy minden új szót el szokott ma-
gyarázni. De milyen hiábavaló is volt Janiki után vágyakozni,
vagy akár csak egy szótár után! De persze jó, ha az ember tudja,
mit jelent a saját neve.
Szóval új nevet adott nekem, mintha csak az anyám volna, pe-
dig nem volt az. Azt mondta, szólítsam Devaki néninek. De nem
tettem. Egyáltalán nem szólítottam sehogy.
Adott nekem enni abban az új házban. Bevitt a konyhába, és
19
főzött nekem rizst és egy kis masalát . Azt mondta, üljek a föld-
re, és adott nekem egy tálat, amiben az étel volt. Nagyon éhes
voltam, úgyhogy egyből behabzsoltam az egészet. Szomjas is
voltam, mert csak egyetlen pohár vizet ittam egész nap, és na-
gyon meleg volt. Engedte, hogy annyi vizet igyak, amennyit
csak akarok, ezért hálás voltam neki, és jobban kedveltem, mint
az előző nőt.
Miután ettem, átvitt egy másik szobába, és így szólt:
–  Most pedig, Kamini, elmagyarázom, miért mondtam, hogy
nagyon szerencsés lány vagy. Így tudni fogod, mit kell tenned,
és mik az új kötelességeid. Először is azt akarom, hogy ne nézz
ilyen durcásan. A durcás tekintet nem szép. Azt akarom, hogy
mosolyogj! Mosolyogj, drágám! – De képtelen voltam mosolyog-
ni, úgyhogy nem tettem. Ez nem tetszett neki. – Azt mondtam,
mosolyogj! Mosolyogj! – Ezúttal a hangja élesen csattant, és már
nem nevetett. – Ha nem mosolyogsz, meg foglak verni – közölte.
– Egy fakanállal fenekellek el. Ezt nem akarod, igaz? Úgyhogy
mosolyogj! – Így aztán mosolyogtam. Mosolyra húztam az ajka-
mat. Ő pedig bólintott, és maga is elmosolyodott. – Így már jobb.
Jó kislány vagy! Tudtam! Nemcsak szép, de jó is. Tudod, szót kell
fogadnod, és akkor minden rendben lesz. Csak tedd, amit mon-
dok, és a legfontosabb, hogy mosolyogj! Oké, most már abba-
hagyhatod a mosolygást. – Úgyhogy abbahagy tam. Ellazítottam
az ajkamat. – Most pedig – foly tatta – el kell magyaráznom ne-
ked néhány dolgot. Mr. Rajgopal a főnök. Ő olyan, mint egy
nagybácsi. Még az is lehet, hogy később megengedi neked, hogy
Krishnan bácsinak szólítsd. Mr. Rajgopal egy kalkuttai úrhoz
küld téged, egy nagyon gazdag úrhoz. A neve Mr. Chaudhuri.
Kalkutta Bengálban van, tehát ő bengáli, egy nagyon fontos
bengáli úr. Híres Bombayben. Szeretne téged megismerni. Látta
a fényképedet, és nagyon tetszel neki. Közelebbről szeretne
megismerni. Tudom, hogy még nincs túl sok tapasztalatod a
fér akkal, ezért meg kell, hogy tanítsalak néhány dologra. Biz-
tos vagyok benne, hogy az anyád még nem tanította meg neked
ezeket, mert még nem vagy házasulandó korban, és lehet, hogy
ijesztő lesz a számodra, de ne aggódj! Ez teljesen természetes.
Majd meglátod, az első alkalom után milyen könnyen fog men-
ni! – Elmagyarázta nekem, mit kíván ez a fér , hogyan szórakoz-
tassam. Valóban elborzadtam, és nem akartam hinni a fülem-
nek. De ő azt mondta, hogy természetes, ha az ember először
megdöbben, de ha már megtettem, nem fog zavarni. – Mr. Cha-
udhuri nom úriember – állította. – Ezért mondtam, hogy sze-
rencsés lány vagy. Nem felel meg neki bármelyik lány. De nézd
csak a szép világos bőrödet! Milyen tiszta! Milyen gyönyörű! De
nem mehetsz hozzá ilyen duzzogva. Az nem jó. Felmérgesíted
vele. Abba kell hagynod a duzzogást, és szerelmes szemmel néz-
ni rá, és mosolyognod kell, és csevegned kell vele. Azt akarja,
hogy ilyen legyél, ezért ilyennek kell lenned. Érted, amit mon-
dok? – Rábámultam, és nem szóltam. – Érted? – üvöltötte. – Fe-
lelj nekem, te lány, és hagyd abba ezt az ostoba duzzogást! El-
mondtam, milyen szerencsés vagy, és te még mindig duzzogsz!
Egy ketrecben akarod végezni? Azt akarod? Azt akarod? Mr. Raj-
gopal nagyon fontos ember. Mindent elrendezett Mr. Chaudhu-
rival, és nagyon mérges lesz, ha csalódást okozol neki. Tombolni
fog! Jobb, ha nem dühíted fel. Mr. Rajgopal egy ketrecbe tesz, ha
nem viselkedsz! Egy ketrecben akarod végezni? – Nem tudtam,
miről beszél. Egy ketrecben végezni? Ezt, hogy érti? És akkor elma-
gyarázta. – Ez a másik lehetőség, ha nem viselkedsz jól. A ketre-
cekbe kerülnek a rossz kislányok. Mutatok neked egy képet. – És
mutatott néhány fotót. Ezeken tényleg lányok látszottak egy
ház ablakaiban, az emeleten, és tényleg ketrecek mögött voltak,
ott ültek, és kifelé néztek. – Ezek Kamathipura ketrecei – világo-
sított fel. – Ide kerülnek a rossz kislányok. Hidd el nekem, nem
akarsz ott kikötni. De ott fogsz, ha nem teszed, amit mondok.
Olyan szerencsés vagy, ne dobd el ezt a lehetőséget! Úgyhogy
először a mosolygást kell gyakorolnod! Az úr azt szereti, ha egy
lány odaadóan mosolyog rá. Mosolyogni könnyű. Odaadónak
lenni már nem annyira. De meg foglak rá tanítani. – Megpróbált
megtanítani, de én nem voltam hajlandó megtanulni. És tény-
leg megütött egy fakanállal, és kiabált velem, de én akkor sem
voltam hajlandó megtanulni. Mutatott nekem lmeket a tévé-
ben. Majd meghaltam az undortól. – Ezt teszi egy nő, amikor
férjhez megy – állította, de én nem hittem neki. És a lmek,
amiket lejátszott, egyre rosszabbak lettek, már el kellett takar-
nom a szememet, de ő megragadta a csuklómat, és rám üvöltött:
– Nyisd ki a szemedet, te lány! Figyelned kell!
Kijelentette, hogy azt akarja, hogy ezt csináljam, és hogy meg
kell ezt tanulnom. Még beszélnem is nehezemre esik azokról a
dolgokról, amiknek a megnézésére rákényszerített, igen, kény-
szerített, mert ha nem néztem, megvert.
Aztán hallottam, hogy telefonon beszél valakivel, de pergő
hindi nyelven, úgyhogy a nagy részét nem értettem, de néhány-
szor angol kifejezéseket használt, azokat megértettem.
–  Nem készséges, Mr. Rajgopal – hallottam, és: – Nagyon ko-
nok. – Amikor befejezte, lecsapta a kagylót, és aztán odaszólt ne-
kem: – Most elviszlek Mr. Chaudhurihoz. Kalkuttai, és nagyon
gazdag. Tetszeni fog neked. Ragaszkodik hozzá, hogy először ta-
lálkozzon veled. De jó kislánynak kell lenned, és azt kell csinál-
nod, amit mondok. Megértetted?
Nem értettem. Hogyan is érthettem volna? Nem akartam ta-
lálkozni ezzel a Mr. Chaudhurival. Nem akartam megismerni a
bengáli fér t. Nem akartam azokat a gusztustalan dolgokat mű-
velni a bengáli fér val. Nem házasodtam össze vele, és nem is
hiszem, hogy a férjes asszonyok valóban ilyesmiket csinálná-
nak. Amma bizonyára elmondta volna nekem! Vagy Janiki, aki
hamarosan férjhez megy!
Én csak Janikivel akartam lenni, de ez a kívánságom nem tel-
jesülhetett. De a nevem Asha, így aztán továbbra is reményked-
tem. Ez a nevem. Ott és akkor elhatároztam, hogy a nevembe fo-
gok kapaszkodni. És Janikibe, még ha nem látom is őt, és olyan
messze van is. Tudtam, hogy rám gondol, így aztán én is min-
den erőmmel rá gondoltam. És hittem benne, hogy valahol a lát-
hatatlan világban, ahol a szívek és a gondolatok és a lelkek talál-
kozhatnak, Janiki velem van.
De ezzel a bengálival mégis muszáj volt megismerkednem.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Caroline
Kamathipura

Egy nappal ezelőttig nem is hallott róla. És most a világon és az

Indiában létező minden rossz szinonimájává lett. Az összes ocs-
mányság, az összes borzalom, az összes züllöttség egyetlen szó-
ba sűrítve. Mielőtt elhagy ták volna Madrászt, vett egy könyvet
Bombayről – régebbi könyv volt, úgyhogy még nem Mumbai-
ként hivatkozott a városra –, és annak a hírhedt vörös lámpás
negyedről szóló fejezete felkészítette őt a legrosszabbra, leg-
alábbis ezt hitte.
A valóság azonban a legrosszabbnál is rosszabb volt.
Képtelen vagyok rá! Nem vagyok képes odamenni!, sikította egy
éles, hisztérikus hang a fejében. De aztán egy másik hang, egy
hangosabb, komor, komoly, összeszedett, higgadt hang így fe-
lelt: Asha ott van. Asha ott van. Meg kell találnod Ashát!
Így hát bement. Ösztönösen Kamal kezéért nyúlt, és a fér uj-
jai összezárultak az övéi körül, de aztán Gita közéjük lépett,
megfogta mindkettőjük csuklóját, és gyengéden szétválasztotta
őket.
–  Sajnálom – szólt. – Jobb, ha nem kéz a kézben mennek Ka-
mathipurában. Rossz benyomást keltene. Ne feledjék, hol van-
nak!
Janiki, aki tanúja volt ennek a kis incidensnek, és mindent ér-
tett, előrelépett Caroline másik oldalára, és megfogta az asszony
kezét. Caroline úgy szorította az övét, mintha az élete múlna raj-
ta. Nem azért fogta meg Kamal kezét, mert gyengédségre vá-
gyott, hanem erőt akart belőle meríteni és Janiki keze éppen
olyan jól megfelelt. Erő és vigasz áradt belőle.
 Kamal és Janiki, ismerte fel Caroline, mindketten indiaiak, ez
valahogy magyarázatot adott arra a mélyen bennük gyökerező
higgadtságra, amelyre ő most olyan kétségbeesetten vágyott és
Janikinek az övére szilárdan kulcsolódó kezében meg is találta.
Olyan volt, mintha Janikiből erő áramlott volna át belé, horgony
volt, amely egyenesen tartja, amikor ájulni készül, földhöz sze-
gezi, amikor elmenekülne, vissza a Tádzs Mahal Szálloda hűvös
luxusába.
Kamallal a kora hajnali órákban érkeztek, és egyből a Tádzsba
mentek. Rávette Kamalt, hogy legalább azt az egy éjszakát töltse
ott, ahelyett, hogy valami szerényebb szállodát kezdene keres-
gélni.
– Éjfél elmúlt – jelentette ki. – Ugyan már, Kamal! Legalább egy
órába telne, mire találnál egy másik helyet. Csak erre az egy éj-
szakára maradj itt, holnap kipihentnek kell lennünk! Engedd,
hogy ki zessem, ha neked nem telik rá!
Így aztán ott maradt, külön szobában persze, és ragaszkodott
hozzá, hogy maga zessen. Kamal mindig is ilyen büszke volt.
Ugyanakkor valószínűleg jól keresett Dubajban, és mivel olyan
szerényen élt… nos, Caroline csak találgatni tudott a fér anyagi
helyzetét illetően, de nyilván van elég félretett pénze. Így aztán
mindketten a Tádzsban aludtak – habár az „alvás”, legalábbis
ami őt illeti, távolról sem volt alvásnak nevezhető, mivel egész
éjszaka csak hánykolódott, forgolódott, és Asha miatt gyötörte
magát, milliárdnyi gondolat és félelem cikázott egyszerre az
agyában. Minden szakmai trükkjét be kellett vetnie, hogy leg-
alább egy icipicit pihenni tudjon: légzés- és meditációs gyakor-
latokat, és egy kis jógát is.
Most pedig itt voltak, a romlottság melegágyába tartottak,
amit Kamathipurának hívnak, arra a helyre, ahol a nők pusztán
ingóságnak számítanak, olcsó árunak, életük csupán hulladék
az elvesztett emberség kanálisában. Itt szinte érezni lehetett a
kétségbeesés kipárolgását. Caroline nagy lélegzetet vett, de a le-
vegő gyötrelemmel volt terhes, és egyáltalán nem segített.
Annál inkább segített Janiki, aki mellette ballagott, erősen
fogva a kezét. Hogy megnőtt! Több értelemben is: immár nő
volt, méghozzá gyönyörű, az a csendes báj, higgadtság és önura-
lom áradt belőle, amely oly sok indiai nő természetéhez hozzá-
tartozik. Úgy tűnt, Janikit nem zaklatja fel Kamathipura borzal-
ma, kívülről nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Egysze-
rű, mégis valahogy ízléses, kék pamut shalwar kameezt hordott,
haját lófarokba fogta össze, sminket nem viselt, és mosolygott.
Olyan nyugodt, olyan higgadt volt!
Előttük haladt Gita, akin valahogy oda nem illőnek hatott a
farmer és a póló (bár miért lenne oda nem illő, gondolta Caroline,
miért ne hordhatna egy indiai nő nyugati ruhát Indiában? Ez is
mutatja, mennyire mélyen gyökereznek az emberben a kulturá-
lis közhelyek), magabiztosan vezette őket egy keskeny sikátor-
ba, amelyet düledező házak szegélyeztek. Kamal Gita mellett
ment. Miért?, töprengett Caroline. Miért nem mellette? Talán ke-
rüli? Még mindig olyan rideg, sőt tartózkodó, legalábbis vele. Talán
Asha miatt? Vagy hozzá, Caroline-hoz van köze, és ahhoz, hogy
még mindig érez iránta valamit?
A házak ajtaja közvetlenül a kis udvarokra nyílt, ahol emberek
gyülekeztek. Az ajtófélfának dőlő nők felnéztek, mikor elhalad-
tak mellettük. Egyik-másik integetett Gitának. Mások elnyűtt
charpaion ültek. Sokan úgy néztek ki, mintha csak most keltek
volna fel, holott lassan dél felé járt az idő.
Sok nő azonban erősen ki volt sminkelve, a parfümjük átható-
an érződött a szagokkal terhes levegőben, hozzáadva esszenciá-
ját az illategyveleghez, amely általános szaglószervi rohamot
intézett az érzékek ellen – a főzés, a fűszerek, a virágok, a par-
füm, a hajolaj, az arcpúder, a füstölő, a rothadó gyümölcs, a ka-
nális, a szennyvíz, a húgy, a hányás, az izzadság és a sperma ki-
vehető szaga mellett ott voltak a kivehetetlenek is: a félelem, a
magány, a kín, a gyűlölet, az éhség, a rosszindulat, a nemi erő-
szak, a rettegés és az iszony szaga. Összekeveredtek, kicsapódtak
és átalakultak azzá az egyedülálló, szúrós szaggá, amelyet Caro-
line mostanra bombayi édes-savanyúnak keresztelt el. Ködként
kúszott át a sikátorokon és a közökön, fellopakodott a falakon,
beszivárgott az ablakokon, és halotti lepelként vonta be Kamat-
hipurát.
Most már Caroline valamennyi érzéke vészfrekvencián műkö-
dött. Alig volt képes gondolkodni, mert elárasztották az általuk
begyűjtött benyomások, és sikítva próbálták felkelteni a gyel-
mét, hangok, látványok és szagok zűrzavara ütközött össze a
benne kavargó undorral, rettegéssel, zavarral és vegy tiszta
iszonnyal. Újra vissza akart fordulni, és menekülni, de az a hű-
vös, higgadt hang: „Asha itt van!”, mindig visszahív ta. Ez, és Ja-
niki keze a sajátja körül.
Menet közben Gita beszélt, néha mosolyogva odaintett egy-
egy asszonynak, néha megállt, hogy részletesebben elmagyaráz-
zon valamit. Megállt, hogy bemutassa őket egy barátságos bor-
délyvezetőnek, akit, mint mondta, ghar walinak hív tak.
–  De mi Bainak nevezzük, mint egy anyát vagy nagynénit.
Ezek a nők csak a munkájukat végzik. Nem gonoszok.
Caroline azonban alig hallotta, csak úgy tett, mintha, és bólin-
tott. Gita befordult egy sarkon, egy újabb sikátoron sétáltak vé-
gig. Aztán még egyen. Elvesztek egy pokoli labirintusban. Köz-
ben viszont az egész olyan ártalmatlannak, olyan hétköznapi-
nak tűnt! Csak nők, akik álldogálnak vagy ücsörögnek, néhány
fér – mi ebben a borzalmas? Nem lehet, hogy ő csak túlságosan
nnyás? Felpillantott és igen, ott voltak a hírhedt ketrecek, a fel-
ső szintek rácsos ablakai, némelyik bespalettázva, némelyik,
mint valami sötét lyuk az erkölcstelenség mögöttük húzódó tö-
megszállásán. Ezek a házak valóságos börtönök, mondogatta
magában Caroline, éjszaka a női rabok ott ülnek azok mögött a
rácsok mögött, felcicomázva, cifra csalétkek az utcán kiéhezet-
ten kóborlók számára. De mennyire kétségbeesett lehet az a fér-
, aki idejön megkönnyebbülni! Mégis, itt az utcákon nem érző-
dött kétségbeesés. Az egész olyan – szokványos volt. Egyetlen
dolgot kivéve: őket magukat. Ők tértek el a normálistól.
Caroline úgy érezte magát, mintha szándékán kívül turistává
lett volna, akit valami nevezetes kulturális látványosságon ve-
zetnek körbe, azzal az eltéréssel, hogy ezt a látványosságot a leg-
kevésbé sem vágyott látni. Valójában úgy érezte, ő maga számít
itt nagy látványosságnak. Igaz, hogy levette a feltűnő gyűrűit,
de kiderült, hogy azok jelentették a legkisebb problémát. Fehér
bőre és világos haja volt az, ami vonzotta a tekinteteket, ezek, és
a jól szabott ruhái meg a nyilvánvalóan drága cipője. Amerre
csak mentek, az emberek hátrább léptek, és szemügyre vették,
nem olyan diszkrét, udvarias pillantással, amilyet a nyugatiak
vetnek egy feltűnő idegenre, hanem otrombán, látványosan bá-
multák.
Caroline, akit már a tudat is zavart, hogy a világ egyik leghír-
hedtebb vörös lámpás negyedének utcáin sétálgatnak, a rá irá-
nyuló gyelemtől még inkább egyre idegesebb lett.
A következő dolgom az lesz, gondolta, hogy veszek egy shalwar
kameezt. A hajamat is jobb lesz feketére festeni, a bőrömet pedig
barnára. Egy képzeletbeli ujj megfenyegette: Ezt nem teheted! Ez
rasszista eljárás lenne! De Caroline azonnal visszaverte a táma-
dást. Ez itt India, és minden Amerikából magával hurcolt, előze-
tes elképzelés összeomlott, amikor szembesült a valósággal.
Asha itt van. Valahol ebben a sikátorlabirintusban van a lá-
nyom. Valahol azok mögött a málladozó homlokzatok mögött
van az, aki az életemben a legfontosabb. Meg kell őt találnom.
De hogyan? És mikor?
Az idő, az az illékony fogalom, amely Amerikában arra kény-
szeríti az embereket, hogy saját magukkal versenyezzenek, az az
értékes cikk, amiből mindig hiány van, itt, Indiában örökkévaló-
nak tűnt, és ő maga is olyan ritmust vett fel, amelyben az idő
nem létezik, nincs hajsza, nem kell sietni, mert az idő végtelen
folyóként nyújtózik előttük, és az embernek nincs más dolga,
csak együtt sodródni vele. Mély levegőt vett – a bombayi édes-
savanyútól fanyar levegőt –, és rászólt magára: Caroline, lazíts!
Meg fogod találni. Csak higgy benne! Reméld! Asha itt van, és te
meg fogod találni. Előbb vagy utóbb. Csak nyugodtan! Ez India, és
minden lehetséges.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Asha
A bengáli egy nagy, előkelő házban lakott, sok szolgával. Nem
volt házas. Azt gondoltam, az a hölgy azért hozott ide, hogy fele-
ségül menjek hozzá, de tévedtem. Ez nem volt igaz. Egyébként
sem lett volna joga, hogy férjet keressen nekem. Ehhez csak Am-
mának van joga, de Amma lelke elhagy ta a testét. Úgyhogy tel-
jesen összezavarodtam. Azokra a borzalmas lmekre gondol-
tam, és iszonnyal töltöttek el.
A bengáli idős fér volt. Igen tagbaszakadt, az orcái lelógtak a
szájáig, és rezegtek, amikor beszélt. Nagyon gazdag volt. Ezt
meg tudtam állapítani a ház alapján. Vastag szőnyegek fedték a
padlót, minden aranyozott volt és csillogott. Egy szolga nyitott
ajtót, és egy másik szolga vezetett bennünket hozzá.
Fényes, vörös szárit viseltem, amit sok itter díszített, és az a
hölgy órákat töltött a hajammal és az arcommal. Mindenféle szí-
nes krémet kent az arcomra, és fekete festéket a szemem köré. A
bőröm egészen eltömődött és merev lett. Az ajkamat vörösre
krémezte. Ékszereket tett a hajamba, az orromba, a fülembe és a
nyakamba. Olyan érzés volt, mintha nem is én lennék. Úgy vol-
tam felöltöztetve, mint valami hercegnő egy lmben, de nem
voltam igazi hercegnő. Csak csinált, egy baba, egy emberi test,
amit úgy öltöztettek fel, mintha királyi személy volna, de belül
ugyanolyan nyomorult maradtam, mint azelőtt.
Nem a ruha teszi az embert. Csak mert azokat a fényes vörös
ruhákat és azokat az ékszereket viseltem, meg a színeket az ajka-
mon és a szememen, még nem lettem hercegnő. Legbelül re-
megtem a félelemtől.
 A hölgyön is fényes szári volt, merev, mint a papír, suhogott,
ahogy lépkedett benne, és új chappalt viselt, és olyan erős parfü-
möt, hogy azt hittem, elájulok a szagától.
A bengáli szörnyű volt. Furcsa pillantással méregetett.
– Bájos, bájos! – mondta. – Még szebb, mint a fényképen. Kicsit
talán öreg, de így is nagyon bájos. – Engem is megszólított: – Na-
gyon szép vagy – jelentette ki. – Te leszel az én asszonyom. – En-
nek hallatán kis híján elájultam a rémülettől. Nem tudom leírni
a rettenetet, ami elfogott. Őszintén szólva inkább léptem volna
egy tigris ketrecébe, mint abba a szobába, ahol a bengáli volt. Ki-
nyújtotta a kezét, hogy megfogja a csuklómat, de én összerez-
zentem, és elhúztam. Ez feldühítette. – Micsoda?! – förmedt rám.
– Ide gyere! Hadd öleljelek át! – De én egész testemben reszket-
tem, és elhúzódtam tőle. Ettől még inkább felbőszült. Rám ordí-
tott. – Hát ez meg mi? – kiabálta. Nem velem üvöltött, hanem
azzal a nővel, aki Devaki néninek nevezte magát. – Mintha azt
mondta volna, hogy be van tanítva!
–  Elmondtam neki, mit kell tennie – válaszolta a nő, akinek
nem mondtam ki a nevét. – Csak szégyenlős. Tudja, hogy kell vi-
selkednie.
– Nem tűröm az ellenkezést! Egy nőies lányt akarok, egy szere-
tő, gyengéd lányt, aki jó lesz hozzám! Ez a lány még csak nem is
mosolyog!
– Gyönyörűen tud mosolyogni, Mr. Chaudhuri – felelte a hölgy
mosolyogva és a ektálva. – Mutasd meg az úrnak, hogy tudsz
mosolyogni, Kamini!
De nem mosolyogtam. Nem voltam rá képes. Az egész testem
remegett. Nem tudtam rajta úrrá lenni.
– Hiszen ez remeg a félelemtől! Nem akarok olyan lányt, aki fél
tőlem!
Az úr üvöltött a nővel. Az arca vörös volt a dühtől.
– Mr. Chaudhuri, a kis Kamini ártatlan kislány. Ön azt mond-
ta, ártatlan lányt akar, nem hivatásost. Ezért választottuk ezt a
lányt önnek. Meg kell értenie, hogy fél, hiszen még ártatlan.
Olyan tiszta! Természetes egy tiszta lány esetében, hogy első al-
kalommal félelmet érez. Ezt meg kell értenie! Gyengédnek kell
lennie hozzá.
A bengáli erre abbahagy ta az ordítást, a nő szavai lecsillapí-
tották.
– Igen, igen, igaza van. Az ártatlansága miatt fél, és a tisztasá-
ga miatt. Kedvelem a tisztaságot – az fog meggyógyítani ebből a
betegségből. De nem akarom megerőszakolni. Nem vagyok erő-
szaktevő. Tiszteletre méltó fér ú vagyok. Azt akarom, hogy
örömmel jöjjön hozzám. Meg kell tanítania, hogy így tegyen.
Még egy tiszta lány is képes tanulni. Ő még nincs jól betanítva.
Vigye el, és tanítsa még egy darabig! Engedelmesnek és kedves-
nek kell lennie, és örömmel a szívében kell jönnie hozzám. Ezt
akarom. Adok magának egy hetet, hogy jobban betanítva hozza
vissza ezt a lányt. Akarom őt, de engedékenynek és gyengéden
szeretőnek kell lennie. Azt mondta, beszél angolul. Azt akarom,
hogy angolul beszéljen hozzám, szép szerelmes dalokat énekel-
jen nekem angolul. A kedvenc dalaimat: a The First Time Ever I
Saw Your Face-t és a többit. Ezt akarom. Különben csak fél árat -
zetek.
Nem értettem igazán, mit mond. Csak elismétlem a szavait,
ahogy emlékszem rájuk. Nem ismertem a „megerőszakolni” és
az „erőszaktevő” szavakat. Azt kívántam, bárcsak lenne egy szó-
táram, vagy ott volna Janiki, hogy megmagyarázza. Most már
tudom, mit jelentenek.
De az olyan szavakat, mint hogy „szeret” és „örömmel”, értet-
tem. Az én szívemben és életemben nem volt szeretet, sem
öröm. Nem tudtam megadni ennek a bengálinak, amit akart. De
a hölgy megígérte, hogy megfelelően betanítva hoz vissza.
–  Adjon nekem egy hetet! – kérte. – Még tovább tanítom. Be-
szélek Mr. Rajgopallal.
 Volt még valami, amit megértettem: az, hogy „fél árat”. Nem
vagyok ostoba. Nagyon is jól értettem, hogy eladtak a bengáli-
nak.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Caroline
Mire véget ért a délelőtt, Caroline már csak egy izzadtan ván-
szorgó, kimerült rongycsomó volt.
– Eleget láttak? – kérdezte Gita, és amikor ő bólintott, foly tat-
ta: – Most már akkor tudják, mivel állnak szemben. – Az órájára
pillantott. – Fél tizenkettő. Menjenek vissza a szállodájukba, és
pihenjenek, de feltétlenül jöjjenek el a négyórás megbeszélésre!
Ötletbörzézni fogunk – ha van bármi tippjük, hogyan juthat-
nánk előrébb, osszák majd meg velünk! Viszlát! – És már ott sem
volt.
– Ennem kell, és aludnom – közölte Caroline Kamallal és Jani-
kivel. – Veletek mi a helyzet? – Egyikről a másikra nézett.
– Én sétálok egyet – felelte Kamal. – Gondolkodnom kell. Talál-
kozzunk a háznál háromnegyed négy körül, rendben?
Caroline csalódottan bólintott. Abban reménykedett, hogy
egy könnyű ebéd fölött megbeszélik a dolgokat Kamallal, de ő
már ment is, beleolvadt a bombayi járdán hömpölygő embertö-
megbe.
– És te, Janiki? Te is visszamész a szállodádba? Egyébként hol
laksz? Én a Tádzs Mahalban.
Janiki nevetett.
– A Tádzs nem az én pénztárcámnak való – felelte. – Egy olcsó
panzióban lakom a közelben. De nincs szükségem pihenésre.
Visszamegyek a Tulasa Házba. Használni akarom a számítógé-
pet. – Janiki leintett két riksát, egyet Caroline-nak, egyet pedig
magának. A hindi nyelv tudása elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy kicsit lealkudjon Caroline viteldíjából (a Tádzs említése és
Caroline fehér bőre együttesen szemlátomást arra sarkallta a
riksást, hogy luxusadóval növelt árat mondjon), és elváltak. –
Viszlát! – mondta, belépve a saját járművébe.

A napközbeni alvás mindig órákra kiütötte Caroline-t, mintha

csak begyógyszerezték volna. Amerikában igyekezett is elkerül-
ni, de itt, Indiában, az időeltolódással és az előző éjszaka álmat-
lan forgolódásával együtt valósággal úgy hatott rá, akár az ópi-
um. Szerencsére beállította az ébresztőt, és az meg is szólalt fél
háromkor, de sehogy sem bírt felkelni. A levertség érdes bőr
gyanánt simult rá, csak feküdt a lassan forgó mennyezeti venti-
látor alatt, még ahhoz is lusta volt, hogy felkeljen, és töltsön
magának egy pohár vizet a tálalón lévő palackból. A lehúzott re-
dőny kizárta a délutáni napsütést, és a sötétség szintén elálmo-
sította.
Kelj fel!, pörölt magával. Zuhanyozz le! Dolgod van! El kell men-
ned egy megbeszélésre! Meg kell találnod Ashát!
Így kényszerítette ki magát a kényelmes, puha ágyból a hűvös
zuhany alá, hajat mosott, és megszárította a szálloda által bizto-
sított hajszárítóval. Szerencsére, mielőtt Indiába repült volna, a
haját kényelmi okokból rövidre vágatta.
Ahogy nyitott bőröndjére pillantott, eszébe jutott, hogy elha-
tározta, vásárol egy shalwar kameezt. Látott egy butikot a szállo-
da előcsarnokában, itt volt az ideje, hogy lemenjen, és vegyen
magának valamit. Tiszta nadrágot és blúzt húzott, és lement. Az
eladó valósággal hajbókolva igyekezett neki eladni egy összeillő
bő tunikából és nadrágból, valamint sálból álló szettet, de Caro-
line nem tudott dönteni, és végül is anélkül hagy ta el a boltot,
hogy bármit is vásárolt volna. Mindegyik szett – nos, elveszett öt-
let volt, gondolta, összerezzenve saját gyenge szóviccétől. Túl
elegánsak voltak, túl tündöklőek, túlságosan a Tádzshoz illőek.
Neki most valami egyszerűre volt szüksége. Olyasmire, mint
amit Janiki viselt. Pamutból, nem selyemből. Kilépett a rekkenő
hőségbe, a járdára, és leintett egy riksát. Tört angolsággal, a blú-
zára mutogatva, hogy megértesse a sofőrrel, mit szeretne, sike-
rült elmagyaráznia, hova akar menni: Shalwar kameez bolt? Szá-
ribolt? A fér bólogatott, és elindultak.
Fél négyre Caroline öt vadonatúj, egyszerű, de csinos shalwar
kameez büszke tulajdonosa volt. Már túl későre járt ahhoz, hogy
visszamenjen a Tádzsba.
– Egyiket felveszem – mondta a hajbókoló eladónak, aki segí-
tett neki választani. Tulajdonképpen hárman is voltak, mindhá-
rom fér , mind roppant segítőkész: hellyel kínálták, és teával,
amit ő hálásan el is fogadott (és amikor a tea tejjel és cukorral
érkezett, visszatartott lélegzettel az egészet megitta, mert Indiá-
ban így volt szokás, így volt udvarias, és ő igyekezett tanulni), és
kezüket-lábukat törve igyekeztek segíteni, hogy csakis a legjobb
minőségű és legdrágább szettek közül válasszon. De Caroline
hallgatott a megérzéseire, és praktikus szempontok alapján vá-
lasztott, nem esztétikai megfontolások alapján.
– Hölgyem, ez nem alkalmas arra, hogy egyből felvegyék – -
gyelmeztette az eladó. – Az anyag még túl merev. Ki kell mosnia
először, hogy eltávolítsa belőle a keményítőt.
–  Nem baj, nem számít, ha kicsit merev az anyag. Egyből fel
kell vennem. Ezt fogom viselni: nézze csak, a sál puhán lebeg.
Egyből vissza is veszem. Nagyon köszönöm a segítségét!
–  Nincs mit, hölgyem, én köszönöm! Kiállítom a számlát, ké-
rem, fáradjon az üzlet elejében lévő pénztárhoz!
Amikor távozott, az üzlet valamennyi alkalmazottja – vala-
mennyi fér – hátrébb lépett, és namastéval köszöntötte, moso-
lyogtak rá, búcsút intettek neki, és megköszönték a vásárlását.
Az amerikaiak, gondolta Caroline, vehetnének néhány leckét az
indiaiaktól arról, hogyan kell a vevőket kiszolgálni. Újra kilépett a
tikkasztó bombayi hőségbe. Most fél négy volt. Még épp időben
érkezhet meg a Tulasa Házba, a Kamal által megpendített há-
romnegyed négyre már biztosan nem ér oda. Az idő megint csak
eltűnt egy lyukban, a napnak már több mint a fele eltelt, és As-
hát még nem találták meg.
Lényegében elvesztegetett egy napot. Egy egész napot paza-
rolt el azzal, hogy Kamathipurában sétálgatott, mint valami ün-
nepelt híresség, aztán aludt, aztán vásárolt, miközben Asha még
mindig veszélyben volt, és még mindig nem találták meg. És
még mindig úgy tűnt, az idő csak nyúlik előtte, várva arra, hogy
ő felgyorsuljon, és visszatérjen a ritmushoz, amelyet egykor is-
mert. Úgy érezte, hogy az idő folyamatosan apad, folyamatosan
elszalad, és magával ragadja a sikert, a teljesítményt és a győzel-
met, és ha ő nem rohan együtt az idővel, mindent örökre elve-
szít. Amerikában az idő olyasvalami, amit az embernek meg kell
ragadnia, itt és most, mielőtt túl késő volna. Indiában az idő ké-
nyelmes és örök. De fogva tartotta Ashát, és ez volt a gond. Caro-
line azt érezte, egy kis Amerikával kell beoltania Indiát. Ez az
andalgás nem az ő műfaja. És mégis, ma teljesen átadta magát
neki.
Ez így nem lesz jó, állapította meg magában. Elvesztegettem egy
napot, és Asha odakint van valahol, és úgy tűnik, senki sem érti
meg, milyen fontos, hogy minden pillanatot kihasználjunk. Sebes-
séget kell váltanunk. Teljes gőzzel kell haladnunk előre! Át kell ven-
nem az irányítást. Fel fogok szólalni a megbeszélésen.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Asha
A nő pofozni kezdett, amint beültünk a kocsiba. Pofon, pofon,
pofon, jobb arc, bal arc, megint jobb arc. És mindvégig ordított
velem, amiért ilyen konok vagyok.
–  Buta, ostoba lány vagy! – üvöltötte. – Tudod te, mit művel-
tél? Csak rontottál a helyzeteden, és mindenkién! Megmondtam,
hogy legyél vele kedves, csak ennyit kell tenned! Büszke, ostoba
lány vagy. Azt hiszed, hogy nagyon szűzies vagy, de várj csak,
majd meglátod, mi történik a konok lányokkal! Te nem is tudod,
milyen szerencsés vagy, hogy Mr. Chaudhuri választott ki! Azt
hiszed, bármelyik lány megfelel neki? Nagyon válogatós, és te
hihetetlenül szerencsés vagy! Azt hiszed, bármelyik Kamathi-
purából szalasztott kislány megfelel neki? Azt hiszed?
Nos, nem hittem azt, minthogy azt sem tudtam, mi az a Ka-
mathipura. Ez még mind a tudatlanságom napjaiban történt.
Most már tudom.
Kényszerített, hogy megnézzek néhány újabb olyan borzal-
mas videót, amin a nők mocskos dolgokat csinálnak a fér akkal.
Elsírtam magam tőlük.
Amikor sírtam, még dühösebb lett.
De aztán elment, és amikor visszatért, halkan beszélt, a hang-
ja édes volt, és szirupos.
– Egyetlen dolog van, amitől észhez térsz – jelentette ki azon a
halk, édes hangon. – Meg kell tudnod, mi a másik lehetőség. A
saját bőrödön kell megtapasztalnod, milyen szerencsés vagy,
mennyire boldog lehetsz, hogy egy olyan fér választott ki,
mint Mr. Chaudhuri. Látnod kell, hol kötsz ki, ha nem vagy haj-
landó szolgálatkészen viselkedni. Ez majd segít, hogy helyesen
dönts.
Még aznap éjjel átköltöztetett.
Így kötöttem ki fent, Kamathipura ketreceiben. Az egész az én
hibám volt, mert nem viselkedtem szolgálatkészen. A szolgálat-
kész olyan szó volt, amit először nem értettem, mert korábban
sosem hallottam. De nagyon gyorsan megtanultam a jelentését,
és most már tudom. Ahhoz, hogy jól bánjanak velem, szolgálat-
késznek kellett lennem.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Janiki
Függő vagyok, gondolta Janiki, miközben hálásan megnyomta
dr. Ganothra számítógépének bekapcsológombját. Ha túl sok
időt töltök képernyőtől távol, elvonási tüneteim alakulnak ki.
De többről volt szó, tudta jól. Asha odakint volt valahol, és Ja-
niki teljes szívéből hitte, hogy az információ, amelyre szükségük
van, odakint kavarog valahol a virtuális térben, csak arra van
szüksége, hogy megszerezze a kulcsot ahhoz a térhez. A délelőtti
séta Kamathipurában tiszta időpocsékolás volt, kizárólag Caroli-
ne és Kamal kedvéért vállalkozott rá, mivel ő maga már volt ott,
már előző nap megtette ugyanezt az utat. A kötelező turistakör-
utat, amely től bárki, aki gyanútlanabb, keserves könnyekben
törne ki. A végére Caroline csakugyan közel állt a síráshoz.
„Hogy találhatnánk meg Ashát abban a labirintusban? – kér-
dezte az asszony, könnyben úszó szemmel. – Janiki, ez lehetet-
lennek tűnik!”
„Egyáltalán nem lehetetlen – felelte Janiki, a számítógépre és
saját bizsergő ujjaira gondolva. – Csak megfelelő stratégiára van
szükségünk. Gyere el a megbeszélésre ma délután – ott majd
megosztjuk egymással az ötleteinket. Most menj haza, és pihenj
le – kimerültnek tűnsz.”
Caroline bólintott, és beszállt a taxiba, amelyet Janiki hívott és
alkudott ki neki.
Caroline-nak nem kellett volna eljönnie Kamathipurába, gon-
dolta Janiki. A Tádzs luxuskörülményei között kellett volna ma-
radnia, és hagyni, hogy mi, indiaiak találjuk meg Ashát. A megráz-
kódtatás, amelyet Kamathipura valósága okozott, túl sok volt neki.
Az amerikaiak olyan túlérzékenyek, gondolta. Arra van szükségük,
hogy a feltételek épp meg felelőek legyenek, és akkor erősek, de ab-
ban a pillanatban, hogy a külső körülmények akárcsak egy szemer-
nyit is megingatják őket, összeomlanak. Caroline-nak a maga érin-
tetlen, védett világában kellett volna maradnia, és hagyni, hogy mi
végezzük el a munkát. Kamal és én. Mindketten ugyanolyan el-
szántan meg akarjuk találni Ashát, mint Caroline, de jobban fel
vagyunk rá vértezve, hogy megbirkózzunk a szennyel, a nyomorral
és az ocsmány hullámzó tömeggel, amely a hétköznapi India része.
Mi itt nőttünk fel. Mi ismerjük. Mi ellenállóak vagyunk, jobban
hozzászoktunk ahhoz, hogy belső igaz valónkat elkülönítsük a kül-
ső rútság tól.
Emellett, gondolta Janiki, hogyan is lehetne egy szőke, fehér
bőrű, borostyánszemű amerikai bármiben is a segítségünkre az
előttünk álló küldetés során? Olyasvalaki, aki egyetlen indiai nyel-
ven sem beszél egy szót sem, egy elkényeztetett, gazdag amerikai,
aki még azt sem tudta, hogy a nyomornegyedben nem helyes gyé-
mántgyűrűt viselni? Janiki megrázta a fejét. Beszélni fog Caroli-
ne-nal. Meggyőzi, hogy hagyja őt és Kamalt, hogy elvégezzék a
szükséges kutatást.
Kamal. Janiki elmosolyodott, ahogy a fér neve újra eszébe ju-
tott.
Igen, Kamal megváltozott. De ő maga is. A fér többé már
nem bácsi a számára, ő maga már nem gyermek – aki valaha
elég érett volt ahhoz, hogy a fér lányát gondozza, pedig még
maga is gyermek volt. A fér olyan zord volt az elején, olyan zár-
kózott, de ő megtalálta a páncélja kulcsát, ez pedig Asha volt.
Mintha csak a közös kutatás valami láthatatlan kapcsot alko-
tott volna közöttük, azon a vonzalmon túl, amelyet eleinte ér-
zett a fér iránt. Együtt voltak, egyesítette őket az elszántság,
hogy megtalálják India eme elveszett lányát, egyesítette őket a
vágy, hogy megóvják mindattól a borzalomtól, amely fenyegeti,
vagy amelyet már – ne adj’ isten – át is kellett élnie.
 Édes istenem, add, hogy még ne legyen túl késő!, fohászkodott
most Janiki, miközben megnyitotta a böngészőt, és beírta Mr.
Ramcharran e-mail- ókjának jelszavát. Add, hogy legyen valami
nyom, valami jel, valami utalás, ami utat mutat nekem! Remélhe-
tőleg Mr. Ramcharran még nem szüntette meg a ókját, nem vál-
toztatta meg a jelszavát…
Ez az. A ók megnyílt, benne legalább harminc olvasatlan e-
maillel. Ez azt jelentette, hogy Mr. Ramcharran alighanem még
mindig börtönben van, remélhetőleg ott is marad, elítélik, és
élete hátralévő részében a pokolban fog senyvedni. Azért, amit
Ashával tett, és minden valószínűség szerint más hasonló lá-
nyokkal is. Hogy tehetnek a fér ak ilyesmit? Hogy tehetnek?
Nincs nekik lányuk, nővérük, anyjuk, feleségük? Ha valaha am
születik, esküdött meg Janiki, meg fogom erre tanítani: bánj min-
den nővel úgy, ahogy szeretnéd, hogy az anyáddal, a nővéreddel, a
lányoddal bánjanak! Vezéreljen ez az életed során! Akkor nem kö-
vethetsz el hibát. Szeresd és tiszteld úgy a nőket, ahogy megérdem-
lik, hogy szeresd és tiszteld őket! Emberi lényekként, akiknek van
saját életük, nem pedig vagyontárgyként, ami arra való, hogy hasz-
nálják és meggyalázzák. Bárcsak minden anya megtanítaná a á-
nak ezt az aranyszabályt!
Átfutotta az e-mailek listáját, egy icipici nyomocskát keresve.
Valamit, amivel dolgozhat. Valamit, ami megmutatja, merre in-
duljon tovább. De a küldők neve és a témák mind ártalmatlan-
nak tűntek. Csak „Hello!” és „Mi újság?” és „El tudod intézni?” Né-
melyik tamil nyelven, némelyik angolul. A legtöbb fér aktól,
néhány nőktől. Az elsők egyike a fér nővérétől jött, nyilván mi-
előtt tudomást szerzett volna a vére letartóztatásáról, emlé-
keztette őt az unokahúga tizedik születésnapjára, és nógatta,
hogy látogassa meg őket, de legalább telefonáljon: „Tudod,
mennyire szereti Indira a kedvenc bácsikáját!” Ezek a szavak bal-
jóslatúnak tűntek a történtek ismeretében. Miért volt Mr. Ram-
charran kedvenc bácsika? Talán behízelegte magát Indira kegye-
ibe, de hátsó szándékkal tette? Nem, bizonyára nem. A saját
unokahúgát csak nem! Ugyanakkor egy erkölcstelen fér szá-
mára lehet, hogy még egy unokahúg is belefér. Janiki összeráz-
kódott. Elviselhetetlen volt a gondolat.
A személyes üzenetek közé néhány reklám keveredett. Spam,
így hívták, Janiki Amerikában tanulta a szót, a szó maga hús-
konzervet is jelentett, így olyan volt, mintha a kifejezés valami
hamis húskészítményre utalna. Janikinek hirtelen eszébe jutott,
hogy Caroline mennyire sóvárgott a húskonzervre, amikor Ijen-
gáréknál lakott Asha babakorában. Vicces, ahogy az embernek
hirtelen eszébe jut egy ilyen jelentéktelen emlék. Janiki átugrot-
ta az egyértelmű spamüzeneteket, és tovább haladt lefelé a listá-
ban, elolvasva, majd olvasatlanként megjelölve az üzeneteket. A
biztonság kedvéért. Hogy eltüntesse a nyomait. E tekintetben
egyértelműen még a rendőrségi nyomozáshoz képest is lépés-
előnyben volt. Nekik nem volt meg a fér jelszava. Egymás után
vetette el az üzeneteket, mivel nem találta őket hasznosnak.
Emlegették a Lotus Pondot. Ez mi lehet, egy bár, egy bordély?
„Jelszóval tudsz belépni”, írta valaki. „Mi a jelszó? Szeretnék csatla-
kozni.” Az első ezt válaszolta: „A jelszó Dhuan. Füst.”
Rákeresett az interneten, van-e Lotus Pond bár vagy klub
Bombayben, de úgy tűnt, nincs ilyen. Lehet, hogy ez valami tit-
kos hely, ahol ezek a fér ak találkoznak.
A következő, amelyet négy nappal ezelőtt küldtek, egy bizo-
nyos Mr. Chaudhuritól jött. Janiki elolvasta, kiegyenesedett ülté-
ben, és újra elolvasta. Rövid volt, de parancsoló. És, gondolta Ja-
niki diadalittasan, életbe vágóan fontos:
„A lány bájos. Akarom.”
Janiki elvigyorodott, miközben kinyomtatta az üzenetet. Bab-
rált még egy kicsit a számítógépen, bevetett egypár további
trükköt, amelyeket az elmúlt években tanult, keresést futtatott
le az elküldött levelek mappájában, kinyomtatott még pár dol-
got, és készen is állt a megbeszélésre. Az órájára nézett. Még csak
kettő múlt. Még van annyi ideje, hogy szundítson egy kicsit, a
megbeszélés csak négykor lesz, és most már van mit vinnie. Az
iroda egyik falánál volt egy charpai. Lefeküdt. Azonnal elaludt.

– Janiki! Janiki, ébresztő!

Megmoccant, felmordult, és kinyitotta a szemét. Egy arc úszott
be az ébredés ködébe. Újra felmordulva felült a charpaion, a sze-
mét dörzsölve.
–  Egy örökkévalóságig tudtam volna aludni! – zúgolódott. –
Miért… ó!
Az órájára nézett, és felpattant.
– Pontosan! – felelte Gita. – Fél öt van. A csapat többi tagja már
egy ideje itt van – eddig a HIV-betegekről beszélgettünk. De
most továbblépünk Ashára, és önnek is ott kell lennie. Jöjjön!
– Le kell zuhanyoznom – jelentette ki Janiki –, de egy pillanat
alatt végzek. Hol van itt a fürdőszoba?
Kimentek a szobából, és Gita megmutatta, melyik a fürdőszo-
ba ajtaja.
– Amikor végzett, csatlakozzon hozzánk a nagy nappaliban! A
konyhával szemközt van – mondta. – Caroline és Kamal már ott
vannak.
Miután felfrissült, Janiki visszatért az irodába, és összegyűj-
tötte a kinyomtatott anyagokat, mielőtt csatlakozott volna a
többiekhez a ház utcafronti részén lévő nagy nappaliban. Csak-
nem húszan gyűltek ott össze, Caroline és Kamal egy fapadon
ült, hátul. Janiki befurakodott melléjük, és Caroline oldalra hú-
zódott, hogy helyet adjon neki. Úgy tűnt, dr. Ganotra élénk be-
szélgetést irányít éppen, de amikor Janiki belépett, felnézett, és
hirtelen témát váltott.
– Hát itt van! – mondta. – Akkor most továbbléphetünk Asha
ügyére – a mobilklinika beosztására majd visszatérünk holnap.
Kedves csapatunk – azt akartam, hogy mind itt legyenek, és ta-
lálkozzanak az újonnan jöttekkel! Ők itt Janiki Tamilnáduból,
Caroline Amerikából, és Kamal. Ők pedig… – Karjával körbein-
tett a szobán, azokra mutatva, akik ott ültek, némelyikük szé-
ken, néhányan egy régi kanapén, páran a földön. – Ezek a csodá-
latos emberek azok, akik a terepen dolgoznak, az utcákon, a bor-
délyokban, próbálva egy kis emberséget és gondoskodást csem-
pészni a szakmába, egy kis enyhet nyújtani a szenvedőknek. Or-
vosok, ápolónők, szociális munkások… Nem fogom egyesével
bemutatni őket – úgysem emlékeznének a nevekre. Néhányan
hivatásosként vannak itt, sokan önkéntesként, de valamennyi-
en elhivatottak. Most pedig, barátaim, mindannyian hallották
az alapadatokat: egy kislány, Asha, tizenkét éves, elrabolták, el-
tűnt, mint oly sok másik, és a nyomok Kamathipurába vezetnek.
Ismerik a történetet. Caroline az anyja, és Amerikából egészen
idáig jött, hogy megtalálja. Kamal – ő ott – az apja. A kislány Ta-
milnáduban nőtt fel nevelőszülőknél, akiknek a halála után a
rokonok elvitték az otthonából, vélhetően eladták egy stricinek,
és most itt van valahol.
Most pedig valamennyiüktől, akik az utcákon és a házakban
tevékenykednek, azt kérem, hogy végezzenek alapos kutatást ez
után a lány után. Tegyenek fel kérdéseket, kövessék a nyomokat,
legyenek bármilyen halványak is.
–  Tűt a szénakazalban – szólalt meg egy fér , a szoba hátsó
vége felől.
– Igen, ezzel mind tisztában vagyunk. De néha történnek cso-
dák, és megtaláljuk azt a tűt – mi ezt most meg akarjuk találni.
És most azt szeretném tudni…
–  Fénykép van? – kérdezte egy vékony lány, a szoba elülső ré-
széből.
– Igen – felelte Caroline felállva. Átnyújtott egy manilaboríté-
kot dr. Ganotrának. – Ezek a legújabb fényképeim róla, egy évvel
ezelőtt készültek, épp a tizenegyedik születésnapja előtt. Sajnos
ennél újabb képem nincs róla. De…
Janiki félbeszakította.
 – Nekem viszont van! – szólt közbe diadalmasan. – Itt van ez!
A magasba emelt egy A4-es papírt. Mindenki felnézett. A la-
pon egy szemcsés fekete-fehér nyomtatott fotó látszott egy a-
tal lányról, akit felnőtt nőnek öltöztettek fel, szárit tekertek rá,
karpereceket húztak a karjára, karikák lógtak a füléből, és az orr-
cimpájába is ékszert tettek. Nyakában díszes lánc függött. Az ar-
cán kínos zavar tükröződött. Tágra nyílt szeméből jeges, leple-
zetlen félelem sütött. Habár Caroline már látta a fotót a Janiki-
vel foly tatott levelezése során, mielőtt Bombaybe jöttek volna,
még így is komoly megrázkódtatást jelentett neki. Asha, így fel-
cicomázva! Úton a prostituálttá válás felé.
A fényképet körbeadták, és amikor Caroline-hoz ért, nem tu-
dott magán uralkodni, könnyekben tört ki.
– Honnan szerezte ezt a fotót? – kérdezte valaki.
– Végeztem egy kis számítógépes kutatást – magyarázta Jani-
ki. – Alapjában véve igen egyszerű volt. Még mindig megvannak
a belépési adatok annak a madrászi ckónak az e-mail- ókjá-
hoz. Átvizsgáltam az elküldött leveleit. Ezt a fotót alig több,
mint egy hete küldte egy bizonyos Mr. Chaudhuri számára. Mr.
Chaudhuri válaszolt, azt felelte, hogy akarja a lányt. Leellenőriz-
tem Mr. Chaudhuri IP-címét: Bombayben van.
– Ezt ügyesen csinálta, Janiki! – dicsérte meg dr. Ganotra. – Ez-
zel már lehet kezdeni valamit – nem túl sokat, de mégis valamit.
– Elég gyakori név – szólalt meg ismét a hátul ülő fér . – Tud-
ják, hány Chaudhuri él Mumbaiban? Több száz, de lehet, hogy
több ezer. Végig akarnak menni az egész telefonkönyvön?
– Ez napokig tartana! – mondta valaki.
– Mi az az IP-cím? – kérdezte az előbbi, vékony lány.
– És hogy csinálnánk? – vetette közbe a hátul ülő fér . – Oda-
hívjuk őket a telefonhoz, és megkérdezzük, zaklattak-e egy
lányt? Ó, igen, ez aztán nagyszerűen működne!
Caroline könnyektől remegő hangon szólalt meg:
 –  Nem adhatnánk át egyszerűen a rendőrségnek ezt az infor-
mációt? – A szobában harsogó nevetés tört ki.
– A rendőrségnek? Komolyan? – kérdezte valaki. – Maga tény-
leg azt hiszi, hogy a rendőrség majd segít valami lányt megke-
resni? Mennyit akar nekik zetni? Többet, mint amennyit a stri-
cik minden bizonnyal zetnek?
–  A rendőrség korrupt – jelentette ki valaki, ellentmondást
nem tűrően. – Tőlük nem számíthatunk segítségre.
A vita most a rendőrség korruptságára terelődött, és arra,
hogy ha valamit, akkor a rendőrséget jobb kihagyni. Nekik kell
megtalálniuk Ashát, a szobában lévő embereknek. Stratégiákat
kell felvázolni, ötletek, javaslatok kellenek.
– És az amerikai követség? – érdeklődött valaki. – Nekik köte-
lességük beavatkozni, nem?
Caroline úrrá lett a felindultságán, és megrázta a fejét. Vissza-
emlékezett arra, amit elhatározott. Észre és bátorságra van
szüksége, nem könnyekre.
– Nem. Már felhív tam őket tegnap. Nem segítenek, mert Asha
nem amerikai. Indiai. Úgyhogy hiába amerikai az anyja, nincs
hozzá közük. Azt mondták, forduljak a rendőrséghez. – A szobá-
ban mindenki felnyögött, vagy kuncogott, vagy a fejét rázta,
vagy a szemét forgatta. Caroline a kinyomtatott lapot a mellé-
hez szorítva felállt. – Mondhatok valamit, kérem? – kérdezte, és
válaszra nem is várva foly tatta: – Úgy vélem, mielőbb bele kelle-
ne vetnünk magunkat a keresésbe. Több erőfeszítésre és gyor-
sabb tempóra volna szükség. A lányom odakint van valahol, ve-
szélyben, és nekem meg kell őt találnom. Meg kell találnom,
már tegnap…
– Tegnap? – ráncolta a homlokát a vékony lány. – Hogy tudná
őt a múltban megtalálni?
– Ez csak egy kifejezés – vágta rá türelmetlenül Caroline. – Azt
jelenti, hogy versenyt futunk az idővel. A lányom odakint van,
veszély fenyegeti, valaki a markában tartja, és én vissza akarom
őt kapni. Itt, Indiában minden olyan komótosan zajlik, az embe-
reknek egyáltalán nincs időérzékük, olyan az egész, mint valami
sodródjunk-az-árral hippi-izé. Tespedt. Egy kicsit több dinamiz-
must szeretnék látni…
– Miért? Mi olyan különleges ebben a lányban? – kérdezte a há-
tul ülő fér .
– Ő az én lányom, és vissza akarom kapni!
– Á, szóval azért, mert a lány amerikai, fehér, vagy félig fehér,
máris különleges, mi? A helyzet az, hogy minden egyes kislány,
aki odakint van, különleges! Asha semmivel sem különlegesebb,
mint bármelyik másik lány! Mindegyikük egy anya lánya. Nem
maga az egyetlen anya, aki…
Caroline csendben maradt, de Janiki érezte, hogy megrándul,
és lopva rápillantott: ez durva volt. Kinyúlt, és megfogta Caroli-
ne kettőjük között, a padon nyugvó kezét. Caroline megszorítot-
ta Janiki kezét, és Janiki viszonozta a szorítást.
–  Elég volt, Giri! – vágott közbe dr. Ganotra, és tenyerét fel-
emelve hallgatásra intette a beszélőt. – Ennek nem most van itt
az ideje. Az a helyzet, hogy Caroline itt van, most, és van egy
nyomunk. Lehet, hogy több száz Chaudhuri él Mumbaiban, de
nem lehet olyan sok közöttük, akiket a atal lányok érdekelnek.
Azt akarom, hogy mindannyian tartsák nyitva a szemüket, és
beszélgessenek az emberekkel. Kérdezzék meg mindenkitől, aki-
vel találkoznak odakint, hogy hallottak-e erről a Chaudhuriról.
Kérdezősködjenek!
– Az előbb azt akartam mondani, csak nem jutottam a végére –
szólt Caroline –, hogy stratégiára van szükségünk, tervre. Ötle-
tekre van szükségünk! Szeretném, ha tartanánk egy ötletbörzét,
és…
– Mi az az ötletbörze? – kérdezte a vékony lány.
– Az ötleteik. Minden ötletük. Például, nekem az jutott eszem-
be, hogy sötétre festetem a hajamat és a bőrömet valahogy be-
sötétítem. Biztos van rá valami mód. Talán egy kozmetikus meg
tudná csinálni, és…
– Senki sem sötétíti a bőrét Indiában – közölte a hátul ülő fér .
Ha esetleg bőrfehérítő kezelést szeretne…
– Caroline, miért akarod sötétebbre festetni magadat? Nem ér-
tem! – mondta Janiki.
– De hát ez egyértelmű, nem? Láttad, mi volt! Ha kilépek az ut-
cára, egyből észrevesznek. Nem tudok Asha után kutatni, ha
úgy nézek ki, mint valami turista. Megpróbálom magamat indi-
aivá alakítani. Még egy shalwar kameezt is vettem!
Összecsippentette a tunikája vállrészét.
–  Igen, láttam – felelte Janiki. – Jól áll neked. De még mindig
nem értem, hogy miben jelent az segítséget, ha úgy nézel ki,
mint egy indiai. Nem beszélsz hindiül, de még tamilul sem.
Hogy akarsz kutatni, ha nem tudsz beszélgetni az emberekkel?
Caroline nem válaszolt azonnal, és a beállt szünetben Gita szó-
lalt fel.
–  Az én ötletem igazából az lenne, hogy amerikainak kellene
maradnia, de kitalálunk magának egy hátteret. A kémtörténe-
tekben így mondják, nem? Azt mondjuk, hogy maga újságíró, és
egyikünk elkíséri a bordélyokba, ahol tudjuk, hogy atal lányo-
kat tartanak, és azt mondjuk, hogy cikket ír egy amerikai maga-
zinnak, és a munkájukról szeretne beszélgetni az emberekkel.
– De miért állnának szóba velünk? Minden bizonnyal gyanak-
vóak lennének, és semmit sem tudnánk belőlük kiszedni.
– De igen, ha meg zeti az információkat! Találja meg a megfe-
lelő embereket, azokat az asszonyokat, akik a atalabb lányokat
felügyelik, és kínáljon nekik pénzt! Beszélni fognak. Fogadni
mernék rá. Csak használja a fejét!
–  Ez ragyogó ötlet! – helyeselt dr. Ganotra. – Még valami? Ka-
mal?
– Két ötletem van – szólalt meg Kamal vontatottan. – Az egyik,
hogy felfogadhatnánk egy magándetektívet. És a másik – nos, ez
nem olyasmi, amit szívesen csinálnék. De éppenséggel működ-
het. Mi lenne, ha olyan ügyfélnek adnám ki magamat, aki atal
lányokat akar? És azt kérném, hogy hozzanak össze… olyan lá-
nyokkal, mint amilyen Asha? – Az utolsó szavaknál el ntoro-
dott, és Janiki együtt érzett vele. A tekintetük egymásba fonó-
dott.
– Ez jó ötlet – mondta Janiki –, ha képes vagy megtenni.
– Kény telen vagyok – felelte a fér . – Úgy látom, ez az egyetlen,
amit tehetek.
– Sudesh, maga segíthetne neki. Mutassa be a kapcsolatainak,
segítsen, hogy ügyfélként beépülhessen az üzletágba.
A fér , akit a doktor Sudeshnek szólított, bólintott.
Dr. Ganotra csapatából még mások is elmondták a javaslatai-
kat, és rímeket írtak fel papírfecnikre: az a fér , aki minden ja-
vaslatot leszólt, és a vékony lány is, aki egyik kérdést tette fel a
másik után. A csapattagoknak ki kell menniük kérdezősködni,
hogy találjanak valami nyomot, amely Mr. Chaudhurihoz vezet.
Kamal olyan ügyfélnek adja ki magát, aki egy édes, atal szüzet
akar, méghozzá kiváló minőségűt. Caroline Gitával megy, újság-
írónak adva ki magát, aki Kamathipuráról ír cikket, megveszte-
getéssel jut be a bordélyházakba, és azt kéri, hogy a leg atalabb
lányokkal hozzák össze. A pénz, jelentette ki, nem számít, a fér-
je, Wayne teljes mértékben támogatja, és annyi pénzt utal át
neki, amennyire csak szüksége van. Más javaslatok is születtek.
Mindegyiket alaposan megtárgyalták, megfontolták, és vagy el-
utasították, vagy elfogadták lehetségesként.
– Te mit fogsz csinálni, Janiki? – érdeklődött Caroline.
–  Mivel nem hiszem, hogy sok hasznomat vennétek az utcá-
kon vagy a bordélyházakban, hiszen még csak nem is beszélek
hindiül – felelte Janiki –, azt fogom tenni, amit mindig: ször-
fölök a neten, és ott keresek nyomokat. Kicsit gyávának érzem
magamat…
 – Janiki, te vagy az egyetlen közülünk, aki valamennyit is ha-
ladt előre, és ezt a számítógépnél érted el. Egy percig se érezd
magad rosszul, rengeteget segítettél! Még az is lehet, hogy rá-
jössz a megoldásra. Amerikában egyre több nyomozó az irodájá-
ban ülve oldja meg a problémákat. Remek voltál!
– Köszi! – örült meg Janiki. – Akkor, gondolom, ennyi volt. Mi-
kor kezdünk? Ma este?
Dr. Ganotra emelt hangon szólalt meg.
– A megbeszélésnek vége – jelentette ki. – Szeretném, ha elvé-
20
geznénk egy rövid púdzsát , mielőtt szétszéled a csapat. Azért,
hogy a munkánkat áldás kísérje.
Többen bólintottak, dr. Ganotra meggyújtott a téglafal egyik
alkóvjában álló kis oltárnál egy apró olajlámpást és néhány füs-
21
tölőt. Az emberek felálltak, és köré gyűltek áratíra , lánglóbáló
imádkozásra. Dr. Ganotra emelt, erős és mély hangon énekelte a
Jai Jagadisha Hare áratí-éneket. Mások is bekapcsolódtak, mi-
közben ő fémtányéron meggyújtott egy kámfordarabot, lassan
meglóbálta a lángot az oltár előtt, és továbbadta a tányért a kö-
vetkező embernek. A tányér egyik embertől a másikhoz vándo-
rolt, mindegyikük meglóbálta az oltár előtt. Caroline megrázta a
fejét, amikor hozzá ért, így Janiki vette el. Miközben a lángot
mozgatta, behunyt szemmel elmondott egy néma imádságot, és
csak utána adta tovább a tányért.
A púdzsa-szertartás véget ért, a csapat tagjai ténferegni kezd-
tek, az órájukat nézték, búcsúzkodtak. A nyitott ablakokon ke-
resztül egyre hangosabban szűrődtek be Mumbai esti zajai: du-
daszó, sziréna, a forgalom állandó brummogása. A nap a vége
felé járt. A Sudesh nevű csapattag odalépett Kamalhoz, és pár
szót váltott vele. Kamal elköszönt Janikitől és Caroline-tól, és a
két fér együtt távozott.
Gita így szólt Caroline-hoz:
 –  Ez nem a megfelelő idő ahhoz, hogy hozzáfogjunk. A mun-
kaidejük még csak most kezdődik, semmi értelme nem volna
most kérni interjút. Menjen vissza a szállodájába, pihenjen,
amennyit csak tud, és holnap nekilátunk.
Caroline megkönnyebbültnek tűnt, mintha csak valami kelle-
metlen kötelesség alól mentesült volna. Janiki egyre jobban tisz-
telte. Annak ellenére, hogy Bombay nagyon nem az ő közege
volt, Caroline mindent megtett azért, hogy úrrá legyen a termé-
szetes ellenérzésén és az idegenkedésén. Megható volt, hogy
vett magának egy shalwar kameezt. És most, vette észre moso-
lyogva Janiki, Caroline még vibhutit, megszentelt hamut is kent
a homlokára, és bindit – kurkumapasztából és lime-ból készült
vörös pöttyöt – is viselt a homlokán. Kezdett beilleszkedni, al-
kalmazkodni, levedlette amerikai idegenkedését, hogy együtt-
működjön velük. A hátul ülő fér meglehetősen goromba volt,
és időnként úgy tűnt, Caroline vagy szétrobban a dühtől, vagy
könnyekben tör ki. De aztán összeszedte magát, lehiggadt, és
mostanra már ő is a csapat tagja lett.
Holnap kezdetét veszi a munka.
A feladat hiábavalónak tűnt. Lehetetlennek. Janiki ismét be-
huny ta a szemét. Kérlek, add, hogy a lehetetlen lehetséges legyen!,
imádkozott. Ujjai bizseregtek: megmozgatta őket, mintha csak a
levegőt karmolászná. Vissza a számítógéphez!
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Janiki
Egy óra múlva Janiki kikapcsolta a gépet, és felállt, kinyújtóztat-
va a karját és a lábát. Nem sokat használt. Éhes volt. Reggeli óta
nem evett, egyszerűen elfeledkezett róla, de az éhség most mar-
dosni kezdte a bensőjét, és már nem hagyhatta gyelmen kívül.
Fáradt is volt. Eszem egy falatot, gondolta, aztán hazamegyek, és
használom a szálloda számítógépszobáját, és végzek még némi ku-
tatást. Nagyon izgalmas kezdett lenni…
Felfedezett egy éttermet a szálloda közelében, az Ashaakot,
oda megy.
A földszinten csend honolt, de az emeletről valami mormogó
hang hallatszott. Janiki úgy döntött, még gyorsan benéz a lá-
nyokhoz és Subhadaihoz, mielőtt elindulna. Hol lehet dr. Ganot-
ra? Nyilván kint a terepen. A fér mintha sosem pihent volna.
Ahogy felfelé lépdelt, egyre erősödtek a hangok. Az új lányt,
Sakhit a Ratnáéval szomszédos szobában helyezték el. A szobá-
kat ajtó kötötte össze, amely nyitva volt, hogy ha akarnak,
együtt lehessenek. Mindkét szoba üres volt. A hangok egy másik
szoba csukott ajtaja mögül hallatszottak. Janiki bekopogott, le-
nyomta a kilincset, és óvatosan benyitott. Az ajtó résnyire nyílt,
ő bedugta a fejét, és látta, honnan jöttek a hangok: egy tévéké-
szülék állt egy asztalon a falnál, és valami romantikus történet
bontakozott ki a villódzó képernyőn. A három lány és Subhadai
a padlón ült a szoba túlsó felében. Az utóbbi talpra ugrott, ami-
kor Janiki az ajtót szélesebbre tárva belépett.
– Akar néz tévé? – kérdezte. – Jön, jön, ül le, van egy szék csak.
Hozom fel konyhából.
 –  Nem, nem, szükségtelen! Csak be akartam köszönni, de… –
Janiki mosolyogva mutatott a lányokra, akiknek a tekintete a
képernyőre tapadt – nem akarom magukat zavarni. Most me-
gyek, holnap találkozunk. Viszlát! Viszlát, mindenki!
Integetett, de senki sem intett vissza. Subhadaijal pranammal
köszöntek el egymástól, aztán Janiki lement a lépcsőn. Jó, hogy a
lányok gyelmét elterelik a lmek, gondolta, de végső soron mire
mennek vele? Továbbra is segítségre volna szükségük: valamiféle
terápiára, valamire, ami gyógyírt hoz az elszenvedett gyötrel-
mekre. Amint megtalálják Ashát, gondolni fog erre.
Kinyitotta a bejárati ajtót, hogy kilépjen az utcára, és az órájá-
ra pillantott.
– Hahó, Janiki, gyelj, merre mész? – szólalt meg egy ismerős
hang, és ő felnézett. Kamal volt az, aki az utcán állt.
– Óh. Szia! – felelte. – Bocsánat… én… már vissza is jöttél? Azt
hittem…
– Holnap – válaszolta Kamal. – A ckó, akivel találkozni akar-
tunk, ma este nem ér rá. Ez biztosít nekem egy kis időt, hogy fel-
készüljek, azt hiszem. – Fintorgott. – Merre mész?
– Bekapok valamit, aztán alighanem visszamegyek a szállodá-
ba. És te? Mit csinálsz itt?
–  A táskámért jöttem. Előző éjjel a Tádzs Mahalban szálltam
meg – Caroline ragaszkodott hozzá –, de el akarok jönni onnan. A
te szállodád milyen? Van szabad szobájuk? Messze van?
– Valószínűleg igen – mondta Janiki. – Úgy fél órára innen. El-
viszlek oda, ha szeretnéd, és megkérdezheted.
– Rendben. Egy perc, és hozom a holmimat.
Besurrant az előszobába, onnan a konyhába, és egy kis háti-
zsákkal tért vissza, amelyet az egyik vállára vetett.
– Éhes vagy? Épp enni indultam.
– Nagyon – válaszolta a fér . – Eljövök veled enni, ha nem bá-
nod.
 – Persze hogy nem – felelte Janiki, és magában hozzátette: Egy-
általán nem. Épp ellenkezőleg! Találkozott a pillantásuk, és Jani-
kinek az a határozott érzése támadt, hogy Kamal olvasott a gon-
dolataiban, mert sejtelmesen elmosolyodott, így aztán vissza-
mosolygott a fér ra, de az addigra már elfordult, és egy taxit
próbált leinteni a forgalmas úton. Úgyhogy Janiki is így tett. Be-
letelt némi időbe, míg egy megállt, és ők beszálltak.
–  Pfű – zihált Janiki, és arrébb csúszott a hátsó ülésen, hogy
helyet csináljon Kamalnak. – Bombayben még durvább a közle-
kedés, mint Madrászban. Lehetetlennek hangzik, de ez a hely-
zet.
Előrehajolt, és megmutatta a sofőrnek a hotelkártyáját. A fér
bólintott, és elindultak.
–  Gyalog alighanem gyorsabban odaérnénk – szólalt meg Ka-
mal tízpercnyi cammogás után.
–  Igazad van – reggel korán jöttem, akkor nem volt ilyen vé-
szes. Csak fél órába telt. Ebben a dugóban viszont szerintem két-
szer annyi ideig fog tartani.
– Nos, mi lenne, ha a közelben ennénk valahol, és csak később
mennénk a szállodába, amikor már talán enyhül a forgalom?
– Legyen így! Beszélj te a sofőrrel, kérd meg, hogy vigyen vala-
mi jó helyre a közelben!
Kamal előrehajolt, és pár szót váltott hindiül a sofőrrel, aki
biccentett, és kitette az indexet. Ez a másik utca nem volt olyan
zsúfolt, és néhány újabb jelzőlámpa után, pár perc további egy
helyben veszteglést és vánszorgást követően megérkeztek egy
kivilágított étteremhez. A taxi megállt, ők pedig kiszálltak, Ka-
mal zetett, és beléptek az étterembe, ahol a fehér zakós pincér
egy üres asztalhoz vezette őket, és átnyújtotta nekik az étlapot.
–  Pfű… ez kicsit előkelőbb, mint amire számítottam – rökö-
nyödött meg Janiki.
–  A vendégem vagy – jelentette ki Kamal. – Sokkal tartozom
neked. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Egészen
idáig eljöttél, hogy segíts…
– Miért kellene hálásnak lenned? Szeretem Ashát. Én vagyok a
chinna-ammája. Saját gyerekemként neveltem, habár még ma-
gam is gyerek voltam. Ugyanúgy meg akarom találni, mint te és
Caroline. Úgy érzem, én tehetek arról, ami történt. Nem lett vol-
na szabad megengednem, hogy Paruthy bácsival maradjon. Én
is meg akarom találni! – Könnyek égették a szemét, ezért fel-
emelte az étlapot, hogy a fér ne vegye észre. Kamal megnyug-
tatólag a csuklójára tette a kezét. – Meg kell, hogy találjuk! Mu-
száj megtalálnunk! – Janiki már szinte zokogott.
– Meg fogjuk.
Mindketten csendben tanulmányozták az étlapot.
Aztán Janiki felnézett, és megszólalt:
– Az a helyzet, Kamal… – Elhallgatott, és kuncogva foly tatta: –
Remélem, nem bánod, hogy Kamalnak szólítalak! Valahogy már
nem jön a számra a Kamal bácsi!
A fér elnevette magát. Ez volt a legnyíltabb, legtermészete-
sebb, legfelszabadultabb dolog, amit azóta tett, hogy Janiki elő-
ször meglátta őt itt, Bombayben, úgyhogy Janikinek is muszáj
volt hangosan nevetnie. Miközben nevettek, találkozott a pillan-
tásuk, és Janikit elárasztotta egy érzés, amelyet csak boldogság-
ként tudott meghatározni – a teljesség édesen meleg, csodálato-
san kielégítő érzése, boldogság, amely átmenetileg elűzte a szo-
morúságot és a kétségbeesést, amely mindeddig fojtogatta – a
vállalkozásuk meddő volta miatti egész napos, kimerítő gyötrő-
dés után a lány végre kicsit felszabadult. A komorság egy szem-
pillantás alatt elillant, amikor egymásra néztek, egynek érezték
magukat, egymásra hangolódtak, felvidultak, ahogy az aggoda-
lom egy rövid időre kieresztette őket a markából.
– Soha többé ne szólíts Kamal bácsinak! – kérte Kamal. Szavai
megtörték a varázst, és egyidejűleg új keletű meghittséget te-
remtettek, ami tetőtől talpig átmelengette a lányt. Derűs pillan-
tással néztek egymásra még egy percig, aztán megjelent a pin-
cér, felvette a rendelésüket, és minden visszatért a rendes kerék-
vágásba – csak éppen minden megváltozott.
Miután rendeltek, ismét egymásra néztek. Janiki úgy vélte,
most neki kellene megszólalnia, de nem tudta, mit is mondhat-
na, és hirtelen kínosan érezte magát – hogy viselkedjen most,
hogy egy csapásra néma egyetértés alakult ki közte és egy olyan
ember között, akit nem is ismer igazán? Csevegnie kellene, vagy
térjen rá a mindkettejüket foglalkoztató, komoly kérdésre? Be-
szélgessenek személyes dolgokról: a fér életéről és az övéről?
De aztán Kamal megoldotta a problémát azzal, hogy ő kezdett el
beszélni.
–  Szóval, mit csinálsz egész nap azon a számítógépen? – kér-
dezte. – Már szinte olyan, mintha a legjobb barátod lenne.
A lány fanyarul kuncogott.
– Tulajdonképpen így is van. Nem vagyok képes hosszú ideig
meglenni számítógép nélkül. De be kell ismerned, hogy hasz-
nosnak bizonyult. Nézd csak, mekkora haladást értünk el! Min-
dent, amit tudunk Asháról, egy számítógép és az internet segít-
ségével nyomoztunk ki.
– Igen, de mit csinálsz tulajdonképpen?
– Ugyanazt, amit ti mind: Ashát keresem.
– Egy számítógépben?
A lány bólintott.
– Kutakodom. Nyomokat követek. Elemzek. Igazán lenyűgöző,
mi mindent ki lehet így deríteni.
– Például?
– Hát, például próbáltam hozzáférni olyan online közösségek-
hez, amelyek gyerekkereskedelemmel foglalkoznak Indiában.
Gondoltam, talán óvatosan kérdezősködhetnék erről a Mr. Cha-
udhuriról. Arra gondoltam, ezek az emberek talán ismerik egy-
mást, és kicserélik az információikat. Úgyhogy sikerült bejut-
nom egy csevegőszobába, és most épp ott vagyok, de jelenleg
csak gyelek.
 – Mi az a csevegőszoba?
– Nos, pontosan az, aminek hangzik – egy csomó ember gyűlik
ott össze, akik beszélgetnek, épp, mint a való életben, azzal a kü-
lönbséggel, hogy itt nem látják egymást, és írásban csevegnek,
nem szóban. Lotus Pondnak hívják. Egy titkos szoba. Nagyon
nehéz volt megtalálni, de végül sikerült. Mindenkinek van egy
titkos személyazonossága, és bármiről beszélgethetnek, amiről
akarnak. Az ember tehet úgy, mintha valaki egészen más volna.
Lényegében kialakítunk egy karaktert, aztán pedig csevegünk.
– És miről?
–  Lányokról, természetesen. Minél atalabbak, annál jobb.
Néha úkról. Meglehetősen gusztustalan, mit ne mondjak.
– Szóval, neked is van egy titkos személyazonosságod ebben a
csevegőszobában?
– Igen, van. De egyelőre még nem írtam semmit. Egyelőre rej-
tőzködöm, ahogy ezt nevezik. Hallgatózom. Fér személyazo-
nosságot csináltam magamnak. A csevegőszoba-beli nevem
Külföldi.
– Miért Külföldi?
A lány vállat vont.
– Ez csak egy buta azonosító név, egy felhasználónév. Minden-
kinek hülye felhasználóneve van. Az egyik ckó Mozisztárnak
nevezi magát, egy másik a Milliomos. Néhányan egyszerűen
helyre utaló nevet használnak, mint a BombayBoy vagy MrBen-
gal, de van, aki igazi nevet, mint az Ashok. Ez egyfajta szerepjá-
ték. A Külföldi azért jutott eszembe, mert itt valahogy külföldi-
nek, idegennek érzem magam. Ez a hely… mit keresek én itt? Én
nem ez vagyok. De meg kell találnom Ashát!
A fér bólintott.
– Ismerem az érzést. A saját feladatomat tekintve én is külföl-
di vagyok. Ez az egész olyan… idegen. Rettegek a holnap éjsza-
kától, amikor majd élőben kell szerepet játszanom.
– Mit fogsz majd csinálni?
 –  Sudesh diszkréten összehozott egy ckóval, aki atal lá-
nyokkal üzletel – gondolom, egy strici lehet, bár ők nem hasz-
nálták ezt a kifejezést. A sztori szerint külföldről hazatért indiai
vagyok, látogatóban Bombayben, aki nagyon atal lányokkal
akar játszadozni, lehetőleg külföldi kinézetűekkel, világos bőrű-
ekkel. Nyomasztó. Borzalmas. De ez a pasas, ez a strici ismeri az
összes hálózatot, és remélem, hogy ezzel a Mr. Chaudhurival is
kapcsolatban áll – hát, meglehetősen elnagyolt koncepció. Majd
rögtönöznöm kell.
– Mi van, ha elvisznek egy igazi lányhoz, aki nem Asha?
Kamal megborzongott.
– A gyomrom is felfordul a gondolattól.
Mindketten csendben ültek egy darabig, ennek az egésznek a
borzalmas voltán tűnődve. Egy atal lány, aki nem Asha, a go-
noszság hálójában vergődve. Egy lány, aki éppoly értékes, épp-
oly elveszett, de nem Asha. Kamalnak el kellene mennie…
– És nem ez az egyetlen probléma, Kamal.
Elhallgatott.
– Igen?
–  Sosem tudnád őket meggyőzni. Egyszerűen nem tűnsz
olyasféle fér nak.
– Milyesfélének?
– Tudod! Durvának. Kegyetlennek. Olyan fér nak, aki… meg-
erőszakolna… egy atal lányt. Bárki egyetlen pillantással meg
tudja állapítani rólad.
–  Hát, akkor majd nagyon jó alakítást kell nyújtanom. Régen
jó színész voltam. Ami a külsőmet illeti – létezik egy olyan fog-
lalkozás, hogy sminkmester. A színészek foly ton velük dolgoz-
nak.
– Igen, de… a szemedet nem tudod megváltoztatni, Kamal! A
szemedből látszik, hogy ki vagy. Az kedvességet sugároz.
– Azt mondod, puhány vagyok? Egy pipogya fráter?
 – Nem. Jó ember vagy. – Janiki szinte suttogott. – Olyan ember,
aki törődik másokkal. Olyan ember, aki a világon bármit meg-
tenne, hogy megmentse a lányát. – A pillantásuk ismét összeta-
lálkozott. Janikin ismét áthullámzott az édes melegség. – Ez
nem gyengeség, Kamal – tette hozzá –, hanem erő! Csendes erő,
de akkor is erő. Ti, fér ak elkövetitek azt a hibát, hogy azt hiszi-
tek, az erő lényege az uralkodás, az irányítás, sőt a megfélemlí-
tés. De nem az. Az igazi erő a könyörület.
– Tudom jól, Janiki. Csak ugrattalak. Ismerem ezt az erőt. Ezért
a nők valójában az erősebb nem. A táplálás és a gondoskodás ősi,
leszólt szerepköre tette őket olyan nagyon erőssé.
–  És te is ilyen vagy és minden cseppjére szükséged is lesz
majd a választott szerepedben. Bemész a sárkány barlangjába,
és úgy teszel, mintha magad is sárkány volnál… – Janikinek a hi-
deg futkosott a hátán.
–  Egy fér tegye, amit tennie kell, ahogy Amerikában mond-
ják.
–  Azt hiszem, nekem könnyebb dolgom van, mert csak ülök
egy asztalnál, és mindenfélét gépelgetek be egy számítógépbe.
De azt hiszem, ez a leginkább hozzám illő feladat, Kamal. Nem
azért, mintha el akarnám kerülni a való életbeli dolgokat, ami-
ket Caroline és te végeztek odakint. Egyszerűen csak ebben va-
gyok jó, és van is eredménye. Akárcsak ebben a csevegőszobá-
ban, ha egyszer úgy döntök, hogy előbújok – felfedem magamat,
ahogy mondják –, én is ugyanazt fogom tenni: én is mondha-
tom, hogy külföldi kinézetű atal lányt keresek, akinek világos
a bőre, és beszél angolul. Az egyik ok, amiért a Külföldi nevet vá-
lasztottam névnek, épp az, hogy nem beszélek hindiül, és a cse-
vegés nagy része hindiül vagy félig hindi, félig angol nyelven
zajlik. Úgyhogy, ha úgy döntök, hogy felfedem magamat, akkor
azt fogom mondani, külföldről tértem haza, és Bombayben élek,
de az anyanyelvem a tamil, és ezért csak angolul tudok csevegni.
Az angol az egyetlen nyelv, amely valamennyiünket összeköt,
India bármelyik részén éljünk is. Ez a gyarmati uralom egyetlen
pozitív öröksége.
–  Feltehetően – értett egyet Kamal. – Tehát lényegét tekintve
mindketten ugyanazt csináljuk, csak éppen te egy képernyő mö-
gül, nekem pedig ki kell mennem oda, és szembesülni Kamathi-
pura valódi borzalmával.
Janiki bólintott.
–  Sajnálom. Gyávaságnak hangzik. De hidd el nekem, műkö-
dik. Nem tartanánk itt, ha nem volnának számítógépek és az in-
ternet.
–  Nem hibáztatlak. Te tényleg eredményeket érsz el, legtöb-
bünkkel ellentétben.
– Kamal! Eszembe jutott valami! Egy zseniális ötlet!
– Igen?
– Mi lenne, ha szövetkeznénk? Ha a Külföldi előlépne a leshe-
lyéről, beszélgetni kezdene a csevegőszobában, azt mondaná,
hogy külföldről hazatért indiai, aki ilyen és ilyen lányt keres – és
azok, akik Asha mögött állnak, kapcsolatba lépnének a Külföldi-
vel, és megbeszélnénk egy találkozót, és azon TE jelennél meg,
mint a Külföldi?
– De honnan fogjuk megtudni, hogy tényleg Ashával fogok ta-
lálkozni?
–  Higgy nekem, ez így működik! Az emberek online cseveg-
nek, és kapcsolatba lépnek, aztán privát üzenetet küldenek egy-
másnak, megbeszélik a találkozót, és így tovább. Ha tudnád, mi-
ket láttam, Kamal – rosszul lennél. Az egyik fér a saját lányát
ajánlotta fel! El tudod hinni?!
– Hidd el, el tudom. De…
– Figyelj, Kamal, ez zseniális! Nagyon gazdag, külföldről haza-
tért indiainak adom majd ki magam, rendben? Komplett hátte-
ret építek fel a Külföldinek: Amerikából jött haza, mérnök, a har-
mincas évei közepén jár – leírom a való életbeli énedet. Aztán
pedig azt, hogy milyen lányt akarsz. És fogadok, hogy nincs túl
sok ilyen lány itt, Bombayben. Fogadok, hogy kapok pár ajánla-
tot. Akkor átváltok privát üzenetekre. Ha valaki ajánl nekem
ilyen lányt, kérek róla egy felvételt. Még mindig mondhatom,
hogy nem tetszik a kép, amíg Asha fel nem bukkan. Amikor pe-
dig felbukkan, akkor megbeszélem a találkozót. Te pedig elmész,
és elhozod. Valahogy.
– Ez jól hangzik, Janiki. De napokba telhet. Vagy akár hetekbe!
– A többi megoldás sem lesz gyorsabb. Átnézni a telefonköny-
vet, hogy megtaláljuk a megfelelő Chaudhurit? Újságírónak ki-
adni magunkat? Úgy tenni, mintha kliensek lennénk? Ezek a
módszerek is napokat vagy heteket vehetnek igénybe. Az én
módszerem legalább előre szétválasztja a búzát az ocsútól. Nem
tudod biztosra, hogy ennél a ckónál, akivel találkozni akarsz,
van-e Asha, igaz? Csak találgatsz.
– Hát, igen. De…
– De az én ötletem gyorsabb, sokkal gyorsabb. Az emberek on-
line el tudnak rejtőzni úgy, ahogy a való életben nem tudnának.
Én mondom neked, az internet az elkövetkező néhány évben be
fog robbanni, annyi lehetőség van benne! Az egész világot össze-
köti, vadidegenek cseveghetnek és ismerkedhetnek meg egy-
mással anélkül, hogy kilépnének hazulról. A saját módszerem-
mel leáshatok egyenesen az események sűrűjébe. Ezek az embe-
rek ravaszak, Kamal, a legújabb módszerekkel dolgoznak, mert
abban van a pénz. Mind online vannak. Ez óriási biznisz. Min-
denki azt mondogatja, hogy Ashát megtalálni olyan, mintha
egy tűt keresnénk a szénakazalban, hát én meg azt mondom,
hogy ha van, ami megtalálhat egy tűt a szénakazalban, az egy
számítógép!
– Ha te mondod! De azért menjek el arra a holnapi találkozóra,
ugye?
– Persze! Én holnap jó korán felkelek, és elkezdek Külföldiként
mozgolódni.
 Mostanra befejezték a vacsorát. Kamal intett a pincérnek, és
zetett.
– Most mit fogsz csinálni?
–  Gondolom, visszamegyek a szállodába. Te is szobát akartál
ott foglalni, ugye?
A fér bólintott.
– És utána?
– Hát, arra gondoltam, hogy átmegyek a szálló melletti inter-
netes boltba. Végzek még egy kis kutatást.
– Nem várhat holnapig? Voltál már a Juhu Beachen?
–  Nem, természetesen nem. Gyakorlatilag egyből a Tulasa
Házba mentem.
– Mi lenne, ha most elmennénk oda? Sétálnánk egyet, kinyúj-
tóztatnánk a lábunkat? Kicsit el kell szakadnod attól a számító-
géptől, Janiki! Menjünk!
A lány bólintott.
– Oké. Amúgy is van még pár dolog, amiről beszélni akartam
veled.
– Tényleg? Ez rejtélyesen hangzik. Miről?
Janiki megrázta a fejét.
– Később. Most menjünk!
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Asha
A hölgy velem jött az autóban, és éjszaka volt. A hátsó ülésen ül-
tünk. Szép nagy kocsi volt, de az idő túlnyomó részében állt a
dugóban. A bombayi utcák tele vannak autókkal. Mindenütt
hemzsegnek az autók, és nagyon lassan haladnak, és egyfoly tá-
ban dudálnak. Gyalog gyorsabban odaérnénk, gondoltam, de le-
het, hogy ahhoz túl messzire megyünk.
Az utcák egyre szűkebbé váltak, aztán a sofőr megállt, és a
hölgy azt mondta, ki kell szállnunk. Ő szállt ki először, majd
megragadta a csuklómat, és szinte kirántott. Nem engedte el a
csuklómat. Gyere velem, mondta, és bevezetett egy szűk utcába.
Túl szűk volt a kocsinak – ezért kellett gyalog mennünk. Furcsa
utca volt. A házak az út fölé tornyosultak, és a felső ablakok vö-
rös lámpával voltak kivilágítva. Az utcán szinte csak fér akat
láttam. Kivéve a házak kapualjait. Mindenütt borzalmas szag
volt, és a kapualjakból hangosan szólt a zene. Az emberek meg-
bámultak minket, ahogy a hölgy végigvezetett az utcán, tovább-
ra is szorosan fogva a csuklómat. El akartam futni, és ő bizonyá-
ra tudta ezt, és ezért fogta olyan szorosan a csuklómat.
„Megmutatom neked, mi történik a rossz lányokkal”, jelentet-
te ki aznap korábban. „Megmutatom. Egy heted van, hogy gon-
dolkozz. Mr. Chaudhuri jó ember, te nagyon szerencsés lány
vagy, miért viselkedsz ilyen konokul? Megmutatom neked, mi
fog veled történni, ha rosszul viselkedsz. Egy hétig ott fogsz lak-
ni. Ha nem tanulsz meg jól viselkedni és engedelmeskedni,
örökre ott maradsz.”
Nagyon-nagyon rossz érzésem volt azzal a hellyel, azzal az ut-
cával, azokkal a házakkal kapcsolatban. Az emberek furcsán bá-
multak, és ez nem tetszett nekem. Egy patkány szaladt át az
úton, és majdnem átszaladt a lábamon. Sikítottam, és a hölgy
rám kiáltott.
– Kuss! – mondta. – Magadra vess! Azt hiszed, egy patkány az
utcán rossz dolog? Majd megtudod, milyen, ha a szobádban van
egy patkány, az ujjadat nyalogatja, amikor alszol, mert érzi rajta
az étel szagát, amit a puszta kezeddel ettél, és nincs elég víz,
hogy megmosd! És hogy milyen, amikor csótányok rohangálnak
a padlón, és álmodban hallod az apró lábak kopogását! Elég lesz
egy éjszakát ott töltened, és könyörögni fogsz nekem, hogy vi-
gyelek vissza Mr. Chaudhurihoz! Majd akkor méltányolni fogod,
milyen szerencsés vagy, hogy téged akar!
De egyáltalán nem éreztem magam szerencsésnek, hogy vá-
laszthatok a bengáli és e között a borzalmas hely között. Miféle
választási lehetőség ez? Én nem ide tartoztam. Én Janikihez tar-
toztam. És egész idő alatt Janikiért sikoltottam. De ez néma si-
koly volt.
Belül egészen dermedtnek éreztem magamat, és meg voltam
rémülve. Úgy tűnt, ez a hely egyre jobban összezárul körülöt-
tem, és nem tudok innen megszökni, mert mindenfelől körül-
vett, és a hölgy nagyon erősen szorította a csuklómat. És az em-
berek engem néztek, és nevettek, és a szag olyan erős volt, hogy
alig kaptam levegőt.
Aztán beléptünk egy házba egy keskeny ajtón, ahol egy
asszony, aki az ajtóban guggolt, hindiül beszélt a hölggyel, és át-
adott neki valamit, nem láttam, micsodát, és bementünk. Elha-
ladtunk néhány további nő mellett, akik álltak, vagy a földön ül-
tek a keskeny folyosón, amit egy füzérnyi kicsi, pislákoló vörös
fény világított meg. A végéből egy lépcső vezetett felfelé. A lép-
cső nagyon keskeny volt, úgyhogy a hölgy oldalvást ment előt-
tem, továbbra is szorítva a csuklómat. Hosszú körme volt, és a
húsomba vájt. Fájt.
 Aztán fel egy újabb lépcsőn, és egy újabbon. Mostanra már a
ház tetején kellett hogy legyünk. Aztán egy keskeny előtér, és
megálltunk egy ajtónál. Le volt lakatolva. A hölgy elővett egy
kulcsot, kinyitotta a lakatot, kitárta az ajtót, és belökött rajta.
Megnyomott egy kapcsolót a falon, és egy, a mennyezetről lógó
villanykörte bevilágította az ajtó mögötti helyet.
Egy keskeny szobácska volt, benne elhasznált, koszos ágyne-
mű az egyik sarokban, és egy edény, rajta fedővel. Csak ennyi
volt a szobában. A padló mocskos volt. Már hónapok vagy évek
óta nem takarították. A por kupacokba gyűlt a régi, kifakult li-
nóleumpadlón, és vörös foltok is látszottak rajta. Ablaka nem
volt. Az összes fényt az egyetlen villanykörte adta, ami szintén
mocskos volt, a levegő pedig áporodott és bűzös.
– Ez az új otthonod – jelentette ki a hölgy. – Ugye, milyen gyö-
nyörű? – És nevetett. A lefedett edényre mutatott. – Az a vécéd.
Valaki hoz majd neked ételt. Na, hát amíg itt üldögélsz az élete-
den tűnődve, eldöntheted, vajon akarsz-e inkább Mr. Chaudhu-
rihoz menni, és kedvesnek lenni hozzá, angolul beszélgetni vele,
és olyan gyengéd, szerető és nőies lenni, amilyennek szeretné.
Gondolkozz el ezen! Hét napot kapsz. De természetesen, ha már
holnap vissza akarsz térni hozzá, mert ki nem állhatod ezt a he-
lyet, semmi akadálya! Csak szólj az egyik őrödnek, és eljövök ér-
ted. Mr. Chaudhuri nagyon elégedett lesz.
És otthagyott abban a szobában, ami pont olyan volt, ami-
lyennek leírta, a patkányokkal és a csótányokkal. De én nem
mondtam, hogy Mr. Chaudhurihoz akarok menni. Hogy is tud-
nék valaha is kedves lenni egy olyan fér hoz, mint ő?
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Caroline
A csüggedtség szemfedélként borult rá, amikor felemelte a
kagylót, és beütötte az amerikai számot.
– Szia, Wayne!
– Édesem! Végre! Hogy vagy? Hol vagy? Mi a helyzet? Jól van a
kislányod?
–  Sajnálom, hogy az irodában zavarlak! Az időeltolódás meg-
nehezíti a dolgot – ezért nem hív talak már korábban.
– Szívem, te bármikor hívhatsz! Az éjszaka közepén is, akármi-
kor! Szóval? Megtaláltad? Hogy van? Mikor jössz haza?
–  Jaj, Wayne… Asha… Asha… Nem, nem találtam meg. Way-
ne, elvesztettem! Elveszett! Bombayben vagyok, próbálom meg-
találni, de, de… Ó, Wayne! – És könnyekben tört ki. – Elvitték! El-
rabolták! Itt van Bombayben, és gyerekprostituáltnak akarják
eladni! Jaj, Wayne! Mihez kezdjek most?
– A francba! Szívem! Nézd, beszélnünk kell! El kell mondanod,
de… a francba, ez nem a megfelelő idő… fél óra múlva a bírósá-
gon kell lennem, és…
–  Minden rendben! Rendben leszek. Sajnálom! Majd később
újra hívlak, és mindent elmesélek. Vagy írok egy e-mailt. Igen,
ezt fogom tenni. Majd az lenyugtat.
–  Szívem… váltságdíjat követelnek? Figyelj… még mindig
megvan a HSBC-s számlád Indiában, ugye? Átutalok rá vala-
mennyit… pár százezret. Akármennyit kérnek, zesd ki! Majd
intézkedem. Vannak kapcsolataim az USA indiai nagyköveté-
hez. És apa ismeri a HSBC vezérigazgatóját. Megoldjuk! Küldj egy
e-mailt, és írd meg a részleteket! Mindent megszervezek. Haza-
hozzuk őt. Ne aggódj! Szívem, most rohannom kell, de szólok a
titkárnőmnek, hogy utalja át a pénzt. Szia, szívem!
És már ott sem volt. Ez volt Wayne. Mindig túlságosan elfog-
lalt. Sosincs rá ideje. Azt hiszi, hogy az élethez csak pénzre és
kapcsolatokra van szükség, meg arra, hogy valaki megmozgas-
son néhány szálat. De ez nem elég. Ha legalább idejönne, csatla-
kozna hozzá, segítene keresni Ashát… De ez kizárt. Túlságosan
elfoglalt.
És mi lesz, ha ez az egész véget ér? Ha – nem, amikor – megta-
lálták Ashát, Wayne el fogja őt fogadni? Apja tud majd lenni?
Vajon ő azt szeretné, hogy Wayne legyen Asha apja? És hogy old-
ják majd meg Kamallal? Kamal is akarja majd Ashát. Caroline
nem akart harcolni a gyermekfelügyeleti jogért. Túlságosan fá-
radt volt ehhez. Nem bírná elviselni, és persze Ashának sem vol-
na jó, aki eleve zaklatott állapotban kerül majd ki ebből az egész-
ből, és kezelésre szorul. De hát ő terapeuta, ez a munkája. Ashá-
nak jó helye lesz nála. De mi lesz Kamallal? A legjobb az lenne,
gondolta Caroline, ha ők Kamallal megint összejönnének. Újra
egy család lennének, Amerikában.
Caroline kiment a fürdőszobába, és hideg vizet locsolt az arcá-
ra. A tükörbe pillantott. Borzalmasan nézett ki, borzalmasan. De
nem csoda. A mai nap után, a mai este után, miután ismét Ka-
mathipura labirintusszerű utcáin barangolt, ezúttal Gitával,
meddő interjúkat készített, hamis mosollyal az arcán, pénzköte-
geket adott ki, hogy a nők beszéljenek. Látta azokat a nőket, azo-
kat a lányokat, némelyik olyan atal volt még, olyan nagyon a-
tal, és teljesen beletörődtek a sorsukba, látta azokat az üres te-
kinteteket, a megkeményedett arcokat, a kifejezéstelen szeme-
ket és tudta, hogy Ashát is felsorakoztatták, hogy csatlakozzon a
közösségükhöz, sőt, talán – kényszerítette magát, hogy erre gon-
doljon – máris közéjük tartozik.
Ezt a gondolatot képtelenség volt elviselni. Azt kívánta, bár-
csak beszélhetne valakivel. Janikivel. Kamallal. Amúgy is, hol
vannak ezek ketten? Kamal aznap kora reggel kijelentkezett a
Tádzsból, hogy átköltözzön valami kevésbé puccos helyre,
ahogy mondta. Hol van most? Nekik, hármuknak együtt kellene
lenniük, hogy vigaszt és támaszt nyújtsanak egymásnak. Ez a
város… ez felfalja az idegeneket, és ők mind azok. Itt van ő, élete
legnagyobb kihívásával szembesülve, és teljesen egyedül van.
Még Gita is eltűnt, hazament a férjéhez és a gyerekeihez. Senki-
vel sem tud beszélgetni.
Pedig borzasztóan nagy szüksége volna arra, hogy beszélges-
sen valakivel. Hogy meggyónja, mennyire mardossa a bűntu-
dat. Mert bűnös. Teljes mértékben bűnös. Ez az egész az ő hibája.
Elhagy ta Ashát, amikor az még totyogós volt, visszarohant
Amerikába, és sohasem tért vissza a lányáért. Emlékezett Kamal
szavaira: „Visszamegyünk Amerikába. Szerzek ott egy állást,
nem gond. Elvisszük Ashát, és igazi család leszünk, ahol csak
szeretnéd. Ha vissza szeretnél menni dolgozni, megteheted, és
én majd gondoskodom róla. Tudom, hogy nehéz, de még né-
hány hónapig húzd ki, Caro! Már csak néhány hónapig!” De ő
visszament, a szüleihez költözött, aztán beleszeretett Wayne-be,
és viszonya lett vele, és elhagyta Ashát. És ez most annak a dön-
tésének a közvetlen következménye. Persze hogy bűnös. És sen-
kinek sem gyónhat. Senkitől sem kaphat feloldozást. Lehet,
hogy Kamal még mindig haragszik rá, ezért tűnt el. Lehet, hogy
Janiki őt hibáztatja. Mindketten tudják, mit tett. Biztos mindket-
ten gyűlölik. Mert most a pici lány, akit mind imádnak, eltűnt a
föld legpokolibb helyén.
Még a ruhái is bűzlöttek Kamathipurától. Ott volt a hajában, a
bőrében. Letépte magáról a kék shalwar kameezt, és behajította a
szemetesbe. Lehet, hogy holnap egy szobalány kiguberálja, nem
érdekelte. Meztelenül a zuhany alá lépett, és végtelenül hosszú
ideig folyatta magára a vizet. Megmosta a haját, lesikálta a bő-
rét. A Tádzs által rendelkezésére bocsátott tusfürdőnek és sam-
ponnak mennyei illata volt. Bárcsak a gondolatait is kimoshat-
ná, jó illatúvá varázsolhatná! De talán meg is tudja tenni. Meg-
próbál meditálni. Éhes volt, de úgy érezte, képtelen lenne enni.
A gyomra felkavarodott, alighanem mindent kihányna. Beszél-
nie kellett valakivel!

Miután megmosta a haját, és felvett egy új shalwar kameezt, le-

ment a hotel előcsarnokába, és megkérdezte, hol van az inter-
netszoba. Talált egy számítógépet, elérte az e-mail- ókját, és gé-
pelni kezdett. Talán, ha elmeséli az egész történetet Wayne-nek,
az segít. Az elején kezdte, a Dzsindzsibe tett lélekölő úttal. De
mire eljutott addig, amikor felfedezték, hogy Ashát elvitték a
madrászi házból, kezdte elveszíteni az önuralmát. Könnyek gör-
22
dültek végig az arcán, letörölte őket a dupattájával , és tovább
gépelt. Időnként szipogott, amikor az orra folyni kezdett, de
csak gépelt tovább.
Valaki megérintette a vállát. Felnézett, egy fér volt az, egy in-
diai fér , a harmincas évei végén járhatott, és mosolygott rá.
Egy zsebkendőt lengetett.
– A szomszédos számítógépnél ülök – magyarázta kristály tisz-
ta brit akcentussal. – Remélem, nem tart tolakodónak, de arra
gondoltam, talán használhatná ezt, a gyönyörű kendője helyett.
Ahogy felnézett a fér ra, gyötrelem sugárzott a szeméből,
annyira belemerült a történetébe, hogy nem is igazán hallotta.
– Mit mondott?
–  Arra gondoltam, örülne egy zsepinek – jött a válasz. – Óha-
tatlanul meghallottam, hogy sír. Sajnálom, ha…
– Óh. Kösz. – Elvette a zsebkendőt, és hangosan belefújta az or-
rát.
–  Tartsa meg! – mondta a fér , és elment, Caroline pedig
visszafordult a billentyűzethez és a gépeléshez. Most már leple-
zetlenül zokogott, beleszipogott a zsebkendőbe, horkantva orrot
fújt, és valahogy ezek segítettek: hogy elmesélt mindent Way-
ne-nek, és sírt, fújta az orrát, és a végén egy kissé megkönnyeb-
bülve állt fel. Talán mégis ehetne valamit. Csak egy falatot.
Kilépett a számítógépszobából. A zsebkendős fér odakint
várt rá, egy széken ült az ajtó mellett, és újságot olvasott.
– Üdv megint – mosolygott. – Aggódtam magáért. Nagyon le-
vertnek tűnt – tudok valamiben segíteni?
– Nem – felelte Caroline. – Senki sem tud nekem segíteni.
– De az nem jó, ha az ember egyedül marad a bánatával. Meg-
hívhatom egy italra? Egy pohár bor csodákra képes.
– Nem – felelte Caroline ismét. – Nem, köszönöm. Az étterem-
be tartok, hogy egyek egy falatot.
–  Nos, csatlakozhatok önhöz? Nem szívesen hagyok egyedül
egy hölgyet, aki ennyire szomorú.
Caroline gondolkodott egy pillanatig. Miért ne? Végül is nem
várt rá más, csak az étel meg az ital, aztán az ágy, valami re-
génnyel, amelyből a lelkét mardosó gyötrelemtől úgysem értene
egy szót sem. Talán segít, ha eltereli kicsit a gyelmét.
– Rendben van – válaszolta.
Omlettet rendelt, egy pohár borral, aztán egy újabb pohárral,
és megtudta, hogy a fér t Hirannak hívják, üzletember, aki üz-
leti úton van Mumbaiban, és pár nap múlva repül haza, London-
ba. Kedves volt, és jó hallgatóság, úgyhogy elmesélte neki az
egész történetet, és a fér együtt érzett vele, vigaszt és támaszt
nyújtott neki, és megnyugtatta, hogy természetesen meg fogja
találni Ashát, hát persze hogy megtalálja, és ha tud bármiben
segíteni, szívesen megteszi, de addig is Caroline vigyázzon ma-
gára, keressen enyhülést, és oldja a feszültségét. Odacsúsztatta
az asztalon az aranykeretes névjegykártyáját. Hiran Kapur volt a
teljes neve.
–  Holnap szabadnapom lesz, elmegyek kicsit városnézőbe –
mondta. – Most vagyok először Mumbaiban. Angliában szület-
tem és nevelkedtem. Volna kedve velem tartani, és kicsit lazíta-
ni?
 – Nem – felelte Caroline. – Ashát kell keresnem.
– Magára is kell gondolnia – vélte a fér . – Vigyázzon magára!
Tiszta idegroncs. Lazítania kellene.
– Az egész az én hibám! Ezért vagyok idegroncs – motyogta Ca-
roline a bort kortyolgatva. Elmondta a fér nak a történetnek azt
a részét is, hogy hogyan hagyta el Ashát. Meggyónta a bűnét. Jó
érzés volt, hogy beszélt róla, de nem volt elég. Feloldozásra volt
szüksége.
– Nem a maga hibája – jelentette ki Hiran, de a szavak üresen
csengtek, ezernyi álpszichológiai lm elismételt szólamaként.
Mások elmondhatják ezerszer, hogy nem az ember hibája, de ha
az ember tudja, mit tett, a szavak azt nem tehetik meg nem tör-
téntté.
– Le kell feküdnöm – közölte Caroline. Felállt, és kissé megin-
gott.
–  Mi lenne, ha bejönne hozzám, innánk még egy kis bort, és
hallgatnánk egy kis zenét? Az segítene feloldani a feszültséget.
– Szóval, erre ment ki a játék! – méltatlankodott Caroline, azzal
megfordult, hogy faképnél hagyja a fér t.
Hiran megragadta a könyökét.
– Várjon! – kiáltotta. – Nem úgy értettem…
Caroline lerázta a kezét, és szembefordult vele.
–  De igen, úgy értette! – csattant fel. – Az összes többi, az a
nagy barátságosság, csak az előkészítés volt, igaz? Szegény,
szükséget szenvedő amerikai hölgynek fér ra van szüksége,
igaz? Könnyű nyugati nőcske, igaz? Nos: ez nem az!
Kivonult. Fér ak!, gondolta. Csak ezen jár az eszük! Legszíve-
sebben pofon vágta volna, de a maradék büszkesége visszatar-
totta.
Visszament a szobájába, újra levetkőzött, és a lepedők közé
bújt. Semmi könyv. Semmi tévé. Csak alvás és felejtés. Gita hol-
nap korán reggel jön érte. Holnap megint álújságíró lesz. Fel kell
még vennie pénzt. Azoknak a bordélybeli nőknek a megveszte-
getése drága mulatság. Amint a párnához ért a feje, álomba me-
rült.

Felvirradt a másnap. Gita eljött érte, ahogy megígérte, és amint

Kamathipura életre kelt, megint elkezdték a szokásos köröket:
megálltak a bordélyoknál, Gita újságíróként mutatta be Caroli-
ne-t, beszéltek a nőkkel, úgy, hogy Caroline angolul feltette a
kérdéseket, és Gita fordított hindire, aztán amikor a nők vála-
szoltak, visszafelé fordított.
A kérdések mindig ugyanazok voltak. Először az általános be-
vezető és kérdezősködés. Hány lány dolgozik itt? Milyen életko-
rúak? Honnan jöttek? Mennyi ideje vannak itt? Aztán a részle-
tek. Vannak tamilul beszélő lányok? Angolul beszélők? Tanult
lányok? Felső osztálybeli lányok? Készíthetne Caroline valame-
lyikükkel interjút? További pénz fejében, természetesen.
Mindig pénz. A nap végére Caroline egyvalamit megtanult:
pénz beszél. A közhely meglehetősen igaznak bizonyult. De eb-
ben az esetben a beszéd kivétel nélkül üres fecsegés volt.
Levertebben tért vissza a hotelbe, mint valaha, és egyedül,
mint mindig. Zuhany, étkezés, szieszta. Aztán megszólalt a tele-
fon. Talán Wayne az, most lehet ebédszünete. Olvasta a levelét,
és azért hívja, hogy sajnálkozzon.
De nem Wayne volt az.
Janiki hív ta, lélekszakadva.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Janiki
Mivel a mumbai közlekedés olyan volt, amilyen, csaknem este
tízre járt már, mire a motoros riksa megérkezett velük Juhu
Beachre. A hely a késői óra ellenére tömve volt. Az árusok fürgén
23 24
árulták a zöldséges biryanit , szamószát, bombayi chaatot és
más helyi specialitásokat.
– Kérsz valami desszertet? – kérdezte Kamal, és amikor Janiki
bólintott, vett két jéggolát, és az egyiket, egy ízesített lével borí-
tott, zúzott jégkrémnyalókát, odanyújtotta neki.
Körülöttük mindenfelé családok élvezték a hűvös éjszakai
szellőt. A part jól ki volt világítva, és a nők szárija ragyogó, moz-
gó ékszerként csillogott a lámpák fényében. Emberek üldögél-
tek, sétáltak, néhányan futottak, voltak ott baráti társaságok,
enyelgő párok, de játszadozó vagy anyjuk ölében alvó gyerekek
is. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez ugyanaz a város, hogy
ilyen nyugodt és vidám közösségben fészkel a gonosz, amely el-
nyelte Ashát. Ez India, gondolta Janiki, itt egymás mellett élnek a
végletek. A legmagasztosabb öröm meg fér a legmélységesebb gyöt-
relemmel. A nyomorúságos szegénység a mesés gazdagsággal. A ra-
gyogó szentség a legsötétebb gonosszal. És mindennel, ami közbe-
esik.
A golával a kezükben lesétáltak a tengerhez; fekete hullámok
fonódtak össze a homokot nyaldosó, fehér tajtékfodrokkal; hűs
szellő játszott a lány hajával és dupattájával.
Maga volt a tökély. Az életüket jelenleg meghatározó aggoda-
lomtól ellopott boldogságbuborék.
–  Szóval, miről akartál beszélgetni? – kérdezte Kamal egy idő
után.
 – A nagyanyádról – felelte Janiki.
A fér megmerevedett, és hirtelen ránézett.
– A nagyanyámról? Mit tudsz te a nagyanyámról?
–  Találkoztam vele – válaszolta Janiki. – Sajnálom, nem volt
még lehetőség rá, hogy elmeséljem – eddig csak Ashával foglal-
koztunk. Meg akartalak találni, miután Asha eltűnt, és nem volt
meg az elérhetőséged, semmi a világon. De emlékeztem rá,
mennyire lenyűgözte Ammát, hogy te valójában herceg vagy,
és…
– Nem vagyok az – vágott közbe Kamal. – Hagyd ezt az ostoba-
ságot!
– Kamal, tudom, hogy elutasítod…
– Meghallgattad a hazugságait? Igen, mind hazugság! Nem va-
gyunk királyi család. Egyetlen csepp vérünk sem kék. Ők nem
voltak maharadzsák és maharánik. Az egész egy nagy hazugság.
A valóság a következő: nagyon gazdag család vagyunk. Selyem-
kereskedők hosszú sorának vagyunk a leszármazottai, minden-
féle selymet gyártunk, de a specialitásunk a patóla volt, és az is
maradt. A patólaszövés szigorúan őrzött családi hagyomány,
csak néhány család ismeri a fortélyát. Fél és egy év közötti időbe
telhet egyetlen szári előállítása, ennyire értékes a selyem. A régi
időkben csakis a királyi családok hordtak patólát, manapság ki-
zárólag a mesésen gazdagok engedhetik meg maguknak. Mind-
egy is. Néhány generációval ezelőtt az egyik indiai királyi család
elszegényedett, így történt, hogy összeházasodott az egyik
ősömmel. Ennyi az egész. Ez a mi kapcsolatunk a királysággal.
Az egész szöveg a maharadzsákról és Dzsaipur maharánijáról
meg az esküvőjéről – csak ostoba kérkedés. Daadi egy csaló, Jani-
ki. Ezért szakítottam meg vele minden kapcsolatot.
– Ő azt mondta, azért tetted, mert el akarta rendezni a házas-
ságodat.
– Butaság. Miért lennék emiatt ideges? Ez teljesen bevett dolog
Indiában, és csak annyit kellett tennem, hogy nem foglalkozom
vele. És ezt is tettem. Elvettem Caroline-t, emlékszel? Nem, Jani-
ki, nem a házasság volt az ok. Amikor Amerikában voltam, kuta-
tást végeztem, és felfedeztem, kik is vagyunk valójában. Hogy
egy rakás hazugságra alapozta a nevelésemet. Az egész gyerek-
koromat megkeserítette. Tomboltam a dühtől – megírtam neki,
hogy soha többé ne próbáljon velem kapcsolatba lépni. És on-
nantól a magam útját jártam. Létrehoztam egy vagyonkezelői
alapot, ami azt illeti, még mindig megvan, habár már jó ideje
nem volt rá szükségem. Asha javára. Nem – egyszerűen nem
tudtam elviselni a hazugságot. A nagyanyám megpróbálta ki-
mosni az agyamat, amikor még kis ú voltam, gyakorlatilag be-
börtönözve tartott a palotában – ami egyébként sosem volt való-
di palota. Csak egy óriási luxusvilla, amelyet valamelyik ősöm
épített egykor. Azzal a sok ostobasággal etetett arról, hogy her-
ceg vagyok, és egyébként azokat a nőket is, akikkel ki akart há-
zasítani – nekik is beadta ezt a mesét. A becstelenségén dühöd-
tem fel, és ő ezt nagyon jól tudja. Csak éppen senkinek sem is-
merné be, még saját magának sem, hogy valójában nem szár-
mazik királyi családból. Teljesen bolond.
– Csak egy nagyon magányos öregasszony, Kamal. Úgy értem,
miért talált volna ki egy ekkora hazugságot? Nyilván nagyon bi-
zony talan magában, nem? Borzasztóan szeretne veled kapcso-
latba lépni. Tudtad, hogy egész idő alatt magándetektívekkel
követtetett téged? Pontosan tudta, hol találhatunk meg. Még az
irodádat is felhív ta, amikor ott voltam. Lefogadom, hogy most
is követ bennünket egy detektívje. Ennyire megszállott. És Asha
sorsa is érdekli, Kamal. Ezt akartam neked elmondani. Miért
nem bízzuk meg ezt a magándetektívjét, hogy segítsen nekünk?
A nagyanyád rettenetesen vágyik rá, hogy felvedd vele a kap-
csolatot. És egy nap meg fog halni, Kamal. Az egészsége megle-
hetősen gyenge. Ki kellene vele békülnöd, mielőtt meghalna.
Tényleg ki kellene. – Janiki szónoklata alatt Kamal ismételten
megpróbált közbevágni, de ő csak nem hagy ta. El akarta ezt
mondani. Most egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, és
tudta, hogy ezzel alkalmat ad Kamalnak, hogy megszólaljon, de
mivel nem tette, Janiki folytatta: – Nem jó dolog ennyi ideig ne-
heztelni, Kamal. Nem tesz jót a lelki egyensúlyodnak. Csak mar-
dos belülről, és az nem jó. Olyan, mint valami kis pióca, amitől
nem lehet megszabadulni. Kapcsolatba kellene lépned vele. Ki-
békülni. Az jót tenne neked. Komolyan mondom. Tudod, lehet,
hogy ez furcsán hangzik, de én sajnálom őt. Tényleg. Teljesen
egyedül van, ott rekedt abban a palotában a hollywoodi lmjei-
vel és a fény űzésével, miközben nem tud járni, és mások gon-
doskodására szorul. Csak egy rokkant öregasszony.
– Egy hájas, rokkant öregasszony.
– Talán épp azért hízott el, mert annyira boldogtalan. És aztán
ez már egy ördögi körré válik, az ember eszik, aztán meghízik, és
boldogtalan lesz, és eszik, mert boldogtalan, és tovább hízik.
Ezért nem kell gyűlölnöd.
– Nem gyűlölöm. A szakítás során harag vezérelt, nem gyűlö-
let.
–  Annál inkább. Ha nem gyűlölöd, itt az ideje, hogy lecsilla-
pítsd a haragodat. Legfőbb ideje. Nem kellene ennyi ideig dédel-
getned a dühödet. Ez nagyon egészségtelen.
– Igazi kis guru vagy, nem igaz?
–  Ez csak józan ész. Ennyi az egész. Bárki megmondhatja ne-
ked, hogy így van.
– Szóval az ő pártját fogod?
A fér hangjában most kis mosoly bujkált, és Janiki tudta,
hogy győzött. Ezzel együtt tisztázni akarta a dolgot.
– Ez nem arról szól, hogy kinek a pártján állok. Csak azt mon-
dom, mi lenne jó neked.
– Hm. Úgy tűnik, mégis megnyert magának. Mit mondott még
neked?
Ezúttal Janiki mosolyodott el.
– Megígéred, hogy nem érted félre?
 – Megígérem.
– Úgy gondolta, nekünk össze kellene házasodnunk.
A fér hangosan felnevetett.
– Jellemző! Annyira jellemző! És te mit feleltél erre?
– Azt mondtam, hogy túl öreg vagy hozzám.
– Micsoda? Elment az eszed? Öreg? Én?
A lány kuncogott, és vállat vont.
–  Túl öreg, nem öreg. És azt is elmondtam neki, hogy már
jegyben járok.
– Tényleg? Ezt nem is tudtam.
–  Nos, már vége. A vőlegényem felbontotta az eljegyzést, mi-
után megérkeztem Bombaybe.
– Felbontotta? Tényleg? Miért? Micsoda ostoba fajankó! Szakí-
tott egy ilyen bájos nővel, aki odaadó, bölcs és tanult is? Mit
akarhatott még?
–  Azt hiszem, hagyomány tisztelőbb volt, mint gondoltam. A
szülei már nem lelkesedtek annyira. Amióta a szüleim meghal-
tak, már nem. Nagy esküvőt akartak, amelyet a szüleim zettek
volna, és az a tény is, hogy árva lettem – nyilván úgy gondolták,
ez balszerencsét hoz. Rábeszélték, hogy bontsa fel az eljegyzést.
– Tehát elrendezett házasság volt? Azt gondoltam volna…
–  Nem. Szerelmi házasság volt. Úgy értem, az lett volna. De
természetesen a szüleink megvitatták, és a jóváhagyásukat ad-
ták, meg az egész indiai cucc. Ezt nem lehet megúszni. Kedvel-
tük egymást. Úgy volt, hogy amikor hazajövök Amerikából,
összeházasodunk.
– Nagyon ki vagy borulva?
–  Őszintén szólva, nem. E-mailben közölte… micsoda dolog
így szakítani valakivel! És addigra már teljesen elborított az
Asha drámája miatti fájdalom, úgyhogy minden más csekély-
ségnek tűnt ahhoz képest. Lepergett rólam, mint kacsa hátáról a
víz.
 Elhallgatott, és egy darabig csendben sétáltak, a gondolataik-
ba merülve. Aztán Janiki így szólt:
–  És mi a helyzet veled meg Caroline-nal? Amma mindig azt
mondta, hogy a szíved teljesen összetört, sohasem fogod maga-
dat túltenni rajta. Nagyon csodált téged emiatt.
– Á, szamárság! Persze, nagyon fájt, amikor így elintézett, sze-
rettem, és komolyan vettem a házasságomat. És van ez a fér -
büszkeség dolog, hát az is sérült rendesen. Az elején kemény
volt. De realista vagyok. Újra talpra álltam. Egy időre elmentem
25
egy ásramba , ahol újra rátaláltam a spirituális utamra, és ez
segített. Aztán egyszerűen éltem tovább az életemet. Mi értelme
éveken keresztül dajkálni a sérelmeket?
–  Csak tudod, olyan hidegen viselkedsz vele. Legalábbis így
éreztem, amikor együtt láttalak titeket. Mintha még mindig ha-
ragudnál rá. Úgy igyekszik kedves lenni hozzád, te meg olyan
vagy, mint a jégcsap. Azt hittem, még mindig szerelmes vagy
belé.
–  Szóval jégcsap vagyok? Nem is tűnt fel. Oké, megpróbálok
kedvesebb lenni hozzá a jövőben. De határozottan nem vagyok
már szerelmes belé. A legkevésbé sem.
– Abishta ráni is azt gondolja, hogy a múltba kapaszkodsz, és
ezért nem nősültél meg újra. És ezért nem is tanúsítottál érdek-
lődést a nők iránt.
–  Á, tényleg? Abishta ráni ezt mondta? És még mit mondott
Abishta ráni a házassági kilátásaimról?
– Ahhoz képest, hogy mennyire dühös vagy rá, meglehetősen
kíváncsinak tűnsz!
– Hát persze! Tudni szeretném, miket beszéltek ti, nők, amikor
a jövőbeli házasságomat tárgyaljátok ki. Foly tasd – szóval mit
mondott még?
– Hát… azt mondta, hogy újra és újra megszervezte, hogy csi-
nos nőkkel találkozz. De te mindegyiket visszautasítottad. Azt
gondolta, lehet, hogy homoszexuális vagy. Vagy még mindig
Caroline miatt szomorkodsz. Vagy szerzetesnek készülsz. Vagy
valami ilyesmi.
Kamal nevetett.
–  A válasz mindegyikre nem. Azok a szép nők, akik mintegy
véletlenül belém botlottak – gondolhattam volna, hogy ő áll e
mögött. De nem. Egyszerűen csak nem sikerül… nem sikerült
megtalálnom a megfelelő nőt. Nem túl könnyű. Indiában nem.
Még nyugaton sem.
–  Különösen nyugaton nem. A legjobb kaliforniai barátnőm,
Terri mindig azt mondta, szerencsés vagyok, hogy már eljegyez-
tek. Meg akarta találni az Igazit, de egy első randin az ember
nem is hozhatja szóba a házasságot és a gyerekeket, így mesélte,
amikor megpróbálja felmérni, hogy a pasi csak szórakozni akar,
vagy komolyak a szándékai. És általában az előbbi a helyzet.
Csak szórakozni akarnak. Csak az élvezetek érdeklik őket. Pedig
az élvezet nem elég, igaz? Terri azt mondta, az egész nagyon
frusztráló bír lenni, mert hónapokig vagy akár évekig kerülnöd
kell a témát, aztán mire kiderül, hogy a pasi elköteleződésfóbiás,
elvesztegettél egy csomó időt, energiát és érzelmi befektetést, és
az egésznek keserűség a vége, te pedig szereztél egy újabb sebet,
ami miatt már félsz megbízni bárkiben is. De mivel jó feminista
vagy, bátor képet vágsz, és úgy teszel, mintha te magad is
ugyanolyan elköteleződésfóbiás volnál, és nem is lenne szüksé-
ged pasira, aztán újra próbálkozol, és újból jön a félénkség, aztán
a sebek, és mire harminc leszel – ő most huszonkilenc –, egy
merő seb vagy, és már senkiben sem bízol. Legalábbis nekem
úgy tűnik, hogy így érez, és ő maga is beismeri. Mi, indiaiak leg-
alább az első randitól kezdve tudjuk, hogy az egész a házassági
kompatibilitásról szól.
Megállt, hogy levegőt vegyen, és a csend összesűrűsödött köz-
tük, ahogy a fér magába szív ta, amit mondott, és úgy tűnt, a
lány utolsó szavai a csillagokig visszhangoznak. És ez hirtelen
zavarba ejtően hatott. Lehet, hogy túlságosan nyílt volt? Túl…
valamilyen. Kimondta a „h” betűs szót, amely nyugaton hatal-
mas tabunak számít. A tajték habzó vidámsággal loccsant és
csobbant a partnak, mintha csak nevetne a buta kis szónokla-
tán. Olyan árulkodó, olyan szükségtelen volt. Olyan nem femi-
nista. De hát ez nem is igazán…
A fér félbeszakította az önvádjait, és nem azt mondta, amire
a lány számított.
– Tehát, Janiki, ez most egy első randinak számít?
Janiki elnevette magát.
– Ez most szándéknyilatkozatnak számít?
Mindketten nevettek, aztán a fér azt mondta:
– Tehát, azt hiszem, a válasz mindkét kérdésre igen. Semmi fé-
lénkség.
Megfogta a kezét, és a lány hagy ta. Jó érzés volt.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Janiki
„Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Valójában nem külföldi va-
gyok, csak külföldről tértem haza, és külföldön végeztem a tanul-
mányaimat. Tíz évig tanultam és dolgoztam az USA-ban, és most
visszatértem Mumbaiba. Speciális ízlésem van, amelyet szeretnék
kielégíteni. Egy-két napig rejtőztem, hogy ismerkedjem ennek a
helynek a hangulatával, és azt hiszem, az itt lévők tudnának ne-
kem segíteni. Tetszik nekem ez a csoport: úgy látom, nagyon nyi-
tott, mégis diszkrét. Egy bizalmas barátom adta meg nekem a jel-
szót, így kerültem ide. Magától értetődően ennél többet nem kívá-
nok elárulni magamról. A következő bejegyzésekben részletesebben
leírom, mit szeretek, és mit nem. Kezdeném azzal, hogy a közönsé-
gességet nem szenvedhetem. Kulturált lányt akarok. Lehetőség sze-
rint szüzet, de legalábbis tapasztalatlant, mert én magam akarom
betanítani. Van egy szép lakásom Mumbaiban, itt lakik majd ve-
lem cselédemként és egyszersmind társként, amíg rá nem unok.
Egyelőre ennyit. Művelt ember vagyok, nem kedvelem a tanulatlan
lányokat. Meg zetem a kiváló minőséget.”

Janiki átolvasta a szöveget, végzett benne néhány javítást, ki-

jelölte, vett egy mély levegőt, és bemásolta a Lotus Pond fórum-
ra.
Tessék, megtette. A Külföldi immár részt vesz a beszélgetés-
ben.
Csak úgy záporoztak a válaszok. Üdvözlő üzenetek, javaslatok,
fér ak, akik a tökéletes életkorról vitatkoztak: tizenhárom év?
tíz? öt? Fér ak, akik hencegtek, hogy ők csecsemőket erőszakol-
tak meg. Sztorik erről a lányról meg amarról. Ajánlások. Perverz
megjegyzések és viccek. Janiki vett egy mély levegőt, és bekap-
csolódott. Isten bocsássa meg nekem, suttogta. Jó cél érdekében te-
szem.
Egész délelőtt kitartott, csak annyi időre szakította félbe, amíg
kiszaladt, és készített magának egy csésze kávét. A Külföldi egy-
re népszerűbb lett. A fórumon volt arra lehetőség, hogy a fóru-
mozók az üzenetekre „pozitív értékeléseket” adjanak, és ő egyre
magasabb „értékelés”-eket kapott. Néhány privát üzenet is érke-
zett, de egyik sem fontos. Kiváltképpen egy bizonyos MrBengal
rendelkezett az övéhez hasonló ízléssel, és tökéletesen megér-
tette őt. „Az ilyen kulturált lányok nem adják könnyen magukat,
írta, de megéri. Én is kinéztem egyet.”
Néhány órán belül a Külföldi egy pedo lokból álló, szűk körű
társaság tagja lett. Ismerte a dörgést. Nagyigényű volt, igen, de,
mint mondta, hajlandó volt zetni a kiváló minőségért. Semmi
olcsó kurva az utcáról. Csakis a legjobb minőség. Világos bőrű.
Fiatal, természetesen (a legjobb életkor tizenkét-tizenhárom
éves), és szép. Ha beszél angolul, külön jó. Ő maga Tamilnáduból
származik. Madrászból. Ott nőtt fel. Igen jómódú családban. Ő
maga is komoly vagyonra tett szert, kemény munkával. A csa-
ládja luxusselyemben utazik.
Janiki kicsit ideges volt, amikor a legutóbbit beírta: kissé túl
közel járt a valósághoz. De végül is, mi baj származhat belőle?
Senki sem állt kapcsolatban Kamallal, a valódi Külföldivel, és
nem ismerhetik a hátterét. Minden rendben van.
Úgy dél körül a képernyőn értesítés jelent meg, hogy privát
üzenete érkezett. Egy Gyalázkodó nevű tagtól jött. „Lehet, hogy
tudok segíteni”, írta a Gyalázkodó. „Hogyan?” kérdezte a Külföldi.

„Pont olyan lány. Minden követelményednek meg felel. Az anya-

nyelve tamil, de angolul is beszél.”
 „Átválthatnánk e-mailre? Kaphatok képet? Mikor találkozhatok
vele?”

„Persze. Ha tetszik a fotó, holnap meg tudom mutatni a lányt.

Mennyit vagy hajlandó zetni?”

„Mi az ajánlati ár?”

„Valaki más már szemlézi. Ha rá tudsz ígérni, holnap a tiéd lehet.

Még valami. Nem szolgálatkész. Ez probléma?”

„Egyáltalán nem. Annál jobb. Majd én elérem, hogy szolgálatkész

legyen. Egy kis fegyelmezés meg néhány pofon sosem árt.”

„Rendben. Add meg az e-mail-címedet, és küldök fotót. Ha meg-

egyeztünk az árban, elviszlek, hogy megnézd. Holnap van az
egyetlen szemle. Találkozunk holnap délben, és odaviszlek. Ha
tetszik, még aznap házhoz szállítom.”

Egy perc múlva befutott egy csatolt fájl a Yahoo- ókjába, arra
az e-mail-címre, amelyet kifejezetten erre a célra hozott létre.
Ugyanaz a fénykép volt, amelyet tegnap nyomtatott ki. Asha.

„Oké, oké. Nagyon csinos. De a holnap nem jó. Ma akarom látni.”

„Sajnos ma nem jó. Kérlek, értsd meg, hogy verseny alakult ki

ezért a lányért, mivel kiváló minőség. Más foglalásaink is vannak
ma estére.”

„Ha megmondod a címet, elmegyek, és megnézem egyedül.”

„Címadatokat nem adok ki. Várnod kell holnapig. De kérlek, vedd

gyelembe, hogy lehet, hogy holnap már nem lesz elérhető.”
 „Mondom, hogy holnap nem tudom megoldani. Mindenképpen
előre kell hoznod a meg tekintést. A pénz nem számít. És ha tet-
szik, akkor még ma este házhoz szállítást akarok. Ha tetszik,
olyan ajánlatot teszek, amit nem fogsz tudni visszautasítani.”

Hosszú szünet következett, amelynek során Janiki azt hitte,

hogy tényleg ugrott az üzlet, vagy legalábbis az azonnali megte-
kintés. Engednie kellett volna, bele kellett volna egyeznie a hol-
napi találkozóba, de akkor lehet, hogy Asha örökre eltűnik, elad-
ják egy idegennek. Egy mai találkozó azt jelenti, hogy meg kell
találnia Kamalt, méghozzá gyorsan, de nincs más lehetőség.
Nem volt benne biztos, hogy megtalálja. Kamal azt mondta, a
mai napot Sudeshsel, a szociális munkással tölti, aki következő
éjjel bevezeti a földalatti hálózatba, amely remélhetőleg elvezeti
Ashához. De most már nem lesz erre szükség. Most közvetlenül
kapcsolatba léphet vele, de ehhez Janikinek meg kell tudnia a cí-
met. Lehet, hogy Kamal ma megmentheti Ashát – házhoz szállí-
tás! Nincs más dolga, mint felüllicitálni a másik kérőt. Kamal-
nak van pénze, méghozzá rengeteg és Caroline-nak is. Az ár nem
számít.
Peregtek a percek. Tíz. Tizenöt. Húsz. Aztán: Ping!
Új értesítés a Gyalázkodótól.

„Rendben. Megadom most a címet. De előre kell zetned. Egy

26
lakh rúpia előlegként, csak a meg tekintésért. Át kell adnod a
háziasszonynak, akit elküldök. Telefonon odaszólok neki, hogy
jössz, és az összeget is megmondom, meg fog ja számolni a pénzt,
mielőtt beengedne. Jelszót kell bemondani: Kék Liliom. Ha tudod
a jelszót, elvisz Kaminihez. Ez a lány neve. Csak az ajtón keresz-
tül fogod látni, egy kémlelőnyíláson keresztül. Nem beszélhetsz
vele, nem érintheted meg. Holnap további ártárgyalások lesznek.
Amint mondtam, valaki már lefoglalta mára szemlézésre. Aki
magasabb árat mond, azé a lány. Ha beleegyezel, hogy egy lakh
 rúpiát zetsz csak a meg tekintésért, titokban megadom a címet.
Nagyon különleges a lány, szűz, kiváló minőség. Búzafehér a
bőre. Megéri az árát. Ha nem jön létre az üzlet, az előleg fele
visszajár. Három és négy között kell odamenned. Négy után nincs
üzlet.”

Janiki remegett, amint kikapcsolta a számítógépet. Megcsinál-

ta! Most meg kell találnia Kamalt. Magában mosolygott, ahogy
az előző estére gondolt. A sétára a parton, kézen fogva, a taxiút-
ra vissza a szállodába, szintén kézen fogva. Arra a csodálatos,
meleg ölelésre az ajtajában, és végül a csókra, amely mindent el-
mondott.
Becsúsztatta a kameeza zsebébe a papírt, amelyre felírta a cí-
met. Remélhetőleg időben megtalálja a fér t. Kacagott a lelke,
ahogy kiszaladt az utcára. Kamal!, kiáltotta némán. Megcsinál-
tuk! Meg találtuk Ashát!
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Caroline
–  Megtaláltuk! – Janiki olyan hangosan szólt bele a telefonba,
hogy Caroline-nak el kellett tartania a fülétől a készüléket. –
Megtaláltuk, Caroline, pontosan tudom, hogy hol van! Megtalál-
tuk!
– Hol… hogyan… – Caroline csak dadogni volt képes.
– Egy házban van Kamathipurában. Kamalnak el kell mennie
oda, hogy megnézze őt három és négy között, de az a gond, hogy
sehol sem találom. Elment Sudeshsel – a szociális munkással –,
és senki sem tudja, hol lehet. Attól tartok, nem találom meg idő-
ben. Istenem, bárcsak lenne olyan mobiltelefonja!
– Ha tudod, hol van Asha, ha megvan a cím, nem küldhetnéd
oda egyszerűen a rendőrséget? Miért kell ehhez Kamal?
–  Caroline, hallottad, mit mondott dr. Ganotra. Nem bízha-
tunk meg a rendőrségben! A stricik le zették őket. Teljesen a
zsebükben vannak – egy követ fújnak velük. Ha a rendőrséghez
fordulunk, garantáltan öt percen belül máshova viszik Ashát, és
sosem találjuk meg többé. Nem, megbeszéltem egy találkozót
Kamal számára, és neki kell elmennie – majd később elmagyará-
zom, de most csak annyit akartam kérdezni, hogy láttad őt? Be-
széltetek?
– Nem – felelte Caroline. – Kamal nem jelentkezett. Tegnap óta
az egyetlen ember, akivel találkoztam, Gita. Eljön értem kettő-
kor. Igazából… – Az órájára nézett. – Már majdnem két óra. Bár-
mikor itt lehet.
– Francba! Francba, francba, francba! Meg kellett volna próbál-
nom egy esti időpontot kicsikarni, akkor több időnk lenne, hogy
megtaláljuk Kamalt.
 – Miről beszélsz?
– Csak hangosan gondolkodom. Csinálnom kell valamit, el kell
halasztanom a találkozót. Nem fog neki tetszeni.
– Kinek nem fog tetszeni? Mi folyik itt?
–  Majd később elmagyarázom – csak annyi, hogy egy csomót
vesződtem, hogy összehozzam ezt a találkozót, és Kamalnak el
kellene mennie, hogy megnézze egy kémlelőnyíláson keresztül,
és megerősítse, hogy akarja őt, és akkor holnap megvásárolhat-
ja. Meg kell egyeznünk a végső árban, de ma foglalót kell leten-
nie, mielőtt megnézhetné. Bonyolult. Ma le kell tennie egy lakh
rúpiát előlegként.
– Mennyi az dollárban?
–  Egy lakh az százezer. Mai árfolyamon ez körülbelül ezeröt-
száz dollár.
–  Ki zetem. Majd én megyek oda. Beváltok egy adag utazási
csekket, és megyek. Vagy elmegyek egy HSBC bankba: Wayne
azt mondta, átutal pénzt az ottani számlámra.
– Várj! Hadd gondoljam át! Valakinek el kell mennie, de ő fér t
vár. Nem tudják, hogy néz ki Kamal, úgyhogy bárki mehet – de a
gond az, hogy csak Kamal tudja őt azonosítani. Lehet, hogy sike-
rülne beszerveznem valakit dr. Ganotra csapatából, de ők most
mind kint vannak terepen. Túl kevés az idő. A pénzt a bordély-
ház madámjának kell átadni.
– Találj ki valamit – mondd nekik, hogy Kamal nem tud jönni,
és engem küldött helyette! Mondj, amit akarsz! Ha ki zetem a
pénzt – tébolyító összeg, csak egy megtekintésért! –, mindegy
kell, hogy legyen nekik.
–  Egy amerikai nő egy indiai fér helyett? Elég gyanúsan
hangzik. Nem venné be. Tudná, hogy készül valami.
Mindketten elhallgattak és gondolkodtak. Aztán Caroline azt
mondta:
– Tudok valakit, aki megfelelhet. Ha nem tudják, hogy néz ki
Kamal, bármilyen fér megteszi, nem?
 – Miféle fér ról van szó, Caroline? Nem szedhetsz fel csak úgy
valakit az utcáról…
–  Nem! Olyasvalaki, akivel találkoztam. Indiai. Egykorú Ka-
mallal. Elmondtam neki az egész történetet. Ismeri. Segíteni
fog, biztos vagyok benne. Csak meg kell kérnem.
Igen, Hiran segíteni fog. Majd elnézést kér tőle, amiért előző
este faképnél hagy ta. Azért, hogy olyan goromba volt, miután a
fér olyan lovagiasan és segítőkészen viselkedett. Könyörögni
fog, hogy segítsen. Olyan megértő volt, persze hogy megteszi.
Bármit megígér neki, bármit! Azt mondta, ma szabadnapja van,
talán megtalálja, megkéri, felajánlkozik neki – amit csak akar a
fér . Csak menjen el, és találja meg Ashát!
–  Megteszi, Janiki. Egészen biztos vagyok benne. Kedves em-
ber. Segítőkész.
– Hát…
–  Janiki! Ez az egyetlen esélyünk! Meg kell tennünk, nem ér-
ted? Csak add meg a címet! Megyek, és beszélek Hirannal – így
hívják. Megszerzem a pénzt, és el van intézve.
– Hát, azt hiszem, ez elég jó megoldás. Azt mondod, ismeri az
egész történetet?
–  Igen. Eléggé… eléggé egyedül voltam tegnap este, és min-
dent elmeséltem neki. Őszintén érdekelte, Janiki. Segíteni fog,
biztos vagyok benne. Majd mutatok neki egy képet Asháról,
hogy felismerje. Biztos vagy benne egyébként, hogy Asha az?
– Tökéletesen biztos.
– Akkor jó. Hadd csináljam meg! Csinálnom kell valamit, Jani-
ki. Olyan tehetetlennek érzem magam. Hadd csináljam meg!
Kérlek!
–  Hm… hát, azt hiszem, működhet a dolog. Végül is csak át
kell adnia a pénzt, bemondania a jelszót, és benéznie egy kémle-
lőnyíláson. Ennyi az egész, tényleg.
– Látod? Nem bonyolult. Meg fogja csinálni.
 – Oké. Megadom neked a címet és a jelszót. Van nálad valami,
amire fel tudod írni?
– Egy pillanat… igen. Mondhatod!
Janiki lediktálta a címet, kibetűzve a hindi szavakat, ahogy Ca-
roline leírta azokat a naplójába.
– És kell egy jelszó is. A jelszó Kék Liliom.
– Felírtam – nyugtázta Caroline.
–  Akkor rendben. Azt hiszem, ennyi. Erősítsétek meg, hogy ő
az, és holnap Kamal visszavásárolja. Ez a rész elég egyszerűnek
ígérkezik – a terv szerint bentlakó társnak és cselédnek veszi
meg.
– Pfuj! Borzasztó! Mindjárt elhányom magam.
– Tudom. De ha működik, akkor csak ez számít.

De Hiran nem volt a szobájában. És az ebédlőben sem. Talán el-

ment egyedül várost nézni, és most Caroline itt ragadt a cím-
mel: egy felbecsülhetetlen értékű nyertes szelvénnyel, amelyet
nem volt, aki beváltson.
Hagyott egy üzenetet Gitának a recepción, és Gita valóban ott
volt, várt rá, talpra ugrott, amikor Caroline felbukkant.
–  Helló – üdvözölte Caroline. – Híreim vannak. – Gyorsan
összefoglalta Gitának a helyzetet. – Szóval vagy találunk most
rögtön egy fér t, aki helyettesítheti Kamalt, vagy…
– Vagy bukjuk a lehetőséget – fejezte be Gita.
– Nem. Vagy elmegyek én.
– Maga megőrült! Egy fér nak kell mennie!
– Majd megoldom – jelentette ki Caroline. Kinyitotta a retikül-
jét, és egy nagy köteg bankjegyet mutatott Gitának. – Pénz be-
szél. Csak egy bordélyvezető fogja megmutatni Ashát, nem
maga a strici. Odaadom neki a stricinek szánt pénzt a megbe-
széltek szerint – látja, itt van a borítékban, gondosan leszámolva
–, és a nőnek majd felárat zetek, hogy engem engedjen be egy
fér helyett, és tartsa a száját. Kap plusz egy lakhot. Nekem ez
meg se kottyan, neki meg egy vagyont jelent. Meg fogja tenni.
Lefogadom, hogy megteszi.
– Caroline, maga…
– Zseniális, igaz?
–  Én őrültet akartam mondani. De a zseniális is megteszi. És
bátor is.
– Talán mindhárom. De most menjünk! Siessünk!
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Caroline
Lepukkant, szürke épület volt Kamathipura egyik legszűkebb és
legforgalmasabb sikátorában. A felső szint rácsos ablakait füg-
göny gyanánt szakadozott rongyok szegélyezték. A két keskeny
ablaknyílás között szárítókötél lógott, amelyet lehúzott néhány
meghatározhatatlan ruhadarab súlya. Egy nő állt az ablakban,
és egy másik nőnek rikácsolt lefelé, aki keresztbe tett lábbal egy
charpaion ült a kapualjban, egy csecsemőt szoptatott, és egy ti-
zenhároméves-forma úval kártyázott, és visszaóbégatott a
fenti nőnek valamit, ami átkozódásnak hangzott. Gita megfogta
Caroline kezét.
– Ez az – mondta.
A kártyázó nő érzékelte a jelenlétüket, gyorsan felmérte Gitát
és Caroline-t, úgy ítélte meg, hogy nem fontosak, és visszatért a
kártyajátékhoz meg a rikácsolásmérkőzéshez. Levette a melléről
a babát, és lefektette maga mellé a charpaira, ahol az dühödten
visítani kezdett. A ú háttal volt nekik, és nem fordult meg. Az
ajtó nyitva állt, egy hosszú, fekete folyosóra láttak be, amelynek
mélyén vörös lámpák füzére pislogott, talán egy ajtót keretezve,
talán a felfelé vezető utat megvilágítva.
–  Namaste – szólalt meg Gita. A charpaion ülő nő felnézett.
Először Gitára meredt, aztán Caroline-ra. Errefelé mindenki
megbámulta Caroline-t, és ő már kezdett hozzászokni a dolog-
hoz, nyugodtan viszonozta az asszony pillantását, üdvözléskép-
pen biccentett, és Gitához fordult.
–  Rendben, Gita, fordítana, kérem? Mondja meg neki, hogy a
ckó, akinek jönnie kellett volna, nem ért rá, és én jöttem he-
lyette. Mondja meg, hogy nálam van a pénz a stricije számára,
de neki is adok ugyanannyit, ha tartja a száját. Mondja meg
neki, hogy látni akarom a lányt!
Gita beszélt.
– Azt mondja, nem érdekli az ajánlata – fordított pár mondat
után. – Szerintem többet akar. Végül is kockázatot vállal. Foga-
dok, az az oka, hogy maga külföldi, és újságíró. Gyorsan terjed-
nek a hírek, valószínűleg már elért hozzá a szóbeszéd, hogy egy
fehér újságírónő végez errefelé kutatást.
– Mondja meg neki, hogy még többet zetek, ha hallgat és se-
gít. Nekünk több a veszítenivalónk, mint neki, csak annyit kell
tennie, hogy Ashához vezet. Ennyi. Nincs nálam fényképezőgép.
Semmit sem veszíthet, viszont sokat nyerhet. Nézzük, sikerül-e
vele megalkudnia! Ajánljon, amennyit csak gondol, az észszerű-
ség határain belül!
– Az mennyi?
– Ötezer dollárnak megfelelő összeg van nálam. Ebből másfél
a stricié. A többit felajánlhatja.
Gita, vette észre Caroline, kemény tárgyalópartner volt, de az
asszony is, aki elküldte a út, és összeszedte a kártyát, mielőtt a
nyilvánvalóan kőkemény üzletre rátért volna. Végül Gita beje-
lentette:
–  Azt mondja, két lakhot kér azért, hogy megmutassa magá-
nak a lányt, és tartsa a száját. De először a jelszót.
– Kék Liliom – vágta rá Caroline. Gita megismételte hindi nyel-
ven, és az asszony bólintott.
Az asszony felkelt a charpairól, megfontoltan, mintha a moz-
gás nagy fájdalmat okozna neki. Amikor már állt, elrendezte a
száriját, különféle sarkokat és széleket tűrögetve be, harákolt
egyet, a csatornába köpött, ráüvöltött egy ösztövér kutyára,
amely bemerészkedett a charpai alá abban a reményben, hogy
talál néhány főtt rizsszemet, aztán intett a két nőnek, hogy kö-
vessék a házba.
 A folyosó, amelyet csak a vörös lámpák világítottak meg,
olyan sötét volt, hogy Caroline és Gita kény telen volt lassan lép-
kedni. Egy annyira szűk és alacsony mennyezetű lépcsőhöz ér-
keztek, hogy le kellett hajolniuk felfelé menet. Caroline tapoga-
tózott, míg meg nem találta a falat, amely hűvös volt, és valami
nyálkaszerű, nyirkos réteg borította. Megrázkódott, de ment to-
vább, míg végül megbotlott egy bokamagasságban kiálló desz-
kaszerűségben, de ekkorra a feketeség már szürkére világoso-
dott, és ki tudta venni egy meredek lépcső homályos körvonala-
it.
Az épület keskeny volt, de magas – négyemeletes. A lépcső tu-
lajdonképpen csak egy megfelelően elrendezett létra volt, ame-
lyet úgy raktak be, hogy szilárdan dőljön a falnak, és extraként
egy ingatag korláttal látták el. Elért az első lépcsőpihenőhöz, és
egy gyengén megvilágított folyosón haladt végig, amely alig
több mint fél méter széles volt, és több keskeny ajtónyílás szakí-
totta meg, némelyik nyitva állt, mások el voltak függönyözve. A
nyitott ajtókon bepillantva Caroline pici fülkéket látott, mind
körülbelül embermagasságú volt, és olyan széles, mint egy em-
ber, aki egyik karját kinyújtja. Egy priccs foglalta el mindenhol a
hely felét, mocskos matraccal és összegyűrt lepedővel. Egy pat-
kányszerű teremtmény surrant el a folyosó túlsó végén, és Caro-
line észrevette, hogy az egyik fülkében egy ember árnyéka tűnik
el, majd hallotta egy hirtelen behúzott függöny reccsenését – az
anyag még remegett, amikor Gita pár pillanat múlva elhaladt
mellette.
A folyosó végén újabb lépcső következett. A nő haladt elöl, Ca-
roline igyekezett lépést tartani vele.
Elért a második lépcsőfordulóhoz, ahol megállt egy pillanatra,
hogy levegőt vegyen, és – szó szerint – szimatoljon. A szag átha-
tó volt, áporodott testnedvek és más, azonosíthatatlan rothadó
szenny ötvözete. Caroline úgy érezte, elméje parabolaantenna-
ként működik, és az érzékek számára észlelhetetlen jeleket fog
fel: gondolatokat és érzéseket, szívdobbanásokat és szívfájdal-
makat, és a rettegés soha véget nem érő, néma jajveszékelését.
Fel a következő lépcsőn, a harmadik emeletre, a nő most már zi-
hált. A folyosó ugyanolyan volt, mint az alatta levő kettő, azzal a
különbséggel, hogy itt a fülkéken ajtó volt, és mindegyik be volt
csukva és bereteszelve, a reteszeken nehéz acéllakatok függtek.
Az asszony, még mindig zihálva, megállt az egyik ajtó előtt, és
rámutatott.
– Ez az – közölte Gita. A nő egy szemmagasságban lógó kis füg-
gönyhöz nyúlt, és elhúzta. Egy kis ablak volt az ajtóba vágva,
üvege maszatos. Caroline lomtárba pillantott be rajta, amely
alig volt több egy fülkénél, és egyetlen, a mennyezetről lelógó
villanykörte világította meg halványan. A túlsó falához egy
charpait löktek, és a charpaion egy kislány feküdt. Ott volt, mag-
zatpózba kuporodva, háttal az ajtónak. Az arca nem látszott.
Mégis, Caroline tudta. Talán a hajszíne miatt – nem hollófekete
volt, mint az indiaiaké, hanem sötét csokoládészín, és göndör,
akárcsak a fényképein, egy szénaboglya.
– Asha – lehelte Caroline. – Gita, ez ő. Ez tényleg ő!
– Hadd nézzem – szólt Gita, és ő is bepillantott. Vállat vont. –
Nem látom az arcát!
– Ő az. Tudom.
A nő visszahúzta a függönyt, amely most ismét eltakarta a
kémlelőnyílást, és megfordult, hogy visszainduljon.
– Állj! – kiáltotta Caroline. A nő megállt, és ránézett. – Mondja
meg neki, hogy nyissa ki az ajtót! – kérte Gitát. A kulcscsomóra
mutatott, amely a nő szárijának széléhez volt csomózva. – Azok
a kulcsok. Ez volt az első, amit észrevettem rajta. Mondja meg
neki, hogy nyissa ki! – Bekopogott az ajtón.
Gita továbbította a kérést az asszonynak, aki hindiül felcsat-
tant.
–  Azt mondja, nem ebben egyeztek meg. Arról volt szó, hogy
csak nézhet. Nincs ajtónyitás, nincs beszéd, nincs érintés.
 – Mondja meg neki, hogy látnom kell a lány arcát! Így szólt az
alku. A lány háttal van az ajtónak. Meg fogom mondani a főnö-
kének, hogy nem mutatta meg rendesen a lányt, úgyhogy ug-
rott az üzlet. Azt akarom, hogy nyissa ki azt az ajtót! Rendesen
meg kell néznem a lányt. Most. Vagy különben…
Amikor azt mondta, „Vagy különben”, Caroline a retiküljében
kotorászott, és elővette a svájci bicskáját, felpattintotta a pen-
gét. Kár, hogy meg kell fenyegetnie egy nőt, de a muszáj nagy úr.
A nő mogorván nézett, és a száriján lévő csomóval matatott,
motyogott és morgott, nyilván átkokat szórt. A kulcscsomót kö-
zelebb emelte a mennyezetről lógó, csupasz villanykörtéhez.
A fülkébe nyíló ajtó csikorogva kitárult.
Caroline belépett az ajtón. A priccsen fekvő lány felült, meg-
dörgölte a szemét.
– Asha? Asha, én vagyok az. Én vagyok az, drágám! Anyu.
A lány egy pillanatig csak bámult. Rémült szemében felisme-
rés tükröződött, és a meglepetéstől összeráncolódott szemöldö-
ke kisimult.
– Anyu? Anyu! – kiáltotta.
Caroline kinyújtott karral rohant oda hozzá. Félúton járt a szo-
bában, amikor hangos csattanást hallott, megállt és megpör-
dült. A fülke ajtaját becsapták, hallotta, amint a retesz csikorog-
va csúszik a helyére. Kulcs zörgött, a lakat kattanva bezárult, és
a börtönőrük gonoszul felvihogott.
Az asszony nyilvánvalóan valami nagyon durva dolgot üvöl-
tött nekik az ajtó mögül. Kiabálás hallatszott: Gita hangja, és az
asszonyé, hindi nyelven, majd „Küldök segítséget, Caroline!” Gi-
tától. Lépések a lépcsőn, egyre távolabbról, majd néma csönd.
Be volt zárva, Ashával együtt.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Gita
Amikor Gita kiért az utcára, rohanni kezdett. Az életéért futott,
cikcakkban végig a zsúfolt utcán, néha beleütközött valakibe,
futott, vissza sem nézve, időnként átugrott egy árkot vagy egy
döglött kutyát. Fejek fordultak utána, ahogy rohant, de ő csak
száguldott tovább, amíg csak meg nem kellett állnia, hogy leve-
gőt vegyen, de amint összeszedte magát, futott tovább, míg el
nem ért Kamathipura határáig. Ott leintett egy motoros riksát.
– Telefonos üzlet – kiáltotta. – Gyorsan!
Nem kellett messzire menniük, a sofőr öt percen belül talált
egy kis üzletet, amelyen ott volt a nemzetközi hívásokat, faxot
és internetet jelölő, egyetemes embléma. Gita már azelőtt ki-
szökkent a riksából, hogy az megállt volna, odalökött egy csomó
rúpia bankjegyet a sofőrnek, és fejest ugrott a boltba, végre
megállhatott, hogy levegőt vegyen.
Biccentett az eladónak, és gyakorlatilag bevetődött a nyitott
ajtó melletti telefonfülkébe. A Tulasa Ház számát hív ta: Subha-
dai vette fel. Gita ziháló kérdésére annyit felelt nyugodtan:
– Doktor nincs itt. Senki nincs itt.
–  Francba! – motyogta Gita, és a válltáskájában kotorászott a
jegyzetfüzetét keresve. Megtalálta dr. Ganotra kórházi irodájá-
nak a számát, és feltárcsázta, bár sok reményt nem fűzött hozzá.
Nem vették fel. Újabb néhány szóba jöhető kapcsolat számát
tárcsázta, de senki sem volt elérhető. Kamallal akart kapcsolat-
ba lépni, de ő kint volt a terepen Sudeshsel. Janikit sem tudta
utolérni. Mostanra már alig volt képes gondolkodni. De muszáj
volt. Leült a rozsdás fémszékre a fülkében, arcát a kezébe temet-
te, és gondolkodott. Mélyeket lélegzett. Gondolkodj, Gita, gondol-
kodj!
Persze, még mindig ott volt a rendőrség. De mindenki tudta,
mit tenne a rendőrség: semmit. Kamathipura tiltott zónának
számított, ami a rendőrségi mentőakciókat illeti. Tele bűnözés-
sel és prostituáltakkal és stricikkel, menthetetlennek minősült,
és ha valaki ott elveszett, ha valakit ott bebörtönöztek vagy elra-
boltak, az csak magára vethetett. Még akkor is, ha az illető kül-
földi volt, egy fehér bőrű szőkeség, egy amerikai.
Amerikai! Gita levegő után kapkodott. Hát persze! Tegnap be-
széltek arról, hogy mi lenne, ha az amerikai nagykövetséghez
fordulnának segítségért, és az volt a probléma, hogy Asha nem
amerikai. Caroline viszont az. Az amerikai követségnek köteles-
sége segíteni. Beküldik a CIA-t, a katonaságot, egy egész sereg
fegyveres rohamosztagot, akik bevonulnak oda, megrohamoz-
zák az épületet, és kihozzák onnan Caroline-t és Ashát is.
Szüksége volt a telefonszámra. Egy vastag, mocskos, erősen
szamárfüles bombayi telefonkönyv feküdt a fülke polcán, né-
hány évvel korábbi dátumú. Gita átlapozta az A betűs blokkot.
Több oldal is ki volt tépve, köztük, mint felfedezte, azok is, ame-
lyek „Am”-mal kezdődtek.
Kiviharzott a fülkéből.
– Internet! – kiáltotta az eladónak. – Internet!
Az bágyadtan bólintott, és egy terminálra mutatott, az üzlet
hátsó részében. Gita egy roskatag székre vetette magát, meg-
nyomott egy gombot, és türelmetlenül várta, hogy a számítógép
bekapcsoljon és csatlakozzon. Amikor ez megvolt, begépelte,
hogy „Amerikai nagykövetség”.
Egy szám volt feltüntetve, és nyitvatartási idők. Az órájára né-
zett. Mostanra már bezártak, de volt ott egy segélyhívó szám.
Le rkantotta a jegyzetfüzetébe, visszament a fülkébe, és tárcsá-
zott.
– Miben segíthetek, hölgyem?
 –  A barátomat, egy amerikai állampolgárt, fogságba ejtettek!
Veszélyben van! Azonnali segítségre van szüksége!
– Értem, asszonyom. Kérem, írja le a vészhelyzet körülménye-
it! Hol van a barátja? Hogyan történt az eset? Értesítette már a
rendőrséget?
Gita gyorsan összefoglalta a helyzetet. A nő a vonal túlsó vé-
gén kérdéseket tett fel, de minél többet mondott el Gita, és mi-
nél többet kérdezett a nő, Gita annál inkább szkeptikusnak, két-
kedőnek, sőt vonakodónak hallotta a hangját.
– Szóval, azt mondja, a barátja önként ment be egy bordélyba
Kamathipurában? És most oda van bezárva?
– Igen, igen, azért ment oda, hogy megmentse a lányát…
– A lánya prostituált?
– Igen… nem… a lánya gyerek, ott tartják fogva, és ő…
– A lány amerikai állampolgár?
– Nem, ő indiai, de az anya, a barátom amerikai, és…
–  Asszonyom, Kamathipura rendkívül veszélyes környék. Bű-
nözőnegyed. Tisztában volt ezzel a barátja, amikor bement oda?
Tudatában volt, hogy milyen kockázatot vállal?
–  Igen… Figyeljen! Megtenné, hogy csak leírja a címet, és ki-
küld valakit, hogy megmentse őt, most rögtön?
– Értesítette erről a rendőrséget? Feljelentést kell tennie. És az-
tán…
– De a rendőrség nem fog ezzel foglalkozni! Mind meg vannak
vesztegetve! Nem tehetné meg ön? Kérem… ki kell küldenie va-
lakit, aki hatáskörrel rendelkezik! Magát a konzult, vagy…
vagy…
– Adja meg a címet, kérem, és meglátom, mit tehetünk.
– De segíteni fog, ugye? Odaküld valakit most rögtön?
–  Biztosíthatom, hogy az információ el fog jutni a regionális
biztonsági felelőshöz, asszonyom, és meglátjuk, mit tehetünk.
Most kérem, adja meg a címet. Vagy még jobb lenne, ha holnap
bejönne a konzulátusra, és személyesen beszélne vele.
 Gita zokogva diktálta le a címet. Kiment a fülkéből és a bolt-
ból, testileg-lelkileg egyaránt magába roskadva. Találnia kell va-
lakit, aki megérti. Leintett egy riksát. Hol lehet Janiki? Valahol
egy számítógép előtt, nyilván. Azt mondta, van egy internetes
bolt a szállodájával szemközt. Gita az órájára pillantott. Már
majdnem este hat volt, kezdett alkonyodni. Kamathipura hama-
rosan életre kel, hogy pénzt termeljen. Vajon Caroline még ott
lehet? Nem vitték el onnan rögtön? Beszélnie kell valakivel, ha
másért nem, hát azért, hogy megossza valakivel a bánatát. Meg-
adta a sofőrnek Janiki szállodájának a címét, és elpöfögtek.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Caroline
Caroline visszafordult Ashához, hogy a karjába zárja, de Asha,
úgy tűnt, meggondolta magát, miután az ajtó becsapódott, mert
most ahelyett, hogy közelebb jött volna, elhúzódott, vissza a
charpaira, és a lábát magához húzva lekuporodott.
– Ó, szívem! Ne félj – itt vagyok, és sosem hagylak el újra! Soha!
Úgy örülök, hogy megtaláltalak! Te is örülsz, ugye?
Caroline várt, hogy Asha bólintson, de a lány nem reagált.
Csak ült ott, és maga elé meredt, ahogy korábban.
– Ó, szívem, mondd, hogy örülsz, hogy megtaláltalak! Úgy sze-
retlek! Sajnálom, annyira sajnálom, hogy itt vagy, és minden tő-
lem telhetőt megteszek, hogy kijussunk innen! Megígérem. Ko-
molyan megígérem. – De Asha csak kuporgott, és a legkevésbé
sem tűnt boldognak, a lelkesedés szikrája, amely akkor látszott
rajta, amikor meghallotta a nevét, és az anyját szólította, ki-
hunyt, és az arckifejezése most zaklatottságot és gyanakvást
tükrözött. Caroline észrevette, hogy még szorosabban öleli ma-
gához a lábát. Ahogy nézte, Caroline most először ébredt rá, ho-
gyan is fest Asha. És most először vette észre Asha szinte éteri
szépségét, amely valahogy átragyogott az őt testileg-lelkileg be-
burkoló, rettenetes gyötrelem mázán. A lány a szenvedés élő
szobra volt, mégis ahelyett, hogy az eltorzította volna a vonása-
it, mintha magát a szenvedést is megnemesítette volna, hogy
erre a lányra szállt rá, olyan éles és szívbe markoló fájdalommal
izzott, hogy Caroline szinte tapintani tudta, a saját szívében
visszhangzott. Asha szeme borostyánszínű volt, akár a sajátja,
de fátyolos, nem árult el semmit, élettelensége mégis beszédes
volt. Vonásai szimmetrikusak; indiai lányhoz képest oly világos
bőre áttetsző; járomcsontja túl hangsúlyos. Ruhája rongyos és
mocskos; haja borzas. Mégis, mindez inkább hangsúlyozta a
szépségét, nem homályosította el. – Az a banya! – szólt Caroline.
– Az az utálatos nőszemély! Figyelj, Asha! Azért jöttem ide, hogy
megmentselek, és pontosan ezt fogom tenni. Mind téged keres-
tünk. Nemcsak én: édesapád is, és Janiki is. Már nagyon régen
keresünk, és most, hogy megtaláltalak, nem engedlek el többé. –
Caroline nem volt benne biztos, de úgy vélte, a „Janiki” névre
megvillant valami a merev tekintetben. Persze, Ashához Janiki
állt legközelebb, és a tény, hogy Janiki is a közelben van, nyil-
ván… Reményt adott neki? Vágyódást ébresztett benne? Vagy
csak elérte, hogy a rettegés elmúljon, az árnyak visszahúzódja-
nak? Akármi volt is, Caroline felbátorodott, és foly tatta: – Ó,
Asha! – sóhajtott. – Talán azt hiszed, hogy elhagy talak. Lehet,
hogy azt hiszed, nem szerettelek, és ezért hagy talak ott. De ez
nem igaz, drágám! Mindig is szerettelek! Nem volt egyetlen nap,
egyetlen perc, egyetlen másodperc sem az elmúlt évek során,
amikor ne gondoltam volna rád. Azért hagy talak ott, mert… –
Mert mi?, gondolta Caroline. Mivel tudom megindokolni, mit
mondhatnék, amit megért? De aztán rájött. – Mert beteg voltam,
Asha. El voltam veszve, mint te most, csak nem zikai értelem-
ben. A saját elmémben voltam elveszve, egy olyan sötétségben,
amelyet képtelen voltam elűzni. Bárcsak ne így történt volna!
Bárcsak máshogy lett volna, és együtt lehettünk volna, és egész
életedben az anyukád tudtam volna lenni! De nem forgathatom
vissza az időt. Nem tudom megváltoztatni a múltat. A jövőt vi-
szont meg tudom változtatni, Asha, és meg is teszem. Megígé-
rem. Mostantól kezdve igazi anyukád leszek.
Beszélt. Beszélt Ashához, miközben az árnyékok megnyúltak,
és a szobán kívül felerősödtek a zajok: női fecsegés és vödörkon-
gás. Beszélt, amikor az ajtó egy jó arasznyira kinyílt, és egy meg-
feketedett alumíniumfazekat csúsztattak be a résen keresztül –
Caroline egy apró kezet pillantott meg, egy gyermek kezét, aki
betolta az edényt, az ujjak előretaszigálták, majd gyorsan vissza-
hőköltek a biztonságba. Az ajtó ismét bezárult, a retesz csikor-
dult, a lakat csattant.
A fazék sárgás folyadéktól lucskos rizst tartalmazott. Sem tá-
nyér nem volt, sem evőeszköz. Mostanra Caroline valósággal ki-
éhezett, és úgy vélte, Ashával is ez lehet a helyzet. Kényszerítet-
te magát, hogy egyen három falatot – ujjaival merve ki a rizst –,
de aztán feladta, és undorral elfordult. Asha még kevesebbet
evett. Nem csoda, hogy olyan sovány volt. Úgyhogy Caroline to-
vább beszélt.
Asha mindeközben a sarokban kucorgott, időről időre elaludt,
feje oldalra billent, teste ernyedten a falnak dőlt. Még álmában is
mocorgott néha, mintha nem találná a kényelmes testhelyzetet.
Caroline csak beszélt, reményei szerint nyugodt és megnyug-
tató, bizalmat ébresztő hangon. Beszélt arról, milyen volt az éle-
te, mielőtt Indiába jött volna, a családjáról, az álmairól, az Ashá-
ra vonatkozó terveiről. Úgy tűnt, Asha nem gyel, de Caroline
csak beszélt, mert tudta, hogy valahol, valamelyik tudatszinten,
Asha hallja és érti, amit mond.
Miközben beszélt, Caroline igyekezett nyugodt maradni, de
ahogy teltek a percek, nyugalma folyamatosan szivárgott el.
Végtelen várakozás, és semmi jele annak, hogy valaha vége sza-
kad. Amit Asha kedvéért fecsegett, most még banálisabbnak
tűnt, mint a csend, amelyet a fecsegés megtört, a füle folyama-
tosan készenlétben volt, hogy az ajtón túli zajokat felfogja. Időn-
ként hangokat vagy lépéseket hallott a ház belsejéből, de sosem
jöttek fel erre az emeletre. A feszültség úgy emelkedett benne,
mintha forrásban lévő víz volna, amely egyre nagyobb hullámo-
kat vet, fel akart kelni, körbejárkálni, kinyújtóztatni a tagjait,
amelyek már sajogtak a hosszas üléstől. Időnként meg is tette,
de a fülke túl kicsi volt ahhoz, hogy a mozgás valódi enyhülést
hozzon, és végül mindig visszahuppant a matracra. Asha vi-
szont, úgy tűnt, belenyugodott ebbe a végtelen várakozásba,
vagy inkább nem is várakozott semmire, csak egyszerűen léte-
zett, mintha az elméje elvesztette volna az idő mérésének képes-
ségét, és már képtelen volna akár csak elképzelni is egy jobb jö-
vőt, reménykedni a változásban. Mintha csak feladta volna.
Az ajtó mellett rozsdás vödör állt, amely nyilvánvalóan vécé
gyanánt szolgált, és szintén nyilvánvalóan már nem cserélték
egy-két napja. Caroline mostanra hozzászokott a bűzhöz, néha
felállt, és odament az ablakként funkcionáló lyukhoz, hogy
szippantson egyet a falécek között beszivárgó friss levegőből.
Megpróbált kinézni az ablaküvegen, de az annyira mocskos volt,
hogy nem sokat látott, csak a szemközti épület homályos körvo-
nalait – jóformán fekete bérház volt, rácsos ablakokkal, akárcsak
ez. Caroline alaposabban megvizsgálta az ablakot, hogy meg-
nézze, van-e rá esély, hogy kinyissa, de alaposan beszögezték, és
a kinti rácsok láthatóan szilárdan voltak rögzítve, úgyhogy még
ha ki is törné az egyik üvegtáblát, sem tudnának így megszökni
és az sem segítene, ha lekiabálnának az utcára, mert ki hallaná
meg őket? És kit érdekelne?
Asha megint aludt, a falnál gubbasztva, és Caroline vette ma-
gának a bátorságot, és újra megérintette, óvatosan lefektette a
kislányt, és betakarta az egyik szakadt lepedővel. Asha nem éb-
redt fel. Caroline szerette volna kissé levetkőztetni, hogy meg-
nézze, vannak-e rajta sebek, szerette volna megsimogatni a ha-
ját. Ha volt olyan gondolat, amely elviselhetővé tette ezt a szo-
rult helyzetet, az Asha volt. Lehet, hogy lobbanékonyan, vakme-
rőn, makacsul és hebehurgyán viselkedett – de igaza volt. Itt
van Ashával. Még mindig jobb, ha itt van Ashával, mint ha Asha
egyedül volna.
Az éjszaka még végtelenebbnek tűnt, mint a nappal, az utcáról
beszűrődő zajok, bár tompák voltak, ébren tartották Caroline-t.
Az utca napközben csendes volt, de most, éjszaka úgy tűnt, fel-
ébredt, és a hangfalakból bömbölő zene, a harsány nevetés, a ki-
abálás és ezer egyéb zaj keveréke szövetkezett, hogy fél órára se
engedje őt kiszállni gondolatai körhintájából.
Magához ölelte Ashát, megcsókolta a feje búbját. A kislány
bűzlött, nyilvánvalóan napok óta nem fürdött, és nem mosott
hajat. Caroline még közelebb húzta őt magához, és lehuny ta a
szemét, és valahogyan, talán csak mert már teljesen kimerült,
elbóbiskolt.
Úgy érezte, mintha csak pár másodperc telt volna el, amikor
váratlanul kirángatták nyugtalan szendergéséből. A villanykör-
te fénylett a fejük felett, hangok hallatszottak a fülkében, har-
sány fér hangok, és ahogy kidörgölte a szeméből az álmot, meg-
pillantotta a hangokhoz tartozó fér akat is. Izmos indiaiak,
mintha csak klónozták volna őket, méghozzá a bombayi utca-
sarkokon látható óriásplakátról mogorván letekintő hollywoodi
gonosztevőkből összerakva: sűrű bajusz, hátranyalt, zsíros haj,
pofaszakáll, pü edt toka, hosszú szempillájú, összeszűkült
szem. Caroline nevetett volna, mennyire közhelyes, de most in-
kább sírhatnékja támadt.
A nő is ott volt, harsány, érdes hangon karattyolt, miközben rá
mutogatott, és méregette őt. Lehajolt, és felkapta Caroline kézi-
táskáját, amely a padlón hevert. Kinyitotta, megtalálta a tárcá-
ját, és kivette a kést meg a maradék papírpénzét. Visszahajította
a táskát a padlóra, megszámolta és összehajtogatta a százrúpiás
bankjegyeket, és a köteget a blúza nyakkivágásába dugta.
–  Ne próbálkozzon semmivel, kés van nálunk! Fegyverünk
van! – dörrent rá az egyik fér , míg a másik faggatni kezdte: – Ki
maga? Miért jött ide?
– Az anyja vagyok – közölte Caroline –, és vele maradok.
Asha ekkor felébredt. Megdörgölte a szemét, és felnyüszített:
– Anyu! Anyu! Félek!
– Ne félj, drágám! Itt vagyok veled.
– Beszél? – kérdezte az első fér .
– Persze hogy beszél. Az én lányom.
 – Maga megy. Nem kell nekünk itt. Ő a miénk.
– Nem. Ő az én lányom, és nélküle nem megyek sehová.
– Anyu, anyu! – Asha csak sírt, és Caroline-ba kapaszkodott.
– Ne félj, kincsem! Nem engedem, hogy elvigyenek.
Hindi nyelvű vita következett, amelyből Caroline semmit sem
értett, kivéve az időnként felbukkanó „külföldi” és „idegen” kife-
jezést, és időnként a Chaudhuri nevet. A Chaudhuri ismerősen
hangzott. Nem ez volt az a név, amelyet Janiki az internetes ku-
tatásai során talált? A név, amelybe mind úgy kapaszkodtak,
mint fuldokló a mentőövbe, hogy aztán elvessék?
Az egyik fér egy fekete, téglaszerű készüléket vett elő, Caroli-
ne rájött, hogy az egy mobiltelefon. A fér kihúzott belőle egy
antennát, benyomta az egyik gombot, és hindi nyelven belevak-
kantott valamit, de közben egy pillanatra sem vette le róla a sze-
mét. Caroline csak a „Kamini” szót ismerte fel időnként. A fér
gyelt, bólintott, aztán elrakta a telefont. Mondott valamit a
társának, aki hirtelen kiköpött a padlóra, és gyors, hessegető
mozdulatokkal az ajtó felé intve, angolul szólalt meg:
– Mehet. Nem akarjuk magát. Csak lányt. Maga szabad.
– Nem! Nem vihetik sehová!
Asha Caroline-ba kapaszkodott.
– Anyu! Anyu! Maradj velem! – zokogta.
– Veled maradok, szívem. Nem visznek el. – A fér aknak is el-
ismételte: – Vele maradok. Nem vihetik el.
Az egyik fér megpróbálta elrángatni Ashát, de ő sikított, és
Caroline-ba kapaszkodott.
– Anyu! Anyu! Félek!
Küzdöttek, Caroline tartotta Ashát, és megpróbálta elhúzni,
Asha sikított, és kapaszkodott belé. A másik fér újra elővette a
telefonját, és újabb gyors hívást bonyolított le.
Amikor eltette a telefont, élesen rászólt a barátjára, aki elen-
gedte Ashát.
 –  Oké, oké. Jöhet. Mindketten jöhetnek. Maga jön lánnyal. De
jön halkan, különben lelövöm. Van nálam fegyver. – Megtapo-
gatta a zsebét, amelyen valóban egy fegyver alakú dudor lát-
szott.
– Hova visznek bennünket?
– Majd meglátja. Jobb hely, mint ez, az biztos. Őt visszük, ma-
gával vagy maga nélkül. De jobb, ha magával.
A fér a charpaihoz lépett, és ismét készült megragadni Ashát,
de ő felsikoltott, és az anyjába kapaszkodott. Caroline óvón átka-
rolta, magához ölelte a lányát.
– Ne nyúljon hozzá! Magukkal megyünk. Megegyezhetünk. Fi-
zetek érte, megveszem őt maguktól. Gazdag külföldiek va-
gyunk. Vigyenek el a főnökükhöz, és beszélek vele.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Caroline
Elértek a bejárathoz, majd ki az utcára, Asha végig Caroline kar-
jába kapaszkodott. Caroline a másik karján erős szorítást érzett,
az egyik fér megfogta, és noszogatta előre, végig az utcán. Bal-
ra pillantva látta, hogy Ashát túloldalt a másik fér fogja. Hátra-
nézett a válla fölött, az utca meglehetősen kihalt volt. Néhány
asszonyt látott fényes száriban a kapualjakban, ahogy elhalad-
tak előttük. Megkésett, csellengő fér ak igyekeztek az utca vége
felé, ahol a főútvonal – napközben gépjárművek bőgő és füstöl-
gő káosza – húzódott csendesen és elhagyatottan.
Fekete autó lapult az út mellett. Fekete ajtaja a közeledtükre
halkan kinyílt, mintha csak valami szellemkéz nyitotta volna ki.
Caroline-t és Ashát minden teketória nélkül benyalábolták a
hátsó ülésre, a kocsi ajtaja becsapódott, és fekete, dohos belseje
körülzárta őket.
Egy harmadik fér már ott várakozott a vezetőülésen, valami
tömény illatú arcszesztől bűzlött, és mosolyától Caroline elbor-
zadva, undorral hőkölt vissza. Két fér kísérőjük becsúszott
melléjük a hátsó ülésre az ajtó mellé, két oldalról közrefogva
őket. A motor köhögött egyet-kettőt, aztán csendes dorombolás-
ba váltott. Elindultak.
Úgy tűnt, végtelenül hosszú ideig utaznak, egész éjjel, míg
csak fel nem kelt a nap. A valóságban lehet, hogy egy óra telt el,
de az is lehet, hogy három. Caroline időnként elbóbiskolt, hogy
aztán ismét felriadjon egy álomtól, egy emléktől vagy egy hang-
tól, hogy aztán újra álomba szenderüljön. Néha, amikor ébren
volt, hallotta, hogy a fér ak beszélnek, máskor semmit sem hal-
lott, csak a motor duruzsolását. Amikor utoljára ébredt fel, az
autó megállt, friss levegő csapta meg az arcát, és hangos fér be-
szédet hallott. Pislogott, de csak házak és néhány fér körvona-
lait tudta kivenni. Vajon még Mumbaiban voltak? Nem tudta
volna megmondani.
Valaki kitaszigálta a kocsiból. Laza kavics csikordult a mezte-
len talpa alatt. Asha kezéért nyúlt, és szorosan megfogta.
– Minden rendben, szívem. Itt vagyok – suttogta. Igen, félt. De
mennyivel jobban félhetett Asha? Neki kell őt megnyugtatnia,
és ez segített, hogy ő maga is megnyugodjon. Semmit sem lá-
tott, csak sötét körvonalakat, és helyenként egy-egy épület falá-
ra vetülő derengő fényt. Karján egy pillanatra sem enyhült a
szorítás. Beléptek egy ajtón az egyik utcai lámpa alatt, az ajtó
mögött homályos átjáró vezetett egy meredek lépcsőhöz. Fel-
ment, továbbra sem engedve el Asha kezét. Asha csupasz lába az
övé mellett lépdelt. Körülöttük a hangok harsányak voltak, és
durvák, karján a szorítás kemény és hajthatatlan. Nem látott
mást, csak falakat.
Amikor felértek a lépcső tetejére, női hang hallatszott, három-
négy éles szó, aztán durva kezek megrángatták, és belökték egy
fényesen megvilágított szobába. Caroline pislogott az erős fény-
től, aztán körülnézett. A bordélyházbeli fér akhoz egy nő csat-
lakozott. Caroline nem nézett Ashára, mert a nő olyan merőn
bámult rá, hogy nem tudta elfordítani a tekintetét.
Meghatározhatatlan korú nő volt, harminc és ötven között
bármennyi lehetett. Megfakult szépségét egy királynő méltósá-
gával viselte, habár öltözéke nem felelt meg ennek a szerepnek.
Nyilvánvalóan az ágyból ugrasztották ki, mert hosszú, nyaktól
bokáig érő, csőszerű, rózsaszín hullámkrepp hálóing volt rajta,
amelynek enyhén húzott gombos mellrésze terjedelmes keblet
takart. Bőre sötét mézszínben játszott, járomcsontja magasan
ült, hosszú pillájú, súlyos szemhéjú szeme mintha kissé lejjebb
csúszott volna az orcáján az eredetileg tervezettnél. Haja hosszú
fonatban lógott a jobb vállára. Ujjain aranygyűrűket, orrcimpá-
jában apró arany díszt hordott. Az egyik fér hoz beszélt, de te-
kintete időnként Caroline-ról Ashára villant, ravasz szakérte-
lemmel felbecsülve őket. Caroline úgy érezte magát, mintha egy
gyűjtő babája volna, amelyet eladásra kínálnak.
A nő nyilvánvalóan nem készült az érkezésükre és az is egyér-
telmű volt, hogy magasabb rangú, mint a fér ak, akik Caroline-t
és Ashát idehozták. Vitatkozott azokkal, de Caroline persze
egyetlen szót sem értett. Végül a nő közvetlenül őt szólította
meg. Ő vállat vont. Az egyik fér mondott valamit, és Caroline
megértette az „angol” szót. A nő ismét megszólította, ezúttal a
saját nyelvén.
– Angol az anyanyelvük? – Caroline bólintott. Asha nem bólin-
tott, és nem is szólt egy szót sem. A kislány behátrált az anyja
mögé, megpróbált elbújni. Keze Caroline-éban úgy remegett,
mint egy foglyul ejtett madárka. A nő most Ashát szólította
meg, a lányért nyúlt, megragadta őt a felkarjánál fogva, és elő-
húzta Caroline háta mögül. – Hadd nézzelek! – fordította meg
Ashát, kényszerítve, hogy elengedje Caroline kezét. – Hogy leso-
ványodtál, Kamini! Mit tettek veled? Éheztettek azon a helyen?
Nos, talán most már jobban méltányolod, milyen szerencsés
voltál korábban.
Asha nem felelt. A nő azzal a fér val elegyedett szóba, ame-
lyik a rangidősnek tűnt, aki a kettő közül a magasabb, sötétebb
és termetesebb volt.
Hosszas hindi társalgás következett, amelynek során többnyi-
re a fér beszélt, a nő csak időnként a fejét rázta, vagy azt mond-
27
ta, hogy „achha, achha” . Aztán a nő vette át a szót. Végül úgy
tűnt, valamiféle megegyezésre jutottak, mivel megváltozott a
hanghordozásuk, szinte barátságossá vált. A fér és a cimborája
megfordultak, és lecsattogtak a lépcsőn. A nő intett Caroline-
nak és Ashának, hogy kövessék, ki a folyosóra, majd be az egyik
ajtón. Most egy meglehetősen nagy szobában voltak, amelyben
alig volt bútor: egy dupla ágy, egy komód és egy szekrény; sze-
rény berendezés, de ahhoz a szobához képest, ahonnan jöttek,
királynői lakosztály, mivel tiszta volt, az ágyat ragyogó fehér le-
pedő fedte, és mindkét ablak nyitva állt, bár mintás, kovácsolt-
vas rács zárta le őket.
– Későre jár – közölte Caroline-nal az asszony. – Jobb lesz, ha le-
fekszenek, és alszanak egyet, majd reggel beszélünk. Maga Ka-
mini anyja, mint megtudtam, és elérte, hogy újra beszéljen. Ez jó
Kamininek. Már csak azt kell eldöntenünk, mit kezdjünk magá-
val. Ez nem rajtam múlik. Ha Kamini beszél, az nagyon jó dolog.
Reggel majd megmagyarázom. Most pihenjenek! Jó dolguk lesz
itt, de ne próbálkozzanak semmivel! Kedves vagyok, de nem tű-
rök semmi ostobaságot. Ne okozzanak nekem gondot, és én sem
fogok gondot okozni maguknak. Éhesek? Hozzak valami ételt
maguknak? Víz van ott a kancsóban. – Hüvelykujjával egy tálca
felé pöccintett, amelyen a palack és két pohár állt. – Nézze, fá-
radt vagyok, és még meg kell kötnöm az üzletet azokkal az em-
berekkel, úgyhogy én most megyek. Reggel beszélünk. Találnak
hálóruhát a felső ókban. – A komódra mutatott.
És már el is ment, Caroline-nak pedig ajkára fagyott a válasz,
hogy igen, éhes, mindketten éhesek, és kaphatna-e enni vala-
mit. A zárban elfordult a kulcs.
Caroline sóhajtott, és mivel úgy vélte, pár órán belül úgyis
kapnak valamit reggelire, lehúzta Asháról a szárit, és feladta rá
az egyik hálóruhát, amelyet a nő mutatott. Asha csak hagy ta.
Amíg Caroline öltöztette, most először láthatta a három véres
csíkot Asha sovány hátán.
Az átkozott boszorkány, gondolta dühösen. Biztosan az a banya
volt a bordélyban! Az ilyen embereket nyilvánosan kellene megkor-
bácsolni! Úgy látta, hogy az egyik seb elfertőződött, rendesen be
kellene kötözni, de Caroline tudta, hogy ma este nem tud segít-
séget szerezni. Meg kell várnia a holnapot.
Caroline ezután felvette a másik hálóinget. Fehér volt, kike-
ményítve, kivasalva, és mosószertől illatozott. Bármit tartogas-
son is a jövő, legalább tegnap óta jelentős mértékben javultak a
körülményeik. A barátaira gondolt. Kamalra, Janikire és Gitára.
Gita nem fogja tudni, hova tűnhetett. Miért, ó, miért nem hagy-
ta, hogy Janiki a maga módján intézze a dolgokat? Miért ugrott
be oda, ahova még az angyalok is félve lépnek? Asháért tettem,
mondta magának. Legalább Asha már nincs egyedül. Ezek a sza-
vak voltak és lesznek az egyedüli vigasza a megpróbáltatás so-
rán. Wayne-re gondolt. Nem tarthatnak sokáig bebörtönözve,
gondolta. Amerikai állampolgár vagyok. Ezúttal be kell avatkozni-
uk. Rám kell állítaniuk a rendőrséget, ha nem akarnak nemzetközi
botrányt. Wayne-nek befolyásos barátai vannak a kormánynál. Ők
majd nyomást gyakorolnak… akire nyomást kell gyakorolni. Way-
ne majd segít. Megérintette a nyakláncán a gyűrűket. Mi is jutott
eszébe, hogy egyáltalán felmerült benne, hogy újra összejöjjön
Kamallal? Wayne a férje. Szereti Wayne-t. Amikor ez az egész vé-
get ér, majd együtt lesznek ők hárman, ő, Wayne és Asha.
Lehet, hogy Kamal is akarja Ashát, mondta egy belső hangocs-
ka, de türelmetlenül elhessegette. Kamalnak gyakorlatilag esé-
lye sincs, hogy a bíróság neki ítélje Ashát. Ő, Caroline Asha édes-
anyja; házas, és a férjével boldog családot tudnak biztosítani As-
hának. Egy olyan egyedülálló fér nak, mint Kamal – esélye
sincs.
Hajnali három volt, amikor ránézett az órájára, mielőtt lekap-
csolta volna a villanyt. Az ágyhoz lépett, ahova Asha lefeküdt, és
amennyire Caroline meg tudta ítélni, már mélyen aludt. Egy
perc múlva Caroline is álomba merült.

Caroline arra ébredt, hogy kulcs csikordul a zárban. Még kába

volt, amikor felült, de azonnal magához tért, amint megpillan-
totta az előző esti nőt, ahogy átvág a szobán. A nőt egy cseléd
követte, kezében tálcával, azon néhány szelet pirítós, vaj és
dzsem, valamint csészék, tányérok és egy gőzölgő kanna. Kávé
mennyei illata áramlott Caroline felé, tovább fokozva az előző
nap óta érzett mardosó éhségét. A cseléd letette a tálcát az asz-
talra, és némán távozott. A nő maradt.
– Rendben. Egyen. Váltanom kell magával pár szót. Mi a neve?
Caroline megmondta, közben leült az asztalhoz, és egy csésze
kávét töltött magának. Asha még aludt. Hadd aludjon, amíg csak
tud, gondolta Caroline.
–  Ez a lány nagyon csúnyán viselkedett – jelentette ki a nő. –
Nem volt hajlandó megszólalni. Az egyetlen esélye arra, hogy jó
jövő várjon rá, az, ha nyájasan és kedvesen viselkedik az ügyfe-
lünkkel. Ezért küldtük arra a másik helyre. Hogy megtanulja a
leckét. Az ügyfelünk jó ember. Jól fog bánni vele. Azt akarom,
hogy buzdítsa arra ezt a lányt, hogy viselkedjen vele kedvesen.
– Magának bizonyára elment a kibaszott esze – hördült fel Ca-
roline. – Mit gondol, mi vagyok én, olyan szörnyeteg, mint ma-
guk?
–  Ne pimaszkodjon – csattant fel a nő. – Megmondtam: ne
okozzanak nekem gondot, és akkor én sem okozok gondot ma-
guknak. Csak azt tudom, hogy néma volt, és ezért hasznavehe-
tetlen. Remélem, maga tud ezen változtatni.
– Eszem ágában sincs bármin is változtatni – közölte Caroline.
– A lányom beszél, ha akar, és hallgat, ha úgy akarja. – Még foly-
tatta volna, de megálljt parancsolt magának. Nem akarta a szük-
ségesnél jobban felingerelni a nőt. – Hogy teheti ezt atal lá-
nyokkal – kérdezte –, nincs magának szíve? Halálra van rémülve.
Persze hogy nem beszélt!
– Pah! Csak fel kell magát vérteznie, és továbblépni! Ebben az
üzletben csak a legerősebbek maradnak életben. Különben nem
fogja sokáig bírni.
– Nem, ahogy megkorbácsolták, úgy biztos nem fogja! – vágott
vissza Caroline. – Be kell kötöznöm valamivel a hátát. Csupa seb.
–  Micsoda? – kiáltott fel a nő, és odasietett az ágyhoz, ahol
Asha még mindig mélyen aludt. Egyértelműen nem zavarta,
hogy felébresztheti a lányt, hasra fordította, és felhúzta a háló-
inget, hogy láthassa Asha hátát. Megvizsgálta a sebeket, no-
man végigfuttatva rajtuk az ujjait. – Azok a gazemberek! Egy
szóval sem mondták… Nos, mindenesetre a lány nagyon szép,
és kis törődéssel még szebbé válik, újra kitelik, és így tovább.
Egy orvos eljön majd ma, hogy mindkettőjüket megvizsgálja. De
először meg kell fürödniük, és tetvetleníteni kell magukat.
Mindketten rettenetesen bűzlenek. Ez egy jó hírű ház, nem
olyan, mint ahonnan jönnek. Mi nem verjük a lányainkat. Ha
egy lány annyira makacs, hogy meg kell verni, egyszerűen átke-
rül egy olyan házba, ahol előfordul verés. Mr. Rajgopal nem tűr
semmilyen testi fenyítést a saját házaiban. Hisz benne, hogy
ezekkel a lányokkal kedvesen kell bánni, és akkor készségesen
fognak dolgozni, mert tudják, hogy kivételezett helyzetben van-
nak. Maguk nagyon szerencsések, hogy ide jöttek.
– A lányom nem Mr. Rajgopal lánya, akárki legyen is ő – tilta-
kozott fennhangon Caroline. – És én sem vagyok az.
–  Haha! – vihogott a nő. – Ezt mondja Mr. Rajgopalnak. Én
mindkettőjükért zettem, és mindketten az én tulajdonomban
vannak – pontosabban Mr. Rajgopaléban. Ezt a lányt Mr. Chaud-
huri részére vette meg, akinek nagyon tetszik. Én csak a munká-
mat végzem. Magához semmi közöm – mit érdekel? Én csak ar-
ról gondoskodom, hogy az úr jó minőséget kapjon a pénzéért.
Teljesen megbízik bennem, tudja. Jól végzem a munkámat. De ez
csak egy munka. Mr. Rajgopal egyébként kedves, legalábbis van
olyan kedves, mint bármelyik fér . Sokkal rosszabbat is láttam,
de nem sok jobbat. Köszönje meg az istenének, hogy idehozta
magát. De örülök, hogy Kamini visszatért, és kap még egy
esélyt. Talán tud neki segíteni, hogy megoldódjon a nyelve. Fi-
gyelmeztetem, ha ez nem történik meg egy héten belül, vissza-
megy, visszakerül Kamathipurába, ezúttal végleg! Nem dolgoz-
hatunk csökönyös lányokkal. Minden lányunk önként dolgozik.
Jó, hogy maga beszél angolul, jól jön nekem néhány angolul be-
szélő lány. Maga műveltnek is tűnik, ez is jó. Tudok magának né-
hány kiváló eszkortmunkát szerezni. De Kamini, ő az igazi fő-
nyeremény. Maga el se tudja képzelni, hogy…
Devaki csak fecsegett tovább, mintha észre sem vette volna,
hogy Caroline rég nem eszik már, csak kotorászik az ételben.
Már nem is gyelt oda, amióta elhangzott, hogy „Mindkettőjü-
kért zettem”.
Az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen. Az nem lehet, hogy elad-
ták őt. Önként jött Ashával, az isten szerelmére! Szabadon en-
gedték, elmehetett volna, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is jön.
Biztosan tudta, hogy a fér ak őt nem vásárolták meg. Bármikor
elmehetett volna, mielőtt beszállt a kocsiba Ashával. Nem vet-
ték meg, akkor hogyan tudták volna eladni!
De lehet, hogy ebben az üzletben nem volt érvényes ez a fajta
logika.
Caroline lassan-lassan ráeszmélt, hogy a kamathipurai háztól
idáig vezető úton az ő jogállása egyszer csak megváltozott. Sza-
bad akarattal rendelkező szabad személyből árucikké vált, elad-
ható termékké, amelyet idegenek tetszésük szerint adhatnak-
vehetnek. Janikinek tökéletesen igaza volt: berontott oda, ahova
még az angyalok is félve lépnek. Most már Devakié volt.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Kamal
– Hát, erről ennyit – mondta Sudesh Kamalnak a telefonfülkéből
kilépve. Kamal felállt a roskatag székről, amelyen ült, és úgy
tűnt, már időtlen idők óta várakozott az internetes üzletben,
mialatt Sudesh telefonálgatott. Elhagy ták a boltot, és visszatér-
tek a zsúfolt járdára. Kamal elveszettnek érezte magát, csak kó-
válygott ebben a behemót városban, amelyben hemzsegtek az
idegenek. Elcsüggedt. Hogyan találhatna meg itt bárki bárkit is?
Hol van Caroline, hol van Janiki, hol van dr. Ganotra, hol van
Gita? És főként: hol van Asha?
Bárcsak beszélhetne a többiekkel, valahogy kapcsolatba lép-
hetne velük, de mind elszigetelten dolgoztak a saját küldetésü-
kön, sehogy sem lehetett megtalálni egyiküket sem, nem tudta
kideríteni, hogy Caroline vagy Janiki, vagy Gita, vagy bárki dr.
Ganotra csapatából közelebb jutott-e a célhoz, vagy van-e vala-
mi hírük. Ami mindannyiunknak kellene, gondolta Kamal, az egy
mobiltelefon. Néhány embernek már volt, lehet, hogy eljön az
idő, amikor az ilyen szerkentyű olyan mindennapos lesz, mint a
pénztárca, és mindenkinek lesz egy. De most most van és ez
Mumbai, India legzsúfoltabb városa, és nincs lehetőség kapcso-
latba lépni, együttműködni senkivel. Minden fér és minden nő
magára van utalva.
–  Ma este hatkor – foly tatta Sudesh, miközben arrébb terelte,
hogy kikerüljön egy döglött kutyát, amely a járdán hevert – ta-
lálkozunk egy Ramsingh nevű ckóval egy kávézóban. Ram-
singhnek vannak kapcsolatai az ágazatban. Bemutat bennünket
egy másik ckónak. Nem tudom, azt hogy hívják, de igazi nagy-
ágyú. Igazi strici. Ő fogja elvinni magát ahhoz a lányhoz, aki
szerintem Asha.
– Mennyire biztos abban, hogy ő az?
– Nem száz százalékig, de úgy tűnik, ő az. Úgy hetvenöt száza-
lék. A leírás alapján ő lehet.
– És azután?
–  Aztán elviszi magát egy különleges szállodába. Utána már
minden magán múlik. Nem tudom az egészet előre megtervez-
ni. Ha ő az, tárgyalhat a megvásárlásáról. És aztán a magáé.
– És ha nem ő az?
– Ha nem ő az, akkor csak mondja azt, hogy nem tetszik magá-
nak, és ennyi. Semmi gond. Akkor hazamegy, és következő éjjel
újra megpróbáljuk.
– És újra meg újra, gondolom. Amíg a megfelelő lány fel nem
bukkan. Akár hetekbe is telhet! Azt hiszem, akkor már jobb a ba-
rátom terve. Ő azon dolgozik, hogy egy internetes csevegőszo-
bán keresztül próbáljon velük összehozni.
– Ostobaság – legyintett Sudesh. – Azok a csevegőszobák – is-
merem őket. Az emberek egy csomót hencegnek, és úgy tesznek,
mintha másvalakik lennének, mint akik valójában. Csak egy ha-
lom túlfejlett egó. Nem bíznék meg senkiben, akivel egy cseve-
gőszobában találkozom.
–  Hát, azt hiszem, megismerkedem ezzel a Ramsinghgel, és
meglátom, mit ajánl. Mutatott magának fényképet?
– Nem. De meglehetősen pontos leírást adott.
– Mit jelent az, hogy meglehetősen?
–  Azt, hogy jó eséllyel Asháról van szó, és magának vállalnia
kellene a kockázatot.
– Akkor rendben. És addig?
– Addig meg akarom mutatni magának az ágazat belső műkö-
dését. Kísérjen el ma, mialatt dolgozom, és nézze meg, mit csi-
nálok! Nem akarom teljesen ártatlanul beküldeni magát oda.
Már így is túl ártatlannak tűnik.
 – Más is mondta.
–  Igen. Meg kell magát keményíteni, hogy rendesen el tudja
játszani a szerepét. A külsejét is meg kell változtatnia. Túl tisztá-
nak látszik.
– Szóval be akar mocskolni?
–  Így van. Nem szó szerint. De meg lenne lepve, mire képes
egy kis smink. Egy kicsit otrombábbnak kell tűnnie. Elnyűt-
tebbnek. Keményebbnek.
Kamal vállat vont.
– Azt teszem, amit mond.

– A nevem Kapoor. Nagyon örvendek. Az én feladatom gondos-

kodni arról, hogy minden igénye kielégítést nyerjen, vagy
visszajár a pénze. Milyen nyelveken beszél?
– Csak hindiül, gudzsarátiul és angolul.
– Nekem a maráthi és a hindi az anyanyelvem, de beszélek an-
golul is. Melyik nyelven szeretne inkább társalogni?
– Vagy hindiül, vagy angolul, maráthiul nem.
A fér egyetértése jeléül bólintott.
– Magánál van a pénz? Az egészet előre kérem. Ramsingh bizo-
nyára megmondta az árat. Természetesen készpénzzel kell zet-
nie.
Kamal átnyújtotta a kezében tartott szövettáskát. Kapoor be-
lenézett, tele volt összegumizott pénzkötegekkel, és a gumisza-
lagok alá tűzött cédulára fel volt írva a rúpiaösszeg. Az indiai
bankok nem bocsátottak ki ezerrúpiásnál nagyobb címletű
bankjegyet. A táska csaknem tele volt.
–  Kocsival megyünk oda. Odafelé az úton megszámolom a
pénzt, hogy lássam, minden rendben van-e. Körülbelül fél óra
múlva vesszük fel a lányt. A kocsihoz kézbesítik, és aztán el-
visszük őt egy bizonyos szállodába. Odakint várok, amíg végez-
nek, és visszafelé felveszem a lányt. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – felelte Kamal.
 – Nagyszerű. Gyerünk!
Egy menő fehér autó várakozott a járdaszegélynél, benne so-
főrrel. Kapoor az első ülésre szállt be, és intett Kamalnak, hogy
hátra üljön. Ő így is tett.
–  Elnézését kérem, amíg megszámolom a pénzt! Ránézésre
egyébként megvan. Jó vaskos a táska. – Kapoor hátrafordult a
hátul ülő Kamalhoz, és elvigyorodott, fel-le dobálva a táskát,
hogy mutassa, milyen nehéz. Aztán újra előrefordult, és számol-
ni kezdett. Már a felénél tartott, amikor megszólalt egy telefon.
Kapoor előhorgászott a zsebéből egy mobilt, és feltartotta, hogy
mutassa Kamalnak.
– Ezek nagyon hasznos holmik! Magának is be kellene szerez-
nie egyet.
Kihúzott egy antennát, és a csörgés abbamaradt. A fér egy
percig gyelt, aztán kiáltott valamit, ami garantáltan káromko-
dás volt. Ezután szózuhatag következett, de maráthi nyelven,
úgyhogy Kamal nem értette, miről beszélt. Ez így ment egy da-
rabig, Kapoor nyilvánvalóan zaklatott volt, de egy idő után lát-
hatóan némiképp lenyugodott, biccentett, és azt mondta, ach-
ha, achha. Elrakta a telefont.
– Valami gond van?
– Nem, semmi. Semmi a világon. Minden rendben. – Maráthiul
mondott valamit a sofőrnek, aztán újra felvette a telefont, és be-
ütött egy számot. – Elnézését kérem. Még egyet kell telefonál-
nom. – Pár másodperc múlva újra maráthiul karattyolt, izgatot-
tan, sürgetően. Újra letette a telefont, ismét beszélt a sofőrrel. A
sofőr erre előre-hátra fordította a fejét, hogy felmérje a forgal-
mat, megnyomta a dudát, és átvágott egy résen az autók között,
majd hirtelen jobbra fordult.
– Csak egy kis kitérő – vigyorgott Kapoor Kamalra.
– Mi a baj?
– Semmi, semmi a világon! Csak egy kis változás az áruátvétel
helyét illetően. Nincs semmi gond.
 Újabb vakító mosolyt villantott fel. Kapoor olyan, gondolta
Kamal, akár egy hollywoodi plakáton a gonosztevő vagy a hős.
Arca borotvált volt, a tömött bajuszt leszámítva, a haját hátrasi-
mította, hosszú ujjú kockás inget viselt, amelynek ujját feltűrte,
a felső három gombját pedig kigombolta, miáltal láthatóvá vált
bozontos mellkasa. Nyakában aranylánc, csuklóján aranyóra.
Újabb fél órája autóztak, amikor újra szólt a telefon, és ő fel-
vette. Ezzel a beszélgetéssel, amely igen rövid ideig tartott,
szemlátomást elégedett volt. De aztán Kamalhoz fordult.
– Mindjárt ott vagyunk. Már csak öt perc. De van egy kis válto-
zás a tervben. Sajnos a lány ma este nem elérhető. Gondoskod-
tunk helyettesről, egy kissé atalabb korcsoportból. Biztos va-
gyok benne, hogy tökéletesen elégedett lesz ezzel a megoldással.
Nagyon bájos lány.
– Egy pillanat! Nem akarok helyettest! Megadtam a paraméte-
reket!
–  Igen, uram, nyugodjon meg! Ez a lány pontosan megfelel a
paramétereknek, csak némiképp atalabb. Semmi gond. Az a cé-
lunk, hogy a pénzéért teljes körű szolgáltatást biztosítsunk.
– Nézze, én nem akarok némiképp atalabb helyettest. Vissza
akarom kapni a pénzemet. Adja vissza most, és engedjen kiszáll-
ni! Az üzlet ugrott.
–  Nem, uram, maga odaadta a pénzt, és nincs visszatérítés.
Ramsingh ezt nyilván elmagyarázta. Most pedig teljesítjük a sa-
ját részünket a megállapodásból. Mindjárt megérkezünk. Na-
gyon szép lány. Maga kétszáz százalékig elégedett lesz vele.
–  Nem érti? Nem akarok másik lányt! Gyerünk, adja vissza a
pénzemet! – Előrehajolt az első üléshez, és a táskáért nyúlt. Ka-
poor azonban az anyósülés lábterébe hajította a táskát.
– Mondtam, hogy nincs visszatérítés! Ezt a lányt kapja. Egyik
lány olyan, mint a másik, és ez még jobb is, mert atalabb. Egy
szűz. Tökéletes magának. Nézze, itt jön!
 Most egy csendesebb utcán voltak. A kocsi a járda mellé sik-
lott. Egy fér jött feléjük a járdán, egy gyermeket tartva a csípő-
jén. A kocsi megállt, a fér bevigyorgott az első ablakon. Kapoor
lehúzta az ablakot, és odacsúsztatott egy köteg bankjegyet. A
fér a pénzre pillantott, ismét elvigyorodott és bólintott, majd
kinyitotta a hátsó ajtót, és betaszította a gyermeket a hátsó ülés-
re. Legfeljebb, ha ötéves kislány lehetett. Szipogott.
– Bapu, Bapu! – kiáltotta a fér nak, aki belökte őt. Az megvere-
gette a fejét, és azt mondta hindi nyelven:
– Légy jó kislány, kicsim, hamarosan hazajössz! –, azzal elfor-
dult. Egy pillanat múlva már el is tűnt a láthatárról.
A lány most csendesen zokogott, arcát a karjába rejtve. Kapoor
újra hátrafordult.
– Látja? Bájos lány. Ragyogóan fognak szórakozni.
– Maga megőrült? Ez egy gyerek! Nem gyereket kértem! Az az
ember az apja volt?
Kapoor, még mindig hátrafordulva, megvonta a vállát.
– Igen, az apja. Az anyja meghalt egy évvel ezelőtt, az apja pe-
dig munkanélküli lett. Mit tehet az ember? Az élet küzdelem.
– De hát ez őrület! Ez a lány nem lehet több hatévesnél!
–  Öt, szerintem. Maga észszerűtlenül viselkedik, uram. Sok
fér épp ebben az életkorban szereti a legjobban. Nagyon jó cse-
re, sokkal értékesebb. Határozottan megéri a pénzt, amit ki ze-
tett érte. A neve Ragi.
Kamal hátrahanyatlott az ülésen. Nem volt megfelelő válasza.
Nem talált szavakat. A lány előrehajolt, arcát még mindig a ke-
zébe temetve, válla rázkódott, ahogy zokogott. Kamal megsaj-
nálta.
Ha nem én, hát lenne más, gondolta. Akkor már jobban jár ve-
lem.
Egy percnyi gondolkodás után újra megszólalt.
– Rendben. Meggondoltam magam. Elviszem.
 – Á, bölcs döntés! Nagyon bölcs! – felelte Kapoor. – Nagyon bol-
doggá fogja magát tenni ma éjjel.
–  Meghiszem azt – válaszolta Kamal. Meg akarta nyugtatni a
gyermeket, de óvakodott hozzáérni. Ugyanakkor kény telen lesz
megérinteni. Megijeszteni. Felnézett a forgalomra. Egy piros
lámpához közeledtek. A kocsi megállt. Kamal várt. Addig várt,
amíg úgy gondolta, hogy most már zöldre fog váltani a lámpa.
Akkor megragadta a kislányt, kinyitotta az ajtót, kiugrott a ko-
csiból, karjában a gyerekkel, és rohant, tárva-nyitva hagyva a
kocsiajtót. Mindenfelől tülkölés hallatszott. Váltottak a lámpák,
és a forgalom megindult. Erősen magához szorította a kislányt,
úgy vágtatott az autók között, miközben a kicsi pattogott a csí-
pőjén, és bömbölt. A kocsiból, amelyből kiugrott, kiáltást hal-
lott, nem nézett hátra, de hallotta, amint becsapódik egy kocsi-
ajtó, amiből arra következtetett, hogy Kapoor üldözőbe vette. El-
érte a járdát, és rohant. Rohant és rohant. Mögötte a forgalom
most már egyre gyorsabbá vált. Megkockáztatta, hogy hátrapil-
lantson. Kapoor most a szorosan egymás mögött haladó jármű-
vek sorai közé szorult: fémtenger hömpölygött ott kocsikból,
riksákból, teherautókból és motorkerékpárokból, amelyek most
már haladtak előre, de a kocsi, amelyből kiszállt, még mindig
egy helyben állt, a többi pedig kerülgette, tülkölve, kész lmes
téboly volt. Kapoor hollywoodi stílusban a szomszédos kocsi
motorháztetőjére ugrott, majd onnan át a következőre, de az a
sofőr az utolsó pillanatban előrelódult a járművével, ő pedig
megbotlott, és leesett. Az autók közé csúszott – egyenesen egy
motor útjába, amely a kocsisorok között szlalomozott. Hatalmas
csattanás hallatszott. Kamal megállt, hátrafordult, és odabá-
mult, de nem sokat látott. Csak annyit, hogy a motor már nem
szlalomozott, és Kapoor már nem rohant.
Dudák és autókürtök harsogtak, még az eddiginél is hango-
sabban, valaki ordított, talán maga Kapoor, talán a motoros. Ko-
csik álltak meg, ajtók nyíltak, és emberek gyűltek össze, kiabál-
va és hadonászva. Remélem, a pokolban fogsz megrohadni, mond-
ta hangosan Kamal, remélem, soha többet nem árthatsz egyetlen
gyereknek sem! Remélem, csótányként születsz újra!
Aztán elballagott, és keresett egy taxit, miközben a kislány a
csípőjén ült, és a vállán sírt.

Kamalt a taxi visszavitte a szállodához. A gyermek még mindig

csendesen zokogott, öklét a szemére szorítva. Már elmúlt tíz óra,
Janiki biztosan ágyban van. Bekopogott az ajtaján.
–  Janiki! Én vagyok az, Kamal! – mondta, nem túl hangosan,
mivel igen késő volt. Hallotta, ahogy csupasz talpak szaladnak
át a szobán, és az ajtó kitárult.
– Kamal! Hála istennek! Én már…
Janiki, aki hálóingben állt az ajtóban, hirtelen elhallgatott, és
csak bámult.
Kamal átadta neki a kislányt.
– Vedd át! Meg van rémülve. Fél tőlem, és valószínűleg minden
fér tól. Mondtam neki, hogy nem fogom bántani, de nem hisz
nekem – egyelőre. Nem Asha volt az, hanem ő. A neve Ragi.
– Ó, drágám! Édesem! Gyere ide, beti!
Hindi nyelven beszélve Janiki kinyújtotta a karját, és a kislány
egyből előrehajolt, és az ölelésébe vetette magát. Janiki szorosan
magához ölelte, és elfordult Kamaltól.
– Hagyj vele egyedül egy időre! Halálra van rémülve. Majd ké-
sőbb elmondod, mi történt. És… á, majd én is holnap mondom
el.
Kamal bólintott, és Janiki gyengéden becsukta az orra előtt az
ajtót.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Janiki
Együtt reggeliztek, hármasban, egy közeli étteremben, és Janiki
mindent elmesélt Kamalnak az előző nap történéseiről, vala-
mint Caroline szorult helyzetéről.
– Szóval, a jó hír az, hogy megtalálta Ashát, a rossz viszont az,
hogy most már mindketten fogságban vannak.
– Jóságos ég! – hűlt el Kamal. – Miért nem mondtad el, amikor
hazaértem az éjjel? Egyből odamentem volna, és…
– Kamal, ha még emlékszel, tegnap este más gondjaink akad-
tak – sandított Janiki a kislányra. Az meglepő módon jó ét-
vággyal vetette magát a reggelijére. Éjszaka szinte azonnal meg-
nyugodott, amikor Kamal elment, és Janikihez bújva elaludt.
Habár egyetlen szót sem volt hajlandó beszélni, ma reggelre úgy
tűnt, kiheverte az előző esti események okozta sokkot, és meg-
engedte Janikinek, hogy lemosdassa és felöltöztesse. A ruhái
egészen tisztának és jó állapotúnak tűntek. Janikinek majd Ka-
mallal el kell döntenie, hogyan tovább, de Kamalnak először az
Ashával kapcsolatos híreket kell megtudnia.
– Miért nem küldted oda azonnal a rendőrséget? Miért…
– Kamal, te állandóan elfelejted, hogy Indiában vagyunk, nem
Amerikában. Egyébként én is hajlamos vagyok elfelejteni. Ami-
kor Gita megérkezett, és elmondta, mi történt, nekem is ez volt
az első gondolatom, de kinevetett. Ő már mindenre gondolt,
még az amerikai nagykövetséget is felhív ta, de a legkevésbé sem
mutatkoztak segítőkésznek. Kamathipura a gond. A rendőrség
nem foglalkozik vele, Kamal. Teljesen azoknak a striciknek a
zsebében vannak, és az a körülmény, hogy Caroline fehér bőrű,
nem segít különösképpen. Lehet, hogy két-három napon belül
elsétálnak arra, hogy megigyanak egy kávét a madámmal, de az
is lehet, hogy egyáltalán nem foglalkoznak az üggyel.
– De hát Caroline amerikai! Ezúttal az amerikai nagykövetség-
nek muszáj segítenie!
– Mondtam már – Gita felhív ta őket. És megint csak Kamathi-
pura jelenti a problémát. Próbáld nekik megmagyarázni, miért
kellene megmenteniük egy amerikai nőt, aki önként bement
Bombay legrosszabb hírű körzetébe, egy bordélyba, és meglá-
tod, milyen lelkesen fognak segíteni!
– Felhívom Wayne-t – jelentette ki Kamal. – Ő majd tudja, mit
kell tenni. Caroline azt mondta, jó kapcsolatai vannak, ismeri a
nagykövetet. Meg kell mozgatnunk néhány szálat!
Janiki bólintott.
–  Jó, hívd fel Wayne-t! De gondolod, hogy Caroline és Asha
még mindig abban a szobában vannak? Biztosan elvitték már
őket onnan. Csak abban reménykedhetünk, hogy Caroline elég
agyafúrt ahhoz, hogy mindkettőjüket kiszabadítsa valahogy.
Szerintem Caroline-t most már hat lóval sem lehetne elszakíta-
ni Ashától, és hacsak…
– Te jó ég, Janiki, hogy vagy képes ilyen bizakodónak maradni?
Caroline nem birkózik meg azzal, hogy egy csapat bűnöző fog-
lyul ejtette Kamathipurában! Caroline Indiával úgy egyáltalán
nem képes megbirkózni, nemhogy kezelni tudna egy ilyen hely-
zetet! Oda kell mennem…
Talpra ugrott, mintha csak el akarna rohanni, hogy segítsen
Caroline-nak.
– Várj, Kamal, várj… gyelj: tegnap este egy újabb gondot vet-
tél a nyakunkba, és tényleg foglalkoznunk kellene ezzel a pici
lánnyal is. Mit szeretnél, mit tegyek vele? – Mindketten újra a
gyermekre pillantottak, aki változatlan iramban lapátolta a szá-
jába az ételt, mintha már egy éve nem evett volna. – Olyan vé-
konyka! – szörnyülködött Janiki. – Szóval mesélj: mi történt?
Hogy tettél rá szert?
 –  Hátborzongató történet – ült le Kamal ismét. – Csereként
ajánlották fel nekem a helyett a lány helyett, akit kapnom kel-
lett volna, és belökték a kocsiba. Megszöktem vele. Lényegében
ennyi. Csak annyit tudok, hogy a saját apja bocsátja áruba. A tu-
lajdon szememmel láttam. A jelek szerint meghalt az anyja.
– Borzasztó! – rázkódott össze Janiki. – El kell vinnünk dr. Ga-
notrához, hogy bevehesse a programjába. És kórházba kell ke-
rülnie, Kamal! Ki kell őt vizsgálni, és a gyámügyeseknek is fog-
lalkozniuk kellene a dologgal. Ha a saját apja üzletel vele, nem
mehet vissza hozzá!
– Teljes mértékben egyetértek. De Janiki, meg tudnád ezt egye-
dül csinálni? Retteg a fér aktól, és nem is csoda. Én meg tegnap
csak megragadtam őt, és rohantam vele, rémisztő lehetett szá-
mára. Figyelj: én intézem Caroline és Asha ügyét, te meg vidd el
őt dr. Ganotrához, jó?
– De rád is szükség lesz majd, Kamal. Vallomást kell majd ten-
ned a rendőrségen, el kell mondanod, mi történt.
–  De hát a rendőrség nem foglalkozik ezekkel az ügyekkel,
nem igaz?
– Ez így van. De egy ilyen kicsi gyereket… nos, nem küldhetik
vissza az apjához, és biztos van erre valami eljárás, ki kell majd
vizsgálniuk az ügyet. Dr. Ganotra tudni fogja, mi a menete.
– Rendben. Nos, ha szükség van rám, majd jövök. Most viszont
mennem kell, hogy megkeressem Ashát és Caroline-t. Kész
vagy? Én igen. Maradjatok csak, én rohanok. Mi is a cím?
Janiki átadott Kamalnak egy cédulát, rajta Asha feltételezett
tartózkodási helyének a címével.
– De már nem lesz ott. Ebben biztos vagyok.
– Elmegyek a nagykövetségre, aztán felhívom Wayne-t. Majd ő
megmozgat néhány szálat, ha nem bizonyulnának segítőkész-
nek. Caroline azt mondta, Wayne nagybátyja szenátor. Ez majd
hatni fog.
 Kamal zetett az ajtó melletti pénztárnál, és kinyargalt a reg-
geli napsütésbe. Janiki a fejét csóválta. A fér buzgósága és sür-
gölődése érthető volt, de ahhoz a házhoz visszamenni teljesen
hiábavalónak ígérkezett. Janikinek megvoltak a maga tervei. El-
viszi a gyermeket dr. Ganotrához, aztán visszatér a Tulasa Ház-
beli számítógéphez. Beszél a Gyalázkodóval – tegnap délután a
fér nem volt elérhető –, és valahogy megegyezik vele. Talán ő
jelenti a kulcsot Caroline és Asha megmentéséhez. Volt egy ötle-
te, hogyan lehetne ezt kivitelezni. De csak szép sorjában. Kezd-
jük a gyermekkel.

– Megpróbálták őt eladni Kamalnak – mesélte Janiki dr. Ganotrá-

nak. – Sikerült megmentenie.
–  Szép munka! – Dr. Ganotra leguggolt a kislányhoz, és kezet
nyújtott neki. – Namaste, csöppség! Hogy hívnak?
De a kislány hátrahőkölt, elbújt Janiki háta mögé, arcát Janiki
kameezának szegélyébe temetve.
– Kamallal is így viselkedik – mondta Janiki. – Fél a fér aktól.
A neve Ragi.
Dr. Ganotra felállt.
– Rendben. Sokszor látunk ilyet ennyire atal gyerekeknél. El
tudna jönni vele a kórházba? Vele maradna, amíg kivizsgálják?
Úgy látom, magában megbízik.
Janiki a számítógépre gondolt, de csak egy pillanatig.
– Természetesen eljövök. Úgy tűnik, kedvel. Gyere, beti! Gyere
Janiki nénivel!
Kinyújtotta a kezét, és a kislány megfogta, és kisétált vele a
házból. Dr. Ganotra leintett egy taxit, és mindhárman beszáll-
tak. Janiki átkarolta Ragit, és magához húzta. A kislány szopni
kezdte a hüvelykujját, és Janikihez bújt. Janiki még szorosabban
magához ölelte, és megcirógatta a haját.
Janiki Ragi ágya mellett ült – már átkerült egy kórterembe –,
amikor odalépett hozzá egy nővér, és így szólt:
– Van odakint valaki, aki szeretne önnel beszélni, asszonyom.
Ki tud jönni?
Janiki a kislányra pillantott. Alszik. Akkor kimehet. Felállt a
székről, és kiment a kórteremből. Kamal várt rá.
–  Nos? – kérdezte a lány. – Hogy ment? Voltál a nagykövetsé-
gen? Beszéltél Wayne-nel?
Kamal kimerültnek és elgyötörtnek tűnt.
– Először a rendőrségre mentem, és olyan volt, mintha csak a
kínai nagy falnak beszélnék. Aztán elmentem az amerikai nagy-
követségre, és épp, amikor beléptem, szembejött Gita, úgyhogy
együtt ebédeltünk. Nem izgatja őket különösebben az ügy: lát-
hatóan úgy vélik, Caroline önként sodorta veszélybe magát és
bűnöző kerületről van szó. Azt mondták, az amerikai nagykö-
vetség nem dajka. És tudod, milyen Bombay. Lomha, közönyös.
Úgyhogy… – Vállat vont. – De sikerült elérnem Wayne-t telefo-
non, és beszéltem vele. Megkéri a szenátor bácsikáját, hogy lép-
jen közbe, és a következő géppel idejön. Őrjöng. Nemcsak, hogy
nem találtuk meg Ashát, de Caroline-t is elvesztettük.
– Mondtam Caroline-nak, hogy ne menjen oda! – közölte Jani-
ki. – Ha várt volna egy kicsit, valahogy odaküldhettelek volna
téged, vagy egy másik fér t, és másnap hivatalosan megvásá-
rolhattad volna Ashát. Minden tökéletesen el volt rendezve, de
neki muszáj volt odamennie, és mindent összezavarnia. Szóval,
most arra kell várnunk, hogy az amerikaiak intézkedjenek? De
tudod, most akár mindkettőjüket elnyelheti egy fekete lyuk.
Tisztában vagy ezzel, ugye?
– Tudom. Szóval, mi legyen?
–  Mi legyen? Semmi. Ez az egész egy nagy türelemjáték. Úgy
tűnik, Bombayben semmi mást nem csinálunk, csak várunk.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Caroline
Caroline egészen eddig sikeresen elfojtotta a félelmét. Olyan
volt, mintha sérthetetlen páncélt viselt volna. Próbált megszó-
lalni, de egy hang sem jött ki a torkán. Devaki viszont még min-
dig beszélt, háttal Caroline-nak, miközben az egyik ókból két
halomba válogatta a ruhákat.
–  Ezeknél jobb shalwart egész Bombayben nem talál. Máig is
Bombaynek hívom ezt a helyet: mi, idősebbek már nem tudunk
olyan könnyen váltani. Szerintem magának jól állna egy pom-
pás smaragdzöld. Kamini bármilyen színben és fazonban gyö-
nyörűen festene. Nézze, találtam valami magához illőt. Most azt
akarom, hogy mindketten mossanak hajat. Utána teszünk rá va-
lami balzsamot, hogy megszabaduljunk a tetvektől. A legjobb
az, ha az ember leborotválja a haját, de ez most túlságosan szél-
sőséges megoldás lenne. A fürdőszobába az az ajtó vezet. Itt van
neki egy szép vörös shalwar, de még ne öltözzenek fel teljesen,
amíg meg nem volt a tetvetlenítés.
– Devaki, hallgasson ide! – találta meg a hangját Caroline, ha-
bár úgy tűnt számára, hogy alig több károgásnál, határozottan
csengett. – Megmondtam magának, hogy én nem vagyok eladó.
Ha azok a fér ak eladtak engem, akkor valami tévedés történt.
Önként maradtam ezzel a lánnyal, hogy gondoskodjak róla.
Nem tudom, mi folyik itt, de örülök neki, hogy maga beszél an-
golul, és talán elmagyarázhatná…
– Nincs időm magyarázatokra! A helyzet egyszerű. Mr. Rajgo-
palnak dolgozom, és ezt a lányt kiválasztotta egy ügyfele, Mr.
Chaudhuri. Ennyi az egész. Maga egy idősebb fehér nő. Mr. Raj-
gopal majd eldönti, mihez kezd magával. Lehet, hogy nem veszi
hasznát, ha maga azt mondja, hogy nem lesz készséges. Nem tu-
dom. Maga olcsó volt, úgyhogy nem érdekel. Mr. Rajgopal hozza
meg a döntést. Több variáció is lehetséges, de erősen javasol-
nám, hogy viselkedjen és nézzen ki a lehető legjobban, amikor
találkozik vele, mert akkor jó élete lesz egy igen jó házban.
– Nem tarthatnak itt! Amerikai állampolgár vagyok. A férjem-
nek fontos kapcsolatai vannak. A nyomomba fognak eredni,
amint tudnak, és akkor maguk nagy bajba kerülnek. Jobban ten-
né, ha mindkettőnket most azonnal szabadon engedne!
De Devaki csak a vállát vonogatta.
– Hogy találnák meg magát? Az emberek errefelé nem beszél-
nek. Ez egy hatalmas város. Csak viselkedjen jól, és akkor jó dol-
ga lesz.
–  Maga komolyan azt hiszi, hogy hirtelen… prostituált válik
belőlem? Amerikai vagyok! Jogaim vannak! És fontos kapcsola-
taim! A férjem óriási balhét fog csinálni, ha rájön, mi történt!
Maguk nagy bajba fognak kerülni!
Devaki kuncogott.
– Ó, milyen fenn hordja az orrát! Maga azt hiszi, többet ér az éj-
szakai pillangóknál, csak mert sosem kellett magát áruba bocsá-
tania? Többet ér, mint én? Maguk, kiváltságos fehér emberek azt
hiszik magukról, hogy valami istenek vagy mik. Maga azt hiszi,
hogy vannak jogai? Ki adta magának azokat a jogokat? Azt hiszi,
foglalkozik itt bárki is a maga jogaival? Hát hadd mondjam el,
hogy vannak, akik jó pénzt zetnének azért, hogy ledöntsenek
egy ilyen fehér istenséget, mint maga, az összes jogával! Maga
értékesnek számít, még ha kicsit öreg is már. Akár készséges,
akár nem. Ha kelletlen, az még jobb is, de magának könnyebb,
ha készséges. És…
–  Meg fogják találni magát! A férjem megtalálja! Garantálom
magának, hogy egy életre börtönbe kerül! Én…
–  És ugyan hogy találna meg? Maga még azt sem tudja, hol
vannak most. Ez egy csaknem húszmilliós város. Senki nem
tudja, kicsoda maga! Sosem találják meg. És jobban tenné, ha el-
magyarázná Kamininek, hogy beszélnie kell. Elvárom magától,
hogy bátorítsa őt, akkor hamarosan visszatérhet Mr. Chaudhu-
rihoz. Ragyogó karriert fog befutni. Ami magát illeti, nem néz ki
rosszul, de magában nincs meg az az elegancia, ami benne – tu-
dok magának egy jó helyet, de luxusra ne számítson. Magától ér-
tetődően külön kell választanom magukat. Most pedig hallgas-
son ide… Nem, ne szakítson félbe! Nincs sok időm. Néhány má-
sik lányhoz is be kell mennem még az emeleten. Maga megfür-
deti őt, és újra felveszik a hálóingüket a tetvetlenítéshez. Idekül-
dök egy cselédet az üveggel. Beledörzsölik a hajukba, és tíz per-
cig rajta hagyják. Ez egy speciális balzsam, amelyet Németor-
szágból importálunk, nagyon hatékony, minden tetű és serke el-
pusztul tőle, én Ördöglének hívom. Amikor végeztek, akkor ala-
posan ki kell öblíteniük, aztán szárítsa meg mindkettőjük haját,
és öltözzenek fel! Egy óra múlva visszajövök, hogy megnézzem,
hogy állnak. Azt akarom, hogy elbűvölőek legyenek, amikor ta-
lálkoznak Mr. Rajgopallal, maguknak lesz jobb úgy. A maga he-
lyében rávenném a lányt, hogy ezúttal beszéljen. Mr. Rajgopal
néha ingerlékeny tud lenni, és ha úgy véli, a lány még mindig
makacskodik, lehet, hogy visszaküldi az egyik kamathipurabeli
olcsó házba. Azt maga sem akarná. Volt már ott, tudja, milyenek
azok a házak. Mindkettőjüknek jobb élete lehet, de értelmesen
kell viselkedniük. Akkor minden rendben lesz. Nos, most men-
nem kell. Tegye, amit mondtam, és tisztálkodjanak meg! Fel kell
ébresztenie, nem alhat egész nap. Egy óra múlva itt leszek.
Amikor Devaki kiment, Caroline az ablakhoz lépett, és kiné-
zett rajta, megpróbálta felmérni, mik az esélyeik a szökésre. El-
szoruló szívvel látta, hogy a ház egy kert kellős közepén áll,
amelyet magas, dróthálós kerítés vesz körbe. Volt egy vaskapu,
természetesen gondosan bezárva, és két khaki uniformist viselő
őrszem ült összecsukható fémszéken a kapu innenső oldalán, a
kaviccsal felszórt kocsifelhajtó mellett, dohányoztak és beszél-
gettek. Bár pillanatnyilag nem látszottak különösebben éber-
nek, Caroline-nak nem volt kétsége afelől, hogy fegyver van ná-
luk, és nagyon is felélénkülnének, ha ő kijutna valahogy a ház-
ból. Ezen az ablakon át mindenesetre esély sem volt a menekü-
lésre. Erős rács zárta el a kifelé vezető utat.
A pánik, amelyet érzett, amikor ráébredt, hogy – legalábbis
Devaki szemében – eladták prostituáltnak, mostanra csendes
iszonyatba ment át, és óvatos, sebes gondolkodásra késztette.
Gondolkodás nélkül ugrott fejest ebbe a kutyaszorítóba, csak az
ösztöneit követve. Abban a pillanatban, amikor Asha rettegve
belékapaszkodott, tudta, hogy soha többé nem hagyhatja el.
Nem előre megfontolt döntés volt. Az anyai ösztöne, amelyről
azt hitte, hogy ilyennel nem is rendelkezik, teljes erővel műkö-
désbe lépett.
Mivel egyelőre nem volt menekvés, Caroline úgy vélte, böl-
csebb, ha Devaki utasításai szerint jár el. Úgy tűnt, Ashának és
neki nem kell egyből elkezdeniük „dolgozni”, ez esetben pedig
azzal, ha együttműködnek Devakival, időt nyerhetnek. Előbb-
utóbb adódik majd valami lehetőség a szökésre, addig pedig
jobb, ha elaltatják Devaki éberségét. Ami pedig a szökést illeti,
majd improvizál. Kivárja a megfelelő pillanatot, és bízik benne,
hogy abban a pillanatban kínálkozik majd valami menekülési
mód. Ennél többet nem tehet. Egyébként is, majd meghalt egy
tusolásért.
Miután szilárd elhatározásra jutott, az ágyhoz lépett, gyengé-
den Asha vállára helyezte a kezét, és megrázta.
– Asha! – szólt lágyan. – Ébresztő!

A feje még mindig bizsergett a tetűirtó szertől. A használati út-

mutató németül volt az üvegre nyomtatva, de azt tette, amit De-
vaki mondott, és először Asha, majd a saját hajára öntött egy
tisztességes adagot, hagy ta, hogy a folyadék beivódjon, aztán ki-
mosta. Asha öblítővizében több döglött tetvet is látott, a sajátjá-
ban egyet sem, de jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy ha rejtő-
zött is benne élősködő, azt most mind kiirtotta. És be kellett is-
mernie: a smaragdszínű shalwar kameez kifejezetten jól állt
neki. Asha egyszerűen káprázatosan nézett ki – ha az ember
nem nézett a szemébe. Karmazsinvörös selyemből készült, elöl
végig hímzett kameezt viselt, amelynek a nyakkivágásába apró
itterekből varrtak mintát. Úgy nézett ki, mint valami herceg-
nő.
Asha készségesen beleegyezett, hogy Caroline kezelje. Miután
felébredt, zokszó nélkül végigcsinálta a fürdés, samponozás és
tetvetlenítés műveletsorát. Aztán hagy ta, hogy Caroline mege-
tesse, és ivott a szájához tartott csészéből. Belelépett a shal-
warba, amelyet Caroline odatartott neki, jobb láb, bal láb, Caroli-
ne vállába kapaszkodva, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, és
engedte, hogy megkösse a húzózsinórt. Felemelte a karját, és
hagy ta, hogy Caroline áthúzza a kameezt a fején, és bekapcsolja
a francia kapcsokat a vállán. Megszárított és átkefélt haja sűrű,
fekete sátorként hullott a háta közepéig. Most a széken ült, ölbe
tett kézzel, és a falra meredt, szeme pedig, nagy, mandulavágású
szeme, amelynek ragyogó borostyánszín itter gyanánt életteli-
en kellett volna csillognia, halott volt.
Caroline mindvégig beszélt hozzá. Újra és újra elmondta,
mennyire sajnálja, hogy kicsi korában elhagy ta. Hogy mennyire
sajnálja, hogy nem látogatta meg gyakrabban. Mennyire sajnál-
ja, hogy nem jött érte, hogy magával vigye Amerikába, és az
anyukája legyen. Mennyire sajnálja, hogy nem tudta, hogy Sun-
dari és Viram meghalt, és nem volt, aki Asháról gondoskodjon,
hogy nem védte meg Paruthy bácsitól, hogy nem írt neki vagy
hív ta fel minden egyes nap, hogy elmondja, mennyire szereti.
– De most itt vagyok, Asha. Most itt vagyok veled, és soha töb-
bet nem engedlek el, amíg csak készen nem állsz arra, hogy el-
menj, mert már felnőttél, és nincs rám többé szükséged. Megvé-
delek. Megóvlak. Megígérem.
 Úgy tűnt, Asha nem gyel, nem is hallja. De Caroline tudta,
hogy valahol legbelül Asha minden egyes szót hall, és minden
ígéretet magába szív, és hogy legbelül Asha azt is tudja, hogy ez-
úttal Caroline meg is tartja az ígéreteit. És habár Caroline pró-
bálkozásai, hogy a szemébe nézzen, és egy kis szikrát csiholjon
bele, kudarcba fulladtak, mint a legyek, amelyek nekiütköznek
egy ablaktáblának, és kábán lepotyognak, tudta, hogy valahol
legbelül a lánya szívében még pislákol egy kis szikra és ő ehhez a
szikrához beszélt, ebben hitt. Meg fog erősödni. Tudta. Caroline
most élénk, vidám tréfálkozással próbálkozott.
–  Asha, szerintem minden rendben lesz. Itt sokkal jobb dol-
gunk van, és ha észnél leszek, biztos vagyok benne, hogy hama-
rosan ki tudunk jutni innen. Ne aggódj! És nézd, micsoda tiszta-
ság van itt, és rendes ételt is kapunk! Azt hiszem, hozzád pártolt
a szerencse, Asha! De nem tudom, mennyi időbe fog telni. Ha-
marosan találkoznunk kell ennek a helynek a tulajdonosával, és
valahogy le kell nyűgöznünk. Nem akarlak siettetni, van időd,
de jobb lenne, ha szólnál egy-két szót – csak hogy ne küldjön
vissza bennünket Kamathipurába. Biztos vagyok benne, hogy
meg tudod tenni. Csak annyit mondj, hogy jó reggelt, és próbálj
mosolyogni! Csak hogy mutasd, beszélsz angolul, időt kell nyer-
nünk, mert még nem tudom, mikor és hogyan juttatom ki ma-
gunkat innen, de megcsinálom. Megígérem!
De Asha csak nézett, és az ajka meg se rezzent.
Caroline kezdett kétségbeesni, hogy vajon képes lesz-e valami
reakciót kihízelegni Ashából, amikor újra fordult a zárban a
kulcs, és Devaki lépett be, nyomában ugyanaz a cseléd, aki a reg-
gelijüket hozta.
– Ó, milyen csinosak! Milyen csinosak mindketten! Ki gondol-
ta volna – habár természetesen tudtam, hogy a mocsok alatt két
kis ékkő rejtőzik! Mr. Rajgopal rendkívül elégedett lesz maguk-
kal – ez a lány egyszerűen elragadó! Igazi páratlan szépség! Rá
tudta már venni, hogy beszéljen?
 –  Még nem – ismerte be Caroline –, de biztos vagyok benne,
hogy sikerülni fog.
Egész bensője lázadt a szerep ellen, amelyről azonban tudta,
hogy el kell játszania. Legszívesebben nekiesett volna Devaki-
nak, kikaparta volna a szemét, végigkarmolta volna az arcát,
megharapta és megrúgta volna, mielőtt elmenekülnek, de tud-
ta, hogy csak egy ütőkártya van a kezében, és azt óvatosan kell
kijátszania. El fog jönni a megfelelő idő és nem erőszakkal, ha-
nem fortéllyal juthatnak ki innen. Nem fogja elveszíteni ezt a
csatát, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy egy ideig meg kell
játszania a kedves, szelíd cicát, miközben belül egy tigris kus-
had, és várja, hogy támadhasson… De nem. Nem fog támadni. A
helyzet ravaszságot igényelt.
Devati türelmetlenül intett a cselédnek, hogy lépjen közelebb,
és mondott neki valamit egy másik nyelven.
–  Mindkettőjüknek ékszerekre lesz szüksége. Felküldök né-
hány divatékszert. Az micsoda? – nyúlt ki, és megérintette a
gyűrűket Caroline nyakában.
–  Azok a gyűrűim. A jegygyűrűm és az eljegyzési gyűrűm. –
Gondolt egyet, és azt hazudta: – Csak érzelmi értékük van.
– Nos, ha bármi értékük is van, én a maga helyében levenném
és elrejteném őket. Mr. Rajgopal ugyanis el akarja majd venni
magától – magának vissza kell zetnie az árat, amelyet ki zetett
magáért, tudja. Meglehetősen kapzsi ember. És biztos vagyok
benne, hogy megérnek egy-két lakhot. Azt is akarná.
–  Gondolja, hogy meg tudnám vásárolni vele a szabadságo-
mat? És Asháét?
– Azzal? – nevetett Devaki. – Egy-két lakh aprópénz Mr. Rajgo-
pal számára. Tudok egy keveset az ékszerekről, és elárulhatom,
ez nem nyűgözné le – egyértelműen nem elég, hogy kiváltsa azt
az összeget, amelyet magukkal akar keresni. Ha szeretné, odaad-
hatja őket nekem. Én majd megőrzöm magának.
– Miért bíznék meg magában?
 –  Ó, én nagyon megbízható vagyok. Ne gondolja, hogy csak
mert ebben a szakmában dolgozom, tolvaj vagyok! Nem talál
nálam becsületesebbet az egész szakmában. Valójában nagyon
tisztességes nő vagyok, igen tiszteletre méltó a származásom.
Egy nagyon magas rangú angol hölgy cselédje voltam. Jó okta-
tásban részesültem, a szüleim angol középiskolába küldtek! És
nagyon kedves nő vagyok, soha életemben nem ütöttem még
meg egy lányt se, aki nekem dolgozik. Csak a balszerencsének
köszönhetően kötöttem ki ebben a szakmában.
Caroline észrevette, hogy ha van valami, amit Devaki szeret,
az a fecsegés. Úgy tűnt, a nő kényszert érez arra, hogy beszéljen,
beszéljen, beszéljen, és Caroline azt is észrevette, hogy minél to-
vább beszélteti, annál több információt tud belőle kiszedni, és
annál könnyebben rájöhet, hogyan szökhetnének meg.
– Mi történt? – érdeklődött merészen.
– Nos, az angol nőnek az a hitvány a tehetett róla – Jamesnek
hív ták. Nagyon jóképű volt! Akkoriban tizenhét éves atal nő
voltam, könnyen befolyásolható. Rávett, hogy a lelkiismeretem
ellenében cselekedjek – nagyon ártatlan lány voltam, mit tud-
tam arról, milyenek a fér ak! Hogy is tudtam volna visszautasí-
tani egy atal angol fér közeledését? Fiatalabb volt nálam, ti-
zenöt-tizenhat éves. Nos, egy ideig minden rendben ment, de
mit tudtam én az élet dolgairól? Mire észbe kaptam, gyermeket
vártam, és az a nő kidobott. Mit tehettem volna? Nem térhettem
vissza a falumba – micsoda szégyen lett volna a szüleimnek! Ta-
láltam egy katolikus otthont, ahol meghúzhattam magam,
amíg megszületett a lányom. Azt akarták, hogy adjam örökbe,
de képtelen lettem volna rá, hogy lemondjak a tulajdon húsom-
ról és véremről! Soha! Úgyhogy beadtam az árvaházba, és el-
mentem, hogy munkát keressek. És hát milyen munkát is talál-
hattam volna az után a szégyen után én, egy nő, aki magára van
utalva egy ekkora városban? Bukott nő voltam, és még mélyebb-
re süllyedtem – hogyan is kerülhettem volna el? Micsoda ször-
nyű életet voltam kény telen élni! De a legrosszabb az volt, hogy
elveszítettem a lányomat. Igen! Azok az apácák megtudták, mi-
vel foglalkozom, és nem engedtek többé a közelébe. Azt akarták,
hogy írjak alá valami papírokat, hogy végleg elvegyék tőlem –
valójában ellopták tőlem. De nem tettem meg! És hatéves korá-
ban visszaloptam tőlük.
Devaki kinyitott egy műanyag dobozt. Csordultig tele volt haj-
formázó eszközökkel: kefékkel, fésűkkel, szalagokkal, hullám-
csatokkal, mindennel, amire az embernek szüksége lehet.
– Gyönyörűvé varázsolom ezt a hajat – jelentette ki. – El se hin-
né, mire képes az én varázskezem!
–  És mennyi idős most a lánya? – faggatta Caroline. Tovább
kellett beszéltetnie a nőt.
– Körülbelül, mint ez a lány, egy-két évvel lehet idősebb – vála-
szolta Devaki. – Talán nem ilyen csinos, de egy anya mindig
szépnek látja a lányát! És persze ő is világos bőrű – végül is az
apja angol volt. Egyszer el kell mesélnie a saját lánya történetét!
Szeretem hallgatni a történeteiket – olyan vagyok, mint egy
anya, tényleg törődöm a lányaimmal.
– Ha tényleg törődne velük, elengedné őket! Nem végezné ezt a
munkát!
– De a lányaim boldogok! Látszik, hogy maga új ebben a szak-
mában – bármelyik lány, aki Kamathipurában élt egy darabig, a
fél szemét odaadná, hogy nekem dolgozhasson! Maga nagyon
hálátlan. Tudom, hogy Kamini máshogy vélekedik – ő már tudja
értékelni a különbséget. – Devaki most erőteljes mozdulatokkal
kefélte Asha haját, és nyilvánvalóan nagy örömét lelte ebben.
– De engedné, hogy a lánya is így dolgozzon? Ha egykorú As-
hával, vele is ilyen munkát végeztet?
A nő a homlokát ráncolva Caroline-ra nézett.
– Természetesen nem így dolgozik! Szó sem lehet róla! Épp ez
volt az egyik oka annak, hogy minden ravaszságomat latba ve-
tettem, hogy előrelépjek a szakmámban, hogy el tudjak költözni
arról a helyről, ahol éltem, és találjak egy tisztességesebb szál-
lást a magam és a lányom számára. De a bombayi lakbérek na-
gyon magasak – csak egy kis szobát tudtam kibérelni, és azt is
Kamathipura közelében. Az apácák nem árulták el, hol van, de
én kiderítettem. Most egy másik, lányoknak kialakított gyer-
mekotthonban van. Rendes iskolába jár.
–  De ha, tegyük fel, hogy magával lakna. Megengedné neki,
hogy…?
– Soha! Természetesen nem! Soha nem engedném, hogy ezt a
munkát végezze! A lányom nagyon bájos. És művelt is, és egy
éven belül kijárja az iskolát.
– Akkor mit fog csinálni?
– Nos, meg kell próbálnom találni neki egy rendes férjet, de ez
nem könnyű – azt akarom, hogy tisztességes fér hoz menjen
hozzá, de hogyan akadályozhatom meg, hogy a ú szülei meg-
tudják, miből élek? Ez az én nagy bánatom. Épp elég nehéz egye-
dül felnevelni egy gyermeket, de férjet találni egy lány számára
szinte lehetetlen egy egyedülálló anya számára, nekem pedig
különösen keserves. De hát mindenkinek megvan a maga álma.
Devaki Asha egy hajtincsét hosszú csigába tekerte fel, és a feje
tetejére csíptette. Aztán felemelt egy újabb tincset, és azzal is
ugyanezt tette, újra meg újra, míg végül már csak egy tincs ma-
radt. Ezt fürge, ügyes ujjakkal fonni kezdte. Időnként megállt,
hogy a karpereceit felhúzza a karján. Miért nem veszi le egysze-
rűen, tűnődött el Caroline, hiszen úgyis újra lecsúsznak?
– A maga álma micsoda?
– Az álmom? Nos, ezt nem szoktam elárulni a lányaimnak, de
magunk között, a lányom érdekében arra volna szükség, hogy új
életet kezdhessek egy másik városban, ahol senki sem ismer.
Lakhnau: az a város az én álmom! A szülőfalum Lakhnau közelé-
ben van, és jól ismerem a várost. Egy szép, tiszta kis lakásról ál-
modom a magam és a lányom számára. Nem kell, hogy nagy le-
gyen, elég, ha tisztességes. Akár házvezetőként is dolgoznék va-
lami gazdag családnál – nem keresnék annyit, mint itt, de úgy jó
kapcsolatokat építhetnék ki. A lányom is találhatna magának ál-
lást cselédként – magam tanítanám be. De az igazi álmom a fod-
rászkodás. Van tehetségem a frizurakészítéshez. Szeretnék
menyasszonyi frizurákat készíteni – biztos vagyok benne, hogy
jól megélnék belőle! A legnagyobb álmom pedig az, hogy lássam
a saját lányomat menyasszonyként, és az ő menyasszonyi frizu-
ráját készítsem el! De ez csak egy álom. Hogy is kezdhetnék új
életet? Megpróbálok minden llért félretenni, de nagyon drága
itt az élet – a pénz valósággal elolvad, és még azért is küzdök,
hogy megéljek valahogy. Hogy is tudnék bármennyit is félreten-
ni? Látja, mindannyiunknak megvannak a maga problémái, és
mindenki számára hatalmasnak számít a sajátja, úgyhogy nem
kellene panaszkodnia. Most kérem, ne beszéljen tovább hozzám,
koncentrálnom kell. Amikor végeztem, majd meglátja, miért.
És Caroline meglátta. Asha haja, amikor elkészült, valóban
akár menyasszonyi frizurának is beillett volna: az arcát lágyan
és csillogóan ölelte körül, hátul pedig összefonódó copfokból ki-
alakított szobor volt. Egyszerre volt ki nomult és egyszerű,
minden tincs pontosan a megfelelő helyen volt, egy hajszál sem
állt el.
Devaki, elégedetten magával, ismét felhúzta karján a karpere-
ceket, és mosolyogva Caroline-hoz fordult:
– Látja, Mr. Rajgopal azt szereti, ha így készítenek el egy frizu-
rát! Most pedig maga következik.

Miután Caroline haja is elkészült, Devaki azt mondta, ideje men-

niük, hogy meglátogassák ezt a titokzatos Mr. Rajgopalt.
–  Általában ő jön ide, de most nagyon be van táblázva, úgy-
hogy mi megyünk el hozzá. Egy kocsi jön értünk. Tíz perc múl-
va itt lesz.
Caroline egy szót sem szólt, amióta hallotta Devaki történetét.
Egyetlen megjegyzés nélkül engedte, hogy Devaki frizurát ké-
szítsen neki, a kérdésekre csak hümmögéssel válaszolt, vagy bó-
lintott, amikor a beleegyezését kérték. Gondolkodott, töpren-
gett, tervezgetett. Most itt volt az ideje, hogy megszólaljon.
– Devaki – szólalt meg csendesen. – Teszek magának egy aján-
latot. Jöjjön ide, nézzen rám.
– Igen? Mi az? – Devaki éppen Asha arcát szépítgette: egy kicsi-
vel több rúzs, egy árnyalatnyival több szemfesték. Asha most in-
kább nézett ki tizennyolcnak, mint tizenháromnak, és Caroline
futólag eltöprengett, hogy ha ebben a szakmában a atal lányok
számítanak kívánatosnak, miért fektetnek oly sok erőfeszítést
abba, hogy idősebbnek tüntessék fel őket. De most más foglal-
koztatta, úgyhogy így szólt:
– Jöjjön, Devaki! Hagyja őt, és jöjjön!
–  Csak még egy kicsit… csukd be a szemed, drágám… jövök
már. Mi az? Sietnünk kell. A kocsi hamarosan itt lesz…
– Sose törődjön a kocsival, Devaki. Figyeljen: szeretné, ha most
válthatná valóra az álmát? Most azonnal – mondjuk jövő héten?
Én valóra válthatom az álmát.
Devaki szeme összeszűkült.
– Hogy érti ezt?
– Úgy értem, hogy van pénzem. Van pénzem itt, Mumbaiban,
a bankomban. Nekem magamnak is van megtakarításom, de a
férjem is nagyon gazdag ember. Épp tegnap beszéltem vele, és
azt mondta, átutal nekem némi pénzt az indiai bankszámlámra.
Van itt egy bankszámlám, erről zetek Asha ellátásáért. Nos,
azon most rengeteg pénz van. Adok magának annyit, amiből vá-
sárolhat egy kis házat Lakhnauban, és önállósodhat. Maga na-
gyon tehetséges fodrász. Azonnal nyithat egy saját fodrászüzle-
tet. Segítek magának. Megígérem. Azonnal kiállíthatok magá-
nak egy csekket. A csekkfüzetem a retikülömben van.
–  A csekk nem jó. Csak a készpénz. Elmegyünk a bankba, és
maga készpénzt ad.
 –  Nem vehetek fel nagyobb összeget készpénzben. Tudom,
még abból az időszakból, amikor Indiában éltem. De kiállíttat-
hatok egy bankváltót. Az ugyanolyan, mint a készpénz. Azt le-
tétbe helyezheti a saját bankjában, és a pénz néhány napon belül
a magáé lesz.
Devaki a szemöldökét ráncolva vívódott.
– De ha ezt teszem, és maga feljelent, rám küldheti a rendőrsé-
get, hogy börtönbe csukjanak. Amikor felveszem a pénzt a
bankból.
–  Nem, Devaki. Sosem tennék ilyet. Megígérem. Megbízhat
bennem.
– Miért bíznék magában? Nem. Ez csak trükk.
Miért, valóban? Caroline-nak, akiben kezdett felülkerekedni a
félelem, villámgyorsan kellett gondolkodnia. Most vagy soha!
Behuny ta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Kiürítette az el-
méjét. És ebben a pillanatban sugallatot kapott. Felnyúlt a nya-
kához.
– Nézze, Devaki! Ezeket a gyűrűket. Ezek az eljegyzési gyűrűm
és a jegygyűrűm. Hazudtam magának. Nagyon értékesek. Több
mint tízmillió rúpiát érnek. Az eljegyzési gyűrűben valódi gyé-
mánt van. Nagyon drága volt. De mindkettőt letétbe helyezem
magánál. Mert megbízom magában. Ha én megbízhatok magá-
ban, maga is megbízhat bennem. Figyeljen: most együtt elme-
gyünk a bankomba. Utasítom őket, hogy állítsanak ki egy vál-
tót, amit odaadok magának a két gyűrűvel együtt. Néhány na-
pon belül maga felhív engem a szállodámban, és együtt elme-
gyünk a maga bankjába, hogy felvehesse a pénzt. És amikor a
készpénz már a kezében van, maga visszaszolgáltatja nekem a
gyűrűket. Szóval a gyűrűk letétbe kerülnek. Én megbízom ma-
gában, maga pedig megbízik bennem. Ezek a gyűrűk nagyon be-
csesek a számomra, de én megbízom magában. Maga eladhatná
őket drága pénzért, de az időt venne igénybe, és kockázatos vol-
na, mivel lopásnak számítana. A bankváltó egyszerűbb megol-
dás a maga számára. Egy héten belül Lakhnauban lehet. Csak
annyit kell tennie, hogy visszaadja nekem az én Ashámat. Én is
anya vagyok, Devaki. Mint anyák, segítsünk egymásnak! Tessék!
Vegye el a gyűrűket.
Miközben beszélt, és kicsatolta a láncot, Devaki szemébe né-
zett, megpróbálta fogva tartani az asszony bizony talan, hunyor-
gó tekintetét. Lecsúsztatta a két gyűrűt a láncról, és odanyújtot-
ta őket Devakinak. Devaki kinyújtotta a nyitott tenyerét, még
mindig tétova, habozó, kétkedő tekintettel. Kint megszólalt egy
autó dudája. Devaki úgy kapta vissza a kezét, mintha valami be-
lemart volna, és letörölte a dupattájával, mintha bemocskoló-
dott volna.
– Nem – mondta. – Megjött a sofőr. Mennünk kell. Mr. Rajgopal
már vár.
Megfordult, indulásra készen, de Caroline utánanyúlt, megra-
gadta a vállát, és kétségbeesetten felkiáltott:
– Devaki, ne! Kérem, engedjen el bennünket! Maga szabad lesz,
és a lánya is! Kérem, vágjunk bele! Ne engedje, hogy azok a fér -
ak győzzenek! Szabadítsa fel a lányomat! Kezdjen új életet a saját
lányával! Kérem, Devaki, kérem!
Szemét elfutotta a könny, és Devaki ekkor végre belenézett a
szemébe, és képes volt érzékelni a mélységes fájdalmát, a saját
fájdalmát, a saját igényeit, a saját szabadság utáni sóvárgását.
Devaki szeme is bepárásodott, és kinyúlt, tenyerét összezárta
Caroline keze körül, amely még mindig tartotta a gyűrűket. És
végre találkozott és összekapcsolódott a tekintetük.
– Nincs szükségem a gyűrűire. Tartsa meg őket. Bízom magá-
ban. Megcsináljuk. Elmegyünk a bankba.

A kocsi kisiklott a nyitott kapun. Devaki az anyósülésen ült,

Asha és Caroline a hátsó ülésen. Caroline visszatartotta a léleg-
zetét. Vajon meggondolja magát Devaki? Vajon átgondolja a
döntését, inába száll a bátorsága, megijed, hogy lelepleződik,
újra bizalmatlanná válik Caroline iránt? A csend nyugtalanító
volt – de mit mondhatna, hogy megtörje?
Ilyen nyugtalanító csendben utaztak fél órán át a dugóban.
Aztán Devaki a sofőrhöz fordult, és pár szót mondott neki. A
fér beleegyezően bólintott.
– Az ajtók automatikusan záródnak – szólt a nő. – Ki kell, hogy
nyissa maguknak. Azt mondtam, hogy elmegyünk, és eszünk
valamit egy étteremben innen egy sarokra. Ostoba alak, és én a
felettese vagyok – engedelmeskedni fog nekem, habár ez szokat-
lan kívánság. De tudja, hogy nem viccelek. Úgyhogy kiengedi
magukat. Amikor elhajtott, fogunk egy másik taxit, és elme-
gyünk a maga bankjába.
A kocsi megállt egy étterem előtt. Egy kattanást hallottak, és a
zárak kioldódtak. Caroline kinyitotta a mellette levő ajtót, és As-
hával kiléptek a járdára. Devaki ajtaja is kinyílt, és kimászott
melléjük.
– Most mindannyian szép nyugodtan bemegyünk az étterem-
be. A sofőrnek el kell hajtania innen, majd leparkol valahol a kö-
zelben, azt mondtam neki, fél óra múlva vegyen fel bennünket.
Amikor jön, senkit sem fog itt találni! – Devaki alig tudta leplez-
ni, mennyire felvidítja ez a gondolat, kezével eltakarta a száját,
hogy visszafojtsa a kuncogást. – Nagyon hűséges Mr. Rajgopal-
hoz, de köteles nekem engedelmeskedni. Gyerünk, induljunk!
Lépkedjenek előttem, mintha a főnökük lennék!
Elindultak az étterem felé, a kocsi elsiklott mellettük.
– Rendben. Elment. Most pedig, taxi! – Devaki leintett egy üres
motoros riksát, amely egyből megállt. A két nő és Asha beszállt.
Caroline megnézte a bankja mumbai ókjának a címét.
–  Central Avenue Road, Chembur – mondta, Devaki pedig to-
vábbította az utasítást a sofőrnek. A riksa elrobogott.
Újabb órába telt, amíg odaértek a bankba, és további fél órába,
mire a pénztáros odacsúsztatta a bankváltót Caroline-nak a pul-
ton. Együtt hagy ták el a bankot, és Caroline Devaki kezébe tette
a váltót.
– Tessék. Húszmillió rúpia. Vigye el a saját bankjába. A magáé.
Ez az új élete.
Devaki két tenyere közé fogta a váltót, homlokához emelte a
kezét, és lehuny ta a szemét.
– Ez isten kegyelme – mondta. – Maga isten emberi alakban. –
Caroline nevetett, és maga is namastéval felelt.
– Nem, Devaki, én csak egy anya vagyok, aki azt teszi, ami jó a
gyerekének! – felelte. – Minden jót kívánok magának! És a lányá-
nak is. Azt hiszem, a szakma ezen a napon egy nagyon jó embert
veszít el.
Újra namastét mondtak, aztán egyszerre fordultak meg, és el-
váltak. Devaki az egyik irányba ment; Caroline megfogta Asha
kezét, és a másik irányba indult vele.
Fogalma sem volt, merre lehet. A forgalom prüszkölt és csi-
korgott körülötte, kipufogógáz pöfögött, a járdán embertömeg
hömpölygött, szétvált előttük, majd ismét összezárult mögöt-
tük. Úgy döntött, hogy fog egy taxit. Devaki megengedte, hogy
megtartsa a kis válltáskáját: belekotort. A kamathipurai bor-
dély tulajdonos elvette az erszényét, de a hitelkártyája még meg-
volt, mert azt egy külön cipzáras zsebben tárolta. Figyelmeztet-
ték, hogy a tárcájában csak készpénzt tartson, a zsebtolvajok
miatt.
– Gyere, Asha! Keressünk egy bankot és egy automatát. Aztán
fogunk egy taxit, és hazamegyünk. Szabadok vagyunk. Örökre!
És soha többé nem engedlek el!
Kézen fogta Ashát, és továbbindult. Aztán már képtelen volt
sétálni. Futott, és futás közben nevetett, és Asha mellette futott,
és ő is nevetett.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Janiki
– Ebédeltetek? – kérdezte Janiki.
–  Igen. Legalábbis elmentem egy étterembe Gitával, és ettem
pár falatot, de nem volt igazán étvágyam. Kavarog a gyomrom.
De te biztos majd éhen halsz – ha jól értettem, még nem ettél?
Már majdnem három óra. Menjünk!
Lementek a lépcsőn a kórház előterébe. Kamal megállt, és
döbbenten bámult. Aztán rohanni kezdett.
– Caroline! – kiáltotta. – És, istenem, Asha! Asha, drágám, hát
itt vagy! Biztonságban vagy! – Karjába zárta a lányát.
Asha azonban félrelökte. Nekiiramodott, és szinte repült Jani-
ki karjába.
– Janiki, Janiki, Janiki!
Mindketten nevettek, és ölelték-csókolták egymást. Caroline
félénk pillantást vetett Kamalra.
–  Ne vedd a szívedre, Kamal! Még időre van szüksége. Emlé-
kezz csak, milyen közel állt Janikihez!
Kamal bólintott, de egy szót sem szólt.
Janiki és Asha kibontakozott az ölelésből, majd Janiki azt
mondta:
– Asha, nagyon udvariatlan dolog volt tőled, hogy nem üdvö-
zölted az apukádat. Gyerünk, köszönj neki! Szörnyen aggódott
miattad egész idő alatt!
Visszavezette Ashát az apjához: Kamal kinyújtotta a karját, és
Asha nagyon lassan rámosolygott.
–  Szia, apu! – mondta, aztán összeölelkeztek – nem olyan vad
és elragadtatott öleléssel, ahogyan Kamal szerette volna, hanem
tartózkodóan és udvariasan.
 – Semmi baj, Kamal! Minden rendben lesz – jelentette ki Janiki,
és megcirógatta Kamal karját.
Kamal bólintott, bár a szíve majd’ megszakadt. Aztán Caroli-
ne-on volt a sor, hogy mindenkit megöleljen.
– Igen – jelentette ki fáradtan. – Biztonságban van. Mindketten
biztonságban vagyunk. Később majd mindent elmesélek. Most
viszont szeretném, ha egy orvos megvizsgálná, az egész háta
csupa seb.
– Először el kellene vinned dr. Ganotrához, hogy regisztrálja a
Biztos Menedék programba – felelte Janiki. – Ennek ez a menete.
Van itt egy irodája. Elkísérlek oda. Épp bent van. Menjünk!

Valamivel később Kamallal dr. Ganotra irodájában hagy ták Ca-

roline-t és Ashát, és újra elindultak az előtér felé, hogy bepótol-
ják az elhalasztott étkezést. A folyosón elhaladtak egy fehér kö-
penyes nő mellett, akinek sztetoszkóp függött a nyakában.
– Doktornő! Doktornő, egy pillanatra! – kiáltotta Janiki. – Sze-
retném, ha megismerkedne Kamallal! Ő mentette meg Ragit.
Kamal – ő dr. Pratima Nath-Willard. Ő vizsgálta meg Ragit! Fan-
tasztikus orvos! Rávette, hogy megszólaljon!
Dr. Nath-Willard az ötvenes évei végét taposó nő volt, nagy,
barna szeme végigmérte Kamalt, meleg mosolya visszatükröző-
dött benne.
– Örülök, hogy megismerhettem, Kamal! Maga igazi hős, tud-
ja-e? Az a kislány – szegényt nagyon durván bántalmazták. De
szépen javul, és apránként kezd nekünk mesélni a nyomorúsá-
gos életéről. Majd beszélnie kell a gyámügyesekkel, el kell mon-
dania, mi történt, leírni az apát, és így tovább – megpróbálják
megtalálni és vádat emelni ellene gyermekkereskedelem miatt,
de alighanem semmi eredménye nem lesz: nem fogják megtalál-
ni. A kislány intézetbe kerül. Van néhány jó árvaházunk Mum-
baiban.
 –  És ha… mi van, ha valaki jelentkezik, hogy szeretné örökbe
fogadni? – kérdezte puhatolózva Janiki. – Nem lenne jobb dolga
egy családban?
– Ó, dehogynem! Elsősorban vissza kellene nyernie a fér akba
vetett hitét. Szüksége lenne egy szerető apára. Borzasztó nagy
szüksége. Valakire, aki… – Ahogy hirtelen felfogta Janiki szavai-
nak mögöttes értelmét, elhallgatott, és a lányról Kamalra nézett.
– Ő a maga… – biccentett Kamal felé – a maga…
Kamal és Janiki tekintete egymásba fonódott a beállott csend-
ben. Kamal szemében kérdés tükröződött, amire Janiki szeme
megadta a választ, egy nagyon apró, szinte észrevehetetlen bó-
lintás kíséretében.
–  A jegyese vagyok – válaszolta Kamal. – Így igaz. És szeret-
nénk szándéknyilatkozatot tenni. Hol tehetjük meg?
Dr. Nath-Willard elmosolyodott.
–  Az ügyével foglalkozó szociális munkás fel fogja venni az
adataikat, és megteszi a szükséges intézkedéseket – felelte. –
Hadd gratuláljak!
 EPILÓGUS

Asha
Szóval, végül is anyu mentett meg. Az egész nagyon gyorsan
történt. Hirtelen mindenki ott volt, akit csak szeretek: anyu és
apu és Janiki, és olyan emberek is, akiket nem ismertem, de
akik, úgy tűnt, már szerettek engem, egy fér , akit Wayne bácsi-
nak hív tam, de anyu azt mondta, hogy ő lesz az új apukám, úgy-
hogy ne hívjam bácsinak. Szóval ő azt mondta, hívhatom Way-
ne-nek, de egy felnőttet udvariatlanság a keresztnevén szólíta-
ni, úgyhogy gondolatban továbbra is Wayne bácsinak nevez-
tem, csak hangosan nem mondtam ki. Nem akartam udvariat-
lan lenni. De kedves volt. Amerikából jött. Ő anyu férje. Csak pár
napig maradt, aztán vissza kellett mennie Amerikába, dolgozni.
De azt mondta, hogy visszajön az esküvőre, és így is tett.
És volt ott egy kislány, akit Raginak hív tak, és azt mondták, ő
lesz a kishúgom, és ő is szeretett engem, kicsit félt mindenkitől,
Janikit kivéve, és annyira ragaszkodott hozzám, hogy én gon-
doskodtam róla. Janiki nevetett, és azt mondta, lehetek a chin-
na-ammája. És aztán volt ott egy nagyon testes hölgy, aki sosem
kelt fel, mert nem tud járni, és Abishta ráninak hívják. Féltem
tőle, de azt mondták, ő a dédanyám. Ez azt jelenti, hogy ő apu
nagymamája, és Daadinak kell hívnom. Ijesztő látványt nyúj-
tott, de nagyon kedves volt velem, egész nap édességekkel tö-
mött, de anyu azt mondta, ne egyek annyi édességet, az nem
egészséges. De Daadi továbbra is édességekkel tömött, és hívott,
hogy üljek az ölébe, de én nem akartam, úgyhogy csak nevetett,
és adott még édességet. Azok voltak a leg nomabb édességek,
amiket valaha ettem. Nem tudtam velük betelni. Úgyhogy ami-
kor csak tudtam, elosontam, és Daadihoz mentem édességért, és
Ragit is magammal vittem, mert Ragi szeretett velem lenni, és ő
is szerette az édességeket.
A megmentésem után hamarosan eljöttünk Bombayből erre a
helyre, ahol Abishta ráni élt. Olyan volt, mint valami palota a
Mahábháratából, mint Indraprastha, gyönyörű kertekkel és
márványépületekkel, szőnyegekkel és kárpitokkal és csodálatos
festményekkel mindenfelé. Ez Daadi otthona, és azt mondta, az
én otthonom is. Mind addig maradunk ott, amíg csak akarunk.
És apuval sokat beszélgettek, úgyhogy többnyire anyuval vol-
tam, és Janikivel meg Ragival. Hosszú sétákat tettünk a kertek-
ben, és voltak ott mangófák, és ehettünk mangót egyenesen a
fáról. Jól gondját viseltem Raginak. Végig a kezemet fogta, és
anyu meg Janiki nevetett, és azt mondták:
– Nem választhatjuk el őket egymástól. Testvérek!
És aztán esküvőt tartottak abban a palotában. Apu és Janiki
összeházasodott. Ez volt a világ legszebb esküvője. Janiki olyan
káprázatosan szép volt a vörös szárijában! Apuval nagyon szere-
tik egymást. Együtt körbesétálták a szent tüzet, és megesküd-
tek, hogy örökké szeretni fogják egymást. Janiki azt mondta ne-
kem, hogy ez a házasság lényege. Janiki azt is mondta, nem kell
őt mostantól Ammának hívnom, mindig is az én chinna-am-
mám lesz, de továbbra is hívhatom Janikinek, mert ő egyszerre a
nővérem és a chinna-ammám. Wayne bácsi eljött az esküvőre,
de aztán megint elment. Sokat dolgozik.
Az esküvő után egy másik helyre jöttünk, és ez még szebb,
mint Daadi palotája. A Nilgiri-hegységben van, Dél-Indiában, és
a tavakkal, a dombokkal, a fákkal és a virágokkal olyan, mintha
az ember a mennyországban élne. Ez a hely apué. Ez is a selye-
müzlethez tartozik, ami apué, céges üdülő.
Anyu ezen a csodás helyen dolgozik Ragival és velem. Egy Te-
rápia nevű dolgot csinál, ami félelmetesen hangzik, de egyálta-
lán nem az. Mókás. Sokat festünk, és agyag gurákat készítünk,
és mindenféle hangszeren játszunk, énekelünk, táncolunk, és
színielőadásokban szerepelünk. Ezek a dolgok boldoggá tesznek
engem is, és Ragit is.
Raginak sok gondja van, Janiki mesélte. Gonosz apukája volt,
aki mindenféle csúnya dolgot művelt vele, és ettől ő belül na-
gyon szomorú lett, úgyhogy valamennyiünknek nagyon kell őt
szeretnünk, és az majd meggyógyítja. A szeretetünk apránként
kimossa majd belőle a rossz érzéseket. A szeretetünknek kö-
szönhetően a csúnyaság, amit átélt, beleolvad majd a múltba, és
így lehet jövője. A szeretetünk meg fogja szépíteni az életét.
Úgyhogy mind annyira szeretjük őt, amennyire csak bírjuk, és
Ragi megtanult mosolyogni és viszontszeretni. És még aput is
megtanulta szeretni, mert apu is csinált vele Terápiát. Kezdet-
ben még félt aputól, de apu játszott vele és velem, és fürödtünk
együtt a tóban, és énekeltünk meg zenéltünk együtt. És már
nem hiszem azt, hogy apu egy istenség, ő csak apu, és úgy szere-
tem őt, ahogy az embernek az apukáját kell szeretnie.
És még egy jó dolog történt. Anyunak van egy barátja Ameri-
kában, aki újságíró. És amikor anyu elmesélte neki a története-
met, és mesélt Ragiról is, az a barát írt egy cikket, és azt közzé-
tették egy nagy külföldi újságban fényképekkel rólam meg Ragi-
ról. Ettől Amerikában, Angliában és világszerte minden külföldi
nagyon feldühödött, és nagy hűhót csaptak, és erre az indiai új-
ságok is nagy hűhót csaptak, és Amerikában meg Európában
mindenki fel volt háborodva. És még az amerikai tévében is sze-
repeltünk! És az angol meg a német meg az olasz tévében is!
Aztán az indiaiak is felháborodtak, és az indiai politikusok,
törvényhozók és rendőrök is felháborodtak, és eljöttek, hogy be-
széljenek velem meg Ragival, meg apuval meg anyuval meg Gi-
tával meg Janikivel. Minden napvilágra került, és letartóztattak
mindenféle embereket, még Mr. Chaudhurit és Mr. Ragopalt is,
és börtönbe fognak kerülni. De Devaki néni nem, mert ő elment,
hogy Lakhnauban éljen, mondta anyu, hogy új életet kezdjen, és
anyu nem beszélt róla a rendőröknek. Mert Devaki néni segített
nekünk, és megbízott bennünk, és neki is van egy lánya, mond-
ta anyu.
És az emberek az egész világból adományokat küldtek, hogy
segítsenek az olyan kislányoknak, mint Ragi, és dr. Ganotrának
egy hónapon belül öt újabb kislányt sikerült megmentenie. És
annyi adomány érkezett, hogy tudott belőle venni egy másik
házat vidéken, hogy legyen egy hely, ahova mehetnek, amikor
már megmentették őket, mert a Tulasa Ház nem elég nagy. Szó-
val láthatják: még amikor szörnyű dolgok történnek, azokból is
származhat valami jó. És most már értem, miért nem adtam fel
soha a reményt.
Most már hónapok óta itt vagyunk, mert a Terápia hosszú
időt vesz igénybe. De előbb-utóbb, mondta Janiki, a felnőtteknek
el kell dönteniük, mit akarnak tenni, és hol akarnak élni.
– Mind együtt szeretnénk maradni – magyarázta Janiki. – Ka-
mallal örökbe fogadjuk Ragit, úgyhogy ő a mi lányunk, te vi-
szont mindannyiunk lánya vagy, Caroline-é és Kamalé és az
enyém, úgyhogy mindannyiunknak együtt kell élnünk, és Way-
ne-nek is. Ez egy kis nehézséget jelent, kicsim, de nem túl na-
gyot. Vehetünk egy nagy házat mindannyiunknak Amerikában,
vagy itt, Indiában. Egy olyan házat, amelyikben két család is él-
het, szép kerttel, vagy két házat egymás mellett. Wayne-nek
már van állása Amerikában, úgyhogy valószínűleg ott lesz a
ház. Mi, többiek mind rugalmasabbak vagyunk, és nekünk nem
számít: a lényeg, hogy együtt lehessünk veled.
Úgyhogy úgy néz ki, mindannyian Amerikába költözünk. Egy
Massachusetts nevű helyre. Anyu azt mondta, szép hely, és lesz
ott egy szép nagy házunk, elég nagy mindannyiunknak, körü-
lötte tornáccal, és Ragi meg én iskolába fogunk járni. De Ragi-
nak előbb meg kell tanulnia angolul, de már tud néhány szót.
Tanítgatom.
Janiki szereti a számítógépeket, de itt nincs neki. Azt mondja,
képernyőszünetet tart. De, amikor a szünet véget ér, magánnyo-
mozóként fog dolgozni. Épp, mint azokban a történetekben,
amiket régen együtt olvastunk, csak éppen ő számítógépes de-
tektív lesz. Engem is számítógépes detektívmunkával talált
meg. Más elrabolt lányokat is meg akar találni a számítógép se-
gítségével. Doktor Ganotrával fog dolgozni, ő az az orvos, aki se-
gített megtalálni engem, és vele dolgozik még egy új ismerő-
söm, Gita. Ő Janiki és anyu barátja. Mutatott nekünk néhány
szép helyet Bombayben – de még így is igyekeztünk eljönni on-
nan, a rossz dolgok miatt, amik ott történtek. „Magunk mögött
kell hagynunk a múltat”, mondta Janiki, és ezt fogjuk tenni.
Úgyhogy most két anyám van, és két apám, és egy húgom, és
lehet, hogy egy nap lesznek még további testvéreim is, Janiki azt
mondta. De ebből látszik, hogy tévedtem, amikor azt mondtam,
örökre elvesztem. A rossz idők sosem tartanak örökké. A rossz
idők jönnek, és a rossz idők mennek, és amikor itt vannak, emlé-
keznünk kell, hogy minden rendbe jön a harmónia erejénél fog-
va. Ez az egyszerű igazság. És ezért az a nevem, hogy Asha: Re-
mény.
 Megjegyzések

[←1]
 Elefánt vagy teve hátára rögzített, személyszállításra használt, fedett fülke.
[←2]
  A lmi zene népszerű műfaj Indiában, az indiai moziipar számára készített
lmzene, melyet általában playback énekesek adnak elő.
[←3]
 Abishta királyi vérből származtatja magát, és királynőként uralkodik, ezért vi-
seli a „ráni” címet, amely hindiül királynőt jelent.
[←4]
 Könnyű, fonott indiai ágy.
[←5]
 A patóla a lánc- és vetülékfonal szövés előtti megfestésével előállított selyem-
anyag.
[←6]
  A namaste indiai eredetű köszöntési forma, kimondását a szívcsakra előtt
összetett kézzel történő fej- vagy felsőtesthajtás kíséri.
[←7]
 A szerző vélhetően az Indira Gandhi által az 1962-es kínai-indiai határkon ik-
tus kapcsán bevezetett szükségállapotra utal.
[←8]
 Indiai étel: tejporos fánk fűszeres szirupban.
[←9]
 India szanszkrit neve.
[←10]
 Az indiai kasztrendszerben a harcos nemesek kasztja.
[←11]
 A szvámi a hinduizmusban jógamester, gyógyító, spirituális tanító.
[←12]
 Indiai ütős hangszer.
[←13]
 MIT: Massachusetts Institute of Technology (Massachusettsi Műszaki Egyetem).
[←14]
 A szári része, amelyet a vállra vetve viselnek.
[←15]
 Indiai ételek. Idli: gőzölt lencséből és rizslisztből készült sütemény; számbár: fű-
szeres zöldségleves; szamósza: zöldséges batyu.
[←16]
 Tunikából és buggyos nadrágból álló, hagyományos öltözet.
[←17]
 Indiai vöröslencse-főzelék.
[←18]
 A legfontosabb hindu szimbólum – a hinduizmus emblémája.
[←19]
 Fűszeres szósz.
[←20]
 A púdzsa a hinduizmusban végzett vallási gyakorlat, egy vagy több isten, illetve
istenség felé irányuló istentisztelet vagy rituálé.
[←21]
 Az áratí szinte minden púdzsa szerves része, szimbolikus felajánlás egy isten ki-
engesztelésére, kedvének megnyerésére. Legfontosabb és leglátványosabb ele-
me a láng, és gyakran szerepel benne füstölő is.
[←22]
 Hosszú kendő, a shalwar kameez kiegészítője.
[←23]
 Fűszeres és illatos, rizses indiai étel.
[←24]
 Főtt zöldségekből vagy nyers gyümölcsökből készített, indiai módra fűszerezett
étel.
[←25]
 Spirituális elvonulóhely.
[←26]
 Indiai mértékegység, százezret jelent.
[←27]
 Jó, jó. (hindi)